NEMERE ISTVÁN

TILTOTT

KÖNYVEK

© Nemere István

© Pallas Antikvárium Kft., 2008

Előszó

Az első mű, amit cenzúrázni próbáltak, már Krisztus előtt pár száz évvel keletkezett. A legutolsó meg
talán tavaly, vagy tavalyelőtt? Tisztában kell lennünk azzal a ténnyel, hogy cenzúra szinte mindig
volt, van is sokfelé, és még lesz is egy ideig.

A könyv mindig is veszélyes „üzem” és egyben veszélyes fegyver is volt. Könyvet írni nemegyszer
életveszélyt hordozott magában a szerzőre nézve. Könyvet terjeszteni és olvasni sem volt
veszélytelen. A szó önmagában is álnok eszköz, sok sebet ejthet. Hát még a kinyomtatott, a terjesztett,
gyakorlatilag mindenfelé eljutó szó!

Cenzúra és tiltás − párban jártak a legrégebb időktől. A cenzorok a legtöbbször négy okból nem
engedték át a műveket saját szűrőiken. A cenzúra az esetek 99 százalékában politikai, vallási, erkölcsi
és társadalmi okokra szeretett hivatkozni minden korban és minden földrajzi szélességen. Mind a négy
csoportban számos árnyalatot, okokat és ál-okokat fedezhetünk fel.

Vannak szerencsés országok, ahol a cenzúra szó gyakorlatilag ismeretlen, mert az utóbbi egy-kétszáz
évben soha nem alkalmazták − de az ilyen országokat egy kézen meg lehet számlálni. Sokkal
gyakoribb volt − külö-

nösen a középkorban és utána −, hogy a hatalom (legyen az bármilyen szí-

nezetű is, főleg a régi korokban) alaposan megválogatta, miről szerezhet tudomást az állampolgár és
miről csak a hatalom többi embere, és mi az, amiről egyik sem. Ezek azok a hatalmak − ma is − ahol
az „állampolgár” szót birtokos esetnek hiszik, vagyis a vezetés meg van győződve arról, hogy a polgár
az állam tulajdona, ezért az állam mondja meg, mire van, mire lehet neki szüksége és abból is mennyit
kaphat meg, mikor és hogyan…

Volt idő, és olykor a totalitárius államokban ma is előfordul, hogy a cenzúra legdrasztikusabb

formáját űzik: egy-egy, odafönt nem tetsző könyv szerzőjét meggyilkolják, más esetben ez, vagy
majdnem ilyen drámai sors várhat olvasóira is. Ugyanakkor a másik póluson ott vannak például az
amerikaiak, az Egyesült Államok lakói, akik mivel cenzúrát sohasem ismertek, igazából el sem tudják
képzelni annak mélységeit és rettenetes, köznapi valóságát. Ezeket mi, a világnak ebben a felében
nagyon is átéltük.

Láttam olyan „szakirodalmat”, ahol amerikai szerzők száz betiltott könyvet soroltak fel − de bizony
ennek az ötöde sem volt igazán betiltott könyv. Ők kénytelenek voltak idesorolni teljesen
jelentéktelen eseteket is, csak hogy meglegyen a mágikus mennyiség, a száz könyv. Nekik már az is
„betiltott” könyvnek számított, ha egy könyvet mondjuk száz évvel megjelenése után egy istenháta-
mögötti missouri iskolában néhány szülő vagy tanár elhagyandó tananyagnak nevezett, vagy néhányan
felemelték a szavukat a könyv ilyen vagy olyan szellemisége, tartalma, vagy szerzője ellen.

Nem volt igazuk. Nem ezek az igazi cenzúra állomásai. Itt valódi drá-

mák játszódnak le, és nemcsak az író vagy néhány olvasója károsodik, hanem olykor egész
társadalmak. Cenzúra miatt vesztek el már értékes tudományos felfedezések, nem kezdtek időben
hatni bizonyos társadalmi fo-lyamatok. Amikor majd beleolvasnak ebbe a könyvbe, hitetlenül
dörgölik a szemüket, és egyre-másra kérdik majd: hát ő is, meg ő is, meg az is és amaz is..? Igen, a
cenzúra, a tiltás olykor meglepő műveket vett célba. És ha nem a nyílt tiltás, akkor bírósági perek
és/vagy más drasztikus módszerek próbálták a műveket elválasztani az olvasóktól. Csak megemlítem
− a teljesség igénye nélküli − hogy voltak idők és helyek, amikor és ahol cenzúrázták még a Bibliát is
− és ezek keresztény országok voltak. A filozófusok, vagyis a gondolkodás barátai és serkentői közül
ezerféle módon korlá-

tozták például Spinoza, Machiavelli, Hobbes, Hume, Voltaire, Rousseau, Diderot, Shakespeare, La
Fontaine, Dante, Ovidius, Boccaccio, Moliére, Cervantes, Swift, Mark Twain, Stendhal, Balzac, Zola,
Victor Hugó, G.B.

Shaw, Moravia és mások műveit.

A cenzúra tekintetében nincs objektív mérce. Mindig a hatalom állapítja meg: mi nem tetszik neki és
miért? A cenzúrának a századok során külön-féle intézményei voltak. Az európai középkorban a
legerősebb ilyen hatalom egyenesen túlnyúlt az államok határain − a római keresztény, majd katolikus
egyház egész szervezetével, beleértve a Szent Inkvizíciót is, befolyásolta a művek terjedését, sőt, sok
mű megjelenését eleve lehetetlenné tette. Ha ez a rendszer nem működik, minden társadalmi változás
sokkal hamarabb következett volna be Európában és így aztán a világ más részein is. Ez az igazi bűne
a katolikus egyháznak, nem, vagy nem csupán önmagában az inkvizíció működtetése. Az inkvizíció
csak egy eszköz volt az emberek szabad gondolkodásának korlátozására, sőt megakadályozására −

és ez a valódi bűn.

Ma már kevesen érzik-értik, hogy két dolognak milyen nagy hatása volt akkoriban. Az egyik a
könyvnyomtatás feltalálása, a másik a keresztény egyházban bekövetkezett szakadás. E kettő együtt
alaposan megnövelte a lehetőségeket, amivel a szabad szó és gondolat eljuthatott a szélesebb tö-

megekhez.

Európában első volt a politikai cenzúra, azt követte a vallási. Később természetesen itt-ott
szétválaszthatatlanul összefolyt a két tilalmi rendszer, azok ok-okozati összefüggései is. A nyomtatás
elterjedése valóságos „gon-dolatháborút” indított el, amely évszázadokon át tartott (valamilyen
értelemben ma is tart még). A politikai hatalom és az egyház(ak) mindig is korlátozni akarták az
emberek gondolkodását, információhoz jutását. Ezek a legjobb bizonyítékok arra, hogy mindkét
hatalmi ágazat emberellenes volt és nagyrészt az ma is.

X. Leó pápa 1515-ben elhatározta és kihirdette, hogy ezen túl minden könyvet, megjelentetése előtt be
kell mutatni, engedélyeztetni kell a helybe-li egyházi hatóságnál. Ezért aztán a különféle helyi egyházi
hatóságok, püspökségek, egyházkerületek, országos egyházi szervezetek − saját tilalmi listákat
jelentettek meg. Mert hát, persze aki csak tehette, igyekezett megkerülni a tiltást, és könyvek bizony
születtek engedélyek nélkül is. Akkor ezeket be kellett tiltani, vagyis jelezni az egyházhoz hű, vallásos
embereknek, hogy ezt vagy azt a könyvet − amazt meg pláne! − nem szabad elolvasniuk, mert akkor
lelkük elkárhozik, az ördög befolyása alá kerülnek, és a pokolra jutnak.

1557-ben már központosították ezeket a listákat, és attól kezdve évről évre szépen megjelent az Index
Librorum Prohibitorum, vagyis a Tiltott Könyvek Jegyzéke. Röviden az „Index”! Egy ilyen listára
került fel Ovidius is, mint föntebb a névsorban említettük, és ahol őszintén szólva kicsit
kakukktojásnak tűnt - de ne feledjük, a középkor vallásos emberét a „főnö-

kök” (pápák, császárok, királyok, fejedelmek, püspökök, plébánosok) igyekeztek távol tartani a pajzán
gondolatoktól, a szextől, a szerelmi leírá-

soktól (így került a listára Boccaccio) is, nemcsak az „ördög egyéb műveitől”. Mellesleg jegyezzük
meg, azokban az időkben a protestáns egyházaknak is voltak tilalmi listáik, és ők is legalább olyan
határozott tiltásokkal operáltak, mint a katolikus egyház.

Európában legelőször a felvilágosult angol törvényhozás (londoni parlament, 1695) döntött úgy, hogy
minden könyv szabadon megjelenhet, de ha valakinek nem tetszik egyik vagy másik, úgy érzi,
valamiért káros a mű

terjesztése, akkor a független bírósághoz fordulhat. Tulajdonképpen ezzel a lépéssel deklarálták első
ízben ezen a bolygón „a nézetek szabad terjeszté-

sének” elvét. Ettől kezdve ez volt az irány, és a folyamat (sajnos, túl lassan) tart a mai napig is. Az
amerikai Függetlenségi Nyilatkozat vagy a francia forradalom emberjogi-polgárjogi nyilatkozata is
ebben az irányban tett nagy lépéseket. Mindazonáltal a politikai és vallási cenzúra − mint majd látni
fogják − „vidáman” élt a huszadik század végén és él ma is.

Hosszú ez a harc, és még nincs vége.

Könyvünkben, időrendben haladunk majd és ügyet sem vetünk a más hasonló munkák, vagy akár
forrásmunkák szerzői által e tárgyban megszokott négyes felosztásra. Mi nem aszerint csoportosítjuk
a betiltott műveket, hogy azokat vajon vallási, politikai, erkölcsi vagy társadalmi okokból tiltották el
az olvasóktól, akadályozták megszületésüket, kiadatásukat, terjesztésüket. Az egyetlen logikai
sorrend, amihez ragaszkodunk, az a művek első megjelenésének időrendisége, semmi egyéb.

Első könyv:
TALMUD
A judaizmus szokásjogának és hagyományának összegyűjtött szövegeit még az ókorban írták le,
valamikor Krisztus előtt 500 és 200 között. Tör-tént mindez Palesztina és Mezopotámia területén.

A cím a héber „talmud”, azaz „tanítás” szóból ered. A héber Biblia mellett ezt a művet tartják a
judaizmus egyik fő alapjának és a zsidó kultúra legfontosabb művének. Minden ortodox, vagyis az ősi
hithez aránylag változatlan formában hű és ragaszkodó zsidó számára vallási ügyekben a Talmud a
tekintély.

Mint látni fogják, az egyes vallások alapművei elsősorban a vele konku-rens más, régebbi vagy újabb
vallások, és egyházak cenzúrája alá eshet, annak volt-van kiszolgáltatva. A Talmudot sem a zsidók
cenzúrázták, hanem a másvallásúak. És ez a cenzúra sok évszázadon át tartott. Valóságos külön
története van, amiről érdemes azért néhány szót ejtenünk.

A kereszténység első évszázadaiban, sőt, szinte első fél évezredében, nem nagyon törődtek a
keresztény teológusok azzal, ki milyen más munkát írt le korábban. Nagyon is benne voltak a maguk
vallásában, csak azzal foglalkoztak. De aztán később, különösen a hetedik századtól, vagyis már a
középkortól kezdett zavarosabb lenni a helyzet. A teológia tantárgy lett, ehhez − ha még kézzel
másolták is − tankönyveket kellett írni. Ugyanakkor felbukkantak olyan írások is, amelyek nem úgy
magyarázták a világot, ahogyan a keresztény könyvek. Az egyik ilyen volt éppen a Talmud, amelyik
ezért „bukott meg” a teológusok körében.

Ahogyan mentek előre az időben, a katolikus egyház mind szigorúbb ál-láspontot képviselt mindazzal
szemben, ami nem volt összhangban a keresztény tanítással. A Talmud és más zsidó vallási könyvek
akkortól váltak a keresztény tudósok kritikus vizsgálódásának célpontjává.

De még így is újabb fél évezrednek kellett eltelnie, mire 1144-ben a teológusok kérésére az akkori
pápa nemcsak hogy betiltotta a Talmudot, hanem az Egyház − legalábbis egyelőre csak Párizsban −
utasítást adott a Talmud fellelhető példányainak elégetésére. (Tehát ne feledjük el: nem a fasiszták
és/vagy a kommunisták voltak az első könyvégetők a történelemben, hanem már ezervalahányszáz
évvel korábban az Egyház vetemedett erre a gyalázatosságra, mondja ezt most egy író, tehát
könyvekért és könyvekből élő ember azoknak, akik − mivel éppen egy könyvet tartanak a ke-zükben −
szintén a Könyv barátainak számítanak.) A vád: a szent könyv tartalma erkölcstelen és istentelen!
Istenkáromlással vádolták azt a könyvet, amelyben pedig ennek nyoma sem volt. De mint tudjuk a
későbbi eseményekből is, az Egyházat voltaképpen sohasem izgatták olyan apróságok, mint igazság
vagy méltányosság.

A következő száz évben aztán az üldöztetés tovább folyt és ennek nyo-mait felleljük a
szakirodalomban is. Ez a kampány fokozatosan kiszélese-dett és már rég nem csak a Talmudról volt
szó, amikor 1239-ben IX. Gergely pápa megparancsolta, hogy az egész földrészen, minden keresztény
országban égessenek el minden zsidó könyvet, amit csak találnak! Hogy ez milyen kulturális értékeket
sodort végveszélybe, csak elképzelni tudjuk (vagy még elképzelni sem). Nem árt megjegyezni erről a
pápáról, hogy aligha ragadhatta el a fiatalos hevület, a kamaszos szögletesség, és a felnőttek világa
iránti megvetés. Ifjonti, forradalmár hév aligha lelkesítette, lé-

vén, hogy hetven éves elmúlott, mire megválasztották. A pápasága tizennégy évéből tizenhármat
háborúzással töltött, folyton a német-római csá-

szárral, II. Frigyessel állt harcban, és nem habozott az Antikrisztus előfutá-

rának nevezni. Egyfelől ő avatta szentté Assisi Ferencet, megalapította a párizsi egyetemet, vagyis
csupa pozitív dolgot tett volna − ismétlem, volna! − ha mindezek mellett nem alapítja meg a független
pápai fennhatóság alatt álló inkvizíciót is. Legalábbis egyik alapítója volt… A vatikáni szakkönyvek
jelentős pápának tartják őt. Mi kevésbé - hogy finoman fogalmaz-zunk.

Állítólag azok a zsidók beszélték be neki, hogy a Talmud eretnekséget tanít, akik áttértek a keresztény
vallásra. Ezek után jött a könyvégetési rendelet. Még szerencse, hogy esztelen rendeletét
maradéktalanul csak Franciaországban hajtották végre, másutt − Angliában, Navarrában, Kasztíliá-

ban és Portugáliában − csak részben. Ennek a hanyagságnak (?) köszönhető, hogy fennmaradt a zsidó
vallási irodalom egy része.

Ám úgy látszik, az Egyház is észrevette egy idő után, hogy a dolog mégsem ment olyan könnyen, mert
Gergely egyik utóda, IV. Ince ismét utasította az akkori francia királyt, IX. Lajost, hogy a Talmud
összes fellelhető példányát égesse el. Négy évvel később megint zsidókönyv-égetésre felszólító
parancs jött hát, és ennek eredményeképpen húsz szekérderéknyi könyv lángolt Párizs egyik terén,
persze a bámészkodó és félrevezetett kö-

zönség nagy lelkesedése közepette. Mentségükre szóljon e szájtátiaknak: legtöbbjük nemcsak hogy
nem tudott olvasni, de azt sem tudta, mi az, hogy könyv! Ha a korabeli kocsmák felgyújtására,
elpusztítására érkezik parancs, akkor bizonyára nem lelkesedtek volna ennyire, hanem ellenállnak, így
azonban ők nagy tömegben − minden akkori ország lakosságának 99,5

százaléka − kívül álltak a könyvek, az olvasás, a művelődés világán. Ezeket az embereket tehát nem
aggasztotta a könyvégetés cselekménye, az égő

könyvek látványa bennük legfeljebb a lappangó vagy nem is lappangó an-tiszemitizmust ébresztette
fel. Rövidebben fogalmazva: fogalmuk sem volt arról, mi történik a szemük láttára…

Az égetésre szánt könyvek elkobzására ravasz módszer találtak ki.

Olyan zsidó ünnepeket kerestek, amikor a zsidó hívek a zsinagógákban imádkoznak, akkor előre
felkészített kisebb „kommandók” betörtek a zsidók házaiba és összeszedték az ott található könyveket.
De az is megesett, hogy más napokon, amikor a zsinagógákban nem volt senki, oda törtek be a szent
könyvekért.

De ez sem volt elég, a következő évtizedben Kelemen pápa már egy cenzúra-bizottságot hívott össze,
amelynek meglehetősen különös feladatot szánt: a tisztes, a pápa szempontjából megbízható papi
személyek tanulmányozzák át a Talmudot és húzzák ki belőle a keresztények számára sértő

részeket! Vagyis cenzúrázzák meg egy másik, az övéknél sokkal ősibb vallás szent könyvét a saját,
aktuális szempontjaik és a belátásuk szerint… Ha belegondolnak, hogy ez milyen abszurd dolog!
Kicsit olyan, mintha ma a szcientológusok vennék elő a Bibliát és mindenkire, a keresztényekre is
kötelező érvénnyel kihúznának belőle részeket, amelyek nekik nem tetsze-nek, és ezután a világ csak
ilyen csonkított Bibliákat használhatna… Vagy mintha az iszlám hívei vennék kezükbe a buddhizmus
szent iratait, és kedvükre húzogatnák ki belőle a nekik nem tetsző részleteket. Ugye, milyen abszurd?
Annyira az, hogy el sem tudjuk képzelni mindezt, nem hogy meg-tenni.

De IV. Kelemen korában ez nagyon is normálisnak, kézenfekvőnek tűnt, a zsidókon kívül senki nem is
ellenezte. Mi több, ezeket a csonka Talmudokat még engedménynek is tekinthették a zsidók, hiszen
így legalább ezek a példányok megmaradhattak a birtokukban. A keresztény teológusok ezt nevezték a
Talmud „megtisztított változatának”, és roppant elégedettek voltak művükkel. Persze, Kelemen nem
nyugodhatott ezután sem, Angliá-

ban például arra kényszeríttették a zsidókat, hogy a birtokukban lévő Talmud-példányokat

szolgáltassák be az… Inkvizíciónak.

A tizennegyedik és tizenötödik században, például Franciaországban végig antiszemita hangulat

uralkodott, ami rányomta bélyegét a zsidó szentkönyv sorsára is. 1415-ben egy újabb túlbuzgó pápa −
miközben olykor egyszerre kettő, sőt három pápája is volt az Egyháznak, ezek egymást megfojtották
volna egy pohár vízben, és súlyos harcokat vívtak a trónért, minden bizonnyal a keresztényi szeretet
jegyében. A pápáknak és ellenpá-

páknak arra mindig maradt egy kis idejük, hogy üssenek egyet-egyet a Talmudon… nos, ez a pápa −
egyszerűen megtiltotta a Talmud olvasását és birtoklását úgy a zsidóknak, mint a keresztényeknek is!
Vajon mit szóltak volna a keresztények, ha valaki megtiltja nekik a Biblia birtoklását, haszná-

latát?

És most jön egy érdekesség: a technikatörténet, a vallástörténet és az ideológiai találkozása. Ugyanis

ekkortájt találták fel a könyvnyomtatási technikát − legalábbis Európában − és nem csoda, hogy a
zsidók rögtön a megváltást látták benne. Ne feledjük, akkor már évszázadok óta módszere-sen égették
el a Talmudokat, vagyis nagyon kevés példány maradt fenn az eredeti, meg nem csonkított
változatból. A hívek értelemszerűen ez utóbbi-akat ismerték el csupán. Egy-egy Talmud, vagy
bármilyen testesebb könyv lemásolása a korabeli szinten − kézzel − évekig tartott. Ezért volt az, hogy
például a középkori Magyarországon az értelmes, egyben gazdag emberek olykor egész falukat adtak
egy-egy könyvért és nagyon, de nagyon gaz-dagnak számított az a nemes úr, akinek esetleg akár tíz-
tizenöt könyve is volt...! Az ilyennek csodájára jártak akkor, amikor még a magyar főnemesek között
is általános volt az írástudatlanság. Bizony szégyen-szemre megesett még a tizenötödik, tizenhatodik
században is, hogy a Bécsben vagy Velencében, vagy Konstantinápolyban diplomáciai egyezség,
megál-lapodás után csak egy-egy főpap tudta a díszes okmányokat aláírni, a törté-

nelmi nagy neveket viselő főuraink meg csak egy-egy formás kis keresztet rajzoltak oda… Bizony
még Hunyadi János sem tudott írni-olvasni.

A könyvnyomtatás nem csak a tudás és a könyv történetét határozta meg. Döntő jelentősége abban
állott, hogy attól kezdve nem egymástól mindig valamiben különböző, kézzel írt könyveket állítottak
elő. A könyvek idővel szabványosak lettek, egy kiadáson belül mindegyik tartalma betűhíven
egyezett, és sok volt belőlük − tehát a könyvből olcsó árucikk lett.

De ami ennél is fontosabb volt, és mint majd látni fogják, máig fontos tulajdonsága a nyomtatott
műnek (akkor is, amikor a huszonegyedik szá-
zadban a technika már olyan magasságokba emelkedett, hogy nem is mindig nyomtatás a nyomtatás)
− az, hogy a könyvekkel ily módon meg lehetett kerülni a cenzúrát. Most már nem egy ember készített
kézzel egy máso-latot két év alatt, hanem egy nap alatt akár száz könyvet is lehetett készíte-ni. És
sejthető volt, hogy a nyomdák majdan elszaporodnak, mindenfelé lesz belőlük, és nincs az a hatóság,
amelyik mindegyiket folyton szemmel tudná tartani!

Már 1482-ben megjelent az első héber betűkkel nyomatott könyv a spa-nyolországi Guadalajarában.
De tíz év sem kellett hozzá, a spanyol inkvizíció előbb kiűzette a zsidókat ebből az országból, majd
egy nagy nyilvá-

nos égetésen 6 ezer „mágikus és a zsidó hibákkal teli” könyv vált a lángok martalékává.

És ezzel már át is léptünk az 1500-as évekbe. 1509-ben egy zsidóból ki-keresztelkedett német pap,
Johannes Pfefferkorn felhívta a német császár uralma alatt lévő fejedelemségeket, hogy pusztítsák el a
zsidó könyveket.

Értelemszerűen elsősorban a Talmud volt a célpont. Miksa császár úgy érezte, egyedül nem dönthet ez
ügyben és felkért egy másik, nagyon is katolikus szakértőt, adjon tanácsot. A szakértő Johann
Reuchlin volt, aki maga is foglalkozott a héber nyelvvel, ki is adott egy nyelvtant − kereszté-

nyek számára. Ő, az igazi keresztény pap meg amellett állt ki: nemhogy el kéne pusztítani a zsidó
könyveket, ellenkezőleg. Tanulmányozni kell őket azért, hogy jobban megértsék a Bibliát!
Mondhatnánk, ő volt az első − legalábbis aki nyilvánosan kiállt véleménye mellett −, aki felfogta,
hogy a két mű valahogyan összefügg: a Talmud a Biblia őse.

Mi több, Reuchlin azt is javasolta, hogy a zsidóktól kérjenek könyveket a német egyetemek, és az
összes egyetemen kötelezően alapítsanak „zsidó-

tanulmányi szakot”! Mondani sem kell, hogy Reuchlin ötlete egyfelől nagy feltűnést, másfelől még
nagyobb felháborodást váltott ki. Ma már nehéz elképzelnünk, de a következő években a német
értelmiség két táborra szakadt, ahol a humanisták, felvilágosultabb személyek támogatták a papot,
míg egyházi társai és főleg az inkvizíció vaskalaposai ellene szólaltak fel.

A vita elgyűrűzött egészen Rómáig, ahonnan aztán 1521-ben megtiltották a katolikus pap írásainak
közlését, míg a zsidóból lett pályatársa, Pfefferkorn szabadon közölhette Talmud- és zsidóellenes
iratait. De aztán változott a helyzet, mert jött X. Leó pápa, aki nagy műveltségű, humánus férfiú volt,
mindamellett a nagy Lorenzo Medici egyik fia, aki pápaként − legalábbis eleinte − felvilágosultan
viselkedett és reagált. Később persze, miután há-

borúkba bonyolódott a franciákkal és meg kellett küzdenie Lutherrel is −

már más ember lett belőle. Ám 1520 körül még érzékeny volt az efféle dolgokra − engedélyezte
például a Talmud kiadatását! De csak Velencében és korlátozott ideig. Akkor és ott aztán egymás után
többször megjelent a szent könyv.

Mielőtt valaki azt hinné, hogy Luther és követői mindenben szembefordultak az egyházzal, azoknak
megjegyzem: hamarosan ő is a zsidók ellen volt, követelte, hogy deportálják őket Palesztinába,
gyújtsák fel a zsinagó-
gákat, égessék el a könyveiket...

Alig harminc évvel később egy másik pápa már visszavonta a Talmud nyomtatási engedélyét,
következett az ellenreformáció korszaka, amikor az Egyház véres erőszakkal számolt le minden
„eretnekkel”. Akkoriban a püspökökre, egyházi szervezetekre bízták, hogy a zsidóktól szedjék össze,
kobozzák el az összes könyvüket, elsősorban persze a Talmudot. Amiket aztán éppen a zsidó újév első
napján, egy ünnepen égettek el mindenfelé nyilvánosan. Az Egyház kiközösítéssel fenyegette meg
mindazokat a nyomdászokat, akik zsidó könyveket nyomnak és terjesztenek. Német és olasz
városokban felbecsülhetetlen értékű kéziratokat és könyveket égettek el. Csak a cremonai Talmud-
iskola felszámolása során 12 ezer pótolhatat-lan héber kézirat veszett el örökre.

A reneszánsz korban nem jelent meg egyetlen Talmud sem, a tizenhatodik század vége felé azonban
ismét enyhült a szigor − a csonka változatot kiadhatták itt-ott, hosszas utánjárások árán. Attól kezdve,
ha meg is jelent valahol Európában, csak a „megtisztított” változat kerülhetett ki a nyomdagépek alól.
Érdekes, hogy amikor a Vatikán anyagilag igen megszorult, nem kis zsidó „adomány” elfogadása után
engedélyezte egyszer-egyszer a teljes Talmud kiadását is… Hát igen, a pénz nagy úr.

1592-ben VIII. Kelemen pápa ismét a „keménykedés” útját választotta.

De mit is várhattunk volna attól az embertől, akinek az utasítására Giordano Brunót máglyára
küldték? Kelemen egy külön bullát, azaz pápai rende-letet adott ki, amelyben megtiltotta zsidóknak és
keresztényeknek az „istentelen talmudista kéziratok és könyvek” tanulmányozását, birtoklását,
vásárlását és terjesztését, azaz igyekezett bezárni minden lehetséges nyí-

lást. Gyakorlatilag minden héber nyelvű írást betiltott, merthogy azok „rej-tetten vagy nyíltan
tartalmaznak eretnek állításokat a Szentírás ellenében”.

Ő már odáig jutott, hogy a „megtisztított Talmudot” sem engedélyezte és szinte természetes volt
számára, hogy megparancsolta minden héber nyelvű könyv elégetését.

Igazából a katolikus Egyház egészen a tizennyolcadik század végéig ül-dözte a Talmudot. Egy pápa
még 1775-ben is külön rendeletben erősítette meg elődei tiltásait. De ne higgyük, hogy a Talmud
„megúszta” baj nélkül a huszadik századot! Amit sokan már nagyon felvilágosult időszaknak hittek,
az még akkora bajt hozott nemcsak a zsidókra, de a szent könyvre is, mint a régi századok. A
Talmudot elsősorban a hitleri Németországban és az általa megszállt területeken üldözték - no és,
amiről kevesebben tudnak: a Szovjetunióban. Abban a nagy országban, ahol az idegengyűlölet általá-

ban, és az antiszemitizmus még él és hat, az 1920-as években ideológiai okokból az összes nagy vallás
könyveit el akarták tüntetni, megsemmisíte-ni. Ezért minden nyilvános könyvtárból eltávolították
nemcsak a Talmudot, de a Bibliát, Koránt és más vallások alapkönyveit is.

A második világháború, a náci őrület idején szerte Európában legalább annyi zsidó könyv pusztult el,
köztük a Talmud példányainak ezrei, mint a sötét középkori, inkvizíciós időkben. Némi javulást csak
az 1960-as évektől várhattak a Talmud hívei, amikor is a katolikus egyház elítélte az anti-
szemitizmust. A II. Vatikáni Zsinat után és óta az Egyház − legalábbis szavakban − a judaizmus és a
kereszténység közös gyökerei mellett foglal állást.

De hogy ez az álláspont meddig tart, senki sem tudhatja.

Második könyv:

KORÁN

A Korán − egy külön világ. Nemcsak azért, mert igen szép arab nyelven íródott, amelynek hangos
felolvasása valóssággal extázis-szerű állapotba juttatja a nyelvet értő hallgatót − hanem mert egy, az
európai ember számá-

ra teljesen más világról tudósít és így válik önmaga is egy kis kozmosszá.

Az iszlám is a világvallások egyike. A huszonegyedik század elején, amikor e sorokat írjuk, több mint
egymilliárd ember követi az „önátadást” (az iszlám szó eredeti jelentése) az istennek, a hitnek. Vagyis
a Földön minden hatodik ember iszlámhívő, és ezzel bizony számolni kell.

Ez egy „kinyilatkoztatott” vallás, amelyet a Kr. utáni hetedik században élt próféta, Mohamed
hirdetett. Ő bizonyos különleges pszichés állapotok-ban, transzban, magától az istentől, akit az
iszlámhitűek Allahnak nevez-nek, kapta a tanítást. A „korán” (kúrán) szó az arab nyelvben „hirdetést,
kihirdetést”, és/vagy „recitálást” jelent. Igen, a Koránt Allah sugalmazásai nyomán Mohamed
„recitálta”, szavalta elsőnek, és azóta is ezt teszik a hit követői.

Így a Korán már a címével is utal a vallás legalapvetőbb tulajdonságára, lényegére: az Allahtól kapott
tanítás közvetítésére, továbbadására, értelmezésére. A hit terjesztése itt is, mint minden vallásnál,
alapkövetelmény. A Korán nem csak egy vallástörténeti dokumentum, ahogyan sokan látni szeretnék,
hanem értékes történeti, politikai, gazdasági forrás, amely annak ellenére, hogy ezerháromszáz évvel
ezelőtt keletkezett, rengeteg ember mai nézeteire, sőt, mindennapi életére is kihat. Az iszlám világ, az
arab kultúra hagyományainak értelmezésében is segítségünkre lehet a modern időkben.

A Korán annakidején sokat segített a széttagolt, egymással nemegyszer ellenséges arab törzsek
összefogásában, sőt, egyesítésében. Eleinte persze csak keletkezése helyén: az Arab-félszigeten,
vagyis a mai Szaúd-Arábiában, ahol a szent városok is találhatók. Mohamed élt Mekkában és
Medinában, bár sokfelé megfordult. Kevesen tudják a keresztény világban, hogy a Korán számos
helyen kapcsolódik a Bibliához, nemcsak ótestamen-tumi alakokat említenek benne, de Jézust is.

Az európai emberek, elsősorban persze a nagy kitekintéssel rendelkező

gondolkodók is elég régóta érdeklődtek a Korán iránt. Hát hogyne foglalkoztatta volna őket annak a
vallásnak az alap-irata, amelynek követői akkoriban már rég elfoglalták a Szentföldet, övék volt
majdnem az egész Ibériai-félsziget, Észak-Afrika, Európában pedig a Balkán! Törökök, azaz iszlám-
hitűek foglalták el Európa közepét, felnyomultak majdnem Bécsig és tudni lehetett, hogy valahol
messze, napkeleten egész földrésznyi ember él, akik mind a Korán tanításait követik.

Már a középkorban is foglalkoztatta a híres gondolkodókat, művelt embereket a Korán, bár a teljes
fordítását még nem ismerték. Amikor aztán megismerték, akkor meg sokan csodálták, nem kevesen
azonban csalódá-

suknak adtak hangot, többre számítottak. A teljes fordítások megjelenésé-

vel a legtöbben belátták, hogy foglalkozni kell vele. A legújabb korban −

mondjuk így: a huszadik század elejétől kezdve − a vallástörténeti összefüggések mellett egyre inkább
odafigyelnek a Koránra úgy is, mint közös-ségszervező, társadalomépítő elvgyűjteményre, erőre…
Tovább megyek: mint társadalomintegráló rendszerre is.

Egy iszlám hitű számára a Korán, amit kezébe vehet, egy jelképes égi példány másolata itt a földön.
Szent könyv, amely kezdetben, írott formá-

ban nem is létezett, csak szavalták. Amikor Mohamed előállt ezzel a szö-

veggel (aki eléggé művelt ember volt ugyan, de ilyen mesteri szöveget önmagától létrehozni nem
tudott volna − többek között ez is a Korán isteni eredetének egyik bizonyítéka), akkor pálmalevelekre,
kövekre, csontokra (!) és kéregdarabokra jegyezték le a korabeli írástudók. A különféle szö-

veg-részeket a kalifák gyűjtötték, majd szerkesztették össze.

A korán 114 szúrából, azaz fejezetből áll, vannak köztük többoldalasak, és van, amelyik csak pár
mondatból áll. A Koránban érdekes lehet szá-

munkra, nem-iszlámhitűeknek, hogy az Isten-Allah mindvégig egyes szám első személyben nyilvánul
meg, így „beszél” hallgatóihoz, híveihez.

Sokat írhatnánk magáról a Koránról − akár oldalak százain keresztül −

de igazából nem ez könyvünk célja. A Korán az arab világban természetesen − legalábbis tudomásunk
szerint − sohasem volt betiltott mű, de előre sejtheti még a laikus is, hogy nem ok nélkül került bele
ebbe a könyvbe.

Bizony, mint minden komolyabb vallási alapmű, ez is szúrta a szemét más, meggyökeresedett
vallások, de főleg egyházak vezetőinek.

A Korán európai fogadtatásának legnagyobb ellensége a keresztes hábo-rúk voltak. Az a tény, hogy
„hitetlenek” foglalták el Krisztus egykori életterét, és a Biblia, vagy legalábbis az Újszövetség
helyszíneit, a „pogányok” ellen hergelte az európai keresztényeket. Így azon sem lehet csodálkozni,
hogy a Korán ismerete nélkül az Egyház az iszlám hitűeket eleve „pogánynak”, Mohamed prófétát
„bitorlónak és eretneknek”, magát az iszlámot pedig eretnekségnek bélyegezte anélkül, hogy
belemerült volna a részletekbe.

A művet mellesleg már csak azért sem ismerhette, mert a Koránt keletkezése után fél évezreden át
Európában tulajdonképpen senki sem olvasta, hisz nem volt lefordítva. Csak az 1100-as évek közepén
fordította le latinra egy francia szerzetes a híres Cluny apátságban.

Az arabok, törökök, pogányok elleni érzület erős volt az európaiakban, így hát senkinek sem állott
érdekében ezt az ügyet „piszkálni”. Nem merte senki magára vállalni a „pogány-barátság” ódiumát, és
mivel a Korán eretnek műnek számított, hát fordítása, kiadása, terjesztése is tiltott volt,
„természetesen”.

1215 körül már a keresztény világban mindenfelé ugyanolyan szigorú jogszabályokat hoztak a
muzulmánok, mint a zsidók ellen. A spanyol inkvizíció, legalábbis spanyol földön, megtiltotta a
Korán lefordítását latinra és ez a tilalom egészen az 1790-es évekig érvényben volt.
A Koránt eredeti arab nyelven, a mi földrészünkön csak az 1530-as évek elején tették közzé − de ez
semmit sem jelentett, mert a Velencében megjelent könyvet pápai rendeletre azonnal elégették. Csak
remélni lehet, hogy valahány példányt megmentettek, ha más nem, hát azok, akik a nagy munkában
részt vettek. Tízegynéhány évvel később sem járt sikerrel az a baseli (Svájc) nyomdász, aki egy latin
nyelvű Korán-fordítást adott ki. A helyi hatóság azonnal lecsapott és elkobozta az összes példányt.

Érdekes módon ugyanaz a Luther, aki a Talmudot (lásd előző fejezet) elégetni parancsolta, a Koránnal
szemben jóval engedékenyebb volt. Még pártolta is kiadását, persze csak azzal a céllal, hogy a belőle
felkészült keresztény hit-vitázók majd egyszer, valahol, „tönkrezúzhassák a Sátán híve-it, a
muzulmánokat”, hogy szó szerint idézzük őt. Mi több, az első engedé-

lyezett Korán kiadásához maga Luther és a másik nagy protestáns reformá-

tor, Melanchton írtak egy-egy előszót!

Úgy látszott tehát, hogy legalábbis a Korán tekintetében, ha nem is a katolikus egyház, de a
protestánsok jóval türelmesebbnek mutatkoznak. De hát ezen a téren is lassan mozdultak az emberek
és az események. Csak a tizenhetedik században jelent meg újabb Korán, az egyik latinul, a másik
angolul. Előállt ekkor egy nagyon furcsa helyzet. Az iszlám országokban ugyanis még ekkor sem
nyomtattak könyveket, valahogy ez a találmány nem akart átkerülni abba a világba. Ráadásul a vallás
számos híve ellenezte, hogy a Koránt egyáltalán nyomtatásban is megjelentessék, még ha más
műveket ki is nyomatnak! Nekik úgy tűnt − mellesleg ezzel a nézettel a mai napig lehet találkozni
konzervatívabb, ortodox iszlámhitű körökben −

hogy a Korán csak akkor Korán, ha kézzel írták, ha nem sokszorosítják, mint bármilyen más árucikket,
merthogy ez egy szent könyv.

Nos, a régi időkben, amikor Európában és Amerikában is hangosan dü-

börögtek a nyomdagépek, illetve szorgalmasan pörögtek a sajtó-nyomó szerkezetek (innen a magyar

sajtó szó a média egy részére), az iszlám vilá-

gában nem volt egyetlen nyomda sem! Elvben nem kis szerepet játszott egy lobbi − a „kalligráfusok”
céhe, egyesülete. Igen, bármilyen nevetségesen is hangzik, de akkoriban a Korán sokszorosításának
monopóliuma szerte az arab világban a szépírók kezében volt. Vagyis azokéban, akik kézzel, szinte
festve rótták, kalligrafálták a betűket a pergamenre vagy bármi másra − nekik volt csak joguk Koránt
másolni.

Képzelhetjük, hogy az 1600-1700-as évek fordulóján és később mennyi belharcot kellett vívnia annak
a török nyomdásznak, aki az egész iszlám világban elsőnek alapított nyomdát. Csak a szultán
személyes protekciójá-

nak köszönhetően érhette el, hogy engedélyt kapott egy nyomda megalapí-

tására. Érdemes feljegyezni a nevét, hisz nehézsorsú úttörő volt: Ibrahim Muteferrika évtizedekig
vívta harcát azért, hogy ha már ott van a nyomda, akkor ne csak közönséges, de szükséges műveket,
hanem a Könyvek Könyvét, a Koránt is kinyomtathassa!
A kalligráfusok hada elkeseredetten ellenállt, és sikerült is túlnőniök Muteferrikát, alaposan,
merthogy végül is az első Korán nyomtatására egy iszlám hitű országban (!) is csak az 1870-es
években kerülhetett sor! Persze, egy régi harc is zajlott ekkor még. A kezdetektől védelmezték
ugyanis a Koránt azok az ortodoxok, akik szerint a mű eleve és csak és kizárólag arab nyelven legyen
elérhető mindenki számára!

Ne felejtsük el, hogy már akkor is számos iszlámhívő nép és ország volt főleg Ázsiában, ahol az
emberek nem ismerték az arab nyelvet. Sokszor az arab játszotta azt a szerepet az iszlám világában,
amit az ókori elrómaiaso-dott, és később a keresztény Európában a latin. Arrafelé az arab volt a
nemzetközi nyelv, amit a műveltebbek ismertek. No és különben is − érvel-tek ezek az emberek − az
arab nyelv nagyon szép, és Mohamed is ezen a nyelven adta át a művet, tehát nem is szabad más
nyelvekre fordítani!

Képzelhetjük a tizenkilencedik századi törököket például, akik nem is tudtak arabul, és szerették volna
anyanyelvükön élvezni a művet. Ehhez le kellett fordítani és kinyomtatni a Koránt! Elképzelhetetlen
ellenállást kellett legyőzniök a saját világukon belül is.

Bármilyen hihetetlen is, ahogy mondtuk: a Korán nem volt betiltva egyetlen iszlám országban sem −
mégis, reá vonatkozóan kétféle tiltás is létezett egyszerre!

Az egyik: nem szabad lefordítani más nyelvre (a középkori európai latin forrásról nem is tudtak akkor
már, a korábbi angolt pedig kénytelenek voltak eltűrni) és nem volt szabad kinyomtatni! És ez így volt
még az 1800-as években is. Furcsa, de valós, hogy maguk az iszlámhitűek korlátozták a szent könyvek
elterjedését, miközben ennek a vallásnak is egyik alaptétele, hogy terjeszteni kell a máshitűek körében
is.

Így aztán nem is csoda, hogy ha valahol sikerült legyőzni például a nyomtatás tilalmát, akkor is
felemás megoldás született. Kőnyomatos (lito-gráfia) módszerrel, kalligrafált módon adták ki a
Koránt, ami nem számí-

tott nyomtatásnak. Ám míg az egyik egyiptomi pasa erre engedélyt adott, addig hamarosan az utódja
ezt is megtiltotta, a még meglévő Korán-készletet pedig elkoboztatta. Aztán jött a harmadik pasa, aki
végül engedélyt adott a nyomtatásra is.

Így aztán nem csoda, hogy az első, valóban korszerű nyomdatechniká-

val készült Korán csak 1925-ben jelent meg Egyiptomban! Hihetetlen ké-

sés ez, ha figyelembe vesszük, hogy az első nyomtatott könyvek Európá-

ban és általában a keresztény világban már majdnem négy és félszáz évvel korábban piacra kerültek…
Sokan úgy vélik, pontosan ennyivel van lema-radva az iszlám a világ többi része mögött más
tekintetben is.

Az iszlám jogban állítólag a mai napig szerepel egy olyan kitétel, hogy a Koránt vallási, liturgikus
célokra csak arab nyelven lehet használni. De az élet szétfeszítette már ezeket a kereteket. E tilalmat
az ortodoxok különben a negyvenkettedik szúra egy fél mondatára alapozták, ahol is Allah azt sugallja
Mohamednek: „Ekképpen sugalltunk néked arab Koránt…”, vagyis hogy a Korán szó az arab jelző
mellé került, összetartoznak, tehát szétvá-

laszthatatlanok. Ez meglehetősen maradi fejtegetés, ami − ha így maradt volna − máig megfosztotta
volna nemcsak a „hitetleneket”, hanem magukat az iszlámhívőket is a saját nyelvi változataiktól, azaz
a nemzeti nyelven való imádkozás és Korán-tanulmányozás lehetőségétől.

Persze azért ne feledkezzünk meg e fejezet elejéről sem − a Koránt az európai, keresztény világban
sok száz éven át tiltották, megjelenését minden lehetséges módon akadályozták. A huszadik század
végére az iszlám világban elhalt a fordítási tilalom, immár legalább ötven nyelven olvasható ez a mű
(magyarul is). Sokfelé az a szokás, hogy a nemzeti nyelvű Korán egy kötetben jelenik meg az arab
eredetivel, így ezzel mintegy „elnézést kérnek” a kiadók magától Allahtól, de az ortodox híveket is
sikerül jobb belátásra bírni − remélik.

Említettük, hogy az egykori Szovjetunióban, az 1920-as években minden könyvtárból kiszedték a

vallási alapműveket és csak néhány központi, nagy könyvtár zárt anyagában maradhattak meg, azok is
kizárólag kutatási célokkal. Persze, ez komoly gondokat okozott az akkor még nem olyan nagy
létszámú mohamedán lakosság körében. Ám amikor jött a második világháború, Hitler megtámadta a
Szovjetuniót és a németek jó érzékkel maguk mellé állították az orosz birodalomban élő, elnyomott
muzulmánokat, rögtön megváltozott a hivatalos moszkvai politika. Attól kezdve még ki is adták a
Koránt és más műveket, csakhogy a maguk oldalára csábítsák (vissza) az iszlámhitű állampolgárok
tömegeit. A mai Oroszországban már komoly problémát jelent, hogy az iszlám hitet a lakosság nagy
része vallja, és arányuk folyamatosan növekszik az orosz társadalomban.

A pekingi Kína sem volt kivétel. Ott is ellenségesen viszonyultak a vallásokhoz. Kínában is
tekintélyes számú iszlámhitű élt és él. Az úgynevezett

„kulturális forradalom” alatt − amely csak „kulturális” és csak „forradalom” nem volt − természetesen
mindenféle vallási iratot betiltottak, sőt nyilvánosan elégettek. A muzulmán lakosság mecseteiben
megtiltották a Korán (fel)olvasását. Hallottunk olyan esetekről is, hogy nem engedélyezték a Koránt
arab nyelven, de engedélyezték a hivatalosnak kikiáltott kínai nyelvű fordítás felolvasását, amit
Pekingben, 1952-ben adtak ki. Csak az volt a baj, hogy a muzulmánok nagyobb része, annak ellenére,
hogy Kína területén élt, semmilyen közösséget nem vállalt a kínaiakkal és kormá-

nyukkal, így például sokan közülük nem ismerték a kínai nyelvet sem (helyesebben egyik nagy
nyelvjárást sem beszélték, értették.) Az 1980-as években, amikor Etiópiában a császárság megdöntése
után marxi-lenini kommunista kormány került puccsal hatalomra, napirenden volt, hogy felgyújtották
a mecsetek mellett működő Korán-iskolákat, vagy éppenséggel a mecseteket is, megakadályozták a
muzulmán istentisztelete-ket, sőt elkobozták a Korán példányait, és iszlámhitűeket arra
kényszerítettek, térjenek át a kereszténységre − ami, valljuk be, nem igazán várható el egy
kommunista kormánytól, no de Afrikában minden lehetséges.

A bibliát a keresztények szokták megtanulni, vagy legalábbis részeket idéznek belőle − emlékezetből.
Számos kulturális alkotás alapja lett a Biblia, elsősorban képzőművészetekben (festészet, szobrászat,
zene), de az irodalomban is. Társadalmi szokások egész rendszere épült rá szerte Euró-

pában is, és mindenütt, ahol európaiak leszármazottai élnek (sőt Ameriká-

ban, Ausztráliában és másutt).

Nos, azt kell mondanunk, hogy ugyanilyen mértékben terjedt el és vált alappá a Korán. A Biblia után
ez a legnagyobb hatású vallási könyv, amely kezdettől máig formálja a világnak egy meghatározó
részét.

Harmadik könyv:
DEKAMERON
Van abban valami pikáns, sőt talán némileg szentségtörő is, hogy a két fontos vallásos mű után egy
meglehetősen frivol könyvre kerül a sor. De ez nem a szerző „hibája” − időrendben haladunk, és ezért
következik most Boccaccio tizennegyedik századi műve. Ez kerül a terítékre csupán csak azért, mert
az igazán tiltott, betiltott, mellőzött vagy éppenséggel üldözött könyvek között ez volt az első nem
vallási jellegű mű, amely már az euró-

pai középkorban is hatalmas izgalmakat keltett a tömegek ízléséért, igaz hitéért és erkölcsös
életmódjáért felelős vezetők között.

Ily módon tehát érthető, hogy voltaképpen ez volt az első olyan könyv Európában, amit nem vallási
jellege vagy sajátos pártállása, hanem kizáró-

lag „erkölcsi” okokból tiltottak be. A jelzőt idézőjelbe tettük, és nem véletlenül. Történt ugyanis
mindez a tizennegyedik században, azaz az 1300-as évek Itáliájában. Ezer évvel az ókor vége után −
de éppen a sokak által

„legsötétebbnek” is nevezett középkorban. Akkor még senki sem hallott reneszánszról, pláne nem
felvilágosodásról, ezeket az új eszméket még századok választották el ettől az eseménytől.

A szex azonban mindig is az emberiség egyik nagy mozgatóereje volt, az őskortól napjainkig. így
tehát alapvetően hibás (volt, és ma is az) a keresztény egyházak − de leginkább persze az ezen a téren
kétezer éves gya-korlattal rendelkező katolikus egyház − türelmetlensége. A tilalmak ritkán hoznak
hasznos gyümölcsöt, ez esetben elmondható, hogy biztosan nem hoztak. A dolgok éppen a felülről
irányított „nemes” szándékok ellenében történtek, már akkor is.

Az Egyház ugyanis tiltotta az öncélú szexet. Érdekes és az igazság kedvéért meg kell jegyezni, hogy
ezt a gyakorlatot sok más egyház is követte, némelyik meg is előzte vele Rómát. Ám a keleti egyházak
elsősorban pap-jaik (ha vannak ilyenek) számára tiltják az öncélú szexet, önmegtartóztatásra
nevelnek, szorítanak, amellett agitálnak. Manapság például a sok szempontból tiszteletre méltó
Krisnás egyház (Krisna-tudatú hívek közös-sége) is amellett teszi le a garast, hogy aki közéjük belép,
az mondjon le minden káros szenvedélyről, és ezek mellett vagy (ezek közé sorolva) a nemi életről is.
Csak a házasságon belüli, és akkor is csak az utódnemzés érdekében folytatott szexuális tevékenység
az egyetlen megengedhető…

Nos, a középkori keresztény egyház is ezt követelte meg, nemcsak pap-jaitól, hanem híveinek
összességétől, azaz gyakorlatilag az akkori Európá-

ban mindenkitől. Hát persze hogy ez a dolog enyhén szólva nem ment, legfeljebb bicegett, sántított,
vánszorgott, csúszott-mászott. Az emberek már akkor is rajongtak a szexért és nem tetszett nekik a
tilalom. Nem fe-ledhetjük azt sem, hogy akkoriban nem csupán az egyszerű hívők, parasztok,
polgárok, urak nem tartották be ezeket a szabályokat, de maguk az egyházi személyek, alacsony és a
magas tisztségek viselői sem! Ezer évvel Krisztus után még mindig nősültek a papok, vagy ha ezt
legálisan már nem tehették meg, hát szeretőket tartottak. Nemcsak a püspökök palotáiban ját-szódtak
le ledér jelenetek, lézengtek buja nők, de még a falusi plébánosok házában is szaladgáltak a paphoz
feltűnően hasonlító gyerekek és mindig volt a háttérben egy vagy olykor egymást váltó
„gazdasszonyok”.

A polgárok meg élték a maguk életét. Sokan alkalmazkodtak persze az egyházi törvényekhez,
betartották a tilalmakat, de ezek ez emberek idővel maguk is tilalomfákká változtak. Vulgár
pszichológiai alapon elmondható talán, hogy amitől őket olyannyira tiltották, és amit ők is tiltottak
másoknak, az idővel a monomániájuk lett, és már másra nem is tudtak gondolni.

Mindig akadtak megszállott papok is, akik az embereket ebbe az irányba tüzelték.

Az Egyház ezen az alapon természetesen megtiltotta azt is, hogy bárki a szexet dicsőítse szóban vagy
írásban. Az emberek efféle irodalomhoz nem is jutottak hozzá, több okból sem. Az egyik: a lakosság
95, vagy több szá-

zaléka nem ismerte az írás-olvasás tudományát, tehát nem juthatott ezek-hez az olvasmányokhoz még
akkor sem, ha nagy néha felbukkant valamiféle pajzán, kézzel írott és szájjal terjesztett röpirat. Igen,
szájjal, azaz szó-

val-szóban terjesztettek mindent, a népmeséktől kezdve a kísértettörténetekig, a tanulságos erkölcsi

meséktől a politikai mendemondákig minden szájból fülbe terjedt csupán.

És akkor jött Boccaccio.

Giovanni Boccaccio Firenze környékén látta meg a napvilágot, 1313-ban. Mesélő kedve már korán
megmutatkozott, mert például a hivatalosnak kikiáltott és általa kreált önéletrajzában szinte semmi
sem volt valós. Lehet, már ekkor is csak mesélt? Később azt állította, hogy Párizsban született és hogy
a nápolyi király törvénytelen, vagy ahogyan akkoriban mondták: „természetes” lánya volt a
szeretője… legfeljebb álmaiban. Kereskedő

apja küldte tanulni Nápolyba, ennyi volt a valóság, a többit kitalálta a csa-pongó fantáziával megáldott
ifjú ember. Kereskedőt akartak belőle csinál-ni, de Nápolyban „rázizzent” az irodalomra, a
dalköltésre, no meg az udvari élet szövevényes, mocsárként vonzó forgatagára, és attól kezdve e két
közegben mozgott, sokszor egy időben. Huszonévesen kezdett írni, de ne feledjük, ez még a
könyvnyomtatás (európai) feltalálása előtti időkben tör-tént, úgyhogy a műveit vagy neki magának
kellett lemásolnia, vagy má-

sokkal másoltatnia, és pénzes pártfogókat, olvasókat, vevőket keresnie, akik hajlandók voltak a
kézírásos példányokért csengő aranyakkal fizetni is.

Nem csoda, hogy apjának nem tetszett magzata verskedvelő hajlama, és irodalmi tevékenysége,
gyorsan hazahívta fiát a „bűnös Nápolyból”. Persze a métely már benne volt az ifjú emberben, nem
szabadulhatott el − igaz, nem is akart szabadulni. Előbb mitológiai és allegorikus idilleket vetett
pergamenre. Harmincötödik és negyvenedik éve között vetette papírra a

„pajzán” Dekameront, majd egy másik író, az előd Dante felé fordította figyelmét és megírta annak
életrajzát is. Boccaccio tudós ember volt, a középkorban az első olyan itáliai író, aki eredetiben
olvasta a görög klasz-szikusokat, például Platónt és Homéroszt.

Széleskörű műveltsége valósággal átsüt a művein is.

No, de miről is szól a Dekameron? Mai amerikai szakírók (akik a cenzúra történetével foglakoztak
egy olyan országban ahol azt lényegében soha nem ismerték…) azt állítják, hogy a Dekameron az
Egyesült Államokban legtöbbször kifogásolt vagy megvádolt mű. Be nem tiltották, mert be nem
tilthatták − de tény, hogy a középkori monomániás, mindenben csak ártalmas szexet látó-sejtő
bigottak szemében ez az egyik legnagyobb szálka.

A Dekameron egyik fő témája, vonulata ugyanis a szex, bár messze nem olyan mértékben, ahogyan azt
sejtik, vélik, állítják azok, akiknek persze a könyv még nem volt a kezükben (és sejthetően nem is
lesz). A kerettörténet szerint valahol egy nagy járvány dühöng és egy, a fertőzéstől óvott és óvó
kolostorban tíz utazó gyűlik össze, fiatal nők és férfiak. Hogy a várakozás napjait, heteit érdekesebbé
tegyék, nap mint nap sorban mindegyik elmesél egy-egy történetet. Tíz nap alatt tíz ember mesél száz
„sztorit”, erre utal a cím is.

Akik olvasták a könyvet, azok tudják, hogy még a történetek tized ré-

szének sincs erotikus jellege, legalábbis tisztán, kereken, merészen ki-mondva. A többiekben sokszor
társadalmi témákat feszegetnek, vagy egyszerűen humorosak. A legtöbbször felmerülő motívum az,
hogyan csaptak be valakit. No és - újabb ok, amiért az egyház nem szerethette ezt a művet!

− az, hogy gyakorta a szerzeteseken és apácákon köszörülték a nyelvüket.

Látszik, le sem tagadható, hogy a szerző enyhén szólva nem kedvelte a papi személyeket.

A szex persze jelen van más történetekben is az említett 8-10-en kívül, de ott csak homályosan,
allegorikusan. A szex és a paráznaság, a házastárs megcsalása sokszor felbukkan a történetekben, de a
legtöbbször nem nevezik nevén a dolgokat, hanem csak utalnak rá − persze úgy, hogy azt a kö-

zépkori olvasó is értse, aki esetleg nincs szokva finomabb célzásokhoz… A nemi életet olykor a
földművelés szakszavaival jelzik, az otthoni szexre a háztartási eszközök utalnak, ritka a közvetlenül,
szájbarágósán leírt erotikus jelenet.

Ezekben a történetekben a humor gyakorta nélkülözhetetlen elem, a könyv szerves része, és az olvasó
még ma, hétszáz évvel később is jót mulat rajtuk. Mint például azon a történeten (a harmadik nap
tizedik történe-te), amikor egy szép fiatal apácára fáj egy szerzetes foga és körülménye-sen,
„ideológiai alapon” kezdi az akciót, hogy ágyába vihesse a nőt. Bebeszéli az egyszerű leányzónak,
hogy ő, mármint a szerzetes, nagyon istenfé-

lő ember, de van benne egy „kisördög”, akit meg kell fékeznie. Már tudja, hogy a megfékező
szerepére a leginkább alkalmas éppen a fiatal apáca lenne. Ha beterelhetné az ő ördögét az apáca
„poklába”, akkor az ördög ott megszelídülne és idővel talán el is hagyná a szerzetes testét, nem
gyötörné őt tovább. És hogy ez minden bizonnyal Isten tetszését is elnyerné! A naiv-ság példaképének
is nevezhető apáca, tipikus középkori ember, aki mit sem tud a világról és annak összefüggéseiről,
csak isteni alázatot ismer, és persze mindent elhisz egy szerzetesnek, Isten felkent papjának! − enged
a ké-

résnek és attól kezdve együtt „űzik az ördögöt” az ágyban. Persze a dolog nem ilyen egyszerű ebben a
történetben, mert a leány annyira megkedveli ezt a tevékenységet, hogy mind gyakrabban és a végén
már szinte szünet nélkül kéri a papot, hogy újra és újra „űzzenek ördögöt”, a végén pedig talán még
halálra is fárasztja a szerzetest ebbéli „mennyei akaratot teljesí-

tő” igyekezetében…

Nos, szóval efféle és más történeteket gyűjtött össze, talált ki, vetett pa-pírra Boccaccio. A „poén” az,
hogy a dolog az Egyház számára szinte észrevétlen maradt, a könyvnyomtatás feltalálását megelőző
időben! Nyilván a könyvnek csak kisszámú kéziratos példánya keringett beavatott körökben, és
kevesen tudták még azt is, hogy létezik, vagy hogy egyáltalán volt valaha egy Boccaccio nevű író.
Ámde a nyomtatás bevezetése után alig telt el fél évszázad, és a könyv felbukkant ebben a formában
is, sőt, viszonylag tömegesen kezdték terjeszteni több országban is. No, ekkor aztán lecsapott a
cenzúra. IV. Pál pápa 1559-ben egy elegáns mozdulattal feltette a művet a bevezetőnkben már
alaposan körülírt Indexre és öt évvel később a tilalmat − nyilván a nagyobb nyomaték kedvéért −
megismételték. Úgy látszik, első ízben nem hatott, és a könyv nyomtatásban itt-ott mégis megjelent.

IV. Pál ötven éves püspöki lét után hetvenkilenc évesen lett pápa − igazán nem várható el tőle, hogy
nagy kedvelője legyen az erotikus műveknek. Habár, ki tudja? Néha van egy olyan érzésem, hogy
éppen azok élvez-ték legjobban a betiltott műveket, akik azokat… betiltották − már csak azért is, mert
a pápák gyűjteményeiben, a híres-nevezetes vatikáni könyvtárban minden bizonnyal megvoltak a
betiltott művek is − ami szép és logikus dolog, hiszen valakinek csak el kellett olvasnia őket ahhoz,
hogy elmondhassa: be kell-e tiltani, vagy sem..? És gyanítom, egy pápának öt-száz évvel ezelőtt nem
volt olyan sok dolga, mint a maiaknak, jutott idő az olvasásra is. Pláne, ha az olvasás ez esetben a
munka részének számított…

Érdekes, hogy ez a vénember aszkéta módjára élt (hetvenkilenc évesen ezért ez már nem olyan
dicséretes teljesítmény, mint lett volna húsz-harminc éves korban…), viszont Boccaccióhoz hasonlóan
ő is folyékonyan beszélte az ókori görögöt, sőt a hébert is megtanulta jól). Ő volt az a pápa, aki
kezdeményezte az Indexet és ez a szigorú ember − szintén az Inkvizíció egyik bajnoka − volt az, aki
reformjaival, de még inkább háborúival majdnem romba döntötte az Egyházat. Amikor meghalt,
Rómában zavargások törtek ki és IV. Pált titokban, lopva temették el, nehogy a tömeg megtudja, hol
nyugszik, és holttestét kiássa, éhes kutyák elé vesse…

Nos, szóval majd' hétszáz évvel a szerző halála után került indexre, azaz tiltólistára a könyv, ami
persze bizonyos körökben csak növelte népszerű-

ségét: hiszen éppen a hivatalosan közölt Indexből szereztek tudomást a létezéséről! Ma már
keveseknek jut eszébe, hogy a tizenhatodik századtól kezdve, ha valaki érdekes, izgalmas, tudományos
vagy egyéb olvasnivalót keresett, beugrott püspökéhez vagy papjához megnézni a Tiltott Könyvek
Jegyzékét − és máris tudta, mit kell keresnie…

A korabeli cenzorokban persze a legnagyobb utálatot − igen, ők mondták így − a könyvben leírt
közösülései, szexuális jelenetek ébresztették.

Vagy ahogyan a hivatalos indoklásban meg is írták: „utálatos nemi aktu-sok”. Persze ne feledjük, az
egész könyvön átvonult a szerző egyházellenes szemlélete, amelyik lépten-nyomon nevetségessé tette
a papokat, szerzete-seket, apácákat és akár a püspököket is, vagyis gyakorlatilag az egész egyházi
szervezetet, szemléletet. Ez jobban fájhatott a nevesincs cenzoroknak, mint a szex-jelenetek a
könyvben.
Ám még tíz év sem telt el az utolsó tiltás bejelentése óta, egy olasz nyomdász „nem bírván ellenállni a
közönség állhatatos könyörgésének” (!), kinyomtatta a könyvet a tilalom ellenére. Az egyház ekkor
mást talált ki. Maga a főinkvizítor és Firenze kormányzója döntöttek úgy, hogy kiad-nak egy
„megtisztított” verziót (ezzel már találkoztunk a Talmud esetében is…), hogy a közönség továbbra is
vásárolja a művet, benne hagyták az erotikus részeket, de kivették mindenhonnan a papokat, apácákat,
szerzete-seket és azokat nemes urakkal és polgárokkal helyettesítették. Magyarul: nagyon durván
belenyúltak a műbe, tökéletesen meghamisították. Ezzel több célt reméltek elérni, többek között
például azt, hogy a könyv forga-lomban legyen ugyan, de az emberek ne is sejtsék, milyen
vallásellenes és egyházellenes volt eredetileg, és az sem volt utolsó szempont, hogy így halála után
lejáratják a nekik oly sokat ártó szerzőt.

És most figyeljenek: a következő pápák egyikét, V. Szixtuszt még ez a

„megtisztított” verzió sem elégítette ki! És ezt is feltette az Indexre… Ami nem is csoda, mert
keménykezű ember volt, megreformálta az egyházi államot és a pápaság belső és külső viszonyait.
Megparancsolta, hogy a könyvből távolítsák el az erotikus jeleneteket, történeteket (így nem maradt
száz „sztori”, de ez a jelek szerint senkit sem izgatott) és akkor és úgy engedélyezte az újabb kiadását.
Jellemző különben − tudjuk korabeli jelenté-

sekből, krónikákból − hogy egyre többen kezdték nyíltan is követelni a könyv kiadását. Annyit
hallottak már róla, annyira szerették volna elolvasni!

Szixtusznak azokban ezzel a teljesen „kiherélt”, minden eredetiségétől megfosztott könyv-pótlékkal is

sok baja volt, nem tetszett neki − talán az, hogy annyira népszerű volt? − és a saját maga által
cenzúráztatott könyvet is betiltotta. Érdekes módon a pápa többé nem foglalkozott vele, és ettől a
ténytől felbátorodva nemcsak a könyvesek árulták tovább, hanem az egyházi hatóságok is behunyták a
szemüket. Azt is mondhatnánk, hogy ez volt az első késő-középkori, vagy kora-újkori „bestseller”,
amely a maga idejé-

ben nyilván rekord-példányszámot ért el − legalábbis az akkori írástudó emberek létszámához

viszonyítva.

Ezzel tulajdonképpen véget is ért a Dekameron vesszőfutása, a következő századokban egyre

teljesebbé, az eredetihez mindinkább hasonlító ki-adások követték egymást. De jobbára csak a
huszadik században, és első-

sorban az egyházi befolyástól teljesen mentes országokban adták ki végre az eredetit a maga
teljességében − az előkerült réges-régi kéziratos példá-

nyok alapján. Manapság a Dekameron sokfelé olvasható a maga tizennegyedik századi nyelvezetével,
persze minden kiadás alkalmával

„modernítanak” rajta egy kicsit, hogy az adott kor olvasója is élvezhesse.

Nem így Amerikában! Persze, ha valaki igényli a teljes, csonkítatlan változatot, megrendelhette és
meg is kapta, ma is megkapja. Ám ott még 1892-ben is akadt hivatalos intézmény, amely a
Dekameron elégetését kö-
vetelte! Volt olyan vállalkozás, amely egy csődbe jutott könyvkiadó raktá-

rában talált pár ezer példányt a Dekameronból és az Ezeregyéjszaka mesé-

iből − és mindkettőt bírósági úton akarta megsemmisíttetni, elégettetni, mint a társadalomra roppant
káros olvasmányokat. Amerikában külön társaság ajánlja évről évre az iskolai és felnőtt könyvtárak
figyelmébe azokat a műveket, amelyeket minden fajta erkölcsi vagy egyéb félelem nélkül felvehetnek
az állományba, átadhatnak kiskorú vagy nagykorú olvasóiknak. Érdekes módon az 1890-es évektől
kezdve hiányzott a listáról a Dekameron, együtt számos francia szerző (Rabelais, Balzac, stb.)
pajzánnak nyilvánított műveivel együtt. Így jól benne jártak már a huszadik században az amerikaiak
is, amikor közülük a legtöbb igazából még azt sem tudta, hogy létezett valaha egy Boccaccio nevű
szerző, és annak van egy kö-

tetbe gyűjtött száz ilyen-olyan története a középkorból.

Mielőtt lesajnálnánk az amerikaiak tudását (vagy annak hiányát) és ízlé-

sét, ne feledjük: ők mindezt angol mintára tették! A huszadik század elején Angliában szinte kötelező
irodalomértékelési elv volt, hogy „nem lehet irodalmi remekmű az, ami obszcén”, és ehhez az Atlanti-
óceán mindkét partján keményen tartották magukat.

Így azt azon se csodálkozzunk, hogy Angliában is vagy hallgatás, vagy megvetés övezte az efféle
könyveket, Amerikában pedig száz évvel ezelőtt a cenzúra egy formáját alkalmazták különféle
felizgatott társadalmi mozgalmak, „erkölcsi őrszolgálatok” és hasonlók azon kiadók és terjesztők
ellen, amelyek a Dekameront és néhány hasonlóan „obszcén” művet nyomtattak és terjesztettek. Mi
több, az ügyet az erkölcsvédők bíróságra is vitték, úgy akarták betiltatni az „erkölcstelen” műveket.
De ott szerencsére a könyvesek nyertek. Ám már maga az a tény is, hogy a huszadik században
ilyesmire sor kerülhetett, nagy szégyen.

De az is, hogy ezzel nem ért véget a dolog, mert 1906-ban egy újabb amerikai bíróság volt kénytelen
foglalkozni az üggyel. Az egyik államban az ellenzők bevádoltak egy könyvterjesztőt azzal, hogy
„erkölcstelen, pa-rázna és obszcén” könyveket terjeszt, sőt, postán küldi egy másik államba is. Nagy
esküdti tárgyalás következett, ahol is a kiadók és terjesztők bemu-tattak a világ minden részéből
összeszedett kiadói katalógusokat, jelezve, hogy a Dekameron megtalálható a világ minden jobb
könyvtárában és minden terjesztő árusítja azt több földrészen és Amerika más államaiban is.

Az esküdtek több mint egy órai tanácskozása után oda lyukadtak ki mégis, hogy a megvádolt
könyvterjesztő „erkölcstelen művet terjesztett”, tehát bűnös. A felvilágosult bíró kénytelen volt
elítélni a vádlottat (az esküdtek-kel kooperáló angolszász igazságszolgáltatási rendszer egyik nagy
hibája rögtön megmutatkozott: az esküdtek nem eléggé művelt és tájékozott emberek, nem tudták, és
ami nagyobb baj: nem is akarták tudni és figyelembe venni, mi történik a nagyvilágban). Igaz, csak
jelképes 5 dollár büntetést és a perköltségeket kérte a peches könyvterjesztőtől a bíró.

A Dekameron a világ más részein − no persze, nem az iszlám országokban, mert ami könyvkiadás
terén ott történik, arról egy külön, vaskos könyvet lehetne írni! − szinte zavartalanul vette az
akadályokat és a mai napig kedvelt olvasmány.

Negyedik könyv:
LUTHER tézisei

Ez már némileg eltér a „betiltott könyvek” kategóriájától − ugyanis az említett tézisek, a híres 95 pont
kezdetben nem is volt könyv, bár később különféle formákban megjelent nyomtatásban is.

Ma már nehezen érthető egy huszonegyedik századi ember számára, miért váltottak ki akkora vihart
azok a pontok. De menjünk sorjában. A tizenhatodik század elején Martin Luther, német Ágostonrendi
szerzetes, a teológia doktora, vallástudós, ismert prédikátor és egyben a wittenbergi egyetem
professzora egy római látogatásán döbbent rá, mennyire romlott és erkölcstelen az Egyház, amelyet ő
is szolgált. A főpapságot, a pápa környezetét korrupció és erkölcstelen életmód emészti. Különösen
nem tetszett neki az a módszer, ami akkortájt az egész egyházban elterjedt: pénzért árulták a
bűnbocsánatot, a pápa vagy a papok bárkit felmenthettek bármilyen szörnyű bűn alól is, ha az illetők
nagyobb összeget ajándékoztak az Egyháznak. De a szegények a maguk „Péter-filléreivel” szintén
vásárolhat-tak bűnbocsánatot. Legfőképpen ez háborította fel a tudós papot. És nem csak Rómában.
Amikor a maga környezetében is érzékelte Luther ezt a pénzéhes, és a vallás tanaival alapjaiban
ellenkező tevékenységet, végül nem bírta tovább − fellázadt. Persze, mondjuk meg őszintén: álmában
sem gondolta volna, hogy téziseivel, vagy olykor csupán ártatlan kérdéseivel végül a legnagyobb
egyháztörténeti szakadást idézi majd elő!

Ahogyan az akkoriban szokás volt keresztény, tudós körökben, Luther megfogalmazta ellenérzéseit a
pénzért árusított bűnbocsánattal szemben és azokat pontokba foglalta. Kilencvenöt pont lett belőlük,
szépen sorban felrótta őket egy nagy árkus pergamenre, majd 1507. október 15-én − szintén régi
szokást követve − kifüggesztette a wittenbergi vártemplom kapujára.

Ő maga csodálkozott a legjobban, amikor kiderült, hogy hetekkel ké-

sőbb a pontokat ismeretlenek lemásolták és kézírásos, sőt, nyomtatott röp-lapok formájában

terjeszteni kezdték nemcsak német földön, de szerte az egész kontinensen! Úgy látszik, sokak értettek
egyet az ott szavakba foglalt állításokkal. Először csak latinul és németül keringtek a tézisek, majd
szá-

mos nyelvre lefordították őket.

A vitairat címe Disputatio pro declaratione virtutis indulgentiarum volt.

Emlegetik „95 tézis a bűnbocsánat ügyében” címmel is. Luther komoly támadást intézett a pápaság
intézménye, és a pápa, mint olyan ellen is. Azt állította többek között, hogy a pápát senki sem
hatalmazta fel arra, hogy mások lelke fölött bármilyen hatalmat is gyakoroljon, és tetszése szerint
engedje el bűneiket − erre csak Isten képes és jogosult. Ideológiai okokból is kritizálta a pápát.
Nemcsak azért, mert a hívők pénzéből építgeti a Szent Péter-bazilikát, és használta a hívek pénzeit
egyházi más célokra − hanem mert a pénzért nyerhető bűnbocsánattal tulajdonképpen becsapja a
hívőket, akik így azt hiszik: ha fizettek, minden rendben van, bűneiktől megtisztít-tattak, és nem
jutnak a pokolra, bármit tesznek is…

És most egy érdekes eszmefuttatás következik, a szerző tollából és kút-fejéből. Mi lett volna, ha a
korabeli egyházatyák és más vezetők megfogad-ják Luther tanácsait, ha értékelik hitbuzgalmát, ha
nem szállnak vele szembe? Persze, talán nem is kellett volna hirtelen mást tenniök, mint amit addig.
Ha legalább vitát kezdeményeztek volna, ha meghallgatják Luthert minden ellenséges érzület nélkül,
ha belátják, hogy addig hibás úton jártak és felfüggesztik a „bűnbocsánatot pénzért” − akciókat?

Akkor bizony ma sem lennének protestáns egyházak, az eresztékeiben recsegő-ropogó katolikus

egyház egyben maradt volna és bizonyos értelemben a világtörténelem is más fordulatot vett volna.

Luther nem tartotta kritikai észrevételeit a pápaság elleni támadásnak, még kevésbé a hit elleni
lázadásnak. Ő csak tanácsokat adott, logikus kér-déseket tett fel. Persze, az Egyház erre nem úgy
reagált, ahogyan kellett volna. Ezért az egész egyházszakadás hibája Rómának róható fel.

Az első időkben, Rómában „nem kapcsoltak”, nem voltak tisztában a veszély nagyságával. X. Leó
pápa eleinte azt hitte, csak a szerzetesrendek közti szokásos vetélkedésről van szó, Luther
Ágostonrendi volt, az egyház elméleti kérdéseiben pedig a dominikánusok vitték a prímet, tehát talán
csak ezek vesztek össze egymással − gondolhatta. Már írtunk róla korában is a Talmuddal
kapcsolatban, de hamarosan látniuk kellett Rómában is, hogy a tézisek már a parasztok és kisszámú
polgárok között is terjednek, mi több, világi emberek, sőt olykor a papság alsóbb rétegei is
egyetértettek velük! Nekik sem tetszett a bűnbocsánat árusítása a szabott árakon, de az sem, hogy a kis
helyi egyházi szinten összegyűjtött pénzeket Róma magá-

hoz irányította.

A következő évben azonban már látszottak a lutheri tézisek veszélyei, a pápa Rómába hívatta Luthert.
Aki azonban sejtve, hogy ott aligha kap megfelelő védelmet, inkább otthon maradt és fejedelme
védelme alá helyezte magát. Aki el is érte, hogy Luthert német földön vonják felelősségre, illetve ott
vitázzanak téziseiről. Hamarosan egyháztudósok csaptak össze és akadtak köztük olyanok, akik
kinyilvánították, hogy a pápai hatalom nem Istentől ered, annak sokkal prózaibb, földibb, hatalmi
forrásai és okai vannak…

Hamarosan könyvvé formálták a kilencvenöt tézist, de csak Svájcban nyílott alkalom a kiadására.
1529 elején már csak néhány darab maradt belőle, sokat eladtak. A nyomdász esküdözött, hogy még
soha egyetlen könyvét sem adta el ilyen gyorsan. A latin nyelvű kiadást nem csak otthon
Németországban (amely fogalom, mint ilyen akkoriban nem létezett, csak sok-sok kisebb-nagyobb
német állam, királyság, hercegség, fejedelemség létezett), de jól ment a könyv Franciaországban,
Svájcban, Spanyolországban, Angliában, de bizony remekül fogyott még… Rómában is! Tudjuk, hogy
az ottaniak messze nem mindig értettek egyet a pápával annak ellené-

re, hogy az volt a pápai állam fővárosa.

De beindult az ellengépezet is. Két híres akkori egyetem, Louvain és Köln teológiai fakultása a
hitvitának egy gyorsított és egyszerűsített változatát alkalmazta: elintézték, hogy Luther téziskönyvét
a világi hatóság nyilvánosan máglyára vesse… Ennyit a szakmai érvelésről.

1520-ban, három évvel a tézisek nyilvánosságra hozatala után már Ró-

mában is látták, hogy ebből nagy baj lehet. Már akkor is tudták, hogy ha probléma van, egy
vizsgálóbizottságot kell létrehozni, „aztán majd meglátjuk”. A bizottság Luther művét tanulmányozta
elsődleges feladatként. Persze, a pápa sem tétlenkedett. Mintegy megelőzve a vizsgálat eredményét −

vagy arra nem is volt szüksége? − máris kihirdetett egy bullát ( Exsurge Domine), amelyben eléggé
átlátszó módon erdei vaddisznóhoz hasonlította Luthert, aki betört az isten szőlőskertjébe és ott
garázdálkodik... Luther 41

hibáját sorolta fel a pápa az iratban és a legkedvesebb az volt, amikor őt és/vagy tetteit csak az
„eretnek, hamis, sértő vagy megtévesztő” jelzőkkel illették. Mindenesetre oda lyukadt ki a bullában a
pápa, aki ezzel természetesen az egész Egyház álláspontját képviselte, hogy Luther a katolikus hit
ellensége és ezért bűnhődnie kell. Egyelőre azonban nem őt magát akarták máglyára vetni: a pápai
bulla a műveit, téziseit ítélte erre a sorsra. Luther hatvan napot kapott arra, hogy alárendelje magát a
pápának, nyilvánosan ismerje be tévedéseit, és persze ünnepélyesen, eskü alatt vonja vissza azokat.

Ami minket most jobban érdekel, arra is kitért a bulla. Megtiltotta, hogy Luther műveit kinyomtassák,
terjesszék, olvassák és idézzék bármilyen formában, bárhol, bármikor.

Luther persze nem adta meg magát, ellenkezőleg, még abban az 1520-as években közzétett három
„traktátumot”: akkoriban igen kedvelt megszóla-lási forma volt ez a tanulmány, ez a vitairat-
röpiratszerű valami. Ezekben már végleg szakított az egyházzal, porba döntve annak fő téziseit és
vilá-

gosan − hol latinul, hol németül − bizonyítva igazát. Akkoriban hihetetlen dolgok történtek a
könyvpiacon (már ha annak nevezhetjük a nyomtatás hajnalának korszakát) − a német nyelvű
röpiratból egyetlen hét alatt 4 ezer példányt adtak el..!

Luther akkor már érezte a kedvező hátszelet − sokan álltak mellé és ez növelte bátorságát. Most már
ott tartott, hogy alternatívát kínált az Egyházzal szemben − egy másikat, egy jobbat kívánt és hogy az
milyen legyen, sugallta is. A föntebb említett pápai bullára, amikor az végre elérte őt és el is
olvashatta, azonnal válaszolt latinul, és írásának ezt a címet adta: „Az Antikrisztus undorító bullája
ellen”, ami már önmagában felért egy felség-sértéssel, véresen megtorlandó lázadással. Luther leírta
azt is, hogy inkább ezerszer meghal, semmint hogy akárcsak egyetlen tézisét is visszavonja.

Még ugyanabban az 1520-as évben beindultak az Egyház által sugallt vagy egyenesen megparancsolt,
szervezett könyvégetések. Már persze nem csak a tézisek nyomatott változatait, de a Luther-féle
traktátumokat és ellen-bullát is elégették, ahol csak lehetett. Louvian, Liége, Köln és más vá-

rosok főterén nagy lánggal lobogtak a máglyák, a keresztény türelem és szabadság nagyobb
dicsőségére. Válaszul Luther meg Wittenbergben nyilvánosan elégette az őt elitélő pápai bulla egy
példányát „ha ők égetik az én műveimet, én égetem az övékét” jelszóval.

Amikor a következő év elejére ennek híre eljutott Rómába, a pápa nem volt rest, máris nekiült írni a
következő bullát ( Decet Romanum Pontificum) és ennek már a fele sem volt tréfa. A pápa
kiközösítette Luthert az egyházból, híveivel együtt, és ismételten felhívta a figyelmet előző
utasítására, miszerint Luther könyveit el kell égetni.

Luther nagy szerencséje, hogy német földön amúgy is torkig voltak a pápai beavatkozásokkal,
ráadásul, akinek volt szeme, láthatta maga is, hogy Luther tézisei igazak. Ezért aztán ő elkerülte a
többi nagy eretnek vagy „eretnek” sorsát, főleg, mert hatalmasok is neki adtak igazat, mellé-

álltak, védelmezték. Ám a német-római császár, válaszolta. Károly − bigott katolikus volt ugyan, ami
nem akadályozta meg őt abban, hogy a tízparan-csolat közül, jó néhányat folyamatosan és sokszor
megszegjen − szintén eltiltotta őt a további tevékenységtől, megerősítette, hogy ki van közösítve az
Egyházból és ő is amellett volt, hogy égessék el valamennyi művét.

A tézisek és a vitairatok tehát keményen felkerültek a tiltólistákra ott, ahol az egyház kezében volt a
hatalom. A cenzúra megtiltotta nemcsak az eddigi művek kinyomtatását, terjesztését, olvasását és
másolását, de minden Luther által a jövőben megírandó műnek is ez legyen a sorsa − döntöttek az
egyházi emberek.

Luthert is elfogták volna, de vele egyetértő urak elrejtették őt egy várban ahol kihasználva az időt,
lefordította a Biblia egyes részeit.

Luther munkái élete végén, és főleg a halála után egész Európában szigorú cenzúra alá estek. Számos
országban égették el könyveit − bizony, akkoriban még Angliában, Franciaországban és
Németalföldön is, vagyis éppen ott, ahol néhány száz évvel később az állam vagy mereven elvált az
egyháztól, vagy a tolerancia követendő méreteket öltött.

Már akkor kirajzolódott földrajzi értelemben is, hogy hol lesznek a majdani protestáns országok.
Luther elleni szankciókat ugyan sokfelé hoztak −

papíron − de az észak-német és a skandináv államok területén azokat sohasem tartották be. Arrafelé
nagyobb hajlandóság volt a tömegekben és az uralkodó osztályokban is elfogadni Luther tanait. Ott
nem égették el a könyveit. De számos dél-német fejedelemségben, hercegségben is melléje álltak.

Luther hamarosan meghalt, de művei diadalmenetét nem lehetett megál-lítani. Mint egy korabeli
megfigyelő jelentette, a piacokon − bármelyik városban is járt akkortájt az utazó − azt látta, hogy a
ponyvákra terítve egymás mellett árulták Luther könyveit − és azokat a császári és pápai
rendelkezéseket is, amelyek megtiltották Luther könyveinek árusítását…

Több mint húsz év után a bigott Károly császár is kénytelen volt bele-nyugodni, hogy minden német
hercegség maga választhatja meg, vajon a katolikus, vagy a protestáns hitet akarja követni − akkori
szokás szerint teljes lakosságával egyetemben. (Merthogy amilyen vallású volt a fejedelem, olyan lett
népe is, ami sajátos logika volt ugyan, de tényleg így volt.) Luther tanai tehát győztek, ami − ismerjük
el − sem addig, sem később nem volt szokásos dolog az egyházakban, az ideológiákban. Az efféle lá-

zadásokat addig mindig leverték. Maga Luther ugyan nem érhette meg a győzelmet, de mint látjuk,
tanai sokfelé meggyőzték az embereket és a mai napig hatnak.

Ám az Egyház ennél kicsit makacsabbnak bizonyult. Ne feledjük, ez az az egyház, amely Galilei

ügyében sem − mint majd hamarosan olvashatják

− lépett egészen a huszadik századig, csak akkor ismerve be az elkövetett hibát. Luther esetében is így
járt el. Az Indexen bizony ott szerepelt a tiltott szerző, Martin Luther neve egészen… 1930-ig! Csak
attól kezdve tűnt el onnan a neve. De ne higgyük, hogy ez már végleges megbocsátást jelentett volna a
nagy eretnek számára − dehogy! Hithű katolikusnak a mai napig tilos Luther műveit olvasnia. A
cenzúra, a tiltás, ha formálisan nem is, de

„informálisan” a mai napig létezik.

Ötödik könyv:

GIORDANO BRUNO műve

A könyv, amelyről szó lesz, eredetileg a Dell' infinito universo e mondi címet viselte.

Érthető, hogy már a cím is sokkolta a kortársakat, hiszen pontos fordí-

tásban ezt jelenti: „A végtelen világegyetemről és a világokról”.

Az 1500-as évek végén az emberek nem nagyon tudták elképzelni még azt sem, milyen világban
élnek. Csak ködös elképzeléseik voltak arról, hogy a Föld nevű bolygó körül kering (!) a Nap, és hogy
azon túl mi van odakünn a mindenségben, azt jobbára vallásos leírások határozták meg, vagy sugallták
halványan.

Ami az ókori tudósokat illeti, hát ők is vallásos befolyás alatt álltak, illetve tanácstalanok voltak.
Amin nem is lehet csodálkozni, hisz ki tudta volna empirikusan megtapasztalni a világűrt? Az
összefüggéseket a bolygók, egyéb égitestek mozgása és a Nagy Egész között szintén még alig-alig
kapizsgálták azon időkben.

Ugyanakkor volt egy kötelező érvényű zárt világkép, amit még az ókori görög időszakból,
Arisztotelész nyomán tartottak életben. Ebbe belefért az is, hogy a világot teremtették, tehát nem is
olyan régi, és a világ minden megnyilvánulása igazából a Teremtőtől függ.

A régi arisztotelészi világkép azért is volt zárt, mert a Földet helyezte a középpontba, mindent annak
is rendelt alá és ennyi − csak ennyi! − lett volna a Mindenség.

Giordano Bruno nem volt csillagász. Filozófus volt, aki meglehetősen animista elképzelésekre
alapozta kozmológiáját. Nem számokkal operált, mint korábban Kopernikusz és mások. Ő elképzelte
és logikailag levezette, hogy a világmindenség nem lehet ilyen kicsi, amekkorának mondják − már
csak azért sem, mert akkor nem lenne mindenség.

Mivel egy végtelen világnak nem csak fizikai kiterjedése végtelen, hanem időben is annak kell lennie
− vagyis öröktől fogva van, mindig volt és mindig lesz − hát ezzel Bruno meglékelte a Teremtés
eszméjét, hitét. Legalábbis a Teremtés teológiai eszméjének tagadását már magában rejtette.

Giordano Bruno másban is „vétkezett”. Azt hirdette, hogy világok sokasága van odakünn az űrben.
Vagyis nem csak a földi, emberi világ az egyetlen. Hogy ne legyen tévedés, ő maga írta le, hogy más
világok is lé-

teznek, azoknak lakóik is vannak − ami ma már érthetetlen felhördülést keltett egyházi körökben.
Ugyanis a Biblia tanításának értelmében a keresztények meg voltak győződve (helyesebben, mondjuk
ki bátran: meg vannak győződve mind a mai napig!), hogy az Isten csak az embert teremtette a maga
képmására. Vagyis más élőlényeket nem teremtett egyáltalán, így Bruno minden szava hazug, ha azt
állítja, más lények is vannak valahol.

Egyes mai szerzők bizony még azt az állítást is megkockáztatják, hogy Giordano Bruno lényegében az
ufológia első földi vértanúja lett volna!
Ugyanis éppen azért kellett meghalnia, mert azt hirdette, hogy nem vagyunk egyedül a
Világegyetemben. Áttételesen ez igaz, de persze a tudós szörnyű halálát nem csak ez okozta.

Annyi bizonyos, hogy Bruno a korához képest merőben más elképzelé-

sekkel élt és mást hirdetett, mint kortársai − és főleg mást, mint az Egyház!

És mintha ez nem lenne elég, a neves férfiú az őt ért támadások hatására írt egy röpiratot az egyház
ellen − ebben kifogásolta, hogy a papság politikai szerepet vállal!

No, ezt nem kellett volna. Igaz, már a kozmikus elvek hirdetését sem nézték el neki, de ezután aztán
vizsgálat is indult a tudós ellen: miután megjelent az említett röpirata, az Egyház lecsapott. Az
ötvenkét éves embert előbb megkínozták, majd máglyahalálra ítélték és 1600-ban, Rómá-

ban, a Rózsák Terén (Campo dei Fiori) megégették.

Ez persze nem az ő teljes élettörténete. Tizenhét évesen lépett be a dominikánusok rendjébe − éppen
azok lettek hát a társai, akik élete végén oly nagy szerepet játszottak elpusztításában! De hogy már
előbb sem tett lakatot a szájára és renitens eszméket hangoztatott, jelzi, hogy huszonnyolc évesen…
kirúgták a rendből! Mégpedig nem is akármilyen indokkal, ami azokban az amúgy is szigorú időkben
felért egy életveszélyes váddal: eretnekségért! Vagyis már akkor is olyasmiken járt az esze, olyan
vitákat provokált rendtársai között, amelyeket a felsőbbség nem tűrhetett el.

Hamar rá kellett jönnie, hogy filozófusnak lenni legalább olyan életveszélyes foglalatosság, mint
zsoldosnak egy háborútól sújtott vidéken. Amiket hirdetett, azokra már nem csupán a katolikus egyház
reagált negatívan, de a protestánsok is. Róma és a lutheránus meg a kálvinista egyházak is

„eretnek panteizmust” láttak tanaiban, ezért nem játszhatta ki egyiket a másik ellen. Senki sem állt
melléje, sőt, határozottan szembefordultak vele.

Kis túlzással elmondható, hogy az 1500-as évek végén Európa egyes szá-

mú ideológiai ellensége Giordano Bruno volt, aki körül egyre jobban szorult a hurok.

1577-ben a nápolyi inkvizíció vizsgálatot kezdeményezett ellene. Az egyházi vezetők mélységes

meggyőződése szerint Bruno úr totálisan elté-

vedt az eszmék útvesztőjében, és amit hirdetett, az nem egy „új filozófia” volt − mint hitte ő maga és
sokan a földrész még oly ritka egyetemein −

hanem az arisztotelészi eszmék esztelen tagadása. Való igaz, Bruno sokszor csak megérzésre
dolgozott, hisz nem voltak kellően megalapozott tudomá-

nyos érvei Arisztotelész ellen. Ilyent az akkori tudományos színvonalon nem is lehetet produkálni. De
Bruno a maga módján zseni volt, és érezte, hogy valami nincs rendben ezzel az ókori okfejtéssel.
Meghirdette hát az

„új filozófiát”, de még csak kevés érvvel tudta azt alátámasztani, nem is szólva a bizonyítékokról.
Az Egyháznak persze több sem kellett. Róma a szokásos és már oly sokszor bevált eszközhöz, az
inkvizícióhoz nyúlt. Amikor Giordano Bruno Nápolyban hírét vette, hogy megkezdődött a vizsgálat és
talán máris elindult érte az őrjárat, gyorsan kereket oldott. Akár egy kalandfilmben, sikerült neki az
utolsó pillanatban kicsúsznia a katonák kezéből és lóhalálában eltűnt előbb a városból, aztán az állam
területéről is.

Ahhoz képest, hogy filozófus volt, akiről mi manapság már eleve azt té-

telezzük fel, hogy a világtól meglehetősen elvont figura, a mindennapi életben segítségre szoruló,
gyámoltalan alak − hát, ha voltak-vannak is ilyenek, Bruno biztosan nem tartozott közéjük. Nagyon is
életrevaló mó-

don szervezte meg életének következő másfél évtizedét. Huszonkilenc éves volt a nagy menekülés
pillanatában.

Azt akkor még nem tudhatta, hogy folyamatosan úton lesz, szinte meneküléssel tölti a következő
éveket. Igaz, olykor meg-megállt, de igazából életének következő másfél évtizedében Bruno
Európában utazgatott − és legfőbb foglalatossága az volt, hogy újra és újra egérutat nyerjen a
kegyetlen cenzorok elől.

Mert hát ezek és a hatóság mindig ráleltek. Persze német, vagy angol, vagy francia földön senkit sem
érdekelt, hogy Nápolyban pört terveztek ellene. Az viszont nagyon is felizgatta a hatósági kedélyeket,
hogy ez az ember hol Oxfordban, hol Párizsban, hol Frankfurtban, hol a Lutherről elhíresült
Wittenbergben bukkant fel, és igen furcsa dolgokról tartott elő-

adásokat a diákoknak.

Például arról beszélt − sőt, írt is, ami ezerszer veszélyesebbnek látszott a szavaknál, mert a szó nem
hallik messzire, de az írás mindenhová eljuthat!

−, hogy nem csak egy világ van, ez a miénk, hanem sok más világ is létezik. Hét évvel a kalandos
nápolyi menekülés után sikerült kiadatnia köny-vét Párizsban, és a mű bizony elég nagy hírnévre
vergődött, legalábbis az akkori körülmények között.

Arisztotelész egy viszonylag kicsi, bezárt világról beszélt, amiben alig fért bele a Föld meg a Nap és
pár csillag − ezzel szemben jött Bruno és

„megnyitotta a kozmoszt”! Végtelen térségről beszélt, amelynek fizikai értelemben sehol sincsen vége
− hát persze, hogy hallgatói, olvasói szinte beleszédültek mindebbe. A legtöbben − ahogyan ma is −
nem tudták elképzelni sem, hogy milyen is lehet a végtelen világegyetem.

Hát még, amikor azt olvashatták abban a bizonyos, oly sok vihart kavart könyvben, hogy nem is csak
egy ilyen világ van, hanem megszámlálhatatlanul sok, ezek mennyisége éppen úgy végtelen, mint a
csillagoké, napoké szerte az űrben! Kopernikusz is forradalmi dologgal állt elő, igaz, és szerencsére, ő
nem csak filozófiai spekulációk útján jutott el ide, hanem komoly, fáradtságos és hideg számítások
alapján − hogy például nem a Föld a világ központja, hanem a Nap. Ő volt az, aki „megállította a
Napot és elindította a Földet”, azaz a Napot tette a „mindenség” középpontjává és a Föld csak egy lett
a körülötte keringő bolygókból − amit a kor emberei bolygónk szemtelen és felháborító
degradálásának tartottak…

Giordano Bruno azonban ennél is tovább ment. Azt állította nevezetes művében, hogy nem csak ez az
egy Nap és ez egy „Föld”, azaz lakott bolygó létezik a Mindenségben − hanem sok, sok, nagyon sok
„Nap” és megszámlálhatatlanul sok „Föld”!

Mint már említettük, az Egyház, amely mereven ragaszkodott a Biblia tanításaihoz és azokat
egyetemes, örökérvényű és kizárólagos igazságnak tartotta − ebbe nem nyugodhatott bele. Sőt, a többi
keresztény egyház sem, amelyek ugyanarra a Bibliára építették tanaikat.

Addig minden Arisztotelészen és a Biblián alapult, és úgy tűnt, ezt a nyugalmas bizonyosságot semmi
és senki sem zavarja meg. Voltak ugyan nyugtalanító jelek már korábban és később is, Galilei,
Kopernikusz és né-

hány másik „okvetetlenkedő” tudós, de Róma alighanem éppen Bruno felbukkanásával szembesült a
probléma gigantikus méreteivel és veszélyei-vel. Hogy stílusosan, a témához illő szóhasználatnál
maradjunk: kozmikus méretű baj jelent meg a láthatáron. Ha elterjedhetnek Giordano Bruno né-

zetei, akkor az Egyház és a többi egyházak, nemcsak hogy bajba kerülnek, de akár meg is
semmisülhetnek! Ha mindenki számára világosan és érthetően leomlanak a hit fontos tartóoszlopai,
akkor nekik végük. (Közbevető-

leg, hadd szóljak itt bele a huszonegyedik századból: mára világossá lett minden gondolkodó ember
számára, hogy a Biblia állításai nagyobbrészt nem valósak, és lám, még mindig egymilliárd
keresztény él a világban, és léteznek egyházak is − ez a félelem tehát az 1500-as évek végén nem volt
megalapozott…)

Bruno szépen bejárta Nyugat-Európát Toulouse-tól az észak-német terü-

letekig és az egyetemeken hol vitatkozva, hol lelkesülten fogadták tanait.

Túl sokáig egyik egyetemen sem maradhatott, mert miután a helyi hatósá-

gok rájöttek, hogy mit tanít, beavatkoztak, és neki ajánlatosabb volt szedni a sátorfáját, amíg nem
késő. Az egyházak képviselői egy idő után már hallottak róla, külföldön is előtte járt a híre, és
felkészültek arra, hogy ez a notórius bajkeverő náluk sem fog nyugton maradni. Nem is maradt
nyugton.

Nem mindenkinek nyerte el a tetszését az az állítása, hogy a kozmikus világok sokasága miatt a
világűr egyetlen pontja sem lehet kitüntetett − és ezzel az emberek elvesztették saját kiválóságukba,
kivételezett helyzetükbe és létükbe vetett hitüket is. Nem vagyunk a mindenség kivételes lényei,
fogták fel sokan, és ez eléggé elszomorította őket.

Bruno volt az első, aki − mint említettük korábban − azt is sugallta, hogy máshol is lehet élet, sőt,
értelmes élet is! No, ez megint csak a Biblia tanításaival ellenkezett, százszázalékosan. A tudós
filozófus mindezzel persze azt is sugallta, hogy a Mindenségben nincsen semmilyen határ −

például a megismerést, a tudást sem gátolja majd semmiféle határ!

Mindezek után gyorsan ide kell írnom még valamit. Nehogy azt képzel-je bárki is, hogy Giordano
Bruno egy megveszekedett materialista volt!

Hogy istentagadó, hogy vallásellenes, hogy nem hitt Istenben!

Éppen hogy hitt. Ne feledjük, jó pár évig szerzetes-pap volt maga is, jól ismerte az egyházi tanokat és
hívő ember volt. Éppenséggel abban a meggyőződésben terjesztette felforgató tanait, hogy ezzel is
bizonyítja Isten mindenhatóságát. Az ő Istene nem egy aprócska világot teremtett és a fö-

lött őrködött, nem csak pár százmillió embert nevezhetett teremtményeinek és híveinek − dehogy!
Bruno istene nagy volt, és mindennél hatalmasabb, hiszen egy végtelen világegyetemet teremtett és
uralt! Ahogyan a szerző

írta is abban az ezerszer kiátkozott könyvében: „Az isteni lény önnön di-csőségét és hatalma
nagyszerűségét nem csupán egyetlen Nap, hanem megszámlálhatatlanul sok nap révén mutatja meg;
nem egyetlen Föld, hanem végtelenül sok világ által!”

De ez ott és akkor senkit sem érdekelt a hivatalos hatalmasságok közül.

Ők csak a maguk szűk érdekei közül láttak ki, és Brunóra mint a hit és fő-

leg a keresztény egyházak ellenségére tudtak gondolni, annak tartották őt, és mivel időnként
megeresztett egy-egy egyházellenes röpiratot is, hát tudták: Róma deklarált és elszánt ellenségével
állnak szemben, akit előbb-utóbb úgyis el fognak kapni.

Igazuk lett, mert Bruno tizenöt éves szakadatlan vándorlás után talán belefáradt a sok utazásba és haza
akart térni, úgy hírlik, arra számított, hogy Nápolytól távol már nem figyelnek majd fel rá, illetve az
Inkvizíció tizenöt év alatt talán már lemondott róla, mint zsákmányról. Mindenesetre Itália másik
végében, Velencében bukkant fel, talán azt hitte, a Köztársaságban majd nagyobb biztonságban lesz?

Nem lett, mert egy velencei nemes úr feljelentette őt a helyi inkvizíció-

nál, amely még evidenciában tartotta a régen kiadott nápolyi körözést-keresést és a filozófus még
jószerével szállást sem foglalt magának a lagú-

nák városában, máris jöttek érte az alabárdosok. Egy lefüggönyözött gondolán vitték a hírhedt
börtönbe és 1592. május végén máris a bírák előtt találta magát. A vád: istenkáromlás erkölcstelen
életvitel és eretnekség.

Három olyan pont, amelyek közül az egyikért is halálra ítélhette őt ez a senki által nem választott
„bíróság”.

Bruno a bíróság előtt látszólag együttműködően viselkedett, olykor egyetértett az őt ért kritikákkal, de
kijelentette: filozófiai tanaiban mindig a természet világosságát követte és soha nem tanított olyat,
ami közvetlenül ártott volna a katolikus vallásnak (?). Ugyanakkor hivatkozott saját meggyőződésére
is, amely persze ütközött a vallás tanaival. Bejelentette, hogy alárendeli magát az Egyház tanainak −
de filozófiai eszméit nem hajlandó megtagadni.

Márpedig ellenfelei számára ez lett volna az egyetlen megoldás, és kiút a bonyolult és az Egyház
számára sem túl jó helyzetből. Ha Giordano Bruno ünnepélyesen, tanúk százai előtt, szóban és írásban
visszavonja tanait, akkor az Egyház nagy győzelmet aratott volna. Mivel azonban 1592-ben az
Inkvizíció előtt kijelentette, hogy erről szó sem lehet, Rómában kellett eldönteniök, hogyan tovább a
Bruno-ügyben?

Hónapokon át várta Bruno a döntést, aztán átszállították őt Rómába 1593 februárjában, átadták a
római hatóságoknak, ahol börtönben töltötte a következő hét évet. Nem engedték meg, hogy olvasson,
még a papírt és a tollat is kitiltották cellájából − biztos vagyok benne, hogy ezért fejben dolgozott, és
az sem kizárt, hogy régi eszméit tovább fejlesztette, vagy akár teljesen újakat is kidolgozott. Nem
fogadhatott látogatókat, viszont az inkvizítorok és fő ideológiai ellenfelei, a papok gyakorta látogatták
és próbál-ták rávenni, hogy vonja vissza tanait. Különösen érdekesek lehettek egykori rendtársaival, a
dominikánusokkal folytatott vitái, amelyek során − biztos vagyok benne − ellenfelei megszégyenülten
kotródhattak el, mert ésszel őt legyőzni nem tudták.

1599-ben már erősítést kaptak az ellenfelek − volt olyan nap, hogy egyszerre több bíboros vonult be a
cellájába, hogy meggyőzzék őt. De Bruno velük is összevitatkozott, és mindenki számára világosan
kijelentette ismét: nem hajlandó visszavonni tanait. 1600 januárjában már maga a pápa vezette azt a
bírósági ülést, ahol kimondták: mivel Bruno hajthatatlan, megátal-kodott és eretnek, el kell őt égetni.
És így is történt − örök szégyenére nemcsak az Egyháznak, de minden világi hatalomnak is, amelyik
belekontárkodik a tudomány dolgába és magát a tudósoknál okosabbnak hiszi.

Giordano Bruno a Világmindenség része volt, igazi ember − ellenfelei pedig névtelen kis törpék,
senkik.

Ahhoz képest, hogy 1600-ban végeztek Brunóval, a művei kis késéssel, csak 1603 második felében
kerültek fel a hírhedett Index lapjaira. És bizony jó sokáig ott is maradtak. Ha valaki nem ismerné a
katolikus egyhá-

zat, az most kapaszkodjon meg: Bruno könyvét az egyházi cenzorok csak… 1966-ban vették le az
Indexről! 363 éven át évről évre újra és újra kinyomtatták azt a listát (amely a későbbi századokban
már kisebb könyvvé dagadt) és Rómában senkinek sem jutott eszébe − még a huszadik szá-

zadban sem, sőt annak második felében, sőt az úgynevezett „űrkorszak” beindulása után és az újabb és
újabb tudományos közlések ismeretében sem − beismerni, hogy tévedtek.

Az Egyház különben sem arról volt nevezetes az elmúlt kétezer évben, hogy régi tévedéseit beismerte
volna. Egészen a legutóbbi időkig ez nem volt divat. Pedig sok, nagyon sok bűne volt és igazán lett
volna mit beismerni.

Ellenben − és ez a tény még az Indexnél is felháborítóbb − hogy az egyház 1930-ban (amikor szintén
tudni lehetett már, hogy Brunónak volt igaza) a katolikus egyház szentté avatta… azt az inkvizíciót
felügyelő bí-

borost, aki a Bruno elleni pert felügyelte! Roberto Bellarmino volt az, aki az inkvizíciót vezette és ott
volt − merthogy ő parancsolt akkor − a Campo dei Fiorin is. Végignézte, hogyan ég el korának egyik
legjobb tudósa csak azért, mert hirdetni merte, amit gondolt.

És a huszadik században a katolikus egyház számára ez az ember, ez a bíboros volt a követendő

példakép, őt avatták szentté (!) − és Giordano Brunót még évtizedeken át eretneknek, eltévelyedésnek,
az egyház ellenségének, istentagadónak tartották…

Ráadásul biztos forrásokból tudjuk, hogy az akkori egyházfőnek esze ágában sem lett volna levenni
Bruno könyvét az Indexről még 1966-ban sem. Csak tanácsadói és külső szakértők nyomására
cselekedett, hiszen az űrkorszakban, amikor a tudomány és az emberiség előtt már megnyílott a
Kozmosz és mindenki számára világossá lett, hogy a Mindenség csakugyan végtelen és Brunónak
mindenben, de tényleg minden állításában igaza volt − akkor méltóztattak csak engedni. Azt hiszem, a
Vatikánban ma is vannak emberek, akik − ha tőlük függene − a ma is létező Indexre, a tiltott könyvek
listájára nagyon szívesen visszatennék Giordano Bruno nevét és könyvének címét.

Mellesleg Bruno halála után sem tudott népszerűségre vergődni. Több okból sem. Az egyik, hogy
olaszul írott könyvét kevés nyelvre fordították le, inkább csak szemelvényeket közöltek belőle itt-ott.
A katolikus orszá-

gokban, különösen az ő esetében a cenzúra tiltása teljes volt, szorosan zártak a kapuk, még résnyire
sem nyíltak meg a következő évszázadokban, legalábbis ami Bruno „szentségtelen” könyvét illeti.

De már céloztunk rá, hogy régebbi időkben a protestáns egyházak is megtámadva érezték magukat
Bruno által, így ha a protestáns országokban nem is volt a könyv semmiféle „indexen”, azért nem is
adták ki, nem forgatták, nem terjedtek a benne lévő „felforgató eszmék”. Ugyanakkor az a néhány
ember, aki nagyon nyitott gondolkodású volt − és filozófus maga is, vagyis Bruno kései kollégái −,
alighanem mindnyájan hozzájutottak így vagy úgy. Ebben már csak azért is biztosak lehetünk, mert
néhány későbbi nagyság, mint Spinoza és Leibniz kezdtek az övéhez hasonló eszméket sugallni a saját
műveikben, saját filozófiai rendszerükben is. De ők kevesen voltak és ezért állíthatjuk szomorúan,
hogy Bruno túlságosan is megelőzte korát.

Hatodik könyv:

GALILEI tanulmánya

A következő történetben akad majd néhány kísérteties egyezés az elő-

zővel. Akinek könyve miatt szenvednie kellett, szintén olasz, szintén tudós, és ő is az Inkvizícióval
került szembe. Nála is a világkép volt a tét, az egyiket, a régit, az elavultat, a hamisat támadta, az újat
ismertette.

Ezúttal a hősünket, a szerzőt, akit betiltottak, Galileo Galileinek hívták.

Ő is hamar meggyőződhetett a mondás igazáról: „Az éles elme több ellenséget, mint barátot szerez”.
A közép-itáliai vidéken, ahol az 1564-es évben született, számos családban kézenfekvő volt, hogy az
egyik fiút szerzetesnek adják. Apja egy hercegi udvarnál volt zenész, a fiút pedig szerzetesek nevelték.
A vörös hajú fiatalember szeretett tanulni és tizenöt éves korára már ő maga is szerzetes szeretett
volna lenni, jól tanult az iskolában, főleg a természettudományok érdekelték. Később persze már letett
az elhatározá-

sáról, nem akart szerzetes lenni, főleg azután, hogy belemerült a szexbe is
− egy velencei utcalány három gyereket is szült tőle és ez végleg eltávolí-

totta őt a szerzetesi életpályától…

Apja zenészt faragott belőle, mesteri lantjátékos lett, de egyetemre ment, ahol előbb − ismét családi
kérésre − orvost akartak belőle faragni, bár őt a matematika érdekelte. Az egyetemen az ógörög korból
fennmaradt anyagot oktatták, ami ellenkezett a valósággal. A Galilei nevű diák persze minduntalan
szóvá tette, hogy hamis a tananyag, ezért többször majdnem, aztán végleg kirúgták. Botrány botrányt
követett, amerre járt, tanult. Sokan utálták, de elismerték a tehetségét. Még különféle orvosi és egyéb
műszereket is készített.

Amikor 1600-ban eljutott a hír Firenzébe, hogy Rómában máglyára ke-rült a tudós Giordano Bruno,
valami megváltozott Galileiben. Már harminc múlott, felfogta, hogy vannak dolgok, amikről nem
szabad beszélni. Mint például Kopernikusz tanítása, miszerint a Nap van a középpontban, a Föld meg
körülötte kering. Bruno meghalt, mert többek között ezt is állította.

Galilei is meggyőződött minderről, de a hallgatás ugyancsak nem az ő mű-

faja volt. Ami számos tudomány terén Arisztotelész volt, annak a világkép és a csillagászat terén
Ptolemaiosz ókori tudóst tartották. Hogy az ő Föld-középpontú világképe hamis, Galilei rögtön tudta.
De azt is, hogy a Biblia szerint Jézus csak a Földön halt meg az emberekért, akiket Isten előzőleg a
maga képmására teremtett. Akkor hát a más világokban létező, a miénktől eltérő külsejű lényeket ki
teremtette? Netán egy másik isten..?

Közben matematikai-tanár lett a pisai egyetemen, de mindig is izgága lévén, sokakkal összekapott
ezen vagy azon a tudományos kérdésen.

Ugyanakkor vallásos ember volt, aki egyházát is szerette (már ameddig), és nem akarta, hogy a
csillagászok által talált új eredmények és elvek készü-

letlenül érjék az Egyházat. Hogy a pápa felsüljön, hogy nyilvánosságra kerüljön: a Biblia nem mond
igazat. Galilei tehát hálátlan szerepet vállalt: fel akarta világosítani az egyházi vezetőket, rávezetni
őket arra a felismerésre, hogy a biblia nem tudományos fórum (pedig szerintük az maga volt a

„természet törvénye”…), hanem majd sorra jönnek a tudósok az ellenkező

bizonyítékokkal. Jó lenne, ha az Egyház erre időben felkészülne − vélte.

Műszerkészítő házában végre csillagászati távcsöveket is készített és latinul leírta, könyvben is kiadta,
mit látott a Holdon, a Vénuszon, milyenek a Jupiter holdjai − egyfelől tudóstársai örvendeztek
eredményeinek, hisz azok rögtön az emberiség közös kincsei lettek. De az Egyház vezetői mind
komorabban figyelték az „izgága” tudós nyüzsgését és már akkor sejtették, hogy ebből nagy baj lesz.
A dominikánusok − azok, akik Brunót is a mág-lyára jutatták − bevádolták volna. De Galileinek
magas rangú pártfogói voltak, az egyik bíboros is mellette állt, akiből később aztán pápa lett. Sajnos
később már ez az ember sem védhette meg őt. Galilei ravaszabb volt, mint Bruno − előbb engedélyt
kért, hogy egy könyvbe összevesse egymással a heliocentrikus és a geocentrikus, vagyis a Napot a
„világ” közepére állító modern, vagy ott még a Földet képzelő maradi, hamis álláspontot. Az
engedélyt megkapta, nyolc évig dolgozott a könyvön, aztán amikor az megjelent Dialogo… soprai due
massini sistemi del mondo Tolemaico e Copernicano… címmel, persze, hogy kitört a botrány. A kor
szokásainak megfelelően párbeszédes formában írta meg, és aki elolvasta, az gúnyirat-ként és
ideológiai röplapként is felfoghatta a művet. Ugyanis az Egyház által is képviselt maradi világképet −
Galilei műve szerint − csak az ostobák vallhatják a magukénak, és napnál világosabban
bebizonyította, hogy az minden ízében hamis, míg viszont a kopernikuszi világkép az igazi, a valódi.

1632-ben, amikor a mű első kiadása Itáliában napvilágot látott, ráadásul pápai engedéllyel − mai
szóval csak azt mondhatjuk: azonnal „kitört a bal-hé”. Az ideológiai ellenfelek, akik addig látszólag
türelmesen vártak, de közben gyűjtögették az adatokat Galilei ellen − most végre lecsaptak. Az akkor
már 68 éves tudóst az inkvizíció elé vitették.

Ő nem Bruno volt ám! Hanem egy tapasztalt öreg harcos, aki egyszerű-

en mindent tudott. A bizottságok hetekig kérdezgették, és próbálták rajta-kapni olyan állításokon,

amelyek miatt elítéltethetik. De az ősz szakállú, mesebeli törpére emlékeztető kisöreg mindent tudott
a maga tudományága-iban, ott nem tudták megfogni. Bebizonyította, hogy a Föld egy bolygó, amelyik
forog, ezt bizonyítja a tengeri apály-dagály is. Hogy a holdfogyat-kozásokat a Föld árnyéka okozza,
vagyis úgy a Hold, mint a Föld mozog-nak egy bizonyos pályán − bolygónk tehát nem áll
mozdulatlanul az űrben.

A szemükbe vágta az öregember, hogy azok az égitestek is, amiket látni a távcsövében, ugyanabból az
anyagból vannak, mint amiből a Föld − hát ez már világosan ellenkezett a teremtés tanaival és az
egyház tudósainak vé-

leményével. Hát még mekkorát hördültek, amikor a kisöreg a szemükbe vágta: nem a Föld a
világegyetem közepe, hanem annak csak egy jelentéktelen kis pontja…

A már nagyon beteges öreget azzal fenyegették, hogy az inkvizíció kín-zókamráiba küldik, ezt pedig
már nem viselte volna el. Élni akart és tovább hirdetni az igazságát, még ha nem engedik, akkor is.
Ekkor úgy tett, mintha visszavonná tanait − nem sejthette, hogy ezt a tényt kinyomtatják, és világ-gá
kürtölik, eljuttatják az akkori Európa minden tudományos központjába, egyetemére, tudósához. Az
Egyház látszólag elérte célját: a világ attól kezdve úgy tudta, Galilei belátta tévedését,
Kopernikusznak sem volt igaza, és tényleg a Föld a világ közepe és egyetlen lakott helye, ahogyan az
a Bibliában is áll.

Akkoriban a vatikáni trónon VIII. Orbán ült.

Ezt a pápát a Vatikán századokkal később „a tudományok nagy barátjá-

nak” nevezte, ami csak részben lehetett igaz. Mert Galileivel egyáltalán nem úgy bánt, ahogyan azt a
tudományok barátjától elvárhatnánk annak ellenére, hogy személyes ismerősök, sőt egyes források
szerint korábban még barátok is voltak. Mindketten firenzeiek, VIII. Orbán „leánykori ne-vén”
Barberini volt, azaz a civil életben a gazdag és nagyon ismert kereskedőcsalád sarjának született. Az
akkori pápa mellett dolgos rokonok egyengették az útját, az egyetem jogi fakultását végezte el,
diplomata és bíboros lett. Tény az is, hogy korának egyik legműveltebb embere volt, óriási könyvtárat
használt, verseket is költött.

Ha a pápa hivatalos vatikáni életrajzát olvassuk, mintha nem is ugyanarról az Orbánról kapnánk
információkat. Ezekben az iratokban ugyanis VIII. Orbán Galilei nagy barátjaként tűnik fel, aki ugyan
elítéltette a „Szent Offíciummal” barátja tanait (a Vatikánban máig így nevezik az Inkvizíciót, mert
ezt a szót, a szervezet igazi nevét úgy kerülik, mint − stílszerűen −

ördög a szenteltvizet) „ám ez Galilei tudományos munkásságának egyéb területeit nem érintette, sőt, a
tudós ezekben az években írta meg fő mű-

vét…” stb.

Hát ez persze nem így történt. A hivatalos krónikák csak szőrmentén említik, hogyan ítéltette el a
pápa állítólagos barátját, miután az Inkvizíció elé idéztette. Arról is megfeledkeznek a hivatalos
krónikák szerzői, hogy az Egyház akkor − és még sok hasonló esetben − egy hazugságot védelmezett
egy igazsággal szemben és ebben a történetben megint csak az húzta a rö-

videbbet, aki az igazságot képviselte.

Galilei igazából akkor omlott össze, amikor kiderült számára: a csak a békesség kedvéért tett
visszavonás nem maradt az Egyház határain belül, hanem azokat − gyaníthatóan éppen „barátja” − a
pápa sugalmazására kihirdették az egész akkori tudományos-értelmiségi világban. Ezzel az Egyház
elvette Galileitől személyes hitelét, ráadásul elvette a világtól azt az információt, hogy
Kopernikusznak volt és van igaza. Az 1600-as években élő embereknek a világ nem olyan volt,
amilyennek látták és hitték. Ennek az igazságnak a megismerésére a Vatikán „jóvoltából” még sokáig
kellett várni.

A hivatalos pápa-életrajzok szerint Galilei nem hogy nem járt rosszul, de élete vége felé írhatta meg a
„Párbeszédeket”, élete fő művét… Ez is rosszindulatú hazugság, hiszen éppen ezt a művét, de minden
egyéb Galilei-könyvet is összeszedtek és elégettek. A hetvenéves embert, aki a maga idejében
rendkívül magas kort ért meg, börtönbe vetették és csak romló egészségi állapotára és magas állású
protektorainak könyörgésére voltak hajlandók később azt házi őrizetre változtatni. De akkor is fogoly
volt, senki sem látogathatta meg, ő pedig nem hagyhatta el a házát. A világtól elszigetelték, tudták, ez
is sietteti halálát. Az az igazság, hogy ebben a korszakában Galilei már elő sem vette a távcsövét és
inkább nem is nézett fel az égre. A csillagok eltávolodtak tőle.

Még nyolc évet élt teljes magányban. Akkor vetette papírra ezeket a szavakat:

A legnagyobb zűrzavar akkor támad, ha az Isten által szabadnak teremtett elmét arra kényszerítik,
hogy szolga módjára engedelmeskedjen egy másik akaratnak. Ha megtiltják nekünk, hogy higgyünk a
saját szemünk-nek, és azt kell látnunk, amit mások akarnak láttatni velünk! Ha mindenféle hozzá nem
értőket tesznek meg bíráknak és ezeknek hatalmukban áll ké-

nyük-kedvük szerint ítélkezni tudósok felett..!

Ezek bizony máig érvényes szavak.

Mint volt róla szó, már Galilei életében működésbe lépett a cenzúra. Az ősz hajú öregúr élete utolsó
éveit kétszeres átok alatt élte le. Egyfelől tudta, hogy hivatalosan és nyilvánosan mindent
meghazudtoltak, amit életében kutatott, fölfedezett, leírt és érvekkel megtámogatva állított. Másfelől
az is tudnia kellett, hogy egész addigi munkásságát éppen szedik össze szerte a földrészen. Hiszen a
kontinensnek majdnem minden országába eljutottak annakidején a művei, főleg a „Párbeszédek”.
Mindennap azzal a tudattal ébredt, hogy talán éppen ma is lángra lobbantanak valahol néhány példányt
verejtékes munkájából.

Márpedig tényleg így volt, hiszen az egyházi cenzúra roppant nagy kiterjedésű intézmény volt, és nem
csupán földrajzi értelemben. Az időben is szinte a „végtelenbe” nyúlt − Galilei már rég nem volt ezen
a világon, amikor az egyházi megbízottak még mindig kutattak az ő könyvei után is. Az Egyház attól
tartott − és tegyük hozzá: joggal! −, hogy aki ezeket elolvassa, az rögtön kételkedni kezd a Biblia
állításaiban.

Már csak azért is, mert a Galilei-féle könyvekből világosan áradt a sugallat: egy-egy
természettudományos hipotézist sohasem szabad régi „tekintélyek” véleményére alapozni és csak arra
hagyatkozni. Hanem mindenkinek magának − vagy a tudatának különösen − a jelenséget megfi-
gyelnie kell és csak annak alapján vonhat le érvényes következtetéseket, elveket, megállapításokat.

Hát ez már sok volt a Biblia-hívőknek − mert vagy pontosan tudták, vagy legalább a lelkük mélyén
sejtették, hogy a Biblia legtöbb állítása a legcsekélyebb mértékben sem igazolódik be a tudományok
által.

1616-ban az Egyház elítélte Kopernikusz tanait, mint olyanokat, amelyek a hit elleni merényletet
jelentenek. Majd amikor pár évvel később Kepler német csillagász a maga „Új Asztronómia” c.
művében szintén kopernikuszi elveket kezdett hirdetni, akkor a soros pápa őt is elítélte, legalábbis
szavakban. A nap-központú (heliocentrikus) világfelfogást nemcsak hirdetni nem volt szabad az e
tárgyban kiadott 1619-es pápai bulla (rendelet) szerint, de még Kopernikusz és Kepler műveinek
olvasását is megtiltották!

Galilei persze jól ismerte mindkettőt. Aztán tízegynéhány évvel később, amikor VIII. Orbán kénytelen
volt látni, hogy egykori barátja milyen népszerű műben teszi érthetővé a kopernikuszi eszméket, és
mennyire nevetségesek az Egyház által is támogatott, ősrégi, és ezek szerint a valósághoz már nem is
kapcsolódó ptolemaioszi eszmék − feldühödött.

Ne feledjük, történt mindez 1632-ben, vagyis akkor, amikor a protestan-tizmus már jó száz éve
elterjedt a világban, és ezen időszak alatt nem egyszer és nem kétszer voltak olyan pillanatok, amikor
Róma joggal érezhette, hogy vége „világhatalmának”! Minden áron meg akarták őrizni a katolikus
egyház egységét, ami persze akkor már nem is volt meg − de Róma még hitte, hogy sikerül
megfordítani a folyamatot, és amit Luther elkezdett, azt egy jelentéktelen kis epizóddá, a régmúlt
keserű emlékévé süllyesztheti majd el.

Ekkor robbant ez az újabb bomba, amely bizony már nemcsak a katolikus, de az összes keresztény
egyház működésének alapkövét, a Bibliát rongálta meg. Vatikáni magaslatokból nézve valóban
fölháborító dolog volt ám ez! Jön egy firenzei zenész fia, aki belekontárkodott pár tudományba és
most azt hiszi, ő a legokosabb ember a világon! Előtálal egy könyvet, amit kifejezett pápai tiltás
ellenére írt, és abban körmönfont módon, nemcsak hogy megismerteti a világgal a betiltott
kopernikuszi tanokat, de azokat még fel is magasztalja nagy ravaszul, úgy írja meg, hogy aki
elolvassa, az csak kacagni tudjon az elavult, begyöpösödött régieken, akik szerint a Föld a világ
közepe − márpedig ezt állítja a Biblia is…

Ma már számunkra elképzelhetetlen, hogy ezerötszáz éven keresztül legalább, ha nem tovább, az
Egyház úgy vélte: a természet úgy működik, ahogyan az a Bibliában le van írva. Minden ettől eltérő,
sőt ezzel ellenkező

működésre utaló jelet vagy nem vettek figyelembe, vagy igen nyakatekert módokon próbáltak mégis
megmagyarázni. De amikor előbb Kopernikusz, aztán Bruno, majd Kepler, és a végén Galilei is
előhozta az összes érvet, ami a Biblia magyarázatait a földbe döngölte − hát persze, hogy az Egyház
ellentámadásba ment át.

Tudományos érvei nem voltak, tehát a régi, jól bevált módszerhez folyamodott: az erőszakhoz.

Mintha mindez nem lenne elég, Galileinek számos ellensége élt Rómá-

ban. Említettük már, hogy a tudós az úgynevezett „nehéz emberek” közé tartozott, vagyis nem volt
könnyű együtt élni vagy dolgozni vele, sokakat akaratlanul is megsértett (hát még, akiket akarattal..!).
Ezek az emberek, látva az eseményeket, ott sündörögtek a pápa körül. Bejáratosak lévén az egyházi
központokba, bebeszélték Orbánnak, hogy a könyv borítóján ábrá-

zolt három hal nem más, mint Orbán három rokona, akiket hivatalba kerü-

lése után magas állásokba helyeztetett (normálisnak számító gyakorlat volt ez évszázadokon keresztül
a Vatikánban). Azt elfelejtették hozzátenni, hogy a három hal-ábrázolás annak a firenzei nyomdának a
jele volt, amely kiadta a könyvet. De ez sem volt elég, mert azt is bebeszélték neki, hogy a könyvben
szereplő Simplicio („szimpla, azaz „egyszerű”, más szóval: primitív…) vitapartner, a jobboldal, a
hagyományos nézetek, vagyis a maradi-ság és ostobaság nehézfejű képviselőjét Galilei róla mintázta.
Vagyis hát a pápa lenne ez a primitív alak, őt akarta vele Galilei gúny tárgyává tenni…

„Akinek nem inge, nem veszi magára”, tartja a népi mondás. Hát a pápa magára vette és attól kezdve
még nagyobb gyűlölettel viseltetett egykori barátja iránt.

De az igazi bajok akkor következtek, amikor már sem Galilei, sem VIII.

Orbán nem volt az élők sorában. Mert a Vatikánban az úgy van, hogy ha egy könyv egyszer felkerült a
tiltott művek listájára, akkor onnan igen ne-héz volt leszedni bármilyen indokkal is. Már főleg azért,
mert a benne foglalt elvek, ha a kezdetben ellenkeztek az Egyház vagy a hit elveivel, érde-keivel,
akkor az Egyház állandósága miatt még századokkal később is ellenkeztek. A mozdulatlanul álló
tengerparti kőszirt végig mozdulatlan marad, miközben az őt támadó, ostromló hullámok
folyamatosan megújulnak, változnak.

Egy évvel Galilei elítéltetése után a „Párbeszédet” hivatalosan is megrótták és megtiltották

terjesztését, olvasását − mint minden egyéb Galilei-művet, ahogyan azt föntebb már említettük. Az
Index Librorum Prohibitorum 1644-es kiadása egyszerre bélyegzett meg minden olyan mű-

vet, amely a kopernikuszi elveket vallotta vagy azokat propagálta, netán továbbfejlesztette.
Természetesen ott szerepelt ebben a sajátos, korabeli

„rekordok könyvében” vagy mondjuk inkább így: „negatív sikerlistán” Galileo Galilei összes műve.
Azt is említette az Index azon kiadása, hogy el kell kobozni minden olyan szentségtelen művet, amely
a heliocentrikus eszmét tárgyalja. Vagyis a konkrét műveken kívül a papok − óh, milyen előrelátók
voltak! − már eleve betiltották az esetleg a közeli vagy távolabbi jövőben megjelenő ilyen tárgyú
műveket. Amiből az is következik, hogy Rómában sejtették, netán jól tudták is: mostantól kezdve
szaporodni fognak az efféle eretnek, világ-felforgató könyvek!

Ami egyben arra is utal, hogy nem sikerült megtalálniuk és elégetniök Galilei könyveinek összes
példányát! Ezzel az áttételes információval lettünk hát gazdagabbak. Mert ne higgye senki, hogy az
Egyház vezetett volna valamiféle statisztikákat az elkobzott művekről! Azokban az időkben az
ilyesmi eszébe sem jutott senkinek. Pedig ha kiderítik, hogy egy adott könyvből itt és itt meg amott
hány száz vagy ezer példányt adtak ki (akkortájt a pár ezer volt a maximum, amire olvasók, vevők
akadhattak), és azt összevetik az elkobozott művek számával, talán néha fel is lélegezhettek volna a
bíboros urak Rómában, sőt, maga a pápa is megkönnyebbülten dőlhetett volna hátra trónszékén. De
nem, ők sohasem tudhatták teljes bizonyossággal, hányadán is állnak a betiltott könyvekkel. A végén,
utólag mindig kiderült, hogy valahol még lapultak példányok, és az sem volt ki-zárt, hogy egy-egy
ilyen mű legszaftosabb fejezetét lemásolta valaki és külön kinyomtatott röpiratban terjesztette −
amitől a bíboros urak hátán végigfutott a hideg.

Ez az általános tiltás csak bő száz évvel később, 1753-ban tűnt el az Indexből. Ebben nyilván nagy
szerepe volt XIV. Benedeknek, aki a vatikáni névsorokban „az egyház talán legtudósabb pápája” címet
kapta. Igaz, ebből valamicskét levon a „talán” szócska, ám annyi bizonyos, hogy ő belátta: nem
tanácsos efféle ötleteket adni az Index világi olvasóinak. Mert hiszen ez a könyvvé duzzadt lista
bármennyire is az Egyház belső embereinek szólt, annyi példányban nyomták ki, hogy kézen-közön
minden országban jutott belőle pár példány az ideológiai ellenfelek kezébe is. Vagy − ez volt a
gyakoribb eset − egyszerű érdeklődő, olvasott és olvasni vágyó polgárok is forgatták. Innen tudhatták
meg, hogy valójában mit érdemes elolvasni, mi az, amire az Egyház olyannyira fenekedik. Ha tiltják,
nyilván nem ok nélkül − vélekedtek ezek az olvasók.

XIV. Benedek teológiai és jogtörténeti műveket írt, majdnem másfél tu-catot, és egész életét a
tudománynak szentelte. Hatvanhat évesen került a pápai trónra, amikor azért egy ember már eléggé
kiformálódott, jelleme, szokásai, érdeklődési köre megszilárdult. Benedek valóban nem tipikus pápa
volt. Mert bizony olyan módon élt és uralkodott, ami még a tizennyolcadik században (1740-1758
között uralta a Vatikánt) sem volt szokás.

Testőrök nélkül járkált Róma utcáin, a hozzá fordulókkal kezet fogott és folyton viccelődött − imádta
a jókedvet.

Egy ilyen embert már elképzelni is nehéz a pápai trónon, ráadásul neki kellett folyamatosan
felülvizsgálnia a hírhedt Indexet is, időnként elavult könyveket kihúzni a listáról, másokat meg −
amelyek éppen abban a „pillanatban” (évben, évtizedben, évszázadban…) szúrták az Egyház szemét −

oda bevezetni. XIV. Benedek pápa volt annyira tudós ember, és talán pszichológus is, hogy első dolga
legyen levenni az általános tiltást. Az többé nem is jelent meg az Indexben, viszont azt még ő sem
tehette meg, hogy kidobja onnan a kopernikuszi elvek nyomán született Bruno-, Kepler-, Galilei-féle
és más könyveket.

Mint azt a hivatalos életrajzában is olvashatjuk: „Montesquieu művét, a

„Törvények szellemét” ugyan feltette az Indexre, de a tiltott könyvek jegyzékét átdolgoztatta,

tudományosabb alapra helyezte megítélésüket”.
Amin már csak azért sem lehet csodálkozni, mert a tizennyolcadik szá-

zad közepén a tudományok meglódultak és rohamosan fejlődni kezdtek.

Nem lehetett már olyan primitíven közeledni hozzájuk, mint száz évvel korábban tette azt Simplicio,
akarom mondani VIII. Orbán pápa… Benedek felfogta, hogy milyen nagy összecsapások következnek
majd még abban a században, de a következő(k)ben mindenképpen, a tudományok és az Egyház
álláspontjai között. Talán ezek élét és erősségét akarta csökkenteni már jó előre. Nem akart újabb
támadási felületet adni az Egyház ellenségeinek.

Említettük, hogy az 1700-as évek közepétől is tovább élt Galilei műveinek általános tilalma −
egyszerűen, aki hívő ember volt, aki nem akart el-kárhozni, az ördög karmai közé jutni, annak nem
volt szabad Galileit olvasnia! És ez így is maradt a következő századig, pontosabban az 1824-es évig.
Ekkor meglepő, és addig sohasem tapasztalt dolog történt. Az Egyház látván, hogy mind több
tudományos mű jelenik meg, amelyekben már evi-denciaként tárgyalják azt, amit Kopernikusz is
állított, és mögötte sorban a többi nagy elme − hogy a Nap a központi csillagunk, a Föld és a többi
bolygó (amiket kezdtek szép sorban felfedezni, hála a távcsöveknek) körü-

lötte kering − az Egyház meghátrált. Teljesen szokatlan módon az említett évben Róma kihirdette,
hogy „elfogadja a mai csillagászok által általánosan hirdetett véleményt”. Ugye, észrevették, hogy
Róma még akkor sem

„tényekről”, hanem csak „általánosan elfogadott véleményekről” beszélt..?

Talán bele is haltak volna a Vatikán urai, ha beismerik, hogy addig tévedtek.

Azt, hogy addig tévedtek, sohasem ismerték be − azóta sem. Inkább úgy tettek, mintha csupán
haladnának a korral és „ha már manapság ez a véle-mény terjed, hát mi sem ellenezzük”-típusú
szájhúzogatós, kelletlenkedő

maga-megadással, abszolút módon fanyalogva jelentették be a dolgot. De akkor sem kapkodták el,
mert alaposan elhúzták az Index következő kiadá-

sának dátumát. Csak tizenkét évvel később, az újonnan megjelent tiltólistát tanulmányozva vették
észre az emberek, hogy végre, végre, több mint két-száz év után eltűnt róla Kopernikusz, Kepler és
Galilei neve!

Nagy ünnep lehetett ez a szabadgondolkodők számára. De a Vatikán nem lett volna az, ami, ha
hivatalosan is rehabilitálta volna Galileit. Erre már „csak” 154 (százötvennégy) évet kellett várni, és
lám, máris megtör-tént! Mint valaki kiszámolta Galileinek a túlvilágon az elítéltetése napjától
számítva mindössze 359 évet, négy hónapot és kilenc napot kellett várnia arra, hogy a tudományos
munkásságát megsemmisítő, az emberi és tudósi hírnevét, végül az életét tönkretevő intézmény, a
katolikus egyház végre belássa − tévedett. II. János Pál, a „lengyel pápa” 1992. október 31-én
hivatalosan is rehabilitálta Galileit. Nem mintha neki bármikor is szüksége lett volna efféle
rehabilitációra, és főleg nem azok részéről, akik annakidején elítélték őt. Galilei az emberiség egyik
legnagyobb tudósa volt. Ember, aki oly sokat adott nekünk, amikor meghatározta helyünket a
Világmindenségben.
Hetedik könyv:
KOPERNIKUSZ
„De revolutionibus…”

Szándékosan rúgtam fel az időrendi sorrendet. A két előző fejezetben már szó volt Brunóval és
Galileivel kapcsolatosan Kopernikusz alapvető

művéről, amely a két, nemzedékekkel később élő tudós szemét felnyitotta.

Nézzük hát meg, ki is volt Kopernikusz és mit állított? Meg kell ismerked-nünk vele is, hiszen a fent
említettek közül az egyik szörnyű halálát, a má-

sik rettenetes sorsát „köszönhette” neki és állításának.

Kopernikusz könyvét formálisan nem tiltották be soha, pedig minden betűje szinte kiáltott a tiltásért.
Mégis tiltólistán volt általános értelemben, hisz ez is a heliocentrikus világképet képviselte, sőt, annak
helyes voltát bizonyította. Ám tisztán csak tudományos − inkább mondjuk így: matematikai −
eszköztárat használt fel ehhez a szerző, ezért nehéz − vagy éppen lehetetlen − volt vele vitatkozni.

Kezdjük azzal, amit általában senki sem tud már manapság: Kopernikusz nem is volt csillagász! A
tudománytörténészek tudnak erről, de szépen elhallgatják. Hiszen akkor kiderülne, hogy egy teológus
és orvos képzett-ségű papi személy − mert az volt − vagyis egy laikus, egy kívülálló, egy amatőr tette
meg az emberiség egyik legnagyobb csillagászati felfedezését!

Ez az ember egyetemen nem tanult csillagászatot, abból nem vizsgázott sehol, egyszerű
műkedvelőként foglalkozott vele. Ha ma lépne fel egy ilyen, minden végzettség nélküli, minden
tudományos körön, csoporton, egyetemen és akadémián kívüli ember egy olyan horderejű, az egész
eddigi világképet megváltoztató elmélettel, mint tette ezt akkoriban ő − azonnal

„áltudományt” és „népbutítást” kiáltanának a derék vaskalapos akadémiku-sok és kiüldöznék ezt az

embert a világból is… Sokan jutottak már erre a sorsra.

De lássuk előbb, ki is volt ez az ember?

Kopernikusz ősei Sziléziából származtak, amelynek népessége igen ke-vert. Így a mai napig nem dőlt
el, hogy Mikolaj Kopernik, Nicholas Koppernik vagy Nicolaus Copernicus volt-e valójában, bár ennek
arrafelé nem volt jelentősége. Az ősök Krakkóhoz is vonzódtak, meg északon a Visztula-parti Torun
városához. Az 1473-ban született gyermek korán el-vesztette szüleit, püspök nagybátyja nevelte, aki
tudós ember volt, és elér-te, hogy unokaöccse is a tudományok embere legyen. A nyílt eszű
fiatalember előbb a krakkói, majd itáliai egyetemeken jeleskedett, és csak véletlenül ismerkedett meg
egynéhány csillagásszal, velük beszélgetett az égi tudományokról. Könyveket szerzett és maga is
tanulmányozta az eget. Mű-

szereket hozott magával olasz földről. Papi személy lett egy kis jövede-lemmel, egy nagy egyházi
birtokon afféle mindenesként tartották: volt gazdasági szakértő, matematikus professzor, vallástudós,
jogász és orvos egy személyben. Háború esetén vezette egy város védelmét, gyógyította a betegeket,
jogászként egyházmegyéjét képviselte a lengyel király előtt, ha úgy hozta a szükség. Közben vagy
negyven éven át, amikor csak tehette, éjszaka az eget nézte, megfigyeléseket, számításokat végzett. És
a legnagyobb titokban írta azt a könyvet − negyven éven át! − amiről senkinek sem beszélt. És amiben
tisztán matematikai számításokkal bizonyította be, hogy a ptolemaioszi világkép nem valós.
Arisztotelésznek és Ptolemaiosz-nak nem volt hát igaza − nem is szólva a Bibliáról! − és a régi tudós
mondás sem igaz: „Álljon a Föld örökön-örökké, keljen fel és nyugodjék le a Nap”.

Tisztában volt állításai veszélyes voltával − azért is hallgatta el őket.

Kopernikusz különös ember és különös tudós volt, enyhén szólva sem tipikus. Nem akart az Inkvizíció
karmaiba kerülni, ezért egész életében elhall-gatta, amit felfedezett! Persze, ezt azért nehéz lehetett
kibírni, és amikor kapcsolatba került más kutatókkal, élete vége felé már nem félt annyira és ezt-azt
elhintett közöttük. Ma már nehezen fogjuk fel, sőt a maga valósá-

gában nem is értjük, milyen lehetett akkoriban azzal a tudattal élni, hogy nem a Nap kel fel és
nyugszik le, hanem a Föld forog a lábunk alatt. Minden épeszű ember abban hitt, hogy a Föld
mozdulatlanul áll, hiszen bárki láthatta, hogy reggel a Nap felkel, végigmegy az égen, majd este
lenyug-szik.

A kanonok úr sohasem nősült meg, bár évekig együtt élt az általa nagyon szeretett házvezetőnőjével és
távoli rokonával, de aztán egy erkölcsvédő kampány során elválasztották őket, a nőt még a városból is
kiűzték. A férfi magányos lett, és ezért egyre több időt töltött az ég figyelésével.

Gyűltek az adatai, amelyek egyre bizonyosabbá tették, hogy neki, és nem a világnak van igaza. Ne
feledjük, az ő idejében még nem találták fel a táv-csövet, minden megfigyelését szabad szemmel
végezte egy, a háza melletti toronyból! Mivel amúgy nélkülözhetetlen mindenese volt az
egyházmegyének, hát elnézték, amit éjjelente művelt a „bolond kanonok”…

Évtizedekkel később néhány, főleg német és olasz barátja már tudta a leveleiből, hogy a férfi
megkérdőjelezi a nagynak elismert filozófusokat, természettudósokat, és ezáltal bizony a Bibliát is.
Többen óva intették, hogy hirdesse tanait − de szakmai körökben azért már tudtak elméletéről: hogy a
világ egészen más, mint eddig hitték! És ezt egy észak-lengyel kisvárosban élő matematikus, orvos,
teológus képes be is bizonyítani! Akkor még csak suttogva és barátok között terjedt a hír.

Az 1500-as évek első felében jártak akkoriban. Többen titokban taná-

csolták neki: írja meg mindezt egy könyvben és adja ki. Kopernikusz száz-szor döntött, és százegyszer
visszarettent. Aztán végül úgy határozott, tesz egy próbát. Műve nagyobb és teljesebb változata
helyett egy kisebbet adott ki mindössze pár száz példányban − remélve, hogy az inkvizítorok, a
dominikánusok és más, erre hivatott személyek ezt talán észre sem veszik, nem kerül a kezükbe a mű
egyetlen példánya sem. Ez volt a kísérleti lég-gömb, amit feleresztett Európa egére. A De
revolitionibus orbium caelestium az égitestek mozgásának forradalmi, új leírása volt az első lépés az
emberiség nézeteinek megváltoztatása felé.

Persze, hogy volt oka félni. Saját tapasztalatából tudta: ha az egész vá-

ros, az egyházmegye, minden barátja és ellensége képes volt összefogni egy jelentéktelen
magánügyben − szerelme elűzése tárgyában − hát hogyne ítélnék el őt akkor, ha kenyéradó gazdájával,
magával az Egyházzal, a Bibliával, azaz: az Istennel szegül szembe..?
Kopernikusz még nem tudta, hogy nagy léptekkel közeleg feléje a halál.

Közel hetven éves volt már, és egyre türelmetlenebb. Azért azt sejtette, hogy nem fog már sokáig élni.
Mi vesztenivalója lehet..? Egy fiatal német matematikus barátja, akivel régóta levelezett, felkereste őt
ezen a távoli vidéken és megismerve a titokban született nagy művet, rábeszélte, adja ki a kezéből! Ő
majd titokban elviszi egy németországi nyomdába, ahol megjelenhet. Kopernikusz hajlott erre, de az
óvatosság arra intette, hogy legalább egy előszóban mentegesse magát… Az előszó voltaképpen egy, a
pápához címzett levél volt. Ebben a szerző elnézést kér forradalmian új eszméiért, de azt állítja, hogy
minden más lehetőséget számba vett, és csak ez az egy bizonyítható matematikailag. Vagyis az, hogy
a Föld nem áll, hanem forog a tengelye körül szüntelenül, sőt ezzel egy időben az álló Nap körül is
kering. Tisztában van vele − írta − hogy ezért ki fogják őt átkozni, de nem írhat mást, mert ez az
igazság. Azzal remélte elkerülni a bajt, hogy ilyen mondatokat írt az előszó-levélbe: „Hogy pedig
mind a tudósoknak, mind a tudatlanoknak megmutassam, nem félek senki kritikájától, ezért verejtékes
munkám e gyümölcsét Szentségednek ajánlom inkább, mint bárki másnak. (…) Tekintélyed és ítéleted
könnyen elnémíthatja a rágalmazó nyelvek vádaskodásait.”

Beszélik, hogy a könyvet kinyomtatták, egy lovas az első példánnyal meg is érkezett a lengyel
kisvárosba és a haldokló Kopernikusz élete utolsó negyedórájában még megláthatta a nagy művet
könyv formájában. Sajnos ebből egy szó sem igaz, még a könyv megjelenése, a „szerzői példányok”
megérkezése előtt Kopernikusz agyvérzést kapott és élete végén már csak vegetált, semmiről sem
tudott.

Valójában azt kell mondanunk: ha addig nem kapott agyvérzést, akkor bizonyára a könyvet lapozgatva
kapott volna! Ugyanis a kiadó az ő megkérdezése nélkül átalakította az előszót! Mivel túl
kockázatosnak tartotta így kiadni, hát beleírt pár dolgot, ami éppen ellentétes volt Kopernikusz
nézeteivel. Többek között azt, hogy mindez, amit ő a könyvben állít, nem más, mint egy elmélet…
már pedig erről szó sem volt eredetileg.

Az Egyház „vette a lapot” ahogyan mondani szokás az újabb időkben, és ennek megfelelően kezelte is
a kopernikuszi állításokat. Mint már láttuk, úgy Bruno, mint Galilei esetében az Inkvizíció és a
hivatalos megnyilatko-zások minden egyes alkalommal kivétel nélkül csak a „kopernikuszi elmé-

letet” emlegették. Már csak azért is, merthogy mivel teóriáról van szó, egy hipotézisről, azaz
feltételezésről − hát nyilvánvalóan nem kell vele komolyan foglalkozni!

Ma már tudható, hogy a könyvet egy nürnbergi protestáns nyomdában adták ki és az előszót azért
másították el, nehogy baj érhesse a kiadót és munkatársait. De ez akkor is komoly erkölcsi vétség volt,
manapság a szerzői jogok sárba tiprásának neveznénk, és joggal.

Ezért nem tették fel a könyvet az Indexre címe, szerzője szerint − de év-századokig ott volt az
általános részben, részeként a tiltott témáknak. A fura előszótól eltekintve, amiről már tudjuk, hogy
nem teljes egészében Kopernikusz szövege-szerzeménye − a könyv valóban megváltoztatta a világot!
És ez az egyházi reakcióktól teljesen függetlenül történt. Nem szabad elfelejteni, hogy az 1540-es
évekre, amikor a könyv napvilágot látott, már kezdett bebizonyosodni, hogy a Föld csakugyan gömb
alakú − mert hiszen addig ez sem volt „biztos”, sokan hitték a laposföld-elméletet is.

Magellán emberei körülhajózták a Földet, márpedig ez csak akkor volt lehetséges, ha ez a világ olyan
gömb alakú, mint egy labda. (Kopernikusz a híres előszóban: „Az egész világ gömb-jellegű, így a
Nap, Hold és a bolygók a Föld szintén gömb alakú. Ugyanilyen alakra törekszik a víz is, amit a
hajósok igazolnak, mert a szárazföld, amely gyakran nem látható a fedél-zetről, látható az árboc
csúcsáról”. Zseniálisan egyszerű, nem igaz? Az égitestek gömb alakúak, és kész.

Ám erről akkoriban még kevesen tudtak. A nagy tömegekhez nem hatolt el még az sem, hogy egy
Kolumbusz nevű hajóskapitány egy új földrészt fedezett fel (ha erről még ő maga sem volt
meggyőződve, mit várhattak a világ többi részétől..?). No és mit várhattak Kopernikusz és a hozzá
hasonló nyughatatlan lelkek, ha abban a korban a pápai trónon Borgia-féle, reneszánsz vérből, és nem
éppen a tudományokkal törődő férfiak ültek? És ezenközben szerte Európában lángoltak az inkvizíció
máglyái. Ráadásul éppen nemrégen szegezte ki Luther a kilencvenöt pontot a wittenbergi templom
kapujára − egyszóval, a világ nagy forrásban volt, rengeteg fontos változás előtt állt.

Kopernikusz előtt a világ meg volt győződve, hogy a Föld egy mozdulatlan pont, amit Isten azért
teremtett, hogy a Mindenség egyetlen gondolkodó lénye, az ember számára lakóhelyet adjon. Nos,
mindez romba dőlni látszott, amikor a már halott csillagász „elmélete” napvilágra került és egyre több
tudományos érdeklődésű ember olvasta el. Érvelése kristálytiszta volt, a latin nyelvű szöveg világos
és (félre nem) érthető. Minden állítását megmagyarázta és megvédelmezte a jövőben esetleg
feltámadó, ámde hamis érveléssel szemben. Csakugyan azt tette, amit máig állítanak róla: mozgásba
hozta a Földet!

Aki elolvasta a könyvet és volt egy csipetnyi képzelőereje, az szinte lát-ta maga elolt a világűrben a
mozdulatlan Nap (persze ma már tudjuk, hogy az sem mozdulatlan, de ezt most hagyjuk) körül
keringő égitesteket. Degradálta a Földet, ami − a világegyetem kiválasztottaknak készült, kiválasztott
helyen lévő, kitűntetett élethelye helyett − csak egy lett a sok-sokezer égitest közül, amelyeket
odafönt látunk egy nyári éjszakán…

Hát persze, hogy sokaknak nem tetszett ez a lefokozás! És ilyenek akadtak bőven még a művelt
emberek között is. Hiába olvasták a könyv végén ezt a mondatot: „Ebben a rendszerben tehát a világűr
csodálatos törvényszerűségét fedezzük fel” − őket ez egy csöppet sem elégítette ki.

Miután a könyv megjelent, furcsa dolgok következtek. Kétszeresen is −

az egyik az volt, hogy a katolikus egyház emberei nem figyeltek fel a mű

igazi tartalmára, legalábbis nem azonnal! Őket nyilván megtévesztette a pápához címzett előszó,
amely − mint egy pajzs − védelmezte a művet −

legalábbis egy ideig.

A másik furcsaság: bezzeg a protestánsok azonnal támadni kezdték!

És nem akárki volt az első rohamozó, hanem maga Martin Luther! Ő

állt a csapat élén, amelynek szószólója barátja, Philipp Melanchton volt, aki így bírálta Kopernikuszt:
„Némelyek azt hiszik, hogy nagyszerű lelemény abszurd dolgot kitalálni, mint ez a polyák csillagász
is, aki megmoz-dítja a Földet, és megállítja a Napot. Valóban bölcs uralkodók kellenek, hogy legyen,
aki büntesse a tehetséggel párosult könnyelműséget”. Vagyis arra céloz a tudós szerző, hogy amit
Kopernikusz állít, az csak egy hatás-vadász abszurditás, és ideje lenne, ha valaki fentről, a törvény
szigorával csapna le az efféle alakokra. Hogy még „vidámabb” legyen a történet, nem árt tudnunk,
hogy ugyanez a tekintélyes szerző pár évvel később, 1549-ben szakkönyvet adott ki Initia doctrinae
physicae, vagyis „Bevezetés a fizika tudományába” címmel. Itt megint ütött egy nagyot a már halott
amatőr csillagászon, aki a tudomány történetében a legnagyobb felfedezést tette:

„Szemünk tanúsítja, hogy az égbolt huszonnégy óra alatt körbefordul.

Néhányan viszont vagy az újdonság iránti kedvből, vagy spekulációra kész tehetségük kimutatására a
Föld mozgásán gondolkodnak. (…) A nyilván abszurd állítások mellett makacsul kitartani becstelen
és rossz példa. Sokan kinevetik a fizikust, ha isteni bizonyítékokra hivatkozik, mi mégis úgy
gondoljuk, hogy méltó dolog a filozófiát az égi kinyilatkoztatásokhoz viszonyítani. (…) A zsoltár
nyilvánvalóan biztosít minket, hogy a Nap mozog. Legyen nekünk elég a kinyilatkoztatás”, majd
Melanchton idéz né-

hány zsoltárból, ahol természetesen arról van szó, hogy Isten megerősítette a Földet alapjaiban és így
az nem is fog mozdulni az idők végezetéig, majd így folytatja: „Ilyen isteni bizonyítékok birtokában
pedig az igazság felé hajlunk, és nem hagyjuk, hogy elcsábítsanak szamárságaikkal olyanok, akik azt
hiszik, hogy ha a tudományban zavart okoznak, evvel saját tehetségüket bizonyították”.

Rövid elemzés után oda jutunk, hogy Melanchton, a maga idejében nagy tekintélyű tudós férfiú (ezzel
a vaskalapos szemlélettel és magatartással ma bizonyára egy tudományos akadémia oszlopos tagja,
vagy tán elnö-

ke lenne…) Kopernikuszt tehetségtelen alaknak minősíti, aki szamárságokat írt és ostobaságokat

állított, amiket a világért sem szabad elhinni. Igazából ez még mind semmi ahhoz képest, amit barátja,
Luther mondott, nem is titkolva a sértő szándékot: „Említettek egy új asztrológust, aki be akarta
bizonyítani, hogy a Föld mozog és forog, nem pedig az égbolt, a Nap és a Hold. Éppen mintha valaki
kocsin ülve vagy hajón utazva azt gondolná, hogy mozdulatlanul áll, de a föld és a fák haladnak. De
így van ez mostanában − aki bölcs akar lenni, kigondol valami egyénit, s az a legjobb, amit ő kiötlött!
Ez a bolond az egész asztronómiát szeretné felfordítani! De a Szentírás mondja, hogy József a Napnak
parancsolta, hogy megálljon, és nem a Földnek!”

Ma már nyugodtan legyintünk minderre, hisz tudjuk, hogy a Föld forog a tengelye, és halad a Nap
körül. De akkor ezt nem tudták és sokaknak éppen olyan abszurdnak tetszett a dolog, mint amikor
egyes mai kutatók azt állítják, hogy van reinkarnáció (már tudományos bizonyítékokkal is
alátámasztva), vagy hogy vannak más dimenziók a térben (erre is akadnak bizonyítékok) − nos, a
többség ma is hitetlen. Abban a korban viszont az volt az általános „tapasztalat”, hogy a Föld áll, és
erről majdnem mindenki meg volt győződve. Nagy bátorság kellett ahhoz, hogy valaki előálljon efféle
„abszurd szamárságokkal”, mint Kopernikusz.

Ugyanakkor arról se feledkezzünk meg, hogy Luther, Melanchton, és a mindenkori pápa olyan
megfellebbezhetetlen tekintély volt, akinek véle-ményére százmilliók adtak. Ők pedig ezeket a
véleményeket elfogadták, és a magukévá tették. Ha a Biblia azt állítja, hogy a Föld nem mozog − és
tényleg azt állítja! − akkor az bizony nem mozoghat, és kész!

Ami ma már nevetséges: bizony a kor csillagászai is szembefordultak a

„műkedvelő asztronómussal”, gondolkodók, akik ismert emberek, csatlakoztak ahhoz a falkához,

amely a következő századokban támadta a kopernikuszi elveket. Miközben az Egyház − ezúttal
szokatlanul bölcsen − in-kább hallgatott és az Index általános tiltása mögé húzódott, a tizenhatodik
században, de még később is, egyre-másra születtek a Kopernikusszal polemizáló művek. Vagy
olyanok, amelyekben az ég e remek megfigyelőjé-

nek művét próbálták a sárba taposni. Az Egyház elégedetten dörzsölhette a kezét: Kopernikusz állítása
tényleg annyira abszurdnak tűnt azon időkben, hogy sem a pápának, sem az egyházatyáknak,
teológusoknak nem kellett vele foglalkoznia. Megtették ezt maguk a drágalátos tudósok. Mint a
francia Jean Bodin, az amúgy jónak tartott tizenhatodik századi filozófus, aki így „érvelt”: „Senki, aki
egészséges gondolkodású, senki, akinek minimális fizikai tudása van, nem gondolja azt, hogy a Föld,
amely súlya és tömege folytán nehéz és tehetetlen, saját tengelye és a Nap körül forogna. A Föld
legkisebb rezdülésénél azt látnók, hogy romba dőlnek a házak és erődök, a városok és a hegyek”.

Ez bizony nagyon meggyőző lehetett a korabeli emberek számára. Hogy ne csak Luthert idézzük, ide
írjuk a másik nagy protestáló egyházfő, Kálvin szavait is, aki szintén nem volt Kopernikusz
elméletének barátja: „Az Úr megerősítette a világ körét, hogy ne mozduljon… Ki merné Kopernikusz
tekintélyét a Szentírás tekintélye fölé emelni?” A Kopernikusz elleni támadásokba még „civilek” is
bekapcsolódtak, kü-

lönösen

német

nyelvterületen

egyre-másra

születtek

„vidéki

Shakespearek” ostoba kis színdarabjai a „buta bölcsről”, a felfuvalkodott és közben nagyon is

mulatságos csillagászról, aki ostobaságokat hirdet.

Ilyeneket aztán könyvekben is megjelentettek.

Ezenközben az egyház már nem annyira Kopernikusszal, mint követőivel foglalkozott. Az 1500-as
évek végén, mint már írtuk, Bruno került terí-

tékre éppen, mert Kopernikusz tanai mellett tette le a garast, újabb harminc-negyven évvel később
pedig Galileivel kellett Rómának megmérkőznie. Tehát folyt a harc Kopernikusz mellett és ellene,
csak már nélküle.

Egyes mai szerzők szerint az Egyház csak évtizedekkel Kopernikusz ha-lála után vette észre, miféle
bomba rejtőzik a művében, talán az előbb em-lített tudósok magatartása, fellépése és érthetetlen,
makacs kitartása az
„elmélet” mellett értette meg az egyházi vezetőkkel, hogy amit az a lengyel vidéki kanonok annak
idején papírra vetett, az bizony roppant veszélyes mű. Rómában és szerte Európában megértették: ha a
Föld valóban mozog, és csak egy a sok hasonló és egyenrangú égitest között, akkor a Biblia né-

hány alapvető állítása tovább nem védhető! Márpedig nekik védeniök kellett (védik ma is, csak már
„árnyaltabban”), hiszen az egy szent könyv, amit állításuk szerint maga az isten sugallt ismeretlen
szerzőinek az idők hajnalán. Ha tehát mindenki számára nyilvánvaló módon kiderül, hogy a főbb
állítások sem állják meg a helyüket, azaz nem igazak, akkor azzal kell szembenézniök, hogy 1) a
Biblia nem isteni eredetű mű, csak emberek ír-ták össze valaha. 2) Ha nem igaz az isteni eredet,
hivatkozni sem lehet rá többet, 3) ha ezek az állítások nem bizonyulnak igaznak, akkor a benne foglalt
többi sok száz vagy ezer állításnak sem kell feltétlenül igaznak lenni. 4) vagyis akkor sutba dobható
nemcsak maga a Biblia, de az egész katolikus hitvilág, és ami a legrosszabb számunkra: 5) akkor
Egyházra sem lesz szükség többé..!

Az égitestek mozgásáról szóló könyv nemcsak a Földet mozdította meg és degradálta kicsiny ponttá a
végtelen Mindenségben, hanem az egész addigi földi filozófia, fizika, csillagászat épületeit is romba
döntötte, csak elég sok időnek kellett elmúlnia ahhoz, hogy ezt maguk az érdekeltek is észrevegyék.

Mire eljött az 1700-as évek kezdete, az egyházi emberek is felismerték a veszélyt. Belátták, hogy a
heliocentrikus világképet nem lehet összeegyez-tetni a Bibliával, ezért erre nem is tettek kísérletet. Jó
sokáig lapítottak a fűben, nem tudták megoldani a helyzetet. Ehelyett úgy döntöttek, inkább teret
adnak Kopernikusz ellenfeleinek, azok hadd zúzzák porrá a lengyel csillagász „elméletét”. Ez nem
bizonyult jó stratégiának, mert idővel kiderült, hogy Bruno és Galilei nyomán mind többen ismerték
meg Kopernikusz elméletét. És ami ötven vagy száz évvel korábban még abszurd állí-

tásnak tetszett, arra egyre több tudományos bizonyíték került elő. Valaki azon morfondírozott, hogy
ha fellőnek a magasba egy nyílvesszőt, az sohasem oda esik vissza, ahonnan fellőtték, hanem egy
kicsit keletebbre. Ez mintha azt bizonyítaná, hogy ama rövid idő alatt is, míg a felfelé száguldó
nyílvessző a levegőben volt, alatta a Föld egy kicsit elmozdult… Aztán jött Galilei a távcsővel, és
egyre többen kezdték ilyen műszerrel nézni az eget.

És ott bizony különös mozgásokat tapasztaltak, ami után számításokba mélyedtek… a baj tehát csak
nőttön-nőtt.

Az Egyház azonban csak az általános tiltást vetette be Kopernikusz ellen poszthumusz módon, csak
azokat üldözte, akik az ő nevében, rá hivatkozva léptek fel. A könyv különben jó sokáig nem jelent
meg ezek után, úgyhogy még a kevésszámú híve is csak ritkán, esetlegesen kaphatta a keze közé a
nagy művet.

Az Egyház tehát soha nem mondott ki tilalmat erre a műre, és Kopernikuszt − ne feledjük, életében
egyházi személy volt! − sem tették tiltólistára, mégis, amit állított, az immár majdnem ötszáz éve
szemben áll minden keresztény egyház tanításával.

Nyolcadik könyv:

HELVETIUS: De l' esprit

A tizennyolcadik század második felére a francia enciklopédisták nyomták rá bélyegüket. Ekkortól, és

nagyobbrészt általuk datálódik az, amit ké-

sőbb a történészek a „felvilágosodás korának” neveztek el. Vagyis a mű-

veltség robbanásszerűen terjedt szét olyan társadalmi rétegekben is, ahol annak azelőtt különféle
okokból nem lehetett helye.

Az enciklopédisták műveikben összefoglalták a kor tudományát, előre-mutató módon rendszerezték a

világot, nevükhöz híven enciklopédiákat, lexikonokat állítottak össze és terjesztették a tudást, és
bizony sokszor az egyházi és világi hatalmak ellenében tették ezt. Jobbára filozófusok voltak, nagy
gondolkodók. Nevüket ma minden művelt ember ismeri (vagy ismer-nie kellene): Voltaire, Diderot,
Montesquieu és… Helvetius.

Akinek igazi neve valóban Helvetius volt! Pedig olyannyira álnévnek néz ki − és ez sem áll távol a
valóságtól. Az apja családjában nemzedékről nemzedékre mindenki orvos volt és eredetileg német
földön éltek, a nevük pedig Schweitzer volt. De a protestáns német hercegségből a katolikus családnak
egyszer csak mennie, menekülnie kellett. Németalföldre mentek és nevüket a nagyon is semleges
Helvetiusra változtatták. Úgy az eredeti, mint az új ugyanazt jelentette, ezúttal latinul: „Svájci”.

Azután a család későbbi nemzedékei Párizsban éltek, és ott született Claude Adrien Helvetius. Apja
jól-menő orvos, aki az udvarba is bejáratos volt, így a családnak anyagi gondjai nem voltak.

Claude a jezsuitáknál tanult, nem túl sikeresen, viszont feltehetően ott látott át a szitán és attól kezdve
erősen egyházellenes beállítottságú volt.

Apja XV. Lajos király feleségének orvosa, protekcióval elintézett egy jö-

vedelmező udvari állást a fiának − a jövendő filozófus főadóbérlő lett. Más szavakkal adószedő, nem
túl népszerű foglalkozás akkoriban. Őt arról ismerték, hogy nem engedte megkopasztani a
szegényeket. Az 1715-ben született fiatalember harmincegynéhány évesen − ismét csak apai protekci-

óval, ami arra vall, hogy ő maga nem volt nagyon életrevaló − a királyné udvarmestere lett. Közelről
láthatta hát a királyi udvar életét. Harminchá-

rom évesen nősült: egy magánál alig valamivel fiatalabb, előkelő, de szegény, viszont okos lányt vett
feleségül. Nyáron vidéken, télen Párizsban éltek és a férfi továbbra is szalonról szalonra járt,
művelődött, csiszolódott.

Régi vágya volt, hogy könyvet írjon. Régebben is írogatott és Voltaire-hez hordta műveit, aki aztán jól
meg is bírálta őket. A földbe döngölő kritikák ellenére Voltaire látta, hogy van a fiatalemberben
valami. Claude Adrien író és filozófus akart lenni, erről álmodott, a vidéki harisnyakészítő manu-
faktúra tulajdonlása nem elégítette ki, ami érthető is.

Különféle elvetélt irodalmi próbálkozások: versek, dráma stb. után vége nekiült és 1757-re megírta azt
a könyvet, amely aztán később főműve lett −

és amely a legnagyobb társadalmi vihart aratta a maga idejében. A „ De l'

esprit”, vagyis „A szellemről”, de jobb lenne magyarra „Az elméről”-nek fordítani. Ma már nehéz
felfognunk, hogyan okozhatott akkora vihart egy olyan mű, amelyik látszólag igencsak elvont
kérdéseket tárgyalt. Erotika, társadalomfilozófia, esztétika, pedagógia keveredtek benne. De ne
feledjük, akkoriban ezek a problémák éppen nagyon is élők voltak, a társadalom javarésze erről
beszélt, ekörül (is) forgott a sebesen változó világ.

Éppen összecsapott egy múlóban lévő régi és a születő új világ. Az arisztokrácia és az egyház közös
hatalma − legalábbis Franciaországban −

távolodóban volt, helyette új rétegek törtek felfelé, amelyek újfajta eszmé-

ket és gondolkodást hoztak magukkal. És ahogyan jöttek sorban a politikai változások és azok még
erősebb igénye, úgy következtek a változások az eszmei „frontokon” is. Helvetius a könyvében
pszichológiai irányból köze-lítve egészen meglepő, abban a korban még nagyon újnak számító
materialista tanokat fejtett ki. A szenzualista pszichológia alapelve segítette ebben a munkában. Ez az
irányzat azt állította, hogy minden, ami az emberben van, az érzékekre vezethető vissza, mindent az
érzékelésen át kap az ember, azaz minden ismerete a tapasztalatból származik. A gondolkodás az elme
képessége, állította Helvetius, de ez nem volt neki elég, ő továbbment ezen az úton. A fizikai
érzékelés révén tudomásunkra jutott dolgokat az elménk meg is őrzi, „ezt emlékezetnek hívják. Az
emlékezet nem más, mint tartós, de gyengülő érzet”.

Helvetius szerint a gondolkodás egyetlen előfeltétele az érzékelés, és abból ered aztán az ítéletalkotás.
Utána kifejtette a művében, hogy nem csak ember és állat képes érzékelni és emlékezni, hanem az
anyag is! Csak gyanította, hogy a maga idejében még nem fedezték fel a tárgyak, az anyag minden
tulajdonságát, de érdekes dolgok kerültek napvilágra, amikor fel-fedezték a gravitációt például..? Mi
van, ha rájönnek, hogy a tárgyak is érzékelnek és emlékeznek? Így az is kiderülhet majd a jövőben −
így Helvetius − hogy az anyag is gondolkodik. Vagyis a gondolkodás képessé-

géhez nincs szükség egy szellemi összetevő, rész feltételezésére.

Persze ezt tovább gondolva az olvasóknak rá kellett jönniök: ha az anyag gondolkodik és nem a
szellem, a „lélek”, akkor a lélek nem szellemi, hanem anyagi. Ha a lélek nem szellemi, akkor nem is
halhatatlan, nem él tovább a halál után sem. Ha a halál után nincsen semmi, akkor nincs üdvö-

zülés, megváltás, túlvilági büntetés vagy jutalmazás sem. És ha ez mind nincs, akkor ez nem
befolyásolhatja az ember életének folyamatát.

Ami a könyv és a Helvetius-féle eszmerendszer pedagógiai részét illeti: azt állította, hogy minden
ember teljesen „üresen” születik, semmit sem hoz magával (ezt mára teljesen megcáfolta a genetika,
mint tudjuk, az öröklődés igenis nagyon sokat jelent, az ember rengeteg dolgot „hoz ma-gával” az
őseitől) és születéskor minden elme egyformán üres. Vagyis bár-kiből lehet zseni vagy hülye, minden
a külső körülményeknek tulajdonítható.

Nincs itt helyünk a könyv további tartalmi és ideológiai elemzésére. Legyen elég annyi, hogy
Helvetius könyve azt sugallta: ideje áttérni egy más-féle államtípusra, amelyben nincs kereszténység,
sőt, vallásnak sincs helye, nem lesznek benne szolgák, nem lesz nyoma sem a feudalizmusnak, itt az
állam egyetlen feladata az egyéni szabadság és a polgárok tulajdonának biztosítása. A szerző elítélte
az önkényuralmat, vagyis mindazt, ami az ő
idejében szerte a világban létezett: egy-egy király, vagy szűk csoport erő-

szakosan fenntartott uralmát.

Ugyanez volt a véleménye vallásról, egyházról. Az egyház: kaszt, amely csak saját érdekeit szolgálja,
társadalomellenes szervezkedés, a közérdek kibékíthetetlen ellensége. Helvetius a feudalizmus teljes
felszámolását, a tulajdon igazságos − állam általi − elosztását követelte. „Az emberek éle-tének célja
nem az üdvözülés, hanem a földi boldogság, ennek elérése nem az imádkozástól, hanem megfelelő
törvények alkalmazásától várható”.

Jól odamondogat a szexuális erkölcs tekintetében is, isten az ember testi élvezeteinek szabadsága
mellett szállt síkra. A vágyakat az emberi élet természetes és szükségszerű velejáróinak hirdette.
Minden között a legfonto-sabbnak a szexuális vágyat tartotta. „Az emberi gyönyörnek nem szabad
korlátokat szabni” és hozzátette, „csak az lehet erkölcsös, ami a társadalom érdekét szolgálja”. Le az
egyházzal, annak tanaival, le a papokkal, az aszkétizmussal, a hamis erkölcsök hirdetőivel!

Amikor kész lett a könyv és barátai elolvasták a kéziratot, többen fel-szisszentek, mások borongósan
azt tanácsolták a szerzőnek: még véletlenül se adassa ki itthon, mert ezért felfalják őt. Inkább keressen
egy külföldi kiadót! Helvetius azonban nem hallgatott a jó tanácsra. Tudnunk kell, hogy az
Enciklopédiák akkoriban már kezdtek megjelenni és egyre nagyobb felháborodást keltettek
konzervatív körökben. Diderot és társai dacolva minden ellenállással és cenzúrával, keményen kiálltak
műveik mellett, amelyek akkoriban felforgatták Európa szellemi életét. Helvetius is közé-

jük tartozónak vallotta magát, ő is vállalni akarta a kockázatot. Hát inkább cenzori engedélyért
folyamodott, remélve, hogy udvari kapcsolatai segítsé-

gével legyőzheti ezt az akadályt. Mindenki, aki számított: maga a királyné, de éppenséggel a
mindenható királyi szerető, Madame Pompadour, a könyvkereskedelem igazgatója − Helvetius jó
ismerősei, vagy éppen bará-

tai voltak.

Volt akkoriban egy szabály: ha egy könyvet engedélyeztek és az megjelent, közöljön bármilyen
eszmét is, a következő, ugyanolyan dolgokról szóló, ugyanolyan szellemiségű művek megjelenését
nem akadályozhatták meg, be sem tilthatták. Helvetius tudta, hogy barátai, az enciklopédiások hasonló
műveket akarnak megjelentetni a jövőben − önfeláldozóan vállalta hát a „hullámtörő” szerepét. Ha a „
De l' esprit”-et engedélyezik, akkor társainak mögötte már könnyebb dolga lesz a cenzúrával.

Ahogyan az az írókkal lenni szokott, mindenre kész volt könyve kiadatása érdekében − még csalásra
is. Megkörnyékezte a legfőbb cenzort, elhitette vele, hogy a könyv lényegében csak irodalmi
problémákkal foglalkozik, felolvasott neki pár − előre gondosan kiválasztott, persze ártalmatlan −

részletet, mire a főcenzortól megkapta az engedélyt és a könyv 1758 nyarán megjelent. A barátai a
szemüket dörzsölték − ezt hogyan érte el? Nem kis füzetecske volt ám „Az elméről”, mert több mint
640 oldalt tett ki, vaskos külleme bizonyára sokakat elriasztott olvasásától. A szerző neve ugyan nem
szerepelt rajta − ez már óvatosság volt, mégis! − viszont mindenki láthatta, hogy egyenesen a királyi
nyomdában készült, ami a legfelsőbb akarat egyetértését sugallta.
Jól tette, hogy gyorsan osztogatta a saját példányait, dedikálva barátnak, ismerősnek − mert napokon
belül kitört a botrány. Felháborodott konzervatívok paprikavörös arccal rohantak a királynéhoz és a
könyvkereskedelmi igazgatóhoz és mindenkihez, ordítván, hogy ilyen botrányos könyvet hogyan
nyomhattak ki, cenzori engedéllyel, és éppen a királyi nyomdában..?

Persze a könyv további nyomását és terjesztését azonnal felfüggesztették. Ám mivel a szerzőnek még
mindig voltak barátai az udvarnál, és pro-tektorokban sem volt hiány, hát elérték, hogy egy másik
cenzorral olvastas-sák el a művet. Nem árt tudni, hogyan történt, talán fentről rászóltak a cenzorra,
vagy megvesztegették − de tény, hogy az kedvező véleményt adott a könyvről. Lehetetlen, hogy ne
vette volna észre, mennyire vallás- és egyházellenes a mű, ennek ellenére azt írta véleményében, hogy
a szerző a műben „tisztelettel és megbecsüléssel szól a vallásról” − ami abszurd vélekedés, ismerve
annak tartalmát. Igaz, odaírta azt is, hogy „akad néhány, a vallást sértő megjegyzés is”, ezeket
Helvetius egyetértésével kihúzták a szövegből − és mehetett ismét a nyomdába! Egy hónap sem telt
bele és az új kiadást ismét árusítani kezdték. Nem telt bele két-három hét és a korabeli, persze erősen
jobboldali, konzervatív, királypárti, vagyis maradi sajtó-

ban egyre-másra jelentek meg a könyvet támadó cikkek. Már az is feltűnést keltett, hogy az 1750-es
években egy könyvet két nappal a megjelenés után betiltsanak, de az még inkább, hogy szinte
változatlan tartalommal, egy hónappal később újra kiadják!

A legnagyobb felháborodást természetesen a könyv tartalma keltette.

Így aztán az áskálódások, panaszáradatok ismét megindultak és a könyvet tizenkét nappal az újabb
megjelenést követően ismét betiltották. Az akkori parlament (nem azonos e fogalom mai
megfelelőjével, a parlament akkoriban afféle legfelsőbb bíróság volt, kötelező véleményt mondott
például gazdasági, adóügyi vagy éppen vallási kérdésekben is) a nemesség, első-

sorban az arisztokrácia érdekeit képviselte − ha akarta, éppenséggel a ki-rállyal szemben is. XV.
Lajosnak elég sok baja volt ezzel az intézménnyel, de nem szüntethette meg, kénytelen volt vele
együtt élni.

Nos, a parlament akkoriban éppen újabb támadási felületet keresett, amivel ismét meghátrálásra
késztetheti a királyt is, és egyúttal bővítheti saját hatáskörét. A De l' esprit-botrány éppen kapóra jött.
Most odavághatták, hogy lám, a királyi cenzúra nem elég hatékony, tehát ezt is át kell adni a
parlamentnek, az majd rendben tartja a dolgokat! Hogy ne jelenhessen meg többé olyan mű, mint ez a
rettenetes könyv!

De a királyi udvarban is résen voltak, és Helvetius ottani barátai rábe-szélték a szerzőt, fogadja el az ő
megoldásukat: mielőtt a parlament tárgyalná a botrányos kiadatás körülményeit, ők a cenzorral
visszavonatják az engedélyt. Ez azt a látszatot kelti majd, hogy a cenzor ugyan hibázott, amikor
elolvasás nélkül átengedte a művet a nyomdába, viszont mivel észrevette a hibát, jóvátette a dolgot, és
kész. Így a parlamentnek nem lesz miről tárgyalnia és megelőzhető a még nagyobb, immár a
politikába beletenyere-lő botrány. Helvetiusnak persze mindegy volt, ki tiltja be a könyvét, nem is tőle
függött a dolog − még az is nagy dolognak számított, hogy egyáltalán benézhetett a kulisszák mögé, és
barátai továbbra is óvták őt. Hisz ha a parlament tiltja be a művet, vonja felelősségre a cenzort, akkor
a szerzőt akár börtönbe csukhatják, vagy jobb esetben száműzhetik az országból!

Nemcsak hogy betiltották a könyvet, de rendeletben hirdették ki, hogy aki vásárolt belőle, köteles a
példányát visszavinni és leadni (?) gondolom, ilyent csak azok tettek, akik nem értettek egyet a könyv
tartalmával és már megbánták, hogy pénzt adtak érte. Akinél később mégis megtalálják a könyv egy-
egy példányát, „azt példás büntetéssel sújtják”, fenyegetőzött a hatalom.

A magas állású protektorok, élükön a királynővel arra is rávették Helvetiust, hogy vonja vissza
állításait. A szerző persze nem bánta meg, amit tett, a nyilatkozat szövege pedig olyan diplomatikus
fogalmazású, hogy abban aztán nehéz felfedezni a megbánás jeleit… Úgy rendelkeztek, hogy ezt a
nyilatkozatot 4 ezer példányban nyomják ki (többet, mint ahány példányt a könyvből kiadtak…), de
Helvetius valahogy elintézte, hogy mindössze… 20 darabot nyomtak! S azt is inkább ismerősöknek
adta, akik azt hitték, hogy valóban sok ezer nyilatkozatot küldtek szét az országban, és mindenütt
kifüggesztették.

Talán mondani sem kell, hogy ha egy könyvről ilyen sokat beszélnek, két kiadásról, két betiltásról
szól a hír, majd állítólag a szerző visszavonja, de ez sem biztos, és óriási a felháborodás bizonyos
körökben − akkor ez nemcsak manapság kelt a mű iránt felfokozott érdeklődést − akkoriban sem volt
másképpen. Élelmes nyomdászok rögtön elkezdték nyomni a könyvet, persze anélkül, hogy odaírták
volna nyomdájuk nevét. Éjszakai műszakban, titokban dolgoztak, nyomtak, kötöttek, csomagoltak és
szállítottak mindenfelé. Hamarosan Hollandiában is rákaptak a könyvesek a De l' esprit-re. Párizsban
persze folyton meg-megújuló támadások érték a könyvet, de ezek már kiterjedtek az enciklopédiákra
és azok eszméire is. Úgy tűnt, Helvetius művének megjelenése hatalmas ellen-erőket szabadított fel,
és azok össztüzet zúdítottak mindenre, ami nem tetszett az arisztokráciának −

mert nem is tetszhetett.

A nemzetközi és a francia kül- és belpolitikában zavaros idők voltak azok. 1758-ban sok egyéb baja is
volt az országnak, főleg azért, mert a király tehetetlen és döntésképtelen volt, a jezsuiták, a parlament,
és más erők pedig erőteljesen támadtak bizonyos intézményeket és elveket. Talán el tudjuk képzelni,
hogy a művet milyen elkeseredetten támadták nemcsak az arisztokraták, de az egyháziak is.
Elsősorban a jezsuiták keltek ki ellene (nem véletlen talán, hogy pár évtizeddel később számos, erősen
katolikus országban is betiltották a jezsuita rendet, birtokaikat elkobozták, és csak jóval később
térhettek vissza ezek a nagyon erőszakos és ravasz papok).

Néha úgy tűnt, hogy Helvetius könyve csak ürügy arra, hogy egymásnak essenek különféle
érdekcsoportok. Mindenesetre azon év második felében mintha egész Franciaországban nem lett volna
más megvitatható esemény, folyamat vagy történés, mindenki a De l' esprit-en rágódott, legfőképpen
persze az ellenzők. Megszólalt Párizs érseke is, aki persze a jezsuiták mellett tette le a garast és úgy
képzelte, hogy véleményével összemorzsolja és lesöpri a könyvet. Amelyből szerinte: „dögletes párák
szállnak fel, mint a század hamis filozófiai eszméi, a materializmus abszurd tana, a vallásgyű-

lölet, a jó és rossz közötti különbség eltüntetésére kitalált ál-okoskodá-

sok…” A főpap, mesterségéhez híven sajátos „szaknyelvet” is használt, íme: „a pokol fekete gőzei”,
vagy „a sötétség fejedelmének műve ez”, és

„pestissel fertőzött doktrína”, és hasonlókat. S azzal is vádolta a szerzőt, hogy fel akarja forgatni a
krisztusi tanokat, a Szentíráson alapuló egyházi és világi rendet, el akarja választani egymástól az
uralkodót és alattvalóit, sőt, fellázítja az alattvalókat a király ellen. A végén jött az egyházi ítélet,
amelynek értelmében a művet „Isten szent nevében elítéljük”. Mivel oly förtelmes tanokat tartalmaz,
amelyek alkalmasak a keresztény vallás alap-jainak lerombolására, mivel alapelve a materializmus
utálatos tanítása, mivel megtagadja az emberi szabadságot, meg akarja semmisíteni az erény és az
igazság ősi fogalmait. Az evangéliumi erkölccsel merőben ellentétes tanokat hirdet, az egészséges
erkölcsöt az érdekkel, a szenvedéllyel, az élvezettel helyettesíti…” stb. De nem csak ezzel vádolták a
könyvet és szerzőjét, hanem azzal is, hogy támogatja az ateizmust és hirdeti annak förtelmes
eszméjét, mivel az egyház és papjai ellen lázít. Gyűlölködik, istentelen, téves, káromló és eretnek.

Ez a vádirat pásztorlevélben is körözött, felolvastatták minden francia templomban a vasárnapi mise

után. Helvetius erre persze nem ügyelt túlsá-

gosan − sokkal komolyabb ellenfél volt a parlament, amely, ha markába kaparintja az ügyet, képes a
szerzőt akár… halálra is ítélni! Az akkori francia főügyész álszent módon csodálkozott is egy
társaságban:

− Hogyan, hát a De l' esprit szerzője még szabadlábon van..?

Csakhogy még az udvarban is voltak haladó gondolkodású emberek −

vagy olyanok, akik Helvetius feleségének magas állású rokonai voltak.

Ezek összefogtak a szerző érdekében. „Mert hát hogyan is állunk? Mostantól kezdve Franciaországban
filozófusokat fognak akasztani?” − kérdezte valaki szándékolt nyersességgel, brutálisan tárva fel a
dolgokat. Mások így tüzelték a magas rangúakat Helvetius érdekében: „csak nem hagyjuk, hogy a
jezsuitáknak legyen igazuk..?”

A következő év januárjában az ügyet felháborítónak tartó Helvetius-pártiak kapcsolataik révén még a

királyhoz is eljutottak. Ám hiába állt ki Helvetius mellett Madame Pompadour is, a parlament kitűzte
a tárgyalás napját. Helvetius szénája rosszul állt, mert a királyné a megbánó nyilatkozat ellenére sem
fogadta őt vissza kegyeibe, sőt, udvarmesteri állásától is megfosztotta.

Ugyanakkor a parlamentben január végén már olyan vádbeszéd hangzott el, amely szerint a Helvetius-
félék valósággal összeesküdtek az állam, az egyház és a közbiztonság ellen! Ez veszélyes fordulat
volt. Nyilván nemcsak Helvetiusról, hanem egyes enciklopédistákról is szó volt, őket nevezték többes
számban „szentségtörő és lázító szerzőknek”. Nem említ-ve a neveket, a parlamenti ügyész azzal
vádolta a szerzőket, hogy el akarják pusztítani az államot, mert az keresztény. Hogy ezek a művek,
elsősorban persze a De 1' esprit, „borzalommal töltenek el minden hűséges és engedelmes
állampolgárt”. Arról nem is szólva − de azért az ügyész persze szólott erről is! − hogy „a mű a
szenvedélyek leggyalázatosabb apológiája, dicsőítése mindannak, ami vallásellenes, és alkalmas a
kereszténység és a katolikus hit elleni gyűlölet szítására”.

A tárgyalás végén a parlament pár héttel elhalasztotta döntését, mert összesen nyolc felforgató mű
ügyében egyszerre akartak ítéletet hozni, idő

kellett a bíróság tagjainak azok átnézésére. Helvetius tulajdonképpen büsz-ke lehetett, hogy olyan
művek, mint az Enciklopédia, és olyan szerzők, mint Voltaire, Diderot és Pascal társaságában került a
vádlottak − egyelőre csak virtuális − padjára. Közben azonban már Róma is érdeklődni kezdett a
könyve iránt és hamarosan várható volt, hogy a Szentszék, azaz a Vatikán is állást foglal az ügyben.
Annak irányzata és hatása pedig nem lehetett kétséges − az egész katolikus világ Helvetiusra fog
támadni!

Itt az volt a baj Helvetius számára, hogy egy korszakot lezárva éppen meghalt az előző pápa. XIV.
Benedekről már szóltunk ebben a könyvben, ő

volt az Egyház legtudósabb pápája, viszonylag felvilágosult ember, aki próbálta a maga módján
modernizálni az egyházat, közelebb hozni azt a polgári világhoz. Ő volt az, aki a nevezetes Indexet
átdolgozta, a benne szereplő művek megítélését tudományos alapra helyezte. Persze nyilvánvaló, hogy
ha ő lett volna még a pápa, amikor Helvetius műve eléje kerül, akkor bizony ő is erősen ellenezte
volna…

De hát az utódja, XIII. Kelemen éppen azokban a hetekben lett pápa, amikor Párizsban megjelent
Helvetius könyve, és elkezdődött a hosszú

„vihar”. Kelemen tizenegy évig volt a Vatikán ura, de ez rossz korszak volt az Egyháznak. Erre az
időre esett a jezsuiták betiltása számos európai, sőt, latin-amerikai országban, volt olyan is, hogy a
rend tagjait − például Para-guayban − deportálták az országból. Tegyük hozzá: nem ok nélkül. Ez a
pápa Rousseau egyik könyvét is betiltotta, és bár állítólag (vatikáni forrá-

sok szerint) a művészetek és tudományok patrónusa volt, akit a nép szeretett jótékonykodásaiért −
azért ne feledjük: ő volt az is, aki lefedette a Sixtusi Kápolna freskóin a meztelen alakokat, merthogy
azok „közsze-mérmet sértenek”… Szóval egy ilyen embertől függött most Helvetius jö-

vője? Hiszen Kelemen éppen elődjét okolta minden bajért, amit az egyre felvilágosultabb világ
okozott úgymond az Egyháznak és a hitnek. Szerinte elődje túlzottan liberális volt, de ő majd
megmutatja, hogyan kell erősen kézben tartani a gyeplőt!

Még az előző évben Kelemen kinyilvánította a világnak azon vélemé-

nyét, miszerint Franciaországban az enciklopédisták tevékenysége veszélyt jelent az egész hívő

világra és azok az emberek mindnyájan gyűlölettel támadnak az Egyházra, céljuk pedig nem több és
nem is kevesebb, mint a vallás kiirtása.

Ezek után sejthető volt, miképpen fog reagálni az egyház. Tudjuk, a pá-

rizsi, vatikáni követ már augusztus elején, a könyv második kiadásából küldött egy példányt Rómába
és hetenként újabb és újabb levelekben szá-

molt be arról, hol tart az „ügy” − Helvetius és a felforgató könyv ügye.

1759. január végén aztán megszületett az ítélet. A pápa megállapította, hogy a könyv lábbal tapossa az
isteni és emberi törvényeket. A sokfelé kihirdetett pápai levélből idézünk: „a könyv a keresztény
vallás megdöntésé-

re irányul, /…/ telítve van istentelen, megbotránkoztató és eretnek állítá-

sokkal”. Ezért a régi bevált (?) receptet alkalmazta a pápa: kiközösítés ter-he alatt megtiltotta
mindenkinek, hogy a könyvet kinyomtassa, terjessze, elolvassa, vagy akár csak birtokában tartsa.
Helvetiust persze nem ez aggasztotta igazán. Ügyében a párizsi parlament dönthetett, és az is
bizonyos, hogy azok a bírák ott szintén értesültek a pápai levélről, ezek után pedig − lévén maguk is
keresztény emberek −

nem vonhatták ki magukat a pápai vélemény alól sem. Nem dönthettek azzal ellentétesen, ezzel
Helvetius számára kihunyt a remény legkisebb szikrája is, hogy esetleg felmentik.

Egy héttel a pápai levél kihirdetése után a parlamenti bíróság meghozta döntését. A nyolc vád alá
helyezett könyvet elítélte, szerzőik perbe fogását elrendelte, viszont Helvetius esetében kivételt tett −
mivel annakidején visszavonta a könyvet és „tettét megbánta”, hát neki nem, viszont könyvé-

nek mindenképpen bűnhődnie kellett. Helvetius megkönnyebbült valame-lyest, úgy látszik, a bíróság
mégsem hagyta magát befolyásolni a pápai levéltől − vagy a magas állású protektorok végeztek remek
munkát?

ugyanakkor végig kellett néznie, ahogyan az állami hóhér a törvényszéki palota előtti téren
szétszaggatta, és tűzre vetette a De l' esprit néhány pél-dányát, persze inkább csak jelképesen.

Érdekes, hogy hátra volt még egy eljárás ellene: a Sorbonne egyetem, amely akkor még nem volt
annyira a szabad gondolkodás fellegvára, mint lett később, szintén vizsgálatot indított az ügyben. Nem
volt kétséges, mi lesz az eredmény, hiszen egy teológust, azaz vallástudóst bíztak meg a mű

szakvéleményezésével. De ekkor Helvetius már felbátorodott, és bár udvari állása már megszűnt,
sikerült mozgósítania madame Pompadourt, aki mindig kiállt a szabad szellem védelmében, az
asszony aztán mozgósította ma-gát a királyt is! Ilyen hatalmasságok védelmezték a szerzőt. De bár a
király kétszer is írásban figyelmeztette az egyetem vezetőit, hogy az ő véleménye szerint a mű nem
ártalmas (pedig abban a monarchia, az önkényuralom számos példájáról szinte ordított, hogy azokat a
szerző a franciaországi állapotokról másolta és helyezte el a műben) és fel kéne hagyni üldözésé-

vel. Ám az egyetem, nyilván azért is, hogy megmutassa a világnak: nem függ a királytól és éppen,
hogy merészel ellenében dönteni − Helvetiust elmarasztaló határozatot hozott. Mi több, a szerzőt
összeesküvéssel vádolta meg − de persze nem őt egyedül, hanem azt az egész enciklopédista és
egyáltalán liberális és szabadgondolkodású társaságot, amely szerintük folyamatosan mételyezi a
francia és európai közvéleményt. A tudós urak meglehetősen költői nyelvezetet használtak: „Olyan
összeesküvésről van szó, amely mindent fel szándékozik forgatni, és amely feltette magában, hogy ha
csak idejében meg nem akadályozzák, kitépi az emberek szívéből az erény tiszteletét, a hazaszeretetet,
a legértékesebb érzéseket.” Volt egy olyan vélemény is, ami ma teljesen abszurd módon hangzik, de
akkor ezen tudós urak szentül hittek is benne. Kijelentették: a filozófusok egyáltalán nem felvilágosult
szellemű liberálisok, ahogyan állítják magukról, hanem egy fanatikus vallási szekta tagjai, akik azért
támadják oly erő-

sen a katolikus egyházat, mert azt eltörölnék és helyébe a saját vallásukat tennék, erőszakkal!

Hát ez tényleg több volt, mint érdekes − az istentagadókat azzal gyanú-

sítani, hogy egy fanatikus vallási szekta tagjai… És persze nem csak az enciklopédistákat támadták,
hanem külön és név szerint is említik a De 1'
esprit szerzőjét is, akiről ilyen „értékelés” és egyben Sorbonne-i jellemrajz jelent meg: „Hitetlen, mint
az ateisták, érzéki, mint az állatok, romlott, mint a libertinusok, arcátlan, mint a leglázítóbb
alattvaló”. Az sem maradt el, hogy Helvetius voltaképpen hadat üzent az államnak és meg akarja in-
gatni a király iránti alattvalói hűséget!

A Sorbonne mindezt kinyomatta és szétküldte a különféle intézményeknek. A pápa − mondani sem

kell talán − köszönetet mondott az egyetemnek az „alapos bírálatért”.

Claude Adrien Helvetius negyvennégy éves volt ekkor, de állítólag a perek végére sokkal idősebbnek
látszott a koránál. Mindentől elment a kedve.

Visszahúzódott vidéki birtokára, a nagyvárost sem akarta többé látni. Igaz, írogatott még, de már csak
a fióknak, vagy az utókornak. Magányában megírta ugyan a De l' homme, azaz „Az emberről” szóló
művét, de nem adatta ki, míg élt. „Elég volt az üldöztetésekből”, szokta mondogatni. A magába
fordult, megkeseredett, zárkózott ember nem vágyott már semmiféle közszereplésre, így nem akart
újabb támadások célpontja lenni. Halála után − amikor aztán ez az újabb munkája is megjelent −
derült ki írásaiból: már sajnálta, hogy engedett a rábeszélésnek és annakidején visszavonta a De 1'
esprit állításait. Jobb lett volna emelt fővel végigvinni az egész harcot, és ha kell, elszenvedni az
üldöztetést, vagy külföldre menekülni. Annyi igaz − látta be − ha hallgat barátai tanácsára és a
könyvet külföldön adatja ki, mindez nem történik meg vele, és talán a művel sem.

Kilencedik könyv:

T. PAINE mű

ű vei

A „kilencedik könyv” tulajdonképpen két könyv ugyanattól a szerzőtől.

Milyen érdekes, hogy az egyiket a politikai okokból tiltottakhoz, a másikat a vallási okok miatt
üldözött művekhez sorolhatjuk. Talán még érdekesebb az a tény, hogy a szerző amerikai volt és egyik
könyvével otthon, a még nem igazán egyesült, de már efelé haladó amerikai Államokban volt a baj, a
másikkal francia földön.

Thomas Paine-ről a lexikonokban csak annyi áll, hogy angol származá-

sú amerikai publicista és politikus volt, 1737-ben született és 1809-ben halt meg. Az életrajzból
eléggé kacskaringós földrajzi, de nagyon is egyenes eszmebeli út világlik elénk. Paine 1774-ben
kivándorolt az „Egyesült Államok” területére, de az még nem is létezett. A politikai-katonai konflik-
tusban, amelynek során az amerikaiak elszakadtak a gyarmattartó angolok-tól és megszületett az USA,
Paine angol létére nagyon is az amerikaiak mellett állt, és egy 1776-ban megjelent politikai
vitairatával népszerűsítette a függetlenségi pártot. Később a francia forradalom eszméinek hatása alá
került, kiadta „Az emberi jogok” c. művét, ami miatt Angliából Franciaországba kellett menekülnie
(és nem „száműzték” oda, ahogyan nem egy lexikonban tévesen áll.). Ott annyira lelkesen vetette bele
magát az ottani eseményekbe, hogy francia állampolgárságot is kapott és a forradalmi Konvent tagja
lett! Ám ott a harcos jakobinusok nem örültek annak, hogy ez az ember deklarált istenhívő, ezért
kiutálták soraikból − akkor visszatért az Egyesült Államokba…
Beszéljünk hát először a The Rights of Man vagyis „Az ember jogai” című művéről, amelynek első
része 1791-ben, a második a következő évben látott napvilágot az USA-ban. Akkor az Államok már öt
éve önálló és független ország volt, amely sok tekintetben élesen szemben állt Angliával és annak
megcsontosodott, régies eszményképeivel, intézményrendszeré-

vel. Londonban mindent, ami amerikai, fenyegetésként éltek meg, különö-

sen az onnan beáramló eszméket. Paine említett könyve egyike volt azoknak, amelyeket a
tizennyolcadik század végén a legerőteljesebben üldöztek

„felforgató és rágalmazó” volta miatt.

Bizony, abban az Angliában, amely a sajtószabadság őshazájának tekinthető és ahol már az 1600-as
években letettek arról, hogy megzaboláz-zák a szerzőket és elméletileg (de még azért nem
gyakorlatilag…) bárki azt írhatott és adhatott ki, amit akart − Thomas Paine könyvei a cenzorok kü-

lönös figyelmének „örvendhettek”.

Ebben azokkal polemizált, akik elítélték a nem sokkal korábban kirob-bant francia forradalmat. Az
emberi jogok között felsorolt sok olyant is, amit mi ma teljesen természetesnek tartunk és élvezzük,
használjuk azt −

de akkoriban bizony ezek még nem voltak olyan maguktól értetődőek! Az Ember − amit Paine nagy
kezdőbetűvel írt, jelezve rangját − jogai minden embernek jártak, legyen az bárki és szármázzék
bárhonnan, viselkedjen bármilyen szokások szerint is. Viszont az arisztokrácia címei felfuvalkodott
semmiségek, nullaértékű sallangok csupán. Paine lefektette könyvében az alapjogokat. Minden
embernek járnak intellektuális jogok is, vagyis az igazságot olvashatja, kimondhatja, leírhatja,
másoknak terjesztheti. Mindenki joga addig terjed, amíg másokban olyan jogait nem csorbítja, stb.

Aztán még tovább ment − a következő lapokon azt bizonygatta, hogy az embereknek állampolgári
jogaik is vannak és nincs olyan intézmény, amely ezeket megtagadhatná tőlük. Azért alkotunk
társadalmat, hogy mindenki számára biztosítsuk az egyenlő jogokat, persze egyenlő korlátokkal is.
Ez-után a szerző alapos bírálatnak vetette alá a kormányokat és uralkodási formákat. Szépen sorra
bebizonyította, hogy az addig általánosan elterjedt rendszerek: egy-egy király és az arisztokrácia
uralma miért ellentétes a logikával és az emberi jogokkal is. Minderről akkoriban kevesen írtak és
mivel Paine „forradalmi” módon a megcsontosodott arisztokráciákat és önkényuralmi rendszereket a
francia állapotokkal állította szembe − köny-ve érthetően nagy izgalmakat és az ellentáborban
rettenetes felhördülést okozott. Az afféle állítások, hogy „azért jobb a francia rendszer, mert ott igazi
alkotmány van és a törvényhozók a nép előtt felelnek tetteikért” bebizonyította, hogy magáért
tevékenykedik, egyedül a köztársasági államforma az, amely a köz, azaz mindenki javára végzi a
dolgát. Azzal fejezi be a könyvet, hogy mintaként közzéteszi az Egyesült Államok alkotmányát és
reméli, hogy minél több országban vetnek majd véget az eddigi zsarnoksá-

goknak.

Hát mondani sem kell, hogy Angliában enyhén szólva nem örültek a könyvnek. Amely bár
Amerikában jelent meg, angol nyelven, és a példá-
nyai kezdtek feltűnni angol földön is. A könyv hamarosan arról híresült el, hogy az angol cenzúra által
a leginkább üldözött mű lett, szerzőjét életében bíróságok hajszolták. Mivel az angol törvényhozás
nem akarta a könyveket tartalmuk miatt cenzúrázni a sajtószabadság nevében, hát éppen Paine első

könyve kapcsán vetődött fel, hogy ha mégis, akkor a „rágalmazó” műveket talán be lehetne tiltani
éppen ezzel a váddal. No már most nem volt nehéz a politikai rendszert bíráló könyveket „rágalmazó
műveknek” feltüntetni, ha eljárást akartak indítani ellenük. Így is tettek.

De nem az Amerikából behozott, becsempészett pár példánnyal volt a baj! Hanem azzal, hogy a művet
Angliában is nyomtatni kezdték, az egyik kiadó egyenesen 10 ezer példányt adott ki belőle, ami
akkoriban észtve-szejtően hatalmas példányszám volt! És mégis, állítólag egyetlen nap alatt eladták
mindet. A londoni kormányzatnak el kellett volna gondolkoznia azon, hogy ha ennyi embert érdekel a
könyv, amiről már nyilván tudták, miről szól − akkor ott az emberek talán mégsem csak és kizárólag a
király-ságban, mint államformában látják a kívánatos jövőt. De persze nem tették meg ezt, annyira
dölyfösen bíztak igazukban.

Amikor a mű második része is megjelent Angliában, letartóztatták a nyomdász-kiadót, de ez mit sem

változtatott azon, hogy kötött és fűzött, azaz füzetes kiadásban Paine művének első része állítólag
több százezer, egyes források szerint milliós példányszámban kelt el. (Ez utóbbi azért eléggé
hihetetlen, egész Angliában nem élt akkoriban annyi írni-olvasni tudó ember…)! A kormányzat úgy
mert szembeszállni a tömegek hangulatával, hogy fizetett tüntetőket alkalmaztak, akik Paine-ellenes
jelszavakkal vonultak fel-alá Londonban és a város több pontján is elégettek, más vá-

rosokban pedig felakasztottak egy-egy Paine-t jelképező bábut… A királyi udvar attól tartott, hogy a
könyv ugyanolyan forradalmat vált ki angol föl-dön is, ami akkor már egy ideje dühöngött
Franciaországban.

Paine is Angliában volt, a kormány vádolta be őt a bíróság előtt, az első

idézéstől a tárgyalásig majdnem fél év telt el, addig nem hagyhatta el az országot. Ezenközben Paine
nem tétlenkedett, ahol csak lehetett, elmondta élőszóval, vagy újságokban közölt cikkeiben is sorolta
az emberi jogokat, amivel alaposan felbőszítette a kormányt. A barátai már attól tartottak, hogy
London bérgyilkost küld ellene. Végül annyira élessé vált a helyzet, hogy nem várva meg a decemberi
tárgyalást, már ősszel elszökött az or-szágból − az utolsó pillanatban. A barátai ugyanis megsúgták,
hogy már aláírták az elfogatóparancsot, börtönbe akarják zárni úgy, hogy kaució ellenében se
engedhessék őt ki. Gyakorlatilag az utolsó órában szökött el Franciaországba, mielőtt a poroszlók
letartóztathatták volna.

Ám Franciaországban sem járt sokkal jobban. Ott ugyanis a jakobinu-sokkal, a forradalom

legradikálisabb és leginkább kérlelhetetlen híveivel tűzött össze. Az emberi jogok harcosa nem akarta,
hogy a forradalmárok kivégezzék a királyt, és azt emlegette, hogy ha minden embernek joga van az
élethez, akkor a király is ember, neki is élnie kell. Ez már sok volt a forradalmároknak is, Paine-t
börtönbe csukták egy időre. Közben Angliá-

ban a vádlott távollétében is megtartották a port, ahol Paine-t egy neves és igen jó ügyvéd képviselte-
védelmezte, aki már sokszor fellépett a sajtószabadság védelmében. Az ügyvéd a tárgyalás végén egy
majdnem négyórás (!) védőbeszédben tárta az esküdtek elé, hogy szerinte mennyire igaza van Paine-
nek és mennyire nincs igaza vádlóinak. A védelem fő vonala az volt, hogy 1) a vád mindig az egészből
kiragadott mondatokat hozza fel, márpedig az egész könyvet kellene értelmezni, és 2) Paine csak
megírt egy könyvet, sem a szövegben, sem az életben senkit nem vett rá semmiféle államellenes
cselekedetre, tehát bűnt sem követett el. Minden szerzőnek joga van megírni az uralkodó rétegek vagy
személyek hibáit.

Hogy Paine műve mennyire felizgatta a közhangulatot, jelzi egy olyan eset, amire az angolszász
igazságszolgáltatás keretei között igen ritkán akadt példa. Az esküdtek nem is akarták végighallgatni a
védőügyvéd be-szédét! És nem annak hossza, hanem tartalma miatt. Annyira meg voltak győződve
Paine bűnösségéről, hogy fölöslegesnek tartottak meghallgatni bármilyen mellette szóló érvelést. Ám
az akkori törvények értelmében, ha egy mű rágalmazott vagy felforgató eszméket hangoztatott,
amelyek során a politikai rendszer is megdőlhetett, akkor nem kellett a bíróságnak figyelembe vennie
a szerző szándékait, jó- vagy rosszakaratát, csak magát a szöveget.

Így aztán 1793 januárjában Thomas Paine-t bűnösnek találták nem csak rágalmazás, de hazaárulás
vádjával is. Ha valaha is angol földre teszi a lábát − szólt az ítélet − azonnal fogják el és végezzék ki!

Attól kezdve, éppen a Paine-könyvre hivatkozva, Angliában egymást ér-ték a hasonló perek, „Az
ember jogait” pedig számos helyen nyilvánosan elégették. Hasonló sorsra jutott Paine második könyve
is, amelyről alább írunk majd. A tizenkilencedik század első húsz-harminc évében sorra zajlottak a
perek azok ellen, akik vagy kinyomtatták, vagy terjesztették, vagy ki is nyomtatták és terjesztették is
Paine könyveit. Komoly bírságokat vetettek ki, sőt, börtönbüntetések is voltak az ítéletek között.
Érdekes módon igen sok kiadó vállalta azt, hogy fél- vagy egy évre a Newgate-börtönbe vonuljon és
több száz fontos (akkoriban egész kis vagyon) büntetéseket fizessen ki, csupán csak azért, hogy − mint
egyikük mondta − „Thomas Paine eszméi ne merüljenek feledésbe”. A védőügyvéd cseles módon
engedélyt kapott a cenzúrától arra, hogy kinyomtassa saját beszámolóját a perről − ennek persze
nagyobb részét az a bizonyos majdnem négyórás védő-

beszéd tette ki, így az ügyvéd végső soron elkövette mindazt, amiért Paine-t bíróság elé idézték,
vagyis a könyv eszméit, az emberi jogokat taglalta hosszan, elősorolva a szerző érveit…

Sajátos „poénja” az ügynek, hogy Paine − miután kiűzték Angliából és Franciaországból is, egyikbe
sem tehette be többé a lábát − élete végén új hazájában, az Egyesült Álalmokban is megbélyegzetté
vált. Míg francia földön deizmusa, azaz isten-pártisága miatt is kegyvesztett lett, élete végén már nem
titkolt ateizmusa miatt bojkottálta őt az úri társaság. Istenkáromlónak bélyegezték és megfosztották
szavazati jogától. Mi több, még meg is akarták ölni, de túlélte a merényletet…

Hát igen, sohasem volt könnyű azok élete, akik megelőzték a saját ko-rukat, akkor még nemhogy nem
népszerű, de a többség számára érthetetlen eszméket hangoztattak, ráadásul sohasem rejtették véka alá
a véleményü-

ket. Paine ilyen volt.

A második könyve, ami hasonló viharokat kavart, The Age of Reason, vagyis „ Az értelem kora”
címmel jelent meg.

A könyv kéziratát Paine akkor nyomta egy barátja kezébe, amikor a francia forradalom fegyveresei
elvitték őt a börtönbe. A mű első része 1794-ben, Párizsban jelent meg. Ez egy filozófiai tanulmány
volt, a második részt pedig akkor adta oda a nyomdásznak, amikor az amerikai nagykövet − a későbbi
elnök, Monroe − közbenjárására tíz hónappal később szabadon bocsátották. Az értelem kora Paine
szerint az az időszak, amikor az emberek végleg leszoknak a vallásról, és ateisták lesznek. Ez −
gyanítjuk − még jó ideig nem jön el, de nem zárható ki, hogy valaha csakugyan bekövetkezik. Paine
mindenesetre sokkal közelebb képzelte ezt az időt, mindjárt a francia forradalom eseményeinek
hatására, a következő években. Mellesleg a műben elválasztotta az „igazi vallást” a kereszténységtől

− ez utóbbit „kegyes hazugságnak” és az „értelem számára undorítónak” nevezte. Mint oly sokan
mások az ő idejében, beleértve Voltaire-t vagy éppen Benjámin Franklint − úgy vélte, hogy Isten
létezik, de a vallások köré felépített egyházi intézmények, papság, stb. teljesen fölösleges. A könyvet
számos kritikusa később „az ateizmus Bibliájának” nevezte, bármennyire is értelmetlen ez az
elnevezés.

Már csak azért is, mert Paine nem volt ateista, azaz Isten létét nem tagadta, ellenkezőleg. De addig ez
a fajta − vallások és egyházak nélküli −

istenhit csak kevesek sajátja volt, egy szűk intellektuális réteg majdhogy-nem kizárólagos tulajdona,
eszméje. Paine volt az, aki mindezt igyekezett olyan nyelvezettel leírni, hogy azt egy átlagos olvasó is
megértse, és magá-

évá tegye.

Persze Paine nem lett volna Paine, ha egyúttal nem ostorozta az emberi ostobaságot, a zsarnokságot és
azokat a hamis eszméket, amelyekre a zsarnok rendszerek uralmukat építették. „Az értelem kora”
lapjain olyan felforgató eszmék jelentek meg, amelyeket addig nyomtatásban aligha olvashattak az
emberek. „Az emberiséget nyomorgató összes zsarnokságok kö-

zött − írja Paine − a legundorítóbb a vallási zsarnokság. Merthogy a zsarnokság minden más fajtája
ehhez a világhoz kapcsolódik, amelyben élünk, de emez még a síron túli létbe és az örökkévalóságba
is átnyúlik”. Az egyes vallásokat „szellemi hazugságoknak” nevezte − képzelhetjük azt a
felháborodást, amely abban a még szinte teljesen vallásos világban érte a szerzőt! Nem is csoda, hogy
élete végére szinte kiközösítette őt a maga kis világa.

Paine elismerte, hogy Jézus valóban létezett és nemes ember volt, de szerinte nem volt Isten fia,
vagyis maga is isten, a kereszténységet pedig „a ragyogás és bevételek vallásának” nevezte. Az
Újszövetséget szerinte nem is az evangélisták írták, a szeplőtelen fogantatást (vagyis azt, hogy Jézus
anyja, Mária nem a férjétől, hanem a Szentlélek segítségével szűznemzés útján termékenyült meg)
„istenkáromló és obszcén történetnek” titulálta.

Nos, a Paine-könyvek megjelenése afféle „társadalmi cunamit” okozott.

Ateista társaságok rengeteg példányt vásároltak fel, és vagy ingyen, vagy nevetséges összegekért
osztogatták az írni-olvasni tudók között, miáltal az olvasmány hihetetlenül gyorsan terjedt a
társadalom minden, kicsit is mű-

veltebb rétegeiben, és egyszerre több országban. Elsősorban persze angol nyelvterületen, az öreg
kontinensen és Amerikában. Az Egyház mértéktelenül felháborodott, az ügyben politikai
szövetségeseket keresett és talált.
Theodore Roosevelt elnök még száz évvel az eset után is „kis mocskos ateistának” nevezte Paine-t.
Nem tetszett viszont a mű azoknak a keresztény szektáknak sem, amelyek leszakadva ugyan az
Egyháztól, de ugyan-azon Biblia alapján magyarázták hitüket és a világot − amit Paine oly
megsemmisítő kritikával illetett.

Mivel még mindig a francia forradalom hatása alatt állt Európa, a brit hatóságok érezték, hogy lépni
kell Paine újabb botrányos műve miatt. Persze a szerzőt ekkor már nem érhették el, folyton külföldön
élt és ostoba lett volna hazamenni, ahol kész ítéletek várták. Ezért nem rajta verték el a port, hanem
brit kiadóin − a következő huszonöt-harminc év alatt ezeket üldöz-ték kíméletlen szigorral, mondhatni
könyörtelenül. Nem egy kiadó került nemcsak a vádlottak padjára, de a börtön rácsai mögé is. Néhány
forrásunk részletesen felsorolja az érintett és elítélt kiadók neveit, leírja ügyüket. Ne-künk erre itt
nincs helyünk, annyit azonban érdemes megjegyezni: Paine eszméi miatt éppen elég ember
szenvedett.

Meg kell említeni az egyik kiadót, akit ugyan később kilenc év börtönre ítéltek Paine könyvének
kiadása miatt, de a védelem a pörben 12 óra alatt felolvastatta az egész könyvet az esküdtszéknek és a
közönségnek, mint a per tárgyát − ezzel elérték, hogy az angolszász jogrend szerint most már
legálisan kiadhassák a könyvet, belefoglalva a periratokba! Ez igen ravasz húzás volt, ahol az angol
jogrendszer a saját csapdájába esett, hisz minden nyilvános perről szabad volt könyveket írni, és abban
megjelentetni annak iratait… Ám mindez nem mentette meg a kiadót a börtöntől. Mondani sem kell,
hogy a következő évtizedekben a könyvet megelőzte a híre, legalább 20 ezer példányt vásároltak meg
és mindegyiket legalább öten elolvasták −

könnyű kiszámítani, hogy „Az értelem kora” milyen nagyot formált a ko-rabeliek gondolkodásán.

Mint már említettük első könyve kapcsán, Paine-t nemcsak a hatóságok üldözték efféle eretnek
nézetei miatt. A társadalom kevésbé gondolkodó −

tehát létszám szerint annak túlnyomó − része is éreztette vele, hogy rettenetes dolgot követett el,
amikor ateizmusát hirdette. Az az ember, aki ko-rábban oly sokat tett az amerikai szabadságért, abban
az országban, 1809-ben teljesen elfeledetten és magányosan halt meg.

Tizedik könyv:

RAGYISCSEV „Utazása”

Voltak országok, ahol a cenzúra sokkal szigorúbb volt és megtalálta a módját még annak is, hogy a
szerzőn végzetes bosszút álljon, ha olyasmit írt, ami a felsőbbségnek nem tetszett. Bizony
Oroszországban az is megesett, hogy a szerzőnek egy-egy könyvéért halállal kellett lakolnia. És tör-
tént mindez nemcsak a huszadik századi Szovjetunióban (sokszor), hanem már másfél századdal
korábban a cárok országában is.

Alekszandr Nyikolájevics Ragyiscsev 1749-ben született, és mint tizen-

éves nemesi származék került a szentpétervári cári apród-iskolába, ahol természetesen csak nemesek
fordulhattak meg. Nagy Katalin cárnő egyszer úgy döntött, hogy mivel az országnak jogászokra van
szüksége, tizenkét nemes ifjút kiküld egy nyugati, német egyetemre tanulni. Az akkor tizenhét éves
Ragyiscsev is a tizenkettek között volt és Lipcsében kezdett tanulni a társaival együtt.
Nagy Katalin, bár maga is német földön született, nem is sejtette milyen időzített bombát hozott létre.
Orosznak lenni Nyugaton, legalábbis Ragyiscsev számára azt jelentette, hogy nemcsak németül és
latinul tanult meg, hanem elolvashatta a nagy francia filozófusok műveit is (történt mindez az 1760-as
évek végén, a 70-esek elején). Saját bevallása szerint ezekből, a művekből tanult meg gondolkodni,
ami már önmagában is nagy baj volt, hiszen a régi Oroszországban sem volt tanácsos gondolkodni,
mert az mindig szembefordította a hatalommal ezeket a „gondolkodókat”. Nyilván azért nem szerette
a hatalom a gondolkodókat, mert ő maga nem gon-dolkodott.

Az az öt év teljesen megváltoztatta a huszonkét éves férfit, aki hazatérve alig találta a helyét.
Reformokról ebben az országban szó sem lehetett, minden szinte még középkori szinten működött,
már ami egyáltalán műkö-

dött. Ragyiscsev is része lett a hivatali gépezetnek, méghozzá fiatal kora ellenére igen magas rangban
dolgozott a királyi kancellárián, majd még magasabbra emelkedett. Munkája során elolvashatta az
egész országból érkező hivatalos panaszokat, törvényszéki ügyeket és bár a fővárosból ki sem
mozdult, kirajzolódtak szeme előtt a nagy országban uralkodó rettenetes állapotok, a hétköznapok
nyomorúsága. Megfordult a hadseregnél is, majd a vámhivatali ranglétrán emelkedett tovább.
Megnősült és de bár volt némi birtoka, sohasem lett belőle gazdag ember. Miután négy gyereke is
született, sok adóssága lett.

Már írogatott és felforgató műveket fordított francia nyelvről oroszra, de ezek kiadásáról persze szó
sem lehetett. Az orosz cenzúra sohasem hunyta be a szemét, azt megkerülni nem lehetett.

Ragyiscsev olyan műveket is fordított, amelyek eleve az orosz közállapotokat és a cárnő tehetetlen
politikáját bírálták. A fordítónak ekkor lett végleg elege. Úgy döntött, ő is ír egy ilyen munkát − ne
csak külföldiek merjék bírálni az orosz állapotokat! Majd ő megírja eddigi tapasztalatai alapján,
milyen rettenetes is az élet abban az országban. Nem tudott már tovább hallgatni, valami arra
ösztökélte, hogy tárja a világ elé a szomorú igazságot. Sok éven át írta a művet, közben meghalt a
felesége, akkor ab-bahagyta, évekkel később mégis folytatta. Végül is pár hónappal a francia
forradalom kitörése előtt, 1789 tavaszán fejezte be. A könyv címe „ Utazás Pétervárról Moszkvába”
lett, persze igazából nem a két város közti távol-ság bejárásáról, hanem az orosz középállapotokról
szólt. Ragyiscsev volt olyan merész − vagy naiv − hogy magához a rendőrfőnökhöz adta be a könyvet
engedélyeztetésre, merthogy Oroszországban természetesen a rendőrség kezében volt a cenzúrahivatal
is. A rendőrtiszt azt hitte, útikönyvet kapott, bele sem nézett és engedélyezte a kiadását − főleg, mert
azt is hallotta, hogy egy magas rangú „vámos”, a vámhivatal egyik állami tisztviselője írta. Álmában
sem gondolta volna, hogy egy állami hivatalnok politikai könyvet merészel írni a rendszer ellen, hát
nyugodt szívvel aláírta az engedélyt. De a nyomdászok résen voltak − amint csak beleolvastak a kéz-
iratba, azonnal visszaadták a szerzőnek és még az is csoda, hogy valamelyikük nem rohant azonnal
feljelenteni őt − talán, mert volt engedélye ma-gától a rendőrfőnöktől…

Ragyiscsev ekkor olyasmit tett, amire ismereteink szerint az egész vi-lágirodalomban nem volt még
példa. Legalábbis a könyvnyomtatás feltalá-

lása után nem hallottunk olyan esetről, hogy a szerző maga állt volna neki könyve kinyomtatásának!

De bizony ő ezt tette. Megvásárolt egy kisebb nyomdát teljes felszere-léssel, azt a lakásán berendezte,
felállította. Sajátos lehetett, ahogyan egy pétervári lakóház második emeletén egyszer csak beindult a
könyvnyomtatás. Ragyiscsev és néhány barátja kezelte a gépeket (ezek akkor még nem zajongtak, hisz
semmiféle motor nem hajtotta őket), kézi erővel kellett minden egyes lapot „lesajtolni”, majd vissza,
a lapot levenni a formába rakott betűkről, ismét rákenni a festéket, aztán megint rányomni egy lapot,
és így tovább sok ezerszer, tízezerszer, míg összeállt belőle egy több száz oldalas könyv és annak pár
száz példánya. Az Utazás több mint 450 oldalas mű volt, Ragyiscsev és barátai fél évig dolgoztak
rajta. Végül is 1790-ben lettek vele készen − 650 példányt nyomtak ott a második emeleten. Pár tucat
példányt sikerült belőle eladni, többeket Ragyiscsev a barátai között osztott szét, azok attól kezdve
„meg sem álltak” vagyis kézről kézre jártak.

Miről is szólt a mű? Látszólag tényleg csak útikönyv volt, hiszen a fő-

hős Szentpétervárról indult postakocsin és különböző városokon, falvakon keresztül jutott el

Moszkvába. Az egyes fejezetek is az út egy-egy állomá-

sának nevét viselték. De már az első oldalakon kiderült, hogy itt nem az utazásról van szó, hiszen a
főhős mindenütt olyan emberekkel találkozik, és olyasmiket lát, amelyek a vérforraló orosz valóságot
ábrázolják, annak szerves részei. Beszél muzsikokkal, vagyis rabszolgaállapotba kényszerí-

tett parasztokkal azok nyomorúságos életéről. Leírja, milyen sok léken át folyik el a kincstár, azaz az
adófizetők pénze, és hogy a helyi kiskirályok csak úgy viselkednek, ahogyan azt odaföntről, vagyis a
legmagasabb személytől tanulhatják: a cártól, cárnőtől, vagyis a mindenkori zsarnoktól.

Magát az uralkodót sem kíméli, róla is rettenetes dolgokat mond, és nem is különösebben
felöltöztetve azokat a szavakat, gondolatokat.

Nem kímélte a közoktatás állapotát sem, bírálta az adórendszert és általában az élet minden területén
talált sok kivetnivalót.

(Közbeszúrom: hát lehet csodálkozni azon, hogy ötszáz éve idegengyű-

lölő az orosz társadalom? Ragyiscsevnek sem nyílott volna ki a szeme, ha nem fordul meg Nyugaton.
Rettegett Iván korában erővel zárták el az oro-szokat a Nyugattól és ez így ment egészen a legutóbbi
évekig szakadatlanul

− hát most is meg vannak győződve az ottani emberek, hogy minden baju-kat az átkozott Nyugat
okozza…)

Ragyiscsev, az „utazó”, a könyv végén egy külön fejezetben perspektí-

vát is ad − elmondja, mit kellene változtatni, mit és hogyan reformálni abban az országban ahhoz,
hogy az életkörülmények végre emberhez méltóak lehessenek. Kimondta − ismétlem, évekkel a
francia forradalom előtt! −

hogy meg kell szüntetni a nemesség kiváltságait, hisz minden ember egyenlő. Nehezményezte az
általános nyomort, azt, hogy az ország polgá-

rainak kétharmada nem is polgár, hiszen nincsenek emberi és polgári jogai!

Gondolom, később az is felvitte a cenzorokban a „pumpát”, hogy a cenzú-

rát teljesen fölösleges, sőt, káros intézményként ábrázolta az „utazó”.

Ahhoz képest, hogy 1790-t írtak, ez volt a legradikálisabb ellenzéki iromány, ami arrafelé valaha is
napvilágot látott. A könyv végén a szerző

még a cár meggyilkolását is megengedhető, sőt, szinte szükséges elemnek tartotta azon az úton, amely
a forradalomhoz és az ország, a társadalom felszabadításához vezet.

Mondani sem kell, hogy akik olvasták, azoknak nagyon tetszett, de akadtak ellendrukkerek is −
tudható, miféle körökben találták a művet cár-ellenesnek, egyházellenesnek, hányan kiáltottak aztán
kígyót-békát az író-

ra. Azt is mondták, hogy a parasztok nyomoráról ír az, aki élő muzsikkal talán soha nem találkozott,
városi ember lévén a falusi életet sem ismeri, csak a francia szerzők és az ottani események hatására
írt valamit, ami persze messze nem igaz, csak a külföld előtt festi feketére a nagy és dicsősé-

ges Oroszországot, melynek polgárai boldogok, hogy Nagy Katalin alattvalói lehetnek…

A szerző neve nem szerepelt a könyvön. De a rendőrség − miután Katalin is elolvasta a könyvet −
parancsot kapott, hogy kutassa fel, melyik kereskedő árusítja a művet. A szerencsétlen kereskedőt
letartóztatták, és há-

rom napig vallatták, mire bevallotta, hogy Ragyiscsev hozta boltjába a könyveket. Nagy Katalin
ezenközben tovább olvasta a könyvet és állítólag hisztériás rohamot kapott annál a fejezetnél, amely a
cárról szólt. Feldühö-

dött és parancsot adott, hogy tartóztassák le az írót. Barátai még időben figyelmeztették Ragyiscsevet,
hogy meneküljön, de erre már nem volt elég idő, és különben is, a férfi nem akarta gyermekeit és
szüleit otthagyni a titkosrendőrség zaklatásainak (merthogy régi orosz és szovjet szokás szerint, aki
valamit elkövetett a rendszer ellen, az nemcsak maga bűnhődött, de egész családja, baráti köre, olykor
ismerősei és rokonai is rács mögé vagy koncentrációs táborba, Szibériába kerültek). Mindezt tudván,
Ragyiscsev nem menekült el, bevárta letartóztatóit. Igaz, előtte elégette a nála lévő majdnem 600
példány könyvet, ami miatt aztán a titkosrendőrök később igen tanácstalanok voltak, hisz senki sem
tudhatta pontosan, hány példányt nyomtak ki, mennyi égett el és főleg: mennyi kerülhetett az
olvasókhoz?

A rendőrség persze késő este jött érte, házkutatást is tartottak, a férfit letartóztatták, megbilincselték
és a politikai foglyoknak fenntartott börtön-erődbe vitték.

Ragyiscsev már az első kihallgatásnál beismerte, hogy ő a szerző, bo-csánatot kért a cárnő őfelségétől
és kísérletet tett arra, hogy elmagyarázza tettének indítékait. Állította, hogy tiszta szándék vezette,
semmiféle gonosz gondolat vagy sanda szándék nem volt mögötte, a valós helyzetre akarta rányitni az
olvasók szemét. A kihallgatások heteken át tartottak, maga a cárnő küldte el feljegyzéseit a
vérbírónak, aki már sok lázadóval leszámolt igen kegyetlenül. A vérbírónak a cárnő utasításai alapján
kellett vezetnie a kihallgatásokat. Minden kihallgatási nap jegyzőkönyvét futár vitte a cárnő-

höz, aki azokat elolvasta, jegyzetekkel, véleményével látta el és így került vissza a kihallgatókhoz,
akik aztán másnap eszerint folytatták Ragyiscsev kikérdezését.
Ragyiscsev az arrafelé egyetlen életmentő stratégiát alkalmazta: minden pontban elismerte, hogy vagy
tévedett, vagy a hiúság dolgozott benne („nagy író akartam lenni”), visszavonta állításait, vagy
bocsánatért esede-zett. Egyszóval ahhoz képest, hogy milyen realista és bátor a könyve, maga az író
egészen másféle embernek bizonyult. Némelyik fejezet megírását azzal indokolta, hogy akkor éppen
pillanatnyi őrület vett rajta erőt. Igazá-

ból ez a fajta védekezés elég szánalmas volt, mondjuk ki kereken.

Egy évvel a francia forradalom kitörése után az a Katalin cárnő, aki addig mindig felvilágosultnak
mutatta magát, és aki Voltaire-ral levelezett, otthon reformokról papolt (semmi sem lett belőlük…),
megparancsolta a bíróságnak, hogy ítélje el Ragyiscsev miniszteri tanácsost.

Ragyiscsevet úgy kezelték, mint egy közönséges bűnözőt, kezét-lábát megbilincselve vitték a
törvényszék elé több napon át, és megint csak jó orosz szokás szerint ügyvédet sem kaphatott (!). Csak
az volt a „baj” a bí-

róság részéről, hogy formálisan véve Ragyiscsev egy olyan könyvet adott ki, amit a cenzúra előtt
maga a rendőrfőnök engedélyezett személyesen, vagyis igazából a törvény betűit nem szegte meg.

A bíróság nem volt független, a cárnő utasításának engedelmeskedett, nem is tehetett mást. A vádlott
bűnös, ez már a tárgyalás előtt eldőlt. Csak azon töprenghettek: milyen paragrafus alapján ítéljék el..?
Hetekig kutattak a törvénytárakban, míg találtak pár paragrafust, amit ráhúzhattak erre a különös
tettre, végülis mint lázadót ítélték el, „aki a cár őfelsége ártalmára gonosz rágalmakat terjeszt” és
„gonosz tettet forral az állam ellen”. A büntetés „természetesen”: halál.

És bizony halálos ítélet született. Katalin cárnő elégedett volt − ezt akarta. A Szentpétervárott
akkreditált külföldi követek a fogukat szívták. Nyugaton többen is azt kérdezték: ha így reagál a cári
hatalom egy könyvre, mint „lázítóra”, akkor mit fog tenni, ha az országban csakugyan valódi lázítók
bukkannak fel, és valódi lázadások kezdődnek?

Ragyiscsev a börtönben búcsúlevelet írt gyermekeihez, azonban ottani szokás szerint ezt csatolták a
per irataihoz − gyerekei sohasem kapták meg.

Elveihez a halálos ítélet tudatában is hű maradt a férfi − és ez is érdekes jellemvonása. Amíg nem volt
ítélet, próbált kibújni a felelősség alól, pró-

bálta „bűnét” kisebbíteni − de amikor megszületett az ítélet, már semmire sem volt tekintettel, és a
bíróság előtt éppen úgy, mint a börtönben, hangoztatta az Utazásban ismertetett nézeteit.

Hetekig ült a siralomházban, aztán váratlan fordulattal Katalin cárnő

részben megkegyelmezett neki. A halálbüntetést egy távoli erődben letöl-tendő tíz esztendős
száműzetésre változtatta. Persze előtte a férfit megfosztották nemesi rangjától, vagyonától,
gyakorlatilag mindenétől. Ősszel már úton volt Szibéria felé − abban a nyári ruhában, amelyben
letartóztatták...

Meleg ruha nélkül, vasra verve vitték egy kocsin, majd szánon, a hónapo-kig tartó hosszú útra. Végül
is Irkutszktól keletre ötszáz, Szentpétervártól több ezer kilométerre kellett eltöltenie élete hátralévő
részét. Itt kapott egy darab földet, amelyen maga gazdálkodhatott, mert a fogoly élelmezéséről
természetesen nem gondoskodtak. A száműzetésbe özvegy sógornője kö-

vette, együtt éltek, gyermekeik is születtek. A civilizációból elűzött író egy lóval, egy rénszarvassal,
egy tehénnel és két borjúval kezdte meg új életét, barátai néha a távolból küldtek egy kis pénzt.

Gondoljuk csak el: egy írónak és volt miniszteri tanácsosnak kellett így élnie! Tehenet fejt, a földet
túrta, olykor meg ki kellett mennie az erdőbe (több ezer kilométeren át mindenfelé csak a végtelen
erdők álltak), hogy elejtsen egy ehető vadat. Nagy néha azonban olvashatott messziről küldött
újságokat és könyveket, sőt, ő maga is írni kezdett ismét. Mondani sem kell, hogy az ott szerzett
műveit sem adták volna ki soha többé abban az országban, hisz már Ragyiscsev neve is kellő
éberségre intette volna a cen-zorokat és magas rangú állami hivatalnokokat. Hét évi száműzetés után
jött a hír az isten háta mögötti kis faluba, ahol élni kényszerült, hogy időközben Katalin meghalt,
idegbeteg fia követte a trónon, aki gyűlölte az anyját és ezért afféle poszthumusz bosszúból
megsemmisítette anyja ítéleteit, ke-gyelmet adva mindazoknak, akiket a bíróságok Katalin parancsára
ítéltek el.

Ekkor Ragyiscsev is otthagyhatta rénszarvasait és teheneit, új családjá-

val elindult. De sógornője útközben meghalt, az apai birtokon pedig, ahol letelepedett, kiderült
számára: csak a száműzetést szüntették meg, minden más része az ítéletnek érvényben maradt. Vagyis
nem volt többé nemes úr, el sem hagyhatta lakóhelyét, folyton figyelték a titkosrendőrök, leveleit
cenzúrázták, látogatóit zaklatták. Itt tehát folytathatta majdnem ugyanazt a nyomorgó életet, amit
Dobarában volt kénytelen elszenvedni.

Azért írogatott és az akkor született könyveiben megint csak bírálta a rendszert − persze tudta,
megjelentetésükre nincs esély. Az asztalfióknak dolgozott, mint oly sokan előtte és utána sokfelé a
világban.

A nyomorúságos állapoton most egy újabb cár-halál segített: Katalin fiát meggyilkolták és annak fia
került hatalomra, aki végre elégtételt szolgáltatott a nagyanyja által elítélt nemes uraknak is.
Ragyiscsev (és tizenkétezer másik személy) egy amnesztia révén visszakapta teljes szabadságát,
vagyonát, rangját, és Ragyiscsev a miniszteri tanácsosi állását is! Tizenegy éves kínszenvedés után
ismét az lehetett, aki volt.

De valami véglegesen elromlott abban az emberben. Az új cár refor-mokkal kecsegtette országát,

mindenki örült, Ragyiscsev még részt is vehetett a reform előkészítésében. Aztán az egészből nem lett
semmi. Megértette: ezen a földön nem győzhet az igazság. Minden elindult ismét azon az úton, ahol
Katalin idejében: a reformokról csak beszélnek, aztán az új cár is rájön, hogy itt csak az erőszak segít,
ez az egyetlen nyelv, amit ez a nép ért, azért sutba vágják a reformokat, és helyettük megerősítik a
titkosrend-

őrséget, a hadsereget, a cenzúrát − egyszóval: a zsarnokságot.

Ragyiscsev egy napon úgy érezte, elege van mindenből − mérget ivott.

Ötvenhárom éves korában Alekszandr Nyikolájevics Ragyiscsev öngyilkosságot követett el. A

könyvének nem volt további sorsa, hiszen gyakorlatilag nem is maradtak belőle példányok − a félelem
légkörében az is elégette a magáét, aki az első napokban valahogyan hozzájutott. Többé hát nem adták
ki, sőt, igyekeztek nem is beszélni róla.

Tizenegyedik könyv:

Tamás bátya kunyhója

Az Amerika szerte ismert anekdota szerint már javában zajlott a polgár-háború (ennek csak egyik
célja volt a rabszolgák felszabadítása), amikor az északiak, a „jó fiúk” vezetője, Lincoln elnök fogadta
az írónőt a Fehér Házban. Lincoln, mint tudjuk, hórihorgas volt. Harriet Beecher Stowe pedig
kistermetű, különösen az égimeszelő elnök mellett, aki tréfásan meg is kérdezte: „Ugye ön az a kicsi
asszony, aki ezt a nagy háborút elindította..?” Mert sokan meg voltak róla győződve, és ez ma is
érvényes, hogy a rabszolga-felszabadító háborút lényegében a szerzőnő később világhírűvé lett
regénye indította el. De menjünk sorjában.

Harriet Beecher Stowe végigélte csaknem az egész tizenkilencedik szá-

zadot. 1811-ben született és 1896-ban halt meg. A legtöbb lexikonban −

már ahol egyáltalán megemlékeznek róla! − maximum két mondatot talá-

lunk a neve alatt, és persze általában az egyetlen könyve, amit művei közül megemlítenek, az a Tamás
bátya kunyhója, amely 1852-ben látta meg a napvilágot. „A rabszolgasors, érzéssel teli ábrázolása”,
mondják a könyvről, és persze egyben a szerzőről is, mert ez dicséretnek számít. Hozzáteszik, hogy a
könyv nagymértékben erősítette az USA-ban akkoriban kibontakozó rabszolgaságellenes és rabszolga-
felszabadító mozgalmakat. Vagy:

„regénye a rabszolgaság elleni mozgalom propagandájának egyik leghatá-

sosabb eszköze volt”.

A könyv csakugyan jó olvasmány, szívszorító élmény, különösen ha valaki tizenévesként olvassa − az

bizonyos, hogy egy életre meghatározza véleményünket a rabszolgatartásról. Fel is tesszük itt és most,
hogy szinte mindenki olvasta, ezért nem ismertetjük a tartalmát. Legyen elég annyi, hogy a
tizenkilencedik század közepén a vaskos kötet több rabszolga-család életét meséli el egy déli
ültetvényen, és igen érzékletesen ábrázolja a rabszolgák, vagyis a korábbi időkben Afrikából
Amerikába erőszakkal elhurcolt feketék leszármazottainak reménytelen sorsát. Különféle embertí-

pusokkal ismerkedünk meg, úgy a rabtartó fehérek, mint a fekete rabszolgák között. A mindenbe
beletörődő, a vallásba menekülő, az „úgysem lehet tenni semmit” elvet vallóktól egészen azokig, akik
az első adandó alkalommal menekülőre fogják, sőt, még fegyveresen is szembeszállnak üldö-

zőikkel. A könyv bővelkedik drámai jelenetekben, a főhős pedig a címsze-replő Tamás, azaz Tom
bácsi, aki nem szökik meg, mert úgy érzi, ő tényleg tulajdona a gazdájának, akit nem csaphat be.
Amiért persze halállal lakol a végén, amikor egyszer, egyetlenegyszer mégsem engedelmeskedik a
gazdájának.

Ne felejtsük el: a regény olyan olvasók kezébe került, akik mindnyájan láttak már fekete rabszolgákat,
sőt esetleg éppenséggel nekik maguknak is voltak rabszolgáik. Ezt a különös kettősséget nem oldotta
fel az amerikai függetlenségi háború sem. 1776-ban megszületett az USA, lerázta az angol gyarmati
igát, az alapító atyák a Függetlenségi nyilatkozatban szép szavakat papoltak arról, hogy minden ember
egyenlő − és közben az ablakon át is látták, amint fekete rabszolgáik ott hajladoznak a mezőn
hajnaltól estig.

És tudták, hogy bármelyiket bármikor agyonlőhetik, megkorbácsoltathat-ják, anyát és gyermekét

elválaszthatják, a nőket ágyasukká tehetik, bárkit pénzért eladhatnak. De ez a tény egy csöppet sem
zavarta őket abban, hogy úgymond „a világnak példát mutassanak” emberi szabadságjogok terén…

(Kétezer ötszáz évvel ezelőtt ugyanilyenek voltak a régi görögök, akik a

„demokrácia bölcsőjében” megalapozták a köztársaságot, ahol mindenkinek volt szavazati joga − csak
arra nem gondolunk már sokszor, hogy mi-közben ezek az ó-görög demokrácia-bajnokok a piactéren
ülve szavazgat-tak ügyeikről, addig a rabszolgáik dolgoztak helyettük…) A külföldiek jól látták ezt
akkortájt, főleg az európaiak, mert ők olyan országokból érkeztek, ahol a rabszolgaság régen kiment a
divatból, legké-

sőbb a francia forradalom idején, vagyis majdnem száz évvel Mrs. Stowe regényének keletkezése
előtt. Furcsállták is ezt a dolgot, és biztos vagyok benne, hogy azért akadtak jó érzésű emberek
nemcsak az amerikai Északon, hanem az Egyesült Államok déli területein is, akik szégyellték ezt a
csakugyan szégyenteljes intézményt, és nem vettek benne részt. Most nem térünk ki annak taglalására,
miért volt a gazdasági fejlődés ellen a rabszolgatartás, és ennek milyen fékező hatásai voltak, nem is
szólva azok politikai vetületéről. Csak egy apró megjegyzés: a katolikus egyház ott és akkor nem
ellenezte a rabszolgatartást, pedig az alapvetően szembehelyezkedett a krisztusi tanítással, de még az
Ószövetség intelmeivel is. A feketékre valahogy nem értették, és nem alkalmazták az „Isten
mindnyájunkat a maga képmására teremtett” állítást. De hát nem ez az egyetlen, ahol az egyház
messze eltávolodott saját tanaitól.

A regény egyfelől nagyon realista módon mutatja be az amerikai fekete rabszolgák sorsát, bár a mai
feketék messze nem azonosulnak Tamás bá-

tyával, éppen ellenkezőleg, kollaboránsnak tartják, és egy időben a fekete mozgalmak a fehérekkel
együttműködő fekete társaikat nevezték „Tamás bátyáknak”. Tamás-Tom az, aki a regény vége felé
kegyetlen rabtartója szemébe vágja, hogy az megvehette a keze munkáját, a testi erejét, az idejét,
mindent − de a lelkét nem. És tehet vele bármit, a lelkét akkor sem adja oda neki.

Beecher Stowe asszony erősen hívő keresztény volt, és ez kiderül a könyv szinte minden lapjáról,
Tamás-Tom is hívő és sok más könyvbéli rabszolga is a vallásban találja meg az egyetlen vigaszt
sanyarú sorsára. De akik igazán tesznek valamit a szabadságukért, nem állnak meg itt, hanem tovább
lépnek. Ezzel is azt sugallta a szerző, hogy tenni kell valamit. Tette ezt tízegynéhány évvel a
felszabadító háború vége előtt.

Talán nem is kell hangsúlyozni, hogy a könyv a megjelenésétől kezdve igen erős érzelmeket
ébresztett, mi több, szenvedélyes vitákra adott alkal-mat. Mert bármennyire is „normálisnak” tartották
sokan a rabszolgaságot az akkori Amerikában, azért elég nagy volt az ellentábor is. Egyfelől vallá-

si mozgalmak, sőt egész ottani egyházak, elsősorban a kvéker egyház, amely nemcsak elítélte a
rabszolgaságot, de tevékenyen vett részt a feketék felszabadításában, vagy a rabszolgatartó államokból
a nem-rabszolgatartó államokba való kimentésében, kicsempészésében, másrészt társadalmi
mozgalmak és intézmények is alakultak e célból. Kis túlzással azt is mondhatnánk, hogy az 1850-es
évekre odáig jutott a helyzet, hogy ez volt Észak-Amerikában az egyik legnagyobb ideológiai ellentét.
A mai amerikaiak által oly gyakran lenézett Kanada ebben is megelőzte az USA-t, ott már rég nem
voltak rabszolgák akkoriban (ezért is menekül a regény több hőse egy határfolyón át északra, Kanada
területére, amely az ígéret földje, a szabadság hona volt számukra).

Jó, ha tudjuk, hogy az akkor még a mainál sokszorosan kisebb lélekszámú nagy országban öt millió (!)
fekete rabszolga élt minimális emberi jogok nélkül. Hát persze, hogy itt húzódott az egyik legmélyebb
árok az amerikai társadalomban, és messze nem csak földrajzi − észak-dél − értelemben. Stowe
asszony regénye, mondjuk ki kereken, csak olaj volt a tűzre ott, ahol akkor már évtizedek óta éles
viták folytak a rabszolgaság megtartásáról vagy eltörléséről.

Csak mellékesen jegyezzük meg, de azért fontos: Harriet Beechert tud-tunkkal soha semmilyen
incidens nem érte amiatt, hogy ilyen botránykeltő

könyvet írt, ami azért jelzi, hogy az amerikai társadalom már akkor is jobban hajlott a pluralizmusra,
a liberális szemléletre és a más vélemények iránti türelemre, mint sok más országban akkoriban, vagy
éppenséggel manapság. Magának a könyvnek azonban nem volt ilyen könnyű sorsa.

Északon sokan éltek, akik soha életükben nem jártak Délen és nem láttak élő rabszolgát a saját
szemükkel. Ezek eleinte el sem akarták hinni, hogy ez valóban így van, ilyen könyörtelen a rabszolgák
világa, ahogyan a szerző papírra vetette.

A cenzúra első állomása természetesen maga a Dél volt. A rabszolgatartó államokban a könyvet a
megjelenése után azonnal betiltották, nem volt szabad árusítani, sem olvasni sehol. Ennek ellenére
vagy ezért is, a könyv a maga idejéhez képest szokatlan diadalmenetet járt be − mire kitört a sze-
cessziós háború (a Dél kezdeményezte a polgárháborút, mert el akart sza-kadni Északtól), már
hárommillió példányt adtak el belőle. Persze, Délen is éltek jobb érzésű emberek, akik meg amiatt
emelték fel a szavukat, hogy nem szabadna betiltani a könyvet. Persze ezek az erők a rabszolga-
felszabadítás mellett voltak amúgyis. Mint föntebb már céloztunk rá: he-lyesen írják a mai lexikonok,
hogy Stowe asszony könyve remek propa-gandafegyver volt a rabszolgák eltörléséért küzdők kezében.
Aki azt elolvasta, többé nem akarhatta megtartani a rabszolgaság intézményét, ez biztos.

Akik viszont a rabszolgaság mellett tették le a garast, azoknak nem maradt más, mint megtámadni
Beecher Stowe könyvét! Próbálták ízekre szedni, kritizálni, sokszor magát a szöveget, és nem csak
annak ideológiá-

ját.

De most kapaszkodjanak meg: azért nem csak Amerikában akarták sokan betiltani (vagy tiltották is
be) ezt a művet − hanem Európában is erő-

teljesen berzenkedtek ellene! Mert hiszen azt hirdette, hogy minden ember egyenlő, értelemszerűen
tehát a feketék is egyenlők a fehérekkel. Ez az öreg földrészen sem tetszett sokaknak. Egy évvel a
megjelenése után I.

Miklós cár rendeletileg tiltotta meg orosz alattvalóinak, hogy a könyvet a kezükbe vegyék. Tudjuk,
hogy orosz földön régi, mondhatni szinte „ősi” hagyományai voltak a cenzúrának − a hatalom tiltott
mindent, ami a vallás, az egyház, az uralkodó személye és családja, az állami intézmények, a
hagyományok stb. ellen emelte fel a szavát. Miklós cár ezzel a rendelkezésé-

vel akarata ellenére beismerte azt is, hogy a cári Oroszországban tiltott gondolatnak számít a Biblia
által is hirdetett emberi egyenlőség eszméje.

Míg Oroszországban a muzsikok, a nincstelen és rabszolgasorsban tartott parasztok tízmilliói

képviselték azt a réteget, amely Amerikában fekete bőrével az ültetvényeken dolgozott, addig Európa
már államaiban is sokan találva érezték magukat a regény által. Például Róma, azaz a Vatikán, vagyis
a katolikus egyház, de a többi, valaha belőle kiszakadt keresztény egyház is. Mert hiszen Stowe a
regényhőseinek szájába adott, vagy a saját narrációja révén kifejtett véleményében is erősen kritizálja
azt az egyházat, amely képes még a Bibliát is kiforgatni, csakhogy a rabszolgáknak azt pré-

dikálhassa: a rabszolgaság Isten által is jóváhagyott intézmény, ennek így kell lennie, nyugodjanak
bele a sorsukba.

Az Egyház mindig nehezen tűrte a kritikát − főleg akkor, ha az találó volt! Hiszen néhány kivétellel −
és itt ismét a kvékereket kell említenünk −

a keresztény egyházak Észak-Amerikában, de a déli rabszolgatartó államban mindenképpen egy

embertelen intézményt támogattak ahelyett, hogy eredeti hivatásuknak megfelelően felléptek volna
ellene az ember védelmében! (Csak zárójelben: Krisztusnál baloldalibb ember nem nagyon volt a
maga idejében, ezért hite egy lázadó ember hite volt, amely felrúghatott volna sok világi dogmát és
elavult rendszert. De amint Krisztus meghalt a kereszten, a nyomában keletkező egyház azonnal
jobboldali lett és mindmáig azt képzeli, hogy csak a hagyományos intézmények képesek őt megvédeni
a balról jövő támadások ellen. Ez az Egyház az ördögnél is jobban fél a kozmopolita befolyásoktól −
holott ő maga a világ legrégibb és leginkább kozmopolita intézménye.)

Így aztán azon sem csodálkozhatunk, hogy az akkor még létező önálló pápai állam az elsők között
cenzúrázta a könyvet! A tilalmat természetesen igyekeztek kiterjeszteni Itália más államaiban is,
vagyis ott, ahol a katolikus egyháznak a legnagyobb befolyása volt. Érdekes, hogy bár a Tamás bátya
kunyhója soha nem került fel a könyvünkben már annyit emlegetett Indexre, azért az egyházi tilalom
ezzel egyenértékű volt.

A következő évtizedekben hol itt, hol ott találták a művet tilalomra ér-demesnek. Érdekes módon a
huszadik század második felében, vagyis száz évvel megjelenése után a könyv még mindig viharos
érzelmeket ébresztett, csak hogy most más okból. A magukra találó fekete polgárjogi mozgalmak
egyes szélsőségesebb harcosai úgy találták, hogy a mű… rasszista nézeteket propagál!

Való igaz, voltak a könyvben olyan jelenetek, ahol az embereket a szerző tipikusan „fehér” és „fekete”
tulajdonságokkal ruházta fel. De ne feledjük, hogy a könyvet 1852-ben írták, amikor még más volt a
világ. Nem illő

efféle vádakkal illetni a szerzőt akkor, amikor könyvével egy igaz ügyért harcolt.

Tizenkettedik könyv:
Bovaryné

Ez az egyik legérdekesebb eset a betiltott, agyoncenzúrázott vagy más úton-módon támadott könyvek
között. Az emberi találékonyság már ezer éve szinte kimeríthetetlen volt akkor, ha egy szellemi mű
létrehozói és felhasználói közé kellett korlátokat emelni. Ne higgyük, hogy ez ma már másképpen van.
A még meglévő kommunista országokban rendkívül erős állami cenzúra működik, és messze nem
csak könyvekről és olvasókról szól a történet. A filmeket is cenzúrázzák még olyan országokban is,
mint India, ahol tilos a filmekben a csók, és azt a nyugati filmekből is kivágják

− nem is szólva az „erősebb” jelenetekről. De nagyon megdöbbennénk, ha tudnánk, hogy hány helyen
van betiltva a műholdas televíziózás (amit, ha egyszer az adás elérte a vevő antennáját, már
semmiképpen sem lehet cenzúrázni!) vagy éppenséggel az internet. Az emberiség jelentős részének
nemhogy hozzáférése, igazából fogalma sincs a világháló sokszínűségéről, és az azon létező
tartalmakról, mivel a politikai rendszer, amelyben élnek, egy-egy nagy börtönt csinált a hazájukból −
a huszonegyedik században.

Nos, Gustave Flaubert regényét nem politikai okokból érték támadások.

Az a mű sokak számára talán még ennél is fontosabb ellenérzéseket ébresztett. De menjünk sorjában.
Ki volt a szerző, és hogyan született a nagy mű?

Flaubert vidéki fiatalember volt, aki − bár irodalmi ambíciókkal megáldott barátai arra biztatták −
nem akart Párizsba költözni. Neves orvos apja korán meghalt, de elég sok pénzt hagyott anyjára és rá,
ezért Gustave-nak nem voltak anyagi gondjai. Pár évet elvégzett az egyik egyetem jogi karán, de a
paragrafusok világa nem érintette meg. Rengeteget olvasott és már korán írogatni kezdett. Az
egyetemen úgy tűnt, epilepsziás, ez remek ürü-

gyet szolgáltatott arra, hogy felhagyjon tanulmányaival. Rouen mellett vettek egy házat az anyjával,
ott élt és írt. Kiadó barátja is noszogatta, írjon már végre valamit, ami nagyon hatásos lesz, hogy
„befusson”… Ehhez képest Flaubert félénk és csöppet sem sietős fiatalember volt, nem nagyon
érdekelte a „befutás”, és a sietség nem az ő műfaja volt. Végre elkezdett írni egy regényt, nem
kapkodta el. Naponta pár sort rótt a papírra szép kéz-

írással, azt is javítgatta, csiszolgatta. De ez nem tartott sokáig − a könyv magába szívta őt is, tempót
váltott. Délben kezdett el írni és írt éjfélig, olykor még tovább is − tizenhárom órát egyfolytában!
Aztán ágyba zuhant, délelőtt kelt fel és máris vibrált benne a boldog izgalom: mindjárt folytat-hatja..!

Bár jóval több időt töltött az íróasztalánál, mégsem mondhatjuk, hogy gyorsabban írt. Megesett, hogy
egy mondaton órákig gondolkozott, leírta, kihúzta, másképpen írta le, az sem tetszett neki. Volt olyan,
hogy egy teljes napon át csak egyetlen mondattal bíbelődött. Előfordult, hogy több tíz, már késznek
hitt oldalt egyszer csak kidobott, mert úgy érezte, a dolog nem olyan lett, a történet nem arra ment,
amerre akarta, a szereplők sem olyanok, amilyennek szerette volna őket megírni.

„Hiába” fordított az írásra sok időt − néha egy héten csak egyetlen ol-dalnyi szöveg született. Így
aztán nem csoda, hogy a könyv, aminek írásába 1851 végén kezdett, csak… négy és fél évvel később
készült el! Ez az a tipikus eset, hogy az írók sem egyformák és munkatempójuk sem az. Flaubert
kortársa, a híres Balzac (a korszak egyik nagy francia bestseller-szerzője) egy év alatt öt könyvet írt,
Gustave-unk viszont majd' öt év alatt
− egyet. Ne feledjük el azt sem, hogy Stendhal nyolc hét, azaz röpke két hónap alatt írta meg a vaskos
„Pármai kolostort”.

Nos, amikor Flaubert elkészült a munkával, elküldte a kéziratot Párizsba egy kiadó barátjának, aki
megrémült a sok „fölösleges” szövegtől. Ebből ki kell húzni ezt, meg azt, meg amazt − határozta el
rögtön. Nem túlzás azt állítani, hogy Flaubert Bovarynéja, egy feleség története az első cenzorok-kal
már akkor találkozott, amikor a szerző éppen hogy kiadta a kezéből egyetlen embernek, a barátjának.
Az továbbadta egy másik szerkesztőnek, akinek adott a véleményére, és az is egyet értett vele.
Flaubert azonban makacs volt, ő nem fog kihúzni egy szót sem, minden úgy jó, ahogyan megírta, ott
az összes szó a helyén van! Erre felajánlották neki, hogy ők majd húznak belőle, csak adjon rá
engedélyt − de Gustave nem adott.

Nem tartozott azon fiatal szerzők közé, akik mindenre készek, csakhogy első művüket nyomtatásban
láthassák. Nem hitt a szakembereknek − vajon tényleg szakemberek voltak? − akik szerint így a műve
terjengős, agyonbe-szélt, tele fölösleges részletekkel, amelyek súlya alatt összeomlik benne az, ami
csakugyan értékes, amit ki kellene hangsúlyozni.

Persze valljuk be: a kiadóknak nem csak ez volt a bajuk. Hanem az is, amiről a könyv szólt. Egy
asszony házasságtörése. Érezték, hogy ebből még baj lehet.

A regény Emmáról, egy fiatal francia nőről szól, aki egy szorgalmas orvos felesége. Az asszony tele
van idealista eszmékkel és érzésekkel a való-

di szerelem felől. Hát ennek nyomát sem leli saját házasságában. A férje ugyan imádja, de őt ez nem
érdekli, ő egy szenvedélyes szerelemre vágyik

− mert hiszen ilyenekről olvasott a regényekben! Meghívó érkezik egy bálba, ahol gazdag emberek
között lehet, és ez végleg meggyőzi őt, hogy így kellene élnie, nem eltemetve az isten háta mögött egy
orvos felesége-ként. Teherbe esik, egy lányt szül az orvosnak, de a vágyait már nem tudja megfékezni.
Titokban pénzt kölcsönöz, hogy luxustárgyakat vehessen. Felbukkan egy férfi, egy hivatalnok, aki
hozzá hasonlóan rajong az irodalomért, a művészetekért, és aki szintén elszakadna ettől a semmilyen
és re-ménytelen életformától, amelybe a sors kényszeríttette őket. De aztán eb-ből mégsem lesz
semmi, ám jön egy környékbeli gazdag birtokos, és bár nem szereti Emmát, meghódítja őt. Emma
attól kezdve nap, mint nap maga megy el titokban a férfihoz, ahol megkapja azt, amire olyannyira és
már oly régóta vágyott: a szenvedélyes szerelmet, szeretkezést. De később a férfi szakít vele. Akkor az
asszony egy sokáig tartó depressziós időszak után visszatér a hivatalnokhoz, és az ő szeretője lesz,
ismét a legnagyobb titokban. Közben azonban a tartozásai egyre csak nőnek, már nem képes megadni
azt a hatalmas összeget, a hitelező azzal fenyegeti, hogy a férjé-

hez fordul. Ezért Emma végső kétségbeesésében arzénnal öngyilkosságot követ el.

Mint már említettük, a cenzúrázás már akkor elkezdődött, amikor még csak egy ismert, modernkedő,
és ezért sokak által nem kedvelt irodalmi újság, a „Revue de Paris” akarta lehozni folytatásokban a
történetet. A szerzőt már akkor kérték a szerkesztők egy-két oldal elhagyására, tudván, hogy úgyis
sokszor támadják őket, de ha benne marad például az a jelenet, ahol Flaubert leírja: Emma egy
fiákerben mit művel a szeretőjével, akkor azzal holtbiztosan kiprovokálják az erkölcsrendészeti
cenzorok támadását a lap ellen. Az volt a baj, hogy Gustave szerint éppen ez a rész volt a leginkább
realista, a legjobb az egész regényben.
Végre sok huzavona és egy kisebb húzás után a szerkesztők meghajol-tak Flaubert érvelése előtt. A
regény így egész, ahogyan van, de ha nem tetszik nekik így, akkor küldjék vissza a kéziratot, és kész.
Ez a fiatalember egyáltalán nem úgy viselkedett, mint az „igazi” írók. Nem akart minden-

áron karriert csinálni, hírnév, dicsőség nem izgatta túlságosan. Ha megjelenik a regénye, jó, ha nem
jelenik meg, akkor sincs semmi baj − vélte, és mondta. És továbbra sem volt hajlandó Párizsba utazni,
jól érezte magát otthon, falun.

Öt évet áldozott erre a könyvre az életéből, és végül a történet folytatá-

sokban kezdett megjelenni. Flaubert ekkor harmincöt éves volt, és néhány nagyobb utazáson kívül −
főleg a Földközi-tenger környékén utazgatott egyik-másik barátjával, Észak-Afrika, közel-kelet és
Dél-Európa − addig semmi sem történt vele. Most itt volt a nagy lehetőség. 1856 végén kéthe-tente
folytatásokban olvashatták a regényét − sajnos tele sajtóhibával, ami-

ért dühöngött. Viszont hetek múlva kiderült, hogy a könyv… tetszik az olvasóknak!

Ez váratlanul érte őt is, de talán a „Revue de Paris” kiadói is meglepe-téssel vették tudomásul a
közönség érdeklődését, a regény kedvező fogadtatását. De nemcsak az olvasók, hanem a kritikusok is
lelkesen nyilatkoztak róla. Egy ismert könyvkiadó azonnal értesítette Flaubert-t, hogy amint lefut a
közlés a lapban, ő azonnal kiadja könyv alakban is − sőt, valamics-ke pénzt még fizet is érte!
(Merthogy a „Revue” inkább baráti alapon kö-

zölte a regényt és a szerző markát egyetlen garas honorárium sem ütötte.) Persze azért a tetszés nem
volt ennyire egyértelmű. Olyannyira nem, hogy előbb az olvasók, aztán a hivatalos személyek is
hangoztatni kezdték kritikai észrevételeiket.

A regény hat folytatásban jelent meg, de a szerkesztő Flaubert engedé-

lye nélkül a vége felé kihagyta azt a bizonyos fiákeres jelenetet. Bár, aki ma elolvassa azt a másfél
oldalt, már fel sem foghatja, mi nem tetszett benne. Arról magáról, hogy mi történt az órákon át az
utcákon fel-alá hajtó lefüggönyözött kocsiban, nincs hír − de persze egynéhány félmondatos célzásból
a kellő fantáziával megáldott (megvert) olvasó sejthette, hogy bizony a szerelmespár menet közben
nemi aktuson esett át. Bár, ismétlem, és nem győzöm hangsúlyozni, erre csak pár szó utalt, kereken a
szerző

semmit sem mondott ki, nem írt le.

Gustave Flaubert felháborodott, de haragja eltörpült a hirtelen bekövetkező események mellett. Az

erkölcsrendészet feljelentette a „Revue de Paris”-t a regény közlése miatt, amelynek tartalma a jó
erkölcsbe, az ízlés-be és természetesen az érvényes törvényekbe ütközött. Flaubert nem félt, bár
természetesen nem örült a könyve körül keltett negatív visszhangnak. A lap szerkesztőjét, a
nyomdászt és a szerzőt idézték bíróság elé, a médiában nőtt a felháborodás egyfelől a könyv miatt,
másfelől persze azért, amiért a szerző és a kiadó ellen bírósági eljárást indítottak. 1857. január végén
megkezdődött „a Bovaryné tárgyalása”, ahogyan a korabeli sajtó nevezte az ügyet. Gustave Flaubert
nevét annak előtte senki sem hallotta, de most ott volt mindenki száján. A konzervatív beállítottságú,
vaskalapos urak és hasonlóan elmaradott dámáik éppen úgy jelen akartak lenni, mint a felvilá-
gosult, haladó, minden új és jobb mellett lelkesen kiálló emberek. A dolognak volt politikai vonzata
is, akár akarjuk, akár nem − Flaubert védője egy politikus-ügyvéd volt, a baloldal ismert harcosa, a
„közerkölcsök védelmezőjeként” pedig egy olyan ügyész lépett fel, aki már akkor is a konzervatí-

vok mellett állt, tíz évvel később pedig belügyminiszter lett belőle és a baloldali, haladó szellemű
újságok és könyvek könyörtelen betiltásával tette magát népszerűtlenné a francia társadalomban.

Az ügyész vádbeszéde órákon át tartott, természetesen csak a regényből kiragadott részletekkel

operált, mégis azt sugallta, hogy ilyen ám az egész!

Buja, megrontó, fertőzött, erkölcstelen, ezért felforgató és betiltandó.

Nemcsak az fájt az ügyésznek és a mögötte álló köröknek, beleértve még −

mint kiderült − a császári családot is (akkoriban egy kalandor politikus, Napóleon távoli, de nem vér-
rokona puccsal átvette a hatalmat és a köztársaság hazájában néhány évig „császárságot játszott”),
hogy a főszereplő

Bovaryné házasságot tör, nem is egyszer és nem is csak egy férfival. De hogy ezt a szerző nem ítéli el,
tehát ellenkezőleg, mintegy felmagasztalja a házasságtörés cselekményét, ez szerintük főbenjáró bűn
volt Flaubert ré-

széről.

A vádbeszéd végén az ügyész két év börtönt kért Flaubert-re. Aztán kö-

vetkezett a védőbeszéd, amely gyakorlatilag porrá zúzta a vád érveit. A bíróság egyheti gondolkodás
után hirdette ki az ítéletet, amelyben… fel-mentette mindhárom vádlottat!

Azt talán mondani sem kell, hogy a pör igencsak növelte az érdeklődést a regény iránt és nem volt már
akadálya annak sem, hogy a folyóirat-folytatások után a mű megjelenhessen könyv alakban is −
Gustave mindig is erről álmodott. Ne legyünk álszentek, ismerjük be: bár Flaubert maga meg volt
győződve, hogy el fogják őt ítélni, hisz az akkori társadalom nagyobb részének „közerkölcsével”
messze nem egyezett a regénye, sőt a Bovaryné szemben ment mindennel, amit a közvélemény
nagyobb részt el tudott még viselni − a felmentő ítélet és egyáltalán az azt megelőző pör hihetetlen
reklámot csinált a könyvnek. Még akkor sem járt volna jobban a szerző, a kiadó és nem utolsósorban a
világirodalom, ha az ügyész és a bíróság szinte a kiadó pénzén rendezett volna egy ál-pört. De hát a
pör va-lódi volt, és a konzervatívok − az irodalomhoz nem értő többség lelkes támogatásával −
tényleg mindent megtettek, hogy a szerzőt és kiadóját elítéljék, a porba tapossák, megsemmisítsék a
művel együtt.

Ami a Bovaryné sorsát illeti: még a bírósági tárgyalás előtt Flaubert üzletet kötött a kor legismertebb
francia könyvkiadójával, Michel Levyvel, de a pör alatt még pihentek a nyomdagépek. A felmentő
ítélet utáni éjszakán azonban beindultak és nyomták, nyomták a könyvet. Két hónappal később
kezdték összegezni a sikert − pár hónap alatt 15 ezer példányt adtak el be-lőle, ami hihetetlenül nagy
mennyiség volt az 1850-es években. Tegyük hozzá azt is, hogy a felmentő ítélet révén végre a könyv a
maga teljességé-
ben, cenzúrázatlan részekkel együtt jelenhetett meg, ezért még azok is érdeklődve nyúltak utána, akik
annak előtte folytatásokban már olvashatták azt.

Flaubert nagyon hálás volt pörbeli védőügyvédjének − neki tulajdonította, hogy nyertek − ezért a
nyári, újabb kiadást már éppen neki ajánlotta, hálásan a védelemért.

De külföldön nem oldódott meg minden egy pörrel. Más országokban az erkölcs éber őreit egy
csöppet sem hatotta meg, hogy egy párizsi bíróság miként ítélt. Ami Franciaországban oly sokat
segített a műnek − a pör és annak reklám-ereje − az külföldön éppen ellenkezőleg hatott. A nagykö-

zönség nem nagyon szerzett róla tudomást, viszont a hatóságok éppen a párizsi bírósági eljárás miatt
igencsak éberen kezdték figyelni a külföldről érkező könyveket, postát. Megesett, hogy a határokon
elkobozták a Bovaryné példányait, mint „amorális” művet, és minden erejük bevetésével igyekeztek
megakadályozni lefordítását, kiadatását helyi nyelveken.

Konkrétan tudjuk, hogy az orosz határon még évtizedekkel később sem engedték át az utazók
poggyászában rejtőző Bovarynékat, márpedig akkor Oroszország európai határai még a mai
Lengyelország közepén húzódtak.

Civilizált és kevésbé civilizált országok hatóságai őrködtek állampolgáraik erkölcsi érzéke fölött és
tiltottak minden efféle bujaságot − sőt, még az arról való olvasást is… De nem volt ez másképpen
Angliában sem! Persze, az igazság kedvéért tegyük hozzá, hogy az angol közvélemény már jóval
korábban is a franciákat tartotta felelősnek mindenféle erkölcsi szabadsá-

gért, ami Európát elöntötte, és amelynek hullámai olykor átcsaptak Dover fehér sziklái fölött is. A
szigetországban sokaknak elegük volt már nemcsak Flaubert-ból, de hát hozzá társult később Zola,
Doudet, Maupassant és mások is − ez már emészthetetlen volt a konzervatív körök számára. Úgy
érezték, valóságos tömegtámadás indult meg a „jó ízlés” és a közerkölcsök ellen, ezért különféle
„önvédelmi szervezeteik” együttesen perelték be a francia regények legismertebb londoni kiadóját. A
vád szerint a kiadó „er-kölcsileg káros irodalom elterjesztésében” vétkes. Kampányt indítottak a
közvélemény megnyerésére a „pornográfia” ellen, és azt követelték a tör-vényhozóktól, hogy rendeleti
úton tiltsák be az efféle irodalmat. Szerencsé-

re a londoni honatyák voltak olyan bölcsek, hogy nem nyúltak ebbe a da-rázsfészekbe és meghagyták
a lehetőséget arra, hogy a jövőben, ha valaki valamilyen művet erkölcstelennek talál, a maga nevében
− és csak a maga nevében! − bíróság előtt léphessen fel ellene.

A bíróságok viszont nem tréfáltak. Persze ez nem is lehetett másképpen, hiszen az 1880-as években,
az angolszász világban csak idős férfiak lehettek bírák. Nő egy sem volt közöttük, hisz ők akkoriban
még egyetemre sem járhattak nemhogy magas posztokat, tölthessenek be bárhol is, beleértve az
igazságszolgáltatást. Ezeknek az idős férfiaknak a tekintélyes része akkoriban, mire elérte azt a kort és
azt a posztot − meglehetősen konzervatív eszmei szintre jutott el, ahol minden, amit mások
„bujaságnak” vélemé-

nyeztek, az ő számukra már tényleg erkölcstelennek tűnt. Egy ilyen egysí-

kú rendszerben ezért a brit kiadót is előbb pénzbüntetésre ítélték, majd egy évvel később, amikor
megint kiadott egy francia könyvet, több hónapra börtönbe is zárták. Pedig napnál világosabban
bebizonyította, hogy ő igenis cenzúrázta az angolul kiadott francia irodalmat, a legrázósabb részeket
kihúzta belőle − és ezenközben egész Anglia területén más könyvesboltok-ban szabadon lehetett
vásárolni az eredeti, nem cenzúrázott francia nyelvű

példányokat is! A konzervatív, azaz maradi bírák számára ez nem volt érv.

Ha Gustave Flaubert még élt volna és ellátogat Angliába, talán még őt is letartóztatják, mint
„pornográf művek szerzőjét és ezáltal terjesztőjét”…

Így aztán azt sem lehet csodálni, hogy Amerikában már az 1890-es években enyhén szólva „nem
ajánlották” műveit a közkönyvtárak olvasóinak.

Hogy ne legyen félreértés: nem a gyerekeknek szánt iskolai könyvtárakból akarták kitiltatni ezzel a
„nem-ajánlással” Flaubert Bovarynéját és más könyveit, hanem a felnőttek nyilvános városi
könyvgyűjteményeiből! Milyen érdekes, mindig akadnak önjelölt emberek, akik időtől és tértől
függetlenül mások erkölcseiért aggódnak. Nem csoda, ha ilyen körülmények között nem marad idejük
a saját erkölcseikkel törődni. Mert azzal bizony bajok lehetnek, ha mások világlátását kérdőjelezik
meg csupán csak azért, mivel az nem azonos az övékkel.

Tizenharmadik könyv:
Mein Kampf
Hát bizony időben most egy nagyot ugrunk − innentől kezdve ugyanis már a huszadik században
járunk. Annak is egyik legellentmondásosabb korszakában, az 1920-as években, amikor az első
világháborút követő

nyomor és jelentős politikai, gazdasági és tudati változásokat követő társadalmi zavarok a tetőfokukra
hágtak.

Adolf Hitlert talán nem kell bemutatnunk olvasóinknak, mint teszik azt gyakorta angolszász vagy
latin-amerikai forrásmunkák. Itt Európában őt mindenki ismeri jól − bár persze ez sem teljesen igaz.
Ma is felbukkannak olyan fiatalok, akik Hitler eszméit kezdik követni − természetesen anélkül, hogy
tisztában lennének azokkal. Hitler az emberiség rákfenéje volt, aki-ami az egészséges test szöveteit
roncsolta falánk módon és végül egy egész földrészt rántott a pusztulásba abban az eddig
legpusztítóbb világháború-

ban, amely kitörését nagyobbrészt neki „köszönhette”.

A népvezér volt minden, ami csak egy emberrel megtörténhetett a tizenkilencedik század végén, a
huszadik század első felében. 1889-ben született egy osztrák kisvárosban, mint az Osztrák-Magyar
Monarchia állampolgára. Vagyis nagyapáink, dédapáink honfitársa volt eredetileg, és nem né-

met. Apja, akiről tisztelettel emlékezett meg a könyvében, valójában egy közönséges gazember volt,
aki mellett anyja szenvedett. Hitler volt mun-kanélküli, sőt: hajléktalan, pénzért bőröndöket cipelt a
bécsi pályaudvaron, a képzőművészeti főiskolára nem vették fel − pedig de jót tettek volna a világnak
a professzor urak, ha ezt teszik! Akkor Adolf Hitlert leginkább mint építészt és amatőr festőt
ismernénk, nem másként − már ha ismernénk egyáltalán. Volt katona, volt besúgó a katonai
kémelhárításnál, a fasiszta párttal is úgy került kapcsolatba, hogy főnökei annak figyelésével bízták
meg.

Minderről persze nem sok szó esik az „emlékiratokban” amelyek éppen ezért nem is azok. Nem a
szerző életéről szólnak, ez egy politikai propaganda-mű inkább.

Van, aki azt mondta, hogy inkább az unalom szülte, hiszen 1924 áprilisában Hitlert egy sikertelen
fasiszta puccs szervezéséért és az abban való részvételért várfogságra ítélte egy bíróság, ahol a
későbbi Führer leült egy írógéphez, vagy inkább diktálni kezdte emlékiratait. Maga sem titkolta a
Mein Kampf előszavában, hogy ha nem kerül börtönbe, talán sohasem írja meg ezt a kétkötetes
könyvet. „Hosszú évek munkássága után itt végre alkalmam nyílt egy olyan mű megírására, amelyre
sokan buzdítottak, és amelynek szükségszerűségét a mozgalom érdekében magam is éreztem”.

Vagyis nem életrajzról van szó, mint hiszik azok, akik nem olvashatták a könyvet. Persze főleg azért
nem, mert be volt és be van tiltva a világ legtöbb országában. E sorok írója ehhez a fejezethez érve
csak levette a polc-ról az (illegálisan megjelent) könyvet, de a legtöbben ezt nem tehetik meg.

Igaz, nem is éri őket túl nagy veszteség. Hitler életéről szinte semmit sem tud meg az olvasó, és ha
mégis van benne néhány részlet, azok vagy eleve hamisak, vagy szándékosan elködösítik a valóságot.
Aki nem tudná, ki volt Hitler − és a világ nagyobb része 1925-ben, a könyv első kiadása idején bizony
nem tudta − az is sejtheti, miféle ember miféle művét tartja a kezében már a féloldalas kis előszó
láttán is: „így határoztam el, hogy két kötetben kifejtem mozgalmunk célját, és vázolom fejlődésének
útját”. Bár hozzáteszi, hogy „itt kínálkozott alkalom arra is, hogy saját egyéniségem kialakulásáról is
némi képet nyújtsak…”, hát ez tényleg nem túlzás, ma-gamagáról bizony Adolf Hitler igen keveset ír,
és ha mégis megteszi, igazából inkább lényegtelen dolgokkal foglalkozik. Mégis és máris helyére
teszi azonban saját nézeteit és ezáltal önmagát is, imígyen: „hogy ezzel egyrészt művem megértését
könnyítsem meg, másrészt pedig eloszlassam azokat a torz mendemondákat, amelyeket főleg a zsidó
kézben lévő sajtó terjesztett rólam”.

Nos, helyben vagyunk. Hitler a zsidók ellensége, ez már az előszó ötö-

dik mondatából kiderül annak is, aki mostanában jött a világra és most hall először Hitlerről. Aki ezek
után még így magyarázza-mentegeti, miért is fordul ezúttal írásban az olvasóihoz, akik elsősorban
nem idegenek, hanem mozgalmi társai. Igen, azok, „akik megértésre, felvilágosításra vágynak” -

írja a leendő Vezér:

„Tudom, hogy az emberek megnyerésére az élőszó hatásosabb az írott-nál. Minden mozgalom

nagyarányú kifejlődését elsősorban a nagy szóno-koknak köszönheti, nem a nagy íróknak. Mégis
szükség van arra, hogy egy tan alapvető gondolatait az egység és egyöntetűség kedvéért mindörökre
leszögezzük.”

Hát nem éppen szerény szavak ezek. De mint aztán láttuk a történelemben, Hitler mindezt komolyan
gondolta. A Mein Kampf, azaz a „Harcom” két kötete, ami aztán később mindig egy könyvben jelent
meg, valóban fundamentuma lett egy rettenetes ideológiának, amely mások kiirtása árán képzelte el
saját hatalmának megszilárdítását. Hitler éppen úgy meg volt győződve arról, hogy amit kitalált és
hívei elé tálalt, az egy „tan”, és az attól kezdve „mindörökre” szól − miként Marx, Engels és a többi
ideológi-ai tömeggyilkos hitte, hogy a „marxizmus”, amelyre a kommunista elveket építették, valóban
tudományos eszmerendszer és az emberiség javát szolgálja. Hiszik vagy sem, de Adolf Hitler is meg
volt győződve arról, hogy az ő fasiszta eszméi is az emberiség javára szolgálnak majd a jövőben. Kü-

lönös utakon jár az emberi elme.

A Mein Kampf első része a „Beszámoló” címet viseli, és a mű itt még olyan benyomást kelt, mintha
mégis és tényleg önéletrajz lenne. „Beszá-

mol” az ifjú Hitler útkereséséről és arról, miféle eszmei áramlatok érték, amelyek nyomán aztán a
nemzetiszocializmus, azaz rövidítve a nácizmus felé fordult (nem árt tudnunk, hogy a „náci” kifejezés
a „nacionalista” melléknév rövidítéséből keletkezett.). A második rész már éppen a mozgalom
címével büszkélkedik: „A nemzetiszocialista mozgalom”. A szerző itt már tovább megy, és csak
politizál, szó sincs életrajzról. Ugyanakkor érdekes pszichológiai tanulmány is lehet ez a rész, mert
szépen kirajzolódik belőle, hogy a fiatal Hitler hogyan kezdte mindenért a zsidókat okolni. A szociál-
demokrata politika áldozatának tartotta magát, és mint a társadalom alján lévő ember − aki még a
„Realschule”-t sem volt képes elvégezni, ezért felsőbb iskolákba nem is léphetett, elvileg örökké arra
volt ítélve, hogy mint egyszerű segédmunkás tengesse napjait haláláig − csak irigykedni tudott a
szerinte tejben-vajban fürdő zsidók láttán.

Akik ma is táplálnak különféle összeesküvés-elméleteket, elsősorban persze a zsidók ellen, azok

örömmel üdvözölhetik soraikban Adolf Hitlert is − hiszen könyve második részéből kiderül, hogy
szerinte (is) egy világ-méretű összeesküvés áldozata az emberiség, amit a zsidók szőttek ellene.

Ugyan kicsit sántít az elmélet, merthogy ő ezt száz évvel ezelőtt kezdte látni, és úgymond tapasztalni
− és lám, az elmélet a mai napig sem valósult meg. Hiszen a világ legtöbb kormánya és diktátora nem
zsidó, mondhatni

„éppen ellenkezőleg”, és az sem állja meg a helyét, hogy a zsidók gazdasá-

gi téren tartanák markukban a világot, hiszen a világ ötszáz leggazdagabb embere között pontosan…
öt zsidó van, mint kiderült azoktól, akik ennek képesek voltak utánajárni. Egy százalékkal pedig
igazán nehéz lenne meghódítani a másik 99 százalékot…

De hagyjuk a jelent, maradjunk még Adolf Hitlernél. Aki művében szorgalmasan kielemezte az első
világháborút is − nem csodálkozunk, hogy arról és az utána következő eseményekről egészen másféle
képet kapott, mint kortársai. Aminthogy számos más témáról is.

Hitler könyvét eleinte nem vették komolyan és ez nagy hiba volt. Igaz persze, hogy akkor is, ma is
jelennek meg efféle művek szerte a világban, amelyek szerzői hol nagy prófétáknak, hol a jövő nagy
politikusainak képzelik magukat és összehordanak hetet-havat − hát tényleg időpazarlás lenne velük
foglalkozni. De Hitler mondhatni előre figyelmeztette nemcsak a német társadalmat, de a világot is
ezzel a könyvvel, annak tartalmával.

Miután lépésről lépésre közelebb került a hatalomhoz, illett volna elolvasni, hogy tudják, mire
számíthatnak. Ám mire kezdték volna olvasni, már sokak számára késő volt. Akik viszont idejében
olvasták és összevetették azzal, ahogyan a nemzetiszocialista mozgalom német földön mind nagyobb
teret nyer − azok rögtön futásnak eredtek és meg sem álltak a világ másik végéig (nemcsak zsidók
voltak ők), és így megmenekültek. Ezért jelzem: néha nem árt elolvasni a még csak kevéssé
befolyásos politikai szereplők efféle műveit, és tudni fogjuk, hányadán állunk.

Hitler világosan leírta: csak a tiszta árja származású germánoknak van joguk teljes állampolgárságra,
mindenki másnak vagy el kell hagynia az országot, vagy meg kell halnia. Megírta, hogy a keleti szláv
népek rovására fogja növelni a németség „életterét”, és világosan megírta: ha övé lesz a hatalom,
akkor milyen sors vár a zsidókra. (Bár a nácik még a hatalomra kerülésük első éveiben sem akarták
ezt a népet fizikailag megsemmisíteni, szerették volna őket kiebrudalni Németországból, sőt
Európából, és hajlot-tak volna egy kompromisszumra, ha a nyugati hatalmak is beleegyeznek és
letelepítik valahol a zsidókat, legyen az Palesztina, Madagaszkár vagy akár Patagónia is. Bármilyen
tragikus is, a zsidók pusztulását nemcsak Hitler és a náci eszmerendszer, hanem a nyugati hatalmak
ellenállása és értetlensége is okozta.)

Hitler komolyan állította, hogy vannak felsőbbrendű emberek és vannak alsóbbrendű emberek. Az
előbbi csoportba az árjákat osztotta, Európában ezek a tisztavérű germánok, a skandinávok, az
angolszászok − bár nem mindnyájan − a többiek alsóbbrendűek. A magasabb rendűek kultúrát te-
remtenek, az alsóbbrendűek csak pusztítanak, a legártalmasabb fajta pedig a zsidó, amelyet
valamiképpen félre kéne állítani…

Mondani sem kell, hogy 1925-ben, amikor a Mein Kampf első kiadása napvilágot látott, nem igazán
figyeltek fel rá. De tíz-tizenkét évvel később, amikor már egy hajszál választotta el a világot az újabb
nagy háborútól, nemcsak elővették a könyvet, de kezdték behatóan elemezni a tartalmát −

csak éppen már késő volt levonni abból bármilyen tanulságot is. Már nem a könyv volt a főszereplő,
hanem a valóság, amely belőle kinőtt.

A könyv történetéhez tartozik az a hihetetlen sikersorozat is, amely kí-

sérte − no persze, erős hatalmi hátszél hatására. Hitler pártja, az NSDAP

már az 1930-as évek elejére rengeteg hívet szerzett magának, ezek pedig vagy ingyen kaptak egy-egy
példányt a könyvből, vagy vásároltak, szinte kötelességszerűen. A jelszó az volt, hogy „Minden német
otthonba egy Mein Kampf-ot!” Az a kiadó, amelyik Hitlertől megszerezte a kiadás kizá-

rólagos jogát, hihetetlen összegeket keresett vele. No persze − csak miután leadta a sápot a Vezérnek,
vagyis kifizette Adolf Hitler szerzői jogait. Hitler milliói, amelyeket a diktátor nagyobbrészt
gyakorlatilag sohasem használt fel, többek közt éppen a könyvek szerzői jogdíjaiból eredtek, másfelől
a bélyegekből (a német birodalmi posta minden egyes Hitler-arcképes pos-tabélyeg után bizonyos
összeget volt kénytelen fizetni a Führernek, mint

„azon arc tulajdonosának, amelynek mását a Posta bélyegekre nyomtatta”).

A könyv mennyiségi, nem minőségi sikerre volt ítélve 1933 januárja után. Vagyis miután a náci párt
megszerezte a hatalmat és Hitler lett az ország vezetője, a könyvet minden fórumon, szinten és
alkalomból nyomták és nyomták, nem százezer, de milliószámra! Gondoskodtak lefordíttatá-

sáról számos idegen nyelvre is, osztogatták a külföldön élő németeknek, próbálták vele elárasztani a
világot és az ideológiai piacot. Otthon Németországban is vásárolta boldog-boldogtalan, már csak
afféle „villámhárító-

nak” is, hisz a látogatók előtt egy-egy példány tulajdonosa azt a látszatot kelthette, mintha ő is
követné a náci eszméket, tehát a diktatúrában nem lett gyanús. „Mein Kampf ”-okat kötelezően kapott
minden fiatal pár az anyakönyvi hivatalban − ez volt az állam ajándéka házasságkötésük alkalmával…

Még mielőtt rátérnénk a cenzúra tetteire ezzel a művel kapcsolatban, meg kell említenünk, hogy a
nácizmus beérése előtt ezt a „vetést” sokan éretlennek tartották. Több ismert politológus az
angolszász világban már az 1930-as évek elején alaposan elemezte a könyvet. Néhányuknak úgy tűnt,
ostobaságok halmaza az egész, nincs benne rendszer. Amikor már közeled-tek a háborúhoz és
nyilvánvalóvá lett, hogy Hitler nem tréfál, amit mond, vagy amit korábban leírt, az afféle cselekvési
programnak is tekinthető, a nyugati szakértők szeme rémülten nyílott rá a könyvben egyáltalán nem
titkolt szörnyű tervekre. A New York Times Magazine bírálja, szerinte a könyv tíz százalékban
önéletrajz, kilencven százalékban viszont dogma-gyűjtemény, együttesen száz százalékban pedig
propaganda. Vagyis minden szava azért íródott le, hogy egy ideát népszerűsítsen, és érződött: szerzője
egyszerre akar szólni a kevéssé művelt tömegekhez, de a művelt em-berekhez is. A kritikusok egy
része ezt az évszázad propaganda-mesterművének titulálta, ami persze túlzás.

Ami a cenzúrát illeti − kezdjük azzal, hogy a könyv a második világhá-

ború végéig is rengeteg emóciót keltett. Magyarul: az ellene irányuló felháborodás igen nagy volt.
Ritkán fordult elő eddig a világtörténelemben, hogy egy könyv tartalmát milliárdok szeme láttára
valósítsák meg..! Rá-

adásul, a szabad világban, akik olvasták, döbbenten voltak kénytelenek látni, hogy egy őrült diktátor a
tizenvalahány évvel korábban papírra vetett őrült gondolatai alapján épít fel egy embertelen rezsimet,
egy országot, amely félelmetes erővel terjesztette ki a hatalmát nemsokára szinte egész Európára, sőt
azon túl is. Minden, amit olvashattak a könyvben és ami megvalósíthatatlan ostobaságnak, vagy
rémálomnak tűnt, az szépen sorban, ráadásul igen gyorsan vált valósággá a szemük előtt. Akik a
háború előtt, vagy pláne Hitler hatalomra kerülése előtt olvasták a könyvet, azok szeme előtt egy
embertelen világ kezdett körvonalazódni.

Nem csoda hát, hogy szerették volna elfelejteni és elfeledtetni a „Harcom”-at. A ma elérhető
szakmunkákban, amelyeket kis részben mi is felhasználtunk (pl. az „Encyclopedia of Censorship”) azt
állítják, hogy a Mein Kampf volt a világtörténelem egyik leggyakrabban cenzúrázott és/vagy betiltott
könyve. Ez valóban igen gyakran megtörtént, nemcsak egyes országok, de azonos társadalmi
rendszerek egyszerre és egyöntetűen, tömegesen tiltották be a könyv kiadását, terjesztését.

Érthető módon, nyugaton elsősorban a zsidó szervezetek és személyisé-

gek tiltakoztak a könyv kiadása ellen, de ettől az még megjelent az 1930-as évek első felében itt-ott,
az USA-ban is. Egy zsidó szervezet azt ajánlotta 1933 áprilisában a New York Times hasábjain, hogy
ha mégis kiadnák a könyvet angolul is, akkor ne fekete, hanem vörös betűkkel nyomtassák, hogy az
olvasók minden oldalon láthassák a kiontott zsidó és nem zsidó áldozatok vérét…

Tegyük hozzá az igazság kedvéért: a politikailag nem tájékozott átlag-amerikainak fogalma sem volt
arról, miért is háborognak a zsidók annyira a könyv ellen. Amerika messze volt Európától és a legtöbb
embernek halvány sejtelme sem volt arról, mi történik azon a kis kontinensen. Persze −

később ők is megtudták.

Európában sem volt más a helyzet. Igazából a Mein Kampf nem volt eléggé ismert 1933 előtt, csak
Hitler hatalomra jutásával lett veszélyes fegyverré − a demokrácia védelmezőinek szemében.
Amennyire ma ez tudható, elsőként állítólag a Hitler által közvetlenül is fenyegetett Csehszlovákiában
tiltották be árusítását és terjesztését − ami persze még nem cseh vagy szlovák nyelvű változatára
vonatkozott, mert ilyenek akkor még nem léteztek. Hanem a német nyelvű, mondhatni „eredeti”
kiadásokra −

ugyanis majdnem két millió fős német kisebbség élt akkoriban cseh földön, akik viszont alapvető
jogaik csorbítását látták abban, hogy nem olvashatják nemzettársuk könyvét... Attól kezdve a Führer
művét tömegesen csempész-ték át a határon az ottani németajkú olvasók számára.

Hasonló volt a helyzet Lengyelországban is, különösen a németek által sűrűn lakott Sziléziában, az
ottani német könyvkereskedők még bírósághoz is fordultak, de a lengyel intézményben nem
nyerhettek.

Érdekes módon nem tudjuk, hogy Hitler könyvét valaha is betiltották volna a Szovjetunióban… De hát
a még Hitlerénél is rettenetesebb diktatú-
ra határai szigorúan zártak voltak, külföldről semmi sem juthatott be, oroszul pedig ezt a könyvet soha
nem adták ki − tehát tiltásra nem is volt szükség. Mindenesetre a háború előtt Sztálin számára a könyv
szolgált ürügyként arra, hogy a szükséget meghaladó módon fegyverkezzen, hisz lám, egy agresszív
nyugati hatalom vezére maga közli művében: „kelet felé fog terjeszkedni, az oroszok rovására” −
amiben persze igaza volt. Ma már tudjuk, hogy Sztálin már a negyvenes évek elején le akarta rohanni
Euró-

pát, serege sok éve erre készült és csak arra vártak Moszkvában, hogy Hitler és ellenfelei kölcsönösen
legyengítsék egymást − akkor következett volna a szovjet támadás…

Nem lehet összeszámolni, hány országban tiltották be ezt a könyvet −

egyes cenzúra-szakértők szerint ezek száma meghaladja a százat. Tény az is, hogy mivel Hitler a
zsidók deklarált ellensége volt, számos arab országban nincs törvényes akadálya a Mein Kampf
kiadásának. Mégsem adják ki, vagy csak nagyon ritkán, és igen kevesen olvassák. Ahhoz ugyanis,
hogy valaki megértse a szerző célzásait, nagyon is európainak kell lenni, ismer-nie az előzményeket
és Hitler életének számos vonatkozását, eseményét és folyamatát is. A második világháború után
érthető volt az ellenszenv a ná-

cik, Hitler, és a Mein Kampf iránt, és az is, hogy ez az ellenérzés a mai napig fennáll. Igazából
ugyanígy kellene betiltani az összes többi, írásra vetemedett diktátor: Mao Ce-tung, Sztálin, Castro,
Kadhafi, Kim Ir-szen, Kim Dzsong-il és mások (férc)műveit.

Hitler könyve manapság csak kevés országban, kevés nyelven hozzáférhető. Az Európai Unió egész
területén be van tiltva, nagyritkán engedé-

lyeznek egy igen korlátozott példányszámú kiadást, amelyhez remélhetőleg csupán kutatók férhetnek
hozzá. Időről időre valaki megpróbálkozik egy kalózkiadással. Adolf Hitler szerzői jogait az „író”
halála után a Bajor Állam, vagyis Németország egyik tartománya kapta felsőbb döntés alapján és ott
rendelkeznek arról, hogy kinek, mikor, milyen körülmények között engedélyezik még az ilyen kis
kiadásokat is. Évek telnek el úgy, hogy senki sem kap rá engedélyt, és ez így van jól.

Nincs még egy könyv a világtörténelemben, amelynek tiltása ennyire általános és ilyen hosszú időn
túl is érvényes lenne. A zárlat korántsem töké-

letes, mint föntebb láttuk, mégis, egyre inkább lábra kap a civilizált orszá-

gok, társadalmak között az a meggyőződés, hogy Hitler (és a többi diktá-

tor) könyvét nem illik elolvasni. Arról nem is szólva, hogy nem is érdemes.

No és nem kis intellektuális fáradtságot okozó, hisz nem könnyű olvasmány. Nem mintha a szerző
olyan égi magasságokban lebegne és a kisem-berek számára nehezen felfogható nagy igazságokat,
világítana meg, dehogy. Hiszen egy olyan szerző könyvéről van szó, aki nem lévén elég mű-

velt, igyekszik mégis azt a benyomást kelteni, hogy bölcsességeket mond, amiket az olvasónak meg
kéne szívlelnie. Nincsenek világos nézetei vagy elvei, csak úgy tesz, mintha ilyenekkel rendelkezne,
és éppen azokat pró-
bálná olvasója szájába rágni.

Tizennegyedik könyv:

Lady Chatterley szeretője

Thomas Edward Lawrence brit katona és író volt. 1888-ban született a szigetországban. Az első
világháború előtt régészkedett a Közel-Keleten, megtanult arabul. Amint kitört az első világháború
(1914), a hadsereg hír-szerzője és arab-szakértő lett, majd jelentős szerepe volt, abban, hogy Ará-

biában számos arab törzs a brit politikát támogatta, olykor hadsereggel is.

Innen eredt „Arábia Lawrence” elnevezése is. A férfi megírta hadviselés-

ének történetét, majd barátai és olvasói egész kis legendát öveztek a személye köré, amit nehezen
viselt el. Odahagyta a hadsereget és a politikát, visszavonult a magánéletbe, írogatott, aztán 1935-ben,
egy motorbaleset-ben halt meg.

A Lady Chatterley szeretője 1928-ban, Olaszországban jelent meg, mindjárt az is kiderül, hogy miért
éppen ott. Lawrence nagyon érzékien tudott írni a szexről, persze afféle brit tartózkodással vegyítve,
ami sokak számára igen izgatónak tűnt a két háború között. Lady Chatterley a re-gényben egy fiatal
nő, akinek a férje a háborúban megsérült és deréktól lefelé lebénult. Ez természetesen azzal jár, hogy
szexuális életük megszűnt, pedig a fiatal és életerőtől duzzadó nő erre is vágyik. Közben az olvasó
láthatja, hogy az első világháború után hogyan romlik az élet Britanniában

− a technika nagy léptekkel megy előre, kibontakozóban van egy gazdasá-

gi-válság, a magasabb társadalmi osztályok az alacsonyabbakkal kevered-nek, amely folyamat

egyiknek sem tesz jót. Lady Chatterley is látja mindezt, de nem tud parancsolni a vérének. Különösen
miután a férje is azt ta-nácsolja, hogy feküdjön le valakivel, essen teherbe, ő majd az így születő

gyereket a sajátjának ismeri el és ráhagyja vagyonukat.

A férfi, akit e célra a Lady kiválaszt, nem más, mint a birtok erdésze, (a könyvből készült filmben
főleg favágással foglalkozó…) egyszerű férfi, aki nem komplikálja túl az életét. Nem filozofál,
természetesen él, a társadalom őt még nem rontotta el… és talán nem is fogja? Az erdész-favágó a
szerelmet és a szexet is nagyon természetesen fogadja és műveli, mi több, megtanítja a Ladyt sok
mindenre − de főleg arra, hogy ne szégyellje, amit tesz, éljen maga is természetesen, fékek és gátlások
nélkül.

Ne feledjük, hogy ezt a regényt akkor írták, amikor a világ különösen az irodalomban, de az életben is,
még nagyon különbözött a maitól. Ma ez a regény semmiféle visszhangot nem keltene, főleg, mert
évente ezer ilyen jelenik meg szerte a világban. De az 1920-as években, amikor új szelek kezdtek
fújdogálni a művészetekben, így az irodalomban is − ez még elég merész kezdeményezésnek
számított. Főleg ha figyelembe vesszük, hogy a regényben Lawrence a korhoz képest szokatlanul
nyíltan ír nemcsak a szexről, nemcsak leírja, amit hősei egymással művelnek, de arra is van gondja,
hogy a szereplők mindent a nevén nevezzenek és nyelvileg sem tesz lakatot a szájukra. Ahogyan
valaki jóval később megjegyezte a könyvről: „e lapokon minden szó és minden nemi szerv a helyén
van”…

A regény végén − merthogy erről se feledkezzünk meg! − a Lady nem akar már Lady lenni, teherbe
esik az erdésztől, és úgy dönt, elválik férjétől és annak vagyonától, és feleségül megy az erdészhez.

Nem lehet csodálkozni, hogy az amúgy is roppant prűd brit olvasótá-

bornak hasonlóan prűd szabályokhoz ragaszkodó kiadói voltak. Itt az első

körben nem valamiféle állami cenzúra (ami nincs) lépett közbe − maguk a kiadók magasodtak fallá
Lawrence regénye előtt. Bár a szerző akkor már nagyon híres volt − tudunk a saját hőstetteiről írott
könyveiről −, annál inkább fájó szívvel utasították el a kéziratot. Arra hivatkoztak, hogy túl sok a
nemiség − mi több, a kimondott, szavakba öntött nemiség − a könyvben.

Azon a jeleneten aztán erősen fennakadtak, amikor az erdész a mellette fekvő meztelen Ladyt
simogatva a nő ágyékára teszi a kezét és elmagyarázza neki, hogy is hívják azt a szex közben
olyannyira fontos női testrészt a felsőbb néposztályok, és hogy az milyen csodálatos dolog, merthogy
„az te magad vagy, kedvesem!”

A regényben sok hasonló rész van. Miután Lawrence egy ideig hiába vívta harcát a brit kiadókkal, úgy
döntött, külföldön adatja ki a könyvet angol nyelven, otthon viszont ügynökök által toboroz vevőket.
Azokban az időkben szokás volt „előfizetőket” gyűjteni egy-egy könyvre még annak megjelenése
előtt. A tőkeszegény szerzők így szereztek pénzt a nyomdai költségekre, majd a megjelenés után
sokszor személyesen jelentek meg a reménybeli vevőknél és átadva az időközben elkészült könyvet,
behajtották az ár hátralévő részét. Kelet-Európában sokszor neves költők és írók jártak így házról
házra, tömérdek megaláztatásnak téve ki magukat. Angliában ezt ügynökök végezték. Lawrence is
őket vette igénybe. Így megkerülhette a sajátos erkölcsi cenzúrát, könyve mégis megjelenhetett, sőt
eljuthatott a brit piacra.

Lawrence csak arra nem gondolt, hogy az akkori szabályok szerint így megfosztja magát a nemzetközi
szerzői jogi védelemtől − és tényleg, rengeteg pénzt veszített. Mert a kalózkiadók hamar felfogták,
milyen óriási üzlet rejlik a Lady Chatterley szeretőjében, és villámgyorsan kezdték nyomni a
kalózkiadásokat.

De minket a tiltás, a cenzúra érdekel. Elsősorban persze angol nyelvű

országokban számíthatott a könyv sikerre, és egyben viharos fogadtatásra.

Elsőként az USA reagált − már a megjelenést követő évben a hatóság er-kölcsileg elfogadhatatlannak,
botrányosnak és obszcénnek kiáltotta ki a művet és megtiltották, hogy az amerikai posta küldeményei
között helyet kapjon. Vagyis az arrafelé már akkor másodrendű postai megrendeléseket nem fogadták
el, ha egy terjesztő a távol lakó vevőknek postán akarta el-küldeni a könyvet, akkor a posta azt nem
vette át. Aki külföldről hazatérve hozott magával „Chatterleyt”, attól a kikötőben vagy
határállomásokon a vámosok kobozták el ellenszolgáltatás nélkül.

Ahogyan az lenni szokott, a könyvet Európában kísérő cenzori felbuz-dulás és az amerikai tilalom
csak még inkább felkorbácsolta az érdeklő-
dést. Lawrence nevétől visszhangzott a könyvpiac az 1920-as évek végén, és már messze nem csak az
angolszász országokban. De tegyük hozzá, még az akkoriban felvilágosultnak számító emberekben is
némi tartózkodást ébresztett a könyv szexuális jellege, a szókimondása, a leírások közvetlen-sége.
Egyszóval − igazi botránykönyv lett a „Chatterley”.

Nem volt még olyan irodalmi mű a történelem folyamán, legalábbis nem Amerikában − állapították
meg az ottani irodalmi szakértők − amelyben több szexuális leírást olvashattak volna, mint ebben.
Nem volt még olyan könyv, amelyben két ember szexuális együttélésének minden apró cselekedetét
ennél részletesebben írták volna le. És ráadásul a könyvben mindenről beszéltek is, érthető, mégis
nagyon izgató nyelvezettel, amitől az olvasó hátán a hideg szaladgált. Ugyanakkor a kellő fantáziával
rendelkező olvasókat szexuálisan is felizgatták és felzaklatták a regény egyes fejezetei, ahol mindez
töményen mutatkozott meg.

Tegyük hozzá, ahogyan akkoriban egy amerikai bíráló is fogalmazott:

„A Lady Chatterley szeretője tiltott helyzeteket írt le tiltott részletességgel, tiltott nyelven” − és ez
volt a lényeg. Az emberek szeretik leszakítani a tiltott gyümölcsöt − Lawrence regényének híre hát
világszerte terjedt és egyre többen akarták elolvasni.

Ennek az áramlatnak, ennek a vágynak az útjában álltak a különféle cenzori hivatalok. Ne feledjük,
efféle könyv a világ egyik felében ma sem

„menne át”, vagy csak nehezen. Gondolok itt elsősorban a mélyen katolikus, és paradox módon a
mélyen iszlámhitű országokra, valamint Kínára, ahol minden, kicsit is szexuális jellegű könyvet
pornográfiának tart a diktatórikus hatalom és még a huszonegyedik században sem engedélyezi
megjelenésüket.

De hát most még csak 1929-ben vagyunk… Amerikában már ősszel beindultak a perek kiadók,
terjesztők ellen, amiért ezt a művet árusították, szétküldözték − volna, ha az éber postai ellenőrök nem
csapnak le az afféle szállítmányokra. Többen kaptak komoly pénzbüntetést és pár hetes, pár hónapos
börtönbüntetéseket. Egy évvel később már az USA szenátusában kötött ki az ügy − a szólásszabadság
hívei csaptak össze az erősen jobbos konzervatívokkal, akik természetesen régi szokásukhoz híven
most is hát-rafelé akartak menni az időben, vagyis a haladás ellenében tevékenykedtek erőteljesen.

Kezdetben a könyv, mint írtuk, csak az angol nyelvterületen ébresztett ilyen erőteljes visszhangot,
ellenállást és rokonszenvet egyszerre. (Ha az ember a cenzúra területén amerikai vagy angol
forrásmunkát olvas, ezekből az derül ki, hogy csak ott történtek fontos dolgok ezen a téren is, sehol
másutt… Mintha az angolul nem beszélők, akik jelenleg az emberiségnek jóval több, mint 90
százalékát képezik, nem is léteznének.) Mindenesetre az alsóbb bíróságok kiadókat, terjesztőket
elmarasztaló ítéleteit az USA Legfelsőbb Bírósága is helybenhagyta. Most kapaszkodjanak meg: a
könyv az Egyesült Államokban egészen 1953-ig tiltólistán volt!

Az utolsó per ellene angol nyelvterületen pedig még később, 1959-ben indult!

Amerikában majdnem negyven éven keresztül a könyv csak egy megcsonkított, vagy ahogyan a
szerzők szokták mondani, „kiherélt” változatá-

ban jelenhetett meg, amelyből éber cenzorok kivagdosták, kihúzatták a

„legszaftosabb” részleteket. Mígnem aztán 1959-ben egy merész kiadónak elege lett a dologból, és
bátran kiadta a könyvet úgy, hogy benne maradt minden, amit a szerző odaírt, még az összes
négybetűs szó is. És persze ott sorakoztak az erotikus jelenetek is. Talán megint ismételte magát a
történelem: az amerikai posta megtagadta a könyv szállítását bárhonnan bárhová, mire a kiadó a
bírósághoz fordult. De most már más volt a helyzet, más a társadalmi közeg, a „tiltás” szóra az igazi
demokraták zsebében kinyílik a bicska, vörös posztó ez egy köztársaságban. Különösen ahol ennyire
adnak a szabadságjogokra, mint éppen az Egyesült Államokban.

A bíróság úgy látta, hogy abban a világban „a híres angol regény nem lépi át a toleranciának azt a
határát, amelyet a társadalom mutat a szexuális irodalom és más művészetek erotikus tartalmát
illetően”.

Angliában is nagy viharokat kavart a regény, és még 1960-ban is (!) maga a főállamügyész lépett fel a
kiadó ellen, amely merészelte azt publikálni. Mellesleg ez volt az első teljes változat, mert a korábbi
harminc évben csak rövidített, megcsonkított változatok láttak napvilágot a szigetországban is. Itt már
nagyon nagy kaliberű fegyvereket vetettek be: a védelem, vagyis a neves kiadó nem kevesebb, mint
harmincöt irodalmárt, köz-tük recenzenseket, lektorokat, egyetemi irodalomtanárokat hívott a bírság
elé, hogy azok igazolják: a „Chatterley” igenis magas irodalmi értékekkel bír. Miközben pedig az
ügyész folyton azzal bombázta az esküdteket:

„Uraim, önök kitennék ezt a könyvet a lakásukban egy jól látható helyre, a vendégek szeme elé? Vagy
odaadnák a feleségüknek vagy a gyermeküknek olvasni?”

Három napig tanácskoztak az esküdtek, aztán felmentették a kiadót az összes vádpont alól. (Ide
csatlakozik egy vidám kis történet is − a sok komor sztori közepette talán nem árt egy kis humor sem.
Újságírók kérdeztek egy angol lordot, parlamenti képviselőt arról, hogy ő vajon odaadná-e a könyvet
olvasni a feleségének? Mire a lord így válaszolt: „Nem lenne elle-nemre, hogy a feleségem elolvassa,
de abban már nem vagyok biztos, hogy az erdészemnek is odaadnám-e…”)

Mi, európaiak általában nem nagyon figyelünk olyan távoli országokra, mint Új-Zéland. Ott bizony
még az 1960-as évek közepén is működött egy külön bíróság, amely elé lehetett citálni az
„erkölcstelen kiadványok” ki-adóit. Végül is csak az izgatta a bíróság tagjait: megakadályozható-e,
hogy ez a rázós mű tizennyolc évnél fiatalabb személyek kezébe kerüljön?

Olyasmin akadtak fenn, ami másutt nem volt akadály: a kiadó a könyvet egyszerre két kiadásban
jelentette meg: egy drágább keménykötésűben, és egy olcsóbb, puhafedelű kiadásban („pocket book”,
azaz „zsebkönyv” formátumban). Ami mellesleg régi szokás sok országban. De az új-zélandi bírák
azon filozofáltak, hogy vajon a keménykötésű kiadásnál háromszor olcsóbb puhafedelű ára nem teszi-
e lehetővé az ifjúságnak, hogy megvegye és elolvassa azt? Végül is a bíróság úgy döntött, hogy mivel
a kemény bo-rítójú drágább kiadást amúgy sem lehet korlátozni, azt bárki megveheti, hát az olcsóbbal
meg nincs értelme foglalkozni. A bíróság tehát elég bölcsnek bizonyult ahhoz, hogy belássa, hol
vannak saját tevékenysége és szerepe határai (ami, ismerjük el, kevés intézménynek szokott
sikerülni).

A regény ellen másutt is felléptek, de még a két háború között. Ne feledjük azt sem, hogy éppen már
az akkoriban is igen katolikus Olaszországban jelenhetett meg − igaz, nem az itáliai olvasóknak
szánták, nem olaszul nyomták ki − akkor. Később viszont a „Chatterley” már változatlan, eredeti
formájában jelent meg szerte Európában és másutt is − manapság pedig senki sem lát benne semmi
kivetnivalót. Változnak az idők − így a réges-régi közmondás − és velük együtt változunk mi is.

Tizenötödik könyv:

Nyugaton a helyzet változatlan

Már maga a cím is ironikus volt, különösen a német eredetiben, „ lm Westen nicht neues ”, azaz „
Nyugaton semmi újság” − az első világháborús regény utolsó mondata egy olyan 1918. októberi napra
vonatkozik, amikor az összes fronton álltak a harcok, hiszen gyakorlatilag már vége volt a há-

borúnak. És az „ismeretlen katona” mégis azon a napon esett el, állítólag az egyetlen halottja volt
annak a fél Európára kiterjedő hadszíntérnek. Ez olyan kevés elesettet jelentett, hogy a hadijelentések
sehol sem jegyezték fel az egyetlen katona halálát − helyette azt írták: „a nyugati fronton nem történt
semmi, nincs újság, a helyzet változatlan…” Nem ez az egyetlen névtelen katona a regényben − elég
sok bukkan fel belőlük. Erich Maria Remarque franciásan hangzó (ál) neve ellenére való-

jában német volt (Kramer − ezt írta visszafelé, francia kiejtés szerint, jelezve, hogy ő egyszerre német
és francia is, vagyis e két nép nem ellenség, ha egy személyben is egyesülhet), és az előző század
végén, 1898-ban szü-

letett Osnabrückben. (1970-ben, Svájcban halt meg). 1933-ban, Hitler hatalomra jutásával egyidőben
(más források szerint már 1931-ben) emigrált hazájából. Az első világháborús saját élményeit az
1928-ban, Németországban megjelent regényben dolgozta föl. Talán ő volt a legjobban meg-lepve,
amikor a regény néhány év alatt világsiker lett, alig volt olyan nagyobb nyelv, amelyen ne adták volna
ki.

Később is folytatta annak leírását, amit önmaga élt át − a harmincas években az emigránsok sorsa
izgatta. „ A diadalív árnyékában” már a má-

sodik világháború után látott napvilágot, az 1950-es évek emlékezetes nagy sikere a „ Szerelem és
halál órája” volt. Egyes irodalom-kritikusok szerint a kései regényei már nem haladják meg a
„szórakoztató irodalom” színvonalát, mások viszont esküsznek rá, hogy azok is éppen olyan magas
színvonalat képviselnek, mint az előzőek. Tény, hogy legelső könyve az itt tárgyalt „ Nyugaton a
helyzet változatlan” hozta meg neki a világhírt. A hábo-rú kegyetlen és értelmetlen szenvedéseit olyan
visszafogottan, mondhatni tárgyilagosan ábrázolja, hogy attól a hideg futkos az olvasó hátán − és
éppen ettől lett a regény pacifista. Milliók óhajával találkozott ez a könyv, hiszen éppen az első
világháború után még tíz vagy több évvel is élénken élt mindenki emlékeiben a Nagy Háború, és
akkoriban senki sem akart ismét ilyen értelmetlen tömeges öldöklést.

A „ Nyugaton a helyzet változatlan” egyszerű katonák között játszódik a frontvonal mindkét oldalán.
Az egész könyvről szinte süt a kiábrándulás és az elkeseredettség, amely pár oldal elolvasása után
átszáll az olvasóra is.

Valódi optimistáknak nem ajánlott olvasmány, mert elveszi az életkedvet még tőlük is. A harc, a
háború folyamatosan termeli sebesültjeit és halotta-it, rettenetes sorsok kerülnek az olvasó szeme elé,
majd tűnnek el ismét, hogy átadják helyüket még szörnyűbb sorsoknak. Egyszóval, a könyv azokat is
pacifistának neveli, akik azelőtt éppenséggel úgy elméletileg megen-gedték a háborút, mint a
konfliktusok elrendezésének egyik bevett, megszokott módját. Azokról nem is szólva, akik ezt a sok
szörnyűséget addig csak sejtették, de ilyen közelről, ilyen részletesen, ilyen hideg kegyetlen-séggel
leírva még soha sem láthatták, nem olvashatták.

Nos, ezek után talán mondani sem kell, hogy szép számmal akadtak or-szágok, kormányok, cenzúra-
hatóságok és hadseregek, amelyek tüzet okádtak a könyv hallatán vagy láttán, pláne olvastán. Hiszen a
regény azonnal lerombolta a háborúkra épített hamis mítoszt. Európa egyik oldalán, a győztesek
oldalán arra volt jó a háborús irodalom, hogy önnön dicső-

ségükben fürödjenek a diadalittas hatalmak, és utólag mindent szentesítse-nek. A másik oldalon meg
azok kezéből ütötte ki a fegyvert, akik revánsra, bosszúra készülve máris szervezték, erősítgették az
újabb hadseregeket.

1928-ban, amikor a regény megjelent német földön, a Hitler-féle nemzetiszocialista (náci) párt és
mozgalom már igen erős volt, még ha a napi politikát nem is az diktálta. De érezhető volt, hogy
hónapról hónapra közelebb kerül a hatalomhoz, hiszen az 1918-ban megvert, megcsonkított,
megalázott Németországban mind többen szerettek volna visszavágni a tíz évvel korábbi győztes
hatalmaknak. Ugyanakkor nem kevés volt azon polgá-

rok száma sem, akik nem akartak több háborút, pacifisták, vagyis békepártiak voltak, a legszívesebben
leszereltek volna minden hadsereget.

Ilyen körülmények között szinte törvényszerű, hogy egy pacifista könyv megjelentése a legjobban azt
a pártot gerjesztette haragra, amelyik éppen a nagy fegyveres visszavágásra készült, és amelyik ennek
reményében és zászlaja alatt tudott megmozgatni milliós tömegeket. Remarque könyve hetek alatt
felkapott olvasmány lett − minden egyes példány, minden egyes újabb olvasója csak a náci párt
esélyeit és hitelét csökkentette a tömegek szemében.

A náci párt tehát hamar ráébredt a veszélyre, és egész Németországban, főleg a nekik kedvező
sajtóban, cikkek százait jelentette meg Remarque személye, könyve és a regényben hirdetett
eszmeiséggel szemben. Mint már egyéb könyvek kapcsán említettük e lapokon, ekkoriban kezdődött
az az időszak, amelyet zsidó származású, vagy annak nevezett szerzők könyveinek nyilvános elégetése
jelzett. Oly nagy erővel érkeztek a támadások Kramer-Remarque ellen, hogy 1930-ban a német
hatóságok nem bírták már a nyomást és betiltották a művet egész Németország területén. 1933-ban,
azután, hogy Hitler és pártja került hatalomra, minden nyilvános könyvtárból összeszedték Remarque
könyveit is és azokat sajátos náci népünnepélyek keretében elégették a városok főterén (egyszóval,
ismét tombolt a középkor Európa szívében). Hadd tegyük itt hozzá: nem egyszer gyerekeket
vezényeltek ki ehhez a pokoli látványossághoz, sőt, velük hor-datták a könyveket a magasan lobogó
máglyákra. Egy ilyen napon a nácik parancsára Münchenben 5 ezer gyermek állta körül a
könyvmáglyát és szerzett ezzel egy életre szóló élményt…

Remarque-ot állítólag nem rendítette meg a dolog. Hisz akkor a nácik még nem voltak a hatalom
teljes birtokában, úgy érezhette, még nem kell tőlük rettegnie. A cenzúra és az égetések sem
késztették hallgatásra. 1933-ban újabb könyvvel jelentkezett, de ez olaj volt a tűzre és gyakorlatilag
veszélybe került az élete. Innentől kezdve forrásaink össze-vissza adatokat közölnek. Egyesek szerint
1930-ban, mások szerint 1931-ben, megint más lexikonok és irodalomtörténeti szakmunkák szerint
csak 1933-ban emigrált. Az sem egészen világos, hogy azonnal Svájcba ment-e, vagy − mint itt-ott
olvashatjuk − először az Egyesült Államokba, és onnan költözött vissza később Svájcba? De
mindennek nincs különösebb jelentősége. Any-nyi minden bizonnyal tény, hogy később haláláig
Svájcban élt és 1970-ben Locarnóban halt meg.

Ahol német vagy egyszerűen csak fasiszta befolyás érvényesült Európá-

ban, ott a „pacifizmus Bibliájaként” emlegetett könyvet betiltották. Nem olvashatták nemcsak a
német, de a spanyol vagy az olasz polgárok sem.

Akadtak országok ahol érdekes módon a „lopakodó cenzúra” elve uralkodott. Például már a
megjelentést követő évben, a független Ausztriában megtiltották a katonáknak, hogy olvassák ezt a
könyvet. Vagyis a hatósá-

gok jó érzékkel felfogták, hogy az a katona (persze nem a tiszt, hanem a közkatona), aki elolvassa
Remarque művét, már nem lesz olyan biztos a dolgában, és hiába nyomják tele a fejét politikával,
doktrínával és vasfe-gyelemmel, a kétség kicsiny piros ördöge már örökre ott marad a tudatá-

ban, és pacifista eszmék kezdenek sarjadni a lelkében. Ennél szörnyűbb dolgot egy hadvezetés el sem
tudott képzelni, mint pacifista eszméktől gyötört egyenruhás katonákat…

De érdekes módon a nemhogy nem fasiszta, de egyenesen a fasizálódó Németország ellenségének

tartott Csehszlovákiában is megtiltották a katonáknak, hogy ezt a könyvet olvassák. A laktanyai
könyvtárakból sebesen ki is irtották az ott fellelhető példányokat. A Mussolini-féle Olaszországban
egy kis ideig még haboztak, és csak pár évvel az olasz fordítás megjelenése után tiltották be, de akkor
az egész országban, mindenki számára. Civilek-nek éppen úgy, mint katonáknak. Már csak azért is,
mert a kormányszervek

„háborúellenes propaganda-anyagnak” tartották, és ezért a hivatalból üldö-

zendő művek közé sorolták…

A könyvet rögtön lefordították angolra és már 1929-ben megjelent az Egyesült Államokban is.
Érdekes módon bár azonnal elnyerte a „Hónap Könyve” megtisztelő címet (amely rögtön megdobja az
eladott példányok számát is, jelentősen) − egyes önjelölt cenzorok „bizonyos változtatásokat”
javasoltak a szövegben. .. Hogy honnan vették maguknak a bátorságot, fel nem foghatom. (Az
íróembert az ilyesmi mértéktelenül felháborítja, érthetően). Ezek tényleg bele is nyúltak a könyv
következő kiadásába, előbb néhány szót, aztán pár mondatot, a végén már több hosszabb részt is kirak-
tak a szövegből, kényükre-kedvükre garázdálkodtak egy idegen szerző

művében − ők, a szólásszabadság szószólói! Akik ezt a jogot saját alkotmányukban mindenki számára
kikötötték, és elhelyezték a „szent” szövegben, az okiratokban olyan mondatok mellett, mint például
„minden ember egyenlőnek születik”… a jelek szerint a külföldi szerzőnek nem járt a szó-

lás szabadságának joga, ő nem született egyenlőnek másokkal!

De ez mind semmi, mert még ugyanabban az évben Remarque egy má-

sik, Európában jelentős sikert aratott könyvét azért nem adta ki a legneve-sebb (és máig létező) nagy
amerikai kiadóvállalat, mert annak egyik főnö-

ke pökhendi módon odavágta: ő bizony nem adja ki egy hun könyvét..! (Itt egy kis megjegyzés: ha az
itthoni magyarok tudnák, hogy a hunoknak ezer éve milyen rossz sajtójuk van nyugaton, nem
hivatkoznának folyton erre a

− mellesleg nem is létező − rokonságra. Már csak azért sem, mert a második világháborúban, az
angolszász sajtóban a fasiszta németeket „hunoknak” nevezték és ez így is maradt meg. A „hun”
arrafelé mind a mai napig barbár, germán, világuralomra törő népet és személyt jelent − a vele való
állítólagos rokonság tehát egyáltalán nem teszi az erre hivatkozó magyaro-kat rokonszenvessé az
ottani emberek előtt…)

A regényben kétségtelenül vannak olyan részek, amelyek az 1920-as évek előtt senki sem vetett
papírra. Háborús élethelyzetek és egyéb dolgok leírása olyan nyelvezettel, amelyek megrázhatták az
akkori embereket −

sőt, még harminc-negyven évvel később is így hatottak az olvasókra, erre már én is emlékszem.
Remarque könyve az 1960-as években újra és újra felfedezett remek olvasmány volt a világtól elzárt
kelet-európai olvasóknak is − mit sem számított, hogy egy „régi” eseménnyel, az első világháborúval
foglalkozott. A tábori latrina leírását elolvasva bizony az olvasó is érezhette azt a rémisztő bűzt, ami
ott uralkodott. Vagy az a jelenet, amikor végre találkozik a feleség a frontra küldött férjével − két éve
nem látták egymást, nem voltak együtt az ágyban, és a szerző leírja, hogyan szeretkeznek a ha-
dikórházban…

Nos, Amerikában az efféle jelenetek sokkolóak lehettek az irodalom-kedvelők számára, hiszen az ő

könyveikben és a piacon olykor kapható idegen nyelvekből fordított művekben az ilyesmi addig nem
volt olvasható.

Ezért próbálták meg ezeket a jelenetetek vagy kihúzni a műből, vagy ezek miatt, ezekre hivatkozva
tagadták meg a kiadásukat. Igazából tehát Remarque könyveit nem tiltották be az USA-ban, azok
sokszor mégsem voltak kaphatóak, vagy eleve meg sem jelenhettek. Az 1920-as évek végén, az 1930-
as évek elején több amerikai államban „obszcénnek” mondták a könyvet, ezért ha valahol véletlenül
mégis megjelent, vagy Angliából hoztak be példányokat, azokat nem volt szabad elhelyezni
közkönyvtárakban sem. Ez utóbbi példányokat a szövetségi vámhivatal a határállomásokon és a
postákon simán elkobozta.

Bár szinte hihetetlen, de igaz: Remarque egyes könyveit Amerikában még ma is „sértő nyelvezetűnek”
tartják, és elolvasását nemhogy fiatalok-nak, de még felnőtteknek sem ajánlják az erre szakosodott
irodalombíráló szervezetek. Egyes szakírók állítása szerint a „ Nyugaton a helyzet változatlan” a
huszadik század egyik legtöbbet cenzúrázott könyve volt. És érdekes módon az évtizedek során még
ugyanabban az országban is folyamatosan változott a hivatalos indoklás, ami miatt a könyvet tiltották.
Még az is megesett, különösen a hidegháborús korszakban, de annak legvégén, az 1980-as években is,
hogy a könyvet hol „globalizmussal” vádolták (mintha ez valami negatív dolog lenne), sőt
„kommunizmus hirdetésével” is, ami teljesen értelmetlen és semmi köze a könyvhöz. A pacifizmus
egy szép eszme, aminek semmi köze sem volt eddig egyetlen bejáratott társadalmi, gazdasági,
politikai eszmerendszerhez, hisz mindegyik éppen a nyers katonai erőt propagálja és alkalmazza
mindig, mindenhol. A pacifizmus ezekkel szemben áll.

Aminthogy Remarque könyve sem szolgált ki efféle érdekeket.

Tizenhatodik könyv:
Lolita
Ez az a mű, amely címének hallatán még az is felszisszen, aki ugyan nem olvasta, de nagyjából sejti,
miről is szól. Azon túlmenően is, hogy a

„lolita” szó az eredeti becézett keresztnévből („Lola”) átment egy fogalom jelentésébe. Mióta ez a
könyv megjelent és milliók olvasták, a „lolita” szexuálisan túlfűtött kamaszlányt jelent, akinek csak
egy dolog jár az eszében: hogyan csábítsa el az idősebb urakat…

Előbb ejtsünk néhány szót az íróról. Vladimír (vagy ahogyan oroszosan írják és ejtik: Vlagyimir)
Nabokov érdekes életpályát futott be. Mivel alapelvünk, hogy a szerző élete igenis hatással van
műveire − még akkor is, ha a kettő között első pillantásra nem fedezhető fel semmilyen kapcsolat sem
időben, sem térben, sem a társadalmi viszonyok vagy a pszichológia terüle-tén − érdemes
megnéznünk, milyen utat járt végig ez az ember. 1899-ben Szentpétervárott született egy akkoriban és
ott neves értelmiségi családban.

A Néva-parti városban kezdett egyetemre járni, de a szovjet „forradalom”, vagyis katonai puccs
közbeszólt. Apjának azonban volt némi szerepe a bolsevik mozgalomban, ezért pár évvel később, már
németországi emigrá-

ciójuk során egy utcai merénylet áldozatául esett. A fiatal Vlagyimir Vlagyimirovics Nabokov már
Németországban írogatott, amellett angolta-nár és teniszoktató (!) volt Berlinben, de a második
világháború kitörésekor az Egyesült Államokba emigrált.

Sokat tett a klasszikus szépirodalom népszerűsítésért, mint amerikai és kanadai egyetemi tanár. Egyes
könyveit oroszul írta és maga tette át angolra, de fordítva is dolgozott, angolul írott könyveit maga
fordította oroszra.

A fekete humor nagymesterének is tartják, de sohasem a hahotát, inkább a visszafogottabb, rejtettebb

humort kedvelte. Már németországi évei alatt megjelentek első könyvei, de igazi irodalmi működése a
háború utáni USA-ban bontakozott ki.

A legnagyobb sikert kétségtelenül egy nem is annyira irodalmi, mint in-kább pszichológiai
remekművével aratta. Mint egy helyütt olvashatjuk,

„bestseller elemekből ügyesen felépített regénye zajos sikert aratott”. Ez volt az 1955-ben megjelent
„Lolita”.

Amely voltaképpen nem is a tizenkét-tizenhárom éves kamaszlányról szól elsősorban, hanem egy
középkorú férfi lelkéről. Arról a férfiról, aki sokakban ott lapulhatott régebben is, manapság is,
minden bizonnyal lapul majd a jövőbeli férfinemzedékek ezreiben is. Mivel Nabokov írásait nagy
nyelvi leleményesség, erő és fantázia jellemzi, hogy az olvasó hátborzongva ismerheti fel egy ilyen
deviáns férfilélek különféle, olykor esetleg rá is jellemző részleteit.

A főhős minden gyereklányban már-már csábító nőt lát, akkor is, ha azok tényleg még gyerekek, és
fogalmuk sincs a kacérkodásról, a nőiesség-ről. A már több idegösszeomláson, szanatóriumi
kezeléseken átment főhős most Lolitára veti ki hálóját, benne látja a nimfomán leányzót, aki bizonyá-
ra el akarja őt csábítani. Csak tenné már..! Merthogy ő egyáltalán nem til-takozna ez ellen. Hogy
közelebb kerüljön hozzá, udvarolni kezd az anyjá-

nak, sőt, feleségül is veszi, és több módon teszi apró lépéseit a lány meghódítására, miközben
folyamatosan úgy képzeli, hogy az efféle lányok, és élükön Lolita, nem is gondolnak semmi másra,
csak arra, hogyan szerezzék meg maguknak ezeket az öregedő férfiakat, mint ő is.

És amikor a lány anyja meghal, a férfi és a kislány nagy utazásra indul-nak át Amerikán. Persze van a
regényben még néhány más esemény is −

Lolita végül is másé lesz, egy másik, szintén középkorú férfitól esik teherbe, és a főhős megkeresi és
megöli a vetélytársát…

Most képzeljük el a szerző helyzetét! Aki ilyen mélyen ismeri egy pedofil, egy szexuálisan a többség
által nyilván aberráltnak nevezett férfi lelki-világát, aki ráadásul maga is éppen ebben a korban van
(Nabokov ötvenhat éves volt a regény megjelenésekor) − bizony magára vonhatja az olvasók
gyanakvását, nem is szólva a hatóságokról. Ráadásul az író akkor tanár volt egy nagyon jó hírű
egyetemen. Tudhatta előre, hogy pornográfnak fogják nevezni a művet és ez még csak az egyik baj
lesz vele. Igaza volt − bizony a könyvet évekkel az első megjelenés előtt írta és próbálkozott vele
számos kiadónál − álnéven. Talán a szerző húzódozása is szerepet játszott abban, hogy a kiadók sem
lelkesedtek. Elolvasva a kéziratot égnek állt a hajuk, mert efféle művet addig azon a piacon − de
másutt sem − olvashattak. A tény, hogy a szerző maga sem meri valódi névvel vállalni a művet, még
óvatosabbá tette őket. Senkinek sem hiányzott egy nagy per, amin esetleg százezer dollárokat lehet
veszíteni, és igencsak káros lett volna a kiadó hírneve számára is, ha meghurcolják ország-világ előtt
egy ilyen „nyálas”,

„pornográf”, „pedofil” kiadvány miatt. Mondjuk úgy: nem tolongtak a re-gény kiadási jogáért.
Nabokov viszont érezte, hogy ez egy jó könyv, ha másféle is, mint amiket addig kiadtak tőle. Nem
mondott le róla, éveken át próbálkozott kiadásával, újra és újra.

Persze amerikai viszonylatban ez nem úgy működik, mint Kelet-Európában, ahol a szerző maga házal
a műveivel. Ott irodalmi ügynöksé-

gek helyettesítik a szerzőt, látják el ezt a feladatot, és mindent megtesznek a könyv megjelentetése,
majd minél több országban és nyelven való kiadá-

sért, már csak saját érdekük, azaz a majdani honoráriumokból nekik járó százalékért. A legtöbben
tisztában voltak a veszéllyel − és ez valójában azt jelenti, hogy Nabokov könyvét már megjelenése
előtt cenzúrázták, tiltották. Mert hiszen valójában ez történt akkor is, ha nem így nevezték a
folyamatot.

Valaki azt tanácsolta, vigye a könyvet Franciaországba, ott adja ki − ez a recept már bevált amerikai
és nemcsak amerikai szerzőknek. Franciaország egy frivol hely − így képzelik az amerikaiak, és pláne
az angolok − ahol

„az ilyesmi megszokott, vagy legalábbis elmegy”. Érdekes végigolvasni azon kiadók listáját, amelyek
nem merték vállalni a művet − bizony ezek akkor is, többségükben ma is a legnagyobb, leghíresebb
kiadóvállalatok, amelyek számos értékes művet jelentettek meg.
Miután tényleg nem volt több lehetőség az Egyesült Államokban, az ügynök átküldte a kéziratot az
óceánon az első francia kiadónak, amit való-

színűleg a telefonkönyvből nézett ki − és az máris kiadta két kötetben. A Lolita tehát megjelent!

És máris megkezdődött a könyv vesszőfutása. A francia kiadó angol nyelven jelentette meg a művet,
éppen azért, mert tudta, hogy ennek így elsősorban az angol nyelvű országokban lesz „kapása”,
angolok, ausztrá-

lok, kanadaiak, amerikaiak vásárolják majd elsősorban, főleg, ha kap egy kis hírverést. Eléggé
váratlanul érte a „frivol” országban működő kiadót, hogy egy évvel később, 1956-ban,
Franciaországban a könyvet… betiltották!

A kiadó magához a szerzőhöz fordult segítségért, aki írt egy tanulmányt

„A Lolita című könyvről” címmel, amiben azt bizonygatta, hogy aki ebben erotikát keres, az téved,
mert a mű másról szól (később egyes amerikai kiadásokban ezt a regény végére tették).

A francia kiadó persze perre ment a hatósággal és azt egy évvel később meg is nyerte. 1958 elejétől
kezdve a regényt ismét árusították, és igazi diadalútját akkor kezdte meg, mert a per éppen elég nagy
hírverést csapott neki. Ám a hatóság nem adta fel − akkor volt a De Gaulle-féle hatalomvál-tás − és
még ugyanabban az 1958-as évben a könyvet ismét betiltották!

Betiltották az angol nyelvű kiadást − okoskodtak a francia kiadók − de nem tiltották be a francia
nyelvűt! Hát persze, nem is tilthatták be, merthogy az akkor még nem létezett. Nosza, gyorsan
lefordították franciára és a világ egyik legrangosabb kiadója, a párizsi Gallimard szépen
megjelentette. Már 1959-et írtak, három éve folyt a harc különféle párizsi bíróságok előtt. A francia
nyelvű kiadó arra hivatkozva lépett ismét szorítóba, hogy micsoda dolog ez: a franciául tudók
elolvashatják a könyvet, az angolul tudók viszont nem? Hát hol itt a jogegyenlőség elve? Végül is
azon év őszén a hatóság feladta, és többé nem akadályozta a Lolita megjelenését, lett-légyen az
bármilyen nyelven…

De másutt a hatalom nem adta fel ilyen könnyen vagy gyorsan. Akadtak országok, még Latin-
Amerikában is, ahol a katolikus egyház fokozódó nyomása miatt hallani sem akartak a mű
lefordításáról spanyol vagy portugál nyelvre. A legrosszabb helyzet e téren Argentínában alakult ki. A
franciaországi angol nyelvű megjelenést követően Buenos Airesben a kormányhű cenzorok közölték,
hogy ez a mű egy erkölcstelen történet, és az argentin olvasókat minden eszközzel meg fogják védeni
a regénytől.

Sok éven át így is maradt a dolog.

Más kontinenseken sem volt jobb a helyzet. Az akkor még erősen fajvé-

dő Dél-Afrikai Köztársaságban nem csak az emberi „fajokat” rekesztették el egymástól, hanem erősen
ügyeltek az állampolgárok erkölcseire is…

Oda ugyan a könyv csak az 1970-es évek közepén jutott el, de máris betiltották, és ez a tilalom az
1980-as évekig érvényben volt. És akkor is csak egy zsebkiadásra, puhakötésű verzióra kapott
engedélyt az egyik kiadó.

Új-Zélandon 1960-ban maga a belügyminiszter tiltotta meg, hogy a könyvet a szigetországba

behozzák és ott terjesszék. Ehhez egy ötven évvel korábbi rendeletre hivatkozott, amelynek alapján
azonban nyilván az Ezeregyéjszaka meséit sem szabadott volna importálni abba a szép országba.

Az ottani állampolgárok azonban emiatt jogukban korlátozva érezték magukat, és hogy ez ellen
tegyenek is valamit, és az államot harcra kényszerítsék, Londonban megrendeltek pár példányt.
Amelyek természetesen fennakadtak a repülőtéri vámhivatalban − ekkor a megrendelők pert
indíthattak e konkrét cselekmény ellen. Követelték, hogy adják ki nekik a könyveiket. A hatóság
kénytelen volt perbe szállni az állampolgári jogok tanácsával, merthogy az állt a könyvrendelések
mögött. Az ügy egészen a legfelsőbb bíróságig vándorolt − a felsőbbség és a belügyminiszter jogi
képviselője minden fórumon arra hivatkozott, hogy a könyv „illetlen”, ezért a régi törvény alapján
igenis ki lehet tiltani az országból. Végül is az olvasók számára kedvező ítélet született. A felnőtt új-
zélandi polgároknak attól kezdve jogukban áll kézbe venni és elolvasni Nabokov regényét…

Mondhatni a brit vámhivatal már abban a pillanatban reagált, amikor hí-

re jött, hogy Párizsban angol nyelven megjelent ez a regény. Azonnali ha-tállyal kitiltották a könyvet
Nagy-Britannia területéről. Ez a jelek szerint nem akadályozta meg a legjobb irodalomkritikusokat
abban, hogy valami úton-módon hozzáférjenek. Vagy becsempészték nekik szolgálatkész bará-

tok, vagy maguk ugrottak át érte az óceánon túlra és Párizsban olvasták el

− tény, hogy a legnagyobb példányszámú napilapokban jelentek meg recenziók, bírálatok a Nabokov-
könyvről − és gyakorlatilag mind a mű di-cséretét zengedezte. Persze, nem mindenki volt elragadtatva
tőle. Az egyik ismert irodalmár ugyanis ezt írta: „Ez a legmocskosabb könyv, amit valaha olvastam.
Tiszta, nyílt pornográfia”.

Több brit kiadó azonnal beállt a sorba − szerették volna kiadni a művet és feszegették a kereteket, a
határokat. Sejthető volt, hogy itt is bírósági perre kerül majd sor, viszont más művekkel ellentétben itt
a hatóság állt nyerésre: egyre-másra jelentkeztek azok az irodalmárok, szakértők, akik a regény ellen
voltak és véleményüket nem rejtették véka alá.

Mások úgy vélték: csak akkor lehetne betiltani a regényt, ha megjelené-

se után kiderülne, hogy egy bűnöző pedofíl ezt olvasva, a regény olvasmány-élményének hatása alatt
rontott meg egy kislányt. Erre persze semmi esély sem volt, már csak azért sem, mert a könyvhöz
Angliában akkor nem lehetett hozzáférni.

Különféle politikai pártok is beléptek ebbe a harcba. A konzervatívok természetesen ellenezték a mű

megjelentetését, a keresztény egyházak sem tapsikoltak örömükben − mindez persze úgy zajlott, hogy
a könyv mellett harcolók éppen úgy nem olvasták a szóban forgó, vitatott művet, ahogyan annak ádáz
ellenzői sem! Amelyik kiadó aztán végül mégis megkockáztatta a kiadást, különféle ellenakciókkal
volt kénytelen találkozni a következő

években.
De még furcsább helyzet alakult ki az Egyesült Államokban! Minden fordítva lett, mint ahogyan
korábban lenni szokott. Az amerikai vámhivatal, amely addig gyakorta éppen afféle szemellenzős,
konzervatív intéz-ményként, szinte cenzúraként működött hasonló esetekben és első dolga volt
megtiltani egy-egy ilyen könyv behozatalát − most nagyon liberálisan jelezte, hogy semmi kifogása a
mű ellen. Talán azért, mert már tudták, hogy egy amerikai egyetemi tanár a szerzője, vagy más okból?
Viszont most meg a nagy ország kiadói húzódoztak a Lolita kiadásától! Vagyis az amerikai érdeklődő
olvasók, akik külföldi forrásokból, itt-ott megjelent újságcikkekből vagy rádióadásokból értesültek
már a regény létezéséről, és nagyvonalakban azt is tudhatták, miről szól − csak úgy juthattak hozzá, ha
elutaztak Franciaországba, és ott megvették. Igaz, egy kis bibi itt is volt, ugyanis azokban az években
meg éppen a francia hatóságok tiltották a re-gény kivitelét, átszállítását a határokon − így ha egy
amerikai turistánál a francia vámosok találtak belőle egy példányt, elkobozták. De ha nem vették
észre, akkor a „tiltott gyümölcsöt” a bátor olvasó már gond nélkül be-vihette az USA területére, ebben
őt senki nem akadályozta meg…

Végül is három-négy évvel az első franciaországi megjelenése után Nabokov műve odakerülhetett az
amerikai olvasók könyvespolcaira is.

Nem kétséges, hogy mindmáig ez a mű élvezi a legnagyobb sikereket, és ez övezi a legszélesebb körű
érdeklődést Nabokov minden könyve között.

A szakirodalomban is van ennek fokmérője: a Lolitával igen sok szakmun-ka foglalkozik. Sokak
szerint máig nem írtak ehhez fogható könyvet, pedig több mint fél évszázad telt el azóta. Néhányan
úgy vélik, éppen azért nem született még egy ilyen könyv, mert Nabokov annakidején olyan jól írta
meg, olyan mélyen szántotta végig a témát, hogy aki hasonló erőfeszítésre adná a fejét, az is elveszti a
kedvét. Vlagyimir Vlagyimirovics ugyanis jó, sőt szinte „túl jó” munkát végzett − amit felülmúlni
szinte lehetetlen…

Tizenhetedik könyv:

N. Mahfuz regénye

Hajlamosak vagyunk azt hinni, mi európaiak, hogy igazi nagy regények csak az európai, vagy az
európai kultúrkörből elvándorolt népek nyelvén, területén szoktak születni. Nem csodálkozunk, ha egy
latin-amerikai író világhírnévre vergődik (és az utóbbi évtizedekben több ilyen is volt), hisz spanyolul
vagy portugálul ír, vagyis „a mi emberünk”, valamilyen értelemben innen való ő is. Az ausztrál, az új-
zélandi, az amerikai, a kanadai, a dél-afrikai szintén. Tudjuk, hogy van kínai, japán, koreai stb.
irodalom is, ezen nem csodálkozunk. De az iszlám országokat a mi kultúránktól nagyon eltérőnek
tartjuk, ezen belül az arab irodalomból csak néhány réges-régi művet tartunk számon − Korán,
Ezeregyéjszaka meséi − és ezzel számunkra vége is van ennek a sornak.

Pedig a huszadik századi modern arab irodalom sokkal érdekesebb, mint hinnénk. Európai irodalmi
befolyásra is születtek művek, létezett vagy száz éve egy szír-amerikai irodalmi iskola, és erősen eltér
egymástól az Európá-

hoz közelebbi, valaha gyarmati sorban levő észak-afrikai, és a fehérek befolyásától mentesebb egyéb
arab országok irodalma. Nem árt tudnunk azt sem, hogy ahogyan nem létezik „kínai nyelv” sem −
csak négy nagyobb nyelvjárás, amelynek beszélői csak minimális szinten értik meg egymást, inkább
írásban érintkeznek, lévén, hogy az írásjelek azonosak mindegyik nyelvben − úgy az arabban is erős
eltérések vannak, és csak főbb dialektu-sából van legalább hét (délarab, iraki, szír, palesztinai,
egyiptomi, maghrebi /észak- és nyugat-afrikai/, máltai), és akkor még nem is említettük a kisebb,
elszigeteltebb tájnyelveket.

Az 1930-as évektől, főleg Észak-Afrikában megindult egy modernebb, realista irányzat is − ennek
egyik harcosa volt e fejezet egyik főszereplője, Mahfuz. Egyiptomi, szíriai, iraki szerzők mellett a
modern arab irodalom a huszadik század második felében még a volt francia gyarmatokon, Tunézi-

ában és Marokkóban is fejlődött, nem szólva a jordániai és szudáni ágazatáról. Érdemes megjegyezni,
hogy az észak-afrikai, vagyis az úgynevezett Maghreb-országokban nemcsak arabul, hanem az
ismertebb írók franciául is írtak, írnak.

Nadzsib (Nagib) Mahfuz (a nevet írják hosszú ú-val is) Kairóban született 1912-ben és 1988-ban
Nobel-díjat is kapott. Vagyis az „európai kultú-

ra” is elismerte a teljesítményét.

Az egyiptomi író főleg történelmi és mai témájú regényekkel tűnt ki. El-sősorban saját városa, Kairó
érdekli, az ott lakók közül pedig az úgynevezett „kispolgárok” élete. Legfőbb műve az a trilógia,
amelyben egy kairói kereskedőcsalád három nemzedékének történetét mutatja be korszakokon átívelő
módon. A többi könyve is jobbára a kairói utcákon, házakban, a Nílus partján játszódik. Nem árt
hozzátenni, hogy ő volt az első arab író, aki Nobel-díjat kapott.

Az „ A-hlad haratina” című regényét általában „ Gyerekek a mi utcánk-ból” címmel fordítják és adják
ki. Van neki még ezen felül közel negyven másik könyve is. Sok novellát ír, ezek is népszerűek.
Igazából azt lehet mondani, hogy még a huszonegyedik század elején is ő a legismertebb arab író −
nemcsak a maga nyelvi közösségében, de azon kívül is. Ez utóbbi téren kétségtelenül sokat segített
neki a megérdemelt Nobel-díj.

A „Gyerekek a mi utcánkból” egy elképzelt utcáról szól, de persze tele van allegóriákkal, így
szerepelnek benne Ádám és Éva, Mózes, Jézus, Mohamed, Káin és Ábel is… A regényt a szerző több
cselekményszinten ját-szatja. Ugyanakkor a könyv tele van nosztalgiával, hiszen az idősödő író saját
gyerekkorát is felidézi benne. Ráadásul fel-felvillan a három nagy vallás: a judaizmus, a
kereszténység és az iszlám története. Ugyanakkor felfogható úgy is, mint egy, az arab világban igen
kedvelt mese − felnőtteknek is. A szerző kiáll a vallási türelem mellett és a politikai elnyomás ellen.
A regény szereplői nemcsak nevükben hasonlítanak bizonyos bibliai és Biblián kívüli hősökre, hanem
sorsukban is. A könyv igen mozgalmas, egész nemzedékek harcolnak, élnek, szeretnek, gyilkolnak és
halnak meg benne. Itt-ott néha felismerhető Jézus vagy Mohamed és más „próféták”, akik itt most
egyszerű városnegyedbeli emberekként bukkannak fel.

A regény eleinte folytatásokban jelent meg egy lapban. Mondhatni

„természetesen” azonnal szálka lett a konzervatívok szemében. 1959-ben az „ Al-Ahram”, vagyis a „

Piramisok” című politikai napilap kezdte közöl-ni, amelynek az akkori kormánnyal is voltak
kapcsolatai. Nem ok nélkül nevezték ezt az újságot akkoriban „félhivatalosnak”.

Könyvek ritkán váltanak ki utcai tüntetéseket − de Kairóban ez történt nem sokkal később. Az ortodox
iszlámhívők fenyegető tömegben jelentek meg az utcákon, felvonultak a lap szerkesztősége elé, és
erőteljesen követelték: azonnal hagyjanak fel a regény közlésével! A legjobban az fájt nekik, hogy
Mahfúz − szerintük − azt sugallta, hogy az Isten (nevezzék bár-hogyan és bármelyik hívő tartsa is őt a
magáénak) már halott! Ezzel az ortodox hívők semmiképpen sem tudtak kibékülni. Nem is tehették,
hisz ők voltak azok, akik minden kultúrában a legjobban ragaszkodnak a hagyományokhoz, ezért
nekik van a legnehezebb dolguk, hisz minden kisebb változást ellenezniük kell. Tudják ugyanis
tapasztalatból, hogy a kis változás engedélyezése hamarosan még több kicsi és végső soron nagy
változá-

sokat vonz maga után.

A dolog odáig fajult, hogy magának az államelnöknek, Nasszernek kellett közbelépnie! És Nasszer
ezúttal pozitívan nyilvánult meg. Utasítást adott a főszerkesztőnek − aki mellesleg régi barátja és
politikai szövetsége-se volt −, hogy ne engedjenek a fundamentalistáknak, közöljék a regényt az
utolsó betűig, minden húzás, változtatás nélkül! Addigra ő már végigol-vashatta a kéziratot és tudta,
mit csinál. Az „Al-Ahram” tehát kitartott és a könyvet bárki elolvashatta, aki azokban a hetekben
megvette a napilapot.

Ez persze nem fékezte meg a fundamentalistákat. A nagytekintélyű kairói Al-Azhar mecset

vallástudósai − az ő véleményük az egész iszlám világban számít − a könyvet istenkáromlónak, a
szerzőt eretneknek bélyegezték.

(Nem hangzik ez ismerősen..? Hisz ugyanezt nyilatkoztatta ki pár száz évvel korábban a katolikus
egyház is Galilei, Bruno és mások esetében.

Mégis igaza lenne azoknak, akik szerint az efféle magatartás oka bizonyos történelmi párhuzamban
keresendő. Az európai középkorban a keresztény egyház 1300-1400 éves volt, vagyis középkorát élte
− a hetedik században indult iszlám vallás pedig most van a maga középkorában, tehát azért reagál
pontosan ugyanúgy..!)

Az iszlám tudósok lesújtó véleménnyel voltak hát a regényről. Ez mintegy felhatalmazta a harcos
fundamentalista csapatokat, hogy valóságos propaganda-kampányt kezdeményezzenek a szerző ellen.
Annyit elértek, hogy Egyiptomban a következő évtizedekben, sőt, a huszadik század végé-

ig ez a mű könyv formájában meg sem jelenhetett! Nem akadt kiadó, amely vállalkozott volna, nem
akadt nyomda, amelyik kockáztatta volna, hogy a csőcselék feldúlja, lerombolja, elpusztítsa. A
hatvanas években az akkor a közel-kelet Svájcának számító Libanonban adták ki egy valame-lyest
cenzúrázott változatát, attól kezdve azt úgy kellett becsempészni Egyiptomba és ott titokban
vándoroltak ezek a kötetek kézből kézbe. A

„fundik” persze őrjöngtek, és azon mesterkedtek, hogy megakadályozzák a könyv behozatalát.

Mahfuz attól kezdve az ortodoxok nyílt ellenségévé vált. Húsz évvel ké-

sőbb megint alaposan összetűzött velük, ezúttal nem könyv, hanem egy politikai tette miatt: támogatni
merészelt egy Egyiptom és Izrael között megkötött békét. Emiatt büntetésül számos arab országban
attól kezdve nem adták ki a könyveit.

Ami Európában a legnagyobb kitüntetés egy írónak, és a világ más ré-

szein is azonnal felemeli őt hihetetlen szakmai magasságokba és a társadalmi megbecsülés emelt
szintjére, vagyis a már többször említett 1988-as Nobel-díj − csak olaj volt a tűzre! A konzervatívok
nem szeretik a nemzetközi díjakat, elismeréseket, mert nem szeretnek igazából semmit, ami
nemzetközi − ők csak a nemzeti dolgokért rajonganak. A saját nemzetüket persze mindig többre
tartják más nemzeteknél, akkor is, ha ezt nem vallják be, vagy hazaszeretetnek akarják álcázni. Azt,
hogy Mahfuz munkásságát a világ legrangosabb irodalmi díjával jutalmazták, alapos fricskát jelentett
számukra. Fel kellet fogniok, hogy a világ nem ért egyet velük, a világ számára Mahfuz igenis jó író,
sőt a legnagyobb élő író az egész arab világban, aki jó könyveket ír − ezért kapta a díjat. A
fundamentalisták dühe persze határtalan volt, haragjuk mérhetetlen.

Az általuk olyannyira támadott könyv tiltólistán volt, az egymást követő

kormányok és elnökök a békesség kedvéért inkább listán tartották, nem akarták élezni az amúgy is
rázós politikai helyzeteket. A Nobel-díj után tarthatatlan lett a tiltás. Milyen dolog az, hogy amit az
egész világ elismer, azt éppen az író hazájában nem ismerik el? Sajnos a Nobel után a
fundamentalisták felújították támadásukat nemcsak Mahfuz, hanem a szóban forgó könyve ellen is.
Így aztán erre a „tömeges felháborodásra” hivatkozva a hatóság továbbra sem engedélyezte a könyv
megjelentetését…

Minden lehetséges fórumon, a saját újságjaikban és egyéb médiában folyamatosan támadták az írót és
elmondták őt mindennek. A kiadók mégis próbálkoztak − hiszen hovatovább csakugyan tűrhetetlennek
tartották azt az állapotot, amikor van saját Nobel-díjasuk, de annak főművét, amelyért többek között a
díjat is kapta, csak más arab országokban árulják, de az író szülőhazájában nem kapható sehol!
Harminc évvel az első folytatásos köz-lés után végre egy lap megint vállalkozott ugyanarra, vagyis a
folytatásos közlésre − de akkora felháborodást és olyan durva akciókat szerveztek a lap és a mű ellen a
„fundik”, hogy végül is a már idős író kérte, hagyják abba a közlést: nem akarta, hogy tragédiákba
torkolljon ez az ügy.

Mintha mindez nem lenne még elég, Mahfuz ismét összerúgta a port az ortodox iszlámmal, és ismét
egy politikai jellegű nyilatkozata miatt. Akkoriban történt, hogy Rushdira, a „Sátáni versek” írójára
Khomeini ajatollah vér-díjat tűzött ki és minden igazhitűt arra próbált rávenni: öljék meg az írót. No,
ezt Mahfuz már nem nézhette tétlenül, és nemcsak azért, mert egy pályatársa életére törtek a
konzervatívok, hanem mert ellenkezett a véle-mény-szabadságról alkotott nézeteivel is. Nyilvánosan
kikelt az ajatollah lépése ellen, amivel csak annyit ért el, hogy a fundamentalisták most már az ő nevét
is felvésték Rushdié mellé, és együtt kezdték őket emlegetni azok között, akikkel végezni kellene…

Itt már csakugyan veszélybe került az élete. Ezt az ellenfelek sem titkolták. „Ha nem kértek
bocsánatot, meg kell halnotok! ” − harsogta az ortodox média. Sőt, ezekben a konzervatív körökben
egyesek visszamenőleg sajnálni kezdték, hogy harminc évvel korábban nem mondtak ki egyházi átkot
Mahfúzra − mert akkor Salman Rushdie (akiről még lesz szó a könyv végén) már nem írta volna meg
a „Sátáni verseket”, amelyekkel úgymond oly nagy károkat okozott az iszlámnak. Most aztán itt az
akkori mulasztás gyümölcse: egyszerre két ilyen istentagadó eretnekkel kell megküzdeni-

ök..!

És hogy a „fundik” egyáltalán nem viccelnek, annak legjobb bizonyíté-

ka az volt, amikor 1992-ben az ortodoxok agyonlőttek egy másik kitűnő

egyiptomi írót, F. Foudot, aki Mahfuzhoz hasonlóan kiállt az emberi érté-

kek mellett, és ő is határozottan síkraszállt a vallási vagy bármilyen cenzú-

ra ellen. Nem sokkal később a hatóságok egy ortodox összeesküvés nyo-maira jutottak, és megtalálták
azok névsorát, akiket a fundamentalisták ilyen vagy olyan, de leginkább vallási okokból akartak
megölni. A halállis-tán természetesen szerepelt a Nobel-díjas író is…

És később meg is támadták! 1994-ben, a kocsijában ült a háza előtt, amikor több merénylő
megrohanta és egy késsel a nyakába szúrtak. A tette-seket elfogták, a főbb gyilkos-jelölteket fel is
akasztották, a többi börtönbe került. Mahfúz majdnem úgy járt, mint Bruno: a nézeteiért, a könyveiért
halállal lakolt volna, ha nincs több szerencséje. Annyit azonban elértek a merénylők, hogy a
tőrdöfések idegeket sértettek. Attól kezdve az öreg író nem írta, hanem diktálta újabb műveit. Amikor
végre néhány tiltott művét kiadták Egyiptomban, azokat két arab ország kivételével mindenütt
betiltották és nem volt szabad terjeszteni… Ennyit a „felvilágosult iszlámról”, amely a jelek szerint
még mindig nem ismeri (el) a szólásszabadság jogát, amely pedig kijár minden embernek. Arrafelé
csak azoknak, akik az iszlámmal nem ellentétes véleményeket hangoztatnak…

Tizennyolcadik könyv:

A Gulag-szigetcsoport

Ma már senki előtt nem titok az, hogy − szakemberek véleményével egyezően − a Szovjetunió
fennállása idején, vagyis körülbelül 75 év alatt ebben a nagy országban a hatóság sokkal több embert
hurcolt börtönökbe, koncentrációs- és kényszermunkatáborokba, és azokban sokkal többen vesztek
oda, mint a második világháború előtt és alatt a német megsemmisítő táborokban zsidók és nem
zsidók együttesen.

Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin 1918-ban született, matematika-fizika szakos tanár volt már,
amikor kitört a második világháború (ami a Szovjetunióban két évvel rövidebb volt, mint a világ többi
részén, hisz számukra csak a nácik 1941-es támadásával vette kezdetét) és a fiatalember bevonult a
seregbe. Tüzérszázados rangot ért el, de alighogy vége lett a háborúnak, politikai bűncselekménnyel
vádolták meg és elhurcolták egy szovjet koncentrációs táborba, ahonnan csak nyolc év múlva
szabadult. És még örülhetett, hogy egyáltalán sikerült kiszabadulnia, mert a foglyok jelentős része
már sohasem került ki a szögesdrótok mögül.

Az akkori Szovjetunió szinte minden nevezetesebb ipari és egyéb léte-sítményét több tíz millió rab
építette, bár erről persze sehol sem esett szó a hivatalos propagandában. Aki akárcsak a
legjelentéktelenebb módon is szembeszegült a rendszerrel, az 12 éves kortól a GULAG-ra kerülhetett.

Ezekből, a táborokból több tízezer volt − Szolzsenyicin szavaival élve − „A Behring-szorostól a

Boszporuszig”, mint egy szigetcsoport elszórva a hatalmas ország lakatlan területein. Más
statisztikákból tudjuk, hogy az 1930-as 1940-es években, amikor Sztálin utasítására a szó szoros
értelmében milliószámra hurcolták oda nemcsak a rendszer ellenségeit, de „tisztogatás” címén
azoknak híveit, sőt, egész népeket deportáltak vagy megsemmisítés céljából hurcolták őket a Gulagra
− egy időben 4 millió fegyveres őr 18 millió rabot őrzött és dolgoztatott. A náci módszert követve az
őrök ösz-szefogtak a közönséges bűnöző rabokkal, így tartották féken a politikai foglyok tömegeit.
Szolzsenyicin persze sokáig nem gondolhatott arra, hogy megírja mindezt, hiszen a legszigorúbb
diktatúrában élt. De mivel író akart lenni, ez a dolog nagyon sokat foglalkoztatta. Végül egyik
könyvében − „Iván Gye-nyiszovics egy napja”, 1962 − már pedzegette a témát. Ez a kisregény egy
ilyen táborban játszódott, persze az író kerülte a politikai motívumokat és szigorúan csak ahhoz
ragaszkodott, hogy egyetlen tábor egyetlen foglyának egyetlen napját írja le. Sok utánjárásba került,
míg a Sztálin utáni olvadás keretei között ez a könyv megjelenhetett, de persze a hivatalos kritika
nem-tetszését fejezte ki. Pedig abból a könyvből nem derülhetett ki a szomorú valóság, mi is történt
abban az országban, és főleg a „gulágon”, az állami munkatáborokban. A legtöbb szovjet állampolgár
sem ismerte a részleteket, csak akik megjárták e poklokat. Míg a nácik annakidején Zyklon-B gázzal
és krematóriumokkal semmisítették meg ideológiai vagy politikai ellenfe-leiket, addig a szovjeteknél
ugyanazt a sarkkörön túl létesített kényszermunkatáborokban, a foglyokat mínusz 75 Celsius fokban
dolgoztatva érték el. Csakhogy a nácik alig pár évig tehették mindezt, szerencsére, addig a szovjet
táborok több mint 70 évig léteztek (az elsőket mindjárt 1918-ban az ötletgazda, bizonyos Lenin
építette meg…

Iszonyatos kép rajzolódik az olvasók elé Szolzsenyicin könyvét olvasva.

„A Gulag-szigetcsoport” három kötetéből világossá válik, hogy az egész szovjet rendszer csak egy
hatalmas álca. Ott semmi sem volt igaz, az or-szág mellesleg a tizenhatodik század − Rettegett Ivan −
óta folyamatosan sodródik a zsarnokságok tengerén és ez a huszonegyedik századig sem változott. Ott
semmi sem igaz, minden csak „festett”. Szavakban gyönyö-

rű, a valóságban vagy nincsen semmi, vagy ami van, az elrémisztő, kegyetlen és üres. A szerző
nemcsak a saját, de több mint kétszáz másik fogoly emlékezései, levelei, beszélgetései alapján
állította össze művét. Tehát nemcsak arról a nyolc évről van szó, amit személyesen tapasztalt.
Másoktól tudja, és kutatásokat is végzett, hogyan zajlott az élet a táborokban, mennyire nem ért
semmit az emberélet, mennyire ki voltak-vannak szolgáltatva a rabok a hatalomnak, amely viszont
senkit és semmit nem kímélt.

A sztálini időkben volt olyan év, amikor milliószámra végezték ki az embereket vagy küldték ezekbe
a „halálgyárakba”, nemcsak férfiakat, de nők és gyermekek millióit is!

Hogyan lehetséges, hogy erről a szovjet sajtóban megjelenhetett akár csak egyetlen cikk, novella, vagy
kisregény is? Hát úgy, hogy Sztálin buzgó kiszolgálója, sok téren helyettese és cinkosa, Hruscsov,
hogy magát és a szovjet rendszert mentse, megtisztítsa a világ szemében, elhitette úgy az országon
belül, mint kívül, hogy megindult egyfajta olvadás az ötvenes évek végén, le lehet szállni a „múlt
hibáiról”! No persze, azért nehogy sokat mondjanak az elvtársak, meg akárki szóhoz juthasson, abból
csak baja lenne a diktatúrának, amely továbbra is ugyanazokat a módszereket alkalmazta, csak most
csöndben. Akkor kapott a KGB több mint ezer (!) pszi-chiátriai kórházat szerte az országban, ahová a
politikai lázadókat, másként gondolkozókat zárták be és gyógyszerekkel, kínzásokkal roncsolták szét a
személyiségüket − miközben persze több ezer tábor továbbra is működött.

Szolzsenyicin túl későn vette észre, hogy ő maga is áldozata lett ennek az újabb akciónak. Azt hitte,
Hruscsov pártfőtitkár alatt most már mindent szabad, és egyre-másra írta könyveit. Moszkva persze
fékezte a kritika lelkesedését, és amikor 1964-ben Hruscsovot kedves elvtársai egy belső

puccsal kibuktatták a hatalomból, már Szolzsenyicinnel sem bántak kesz-tyűs kézzel. Nem tudhatta az
író, hogy Hruscsov őt is felhasználta a pártbe-li ellenfeleivel vívott közdelemben − sőt, hogy az egész
„olvadás” nem volt más, mint a pártfőtitkár hatalommegtartási küzdelmének része.

Amikor aztán Hruscsov veszített és kirúgták, Szolzsenyicinre teljes publikálási tilalom várt. Ismét
ugyanolyan korszak következett, amit már ismertek az orosz emberek. Nyugati, „normális” országba
belépő ember el sem tudja képzelni, mi az, amikor valakit elhurcoltak egész falujával, vagy
családjával és barátaival együtt, majd elválasztják férjet feleségétől, felesé-

get férjtől, mindkettőjüket a gyerekeiktől, persze bírósági tárgyalás vagy ítélet nélkül, és lehet, soha
többé nem találkoznak, és hírt sem adhatnak egymásnak. Egy koncentrációs táborban találják
magukat, majd egy idő

után közlik velük, hogy tíz évet kaptak. Tíz évig szenvednek kényszermunkán, úgy bánnak velük, mint
az állatokkal, majd amikor végre letelik a tíz év, a tábor parancsnoka saját hatáskörében közli velük,
hogy újabb tíz évet kaptak… és így tovább! Sok rab, ha egyszer elhurcolták, élete végéig nem
szabadulhat. Akiket pedig mégis kiengednek végre a táborból, az sem térhet vissza a civilizációba,
kényszerlakhelyet jelölnek ki számára ugyan-ott Szibériában, vagy más, embertelen éghajlatú helyen,
és attól kezdve ott dolgozhat egy kolhozban, vagy élhet az erdőben, de lakóhelyét nem hagy-hatja el.
Abban a hatalmas országban a polgárok csak különleges és nehezen beszerezhető engedéllyel
utazhattak, úgynevezett „belső útlevél” nél-kül senki sem hagyhatta el a lakóhelyét.

Mint Szolzsenyicin írta − hisz maga is így járt − a „szabadság” csak a két letartóztatás közötti időt
jelölte, nem jelentett soha igazi szabadulást − a szovjet rendszerből nem volt szabadulás. A szerző a
legnagyobb titokban írta ezt a művet, és nem felejtette ki belőle azt sem, hogy miután a sztálini
rendszerben Hitler akkor még hűséges szövetségese, Sztálin a Führer engedélyével és egyetértésével
elfoglalta a balti köztársaságokat − amelyek természetesen „önként csatlakoztak a dicsőséges
Szovjetunióhoz”! − milli-

ószámra hurcolták el azokról a területekről az észteket, litvánokat, letteket, lengyeleket, zsidókat − ez

utóbbiaknak később a Távol-Keleten egy barát-ságtalan zord tájon kényszerlakhelyet jelöltek ki „zsidó
autonóm körzet-ként”. Egész népek tűntek el a Gulag-szigetcsoport feneketlen, halálos bugyraiban.
Megírta azt is, hogyan működtek a táborok. Azt sem hallgatta el, hogy voltak lázadások is a
táborokban − és hogy a hatóság a hadsereg bevetésével hogyan zúzta szét ezeket, százával gyilkoltatva
le a foglyokat.

Talán itt az ideje, hogy jelezzük: a Szovjetunióban és a hozzá hasonló, néhány helyen máig létező
kommunista diktatúrában (Kína, Kuba, Viet-nam, Észak-Korea, Laosz, Kambodzsa) a cenzúra
fogalma mást jelent, mint a nyugati, vagy egyáltalán bárhol elhelyezkedő demokratikus orszá-

gokban. Itt, aki szembekerül a diktatúra bármilyen kicsi és jelentéktelennek tetsző intézményével, az
azonnal szemben áll az egész rendszerrel − és a rendszer ezt haladéktalanul bünteti is. Ilyen helyen
nem úgy van, hogy valakinek megjelenik a könyve, aztán akinek nem tetszik, az felléphet a bíró-

ságon és követelheti a könyv betiltását − akár magánszemély, akár intéz-mény, akár maga az állam.
Demokráciában az állam is kénytelen alávetni magát a játékszabályoknak, például egy bírósági
ítéletnek. De a kommunista diktatúrában az állam maga a bíróság, ezért bíróság használatára nem is
kerül sor, magas rangú hivatalnokok döntenek mindenben. Vagyis ha az állam úgy látta jónak:
Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin nevű állampolgára, aki írónak tartja magát, újabb könyvet írt, de
az állam azt a könyvet nem tartja alkalmasnak arra, hogy az olvasók elé kerüljön, akkor az a könyv
nem jelenhet meg. Mivel csak állami könyvkiadók vannak, hát a tiltás azonnal érvénybe lép, és
egyetlen kiadó sem fogadja el a kéziratot, nem adja ki, a könyv nem jelenik meg. Ilyen egyszerű. Az
író nem fordulhat bírósághoz egy diktatúrában, mert az állam nem kényszeríthető − ilyen pereket a
bíróság nem is vállal. Hiszen a bírók is párttagok − mind, kivétel nélkül, különben nem lehetnének
bírák. Viszont, mint párttagok, a kommunista párt utasításait kötelesek teljesíteni bíróként is, és mivel
az összes vezető pozícióban párttagok ülnek (így volt ez Magyarországon is egészen 1989-ig, ne
legyenek illúzióink!), tehát ez egy zárt rendszer, amelyben nincsenek kitörési pontok. Az állam
vezetésétől kezdve lefelé egy kisvárosi könyvtári igazgatóig, sőt egy gyári művezetőig csak párttag
tölthet be vezető állást, legyen az bármilyen jelentéktelen vezető állás is.

A cenzúra tehát nem szorul rá, hogy elolvassa a kiadásra szánt művet, mérlegelje, majd döntsön. Itt a
cenzúra a gyökereknél kezdődik: bele van építve az emberek fejébe. Mindenki tudja, mit szabad és mit
nem. Legfeljebb olykor-olykor, jobbára belső politikai játszmák eredményeképpen időről időre lehet
egy kicsit tágítani a korlátokon, de az efféle akciókra is mindig reakció a válasz előbb vagy utóbb.
Mivel maga az író is tudja, mi az, amit nem szabad megírnia, vagy meg sem írja − hisz nemcsak hogy
nem adják ki, de emiatt még baja is eshet! Ha mégis megírja, próbálja azt valahol másutt kiadatni.
Ehhez már csak azt kell tudnunk, hogy a Szovjetunióból engedély és ellenőrzés nélkül még telefonálni
sem lehetett külföld-re, nemhogy levelet küldeni − minden küldeményt felbontottak a határokon, akár
kifelé ment, akár befelé jött. De mivel ez sem volt titok, hát akinek igazán fontos volt valami
küldemény vagy információ külföldre juttatása, más utat-módot volt kénytelen keresni.

Egy ilyen szorosra zárt rendszerben természetesen nem volt esélye az írónak. Már csak azért is, mert
tudhatta, hogy a hatalom bármikor lecsaphat rá. Otthon megírta a „Gulágot” és kicsempésztette a
kéziratot (valószínűleg valamelyik nyugati nagykövetség diplomáciai postája révén). Az ilyesmit
persze a rendszer nagyon nehezményezte, hiszen lám, az a ravasz és nyilván ellenséges szándékú −
tehát ellenség − polgár megtalálta a rést a rendszer falán. Aljas, államellenes szándéka tehát
bebizonyosodott, nyilván kapcsolatban áll a Szovjetunióval szemben álló erőkkel, vagyis minimum
kém és hazaáruló, amiért halál jár.

Szolzsenyicin a könyv írását 1968-ban fejezte be. Sikerült a kéziratot lapról lapra mikrofilmre
felvenni és úgy juttatni külföldre. Valamivel ké-

sőbb a KGB felderítette a mikrofilm útját, csak már túl későn − a kézirat kijutott nyugatra. Minderről
akár egy kalandfilmet is lehetne forgatni, ugyanis a film útját emberek vére is kísérte. Sok emberé.

1973 szeptemberében Párizsban − orosz nyelven! − megjelent „A Gulag-szigetcsoport” első kötete! És

Szolzsenyicin még mindig otthon, orosz földön élt. Mondani sem kell, hogy a hatóság hamarosan
lecsapott rá.

Letartóztatták, de mivel felmerült a lehetőség, hogy nyugaton elfogott szovjet kémekért kicserélhetik,
hát otthon gyorsan megfosztották állampolgárságától és kiengedték nyugatra. Gyakorlatilag
kicserélték őt, bár erről akkor nem sok szó esett sem Keleten, sem Nyugaton.

Ettől kezdve a könyv kettős életet élt. Még létezett a Szovjetunió és lé-

teztek a kelet-európai csatlós államok, amikor a „Gulag” így vagy úgy kezdett terjedni ezekben az
országokban is. A több nyelvre lefordított könyveket becsempészték, vagy eleve − mint pl.
Lengyelországban is a Szolidaritás-mozgalom idején és később − titkos földalatti nyomdákban helyi
nyelveken is újranyomták. Másfelől a legtöbb nyugati ember − már aki vette magának a fáradtságot,
hogy elolvassa a háromkötetes és bizony nem egy regény izgalmát kínáló művet −, rádöbbenhetett, mi
is történt és történik tovább folyamatosan a Szovjetuniónak nevezett iszony területén.

Természetesen a könyvet nem engedték be a Szovjetunóba, sem a csatlósok-gyarmatok területére, de a

híre eljutott mindenhová, többek között a rádióadások révén. A cenzúra falai repedezni kezdtek. A
világ kezdte fel-fogni, hogy nem csak Sztálin idejében történtek rettenetes dolgok a Szovjetunióban,
hanem azok folyamatosan végigkísérték Lenintől Brezsnyevig, vagy talán tovább is. A hivatalos
propaganda tehát összeomlott a könyv megjelenése után, hisz napnál világosabbá vált, hogy nem csak
a beteges lelkületű diktátor személyes szeszélye okozta az 1930-as és 1940-es évek tragédiáit, hanem
azok szerves részei minden kommunista rendszernek!

Ahogyan soha sehol katonai, fegyveres erőszak nélkül nem jött létre a kommunista államforma, úgy
az nem is maradhatott fenn erőszak alkalmazása nélkül egyetlen óráig sem. Aki elolvassa a „Gulágot”,
az megérti vég-re, miért is volt a kommunista diktatúra sokkal rosszabb a fasizmusnál. És talán sokak
szemét felnyitja a mai Kína, Kuba, Észak-Korea stb. helyzetére is.

Az még csak érthető volt − a kommunista rezsimek szempontjából −

hogy irtották a Szolzsenyicin-életművet. Az író egyéb könyveit visszamenőleg is kivették a

könyvtárakból. Annakidején a nyugati sajtóban (mert hát hol másutt, ha a keleti sajtó teljes egészében
a pártállam kezében volt) megjelent néhány információ arról is, hogy a hatóságok képesek voltak
rendőrjárőrt küldeni azokhoz az olvasóhoz, akiknél a könyvtári regisztráció szerint a betiltás
pillanatában éppen kint volt olvasásra az „Iván Gyeniszovics egy napja”, és a rémült olvasótól az
egyenruhások kobozták el a művet.

De ez mind semmi, mert még az is megesett, hogy nyugati államok vagy intézmények akarták
betiltatni „A Gulág-szigetcsoportot!” Méghozzá nem másutt, mint az ENSZ-ben…

A hihetetlen történet számos eleme máig nem világos. Az Egyesült Nemzetek Szervezete (amely már
saját nevének sem felel meg, a benne csoportosuló százkilencvenegynéhány ország, vagyis három-
négy kivéte-lével a világ összes országa jelen van, de a legkevésbé sem egyesültek szinte semmilyen
cél elérése érdekében, mindenki másfelé húz) volt az, amelynek könyvesboltjaiból − úgy New
Yorkban, mint Genfben, és talán másutt is − kitiltották a Szolzsenyicin-könyvet! Egyszerűen
megtiltották, hogy azokat ott is árusítsák. A szemfüles sajtó persze neszét vette a dolognak és kitört a
botrány. Kiderült, hogy valóban tilos az ENSZ területén, intézményeiben árusítani ezt a művet − a
Szovjetunió követelésére. Kurt Waldheim, az ENSZ akkori osztrák főtitkára (akiről később kiderült,
hogy a második világháború alatt a megszálló német hadsereg tisztjeként bizonyos „tisztogatásoknál”
segédkezett a Balkánon, ezért le kellett mondania minden funkciójáról és visszavonulnia a
magánéletbe) 1974 nyarán, egy sajtókonferencián kénytelen volt bevallani, hogy az ENSZ-
könyvesboltok kaptak bizonyos „útmutatást” arra nézve, hogy bizonyos műveket ne áru-sítsanak.
Kiderült, hogy a nagy szervezet amúgy is eléggé átláthatatlan működését olyan szabályok is
irányítják, amelyek addig nem kaptak nagyobb nyilvánosságot − értsd: addig nem derültek ki,
elhallgatták őket.

Ilyen volt például az, hogy bármelyik tagállam kérhetett ilyen akciót, ha róla valamilyen leleplező
adat, információ, könyv, film stb. került elő. És itt is ez történt. A belső szabályozás értelmében „egy
tagállam érdekeit, sértő publikációt” bármikor betilthattak az ENSZ intézményeiben. Az még-is
vigasztaló, hogy Waldheim már eleve azért kényszerült összehívni a sajtótájékoztatót és ott elárulni
ezt a belső szabályt, mert csaknem háromszáz újságíró a világ minden részéből tiltakozott az ENSZ-
főtitkárnál az efféle eljárás miatt. Voltak, vannak hát még olyanok, akik érzékenyen reagálnak a
demokrácia minden csorbítására.

A legérzékenyebben maga Szolzsenyicin reagált és azért kis híján a legmagasabb árat fizette.

Tizenkilencedik könyv:

A kémvadász

Mindjárt előre kell bocsátani, hogy a magyar cím nem pontosan fedi az eredetit, amely Spycatcher
volt, de megközelíti azt. Tudomásunk szerint ez a könyv magyarul nem is jelent meg, de ez nem ment
fel minket a nyelvi pontosság követelménye alól. Mindenesetre, mint majd látni fogják a könyv rövid
tartalmi ismertetéséből, kémeket elfogó kémekről (is) van szó, vagyis elhárítók, ellenkémek világában
játszódik a mű.

Az időben már nagyon is közeledünk a huszonegyedik századhoz, hiszen az 1980-as évek végén járunk
ebben a pillanatban. Egyes olvasók számára talán furcsának tűnhet, hogy egy „kémregénnyel”
folytatódik a cenzúra története, amelyben eddig igazán fontos művek szerepeltek jobbá-

ra. Olyanok is, amelyek megváltoztatták a világ, a civilizáció, egyes vallá-

sok vagy más ideológiák sorsát, egyszóval tényleg fontos munkák voltak.

Hogy kerül hát ide most egy kémtörténet..?

Higgyék el, jó okunk volt rá, hogy bevettük ezt a művet is. Először is azért, mert nem kémregény,
hanem dokumentált történet, a valóságot írja le. Másfelől pedig azért, mert egy olyan demokratikus
intézményről szól −

vagy ha úgy tetszik: annak tekintélyét ássa alá! − amelyet sokfelé a világban addig is, azóta is
halálosan komolyan vesznek. Harmadik okunk pedig még jobb: itt ugyanis egy demokratikus
berendezkedésű ország, egy régi hagyományokon alapuló demokrácia kezd küzdeni intézményeivel
egyetlen ember ellen, ami már önmagában is pikáns, de legalább annyira tanulságos. Az „utólagos
cenzúra” követelménye ebben a történetben átmegy valamiféle „előzetes cenzúrába”, ami már komoly
kétségeket ébreszt ama demokrácia gyakorlata iránt.

Hogy a történet teljesen átlátszó és érthető legyen, pár szóval ismertet-nünk kell a körülményeket és
főképpen azt a szervezetet, amelyről szól a könyv. Peter Wright Kémvadásza valóban kémekre
vadászik, mivel igazi kém volt maga a szerző is, és valóban tagja volt az angol kémelhárításnak.

Angliában valaha csak a katonák kémkedtek, ők is csak azért, mert a szükség rákényszeríttette őket.
Egy igazi gentleman nem leskelődik mások után, vélték sokáig a britek, igaz, ez még Conan Doyle és
műve, a Sherlock Holmes-történetek megjelenése előtt volt. A britek később is csak ímmel-

ámmal fogtak bele a kémkedésbe, igazi kémszolgálatuk az első világhábo-rúig nem is volt. Ezt azért
bocsátottam előre, mert meg kell magyarázni, hogy a mai angol polgári kémszolgálat és elhárítás neve
miért kezdődik mindkét esetben az MI (ejtsd: em-áj) betűkkel. Az MI a „military intelligence”,
„katonai felderítés” szavakból származik. Valami okból aztán az egyiknek az angolok az 5-ös, a
másiknak a 6-os fedőszámot adták, így lett a brit biztonsági szolgálat, a „Security Service” fedőneve
MI5 (ejtsd: em-áj-fájv), amely otthon próbálja elkapni a kémeket, vagyis ez az elhárí-

tás. Ezzel szemben a külföldön folytatott kémkedést végző „Secret Service”, vagyis titkosszolgálat
rövidítése az MI6 (ejtsd: em-áj-szix).

Mivel ezt a könyvet kevesen olvashatták, egy kicsit részletesebben ismertetjük a tartalmát. Már csak
azért is szükség van erre, hogy megindo-koljuk vele, miért is reagált a brit kormányzat később Wright
könyvére olyan hevesen, és miért harcolt ellene oly kitartóan, jobb ügyhöz méltó makacssággal, sőt
dühvel, amikor kezdtek napvilágra kerülni az MI5, vagyis a hazai kémelhárítás titkai.

A szerző, Peter Wright ennél a szolgálatnál kezdte pályafutását az 1950-es évek elején. Vagyis akkor,
amikor a hidegháború már javában „dübör-gött” és a nyugati kémelhárítóknak rengeteg munkája lett.
A Szovjetunó akkoriban szabadította rá a nyugati világra a KGB-ügynökök ezreit. Nekik komoly
tapasztalatuk volt már a Nyugat elleni kémkedésben és aknamun-kában, hiszen egy részük már az
1920-as és 1930-as években is Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban tevékenykedett. Elég, ha
csak a Trockij-gyilkosságot megszervező KGB-hálózatra gondolunk, amelynek egyes tagjai később
nagy energiákkal vettek részt előbb az amerikai atom-titkok, majd a hidrogénbomba terveinek
ellopásában. Európában számos politikai gyilkosságot követtek el nemcsak a háború előtt, de utána is,
éppen az 1950-es években. Szovjet, és náluk nagyságrendekkel ügyetlenebb kelet-európai kémek
nyüzsögtek Moszkva megbízásából szinte minden katonai objektum, nemzetbiztonságilag fontos
intézmény, kikötő, stb. kör-nyékén. Volt hát dolguk a brit kémvadászoknak, elhárítóknak is.

Az ötvenes évek közepéig Wright afféle tudósként szerepelt a kémszervezet fizetési listáján. Műszaki
eszközöket szerkesztett a kémek használa-tára. Nem volt nehéz dolga, mert − mint maga vallotta be
később a Spycatcher lapjain − a brit titkosszolgálatok akkoriban még olyan elmaradott műszaki
színvonalat képviseltek, hogy először el sem akarta hinni.

Nem túlzás kijelenteni, hogy a kevés műszaki eszközük, ami volt, az is rég elavult (itt ütött vissza az a
brit mentalitás, amely annak előtte olyannyira elhanyagolta a kémszolgálatokat).

Wright odakerülése idején például a brit titkosszolgálatoknak csak olyan lehallgató mikrofonjaik
voltak, amiket el kellett előbb helyezni a lehallga-tandó objektumok területén, majd valahonnan a
közelben felállítani egy bázist, ahonnan a szerkezetek által közvetített hangokat lehallgathatták és
regisztrálhatták. Wright azt javasolta főnökeinek, hogy ő készít olyan érzé-

keny mikrofonokat, amelyekkel egyáltalán nem kell bemenni a lehallga-tandó objektumba, például
egy idegen nagykövetségre vagy szállodába, vagy bárhová, nem kell előbb becsempészni bonyolult
módon − növelve a lebukás veszélyét − hanem kívülről, sokszor esetleg száz méterről (yardról) is
lehet majd hallani, amit odabent beszélnek a gyanús személyek.

Amikor elkészült az eső ilyen szupermikrofon, Wright a mennyekbe ment − mindenki neki gratulált, ő
volt az intézmény hőse. 1955-öt írtak akkoriban és jutalmul teljesítették a technikus-tudós kívánságát:
igazi ügy-nökké nevezték ki. Több mint húsz éven keresztül aztán tette a dolgát, mint a brit elhárítás
ügynöke − úgy, hogy közvetlen környezete semmit sem tudott arról, hol is dolgozik valójában és mi az
igazi foglalkozása.
A Spycatchernek ez a része tele van mindenféle sztorival. Való igaz, Wright eszközei is sokat
segítettek az elhárítás munkájában, no meg az is, hogy idővel aztán a britek belejöttek a dologba és
egyre több szovjet kémet sikerült elfogniok. Az efféle akciókban olykor Wright is részt vehetett, né-

melyiknek szinte főszereplője is volt.

Például Wright volt az, aki kidolgozta a tervet, hogyan lehet behatolni az egyiptomi köztársaság
londoni követségére, és az ottani rejtjelező gépet lehallgatva, megfejtették annak kódrendszerét, így
aztán, amikor eljött 1956 ősze és a szuezi konfliktus ideje (angol, francia és izraeli katonák tettek
kísérletet a Szuezi-csatorna visszaszerzésére, amit Nasszer egyiptomi elnök államosított és egyiptomi
tulajdonba vett), London pontosan tudta előre, mit tervez a kairói kormányzat. Ahogyan később −
jóval később, persze! − a brit kormány kifejtette: „az elhárítás akkori akciója rendkívüli módon
megkönnyítette a kormány dolgát”. Hát ez kétségtelen − ha tudjuk az ellenfelek minden lépését előre,
és azt is, hogy a mi lépéseinkre hogyan reagálnak, akkor igazából nincs nehéz dolgunk…

Később, az 1960-as években valami megváltozott, és ezt elsősorban a könyv olvasói érzékelhették. A
szerzőnek az akkoriban kinevezett új fő-

nökkel volt baja, aki szerinte nem értette a dolgát, fogalma sem volt a kémelhárításról. Az a bizonyos
főnök vagy eleve lemondott a merészebb akci-

ókról, vagy nem tett eleget az idegen kémek elfogásáért. Wright sugallta is, hogy az illetőt talán
„megvette az ellenség”, mert ennyire tehetetlen és tehetségtelen valójában nem is lehet egy ember −
ezt csak tettetheti…

(Később a hatóságok, éppen a könyvben foglaltak hatására, igyekeztek rehabilitálni az akkor már
nyugdíjas volt főnököt.) Wright könyvében nem csak „sztorik” voltak, hanem ezeknél sokkal véresebb
állítások is, amelyek még évekkel, évtizedekkel később is rossz fényt vethettek és vetettek is a brit
kormányra. Például a szerző leírta a könyvben, hogy az MI6 felsőbb utasításra kidolgozta egy Gamal
Abdel Nasszer egyiptomi elnök elleni ha-lálos merénylet tervét. Mi több, Wright azt is állította, hogy
az akkori brit miniszterelnök, Eden jóváhagyta ezt is, a többit is − mert több alternatív merénylet-
változatot dolgoztak ki Nasszer ellen!

Idővel a lehallgatások kedvelt módszerré lettek az MI6 számára és a ké-

sőbbiek folyamán már az intézmény arra is vetemedett, hogy nem csupán a szovjet intézményeket, a
londoni nagykövetséget és más helyeket hallgat-tak le a brit ügynökök − hanem saját szövetségeseik,
elsősorban Franciaország londoni nagykövetségét is! Hogy erre mi szükség volt, nem egészen világos
− de az annál inkább bizonyos, hogy minderre csak a legfelsőbb engedéllyel, azaz utasítással
vállalkozhatott a szervezet. Igazából ez manapság már − teszem én hozzá a huszonegyedik században
− nem meglepő.

Gyakorlatilag minden titkosszolgálat túlterjeszkedik a számára megállapí-

tott korlátokon és határokon. Ezt meg is teheti, éppen azért, mert titkos szolgálat. Az első jelző
biztosítja számukra azt, hogy csak nagyon ritkán derülhetnek ki a disznóságok, amiket elkövettek, és
arra is csak általában sok évvel a tettek után kerül sor, amikor a felelősök már nem igazán lelhetőek
fel. A másik szó, a „szolgálat” azért nem stimmel rájuk, mert az esetek többségében bizony nem a
hazájukat vagy a kormányukat szolgálják −

nincs a világon még egy szakterület, ahol annyi lehetősége és értelme volna az öncélú játszmáknak,
mint éppen a titkosszolgálatok és elhárítók terü-

letén. Néhány igazán nagy és a világ sorsát itt-ott befolyásolni képes titkosszolgálaton kívül − CIA,
KGB (és utódszervezetei), az izraeli Moszad stb. − a többiek, a kicsik a legtöbbször csak önnön
túlélésükért cseleked-nek. Tevékenységük 90 százalékban abban merül ki, hogy mesterséges ügyeket
kreálnak, amiket aztán „sikeresen megoldanak”, így jelezve a mindenkori kormányoknak,
parlamenteknek, hogy milyen nagy szükség van rájuk, és a következő költségvetési évben se
feledkezzenek meg azokról a milliárdokról, amelyek okvetlenül szükségesek azért, hogy a
titkosszolgálatuk fennmaradjon.

Kemény szavak ezek, de aki sokat foglalkozott a kémszervezetekkel, az óhatatlanul erre a belátásra
juthat. Wright könyvét forgatva is támadnak efféle gondolatok az olvasó fejében.

Visszatérve a könyvhöz: Wright számos botrányos állítást kockáztatott meg a műben. Például az előbb
említett francia követségi lehallgatást. Ké-

sőbb azzal magyarázták ezt az akciót − amikor persze már kénytelenek voltak bevallani londoni
kormánykörökben, hogy a szerző valóban igazat írt − hogy akkoriban próbált Nagy-Britannia
bekerülni a Közös Piacba (az Európai Unió elődjébe) és ott a legnagyobb akadályt Franciaország
jelentette − valahogyan el akarták oszlatni a franciák félelmeit a brit tagságtól, ehhez kellettek taktikai
érvek. És azokat a legjobban úgy próbálták meg-szerezni, hogy lehallgatták a francia követség összes
ki- és bemenő tele-fonvonalait, valamint az éterben elfogdosták a kódolt diplomáciai rádió-

üzeneteket a párizsi külügyminisztérium és a londoni követség között!

A Spycatcher igazi szenzációi azonban inkább arról szóltak, hogy meny-nyire könnyű volt az
ellenségnek behatolnia a brit titkosszolgálatokba!

Nem csak a hírhedt „ötökre” célzott ezzel, azaz Kim Philbyre és társaira, akik mind a legjobb angol
egyetemeken végzett, jó családból származó úriemberek voltak − legalábbis annak hitték őket régi
barátaik, akik egyre magasabb posztokra nevezték ki őket, nem is sejtve, hogy ezeket az urakat vagy
megfertőzte a kommunista eszme, vagy a szovjetek átállították őket a maguk oldalára (például volt,
akit titkolt homoszexualitásával zsarolva).

Ezek az urak sok-sok éven át kettős ügynökök voltak, látszólag a brit titkosszolgálatnak, az
elhárításnak dolgoztak, eközben viszont nemcsak mindent elárultak a szovjeteknek, de még be is
hozták a saját embereiket az MI5-ba és az MI6-ba! Minden akció, amit a brit kémek terveztek és
végre-hajtottak a szovjetek ellen, az „ötök” működésének idején gyakorlatilag a szovjetek tudtával,
nemegyszer azok ellenőrzése alatt zajlott le…

Wright maga aktívan részt vett ezen a nagyszabású, sok éven át húzódó kémvadászaton − mert hiszen
a fentiek ellenére azért a brit titkosszolgálat egy idő után csak rájött, hogy valakiktől minden
információ kiszivárog, és sokáig keresték az „ötöket”! Wright azt sugallta könyvében − merthogy
amikor írta, az ötök közül négy személyazonossága már ismert volt, de az ötödik még valahol ott
lapult a testületben − hogy az a bizonyos hiányzó személy csak egy nagyon magas állású valaki,
titkosszolgálati főtiszt, vezető lehet. Erre egyrészt abból is következtetett, hogy milyen szintű
informá-

ciók szivárogtak át az oroszokhoz − gyakorlatilag csak olyanok, amelyeket a szolgálatban az egyszerű

ügynökök nem ismerhettek és ezért nem is ismertek. Másfelől csak egy ilyen magas állású személy
értesül időben minden akcióról, amit a szolgálaton belüli elhárítás indít a „lék” felkutatására −

így aztán mindig időben reagálhat, eltörölheti a hozzá vezető nyomokat.

Mindez persze egyben azt is okozta, hogy a szervezetnél dolgozó ügy-nökök nem a legjobb kedvvel
végezték munkájukat. Hiszen mindenki tudta, mindenhol suttogták, hogy a főnökök között árulók
vannak, akik közül időnként egyik vagy másik le is bukott. Ne felejtsük el − mondom ezt azoknak az
olvasóknak, akik efféle könyveket nem szoktak a kezükbe venni, és a titkosszolgálatok élete és
munkássága a legkisebb mértékben sem érdekli, pláne nem izgatja őket − hogy itt szoros a kötelék. Ha
egy ügynök az ellenségnek dolgozik titokban, azzal veszélyezteti az összes többi ügy-nök életét. Ha
egyikük elmondja az ellenségnek (teszem azt az 1960-as évek valóságát, vesszük alapul), elárulja a
szovjeteknek, hogy ma éjjel a brit ügynökök itt és itt lesznek ekkor és ekkor, és ilyen módon
próbálnak behatolni valamely szovjet intézmény területére − a szovjetek időben felkészülnek és
lebuktatják, esetleg meg is ölik a behatoló ügynököket. De van ennek véresebb változata is: ha egy
ügynök kétfelé dolgozik, kiadhatja a szovjeteknek azon brit ügynökök névsorát, akik Prágában,
Varsóban, Moszkvában, Budapesten, stb. dolgoznak nekik! Akkor azokat az ottani cseh, lengyel,
orosz, magyar stb. ügynököket a KGB elfogja és rettenetes kínzások után kivégzi.

Az árulás itt tehát azonnal és konkrétan emberéletekben mérhető.

Így aztán nem csodálhatjuk, hogy az efféle események tudatában a brit ügynökök még otthon,
Angliában sem érezték magukat biztonságban, nemhogy külföldön. Ráadásul a külvilág előtt is
nevetségessé váltak ké-

sőbb, amikor Wright megírta ezt a könyvet, hiszen ország-világ megtudhat-ta belőle, hogy bizonyos
időszakban az MI5 olyan volt, mint egy szita −

tele „lékekkel”, lyukakkal, kettős ügynökökkel. Vagyis olyan titkosszolgá-

lat, amely lényegében a szakma szégyene. Olyan emberek gyülekezete, akik nem tudnak titkot tartani,
akiket aránylag könnyen át lehet állítani az ellenség oldalára, akik képesek habozás nélkül elárulni
bajtársaikat és ha-zájukat…

A Spycatcher másik, később rettentő nagy botrányt kiváltó állítása az volt, hogy a titkosszolgálat a
későbbi saját miniszterelnöküket, Harold Wil-sont is lehallgatta. Mert azt a hírt kapta az amerikai
CIA-tól, hogy Wilson miniszterelnök szovjet befolyás alatt áll, valahogyan zsarolják őt a szovjetek, és
ezért nekik dolgozik. A hírről jóval később kiderült, hogy egy olyan magas rangú CIA ügynök adta át
a briteknek, aki később maga is gyanúba került, hogy a szovjeteknek dolgozik. Könnyen lehet tehát,
hogy ezt az egész bonyolult akciót Moszkvában agyalták ki, és Washingtonon keresztül sugallták
Londonnak, így hihetőbb volt. A szovjetek célja egyfelől a Wilson-kormány megbuktatása lehetett,
másfelől az, hogy majd alkalmas pillanatban nyilvánosságra hozzák a dolgot, és ezzel hatalmas rést
ütnek a brit titkosszolgálat tekintélyén, szervezetén. Az ellenfélnek mindig jól jön, ha régi
ellenségüket a saját hazájukban kinevezik, átszervezik, megrendszabá-
lyozzák, megfegyelmezik. Ilyenkor sok ember eltűnik a süllyesztőben, nyugdíjba megy, újak
bukkannak elő, akik viszont nincsenek „képben”, és így Moszkva minden bizonnyal jelentős előnybe
került volna az MI6-el szemben.

Wright mindezt világosan látta és le is írta, miután nyugdíjba ment. A Spycatcher is ekkor ért véget.
És most lássuk mit tett a cenzúra..? Itt ismét egy olyan rendhagyó esettel kerültünk szembe, amelynél
az állami cenzúra tevékenysége nem a könyv megjelenése után, hanem jóval korábban, vagyis a
megjelenés előtt vette kezdetét.

Abban is különbözik ez a könyv az eddigiektől, hogy kétféle cenzúrát alkalmaztak vele szemben. Az
egyik a könyvformában való kiadatását pró-

bálta megakadályozni, ugyanakkor és ezzel párhuzamosan indult kormány-zati akcióval azt is

szerették volna elérni, hogy egyetlen napilap, hetilap, folyóirat, egyszóval semmilyen sajtótermék ne
hozhasson le belőle részleteket. Hiszen ha ezek napvilágra kerülnek, az majdnem ugyanolyan káros
lett volna a kormány szempontjából, mintha a mű könyv alakban kerül a piacra.

Említettük, hogy miután Wright nyugdíjba ment, megírta ezt a könyvet és elküldte egy ausztráliai
kiadónak. Nem véletlenül − a londoni megjelenést maga sem tartotta lehetségesnek. Ausztrália
viszont, bár formálisan brit birtok, majdnem száz százalékig független állam. A kézirat egy példá-

nyát az ausztrál kiadó azonban − némi indokolt óvatosságtól vezéreltetve -

elküldte Londonba a brit főügyésznek. Egyrészt azért, hogy majd a londoni hatóságok kihúzzák belőle
azokat a részeket, amelyek miatt szerintük nem adható ki a könyv, másfelől így elkerülhető lenne egy
esetleges utólagos cenzúra-per.

Így okoskodhatott a kiadó, és történt mindez még 1985-ben. Ám a fő-

ügyész elolvasva a könyvet − gondolom, égnek állt a haja tőle! − arra a belátásra jutott, hogy szerinte
nemcsak, hogy részleteket kéne kihúzni belő-

le, hanem úgy, ahogyan van, „egy az egyben” nem jelenhet meg, mert akkor a brit kormányzat súlyos
károkat szenved.

Az sem utolsó szempont ebben az ügyben, hogy akkoriban éppen Margaret Thatcher, a „Vaslady” volt
a miniszterelnök. A politikus asszony éppen nem sokkal korábban nyerte meg a Falklandi háborút
(amikor Argentí-

na váratlanul és szovjet logisztikai segítséggel inváziós hadsereget küldött a dél-atlanti szigetek ellen,
amelyek régóta brit birtok voltak − a brit flotta és légierő pár hónappal később kiverte onnan az
argentin katonai junta seregét, komoly veszteségeket okozva ezzel Buenos Airesnek) és erősen tá-

maszkodott a hadseregre, a titkosszolgálatokra.

Így hát a főügyész a kormányhoz fordult: mi most a teendő? A brit vezetés összehívta a
válságtanácsot, és az három okot is látott arra, hogy a könyv megjelenését „minden eszközzel”
megakadályozzák. Az első: az állampolgárok elveszítik a titkosszolgálatukba vetett bizalmukat (?), a
má-
sodik: kárt okoz a nemzetbiztonsági érdekeknek, és a harmadik: a szerző

megsérti az elhárítás dolgozóira kötelező titoktartási fogadalmat, amely

„természetesen” még a nyugdíjba vonulás után is érvényes.

Azt hiszem, a harmadik izgatta a legkevésbé a „Vasladyt” és a válságbi-zottság tagjait. Sokkal inkább
az a kép, amely a könyv olvasása közben kibontakozhatott. Az, hogy a brit titkosszolgálatok általában
semmibe veszik a törvényeket (megjegyzem kajánul: mint minden titkosszolgálat szerte a világban),
lehallgatnak idegen diplomatákat, köztük szövetséges or-szágok képviselőit is, végrehajtanak piszkos
akciókat, adott esetben ilye-neket terveznek saját kormányuk feje ellen is. Gyilkos merényleteket
terveznek idegen államfők ellen, és ehhez megszerzik miniszterelnökük jóvá-

hagyását is… Nem tudnak titkot tartani, minden információ kicsorog-kiszivárog, és éppen a
legnagyobb ellenségük képes beépülni a soraikba…

Egyszóval, ez a titkosszolgálat nem igazi titkosszolgálat − sugallhatja a könyv − hanem szánalmas

amatőrök gyülevész serege, akik szinte semmire sem képesek..!

De el kell ismernünk, hogy a brit titkosszolgálat és a kormány nem folyamodott erőszakos

eszközökhöz − a demokrácia igénye azért nagyon is beleívódott már a brit polgárokba. Bár megtehette
volna a kormány, hogy titokban parancsot ad Peter Wright meggyilkolására, mondjuk egy jól szabott
„baleset” áldozatául vélik − de nem ehhez a módszerhez folyamodott.

Hanem egy ausztráliai bírósághoz fordult és kérte, addig tiltsa meg a könyv kiadatását, míg az ezzel
kapcsolatos bírósági eljárás folyamatban lesz.

Mire idáig jutottak a dolgok, már 1986 vége felé jártak − lám, a bírósá-

gok máshol sem dolgoznak túl gyorsan. A bíróság helyet adott a brit kormány kérésének. A könyv
tehát addig nem jelenhetett meg, míg el nem dől, kinek van „igaza”: a szerzőnek, aki ki akarja adni a
saját könyvét, vagy a kormánynak, amely ezt ellenzi, és a könyvet betiltatná?

Lényegében már ez történt előzetesen is: a könyv „tiltás alatt volt”, a megjelenését akadályozták,
blokkolták. Amivel persze a hatóság ismét a szokásos hibát követte el: reklámot csapott a műnek.
Hiszen írt a sajtó a Spycatcherről anélkül is, hogy bárki olvasta volna − de tudni lehetett, miről van
szó. A Thatcher-kormány Londonban nyilván mérlegelte mindezt a kockázatot, és úgy vélte, még ez is
jobb, mintsem hogy megjelenhessen a mű.

A brit kormány jogászai tehát hamarosan Sydneyben, ebben a szép ausztrál városban, a bíróság
termében találkoztak Wright ügyvédeivel, a fehér parókás ausztrál bírák előtt. Addigra a kormány két
okot jelölt meg, ami miatt a mű nem adható ki. Az első természetesen a nemzetbiztonsági érdek volt,
a másik − mégis − az, hogy Wright meg akarta szegni titoktartási esküjét, kötelezettségét. Az
angolszász világban az efféle kötelezettsé-

geket igen szigorúan veszik és volt rá esély, hogy a nemzetbiztonsági érdek emlegetése nélkül,
kizárólag az utóbbi ok miatt is megtilthatja a bíróság a könyv kiadását!

(Mi persze, itt Kelet-Közép-Európában ilyesmit hallva azon törjük a fe-jünket: minek volt ez az egész
hercehurca? Wright miért ment bele hossza-san elnyúló perekbe? Csak azért, hogy aztán, ha legálisan
jelenik meg a könyve, akkor azt akadály nélkül árusíthassák annak várható legnagyobb piacán, Nagy-
Britanniában is? Mi, a világnak ebben a felében 1 perc alatt kitaláltuk volna, hogy a könyvet Máltán
vagy Szingapúrban, vagy Pakisz-tánban nyomatjuk ki, és elárasztjuk vele akár a brit könyvpiacot is,
aztán mire a hatóság felébred, már jó sokan megvették a könyvet és ezért további tiltása értelmét
veszti. No igen, mert mi nem tiszteljük a törvényeket, és −

történelmi okokból − biztosak vagyunk benne, hogy a törvényeket ellenünk hozták, azok idegen
érdekeket szolgálnak (törököt, tatárt, németet, oroszt, osztrákot) és ezért nemcsak meg kell azt kerülni
valami kiskapuk révén, hanem a megkerülésük egyenesen hazafias, követendő és dicséretes
cselekedet…)

A védelem arra hivatkozott, hogy a könyvben szereplő adatok tekinté-

lyes része egy évvel korábban kiadott, másik szerző által írott és a brit titkosszolgálatokról szóló
könyvében már megjelent, és akkor bezzeg a londoni kormány nem tett a mű ellen semmilyen lépést.
Ez azért volt fontos, mert ha így van, akkor a második érv kiüthető: Wright már nem fed fel
semmilyen titkot, nem sérti meg titoktartási fogadalmát, ha arról szól a könyvében, amiről mások is
írtak már korábban. De a kormány jogászai ennek ellenében felhozták azt az érvet, hogy Wright állami
hivatalnok volt, köztisztviselő, akire a titoktartás élete végéig vonatkozik attól függetlenül, hogy
mások mit tettek vagy nem tettek korábban. És különben is, az a bizonyos korábbi könyv a
Spycatcherben tárgyalt eseményeknek csak egy kisebb részére vonatkozott, Wright viszont itt elég sok
egyéb titokról is le akarja rántani a leplet.

A bíróság tempóját illetően: e két vélemény konfrontálása több mint egy hónapot vett igénybe, aztán a
döntés 1986 karácsonya előtt megszületett −

mégis csak a következő év márciusában hozták nyilvánosságra! Ennek lényegét csak röviden foglaljuk
össze. Ugyanis csupán az ítélet indoklása csaknem 300 gépelt oldalt tett ki! A bíróság nem látta
indokoltnak, hogy teljesítse a brit kormány kérését, vagyis hogy határidő nélkül gyakorlatilag örökre
tiltsa meg a könyv kiadását. Úgy találta a bíróság, hogy amit Wright leírt, az a közben eltelt idő −
sokszor húsz-huszonöt, sőt több év − alatt aktualitását veszítette, legalábbis abban az értemben, hogy
az árthatna Nagy-Britannia jelenlegi nemzetbiztonsági érdekeinek. Abban igaza van a kormánynak −
így az ítélet − hogy Wright-nak meg kell őriznie a titkosszolgálat titkait, ugyanakkor az is sokat nyom
a latban, hogy olyan információkat közöl, amelyek szerint a titkosszolgálatok annakidején
törvénytelen eszközökkel is tevékenykedtek. Ez pedig fontosabb érdek, mint az, hogy egy volt kémnek
van-e joga felemlegetni a régi eseményeket. Mi több, nemhogy nem tilthatják be a könyvet, hanem
még a kormány feladata lett volna nyilvánosságra hozni, miket művelt a titkosszolgálat, ugyanis az
állampolgároknak joguk van tudni arról, ha a titkosszolgálatok tilosban járnak!

Hát ez bizony Peter Wright és a Spycatcher teljes győzelmét jelentette.

A kormány viszont bedobta, amit még lehetett. Fellebbezett az ügyben, de fél évvel később azt is
elveszítette. Még akkor is elmentek egészen a legfelsőbb igazságügy intézményéig, remélve, hogy
valahol majd csak elisme-rik London igazát.

A fellebbezésekre nem várva az ausztrál kiadó elkezdte nyomni a könyvet − mire az ügy a legfelső
fórumot is megjárta, negyedmillió példányt (!) adtak el belőle! Az embernek néha olyan érzése van,
hogy ezt az egész per-dolgot azért rendezték, hogy a könyv ingyen hírverést kapjon, és utána tízszer
annyi példányt adhassanak el belőle, mint amennyi elfogyott volna a per nélkül. Bizonyára csakugyan
vannak ilyen esetek is. És most lássuk a beígért másik cenzúra-ügyet. Hiszen nyilvánvaló, hogy amint
híre ment a könyv létezésének, és pláne a gyorsan kezdődő, de egészen 1988-ig elhú-

zódó pernek, a média rávetette magát a témára. Csakhogy ezen a pályán a kormány volt előnyben,
hiszen nem ausztrál vagy indiai, vagy kanadai új-ságoknak kellett megtiltatnia a közlést, hanem hazai,
saját lapjainak. 1986

júniusában a lapok már hírt adtak az ausztrál perről, de még nem közöltek részleteket a kéziratból −
bár elég erőteljesen célozgattak a leendő könyv tartalmára. A londoni bíróságon a kormány elérte,
hogy nemzetbiztonsági érdekre hivatkozva betiltottak minden közlést a Wright-könyvvel
kapcsolatban! Mondanom sem kell, nagy feltűnést keltett az ügy, hiszen ez a vér-lázító eset éppen a
szólásszabadság hazájában történt.

Az akkori mértékadó legnagyobb lapok mindegyike belekeveredett az ügybe, mert a bírósági tiltást
figyelmen kívül hagyva azért csak közöltek részleteket a könyvből. A „Sunday Times” még ahhoz is
elég bátor volt, hogy a tiltás ellenére 1987 nyarán elkezdte részletekben közölni − a szerzőtől nyilván
drága pénzen megszerzett − művet. Persze ekkor megint betiltották ezt is. A kormány résen volt, és
ahol csak felbukkant bármi is, a bírósági segédlettel igen gyorsan, sokszor egyetlen nap alatt (!)
kieszközöl-te a bírósági tiltást. Végülis felemás helyzet alakult ki a sajtóban, mert csak Wright
könyvéből nem lehetett idézni és a mellette szóló érvekkel nem lehetett cikkeket megjelentetni.
Ellenben amelyik újság Wright ellen szólalt fel, azt nem tiltották be. Ez már érthető módon alaposan
felkorbácsolta a hidegvérű angol médiát is. A lapok egyre felsőbb köröknél tiltakoztak az ügyben, ám
érdekes módon minél magasabb bírósági döntés szintjére ke-rült az ügy, annál egyértelműbben álltak
az intézmények a kormány mellé, annak érvelését fogadták el a „nemzetbiztonsági károkról”,
amelyeket állí-

tólag a mű megjelentetése okozna, és melyek ezek szerint szinte végzetes káoszba és pusztulásba
taszítanák a britek államát…

Persze ahogyan az ausztráliai perek zajlottak, úgy találtak a tiltáson ré-

seket a brit lapok. Tudósítóik jelentették a per minden részletét, így azokat is, ahol a könyv
tartalmáról vitáztak a felek a bíróság előtt. így szépen be lehetett csempészni: mi is van a könyvben?
Még London sem tilthatta meg, hogy az újságok beszámoljanak egy külföldön zajló perről…

No persze a világsajtó ekkor már régóta „rágta” az ügyet nagyon részletesen, paradox módon csak a
brit újságolvasók nem tudhatták meg, mi is történik. A kormány itt is határidő nélküli tiltást akart
elérni, vagyis hogy a brit sajtó soha, sehol, semmilyen ürüggyel ne foglalkozhasson a Spycatcherrel.
Ebbe viszont már a bíróságok nem mentek bele. A bírák úgy látták, a sajtónak az a dolga, hogy
megírja, mi történik, és ez súlyosabban esik a latba, mint az, hogy a kormány a saját intézményeinek
hibáit próbál-ja leplezni, rejtegetni. Végül is két és fél évig tartó küzdelem után a kormány a sajtó
frontján is veszített. Mire odáig jutottak, külföldön már szá-

zezrével árulták a Wright-könyv példányait. Aztán eljött az idő, amikor győzött a józan ész, és a
Spycatcher megjelenhetett végre a brit könyvesboltok polcain is.
Huszadik könyv:

Sátáni versek

Ha száz évvel később, mondjuk valamikor a 2100-as években valaki tanulmányozza a huszadik század
irodalmi és politikai életét, aligha fogja elhinni, hogy ilyesmi lehetséges volt, hogy meg is történt.
Egy szürrealista, fantáziadús író, aki Indiából származott el Angliába, ott él régóta és angolul írja
érdekes könyveit − hirtelen a világérdeklődésnek a központjába kerül, mert egy könyve miatt egy
fanatikus vallási vezető, az iráni ajatollah − aki ott egy sajátos „forradalom” nyomán a legsötétebb
vallási erők segítségé-

vel került hatalomra − nyilvánosan megbélyegzi őt. De nem csak megbé-

lyegzi, hanem felszólítja a világ iszlámhívőit, hogy keressék meg az írót, és végezzenek vele! A
biztosabb hatás kedvéért több millió dolláros vérdíjat is felajánl annak, aki végez az íróval.

Ha mindez évszázadokkal korábban történik, tudjuk, meg is esett pár-szor − nem szólhatunk semmit,
azok primitív idők és primitív emberek voltak. De hogy valaki a huszadik század végén − az eset
1989-ben történt!

− járjon így, az nem fér a fejünkbe!

Salman Rushdie az író, a műve pedig a Sátáni versek címet viseli. Tör-ténete sok szálon fut és
meglehetősen bonyolult, egyszerre játszódik több-felé a Földön és különböző idősíkok is fellelhetőek
benne. Szóba kerülnek a modern terroristák, indiai emigránsok, mint maga a szerző is volt − a szerző
későbbi kommentárja-magyarázata szerint ez a könyv „egy emigráns szemével láttatja a világot”.
Főhősei között vannak, akiknek énjét széttépi a kivándorlás, nem élnek már ott, ahol felnőttek, és amit
szerettek, de nem igazán élvezik az életet abban a másik, nyugati világban sem, ahová meg saját
akaratukból költöztek. A végén már egyik világban sem tudnak élni, sehol sem érzik magukat igazán
otthon, mintegy lógnak a semmi-ben Kelet és Nyugat között.

A könyvben a két főszereplő, akik a jó és a rossz harcát személyesítik meg, különféle kalandokat
élnek át sokfelé. A regény közben Mohamed próféta korába is visszaviszi olvasóit, illetve egy
Mohamedhez és sorsához hasonló személy jelenik meg, amint felsőbb sugallatra vallást alapít. Ez itt
kétségtelenül az iszlámvallást megalapító Mohamed próféta története, bár persze kissé „átöltöztetve”.
Csak hát nem mindig Allah sugallja a Prófétá-

nak a leendő Korán szövegét, megesik egyszer, hogy a Sátán is belép az ügybe és néhány részletet ő
sugall, mintha az is Istentől származna. Ezek a regény címét is adó „sátáni versek”. A regényben
Mohamed környékén feltűnnek a prostituáltak is, sőt, az ősi mesterséget űző nők közül egy a Próféta
egyik felesége lesz. Itt csak tizenkét feleségről esik szó, a Mohamed-életrajzokból tudjuk, hogy
tizennégyen voltak (nem egyszerre, az évtizedek során „átfedésekkel”, de sokszor volt egyszerre több
is) és azt is tudjuk, hogy bizony Mohamed prófétának volt két keresztény és egy zsidó felesége is!
Érthető (?) okokból ezeket a tényeket nem szokták túlságosan hangsúlyozni, és ezért iszlámhitűek
milliói nem is tudnak erről.

Hát mondani sem kell, hogy a prostituált feleség, meg az egész könyvből áradó hangulat, Mohamed
próféta kigúnyolása − mert az ellenfelek ezt így érzékelték − máris szembefordította az iszlám
fanatikus, ortodox híveit az íróval. Mások nem láttak benne semmi sértőt, még sokszor maguk a
muzulmánok sem.

A Sátáni versek 1988 őszén jelent meg Angliában. Mivel a szerzőt elő-

zőleg három jól fogadott regényéről ismerték új hazájában, hát a kritikusok alig várták már a
beharangozott könyv megjelenését. Az első recenziók máris nagyon dicsérték a művet. Egyes
kritikusok nem haboztak a „remekmű” szót használni.

De aztán rögtön elolvasták olyanok is, akiknek enyhén szólva nem tetszett a mű, mégpedig annak
„vallásgyalázó tartalma” miatt. Érdekes mó-

don elsőre éppen Rushdie egykori hazájában, Indiában tört ki ellene bizonyos zaj, botrányt kiáltottak
még parlamenti képviselők is. Rögtön kampányt kezdtek a könyv betiltása érdekében. Kilenc nappal a
könyv angliai megjelenése után (!) India kormánya − nehogy az ország iszlámhitű lakosai
zavargásokban törjenek ki − máris betiltotta a könyvet. Egy vámügyi rendeletre hivatkozva
megtiltották a könyv importját Angliából.

Aztán beindult a sajátos „verkli” − az iszlám szervezetek előbb angliai híveiket mozgósították.
Rushdie fenyegető leveleket és telefonhívásokat kapott, a londoni arab nyelvű sajtóban (mert olyan is
van, nem is kicsi) sorra jelentek meg a könyvét és őt bíráló cikkek. Az amerikai iszlám szervezetek
nemcsak a könyv betiltását szorgalmazták, hanem azt is el akarták érni, hogy a szerző kérjen
bocsánatot, és amit a könyvvel addig keresett, azt fizesse be iszlám jótékonysági szervezetek
számlájára. Az angliai muzulmánok csúcsszervezete bíróság elé akarta citálni Rushdie-t, de hát nem
volt olyan paragrafus, amely miatt az iszlám vallást sértő egyént a vádlottak padjára lehetett volna
ültetni. Margaret Thatcher és kormánya, amelyik alig egy évvel korábban még keményen és sokáig
küzdött, hogy a Wright-könyvet betiltsák, és az soha ne jelenhessen meg (lásd az előző fejezetet),
most kijelentette, hogy nem lát okot a Sátáni versek betiltására (talán tanul-tak az előző esetből?).

Nemcsak a szerzőt, a könyvet is elmondták mindennek az iszlámista szónokok. Majd a legfelső iszlám
vallástudományi fórumnak tartott kairói Al-Azhar mecset vezetői is ellene nyilatkoztak meg − ők is
tömény vallásgyalázásnak, a Próféta emléke megbecstelenítésének látták a művet. Szerte mindenfelé
− nemcsak muzulmán országokban − beindult egy gépezet, amely tömegeket vitt az utcára. Még
Amerikában is bombamerényletekkel fenyegették meg azt a kiadót, amely jelezte, hogy hamarosan
kiadja a könyvet. Olyan országokban is betiltották a könyvet „elővigyázatosság-ból”, ahol az még meg
sem jelent. Szerte a világban tömegek vonultak az utcára tűntetni a szerző és műve ellen. Az iszlám
országokban rendre betiltották a könyvet úgy, hogy azt ott senki sem olvasta, nem is juthatott hozzá.

Persze azért az is jellemző, hogy mely országok voltak ezen a téren az el-sők: Szaúd-Arábia, Szudán,
Banglades és hasonlók, amelyek a világban nem éppen haladó szellemiségükről ismertek − még
iszlám mércével mér-ve sem.

És miközben a következő hetekben és hónapokban a könyv irodalmi dí-

jakat kapott, addig vidéki angliai könyvesboltok előtt nyilvánosan égették Rushdie műveit − az
iszlámhívők. Maga Rushdie hiába adott ki közlemé-

nyeket arról, hogy könyve nem vallásellenes − magyarázataira éppen azok nem voltak kíváncsiak,
illetve éppen azokhoz nem jutott el, akiknek szánta.

A legtöbben már a könyv címében is azt a sugallatot látták, hogy a Próféta minden szava, amit
úgymond sugalltak neki, az a sátán szava volt, tehát az egész vallásuk alapjaiban hamis pilléreken
nyugodna − bár Rushdie semmi ilyesmit nem írt le. Voltak nyilvánvaló félreértések is: Rushdie nem
azt állította és nem azt írta a könyvében, hogy Mohamed feleségei prostituáltak voltak, csak azt, hogy
egy bordély tizenkét prostituáltja felvette a Pró-

féta feleségeinek nevét, miközben az igazi feleségek otthon voltak a há-

remben és senki sem állította, hogy ők lettek volna prostik…

Rushdie végső soron azt állította, amin egyetlen európai sem csodálkozik: nincsenek tabuk a vallás
terén sem, sőt, isten és a próféták terén sem.

1989 elejétől kezdve az ügynek halottai is lettek, ami − el kell ismerni −

ritkaság. Egy könyv nem szokott tömegtüntetéseket kiváltani. De Pakisz-tánban sok embert eltapostak
a tiltakozó tüntetések alkalmával, aztán ilyesmi Indiában is történt. Ekkor jelent meg Khomeini iráni
államfő és egyben ajatollah, azaz iszlám vallási vezető a nyilvánosság előtt és jelentette be, hogy meg
kell ölni a szerzőt és vérdíjat is kitűzött a fejére. Először egymillió dollár volt a díj, amit később több
ízben megtoldottak, végül elérte a 2,5 milliót.

Iránban akkora haragot ébresztett a könyv, hogy nem csak a brit nagykövetség előtt tüntettek egész
tömegek éjjel-nappal, hanem a könyvet Angliában megjelentető kiadó összes egyéb könyvére is
bojkottot mondtak ki.

Rushdie két nappal a vérdíj kitűzése után rejtekhelyre vonult − a brit titkosszolgálat őriztette
ismeretlen helyen, éveken át. Csak később kezdett fel-felbukkanni, de igazából még manapság is −
majd' húsz évvel az események után − bujkálni kényszerül, nem mozoghat szabadon a világban.

Valamiféle őrizetre mindig szüksége van és ritkán jelentik be előre, hogy hol fog a legközelebb
felbukkanni.

Olyan tömegjelenetek játszódtak le világszerte, különösen iszlámhitű

országokban, ahol ismét sok ember vesztette életét. Amikor pedig megjelent a könyv az USA-ban,
akkora felháborodás fogadta iszlám részről, hogy néhány nagy könyvterjesztő hálózat „részben
visszavonta” a terjesztést. Kaliforniában több könyvesboltot fel is gyújtottak azok közül, ahol mégis
árusítani merték a művet. (Gondolom, az átlag amerikai mit sem értve állt a történtek előtt, hiszen ő
már az óvodától kezdve ahhoz szokott, hogy mindenki szabadon kifejtheti a véleményét. Remélem, az
égő könyvesboltok látványa azért őket is elgondolkoztatta, miért is ennyire türelmetlen az iszlám,
amely pedig igen megengedő vallásnak hirdeti magát?) Aztán már folyt a harc a mérsékelt és a
fanatikus iszlám szervezetek kö-

zött is. A mérsékeltek ellenezték a Rusdhie-ra kimondott halálos ítéletet, míg a fanatikusok ezt
olyannyira komolyan vették, hogy még Európában is agyonlőttek néhány mérsékelt iszlám mozgalmi
vezetőt… Az iszlám szervezetek csúcsintézménye ugyan nem értett egyet a halálos ítélettel, viszont
felhívta csaknem ötven tagállamát, hogy tiltsák be a Sátáni versek terjesztését, olvasását. Egyes
afrikai muzulmán országokban három év börtönt helyeztek kilátásba annak, akit rajtakapnak a könyv
olvasásán, vagy akár csak birtoklásán. Volt, ahol csak egy hónapot adtak ezért (Indonézia), volt, ahol
börtönéveket és sok ezer dolláros büntetést kaphatott az elvetemült olvasó (Malajzia). Olyan országok
is betiltották a könyvet, ahol csak egy iszlám kisebbség élt, éppen az ő kérésükre − ilyen országok
több kontinensen is akadtak. Végső soron azt lehet mondani, hogy talán a könyv feltalá-

lása óta ez volt az egyetlen mű, amit egyszerre csaknem minden harmadik országban tilos volt
olvasni. És nagy szégyen, hogy erre éppen a huszadik század végén került sor. Persze, az iszlám
naptárakban, mint már említettük, még a 1400-as éveket írják (az ő időszámításuk 622-től datálódik,
amikor Mohamednek az ellenfelei elől Mekkából Medinába kellett „fut-nia”, azaz menekülnie).

Még olyan országokban is tiltották a könyvet, ahol alig élnek muzulmá-

nok. Venezuelában csaknem másfél éves börtönt kockáztatott az, aki olvasta. Japánban be is tiltották
az angol nyelvű verzió árusítását, még néhány, éppen a szabadság felé menetelő kelet-európai, még
éppen szovjet csatlós országban is betiltották a művet. Ugyanakkor azokat a brit és angol hetila-pokat,
folyóiratokat is betiltották, amelyek egyes számaikban a regényről írtak, annak tartalmát taglalták,
netán − pláne! − idéztek is belőle kisebb részleteket…

Ahogyan az lenni szokott, akadtak szépszámmal az említett „tiltó” or-szágokban is, akiknek a
kíváncsiságát csak azért is felkeltette a könyv. Sok pénzt kerestek azok, akik vállalták a kockázatot és
becsempészték a könyv példányait a tiltó országokba. Mondani sem kell talán, hogy ahol meg nem
volt betiltva, ott valóságos bestseller lett belőle. Csak az angol nyelvű ki-adásból az első pár hónap
alatt több mint egymillió példányt adtak el!

Khomeini ajatollah ugyan hamarosan meghalt, de ítélete érvényben maradt, sőt, később kiterjedt
azokra a nem angol nyelvű kiadókra is, amelyek úgy döntöttek, hogy más nyelveken is kiadják a
művet. Több országban halálos merényletek áldozatául estek a Sátáni versek fordítói is. Az
igazsághoz tartozik, hogy tíz évvel később már egy másik iráni kormányzat elhatárolódott Khomeini
egykori ítéletétől, de egyes fanatikus és roppant maradi iszlám szervezetek továbbra is állítják, hogy
kifizetik a két és fél millió dollárt annak, aki végez Salman Rushdie-val, a Sátáni versek szerző-

jével. Minden jel arra mutat, hogy ez a tragikus „játszma” még nem ért véget.
TARTALOM
Előszó

Első könyv: Talmud

Második könyv: Korán

Harmadik könyv: Dekameron

Negyedik könyv: Luther tézisei

Ötödik könyv: Giordano Bruno műve

Hatodik könyv: Galilei tanulmánya

Hetedik könyv: Kopernikusz: „De revolutionibus…” Nyolcadik könyv: Helvetius: De Tesprit

Kilencedik könyv: T. Paine művei

Tizedik könyv: Ragyiscsev „Utazása”

Tizenegyedik könyv: Tamás bátya kunyhója

Tizenkettedik könyv: Bovaryné

Tizenharmadik könyv: Mein Kampf

Tizennegyedik könyv: Lady Chatterly szeretője

Tizenötödik könyv: Nyugaton a helyzet változatlan Tizenhatodik könyv: Lolita

Tizenhetedik könyv: N. Mahfuz regénye

Tizennyolcadik könyv: A Gulag-szigetcsoport

Tizenkilencedik könyv: Kémvadász

Huszadik könyv: Sátáni versek

Nemere István és a Kiadó többi érdekes könyvéről szerezhet tudomást a www.nemere.hu *

www.konyvbarlang.hu * www.ingyenkonyv.hu honlapokon, ahol a régi és újabb könyveket is
megrendelheti.

Minden jogot fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a nyilvános előadás, a rádió- és televízióadás,

valamint a fordítás jogát, az egyes fejezeteket illetően is.

Minden jog fenntartva.

Kiadó: Pallas Antikvárium Kft.,

3200 Gyöngyös, Kossuth L. út 42. (06-37/311-028) Felelős kiadó a Kft. vezetője.

Borítóterv − tipográfia * Miroe Design, 2008.

Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. − 281406

Felelős vezető Pogány Zoltán igazgató

Készült Caxton betűvel, 14 ív terjedelemben

ISBN 978-963-7524-93-6