Vadító

III összesen Vágyak iskolája

L. J. Shen
Álomgyár (márc 2022)

Címke: erotikus, romantikus, regény

erotikusttt romantikusttt regényttt
„Az év legjobb könyve.” – When Vane Reads blog
„Felkorbácsolja az érzelmeket.” – BluvsBooks blog
Az összetört szívek szellemei visszatérnek
Vaughn Spencer.
Csak úgy nevezik: A Vadító.
Számomra nem több egy szívtelen királyfinál.
A szülei uralják a várost, a rendőrséget és a Fő utca minden polgárát és
üzletét.
Nekem nincs másom, csak az én szaftos kis haragom, amit iránta érzek –
amióta egyszer majdnem megölt.
Miközben minden hétvégén más csajjal kavar, sorra töri a szíveket, orrokat
és szegi meg a szabályokat, arra is marad ideje, hogy engem szívasson.
Foggal-körömmel küzdök ellene, és nem számítok arra, hogy a gimnázium
befejezése után az óceán túloldalára is követ majd.
Most mégis itt van velem egy sötét, kísérteties kastélyban, London
külvárosában.
Ösztöndíjas gyakornok. Egy pazar szobrász. Egy született zseni.
Azt mondják, ez a hely el van átkozva, és tényleg.
A Carlisle-kastély két szörnyű titkunkat is őrzi.
Vaughn azt hiszi, megölheti az elmúlt idők szellemeit, de van valami, amit
nem tud. Hogy amit kaszabol, az a szívem.
Az Amazon, USA Today és Washington Post bestsellerszerző L. J. Shentől
megérkezett egy új, érzelmes, önálló regény az első szerelemről, a második
esélyről és arról, hogyan élhetsz túl fiatalon egy lélegzetelállító veszteséget.
L. J. SHEN
Vadító
 Ratula Roynak, Marta Bornak és a reménysugárnak, amely életünk
minden sötét pillanatában előbukkan.
 „Sosem hallottuk a történetet az Ördög szemszögéből. Isten írta a teljes
könyvet.”
ANATOLE FRANCE
 Főcímdal
Echos – Saints

Lejátszási lista
The All-American Rejects – Give You Hell
The All-American Rejects – Dirty Little Secret
The Smiths – Handsome Devil
Billie Eilish – Bad Guy
Lit – My Own Worst Enemy
Metric – Help I’m Alive
Bandages – Hot Hot Heat
Megadeth – Peace Sells
Ariana Grande ft. Social Club – Boyfriend
 Első fejezet
LENORA
Lenora, 12; Vaughn, 13

Nem láttál semmit.

Nem jön érted.
Nem is látta az arcodat.
Minden csontom remegett, ahogy megpróbáltam kitörölni az imént látott
képet az agyamból.
Összeszorítottam a szemem, és előre-hátra ringatóztam, úgy húztam össze
magam a kemény matracon, mint egy garnélarák. Az ágy rozsdás fémlábai
nyikorogva súrolták a padlót.
Mindig is óvakodtam egy kicsit a Carlisle-kastélytól, de tíz perccel
ezelőttig azt hittem, hogy a szellemek rémisztettek meg, nem a diákok.
Nem egy tizenhárom éves fiú, akinek olyan az arca, mint az Alvó Faun
szobornak – hanyagul szép, elképesztően előkelő.
Nem Vaughn Spencer.
Itt nőttem fel, és nem találkoztam még olyan félelmetes dologgal, mint
amilyen ez a pimasz amerikai fiú.
Az emberek szerint a Carlisle az egyik legrémisztőbb kísértetjárta kastély
Nagy-Britanniában. A 17. századi erődítményben állítólag két szellem is élt.
Az elsőt egy inas látta, akit néhány évtizeddel ezelőtt a pincébe zártak.
Megesküdött, hogy Madame Tindall szellemét látta, amint a falakat karmolja,
vízért könyörög, és azt állítja, hogy a férje megmérgezte. A második
szellemet – az említett férj, Lord Tindall szellemét – többen is látták éjjelente
a folyosókon bolyongani, néha egy-egy csálén álló kép felé nyúlt, bár egy
centit sem mozdított rajtuk.
Azt mondták, hogy Madame Tindall egy steakkéssel szúrta át a Lord
szívét, és még meg is csavarta benne az élét, miután rájött, hogy a férfi
megmérgezte őt. A legenda szerint a fiatal szobalányt akarta feleségül venni,
akit a Madame-mal töltött több évtized gyermektelen házasélet után teherbe
ejtett. Az emberek esküdöztek, hogy a kés még mindig látható volt a szellem
mellkasában, és zörgő hangot hallatott, valahányszor az nevetett.
 Akkor költöztünk ide, amikor a papa tíz éve megnyitotta a Carlisle
Tehetséggondozó Előkészítő Iskola nevű rangos művészeti intézményt.
Európa legtehetségesebb, legígéretesebb diákjait hívta meg.
Mindannyian eljöttek. Végül is ő volt a nagy Edgar Astalis. Az ember,
akinek Napóleont ábrázoló életnagyságú szobra, A császár ott állt a Champs-
Élysées kellős közepén.
De mind féltek a szellemekről szóló mendemondák miatt. Ezen a helyen
minden kísérteties volt.
A kastély egy ködös berkshire-i völgyből nőtt ki, sziluettje úgy emelkedett
az ég felé, mintha egy rakás fekete kard állna ott nagy kuszaságban. Az udvar
kőkerítésén borostyán és vadrózsa kúszott végig, titkos ösvényeket alakítva
ki, amelyeken át a diákok gyakran kiosontak éjszaka. A folyosók
labirintusszerűek voltak, amelyek mintha folyton a szobrászműterembe
vezettek volna vissza.
A kastély szívébe.
A diákok egyenes háttal, feszült arckifejezéssel és a végtelennek tűnő tél
hidege miatt pirosra csípett arccal sétáltak az előcsarnokokban. A Carlisle
Tehetséggondozó Előkészítő Iskola rosszallóan nézett más olyan állami
iskolákra, mint az Eton és a Craigclowan. Papa szerint a rendes előkészítő
iskolák azokat a gyengeelméjű, legjobb esetben is középszerű embereket
ösztönözték, akik ezüstkanállal a szájukban születtek, nem pedig az igazi
vezetőket. Az egyenruhánkhoz tartozott egy fekete köpeny, amelynek bal
mellzsebére fényes arannyal varrták fel a Carlisle jelmondatát:
Ars Longa, Vita Brevis.
A művészet hosszú, az élet rövid. Az üzenet világos volt: a
halhatatlansághoz csak a művészeten keresztül vezet út. A középszerűség
profanitásnak számít. Könyörtelen egy világ volt, és mi egymásnak
feszültünk, pórázon tartva, kiéhezetten, kétségbeesetten, és elvakultan
idealistán.
Mindössze tizenkét éves voltam, amikor megláttam azt, amit nem kellett
volna. Én voltam a legfiatalabb diák a Carlisle Előkészítő által megnyitott
nyári tanfolyamon, Vaughn Spencer pedig a második legfiatalabb.
Eleinte féltékeny voltam a fiúra, akinek szeme helyén két fagyos kő
fénylett áthatóan. Tizenhárom évesen már márvánnyal dolgozott. Nem viselte
a fekete köpenyét, úgy viselkedett, mintha rá nem ugyanazok a szabályok
vonatkoznának, mint a többi diákra, és meghajlás nélkül suhant el a tanárok
mellett – ami ebben az iskolában hallatlan dolognak számított.
Az apám volt az igazgató, és még én is meghajoltam előtte. Ha jobban
belegondolok, én hajoltam meg legmélyebben.
Azt tanították nekünk, hogy mi vagyunk a világon a legjobbak, a következő
művészgeneráció. Megvolt a tehetségünk, a státuszunk, a pénzünk és a
lehetőségünk is. De ha mi ezüst voltunk, akkor Vaughn Spencer arany. Ha mi
jók voltunk, ő zseniális. És ha mi csillogtunk? Akkor Vaughn ezer nap
erejével ragyogott, és minden hamuvá vált körülötte.
Mintha Isten másképp faragta volna őt, különös figyelmet fordítva a
részletekre. Az arccsontjai élesebbek voltak, mint a szike pengéje, a szeme a
természet leghalványabb kék árnyalata, a haja a legsötétebb fekete tinta. A
bőre olyan fehér volt, hogy láttam alatta az ereket, de a szája vöröslött, mint a
friss vér – melegen, élőn és megtévesztően.
Elbűvölt engem, és ez dühített. De, mint mindenki más, én is távol
tartottam magam tőle. Nem azért jött, hogy barátkozzon. Ezt világossá tette
azzal, hogy soha nem jelent meg a nagyteremben vagy a társasági
eseményeken.
És miben különbözött még tőlem? Abban, hogy az apám őt csodálta. Nem
értettem, hogy a nagy Edgar Astalis miért rajong egy kaliforniai fiúért,
mindenesetre ez történt.
Apa azt mondta, Vaughn valami különlegeset fog elérni. Hogy egy nap
Michelangelo lesz belőle.
Hittem neki.
És ezért gyűlöltem Vaughnt.
Valójában pontosan tizenöt perccel ezelőttig utáltam Vaughnt, amikor
beléptem a sötétkamrába, hogy előhívjam a tegnapi képeket. A fényképezést
hobbiból csináltam, nem művészeti céllal. A művészetem az assemblage-ra
koncentrált, szobrokat készítettem szemétből. Szerettem csúnya dolgokból
szépet formálni.
A hibásból valami hibátlant alkotni.
Ez adott nekem reményt. És szerettem volna reményt adni mindennek, ami
nem tökéletes.
Na mindegy, jobb lett volna megvárnom az egyik oktatót, hogy elkísérjen
a sötétkamrába. Ez volt a szabály. De volt egy olyan érzésem, hogy a képek,
amiket csináltam, szörnyen unalmasak lesznek. Nem akartam, hogy bárki is
lássa őket, mielőtt esélyem lenne újracsinálni.
Az éjszaka kellős közepe volt. Senkinek sem kellett volna ott lennie.
És így, mivel szenvedélyesen, fájdalmasan féltékeny voltam Vaughn
Spencerre, belesétáltam valamibe, ami zavarba hozott, és furcsa módon
dühöt váltott ki belőlem.
Az ágyban a homlokomra csaptam, amikor eszembe jutott a sötétkamrában
tanúsított ostoba viselkedésem. Azt motyogtam, hogy „bocsánat”, majd
becsaptam az ajtót, és visszarohantam a szobámba.
Leereszkedtem a második emeletre vezető lépcsőn, kettesével szedve a
fokokat, nekiütköztem egy harcos szobrának, felsikoltottam, majd futni
kezdtem a lányok hálókörletéhez vezető folyosó felé. Minden ajtó
egyformának tűnt, és a látásom úgy elhomályosult a pániktól, hogy nem
találtam a saját szobámat. Egymás után nyitogattam az ajtókat, bedugtam a
fejem, hogy látom-e az ismerős fehér paplant, amit anya horgolt nekem,
amikor még kisbaba voltam. Mire a szobámba értem, a szárnyban majdnem
minden lány engem átkozott, amiért felébresztettem.
Bebújtam az ágyamba, és ott is maradtam, a paplanom alá rejtőzve.
Nem találhat rád.
Nem jöhet be a lányok hálókörletébe.
A papa kirúgná miatta, akármilyen zseni is.
Amikor meghallottam a folyosón koppanó bőrcipő hangját, a szívem a
torkomba ugrott. Egy őr altatódalt fütyült a sötétben.
Erőszakos, hangos puffanást hallottam. A szobám előtt a földről
torokhangú nyögés szállt fel. Még kisebbre húztam össze magam, a levegő
úgy zörgött a tüdőmben, mint egy darab érme egy üres befőttesüvegben.
A szobám ajtaja nyikorogva kinyílt. Egy széllökést éreztem az irányából,
amitől felállt a szőr a karomon. A testem megfeszült, mint egy darab
kiszáradt agyag: kemény, de törékeny.
„Sápadt arc. Fekete szív. Arany örökség.”
Harry bácsi – akit e falakon belül Fairhurst professzorként ismertek – így
jellemezte Vaughnt egy alkalommal az egyik kollégája előtt.
Nem lehetett eltéveszteni azt az energiát, amelyet Vaughn Spencer hozott a
szobába, mert úgy szívott magába minden mást, akár egy porszívó. A levegő
hirtelen sűrűvé vált a veszélytől odabenn. Úgy éreztem, mintha víz alatt
próbálnék lélegezni.
 A térdeim összecsapódtak a paplan alatt, miközben úgy tettem, mintha
aludnék. A Carlisle-kastélyban elviselhetetlenül párás volt a nyár, és én egy
pólót meg egy rövidnadrágot viseltem.
Mozgott a sötétben, de nem hallottam, merre, amitől még jobban
megijedtem. Az jutott eszembe hirtelen, hogy akár meg is ölhet – mondjuk,
megfojthat. Nem volt kétségem afelől, hogy kiütötte az őrt, aki éjjelente a
folyosókat járta, hogy gondoskodjon róla, senki sem szegi meg a kijárási
tilalmat, vagy nem ad ostoba, szellemszerű hangokat, hogy megijessze a többi
diákot. Egyetlen tűz sem olyan forró és hatalmas, mint a megaláztatás tüze, és
amit aznap este láttam, zavarba hozta Vaughnt. Láttam az arcán, amikor sietve
távoztam a sötétkamrából.
Vaughn sosem jött zavarba. Gőgösen járt-kelt, mintha koronát viselne.
Éreztem, ahogy a paplant lerántja a testemről, a vállamtól egészen a
bokámig, egyetlen határozott mozdulattal. A két, kelbimbószerű mellem –
ahogy a nővérem, Poppy nevezte őket – átütött a pólómon a sportmelltartóm
nélkül, Vaughn pedig láthatta őket. Még erősebben szorítottam össze a
szemem.
Istenem! Miért kellett kinyitnom azt a rohadt ajtót? Miért kellett
meglátnom őt? Miért hívtam fel magamra a világ egyik legtehetségesebb
fiújának a figyelmét?
Ő nagy tettekre született, én pedig arra, hogy azt csináljon velem, amit
csak akar.
Éreztem, ahogy az ujja megérinti a nyakam oldalát. Hideg volt, és a
szobrászkodástól száraz. Végighúzta a gerincem mentén, miközben fölöttem
állt, és figyelte az alvónak tűnő alakomat, amiről mindketten tudtuk jól, hogy
nagyon is éber. Mindent éreztem – az érintéséből áradó fenyegetést, a csiszolt
kő, az eső és halványan valami édes illat nyomát, amiről csak később tudtam
meg, hogy mennyire nehéz tud lenni. Csukott szemem keskeny résén keresztül
kivettem, ahogyan a fejét lehajtva néz engem.
Kérlek! Soha nem mondom el senkinek.
Azon tűnődtem, ha tizenhárom évesen ilyen félelmetes, vajon milyen lesz
majd felnőttként? Reméltem, hogy soha nem fogom megtudni, bár jó eséllyel
nem ez lesz az utolsó találkozásunk. Nem sok milliárdosivadék van a
világon, aki híres milliárdosoktól származik, és akinek szülei ugyanazokban a
körökben mozognak.
 Vaughnnal találkoztam már egyszer, mielőtt az iskolába került volna, Dél-
Franciaországban, ahol a családjával nyaralt. A szüleim jótékonysági
borkóstolót rendeztek, amin Baron és Emilia Spencer is részt vettek.
Kilencéves voltam, Vaughn tíz. Anya bekent naptejjel, egy ronda kalapot
húzott rám, és megesketett, hogy nem megyek a tengerbe, mivel nem tudok
úszni.
Végül aztán az egész vakáció alatt a tengerparton, egy baldachin alól
figyeltem őt, a fantasykönyvem mögül, amit éppen olvastam. Vaughn a vézna
testével csak úgy törte a hullámokat – egy éhes harcos vadságával rohant
beléjük –, és medúzákat hajított a Földközi-tengerből a partra, a tetejüknél
fogva őket, hogy ne tudják megcsípni. Egy nap addig bökdösött egy medúzát
jégkrémpálcikával, amíg meg nem bizonyosodott róla, hogy elpusztult, aztán
felvágta, és azt motyogta magában, hogy a medúzák mindig tökéletesen
válnak ketté, akárhogy is szeleteli őket.
Furcsa fiú volt. Kegyetlen, és valahogy más, mint a többiek. Eszem
ágában sem volt beszélgetni vele.
Aztán azon a héten, a sok nagyszabású esemény egyikén, a szökőkút mögé
lopózott, amihez dőlve a könyvemet olvastam, és nekem adta egy csokis
brownie felét, amit bizonyára vacsora előtt lopott el. Mosoly nélkül nyújtotta
át.
Nyögve fogadtam el, mert az az ostoba gondolat fogalmazódott meg
bennem, hogy most már tartozom neki valamivel.
– Anya szívrohamot kap, ha megtudja – mondtam neki. – Nem engedi,
hogy cukrot egyek.
Aztán a számba nyomtam az egészet, a nyelvemre tapadó ragacsos
tésztával és a fogaimat bevonó sűrű nugáttal küszködve.
Vaughn szája, ami folyton merev és kifejezéstelen volt, most rosszallóan
biggyedt lefelé.
– Anyukád nagyon gáz.
– Az én anyám a legjobb! – kiáltottam fel hevesen. – Különben is, láttam,
hogy pálcikával bökdösöd a medúzákat. Nem tudsz te semmit. Nagyon rossz
fiú vagy!
– A medúzáknak nincs szíve – húzódott el tőlem, mintha ez mindenre
magyarázatot adna.
– Akkor pont olyanok, mint te. – Képtelen voltam megállni, hogy ne
nyalogassam le az ujjaimat, miközben a Vaughn kezében lévő érintetlen
brownie-darabot figyeltem.
Elkomorult az arca, de valamiért nem tűnt feldúltnak a sértésem miatt.
– Agyuk sincs. Akárcsak neked.
Magam elé bámultam, nem törődve vele. Nem akartam vitatkozni és
jelenetet rendezni. Papa dühös lenne, ha felemelném a hangom. Anya pedig
csalódott lenne, ami valahogy még rosszabb lehetőségnek tűnt.
– Milyen jó kislány vagy – gúnyolódott Vaughn, huncutul csillogó
szemmel. Ahelyett, hogy beleharapott volna a brownie-jába, a másik felet is
nekem adta.
Elvettem, és utáltam magam, amiért beadom a derekam.
– Jó, rendes és unalmas kislány.
– Te meg ronda vagy! – vontam meg a vállam. Nem volt ronda, egyáltalán
nem. De azt kívántam, bár az lenne.
– Csúnya vagy sem, attól még megcsókolhatlak, ha akarlak, és te hagynád.
Félrenyeltem a sűrű kakaót, a könyvem leesett a földre, és könyvjelző
nélkül csukódott be. Megsemmisültem.
– Miért csinálnál ilyet? – fordultam felé megbotránkozva.
Közel hajolt hozzám, egyik lapos mellkas ért a másikhoz. Valami idegen,
veszélyes és vad illat áradt belőle. Talán az aranyszínű kaliforniai
tengerpartoké.
– Mert apám azt mondta, hogy a jó lányok a rossz fiúkat szeretik, és én
rossz vagyok. Nagyon rossz.
És most itt voltunk. Újra egymással szemben. Ő, sajnos, továbbra sem
volt ronda, és úgy tűnt, azon töpreng, mit kezdjen a frissen megosztott
titkunkkal.
– Megöljelek? Bántsalak? Ijesszek rád? – tűnődött, kegyetlen erőt
árasztva magából.
Nem tudtam lenyelni a torkomat feszítő gombócot.
– Mit csináljak veled, Jó Kislány?
Emlékezett a becenevemre, amit a tengerparton adott nekem. Valahogy
ettől minden még rosszabbnak tűnt. Eddig ugyanis úgy viselkedtünk az iskola
falai között, mintha egyáltalán nem ismernénk egymást.
Vaughn leereszkedett, hogy az arca egy vonalban legyen az enyémmel.
Éreztem, hogy a nyakamat simogatja a forró lehelete – ez volt benne az
egyetlen meleg dolog. A torkom kiszáradt, minden egyes lélegzetvételem
pengeként hatolt át rajta. Mégis fenntartottam a színjátékot. Talán, ha azt
hiszi, hogy alvajáró vagyok, megkímél a haragjától.
– Tudsz titkot tartani, Lenora Astalis? – A hangja hurokként tekeredett a
nyakam köré.
Köhögni akartam. Köhögnöm kellett. Megrémített. Gyűlöltem őt ezer
lángoló nap forróságával és szenvedélyével. Úgy éreztem magam a
közelében, mint egy rémült macska, vagy egy spicli.
– Ó, igen. Ha olyan gyáva vagy, hogy most úgy csinálsz, mintha aludnál,
akkor elég jó vagy ahhoz is, hogy titkot tarts. Ilyen vagy, Astalis. Tudod… ha
akarom, porrá zúzlak, és nézhetem, ahogy a szemcséid a lábam előtt
táncolnak. Te vagy az én kis cirkuszi majmom.
Lehet, hogy gyűlöltem Vaughnt, de magamat még jobban, amiért nem
álltam ki magamért. Amiért nem nyitottam ki a szemem, és nem köptem az
arcába. Hogy kikaparjam a természetellenesen kék szemét. Hogy
visszavágjak neki, amiért annyiszor kigúnyolt minket a Carlisle
Előkészítőben.
– Egyébként mozog a szemhéjad – jegyezte meg szárazon, kuncogva.
Felegyenesedett, az ujja rövid időre megállt a gerincem tövénél.
Csettintett egyet, hangosan, én pedig majdnem kiugrottam a bőrömből, de
végül csak nyögve kifújtam a levegőt. Még erősebben szorítottam össze a
szemem, és továbbra is úgy tettem, mintha aludnék.
Felnevetett.
Az a szemétláda felnevetett.
Egyelőre meg akart kímélni engem? És ezentúl néha rám néz majd?
Bosszút áll, ha kinyitom a számat? Annyira kiszámíthatatlan volt. Nem
voltam biztos benne, hogy másnap reggeltől milyen lesz az életem. Akkor
jöttem rá, hogy talán jó kislány vagyok, de Vaughn három évvel ezelőtt
alábecsülte magát.
Ő nemcsak egy egyszerű fiú volt. Hanem egy isten.

Nem sokkal azután, ami a Carlisle-kastélyban történt a nyári szeminárium

alatt, elvesztettem anyát. A nő, aki annyira félt attól, hogy leégek a napon,
vagy lehorzsolom a térdem, elaludt, és soha többé nem ébredt fel. Leállt a
szíve. Úgy találtunk rá az ágyban fekve, mint egy elátkozott Disney-
hercegnőre: a szeme csukva volt, száját apró, rózsaszín mosolyra húzta,
mintha a másnap reggelre szőtt terveire gondolna.
 Úgy volt, hogy aznap felszállunk egy jachtra és elmegyünk Szalonikibe,
felkutatni néhány történelmi emléket, de erre végül sosem került sor.
Ez volt a második alkalom, hogy úgy akartam tenni, mintha aludnék,
miközben az életem szörnyű fordulatot vett – méghozzá teljesen értelmetlen
módon. Iszonyúan csábított a lehetőség, hogy fejest ugorjak az önsajnálatba,
de visszafogtam magam.
Két lehetőség állt előttem: magamba zuhanok, vagy erősebb leszek, mint
valaha.
Az utóbbit választottam.
Mire papa néhány évvel később munkát vállalt Todos Santosban, már nem
voltam ugyanaz a lány, aki úgy tett, mintha aludna, amikor lebukik.
Poppy, a nővérem csatlakozott papához Kaliforniában, de én azt kértem,
hadd maradhassak a Carlisle-ban.
Ott maradtam, ahol a művészetem volt, és kerültem Vaughn Spencert, aki
az óceán túloldalán lévő All Saints Gimnáziumba járt. Mindenki jól járt, nem
igaz?
De most a papa ragaszkodott hozzá, hogy vele és Poppyval töltsem a
végzős évemet Dél-Kaliforniában.
A helyzet az, hogy az új Lenny nem felejtette még el Vaughn Spencert.
Már nem féltem.
Elszenvedtem a legnagyobb veszteséget, és túléltem. Már semmi sem
ijesztett meg.
Még egy dühös isten sem.
 Második fejezet
VAUGHN
Lenora, 17; Vaughn, 19

Telhetetlen pusztítási vággyal születtem.

És ennek semmi köze nem volt ahhoz, ami velem történt. Az
élettörténetemhez.
A szüleimhez.
A kibaszott univerzumhoz.
Valahogy szarul vagyok bekötve. Nem vénák hálózzák a testemet, hanem
fémvezetékek. Egy üres fekete doboz van a szívem helyén. Pupillák helyett
pedig lézerfókuszú szemet kaptam, amivel azonnal kiszúrom mások gyenge
pontjait.
Már gyerekként is megfájdult az arcom és a szemem, ha mosolyogni
próbáltam. Nem éreztem természetesnek, ijesztő volt. Korán fel is hagytam
vele.
És abból ítélve, ahogy a gimnázium utolsó évét kezdtem, úgy érzem, a
mosolygás veszélye a jövőben sem fenyeget.
„Vegyél tíz mély, frissítő lélegzetet!” Gyakorlatilag hallottam a fejemben,
ahogy anyám könyörög a nyugodt, édes hangján.
Nyomorúságos életemben most először hallgattam rá. Az, hogy az
öklömmel belevertem a folyosón lévő összes szekrénybe, valószínűleg a
létező leghülyébb módszer volt arra, hogy kirúgassam magam a suliból, és
eltörjem a bal kezem minden egyes csontját, véget vetve ezzel a
karrieremnek.
Nem mintha a tanáraim éles elméjéért – vagy ami még rosszabb, egy
szaros érettségi miatt – lettem volna itt. De ellentétben az agyatlan legjobb
barátommal, Knight Cole-lal, nekem nem volt egy piros, fényes önpusztító
gombom, amit alig vártam, hogy megnyomhassak.
Egy.
Kettő. Három.
Bassssza meg… mi a szar? Ne!
Lenora Astalis volt ott személyesen. Hús-vér valójában, ugyanabban a
városban, ahol én. Az én világomban. Az emlékét az agyam egyik fiókjába
hajítottam, amit általában a megvalósíthatatlan pornós fantáziáknak és a
lányokkal való bugyuta csevegéseknek tartottam fenn, amikre azelőtt került
sor, hogy szépen lejjebb haladtak volna, és leszopják a farkamat.
De emlékeztem rá. Arra aztán kurvára mérget vehetsz, hogy emlékeztem.
Az én kis táncoló majmocskám. Annyira odaadó a csaj, hogy ha arra kérted
volna – és még csak nem is kellett volna szépen –, hogy mélytorkozzon le egy
baseballütőt, megteszi. Állítólag ez egy előnyös tulajdonság a szebbik
nemnél, de Jó Kislány még az én ízlésemnek is túlságosan engedékeny és
tiszta volt.
Akkoriban sárga, fonott aranyhoz hasonló haja volt, fényes papucscipőben
járt, az arcára pedig az volt írva: jaj, léci, ne bánts! A carlisle-os
köpenyében úgy nézett ki, mint Hermione Granger még stréberebb barátnője.
A csajnak, akit simán megválaszthattak volna a legszánalmasabb diáknak,
akit egyszer tutira halálra fognak szekálni, megvolt az az idegesítő
tulajdonsága, hogy folyton roppant takarosnak, rendesnek és röhejesen
becsületesnek tűnt.
És most? Hát, most… másképp nézett ki.
Nem nyűgözött le a fekete szar, amit a szemére kent, sem a gót ruhák. Ezek
csak álcázták azt a tényt, hogy nincs gerince, és összeszarja magát, amint
valaki kiejti a B betűs szót.
Jó Kislány az új szekrénye mellett állt, most épp koromfekete hajjal. Egy
extra réteg szemceruzafestéket kent fel (erre kábé annyi szüksége volt, mint
nekem több okra, hogy utáljam a világot), miközben egy zsebtükröt bámult,
ami a szekrénye belsejére volt rögzítve. Egy OBEY márkájú sapka volt rajta,
de egy filctollal kijavította rajta a feliratot Disobey-ra.
Micsoda, lázadó, basszus. Valakinek értesítenie kellene a hatóságokat,
mielőtt valami igazán őrültséget csinál, például nem bioáfonyát rendel a
büfében.
– Szevasz, te búskomor pöcs, mizu? – Knight, a legjobb barátom,
szomszédom, unokatestvérem és főállású seggfej hátulról megveregette a
vállamat, majd tesóölelésbe szorított. Szememet egy előttem lévő láthatatlan
pontra szegeztem, nem törődve vele vagy Astalisszal. Minden tiszteletem
Lenora iránt – ami valójában a semmivel egyenlő –, de nem érdemelte ki a
figyelmemet. Megjegyeztem későbbre, hogy emlékeztessem majd rá, hova
álljon, ha jót akar.
Illetve, az ő esetében: hol térdeljen.
 Még mindig emlékeztem arra, hogyan reagált, amikor aznap este
belopóztam a szobájába. Ahogy megremegett az ujjam alatt, törékeny volt,
akár egy porcelánbaba, gyakorlatilag könyörgött, hogy törjem össze. De ha
össze is törtem volna, az nem nyújtotta volna számomra a szokásos mámort.
Olyan volt, mintha cukorkát vennék el egy kisbabától. Nem volt semmi
kedvesség a döntésem mögött, nem őt akartam kímélni. Száz százalékban
gyakorlatias voltam.
Volt egy célom.
És ő nem állhatott az utamba.
Kockázat. Jutalom. Aztán elölről.
Felesleges lett volna bántani őt. Astalis mindvégig tartotta a kis rózsaszín
száját – nyilván be volt szarva. Tudtam, hogy nem fecsegett, mert
ellenőriztem. Mindenhol volt szemem és fülem. A nevemet sem ejtette ki a
száján, és amikor a nővére másodévben idejött, ő Angliában maradt, mert
valószínűleg félt tőlem meg attól, hogy mit fogok csinálni vele. Helyes.
Nekem ez így megfelelt.
De ez a törékeny bizalom abban a pillanatban megtört, amikor megláttam
őt itt.
Az én királyságomban.
Mint egy trójai faló, tele rossz emlékekkel és baromságokkal.
– Őpinasága ma különösen ragyog – jegyezte meg Knight, végigmérve
engem, miközben ujjaival végigsimított a samponreklámba illő haján, ami
olyan barna volt, akár a vajas pirítós héja. Ő volt a focicsapat sztár
irányítója, a bálkirály és a legnépszerűbb srác a suliban.
Hé, kellett neki valami, hogy jobban tudjon aludni éjszakánként és
megnyugtassa az örökbe fogadott gyerek komplexusát.
– Meglep, hogy a saját önelégült fingjaid ködén keresztül bármit is
észreveszel a világból – gúnyolódtam, megállva a szekrényem előtt.
Észrevettem, hogy mindössze hat szekrény távolságra vagyok Astalistól.
A karma tényleg kibaszottul tepert.
Knight a könyökét az egyik közeli szekrénynek támasztotta, és figyelmesen
tanulmányozott engem. Akaratlanul is elzárta a kilátásomat Lenorára. Még jó,
hogy így tett. Ez a Robert Smith-külső nem növelte igazán a vonzerejét, ami
amúgy is elhanyagolható volt.
– Jössz ma este Arabella iskolakezdési bulijára?
– Inkább szopja le a faszom egy éhes cápa.
 Arabella Garofalo azokra az apró, beltenyésztett kutyákra emlékeztetett,
amiknek gyémántokkal kirakott rózsaszín nyakörve van, nyekegő hangon
ugatnak, időnként megharapják a seggedet, és behugyoznak, ha nagyon izgatott
állapotba kerülnek. Gonosz, kétségbeesett, nagyszájú picsa volt, és ami talán
a legrosszabb – túlságosan nyomult, hogy leszophasson engem.
– Miért nem szopatod le magad Hazellel? Most kapott egy oldschool
fogszabályzót, gyakorlatilag ugyanaz az élmény lenne – javasolta szívélyesen
Knight, miközben előhalászta a dizájner bőr hátizsákjából az Alkaline
vizespalackját, és ivott egy kortyot.
Tudtam, hogy vodka van benne. És azt is, hogy valószínűleg benyomott
néhány Oxyt, mielőtt ideért. A seggfejhez képest Hunter S. Thompson úgy
nézett ki, mint egy kibaszott cserkész.
– Pia reggel tíz előtt? – vigyorogtam lustán. Szerelmes levelek és
meztelen nős polaroidok ömlöttek ki a szekrényemből a tinédzserkori
kétségbeesés folyójaként. Egyik lánynak sem volt bátorsága odajönni hozzám
beszélgetni. Összegyűjtöttem a sok szart, és bedobtam őket egy közeli
szemetesbe, meg sem szakítva a szemkontaktust Knighttal. – Azt hittem, elég
szégyen az neked, hogy tizennyolc éves létedre szűz vagy.
– Egyél szart, Spencer! – Újabb kortyot ivott.
– Ha megtenném, lekopnál végre? Mert ebben az esetben elgondolkodnék
a lehetőségen.
Becsaptam a szekrényemet. Knight nem tudott Lenora Astalisról. Nem is
állt szándékomban felhívni rá a figyelmét. A csaj jelenleg egy gót
szörnyszülött volt, hírnév és említésre méltó társadalmi státusz nélkül, és ez
így is fog maradni ezeken a folyosókon, hacsak nem mutatok iránta
érzelmeket.
Amire – vigyázat, spoiler! – nem fog sor kerülni.
– Ne légy ilyen heves, Spence!
– Annyi energia van bennem, mint az ötnapos szarban. – Átdobtam a
hátizsákomat az egyik vállamra. Hát nem ez az igazság?
– Pfuj, haver! Hiába vagyunk a barátaid Lunával meg Dariával, még ettől
sem sikerült olyan emberszabásúvá válnod, ahogy a szüleid várták. Olyan,
mintha egy kis kalapot tennél egy hörcsögre. Cuki, de teljesen haszontalan.
Értetlenül bámultam rá.
– Te most milyen nyelven pofázol egyáltalán? Tolj már be valami rendes
kaját meg egy üveg vizet, mindenki másodlagos alkoholmérgezést kap a
leheletedtől!
– Ahogy akarod. Több elsőrangú angol hús jut nekem. – Knight intett,
majd ruganyos léptekkel lelépett.
A fejemet csóválva követtem. Mintha valaha is csinálna bármit az említett
hússal. A csávó minden szempontból egy kibaszott punci volt – vegán, és
szüzebb, mint az olívaolaj. Egyetlen lyukba akarta belemártani a farkát, és
csakis egyetlenbe. Abba, ami Luna Rexroth-hoz, a gyerekkori szerelméhez
kötődött, aki épp egyetemen volt, kilométerekre tőlünk – remélhetőleg
kevésbé szánalmas életet élve, vagyis megdugatta magát pár csávóval.
Nem volt azonban kétséges, hogy az angol hús, amire Knight költőien
utalt, Lenora volt, ami azt jelentette, hogy felkeltette a figyelmét, hogy
megjelent az All Saints Gimiben.
Már értettem, hogy a nővére, fasz-tudja-milyen Astalis, miért volt a gimis
menő srácok kedvence. Láttam őt errefelé. Úgy nézett ki, mint egy kihívó,
formás, tömeggyártott szőkeség, aki elcserélte a lelkét egy pár piros talpú
magas sarkú cipőre.
– Az egyetlen angol csaj, akivel szívesen találkoznék, Margaret Thatcher.
– A számba pattintottam egy mentolos rágót, és beleegyezése nélkül
belenyomtam egy másikat Knightéba. A Mel Gibson-os lehelete annyira
gyúlékony volt, hogy lángba borulna a kibaszott iskola, ha rágyújtana egy
spanglira.
– Ő már meghalt, tesó. – Engedelmesen rágott, a homlokát ráncolva.
– Pontosan – poénkodtam, és a hátizsákom pántját a másik vállamra
vetettem, csak hogy csináljak valamit a kezemmel. Még csak fél tíz volt, és
máris úgy éreztem, hogy a világ igazán leszophatná az összes létező szőrös
herét.
Mivel Knight továbbra is az oldalamhoz tapadt, annak ellenére, hogy nem
ugyanarra az első órára járt, mint én, megálltam.
– Te még mindig itt vagy. Miért?
– Lenora. – Újra lecsavarta a „vizes” palackja kupakját, és egy kiadósat
húzott belőle.
– Random neveket a levegőbe dobálni nem beszélgetés, Knightyka.
Kezdjük egy egész mondattal! Ismételd utánam: Szükségem van egy elvonóra
meg egy kiadós dugásra!
– Poppy Astalis húga, aki a wasabinál is jobban odabasz. – Knight
figyelmen kívül hagyta a piszkálódásomat. – Ő is végzős, mint mi. Jó
kislányos hangulatot áraszt. – Ördögi vigyort eresztett meg, elfordult, és
végigmérte a csaj fekete ruhás alakját. Alig néhány méterre volt tőlünk, ám
úgy tűnt, a nyüzsgésben nem hall minket. – De közben látom a hegyes
agyarait. Született gyilkos!
Poppy. Így hívják a másikat. Eh, közel jártam hozzá.
Lenora egy évvel fiatalabb volt nálam, és ha most végzős, az azt jelenti,
hogy kihagyott egy osztályt. Átkozott stréber. Ez nem meglepő.
Knight folytatta a TMZ riportját.
– Az apjuk egy nagymenő művész fickó, aki egy sznob művészeti intézetet
vezet a belvárosban. Őszintén? Halálra unom magam attól, hogy ezeket az
információkat ismételgetem neked, úgyhogy térjünk a lényegre: a család
fekete báránya itt van egy évre, és mindenki akar egy falatot belőle.
A húsmetaforák nanoszekundumról nanoszekundumra egyre
hátborzongatóbbak lettek. Különben is, nagyon jól tudtam, ki az az Edgar
Astalis.
– Gondolom, ez az a rész, ahol valamiféle érdeklődést kellene színlelnem.
– Az állkapcsom tikkelt, a fogaim összeszorultak. Hazudott. Kizárt, hogy
bárki is hozzá akart volna érni Lenorához. Túlságosan eltért a hagyományos
dögös csajos kinézettől. Azok a fekete rongyok. A szemceruza. Az
ajakpiercing. Miért nem verik ki az emberek inkább egy Marilyn Manson
poszterre, és spórolják meg az óvszert?
Knight színpadiasan forgatta a szemét.
– Ember, te tényleg arra kényszerítesz, hogy kimondjam. Láttam, hogy
bámultad azt az Észvesztőbe illő csajt. – Megveregette a vállamat, mint
valami öreg, bölcs mentor. – Szerencsés vagy, ha nem esett teherbe a
tekintetedtől.
– Azért néztem, mert ismerősnek tűnt valahonnan.
Tényleg, mert már azóta vártam a felbukkanására, amióta a húga és az
apja visszahúztak a városba.
Kerestem a suliban. A konditeremben.
A bulikon.
Semmi értelme nem volt, de akkor is kerestem – még a saját bulijaimon
is, ahol sosem láttam szívesen hívatlan vendéget. Lenora sötét árnyékként
követett mindenhová, és én mindig igyekeztem megőrizni a fölényt a
képzeletbeli kapcsolatunkban. Basszus, még a hülye Instagramját is
átkutattam, hogy kiderítsem, mit néz és hallgat, csak hogy jobban megértsem a
kulturális világát, és meg tudjam törni, ha arra kerülne a sor.
És tessék, most kurvára megtörtént.
Azonnal eldöntöttem, hogy bár Knight a legjobb barátom, nem fogom
elmondani neki, hogy ismerem. Az csak megbonyolítaná a dolgokat, és még
inkább fennállna a veszély, hogy kiderül a titkom.
Az igazság néha kegyetlenül szétkarmolt belülről, a kellemetlen valóság
hegeit hagyva maga után. Néha, álmatlan éjszakákon, kísértésbe estem, hogy
elmondjam a szüleimnek, mi történt velem. Rendes szülők voltak, ezt még az
én hülye fejemnek is el kellett ismernie. De nem sok értelme lett volna, mert
végső soron senki sem tudta elvenni a fájdalmamat. Senki.
Még az átkozottul tökéletes, szerető, gondoskodó, befolyásos milliárdos
szüleim sem.
Egyedül jövünk a világra, és egyedül halunk meg. Ha megbetegszünk,
egyedül küzdünk ellene. A szüleink nincsenek ott, hogy kemoterápiás
kezeléseken vegyenek részt helyettünk. Nem ők azok, akiknek kihullik a
hajuk, akik vödörszámra hánynak, vagy akiknek szétrúgják a seggét az
iskolában. Ha balesetet szenvedünk, nem ők azok, akik vért veszítenek, akik
az életükért küzdenek a műtőasztalon, akik elveszítik egy végtagjukat. „Én
veled vagyok” – ez a leghülyébb mondat, amit valaha hallottam másoktól.
Ők nem értem voltak ott.
Megpróbálták. És elbuktak. Ha meg akarod ismerni a legkitartóbb
védelmeződet, az egyetlen embert, akire mindig számíthatsz, nézz szépen a
tükörbe.
Én a saját fájdalmam megbosszulására törekedtem, és volt egy
adósságom, amit be kellett hajtanom.
Meg is fogom tenni. Hamarosan.
Ami a szüleimet illeti, szerettek engem, aggódtak értem, meghalnának
értem, bla-bla-kibaszott-bla. Ha anyám tudná, mi járt a fejemben, mi történt
valójában azon a napon a párizsi galériaárverésen, gyilkosságot követne el
hidegvérrel.
De ez az én dolgom volt.
És élvezni fogom.
– Szóval azt akarod mondani, hogy nem tartod dögösnek Lenora Astalist?
– Knight összevonta a szemöldökét, ellökte magát a szekrényektől, és
követett.
 Újra rápillantottam. A csaj a csípőjén egyensúlyozott a tankönyveivel,
ahogy a labor felé tartott, nem a mellkasához szorította őket, mint az All
Saints Gimi többi előkelő kislánya. Fekete farmer miniszoknyát viselt, ami az
én ízlésemhez képest túl rövid volt, a térdénél és a fenekénél szakadt
neccharisnyát, és katonai bakancsot, ami még az enyémnél is kopottabbnak
tűnt. Még az orr- és ajakpiercingek sem tudták beszennyezni félénk külsejét.
A rózsaszín rágógumiját pattogtatta előrebámulva, és vagy nem vett tudomást
a létezésemről, vagy észre sem vett, ahogy elhúzott mellettem.
A szépsége – ha lehet ezt annak nevezni – egy gyerekére emlékeztetett.
Apró, gombszerű orr, nagy, kék szemek zölddel és arannyal pöttyözve,
keskeny, rózsaszín ajkak. Nem volt semmi hiba az arcán, de semmi nyíltan
vonzó sem. A kaliforniai, fényes hajú, napbarnított bőrű, csillogó, izmos és
gömbölyded testű lányok tengerében tudtam, hogy nem fog kitűnni – pozitív
értelemben legalábbis.
Felvontam a szemöldököm, és elmentem mellette az osztály felé.
Knight követett.
– Azt kérdezed, hogy hagynám-e, hogy leszopja a farkamat?
Lehetséges, az a hangulatomtól és a mámor szintjétől függ.
– Milyen kibaszott jótékony lélek vagy. Igazából egyáltalán nem ezt
kérdeztem. Azt akartam mondani, hogy Lenora, akárcsak a nővére, tabu
számodra.
– Ó, igen? – Dobtam neki egy csontot, hogy jókedvű maradjon. Előbb
fagyott volna be a pokol, mint hogy Cole Knight parancsát elfogadjam. Vagy
bárki másét, ami azt illeti.
– Nem törheted össze az Astalis lányok szívét. Az anyjuk néhány éve
meghalt. Kemény éveken vannak túl, és nincs szükségük arra, hogy te is
bemocskold az életüket. Ami történetesen a kedvenc időtöltésed. Szóval azt
mondom: én szétbaszlak, ha hozzányúlsz valamelyikhez. Különösen a morbid
kinézetűhöz. Érted, amit mondok?
Lenora anyja meghalt?
Hogyhogy nem hallottam róla, amikor Poppy ideköltözött?
Ó, hát persze. Kicsit kevésbé érdekelt a létezése, mint Arabella hülye
partijai.
Azt tudtam, hogy az anyja nem költözött le Edgarral és Poppyval, de azt
hittem, vagy elváltak, vagy hogy az anyja a tehetségesebb gyerekkel maradt
Angliában.
 Az anya-téma érzékeny volt Knight számára, több okból is. Tudtam, hogy
személyes sértésnek venné, ha szándékosan összetörném Jó Kislány kicsi
szívét. Szerencséjére engem nagyon kevéssé érdekelt az a szerv, ahogy az a
lány is, aki a mellkasában hordozta.
– Ne aggódjon, Ribimentő Kapitány! Nem fogom megdugni őket. –
Betoltam az osztályterem ajtaját, és anélkül, hogy ránéztem volna Knightra,
be is húztam magam után. A legkönnyebb ígéret, amit valaha tettem.
Amikor leültem, és az ajtó felé pillantottam, az ablakon keresztül láttam,
ahogy Knight vízszintesen végighúzza a hüvelykujját a torkán, azzal
fenyegetve, hogy megöl, ha megszegem a szavamat.
Apám ügyvéd volt, és a szemantika volt a játszótere. Azt mondtam, hogy
nem fogom megbaszni.
De azt soha nem mondtam, hogy nem baszakszom vele.
Ha Lenora nyilvános elfenekelést érdemelt, hogy biztosan ne lépje át azt a
bizonyos vonalat, akkor a picsája lángoló vörös lesz.
És nem más fogja elfenekelni, mint én.

Három nappal később adódott rá lehetőség, hogy sarokba szorítsam

Lenora Astalist. Arabella buliját kihagytam, és nem lepődtem meg, amikor
hallottam, hogy Lenora sem jelent meg rajta. De a húga, Poppy ott volt –
táncolt, ivott, elvegyült, még Arabellának és Alice-nek is segített
feltakarítani a hányás- és ondófoltokat.
Lenora nem tűnt partilánynak. Megvolt benne az a furcsa gén, ami miatt
mindenhol feltűnő volt, akárhová ment, még a Demóna-jelmez nélkül is. Ezt
onnan tudtam, hogy bennem is ott volt. Gyomok voltunk, amelyek a betonból
nőnek ki, és tönkreteszik ennek a jachtklubvárosnak az általános tájképét.
Az első napon kihagytam az utolsó órámat, iskola után pedig követtem a
kocsiját, hogy megnézzem, hol lakik. Egy fekete Lister Stormot vezetett – ami
messze állt a nővére Mini Cooperétől –, és ötször dudáltak rá, mert nem
kanyarodott jobbra a piros lámpánál. Kétszer mutatta a középső ujját más
sofőröknek. Egyszer leparkolt, hogy a táskájában turkáljon, és egy
hajléktalannak adjon egy kis aprót.
Az út végére már csak magamban vigyorogtam. Edgar Astalis egy
óceánparti kastélyban helyezte el a lányait, magas, fehér téglakerítés és
szigorúan összehúzott függönyök mögött.
Szép volt. Kiszámítható. Biztonságos.
Akárcsak a haszontalan kislánykái.
Egy éles kanyart téve megfordultam, és visszamentem a suliba, ahol
Poppyt egy rezesbandapróbán találtam a béna harmonikájával, Prada táskája
lustán lógott a széke háttámláján, miközben háttal állt nekem. Kihalásztam a
lakáskulcsát, elmentem a belvárosba, csináltam egy másolatot, és még épp
időben értem vissza, hogy visszacsúsztassam, mielőtt Poppy felkapta a
táskáját, és elment a zenekarral turmixot hörpinteni.
Másnap is követtem Lenorát, és figyeltem, hogy nincs-e vele valaki.
Poppy minden órán kívüli tevékenységet elvállalt, beleértve a zenekart, a
korrepetálást, az angol klubot és a túrázást is. (Pontosan az a fajta tinédzser
volt, aki kurvára nagy ügyet csinált mindenből, amit csinált, beleértve a
gyaloglást is.) Edgar Astalis napkeltétől napnyugtáig az általa alapított
művészeti intézményben dolgozott, és sosem nézett rájuk.
A fekete bárány, az édes kis bárány, délutánonként teljesen egyedül volt,
arra várva, hogy a farkas felfalja.
A harmadik napon – azaz ma – elmentem, hogy rávessem magam.
Mostanra már ismertem Lenora rutinját, és negyven percig hagytam neki,
hogy a saját tudatlanságában sütkérezzen, míg én az összevissza tört
teherautómban ültem, bokánál keresztbe tett bakancsos lábammal a
műszerfalon, miközben ő a délutáni teendőit végezte. Hosszú, kerek
vonásokkal egy szobrot vázoltam a vázlatfüzetembe, miközben egy félig
elszívott spangli lógott a szám sarkából.
Amikor az óra négyet ütött, és az ébresztőm megszólalt, kiszálltam a
teherautóból, beballagtam az Astalis-telekre, kinyitottam az ajtót, és úgy
vonultam be, mintha az enyém lenne az egész kóceráj. Besétáltam az ajtón,
elhaladtam a krémszínű márvánnyal borított, antik bútorokkal berendezett
nappali mellett, és a dupla üvegajtók felé tartottam. Kinyitva őket, lenéztem a
vese alakú medencére, és megpillantottam Jó Kislányt.
A víz alatt rótta a köröket, apró, kecses mozdulatokkal. A medence
széléhez léptem, meggyújtottam a maradék cigimet, és leguggoltam a szakadt,
fekete skinny farmeremben meg a kopottas, feketéből szürkére kopott ingben,
amit anyám annyira utált. Gyűlöltem, hogy gazdag családba születtem, de ez
egy másik történet, amit Lenora soha nem fog hallani, mert a mai nap
megszakad közöttünk a kommunikáció.
Legközelebb, ha valamit mondani akarok majd, azt nem szavakkal, hanem
tettekkel teszem.
Füstfelhőt fújtam felé, és néztem, ahogy Lenora feje kibukkan a vízből, és
először jelenik meg előttem, amióta beléptem.
Még csak levegőt sem vett, állapítottam meg.
Már nem az a dél-franciaországi gyerek, aki nem tud úszni.
Megtanult.
És teljesen meztelen volt.
A szempilláit kövér vízcseppek borították, amelyek most legördültek az
arcán. Könyökét a medence szélére támasztotta, és ellenőrizte az időt a Polar
óráján. Ekkor vette észre a szeme sarkából, hogy valami – valaki – eltakarja
előle a napot. Hunyorított, egyik kezét napellenzőnek használva.
– Mi a fenét keresel itt, Spencer? – Hátrahőkölt a látványomtól, mintha a
létezésem az arcába robbant volna.
– Ugyanezt a kérdést tettem fel magamnak, Astalis, mióta megláttam az
unalmas jó kislányos segged a területemen, és rájöttem, hogy eltévedtél
tündérvilágba menet.
Különös, hogy bár hivatalosan nem találkoztunk újra, amióta idejött, még
mindig emlékeztünk egymásra minden lényeges dologban. Tudtam, hogy
fantasykönyveket olvas, The Smithst és The Cure-t hallgat, Simon Pegget
pedig humorista zseninek tartja. Tudta, hogy az a fajta fasz vagyok, aki képes
betörni hozzá és mindenfélét követelni tőle, ahogy azt is tudta, hogy figyelem
őt.
Ez megerősítette a kezdeti gyanúmat. Észrevett a suliban, ahogy én is
észrevettem őt. Egyikünk sem tartotta bölcs dolognak, hogy tudomásul vegye
a másikat. Nyilvánosan nem.
Beleszívtam a spanglimba, helyet foglaltam az ugródeszkán, és az ujjam
hegyével lassan megemeltem a köntösét, mintha undorodnék tőle.
– Ejnye. – Megráztam a fejem és gonosz vigyorom tükröződését néztem a
fénylő, kék-zöld-arany-fasz-tudja-milyen, hipnotikus hatású Drusilla
szemeiben. – Meztelenül úszni? A jó kislányok odafigyelnek rá, hogy ne
foltokban barnuljanak. Nem mintha ebben az iskolában bárki meg akarna
kúrni. Ezt, attól tartok, nem fogom megengedni.
– Nem mintha az engedélyed kérném hozzá – felelte, és úgy tett, mintha
ásítana.
– Ez nem így működik, Jó Kislány. Amikor azt mondom, ugorj, azt
kérdezed, milyen magasról. És holnapra mindenki tudni fogja, hogy sérült áru
vagy, úgyhogy becsüld meg, amit eddig kaptál, mert fasz neked mostantól itt
nem terem.
– Nocsak! – Lassan tapsolt, és gúnyosan füttyentett is mellé. – Most már a
tápláléklánc csúcsán vagy, Spence?
A becenevet használta, amit annyira utáltam. Hallott rólam a suliban,
tudott a rengetem követőmről. Nagyon helyes.
Lehajtottam a fejem. És akkor mi van, ha úgy tesz, mintha le se szarná,
mennyire vagyok népszerű?
– Óvatosan. Még a vegán étlapon sem vagy rajta, Lenora.
– Mégis engem harapdálsz.
– Csak azért, hogy vérezz, bébi.
– A kezed közt meghalni még mindig jobb lenne, mint beszélgetni veled,
Spencer.
Lenora előrehajolt, megpróbálta kikapni a köntöst a kezemből, de túl
gyors voltam. A hátam mögé dobtam, majd felálltam, elszívtam a spangli
végét, és a medencébe dobtam. Lenorának klór- és pamutszaga volt. Szűzies,
tiszta, tinédzserhormonoktól és drága parfümöktől mentes. Biztos voltam
benne, hogy Edgar Astalis, aki a londoni, milánói és párizsi galériák felének
tulajdonosa volt, hetente legalább kétszer iderendelt egy medencés fiút. Talán
a medencés fiú adhatna Jó Kislánynak egy kis F-vitamint, amit az iskolában
nem kaphat meg.
– Mit akarsz? – vicsorgott, és az ajkai még jobban elvékonyodtak, mint
egyébként.
És tényleg, Lenora távolról sem volt szépnek nevezhető. Vegyük például
Dariát, a szomszédomat. Ő egy klasszikus, szépségversenyre illő bombázó
volt. Vagy Luna, a gyerekkori barátnőm, aki olyan lenyűgöző volt, hogy az
embernek csorogni kezd tőle a nyála. Lenora azonban csupán kellemes volt a
szemnek – és még az is csak bizonyos szögekből. A szemfesték például most
épp végigfolyt az arcán, amitől úgy nézett ki, mint Az, a Stephen King-es
bohóc.
 Elmosolyodtam.
– Hogy dumáljunk, te kis buta. Hogy vagy? Még mindig szemetet gyűjtesz?
– Assemblage-nak hívják. – A medence peremére támaszkodott, a bőre
fehérré vált a keze szélein. Egy széllökés fújt végig a hátsó udvaron, és a
szőke szőrszálak a karján felfelé álltak tőle. Kényelmetlenül érezte magát.
Ahogy én is kurvára kényelmetlenül éreztem magam.
– Régi, kidobott dolgokból csinálok művészetet. Az egyetlen különbség
közted és köztem az, hogy te kizárólag követ és márványt használsz, mert a
szíved is abból van.
– Meg az, hogy én jó vagyok. – A nyelvemmel végigsimítottam a
fogaimon, és összekoccantottam az ajkaimat.
– Tessék? – Az arca rózsaszínűvé vált, ami passzolt a már amúgy is vörös
füléhez.
Ez volt az első alkalom, hogy Lenora Astalist elpirulni láttam mióta
Todos Santosba jött, és még ez sem a zavarodottságtól, hanem a dühtől volt.
Talán megváltozott, de nem annyira, hogy egyenrangú ellenfelem lehessen.
– Nem csak az a különbség kettőnk között, hogy te szemetet használsz. Én
tehetséges vagyok, te pedig… – Összeszedtem a hamut a cigimből, és a
törölközőjére szórtam. – egy pöffeszkedő nepotista vagy, aki úgy néz ki, mint
Bellatrix Lestrange.
– Baszódj meg – sziszegte.
– Kösz, abból nem kérek. Jobb szeretek szép csajokkal kúrni.
– És üresfejűekkel – csattant fel.
– Igen, ebben hasonlítotok. – Megráztam a fejem. – De neked még így
sincs semmi esélyed.
Ez egy övön aluli ütés volt, és megígértem Knightnak, hogy nem
szemétkedem, de valami arra késztetett, hogy mégis megtegyem. A csaj
dacossága váltotta ki, semmi kétség.
Odasétáltam a sok kötött, türkizkék nyugágy egyikéhez, és a fejem alá tett
kézzel lefeküdtem, a nap felé bámulva.
– A csudába! Kezd szeles lenni idekint, nem?
Addig lesz abban a medencében, amíg én úgy nem döntök, hogy elmegyek,
vagy kénytelen lesz megmutatni a pucér testét – márpedig én határozottan azt
terveztem, hogy túllépek a vendégszeretet határán. Mintha hallottam volna
Lenora fogainak csattogását, de nem bujkált és nem is panaszkodott.
 – Térj a lényegre, Spencer, mielőtt hívom a rendőrséget! – Átúszott a
medence másik oldalára, hogy jobb szögből is szemügyre vehessen.
Vízcsobbanások mosták a medence szürke kőszegélyét.
– Kérlek, tedd meg! A családomé az egész város, beleértve a kékruhás
fiúkat is. Sőt, biztos vagyok benne, hogy az apád szívrohamot kap, ha az
apám szaros listájára kerül a neve miattad. Meg a nagybátyádé is. Egyébként
hogy van Harry Fairhurst? Még mindig nyalizik a szüleimnek, hogy
megvegyék a közhelyes festményeit?
Nem túloztam. Az apám, Baron „Vicious” Spencer, a legnagyobb élő
seggfej volt mindenkivel, kivéve anyámat és engem. Övé volt a város
bevásárlóközpontja, és egy olyan befektetési céget vezetett, ami
negyedévente nagyobb profitot termelt, mint egy átlagos méretű európai
ország költségvetése, szóval gazdagabb volt, mint az Isten. Emellett egy
hatalmas sereg embert alkalmazott a szomszédos városokból, adományozott a
helyi jótékonysági szervezeteknek, és minden karácsonykor nevetségesen
nagylelkű ajándékutalványokat küldött a városunk rendfenntartóinak. Kizárt
dolog volt, hogy a rendőrség hozzá vagy hozzám nyúljon.
Még Lenora apja, Edgar, és a nagybátyja, Harry is apám alá tartozott. De
vele ellentétben én nem terveztem, hogy a családom kapcsolatait felhasználva
elérjem, amit akarok.
Persze ezt ő nem tudta rólam.
Nem tudott rólam sok mindent – kivéve azt az egy döntő dolgot, amit
szerettem volna, ha mindketten elfelejtünk.
– Bocsánat, hogy megzavarom a kis egotúráztatásodat, de kiböknéd, hogy
miért vagy itt, és túlesnénk ezen, mielőtt tüdőgyulladást kapok? – támadott le
a flancos angol akcentusával, és a tenyerével a teraszra csapott.
Sötét kuncogást eresztettem meg, még mindig a napot bámulva, és nem
törődtem azzal, mennyire süt. Azt kívántam, bárcsak az a hatalmas tűzgolyó
olyan jól égetné az emlékeket is, mint a retinát.
– Azt hittem, az angolok büszkék a jó modorukra.
– Én meg azt hittem, az amerikaiak nem célozgatnak, hanem lőnek – vágott
vissza.
– Azt is csináljuk.
– Hát, ha lövöldözni akarsz, akkor csináld! És ne pofázz!
A Jó, a Rossz és a Csúf. Én voltam mindhárom.
Majdnem engedtem, hogy egy őszinte mosoly üljön ki a képemre.
 De csak majdnem. Aztán eszembe jutott, hogy ki is ő. És mit tud.
– Ami azt az incidenst illeti, aminek szemtanúja voltál…
– Ne aggódd tele a gatyádat, Vaughn! Ide érzem, hogy be vagy szarva! –
Volt képe félbeszakítani a beszédemet, a nedves szája gyorsan mozgott. –
Soha nem árultam el senkinek a titkodat, és nem is fogom. Nem az én
stílusom, nem rám tartozik, és semmi kedvem ahhoz, hogy bárkinek
elmondjam. Akár hiszed, akár nem, annak, hogy nem költöztem Kaliforniába,
amikor apám és Poppy tette, semmi köze nem volt hozzád. Szeretem a
Carlisle Előkészítőt. Az a legjobb művészeti iskola Európában. Nem féltem
tőled. Ami minket illet, még soha nem találkoztunk, és semmit sem tudok
rólad, azon a nyilvánvaló információn kívül, amit az All Saints Gimiben
hallani lehet rólad.
Várta, hogy rákérdezzek. Normális esetben nem szórakoztatna az ilyen
viselkedés. De ő szórakoztatott. Cirkuszi majom volt – ahogy már mondtam
korábban.
– Azaz? – Előrehajoltam.
– Hogy egy szánalmas, szadista seggfej vagy, aki élvezi, hogy kihasználja
a lányokat és terrorizálja az embereket.
Ha reakciót várt erre, akkor nagyot csalódott. Előrehajoltam, a
könyökömet a térdemre támasztottam, és hunyorogva néztem a képébe.
– Ugyan miért kellene hinnem neked?
A tenyerét a medence peremére tapasztotta, majd egy mozdulattal felhúzta
magát, kiemelkedett a vízből, és végül elém állt.
Nem volt rajta bikinifelső. És alsó sem. Semmi.
Jó Kislány teljesen meztelen volt, nedves és merész, és talán nem is volt
olyan középszerű abban a bizonyos pillanatban.
Mondjuk, ha valaha is voltam olyan hangulatban, amikor hagyom, hogy
leszopja a farkamat és megmasszírozza a golyóimat, akkor ez volt az.
A mellei kicsik voltak, de kerekek és peckesek, a mellbimbói hegyesek,
rózsaszínűek, és könyörögtek, hogy szopogassam őket. Formás teste volt, bár
átkozottul jól elrejtették ezt a selymes, sima húst a fekete hálós ruhái meg a
bőrnadrágja, a punciját pedig egy porszemnyi szőke szőr borította. Nem sok,
de elég ahhoz, hogy megmutassa, hogy ő egy igazi, szűzies szőke – nem
gyantáztatta, nem szőkítette és nem ápolta halálra, arra várva, hogy
odaadhassa valami köcsögnek a teljes Pornhub-élményt egy szigorúan
borotvált pinával.
 Volt egy tetoválás is a belső combján, de nem tudtam jól megnézni, mit
ábrázol, és ha bámészkodtam volna, azzal hagyom nyerni.
Amikor ismét az arcába tekintettem, úgy láttam, hogy talán mégsem olyan
bágyadt. Minden apró volt rajta – az orra, az ajkai, a szeplői, a fülei –, de a
szemei hatalmasak és vízszínűek voltak. A tintaszínű, hosszú haja, a
tojássárga tövével semmit nem tudott elrejteni abból, hogy ő az, aki.
Tiszta, szánalmas és enyhén őrült.
Felálltam, megemeltem az állam, és kurvára tudtam, hogy a farkam nem
fog megdagadni a nadrágomban, hacsak nem akarom. Ez volt az egyik
legjobb dolog az én elcseszett állapotomban. Képes voltam teljesen
kontrollálni a libidómat, és igény szerint merevedést produkálni – mármint az
én igényem szerint. A legtöbb tinédzser pöcse áruló volt, és sok olyan
szarságba keverte a barátaimat, aminek semmi köze nincs az análishoz. Az én
farkam nem ilyen volt. Az enyém engedelmeskedett. És most nem akartam
megadni neki azt az elégtételt, hogy megtudja, meg akarom dugni ennek a
csajnak az okos száját.
Egymással szemben álltunk. Másfél fejjel magasabb voltam nála, de
valahogy a halott tekintetével és feltűnően engedetlen testtartásával, felhúzott
állával nem is tűnt olyan kicsinek hozzám képest.
Már nem volt az a reszkető kislány, aki úgy tesz, mintha aludna, és akinek
minden porcikája azért könyörög, hogy ne vágjam el a torkát aznap este.
Hasonlít rá, de mégis más.
Ártatlan, de már nem veti alá magát.
– Hinned kell nekem – jelentette ki –, mert ahhoz, hogy elpusztítsalak,
előbb el kell, hogy ismerjelek! Látod, ahhoz, hogy tönkretedd valakinek az
életét, gyűlölnöd kell. Féltékenynek kell lenni rá. Érezni kell valamilyen
szenvedélyt iránta. Te semmit sem gerjesztesz bennem, Vaughn Spencer. Még
undort sem. Még szánalmat sem, pedig igazán sajnálnom kellene téged. Te
vagy a rágógumi, ami a csizmám talpára ragadt. Egy múló pillanat vagy,
amire senki sem emlékszik: jelentéktelen, haszontalan és teljesen felejthető.
Te vagy az a fickó, akiről egyszer azt hittem, hogy meg tud ölni, így miattad,
igen, miattad indultam el azon az úton, ahová ma érkeztem. Legyőzhetetlen
vagyok. Nem tudsz többé megijeszteni, Spencer. Megtörhetetlen vagyok.
Tegyél csak próbára! Hátráltam egy lépést, még mindig a szemébe nézve.
Tudtam, hogy megfojtanám, ha a közelében maradnék. Nem azért, mert nem
hittem el neki, hogy nem foglalkozik velem, hanem azért, mert én
foglalkoztam vele.
Lenora Astalis tényleg leszart.
Tudta, hogy az iskolájában vagyok, és egy pillantást sem vetett rám. Nem
beszélt rólam.
Nem gondolt rám. Nem hajszolt engem. És nekem ez… új volt.
Az emberek foglalkozni szoktak velem – vagy azért, mert le akartak
szopni, járni akartak velem, a barátaim, a laborpartnereim, a munkatársaim, a
társaim vagy a háziállataim akartak lenni. Bármit is akartak tőlem, mindig
tepertek érte. Rendíthetetlen csodálattal néztek rám. És én? Én tápláltam a
legendát. Nem ettem, nem aludtam, nem beszéltem sokat nyilvánosan. Az
egyetlen emberi dolog, amit közönség előtt tettem, az az volt, hogy a bulikon
leszopattam magam a lányokkal. De valójában ezzel is csak magamnak
bizonyítottam inkább, mint bárki másnak.
Elvigyorodtam, megragadtam Lenora állkapcsát, és közelebb rántottam
magamhoz. Azt hitte, hogy visszavonulok, pedig valójában csak még egyszer
jól meg akartam nézni azt az édes seggét, mielőtt az enyém lesz.
– Tudod, Jó kislány, a következő években sokat fogunk találkozni
egymással.
– Években? – Izgágán felnevetett, nem törődve azzal, hogy összefűzze a
karját és elrejtse előlem a melleit. Ami nem vált éppen a javamra. Teljesen
uraltam a farkamat, ez igaz, de szerencsétlen nem érdemelte meg, hogy
ingereljék.
– Nem, nem akarok barátságkarkötőket fonni veled, Spencer. Nem áll
szándékomban itt maradni. Jövőre visszaköltözöm Angliába.
– Én is – válaszoltam színtelen hangon.
Kezdettől fogva ez volt a terv. Amint leérettségiztem, visszamegyek
Angliába, és elvégzem, amit kell, mielőtt megnyitom a stúdiómat valahol
Európában. Mindent újrakezdek.
– Angliába költözöl? – pislogott, azt találgatva, mit jelent ez.
Legszívesebben a combjai közé mártottam volna a kezem, hogy lássam, mit
vált ki belőle a hír.
– A Carlisle Előkészítőbe – vicsorítottam. – Van egy egyetem előtti
gyakornoki programjuk.
– Tudom. Én is oda jelentkezem. – Beszívta a levegőt, és a pánik végre
beszivárgott a szervezetébe.
 Végre. A vérem felmelegedett a látványtól, ahogy az arca fokozatosan
elvesztette a színét. Látni, milyen reakciót váltok ki belőle, olyan volt, mint
egy hosszú tél után érezni az első napsugarakat.
A szakmai gyakorlat egy hat hónapos program volt, a kiválasztottak Edgar
Astalis és Harry Fairhurst mellett dolgozhattak egy szabadon választott
művön. Edgar Astalis pontosan ezért vonszolta vissza a gőgös seggét
Kaliforniából. Úgy szerette a Carlisle-t, mintha a kibaszott kisbabája lenne.
Azt fogod kívánni, bárcsak úgy vigyáztál volna a valódi gyerekedre,
mint a felkészítő iskoládra, te seggfej.
Lenora ugyanúgy akarta a Carlisle gyakornoki állást, mint én, de egészen
más okokból. Azért akarta, mert erre született – hatéves kora óta a Carlisle
diákja, és az apja örökségének hordozója volt. Emellett a gyakornok a hat
hónapos félév végén kiállíthatta a munkáját a Tate Modernben. Ez olyan
presztízst kínált, amellyel megvásárolhatta a művészi sztársághoz vezető utat.
Én pedig azért akartam, mert…
Mert érezni akartam a vér ízét a nyelvemen.
Évente csak két hely volt kiadó, és a pletykák szerint az egyiket már
megkapta Rafferty Pope, a Carlisle Előkészítő zseniális, hamarosan
érettségiző diákja, aki képes volt emlékezetből megfesteni egy egész városi
tájat. Úgy hallottam, Edgar évente hatszor-nyolcszor járja meg az LAX–
Heathrow útvonalat, hogy ellenőrizze a gyakornokait, arról nem is beszélve,
hogy nyárra eltűnt Európában.
– Látom, te már befogtad a lovakat. – Elővettem egy sodrópapírt a
farzsebemből, és összemorzsolt füvet öntöttem bele, oda sem figyelve a
meztelenségére, mintha untatna. – Tragikusan kicsi esélyed van arra, hogy
bármiben is legyőzz engem. A te érdekedben nagyon remélem, hogy más
helyekre is jelentkezel.
– Nem jelentkezem máshova – tájékoztatott unott hangon.
– Hát, bassza meg, akkor nagy szívás lesz, amikor apuci közli, hogy nem
vagy elég jó – ciripeltem, és az orrára koppintottam a gyújtatlan, sodort
spanglimmal.
– Mondod te. – Keresztbe fonta a karját a mellkasán.
– Igen. A srác, aki megérdemli a gyakornoki állást. A győztes azonban
választhat egy asszisztenst a jelentkezők listájáról. Ami azt jelenti… –
Felnéztem a cigimből, és a hüvelykujjammal végigdörzsöltem az alsó
ajkamat. – Lehetsz a ribancom arra a hat hónapra. Ez jól hangzik, Lenora. Jól
állna a nyakadon egy póráz.
– Nem belőlem lesz rab, ha odajössz – mondta halkan. – Carlisle az én
játszóterem, emlékszel?
Fenyegetett. Engem.
Már majdnem kitört belőlem a nevetés, amikor folytatta.
– Óh, és most már Lenny vagyok – sziszegte. – A Lenora öregasszonyos
név.
Ez volt az első repedés az álarcán, ahol a lángoló aranyhajú lány nyomai
kikukucskáltak a gót, sápadtképű csaj mögül.
– Bocs, hogy ezt mondom, de a Lenny egy szörnyecske neve. –
Hátraléptem, a törülközőt a kezébe hajítottam, végre egy cseppnyi kegyelmet
mutatva. – Tessék. Takard el magad! Ma még enni is akarok.
Visszakaphatnám az étvágyam?
Meg sem moccant, hogy felvegye a köntöst, valószínűleg csak azért, hogy
bosszantson engem. Megráztam a fejem, rájöttem, hogy sokkal hosszabb ideje
vagyok ott, mint gondoltam. Az Astalis lány nem volt elég fontos ahhoz, hogy
ennyi időmet rabolja. A spanglit a szám sarkába dugtam, majd az erkélyajtó
felé indultam, és útközben összeszedtem a szétszórt ruháit, majd a vállamon
átvetve behajítottam őket a medencébe. Tudta a titkomat. Neki volt előnye
velem szemben, és ugyanazért a helyért versengtünk. Úgy tűnt, hogy a
Knightnak tett ígéretem most ugrik.
Lenora anyja meghalt, és ez tragikus volt. De ami velem történt, az is
szörnyű volt.
A különbség csak az, hogy az én tragédiám halk és kínos volt, az övé
pedig… hangos és már mindenki hallott róla.
Megálltam az üvegajtóknál, és felé fordítottam a fejem.
– Ez nagyon csúnya lesz, Astalis.
– Már most is az. – Összeszorította az ajkait, idegesnek tűnt. – De ha
jobban megnézed, a csúfságban is találsz szépséget.
Szó nélkül távoztam.
Lenora hivatalosan is a projektem lett, és bár nem szerettem a
bonyodalmakat, a gondolat, hogy elpusztítom, euforikus vágyakozással töltött
el.
Ő tette széppé a csúf dolgokat.
Meg akartam neki mutatni, hogy a lelkemet menthetetlenül elcsúfította.
 Harmadik fejezet
LENORA
A nővérem meg én nagyon különböző középiskolai tapasztalatokat
szereztünk Amerikában, és ez láthatatlan gátat emelt közénk.
Poppy fülig szerelmes volt a barátjába, az amerikai focista szupersztár
Knight Cole-ba. Knight maga volt a nyár – aranyló, ígéretes és vakmerő, aki
mindig tűzvésszel fenyeget. Ő vezette a falkát, így a tesóm ideiglenesen
helyet foglalhatott a trónon a király mellett.
Ami azt jelenti, gondolom, hogy ebben a felállásban én voltam az udvari
bolond. Jogom volt a hűvös kölyökkirály udvarában tölteni az időt, de csak
mint szórakoztató elem.
Poppy soha nem ártott nekem, de annyira megszállottan igyekezett
beilleszkedni, hogy fel sem ismerte, ha gúnyolnak, így aztán nem is állította
le a többieket.
A legtöbbször amúgy sem számított. Egy gúnyos megjegyzés itt, egy
Drusilla-megjegyzés ott. El tudtam viselni. A cseszegetések
megkeményítettek, és egy kicsit úgy is éreztem, mintha a szánalmas tinédzser
szarságok felett állnék.
A fő bűnösök Arabella és Alice voltak.
Alice-nek platinaszőke frizurája, mogyoróbarna szeme és hatalmas
implantátumai voltak. Arabella szerette úgy emlegetni, hogy „annyira
kilencvenes évek”. Arabella napbarnított volt, ciánkék szemekkel és hosszú,
szénfekete hajjal, ami a seggéig ért.
Mindketten utáltak engem.
Ha jobban belegondolok, mindenki utált engem.
Az első félévem végzősként az All Saints Gimnáziumban kész
katasztrófának bizonyult, ahogy arra számítottam is. Gyerekkorom és
kamaszkorom nagy részét azzal töltöttem, hogy szellemekkel futkároztam és
démonokat üldöztem a Carlisle-ban. Ott volt a legjobb barátom, Rafferty
Pope, meg a többi gyerek, akikkel játszhattam.
Angliában mindig úgy éreztem, hogy szívesen látnak és becsben tartanak.
Itt Kaliforniában nem.
 A fekete álcát Vaughn elüldözésére öltöttem, illetve azért, hogy
megmutassam neki: nem félek attól, hogy az emberek csodabogárnak
neveznek és kiközösítenek. Poppyn kívül senki nem vette észre a vad
külsőmet, hacsak nem azért, hogy kekeckedjenek velem. A lányok utáltak az
öltözködésem miatt, azért, mert mindig egy vastag könyvet szorongattam a
kezemben, és azért, mert visszaszóltam Vaughnnak, Hunternek és Knightnak,
amikor gúnyolódtak velem. Knight és Hunter viccből csinálták, Vaughn
gonoszkodásból.
Csövesnek és dilisnek neveztek, amiért kiálltam magamért.
Bár az első hetekben pár alternatív és gót srác érdeklődni kezdett irántam,
a figyelmük alábbhagyott, amint rájöttek, hogy Vaughn Spencer
visszataszítónak talál engem.
Igen, pontosan ezt a szót használta.
Visszataszító.
Az ebédlőben került rá sor pár héttel azután, hogy elkezdődött a csodás
amerikai középiskolai életem. Általában egy padot választottam, és egyedül
ettem, a könyvemet olvasgatva, de ezúttal Poppy ragaszkodott hozzá, hogy
vele egyek.
Néha csinált ilyet – bűntudata támadt, és rávett, hogy lógjak a haverjaival.
És én, aki ugyanúgy bűntudatot éreztem, amiért eltávolodtunk egymástól,
engedelmeskedtem.
Vele és a barátaival, Hunterrel, Arabellával meg Stacee-vel ültem – akik
mindent megtettek, hogy ne vegyenek rólam tudomást –, amikor Vaughn
besétált, és helyet foglalt pont Poppy és Knight között, közvetlenül előttem.
A műanyag evőeszközök halk puffanással hullottak a tálcákra, és az
emberek élénken suttogni kezdtek. Vaughn soha nem járt az ebédlőben.
Hallottam mindent a legendás bohóckodásáról. Mi halandók nem voltunk
elég jók ahhoz, hogy társaságot nyújtsunk neki, hacsak nem számoltuk bele,
hogy a lányok egy kiválasztott csoportjának hagyta, hogy leszopják, de ezt is
csak akkor, ha épp nagylelkű hangulatban volt.
Úgy tettem, mintha észre sem venném, és az Éjszakai cirkuszt
lapozgattam, miközben beleharaptam a pizzámba. Én voltam az egyetlen diák
az egész étkezőben, aki a hizlaló pizzát választotta. Todos Santosban az
emberek úgy bántak a szénhidráttal, mint a háborús bűnösökkel, a cukorral
pedig úgy, mintha méreg lenne. Én eleve csupa csont voltam, alig kerekedett
valamim itt-ott, így nem igazán érdekelt, hogy elveszítem az alakomat. A szép
dolgok karbantartást igényeltek, márpedig én nem akartam egy csini pofi
lenni a sok közül.
Nem értettem a szépség iránti megszállottságot. Mindannyian
megöregszünk. Mindannyian ráncosodunk. Az élet rövid. Edd meg azt a
pizzát! Idd meg azt a bort! Állítsd le azt a zsarnokoskodó idiótát, aki kínoz
téged!
Bölcs szavak, amiket magadnak kell mondogatnod, Lenny.
– Vaughn! Miért nem eszel? – dorombolta a nővérem, magának a Sátánnak
hízelegve.
Nem meséltem neki arról, hogy a csávó beugrott hozzánk pár napja.
Poppy a szöges ellentétem volt. Anya halála engem dühös, kíméletlenül
egyenes tinédzserré tett, Poppy pedig mindent megtett azért, hogy ő legyen a
legkedvesebb, legkellemesebb szöszi – mintha a tökéletesség és a kedvesség
olyan erők lennének, amelyek megvédhetnek attól, hogy elhagyjanak. Vagy a
haláltól.
Igen, egyszer valaha jó kislány voltam. Így szereztem magamnak egy fő
ellenséget. Akkor kellett volna megharapnom és szétrugdosnom, amikor még
esélyem volt rá, és nem kellett volna hagynom, hogy ő határozza meg a
diszfunkcionális kapcsolatunk alaphangját.
– Tessék, vedd csak el a cézár salátámat. Annyira tele vagyok a reggeli
zöld turmixomtól! – Poppy Vaughn felé csúsztatta a tálcáját.
Lapoztam, és próbáltam a könyvre koncentrálni, de még így is láttam,
hogy Vaughn engem néz. Nem értettem őt. Eljött hozzánk – gyakorlatilag
betört hozzánk –, és megfenyegetett, hogy ne áruljam el senkinek a titkát. Én
pedig ellenállás nélkül engedelmeskedtem. Bár játszottam a lazát, ő mégis
megalázott azzal, hogy meztelenül méregetett engem. Egy lélekkel sem
beszéltem az All Saints Gimnáziumban. Sem a titkáról, sem a múltunkról,
semmiről.
Olyan háborúra hívott ki, amire nem vágytam, de amit nem is akartam
mindenáron elkerülni.
Vaughn nem válaszolt Poppynak. Knight pedig, akinek volt annyi esze,
hogy ne piszkáljon engem, hiszen a húgom bugyijába akart beférkőzni,
homlokráncolva oldalba bökte a haverját.
– Mondjon köszönetet, Lord Őpinasága! Poppy kedves volt.
– Nem vagyok éhes – felelte Vaughn a jól begyakorolt, jeges unalommal.
 A gyomrom összeugrott. Éreztem a fakó, égszínkék szeme hidegségét,
amivel fürkészett, és elnyomtam a bőrömet borzongató melegséget.
– Hogyhogy? – Arabella csábítóan elhúzta a száját, láthatóan fingja sem
volt a szituról.
– Vannak dolgok, amik olyan ocsmányak, hogy egyenesen visszataszítóak.
A szemem sarkából láttam, hogy a tekintete végigsiklik az ajkamon. A
szűk fekete nadrágja térdnyílását piszkálta. A térde enyhén napbarnított volt,
a szőre szinte aranyszínű – már nem olyan beteges kék-fehér, mint
gyerekkorában. Inkább sima, izmos és igazságtalanul tökéletes.
Ez volt a tragikus Vaughn Spencerben. Tökéletes volt. Szépségének hideg,
lélegzetelállító sokkja szupernóvaként hatott.
Rubinvörös, duzzadt ajkakkal és vad kék szemekkel, amelyeket vastag,
férfias szemöldök és a képregényekből ismert éles arccsontok kereteztek.
Ő gyönyörű volt, én pedig nem.
Ő népszerű volt, én pedig kitaszított. Ő volt minden, én meg…
A forróság felszökött a nyakamba, de a tekintetemet ugyanarra a vonalra
irányítottam… ugyanarra a lapra, amit elkezdtem, mielőtt ő az asztalhoz
lépett. Eszembe jutott, amit nem is olyan régen olvastam, hogy a világ
mindenkit összetör, de akit egyszer összetört, az végül erősebb lesz. Ernest
Hemingway mondta ezt, és reméltem, hogy igaz.
Nem törődtem vele, amikor a focicsapat kuncogva, egymást bökdösve rám
mutogatott. Poppy tátott szájjal, dühösen bámult Vaughnra, de túlságosan is
nőies volt ahhoz, hogy jelenetet rendezzen.
– Vaughn visszataszítónak találja az egész életet. Ne vedd magadra! –
Knight egy sült krumplit vágott Spencerhez, nevetgélve, hogy oldja a
hangulatot.
Éreztem, hogy Arabella tekintete megakad rajtam – fürkészve, gúnyosan,
várakozón. Soha nem tudott rám nézni anélkül, hogy ne vörösödött volna el.
Néha ugyanígy nézett Poppyra is. Tudtam, hogyan tekint Knightra, Vaughnra
és Hunterre – a harmadik amigóra. Úgy, mint valami lehetetlen díjra. Az,
hogy a srácok figyelmet szenteltek nekem, megzavart benne valamit mélyen
legbelül.
– Igen. Egyáltalán nem vagy visszataszító. Megdugnálak, és nem is csak
análisan. Szívesen nézném az arcodat, miközben beléd merülök. – Hunter
elkapta a dobozos light kólámat, és egy húzásra kiürítette.
 Ha Knight volt az aranyifjú, Vaughn pedig a rosszfiú, akkor Hunter a kettő
keveréke a dús, búzaszínű hajával és a ravasz mosollyal, amiben még az
anyja sem bízott.
– A szemedbe néznék, miközben úgy zabálnálak, mint egy Del Tacót egy
országúti kiránduláson. Annyira nem finom, de megéri – kiáltott fel az egyik
sportoló, és rám kacsintott.
– Emelem a tétet: a szemébe néznék, és Atticustól idéznék, miközben
szétgyaláznám a méhét. A végén pedig telenyomnálak gecivel – kacsintott
felém egy harmadik, mutató- és középső ujját szuggesztíven belemártva a
tálcáján lévő muffinba.
Vaughn hátradőlt, szórakozott vigyorral az arcán.
Ásítottam, és lapoztam anélkül, hogy bármit is felfogtam volna a
szövegből. Vaughn erőltette a dolgot. Én betartottam a kettőnk közötti
megállapodás rám eső részét, és tartottam a számat, ő mégis szándékosan
szembeszállt velem.
Ennek az egésznek semmi értelme nem volt. Vaughn nem volt hülye.
Kegyetlen volt, ha szórakozol vele, de ha távolságot tartasz tőle,
biztonságban voltál.
Én miért nem voltam biztonságban?
– Köszönöm a lebilincselő mentális képeket, seggfejek. – Vaughn felállt,
és körbepillantott. – Hol van Alice Hamlin? Jólesne most egy szopás.
Jézusom!
– Az új barátjával van. – Arabella felborzolta a haját, és szánalmasan
szopogatta a zöld shake-je szívószálát.
– Jól van. Nézheti – vetette oda Vaughn, majd megpördült, és az ajtók felé
vette az irányt. Már majdnem megkönnyebbült lélegzetet vettem, csak
majdnem, amikor megállt, és megfordult, mintha elfelejtett volna valamit.
– Lenora.
A nevem mintha ostorcsapásként görbült volna a nyelvén. Poppy
összerezzent. Nem volt más választásom, mint felnézni. Feketére festett
ajkamat apró mosolyra húztam, csak hogy biztosan tudja, nem vagyok
lenyűgözve.
– Szűz vagy, ugye? – Megcsóválta a fejét, egy újabb lekezelő vigyorral
felém hajítva.
– Hát, hacsak Lucifer nem érezte magát nagyon kétségbeesettnek… –
Arabella fújt egyet, és úgy tett, mintha a rózsaszín körmeit nézegetné.
 Újabb nevetés harsant végig az ebédlőben.
– Elég volt – sziszegte Knight, és addig tolta a tálcáját, amíg az egy
önelégült focista hasizmának nem ütközött.
A gyors hangulatváltozása arra engedett következtetni, hogy Vaughn
érzékeny pontra tapintott. Mintha Knight Cole tudná, mit jelent a szüzesség.
Valószínűleg azt hitte, hogy asztrológiáról van szó.
– Semmi baj, Knight. Értékelem, hogy a segítségemre sietsz, de nincs
szükségem védelemre fogatlan, töketlen kutyáktól, akik ugatnak, de kurvára
nem tudnak harapni – szólaltam meg derűsen, és igyekeztem egy könyvjelzőt
dugni a könyvem lapjai közé.
– Hűha… – süvítették a srácok az asztalnál ökölbe szorítva a kezüket.
Hunterhez és a sportolókhoz fordultam, majd unott pillantással
végigmértem a kigyúrt testüket.
– Én is értékelem a vendégszeretetet, de ragaszkodom ahhoz, hogy
férfiakkal dugjak, nem pedig éretlen balfaszokkal, akik csak arra képesek,
hogy igyanak, bulizzanak, és elszórják a szüleik nehezen megkeresett pénzét,
mert azt hiszik, a gimi az életük aranykora. Ami elég gáz, mert abban a
korban vagytok, amikor az számít a legnagyobb teljesítménynek, ha egy napig
megálljátok faszverés nélkül.
Csend telepedett az asztalra. Minden tekintet megpróbált áthatolni a
közönyöm maszkján, amibe véres körömmel kapaszkodtam.
Azt várták, hogy sírni fogok? Meghunyászkodom? Elfutok? Hogy
megkérdezem, miért teszik ezt velem?
Újabb álásítást fojtottam el, megnyaltam az ujjamat, és lapoztam egyet a
könyvemben, kivéve helyéről a könyvjelzőt. A szívem menekülési útvonalat
keresett, a bordáimon dörömbölve. Egy dolgot tudtam a Vaughn Spencerhez
hasonló férfiakról: vagy ők törnek meg téged, vagy te töröd meg őket. Nincs
középút.
De nem én akartam az lenni, aki összeszedi a darabokat, amikor végeztünk
egymással.
– Inkább gyere, és nézd, hogy kell ezt csinálni! – Vaughn figyelmen kívül
hagyta a válaszomat, éles hangjával szétszelte közöttünk a levegőt. –
Felkészítelek a következő évre, Jó Kislány.
Nem akartam, mégis felnéztem.
– Amikor az asszisztensem leszel, te kis butus. Biztos vagyok benne, hogy
apád szerint is remek ötlet.
 Nem, apám nem fogja ezt gondolni.
De mikor beszéltem utoljára papával a művészetemről? Vagy magamról?
Túl elfoglalt volt, én pedig túl szégyenlős ahhoz, hogy a figyelmét
követeljem. Talán mégis ezt gondolta. Ki tudja?
– Soha.
– A soha nagyon hosszú idő – elmélkedett Vaughn, a hangja hirtelen édes
és távoli lett. – A büszkeséget mindig bukás követi.
– Ne legyél olyan biztos benne, hogy én leszek, aki elbukik.
– Tekintve, hogy alig tudsz járni anélkül, hogy megbotlanál a saját
lábadban, most kurvára beszartam.
– Persze, hogy nem félsz, Vaughn. Két dolog ijeszt csak meg: az érzések,
meg az, hogy kislányok rossz időben sétálnak be rossz helyre.
Évek óta gürcöltem azért a gyakornoki állásért. Nem azért megyek vissza
a Carlisle-kastélyba, hogy egy gyakornok asszisztense legyek. Én leszek a
gyakornok. Egy sztárgyakornok asszisztensének lenni nagy presztízs volt, és
örültem volna a lehetőségnek, de akkor nem, ha az a gyakornok Vaughn.
Az az óceánszemű isten.
Éreztem, hogy az orrlyukaim kitágulnak, ahogy visszabámulok rá.
Elvakultan, az ereimben forrongó minden dühömmel gyűlöltem őt. A méreg
lehetett fegyver vagy teher is, de az én esetemben mindkettő volt.
Nem volt benne semmi ördögi. Nem. Az ördög vörös volt, forró, kifejező
és pusztító. Vaughn az Éjkirály volt: hideg, kék, halott és számító. Nem lehet
elérni őt, akármennyire is próbálta az ember.
Azt hittem, ha fekete ruhákat viselek és kihúzom a szemem, ha sztorikat
találok ki a brazíliai nyaramról a diáktársaimnak, akik nem számítottak
nekem, akkor majd megmutatom neki, mennyit változtam. De ő minden egyes
szótagot, ami a számból jött, kihívásként kezelt.
Ideje volt visszavágni.
– Tudod mit? Szerintem az orális lecke kitűnő ötlet. És ki tudná jobban
megtanítani, mint maga a szakértő? – Felpattantam, és félrelöktem a tálcámat.
Igazából jólesett a pizza, mielőtt ő megérkezett, de már nem voltam éhes.
Azt is tudtam, hogy azzal, hogy szakértőnek neveztem őt, veszélyesen közel
kerültem az igazsághoz, ami aznap a sötétkamrában történt.
– Hozzak magammal egy jegyzetfüzetet? Esetleg egy iPadet? –
mosolyogtam, és angyalként pislogtam rá.
– Csak a nagyokos seggedet.
 Ha Vaughn zavarba jött és meghökkent, semmi jelét nem mutatta.
Poppy azonban egy pillanat alatt felpattant.
– Lenny! – csapott a szívére. – Ugyan miért…
– Te inkább tegyél csak úgy továbbra is, mintha lenne személyiséged,
lelked, vagy bármi más lehetőséged azon kívül, hogy hozzámész egy gazdag,
kövér seggfejhez, aki a titkárnőjével csal, és ronda gyerekeket csinál neked,
Daffodil! – förmedt rá Vaughn a húgomra, miközben jégcsapszemeit még
mindig rám szegezte. – Ez csak rám és a húgodra tartozik.
– A nevem Poppy, nem Daffodil! – kiáltotta a tesóm, Knight pedig
megragadta a szoknyája szegélyét, hogy visszahúzza őt a székre.
– Ja, tényleg ez volt a probléma abban, amit mondtam. – Vaughn szája
fenyegetően megrándult.
Felkaptam a Sprayground márkájú, cápaszájas hátizsákomat, és követtem
Vaughnt kifelé az ebédlőből, miközben nagyon is tudatában voltam annak,
hogy minden szempár ránk szegeződik, ahogy kiléptünk a dupla ajtón.
Knight hangja durván, mélyen és lustán csengett mögöttem.
– Lassúzni fogtok egy Billy Joel-dalra? Ha igen, ne felejtsetek el helyet
hagyni Jézusnak! És Mózesnek. És Mohamednek. És Post Malone-nak is,
elvégre ő is egyfajta vallásvezér lett mára!
Ahogy kiértünk a zsibongó folyosóra, nem tudtam nem észrevenni, hogy
Vaughn milyen magas lett. Akár evett az iskolában, akár nem, a srác evett, az
biztos. Szépen kitöltötte a ruháit. Nem volt semmiképpen sem kigyúrt, inkább
inasan izmos, és kecses, akár egy íjász. Valójában már semmi fiús nem volt
benne. Tetőtől talpig férfi volt, és ironikus, hogy ennyire emlékeztetett az
általa faragott ikonikus, római stílusú szobrokra.
– Minek örülsz úgy, Jó Kislány? Mármint az érintetlen szűzhártyádon
kívül? – kérdezte Vaughn, és végigsiklott a folyosón, Alice-t keresve.
Nehezen hittem el, hogy képes lenne kitépni őt a barátja karjaiból, de
Vaughn Spencerrel kapcsolatban történtek már furcsább dolgok is. Ráadásul
ismertem Alice-t. Kedvelte Vaughnt, a srác különc, zsarnoki viselkedése
ellenére.
– Kímélj meg a baromságoktól, Vaughn! Utálsz engem, és kész.
– Utállak? – töprengett Gondolkodó pózban, öklét a szögletes álla alá
hajtva. – Nem, ahhoz elszántság kell. Zavarba ejtően eldobhatónak tartalak.
Berezeltél tőlem, Astalis?
 – Nem – vágtam rá. – Úgy tűnik, alig várod, hogy mindenkinek megmutasd
a fütykösöd. Ugye tisztában vagy vele, hogy a világ népességének ötven
százaléka férfi? A farkad nem nemzeti kincs.
– Ne ítélkezz, mielőtt megkóstoltad volna! – Megrándult az állkapcsa, és
úgy tűnt, végzett a beszélgetéssel.
Érzékeny pontra tapintottam. Miért szerette Vaughn annyira, hogy
közönsége legyen, amikor lányokkal került intim viszonyba?
És ha már itt tartunk – miért választotta a legkevésbé intim módját annak,
hogy intim legyen a lányokkal? Olyat, amihez nem kellett megérintenie,
simogatnia, viszonoznia?
Néhány másodpercnyi csendet követően Vaughn sarkon fordult, és
csettintett az ujjaival, intve, hogy kövessem.
Alice.
– Tényleg azt hiszed, hogy egy lány, aki épp jár valakivel, le fog szopni
téged? Az iskola területén? Miközben mások néznek? – Nem bírtam megállni,
hogy ne háborogjak.
– Igen.
– Ez neked valami játék?
– Ha az lenne, én osztanám neked a kibaszott lapokat. Most pedig fogd be!
Mindent hallottam Vaughnról meg a nyilvános szopásokról. Rajtam kívül
nem volt egy olyan ember sem a gimiben, aki ne látta volna, ahogy az
(állítólag lenyűgöző) péniszének alakja és mérete eltűnik egy lány torkában.
Néha ketten is csinálták, felváltva nyalogatták. Az emberek azt mondták, azért
csinálják, mert Vaughn jóképű, furcsa, a város leggazdagabb fiúja, és titokban
minden lány a Spencer családba akart beházasodni, akik név, vagyon és
hírnév alapján gyakorlatilag királyi családnak számítottak. Tősgyökeres
milliomosok voltak – vasutak, elsőrangú ingatlanok és fedezeti alapokkal
foglalkozó cégek tartoztak hozzájuk –, Amerika huszonöt leggazdagabb
családjának egyike.
Az ősei építették ezt a várost, és Vaughn ennek nagy részét meg is fogja
örökölni.
De úgy gondoltam, más okai vannak annak, hogy a lányok megadták
Vaughnnak, amit akart.
Lényegében, mélyen legbelül mindannyian szerettük, ha szexuálisan
lealacsonyítanak minket, csak egy kicsit. A tabu izgató, ahogy a
kiszolgáltatottság is, amikor teljesen a másik kegyén múlik minden.
 Egy kicsit mind szadomazochisták vagyunk. Főleg a fiatalok.
És erősek. A szépek.
És gazdagok.
A kellemes élet zsibbadt unalma könnyen elillant a szégyentől, amit
Vaughn bőségesen osztott. Szerette megalázni az embereket. Nagyon is.
Vaughn megállt egy sor fekete és tengerészkék szekrény előtt. Alice egy
mélyen dekoltált, virágos ruhát viselt, puffos ujjakkal, oldalt átlós réssel. A
mellette álló srác kissé alacsony volt, és halálosan lóvésnak tűnt a drága
frizurájával meg az elegáns, tengerészkék zakójával. Kedves, barna szeme
volt, és furcsa kisugárzása.
– Alice – sziszegte Vaughn, nem törődve a sráccal.
– Ó, szia Spence. – A lány kifújta rövid hajának egy tincsét a szeme elől,
rózsaszín ajka felfelé kunkorodott az örömtől.
Hányni akartam, amikor előrehajolt, hogy puszit nyomjon Vaughn arcára,
lerázva a barátja karját a derekáról.
– A következő tíz percbe belefér egy gyors szopás. Az újoncnak itt
szüksége van a leckére. – Vaughn a hüvelykujjával hátra mutatott, felém.
Alice-szal összenéztünk, a másodperc töredékére kitágult a szeme.
Mindkettőnknek, csajszi, neked is meg nekem is.
– Hüm… – A mellette álló srácra pillantott, a körme oldalát rágcsálva.
Jason szeme lassan tágra nyílt, a sokk szétáradt a szervezetében. A csaja
most fogja dobni őt. A legrosszabb az volt az egészben, hogy Alice-nak még
csak meg sem fordult a fejében, hogy megmondja Vaughnnak, húzzon el. A
szemei azt mondták: sajnálom, nem azt, hogy mit szólnál hozzá?
– Jason… – kezdte Alice.
Legszívesebben megütöttem volna a srác helyett, az epe úgy forrt a
torkomban, mint az olaj egy sercegő serpenyőben. Jason a barátnőjére nézett,
az arckifejezéséből kín áradt, szavak nélkül könyörgött neki, hogy ne fejezze
be a mondatot.
– Gyakorlat teszi a mestert, nem igaz? – Vágtam közbe csiripelve, és
tettem egy lépést előre. – És mivel Alice annyira kedves, hogy bemutatja
Vaughnon a hibátlan orális technikáját, nem bánnád, ha te lennél a kísérleti
nyulam, Jason? – Kigomboltam a bőrdzsekimet, kirángattam belőle a karom,
és a dzsekit átdobtam a vállamon. Felé nyújtottam a kezem.
Hibátlan volt, tényleg – a rémület Alice arcán, amikor Jason egy
pillantást vetett Vaughnra, akinek tikkelni kezdett az állkapcsa, majd
megragadta a kezemet, és ernyedten elhúzta.
– Ne aggódj! Attól még figyelni fogok! – Megveregettem Vaughn hátát, és
könnyed hangnemet ütöttem meg, miközben négyen elindultunk a folyosón,
isten tudja, hová. – Bár lehet, hogy van néhány trükk a tarsolyomban. –
Kacsintottam egyet.
Hazugságok.
Még soha nem szoptam le senkit, és egészen egy perccel azelőttig nem is
terveztem, hogy Alexander Skarsgardon kívül máson is végrehajtom ezt az
aktust, akivel sajnos nem volt reális esélyem arra, hogy valaha is találkozom.
De Vaughn bedurvult, Jason pedig minden erejével azon volt, hogy ne sírjon,
még akkor is, ha a megaláztatása jól látható ködként már ott lebegett a
levegőben.
Ha vissza tudnám adni Jason önbecsülését, miközben – sokkolva –
megértetném Vaughnnal, hogy nem vagyok egy balek, talán végre
meghátrálna.
De egyáltalán nem tűnt úgy, hogy sokkoltam Vaughnt. Inkább… dühösnek
tűnt. Az állkapcsa olyan erősen tikkelt, hogy azt hittem, leesik a fejéről, és
leharapja az arcom. Megrántotta a felsőm ujját, előre lendített, és arra
kényszerített, hogy tartsam a tempóját, néhány méterrel Jason és Alice előtt.
– Mi a faszt akarsz csinálni? Bizonyítani valamit? – vicsorgott.
– Ugyan mit bizonyítanék ezzel? Hogy van szám? – mosolyogtam derűsen,
és furcsa örömöm telt abban, hogy tudtam, ingerült. – Talán én is vágyom egy
kis akcióra.
– Azzal a faszfejjel? – horkant fel Vaughn, az orrlyukai kitágultak.
Tartottam vele a lépést, és kétségbeesetten igyekeztem nem zihálni.
– Négy dildóval, egy varázspálcával, egy vibrátorral és az egész
focicsapattal sem tudná, hogy izgasson fel.
Nevettem volna, ha nem vagyok annyira ideges amiatt, amire készültünk.
– Vannak, akik a sötét, magas és jóképű pasikat szeretik. Én meg a
szőkéket, alacsonyokat és… épelméjűeket.
Vaughn felrántott egy ajtót, és szótlanul belökött, olyan erővel, ami arról
árulkodott, hogy rettenetesen dühös. A szoba sötét, zsúfolt és fülledt volt. Por
és tisztítószer szaga töltötte be. A gondnok szobája, gondoltam.
Milyen meghitt!
Alice és Jason csatlakozott hozzánk, majd Vaughn becsukta mögöttük az
ajtót. Felkapcsolta a villanyt. Még mindig homlokát ráncolva, dühös,
rángatózó mozdulatokkal kezdte el kioldani az övét.
– Ebben tudok segíteni. – Alice megnyalta az ajkát, várva a fiú
beleegyezését.
Jason óvatosan nézett rám, útbaigazítást várva.
Mibe keveredtem?
– Jason, gyere ide! – Zavartan intettem neki, miközben összefogtam a
szurokfekete hajamat, és az egyik vállamra vetettem a copfot. A srác felém
csoszogott, félúton beütve a térdét egy seprűnyélbe. Vaughn sólyomszeme
követett minket, miközben Alice folytatta a csat kioldását. A fém
kattogásának hangjától megdobbant a szívem.
Alice átfogta Vaughn ágyékát a fekete alsónadrágján keresztül, de ő még
mindig engem nézett.
– Lenora. – A hangja fenyegetően metsző volt, kegyetlen és éles, mint a
törött üveg. Felismertem, mikor figyelmeztet valaki.
Nem törődve vele, bizonytalan ujjaim Jason begombolt nadrágján
dolgoztak. Emlékek villantak fel agyam sötét folyosóin: rólam a Carlisle-
kastélyban, ahogy Vaughn Spencer ujja alatt reszketek, mint egy falevél.
Olyan naiv és gyenge lánynak tartott.
Ha le kellett szopnom egy idegent, hogy megmutassam neki, én is
veszélyes vagyok, akkor meghozom az áldozatot, és majd később
foglalkozom a lelki károkkal.
Ha elfojtanám magamban ezt a sok gyűlöletet, még a végén szívrohamot
kapnék.
Bár nem akartam, hogy ez történjen, Jason nadrágja lecsúszott, a szövet
halk puffanással érkezett a bokájához. Most már csak az alsónadrágja volt
rajta, és máris felállt neki. Néztem a pénisze dudorát, ami úgy tapadt a
hasához a szöveten keresztül, mint egy pióca. Hosszú volt, duzzadt és ijesztő.
Lenny, te hülye tehén, ezúttal tényleg nagy bajba kerültél!
Semmi kedvem nem volt hozzá. A helyes lépés az lett volna, hogy
tájékoztatom a nevelőtestületet meg az apámat arról, hogy Vaughn zaklat
engem. Amúgy nem mintha azt csinálta volna. Nem kényszerített semmire, de
folyamatosan kihívás elé állított, és gondoskodott róla, hogy ne felejtsem el,
mennyire nem tartozom ide.
Ez azonban nem egy film volt. Senki sem tartaná a tettemet hősiesnek vagy
elfogadhatónak, ha elkezdenék panaszkodni. Az emberek besúgónak
neveznének, ellenem fordulnak, és rám szállnak, míg most a legtöbben vagy
simán nem törődtek velem, vagy cseszegettek. Mindent egybevéve, alig
kevesebb, mint egy évem volt arra, hogy túléljem itt Kaliforniában.
Megszívhatom könnyedén.
– Lenora – harsant fel ismét Vaughn fejedelmi hangja élesen, mint a
penge.
Nyeltem egyet, és óvatosan rátettem a kezem Jason… tagjára. Az
megugrott. Én is ugrottam vele együtt, és önkéntelenül is felsikoltottam.
– Jól vagy? – Jason a szemöldökét ráncolva nézett rám, miközben
kényelmetlenül egyik lábáról a másikra lépett.
Nyilvánvalóan ugyanazért csinálta ezt, amiért én. Bosszúból.
Alice őrült volt, hogy dobta őt Vaughnért.
– Minden jel arra mutat, hogy ez a helyzet – fecsegtem, és ideges
kuncogást eresztettem meg. – Nagyszerűen vagyok, tényleg. Ez… csodás.
Mármint nem a péniszed. – A péniszekre nem mondjuk, hogy csodás, ugye? –
Nem mintha azt mondanám, hogy a péniszed nem csodás. Csak. Óh…
mindegy.
– Ja. Szűz – szólalt meg Vaughn mellettem, diadalittas elégedettséggel
fűszerezve a hangját.
Nevetett, pont úgy, mint akkor, amikor rajtakapott aznap este, hogy
megmozdul a szemhéjam. Láva forrongott a gyomrom mélyén, majd újdonsült
dühvel térdre estem, és Vaughnra néztem.
Alice gyorsan utánozta a mozdulataimat, mintha az egész valami verseny
lenne, térdre ereszkedett, és megpróbálta lerántani Vaughn fekete
alsónadrágját. Ő elkapta a kezét, és a helyén tartotta, nem hagyta, hogy
lehúzza a gatyát, a tekintete az enyémen maradt.
Jason alsónadrágjába dugtam az ujjaimat, és lehúztam róla. Nem akartam
bevallani a szüzességemet ott, abban a szobában, hogy Vaughn aztán az
örökkévalóságig röhögjön rajtam.
Jason pénisze lilán és dühösen ugrott elő, pár centire az arcomtól.
Döbbenten beszívtam a levegőt, és emlékeztettem magam a Carlisle-
kastélyban lévő szellemekre. Ha egy kísértetjárta helyen el tudtam viselni,
hogy egyedül aludjak egy szobában, akkor bizonyára el tudtam volna viselni
egy péniszt is, ami ráadásul nem is volt aránytalanul nagy.
– Len… – Vaughn hangja elakadt. Most először nem hangzott úgy, mintha
gonosz mód szórakoztatnám én meg a megalázó helyzetem. Megragadtam
Jason péniszét, és az egész testem reszketett a dühtől meg az adrenalintól.
Meg akartam tenni, hogy Vaughnt menthetetlenül felbosszantsam. Hogy
fájdalmat okozzak neki. És magamnak. Előrehajoltam, becsuktam a szemem,
és szép dolgokra gondoltam…
Otthon.
Messze innen. Otthon.
Ecetes chips és jéghideg almabor. Otthon.
Vadul szaladgálni a házunk mögötti mezőkön, hagyni, hogy a fű
csapkodja a bokámat.
Otthon.
Újra a műteremben dolgozni. Otthon.
Csúnya dolgokból szép dolgokat készíteni. Otthon.
Fiúkkal csókolózni. A megfelelő fiúkkal. Olyan fiúkkal, akik mellett nem
érzem úgy, hogy meg akarok halni.
Otthon. Otthon. Otthon.
– Baszd meg!
Éreztem, ahogy Metallica-pólóm gallérjánál fogva a szoba másik végébe
repülök. Vaughn beállt közém és Jason közé, miközben én még továbbra is a
földön feküdtem. Hátrafelé mutatott rám, Jason felé fordulva.
– Mi bajod van, te oxigénpazarló szarkupac? Láthattad, hogy nem akarta.
– Ez valami vicc? Az előbb a szemem láttára tettél ajánlatot a
barátnőmnek! – kiabálta Jason, az arca élénkvörös volt, és csillogott a hideg
verejtéktől.
– A te barátnőd nem szűz – ordította Vaughn.
– És ettől még menő, hogy úgy bánsz vele, mint egy szopós szájjal? Ne
kend ezt rám, Spencer! Ebben a szobában csak egy elmebeteg faszfej van,
mégpedig az, aki épp most mondta a barátnőmnek, hogy szopja le őt a csaj
előtt, akibe beleesett, csak hogy bizonyítson.
Vaughn hátravetette a fejét, és felnevetett, miközben Jason visszatolta
félmázsás péniszét a gatyájába, és felhúzta a nadrágját. Ahogy egyre több
ruha került vissza rá, éreztem, hogy a szívverésem másodpercről
másodpercre nyugodtabb.
Vaughn úgy motyogta a beleesett szót, mintha az egész ötlet őrültség
lenne. Legszívesebben tökön rúgtam volna. Onnan a földről még jól hozzá is
férhettem volna.
– Takarodj innen a picsába, és többet ne gyere a közelébe! Mondd meg a
köcsög, vitaklubos barátaidnak, hogy ugyanezt tegyék! Ha Lenora Astalis
közelébe mennek, meghalnak. Tudja meg mindenki, hogy ő az én tulajdonom!
És vigyétek magatokkal őt is! – Vaughn kifejezéstelen arccal tolta Alice-t
Jason irányába, majd mindkettőjüket kilökte. Éppen akkor csapta be az ajtót,
amikor megszólalt a csengő. Feltápászkodtam, és felemeltem az állam.
Pézsmaszag volt odabenn és túl szűkösnek éreztem a helyet. Ki akartam
menni.
De legfőképp: nem akartam Vaughn arcába nézni, miután látta, hogy úgy
megalázkodom egy emberi pénisz előtt, mintha az egy háromfejű szörnyeteg
lenne.
– A te tulajdonod? – morogtam. – Cseszd meg, Spencer! Előbb tenném fel
magam az Airbnb-ra, hogy csoportosan megtosszanak, mint hogy hagyjam,
hogy te megtapogass.
– Pofa be! – hördült fel ismét hátat fordítva nekem, és az íróasztalra
támaszkodott, ujjaival a szélét szorongatva. Rám sem tudott nézni, annyira
dühös volt.
Még jó. Én is végeztem vele.
– Nekem kémiaórám van. – Elindultam az ajtó felé.
Megragadta a csuklómat, és maga felé fordított. Felnéztem, várva, hogy az
önelégült képe fogad. A győztes, boldog pofája. Vaughn bárkitől elfogadta a
szopást, akinek volt pulzusa az államnak ezen a részén, én pedig még
életemben nem értem péniszhez. A mai nap csak megerősítette ezt a tényt.
Milyen fantasztikus.
Meglepetésemre az arcán nem volt semmi érzelem – csak a szokásos
hideg, olvashatatlan kifejezés, amit nem tudtam megfejteni. Egy üres vászon.
Nem volt olyan gúnyos, amikor kettesben voltunk. Inkább csendesen
kegyetlen.
– Kihagytál egy osztályt – jegyezte meg.
Mi van?
Fintorogtam, remélve, hogy az arcom és a fülem nem olyan vörös, mint
amilyennek éreztem.
– Mikor? – faggatott.
– A kilencediket hagytam ki.
– Miért?
Mert elvesztettem az anyámat, és ki akartam zárni a világot. A
tanulásra meg a művészetre koncentráltam, és a hálószobám plafonját
bámultam, az ágyamban ülve, a The Smiths Last Night I Dreamt című
számát hallgattam ismétlésre állítva, és undorító szegfűszeges
cigicsikkeket szívtam, amiket a Carlisle-kastély rózsabokrai mögött
találtam.
Úgy döntöttem, hogy nincs értelme szerelmesnek lenni. A végén úgyis
mind meghalunk. Még apának is ezt mondtam – hogy a művészetemhez
akarok feleségül menni, ahogy ő is tette anya után. A művészet sosem hagy
el. Sosem hal meg. Ott van veled minden másnap reggel.
Ars Longa, Vita Brevis.
A művészet hosszú, az élet rövid. Ezt tetováltattam a belső combomra,
amikor betöltöttem a tizenhetet – egy privát és intim helyen, hogy
emlékeztessem magam: semmi másra nem vágyom, csak hogy szép,
élettelen dolgokat szüljek.
– Néhány embernek olyan céljai vannak, amelyek nem járnak együtt nemi
betegségekkel meg betépéssel. Én keményen dolgozom azért, amit akarok.
– Angliában maradtál, amikor apád és a húgod ideköltöztek. Miért?
Miattad.
De ez csak részben volt igaz. Úgy éreztem, ha elutazom, akkor magára
hagyom anyát.
Nem mondtam semmit.
– Miért jöttél ide? Miért most?
Mert papa megrántotta a karomat. Különben is, a magány rágta a
szívemet, a bensőmet, mint a rák. Harci festéket kentem fel, remélve, hogy ez
elég lesz ahhoz, hogy távol tartsa Vaughnt. Mint kiderült, ő ezt kihívásként
értelmezte, és harcra készült.
– Mi van a fiúkkal? A lányokkal? A társas élettel? – Úgy szorította a
csuklómat, hogy éreztem, zúzódási nyomaim lesznek tőle.
Legszívesebben sírva fakadtam volna. Nem azért, mert bántott, hanem,
mert élveztem. Élveztem, hogy nem bánik velem kesztyűs kézzel, amiért
elvesztettem az anyámat. Élveztem, hogy tapasztalt volt, és nem jött zavarba a
szextől. Élveztem, hogy olyan lenyűgöző volt, hideg és ígéretes, mint a
karácsony reggel, és hogy osztatlan figyelmet szentelt nekem, még akkor is,
ha ez a figyelem nem a megfelelő fajta volt. És teljesen elborzadtam, amikor
rájöttem, hogy arra vágyom, bár még erősebben szorítaná a csuklómat, amíg a
tompa fájdalom éles nem lesz.
Megráztam a fejem. A magánéletemhez semmi köze nem volt.
 – Nincs magánéleted – cöccögött. – Értem. Hogy megy a gyakornoki
projekt? Miről szól az ajánlatod?
Miért érdekelte? Épp most hívott meg, hogy nézzem végig, amint valaki
leszopja a farkát. Az ellenkező irányba, a fal felé néztem, nem törődve vele.
Minél kevesebbet reagálok, talán annál inkább belefárad ebbe és megun
engem.
– Én tegnap kezdtem el dolgozni az enyémen – tájékoztatott. – A
szerkezetét nehéz volt kitalálni.
Talán csevegni akart?
– Kizárt, hogy időben be tudd adni – mondtam.
Viszonylag rövid időn belül be kellett adnunk a gyakornoki
pályamunkáinkat.
Az én projektem már készen volt. Már csak némi finomhangolásra volt
szükségem.
Vaughn megvonta a vállát.
A szívem elkezdett hevesen verni. Ez jó volt. Ez azt jelentette, hogy
lemaradt, nekem pedig nagyobb esélyem volt arra, hogy megelőzzem.
Nyeltem egyet, próbáltam elrejteni az örömömet.
– Ne aggódj! Még ha csak a negyedével is leszek kész, apád bármikor az
én projektemet választja a tiéd helyett.
Erre nem mondtam semmit, így aztán folytatta.
– Tudod… – A pimasz vigyora újra megjelent, amikor már azt hittem,
megszabadultam tőle, és a vér újra felforrt az ereimben, a szemem pedig
elkerekedett a kéjtől meg az ingerültségtől. – Amit a szökőkút mögött
mondtam neked, amikor gyerekek voltunk, még mindig érvényes.
Az íróasztalnak támaszkodott, és hosszú, kemény testéhez rántott. Most
már teljesen hozzá simultam, és puha végtagjaimhoz képest ő mintha
gránitból lett volna.
– Ha megcsókolnálak, te hagynád. Mert te még mindig jó vagy, én pedig
rossz. Semmi nem változott. Még mindig ugyanazok a gyerekek vagyunk.
Csak most veszélyesebb játékot űzünk.
És anyám már nem él, hogy óva intsen a cukortól vagy a hozzád
hasonló fiúktól – gondoltam keserűen.
– Azt hittem, még nem teríted ki a lapjaidat. – Felvontam az egyik
szemöldökömet.
– Meggondoltam magam. Egy kis játék nem árt. Legalábbis nekem.
 – Akkor próbáld ki! – sziszegtem. Az első lépést én akartam megtenni,
hogy amikor tönkre akar tenni, tudjam, hova célozzak.
Egy pillanatig csak bámult rám, a tekintete a szememről az
ajakpiercingemre siklott. Lehajolt, szinte lassított felvételben, és megcsókolt.
Nem hittem el, amit láttam. Amit csinált. A fiú, aki gyűlölt engem, az ajkát az
enyémre tapasztotta. De semmi romantikus nem volt benne.
Ez egy kihívás volt. Egy fogadás. Egy újabb kihívás.
Erőfitogtatás.
Amikor az ajkaink összeértek, úgy futott végig a borzongás a hátamon,
mintha gyufát gyújtott volna valaki. Lassan végighúzta az ajkait az enyémen,
forró lehelete megpihent a számon. A szívverésem veszélyes sebességre
gyorsult, szentjánosbogarak törtek elő belőlem, mintha egy befőttesüvegből
szabadultak volna ki. Megcsókolni őt olyan volt, mintha egy szakadék szélén
állnék. Szép a kilátás, de tudod jól, hogy halálos. Mégis, egy ostoba,
irracionális, veszélyesen élő hang azt mondja neked: ugorj csak le, és fogadd
el a végzeted!
Az ajkait nem csak a számon éreztem.
Az ujjbegyeimen is, egészen a lábujjaimig.
Éreztem őket, amikor a bőröm libabőrös lett.
Tényleg megtette. Megcsókolt. Abban a pillanatban, ahogy a szája rázárult
az enyémre, megnyíltam, a fogaimat az alsó ajkára szorítottam, és nem álltam
meg, amíg olyan mélyre nem nyomtam, hogy érezzem, ahogy a fogaim
egymáshoz csapódnak. Meleg vér töltötte meg a számat. Vaughn nem hátrált
meg, és én sem engedtem el. Még mélyebbre vájtam a fogam, miközben
Vaughn keze közénk vándorolt, a hüvelykujja az ajkam karikapiercingjébe
csúszott, gúnyosan rángatta, ő is fájdalmat okozott nekem.
Belemosolygott a csókunkba. Tetszik neki, jöttem rá. Hogy bántom őt.
Hogy vérzik.
Csak akkor húzódtam el, amikor ki akarta rántani a gyűrűt az ajkamból.
Teljesen leengedte a kezét.
Szóval ez lenne a játék – gondoltam. Én bántottam őt, ő pedig engem, de
csak annyira, amennyire én el tudom viselni.
Végigsimítottam a nyelvemmel a fogaimon, ízlelgettem a meleg, sós vérét.
Amikor újra ránéztem, hihetetlenül halandónak tűnt hirtelen. Sőt, valahogy
kisfiúsnak is. Vörös vérfoltokkal a száján, várta, hogy mondjak valamit.
Hogy elismerjem, nem ő az egyetlen elcseszett ember a szobában.
 – Tévedtél. Nem akartam, hogy megcsókolj. – Megnyaltam az ajkam
sarkát, gúnyolódva vele.
Ő vigyorgott, lehajolt, és a fogaival megragadta a fülem hegyét, és azt
suttogta:
– Akartad, élvezted, és legközelebb, amikor hozzád érek, Jó Kislány, nem
csak megrontalak. Olyan mocskos leszel a végén, mint én.

Attól a naptól kezdve három dolog történt egyszerre:

1. Vaughn elkezdte figyelni a kapcsolataimat az iskolában, különösen

a fiúkkal. A srácok teljesen figyelmen kívül hagyták a jelenlétemet,
minden évfolyamon és pozícióban, kivéve Knightot és Huntert, akik nem
féltek a holdkóros társuktól. Mindenki más ahhoz tartotta magát, hogy
Lenny Astalis Vaughn tulajdona, akár akarom én ezt, akár nem, és bár
egyik fiú sem érdekelt, mégis gyávának tartottam őket, amiért Vaughnra
hallgattak.

Persze a lehető legrosszabb típusú eltulajdonlásról volt szó – ugyanis

Vaughn hanyagolt. Igazán kitett magáért, hogy az emberek megtudják: semmit
sem jelentek számára. Volt egy kis pletyka arról, hogy chlamydiás lettem egy
brazil férfimodelltől, akivel állítólag szexeltem a nyáron, de ez gyorsan
elhalt, miután Vaughn kijelentette: senki sem elég kétségbeesett ahhoz, hogy
megdugjon.

2. A lányok, akik mind más-más verziót hallottak a gondnoki

szobában történtekről (kizárólag Alice-től és Arabellától), és most már
minden kétséget kizáróan tudták, hogy Vaughn valószínűleg nem
érdeklődött irántam, az ellenszenv helyett aktív megvetést tanúsítottak
irántam. Poppynak gyakran ki kellett hagynia néhány iskola utáni
tevékenységét, hogy hazakísérjen, és megbizonyosodjon róla, hogy senki
sem követ vagy zaklat. Arabella és Alice továbbra is Vámpírlánynak
 hívtak az öltözködésem és a fekete cuccok iránti vonzalmam miatt, és
Vaughnról nyaggattak, amikor csak meglátogatták Poppyt. A kérdéseikre
nem kaptak választ.

3. Vaughn szinte minden nap megjelent nálunk, hogy apámmal a

titokzatos projektjén dolgozzon.

A papa már akkor megkedvelte Vaughnt, amikor először meglátta a

művészi nagyságát a nyári tanfolyamon, és azt, hogy Vaughn érdeklődést
mutatott a szoros közös munkára, azt hiszem, a papa hízelgőnek érezte. Bár
Vaughn nem tudta, hogy én túlságosan meg voltam szeppenve apám
sztárságától ahhoz, hogy a műveimről beszéljek vele, azt tudta, hogy
fájdalmat okoz nekem azzal, hogy odajön. Valahányszor ajtót nyitottam, és ő
ott állt a küszöbön a szobrászfelszerelésével meg a ferde vigyorával, arra
emlékeztetett engem, hogy nem is olyan régen megcsókolt, és hogy
bármennyire is ellenszenvesnek találtam őt, egyszer a vére már a számban
volt.
Az alsó ajka még mindig sebes volt a harapásomtól.
– Lemondtál már a gyakornoki állásról? – kérdezte.
– Álmaidban – válaszoltam, mire ő jóízűen nevetett, aztán megrázta a
fejét, és elsuhant mellettem.
 Negyedik fejezet
LENORA
Aznap, amikor Knight szakított Poppyval, a tesóm szobájában ültem, és a
haját simogattam.
A fiú, aki elriasztott tőle minden más srácot, mert annyira aggódott
Poppyért, végül úgy taposta meg a szívét, mintha valami táncparkett lenne.
Én pedig azzal voltam elfoglalva, hogy a húgomat lebeszéljem arról, hogy
levesse magát a tetőről.
A pletyka, miszerint Poppyt idő előtt dobták egy egyetemista lányért,
futótűzként terjedt az All Saints Gimnázium szénamezején. A szekrényét
összefirkálták, és amikor aznap kinyitotta, egy igazi emberi szart talált a
könyvei tetején, rajta egy post-it felirattal: KJC KIHAJÍTOTT!
Knightot aznap sehol sem lehetett látni, és Poppy megfogadta, hogy az év
hátralévő részében nem megy vissza az iskolába. Egész este ölelgettem és
vigasztaltam. Poppy joggal nem bízhatott az úgynevezett legjobb barátnőiben,
Alice-ban és Arabellában, akik elindították a szakításról szóló pletykát az
iskola folyosóin.
Az All Saints méhkirálynői a húgom ellen fordultak, most, hogy ő már
nem állt Knight Cole védelme alatt.
Az év egy rakás fos volt számomra itt, de Poppy szeretett Amerikában
lenni a Knight-botrány előtt. Nem szereztem barátokat, nem randiztam, és
nem gyűjtöttem emlékeket. Sok szempontból olyan volt, mint egy hosszú,
gyötrelmes éjszaka, amikor nem álmodsz semmit, legfeljebb rémálmaid
vannak, vagy csak ébren szorongsz – a nagy, nyomasztó semmi miatt, a
plafont bámulva, és azon gondolkodva, hogy egyáltalán létezel-e.
De legalább közeledett az érettségi. Még mindig nem jelentkeztem
egyetlen egyetemre sem, sem Európában, sem máshol, imádkoztam azért a
gyakornoki állásért. Bárhová is megy Vaughn, még ha Angliába is velem
együtt, én ott hazai pályán leszek. Ott nem lesz majd akkora hatalma.
Mindenesetre még mindig nem volt kész a pályaművével, és ki tudja, mit küld
majd nekik, amikor a gyakornoki pályázat esedékessé válik. Alig egy hónapja
volt hátra. De nekem nagyobb bajom is volt, mint ezzel foglalkozni.
 Knight nem volt rossz ember, de barátként szar volt, és úgy gondoltam,
Poppy sokkal jobbat érdemel annál, mint amit felajánlott neki.
– Hagyd az egészet! – simogattam Poppy világos haját, és megcsókoltam a
feje búbját, miközben a karjaimba bújt az ágyán. Baldachinos hercegnős ágya
volt, csupa babarózsaszín meg fehér, és egy akkora sminkasztala, mint az én
teljes szobám. Engem nem érdekeltek az ilyen dolgok, de Poppyt igen.
Nem hibáztattam ezért. Mások vagyunk, és kész. Amúgy meg ő vigyázott
rám az iskolában, ha bajba kerültem.
Poppy a skót szoknyám szegélyébe fújta az orrát, én pedig hagytam neki.
– Akkora egy seggfej! – nyögte, és újra könnyekben tört ki.
– Egy világklasszis. – Bólintottam bátorítólag. – Nemzetközi elismerést
érdemelne a seggfej viselkedéséért.
– De olyan helyes!
– Persze, ha szereted ezt a Shawn Mendes-találkozása-Chase
Crawforddal külsőt. De rengeteg gyönyörű pasi van, és te olyat érdemelsz,
aki felismeri, mennyire különleges vagy. – Óvatosan kisimítottam a nedves
arcára tapadt haját, és a füle mögé tűrtem.
Poppy felült, és egy szakadt zsebkendővel törölgette a szemét.
– Miért, az vagyok? – Hunyorogva nézett rám puffadt szemeivel.
Elővettem néhány friss zsebkendőt az éjjeliszekrényéről, és odanyújtottam
neki egy üveg vízzel együtt.
– Mármint micsoda? – kérdeztem.
– Különleges. Te különleges vagy, Lenny. A művészeteddel és a furcsa
hozzáállásoddal, meg azzal, ahogy úgy teszel, mintha nem érdekelne, hogy az
olyan gyönyörű, gazdag pasik, mint Vaughn Spencer ki akarnak sajátítani
téged. De én nem vagyok ilyen. Nem vagyok sem tehetséges, sem erős, sem
különösebben érdekes. Nincs különleges külsőm, ruhám vagy képességem.
Még csak könyvmoly sem vagyok – szipogott, és most gyanakvóan nézett rám,
mintha az én hibám lenne, hogy ő úgy döntött, mainstream, felső kategóriás
márkákat hord, fényesre festett hajjal jár, és normális, népszerű „barátokkal”
lóg.
– Lehetsz tehetséges és szörnyű is egyszerre – válaszoltam óvatosan,
Vaughnra gondolva. – És az is lehet, hogy egy csepp tehetség sem szorult
beléd, mégis a legritkább dolog vagy az univerzumban. Minden a tetteiden
múlik. A lelkeden. Azért vagy különleges, Poppy, mert az emberek jól érzik
magukat körülötted. Ezt senki sem veheti el tőled.
 A karjaimba omlott, és egy örökkévalóságnak tűnő ideig ültünk ott,
ölelkezve, ide-oda ringatózva, élvezve a keserédes kínt, hogy szeretett egy
fiút, aki nem szerette őt viszont – nem mintha én bármit is tudtam volna erről.
A szívfájdalom egy misztikus, kétélű kard volt az én szemszögemből. És nem
vágytam arra, hogy megtapasztaljam az érzelmek teljes skáláját az érzések
autóbalesetében. Még csak az kéne nekem.
Az a nap a gondnok szobájában eléggé felkavart. Nem mintha vonzónak
találtam volna Jason… tagját, de azért volt benne valami izgató. Ha őszinte
akarok lenni magamhoz, az izgalomnak inkább ahhoz volt köze, hogy
beleharaptam Vaughn ajkába, és néztem, ahogy vigyorogva nyalogatja a saját
vérét, nem pedig Jasonhöz. Tetszett, hogy Vaughn elrángatott Alice barátjától,
hogy kisajátított engem. És bár azóta már hallottam a műsoráról – szobára
vonult csajokkal olyan bulikon, amelyekre én nem voltam meghívva –, azt is
tudtam, hogy kattog.
Azon, hogy vajon kivel járok.
Kivel vagyok, és mit csináltam velük.
Tápláltam a kíváncsiságát, és direkt húztam az agyát a játszmáimmal.
A suliban folyton a telefonomon lógtam. Írtam Pope-nak, a legjobb
barátomnak a Carlisle-ból, és mosolyogva néztem a kijelzőre. A szám elé
kaptam a kezem, és úgy tettem, mintha zavarba jönnék egy-egy üzenettől.
Azokon az estéken, amikor tudtam, hogy Vaughn fel fog bukkanni nálunk –
mert apám már a műtermében volt, és a szerszámait készítette elő –,
elmentem otthonról, még ha csak kocsikázni is, és rendezetlen hajjal,
szándékosan elkenődött fekete rúzzsal tértem vissza.
Megőrjítettem őt, mert ő is megőrjített engem. Harcolni akartam vele,
bántani akartam őt azért, amit velem tett. Beleharapni. Megkóstolni. Érezni
őt.
Gyakran belopództam a házba, miközben ő távozott, fáradtan és koszosan,
szanaszét álló, kócos hajjal. Beszállt az ütött-kopott pickupjába, és némán
nézett rám a homlokát ráncolva, mintha telepatikusan próbálna válaszokat
kicsikarni belőlem.
– Lenora?
Halk kopogást hallottam Poppy ajtaján. Apa biztosan meghallotta a
hangomat ebből a szobából.
– Gyere be, papa! – Poppy gyorsan letörölte a maradék könnyeit a
zsebkendővel, amit tőlem kapott, és felegyenesedett, hátborzongató
műmosolyt erőltetve az arcára. Soha nem akarta felbosszantani apánkat. Ez is
egyike volt a sok áldozatnak, amit hozott, amióta elvesztettük anyát. Poppy
volt a megfontolt lány megtestesítője, miközben én morbid ruhákat hordtam,
és beleharaptam azokba a fiúkba, akik felbosszantottak.
Apám az ajtóban állt, hosszú, ősz, göndör haja úgy tekergőzött a feje
tetején, mint egy különc Elton John-kalap, a szakálla majdnem a kerek,
buddhás hasáig ért. Papa úgy nézett ki, mint egy Harry Potter-figura – egy
vajszívű varázslóprofesszor, aki nagynak és félelmetesnek tűnik, pedig a
légynek sem ártana. Tudtam, hogy szerette anyát és minket, de mindig is az
volt az érzésem, hogy mi közvetlenül a művészete után következünk a sorban.
Anya nem akarta volna, hogy megnyissa a Carlisle Előkészítőt – de papa
megtette.
Anya megölné, ha élne és látná, hogy Angliából Amerikába rángatott
minket a projektje miatt. Papa nem tudott ellenállni egy jó kihívásnak.
Papa tudta, hogy a művészeten kívül nem igazán érdekel engem semmi, és
sosem erőltette, hogy többre vágyjak – nem mondogatta, hogy randizzak
fiúkkal, szerezzek barátokat Raffertyn kívül is, hogy éljem az életemet.
A lista természetesen folytatódott.
– Mit csináltok, lányok? – Bocsánatkérő mosollyal pillantott kettőnkre.
Ilyen volt a kapcsolatunk a papával. Kicsit túl hivatalos az én ízlésemnek.
Ismétlem, törődött velünk – egyetlen szülői értekezletet sem hagyott ki, és
mindig gondoskodott arról, hogy ne szenvedjünk hiányt semmiben, és valami
fantasztikus dolgot csináljon a nyáron. Alaposan megszervezett
kirándulásokat tervezett – elmentünk megcsodálni Valencia vad építészetét,
múzeumokat Hongkongban, galériákat Firenzében, az egyiptomi piramisokat.
Az apaság azonban nem volt olyan természetes számára, mint a művész lét.
A világ Vaughnjaival találta meg igazán a közös nyelvet.
– Ó, semmi különöset. Csak pletykálunk. Hogy vagy, papa? – csicseregte
Poppy, majd talpra ugrott, és lesimította a pizsamáját. – Biztos éhes vagy.
Tegyek neked egy kis maradék lasagnét a mikróba?
Igyekeztem úgy nézni rá, hogy ne tűnjek túl zavartnak. Kíváncsi voltam,
milyen érzés lehet, ha az embernek ollóval vágják le az érzéseit, és olyan
lesz, mint egy szakadt marionett. Azzal, hogy Poppy olyan erős akart lenni,
egyre gyengébb lett. Nagyon rossz volt nézni, hogy így szenved.
– Az nagyszerű lenne, Pop. Hurrá! Lenny, válthatnánk pár szót? – Óriási,
repedezett tenyerét felém nyújtotta.
 Elfogadtam, és némán felálltam.
Nem vallott apára, hogy komoly beszélgetést kezdeményezzen. Vaughn
mondott volna neki valamit? Talán beköpött? Elmondta neki, hogy fiúkkal
járok? Nem mintha apa bánta volna. Inkább még bátorítana is.
Mi a fene volt ez?
– A stúdióban. – Papa megrántotta a kezemet, és a padlásra vezetett, ahol
volt egy kis műterme a hátsó udvarunkon lévő műtermen kívül, amiben
néhány befejezetlen munkáját tartotta. A padlás sokkal meghittebb hely volt.
Követtem őt, és azon törtem a fejem, vajon most mi lesz. Vacsorázás
közben és a tévé előtt folyton dumáltunk. Beszélgettünk az időjárásról, az
iskoláról, Poppy sűrű napirendjéről és papa munkájáról. Az egyetlen dolog,
amiről nem beszéltünk, az én voltam.
Még akkor sem, amikor a múlt hónapban átadtam neki a gyakornoki
feladathoz készített utolsó munkámat – egy emberméretű koponyát, amelyet
kizárólag retró konzervdobozok felhasználásával készítettem –, mert gyorsan
felhoztam valami más témát, vigyázva, nehogy elcsípjem a csalódottsága
vagy unalma nyomát, amit esetleg a művészetem válthatott ki belőle.
Bármelyik nap megjöhetett az értesítés ezzel kapcsolatban, de hivatalos
levél formájában. Tudtam, hogy így lesz, és nem is vártam el az apámtól,
hogy megkerülje a szabályokat, és személyesen közölje velem a hírt.
Felmásztunk a szűk csigalépcsőn a padlásra. A fehér fapadló nyikorgott a
súlyunk alatt, ahogy beléptünk. A metszett kő illata, a márvány- és
gránitóriások hidegsége meg a porfelhő semmit sem tudott elfedni Vaughn
Spencer finom, félelmetes és veszélyekkel teli, egyedi illatából, ami azonnal
az orromba kúszott. Próbáltam nem tudomást venni róla és a borzongásról,
amit magával hozott.
Ma este itt volt. Alig tíz perccel ezelőtt hallottam a hangjukat a padlás
nyitott ablakán át kiszűrődni.
– Óvatosan a vésővel, fiam! Ne szúrd el. Túl értékes mindkettőnknek.
– Tedd le a fúrógépet! Lassú ütésekkel csináld! Szeresd ezt a követ,
mintha ember lenne!
– Fejezzük be mára! Egész este küzdöttél ezzel a darabbal. Nem vagy
szinkronban vele. Háborúban állsz.
Vaughn küzdött azzal a művel, és egyáltalán nem voltam biztos benne,
hogy beküldött volna bármi más projektet a gyakornoki pályázatra. Ez
reménnyel töltött el. Talán tényleg volt esélyem. Én legalább időben leadtam
a munkámat.
– Ülj le! – utasított papa fáradt nyögéssel, és egy hatalmas, érintetlen kőre
mutatott a szoba sarkában.
Félreraktam Eliot Goldfinger művészek számára készített anatómiai
könyvét, ami a kövön hevert, és engedelmesen keresztbe tettem a lábam
bokánál. Figyelmen kívül hagytam a műterem sarkában álló hatalmas,
vízszintes, nagy, fehér lepedővel letakart művet. Tudtam, milyen bensőséges
a művész kapcsolata a művével. Olyan, mintha terhes lennél, és tudnád, hogy
a benned lévő baba napról napra növekszik – egyre több sejt, egyre hosszabb
végtagok, egyre határozottabb arcvonások.
Azt is tudtam, hogy az ott Vaughn műve, és nem volt szabad látnom.
– Kapni fogsz egy levelet a bizottságtól, de úgy gondoltam, hogy ez egy
személyesebb beszélgetést érdemel. Hadd kezdjem azzal, hogy az
assemblage-darabod fenomenális volt. Ahogyan megmunkáltad a bádogot, a
kis doboznyitó kerekeket a szemek számára, a részleteket, az fantasztikusan
kivitelezett volt. Sok érzelmet váltott ki mindhármunkból. Harry bácsikád
zseniálisnak nevezett, Alma pedig azt mondta, hogy magasan a tiéd a
kedvence. Soha nem voltam még büszkébb, hogy a lányomnak hívhatlak.
Elállt a lélegzetem, és igyekeztem elnyomni a mosolyomat.
Megtörtént. Megkaptam a gyakornoki állást. Már el is döntöttem, mit
akarok kiállítani a Tate Modernben. Mindent elterveztem. Előbb még vázlatot
kellett készítenem hozzá, de a szerkezete már megvolt.
Álmomban jutott eszembe, azon az éjszakán, amikor megharaptam
Vaughnt.
– Köszönöm. Én…
– Lenny, ugye tudod, hogy szeretlek? – dudorászta papa, majd a feje
hirtelen a hatalmas, nyitott tenyerébe esett.
Ajaj.
– Igen. Persze – feleltem elbizonytalanodva.
– De tényleg? – kérdezte az ujjai résein keresztül kukucskálva, mint egy
kisfiú.
Hirtelen dühös lettem rá. Mert nem volt kisfiú. Hanem egy felnőtt férfi. És
ő a könnyebbik utat választotta, játszott az érzelmeimmel.
– Úgy beszélsz, mintha el akarnál küldeni egy bentlakásos iskolába a
világ másik végére. Kicsit elkéstél ezzel, papa. – Könnyednek akartam tűnni,
megköszörültem a torkomat.
Aztán eszembe jutott. A hülye viccem brutális valósággá változott.
Ne, ne, ne, ne!
Papa leengedte a kezét az arcáról, és a tekintetét a padlóra fordította.
Miután nem szóltam semmit, járkálni kezdett a szobában, fel-alá, a kezét a
háta mögött összekulcsolva. Néhány másodperc múlva megállt, mintha
eldöntötte volna, milyen lépést akar tenni, majd megfordult, a szemembe
nézett, lehajolt hozzám, és súlyos kezét a vállamra tette. Elkapta a
tekintetemet, a szeméből sugárzó intenzitás szinte ledöntött a lábamról.
– Nagyon jó vagy – mondta.
– Persze – böktem ki, és éreztem, hogy a parányi stúdió falai bezárulnak
körülöttem.
Ez nem lehet igaz. Istenem, kérlek! Olyan keményen dolgoztam. Mindig is
erre vágytam, semmi másra: hogy a munkámat kiállítsák a Tate Modernben.
Nem élveztem a mocskos kapcsolatokat, sem az éjféli szopást a gazdag
kölykök medencés partijain, nem flörtöltem drogokkal, nem kerültem
összeütközésbe a törvénnyel, sosem keveredtem bunyóba. A szüleim nem
kaliforniai királyi családból származtak. Nem voltak focis barátaim, nem
voltam népszerű és nem hevert a lábam előtt az egész rohadt világ.
Kizárólag erre a gyakornoki állásra vágytam.
– Az vagy. És egy nap majd meglátod, hogy ezt komolyan gondolom, de
Lenny… nem te kaptad meg a gyakornoki állást.
Lehunytam a szemem, és remegve szívtam be a levegőt, nem engedve,
hogy a könnyeim kicsorduljanak. Hinni akartam neki. De ha én lennék a
legjobb, akkor megkaptam volna a gyakornoki állást. Ezt mindketten tudtuk.
– Vaughn Spencer? – hallottam a saját hangomat. Nem mertem levegőt
venni. Tudtam, hogy ha megrándulok, vagy akár csak egy ujjamat is
megmozdítom, akkor bepöccenek, és mindent összetörök, szétzúzok és
elpusztítok, ami csak elém kerül, leborítom a szobrot, amin Vaughn dolgozott,
ledöntöm a falakat, és fejest ugrok a medencébe, imádkozva, hogy a fenekére
zuhanjak, és meghaljak.
Hátradőltem, és hagytam, hogy Vaughn ezt csinálja – befurakodott apám
kegyeibe, itt, Todos Santosban. Beengedtem a királyságomba, a családomba,
a házamba, napi szinten, és néztem, ahogy estéről reggelre virradóan ellopja
az egyetlen dolgot, ami nekem fontos. Mert ostoba módon azt hittem, hogy a
munkám magáért beszél, hogy senki nem veheti el tőlem a győzelmet.
 Pontosan olyan naiv kis idióta voltam, amilyennek Vaughn látott.
– Igen – erősítette meg apám a vörös dühöm köde mögött. Kipattintottam a
szemem, és felugrottam a kőről.
– Még be sem fejezte a projektjét! Ő maga mondta nekem! – dühöngtem.
Soha nem emeltem fel a hangom apámmal szemben. Vagy bárki mással
szemben, ami azt illeti. Most a hidegvérem úgy illant el, mint a pára.
Apám velem szemben állt, széttárt karokkal, mintha megadná magát.
– Mégis úgy tűnik, hogy bár félig van csak kész, jobb, mint az összes
többi.
– Még félig sincs kész?! – kiáltottam magamból kikelve, a karjaimat
széttárva. – Ez megengedett egyáltalán? Nem ütközik a szabályaidba vagy mi
a francba? Elég lett volna, ha egy kibaszott Heinz-konzervet adok le.
Szalmaszálakba kapaszkodtam. A Carlisle Előkészítő igazgatótanácsát és
a gyakornoki pályázat zsűrijét az iskola három alapítója alkotta: az apám, az
unokatestvére, akivel együtt nőtt fel, Harry Fairhurst festőművész és Lady
Alma Everett-Hodkins, a Guggenheim egykori vezető kurátora. Ha úgy
döntöttek, hogy Vaughnt választják, nem tehettem ellene semmit. Don Quijote
voltam, aki szélmalmok ellen küzdött, tudva, hogy azok úgyis tovább
forognak, bármennyire is hadonászom feléjük a képzeletbeli kardommal.
– Lenny, ez nem egyszerűen jó. – Papa lehunyta a szemét, arcát eltorzította
a fájdalom. – Elképesztően zseniális, és ha látnád, egyetértenél vele.
– Remek ötlet. Miért nem mutatod meg nekem ezt a negyedkész
baromságot, hogy magam is megítélhessem? – Belerúgtam egy
gyurmablokkba, ami aztán végigpördült a padlón, és a falnak ütközött. –
Mutasd meg nekem, mi olyan briliáns egy darab szoborformában, amin
semmi részlet nincs kidolgozva! Egy vakarcs a méhben, szem, orr és ajkak
nélkül. Mutasd meg, mennyivel jobb nálam!
Egy pillanatig mindketten ott álltunk, mielőtt a letakart szobor felé
suhantam, azzal a szándékkal, hogy letépjem róla a lepedőt, és a saját
szememmel nézzem meg. Apa elkapta a kezem, amint odaértem.
Keserűen nevetve hátravetettem a fejem.
– Hát persze!
– Elég legyen, Lenora!
– Fogadok, hogy egy nagy szar. Fogadok, hogy csak azért választottad őt,
mert ő egy rohadt Spencer. – Megfordultam és a papára mosolyogtam.
 Emilia LeBlanc-Spencer, aki maga is művész volt, milliókat nyomott a
Carlisle Előkészítőbe az elmúlt évek során. Úgy látszik, tehetetlenül
szerelmes volt Harry Fairhurst festményeibe, és tartott is belőlük néhányat a
kastélyában.
Tudtam, hogy ez nem volt bölcs dolog. Apám nem nézte jó szemmel a
meggondolatlan, bosszúálló viselkedést. De a szűrőim eltűntek, úgy tűnt, a
józan eszemmel együtt.
– Te egy Astalis vagy. – Az orrlyukai kitágultak, és az öklével a
mellkasára csapott. – Az én vérem.
– A saját véred nyilvánvalóan nem elég jó – vontam meg a vállam.
Hirtelen túl fáradt lettem ahhoz, hogy visszamenjek a szobámba. Hiába
küzdöttem. Már semmi sem számított. Vaughn megnyerte az utolsó menetet, és
kiütött a nyeregből. Az egyetlen hibám az volt, hogy meglepődtem. Tényleg
azt hittem, hogy nem kaphatja meg a gyakornoki állást egy befejezetlen
munkával.
De persze Vaughn a legrosszabb formájában is jobb volt, mint én a
legjobb formámban.
A szobrászat rosszfiúja. Donatello és Michelangelo szerelemgyereke, egy
csipetnyi Damien Hirsttel és Banksyval, hogy egy kis lázadás is legyen
benne.
– Nos, ha megbocsátasz, mennem kell jelentkezni körülbelül ötszáz
gyakornoki állásra, most, hogy a következő hat hónapra vonatkozó terveim
befuccsoltak a büszkeségemmel együtt. – A nyelvemen éreztem a szavaim
keserűségét.
Ahogy elindultam a lépcső felé, papa megragadta a karomat.
Megfordultam, és leráztam magamról.
– Hagyj békén! – nyögtem, és nem mertem pislogni, mert akkor
patakokban kezdett volna folyni a könnyem.
– Lenny! – könyörgött. – Kérlek, hallgass meg! Fej fej mellett voltatok.
Ötszázhuszonhét jelentkező volt, és Rafferty Pope-on kívül ti voltatok a két
befutó.
Ezzel csak rontott a helyzeten. Nem volt igazságos, hogy haragudjak rá,
amiért nem kaptam meg a gyakornoki állást. De az már igenis jogos volt,
hogy dühös legyek, mert papa végül olyasvalakit választott, aki még csak
nem is törődött azzal, hogy befejezze a szobrát. Ez fájt a legjobban.
– Értem. Majdnem sikerült. Még valami?
 – Szerintem te lehetnél az asszisztense abban a hat hónapban, mivel téged
úgysem érdekel az egyetem. Ezzel feljebb kerülhetnél a többi gyakornoki
hely listáján. Az én ötletem volt, és Vaughn azt mondta, örülne, ha segítenél
neki…
– Segíteni! – üvöltöttem. – Nem fogok segíteni neki. Nem leszek az
asszisztense. Nem fogok vele dolgozni, sem neki, sem alatta, vagy akár
fölötte. Semmi közöm hozzá.
– Most a büszkeséged beszél belőled. – Papa a szakállát simogatta, a
reakciómat mérlegelve. – A lányommal akarok beszélni! Az én okos,
tehetséges lányommal, nem pedig a sértett egójával. Ez egy remek lehetőség.
Ne hagyd kárba veszni!
– Én nem… – kezdtem.
– Kérlek! – Elkapta a kezem, és úgy szorította, mintha ki akarná szívni
belőlem a dacot.
Ugyanolyan kék szemünk volt – sötét, nagy, kíváncsi –, ugyanazokkal az
aranygyűrűkkel körülvéve. Poppyval minden mást anyától örököltünk. A
pöttömnyi alakot, a világos hajat és a foltos, halvány bőrt.
– Annyi ajtót megnyithatna előtted, ha gyakornoki asszisztensként
dolgoznál a Carlisle Előkészítőben. Ez egy stabil, fizetett állás. Velem,
Harryvel, Almával és más nagyszerű művészekkel dolgozhatnál együtt. Kapsz
fizetést, egy szobát rajzasztallal és minden felszereléssel, meg egy
fantasztikus kezdetet a portfóliódhoz. Én is jártam egyszer középiskolába,
Lenora. Akár hiszed, akár nem, tudom, hogy az olyan fiúk, mint Vaughn,
próbára tudnak tenni.
– Egy vulkánt megmászni, na az megpróbáltatás – vetettem közbe.
– Vaughn Spencer mellett dolgozni egyenesen lehetetlen.
– Igen, és mégis. Visszautasítanád ezt a gyakornoki állást egy olyan fiúért,
akivel itt, Amerikában találkoztál és szerettél bele?
Vad döbbenettel bámultam rá. Először is, átkozottul jól tudta, hogy nem
szokásom szerelembe esni. Ezt azóta hangoztattam fennhangon, hogy anya
meghalt, és végignéztem, ahogy papa érzelmileg annyira leépül, hogy
félemberré válik. Másrészt pedig, soha nem hagytam volna ki a lehetőséget
egy srác miatt.
– Persze, hogy nem.
– Akkor miért mondanál le egy olyan pozícióról, ami meghatározhatja
vagy megtörheti a karrieredet egy fiúért, akit gyűlölsz? – Összekoccantotta a
fogait, és diadalmas mosoly ült ki az arcára.
Uh. Teljesen igaza volt.
Igaza volt, és azt kívántam, bárcsak foghatnám az érdemi érveit, hogy
feldugjam őket Vaughn seggébe.
Az asszisztensi állás elvállalása csapás az egómra, de a többi részem
számára még így is a győzelmet jelenti. Hat további hónap Vaughn ostoba
játékaival nem fog megölni. És a hatalmi játékai ellenére Vaughn soha nem
bántott engem fizikailag.
Legalábbis egyelőre.
Angliában azonban ő is egy senki lenne, akárcsak én. Nem, rosszabb, mint
én. Mert nekem még mindig megvolt az a tekintélyem, hogy majdnem végzős
voltam a Carlisle Előkészítőn – csak a gimnázium utolsó évét végeztem
Kaliforniában –, és az apámé volt az az átkozott iskola.
Ráadásul Pope is ott lesz, mellettem dolgozik majd. Vaughn úgynevezett
zseniális munkáját megszégyenítve.
A szabályok mások lennének. Keményebben harcolnék ellene.
Amúgy meg: ő csak egy fiú.
Nem isten, csak egy fiú.
És te sem ugyanaz a lány vagy, aki az anyja paplanja alatt reszketett.
Kifakasztottad a vérét, ő pedig vérzett, mivel emberből van. És most.
Most meg tudod törni.
– Majd végiggondolom – masszíroztam a halántékomat. Teljesen
megfeledkeztem a nővéremről, aki valószínűleg épp egy újabb vödröt töltött
meg könnyekkel a földszinten. Önző módon a saját drámámon rágódtam, és
elfelejtettem az ő szívfájdalmát.
– Csak ennyit kérek. – Papa megszorította a vállamat.
Egyenesen Poppy szobájába mentem, de ő nem volt ott. Megálltam,
hallottam, ahogy ő és papa a földszinti konyhában beszélgetnek és esznek.
Kellemes beszélgetésnek tűnt a főiskoláról, ahová még otthon jelentkezett és
be is jutott – a Londoni Gazdasági Főiskolára. Poppy izgatottnak és
optimistának tűnt. Csak remélni tudtam, hogy nem színlel, hogy tényleg
boldog.
Felkaptam az éjjeliszekrényéről egy Polaroid-fotót Knightról, fogtam egy
filctollat, és gyorsan ráfirkantottam egy herét a helyes, gödröcskés arcára,
rajzoltam rá ráncokat meg szőrszálakat, egy kackiás bajuszt, meg két jó
vastag szemöldököt, és azt írtam a képe alá:
 Óvakodj a fűtőtesttől, Cole! A műanyag megolvad.
Becsúsztattam a fotót Poppy párnája alá, majd átmentem a szobámba, az
ablakomhoz álltam, és azt terveztem, hogy lehúzom a redőnyöket, aztán
összehúzom magam az ágyon, miközben az I Started Something I Couldn’t
Finish című dalt hallgatom és valami jó kis fantasyt olvasok. Aztán
észrevettem Vaughn kocsiját az ablakom előtt.
Mit keres itt még mindig?
Kétszer felvillantotta a lámpáit, mire hunyorogva felemeltem a kezem,
hogy eltakarjam a fényt. Éreztem, ahogy a düh újra a gyomromba ömlik,
felkaptam a csizmám, és lerohantam a földszintre, a bejárati ajtót felrántva,
hogy a képébe köpve gratuláljak neki a gyakornoksághoz. Nem jutottam túl a
küszöbön.
Megcsusszantam valami csúszós és büdös dolgon. Olyan szaga volt,
mintha a környék összes hónalját meggyújtották volna, de nem volt időm ezen
elmélkedni, mert fejjel előre belezuhantam egy fehér műanyag zacskóba.
Vaughn egy rothadó szemétkupacot hagyott az ajtóm előtt, én pedig egyenesen
beleestem. A szemeteszsáknak dőlve letöröltem egy sárga post-it cetlit az
arcomról, és mogorván olvastam.
A jövőbeli projektedhez. – V
Pont erre volt szükségem ahhoz, hogy eldöntsem: én is olyan pokollá
fogom tenni az életét, ahogy ő tette velem.
Azt hitte, megnyerte a háborút.
De a gyakornokság csak egy csata volt.
A magasba akarja majd emelni a fehér zászlót. Pont mielőtt felgyújtanám.
 Ötödik fejezet
VAUGHN
A legcsendesebb ember a szobában egyben a legveszélyesebb is.
Ezt már fiatalon megtanultam, amikor apámat figyeltem. Az emberek úgy
nyüzsögtek körülötte, mint a kivert kiskutyák, a nyelvük csak úgy csattogott,
és alig várták, hogy apám a kedvükben járjon. Én is szűkszavú emberré
váltam. Nem egy kibaszott kihívás, ha mondhatom ezt így. A szavak semmit
sem jelentenek számomra. Nincs alakjuk, súlyuk vagy áruk. Nem lehet őket a
kezedben formázni, mérlegre tenni, vésőt helyezni rájuk, tökéletesre faragni
őket. Az önkifejezési módjaim listáján a szobrászat volt az első, a szájba
baszás a második, a beszéd pedig valahol a füstjelek és az esőben való
táncolás között helyezkedett el a lista végén.
Apám nem volt nagy szónok, nem, de a tettei sokat mondtak.
Vasököllel, szemrebbenés és aggodalom nélkül gyűrte le az üzleti
ellenfeleit.
Anyámnak milliószor megmutatta, hogy szereti – azzal, hogy egy
rózsaszín, cseresznyevirágos kertet alakított ki a hátsó udvarban.
Azzal, hogy a szíve fölé tetováltatta a nevét.
Azzal, hogy olyan pillantást vetett rá, ami azt üzente: A tiéd vagyok.
Minél kevesebbet mondott, a többiek annál jobban féltek. A
legegyszerűbb trükk a nagykönyvben, de valamiért a férfiak mégis a szájukat
járatják, amikor bizonyítani akarnak valamit.
Nekem nem volt mit bizonyítanom.
Megmutattam Edgar Astalisnak egy művet, ami talán húsz százalékban
volt kész, benyújtottam a Carlisle Előkészítő igazgatótanácsának, és anélkül
nyertem el a gyakornoki állást, hogy egy csepp verejtéket ejtettem volna.
Kínosan könnyű volt. Szánalmasan könnyű. Igen, manipuláltam a
bizottságot. Különösen Edgart, akinek köze volt ehhez a harchoz, és Harryt,
aki tartozott nekem. És igen, ha Lenora valaha is rájönne, megölne engem, az
apját és a nagybátyját is.
A lényeg pedig: le tudom őt győzni, ha akarom, ahogy az a
gyakornoksággal kapcsolatban is kiderült.
 A tanácsban mindenki egyetértett abban, hogy a teljes hat hónapos
gyakornoki időre szükségem van ahhoz, hogy egy ilyen bonyolult szobor
elkészüljön.
Volt időm. Volt tervem.
Készen álltam arra, hogy mozgásba hozzam a dolgokat, és végre élvezzem
a vér édes, friss ízét.
És úgy tűnt, lesz egy makacs, harcias asszisztensem is, aki elviseli a
szarságaimat – akin rajta tarthatom a szemem, hogy a titkom megmaradjon.
Nem a legjobb pillanataim közé tartozik, hogy egy halom szeméttel
gúnyolódtam rajta, de az üzenet célba ért.
Az irgalom nem volt az étlapon.
Harcolni fog a helyéért mellettem. Mindvégig.
Miután Edgar közölte a hírt a kislányával, körbejártam a környéket, és
lejátszottam a CD-ket, amiket szégyentelenül lenyúltam a szobájából, amikor
egy nap nem volt otthon: egy Kinky Machine-t, meg egy The Stone Roses-t.
Pár órával később leparkoltam az ütött-kopott kocsimat a motorom mellett
– mindkettőt a saját pénzemen vettem, miután több nyáron át keményen
dolgoztam a galériákban –, és észrevettem a kandalló narancssárga fényét a
házban a nappalink padlótól a mennyezetig érő ablakán keresztül. Beletúrtam
a poros hajamba, és káromkodtam a bajszom alatt.
Társaság volt nálunk.
Utáltam a társaságot.
A bejárat felé lépdelve észrevettem egy árnyékot a rózsabokrok között.
Levelek táncoltak a napsütötte föld felett. Leguggoltam és halkan
füttyentettem.
Empedoklész bukkant elő a rózsabokrok közül, és úgy indult el felém, a
seggét riszálva, mint egy Kardashian. Vak fekete macskámat arról a görög
filozófusról neveztem el, aki felfedezte, hogy a világ egy gömb. Ez a macska,
akárcsak a filozófus, istennek képzelte magát. Rettenetesen nagy arca volt, és
követelte, hogy naponta legalább egy órán át simogassam – ezt a kívánságot
pedig, számomra is érthetetlen okból, szánalmas módon, teljesítettem.
Messze ez volt a legemberibb dolog, amit valaha tettem. Empi a koszos
csizmámhoz dörgölőzött. Felemeltem, és megdörzsöltem a füle mögötti foltot.
Úgy dorombolt, mint egy traktor.
– Biztos vagy benne, hogy jó ötlet vakon idekinn kószálni? Ezek a hegyek
tele vannak prérifarkasokkal. – A karomba vettem, és besétáltam vele a
házba. Az ajtót berúgva anyám édes nevetését, apám mély kuncogását és egy
durva, angol akcentusú férfihangot hallottam, amit azonnal felismertem.
Mérgező mosolyra húzódott a szám.
Jöhet a rock’n’roll, baszki!
Poharak csörömpöltek, evőeszközök zörrentek, és lágy klasszikus zene
szűrődött ki az étkezőből. Letettem Empit a konyhában, egy zacskónyi nedves
eledelt öntöttem a tálkájába, és elindultam az étkező felé, a csizmám csak úgy
dübörgött a márványpadlón. Amikor megjelentem az ajtóban, mindenki
abbahagyta az evést. Harry volt az első, aki egy szalvétával megtörölte a
szája sarkát.
Felállt, és nyomorék vigyorral tárta szét a karját.
– Azt hiszem, gratulálnom kell a kedvenc csodagyerekemnek! – Még meg
is hajolt.
Kifejezéstelen arccal sétáltam be a szobába, nem zavartatva magam.
Harry közeledett, hogy megöleljen, de én a tenyeremet az övébe csúsztattam,
és olyan erősen szorítottam meg, hogy halljam, ahogy a finom festőcsontjai
megreccsennek.
Kihúzta a tenyerét az enyémből, és enyhén megmasszírozta.
Anya és apa felálltak. Megcsókoltam anya homlokát. Apa megveregette a
hátamat.
– Harry a városban volt, hogy meglátogassa Edgart és az unokahúgait –
magyarázta anya. – Gondoltam, jó lenne meghívni őt vacsorára. Most vettem
tőle egy újabb darabot. Azt tervezem, hogy a szobád elé teszem. Hát nem
izgalmas? – Megfordult, hogy rámosolyogjon.
– Kurvára, alig tudom magam visszafogni – feleltem szárazon.
Harry Fairhurstöt a legelismertebb expresszionista festőként tartják
számon napjainkban, és általában 1,2 millió dollárt kap a képeiért
darabonként. Nem rossz meló, tekintve, hogy mindeközben fél seggel a
Carlisle Előkészítő igazgatótanácsi tagja és tanára. Anya persze mindent,
amit készített, beleértve a szar képeit is, kiakasztotta, hogy mindenki láthassa
és csodálhassa. Tele volt a házunk a festményeivel: ott voltak az
előszobában, a szüleim hálószobájában, az étkezőben, a két nappaliban, sőt
még a pincében is. Néhány festményét anyám el is ajándékozta.
Nem tudtam menekülni előle, akármilyen kontinensen is éltem. A
művészete úgy üldözött, mint egy rohadt fing.
 – Lélegzetelállító mű, Vaughn. Alig várom, hogy lásd! – Harry egy
újonnan meggazdagodott rapper szerénységét és alázatát mutatta. Ha
fizikailag képes lenne leszopni a saját farkát, a szája mindig tele lenne.
– Pontosan erre van szüksége ennek a háznak. Még több Harry Fairhurst-
festményre! Óh, és új szobákra! – ásítottam, és megnéztem az időt a
telefonomon. Tizennyolc szobánk volt. A felét sem használtuk. Empi a
lábamnál tüsténkedett, és Harryre szegezte szigorú szemét. Újra felkaptam, és
megvakartam a nyakát.
– Megyek zuhanyozni.
– Ettél már? Gondoltam, legalább a szalonban csatlakoznál hozzánk egy
kis portóira. – Anya megcsóválta a fejét, és elmosolyodott, arcának minden
idegszála tele volt reménnyel. – De csak egy pohárral, tudod.
Szerettem anyámat és apámat.
Jó szülők voltak. Bevontak mindenbe, abba is, amibe nem kéne,
kíméletlenül támogattak mindenben, amit csináltam vagy amire törekedtem.
Anyámat még az sem zavarta, hogy nem vagyok normális. Nyugodtan kezelte
a dolgot, valószínűleg azért, mert hozzászokott az apámhoz, magához Lord
McFaszhoz.
Apával sok közös volt bennünk. Mindketten utáltuk a világot.
Mindketten a halál szemüvegén keresztül néztük az életet.
De néha úgy tettünk, mintha mások lennénk, anya kedvéért. Például most
is tudtam, hogy apám inkább szurkálná egy gyerekollóval a saját ágyékát,
mint hogy a hivalkodó, önző Fairhurstöt szórakoztassa. A szerelem kibaszott
szarságokra készteti az embert.
Örültem, hogy én sosem kaptam el.
– Egy portói – hangsúlyoztam.
Apa megint megpaskolta a hátamat, ez volt a köszönetnyilvánítás formája,
majd mind letelepedtünk a tűz mellé, és úgy tettünk, mintha ez nem a
kibaszott Kalifornia lenne, ahol kibaszott hülyeség bármit is meggyújtani,
leszámítva a spanglit meg Alice és Arabella retinát sértő gardróbját. Harry
hátradőlt, ujjai hegyét egymáshoz szorította és engem bámult, miközben a tűz
narancssárga fénye félholdként vetült az arcára.
Félig angyal, félig ördög.
Többnyire ördög, mint mindenki más.
Hátrasimított, homokszínű hajával, magas és agárszerű testalkatával úgy
nézett ki, mint egy seggfej értékesítő – az a fajta ember, akire egy
vécépapírtekercset sem bíznál. A tüzet bámultam, nem törődve Grahammel,
az inasunkkal, aki egy ezüsttálcával jött be, és mindannyiunknak adott egy-
egy pohár portóit.
– Köszönöm, Graham. Kérem, vegye ki az éjszaka hátralévő részét! Majd
én elmosogatok. – Anya meleg mosollyal szorította meg a karját.
Mindig is imádott segíteni.
Kínos csend feszült közöttünk. Az ajkamhoz emeltem a portóit, de nem
ittam.
– Milyen a szingliélet, Harry? – törte meg a több órásnak tűnő szünetet
anya cseverészve.
Három évvel ezelőtt hozzáment egy horvát férfimodellhez, de a
házasságuk befuccsolt, miután a férfi megcsalta Harryt, elvitte a cuccai felét,
és lelépett egy popsztár háttértáncosával.
Harry anya felé billentette a fejét.
– Ó, hát, tudod. Játszadozom a pályán.
– Remélhetőleg ezúttal elkerülöd a szélhámos hozományvadászokat –
motyogtam.
Apa felhorkant. Mindketten magunkban vigyorogtunk.
– Vaughn – szidott le anya.
– Ezt nem kellett volna hallanod.
– Nem kellett volna ezt mondanod.
Apa felhagyott azzal, hogy érdeklődést színleljen a beszélgetés iránt, és
elkezdett nyíltan válaszolgatni az e-mailekre a telefonján.
Harry a térdére koppintott az ujjával, és a nyakkendőjével játszadozott.
– Lenora le van törve, hogy nem kapta meg a gyakornoki állást.
Belevigyorogtam az italomba. Csodálkoztam, hogy nem tudta összekötni a
pontokat – hogy miért nem került be, és miért kerültem be én. Pedig nem tűnt
teljesen hülyének. Talán egy kicsit lassú.
És nagyon idegesítő.
– Hallottam az apjától, mielőtt idejöttem. Teljesen összetört. Nagyon
remélem, hogy elvállalja az asszisztensed szerepét – folytatta Harry.
Felnéztem.
– Hülye lenne, ha nem tenné – vágtam rá az első őszinte szavakat, amiket
hozzá intéztem.
A mellkasa láthatóan megemelkedett a ropogós, púderkék öltönying alatt.
Megkönnyebbültnek tűnt, mintha valamiféle jelenlétet várt volna tőlem, hogy
bizonyítson vele valamit a szüleimnek – azt, hogy jóban vagyunk.
– Büszke lány.
– A büszkeség csak a hülyeség szinonimája. Teret ad a tévedésnek –
vágtam vissza.
– Mindannyian követünk el hibákat – mondta.
Udvariasan elmosolyodtam.
– Beszélj a magad nevében!
Egy ütemnyi csend következett, mielőtt folytatta.
– Lenora úgy gondolta, hogy megérdemli a helyet. És Alma véleménye is
ez volt. – Fairhurst hátradőlt, és rám meredt.
Vajon fel akart hergelni? Négyszemközt, csak magamnak, el tudtam
ismerni, hogy Lenora valójában nem volt teljesen tehetségtelen. A művészete
kissé pszichotikus volt, ami nyilvánvalóan megszólította a kiegyensúlyozatlan
énemet. Rengeteg koponyát, szörnyet, sárkányt, póklábon mászó csecsemőt és
döglött lovat alkottak a kis kezei. Az elméje lenyűgöző hely volt, ha nem
veszünk figyelembe egy dolgot, amit ott őrzött – egy bizonyos emléket rólam
–, amit ki akartam törölni.
– Ki a faszt érdekel? Edgar meg te nem értetek egyet. – Ásítottam.
Edgarnak és Harrynek is volt oka arra, hogy nekem adja a gyakornoki
állást. Ennek semmi köze nem volt a csodálatos tehetségemhez.
Bizonyos értelemben sajnáltam Lenorát. Nem volt híján sem tehetségnek,
sem ügyességnek, sem fegyelemnek. Ami hiányzott belőle, az a tökösség, a
hazugságra való hajlandóság és a ravasz ész.
– Ez így van. – Harry megsimogatta az állát. Ő Lenorát választotta volna,
ha teheti.
Ahogy Edgar is.
– Arról vitatkozni, hogy ki nem kapta meg a gyakornoki állást, és a
reakcióját elemezgetni, merő időpocsékolás, és nem is illendő – jelentette ki
apám élesen, majd keresztbe tette a lábát a bőrfotelben, és félretette a
telefonját.
– Sajnálom. Ez bizonyára illetlenül hangzott. Lenora az unokahúgom, és
nagyon fontos számomra. – Harry apámra nézett.
– Nyers hús. Ha a kissrác felé lóbálod, ne várd, hogy ne lakmározzon
belőle!
– Én nem vagyok kissrác – csattantam fel.
– Akkor ne is viselkedj úgy – szúrt le apám tűpontosan.
 Tudtam, hogy ez mire vonatkozik. A bulikra. A szopatásokra. Az
utóhatásra.
A személyzet pletykált, és nem hiszem, hogy bárki is kételkedett volna
abban, hogy egy kibaszott veszélyes, elszabadult ágyúgolyó vagyok egy
remekül működő gépezetben.
– Az életemhez semmi közöd. – Éreztem, hogy az orrlyukaim kitágulnak,
és a körmeim a fotelt karmolják.
– Milyen ostoba dolog ilyet mondani. A fiam vagy. Az életed senki másra
nem tartozik, csak rám. – Apám hangja semleges, tényszerű és szenvtelen
volt.
Anya megveregette apa kezét.
– Jó, ebből a hangnemből elég is lesz.
Apám megfogta a kezét, megcsókolta a kézfejét, és a téma ejtve is volt.
Még húsz percig szórakoztattuk Harryt, mielőtt lekopott volna. Láttam rajta,
hogy azt akarja, anyámmal együtt kísérjem ki az ajtóig, de nekem más terveim
voltak, például, nem is tudom, kiásni a manduláimat a torkomból egy
konyhakéssel. Elég lesz az nekem, hogy hat hónapon át közelről kell
elviselnem a jelenlétét.
Néhány perccel azután, hogy az ajtó becsukódott Fairhurst mögött, anya
megjelent a hálószobám ajtajában, megragadta a keretét, és elővette azt a
bizonyos nézését. Bár egzisztenciális vákuumban éltem, és a lányok száját a
farkam szabad parkolóhelyének tekintettem, anya biztosan tudta, hogyan kell
engem egy pillantással megpuhítani.
Örültem, hogy egyetlen lány sem érhet fel hozzá. Egyszerűbbé tette az
életet.
– Csinálj egy képet! Azt tovább nézegetheted.
Fairhurst szar hangulatba hozott. Nem voltam biztos benne, hogy a puszta
létezése, vagy az a tény, hogy azt mondta: Lenora talán nem vállalja el a
gyakornoki asszisztensi szerepet, vagy mindkettő. Az ágyamon feküdtem, a
plafont bámultam, és azon töprengtem, miért loptam el a régi CD-ket, amiket
az egyik este az asztalán láttam, amikor nem volt otthon, Edgar pedig éppen
zuhanyozott.
Csak én tudtam, hogy miért. Ott hevertek, arra várva, hogy elvigyem őket.
Blur. The Stone Roses. The Cure. Joy Division.
A kocsim öregebb volt, mint a brit királynő, és volt CD-lejátszója. Érhető
volt. Ráadásul Lenora megérdemelte, ha már olyan csodabogár volt, hogy
discmant használ.
Csakhogy az ízlését kielégítőnek találtam, és ez zavart. Letöltöttem az
összes filmet az iPadjéről – Holtak hajnala, Mechanikus narancs, Gyalog
galopp, és sajnos a Vágy és vezeklés, amiről kiderült, hogy hülye csajos
film, amit még az sem tud megmenteni, hogy Keira Knightley-t a
könyvespolchoz szegezik benne dugás közben.
De attól, hogy Lenora ízlése nem volt szörnyű, még a többi része nem volt
elviselhető.
– Furcsán viselkedtél odakint. – Anya ellökte magát az ajtókerettől, és
besétált, helyet foglalva az ágyam szélén. Levettem a katonacsizmámat,
felkaptam egy üveg vizet az éjjeliszekrényemről, és a számba nyomtam.
– Híreket mondok, anya: én vagyok a legfurcsább elmebeteg a világon.
– Csak a második. – Mosolyra húzta a száját, emlékeztetve, hogy apa az
első. – Szóval, mi a helyzet? Nem szereted Fairhurstöt? Azt hittem, mindig
jól kijöttetek egymással.
Éreztem, hogy megrándul egy izom az állkapcsomban, de elmosolyodtam,
hogy enyhítsem. Az új festmény, amit rekordidő alatt akasztott ki a szobám
elé – még egy óra sem telt el azóta, hogy megvásárolta –, arra késztetett,
hogy felgyújtsam a kibaszott házat.
– Mi ne tetszene benne? Remek művész és jó kapcsolatokkal is
rendelkezik a rohadék. Alig várom, hogy halljam a véleményét a művemről!
– Miről szól a műved? – kérdezte.
Megráztam a fejem. Anya önmagához képest is rámenős volt most, de nem
szerettem erről a témáról beszélni.
– Szép próbálkozás.
– Feleslegesen bonyolítod meg a dolgokat – sóhajtotta.
– Nem nehéz, ha tinédzserekkel és együgyű sportolókkal vagy körülvéve.
Az arcomat fürkészte, próbált olvasni bennem, aztán bólintott, majd arról
beszélt, miként intézte el, hogy a művemet a következő hónapban elküldjék
Edgar házából Angliába, hogy ott tovább dolgozhassak rajta.
A szüleim többet érdemeltek annál a hálátlan, rosszkedvű fattyúnál,
amilyennek én bizonyultam.
Két dolgot nem választhat egy férfi, ami meghatározza őt: a családját
és a magasságát.
Egy ideig még beszélgettünk anyával, főleg a galériájáról, és csak azután
vonult vissza a hálószobájába, hogy megbizonyosodott róla, boldog vagyok
(már amennyire egy ilyen seggfej, mint én, boldog lehet).
– Csukd be az ajtót magad után! – követeltem feleslegesen bunkón.
Megtette, megrázta a fejét, és mosolygott a műsoromon. Semmi sem
fegyverez le jobban egy seggfejet, mint egy olyan ember, aki nem veszi őt
komolyan.
– Szép álmokat, szívem!
– Aha, oké!
– Szeretlek.
A másik irányba néztem. Már megint ez a szarság.
– Én is téged.
Hallottam, ahogy a nevetése visszhangzik a hülye festményekkel
telezsúfolt folyosón.
Nyugtalanul felkaptam a telefonomat, és végigpörgettem az SMS-eket.
Knight: Ma lesz AZ a beszélgetésem Lunával. Kívánj szerencsét!
Sok szerencsét a heréid visszaszerzéséhez, te töketlen nyálgép.
Stacee: Ébren vagy? ;)
Neked nem, Stacee, te másokat leribancozó, lebuzizó picsa, akit a
diétája határoz meg, és akinek az egyetlen egyedi tulajdonsága az, hogy a
szülei akkora analfabéták, hogy ilyen elbaszott nevet adtak neki.
Hunter: Egy egytől tízig terjedő skálán, ahol az egy az ásítás, „mi a
fasznak beszélünk erről egyáltalán”-kategória, a tíz pedig a „szanaszét
baszlak, aztán megetetlek a vak macskámmal”, mennyire lennél dühös,
ha azt mondanám, hogy elkottyintottam, hogy megdugtad a Lenke
ikreket? (Utóirat: már ha számít ez egyáltalán)
Mínusz tizenhárom, és a nevük Lemke. Legalábbis ezt olvastam ki a
derekukon lévő tetoválásaikból, miközben egyszerre nyalogatták a
herémet. (Utóirat: nem számít.)
Arabella: Ébren vagy?
Nem, te idióta. Este hétkor, amikor ezt küldted, én már alszom.
Ennyire nyugger vagyok.
Alice: Szóval, most már hivatalos. Jason és én szakítottunk.
Iszunk valamit nálam?
Csak ha ciánról van szó, és te leszel az egyetlen, aki iszik.
 Fogalmam sincs, miből gondoltam, hogy találok egy üzenetet Lenorától.
Sosem cseréltünk számot.
És nem is beszéltünk.
Egymásra sem nézünk, ami azt illeti.
Nem vagyunk jóban éppenséggel. De az nem vallott rá, hogy nem vág
vissza, amikor én szurkálom. Pedig ezúttal alaposan bekavartam neki,
gyakorlatilag átküldtem egy másik időzónába. Miért hallgatott?
Valami rosszban sántikálsz, Jó Kislány?
Az éjjeliszekrényre hajítottam a mobilomat, és összeszorítottam a
szemem. A szobám volt a királyságom. Minden fekete, egy csepp szín sincs
benne, kivéve az alkalmi fehéret vagy szürkét, és most mégis csapdában
éreztem magam benne. Nem tudtam, hogy ez megváltozik-e, ha Angliába
költözöm.
Nem, seggarc.
Mindig is csapdában éreztem magam. Még a vadonban is. Beutaztam az
egész világot, teljes nyarakat töltöttem Franciaországban, Olaszországban,
Ausztráliában, az Egyesült Királyságban és Spanyolországban. És az átkozott
démonaim mindenhová követtek, mintha a bokámhoz lettek volna láncolva, a
bilincseik a fülemben zúgtak.
De azon a nyáron meg akartam ölni őket.
Már azt is tudtam, hogy milyen fegyverrel fogom elvágni a köztünk lévő
kapcsolatot.
Egy karddal, amit a semmiből fogok készíteni.
 Hatodik fejezet
LENORA
A rákövetkező hétvégén Poppy elcibált engem Arabella egyik medencés
bulijába.
Baromi rossz ötlet volt hívatlanul megjelennem. Poppy a legócskább
trükköt vetette be: arra hivatkozott, hogy összetörték a szívét. Bár Knight nem
volt ott – családi ügyeket kellett intéznie –, mégsem akart egyedül
szembeszállni Arabellával, Alice-szal, Stacee-vel és a többiekkel.
Így hát én is vele tartottam, és egész úton azért imádkoztam, hogy Vaughn
ne bukkanjon fel, és ne használja a farkát partijátékként. Belefáradtam a
harcba, a gonosz visszavágásokba, a helytállásba.
Óh, és abba is, hogy megtorlásképpen szupererős ragasztót öntöttem a
szekrényébe. Gyerekes és buta dolog volt, de mentségemre szóljon:
1. Ő kezdte, igazi szemetet használva.

2. Nem sok dolog tud úgy mosolyra fakasztani, mint az, hogy látom, hogy
Vaughn Spencer megpróbálja kiszaggatni a szekrény aljába ragasztott
kémiakönyvét, majd egy dühös rúgással behorpasztja a szomszéd szekrényét.
Már fürdőruhában sétáltunk be Arabelláék spanyol villájába, ami El
Dorado zárt közösségében található. Poppy egy korallrózsaszín bikinit
választott a fehér strandruha alá, én pedig egy fekete, szegecses egyrészest
meg egy szakadt farmernadrágot.
A Taking Back Sunday You’re So Last Summer című száma szólt a
brutális hangfalrendszerből. Az emberek az olimpiai méretű medencébe
ugráltak, és szelfiket lőttek a bikinis dekoltázsaikról. Arabella, Alice, Stacee
és egy Soren nevű fickó kint ültek egy körben, és rózsaszín pezsgőt ittak
színes vödrökből.
Arabella gúnyosan fintorgott, amikor felnézett, és megpillantott engem.
– Azt hittem, a magadfajták csak akkor léphetnek be, ha behívják őket. –
Felhúzta egyik tetovált szemöldökét. Klassz, szóval a vámpírokhoz
hasonlított engem.
– Ez csak pletyka. Igazából képesek vagyunk bejelentés nélkül betörni a
házadba, és úgy iszunk a véredből, mintha happy hour lenne. – Kiszolgáltam
magam az egyik vödörből, és úgy tettem, mintha kortyolnék egyet. Annyira
azért nem voltam hülye, hogy tényleg megigyam az alkoholjukat.
– Akkor csak abban reménykedhetünk, hogy elégsz a napon. Nem mintha
bárkinek is hiányoznál. – Arabella a szempilláival verdesett, kicsomagolt
egy jégkrémet, és egy pornósztár lelkesedésével szopogatta.
Ezzel kivívta, hogy körülötte mindenki rajta kuncogjon.
A nyelvembe haraptam. Nem dicsérhettem meg a vámpírokkal
kapcsolatos irodalmi ismereteiért, amelyeket valószínűleg az Alkonyatból
(persze a filmből, isten ments, hogy a könyvből) tanult, amit csak azért nézett
meg, mert Robert Pattinson olyan „szuperdögös” volt. Az ő házában voltunk.
– Legyél kedves! – sóhajtotta Poppy Arabellára nézve, majd ledobta
magát melléjük egy nyugágyra.
– Bocs, de nem mondhatod meg nekünk, hogy mit csináljunk, most, hogy
Knight Cole már nem kefél veled! – Alice elkezdte befonni Poppy haját,
miközben Soren a nővérem telt keblét nézegette.
Kényelembe helyeztem magam a tesóm melletti nyugágy végében,
kizártam a szurkolócsapatról szóló friss pletykákat, és folytattam az SMS-
ezést Pope-pal.
Lenny: Egy medencés partin vagyok Poppyval, és utálom az egészet.
Már csak pár hónap, és megyek vissza.
Pope: Hiányzol.
Lenny: Pocsék állapotban leszek, ha Vaughn Spencernek kell
dolgoznom. Ő a seggfejek mintaképe.
Pope: Szóval… alapvetően egy seggfej? Lenny: Az. Vágod te ezt,
Raff.
Pope: Nem hagyom, hogy köcsögösködjön veled, amíg én ott vagyok.
Most pedig kérlek, mondd, hogy van egy kijelölt bajos csaj pomponlány
és legalább két önkéntes minyon a partin, plusz egy egybites izomagy,
aki a katonájuk!
Felnéztem, és megpillantottam Arabellát, amint Alice-szal és Stacee-vel
kiabál, amiért eltakarják előle a napot, miközben Soren őket bámulja, és a
nyelve kilóg a nyáladzó szájából.
Lenny: Aha. És én vagyok az a fura lány, akit vámpírhoz
hasonlítanak.
Pope: Alig várom, hogy Freddie Prinze Jr. végre észrevegye, hogy a
szemüveg és a furcsaság alatt te vagy az igazi.
 Pope: Aztán elvisz a naplementébe.
Pope: Csókot nyom a szádra egy közeli felvételes, 12 év felettieknek
besorolású csókkal.
Pope: Néha, amikor megnyílsz az emberek előtt, a jóval együtt a
rosszat is beengeded.
A szememet forgattam, és éreztem, hogy az ajkam vigyorra húzódik.
Lenny: Úgy érzem, ez egy valódi idézet volt a filmből.
Pope: Ne botránkozz meg ennyire! Három másodpercbe telt, mire
kigugliztam ezt a szart.
Lenny: Hiba volt gótnak állni. Gyakorolnom kellett volna a pomponos
mozdulatokat.
Pope: Lenora Astalis, te nem egy táncoló bábu vagy. Hanem egy ízig-
vérig innovatív művész, a kamu emberek pedig basszák meg. <3
Egy csorda srác suhant el mellettünk. Megálltak és tisztelegtek Alice és
Arabella előtt, markukban Bud Light dobozokat szorongattak.
– Amerika a katonái nélkül olyan lenne, mint isten az angyalai nélkül.
Tisztelgünk nektek, veteránok, a társadalmunkért tett felbecsülhetetlen
hozzájárulásotokért.
Mi a franc?
A zavarodottság látszódhatott az arcomon, mert Arabella hátradobta a
válla mögé sötét tincseit, és rosszallóan nézett rám.
– A húgod azt sem tudja, mi a helyzet. Jézusom, Poppy, ennél bénább már
nem is lehetne!
Poppy felém fordult, megvonva a vállát.
– Van egy rendszer. Minden alkalommal, amikor egy lány az All Saints
Gimiben legalább hét sráccal összejön valamelyik sportcsapatból, veterán
státuszt kap. A veteránoknak pedig tisztelegnek a bulikon. Ingyen italokat is
kapnak, és az új srácokat is megnézhetik.
– Ez szó szerint a legnagyobb baromság a világon – jelentettem ki,
miközben próbáltam magamhoz térni az egy bekezdésnyi magyarázatba
zsúfolt ostobaságtól.
– Néztél már valaha tükörbe? – szólalt meg Soren, lefelé billentve a Ray-
Ban szemüvegét, és megalázóan végigmért.
– A vámpírok nem látszanak a tükörben, te idióta. – Megpöccintettem a
Kindle alkalmazást a telefonomon, olvasásra készülve. – De mielőtt még
reagálnál, tudom, tudom. Úgy nézek ki, mintha keresztezték volna Drusillát a
Buffy, a vámpírok réméből, Edward Cullent meg egy üveg síkosítót. Nagyon
vicces!
A délután csigalassúsággal telt el. Senki sem figyelt rám, de ez azt
jelentette, hogy a lányok nem voltak aktívan szemét üzemmódban. Iszogattam
az üveges sörömet, és egy könyvet olvastam. Közben élőben közvetítettem
Pope-nak, hogy mi történik. Azt kívántam, bárcsak barát-alapanyagként
tekinthetnék rá, de miután együtt nőttem fel vele, inkább mostohatestvérnek
éreztem. Amikor a buli kezdett lecsengeni, a legtöbben Arabella nappalijába
vonultak vissza. (A szülei titokzatos európai vakáción voltak, a húga pedig a
pletykák szerint lényegében a dadájánál élt.)
Arabella pizzát rendelt, és mindenki a kanapékon vagy a padlón
szundikált, napbarnítottan és részegen. Én kint maradtam, élveztem a szellőt,
és néztem, ahogy a nap az óceánba ereszkedik, mint egy érinthetetlen csábító,
aki a szerelmével incselkedik.
Egy hinta szélén ültem, pálmafák által elrejtve, távol a medencétől,
amikor halk hangokat hallottam magam mögül.
– …egy kívülálló. Tényleg azt hitted, hogy következmények nélkül
randizhatsz Knight Cole-lal? Soha nem volt barátnője. Aztán megjelentél, és
csak úgy elvetted. Azt hiszed, az emberek nem beszélnek? Hogy nem
gyűlölnek ezért? – Alice orrhangon vagdalkozott. A szavak vontatottan
tekeregtek elő a szájából. – Arabella majdnem lefeküdt vele a végzős év
előtt, tudod. Vaughn házibuliján. Tönkretetted a fejlődését.
A fejlődését? Jézusom. Feministaként ezt a szót hallva Alice szájából,
legszívesebben felpofoztam volna egy vádirattal.
– Én… én… – dadogta a húgom a pálmafák mögött.
Poppy is ivott néhány pohárral. Nem csesztem le emiatt, hiszen azért
voltam ott, hogy vigyázzak rá, és megértettem, hogy szüksége van a
kikapcsolódásra a szar hetek után.
– Nem tudtam, hogy vannak szabályok és hasonlók. Úgy láttam, illik
hozzám és egyedülálló, úgyhogy rástartoltam. Soha nem gondoltam volna,
hogy ezzel bárkit is megbántok. – Gyenge, bocsánatkérő hangot ütött meg.
Éreztem, hogy az orrcimpáim kitágulnak, de nem mozdultam a rejtett
helyemről.
Pofázz vissza, Poppy!
– Hát, mégis megtetted. Istenem, majdnem olyan hülye vagy, mint a
torzszülött húgod – kuncogott Arabella. – A visszavágó szar dolog, kislány.
 – Visszavágó? – motyogta Poppy, és a hangja egyszerre kijózanodott. –
Miről beszélsz?
– Tudjuk, hogy a húgodnak van valami dolga Vaughn Spencerrel.
Gyakorlatilag láttam magam előtt Arabella rosszalló pillantását.
– Hívd fel most azonnal, és kényszerítsd, hogy mondja el, mi a helyzet!
Kefélnek, vagy mi van?
– Hogy mi? – horkant fel Poppy. – Találkoztál már te a húgommal? Nem
tudod rávenni semmire, arra pedig pláne nem, hogy Spencerről beszéljen.
– Vedd rá! – szólt közbe Soren, a hangjából vastagon érződött a
fenyegetés.
– Nem! Nem fogok ilyesmit tenni. Önálló ember. És átkozottul makacs is.
– Ó, de még mennyire, hogy meg fogod tenni – suttogta Arabella
meggyőződéssel. – Hacsak nem akarod, hogy megbüntessenek. Nézd, ebben a
városban van egy hierarchia! Igazából mindenhol. Még a te szürke kis
királyságodban is, igaz? És itt Alice meg én születési jogunknál fogva
rendelkezünk Knight és Vaughn felett. Együtt jártunk velük óvodába. Most
Knight kiszállt a versenyből. Luna Rexrothtal van, és őszintén szólva, túl
messze ment vele, úgyhogy nincs sok értelme erőlködni. De Vaughn még
mindig játékban van, te és a húgod pedig újoncok vagytok. Bekavartatok, de
most fizetni fogtok.
Poppy nem szólt semmit.
– Megígérjük, hogy nem nyúlunk a szűz kis picsájához, ha elmondja,
dugja-e Vaughn vagy sem.
Ha másról lett volna szó, szívesen elárultam volna, hogy előbb dugnék
egy sündisznóval, mint hogy hozzáérjek Vaughn Spencerhez. De ezeknek a
csajoknak sajnos nem akartam megadni azt az elégtételt, hogy megtudják az
igazságot. Nyilván ezt akarták hallani, de úgy látszik, a szűz kis picsám is
bosszúálló volt.
– Nem – mondta Poppy olyan meggyőződéssel, ami örömmel töltötte el a
szívemet. A nővérem nem volt hibátlan, de a végletekig hűséges volt. – Nem
szórakozhattok a húgommal. Nem fogom engedni.
– Nocsak, nocsak – rötyögött Soren, és a hangjából csak úgy áradt a
jókedv. – Ha nincs a kis ölebed, hogy szórakoztasson minket, akkor azt
hiszem, te leszel a fő műsorszám.
Hatalmas csobbanást hallottam, majd a vízfelszínre bukkanó buborékok
sziszegését. Felpattantam a hintáról, megkerültem a pálmafákat, és a medence
felé futottam. Sorent a szélénél guggolva találtam, a víz alá nyomta Poppy
fejét. A tesóm vadul csapkodott a karjaival, és megpróbált belekapaszkodni
Soren kezébe. Kétségbeesetten kapkodott levegő után.
Meg akartam ölni azt a barmot. Ebben biztos voltam.
Soren a hajánál fogva visszarántotta Poppyt. Ő zihált, kék arcán víz
csorgott végig.
– Vaughnnal kefél? – morogta Arabella a húgom fülébe, a fogait
összeszorítva.
– Rohadj meg! – üvöltötte Poppy.
Arabella aprót bólintott Sorenre nézve. A fiú visszanyomta Poppy fejét a
medencébe. A buborékok úgy gyűltek a nővérem feje köré, mint egy korona.
– Talán ez majd felfrissíti az emlékezetét – dorombolta Arabella,
miközben a fenekét a medence szélére pakolta, és lustán fonni kezdte hosszú,
sötét haját. Megragadtam egy teleszkópos rudat, hátulról Soren felé haladtam,
úgy vertem vele fejbe, mint egy karddal. A srác játék katonaként dőlt a fűre.
A zöld levelek között nyöszörgött.
– Jézusom, baszd meg! Ez az őrült ribanc tényleg bekattant! – Alice a
combjára csapott.
Sorennek azonban nem segített. Alice csak állt ott, és bámult rám. Nem
törődve vele, a medencéhez siettem, és felhúztam Poppyt, a kezemet a karja
alá akasztva. A fűre rángattam, a nyöszörgő Soren mellé, majd négykézlábra
fordítottam, miközben a hátát csapkodtam.
Poppy sírva és zihálva köhögte ki a vizet. Miután megfordult és leült a
fűre, sarkon fordultam, és alig vártam, hogy az úgynevezett barátaival
foglalkozzam.
– Mi bajod van? – löktem meg Arabella vállát.
Amikor Alice a segítségére lépett, olyan erősen vágtam képen Arabellát,
hogy megbotlott, majd a seggére esett. Körülöttünk komplett közönség alakult
ki a kíváncsi vendégekből. Nem érdekelt.
Túl messzire mentek. A szavaikkal meg tudtam birkózni. De ha valaki a
családomhoz ért, az nem úszhatta meg büntetlenül. Senki.
– Csak magadat hibáztathatod, Vámpírcsajszi. Te voltál az, aki lelkesen
kitárta a lábát Todos Santos királyi családja előtt, anélkül, hogy megkérdezte
volna, ki kéri előbb a kezét. – Alice meglökött, és vádlón a mellkasomra
bökött az ujjával.
Hátravetettem a fejem, és felnevettem.
 – Azért történt, mert ti lányok nem látjátok, hogy nyilvánosan leszopni
mások farkát nem ugyanaz, mint randizni velük. Vaughn és Knight sosem lesz
a tiétek. És nem Poppy miatt, miattam, vagy Luna Rexroth miatt. Azért nem
lesznek a tiétek, mert rohadékok vagytok, méltatlanok a levegőre is, amit
belélegeztek!
Találtam egy félig-meddig barátságos arcot a partin – pont Huntert –, aki
segített visszavinni Poppyt a kocsimhoz. Becsatoltam az övét, hazavittem,
bevittem a zuhany alá, és a hétvége hátralévő részében ápoltam.
Poppy soha többé nem beszélt Arabellával, Alice-szal, Stacee-vel vagy
Sorennel.
Többé nem sírt Knight miatt vagy a Nagy-Britanniába való visszaköltözés
miatt.
Végzett az All Saints Gimivel, és csak azt várta, hogy hazamehessen –
akárcsak én.

Az év hátralévő részében úgy meghúztam magam, hogy a Holt-tenger

szintjénél is mélyebb helyre kerültem – még azután is, hogy kiderült, Vaughn
úgy döntött, elviszi Arabellát Indianába, és mindenki előtt vonul vele Daria
Followhill eljegyzési partiján. A meghívás a semmiből jött, de rengeteg
pletyka kapott szárnyra arról, hogy egy párt alkotnak.
Utána hallottam, hogy Alice azt súgja oda Stacee-nek: Arabella
megpróbálta megcsókolni Vaughnt azon az utazáson, és a srác majdnem
eltörte az orrát, miközben eltolta magától.
Hogy miért vitte magával az ország másik felébe, az egy rejtély volt
számomra, amivel együtt kellett élnem. Tényleg annyira gyűlölt volna engem,
hogy hajlandó volt elviselni az ellenségemet is, csak hogy megbántson vele?
Mindenesetre apának igaza volt. El kellett fogadnom az asszisztensi
állást, fel kellett szívnom magam, és ideje volt, hogy továbblépjek.
Rugalmasnak és egykedvűnek tűntem, még akkor is, amikor Vaughn a
gyakornoki állás bejelentése utáni hetekben minden okot megragadott arra,
hogy gúnyosan vigyorogjon rám és megpróbáljon felbosszantani. Mindig
tudtam, ha egy szobában van velem, még akkor is, ha háttal álltam neki, mert
úgy éreztem, mintha viharfelhők gördülnének be. Még nem ajánlotta fel
nekem hivatalosan az asszisztensi állást, így tehát még nem is fogadtam el.
Közben Vaughn úgy döntött, hogy az érettségiig hátralévő napokat azzal
tölti, hogy elszabadítja a poklot. Mintha az, hogy megkapta, amit akart – a
gyakornoki állást –, elpusztította volna a maradék örömét is, ahelyett, hogy
várakozóvá tette volna. Totál szerencsétlennek nézett ki, még a szokásos
morbid énjénél is jobban, és elkezdett három-négy napokat lógni az
iskolából, talán arról is lemondott, hogy leérettségizik.
Egy nap megpillantottam az apját, amint démonként vonul az All Saints
Gimnázium folyosóján. Az elegáns, fekete öltönyében és a félreérthetetlenül
mogorva tekintetével épp olyan jelenség volt, mint a fia. Pillantása a folyosó
túloldaláról is képes volt megsebezni, és felforrósodott az arcom, amikor
eszembe jutott, hogy azt mondtam Vaughnnak, kihívom rá a rendőrséget, ő
pedig azt felelte, hogy ebben a városban minden az apjáé.
Később rájöttem, hogy ez nem csak valami szófordulat volt.
Az igazgató behívta Vaughn szüleit egy megbeszélésre, de amikor egy
órával később Spencer báró diadalmas mosollyal az arcán elhagyta a
helyiséget, egyértelmű volt, hogy tulajdonképpen ő vezette a kihallgatást.
Ez annyira frusztrált, hogy addig haraptam a belső arcomba, amíg meleg,
sós vér nem kezdett szivárogni a számban. Vaughn semmit sem tett azért, hogy
kiérdemelje a szülei szemérmetlen szeretetét és támogatását.
Amikor Vaughn mégis iskolába jött, úgy nézett ki, mint akit a pokol
minden szegletén keresztülhurcoltak – zúzódásokkal, verésekkel, felhasadt
szájjal és monoklis szemmel. Hallottam, hogy rengeteg verekedésbe
keveredett, és az arca is ezt igazolta. A hegek szétnyíltak, ha megszólalt vagy
rosszul mozdult.
Nem beszélt többé emberekkel, nem járt bulikba, és a barátai szerint nem
válaszolt az SMS-ekre és a telefonhívásokra sem. Nem keringtek többé
pletykák arról, hogy az iskola területén vagy máshol szopnák a farkát, és úgy
tűnt, hogy csak Knight Cole-lal és Hunter Fitzpatrickkel tartotta a
kapcsolatot.
Meg akartam kérdezni tőle, tervezi-e, hogy a közeljövőben felajánlja
nekem az asszisztensi állást – vagy egyáltalán felajánlja-e bárkinek. Csak
azért, mert papa azt mondta, hogy megbeszélte Vaughnnal, még nem jelentette,
hogy véghez is viszi a tervet. De a büszkeségem, és a tény, hogy tényleg nem
akartam felhívni magamra a figyelmét, amikor úgy tűnt, végleg
megfeledkezett a létezésemről, visszatartott attól, hogy megkérdezzem. Ám az
iskola utolsó hetében mindez megváltozott.
Azzal a szándékkal jöttem haza az órák után, hogy úszom egyet, aztán
megpróbálok dolgozni a következő művem vázlatán, ami valamiért nem akart
összejönni. Az őrületbe kergetett, hogy nem tudtam eldönteni, hogyan
szeretném, hogy kinézzen az assemblage-om. Kezdtem gyanítani, hogy Vaughn
nemcsak a fejemet, hanem a kreativitásomat is összezavarta.
Ledobtam a hátizsákomat a lépcsőházban, berúgtam magam mögött az
ajtót, és a biztonság kedvéért duplán bezártam. Meztelenül akartam úszni –
nem a hülye barnaság miatt, ahogy Vaughn mondta –, hanem mert valahol
olvastam, hogy a meztelen úszás arra emlékezteti az embereket, milyen érzés
az anyaméhben lenni, és én kétségbeesetten vágytam arra, hogy ezt érezzem,
egyfajta kapcsolatot anyával.
Épp az ingemet rángattam le magamról, az üvegajtók felé haladva, amikor
meghallottam.
Csöpp. Csöpp. Csöpp.
Gyorsan megpördültem. A szivárgás az emeletről jött. Elromlott volna a
csap? Francba! Ennyit a délutánomról. Egy frusztrált, morgó vízvezeték-
szerelő hátát bámulhatom.
Felmentem a lépcsőn, és megálltam, amikor a csizmám megcsúszott a
márványozott felületen. Lenéztem. Vér. A második emeletről vércseppek
csordogáltak lefelé.
A francba.
– Papa? – kiáltottam a korlátot markolva, hogy ne csússzak meg megint,
és kettesével szedtem a fokokat. – Jól vagy?
Nem csak cseppek voltak. A lépcsőfokokat befedte a vértócsa, véres
ujjbegyek nyomai mocskolták a fehér gránitot, mint egy horrorfilmben.
Megfordult a fejemben, hogy talán hívnom kellene a rendőrséget, de
túlságosan bepánikoltam a gondolattól, hogy valami történt apával vagy
Poppyval.
Mire felértem a második emeletre, rájöttem, hogy a vérnyomok a
szobámhoz közeli fürdőszobába vezetnek. Kinyitottam az ajtót, és azonnal
levegő után kapkodtam. A teljes krémszínű kerámia vörösre színeződött.
Majdnem minden négyzetcentimétere. Vaughn Spencer a fürdőkádamban
terpeszkedett, fekete V-nyakú pólóban és fekete szűk farmerben, egyik
bakancsos lábát a peremre dobva, és egy spanglit szívott. A fejét ide-oda
billegette, az arcát vágások borították, mintha épp most verekedett volna
össze egy veszett házimacskával, és ekkor vettem észre, hogy a CD-
lejátszómat hallgatja. Kirántottam a fülhallgatót a füléből, a szívem olyan
gyorsan és vadul vert, hogy hányingerem lett az adrenalintól.
– Spencer! – kiáltottam.
Felnézett, végzett a maradék cigijével, majd a földre dobta. A vér gonosz
sziszegéssel oltotta el a parazsat. Vaughn lassan és megfontoltan, a kegyetlen
viselkedés alapos ismerőjeként tekergő füstcsíkot fújt ki az arcomba.
– Lenora.
– Bocsáss meg, hogy ennyire hülye vagyok, de felvilágosítanál róla, mit
keresel a fürdőkádamban elvérezve? – Lassan kifújtam a levegőt, remegtem a
dühtől és igen, a félelemtől is. Sötét pólóját átitatta a vér, ami emlékeztetett
arra, hogy mégiscsak ember. És ami a ruhája alatt lapult, az rosszabbul nézett
ki, mint az arcán lévő karcolások.
Kórházba kellett mennie. Azonnal. Kihúztam a telefonomat a bőrdzsekim
zsebéből, de ő megrázta a fejét.
– Varrj össze, cicám!
– Mi van?
– Láttam a Fa ősszel című művedet. Tudod, hogy kell bánni a tűvel.
A Fa ősszel assemblage-om egy magányos fa volt, amit egy Hampstead
Heath-i parkban találtam. Egyáltalán nem volt lombja. Hidegnek tűnt. A
semmiből varrtam rá egy ruhát, vékony, csupasz ágaira levelekhez hasonló
ruhadarabkákat akasztottam. A fa végül úgy nézett ki egy kicsit, mint egy
szellem. Imádtam, hogy a gyenge és tehetetlen külsőből félelmetes és gótikus
lett.
Kíváncsi voltam, hogy Vaughn vajon hol látta, hiszen én csak az
Instagramomra posztoltam, neki pedig nem volt közösségimédia-fiókja. De
most nem annak volt itt az ideje, hogy ezen a kérdésen töprengjek.
Mindenesetre Vaughnnak igaza volt. Anya megtanított varrni, foltozni és
horgolni.
Ez azonban nem jelentette azt, hogy az odaadó ápolónő szerepét fogom
játszani.
Elkezdtem tárcsázni. Csessze meg. Nem segítettem rajta azon túl, amit a
törvény megkövetelt: behajítom egy mentőautóba.
 – Én a helyedben nem tenném – szólalt meg nyugodtan. Megálltam,
felnéztem, és vártam, hogy a másik cipője is leessen.
Hetek óta ezek voltak az első szavak közöttünk, és máris az idegeimre
ment. Vaughn Spencernek megvolt az a hátborzongató képessége, hogy
összezavarjon, és azt az érzést keltse bennem, hogy ki fogok gyulladni, ha
csak nem ér hozzám a jeges ujjaival. De a viselkedése egyben taszított is.
– Azért jöttem ide, hogy felajánljam neked az asszisztensi állást, de lehet,
hogy visszavonom, ha így viselkedsz – húzta el a száját.
Faszfej.
Hetekig hagyott lógva, és ez idő alatt keserűen belenyugodtam, hogy nem
lesz semmi a dologból. Közben azon kaptam magam, hogy várom, hogy
megszólítson. A terve bevált. Most az arcomba dörgölte, és szívességet is
kért.
Ne az egóddal hozz döntéseket! Apám hangja hatolt át dühöm vörös
ködén.
– Nem akarok senkid lenni – nyögtem ki.
Ez volt a nyers igazság és a legszörnyűbb hazugság, amit valaha mondtam
valakinek. Nem akartam feltárni, mit gondolok Vaughnról vagy hogy mit érzek
iránta. Nagy fájdalmat akartam neki okozni, ha már én is azt kaptam tőle.
– Hazudsz – mondta.
– Gratulálok, hogy a vezetéknevedet használva megkaptad a melót.
Nem ez volt a megfelelő alkalom a csevegésre, de tudtam, hogy ha Vaughn
holtan esne össze a fürdőszobámban, csak azt utálnám az egész szituban, hogy
tanúskodnom kellene a rendőrségen, és egy csomó papírt kitöltenem.
Egyébként meg nem tűnt úgy, hogy nagyon zavarta volna a saját állapota.
– Eh, a féltékenység! A keserűség legöregebb társa. Hadd áruljam el: nem
könnyű zseninek lenni. Az egy a legmagányosabb szám.
– Igazából kettő van belőled, Mr. Szar Duma. Rafferty Pope is megkapta a
gyakornoki állást. Valójában az ő asszisztense is lehetnék.
Istenem! Miért is nem gondoltam erre korábban? Talán túl nehéz volt
lenyelni, hogy a legjobb barátom asszisztense legyek, amikor úgy volt, hogy
együtt fogunk gyakornokoskodni, egymás mellett. Pedig annak lett volna
értelme. Csak egy SMS-t kellett volna küldenem Pope-nak, és már el is van
intézve a dolog. A Vaughn-mentes jövő egy telefonhívásnyira volt.
Vaughn csücsörített.
– Attól tartok, Rafferty Pope asszisztensi állását már betöltötték.
 – Ki mondja? – fintorogtam.
– Én magam gondoskodtam róla. Most pedig, ami az első megbízatásodat
illeti… – A tekintete a véres pólójára vetült.
– Nem. Ha meghalsz, megkapom a gyakornoki állásodat.
– Ha meghalok, úgy kísértem a segged, hogy imádkozni fogsz, hogy a
szellemirtók valódiak legyenek – vetette oda fapofával.
– Lógsz a suliból és verekedésbe keveredsz. Miért?
– Annyira undorodom az arcodtól, hogy nem kockáztattam meg, hogy
összefussak veled. – Jeges kék tekintetét végigfuttatta a testemen. – És most
itt vagyok. Az irónia egy nagy rohadék.
Undorodott vagy megrémült? – merült fel bennem a kérdés, kissé
elégedetten. Mert, ha azért nem jelent meg többé a suliban, hogy engem
elkerüljön, akkor ez azt jelentette, hogy számítottam neki. Épp úgy
felzaklattam, mint ő engem.
Felnyögtem.
– Hadd lássam a sebet!
Felhúzta a pólóját, felfedve a bronzbarna hasizmokat és az izmos V-
alakot. Hat tökéletes formájú kocka dudorodott ki a lapos hasán, a dereka
keskeny volt, és a köldökétől délre sötét szőrszálak fedték. Egy vágás szelte
át a sima bőrt az oldalán, közvetlenül a V-izom felett. Elég csúnyán nézett ki.
Mintha valaki ketté akarta volna vágni.
– A rohadt életbe – motyogtam.
– Jól mondod, a változatosság kedvéért – ásított, és letörölt egy szürke
hamupelyhet a térdéről. Visszahajtotta a pólóját, és enyhén szórakozott
érdeklődéssel nézett rám.
– Nos? – vonta fel az egyik szemöldökét. – Nem fogja összevarrni magát
ez a szar. Talán megkínálhatnál egy kis alkohollal. Nemcsak azért, hogy
megtisztítsam a területet, hanem azért is, hogy ne tépjem ki a hajad, amikor
összevarrod.
– Csak hogy biztos legyek benne, hogy megértettük egymást: nem az
asszisztensi munka miatt teszem ezt, vagy mert félek tőled, mint a többi
szánalmas osztálytársunk. Azért teszem, mert tényleg úgy gondolom, hogy
elég nagy hülye vagy ahhoz, hogy ne menj el a sürgősségire, és nem akarom,
hogy a halálod miatt lelkiismeret-furdalásom legyen.
Azzal munkához láttam. Lementem a földszintre, felvittem magammal egy
üveg whiskyt – a legolcsóbbat, amit találtam – és a varrókészletemet.
Amikor visszaértem az emeletre, Vaughn megint a CD-lejátszómat hallgatta.
Kirántottam a kezéből, ezúttal a káddal szembeni pultra helyeztem, ahol nem
érhette el.
A szemem összeszűkült.
– Ne nyúlj a dolgaimhoz!
– Jobb, ha hozzászoksz, Len. Sok szarodhoz hozzá fogok nyúlni, amikor
jövőre együtt dolgozunk.
Figyelmen kívül hagytam azt, hogy életemben először Lennek hív, és
megpróbáltam lecsillapítani a gyomromban életre kelt pillangókat, miközben
kivettem egy ollót a varrókészletből, és fél térdre ereszkedve, függőlegesen
elvágtam a pólója elejét.
– Még nem fogadtam el az ajánlatodat. – A nedves, véres szövetet
bámultam, a vér átitatta az ujjbegyeimet is.
– Ne hozd magad kínos helyzetbe! Az egyetlen ok, amiért nem hagyod,
hogy a fürdőkádadban dögöljek meg, az az, hogy akarod ezt a pozíciót.
Bárcsak így lenne!
Amikor a pólója már csak egy kupac rongy volt alatta, lekaptam a fejem
fölött lévő állványról a fekete törülközőmet, és whiskybe áztatva az
oldalához nyomtam.
– Nem is akarod megkérdezni, hogy történt? – Az arcomba bámult,
miközben dolgoztam, és még akkor sem rándult össze, amikor az alkoholt
közvetlenül a nyílt sebére kentem.
Aznap különösen sokat beszélt, jó kedve volt – jobb, mint hetek óta
bármikor. Azon tűnődtem, vajon a verekedés egyfajta védekező
mechanizmus-e az ő esetében.
Vajon a fizikai fájdalom elvonja-e a figyelmet a lelki bomlásról, ami a
nap minden órájában rágta?
– Nem – feleltem egyszerűen. Mi van, ha valami szörnyű bűnt követett el?
Nem akartam belekeveredni.
A gleccserszemei végigsiklottak az arcomon.
– Azt mondják, megpofoztad Arabellát a medencés partin.
– Kellene az embereknek valami hobbi vagy egy rohadt háziállat –
jegyeztem meg szárazon, félig-meddig örülve, hogy a pletyka gyorsan
elterjedt és felháborodást keltett – ha erről dumálnak. Szívesen felpofozom
újra, ha megpróbál szórakozni a nővéremmel, úgyhogy átadhatod az üzenetet
a kis barátnődnek.
 Utáltam magam, amiért akaratlanul is beismertem, hogy tudom, Vaughn
Indianába vitte a csajt. Világos volt, hogy nem járnak, de ez nyilvánvalóan
nem akadályozott meg abban, hogy egyenesen tőle akarjam hallani az igazat.
– Gyűlölöd őt – mondta ehelyett.
– Kösz, Nyilvánvaló Kapitány. Bárcsak a szuperképességeid közé
tartozna az is, hogy nem szúrnak le, és nem mászol be hívatlanul a házunkba.
– Folytattam a sebe tisztítását.
Hosszú ujját lassan végigfuttatta a kád köztünk lévő peremén.
– Tudsz Indianáról.
Nem mondtam semmit, de a szívem megugrott a mellkasomban, amikor a
fekete törülközőt a padlóra dobtam.
– A szüleim Rejtélyes Lánynak hívták, mert egy rejtély volt, hogy miért
vittem magammal. – A tekintete az arcomra tapadt, és a reakciómat
méregette. Azt akarta, hogy megkérdezzem tőle, miért.
Csak a holttestemen át, öcsi.
Megköszörültem a torkomat.
– Őszintén szólva, nem is tudok jobb párost elképzelni nálatok.
Hallgattunk.
– Mi a kedvenc együttesed? – váltott témát. Már megint ezt csinálta:
csevegést kezdeményezett egy kínos, erőszakos, őrült helyzet közepette.
Megráztam a fejem, és előkaptam egy tűt és egy cérnát. A zöldet
választottam, mert azt akartam, hogy feltűnő legyen. Azt akartam, hogy amikor
lenéz rá az elkövetkezendő hetekben, emlékezzen rá. Bár fogalmam sem volt,
miért olyan fontos ez nekem.
– Lehet, hogy heges marad – néztem rá, és felhúztam az egyik
szemöldökömet.
Sivár tekintettel bámult rám, sötéten és vadul, de valahogy tele
fájdalommal és szégyennel is. Esküszöm, volt valami azok mögött a
sarkvidéki jéghegyek mögött, ami azért könyörgött, hogy felolvadjon.
– Jól van. Lehet, hogy pár év múlva még emlékezni fogok a jelentéktelen
létezésedre.
Megtántorodtam.
– Add ide az öngyújtódat!
Fel kellett melegítenem a tűt, hogy biztos legyek benne, nem fogom őt egy
pokoli bakteriális fertőzéssel megterhelni. Nem mintha nem érdemelte volna
meg.
 Belenyúlt a gatyájába, előhalászta a gyújtóját, és a kezembe nyomta.
Végigfuttattam a lángot a tűn, oda-vissza.
Vaughn olyan furcsa koncentrációval bámult az arcomba, hogy minden
igyekezetem ellenére elpirultam.
– A Smiths, igaz? – kérdezte.
Istenem. Mégis, mit akart tőlem?
A bőréhez szorítottam a tűt, és mély levegőt vettem. Bár sokat vérzett, és
valószínűleg nagyobb szüksége volt egy üveg vízre, mint whiskyre, a seb
közelebbről szemügyre véve nem tűnt túl mélynek. Igaza volt. Össze tudnám
varrni, de nem fogok nagyszerű munkát végezni. A kezem nyirkos volt, és
remegtek az ujjaim, de össze kellett zárnom a sebét.
– A legtöbb CD-d a Smithstől van. – Felkapta a whiskysüveget a kád
széléről, és ivott egy kortyot.
Ez volt az első alkalom, hogy láttam Vaughnt inni – nemcsak alkoholt,
hanem egyáltalán, bármit. Ami bizarr volt.
Nem válaszoltam, a tűt a vágáshoz csúsztattam. Felszisszent, de egyenesen
arra figyelt, amit csinálok, a fejünk összeért, ahogy a kézmozdulataimra
koncentráltunk. Amikor a tű először szúrta át a bőrét és a másik oldalon jött
ki, szaggatottan fújtam ki a levegőt a megkönnyebbüléstől. Néhány
másodpercig nem is kaptam levegőt.
Végül is halandó voltam. Hús és vér, bizonytalanságokkal és titkokkal.
Újra megmozdítottam a tűt, óvatos mozdulatokkal varrtam végig a sebet,
meggyőzve magam arról, hogy a vér nem valódi, és ez az egész jelenet csak
egy rémálom, amiből fel fogok ébredni. Ez segített megőrizni a
higgadtságomat.
Fogalmam sem volt, hogy Vaughn hogyan sodort ilyen helyzetekbe. De
észrevettem a mintát. Mindig ő volt az, aki hozzám jött. Döglött egerekként
dobta a bajt a küszöbömre, egy nyughatatlan macska volt. És én, amilyen
hülye voltam, mindig ajtót nyitottam neki, és beengedtem.
Vaughn újabb kortyot ivott a whiskyből.
– Mit csinálsz egész nap? Nincsenek barátaid. – Engem fürkészett, a
hangja inkább unott volt, mint dühös.
Házi feladatot. A műveimet.
– Nem is dugsz senkivel sem. Ne próbálj hazudni nekem! Mindenhol van
szemem és fülem. Csak kocsikázol fel-alá, mint egy bukott Uber-sofőr.
És ott is volt. A rosszindulat.
 Felnyögött, amikor a szokásos gyengédségem nélkül vájtam bele a tűt.
Nem értékeltem a kérdéssorát. Amikor rájött, hogy szándékosan bántottam,
elvigyorodott.
– Tartsd meg a szüzességed, kislány! A szőke hercegtől már csak egy
fantasykönyv és egy vibrátor választ el téged.
– Baszd meg, Vaughn! – vicsorogtam.
– Már gondolkodtam rajta. Te leszel a pro bono projektem. Nem teljes
értékű dugás, de már nincs hányingerem attól, ha elképzelem az ajakgyűrűdet
a farkamon.
– Hát, nekem viszont hányingerem van a témától, szóval ezt továbbra is
hagyjuk!
Ismét erősebben böktem belé a tűt, mire Vaughn felnevetett, ivott még egy
kicsit, és visszatette az üveget a gránitpultra. Az üveg síkos volt, és majdnem
kicsúszott a kezéből. Az utolsó pillanatban kapta el.
– Akarsz tudni valamit? – A whiskysüveg aljára nézett.
Nem.
– Csinos vagy.
Elhallgattam, a tű a levegőben lebegett Vaughn bőre felett. Azt kívántam,
bárcsak ne mondta volna ezt. Mert ha nem teszi, nem kellett volna együtt
élnem azzal a szégyennel, hogy a szívem majdnem szétrobban az édes, füstös
fájdalomtól. A lélegzetem elakadt, nyelnem kellett, és újra a sebére
összpontosítottam a tekintetem.
Részeg, és iszonyatos fájdalmai vannak. Nem gondolta komolyan.
– A lassan égő szépség típus. Minél többet nézlek, annál jobban belém
lopózik. Robin Wrightra emlékeztetsz A herceg menyasszonyából: az a fajta
tiszta, tágra nyílt szemű ártatlanság rejlik ott benned, amit semmilyen fekete
cucc és piercing nem tud bemocskolni. De nem ezért nem gyűlöllek. –
Megrázta a fejét, az arcom oldalát figyelte, miközben varrtam. – Ebben a
városban mindenki kibaszottul szánalmas: az anyagias szarságok rabja, és
mind ugyanolyan skatulyák szerint éli az életét: iskola, főiskola, focizás,
szurkolás, kocogás, dugás, szerelem, álláskeresés, bla-bla-bla-bla. A pénz
nem ér semmit, mocskos és unalmas. Az egész egy népszerűségi verseny, és
te kikerültél a mókuskerékből. Azt hiszem… – Sóhajtva hátravetette a fejét,
és a plafont bámulta. – Te igazi vagy. Talán ezért van az, hogy néha, még
akkor is, amikor nem vagy a közelemben, úgy érzem, mintha ott lennél.
Én is így érzem.
 Vaughn mindig ott volt, még akkor is, amikor fizikailag nem.
Kilométerekről is éreztem őt. Felismertem az illatát, az érintését, a levegőt,
amit a szobába hozott, amikor belépett. A színekben és illatokban bővelkedő
karneválban kiszúrtam a sötét lelkét. Jóban-rosszban ő volt a
legkülönlegesebb srác, akivel valaha találkoztam.
Csendben folytattam az öltést, miközben a tekintete az arcomat cirógatta.
– Hunter azt mondta, hogy rád fog hajtani.
Megnyaltam az ajkam, megrángattam a cérnát, mielőtt a tűt újra
becsúsztattam volna a bőre alá.
– De helyretettem – tette hozzá.
Az ujjammal könnyedén belecsíptem a bőrébe. Ott volt a tökéletes
alkalom, hogy megmondjam neki, képzelődik – mert nem vagyok az övé –, de
úgy döntöttem, végighallgatom a történetét, mielőtt leharapom a fejét.
– Náluk voltunk. Berúgott. Azt hitte, viccelek, amikor azt mondtam, hogy
szétbaszom, ha megpróbál veled szórakozni. Úgy összevertem, hogy egy
bélszínkéssel jött utánam. Nem lett volna szabad eltalálnia. De a helyzet az,
hogy akik nem tudnak célozni, azok már csak ilyen bénák: amikor el akarják
hibázni, nem hibáznak. – Gondterhelten felnevetett. Mintha nem vesztett
volna épp most egy liter vért.
Megálltam, és a sebéről az arcába néztem.
Miattam szúrták meg?
– Ez valami vicc? – Fintorogva ráncoltam a homlokom.
– Úgy nézek ki, mint aki viccelődik? – Oldalra döntötte a fejét, és úgy
nézett rám, mintha komplett idióta lennék. – Te okoztad ezt a zűrzavart.
Szóval úgy tisztességes, ha te takarítod fel.
A szemeim teljesen kikerekedtek, a düh újabb adagja áradt szét az
ereimben.
– Nem járunk – mondtam elképedve. – Soha nem is fogunk. Te egy seggfej
vagy.
– Ha azt hiszed, hogy ennek bármi köze van ahhoz, hogy minden
mozdulatodat én irányítom, akkor nyilvánvalóan nem figyeltél.
A nyilvános szopások jutottak eszembe, amikről nem is olyan régen még
hallottam, a gyakornokság, amit lenyúlt előlem, és az, amit a sötétkamrában
láttam évekkel ezelőtt.
A fenyegetései. A kegyetlensége. A gúnyolódásai.
 Beleszúrtam a tűt, mélyen beledöftem az egészséges bőrébe, és meg is
forgattam, hogy kifejezzem a véleményemet. Vaughn felnyögött, összehúzta a
szemöldökét, de nem húzódott el.
– Ha bántasz, Vaughn, én még jobban foglak bántani. Nem ugyanaz a lány
vagyok, akit a Carlisle-kastélyban megfenyegettél. Ezúttal viszonozni fogom,
ha ártasz nekem.
Megragadta az állkapcsomat, és közel rántotta az arcomat az övéhez. A tű
kicsúszott az ujjaim közül, és a kádba pottyant koppanva. A lélegzetünk
összekeveredett, forrón és nehézkesen, tele sűrű kéjjel – a vérének fémes
illatával és a leheletem édességével, amit a görögdinnyés üdítő okozott, amit
még hazaérkezésem előtt húztam le.
– Ne tégy úgy, mintha a vérem nem izgatna fel. Jó keményen megszoptad,
és a farkam lesz a következő.
– Az álmaid…
Minden nagyon gyorsan történt. Az ajkaink egymásnak estek, mint a tűz és
a jég. Eufórikus gyönyör robbant a lábaim között, a forróság lávaként terjedt
szét a hasam alsó részében, ahogy Vaughn ajkai szétnyíltak az enyémen, majd
a nyelve a számba csúszott. Felmordultam, amikor a nyelvünk összeért, mert
nem számítottam rá, hogy ilyen puha, ilyen finom lesz.
A padlóra ereszkedett a térdem. Vaughn a kezébe vette az arcomat, és még
durvábban csókolt, beleharapott az ajkam sarkába, az orrát az enyémhez
nyomta, és azzal a kétségbeeséssel falt, amit én is éreztem iránta.
Elképzeltem magunkat kívülről: olyan volt, mintha az egész arcomat meg
akarná enni, és bár valószínűleg hülyén néztünk ki, tökéletes érzés volt.
Készséges, ostoba préda voltam.
Felnyögtem, amikor Vaughn hirtelen megszakította a csókot. Visszahőkölt,
mintha megharaptam volna. Az arckifejezése leírhatatlan volt – mintha most
ébredt volna fel, és fedezett volna fel az ágyában. Mintha én lettem volna az,
aki megcsókolta, aki ismételten behatolt az univerzumába.
– Bassza meg! – A mellkasa fel-le emelkedett a zihálástól, tekintete ismét
a számra meredt.
Ez volt az első alkalom, hogy úgy láttam, elveszítette az önuralmát.
– Ebben az életben nem kerül rá sor, Spencer. – Megköszörültem a
torkomat, és remegő ujjakkal próbáltam kivenni a kádból a csúszós tűt.
Elvarrtam a cérnát. Befejeztem az öltést. – Most megtisztítom a sebet.
Maradj nyugton!
 – Legközelebb állíts le! – Megfogta a whiskysüveget, és egy hajtásra
kiitta a maradék tartalmát. Az ajkai duzzadtak voltak, tele zúzódással, és
rájöttem, hogy több percen át csókolóztunk. Azon tűnődtem, vajon én is úgy
nézek-e ki, mint akit szanaszét csókoltak.
– Nem. Te gondoskodj arról, hogy ne legyél ilyen legközelebb – suttogtam
forrón, és megnyaltam az ajkaimat. – Nem biztos, hogy észrevetted, de ez a
huszonegyedik század. A férfiak felelősek a saját tetteikért. Vagy te is a
hímsoviniszta, minek-kellett-mutogatnia-magát brigád tagja vagy?
– Úgy tűnik, életed célja, hogy lehervassz az öltözködéseddel, szóval ezen
a téren nem lesz gond. – A homlokát ráncolva gúnyolódott, és szaggatottan
beszívta a levegőt, amikor megtorlásképpen ismét mélyen a bőrébe vájtam a
tűt. Végeztem a sebbel.
A csuklómat a kezébe fogta, és enyhén megszorította, hogy rávegyen,
nézzek rá. Így is tettem.
– Nem akarlak megkedvelni, Lenora. Tönkre akarlak tenni.
– Akkor csináld csak! – Kiszabadítottam magam a szorításából és
elkeseredetten széttártam a karjaimat. – Miért nem szabadítasz meg a
szenvedéseimtől, és fejezed be a kibaszott munkát, ha már ilyen nagy a
pofád?
Rengeteg lehetősége, hatalma és eszköze volt arra, hogy kirúgasson engem
meg Poppyt az iskolából. Mégsem tette meg. Soha nem tett meg mindent,
mindig épp csak a határán járt annak, hogy kényelmetlen, de még elviselhető
életet biztosítson nekem.
– Az előbbi kizárja az utóbbit. – A szája eltorzult az undortól, ahogy a fal
felé fordult.
Az állkapcsom majdnem a padlóra esett. Most azt mondta, hogy kedvel
engem?
Visszafordította a fejét felém, és lassú mosoly terült el az ajkán.
– Ó, a francba. Nézzenek oda! Bevetted. – Nevetve rázta a fejét. –
Ragaszd le, JK! Oda kell érnem valahova.
Lementem a földszintre, és felhoztam neki egy üveg vizet.
– Legközelebb, ha valaki felhasít, tégy magadnak egy szívességet, és menj
egyenesen a kórházba! Most pedig idd meg ezt, aztán takarítsd fel a mocskot
magad után! Az egészet. Minden csepp vért – mondtam olyan hidegen, ahogy
csak telt tőlem. – Baráti emlékeztető: lehet, hogy egyszer az asszisztensed
leszek, Vaughn, de soha nem leszek a rohadt szolgád!
 Hetedik fejezet
VAUGHN
A hét hátralévő részében mindennap bementem a suliba.
És az utolsó tanítási napon nagyon elcsesztem Len Lenorával. (Nem a
kibaszott csajod, seggfej!) A levegő kanosságtól és harmincöt foktól duzzadt.
Páratartalom: kétezer, baszod.
Nesze neked, Dél-Kalifornia! A pálmafákkal szegélyezett pokol.
Mindenki bikinit és úszónadrágot viselt a nyomorult kifogásként felkapott
ruhája alatt. A srácok a nedves padlón csúszkáltak, vízipisztolyokkal
lövöldöztek és kergették egymást a folyosókon – nehéz elhinni, hogy ők
voltak egykor a győztes spermák. Valaki fekete festékkel fújta le a lányok
mosdóinak tükreit, ami miatt a csajok hisztériázni kezdtek, mert így nem
tudtak felkészülni a hagyományos gimis szelfizésre. Valaki másnak pedig túl
sok szabadideje volt, ugyanis héliumos lufik vitorláztak a plafonon, és
csúnya pletykákat írtak rájuk filctollal.
Alice Hamlin a barátja előtt leszopta Vaughn Spencert.
Hunter Fitzpatrick lapostetveket adott át a Lemke ikreknek. Knight
Cole szűz.
Lenora Astalis egy görény.
Mi a fasz!
Annak ellenére, hogy nem beszéltem vele, amióta lovagiasan
összevéreztem a fürdőszobáját, és a számba porszívóztam az arcát, nem
voltam elragadtatva a gondolattól, hogy valami seggfej, aki nem én vagyok,
tönkreteszi az utolsó napját az iskolában. Még mindig emlékeztem, milyen íze
volt – olyan, mint a fekete rózsáknak Carlisle udvarán. Finom, édes és friss,
akár az esőcseppek a szirmokon.
Akár az esőcseppek a szirmokon? Takarodj a picsába, és vidd magaddal
a puncidat is, amit növesztettél!
Kihúztam a svájci bicskámat a csizmámból, és a léggömbbe döftem. Az
hangosan kipukkadt, a hangtól a folyosón az emberek felsikoltottak és
megugrottak. A gumi a lábam elé hullott. Felvettem, elindultam a folyosón, és
visszatettem a kést a csizmám oldalába, miközben az ujjammal fogdostam az
anyagot.
 – Ki a felelős ezért a szépművészeti alkotásért? – tűnődtem csevegő
stílusban, miközben néztem, ahogy az emberek a szekrényekhez tapasztják a
hátukat.
Néhány diák az arcom felé szegezte a telefonját, hogy rögzítse a váratlan
kirohanásomat, de senki sem szólalt meg.
Megálltam a folyosó közepén, és gúnyosan ráncoltam a homlokomat.
– Nos, ha senki sem szólal meg, akkor azt hiszem, itt az ideje, hogy
értékeljem az összes szopást, amit elsős koromtól mostanáig kaptam.
Tudjátok, a régi idők emlékére. Előrebocsátom: néhányatok megbukott.
Elővettem a farzsebemből egy fekete filctollat, és a fogammal leszedtem a
kupakját. Odatettem a tollat egy szekrényhez, és elkezdtem ráírni Stacee
nevét, amikor egy hang felsikoltott mögöttem.
– Ne már! Csak vicc volt, baszki. Lazulj le!
Soren Kayden.
Ha a szótárban lennének képek – ami a Sorenhez hasonló emberek
esetében talán külön hasznos lenne –, az ő szőke szakállas, drogos szörfös
arca a köcsög szó alatt szerepelne, az ostoba, „milyen nap is van ma?”
arckifejezésével együtt (csütörtök, seggarc).
Oxyt és Vicodint árult, hogy fedezni tudja a szerencsejáték-függőségét, és
mocskosabb volt, mint egy háromdolláros bankjegy. Egyszer megpróbálta
becserkészni a szelektív néma barátnőmet, Lunát, remélve, hogy az nem szól
senkinek. Spoiler: Luna elárulta. Egy héttel később Soren két
fogimplantátumot kapott, mert Knight bevert neki egyet, a maradék fejét pedig
csillámokkal és egy fasz alakú homlokheggel díszítettem.
Megpördültem, nekilöktem a szemközti fal szekrényének, és az arcába
csaptam a szakadt lufival. Soren összerezzent, összeszorította a szemét, és az
arcán lévő piros foltot dörzsölte.
– Aú! Mi a fasz van?
– Az a fasz van, hogy egy rohadt szarházi vagy. – Ráléptem a lábujjaira,
minden súlyomat ráhelyezve, olyan dühösen, hogy meg tudtam volna ölni.
Nem kellett volna suliba mennem. Már amúgy is a kiborulás szélén
álltam, mert ideges voltam az Angliába költözés miatt. Soren csak egy könnyű
kifogás volt. Nem voltam Lenora megmentője. Még csak a kibaszott barátja
sem. Valamicskével kevésbé érdekelt a segge, mint Dean bácsi benőtt
lábkörme. Ha valami, akkor a könnyű élet megrontotta. Amennyi baj érte,
annyit pont előírna bármelyik orvos.
 Tőlem.
De mástól ne érje baj.
Mindig. Csak. Tőlem. Bassza meg.
– Lőj három óránál! – kiabálta valaki, eltakarva a száját.
Knight és Hunter bukkantak fel mögöttem. Soren szörfös barátai is
berohantak, de ők a pálya szélén álltak, túlságosan gyávák voltak ahhoz, hogy
rám vagy a csapatomra támadjanak.
– Csak vicc volt! – kiáltotta Soren, és védekezően felemelte a karját.
Arabella a segítségére sietett, felénk száguldott a húszcentis magas sarkú
cipőjében, és a csávó vállára tette a kezét. Az egész iskola körénk gyűlt, és
bennünket bámult.
– Ugyan már, Spence! Mióta sértődsz meg egy ártalmatlan móka miatt?
Amúgy is igazak a léggömbökön lévő pletykák.
Nem voltak igazak.
Alice soha nem szopott le az exe, Jason előtt.
Hunter kapta el a lapostetűt a Lemke ikrektől, és nem fordítva (ezt abba a
mappába rakom, ahol az agyamból törlendő szarokat tárolom).
És Lenora Astalis sok minden volt, de görény nem.
Ha már itt tartunk, Jó Kislány kidugta a fejét a ránk bámuló arcok
tengeréből. A haját lófarokban hordta, a szemét ma különösen vastagon húzta
ki. Harci bakancsot viselt, mint én, és fekete szűk farmert Stone Roses-
pólóval. Csak mérsékelten érdeklődött a jelenet iránt, hatalmas fülhallgatóit
lerántotta a fejéről, és a discmanjét a farmerja derékszíjába dugta.
Arabella követte a tekintetemet, és mérgező mosolyra húzódott a szája.
– Görény három óránál. Mi a helyzet, Jó Kislány? Csak képzelem, vagy
tényleg leszoptad Vaughnt, és tíz pontot kaptál, így most ő a lovagod gagyi
páncélban?
Len szeme kikerekedett, és rám pillantott. Azt hitte, hogy meséltem az
embereknek a csókunkról. Talán még rosszabbat is. Arabella Jó Kislánynak
nevezte, de ez csak egy véletlen volt. Igazság szerint nem beszéltem senkinek
a becenevéről vagy arról, hogy megcsókoltam. Kétszer. Mindkét csókot
kitörölném az emlékezetemből, ha tehetném.
Lenora úgy tett, mintha nevetne.
– Ne hízelegj magadnak! Sem eszed, sem képzelőerőd nincs, Arabella.
– Ez nem volt épp tagadás. – Arabella a szájába dugta az ujját, és
szuggesztíven szopogatta.
 – Hivatalos nyilatkozatot szeretnél? – Len a szemét forgatta, majd
összefonta karjait a mellkasa előtt. – Rendben. Soha nem csókolnám meg
Vaughn Spencert, nemhogy többet csinálnék vele. Inkább meghalnék,
minthogy hozzáérjek. Most boldog vagy?
Szenvtelen vigyorra húzódott a szám.
– Az érzés kölcsönös, Astalis.
– Jaj, Spence. Ez azt jelenti, hogy a nagy semmiért védted a sápadt seggét!
Még csak nem is akar téged – gúnyolódott Arabella.
Bárki, akinek csak egy kis esze is van, száz mérföldes körzetből láthatta,
hogy csak fel akar húzni. Ez önmagában nem is zavart engem. Lenora szavai
voltak azok, amelyek felbosszantottak.
Soha.
Inkább meghalnék.
Baszd meg!
– Hogy megvédtem? – A szám sarka vigyorra görbült. – Én nem védtem
meg senkit. Ez a Bajos csajok-stílusú rinya annyira lejárt lemez. És unalmas.
– É-én nem vagyok csaj – dadogott Soren. Egy érdektelen pillantást
vetettem rá.
– De egy punci vagy.
– Hazudtok. Mindketten. – Arabella úgy nyújtózkodott, mint egy kiscica,
és próbált szexinek tűnni.
Soren rám és Lennyre nézett felváltva. Igazuk volt. Ha egy pennyt kaptam
volna minden alkalom után, amikor kiálltam bárki mellett, akit az iskolában
zaklattak, egy kibaszott használt rágót sem engedhetnék meg magamnak.
Akkor miért pont ő? Ő volt az egyetlen lány a suliban, aki nem tisztelt
engem úgy, mint a többi barom.
– A francba, ember. Nem tudtam, hogy a barátnőd! – Soren a szája elé
kapta a kezét, a szeme felcsillant.
Azt hitte, hogy ő a gyenge pontom. Az Achilles-sarkam. Hát, rosszul hitte.
– Nem a barátnőm – ásítottam.
Lenora nem tudott pókerarcot vágni. Skarlátvörös volt, és ökölbe szorult a
keze a teste mellett. Körülötte minden azt ordította, hogy zörög a haraszt.
– Gyűlölöm őt – bökte ki, teljesen elveszítve a talajt a lába alól.
Bosszús volt, és nem alaptalanul. Lenyúltam előle a gyakornoki munkát,
manipuláltam az apját, összevéreztem a fürdőszobáját, és szemetet pakoltam
az ajtaja elé. Csak idő kérdése volt, hogy mikor kattan be.
 – Miért akarnék valaha is egy olyan emberrel lenni, mint ő? – Lenora a
fejét rázta, mit sem törődve a körülöttünk lévő közönséggel. – Megvetem őt
minden lehetséges szempontból. Egy szörnyeteg. Egy kegyetlen zsarnok. Egy
elcseszett alak.
Szörnyeteg.
Kegyetlen zsarnok. Elcseszett.
Nyeltem egyet, de elvigyorodtam, és Arabella felé biccentettem a fejem.
Látod? – üzente a humortalan mosolyom. Nincs itt szó semmiféle
szerelemről.
– Hüm. Még mindig nem győztetek meg. Bizonyítsátok be! – Arabella
oldalra biggyesztette a csípőjét, a melleit az én irányomba tolva, pedig volt
köztünk pár méter.
– Úgy viselkedsz, mintha érdekelne, mit gondolnak az emberek. Nagyon
nem helyénvaló ez egy olyan személytől, aki nem komplett idióta. Ugye
tudod, mit jelent az a kifejezés, hogy nem helyénvaló, Arabella? És az idióta?
Biztos vagyok benne, hogy ezt a szót ismered.
Arabella elpirult az öt réteg smink és bizonytalanság alatt, de nem esett ki
a szerepéből. Tudta, hogyan kell színlelni – nem úgy, mint Lenora, aki
túlságosan is igazi volt.
– Miért ne szophatnám le a farkad Emma Watson gót ikertestvére előtt?
Lássuk, hogy vannak-e érzéseid! Úgyis régóta esedékes volt már. Elvittél egy
családi nyaralásra, nem igaz?
Az a kibaszott Indiana.
A családomban mindenki a nyakamra járt utána. Senki sem vette be, hogy
járunk. Mindenki azon tűnődött, vajon kit akartam felhúzni.
Önmagamat – ordítottam volna legszívesebben. Egy olyan szarházit
érdemlek, mint Arabella, ezért hívtam meg őt.
Arabella életcélja az volt, hogy leszopja a farkamat. Több energiát
fektetett az ügybe, mint a legtöbb kutató, aki a rák gyógymódját keresi. Sajnos
a puszta vágya, hogy a kedvemben akar járni, a lehető leglohasztóbb hatást
gyakorolta rám. Egy saját hónalját nyalogató pávián is jobban felizgatott,
mint a gondolat, hogy Arabella szájába mártsam a farkam.
De Arabella nem csak leszopni akart. Bántani akarta Lenorát is, aki soha
nem hajolt meg a méhkirálynő státusza előtt, és képes volt felpofozni őt a
saját partiján.
Történetesen nekem is volt egy adu a kezemben.
 Jó Kislány úgy gondolta, túl jó hozzám. Talán igaza is volt, de eljött az
ideje, hogy megleckéztessem. El akartam venni tőle minden dolgot, amit
szeret és ami fontos számára. Persze nem azért, mert érdekelt, hanem mert
egy eszköz volt a célom eléréséhez. Egy eszköz, hogy megszerezzem, amit
akarok.
Mindkét csók hiba volt.
Az elsőre, a gondnoki szobában, azért került sor, hogy lenyugtassam őt a
picsába, és bebizonyítsam neki, hogy megkaphatnám őt, ha akarnám.
A második emberi hiba volt.
Részeg voltam, magamba roskadtam, mint egy piñata, ő pedig ott volt, és
összerakott engem. Szó szerint. Nem átvitt értelemben. Nem voltam hajlandó
vaginát növeszteni, mint Knight, aki kurvára szét volt csúszva a szomszéd
csaj, Luna miatt.
Nem akartam harmadszor is hibázni, és úgy gondoltam, minél hamarabb
tudomást szerez erről Lenora, annál kevesebb esélyem lesz arra, hogy egy
újabb szánalmas zaklatót szerezzek.
Ráadásul az is kurvára felbaszott, hogy nem csináltam végig az akciót
Alice-szal a gondnoki szobában. Én mindig végigcsinálom, amibe
belekezdek, és nem engedhettem, hogy Lenora bekavarjon nekem.
– Spen-cer! Spen-cer! Spen-cer! Spen-cer! – Az emberek magasba
emelték az öklüket, és kántálva körbeálltak minket.
Reggel kilenc óra volt, rohadtul túl korán mindenhez, ami nem kávé vagy
egy golyó a fejbe. De Arabella le akart szopni, és mindenki látni akarta.
Jó Kislányra pillantottam. A szeme csillogott a dühtől. Még sosem látta,
hogy leszopnak. Még nem.
A szemei azt mondták: Ne merészeld!
Az enyém azt válaszolta: Húzz innen a picsába!
A diákok összeszorították a szájukat, ugattak, üvöltöttek és néhányan
kuncogtak. Ez volt az utolsó nagy éljenzés, mielőtt végleg elhúzok ebből a
városból. Miért is ne?
A csizmám hegyét Arabella felé fordítottam.
– Előbb csókold meg!
Itt kellett volna véget érnie. Nem hittem, hogy megteszi.
Arabellának meg kellett őriznie a hírnevét. De alábecsültem, hogy milyen
messzire képes elmenni, csakhogy bánthassa Lenorát. Szegecses sarkú
cipőjén felém lépkedett, majd megállt, amikor egymással szemben álltunk.
Térdre ereszkedett, majd fényes ajkait a sáros csizmám hegyére helyezte.
Mindenki fotózott közben. Hol Lenorára, hol Arabellára néztem. Volt
valami történet az egész mögött, ami többről szólt egy szopásnál.
Ez nem csak annyi volt, hogy benyeljük valaki farkát. Nem. Ez valami
személyes ügy volt.
Bosszú.
Mit tett Lenora Arabellával?
Vigyorogva pillantottam Astalisra. Az arckifejezésétől hányinger tört rám,
de ő nem szólt semmit.
Szólj, és vess véget ennek – üzente neki a tekintetem. Olyan volt, mint a
tűz, a tekintetével forróságot sugárzott a folyosó másik végéből.
De egy centit sem mozdult. Csak nézett, és hagyta, hogy megtörténjen.
Arabella felnézett, és diadalmasan vigyorgott rám.
– Húzd le a cipzárt, Spence! – A kezét az ágyékomra tette.
Ellöktem onnan.
– Ha nem élvezek el, soha többé nem teheted ki a lábad az utcára ebben a
városban – figyelmeztettem.
Mi a faszért csinált úgy Lenora, mintha érdekelném? Azt mondta, hogy
soha nem fog járni velem, és komolyan is gondolta. De most úgy nézett ki,
mint aki arra készül, hogy megöl, ha ezt végigcsinálom. Amitől természetesen
még jobban meg akartam tenni.
– Apa már úgyis befizetett egy puccos iskolába. Utána valószínűleg
Miamiba megyek. Kali olyan uncsi manapság.
Mindenki nevetett. Mindenki, kivéve egy lányt.
– Soren, Hunter, őrizzétek a tanárokat! – sóhajtott fel Knight és fáradtan
megdörzsölte a szemét. Mindig fedezett engem. Egy pillantást vetett rám, és
megrázta a fejét. – Mekkora egy seggfej vagy, V. Úgy várom már, hogy egy
ribanc elkapjon téged. És remélem, közben jól seggbe is rúg majd.
– Ne fenyegess ilyen jó murikkal, Cole! – vigyorogtam.
Amikor Arabella szája a farkamhoz ért, rájöttem, hogy ez a valóság, és
hogy tényleg megtörténik. Szerencsére a farkam megkeményedett a kilátástól,
hogy megmozdul valami a kis angol rózsa mellkasában. A dacossága
feldühített. Az elutasítása felmérgelt. És bennem volt az is, hogy jólesne
felbaszni őt egy kicsit, mielőtt Angliába költözünk, csak hogy
megbizonyosodjam róla, hogy kellőképpen megaláztam.
 A lehető legunottabb arckifejezéssel pillantottam Lenorára, és egymás
szemébe néztünk, miközben Arabella feje a derekamnál ide-oda billegett
mindenki szeme láttára és szórakoztatására.
Lenora visszabámult rám. Az arcára ezúttal valami más volt írva:
háború.
Hallottam, ahogy Arabella cuppog és nyögdécsel odalenn, és a farkam
még jobban megkeményedett, ahogy Lenorára bámultam, és elképzeltem,
hogy az ő ajkai vannak rajtam.
Hogy aláveti magát nekem. Behódol.
Meglengeti a fehér zászlót.
Nagy volt a ricsaj körülöttünk. Mindenki zajongott. Mégis, valahogy,
tisztán éreztem Lenora csöndjét. Hangosan. Ahogy mindent felemésztett.
Ha bántasz, Vaughn, én még jobban foglak bántani. Nem ugyanaz a
lány vagyok, akit a Carlisle-kastélyban megfenyegettél – figyelmeztetett,
miután összevarrta a sebemet. Hittem neki.
– Húzz bele! – mondtam hangosan, egyenesen rá nézve, nem is törődve
Arabellával, aki minden erejével azon volt, hogy elélvezzek végre. Még csak
nem is éreztem őt.
Lenora elmosolyodott, de a szeméből kialudt a tűz.
Ez volt az egyetlen háború, amit Anglia nem fog megnyerni.
 Nyolcadik fejezet
LENORA
Aznap éjjel azt álmodtam, hogy harcos vagyok a tündérek világában.
Az álomban tüskés kardom volt, vadászkabátom és kesztyűm. Természetes
szőke hajam kígyóként táncolt a szélben. Egy elvarázsolt erdőben voltunk,
hol máshol. Olyanban, ahol a narancssárga és sárga napsugarak
átszivárognak a zöld ágak között, a pillangók pedig szabadon repkednek.
Vaughn és Arabella a foglyaim voltak, csapdába ejtette őket a borostyán,
egy vastag fatörzsbe szorítva őket, a kezük pedig meg volt kötözve.
Először Vaughn szívét szúrtam át a karddal, és néztem, ahogy a vér
kiömlik a szájából, ahogy az utolsó lélegzetéért küzd, az arca pedig még
mindig hideg és dacos. Aztán Arabellára került sor. Többször szúrtam
mellkason egymás után. Nevetett, nevetett és nevetett, én pedig csak
döfködtem tovább.
– Dögölj meg! – kiabáltam. – Miért nem halsz már meg? – Meleg könnyek
csípték az arcom.
De Arabella nem volt hajlandó meghalni. Letépte a borostyánláncokat
magáról, és mint valami zombi felém lendült, otthagyva a fatörzshöz láncolt,
halott Vaughnt. Megragadta a vállamat, és megrázott.
– Lenny! – kiáltotta.
– Lenny! Lenny! Lenny!
Kinyílt a szemem, és lihegve felültem az ágyban. Poppy ült a matracom
szélén, rémülten és sajnálkozva nézve rám. Az egyik kis szatén pizsamáját
viselte.
A homlokát ráncolva végighúzta a hüvelykujját a szemem alatt.
– Sírtál álmodban.
Kényelmetlenül éreztem magam, elhúzódtam és köhögtem. Fájt a torkom,
az egész testemet idegennek éreztem, mintha csapdába estem volna benne.
Ennyit az új énemről. Megszoptam – igaz, nem olyan keményen, mint
Arabella, de azért mégis. Elég volt egy lökés Vaughn részéről, és máris
kikészültem.
A féltékenység, amit akkor éreztem, amikor Arabella leszopta Vaughnt,
sokkolt, és megalázott. Tehetetlennek, gyengének és émelyítően szánalmasnak
éreztem magam. A lázam felszökött, valahányszor arra gondoltam, hogy
megérintik egymást. És állandóan erre gondoltam.
Volt valami, amiről még senkinek sem meséltem. Még Poppynak sem.
A veszekedésről, aminek Alice, Arabella és Soren is részese volt, nem
sokkal a Poppyval történt medencés incidens után. Valójában egy nappal
azután, hogy Arabella és Vaughn visszajöttek Indianából.
A tornaóra után történt, a lányok öltözőjében – az egész közhelyes volt,
színtiszta amerikai középiskolai rémálom, szögesdrótos masnival átkötve. A
szekrényem mellett öltöztem épp, felkaptam a fekete ruhámat, és valahogy
kihúztam alóla a sportmelltartómat meg a rövidnadrágomat. Rohadtul
kényelmetlen volt, de ezerszer jobb, mintha akár csak egy fél másodpercre is
meztelenül látnának. Nem bíztam abban, hogy az emberek nem rontanak rám,
és nem csinálnak képeket. Tudtam, hogy célpont vagyok, és nem voltam
hajlandó bárkinek is több muníciót adni ebben az iskolában, már így is volt
nekik elég.
Éppen a szekrényemet akartam bezárni, amikor valaki más megtette
helyettem.
Egy kéz nyúlt előre a hátam mögül, és becsapta a fémajtót. A lendülettől
az ajtó visszapattant és az arcomnak csapódott. Először zsibbadtnak éreztem
az orrom, majd mintha égni kezdett volna, aztán láttam, hogy vér folyik az
egyik orrlyukamból. Pislogtam, túlságosan megdöbbenve ahhoz, hogy
felfogjam, mi történik.
– Helló, Drusilla – húzta ki magát Alice.
A gondnoki szobás incidens óta felváltva váltogatta ezt a nevet és a
Vámpírcsajszit. Úgy tűnt, mindenki elfogadta a beceneveket. Nem mintha
érdekelt volna. Szívesebben voltam Drusilla, mint üresfejű statiszta, akinek
az az egyetlen szerepe a sorozatban, hogy a melleit mutogassa, és hülye
egysorosokat pufogtasson a komikum kedvéért. Megfordultam, nem voltam
hajlandó meghunyászkodni, megrándulni vagy akár csak megtörölni az
orromat, hogy elállítsam a vérzést.
Arabella és Soren ott álltak mögötte, a mellkasuk előtt összefont karokkal,
és vigyorogtak.
– Szóval, azon tűnődtem… – Alice a szájára tette az ujját, és a homlokát
ráncolta. – Mi lehet az, ami ennyire érdekli Spencert benned? Csúnya vagy.
Szar, unalmas ruhákat hordasz. Az akcentusod merevedésgyilkos, és most
már a nővéred is egy istenverte selejt, akárcsak te.
 – És csúnya is vagy. Tudom, Alice már mondta, de úgy érzem, érdemes
megismételni. – Arabella megvonta a vállát.
Sorenből kitört a nevetés.
Én egy nagyon provokatív ásítást eresztettem meg, nem törődve az
orromból és a számból csorgó vérrel.
– Milyen kifinomult vagy – mutattam rá. Alice keményen nekilökött a
szekrényemnek.
– Nincs szükségem arra, hogy kifinomult legyek. Csinos vagyok.
Annyi szempontból hülyeség volt, amit összezagyvált, de úgy éreztem, ha
ezt listázni kezdeném, az kontraproduktív lenne.
– Szeretném tudni, mit lát benned. – Arabella előrelépett, megragadta az
állkapcsomat, és jobbra-balra döntötte, mintha egy megrémült állatot
vizsgálna.
Ellöktem a kezét.
Alice és Soren közelebb léptek, mindketten a mögöttem lévő
szekrényekhez szorították egy-egy csuklómat. A többiek már régen elmentek –
ezzel jár, hogy én öltözöm át utolsóként, hogy elkerüljem mások
piszkálódását –, és tudtam, hogy azt csinálnak velem, amit akarnak. Odakint
éppen fociedzés folyt, és még ha kiabáltam is volna, senki sem hallja meg.
Az edző és a fiúk túl hangosan ordítoztak meg röhögtek.
Ellenkeztem, próbáltam kiszabadítani magam Soren és Alice szorításából.
Arabella figyelmeztetőleg a mögöttem lévő szekrényre csapott nyitott
tenyérrel. Még csak meg sem rándultam.
– Te akkor most dugsz vele? – morogta hunyorogva.
Nem akartam válaszolni erre. Csessze meg. Ha megadom neki, amit akar,
azzal hagyom, hogy nyerjen. Hagyom, hogy azt higgye, elcsavartam Vaughn
fejét.
– Semmi közöd hozzá.
– Haverok vagytok, vagy mi?
Istenem, nem. Kétszer megcsókolt, és rávett, hogy arról fantáziáljak, hogy
a vérét szívom.
Torokhangon felnevettem.
– Ha ennyire bejön neked, akkor nem kellett volna leszopnod a legjobb
haverját. – Hallottam a pletykát, hogy Knighttal volt, még a végzős év
kezdete előtt.
 Arabella erősen megcsípte az orromat, hogy még több vért facsarjon ki
belőle. Amikor köhögni kezdtem, elengedte. Könnybe lábadt a szemem, de
visszatartottam a könnyeimet.
– Nézz rá, Bella! Összeszarta magát.
– Szerintem a bűz inkább a szádból jön. – A hangom bizonytalanul
csengett, még a saját fülem számára is.
– Talán csak a kis ribanca. Erről van szó? – merengett Alice, figyelmen
kívül hagyva a megjegyzésem. – A kis lóti-futi kurvája. Egy újabb katonája.
– Talán azért figyeli, mert a picsa ismeri a titkát – vágott közbe Soren. –
Én mondom neked, haver, valamitől ilyenné vált a csávó. Túlságosan
elcseszett ahhoz, hogy normálisnak nevezzük. Nem olyan, mint mi.
Majdnem megfulladtam a nyálamtól. Nem hittem el, hogy ennyi
mérföldről kiszagolták a titkot. Nem mintha az, amit ott láttam, olyan
botrányos lett volna, de Vaughn nem akarta, hogy meglássam. Ez világos volt.
Arabella tekintetében felvillant egy villanykörte, a szája vigyorra
húzódott.
– Vaughn Spencernek van egy titka, és te el fogod nekünk mondani, mi az
– suttogta fenyegető hangon.
– Menj, nyaljál sünt! – motyogtam.
A pofon a semmiből jött. A fülemben csengett, mielőtt a csípő fájdalom
szétterült volna az arcomon. Nem tudtam elhinni, hogy ez velem történik.
Még sosem ütöttek meg. Soha. Talán ezért reagáltam úgy, ahogy.
Pofán köptem Arabellát.
Láttam, ahogy az arcvonásai eltorzulnak, a nyugodtság helyét átveszi a
döbbenet, végül pedig az undor. Megemelte a kezét, és azt hittem, megint
megüt, de csak letörölte a nyálamat az arcáról meg a szája sarkából, a
maradékot pedig a ruhámba kente.
– Fogd le a ribancot! – parancsolta Sorennek és Alice-nek.
Másodpercek múlva a fertőtlenítő- és lábszagot árasztó, hideg csempén
hasaltam. Ellenkeztem, rángatóztam, miközben Soren megragadta a lábamat.
Alice leszorította a csuklómat. Visszanyeltem a könnyeimet, és alig nyögtem
fel, amikor éreztem, hogy Arabella cipőjének sarka a gerincem tövébe
nyomódik. Jézusom!
– Na, ide figyelj, Drusilla! Kapsz még egy esélyt, bár úgy viselkedtél,
mint egy állat, és arcon köptél. Mielőtt gondoskodom róla, hogy soha többé
ne tudj járni, áruld el: mi Vaughn Spencer titka?
 A maradék erőmből felordítottam, kieresztve a gőzt, anélkül, hogy létező
szavakat artikuláltam volna. Bár Vaughnt távolról sem kedveltem, eszembe
sem jutott, hogy bárkinek eláruljam a titkát. Soha.
Az orromból kiömlő vér íze összekeveredett a nyálammal, és
felköhögtem, miközben éreztem, hogy a cipő sarka egyre mélyebbre vájódik a
derekamba. Felszakította a bőrömet, és a csontjaimhoz nyomódott. A
távolban becsapódott egy ajtó, a puffanás zaja behatolt az öltözőbe.
– Valaki jön. Siessetek! – Soren visszarántotta rakoncátlan lábaimat a
helyükre, amikor megpróbáltam belerúgni az arcába. Arabella egész súlyával
a hátamra nehezedett.
Az utolsó dolog, amire emlékszem, mielőtt elájultam volna, hogy olyan
hangosan sikoltozom, hogy a falak visszaverik. Amikor később magamhoz
tértem, néhány alsóbb évfolyamra járó lány segített talpra állni. Teljesen fel
voltam öltözve, így nem látták a hátamat, de a kék és lila foltok két hónapig
megmaradtak.
Most Poppy hosszasan nézett rám, és követelte, hogy áruljam el, miért
vagyok ennyire feldúlt.
– Miért sírtál? Miért kiabáltad, hogy valaki dögöljön meg? Mi folyik itt,
Lenny?
Nem lett volna semmi értelme elmondani neki. A tanév hivatalosan is
véget ért. A rákövetkező héten már a repülőn ülhetek, és ott folytathatom,
ahol abbahagytam: otthon.
Vár a Carlisle-kastély.
A művészet. És Pope.
Arabellától, Sorentől és Alice-tól egy óceán választ majd el. Vaughn
ugyan ott lesz, igaz, de ő fizikailag sosem bántana engem. Csak szeret
gúnyolódni velem a mérgező csókjaival és a játszmáival. Elbírok majd vele.
Megráztam a fejem.
– Csak rosszat álmodtam, ez minden. Tudod, mennyire hiányzik anya,
valahányszor változás áll be az életünkben. Azon gondolkodom, hogy mi lesz
ezek után. A visszaköltözés furcsa lesz nélküle.
Ez még csak nem is volt teljes hazugság. Tényleg pokolian hiányzott anya.
De nagyon örültem, hogy hazamehetek. Poppy figyelmesen fürkészte az
arcomat, majd becsúszott mellém a paplan alá, a fenekét az enyém mellé
csúsztatva.
 – Óh, tudom, Lennykém. – Átkarolta a vállamat, és csókot nyomott a
halántékomra.
Poppyval ketten voltunk egymásnak, amióta anya meghalt. Ezért nem
tudtam soha teljesen megbocsátani Knightnak, amiért összetörte a szívét, még
akkor sem, ha mindezt előre látni lehetett.
– De a Londoni Gazdasági suli csak pár órára van a Carlisle-tól –
emlékeztetett. – Figyelni fogok rád. Ígérem.
Hittem neki.
Mocorgott, majd kivett valamit a pizsamanadrágja hátsó zsebéből.
Egy Hershey’s Kiss csokit. Kicsomagolta, és a számba nyomta.
– Tessék. Kényeztetni akartam magam egy kicsit, de úgy tűnik, neked
nagyobb szükséged van rá, mint nekem. A csoki megnyugtat téged már
gyerekkorod óta. Most menj aludni, és álmodj szépeket! Rendben? Ígérem
neked, hogy mostantól szép lesz az életünk. – Újra megpuszilt, és kisimította
a hajamat a homlokomból.
A rémálom nem tért vissza.
Másnap arra ébredtem, hogy az éjjeliszekrényemen egy kosárka áll, egy
komplett csokiválogatással.
Poppy.
Vettem egy hajfesték-eltávolítót, és megmostam a hajam. A természetes,
napsárga színem fokozatosan visszatért. Az ajakgyűrűt és az orrpiercinget
kidobtam a fürdőszobai szemetesbe. Nem volt többé szükségem a színlelésre.
Az voltam, aki, és ezzel bőven beértem.

Az érettségi jött és ment a repülő kalapok, a selymes talárok és a ragyogó

családi képek homályában, amelyeken mindenki mosolyt színlelt. Az
Angliába utazásunk előtti este Poppy búcsúbulit rendezett, és meghívta az
összes régi barátját, még a seggfejeket is.
Azaz Arabellát, Alice-t és Sorent.
Nem tudtam ellenkezni. Fogalma sem volt róla, mit tettek velem, ahogy
arról sem, mennyire megrázott engem Arabella és Vaughn nyilvános
szexelése. Különben is, Poppy felül akarta írni a legutóbbi medencés buli
rossz emlékét, amelyen ott voltunk – azét, amelyen őt majdnem megölték.
A ház ekkor már üres volt, sehol egy bútor. Mindent becsomagoltak,
bedobozoltak és visszaszállítottak Angliába. Csupasz, nyitott, hideg hely volt
a kecónk, rengeteg alkohollal és rágcsálnivalóval a konyhapulton.
Poppy többször megkérdezte tőlem, nem bánom-e, ha bulit rendez.
Azt mondtam, nem. És nem hazudtam. Bár tudtam jól, hogy néhány órára
be leszek zárva valahova, és egy selejtnek fogom érezni magam, nem akartam
elrontani a nővérem kedvét. Már mindent elterveztem.
A padláson töltöttem az időt, papa műtermében – ami most egy üres tér
volt, középen Vaughn alaktalan szobrával, amelyet vastag kőporréteg fedett.
A műterembe senki sem juthatott be kulcs nélkül, én pedig bezárkóztam
belülről, feltöltöttem magam vizes palackokkal és egy parti mix csokis
zacskóval, amit még Poppy hagyott az éjjeliszekrényemen. A kulcsot egy
cipőfűzőre fűztem, karkötőt készítettem belőle, és a csuklómra kötöttem, hogy
ne veszítsem el.
A földszinti zene visszhangja a padlás falait és padlóját zörgette, de
nekem a fülemben volt a fejhallgatóm, a The Smiths Handsome Devil című
dalára billegtettem a fejem, és a padlón ülve, hátamat a falnak vetve
rajzolgattam a jegyzettömbömbe.
Beleharaptam egy csokis-mogyorós perecbe, és a nyelvemet a
szájpadlásomhoz nyomtam, ízlelgetve a kakaó és a só egymásba oldódó ízét.
Gondolatban feljegyeztem, hogy megköszönöm Poppynak, amiért A Rémálom
óta minden egyes este hagyott nekem egy csomag édességet, azóta, hogy
Vaughn és Arabella horrorshow-val kápráztatott el.
Olyan buzgón hozta nekem a csokikat, mintha a vallása része lenne, és
éreztem belőle, mennyire szeret.
Lapoztam egyet a vázlatfüzetben, és egy fej általános formáját kezdtem el
rajzolni, majd díszes töviskoronát adtam neki. Az agyam pörögni kezdett,
ahogy végiggondoltam az összes lehetőséget. A Carlisle-kastély bármelyik
rózsabokrában találhatok töviseket, és készíthetek belőlük koronát. Egy igazi
koronát.
Megformálhatnám a fejét agyagból – nem, inkább ónból. Koszos, rozsdás
fémből. Dremellel kifaraghatnám az arc íveit.
Odakintről sikoltás harsogta túl a fejhallgatómból szóló zenét. Lehúztam a
vállamra, félretettem a vázlatfüzetet, felálltam, és az ablakhoz sétáltam.
Annyira nem izgatott, mi történik kint. Valójában csak azt akartam ellenőrizni,
hogy Poppy jól van-e.
Még csak az sem érdekelt, Vaughn vajon eljött-e a partira. Eszembe sem
jutott. Úgy tűnt, hogy nem fog. Az elmúlt hónapokban szinte teljesen eltűnt, és
a fürdőszobámban adott csókunk után – ami, gondolom, az őrületének
csúcspontja volt – már egyáltalán nem járt bulikra.
Figyeltem az embereket a medencében.
Éjjel tizenegykor teljesen sötét volt, a vízben világító pálcikák úsztak,
valamint világító lufik és úszógumik szalonna, hagymakarika, hattyú és
világító szívek formájában. Bikinis lányok fröcskölték egymást. Néhányan a
fiúk vállán ültek, és úgy birkóztak. És akkor megláttam Vaughnt, aki
mágnesként vonzotta a tekintetemet. A medence előtti egyik napozóágyon
üldögélt, teljesen felöltözve, Knighttal és Hunterrel beszélgetett elmélyülten.
Knight póló nélkül volt, a fején baseballsapka, amit nem húzott rendesen a
fejébe, és a gerincén lévő csikóhal-tetoválás felhívta a figyelmet a kigyúrt,
izmos hátára.
Gondolom, Knight és Poppy túltette magát a kínos szitun, ha már a srác ott
volt. Mert Knight ekkorra már határozottan, száz százalékig elkötelezte magát
Luna Rexroth mellett.
– Mi volt ez a sikoly? – rohant ki Poppy a konyha üvegajtaján egy
kancsóval a kezében, aprócska bikiniben, a melltartója olyan volt, mint két
halványrózsaszín kagyló.
Hunter felnézett a Knighttal és Vaughnnal folytatott beszélgetéséből, és
vontatottan azt felelte:
– Arabella, Alice és Stacee faszviadalt játszottak. Ez olyan, mint a
medencés birkózás, csak az nyer, aki a víz alatt előbb le tud szopni egy srácot
élvezésig.
– Ez rettenetesen hangzik – kapkodott a tesóm levegő után. – És mi volt a
nyeremény?
– Vaughn. – Knight és Hunter egyszerre röhögtek fel.
A szívem a torkomba ugrott. Ne, már megint ez! Egy lépést hátráltam az
ablaktól, nem akartam többet látni belőle, amikor Vaughn felállt, és átvágott a
tömegen. A tömeg szétvált előtte. Hát persze, hogy megtette.
– Nem ezért jöttem ide – jelentette ki.
– Akkor miért? – tűnődött Hunter hangosan. – Annyira nyomorék vagy.
Vaughn körülnézett, de nem szólt semmit.
 – Gyere már! – Arabella kiugrott a medencéből.
Az én medencémből, amiben meztelenül szoktam úszni.
Próbáltam nem gondolni erre.
– Ne légy már ilyen ünneprontó, Vaughn! Még egy utolsó hurrá, mielőtt
búcsút veszünk egymástól. Úgyis én nyerek! – nevetgélt.
Alice a sarkában volt, mint egy kiskutya. Mindkettőjükön tangabikini volt.
Alice-é élénksárga, Arabelláé pedig narancssárga, és gyönyörűen mutatott a
napbarnított bőrükön. Utáltam, hogy olyan vonzóak voltak. Megnehezítették,
hogy higgyek a karmában, mert ha a karma tényleg megbüntette a rossz
embereket, akkor hogy lehet, hogy nekik mindenük megvan (beleértve a
szüleiket is)? Hunter meg Knight is felállt. Knight visszavonult a házba, a
füléhez szorított telefonnal, Hunter pedig a medence túloldalán Soren
irányába nézett, a homlokát ráncolva. Tekintetemmel követtem, hogyan tart
felé. Soren egy nyugágyon ült egy majdnem ájult lány mellett, aki velem jár
matekra – Bianca a neve. Csendes, eléggé stréber, és mindig próbál
beilleszkedni. Nyilvánvalóan részeg volt. Úgy tűnt, hogy Soren nyomul rá, és
ez nem tetszett Hunternek.
Vaughn tudomást sem vett Alice-ról és Arabelláról, távozni készült.
Ezúttal Alice volt az, aki megragadta a karját. Még én is tudtam, hogy ez
hiba. Vaughn nem szerette, ha megérintik. Azonnal megállt, és hunyorogva a
csajra nézett.
– Miattad szakítottam Jasonnel. – Alice Vaughn testéhez dörgölőzött.
– Én egy darab kőért is szakítanék Jasonnel, szóval nem nagy teljesítmény.
Egyébként meg senki sem kért meg rá.
– Te kérted, hogy szopjalak le – toporzékolt Alice.
– Mondhattál volna nemet is. Vagy ez a szó nem szerepel a szótáradban?
– Mekkora seggfej vagy, Spence!
– Sokakat ismersz, hogy ezt így felismerd? Bármilyen más észbontó
meglátás?
– Igen, igazából a kis barátod, Drusilla, elárulta a titkodat. Elég botrányos
kis titok, Spence.
A padló megremegett a lábam alatt, én pedig az ablakpárkányba
kapaszkodva próbáltam visszanyerni az egyensúlyomat.
Hazudik.
A fogam összeszorult a dühtől, az ujjaim viszkettek, azt várták, hogy
rántsam fel az ablakot, és leplezzem le a hazugságot. Még onnan is láttam,
ahol álltam, hogy mennyire megváltozik Vaughn arckifejezése. Megrándult az
állkapcsa, majd ismét nyugalom áradt belőle.
– Lenora hazudik – mondta nyugodtan.
Lehunytam a szemem, és szaggatottan kifújtam a levegőt.
Nem mondtam nekik semmit, te idióta.
A medence túloldalán Hunter és Soren szóváltása kezdett eldurvulni.
Poppy odasietett hozzájuk, próbálta orvosolni a helyzetet, és kideríteni, mi
folyik ott. Knight visszatért a medence partjára, és amint meglátta Huntert
meg Sorent, ő is hozzájuk sietett. Újra Arabellát, Alice-t és Vaughnt
figyeltem.
– Azt mondta, hogy amiatt nem akar téged – folytatta Arabella a
baromságait. – Hogy még számára is túlságosan torzszülött vagy.
Istenem. A csaj hazudott neki, Vaughn pedig teljesen bekajálta!
– Nem érdekel, hogy akar-e engem vagy sem – felelte Vaughn fanyarul, de
nem úgy tűnt, hogy le akar lépni. Valami miatt gyökeret vert a lába, és tűrte a
verbális verést. Ezt akarta hallani, jöttem rá rémülten, azt akarta hinni, hogy
ezt tettem vele.
– Azt mondta, hogy mindenkinek elmondja – Alice-en volt a sor, hogy
lecsapjon.
Éppen kinyomtam az ablakot, és azt terveztem, hogy helyre teszem a
dolgokat, amikor egyszerre két dolog történt:

1. A cipőfűzős karkötőm és a hozzá rögzített kulcs lerepült, és egyenesen

a medence melletti burkolatra esett, ahol valaki, aki épp arra járt, belerúgta a
vízbe, és így a padláson maradtam bezárva.
2. Hunter képen vágta Sorent.

Soren megbotlott, és beleesett a medencébe, hatalmas csobbanás

kíséretében, mire az emberek nyüszíteni és sikoltozni kezdtek. Egy
rendőrségi sziréna bömbölt az úton. Valaki kihívta a zsarukat – valószínűleg
azért, mert a zeneórák óta üvöltött, jóval a megengedett időpont után. A
lányok sikoltoztak, a fiúk pedig egymást lökdösték, hogy a kijárathoz
jussanak. Knight beugrott a medencébe, hogy kirángassa Sorent. A szirénák
egyre hangosabban és közelebbről szóltak, én pedig káromkodtam
magamban. Bezárva ragadtam a padláson.
Vaughn, Alice és Arabella azonban még mindig ugyanott álltak.
 Mintha semmi sem tudta volna áttörni a düh és az álnokság buborékját.
– Vaughn! – Végre eszembe jutott, hogy miért is nyitottam ki eredetileg az
ablakot. Felnézett, a homlokráncolása kisfiús döbbenetté simult, amikor
meglátta az arcomat. – Hazudnak.
– Nem hazudunk – csattant fel Arabella.
– Már hetekkel ezelőtt elmondta nekünk az öltözőben. Az elejétől a végéig
– tette hozzá Alice.
Vaughn csak bámult rám, mozdulatlanul, mint egy szobor – egy dühös
isten, egy szívtelen herceg. Az emberek fel-alá rohangáltak. Kiabáltak,
üvöltöztek. Az ingujjuknál fogva rángatták maguk után a barátaikat. Nem
tudtam biztosan, de úgy sejtettem, hogy drogok is vannak a bulin. Poppy
sosem nyúlt volna hozzájuk, de ez nem jelentette azt, hogy az emberek nem
hoztak magukkal. Erre nem volt ráhatása.
Végigpásztáztam a medence környékét. Spanglik, összetört tabletták
csíkjai, különféle porok, vízipipák, zacskókba zárt tabletták és ilyesmik
hevertek mindenfelé. Bárki, akit rajtakaptak, könnyen búcsút mondhatott az
egyetemi álmainak.
– Azonnal gyere le ide! – parancsolt rám Vaughn. A hangja türelmetlen
volt, de nem személytelen. Nem hiszem, hogy ezt észrevette volna.
Megráztam a fejem.
– Nem tudok. Be vagyok zárva az emeletre! A kulcs beleesett a
medencébe – magyaráztam, éppen akkor, amikor kialudtak a fények.
Poppy valószínűleg egy kis kármentést akart végezni kifelé menet, hogy
úgy tűnjön, mintha nem is lett volna buli.
Arabella a nyugágyak melletti faasztalon álló fáklyalámpa felé sandított,
és az ujjával ráérősen végigsimította a lámpa szélét.
– Mivel ti ketten olyan titokzatosak vagytok, és mivel ez az egész kezd az
idegeimre menni, azt hiszem, csak egy módon deríthetjük ki, hogy Vaughn
tényleg kedvel-e téged, Drusilla. Ó, azt hitted, hogy a hajszíned
megváltoztatása majd segít elfedni a ronda arcodat? – Felnézett, és a nemrég
helyreállított hajamat fürkészte. – Nagyot tévedtél!
Egy csuklómozdulattal a földhöz vágta a lámpát. Az üveg összetört, és a
benne lévő tűz az asztal felé kezdett terjedni, elképesztő gyorsan.
Az alkohol.
Mindent átitatott az alkohol. Arabella Alice felé kocogott, a bikinije
zsinórját rángatva.
 – Gyere már! Hagyd, hogy az elcseszett Rómeó megmentse a
hátborzongató Júliáját. Ó, és Vaughn… – nézett hátra mosolyogva. –
Köszönöm, hogy segítettél megszerezni, amit akartam. Nincs harag, ugye? –
Rákacsintott.
Néztem, ahogy a lányok biztonságba menekülnek, miközben a tűz
szétterjed a hátsó udvarunkban. A zene elhalkult, helyette a kerekek csikorgó
fékezése hallatszott, amikor a rendőrség megérkezett. Lehunytam a szemem,
és megráztam a fejem.
Vége volt. Tudtam. Nem volt rá mód, hogy kijussak onnan. Papa még
mindig dolgozott, a galériában volt. Mindenki más elment.
– Ugorj! – vicsorgott Vaughn.
Megráztam a fejem. Már nem érdekelt, hogy elkapnak-e egy drogokkal teli
házban. Engem a túlélés érdekelt. Vaughn a medencére pillantott, majd ismét
felnézett, és elkomorult. Valamin kattogott. Aztán eszembe jutott.
Hitt nekik.
Azt hitte, hogy elmondtam nekik a titkát. Nem akart segíteni nekem.
Nagyot nyeltem.
Ne könyörögj!
Félelem áradt szét bennem, a testem minden porcikáját hideg verejtékkel
borítva be, de még mindig nem tudtam rávenni magam, hogy könyörögjek,
mentsen meg. És tudtam, hogy nem is tenné. Hagyta volna, hogy elégjek
amiatt, amit szerinte tettem vele.
Egy lépést hátráltam az ablaktól, megfordultam, és megpróbáltam kirúgni
az ajtót.
A fát karmoltam, éreztem, hogy a körmeim beszakadnak, és tudtam, hogy
semmi esélyem arra, hogy egyedül kijussak abból a szobából. Hogyan is
lehettem ekkora hülye? Miért is álltam ki az ablakba, hogy megpróbáljak
beszélni Vaughnnal, egy olyan sráccal, aki világossá tette, hogy bántani akar
engem? Mi a fene ütött belém?
Megragadtam a kilincset, rángatni kezdtem, egyik lábamat a falnak
támasztva, és minden erőmet bevetettem. Nem sírtam, ahhoz túlságosan ki
voltam borulva és túl sok adrenalin pörgött bennem. Aztán hallottam valamit
a hátam mögül. Amikor megfordultam, láttam, hogy az ablak be van törve, és
Vaughn mászik befelé. Felmászott a tetőre, valószínűleg miután kiszámította,
hogy túl sokáig tartana neki megtalálni a kulcsot a víz alatt a sötétben. Apró
üvegdarabkák tapadtak az ingére és a pólójára. A bal bicepszén egy apró,
nyílt seb volt. Még sosem hallottam olyan istenről, aki ilyen gyakran vérzett
volna.
Szótlanul megfordult, és elkezdte kirugdosni az ablaküveg maradékát,
hogy ne vágjuk el magunkat lefelé menet. A tűz gyorsan terjedt, egyre
nagyobb területet kebelezett be. Láttam a szemmagasságomban táncoló
narancssárga lángcsúcsokat a második emeleten.
Újabb szirénák – ezúttal tűzoltók – hangja zengett fel, süketítően. A nehéz
fa hasadásának hangja arra utalt, hogy a bejárati ajtót berúgták. A zsaruk lent
voltak.
– Nem fognak meglátni minket? – kérdeztem.
Vaughn nem fordult felém. Lesöpörte az utolsó ablaktáblát, hogy a
keretben semmi üveg ne maradjon.
– Először én megyek le, aztán te a karjaimba ugrasz.
– Nem tudsz elkapni – mondtam a hátának.
Vaughn nagyobb volt nálam, de azért nem volt egy Hulk. Több értelme
volt beugrani a vízbe, bár kockázatos, csak reméltem, hogy nem csapódom a
medence fenekének. A fenébe is, sokkal nagyobb esély volt arra, hogy az
utolsó pillanatban megment egy repülő egyszarvú.
Vaughn forrongva felém fordult.
– Vagy az én módszeremmel csinálod, vagy itt halsz meg a tűzben.
Tényleg nem érdekel. Egy perced van, hogy eldöntsd! Nem szúrom el az
életemet, hogy megmentsem a tiédet, Jó Kislány!
Vaughn kicsúszott az ablakon anélkül, hogy visszanézett volna rám.
Rájöttem, hogy ez még mindig több, mint amit remélhettem volna. Mindenki
más elmenekült. Poppy valószínűleg azt is elfelejtette, hogy egyáltalán a
házban vagyok.
Az ablakhoz rohantam, és láttam, ahogy Vaughn lefelé mászik a tetőről,
majd egy ugrással a teraszra jut. Hátrébb sétált, nyugodt, halott szemével
engem figyelt, és várta, hogy leugorjak. Megfogtam az ablakkeretet, egész
testemben remegve. Egyetlen porcikám sem kívánta ezt. Próbáltam elhitetni
magammal, hogy el fog kapni, hogy nem csak azért mondta ezt, hogy hagyjon
meghalni. Nem vállalta volna a mászás fáradalmait, csak azért, hogy
végignézze, ahogy a halálba zuhanok.
– Nem mondtam el nekik a titkodat. – Az ujjaim az ablakkeret fájára
görbültek, a szilánkok apró pengékként vájtak a bőrömbe. A rendőrök a
második emeleten tartottak razziát, ezt már tudtam. Hallottam őket. Meg
akarták találni a padlást, és utána engem. – Mondd, hogy hiszel nekem, és
akkor ugrok!
– Mit számít az? – villantotta ki az agyarait, és erőltetett unalommal
bámult rám.
A tűz tovább terjedt, a füvet irtotta, és meglepő gyorsasággal közeledett
felénk, bár úgy tűnt, Vaughnt ez egyáltalán nem zavarta. Vészesen közel
kerültünk ahhoz, hogy elkapjanak minket.
– Számít, mert ez az igazság – kiáltottam.
A tekintetünk találkozott a sötétben, és Vaughn egy pillanatra megállt.
– Nem hiszek neked, de attól még elkaplak – mondta. – Mindig el foglak
kapni, amilyen egy kibaszott hülye vagyok.
– Hogy érted ezt?
– Puhány lettem miattad.
– Miért?
– Mert nem akarlak megölni, baszd meg! Túl jó veled baszakodni.
És most. Ugorj. Le. Végre!
Csukott szemmel ugrottam, nem számítottam rá, hogy sikerülni fog, de
Vaughn dacolt a gravitációval, és valahogy elkapott engem menyasszony-
stílusban, miközben én azon voltam, hogy ne dobjak egy hátast. Mintha a
fenekem pontosan tudta volna, hogyan landoljak a tenyerében, a hátam pedig
szépen a másik kezének támaszkodott. Egyetlen sima, folytonos mozdulattal
futott a hátsó bejárathoz, nem törődve a lába előtt lobogó tűzzel, szorosan a
mellkasához szorítva engem.
A bokrok mögé lökött, majd csatlakozott hozzám, elbújtunk a biztonságos
menedékben. A hideg, nedves föld kellemes felüdülést jelentett a táncoló
lángokhoz képest, és élvezettel borzongtam meg, amikor tiszta, friss levegőt
lélegeztem be – éppen időben, mert a tűzoltók elkezdtek kiabálni egymáshoz,
és kinyitották a locsolótömlőket.
A nagy bokrok mögül figyeltük őket.
Biztonságban vagyunk – gondoltam. Megmentett engem.
Mégsem tudtam megköszönni neki. Azok után nem, amit Arabellával tett.
Nem, miután hazugnak nevezett engem. És megalázott engem azok előtt,
akiket annyira gyűlöltem.
Azt álmodtam, hogy egy tüskés kardot döfök a szívébe, és ez a jótétemény,
a hősiesség valahogy most inkább rontott a helyzeten.
– Miért érdekelt egyáltalán? Azt mondtad, hogy az apádé a rendőrség.
 – Én sértetlenül elsétálhatnék. Te viszont… – torkollt le, miközben a
tűzoltókat figyelte, ahogy a hátsó udvarunkon járkálnak.
– És ez téged miért is érdekel…?
Megfordult, hogy rám nézzen.
– Még nem fejeztem be a baszakodást veled.
Bárcsak ne jönnél Angliába!
Egy pillanatig nem vettem észre, hogy ezt hangosan is kimondtam,
egyszerűen kicsúszott a számon, keserűen és fenyegetően. Erőszakos vágyat
éreztem, hogy bántsam őt. Hogy bosszút álljak. Aztán megmentsem én is.
Hogy egyenlő legyek vele. Egy isten és egy halandó, dacolva minden
eshetőséggel.
– Várd csak ki, míg eljutunk odáig, JK! Azt fogod kívánni, bárcsak halott
lennék.
 Kilencedik fejezet
LENORA
A történtek után senki sem említette a partit.
Sem másnap, amikor papa, Poppy és én felszálltunk a Heathrow-ra tartó
repülőre, sem az azt követő napokban, amikor mindenki visszatelepült
Angliába – papa és én a Carlisle-kastélyba, ami a nyári szünet miatt üres volt
(a nyári szeminárium még nem kezdődött el), Poppy pedig a Hampstead
Heath-i házunkba.
Poppy természetesen azt feltételezte, hogy magamtól szöktem meg a
padlásról – nem tudta, hogy elejtettem a kulcsot, és én nem is világosítottam
fel. Amikor papa kérdőre vont minket, hogy mi történt aznap este, mindketten
kitartottunk a sztorink mellett, hogy egy meggyújtott cigaretta miatt gyulladtak
ki a bokrok, mi pedig azonnal hívtuk a tűzoltókat.
Természetesen a Todos Santos-i rendőrség is megjelent, hogy kivizsgálja
az ügyet. És amikor végeztek, megerősítették, hogy a verziónk helytálló.
Vaughn Spencertől csak egy fejbiccentésre volt szükségük. Nem viccelt – a
családja tényleg uralta azt az átkozott várost.
Nem voltam mérges Poppyra. Igazából nem tudhatta, hogy csapdába
estem. Nem volt nálam a telefonom, és amikor leejtettem a kulcsomat, akkora
felfordulás és zaj volt a hátsó udvarban, hogy biztosan nem vette észre. De
egy kicsit azért mégis csodálkoztam amiatt, hogy nem is keresett meg – nem
ellenőrizte, hogy megvagyok-e.
Bár én Berkshire-ben voltam, ő pedig Londonban, Poppy mégis
mindennap küldött nekem egy friss kosarat valami édességgel. Néha egy futár
kopogtatott a kollégiumom ajtaján. Néha papa hagyta a szobám küszöbén.
Néha egyszerűen csak ott várt rám reggel az éjjeliszekrényemen. Poppy ezen
a csendes módon közölte velem, hogy tudja, elszúrta, és ígéri, ez nem fog
még egyszer előfordulni.
Bocsánatkérés elfogadva, tesó.
Rövid nyaram színes, csatakos homályban jött és ment el. Pope a
Seychelle-szigeteken jachtozott a szüleivel és két nővérével. Nagyon kétlem,
hogy a gyakornokságra való felkészüléssel töltötte volna az időt. Nem
tudtam, hogy Vaughn mire készül, de biztos voltam benne, hogy valamiféle
sátáni rituálé, késes játék és babakínzás lesz a kínálatban.
Én pedig a Carlisle-kastélyban, a személyzet és a gyakornokok emeletén
lévő új szobámban húzódtam meg, egyik könyvet faltam a másik után,
időnként a folyosókon üdvözöltem papát, és tervezgettem a következő
assemblage-omat. Az új szobát azokkal a dolgokkal rendeztük be és
díszítettük fel, amelyeket papa a régi szobámban talált, azokkal a dolgokkal,
amelyeket tizenkét éves koromban vásároltam anyával: a Karácsonyi
lidércnyomás-mintájú ágyneműhuzatomat a stratfordi kirándulásunkról, a The
Cure posztereimet, amiket Camden Townban vettünk, a falra ragasztott
fényképeket a portfóliómból – ezek megsárgultak és elöregedtek kissé, a
széleik bepöndörödtek. Még anya virágos paplanja is ott volt, és amikor
igazán elmerültem benne és összeszorítottam a szemem, esküszöm, hogy anya
parfümjének és édes énjének halvány illatát éreztem.
A tárgyaim semmit sem változtak a legutóbbi látogatásom óta, mégsem
éreztem már őket a sajátjaimnak.
A Todos Santosban töltött egy év megváltoztatott. Minden butának és
gyerekesnek tűnt azután, hogy végignéztem, ahogy a házunk kigyullad, ahogy
egy dühös fiút az egész iskola előtt kielégítenek, és ahogy a nővérem szíve
összetörik az All Saints Gimi folyosóján, az „elit” szeme láttára. Nem
tehettem mást, mint hogy Vaughn jégcsapszemén keresztül néztem a szobámra,
és amit láttam, zavarba hozott.
Nem is tudtam, miért, de mégsem bírtam elviselni, hogy változtassak rajta
bármit is.
Nem mintha számított volna. Nem mintha azt terveztem volna, hogy
áthívom őt magamhoz. Sőt, már beadtam egy kérelmet, hogy cseréljék ki a
szobám zárját, mert a legtöbb zárat túl könnyű volt feltörni, és nem akartam
kockáztatni, ha Vaughn Spencerről volt szó.

Két héttel azután, hogy visszatértem a Carlisle Előkészítőbe, a szobámban

ültem, és a következő assemblage-művemen dolgoztam. A kellékkel – a
koronával – kezdtem, mert úgy gondoltam, ez tart majd a legtovább. A
töviskorona már majdnem kész volt, kidolgozott és nehéz, úgy tekergett, mint
egy gigantikus címer. A tövissel, akárcsak Vaughnnal, nehéz volt dolgozni,
szúrós volt, és mégis finom. Nagyon könnyen tört, ennek ellenére gyakran
véreztem tőle. Soha nem dolgoztam még ilyen nehezen kezelhető anyaggal.
Egy tüske szúrta meg a hüvelykujjam, amikor kopogtak az ajtómon.
Kiszívtam a vért a húsomból, megpördültem a székemben, és a könyökömet a
mögöttem lévő rajzasztalra támasztottam.
– Szabad – mondtam.
Azt hittem, hogy papa lesz az. Az iskola csak egy hét múlva kezdődött, és
a gyakornokoknak leghamarabb a következő szombaton kellett volna
megérkezniük.
Amikor kinyílt az ajtó, a kezemben lévő fogó leesett.
Rafferty Pope állt a folyosón, dús, aranyszínű sörénnyel, amit a napfény
szépen kiszívott, szúrós zöld szeme pedig csak úgy ragyogott. Magasabb és
szélesebb volt, mint ahogy emlékeztem rá, fiatal, mély barnasággal és
gödröcskékkel, amelyek az arccsontjait csókolták. Nem is tudom, milyen
szóval jellemezhetném a srácot…
Jóképű? Lenyűgöző? Csodás?
Ezek a jelzők nem lettek volna elég kifejezőek, de Pope mégsem keltett
bennem semmilyen érzést – maximum a baráti rajongás eksztatikus rohamát.
Belépett a szobámba, öklét a fehér vászonnadrágjába dugta, ami csak még
jobban kiemelte barnaságát.
– Lenora Astalis, a nyomor jól áll neked. Jól nézel ki. – Megállt egy
méterre tőlem, és mosolyogva oldalra billentette a fejét.
– Rafferty Pope, a boldogság jól áll neked. Ragyogóan nézel ki. –
Megmozdultam, hogy szembe álljak vele.
A fiúval, aki velem járt szellemvadászatra, amikor gyerekek voltunk a
kastélyban. Aki rejtett ösvényeket fedezett fel és titkos ajtókat tárt fel velem.
Közös volt a múltunk, egyforma volt az érdeklődési körünk és mélyen
tiszteltük egymást.
A karjaink összetalálkoztak, majd hosszan és erősen megöleltük egymást.
Még mindig érződött rajta az óceán, a nap és valamilyen idegen fűszer illata,
amitől összefutott a számban a nyál. Pope belekócolt a hajamba, mintha a
kishúga lennék.
 – Sajnálom, hogy nem kaptad meg a gyakornoki állást. Átkozottul
megérdemelted, Lenny.
Nem szóltam semmit. Nem számított. Elhúzódtunk egymástól. A
homlokomat ráncolva néztem rá, az ujjbegyeink még mindig egymáshoz értek,
és nem is akartuk elengedni egymást.
– Mit keresel itt ilyen korán, Raff?
– Óh! – Beletúrt a hajába és zavarában kuncogott. – Gondoltam, előbb
elkezdek dolgozni a művemen. Kicsit bonyolult, és úgy hallottam, Spencer
már teljesen belemerült a projektjébe. Tudod, hogy egy versengő pöcs
vagyok. Nem hiszem el, hogy hagyták, hogy tovább dolgozzon azon a
darabon, amivel a meghallgatásra jelentkezett. – A szája elégedetlenül
görbült lefelé.
– Én igen – jegyeztem meg gúnyosan és elléptem tőle. Vaughn puszta
említése is elrontotta a kedvemet. – Vaughn Spencer bármit megúszhat. Akár
egy gyilkosságot is.
Egypár másodpercnyi nehéz csend következett, ahogy a szavaim
beszivárogtak a falakba, mintha beleitták volna magukat a szobámba, és
valami egyetemes igazságként telepedtek volna meg.
– Jobb, ha meglátogatom Ms. Hawthorne-t a szobámmal kapcsolatban. –
Pope a háta mögé intett.
Vajon ő is ugyanolyan ideges volt Vaughn miatt, mint én?
– Persze. Huh! – Mosolyogva forgattam a szemem. – Hát, örülök, hogy
látlak. Esetleg bekaphatnánk valamit a városban, miután végeztél a
rendezkedéssel. Kebab és Irn-Bru?
Ez már hagyomány volt nálunk az Előkészítőben.
Hétvégenként Pope és én egy órát gyalogoltunk a legközelebbi városba,
hogy kebabot és ecetes chipset vegyünk egy kis bódéban a Temze partján,
ahová a turisták jártak. Soha nem tudtuk eldönteni, hogy azért volt-e isteni az
étel, mert a Carlisle-ban hozzászoktunk a cukormentes bio-menzakajához,
vagy azért, mert az egyórás út oda-vissza esőben, hóban vagy rekkenő
hőségben úgy meghozta az étvágyunkat, hogy már odaérve fel akartunk falni
mindent.
– Ah, a harcosok lakomája és az istenek nektárja. – Kifelé menet Pope
színpadiasan meghajolt, és megemelte a képzeletbeli kalapját.
– A kívánságod parancs, milady.
– Kocka – gúnyolódtam.
 – Drusilla – incselkedett, és a mosolya annyi melegséget árasztott, hogy
máris elviselhetőbbnek tűnt a gyerekes szobám.
Miután Pope távozott, visszaültem a rajzasztal előtti székembe, és
kuncogva a fejemet ráztam, miközben lehajoltam, hogy felvegyem a fogót.
Amikor rápillantottam, rájöttem, hogy a hüvelykujjam még mindig vérzik. Túl
lusta voltam ahhoz, hogy átcsattogjak a kastélyon, és elkérjem az
elsősegélydobozt a titkárnőnktől, Ms. Hawthorne-tól egy sebtapasz miatt,
ezért a maradék vért a számba szívtam.
Hátrahajtottam a fejem, és lehunytam a szemem. Az ő vére.
Miért szomjaztam annyira a vérére? Miért nem tudtam nem gondolni rá?
Annak ellenére, amit Arabella mondott, nem voltam vámpír. Nem szerettem a
véres játékokat. Legalábbis egészen eddig azt hittem. Mégis volt valami
Vaughn Spencerben, amit meg akartam törni.
Heves vágyat éreztem, hogy lehámozzam a húsát, és megnézzem, mi van
alatta. Fel akartam tárni az összes titkát.
Lehunytam a szemem, megráztam a fejemet, és a véremet a töviskoronára
kentem.
Annyi szépség van a sötétségben. Csak nehezebb megtalálni.

Pope és én a következő héten együtt töltöttük az időt, így egyre jobban

sikerült kiszorítanom Vaughnt a gondolataimból. Már alig foglalkoztatott.
Napról napra magabiztosabb lettem, és meggyőztem magam arról, hogy képes
leszek segíteni neki a rejtélyes művében úgy, hogy közben a sajátomon is
dolgozom.
Túl fogom élni a kegyetlen szavait, meg azt, hogy időnként szeméttel,
vérrel és gúnyos megjegyzésekkel áraszt el. Felőlem aztán egész nap
parádézhat a szopós partnereivel. A Carlisle Előkészítő diákjainak túlnyomó
többsége még nem nagykorú, és kétlem, hogy Vaughn akkora hülye lett volna,
hogy hasonló tréfát próbáljon ki rajtuk.
Pope meg én egész nap dolgoztunk, hajnaltól napnyugtáig – ő a maga
munkáján, én az enyémen –, az ebédszünetekben pedig kekszet ettünk és
cukrozott teát ittunk. Pope egy csodálatos, padlótól a mennyezetig érő
vászonfestményen dolgozott. Egy futurisztikus, posztapokaliptikus Londont
próbált megfesteni – ahol a város sötét, ijesztő és extra szürke. Egyelőre az
általános tónusokat és a színezést állította be a vásznon. Ebben a pillanatban
a kastély a mi játszóterünknek tűnt, mivel teljesen üres volt, leszámítva
néhány alkalmazottat meg az apámat, aki az irodájában húzta meg magát.
Vacsoraidőben Raff és én elsétáltunk a legközelebbi városba halért és sült
krumpliért, majd jóllakottan, elégedetten és a jéghideg sörtől kissé részegen
tértünk vissza. Poppy továbbra is küldte nekem az édességet, és néha Pope
meg én csokipasztillát dobtunk a reggeli kávénkba, és élvezettel iszogattuk,
mielőtt nekivágtunk a napnak.
Pénteken a nyári szeminárium diákjai elkezdtek szállingózni a kastélyba.
Szombaton már hangoskodva és vihogva dulakodtak a folyosókon, a hétfői
órákra készülve. Raff meg én úgy kerültük el a felfordulást, hogy
kölcsönvettük papa hajóját, és egész hétvégén a Temzén vitorláztunk vele,
miközben lerészegedtünk az olcsó bortól. A nap olyan ragyogóan sütött, hogy
sugarai átforrósították a bőrömet. A szeplőim előbújtak, a hajam pedig
aranyszínű és puha lett. A szemem melletti kis szarkalábak is újra
megjelentek, ami azt jelentette, hogy végre újra mosolygok.
Vasárnap lehorgonyoztunk a hajóval egy kis dombnál, és piknikeztünk.
Pope gyümölcsökkel zsonglőrködött.
– Figyelj! – parancsolta, amikor a legkevésbé számítottam rá, és szőlőt
meg sárgabarackot dobált a számba. Mindig jó kedve volt, bolondos és
kedves: annyira más volt, mint azok a megkínzott, mogorva művészek, akik
között felnőttem. De persze tudtam jól, hogy a ragyogó mosolya mögött benne
is rejlik sötétség.
– Hogy van a húgod? – kérdezte váratlanul, miután mindketten úgy
döntöttünk, hogy megmártjuk a lábunkat a fagyos vízben.
Eszembe sem jutott, hogy Raffot érdekelné Poppy. Mivel együtt nőttem fel
vele, ismertem a stílusát. Sem én, sem Poppy nem illettünk hozzá. A kedves,
de pszichopata csajokat szerette. A hangsúly az utóbbin volt. Minden lányt,
akivel a Carlisle Előkészítőben randizott, kidobták a rossz jegyei miatt,
felfüggesztették vagy kirúgták. Legyen szó drogfogyasztásról, testképzavarról
vagy önvagdosásról és súlyos depresszióról, mindig volt valami okuk az
eltűnésre.
 A normalitás halálra untatta Pope-ot, és tudtam, hogy még a kissé gótikus
énem is túl édes volt számára ahhoz, hogy a barátságnál több legyen
közöttünk. Valószínűleg még az extra erős All Saints-verzió – festett hajjal és
extra furcsa ruhákkal – is túl könnyed lett volna számára. Poppy pedig egy
prűd angyal volt a szemében.
– Jól van. Egész jól érezte magát Kaliforniában – feleltem óvatosan, a
Knighttal való szakítás előtti időkre gondolva. – De azt hiszem, örül, hogy
visszatérhetett az Egyesült Királyságba.
– Poppy illik a kaliforniai lányok közé. – Raff a szájába hajított egy
szőlőszemet.
Megvontam a vállamat.
– És Vaughn Spencer? Milyen viszonyban vagytok mostanában? Nevetni
akartam, mert ugye, honnan is tudhatnám? Legutóbb, amikor láttam, épp
megmentett a tűzből, közvetlenül azután, hogy megígérte: pokollá teszi az
életem. Senki sem tudta, mit gondol Vaughn, beleértve – gyanítottam – magát
Vaughnt is. Én már feladtam, hogy megpróbáljam megfejteni őt.
– Nem számít. – Köröket rajzoltam a vízbe a lábujjam hegyével. – Itt
akarok maradni. Harryvel, papával és Almával akarok dolgozni. Veled. Ha
ez azt jelenti, hogy hat hónapig el kell tűrnöm azt a szemetet, hát legyen. Már
nem ő az iskola királya. És ha megpróbál bántani engem, gondoskodom róla,
hogy a helyére rakjam.
Pope elvigyorodott.
– Mi van? – fintorogtam.
– Az a szemét megkeményített téged – jegyezte meg, majd felállt, és az
arcomba rázta a vizes lábát.
Próbáltam megütni a combját, de ő elkapta a kezemet, és felrántott. Nem
akartam visszamenni a Carlisle-ba. A folyosók dugig vannak diákokkal, a
vécék állandóan foglaltak, és a gombásodás elkerülése miatt újra papucsban
kell zuhanyoznom. Hiányozni fog a csend és a magány, meg az, hogy papa és
Rafferty csak az enyém.
– Én keményítettem meg magam. Annak a szemétládának semmi köze
hozzá – sziszegtem.
– Szűz létedre olyan életvidám vagy – dudorászott Raff, emlékeztetve,
hogy van két horoszkóp-rajongó kisöccse. – Erről jut eszembe, hamarosan itt
a születésnapod. Van valami különleges dolog, amire vágysz?
 Eszembe jutott valami, de most nem volt itt az ideje, hogy azt kérjem. Az
ötlet annyira őrült volt, hogy tudtam: ő biztos benne lesz. Bár nem az a fajta
dolog volt, amit az ember általában kér a gyerekkori társától. Másrészt
viszont Raff és én mindketten eléggé abnormálisak voltunk, ő sosem zárkózott
el a bizarr dolgoktól.
– Tulajdonképpen igen, de nyitottnak kell lenned.
– Az elmém folyamatosan nyitott. Egy művész zárt elmével olyan, mint
egy táncos végtagok nélkül – kacsintott.
Összeszedtük a holminkat, és felpattantunk a hajóra. Ahogy visszaértünk a
kastélyhoz, cseperegni kezdett az eső, az évszak első esője. A nyár a végéhez
közeledett, és vele együtt az én néhány hetes, folyamatos boldogságom is.
Hétfőn minden megváltozik majd.
Nem álltam rá készen, ugyanakkor úgy éreztem, hogy megérett valami,
amit nem tudtam leírni, tele voltam. A levegő lehetőségektől volt terhes.
Senkinek sem mondtam el, hogy min dolgozom. Segíteni akartam Vaughnnak,
hogy a műve eljusson a Tate Modernbe, az enyémet pedig meg akartam
mutatni néhány magángalériának, abban a reményben, hogy elnyerhetek egy jó
gyakornoki állást.
Valami eszembe jutott, miközben Raff lehorgonyzott, és kisegített a füves
partra. A vállamra hajítottam a hátizsákomat, és a homlokomat ráncolva
ránéztem.
– Tudod, sosem vettem a fáradságot, hogy megkérdezzem, kit választottál
asszisztensnek, de most már érdekel.
Az lett volna a természetes, hogy azonnal megkér engem, amint kiderült,
hogy nem jutottam be, de nem tette meg. Nem hoztam fel a témát, mert a
gyakornoki állás témája nagyon fájt, túl érzékeny volt számomra. Egy ideig
nem is voltam hajlandó beszélni róla.
Raff képére kiült a nagyképű vigyora, és olyan választ adott, amivel
kirántotta a talajt a lábam alól.
– Ó, nem ismerem! A lány egy szívszorító levelet írt nekem arról, hogy
mennyire szeretne bekerülni, és őszintén szólva, az is segített, hogy az apja
nyolcszázezer fontot fektetett abba a kiállításba, amit jövő nyárra tervezek. A
neve Arabella Garofalo. Valójában ő is Kaliforniából származik. Talán
összebarátkoztok majd.
Hát, kötve hiszem.
 És bár ez egy újabb kegyetlen fordulat volt, nem igazán tudtam
meglepődni. Egy kifogással otthagytam Raffot, és éreztem, hogy teljesen
felforrósodik az arcom, ahogy a düh megtölti a szívemet.
Kötve hiszem, sőt, leginkább az öngyilkossághoz van kedvem.

Nem jelentem meg az ebédlőben a vasárnapi ünnepi vacsorán, ami a nyári

szemeszter és a gyakornoki időnk hivatalos kezdetét is jelentette.
A gondolattól, hogy Arabella ott ül Raff mellett, kedvem lett volna a
hajamat tépni, és akkor az még eszembe sem jutott, hogy lehetőségem lesz
újra találkozni Vaughnnal is.
Bizonyára mind megérkeztek már, de egyelőre nem állt szándékomban
összefutni velük, ha nem muszáj.
Ökölbe szorított kézzel járkáltam a szobámban, a CD-lejátszómat a
melegítőnadrágom derekába dugva. Lit dalszövegei emlékeztettek arra, hogy
én vagyok önmagam legnagyobb ellensége.
Valamikor elájultam az ágyamban, és a fejhallgatóm rajtam maradt. Hogy
mikor és hogyan aludtam el, azt nem tudom, de határozottan aludtam, amíg azt
nem éreztem, hogy egy kéz félresimítja a hajamat, és melegen, erősen a
fülembe lehel.
A fejhallgatót, ami a nyakam köré tekeredett, finoman lehúzta rólam.
– Tetszel ebben a pózban, Jó Kislány. Olyan vagy, mint egy rémült,
magába gömbölyödött kiskutya.
Ezúttal nem tettem úgy, mintha aludnék.
Ezúttal megragadtam Vaughn aranyló, mindenható, „olyan tehetséges, hogy
bizonyára biztosítást is kötött rá” bal kezét, megcsavartam, és ülő helyzetbe
szökkentem. A szemem kipattant, pislogva próbáltam fényt találni az
egyébként sötét szobában. Amíg nem alkalmazkodott a szemem, Vaughn
visszalökött a matracra, megragadta a csuklómat, az ágyhoz szorította, a
térdét a két lábam közé nyomva.
Az arcomba morgott.
– Soha többé ne érj a kezemhez!
 Felnevettem, aztán meggörbítettem a hátam, próbáltam megemelni a
medencémet, és belerúgni, mivel a kezeimet szilárdan leszegezte. Vaughn
nagyobb súlyt helyezett rám, és sötéten ő is felnevetett, amikor a térde
véletlenül a lábam közötti érzékeny részt nyomta. Azon tűnődtem, vajon
Arabella mellett ült-e a vacsoránál. Hogy vajon kibékültek-e a nálam
történtek után, és Pope kegyeibe hízelegték-e magukat. Nem volt alkalmam
figyelmeztetni Raffot Arabellával kapcsolatban. Le kellett higgadnom,
mielőtt elmondom neki a történetet.
– Hogyan… – Elakadt a szavam, és hunyorogni kezdtem. – Kicseréltem a
zárat.
Kissé elmozdult, a térde így már nem súrolta az ágyékomat, én pedig
majdnem felnyögtem. Jó érzés volt, ahogy nyomta, és minden erőmet be
kellett vetni, hogy ne forgassam a szemem és ne csusszanjak lejjebb, hogy
Vaughn ismét a csiklómhoz érjen.
– Hát nem tanultál semmit? Lecserélheted a zárad, az irányítószámod, a
hajad, a ruhatárad, az egész kibaszott életed, de én akkor is megtalállak.
Ellopom a cuccaid. Lefoglalom, amit akarok.
– Annyira el vagy telve magaddal.
– Fogadok, hogy te is szeretnél eltelni velem.
– Mondogasd csak ezt magadnak, miközben túszként tartasz fogva magad
alatt. Mindketten tudjuk, hogy ha elengedsz, tökön rúglak és szíven szúrlak.
Bárcsak túloztam volna, de azok után, amit Arabellával művelt az utolsó
tanítási napon, ez nem volt túlzás. Vaughn hiába mentett meg, teljes
szívemből gyűlöltem őt azután a megaláztatás után, és közben nem tudtam,
miért zavar ez ennyire.
– Azt hiszed, olyan erős vagy? – kuncogott. – A következő félévben csak
a faszomat fogod szopni, és kielégíted minden igényemet, Jó Kislány. Ja, és
persze kapsz néhány szép emléket meg alkotással kapcsolatos tanácsot is.
– Dögölj meg!
– Annak is eljön az ideje, de később, mint szeretnéd!
– Csókolj meg! – vetettem oda, újabb játszmába kezdve, hogy
megpróbáljam visszaszerezni a gyeplőt.
Vastag szemöldökét mogorván összehúzta.
– Félsz, hogy érezni fogsz valamit? – mosolyogtam mézesmázosan.
– Ne aggódj! Nem fogok könyör…
 Viharosan a számra tapasztotta a száját, mohón, kétségbeesetten,
szenvedélyesen, és megmarkolta a hajamat, hogy ne tudjam elhúzni magam,
megtagadva tőle a csókot. A nyelvét végighúzta az enyémen, játékos
mozdulatokkal, mintha azt mondaná vele: hiányoztál.
A szájába nyögtem, ő pedig elengedte a csuklómat, két oldalról
megmarkolta az arcomat, és még vadabbul csókolt. Az ingén keresztül
végighúztam a hátán a körmeimet, hogy nyomokat hagyjak a bőrén. Vaughn
erre mély hangon felkuncogott.
A Peace Sells szólt a Megadethtől a CD-lejátszón keresztül, amit még
mindig nem kapcsoltam ki.
Vaughn meg én gyűlöltük egymást, de a testünk, úgy tűnt, nem osztotta ezt
az érzést.
Amit nem vett észre, miközben a hajamba túrt, a nyelvemet falva és a
számat kóstolgatva, az az volt, hogy a szabad kezemet a matracom alá
csúsztattam, és elővettem egy kis zsebkést. Ahogy ajkai a nyakamra
vándoroltak, megrészegítve engem és a vágytól megvadulva, a pengét a
torkának szegeztem, a hegyét a bőrére szorítva. Vaughnnak az ádámcsutkája
sem rezzent, amikor a hideg fém találkozott a nyakával.
Éreztem a vigyorát a bőrömön, a fogait lustán végigfuttatta az állkapcsom
vonalán.
– Meg fogsz ölni, Jó Kislány?
Erősebben böktem a tőrt a torkának, a pulzusom tűzijátékként robbant.
Éreztem a szívverését a mellkasomon: ugyanolyan lassú és egyenletes volt,
mint előtte. Talán Vaughn tényleg pszichopata volt. Soha életemben nem
találkoztam még ennyire hűvös és érinthetetlen emberrel.
– Igen, ha nem hagyod abba a gúnyolódást. Az én szabályaim szerint
fogunk játszani a hazai pályámon.
– Akarsz fogadni?
– Te hoztad össze Arabellának az asszisztensi állást. Még az apját is
rávetted, hogy adjon rá egy kis pénzt. De miért? Utálod őt.
– Téged még jobban utállak.
– Még egyszer kérdezem: miért? Nem csináltam veled semmit.
Megőriztem a titkodat.
A te ostoba, értelmetlen titkodat – tettem volna hozzá legszívesebben.
– Egy rámenős, szürke kisegér voltál, aki lohasztó hatással volt rám. Most
pedig egy nagyszájú kis picsa vagy. Ez a változatod is idegesítő. És nem
hiszem, hogy képes lennél megvágni azzal a késsel, szívecském.
– Ne húzd ki a gyufát! – figyelmeztettem remegő hangon.
Még sosem bántottam senkit, de tudtam, hogy Vaughn képes lenne odáig
vinni. Mindig is őrült dolgokra késztetett. Összevarrtam a sebét. Ha
megszúrom, az olyan, mintha bezárulna a kör.
„Kellene neked egy ribanc, hogy lenyugodj! Remélem, ha összejöttök,
kinyír téged” – mondta Knight Vaughnnak az iskola utolsó napján.
Nem tévedett.
Vaughn végül leválasztotta rólam az ajkait, és éppen csak annyira emelte
fel a fejét, hogy a sötétben a szemembe nézhessen. Olyan szívszorítóan
gyönyörű volt, hogy levegőt sem kaptam.
– Pedig pontosan azt csinálom – szólalt meg. – Mondtam neked, hogy húzz
bele. Játszd csak a szereped!
Istenem! Gyakorlatilag azt kérte, hogy bántsam őt. És én meg is akartam
tenni. Elhúztam a pengét az ádámcsutkájától távolabbra, olyan helyet
választva, ahol nem láttam és nem éreztem az ér dudorodását. Vaughn
csendben és mozdulatlanul várt, én pedig megböktem. Nem hagytam abba
addig, amíg egy vékony vércsík nem kezdett el csordogálni a fekete pólójára,
mint egy aprócska folyó. Visszatartott lélegzettel, megbabonázva figyeltem a
torkán lévő vágást.
Mielőtt felfoghattam volna, mi történik, Vaughn kikapta a kezemből a kést,
és udvariasan mosolyogva a nyakamra szegezte.
– Most én jövök. Ezt most jól megszívod. Tudom, mennyire szereted a
véremet. Arabella és Alice nem véletlenül hívnak téged Drusillának.
Nagyot nyeltem, de nem mozdultam a sebe felé. Természetesen igaza volt.
Bármilyen megalázó is, de tényleg felizgatott, hogy a vérét fakasszam és
kiszívjam.
Tudtam, hogy beindulok tőle, de nem akartam elégtételt adni neki.
– Nem. Azt hiszem, inkább megvárom, ki vág mélyebbre! – hallottam a
saját hangomat. El sem hittem, hogy ezek a szavak elhagyták a számat.
Nyilvánvalóan részeg voltam a csókunktól. Nem akartam, hogy megvágjon.
És nem volt kétségem afelől, hogy meg fogja tenni. Hiszen Vaughn Spencerről
volt szó, az isten szerelmére!
És én kértem arra, hogy vágjon meg.
Kicsit beleszúrta a pengét a húsomba, de abbahagyta, mielőtt még
fájdalmat okozott volna vele.
 – Baszd meg, te megőrültél! – Csillogó szemmel nevetett, mintha a
kinyilatkoztatástól megkönnyebbült volna.
Most már mindketten bűnösök voltunk. Nem szóltam semmit. Csak vártam,
hogy viszonozza a szívességet, hogy úgy mondjam. Aztán éreztem valamit,
amit az első két alkalommal, amikor megcsókolt, még nem éreztem.
A merev farka a hasamhoz nyomódott.
Egyszerre rémültem meg és örültem. A szívem vadul rugdalózott
mellkasomban, ritmus és különösebb ütem nélkül.
Láttam már korábban is az erekcióját, mondhatni, amikor Arabella szopta,
és ő nem tudott elélvezni. Vaughn volt a legkevésbé kanos fickó, akivel
valaha találkoztam. Összeszorította a szemöldökét, és mindkettőnk tekintete
arra a pontra siklott, ahol a testünk találkozott, az ágyékára a köldökömnél.
A szívem. A vad, elkeseredett szívem nem bírta elviselni a sok
adrenalint. A testem viszont olyan elevenné vált, amilyet még sosem
tapasztaltam. Kivirágzott, felmelegedett, és könyörgött az engedélyért, hogy
Vaughnhoz dörgölőzhessen.
– Ez – szólalt meg, továbbra is a nyakamnak szegezve a kést – még soha
nem történt meg. Általában… én irányítom. Bocsánat.
Csak nem azért kért bocsánatot, mert felállt neki, amikor egymáshoz
préselődtünk? Nevetni akartam, de elfojtottam a mosolyomat.
– Semmi baj.
– Sajnos veled sem. – Visszanézett rám, márványos arcán távoli, kissé
megdöbbent arckifejezéssel.
– Ez majdnem úgy hangzott, mint egy bók. – Nem tudtam megállni, hogy
ne vigyorogjak. Vaughn soha nem tett megjegyzést arra, hogy a lányok hogyan
néznek ki. Totálisan immunis volt.
– Szopd a véremet! – mondta fintorogva, hogy témát váltson.
– Miért, leszúrsz, ha nem teszem?
– Túl szép a nyakad ahhoz, hogy felvágjam. De más dolgokat azért
elvághatok.
Végigsimított a késsel a pólóm közepén, és a szegélyét bökdöste.
A szemem felcsillant, de úgy tettem, mintha megőrizném a hidegvéremet.
Megrántotta az anyagot, és középen széthasította a pólómat. A melleim most
már csupaszon álltak előtte, a mellbimbóim megmerevedtek, és várakozóan
néztek az arcába.
Érints meg minket! Harapj belénk! A pokolba is, húzz ránk gyűrűt!
 A levegő megfeszült, izzott a szexualitástól. Mi történt az idióta
testemmel? Ezzel az emberrel gyűlöltük egymást. Másnap reggel még csak
nem is köszönnénk egymásnak a folyosón.
– Szopd. A. Vérem! – ismételte, miközben fölöttem lebegett. Egy csepp az
említett vérből egyenesen a számba hullott. Nem voltam hajlandó
megkóstolni, összepréseltem az ajkaimat.
A kezét közénk vonta, és épp azon volt, hogy szétvágja a pizsamaalsómat.
A kést végighúzta a puncim résén a szöveten keresztül, és egész testemben
megborzongtam. Megragadtam a csuklóját.
– Jézusom – csattantam fel.
Megrántottam a pólója szegélyénél fogva, és éhesen szívni kezdtem a
vérét. Nem tudtam, mi az, ami megőrjített – az a tény, hogy Vaughn vére olyan
forró, fémes és édes volt a hideg, kőkemény vonásaihoz képest, vagy a
gondolat, hogy ezt csinálom vele. Bántottam azt a pasit, akinek sikerült
elpusztítania mindenkit és mindent, ami csak az útjába került. Éreztem, hogy
benedvesedem a lábaim között, és azon kaptam magam, hogy akaratlanul is
hozzádörgölőzöm, még erősebben szívom a torkát, és nyögök.
Azt akartam, hogy megérintsen, és nem érdekelt, hogy holnap megbánom.
Nem azért csináltam, hogy neki jó legyen. Azt akartam, hogy tegyen róla,
hogy nekem jó legyen.
És holnap, amikor a valóság elkerülhetetlenül rám omlik, legalább lesz
egy jó emlékem, amibe kapaszkodhatok.
Megfogtam a kezét, és kettőnk közé vezettem. Miközben a torkomat
gombóc feszítette, a pizsamámba dugtam Vaughn tenyerét, és folytattam a
vére szívását. A keze megdermedt, amikor a derekamhoz ért, nem volt
hajlandó tovább merülni. A homlokom ráncoltam, az arcát fürkészve. Az
ajkaimat puffadtnak és érzékenynek éreztem.
– Azt akarom, hogy csináld – erősítettem meg, arra az esetre, ha szóbeli
beleegyezésre lenne szüksége. Csak bámult rám, mintha egy vadidegen
lennék.
– Én nem csinálok ilyet – felelte egy idő után, a hangja sűrű és furcsa volt.
– Mit nem csinálsz?
Az orrlyukai kitágultak, a szögletes állkapcsa bosszúsan megfeszült.
– Semmi ilyesmit.
– Szűz vagy? – viccelődtem, és felhúztam a szemöldökömet.
 Vaughn undorodva felhorkant, lefordult rólam és felállt. Az egész olyan
gyorsan történt, hogy nem volt időm megfejteni a reakcióját. Megigazította a
farkát a fekete farmerjában, és felkapta a telefonját meg egy spanglit az
éjjeliszekrényemről. Nyilvánvalóan már kényelembe helyezte magát a
szemétláda, mielőtt felébresztett volna. Már megint.
Csak ezúttal nem tettettem úgy, mintha aludnék. Nem, hagytam, hogy
kihasználjon az ágyamban.
Igen, ezúttal tényleg megmutattad neki, Lenny!
Te hülye, hülye picsa!
Elöntött a szégyen, ahogy a valóság elém tűnt. Arra kértem, hogy ujjazzon
meg.
És ő nemet mondott.
Felültem, és keresztbe tettem a karjaimat a mellkasom előtt.
– Ha még egyszer idejössz, a kést a vénára fogom szorítani, és sokkal
mélyebbre fogok vágni.
– Hogy még több vért tudj szívni. – Hanyagul megvonta a vállát,
meggyújtotta a cigijét, és bekötötte a csizmája fűzőjét. Még egy pillantásra
sem méltatott.
– Vagy talán legközelebb megöllek. Senkinek sem fogsz hiányozni.
Maximum az anyádnak – méláztam, és összeszorítottam az ajkaimat.
– Kétlem – szólalt meg a meggyújtott spanglit a szájában tartva, az
öngyújtóját a farzsebébe dugva. – De ha megölsz, én is megöllek. Aztán
csatlakozhatunk a Tinsall-szellemekhez. Nem pont a te szobádban ölte meg a
nő a férjét? Elég elbaszott ez az egész, JK.
Honnan tudott a szellemekről? A szobámról?
Csak a nyári szeminárium idején járt itt. Egyszer. És nem állt szóba
senkivel.
Az arckifejezésem valószínűleg elárulta a döbbenetemet. Előtűnt a képén
az a ritkán látható, lekezelő vigyora, amivel lassan gyilkosságba kergetett.
– Fairhurst jártatta a száját az apád kis játszóteréről. Te itt nőttél fel, de
én ismerek olyan titkos helyeket, amikről álmodni sem mernél. Ha jól játszod
ki a kártyáidat, és bebizonyítod, hogy tudod, hogyan kell leszopni egy faszt,
talán megmutatok neked néhányat közülük: feltéve, hogy nem kevered össze
ezt a dolgot egy kapcsolattal, vagy nem várod el tőlem, hogy elélvezz. Én
nem elégítek ki embereket. Ha mások élveznek valamit, elfog az undor.
 Olyan őszintén mondta a szavakat, hogy majdnem azt hittem, viccel.
Nyugodtan és komolyan az ajtó felé indult.
– Azt várod tőlem, hogy leszopjalak, de nem akarod, hogy én is
kielégüljek? – kérdeztem, amikor háttal állt nekem, a szobám küszöbénél.
Nem tudtam felfogni, hogy miért egyezett bele ebbe bármelyik lány. Pedig
az All Saints Gimnáziumban tucatnyi lány megtette. Én magam is szemtanúja
voltam ennek.
– Lassan tanulsz, de végre felfogtad.
Meg sem várta a válaszom, egyszerűen becsapta maga után az ajtót.
 Tizedik fejezet
VAUGHN
Másnap sikerült megszabadulnom a szüleimtől, akik azért jöttek, hogy
segítsenek beköltözni a Carlisle-kastélyba.
Apám elment vadászni egy csomó gazdag haverjával annak a faszom tudja
milyen berkshire-i városnak a peremére, ahol éppen voltunk. Anya a szobám
berendezésével volt elfoglalva, és az MBFF-ével (meleg BFF), Fairhursttel
töltötte az idejét.
Reggel hatkor kocogással kezdtem a napot, hogy kiengedjem a gőzt. A
fegyelem volt a kulcsa annak, hogy hat hónapig túléljem ezt a ribancot, és
nekem bőven volt belőle. Egy gyors zuhany, egy kávé meg egy cigi után
felkaptam a pince két kulcsát, ahol a készülő munkáimat tartottam, és
elindultam a műterembe. Edgart leszámítva nem akartam, hogy bárki is lássa,
mielőtt elkészül. Nem pont ezért szoktak indítani ilyen tekintélyes gyakornoki
lehetőséget, épp ellenkezőleg, de bassza meg, nem tanulni jöttem ide.
Hanem azért, hogy bosszút álljak.
A stúdiómba bejutni valamivel nehezebb volt, mint betörni a Pentagonba.
Egy egész rendszert építettem ki, hogy biztosítsam a teljes titoktartást.
Kezdjük azzal, hogy a szoba a kastély kamrája volt – hideg, száraz és föld
alatti –, tökéletes barlang a márvány és a kő tárolására. Két ajtaja volt, tehát
két zárja is, így senki sem láthatta, min dolgozom.
Én pedig rohadt keményen dolgoztam, hogy az enyém legyen a legjobb
műalkotás.
Felemeltem egy fúrót, és nekiestem a szobornak, a lábamnál összegyűlt a
kőpor. A Metric Help I’m Alive című száma szólt a fülhallgatómban,
miközben dolgoztam. A szobor alakja kezdett kiélesedni és három
dimenzióba kerülni. Többet gondoltam erre a darabra, mint amennyit
szívesen beismertem, miközben a nyár elején Hamptonsban szarakodtam, és
néhány hétig a család előtt játszottam a fejemet. Végül egyenesen Angliába
küldtem, mert nem bírtam ránézni, és tudtam, hogy az emberek könnyen
megláthatják, ha ott dolgozom rajta.
Egész nap vágtam, faragtam, formáztam és csiszoltam a szobrot, tudva,
hogy Lenora valószínűleg valahol fent van, és céltalanul bolyong, azt
találgatva, vajon hol a faszban vagyok. Azt csinált a délelőttjeivel és
délutánjaival, amit csak akart. Én nem akartam igénybe venni a
szolgáltatásait, hacsak az ajkai nem számítottak szolgáltatásnak, amelyek
esténként a farkamra cuppanhatnának.
Amíg rajta tartottam a szemem, addig szabadon kószálhatott és
játszadozhatott a szemetével.
Próbáltam kiszorítani a gondolataimból a tegnap estét – különösen azt a
részt, amikor a kezemet a pizsamájába nyomta. Azt hittem, jól kezelem a
dolgot. Bár ő azt gyanította, hogy szűz vagyok.
Baszd meg!
Számított, hogyan kezeltem? A csaj egy kibaszott senki volt. Miért
érdekelne?
Oké, Vagina McPuncison. Foglalkozz ezzel az örök kérdéssel, miután
végeztél a munkával!
Este hat körül kopogást hallottam a külső pinceajtón. Úgy tervezték, hogy
volt macskaköves lépcső, aminek a felső és az alsó végében is volt egy-egy
ajtó. Letöröltem az izzadságot meg a port a homlokomról, megfordultam, és a
zsebemben lévő kulcsokat kerestem. Szobrászat közben nem viseltem
védőruhát, védőszemüveget vagy maszkot. Ha a tüdőm huszonöt évesen
összeomlik attól, hogy tele van kővel, fűvel és kátránnyal, hát legyen!
Kinyitottam az első ajtót, és amikor felértem a lépcső tetejére, a
könyökömet a második ajtóhoz nyomtam.
– Jelszó? – morogtam.
Ha Jó Kislány volt, aki valahogy rám talált, akkor az ágyrácshoz akartam
láncolni, hogy büntetésből egy liter véremet kiszívassam vele, és nézzem,
ahogy zavartan vonaglik közben.
– Kopj le! – hallottam Edgar Astalis morgását a másik oldalról. A jelszó,
amiben megegyeztünk, Michelangelo volt, de a kopj le sokkal találóbbnak
tűnt.
Amikor megegyeztünk, hogy elvállalom ezt a melót, azt mondtam az
öregnek, hogy figyelheti a munkámat. Valakinek gondoskodnia kellett arról,
hogy hat hónap múlva ne egy négy méter hosszú márványfaszt mutassak be a
Tate Modernben.
Kinyitottam a második ajtót, és intettem neki, hogy jöjjön le. Amikor
megálltunk a szobor előtt, elkomorult.
 – Egy dolgot szeretnék tisztázni – mondta, és az általános formát bámulta,
amin egész nap melóztam, a belemet is kidolgozva. – Tudom, hogy
megnehezítetted Lenny dolgát a középiskolában. A legtöbbször szemet
hunytam felette, mert úgy gondolom, a mi dolgunk, hogy a saját utunkat
egyengessük az életben. De ha megpróbálod bántani a lányomat, vagy akár
akaratlanul is megteszed, gondoskodom róla, hogy Európában egyetlen
galéria se dolgozzon veled. Értve vagyok?
– Tökéletesen. – Az öklöm a zsebembe tuszkoltam, és teljesen nyugodt
voltam. Nyugodtan fogadtam a fenyegetését. Nem feltétlenül azért, mert nem
terveztem, hogy bántani fogom a lányát, hanem mert egyáltalán nem
számítottam arra, hogy művészként munkát kapok. Azért szobrászkodtam,
mert szerettem csinálni. Dolgozhattam volna tetőfedőként is, és tökéletesen
elégedett lennék.
Megrázta a fejét.
– A fejek aránytalanok. A kompozíciót rossznak érzem. Lehet, hogy
elölről kell kezdened.
– Leszarom!
– Vigyázz a szádra! És ahogy mondtam, lehet, hogy ezt tényleg elszúrod.
Nem felel meg annak, amit tőled megszoktam. A képességeidet beleadtad
ebbe, de hol van a többi részed? Ebbe a darabba a szívedet is bele kell tenni.
Nekem nincs szívem.
– Dolgozom rajta – mondtam ehelyett, figyelmen kívül hagyva, hogy igaza
van.
Elhanyagoltam, de nem azért, mert nem volt hozzá tehetségem vagy nem
ismertem a technikát, hanem mert nehéz volt ezt a szobrot bámulni, és szinte
lehetetlenség volt igazat adni neki. Minél sikeresebb vagy, annál fojtogatóbbá
válnak a munkáddal szembeni elvárások – egy újabb ok, amiért a művészek
egész életükben depressziósak.
Edgar tekintete végigjárta a szobrot. Úgy éreztem, mintha a beleimet tépné
fel, a szerveimet piszkálná.
Megrázta a fejét.
– Dolgozz keményebben! Kapcsolódj össze ezzel a darabbal! – dörmögte,
a hangja olyan robusztus volt, mint a teste. – Fairhurst professzor keres téged.
Az emeleten van. Óh, és Vaughn…
Megfordultam, hogy ránézzek, és vártam az újabb seggberúgást.
 – Ha elcseszed ezt a szobrot, nagyon megbánom, hogy neked adtam ezt a
gyakornoki állást, és biztosíthatlak, hogy Spencer apuci ezúttal nem fog
megmenteni.
Nem ez volt az első alkalom, hogy valaki azzal fenyegetett, hogy a
vezetéknevem nem húzhat ki a bajból.
De ez volt az első alkalom, hogy el is hittem.

Kopogás nélkül belöktem Harry irodájának ajtaját, és nekitámaszkodtam a

keretnek, amikor rájöttem, hogy mibe sétáltam bele. Egy srác – le merném
fogadni, hogy egy diák – a könyökét az ablakpárkánynak szorítva bedőlt,
letolt nadrággal, tejfehér feneke a levegőbe meredt. Harry az asztalán ült, és
előre hajolt, nyitott nadrággal, a saját farkát simogatta, és élvezte a látványt.
Unalmamban elővettem a telefonomat, és megnéztem az időt, közben a
Kill Bill főcímdalát fütyültem.
– A francba! – nyögte Harry, amikor meghallott engem, majd félig lógó
farkát szép nyugodtan visszarakta a nadrágjába, mintha csak az étkezésében
zavartam volna meg vagy ilyesmi.
Az ablaknál álló tinédzser fiú kiegyenesedett, meglepetten feljajdult, majd
a seggére esett.
Ásítottam egyet.
– Kérlek! Miattam ne hagyjátok abba! Kurva aranyosak vagytok együtt.
– Tényleg? – A fiatal srác hatalmas, zöld szemekkel nézett rám, miközben
felállt, és a farmerja után nyúlt.
A nevem tekintélyt sugárzott azon a helyen az évekkel ezelőtti nyári
szemináriumon nyújtott teljesítményem miatt, és egy ilyen savanyú arcot, mint
az enyém, nehéz volt nem észrevenni. A srác tudta, hogy ki vagyok.
– Nem – feleltem szenvtelenül, és beljebb léptem. – Most pedig húzz a
picsába, és csukd be magad után az ajtót!
Így is tett, és még az ajtó becsukása közben is a farmerját rángatta magán.
Harry felé fordultam, aki az íróasztala mögé telepedett, és lesimította az
ingét, mintha egy tökéletesen illedelmes férfi lenne.
 – Szép formás – jegyeztem meg, még mindig állva.
– Tessék?
– Nyilvánvaló, hogy vele hetyegsz. – A vállam mögé, az ajtó irányába
mutattam.
– Óh, az. – Az ajtó felé intett az ujjával, megköszörülve a torkát. – Ő egy
végzős. Két hete töltötte be a tizennyolcat. Még csak hozzá sem értem…
– Hidd el! – vágtam közbe. – Engem aztán ez rohadtul nem érdekel.
– Igen, persze. Szóval… – Felkapott egy hatalmas aktát az asztaláról, és
belelapozott. Abbahagyta, amit csinált, megvakarta a rózsaszín fülét, majd
felnézett, kinyitotta a száját, és elkomorult. – Jézusom, veled meg mi történt?
– A nyakamra mutatott. – Valaki szerelmesen kiszívta a nyakad? – szipogott.
– Ne szennyezd be ezt a különleges pillanatot egy olyan mocskos szóval,
mint a szerelem. – Gúnyosan elmosolyodtam. – Miért hívattál, Harry?
– Lenny miatt. Meg akartam győződni róla, hogy nem vagy vele túl durva.
Nem, nem ez volt az ok. Harry mindenkit leszart önmagán kívül. Kivettem
az öngyújtómat a farzsebemből, és meggyújtottam.
Elmondtam Edgarnak, amit el kellett ahhoz, hogy megkapjam a melót, és ő
is elmondta Harrynek, de egyetlen porcikám sem szimpatizált Lennyvel egy
cseppet sem.
Harry nagyot sóhajtott.
– Van egy kis problémánk.
Újra az órámra pillantottam. Lekéstem a vacsorát, de nem aggódtam.
Anyám feltöltötte a szobámban lévő minihűtőt rengeteg szarral.
– Az anyádról van szó. Felkaptam a fejem.
– Figyelek.
– Mint talán tudod, néhány hete felajánlotta nekem, hogy legyek a társa a
Los Angeles-i galériájában. Egy nagyon sikeres galéria, de nagy sajnálattal
nemet kell mondanom.
Mereven pislogtam rá.
– Kérlek, világosíts fel, miért érdekel ez engem, mert próbálok rájönni,
mi a faszt kéne mondanom erre a kibaszott unalmas történetre!
– Az ok, amiért jó lelkiismerettel nem lehetek partner a galériában, tisztán
jogi természetű. – Hátradőlt a vezetői székében, önelégült mosolyra húzta a
száját. – Az anyád, ne kerteljünk a diplomatikus megfogalmazással, egy
drogcsempész.
– Te be vagy tépve, baszd meg? – szaladt fel a szemöldököm.
 Ismertem az anyámat. Egyenesebb volt, mint egy vonalzó, soha életében
nem szegte meg a törvényt. Azon kívül, hogy ő volt Todos Santos egyetlen
szentje, nem volt szüksége drogcsempészetre. Így is több pénze volt, mint a
Windsor családnak. Minden évben milliókat adományozott jótékonysági
szervezeteknek, csak hogy megszabaduljon a pénzétől.
– Igen, ha Los Angelesben vagyok. Olyankor a legtisztább kokainnal
vagyok belőve, a több száz kilogramm kokain jóvoltából, amelyet anyád az
Egyesült Államokba csempészett a festmények vászna alatt, amelyeket
ládákban küldtek neki a világ minden tájáról. Nagy kár. A közösség egy ilyen
oszlopos tagja, és ilyen szégyenteljes dolgot csinál. Mondd csak, Vaughn,
hány év börtönbüntetés jár több száz kilogramm kokain csempészéséért?
Kaliforniában? Szerintem nagyságrendileg ötven-hatvan év börtönről
beszélhetünk. – Csettintett a nyelvével és hosszú, vékony ujjaival koppintott
egyet az asztallapon. – Talán több is, ha példát akarnak statuálni vele. Óh, az
FBI és az ügyészség teljesen rászállna Emilia LeBlanc-Spencerre. De nem
könnyű megszerezni. Pedig ragyogó lehetőség, hogy elvágjuk a Spencerek és
a helyi rendőrség közötti kapcsolatokat, akik minden szeszélyük előtt
meghajolnak. És az apádnak is megvannak az ellenségei, akik mindent
megtennének azért, hogy a kedvesét a süllyesztőbe dobják.
– Hazudsz. – Kivillantottam a fogaimat, és mindkét tenyeremmel az
asztallapra csaptam. Persze tudtam, hogy van valami adu a kezében.
Különben nem lenne ilyen pimasz.
Sóhajtott, mintha elszomorítaná a helyzet.
– Rengeteg kép készült. Több kilométernyi bizonyíték áll rendelkezésre.
Gondolom, rossz emberekkel üzletelt anyád.
– Te. – A szemem tágra nyílt. – Te hoztad össze őt a beszállítókkal.
Ő volt a rossz ember.
– Tényleg én lettem volna? – A nyelvét forgatta. – Gondolom, nincs erre
bizonyítékod.
Nem volt, de tudtam, hogy ez az igazság. Ő tette. Persze, hogy ő tette –
gondoskodott róla, hogy anya megrendelje a droggal együtt járó darabokat,
anélkül, hogy szólt volna neki, és valahogyan lenyomozhatatlanná tette,
nehogy a nyomok rá mutassanak. A kurva életbe!
– Tudni fogják, hogy semmi köze hozzá – ráztam a fejem.
– Hajlandó vagy vállalni ezt a kockázatot? – Összehúzta a szemöldökét.
Tudta a választ erre a kérdésre.
 – Mit akarsz?
– Téged – viccelődött Fairhurst. – Csendet. Engedelmességet. És hogy
tűnj a picsába innen. Amikor idejöttél, azt hitted, hatalmad van felettem. Azt
hitted, azért választottalak téged, mert félek tőled. Te drága, csintalan fiú,
azért választottalak, mert véget akartam vetni a mogorva, cselszövő és ostoba
terveidnek. Hogy emlékeztesselek rá: én vagyok az, aki uralkodik rajtad.
Elég egy rossz mozdulat, Spencer, és anyád megtudja választ a kérdésre:
„vajon jól áll nekem a csíkos ruha?” – Anyám állítólagos jó barátja
színpadiasan széttárta a karját.
– Megöllek – köpködtem, és egész testem zsongott a dühtől. Felállt,
megkerülte az íróasztalt, a kezét a háta mögött tartva.
– Azt hiszed, nem gondoltam erre? Te is egy vadhajtás vagy, akárcsak az
apád. Ezért van egy fájl a Dropboxomon, készen arra, hogy elküldjem a jó
barátaimnak az FBI-nál, ha idő előtt holtan találnak. Nem érhetsz hozzám,
Spencer. Legalábbis… – Megállt, és egy fanyar mosollyal végigmért engem.
– Nem úgy, ahogy szeretnéd.
Összeszorítottam a fogaimat, éreztem, hogy vér csorog az ínyemből.
Megharaptam magam, anélkül, hogy észrevettem volna. Össze kellett
szednem magam. Most azonnal felgyújtottam volna az egész kócerájt, de nem
akartam, hogy anyám legyen az áldozat.
– Hogyan? – vicsorogtam. Hogy csinálta ezt?
Egy újabb lépést tett felém, a mellkasunk majdnem összeért. Magasabb és
szélesebb voltam most – nagyobb, erősebb, olyan izmokkal felszerelve,
amelyekkel ő nem rendelkezett.
– Évekkel ezelőtt én már láttam, ki vagy valójában, Vaughn. Egy szívtelen
herceg. Egy gyönyörű múmia. Hiányoztak belőled az alapvető érzelmek: a
szeretet, a gyűlölet, az együttérzés. Összebarátkoztam a buta, naiv anyáddal,
hogy előrébb jussak a művészvilág játékában. Az apád? Ő jobban tudta, hogy
nem bízhat bennem. Szerencsére, anyádon keresztül könnyen manipulálható
volt. Ha a bosszú szándékával jöttél ide, akkor talán jobban teszed, ha
kihajítod az ablakon. A mi kis titkunk a miénk marad. Mostantól a kezemre
fogsz játszani, drága gyermekem. Vagy én leszek az, aki véget vet az
életednek.
 Tizenegyedik fejezet
VAUGHN
– Gyere be!
Belöktem a szüleim házának ajtaját.
Apa a tóra néző ablak előtt állt, a kezét a vadászruhája zsebébe dugva, és
a homlokát ráncolva figyelt. Semmi baj nem volt. A fintorgás volt az
alapértelmezett arckifejezése. Csak akkor mosolygott, ha anyám a közelében
volt.
– Ráérsz? – próbáltam csevegni.
Megfordult, hogy rám nézzen, majd helyet foglalt egy karosszékben az
asztal mellett, és konyakot töltött egy szögletes kristályüvegből két
kispohárba. Isten áldja az Egyesült Királyságot, ahol legálisan ihatok!
– Hagyjuk az udvariaskodást! Ez nem a mi stílusunk.
Igaza volt. Mindketten utáltunk csacsogni, de most ideges voltam. Leültem
vele szemben, félig hálásan, hogy anya nincs itt. Aztán eszembe jutott, hogy
talán Harryvel van, és a gyomrom felfordult az undortól. Nem voltam benne
biztos, hogy biztonságban van vele. Mégis, amilyen önző voltam, úgy
döntöttem, nem mondom el apámnak, mi történt az imént Fairhursttel.
Zarándok voltam egy küldetésen, és Harry Fairhurst pusztulása jelentette
számomra a megváltás felé vezető utat.
Ha mindent elmondtam volna apámnak, ő maga foglalkozott volna
Harryvel, és hol lett volna abban a móka? Nem véletlenül jöttem Angliába.
Ez volt az én kis Ízek, imák, szerelmek-túrám.
Ölések, prédák, kéjelgések.
– Szépen kiszívták. – Apa a saját nyakára mutatott, de az enyémet nézte. –
Megpróbált megölni téged?
– Nem kizárt.
Belekortyolt az italába, és felvonta a szemöldökét.
– Téged ismerve, valószínűleg megvolt rá az oka. Fejezd be, kölyök! Ha
nagyszülőt csinálsz anyádból meg belőlem a nyugdíjazás előtt, elszabadul a
pokol! Biztosan segíteni akarna a gyereknevelésben.
– Nem akarok gyereket.
Letette az italát az asztalra, és összefűzte az ujjait.
 – Tizenkilenc évesen még túl fiatal vagy ahhoz, hogy ezt eldöntsd. Most
van itt az ideje annak, hogy gyakorolj. Óvszerrel. Többel is, ha szükséges.
Mi a baj, és hogyan segíthetek?
Hátradőltem, és kifújtam a levegőt. Apa mindig átlátott rajtam. Anyának
hatodik érzéke volt ahhoz, hogy tudja, mire van szükségem, már azelőtt, hogy
én rájöttem volna, hogy szükségem van bármire is. De Baron Spencer? Ő úgy
olvasott bennem, mint egy régi Playboyban egy spermadonációs klinika
várótermében.
A homlokomat ráncolva a szőnyegre pillantottam.
– Tegyük fel, hogy valaki tud valamit rólad, amit nem akarsz, hogy
kiderüljön. Például létezik egy videó vagy bizonyíték valamiről, amit tettél.
Tudod, hogy ami nála van, az bizonyító erejű. Nem kamu. Azt mondják, hogy
elmentették a felhőbe, és ha egy rossz lépést teszel, elküldik… – Az arcát
fürkésztem, a meglepetés vagy az aggodalom nyomait keresve. Nem találtam
semmit. – Hogyan szereznéd vissza ezt az információt, hogyan törölnéd ki az
összes fájljukból, és hogyan gondoskodnál arról, hogy ne tudjanak
másolatokat készíteni?
Egy pillanatig nem szólt semmit. Legszívesebben a falakat vertem volna,
aztán őt, aztán magamat. Megragadtam az italom, és nagyot kortyoltam belőle.
Apa végre kinyitotta a száját.
– Fiam, meleg vagy?
Kiköptem a konyakot, kis híján megfulladva az iszapízű folyadéktól. Apa
nyugodt maradt, egyik lábát keresztbe tette a másik fölött.
– Légy őszinte! Tudod, hogy bennünket nem zavar, és támogatni fogunk,
bármi történjék is. Semmi baj nincs azzal, ha valaki meleg.
– Semmi baj nincs vele, rendben, de én nem vagyok meleg. Apám
pislogott, de nem szólt semmit.
– Mi a faszért gondolod ezt rólam?
– Nem vagy nagy rajongója a másik nemnek.
– Nem vagyok nagy rajongója az emberi fajnak.
– Én sem. De ott van az anyád. Neki kibaszott nagy rajongója vagyok.
– Ne csinálj ebből nyálas szexviccet – figyelmeztettem élesen. – Én
nagyon is szeretem a lányokat.
Apa megrázta a fejét.
– De nem annyira, hogy hazahozd őket.
 – A kocsim hátsó ülése is ugyanolyan kényelmes, és anya nincs ott, hogy
sütivel kínáljon minket. – Éreztem, hogy megfeszül az állkapcsom.
Az ő állkapcsa is megfeszült. Túlságosan hasonlítottunk egymásra. Néha
úgy éreztem, mintha semmit sem örököltem volna anyámtól, de ez nem volt
igaz. A művészi tehetségét megkaptam. Apa egy vonalzóval és egy stadionnyi
ember erkölcsi támogatásával sem volt képes egyenes vonalat húzni.
– A nyilvános szopás valami módszer nálad, hogy bizonyíts valamit? –
Fintorogva ráncolta a homlokát.
Mi a faszom? Kezdett fogyni a türelmem. Elegem volt a basztatásokból.
Nem ezért jöttem el Carlisle-kastélyából egészen Berkshire végbeléig
gyalog.
– Igen. Azért, hogy bebizonyítsam, nem akarok viszonozni semmit –
vágtam rá pléhpofával. – Most már haladhatnánk a programmal?
– Azért csak vigyázz! – Elvigyorodott, látszólag tetszett neki, hogy nem
bírom a süketelést. – És igen. Szóval, valakinek van valamije ellened.
Anya ellen.
– Olyasmi.
– Mennyire súlyos?
Egy pillanatra elgondolkodtam a válaszon.
– Képzeld el a lehető legrosszabb forgatókönyvet, aztán folytasd!
– A börtön rossz? Bólintottam.
– Közel jársz. De ne kérdezd, mert nem mondom el! Megrándult az egyik
szemöldöke.
Ne kérdezd, én nem mondom el.
– Basszus, apa, ígérem, ha szeretném a faszt, te lennél az első, aki hall
róla. Indokolatlan részletességgel, csak hogy mindkettőnk számára jó kínos
legyen.
– Megoldom. – Szétvetette a lábait, és előrehajolt, hogy egyenesen a
szemembe nézzen. – Egy mosodát vezetek, de ha mocskolódásra van szükség,
megvannak a módszereim. Add meg a nevet! Meg a címet is, ha megvan. De
egy név és egy kép is megteszi.
Megráztam a fejem. Ha tudná, hogy Harry az, az leleplezne engem, és
véget vetne a terveimnek.
– Nem megoldásért jöttem, csak tanácsot kérek.
Egy másodpercig fürkészte az arcomat, és gyanakodva nézett rám.
 – Azt mondod, hogy a szabadságod forog kockán, és azt hiszed, hogy nem
fogom a saját kezembe venni a dolgokat?
– Igen, pontosan ezt mondom.
– Engedd ezt meg nekem, fiam!
Feltűnt, hogy meg sem kérdezte, mit tettem. Ettől mintha megdagadt volna
a szívem a mellkasomban, és rohadtul kényelmetlenül éreztem magam.
Megráztam a fejem.
– Sajnálom.
Felkapta a poharát, és úgy szorongatta a kezében, hogy kifehéredtek az
inak a kézfején.
– Megadom neked az emberem nevét. Te is felveheted vele a kapcsolatot.
– Ő pedig arra kér majd, hogy adjam ki az információt. – Rajtam volt a
sor, hogy keresztbe tegyem a lábam.
– A fenébe is, muszáj közbelépnem! A fiam vagy, és a te bajod az én
bajom is.
– De ez nem.
Mindketten egyszerre pattantunk fel, összehúzott szemöldökkel néztünk
egymásra, a kezünk ökölbe szorult. A még mindig tele pohara a padlóra esett,
kettőnk közé. A testbeszédünk tökéletesen tükrözte egymást. Apa volt az első,
aki visszaült, és nagyokat lélegzett, hogy lenyugtassa magát.
– Jól van, prioritásként fogja kezelni. Erről magam gondoskodom.
De ha a szarságok elfajulnak, elvárom, hogy szólj nekem.
– Ígérd meg! – Állva maradtam, és lenéztem rá. – Hogy nem próbálod
kideríteni, ki ez a személy.
Alig láthatóan bólintott.
– Írásban. Elvigyorodott.
– Azt akarod, hogy aláírjak egy kötelező érvényű szerződést, hogy
hozzáférést adjak neked a megoldóemberemhez, fizessek neked a
szolgáltatásért, de mégse kérdezzek semmit a faszfejről?
– Vág az eszed, mint mindig, apuci.
– Hát, beszarok ezen – nevetett fel. – Tényleg az én fiam vagy.
– Talán volt, hogy kételkedtél ebben?
Anya belépett, mintha csak a végszóra jött volna, egy barna zacskót
szorongatva, amiből zeller és sárgarépa kukucskált ki. Apa felállt. Szájon
csókolta, elvette tőle a zacskót, a konyhapultra helyezte, én pedig átöleltem
anyát, és megcsókoltam a homlokát.
 – Ha kételkednék, akkor már lennének áldozatok. – Apa elkezdte
kipakolni a szatyrot.
Újabb csókot váltottak. Undorító. Vártam, hogy visszamenjenek
Amerikába, és rám hagyják, hogy a Brady családos műsoruk nélkül a
háttérben megbirkózzak ezzel a zűrzavarral.
– Vaughn! – Anya kicsúszott a cipőjéből, megnyalta a hüvelykujját, és az
arccsontomhoz dörzsölte, hogy letakarítsa a kőpor nyomát, mintha ötéves
lennék. – Összefutottam Harryvel, amikor Carlisle-ban megtöltöttem a
hűtődet. Azt mondta, hogy lemaradtál a vacsoráról. Maradj csak! Készítek
egy ragut.
– Nem vagyok éhes – mondtam, miközben megnéztem az időt a
telefonomon. A francba! Már este kilenc óra volt.
– Ugyan már! Gyors leszek. – Anya a pulthoz sietett, hogy kezet mosson,
és felkészült a szarok aprítására.
– Majd én elviszem – vágott közbe apa. – Tiszta hólyag a gyerek keze.
Talán, ha a lába nincs annyira felhorzsolva, még képes lesz faragni.
Anya nevetett, és megpaskolta apa mellkasát, aki finoman beleharapott
anya állába. Undorító 2.0. Ha előttem fognak pettingelni, akkor nem csak egy
hullazsákra lesz szükségem.
Apa előkotorta a bérelt Range Rover kulcsait, és elindultunk az ajtó felé.
A tízperces út alatt meg sem szólaltunk. Amikor leparkolt a Carlisle-kastély
kavicsos zsákutcájában, leállította a motort, és elővette a zsebéből a
telefonját.
– A neve Troy Brennan. Bostonban él, szóval van egy kis időeltolódás. A
legjobb informatikusokkal dolgozik. De adj huszonnégy órát, mielőtt
kapcsolatba lépsz vele. Előbb tájékoztatnom kell őt. – Végigcsúsztatta az
ujját a kijelzőn, és a telefonomon felugrott a kontakt.
– Értem – feleltem.
– Megmondom anyádnak, hogy holnap reggel indulunk. Rápislogtam. Úgy
volt, hogy egy hétig maradnak.
– Meg kell oldanod ezt a szart – magyarázta. – Minél hamarabb, annál
jobb.
– Köszi, ezt nagyra értékelem. – Kicsatoltam a biztonsági övemet. Apa a
kezét az enyémre tette, és megállított.
– Majd tájékoztass a fejleményekről!
 – Úgy lesz. – A homlokomat ráncolva tétováztam. – Nem akarod
megkérdezni, hogy mit csináltam?
Gyakorlatilag semmit sem tettem. Anya viszont állítólag igen. De kíváncsi
voltam, hogy apa miért nem csesztet. Leszarta, vagy csak nem volt erkölcsi
iránytűje?
Megrázta a fejét.
– Sajnos, ez nem változtatna semmin. Akkor is megmentenélek a bajtól.
De ha megerőszakoltál valakit, ha bántalmaztál valakit… – Lehunyta a
szemét, és élesen beszívta a levegőt. Megrázta a fejét. – Tudod, ha rád nézek,
szeretnék valaki olyat látni, akire büszke vagyok. Mindig.
Kifújtam a levegőt.
– Soha nem tennék ilyet – mondtam. – Sosem érnék úgy senkihez.
Nem. Nem erőszakról van szó, semmi ilyesmi.
– Hála a szentséges fasznak. Kinyitottam az utasoldali ajtót.
– Még valami. – Megszorította a csuklómat. Fenyegetés volt a hangjában.
– Megígértem, hogy nem piszkálok bele, de ha rájövök, hogy ki csinálja ezt
veled, én végzek vele.
Hosszan és keményen bámultam rá. Nem terveztem, hogy bármilyen
nyomot hagyok magam után. Nem akartam hibát elkövetni. Apa soha nem
akart rájönni. Én pedig nem ebben az ügyben fogok elpatkolni.
Elvigyorodtam.
– Megegyeztünk.
 Tizenkettedik fejezet
LENORA
– Haver, egy penészes kolbászos tekercsbe több intelligencia szorult, mint
belé – horkant fel Pope, miközben mellettem feküdt az ágyamban a sötétben,
és a csokimaradékot nyalogatta az ujjairól.
Éppen a napunkat idéztük fel, és megosztoztunk Poppy újabb
csokiküldeményén, ami aznap reggel érkezett. Letörtem egy darab
csokoládét, a számba dobtam, és ízlelgettem a benne lévő perecgolyók
cukros és sós ízét.
– Ugye, mennyire hülye? – vonogattam a szemöldökömet.
Éreztem, hogy Pope a fejét rázza mellettem. A kezét a feje alá támasztotta.
Úgy bámultuk a plafonomat, mintha moziban lennénk, és ott menne a film.
– Nem tudom, hogy bírtad ki vele egy teljes évig. Ez az Arabella csaj egy
gyakorló idióta, mintha ez lenne a hazafias kötelessége. Még azt sem tudja,
hogyan kell festéket keverni. Nem, igazából még a lakkot sem tudja
megkülönböztetni egy csésze víztől. Őszintén szólva, hagyni kellett volna,
hogy megigya. Így kaptam volna egy másik asszisztenst. Neked milyen volt az
első napod?
Pope megbökte a vállamat.
Miért nem tudtam odalenni egy ilyen klassz srácért, mint ő? Pope kedves,
rendes, és legalább kívülről épeszű. Miért kellett titokban Vaughn Spencer
után csorgatni a nyálam, aki azt akarta, hogy a vérét és a farkát szopjam, de
közben nem akart semmit viszonozni? A srác után, aki jobban el tudott tűnni,
mint egy Agatha Christie-figura, azóta hogy megérkezett ebbe a kastélyba,
miközben én egész nap őt kerestem, mint egy szerelmes kiskutya?
Annyira megalázott ez a helyzet, hogy nem is mertem elmondani apának,
nem találom a gyakornokot, akinek az asszisztense vagyok, pedig talán rá
kellett volna kérdeznem, hol van. Inkább Harry bácsit kérdeztem, tudja-e, hol
dolgozik Vaughn a szobrán. Rejtélyes választ adott, amiben végül arra utalt,
hogy a papán kívül senki más nem láthatja a művet.
– Nem találtam meg – vallottam be Pope-nak. – Megnéztem az összes
stúdióban, a szobájában, és megkérdeztem Harryt meg Almát is. Senki sem
tudja, hol dolgozik. – Megvontam a vállamat, próbáltam nem mutatni,
mennyire megdöbbent engem ez a dolog – különösen az előző este után,
amikor nem volt hajlandó megérinteni ott, ahol vágytam rá.
– Mekkora puncivadász! – Pope megrázta a fejét.
Hát, nem egészen, de nem akartam őt kijavítani. Velem nem akart
puncizni.
– Hát, ha holnap sem találod meg, nekem besegíthetsz!
– Miért, az agyhalottal mi bajod? – kérdeztem. Mindketten nevettünk.
Pope azt mondta, Arabella pár perccel azután lépett le a műterméből,
hogy rájött, nem tudja, mi a különbség az ecset és a konzerves doboz között.
Inkább elment megkeresni az apámat. Pope azt mondta, a csaj szabályosan
őrjöngött. Lehet, hogy most jött rá, hogy Vaughn akkor sem jön össze vele, ha
ő átköltözött érte az óceán túloldaláról.
– Pope – szólaltam meg, ezúttal komoly hangon. – Ami a születésnapi
ajándékomat illeti… tudom, mit akarok.
– Na, ki vele!
Így hát elmondtam neki. Ez volt életem egyik legkínosabb beszélgetése.
Szerencsére sötét volt, így Pope nem láthatta, hogy elpirulok, és nagy
megkönnyebbülésemre beleegyezett. Egy részem azt hitte, hogy talán a
képembe röhög, és azt mondja, húzzak a picsába. De teljesen lazán fogadta a
dolgot, azt mondta, nem lesz semmi gond. Aztán hogy oldja a kínos helyzetet,
megfordult, és megcsiklandozta a derekamat.
Nevettem, majd a matrac sarkához, a falhoz szorítottam őt, és
megpróbáltam visszacsiklandozni. Az ágyamon birkóztunk, és hálát adtam,
hogy a gyakornokok és asszisztensek nem állnak a személyzet szigorú
felügyelete alatt, mint a diákok, és így be tudtam surranni hozzá. Lélegzet-
visszafojtva vihogtunk, és sikerült a kezemet a hónaljába csúsztatnom, amitől
megrándult. (Pope köztudottan csiklandós volt.) Felmászott rám, és a futonra
nyomott, pont úgy, ahogy Vaughn tette előző este, a csuklómat a vállam mellé
szorítva.
Örömtől lihegve tekeregtem alatta.
– Szállj le rólam!
– Hüm, igazából úgy érted, hogy folytassam, ugye? – Pope megnyalta az
ajkait, a szemei huncutul felcsillantak. – Mert minden épeszű ember tudja,
hogy a nem azt jelenti, hogy igen.
A gyomrom megfájdult a nevetéstől. Röhejesen viselkedett. Úgy tettem,
mintha küzdenék vele, amikor a semmiből Pope lerepült rólam, és a háta a
szobám szemközti falának csapódott. Először úgy tűnt, mintha a levegő vagy
egy láthatatlan szörnyeteg szívta volna magába, mint valami filmben.
Üvöltve felszökkentem az ágyban, de aztán egy árnyék rajzolódott ki Pope
alakja fölött, mint egy sötét démon, és pontosan tudtam, ki az a szörnyeteg.
– Ha még egyszer hozzáérsz, nem lesz kezed, amivel megvédheted az
ocsmány képedet, nem lesz lábad, amivel elfuthatsz előlem, vagy nyelved,
amivel beköphetsz. Értve vagyok, Rafferty Pope? – Vaughn hangja úgy
hasított a levegőbe, mint egy kígyó sziszegése.
Raffnak esélye sem volt válaszolni, mielőtt Vaughn ökle a levegőbe
emelkedett, és megcélozta az arcát. Ráugrottam Vaughnra, hátulról a dereka
köré tekertem a lábam, és visszarángattam az ökölbe szorított kezét.
– Te idióta! – üvöltöttem, aztán a földre zuhantam, és Vaughnt csépeltem,
ahol értem. A hátát. A vállát. A fejét. – Csak szórakoztunk. Nem akart
bántani!
Egyébként is, mit keresett itt Vaughn? És mióta érdekli az, mi történik
velem?
Megfordult, a tekintete megrémített. A szeme sokkal sötétebb volt a
természetes színénél, és teljesen megnőtt a pupillája. Tele volt gyűlölettel,
haraggal és… félelemmel? Esküszöm, hogy valami őszinte dolgot láttam
mögöttük.
– Dugsz vele? – támadott le.
– A szexuális életemhez semmi közöd – feleltem unottan, visszanyerve a
nyugalmamat.
Egész nap került engem, aztán este visszajött, hogy… pontosan miért is?
A válasz nyilvánvaló volt. Miattam. Vagy legalábbis azt akarta tőlem, amit
Arabellától, Alice-tól és a tinibabák háremétől kapott: teljes behódolást és
egy kiadós szopást.
Rossz helyre jött.
– Válaszolj! – emelte fel a hangját.
– Persze, hogy dugok Pope-pal. – Édesen elmosolyodtam, miközben Pope
feltápászkodott és friss, újonnan ébredt gyűlölettel nézett Vaughnra. – Nézz
csak rá, Vaughn! Pope tízszer tehetségesebb nálad, normális és csodálatos.
Egész negyedikben azzal gúnyoltál, hogy szűz vagyok, de tudod mit, Spencer?
– Lábujjhegyre álltam, Vaughn füléhez hajoltam, és egész halkan folytattam,
hogy Raff ne hallhasson minket. – Azt hiszem, inkább neked van szükséged
egy-két leckére. Az, hogy csak állsz, és hagyod, hogy leszopják a farkadat,
nem igényel túl nagy ügyességet, és egy pillanatig sem hiszem el, hogy nem
akarsz hozzám érni. Csak nem tudod, hogyan kell.
Megdöbbenve hátrált egy lépést. Aztán megláttam a vad tekintetét, a
szemei kissé elkerekedtek, és tudtam, hogy ezúttal túl messzire mentem.
– Bármi is van köztetek, annak mostantól vége – jelentette ki. – Az én
tulajdonom voltál az All Saintsben, és itt is kurvára az enyém vagy.
– Hűha… – Pope felnevetett Vaughn háta mögött, aminek hatására
mindketten felé fordultunk. Lesöpörte a port a nadrágjáról. – Valakinek
szüksége van egy Xanaxra, egy italra és arra, hogy ellenőrizze a valóságot.
Lenny senkinek sem a tulajdona, haver. Az 1800-as éveknek már vége.
Manapság a nők döntenek az életükkel kapcsolatban. Radikális, tudom.
– Pofa be! – csattant fel Vaughn, és visszafordult felém. – Ma este itt
maradok.
Megpróbáltam visszanyelni a hisztérikus nevetésemet.
Valamennyire sikerült is.
– Kifelé! – Az ajtó felé mutattam.
– Nagyon szar napom volt, Jó Kislány, és nincs kedvem veszekedni. De
ha neked muszáj, előre szólok, hogy te leszel a vesztes fél.
Butaság volt az érzéseire gondolni, de Vaughn még a sötétben is olyan
fáradtnak és kimerültnek tűnt, hogy nem akartam én lenni az, aki teljesen
összetöri. Valamilyen oknál fogva, bár élveztem a vérét szívni, rájöttem, hogy
már nem vágyom arra, hogy fájdalmat okozzak neki. És ez aggasztott. Nagyon
is.
Kifújtam a levegőt, és bólintottam egyet Pope felé.
– Semmi baj.
– Biztos? – ráncolta a homlokát.
Megkerülve Vaughnt, megöleltem Pope-ot, és rájöttem, hogy ők ketten
valószínűleg most találkoztak először.
– Vaughn, bemutatom Pope-ot. Pope, ez itt Vaughn. Pope a legjobb
barátom. Vaughn pedig… – Elakadt a szavam, és egyik srácról néztem a
másikra, akik egymással szemben álltak. – Vaughn egy fasz – fejeztem be a
mondatot pléhpofával.
– Arabella mesélte, hogy segítettél neki kitölteni a jelentkezési lapot, amit
én ostoba módon elfogadtam. Kösz szépen, hogy egy szemét asszisztenssel
terhelsz, aki alig tud írni és olvasni. – Pope kinyújtotta a kezét, Vaughn pedig
egy pillanatig vizsgálgatta, mielőtt vonakodva megrázta.
 – Ha még egyszer hozzáérsz Lenhez, gondoskodom róla, hogy Arabella
legyen a legkisebb gondod. – Vaughn udvariasan elmosolyodott, és
barátságtalanul megszorította Pope kezét.
Pope füttyentett, majd felvonta a szemöldökét.
– Len.
Esküszöm, Vaughn elpirult, de túl sötét volt ahhoz, hogy ezt meg lehessen
állapítani.
– Na jó, most már húzz innen, haver – intett Vaughn.
Miután egyedül maradtunk, felém fordult. Visszabújtam az ágyba, nem
törődve a jelenlétével. Belefáradtam abba, hogy egész nap a kastélyban
bolyongtam, hogy megtaláljam, és semmi kedvem nem volt veszekedni.
Kinyitottam a fantasykönyvemet, és a falnak támasztottam magammal
szemben, mintha nem lenne koromsötét odabenn. Mögöttem Vaughn tett egy
lépést az ágy felé.
Felemeltem a kezem, anélkül, hogy megfordultam volna.
– Eszedbe se jusson! Még mindig nálam van a kés. Ezúttal ott váglak meg,
ahol a nap nem süt.
– Ez lenne a harmadik jel, amit rajtam hagysz. Mostanra már tudhatnád,
hogy nem zavar a dolog.
Észrevettem a lila heget a nyakán, de fogalmam sem volt, milyen másik
hegre célzott. Elfordítottam a fejem, hogy a vállam fölött ránézzek, mert a
kíváncsiságom felülkerekedett rajtam. Vaughn felhúzta az ingét, és
megmutatta a heget, ami akkor keletkezett, amikor a fürdőkádban
összevarrtam. Úgy tűnik, szörnyű munkát végeztem. Még mindig láttam, ahogy
a bőr cikcakkban zárul össze, mint egy elgörbült cipzár. A hús begyógyult
körülötte. A sebhely viszont valószínűleg örökre úgy marad.
Visszafordultam a könyv felé, háttal neki.
– Szívességet tettem neked.
– Nem is panaszkodtam – felelte könnyedén.
– Hol voltál ma?
– Dolgoztam.
– Miért nem hívtál fel?
– Mert nincs szükségem segítségre.
– Miért ajánlottad fel nekem a pozíciót, ha nem akarod, hogy segítsek? –
Még mindig ugyanazt a lapot bámultam, képtelen voltam egy szót is
megfejteni anélkül, hogy lámpát gyújtanék.
 A gyakornoki állásról kérdeztem, vagy minden másról, ami köztünk van?
Az egyik pillanatban még érdeklődött – megszállottan, kétségbeesetten,
veszettül –, a másikban pedig teljesen leszart.
– Mert… – A hangja egyre közelebb ért, és tudtam, hogy fölöttem van,
hogy bármelyik pillanatban megérinthet. A gondolattól végigfutott a hideg a
bőrömön. – Szemmel akartalak tartani, te pedig itt akartál lenni. Nézd, szar
napom volt. Szabad kezet adok neked, hogy hat hónapig dolgozhass a
műveden. Az enyém miatt ne aggódj! Időben elkészül, és kurva jó lesz. A
seggünkből is állásajánlatok fognak potyogni.
– Nem engeded, hogy bárki is meglássa – mondtam.
– Nem.
– Még apámnak sem?
Semmi válasz. Jézusom. Felé fordultam, és hangos puffanással becsuktam
a könyvet.
– Tudta, hogy nem engeded, hogy megnézzem, és mégis hagyta, hogy
idejöjjek, és hat hónapot pazaroljak rád az életemből?
Vaughn az ágyam szélén ült, és néma kíváncsisággal nézett rám.
– Itt akartál lenni.
– Gyakornokként.
– Pontosítani kellett volna.
– Ó, ne húzzál már fel! Nem vagyok egy jótét lélek!
– Senki sem mondta, hogy az vagy – morogta Vaughn, elveszítve a
türelmét. – Nézd, anélkül szerzed meg a presztízst, hogy dolgoznod kéne.
Majd elintézek minden szart egyedül, és ha végeztünk, összehozok neked egy
gyakornoki állást. Megy ez nekem, Jó Kislány! Nem tudtam, hogyan és miért,
de valami azt súgta, hogy meg akar érinteni, csak nem tudja, hogyan
reagálnék rá. A kezét esetlenül az ölébe szorította. Márpedig Vaughn soha
nem viselkedett esetlenül.
A fejemet a párnára hajtottam, és kifújtam a levegőt, miközben a plafont
figyeltem.
– Haza kéne mennem.
– Hagyd már abba, Kukaszörny!
Ez nyilván egy poén volt részéről.
– Nincs rám szükséged – mutattam rá.
Ez volt az igazság, és fájt. Eleve nem akartam a hülye asszisztens állást,
és aztán hiába fogadtam el, nem adott semmi feladatot. Az egész létezésem
értelmetlennek tűnt. Vaughn nem szólt semmit.
– De igen. – A hangja mintha a semmiből jött volna, és ez meglepett. –
Szükségem van rád, csak nem a kibaszott szobromhoz.
– Vicsorogva rám nézett végül. – Most boldog vagy?
– Hogy érted ezt? – Felültem, és megdörzsöltem a szemem. Lenézett az
ölébe, és rövid hallgatás után követtem a tekintetét.
Merevedése volt. Még csak egymáshoz sem értünk. Még csak nem is
flörtöltünk. De gondolom, így működnek a hormonok, nem? Tizenkilenc éves
volt. Az ilyen korú fiúk hírhedtek arról, hogy mindentől feláll nekik, még a
borotvált mosómedvéktől is.
– Így. – Levette a kezét az öléből, így jobban láthattam vastag, lüktető
erekcióját a fekete melegítőnadrágja mögött. – Ez velem nem szokott
megtörténni. Vagyis csak akkor, amikor én akarom, de az nem ugyanolyan
érzés… mint amikor veled vagyok.
Az egész mondatot úgy nyögte végig, mintha valami szörnyű bűntettet
ismerne be. Megnyaltam az ajkaimat, lenyeltem egy gombócot a torkomban.
Izgatottság? Nem, ez több volt annál. Diadal volt, amit éreztem.
– Miről beszélsz?
Egyenesen a szemembe nézett. Ragyogtak a szemei.
– Mégis mi a faszt gondolsz, mit mondok? Szexi vagy, és azt hiszem,
szeretnék veled bolondozni. Nem használtam egy idegen szót sem, Jó
Kislány. Nem kell a szótárt nyitogatni.
Hát visszatért a seggfej. Tudtam, hogy megijedt az igazságtól.
Valamiért a szex kényes téma volt számára. És talán igazam volt.
Talán mindketten szüzek voltunk. Viccből mondtam, de ha jobban
belegondoltam, akkor már volt értelme. Soha nem láttam, hogy tényleg
smárolt volna bárkivel. Soha nem láttam flörtölni vagy beszélgetni.
Soha nem láttam, hogy megcsókolt volna bárkit.
Jézusom, szerintem nem is hallottam arról, hogy megcsókolt volna bárkit.
Meglendítettem a lábam, és felültem. Egymás mellett ültünk. A következő
kérdést úgy tettem fel, hogy nem néztem a szemébe.
– Velem csókolóztál először?
Ez azt jelentené, hogy Vaughn első csókjára körülbelül tizennyolc éves
korában került sor. Túl nevetségesen hangzott ahhoz, hogy elhiggyem. Senkit
nem szopnak le, mielőtt csókolózna bárkivel.
Felhorkant, és megrázta a fejét.
 – Baszd meg!
– Áruld el!
– Nem, nem veled csókolóztam először – csattant fel durván.
Nem szóltam semmit. Talán csak rosszul értettem. Volt egy ütemnyi csend,
mielőtt újra kinyitotta a száját.
– Te voltál a második. Megcsókoltam Luna Rexrothot Cole-ék tavalyi
karácsony előtti buliján, csak hogy bosszantsam Knightot, és végre lépjen.
A pulzusom ismét felgyorsult. Egész életében csak egy lánnyal
csókolózott. Kettővel, engem is beleértve. És az első nem is számított. Ez
nemcsak valószínűtlennek, de teljes őrültségnek tűnt. Még én is négy sráccal
csókolóztam. És nem volt semmi szóra érdemes tapasztalatom. Vaughn
tényleg nem akart semmit a lányoktól, ha ennyire vonakodott tőlük. De miért
nem?
– Lehet, hogy aszexuális vagyok – jegyezte meg szenvtelenül.
Nem gondoltam, hogy az lenne. Ahogy csókolóztunk… az varázslatos
volt. Két forró, halandó test vad, zabolátlan vágya kapcsolódott össze és
robbant fel akkor, mintha kétségbeesetten ki akarnánk bújni a bőrünkből,
hogy összeolvadjunk, amennyire csak lehetséges, és eggyé váljunk.
Eggyé.
Ezért nem tudtam ellenállni Vaughn csókjainak, vagy annak, amikor a
hajamba túrt, vagy amikor a szoba másik végéből rám nézett. Amikor
összekapcsolódtunk, úgy éreztem, mintha egy egység lennénk, és ez egyszerre
rémített meg és izgatott fel.
– Nem akarlak megdugni. Nem akarlak kinyalni – mondta Vaughn
komolyan, és a hangja meg-megbicsaklott.
Úgy tűnt, mintha aznap este a megvilágosodás küszöbén állna. Mi történt,
hogy ilyen lett?
– De meg akarlak csókolni. Nagyon is. Mindenhol. És… – A homlokát
ráncolta, és sóhajtva forgatta a szemét. – Azt hiszem, nem bánom, ha a végén
még tetszik is neked, amikor ezt csinálom.
Kitört belőlem a nevetés.
Erre nem számított. Most még mélyebbek lettek homlokán a ráncok, és
bosszúsan tágra nyílt a szeme. Úgy tűnt, nem érti, miért hízelgő és
szórakoztató számomra a gondolat, hogy annyira vonzódik hozzám, hogy
hajlandó megszegni számos belső szabályát. Meg kellett barátkoznia azzal,
hogy valaki másnak is örömet okoz. Jézusom, óvatosnak kellett lennem ezzel
a fiúval. Az ilyen pillanatok miatt kedveltem Vaughnt mint embert, amikor
túlláttam az álarcán. Szerencsére ritka volt az ilyen pillanat, így nem tudtam
egészen beleszeretni.
– Ez nem vicces.
– De az. Igazad van, nem kellene elmennem. Te dolgozz csak a műveden
helyettem is, én pedig a saját projektemre fordítom a szabadidőmet! De, ami
a csókolózást illeti, van néhány kérdésem, mielőtt döntést hoznék az
ajánlatoddal kapcsolatban.
– Ez nem ajánlat volt – csattant fel, mintha elborzadt volna attól, hogy ezt
bóknak veszem.
Megvontam a vállam, és az ajtóra mutattam, hátha elfelejtette, merre van a
kijárat. Nehéz sóhajt eresztett meg.
– Bízd csak rám!
– Más lányokkal is fogsz csókolózni? – Megragadtam és a derekamhoz
öleltem a párnámat. Konkrétan Arabellával.
– Nem. – Majdnem összerezzent, és úgy bámult rám, mintha megőrültem
volna. – Persze, hogy nem.
– Hagyod, hogy leszopjanak? – kérdeztem.
– Miért, te leszopsz?
– Nem, nem, ha csak nem nyalsz ki engem.
– Hát, akkor azt hiszem, igen. Majd más leszop.
– Akkor nincs üzlet.
– Ezt most komolyan mondod? – elhúzódott, hogy megvizsgálja az
arcomat.
Megvontam a vállamat.
– Nem kérek gyűrűt, Vaughn. Mindketten tudjuk, hogy nem lesz ebből
semmi, csak hülyülés, és szeretek a savanyú pofáddal szórakozni. Most, hogy
nincs más dolgom, mint a művemen dolgozni, azt hiszem, kellemes kis
figyelemelterelés lehetnél számomra, amíg ki nem jutunk innen. De ha te
továbbra is más lányok szájába dugod a fütyidet, akkor felejtsük el egymást.
– Jól van – bökte ki, és a dühtől elvékonyodott az ajka.
– Rendben – vágtam rá könnyedén, és valahogy (valahogy) rájöttem, hogy
sikerült meggyőznöm magam a beszélgetés során arról, hogy ez egy zseniális
ötlet.
Hogy egyenesen nagyszerű, hogy Vaughn ennyi szabadidőt adott nekem.
 Hogy milyen jó, hogy csókolózni fogunk és egymást simogatjuk, és ki
tudja, talán még dugunk is.
Az égvilágon semmi esélye nem volt arra, hogy érzéseket csikarok ki az
ifjabb Luciferből. Nem akartam szerelmes lenni. Sem megházasodni.
Gyerekeket szülni. Ezért tetováltattam a Carlisle mottóját a belső combomra.
Még azt is sikerült elhitetnem magammal, hogy az, hogy Vaughn Pope előtt
izmozik, nem okoz majd gondot a jövőben, mert mindkét férfit kordában
tartom.
Valójában egyetlen sérelmet nem tudtam lenyelni: azt, hogy papa elárult.
Azt, hogy eltitkolta előlem az igazságot a gyakornokságommal kapcsolatban.
Úgy éreztem, papa elárult engem, hogy segítsen az ellenségemnek, és ezért
dühös voltam rá.
Vaughn nem tartozott nekem semmivel. De az apám? Ó, ő igenis tartozott.
– És úgy értem, bánthatsz is, ha akarsz – folytatta Vaughn, és
megköszörülte a torkát. – Mármint, nyelheted a vérem, meg ilyenek, ha erre
izgulsz.
Nem tudom, miért szomorított el annyira, hogy felajánlotta nekem a saját
fájdalmát az alkunk zálogaként. Szerettem bántani őt, de csak akkor, amikor ő
is bántott engem. Vele ellentétben nekem nem az volt a gyengém, hogy
fájdalmat okozzak neki.
– Nem akarom. – A hangom hangszíne olyan volt, mintha lábujjhegyen
tipegnék.
– Oké.
– Na, most, hogy ezt megbeszéltük – a combomra csaptam, és
kétségbeesetten próbáltam kiszorítani a dühöt meg az apámmal szembeni
csalódottságot a tudatomból –, emlékszel az első csókodra Lunával?
– Homályosan… – Az arca ismét rubinvörösre váltott. Nem akart rám
nézni.
Ó, Vaughn.
– Azt akarom, hogy töröld ki az emlékeidből. – Felálltam, a két lába közé
léptem, és átkaroltam a nyakát. Lassan lehajoltam, térdeim a derekához értek.
Elakadt a lélegzete. Az enyém is, teljesen. A levegő ismét sűrűnek és
nedvesnek tűnt. Aztán hozzányomódtam a merev farkához, éreztem, ahogy a
vastag dudor a puncimhoz préselődik.
– És azokat is, amik eddig történtek kettőnk között. Ez az első csókod. –
Az ajkam az övéhez közel mozgott, miközben beszéltem.
 – Len. – A becenevem forrón és kétségbeesetten pottyant a szájából az
enyémbe.
Lecsukta a szemét, annak ellenére, hogy mindent megtett, hogy uralkodjon
magán. De én nem. Tágra nyílt szemmel bámultam őt, miközben
megcsókoltam. Nincs is szebb látvány annál, mint mikor Vaugh Spencer
végre elengedi magát.
 Tizenharmadik fejezet
VAUGHN
Hát, tessék.
Megtettem, bassza meg. Megcsókoltam egy lányt, és tetszett. Nagyon, de
valami kurvára nagyon.
Nem ez volt az első alkalom, hogy megcsókoltam Lenora Astalist. De
most már kötöttünk egy megállapodást, és eldöntöttem, hogy amíg tart ez a
rohadt gyakornokság, kipréselem a csajból, amit csak lehet. Meg akartam
csókolni, hogy később megdugjam, és aztán normális, szexuálisan
funkcionáló emberként hagyjam el a Carlisle Előkészítőt.
Talán.
Na jó, valószínűleg nem így lesz.
Miután beszélgettem apámmal, és megkérdezte, hogy meleg vagyok-e,
rájöttem, hogy aktív lépéseket kell tennem afelé, hogy a farkamat a lehető
legtöbb lyukba belemártsam. Az embereknek feltűnt a viselkedésem, és ez
nem tetszett.
A következő hetekben reggel héttől este kilencig dolgoztam. A szobor
szépen formálódott. A fejek már arányosak voltak, és az arcokat részletesen
kifaragtam, egészen a legapróbb részletekig, az utolsó erezetig, ráncig és
szeplőig. A hajszálak tökéletesre formázása azonban hetekbe telt. Lenora
jelenléte a stúdióban valószínűleg a felére csökkentette volna az időt, amíg
elkészülök, de nem akartam, hogy segítsen.
De azért jól nézett ki a szobor. Edgar néhányszor eljött megnézni a művet,
és az első ajtótól a másodikig végig a gombaszag meg a hátborzongató légkör
miatt panaszkodott morogva. Azt mondta, a lelkem csak úgy sugárzik a
szoborból.
– Ha így folytatod, könnyen eladhatod magad. Mármint ezt persze nem
adhatod el. A Carlisle Előkészítő tulajdona lesz. Örökre.
Fogadjunk, hogy nem lenne ilyen önelégült, ha tudná, hogy miután a
művemen dolgoztam, rohantam is a második műszakba: a lányát dolgoztam
meg, aki minden este a nevemet nyögte.
A munkaidőmben az volt a jó, hogy sikerült szinte teljesen elkerülnöm az
emberekkel való érintkezést. Minden reggel fél hatkor keltem, kocogtam,
lezuhanyoztam, kávé mellett átnéztem az e-mailjeimet – válaszoltam apának,
anyának és Troy Brennannek, alias a Megoldó Embernek, aki elkezdett
dolgozni a Harry Fairhurst-ügyön –, majd bezárkóztam a pincébe. Reggel
nyolckor kezdődtek az órák, és mire este kilenckor befejeztem a munkát, az
emberek már a kollégiumban voltak. Az ebédlő zárva volt, és a random
punkokon kívül, akik meghajoltak a jelenlétemben, meg az alkalmanként ott
lébecoló és ruhán keresztül baszó párokon kívül senkit sem láttam.
Még Arabellát sem.
Rafferty Pope-ot meg pláne nem.
És hála a magasságos fasznak, Harryt sem.
Biztos voltam benne, hogy őrködik így is, hogy nem vagyok ott az életében
napi szinten. Elment odáig, hogy az anyámat is bemártotta, csak hogy biztos
legyen benne, nem fogok bosszút állni, szóval tudtam, hogy nem olyan hülye,
mint amilyennek eleinte gondoltam. Bár hallgattam róla, ez nem jelentette azt,
hogy nem dolgoztam azon, hogy elkapjam.
Aztán ott voltak a Jó Kislánnyal töltött éjszakák.
Zuhanyozás és egy egész vekni sonkás-vajas kenyér után besurrantam a
szobájába, és megcsókoltam a száját.
A nyakát. A szemét. A haját.
Készen álltam a többire is – talán a melleinek megkóstolására. Még nem
érintettem meg őket, de azóta gondoltam rájuk, amióta meztelenül kiszállt a
medencéből.
Lenorától merevedésem lett, és ez egyrészt nemkívánatos módon elterelte
a figyelmem, másrészt megkönnyebbülést jelentett. Esténként, az órákig tartó
szűzies pettingelést követően visszamásztam a szobámba, szédülve, mert
minden vérem a farkamban volt, és jól kivertem, mielőtt elaludtam volna az
ágyban. Vödörszámra jött a geci. A Jó Kislánnyal való megállapodásom előtt
nem élveztem el túl gyakran, ennyiszer pedig soha. Annyi jött, hogy egy
tejesdobozt is meg tudtam volna tölteni vele naponta. Le kellett gugliznom,
hogy ez normális jelenség-e.
Valamilyen oknál fogva Lenora tökéletesen nyugodtnak tűnt, amikor
kihajított, miután végeztünk. Egyikünk sem akart többet, szóval nem igazán
könyörögtem a kibaszott együtt alvásért. Nem tűnt ragaszkodónak és nem
akart birtokolni, ez pedig tetszett.
Még egy kicsit sajnáltam is, hogy elraboltam a gyakornokságát. Na jó, ez
nem igaz.
 A Carlisle Előkészítőben töltött hatodik héten véget ért az az időszakom,
hogy nem találkozom senkivel az emberekkel teli kastélyban. Reggel hét óra
múlt tíz perccel, amikor végigsétáltam a negyedik emeleti folyosón, ahol az
összes gyakornok, asszisztens és személyzet lakott.
Tulajdonképpen az összes nagykorú seggfej, akik bratyizhattak egymással
anélkül, hogy börtönbe csukták volna őket.
Ekkor láttam meg Arabellát kisurranni az egyik szobából. Edgar
szobájából.
Halk kattanással becsukta az ajtót, lehorgasztotta és megrázta a fejét.
Szarul nézett ki – fáradtan, mint aki el van érzékenyülve és most bőgött.
Amikor felnézett, és meglátott engem, laza, ribancos vigyor terült el az arcán.
Letörölte az arcáról a könnyeket.
– Gondoltam, hogy keresni fogsz, Spence. – Oldalra tolta a csípőjét, a
kezét a csípőjére tette. A ruhája… hát, nem is tudom, mi a szar volt az rajta.
Valami piros, csipkés hálóing, hozzáillő köntössel. Nyilván beszélgetni volt a
szobrásznál. Vagy inkább baszélgetni.
Tovább haladtam Len szobája felé, nem is foglalkozva vele. Arabella úgy
követte a lépteimet, mint egy kétségbeesett csivava. Még jó, hogy nem
tartoztam lojalitással Lenorának. Ha közlöm a hírt, hogy az ötvenes éveiben
járó apja egy tinédzserrel kefél, az kínos előjáték közbeni beszélgetésnek
bizonyult volna.
Nem mintha bármiről is beszélgettünk volna, hála a fasznak.
Bár abban sem lehettem teljesen biztos, hogy nem fogom elmondani neki.
Ki a fasz tudta, mi jön ki a számon, amikor újra találkozunk? Néha tönkre
akartam őt tenni, máskor megmenteni, de legtöbbször közömbös volt
számomra a létezése, leszámítva azt, amit a hülye teste miatt éreztem.
– Mondtam már, hogy az összes ruhámat ellopták és elégették a múlt
héten? – szólt utánam Arabella. – Igazi egyenruhában kellett járkálnom, amíg
a szüleim nem küldtek nekem néhány cuccot.
 Tudtam. Én voltam a felelős ezért. Úgy tűnt, Arabella teljesen elfelejtette,
hogy amikor utoljára láttam, felgyújtotta Lenora házát, és rám hagyta, hogy
megmentsem. Úgy gondoltam, ez egy szép módja lesz annak, hogy köszönjek
neki anélkül, hogy ténylegesen látnom kéne a képét.
– Rohadtul sajnálom. – Szándékosan gyorsan haladtam, hogy nehezére
essen lépést tartani vele. – Másrészt, az idő nagy részében úgysem vagy
felöltözve és térden állsz, szóval fogadok, hogy senki sem veszi észre a
változást.
– Hú, de vicces vagy. – Megcsapta a vállamat, még mindig utánam
caplatva. – Hol van a szobád? – lihegte.
Az előbb még sírt, de most úgy nézett ki, mint egy kibaszott fénygolyó.
Utáltam a lelketlen, előkelő, apuci pénzén élő lányokat. Elhaladtam Len
szobája mellett, és az enyém felé vettem az irányt. Nem akartam, hogy
Arabellának bármi köze legyen ahhoz, amit csinálok.
– A „ne legyél már ilyen nyomulós” szobában lakom – közöltem.
– Nem láttalak errefelé, pedig egy emeleten lakunk.
Elmentem a saját szobám előtt is, elértem a széles lépcsőhöz,
megkerültem, és lementem a másik lépcsőn, a második emelet felé. Arabella
kitartóan követett.
– Dolgozom – mondtam végül.
– Hát, én nem. – Kitört belőle a nevetés. – Szegény Raffaello, vagy hogy
is hívják. Vámpírlány néha segít neki, de őszintén szólva, magányosabb, mint
egy szűz a Panic! At the Disco koncerten. Én minden nap a városban
mászkálok, hogy csinos ruhákat, és nem is tudom, valami életet keressek.
Ezen a környéken egy rohadt pláza sincs. Totál unalmas.
Szóval Lenora még mindig a faszfejjel lógott. Gondolatban feljegyeztem,
hogy mindkettőjüket emlékeztessem: fogják vissza magukat. A pulzusom
lüktetni kezdett a torkomban.
Gyerekkoruk óta a legjobb barátok, a picsába. Láttam, mi lett a vége
ennek Knight és Luna esetében. Spoiler: azóta, hogy a csaj naponta a
haverom spermájával gargalizált, több volt köztük a barátságnál.
Megkerültem a folyosót, és az utolsó lépcsőház felé haladtam.
Arabella alig kapott levegőt, olyan gyorsan haladtam.
– Ne csináld már, Spence! Pokoli magányos vagyok.
– Akkor menj haza!
 Ő könyörgött nekem, hogy szerezzem meg neki ezt a melót, amikor
Indianába rángattam magammal. Már nem is emlékeztem, hogy miért
vállaltam – talán azért, hogy felbosszantsam vele Lent, és mert úgy voltam
vele, hogy legalább lesz egy állandó csaj, aki leszopja a farkam egy
kiskorúakkal teli helyen. Akkoriban nem is tűnt olyan rossz ötletnek…
– Nem lehet – duzzogott, és valósággal toporzékolt a lábával, mint egy
kibaszott hároméves. – Valami… valaki itt tart engem.
– Akkor maradj, csak fogd be a pofád! Ez a két lehetőség áll előtted.
– Régen barátok voltunk. – Belekapaszkodott a karomba. Leráztam
magamról.
– Helyesbítek: barátságosan viselkedtünk egymással, azaz nem
gyűlöltelek aktívan. De azért még mindig kilométerek választanak el attól,
hogy kedveljelek is. Közben, tudod, felgyújtottál egy házat, amiben benne
voltam, és otthagytál, hogy megmentsem Drusillát. Hát, az a gyilkossági
kísérlet kicsit megrontotta a kapcsolatunkat.
Leértem az első emeletre. Megálltam. Nem akartam lemenni a pincébe, és
felfedni, hogy hol dolgozom. Arabella melle, amit igyekezett az arcomba
tolni, csak úgy hullámzott. Még feljebb tolta a mellét, átdobta a karját a
vállamon, és vigyorgott. A farkam olyan puha volt, hogy tésztaként lehetett
volna gyúrni.
– Majd én gondoskodom rólad. Segítek neked lazítani. Mit szólsz hozzá?
– Ez könnyű kérdés volt.
– Azt, hogy nem, baszd meg! – Félrelöktem a karját.
Valami hülye oknál fogva, a gondolat, hogy Len elsétál és megláthatja ezt
a jelenetet, felbosszantott. Nem mintha érdekelne, de nem hiányzott a fejfájás.
És tényleg nem akartam, hogy Arabella megint leszopjon, úgyhogy minden
másodpercet, amit a jelenlétében töltöttem, totál időpazarlásnak éreztem, ami
alatt hasznosabb dolgokkal is elfoglalhattam volna magam, például a seggem
vakarásával vagy a fal bámulásával.
– De kapsz valamit.
– Tényleg? – csillant fel a szeme.
– Nyugi. Egy lehetőséget kapsz, nem faszt. Ha vissza tudod magad fogni,
és nem szopod le Edgar Astalist, megígérem, hogy nem kúrom szét a
kishúgod arcát, ha visszamentünk Todos Santosba.
Nem állt szándékomban visszatérni. Legalábbis véglegesen. De Arabella
erről nem tudott, és Todos Santosban nem volt egy olyan köcsög sem, aki rá
tudott volna venni, hogy egy kiskorúval szopassam le magamat.
– A húgom alig tizenhét éves, te beteges barom! – ráncolta a homlokát.
Megvontam a vállam.
– Jövőre már legálisan csinálhatja. Tökéletes időzítés. Nem akarok
átmenni az egész családon, bár lássuk be, az anyád könnyűvérűnek tűnik, de a
tudat, hogy többen is leszoptak abból a házból, simogatná a lelkem. Szóval
tartsd magad távol Astalis apucitól, és keress valaki mást, aki mellett
játszhatod az iskolás lányt.
– Azt hiszed, Edgar Astalissal kefélek? – Könnyek csillogtak a szemében.
Talán. Az, hogy egyenesen az arcába bámultam, nem segített.
Szerettem volna még enni is aznap.
Felvontam a szemöldökömet.
– Tán jéghokit játszottál odabent?
– Jézusom, te aztán jó nagy pöcs vagy. – Felhorkant. – Tényleg a fejedbe
szállt, mi?
– Kicsoda?
– Drusilla.
Ki a fenének jutott eszébe az az ötlet, hogy megtanítsa Arabellát beszélni?
Be akartam perelni a dadáját.
– Te be vagy tépve. Na, húzz a picsába! – Megfordultam, hogy
otthagyjam. De amikor meghallottam a hangját a hátam mögül, megtorpantam.
– Igen. Az Astalisok ilyen hatással vannak az emberekre. Hát, Poppy
mondjuk nem. Ő egy lúzer. De Drusillában és Edgarban van valami
ellenállhatatlan, nem? Megváltoztatják az embereket.
Elvigyorodtam, megfordultam, és közel hajoltam a képéhez.
– Senki és semmi nem fog megváltoztatni engem. Ne hibáztass másokat
azért, mert nincs személyiséged, vagy azért, mert az erkölcseid lazábbak,
mint a punciizmaid. Most pedig tűnj el, különben a végén nem csak a ruháid
fognak hiányozni a szobádból. Arabella döbbenten bámult rám.
Kivillantottam a fogaimat, és összecsattintottam az állkapcsomat. Hátrált egy
lépést, nekiment a lépcsőkorlátnak, megfordult, majd rohanni kezdett a másik
irányba. A diákok elkezdtek kiözönleni az ebédlőből a folyosóra, és
mindannyian a félmeztelen, pszichopata fehérneműs lányt nézték, aki ott
rohant. Megfordultam, majd a pincém felé sétáltam, mielőtt még többen
rájöhetnének, mit csinálok.
Változás, a nagy francokat.
 Ugyanaz a segg voltam. Csak történetesen most volt egy másik kis seggem
is.

Ebédidőben lesétáltam a városba, hogy találkozzak Jaime bácsival, apa

legjobb barátjával és a vagyonkezelőmmel. A szüleim nem akartak
foglalkozni ezzel a szarsággal. Apa aggódott, hogy anya megadja nekem, amit
csak kívánok, ezért a barátját bízta meg a feladattal. Jaime egészen Todos
Santosból repült el, hogy találkozzunk, na nem mintha az időbeosztása
annyira megengedte volna. Egy fedezeti alapot vezetett apával, Knight
apjával és Luna Rexroth apjával. Most mégis ugrott, mert mondtam neki,
hogy fontos dologról van szó.
Ez a rész trükkös volt, mert meg kellett bíznom Jaime-ben, hogy nem adja
tovább. Szerencsére nem volt az a besúgó típus.
A helyi Gregg’sben találkoztunk. Ő kávét rendelt, én pedig valami furcsa
süteményt választottam, amit nem terveztem megenni. Jobban szerettem
egyedül enni valahol csendben. Utáltam, ha az emberek tanúi annak, hogy
valami ilyen hétköznapi dolgot csinálok.
– Csá! – A vállammal meglöktem a vállát, mire ő megragadott a
nyakamnál fogva, és ölelésbe rántott.
– Helló, azt hiszem, ez az a szó, amit kerestél, te punk. Helló, keresztfiam!
Ledobtuk magunkat a székbe. Jaime-nek homokszőke haja volt, ebben nem
különbözött Fairhursttől, de sokkal barátságosabbak voltak a vonásai. A
haját szinte kopaszra vágatta, és úgy nézett ki, mint egy kaliforniai királyi
család tagja, nem pedig mint valami brit köcsög, aki olyan szavakat használ,
amelyeknek senki sem tudja a jelentését.
– Miért vagyok itt? – tért a lényegre Jaime, és kortyolt egyet az
Americanójából.
– Fel kell törnöm a malacperselyt. Hozzá kell férnem a pénzemhez –
válaszoltam egyenesen.
Majdnem rám fröcskölte a kávéját. Én ugyanúgy ültem, szétvetett lábbal,
az öklömet mélyen a pilótadzsekim zsebébe dugva.
 – Be vagy tépve? – tűnődött hangosan. – Nem pár fityingről beszélünk,
fiam. Egy teljes csomagtartónyi lóvéról, sőt, még annál is többről.
– Ha tudnád, mire kell, nem mondanád ezt – feleltem nyugodtan, a
tekintetem végig rajta tartva.
Ő dühtől megmerevedve bámult rám.
– Oké, próbáld ki!
– Előbb meg kell ígérned, hogy nem köpsz be a szüleimnek.
Jaime bácsi nem szólt semmit, ahogy azt előre sejtettem. A hátizsákomból
elővettem egy magam által szövegezett szerződést, és átcsúsztattam a köztünk
lévő kerek, műanyag asztalon.
– Vaughn…
– Nem tudhatják meg – vágtam bele a szavába, és átnyújtottam neki egy
tollat. Kurvára imádom a szerződéseket. A papír szarrá rémítette a gazdag
embereket, sokkal jobban, mint a fegyver. – Csak olvasd el, írd alá, és
elmondom, mi a helyzet.
Egy kicsit attól tartottam, hogy feláll, darabokra tépi a szerződést, és az
arcomba vágja. Amikor végül tényleg aláírta, kifújtam a levegőt. Aztán Jaime
hátradőlt, és megkérdezte, miről van szó, én pedig elmondtam neki, hogy
Harry zsarolt anyával kapcsolatban.
Kihagytam a másik, nagyon aprócska részt, ami a megölésével
kapcsolatos – fontos a szemantika, meg minden.
– És a terved biztosan működni fog? – A homlokát ráncolta.
– Nem vagyok benne biztos – vigyorodtam el.
Jaime bácsi lehunyta a szemét, és mély levegőt vett. Nem volt boldog. A
vagyonkezelői alapom tényleg nem volt móka tárgya. Nyolc számjegyű
összeg dollárban. Olyan rohadt sok pénz, amiről a legtöbb ember még
álmodni sem mer. És nekem most minden egyes pennyre szükségem volt.
– Meg fogom ezt bánni? – dörzsölte az arccsontját, miközben a mutatóujja
a telefonja képernyőjén lebegett. Egy ilyen tranzakcióhoz az embernek el kell
vonszolni a seggét egy valódi bankárhoz, de esetemben Jaime volt az a
bankár, így azt csinált, amit csak akart.
Éreztem, ahogy a nyál összegyűlik a számban.
Csináld már, öregem! Engedd el azt a kibaszott pénzt!
– Meg fogod köszönni, amikor vége lesz az egésznek – mondtam
halálnyugodtan, majd felálltam, és úgy tettem, mintha nem vágynék arra, hogy
csak úgy átutalja a pénzt a számlámra.
 – Eljártam már korábban is ezt a táncot, fiam, és a dolgok nagyon hamar
nagyon rosszra fordulhatnak. Tájékoztatsz majd a fejleményekről?
– Ígérem, Jaime bácsi – hazudtam. Aztán búcsú nélkül elsétáltam.

Gyalog mentem vissza a Carlisle-kastélyba. A kastélyhoz nem vitt busz,

és én nem is bántam. Ez azzal járt, hogy a legtöbb diák hétvégente hazament
vagy lekopott, hiszen a hely elszigetelt és kihalt volt. És azzal is, hogy
kevesebb seggfej állt az utamba.
Az út fölfelé haladt, és azzal töltöttem, hogy a Megoldó Embernek
küldtem egy hosszú, titkosított e-mailt a Fairhurst-ügyben elért
eredményeimről. Úgy kerültem a festőt, mint a pestist, de nem feltétlenül
örültem ennek. Mozgásba akartam hozni a szart, de csak akkor lehetett, ha
anya már teljesen kint lesz a slamasztikából. Ha most baszakodni kezdenék
vele, ő háborút indítana azonnal. Okosan kellett játszanom.
Miután megnyomtam a küldés gombot, felnéztem. Carlisle kisvárosának
központjában álltam, éppen át akartam kelni az utcán egy fákkal sűrűn
szegélyezett útra, ami a hídhoz vezetett, az pedig a Carlisle Előkészítőbe.
Az út végén volt egy kis csokoládébolt. A kirakat és az ajtókeret
ugyanolyan békazöld árnyalatú volt, és a konfitált kekszek, a toronnyi
brownie-k meg a gyümölcspasztillák között karácsonyi fények és kis nyomi,
középkori szajhákhoz hasonló, mosolygós porcelánbabák díszelegtek.
Megálltam, és az édességeket bámultam. Nem voltam édesszájú, de
ismertem valakit, aki nagyon boldoggá és nagyon gazdaggá tette a fogorvosát.
Valakit, aki kurvára értékelne egy szeletet abból a brownie-ból.
Valakit, akinek a bugyijába előbb-utóbb be akartam férkőzni.
Megráztam a fejem, a bejárati ajtóra pillantottam, és átmentem az utca
túloldalára.
Sose változz meg egy punciért!
 Tizennegyedik fejezet
LENORA
Mire megszoktam, hogy folyton a nyári szemeszteres diákokat látom
magam körül, elmentek, és a Carlisle Előkészítőben nagy robajjal kezdődött
a tanév. Már el is felejtettem, hogy milyen nagy tud lenni a nyüzsgés – a
folyosók csak úgy hemzsegtek az emberektől, mindenütt csevegés és tumultus.
És a diákokkal együtt megjött az ősz is. A levelek sárgára és
narancssárgára színeződtek, majd teljesen lehullottak a fákról, csupaszon és
szabadon hagyva őket.
Néha legszívesebben én is levetettem volna magam a mélybe a levelekhez
hasonlóan. De kapaszkodtam, még akkor is, amikor úgy éreztem, én is
ropogós, és törékeny vagyok és a széleim pedig kezdenek összetöpörödni.
Furcsamód Pope heteken át lelkesen várta a születésnapomat. Örültem
ennek – különösen annak fényében, hogy mit kértem tőle –, de furcsa volt,
mivel az alkalomra tavaly szinte egy képeslapot sem kaptam senkitől.
Úgy tűnt, Pope eltökélte, hogy felülírja a rossz élményt.
Amikor végre elérkezett a nap, kora reggel feltépte a hálószobám ajtaját,
nekicsapva a falnak, így ébresztett.
Pope egy születésnapi kalapban rontott be, és lazán az arcomba fújta a
partisípját.
– Boldog szülinapot! Boldog szülinapot! Boldog szülinapot, drága Lenny!
– énekelte, két teli feles poharat tartva a kezében, a hóna alatt egy díszes piás
üveggel.
Az éjjeliszekrényemen lévő ébresztőórára hunyorogtam. Még nyolc óra
sem volt.
Drámai szünet után befejezte.
– Boldog szüüüüliiiinaaaapoooot!
Mellém dőlt a matracra, és átnyújtotta az egyik feles poharat.
Koccintottunk, halkan morogva éljeneztünk, és leküldtük torkunkon a szúrós
folyadékot.
– Jó reggelt! – köszöntem nyögvenyelősen. – Ha valaki elfelejtette
volna…
 – Na, ugye? Minden relatív, Lenny. Különösen az idő. Valahol most épp öt
óra van. – Töltött magának még egy felest, és az üveggel az üres poharamra
mutatott.
Megráztam a fejem, és felültem.
– Ja, Sydneyben. Ott öt óra van.
Kicsit stréber voltam. Mindig is szomjaztam az információkra. Ez a
legtöbbször a hasznomra vált. Előző nap például a művemen, és azon
morfondíroztam, hogyan faraghatnék ki egy széttépett szívet. Azt akartam,
hogy úgy ömöljön ki a szobor mellkasából, mint egy aktív vulkánból kicsapó
láva. Amikor unatkoztam, bejártam a nappali órákra, hogy több inspirációt
gyűjtsek, és így szerencsére rábukkantam egy papírmasé-technikára, amit
Alma mutatott be az egyik emelt szintű órán. A papír törékeny, könnyen
gyűrődik, és vékony; amint az órák véget értek, elvonultam a híd túloldalán
lévő újságoshoz, és vettem egy halom újságot meg ragasztót.
A szív finoman sötét lett. A papír úgy robbant ki a szobor izmos
mellkasából, mint egy tűzijáték, csak úgy vibráltak a színek, szinte
megmozdult az egész.
Rafferty oldalba bökött, és visszarántott a jelenbe.
– Mivel töltjük a napot?
– Dolgozunk. – A homlokomat ráncoltam. – Sürget az idő, be kell
fejezned a festményed, és nekem is van dolgom bőven.
– Bassza meg a festés! Nem minden nap lesz tizennyolc éves a legjobb
haverom. Igyunk a városban!
– Hétköznap? – pislogtam. – Délelőtt? Csettintett az ujjaival, majd rám
mutatott.
– Ez egy soha vissza nem térő alkalom! Ráadásul nincs sorban állás a
bárpultnál.
– És nincs kocsma sem, mivel reggel nyolc óra van – nevettem.
Pope a szemét forgatta, majd könnyedén meglökött. A fejem
visszahanyatlott a párnára.
– Rendben. – Úgy tettem, mintha az elkeseredettségtől sóhajtanék.
– Azt hiszem, elmehetünk meginni pár korsó sört és betolni egy kis halat
sült krumplival. Meg… csokit. Jó sok csokit!
– Több csokoládéra van szükséged, mint ahány csontvázat a királyi család
tárol a szekrényben! – Pope felpattant, odasétált a rajzasztalomhoz, és
megcsóválta a fejét. – Ki a hódoló?
 – He? – Felnéztem, és megnyújtóztattam a tagjaimat az ágyban.
Az asztalon egy hatalmas kosár állt, benne egy egész hegynyi, egyenként
csomagolt brownie-val, mellette pedig egy fehér mackó piros masnival
átkötve. Azonnal összefutott a nyál a számban.
– Biztosan Poppy küldte. – Nyeltem egy nagyot, és kidörzsöltem az álmot
a szememből. – Tudod, hogy állandóan csokit küld nekem. Kész szerencse,
hogy te el tudod velem pusztítani.
– Poppy csokit szokott neked küldeni. Ezek brownie-k. Nem ugyanaz. És
ez sokkal drágábbnak tűnik – jegyezte meg Pope, és megrántotta a fekete
szaténszalagot, ami a celofánba csomagolt kosarat kötötte össze. Aztán kivett
magának egy szelet brownie-t, amit Harry Potter-es papírban küldtek.
Megráztam a fejem.
– Biztosan Poppy. Nincsenek udvarlóim. A fenébe, még a kutyánk sem
csíp engem otthon! – vontam meg a vállam.
Pope felhorkant.
– Nincs is kutyátok. A nővéred allergiás a szőrére, nem? Mindegy, ez a
szar jó. Kérsz egyet?
– Előbb hadd mossak fogat!
– Gondolom, szeretnéd, ha magadra hagynálak.
– Az jó lenne. – Elmosolyodtam.
– És egy kicsit sok is, tekintve, hogy mit kértél a születésnapodra – húzta
fel a szemöldökét.
Azonnal elpirultam. Igaza volt.
– Mondhatsz nemet is – emlékeztettem.
– Nem akarok. Ez egy nagyon vicces ajándék.
– Akkor mindennap ide kell jönnöd.
– Nem úgy, mint ma, mi? – nevetett. Csücsörítve elfojtottam egy mosolyt.
Pope elindult, majd az ajtóban megállt.
– Találkozzunk tízkor a zsákutcában, szülinapos lány!
A telefonom rögtön azután megszólalt, hogy Rafferty becsukta az ajtót.
Poppy. Ő hívott, hogy boldog születésnapot kívánjon. Megköszöntem neki az
ajándékot, de ő elterelte a szót, csak annyit mondott, semmiség.
– Hogy mennek a dolgok odaát? – kérdezte, miközben egy müzliszeletet
rágcsált a vonal másik végén. Mióta Londonban tanult, az új, puccos
barátaival lógott. Poppy imádott társaságba járni. Már a hanglejtése alapján
is tudtam, hogy a dolgok épp úgy alakultak, ahogyan eltervezte. A hangja
ragyogott, ott volt benne az a plusz „boldog vagyok” hangszín.
– Jól – hazudtam. Majdnem. – És nálad?
– Fantasztikus. Nagyon jól érzem magam. Papa azt mondta, Arabella
megkapta Rafferty gyakornoki állását. Milyen furcsa. Zaklat téged?
– Nem – válaszoltam őszintén.
Nem említettem neki semmit Arabelláról, amikor Poppyval beszélgettünk,
részben azért, mert nem is volt alkalmam sokat találkozni vele. Néha
megláttam a folyosó túloldalán, de nem vettem a fáradságot, hogy
foglalkozzam vele, és ez kölcsönös volt. A hétvégéit máshol töltötte, a
hétköznapokon pedig valahol meghúzta magát, és bár Vaughnnal nem
beszéltem róla, bíztam benne, amikor azt mondta, hogy nem nyúl hozzá. Ami
felvetette a kérdést: pontosan mit is csinált Arabella a Carlisle-kastélyban?
Úgy tűnt, semmi köze nincs a helyhez. Nem volt művész. Vaughn nem akarta
őt. És bizonyára feleannyira sem igyekezett megfélemlíteni engem itt, mint
Todos Santosban.
Miért van itt?
– Mi van Spencerrel? Megölt már valakit?
– Meglepő módon nem. – Visszaestem az ágyba, és halk nevetéssel
bámultam a plafont.
Nem akartam beismerni, hogy rettegek a születésnapomtól. Mivel jól
ismertem Vaughnt, nem gondoltam, hogy fel fog köszönteni, ráadásul
valószínűsítettem, hogy Pope este elkísér egy meghitt, privát vacsorára, ami
azt jelenti, hogy kevesebb idő jut a csókolózásra Vaughnnal. És gyanítottam,
hogy papa teljesen megfeledkezik majd a szülinapomról, ahogyan gyakran
tette, ha rólam volt szó.
– Jól kijövünk egymással – magyaráztam. – Legtöbbször.
– Ne felejtsd el, milyen az igazi személyisége – figyelmeztetett Poppy. –
Tele a fekete különböző árnyalataival. Ő ugyanaz a srác, aki terrorizált téged
a suliban, berángatott a gondnoki szobába, hogy nézd végig, ahogy leszopják,
majd ugyanezt megismételte az utolsó tanítási napon is.
Túlságosan is jól emlékeztem ezekre a dolgokra. Még egy tervem is volt a
megtorlásra.
– Naaa mindeeegy – folytatta. – Legyen csodás napod, Lenny! Öleld meg
azt a mackót a kedvemért, jó? – incselkedett, amikor nem sikerült több szót
kipréselni magamból Vaughnról. – Szeretlek. Pussz! Csirió!
 Letettem a telefont, és belebújtam a fekete skinny farmeromba, egy Anti
Social Social Club kapucnis pulóverbe és felvettem a Gladstone
tornacipőmet. Elindultam apám irodája felé, de aztán meggondoltam magam.
Hetek óta nem beszéltem vele – egész pontosan amióta megtudtam, hogy
miközben tisztában van vele, hogy hat hónapig itt fogok ülni és semmi
dolgom nem lesz, azt javasolta, fogadjam el az állást. Ő meg Vaughn hülyét
csináltak belőlem, és aggódtam, hogy ki fogok borulni a jelenlétében. Viszont
úgy gondoltam, ha én nem keresem őt, akkor nem is fogunk beszélni.
A lábam minden egyes lépéssel nehezebbé vált, ahogy az irodája felé
közeledtem. A levegő mintha perzselte volna a tüdőmet. Az eszemmel
tudtam, hogy minden jogom megvan ahhoz, hogy szembeszálljak vele. Le
kellett ráznom magamról azt a furcsa elképzelést, hogy apám túl fontos
személy ahhoz, hogy az én problémáimmal és érzéseimmel foglalkozzon.
Mert nem ezt tettem mindig is? Kiszorítottam magam a képből, hogy
megkönnyítsem a dolgát.
Semmi baj, papa. Itt maradok a Carlisle-ban, hogy te a munkádra
koncentrálhass Amerikában.
Nem baj, hogy nem kaptam meg a gyakornoki állást. Szívesen lennék
Vaughn Spencer asszisztense.
Ne aggódj miattam! Majd a munkámhoz megyek feleségül, hogy neked
ne kelljen cipelni az esetleges szívfájdalmak vagy fiúdrámák terhét, vagy
igazából bármiét, ami a legkisebb kellemetlenséget is okozhatja neked.
Hirtelen rájöttem, hogy nem is különbözöm sokban Poppytól. Mindketten
a háttérbe szorultunk apánk életében, hogy ő egész biztosan jól érezze magát.
Poppy a csinos kardigánjaiban és ápolt külsővel játszotta a szerepet, én
pedig a fekete rúzzsal tettem ugyanezt.
Mire az irodája ajtaja elé álltam, annyira felhúztam magam, hogy a tűz
nyaldosta a gyomrom falát, és a lángok a torkomig emelkedtek. Ökölbe
szorítottam a kezemet, az ajtóhoz emeltem, épp kopogni készültem, amikor az
ajtó kitárult, és Arabella lépett ki rajta.
Zaklatottnak és zavarodottnak tűnt, ahogy vöröslő arccal becsukta maga
mögött az ajtót. Nekem jött vállal, majd szaladt tovább a folyosón.
Amikor rájött, hogy kit lökött félre, megállt, megfordult, és felemelte a
nyitott kezét, jelezve, hogy ne beszéljek erről.
Kinyitotta a száját, kétségtelenül valami ocsmányságot akart mondani,
amikor Harry bácsi lépett ki a folyosónkra az emelet túlsó oldalán lévő
irodájából, hóna alatt egy vastag iratcsomóval. A kettőnk közti párbaj
megállította, az arca egyenesen elkomorult.
– Hölgyeim.
– Mr. Fairhurst. – Udvariasan bólintottam.
Nem számított, hogy az ölében nőttem fel, és minden egyes karácsonyt
meg húsvétot a hertfordshire-i kastélyában töltöttem. Az iskolában megadtam
neki a megérdemelt tiszteletet. Arabella azonban kihívóan ásított, és
visszautasította a szemkontaktust.
– Valami probléma van? – nézett kettőnk közé.
Arabella rávillantotta a Colgate-mosolyát, ami kamubb volt, mint a
szempillái.
– Dehogy, nincs semmi probléma.
Megfordult, és ment tovább a dolgára. Megfordultam, hogy Arabellára
nézzek.
– Mit csináltál odabent? – Papa irodájára mutattam.
Az egy dolog volt, hogy apám folyton Vaughnt választotta helyettem. De a
gondolattól, hogy annyira kedvelte Arabellát, hogy az irodájában mentorálta,
felfordult a gyomrom.
Hacsak nem azért hívta be, hogy megmondja neki, pakoljon össze és
menjen el.
De valahogy tudtam: nincs akkora szerencsém, hogy megszabaduljak tőle.
A vér forrón áramlott az ereimben. Rá akartam vetni magam, és ordítani.
– Óh, azt hiszem, mindketten tudjuk, mit csináltam ott bent. – Arabella
dacosan felvonta a szemöldökét.
A szemeim úgy kitágultak, hogy csodálkoztam, hogy nem gurulnak
egyenesen a padlóra. Pontosan mire célzott?
– Ha van valami mondanivalód, jobb, ha kimondod.
– Épp most mondtam. Csak te olyan mély tagadásban élsz, hogy
egyszerűen nem vagy hajlandó meghallani.
– Akkor segíts! – mosolyogtam vidáman, figyelmen kívül hagyva a
fanyalgását. – És használj egyszerű szavakat! Elvégre a román az első
nyelvem.
Vámpír.
Bár ez az ő vicce volt, az utalás úgy repült át a feje felett, mint egy
sárkány. Láttam a csinos arcára kiült üres, Barbie baba kifejezésen.
– Kefélek az apáddal.
 Úgy álltam ott, mint egy idióta, és éreztem, hogy az orrlyukaim kitágulnak.
Az önsajnálat felemésztett, és a leghülyébb gondolat villant be az agyamba.
Miért pont a születésnapomon?
De tényleg, miért? Miért pont a születésnapomon tudtam meg ezt? Miért
pont itt, azon a helyen, ahol felnőttem? Miért pont az apámmal történik ez,
akire felnéztem, akit piedesztálra emeltem, és akit istenként kezeltem? Csoda,
hogy annyira vonzódtam Vaughn Spencerhez? Talán a DNS-emben volt, hogy
vakon belezúgjak abba, akihez nem vagyok méltó.
Arabella elindult felém, és elkapott egy tincset a szőke hajamból, és
nézegetni kezdte az ujjai között.
– Jézusom, Lenny, a barátod, Vaughn, nem mondta, hogy rajtakapott, amint
apád hálószobájából szököm ki?
Mi van?
Beszívtam a levegőt, de nem szóltam egy szót sem. Megvonta a vállát, és
hümmögött.
– Gondolom, kevés téma van napirenden, ha egész este a szádban tartod a
farkát.
Megölöm ezt a srácot – nem, inkább tönkreteszem.
Az agyam ismétlődően azt üvöltötte: Bosszú, bosszú, bosszú. De nem,
amit neki szántam, az még nem elég.
Nyeltem egyet, és továbbra is azt fontolgattam, hogyan folytassam.
Arabella csücsörített, a keze a hajamról a kapucnimra tévedt.
– Annyira sajnálom! – Színpadiasan felsóhajtott. – Biztos voltam benne,
hogy minimum figyelmeztet téged. De azt hiszem, tényleg csak egy újabb
átmeneti lyuk vagy számára, édesem.
– Te megőrültél – károgtam, a hangom olyan rekedt volt, hogy rá sem
ismertem. – Azért, mert Vaughn nem veled van.
Az orrát ráncolta, mintha valami undorító dolgot mondtam volna.
– Azt hiszed, Spencer miatt akartam idejönni? Ő csak egy gyerek, és
igazolt szociopata. Az apád, az már más tészta. Ami azt illeti, elég komoly,
ami köztünk van, szóval talán próbálj meg kedvesebb lenni velem! Tudod, a
jövőd érdekében. Biztos vagyok benne, hogy egy csomó vámpíros szart
akarsz venni, nem is beszélve a hülye könyveidről. Várj, ugye nem bánnád,
ha unyunak szólítanál? – Próbált angol akcentussal beszélni, de rémesen
csinálta.
Ettől kiborultam.
 Egész egyszerűen kiborultam.
Megragadtam a mélyen kivágott blúzának szegélyét, megcsavartam, és az
apám szobájával szemközti falhoz vágtam a csajt. Vicsorogva az arcába
hajoltam.
– Hazudsz!
– Tényleg? Két mocskos látogatás negyvennyolc órán belül. Hát,
szerintem egyértelmű, miről van szó.
– Arabella – figyelmeztettem.
– Neked anyuci – nevetett.
A kezem a gallérjáról a nyakára kúszott, és jól megszorítottam. Nem
tudtam uralkodni magamon. Megrémített, hogy mennyire nem tudok uralkodni
az érzelmeim és a tetteim felett. Nem tudtam elhinni, hogy kimondta ezt a
szót. Anyuci. Ez a szó annyira szent volt számomra. Mit tudott ő az árvákról?
Mindkét szülője életben volt. Ők fizették, hogy idejöhessen.
Rájöttem, hogy Arabella nem hagyta abba a zaklatást. Csak más,
pusztítóbb játékot játszott.
Az apámmal kefélt. Leszopta Vaughnt.
Megpróbálta felgyújtani a házamat.
Miért? Miért? Miért?
Határozottan hittem abban, hogy a rossz embereknek is mindig jó okuk
van. Ahhoz, hogy ilyen dolgokat tegyen, kellett, hogy legyen indítéka. De
most nem éreztem semmi együttérzést.
– Tudod, mi a legjobb? Már régen megfejtettelek. Úgy teszel, mintha
kemény és sötét lennél. – Arabella hátralökött, én pedig majdnem
nekicsapódtam papa ajtajának. Majdnem. – De őszintén? Te csak apád kis
bábja vagy. Soha nem fogsz konfrontálódni vele miattam, de más miatt sem.
Halálra vagy rémülve tőle. Nézd meg, hogy cseszett ki veled azzal a
gyakornoki állással kapcsolatban! De most komolyan! – Arabella horkantva
megrázta a fejét. – Lehet, hogy én vagyok az, akit Astalis apuci megbasz az
ágyban, de te vagy az, akit átbasz…
Nem volt alkalma befejezni a mondatot. Megragadtam a haját, és magam
után rángattam a folyosóra, oda, ahol papa nem hallhat bennünket az ajtón
keresztül.
Arabella nem tévedett, de hamarosan bánni fogja, amit mondott.
Vágytam apám támogatására, és rettegtem a szembesüléstől. De amit most
Arabella mondott, az mindent megváltoztatott. Nem volt mártír, aki anyu után
lemondott a nőkről. Csak egy vénember volt, egy perverz, aki tinédzserekkel
feküdt le.
Istenem. Ne! Ne már, apa!
Arabella halk nyöszörgésekkel tiltakozott, de mire sikoltozni kezdett, én
már betuszkoltam őt Harry bácsi irodájába, amiről tudtam, hogy üres, és a
padlóra löktem. Kicsit nagyobb volt nálam, de én bátor voltam, és elég
adrenalin pörgött bennem ahhoz, hogy három felnőtt férfit is megöljek.
A padlón ülve, háttal Harry asztalának, Arabella csak nevetett, nevetett és
nevetett. A szemei őrülten csillogtak. És szomorúan. A szoba túlsó végéből
is éreztem a veszteség szagát, és ezt ő is jól tudta.
– Nem tudom felfogni, hogy az emberek mennyire nem törődnek veled,
csajszi. A barátod még azt sem mondta el, hogy rajtakapott az apáddal.
Valószínűleg a számba dugta volna a farkát, ha az állkapcsom nem azzal van
elfoglalva, hogy Astalis papát kényeztesse. Apád jobban szereti a barátodat,
mint téged. A legjobb barátodnak, Pope-nak könyörögnie kellett, hogy néhány
ember menjen már el a meglepetés szülinapi bulidra, mert senki sem szeret
téged…
Elakadt a szava, pontosan tudta, mit csinál, aztán a szája elé szorította az
ujjait, és hamis zavarában felvonta a szemöldökét.
– Hoppá. De buta vagyok. Teljesen elfelejtettem, hogy ennek titokban
kellett volna maradnia. Pope megkért, hogy jöjjek el a ma esti
meglepetéspartira. A húgod is idevonszolja a seggét Londonból, hogy úgy
tűnjön, nagy a tömeg. Mindenki ott lesz. Úgy értem, mind a négy fontos ember
az életedből. Engem is beleértve – kacarászott, miközben felállt.
Figyeltem minden mozdulatát, vigyáztam, nehogy valami olyat mondjak
vagy tegyek, ami miatt börtönbe kerülhetek. Nem bíztam magamban, ha egy
légtérben voltam vele. És elég jól ismertem Pope-ot is ahhoz, hogy tudjam,
miért hívta meg. A lányok voltak a gyengéi – és úgy tűnt, még azok is, akik
bántanak engem.
Arabella lesimította a szoknyáját, az ajtóhoz lépdelt, miközben ásítozva
folytatta a színjátékot.
– Mindegy, én most megyek, keresek valami szépet neked ma estére, hogy
feldobjalak.
Mindketten hallgattunk. Végigmérte az alakomat.
– Nem mintha nagy kihívás lenne. Ha elmondod apádnak, hogy tudsz
rólunk, esküszöm, vége az életednek. Később találkozunk.
 Harry íróasztala fölé hajoltam, és próbáltam nyugodtan venni a levegőt.
Legszívesebben megöltem volna apát.
És Vaughnt. Meg Arabellát.
És úgy nézett ki, aznap este mindannyiukkal egy szobában leszek. Aztán
eszembe jutott, hogy tízkor kellett volna találkoznom Pope-pal. Már fél óra
késésben voltam.
Csak az volt a célja, hogy lefoglaljon engem estig. Próbált kedves lenni,
míg a nővérem elrendezi a dolgokat. Az öklöm ismét magától szorult össze,
és rájöttem, hogy egy papírdarabot fojtogatok a kezemben. Lenéztem, és
kisimítottam, miközben a szívem a bordáimat verte. Lehet, hogy tönkretettem
egy fontos dokumentumot, ami Harry bácsié volt.
Lenéztem, és elolvastam a szavakat a lapon, amelyeket a nagybátyám
kézzel írt:
Teendők:
– Galéria Milánóban/felhívni Karlát
– Bérlés/főbérlő/chelsea-i lakás
– Ellenőrizni VS-t (Hallgatott? Bosszút állt?)
– Születésnapi ajándék/Lenny

VS
Vaughn Spencer.
Valahogy biztosan tudtam, hogy Vaughnról van szó. Úgy éreztem, mintha
egy kirakós darabkái állnának össze – de nem a helyükre. Nem láttam tisztán,
hogy mi történik.
Arabella okkal volt itt.
Vaughn is.
Egyikük sem a művészet miatt jött.
Visszacsúsztattam a papírt az asztalra, kiegyenesítettem a gerincemet, és
kisétáltam az ajtón, pont láttam, hogy apám kijön az irodájából. Becsukta
maga mögött az ajtót, kezében egy papírzacskóval, amiben valami színes
holmi volt. Amikor észrevett, bocsánatkérő mosollyal visszalökte a
szobájába a csomagot.
Semmi szükség arra, hogy titokban tartsd a bulim. Egy rohadt
meglepetést már kaptam tőled.
– A mindenit, micsoda véletlen egybeesés! Épp a szobádba akartam
menni, hogy boldog születésnapot kívánjak, Lenny!
 Azután, hogy hetekig kerültél engem. Kösz. Cseszd meg! Anélkül, hogy
egy pillantást is vetettem volna rá, elmentem mellette, a vállam az oldalát
súrolta, ahogy a lépcső felé haladtam.
Zavartan utánam kiáltott, de én csak arra tudtam gondolni, hogy papa
Arabellát fogdossa.
Meg arra, ahogy Arabella szája Vaughn farkán cuppog.
Arra, hogy mindketten őt választották helyettem – papa tudta, hogy
összetörné a szívemet, ha megtudnám, hogy egy iskolatársammal
romantikázik, Vaughn pedig a hülye farkával bizonygatta a hülyeségét.
Arabella tönkretett minden kapcsolatot, amit az életemben lévő férfiakkal
ápoltam.
És elegem volt abból, hogy hátra dőlve nézzem, ahogy ez történik.
 Tizenötödik fejezet
VAUGHN
– Már majdnem két órája itt kellene lenniük. Kezdek aggódni. – Poppy
egy fekete asztalnál ült egy tálca görögdinnyés margarita előtt, és
csücsörített.
Menőke italok a legszerényebb lánynak, akivel valaha is találkoztam. Len
egy vodka típus volt, aki egyenesen az üvegből szlopálja a piát, és most
olyan extravagáns emberek vették körül, akik nem értették őt. Pont, mint én.
Arabella Poppy mellett ült, és duzzogva, ezüstszínű filctollal arcokat
rajzolt egy fekete lufira.
– Elmehettem volna vonattal Londonba vásárolni. Mekkora balfék!
– Fogd be! – ugatta le Poppy, majd felkapott egy margaritát, és egy
húzásra lehajtotta.
Edgar a szakállát vakargatta, elmerengve. Egész délután a szobát
díszítette Poppyval. Ha azt mondanám, hogy nem tűnt boldognak, az az
évezred legnagyobb eufemizmusa lenne. Csodálkoztam, hogy nem árad füst a
füléből.
A partinak a kastély második, kisebb konyhájában kellett volna zajlania –
abban az elhagyatottban, amelyet a személyzet soha nem használt. Poppy és
Edgar alaposan kitakarította. Mindenütt fekete lufik voltak, az ajtó előtt egy
Boldog születésnapot, Lenny! tábla lógott, az asztalokon egy rakás étel és
alkohol. Igyekeztem késni, szándékosan nem siettem el, miután végeztem a
munkával, de hiába jelentem meg egy órával az SMS-ben foglaltak után,
Lenora még mindig nem volt sehol.
– Megpróbáltad újra felhívni? – Edgar a homlokát ráncolva nézett az
idősebbik lányára, miközben beletúrt saját kusza, ősz hajába.
– Úgy ötpercenként. – Poppy felállt, lekapott egy második italt a tálcáról,
intett vele, mintha valaki egészségére inna, majd a mosogató felé tartva
lehúzta, és ki is dobta a műanyag poharat. – Rengeteg SMS-t küldtem neki.
Értesítsük a rendőrséget?
– És miről tájékoztassuk őket? Valószínűleg éppen egy fa alatt smárol
Rafferty Pope-pal. Vele ment el ma reggel. – Acélos hang hallatszott az
ajtóból, amikor Fairhurst besétált, kezében egy ajándéktasakkal, ami
önmagában drágábbnak tűnt, mint néhány előkelő ingatlan a környékünkön.
Bizonyára a Jó Kislánynak hozta. Körülnéztem. A szoba sarkában egy
kisebb ajándékhegy állt.
Hát persze, hogy kurvára igaza van.
– Tudjuk, hogy Raff-fal van. Ez volt a terv, de ő sosem késne vele ennyit –
rázta a fejét Poppy.
– Ajánlom is neki – motyogta Edgar az orra alatt, és intett Poppynak meg
Arabellának, hogy menjenek oda hozzá, talán azért, hogy kitaláljanak valami
B tervet.
Fairhurst felkapott két lányos, rózsaszín margaritát, és felém tartott, majd
az egyik vállát a falnak támasztva mellém állt. Átnyújtotta nekem az egyik
italt, én pedig elfogadtam, de közben végig az ajtón tartottam a szemem.
– Mit adjak azért, hogy eláruld, mire gondolsz? – kérdezte rekedten.
A kitömött fejedet, hogy kitehessem a kandallóm fölé.
– Nem árulom el, mire gondolok – feleltem az italomat kavargatva.
– Ne légy ebben olyan biztos. Mindenkinek megvan az ára.
– Úgy beszélsz, mint egy kurva. Nem csoda, hogy a karriered nagy
szarban van.
– Mindig olyan tüskés vagy – kuncogott. – Fegyverszünet? – A szemem
sarkából láttam, hogy megemeli a poharát, és közben az arcomat bámulja.
– Egyél szart!
– Azon már túl vagyok, minden egyes nap ezt csinálom, amióta az
elkerülhetetlen tárgyalást halasztgatjuk. Prezentálhatom neked a
nyitóajánlatomat? – kérdezte.
– Ugyan miről kellene alkudoznunk?
Néztem, ahogy Edgar megemeli a hangját a lányokkal beszélgetve. Kezdte
elveszíteni a türelmét. Helyes. Azt akartam, hogy elég dühös legyen ahhoz,
hogy Raffertyt a tökeinél fogva kapja el, amikor visszajönnek. Örömmel
elvégeztem volna a feladatot – és a köcsöggel is szívesen végeztem volna.
– Vaughn? – bökött oldalba.
Ja, tényleg. Ez a seggfej még mindig ott volt.
Valójában már mindent elintéztem, csak ő erről nem tudott. Pontosan
tudtam, Harry hol tartja az anyámmal kapcsolatos terhelő információkat, ami
azt jelentette, hogy valójában csak be kellett törnöm oda, hogy töröljem.
Elküldhette volna más embereknek is, de az e-mail-fiókja nem mutatott
semmilyen törölt, helyreállításra szoruló elemet, ami azt jelentette, hogy a
faszfej egy felhőbe mentett mindent, automatikus e-mailes készenléttel. Így
könnyű volt nyomtalanul törölni.
Nyomi vagy, seggfej.
– A szabadságomról – mondta. Egyszerűen. Alázatosan.
– Szerinted az sosem volt téma. – Végre megfordultam, és az arcomra
öltöttem az apámtól kölcsönvett pimasz vigyort: azt, amit azelőtt használt,
hogy szétzúzta az ellenfeleit. – Én csak egy kibaszott kölyök vagyok. Ne
hagyd, hogy egy tinédzser az önkifejezésed útjába álljon!
– Nyugodtnak tűnsz. – Gyanakodva összehúzta a szemét.
– Az vagyok.
Az voltam, öt perccel ezelőtt. Mielőtt nyilvánvalóvá vált, hogy Pope
leszarta a figyelmeztetésemet, Len pedig lehet, hogy épp vele smárolt.
Nem mintha annyira érdekelt volna, hogy Lenora Astalis mit csinál az
ajkaival – az alsókkal és a felsőkkel. Nem éreztem iránta semmit. De volt egy
megállapodásunk, amit én be is tartottam a magam részéről, azaz nem
nyúltam senki máshoz.
– A tények, Vaughn, azt mutatják, hogy veszélyes és tettre kész vagy, én
pedig bolond lennék ezt figyelmen kívül hagyni. Azt hiszem, talán egy kicsit
nyers voltam, amikor először találkoztunk itt. Azt akartam, hogy lásd a teljes
képet. Most, hogy mindkettőnknek van befolyása, úgy érzem, tárgyalhatunk,
és boldogan lezárhatjuk ezt a témát.
– Senki sem távozik boldogan a tárgyalóasztaltól – jelentettem ki.
A lényeg sosem a boldogság volt, hanem a ravaszság. Előre kell tervezni.
Ciccegtem, és megráztam a fejem, jelezve, milyen amatőr a fickó. Harry
közelebb lépett hozzám, és a tekintete azt mondta: kérlek! Kétségbeesés
szaga áradt belőle. A vérére szomjaztam. Gyakorlatilag éreztem is az ízét.
– Ez nagyon jól vagy nagyon rosszul is elsülhet. Ideje felfedni a
kártyáinkat, Spencer!
Épp akkor nyitottam ki a számat, amikor az ajtó kitárult, és belépett Pope,
Len karját a vállára vetve. A csávó csoszogva jött, és úgy vonszolta Lennyt,
mintha az egy rongybaba lenne. A szeme félig csukva volt, és láthatóan nem
fókuszált. A kibaszott szoba másik végéből éreztem, hogy alkoholszagú a
lehelete.
Mondtam én. Vodkás csaj.
 – Innye, úgy tűnik, van egy kis problémánk! – Pope megállt az asztal
mellett, és megpróbálta lábra állítani Jó Kislányt. Lenny a karjaiba omlott, és
úgy csúszott szét a teste, mint a puding. A srác egyenesen tartotta őt, és
idegesen nevetgélve oldalra nézett.
Lenny nem az a cuki részeg típus volt. Még csak nem is a szomorú részeg.
Inkább úgy festett, mint aki azonnal sürgősségi ellátásra, majd
elvonókúrára szorul, és a kedvem már nem savanyú volt – tajtékoztam a
dühtől.
Előreléptem, Harryt magára hagyva ellöktem az utamból Arabellát, aki a
gonosz vigyorát próbálta elfojtani, és elmentem Poppy mellett, aki a szája elé
kapta a kezét, és hitelesebben alakította Lady Macbethet, mint bárki a
melodrámára szakosodott karakterszínészek közül.
Edgar megelőzött engem, karon fogta a lányát, hogy megtartsa.
Döbbenet töltötte ki az arca minden ráncát. Gondolom, nem volt
hozzászokva, hogy a kisebbik gyereke így odabaszik. Minden fekete szar
ellenére, amit az arcára kent és viselt, Lenora nem volt rossz gyerek. Egy
kitűnő tanuló, aki soha nem szólt egy szót sem, pedig az elmúlt évben a
poklot járta meg. Semmi fiúprobléma. Semmi drog vagy alkohol.
Tökéletes volt, de nem olyan unalmasan, mint a nővére.
Lenny megtántorodott, és hunyorogva próbálta felismerni az apját. A háta
a falnak ütközött, és Rafferty meg az apja is utánanyúlt, hogy elkapja. A lány
ellökte a kezüket.
– Lenny, te ittál? – kérdezte Edgar.
– Nem annyit, amennyit kellett volna, Sherlock.
Edgar lesütötte a szemét. Arabella kuncogott a sarokban, eltakarta a száját
a manikűrözött körmeivel, amelyek életükben nem láttak még munkát. A
tekintetem Lenről Arabellára, Arabelláról pedig Edgarra siklott, majd vissza
Lenre.
Bassza meg!
– Lehúzott néhány felest, amikor nem figyeltem oda, uram – jelentette
Pope, felmentve magát minden felelősség alól.
Az év csúcspontja lenne, ha betörhetném az orrát. Talán az évtizedé is.
– Te teljesen be vagy rúgva. – Edgar nem törődött Raffertyvel, és alig
tudta megállni, hogy ne rázza meg Lenorát.
Mindenki hátrébb húzódott. Még Pope is visszalépett a kibontakozó
fosvihar elől. Én a közelben maradtam. Nem voltam olyan állapotban, hogy
bárkiben is megbízzam, különösen, ha az apjáról volt szó.
– Milyen jó megfigyelő vagy. – Jó Kislány cikcakkban haladva az
asztalfőhöz lépett, és sóhajtva lehuppant a helyére.
Egy toronnyi háromszögletűre vágott sonkás szendvicsért nyúlt, és rágás
nélkül lenyelte őket. Közben felborított három műanyag poharat meg egy égő
gyertyát. Poppy gyorsan felkapta a gyertyát, mielőtt az lyukat égetett volna az
asztalterítőn.
– Neked tényleg hihetetlen a megfigyelőképességed! Azt hiszem, ezt
örököltem is tőled. – Hátrahajtotta a fejét, és a plafont kezdte el bámulni.
Imádta ezt csinálni.
Gondolatban feljegyeztem, hogy később meg kell kérdeznem tőle, miért
bámulja folyton a plafont.
– Miről beszélsz? – pislogott Edgar, továbbra is merev testtartással. Úgy
bámult a lányára, mintha őrült lenne.
Aki az is volt, jöttem rá. Őrülten haragudott rá.
Arabellára pillantottam, akinek az arcáról még a három kiló alapozó, a
pír és a kamu műmosoly alatt is eltűnt minden szín.
– Arról beszélek, hogy egy disznó vagy. – Len felnézett, és valahogy
sikerült tartania az apja tekintetét, aztán önkéntelenül a szemét forgatta, ami
egyszer csak fennakadt.
A konyhában mindenkinek elállt a lélegzete. Előre léptem, felrántottam
Lent a karjánál fogva, és az ajtóhoz rángattam.
– A műsornak vége. Gyere!
Lerázott magáról, és keményen rácsapott a kezemre.
– Ne merészelj hozzám érni! – sikította.
Megfordultam, és rámeredtem. A fogam összeszorult a dühtől, vettem egy
mély lélegzetet, majd azt sziszegtem:
– A szervezetednek most egy zuhanyra, jó sok vízre és egy kiló kenyérre
van szüksége. Hülyeségeket beszélsz, és holnap meg fogod bánni. Hacsak
nincs kéznél egy időgép, azt tanácsolom, hogy ezt most bízd rám.
A testemhez préselte magát, és talán ha nem lett volna olyan részeg, mint
egy tizennyolcadik századi matróz, az emberek gyanút fogtak volna, hogy
dugunk, de Lenny olyan részeg volt, hogy így a viselkedésünket az alkoholtól
túlfűtött állapotnak tudhatták be.
A fülembe súgta:
 – Tudtad, de nem mondtad el nekem. Végeztünk, Spencer. Menj, keress
egy másik szerény lányt, aki kiszívja a véred és elveszi a szüzességed! Egy
tízméteres rúddal sem nyúlok hozzád ezek után.
A tekintetem forrón fellángolt. Hogy lehettem ekkora hülye? Számolj el
tízig! – hallottam anyám hangját a fejemben.
Aztán százig. Aztán ezerig. Ne reagálj!
Jó Kislány megfordult, és kibotorkált az ajtón, de abban a pillanatban,
hogy befordult a folyosón, megragadtam a karját, és belöktem egy titkos
ajtón.
Becsaptam magunk után, és hallottam, hogy odakint az emberek bennünket
keresnek. Mivel Harry tizenhárom éves koromban alaposan körbevezetett
ezen a helyen, úgy ismertem, akár a tenyeremet. Ez az ajtó egy fülkében volt
elrejtve, és úgy nézett ki, mintha a lambériázott fal része lenne. Soha nem
találnak ránk, gondoltam.
A kezemet Lenny szájára szorítottam, hogy ne tudjon segítségért kiáltani,
majd levonszoltam a kamra lépcsőjén, miközben ő ellenállva rugdalózott, és
megpróbált beleharapni a tenyerembe. A levegőt áporodott ételek szaga
töltötte meg, amiket régen itt tároltak – krumpliszsákok, fűszerek és
konzervek –, bár a hely teljesen üres volt. A penész is nagyban hozzájárult a
hányingert keltő bukéhoz. A lépcső alatt volt egy másik rejtett ajtó. Kivettem
a svájci kést a csizmámból, és az élét a zárba döftem, szakértelemmel
feltörtem, és könyökkel betoltam az ajtót. Belöktem a még mindig rúgkapáló
Lent, és becsuktam magunk mögött az ajtót. A sötétség legmélyebb árnyalata
volt: koromsötét. Len semmit sem látott.
Én sem, de tudtam, hol vagyunk. És azt is, hogy mi van ott.
– Hol vagyunk?
Csuklott, de a hangja jóval józanabbnak tűnt, és már nem volt annyira
dühös. A veszélyérzet fokozta az érzékeit, talán azért, mert hivatalosan a föld
alatt voltunk, a családja és a barátai pedig az emeleten tartózkodtak, és senki
sem hallhatott bennünket.
Vagy talán mert azt mondták, hogy ez a hely kísértetjárta, és nem tévedtek.
Így is volt.
Ott voltak például a saját kibaszott rémálmaim.
Elég kemény volt a tudat, hogy ő ott fekszik a hideg, nedves kövön, én
pedig fölé hajolok. Ez volt a kedvenc pozícióm, legyen szó bárkiről is.
 De különösen jó érzés volt, hogy ez most Len, mert ő volt az egyetlen
olyan csaj, aki nem hódolt be, még akkor sem, ha a testbeszéde mást mondott.
Soha nem sikerült őt térdre kényszerítenem, pedig, bassza meg, sokszor
próbáltam.
– Mi volt ez az egész? – Figyelmen kívül hagytam a kérdését.
– Óh, lássuk csak! Az apám dugja a fő ellenségemet, a tini fő
ellenségemet, aki ma reggel ezt közölte velem. Boldog szülinapot, Lenny!
Aztán hozzátette, hogy te tudtál róluk, és nem szóltál nekem. Miért nem?
Mert semmi közöm ehhez.
Mert nem akartam őt feleslegesen bántani.
Mert nem is volt rá alkalmam, a kurva életbe!
Ez volt a legrosszabb az egészben. Kibaszottul dühös volt rám, mert nem
tettem meg valamit, amivel kapcsolatban még nem tudtam eldönteni, helyesen
teszem-e, ha tájékoztatom, vagy sem.
– Nem tartozom neked lojalitással – feleltem hűvösen, követve az
ösztönömet, hogy senkinek sem kell magyarázkodnom. Nem voltam az a típus,
akit nyomasztani lehet.
– Arabellának sem tartozol. És most ő az, aki rosszul viselkedik.
Ez igaz, de miért tenném tönkre a napodat, mert az apád egy baromarc,
Arabella pedig folyamatosan Guinness-rekordokat döntöget a
legundorítóbb élő ember kategóriában?
– Nem tartozom neked magyarázattal.
– Kedveled őt? Erről van szó? – kérdezte. A józan Lenora soha nem
kérdezne ilyet.
– Ja, kurvára szerelmes vagyok belé – mondtam.
Nem voltam ura az érzéseimnek, és ez baszottul idegesített. Egy részem
legszívesebben azt ordította volna, hogy ő a legostobább okos teremtés,
akivel valaha találkoztam, egy másik részem pedig bocsánatot akart kérni,
amiért… a picsába, miért agonizáltam ennyit egy ilyen szarságon?
Bűntudat. Bűnösnek éreztem magam. Az istenit neki!
– Nem lepne meg – gúnyolódott Len. – Nagyon hasonló anyagból vagytok.
– Ne húzogasd az oroszlán bajszát! – figyelmeztettem.
– Az oroszlán cseszegetett elsőként! Az oroszlán tépett darabokra!
Arabella a véremre pályázik.
Nem ugyanarról a kibaszott oroszlánról beszéltünk, az biztos.
– Ja, de ő legalább leszopja a farkat – feleltem unottan.
 Len elhallgatott. Hallottam, ahogy a teste elmozdul, és feláll a sötétben.
Bizonytalan volt, de olyan forró energiától zümmögött, hogy legszívesebben
letéptem volna a ruháit. Hallottam, ahogy a falnak ütközik, és néhány
másodpercnyi matatás után sikerült előrángatnia a telefont a zsebéből, és
bekapcsolta a zseblámpát. Szőke haja úgy ragyogott, mint a kormos arany, az
arca pedig még fiatalabbnak tűnt a fehér fényben. Körbejártatta a telefont,
megnézte, hol vagyunk.
– Jézus! – lihegte, és körkörös mozdulatokkal a plafonra mutatott a
telefonnal, a szemei pedig kidülledtek.
– Érdekes szóválasztás. – A háta mögé csúsztam, egyik kezem a derekára
tekeredett, a másikkal megragadtam a telefonját. A fényt a mennyezet sarkára
irányítottam, ahol rozsdás, görbe kampók sorakoztak. A tölgyfa gerendán,
amely félig korhadt, átázott és néhol nedves volt, kötélnyomok voltak
mindenütt.
– Ez egy kilencszáz éves kastély. Biztosan tudtad, hogy van egy múltja. És
vannak titkai.
A titkai szó nehezen jött a számra, és mindketten tudtuk, miért.
Nem szólt semmit. A farkam lüktetett, lüktetett, könyörgött, hogy
büntessem meg Lennyt, amiért Pope tetszik neki, és a seggéhez nyomtam.
Szerintem észre sem vette. Túlságosan el volt ragadtatva attól a helytől, ahol
voltunk.
– Mi történt itt? – suttogta, és a szíve vadul, állatiasan vert az öklöm alatt.
– A történet szerint a kastély egy Londonba vezető zarándokúton állt. A
Tindall házaspárnak, akiknek nem volt gyerekük, és kurvára utálták egymást,
kellett egy hely, ahol elüthetik az időt. Az sem segített, hogy a Tindall csávó
szerencsejátékon és ivászaton vesztette el a madame összes örökségét.
Pénzre volt szükségük, de gyorsan. Azzal kerestek pénzt, hogy bérbe adták az
első emeletet a zarándokoknak, akik bíróságként használták. A súlyos
bűncselekményekben bűnösnek ítélt bűnözőket ide szállították. Van ötleted,
hogy miért?
Az ajkam a kulcscsontjához közel mozgott. A levegő hűvös és nyirkos volt
– más, mint a pincében, ahol dolgoztam, amelyet felújítottak és légkondival
láttak el, hogy az Edgar Astalis által ott őrzött mamutszobrokat a legjobb
állapotban tartsák. Ez autentikus módszernek tűnt. Régimódinak.
Hátborzongatónak és középkorinak.
 Éreztem, hogy nagyot nyel. A leheletének még mindig körömlakklemosó
szaga volt (átkozott vodka), és továbbra is meg akartam ölni Pope-ot, de
most már Len az enyém volt, ami azt jelentette, hogy lenyugodtam.
– Itt végezték ki őket? – krákogta. Bólintottam a bőréhez érve.
– Négyszáz ember halt meg itt. Állítólag.
– Azta! – Megborzongott, a bőre kipirult a szám és az ujjaim alatt.
Felizgult tőle. Becsúsztattam a kezem a pólója alá, az ujjaimat fel-
alá mozgattam a hasán. Ő forró volt, én pedig hideg, és az egész olyan
kibaszott rossz ötletnek tűnt, hogy azt hittem, ott helyben bele fogok élvezni a
farmeromba.
E falakon kívül soha nem lehetünk együtt, csak erre a pár hétre. Lenora
egész biztosan talál majd egy férfit, aki az egész világot odaadja neki, én
pedig elhúzok, hogy tönkretegyem a világot, mert kizárólag erre vagyok
képes.
Ő tökéletes volt, én pedig nem voltam más, mint hibák gyűjteménye.
Különben is, neki nem kell pasi – emlékeztettem magam. És neked sem
való ez a monogám baromság.
A kis történetem láthatóan lefoglalta őt, és elterelte a figyelmét
Arabelláról meg Edgarról.
– Érzed a halált körülöttünk? – A kezemet a telefonja zseblámpájára
tettem, így ismét koromsötétben voltunk. Végighúztam a fogaimat és a
borostámat az érzékeny bőrén. – Nem nedvesedsz be tőle?
– Hiszel a szellemekben? – kérdezte, figyelmen kívül hagyva a
kérdésemet.
A feje oldalra billent, így az ajkaim végighaladtak a kulcscsontja mentén.
A válla hajlatába hajolva bólintottam.
– Tényleg?
– A múltunk szellemeiben.
– Óh!
– Akik arra késztetnek minket, hogy azok legyünk, akik vagyunk.
Ők diktálják, mit tegyünk.
Megremegett, ahogy a kezem becsúszott a rugalmas sportmelltartója alá.
A mellei még melegebbek voltak, mint a teste többi része. Selymesek és
puhák. Életem során több száz csöcsöt faragtam már, de még soha nem értem
hozzá egyhez sem. Nem kellett volna meglepődnöm attól, hogy ilyen simák.
És, anatómiailag, teltek voltak.
 Tudtam ezt, meg is formáztam, valósággá változtattam.
De most végre megértettem. A mellek iránti megszállottságot. Lené
csodálatos volt. Megszorítottam, és közben az orromon keresztül lélegeztem,
hogy kordában tartsam a golyóimban lévő nyomást. El akartam feledtetni
vele, hogy Pope-nak van fasza. Vagy bárki másnak, ami azt illeti.
– Nem vettél nekem semmit a születésnapomra – motyogta, és hagyta,
hogy megcsókoljam a nyakát meg az állkapcsát, miközben a hüvelykujjam
megtalálta a kemény mellbimbóját, és simogatni kezdtem.
Ez volt a másik dolog, amit józanul sosem mondott volna ki.
Elhallgattam, a szám a bőrén, a lélegzetem egyenetlen.
– Őszintén szólva, nem is vártam semmit. Még egy képeslapot sem. De
egy boldog születésnapot azért igen. Legalább erre számítottam.
Nem mondtam semmit. A kezem még mindig a melltartójában volt, de nem
mozdultam. Nem voltam biztos benne, hogy rá vagy magamra haragszom-e,
és ez egy vadonatúj érzést jelentett.
Mondd már neki, hogy boldog születésnapot – sürgetett egy halk és
kibaszott dühös belső hang. Az illem nem gyengeség. És mindjárt
belecuppansz a seggébe gumi nélkül.
De nem tudtam rávenni magam, hogy megtegyem. Úgy éreztem, mintha
valami hatalmi harc zajlana, és valamiért mindig ő volt fölényben, még ha
nem is tudott róla.
Elérhetetlennek éreztem, és ez arra késztetett, hogy fojtsam meg.
Megráztam a fejem. Elhúzódott az érintésem elől. Kihúztam a kezem a
pólója alól. A szoba hűvössége azonnal megcsapta. Len szembefordult
velem, kivette a kezemből a telefonját, és teljesen kikapcsolta a
zseblámpáját.
– Tudom, hogy részeg vagyok, és tudom, hogy azt mondtad, meg fogom
bánni a ma este mondottakat, de őszintén szólva, nem hiszem, hogy meg
fogom. – A hangja határozott volt. Szinte unott. – Elegem van abból, hogy
tekintettel legyek az apámra. Ő sincs tekintettel rám. Ami pedig téged illet…
– nem folytatta.
Vártam. Mióta várok arra, hogy az emberek elmondják, mit gondolnak
rólam?
Soha.
Soha nem érdekelt.
 Ő is csak egy újabb száj volt – még csak nem is egy különösen szép
formájú száj. Túl sokat pimaszkodott, és gondot okozott nekem.
– Fejezd be a kibaszott mondatot! – Utáltam magam, amiért még több
hatalmat adok a kezébe azzal, hogy tudni akarom, mit próbált mondani.
– A megállapodásunknak vége. Ne gyere a szobámba! Ne szólj hozzám,
ha meglátsz a folyosón! Maradj ki az életemből! Végeztünk. És soha nem
kérdezted meg tőlem, de tudom, tudom, nem is érdekel téged. – Hallottam,
hogy az ódon ajtó nyöszörögve kinyílik, és Len tesz egy lépést kifelé. – Hogy
én is hiszek-e a szellemekben. Tessék, itt a válasz: hiszek, pontosan
ugyanabból az okból, mint te. Nem hiszek a szó szoros értelmében vett
szellemekben, de azt hiszem, hogy a múltunk kutyaszerű démonokat szabadít
ránk, amelyek üldöznek minket, és miattuk menekülünk. Miattuk vagyunk
mozgásban. Miattuk élünk.
Nem szóltam semmit, nem igazán volt kedvem kijavítani, és elmondani
neki, hogy azért nem kérdeztem meg, hisz-e a szellemekben vagy sem, mert a
választ már tudtam. Ez tette elviselhetővé a jelenlétét. Amikor egy helyen
voltunk, az összes szellemünk az ajtó túloldalán kívülre került. Hallottam
őket.
– Az én szellemem az anyám. Nagyon fiatalon elvesztettem őt, és
megfogadtam, hogy soha senkit nem fogok úgy szeretni, mint őt, hogy ne
kelljen nekem is átélnem az elvesztés fájdalmát. Az elvesztése szinte teljesen
összetört engem. De mivel nem kötődöm senkihez, nem izgat az sem, ha
magával az ördöggel fekszem le. Végre rájöttem, hogy nem tudok beléd
szeretni, de ez nem jelenti azt, hogy barátságosnak kellene lennem veled. –
Elhallgatott.
Láttam a feje formáját, és azt, hogy megrázza.
– Szóval nem is tudok. Most pedig vigyél a szobámba, és zárd be magad
után az ajtót! Nem akarom látni az apámat.
Azt tettem, amit mondott.
Egy üveg vízzel, két Advillal és egy mogorva pillantással hagytam ott.
– Viszlát, Spencer – mondta, miközben az ágyából figyelte, ahogy
kimegyek, majd bezárom a szobája ajtaját, és visszacsúsztatom a kulcsot a
szobájába, hogy megvédjem őt magamtól.
Kurva jó, hogy megszabadultam tőle.
 A fiú halkan horkolt, amikor beléptem a szobájába.
Az emeletes ágy felső részén feküdt, a fiúk hálókörletében, a harmadik
emeleten.
Az alsó ágyon nem volt senki, úgyhogy arra tippeltem, a szobatársa
elmászkált valahova. Zavarba ejtően könnyű volt megtalálni. Fairhurst a
nevét a telefonja névjegyzékében tartotta a róla készült képpel együtt, a
hanyag köcsög, és én most már hozzáférhettem Fairhurst telefonjának minden
egyes adatához, hála a Megoldó Embernek.
Kicsit felkavart az aznap esti találkozásom Lennel, és csak úgy
zsizsegtem, de kétlem, hogy ez volt az oka annak, hogy majdnem letéptem a
srác fejét, amikor megragadtam a torkát, és az arcomat az övéhez szorítottam.
Kapucnit, fekete baseballsapkát és fekete kendőt viseltem az arcom alsó
részén.
A szemei ijedten pattantak fel a sötétben, mintha szellemet látna.
– Kifelé – sziszegtem.
Nem volt kedvem a számat tépni. Nem akartam, hogy kiszúrja az amerikai
akcentust. Megszorítottam a tarkóját, ezzel nyomatékosítva a mondandómat.
A gyerek kétségbeesetten bólintott, majd egy puffanással a földre ugrott, és
felkapott egy kapucnis pulóvert az íróasztala melletti szék háttámlájáról.
Belebújt, és várta az utasításokat. Hátulról a hátába böktem a késemet, és
kinyitottam előtte az ajtót, mert egy kibaszott úriember vagyok. Kiértünk a
folyosóra, és szorosan mögötte haladtam. Hajnali négy óra ide vagy oda, nem
sok hibázási lehetőségem volt.
Felmentünk a lépcsőn a negyedik emeletre, Fairhurst hálószobájába.
Tudtam, hogy aznap este Londonban maradt, mert ő maga mondta, miután
visszamentem hozzájuk Lenora szobájából, és bocsánatot kértem a nevében.
Edgar összetörtnek tűnt, Arabella ragyogott, Poppy pedig bőgött. Harry azt
mondta, hogy leteszi Lenora ajándékát az ajtaja elé, és majd elviszi
vacsorázni, ha jobban lesz.
 Magamban közöltem vele, hogy előbb halnék meg ezerszer egymás után,
mint hogy engedjem, hogy kettesben legyenek.
Amikor a fiúval Harry szobájához értünk, feltörtem a zárat, benyitottam,
és becsuktam magunk után az ajtót. Kinyitottam Harry gardróbszobájának
dupla ajtaját, és intettem a fiúnak, hogy szálljon be.
– Me-menjek be a szekrénybe? – dadogta, a karját melengetve.
Pedig nem is volt hideg.
Kurtán bólintottam.
– Mi-mit fogsz velem csinálni? Én… én nem… nem vagyunk együtt, meg
semmi ilyesmi. Nem tudtam, hogy van barátja. Csak flörtről volt szó.
Na persze. Ezért voltunk itt. Mert magamnak akartam Fairhurst farkát.
– Befelé! – csattantam fel, és a srác torkához tartottam a kést.
A szekrénybe sietett, megfordult, és várakozóan nézett rám. Tudtam, hogy
végzős. Tudtam, hogy Dominic Maplesnek hívják, hogy Edinburgh-ból
származik, és hogy Fairhurst már egy éve dugta, vagyis már a törvényes
életkor betöltése előtt is megtette. Persze, semmi értelme nem lett volna ezt
az ellenségem képébe dörgölni.
Nem akartam kárt okozni.
Teljesen tönkre akartam tenni.
És nem elégedtem meg azzal, hogy Harry börtönbe kerüljön.
Miután Dominic bemászott a szekrénybe, kesztyűs kezeimmel a
gardróbszekrény polcára emeltem a kezét, és szétrúgtam a lábait, hogy nagy
terpeszbe álljon.
– Vetkőzz! – mondtam nyersen.
– Miért… hogyan…?
Ahelyett, hogy válaszoltam volna a félbehagyott kérdéseire, lerántottam a
melegítőnadrágját. Ő engedelmesen lerúgta őket, az alsógatyával együtt, és
miután értette a dolgát, levette a kapucnis pulóverét és még a pólóját is.
Megfordult, hogy rám nézzen, és ekkor vettem észre, hogy felállt neki. A
duzzadt, lilás farkát egy fióknak nyomta. Hát, ja, tényleg Harry barátja volt.
Ugyanolyan betegek mindketten.
Miután Dominic tök pucér volt, fogtam egy graffitis festékszórót és
lefújtam a hátát. Megremegett, ahogy a hideg folyadék a bőrére fröccsent,
beleharapott Harry egyik pulóverébe, hogy ne kiáltson fel, de a rohadt,
rúdegyenes farkát továbbra is a tükrös fiókhoz nyomta.
 Amikor végeztem a fekete festékkel, félredobtam a dobozt, elővettem a
srác telefonját, és a háta mögé állva az arcába nyomtam.
– Oldd fel a zárat!
Belebámult az arcfelismerő kamerába. Készítettem egy képet a srác
hátáról, majd elküldtem Fairhurstnek Dominic telefonján keresztül, aztán
zsebre vágtam a mobilt.
A műsor elkezdődött, te rohadék, és te az első sorból fogod nézni!
 Tizenhatodik fejezet
VAUGHN
Gondoltam, szólok Lennek, hogy elmegyek a városból, de aztán eszembe
jutott, hogy hülye ötlet, hiszen ő hallani sem akar rólam.
Nem nagyon kellett analizálnom a kijelentését – a kis kalandunknak annyi.
Akkor sem lehetett volna egyértelműbb, ha a homlokára tetováltatja: Pope
tulajdona (akit még mindig meg akartam ölni, mert bassza meg).
De most tényleg! Ha akkora hülye volt, hogy azt mondja, nem adtam neki
születésnapi ajándékot, akkor amúgy sem kellett volna azon kattognom, hogy
fogdosni akarom a seggét.
És mégis.
És mégis.
Aznap reggel szerettem volna még egy kibaszott kosarat küldeni a
szobájába, ahogy minden egyes nap, amióta Arabella leszopott a suli
utolsó napján. Először csokit akartam, mert nem akartam, hogy túl
nyilvánvaló legyen, de biztos voltam benne, hogy a születésnapján, amikor
brownie-t küldök, tudni fogja, ki küldte neki. A süteményeket kézzel
készítették, és különböző formájúak voltak, hogy megmosolyogtassam.
Felhők, egyszarvúak, csillagok, állatok, betűk. Bármit formázhatnak, csak
szívet ne – ezt az utasítást kapta tőlem a csokikészítő mester. Mindegyik
darab más-más fantasykönyves csomagolásba került: A Gyűrűk Ura, A jég
és tűz dala, Harry Potter, Az északi fény.
Kicsit többe került így, de a félmunka nem rám vallott.
Nem arról szólt, hogy meg akarom dugni, vagy fel akarom vidítani, isten
ments! Még egy üzenetet sem hagytam. A szökőkút mögötti eset óta tudtam,
hogy Len szereti az édességet, és sajnáltam szerencsétlent, amiért árva,
nincsenek barátai, és elcseszett az élete.
Ennyi volt az egész. Szánalom.
Felhívtam a chocolaterie-t, a hölgy felismert az akcentusomról és arról,
hogy már néhány hete rendszeresen vásárolok náluk. Ráadásul valószínűleg
én voltam az egyetlen rohadék, aki a nyitvatartási idő előtt hívta, amikor
éppen hogy nekikezdtek sütni.
– Még egyet? Maga aztán kitartó, fiam – kuncogott.
 A szemem forgattam, és néztem, ahogy az angol vidék elsuhan mellettem
az első Hertfordshire-be tartó vonaton. Háromnegyed hat volt. Még a
madarak is aludtak.
– Talán ezúttal egy kicsit személyesebbre szabhatná. Nyilvánvaló, hogy
szüksége van egy kis nógatásra. Már elég régóta küldözgeti neki ugyanazt.
A cetli rossz ötlet volt. Azt hinné, hogy foglalkozom vele, pedig, bassza
meg, leszartam magasról. Kegyetlenség lett volna az ellenkezőjét tettetni.
Különösen most, hogy már végeztünk egymással.
– Az üres cetli is jó lesz – vágtam rá.
– Rendben – csicseregte a hölgy. Olyan kibaszott vidám volt reggelente.
– Ez minden?
– Igen.
– Micsoda zaj van a háttérben! Valami különleges helyre utazik? –
Próbálta kellemesebbé tenni a hangulatot.
Levonhatom a borravalót az időért, amit arra pazarolt, hogy dumcsizzon
velem? Mert úgy tűnt, nem keres annyit, mint amennyire zavart, hogy úgy tesz,
mint akit érdekli, mi a fasz van velem.
– Hertfordshire-be – mondtam. – St. Albansba.
– Látogasson el Londonba, ha még nem tette! Egészen közel van.
– Remek ötlet.
Többször voltam Londonban, ahányszor maga szart, hölgyem.
Megszakítottam a hívást, hátradőltem a székemben, és megkocogtattam a
térdemet.
Harry Fairhurst pontosan azt tette, amire számítottam, miután elküldtem
neki egy képet a szeretőjéről, amelyen a srác pucér hátán és a fenekén az a
felirat áll graffitifestékkel, hogy HARRY FAIRHURST EGY PEDOFIL.
Felkapta a kulcsait, és visszarohant a Carlisle Előkészítőbe, ahol
Dominic várta a szekrénybe zárva.
Hogy mentse a saját seggét (és talán Dominicét is, bár erre nem vettem
volna mérget), annyira sietett, hogy otthon felejtette a laptopját. Tudtam, mert
egy nap, amikor belopództam az irodájába, elhelyeztem egy kis nyomkövetőt
azon a szaron, így bármelyik pillanatban láthattam, hol van.
És aztán mit ad isten? Valaki véletlenül elállta a Carlisle felé tartó
autópályát, arra az esetre, ha rájönne, nem vagyok ott, és úgy döntene, hogy
hazasiet.
 Ezt a valakit nagyon busásan megfizettem – bőven belefért neki, hogy
lecserélje a szaros Alfa Romeo 2001-esét, amivel szívességből belehajtott
egy sainsbury’ses teherautóba, hogy megállítsa a forgalmat.
Hála istennek a fedezeti alapokért!
Ami Harry lakáskulcsait illeti – mit is mondhatnék? Ragadós ujjakkal
voltam megáldva… és nagyon könnyű erkölcsökkel. A másolatok készítése
aznap, amikor nyomkövetőt tettem Fairhurst laptopjára, olyan volt, mintha
cukorkát vennék el egy kisbabától.
A vonat megállt St. Albansban, én pedig leszálltam, és olyan üdének
éreztem magam, mint egy százszorszép, leszámítva a tompa fejfájást, amit Jó
Kislány okozott nekem előző nap. De az valószínűleg semmi nem volt ahhoz
a pokolhoz képest, amin aznap reggel ő ment keresztül, miután többet piált,
mint az Atlanti-óceán összes hala együttvéve.
Dobtam egy SMS-t a chocolaterie-nőcinek, és kértem a rendeléshez két
plusz üveg vizet. Miért ne? Len úgyis azt hitte még mindig, hogy a csokoládé
valaki mástól származik.
Lenéztem, és láttam, hogy három nem fogadott hívásom volt apámtól.
Várhat – gondoltam, és minden különösebb óvatoskodás nélkül
folytattam.

Nem kellett feltörnöm a laptopot.

De miután átnéztem az anyáról szóló fájlokat – az összes hazugságot, az
összes képet, az összes vallomást, a róla készült szerkesztett felvételeket, az
e-maileket, amelyeket soha nem írt meg, a megrendeléseket, amelyekről
fogalma sem volt, a kokainzacskókat, amelyek a festmények kereteibe rejtve
érkeztek –, úgy voltam vele, hogy ez lesz az én aprócska, utolsó, „jó utat a
pokolba” búcsúajándékom.
Miután mindent töröltem Fairhurst felhőjéből, és megsemmisítettem a
fényképezőgépén lévő összes bizonyítékot, beletöröltem a csizmámat a
laptopba, és odahajítottam Harry takarosan megvetett ágyába.
 Befejezésül lehugyoztam az említett ágyat meg a laptopot is, arra az
esetre, ha nem értené a célzást.
Még így is maradt néhány órám a következő, Berkshire-be tartó vonatig.
Apa még néhányszor hívott. Anya is, de nem volt kedvem Fairhurst házából
beszélni velük. Ha ő aggódott, attól én még idegesebb lettem.
Úgy döntöttem, teszek egy sétát Harry házában. Még sosem jártam ott.
Magamra vállaltam, hogy kihúzom a hűtőjét, és kinyitom a fagyasztót,
hagyom, hogy kiolvadjon a hús. Aztán kinyitottam a hátsó ajtót, hátha
valamelyik vadállat egy kis csemegére vágyik. Végül zsebre vágtam néhányat
a drága státuszóráiból, hogy közönséges betörésnek tűnjön a dolog.
Természetesen gondoskodtam róla, hogy a Rolex és a Cartier óráktól
megszabaduljak a vasútállomáson: egy kint ülő hajléktalan kezébe tettem, aki
fillérekért könyörgött, hát ja, ilyen jótékony szarházi voltam.
Mire visszaértem a Carlisle-kastélyba, két e-mail várt rám.

Feladó: semmikozodhozza@gmail.com
Címzett: neszoljhozzam@gmail.com

Vaughn!
Megnéztem a másik fiókjának a felhőit. Teljesen üres. Apád azt mondta,
ő állja a számlát ezért a munkáért. Sok szerencsét, és szólj, ha további
segítségre van szükséged az ügyben.
– T.

Feladó: baronspencer@fiscanheightsholdings.com
Címzett: neszoljhozzam@gmail.com

Fiam!
Vagy felveszed azt a rohadt telefont, vagy én megyek oda.
Figyelmeztetlek: nagyon nem fog tetszeni, ha megteszem.
– Az apád

Jaime beszélt volna neki a vagyonkezelői alapról? Vagy anya a művész

lelkű barátain keresztül tudta meg, hogy mit csináltam vele? Összeszorítottam
a fogaimat és a telefonomat is, mert tudtam, hogy még nem végeztem egészen
a több millió dollár értékű feladatommal.
Apa várhatott. Muszáj volt neki.
 Tizenhetedik fejezet
LENORA
– Óh, istenem… Óh, istenem! Óh, istenem! Óh, istenem!
Az ágyamban ébredtem, és úgy éreztem, mintha egy ökölnyi méretű
bontógolyó nyomná a szemhéjam. Soha többé nem fogok inni. Soha többé.
Kivéve, ha az ivástól elmúlik a fejfájás, mert ebben az esetben teljesen
felkészültem arra, hogy kómába iszom magam.
A szoba mintha darabokra hullt volna körülöttem. Először egy halom
becsomagolt ajándékot láttam a sarokban heverni. Valaki behozta őket, amíg
én aludtam. Gyorsan, bár kínok közt, megszámoltam őket. Egyet kaptam
Poppytól (valószínűleg a hosszút; tudta, hogy mennyire szeretnék egy
bizonyos akvarellképet a szobámba). Egyet Harrytől (valószínűleg a
méregdrágának tűnő táskát, benne egy ugyanolyan méregdrága pulóverrel,
amit soha nem fogok felvenni), egy apró ajándékzacskót apától (tutira
ékszerek), és egy nagy dobozt, amit valami random papírba burkoltak. Az
száz százalékban Pope műve volt. Tudta, hogy új eszközökre van szükségem,
és nyilván egy rakás pénzt költött rájuk.
Vaughntól semmi. De nem hagytam magamnak, hogy ezen rágódjak.
Tényleg vége volt, de jobb is lesz így. Kezdettől fogva egy rettenetes ötlet
volt. Ha egy tigrissel hemperegsz egy ágyban, ne lepődj meg, ha karmos
sebekkel ébredsz! Megtanultam a leckét.
Fordultam egyet az ágyban, majd egy puffanással a padlóra zuhantam.
Annyira nem lepett meg, hogy még csak nem is érzem az ütést, amit a testem
szenvedett. Miután egy teljes percen át bámultam a plafont, és próbáltam
rávenni magam, hogy ne merüljek önsajnálatba, hasra fordultam, és
négykézláb kúszni kezdtem az ajtó felé.
Aztán rájöttem, hogy igazából nincs semmi tervem. Kit fogok felhívni?
Hivatalosan nem beszéltem apámmal (ő talán beszélt velem?), Poppy
valószínűleg már rég visszament Londonba, Pope-nak elég volt az is, hogy
olyan hülye helyzetbe hoztam, Vaughn pedig – akinek kigyúrt testében egy
csepp emberség sem volt – legalább annyira törődött a jóllétemmel, mint az
ágyam alatti pókhálókkal, most, hogy mindennek vége volt közöttünk.
Bármi is volt az.
 Jézusom, mennyire értettem a magánéletem összekuszálásához!
Bárcsak pénzt is kereshetnék vele!
Valahogy kinyitottam az ajtót. Egy újabb kosárnyi csokoládé, brownie és
két üveg hideg víz várt rám, valamint egy csésze gőzölgő, frissnek tűnő kávé.
A fejfájásom ellenére is sikerült mosolyognom. Poppy.
Az, hogy bevonszoljam a kosarat és lecsavarjam a palack kupakját,
hatalmas erőfeszítésembe került, de néhány korty víz és a brownie cukros
lökete után végül sikerült feltápászkodnom, és a zuhanyzóhoz vonszoltam
magam. Papának és a vezetőség tagjainak menő szobái voltak, zuhanyzóval és
beépített szekrényekkel, és ilyenkor vágytam papa saját fürdőszobájára, de
persze nem azon az áron, hogy belemenjek a fegyverszünetbe.
Nem tudtam ránézni anélkül, hogy ne képzeljem el Arabellát, amint ott
fekszik mellette, és macskaként dorombol. Megrémített a gondolat, hogy a
kapcsolatunk helyrehozhatatlan. Még mindig nem beszéltem erről Poppyval,
de tudtam, hogy megérdemli, hogy tudjon róla, és hogy ugyanolyan összetört
lesz, mint én, ha nem jobban.
Miután kiléptem a zuhany alól, ittam még egy kis kávét, és befaltam még
egy mennyei brownie-t, aztán ránéztem a készülő művemre, egyenesen a
halott tekintetébe bámultam. Kezdett felismerhető formát ölteni, de nem
tudtam hova tenni. A szobor homlokráncolásában volt valami, amitől
fájdalmasan összeszorult a szívem. Egész nap dolgoztam rajta egy pisiszünet
nélkül, amíg valaki be nem kopogott az ajtómon.
– Ki az?
Valószínűleg Rafferty lesz, aki rám akart nézni, hogy vagyok. Már az ajtó
felé fordultam, és elindultam, amikor egy komoly és szigorú hang harsant fel
a túloldalon.
– Én vagyok, az apád.
Úgy dermedtem meg egy helyben, mint egy jégből faragott szobor.
Eltartott egy másodpercig, amíg újra össze tudtam szedni magam.
– Nem akarok beszélni veled.
– Őszintén szólva, pont ezért kellene beszélgetnünk.
Őszintén szólva, egy ötvenkilenc éves perverz vagy, én pedig hordozom
a DNS-eidet. Bárcsak tisztára moshatnám magam, hogy semmi közöm ne
legyen hozzád!
Megfordultam, visszamentem a szoborhoz, és kezembe vettem a tűt meg a
cérnát, hogy a vállára varrjam a szövetet.
 Nem számítottam rá, hogy beront a szobámba.
Nem számítottam rá, hogy olyan erővel rúgja be az ajtót, hogy behorpad
tőle a fal.
Papa döbbenten szippantotta be a levegőt a hátam mögött.
– Hűha!
Először azt hittem, azért, mert úgy nézek ki, mint valami szörny, ami a
csatornából mászott elő. De aztán megfordultam, és észrevettem, hogy nem
engem néz.
Hanem a szobromat.
– Ezt te csináltad? – kapkodott levegő után fürkésző, nagyra nyílt
szemekkel.
Kuncogva horkantottam fel. Na, mi van, most már lenyűgözte a munkám?
Milyen átkozottul kiszámítható. És hihető.
Visszatértem a varráshoz, nem törődve azzal, mit mond.
– Lenny, ez…
– Zseniális? Ez aztán a véletlen egybeesés azok után, hogy nem kaptam
meg tőled a gyakornoki állást, amiről ötéves korom óta álmodtam, és pár
órája még nyilvánosság előtt disznónak neveztelek. Próbálsz kiengesztelni,
vagy csak a seggedet próbálod fedezni, hogy ne mondjam el az embereknek,
milyen ember vagy? Mert nyugodt lehetsz, papa… – Az utolsó szót szinte
köptem. – Nem akarom, hogy az emberek megtudják, mennyire rossz ember
vagy.
Kemény szavak, de az idő, úgy tapasztaltam, két ellentétes hatást tud
kiváltani. Vagy eltompítja a fájdalmat, és elpárologtatja a dühöt, vagy hagyja,
hogy a dühödben forrj, sőt, megsokszorozza a mérgedet. Minél többet
gondoltam az Arabellával való előző reggeli találkozásomra, meg arra a két
esetre, amikor kislisszant apám szobájából, annál jobban haragudtam papára.
Arabella bevallotta nekem, hogy viszonyuk van, és a tényt Vaughn is
megerősítette. Sőt, Arabella szerint Vaughn tetten érte őket. Ennél világosabb
már nem is lehetett volna a dolog.
Papa a vállamra tette a kezét, és szembefordított magával.
Ellöktem magamtól a kezét.
– Ha még egyszer hozzám érsz, hívom a rendőrséget!
Zavartan és sértődötten bámult rám, a szeme körüli ráncok mélyebbek
voltak, mint ahogy előző nap emlékeztem rájuk. Sötét karikák húzódtak a
szeme alatt. Fáradt volt. Kialvatlan. Sápadt, mint a kastélya szellemei.
Fogadjunk, hogy Arabella tartotta ébren éjszaka, nem pedig az, hogy miattam
vívódott!
– Drágám, miről van szó? Halálra aggódom magam miattad. Nem
jellemző rád, hogy irracionálisan felhúzd magad. Az pedig végképp nem
jellemző rád, hogy kirohansz. Mi történt tegnap? – A hangja gyengéd volt,
törékeny, mint egy őszi falevél. Az apám nem volt kíméletlen ember, csak
elfoglalt és türelmetlen: egy szelíd óriás.
Láttam rajta, hogy őszinte, de ha sajnálta is, hogy megbántott, ez még nem
jelentett felmentést.
– Talán meguntam, hogy olyan jó vagyok. – Megvontam a vállamat, és
eszembe jutott, milyen becenéven hívott engem Vaughn. – Talán a
tizennyolcadik születésnapi fogadalmam az volt, hogy végre önmagam leszek.
És most nem kedvellek. Szégyent hoztál anyára, rám és Poppyra. Tudom,
hogy nagyon kényelmes volt neked, amikor fekete ruhákban és piercingekkel
járkáltam. Jó jegyeket kaptam, rendesen önkénteskedtem, és távol tartottam
magam a bajtól. De tudod mit, papa? Nekem ez nem jön be. Nem jön be, amit
csinálsz.
Döbbenten meredt rám.
– Mi a fenéről beszélsz?
A kérdése csak még jobban felbosszantott. Nem tudtam visszafogni
magam. Egy kicsit az ajtó felé löktem. A papa hatalmas volt, igen, de ő is
felismerte a nonverbális jelzéseket. Hátrált egy lépést.
– Arról beszélek, hogy sosem kérdeztél a művészetemről. Az életemről.
Anya meghalt, és te sem nagyon tettél azért, hogy úgy érezzük, van kivel
beszélnünk. Szerencsém volt, hogy Poppy vállalta az anyaszerepet. De mi lett
volna velem, ha nem teszi? Sosem értél rá velem foglalkozni. Most se. –
Megráztam a fejem, megkerestem az első dolgot, ami a szemem elé került:
Poppy poszterét láttam meg, még mindig becsomagolva, és eldobtam, mint
egy nyilat. Papa kitért előle, és még egy lépést hátrált.
– Nem érted…
– Ó, dehogynem értem. – Elmosolyodtam, valahogy könnyebbnek éreztem
magam, most, hogy minden dolog a nyilvánosság elé került.
Mindig is félénk voltam, és zavarba jöttem, ha papa idejéről volt szó.
Sosem mertem zavarni őt. És egészen mostanáig nem is tudatosult bennem,
mennyi haragot tápláltam iránta közben emiatt.
Felvettem egy másik becsomagolt ajándékot, és felé irányítottam.
 – Mindent tökéletesen értek. Vaughn fontosabb nálam. Arabella fontosabb
nálam…
– Nem fontosabbak nálad – kiáltotta kétségbeesetten, és a levegőbe
lendítette a karját. – Vaughn azért kapta meg a gyakornoki állását, mert
rászolgált.
– És Arabella? – Felvontam a szemöldököm, és a fejemet csóválva
vártam a magyarázatát. – Az afférotok… – folytattam világosan fogalmazva.
– Arabella… – Mély levegőt vett, az arca elvörösödött. – Hibát követtem
el. Már nem tudom visszacsinálni.
Persze, hogy nem tudod, papa.
De ez egy korrekt beismerés volt. Kimondtam az „affér” szót, és ő nem
mondott ellent.
Behunytam a szemem, és magamra parancsoltam, mert nem akartam bőgni.
Nem akartam, hogy papa lássa, mit tett velem, mit váltott ki belőlem az aljas
viselkedése.
– Menj el! – suttogtam, kevesebb mint huszonnégy órán belül másodszor.
Vaughn nem volt az enyém. Sem apa. Úgy látszik, hivatalosan is hadilábon
álltam az ellenkező nemmel. Jó, ott volt Pope, de őrá nem igazán tekintettem
férfiként.
– Lenny…
Hozzávágtam a második ajándékot, és ezúttal a mellkasát találtam el.
Mielőtt összeszedhette volna magát, fogtam az egyik szobrászszerszámomat,
és azt is felé dobtam. Mivel rájött, hogy célponttá vált, megfordult, az ajtóhoz
lopakodott, és becsapta maga mögött.
A padlóra roskadtam, és kitört belőlem a zokogás. Addig abba sem
hagytam, amíg be nem sötétedett.

Vaughn nem jött el hozzám sem aznap este, sem az azt követőn.
De Pope eljött, ahogy ígérte.
Társasjátékoztunk, olcsó, dobozos bort ittunk, filozófiáról, művészetről és
hírességekről beszélgettünk, akikkel szívesen dugnánk (ő azt mondta, Rooney
Mara az álmai nője, én pedig Machine Gun Kellyért rajongtam). Pope
elmesélte, hogyan halad a művével. Azt is bevallotta, bár vonakodva, hogy
megint látta Arabellát belopódzni apám irodájába.
Vicces, apám tökéletesen elégedett volt azzal, hogy engem hanyagolt,
Arabellával viszont továbbra is találkozgatott.
Zseniális!
Már hat napja nem beszéltem sem Vaughnnal, sem a papával, amikor
megmutattam Pope-nak a szobromat, és ő is olyan furcsán nézett rám, mintha
valami rosszat tettem volna. Úgy látszik, a szoborral kapcsolatban valami
megzavarta az embereket, de mindketten hallgattak róla.
– Miért vágsz ilyen arcot? – ráncoltam a homlokom. – Ha rossz, léci
mondd meg!
Ő hevesen rázta a fejét.
– Ó, dehogy rossz, épp ellenkezőleg! Úgy értem, a kidolgozás és a
technika szempontjából abszolút látványos, Lenny.
– Akkor mi a probléma? – húztam össze a szemem.
– Ööö… – Megdörzsölte az arcát, a füle rózsaszín lett. – Mármint… te
tényleg nem látod?
– Nem! – Elkeseredetten emeltem a kezem a levegőbe. Szánakozó
pillantást vetett rám.
– Drágám, Vaughn Spencerről van szó. Totál úgy néz ki, mint ő. Mármint
nem igazán – javította ki magát, és lehajtotta a fejét, hogy közelebbről is
megvizsgálja a darabot. – A te szobrodban több élet van, mint Vaughnban.
Lényegesen emberibb, és valószínűleg előbb bíznék rá csecsemőket és
tömegpusztító fegyvereket, mint az igazi Vaughnra. De ettől eltekintve full rá
hasonlít.
A szobromra pillantottam, a szemem tágra nyílt, miközben kis híján
megfulladtam a nyálamtól.
A kurva élet!
Ő volt az. Hát persze, hogy ő volt. A borotvaéles arccsontok. A halott
szemek. Az az állandó mogorva tekintet. A szíve szökőkútként tört ki a
mellkasából. Ezt én csináltam. A saját kezemmel tettem halhatatlanná Vaughn
Spencert. Az ötlet még Todos Santosban támadt bennem, aznap, amikor
Arabella leszopta őt, és amikor Poppy elkezdett csokoládét küldeni nekem.
Vaughn megalázott engem, én pedig cserébe elkezdtem imádni, vagy mi.
 A nyirkos tenyeremmel a felsőm szélét gyűrögettem. Az ujjaim
megrándultak. Egy aprócska hang – feltehetően az, amelyik a legjózanabb
tanácsokkal látott el –, azt súgta, hogy ne csináljam, hogy nem számít, hogy a
szobor gyönyörű, magával ragadó, és sok ajtót nyithat meg előttem. De a
többi hang nem hallgatott rá a fejemben.
Rávetettem magam a szoborra, és ordítva tépni kezdtem a körmeimmel. A
varrott vállakat, a papírszívet, a töviskoronát. Egyedül az arcát nem tudtam
összetörni és tönkretenni, mert az hajlított fémből volt. Higgadtan és
lekezelően, ridegen bámult rám, miközben letéptem róla minden részt.
Nem volt ott velem, mégis minden lépésemet figyelte, gúnyolódott rajtam,
kinevetett engem.
Miközben a vállát szaggattam, és kitéptem a szívét a mellkasából,
éreztem, hogy két kar tekeredik a derekam köré, és még mielőtt rájöttem
volna, mi történik, már a levegőben rúgkapáltam morogva és torkom
szakadtából üvöltöttem.
Megpróbáltam kiszabadulni a szorításból, de Pope úgy vágott az ágyamra,
mintha homokzsák lennék, kivett valamit a nadrágja zsebéből, és a csuklómat
a fém fejtámlához szorította. Úgy mordultam rá, mint egy állat, a levegőben
kapálóztam, és megpróbáltam belerúgni.
Az ágyamhoz bilincselt. Faszfej!
– Vedd ezt le! Azonnal! – követeltem.
Ha őszinte akarok lenni, magamra voltam dühös, nem Pope-ra, aki csak
azt próbálta megakadályozni, hogy tönkretegyem a kemény munkám
eredményét egy pillanatnyi bekattanás miatt. De akkor is.
Őrült vagyok, nem igaz? – gondoltam komoran. – Minden jel erre mutat.
Milyen kár, hogy annyira utálom a fehéret!
– Nem hiszem, hogy le fogom venni – felelte Pope nyugodt hangon, majd
kiegyenesedett, és csípőre tett kézzel vizsgált, mintha egy vad prérifarkas
lennék, akit egy biztosított ketrecen keresztül figyel. – Ne érts félre, de te egy
kicsit zavart vagy.
Az udvariasság kedvéért azt mondta, hogy „egy kicsit”. Igazság szerint az
ember nem lehet egy kicsit zavart, ahogyan nem lehet „egy kicsit” halott sem.
Őrültnek lenni teljes elkötelezettséget jelent, amit az én példám is bizonyított.
– Gondolom, kedveled őt – szólalt meg finoman.
Nem válaszoltam. Nem akartam megerősíteni Pope elméletét, de hülyeség
lett volna tagadni. Vaughn jobban lekötötte a gondolataimat, mint kellett
volna. Még tudat alatt is. Szobrot csináltam belőle, anélkül, hogy akartam
volna.
– Volt egy terved. Miért nem hajtottuk végre? – kérdezte Rafferty.
– Mert nem jelent meg a szobámban – feleltem duzzogva. Istenem, olyan
voltam, mint egy tini picsa, és ez mind Spencer hibája volt. Miatta lett az
agyam ilyen zselés trutyi. Olyan hülye lettem, hogy simán beállhattam volna
Arabella barátai közé.
– Akkor emlékeztesd arra, hogy létezel! – javasolta Pope, nem hátrálva
meg. – Megkönnyíted neki, hogy elfelejtsen téged. Egész nap a szobádban
vagy és dolgozol. Mindketten kész remeték vagytok, bezárkóztok a kastély két
sarkába. Akkor sem tudott elfelejteni téged, amikor gimnazista voltál, és
erősen kétlem, hogy itt képes lenne rá. A különbség az, hogy most ott vagy a
szeme előtt, tiltott gyümölcsként, arra emlékeztetve, mi mindent akar. Legyél
az a gyümölcs! – folytatta Rafferty, és incselkedve összecsapta a fogait,
mintha ráharapna valamire. – Emlékeztesd, hogy te vagy az, akit fel akar
falni!
Nyeltem egyet. Igaza volt. Vaughn távol tartotta magát, mert megtehette.
De közben tévedett is.
Mert biztosan tudtam, hogy Vaughn vissza akar majd térni hozzám. Azon a
héten, a következőn, vagy néhány év múlva.
Akár egy kádban vérezve, akár éjszaka, felettem lebegve, de valami
vonzotta őt hozzám, akár akarta, akár nem.
És én várni akartam. Ki akartam várni, hogy eljöjjön az én időm. Ha
igazán akart engem, akkor újra eljön majd.
És én várni fogom.
Tele tárral, készen állva a támadásra.
 Tizennyolcadik fejezet
VAUGHN
Minden este a szobájába ment.
Nem mintha figyeltem volna, vagy ilyesmi. Csak a környéken jártam,
amikor ez történt.
És „a környéken” alatt azt értem, hogy a folyosón, lesben állva.
És „a folyosón, lesben állva” alatt azt értem, hogy egyértelműen
szakember segítségére, beavatkozásra és egy kibaszott életre volt szükségem.
Mindennap órákon át ácsorogtam egy Louise Bourgeois-szobor mögött, és
vártam, mint valami fanatikus Justin Bieber-rajongó.
Persze, megvolt rá az okom. Még sosem legyintett meg így a szerelemhez
hasonló érzés, függetlenül attól, hogy mennyire undorodtam ettől a szótól
(vagy a lánytól). Logikus volt, hogy arra éreztem késztetést, hogy valamiképp
birtokoljam őt, most, hogy szétnyitotta a lábát Rafferty Pope-nak, aki a
Carlisle Előkészítőben terjedő pletykák szerint egy pokoli jó festményen
dolgozott.
A szánalmas az volt, hogy legszívesebben meglátogattam volna Lenorát.
De ő látni sem akart. Engem viszont köztudottan nem érdekelt, mit akarnak
mások. Már korábban is elmentem volna hozzá, de visszafogtam magam, mert
valójában nem is kellett volna a Carlisle-kastélyban lennem.
Nem sokkal azután, hogy meglátogattam kis barátomat, Harry Fairhurstöt,
egy levelet hagytam Edgar Astalis asztalán, amelyben tájékoztattam, hogy a
hét hátralévő részében elmegyek, hogy ihletet keressek. Ez persze baromság
volt, nagy B-vel. Nem volt semmi szükségem inspirációra. A művem már
majdnem kész volt, hónapokkal a határidő előtt, és közelebb állt a
tökéletességhez, mint bármi, amit korábban alkottam.
Amire szükségem volt, az az volt, hogy időt nyerjek, amíg a pénz, amit
Jaime felszabadított a vagyonkezelői alapomból, a megvásárolni kívánt
tárgyak köré tekeredjen, mint a polip csápjai. Nagyon világos elképzelésem
volt arról, hogyan is akarom ezt végigjátszani, és fontos volt, hogy Fairhurst
azt higgye: ez idő alatt nem vagyok nyomon követhető.
Ráadásul meg kellett húznom magam arra az esetre, ha a kékruhás fiúk
meglátogatnák a Carlisle-kastélyt azután, amit Fairhurst szeretőjével tettem.
Az ezt követő napokban senki sem tett panaszt, de az élet mindig meg tudott
lepni, különösen, ha Fairhurst szemét húzásairól volt szó.
Harry nem jelentette, hogy bármi is eltűnt volna a házából. Bizonyára a
régóta esedékes beszélgetésünkre várt, vagy a saját trükkjeit rántotta elő a
kalapjából.
Most, hogy megtettem, amit meg kellett tennem, úgy gondoltam, kínzom
egy kicsit azzal, hogy hétfőig hagyom főni a levében. De úgy alakult, hogy
nem volt kedvem olyan sokáig távol tartani magam Lenorától, így be kell
érnie a mai, pénteki nappal.
Reggel első dolgom volt, hogy kopogás nélkül bementem Fairhurst
irodájába, egyenesen az íróasztala előtti székhez léptem, és helyet foglaltam.
Egy csésze gőzölgő kávé volt a kezemben – annak a csészének a párja, amit
minden reggel Len szobája mellett hagytam, nem mintha bármit is
megérdemelt volna tőlem.
Kényelembe helyeztem magam, elővettem egy spanglit, és a szám szélébe
dugtam. Valójában illegális volt a cucc az Egyesült Királyságban, de ez
továbbra sem érdekelt különösebben. Akár Harry asztalára is szarhatnék,
neki már a szemöldöke se rebbenne. Fairhurst tudta, hogy a tökeinél fogva
tartom.
Épp telefonált. Amikor észrevett, bocsánatot kért a vonal másik végén
lévő személytől, letette a telefont, és az asztal túloldalára tolta a készüléket.
Keresztbe tettem a lábam az asztalán, így pihentettem, és hátradőlve élveztem
az ítélethirdetésre váró, sápadt seggű Fairhurst látványát.
Rohadék vigyorral bámultam rá.
Végül összefonta az ujjait, előrehajolt, és megpróbált úgy kinézni, mint
egy felelősségteljes, racionális felnőtt – ami meglehetősen messze állt a
valóságtól.
– Hogyan? – Az arca eltorzult az undortól.
Ha mást nem is, a tudásvágyát értékeltem. Épp most vettem ki a hatalmat a
kezéből, semmisítettem meg a hamis bizonyítékait, hugyoztam össze a házát –
nem csak képletesen – és loptam el az értéktárgyait. Erre ő azt kérdezte,
hogyan. A kíváncsiság mögött azonban hiúság rejlett. Azért akarunk tudni a
dolgokról, hogy uralkodhassunk felettük. Hogy elpusztíthassuk őket.
– Következő kérdés?
– Miből gondolod, hogy Mr. Maples nem fog vádat emelni? Szívesen
vallok arról, hogy te álltál a gardróbszobámban elkövetett csínytevés mögött.
 – Én pedig szívesen vallok arról, hogy miért tettem. És pontosan emiatt
tudom, hogy mindent megteszel majd, hogy a kis szeretőd befogja a száját.
Fairhurst becsukta a száját, az állkapcsa összeszorult. A hamut a
spanglimból a padlóra pöccintettem, és körülnéztem. Szépen berendezett
iroda volt, az íróasztala felett lógott az egyik festménye.
– Nincsenek akták. Nincs laptop. Nincs fényképezőgép. Semmid nincs. –
Számoltam az ujjaimon. – Szívás lehet mostanában a helyedben lenni, Harry.
Egy kis hang a fejedben bizonyára azt kívánja, bárcsak végrehajtottad volna a
tervedet, és átbasztad volna anyámat, mielőtt tönkreteszlek. Azt tudod, hogy
sosem beszéltem neki a szaros tervedről? Nem ér annyit a dolog, hogy
összetörjön a szíve. És tudod, valójában kedvel téged.
Az istenit, anya!
Fairhurst elfordította a tekintetét, valószínűleg a következő lépését
tervezgette. A lábam a kibaszott arcában volt, de tudtam jól, hogy látja
mögötte az arcomról áradó, diadalittas kifejezést.
– Gondolom, azért jöttél ide, hogy megfogalmazd a követeléseidet.
Tudod, hogy együttműködöm. Én juttattalak be ebbe a programba, nem igaz?
Azért fogadott be, mert megzsaroltam. Megvontam a vállam.
– Amit adni tudsz, az engem nem érdekel.
– Valóban? – Felvonta az egyik szemöldökét, majd felállt. – Meglepődnél.
A pénz, a szex és a hatalom beszél. Mindháromból bőségesen kínálok.
– Istenek és halandók között nincsenek alkuk. Térdre fogsz borulni, és
mint mindketten jól tudjuk, ezt még kurvára élvezni is fogod.
Rajtam volt a sor, hogy felálljak. Az arcomat fürkészte, tartózkodva attól,
hogy mozdulatot tegyen. Én nyugodt maradtam, kővé dermedtem és hűvösen
néztem. A fickó megkerülte az íróasztalát, és megállt előttem, majd jóindulata
jeléül elkezdett leereszkedni elém a földre.
Mielőtt a térde a padlót érte volna, sarkon fordultam, hátat fordítva neki,
és odasétáltam a falán lógó festményhez – ahhoz, amit nem tudtam
megszerezni –, majd az az ötvenes évek nyári Ischiáján pózoló, tökéletes
barnaságú, csinos olasz lány szemébe nyomtam a cigimet.
Harry a földön térdelve némán bámult rám.
– Hogy megy az üzlet, Harry? – kérdeztem cseverészve, miközben a lányt
bámultam.
Mélybarna haja volt, szomorú arca, és most két cigarettaégés a szeme
helyén. Harry Fairhurstöt a szemfestési technikája tette híressé. Olyan
valóságosnak tűntek a megfestett tekintetek, hogy az ember néha elfordította a
tekintetét, hogy elkerülje a szemkontaktust. Én ezt mindenkinél jobban tudtam,
mert jól ismertem az általa festett szemeket, amelyek a házunk minden pontján
rám szegeződtek.
Szeretett szomorú arcokat is festeni. Mindig azt gondoltam, hogy a
művészetében van valami szadista. Meglepett, hogy anya ezt nem látta.
– Jól van – pattogott türelmetlenül, aztán felállt, és felém sietett, mielőtt
bemocskolnám a többi kis drágaságát. A művészetét. A festményeit. V-t
formáztam két ujjammal és a lány szemébe fúrtam őket. A vászon sűrű és
vastag volt, a festék fölötte száraz és ellenálló, de sikerült mélyebbre
szúrnom a lyukakat, így két ujjmozdulattal átdöftem az arcát. A festmény most
már hivatalosan is tönkrement.
– Jaj, de ügyetlen vagyok. – Megfordultam, és mosolyt villantottam rá. –
Mit is mondtál? Hogy jól van? Kicsit erőtlennek hangzott.
– Igazából… – Megköszörülte a torkát, ujjait a háta mögött összefűzte,
próbált valamiféle büszkeséget mímelni, ahogy előttem állt.
– Ez egy nagyon jó év volt. A festményeimet most vásárolta meg egy
magánkurátor: majdnem az összeset, a világ másik végéből. Szerintem
kiállítást fognak szervezni, talán még múzeumot is nyitnak belőlük.
– Én azért erre nem számítanék – jegyeztem meg egyszerűen. Ő erre a
homlokát ráncolta, de nem szólt semmit.
– Jól látod, én vagyok a befektető, és már találtam is egy megfelelő célt a
festményeidnek – mondtam, miközben kivettem a telefonomat a farzsebemből,
és a hüvelykujjamat végigcsúsztattam a képernyőn. – Egy kis erőfeszítésbe
került. Még a vagyonkezelői alapomat is fel kellett törnöm, de sikerült
megszereznem őket. Mind a százkilencvenhárom festményt. Ki akarod találni,
mit fogok velük csinálni? – Felnéztem, a hangom vidám volt, a tartásom
magabiztos.
Az ádámcsutkája egy nyeléssel megereszkedett, és az arcából minden szín
kiszaladt.
– Jaj, ne szerénykedj, Fairhurst! Te nem ilyen vagy! – Az arcába nyomtam
a telefonomat, megmutatva neki, hogy mit is csináltam a betörésemet követő
napokban. Az összes festményét elszállították sürgősségivel Knight címére,
ami több tízezer dolláromba került. Ezután a legjobb barátom olyan boldog
lett, hogy máglyát rakott egy helyi strandon, ahol a lángok gyönyörűen égtek
az értékes vásznaktól és a megmunkált festékes felületektől. Beleolvadtak a
homokba, az óceán pedig elmosta mindazt, ami maradt belőlük.
Fairhurst kikapta a telefonomat a kezemből, és a homlokát ráncolva nézte
a videót, amelyen a tinik nevetgélve rohangálnak a tűz körül, és benzint
locsolnak a lángokra. Néhány másodperc múlva visszaadta a mobilomat.
– Halott vagy. Kurvára halott vagy! Meg foglak ölni!
Visszatettem a telefont a zsebembe, és ásítottam, miközben ő fel-alá
járkált a szobában. Az egész karrierje lángokban állt.
Hirtelen megállt a szoba közepén.
– Mindet tönkretetted, de azt nem, amit mindennél jobban szeretnél
eltüntetni: azt, amelyik a gyerekszobád előtt lóg. – A hangját méreg
fűszerezte.
Nevettem, nem törődve a mellkasomba nyilalló tompa fájdalommal.
– Dolgozom az ügyön.
– Nem tudnád megtenni.
– Nem tudnám? – Megdörzsöltem az állam. – Vagy nem kellene? Ez két
nagyon különböző dolog. Most azonnal megölhetnélek, és még csak meg sem
állítanál. Mert ha a nyilvánosság elé tárnám azt a szart, amit tudok rólad,
ugyanolyan halott lennél. Börtönben, megfosztva a pénztől és a tekintélytől,
egy magánzárkában élve, hogy a börtöntársaid ne öljenek meg.
– Mindent tagadni fogok, amit mondasz. Minden egyes szavadat. A
nulláról fogom kezdeni. És új… új festményeket fogok festeni! – üvöltötte az
arcomba. – Kétszer olyan keményen fogok dolgozni.
A homlokomat ráncoltam.
– Ez egy kicsit nehéz lesz.
– Miért is? – Megint bekapta a csalit.
Megragadtam a bal kezét, az ő drága, pénzkereső kezét – vicces, hogy
ebben a szakmában mindannyian balkezesek voltunk –, amire kétmillió
dolláros biztosítást kötött, megtaláltam a gyenge pontját, és erősen
megszorítottam. Fairhurst fájdalmában felsikoltott, könnyek folytak végig az
arcán. A mellkasomhoz emeltem a kezét, és addig toltam előre a tenyeremet,
amíg meg nem hallottam a hüvelykujja törésének reccsenését. Elégedettség
áradt szét bennem. Bosszú.
A tekintetünk találkozott, és az övé annyira döbbent és rémült volt, hogy
azon tűnődtem, vajon mit fog érezni, amikor a torkának szegezem a kést.
Kifejezéstelen arccal kilencven fokos szögbe fordítottam a csuklóját, és a
mellkasom másik oldalára húztam. Az alkaromat a könyökére helyezve addig
gyakoroltam rá nyomást, amíg azt nem hallottam, hogy a karja megroppan.
Kibaszott hangosan üvöltött, mire a falnak löktem, és hagytam, hogy a földre
zuhanjon. Nyöszörögve bámulta kifordult hüvelykujját és a könyökénél kiálló
csontot. Az íróasztalához szaladtam, felkaptam az érintetlen kávéscsészémet,
és a padlóra öntöttem a szétcsúszott teste mellé.
– Hopsz – mondtam szárazon. – Csak óvatosan! Még a végén megcsúszol,
és eltörheted a másik karodat is. Vagy ami még rosszabb, akár halálos
balesetet is szenvedhetsz. Na, az nagyon nagy baj lenne.
A tekintete elmosódott a könnyektől, a teste remegett és összegörnyedt a
fájdalomtól. Amikor az egész létezésed csak egy hajszálon függ, a bosszútól,
amire annyira vágysz, néha megkérdezed magadtól: megéri-e mindezt
végigcsinálni, hogy a végén megkapd az elégtételt?
A válasz igen.
Kemény voltam, mint a márvány, és készen álltam arra, hogy
emlékeztessem Lenorát: nincs joga megfosztani magát tőlem. Megfordultam,
és Harryt magára hagytam, aki nagyjából egy évig nem fog tudni
művészkedni.
– Ha bárkinek elmondod, mi történt, életed végéig a börtönben rohadsz –
emlékeztettem, majd becsaptam magam mögött az ajtót. A jajveszékelés, amit
kieresztett, átitatta a kastély falait, és csak arra tudtam gondolni, hogy valaha
én is ugyanilyen kétségbeesetten sírtam, csak én egy könnyet sem ejtettem
közben.

A nap hátralévő részét munkával töltöttem, nem törődve a mentőautó

hangjával, ami Harryt a kórházba szállította. Amikor az óra hetet ütött,
visszamentem a szobámba, lezuhanyoztam, és a vacsorát kihagyva egyenesen
a Jó Kislányhoz mentem. Ideges voltam. Minden egyes nap, amikor nem
beszéltünk, egyfajta űr telepedett rám. Ha csak annyi kellett neki ahhoz, hogy
boldog születésnapot kívánjak neki és le is nyugodott a picsába, akkor, azt
hiszem, hajlandó leszek engedni egy kicsit.
 Mármint, tudtam, hogy a születésnapja szarul sikerült, szóval ez akkor
már csak az udvariasságról szólt.
Megfordult a fejemben a gondolat, hogy Lenorának talán tervei vannak
Pope-pal, de ez nem tántorított el. Pope folyamatos problémát jelentett, de
tudtam kezelni.
Már Len ajtaja előtt álltam, amikor a telefonom aznap ezredjére csörögni
kezdett.
Apa.
Mi baja volt? Háromszor beszéltem anyámmal, mióta betörtem Harry
házába, és azt vártam, megemlíti majd, hogy apa beszélni akar velem, de nem
tette. Egyszer megpróbálta odaadni neki a telefont, de apa azt mondta, hogy
majd később felhív.
A tény, hogy valamit eltitkolt a felesége elől (apa soha semmit nem titkolt
anya elől), nyugtalanított, és ez azt jelentette, hogy a beszélgetés, amit
folytatni fogunk, nem lesz kényelmes.
Nem terveztem, hogy aznap este is kerülöm őt, de bassza meg, nem
akartam megfordulni, hogy felvegyem a telefont. Fel kellett falnom a Jó
Kislányt, hogy a Rossz Életem ne legyen annyira nyomorúságos.
Kopogtam, mert rohadtul tudtam, hogy már nem vagyok abban a
helyzetben, hogy csak úgy rányissak. Már nem ugyanaz a lány volt, mint hat
évvel ezelőtt. Bár be kellett ismernem, hogy mindkét verziója beindított.
Édes és ártatlan. Bátor és pszichopata.
Egy olyan kombináció, amitől jobban meg akartam őt dugni, mint hogy azt
mondjam: az én farkam nem fog olyan intim helyeken járni.
– Gyere be! – szólított az édes hangja.
Éppen elkezdtem kinyitni az ajtót, amikor eszembe jutott, hogy a meghívás
valószínűleg Pope-nak szólt, aki rendszeresen meglátogatta, és nem nekem.
Mi van, ha meztelen?
Kurvára ajánlom neki, hogy ne legyen az. Elverném a kis seggét, miután
jól megdugtam.
Csakhogy valami furcsa és bárdolatlan dolgot tapasztaltam, amit
önuralomnak hívtak. Nem akartam, hogy Lenora megint kihajítson a
szobájából, mint valami maradék kínai kaját.
– Vaughn vagyok – szólaltam meg a lehető legszárazabb hangon, és
vártam, hogy elzavarjon.
Eltelt néhány másodperc, mire válaszolt.
 – És? Mire vársz? – válaszolta unottan. Mi a faszra vártam? Az istenit!
Belöktem az ajtót, remélve, hogy dolgozik vagy olvas, vagy hogy épp egy
olyan vallásra tért át, aminek szabályai szerint csak Vaughn Spencer nevű
emberekkel szexelhet. Ehelyett Len a rajzasztalának dőlve ült, és olyasmit
viselt, amit még soha nem láttam rajta: egy selymes, fekete hálóinget,
amelynek mellrésze alatt egy púderrózsaszín szalag húzódott, felhasított
oldalából pedig kilátszott a fél segge.
Így állva úgy nézett ki, mint Aphrodité, aki épp a tengerből emelkedik ki,
készen megformálva, isteni tökéletességgel. Magabiztos volt. Gyönyörű.
Kellemes és buja.
És a tudat, hogy nem erről van szó – mert van neki egy bizonytalan,
irracionális oldala –, még kívánatosabbá és nyersebbé tette őt.
– A francba – lihegte áhítattal.
A homlokomat ráncolva vártam, hogy befejezze a mondatot, aztán
rájöttem, hogy én vagyok az a szánalmas köcsög, aki itt liheg.
Bokánál keresztbe tette a lábát, és furcsán nézett rám.
– Bármikor felkaphatod a földről az állad, Spencer.
Pislogtam, ellenállva a késztetésnek, hogy valami sértő és undok dolgot
mondjak.
Ösztönösen jött volna, de tudtam, hogy nem ez az út vezet a puncijához,
ami aznap este a végső célom volt. És mi lesz, ha beszól, amiért meg akarom
dugni?
És akkor eszembe jutott valami – méghozzá egy riasztó gondolat.
Nevezetesen az, hogy rendesen szeretkezni akarok vele. Talán még élvezném
is. Az a fajta lány volt, aki soha nem vágná az arcomba, ha valami rosszul sül
el – például ha véletlenül egy illetéktelen helyre parkolnék be. Arról nem is
beszélve, hogy ő is szűz volt.
Talán. Remélhetőleg.
Bassza meg!
– Vaughn? – oldalra billentette a fejét, várva az életjeleket a hülye
fejemtől.
Fél kézzel felcsaptam az állam, és úgy tettem, mintha visszakattintanám az
állkapcsom a helyére.
– Boldog vagy?
– Nagyon. – Ellökte magát az asztaltól, és felém sétált.
 Ott álltam, és vártam a csapdát. Azt mondta, ne jöjjek ide, és én tudtam,
hogy nem várhatom el, hogy meggondolja magát. Lenoráról sok mindent el
lehetett mondani. De azt nem, hogy egy a sok közül.
– Csukd be az ajtót magad után! – suttogta az arcomba, amikor már ott
álltam egész közel hozzá. – Aztán bújj az ágyamba!
És én, a hülye, kanos, tinédzser seggfej, megtettem.
 Tizenkilencedik fejezet
LENORA
– Én mondtam, ha bántasz, és még jobban bántani foglak – mondtam, majd
csettintettem a nyelvemmel, és szexi fehérneműmben Vaughn felé lépdeltem.
– És ezt még hónapokkal a végzős évünk előtt mondtam. Emlékszel?
Mert én igen.
Vaughn leült az ágyamra. A mögötte lévő fém fejtámla pont ideális volt,
tökéletesen illeszkedett a tervemhez. Előkaptam az éjjeliszekrény fiókjából a
bilincset, amit Pope adott nekem – nem mertem megkérdezni, honnan szerezte
–, majd átkaroltam Vaughn keskeny derekát, és éreztem, ahogy a hasizmai
összehúzódnak az inge alatt, ahogy beszívja a levegőt.
A nyaka megrándult, de az ajkait továbbra is mogorván összeszorította.
Volt benne valami felsőbbrendűség, amit egy újgazdag férfi sem tudott
megvenni – egy gazdag fiú duzzogása, ami teljesen felbolygat mindent az
ember lába között.
Legalábbis az enyémek között igen.
Félig lehunyt, ragadozó szemekkel figyelt engem, valószínűleg azt hitte, az
a tervem, hogy letérdelek, mint a többiek, és magamat láncolom a
fejtámlához, hogy még a hajamat se tudjam félresöpörni az arcomból szopás
közben. Vaughn kiszámítható volt, és túlságosan hozzászokott ahhoz, hogy
megkapja, amit akar.
De a dolgok, amiket akarunk, nem mindig azok, amikre szükségünk van.
Vaughnnak egy emlékeztetőre volt szüksége, hogy nem ő uralja a világot –
igen, arra, hogy a valóság az arcába robbanjon. Legfőképpen pedig meg
kellett tanulnia egy-két dolgot az intimitásról.
– Végre rácuppansz a farkamra a kis száddal? – gúnyolódott. A hangja
feszülten remegett a kéjtől.
Még mindig nem hoztuk szóba a legutóbbi beszélgetésünket, amikor azt
mondtam neki, menjen a francba. Úgy tűnt, elfelejtette az egészet. Ez nem
igazán vallott a figyelmes, éles eszű Vaughnra. Még csak meg sem kérdezte,
mit keresek itt egy szexi hálóingben. Hogy miért is akarom az ágyamhoz
láncolni. Vajon miért változott meg a véleménye?
 A szívednek ehhez semmi köze – szidtam magam. Most csak
megleckézteted őt.
A szobromat – ami részben megmenekült, de nagyrészt tönkrement, csak
az arca maradt tökéletesen ép – egy egyszerű bézs színű kendő takarta a
szobám sarkában. Furcsa, de én is ugyanolyan megtépázottnak éreztem
magam, mint az.
Vaughn kérdésére csak megvontam a vállam.
– Csak egyféleképpen derülhet ki, nem igaz?
A kezembe fogtam az övét. A karja nehéz volt az izmoktól, de elengedte,
kész volt együttműködni. A szívemből robbanásszerű izgalom lövellt végig a
hasam alsó része felé.
Az egyik csuklóját a fejtámlához rögzítettem, majd lehajoltam hozzá, és a
mellemet a hálóingemen keresztül a szájához szorítottam. A másik csuklóján
dolgoztam, testemben pedig édes fájdalom zsongott. Vaughn nem is próbált
hozzám érni. Mintha megbabonáztam volna, minden mozdulatomat követte,
félig lehunyt szemmel.
Jaj, te szegény!
– Ne aggódj, Jó Kislány. Majd én ellátlak tippekkel. Nem olyan nehéz
dolog a szopás.
– Azt hiszem, ez most mindkettőnknek fontos lecke lesz – feleltem
vidáman, majd felálltam, és hátat fordítottam neki.
Az ajtó felé libbentem, a szívem olyan gyorsan vert, hogy a torkomban
éreztem. A szoba hangulata megváltozott, a veszélytől és a várakozástól
sűrűbbnek tűnt.
Kétlem, hogy a mai este után is Jó Kislánynak fogsz hívni, Spencer.
– Hová mész? Vonszold csak vissza a segged!
A hangjának fenyegető éle volt. De semmit sem tehetett velem most, hogy
a fejtámlához láncoltam. Ez volt a szép ebben a helyzetben: a kontroll teljes
hiánya.
Kinyitottam az ajtót, és félreálltam. Pope lépett be – tökéletes időzítéssel
–, továbbra is a szürke, foltos nadrágjában meg egy piszkos fehér ingben.
Festékgőz, lakk és munka szaga áradt belőle.
– Spencer, haver. Szokatlan, hogy ilyen kompromittáló helyzetben látlak!
– Letörölte az arcáról az izzadságot.
Hátranéztem, és figyeltem, ahogy Vaughn a matracomon tekereg, a feje
fölé kulcsolt karjaival. Megrántotta, és egy centivel arrébb tolta az ágyat. Bár
nem rándult meg az arca, tudtam, hogy a bilincsek bizonyára belevágtak a
csuklójába.
– Egyél szart, Pope!
– Ó, azt hiszem, most beérem Lennyvel. Ő sokkal íncsiklandóbbnak tűnik.
Nem is beszélve a higiéniáról. – Csettintett, majd egy laza kacsintással
Vaughnra mutatott.
Vaughn szemei kikerekedtek, lángolt benne a düh. Ez volt az első alkalom,
hogy őszintén zavartnak tűnt. Elfojtottam egy kuncogást, odasétáltam a
rajzasztalomhoz, letettem a fenekemet a szélére, és az ujjaimat az asztallap
oldala köré tekertem. Pope felém lépett, lehámozta magáról a koszos ingét, és
menet közben a padlóra dobta.
– Ez meg mi a faszom? – szisszent fel Vaughn az ágyamon lévő helyéről,
és ismét a bilincset rángatta.
Ugyanaz az ágy volt az, amelyikhez akkor közeledett, amikor még gyenge,
fiatal és rémült voltam. Fordult a kocka, ahogy arra előre figyelmeztettem is
őt.
Nocsak! Spencernek nem tetszett a kilátás abból a szögből.
Pope megállt tőlem egy méterre, további utasításokra várva, izmos hátát
Vaughn felé tartva. Ezt már a születésnapom előtt megbeszéltük. Ezt akartam.
Ez volt az ajándékom. A bosszúm. Azt akartam, hogy Vaughn szíve úgy
vérezzen, mint az enyém az iskola utolsó napján.
Azt akartam, hogy úgy érezze, mintha valaki kikaparná a lelkét, és a
padlóra hajítaná, hogy a tömeg nevetve, gúnyolódva és huhogva megtapossa.
Ridegen az ellenségem felé fordítottam az arcom.
– Mondtam, hogy ennek következményei lesznek. Hagytad, hogy Arabella
mindenki előtt leszopjon az iskola utolsó napján. Elrepültél Indianába arra a
lánykérésre, és magaddal vitted, jól tudva, hogy elterjed a hír, és megtudom
én is, hogy azzal hetyegsz, aki engem zsarol és kínoz. Aztán idehoztad őt. És
most viszonya van az apámmal: az egyetlen családtagommal, Poppyt és
Harryt leszámítva. Te aztán mindent megtettél, Vaughn. És tudod, ha a tűzzel
játszol, megégeted magad.
Akár isten vagy, akár nem.
Valamit fel akartam ébreszteni benne, valami emberi, halandó és
szégyenletes dolgot. Szükségletet. Valami zsigeri vágyat.
Szűz volt, még ha ezt nem is vallotta volna be nyíltan. És nem tudtam
miért, de a szextől undorodott. Az intimitás megrémítette. Mégis, valami
őrült, elcseszett oknál fogva azt akartam, hogy ő legyen nekem az első.
Tudtam, hogy Vaughn képtelen szerelembe esni, de én mégis el akartam lopni
belőle egy-egy darabot. Az idejét. A tehetségét. A szavait. A mosolyát. És
igen, a szüzességét is. Mindent el akartam lopni Vaughn Spencertől.
Elképesztő, mennyire érinthetetlen volt. Egy félisten. Valótlan.
– Gyenge voltál – gúnyolódott Vaughn, a hangja száraz és nyugodt volt, a
bicepszei csak úgy domborodtak a feje mellett, kiemelve büszke tartását még
ebben a helyzetben is. – Én pedig erőssé tettelek. Ellenállóvá. Közénk
valóvá. Most már nem tűröd el senki szarságát, még az enyémet sem. Mindezt
egy év alatt értem el. Mire végeztem, már nem volt szükséged a fekete hajra
és a gót baromságokra. Mindenki félt és tisztelt téged. Elvettem a
hatalmamból, és neked adtam, mert minden alkalommal, amikor tiszteletlen
voltál velem és visszavágtál, az meggyengített engem. Keményen dolgoztam,
hogy ki tudj végre állni magadért. Megmentettelek, Astalis, és nem először.
Egy ütemnyi csend következett.
Mégis mit akart ezzel mondani? Mikor mentett már meg engem?
Tudtam, hogy tényleg hisz ebben a visszás logikában, hogy minden
alkalommal, amikor kegyetlen volt velem vagy durva, azzal valójában jót tett
velem, mert így tudott megkeményíteni.
Elmosolyodtam. – Nos, mester, azt hiszem, túl jó munkát végeztél.
Kiderült, hogy engem is vonz, hogy mások előtt éljem a szexuális életem.
– Akkor még nem voltunk együtt – csattant fel, mielőtt sikerült volna
kiejtenem az utolsó magánhangzót.
Igaza volt. Nem voltunk együtt. De én továbbra is úgy éreztem, hogy nem
tartozik úgy hozzám, ahogy ő állítja, és én sem tartozom hozzá.
– Most már nem vagyunk együtt – vágtam vissza. Nevetett, mintha az
egész téma röhejes lenne.
– Térj már észhez!
– Most nem a komolykodásnak van itt az ideje. Hanem annak, hogy
egyenlítsek.
Azzal megragadtam Pope arcát, és az enyémhez húztam. A lélegzetünk
összekeveredett, édes és meleg volt. Karjával átölelte a derekamat, ujjait
szemtelenül, birtoklón végigfuttatta a hátam alsó részén. A másik karjával
felnyúlt, és az arcomra simította a tenyerét.
– Ne! – morogta Vaughn az ágyról, állatias hangon.
 Pope az enyémre tapasztotta az ajkát, lágyan megcsókolt, a nyelvét olyan
szögben csúsztatta a számba, hogy Vaughn is láthassa. Igazából az volt a
legizgatóbb a csókunkban, hogy tudtam: Vaughn figyel. Nem mintha Pope nem
csókolt volna jól, de alig éreztem a jelenlétét a szobában. A bosszú édesen
mart, és lüktetni kezdett a lábaim között.
Majdnem belehaltam, amikor azt láttam, hogy Arabella kielégíti Vaughnt.
De nem tagadhattam, egy kicsit fel is felizgatott.
– Ne merészeld megtenni azt, amire szerintem most készülsz, Jó Kislány!
Kinyírom a kis csodagyerek barátodat, és még arra sem veszem a fáradságot,
hogy hamvakat hagyjak belőle a családjának, amit szétszórhatnak a
szülővárosában, Ribancfalván.
Megszakadt a szívem a felismeréstől, hogy Vaughn egészen eddig a napig
nem is tapasztalta meg az igazi, nyers féltékenységet. Azt hitte, gyűlöl engem,
de nem tudott elengedni. Mindig engem keresett. Az őrületbe kergette, ha
távol voltam, és halál ideges lett, amikor túl közel kerültem hozzá. Volt egy
szó az irántam táplált érzéseire, és én meg fogom tanítani neki azt a szót. Még
akkor is, ha ez lesz az utolsó dolog, amit teszek.
Még akkor is, ha én soha nem tudnám viszontszeretni.
Egyre elmélyültebben csókolóztunk Raff-fal, és közben felhúztam a fekete
hálóingemet, hogy a hozzá illő csipkés bugyim is láthatóvá váljon. Általában
a rugalmas, pamut alsókat szerettem – éljen a kényelem –, de most kínozni
akartam Vaughnt. Hallottam, ahogy a bilincsek a fémrudakhoz csattannak, és
az ágy csikorgását, ahogy az ágy egy, majd még egy centimétert mozdult
felénk. Mosolyogva csókolóztam Raff-fal.
– Porrá zúzom azt az anyaszomorítót! Tudod, hogy megteszem! – sziszegte
Vaughn, a szeme jéghideg résnyire nyílt. – Most azonnal menj onnan, és akkor
megússza két monoklival meg egy figyelmeztetéssel! Engedd, hogy
megmentselek magadtól, Pope. Mert most jobban kibaszol magaddal, mint
amennyire őt baszod.
Raff egy pillanatra elhúzódott tőlem, és lágy mosolyt villantott felém.
Nagyon jó barát volt, hogy segített nekem ebben. Neki semmi köze nem volt
ehhez az egész játékhoz, azon kívül, hogy segített visszaszerezni a
büszkeségemet és a hatalmamat ebben a nyakatekert hatalmi harcban, amit
Vaughn indított el.
– De, Spencer, haver, olyan rohadtul finom!
 Pope egyre lejjebb csókolgatott a hálóingemen keresztül, a melleim között
haladt, a hasam felé.
– Elég volt! – vicsorgott Vaughn. – Jól van, Lenora, megmutattad!
Hónapok óta nem szopott le senki nyilvánosan. Eressz el!
Nem vettem tudomást róla. Tudtam, hogy Vaughn minden valószínűség
szerint tényleg cölibátusban élt, amióta megérkezett a Carlisle-kastélyba, a
mi kis találkozóinkat leszámítva. De a fejemben ő volt az, aki elindította a
katasztrófát. Arabella miatta volt itt.
Ráadásul ott volt az a kissé zavaros elmélet is, amit gyerekkorom óta
magamban dédelgettem: egy olyan elmélet, amely szerint különleges kötelék,
testi kapcsolat van köztünk azóta, hogy a szökőkút mögött megfeleztünk egy
ostoba, félig megolvadt csokoládét a tűző napon.
Vaughn azóta több tucat lánynak megengedte, hogy leszopja. Minden egyes
alkalommal elárult engem, amikor hagyta, hogy más érintse meg, attól a
naptól kezdve, hogy azzal fenyegetett, megcsókol, miután megmutatta nekem
emberségének első nyomait, miután egymásra néztünk, és tudtuk – tudtuk –,
hogy bárki mással együtt lenni szörnyű hiba lenne. Nem volt véletlen, hogy
egymásra találtunk. Ez volt a végzetünk. És a testünk – még ha a lelkünk nem
is – egymáshoz tartozott. De Vaughn megszegte az egyezséget. Többször is.
De nem ő volt az egyetlen, akinek megengedett volt, hogy hibát kövessen
el.
Ha meg akarunk bocsátani egymásnak, nekem is vétkeznem kell. Olyan
sokszor vétett ellenem. Én pedig soha nem vétettem ellene.
Talán mostanáig.
Neki is meg kellett bocsátania.
Ez volt az én hozzájárulásom ahhoz, hogy ismét kufircpajtások lehessünk.
A hideg levegő fuvallatát éreztem duzzadt csiklómon, amikor Pope
lerántotta a bugyimat. Félrerúgtam az alsómat, és a falnak repült. Raff a
lábaim közé dugta a fejét, és hosszasan, mohón belelélegzett.
– Hmm – dörmögte belém.
Vaughn szótlanul nézte a jelenetet. Raff vad, szőke sörényéről Vaughnra
vetettem a pillantásomat, és figyeltem, ahogy Vaughn minket néz. Már nem
rángatta a bilincseit. Egyszerűen csak nézett, az állkapcsa tikkelt.
– Mit mondjak, hogy abbahagyd ezt? – morogta.
Alkudozás. Az isten, aki leszállt a Földre, és megpróbált alkut kötni egy
halandóval.
 – Mit akarsz, Lenora? Kizárólagosságot? Vacsorarandevúkat?
Vagy azt, hogy visszaadjam a kis gyakornoki pozíciódat?
– Egy bocsánatkérést – feleltem mosoly nélkül.
Pope visszafogta magát. A szája olyan közel volt az ágyékomhoz, hogy
gyakorlatilag éreztem magamon.
– Elsőként – tettem hozzá.
– Bocsánatot kérek. – Vaughn úgy köpte a szavakat, mintha mérgezők
lennének, és kellett néhány másodperc, amíg hozzászokott az ízéhez.
– Miért? – kérdeztem társalogva.
– Amiért hagytad, hogy random csajok leszopjanak, amikor egy óceán
választott el tőlem, habár mindössze pár méterre álltál tőlem. És bocsánatot
kérek, amiért idehoztam Arabellát. Azt hittem, ő csak egy újabb bábu lesz a
játékunkban. Fogalmam sem volt róla, hogy lefekszik apáddal. Mit akarsz
még?
Megsimogattam az állam, úgy tettem, mintha a szavai nem hatoltak volna
mélyre bennem.
– Ne bánj úgy velem többé, mintha a tulajdonod lennék!
Mindketten tudjuk, hogy egyenrangú vagyok veled.
– Rendben – vágta rá, és úgy tűnt, alig várja, hogy tovább léphessen a
tervvel. – Most pedig told el magadtól a kibaszott pofáját, mielőtt én teszem
meg a szoba másik végéből.
Lassan megráztam a fejem, és nekiláttam a gyilkolásnak. A gyakornoki
pozit nem tudta nekem adni, ezt tudtam, de minden mást, amit kértem,
átnyújtott. Ezért jött folyton utánam. Mert nem tudott ellenállni nekem.
Valami másra volt szükségem. Valami nagy dologra.
– Látni akarom a titkos szobrodat – tettem hozzá. – A titokzatos művedet.
Vaughn lehunyta a szemét, és szaggatottan kapkodta a levegőt. Úgy nézett
ki, mint akit arcon ütöttek. Túl messzire mentem – gondoltam.
– Bármi mást, Len – morogta halkan. – Bármit.
– Nem.
Összeszorította a szemét, úgy tűnt, szenved, csak úgy hullámzott a
mellkasa. Amikor újra kinyitotta a szemét, az arckifejezése halott és üres
volt. Tényleg olyan volt, mint egy fekete hattyú.
– Essünk túl rajta! – mondta lemondóan.
– Tartsd nyitva a szemed, mint a Mechanikus narancsban!
– Baszd meg!
 – Ez most egy ígéret? – gúnyolódtam.
– A mai este után? Szerencséd van, ha köpök egyet feléd, Astalis. És
abban a pillanatban Raff szája a lábaim közé tapadt.
Hátravetettem a fejem, megdöbbentett a nyelvének forró, nedves érzése,
ahogy a puncimat széthúzta, és magabiztos szakértelemmel beljebb csúszott.
Nyögött egyet, és megragadta a fenekemet. Az asztalnak támasztottam magam,
majd néztem, hogyan fal engem odalenn.
Felnyögtem, amikor Pope körkörös mozdulattal végighúzta a nyelvét a
kisajkaimtól egészen a csiklómig, újra és újra megpöccintve azt.
Megremegtem, a mellbimbóim összerándultak, a melleim megduzzadtak,
érzékennyé váltak és szinte sajogtak a vágytól. Megragadtam az egyik
mellem, és megszorítottam, elképzeltem, hogy Vaughn csinálja, és azon
tűnődtem, vajon ő képes lenne-e valami ilyesmit megtenni – adni, anélkül,
hogy elvenne.
– Óh, istenem – motyogtam.
– Dühös isten – sziszegte Vaughn fémes hangja a távolból. – Csak ne
feledd, ezt én csinálom veled, nem ő. Ezt mindketten tudjuk. Engem képzelsz
oda, Len. Engem. A múltat. A jelent. A jövőt. Mindig engem.
Az egyik combomat Pope válla köré tekertem, és beletúrtam a selymes
hajába. A gyönyör hurrikánként gyűlt bennem. Minden porcikám égett a
kéjtől.
– Pont úgy, ahogy te is leszoptál már engem ezerszer – folytatta, kiszorítva
Pope-ot ebből a pillanatból. – Az első szopástól az utolsóig téged láttalak
magam előtt.
Pope a kisajkaimat szopogatta, a szájába szívta őket, aztán kidugta a
nyelvét, és a csiklómat masszírozta.
– Attól a naptól kezdve, hogy találkoztunk a szökőkútnál, el akartunk
élvezni együtt, mindketten. Csak nem tudtuk, hogyan nevezzük el ezt az
egészet. Most már tudjuk.
Az orgazmuson szinte már agresszív volt, csillagokat láttam magam előtt,
előre-hátra ringattam a testem, az ágyékom Pope ajkaira préseltem, de
Vaughn neve volt a torkomban. A gyönyör egyik hullámról a másikra zúgott át
rajtam. Lenéztem, és láttam, hogy a legjobb barátom ördögi mosolyt villant
rám duzzadt ajkakkal, amelyeken ott csillog a nedvem.
– Finom. – Még egyszer utoljára belém simította a hüvelykujját, még több
nedvet húzott ki belőlem, és közben végig a szemembe nézett.
 Pope gyönyörű volt, mint egy vers. Mindennap szívesen nézegeti az ember
az arcát, és folyton talál rajta valami újat, amit megcsodálhat. Egy nap valaki
megszerzi majd magának ezt a tehetséges, gyönyörű fiút, és nagyon
szerencsés lesz mellette.
Szerencsésebb, mint én valaha is leszek, én ugyanis tagadhatatlanul
Vaughnra, a világtörténelem legbonyolultabb pasijára voltam rákattanva.
Felnéztem Spencerre. Csendben meredt rám. Nem vártam tőle drámai
érzelemnyilvánítást, de a reakció teljes hiánya azért eléggé meglepett.
– Pope, takarodj a picsába! – harsant fel.
Pope kérdőn rám pillantott, ahogy felállt, én pedig bólintottam,
lábujjhegyre álltam, és lágyan szájon csókoltam. Megpöccintette a fülemet,
megfordult, és az ajtóhoz sétált. Ott megállt, az ajtókeretbe kapaszkodott, még
mindig háttal nekünk.
– Nem félek tőled, Spencer, és a szétbaszlak-te-kis-pöcs beszéded
ellenére nyugodtan fogok aludni. De csak a teljesség kedvéért: nem akarok
semmit a csajodtól. Lenny a barátom. Ami azt jelenti, hogy mindig is
támogatni fogom. És azt is jelenti, hogy ha boldoggá teszed, nem lesz
gondunk egymással. De ha megbántod őt… – félbehagyta a mondatot, és
kuncogva megrázta a fejét. – A nagy szád és a gazdag apád nem fog tudni
megmenteni attól, amit tenni fogok. Jó éjt, srácok! – Azzal becsukta maga
mögött az ajtót.
Vaughn olyan dühösen bámult rám, hogy a sima bőrét összeszorított
szemöldöke és eltorzult szája körül is ráncok szegélyezték.
– Vedd le ezt a bilincset! – parancsolta.
Felkaptam a kulcsokat az éjjeliszekrényemről, elengedtem Vaughnt, és
közben kénytelen voltam nekidőlni. Még mindig éreztem Rafferty szájának
tompa, lüktető forróságát a puncimon, és megborzongtam az érzéstől Vaughn
fölé hajolva, aki úgy összeszorította az állkapcsát, hogy szinte csikorogtak a
fogai, és még levegőt sem mert venni a közelemben. Amint elengedtem,
felállt, és megszorította a csizmája cipőfűzőjét.
El akart menni.
Úgy tettem, mintha nem érdekelne, a matracra vetettem magam, felkaptam
az éjjeliszekrényemen lévő fantasykönyvet, és kivettem a könyvjelzőt onnan,
ahol abbahagytam. Ha képmutató szemétládaként akar viselkedni, csak
nyugodtan, de én nem asszisztálok ehhez.
 Azt hittem, kisétál az ajtón, és majd akkor jön vissza, miután lehiggadt,
amire a hangulatából ítélve körülbelül egy évtized múlva számítottam.
Vaughn ehelyett a szobám sarka felé indult, megragadta a rajzasztalt, majd a
falnak csapta, és az asztal kettétört. Ezután következett Pope inge, ami még
mindig a padlón hevert. Kinyitotta az ablakot, és egyszerűen hajította a ruhát,
majd a fal felé fordult, és ököllel belecsapott. Hallottam a csontok
reccsenését, és felugrottam, elfojtva egy kiáltást.
A keze!
– Mit csinálsz? – kiáltottam. – Meg fogsz sérülni. Nem fogsz tudni
dolgozni.
Nem is figyelt rám, ehelyett a bézs színű szövethez lépett, a kezéről vér
csöpögött a padlóra. Felemelte az anyagot, és félredobta, felfedve a
legféltettebb gyenge pontomat.
A szobor.
Tönkrement. Egy roncs volt. De valahogy mégis tökéletes volt a maga
módján.
Vaughn megállt előtte, felhúzta az állát, halkan füttyentett, végre
visszanyerve némi önuralmat.
– Valakit elkaptak az érzései, és dührohamot kapott – köpte, tenor
hangjában egy cseppnyi öröm sem volt.
Odarohantam hozzá, felkaptam a textilt a padlóról, és visszatettem az
assemblage-omra.
– Nem volt hozzá jogod. – Meglöktem a mellkasát.
– Jogom? – Vaughn keserűen az arcomba nevetett, és visszalökött. Ez volt
az első alkalom, hogy Vaughn úgy ért hozzám, hogy az nem megegyezésen
alapult, és indokolt sem volt, illetve ez volt az első alkalom, hogy felemelte a
hangját velem szemben.
– Ott sétálgat a folyosókon egy csávó, csillogó, pinaszagú szájjal, mert te
az arcába ültél, és te beszélsz nekem jogokról? Te teljesen megőrültél! –
Megrázta a fejét, mintha nem tudná elhinni, hogy egy ennyire elmebeteg
emberrel hozta össze az élet.
Megvontam a vállam.
– Ha már a kettős mércéről beszélünk, hogy van Arabella? Láttad
mostanában? Úgy értem, nem térdeplő pozícióban.
Vajon már csak az apámmal kavart? Jézusom, még csak gondolni sem
akartam a részletekre.
 Vaughn az arccsontjáról az állára tette a kezét, és idegesen dörzsölte a
bőrét. A sérült ujjpercéből származó vért szétkente az arcán.
– Honnan a faszból kéne tudnom? Egész életemben hat szót váltottam
vele, beleértve az indianai utat is. Te találkozol ezzel a sráccal minden nap.
Jókat gyakoroltatok esténként?
Oldalra biccentettem a fejem, és pislogtam.
– Honnan tudtad, hogy minden este itt van?
Vaughn arca skarlátvörös lett, buja és kisfiús. Fintorogva oldalra nézett.
– Nagy hiba volt.
– Akkor hozd rendbe! Menj el!
Az ajtó felé fordult, mire szorítani kezdett a mellkasom.
Ne hallgass rám! Ne menj el!
Lépett, megállt, majd sarkon fordult.
– Nem tudok – morogta, és tökéletesen mozdulatlanul állt, mint a szobrok,
amiket készített. – A kurva életbe, nem tudok elmenni!
– Úgy beszélsz, mint egy bántalmazott feleség. – Próbáltam elfojtani a
vigyorgást.
– Úgy is érzem magam. – Nagyot sóhajtott. – Ez a dolog kettőnk között…
– Megmozdult a keze. – Olyan, mintha egy sikertelen szervátültetésen lennék
túl. A testem kilöki azt, amit érzek. Idegen, és egyik sejtem sem tudja
befogadni. De ott van. Olyan, mint a rák, és egyre terjed. Meg akarok
szabadulni tőle. Meg akarok szabadulni tőled, Lenora. Csak eltereled a
figyelmemet, amire nagyon nincs szükségem.
– Már nem vagyok Jó Kislány? – Éreztem, hogy kerülget a hisztéria, de
nyugodt maradtam. Nem tudtam biztosan, meg akarom-e tartani a címet vagy
sem. Jelentett neki valamit, ami megmagyarázhatatlan büszkeséggel töltött el,
de közben mégiscsak lealacsonyító volt.
– Mindig is Jó Kislány leszel.
– Még ez után a peep-show után is? – A szemöldökömet húzogattam,
próbáltam feldobni a hangulatot.
Nyögött egyet. Emberi hang egy emberfeletti lényből.
– Soha nem azért voltál Jó Kislány, mert jó vagy. Azért vagy Jó Kislány,
mert túl jó vagy hozzám, és mindketten bölcsen tennénk, ha ezt észben
tartanánk.
– Miből gondolod ezt? – kérdeztem meglepődve. Nem tűnt úgy, hogy
Vaughn önbizalomhiányban szenvedne. Léptem egyet előre, és a vállára
tettem a kezem. – Nem hiszem, hogy sokan egyetértenének ezzel az
értékeléssel. Neked több tehetséged és pénzed van, szebbek a kilátásaid és a
külsőd is.
– És több ellenségem, több problémám, például a dühkezeléssel. Az, hogy
mire vagyok képes… – Egy lépést távolodott tőlem, hagyta, hogy a kezem
kettőnk közé essen. – Nem kellene olyasvalakivel lenned, aki képes arra,
amire most készülök.
Fogalmam sem volt arról, miről beszél, és valahogy mégis tudtam, hogy
nem túloz. Mindig is éreztem, hogy Vaughn egyszer meg fog ölni valakit. Ez
járt a fejemben azon az éjszakán, amikor felkeresett, és miután láttam, amit
láttam. Azon tűnődtem, vajon átvágja-e a torkomat.
– Tudok vigyázni magamra.
– Van múltunk és jelenünk, Len. De nincs jövőnk.
– Soha nem kértem jövőt – feleltem, és sokkal magabiztosabban hangzott
a hangom, mint amilyennek éreztem magam.
– Nagy kár! – Cöcögött.
Nem értettem, mit akar tőlem. Néha úgy éreztem, mintha mindent akarna,
máskor úgy, mintha semmit sem.
Pár másodperc csend következett.
– Akkor ne tedd! – suttogtam. – Akkor legyél jó, hozzám való!
Tényleg ezt kérem? – sikoltozott az elmém. – De hát nem is akarok
kapcsolatban élni.
De ennek semmi köze nem volt hozzám. Volt egy olyan érzésem, hogy
Vaughn nem fogja kiheverni azt, amire készül.
Megrázta a fejét.
– Muszáj.
– Miért?
– Mert ígéretet tettem magamnak.
– Akkor szegd meg az ígéretedet! – csattantam fel.
Tett egy lépést felém. Vaughn Spencer és Lenora Astalis soha véget nem
érő tangója. Megfogta az arcom, és nem tudtam, miért, de ez olyan érzés volt,
mintha szakítanánk.
– Ha így folytatjuk, és történik valami, nem élném túl a búcsút.
Már most is szét akarom tépni a világot, ha valaki más ér hozzád.
– Minden fájdalmas búcsú egy csodálatos köszönéssel kezdődik. –
Szomorúan mosolyogtam, a tenyerébe hajoltam. Éreztem, hogy a szemem
ragyog és élénken csillog kicsordulni készülő könnyektől.
Összehúzta a mellkasát, és szaggatottan vette a levegőt, a testéhez rántva
engem.
– Nem tudom, mit kezdjek a csodálatos dolgokkal. Mindig is távol
tartottam magam tőlük. Megölsz engem, Astalis.
Te is megöltél, amikor tizenkét éves voltam. A képességet, hogy szeretni
tudjak más fiúkat – magaddal vitted.
Felnéztem rá. Hihetetlenül dühös voltam, amiért olyan dolgokat éreztet
velem, amiket nem volt jogom érezni. Azt suttogtam:
– Akkor dögölj meg!
Vaughn megragadta a tarkómat, a hajamba túrt, és nyitott szájjal,
büntetésképpen megcsókolt – az ajkai keserű féltékenységtől forrtak. Amikor
a nyelvünk összeért, Vaughn fenyegetően felszisszent, és ezzel elárulta, hogy
még nem kész megbocsátani a Pope-pal közös kis mutatványomat.
– Az enyém vagy! – Megragadta az állkapcsomat, és olyan vadul csókolt,
hogy azt hittem, megfulladok.
Igényt formált rám, megjelölt engem, és ettől egyikünk sem érezte magát
különösebben jól. A falnak támasztott, és ahogy a hideg betonhoz szorított,
ismét megrántotta a szobron lévő textilt, megdöntötte az arcom, és arra
kényszerített, hogy ránézzek.
– Látod ezt?
Szótlanul nyeltem egyet.
– Ez fáj – mondta dühösen.
Fáj. Eddig abban is kételkedtem, hogy képes lehet átélni ezt az érzést,
nemhogy bevallani.
– Miért?
– Mert te jobb vagy nálam. És ez kurvára kikészít.
A szívem a magasba szökött, pillangók szálltak körbe-körbe a
mellkasomban. Még sosem ismerte el a tehetségemet.
– Mit használtál? – Elengedte az állkapcsomat.
– Bádogdobozokat – lihegtem, miközben a combjaim közé csúsztatta a
kezét, és a puncim környékét simogatta, bár nem adta meg nekem a gyönyört
azzal, hogy be is dugja az ujjait.
Én azonban tudtam, hogy meg fogja tenni. Tudtam, hogy kitörli Pope-ot a
DNS-eimből, mielőtt elmegy innen, bármi történjék is.
– Mi történt a többi részemmel? – kérdezte.
 – Megsemmisítettem.
– Ez milyen kibaszott találó. – Az ujjai megtalálták a puncim bejáratát, és
hirtelen újra nedves voltam, és sajogtam.
Végigsimította a puncimat, amitől felnyögtem, aztán visszatért, és olyan
szakértelemmel fogdosott, ami meglepett, tekintve, hogy nem volt semmi
gyakorlata. Összeszorultam az ujjai körül, az alsó ajkamba haraptam.
Tudtam, hogy nem az a célja, hogy elélvezzek – csupán meg akart jelölni.
Lassan és mélyen ujjazott, begörbítetve az ujjait, és amikor egy érzékeny
ponthoz ért, dörzsölgetve ingerelte. A mellbimbóim megkeményedtek, ahogy
áhítattal figyeltem a halott, hideg arckifejezését. A lábaim elgyengültek, a
térdeim remegtek, de tudtam, hogy Vaughn nem hagyja, hogy jól érezzem
magam.
– Miért nem mutatod meg senkinek a szobrodat? – kérdeztem. A hangom
sűrű volt a vágytól. – Nem jól sikerült?
Úgy vigyorgott rám, mintha egy rettenetesen buta kislány lennék. De már
nem tudott átverni. A bőre alá hatoltam, és valami csodálatosat találtam ott.
A vére vörös volt, akárcsak az enyém.
És forró.
És nagyon, nagyon emberi.
– Akkor miért? – faggattam.
– Csak – válaszolta, és lógva hagyott.
A szemei végigjárták az arcom. Bajt ígértek. Nem voltam biztos abban, el
tudnék-e viselni többet, mint amit jelenleg csinálunk.
– Meg foglak dugni. – Most gyorsabban ujjazott. Felnyögtem, fejemet a
falnak hajtottam. – Megduglak, mielőtt ő teszi meg. Megduglak, hogy mindig
emlékezz arra, hogy én voltam az első. Megbaszlak, mert te is folyamatosan
basztatsz engem, újra meg újra, tizenhárom éves korom óta.
És akkor hatalmasat élveztem az ujjaira, nyöszörögtem az extázistól.
Egész más volt, mint Pope-pal. Nagyobb volt a tét. Vaughn fontos volt nekem.
Érdekelt, hogy mit gondol, amikor az arcomra néz, miközben elélvezek.
Reméltem, hogy tetszik neki a puncim illata. A kedvére akartam tenni, és ez
zavart.
Ahelyett, hogy megnyalta volna az ujjait, ahogy Rafferty tette, Vaughn az
arcomra törölte őket, és még mindig lekezelően nézett rám.
– Csak hogy tudd – szólalt meg, éppen akkor, amikor azt akartam mondani
neki, hogy húzzon a picsába, mert nem fogok lefeküdni olyasvalakivel, aki
úgy bánik velem, mint ő, bármennyire is vágyom rá. – Azért nem beszéltem
neked Arabelláról és az apádról, mert nem volt rá lehetőségem. Bár nem
állítom, hogy biztosan megtettem volna. A drámázás inkább a húgodhoz
passzol. De ez nem valami ellened irányuló terv része volt. Ami pedig a
születésnapi ajándékodat illeti, édesem… – Az arcomhoz hajolt, és
vigyorogva végighúzta az ajkamon az ujjait, amelyekkel az imént elégített ki.
– Találd ki, mit kapsz! Nagylány vagy már. Holnap. Este hétkor a
zsákutcában.
Majd minden további nélkül távozott.
 Huszadik fejezet
VAUGHN
Másnap reggel újratekertem a gézt a kezemen, és a homlokomat
ráncoltam, amikor megláttam a felsértett ujjpercem állapotát.
Nem magamra voltam mérges, amiért a betonba vertem az öklömet.
Tulajdonképpen elégedett lehettem, hogy ez volt az egyetlen, amit megütöttem
abban a szobában. Pope-ot nagy örömmel megöltem volna. A tényért, hogy a
srác még mindig lélegzik, Nobel-díjat érdemeltem volna.
Kimentem a folyosóra, és ellenőriztem, hogy tiszta-e a terep, mielőtt
meglátogattam a szobáját. A csávó még mindig aludt. Belöktem az ajtaját, és
úgy léptem be, mintha az enyém lenne az egész kibaszott kóceráj.
– Jó reggelt, te kis fasz – köszöntem, és udvariasan rámosolyogtam.
Pope kinyitotta a szemét meg a száját, hogy válaszoljon, de persze ez
kicsit nehezen ment neki, tekintve, hogy a könyökömet a torkának nyomtam.
A szeme tágra nyílt, amikor rájött, hogy elszorítom a légcsövét, és olyan
közel hajoltam hozzá, mintha meg akarnám csókolni. Összehúzta a
szemöldökét, és elvörösödött.
– Tegnap azt mondtad, nem félsz tőlem, de nem értem, hogy ez miért
szempont. Tudod, akkor lenne szükségem a félelmedre, ha azt tervezném,
hogy üres fenyegetésekkel dobálózom. De történetesen minden egyes dolgot,
amit mondani fogok, szándékomban áll véghezvinni, úgyhogy jól figyelj!
Tegnap belekóstoltál abba, ami az enyém. Akár azt a hülye magyarázatot
adtad be magadnak, hogy egy barátodnak segítesz, akár nem, megtörtént. És
én nem örültem neki. De azt is tudom, hogy Len kedvel téged, és ki akarta
verni ezt a szart a fejéből. Ezt megértem. Tényleg. A logikus részét értem.
Tekintve, hogy a gyerek vörös arca szép lassan egyre lilább árnyalatot
öltött, nem voltam benne biztos, hogy ő is egyetért az utolsó kijelentésemmel.
Erősebben nyomtam, mert tudtam, hogy már csak néhány másodpercem van
arra, hogy kiélvezzem az ijedtségét és a dühét. Nem akartam addig nyomni,
amíg megfullad. Nem sokat tudtam a nőkről, de a legjobb barátjuk megölése
nem tűnt jó udvarlási húzásnak.
Nem mintha én udvaroltam volna Lenorának.
 Csak meg akartam dugni, elvenni, amire szükségem volt, hogy aztán
lelépjek.
– Soha többé nem nyúlsz Lenorához. Sem addig, amíg itt vagyok, sem
utána. Semmi csókolózás. Semmi simogatás. Még a füléhez sem fogsz
hozzáérni úgy, mint tegnap. És semmiképpen sem kerülsz a puncija vagy a
mellei közelébe, ha azt akarod, hogy a nyelved a szádban maradjon, és ne
dugják fel a seggedbe. Lehetsz a barátja, akár plátói módon is, de nem kapsz
semmi extrát tőle. És ez a beszélgetés sosem történt meg kettőnk között. Értve
vagyok? Pislogj kétszer, ha igen, és egyszer, ha mégis szeretnél egy kellemes
látogatást tenni a sürgősségin, hogy aztán egy-két héten át oxigénmaszkot
viselj.
Kétszer pislogott, én pedig elengedtem. Biztos voltam benne, hogy még
rengeteg mondanivalója lenne számomra, de úgy alakult, hogy sem időm, sem
kedvem nem volt meghallgatni.
Kiosontam, és a nap hátralévő részére bezárkóztam a pincémbe, ahol
dolgoztam.
Furcsa, éhes, türelmetlen életvágy vett rajtam erőt, de mintha tornádóként
csapott volna le rám. Különös, új és nyers érzés volt. Végre megértettem azt
az Iggy Pop-dalt. De ahhoz, hogy az ember életvágyat érezzen, előbb élnie
kell, és nem voltam benne biztos, hogy éltem volna, mielőtt Lenora Todos
Santosba költözött.
Ami jó nagy baromság volt. Mégis mi a franc történt velem? Nem
éreztem, hogy élek.
Azt igen, hogy kanos vagyok. De ennyi. Csak a farkamat akartam
nedvesíteni.
Már fél négykor elegem volt a munkából. Bezártam magam mögött a
pinceajtót, hogy beugorjak a városba, elhaladva a diákok és professzorok
mellett, akik könyörögtek, hogy láthassák a munkámat.
Vettem brownie-t, bort meg virágot, majd egy kukába hajítottam őket,
mielőtt visszaértem volna a kastélyba. Két véglet között vívódtam: nem tudta,
le akarom-e nyűgözni Lenorát vagy meg akarom ölni.
Miközben tovább trappoltam, dühösen magamra, amiért megint hagytam,
hogy egy lány így elbasszon, megcsörrent a telefonom. Azt hittem, apa az, de
nem: Knight volt az. Felvettem a telefont.
– Mi van?
 – Ne úgy beszélj velem, mintha megzavarnálak abban, hogy helyekre,
emberekre és a tükörképedre nézel megvetően. Azt írtad, hogy Hunter és én
menjünk el Londonba. Minden rendben?
Józan hangja volt, ami azt jelentette, hogy továbbra is odafigyelt magára.
Gyakran skype-oltam vele, de még mindig meglepett, hogy úgy
beszélgethetek Knighttal, hogy nincs bebaszva.
– Berkshire-be, és igen, minden a terv szerint halad. Csak egy kis
szívességet kérnék.
– Személyesen?
– Igen, kibaszott szigorúan.
– Rendben. Hunter utazási ügynöke most foglal nekünk jegyet.
Hogy mennek a dolgok Drusillával?
Hallottam a mosolyt a hangjában, és összeszorítottam az állkapcsomat. Ki
a faszom tudja? Ha bevallom, hogy van vele valami, azzal csak kéretlen
kérdéseket szabadítok magamra, amikre úgysem válaszolnék. Semmiképp
nem akartam Lenorát belerángatni abba a sötét nyúlüregbe, amiben épp most
készültem elmerülni.
– Nincs köztünk semmi – válaszoltam végül.
– A fenébe is, Spencer. Azt hittem, én vagyok a romantikus. Kiderült,
hogy te voltál az, aki átvonszolta a seggét a fél világon egy punciért.
– Ennek semmi köze nem volt hozzá. A gyakornoki állás miatt jöttem ide.
Knight felröhögött. Túlságosan zavart voltam azonban ahhoz, hogy
reagáljak bármit is.
– Na peeeersze! És meg azért csinálom a húsmentes keddeket, mert
szeretem a húsmentes keddeket, a quinoát, nem a vegetáriánus csajom miatt.
A tagadás folyójában fuldokolsz, és túl büszke vagy ahhoz, hogy megkérj
valakit, húzzon ki onnan.
– Luna száz százalék, hogy a farkadért szeret, nem pedig azért, mert képes
vagy egy kibaszott mondatot összerakni. Csak verseket ne kezdj el írni!
– Az kéne még! – Újabb nevetés. Amikor végre megnyugodott, azt
mondta: – Óh, és jó, hogy nem vagy túlságosan oda Astalisért, mert a
pletykák szerint anyád fel akarja venni a galériájába LA-ben, ha végzett ezzel
a kis kitérővel. Te pedig azt mondtad mindenkinek, aki hajlandó
meghallgatni, hogy soha többé nem jössz vissza Kaliforniába, jómondom?
– Mi van? – Majdnem felsikoltottam, most már a kastély előtt állva.
Kurvára feldühített, hogy anya úgy hozta meg ezt a döntést, hogy nem
kérdezett meg engem előtte. Főleg, hogy még csak nem is ismerte Lenorát.
Persze pontosan ezért nem mondta el nekem. Soha nem mondtam el
anyának, mit érzek Astalis iránt.
Nem érzel semmit Astalis iránt, te barom.
Háromnegyed hét volt, és én majd’ felrobbantam. A pázsiton járkáltam
fel-alá, és a fejemet ráztam.
– Felveheti tőlem. Semmi közöm hozzá. Knight hangja recsegett a vonal
túlsó végén.
– Haver, tíz percbe telt, mire kimondtad ezt. Valld már be, hogy hiszel a
szerelembeeeeen – énekelte. – Egyébként ez egy teszt volt. Anyukád nem
mondott semmi ilyesmit. De jó tudni, hogy mit érzel valójában. Találkozunk
Angliában, pöcsfej. Vigyázz magadra!
Azzal letette a telefont.
Megnéztem az időt a telefonomon. Tizenöt percem volt zuhanyozni. A
szobám a harmadik emeleten volt, a közös zuhanyzók pedig plusz tíz percre
onnan, lent a kollégiumban. Kizárt dolog volt, hogy odaérjek. Két lehetőség
állt előttem: megvárom Lennyt, és megkérem, hogy maradjon a szobámban,
amíg én megmosakszom, vagy hagyom, hogy várjon rám.
Nem volt különösebben hűvös az éjszaka. És végignézette velem, ahogy
egy másik férfi szájába élvez…
A helyzet az volt, hogy már nem akartam megbüntetni.
Nem akartam, hogy a fájdalma és a bizonytalansága olyasmire
kényszerítse, amitől pipa lesz.
Húsz percig álltam ott, és amikor öt óra után hét perccel megjelent, háttal
nekem, odaléptem hozzá, megcsókoltam a vállát, és figyeltem az arcára kiülő
meglepetést és az örömöt, amikor szembefordult velem.
– Hűha! – Elvigyorodott.
– Le kell zuhanyoznom. Megvársz a szobámban? – kérdeztem, mint egy
normális ember, vagy ilyesmi.
Elmosolyodott, és valami hasonlóan hétköznapi dolgot mondott.
– Persze.
 Az ágyamban találtam, amint az anatómia és szobrászat könyveimet
lapozgatta. A szobámnak nem volt semmilyen hangulata vagy személyisége –
nekem így tetszett –, de a szobrászati szarságaim még mindig ott hevertek.
Megálltam az ajtóban, és csak a derekam köré tekert törölközőt viselve
figyeltem őt.
Főleg azt nem értettem, hogy milyen érzést vált ez ki belőlem – az, hogy
figyelem őt az ágyamon, ami tele volt a szagommal, és látom, hogy a
cuccaimat fogdossa. Az öröm váratlanul ért. Idegen volt. A mellkasom
összeszorult, és megpróbáltam nagy levegőt venni, arra gondolva, hogy talán
meghúzódott a rekeszizmom.
Mégsem tudtam elég levegőt szívni ahhoz, hogy elégnek érezzem.
– Óh, helló! – A hangja reszelős volt. Rekedt.
Besétáltam, és úgy tettem, mintha nem hallottam volna. Kikaptam egy
fekete farmert a szekrényemből, és úgy terveztem, hogy a szobám sarkában
álló kis fotel mögött öltözöm fel.
– Köszönöm az új rajzasztalt. – Félretette az anatómia könyveket.
– Eltörtem a tiédet, és neked is dolgoznod kell valamin – emlékeztettem.
Nem azért kapta, mert olyan jó a szívem.
– Dobd le azt a törölközőt! – mondta hirtelen.
Felnéztem, a fél lábam már a farmeromban volt. Lenora felült az
ágyamban, az alkarjára támaszkodva, arcán nyári, álomittas mosollyal. Nem
tudtam megmagyarázni, de a szoba túlsó végéből is éreztem a leheletét:
levendula, pamut és a kibaszott pusztulásom illatát.
– Dobd le! – ismételte meg, csintalanul és… aranyosan. Ja, ez van.
Oké. Aranyos volt, és csinos. Kurva nagy dolog!
– Minek?
– Hogy láthassalak. – Felhúzta a szemöldökét. – Elvégre te már
rengetegszer láttál engem.
– Ha rajtam múlik, alig tizenöt perc múlva mélyen benned leszek –
feleltem. – Tök meztelenül.
 – De az nem ugyanaz. – Megnyalta az ajkait, és ijesztő, sokszínű szemei
úgy csillantak meg, mint a márványgolyók. – Van valami sebezhető abban, ha
valaki előtt meztelenül állsz.
– Van hát – gúnyolódtam. – De miért hoznám magam sebezhető helyzetbe?
Tartotta a tekintetemet, a hangja komolyra váltott.
– Mert én kérlek rá.
Egy pillanat erejéig szótlanul néztem rá. Komolyan beszélt. Elléptem a
karosszéktől, ledobtam a törölközőmet, majd kihúztam magam és a kezemet a
csípőcsontomra tettem.
Kibaszottul totál meztelenül.
Először voltam meztelen egy idegen előtt, amióta… mindegy is.
Teljesen meztelenül. És már arra sem emlékeztem, mivel húztam az agyát
az imént.
A csend körbeölelt minket, és én hagytam, mert az ő hibája volt az egész
hülye helyzet.
– Te szégyelled magad. – Lenora kíváncsi arckifejezéssel csóválta a fejét.
Felhorkantam. Oké. Szerencsésebb lenne, ha fittebb testet látna valami
sportmagazin címlapján.
– Mit szégyellsz, Vaughn? Elvigyorodtam. Nem számított.
Felállt, és felém lépett, az arcomhoz simította az aprócska kezét.
Szinte anyai gesztus volt.
– Gyönyörű vagy. – Megcsókolta az orrom hegyét, és lehunyta a szemét. –
Annyira gyönyörű vagy – suttogta.
Egy könnycsepp gördült le az arcán. Nem értettem, mi történik, és
valahogy mégsem lepődtem meg, amikor elsírta magát. Csak kurvára nem
akartam látni.
Átkaroltam, próbáltam vigasztalni, mert úgy láttam… hogy mi?
Megsajnált engem? Kibaszott kínos, de úgy látszik, hajlandó voltam idáig is
elmenni, hogy végül benne lehessek. A zavarba ejtő reakcióm az volt, hogy ki
kéne hajítanom a picsába. Nagyon közel álltam ahhoz, hogy megvalósítsam
ezt a tervet, és amit csináltunk, az egy zsákutca volt.
De képtelen voltam rá.
És nem a próbálkozás hiánya miatt.
Megöleltük egymást – én meztelenül álltam, ő pedig a könnyeivel áztatta a
vállamat –, nagyjából tíz percen át, majd elhúzódott tőlem és szájon csókolt.
– Köszönöm – mondta.
 – Mit?
– Hogy engedélyt adtál magadnak arra, hogy egy pillanatra egyszerű fiú
lehess. És hogy én ennek tanúja lehettem.

Lent a pincében rágyújtottam egy spanglira, és átnyújtottam Lennynek a

Harry hűtőjéből kivett két doboz sör egyikét. A csávó még mindig a
kórházban volt, és London belvárosába szállították át, szóval nem úgy tűnt,
hogy mostanában be akarna rúgni itt.
Len felnyitotta a dobozt, és az ajkához emelte, de egy kortyot sem ivott
belőle. A tekintetét végigjártatta a sötét, hideg helyen.
– Tökéletesen illik hozzád – jelentette ki.
– Mondja a vámpír. – A cigit az ajkaim közé szorítva beszéltem, és a
gyújtómat a munkapadhoz vágtam, amin ült. Macskakőből volt kirakva.
Kurvára középkori. A szobromat, ami már majdnem teljesen elkészült, két
lepedővel takartam le a szoba közepén, így Len nem láthatta.
– Behívtál magadhoz.
– Szokás szerint – válaszoltam komolyan. – Legközelebb okosabban
tennéd, ha visszautasítanád.
Elvigyorodott, és letette a sörét. Leültem mellé, és idegesnek éreztem
magam. Ellenálltam a késztetésnek, hogy megdörzsöljem a combomat, ahogy
anya szokta, amikor feszült. A két tenyeremet a padra támasztottam a testem
két oldalán.
– Miért nem iszol? – Csevegés. Én kezdeményeztem a csevegést.
Szívesen.
– Mert majdnem meghaltam a születésnapomon alkoholmérgezésben.
– Értem. – Felé nyújtottam a sörét.
Az arcomat tanulmányozta.
– Komolyan mondom. Akarsz egy hátrazuhanós bizalom-gyakorlatot,
mielőtt belekezdünk?
– Nem, köszönöm. Betörne a fejem. – Erre olyan gyorsan lehúzta a sört,
hogy azt hittem, optikai csalódásom van. Aztán hátradőlt, és a letakart
szobrot bámulta.
– Tudom, hogy nem fogod megmutatni nekem, de valahogy nem bánom.
Mert tudom, hogy a Tate Modernben látni fogom. Amíg tudom, hogy valami
nem tűnt el örökre, addig nem hiányzik.
Már nem a szobromról beszélt, és ezt mindketten tudtuk.
– Hiányzik neked – mondtam. Kibaszottul hiányzik neki.
Bólintott.
– Mindennap. Rosszabb volt őt elveszíteni, mint a végtagjaimat.
Megfogadtam magamnak, hogy soha többé nem kötődöm így senkihez. Ez
veszélyes, tudod? Távol tartani magadtól az embereket.
– De már ezt csinálod. – Beszívtam a fogamat. – Mármint kötődsz.
– Nem, nem csinálom – tiltakozott, de az arca élénkpirosra gyúlt.
– Szóval csak úgy véletlenül szívtad a véremet? És véletlenül lovagoltad
meg egy srác arcát, miközben engem az ágyadhoz bilincseltél? Hogy
formálgass engem? – Vigyorogtam. – Vagy ragaszkodó vagy, vagy egy
hivatalos pszichopata. Válassz az opciók közül, Jó Kislány!
– Egyik sem. Én csak egy normális lány vagyok, normális igényekkel. –
Megemelte az állát. – A gimiben terrorizáltál, és igen, egy őrült
pillanatomban kiszívtam a véredet. Egy másikban pedig hagytam, hogy Pope
kinyaljon. De mindez nem jelent semmit, Vaughn. Átlagos vagyok.
Felhorkantam.
– A faszt vagy átlagos! Nem lennél itt, ha az egészséges spektrumon
helyezkednél el.
– Mert túl unalmas lennék ahhoz, hogy beférjek a férfibarlangodba? –
Megcsóválta a fejét, megragadta a félig teli sörömet, és lehúzta a tartalmát.
– Mert nem jönnél önként a férfibarlangomba – vágtam rá.
Mindezt azok után tette, amit rólam tudott.
Felvettem egy vésőt a padlóról, megböktem vele a felsője pántját, és
lassan végighúztam az anyagon. Tudtam, hogy bármelyik pillanatban
elpattanhat és elszakadhat, ha hozzápréselem a hegyes végét.
– Normális vagyok. – Megnyalta az ajkát, és lenézett a kezére. A
mellbimbói a felsőjén keresztül is kidudorodtak, és összehúzta a lábait, nem
volt hajlandó a szemembe nézni.
Nana!
– Persze, hogy az vagy. Hisz nem szereted a vért sem – húztam az agyát.
 Gyönyörűen hazudott. Szerencsére nem bántam egy kis csalást. Az
emberek az igazság megszállottjai voltak, mintha képesek lennének elviselni.
Nekem semmi bajom nem volt a zűrössel és a manipulatívval.
Megrázta a fejét, továbbra is a kezemben lévő pengét vizsgálgatva.
Lecsúsztattam a vésőt a felsőjéről, a csuklóm felső részéhez tettem, és
vízszintesen vágtam egy sekély sebet. Még csak meg sem rezzentem tőle.
Lenora halkan zihálni kezdett, a lélegzete elakadt. Vigyorogva felálltam, hogy
a lábai közé álljak, és a sebesült csuklómat az arcához tartsam.
– És ez sem izgat fel téged.
– Nem. – De abban a kijelentésben nem volt semmi erő.
Torokhangon szólalt meg, ami tele volt vággyal.
– És ha ezt csinálom? – A véső hegyes részét a pólóján keresztül az egyik
ráncos mellbimbójához nyomtam. Annyira érzékeny volt, hogy nem tudta
visszafogni magát. Becsukta a szemét, és hagyta, hogy egy nyögés
szabaduljon ki a szép kis rózsaszín ajkai közül. A pengével körberajzoltam a
mellbimbóját, és figyeltem, ahogy reszket a székben ülve.
– Ez sem. – Zihálva összeszorította a szemét. – Nem.
– Bármikor elmehetsz – javasoltam, pontosan tudva, hogy nem fog. Nem
tudott. Gyerekkorunk óta minden egyes találkozásunk ehhez a pillanathoz
vezetett. Végre megmutattuk egymásnak a sötét oldalunkat: a lelkünkben lévő
árnyékos, bizarr karnevált, ahová még senkit sem hívtunk meg.
Egy aranyjegy járt csak hozzájuk, amit személyesen a mi saját Willy
Wonkánk adott át. Mi, egymásnak. Olyan helyre szólt, ahol senki sem találhat
ránk.
Ezt ő is nagyon jól tudta.
– Baszd meg, Vaughn! – Reszketett a hangja. Harmadik alkalommal
mondta ezt nekem. Mindig mást válaszoltam rá.
– Örömmel, Jó Kislány!
Arcomon jól nevelt vigyorral egyetlen, hirtelen mozdulattal letéptem a
felsőjét – közben majdnem megvágtam. Ha nem figyelek oda eléggé, komoly
sérülést okozhattam volna neki. Felkiáltott, összeszorította a szemét, és
hátradőlt. A derekát szorongatta, reszkető ujjai a sebet keresték. Néhány
másodperc múlva kinyitotta a szemét, és lenézett, megvizsgálva a sérülést.
A bőre tejfehér volt, sima, mint a frissen hullott hó. Pislogva felnézett
rám.
– Még mindig nem vagy beindulva? – kérdeztem.
 – Nem. – Mérgesen köpte a szót, arra várva, mit teszek ezután.
Felnevettem. Ő is nevetett. Két olyan ember őrült, humortalan nevetése
volt ez, akik tökéletesen megértik egymást, mégis egy olyan világban
ragadtak, amiben semmi értelmet nem látnak. Soha nem gondoltam volna,
hogy ez egy lánnyal is megtörténhet. Vagy egy sráccal. Vagy bármilyen
kibaszott emberrel, ami azt illeti. Még a szüleim sem értettek meg teljesen.
Hátranyomtam a vállát, ő pedig elterült a padon, és lefeküdt.
A farmerjához helyeztem a vésőt, és kipattintottam vele a három gombot,
majd a szabad kezemmel lejjebb rántottam a combján a farmert. Még mindig
a szemébe nézve lehúztam a bugyiját, hagytam, hogy a padlóra essen, és a
véső hegyes végét a puncijához szorítottam, várva, hogy megállítson.
– Nem izgulsz rá erre a pengére, bébi?
– Egy kicsit sem. – Kihívóan nézett a szemembe.
Mutass még több őrültséget! Az ereim zsizsegtek a mámortól.
Kurvára beindulok tőle.
Olyan kemény voltam, hogy nem volt időm azon aggódni, mit fogok tenni
vele.
Lenéztem, és ismét észrevettem a tetoválását.
Ars longa, vita brevis. Végre el tudtam olvasni, és pontosan tudtam, mit
jelent, ahogy azt is, miért tette oda. Valami arra ösztönzött, hogy
megcsókoljam. Meg is tettem. Beleborzongott.
– Lesznek más örömök is, amiket érdemes üldözni, és azoknak semmi
közük a művészethez – suttogtam a bőrébe. Képtelen voltam elszakadni tőle.
– Mutasd meg! – felelte rekedten.
Becsúsztattam a vésőt a puncijába, de amikor a negyedénél tartottam,
megálltam. Nem akartam fájdalmat okozni neki, de tényleg, bármennyire is
vágyott rá. Éreztem, mennyire forró, nedves, és hogy mennyire készen áll.
Szanaszét ázott. A pinája nedves, cuppogó hangokat adott, amitől
megőrültem, és a farkam olyan kemény lett, hogy a többi szervem
vérhiányától megszédültem. A legkisebb kézmozdulatától úgy elélveztem
volna, mint az elromlott locsolórendszer egy countryklubban. Ez most nem
egy húszperces, erényes szeretkezés lesz. Örülnék, ha nem élveznék el az
istenverte farmeremben.
Len az alkarjára támaszkodott, és figyelte, ahogy a vésőt tartó kezem ki-be
csúszik benne, őrizve egy minimális távolságot. Lehunyta a szemét, a feje
hátrahanyatlott, és megborzongott, az egész teste libabőrös lett.
 Sérült karomat a nyaka köré tekertem, közelebb húztam magamhoz, és
lassan, forrón, mélyen megcsókoltam, teljesen szexmámorba ejtve őt. A szája
a csuklómra csúszott, ahogy arra előre számítottam, és felakadtak a szemei,
amikor a vérem az ajkához ért.
– Istenem… – A hangja a tojáshéj roppanására emlékeztetett, szétfolyt a
kéjtől.
– Igen?
– Istenem… szexelni akarok veled.
– Attól tartok, ez nem fog menni – panaszoltam. – Mondd ki a varázsszót!
– Kérlek?
– Basszunk. Basszál meg!
Az időt húztam, hogy ne élvezzek el azelőtt, hogy az alsónadrágom
lehúznám magamról. Len lehunyta a szemét, remegve szívta be a levegőt. Fél
centivel mélyebbre csúsztattam a vésőt a puncijába. Annyira nedves volt,
hogy kétlem, hogy ez elég volt neki. Nem szoríthatta rá, nem vehette körbe a
hüvelyfalával.
Nem. Ezt a trükköt egyedül a farkam esetében vethette be, és ezt
mindketten tudtuk.
– Kérlek, dugj meg! – A szavak szinte kipottyantak a szájából, ízük sós és
meleg volt, mint a vérem. Újra megcsókoltam.
– Miért? – kérdeztem, miközben az ajkam végigvándorolt a nyakán, és ott
harapdáltam. – Nem is vagy beindulva. Akkor meg minek?
– Vaughn – nyögte.
Olyan közel volt ahhoz, hogy elélvezzen, és hirtelen rájöttem, hogy én is
ezt akarom. Azt akartam, hogy elégedetten távozzon innen.
És ne a szobrászati eszközeimtől menjen el. Hanem a farkamtól.
Elhúzódtam, és kirántottam a vésőt a puncijából. A szám elszakadt a
nyakától. Felálltam, és hagytam, hogy Lenora egy puffanással a padnak
dőljön. Józan tekintettel, tátott szájjal bámult rám.
– Azt mondod, nem szereted a vért, de belekóstoltam a szádba, és érzem
rajta, hogy egy kis démon vagy. A leheleteden is érződik. Szerintem baromira
nem vagy normális. A szó minden kibaszott értelmében elcseszett vagy,
akárcsak én, és ezt tudtam, láttam, már akkor is, évekkel ezelőtt, amikor
megosztoztunk azon a sütin. De a legnagyobb hazugság, amivel eteted magad
az, hogy nem vagy az enyém. Szedd össze magad, Astalis! – A lába elé
hajítottam a vésőt, megfordultam, majd kisétáltam a pincéből, magára hagyva
őt.
Egy pillanatig sem aggódtam, hogy meglesi a munkámat, meglátja a
szobromat.
Hazug volt, igen, de az én kis hazugom volt.
Nem volt szükségem bizalomtesztelő játékra. Hátrazuhantam volna bátran,
mert tudtam, hogy Lenora el fog kapni.
Felém szaladt, ki a folyosóra. A vállamnál fogva megpördített, és
összehúzta a szemöldökét.
– Most azonnal megdugsz engem, Vaughn Spencer, vagy istenre esküszöm,
holnap reggel elmegyek innen, és soha többé nem találkozom veled.
– Hát itt van újra – motyogtam. – A lány a szökőkútból, felnőttként.
A számat a szájára tapasztottam, a térdénél fogva felemeltem, majd a
falhoz löktem, az ajkaimat egész idő alatt az övén tartva. A pólója
foszladozott, a lábait széttárta, teljesen meztelenül, és elszántan rángatni
kezdte rólam a farmert.
– Óvszer – motyogtam a szájába, miközben a hátsó zsebemhez nyúltam,
hogy előkapjam a pénztárcámat.
Hittem apának, amikor azt mondta, kinyír, ha nyugdíjazás előtt nagyszülőt
csinálok belőlük, ezért egy hete beugrottam a helyi drogériába, hogy
feltöltsem a gumikészletem.
Emellett húztam az időt.
Oké, leginkább az időt húztam.
– Nem kell – könyörgött csókolózás közben, és miután leesett a farmerom,
a nadrágomon keresztül megragadott, de olyan hevesen, hogy megijedtem. A
lányok általában ennél félénkebbek voltak. – Fogamzásgátlót szedek.
A homlokomat ráncolva elhúzódtam tőle kissé.
– Ez az első alkalmad, ugye?
– Igen – lihegte. Az ajkai hihetetlenül duzzadtak és rózsaszínűek voltak a
szenvedélyes csókjainktól. – Neked is?
– Akkor miért szeded a tablettát?
Kicsit reméltem, hogy Rafferty Pope-on kívül nem kell fojtogatnom senki
mást, de jól tudtam, hogy záros időn belül végzek minden rohadékkal, aki
valaha hozzáért, ha nem tetszik a válasz, ami a szájából jön.
– Hogy szabályozzam a menstruációmat, seggfej. – Bosszúsan forgatta a
szemét.
 Röhögtem, aztán újra megcsókoltam, belémerültem, anélkül, hogy
elemeztem volna magamban, mit csinálok.
Nem számítottam rá, hogy ilyen hangosan fogok a szájába nyögni.
Majdnem olyan volt, mint egy könyörgés.
Szoros volt – szorosabb, mint a szám vagy az öklöm –, meleg, nedves és
finom. Mindenem beleremegett, és éreztem, hogy a golyóim úgy
megfeszülnek, hogy még a farizmaim is összeszorulnak tőle.
Azt. A. Kurva!
Lassan elszámoltam ötig magamban, miközben benne voltam, óvatosan
beszívtam a levegőt, hogy szabályozzam a pulzusomat és ne élvezzek el
azonnal, majd elkezdtem dugni, a vágy olyan fájdalmasan sürgetett, hogy nem
tudtam megállni, össze kellett szorítanom a szemem.
Be, ki. Be, ki. Hogy tudott valami ilyen egyszerű dolog ennyi gyönyört
okozni? Nem volt értelme. Lenora nagyot nyögött csókolózás közben,
meghúztam aranyszőke haját, hogy még hosszabbra nyújtsa a nyakát, de aztán
rájöttem, hogy gyönyörű, dühítő arcának látványa teljesen elvonja a
figyelmemet, úgyhogy megfordítottam, hogy háttal legyen nekem.
Nedves, kemény farkamat beigazítottam, majd újra mélyen elmerültem
benne. Így már jobb.
– Ah! – kiáltotta, bár lassan haladtam, és a vállát csókolgattam, de az
ajkaim épp csak egy kicsit érintkeztek a bőrével.
– Lassabban csináljam?
– Meghalok, ha lassítasz. Azt hiszem, el fogok élvezni. Csak egy kicsit
fáj.
– Sajnálom. – Valamiért még mindig utáltam kimondani ezt a szót.
– Számítottam rá. – A falhoz beszélt, a kezével támaszkodva, én pedig egy
seggfejnek éreztem magam, amiért átvertem.
Tovább dugtam, mint valami gép, és tudtam, hogy hamarosan ki fogom
ereszteni a tárat. Gyötrelmes fájdalmat okozott, hogy nem élvezhettem el,
mintha a tüsszentést kellene hosszú időn áll visszatartani.
– Ó, Len, basszus…
– Hümm… – Hátrébb tolta a fenekét az ágyékomhoz, és még többért
könyörgött. A fenékpofái nedvesek voltak az élvezettől. Ahogy a farkam és a
herém is.
– Folytasd csak! Nemsokára elmegyek!
 – Nem megy, bébi. Sajnálom. – Összerezzentem. Meddig tarthatott…?
Három percig? És akkor még nagylelkű voltam magammal. De olyan szinten,
mint Oprah, aki autókat osztogatott a nézőinek.
– A francba. – Hátrabukott a fejem, ahogy elélveztem, és beleeresztettem
a háromliternyi spermámat a nedves puncijába. Csak abban a pillanatban
jöttem rá, mennyire szükségem volt a testére.
Egy darabig még álltunk így, a falnak támaszkodva, majd pár
másodperccel később megfordítottam őt. Len csak bámult a nagy kékes-
zöldes-mogyoróbarna szemével, amitől folyton kikészültem, jobban, mint
bármelyik ellenségemtől.
– Sajnálom – szólaltam meg.
– Ja, ezt már mondtad. – Pajkos vigyort villantott rám.
Nem tűnt dühösnek. Mármint, nem mintha mérgesnek kellett volna lennie.
De ő még nem élvezett el. Azt akartam, hogy ő is elmenjen.
– Kárpótolni foglak. – Bassza meg, minden egyes bocsánatkérés után
egyre jobban utáltam magam.
– Kezdheted azzal, hogy hozol nekem egy zsebkendőt. Csöpög belőlem.
Kissé szétnyitotta a lábait, és mindketten azt néztük a félhomályban, a
gyenge fényben, ahogy a sűrű, fehér ondó végigcsúszik a belső combján, a
tetoválása mentén. Vérnyomok is voltak benne. Nem sok, de elég ahhoz, hogy
a spermát néhol rózsaszínűre színezze.
Nyeltem egyet.
– Nagyon fájt? – Ránéztem. Nem mintha érdekelte volna. Szerette a
fájdalmat.
Megrázta a fejét.
– Nem. Nagyrészt inkább élveztem.
Nagyrészt.
Némán mögé álltam, amíg a térdei a padhoz nem értek, átöleltem a
derekát meg a fejét, hogy finoman lefektessem, a feneke a pad széléhez
került, félig a levegőben.
Szétrúgtam a lábait, letérdeltem előtte, és hüvelykujjaimmal szétnyitottam
a punciajkait. Még több fehér folyadék folyt ki belőle. Félresöpörtem a
hüvelykujjammal.
– Mit csinálsz? – kapkodott levegő után, de az arcán láttam, hogy bár
rémült, mégis élvezi a helyzetet.
Helyreállítom az istenverte büszkeségemet.
 A nyelvemet a puncijára nyomtam. Sós és meleg volt – az ondóm, a vére
és a nedvei keveredtek össze benne. Nem volt éppen eperdzsúsz íze, de én
voltam az, aki jól telefröcskölte, úgyhogy nem panaszkodhattam. Amúgy meg
a puncinyalás is elég király volt. Mindene rózsaszín volt odabenn, puha és
meleg. Nem rossz időtöltés. Finoman rágcsálni kezdtem a nagyajkait,
végignyaltam a nyílását egész a csiklójáig.
Ha nem lettem volna olyan idióta, megkérdeztem volna Knightot vagy
Huntert, hogyan kell egy lányt kinyalni. Vagy legalább megnézhettem volna
egy-két videót erről. De nem. Sosem érdekelt, hogy kielégítsek bármilyen
csajt.
És tessék, mégis hová jutottam?
Lenny még mindig nyögött, vonaglott előttem, a szemeit csukva tartva.
Jobb akartam lenni, mint Pope. Hülyeség, tudom, de tegnap még az ő szája
járt ott, és amikor Len elélvezett, olyan hangos volt, hogy azzal a halottakat is
felébreszthette volna.
Az ujjammal dörzsöltem a csiklóját, a nyelvemmel elmerültem a
puncijában, küzdöttem a szűk falakkal. A nyögései felerősödtek, és a hajamba
túrt.
Máris jobb.
– Mondd el, hogyan kárpótoljalak, Jó Kislány! – motyogtam a puncijába,
és kinyaltam belőle mindent, amit belecsináltunk.
Tudom, hogy a lakosság 99,98%-a számára ez kibaszott undorító, de én
mindig is a lázadó 0,02%-hoz tartoztam. És tudtam, hogy bejön neki, mert egy
hullámhosszon vagyunk.
Dorombolt.
– Szorítsd meg a csiklómat! Meg is tettem.
– Erősebben – zihálta, fújtatva, levegő után kapkodva.
Körkörös mozdulatokkal masszíroztam a duzzadt csiklóját, és csak dugtam
a nyelvemmel, míg a segglyukához nem értem. Ekkor nyögött fel csak igazán.
Jól van. Tetszett neki a popsijáték. Próbáltam helyesen tájékozódni, és a
nyelvem hegyét végighúztam a feneke nyílásán.
– Jó érzés. – A hangja sűrű és édes volt, tele odaadással. Legszívesebben
megcsókoltam volna az ajkait, hogy elmondjam neki: egész életünkben a
seggét fogom nyalogatni. De az eszem tudta, hogy ez most nem ez a legjobb
alkalom a francia csókra.
– Élvezz el nekem, Len!
 Parancsra elélvezett, combjai az arcomra szorultak, az egész teste
remegett, puncija a számat kergette. Ez volt a legszebb látvány, ami valaha
elém került, pedig láttam már néhány durva dolgot a Földön töltött kevés
időm alatt. Ahogy Lenora elélvezett, számon a seggével meg a puncijával,
hüvelykujjammal a csiklóján, az nemcsak egy tortával ért fel, hanem egy
egész kibaszott cukrászdával.
Három perc telt el, mire magához tért a mámorból. Miután lenyugodott,
egymást bámultuk, én még mindig térdelve, ő pedig széttárt lábbal.
Nevetni kezdtünk.
Lecsusszant mellém és a hasát fogta a nevetéstől. A padlón hemperegtünk,
beborított minket a kőpor, Len pedig a szeme sarkából törölgette a vidámság
könnyeit. Nem is tudtam, min nevettünk. Nem voltam az a kacarászó típus.
Azelőtt soha semmi nem volt számomra különösebben vicces. Azt hiszem,
hogy csak… boldogok voltunk.
– Meg kell mosnod a szádat, mielőtt újra megcsókolsz. – Köhögött,
amikor végre lenyugodott.
Oldalról néztem rá.
– Miért?
– Mert seggszagod van.
– Ha kinyalnád a seggem, én szarrá csókolnám a szád.
– Ezt milyen szépen mondtad! – Felszegte az állát. – Szeretnéd, hogy
kinyaljam a segged? – A szemei tágra nyíltak, inkább a meglepetéstől, mint a
rémülettől.
Tudtam, hogy megtenné. Tudtam, hogy amilyen őrült, bármit megtenne. És
le kellett nyugtatnom magam, mert vad ötleteim támadtak. Olyan
valószínűtlen ötletek, mint például, hogy elviszem Lent magammal, hogy
bejárjuk Olaszország, Franciaország és Görögország minden egyes szigetét,
hogy együtt látogassuk meg az európai múzeumokat, hogy bungee
jumpingoljunk, búvárkodjunk – minden olyasmit, amit egyedül akartam,
miután végeztem ezzel a munkával.
Mert Lennel együtt sokkal szórakoztatóbb lenne.
– Nem különösebben. – Megráztam a fejem, megcsókoltam az arcát, majd
átkaroltam a hideg padlón. Nem akartam túlságosan szigorú lenni, mert mi
van, ha valami furcsa, megmagyarázhatatlan okból kifolyólag izgul a
pasiseggekre, de nem az én stílusom volt kinyalatni magam.
Egy darabig csak bámultam őt.
 – Köszönöm – mondtuk egyszerre.
Nem kellett megmagyaráznunk, hogy miért mondjuk.
Nyilvánvaló volt.
Én voltam neki az első. Nekem meg ő.

Az éjszaka túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen, az biztos volt.
Mégis, elnyomtam magamban a gyanakvást és inkább arra gondoltam,
hogy a karmát talán annyira lefoglalja, hogy egy harminc centis dildóval
bassza Fairhurst picsáját, hogy meg is feledkezett rólam.
Lennel felmentünk a szobámba, ahol magamhoz vettem a fogkefém meg
egy törölközőt. Elmentünk a közös zuhanyzóhoz, fogat mostam, aztán együtt
lezuhanyoztunk. Nem dugtam meg ismét, mert tudtam, hogy fájna neki, de
sokat csókolóztunk, és a mellbimbóját harapdáltam, tesztelve, meddig
mehetek el, mielőtt kellemetlen lesz neki (kurva messzire, mint kiderült).
Miután mindketten tiszták voltunk, Len azt mondta, visszamegy a
szobájába.
– Rendben. Menjünk – hallottam a saját hangomat.
Annak ellenére, hogy aznap este minden egyes szabályt megszegtem, amit
korábban az ellenkező nemmel kapcsolatban hoztam, tudtam, hogy az együtt
töltött éjszaka az utolsó szög lesz a puncikból vert koporsómban.
Felvette a csizmáját, és nem nézett rám, amikor megkérdezte:
– Úgy érted, elkísérsz a hálókörletbe?
– Úgy értem… – Összeszorítottam az állkapcsomat, és nehezteltem rá,
amiért ezt ki kell mondanom. – Hogy a szobádban fogok aludni. Ugyanabban
az ágyban, mint te meg minden.
Mosolyogva nézett fel, és odahajított nekem egy csomag rágót, amit az
ágyam alatt talált.
– Cuki vagy.
– Nem fogunk kiskanál-nagykanál pózban aludni, Jó Kislány!
– Inkább nyársra húzol, mi? – nevetett. – És igenis arra gondoltál, hogy
összebújva akarsz velem aludni.
 – Ne hozd magad kínos helyzetbe, kérlek!
Igen, jól mondta. Örültem, hogy Knightnak nincs gondolatolvasó
képessége. Nyugdíjas korunkig rajtam röhögne, ha megtudná, hogy azon
morfondírozom, milyen érzés lehet Len karjaiban aludni.
Elindultunk a folyosón a szobája felé. A kinti baglyok huhogásától és a
szobákban lobogó tűz pattogásától eltekintve néma csend volt. Befordultunk a
személyzeti részleghez vezető sarkon, ahol Edgar, Harry, Alma és a többi
faszkalap lakott. Len megfogta a kezem, összefűzve az ujjainkat. Aztán
hirtelen megtorpant, a csizmája nyikorgott a padlón.
Megfordultam, hogy szembenézzek vele. Az apja szobája felé bökött a
fejével. Figyelmesen hallgatóztunk. Hangok szivárogtak ki a csukott ajtó
mögül.
– Arabella? – kérdezte hangtalanul, a nevét tátogva.
Az ajtó felé indultam, és rászorítottam a fülem. Ő ugyanezt tette
mellettem. Kockázatos volt, de ugyan mit veszíthettem volna? Semmit.
Még csak nem is voltam annyira oda a gyakornokságért.
Közel kerültem ahhoz, hogy végrehajtsam a tervemet Harryvel, és
miközben azon voltam, hogy Edgart bosszantsam és Lenorának keresztbe
tegyek, tudtam jól, melyik oldalon állok: azok az oldalán, akik nem kefélnek
maguknál harminc évvel fiatalabbakat.
Szipogást, nyöszörgést és csoszogást hallottunk, majd Arabella hangos
nyögését, ami hátborzongatóan hangos volt.
– Drágám – mondta Edgar gyengéden, de nyersen. Arabella ismét
felnyögött.
– Szállj le rólam, kérlek!
Elhúzódtam az ajtótól, karon ragadtam Lent, és elvonszoltam. Ellenkezett
velem, a lábait makacsul a padlóhoz szorította, és próbálta lerázni magáról a
kezemet. Ellökte a tenyeremet, én viszont erősebben szorítottam.
– Hagyj békén! – suttogta. Megfordultam, és rávicsorogtam.
– Hogy még többet bánthasd magad? A kurva életbe, nem fogom hagyni!
– Vaughn.
– Len.
Egy pillanatig így álltunk, majd átkaroltam a derekát, a vállamra
hajítottam, és elindultam vele a folyosón, mint valami ősember. Len a kis
öklével csapkodott, és a húsomba karmolt az ingemen keresztül.
– Tegyél le!
 – Nem, te folyton lenn akarsz lenni. Vállalom, hogy én leszek a józan ész
hangja, ha a sajátodra nem hallgatsz. És az első döntésem az, hogy elhúzunk
innen.
– És mi lesz a papával?
A papával. Ezek a kibaszott előkelőségek! Nagyon ritkán szólította csak
úgy apának. Valahányszor papának szólította, mindig az a Twist Oliver-
musical jutott eszembe, amire a szüleim egyszer elrángattak.
– Majd én elintézem őt.
– De ő az én problémám – mérgelődött, továbbra is a vállamon heverve,
én pedig ráfordultam a szobája felé vezető folyosóra.
– Nos, most már csak mi vagyunk.
– Tegyél le, Vaughn! Komolyan beszélek!
Mivel össze volt zavarodva és dühössé, ingerlékennyé vált, engedtem
neki, hiszen nem akartam, hogy még erőtlenebbnek érezze magát. Letettem a
padlóra. Elfordította a tekintetét, nem engedte, hogy lássam a könnyeit. Két
kezembe fogtam az arcát, és tetszett, milyen kicsi az én nagy kezemben.
– Nézz rám!
Vonakodva felém fordította a tekintetét, kipislogva a könnyeit. Az
ajkaimat az övére szorítottam, amilyen gyengéden csak tudtam.
Már nyitotta volna a száját, hogy mondjon valamit, amikor egy hang
harsant fel, megzavarva bennünket.
– Lám, lám, a szívtelen herceg nemcsak, hogy megélte a tizenkilencet, de
még szerelmes is lett. Ez egy olyan csavar a történetben, amire nem
számítottam! – Harry Fairhurst lépett elénk, felkapaszkodva a lépcsőn, és
megállt előttünk. A karja gipszben volt, felkötve. Sötét karikák húzódtak a
szeme alatt, és a szokásos alultápláltságánál is soványabbnak tűnt. A
hangjában nem volt szemernyi humor sem, csak rosszindulat.
De az igazi csattanót a szavai jelentették, amelyeket gondosan
megválogatott.
Herceg. Szívtelen. Megélte. Szerelmes.
Minden egyes találkozásunkra emlékezett. Minden egyes szóváltásra. Nem
kellett volna meglepődnöm ezen.
Ránéztem. Nem szerepelt a terveim között, hogy együtt lát bennünket.
Lenora megfordult, és mosolyt villantott rá.
– Harry bácsi! Visszajöttél a kórházból! Hogy érzed magad? Többet
inkább ne kávézz, ha ilyen kis ügyetlen vagy! – viccelődött, majd odaszaladt
hozzá, és átkarolta.
Két dologra jöttem rá abban a pillanatban. Egyrészt arra, hogy Len tényleg
kedveli a nagybátyját, és ezen nem tudtam változtatni. Másrészt: hogy soha
nem fogja megbocsátani nekem azt, amit tenni készültem.
A falnak dőltem, zsebre vágtam a kezem, és néztem, ahogy a férfi csókot
nyom Len arcának mindkét oldalára, és olyan természetességgel libbenti meg
Len szőke lófarkát, ami arról árulkodik, hogy ezer alkalommal csinált már
ilyet. És miért is ne tette volna? Hisz ő volt a nagybátyja.
– Egyébként köszönöm az új pulóvert! – Len hátrált egy lépést, úgy tűnt,
mintha megfeledkezett volna Edgarról.
Tudtam, hogy itt nőtt fel, ebben a kastélyban, így logikus volt, hogy közel
áll hozzá. Csakhogy nem gondoltam erre idáig.
Bassza meg, bassza meg, bassza meg!
– Soha nem fogod felvenni. – Újra megpöccintette a lófarkát.
Ne nyúlj hozzá!
Len megvonta a vállát.
– Csak a szándék számít.
Mindketten felnevettek. Harry hűvös tekintettel végigmért engem, majd
gonosz mosolyra húzódott az ajka, és visszanézett az unokahúgára.
– Szóval, Lenny, gratulálhatok? A tehetséges Vaughn Spencer az új
kedvesed?
A lány a homlokát ráncolta, és éppen arra készült, hogy nemet mondjon,
és nekem nagyon jól jött volna, ha letagad. Ám Harry nem hiheti azt, hogy
lépéselőnyben van hozzám képest. Főleg nem egy punci formájában. Sajnos
nem tudtam volna mérget venni rá, hogy nem fogja bántani Lenorát, csak hogy
ártson nekem, és tudnia kellett, hogy a lány tabu.
Előreléptem.
– Igen, én vagyok a barátja. Örülök, hogy újra látom, Mr. Fairhurst. Ó,
várjon… – A tekintetem a gipszére siklott. – Nem tud kezet fogni így.
Mindegy.
Lenora felkapta a fejét, a tekintete az enyémet fürkészte. Igen, anélkül
nyilvánítottam magunkat egy párnak, hogy megkérdeztem volna őt. De hát
csak egymással keféltünk, és dührohamot kaptunk, ha a másik kifelé
kacsintgat. Nem túloztam.
– Valóban? – Harry felvonta a szemöldökét.
 Szinte láttam, hogy forognak a kerekek az agyában, és próbálja kitalálni,
hogyan fordíthatná ezt az előnyére.
– Másképp nem is lehetne – feleltem szellemesen. – És ha bölcs, ezt
észben is tartja.
Már megint a tűzbe vetettem magam, hogy megmentsem Lenorát, mert egy
szánalmas hülye voltam.
– Nagyszerű – mondta Henry, felfogva a célzást.
– Így még nem hívtak, de ha tetszik, csak nyugodtan. – Egyik karomat
átvetettem Jó Kislány vállán, és ismét a szobája felé vettem az irányt.
Len megfordult, a nagybátyja felé, majd zavartan rám nézett.
– Mi volt ez az egész?
Figyelmen kívül hagytam a kérdését.
Ezt a titkot magammal fogom vinni a sírba.
 Huszonegyedik fejezet
LENORA
Egyedül ébredtem.
Vaughn melegsége elpárolgott, a kemény testével együtt. Kidörgöltem az
álmot a szememből, felültem, és próbáltam nem gondolni arra, papa milyen
fájdalmasan nyögdécselt Arabellával előző este. Nem lehetett félreérteni, mi
történik odabenn. Azt mondta neki, hogy szálljon le róla. Ez azt jelentette,
hogy rajta van – és vélhetően nem azért, mert verekedtek.
Nyújtózkodtam egyet, és próbáltam nem aggódni azon, hogy mit jelentett
az előző este Vaughnnal. Azt mondta, a barátnője vagyok, de Vaughn nagy
manipulátor volt, és több oka lehetett arra, hogy dolgokat mondjon – sok-sok
olyan ok, amelyeknek semmi köze nem volt a valódi érzéseihez.
Felálltam, és kinyitottam az ajtót, mert tudtam, hogy egy csésze gőzölgő
kávét és egy kosár édességet találok majd ott. Ezúttal egy tálca muffin várt. A
banánkenyér és az áfonya illata szállt a levegőben, és összefutott a nyál a
számban, amikor felkaptam a tálcát meg a kávét, és az új rajzasztalomhoz
vittem őket. Hálás voltam, hogy a nővérem megtartotta ezt a hagyományt.
Mindent félretettem, és felhívtam őt.
– Szia – szólaltam meg, amikor felvette a telefont.
– Szia! Mizu? Már tegnap fel akartalak hívni, hogy megkérdezzem. – Úgy
hangzott, mintha az utcán lenne. Kicsit lihegett is.
Végigsimítottam a kezemmel az asztalon, gondolatban felidéztem az
assemblage-szobrom megmentésével kapcsolatos előnyöket és hátrányokat.
Az előny: csodálatos darab volt. Segített volna abban, hogy felfigyeljenek
rám ebben a szakmában. Volt benne valami ikonikus és valami különleges.
A hátrány: ha ezt a darabot nyilvánosságra hozom, az azt jelenti, hogy be
kell ismernem: olyan dolgokat érzek, amiket megesküdtem, hogy nem fogok,
egy olyan ember előtt, akinek megfogadtam, hogy soha nem ismerem el őt.
– Milyen London? – kérdeztem.
Poppy hangját hallva megnyugodtam. Nem tudtam, mennyire fogom
összetörni a szívét azzal, hogy mesélek neki papáról és Arabelláról, de
tudtam, hogy meg kell tennem.
– Szép, csak szürke. És Carlisle?
 – Ez is – kuncogtam, és láthatatlan szöszöket szedegettem le a
pizsamámról. – Figyelj, tudom, hogy elfoglalt vagy; csak meg akartam
köszönni a sok csokoládét és süteményt. Eltekintve a kettes típusú
cukorbetegségtől, ami a hat hónap végére biztosan ki fog alakulni, nagyon
kedves gesztus. Mindig arra emlékeztet, hogy van valaki, aki törődik velem,
és mindennap gondol rám.
Poppy elhallgatott a vonal túloldalán.
Korábban kellett volna ezt mondanom neki? Valószínűleg igen. Hónapok
teltek el azóta, hogy édességeket küldözgetett nekem. Nem akartam zavarba
hozni azzal, hogy beszéljek róla. Most megtettem, és ez hiba volt. A szép
gesztusokról jobb nem beszélni.
– Nézd, én… – kezdtem bele épp ugyanakkor, amikor ő is beszélni
kezdett.
– Nem én küldtem – mondta sietősen.
– Tessék? – Egy darabig csak hallgattam.
– Nem én küldtem neked az édességeket.
– De hát megköszöntem neked a születésnapomon is. Akkor nem tűnt úgy,
hogy zavarba jössz.
– Nem, nem jöttem zavarba. Küldtem neked egy plüssmacit, és úgy
terveztem, hogy később, aznap este adom át az igazi ajándékodat. De
édességet nem küldtem neked, Lenny. Csak most esett le a tantusz. Rengeteg
olyan ajándékot kaptál, amire azt hitted, tőlem van, de nem nekem jár értük az
elismerés. Nem sejted, ki küldheti őket?
Sejtem?
Nem Pope volt, és nem is papa. Mindketten túlságosan elfoglaltak voltak
ilyesmihez, és különben is, ez nem az ő stílusuk. Harry bácsival közel álltunk
egymáshoz, de nem ennyire. Ehhez elkötelezettség kellett. Megszállottság.
Fegyelem és gondoskodás. Nem sok olyan embert ismertem, aki képes lett
volna ezekre a dolgokra, és aki titokban tudta volna tartani, hogy még csak ne
is utaljon rá.
Igazából egy ilyen embert ismertem csak.
De ennek semmi értelme nem volt. Ez még a Todos Santosban töltött
időszakunkra nyúlt vissza. Az lehetetlen. De akkor…
– Ami a születésnapi ajándékodat illeti, édesem… – A hangjának emléke
testem minden porcikáját beborította. Igen, az egy célzás volt.
– Lenny? – próbálkozott Poppy. – Ki lehet az?
 Valami éppen akkor szúrta meg a hüvelykujjamat, ami a rajzasztal
széléről lógott le. A homlokomat ráncoltam, kiszívtam a vért, és
előrehajoltam, hogy jobban megnézzem.
Egy töviskorona. Előkelő, vastag, és minden szempontból tökéletes. A
tönkrement szobromból. Jézusom, egész éjjel azon dolgozhatott, hogy
elkészítse. Aludt egyáltalán?
– Mennem kell. – A hangom remegett az érzelmektől. – Sajnálom, Poppy.
Tényleg muszáj. Majd később beszélünk.
– Oké… ugye nem vagy mérges? – kérdezte.
Nevettem. Nem tehettem róla. Eredetileg rossz híreket akartam közölni
vele, de már nem volt bennem annyi energia, hogy ezt megtegyem.
– Nem, Poppy. Igazából sosem voltam még ilyen boldog.

Végigrohantam a folyosón, le a pincébe. El kellett mondanom Vaughnnak,

hogy tudom, és meg kellett kérdeznem, miért csinálja ezt. Délelőtt tízre járt,
és mindenki órán volt. A csizmám hangosan csattant az üres folyosón. A
Vaughn pincéjébe vezető két ajtó közül az elsőhöz értem, és épp felemeltem
az öklömet, hogy kopogjak, amikor ismerős hangot hallottam bentről.
– …sosem bocsát meg neked. Ismerem az unokahúgomat, és ő jó. Tiszta.
Művészi természete nem tévesztendő össze az őrültséggel úgy, mint nálad.
Ha tippelnem kellett volna, azt mondom, hogy a nagybátyám és Vaughn a
pince második ajtajához vezető lépcsőn álltak. Így volt értelme. Vaughn
ugyanis nem engedte, hogy bárki meglássa a szobrát.
– Nem tudhatja meg – válaszolta Vaughn.
– Majd én gondoskodom róla, hogy megtudja. Nem nehéz feladat,
biztosíthatlak, a laptopommal vagy anélkül. Akár most rögtön is elmehetek
hozzá.
– Nem érdekel – válaszolta a Vaughn egy ütemnyi csend után.
Miről beszélgettek vajon? Éreztem, hogy előző nap feszült volt köztük a
hangulat, de túl sok minden foglalkoztatott, és nem volt kedvem ezzel
piszkálni Vaughnt.
 – Ó, dehogynem – vágta rá Harry bácsi, és szinte hallottam, ahogy
mosolyog közben. A hangja mély volt. Gúnyos. – Hát, így buknak el végül a
hatalmasok. Vaughn Spencer. A szerelem okozza vesztedet. Egy félénk angol
rózsa, ráadásul.
A szívem a mellkasomban dobogott. Rólam beszéltek. Harry bácsi
lekezelően beszélt rólam, mintha nem lennék méltó Vaughn szerelmére – nem
úgy, ahogy az általam ismert Harry bácsi szokta, aki galériákba vitt engem, és
a vállán cipelt, amikor kisebb voltam.
Vaughn keserűen felnevetett.
– Nem vagyok szerelmes az unokahúgodba.
– Csak véletlenül megcsókoltad nyilvánosan? Gyakorlatilag hallottam a
vállrándítást Vaughn hangjában.
– Sok lánnyal találkozgatok, hol nyilvánosan, hol nem.
– Tudom, alkalmanként hagyod, hogy leszopják a farkadat. De tegnap attól
féltél, hogy bántani fogom. – Újabb gúnyos megjegyzés hagyta el Harry ajkát.
– Ne tégy úgy, mintha nem figyeltük volna egymást az elmúlt évek során.
Pontosan tudom, hogy mit csinálsz, és hogy kivel csinálod. Nem, Lenny az
más. Ráadásul nem te vagy az egyetlen, aki előszeretettel szaglászik: az
éjjeliszekrényed fiókjával is eltöltöttem egy kis időt, miközben te a francia
szeretőt játszottad. Több mint tizenkétezer font csokoládéra és brownie-ra az
elmúlt hónapokban? Meg akarod ölni azt a lányt? – Örömtelenül nevetett fel.
Összeugrott a gyomrom. Belül ordítottam, üvöltöttem, legszívesebben
dörömbölni kezdtem volna az ajtón, hogy válaszokat követeljek.
Ugyanakkor mindkettőjüket jól ismertem, és nem volt kétségem afelől,
hogy színjátékkal nem tudnék titkokat kicsikarni belőlük.
– Maradj távol az unokahúgodtól! Komolyan beszélek.
– Nem fogadok el tőled parancsokat. Én is komolyan beszélek.
– Cseszd meg, Harry!
– Majdnem sikerült, fiam. Majdnem. Egyébként még most sem késő.
Szeretem, hogy ilyen tüzes vagy.
– Ha én megbaszlak – mordult rá Vaughn mély, fenyegető hangon, ami a
csontomig hatolt –, én nem a seggedet fogom szétgyalázni. Hanem a
gerincedet.
Hangos puffanás zaja töltötte be a lépcsőházat. Harry felnyögött a
fájdalomtól, úgy hangzott, mintha a teste a kőlépcsőnek zuhant volna.
 Lehunytam a szemem, és remegve beszívtam a levegőt, ahogy a kirakós
darabkái végre összeálltak a fejemben, szinte hallottam a kattanást, ahogy
hűvösen, visszavonhatatlanul összekapcsolódnak.
Az ellopott gyakornokság. A fenyegetések. A gyűlölet. A gúnyolódás. A
titok, amiről Vaughn azt hitte, hogy közös.
Kiderült, hogy nagyon különböző elképzeléseink vannak arról, mi történt
abban a sötétkamrában.
Megfordultam és csak futottam, a lábaim kétszer is cserben hagytak,
mielőtt végre eljutottam a szobámba.
Nem, Harry bácsi – gondoltam keserűen. – Nem hibáztatnám, ha
megölne téged.

Három éjjel telt el, mire Vaughn eljött hozzám.

A negyediken az ágyamba bújt, miközben én úgy tettem, mintha aludnék, ő
pedig megcsókolta a számat. Úgy éreztem, mintha búcsúcsók lenne. Talán
számára az is volt. De számomra nem. A csók közepén kinyitottam a szemem,
és visszabámultam rá. Elhúzódott, ferde szemei meglepetten tágra nyíltak.
– Hűha. Jobb lett volna úgy hagyni azt a lufit az évzárón. Te tényleg
nagyon fura vagy.
Vigyorogva nyújtózkodtam, hogy megpróbáljam enyhíteni a vállamban
lévő feszültséget. Vaughn és Harry története sok mindent megmagyarázott a
viselkedésével kapcsolatban. A szívem már a gondolattól is kettérepedt,
ezért megadtam neki a szükséges időt, és hagytam, hogy magától jöjjön majd
hozzám. Az elmúlt napokat azzal töltöttem, hogy a vécében kuporogva
küzdöttem a könnyeimmel.
– Csókolj meg, seggfej! – követeltem, az ajkamra mutatva. Vaughn
lehajolt, és engedelmesen megcsókolt.
– Te vigyorogsz. Miért vigyorogsz? – A homlokát ráncolta.
Tényleg, miért is? Az apám egy gusztustalan perverz volt, a nagybátyám
egy gyerekmolesztáló, én pedig ostoba módon szerelmes voltam a fiúba, akit
gyűlöltem.
 A fiúba, akit igazából sosem gyűlöltem.
A fiúba, akivel kapcsolatban meggyőztem magam, hogy gyűlölöm, hogy
soha ne kelljen szembenéznem az érzéssel, amit most éreztem: a dermedt
rémülettel, ugyanis rettegtem attól, hogy Vaughn kitépi a szívemet a
mellkasomból, és széttapossa a katonai csizmájával.
– Mert rájöttem valamire a napokban, amíg távol voltál.
– Én… – kezdte, de az ajkára tettem az ujjamat. Nem akartam a
bocsánatkérését hallani.
Az alkarját a párnámra támasztotta, és engem bámult, az ajkai gyönyörűen
duzzadtak voltak.
– Figyelek.
– Te vagy az, aki minden reggel csokit, brownie-t és kávét küld nekem.
Továbbra is úgy bámult rám, mintha a csattanóra várna. Nyeltem egyet.
Mi van, ha mindent félreértettem? De persze, hogy ő küldte. Még Harry is azt
mondta, hogy látta a számlákat.
Megfogtam az arcát, újra az ajkamhoz vontam, és a szájához közel azt
suttogtam:
– Minek köszönhetem ezeket a reggeli ajándékokat, Vaughn Spencer?
Szaggatottan, reszketve vette a levegőt, majd megragadta az állkapcsomat,
és az arcomhoz hajolt.
– Én a pokolból jöttem, téged pedig a mennyország küldött. Te vagy az
első lány, akire ránéztem, és azt gondoltam, hogy… meg akarom csókolni.
Birtokolni akarom. Azt akartam, hogy úgy nézz rám, ahogyan a
fantasyregényeidre: a csodálat, a várakozás és a melegség keverékével.
Adtam neked egy brownie-t, abban a reményben, hogy ha rám gondolsz, édes
emlékek jutnak eszedbe, imádkoztam, hogy miközben a cukortól pörögsz,
pozitív érzések töltenek el. Emlékszem, hogy néztél rám, amikor láttad, hogy
medúzákat ölök. Nem akartam, hogy még egyszer valaha is úgy nézz rám.
– Nem fogok. – Megráztam a fejem, könnyek csorogtak le az arcomon. –
Soha többé nem tudnék úgy nézni rád.
Megnyalta az ajkát.
– De igen. Egy egész éven át úgy néztél. De valahogy mégis elviselhetővé
tetted vele a sok szart. Úgy éreztem, mintha bebizonyítottam volna
magamnak: azt, hogy nem érsz annyit, hogy dolgozzam értem, hogy meg
vagyunk átkozva.
 – Nem vagyunk – erősködtem, visszanyelve az sz betűs szót, ami folyton
elődugta a fejét a torkomban, arra várva, hogy mondjam már ki.
Nem akartam kiakasztani, de éreztem azt a dolgot. Éreztem, ahogy
zümmög a testemben, és azzal fenyegetett, hogy kitör.
– Igazából de. – A homlokát az enyémhez döntötte, és megrázta a fejét. Az
orrunk összeért. – Bassza meg, el vagyunk cseszve, és hamarosan nem leszek
elég jó neked. De ma este? Ma este még meggyőzhetem magam arról, hogy
megérdemellek.
– Mondj el mindent! Tudni akarom, mi van. – Most már könnyek futottak
végig az arcomon.
Megcsókoltam az orra hegyét. A szája sarkát. Az arcát. A homlokát. A
szemét. Hirtelen mindene azt ordította, hogy ő csak egy egyszerű fiú, és
dolgok, amelyekről azt gondoltam, hogy sosem bocsátom meg neki – ahogy
viselkedett velem, ahogy leszopatta magát Arabellával, ahogy elvette tőlem a
gyakornoki állást –, most mind jelentéktelennek tűntek.
Megrázta a fejét, forró ajkait az enyémhez szorította. A szemei ragyogtak.
Még a sötétben is láttam, milyen közel áll ahhoz, hogy mindent kiadjon
magából.
– Soha nem akartalak ilyen helyzetbe hozni.
– Én kérem, hogy olyan helyzetbe hozz.
– Tegyünk úgy, mintha a holnap soha nem jönne el. Mert számomra nem is
fog. – Már éppen válaszolni akartam, amikor megcsókolt. Átkaroltam a
nyakát, körmeimmel végigsimítottam a mozgó izmain. Csak úgy
domborodtak, ahogy levette a felsőmet és a pizsamámat.
Az eső kopogni kezdett a szobám ablakain. Kivételesen száraz volt az ősz,
és ahogy a tél körbevette a kastélyt, több viharra számítottam. De az eső
kísértetiesen csendesnek tűnt. Mintha a természet is visszatartotta volna a
lélegzetét várakozón, akárcsak mi. Hamarosan mindenki kiteríti a lapjait,
emberek fognak megsérülni, és a felhők kieresztik az esőt.
Vaughn az ajkaimtól az állkapcsomon át a nyakamig csókolgatott, majd az
egyik mellbimbómat a szájába szippantotta. A lábaim szorosan a dereka köré
tekeredtek.
– Bassza meg, olyan gyönyörű vagy! – nyögte a mellbimbómba, és a
nyelvével ingerelve. – Vicces – mormogta, miközben ajkai ismét felfelé
vándoroltak, és lerúgta magáról a nadrágot. a nadrágját. – És kibaszott
tehetséges. – A szája a nyakam és a vállam közötti üregbe merült, és mohón
belém kóstolt. – És az enyém – fejezte be, majd egy mozdulattal belém hatolt,
olyan mélyen és nyersen, hogy megfeszült tőle a hátam, és felsikoltottam. –
Ezerszer és ezerszer, örökre az enyém.
Könnyed, folyamatos lökésekkel mozgott bennem, én pedig a közelgő
őrülettől a hátát karmolásztam. Minden, amit csináltunk, olyan finomnak és
véglegesnek tűnt, teljesen más volt így minden, mint a korábbi találkozásaink.
Ez nem Vaughn volt, aki rajtam vezette le a dühét, és nem is az, akivel együtt
veszítettem el a szüzességemet. Ez most az esdeklő Vaughn volt, aki az elmúlt
évtizedért kért bocsánatot, meg azért is, ami még hátra volt.
Én pedig elfogadtam, hogy nem tudom megtartani őt.
Nem kérhettem meg, hogy ne tegye azt, amire készül. De még mielőtt
elmegy, szükségem volt egy lezárásra. Mert tudtam jól, hogy elmegy. Egész
idő alatt azt hittem, hogy azért lopta el a gyakornoki állást, hogy bosszantson
engem. Most azonban kiderült, hogy sokkal nagyobb szabású terve volt. Én
csak egy mellékszereplő voltam ebben.
Egy áldozat. Egy járulékos veszteség.
Miután belém élvezett, a hátára fordult, és a plafont bámulta, én pedig
megtaláltam a kezét a paplan alatt, és megszorítottam.
– Miért csinálod ezt mindig? – nyögte. – A plafont bámulod. Mi olyan
érdekes ebben? Mindig is meg akartam kérdezni.
Megmelengette a szívemet, hogy érdekli. Hogy érdekelte.
Szomorúan elmosolyodtam.
– Ott tartom az összes emlékemet róla. Fel vannak írva, az összes, oda, a
mennyezetre, bárhol is vagyok a világon. – Az üres mennyezetemre mutattam.
– Éjszaka előveszek egy emléket, élvezem, lejátszom, mint egy videót, aztán
visszateszem. Sosem fogyok ki belőlük.
– Te – suttogta, és megcsókolta az arcom – Úgy szeretem, hogy olyan
vagy, amilyen.
Ez volt a legnagyobb bók, amit valaha kaptam. Szembe fordultam vele az
ágyban.
– Tudom, mire készülsz. De hallanom kell a történetet. Nyelt egyet.
– Abban a pillanatban, ahogy végeztem, elmegyek. Nem hagyhatom, hogy
egy olyan valakire pazarold az életed, mint én. Többet érdemelsz, és ha
bajba kerülök, nem akarlak magammal rántani téged.
Vannak dolgok, amiken egyszerűen csak át kell lépni. Úgy tűnt, az is ezek
közé tartozik, hogy elveszítem őt, még mielőtt esélyünk lett volna egymással
lenni. Nem küzdöttem ellene.
– Mondd el! – suttogtam. – Tudni akarom, miért mész el. Ő pedig
elmondta.
 Huszonkettedik fejezet
VAUGHN
Amikor először történt, nyolcéves voltam.
Mindig is szerettem csak úgy eltűnni. Sosem tudtam a helyemen maradni,
örökké úton voltam.
Anya Houdininek hívott, mert bárhová is mentünk – a parkba, egy
bevásárlóközpontba, vidéki klubba, étterembe, a SeaWorldbe, Disneylandbe
–, én eltűntem a szeme elől. Erősen megszorította a tenyeremet, kis híján
porrá zúzta a csontjaimat, és arról beszélt motyogva, hogy a dolgok, amiket a
legjobban szeretünk, gyakran kicsusszannak a kezünkből, és nem tarthatjuk
meg őket.
A kis felfedezőjének nevezett, azt mondta, ő bele fog őszülni ebbe, de
megéri így is. Úgy éreztem, hogy a világ egy nagy, duzzadt piñata, tele
minden szarral, amit meg akartam érinteni, szét akartam kenni és meg akartam
enni.
Aznap azonban a szüleim mellett kellett volna maradnom.
Egy párizsi kiállításon voltunk. A galériának volt egy öt szóból álló
fantázianeve, amire nem emlékeztem, kiejteni meg pláne nem tudtam volna. A
galériában egy maroknyi gyerek volt, mindannyian szigorú tekintetű, sötét,
karikás szemű au pairekre bízva. Épp egy nyilvános aukciót tartottak, ahol a
gyűjtők és a kurátorok habzó szájjal várták a műtárgyakat. A probléma az
volt, hogy a nyári szünet kellős közepén jártunk épp. Anyám nagyon szeretett
volna szerezni valami újdonságot a galériájába, ezért magával rángatott apát
meg engem is.
Ha kellett, naptej nélkül mentünk vele a pokolba.
Akkoriban volt egy dadusom, akinek az volt a dolga, hogy életben és
elérhető közelségben tartson. Nem sok időt töltöttem Maggie-vel, és ha igen,
akkor is csak egy-egy órát, amikor anyának épp el kellett intéznie valamit –
például részt kellett vennie ezen az árverésen. Maggie, az ötvenöt éves
nagymama, aki tisztára olyan volt, mint a mostoha a Hamupipőkéből, elvitt a
galéria földszinti éttermébe, és vett nekem egy egészséges, faízű süteményt,
valamint egy doboz bio, cukor- és ízmentes csokis tejet.
 A galéria nagy volt, tele olyan termekkel, amelyeket alig vártam, hogy
felfedezhessek. Szándékosan a fehér ingemhez nyomtam a csokis tejet, és
ezzel egy Texas méretű foltot hoztam létre.
– A fenébe – sajnálkoztam a homlokomat ráncolva, és a maradék
folyadékot a kezemre nyomtam. Imádtam, ha ragacsosak az ujjbegyeim.
– Óh, drágám, ne aggódj emiatt! Egy tapodtad se mozdulj! – Felállt, és
megveregette a térdemet. – Csak hozok néhány szalvétát, rendben?
– Persze.
Amint elfordult és a pult felé vette az irányt, én leugrottam a székről, és
berohantam a legközelebbi nyitott szobába a folyosó túloldalán. Nagy volt,
fehér és hideg – tele szörnyekként ólálkodó mamutszobrokkal. Kövük száraz
és megnyugtató volt. Megérintettem az egyiket, élveztem az állagát. A
mozdulatlan, emberszerű szobrok a halálra emlékeztettek, a halál pedig
lenyűgözött, mert erősebb volt nálam. Még az apámnál is.
Nem gondoltam, hogy bármi is erősebb lehet a szüleimnél. Könnyedén
lépkedtem, tapogattam, tapogattam mindent, a körmeimet a drága darabokhoz
simítottam, vártam, hogy behorpadjak. Hallottam, ahogy Maggie hangjának
visszhangja behallatszik a nyitott terembe, engem keresett, a léptei egyre
gyorsabbak és hisztérikusabbak lettek. A bánat szúrta a szívemet, de nem ez
volt az első kis körutam. Gondoltam, végzek, mielőtt a szüleim végeznek, és
visszatérek majd Maggie-hez, mint már annyiszor.
Senkinek sem kellett tudnia a kis sétámról.
Volt egy szobor, amelyik különösen lekötötte a figyelmemet.
Végigsimítottam a kezemmel az arcán, és most először megborzongtam az
izgalomtól. Brutálisan gyönyörű volt. Merész, fenyegető, mégis nyugodt.
Alatta a felirat: Tutanhamon halotti maszkja, Edgar Astalis alkotása. A
szobor mintha halványan mosolygott volna rám.
Visszamosolyogtam.
– Tudod – dörmögte egy hang a hátam mögött. Angol akcentussal.
Férfi. Öreg, legalábbis egy nyolcéves fülének.
Nem fordultam meg. Utáltam megadni az embereknek azt az elégtételt,
hogy megkapják tőlem a kívánt reakciót. Ebben az esetben a döbbenetet.
– Ő egy fáraó volt az ókori Egyiptomban. Tizenkilenc éves korában halt
meg.
Még soha senki nem beszélt velem a halálról, pedig engem rettenetesen
érdekelt minden azzal kapcsolatos tény és titok. Hová megyünk a halálunk
után? Fájni fog? Mikor kerül rá sor? Az anyukák is meg tudnak halni?
Tudtam, hogy Knight anyukája, Rosie néni mindig beteg volt. Nem tudtam
elképzelni az életemet a szüleim nélkül, de tudtam, hogy a halál előbb-utóbb
mindenkit torkon ragad. Néha a szemébe akartam nézni és az arcába köpni.
Később ezzel az érdeklődésemmel érdemeltem ki a fenegyerek címet –
meggondolatlan, merész, óvatlan zsarnokká váltam.
Csendben maradtam, háttal az idegennek, de hallottam, hogy a hangja
egyre közelebb jön, a cipője könnyedén és magabiztosan koppan a
gránitpadlón.
– Készítettek neki egy aranyburkot, amit Halálmaszknak hívnak, és
temetés előtt a fejére igazították. Az eredeti maszk több száz aranylemezből
állt, és kevesebb mint kilencven nap alatt készült el. Létrehozása olyan
csodálatos és kiemelkedő a művészeti világban, hogy egyesek szerint a
Halálmaszkot egyáltalán nem Tutanhamonnak szánták.
Nem tudtam, miért mondja ezt nekem. Okosnak hangzott. Nem olyan
ridegnek és ijesztőnek, mint az apám. Nem mintha az apám ilyen lett volna
velem, de tudtam, hogy néhány embert megijesztett, és nagyon is értettem,
miért.
A félelem egyenlő volt a korlátozással. Az emberek korlátozása,
irányítása tetszett nekem. Vad, nyers erő volt benne. Végtelen lehetőségek.
– Hogy hívnak? – A férfi most már mellettem állt, a kezét a háta mögött
összekulcsolva, miközben mindketten a szobrot figyeltük.
– Vaughn – mondtam.
A „Vaughn” walesiül juniort vagy fiatalabbat jelentett. Anya azt mondta,
hogy amikor először a kezében tartott, ahogy megszülettem, úgy látta, hogy
kiköpött mása vagyok az apámnak. Annyira megdöbbentően hasonlítottam rá,
hogy a szíve majdnem megrepedt és szétrobbant a szeretettől.
Anya figyelmeztetett arra, hogy ne beszéljek idegenekkel, arra pedig
pláne, hogy személyes adatokat adjak meg nekik, de én nem féltem. A férfi
ártalmatlannak tűnt: magas és vékony volt, mint egy cipőfűző és halk szavú.
Különc öltönyt viselt – jól emlékszem rá, zöld nadrágot sárga zakóval.
– Harry vagyok. Tudod, hogy mik azok a múmiák, Vaughn?
– Persze. – A homlokom ráncolva végigsimítottam az ujjammal a szobor
orrán. – Tutanhamon is mumifikálódott, igaz? Mert egyiptomi volt.
– Okos kölyök.
Nem tudtam vitatni a nyilvánvalót, ezért vállat vontam.
 – De Tutanhamont egész másképpen mumifikálták. Ő volt az egyetlen
múmia, akinek nem volt szíve. Az egyiptomiak soha nem távolították el a
szívet, ha a királyi családtagjaikat temették el. De neki igen.
Visszatekintve láttam, mennyire nem volt helyénvaló az a beszélgetés – a
halálról, a belső szervek eltávolításáról és a testek mumifikálásáról dumálni.
Engem azonban lenyűgözött. Még többet mesélt az igazi Tutanhamonról, én
pedig mohón nyeltem az információkat, miközben igyekeztem unott és
kifejezéstelen arcot vágni.
Csak akkor vettem észre, hogy túl közel áll hozzám, amikor először vett
levegőt: minden egyes tény után, amit elmondott az ifjú hercegről, egy lépést
tett felém. A combja most a karomhoz szorult. Hátráltam egy lépést, és
hunyorogva néztem fel rá.
– Eddig tart a személyes terem – vetettem oda.
Az arca megnyúlt a meglepetéstől. Az emberek nem voltak hozzászokva a
szarkazmushoz az én korombeli gyerekektől.
– Bocsánat – motyogta, és hátrált.
– Én is szív nélkül akarok mumifikálódni. – A szoborra mutattam, témát
váltva.
– Tizenkilenc évesen? – Vigyorogva nézett le rám.
Úgy tűnt, szórakoztatom, ami szokatlan volt. Az emberek általában azt
mondták, nagyszájú vagyok és féktelen.
Megvontam a vállamat. Persze. Úgy tűnt, évszázadok múlva leszek csak
tizenkilenc.
– És mi van a szüleiddel? Szomorúak lennének, ha ilyen fiatalon
meghalnál.
– Nem érdekelné őket – hazudtam. Nem tudom, miért mondtam ezt. Talán
felnőttnek és kifinomultnak akartam tűnni.
– Biztos vagy benne?
– Igen. Egyébként ki vagy? – Hunyorogva néztem rá.
– Az enyém ez a galéria. Te pedig, kis barátom, nagy bajban vagy.
A hangja fagyossá vált, miközben megragadta Tutanhamon szobrát, és a
padlóra dobta. A szobor három darabra tört.
Tágra nyílt szemmel bámultam, leesett az állam.
Mi. A. Faszom?
– Ezt a szobrot hatmillió dollárért árverezik el odafent – mondta a férfi
ugyanolyan monoton tenorral, ahogy az időjárásról szokás beszélni. – Az
unokatestvérem legkeresettebb darabja. És te épp most törted össze.
– Nem én voltam! – ziháltam.
Életemben először éreztem valami idegen, erőteljes és szúrós dolgot.
Gyűlöletet. Olyan sűrű volt, hogy úgy éreztem, szétrobban a nyelvemen. Rám
akarta kenni, és tudtam, hogy az emberek neki fognak hinni, mert idősebb
volt, és öltönyt viselt, még ha az fura is volt. Én csak egy tehetetlen kölyök
voltam, aki lerázta a dadusát – ráadásul nem először. A homlokomra volt
írva a baj.
– Igen, így van. Láttalak!
– Ez hazugság! – Frusztráltan rúgtam a levegőbe, égett a torkom. Olyan
dühös voltam, hogy legszívesebben megütöttem volna, de tudtam, hogy nem
tehetem.
Hallottam, ahogy Maggie kétségbeesetten a nevemet kiabálja. A férfi is
hallotta őt. Elmosolyodott.
– Az au pairrel hagytak téged. Milyen átkozottul közhelyes. – Magában
kuncogva megrázta a fejét.
Akkor még nem tudtam, mire gondol. Most már tudtam. Azt hitte, hogy a
szüleimet alig vagy egyáltalán nem érdekli az életem. Hogy könnyű préda
vagyok – egy dekoráció, amit egyszer teliholdkor kiszedtek a dajka karjaiból,
hogy megmutassák a barátoknak és a kollégáknak, hogy mindenki lássa: van
egy örökösük.
– Apád meg fog ütni, ha rájön? – kérdezte tőlem.
– Tessék? – buggyant ki belőlem a kérdés. Nagyon meglepett a gondolat.
– Nem. Nem, nem fog.
– De amiatt dühös lesz, hogy összetörted. Van egyáltalán pénze arra, hogy
kifizesse? – Rám szegezte a tekintetét.
Maggie hangját már közelebbről hallottam. Mindjárt ideér. Bassza meg!
Be fog árulni engem, a szüleim pedig nagyon leszidnak majd. Ha apának
fizetnie kell ezért, akkor gondolom, Maggie-t is ki fogja rúgni. Maggie
valakinek a nagymamája volt. Egy beteg gyereké. Nem tudtam, mi van a
kölyökkel, de azt tudtam, hogy Johnnynak hívják, és hogy Maggie-nek
szüksége van erre a munkára. Anyám virágot küldött a kórházba, amikor a fiú
kezeléseken esett át, és gyakran látogatta őket, de engem soha nem vitt
magával, mert azt mondta, nem akarja, hogy bizonyos dolgokat lássak.
Minden olyan bonyolulttá vált abban a katasztrofális pillanatban.
Fogalmam sem volt róla, hogy az élet ilyen éles fordulatot vehet a másodperc
töredéke alatt.
– Hazudsz! – Üvöltöttem az arcába, és minden nem létező erőmmel
meglöktem. Gyenge karjaim röhejesen visszapattantak, és az oldalamhoz
csapódtak. Nyolcéves voltam, és sovány is.
Megragadta a csuklómat, és a hasához szorította, miközben mély, rekedtes
hangon kacagott.
– Mit szólnál, ha megegyeznénk, kisember?
– Nem! – Megpróbáltam ellenállni, és tökön rúgtam, de ő gyorsabb volt,
és kitért a mozdulat elől. Forrtam a dühtől, céltalanul rugdosódtam.
– El tudom intézni, hogy ne legyenek következmények. Hogy ne boruljon
minden. Felejtsd el, hogy ez valaha is megtörtént, és beszélj az
unokatestvéremmel! De van egy feltételem.
Megdermedve abbahagytam a küzdést. Minden porcikám azt súgta, hogy
ne fogadjam el, bármit is ajánl, de Maggie egyre kétségbeesettebb hangja
még közelebbről hallatszott. Most már sírt, és pánikszerűen a nevemet
szipogta.
Bassza meg, bassza meg, bassza meg!
– Csak annyit kell tenned, hogy elfelejtődjön a dolog… – folytatta, majd
megfogta az egyik csuklómat, és a tenyeremet az ágyékához szorította. – Hogy
a kis kezedet becsúsztatod a nadrágomba, és megszorítod a kukimat. Ennyi az
egész. Csak egy kicsit.
Ezerszer fogdostam már magam. Nyilván nem azért, hogy kiverjem, de én
meg a fütyim jóban voltunk. Másrészt a szüleim azt mondták, hogy ami a
lábam között van, az csak rám tartozik, és senki más nem nyúlhat hozzá.
Arról azonban soha nem mondtak semmit, hogy másét megérinthetem-e.
– Nem, ez undorító – mondtam ösztönösen, és elhúzódtam. – Öreg vagy.
Különben is, én csak a saját kukimat szeretem.
– Az enyémet hatmillió dollárért jobban fogod szeretni, kicsim – nevetett,
majd lehúzta a szövetnadrágja cipzárját, de nem húzta le magáról.
Maggie most már közvetlenül a terem előtt állt, én pedig megvadultam az
adrenalintól. Nagyon rosszul is elsülhet ez a dolog.
Anyám összetörik, amiért megint elszöktem, apám dühös lesz, hogy neki
kell állnia a számlát. Nem akartam, hogy így érezzék magukat.
És Maggie – mi van, ha kirúgják? Anya nem tenne ilyet. De apa igen, és ki
is fogja rúgni. Még anya sem fogja tudni lebeszélni róla. Nem ez volt az első,
harmadik vagy akár ötödik alkalom, hogy elszöktem, miközben Maggie-re
bíztak.
– Oké, oké – ziháltam, és beletúrtam a nadrágjába. A pénisze vastag és
nagy volt. Furcsa és természetellenes érzés volt megfogni. A faízű tészta
feljött a gyomromból. Hányingerem lett.
– Most szorítsd meg! – utasított a szellős angol akcentusával.
Megtettem. Újra és újra és újra megszorítottam, úgy pumpáltam, mint egy
stresszlabdát, és azt akartam, hogy fájjon neki. De minél jobban igyekeztem
fájdalmat okozni neki, úgy tűnt, hogy neki annál jobban tetszik. Az egész
nagyon gyorsan történt. Tíz másodperc lehetett. A férfi felfelé nézett,
becsukta a szemét és összerezzent.
Hirtelen rángatózva ellökött magától. A padlóra zuhantam, és néztem,
ahogy elővesz egy sokszínű zsebkendőt a mellzsebéből, és a kezét a nyitott
cipzárjába dugja. Amikor a zsebkendő újra előkerült, nedves és ragacsos
volt.
– A kurva életbe – lihegte nehézkesen, miközben a homlokát törölgette.
Zavartan és dühösen nézett rám, amikor látta, hogy a padlóról bámulom őt.
– Állj fel! Gyorsan! – Tapsolt kettőt.
Abban a pillanatban felpattantam, ahogy Maggie belépett a terembe. Nem
volt egyedül. Anya és apa is vele volt. Egy pillantást vetettem hármójukra, és
minden bűntudatom, amit amiatt éreztem, amit ezzel a fickóval csináltam,
elillant. Anya és Maggie szemében könnyek csillogtak. Maggie homloka
fénylett az izzadságtól. Apa úgy nézett ki, mint aki gyilkolni készül. Ha azt
hitték volna, hogy elszöktem, és összetörtem egy hatmillió dolláros
műalkotást, akkor körülbelül a negyvenes éveim közepéig szobafogságban
lennék.
– Vaughn! – kiáltott fel anya megkönnyebbülten. Odarohant hozzám,
felkapott, és szorosan átölelt, mintha kisbaba lennék. A végtagjaim
tehetetlenül lógtak. Éreztem, ahogy anya szíve hevesen dobog az enyémhez
közel, és valami ragadós dolog nyomát is a bal tenyeremben.
– Istenem, annyira aggódtam! Mit csináljak veled, te kis Houdini?
– Láncold meg a bokájánál fogva, és dobd be a pincébe, amíg el nem éri a
tizennyolcat, mert ahogy elnézem, más nem segít – jegyezte meg apa, majd
felénk lépett, és kirántott anya karjaiból. Letett a földre, és a szemem
magasságába guggolt. Az arcából áradt a harag.
 – Ki ez a fickó? – Oldalra billentette a fejét, és a férfi felé mutatott, aki
megkért, hogy fogjam meg a kukiját, de továbbra is engem bámult.
Éppen kinyitottam a számat, amikor a férfi felhorkant:
– Emilia LeBlanc-Spencer! Végre találkozunk. Hatalmas rajongója
vagyok.
– Harry Fairhurst. Én hasonlóképp! Épp most vettem meg az egyik
festményét. – Anya magához tért a korábbi hisztériából, de még mindig
gyanakvó pillantással méregette a férfit.
Rám pillantott, várva a jeleket. Apa a homlokát ráncolva felállt. Valami
neki sem tetszett ebben a jelenetben, de nem tudtam megmagyarázni, hogy mi.
Én pedig szégyelltem magam. Szégyelltem, hogy elszúrtam. Hogy
elfutottam.
Hogy beleestem ennek az embernek a csapdájába.
Hülyének és gyerekesnek éreztem magam, és kártékonyabbnak, mint
valaha, pláne Maggie-re nézve.
Könnyen elveszíthette volna az állását, apának pedig hatmilliót kellett
volna fizetnie a hülyeségemért. Mindenesetre soha többé nem akartam
találkozni ezzel a seggfejjel.
– Mit keresett a fiam magával ebben a teremben, Fairhurst? – kérdezte az
apám.
Maggie a karjába rántott. Anya Fairhurst felé fordult, a teste megfeszült.
– Harry?
A férfi egyikről a másikra nézett, mindenkire, csak rám nem. A szemében
kétségbeesést láttam, de nem tudtam értelmezni. A lábai előtt álló törött
szoborra mutatott, és a szívem kihagyott egy ütemet.
A rohadék.
– Véletlenül elejtettem – magyarázta közömbösen, és a mosoly visszatért
a hangjába. – Vaughn meghallotta a csattanást, és berohant. Azt mondta, segít
feltakarítani. Mondtam neki, hogy erre nincs szükség, menjen csak vissza,
biztosan keresik.
Hazudott. De mivel úgy gondoltam, hogy az én javamra teszi, befogtam a
számat. Apa felém fordult.
– Ez igaz?
Harry Fairhurst levegőt sem mert venni, amíg nem válaszoltam. Anya egy
lépéssel eltávolodott Fairhursttől, a szemében valami vad volt, amit nem
tudtam kiolvasni – nem csak az aggodalom. Inkább döbbenet. Nem tehettem
ezt velük, nem, hiszen tudtam, hogy Harrynek még mindig ott van a
mellzsebében a nedves, trutyis zsebkendő.
– Igen – válaszoltam végül. – Látni akartam, mi történt.
– Elmondhatod nekünk az igazat – mondta anya halkan. Olyan volt a
tekintete, mint aki mindjárt elsírja magát.
– Azt csinálom. – Összehúztam a szemöldököm. – Igazat mondok. Aznap
két elképesztő felfedezést tettem:

1. Bármikor tönkretehetem a szüleimet. Ehhez csak el kellett mondanom

nekik az igazat. A bűntudat és a kilátásba helyezett totális csőd miatt ezt
képtelen voltam megtenni.
2. Előbb halnék meg, mint hogy tönkretegyem őket.

Harry Fairhurstnek azonban egy jóslatban igaza volt. Egy kicsit

Tutanhamon voltam. Tizenkilenc évesen már nem vert a szívem.
Halálmaszkot viseltem, bárhová mentem, és bosszúra szomjaztam.
A vérére.
Csak egy aprócska probléma volt, ami nem jutott eszembe korábban.
Nevezetesen az unokahúga, Lenora, aki visszatömte a szívemet a
mellkasomba.
Most, hogy újra dobogott, nem tudtam, mitévő legyek.

Fairhurst további két alkalommal bántalmazott engem.

A következő esetre néhány évvel a galériás incidens után került sor –
azon a dél-franciaországi nyaraláson, amikor Lenorának adtam a brownie-m
felét. A privát strand mosdójában.
Épp akkor jöttem ki a fülkéből, amikor ő belépett, mindketten
fürdőnadrágban voltunk. Harry megfogta a karomat, megszorította, és
elmosolyodott. Arra gondoltam, valószínűleg hálás, hogy nem mondtam el
senkinek, mi történt.
 Elvégre évekkel korábban, a galériában úgy nézett ki, mint aki mindjárt
összepisálja magát, amikor a szüleim besétáltak, és rájött, hogy ki vagyok.
De most, amikor tudta, hogy nem fogom elárulni, hamarosan rájöttem, hogy
azon gondolkodik, vajon megúszhatná-e másodszor is.
– Hogy bánik veled az élet, Tutanhamon? – A hüvelykujjával
végigsimította az arcomat.
Te szívtelen herceg – akár ezt is mondhatta volna. Üres mellkasú múmia.
Kiszabadítottam a karomat, és elfordítottam az arcom. Már nem érdekelt,
hogy beszél hozzám, és hogy felnőttként kezel engem. Ugyanaz a seggfej volt,
aki azzal fenyegetőzött, hogy elmondja a szüleimnek, hogy valami olyasmit
tettem, amit valójában nem. Az ajtó felé indultam, minden porcikám remegett
a dühtől.
– Óh, Vaughny fiú, én a helyedben nem csinálnám ezt, kedves fiam.
Megálltam, de nem fordultam meg. Megváltoztam az évek alatt, amióta azt
követelte tőlem. Fokozatosan, de kitartóan. Elkezdtem kevesebbet érezni
mindenből – féltékenységből, szeretetből, együttérzésből, boldogságból –, és
ezzel együtt több fájdalmat kellett okoznom.
Elkezdtem verekedni az iskolában. Háromszor felfüggesztettek. Nem túl
mélyen, de megvágtam magam olyan helyeken, ahol senki sem látta: a
combom felső részén, a hasamon, a mellkasomon. Ilyenkor mintha éreztem
volna valamit, és valamit érezni jobb volt, mint semmit sem érezni.
Az van, hogy szerettem vérezni, Len pedig szerette a vér ízét. Anélkül,
hogy tudtuk volna, kurvára illettünk egymáshoz, a lehető legrosszabb és
legjobb értelemben.
Knight egész idő alatt azzal viccelődött, hogy olyan vagyok, mint egy
hörcsög, akinek kalapot húztak a fejébe, de tudtam, hogy semmilyen társasági
kör vagy szopás nem tudja elrejteni azt a nagyon is nyilvánvaló tényt, hogy
képtelen vagyok bármit is érezni a kurva világon.
– Hagyj békén! – mondtam anélkül, hogy hátrafordultam volna, hogy
Fairhurstre nézzek. Újabb lépést tettem a mosdó kijárata felé, de amit
mondott, megállásra késztetett.
– Anyád hatalmasat fog csalódni, amikor megtudja, hogy feketelistára
tettem őt az összes galériámban, és nem vagyok hajlandó vele dolgozni.
Különösen most, amikor egy életre szóló üzlet küszöbén áll.
Megfordultam, és döbbenten bámultam rá. Ekkor már tudtam, hogy anyám
rajong ezért a seggfejért. Szerinte ő volt a tehetség megtestesítője – és ezzel
anyám nem volt egyedül. Ez a rajongás olyan érinthetetlen ragyogást
kölcsönzött neki, amin én nem tudtam áthatolni.
– Elmondom nekik, hogy mire kényszerítettél – mondtam halk, unott
hangon. Csak félig gondoltam komolyan.
Elmosolyodott, és célozgatva megigazította az úszónadrágja derekát. Ő
maga is felnőtt az elmúlt években. A különc stílusát felváltotta a közhelyes
self-made milliomos külső.
– Szeretném látni, hogy két év elteltével megpróbálod. Különösen most,
hogy az anyád megpróbál beíratni a Carlisle Előkészítőbe a nyári tanévre.
Nagyon úgy fog tűnni, hogy azért kiált farkast a fiú, mert nem vették fel –
duzzogott színpadiasan.
– Engem nem érdekel az előkészítő iskola.
– A családod csak érdekel? A hírnevük?
Ezúttal csak annyit kért tőlem, hogy vetkőzzek meztelenre az egyik
fülkében. Nem ért hozzám, de úgy tűnt, jól ismeri a rituálét, amikor a falnak
döntött, és a hátam mögött kiverte. Azon tűnődtem, vajon hány fiúval csinálta
már ezt a Carlisle-ban.
Legutóbb pedig tizenhárom évesen környékezett meg, a sötétkamrában.
Akkor Len tetten ért minket, én legszívesebben meghaltam volna, mert az
összes diák közül, az összes iskolából, ahová valaha jártam, ő volt az
egyetlen, akinek nem vágytam a szánalmára.
Épp akkor lépett be, amikor Harrynek a farkamra tapadt a szája. Félszeg
voltam, kétségbeesetten próbáltam merevedést produkálni, hogy túl legyünk
rajta. Harry és én a szoba árnyékába húzódtunk, a karom a falnak
támasztottam.
A farkam nem állt fel, amikor Lenora belépett. De ahogy kirohant, annál
inkább.
Elképzeltem, hogy Lenora térdel előttem, megragadtam a haját, és
könyörtelenül dugtam a száját, magamból kikelve őrjöngtem, és elsötétült
előttem a világ. Harry mindezt apró, önkéntelen, örömteli nyögésekkel
fogadta, én pedig pofon csaptam, elhallgattam, hogy úgy tehessek, mintha
Lenora lenne a farkamon. Ő is elélvezett, amikor én.
Akkor megígérte nekem, hogy amint leérettségiztem, megkapom a
gyakornoki állást a Carlisle-ban. És akkor már tudtam, mit akarok vele tenni,
hogy mi az, amit meg kell tennem. Akkor még túl fiatal voltam hozzá, de
megfogadtam, hogy idővel megbosszulom, amit velem tett.
 Amit mindannyiunkkal tett.
Észrevettem, hogy a sötétkamra minden egyes este foglalt. A Carlisle
Előkészítőben folyton fáradtnak, megviseltnek tűntek a fiúk, a szemük
állandóan piros volt.
Űzöttek voltak. Szellemszerűek. Nem sokban különböztek tőlem.
Ki akartam nyírni a rohadékot, és gondoskodni arról, hogy soha többé ne
érhessen senkihez. De amikor a szájában volt a farkam, Lenora Astalisra
gondoltam.
A lányra, aki a nyári szeminárium minden napján engem lesett, és nem
vette észre, hogy én is rá-rápillantottam, mert én jobban tudtam leskelődni.
Ezt soha nem mondtam el Lennek. Hogy csak miatta szoptak le annyian.
Mert a szopások arra a bizonyos napra emlékeztettek, és ezzel az
elcseszett módszerrel igyekeztem bosszút állni azon, aminek szemtanúja volt.
Azon, amit rólam gondolhatott.
Az az édes, gyönyörű lány, aki a dél-francia nyaralás óta foglalkoztatott,
egyszer csak hegyes ördögi szarvakat növesztett, ami nekem amúgy be is jött.
Ha gyűlöltem, nem érdekelt, mit gondol rólam.
Egyszerű.
Kamaszkorom hátralévő éveit azzal töltöttem, hogy mindenkinek, köztük
magamnak is bebizonyítsam, hogy nem borzadok el az emberi érintéstől.
Hogy hetero vagyok. Hogy én irányítom a szexualitásomat. Nyilvánosan
szopattam le magam, és állandóan a szexről beszéltem.
Senki sem tudta elképzelni az elképzelhetetlent. Hogy szűz voltam.
Hogy soha nem vágytam a szexre.
Hogy minden egyes alkalommal, amikor parancsra felállt a farkam, csak
egy dolog járt a fejemben, a sötétkamrában történt eset óra:
Az, hogy meg akarom ölni Harry Fairhurstöt.
 Huszonharmadik fejezet
LENORA
Nem sokkal azután, hogy elaludtam, Vaughn magamra hagyott.
Kimerülhetett attól, hogy nem mutatja ki, mennyire megviselték a vele
történtek. A hely, ahol megcsókolta a homlokomat, még mindig meleg volt, ez
volt az egyetlen megmaradt emlék az utolsó együtt töltött időnkről.
Másnap reggel nem fáradoztam azzal, hogy kikeljek az ágyból. Úgy
éreztem, hogy az örökkévalóságig sírni fogok, összegömbölyödve. A testem
előre-hátra ringatózott, ahogy a zokogás rázott. Kiderült, hogy Vaughn, aki
folyton olyan fölényes volt velem és az életemet fenyegette, fele annyira sem
volt pusztító, mint az, hogy megtudtam, mi késztette arra, hogy meg akarjon
ölni engem – ahogy mindenki mást a világon.
A nap nagy részében nem próbáltam összeszedni magam, egyedül akartam
lenni és kiengedni magamból az összes érzelmet, amit előtte nem
mutathattam. Aztán felálltam, összekaptam magam, és befejeztem a
szobromat.
Amit ezután tettem, az mindenkit megdöbbentett. Magamat is beleértve.

VAUGHN
Ahelyett, hogy másnap reggel visszatértem volna a szobámba, egyenesen
Edgarhoz mentem. Kezdtem kifutni az időből, hogy mindent megtegyek, amit
Lenora biztonsága érdekében meg akartam, mielőtt még szar kerül a
ventilátorba. Megbízni benne nagyjából olyan érzés volt, mintha a golyóimat
nyújtottam volna át neki szépen, celofánba csomagolva, de furcsamód úgy
éreztem, muszáj ezt tennem.
Tudtam, hogy ami kettőnk között van, az véget ér másnap Harry
Fairhursttel együtt, Hunter és Knight pedig, úgy volt, hogy még aznap este
megérkeznek Londonba. Kopogás nélkül berontottam Edgar irodájába, nem
törődve azzal, hogy Arabella az íróasztala előtt ült. Elmélyülten beszélgettek
valamiről, előre görnyedtek, és halkan, mégis emelt hangon váltottak szót.
Csípőre tettem a kezem, és a fejemmel az ajtó felé intettem.
– Húzz innen! – mordultam fel. Nem kellett atomtudósnak lenni ahhoz,
hogy kitalálják, melyikükhöz beszélek.
Arabella felém fordult, és megtörölte az arcát – hogy a könnyeket vagy
spermát, azt nem akartam tudni.
– Nem vagy a főnököm…
– Emeld. Fel. Onnan. A. Picsádat. – Minden egyes szavam mart. – Mielőtt
a hajadnál fogva rángatlak ki innen, és hidd el, Arabella, nem fogok sokat
gondolkodni, mielőtt letépem az üres fejedről a drága póthajadat az igazival
együtt.
Ez hazugság volt, de mégis hihető. Edgar felé fordult, arra várva, hogy a
férfi harcba szálljon velem, de a fickó túlságosan megdöbbent ahhoz, hogy
bármit is tegyen, a tekintetét rám szegezte. Így aztán Arabella vonakodva
felállt, a székét hátracsúsztatva, és lassan kisétált az ajtón. Megállt, amikor a
válla súrolta a karomat.
– Tudom, hogy valaki elbaszott téged, Vaughn. Mindenki tudja. És nem te
vagy az egyetlen, aki okkal rossz. De nem én vagyok az ördög – suttogta.
– Nem, tényleg nem vagy az – morogtam halkan. – Az ördög okos és
számító. Rád egyik sem igaz. – Bevágtam az ajtót az arca előtt.
– Mit képzel, mit csinál? – A homlokomat ráncolva néztem Edgarra,
miután egyedül maradtunk, előrehajoltam, és a kezemet az íróasztala két
oldalára támasztottam.
Az egész tele volt szarral – vázlatokkal, iratokkal, érmékkel, és volt ott
egy kép is Lenoráról, Poppyról meg az anyjukról, mindhárman mosolyogtak.
A kamu köcsög hetek óta nem is nézett a lánya felé.
– Hogy mondod – Hátradőlt, és pislogott. – Mit gondolsz, kivel beszélsz,
Mr. Spencer? Erősen ajánlom, hogy türtőztessed magadat, mielőtt végzel
ebben az intézményben. Nem tetszik sem a modorod, sem a szak…
Félbeszakítottam.
– Baszd meg a szakmaiságomat. A lányod ellenségével kefélsz! –
Egyetlen, durva mozdulattal lesöpörtem az asztaláról mindent, ami ott volt, és
akkor még örülhet, hogy nem a pofájába zúdítottam az egészet.
 Edgar visszahúzódott, és köhintett, látszólag meglepődve a
kirohanásomon.
– A tinédzser lányod ellenségével – tettem hozzá. – Szóval ne oktass ki
engem az illemről! Len nem is áll szóba veled, és ahelyett, hogy rendbe
hoznád vele a dolgokat, azzal a ribanccal töltöd az idődet? Mi a franc bajod
van? – Felegyenesedtem, és két kézzel téptem a hajam, miközben fel-alá
járkáltam a szobában.
Edgar felállt, a hangja olyan hangosan dübörgött, hogy megzörrent tőle az
üvegablak.
– Miről beszélsz, fiam?
Megpördültem, hogy szembenézzek vele.
– Ne játszd a hülyét! Arabella nekem és a lányodnak is elmondta, hogy
viszonyotok van. Mióta tart ez az egész? Amióta Todos Santosban
találkoztatok? Arabella nagykorú volt egyáltalán, mielőtt belekóstoltál?
– Én… én… várj! – A férfi a homlokát ráncolta. – Lenny azt hiszi, hogy
ezt csinálom, amikor Arabellával találkozom? – Most rajta volt a sor, hogy
az ősz tincseibe túrjon. – Azt hiszi, hogy szexelek vele?
Abból, ahogy kimondta a szexelek szót, arra következtettem, hogy
körülbelül annyira tartja vonzónak a fogalmat, mint én. Más szóval: inkább
hagyta volna, hogy feldarabolják és az óceánba hajítsák, mint hogy Arabella
seggét tapogassa.
Akkor mit csinált vele állandóan kettesben? Nekem nem pont ő lenne az
első számú választásom intellektuális beszélgetésekhez.
– Azt mondod, nem így van?
– Dehogy van így! – Üvöltve csapott az íróasztalra.
– Akkor világosíts fel! Mi vesz rá arra, hogy több időt tölts Arabellával,
mint a két lányoddal együttvéve?
– Elcsesztem! – Edgar teljesen ellökte magától az íróasztalt, a bútordarab
pedig addig csúszott a padlón, hogy majdnem eltalált engem. Edgar reszketett
valamitől, és úgy tűnt, mintha évek óta gyülemlene benne a düh. – Mindent
elcsesztem Todos Santosban, de nem úgy, ahogy gondolod. Nem volt
viszonyom Arabellával. Az anyjával, Georgiával volt viszonyom: ő volt az
első nő, akivel Lenny anyjának halála óta együtt voltam. Elragadtattam
magam, nem gondolkodtam. Nem gondoltam arra, hogy házas, hogy gyerekei
vannak, hogy tönkreteszek egy másik családot, miközben az enyémet
próbálom egyben tartani. Arabella egy nap rajtakapott bennünket, és ezt
elmondta az apjának. Az életem következő éve emiatt teljesen kicsúszott az
irányításom alól. Úgy tűnt, Georgia fájdalomcsillapító- és
alkoholfüggőséggel küzd, és velem is csak egy rossz döntés miatt volt együtt.
Azzal vádolt, hogy megerőszakoltam, hogy mentse a kapcsolatát. Én pedig
belekeveredtem egy színfalak mögötti jogi csatába Arabellával meg az
apjával, akik bosszút akartak állni Georgia meggondolatlanságáért. A férj
egy úgynevezett nyaralásra vitte Georgiát, ami valójában egy hosszadalmas
rehabilitációs kezelés volt, Arabella pedig addig Kaliforniában maradt a
nővérével. Ekkor vallotta be az anyja a férjének, hogy viszonya volt velem,
és el akar válni. Amikor a férj azzal fenyegetőzött, hogy csúnya eljárásra fog
sor kerülni, és a házassági szerződést lobogtatta az arca előtt, Georgia
megpróbálta felvágni az ereit, sikertelenül. Arabella és a nővére magukba
zuhantak, engem pedig emésztett a bűntudat, ezért azon kaptam magam, hogy
próbálom átsegíteni a családot ezen az időszakon. Amikor megtudtam, hogy
Arabella elintézte, hogy bejusson a Carlisle-ba, tudtam, hogy bosszút forral.
Ezért voltam távolságtartó Lennyvel. Úgy véltem, minél kevésbé rángatom
bele ebbe az egészbe, annál kevesebb esélye van Arabellának, hogy elkapja.
Minden napomat pokollá tette. Szerintem az volt az elképzelése, hogy ha
tönkreteszi az életemet, akkor kevésbé szenved majd amiatt, hogy
tönkretettem az övét.
– Most is ezt csinálja?
– Igen. Bejelentés nélkül csak úgy megjelenik az irodámban vagy a
szobámban, és különböző vádakat vág az arcomba. Két alkalommal is
besétált, amióta itt vagyok. Összetörte két szobromat. Aztán persze ott van az
is, amit Lennyvel és Poppyval tett. Tudtam róla. Tudtam. Ezért tartottam
távolságot velük. Azt mondtam magamnak, hogy csak pár rövid hónapot kell
kibírnom, aztán mindennek vége lesz, és a dolgok visszatérnek a normális
kerékvágásba.
– Baromság. Lenny és én is hallottunk a szobájában – támadtam le. – Azt
mondtad neki, hogy szálljon le rólad. Szeretkeztetek.
– Megpróbált elcsábítani! – kiabálta Edgar. – Szabályosan megvadul
ilyenkor, és rám mászik, nem győzöm ellökni magamtól. Néhányszor már
felhívtam az apját. És a nővérét is. Azt mondták, megérdemlem mindezt azok
után, amit a családjukkal tettem. Arabella egy mártír, minden egyes bűnömet,
amit állítólag elkövettem, megfizetteti velem.
 – Akkor miért töltesz vele mégis ennyi időt? – Bár a fickó tényleg nem
tűnt olyan típusnak, aki tinikkel dugna, én továbbra is szkeptikus voltam.
Nagyot nyelt.
– Minél több időt töltök vele, annál kevesebb ideje marad arra, hogy
Lennyre célozzon. A gyerekeknek nem szabadna szenvedniük a szüleik rossz
cselekedetei miatt. Addig foglalom le Arabella pusztító hajlamait, amíg le
nem telik nálunk az ideje. De nem érek hozzá, és elborzaszt, hogy a lányom
ezt gondolja rólam. Ennyire nem ismer engem?
– Szántál időt arra mostanában, hogy a lányodat jobban megismerjed? –
kérdeztem vissza.
Edgar mélyen lógatta a fejét, olyan volt, mint egy félárbócra eresztett
zászló.
– Megosztottad ezt Poppyval is? – sóhajtotta.
Megráztam a fejem. Len nem tudta összeszedni az erejét ahhoz, hogy
felzaklassa a testvérét. Ha az ember törődik valakivel – és ezen a ponton már
nem volt értelme tagadni, hogy én igenis törődtem Lenorával –, akkor tényleg
nem akar a szar hírek hozója lenni a számára.
– Hála istennek.
– Ne istennek köszönd, hanem a lányodnak. Jóvá kell tenned a dolgokat
vele. – Figyelmeztetőleg a mutatóujjamat mutattam neki a szoba másik
végéből.
– Nem tudom, Vaughn. A szülői lét rohadt nehéz, tudod?
Letörölte az izzadságot a homlokáról, masszív hátát a falhoz tolta, és
leguggolt. Én is ugyanezt tettem, leguggoltam vele szemben, a szoba másik
oldalán.
– Az igazság az, hogy a gyerekek nem kézikönyvvel érkeznek. Nem
vagyok biztos benne, hogy mikor viselkedik furcsán azért, mert most erre van
szüksége, mikor számít ez normálisnak, és mikor kell aggódni. Lenora mindig
is olyan eredendően jó volt. Mindkét lányom, tényleg. De Lenora kifejezetten
józan volt mindig, és hihetetlenül gerinces. Érte soha nem aggódtam
különösebben. Azt hittem, csupán egy kis lázadó időszaka van, amit
engedtem, mert azt hittem, haragszik a gyakornoki állás miatt.
A gyakornokság miatt. Majdnem összerezzentem. Az egész az én hibám
volt.
– Ma beszélned kell vele. Tisztázni a dolgokat! Mondd el neki, hogy
pontosan mi a helyzet.
 Bólintott.
– Ami pedig a gyakornokságot illeti… – folytattam, a szavak maguktól
hagyták el a számat. – A terv megváltozott. Szükségem van a segítségedre
valamiben.
Edgar a homlokát ráncolta.
– Ugye megmutatod nekem a szobrot?
Na igen. Edgar nagyon szerette Lent. És a lányának erről fogalma sem
volt. Azt hitte, hogy a gyakornoki állást azért adja másnak, mert őt semmire
nem tartja. Nem tudta, hogy a legnagyobb áldozatot hozta érte. Én voltam az,
aki becsapta őket. Legalábbis eleinte.
Azt mondtam Edgarnak, hogy mindent megteszek, hogy a lánya belém
szeressen, és kihozom ebből az érzelmi gödörből. Hogy udvarolni fogok
neki, szeretem, dédelgetem és barátja leszek. Ő pedig cserébe elvette a lánya
álmait, hogy boldog lehessen. Velem.
Mindketten hazudtunk, hogy megkapjuk, amit akarunk, és ez most szépen
az arcunkba robbant.
– Nem mutatom meg a szobrot. – Megpattintottam az öngyújtómat,
hagytam, hogy a láng fellobbanjon, majd a nyelvem hegyére nyomtam.
Tudtam jól, hogy minden titkomat le fogja leplezni. Ahhoz, hogy az ember el
tudja oltani a tüzet a nyelvével, jó sok nyál kell. És kibaszott kevés józan ész.
– De valamit azért mutatni fogunk nekik, rendben.

Az Edgarral való találkozásom valahogy átnyúlt a késő délutánba.

Részletes utasításokat adtam neki, hogyan intézze a dolgokat Lennel. Olyan
érzés volt, mintha a totyogó gyerekemet egy képzetlen majom felelőtlen
kezébe adnám, de tudtam, hogy a tervem végrehajtása után gyorsan el kell
tűnnöm onnan, méghozzá egyenesen a pokolba.
Amikor végül visszatértem a szobámba, csak arra vágytam, hogy lerúgjam
a csizmámat, lehunyjam a szemem, és úgy tegyek, mintha az aznap este is
csak egy átlagos éjszaka lenne, amikor a Jó Kislány szobájába lopakodom.
De persze nem így volt.
 Az történt ugyanis, hogy egy meglepetés várt rám a hálószobámban,
aminek semmi köze nem volt a két seggfej barátomhoz.
– Jó estét, fiam! – Apám megfordult az ablak melletti karosszékben. A
mozdulatai lazák és közömbösek voltak. Egy gyújtatlan szivart tartott a fogai
között, és egy pohár valami erőset tartott a kezében.
– Mit keresel itt? – Éreztem, hogy az állkapcsom tikkel az idegesség
miatt.
Ezt nevezik szar időzítésnek. Az utolsó, amire szükségem volt, az egy
újabb figyelemelterelés. Ha szerencsém van, anyám is itt van, az egész
istenverte családdal együtt!
– Rakd le a segged! – Az állával a bevetetlen ágyam felé intett.
– Különben? – Izmos karomat kihívóan a falnak döntöttem.
– Ez könnyű kérdés – gúnyolódott. – Különben felállok, és nagyon
kényelmetlenül érzed majd magad attól, hogy megölellek. Mert most pont
erre van szükséged, nem igaz, Vaughn? – Oldalra billentette a fejét. – Egy
ölelést?
Leültem, egyik csizmámat a kis szobámban lévő karosszék egyik karfájára
pakoltam. Többször ölelt meg az apám életem során, mint ahányszor egy
kibaszott woodstocki fát a hippik, de most volt valami az arckifejezésében,
ami kizökkentett. Tudott valamit.
– Tessék. Ülök! Megkérdezem még egyszer: mit keresel itt?
– Nem vetted fel, amikor hívtalak.
– Minden nap beszéltem anyával. Te meg soha nem vetted át a telefont.
Kértem tőle, hogy adjon téged. Tudod, hogy kell játszani a nehezen elérhetőt.
Ez volt a legfurcsább az egész apával kapcsolatos tortúrában, de pontosan
ez volt az oka is annak, hogy nem fogadtam a hívásait.
Valamire rájött, és bármi is volt az, nem akarta, hogy anya halljon róla.
Apa hátradőlt, de nem tűnt önelégültnek. Az aggodalom összehúzta a
mellkasomat. Apa folyton olyan hangulatot árasztott magából, mintha épp
most dugta volna meg a feleséged, ürítette volna ki a széfedet és szart volna
az ágyadba. De ezúttal meglepően komornak tűnt. A komorság pedig bajt
jelentett.
– Négyszemközt kellett beszélnünk – mondta.
– Nyilván. – Az arcát fürkésztem, jeleket kerestem.
– Mindenre rájöttem, fiam. Sajnálom. Kibaszottul. Nagyon. Sajnálom. – A
hangja félúton megtört, és elfordította az arcát, az állkapcsa összeszorult,
ahogy az enyém is. Nagyokat nyelt.
Ne.
Ne!
A kezembe ejtettem a fejem, a könyökömet a térdemre támasztottam, és
megráztam.
– Troy Brennantól? – kérdeztem. Biztosan az a megoldó ember volt az,
akivel összehozott. Hogy a picsába jött volna rá máshogy?
– Nem. Ígéretet tettem, és be is tartottam.
– Akkor Jaime-től? – horkantottam tettetett szórakozottsággal. Biztos
elmondta apának, hogy bajban vagyok. Nem is tudtam haragudni rá ezért. Ez
volt a logikus cselekedet. Mégis, pokoli szar érzés volt. Aláírt egy
szerződést.
– Nem – mondta apa, majd felállt, és megtette a szükséges fél lépést
felém.
Nem akartam semmit abból, amit kínálni akart – sem a szánalmat, sem a
fájdalmat, sem a szégyent, sem az érzést, ami mindezzel járt. Mégis leült
mellém az ágyra.
– Azt hiszem, Jaime azt tervezte, hogy utólag mondja el nekem. De egyik
este bementem a hálószobámba, és anyád már elaludt, égett villany, a karja
alatt egy félig kinyitott művészeti magazinnal. Betakargattam, és éppen le
akartam kapcsolni a villanyt, amikor felkaptam az újságot, és megláttam egy
cikket arról, hogy Harry Fairhurst összes festményét megvásárolta egy
titokzatos gyűjtő. Azon tűnődtem, miért nem keresett meg minket a házunkban
lévő festményekkel kapcsolatban, végül is mindenki mást megkerestek, de a
válasz egyszerű volt. Neked hozzáférésed volt a házunkhoz és a benne lévő
festményekhez. Kidobtam a magazint, hogy anyád ne tudja meg, és ne rakja
össze a képet. Egyfolytában azon agyaltam, ugyan miért volt az a célod, hogy
a tiéd legyen ennek a rohadéknak az összes festménye. És még inkább azon,
hogy hogyan engedhetted meg magadnak. Így aztán megnéztem a
vagyonkezelői alapodat, és láttam, hogy teljesen üres.
Szótlanul nyeltem egyet. Hanyagul végeztem a munkámat. Csak a végcélt
láttam, és most jól megszoptam.
Apa a hátamra tette a kezét, mindketten görnyedten ültünk az ágyamon. Az
arcomat még mindig a kezembe temettem. Úgy éreztem magam, mint egy
hülye gyerek, és minden percét utáltam.
 – Mi késztethet egy embert arra, hogy megvegye olyasvalaki teljes
festménygyűjteményét több tízmillió dollárért, akit még csak nem is szeret? –
Apám hangja füstként szállt a levegőben, halálosan és fojtogatóan. – Csak
egyetlen válasz lehetett: a bosszú.
Felálltam, és az ablakhoz sétáltam. Nem voltam hajlandó szembenézni
vele.
Tudta.
Lenora is tudta.
A titkom már nem volt az enyém. Kiszabadult. Elszabadult. Már nem
tudtam irányítani. Valószínűleg ott dübörgött a hozzám legközelebb álló
emberek fülének sikátoraiban.
– Azt akarod, hogy elfelejtsék őt – folytatta apa mögöttem gyengéd
hangon.
Értékeltem, hogy nem mondta ki nyíltan, amit Harry tett velem. Ezzel
valahogy elviselhetőbbé tette a helyzetet. Szipogtam egyet, figyelmen kívül
hagyva a kijelentést.
El akartam felejteni, hogy Harry Fairhurst valaha is létezett, igen, de
tudtam, hogy nem tehetem. Így hát beértem azzal, hogy kitörlöm őt a világ
többi részének emlékezetéből.
Ars longa, vita brevis.
De nem akkor, ha az összes festményed széttépték, elégették vagy ott
úszik az Atlanti-óceánban. Akkor te is csak egy újabb halandó leszel.
Apa felállt, és odajött hozzám. Hátulról a vállamra tette a kezét. A fejemet
a mellkasomra hajtottam. Nem porolta el a seggemet, ahogy számítottam rá,
amiért annyi ideig kerültem őt.
…vagy azért, hogy betegesen sok pénzt költöttem olyan művészeti
alkotásokra, amelyeket aztán elégettem.
– Hadd csináljam én – suttogta.
– He? – Megpördültem, a szemöldökömet összehúztam.
– Tudom, hogy mire készülsz, és arra kérlek, hogy engedd, hogy
megtegyem. Nem miattad, hanem miattam. Amikor korábban a problémádról
beszéltünk, mondtam, hogy nem fogok kíváncsiskodni, de ha rájövök, kihez
van köze, magam fogom őt elintézni. És te beleegyeztél ebbe. Kezet is ráztunk
rá. Sok minden forog kockán, fiam. Hadd vegyem magamra a terhet! Hadd
terhelje az én lelkiismeretemet, ne a tiéd! Végül is én voltam az, aki elbaszta.
Én voltam az, aki hagyta, hogy megtörténjen. Én voltam az, aki nem jött rá
abban a párizsi galériában, és én voltam az az idióta, aki gyerekkorodban a
Carlisle Előkészítőbe küldött. Én basztam el. Az én hibám. Az én bosszúm.
Nagyra értékeltem, hogy még most sem említette meg, hogy anyának bármi
köze is lenne ehhez az elbaszott helyzethez Harry Fairhursttel kapcsolatban.
Családfőként teljes felelősséget vállalt. Egyesek szerint a virágok és a szívek
romantikusak. Én úgy gondoltam, hogy sokkal jobb keményfiúnak lenni, aki
vállalja a felelősséget a családjáért, és minden bűnüket a vállára veszi. Nem
mintha tényleg a szüleim hibája lett volna, ami történt. Ők folyton erősködtek,
kérdezgettek, könyörögtek és faggattak. Csodálatos gyermekkort biztosítottak
számomra, és nem csak anyagilag.
– Köszönöm – feleltem szűkszavúan. – De nem.
– Nem tudod, mit tesz a lelkeddel, ha megölsz valakit.
– Miért, te igen?
Újra megszorította a vállamat, tartózkodva a válaszadástól.
Érdekes.
– Van egy barátnőd – váltott témát. – Az unokahúga, ugye? Ez
megbonyolítja a dolgokat.
– Nem maradunk együtt. – Lenyeltem a gombócot a torkomban. Az több
mint kínos lenne, most, hogy Lenora tudta, mik a terveim a nagybátyjával.
Minden titkomat elárultam Lenorának. Akkor is bíztam benne, és most is.
Mindig is tartotta a száját. És, mint kiderült, nem is tudta, mit látott akkor.
Amikor meséltem neki Harry bántalmazásáról, bevallotta nekem, hogy amit
abban a szobában látott, az teljesen más volt.
„Nem láttam Harry fejét alattad. Én azt hittem, hogy egy lány. Nem
tudtam semmit az orális szexről. Azt hittem, hogy fiatal vagy, és dühös, és
olyan dolgokat teszel, amiket nem kellene, és majd jól megbánod.
Sajnáltalak. Tizenhárom évesen nem kellene szexre, piára meg szopásra
vágyni ahhoz, hogy érezz valamit. Ez olyan, mintha pótkeréken gurulnál
egész életedben, tudod?”
Nem tudtam. Harry sosem adott esélyt arra, hogy megtudjam, milyen érzés
érezni.
– Egyébként… – Megkerültem apát, és témát váltottam. – Honnan tudsz
róla?
– Knight küldött egy családi hírlevelet – felelte tárgyilagosan.
– Idióta baszógép – morogtam.
– Vigyázz a szádra!
 – Csak egy általános kijelentést tettem. Mit gondolsz, mit csinál Lunával?
Pókerezik? – Ledobtam magam az ágyra, és a plafont bámultam. Egy
örökkévalóság óta először éreztem magam igazi tinédzsernek. Apám a
nyakamon volt, és felajánlotta, hogy kihúz a szarból, amibe belekerültem.
Szerelmi bánatom volt egy lány miatt. Szexuális utalásokat tettem a legjobb
haverom kárára.
Apa a szoba közepén állt, és hirtelen kissé elveszettnek tűnt – igazából
most először láttam ilyennek.
– Nem kell, hogy így legyen, Vaughn. Nem kell elveszítened őt.
Semmit sem kell elveszítened.
– Ez már eldőlt, apa. Hagyd abba!
– Fiam…
Megfordultam, hogy ránézzek.
– Bármit is teszel, ne mondd el anyának! Teljesen összetörné.
Apa a szemembe nézett és komolyan bólintott. Megértette. Megértette,
miért van szükségem arra, hogy én magam tegyem meg.
– Nem fogom – mondta. – Akkor sem tettem, amikor megláttam a cikket.
Ez kettőnk között marad. És ami történt, az nem határoz meg téged, hallod?
Én is őrzök ám egy réges-régi titkot. – Lehajolt, kisöpörte a homlokomból a
tintafekete hajamat, és a homlokát ráncolta. Apa és fia, egymás tükörképei,
harminc év korkülönbséggel.
– Hogyan végződött? – kérdeztem pislogva.
Mosolyogva megcsókolta a homlokomat, mintha kisgyerek lennék.
– Megöltem.
 Huszonnegyedik fejezet
EMILIA
Úgy neveltek, hogy mindenben találjam meg a szépséget.
Virginiában nőttem fel, és nem volt pénzünk. A forró, párás nyarakon
vödrökben áztattuk magunkat medence helyett, és szemeteszsákokban
gyűjtöttük a narancsot meg a barackot. Egy régi asztalterítőből szép ruhát
varrtunk, ha arra volt nagyobb szükség. Két üres konzervdobozból walkie-
talkie lett. Esténként, amikor nem volt áram, éjszakába nyúlóan
rémtörténetekkel és felelsz vagy mersz játékkal szórakoztattuk magunkat.
Évekkel később, miután hozzámentem a milliárdos férjemhez,
belebotlottam egy cikkbe a New Yorker magazinban, amelyben azt a kérdést
tették fel: nem élnek-e értelmesebb életet a szegények?
Nem értettem teljesen egyet az érveléssel, mert most boldogabb voltam –
ott volt nekem életem szerelme, a gyönyörű fiam és olyan barátok vettek
körül, akiket bármikor vendégül láthattam, és akikkel együtt tölthettem az
időt. De valójában mégsem voltam igazán gazdag, ugye?
Bár sok millióm volt a bankban, én Emilia LeBlanc maradtam, aki
utánzatokat viselt, és remegett a boldogságtól, amikor egy új festékes tubust
bontott ki. Volt valami abban, hogy korábban elérhetetlen, új festőfelszerelést
vásárolhattam felnőttként, mert szinte orgazmust éltem át kicsomagolás
közben. Soha nem vesztettem el a képességemet, hogy értékelni tudjam az élet
apró örömeit.
Ezért szerettem bele Harry Fairhurst festményeibe abban a pillanatban,
amikor megláttam az elsőt. Egy magányos alakot ábrázolt, aki egy sikátorban
sétál, a körülötte lévő épületek ívben olvadnak össze fölötte, készen arra,
hogy egészben elnyeljék azt, aki az útra merészkedik. Függetlenül a precíz
technikától és a lenyűgöző kivitelezéstől, ez egy szomorú festmény volt egy
szomorú emberről.
Amikor találkoztam vele, és megtudtam, hogy meleg, és hogy az iskolában
emiatt zaklatták, azonnal megkedveltem. De valami mindig ott lappangott a
háttérben, valami sötét és forró titok, amit nem tudtam pontosan
meghatározni.
 Néhányszor megkérdezte tőlem, amikor ugyanabban a városban vagy
ugyanazon a szigeten nyaraltunk, hogy nem akarok-e egy kicsit távol lenni
Vaughntól, nem szeretném-e, hogy vigyázzon rá. A válaszom mindig nem volt.
De amikor Vaughnt megkérdeztem erről, hajthatatlanul állította, hogy minden
rendben van, hogy kedveli Harryt, és hogy semmi sem történt abban a
múzeumi teremben.
Hittem neki. Elvégre a gyerekem mindig is nagyon szókimondó volt, ha
valami nem volt rendben.
Most, ahogy céltalanul sétálgattam a nagy, üres házamban, miközben a
férjem kilométerekre volt Angliában üzleti úton, úgy döntöttem, hogy egy kis
takarítással foglalom le magam. Korán elküldtem a személyzetet, megleptem
őket a San Diegó-i Hamilton musicalre szóló jegyekkel, és elkezdtem a
konyha padlóját sikálni. Furcsa módon terápiás hatással volt rám – talán
azért, mert gyerekkoromban, amikor anyám Spencerék nagy konyháját
takarította, és nekik dolgozott, hozzászoktam, hogy segítsek nekik.
Ezután kivittem a szemetet. Kinyitottam a zacskókat, hogy
megbizonyosodjam róla, senki sem tett semmit rossz helyre. Kaliforniában
nagyon odafigyelnek az újrahasznosításra, és úgy tűnt, hogy a mi környékünk
gyakorlatilag megszállottja a szelektív kukáknak. Én is az voltam. Mindig is
féltem attól, milyen világot hagyunk az unokáinkra.
Ahogy végignéztem a zsákokat, minden helyénvalónak tűnt. Az
újrahasznosításra kijelölt barna szemetesben ott hevert a művészeti magazin,
amit még ki sem olvastam. Fintorogva néztem. Nem emlékeztem, hogy
kidobtam volna.
Valami arra késztetett, hogy belenyúljak a kukába, és kivegyem a
magazint. Zavartan lapozgatni kezdtem, és úgy ráncoltam a homlokom
közben, hogy az egész arcom belefájdult. Nem vallott Rondára és Lumira, a
házvezetőnőinkre, hogy ilyesmit kérdezés nélkül kidobjanak. Nem voltam
mérges. Csak kíváncsi voltam.
Amikor az utolsó oldalra értem, a világszerte zajló új művészeti alkukról
szóló részhez, megtorpantam. Az az oldal gyűröttebb volt, mint a többi.
Átfutottam a szöveget, és a szívem kihagyott egy ütemet.
A magazin kiesett a kezemből, és éreztem, hogy kiszárad a szám.
Volt néhány esemény, amiről lemaradtam életem során, bár nem sok – egy-
egy barátom születésnapja, egy esküvő, és néhány jótékonysági esemény,
amelyen nem tudtam részt venni –, de még soha nem maradtam le valami
ilyen nagyszabású dologról.
Fairhurst összes festményét eladták egy titkos licitálónak. Majdnem
mindet, kivéve azokat, amik az enyémek.
Visszarohantam a házba, fel a lépcsőn, a második emeleti főfolyosóra.
Megálltam a kedvenc festményemnél, ami Vaughn szobája mellett volt
kilógatva.
A szívtelen herceg.
Fairhurst azt mondta nekem valamikor, hogy azért adta ezt a címet a
festménynek, mert Tutanhamon halotti maszkjának másolatát ábrázolja. De a
herceg tekintete volt igazán lenyűgöző. Annyira emberinek tűnt, és olyan
szépen jelenítette meg benne a rémületet – a jegesen hideg, kék szemekből,
amelyek olyanok voltak, mint a legfényesebb nyári nap égboltja, csak úgy
áradt a sokk és a pánik.
Valami zúgni kezdett a véremben, fenyegetően. A festményt bámultam, és
mielőtt még észbe kaptam volna, egész testem remegni kezdett a haragtól, a
torkomat epe ingerelte. Éreztem, hogy csalánkiütések jönnek ki rajtam.
Lenéztem, és láttam, hogy a bőröm foltos, vörös lett, a karomon égnek álltak
a szőrszálak.
A férjem Angliában volt. A magazin a szemétben.
A fiam más volt, mint a többi fiú – mindig is más volt, de különösen a
párizsi galériába tett kirándulásunk óta.
Ez nem véletlen.
Vaughn, Vaughn, Vaughn.
Az én drága fiam, akinek hónapokon át, nap mint nap látnia kellett ezt a
festményt. Szembenézni, szembeszállni, legyőzni. Az én fiam, a fagyos
külsejével, szívében a tűzzel. Olyan volt, mint az apja. Olyan régóta vártam
már, hogy szerelmes legyen, hogy kivirágozzon, és azzá az emberré váljon,
akit a dühe és a fájdalma mögött láttam.
Soha nem gondoltam volna, hogy az én ragadozó fiam valakinek a prédája
lehet.
Rávetettem magam a festményre, puszta kézzel feltéptem a vastag vásznat,
és éreztem, ahogy a körmeim beszakadtak, a húsom vérzik. Néhány ujjamról
leszakadt a köröm, de nem álltam meg.
Mint egy karomszegett macska, makacsul téptem az anyagot. Csak akkor
vettem észre, hogy sikítok, amikor a torkom égni kezdett. Miután a festmény
cafatokban hevert a földön hevert, rugdosni kezdtem.
Csak akkor gömbölyödtem össze a padlón, és kezdtem el zihálni meg
sírni, amikor már nem lehetett megmondani, hogy mi volt a festményen,
amikor azok a rettenetes szemek teljesen eltűntek. Amikor már képes voltam
rá, remegő ujjakkal elővettem a telefonomat a ruhám zsebéből, és foglaltam
egy Londonba szóló jegyet, az éjszakai járatra, ami kevesebb mint egy óra
múlva már indult is.
A fiam nem volt szívtelen herceg, nem volt üres, szép és élettelen. Meg
nem értett, vad és nagyon is élettel teli volt.
És volt egy anyja – egy nagyon dühös anyja.
Harry Fairhurst pedig nagyon megbánja, hogy keresztbe tett ennek az
anyának.
 Huszonötödik fejezet
VAUGHN
– Szent szar, ez a hely hidegebb, mint Vaughn szíve – panaszkodott Knight,
és úgy tett, mintha a karját dörzsölné, pedig nagykabátot viselt, ami
valószínűleg többe került, mint egy Fairhurst-festmény.
A bostoni baromarc, Hunter, aki könnyű bomberdzsekit és lekezelő
vigyort öltött, azt az egy bőröndöt húzta maga után, amit magával hozott.
– Nálad van, amit kértem? – sziszegtem, miközben a bérelt kocsi kulcsait
forgattam a kezemben, amivel a repülőtérről hoztam őket.
Apa megkérdezte, akarom-e, hogy ő csinálja – ugyanabban a házban
lakott, amit anyával béreltek, amikor én ideköltöztem –, de azt mondtam: nem
akarom, hogy belekeveredjen. Knighttal és Hunterrel ellentétben ő
kérdezősködött. A barátaim teljesen más téma voltak. Knight dollármilliókat
érő műkincseket tett tönkre, porig égette őket, és még csak nem is
csodálkozott rá, hogy miért van erre szükség. Ezért voltak tökéletesek erre a
munkára.
Kinyíltak a repülőtér automata ajtajai, és mind a Vauxhall Astra felé
sétáltunk, ami már várt rám. A barátaim arcukon undorral és a rémülettel
néztek az ezüstszínű autóra.
– A francba, ember, te itt tényleg nem akarsz becsajozni – rázta a fejét
Hunter. – Van valami bajod a brit lányokkal, vagy…?
– Ez egy bérelt autó – vágtam rá, majd megragadtam a bőröndjét, és a
nyitott csomagtartóba hajítottam. – És az, hogy a farkam után menjek, veled
ellentétben számomra nem olimpiai sport. És akkor most újra megkérdezem:
elhoztad?
Pontosan tudta, mire gondolok. A cucc túl különleges volt ahhoz, hogy itt,
az Egyesült Királyságban megvehessem. Vissza tudnák vezetni hozzám, és ezt
a kockázatot nem vállalhattam. Hunter viszont gond nélkül megvásárolta egy
kanadai fickótól, aki egészen Bostonig autózott, hogy személyesen adja át
neki. Lenyomozhatatlan.
– Hát persze, hogy elhoztuk, faszfej. – Knight felnevetett, majd
megkocogtatta a kocsi tetejét, és bedobta magát az anyósülésre. – Mi másért
hoztunk volna egy félig üres bőröndöt? Hogy a kibaszott Primarkban
vásárolhassunk?
Beültem a vezetőülésre, és becsatoltam magam. Hunter beült hátra.
– Mondd, hogy nem a Primarkban vásárolsz! – mondta Knight halálosan
komolyan, egy rövid hallgatás után.
Megvontam a vállamat.
– Jó zoknijaik és farmereik vannak.
– Jézusom! – Knight a tenyerét a szemgödrébe fúrta, Hunter pedig
felnevetett, és azt mondta:
– Baszki, te aztán nem vagy semmi!
Az út hátralévő részét azzal töltöttük, hogy bepótoltuk a lemaradást.
Knight őszintén boldognak tűnt, ami nem lepett meg, mert végre megkapta,
amire mindig is vágyott: Luna Rexrothot. Hunter Bostonban élt, és valahogy
homályosak voltak a főiskolai sztorijai. Tudtam, hogy már van egy állása, a
családja vállalkozásában dolgozott, amióta lediplomázott, és hogy a jövője
már a születése napján vérrel volt megírva, de úgy tűnt, soha nem akart erről
beszélni. És természetesen nem voltam az a típus, aki másokat faggat.
Amikor megérkeztünk a readingi airbnb-s lakásukhoz, már minden készen
állt. A biztonsági kamerák elöl működtek, villogtak ránk a piros kis
pontjaikkal, és mindent rögzítettek. Begurultam a garázsba, kivettem a
bőröndjükből, amire szükségem volt, és visszavezettem a Carlisle-ba.
Nem bírtam megállni, hogy ne szobrozzak le Lenora szobája előtt.
Egészen az ajtajáig jutottam, a homlokomat az ajtóhoz szorítottam, és nagyot
sóhajtottam.
Nem volt értelme újra találkozni vele. Csak még nehezebbé tenné ezt az
egészet.
Tudtam, hogy a másik oldalon van.
Egyedül. Puhán. Gyönyörűen. Az enyém, egyelőre.
Megfordultam és elsétáltam. Életemben először éreztem, mit jelent, ha az
embernek sajog a szíve valakiért.
 Harry Fairhurst nem most jött le a falvédőről.
Nem sokkal azután, hogy eltörtem a karját, jegyet foglalt a délkelet-ázsiai
Bruneibe, ami gyönyörű strandjairól, egzotikus esőerdejéről és arról ismert,
hogy ott nyom nélkül el lehet bújni – tökéletes menedék egy gyerekmolesztáló
számára. Szerencsére kiszámítottam a lépéseit, bármilyen gyors, fürge és
okos is volt. Jelenleg még a St. Albans-i házában volt, épp pakolt, és készült
a reptérre.
Az első dolog, amit aznap tettem, hogy egy levelet csúsztattam Len ajtaja
alá. Nem voltam olyan ostoba, hogy elmeséljem benne, mit fogok tenni –
bíztam benne, de nem tudhattam, nem kerül-e a levél rosszakarók kezébe. A
második dolgom az volt, hogy lementem a pincémbe, és úgy tettem, mintha mi
sem történt volna.
Amikor az óra elütötte a három órát, Hunter és Knight lakásához mentem,
elhaladtam a biztonsági kamerák előtt, és meggyőződtem róla, hogy az arcom
jól látható. A tökéletes alibi. Miután bejutottam, kiugrottam a hátsó ablakon,
átrohantam az utca túloldalára egy másik bérautóhoz – ezúttal egy Kiához –,
és Harryhez hajtottam.
Leparkoltam a környék szélén, ahol a házak összeértek az erdővel,
elővettem, amit Hunter szerzett nekem, és az út hátralévő részét gyalog tettem
meg Harry házáig. Ahelyett, hogy a megszerzett kulccsal nyitottam volna ki az
ajtót, inkább a könyökömet basztam bele az egyik ablakba, hogy betörésnek
tűnjön a dolog. Átléptem az üvegszilánkokon, az arcomon és a vállamon
Tutanhamon halotti maszkjának másolatával – a maszkot a barátaim hozták az
Egyesült Államokból –, a kezemen kesztyűvel. Az ujjaimról a fegyverem
lógott.
Harry a folyosón állt, három bőrönddel körülvéve.
– Jézusom! – kiáltott fel, és azonnal a falnak támaszkodott.
Olyan könnyű préda volt. Ha nem lettem volna olyan fiatal,
befolyásolható, és ekkora balfasz, talán mindezt már gyerekkoromban
megtehettem volna.
Akkor talán most úgy lehetnék együtt Lenorával, ahogy akartam. Akkor
talán lenne egy jövőm, ami nem olyan sivár.
– Vaughn? – szólalt meg. – Te vagy az? Hogy szerezted meg azt a
maszkot? Ez… Óh, Istenem. Óh, Istenem!
– Isten nem fog megmenteni téged – közöltem, jól tudva, mennyire
hátborzongatóan nézek ki a maszkban.
 Úgy csináltam, ahogy azt a kibaszott nagykönyvben megírnák. Ha nem is
marad utána semmi, a nagy Harry Fairhurst, a művészettörténet legemberibb
tekintetének megalkotója, stílusosan távozik.
– Mi van a kezedben? – kapkodott levegő után, és láthatóan összerezzent.
– Istenem, nem akarok meghalni! Vaughn, fiatal voltam. Szörnyű dolgokat
tettem, de én… én… már abbahagytam. Tudod, hogy abbahagytam. Láttál
engem Dominic Maple-lel. Már majdnem öt éve, hogy nem csináltam
olyasmit.
Felemeltem a hopest – az egyiptomi, sarló alakú kardot –, és minden
szögből megvizsgáltam. Magam kovácsoltam a pincémben, munkaidő után.
Hetekbe telt, mire sikerült tökéletesre formáznom. Kicsi volt, és éles.
Lenéztem, és a maszkom résein keresztül vizsgáltam, forrónak és izzadtnak
éreztem magamat alatta.
– Beszéljünk a szívtelen hercegről! – szólaltam meg olyan nyugalommal,
ami túlzás volt ahhoz képest, ahogy éreztem magam. Kizárt volt, hogy nem
ölöm meg. Nyolcéves korom óta erre vágytam. De nem volt olyan katartikus
érzés, mint ahogy gondoltam.
Harry izzadt és reszketett, háttal a falnak, de a félelme látványa nem
okozott akkora örömet, mint az, hogy látom Len arcát, amikor ajtót nyit
nekem.
Harry abban a pillanatban a nadrágjába hugyozott. Nem is tudta leplezni,
mert az egyik kezét felfelé nyújtotta, könyörögve, hogy ne bántsam, míg a
másik továbbra is gipszben volt, a nyakába lógatva. Az is az én művem volt.
– Összevissza beszéltem. Nem gondoltam komolyan… – kezdte.
– Emlékszel az aznapi beszélgetésünkre? – Céltudatosan odaléptem
hozzá, teljesen figyelmen kívül hagyva a szavait. – Mert én emlékszem,
nagyon is jól. Egy kutató szerint a halotti maszkot eredetileg valaki másnak
szánták, nem az ifjú hercegnek. A művészi pontosság és ügyesség olyan
precíz, hogy az emberek nehezen hiszik el, hogy ilyen sietséggel készült. –
Tettem még egy lépést, és néztem, ahogy Harry a földön, a falnak dőlve
összeesik. – Azt hiszik, hogy a mostohaanyjának, Nofernoferuaton
királynőnek szánták. Tehát valójában valaki másnak kellett volna meghalnia,
és maszkot öltenie magára.
Óvatosan levettem magamról a maszkot, és vártam, hogy a beteges élvezet
szétáradjon bennem.
De nem áradt.
 Végigcsináltam mindent, a maszkot a derekamhoz szorítottam. A hajam a
homlokomra tapadt, és amikor lenéztem, majd megláttam a síró Harryt, nem
vágytam másra, csak arra, hogy jól fejbe rúgjam, megforduljak és
visszamenjek egyenesen Lenorához.
Kibaszott frusztráló volt, mert semmi másra nem vágytam jobban, mint
hogy jelen legyek ebben a pillanatban, amit már több mint egy évtizede
terveztem. Rátettem a maszkot az arcára, és Harry annyira megijedt, hogy
meg sem próbált küzdeni. Az arcát letakarva, hisztérikusan zokogva
összeszorította a szemét.
– Kérlek ne! Tudom, hogy nem vagy gyilkos. Kérlek, Vaughn, kérlek ne!
A fegyveremet szorongatva bámultam rá, és a gondolattól, hogy elvágjam
a torkát és hagyjam elvérezni, teljesen lelombozódtam. Betörésnek akartam
beállítani a dolgot. Tökéletes alibim volt.
– Lenora meg fog utálni téged – dadogta, újabb taktikával próbálkozva.
– Lenora tudja – javítottam ki. – És megért engem. Örömtelenül
felnevetett, és tetőtől talpig remegett.
– Ez nem jelenti azt, hogy valaha is ugyanúgy néz majd rád. Szerinted
vágyik arra, hogy megérintse egy gyilkos? Hogy megcsókolja egy hidegvérű
gyilkos? Azt hiszed, hozzámenne egy ilyenhez? Gyerekeket szülne neki?
Gondolod, hogy az én édes, gyönyörű unokahúgom képes lenne beleszeretni
abba a férfiba, aki megölte a nagybátyját?
Nem szóltam semmit, azon tépelődtem, mennyire relevánsak a kérdései, ő
pedig ezt a gyengeségem jelének vette, és visszanyert valamennyit az
önbizalmából.
– Felejtsük el az egészet! Igen, leszoptam a farkadat, és a kezedbe
élveztem. Kurva nagy dolog. Nem szodomizáltalak. Nem basztál meg. Más
fiúk sokkal rosszabbul jártak, Vaughn, úgyhogy ne picsogj nekem emiatt!
Engedj el, és megígérem, hogy életem végéig Bruneiben maradok.
Megvannak az eszközeim, hogy ott eltartsam magam.
– Ott is zaklatni fogsz más fiúkat.
Részben ezért akartam megölni. Nemcsak azért, amit velem tett, hanem
azért is, mert azt gondoltam, másokkal is megteszi majd. Azt mondta, öt éve
nem nyúlt a másik beleegyezése nélkül senkihez. Nem volt okom rá, hogy
elhiggyem, amit mond.
– Nem lehet. – Hevesen rázta a fejét a maszkban, valószínűleg meg is
szédült. – Bruneiben nem. Még kapcsolatban sem élhetek. Ott nagyon
szigorúak a szabályok. Megölnének, ha megtudnák, hogy meleg vagyok.
– Te nem meleg vagy, hanem pedofil vagy.
– Az ott ugyanolyan illegális. – Tessék, nem is próbálta tagadni.
Tudtam, hogy hülyeség ott állni és hallgatni őt. Ha ő nem tartaná be az
ígéretét, nagy szarban lennék gyilkossági kísérletért, függetlenül attól, hogy
milyen szilárd volt az alibim.
Különben is, holtan akartam őt látni. Tényleg.
Csak azt nem akartam, hogy Lenorát sokkolja mindez, és nem tudtam,
miért zavar ez engem annyira. Tudtam, hogy meg fogja érteni, mégis előre
éreztem a csalódottságát.
Úgy tűnt, nem tudom megparancsolni a szívemnek, hogy ne vágyódjak
utána, ahogy azt sem tudtam neki megparancsolni, hogy ne dobogjon. Volt egy
szó arra, amit éreztem, de nem akartam kimondani. Gondolkodj! Fontold
meg!
Szerelem. Szerelmes voltam Lenora Astalisba. Már az első pillanattól
fogva az voltam.
Megkínáltam egy brownie-val, mert beszélni akartam vele.
Követtem őt a szobájába Carlisle-ban, miután belépett a sötétkamrába,
mert be akartam robbanni az életébe egy mocskos paktummal. Egy alkuval.
Egy csendes szerződéssel.
Azért erőszakoskodtam vele, mert szerettem.
Szerettem, mert ő volt az egyetlen lány, aki rám nézett, és nem a pénzt, a
státuszt, az erőszakot vagy egy szívtelen herceget látott bennem.
Hanem engem.
Hátraléptem egyet. Harry észrevette. Gyűlöltem magam, amiért a
szerelmet választom a gyűlölet helyett. Gyűlöltem magam, amiért átbasztam
magam, amiért nem csináltam ezt végig egy punci miatt.
De ő nem is csak egy punci volt.
– Ez az, fiam. Ez az. Tedd azt, amit helyes!
Ahogy ezt mondta, a bejárati ajtó kinyílt és becsukódott mögöttem.
Megfordultam, a szemem kikerekedett a rémülettől, amikor megláttam, ki áll
a másik oldalon.
Apám lépett be, az arca akár a halál üres maszkja.
– Vaughn, menj vissza Berkshire-be, és hazafelé menet hívd fel a
titkárnőmet! Mondd meg neki, hogy hívjon valakit, aki megjavítja azt az
ablakot! Még ma – jelentette ki határozottan, rendíthetetlen hangon.
 Megrántottam az állam.
– Nem akarom, hogy beleszólj… – kezdtem.
Kitépte a kezemből a fegyvert, és a nyakam tövéhez nyomta, pontosan a
vénámra.
– Nem érdekel, mit akarsz. Indulj!
Azt tettem, amit nyolcévesen kellett volna. Tízévesen.
És tizenhárom évesen.
Életemben először hagytam, hogy apám gondoskodjon rólam.
Rendet rakjon utánam. Segítsen nekem.
Becsuktam magam mögött az ajtót, és megráztam a fejem.
A család a végzet.
 Huszonhatodik fejezet
VICIOUS
– Azt mondtad a fiamnak, hogy nem kapja meg a lányt, ha bosszút áll. Hát,
szerencsém van, mert a lány már megvan. A csaj is meg a bosszú is az
enyém.
Két lépéssel közelebb mentem Harry Fairhursthöz, szándékosan rálépve
az ujjbegyére. Felkiáltott és ívbe feszült a háta. Mint egy sérült állat.
Levettem a maszkot az arcáról, hogy az első sorból nézhesse, mit fogok tenni
vele.
– Baron – nyöszörgött, arca vörös, duzzadt és foltos volt a rettegéstől. –
Hála istennek, hogy itt vagy. Vaughnnak nagy szüksége volt a józan ész
hangjára.
Szép próbálkozás, te szemétláda.
Leguggoltam, a sarkamat az egészséges kezére nyomtam, és egyenesen a
szemébe néztem. Hallottam, ahogy megreccsennek az ujjai a fényes cipőm
alatt. Amint meglátta, mi van a tekintetem mögött, az arca riadtból
holtsápadttá vált. Nem azért jöttem, hogy alkut kössek, vagy hogy
megszabadítsam a sorsától.
Azért voltam ott, hogy behajtsak egy adósságot. Bosszút álljak.
A fiam büszkeségéért. A fiam életéért. És ez már régóta esedékes volt.
– Nem teheted… nem is tudod… az emberek…
– Rájönnek? – Gúnyosan fejeztem be helyette a mondatot, megemelve az
állát, és arra kényszerítve, hogy továbbra is a szemembe nézzen. – Kicsi az
esély rá, tekintve, hogy éppen öngyilkosságot készülsz elkövetni.
– De én nem…
Megragadtam a szőke hajánál fogva, amelyet olyan drágán vágtak és
festettek, hogy elfedjék az esetleges ősz szálakat, majd az ebédlőasztalához
vonszoltam, és leültettem. A koponyája és a homloka élénkvörös volt.
Elővettem egy bevásárlólistás jegyzettömböt meg egy tollat a hűtő mellől, és
az asztalra helyeztem őket, aztán ledobtam magam a vele szemben lévő
helyre. A fiam tőre lyukat égetett a kezembe.
– Kezdj el írni!
 Tíz perccel később elkészült a búcsúlevele. A kézírása hiteles volt, és
szépen igyekezett együttműködni, hiszen olyan ajánlatot tettem neki, amit nem
utasíthatott vissza.
– Ha megírod a levelet, békésen mehetsz el, pár tabletta segítségével.
Ha nem írod meg, felvágom az ereidet a fürdőkádban, és nézem, ahogy
elvérzel. Akárhogy is lesz, vacsoraidő előtt halott leszel, és
öngyilkosságnak fog tűnni. Hogy undorító és mocskos vagy békés módon?
Az rajtad áll.
Ő a tablettákat választotta.
Amikor végzett az írással, várakozóan nézett fel a jegyzettömbből. A
szeme vörös volt, üres, lélektelen. Próbáltam nem gondolni arra, hogy mit
látott, amikor kettesben volt a fiammal. Sok mindenre próbáltam nem
gondolni abban a pillanatban. Például arra, hogy a feleségem – a gyönyörű
feleségem, akit az életemnél is jobban szerettem, aki értelmet adott a
létezésemnek – mennyire szerette Harry műveit, és hogy én emiatt
beengedtem ezt a rohadékot az életembe. A házamba.
Ha a feleségem valaha is rájön, ő maga fogja megölni. Aztán leveti magát
egy háztetőről. Jobban ismertem Emilia LeBlanc-Spencert, mint ő magát.
Csak egy embert szeretett nálam is jobban.
A fiunkat.
– Gyógyszeres szekrény? – Felhúztam az egyik szemöldökömet. Nem
rajongtam a nagy beszédekért. Túl akartam lenni ezen. Hallottam, hogy egy
teherautó parkol a ház előtt, majd a jármű automatikus záródásának hangját,
és tudtam, hogy az üveges az, aki az ablakot jött megjavítani. Gyorsan el
kellett osonnunk az első emeletről. Szerencsére Fairhurst túlságosan elmerült
az önsajnálatban ahhoz, hogy észrevegye, talán segítség érkezhet.
– O-odafenn – dadogta. Húgyszagot és kétségbeesést árasztott magából.
Hála a kurva életnek!
– Akár kezdődjön a rock’n’roll!
Az üveges pontosan egy másodperccel azután lépett be a félig nyitott
ajtón, miután felmentünk a lépcsőn. Becsúsztunk Harry fürdőszobájába, és
bezártam magunk mögött az ajtót. A szekrény polcait kiürítve felkaptam
minden kéznél lévő dolgot: paracetamolt, aszpirint, nefopamot, ketamint (nem
voltam benne biztos, hogy annak mi keresnivalója van ott, de nem
panaszkodhattam. Az a szar a megfelelő adagban egy lovat is kinyírt volna),
meg a szokásos Xanaxot, Ativant és pár egyéb benzotartalmú cuccot.
 A tablettákat a szürke márványpultra öntöttem, és feléjük biccentettem.
– Valami utolsó szó?
– Én… – kezdte.
– Csak vicceltem. Leszarom.
– Nem, nem érted. Kell víz is.
Barátságtalanul nézett rám a szeme sarkából. A húgyfoltja megszáradt, és
az egész fürdőszoba tőle bűzlött. Hallottam, hogy a fickó odalent magában
fütyörészik, sietősen dolgozik, és tudtam, hogy fogalma sincs róla, hogy mi
ott fent vagyunk. A számláját kétségtelenül már kifizette az asszisztensem.
Úgy gondolta, teljesen egyedül van a házban.
– Ott van előtted egy kibaszott csap – förmedtem rá.
– Én nem iszom csapvizet.
– Mindjárt meghalsz, te idióta! – Megragadtam a tarkójánál fogva és a
mosogató feletti tükörhöz vágtam, megnyitva a csapot ezzel a mozdulattal.
Vér csorgott le a homlokán, amikor a feje hátrahanyatlott. A tükör összetört.
– Ez hétévnyi balszerencsét jelent. A halálod nem is jöhetett volna
időszerűbb pillanatban – duruzsoltam.
Elkezdtem bedobálni a tablettákat a szájába. Nem volt időm a
hülyeségére. Fel akartam hívni a fiamat, hogy tudjam, jól van-e, beszélni
akartam a feleségemmel, és biztosítani akartam arról, hogy minden rendben.
Miután Harry szája tele volt a pirulákkal, a víz alá nyomtam a fejét,
kényszerítve, hogy nyeljen vagy fulladjon meg. Háromszor ismételtem meg a
műveletet, amíg biztos nem voltam benne, hogy annyi gyógyszert nyelt le,
amennyi egy Trónok harca-sárkányt is megölne. A vérkeringése hamarosan
szennyezettebb lesz, mint Csernobil 1986-ban.
Amikor végeztem, Harry a hatalmas fürdőkád szélén ült, és úgy szorította
a szélét, hogy kifehéredtek az ujjpercei. Én a mosdókagylónak támaszkodtam,
és türelmetlenül vártam, hogy meghaljon.
– Szóval így ér véget? – Csendes döbbenettel nézett körbe.
Én keresztbe tettem a karomat. Tőlem csevegést várni azok után, amit tett,
kurvára túlzás volt.
– Gondolkodtál már azon, milyen érzés? – Zavartan megvakarta az arcát.
Szerintem észre sem vette, hogy remeg a keze. – Mármint a halál?
– Nem – válaszoltam. – Tinédzserkoromban és a húszas éveim nagy
részében így éltem. Pontosan tudom, milyen érzés.
– Hiszel a túlvilágban?
 – Nem jobban, mint az egyszarvúakban. – Aztán elgondolkodtam.
– Valójában elméletben létezhetnek is egyszarvúak. Valami hülye,
ezredfordulós tudós biztosan baszakszik majd egy ló DNS-eivel, és sikerül
elérnie, hogy szarvat meg rózsaszín, bolyhos farkat növesszen. Persze te nem
leszel itt, hogy tanúja legyél. Küldenék róla képet, de sajnos a futárszolgálat
nem szállít a pokolba.
– Mindig azt hittem…
– Pszt! – nyomtam a mutatóujjamat az ajkamhoz. – Nem érdekelnek a
gondolataid. Egy pedofil vagy. Legalább annyi méltóságod legyen, hogy
csendben halsz meg.
Összesen két percig hallgatott, aztán a következő tíz percben kényszeresen
fecsegett a sötét gyerekkoráról – a részeges apjáról és az eltűnt anyjáról. A
következő tíz percet azzal töltöttem, hogy a körmöm alól piszkáltam a koszt,
és ellenőriztem az időt a Bvlgari órámon. Amikor a percmutatója jelezte,
hogy húsz perc telt el azóta, hogy a seggfej lenyelt egy teljes gyógyszertárat,
és hallottam, hogy a lenti teherautó eltűnik a távolban, vele együtt pedig az
üveges is, felkaptam Vaughn tőrét.
– Mit csinálsz? – Harry felnézett a padlóról, és pislogott. Olyan
összetörtnek tűnt, félig már halott volt. Beletörődött ebbe. Megdöbbentett és
idegesített, hogy nem purcant még ki.
– Úgy tűnik, a tabletták nem elég gyorsak az én ízlésemhez képest –
mondtam durván, majd a nyakánál fogva felkaptam a pöcsfejet.
– Megígérted, hogy nem hagysz elvérezni. Megállapodtunk!
Nekitámasztottam a kád szélének, megragadtam a csuklóját, és mély
vágást ejtettem rajta. A csuklójáról a másik karjára nézett – arra, amelyiken
gipsz volt –, a szája tátva maradt, a szeme riadtan megvillant.
Olyan mély sebet vágtam, hogy azon keresztül simán el tud vérezni. És
még csak nem is próbálkozott azzal, hogy elállítsa, hiszen a fiam eltörte a
másik karját.
Az egész olyan lírai volt. Pontos. Tökéletes.
– Tényleg? Nos, én nem tárgyalok gyerekmolesztálókkal, még kevésbé
azokkal, akik az én gyerekemet bántják. Kellemes halált kívánok! –
Meglöktem a mellkasát, és néztem, ahogy Harry összeesik a fürdőkádban,
rángatózva, vergődve, mint egy partra vetett hal.
Egy törülközőn keresztül megragadtam a borotváját, hogy ne hagyjak
ujjlenyomatot, kivettem a pengét, és bedobtam a kádba, nem törődve azzal,
hogy becsukjam magam után az ajtót.
Nehezebbnek éreztem magam, mint amikor beléptem. Ebből tudtam, hogy
helyesen cselekedtem.

Néhány órával később leparkoltam a belvárosban, a Carlisle-kastély

közelében bérelt ház előtt. Vaughn nem vette fel a telefont, én pedig úgy
éreztem, fel tudnám robbantani az egész világot. Több millió embert
kinyírtam volna, csak hogy megvédjem őt és Emiliát. Csak annyit kértem –
tényleg kurvára csak annyit kértem –, hogy mindig tudjam, hogy mindketten
jól vannak.
Besétáltam a házba, a kulcsokat a konyhaszigetre dobtam, és akkor
megláttam a feleségemet, amint a kanapén ül, keresztbe font karral. Pávakék
szemében tűz lobogott.
Felállt, és felém viharzott. Kinyitottam a számat, az arckifejezésem
automatikusan megenyhült a látványától.
– Édesem. Épp most akartam…
A pofon a semmiből jött. Nem ez volt az első alkalom, hogy Emilia
megpofozott. De ezúttal nem tudtam, mivel érdemeltem ki. Közelebbről
szemügyre véve láttam, hogy könnyes a szeme, alatta sötét karikák húzódnak,
de az arca többi része sápadt, mint egy szellemnek.
– Bébi… – A szám tátva maradt, amikor Emilia térdre rogyott, arcát a
kezébe temetve. Leereszkedtem a padlóra, felfogtam, mi történik. A nem szó
belevésődött az agyam minden sejtjébe.
Nem tudhatta.
Kidobtam a magazint, és mostanában nem tartotta a kapcsolatot Harryvel.
– Hogy lehettem ilyen hülye? – jajgatott.
Tudta.
– És hogy dobhattad ki azt az újságot? Mit gondoltál, mi fog történni?
Istenem, ez az egész miattam van. Én tettem a saját fiammal. Hogy volt képes
egyáltalán rám nézni? – szipogott. – Kitettem egy festményt a szobája elé a
saját szomorú szeméről. Egy szörnyeteg vagyok.
 – Nem vagy szörnyeteg. – Átkaroltam, és felemeltem a padlóról,
megcsókoltam a homlokát, majd végigsimítottam a haján. – Épp ellenkezőleg.
Te vagy a szörnyek gyógyítója. Melegséget gyújtasz a szívükben, és
elpusztítod a sok szart. Vaughn nagyon szeret téged.
És én is nagyon szeretlek. Ezért nem tudtuk elmondani neked. És én is
csak nemrég tudtam meg.
– Ő jól van? – kérdezte fojtott hangon.
Éreztem, hogy a ruhámat átáztatta a könnye. Utáltam így látni őt. A puszta
kezemmel képes lennék megölni még néhány Harry Fairhurstöt, ha azzal
boldogabbá tehetném Emiliát.
– Igen, jól van – feleltem olyan határozottsággal, amit valójában nem
éreztem, mert egyébként tényleg nem tudtam, Vaughn hol a faszban volt. –
Semmi baja. Jól van. Egészséges. Szerelmes.
A testét tépázó vihar kicsit alábbhagyott. Jó úton jártam.
– És Harry? – Megemelte a fejét a vállamról, felnézett és rám pislogott.
Folyamatosan képes volt lenyűgözni engem, hogy a szeme milyen hatással
van a szívverésemre. Emilia egy angyal volt, szárnyak nélkül – mennyei és
szent, de nem olyan prűd módon, hanem úgy, hogy az ember legszívesebben
mocskosan megdugná, csak hogy bebizonyítsa, ő sem tökéletes.
Végighúztam a hüvelykujjamat az ajkán.
– Elintézve – mondtam.
Lehunyta a szemét, és szaggatottan vett egy nagy levegőt.
– Vajon Vaughn…
– Nem. Én voltam. – Nem hagytam, hogy befejezze a mondatot, mert
tudtam, mennyire fájt neki már a gondolat is. – Vaughn visszament a
barátnőjéhez, Lennyhez. Jól van. – Hazugság. Ki a franc tudta, hol van most a
fiam? – Nem mondtuk el neked, mert tudtuk, hogy te akarod elvinni a balhét.
– Én vagyok a hibás – rázta a fejét. Egy erőszakos csókkal hallgatattam el.
– Nem. Harry Fairhurst a hibás. A gyerekbántalmazásért a felelősség a
bántalmazót terheli. Vaughnt csúcsminőségű dadák vették körül azokon a ritka
alkalmakon, amikor nem tudtunk figyelni rá. A legjobb intézményekbe
küldtük. Ott mindent megadtak neki, amit csak tudtak. Annak ellenére, ami
történt vele, olyan fiúvá cseperedett, aki annyira imádja az anyját, hogy még
azt sem volt szíve kérni tőled, hogy vedd le azt a hülye festményt az ajtajával
szemközti falról. Ilyen nyomot hagytál benne, Em. Nem az a tíz perc számít,
amíg nem volt a szemed előtt. Nem az, amikor a Carlisle-kastélyba költözött
a nyárra, miután könyörgött nekünk, hogy menjünk oda. Nem tudhattad.
Ahogy kimondtam a szavakat, rájöttem, hogy én sem tudtam volna
megakadályozni a történteket.
Nem tudtam vállalni a felelősséget, mert ezer lángoló nap kegyetlen
erejével próbáltam megvédeni a fiamat. Tudtam, mert engem is bántalmaztak.
Egészen más módon, de mégis.
– A legtöbb, amit tehetünk érte, hogy úgy csinálunk, mintha meg sem
történt volna, mintha még mindig nem tudnád. Hagyd meg neki a méltóságát,
Em! Ez a legfontosabb dolog, ami egy fiatalembert megillethet. Most pedig
menjünk haza, és hagyjuk a szerelmespárt, hogy maguk után takarítsák fel a
mocskot. Úgyis vissza kell jönnünk megnézni a kiállítását.
Felkaptam és hazavittem. A trófeámat.
A csajomat. A szívemet.
A mindenemet.
 Huszonhetedik fejezet
LENORA
Tele volt velük az egész udvar.
A mosolygó unokabátyámat ábrázoló plakátokkal, rajtuk a felirattal:
„Szakíts szét, ha bántottalak!”
Az ötlet az volt, hogy hagyjuk az embereket beszélni, anélkül, hogy
elvárnánk tőlük, hogy előálljanak és bevalljanak valamit, amit a
társadalmunkban még mindig szégyenletesnek és gyengeségnek tartanak.
Szerintem bátor dolog bevallani, hogy szexuálisan bántalmaztak, de
megértettem, hogy nem az én dolgom megítélni, hogy az emberek hogyan
kezelik a személyes tragédiájukat.
Százötven példányt nyomtattam ki a plakátokból, és kifüggesztettem őket
szerte a Carlisle Előkészítőben. Másnap reggelre sok plakátot széttéptek.
Néhányat megtapostak. Némelyikre Hitler-bajuszt, szarvakat vagy
pattanásokat rajzoltak.
Az egész éjszakát azzal töltöttem, hogy ezeket a plakátokat ragasztgattam
ki. Napkeltekor begyalogoltam a belvárosba, vettem egy kávét meg egy
süteményt, és visszamentem a kastélyba. Ekkor láttam meg, mit csináltak a
plakátokkal.
Benéztem az órákra, lementem a pincébe, és a főszemélyzet emeletén
kinyitottam az irodák ajtaját.
Harry Fairhurstnek hűlt nyoma. Ahogy Vaughn Spencernek is.
A szívem a bordáimat verte. Befordultam a Harry irodája felé vezető
sarkon, mivel nem jelent meg a saját óráin, és már éppen benyitottam volna,
amikor valaki megragadta a vállamat. Pontosan akkor néztem hátra, amikor
belöktek az üres irodájába. Az ajtó becsapódott mögöttem. Arabella volt az,
még mindig pizsamában, kócos hajjal.
– Szia, te szutyok – köszönt a hamiskás, vidám hangján.
Rossz helyet és rossz időpontot választott, hogy velem szórakozzon.
Éppen nagyon ideges voltam, háborúban álltam apámmal, betegre aggódtam
magam Vaughn miatt és azért, amit tett, és égtem a dühtől a nagybátyám miatt.
Arabella csak olaj volt a tűzre, ami már így is magasan lángolt és vészesen
elszabadult bennem.
 – Gondoltam, ez egy jó alkalom, hogy elmondjam, úgy döntöttem,
elmegyek, mielőtt az a hülye kiállítás elkezdődne. Raphael halálra untat,
apád szar az ágyban, Vaughn pedig eltűnt… – Éppen befejezte volna a
mondatot, de nem hagytam.
Úgy vetettem rá magam, mint egy féktelen macska, karmokkal előre, és a
földre löktem. Egy puffanással ért földet, és dús ajkai közül sikoly fakadt.
Átkaroltam, ahogy Vaughn is tette velem annyiszor, amikor le akart
fegyverezni. Az arcom felé nyúlt, én pedig mindkét csuklóját az oldalához
szorítottam. Nem hittem el, hogy tényleg ezt csinálom. Még soha nem
keveredtem verekedésbe (hacsak nem számítjuk bele az előző leszámolást
Arabellával). Csak elképzelni tudtam, mit gondolnának a szüleim, ha most
látnának.
A szüleid nincsenek is itt, hogy elítéljenek. Ők már egy ideje kikerültek
a képből.
Anya meghalt, apáról pedig kiderült, hogy olyasvalaki, akit már eszem
ágában sem volt lenyűgözni. Ráadásul már olyan régóta vágytam erre.
Arabella az elmúlt másfél évben lépten-nyomon gúnyolt és terrorizált.
Lehajoltam, és az arcába lihegtem, próbáltam – ráadásul sikerrel –
őrültnek tűnni. Talán mindig is az őrület és a kétségbeesés közötti láthatatlan
határon táncoltam.
– Sikíts, és esküszöm, megbánod, hogy szájjal születtél!
Az arcomba köpött. Éreztem, ahogy meleg, sűrű nyála az államról a
nyakamra folyik. Elengedtem a csuklóját, ujjaimat a nyaka köré fontam,
kiegyenesítettem a gerincemet, és elhúzódtam, hogy a keze ne érhessen az
arcomhoz vagy a nyakamhoz.
Megszorítottam a torkát, az adrenalin kábítószerként úszott az ereimben.
– Mindenki bekattan néha, Arabella. Még a feldühödött vámpírok is, igen,
ők különösen! Most pedig áruld el szépen, miért gyűlölsz engem ennyire!
Kinyitotta a száját, de csak tompa gurgulázást hallottam. Az arca vörös
volt, a szeme könnyes. Abba akartam hagyni a fojtogatást, de nem tudtam.
Hirtelen megértettem, hogy Vaughn mennyire forrón gyűlölte Harry bácsit.
Nem hibáztathattam azért, amit tenni akart azzal az emberrel, aki kiirtotta
belőle az ártatlanságot.
– Válaszolj! – A padlóhoz vágtam Arabella fejét.
Ő már korábban is megütött engem. Én soha nem vágtam vissza. Sosem
védekeztem. Nem igazán. Csak pimaszkodtam, és elértem, hogy
intellektuálisan alsóbbrendűnek érezze magát. Mintha érdekelte volna az
ilyesmi. És ez nem tett jót nekem.
Arabella most kétségbeesetten próbálta letépni az ujjaimat a nyakáról.
Végül elengedtem, és újra a padlóhoz szorítottam a kezét. A nyakát lila és
fekete pöttyök tarkították, mint egy dalmatának. Az ujjbegyeim. Nyeltem
egyet, nem voltam hajlandó rágódni azon, hogy mit tettem vele.
– Hogy miért? – üvöltötte az arcomba, miközben kígyóként csavarodott
alattam, és megpróbált kiszabadulni. – Mert a seggfej apádnak viszonya volt
az anyámmal, és most a családom széthullóban van, és mindent el fogunk
veszíteni! Ezért! Mert egy nap bejött a házunkba, hogy elvigye Poppyt, és
soha nem jött ki onnan. Az anyám öngyilkos akar lenni. Az apám eltűnt. A
nővéremnek nincs senkije. Mindez miattad és a hülye családod miatt van!
Angliában kellett volna maradnod! – üvöltötte, majd hátravetette a fejét, és
zokogásban tört ki.
Túlságosan megdöbbentem ahhoz, hogy megfejtsem, pontosan mit is
mondott, csak hagytam, hogy a nyaka kicsússzon a kezemből. A testem
elernyedt, ő pedig kihasználta a meglepetésemet, és lökött egyet rajtam.
Megrázta a fejét.
– Olyan kibaszottul undorító vagy. Mintha valaha is hozzáérnék az
apádhoz. De azt akarom, hogy te és Poppy a pokolban égjetek. Megjelentetek
a hülye akcentusotokkal, a ruháitokkal és a baromságaitokkal, és
felgyújtottatok mindent, amit ismertem és szerettem. Szétszakítottátok a
családomat. Poppy ellopta Knightot. Vaughn a tiéd lett. Mi maradt nekem? –
Megint a mellkasomat püfölte, ezúttal erősebben. – Semmi!
– Szóval te és az apám…? – Próbáltam értelmet találni abban, amit
mondott, hagytam, hogy minden leülepedjen bennem.
– Semmi – préselte ki magából, széttárva a karjait. – Semmi nincs
közöttünk! De én végeztem ezzel az egésszel. Apád egy szerencsétlen. Te meg
fogsz őrülni. Poppy elvesztette Knightot, az egyetlen valamit, ami érdekelte
Amerikában. Ami Vaughnt illeti? Őrült vagy, ha azt hiszed, hogy nem fog
dobni téged, ha még nem tette volna meg eddig. Ő másképp van bekötve.
A padlón ültem, és néztem, ahogy feltápászkodik. Megtörölte az arcát,
megsimította a nyakát, és összerezzent, ahogy megérezte a zúzódásokat.
– Sajnálom, hogy szétesik a családod, Arabella. – Tényleg őszintén
sajnáltam. Az együttérzés nem került egy fillérbe sem. Tudtam, milyen érzés,
amikor széthullik a családod, és nem tehetsz semmit, amivel megállíthatnád.
Nem kívántam ezt senki másnak. Még az ellenségeimnek sem.
Annyi minden állt össze abban a feszült pillanatban. Papa nem nyúlt hozzá
Arabellához.
Végül továbblépett anya elvesztése után és viszonyt kezdett valakivel.
Ami pedig Arabella kijelentését illeti, miszerint Vaughn más, mint a többi
fiú, és el fog hagyni engem… hát, igazából már meg is tette.
– Mindegy, Lenny. Nincs szükségem a szánalmadra. – Megcsavarta a
haját, ahogyan akkor szokta, amikor úgy tesz, mintha nem lenne ideges, és
sóhajtott egyet.
Lenny. Nem Drusilla vagy Vámpírlány. Ez új volt.
– Fogalmad sincs, milyen érzés a helyemben lenni – tette hozzá.
– Tényleg? – Felálltam, Harry bácsi íróasztalának szélére támaszkodva.
Szédültem mindattól, ami ilyen rövid idő alatt történt.
– Egy héttel az első menstruációm előtt elvesztettem anyukámat. Nem
tudtam kivel beszélni róla. Poppy annyira feldúlt volt, hogy utána négy
hónapig ki sem mozdult a szobájából. Minden hónapban vécépapírt raktam a
bugyimba, hogy felszívja a vért, amíg egy nap megtaláltam Poppy
egészségügyi betétjeit. Egy éven át minden reggel úgy ébredtem, hogy
anyámat várom, majd belém nyilall, hogy meghalt. Egy ideig titokban
gyűlöltem apámat, amiért nem ő halt meg. Ő volt az, akire kevésbé volt
szükségem.
Arabella nyelt egyet, és félrenézett, a csupasz fal felé pislogott, ahol
egykor Harry festménye volt.
– Itt maradtam, és hagytam, hogy apám és a nővérem elköltözzenek, mert
aznap, amikor anyám meghalt, az volt a nap, amikor megszűntünk család
lenni. Attól kezdve ő egy férfi lett, mi meg két lány. Úgy tűnt, semmi sem
számít többé. Nem éreztem, hogy bármihez vagy bárkihez is kötődöm.
Arabella beszívta az arcát.
– Sajnálom – motyogta.
– Nem a te hibád. Az All Saints Gimnáziumba már úgy jöttem, hogy
nyíltan utáltuk egymást Vaughn Spencerrel. – Nem mentem bele a részletekbe.
– A fekete szemceruza, a haj, a piercingek és a vad történetek a brazíliai
utazásokról csupán álca voltak. Persze nem váltak be.
– Tényleg nem. – A szemét forgatta, én pedig felnevettem.
 El kellett volna tűnnöm onnan. Megkeresni Vaughnt és Harry bácsit.
Beszélni az apámmal. Meggyőződni róla, hogy nem hoztam-e magam szörnyű
bajba azzal, hogy mindenfelé kiraktam azokat a plakátokat.
Odasétáltam hozzá, ujjaimmal végigsimítottam Arabella karján.
Meglepetten nézett fel, és egy halk sóhaj hagyta el a torkát.
– Remélem, minden rendben lesz, amikor visszamész – mondtam
komoran, és nem érdekelt már, mi történt azelőtt. – Azt hiszem, egyikünknek
sem volt könnyű dolga, és remélem, győzni fogunk. Szerintem sikerülni fog,
Arabella. Azt hiszem, a legjobb része még hátravan.
– Remélem… – nem folytatta, ehelyett összeszorította a szemét. –
Remélem, te is jól leszel, meg minden.
Nevettem, és megráztam a fejem.
– Köszi.
Mindketten egyszerre bicegtünk az ajtó felé, és majd egyikünk balra,
másikunk jobbra indult.
A következő órát azzal töltöttem, hogy Vaughnt kerestem mindenfelé.
Próbáltam hívni a mobilján. Egyenesen a hangpostára kapcsolt. Kimerülten
felkúsztam a szobámba, az ágyamra vetettem magam, és lehunytam a szemem.
– Ne olyan sietősen – dörmögte egy hang. – Beszélnünk kell.

– Papa? – suttogtam.
Kilépett az árnyékból, erősen ráncolva a homlokát. Sokkal idősebbnek
tűnt, mint a születésnapom előtt. A veszekedésünk előtt. Mielőtt mindketten
teljesen elvonultunk a világ külön sarkaiba, és nem vettünk tudomást a másik
létezéséről.
Most már láttam rajta, hogy tényleg nem tudta, mi bosszantott fel, és hogy
nem értettem, miért nem mászott vissza hozzám, bocsánatért esedezve.
Az egész egy hatalmas félreértés volt, amit megbeszélhettünk volna, ha
beszélünk. De soha nem tettük. Csak felszínesen. Sosem tartozott az
erősségeink közé az érzelmeink közlése, főleg mióta anya meghalt, és tessék,
most meg is fizettünk érte.
 Éreztem, hogy az ágyam besüpped, és visszatartottam a lélegzetem. A súly
hirtelen ismerősnek tűnt. Száz éjszaka emléke rohant meg, amikor a papa
mellettem ült, hogy felolvasson nekem egy mesét vagy elmeséljen egy görög
legendát. A torkom összeszorult az érzelmektől.
– Lenny.
Ráharaptam a számra, és próbáltam visszatartani a sírást.
– Hamarabb kellett volna jönnöm, kicsikém.
Éreztem, ahogy a matrac megmozdul alattam, ahogy papa megrázta a fejét.
Mindene olyan masszív volt, impozáns, nem e világból való – még a szobrai
is. Talán ez volt a probléma. Az apám a szememben sosem volt hétköznapi,
így le kellett csökkentenem a szememben, hogy lássam, ő is egy összetett,
hibákkal rendelkező lény. Velem egyenrangú. Ember.
Némán csavargatni kezdtem az ujjaimat, csak hogy csináljak valamit a
kezemmel.
– Azt akartam, hogy tudd, ez, amit mondtál… amiről beszéltél… Miss
Garofalóval…
– Rossz Garofalóra gondoltam. – Sóhajtottam egy nagyot a sötétbe, és
éreztem, hogy megereszkednek a vállaim. – Tudom. Közben felvilágosított.
Egy férjes asszony, mi? – De az ítélkezésemnek nem volt súlya. Úgy éreztem,
átáztat a kétségbeesés. Kimerültem.
– Számítana, ha azt mondanám, hogy magányos vagyok? – kérdezte.
Hallottam a hangjából áradó vereséget. Ismét megráztam a fejem, tudtam,
hogy érzi az alattunk lévő matrac mozgásában.
– Teljesen összetörtem a döntésem miatt.
Döntés, így fogalmazott. Nem úgy, hogy hiba. Az ördög a részletekben
rejlett, és az apám még mindig úgy gondolta, hogy szüksége volt arra, ami
megtörtént – talán azért, hogy újra férfinak érezze magát, ne csak művésznek.
Amit tett, szörnyű volt, de nem megbocsáthatatlan. Az én szememben
semmiképpen sem. A lánya voltam, így aztán nem volt más választásom. Nem
a felesége voltam. Nem volt felesége. Nem engem árult el.
– Nem ez az egyetlen káros döntés, amit a Todos Santosba költözés óta
hoztam.
– Óh? – szólaltam meg.
Odébb húzódott, a hátát a falnak támasztotta. Az arcom felhevült a
sötétben, amikor arra gondoltam, mi mindent látott már ez az ágy az utóbbi
időben. Vaughnt megbilincselve. Engem meg Vaughnt szex közben. A szobát
egészen átitatta, a fapadló minden kis repedése Vaughnnal volt tele. Hűvös,
friss illata még mindig a falakra tapadt. Ritka mosolyai a mennyezetembe
vésődtek. Azon tűnődtem, vajon papa is érzi-e, hogy itt van, velünk.
– Vaughnnak adtam a gyakornoki állást, de nem azért, mert megérdemelte,
látod. Azért adtam neki, mert tudtam, hogy nem akarsz szerelmes lenni. Soha
nem akartál szerelmes lenni, mert azt hitted, így biztonságosabb, és
boldogabb leszel. Nem kockáztathattam, látva, hogy milyen magányos életet
élsz. Én is magányos vagyok, és ez megöl engem, Lenny. Ezért hívtam őt ide.
Elakadt a lélegzetem és köhögnöm kellett.
– Te…
– Ne. Ne tedd! Kérlek, ne szidj meg, és ne kérdezd, hogy miért őt. Ha
ketten voltatok egy szobában, bármelyik szobában, a gyerekkorodban
bármikor, volt valami, amitől egyenesen sistergett a levegő, másodpercekkel
azelőtt, hogy az anyaghoz nyúltál volna, és valami mesterművet alkottál
volna. Ott volt a varázslat. És én addig akartam húzni egyik szálat a másik
után, amíg teljesen ki nem bogozom. Anyád is észrevette ezt, aznap, amikor
Vaughn sunyiban süteményt csempészett neked.
Tátva maradt a szám. Láttam, hogy a papa szája sarka felfelé kunkorodik,
pedig félhomály volt a szobámban.
– Anyád mindig úgy figyelt téged, mint egy sólyom, Lenny.
– Igen, tényleg – suttogtam. – Istenem, de még mennyire!
– Annyira hiányzik. Egy gyenge pillanatban azt hittem, hogy elmerülhetek
valaki másban, és azzal elhallgattathatom az anyád elvesztése miatt érzett
ordító fájdalmat. Ez volt a legrosszabb döntés, amit valaha is hoztam, Vaughn
kiválasztása mellett, csak azért, hogy ti ketten itt lehessetek együtt, és
egymásba szerethessetek. De mint kiderült, nincs minden veszve.
Türelmesen vártam, hogy dobja a bombát, mert semmi kétségem nem volt
afelől, hogy ez következik.
– Megkaptad a Tate Modern kiállítási helyét. Vaughn kiszállt – mondta.
Nem kaptam levegőt.
Az érzés idegen volt, váratlan. Próbáltam levegőt szívni a tüdőmbe, de
képtelen voltam oxigént befogadni. A testem elutasította. Úgy tűnt, magát a
gondolatot is elutasítja.
– Vaughn mesélt nekem az assemblage-szobrodról, azt mondta, hogy
gyönyörű, és sokkal többet érdemel, mint bármelyik kődarab. Hajlamos
vagyok egyetérteni vele ebben a kérdésben. Összepakolta a holmiját, és a
mai nap folyamán elhagyta az épületet. Szörnyen sajnálom, drágám.
– Hová ment? – Felugrottam az ágyból, megragadtam papa vállát, és elé
álltam.
Ő csak a fejét rázta.
– Nem mondta. Szerintem nem akarja, hogy megtalálják, Lenny. De ezt a
levelet találtam az ajtód alatt, amikor beléptem. Biztos átfújta a szél a másik
oldalra.
A zsebébe nyúlt, és átadott egy borítékot. Legszívesebben ordítottam
volna.
Hogy hagyhatta, hogy elmenjen?
Hogy hagyhatta – hogy kényszeríthetett arra –, hogy beleszeressek
Vaughnba, hogy aztán végignézze, ahogy elhagy?
Bár ő soha nem akarta, hogy Vaughn elmenjen, ugye?
És akkor hatalmába kerített az az elkerülhetetlen érzés, olyan súlyosan,
mint a kőtömbök, amelyekkel Vaughn küzdött, hogy műalkotást hozzon létre.
Szerelmes voltam belé, nem igaz?
Vaughn pszichotikus volt, kiszámíthatatlan, különc, és minden
szempontból érdemtelen a szeretetre… és én ettől még jobban szerettem.
Mert tudtam, hogy mennyire halálra van ítélve. Hogy mennyire szüksége van
rám.
A mi szerelmünk sokkal több volt, mint szerelem. Megszabadított minket
a büszkeségtől, a haragtól, a gyűlölettől és a bizonytalanságtól. Csupaszok,
gyönyörűek és tiszták voltunk, amikor együtt voltunk.
Erre ő most elment.
Öklömbe szorítottam a levelet, remegett a kezem. A többi részem is.
Kezdtem elveszíteni a fejem.
Papa felállt, és a homlokomra tapasztotta az ajkát.
– Azokban a hónapokban időt adtam neked, hogy magadra találj, Lenny.
De soha nem mentem el. Mindig is itt voltam. Mindig szerettelek,
reménykedtem, imádkoztam. Jobb szeretni és utána elveszíteni a másikat,
mint soha nem szeretni. Szeretlek. Most. Akkor. Mindig.
 Len,
Amikor először láttalak, egy könyvet olvastál, a hátadat a szökőkútnak
döntve. Meghatározó pillanat volt az életemben. Nem azért, mert olyan
csinos voltál (bár nagyon csinos voltál, de nagyon fiatal is – nem hiszem,
hogy úgy tetszettünk egymásnak, ahogyan ma), hanem mert élénken
emlékszem, mennyire megdöbbentett az a borító.
Egy fantasykönyv volt. Mint ilyen, a borító tele volt színekkel,
sziluettekkel és arcokkal. A kompozíció kész katasztrófa volt. Emlékszem,
hogy megláttam és összeszaladt a két szemöldököm. Személyes szinten
sértett meg. Azt hiszem, az volt az a pillanat, amikor rájöttem, hogy
szimmetrikus, szép dolgokat akarok alkotni.
Az volt a pillanat, amikor rájöttem, hogy művész leszek, mint az
anyukám.
Aztán felnéztem, és megláttam az arcodat, ami szintén nem volt
szimmetrikus (remélem, nem bántalak meg ezzel).
A szemeid hatalmasok voltak, a többi részed viszont kicsi, ami szinte
csecsemőszerűvé tett. Az orrod hegyes volt, az ajkaid vékonykák. Szőke
hajad fürtökbe csavarodott, amelyek nem voltak rendezettek, és nem voltak
gondosan kifésülve. Mégis, valahogy szebb voltál, mint bármelyik szép
lány, akit valaha láttam.
Később belebotlottam Edgar Allan Poe egy sorába, ami értelmet adott
az egésznek: azt mondta, hogy nincs kimagasló szépség anélkül, hogy az
arányokban ne lenne valami furcsaság.
Ez megmagyarázta, miért kellett beszélnem veled, még akkor is, ha nem
volt jellemző rám, hogy teljesen indokolatlanul beszéljek valakivel.
Közelebb léptem hozzád, árnyékot vetettem az arcodra, eltakarva előled a
napot. Emlékszem arra a pillanatra, amikor felnéztél, és rám bámultál,
mert amint összeakadt a tekintetünk, nem tudtam elfordítani a szemem.
Nem volt sem jó, sem izgalmas érzés. Inkább félelmetes volt. Adtam
neked egy brownie-t, mert muszáj volt csinálnom valamit. De amikor arra
került sor, hogy megegyem a saját részemet, nem tudtam megtenni.
Túl ideges voltam ahhoz, hogy egyek.
Attól a naptól kezdve nem igazán ettem emberek előtt.
Mindig azon tűnődtem, hogy hol lehetsz, találkozunk-e még, és
bármilyen őrülten hangzik is, mindig úgy éreztem, hogy talán találkozunk
majd.
Soha nem jöttél el. Aztán egyszer mégis.
Felbukkantál a sulinkban az utolsó évben.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem lepődtem meg, amikor
megtudtam, hogy te nem költöztél el Poppyval és Edgarral. Személyes
sértésnek vettem. Nem voltam elég jó? Undorodtál tőlem?
Tiszta voltál, gyönyörű, tehetséges, és gondosan elrejtőztél a saját kis
világodban, a művészet, a könyvek és a zene gazdag univerzumában. Én
tönkre voltam menve, kilométerekre tőled, egy gazdag tengerparti
városban, amit gyűlöltem. Egy gyerek voltam, aki sokkal többet látott és
érzett, mint kellett volna.
Egy részem azt akarta, hogy a világaink összeérjenek, hogy a tiédet
darabokra szaggassam, egy másik részem pedig azt kívánta, bárcsak soha
többé ne látnánk egymást.
És akkor megjelentél.
Dacosan, dühítően, és már nem tudtalak irányítani téged. Vadságra
serkentettél, amikor semmi sem tudott megmozgatni.
Meg kell értened, Len, hogy a gyűlölet a természet leghibátlanabb
hajtóereje.
Végtelenül megújuló, újrahasznosítható, és sokkal jobban táplálja az
embereket, mint a szeretet. Gondolj bele, hány háború kezdődött a gyűlölet
miatt, és hány a szeretet miatt.
Egy.
A világtörténelemben egyetlenegy háború robbant ki a szerelem miatt.
Ez volt a trójai háború, a görög mitológiában.
Ami visszavisz minket a kezdetekhez.
Ezzel a logikával dolgoztam, és basszus, be is vált.
Gyűlöltelek, mert éreznem kellett valamit irántad, a gyűlölet ellentéte
szóba sem jöhetett. Az totál ki volt zárva. Beleszeretni egy olyan lányba,
aki utált engem, aki azt hitte, hogy egy szörnyeteg vagyok, mert medúzákat
ölök, és egy középkorú férfival volt viszonyom? Nem, köszönöm. Már az
arcod látványától is megalázva éreztem magam, úgyhogy kreatívnak kellett
lennem. És keményebbnek.
Befejezetlen ügy a miénk, személyes és folyton a szerelem meg a
gyűlölet közötti kötéltáncot jártuk.
De mindig volt valami köztünk, Len. És mindig is lesz.
Lehet, hogy továbblépsz, és hozzámész valaki máshoz, gyerekeket szülsz
és boldog leszel, míg meg nem halsz, de sosem fogsz elfelejteni engem
teljesen. És ez a dolog egy kicsit elégedetté tesz, ennyi vidámságot
megengedek magamnak. Ez az én felem a brownie-ból. Ez az én tökéletes
nyári pillanatom Dél-Franciaországban, amikor először láttam annak a
lánynak az arcát, akit örökké szeretni fogok.
Mert, Lenora Astalis, ez szerelem. Mindig is szerelem volt. Szerelem
sok-sok álarccal, csavaros fordulattal és csúnya igazsággal.
Nem tudom, hová megyek innen, de azt kívánom majd, bárcsak ott
lennél.
A gyakornokság mindig is a tiéd volt.
Tizenhárom évesen megzsaroltam Harryt érte a sötétkamrában. Mivel
apádé volt az utolsó, döntő szó, meggyőztem, hogy adok neki valamit
cserébe. Mindig is te voltál Alma kedvence. Ő téged választott, de Harry és
Edgar szava volt a többség.
És úgy illik, hogy mivel a gyakornoki állást neked kellett volna
megkapnod, a Tate Modernben te fogod kiállítani a szobrodat.
Méltó és gyönyörű alkotás, akárcsak te.
Bárcsak elég erős lennék ahhoz, hogy ne tegyem meg, amit meg kell
tennem!
Bárcsak meg tudnám szerezni a lányt! Mert, Len, te vagy az.
Te vagy az a lány.
Az én biztonságos helyem.
Az én aszimmetrikus boldogságom. Az én Edgar Allan Poe-versem.
Te vagy az én Smithsem, és a kedvenc fantasykönyvem, a brownie-m, és
te vagy a nyári vakáció egzotikus helyeken. Soha senki más nem lesz olyan,
mint te.
És pontosan ez az oka, hogy valaki jobbat érdemelsz nálam.

Szeretlek:
Vaughn
 Huszonnyolcadik fejezet
LENORA
A kiállítást megelőző hetek annyira zsúfoltak voltak, hogy néha
csodálkoztam, hogy nem felejtettem el lélegezni. Enni és aludni meg pláne
elfelejtettem.
Papa és Poppy mindvégig mellettem maradtak, a saját feladataikat
hanyagolva, hogy segítsenek nekem. Mintha látták volna az űrt, amit Vaughn
hagyott a szívemben, amikor összecsomagolt és eltűnt. Egyikük sem beszélt
róla. Csak lógott a sűrű levegőben, a kegyetlen remény és a tragikus
lehetetlenség szálain. A szívfájdalomnak íze volt, és valahányszor
mosolyogni próbáltam, szétáradt a számban.
Robotpilóta üzemmódban dolgoztam, elvégeztem az utolsó simításokat a
művemen. Találkoztam kurátorokkal, tervezőkkel és a kiállítás
koordinátoraival. Szerződéseket írtam alá, mosolyogtam a kameráknak, és
magyaráztam a munkámat az embereknek, akik nem győztek hűűűzni meg
hááázni. Pope-pal és más fiatal művészekkel együtt interjúkat adtam
magazinoknak, helyi újságoknak, sőt még a BBC-nek is.
Pope minden második nap meglátogatott, arcát festék és diadal tarkította.
A festménye jól sikerült.
Nagyon jól.
Közösen kebaboztunk, skót Irn-Brut ittunk, és a jövőnket tervezgettük. A
kiállítás témája „A világ legígéretesebb fiatal művészei” volt, és izgatottan
vártam, hogy bekerüljek. Bár papa biztosított arról, hogy tisztességgel
kiérdemeltem a helyemet, valahányszor ránéztem a művemre, a kétely
mardosta a gyomrom.
Úgy éreztem, nem lenne szabad részt vennem a kiállításon.
Az utolsó pillanatban raktak be, a második legjobb voltam, egy beugró.
És nem ez volt az egyetlen ok, amiért mindig üresnek éreztem a gyomrom.
Három nappal azután, hogy Vaughn darabokra szaggatta a lelkem a levelével,
jött a hír, hogy Harry Fairhurst öngyilkos lett a St. Albans-i kastélyában.
Halálát hideg, feszült hallgatás fogadta kollégái, közeli barátai és
rajongói részéről. Nem sokkal azelőtt, hogy holtan találták a fürdőkádjában, a
saját vérében úszva, a Carlisle Előkészítő néhány volt és jelenlegi diákja
összeszedte a bátorságát, hogy előálljon és feljelentse őt szexuális
bántalmazás miatt.
Dominic Maples, egy jelenlegi végzős diák vezette a petíciót ellene.
Dominicot, mint kiderült, egyrészt az általam kitett plakátok, másrészt a
nagybátyámmal kapcsolatos traumatikus élmény bátorították arra, hogy
meghozza a döntést. A hírekben elmondta, hogy volt valami baljóslatúan
felszabadító abban, hogy látta Fairhurst papírra nyomtatott arcát
összeszurkálva, meggyűrve és festékkel a felismerhetetlenségig
összemázolva. Ettől kevésbé tűnt erősnek és emberinek. Eszembe jutott, hogy
milyen sok halandóra nehezedett rá a tévesen istennek tekintett emberek
képzelt státusza, és hogy szinte egyikük sem élvezte az ezzel járó hatalmat.
Vaughn Spencer például.
Míg Poppy nem volt hajlandó elhinni a nagybátyánk ellen felhalmozott
bizonyítékokat, és ragaszkodott ahhoz, hogy részt vegyen a kis, meghitt
temetésen, addig úgy tűnt, az apám dühöt és undort érez az unokatestvére
iránt. Nem is volt hajlandó beszélni róla. Egyikünk sem ment el egyik
szertartásra és megemlékezésre sem.
Papa nem volt ostoba. Biztosan összerakta magában, miért tűnt el Vaughn.
Ennek ellenére soha nem kérdőjelezte meg Harry úgynevezett
öngyilkosságának tényét.
De én tudtam.
Tudtam, hogy Harry Fairhurst nem lett öngyilkos.
Ahhoz, hogy véget vess az életednek, először is heves megbánást,
bűntudatot kell érezned, vagy boldogtalanságot. Én a nagybátyám mellett
nőttem fel. Egyszer sem tűnt úgy, hogy kényelmetlenül érzi magát a
kígyószerű bőrében.
A kiállítást megelőző héten a művemet, Pope festményével együtt, a Tate
Modernbe szállították. Összepakoltam minden holmimat, és végső búcsút
vettem a Carlisle-kastélytól. Visszavittem a kulcsomat Mrs. Hawthorne-nak,
virágot adtam a személyzetnek, megsemmisítettem a diákigazolványomat meg
a menzabérletemet, és kidobtam a köpenyemet. A véglegességtől halálra
rémültem. Soha többé nem akartam itt lakni. Talán meglátogatom majd,
könyveltem el magamban, de nem gyakran, és biztosan nem fogok olyan
magabiztosan járkálni a folyosókon, mint korábban. Nem vágytam arra, hogy
tanárként térjek vissza oda. Már a gondolattól is irtóztam. Nem akartam
tanítani; alkotni akartam.
 Papa elvitt minket a Hampstead Heath-i házunkhoz, ahol addig lakom
majd, amíg állást nem szerzek. Mint sok művész, én sem a felsőoktatást
választottam. A Carlisle Előkészítőben tett tanulmányaimnak köszönhetően
megvoltak a szükséges eszközeim, és hittem az autodidakta módszerben. Egy
galériában akartam dolgozni, talán gyakornoki állást szerezni egy kreatív és
türelmes ember mellett, ha szerencsém lesz.
Minden mozgásban volt, de úgy éreztem, az életem mégis olyan, mintha
víz alatt próbálnék futni.
– Mondj három dolgot: valami jót, valami rosszat, és valamit, amit már
nagyon vársz! – kérte papa egy dugó közepén, miközben ujjaival dobolt a
régi AC Cobra kocsija kormányán. Oldalra néztem, megkocogtattam az autó
ablakát. Nehéz volt bármire gondolni Vaughnon kívül. Átitatta a
gondolataimat, beszennyezett minden mást, amire koncentrálni akartam.
– Valami jót? Izgatottan várom a holnapot. Valami rosszat? Félek is a
holnaptól. Valamit, amit már nagyon várok… – Elakadt a szavam.
Hogy Vaughn visszajöjjön.
De tudtam, hogy ez nem fog megtörténni. Azt mondta, hogy eltűnik, miután
megölte Harry Fairhurstöt, mert hogy ha egyszer vér tapad a kezéhez, azt nem
akarja sem rám, sem másra rákenni. És Vaughn állta a szavát. Meg kellett
békélnem ezzel. Bár őrült volt, ha azt hitte, hogy tényleg tovább tudok lépni
valaki mással.
– Semmit nem várok – fejeztem be halkan.
Semmi nem számított már annyira. Vaughn nélkül nem volt értelme az
utazásoknak. Azt akartam, hogy Vaughn folyton kihívás elé állítson, hogy ne
hagyjon elkényelmesedni. Hogy az őrületbe kergessen. Hogy megossza velem
a nevetését, a gondolatait, a vérét. Ez nem azt jelentette, hogy semmit nem
kezdek majd az életemmel. De tudtam, hogy a semmi utóíze, amit az elmúlt
hetekben mindennap éreztem, a sírig fog üldözni. Ezt lehangoló józansággal
vettem tudomásul.
Semmi sem lesz olyan jó ízű, mint azok a brownie-k és a csokoládék.
Tudhattam volna, hogy nem valami titkos recept miatt olyan isteniek –
különböző helyekről, sőt, különböző országokból küldte őket. És azért volt
isteni az ízük, mert mélyen legbelül tudtam, hogy tőle származnak.
Vaughn nem hagyta abba a csokoládék és a brownie-k küldését, azután
sem, hogy elment, de én már nem vittem be őket a szobámba. Őszintén
szólva, megkönnyebbülést jelentett, hogy olyan helyre költöztem, ahol már
nem találhattak meg a küldemények. Nem tudta az új lakcímemet.
– Ezt szomorúan hallom. – Papa csettintett a nyelvével, hüvelykujja a
kormánykereket súrolta.
Sok meghitt beszélgetést folytattunk, amióta Arabella elment. Az apja jött
ki érte – láttam őket az ablakomból, ahogy összeölelkeztek, könnyeket
hullatva. Reméltem, hogy jobb lelkiállapotban van, hogy ott tud lenni a lányai
mellett, ahogy az én apám nem tudott, miután anyám meghalt.
– Majd egyszer visszanyerem a nyugalmamat – hazudtam, és hihetetlen
késztetést éreztem arra, hogy lehúzzak egy üveg gint. Most már megértettem
az alkoholistákat. A zsibbadás sokkal jobb volt, mint a fájdalom.
– Tudom, hogy így lesz – bólintott papa, majd az időjárásról kezdett
beszélni.
Az ülésnek támasztottam a fejem, és lehunytam a szemem.
Hagytam magam sodródni.

Egy fekete gyapjúból készült félvállas, fűzős ruhát viseltem, aminek

csipkés tüllrétege végigsiklott az alakomon. Emilia LeBlanc-Spencer küldte
nekem a kiállítás előtti este egy különleges küldeményben, egy olyan üzenet
kíséretében, amitől viszketni kezdett az ujjam. Fel akartam hívni, hogy
megkérdezzem, minek köszönhetem a váratlan ajándékot.

Lenora!

Nincs az a figyelmesség, legyen bármilyen kicsi, ami kárba veszne.

– Ezópus

Köszönöm, hogy otthont teremtettél a fiamnak az otthontól távol. Hogy

lebontottad a falait, és menedéket adtál neki. Örökké az adósod leszek.

Emilia LeBlanc-Spencer
 Bár az évek során többször fordultunk meg egy társaságban, hivatalosan
még sosem mutatkoztunk be egymásnak. Számomra ő egy híres festő és
Vaughn édesanyja volt. Ismertem a Los Angeles-i galériáját, és távolról
csodáltam a művészetét (a fiát pedig közelről). Ugyan miért fordult hozzám?
Vaughn az eltűnése óta vajon tartotta vele a kapcsolatot? Talán beszélt neki
rólam?
A gondolat azzal a bolond reménnyel töltött el, hogy esetleg hiányzom
neki, hogy gondol rám. Hogy talán mégis meggondolta magát. A reggeli
édességszállítások mostanra már szinte a megszokás erejével hatottak rám.
Vagy a bocsánatkérés erejével.
Talán ott lesz a kiállításon. Az agyam veszélyes területre tévedt: a
remény földjére.
A levélben tett szerelmi vallomását napról napra egyre inkább felhígította
a kétség, de be kellett ismernem, hogy magamra ölteni a ruhát, amit Emilia
küldött nekem, olyan érzés volt, mintha Vaughn karjaiba bújnék. Esküszöm,
az ő illatát éreztem rajta.
Gótikus volt, elegáns és elbűvölő.
A közelgő karácsony hangulata úgy lógott a levegőben, mint egy túlérett
gyümölcs. A sütemények édes illata szállt a hűvös londoni levegőben, és a
fehér-piros fények masniként tekeredtek a brit főváros köré. A Tate Modern
egy barna, dobozszerű valami volt London délkeleti részén. Nem olyan
előkelő és gyönyörű, mint a Tate Britain, de aznap számomra maga volt a
tökély.
Poppy fogta a kezemet, papa pedig átvetette a karját a vállamon,
miközben a Turbine Hallon keresztül a kiállítóterem felé sétáltunk. Amint
beléptem a térbe, megpillantottam a darabomat. Lehetetlen volt nem
észrevenni. A terem közepén helyezték el, a többi műalkotással körülvéve,
amelyek többsége a fehér falakhoz volt közel.
A galéria gyomrából előbukkanva, makulátlan ragyogással és élénk
színekkel, kihívóan bámult vissza rám az ónból készült arc. Köpenyének
indiánsárgája a figyelemért küzdött a vérző töviskorona rubinvörösével
rivalizálva. Élő volt, halálos és isteni.
Az én Dühös Istenem.
A szívem gyorsabban vert, amikor észrevettem, hogy emberek veszik
körbe a darabot, és bámulják. Néhányan mintha el is olvasták volna az alatta
lévő kis magyarázó feliratot:

Dühös Isten/Assemblage/Lenora Astalis

Anyag: szög, fa, tüske, papír, szövet, fém, üveg, műanyag, szőr, vér.
A művész szavaival: Amikor elkezdtem dolgozni ezen a darabon,
fogalmam sem volt, hogy mit jelent számomra. Egy gyönyörű férfi romlott
vadságát akartam megörökíteni, aki szándékosan a saját halálába menetel.
A Dühös Isten cím A bűnösök egy dühös Isten kezében című prédikációból
származik, amelyet Jonathan Edwards keresztény teológus írt, és 1741-ben
a Massachusetts állambeli Northamptonban adott elő a gyülekezete előtt.
Azt mondják, Edwardsot a prédikáció alatt többször megszakították az
emberek, és azt kérdezgették: „Mit tegyek, hogy megmeneküljek?”
Ön mit fog tenni, hogy megmeneküljön?
Elmenne-e olyan messzire, hogy elveszítse élete szerelmét?

– Jöjjenek, jöjjenek, itt van az est főszereplője! – Alma Everett-Hodkins

ráncos, vékony ujjait a csuklóm köré kulcsolta, és az emberek tömegébe
rántott, akik mind kifinomultnak tűnő, fekete ruhás szakemberek voltak.
– Már nyolcéves korában felfigyeltem a ritka tehetségére. – Alma
tudálékosan vigyorgott, miközben apám és Poppy mellettünk álltak, büszkén
mosolyogva, pezsgős poharakkal a kezükben. Ölni tudtam volna egy italért,
de muszáj volt professzionálisnak és józannak maradnom. Az emberek
különböző kérdéseket tettek fel nekem a darabbal kapcsolatban, és
elmondták, ők hogyan értelmezik. Kötelességtudóan válaszoltam, próbáltam
megélni a pillanatot, hogy ott legyek, hogy átéljem a mostot, és hogy
kiszorítsam Vaughnt a gondolataimból, legalább az est idejére. Ez volt a
karrierem csúcspontja, a diadal, amire vártam. Nem volt igazságos, hogy
Vaughn ellopja ezt anélkül, hogy ott lenne.
Anélkül, hogy megpróbálta volna.
Pope a terem másik felén, a padlótól a mennyezetig érő festménye mellett
állt, és egy rakás fiatal művésszel beszélgetett. A kiállításon sok műalkotás
volt, de a legtöbben a szobrom körül álltak. Büszkeség töltött el. Talán
mégiscsak jó voltam.
Kihúztam a nyakam, ostoba mód Vaughnt kerestem az emberek tömegében,
de nem volt ott. Olyan logikus lett volna pedig; nehéz volt nem remélni, hogy
felbukkan, mint a filmekben, egyszer csak beront, a szerelmi bánattól
kimerülten, Hugh Grant mosolyával, és előad egy monológot dadogva, mégis
elbűvölően, amitől mindenkinek összefacsarodik a szíve, az enyémet is
beleértve.
– Gondolt valakire, amikor megformálta az arcot? – kérdezte egy
gyönyörű, kék szemű nő, barna hajkoronával, aminek a végeit levendulalilára
festette. Egy pohár vörösbort szorongatott.
Megfordultam, hogy ránézzek, és elmosolyodtam.
– Miből gondolja ezt?
– Az arccsontok metszéséből. – A bort tartó kezével a szobor irányába
mutatott. – A magas szemöldök, a széles homlok, az erős áll, a végletekig
szimmetrikus, jobban, mint Dávid királyé. Szinte isteni szépségű. Nehéz
elhinnem, hogy létezik ilyen ember. – Most az ajkához ért, elgondolkodva.
Ismerősnek tűnt, de nem tudtam őt hova tenni. Egész biztosan emlékeznék rá,
ha már találkoztunk volna.
– Nos, tényleg létezik – feleltem, és végigsimítottam az ujjammal az arc
hideg, fémes oldalán.
– Tudom. – A nő most már teljesen felém fordult, és a szememet kutatta. –
A fiam az.
Mindketten dermedten álltunk, miközben feldolgoztam az információt. A
testem forrón bizsergett, és a szívem dobogni kezdett.
– Emilia? – ziháltam.
Átölelt, mintha az ölelés lenne a legtermészetesebb dolog, amit két idegen
tehet. Próbáltam türtőztetni magam, de tudtam, hogy a könnyeim már a kaput
ostromolják. Annyi mindent akartam tőle kérdezni, de valahogy mégsem
találtam a hangomat.
Miután kibontakoztunk az ölelésből, Emilia megsimította az arcom, és rám
mosolygott. Csodálatos mosolya volt. Nemcsak azért, mert esztétikailag
vonzó volt, hanem mert jóság sugárzott belőle. Már értettem, hogy Baron
„Vicious” Spencer miért volt olyan őrülten szerelmes belé. Todos Santos
felsőbb köreiben azt beszélték, úgy imádta őt, hogy egy cseresznyevirág-
ligetet építtetett neki a kertjükben. Volt benne valami, ami miatt el tudtam
hinni, hogy az emberek őrült dolgokat képesek tenni, csak hogy a kedvében
járjanak: valamiféle láthatatlan hatalom.
– Hogy vagy? – kérdezte.
Nem tudtam hazudni.
 – Aggódom. Jól van? – Halkabban beszéltem, hogy a körülöttünk lévők ne
hallják.
Néhányan a kiállítás más darabjai felé fordultak, de a legtöbben
türelmesen várták, hogy befejezzük a beszélgetést, hogy aztán
megszólíthassanak. Bizarrnak találtam a helyzetet. Az egész művészeti
alkotás lényege az volt, hogy ne kelljen magyarázkodnom.
Mosolygott, de nem szólt semmit. Behúzott az assemblage mögé, hogy ne
lehessen látni, sem hallani minket.
– Lenora, körülbelül két perc múlva elárasztanak a galériatulajdonosok
ajánlatokkal, de én akartam az első lenni, aki felajánl neked egy helyet a Los
Angeles-i galériámban. Természetesen nem kell most azonnal válaszolnod,
de nagyon szívesen dolgoznék veled. És szeretném megragadni az alkalmat,
hogy még egyszer megköszönjem mindazt, amit Vaughnért tettél.
Nyeltem egyet.
– Ő is ott lesz? Mármint Los Angelesben? – A tekintetét fürkésztem.
Utáltam, hogy így kétségbeesek, hogy még mindig ennyire érdekel. Nem,
ez így nem igaz. Utáltam, hogy kizárólag ő érdekelt. Abban a pillanatban sem
azt fontolgattam, milyen előnnyel járna, ha Emilia galériájában dolgoznék,
bár tisztában voltam vele, milyen nagy tekintéllyel és befolyással járna, plusz
rengeteg munkatapasztalatot adna, jaj, dehogyis!
Emilia megrázta a fejét.
– Sajnálom, édesem. A szerelem nagy rohadék tud lenni. Az ember képes
tőle teljesen kifordulni magából, ugye?
Lehajtottam a fejemet.
– Igen.
– A fájdalom végül elmúlik.
– Honnan tudja?
– Egyszer régen én is éreztem. Megszorítottam a kezét.
– Rendben. Majd gondolkodom rajta. Köszönöm! Megcsókolta az arcom,
és elsétált.
Az este hátralévő része elhomályosult az emlékezetemben.
Névjegykártyákat nyomtak a kezembe, az emberek a telefonszámomat, az e-
mail-címemet, és az áramat kérték. Este tíz óra magasságában már remegett a
lábam a kimerültségtől.
Poppyhoz dőltem, és egy pillanatra levettem a magas sarkúmat,
megmasszíroztam a lábfejemet, majd a nővérem egyszer csak felém fordult,
és azt mondta:
– Papa hívott neked egy taxit. Na gyere, siessünk!
– Taxit? – ráncoltam a homlokom. – Minek?
– Meghívja Pope-ot egy italra, hogy lezárjon vele egy üzletet. – A fejével
kettejük felé biccentett, és jelentőségteljesen felvonta a szemöldökét. Apa és
Pope egymás mellett álltak, kezet fogtak és nevettek. Elvigyorodtam. Annyira
örültem, hogy Pope a közelemben maradt, hogy nem váltunk öntelt
idegenekké, akik időnként karácsonyi üdvözlőlapot küldenek egymásnak.
Visszanéztem rá.
– És veled mi lesz? Te is jössz? Poppy a homlokát ráncolta.
– Naná! Miután Pope megiszik egy italt papával, szándékomban áll
valami mást is meginni vele, úgyhogy én is veletek tartok.
– Ezt most komolyan mondod? – Kikerekedett a szemem.
– Komoly vagyok, mint egy szívroham. Láttad már őt? Annyira helyes, és
sokat nőtt azóta, hogy Kaliforniában voltunk. Ugye nem bánod?
– Persze, hogy nem, te lotyó! – Elnevettem magam.
Megvonta a vállát, és odasétált hozzájuk. Megráztam a fejem.
Rafferty és Poppy. Ki gondolta volna?
A taxiban képtelen voltam másra gondolni, mint arra, hogy Pope egyszer
úgy ért hozzám, amit nem biztos, hogy Poppy értékelne. Gyorsan küldtem a
nővéremnek egy SMS-t arról, hogy valamit el kell mondanom neki, és talán
nem ártana elhalasztania a legjobb barátommal való dugást.
Egy pillanat múlva válaszolt is.
Poppy: Az isten szerelmére, ne aggódj miattunk! Csak menj haza!
Én: Pope meg én csináltunk ezt-azt. Egyikünknek sem jelentett
semmit, de mégis megtörtént. Nem akarom, hogy váratlanul érjen.
Poppy: Puszik!

Megérkeztem a házhoz, bedugtam a kulcsot a zárba, kitártam az ajtót, majd

bezártam magam mögött. Nagyot sóhajtva lerángattam a vállamról a
kabátomat, és miután felakasztottam az előszobában, végre lerúgtam a magas
sarkúmat.
– Ah, soha többé nem veszek fel ilyen cipőt! – jelentettem be az üres
lakásnak.
Miután lehúztam egy pohár vizet, felmentem az emeletre, a régi
gyerekszobámba, ami már alig emlékeztetett a régi időkre. Életemnek az az
időszaka a Carlisle-kastélyról szólt leginkább. Belöktem az ajtót. Amint
megtettem, a pohár kicsúszott az ujjaim közül, és hangtalanul a szőnyegre
hullott.
Aztán hangosan felsikoltottam.
– Nem találkozhatunk így ezen túl – szólalt meg Vaughn az ágyamon ülve,
és úgy nézett rám, mintha mi sem történt volna.
Mintha sosem ment volna el.
Mintha nem tört volna be a házamba ezredszerre is.
Mintha nem egy hatszáz kilós szobor állna a szobám közepén –
életnagyságú, gigantikus és abszolút gyönyörű. Soha nem láttam még ilyet.
Heves borzongás futott végig a karomon meg a hátamon, és a gigantikus
adrenalinlöket térdre kényszerített, miközben alig jutottam levegőhöz.
– Ez…
– Ezek mi vagyunk – mondta, majd felállt az ágyamról, és óvatos
léptekkel elindult felém.
Vaughn jól nézett ki: egészséges volt, magas, izmos, az örökös szakadt
fekete farmerében és egy félig szakadt fekete ingben, ami nem tudta eltakarni
brutálisan lenyűgöző vonásait. Megállt előttem, és kezet nyújtott.
Óvatosan elfogadtam.
Felálltam, előre léptem, és megvizsgáltam a szobrot.
Mi voltunk azok, egymáshoz bújva, gyerekként, egy ágyon fekve.
Tizenkét és tizenhárom évesek voltunk, és pont úgy néztünk ki
megformálva, mint aznap, amikor rajtakaptam őt és Harryt. Csakhogy a
szoborban nem magasodott fölém, nem figyelt és nem fenyegetett. Ehelyett
összefonódtunk, és az arcát szinte teljesen eltakarta a hajam. A nyakába
lihegtem, a karom védelmezően körbeölelte a vállát.
Minden valósághűen volt kifaragva, olyannyira, hogy olyan volt, mint egy
óriási, élő kép. Biztos voltam benne, hogy ha a nyakunkra tenném az ujjaimat,
érezném a pulzusunkat. De amikor a tekintetem a hasunkra vándorolt, valami
furcsát vettem észre. Az alsó testrészeink sellőszerűen egymásba fonódtak,
mintha sziámi ikrek lennénk. Nem volt lábunk. Nem tudtunk elmenekülni
egymástól.
Egyek voltunk.
A szobor oldalán ott állt a szobor címe:
Jó Kislány
 Vaughn kézen fogott, és az ágyamhoz kísért, ahol a takaróm alá bújtunk, a
lábunkat összefonva, a szobrot utánozva – az arca a hajamban, az orrom a
nyakához szorítva. Otthon – gondoltam, és egyszeriben minden világossá
vált.
Ezért vitte el papa Pope-ot egy előadás utáni italra. Ezért maradt hátra a
nővérem. Nyilván egyáltalán nem érdekelte Rafferty. Csak kettesben akartak
hagyni bennünket.
Emilia is tudta. Ezért nem mondta el, hogy Vaughn hogy van.
Rájöttem, hogy Vaughn meg én kegyetlenül türelmesek voltunk egymással
azokban az években. Ő várta, hogy megnyíljak, miközben én hosszasan
szenvedve figyeltem, ahogy ő előkúszik a magas falak mögül, amelyeket
maga köré épített.
– Már azelőtt elkezdtem dolgozni ezen a szobron, hogy összejöttünk. Már
azelőtt elkezdtem, hogy megcsókoltuk volna egymást. Még Jason előtt.
Arabella előtt. Mindent megelőztél – suttogta a hajamba. – Megelőzted a
művészetet. Az életet. És a gyűlöletet is, azt pláne.
Remegtem, úgy potyogtak a könnyeim. Forrón, dühösen és hálásan folytak
végig az arcomon. Vonakodva hátrahúzódtam, és a szemébe néztem.
– Hogy gondolhattad, hogy nem vagy nekem elég? Hogy gondolhattad ezt
valaha is? – kérdeztem, és éreztem, hogy az arcom felforrósodik a dühtől.
– Már nem gondolom ezt – felelte halkan, és megsimogatta a hajamat. –
Vagy ha mégis, akkor nem érdekel. Nem tudtam végigcsinálni. Nem tudtam
megölni a nagybátyádat. Ott álltam a fegyveremmel, és csak arra tudtam
gondolni, hogy mi van, ha igaza van: hogy nem lehet enyém a bosszú is meg
te is… – Behunyta csodálatos kék szemét, mély levegőt vett, majd újra
kinyitotta a szemét. Határozottság izzott benne. – Én inkább téged akarlak.
Úgy ölelgettem, hogy majdnem megfojtottam vele, közben sírtam és
nevettem. Amikor ismét szétváltunk, elkomorultam.
– És akkor ki tette?
Továbbra sem hittem el, hogy Harry bácsi öngyilkos lett volna. Vaughn
megvonta a vállát.
– Talán egy másik dühös isten. Bólintottam. Értettem, mire gondol.
– Miért mentél el, ha nem te ölted meg? Hol voltál egész idő alatt?
– Éles fájdalom hasított a szívembe. Azok a külön töltött hetek egy
örökkévalóságnak tűntek. Hosszabbra nyúltak, mint az összes év, amit nélküle
éltem le.
 – A közelben maradtam, távolról csodáltalak. De sosem túl messziről. –
A hüvelyk- és mutatóujja közé fogta az állam, majd édesen, lassan
megcsókolt. – A szüleim által bérelt házban maradtam a városban. Néztem,
ahogy Raffertyvel sétálgatsz a központban, ahogy bevásárolsz, és kirándulsz.
Nem mentem a közelbe, mert tudtam, hogy ha az utadba állok, nem lesz
esélyed arra, hogy kiállítsd a munkád a Tate Modernben. És őszintén szólva,
sokkal jobban megérdemelted azt a helyet. Olyan sokáig voltam az árnyékod,
Lenora. Azt akartam, hogy egy kicsit sütkérezz a napon.
– Az árnyékom? – lihegtem. Vaughn bólintott.
– Mindig melletted, a nyomodban, akkor is, amikor nem láttad. Emlékszel
arra a napra, amikor Arabella, Soren és Alice megszorongattak téged abban
az öltözőben, és egy ajtó becsapódott a távolban, mire ők elrohantak? Az én
voltam. És meg is fizettek azért, amit tettek. Elloptam Soren Maseratiját, és
totálkárosra zúztam, ami miatt a szülei majdnem kitagadták, aztán kokaint
tettem Alice és Arabella táskájába. Alice szülei annyira kiakadtak, hogy úgy
döntöttek, egyetem helyett elvonóra küldik. Arabellánál még jobb
eredményeket értem el. Ő tényleg függő lett.
Hallgattunk.
– Mindig is szerettelek a magam elbaszott, pusztító módján. Lehunytam a
szemem, élveztem a szót, ahogy kiejtette a száján.
Olyan hihetetlen ritka pillanat volt, és most már örökké az enyém.
– Mondd még egyszer! – suttogtam az ajkához közel bújva, és
megsimogattam az arcát.
– Szeretlek – ismételte, és a nyelve végigsimított az ajkaimon, amikor
kiejtette az sz betűt, és közben kinyitotta a száját. Mohón csókolóztunk.
– Még egyszer! – morogtam a szájába, és belekapaszkodtam az ingébe,
tudva, hogy már nedves a könnyeim miatt, de nem érdekelt.
– Sze… – Végigszaglászta egyenes orrával az állkapcsomat.
– …ret… – A nyelvével megpöccintette a fülemet.
– …lek – fejezte be, majd szenvedélyesen az enyémre tapasztotta a száját.
Olyan szenvedélyesen csókolt, hogy kikerekedett a szemem, és elállt a
lélegzetem tőle.
Rám mászott, az ágyékát az enyémhez nyomta, leszorított, és akárcsak a
szobor, újra eggyé váltunk. Lerúgta magáról a farmert, én pedig felhúztam a
ruhámat, és néhány perc múlva már bennem is volt – tökéletesen egymásba
merültünk. Mélyen belém hatolt, újra meg újra és újra, amíg részeg nem
lettem a gyönyörtől, és a szívem szárnyalni nem kezdett. Éreztem, ahogy a
szerelemsejtjeim megszaporodnak a mellkasomban. Még több. Még több.
Még több.
Ez. Ez volt az, amit akartam és amire szükségem volt. Vaughn Spencer,
senki más. Az ágyamban. Hogy megvédjen a kedvenc szörnyetegemtől.
Magától.
 Epilógus
VAUGHN
Két évvel később

A pamut és a levendula illata elárulja. Megérzem annak a női samponnak

a halvány illatát, aminek annyira a rabja vagyok, hogy szánalmas módon
magammal csomagolom mini flakonokban, valahányszor el kell utaznom
nélküle a munkám miatt. Amire nem kerül sor túl gyakran. Vagy együtt
megyünk, vagy egyáltalán nem utazunk. Még mindig kibaszottul rossz
belegondolni, hogy éveket töltöttünk távol egymástól fiatalon.
Felnézek a Lennel közös stúdióban lévő íróasztalról, a kertben álló kis
fészerben, és az ajtót bámulom. Semmi.
Engem nem tudsz átverni, Jó Kislány! Soha nem tudtál.
Leteszem a kezemben tartott kék gyémántot, és felállok, hogy kisétáljak. A
levegő párás és forró körülöttem, pedig a nap már órákkal ezelőtt
lenyugodott. Megnézem az időt a telefonomon. Hajnali egy óra. Baszd meg!
Ezért nézett utánam.
Vajon látta, hogy mit csináltam?
Persze, hogy látta, te barom. Ezért próbált észrevétlenül elszökni – nem
akarta elrontani a meglepetésedet.
Elsétálok a kis kertünk mellett, és kinyitom a házunk hátsó ajtaját. Egy kis
villában lakunk Korzikán, Franciaországban. Imádjuk, hogy egy szigeten
élhetünk, ami közel van mindenhez, ahonnan könnyen elérünk minden helyet
Európában, amit meg akarunk nézni, és hogy a barátaink bármikor
meglátogathatnak minket, mert ugyan ki a franc nem akar Dél-
Franciaországban nyaralni?
Mezítláb taposok végig a sötét folyosón, majd a hálószobánk ajtajához
érve megállok. A hálószobánk a legpazarabb hely a házban. Talán az egész
univerzumban. A Földközi-tengerre néz. Bárki is tervezte ezt a házat, okos
volt, mert a padlótól a mennyezetig érő ablakot rakatott be, ami a csodás
korzikai naplementére néz. Kinyitom az ajtót, és az ágyunkhoz lépek. Len ott
fekszik, összegömbölyödve, mint egy garnéla, és úgy tesz, mintha aludna, de
a szemhéjai rebegnek.
 A hüvelykujjammal végigsimítok az arcán, és figyelem, ahogy libabőrös
lesz a bőre. Azt hiszem, így kezdődött minden. Egy összegömbölyödött lány a
sötétben, aki könyörög, hogy ne vegyék észre.
Nem lehet nem észrevenni téged, édesem.
Azért igyekeztem elterelni a figyelmem a létezéséről, amikor újra
megláttam őt, miután odaadtam neki azt a süteményt, mert tudtam, hogy
mennyire elbaszott helyzetbe kerülnék, ha közel engedném magamhoz. De ő
mégis berontott, és lerombolta a falaimat. Leereszkedem a füléhez, és
szemétkedve megszólalok:
– Tudom, hogy nem alszol. Mozog a szemhéjad.
A szemei kipattannak, az oldaláról a hátára fordul, és dacosan rám néz.
– És ha aludnék? – suttogja kihívóan. – Akkor mit csinálnál?
– Az attól függ. – Leülök az ágy szélére, kisimítok egy tincset az arcából.
– Mennyit láttál ott hátul?
– Eleget ahhoz, hogy vagy egy gyűrűre, vagy egy gyors, de nagyon
fájdalmas szakításra számítsak, ha azt az ékszert másnak szánod.
Egy egyszerű „semmit” is elég lett volna. De persze az nem vallana a
barátnőmre. Az elmúlt két évet azzal töltöttük, hogy berendezzük a korzikai
otthonunkat és az ihletünket követve körbeutazzuk a világot. Hat hónapot
otthon töltöttünk, dolgoztunk és a műveinket árultuk, aztán hat hónapon át
emlékeket, álmokat és olyan látképeket kergettünk, amilyeneket a legtöbb
ember csak olcsó pasztellfestményeken láthat az orvosi rendelőben.
Azt mondtam, nem megyek vissza Todos Santosba, és tartottam a szavam.
Az ünnepek alatt azonban elutazunk oda. Néha Poppy és Edgar is velünk tart.
Ők már a családom részei. Ha képes vagy olyan nőkkel lógni együtt, mint
Poppy Astalis, akkor tudhatod, hogy nagy szarban vagy, és kezd komolyra
fordulni a párkapcsolatod. Gyakorlatilag olyan, mintha Len és én házasok
lennénk, de ez nekem nem elég. Minden egyes alkalommal, amikor meglátom,
hogy valami random fószer a reptéren, egy kocsmában, egy klubban, vagy
akár az istenverte szupermarketben őt nézegeti, megmagyarázhatatlan
késztetést érzek arra, hogy addig verjem a csávó fejét a padlóba, amíg
mindkettő el nem reccsen.
Ezt a tényt figyelembe véve az lenne a legjobb, ha világ férfi lakosságát
és önmagamat is megszabadítva a szenvedéstől inkább gyűrűt húznék a
barátnőm ujjára, körbe hugyoznám a területemet, és mindenkivel tudatnám,
hogy elfelejthetik Lenora Astalist.
 Amúgy meg, nem pont ez a lényege annak, amit évek óta próbálok elérni?
Rá akarom tenni a jelemet. Hogy az emberek tudják: ő az enyém.
– A gyors és fájdalmas szakításról szó sem lehet – mondom kifejezéstelen
hangon.
Feljebb ül, a fejtámlának támaszkodik, és összefonja a karját. Most
mosolyog, azzal a mosolyával, amelyikkel képes minden negatív érzésemet
lefegyverezni.
– Akkor miről van szó? – vonja fel az egyik szemöldökét.
– Ez a válaszodtól függ – vágok vissza.
– Az meg attól, mennyire próbálkozol – feleli. – Erre jól rábasztál most.
Miért nem próbálkozol majd akkor, ha elkészült a gyűrű?
Akkor nem mond nemet, jól van. Ráadásul még segíteni is akar, mert azt
hiszi, hogy zöldfülű vagyok.
– Várni, amíg a gyűrű elkészül? – ismétlem.
Lassan bólint, és engem figyel. Csak a gyémántot látta.
– Rendben. – Fél térdre ereszkedem az ágy előtt, és előkapom a kis
dobozt a farzsebemből.
Len felélénkül, és a szája elé kapja a kezét.
– De hát most láttalak… én… – Gyorsan pislog, de bármit is akart
mondani, elakad a szava, mert most ő baszott rá.
Egyik kezemet a térdére teszem, a másik kezemmel pedig kinyitom a
dobozt. Nem volt könnyű megszerezni ezt a gyűrűt. Először is azért, mert
Edgart győzködnöm kellett, hogy legyen kedves kinyitni a széfjét Svájcban,
és adja nekem az anyja eredeti eljegyzési gyűrűjét. Másodszor, mert minden
egyes ritka gyémántot hozzáadtam ahhoz a gyűrűhöz, ami a kezembe akadt,
kivéve azt a kéket, amit az előbb meglátott. De tévedett: az egy nyaklánc
foglalatában fog landolni, amit a család készít neki. Eljegyzési ajándékként.
A dolgok nagyon gyorsan kínossá válnak, ha nemet mond.
– Azt láttad, amit láttatni akartam. Azt hiszem, mindig is az volt az
elképzelésem, hogy te leszel a megmentőm, de természetesen mivel egy
makacs seggfej vagyok, ezt nem láttam be. Most már látom. Azt akarom, hogy
megments ma, és holnap, és egy hónap múlva, és egy év múlva, és egy
évtized múlva is. Ments meg! Legyél velem jóban és rosszban és mindig.
Mindig láttam, ahogy apám mennyire szereti anyámat, és azt hittem, hogy az
őrület állapotában ragadt. De nem így volt. Kiderült, hogy a szerelem tényleg
ilyen kurva erős tud lenni.
 Könnyek csillognak a szemében. Boldog könnyek, remélem. Bár az én
esetemben tényleg nem lehet tudni. Sok olyan embert ismerek, aki szomorúan
hullatná a könnyeit a kilátástól, hogy velem töltheti a hátralévő életét.
Arabella, például. Legutóbb úgy hallottam, hogy rehabon van, ahol az
idegösszeomlása miatt kezelik.
– Ments meg! – suttogom, majd megfogom Lenora kezét, és várom, hogy
engedélyt adjon arra, hogy az ujjára húzzam a gyűrűt.
– Honnan tudtad? – kérdezi rekedten. – Hogy most kimegyek oda.
Az éjszaka kellős közepén.
– Nem tudtam. – Megragadom a csuklóját, és megcsókolom a tenyere
belsejét. – Hónapok óta magamnál tartom ezt az átkozott gyűrűt. Végül
megtörtél és bekukucskáltál.
– Nagyon titokzatosan viselkedsz. – Megdörzsöli az alsó ajkamat, föl és
le.
– Nem elég titokzatosan, mint kiderült. Már kétszer is teherbe eshettünk
volna, ha rajtam múlik.
– Nem lehetsz terhes kétszer is párhuzamosan. Egyszerre csak egy megy!
– Nevetve eltakarja az arcát. Azt hiszem, elpirult, de rohadt nehéz észrevenni
a sötétben.
– Ez most valami kihívás? – sziszegem elkerekedett szemmel. De a
közömbösségem egy másodperccel később megszűnik. – Bocs, de tényleg egy
kibaszott örökkévalóságig fogok térdelni? Nem mintha bánnám. Csak egy
barátom miatt kérdezem.
– Egy barátod miatt?
– Igazából többen is vannak. Az ízületeim.
Most már teljes erőből kacag. Próbálom elfojtani a mosolyomat, de
tényleg csak azt akarom, hogy igent mondjon, és megszabadítson az istenverte
szenvedésemtől.
– Rendben – forgatja a szemét. – Hozzád megyek feleségül, Vaughn
Spencer. De csak egy feltétellel.
A homlokom ráncolom.
– Igen?
– Nincs gyerek.
– Nem akarsz gyereket?
– Nem.
Nem kezdek el agyalni most ezen.
 – Rendben. Mindegy. Leszarom. A gyerekek úgyis folyton nyafognak,
idegesítőek, és ha felnőnek, kibaszott sorozatgyilkos lehet belőlük. Kinek van
erre szüksége? – Az ujjára csúsztatom a gyűrűt, majd felállok, magammal
rántom Lenorát, és a fenekénél fogva tartom, a lábait pedig a derekam köré
tekerem. A számba nyög, a karjai a vállam köré fonódnak, miközben
megcsókolom.
Vigyorogva megpaskolom a seggét.
– Lenora Spencer.
– Lenora Astalis-Spencer – javít ki. – És nagyon szeretném, ha te Vaughn
Astalis-Spencer lennél.
Na ezen már elgondolkodom. Nem is tudok hirtelen mit mondani. Aztán
Lenora újra nevetni kezd, vadul, és az egész arcomat csókokkal borítja be.
– Milyen kis retek vagy!
– A te kis retked.

LENORA
Egy évvel később

– És mi van azzal, hogy „nem akarok gyereket”?

Vaughn a mosdókagyló mellett áll a szülészeti-nőgyógyászati klinikán, és
egy táblázatot vesz a kezébe, ami a magzat növekedési szakaszait mutatja be.
Hervadtan ráncolja a homlokát.
Hajlamos mindent komor képpel csinálni, és ez megnevettet.
Aznap, amikor a kettőnket ábrázoló szobrát a hálószobánkba vonszolta –
az utolsó dísztárgyat, amit az otthonunkba tettünk –, nagyjából ugyanannyira
tűnt boldognak, mint tegnap este, amikor zöldséget aprított a salátához.
– Ezt csak azért mondtam, hogy lássam, milyen férj leszel, ha nem kapod
meg, amit akarsz. Teszt volt. – Köntösben ülök a vizsgálóasztalon, a lábaim a
levegőben, és várom, hogy az orvos elárulja a baba nemét. Az az igazság,
hogy a gyerek gondolata úgy hozzám nőtt, mint a levelek a nyári fa ágaira,
amióta egyre több időt töltöttünk együtt Vaughnnal.
De minden, amiről azt hittem, hogy akarom, vagy amire szükségem van,
megváltozott, miután három héttel Vaughn lánykérése után megszöktünk a
londoni városházáról a közeli barátaink és családtagjaink szeme láttára.
Poppy az új pasijával, Jaydennel érkezett, akivel Vaughn meglepően jól
kijött. Tényleg, ha belegondolunk, nem is tehettük volna másképp. Vaughn
nem volt a felvágós események híve.
Három héttel az esküvő után Baron és Emilia átadta nekünk a
nászajándékunkat: egy meseszép, hat hálószobás tengerparti házat Todos
Santosban. Udvariasan megköszöntük nekik, de természetesen nem akartunk
vele semmit kezdeni. Imádtuk a korzikai otthonunkat. Aztán Emilia előállt
azzal a nagyon jó tanáccsal, hogy legalább megnézhetnénk, és kiadhatnánk
bérbe. Mi pedig beleegyeztünk ebbe.
Abban a pillanatban, ahogy betettem a lábam abba a házba, tudtam, hogy
arra születtem, hogy ott éljek. Az óceán hívogatott.
A partra csapódó hullámok hangja részeg boldogságba ringatott.
Minden nyitott volt, gyönyörű és új. A levegő is könnyebbnek tűnt, szinte
ropogott a frissességtől. Négyen léptünk be – Emilia, én, Vaughn és az apja –,
és abban a pillanatban, ahogy a nappali közepén álltam, tudtam, hogy ez az új
otthonom.
Mosolyogva fordultam Vaughnhoz.
– Tartsuk meg!
Gondolkodás nélkül egyenesen a szülei felé fordult, és hunyorogva azt
kérdezte:
– Túl késő, hogy most kezdjek lázadni ellenetek? Mert ezúttal szépen
átbasztátok a fejem.
Az apja lekezelő vigyorral megveregette a vállát.
– Figyelj és tanulj, fiam!
– Nem biztos, hogy arra akarom áldozni az életemet, hogy átbasszam a
képzeletbeli gyerekeimet, már ha akarnánk őket – ellenkezett Vaughn.
Még mindig azt hitte, hogy nem vágyom gyerekekre. Az én buta, buta
férjem.
– Mást mondanál, ha megtudnád, hogy az univerzum másik felén akarnak
élni. – Az anyja kedvesen mosolygott, de a hangjában nem volt szemernyi
harag sem. Komolyan gondolta. Hiányoztunk neki.
 A következő hónapokban Spenceréknél, Todos Santos környéki
szállodákban, San Diegóban, valamint Knight és Luna Cole-nál laktunk.
Közel kellett maradnunk egymáshoz, amíg a ház tervezésén dolgoztunk. És
így sok időnk volt a reggeli szexre.
És az esti szexre.
Meg az éjszakai szexre.
Na jó, őszintén szólva, egész álló nap szexeltünk.
Tisztességesen szedtem a tablettát, nem szedtem antibiotikumot, és nem
tettem semmit, ami bekavarhatott volna. Véletlenül jött össze a gyerek, de a
legkevésbé sem bosszantott.
– Nem biztos, hogy tetszik a gondolat, hogy egy ilyen valami él a
feleségem testében. – Vaughn most felém fordul, kezében a táblázattal, és egy
vessző alakú rózsaszín pacára koppint.
– Nem biztos, hogy sok választásod van. – Elvigyorodom, és hátradőlök
az ágyon. – Különben is, ha ezt furcsának találod, akkor mindjárt még
furcsább lesz.
Vaughn csücsörítve leül mellém.
– Egy kérdés.
– Igen?
– Mi van, ha szar vagyok apaként? Úgy értem, tudom, hogy száz
százalékig kézben tartasz majd mindent, de mi van, ha én nem leszek elég jó?
– Szeretsz engem? – kérdezem tőle.
– Amíg meg nem halok – felelte. – És ez nem csak egy szófordulat, bár
nagyon megköszönném, ha nem tennél próbára ebben a kérdésben.
Már megtettem – mondanám legszívesebben. És te úgy döntöttél, hogy
nem ölsz meg mást miattam.
De erről nem túl gyakran beszélgetünk.
– Akkor kétszer, ha nem háromszor annyira fogod szeretni ezt a babát.
Csodálatos férj vagy. Miért ne lehetnél fantasztikus apa is?
Egymásra mosolygunk, és belép az orvos – ugyanaz, aki Vaughnt is
világra hozta. Hátradőlök, és hagyom, hogy jéghideg gélt spricceljen a
hasamra. A hasam a szokásosnál kicsit jobban kiáll, ahhoz képest, hogy
milyen messze még a szülés időpontja, de Emilia szerint azért, mert pici
vagyok, így minden jobban látszik. Emilia egy kicsit olyan, mint az az
anyafigura, amire Poppynak és nekem szükségünk is van anyu halála után, és
hagynám, hogy ez a tény megijesszen, ha nem lenne túl nyers, túl valóságos a
jelenlegi boldogságom ahhoz, hogy a múlt felzaklasson.
Az orvos figyeli a monitort, és a hasam körül mozgatja a szondát.
Mindannyian várakozóan bámuljuk a képernyőt. Vaughn fogja a kezemet.
– Mit mondott, hány éves? – kérdezi a doktornő, csevegésképpen.
– Huszonegy lesz – válaszol helyettem Vaughn, amikor észreveszi, hogy
túlságosan el vagyok kábulva az örömtől és a büszkeségtől.
Érzem, ahogy a lábával kopog a padlón. Ideges, de boldog.
– Miért? – kérdezi gyanakodva.
– Mennyire bírja az alváshiányt?
Vaughn és én szórakozottan összenézünk.
– Egész jól. Nem vagyunk mormoták. Különben is, Vaughn anyja sokat fog
segíteni nekünk, én pedig egy évig szabin leszek, miután megszületett a baba
– válaszolom vidáman, a kezdeti sokkból magamhoz térve. Amúgy sem értek
semmit abból, amit a képernyőn látok.
– Inkább babák. – A nőgyógyász megfordul, és rám vigyorog. Én csak
pislogok.
– Tessék?
– Miután megszülettek a babák, Mrs. Astalis-Spencer. Ön ugyanis ikreket
vár. Nem lesz elég az anyósa segítsége, szerezzen be két részmunkaidős dadát
is!
Kinyitom a számat, hogy mondjak valamit – bár tényleg nem tudom, mit is
lehetne mondani; a családomban nem szokás ikreket szülni, és Vaughnéban
sem –, felkászálódom az ágyról, amikor a férjem felkap a levegőbe, és
megcsókol az orvos előtt.
Lélegzet-visszafojtva nevetek, miközben letesz, és apró csókokkal áraszt
el. Úgy látom, kikelt magából. Fantasztikusan boldog. Sosem láttam még
ilyen boldognak.
– Na, most már félsz? – vigyorgok rá.
– Melletted? – mosolyog. – Soha.
 Köszönetnyilvánítás
Ez a sorozat egy nagy utazás volt. Nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet-
e megírni a Féktelen Szívtiprók gyerekeinek történetét, de ahogy leültem és
elkezdtem, természetesnek éreztem, hogy el kell mesélnem Daria, Knight,
Luna és Vaughn sztoriját. Annyira örülök, hogy megtettem! A sorozat néhány
könyvét azon műveim közé sorolom, amelyekre a legbüszkébb vagyok.
De nem tudtam volna megírni őket az alábbi varázslók segítsége nélkül:
A csodálatos szerkesztőim, Paige Maroney Smith és Jessica Royer
Ocken, akik hihetetlenül tehetségesek és elkötelezettek. Különösen akkor,
amikor olyan rém megszállottan figyelek minden egyes szóra. Köszönöm,
hogy el tudtok viselni engem!
Hatalmas köszönet Letitia Hassernek, aki ezt a borítót készítette
(megjegyzés: az olvasók Raphael Sayt akarták Vaughnként, és én nem
tagadhattam meg! Remélem, tetszeni fog), és Stacey Blake-nek a Champagne
Formattingtól, aki a belső oldalakat tette tökéletessé.
Nagy köszönet az ügynökömnek, Kimberly Browernek a Brower
Literarynél.
Hatalmas, HATALMAS köszönet a csodálatos marketingcsapatomnak, az
anyukámnak, Tijuana Turnernek, aki gyakorlatilag az egész életemet irányítja,
és a tesztolvasóimnak, Amy Halternek, Lana Kartnak és Sarah Grim
Sentznek.
Külön köszönet azoknak, akik folyamatosan elviselnek engem, azaz
Charleigh Rose-nak, Helena Huntingnak, Parker S. Huntingtonnak és Ava
Harrisonnak.
Továbbá a Sassy Sparrows körnek, az olvasócsoportomnak és az
olvasóimnak, akik arra késztetnek, hogy még jobb, még merészebb íróvá és
művésszé váljak. Köszönöm, hogy a helyes irányba tereltek. Mindig.
Egy személyes megjegyzés: nagyon megköszönném, ha az olvasás
végeztével posztolnátok egy rövid, őszinte kritikát a könyvről.
Szeretettel:
L. J. Shen
 Tartalom
Főcímdal
Első fejezet
Második fejezet
Harmadik fejezet
Negyedik fejezet
Ötödik fejezet
Hatodik fejezet
Hetedik fejezet
Nyolcadik fejezet
Kilencedik fejezet
Tizedik fejezet
Tizenegyedik fejezet
Tizenkettedik fejezet
Tizenharmadik fejezet
Tizennegyedik fejezet
Tizenötödik fejezet
Tizenhatodik fejezet
Tizenhetedik fejezet
Tizennyolcadik fejezet
Tizenkilencedik fejezet
Huszadik fejezet
Huszonegyedik fejezet
Huszonkettedik fejezet
Huszonharmadik fejezet
Huszonnegyedik fejezet
Huszonötödik fejezet
Huszonhatodik fejezet
Huszonhetedik fejezet
Huszonnyolcadik fejezet
Epilógus
Köszönetnyilvánítás