Professional Documents
Culture Documents
J. R. R. Tolkien - A Gyűrűk Ura 1. - A Gyűrű Szövetsége
J. R. R. Tolkien - A Gyűrűk Ura 1. - A Gyűrű Szövetsége
Douglas A. Anderson
2004 májusa
AZ ÖTVENEDIK ÉVFORDULÓS KIADÁSRÓL
A HOBBITOKRÓL
2
A Borbuggyan folyó tünde-neve.
3
A tündék és a dúnadanok időszámítása szerint tehát úgy kapjuk meg a
harmadkor éveit, ha a megyei időszámítás éveihez hozzáadunk 1600-at
volt és nyájasan termő; noha sokáig parlagon maradt, mielőtt
elfoglalták volna, régebben jól művelték, és valamikor sok
majorsággal, gabonával, szőlőskerttel, erdővel szolgált a ki-
rálynak.
Negyven mérföldet tett ki széliében a Messzi Dombságtól
a Borbuggyan hídjáig, és ötvenet hosszában az északi láptól a
déli mocsarakig. A hobbitok Megyének nevezték el, mert így
illett a thánjuk fennhatósága alatt álló területhez, ahol minden
annak rendje-módja szerint zajlott, okosan szabályozva; a
világnak ebben a derűs zugában élték annak rendje-módja
szerint a maguk okosan szabályozott életét, egyre kevesebbet
törődve a külvilággal, ahol egyre szaporodtak a baljós jelen-
ségek, míg végül is gyökeret vert bennük az a meggyőződés,
hogy Középföldén a béke és a bőség a dolgok rendjéhez tar-
tozik, és jogos kiváltsága minden értelmes teremtménynek.
Ha volt is valami halvány emlékük az Őrökről és azokról,
akik küzdelmes munkájukkal lehetővé tették a Megye hosszú
békéjét, mindez hamarosan feledésbe merült. Élvezték védett
helyzetüket, de már jó ideje nem tudatosan.
A hobbitok egyik ága se volt harcias, egymással pedig
végképp nem harcoltak soha. Valamikor régen persze sokszor
harcra kényszerültek, mert a világ nem irgalmas, és biztosíta-
niuk kellett fennmaradásukat; de Bilbó idejében már ez is
a történelmi emlékek közé tartozott. Már rég nem élt senki,
aki emlékezett volna az utolsó csatára, melyet elbeszélésünk
kezdete előtt vívtak - valójában ez volt az egyetlen, amely a
Megye határai közt zajlott le: a Zöldmezei Csata, m. i. 1147-
ben, amikor Tuk Bandobras megfutamította a betolakodó
orkokat. Még az éghajlat is szelídebb lett, és a kiéhezett far-
kasok, amelyeket hajdanában a csikorgó fehér telek űztek le
északról, már csak az öregek meséiben éltek. így aztán, no-
ha a Megyében elég sok fegyver megmaradt, inkább csak
díszként lógtak a tűzhely fölött és a falakon, vagy a nagyüregi
múzeumba kerültek. Ennek Mathom-ház volt a neve, mert a
hobbitok mathomnak neveztek minden olyan tárgyat,
amit semmire se tudtak használni, de eldobni se akartak. La-
kásaik mindinkább telezsúfolódtak ilyen mathomokkal, és a
legtöbb ajándék, amit kézről kézre adtak, ebbe a kategóriába
tartozott.
A hobbitok népe azonban a jólét és a béke ellenére is meg-
lepően szívós maradt. Ha úgy fordult, nem volt könnyű meg-
rémíteni vagy megölni őket; talán nem utolsósorban azért is
élvezték olyan fáradhatatlanul a földi javakat, mert szükség
esetén le tudtak mondani róluk, és olyan derekasan viselték a
sors, bármiféle ellenség vagy az időjárás csapásait, hogy akik
nem jól ismerték őket, és csak a pocakjukat meg a jól táplált
képüket látták, mélységesen elámultak rajta. Csak lassan jöt-
tek indulatba, és nem pusztítottak semmiféle élőlényt sport-
ból, de sarokba szorítva keményen állták a sarat, és ha kellett,
még értettek a fegyverforgatáshoz. Jól bántak az íjjal, mert
éles volt a szemük, és biztosan célba találtak. Nem csak íjjal
és nyíllal. Ha egy hobbit lehajolt egy kőért, nem ártott minél
gyorsabban fedezéket keresni: a tilosba tévedt jószág ezt na-
gyon jól megtanulta.
Eredetileg minden hobbit a földbe ásott üregekben élt, leg-
alábbis így hitték, és még mindig az ilyesféle lakóhelyeken
érezték magukat a legotthonosabban; de az idők folyamán
másmilyen szállásokkal is meg kellett barátkozniuk. Bilbó
idejében a Megyében már csak a leggazdagabb és a legszegé-
nyebb hobbitok közt maradt fenn a régi szokás. A legszegé-
nyebbek továbbra is a legkezdetlegesebb odúkban laktak, vol-
taképp egyszerű gödrökben, melyeknek csak egy ablaka
volt, vagy egy se; a jómódúak pedig olyasféle üregeket épít-
tettek, mint régente, csak fényűzőbb változatban. De a terep
nem mindenütt kedvezett az ilyen nagyméretű és szerteágazó
alagutaknak (azaz szmiáloknak, ahogy ők nevezték); így az-
tán a mélyebben fekvő és sík területeken a hobbitok, miután
megsokasodtak, a föld fölött is építkezni kezdtek. Lassanként
még a dombos vidékeken és a régebbi településeken, például
Hobbitfalván, Tukbányán vagy a Fehérdombok közti megye-
székhelyen, Nagyüregen is egyre több lett a fából, téglából
vagy kőből épült ház. Ezeket főleg a molnárok, kovácsok,
kötélverők, bognárok és más hasonlók kedvelték, mert a fé-
szer- és műhelyépítés rég meghonosodott a hobbitok
közt, már akkor, amikor egyébként még lakóüregekben lak-
tak.
A tanyaház- és csűrépítés szokását állítólag a
Mocsolyaszeg lakói vezették be a Borbuggyan mentén. Ezen
a vidéken, vagyis a Keleti Fertályban főleg nagy és vaskos
lábú hobbitok éltek, és sáros időben olyan csizmát viseltek,
mint a törpök. Mégis mindenki tudta róluk, hogy nagyrészt
sztúr vér folyik az ereikben, ami arról is meglátszott, hogy
soknak pelyhes volt az álla. A gyaplábúak vagy az irhafakók
közt a szakáiknak még a nyomát se lehetett felfedezni. A
mocsolyaszegiek és azok is, akik később Bakföldön teleped-
tek le, a Folyótól keletre, legnagyobbrészt messze délről jöt-
tek a Megyébe; sok különös hangzású név és furcsa szó élt
köztük, amely másutt sehol se fordult elő a Megyében.
Valószínű, hogy az építőmesterség, sok más mesterséggel
együtt, a dúnadanoktól származott. De a hobbitok közvetlenül
is átvehették a tündéktől, akik annak idején az ifjú embernép
tanítói voltak. A Nemesfaj tündéi ugyanis még nem vándorol-
tak el Középföldéről, és ott tanyáztak messze nyugaton Szür-
kerévnél, valamint másutt is, közelebb a Megyéhez. Három
ősrégi tünde-torony még jól látszott a nyugati végeken túl a
Toronydombokon. Ott csillogtak a holdfényes távolban. A
legmagasabb volt a legtávolabbi, magában állt egy zöld dom-
bon. A Nyugati Fertályban lakó hobbitok azt beszélték, hogy
ennek a toronynak a tetejéről ellátni egészen a tengerig; de
olyan hobbitról nem tudott senki, aki megmászta volna a tor-
nyot. Egyáltalán, csak kevés hobbit látta a tengert a part-
ról vagy hajóról, és még kevesebben jöttek vissza, hogy el-
mondják, amit láttak. A legtöbb hobbit még a folyókra és a
csónakokra is mélységes aggodalommal tekintett, és csak ke-
vesen tudtak közülük úszni. Ahogy pedig múlt az idő a Me-
gye fölött, egyre kevesebbet érintkeztek a tündékkel, félni
kezdtek tőlük, és bizalmatlanok lettek azok iránt, akikkel
mégis dolguk akadt; a Tenger ijesztő szó lett a hobbitok közt,
a halál jelképe, és ők mindinkább elfordították arcukat a nyu-
gati domboktól.
De akár tündéktől, akár emberektől származott az építő-
mesterség, a hobbitok a maguk módján alkalmazták. Egy
csöppet se rajongtak a tornyokért. Rendszerint hosszú, ala-
csony, kényelmes házakat építettek. A legrégebbiek volta-
képp csak a szmiálokat utánozták; ezek száraz fűvel, zsúp-
szalmával vagy tőzeggel voltak fedve, és a falaik valamelyest
kidomborodtak. Mindez azonban csak a Megye hajdankorára
jellemző, és a hobbit építkezés később sokat fejlődött, sok
újítással gyarapodott, amit a hobbitok a törpöktől vettek át,
vagy maguk találtak ki. Az eredeti hobbit építészetre főleg az
emlékeztetett, hogy szívesen alkalmaztak kerek ablakokat, sőt
kerek ajtókat is.
A megyei hobbitok házai és üregei sokszor igen nagyok
voltak, és népes családok laktak bennük. (Zsákos Bilbó és
Frodó, a két agglegény ritka kivételnek számított, de nekik
sok más kivételes tulajdonságuk is volt, például az,
hogy baráti kapcsolatban álltak a tündékkel.) Előfordult, mint
például a nagyszmiáli Tukéknál vagy a bortelki Borbak csa-
ládnál, hogy a rokonok számos nemzedéke élt együtt vi-
szonylag békésen, egyetlen ősi, sokalagútú hajlékban. Annyi
biztos, hogy minden hobbit sokat adott a maga nemzetségére,
és rendkívül gondosan számon tartotta rokoni kapcsolatait.
Terebélyes és bonyolult családfákat rajzolgattak, számtalan
ággal. Ha valaki a hobbitokkal foglalkozik, semmiképpen
sem szabad megfeledkeznie róla, hogy ki kinek a rokona, és
milyen fokon. Ebben a könyvben meg sem kísérelhetjük,
hogy akár a történetünk korabeli fontosabb családok fonto-
sabb tagjainak családfáját összeállítsuk. A Nyugatvégi Piros
Könyv függelékében található családfák maguk is egy kisebb
könyvet alkotnak, és a hobbitokon kívül bárki másnak rend-
kívül unalmasak lennének. De a hobbitok nagyon élvezték az
ilyesmit, ha precízen volt összeállítva: szerették könyv-
ben látni, amit már úgyis tudtak - rendbe rakva, áttekinthető-
en, ellentmondások nélkül.
A PIPAFŰRŐL
A GYŰRŰ MEGTALÁLÁSÁRÓL
4
Lásd a B. függelék végén az 1451., 1462. és 1482. évi bejegyzéseket,
valamint a C. függelék utolsó ábra alján lévő jegyzetet.
gyermekeinek leszármazottai okulhassanak belőle. A legfon-
tosabb másolatnak azonban más a története. Ezt Nagyszmi-
álban őrizték, de Gondorban készült, valószínűleg Peregrin
dédunokájának kérésére, és m. i. 1592-ben fejezték be (a ne-
gyedkori időszámítás 172. évében). A délvidéki írnok a kö-
vetkező jegyzetet biggyesztette hozzá: „Findegil, a király-
nak íródeákja, munkámat bevégeztem IV. 172. esztendőben.”
A másolat minden részletében pontosan megegyezik a Minas
Tirith-i Thán-könywel. Ez viszont a periánok Piros Könyvé-
nek másolata; amely Elessar király megrendelésére készült,
és Peregrin thán vitte el neki, amikor IV. 64-ben visszavonult
Gondorba.
Így tehát a Thán könyve volt a Piros Könyv első másolata,
és sok olyan anyagot tartalmazott, ami később kimaradt belő-
le, vagy elveszett. Minas Tirithben sok jegyzetet fűztek hoz-
zá, és sokat javítottak is benne, főleg a tünde-nyelvekből vett
neveken, szavakon és idézeteken; továbbá rövidített formá-
ban kiegészítették Aragorn és Arwen históriájá-nak azokkal a
részeivel, amelyek nem tartoznak a háború történetéhez. A
teljes históriát állítólag Barahir írta, Faramir helytar-
tó unokája, nem sokkal a király halála után. De a Findegil-
féle másolat mindenekfölött azért jelentős, mert csakis ez tar-
talmazza hiánytalanul Bilbónak „Fordítások tündéből” című
munkáját. Ezeknek három kötete igen nagy tehetségről és
műveltségről tanúskodik; a fordító felhasznált bennük min-
den élő vagy írott forrást, amelyhez 1403 és 1418 között
Völgyzugolyban hozzá tudott férni. De mivel szinte kizárólag
az óidőkkel foglalkoznak, és Frodó ezért nemigen vette hasz-
nukat, több szót mi sem ejtünk róluk.
Miután a két nagy nemzetségnek Trufiádok, illetve
Peregrin lett a feje, és ők fenntartották kapcsolataikat mind
Rohannál, mind Gondorral, a bakvári és a tukbányai könyvtár
sok olyan anyaggal gyarapodott, amit a Piros Könyv-
ben hiába keresnénk. Bortelkén számos munkát őriztek,
amely Eriador és Rohan történelmét tárgyalta. Ezeknek egy
részét maga Trufiádok írta, vagy legalábbis ő kezdte írni, ám-
bár a Megyében főként Megyei füveskönyv-ének köszönhette
hírnevét, valamint Esztendők számlálása című munkájának,
melyben azt vizsgálta, hogyan állítható párhuzamba a megyei
és bríbeli naptár a völgyzugolyi, gondori és rohani időszámí-
tással. Ezenkívül írt egy rövid értekezést A Megye régi szava-
iról és neveiről; ebben főleg azt az érdekes felfedezést gyü-
mölcsöztette, hogy rokonság mutatható ki a rohírok nyelve és
egynémely „megyei szavak”, mint például a mathom, vala-
mint néhány helységnév régi elemei között.
A Nagyszmiálban őrzött könyvek kevésbé érdekelték a
megyeieket, bár az egyetemes történet szempontjából jelentő-
sebbek voltak. Egyiket se Peregrin írta, de ő és utódai sok
kéziratot gyűjtöttek, gondori írnokok keze munkáját, főleg
Elendilről és örököseiről szóló történetek vagy legendák má-
solatát vagy kivonatát. A Megyében csakis itt lehetett kimerí-
tő anyagot találni Númenor történetéről és Sauron felemelke-
déséről. Valószínűleg Nagyszmiálban állították össze az Esz-
tendők krónikáját, 5 a Trufiádok által gyűjtött anyag segítsé-
gével. Bár az ebben közölt dátumok sokszor problematiku-
sak, mégis figyelmet érdemelnek. Valószínű, hogy Trufiádok
sok segítséget és információt kapott Völgyzugolyban, ahol
többször is járt. Elrond ugyan már eltávozott, de a fiai még
sokáig ott éltek, jó néhány nemestündével együtt. Állítólag
Celeborn is oda települt át Galadriel távozása után; de arról
nincs feljegyzés, hogy maga Celeborn végül is mikor távozott
5
A harmadkor végéig terjedő résznek igen rövid kivonatát lásd a B.
függelékben.
Szürkerévbe, utána pedig senki se maradt, aki még emlékez-
hetett volna a középföldi óidőkre.
I. KÖNYV
1. FEJEZET
***
A MÚLT ÁRNYÉKA
A kandallóban ég a láng,
van ágyunk és meleg tanyánk,
de untig bírja még a láb,
sarkantyúnk a kíváncsiság,
találni egy fát, egy zugot,
amiről senki sem tudott.
Szikla, erdő, lomb, virág,
csak tovább! csak tovább!
Hegy és víz az ég alatt,
itt marad! itt marad!
Gilthoniel! Ó, Elbereth!
Mily édes a lehelleted!
Téged idézünk szüntelen,
itt túl a tágas tengeren.
Ó, Elbereth! Gilthoniel!
E fák közt sem felejtjük el,
hogy milyen az a tiszta fény
a messzi Nyugat tengerén.
TORONYIRÁNT A GOMBÁKHOZ
***
Ó, tünde-nép Völgyzugolya,
mint villám vágtatunk oda,
lápon keresztül és kasul,
aztán tovább - vajon hova?
Mikor végre ágyba került, Frodó még sokáig nem bírt el-
aludni. Sajgott a lába. Szerencse, hogy reggel lóháton folytat-
hatja útját. Végül is valami ködös álomba merült: mintha egy
magas ablakból nézne le az összefonódott fák tengeré-
re. Lentről, a gyökerek közül, csúszó-mászó és szimatoló lé-
nyek neszei hallatszottak. Frodó úgy érezte, előbb-utóbb biz-
tos megszimatolják, hogy hol van.
Aztán valami zúgást hallott a távolból. Először azt hitte,
hogy erős szél támadt az erdő lombjaira. Aztán már tudta,
hogy nem a levelek zúgnak, hanem a távoli Tenger; ezt a
hangot éber állapotban még sohasem hallotta, pedig nyo-
masztó álmaiban sokszor visszatért. Hirtelen a szabadban ta-
lálta magát. Fának nyoma sem volt immár. Egy sötét fény-
árén állt, és valami különös, sós illat terjengett a levegőben.
Felnézett, és magas, fehér tornyot látott maga előtt: egyma-
gában állt a hegy tetején. Nagy sóvárgás fogta el, hogy fel-
másszon a toronyba, és megnézze a Tengert. Kapaszkodni
kezdett a hegyre, a torony felé: de akkor hirtelen megvillant
az ég, és mennydörgés hallatszott.
6. FEJEZET
AZ ÖREGERDŐ
Ne csüggedjetek, ó konok,
homályban küzdő vándorok,
hisz örökké nem tartanak
az erdők sem, s kigyúl a Nap,
a lebukó, a felkelő:
vagy itt, vagy ott tűnik elő.
Az erdő elfogy, vége van...
Vége van... nem tudta folytatni, a környezet elnyelte a
hangját. A levegő súlyos lett, fárasztó volt megformálni a
szavakat. Közvetlenül a hátuk mögött valamelyik öreg fáról
nagy csattanással az ösvényre zuhant egy vastag ág. Előttük a
fák mintha összezárultak volna.
- Nem nagyon tetszik nekik, hogy az erdő elfogytáról és
végéről kornyikálsz - mondta Trufa. - Azt ajánlom, egyelőre
hagyjuk a nótát. Várj, amíg kiérünk a túlsó végén: akkor
majd visszafordulunk, és egy fülrepesztő karénekkel búcsú-
zunk tőlük!
Vidáman beszélt, és ha volt is benne szorongás, nem lát-
szott meg rajta. A többiek nem válaszoltak. Nagyon lekonyult
a kedvük. Frodónak egyre nagyobb kő nyomta a szívét, és
minél tovább mentek, annál jobban bánta, hogy mégis kihívta
maga ellen a fenyegető fákat. Már-már azon volt, hogy meg-
áll, és azt javasolja, forduljanak vissza (ha ugyan még lehet-
séges), amikor egyszerre csak fordult a helyzet. Az ösvény
nem emelkedett tovább, és egy jó darabon majdnem vízszin-
tes maradt. A sötét fák félrehúzódtak, szinte egyenes utat
hagytak az ösvénynek. Előttük, de azért még elég messzire,
egy zöld dombtető látszott, fátlanul magasodott ki az erdő
gyűrűjéből, akár egy kopasz fej. Az ösvény mintha egyenesen
oda tartott volna.
***
KÖD A SÍR-BUCKÁKON
A nap állásáról ítélve még korán volt: talán kilenc vagy tíz
óra, és a hobbitoknak eszükbe jutott az ennivaló. Legutóbb
előző nap ettek, délben, az álló kő mellett. Most reggelire el-
fogyasztották, ami a Tornától kapott és vacsorára szánt útra-
valóból maradt, s hozzá még azt is, amit Toma pótlásul ho-
zott. Nem volt valami nagy reggeli (a hobbitok étvágyához
képest), de utána azért sokkal jobban érezték magukat. Mia-
latt ők ettek, Toma felment a buckára, és szemügyre vette
a kincseket. Java részüket halomba hordta: csak úgy csillog-
tak és szikráztak a füvön. Toma rájuk parancsolt, hogy ma-
radjanak ott, „hadd szedjen belőlük bárki, madár, állat, tünde
vagy ember, minden jó szándékú teremtmény”: mert ak-
kor örökre megtörik a bucka varázsa, és a manók soha többé
nem mernek visszatérni. Magának kiválasztott a halomból
egy kék kövekkel díszített melltűt, amely több árnyalatban
fénylett, akár a len virága vagy a kék pillangó szárnya. To-
ma sokáig nézte, mintha valami emlék támadna fel a szívé-
ben, a fejét csóválgatta, és végül azt mondta:
- Csinos kis csecsebecse Tornának és asszonyának! Szép
volt az is, aki hajdanában viselte. Mostantól fogva Aranymag
fogja viselni, de nem feledkezünk meg arról, aki egykor a
gazdája volt!
A hobbitoknak egy-egy hosszú, éles, levél alakú tőrt vá-
lasztott ki: csodálatos ötvösmunka volt mindegyik, piros és
aranyszínű kígyódíszekkel kiverve. Valami különös, könnyű
és erős fémből készültek, tűzragyogású drágakövekkel vol-
tak kirakva, és szemkápráztatóan csillogtak, amikor Toma
kihúzta őket fekete hüvelyükből. Talán ezeknek a hüvelyek-
nek köszönhették, talán a buckán uralkodó varázsnak, hogy
pengéjükön nem fogott az idő, és rozsdátlanul villogtak a
napsütésben.
- Hobbitoknak nem is kell hosszabb kard, mint az ilyen ré-
gi kések - mondta Toma. - Az éles penge jó szolgálatot tehet,
ha a megyei nép keleten és délen vándorol, vagy nekivág a
sötétnek és a távoli veszélyeknek. - Aztán elmesélte, hogy
ezeket a pengéket hosszú évekkel azelőtt kovácsolták a nyu-
gathoni emberek: a Sötét Úr ellenségei voltak, de Angmar
földjén vereséget szenvedtek Carn Dûm gonosz királyától.
- Ma már kevesen emlékeznek reájuk - dünnyögte Toma -,
de néhányan még ma is folytatják a vándorlást: elfelejtett ki-
rályok gyermekei, magányosan járnak; és óvják a meggondo-
latlan embereket a gonosztól.
A hobbitok nem értették a szavait, de valamiféle látomás-
ban felderengett előttük az elmúlt évszázadok sokasága, mint
egy hatalmas, árnyékos mező, amelyen magas és zord férfiak
vonulnak fényes kardokkal, s az utolsónak egy csillag van a
homlokán. Aztán a látomás elhalványult, és ők visszazökken-
tek a valóságos, napfényes világba, ideje volt útnak indulni.
Felszedelőzködtek, összecsomagoltak, megrakták a pónikat.
Új fegyvereik az övükön függtek a zekéjük alatt, eléggé za-
vartan tapogatták, azon tűnődve, vajon hasznát veszik-e va-
lamikor. Addig még egyikük sem gondolt rá, hogy kalandos
útjuk netán harcokba is sodorhatja őket.
VÁNDOR
Kedves Frodó!
Üdvözöl
GANDALF
7
Így nevezték a hobbitok a Nagymedvét vagy Göncölszekeret.
- Átugrik a hold felett! - kuncogta Trufa, miközben becsa-
varta magát a pokrócába. - Elég nevetségesen viselkedtél,
Frodó! De azért sajnálom, hogy nem láthattalak. Gondolom, a
derék bríbeliek még száz év múlva is erről fognak beszélni.
- Reméljük - mondta Vándor. Aztán mindannyian elhall-
gattak, és a hobbitok egymás után álomba merültek.
11. FEJEZET
TŐR A SÖTÉTBEN
Már dél felé járt az idő, amikor elértek az ösvény déli vé-
géhez, és az októberi nap bágyadt, de tiszta fényében meglát-
ták maguk előtt a zöldesszürke kaptatót, amely hídként veze-
tett a domb északi lejtőjére. Úgy döntöttek, hogy azon-
nal elindulnak a dombtető felé, nehogy rájuk sötétedjen. Itt
már nem lehetett rejtőzködni, legföljebb azt remélhették,
hogy az Ellenség, vagy a kémei nem figyelik őket. A dombon
sehol se látszott mozgás. Gandalf talán ott volt valahol,
de semmivel sem árulta el a jelenlétét.
A Széltető nyugati oldalában egy védett horpadást találtak,
ennek az aljában pedig egy serlegforma, fűvel körülnőtt kat-
lant. Samut és Pippint itt hagyták a pónival meg a csomagok-
kal. Csak hárman mentek tovább. Félórai kapaszkodás után
Vándor felért a dombtetőre, aztán Frodó és Trufa is megérke-
zett, fáradtan, kifulladva. A lejtő vége nagyon meredek és
sziklás volt.
Fent a tetőn megtalálták azt az ősi kőgyűrűt, amiről Ván-
dor beszélt: már omladozott és évszázados fű borította. De
középütt egy kis halom állt a kődarabok törmelékéből. Fekete
volt, mintha tűz kormozta volna be.
Körülötte a fű is kiégett, a gyűrűn belül minden megper-
zselődött és összezsugorodott, mintha lángok csaptak volna át
a dombtetőn - de élőlénynek sehol semmi nyoma.
Felálltak a romos kőgyűrű peremére, és körülnéztek: alat-
tuk feltárult a táj, üres volt és jellegtelen; néhány erdős folt
nagyon messze, dél felé; még annál is távolabb pedig itt-ott
valami víz csillogása. Alattuk, a déli oldalon, az Öreg-
út szalagja kanyarodott: a nyugati láthatáron bukkant fel,
majd keleten eltűnt egy sötétebb földgyűrődés mögött. Senki
sem járt rajta. Ahogy szemükkel követték az utat kelet felé,
meglátták a hegyeket: a közelebbi dombok barnák, komo-
rak voltak; mögöttük jóval magasabb, szürke tömbök emel-
kedtek, azokon túl pedig fehér csúcsok villóztak a felhők kö-
zött.
- Hát itt vagyunk! - mondta Trufa. - Nem valami kellemes
és szívderítő látvány! Nincs víz, nincs egy védett hely, ahol
meghúzhatnánk magunkat. Gandalfnak pedig semmi nyoma.
De meg tudom érteni, hogy nem várt ezen a helyen... ha egy-
általán eljutott ide.
- Nem tudom - felelte Vándor tűnődve, és körülnézett. -
Lehet, hogy Bríbe csak egy-két nappal utánunk jutott el, de
ide akkor is elsőnek érkezhetett volna. Tud ő gyorsan is járni,
ha sürgős a dolga. - Hirtelen elhallgatott, mert a tekinte-
te megakadt a halom legtetején heverő kövön: laposabb volt a
többinél és fehérebb is, mintha a tűz elkerülte volna. Vándor
felvette, és ide-oda forgatva megvizsgálta. - Ezt nemrég tették
ide - jelentette ki végül. - Mi a véleményed ezekről a jelek-
ről?
A kő lapos alján Frodó néhány karcolást látott: l// lll
- Mintha egy vonal volna, utána egy pont, azután megint
három vonal - mondta.
- A bal oldali vonal akár egy G-rúna is lehet, vékony ágak-
kal - mondta Vándor. - Lehet, hogy Gandalf hagyta itt, jel-
nek, habár nem biztos. A karcolások nagyon finomak, és va-
lószínűleg nemrég keletkeztek. De az is lehet, hogy vala-
mi egészen mást jelent az egész, és semmi köze hozzánk. A
kószák is rúnákkal írnak, és néha ők is elvetődnek errefelé.
- De feltéve, hogy Gandalf jelölte meg a követ, vajon mit
jelenthet? - kérdezte Trufa.
- Én úgy olvasnám, hogy G3 - felelte Vándor -, ami azt je-
lentené, hogy Gandalf október 3-án járt itt, vagyis három
nappal ezelőtt. Feltehető, hogy sietett és veszélyben forgott,
ezért nem ért rá, vagy talán nem mert hosszabban és érthe-
tőbben írni. Ha így van, résen kell lennünk.
- Jó lenne tudni, hogy ő hagyta-e itt ezt a jelet, még ha nem
is értjük a jelentőségét - mondta Frodó. - Megnyugtatna a tu-
dat, hogy úton van, akár előttünk jár, akár mögöttünk.
- Meglehet - bólintott Vándor. - Én a magam részéről azt
hiszem, hogy igenis itt járt és veszélyben volt. Ezen a helyen
lángok pusztítottak, s erről eszembe jut az a fény, amit három
nappal ezelőtt láttunk a keleti égbolton. Úgy gondolom,
Gandalfot megtámadták itt a dombtetőn, de hogy mi lett a
támadás eredménye, azt már nem tudom. Annyi biztos, hogy
most már nincs itt, tehát magunkra vagyunk utalva: el kell
jutnunk Völgyzugolyba, ahogy tudunk.
- Milyen messze van Völgyzugoly? - kérdezte Trufa, mi-
közben fáradtan körülnézett. A Széltetőről alápillantva tágas-
nak és vadnak látszott a világ.
- Azt hiszem, még senki se számolta meg, hány mérföld az
út az Elhagyott Fogadó-n túl, amely egynapi járóútra van
Brítől kelet felé - felelte Vándor. - Mindenki mást mond, de
senki se tudja, hogy pontosan mennyi. Különös út, és
az emberek örülnek, ha célhoz érnek rajta, bármennyi időbe
telik. De én tudom, hogy a magam lábán hány nap alatt jár-
nám meg, hajó az idő, és nem ér baleset: tizenkét napig tart
innen a Bruinen-gázlóig, ahol az Út keresztezi a Völgyzu-
golyból érkező Zubogót. Nekünk legalább két hétbe telik,
mert azt hiszem, az Úton nemigen járhatunk.
- Két hétbe! - fakadt ki Frodó. - Annyi idő alatt rengeteg
minden történhetik.
- Bizony, rengeteg - bólintott Vándor.
Egy darabig szótlanul álltak a dombtetőn, nem messze a
déli peremtől. Frodó csak ezen az elhagyatott helyen érezte át
igazán, mit is jelent a hontalanság és a veszély. Bárcsak ott-
hon maradhatott volna a kedves, békés Megyében, gondol-
ta keserűen. Lenézett a gyűlöletes Útra, amelynek a nyugati
vége ott van valahol az ő hazájában. Hirtelen arra lett figyel-
mes, hogy két fekete pont mozog az Úton: lassan haladtak
nyugat felé; aztán megint odanézett, és három másik pon-
tot látott, amely kelet felé jött, arra, ahol ők voltak. Frodó fel-
kiáltott, és megragadta Vándor karját.
- Oda nézz - mondta, lefelé mutatva.
Vándor azonnal levetette magát a földre a romos kőgyűrű
mögött, és Frodót is magával húzta. Trufa villámgyorsan
odaheveredett melléjük.
- Mi az? - suttogta.
- Nem tudom, de attól félek, hogy a lehető legrosszabb -
felelte Vándor.
Lassan megint felkapaszkodtak a gyűrű pereméig, és ki-
kandikáltak egy kis hasadékon, két töredezett kődarab között.
Már nem volt olyan világos, mint délelőtt, mert kelet felől
egymás után bújtak elő a felhők, és lassanként utolérték a na-
pot, amely már túljutott a delelőjén. Mindannyian látták a fe-
kete foltokat, de sem Frodó, sem Trufa nem tudta biztosan
megállapítani róluk, hogy micsodák; valami mégis azt súgta
nekik, hogy messze odalent az Úton, a domb lábán túl, Fekete
Lovasok gyülekeznek.
- Igen - mondta Vándor, akinek élesebb volt a szeme. - Itt
az Ellenség!
Kúszva otthagyták megfigyelőállásaikat, és gyorsan elin-
dultak lefelé a domb nyugati oldalán, hogy megkeressék tár-
saikat.
MENEKÜLÉS A GÁZLÓHOZ
Erre Frodónak nem volt mit mondania, így hát sikerült rá-
venni, hogy átüljön Glorfindel fehér lovának nyergébe. A pó-
ni hátára meg felkötötték a többiek terhének java részét, így
könnyebben meneteltek, s egy darabig ugyancsak gyorsan; de
a hobbitok mind nehezebben tartottak lépést a fáradhatatlan
tündével. Most ő vezette őket, bele a sötétség torkába, egyre a
borús-fekete éjszakában. Se csillag, se hold nem volt az égen.
Megállni csak szürkületkor engedte őket. Pip-pin, Trufa és
Samu már-már elaludt botladozó jártában; még Vándor meg-
görnyedt válla is elárulta, hogy fáradt. Frodó, a nyeregben,
mélyen aludt.
Elvetették magukat a mély hangafűben, pár lépésnyire az
Út szélétől, s nyomban elnyomta őket az álom. Úgy érezték,
alig hunyták le a szemüket, mikor Glorfindel, aki az álmuk
fölött őrködött, fölrázta őket. A nap már jócskán fönn járt az
égen, s a borús éjszaka köde eltakarodott.
- Igyatok! - mondta Glorfindel, s ezüsttel kivert bőrös ku-
lacsából mindegyiküknek töltött egy keveset. Az ital tiszta
volt, mint a víz, teljesen íztelen, hideget, meleget sem éreztek
a szájukban, de ahogy megitták, mintha egyszerre élet és erő
költözött volna a tagjaikba. Ezután még a szikkadt kenyér és
a szárított gyümölcs is (mert más élelmük már nem maradt)
jobban jóllakatta őket, mint a legkiadósabb reggeli, amit a
Megyében valaha ettek.
TALÁLKOZÁSOK
Eärendil, a tengerész
ott éldegélt Avernienben;
nimbrethili fából ácsolt
hajót, hadd szállna a vízen;
lámpásai színezüstből,
színezüstből a vitorlák,
teste ékes hattyú forma,
lobogócskák belobogták.
Tünde-üvegből új hajót
kapott, s mithrilből; ragyogott
orra, nem hordott evezőt,
vitorlát s ezüst árbocot:
lámpása lett a Szilmaril,
lánglobogója, lenghetett,
s hogy ékesítse mind velük,
eljött ő maga, Elbereth,
halhatatlan szárny és örök
körű végzet így lett övé,
szálljon parttalan egeken,
kerüljön nap- s holdfény mögé.
Örök-Egy dús lombjaitól,
hol sok ezüst forrás fakad,
bolygó fény, átrepülte így
a hatalmas Hegy-Védfalat.
Világ-Végtől elfordul ott,
áhítván távoli honát,
suhan, égő fény, árnyakon
csillagszigetként úszik át,
ködök felett közeledik,
kis láng a Nap előtt, lebeg,
csodát látnak hajnalodó,
szürke északfóldi vizek.
A Elbereth Gilthoniel,
silivren penna míriel
o menel aglar elenath!
Na-chaered palan-díriel
o galadhremmin ennorath,
Fanuilos, le linnathon
nefaear, sí nefaearonl
A TANÁCS
***
***
A hobbitok már majdnem két hónapja éltek Elrond házá-
ban, a november is elmúlt, magával vitte az ősz utolsó fosz-
lányait, s már december derekán járt az idő, mikor a felderí-
tők kezdtek visszaszállingózni. Némelyik északon járt,
a Szürke Omboly forrásain túl, az Ettensziken; mások nyuga-
ton, s Aragorn meg a kószák segítségével átkutattak minden
földet a Szürkevíz mentén egészen Tharbadig, ahol a régi
Északi Út egy romváros mellett a folyót keresztezi. Mások
meg keleten és délen jártak; ezek némelyike átkelt a Hegye-
ken s behatolt a Bakacsin-erdőbe, némelyike a hágón át a Nő-
szirom-folyó forrásvidékére tartott, onnét leereszkedett a Va-
don földre, s Nősziromföldén továbbmenve végül egészen
Radagast régi otthonáig, Rhosgobelig jutott. Radagast nem
volt ott; s ezek végül azon a magas hágón át tértek vissza,
amely a Vörösfoki Kapu nevet viselte. Utolsóként Elrond két
fia, Elladan és Elrohir tért vissza; ők igen nagy utat tettek,
az Ezüstér mentén egy különös országba jutottak, de az útjuk-
ról csak Elrondnak számoltak be, senki másnak.
A felderítők sehol nem találkoztak a nyomával, se hírével a
Lovasoknak vagy az ellenség egyéb szolgáinak. Még a Köd-
hegység sasmadaraitól se hallottak semmi új hírt. Gollamot
nem látták, hírét se hallották; de a vad farkasok egyre csak
gyülekeztek s vadászútjaikon már a Nagy Folyóig elcsatan-
goltak. A lovak közül három, úgy látszik, ott rögtön beleful-
ladt a megduzzadt gázló vizébe. Lejjebb, a zúgok szikláin a
felderítők megtalálták öt másik ló tetemét, s egy elrongyoló-
dott hosszú fekete palástot is. A Fekete Lovasoknak más
nyomát nem lelték, s jelenlétük nem volt sehol érezhető. Úgy
látszik, északról eltakarodtak.
- A Kilenc közül legalább nyolcról tudunk valamit - mond-
ta Gandalf. - Biztosra mégse mehetünk, de joggal remélhet-
jük, hogy a gyűrűlidércek szétszóródtak, s most kénytelenek,
ahogy épp tudnak, üresen és alaktalanul visszatérni urukhoz
Mordorba.
- S ha így van, akkor beletelik egy időbe, amíg a vadásza-
tot újrakezdhetik. Az Ellenségnek persze, még más szolgái is
vannak, de mielőtt a nyomukat megtalálhatnák, előbb el kell
jutniuk Völgyzugoly határára. S mi majd teszünk róla, hogy
ne egykönnyen találjanak rá. De most már nem szabad késle-
kednünk.
aranyleveles őszöket
dús túlérett nyarat;
hajnali köd, napfény-ezüst,
szél járja hajamat.
***
UTAZÁS A SÖTÉTBEN
***
Csillagkoronát nézhetett:
Ékkövek így ezüst fonálon,
Remegtek fejénél víz-árnyon.
KHAZAD-DÛM HÍDJA
***
LOTHLÓRIEN
Szürkerévben tünde-hajó
Várt rá napokon át,
Állta a tarajtornyozó
Hullámok rohamát.
8
Lásd F. függelék: A tündék.
A homályból egy kötélhágcsó ereszkedett alá: ezüstszínű
kötélből készült, csillogott a sötétben, s bár vékonynak tet-
szett, kiderült, hogy sok embert megbír. Legolas könnyedén
fölfutott rajta, Frodó lassan követte; utánuk Samu, aki nagyon
igyekezett, hogy ne szuszogjon hangosan. A fa ágai majd-
hogynem merőlegesen nőttek ki a törzsből, s csak aztán len-
dültek fölfelé; de a csúcshoz közel a törzs szétágazott, ott
épült fából az a padozat, amit akkoriban fletnek hívtak;
a tündék meg talannak. A közepén kerek nyílás volt, onnét
nyúlt le a hágcsó, s ott lehetett a padozatra bemászni.
Mikor Frodó végre felért a fletre, Legolas három más tün-
de társaságában üldögélt. A tündék árnyékszürke ruhát visel-
tek, s nem is látszottak a lombok között, csak ha hirtelen
megmozdultak. Fölálltak, egyikük levette egy kicsi, ezüstfé-
nyű lámpa ellenzőjét. Föltartotta, megnézte Frodó arcát, majd
Samuét. Aztán megint lefödte a lámpást, s tünde-nyelven üd-
vözölte őket. Frodó akadozva válaszolt.
- Üdvözöllek! - mondta ismét a tünde, immár a Közös
Nyelven, lassan. - Ritkán szólunk más nyelven, mint a ma-
gunkén; mert mi itt lakunk az erdő szívében, s nem szívesen
elegyedünk szóba más népekkel. Még északi rokonaink is
elszakadtak tőlünk. De akadnak köztünk néhányan, akik el-
mennek idegenbe, híreket gyűjteni, ellenségeinket szemmel
tartani, s ők más népek nyelvét is beszélik. Én is ezek közé
tartozom. A nevem Haldir. Testvéreim, Rúmil és Orophin,
nemigen értik a ti nyelveteket.
De a jöveteleteknek hírét vettük, mert Elrond küldöncei a
Feketepataki Zúgó felé, hazaútban, átmentek Lórienen. Hob-
bitokról - félszerzetről - már hosszú évek óta mit sem hallot-
tunk, s fogalmunk sem volt, hogy Középföldén még él-
nek ilyenek. Nem látszol gonosznak! S minthogy egy tündé-
vel, a rokonunkkal jöttél, elfogadunk barátunknak, mint
Elrond kérte; bár nem szokásunk, hogy idegeneket kalauzol-
junk át az országunkon. De ma éjszakára itt kell már marad-
notok. Hányán vagytok?
- Nyolcán - mondta Legolas. - Én, négy hobbit és két em-
ber; ezek egyike, Aragorn, a tünde-barát, Nyugathonból.
- Arathorn fia Aragorn nevét jól ismerik Lórienben -
mondta Haldir -, s ő az Úrnőnél kegyben áll. Minden rend-
ben. De eddig még csak hetet mondtál.
- A nyolcadik egy törp - mondta Legolas.
- Egy törp! - ütődött meg Haldir. - Ez baj. A Sötét Eszten-
dők óta törppel szóba sem állunk. Neki a mi földünkre nincs
bejárása. Őt nem engedhetem át.
- De ő a Magányos Hegységből való, Dáin megbízható
népének fia s Elrond barátja - mondta Frodó. - Elrond maga
jelölte ki, hogy legyen az útitársunk, s bebizonyította, hogy
bátor és hű.
A tündék halkan tanácskoztak, majd a maguk nyelvén kér-
deztek valamit Legolastól. - Jól van - mondta Haldir. - Meg-
tesszük, bár nem szívesen. Ha Aragorn és Legolas felügyel rá
és jótáll érte, beléphet; de amíg átmegyünk Lothlórienen, be
kell kötnünk a szemét. Most azonban ne vitatkozzunk tovább.
A tieitek nem maradhatnak lenn a földön. Mióta, jó néhány
napja már, nagy horda orkot láttunk Moria felé menni a he-
gyek lábánál, a folyó partján, szakadatlan őrséget tartunk. Az
erdő szélén farkasok vonítanak. Ha ti valóban Moriából
jösztök, akkor a veszély már nem lehet messze. Holnap korán
reggel tovább kell indulnotok.
- A négy hobbit másszon fel ide, s maradjon velünk - tőlük
nem félünk. A szomszéd fán szintén van egy tálán. A többiek
majd ott találnak menedéket. Értük, Legolas, te vagy a fele-
lős. Ha bármi baj van, kiálts! S a törpön tartsd rajta a szemed!
Legolas lemászott, hogy átadja a helyet és Haldir üzenetét
a többieknek; Trufa és Pippin föl is kapaszkodott a magas
fletre. Jócskán kifulladtak, s lerítt róluk az aggodalom.
- Tessék! - mondta Trufa. - Magunkkal hoztuk a te takarói-
dat, meg a mieinket is. A többi terhet Vándor elrejtette egy
jókora levélhalom alá.
- A takarókra semmi szükség - mondta Haldir. - Télen na-
gyon hideg van a fatetőn, bár ma déli szél fúj; de olyan étel-
lel-itallal kínálunk, ami elűzi az éjszaka hidegét, s vannak
tartalék prémjeink és köpenyeink is.
A hobbitok boldogan elfogadták ezt a második (és sokkal
ízesebb) vacsorát. Aztán melegen beburkolóztak, nemcsak a
tündék prémtakaróiba, hanem a magukéba is, és aludni pró-
báltak. De bármilyen fáradtak voltak, Samu kivételé-
vel valamennyiüknek nehezen jött álom a szemére. A hobbi-
tok nem szívelik a magasságot, s még akkor sem alusznak
fenn, ha a házuk történetesen emeletes. A flet nem volt ked-
vükre való hálóhely. Nemhogy fala nincsen, de még korlát-
ja sem; csak egyik oldalt egy könnyű, gallyakból font ellenző,
amelyet aszerint fordítanak, honnan fúj a szél.
Pippinnek még egy darabig nem állt be a szája: - Remélem,
nem gurulok le, ha elnyom az álom ezen a hálófészken -
mondta.
- Ha én egyszer alszom - mondta Samu -, akkor alszom,
akár legurulok, akár nem. S ha hamarabb elhallgatsz, hama-
rabb gurulok le, érted ugye, mit akarok mondani.
GALADRIEL TÜKRE
BÚCSÚ LÓRIENTŐL
***
A NAGY FOLYÓ
A SZÖVETSÉG FELBOMLIK
***