BÍRÓ

ANDRÁS
LILIOMOK,
HOLLÓK,
FÉLHOLDAK


EGY LÓFŐSZÉKELY CSALÁD TÖRTÉNETE A KÖZÉPKORBAN ÉS AZ
ÚJKOR KEZDETÉN

(Tartalomjegyzék)


Scannelte: Szörp 2006. május 20.
Javította: Lilia

 Fülszöveg

Az olvasó az Árpád-kor viharos története után, egy székely család életén keresztül
ismerheti meg a magyar középkor évszázadait. Az Esztelneki család sorsát követve,
emberi közelségbe kerülnek az Anjou-uralkodók, köztük az aranyforintot verető, a
visegrádi királytalálkozót szervező Károly Róbert, a törökverő Hunyadi János, majd
legendás fia, Mátyás király. ízelítőt kap továbbá a reformáció hazai évtizedeiből, ott van
Mohácson, és a csata másnapján, a győztes II. Szulejmán sátrában. Kinyílnak Európa
kapui, hogy hőseinket elkísérhessük Ausztriába, Itáliába, Frank honba. A könyv lapjain
fölbukkannak gyilkos szándékú nők, elszánt szépasszonyok, havason élő, szende szüzek
és persze, hűséges feleségek. Bíró András új könyve élvezetes olvasmány a történelmet, a
családregényeket kedvelőknek. Mi több, honi regényirodalmunk egyik erőteljes új hatása.
 ELSŐ RÉSZ
IMRE FIA BÉLA, LILIOM VÉDŐJE


„Ahová az arany pereg, oda gyülekszik a hatalom.
E kettőt csak a fegyver védheti meg. Ha ez hiányzik,
elsőként az arany pereg el, majd páraként libben el
a hatalom…”
 1.

Erdély székvárosában, Gyulafehérvárott, ezen a napon is úgy folyt az élet, mint szokott. A
belvárosban gyakrabban sétáló városlakó mégis megállapíthatta: a kancellária épülete
körül nagyobb a nyüzsgés, mint tegnap vagy tegnapelőtt volt. Cifra vértezetű lovasok
érkeznek a palota elé, és szolgák hada verseng egymással: ki kösse bé a vajdaság
vendégistállójába az imént érkezett nagyúr lovát?
Odabent, a nehéz levegőjű emeleti tanácsteremben kora reggel óta folyik a tanácskozás.
[1]
Most éppen Kán László , Erdély vajdája vágott bele a szóáradatba.
– Nem és nem! – kiáltott fel ingerülten, majd felugorva a vádlijával akarata ellenére
maga mögé lökte a topolyafából készült karszéket, amely nagyot csattant a padlaton. Két
teremszolga ugrott oda s emelte föl azt a vaskos, karfáin és ülőkéjén bársony-pakolású,
trónushoz hasonlatos karszéket. A trónus birtokosa előre dőlve, két karjára támaszkodva
nehezedett rá az asztalra. Sütőlapáthoz hasonlatos tenyerén az ujjak, akár a héjamadáré,
mielőtt az áldozatát megragadni készülne, szétterpeszkedtek.
A gyulafehérvári kancellária tárgyalótermének asztalát huszonötén ülték körül olyként,
hogy jobb- és baloldalt összesen két tucat tanácsos foglalt helyet, míg az asztalfőt Erdély
vajdája, Kán László nagyúr birtokolta. Szemét szúrósan járatta végig az urakon s akár a
bika, kifújva magát kérdezte:
– Ki tud ennél jobbat közületek?
[2]
A tekintetek tétova lassúsággal fordultak Aba Márton felé.
Itt, e teremben mindenki tudta, hogy neki kell elsőnek szólnia. Ők itt most akármit is
határoznak, történelmet csinálnak.
Igaz, „csupán” magyar történelmet, de hát ez bizony holnap vagy holnapután kihat egész
Európára. A Temesvárról érkezett királyi követek lent ülnek a földszinti palotateremben,
ahol arra várnak, adja-é Kán László a magyar Szent Koronát vagy sem? Aba Márton, ez a
nagy szakállú s tekintélyű főúr most felállva így szól:
– Arra kértél, uram, mondjunk jobbat annál, hogy „nem!”. Amíg a Szent István
koronáját s a hozzá való ékszereket birtokodban tudod, úgy érzed, hogy a hatalom
kizárólagos birtokosa vagy. De koronás fő kívánsz-e lenni, uram? Sokszor kijelentetted,
hogy – nem! Mire őrzöd tehát ezt a koronát?
Aba Márton, éppen csak lélegzetet vett, majd így szólt:
– Ki kellene használnod a korona ittlétét és feltételeket szabnod. Kiadod a koronát, de…
És itt kezdődik a Te tiszted, Nagyjóuram!
Kán László eltűnődött. Mártonnak igaza van. Ha feltételek nélkül kiadná a koronát
Károlynak, bizony, sült bolond lenne. Károlyt végül is két római pápa ajánlotta a magyar
királyi trónusra. Az a kettő azóta Istenben megboldogult, de lám, ez az ötödik Kelemen
ugyancsak ajánlgatja őt, méghozzá Velence királyságának bankárai által.
– Urak – emelkedett ismét szólásra Kán László – , jól meg kell gondolnunk: adjuk-é a
[3] [4]
koronát ennek a trónkövetelőnek? Mellette szól az érv: Kelemen pápa , Gentilis bíborosa
által, kiátkozással fenyegetett meg bennünket. Ez a Károly végül is ötödik István
királyunk dédunokájának vallja magát…
– Úgy van! Úgy van! – éljeneztek a tanácsos urak. A vajda fölbátorodott hangjában:
– Miféle biztosítékokat kellene kérnünk a leendő királytól? Ki mondja meg ezt nékem?
A Csernátonból való Domokos Lajos emelte föl jobb kezét. A balt, ha akarta volna is,
használni nem volt módjában. Tíz év előtti bajvívásban szerzett sebében bénult meg az a
bal kar. Méltóságteljesen állt föl és magát kihúzva eresztette ki öblös hangját:
– Nagyon is idejét látom, hogy végezzük be dolgunkat. Bölcs vajdánk, Kán László
nagyúr, kinek erejét, türelmét és meggondoltságát itt most nincsen időm megfelelőképpen
méltatni, s kinek most engedélyét kérem, hogy összefoglaljam az eddig történteket,
melynek végeztével felmutassam a való helyzetet.
A vajda, hiú ember lévén, beleegyezően bólintott.
– Éppen tíz esztendeje, hogy III. Endre királyunk halála után, elsőnek jelentkezett innen
Temesvárról Anjou Károly Róbert, kit Róma püspöke is ajánlott a magyar trónra. Ő
manapság huszonkettedik évét tapossa. Mint trónigénylő megkoronáztatta magát.
Jelentkezett igényével Bajor Ottó, akit ugyancsak megkoronáztak Székesfehérvárott, de
tőle sikerült Neked, Nagyjóuram, visszavenned a szent koronát… A harmadik trónigénylő,
III. Vencel, cseh király, aki, hogy dicséretesebbé váljék előttünk, az idegen Vencel név
helyett a László nevezetet kezdte használni.
– A magvát mondjad, a magvát! – sürgette Őméltósága.
– Igen, Uram, már a végét mondom. Az esztergomi prímás úr őt is megkoronázta
Székesfehérvárott. És most? A földszinti teremben adomázgató temesvári küldöttség azt is
tudatta velünk: ha erőnek erejével visszatartjuk a koronát, a Pápa Őszentsége átka száll
reánk. A nagy dilemma részünkről: reánk szálljon-é ez az átok? – tette fel a szónoki
kérdést, majd helyet foglalt székében.
Kán László az állát vakargatta.
– Javasolom, beszéljük ezt meg alaposan. Kérdem tehát tőletek, urak, akar-é még valaki
közületek szólani?
Aba Márton jelentkezett ismét szólásra.
[5]
– Rövidre fogva a szót, kérdezzük meg Tőle: mennyi pénzt áldoznának itáliai bankárai
[6]
a mi arany– és ezüstbányáink kiaknázására? Itt, ehelyt, Gyulafehérváron, ebben a
teremben mondja el nekünk! És, ha királlyá kíván lenni, mi segítséget ad Erdélynek
különöst, hogy erősebbé tegye várainkat, jobbá a fő kereskedelmi útjainkat, tágasabbá
sóházainkat a folyók romló kikötőiben? És mit kíván adni ezeken felül az országnak?
Mi lészen hát most? Kán László tán a vár tömlöceinek legmélyére taszítja e bölcs öreget,
ki ily arcátlanságokat mondott ki: üljön Erdély vajdája tárgyalóasztalhoz e
trónkövetelővel?!
A tárgyalóasztal jobb oldalának utolsó székében egy szöghajú és szakállú fiatalember
foglalt helyet. Értelemtől sugárzó tekintetét egy pillanatra sem vette le uráról, Kán
Lászlóról, kit éppen három éve szolgált. Hivatalosan írnokként működött. Latin, olasz és
germán nyelven írt és fogalmazott leveleket Rómába, Bizáncba, Velencébe, Krakkóba és
Prágába szintúgy, mint Bécsbe vagy a kölni apátúr címére. Tiszte volt ott ülni minden
fontos tanácskozáson, majd rövid penzumba áttenni az ottan hallottakat, s azt urának egy
idő után emlékeztetőül felolvasnia. Esztelneki Béla – így hívták a fiatalembert – soha egy
mukkanásra sem hallatta szavát ezeken a tanácskozásokon. Tiltva nem volt neki a beszéd,
de eredendően tudta és betartotta az íratlan regulát: az írnok mindig nyissa ki szemét,
fülét, jegyezze föl, mi szükséges, de csukva tartsa a száját.
És volt más tiszte is. Ura megbízta senkire nem tartozó dolgainak intézésével. Soha
senki nem tudott meg semmit ezekről a dolgokról. Kevés beszédű ember lévén sosem
beszélt, csak mosolygott. Sokatmondóan, kedvesen… Így tett most is. Ült helyén s olykor
egy-egy szót jegyzett föl árkusára.
Kán László felemelkedett, de most méltóságteljesen, mint ki tudatában van annak, hogy
mily történelmi döntésre szánta el magát.
– Tanácsos Urak! – kezdte és kis hatásszünetet tartva folytatta. – Magyarország népe
megérett arra, hogy ismét törvényes királya legyen. Ebben az elhatározásunkban semmi
szerepe sincs annak, hogy Róma tiszteletre méltó püspöke, V. Kelemen pápa úr
kiátkozással fenyegetett meg bennünket! Sokkal inkább sarkall e döntésünkben az, hogy
országunk romlását megállítsuk. Vágynak számosan országunkban birtokos, gazdag
nagyurak, kik prédájuknak tekintik a király nélkül való országot, és életükben, javaikban
háborgatják, sanyargatják népét. Ennek vetünk most véget azzal, hogy bizonyos feltételek
között átadjuk a Temesvárott székelő Károly Róbertnek Szent István becses koronáját.
Éljenzés, taps fogadta szavait.
 2.

Ezerháromszáztíz kora tavaszának egyik hajnalán indult el Károly Róbert Temesvárról
Erdély fővárosába, Gyulafehérvárra. A hajnali ritka ködöt az északnyugatról érkező
szélzuhatag hajtotta el a lovascsapat elől, s szinte élvezet volt embernek, állatnak egyaránt
nagyokat szívni a bizsergető illatokkal teli tavaszi levegőből. A menetben, a vajda
bizalmasaként, ott lovagolt Esztelneki Béla. Valójában apja, anyja és barátai mindig is
Béla néven szólították, holott valójában más néven keresztelték. Születése után, 1281-ben
a keresztségben első névként a Károly, második névként pedig a Béla nevet kapta.
Édesapja, Esztelneki Imre, Erdély kancellárhelyettese később elhagyta a Károly nevet. Így
aztán második, tehát a Béla néven kellett őt neveznie mindenkinek, természetesen az
egész háza népének. Hirtelen a nap is kisütött.
– Igyekeznünk kell! Ha így haladunk, három nap múltán sem érjük el Hunyadot – szólt
oda segédtisztjének, Küsvári Péternek.
– Jeles dolog lenne, ha útközben semmi baja sem esne Károlynak és kíséretének –
jegyezte meg Péter.
Nagy sokára nyitotta ki újra a száját.
– Már ne haragudj, jóuram, ha megkérdem, tudtál-é királyjelöltünkkel szót váltani a mi
dolgunkról?
– Elé se hoztam. Nem kell és nem is szabad ezzel sietnünk. Későbben is ráér ez a mi
húspogácsa dolgunk, ha már a korona a homlokát érintette.
Segédtisztje a fejét csóválta.
– Nem kellene addig várakoznunk. Jobb lenne, ha tudná, hogy mire számíthat
mifelőlünk.
Béla eltűnődött.
– Jegyezd meg – fordult Péterhez, és oktatólag folytatta – csakis a koronázás után!
Illetlenségbe nem lépek! És te sem! Méltatlan dolog lenne most rázúdítani a mi dolgunkat.
Oly apróság ez, mint sasmadárhoz a veréb. Különben is – tette hozzá kisvártatva – ez már
nem is annyira az én dolgom. Inkább a tied, Péterem! Te fogsz majd tárgyalni a királlyal.
– Nem tréfálsz? Ezt komolyan mondod? Már a minap is erősködtél, hogy átadod nekem
ezt az egész húsdolgot… Szinte hihetetlen.
– Átadom. Rövidesen megnősülök.
– És a menyegző, mikor lesz?
– Idejében ezt is megtudod. De most hagyj engem. Látod, intett a hadnagy. Károly
Róbertnek lesz szava hozzám.
Ezzel elrúgtatott Küsvári Péter mellől, megfordulva prüszkölő, ágaskodó lovával.
Néhány perc múltán már leendő királya mellett lovagolt.
Esztelneki Béla jól tudta, mit csinál. Noha nagyjelentőségűnek mondható találmány
birtokában volt, mégsem kívánta ennek rabságos műveletében leélni az életét. Évekig
kísérletezett, amíg rájött, hogy miként is kell csinálnia.
De miről is volt szó? Húszéves volt, amikor az állatkereskedésre adta a fejét. Családi
hagyomány szerint az édesapja ükapja foglalkozott marhakereskedéssel. Az az Esztelneki
Gergely igen jól kitalálta akkoriban! Az országhatárig töméntelen tanyát vásárolt olyként,
hogy azok egymástól egynapi járóföldre estek, s ott a tanyákon hűséges emberei
ugyancsak állatokat neveltek, de nagy tömegben termesztették a zöld, a szálas meg a
szemes takarmányt. Így aztán, mikor a csordát nyugat felé hajtották, útközben nem
kelletett fűbért fizetniök, hiszen ott voltak a saját tanyaszállások.
A lábon vásárra, messzi piacra hajtott marhák már nem sokat hoztak a ládafiába.
Mármint hasznot. Az elfolyt a hajtók kezén-zsebén, a fűbérre kiadott marharészeken, az
esetleges támadó bitangok karikás ostorán, nyílvesszőin.
Mit kell tenni tehát, hogy jó pénz váljék a disznó– és a marhahúsból? Ládákba
csomagolva húspor formájában eladni!
Az uradalmak, udvarházak szakácsnéinak és városokon a polgárasszonyoknak nem kell
bajlódniok sokat, csak kimerni a ládikából annyit, amennyi az ebédhez szükséges, aztán
pogácsákat formálva belőle, kisütni. Kinek hogyan ízlene, kinek melyik udvarház
konyhájának és uraságainak milyen a szokása. Ki lisztben és tojásban megforgatva szereti,
ki csak úgy bő zsírban kisütve és répával, rizzsel tálalva fogyasztja.
És hogyan készítteti Esztelneki Béla és Küsvári Péter úr ezt a húsport?
Hétpecsétes titok az, de mi tudjuk és itt el is mondjuk, már amit kiderítettünk felőle.
Harminc százaléknyi sertés, hatvan százaléknyi marhahús kell hozzá A maradék
tizedrésznek a többsége szamár– meg bivalyhús. Kell még hozzáadni tejes borjúnak húsát
is, de keveset. Elébb jön a kicsontozás, majd kemencében a szikkasztás, szárítás. Ezt
követi a megfüstölés. Sok minden múlik a füstölés idején. Akkor aztán jön a durván
összevagdalás, majd a szilázás (a háromélű hintakéssel). E művelet után ismét a szárítás,
megfelelően előkészített kemencében. Itt kell ám nagyon vigyázni, hogy a forróság belé
ne kapjon! A forróságot elébb távoztatni kell a kemencéből, hogy lassú száradás menjen
végbe. A hűtés, a húspor keverése már mestermunkát kíván. De ezeket véghezvive, még
mindig nem értük el a célt. Ha már a húspor tapintásra sem ragad a kézhez, bükkfából
készült ládikákba csomagoljuk. A ládikákat finom hártyával béleljük elébb. Akkor aztán
valamennyi ládikát szállíthatjuk a hűvös kamrába.
Béla belefáradt ebbe a munkába.
Talán Péternél többet dolgozott? Bizony többet, mert ha nem is gyakran, de el kellett
látnia Kán László mellett a jegyzői-írnoki-titkári feladatokat is. Azt pedig soha nem
lehetett tudni előre: mikor kegyeskedik Kán László nagyúrnak vajdai teendőit
gyakorolnia, amikor is hirtelenjében nélkülözhetetlen személlyé válik Esztelneki Béla.
Erdély vajdája pedig nem tűrhette a késlekedést.
 3.

Már Vajdahunyad tornyait is látni lehetett, ha olykor az erdőkből kilovagoltak a füves
rétekre. Hanem egyszer eljött az az idő is, amikor – akár a hirtelen vihar jő váratlanul –
alkonyodni kezdett. Fontos szabály ilyenkor az egész csapatnak megállani. Lovakat itatni,
és ami a legfontosabb, belefülelni a szürkületbe. És ha már a vedrek kiürültek, hasznos
dolog egy-két lovasnak a cél előtt portyára indulnia. A szürkületi idő ugyanis a betyárok
ideje, akik ilyenkor csapnak le a farkasvakságba esett, pihenés után vágyakozó gyalogos,
lovas, vagy szekeres utazóra.
Ez pedig komisz dolog. Olykor sok halál hozója.
Béla jobbra és balra meg előre, összesen hat lovast küldött szét, hogy felderítsék:
számíthat-e támadásra a királyjelöltet vivő sereg?
Egyszerre csak a jobbfelé küldött lovasok kürtszavát hozta az esti szellő.
Béla számított erre a kürtszóra. Még kicsit előbb is hangzott föl, mint várta volt.
Mielőtt Temesvárról elindult volna Gyulafehérvárra a menet, Bélának jelentették, hogy
emberei két nappal ezelőtt egy lovast fogtak el a Tiszánál s most érkeztek ide vele… A
beijedt és vallatóra fogott lovas végül is bevallotta, őt a nagyhatalmú Kőszegi úr egyik
híve bérelte föl, hogy tudakolja ki, mikor is indul Károly Róbert a koronáért? A cél nem
volt kevesebb, mint megölni Károlyt, mielőtt Temesvárra jutna. A Csákkal szövetkező
Kőszegi úr úgy tervezte: Vajdahunyad előtt támad reá a menetre még alkonyat tájékán. Ha
ez mégsem sikerülne, akkor majd visszafelé veszik Károly fejét, s kaparintják meg a
koronát s az ékszereket. Az elfogott lovasnak kilátásba helyezték a kétszeres pénzjutalmat,
ha elviszi a megtudott hírt Kőszegiéknek. A lovas fogadkozott s gyermekei üdvére
esküdött s elvállalta azt is, ha árulóvá lenne, hát egész családját kardélre hányathatja
Erdély vajdája.
Ezt a magát Babótinak nevező lovas kémet elengedték.
Esztelneki Béla bízott megérzésében.
Babóti megvitte a hírt s amazok „bekapták”. Úgy kell nekik! Sem a koronából, sem
Károly Róbert király úrból nem ehetnek. Még csak belé sem haraphatnak!
Jó kétszáz emberét helyezte el a Vajdahunyadot körülölelő szurdokokban. Tudta, afelől
jönnek a Kőszegiek, a Szerémiek, a Csákok zsoldosai.
Esztelneki Béla kürtjelére mintha megmozdult volna erdő, mező, szurdok, kőszikla, és
megindult volna az éji kárpit nagy dörömbözéssel. Jajgatástól, ordítozástól lett hangos a
vidék. A kivont kardok acélja úgy csattogott, akár az égizene ménkűvillanása, ha zápor
veri a föld térségeit.
Az a „másik beavatott”, vagyis Károly, rezzenéstelenül, méltóságteljesen ülve lován,
kissé élénkebb mozgásra sarkantyúzta lovát, s adott ugyanily parancsot kísérőinek, de
mindenkit intett környezetében, hogy ne rántsanak kardot, nem az ő dolguk bevégezni ezt
a csetepatét.
Harmadnapon, a Kán László palotájának ebédlőtermében, ha nem is vidáman, de az
elégedettség bizonyos csengésével koccantak össze a boroskelyhek mindkét részről. Kán
László lelkére nyugalommal vegyes várakozás szállt, míg Károly Róbert izgalommal
vegyes reménységgel hajtotta föl az ízes-nemes boritalt, lezárulva látva egy hosszúnak
tűnő korszakot.
Kán László így okoskodott magában:
Jól van, vidd a Szent Koronát s mindent, mi hozzá tartozik, de várom az ellenértéket!
Biztosítékom van, hogy megérkeznek Itáliából, messze Frankhonból a mérnökemberek,
kik értik az aranybányászat rejtelmeit. Ha Erdély arany– és ezüstbányái ontják majd az
arany– és ezüströgöket, összefogva Károllyal, naggyá és erőssé tehetjük az országot! Az
aranyból, ezüstből pénzt veretünk. Károly aranyforintról, ezüstforintról írt alá
kötelezvényt. Megjavíttatja útjainkat, rendbe téteti folyóink bárkakikötőit és a többi.
Károly Róbert fejében ez járt:
Első dolgom lesz erős csapatot szervezve elindulni Székesfehérvárra és végre e Szent
Korona birtokában királlyá koronáztatva lennem az Esztergom városa érsekurának
segedelmével. Ha tervem sikerül – és miért ne sikerülne? – a velencei bankárok
kölcsönpénzéből kibányásztatom azt a jó pénzhez szükséges ezüstöt, meg aranyat a
magyarországi ércbányákban. Ha pénz van, arany van, akkor hatalom is van! Mert, ahová
az arany pereg, oda gyülekszik a hatalom! E kettőt csak a fegyverek védhetik meg.
Ugyanezek a fegyverek győzik le ellenségeimet. Mert azok vannak, bőviben! Mind a
hatalmat akarja, mert ez pénzt és dicsőséget jelent.
Ezeket a gondolatokat hiába is keresnők az Esztelneki Béla által készített hivatalos
jegyzőkönyvekben, nem találjuk. És nem találjuk sem az évszázadok históriáját fölmutató,
sem a mostanában íródott történeti könyvekben. Azokat csak a két nagyúr véste belé
agyába, s későbben tetteik formájában jutottak napvilágra.
Amíg azonban I. Károly a koronázás után legfőbb kötelességének tekintette hadba
elegyedni sokszámú és megátalkodott, az ő királyi hatalmát kétségbe vonó ellenségével,
addig Erdély székvárosában, Gyulafehérvárott, ezerháromszáztíz húsvét vasárnapján a
szentegyház oltára előtt megköttetett Esztelneki Béla úr és Bodoki Borbála házassága.
A csillagozó gyertyafényben tündöklő székesegyház első két padsorában ott ült mind a
négy örömszülő: Esztelneki Imre királyi főírnok, aki egyúttal Erdőelve
kancellárhelyetteseként is működött évtizedeken át. Most mint hatvanöt éves, hajlott hátú,
agg férfiú ült a padban. Mellette, még mindig őrizve asszonyi szépségét, ült felesége,
Margaréta, egy tordai főúr leánya, kiről beszélik: tizennyolc éves koráig egy tiszai
beszállóház konyháján és csapszékében tengette árván és kemény, alantas munkával
leányéveit, amíg Imre úr Budára, a királyhoz menet reá nem lelt. Maga is szegény
ágrólszakadt árvának hitte-tudta Margarétát, s csak közvetlenül nevelőapja halála előtt
derült ki, hogy őt a tatárjárás idején vetette a Tisza mellé a sorsfordító, öldöklő zivatar.
És Bodoki Borbála szülei? Bodoki Ádám szálfaegyenes tartású örömapaként, arcán a
boldogság túlfűtött izgalmával járatta szemét leányán s a vőlegényen. Mint a kerületi
királyi erdőségek főkapitánya nagy respektust vívott ki Kán László udvarában. A vajda is
tanácsosának hívta meg, s most jó oka volt rá, hogy itt tudja maga mellett ülni a vajdát,
mivel Kán László meghívta abba a fontos bizottságba, mely tárgyalni fog a velencei
bankár urakkal a királlyal kötött egyezség dolgairól…
 Azt pedig végképpen nem tudni, hány száz vagy ezer szempár pihent s keresett-kutatott
a menyasszony gyönyörűséges, bájos arcán, ébenfekete hajtincsei közt, amelyet liliomok
rajzolatával díszített hófehér fátyolkorona fedett. És amikor a menet megindult az oltártól
a katedrális szárnyas ajtaja felé, akkor volt látható igazán Esztelneki Béla daliás alakja
mellett ez az ébenfekete hajú, halovány arcú ugyancsak nyúlánk termetű, mindamellett
széles csípőjű asszony, Bodoki Borbála.
Amerre a katedrális előtt sorakozó kocsijukig eljutottak, a kétoldalt állók virágokat
szórtak lábuk elé. Virágszőnyegen haladtak hát hangos éljenzések, vivátozások közepette.
Hanem a kocsijuktól nem messze egy szőke, hosszú hajú, fehér ruhás leányzó állta el útját,
kiszökkenve a sorfalból, s két szál virággal a kezében így kiáltott az önkéntelenül is
megálló ifjú pár felé:
– Borbála asszony! E liliom védelmezze tisztaságát! Fogadja tőlem szeretettel!… –
[7]
Aztán tovább hadarta: – Béla úr! Fogadja el tőlem ezt a katángot! Ez majd megvédelmezi
életútján! Ez a katáng szerencsét hoz!…
Béla arcán a hála mosolya futott szét s már csókot nyomott volna e figyelmes leány
homlokára, de Borbála rántva egyet a vállán és megragadva urának karját, tovalendült,
hogy az a lány, mintha megbotolt volna, megtántorodott s a szerencsétlent ketten is
igyekeztek felfogni estében.
– Ej, de kínos! Hogy tehettél ilyet? – súgta dohogva Borbála fülébe Béla, s a
katángvirágszálat zekéjének zsebébe süllyesztette. Borbála pedig a kocsihoz érve, az
éljenző tömeg felé fordulva az imént kapott liliomszálat elhajította az integetők közé.
Bodoki Borbála féltékeny, mindemellett fennhéjázó asszonynak bizonyult. Azt senki
sem hányta volna szemére, hogy pompakedvelő, mert azt nemes vonásnak tartotta bárki.
De a pompával kérkedni, dicsekedni, páváskodni, az bizony elítélendő magatartásnak
minősült.
Már a kocsiban a katedrálisból hazatérőben sem fért a bőrében. – Ki volt az a lány?
Szeretője volt talán?
Béla csak ennyit mondott:
– Azt a lányt most láttam először.
Mielőtt a kocsi befordult volna gyulafehérvári ősi házuk kitárt tölgyfa kapuján, Béla
fölkiáltott a kocsisnak, álljon meg.
Aztán meg kiugrott a kocsiból, és emelt fővel lépett be az udvarba.
– Bánjatok tisztelettel és türelmesen új úrnőtökkel, mivel kissé zaklatott, de ez érthető.
A cselédek némán meghajoltak.
Ekkor intett Béla a kocsisnak, hogy behajthat, s utána a többiek. Valamennyinek jutott
hely a fölkövezett udvarban. A lovakat kifogták s bevitték őket az istállóba. Béla
lesegítette szüleit, apósát, anyósát a kocsikból, majd felvezette őket az emeleti teraszra,
ahol a meghívott vendégeknek terítettek a feldíszített hosszú asztalnál.
Borbála megszeppent. Ily határozott emberrel, amilyen Béla, még nem találkozott.
Mi lesz most? Bélát figyelte. És mélyen elszégyellte magát, mert az ura olyan volt, mint
szokott lenni mindig. Nem látszott rajta csalódottság, harag vagy bosszúság. Udvariasan,
kedvesen, figyelmesen beszélt. Lám hozzá is.
– Ülj ide, erre a székre. Ez illet téged, itt a jobbomon. Majd együtt szétnézünk később e
házban, amelyben eddig kilenc nemzedék nőtt fel, az őseim. Majd megismered őket.
– Hogyan? Csak nem él valamennyi?
– Ne légy csacsi! Beszélek majd róluk. Ismerem jól gondolkodásukat, minden tetteiket,
életüket. Hol születtek, hol vannak eltemetve.
– Engem elsősorban a jelen és a jövő érdekel.
– Helyes! – válaszolt hirtelen Béla. – De élni csak úgy lehet szépen, okosan, meg aztán
akkor építhet az ember magának belátható jövőt, ha ismeri a múltat. Ezt még ma nem
érted, de holnap kivilágosodhat előtted, ha reám hallgatsz.
 4.

Az ősz fuldokló ködökkel érkezett. Október derekán hó borította be a földeket, a
háztetőket, az utcákat. A kocsisok káromkodtak, az árusok dideregtek a piacon, az ivók
megteltek részegekkel, az oláh pásztorok megindultak le a havasokról és a községek,
városok szélén nekiláttak összeróni karámjukat, viskóikat. A ferencesek és a bencés atyák
kinyitották menhelyeiket, hogy befogadják télire a hajléktalan, apátlan-anyátlan
gyermekeket, az elaggott szegényeket, a magatehetetlen betegeket. A ködös-füstös piacon,
amely telve volt a lacipecsenye átható, jellegzetes szagával, na, meg az ivókban, a
borbélyok-seborvosok műhelyében és mindenütt, ahol két-három ember összejött, adták
vették az emberek nem csupán az árut és a szolgáltatásokat, hanem a híreket is, amelyek
Temesvárról, Székesfehérvárról, Kolozsvárról, Esztergomból és Zágrábból érkeztek. Már
mindenki tudta vagy tudni vélte: Ez a mi Anjou királyunk, ez a Károly vagy ahogy
mondják két nevén, ez a Károly Róbert alaposan elbánt a Csákokkal, meg a nagyurakkal
általában, jól elverte őket. Nagy király lesz még belőle.
Esztelneki Béla pedig – hiába is toporzékolt egy darabig ifjú hitvese – nászútra meg
sokkal inkább birtoknézőbe utazott feleségével. Elébb Ábelfalván töltöttek egy hetet,
amely székely falu Ábel nevű ükapja és Könyves Kálmán akaratából jött létre a szászok
első betelepítésének folyományaként.
Útjuk innen Esztelnekre vezetett.
És lám, milyen is az élet! Alig ültek le a kolostor perjeljének cellájában egy tisztelgő
látogatásra, s éppen csak hogy letették a tálcára a kihörpintett ital kelyhét, gyorsfutár
érkezett utánuk. Lóhalálában.
A ló csakugyan összerogyott halálos fáradtsággal a kolostor előtti téren. Lovasa alig
tudott kiszabadulni alóla. Szerencsére életben maradt a ló, miután homlokát, nyakát
simogatva, fektében megitatták egy veder vízzel. Kis idő múltán fölkecmergett fektéből, s
ha rogyadozva is, de befarolt a kolostor istállójába finom szénát szálalni, majd jó zabot
ropogtatni. Estére megint magánál volt.
Nem így Esztelneki Béla és ifjú felesége, Borbála.
A futár két levelet hozott. Az egyiket édesanyja írta. A levél rövid volt. Édesapád
meghalt. És már el is temették. Kán László nem engedélyezett nagy temetést. Édesapját a
székesegyház kriptájában helyezték örök nyugalomra. Kéri fiát és menyét, ne siessenek
haza. Élvezzék csak a nászutat egy hónapon át! Kán László bár nehezen nélkülözi Bélát,
de minden jót kíván, gyászában pedig mély együttérzést.
Béla azonnal felállott s intett feleségének is. A perjel szótlanul ölelte át a fiatalokat.
Nagyon is megértette a nászutasok életébe ilyen orvul betört gyászt, s azonnal intézkedett:
kísérjék Esztelneki urat s ifjú feleségét a kolostorral átellenben lévő ősi házukba. A ház
legutóbbi lakója nemrégiben a kolostor cintermébe tért, igen magas kort, 83 esztendőt
élvén meg. A házban, a hajdanvolt kovácsműhely és lóistálló végében épült szoba-
konyhás cselédlakásban egy szláv származású árva leány, Sziporka tartotta a rendet, már
amennyire tizenhat esztendős korától tellett. Ő szolgálatkészen e pillanatban is ott állt a
kapuban, várva az intésre: kelletik-é neki cipekednie holmi málhákkal? Nem sok volt a
cipelnivaló. Azt kísérő lovasuk, Kese unokája Jákob már emelte is le az uraság lováról, s
vitte a hídon át, be a házba.
Borbála azon nyomban leheveredett a dikóra útiruhástól, lovaglócsizmástól. Béla pedig?
Mohón törte fel odakünn a tornác gyékény karosszékébe ereszkedve azt a másik
viaszpecsétes levelet. Már a pecsétje is felvillanyozta.
Ezt a levelet csakis a bíboros, Gentilis küldhette!
Béla jól tudta, hogy Gentilis a pápa Őszentsége követeként évek óta tevékenykedett
Magyarországon. Tárgyalt néhányszor Gyulafehérvárott is Kán Lászlóval, de ő, Béla egy
alkalommal sem találkozott vele, mert a vajda – éppen ekkor fontos és bizalmas ügyben –
egyéb helyre küldte. Gentilist a királyi, császári, hercegi és fejedelmi udvarokban úgy
tartották számon, mint Európa egyik legbefolyásosabb diplomatáját. Lám, milyen a sors!
E neves ember, őneki, Bélának egyik legjobb barátja, párizsi egyetemi évei alatt
szobatársa volt a kollégiumban. Ó, Gentilis, Gentilis, mondta maga elé Béla, hát
megtaláltál?
Béla szíve mélyéből, agyának zugaiból tolult fel és tört elő az emlékezés a sorbonne-i
évekre. Barátja, Gentilis, mennyire megértette őt!
Egy alkalommal a Szajna partján sétálva leheveredtek a zöld fűbe. Éjszaka volt. A
telihold ezüstös fényével pikkelyezte föl a folyó felszínét.
– Mire gondolsz? – kérdezte Gentilis.
– Ötvenháromra…
– Mi történt abban az évben?
[8]
– Akkor alapították a Sorbonne-t itt Párizsban.
– És aztán?
– Nálunk akkor özönlöttek be harmadszorra a tatárok…
– Mesélj! – élénkült fel Gentilis.
Béla nagyot sóhajtott. Nehezen szólalt meg.
– Akkorra már a mi Béla királyunk, akit mi második honalapító királyként tisztelünk,
megerősítette a magyarországi jelentősebb városok magvát. Erős falak vették körül
akkorra Buda várát, Esztergomot, Székesfehérvárt, Siklóst, Diósgyőrt, Nagyváradot és a
többi nagyvárost. Nekünk magyaroknak a tatárokat kellett föltartanunk, hogy védjük
Nyugatot, hogy itt Nyugat-Európában békességben élhessen a nép. A mi erőnkből nem
futotta egyetemalapításra. Csak ennyi… Ezen tűnődtem.
Most Gentilis hallgatott jó darabig. Egy fűszállal babrált, azt gyötörte az ujjai között.
Aztán mégiscsak megszólalt:
– Bizonyosan beérik a ti időtök is. Közel már az alkalom, hogy a Nyugat is segítsen
rajtatok.
– Tudom én! – kapott a kijelentésen Béla – ha úgy kívánja Európa érdeke.
– Érdek, érdek! Az egész élet érdekekre épül. Ha éhes vagy, érdekedben áll, hogy egyél.
Ha szomjas vagy, érdeked az ivás. Az okság elvét magyarázzam neked? Mind a ketten
ismerjük ezt a törvényt. Amikor segíteni fog Nyugat-Európa Magyarországon, persze
hogy ez az ő érdekében is áll majd.
Vidám leánycsapat zavarta meg bizalmas beszélgetésüket.
– Hé! – kiáltott rájuk egy kissé borízű leányhang. – Két fiú fekszik a fűben?! Miféle
dolog ez?!
– A lányokat hol hagytátok, hé! – így egy másik, ha lehet még kellemetlenebb hangon.
– Szabadságoltuk őket – vágott vissza Gentilis – , mert már torkig voltunk a
karattyolásukkal! Pedig egyikőjüknek sem volt oly kellemetlen rikácsoló hangja, mint
akármelyikőtöknek.
A lányok jóízűen, kissé cinkosan felkacagtak. De mire a két barát felcihelődött, a lányok
már messze jártak.
Ez a Szajna-parti párizsi éjszaka jutott eszébe, ahogy rápillantott Gentilis előtte fekvő,
kisimított levelére.
„Drága Bélám, kedves Barátom, nem tudom, kinek van nagyobb szüksége Rád?
Királyunknak-é vagy pedig nekem? ” – kezdődött a levél, s pár sorban a részvét, édesapja
korai halála okán, majd a jókívánságok a házasságkötése alkalmából kifolyólag.
Mikor a kezdeti pár sort átfutotta tekintetével, tudta: a sorsa felől már döntöttek. Első
Károlynak szüksége van rá. A lényeg pedig ez: „ Ki szeretnénk lopni Téged Feleségeddel
együtt Erdélyből! Íly módon már csak egy heted van a szerelemben való lubickolásra!”
Igen, ez Gentilisre vall! Ez az ő baráti stílusa. És nem ám latinul írta, hanem olaszul! És
lám, magyarul is vannak a levélben mondatok… Az egyik: „Október 25. napjára Szeben
városába kell érnetek. ” A bíboros a továbbiakban úgy rendelkezik, hogy ott a főtéren
álló, a Szász Fejedelemhez címzett ivó-fogadó tulajdonosát kell megkeresniök. Aztán leír
levelében egy jelszót, amit a fogadós fülébe kell súgnia, s erre a fogadós intézkedik. Az
intézkedés lényege: lovas katonák veszik át kíséretüket, s az ő védelmükben érkeznek meg
Temesvárra, ahol Gentilis várja őket. A levél végén olaszul, latinul, magyarul a következő
szöveg állott: „E levél tartalmát az indulás pillanatáig Feleséged, Borbála Asszony előtt is
tartsd titokban! E sorok elolvasása után a levél személyesen elégetendő! Bízik benned és
ölelő, baráti karjaiba vár a Párizsban kötött közös fogadalom egyik tulajdonosa:
Gentilis.”
Bentről, a szobából jövés-menés nesze hallatszott. Borbála nyilván felkelt s most rendbe
szedi magát.
Odaszólt az istállóból kiforduló Sziporkának:
– Azonnal fogj egy pinkát, merítsél bele parazsat és hozzad ide, de gyorsan…
Sziporka térült-fordult s már vitte is a parazsat.
– Ügyes lány vagy – dicsérte meg az orrán át örökké szipákoló lányt – de most hozzál
valahonnan egy maroknyi rőzsét nekem. Ügyesnek foglak nevezni, ha szalmával vagy
szénával kevered.
– Ühüm, azt is hozok – szívott nagyot az orrán Sziporka, és eltűnt a kamrában.
 Nem először járt odafönt Béla azon a vidék fölé magasuló sziklapadkán. Kisgyermek
korában, lehetett úgy hét esztendős, mikor édesapja, Imre, Erdély kancellárhelyettese
fölvezette ide. Erről a helyről be lehet látni az egész délnyugati és délkeleti vidéket.
Közelebb szántók és legelők, távolabb erdőségek borították a tájat.
Béla a pinkából a sziklapad egy kis kuporgós mélyedésébe öntötte ki a hunyorkáló
parazsat, majd ráfújt kissé, s a száraz rőzsével kevert szénát ráhintette a színesedő
parázskahalomra, s megint megfútta. Ezután következett a legfájdalmasabb cselekedete: el
kellett égetnie, a lángok között elhamvasztania Gentilis levelét.
Újfent átgondolt mindent. Ahhoz, hogy október 25-re Szebenben legyenek, 21-re
virradóan nyeregbe kell szállniok. Ha egyes-egyedül lenne, három nap alatt megérkeznék
a célhoz, de Borbálával, ki nem szokta még a lovaglást, tágasabb időt kell hagynia. Vajon
nem kötözködik-é majd Borbála, ha 21-e hajnalban megtudja: indulniok kell? – Szegény
kicsi Borbála! – sóhajtozott magában. Még el akarta vinni Szentlélekre, Hermányba,
Helyére, hol birtokaik vannak. Erre bizony most nem lészen idő! S mit tesz majd, ha
Borbála toporzékolni fog s kijelenti, hogy ő pedig marad?! Nos, akkor dől el a sorsuk. Azt
is kiokoskodta: Erdélyben fölbillent a helyzet azóta, hogy Kán László kiadta a koronát
Károlynak. Érezte, tudta, hogy neki ezt a fölbillent helyzetet kell egyensúlyba hoznia így
vagy úgy. A szándékot persze csak sejdítette, de nem tudta: miféle erők működnek máris?
A „szerelemben való lubickolást” mindketten ujjongva viselték. Borbála szinte átalakult.
Öntudatos asszonnyá érett a menyegző óta. Ezek az asszonyi érzések viharosan dúltak
benne, majd csillapodva befészkelődtek tudata legmélyére, s valami derűs nyugalommal
lesve ura szavait, mindenben igazat adott néki. Béla is érezte, tudta: révbe ért!
 5.

Temesvár keleti kapuja – hová vagy ötven lovassal érkeztek – még zárva volt. Sőt, a
kanálist átívelő kapuhíd sem volt leeresztve.
Hanem, alig hogy a lovas csapat hadnagya fölkiabálta az őrségnek a jelszót, csikorogva
ereszkedett le az öreg jócskán megjavítgatott híd, s pallójának szélével beilleszkedett a
kövezett útba. Kisvártatva a kaput is kitámasztották, így betrappolhatott a menet. A
városka szűknek bizonyuló főterén Gentilis bíboros kíséretével várta az érkezőket.
Esztelnekiné Bodoki Borbála, ahogy végignézett a sokadalmon s az ünnepélyesen
felsorakozó fogadó bizottságon, már örvendezett, hogy hallgatott urára. Ezt a nagy
tisztességet! Lám, a bíboros két katonája lócát csúsztat lova mellé, a lába alá, hogy
könnyebbé tegyék a nyeregtől való szabadulását.
Esztelneki Béla elégedett magával. Meggyőzte, legyőzte Borbálát, ezt a fennhéjázó,
önfejűnek hitt és mutatkozó nőszemélyt! Igaz, könnyű nem volt! Ama bizonyos október
21-e hajnalán harsány hangon keltette fel asszonyát.
– Mosdjál és öltözz, Borbálám! Indulnunk kell!
– Kegyelmed csak menjen, amerre az indulatai viszik – mormogta Borbála, s a másik
oldalára fordult.
Béla lerántotta asszonyáról a takarót. Aztán, mikor Borbála csodálkozva szembenézett
vele, rákiáltott: – Az életünkről van szó! Kelj föl, de azonnal! Asszonya rándított a vállán.
– Az életünkről? Ki mondja ezt nekem?
– Én! De nem mondom, hanem parancsolom! Ha jutna eszedbe templomi esküvésed,
amellyel nékem hűséget fogadtál s elismertél uradnak, már öltöznél is. Nos? Rajta,
asszony, öltözz!
Borbála kiült az ágy szélére, de nem mozdult.
– Uram, nem látom semmi értelmét, hogy magam is menjek.
– Nem?! Akkor útjaink elválnak! Ha neked nem elég az urad szava, akkor menj vissza
szüléidhez, apádhoz, anyádhoz és élj hited szerint! Ezzel kifordult az ajtón.
Borbála asszony föleszmélt. Az ura tényleg itt hagyja, ha nem öltözködik. A sarokban
álló mosdó edényébe a vederből vizet öntött, hálóingjét ledobta magáról, s
megmosakodott. Lihegve kapkodta magára öltözékét, s húzta fel lovaglócsizmáját, majd
maga is kifordulva az ajtón, ment hátra, elvégezni dolgát. Ura már a felnyergelt lova
mellett állt s paskolta a szeretett állat nyakát.
– Várjon, uram, azonnal jövök! – kiáltott a befelé somolygó Bélára. Ő pedig betért az
istállóba, ahol a három lovász már elkészült a felesége Bimbó nevű lovának
csutakolásával.
Így indultak el. Az útjuk nem volt könnyű. Át kellett úsztatniok három folyón, s
elkerülni falvakat, lakott helyeket. Erdőkön, bozótosokon át, olykor szinte járhatatlannak
tűnő szurdokokban, ruhát szaggató fenyőerdőkben, zsombékos laposokon át vitt az útjuk.
Borbála átkozódott, szitkozódott. Béla most ismerte meg igazán feleségét. Mert az
asszony bár pörölt és hatalmasakat kiáltott olykor, azért makacsul ült a lován, s ha kellett,
a lovát vezetve hősen, fogát csikorgatva ment mellette, s csúszott meg néha nagyot
huppanva a sziklákon s a lápos tocsogók sarába.
Szebenbe érve hamarosan megtalálták a Szász Fejedelemhez címzett ivó-fogadót. Cifra
kék-piros gót betűkkel volt kiírva a hatalmas kapu fölötti táblára ez a szöveg. Alatta
kisebb, mondhatni apróbb betűkkel, méghozzá feketén, a cégtulajdonos neve: Jozephus
Birnbaum.
– Ehetnénk, ihatnánk, ha lenne mit… – szólt az asztalukhoz lépő tulajdonoshoz Béla.
A köpcös, malacpofájú Birnbaum úrnak fülig szalad a szája, amikor Béla a hozzá lehajló
malacpofájú fülébe súgta: Liliom… – Akkor csak parancsoljanak velem… – rebegte
illetődötten.
– Enni-inni szeretnénk.
Jozephus Birnbaum kitett magáért. A legjobb falatokat és borokat rakatta a vendégek
asztalára.
Az ebéd végeztével Birnbaum úr Béla füléhez hajolt.
– Tessenek most a szobáikban lepihenni. Délután négykor alkonyodik, órára reá már a
nap is lenyugodik. Kérném, akkor fölcihelődni s ide e terembe jőni. Akkorra itten lesz a
kíséret hadnagya, akit király urunk rendelt az nagyjóuramék szolgálatára. Ő rendelkezik az
ötven lovas vitézzel, akikkel megindulnak útjukra. Hová? Azt a hadnagy úr tudja csak.
– Szavait köszönöm – szólt Béla, s ezzel elvágta a szószaporító szövegelést.
A mondott időben s helyen várakozott a hadnagy, majd közölte Bélával:
– Uraságodat és tisztelt asszonyát Temesvárra kell kísérnem, Gentilis bíboros úrhoz.
Ha útközben támadás érne bennünket, mi védelmet nyújtunk.
– És az én három kísérőm? Velem jöhetnek?
– Nincs nekem ez tiltva – szólt a hadnagy, bizonyos Szenkei nevű, ki József
keresztnevűnek mondta magát.
– Nos, fiaim? Velem tartotok? – nézett végig Béla az esztelneki legényeken.
Amazok összenéztek és elvigyorodtak. Valamennyinek a készséges kíséret vágya ült az
orcáján.
Temesvárott értették meg: miért is „lopatta ki” Gentilis bíboros Erdélyből Béla barátját
és feleségét, Borbálát. A válasz egyszerű. A Kán László ellen indítandó harcok miatt. Ilyen
hamar? Tehát csak színlelte Károly Róbert az Erdőelvét megsegítő szándékot? Csak azt
akarta, hogy kiadják számára a Szent Koronát? Aztán minden ígéretét eldobván, harcba
indul az ellen, aki a szent ékszereket átadta? Hát ez a „hála”?
A dolog éppen megfordítva állott.
Ott fent, a temesvári palota egyik termében beszélgetve Gentilis bíboros elmagyarázta a
helyzetet. Az írásban lefektetett egyezségnek megfelelően, (de hiszen az egyezség
szövegét maga Béla írta pergamenre!) Károly Róbert katonákat küldött Gyulafehérvárra.
Kétszáz katonáját azonban Kán László nem engedte a városba. Leüzent a parancsnoknak:
Hordjátok el magatokat, míg rátok nem küldöm katonáimat! Ez Erdély fővárosa, és
Erdélyben én vagyok az úr! A királyi serég jobbnak látta visszavonulni s megvinni a hírt
királyának, Kán László makacsságáról, helyesebben szerződésszegéséről.
– Nem könnyű a helyzetünk, de nem is oly veszedelmes. Ahogyan Károly Róbert
legyőzte a Kőszegieket, az Abákat és társaikat – mondta mosolyogva a bíboros – , elbánik
Kán Lászlóval is. Károly Róbert király erős Magyarországot akar – folytatta – , ezt kell
neked is segítened.
– Mit tehetnék én? – kérdezte. Gentilis hunyorítva nézett Bélára.
– Emlékszel még az egyik éjszakai beszélgetésünkre ott a Szajna partján? Hazádról esett
szó köztünk. Negyedik Bélát idézted, akin a nyugati hatalmak nem segítettek a tatárjárás
idején. Szó volt köztünk az érdekekről, amikkel te hozakodtál elő, barátom! Engem ötödik
Kelemen pápa őszentsége azzal bízott meg, hogy nyissak szabad utat Károly Róbert
királyságának és hatalmának beteljesítésére.
– Valóban ez a pápa érdeke?
– Valóban! Velence pénzes emberei támogatni szeretnék Károlyt. Ha sikerül a már
működő aranybányák mellett újabbakat feltárni és oda szakértőket telepíteni, akkor a
frissen vert pénzt könnyebb lesz hatalomra váltani. Megnyílik ezzel az út a távolabbi
piacok felé. Magyarországon keresztül feltárulkozik Bohémia és Polónia minden
mozgatható kincse, amely áruba és végső soron pénzbe fektetődik. Kialakulhat egy
kereskedésre alkalmas szabad terület. Az eredménye mindennek a hatalom. Az a legszebb
ebben, hogy e tervhez már reménykedve csatlakoztak a cseh és a lengyel főségek. Hiszen
az ő érdekük is, hogy szabadon kereskedjenek Európával, Európában.
– Hogy jön mindehhez Kelemen?
– Ezt kérdezed? Megmondom. Ötödik Kelemen csak úgy ülhet nyugsággal a trónusán, s
kormányozhatja a keresztény világot, ha nem szól Velence akarata ellen. És miért szólna?
Már azért sem, mert Velence anyagilag támogatja a pápai trónt. A bankárok eszköze
Károly Róbert, akire Kelemen pápa áldását adja. Drága Bélám, szeretném remélni, hogy
erről többet nem kell szót ejtenünk egymás között.
Esztelnekiné Bodoki Borbála, ki eddig ki nem nyitotta száját, mégis kénytelen volt
megszólalni.
– Bocsánatát kérem, bíboros úr, de rosszul érzem magam. Talán a hosszú út összetört.
Vagy talán valami olyasmit ettem…
A bíboros készséggel fordult ültében az asszony irányába. Mély együttérzéssel kérdezte:
– Asszonyom, nemde hányingere van? Bátran mondja ki, hiszen barátok veszik körül…
– Bevallom… És olyan furcsa, valami eceteset kívánnék… Gentilis jelentőségteljes, de
mosolyodó arccal fordult Bélához:
– Barátom, gratulálok… Éppen ideje… Béla nem értette. Zavarba jött.
– Persze, honnan is tudhatnád… Amennyiben Borbála asszonynak hányingere van és
ételek dolgában ily kívánság fogja el, miszerint ecetes ételt venne magához, akkor…
 A férj tágra nyílt szemekkel nézett barátjára, de még mindig nem vált világossá előtte,
miről is van szó. Aztán hirtelen fölállt. Asszonyához hajolt.
– Ó, én balga! Ó, én tudatlan! Fölkísérlek a szobádba… Engedelmet – fordult
barátjához.
– Semmi, semmi baj.. De visszavárlak, hogy bevégezzük a dolgunkat…
Miután Béla visszatért, Gentilis nem késlekedett. Közölte Bélával, mit vár tőle királya.
Rövidesen szándékozik őt kinevezni a magyarországi nemesércbányák kapitányává. Ami
aranyat, ezüstöt, rezet és egyéb drága fémet rejtező bánya van Magyarországon, azt a mai
naptól a király birtokba veszi. A bányákban katonai fegyelmet követel meg. Mától ezek a
bányák a király rendelkezésére állhatnak csak, azokat senki más személy nem
birtokolhatja. Hatalmát a mindenkori országos bányakapitány útján gyakorolja a király.
A bíboros felállt. Béla némán követte mozdulataiban.
Három lépésnyi távolságban álltak egymással szemben. A hajdani két párizsi egyetemi
hallgató. Némaságuk nem sokáig tartott. Gentilis emelte fel egy mozdulatnyira jobb kezét,
jelezve, hogy még szólani kíván:
– A bányászokat nem neked kell toboroznod. Arra megvannak a külön emberek.
Szakértők is érkeznek majd, akik a bányamunkát irányítják és szervezik. Királyunk
szolgálatába áll egy olyan ember is, aki a kibányászott és tömbökbe olvasztott aranyból,
ezüstből megfelelő formájú, minőségű és finomságú pénzérméket veret. Te ezt a
nagyműveltségű embert nem irányítod, nem parancsolsz neki, hanem segíted. Ő sem szól
bele a munkádba, de egyet megkövetel: állandóan legyen a pénzverde rendelkezésére álló
előkészített arany, ezüst és ami kell… A bíboros itt felemelte hangját:
– Károly Róbert azt várja tőled, hogy légy az Anjou-liliom védelmezője, hogy tervezett
aranyforintjaival a jólét költözzék be ebbe az országba, s hogy ezt a Magyarországot
becsülje egész Európa, hatalmától pedig tartsanak a bajkeverők, a pártütők, az
orvgyilkosjelöltek! Neked a rendet, a fegyelmet kell tartanod a bányákban, ami a
folyamatos munka záloga és előfeltétele. Megegyeztünk?
Kis időre csönd szállott közéjük.
Aztán Esztelneki Béla előrelépett és a jobbját nyújtotta:
– Talán túlbecsüli képességeimet az én királyom… Gentilis felnevetett:
– Éppen hogy ismeri! Képzeld, legalább három alkalommal is fogyasztotta a te
húsporodból készült pogácsákat. Tegnap úgy nyilatkozott, hogy aki ilyen remek, jóízű
húspogácsa-alapanyagot tud kimunkálni és elkészíteni, az a személy a bányák mélyéről is
képes előkapartatni a legfinomabb minőségű aranyat…
– Hát mégis!? Ez a Küsvári Péter barátom csak nem nyugodott!… – nevette el magát
Béla. – Addig-addig iparkodott, mígnem királyunk legfenségesebb asztalát is
meghódította…
Mondandóját befejezve, várakozón tekintett a bíborosra.
– Tudom, még kíváncsi vagy, mikor kezdjed a munkát.
– Meg arra is, hogy ki lesz az a bizonyos társam?
 – Személye egy időn át titokban tartandó. Annyit elárulhatok, alaposan benne van a
korban. Tudomásom szerint átlépett az ötvenedik évén. Jelenleg Londonban tartózkodik.
Sokáig Rómában, majd Párizsban élt, és bejárta a német fejedelemségeket. E személlyel
most ne törődj, hiszen majd megismered személyesen is. Ami fontosabb, kinevezési
okmányodat holnap adja át neked királyod. Nekem meg, hogy tudjad, jövő héten
Rómában kell lennem, Kelemen pápának van rám sürgős szüksége. De légy nyugodt,
barátom, többször látjuk még egymást. Sok sikert, jó munkát… – mondta és hosszan
átölelte barátját.
 6.

– Máté!… Máté!.. Gyere elő!!! – visszhangozták az estébe szunnyadó hegyek, de Máté
csak nem került elő.
Ekkor fordult be udvarháza kapuján lóháton az apja. A reá várakozó két lovász szinte
egyszerre kapta el lova zabláját. A lovas fáradtan csúszott le a nyeregből. Ma különösen
nehéz napja volt. Kora hajnalban indult el hazulról. Zólyom nem esik messze
Besztercebányától, de ami ott várta, nem volt közönséges. Az egyik vájat beomlott s
tizenhét embere rekedt a vájat túloldalán. Valamennyien éltek. Csak éppen tehetetlenek
voltak. Egyetlen lámpásuk világította meg azt a szűk járatot, ahol meghúzták magukat. A
bányászok, társaikat igyekezvén menteni, sűrűn váltották egymást úgy, hogy kora délután
azon a csöppnyi hasadékfélén, a további omlás veszélye nélkül, a bentrekedtek óvatosan
átpréselték magukat mind a tizenheten, az életbe!
Alig segítették ki a tizenhetedik életben maradót, lovas futár érkezett Körmöcbányáról.
Azonnal induljon oda Esztelneki bányakapitány úr, mert a bánya lovas őrsége nagy harcot
vív egy rablócsapattal. A rablók megtámadták az aranyrögöket szállító szekeres menetet…
Mindezt súgva, bizalmasan közölte a lovas futár s igyekezett feltűnést nem kelteni.
Besztercebányáról már nehezebb átmenni Körmöcbányára. Ló és lovasa pedig nem
megy többet, mint ha Kőhalomról Segesvárra kellenék lovagolnia. Csak míg Erdélyben e
két települést szelídebb utak vonják közelebb egymáshoz, addig Beszterce és Körmöc,
mintha soha nem járt meredek és szakadékos utakkal állana ellent egymásnak.
Béla azonnal riasztotta a helybeli bányaőrség katonáit és elindult velük Körmöcbányára.
Idejében odaért a katonákkal.
A bandatagok már csak négyen voltak életben. A harc közben lovaikról is lelökték,
leemelték őket. Lovaiktól megfosztva, már könnyebb volt elbánni velük.
Az asszonyok gyermekeikkel házaikba bújtak.
Esztelneki Béla hívására jöttek csak elő.
Az országos bányakapitánynak pedig, miután lecsusszant lováról, még fülében birizgált
a Máté fia utáni kiabálás nesze.
Körülnézett tehát, s miután a lovászok elvezették derék segítőjét, a hátsó pajta felé
fordult s elkiáltotta magát:
– Hol van hát az én drága egy fiam, Máté?!
Amit tíz cseléd és öt asszonyszemély nem tudott elérni annyi időn át, azt Béla úr egy
minutum alatt elérte.
Valahonnan, a pajta felől az ónszínű szürkületből előrohant az ő nagyreményű fia, Máté,
s már messziről kiáltott:
– Ehol vagyok, apámuram! Megyek már, megyek!
És dehogy is ment – futott! Ahogyan csak izmosodó, tizenhárom éves lábai bírták.
Az apja, noha a fáradtság csaknem letaglózta Zólyom felé ügetve, most mégis elkapta
fiát, és magasra emelte. Aztán meglóbálta a gyermeket, földobta a magasba s elkapta.
– Még! Még! – üvöltött Máté.
– Ma már nem! Majd holnap! Holnap kilovagolunk! Jó lesz? Máté visongott.
Ily örömmel szívükben tértek be a házba, ahol a nagy ebédlőasztal mellett ott állott
Borbála asszony, s mellette jobbról-balról egy-egy kislányuk: Viola és Amália. Az első
kilenc-, a második hétesztendős.
Növekvő, gyarapodó család, az Úr születésének ezerháromszázhuszonnegyedik
esztendejében.
Máté megcsókolta Borbála homlokát, s átölelte az asszonyt.
– Máris üljetek a vacsoraasztalhoz, míg én a mosdószobában rendbe teszem kissé
magamat – szólt s néhány percre rá, hogy visszatért, az asztalt körülállva mondták el az
esteli vacsoraimát. Esztelneki Béla és felesége, született Bodoki Borbála,
ezerháromszáztizenháromban költöztek Zólyom városába, annak is egy hatalmas, díszes
kertben álló tizenkét szobás udvarházába. Béla szerényen elhárította ezt a nagynak és
díszesnek ható kastélyszerű épületet, amikor a király egyik kamarása megmutatta, de a
királyi tisztviselő ragaszkodott az elfoglalásához, mivel a kastélyszobák közül négy a
sűrűn látogató vendégeknek rendeltetett.
– Az országos bányakapitány nem lakhat akármilyen kisszerű épületben! – nyilatkoztatta
ki parancsoló hangon. – Önnek, mint országos hatáskörű kapitánynak a rangjához méltóan
kell élnie Károly Róbert királysága alatt…
És miért Zólyomban? Miért itt a Felvidéken, Nógrád és Hont fölött, Árva és Liptó alatt?
Csak azért, mert Zólyomból lóra ülve könnyen elérhetőek a felvidéki bányák. És miért
nem az erdélyiek? Most már azok is elérhetőek, de még tízben, tizenegyben nem voltak
azok. Kán László úr keményen ellenállt haláláig, tizenötig. Aztán meg a fiait kellett
legyűrnie Károly Róbert király hadainak. Lám, az időközben elvesztegetett évek alatt itt
fejlődött ki a központ. Itt, Zólyomban van az országos bányakapitányság. Ami az
ércbányákat, jelesül a nemesfém-ércbányákat illeti. A szén– meg a sóbányák más
kapitányság alá tartoznak.
Mindezeket jól tudja és érzékelteti az országos bányakapitány. Ha úgy adódik, szigorúan
él hatalmával. És persze emberségével, ahol ez szükséges. Alapos, jó munkára ugyanis
csak ott lehet számítani, ahol az ellenérték is belekerül a serpenyőbe a túloldalon. A
munkának még a bányában is ellenértéke kelletik lennie! Vagy talán ott különösen.
Ezekben az években sok minden eldől. Sikerül-é összehozni a megfelelő minőségű és
finomságú aranyat, ezüstöt az új pénzekhez? Sikerül-é ezek összejöttén elkezdeni a
munkát az új pénzverdében?
Ezekről fog a hét végeztével beszélgetni, terveket átnézni és újakat készíteni a
[9]
Zólyomba több napra érkező Nekcsei Dömötör úrral. Róla beszélt sok-sok évvel ezelőtt
Gentilis bíboros, csak éppen nevét nem szabadott néki említenie. Nekcsei Dömötör úr az a
széles látókörű, sokoldalú tudományokat bíró, Európa-szerte közbecsülésnek örvendező
férfiú, aki ezerháromszáztizenötben Károly Róbert király mellé szegődve, az
államháztartás vezetője, a pénzügyigazgatás irányítója lett. Magyarán: az ország
tárnokmestereként végzi dolgát. Már a neve is jól csengett királya előtt, hiszen
unokabátyja, Nekcsei Sándor birtokos úr a rozgonyi csatában Károly Róbert egyik
fővezéreként küzdött királya mellett, Csák Máté ellenében.
Béla jó néhányszor találkozott és tárgyalt vele. E beszélgetések végeztével minden
alkalommal úgy érezte, hogy több lett általa. Nekcsei Dömötörben volt valami bölcs, a
környezetére is rátelepedő biztos tudás és nyugalom, amely környezetét megvédte minden
rossztól, minden ellenséges ráhatástól.
A nehezen várt hétvége is eljött. Nekcsei Dömötör főtárnokmester nem lóháton, hanem
egy parasztszekér bakján ülve érkezett néhány lovas katona kíséretében, a kocsis mellől
szemlélve a vidéket. A bölcs öregekre jellemző humorral jelentette ki:
– Becsaptalak ám, Béci! Lóháton jöttem én Zólyom határáig, ahol aztán átszálltam erre a
parasztszekérre, hogy megtréfáljalak! Nos, kapitányom, hiszed-é szavaim?
– Én aztán hiszem! – vágta magát vigyázzba Béla, és tisztelgett az ősz hajú, bár kissé
kopaszodó tudós főnek. És elnevette magát. Szintúgy Nekcsei úr is, akinek köszöntésére
távolból futva föltűntek Béla gyermekei. A férfiak megölelték egymást. Borbála is lejött a
terasz lépcsőin, egyszerre két kezét nyújtva a tárnokmester felé.
– Mindig megfiatalodom, asszonyom, ha ide, a Zólyom vára alatti házukba érkezem –
szólott és fejbólintással küldte tiszteletét Borbála asszony felé. – Az ám! Ajándékokat is
hoztam, – fordult hátra. Kocsis kísérője már nyújtotta is felé a szalagokkal gondosan
átkötött, vászonba bugyolált csomagot.
– Tessék mutatni! Mi van benne?! – sivítottak a lányok.
– Majd odabent meglátjátok! Addig türelemmel illik lenni, különben semmit sem
kaptok.
Mindkét leánygyermek megszelídült, de azért a tárnokmesterbe csimpaszkodtak.
Máté odafurakodott a tárnokmester mellé.
– Nekem majd külön kérdésem lenne – szólt Máté fiú a vendéghez.
Az öregúr meglepődést mutatott:
– Mi légyen az? Hátha azonnal megfelelhetek rá.
– Talán majd később, ha magunk leszünk. Tetszik tudni, a lányok zavarnak. Nem rájuk
tartozik… Különben is, várhatok a kérdéssel…
– Ó, de szerény vagy kisfiam! Ez derék dolog. Szavadra azért vigyázz, ne feledd…
Máté nem is feledte. Hanem a két leánnyal nem lehetett bírni.
– Elébb nekem! Igazán! Nekem tessék elébb!..
– Jól van – szólt békítőleg, és Viola kezébe adta a szép ruhába felöltöztetett lenhajú
babácskát.
– De szép! Hogy hívják?
– Nem tudom, nincs neve. Rád vár, hogy nevet adjál neki. Viola elszaladt, ki a házból a
parkon át, a hátsó kerti hintához. Amália is babát kapott. Nem futott el rögtön. Hálás
szemeket meresztve az ősz tárnokmesterre, rebegte el a köszönő szavakat. Az öregúr
megsimogatta a leányka haját és arcocskáját, így bocsátva őt útjára, majd a ház urához
fordult:
– Most kedves feleséged következik, Bécim! Szólj kérlek asszonyodnak, hogy
megszabadulhassak a néktek szánt ajándékoktól. Legvégül te is sorra kerülsz…
Borbála asszony nem győzött hálálkodni. Kínából való selyemszövettel lepte meg őt a
tárnokmester. És amikor már sokadszorra kezdte sorolni Borbála asszony a hálaszavakat,
az öregúr elhárító mozdulatot tett.
– Sohse köszönje, mert fizetnie kell érte. Ettől függetlenül van egy jó hírem. Fölépült és
rövidesen dolgozni kezd Budán a pénzverde…
Borbála asszony a tárnokmester szemébe nézett:
– Ki ne mondja! Tudom, a fizetségem ezzel a hírrel állhat kapcsolatban. Ráér hallanom
vacsorakor is, hogy mivel tartozom ezért az igazán szépséges, nehéz kínai selyemért….
Nekcsei Dömötör meghajolt. Borbála asszony is biccentett fejével, s engedelmet kérve, a
konyhába sietett utánanézni, rendben van-é minden?
– És te? – fordult Máté fiú felé. Feledted-é szavaidat?
Máté nem feledte. Abban a korban volt, amikor nem csupán a test kezdi meg forradalmi
építkezését, hanem a gyermeki lélek is. A gyermeklélek nagyon fogékony! A kamaszodó
szív és lélek sok mindent befogad és befogadott gondolatát dajkálja, érleli, fölnöveszti.
Úgy véli: ez a gondolat kíséri majd végig egy életen át! És amit a gyermek kamaszodván
elgondol, az többé-kevésbé megvalósul. Ha nem is abban a formában, de lényegében
mégiscsak abban az alakzatban, amelyben kigondolták valaha.
[10]
Máté alig két éve, talán tizenegy éves korában hallott először a robbanóporról, pedig
azt már ezerháromszáz-tizenháromban feltalálták Németországban, amikor ő alig egy-
másfél éves fiúcska lehetett. Tehát kereken két éve foglalkoztatja fantáziáját ez a gyilkoló
találmány, ez a félelmetes fegyver. Félelmetes, mert ha egy zárt cső végébe adagolják és a
szabad csővég felől egy beleillő vasgolyót helyeznek elé, azt a robbanóport valami módon
begerjesztve, a golyóbis legalább tízszer oly sebesen röpül ki a csővégen, mint az íj
vesszeje. Az ütése is félelmetes, mert az a páncélzatot is átüti, nemhogy a testet s az azt
összetartó csontozatot.
Hogyan, miképpen lehetne még félelmetesebbé tenni ezt a robbanóport, amit
mostanában már puskapornak neveznek minálunk? Máté terveket készített ily
robbantóeszközökről, papiroson. Egyik-másik robbanószerkezetének terve a valóságban
magasabb volt egy lakóháznál. A golyóbist emelőgép szállította a szabad nyílású vastag
cső torkához, hogy aztán oda beeresztve, a robbanóport működésbe hozva, kilövellje
hatalmas erejű golyóbisát, sok-sok mérföldet átívelve. Ezt és még más hasonló rajzait
kívánta bemutatni Nekcsei tárnokmester úrnak, aki bejáratos a királyhoz. Vigye el hát a
palotába és mutassa be a magyarok királyának, hogy miféle tervekkel segítené a hadat itt
Zólyomban egy Máté nevű, ízig-vérig székely ifjú. Gépezetének hadba állítási indokát is
odaírta a rajz alsó részére: „Ellenségek mindig vannak! Védeni kell a hazát!”
Ráérzett a Máté dolgaira a most érkezett vendég is. Máté nagy bámulatára egy addig
soha nem látott játék került elő a csomagból.
– Láttál-é ilyet? Ennek az a neve, hogy parittya! A bibliai történetben a fiatal Dávid
ezzel a parittyával győzte le a hatalmas testű Góliátot.
[11]
– Igen, Csák Alfonz atya beszélt nekem erről..
– Egy dologra azonban nagyon kell vigyáznod – magyarázta, majd megmutatta, hogyan
is kell vele bánni.
– Azt javasolom – mondta végül –, jól lehet játszadozni vele, de mindig óvatosan, és
csak abba az irányba kell célozni, ahol nem jár senki, nehogy baj legyen.
Mondandóját befejezve Mátétól a rajzait kérte.
A fiú lángba borult arccal tette a paksamétát az ősz hajú férfi elé…
A tárnokmester hosszasan nézegette a rajzokat.
– Szép munka, jó munka, telve van fantáziával – jelentette ki végül, és mosolyogva,
kérlelő hangon fordult Mátéhoz:
– Ne hagyd abba, kisfiam, rajzolgass és tervezgess tovább. Ami eszedbe jut. Amit
kigondolsz. Legközelebb kérni fogom majd, amiket mostantól kezdve rajzoltál.
Máté öntudatosan húzta ki magát, majd meghajolt s engedélyt kért, hogy kimehessen
játszani.
Esztelneki Béla apai szíve pedig átmelegedett vendégének szavai hallatán. – Ez a
Nekcsei nemcsak bölcs, de jó ember is – gondolta magában és holtáig szívébe zárta az
öregurat.
Pedig hátra volt még a ház urának szánt ajándék átadása. A főtárnokmester ezzel sem
késlekedett.
Díszesen bekötött, aranyos-piros-kék színekben pompázó könyv került elő a
vászoncsomag mélyéről.
[12]
– Engedd meg, hogy átadjam neked Dante Alighieri költő, politikus és filozófus
barátom egyik nemrégiben keletkezett művét. Ami ebben a könyvben írva van, azt én az ő
élő szavaival tőle hallottam Firenzében, amikor is a Sant’ Elena templomban tudományos
előadást tartott a vízről és a levegőről. Íme tessék, ez az előadásának teljes szövege.
– Azonos ez a tudós azzal, aki egy hatalmas verset írt Divina Comedia címmel a
[13]
pokolról, az utolsó ítéletről meg a tisztítótűzről? És… Vergilius volt a kísérője?
– Úgy van! Ebben a nagy utazásában elhalt szerelmét, Beatricét keresi mindenütt…
– Nem is tudod, kedves barátom, hogy milyen boldog vagyok ezzel a könyvvel…
– Tudom – biccentett fejével Nekcsei Dömötör, majd folytatta: – Amikor ismét megtérsz
Zólyomba, élvezettel fogod olvasni. E munkát két nyelven másoltattam le, mégpedig
latinul és a nép mostani nyelvén, olaszul. Mert egész Itáliában a mostanában kialakult igen
szép olasz nyelvezeten beszél a köznép. Tudomásom szerint, te jól bírod az olaszt… Már
ne haragudj, de Gentilis bíborostól tudom. És, mint örömmel hallom, gyermekeid mellé
egy olasz nevelőnőt fogadtál. Hanem térjünk most rá a mi dolgunkra, mert kevés az időnk.
 Mi mindenről folyt a beszéd odabent Esztelneki Béla dolgozószobájában, nem lehetett
tudnia senkinek. Pedig fontos dolgokról esett szó. Ha fontosak, vélte Borbála, a vacsoránál
előkerülnek.
Úgy történt.
A vacsora előtt, rövid időre az asztalnál letelepedve Nekcsei Dömötör megköszörülte a
torkát.
– Ideje lenne innia valamit rekedtség ellen – vágott közbe Borbála asszony, és hármat
tapsolt. A szárnyas ajtó abban a minutumban kinyílt. Egy inas hatalmas tálcán három
kupát és néhány ivókelyhet hozott be.
– Parancsoljon – kínálta Borbála – , kóstoljon közülük méltóságod! Meglátja,
akármelyik rendbe szedi megfáradt, túlontúl igénybe vett torkát. Megtapasztalhatja,
bármelyiket is kortyolja, oly fényesekké válnak hangszálai, hogy örömöm telik majd
hallani kegyelmedtől, hogy mit várhatok az elkövetkező hetektől.
– Asszonyom, úgy vélem, tud valamit… – szaladt ki a tárnokmester száján a
megállapítás, bizonyítva, hogy egy könnyed és halvány mosolyért sem kell Visegrádra
mennie.
– Arcára van kirajzolva… – jegyezte meg Borbála.
– Majd én – szólt közbe Béla, hogy feloldja a feszélyezettnek vélt percet. – Arról van
szó, hogy el kell utaznom. Királyunk azt várja tőlem…
– Igen, királyunk Budára szólítja uramat, hogy személyesen nézze meg az időközben
munkához látott pénzverdét – mondta ki egy szuszra Borbála.
– Talán hallgatóztál?
– Hová gondol!? – tiltakozott és a tárnokmesterhez fordult:
– Nem főtárnokmester úr hírelte-e ajándékom átadásakor: a budai pénzverde elkezdi
munkáját?
– Bizony én… – erősítette meg Nekcsei. – Na látják! Nem ülök én a fülemen!..
Hajnalban keltek, kora reggel indultak. Összesen tizenketten. Nekcsei Dömötör
[14]
embereivel együtt fél tucatot számlált. Ugyanannyit Béla úr is kitett. Négy szekér
szolgálta ki a lovasokat. A szekereken vitték a sátrakat, az élelmet és a vizet. És persze
néhány tömlő bort.
 7.

Zólyomból három nap alatt elér a lovas ember Visegrádig a sajátján, mégpediglen úgy,
hogy a Dunán is átviszi a révész. Nekcsei Dömötör azonban elérve a hetvenedik évét,
elhagyta a lovat, a lovaglást. Attól az időtől kezdve csak szekér elé fogva szerette a lovat.
A szekér pedig nehézkesen halad a hegyi utakon, a meredező szirtek közt s a zúgó patakok
szeszélyes partjain. Zólyom és Visegrád között ilyenformán hét, sőt nyolc napnyugtát is
megér az ember, amikorra célba ér. Ettől rövidebb az út, ha nem szekéren és nem saját
lovon, hanem váltott lovakkal megy.
Esztelneki Béla nem bánta. A szekéren vitt sátrak este jöttén felállogatva szinte ifjúságát
idézték. Az éjszaka májusban, júniusban, sátorban pihenve, csodálatos ajándéka az Úrnak.
Itt fönt, az erdei teraszon, hol a mélyben zúg a patakvíz, huhognak a bagolynépek,
sejtelmesen reccsennek a száraz faágak az osonó őzek, a trappolva csörtető vaddisznófalka
lábai alatt, jó arra gondolni, hogy valakik messze távol reá is gondolnak, hogy szeretik.
Hajnalban pedig egyenesen élni vágyik az ember a madarak egyre erősödő csivitelését,
csacsogását, énekét, trilláját hallgatva. Ehhez jön a napközbeni halfogás izgalma, ahogy a
patakból az ember kikapja a pisztrángot, a nemes halakat, ahogyan leterít íjával egy, az
ebédhez való őzgidát. És oly jó átélni a tűzrakás örömét, a főzést, a sütést a magunkkal
hozott bográcsokban, serpenyőkben. Jólesik egy kissé elengednie magát az embernek…
Szerette ezeket az utakat, mert szabadult kissé gondjaitól. A kívülálló nem is gondolná,
mennyi minden rászakadt bajt, bánatot, gondot, keserves életet igazított ő egyenesre s
vezetett a jó útra! És most újabb feladat tárulkozik elé ezzel a Budán munkálkodni kezdő
pénzverdével. Két esztendeje is van, hogy Nekcsei tárnokmester által meghívott s e
munkára szerződtetett itáliai, frankhoni és főként német mesteremberek Budára érkeztek,
az előre felépített műhelybe. Műhelybe? Palota az! Esztelneki Béla sűrűen megfordult ott,
s mindig egyre jobban tetszett néki, mi ott folyik. És nem csupán az épület tömör
testessége, szépsége, hanem praktikus felépítése miatt is. A várfalnak támaszkodó
pénzverde előtt kövezett térség fogadta a látogatót, helyesebben az ide hivatalosan betérni
szándékozót. Vendéget, kíváncsi utazót ugyanis nem fogadott ez az épület.
Hanem elébb Visegrádra kellett menniök, ahová ötödnap delén érkeztek. Ott tudták meg:
királyuk előző napon előre indult Budára. Nem csupán a tárnokmesterére való
hosszadalmas várakozás türelmetlensége vitte a pénzverde látására, hanem az a hír is,
miszerint két új pénzverő művész érkezett meg Budára a messzi francia földről.
Nem volt idő hát a Zólyomból érkezetteknek pihenésre. Éppen csak feredőt rendeltek a
palotanagytól, s a tisztálkodást befejezve, meg harapva valamit, szekerestől, emberestől,
lovastól megindultak Buda városa felé.
Ez idő alatt Zólyomban rendkívüli dolgok történtek. Alighogy útnak eredt tárnokmester
vendégével Béla, Visegrád és Buda irányába, darab idő után a tizenkét tagú lovas őrség
eresztett egyet a csatos derékövön. Régi mondás: Távolban a macska – cincognak az
egerek…
Két lovas őr kivételével, akik ez idő alatt a kapuzat és a magas élősövénykerítés mentén
szemlélődtek, elévették tarsolyukból a vetőkockát, s nagyjátékba kezdtek a pihenő
szobában.
 De milyen is a kockajáték, kivált, ha a játékosok afféle harcos, kemény fából faragott
legények! Néhány moccanásig rendben megy a játék, aztán a vesztesek elébben
morognak-mordulnak, majd odacsapnak, sőt kimondják a szikraszót: Te csaló!
Ez a rövidke két szó azonnal lángot vet és föllobbanva tüzet gerjeszt. Kevésen múlik
ezután, hogy a derék őrző katonák egymásnak ne essenek a kockajáték hevében, s még jó,
hogy nem dőtik ki az őrház erősen megrakott falazatát.
Ebbe a zűrzavaros, már-már dulakodó felfordulásba robbant belé csillapítólag Máté
ifjúúr ajtónyitása.
– Hé! Emberek! Őrkatonák! Baj van! Segítsetek! – kiáltotta el magát. – Alattomos banda
pihent meg a szénapajta mögötti bokrosban! Óvatosan rajtuk kellene ütni…
Fenes, az őrkapitány azonnal csöndet parancsolt. A körülmények felől faggatta Máté
fiatalurat. Hányan vannak? Tettek-é kárt? Mi lehet a szándékuk?
– Három lovas bújt a bokrosban, eszegetnek, mivel éhesek és fáradtak. A maguk
mósiáját fogyasztják. Előzőleg hat nehéz zsákot rejteztettek a pajtában a széna közé. Nem
tudni, mi van a zsákokban, de bizonyos, hogy csalúton járnak… – sorolta el egy szuszra
Máté, majd hozzátette: – Két húgom helyt van a pajtában bújva és hallgatóznak, figyelnek.
Édesanyám mit sem tud minderről. Sietni és cselekedni kéne!
Ami ezután következett, szinte szokott esemény volt, csak éppen nem itt Zólyomban,
Esztelneki Béla országos bányakapitány úr lakhelyén.
Fenes őrkapitány rövidesen bemutatta tudományát. Hogy zajt ne csapjanak, egyenként
küldte embereit a pajtát és a bokrost körülvenni, hogy a három, magát biztonságban tudó
tekergő, a veszélyt kipattanni érezvén, meg ne szökhessek.
A percek feszülten, macskaléptekkel osonva múltak, aztán Fenes kapitány egyetlen éles
füttyére már lefegyverezve, kezük, lábuk megkötözve és a bokros füvön egymás mellé
fektetve nyögdécselt a három martalóc.
– Most pedig, beszéljetek! – dobta oda szelíd-keményen a szót Fenes.
Az őrkatonák ez idő alatt eléhozták bűnös cselekedetük hat valóságos jelét, a telisteli
nehéz zsákokat, s lefektették a megkötözöttek mellé, sorjában..
– Kapitányom! – kiáltotta egyikőjük az őrcsapatból – disznó ez valamennyi!
Aranyrögöket csempésztek be ezek a zsákokban ide a széna közé.
– Majd elmondják mindjárt, mi céllal s legfőként, hogy ki a megbízójuk?
Ám azok konokul hallgattak. Persze nem sokáig. Fenes őrkapitány előszedte mindazon
szavakat, amelyek élénken lefestették a válogatott kínoknak azon nemeit, amelyeket
mindhárman tulajdonukul érezhetnek, ha nem beszélnek. Volt ebben vashoroggal nyújtás,
tüzes vassal láb– meg kar– s fejégetés, csípővassal húskitépés lábikrából, combból és
tomporból és a többi.
Végül is, mindhárman egyenként és egybehangzóan vallottak. Még tavaly, András
[15]
havában érkezett egy uraság megbízottja Körmöcbányára azzal, hogy néhány zsák
[16]
aranyrögöt kellenék Esztelneki úr zólyomi házába csempészni. Akár szalma, akár széna
közé, mindegy, csak ne legyenek szem előtt. Amikor majd bevádolás után a király úr
katonái átkutatják a házat s a melléképületeket, istállókat, pajtákat, úgyis rátalálnak.
Bizonyos, hogy a rejtegetőnek fejét veszi a király, amint erre példa nem egy akadt… A
megbízó személye ismeretlen, de úgy gondolják mindhárman, hogy ezt a nagyurat Buda
várában, esetleg Visegrádon kelletik megkeresni. Ha ők azzal a lovassal, ki bátorította s
megbízta őket, találkozhatnának, bizonyosan felismernék, hiszen oly jellegzetes az orcája
bal felén a hajtincsei közül felvillanó sebhellyel…
Fenes őrkapitány nemcsak duhajkodni s kockázni tudott. A három lelkileg-testileg
összeomlott haramiát bédobatta az egyik mély pincébe, s rájuk csukatván a vasajtót,
helyettesét indította útnak Esztelneki úr után elmondani részletesen, mi is történt. Soha
nem lehet tudni, Esztelneki úr ellenségei máris mit cselekedtek rosszat az ő ura ellen. Ily
gonosz praktikákkal hány jó lélek került az Úr jobbjára odafönt a mennyekben? Bizony
sok.
Lehet-é leírni Esztelneki Béla bányakapitány vagy példának okáért Nekcsei Dömötör
tárnokmester örömét, amint egyik tenyerükből a másikba helyezték a csudálatos szépségű
aranypénzt? Különösen jóízűvé vált ez az öröm azáltal, hogy királyuk, Károly Róbert
kezéből vehették át ott Budán, a pénzverde vizsgálótermében.
– Sikeres munka. Királyunkra ismerhetni, oly jól eltalálta ábrázatát e vésetével a művész
– jelentette ki az ősz tárnokmester, és elégedetten kezdte nézegetni másik lapját.
E pillanatban nyílt az ajtó, s két, Esztelneki Béla által régen látott ember, egy férfiú és
egy asszonyszemély lépett be rajta, s mély meghajlással köszöntötték a királyt s a
teremben lévőket.
– Íme, pártfogoltad és felesége… – szólt Károly Róbert, Béla felé fordulva.
Hajdani barátja, Küsvári Péter és felesége… A gyönyörű asszonyban, mert gyönyörű
volt, azt a szépséges, hajdani leányt ismerte fel, aki neki esküvője napján egy katángot
nyomott a kezébe. Még most is fülében hallja annak a leánynak fuvolázó hangját: …
fogadd el tőlem ezt a katángot, amely majd megvédelmez életutadon, mivel ez
szerencsehozó, védelmező növény. És fülében maradt az a másik mondat is, amelyet
Borbálához intézett: Borbála asszony, ez a liliom védelmezze tisztaságodat, fogadd el
tőlem szeretettel…
Jól emlékszik:
Borbála nagy ívben elhajította a tömegbe azt a liliomot, ám ő maga a katángot zekéje
zsebébe süllyesztette. Később lepréselte s ily állapotban a szíve fölötti zsebbe helyezte.
Most is ott van, ott lapul, emlékeztetve őt a védelmező erő jelenlétére. Babonaság ez?
Meglehet. Egy bizonyos: ösztönösen cselekedett, amikor eltette, amikor lepréselte és
amikor szíve fölé helyezte azt a katángot.
Kintről hangos beszéd hallatszott. Mindnyájan fölfigyeltek e nem ide illő zajra.
Egyszerre két alabárdos lépett be az ajtón.
– Fölséges uram, egy küldönc Zólyomból, Esztelneki Béla bányakapitány úrral óhajt
sürgősen beszélni.
– Engedjétek be! – parancsolta a király.
A küldönc, a zólyomi őrkapitány helyettese lépett be s illendően tisztelgett.
 – Beszélj, ha sürgős – biztatta Károly Róbert.
– Felséges úr! – így a futár. – Amiről szólnom kell, csak Felségedre, Nekcsei Dömötör
tárnokmester úrra és gazdámra tartozónak érzem. Más előtt nem beszélhetek.
Károly Róbert elgondolkodott. Az imént érkezett házaspárra pillantott, majd intett és
néhány körülállóra, a pénzverde szakértő művészeire mutatott.
– Hagyjatok magunkra, kérlek, remélhetőleg kis időre. Négyesben kívánunk maradni.
Miután a Zólyomból érkezett őrparancsnokhelyettes befejezte mondandóját, a király
ismét egy aranyérme után nyúlt s tenyerén elfektetve, játszadozni kezdett vele.
Mindnyájan őt nézték. És nem Károly Róberten múlott, hogy oly sokáig nem jött ajkára
szó. Láthatólag megrendítette az imént hallott történet. Nagy sokára szólt.
– Tizenöt vitézemet küldöm azért a három zsiványért. Nyilván a vétkesek majd
igyekeznek elpusztítani őket az úton, de nem lesz szerencséjük. Tőletek teljes hallgatást
kérek. E dologból ki ne tudódjék semmi! Előfordulhat, hogy a főbűnös maga fogja elárulni
magát. Legyünk tehát óvatosak. Te most, vitéz katonám – fordult a futárhoz – , azonnal
eredj Visegrádra, ott gyűjtsél erőt, s indulj Zólyomba. Rövidesen ott lesznek katonáim a
martalócokért. A többi az én dolgom. Akiket az elébb távozásra kértem, bejöhetnek… –
szólt és intett.
A pénzvizsgáló-teremben ismét együtt voltak mindannyian.
– Kíváncsi voltál e pénzre – fordult Küsvárihoz a király – de asszonyod is. – Íme,
[17]
vegyétek kézbe. Firenzei mintára készíttettem, a neve flórensz, magyarosan forint lesz. A
jelen lévő tárnokmesteremet, Nekcsei Dömötör urat dicséri e munka. Ő határozta meg
tömegét és az arany finomságát. És persze, ő is terveztette ezt a forintot…
– Remek munka! – örvendezett Küsvári Péter – majd asszonya kezébe adta.
– Istenem! – kiáltott fel amaz – bár lenne belőle ezerennyi!
– Lesz! – szólt nyugtatólag a király.
– Csak illetéktelen kezek el ne sinkófálják az áldott aranyrögöt… – szaladt ki Küsvári
Péter száján.
– Mire célzol ezzel, hívünk? – kérdezte Károly Róbert, merően Küsvári szemébe nézve.
– Csak arra kívánom ezzel felhívni Felséged figyelmét, sokan lehetnek az álnok
pénzsóvárok, kik magukról megfeledkezve, aranyrögöt lophatnak, ebből remélve
maguknak aranyat csinálni.
– Ez teljességgel ki van zárva! – tiltakozott emelt hangon Béla. – A bányakatonaság éber
és a helyén van. Az persze lehetséges, hogy megtévedt katonákat nagy pénzen megvesz
valaki, hogy álnok tervét véghezvigye.
– Urak! – szólt erélyesen a király – ebéd vár bennünket a téli palotámban. A disputát
folytathatjuk séta közben s az ebédnél is.
Mindenki elhallgatott.
Elindultak.
 Sem útközben, sem az ebédnél nem folytatták e témát. Küsvári Péter a hajdani jó barát
az ebédelő asztalnál Esztelneki Béla húspogácsáját dicsérte, Béla meg Küsvári Péter
feleségének szépségéről tartott ódai rajongású előadást, Károly Róbert pedig mindenkit
arról biztosított: a rövidesen forgalomba kerülő aranyforint erősen beleszól majd Európa
gazdasági életébe.
 8.
[18]
Éppen egy hétig tartott, amíg a király katonái elérve Zólyomba , vasra verték az
Esztelneki ház pincéjében szigorúan őrzött foglyokat, és megérkeztek velük Budára.
Szinte az utolsó lehetőséget használva ki, kelt át a Dunán a megerősített csapat, mivel a
már napok óta fenyegető és a folyót földuzzasztó zöldár leszaggatta a partokhoz erősen
odaláncolt kikötőpadokat bárkástól, csónakostól, tutajostól együtt, és sodorta lefelé
Mohácsnak. Azontúl egy lélek sem tudott átkelni a megáradt és erősen földuzzadt vízen. A
budai várból letekintve, ameddig csak el lehetett látni, szennyes áradat öntött és sodort el
mindent, hajtva maga előtt aztán palánkokat, kerítéseket, s még istállókat, ólakat, házakat
is ledöntögetve lett úrrá a part menti vidéken.
A lakosok igencsak szokva voltak az áradatok jövéséhez. Az első jelekre rakták
szekerekre, taligákra legfontosabb motyóikat, s kikötve az istállókból, kiengedve az
ólakból barmaikat, a mátyásföldi homokdombok felé indultak velük. Ember és asszony,
gyermek és állat napokig vonult a föntebbi helyekre, majd két, három hét múltával
visszaindultak, hogy tegyék, mit kellett: új hajlékot, istállót, ólat építeni s visszaszerezni a
földet az áradat mocskától. No, hát, sanyarú sorsa a népnek! De hát mit lehetett tenni? A
király maga sem tehetett többet, mint azt, hogy a megszelídült folyamon át gabonát és
őrlött lisztet küldjön szenvedő, nélkülöző népének, s hozzá biztató reményt a bajok
elviselésére.
Kora délelőtt kéredzkedett be Károly Róbert elé a bizalmas hírt hozó őrsparancsnok,
jelentéstételre:
– A három körmöcbányai, pénzen vett martalóc, kik közül egyik tót tutajos, a másikuk
bányakocsis, a harmadik pedig valóságos bányász, a palota egyik biztonságos
kazamatájában összekötözve hever.
– Vigyétek őket az egyik börtönudvarajtóhoz közeli cellába. Ebéd végeztével néhányan
meglátogatjuk őket – adta ki a parancsot a király.
A terv már napok óta készen állott.
Fogolynézőbe meghívják Küsvári Péter főételkóstolót, a felszolgáló, bizalmi emberével,
Monos hadnaggyal egyetemben. Miért éppen őt? Csak abból az okból kifolyólag, mivel
annak bal orcáján, amelyet hosszú, barna haja takar, de a hajladozáskor, amint a teli tálat
ura elé helyezi, majd kiegyenesedik, kivillan az a bizonyos sebhely, amelyről a
kazamatában fogolyként tartott egyik haramia beszélt. Csakis ő lehetett a felbujtó. Ő
lehetett az, aki a három embert jó fizetség ellenében rávegye: Esztelneki Béla
bányakapitány úr zólyomi házának szénapajtájába csempéssze be azt a hat zsák
aranyrögöt.
Az ebéd derűsen, tréfálkozások közepette folyt. Hanem ebéd végeztével nem oszolt szét
a társaság. A király szorosan együtt tartotta őket, egy kis sétára. Már csak amikor a
börtönépület hatalmas tölgyfa kapuja melletti kisajtón át tessékelte befelé a király az
urakat, akkor fúródott földbe Küsvári Péter lába. Hol királyára, hol Monos Ábrisra, hol
Esztelneki Bélára nézett, de azokról az arcokról nem tudott mit leolvasni. Zavartan állt
tehát s nem akaródzott mozdulnia befelé. És lám, Monos Ábris, a hadnagy is mozdulatlan
állt s a mellette állók hiába noszogatták.
– Tessék! Induljunk, kérem! – vezényelt érces hangján Károly Róbert, amire aztán a
zsibbadt lábak megmozdultak, és ha tétova, bizonytalan mozdulatokkal is, de mégiscsak
egyik lábuk a másik elé került.
Küsvári és Monos bár nem nézett hátra, de a lépések zajából fölfogta fülük a nagyszámú
katonákból álló kíséret tömegét. Valóban, tucatnyi fegyveres nyomult be utánuk, s zárt
rendben, kissé lemaradva követték királyukat s vendégeiket.
A börtönudvarra érve a király őrségparancsnoka lépett elő s tette megjelentését.
– A három zólyomi gyanúsított rab a baloldali kazamatában várja a kihallgatást…
– Kérem elővezetni őket – szólt halkan, de határozottan Károly Róbert, mire az
őrségparancsnok harsány hangja zengette meg a kövezett börtönudvar falait.
– Bilincseiket fönthagyva, elővezetni őket!
Küsvári számára évezrednek tűnt ez a pár percnyi várakozás. Tudta, de mégsem akarta
hinni: mindennek vége! Fejébe vér tolult, két lába elzsibbadt s a szíve tájékán görcsös
fájdalom kezdett növekedni. Zavarában Bélához fordulva hebegett: Miért hozott ide a
király minket?
– Majd kiderül – lökte ki száján Béla e két szót.
Akkorra Béla testében igen gyengének, de lelkében erősnek érezte magát. Az
alvatlanság gyötörte immár azóta, hogy kénytelen volt tudomásul venni: életére akarnak
törni, nevét akarják bemocskolni aljas szándékoktól hajtva. És talán a legjobb barátja a
bűnös? Küsvári Péter lenne az a személy, akivel annyi jót tett? Akinek önzetlenül odaadta
minden ellenszolgáltatás nélkül a húsporkészítés tudományát, amely végül is a királyi
konyha irányítójává emelte? Ez az ember tört az ő helyére és tulajdon életére? Ez a
Küsvári Péter akarja bemocskolni őt? Vagy talán mégsem ő, hanem ez a liliomlelkű nő?
Talán ez az asszony a boszorkány!?! Aki neki a katángot adta azzal, hogy ez a virág
megőrizze minden bajtól? Hihetetlennek tűnik! Álnok cselszövés, hamisság volt részükről
minden!
Esztelneki Béla a negyvenegyedik életévében járt, sok-sok tapasztalatot gyűjtve ez idő
alatt. De csak most, az Úr 1324. évében döbbent reá, hogy olykor a hihetetlennek tűnő
dolgok is valósággá válhatnak. Ami gonoszság, aljasság, hálátlanság és hűtlenség kitelik
egy embertől, az itt marokra fogva megtestesül.
Amint a mohával bezöldített kőkapukeretben megjelent a magát alig-alig vonszoló
három vasra vert rab, a király maga vezényelt.
– Sorba állani! Fejet föl! Magatok határoztok sorsotokról.
A fegyveres őrök értették mesterségüket. Sorba rángatva és egy-két ütést sem sajnálva
tőlük, váltották valóra a király parancsát. Pillanatok múltán fejüket fölvetve, merően
néztek előre a martalócok. Látnivaló volt rajtuk, ki szemükből olvasni tudott: mindenre
elkészültek, s elhatározták, hogy védik a maguk életét.
– Na – szólt ismét a király – , álljon elő közületek az, aki a megbízóitokkal tárgyalt.
És, ha körülnézve biztos a dolgában, mutasson rá arra a személyre, aki a jutalmat ígérte!
 A középen álló, Szakcsi névre hallgató, Körmöcbányán dolgozó torzonborz férfiú lépett
ki a sorból, hogy láncai is megcsörrentek..
– Helyes! – dicsérte meg a király. Mutass reá megbízódra! Tengerfenéken sem lehet
elképzelni oly csöndet, mi akkor állott be ott a börtönudvaron. De nem tartott sokáig.
– Itt van, ő az! – emelte föl Szakcsi jobb kezét, Monos hadnagyra mutatva. – De… –
bizonytalanodott el – az ő megbízóját nem ismerem.
– Hazug disznó, te! Te… – ordított fel Monos, majd Szakcsira akarta vetni magát, de az
őrök megakadályozták ebben.
– Verjétek bilincsbe! – parancsolta Károly Róbert. – Aztán vallassátok ki, de alaposan!
Ha nem akar a pokolra kerülni, bevallja, hogy kinek a parancsára cselekedett!
E pillanatban Küsvári Péter teste zuhant a kövezetre. Felesége, ez a szépséges
nőszemély zokogva borult a szinte élettelen test fölé.
Küsvári Péter valóban élettelen volt már. Gyűrűjének szelencéjét fölpattintva lökte
szájába a gyorsan ölő mérget.
Három katona is odaugrott, hogy felemelje az élettelen test mellől az asszonyt.
– Te is tudtál e förtelemről? – rivallt rá a még mindig zokogó asszonyra a király.
– Igenis, tudtam! – sikoltotta. – Az egészet én terveltem ki, igen! – és a nyomaték
kedvéért dobbantott egyet a lábával.
– Miért? Miért, leányom?..
– Hogy az uram legyen az országos bányakapitány! Károly Róbert szembefordult az
asszonnyal:
– Te szerencsétlen, nagyravágyó nőszemély! Pusztulj előlem! – kiáltotta. – Vigyétek őt
is, és zárjátok be a többi gonosztevővel együtt! Sorsukról későbben határozunk!..
Ezzel megfordult méltósága tudatában, és észrevétlen intett kíséretének, hogy kövesse.
Azon a napon késő éjszakáig lehetett hallani a várbeli börtönből egy asszony
sikoltozással vegyes, átkozódó kiáltozását.
Esztelneki Béla pedig királya nyugtató, őt tisztségében megerősítő szavaival tért vissza
Zólyomba, hogy továbbra is szolgálatára legyen urának az arany– és ezüstbányák hűséges
és keménykezű őrzésével és irányításával.
De mi történt a hat aranyrögökkel teli zsákkal? A király úgy intézkedett, őrizzék azokat
ott Zólyomban helyt, a pajtában, a szénakazal alján, hová a martalócok rejtették s egészen
addig őrizzék, amíg ő ott személyesen meg nem jelenik. Mikor ez bekövetkezik, akkor
fogja kimondani végső és megmásíthatatlan ítéletét a bűnösök sorsa felett. Későbben
szakértő királyi biztosok érkeztek és megvizsgálták a zsákok tartalmát. Egy álló napon át
vizsgálódtak, majd szót se szólván, visszalovagoltak Budára.
És szinte napra, egy esztendőre rá, május huszadikán, Szent Bernát és Szent Felicia
napján vágtatott be Károly Róbert lovas csapatával Zólyomba, majd a vár tövében
meghúzódó bányakapitánysági kastély kitárt kapuin.
 Érkezésére ott állt Esztelneki Béla és családja, továbbá a környékbeli főuraságok
családtagjaikkal, meg a helybéli cselédség a kastélyőriző katonákkal együtt. Legalább
nyolcvan torokból szakadt föl: Vivát, Károly Róbert! Sokáig éljen a király!
A király hamar véget vetett a személyét érintő ünnepélyes fogadtatásnak. Elsőként
tisztálkodni s átöltözni kívánt. A fürdőházban nem időzött többet, mint Visegrádon vagy
Budán vagy egyebütt. Meglepte azonban a tisztaság tapasztalása, a meszelt falak látványa,
a fürdőház kellemes illatú levegője, a törülköző lepedők és bolyhos vásznak puha
lágysága.
A háziak és a környékbeli vendégek eközben visszavonultak a társalkodóba. Csupán
egyetlen szolgálót hagytak a fegyveres őrrel együtt a fürdőház előtti szobában, hogy amint
a király kilépne az ajtón, azonnal a társalkodóba vezessék. A gyermeksereget pedig a
parkba, a labdatérre küldték egy kis hancúrozásra.
A gyermekek örülvén a szabadságnak, sikongatva tódultak a labdatérre. Ám Máté
visszamaradt. Tizennégy éves korára nem kívánt osztozni a gyerkőcök örömében, mivel
inkább a felnőttek táborába sorolta magát. Ő a király személyére volt kíváncsi, hiszen már
évek óta készült e találkozásra. Fegyverkészítési és ágyúgyártási tervei a fiókban pihentek.
Dehogy is akarta ő ezekkel a „gyerekes dolgokkal” untatni a fölséges urat! Mint
kamaszodó ifjút már más, fentebb való dolgok érdekelték. Nevezetesen, szerette volna
magába szívni mindazon tudományokat, amelyek az időben a felsőbb iskolákban
elérhetőek voltak. Beóvakodott hát a kastélyba s besurrant a fürdőház kilépő szobájának
egyik szögletébe, hol őt sem az ajtónálló, sem pediglen a fegyveres katona nem láthatta,
észre nem vehette.
Meglátta azonban a király, ki csak szeme sarkából észlelte elmenőben, de nem akarta
észrevenni és kiváltképpen nem megszólítani az ifjút. Ösztönösen érezte, hogy e
fiatalember a házhoz tartozik, nyilván a ház urának, Esztelneki Bélának elsőszülött fia.
Egy pillantással tudni vélte: e fiú többre, jobbra teremtetett, hisz látnivaló, hogy szeretné
befogadni magába a világot. Ezért bújt meg itt. Látni kívánta őt, a királyt.
Tovalépve a fiútól, Máté lehajtotta a fejét. Bensejét nyugalom szállta meg, hiszen pár
lépésnyire volt az imént attól a személytől, ki számára az ország első embere és Szent
István király koronájának örököse és ura volt. Nagy sokára moccant helyéről, amikor már
hallotta, hogy a társalkodó-tanácskozó teremből mindenki a kastélyház teraszára tódul.
Maga a király szólította oda őket.
Máté fél karéjban fölsorakozott sereget látott maga előtt, amikor kiért a teraszra.
Szemével apját kereste.
Akár a siklókígyó, úgy tekergőzött át a sokadalmon, s amint apja mellé ért, kezét az apja
tenyerébe simította. Apja magához vonta kissé, hogy rá sem nézett.
– Mint királyotok és legfőbb bírátok jöttünk el hozzátok a mai napon – kezdte – , hogy
igazságot tegyünk az e házban történtek alapján a gonosztevők fölött. A legfőbb
gonosztevő maga ismerte el szörnyű bűnét előttünk azzal, hogy önként vetett véget
életének a titkolt méreggel. A budai börtönben még élő asszonya azt mondja, hogy ő,
egyedül ő a bűnös, hiszen ő vette rá urát arra, hogy álnok tervével Esztelneki Béla
bányakapitány tisztére és életére törjön. A napokban beszéltünk vele utoljára. Elénk vetve
magát kinyilvánította, hogy halni akar, mert erre méltó. Mi mégis úgy határoztunk, nem
vesszük el az életét, hanem a Dunában, Buda vára alatt lévő hajdanvolt Nyulak, ma
pediglen Margitról elnevezett szigetre, az apácák klastromába küldjük, hogy ott az Úrral
naponta szembesülve vezekeljék nagy és utálatos bűnéért, amíg a Teremtő el nem szakítja
élete fonalát.
– És a többiek felől hogyan ítélsz, uram? – tette föl a kérdést Zách Felícián nagybirtokos
úr, kit ugyancsak vendégnek hívott meg ide a király.
– Már csak négyen vannak, kik ítéletre várnak. Monos Ábris hadnagy, ki egy esztendeje
megfosztatott rangjától és a három haramia. Monos Ábris hadnagyot az erdélyi
Asszonypataka nevezetű aranybányába küldjük bányamunkára, hogy élete végéig ott
robotoljon kettős őrizet alatt, a másik három pedig Körmöcbányán dolgozzék majd a
bányamélyen, míg meg nem hal. A fej-lecsapatás vagy bárminemű halálnem csak
megváltás lenne számukra. Ezt mi nem akarjuk.
Az ítélet kimondása után elhallgatott. A jelenlévők igazságosnak találták a királyi
akaratot. Ám mindannyiokban szinte egyszerre merült föl a kérdés: mi lészen most a hat
zsák aranyröggel? És mintha a király kitalálta volna híveinek gondolatát, folytatta:
– A jelen lévő hat zsák anyagát megvizsgáltattuk. Puszta bányaföld. Itt-ott ugyan
csillámlik bennük néhány aranyszemcse, de ha ezeket összegyűjtenénk, akkor sem tenne
ki értéke egy cseh garast vagy délszaki dukátot. Kedves katonáim, ezért úgy határoztunk,
terítsétek ki most a hat zsák tartalmát ide a lépcsősor elé, hogy akik megfordulnak e
házban, képletesen aranyport tapodjon lábbelijük talpa, s mindig emlékezzenek e ház
gazdájára, ki hű maradt királyához. Most pedig járulj ide elénk, Esztelneki Béla, és
térdepelj le, szembenézve velünk.
Halk moraj kelt szárnyra a teraszon. Mi történik most? Mire készül a király?
Bárki megláthatta ezt a jelenlévők közül. S a jelenlévők szerteszét vihették a hírt, mily
dolog is esett meg abban a percben.
Az országos bányakapitány letérdelt a király elé.
– Nézz reánk most, Esztelneki Béla! Mi, Károly Róbert, Magyarország, Horvátország
[19]
Dalmácia és Szlavónia királya, téged most az általunk alapított Szent György lovagrend
tagjainak sorába fogadunk s az erről szóló okmányt egy közeli alkalommal Buda várában
személyesen átadjuk neked, aki bizonyságot tettél a királyhoz és Szent István királyunk
koronájához fűződő hűségedről…
E pillanatban kihúzta hüvelyéből kardját, és megérintette vele az előtte térdeplőnek bal,
majd jobb vállát, s ennek végeztével kardja ismét hüvelyébe került.
– Most pedig állj fel és úgy távozzál innen, mint a Szent György lovagrend legújabb
tagja.
– Ettől a perctől így szólítsátok e ház urát: lovag Esztelneki Béla országos
bányakapitány úr… Ezzel azonban még nem ért véget ünneplésünk. Szeretnénk, ha elénk
állana lovag Esztelneki Béla bányakapitány úr elsőszülött fia.
Máté fiú haja tövéig elpirosodott.
 Megilletődötten állt a király elé s féltérdre ereszkedve hajtotta meg fejét. Így maradt,
míg nem szólították.
– Kelj csak föl, fiunk! Ismered-é Nekcsei Dömötör főtárnok-mester urat?
Máté nagyot nyelt. Határozott hangon felelt.
– Őt nemcsak ismerem, hanem tisztelem és szeretem is. Mintha második apám lenne.
– És a tanulással hogyan állunk? Hallottuk, hogy hetenként két alkalommal a nagyhírű
és tudományú Csák Alfonz plébános úr jár hozzád korrepetálni.
– Igen, ő oktatott, tanított, de már a múlt héten levizsgáztam minden tudományból,
amire ő meg bírt tanítani.
– Szeretnéd, ha tovább és többet tanulhatnál?
– Bizony, nagy bennem a vágy erre. De idehaza Magyarországon még nem lehetséges…
– Itáliában azonban, példának okáért, igen. Kérdem most, mennél-e Rómába, esetleg
Bolognába magasabb tudományokat tanulni? Ha igen, akkor a jövő héten Nekcsei
Dömötör főtárnok-mester úrral elutazhatnál. Ő Rómába megy a mi felkérésünkre, s akkor
elvinne magával… Úgy két-három esztendőre. Amikor ez letelik, egy kis hazai látogatás
után pedig várna Párizs városában a sorbonne-i egyetem, ahol édesapád is tanult…
Halk sikoltást lehetett hallani, s mikor a tekintetek a sikoltás irányába fordultak, már azt
is láthatták a közelebb állók, hogy a leroskadó lovag Esztelnekiné Bodoki Borbálát többen
felfogják estében, s hirtelen megindulnak vele a házba, hogy pamlagra fektessék, aztán
hogy konyhára szaladjanak vízért.
Károly Róbert gyorsan tudni akarta, miért ájult el Borbála asszony?
– Uram, királyom! – esküdött az asszony magához térve ájultából – a nagy boldogság
okozta, hogy elmém és testem kihagyott! Ó, lehet-e nagyobb kitüntetés egy anya számára,
mint az, ha fiát boldogulni látja királya által?!
Kitűnő hívem válik belőle – állapította meg magában Károly Róbert, majd kéréssel
fordult a boldogságban úszó anyához, a ház úrnőjéhez:
– Asszonyom, asztalhoz ülhetnénk mindannyian. A magunk részéről éhesek vagyunk…
Három óra hosszat tartott az ebéd.
Az ország védelmének kérdései kerültek szóba. Köztük a bandériumok dolga.
– Felség, ha szabad szólanom – emelte fel poharát lovag Kőszegi Ferenc – , én
jelenleg a második számú bandériumot szervezem. A második is Ötven fegyveresből fog
állani, természetesen mind lovasok. Nemesi címerünket egyik kisbirtokos társam fia
festette. Csudálatosan szép! Felségednek is látnia kellene egyszer. A második
bandériumomban már lőporos-golyóbisos puskások is lesznek, ha sikerül német honból a
fegyvereket megszereznem.
– Bajor földön vásárolsz, hívem? – kérdezte a király.
– Megbízottaim München városában jártak, de készítenek puskákat Passauban is.
Máté fiúnak, ki apja balján ült az asztalnál, fülig szaladt a szája, hiszen kora ifjúságának,
mondhatni gyermekségének kedvelt témája bukkant fel az ebédlőasztalnál. Jó lett volna
elmondania, hogy ő miféle terveket forgatott akkoriban a fejében… Forgatott? Lerajzolt!
Ezeket itt most meg kellenék mutatnia az uraknak. De nem, nem lehetett, nem volt illő.
Egy ilyen gyerekember üljön szótlan, ki ne merészelje nyitni a száját. És ha kinyithatná,
akkor is hivalkodásnak tűnnék minden, amit szól vagy rajzokban mutat.
Királyi lovas futár érkezett. Fontos hírrel. A király parancsolta, hogy beszéljen nyíltan..
Hallja mindenki szavait.
– Felség – kezdte jelentését a hírvivő – , a Duna még a tavalyinál is jobban megáradt és
nagyobb területeket öntött el. Lehetetlen átkelni a folyón. A vízbiztosok szerint legalább
három hét, amíg a zöldár levonul. A jobb és bal parton iszonyatos károk keletkeztek.
Károly Róbert megőrizte nyugalmát. Idefelé jövet nagyon is számolt a Duna áradásával,
amelynek jelei napokkal elébb mutatkoztak. Úgy is készült az útra, noha terveit nem
közölte senkivel. Kis gondolkodás után így szólt:
– Drága időnket eredményesen kihasználva, országunk Felvidékének látogatására
indulunk. Lesz szemlélnivalónk bőséggel, ami örömünkre és épülésünkre szolgál majd.
Megtekintjük sorra arany– és ezüstbányáinkat, megtekintjük néhány birtokosunk
zászlóaljait, véleményt mondunk ezek alapján a bandériumok állapotáról. Elbeszélgetünk
városaink vezetőivel, és megismerkedünk a polgárok gondjaival. Az ünnepi szentmisék
végeztével vevőként jelenünk meg a vásárokon, ott kíváncsiskodva, mely áruk
forgandóak. Tervezzük megállapítani a sokadalmak vásárlási készségét, tudakolván, hogy
azok mely áruk irányában hatnak? Érdeklődni fogunk a kamara haszna adónemünk
állapotáról, s meghallgatjuk az ezzel kapcsolatos esetleges panaszokat. Kérjük most az itt
jelenlévőket, tegyék meg észrevételeiket bátran, a következő három hét alatt mire és merre
forduljon a király figyelme, amit látni, hallani hasznos lenne?
Az urak sorra jelentkeztek. Jó lenne, ha elsőnek Trencsén városát látogatná, aztán hívták
Kassára, Pozsonyba, Túrócra. Minden egyes jelenlévő a maga birtokára-portájára.
Érdemes lenne legalább tíz napot Besztercebányán múlatni, javasolta egy másik nagyúr.
Mikor már meghallgatta a zsolnaiak és a nagyszombatiak invitáló szavait, javasolta,
készítsenek együttesen útitervet, hiszen a háromheti látogatásba sok minden belefér.
Így történt aztán, hogy az estebéd idejének kezdetéig elkészült az útiterv. Ezután már
csak az útra kelő csapat tagjait kellett kiválogatni. Kiderült, hogy a jelenlévők mindegyike
a királlyal akar tartani.
– Ez nem lehetséges – összegezte a király – , mert ha valamennyien velünk tartanak, ki
fogja előkészíteni fogadásunkat?
Szerencsére hatott ez a királyi megállapítás. Szemlélődésének első állomásaként
Pozsonyt jelölte ki Károly Róbert. Végül előadta legfelsőbb határozatát:
– Szent György-lovag Esztelneki Béla országos bányakapitány úr a maga bányáiban
készíti elő fogadásunkat. Tudomására hozzuk ezzel egy időben, hogy Máté fiát
kíséretünkbe osztjuk be, hogy mindvégig velünk utazva bővítse ismereteit. A Duna árvízi
állapota miatt különben sem tudna útra kelni Nekcsei úrral. Ő már tud erről, s addig nem
indul, amíg Máté fiút útitársaként nem kapja.
Máté anyjának szemében ismét megjelentek az öröm aprócska gyémántcsillogáshoz
hasonlatos könnyei.
A korán érkezett ősz Rómában, a bölcsészek egyetemén találta Mátét. Ő sajnos, nem
élhette át azt, amit idehaza Magyarországon ezerháromszázhuszonhétben sok millióan
megéltek, köztük szülei, testvérei és az egész háznépe.
[20]
Mert mi is történt? Mintha az Ég üzent volna Károly Róbertnek, dicsérve őt az
aranypénze miatt, amiért ezzel megajándékozta az országot és Európát.
Szent karácsony napján esett ugyan némi hó, de másnapra mind elolvadt. Csupán fönt, a
bércek fején lehetett látni egy kicsiny hósipkát, de hát az mindig ott fehérlett nyáridőben
is.
Szilveszter éjjele meleg fuvallatokkal köszöntött Erdélyre, Pannóniára, a Duna-Tisza
közére s a Felvidéket is megfürdette cirógató enyheségével. Zólyomban úgy érezhette
mindenki: itt van, megjött a tavasz!
És valóban. Január végére megmozdultak a rügyek, s mind kifakadtak. Hajtásba indult
az orgonabokrok bóbita-kezdeménye, a barka, fűz, mind kiselymesedett.A folyóvölgyek
dombhajlatain és a síkságokon megmozdultak a szőlővenyigék, s február elején levelet
hajtottak, március derekára pedig virágot hoztak. Az őszi búza, az árpa, a rozs a szántókon
kezdett megerősödve szárba indulni. Az alma-, a barack– és a gesztenyefák elhullatva
virágaikat gyümölcsöt ringattak ágaikon. Napról napra növekedtek.
Az embereket, noha örvendeztek a rendkívüli jó időnek, félelem fogta el. Már hogy is
ne! A szokatlan meleg időre bizonyosan jő a téli zimankó, és minden elfagy, odavész!
Éhínség tör majd a népre! Szaporodni fognak az útonállások, a rablások, napirenden lesz a
csűrök, a pajták kifosztása, a pincék feltörése.
Isten büntetése lehet ez!
A papok a templomokban népes gyülekezet előtt fohászkodva kérlelték az Urat, ne
engedjen népére fagyos éjszakát.
Eközben hallani lehetett oly földöntúli dolgokról, miszerint Róbert Károlyra haragudott
meg az Isten az aranypénzeinek kibocsátása miatt. Az Úr nem szereti a hívságokat! Ember
ne vésesse aranypénzre orcáját és nevét… Isten büntetése ez a csalidő, ez az országra
bocsátott meleg…
Másutt Európában cudar idők jártak. A Brit-szigetek partvidékeit és városait jeges ár
söpörte végig. Francia földön oly sok hó esett, mint még soha, emberemlékezet óta.
Itáliában a Pó folyó kilépett medréből, Nápolyban és Rómában hóviharok dúltak,
földrengések rázták meg az Appennineket… Béla is rossz jeleket látott az időjárás ily
nagy változásában. Mikor húsvét utáni napokban birtokain levágatta a gabonát és két hétre
rá betakaríttatta, újra megszántatta és bevettette földjeit. De, mintha tartott volna
valamitől, ellovagolt Gyulafehérvárra az ottani híres ezüstműveshez, és egy lapos
szelencét csináltatott véle színezüstből. Hazatérve nem szólt Borbálának, miért is járt
Fehérvárott. A lapos szelencébe beillesztette azt a száraz katángot, majd a szíve feletti
ingzsebébe süllyesztette.
Jó helye lesz ottan! Küsvári Péter még nem is ismerte álnok asszonyát, amikor ő ezt a
katángot kapta… Isten rendelése ez… Az a bűnössé vált némber a Nyulak szigetén
vezekel most hívságos tetteiért. Bizonyosan az Isten keze van az ő megmenekülésében és
a Küsvári házaspár megbüntetésében.
Béla istenfélő, mindamellett babonás ember lévén, erősen hitt abban, amit az
ezüstszelence csináltatásával és szíve fölé helyezésével cselekedett. Abban is hitt: csak
akkor lesz foganatja, ha Istenen és rajta kívül senki nem tud róla…
Abban az évben kétszer arattak. Kétszer szedték le a gyümölcsöt a fáról. Két termés
került a magtárakba, vermekbe. Megsokasodott a jószág is. Volt mit legelniök, volt mit
ropogtatniuk fogaik között. És soha még annyi részeg szőlősgazdát, kocsist, meg tolvajt!
A szőlőlé befogadására nem volt elegendő kád, tömlő, meg hordó. A bornak ára lement,
egy akóért alig adtak hat, jó esetben hét garast! A fölösleget meg kellett tehát inni! És itta
mindenki, aki csak hozzáfért… Tán e kehely ital lesz az utolsó – vélték sokan.
Ott messze Rómában Máté is hallott erről a magyarországi csodáról, a jövő-menő,
utazgató emberektől. Magyarázatul mind előadta: a Kárpát magos hegyei tartották távol az
idén a telet az országtól. De mondták azt is: az Úr szereti a magyarokat.
Jó pénzüket az Isten is megköszöni ezzel az egész éven át odaparancsolt nyárral…
 MÁSODIK RÉSZ
BÉLA FIA MÁTE, SÁRKÁNY IVADÉKA


„Az ellenséget nem mindig fegyverrel szükséges legyőzni.
A harcosai életéért felelős hadvezér
olykor cselhez folyamodik, olykor a sima,
hízelkedő beszéd fegyverét használja, mert bölcsen tudja:
a vérhullatás nélküli győzelem is győzelem. “

 9.

Máté szíve egyre hevesebben vert. Már hogy is ne! Ide látszott Zólyom várának rajzolata,
amely alatt ott sejlett a kedves szülői ház. Rómából jövet Graznak, majd Bécsnek vette az
irányt, s a Duna-kanálisokon átkelve, Pozsonyban időzött egy éjszakát. Az Alpokat
simogató napfény havat zsugorított, vizet árasztott. Aztán egyszerre rohanni kezdett lefelé.
S a nagy folyó lentebb, mint szokott, már szinte parttalanná vált a tavaszi áradás szennyes
vizétől. Azon átkelni életveszedelemmel volt határos. Mióta férfivé serdült, sokszor
megtette ezt az utat Zólyom és Róma között. De nem csak ezt! A párizsi Sorbonne-ról
oda– s hazafelé ugyancsak embert próbáló útjai voltak. Szembekerült csavargókkal,
útonállókkal, tolvajokkal, ledér nőszemélyekkel, alattomos gyilkosokkal és
fosztogatókkal. Mindezekre visszagondolva, valóságos istencsudája jelenbeni létezése.
Éjfekete ménje egyszer sem hagyta el, pedig de sokszor került ő is veszedelembe az
utakon és idegen réteken, erdőkön, istállókban! Hiába, no! Istenben való hite, a hozzája
szálló imádsága, az édesanyja iránti szeretete, meg az édesapjában való bizodalma
megőrizték az életnek.
Négy év Rómában, négy esztendő Párizsban! Mindezt kiegészítette csaknem két éven át
tartó utazás és barangolás Erdélyben! Szülei vitték őt mindenhová. Elsőként is
Gyulafehérvárra, hol a székesegyház kriptájában nyugodó néhány ősének síremléke előtt
tisztelgett. Innen elmentek a várfalhoz tapadó családi házukba. Édesapja elmondta: mivel
foglalkoztak az ősök, mily cselekedeteket vitt véghez szépapja és megint annak apja,
akiről nem csupán emlékezet, hanem egy latin nyelvű írás is szólt. Ő volt a székelyek
egyik sámánja. Csodatáltosnak mondották őt nemcsak tudománya miatt, hanem azért az
isteni jelért is, hogy kezén, lábán az öt-öt ujja helyett hat-hat ujja volt! A latin okmány
szerint a Tühütüm nemzetségből való volt és Tahun Tekheel Kendeknek hívták. Fiát
szintúgy, ki a Székelyek földjén, a Háromszékbeli Esztelneken fegyverkovács mesterséget
űzött, szolgálva ezzel határőr népének seregeit. E fegyverkovács ősét bár
megkereszteltetett, pogánynak tartották mindvégig, s mikor 1054-ben lehunyta szemét, a
pogány temetőben hantolták el. Elsőszülött fia Albert, kolostori fővadász, tíz falu bírája
már kereszténnyé lett, s fiát, Mózest is így nevelte. E fiú, kit szorgalom fűtött és az Úr
méltó tehetségekkel ruházta fel, Gyulafehérvárra került írnoknak I. László király
személyes ajánlására.
És micsoda fintora az életnek! Albert, aki csaknem két évtizeden át harcolt a be-betörő
besenyők ellen, s több csatában meg is sebesült fegyvereik által, László király
megbékélve, letelepítette őket. Lám, Mózes fia egy besenyő főrend leányát, Vannát vette
feleségül. Ebbe Albert belerokkant-roppant, s csak hetvenévesen, halála előtt pár nappal
ölelte magához fiát, menyét és unokáját. Nagy élmény volt Máté számára ott állani
Ábelfalva templomterén, (amely falucskát az Olt folyócska mellett találhatni s azt az ő
felmenőjéről nevezte el a nép), s letérdelni kőlappal fedett sírja előtt, ráhelyezve egy
virágcsokrot. Legszebb tíz napját mégis az esztelneki ősi házban töltötte el!
Több mint háromszáz évvel ennek előtte ezt a helyet választotta magának a Tühütüm-
nemzetségbeli székely pogány ős, hogy itt megvesse lábát, hogy itt házat építve terjessze a
hitet. Miféle hit lehetett ez? Künn a párizsi egyetemen is megtudott erről egyet s mást.
Debulé (Deboulai) nevű professzora, akinek nevét illett francia nyelven is jól leírni,
tájékozottnak volt mondható a pogány magyarok hitéletét tekintve. Igaz, szabadkozott
előadásai alkalmával, hogy írásos feljegyzés alig maradt ebből a korból, de összevetve
más, ázsiai népek, mint például a hunok, az avarok s más pogányok hitéletével, sok
minden kikövetkeztethető volt a pogány magyarok vallásmítoszát illetően. Egyisten-hívők
lévén, istenüket Öregisten néven emlegették. A nép hitében nagyra nőtt mellette felesége,
hitvestársa, Boldogasszony, aki közbenjárt Öregistennél a kérések teljesítésében.
Elsőszülött gyermekük Hadúr volt, kit különösen csaták, háborúk előtt fehér mén
feláldozásával kérleltek az Öregistennél való közbenjárásra, segítené meg őket a harcban.
Lám, Öregistent manapság is sokan emlegetik, nevét beleszőve káromkodásaikba. Ez
persze éppen olyan bűn, mintha a keresztényi hit Isten-személyiségét vennék hiábavalóan,
bűnös módon nyelvükre. Áldott emlékű Szent Gellért püspök atya, ki a pogány zendülők
által vértanúságot szenvedett, és aki Szent Imre herceg nevelőjeként igen sokat tett a nép
hitéletének elmélyítésében, jól tudta, mily erősen gyökeredzik a pogány hívő
magyarokban Boldogasszony képe és eszménye. Ezért is javasolta Szent István királynak,
ajánlaná fel országát Jézus Anyjának, Szűz Máriának. A szentéletű király hallgatott rá s
megtette, amire a püspök atya kérte. Szándékában állott ugyanis a pogány eredetű hitbéli
személyiség, Boldogasszony helyére állítani-helyezni Szűz Máriát Boldogasszony
személyének helyettesítéseként… Köztudott, a pogány istenasszony arca és hitbéli
valósága elhalványult, de csodálatos varázsereje nevében tovább él három és fél század
elmúltával is! Ki ne tudná, hallaná? Szűz Mária neve, személye azonosult a
Boldogasszonyéval! Annyira, hogy mostanában így lehet hallani: Boldogságos Szűzanya,
meg: Boldogasszony Anyánk… És ez utóbbi megszólítás már nem a pogány
istenasszonynak, hanem Jézus Krisztus Anyjának, Szűz Máriának szól.
Ily dolgok fordultak meg fejében ott, Esztelneken, az ősi ház kertjének végében, a
sziklalapon, hogy elnézett a messzeségbe Sepsi felé… És ugyanezek a gondolatok tolultak
agyába, amikor Zólyom felé közeledett fekete ménjén. Mi minden végbement azóta, hogy
utolszorra ellovagolt Párizsba! De még több az első Római útja óta! Fejében ott kavargott
ezernyi emlék. Az egyetemi órák, vizsgák, továbbá tudós és kevésbé tudós, szerinte csak
csupán fecsegő tanárai. Aztán egy nagy kiruccanás-kirándulás Nápolyba, ahol
[21]
megismerkedett az olasz irodalom egyik új hangú tehetségével, Boccacció-val, akivel
oly barátságot kötött, hogy kedvéért többször is átlovagolt Nápolyba. Boccaccio akkoriban
egy férjes asszonynak, név szerint Maria d’Aquinónak csapta a szelet, sikamlós
történetkéket írva szerelmükről vagy talán képzelt viszonyukról. Kelt is szárnyra
pletykaság elegendő ahhoz, hogy barátját híres-hírhedetté tegye. De Mátét soha egy percig
sem feszélyezte ez a helyzet, sőt, büszke volt barátjára s váltig mondogatta: Oly híres
emberré válsz, Giovanni, hogy meghívásomat s személyemet is feleded, mire arra kerülne
idő, hogy ígéretedet betartva hazámban töltsél el vendégségben pár hetet. Barátja ilyenkor
komoly képet vágva fogadkozott: Hogyan is jut eszedbe ilyesmi, Máté barátom!? Jól
tudod, hogy Anjou Károlyt, a te királyodat ugyanaz a Bardi-házi bank segíti hatalmában
ma is, amelyik apámat s így engem. Szegről-végről tehát egy tányérból faljuk az ételt mind
a ketten!
Az ily beszédek persze csak ideig-óráig nyugtatták meg Mátét. Bensejében már
megtelepedett a meggyőződés, miszerint Boccacciónak csupán életvidám szerelmi
történetei jutnak el Magyarországra (ha eljutnak), de író barátja – soha! Nápoly túlontúl
szép és izgalmas város volt ahhoz, hogy Boccaccio azt elhagyja, vagy mondjuk ki
kereken: egy percre is nélkülözni tudta volna… Ne feledd azért Giovanni – vágott vissza
ilyenkor Máté önérzetesen – , Károly Róbert már van olyan gazdag, hogy arany-
flórenszeivel zsebre vágja a Bardi bankárokat szőröstül-bőröstül. És az is igaz, azt a pénzt,
amit kezdetben reá fordítottak a Bardi bankosok, azt ő, az én királyom kamatostul rég
visszafizette… Hiszen nem könyöradomány, hanem üzletileg jól átgondolt, biztonságosan
befektetett kölcsönpénz volt az…
[22]
Késő délutánra járt az idő, amikor megérkezett Zólyom város déli kapujához. A híd
leeresztve, a városkapu tárva-nyitva, csupán az őrség tartóztatta föl egy minutumra.
Szekcső Dániel hadnagy úr szólt le a kapuzatról az őröknek:
– Méltóként üdvözöljétek Esztelneki Máté tanácsos urat, és adjatok azonnal szabad utat
személyének!
Máté fölpillantott, mosolyogva intett Szekcsőnek. Intésében köszönet volt és hála. Ám
meglepődött azon, hogy Szekcső Dani barátja „tanácsos úrként” titulálja. Nos, gondolta,
ennek utána kell járni, már itt a kapunál. Jobb, ha nem tudatlanul lépi át a zólyomi
szülőház kapuját.
Lováról leszállva, a kantárt egy ott őgyelgő suttyó legényke markába nyomta, hogy kis
ideig, míg visszatér, vigyázzon rá, és ezzel fölballagott a lépcsőkön, az őrségszállás
szobájába.
A két barát összeölelkezett.
– Rég láttalak. Ezúttal végleg? – kérdezte Dani.
– A végleg nagy szó! Ki tudja? Hanem éppen te neveztél az előbb tanácsosnak…
– Nem tudsz róla? Te ne tudnál? Vagy két hónappal ezelőtt nevezett ki Károly Róbert
királyunk tanácsosának… Véltem, hogy értesítettek erről.
Máté elnevette magát.
– Nem tudtam róla, őszintén mondom, de jólesik ezt hallanom. Van néhány dolog, amit
immár hivatalosan is, tisztemből kifolyólag tanácsolhatnék a királynak.
– Szívesen segítenék ebben néked, Máté. Tudok néhány dolgot magam is, amit
tanácsként kellenék felkínálni királyunknak…
– Máris megegyeztünk! – csapott Dani vállára Máté, és átölelte barátját.
Évszázadnak tűnt számára az idő, amíg Zólyom városán átlovagolva, az ismerős
kanyargós útra rátérve, a szülői házhoz eljutott.
A magas, cifrán rácsozott kapuzathoz érve, meglepetéssel tapasztalhatta, mily
nehézségekbe ütközik bejutni a házba, amelyet végtére is, saját otthonának mondhatott.
Az őrségben álló hat katona, úgy tűnt, kémet fogó babérokra pályázik, mert lám,
föltartóztatták s nem engedték odébb egy lépésnyire sem.
– Azt bárki mondhatja, hogy Esztelneki Máté a neve, és hogy a bányakapitány úr
elsőszülött fia – nyilatkoztatta ki a parancs-őrtiszt, egy nyálasnak kinéző fiatal
hadnagyocska. – Ilyen fiúról nem tudunk.
– De én bizony az vagyok, akinek mondom magam! – erősködött Máté. Eresszetek, míg
jól van dolgotok!
– Mivel bizonyítja az úr, hogy az a személy, akinek vallja magát?
– Látom mindebből, hogy nem idevalósiak vagytok.
– Bizony, minket Erdélyből, Sepsiszékről, Domokos Mihály úr bandériumából
vezényeltek ide az elmúlt hónapban. De elég ebből! Kérem, bizonyítani, hogy az úr ehhez
a házhoz tartozik!
Máté halálos fáradtnak érezte magát. Az imént, hogy a városkapuban leszállt lováról,
érezte, hogy tagjai ólomnehézzé válnak. S mikor Dani barátjától elköszönve újra lóra akart
kapni, bizony a kantárfogó legény segítségét is el kellett fogadnia. Mégis lecsúszott most
lováról. Elébb barátságosan megpaskolta a nyakát, s valamit még súgott is az okos állat
fülébe, s csak ezután kezdte oldani a nyeregkápához erősített pakkjának szíjazatát, hogy
elővegye egyetemi rektorának elbocsátó okiratát, miszerint summa cum laude végezte el
az egyetemi tanulmányokat.
Míg pakkjával bajlódott, lopva a nyálas tisztre pillantott. Lám, valamennyi ott állingáló
katonának vadonatúj, csillámló íj van a kezében, a tegez meg által vetve, a vállára
függesztve, egy bőrből készült szíjazattal. Odébb hordozva tekintetét kellett látnia:
valamennyi őrkatonának frissen készített fegyverzete van!
– Bánni is tudtok véle? – vetette oda a kérdést oldalvást a tisztnek.
Amaz kerekre nyitotta szemét.
Harag és sértődöttség bujkált azokban a szemekben.
Máté végtére elővonta a hengeres tokot, amelyben okmánya volt. Lovát nyugtatva
tekerte ki a pergamenre cikornyázott írást, s libbentette a hadnagy orra elé.
– Jól nézze meg, hadnagy úr… Ott a közepén a nevem: Esztelneki Máté. Még azt is
olvashatja, hogy az „Erdélyi származékú és Zólyom városából való…” Nos, látja? Vagy
tán olvasni sem tud?
A hadnagy összekapta magát. Elöltöltős puskáját lekanyarította a válláról, kissé hátrább
lépett és anélkül, hogy Mátéra ügyet vetett volna, vezényelt torkaszakadtából:
– Kaput azonnal kinyitni és kitárni! Esztelneki Máté urat házába engedni!
Máté nem ült lóra.
Annak kantárát fogva indult el lassú léptekkel, és tekintetét a fasor végében föltűnő és
egyre közeledő szülőházára szögezte. Közben befogadott mindent, mi látóterébe került.
Hogy megnőttek a fák! Micsoda szép virágözön az út mentén! Hátterében a gyep egy
egészen új, eddig nem látott bokorcsoportig futott. Volt abban futófenyő, boróka meg
tűzvirágú galagonya.
És most hirtelen édesanyját látta, amint kilép a kastélyház kétszárnyas ajtaján. Látta,
amint háromszor csapja össze tenyerét. Még a három csattanása is elért füléhez.
Varázsütésre, vagyis a három tapsra, három belső cseléd is iramodott felé, sebesen.
Odaérve hozzá, egyikük leoldotta pakkját éhes és szomjas éjfekete ménjének
nyeregkápájáról, aztán a pakkal a ház felé, a másik lovát vezette el az istállóba, a
harmadik cseléd pedig nyájasan üdvözölve őt, megkérdezte: készíthetik-é a fürdőt vagy
pedig elébb étkezni kíván?
– Csak édesanyámat köszöntöm, aztán máris fürdök és eszem valamit.. Régi szobámban
vessetek ágyat. Ha már ettem, aludni, pihenni szeretnék…
Máté csak úgy habzsolta anyja szavait. Nagyobbik húga, Amália, ki egy tehetős
birtokoshoz ment férjhez Besztercebányára, nemrégiben szülte meg második gyermekét.
Kisebbik húga Viola, ugyancsak tavasszal szülte az elsőt. A gyermek fiú lett s a
keresztségben a Béla nevet kapta. Amáliának mindkét gyermeke leány. Erős, egészséges,
szép gyermekek. És persze nem baj, hogy lányok. Majd két arra érdemes férfiút
boldogítanak, ha eladósorba kerülve férjhez mennek. Szükség van a leányokra! Szükség,
mert anyákká válva szaporítják a népességet.
– És mikor ölelhetem édesapámat?
– Édesapád Budán vagy Visegrádon tartózkodik. Hónapja, hogy megérkezett erdélyi
körútjáról. Elébb hazatért, aztán lovagolt jelentést tenni a királynak.
– Hallhatnék valamit az én tanácsosi kinevezésemről?
– Ó, hát tudod? Kitől és mióta? Máté elmondta.
– Nekünk erről – kezdte édesanyja – Nekcsei Dömötör őméltósága hozta a hírt s az
okmányt. Várj, mutatom, itt van a komód szekrényében, az iratok legtetején – szólt és
fordulva kettőt, máris fia elé tette a becses okmányt. Mielőtt Máté egyet is szólhatott
volna, folytatta: – Apád megkért, amíg haza nem tér, ne fordulj sehová, maradj helyt
Zólyomban. Mielőtt a király elé mennél, beszélni kíván veled. Úgy tervezi, együtt mentek
Visegrádra.
Máté bólintott és megcsókolta anyja homlokát. Anyja most elkomolyodott. Mint aki
igen fontosat kíván mondani, szembefordult fiával, és megfogta mind a két kezét.
– Valamire nagyon megkérlek, fiam.
– Figyelek, édesanyám.
– Apáddal, ha beszélsz, reá ne kérdezz a Küsvári Péter és becstelen felesége esetére.
Megkérhetlek erre?
– Természetesen elé sem hozom, mivel most nékem mindent elmesélsz erről, jó?
– Igen fiam.
Máté kerek, kitágult szemekkel nézett anyjára. Olykor összevonta szemöldökét, másszor
fölszisszent, mint akit méhcsípés ért, majd elkomorult, míg édesanyja beszélt.
– Még él az a bűnös asszony ott a szigeti klastromban?
– Kérdeztem néhányszor édesapádat, de mit sem tud erről. Lehet, hogy él, lehet, hogy
meghalt. Királyunk megtiltotta, hogy érdeklődjünk felőle. Így aztán nem is tanácsos tudni
semmit erről, intett le legutóbb édesapád.
– Nem tervezi tisztét letenni apám? – kérdezte végül Máté.
Édesanyja vállat vont.
– Erről, pedig nékem nem illik és nem is szabad faggatnom őt. Bízzuk reá. Ő tudja.
Csakis ő tudhatja ezt. Ha ideje eljő, bizonyosan szól róla.
 10.

Éppen tíz napra rá indult el apa s fia Zólyomból Visegrádra. Tikkasztó melegben indultak
útnak és ugyanolyan tikkasztó melegben érkeztek meg a király nyári palotájába,
Visegrádra. Hanem még indulás előtt megállapodtak: két nap alatt érik el Visegrádot. Az
első nap éjszakáját Gyarmaton, a Balassiné rózsájához címzett beszálló-vendéglőházban
töltik. Béla, az apa ragaszkodott ehhez. Nem akart rohanvást Visegrádon lenni. Máté
fiával kívánt hosszasan elbeszélgetni az úton. Hiszen évekig nem válthattak szót…
Volt is mit megbeszélniök.
Apának éppúgy, mint a fiúnak.
Mindketten úgy érezték, ki kell beszélniök magukból mindazt, amit az évek rétegesen a
lelkükre raktak.
Az egymással eltöltendő időt mindketten rémségesen kicsinynek érezték.
Máté lényegében az utolsó nyolc esztendőt külhonban, Rómában és Párizsban töltötte. A
hazai változásokról kevés hír és ismeret ért el hozzá. Elsőként itt volt az új pénz. És nem is
egy, hanem három is.
Béla elévette bőrerszényét s intve a mellette lovagoló fiának, átnyújtott néki egy
aranyforintot.
– Mit gondolsz – kérdezte – , mennyit ér ez?
– No, hát, van ilyen nekem is néhány, de még nem próbáltam ki értékét egyetlen vásáron
sem.
– Gyakorold akkor, fiam. Ha vásárban jársz, s kedvedre való egyesztendős tinót látsz,
akkor azt ezért az egyetlen aranyforintért megveheted. Egy flórensz, vagy ahogyan
újabban mondjuk, forint, ennyit ér.
Máté elcsodálkozott. Számolni kezdett magában. Elébb tusakodott. Végül hangosan
kimondta a nagy kérdést:
– Eszerint harminc tinó árából egy meglehetősen csinos házat lehet vásárolni. Tehát áll
az, hogy harminc forintért nekem tetsző házhoz juthatnék?
– Bizony igaz! De lásd, van itt ezüstpénz is!.. Ez az egyik váltópénzünk. Egyik oldalán
királyurunk képe van reá vésve, a másik oldalán ugyanolyan liliomos címer, mint az
aranyon. Na, ebből az ezüstdukátuszból tíz tesz ki egy aranyat.
– Tíz ezüst dukát kell tehát egyetlen aranyforinthoz. És hány ezüstgarast kell
összeszednem, hogy egy ezüstdukátot kapjak érte?
– Abból meg százat. Máté elgondolkodott.
– Jut eszembe, amint átvágtattam Bécsen, belecsöppentem egy vásári sokadalomba.
Mikor a lacikonyhán bekaptam egy falást és fizettem, a pecsenyesütő tulajdonosa azt
kérdezte, tudnék-e Károly pénzével, vagyis forinttal, arany– vagy ezüstpénzzel fizetni? Ha
nincs arany, az ezüstpénz is jó lesz, mondták. Erre aztán fölfigyeltem. Valaki, kissé
távolabb egy lószerszámra alkudozott. Az árus szavait még elkaptam mentemben. Az után
kérdezősködött, forinttal vagy talán más pénzzel akar-e fizetni? Még hallottam, amint ezt
mondja: „Ha aranyforintot ad, olcsóbban jut a lószerszámhoz…”
– Helyben vagyunk, fiam! Az aranyforint biztos pénz. Aki ezzel fizet, azt az embert
megsüvegelik bárhol. És újabban ez a bökkenő. Példának okáért az ausztriai bankárok
szeretnének minél több aranyforintunkhoz jutni. Császárukkal fölemeltették tehát az
Ausztrián átvonuló magyar áruk vámját. Ez pedig nem tetszik nekünk.
– És Károly? Hagyja ezt?
– Nem. Éppenséggel nem. Most kíván változtatni a helyzeten. Mi is ezért megyünk
hozzá Visegrádra.
– Mit tudunk mi tenni?
– Legfőként te, fiam. Elmondom neked előre, mit is a tervez a mi Károly királyunk.
Alkonyodott mikor Gyarmatra érve betértek a Balassiné rózsája fogadóba. Ettek, ittak,
majd elfoglalták helyüket a szobájukban. A vendéglőstől még egy kancsó bort rendeltek s
hozzá tartalékba vásároltak egy faggyúgyertyát. Aztán folytatták a beszélgetést ott, ahol
azt abbahagyták.
– Károly Róbert király urunk most nagyot kíván változtatni – kezdte magyarázatát az
apja. – Az aranyat, az ezüstöt ontják a bányáink, s az olvasztott aranyból, a jó minőségű
ezüstből kellő finomságú, értékálló pénzt verettet Budán. Aki mindezt kormányozza és
vezényli, jól ismered… Az ám, Nekcsei Dömötör bátyád nagyon meghagyta nekem, hogy
amint Budára jutsz, keresd őt meg a pénzverdében. Munkája most oda köti egészen őszig.
Ott megtalálod… Hol is tartottunk?
Máté szelíden emlékeztette apját.
– Ott hagytad abba, hogy van értékálló pénzünk.
– És ezt nem csupán keresik egész Európában, hanem irigylik is. Szeretnének belőle
minél többet. Végül is ez nagyon is egészséges dolog, ha megfelelő árut kapunk érte.
Megzsarolni, meglopni, mégsem hagyjuk magunkat! Mint köztudott, az áruink útvonala
Bécsen át visz Európába a német és a francia piacokra. Bécs most az árumegállító vámot
lényegesen fölemelte. És ezzel az egyetlen tettével most könnyedén több pénzhez akar
jutni. Csakhogy…
– Gondolom, ha Prága felé nyitunk utat… Béla közbevágott:
– Meg Krakkónak, Polónia felé…
– No, de mi a biztosíték a felől, hogy a cseh és a lengyel urak nem emelik föl az
árumegállító vámokat?
– Egyelőre semmiféle biztosíték nincs. De királyunk ezt meg akarja szerezni. Jövőre
Visegrádra össze kívánja hívni tanácskozásra a cseh és a lengyel királyt s a bajorok
főhercegét. Királyunknak nincs egyéb terve, mint hogy a magyar áru Prágán keresztül
jusson el a bajor, a francia és a német piacokra. Az övéik meg hozzánk…
Csaknem hajnalig beszélgettek. A pótlólagosan vásárolt faggyúgyertyának még az a
picinke csonkja sem maradt. A faggyú teljesen szétfolyt a cseréptányérban. A kancsó bor
is így végezte. Utolsó cseppig kurták. Kár is volt lefeküdni nyugovóra, hiszen
világosodott.
Azért egy órácskát pihentek.
Károly Róbert az őszt és a telet Budán, a tavaszt és a nyarat Visegrádon töltötte. A Duna
közelsége, a palotát szelíden ölelő erdőség tavasszal és nyáron kellemessé tette az itt-
tartózkodást. A táj szépsége, a palota építészeti remeke fogva tartotta az erre vetődő
vándort, s nemigen akaródzott az elmenetel annak, aki csak egy álló napot is eltöltött itten.
Esztelneki Bélát és fiát, Mátét, nem várta a király. Amikor megérkeztek, ő éppen a palota
fölötti hegyek erdőségeiben vadászott kísérőivel.
A palotanagy, lovag Dusnoki Mátyás azonban gondoskodott róluk. Hajnalban elejtett
vadliba sültjét tálalta föl, majd fürjtojásokból csináltatott számukra rántottát. Eközben
Verpelétről való fehér, majd az egri lankák pincéiben kiforrt tüzes vörösborral locsolták
torkukat.
– Mire vadászhatnak királyúrék mostanában ott fönt a hegyekben? – kockáztatta meg a
kérdést Máté.
A palotanagy, aki különben alacsony, ráadásként kövérkés ember volt, szuszogva járt-
kelt körülöttük, s mire a kérdés elhangzott, engedelmet kért az asztalhoz telepedéshez.
– Dusnoki uram – állt föl Béla – , mindketten megtiszteltetésnek vesszük, ha közénk
telepszik. Ezzel helyet mutatott, magától jobbra. Még a széken is moccantott egyet.
– Örömmel elfogadom és mindjárt válaszolok Máté tanácsos úr kérdésére – kezdte
mondókáját. – A sárszalonka és haris a költése helyéhez közeli erdei tisztásokra jár. A
vadászvizsla könnyen rábukkan. Az ügyes vadász elejtheti. Az öreg nyúl is gyakran
kimerészkedik vackából, és ha tisztásra kódorog, egyetlen biztos lövéssel elterül. Ám,
lehet, hogy királyunk ma szarvasbikára megy. Ezek mostanában dörgölik-dörzsölik
szarvukat a fák törzséhez. Ez a gyakori jel – ha a vadász olvasni tud belőle – bizonyosan
elvezeti a szarvasbika búvóhelyéhez. Tudnod kell még, uram, a bakőz húsa mostanában,
így július havában a legízletesebb. Éppen ide, nekünk a királyi konyhára, a nagyurak
asztalára való. Alattunk, a pincékben elegendő vörösbor rejtezik, amiben szakácsunk, ha
királyunknak szerencséje lesz, kelletik párolni a bakőz húsát.
– Vízivadászatot nem kedvel Károly Róbert? – kíváncsiskodott Máté.
– Nagyon is! – válaszolt lelkesen lovag Dusnoki. A Duna-öntésekben bőviben van
víziszárnyas. A Balatonon, a Velencei– és a Fertő-tavon, meg a Hanságban magam is
jártam királyunkkal vízivadászaton. E hónapban példának okáért a gácsérokra lesz
érdemes vadászni. Jakab-nap után pedig a repülni kezdő fiatal kacsákra. Ez utóbbiak a
vízöntéses, zsombékos helyeken, a magos fűben bogarásznak. Itt lehet rájuk találni a
legkönnyebben.
– Van tovább is? – tetézte a kíváncsiskodást Máté.
– Már hogyne lenne! – folytatta a kérdezett. – Az öreg vadludak ilyenkor szoktak
lohosodni. A kiöregedett kormánytollaikat elhullajtják, így aztán nem tudnak repülni.
Következésképpen könnyű célozni rájuk. De velünk nemegyszer megesett, hogy nádas
helyeken hálót vetettünk rájuk, hol csapatban találtuk őket. Bizony, mind megfogtuk
őkelméket, egyikőjük sem szabadult.
 Késő délutánba hajlott az idő, amikor meglehetős zsákmánnyal hazatért Károly Róbert
embereivel. Lóháton érkeztek, a zsákmányt a nyeregkápákhoz kötve hozták.
Zólyomból érkezett vendégeit éppen csak üdvözölte.
– Reménylem, jól elláttak benneteket étellel-itallal? – kérdezte. – Ha nem lenne
ellenetekre, holnap délelőttre tennénk fogadástokat. Veled – fordult Bélához – hamarosan
elintézzük dolgunkat, de a Máté fiúval hosszabbra nyúlik majd tanácskozásunk…
Ezzel elbocsátotta őket.
Az országos bányakapitány rég aludt ily békességesen. Az ifjú királyi tanácsos pedig
alig hunyta le szemét. Nyugtalan éjszakája volt. Órákon át forgolódott, hánykolódott
ágyában.
Másnap annál inkább felélénkült és összeszedte magát. Amivel megbízta királya, úgy
érezte, neki való feladat. Nem hiába tanult latinul, olaszul, franciául, németül. És nem
hiába sajátította el a szláv nyelveket.
Most lám, kipróbálhatja és megmutathatja királyának, Európának, hogy mit tud!
Hallatlan, eddig nem tapasztalt öntudat szállta meg. Már hogy is ne! Károly Róbert
követeként keresheti föl a cseh, a lengyel királyt s a bajor főherceget, előkészítve királya
tanácskozását velük Visegrádon. Szűköl majd Bécs! A magyar áruk kikerülik, elkerülik!
Nem szedheti a sápot, csak úgy ingyenesen, zabolátlanul. Nos, igen, Bécsnek kellenék az
aranyforint, potyára. De ebből nem kap! Miért nem volt szerényebb? Hirtelen akart
gazdagodni a magyar pénzen. És bizonyosan Róma is neheztel és prüszköl. Talán még
átkot is kiáltoz? Igaza van Károly Róbertnek, hogy elfordult a pápai tróntól. Miért szólt
bele XXII. János pápa csaknem két évtizeden át, tavaly óta pedig XII. Benedek a magyar
király ügyeibe? Azért, mert a magyar király kissé lenyesegette a magyar klérus szárnyait?
Mivel bizonyos adót vetett ki rájuk. Istenem! És aztán? Ők csak az imáikban hazafiak?
Nagy vagyonukat kuporgatják, dédelgetik s szemforgató módon imát küldenek a
szegényekért az egekbe. Nem veszik észre, hogy nem csak igével él a szegény ember?
Enni és ruházkodni is kelletik neki! Adjanak hát ők is valamicskét abból a meglehetős
vagyonukból… Király úr elvette, pápa úr haragszik…
Esztendőre rá Károly Róbert magyar király Visegrádon, az európai színvonalon
kiépített palotájában köszönthette az elsőnek érkező Kázmér lengyel, majd a másnap
Visegrádra kíséretével bevonuló János cseh királyt. Kevéssel később jelezték a hírnökök
Wittelsbach Ottó bajor herceg és morva őrgróf érkezését, kit egyenrangú tanácskozó
tagként hívott meg Károly Róbert. Úgy határozott korábban, hogy illő meghívni a
szövetséges bajorokat. Előttük nincs titkolni valója. Sőt, számít segítségükre. Ezen a
napokig tartó tanácskozáson, amelyet már ez időben kongresszusnak is neveztek, és
amelyre egész Európa odafigyelt, több, a részt vevő országok közti megállapodás
született. A négy hatalom, a magyar, a cseh, a lengyel királyság és a bajor hercegség oly
stratégiai szerződést kötött, miszerint gazdasági megfontolásból egy új, a német
területeket elérő útvonalat jelölnek ki Bécs árumegállító jogának kikerülésével.
Ugyancsak megállapodás történt egymás pénzeinek kölcsönös elfogadására, amely a
kereskedelmi kapcsolatok fellendülését, élénkülését célozta Közép-Európában. Ezen kívül
új, igen szoros szövetségi megállapodások születtek. Nevezetesen a lengyel királysággal.
Károly Róbert harmadik felesége ugyanis a lengyel származású Lokietek Erzsébet volt.
Lengyelországban ez a család adta az uralkodót a trónra. A Visegrádon kötött
megállapodás értelmében, amennyiben Kázmérnak, a törvényes lengyel királynak
házasságából fiú utód nem származnék, a trónra Károly Róbert, illetőleg az ő fiú utódai
tarthatnak igényt.
A kongresszus ugyan a tanácskozások jegyében zajlott napokig, ez a jelentős Közép-
Európára kiható esemény külső jegyeket is viselt. Naponta zenés ébresztő nyitotta és zenés
takarodó zárta a napot. Amíg a tárgyalások odabent folytak, künn a Duna-parton a palota
előtti téren vásárosok, kereskedők, iparosok, zsibárusok, cirkuszosok és kardnyelők
vidám, kavargó áradatától volt hangos Visegrád és környéke. Délutánonként az íjászok, a
lovagi torna legjobbjai mutatták be tudományukat, beesteledvén pedig a tábortüzeknél
összejött népek ökörsütéssel egybekötött ivászattal hódoltak a jeles napnak. A kongresszus
a palota előtti téren rendezett lampionos-fáklyás, zeneszó melletti vidám tánccal zárult. Az
uralkodók a palota teraszáról nézték végig és méltán élvezték e színes kavalkádot.
Máté mindvégig királya mellett teljesített szolgálatot. Egész nap talpon, készenlétben.
Hol nyelvtudó mesterként tolmácsolnia kellett, hol jegyzőkönyvet hitelesítenie,
okmányokat fogalmaznia. Esztelneki Máté, szolgálatának hasznosságát tekintve tehát, az
első húsz ember közé tartozott, akik Károly Róbert bizalmából és társaságában esténként,
a vacsora után összegyűltek a tanácsteremben, és összegezték az aznap történteket.
Harmadik estelen Bécs várható reagálását beszélték meg. Az árumegállítás vámjára
fölöttébb büszke ausztriai hatalom miként válaszol a magyar lépésre?
Károly Róbert ezt a témát így foglalta össze:
– Ellenségünkké vált-e Bécs azzal, hogy felemelte az árumegállítás vámját? Nyugodtan
kijelenthetjük, hogy – igen! Megtehettük volna, hogy fegyverrel teszünk rendet. De mit
gondoltunk mi erről? Nos, megmondom. Az ellenséget nem mindig fegyverrel szükséges
legyőzni. A harcosai életéért felelős hadvezér olykor cselhez folyamodik, olykor a sima,
hízelkedő beszéd fegyverét használja. Van úgy is, hogy társakat keres és társal-kodva-
tanácskozva új, eddig sohasem járt utakra lép, mert bölcsen tudja: a vérhullatás nélküli
győzelem is győzelem.
A király szavait mindnyájan igazságként fogadták el a harmadik estéli megbeszélésen
ülők. Máté, mint életre szóló tanulságot különösen az elméjébe zárta a király szavait.
Mikor aztán tíz nap után Károly Róbert elhatározta, hogy a kongresszus eredményes
előkészítésén és lefolyásán tevékenykedők közül többeket a Szent György Lovagok
Társaságába fogad, Máté is köztük volt.
Áhítattal vegyes büszkeséggel térdelt az alkalmi trónus és királya elé. Amíg királya
kardjával érintette jobb és bal vállát, e szavakat hallotta tőle:
– Mi tégedet, Esztelneki Máté, hatalmunknál fogva, a Szent György Lovagok
Társaságába ezzel a mai felavatásunkkal befogadunk. Amint Szent György sikerrel
megbírt a fene sárkányfajzattal, úgy küzdjed te is le az ellenünk támadókat és minden
rossz szándékát! Ettől fogva érezd kötelességednek az ellenünk támadókat visszaverni,
továbbá a gyengéket, a nőket, a gyermekeket védelmedbe véve támogatni! Mostani naptól
még inkább számítunk alattvalói segítségedre!
Máté valósággal átélte a soha nem vívott harcot a sárkánnyal. Szent Györgyként ült
lován a lándzsával, s a lova patái alatt vonagló, általa kardjával összevissza szabdalt
sárkány szívét kereste tekintetével. A sárkány minden erejét összeszedte: hatalmas, még
mindig erős farkával jobbra-balra csapdosott. Fogazata harapásába kívánta bekebelezni a
lovának szügyét vagy csak egyik lábát is, de az okos állat kivédte a harapásokat. A
sárkány nem bírt hozzája férni csattogó fogazatával. És akkor Máté pontosan kimérte
szemével: hová is kell döfnie azt a lándzsát!? Már erejét összeszedve döfni készült,
amikor nem tudni, mi okból – megsajnálta a sárkányt! A vérhullatás nélküli győzelem is
győzelem… hallotta királya szavait. Ez igaz, de hát egy sárkánnyal tanácskozni
képtelenség… Pedig milyen fényes győzelem lenne! Megegyezni a sárkánnyal!
Ilyenformán ő, Szent György lovag Esztelneki Máté, talán még sárkányfi is lehetne…
Sárkányivadék… Micsoda képtelenség! Sátáni gondolat! Szent György nem alkudozhat és
nem is alkudott a sárkánnyal! Amikor ezt végiggondolta, lándzsáját teljes erejével az alatta
vonagló sárkány szíve közepébe döfte.
Azon órában kilenc új taggal gyarapodott Magyarországon a Szent György Lovagi
Társaság tagjainak száma.
Apja, Béla fátyolos tekintettel ölelte át fiát.
Némán, szótlanul.
Van úgy, hogy olykor az apák sem tudnak megszólalni.
 11.

A Visegrádon tartott kongresszus után Máté egész éves szabadságot kért és kapott.
Megfoghatatlan, különös vágyódás fogta el Erdély után. Apja, anyja, engedte. Menjen
csak… Ők nagyon is ismerték ezt az érzést. Az újélet-teremtés vágyával menni és tenni!
Máté azonban ennek az érzésnek okát magyarázni nem tudta. Később aztán, hogy
Gyulafehérvárra megérkezett lován, már nem is akarta. Hazatért. Pedig Zólyomban, fönt,
Észak-Magyarországon látta meg Isten napját. Az a táj volt szülőhazája, otthona. Mégis ez
az ősi, kedvelt táj vonzotta. És persze a háromszéki havasok, és benne Esztelnek,
Szentlélek, Illyefalva, Sepsi, Kézdiszék, Ábelfalva, Hermány, Szeben, Hunyad,
Kolozsmonostor, Várad, Temesvár, Orsova, meg a többi kedves hely, mind vonzotta
szívét, lelkét, akármelyikre is gondolt.
Édesapja abban az évben töltötte be az ötvenötödik évét, de még mindig nem volt ínyére
kilépni a szolgálatból. Meglehetősen jó egészségnek örvendezett, noha olykor térde, meg a
két vállcsontja fájására panaszkodott, ha ködösre, esősre váltott az idő. Hiába! Így van ez
már! A szélben, hóban, fagyban, olykor mosdató záporban lovaglást vénségére csak
megérzi az ember… Míg a fiatalság évei muzsikálnak, semmi az a törődés! Lovagolva a
szembe zápor üdítő Isten áldásának tűnik, melynek múltán a lovasember csak megrázza
magát lompos kutyaként s üget tovább. De a csontok fájása jelzi: nem múlt nyomtalan az
ifjúság… Vége hát a muzsikás napoknak!
Szülői maradtak tehát Zólyomban, édesapja az országos hivatalában. Édesanyja? A nagy
ház fenntartásában, vezényletében.
Most már néki is jól kellenék lennie. De mitől születnék meg ez a jóság”?
Szabadságának második hónapja végén fejtette meg, hogy mi is vonzotta őt Erdélybe?
Innen sarjadt a család. Neki is itten-innen kell tovább virágoznia.
Kérdés csak az: van-é Erdélyben oly testében, jellemében erős, hűséges, a családért élni-
halni képes, urát szolgáló leány, aki az ő oldalán állana és munkálkodna haláláig?
A farsang ideje megadta erre is a választ.
Sepsiszék kormányzó városa abban az évben vívta ki magának a Sepsiszentgyörgy
nevet. Közrejátszott ebben az Anjou uralkodó által alapított lovagrend is. Annak
alapításától fogva a világrajött fiúgyermekek közül minden harmadik, negyedik a
keresztségben a György nevet kapta…Minden második, ötödik fiúgyermeket pedig vagy
Károlyra vagy Róbertre kereszteltek. Nincs ebben semmi csodálkozni– vagy kivetnivaló!
Az uralkodóra való emlékezés szép, tartalmas formája ez.
Farsang időszaka előtt három nappal lovagolt bé Máté Sepsiszentgyörgy piacterére,
keresve a beszálló vendéglőt. Meg is találta. Éppen előző évben újították föl, ami abból
állott, hogy kívül-belül kimeszelték, nevezetesen új kocsiszínt ácsoltak udvarán, és bekötő
istállóját is bővítették tíz lőállással.
A Magyarok királyához címzett fogadóban tudta meg a hírt: a városháza nagytermében
lészen szombat este a megyei farsangi bál. A fogadóval szemben egy szász szabómester
műhelyére lelt s ott fél aranyforintért rendelt magának egy teljes báli öltözetet, mi állott a
zsinóros székely ünnepi öltönyből, két pár lábbeliből, s cifrított lovaglócsizmából.
Nagy szerencséje volt, mivel a szabómester s minden segítsége munkátlanul ődöngött
már, hisz a bálra valamennyi megrendelőnek elkészítették cipellőjét, ruházatát.
Máté ott akart lenni a bálon. Máté ismerkedni akart. Ismerkedni? Válogatni a lányok
között! A bálokon szokás ez. A bálok forgatagában tűnik fel az a bizonyos szemrevaló
leány. Kinek ez, kinek az a leányzó tetszik meg. Van férfiember, kit a szépség vonz, kit a
leány kacagása, kit pedig szótlan szerénysége. Van legény, aki a termetet, az alakot nézi, a
hús-vér alkatot.
Ezért is érdemes egy ilyen farsangi bálban – vélte Máté – körülnéznie az embernek, és
egy megfelelő, fiatal lány személyében párt választania. Az már csak különleges
szerencse, sőt, Istentől való kegyelem, hogy egy Zólyomból idevetődött, házasulni kívánó
férfiember a sepsiszentgyörgyi bálban találhassa meg e boldog leányzót.
A vendéglős hajlandóságot mutatott elárulni, hol, mely házban találja most az ispán urat,
ki ezt a bálvigalmat engedélyezte. Ő a megmondhatója annak is, hogy kik azok a családok,
akik lányaikkal itt lesznek a bálon? Máté kapott rajta s ment a megadott házba, hol meg is
lelte az ispánt, bizonyos Csókakői Bódog nevezetűt, akiről mintha apjától hallott volna
valaha.
Mátét örömmel látta a boroskelyheit kóstolgató és sűrűn emelgető társaság.
Így jutott aztán bizalmasan tudomására, hogy a bálon szüleikkel jelenvalóak lesznek az
Aba, a Kőszegi, a Domokos, a Tallós, a Druget, a Bethlen meg a Majláth lányok. Persze,
még ezeknél is többen a nevezetes családok közül. De a felsoroltak gazdagságban is
vetekednek a többivel.
Mátét a gazdagság nem érdekelte. Gazdagnak ott volt ő maga is. Ettől sokkalta nagyobb
kérdés volt számára az, hogy ki közülük a legszerényebb, legszebb, legvirulóbb?
– Mindre ráillenek ezek a jelzők! – nyilatkoztatták ki a jelenlévők.
– Akad azért kivétel közülük is! – erősködött Máté. .
– Komoly szándékaid vannak, édes fiam? – vonta félre az ispán a társaságtól Mátét..
– Nagyon is…
– És, ha szabad tudnom, itt helyben kívánnál-é letelepedni?
– Itten bizony, ha találnék alkalmas telket, amelyen tisztes hajlékot emelhetnék házamul.
Van ugyan ősi családi házam Esztelneken meg Hermányban és van egy rangosnak
mondható házam Kézdiszentléleken, de illő, hogy itt Sepsiszentgyörgyön is hajléka legyen
családunknak.
Csókakői Bódognak fülig szaladt a szája.
– Városközponti telkem nékem, amelyet barátilag, néhány aranyért átengednék néked
innen, e vendégházamtól nincs is oly messze… Nem egy kereskedő meg iparos pályázik
rája. De én makacsul elhatároztam, hogy csak kormányzat hatalmi embernek adom. Vagy
ide telepítek, teszem azt, egy derék asztalosmestert, építsen rá házat magának…
A beszélgetésre, bármennyire is visszahúzódtak, odafigyeltek többen. A házigazda,
Zabolai Imre odakiáltott:
– Akármilyen nagyúr is vagy te, Bódog, asztalos ide nem teheti bé a lábát! Van már
nekünk három asztalosunk, s az éppen elegendő a városnak. Hanem a körünkbe most
érkezett Esztelneki tanácsos úrnak, igenis szerzünk egy rangos telket! Mert néki,
kormányzati embernek, köztünk a helye.
– Kormányzati embernek tiszelnétek, atyámfiai? – nevetett fel Máté.
– Úgy bizony! Te, édes fiam, lovag Esztelneki Máté királyi tanácsos oly ember, aki
király urunk szolgálatában áll. És ilyen kormányzati embernek számít, aki a királyi
kancellárián dolgozik a vajdaság központjában, Gyulafehérvárott…vagy éppen
városvezető Erdélyben. Meg a bírákat is odasorolom a nagyszámú ispánokkal együtt.. És
hozzá a bandériumvezető tiszteket, úgyszintén kormányzat hatalmi embernek tartom. Hidd
el nekem, édes fiam, nagyon sokan szeretnének ily magas hivatalokat betölteni, de sem
tehetségük, sem iskoláztatásuk s főként nemességi státusok nincsen. Sok tehát Erdélyben
is a pór bölcs. Ugye értesz engem? Sok az iskolázatlan, de okoskodó mezei paraszt. Vagy
éppen idegen ajkú és vallású havasi kondás, meg juhász.
– Hogyan, hogy ily sokan lettek?
– Negyedik Béla királyunk hozta törvénybe, miszerint a Balkánról, Havaselvéről
nyájaikkal, kondáikkal hazánkba, vagyis a Szerémségnél húzódó határunkon
bekéredzkedő vlachok, megfelelő bérért, királyi adó fejében juhötvenedért, meg
disznótizedért legeltethetnek a királyi havasokon. Éppen tíz évvel ezelőtt hozta rendeletbe
első Károly királyunk, hogy most már a nagyurak is fogadhatnak oláh pásztorokat a
havasaikra. Mondom, azelőtt csak királyi havasokon folyt a legeltetés. Meglennénk mi
velük, hiszen sok nép olvadt már be közénk, csak az a bökkenő, hogy ők nem a római
katolika hiten vannak, hanem az ortodoxia pópái után sírnak. Pópájuk kevés van,
templomot meg nem bírtak még építeni. Kenézeik szedik tőlük az adót a király meg a
havasurak javára, de bennük sincs sok köszönet. Akarnokok és faragatlanok! Mármint a
kenézek. Nem ismerik a jó modort. Az oláh köznépet persze sajnáljuk, hiszen nyomorultul
élnek. Olykor pajtáinkat engedjük át nekik, hogy imádhassák vasárnaponként vagy
legalább hónapjában egyszer az ortodoxiás istenüket…
Mátét láthatólag untatta, egyáltalán nem kötötte le e beszéd, noha a politika lévén
kenyere, minden érdekelte, ami az országban történik. De gondolatai most a bál körül
jártak. Szinte csak ez az egy dolog érdekelte.
A politikába hajló társalgást a házigazda, Zabolai Imre szakította félbe.
– Ha szabad kérdeznem, kedves tanácsos uram… Esetleg, ha megtisztelnél,
nevezhetnélek Máténak?
– Köszönöm, elfogadom…
– A kérdésem pedig, merre találjuk a lovadat? Vagy-é valahol megszállva?
– Csak itt álltam meg a Magyarok királyához címzett vendéglő előtt…
– Szó sem lehet róla, hogy oly helyre tedd be a lábadat! Egy lovag úr nemes házában
szálljon meg! Itt fogsz tanyázni nálam! Erről vitát nem nyitunk! Lásd, sajnos, nékem
nincsen lányom, mert ha lenne, mindjárt hozzád adnám! Egy ily világlátott s tanult
embernek, amilyen te is vagy, lovagom, jól meg kell néznie ám, kinek a lányát veszi el!
– Akkor talán behoznám a lovam…
– Ó, dehogyis te mész utána! Már küldöm is a lovászomat érte… Ő majd beköti az
istállóba, megzaboltatja, itatja, lecsutakolja, bízzad csak rám.
És már ment is kifelé, hogy intézkedjék.
A vidám társaság hajnalig volt együtt. Mátét sokat beszéltették s faggatták. Olasz meg
francia honról, Párizsról, az egyetemről, meg az ottani életről.
Lassan virradni kezdett. Máté fölállt, megköszönte a szíves tereferét, és kérte a
házigazdát, mutassák meg néki a szobáját, majd nyugovóra tért. De képtelen volt elaludni.
Római, párizsi báli emlékei tolultak szívébe-agyába.
Micsoda szép bálok voltak azok! A zsenge fiatalság báljai! Már mosolyogni is tudott
rajtuk. Gyakran lett szerelmes a bálokban megismert leányokba. Persze, mindig csak
egybe-egybe. A Sorbonne első bálján egy szajnai hajós leányába habarodott bele. Hosszú
fekete hajú, karcsú, kívánatos leányzó volt Imola… Már tervezték, hogy, amennyiben
szüleik ellenzik egybekelésüket, megszöknek s a Szajnán a tengerig hajózva, majd onnan
tovább egy óceáni lakatlan szigeten kikötve élik le boldog éveiket, amikor… Amikor is a
gyengéd, önfeledt tervezgetésüknek Imola édesapja vetett véget.
Ostorát pattogtatva rontott rájuk, majd suhintott egyet. Az ostor szíja vége a homlokát
érte. Ma is hord ottan egy halványuló sebhelyet. És nemcsak az ostor, Imola apja is
pattogott. Ilyesféléket:
– Takarodj a lányomtól, te gyerek! Ne rontsad meg az én lányomat mindenféle
képzelgéseiddel! Szót se többet! Véletlen hallottam egész beszédeteket. Gyermekes őrület
az egész!….Na, lódulj, szedd magad, amíg kedves az életed!
Később fölidézve a jelenetet eszmélt rá, hogy akkor hallotta és tanulta meg az első
francia nyelvű káromkodásokat. Egy életre megtanulta és – szerencsére – odakünn
Párizsban többször is használta őket. De…
Nem látta többé Imolát.
Évre rá tudta meg egyik egyetemi tanulótársától, hogy mi történt Imolával.
Egy szajnai molnárhoz adta hozzá az apja. Malomzúgás közepette él most is a Szajna
vízén, azon a folyóra épült malomban, s szüli a molnár ura örömére a vidám francia
gyermekeket!… Bizonyára boldog és elégedett. Jobb is, hogy így alakult… Istenem, azért
nagyon szép volt! Valószínű, hogy Imolának is eszébe jut néhányszor az ő romlatlan, igaz
szerelmük, ha éjjelenként Párizs városa fölé szökik a hold, s ott világol egy májusi
éjszakán…
Máté azon a Sepsiszentgyörgyön rendezett farsangi bálon vélte meglelni azt a leányt,
akit majd asszonyául téve, hűségesen végigkíséri őt egy életen át, s bőséggel
megajándékozza gyermekekkel.
Farsang szombatja előtti napon ismét hullani kezdett a hó.
Elébb csak tétován pillézett, majd a hópelyhek egyre nagyobbakká váltak. Szemnek,
szívnek gyönyörűséges volt az, de az úton lévő embernek gyötrődés. Kivált szán és jó,
húzó lovak nélkül.
Mert ilyenkor az kelletik! Nem árt, ha a rudas ló nyakában egy jó hangú csengettyű jelzi,
hogy lovas szán közeledik, útból kitérni! Ilyenkor indulás előtt a lovak patáját
zsákszövetbe jó bebugyolálni s jól a lábhoz erősíteni, mert ilymód kevesebb a paták
csúszkálása, s mindig négy lábon marad a derék állat. A nagy hó, havazás pedig nem
csupán az ember, hanem a lovak ellensége is.
A hó ugyanis egyre jobban esett. Sőt, szakadt! És meg nem állt. Éjjel hatalmas gátakat
szabott az utakon keresztben olykor, hiszen a megindult szél segített hóból építkezni az
egyre erősödő fúvásával! A hófúvás ellenére érkeztek Sepsibe a vendégek.
Nagy számban a birtokosok házaihoz, de kinek atyafia, ismerőse nem volt, kisrészt a
beszálló vendéglőbe, annak nagyudvarára. Az idejekorán érkezettek a színek alá siklottak
be a messzi földről ide csilingelő szánokon. Kocsisok kurjantottak, leánykák csiviteltek,
sivalkodtak, apák, anyák kiáltottak rendezkedőn, s a helyi cselédség kacagását kavarta a
hóförgeteges szél. Eladósorú leánykák, kiknek arca éppen csak hogy kivilágolt a
báránybőr kucsma alól, a gyapjúkendők szövedékéből, amelyet még a hó is belepett
szétszóródó pamacsaival, nagy igyekezettel próbáltak lekecmeregni a szánok szalmával
kitömött menedékéből. Aztán mikor a bálra érkezettek rendbe szedték magokat, ismét
szánokra ültek és a városháza elé hajtattak. Volt is ott jókedv, hangoskodás. Ehhez a
hangzavarhoz javítóként járult a nagyteremből kikavargó-harsanó zene, amit odabent a
hangászok – tamburások, citerások, köcsögdudások, dobosok és egyéb zeneszerszámukat
nyaggatok – indítottak útnak.
Sok volt a vendég. Hamarosan megtelt a tér szánokkal. A későbben érkező vendégek
szánjai a piactérre futó utcákba kerültek, a szabad ég alá, a hóesésbe. Ki fogja majd
fölismerni, hogy melyik szán kinek a tulajdona? Bízzunk benne, hogy fölismerik. Annak
ellenére, hogy a kocsisok rég rátaláltak az ivóra, ahonnan ugyancsak vidám énekszó
hallatszott.
Máté a házigazdával s nejével indult a bálterembe. Mikor a városháza elé értek, éppen
akkor segítette ki szánjából apja azt a széparcú leányt, akire Máté felfigyelt. E figyelmet
észrevette a házigazda Bódog is. Rögves Mátéhoz fordult:
– Menjünk oda. Bemutatom néked a családot…
– Nincs kifogásom, sőt megköszönöm – viszonozta Máté.
– Domokos Zsuzsanna vagyok… – nyújtotta a lány kezét Máté felé.
Máté szinte megszédült.
Zengett, muzsikált Mátéban ez a név.
Édesapjától hallotta néhányszor ezt a családnevet. A család Csernátonból való volt. Nem
messze esik oda édesanyja származásának faluja, Bodok. Zsuzsanna ugyancsak birtokos
leánya. Csíkban, Gyergyóban is vannak birtokaik. Rokonságban vannak az Aba és a
Kelemen családokkal. De mindez mellékes dolog. A legfőbb, ami most számára fontos az,
hogy Zsuzsanna sudár szép leány, s barna szemei vannak. Istenem, két szép dióbarna
szem! Egy egész világ fér bele ezekbe a szemekbe!
Még csupán hangját hallotta, tőle magától a nevét, szót nem váltott vele, de már
szerelemre gyulladt iránta. És mikor befelé mentek, néhány szót váltottak. Zsuzsanna
hangját olyannak vélte, mintha fuvolát hallana, beszédjét kellemesnek, tisztának, igaznak.
Ily nőszemélybe bele kelletik szeretni! Ily asszony mellett csak szerelmessé válhat az
ember… Szerelmes? Már azt is elhatározta, hogy az a leány vagy övé lesz vagy pedig
életének lesz vége! A nélkül a leány nélkül semmi értelme nincsen az életének.
Mégis, mi dolog ez? Hogyan lehetséges az ilyesmi? Egyik pillanatban él nyugton,
minden gond s baj nélkül, a másikban pedig hirtelen megváltozik a világ. Ez lenne a
szerelem?
A farsangi bál menetét nehéz lenne itt leírni, még kevésbé azt a folyamatot, amely
elsőként Mátéban, majd pedig Zsuzsanna lelkében végbement akkortól kezdve, hogy
táncra kérte.
Mi minden szükséges ahhoz, hogy egy leány szerelmes legyen egy férfiúba, nem
tudhatni. Mélységes titok az, ami lejátszódhat egy ilyen leány szívében addig, amíg
határozottan megfogalmazódik benne az esküvés: Én ennek a férfiúnak odaadó, hűséges
asszonya akarok lenni! Igen, ha viszik… Ha kérik…
Ez az akarat Zsuzsannában hajnali háromra megfogalmazódott. Amikor Máté,
Zsuzsannával az oldalán, Domokos Mihály és felesége elé állott farsangvasárnap
hajnalban, már ott ragyogott a két fiatal szemében a teremtés legboldogabb sugárzása.
Észrevették ezt a szülők. A fiatalember rangját tudták, nevét ismerték. Honnan?
Nyilvántartják azt a lányos szülők! És számítanak rá. Hátha megtér Erdélybe Visegrádról,
az anyja szoknyájáról, Zólyomból, aztán bekopogtat s megkéri a lányukat, menne hozzá
feleségül.
Így a szülők, gondolatban. De mit is kell tenni most, a valóságban?
A szülőktől szíves engedelmet kérni, hogy adandó alkalommal meglátogathassa
leányukat… Hol? Gyergyószentmiklóson. Ahol a házuk s a birtokuk van.
Jövő vasárnapon? Igen, köszönet érte…
De miért csak akkor? Miért nem előbb? Miért nem ma? A bál után azonnal! A szülők
húzódjanak csak össze a szánon, ő majd a lova hátára, maga elé ültetve viszi Zsuzsannát
utánuk. Egészen Gyergyóig. Vagyis Szentmiklósig.
Mindezeket csak képzelegve, félig ébren álmodta.
És lám, az álma valósággá vált.
Domokos Mihály és felesége Veronika asszony egyenesen örvendezett, hogy Máté
felajánlja a hazakísérést!
Az persze elő sem jött, hogy Zsuzsanna és Máté együtt üljenek a lovon… Zsuzsannát
ugyancsak jól bebagyulálták a meleg pokrócokba ott a szán közepén.
Apja, anyja közrefogta, a kocsis a négy ló közé vágott, aztán Isten hírével előre,
Gyergyószentmiklósra!
Az év húsvét hétfőjén kérte meg Máté Zsuzsanna kezét Domokos Mihálytól és
feleségétől, Veronika asszonytól. Odaadták. Örömmel, a boldogság látható jeleivel
arcukon.
 Az esküvő napját Szent István király ünnepének napjára, augusztus huszadikára
jelölték. Máté ragaszkodott hozzá, hogy az esküvőt a sepsiszentgyörgyi nagytemplomban
tartsák és azon mindkét részről az egész rokonság jelenvalók legyenek.
Menyasszonyát a nyár derekán, július hó végén vitte Zólyomba, bemutatni szüleinek.
Mert így illik. Az arát még a templomi esküvő előtt látni és megismerni kívánják a szülők.
Leányukat féltve, apja, anyja is vállalkozott a kíséretre. Két héten át tartott az út. Azért
csak addig, mert Tordának, aztán a Királyhágón át Szatmárnak mentek s úgy tovább,
fölfelé irányították a szekerek rúdját. Így közelebb s jobb, meg hamarébb volt az út a
célig.
Máté szüleinek, húgainak, meg a sógorainak is megtetszett Zsuzsanna, kinek látására
még néhány unoka is megjelent. Menyasszonylátásra – másnap, a lágy fuvallató nyári
alkonyati órán – pedig megjelent Nekcsei Dömötör főtárnokmester úr. Amint leszállt a
kocsiról, Zsuzsannát kívánta szemrevételezni.
Nem kellett küldeni érte. Ott állott sudáron, barna haját kibontva, a legalsó lépcső
alján…
– Öregember vagyok már, s mielőtt elmegyek, szépet akarok látni. – Zsuzsanna
egyáltalán nem ellenkezett, hogy ez a száraz, vékonydongájú, kopasz öregember átfonja
vékony karjaival, és erősen magához vonva, megölelje. Jól tudta, mily becsületes és
nemes, egész Európa által tisztelt tudós fő a Nekcsei Dömötör.
Mátét is akkor, abban a percben ölelte meg. S nem tudta senki, hogy utoljára. Mert az
idős, sokat próbált és látott öregúr két évre rá, örökre lehunyta szemét. De azért a
fiataloknak szánt nászajándékot előre elhozta, mondván, hogy ő már nem vehet részt az
esküvőjükön, mivel nem vállalkozhat oly hosszú útra, amilyen Sepsiszentgyörgy és Buda
között feszül… Mi volt az ajándék?
Egy zacskó aranyforint.
Azon nyomban megszámolták. Éppen száz aranypénzt pengettek ki belőle. Óriási
summa volt ez! Száz tinó ára! Vagy három rangos házat is föl lehetett volna építeni belőle!
– Ne hálálkodjatok, semmi ez… – hárította el az öregúr Máté és Zsuzsanna, és persze a
szülők köszönő szavait. – Ennyit időm sem lenne elkölteni… Aztán meg mire költenem?
Különben is, én már megalkottam művem, a forintot. De láthatjátok, csupán százat tudtam
belőle nyújtani nektek.
Másnap hajnalban kocsijába ült Dömötör atyó, s a kanyargós út örökre elnyelte szemük
elől.
Máté javaslatát azonban magával vitte.
A királynak szóló pecsétes levélben ez állott: szívesen segítene Máté a király régi
[23]
tervének megvalósításában, a Pécsett tervezett legfelső iskola létrehozásában. Felajánlja
Máté, hogy kapcsolatait felhasználva elutazik Rómába, Bolognába, Párizsba, Nápolyba,
Grazba, Bécsbe, Prágába, Krakkóba, s egyéb helyekre, hol virágzóban van a tudomány, és
igyekszik tudós főket megnyerni, vállalnának katedrát Pécsett, az általuk gyakorolt
tudomány oktatására. Ám a hazai föld is megtermett jó néhány tudós főt, kik érdemesek
lennének tanítani a pécsi egyetemen.
 Máté nagyon bízott abban, hogy királya igénybe veszi szolgálatait, és erről mihamarabb
értesíti. Sepsiszentgyörgyön mindig megleli a király üzenete.
Ezerháromszáznegyven március harmadikán szülte meg Esztelneki Máténé, született
Domokos Zsuzsanna az újonnan épült sepsiszentgyörgyi házukban első gyermeküket. A
gyermek fiúnak született s a szent keresztségben a Géza nevet kapta.
Édesapja, Máté éppen úton volt.
Európát járta, lóháton, hogy tudós professzorokat hívjon meg királya nevében a
rövidesen kapuit Pécsett megnyitó tudós egyetemre, amely Magyarország legelső, felsőbb
tanintézményét tartozik képviselni. Sikerült is neki három olasz, két francia, egy német,
két cseh és egy lengyel tudóst megnyernie. Nagy rábeszélésre csak Párizsban volt
szüksége s minden tudományát elő kellett vennie, hogy célt érjen. Ami sikertelen volt
számára, az nem volt egyéb, mint hogy barátja, Petrarca, Itália és messze földek híres
költője, nem kívánt Pécsett katedrát foglalni. Annyit azonban ígért Máténak, hogy jövőre
vagy talán két év múlva, de még öt éven belül, vendégtanárként előadást tart a pécsi
egyetem érdeklődő hallgatóinak a szonettről, mint az általa teremtett versformáról. De ha
a hallgatók érdeklődést mutatnak, szívesen beszél az európai irodalom jelenlegi
helyzetéről is.
Máté édesapja, Esztelneki Béla súlyosan megbetegedett. Egyik reggelen lóra kapva
Besztercebányára indult s néhány perc lovaglás után megszédült, lebukott lováról.
Nagy szerencse a szerencsétlenségben, hogy mindez a baj közel történt a Zólyom városa
szélétől, tán kőhajításnyira. Ilyenformán az őt kísérő két lovas katona gyorsan intézkedni
tudott. A karja, lába tört bányakapitányt nagy óvatossággal, gyengéden az út szélére
fektették, majd egyikük kocsiért a házukhoz vágtatott.
A segítség aránylag hamar érkezett. A lovas katona észen volt, mivel beugrott mentében
Kürtösi borbély seborvosért, aki ott az út mentén fekvő Esztelneki Bélát megvizsgálva,
sínbe tette törött karját, lábát.
Az országos bányakapitánynak odahaza fektében minden baja előjött. A reuma, a
köszvény egyszerre támadta csontjait. Mája megduzzadt, veséje lüktetett és zsibbadt,
moccanni alig bírt a fájdalmaktól. Felesége is szinte beleroppant az ápolásba. Kassán élő
lányának üzent, ha bírna és tudna, jöjjek segíteni, enyhítve az édesapa szenvedéseit. A
javasasszonyokat, a füves embereket, kik szolgálataikat ajánlották s gyógyulást ígértek,
alig lehetett elhárítani. Egyik-másik mégis pártfogásra talált leányánál, Violánál. Főztjeik,
borogatásaik hellyel-közzel használtak is.
Időlegesen.
Végtére Máté fia is megérkezett, de csak három napig maradt Zólyomban.
E három nap azonban elegendő volt arra, hogy meggyőzze apját: mondjon le hivataláról
a királynál, aki bizonyosan nem veszi rossz néven, ha befejezi országos csatangolásait az
utakon. Nem idős embernek, fiatalnak való az! Az országos bányakapitányságért különben
is sokan veszkődnek. Úgy hiszi mind, hogy könnyű hivatal az! No, hiszen! Belé lehet abba
rokkanni. Lám, Esztelneki Béla is belerokkant!
Ám, ha lemond, el kelletik hagyniok ezt a házat.
 Hová, merre menjen?
Erdélybe, csakis! Ott vannak a házai, földjei, gazdaságai. Hiszen még ő az úr! Tessék,
válogassák kedvére! Lakhat Sepsiszentgyörgyön is, Máté új házában. Emeletes ház, nyolc
szobával, kocsiszínnel, istállókkal. Külön a marhák, külön a lovak számára! Hátrébb meg
a disznóólak, s leghátrébb a juhakol. Baromfi, tengernyi.
Semmire sem lesz gondja.
Ha majd javul egészsége, ellátogathat Esztelnekre, Kézdiszentlélekre, Hermányba,
Bodokra, ahová csak akar, ahová viszi a kedve. Az ám, Bodok! Albert ősük hites felesége
Perka, Bodokról való leány volt. Ezt Máté mostanában tudta meg s derítette ki.
Egy a fontos mostan! Az egészség, a családi nyugalom, meg a feléje áradó szeretet. A
gyermekeik és az unokák szeretete! Ezt vésse jól a szívébe.
– Megnyugodtam, belenyugodtam – szólt nagy sokára Béla. – Fiam – fordult Mátéhoz –
, tolladba mondanám levelemet. Címezd királyunknak, Visegrádra. Légy jó, és írjad…
Aztán mondta, mondta a kissé szomorúan fájdalmas szavakat megromlott egészségi
állapotáról, ugyanakkor biztosítva Károly Róbert királyt alattvalói hűségéről s ajánlva fiát
kegyeibe. Levelébe került végül az a szándéka, hogy Erdélybe kíván visszatérni
családjával. Utolsó mondatként köszönetét fejezte ki azért a sok kegyért, amelyben őt és
családját a király részesítette egy életen át.
Kérte Mátét, ne úgy írja alá, hogy volt országos bányakapitány… A neve alatt álljon ez:
A Szent György Lovagi Társaság tagja. Így történt.
Az okirattal maga Máté indult gyors lovával Visegrádra. Lovaglása harmadik napján
éppen lenyugodni készült a nap, mire beszállott a túlpartra igyekvő vízi alkalmatosságba.
Odabent a palotában valami gyászos dolog történhetett. Ahogy a komppal partot ért a
visegrádi oldalon, a palota előtti nyüzsgő kavarodás, a katonák összevissza kiabálása,
rohangálása, igen rosszat sejtetett vele.
És ami soha nem történt, most megesett.
Őt, Esztelneki Mátét, a király tanácsosát, a Szent György Lovagi Társaság tagját, az
őrség nem engedte be a palotába. Elébb kérlelve, aztán határozott paranccsal elutasították.
– Kérdés nincs! Elmenni! Elmenni! Azonnal tágulni! A király senkit sem fogad!
Tanácsosait sem fogadja! Lovag úr! Távozzék!
Valami baj történhetett odabent.
Istenem, atyám! Csak nem történt baja a királynak!? – dúlt, kavargott Mátéban a
keserűséggel vegyes indulat.
Napok múltán állott össze a kép, amikor a palotanagyhoz, lovag Dusnoki Mátyás
uramhoz bejuthatott a palotaszállásra. Dusnoki úrnak nem sok kedve volt a mondókához,
csupán néhány Máté számára addig homályos képet oszlatott el pár szavával.
A tény:
[24]
Zách Felícián birtokos úr, ki a király tanácsosaként is bejáratos volt a palotába, a
minap délben, végigrohanva a folyosókon, kivont karddal rontott be az ebédlőterembe, s
ott kardját suhogtatva, óriásian káromkodva és szitkozódva ordibált, s kardjával az
ebédlőasztalra csapva, levágta Erzsébet királyné két ujját. A királyné azon nyomban
lefordult a padlatra, de a király is felugorván, kivonta kardját. Vágásra már ideje sem
maradt, mert az ott ebédelő főurak közül Cselényi és Gyulafi meg az őrség katonái,
összevissza szabdalták a merénylőt.
Véres tetemétől iszonyodva rohantak ki a teremből az ott lévők, a király közvetlen
környezetéhez tartozók, aztán két katona a királynét is fölsegítve, menekültek kifelé.
Darab ideig csak Zách Felícián több sebből vérző, de már halott teteme maradt odabent.
Őrületes hajsza s vérengzés vette kezdetét ezt követően.
– Kiirtani az utolsó írmagig a Zách Felícián családját! – adta ki a parancsot
felindultságában a király.
Minek okán és hogyan?
Az ok, állítólag a feldühödött apának, Zách földbirtokosnak iszonytató haragja volt. De
honnan való e harag? Hírét vette ugyanis: a királyi udvarban forgolódó, eladó leányát, a
szépséges Zách Klárát megrontotta a királyi család egyik ifjú férfitagja. A királyné,
Lokietek Erzsébet egyik öccse volt talán, aki elvette Zách Klára ártatlanságát? Nem
tudhatni. Apja viszont, amint erre homályos célzást hallott valakitől, vére felforrván,
mindenre elszántan rontott bé abba a királyi ebédlőterembe.
A többi tudni való.
Máté borzongva hallgatta mindezt, hiszen ő is személyesen ismerte Zách Felícián urat,
ki nemegyszer náluk, Zólyomban is megfordult volt, példának okáért azon a napon is,
amikor a király az ő édesapját, Szent György-lovaggá ütötte. Zách földbirtokos úr a század
elején, Károly Róbert első ízbeni koronázásakor még igen szorosan Csák Máté híve volt.
Az 1310-ben a Szent István koronájával történt fehérvári nagy koronázási ceremónia után
azonban szembefordulva Csák Mátéval, hűséget fogadott Károlynak, s hívéül,
harcostársává szegődött. Királyát több, a lázadó főurak elleni csatába is elkísérte s ott
derekasan harcolt. Ki mert volna tehát kételkedni Zách Felícián királya iránti hűségében?
Máté, végtére egy álló hét elmúlásával sem tudott királya elé kerülni. Károly Róbert
bezárkózott, helyesebben elzárkózott a világ elől.
Kissé hitét vesztve, de azért egy cseppet bizakodva hagyta ott a királyának szóló levelét,
lovag Dusnoki palotanagy úr kezébe téve.
 12.

Még abban az esztendőben, mielőtt nagy esőzéseivel az ősz beállott volna, Erdélybe
költöztette édesapját, édesanyját. A zólyomi kastélyépületbe pár hét után, az újonnan
kinevezett országos bányakapitány költözködött. Esztelneki Béla egészen addig ennek a
férfiúnak nevét sem hallotta és soha sem is találkozott vele. Az új bányakapitány még
akkor sem kereste fel elődjét, amikor Erdélyben az arany– és ezüstbányákat látogatta.
Nem volt talán kíváncsi elődje tapasztalataira? Talán a király tiltotta el a vele való
személyes találkozástól? Nem tudni. És sohasem tudta meg. Béla és Borbála nem kívánt
Máté fiához, Sepsibe költözni.
– Éljék csak a maguk életét! – volt a jelszava. Gyulafehérváron kívánta tehát tölteni
hátralévő éveit? Nem!
A városban élést nem szerette. Idegen volt tőle mindig. Hol, merre lenne akkor lakásuk?
Visszatért a kezdetekhez.
– Esztelneken, abban az ősi házban, ahol még ma is áll az a Géza fejedelem idejében
épült kovácsműhely, ott kívánok élni, édes fiam – nyilatkoztatta ki Máté, a fia és felesége,
Zsuzsanna előtt.
– Amikor kedvetek van, akkor látogattok el hozzánk. Igazán nincs messze, alig egynapi
járóföld az út Sepsitől Esztelnekig. Ha pedig úgy kívánjátok, majd építtetek legalább két
szobát a házhoz, ott is lakhattok nálam.
Azt az új, két szobát valóban hozzáépíttette a régi házhoz Béla. Fölújították a kerítést s a
kapuzatot is. Székely módra.
Esztelneken azonban más is történt. A monostorból kihaltak a bencések. A Szent
Benedek-rendiek több mint háromszáz éven át birtokolva a kolostort, elsőként terjesztették
a székelység körében a keresztény hitet, s tanították a Bibliát, a katekizmust. Áldásos
jelenlétük és tevékenységük kihatott nem csak Sepsi, Kézdi– és Orbiaszék lakosainak,
tehát Háromszék népének életére, hanem innen még tovább, föl Kolozsmonostorig és
Gyulafehérvárig és mindenüvé, hol székely magyarok éltek és munkálkodtak a maguk s a
haza javára.
Üresen állt tehát az esztelneki monostor. Utolsó három öreg papja szekérre ült
vénségére, s bekéredzkedett a gyulafehérvári püspökség szegényházába. Ott be is fogadták
őket. De az az esztelneki monostor csak pár napig állott üresen. Ajtóit, falait egy ifjú,
barna csuhás, magát Franciszkusz fráternek mondó papféle őrizte.
Új élet kezdődött ottan. Ezzel pedig Esztelneken és környékén.
[25]
A Szent Ferenc-rendi szerzetesek tizenöt tagú csoportja érkezett meg rövidesen
szekerekkel, lovakkal, marhákkal, sertésekkel, juhokkal, aprójószággal és költözött bé a
kolostorba. A franciskánusok a szegények gyámolítóinak mondták magukat, kik a kis
gazdaságukban végzett munkával és koldulással kívántak segíteni a szegényeken. A
monostor három szobáját a beteg, elaggott öregek befogadására nyitották meg, s
könyörületes odaadással kezdték gyógyítani az elesettek sebeit.
 Béla a tornácra kitett, fűzvesszőből font kényelmes karszékéből nézte végig a ferences
barátok beköltözését. Mikor aztán úgy látta, amazok elhelyezkedtek, átüzent a monostorba
a rendfőnöknek: beszélni óhajtana vele, meglátogathatja-é?
A rendfőnök visszaizent: bármikor, akár most is…
Béla rendbe szedte magát, s a házajtón kilépve, a hídon átballagva, benyitott a kolostor
nehéz tölgyfából készült kapuján. A lépcsőket megmászva kopogott be a rendfőnök
szobája ajtaján. Sietős léptekkel jött elébe a rendfőnök, majd a huzat nélküli sima székre
ültette. Vele szemben ő is leült. A Dunántúlról, Kőszeg városkából való barna csuhás,
harmincévesnél nem idősebb, csupasz képű, vidám ábrázatú pap Adalbertusznak mondta
magát. Kérés nélkül tárta elé rövidke pályáját. Húszévesen lépett be a rendbe, de előzőleg
Grazban és Passauban tanult. Megfordult Rómában, Nápolyban, elzarándokolt Assisi
városkába is, hol Szent Ferenc tevékenykedett. Kifejtette Bélának, a szegénység, a
krisztusi szolgálat alázata tölti ki egész életét. Azért vannak ők – mondta – , mert a világ
gazdagjai kitaszítják maguk közül a szegényeket. Béláról tudja, mily sok érdemei vannak
az ország felvirágzásában s lám, mégis örömmel látja, és tapasztalja is, Béla nem fordult el
a krisztusi tanításoktól, nem vette el hitét és eszét az arany gőgje-dölyfe. Pedig hát – zárta
le mondandóját Adalbertusz atya – nagy volt és sok volt erre a csábítás egész élete
folyamán. Megindultan hallgatta végig e fiatal rendfőnököt.
Búcsúzóul így válaszolt.
– E klastrommal szemben álló családi házunk immár több mint háromszáz esztendeje
nyitva áll a jóakaratú emberek előtt. A hozzánk tisztességgel, az Úr nevében benyitó
ember, ki rá volt szorulva, ételt, italt kapott s ha kérte, fedelet is feje fölé éjszakára.
Magam sem teszek másként. A bencések rendje mindig támogatta családunkat. Ami a ti
támogatásotokat illeti, rajtunk a sor. Szólj csak bátran, Adalbertusz atya, ha valamiben
nélkülözést szenvednétek. Azt nem tudnám elviselni. Isten megáldjon benneteket, és
segítsen áldásos munkátokban…
A magával vitt tömlő bort és a Borbála által sütött kenyeret még idejövet beadta a
kolostor konyhájába.
 13.

Az ezerháromszáznegyvenkettes év komiszul kezdődött. Igaz, már előző év
novemberében vastag hótakaró lepte bé az erdélyi hegyeket, mezőket. Szilveszter napja
ismét havat hozott. Lám, mily feledékeny az emberiség! Néhány év elszalad s már nem jut
eszébe, mint is volt azon a harminckettes télen? Bizony, a halottakat nem lehetett
eltemetni. Sem ásó, sem kapa, sem földmetsző csákány nem bírta megtörni a föld jeges
erősségét. Kényszerből a jégvermekbe kerültek a halottak, és csak a február derekára
Erdélyre is rászakadt enyhülés hozhatta meg a halottak eltemetésének lehetőségét.
Akkorra a csákány meg az ásó, lapát ereje képes volt megbontani a rögöket. Igaz, csak a
tűzrakás, nagy mennyiségű fa elégetése után, amitől fölmelegedett és megadta magát a
föld. Bezzeg huszonhétben! Kétszer arattak! Január végére minden kivirágzott, áprilisban
arattak és újra szeptemberben!.. Ezer évben egyszer esik ez meg.
Talán ez a téllel-faggyal, jéggel-hóval tusakodás hosszította meg lovag Esztelneki Béla
úrnak halállal való küzdelmének idejét. A hajdani bányakapitány január végén lett rosszul.
Szédülések fogták el, imbolygások környékezték. Ágyba kellett feküdnie. Felesége lovas
futárt menesztett Sepsibe, fiukért, jönne el minden akadályt legyűrve, apja halálos
ágyához.
Máté harmadnapra megérkezett.
Isten kísértése volt Esztelnekről Sepsiszentgyörgyre lovagolni ebben a nagy hóban,
ebben a hófúvásos időben. Ugyanilyen, ha még nem nagyobb veszedelem, ide,
Esztelnekre jönni. Felesége, Zsuzsanna sírva kérlelte, ne menjen. Kétesztendős kisfiát
karjára véve majd fölmutatva sírt néki, de Máté nem hallgatott rá. Előbb rítt, aztán
jajveszékelt és végül toporzékolt hozzá. Mindez nem használt. Nem és nem! Néki apját
látnia kell, ott kell legyen ágyánál, így kívánja ezt az íratlan emberi és családi törvény.
Hófúvásban indult három kísérővel. Az úton kegyetlenül nehéz órákat éltek át.
Késő éjjel érkeztek Esztelnekre. Kísérői közül az egyik marhahajcsár volt, ki sepsi
birtokán igen derékul dolgozott. Az ilyen ember érti a dolgát, különösen nagy
veszedelmek idején. Ezért is hozta magával.
Kimondhatatlan volt apja öröme. Mintha nyomasztó súly gördült volna le szívéről.
Másnap felült az ágyában. Harmadnapon kiült az ágya szélére, és köntösét magára véve,
csak úgy magától, segítséget elhárítva indult meg. Negyednap az asztalhoz telepedve
fogyasztotta el az ebédjét.
Úgy látszott, az élet is visszatért Béla ereibe, csontjaiba. Ötödnapra fel is öltözött, mint
szokott. Inget, mellényt, abaposztóból készült zekéjét vette magára, s az ünnepi
székelyharisnyás nadrágját. Vadászkalpagját fejére nyomva lépett ki családja
szörnyülködése közepette a tornácra.
Erőnek erejével sem bírták volna visszatartani.
Végtére hagyták, hadd örüljön visszatért erejének. Béla örült. Tüdejét mélyen megszívta
a hideg, hózuhatagos levegőből, elégedetten nézett szét az udvarban tekintetével. Minden
rendben, a hó az udvarról eltakarítva, hogy embernek, állatnak mozognia lehessen.
 Onnan föntről is láthatta, amint hajlott hátú, nagykendős anyóka lép be a kiskapun.
Isten nevében, kántáló hangon kérte, engednék be a házba megmelegedni kicsinykét. Azt
is megköszönné, ha kapna egy tányér meleg levest…
– Kísérjétek be a szobába – rendelkezett Béla.
Maga is belépve, örült a benti melegnek. Odakünn csikorgó fogú, vicsorító fagy harapott
az ember húsába, csontjába. Egy pillanatra azon csodálkozott kevéssel előbb, hogyan is
bírta év mint év, ilyen időben keresztül-kasul, lóháton bejárni az országot.
Az anyóka a tornácon bal kezével leverte magáról a havat. Jobbját a kendők hasítékában
tartva melengette, majd körülményeskedve becsoszogott a szobába. Máté ösztönös
bizalmatlansággal, szorosan a nyomában lépdelt.
Apja a szoba közepén állt, és a kisasztal melletti székre mutatott. Azt a helyet szánta a
hidegtől elgémberedett kezű-lábú koldusasszonynak. Ki tudja, mióta kódorog szegény…
Az öregasszony fején fekete gyapjúkendő s azon egy másik, vászonból. Vállán a hó
harmatától csillogó, durván horgolt barna kendő futott le derekáig. Csípője magasságából
vagy tizenöt szoknya omolt bokájáig. Szoknyája padlathoz közeli korcán jégcsapok
kezdtek olvadozni. Most mindkét kézfeje kendőbe bugyolálva feküdt mellén.
Görnyedezve, egyik lábát húzva araszolt a házigazda felé.
Béla önkéntelenül hátralépett.
Borbála, aki tőle hátrébb állott, felsikoltott.
Mert ebben a pillanatban az öregasszony kiegyenesedve, jobb karja előrelendült s ahogy
csak bírta, testsúlyával is beledőlve, Béla mellébe csapott, egy, a petróleumlámpa
fényében is megvillanó, rövid pengéjű tőrrel.
A tőr hegye valami fémes tárgyba koppanva elcsúszott, a döfés ereje megtört. Béla
hátralépett, s ezzel az öregasszony elvágódott a padlat mintás szőnyegén.
Máté kicsavarta a támadó asszony kezéből a tőrt.
Az magatehetetlen dühében zokogó sírásban tört ki, majd artikulátlan hangon ordítozni
kezdett.
A két istállófiú és az ökörhajcsár rontott be a szobába.
– Vigyétek! Zárjátok be az üres verembe! – rendelkezett Béla.
– De jól vigyázzatok rá, mert veszedelmes asszony! Egyszer már megpróbált
megöletni…
Béla ezzel Borbálához lépett, ki a felindultságtól a dikóra rogyva remegett.
– Nem esett bajod? Jaj, az Isten szerelmére, te vérzel – nyúlt férje melléhez. Aztán a
tenyerét mutatta föl.
– Véres! Még elpusztít az az átkozott asszony! Én mondtam, én mindig mondtam,
figyelmeztettelek rá…
– Nézd, Borikám… Semmi ez, csak karcolás – próbálta nyugtatni rémült feleségét Béla.
– Ennek a katángnak ezüstből csináltattam évekkel előbb egy lapos szelencét. Nézd, itt
van az ingem zsebében.. Ez mentett meg a döféstől…
– Honnan akkor ez a vér?! – sikoltotta az asszony.
– Tán a tőr hegye odébbcsúszva megkarcolta a bőrömet…
Nem volt mit tenni, le kelletett minden ruháját vetni. És amikor az ing is lekerült róla,
látszott a bőrén egy hüvelyknyi hosszat kitevő karcolás, amit a tőr hegye okozott. A seb
szélein kivirágzott a vér. Úgy tetszett ez, mintha valami komoly sebhely lenne.
– Dögkútba azzal a szelencével! – kiáltott Borbála – s férje kezéből kikapta azt az ezüst
talizmánt, a szoba falához vágta. A csattanás után háromfelé esett.
Egyik fele volt az egyik, másik fele a másik darabja, a harmadik pedig maga az
összeszáradt, pár évtized óta szinte légiessé vált kóró. A hajdani kék virágú katáng. Egy
sosemvolt szerelem őrzője, egy szerencsésnek vélt balszerencse, egy bizodalomba
menekülő nagy csalódás.
Óra múltán elült az életüket fölborzoló izgalom.
Béla az ágyán feküdt. Mellére kötést tettek, amelyet sebgyógyító füvekből főzött teával
áztattak.
Úgy látszott, Béla rövidesen ismét fölkelhet. Nem így történt.
Másnapra belázasodott.
Tudós javasasszonyok meg két borbély-seborvos dugta össze fejét, mit is lehetne tenni a
betegért? Bizony, nem sokat. Vére észrevétlenül elmérgesedett.
A láza mind magasabbra szökött. De mielőtt elméje elborult volna, meg kellett
szabadulnia ettől az átkos emléket idéző személytől.
Béla az öregasszonyt az esztelneki hadnagy kezére adta azzal a paranccsal, hogy a
bandérium legjobb katonáinak őrizetével Sepsiszentgyörgyre vigyék, s maga a vármegye
ítélkezzék felette.
[26]
Fejének a piactéren való lecsapatására ítélték a gyilkos asszonyt, ki csellel szökött meg
a Margit-szigeti klastromból, közben még egy özvegyasszonyt is megölt és kifosztott
Kecskemét városának határában, hogy ruhákhoz s némi élelemhez jusson. Lám,
nagyravágyásából, gyilkos ösztöneiből semmi jó sem született. Cselekvéseinek sorozata
végén egy jeges-havas piactéren, borzongó és szörnyülködő tömeg szeme láttára hullott
fűrészporos kosárba a feje.
Béla azonban már nem érte meg az ítélethozatalt.
Néhány nappal előtte, ott az ősi házban, lázrózsákkal arcán, homlokán, a franciskánus
Adalbert atya kezéből az utolsó kenetet felvéve, kilehelte lelkét. Csöndesen, megnyugodva
az Úrban, közvetlen szerető családja körében, Esztelneken búcsúzott el az élettől. Ravatala
előtt az egész falu népe hajtotta meg a fejét. A kolostor cintermében temették el. Addigra
már a föld fagya is kiengedett.
És mire a lovas futárok e lesújtó halálhírrel Visegrádra érkeztek volna, az Anjou-házból
való Károly Róbert király, több évtizedes dicsőséges uralkodás, tengernyi okos tette és
bölcs intézkedése után, elhalálozott.
 Mélységes fekete gyász borult az országra. Krakkótól Visegrádig, Sassnitztól Raguzáig,
Budától Zágrábig gyászolták e nagy király elvesztését. Temetésén ott tisztelgett a bajor
főhercegség, a cseh és a lengyel királyság díszlovas küldöttsége magasrangú méltóságok
vezetésével.
A székvárosban három napig feküdt a ravatalon, hogy a gyászoló nép leróhassa
kegyeletét.
Székesfehérvárott temették el az Árpád-házból való királyok mellé.
Fia, Lajos követte őt a trónon. Őhozzá érkezett lovag Esztelneki Béla hajdanvolt
országos bányakapitány halálhíre.
Lajos csupán hallomásból ismerte ezt a királyhű nagyurat. Fiáról, Mátéról már többet
hallott. Néki címezte tehát Sepsiszentgyörgyre a kondoleáló sorokat, megemlítve benne a
még meg nem nyitott pécsi egyetem dolgát.
Máténak azonban évekig nem támadt föl kedve az egyetem alapításában való
munkálkodásra.
Elsősorban családja boldogulásán, fia nevelésén fáradozott és gazdaságát igyekezett
fejleszteni, ahogyan csak bírta.
 HARMADIK RÉSZ
MÁTÉFIA GÉZA, NAGY TETTEK TANÚJA


„A királyok nagyságát nem kegyetlen és véres
cselekedeteiken át ítéli meg az utókor.
Sokkal inkább azon méretik meg a király tudott-é mindig
a körülményekhez méltóan gondolkodni és cselekedni. “

 14.

A cselvető Küsvári Péter holttetemét rég elfoszlatta a föld, mikor megtévedt, gyilkos
kedvű hajdanvolt neje, a tündökletesen szép szőkeség feje begörgött a fűrészporos kosár
fenekére, ott a sepsiszentgyörgyi piactéren. A nép, amint az lenni szokott, két pártra
szakadt.
Voltak közöttük, akik zajosan követelték, vessék tűzpróba alá e gyanúsított nőszemélyt!
Talán jobb lenne a vízvallatás, hiszen az is bizonyosságot hordoz magában, ha valakiről
azt kívánjuk megtudni: bűnös-é vagy sem? És szép számmal akadtak ezek között oly
férfiak és nők, akik sajnálkoztak a nőszemély kínvallatásának elmaradása miatt. Tüzes
vassal kell az ilyen perszónából kiszedni a titkát! – hangoztatták. – Bizonyosan más
bűntársai is voltak! Ezek személyét csakis kínvallatás árán lehet földeríteni – okoskodtak
többen.
A másik tábor hívei, noha kevesebben voltak, Károly Róberttel együtt vallották: az
ember boldogságra született. Oly társadalmi életformára van szükség, amely feltételezi
egymás értékeit, ilyenformán megbecsülését. Az életformát tehát megértéssel, egymás
iránti szeretettel szükséges megtölteni. Világunkból száműzni kell a kegyetlenséget, a kínt,
a szenvedést. Valóban, a bölcs király országszerte megtiltotta a tűz– meg a vízpróbákat és
a kínvallatást. A hiedelmeken felépülő igazságszolgáltatás csak aláássa az ember
emberségbe vetett hitét, és meginog Isten-hitében is. Az emberek, ha nem is tömegesen,
kezdték megismerni Dante műveit, gondolkodását, életfelfogását. Petrarca szerelmi lírája
már eljutott Nápolyból Visegrádra és más városokba, az irodalom után érdeklődő elmékbe.
Sűrűn emlegették, és hallomásból mesélgették, hiszen kevesen olvashatták Boccaccio
csiklandós történeteit, amelyekből csak úgy áradt az élet szeretete, a szerelem öröme, a
csillogó elme fölénye.
Károly Róbert arany– és ezüstpénzeinek megjelenésével egyre több, szebb és értékesebb
árut kínáltak a vásárokon. Az új, gótikus stílust követve, egyre több templom, városháza
és kastély épült szerte az országban. A városok lakossága megnövekedett. Megélénkült a
kereskedelem, általánossá vált a polgári jólét. A visegrádi királytalálkozó megtermette a
maga gyümölcsét.
Máté ott helyt, Sepsiben, amennyire csak emberségéből s vagyonából tellett, ugyancsak
építkezett. A városban felépített házát arányosan kitoldotta, csinosította. Korábbi tervét
megvalósítva, iskolát éppíttetett, ahová tanítókat, neves tanárokat fölfogadva, igyekezett
előmozdítani a tudományok terjedését. Az első években szinte semmiféle sikerrel.
A városi tanácsnokok zöme sanda szemmel s irigykedve tekintett rá. Mit akar ez a
Zólyomból betolakodott uraság? Bennünket aztán ne boldogítson! Máté iskolaépítkezését
akadályozták, ahol és ahogyan csak tudták. Volt, hogy az ott feltornyozott tégláit
ellopatták vagy a fölépített nyers falat az éjszaka leple alatt ledöntették.
Máté nem ment panaszra sehová. Őröket állított elsőként, majd amikor az őröket
leütötték, sőt, egyet közülük legyilkoltak, bandériumából tíz fegyverest rendelt az
építkezés területére. Akkor aztán nem volt mit tenniök az ellenségeinek. Nyíltan mégsem
volt bátorságuk tenni valamit is ellene. Máté az iskola udvarán külön épületet emeltetett az
ott tanuló, messze földről érkezett diákoknak, benne háló– és tanulószobákat és
ebédlőtermet. A város kezdett megbarátkozni a gondolattal: Sepsinek rangos iskolája lesz!
A kezdeti gyűlölködés általános büszkeségbe csapott át. A városi tanácsnokok egy szép
nyárvégi napon küldöttségileg keresték fel és biztosították őt a város jóindulata felől.
Az új király, Lajos, akkor már éppen tíz éve, hogy trónra lépett. Két esztendeje Nápolyt
kívánta megbüntetni hadjáratával. Endre öccsét, a nápolyi nagyhatalmi törekvések
jegyében, megölték. Nápoly ellen vonult hát, hogy elfogva, megbüntesse Endre kikapós
feleségét, Johannát, a csapodár asszonyt, és öccse feltételezett gyilkosát, Durazzói Károly
herceget, ki a hírek szerint a nápolyi trónra és így a világbirodalom élére kívánt kerülni.
Meg kívánta büntetni a harmadik feltételezett bűnöst, Tarantói Lajost is, aki szintén
hercegként csapta a szelet Johannának. Lajos büntető hadjárata nem sikerült. A bűnösök,
mire odaért, már elmenekültek és biztos helyre bújtak. Nem volt kit elfogni, megbüntetni.
Két évre rá ezerháromszázötvenkettő kora tavaszán határozta el Nagy Lajos, hogy ismét
nekivág a nagy útnak, de most már fejét veszi a gyilkosoknak! A készülődése azonban
eltartott még egy jó ideig.
Ebbe a királyi készülődésbe csöppent bele Máté, ki a visegrádi látogatásra magával vitte
Géza fiát.
Géza az esztendő március harmadikán töltötte be tizenkettedik életévét. Lófőszékely
családoknál, mint tudjuk, szokásban van az ilyen korú fiúgyermeket egy hátaslóval
megajándékozni. Géza különben már néhány év óta jól megülte a lovat. És noha
terjedőben volt akkoriban az elöltöltős puska használata, azért túlnyomórészt a kardhoz,
íjhoz, dárdához, csáklyához kellett értenie a fiúgyermeknek.
Fél országon – Sepsitől, Visegrádig – átlovagolni nem csekélység még felnőtt, hadat
próbált katonaembernek sem, hát még egy gyerekembernek! Föl ne törje a gyermeket a
nyereg! – jelszavát igyekezett betartani Máté. Darabig sikerült is. Hanem Szolnoknál, a
Tiszát elérve, belovagolt a család régi ismerőse és híve, Tarnai Benedek háza udvarára.
Bizony, a háziak segítségével kellett leemelnie Gézát a nyeregből.
Tarnai Benedek egy esztendeje, hogy megözvegyült. Így aztán felettébb örült a messzi
földről érkezett vendégeinek. Húgáért átküldött Abonyba, hogy az majd főzni fog rájuk s
ellátja őket. Csak ne is szabadkozzon Máté, a legjobbkor érkezett fiával. Másnap
megérkezett a húg, és valóban kiválóan sütött-főzött. Ilyenformán aztán szépecskén
eltöltöttek a városkában és környékén egy hetet. Nem, nem lóhátra ülve, csak úgy
sétálgatva, gyalogosan.
Máté érdekes történeteket mesélt Géza fiának az Esztelneki család őseiről. Példának
okáért Imre nevezetű dédapjáról, ki a múlt században a szolnoki Tisza partján épült
vendéglőben lelt rá későbbi feleségére, az ő dédanyjára, Margarétára, és akivel itt
Szolnokon tartották meg az esküvőt, Budára, negyedik Béla király udvarába menet.
Dédapja, Erdőelve kancellárhelyettesévé küzdötte fel magát. Igen tragikus véget ért.
Hogyan? Esztelnekről Gyulafehérvárra menekítette az egyik ős az addig Esztelneken a
rováskamrában őrzött pálcákat, botokat, amelyek még a pogány magyarok korából valók
voltak. Azokra vésték rá a családban történt fontosabb eseményeket, továbbá a pogány
imádságokat meg a ráolvasás-szövegeket, varázs-mondókákat. Imre dédapa terve volt
fóliánsba másolni az eredetileg székely rovásírással készített szövegeket. De valahogy
soha nem jutott rá idő. A tatárjárás idején senki nem mert kimerészkedni a városfalakon
túlra, a tatároktól fenyegetetten, ezért mindent eltüzeltek a palotában, ami kezük ügyébe
esett. Így az egyik pincerekeszben heverő rováspálcákat-botokat is. Mikor a viharos idő
múltával Imre dédapa hazatért Béla királlyal Trau várából, s egy későbbi alkalommal
kereste, de sehogyan sem lelt rá, hát érdeklődött. És amikor megtudta, hogy ezt a nagy
nemzeti kincset tűz hamvasztotta el a kandallókban, hirtelen agyvérzés érte és ledöntve
lábáról, azon minutumban meghalt.
– Lehetséges erről olvasnom valahol?
– Nem – felelte az apa. – Szóbeszédünkben maradt csak meg. Ezért is meséltem el most
röviden neked. Egyszer, ha több időnk lesz, és kívánnád, hogy részletesebben meséljem,
akkor szóljál, majd elmondom az egészet.
– Te honnan tudod ezeket a dolgokat?
– Nekem annak idején a nagyapám mesélte, a te dédapád, aki mind végigélte ezeket.
Tudod, fiacskám – tette hozzá – , az időnek igen mélységes a kútja. Aki hegynek megy, jó
néha abba a kútba beletekintenie, mert ha sikerül valamit találnia benne, akkor igen
magasra juthat.
Gézának pár nap után végtére begyógyult az alsó fele. Igaz, szívott egyet a foga közt,
amikor ismét nyeregbe huppantotta magát, de Visegrádra érve már megedződött. Azt
mondta apjának, úgy érzi magát, hogy most már ellovagolna, a világ végére is, ha annak
egyáltalán lenne vége.
A Nagy Lajos elé járuláshoz a palotanagynál kellett bejelentkezniük. Lovag Dusnoki
Mihály palotanagy úr azonban már öt évvel ennek előtte letette tisztét, és tavaly
elhalálozott. Ki vette át ezt a fontos tisztet? A fia, Dusnoki Boldizsár. Őt Máté még
kisgyermekként látta és ösmerte. A hajdani kisfiú csak homályosan idézhette
emlékezetébe, de hallani már hogy is ne hallott volna őróla! Neki új hivatalában
memoriter kellett megtanulnia a Szent György Lovagi Társaságba tartozók nevét,
társadalmi állását és lakhelyét, birtokainak fekvését. Amikor bemutatkoztak, azonnal
kérdezte is:
– Nemde Sepsiszentgyörgyből jöttetek..? Te vagy, uram, az elhunyt lovag Esztelneki
Béla volt bányakapitány elsőszülött fia.
– Úgy van – helyeselt Máté.
Elfoglalva a vendégszobát, alig pihentek valamicskét, mikor üzent érettük az ifjú
Dusnoki:
Nagy Lajos király úr holnap délelőttön fogad benneteket – közölte még estebéd előtt a
messzi földről érkezettekkel. Nyilván mind a ketten kívántok színe elé járulni. Igaz, erről
nem beszéltünk, de én ilyenformán jelentettelek be kettőtöket… – szólt Boldizsár.
– Köszönöm gyorsaságodat… – így Máté. – Atyád hasonlóként cselekedett volna. Derék
fia és hivatalának méltó örököse vagy… – jelentette ki végül Máté, nem fukarkodva a
dicséretekkel.
Gézának pedig volt ideje másnapig, hogy kifaggassa édesapját: miért kapta Lajos
király úr a neve elé ezt a nagy jelzőt?
 – Már mikor trónusát elfoglalta, pár hónapra rá odatették keresztneve elé ezt a
megkülönböztető nagy jelzőt. Egyébként országvezetésével is kiérdemli ezt. Legutóbb két
éve rontott öccse gyilkosaira Nápolyban, hogy megbüntesse őket. Dicsőséges hadjárat volt
az, úgy hallom…
– És megbüntette őket? – érdeklődött Géza. Az apa nem felelt azonnal.
– A hadjárat maga dicsőséges volt, mert vértelenül ment végbe, de a gyilkosok
elmenekültek. Itália nagy ország… Tengerekkel, nagy hegyekkel, városokkal, ezernyi
búvóhellyel. Mielőtt ítéletet mondanál, ezt mérlegelned szükséges, fiam.
A fú bólintott és mélyen elgondolkodott. Kis idő multán apjához fordult:
– Tudhatnék többet is arról, hogy mi történt valójában? Csak van valami oka annak,
hogy meggyilkolták királyunk édes öccsét?
Máté a csillogó szemű Gézára nézett. Milyen okos is az én fiam! – mondatta vele az apai
büszkeség. Tényleg, mi az oka? Persze hogy tudta. De hogyan, miként mondhatja el az ő
tizenharmadik éves fiának? Igaz, férfiszámba kell venni ezt a gyereket! Bebizonyította,
hogy férfi már…
Befejezve a vacsorát, szobájukba tértek. Itt mondta el fiának a történteket és azok okait.
Már amennyit egy ilyen ifjúnak el lehet ezekről mondani…
Megtudta ebből Géza, Nagy Lajos királynak igenis komoly oka volt és van
megbüntetni a gyilkosokat, elejét venni ezzel egy hatalmi tévelygésnek. Lajos király
öccse, Endre, ifjú korától Nápolyban élt mint Johannának, a trónörökös hercegnőnek a
férje. A dolog úgy állott, hogy ha majd Johanna kerül a trónra, akkor Endrének
természetszerűleg megnövekszik a beleszólása a Capet-Anjou uralkodó dinasztia dolgaiba,
a kialakuló világbirodalom ügyeibe. Úgy sejlett, a birodalmi központ ebben az esetben
Visegrádra tevődik át. Márpedig ezt a Capet-Anjou dinasztia két becsvágyó hercege,
Durazzói Károly és Tarantói Lajos nem szívelte, akik mindketten Johanna kezére
pályáztak. Óhajtásuk egyformán csengett. Maradjon csak „nápolyi bölcsőjében” a
birodalmi központ! Ezért ölték meg Endrét. Ezzel aztán kikapcsolták a küzdelemből a
nagyon is cél előtt álló, jogos örököst. A gyilkosság Durazzói Károlyra bizonyosodott. Ő
is, Johanna is, de még a harmadik bűnrészes, Tarantói Lajos is elmenekült.
Lajos király első hadjáratával nem talált rá egyikőjükre sem. Hanem hazatérése után egy
időre előkerült Johanna, és trónra ülvén, férjeként maga mellé emelte Tarantói Lajost.
Vetélytársának, Durazzói Károlynak csalódnia kellett. A nápolyi trón jogilag Nagy Lajos
királyt illeti! Ezért tervezi hát második nápolyi hadjáratát.
Másnap a királyi audiencia eléggé elhúzódott. Ebédidő közeledvén, nyúlfarknyi idő
maradt csak, midőn utolsóként Máté és Géza fia következtek a trón elé állani.
– Olvastam évekkel ezelőtti erőfeszítésedet a pécsi királyi magyar egyetem létesítésének
dolgairól – mondta Nagy Lajos és folytatta. – Sepsiben mostanában létesített iskolád
ugyancsak bizonyíték arra nézvén, hogy pártolod a tudományokat.
Itt megállt egy pillanatra mondandójában, majd témát váltva így szólt:
– Örülnénk, és kegyesen fogadnánk, ha velünk jönnétek Nápolyba. Fiad – fordult
Mátéhoz – ha idáig lovagolt, bizonyosan ereje lesz Nápolyig is lóháton ülni.
Bandériumodra, amely Sepsiben tanyázik, nincs most szükségünk. Légy velünk, és
utunkon majdan segítségünkre. Most pedig az ebédlőterembe megyünk, urak. Esztelneki
Máté és Géza fia is velünk tart. Kérlek, Lackfi Endre úr, vedd pártfogásodba őket.
Halk kuncogás, tetszés fogadta a király szavait. Már hogy is ne! Üresen korogtak a
gyomrok. Ilyenkor kár minden szóbeszédért. Legjobb ilyenkor az ebédlőteremben
falatozni!
 15.

Sok év múltán Géza elmondhatta magáról, tapasztalt férfivé növekedett. Derekasan,
amúgy férfimód megjárta a nagy utat édesapja oldalán Visegrádtól Nápolyig és Nápolytól
Visegrádig, majd Krakkóban is jelen volt Nagy Lajos király koronázásán. Noha Nagy
[27]
Lajos lengyel királynak minősült, Lengyelország mégsem tartozott Magyarország alá.
Független, szuverén állam maradt, Magyarországnak nem volt beleszólása a lengyel
ügyekbe. Csupán királyuk volt közös, Lajos személyében. Amit pedig Nápolyban
tapasztalt, elegendő tanulságul szolgált egész életére szólóan. Mert mi is történt, amikor
Nápolyba érkeztek?
Johanna a trónon ült és eszébe sem volt átadnia azt Nagy Lajosnak. Johanna mellett a
„férjül vett herceg” oly ártatlannak bizonygatta magát, hogy Lajosnak szinte
szégyenkeznie kellett. Endre meggyilkolása? Erről szó sem volt! Endre maga kereste
magának a bajt szegény – sajnálkozott Tarantói Lajos. Vagyis, a megbízott diplomatájuk, a
novellaíró Boccaccio. Ő tárgyalt a Nápoly melletti Aversában Nagy Lajos király megbízott
követével, Lackfi Endrével. Már ennek a két tárgyalófélnek megjelenése, majd egymással
szembeállítása is jelezte: ők nem egyenrangú felek. Ami a szellemi felkészültséget illeti…
Boccaccio novelláinak történeteiben igen nagy szerepet kaptak a szerelmi praktikák,
cselvetések. A való élet produkálta Johanna-Endre-féle történet is ilyesféle esetet ábrázolt,
politikával átszőve. Nagy Lajos király nápolyi trónra kerülése – a két diplomata első
tanácskozásakor elveszettnek tűnt. Látta ezt Lajos, és utasította Lackfi Endrét, minél jobb
feltételekkel, minél gyorsabban kössön békét. Világosan látta, az a hatalmas vagyon,
amelyet édesapja, Károly Róbert évtizedeken át felhalmozott, ezzel a hiábavaló második
hadjárattal is kezd kifolyni kezei közül.
Nem mondta senkinek, de mihamarabb haza kívánt jutni. Hagyta veszni az amúgy is
elveszett nápolyi trónt! Valójában nem sikerült Endre öccse által, az ő közreműködésével
Visegrádra helyezni a Capet-Anjou-birodalom központját. És amit Endre
meggyilkolásával elveszetett, maga már visszaszerezni nem tudta.
Mégis, hatalmas termetére mindenki bizalommal tekintett. Hiszen fizikai megjelenése a
feltétlen nagyságot, erőt és győzni tudást szuggerálta azokba, akik csak ránéztek. Fizikai
erejéről különben jó néhányszor bizonyságot tett. A visegrádi palotatéren volt alkalma
részt venni bajvívásokon. Fogadni lehetett rá: egy-két forduló után a földön végzi
vértezetében csörömpölve és testében meggyötörten, aki Nagy Lajossal kiáll
lovasviadalra.
Amikor pedig Géza huszonhetedik évébe lépett 1367. március harmadikán, akkor jött
értesítés Nagy Lajos király udvarából: készüljön édesapjával együtt, mert Pécsett
szeptember hó 20. napján megnyitja személyesen az egyetem kapuit. Az egyetemen az
oktatás nyelve „minden tantárgyakból a latin” lesz, olvasta a királyi tájékoztatót,
mégpedig „római és bolognai példára.” Géza jól tudta apjától, Mátétól, ki bizony sokat
fáradt az egyetem tanárainak megnyerésében, hogy Európának Robert de Sorbon adta a
példát a párizsi egyetem megvalósításával. A francia minta alapján keltek életre az
egyetemek Bolognában, Rómában, majd másutt Európában. A nemzeti nyelvek mellett a
latin nyelv volt az összekötő a tudomány világában. E nyelvnek segítségével cserélték ki
gondolataikat, és fejlesztették a tudományt. Édesapja meg? Ötvennegyedik évében volt
éppen. Szép kor ez nagy dolgok véghezvitelére, meg az öregedésre. De amikor
huszonvalahány éves korában nekilátott előkészíteni ezt a munkát, nem gondolta volna,
mily keservesen hosszúra nyúlik az egyetemalapítás munkája. A sors kegyetlen ítélete
[28]
volt, hogy Géza apja Máté, mivel lázkórosságba esett, nem lovagolhatott el Pécsre, és
így nem lehetett ott az egyetem kapuinak megnyitásán. Hej, pediglen néki ott kellett volna
lennie! Anjou-címeres, liliomos zászlók piros-fehér lobogásában ünnepelt Pécs városa.
Gyönyörűséges szeptemberi reggelre ébredtek az emberek.
Nagy Lajos egy nappal előbb, 19-én érkezett. A városháza tanácstermében gyűltek össze
és hódoltak előtte a méltóságok.
A leendő tanári kar köszöntésekor apja nevét is említette, mondván, hogy Esztelneki
Máté nagy érdemeket szerzett az itt előadásokat tartó professzorok személyének
megnyerésében, majd apjának gyógyulásában való bizodalmát fejezte ki. Beszélt a latin és
az olasz műveltség hatásáról, kiemelve azt a legfontosabb körülményt, miszerint a
hazában élő diákoknak nem kell ezentúl messzi távolban megküzdeniök a tudásukért,
hanem ezt itthon, hazájukban tehetik. Sőt, idegen nemzetek diákjai előtt is kitárulnak a
pécsi egyetem kapui.
Géza betöltve a huszonhetedik évét, az ember azt gondolná, túljutott tanulmányain. Nem
így történt. Ő a későn érő ifjak táborába tartozott. Ott, a pécsi egyetem avató ünnepségén
érlelődött meg benne a végső és visszavonhatatlan elhatározás: orvos, gyógyító doktor
lesz belőle! A legnagyobb kérdés ez volt: melyik egyetemre kérhetné felvételét, hol
tanítanak orvoslást? Prága városában alig évtizede, Krakkóban, a lengyel fővárosban
három éve, Bécsben két éve nyitotta meg kapuit az egyetem. De, akárcsak itt Pécsett, még
ezekben sem kezdték el az orvosok képzését.
Hónapokig kutatgatott, érdeklődött, míg megtudta: Dél-Franciaországban, Montpellier-
ben, már 1221-ben orvosegyetem nyílt, és azóta is működik. Édesapjánál tudakolódva
kiderült, egyik ősük, nevezetesen Esztelneki Áron, Montpellier-ben folytatott seborvosi
tanulmányokat, amelyeket aztán bőven gyakorolhatott Muhin, és a későbbi időkben is.
Sőt, ez az ősük jó pár ispotályt alapított Magyarországon negyedik Béla király uralkodása
idején. Tehát, nem ő lesz az első orvos a családban, ha mégis emberdoktor válik belőle.
Lám, mily hasznos ébren tartani a családi hagyományokat!
Nőtlen ember lévén, jóformán semmi sem kötötte őt Sepsiszentgyörgyhöz a szülein
kívül.
Végtére édesapja felgyógyult a lázkórosságból. Tüdejében lobbant föl a láz, amelyet a
koros javasasszony, Bartulákné, sikeresen elűzött. A jeges vizes lepedőkbe csavarások
által gyógyította meg édesapját. Sokszor ült ágya szélén, megbámulva Bartulákné nagy
hitét és erejét, ahogy édesapja életéért küzdött. Talán ez a családjába beütő betegség is
lökést adott elhatározásának az orvosi pályát illetően.
Édesanyja, amióta csak eszét tudja, soha nem volt beteg. Igaz, őutána még hat
gyermeket hozott a világra, de miután megszülte testvérét, másnap vagy harmadnap már a
konyhán volt, dirigálva cselédeit vagy ment ki a földekre, ellenőrizni a munkát. Apja alig
avatkozott gazdasági ügyekbe. Mindent édesanyja intézett.
 Így történt aztán, hogy ezerháromszázhatvannyolc nyarán fölnyergelve lovát s még
három kardforgató, puskétát is kezelni tudó katonát véve maga mellé, nekivágott a
Montpellier-be vezető útnak.
Az utat két hónaposra tervezték olyanformán, hogy augusztus derekára az egyetem
épülete elé érjenek.
Különösebb megerőltetés nélkül ennyi idő alatt lehetett biztonságosan megtenni ezt az
utat. A gyorspostát vivő lovas futár persze egyharmad idő alatt megteheti ezt, de Géza
útközben nézelődni is akart.
Tudása gyarapítása céljából a Zágráb, Trieszt, Ferrara, Milánó, Torino, Genova útvonalat
jelölte ki a kölcsönben kapott és általa papiruszra lemásolt földabroszán. Be akart még
kukkantani Arles-be, Avignonba, mielőtt Montpellier-be ér.
Ahogyan kigondolta-tervezte, minden úgy sikerült.
Útközben, a városok fogadóiban megpihenve és a városokban szétnézve, barátokat
szerzett, de legalábbis oly jó ismerősöket, kik váltig fogadkoztak, ha baj érné őt,
segítségére sietnek.
Megszerette Itáliát, az olasz embereket, akikben buzgott a jókedv és az életszeretet.
Dalaikat szívesen hallgatta a beszálló vendéglők ivóiban, s nemegyszer maga is közéjük
telepedett, megtanulva dalaikat. A vele tartó három katona is élvezte ezt az utazást. A
frankok országába lépve, a két táj között alig látott különbséget. Városaikba térve, lakóikat
megismerve azonban, kitűnt a különbség a két nép között. A franciákat inkább
komolyságuk, mintsem hányaveti életfelfogásuk jellemezte. A vidám, szellemes dalokat
azonban ők sem vetették meg, és nem voltak elrontói semmiféle mulatságnak. Avignon-ba
érve és este a szállásán fáradtan lepihenve fogalmazódott meg benne a gondolat, mi lenne,
ha papirost meg írószerszámokat szerezve, naplóírásba fogna?
Az idő, akár a gyors röptű madár, elillan, tovatűnik. Az események időpontja, történésük
ideje lassan kikopik az ember emlékezetéből. Ezt nem hagyja elillanni a papírra fektetett,
betűkből álló szó– és mondatláncolat.
Avignon-ba érve tehát igyekezett papírt, téntát és mesterien kifaragott lúdtollakat
vásárolni. A Rhone és a Durance összefolyásánál terpeszkedő zsibvásáron akadt rájuk.
Ott, abban a vásári sokadalomban, a kereskedők kiterített ponyváján olcsó pénzért
mindent meg lehetett kapni. Géza hamarosan ráébredt, milyen keresett pénz a liliom
rajzolatú forint, akár ezüstben, akár rézben pengeti a vásáros kereskedő elé. Jó érzéssel
vette tudomásul, milyen sokan kérdik tőle, aranyforintja van-é? Ő ilyenkor a fejét rázza.
Már hogyisne! Egy ilyen sokadalomban istenkísértő dolog lenne egyetlen aranyforintot is
elővenni. Nagy érték az! Garasokért vásárolt kincseivel és persze kíséretével elindulva a
vásárból, megbámulta a napokban befejezett városfalerődítményt. Fél napba telt, míg
körüllovagolták a várost. Az ottlakóktól tudta meg, a falakat még negyvenkilencben
kezdték építeni és mostanra, hatvannyolcra készültek el vele. Estére mindent gondosan
följegyzett naplójába.
Az avignon-i várfalak a kiugró, szögletes és kerekded bástyákkal, a bástyák ormán meg
a szépen kiképzett lőrésekkel, igen megtetszettek nekik.
A pápák palotája pedig egyenesen építészeti remeklés volt! Ezt az építkezést három
évvel annak előtte fejezték be. Csak úgy ragyogott a pompától! Külső építészeti cirádái,
díszei megfogták, szinte levették lábáról a bámuldozót. Átmentek a városon átfutó Rhone
folyó pompázatos kőhídján is, ami nyolc évvel azelőtt épült föl mai formájában. A
városban mindenütt építkezésekkel találkoztak. Emitt csúcsíves, gót stílusú templom,
amott román stílű klastrom épül, távolabb valamelyik tehetős polgár klasszicista stílusban
megalkotott kastélya magasodik a lakóházak fölé.
Montpelier-be érve, igencsak elcsodálkoztak.
Ez az ősi gall, majd római város is csodálatos építészeti remeklésekkel volt tele.
Magának az egyetemnek az épülete varázslatosnak tűnt számára.
Az előtte kitárulkozó park pedig lehetett volna akár a világ nyolcadik vagy kilencedik
csodája! A sugárszerűen futó gyalogutak, az ezeket szegélyező tujafák, a szabályos
rendben összeboruló díszbokrok lenyűgöző látványt mutattak. A színek és fajták szerint
összeválogatott virágok mértani ábrákba rendeződtek. A virágfoltok, csíkok, szegélyek
tették felejthetetlenné az egyetem előtt kitárulkozó térség képét.
Szajkó Jani, a kísérők legidősebbje, apja bandériumának katonája, alig fért bőrébe a
látványtól. Szomorúan mondta, mielőtt elindultak volna .
– Nem fogják majd hinni, ha mesélem odahaza, miket láttam!
– Miért ne hinnék? – nevetett Géza.
– Mert hiszen magam is alig fogadom bé szemembe, lelkembe ezt a sok szépet s
gazdagságot!
Ezen aztán jót derültek mindannyian.
 16.

A három székely legény még megvárta, amíg gazdájuk, Géza úr odabent az egyetem
rektori hivatalában intézi a beiratkozás dolgait, és rendezi annak költségeit a questurán.
Lakhatás tekintetében az egyetem kollégiumába fogadták be, évi öt aranyért.
Ugyanennyibe került az éves tandíj, a beiratkozás költségével együtt.
Ekkor Géza hazabocsátotta kísérőit. Elbocsátó parancsa így szólt. A három legény két
esztendő múltán látogassa őt meg otthoni hírekkel, apja levelével. Egyéb kérése nincs,
jelenlegi pénzét jól beosztja s bízik, nem lesz rablás áldozata sem.
Későbben jót derült magában a beiratkozás ceremóniáján. Általános feltűnést keltett,
hogy magyar földről érkezett.
Mielőtt bőrerszényéből kipengette volna az aranyflórenszeket, ennek látására hárman-
négyen is bejöttek a terembe, mintha csak éppen dolguk végeznék ottan. De nem! Az
aranyak pengősének hangja, látásának káprázata vonzotta be őket! Közben
szemrevételezték magát az aranyakat pengető személyét is.
Azokban a napokban még három ifjú érkezett ide Magyarországról. Másnap Adorján
[29]
Antal Esztergomból, majd Bethlen Péter Kolozsvárról, harmadikként, ugyancsak
Erdélyből, Brassó városából Majláth Mihály. Mindhárman orvosok kívántak lenni.
Már az első találkozásuk végeztével mind a négyen összefonták kezeiket, és esküt tettek.
Soha, de soha nem hagyják el, hanem mindig is segíteni fogják egymást!
Az esküt mind a négyen, becsületükre légyen mondva, betartották. A sors leosztása
szerint ritkán adódott, hogy segíteniök kellett egymáson, de akkor aztán segítettek.
Példának okáért, egy alkalommal Bethlen Péter szorult segítségre. Közeledett a nyár, s a
meleg idő vonzotta le őket a Rhone partjára, a folyó vizébe. A part mentén sétálva, könnyű
volt megtudni: hideg-e még a víz?
Bizony langyosodott, de a fürdéssel még várniok kellett.
Délutánra azonban oly hévvel sütött a nap, amit Péter nem bírt elviselni. Bevetette
magát a hűsnek talált habokba. Három szempár figyelte tempózását. Nem sokáig. Péter
elmerült.
Ha nehezen is, de kimentették. Egy csónak, egy tutaj volt ott a közelben, azzal mentek
Péter után, és a mentés céljából a magát vízbe vető Adorján Antal segítségére. Esztelneki
Géza a tutajon hasalva csapdosva kezeivel, Majláth Mihály a csónakban az
evezőlapátokkal segített Antalnak, másrészt az általa erősen fogott és húzott-vonszolt
Péternek.
A partra fektetve kinyomkodták belőle a vizet, bepréselték, futták tüdejébe a levegőt.
Néhány perc tusakodás után Bethlen Péterbe visszaszivárgott az élet.
Más alkalommal Adorján Antalt támadta meg a közeli sétaúton három haramia. Meg
akarták szabadítani barátjukat a ruházatától. Ahogy észrevették barátjukat a három
idegentől szorongatottan, rohanni kezdtek, ahogyan csak bírtak, tigrisként vetve magokat
közéjük. Géza volt köztük a legidősebb, és ökölcsapásai egy harmincéves ember
harmincesztendős ökölcsapásai voltak! Három három ellen! Ha nehezen is, sikerült
kiszabadítaniuk Antalt! A három támadó betört, zúzott fejjel elmenekült.
És a bálok alkalmával?
Az volt ám az igazán jó mulatság! Amikor az általuk kiszemelt lányokat táncra kérték,
igen ügyeltek és segítve egymást arra vigyáztak, ne táncoltassa meg, ne kérhesse le idegen
fiú az ő párjaikat! Évente három egyetemi bált rendeztek Montpellier-ben. Első volt a
nyitó bál, októberben, az advent előtt. A második a farsangi bál, februárban zajlott. Ezt
kötötték össze a téltemetéssel olyként, hogy a Rhone folyóhoz vonulva, égő
szalmabábukat dobtak a vízbe, huncut szerelmes dalocskákat énekelve hozzá. A tanévzáró
bál még a farsanginál is nagyobb volt. Ilyenkor utcai felvonulást is rendeztek, éjjel
fáklyásmenet tekergőzött az utcákon. A lakóházak ablakaiba égő gyertyákat tettek, majd
az egyetem udvarában folyt hajnalig a táncos vigalom. Az évzáró mulatság a bál
elnökének mókás, vidító beszédével fejeződött be.
Nyaranként és persze, a karácsonyi meg a húsvéti időszakban szünetelt az oktatás. A
hallgatók ilyenkor szüleikhez, családjukhoz tértek. A kis magyar kolónia tagjai nem
utaztak haza. Igen messze volt tőlük az erdélyi haza. Mivel töltötték idejüket?
Igen hasznosan teltek azok a szabadságos napok!
Olykor megesett, négyesben keltek útra. Egyszer Párizsba, másszor Lyonba. Bordeaux
városát is együttesen keresték föl. Így jobban is érezték magukat. Útjaikra hátaslovakat
béreltek Lyonban például két alkalommal fordultak meg négyesben. Első ízben Lyonban
járva, már érkezésük délelőttjén, a piactér vendéglőjének teraszán letelepedve,
megismerkedtek egy ott időző kereskedőemberrel. Az ötven év körüli úr óriási fehér
szalmakalapot viselt, feltűnően sárga szalaggal. A hófehér, két vállán átvetett és derekáig
futó gallér hanyagul lengedezett rajta. A bő gallér alatt ezüsttel átszőtt ing feszült.
Égszínű, finom szövetből készült, testhez tapadó nadrágja alul arany zsinórral volt
díszítve.
A finom úr hamar felfigyelt a számára idegen nyelven beszélő, az asztalához közel
helyet foglaló fiatalokra. Amikor aztán olaszul, majd néha latinul és franciául hallotta
beszélni őket, nem állhatta meg, hogy a felszolgáló tulajdonos útján asztalához ne hívja
meg őket.
Mindnyájan odanéztek.
– Ne sértsük meg… – szólalt meg elsőként Majláth Mihály. Őt követve Bethlen Péter és
Adorján Antal is helyeselt:
– Igen, fogadjuk el meghívását…
A többiekkel való egyetértés jeléül elsőnek Esztelneki Géza állt fel és intett, menjenek
utána.
A francia úr előtt meghajolva, sorra bemutatkoztak. Most a francia úron volt a sor:
– Pierre de Meunier a nevem, birtokaim a város szélén húzódnak… Van egy takarosnak
mondható lakóházam, amelyet egyesek kastélynak neveznek, de én csupán hajlékomnak
tartom. Feleségemmel és négy leányommal élek ott… És önök? Mely nemzet fiaihoz
sorolhatom önöket?
 – Magyarok vagyunk – szólt mindnyájuk nevében Bethlen Péter.
– Magyarok?
– Igen, uram, Magyarországról vagyunk, s itt tanuljuk az orvoslást Montpellier-ben. A
tanítás azonban szünetelvén, átjöttünk ide, városnézőbe… – adta meg a felvilágosítást
Géza.
– Az önök országa messze keletre van, nemde? A fiúk összenéztek.
Géza oldaltáskájából elővette a mindig magánál hordott föld-abroszát, és készségesen az
asztalra terítette Pierre de Meunier úr elé.
– Amint látható, nincs is olyan messze. Itt vagyunk mi, itt van Észak-Itália, a Pó-síkság,
az Adria, Horvátország, Dalmácia és Szlavónia, de hát ez a három ország tartományként
Magyarország része… Innen kissé odébb pedig Erdély. Ez olyan vidék, vagy országrész,
mint mondjuk itt Franciaországban Bretaigne…
– Ó, persze, persze – eszmélkedett lyoni ismerősük – a mi Anjou-házunkból való Lajos
király ül most a magyar meg a lengyel trónon… – Tétován tette föl a kérdést: – Jól
tudom?..
– Úgy van! – helyeselt Adorján Antal, hozzátéve: – Nagy Lajos király emellett még
Csehország királya is…
Ezt a megjegyzést a szalmakalapos francia úr elengedte a füle mellett. Mintha nem is
hallotta volna, tovább érdeklődött:
– És a kedves szüleik? Már úgy értem, kereskedők? Netán birtokosok?
Mind a négyen elmondották, milyen családból valók.
– Tehát valamennyien nemesek és birtokosok. És mint hallom – fordult Gézához – az
Ön nagyapja és édesapja is tagja a Szent György Lovagok Társaságának. Ez derék! Ez
nagyszerű! – lelkesedett ismerősük, aki neve alapján ugyancsak nemesi származék
lehetett. Erről árulkodott az az apró „de” szócska.
Pierre de Meunier úr váratlan fordulattal ebédre hívta meg a fiúkat. Bérelt lovakkal
jöttek? Nagyszerű! Az ő tulajdon lova is itt van kikötve ni… Nézzék csak, az a fekete
mén! A háza pedig itt van nem messze. A lovak még belé sem merülnek az ügetésbe,
mikorra megérkeznek. Ne nyugtalankodjanak a fiatalurak – fejtette ki – , a Meunier-
házban mindig sok emberre főznek! Étel, ital bőviben! Nem, nem neheztel meg a
háziasszony, ha így váratlanul megérkeznek… Egyáltalán nem! És a leányok? A négy
lány? Már azt ne gondolják a fiatalurak, hogy férjeket akar kommendálni a lányainak!
Igaz, kettő-három eladósorban van, de nem akarja férjhez adni őket. Ráérnek még ezzel…
Pierre de Meunier háza valóban beillett kastélynak is.
A kastély homlokzatát jobbról és balról is a görög szobrászat jegyeit viselő
szoborfigura ékesítette. A bejárat fölötti tető pedig négy korinthoszi oszlopon nyugodott, s
két oldalról kocsibejáró vezetett föl a szárnyas kastélykapuhoz. Jobbról, balról, négynégy
ablak tekinett a szépen gondozott kertre. A kastély maga U alakban nyújtózott a tágas
területen, számos szobával és hozzá nagyméretű ebédlőteremmel, amely táncmulatságok
rendezésére is alkalmasnak mutatkozott.
 Ebéd idejére tizenöten ültek asztalhoz. Apa, vagyis a házigazda, annak felesége, a négy
szép leányuk, aztán ők négyen, valamint két rokon hölgy Párizsból. Velük ebédelt két
németajkú társalkodónő és egy Itáliából való tánc– és illemtanár.
Gézáék élvezték a helyzetet és a társaságot. Előételként főtt tojást szolgáltak fel ízes
öntettel, majd salátástálat kínáltak végig sajtokkal, ezt követték a húsfélék, majd sült halak
különféle mártásokkal, aztán gyümölcsöstálakat raktak az asztalra a felszolgáló inasok.
Ketten voltak, általuk addig soha nem látott piros-arany formaöltözékben.
Hatfogásos ebédet ettek végig, eközben folyt a beszélgetés, ismerkedés.
A házigazda most figyelmeztette lányait:
– A csónakázótavat még meg sem mutattátok a fiúknak…
A lányok szinte visítottak:
– Úgy van, rajta, menjünk csónakázni!
– Csónakázótó is van? Ez igen! Jó mulatság lesz – örvendeztek a fiúk.
A parthoz érve látták, hogy hat csónak ringatózik a csöppnyi kikötő cölöpéihez láncolva.
És ekkor derült ki, hogyan is ülnek csónakba a párok? Magyarul: ki, kihez vonzódik, kit is
választ párjául? Az csak természetes volt, hogy a házigazda és felesége telepedett be az
első csónakba. Ez kék színű volt. A pirosra festett csónakot a legidősebb lány, a
huszonhárom éves Madelaine oldozta el, kutakodó arccal tekintve Gézára, elfogadná-é a
meghívást?
Elfogadta és köszönte.
Amikor néhány órával előbb a házba lépve szembe került Madelaine-nel, valami
kellemes érzés futott át egész testén. Ily üde és vonzó látvány azelőtt soha még nem
kötötte le a figyelmét. Amikor pedig Madelaine megszólalt, hangját oly selymesen
simogatónak és otthoniasnak érezte, amely hangoktól nem bírt szabadulni. Csak beszélne
mindig, csak mondaná, és mindegy mit, csak beszéljen, amit akar, én szívesen hallgatom.
Ez az érzés muzsikált akkor benne.
És most itt is, a csónakba belépve. Dehogyis engedte volna át az evezőket a lánynak!
Elvégre ő a férfi, neki illenek kezébe az evezőlapátok!
Kis idő múltán ott siklott, forgolódott a fákkal körülvett tavon a kék, a piros, a zöld, a
sárga, a lila és a hófehér csónak. Ez utóbbiba telepedett be a két német társalkodónő.
Géza komótosan, erejével takarékoskodva evezett. Legjobb az ilyen lassú, könnyű
libegés, szinte halk ringatózás. Szembe ülve ezzel a szép, szabályos, kissé talán görögös
arcú leánnyal, kit első gondolatában átköltöztetett Sepsiszentgyörgyre. Illene-é ez a leány
az ő házukhoz?
És mi járhatott Madelaine fejében?
Azt nem tudhatni, mert egyetlen leány lelkébe sem lehet belelátni idegennek. Olykor
csupán a szemek árulják el, mit is forgat a fejében. Madelaine ilyesmit gondolhatott:
Ezzel a magyar orvosjelölttel, aki előtt fényes jövő áll, el tudnám képzelni az életemet
akár itt Lyonban, akár ott messzi Magyarországon, az ő szűkebb Erdély hazájában… Csak
az a baj, hogy három év telik bele, amíg végez. Aztán szerelmes-e máris belém? A
pillantása erre vall, de hát apámtól tudom, a férfiakon nehéz eligazodnia egy
nőszemélynek. A férfiember erre is, arra is kacsint. Különösen addig, amíg fiatal, amíg
meg nem állapodott. Hány éves korában állapodik meg egy férfi? Apjától tudja, ki
kérdésére egyszer nevetve ezt válaszolta: „Talán a kilencvenedik, századik évén túl, de ez
sem bizonyos…”
A bizonyos csak az volt, hogy Esztelneki Géza azon a napon Lyon városának egyik
kastélyában, egy Madelaine nevezetű leány lábai előtt hagyta a szívét. Barátai hamar
észrevették ezt, s nem ugratták, nem kérdezgették barátjukat. Együtt éreztek vele.
Szerelmesnek lenni nagy és fölséges dolog! Az nem tréfa… Egy életre szóló szövetség
az. Két emberé, akik szeretik egymást.
A legközelebbi három szabadnapon a barátok eléálltak a kívánattal:
– Lovagoljunk el Lyonba!… Jönnél-é velünk, Géza?
Ezúttal két éjszakát Pierre de Meunier úr kastélyának vendégszobáiban töltöttek, a
nappalokon pedig csónakáztak, lovagoltak, labdáztak, kockát vetettek, és persze nagyokat
ettek, ittak, rengeteget nevettek, egyszóval jól érezték magukat.
És még valami történt.
Labdázás közben a tisztásról a sűrű bokrok közé repült az a piros labda. Géza szaladt
utána megkeresni. Pár lépéssel mögötte Madelaine is rohant. Eltűntek így pár pillanatra
mindketten a többiek szene elől.
Géza bal kézzel hajolt a labdáért, s mikor azt megfogta s azt fölemelve megfordult,
ebben a pillanatban rohant felé a lány. A lendülettől megállani sem tudott. Így történhetett
meg, hogy Géza hirtelenjében két karjába zárta az átmelegedett, lihegő, a futástól kifulladt
Madelaine semmiféle illathoz nem hasonlítható testét… Önkéntelenül összeért arcuk, s
Géza abban a pillanatban megtalálta szájával a leány átforrósodott száját.
Letagadhatatlanul, mindketten akarták e csókot. Nem volt az hosszú, de mélységesen
mély és édes. Édessége a mézhez sem hasonlítható…
És csak ez a kettőjükre kényszerű helyzet kívánta meg a gyors kibontakozást. Hatan
várták, lesték ugyanis, mikor bukkannak elő a bokrok közül ?
Géza a bokorsátorból kiszaladva hajította közéjük a megtalált labdát, és máris javasolta,
hagyják abba a labdajátékot, menjenek inkább csónakázni.
Madelaine egyáltalán nem mutatott szégyenkezést. Sőt, ágaskodó, túláradó öröm fogta
el és járta át egész lényét. Géza meg? – El volt szánva, hogy övé, csakis övé lesz ez a
leány!
Fokozott szorgalommal tanult, nem mulasztva egyetlen szusszanásnyi időt sem. Részt
vett a gyakorlatokon, az elméleti órákon és minden alkalommal sikerrel vizsgázott. Latin
nyelvű dolgozatait egymásnak adták a professzorok. Hibátlan latinsággal, kiváló logikával
dolgozta ki írásbeli feladatait.
És az a lyoni lány? A tanulás mellett nem lanyhult az iránta érzett szerelme?
Harmadszorra, sőt negyedszerre is átlovagolt Lyonba, amikor csak ideje adódott.
 De most már egyedül.
Madelaine szülei örömmel látták a két ifjú bontakozó szerelmét. Beletörődtek abba is,
hogy lányukat egy magyar ifjú elviszi talán nem is sokára, abba a messzi keleti országba.
De hiszen az az ország nincs is olyan messze! Még ők is megtehetnék egyszer az odáig
vezető utat. Már csak azért is, hogy lássák, hol, mily helyen és körülmények között él, és
lesz boldog az ő legnagyobbik lányuk?
Ami viszont Gézára tartozott, nagyon is tudta, érezte: ha messze is van az a
legeslegutolsó doktori vizsga, egyszer annak is eljő az ideje…
Miként is szokták volt mondani a régi öregek?
„Minden messzi megközeledik egyszer…”
És ez olyan igazság, amelyet nem lehet megcáfolni.
 17.

Tanulmányainak negyedik évében vágtázott, ügetett haza első ízben. Soha még ilyen
lovaglást! Jövő élete felőli nagy elszántsággal a szívében lovagolt végig a francia és itáliai
tengerparti vidéken, majd a Pó-síkságot elhagyva, a Dunántúlt és Székesfehérvárt vette
célba. Elsőként Visegrádra kívánt menni a király elé. Úgy számolta, két év múltán túl lesz
az orvosi gyakorlatokon és ezeken sikeresen átjutva, megkapja a doktori oklevelét! Úgy
tervezte, az oklevéllel együtt feleséget is visz haza! Aztán?
Eladdig titkolt terve volt javasolni királyának, nyisson a pécsi egyetemen orvosi kart is!
Itt lenne az ideje megmutatni Európának, erre is képes a magyar királyság!
Visegrádig nem is kellett lovagolnia.
Nagy Lajos király éppen Budán tartózkodott. A budai polgárok hívták gyűlésükre,
tengernyi panaszukkal az esztergomi, az óbudai káptalan önkényesen kirótt és erőszakosan
beszedett árumegállító vámjaik miatt. A budai polgárok még tovább is mentek ennél. A
domonkosrendi, Nyulak szigetén tevékenykedő apácák vámosait is bepanaszolták
túlkapásaik miatt és persze viszont. Mindegyik a maga igazát hangoztatta. Géza órák
hosszat hallgatta a perlekedő kifakadásokat. Kénytelen volt, mert találkozni kívánt a
királlyal.
Az esztergomi káptalan vámosai voltak a legfönségesebb papolók. Már hogy is ne! –
mondták, – nekik mint a székvárosi káptalan vámosainak, háromszáz éven át joguk volt az
országba bejövő idegen árut szárazon és vízen megállítani, és annak értékét fölmérve,
vámot kiróni s beszedni. Háromszáz év éppen elegendő ahhoz, hogy e kialakult jogszokás
ne évüljön el! Esztergom ugyan átmenetileg nem székváros, de az most is érseki székhely,
de áldása nélkül nem léphet magyar király a trónra!… Az adószedéstől tehát senki-semmi
nem tilthatja el. Mondja ki ezt ismételten a király! És az óbudai káptalan? Attilára, a hun
vezérre ugyan nem hivatkoztak, de arra igen, hogy már Árpád vezérnek is itt volt szállása,
itt kereszteltettek meg az első magyar pogányok, s az évszázadok alatt minden telek és
föld, amely a pesti parton elterül és természetesen a Duna folyó vize s benne mindennemű
hal az ő tulajdona. Szerzett jogaihoz ragaszkodni kénytelen. Bizony – ismételgették
pénzen vett szónokaik – , a Duna halai egészen a Nyulak szigetéig, meg attól följebb,
Esztergom városáig, mind az övék! Halászni ott csakis nekik van joguk, és ha valaki
jogtalanul ott halászik, amit fog, annak jó része az óbudai káptalané, de joga van a
halászzsákmány elkobzásához is!
És a budai polgárok?
Tiltakozásuktól volt hangos a tér. Amire a terményeiket kínálók megérkeznek a
várpiarcra, már a Nyulak szigete apácáinak vámszedői is alaposan megsarcolják áruikat.
Az apácák képviselője fulladozva mondta el: a budai polgárok némelyike, lábbal tiporva a
törvényt, a vámos embereket elkapdosva, megmártják őket a Dunában…
Viharos nevetés tört ki, majd tapsos tetszésnyilvánítás fergetege vonult végig a tömegen.
Bizony, alaposan megfürösztötték az apácák vámosait, akik közül nem egy a
megfulladáshoz volt közel. Ez volt hát az ő panaszuk szerinti vízbe mártás.
Nagy Lajos természetesen a budai polgárok panaszkiáltásait érezte magához
legközelebb. Torkig volt ugyanis az esztergomi, az óbudai, de a budai káptalan jogtalan
cselekedeteivel és igaztalan sirámaival. Velük már édesapja, Károly Róbert is
szembefordult s ahol csak tudott, le-lecsípett jogaikból. Ezeket a jogokat az államalapítás
kezdetén szerezték ugyan, de azóta több mint három évszázad lepergett. Ami jogos, jogos.
Éljenek ők is, de mértékkel! A határon túl megnőtt étvágyúakat ki kelletik állítani a sorból,
a vályú elől.
Ha nem is mondta ki e szavakat nyíltan a király, de így gondolta és értésére adta a
vitatkozóknak: csak úgy élhetnek meg, ha másokat is, nevezetesen a budai polgárokat is
hagyják élni, nemkülönben azokat, akik terményeikből élve, a piarcra viszik némi haszon
reményében portékájukat. Mert bizony nevetséges dolog, hogy mire az az egy pár rántani
való csirke felér a budai várpiarcra, hat krajcárról tizenkét krajcárra szökjék az ára! Ez a
helyzet akkor áll elő, amikor az esztergomi, a budai káptalan meg a szigeti apácák
vámosai is megsarcolják azt a pár csirkét. És ki fizeti ezt meg? A kereskedő, a paraszt, aki
a vámokat hozzáadja a csirke árához, és a polgár, aki drágábban jut hozzá. És ki nevet a
markába? A vámos! 0 bizony munkátlanul, egy kis erőszakoskodásból, jól megél! Az
esztergomi, a budai, meg az óbudai káptalannál és a Nyulak szigeti domonkosrendi
apácáknál aligha van gazdagabb uraság. Ha ennyire mohók maradnak, a királyi kincstár
megtalálja a módját, elvenni kedvüket ettől, fenyegette meg őket zárószavaiban a király. A
budai polgárságra vonatkozóan pedig megígérte, fegyveresei vigyáznak ezentúl, nehogy
kétszeres, háromszoros vámolás után érkezzék a várba a hús, a tej, a zöldség, a
gyümölcs…
A káptalanok meg az apácák képviselői bosszúsan, lógó orral távoztak. A vár népe annál
inkább örvendezett. Nagy Lajos alig bírt szabadulni a tömeg szeretete elől. Vállas,
hatalmas termete jó fejjel kiemelkedett közülük. Mindenki láthatta, minő nagy ember az ő
királyuk.
Géza csak késő délután kerülhetett uralkodója elé, ki igen kedvesen, örömet mutatva
fogadta. Nagyon is jól emlékezett rá! Sőt, tudta, hogy Franciahonban, az orvosok
egyetemén tanulja a tudós doktorságot.
És Géza javaslata?
Orvosi fakultás Pécsett?
Igen, ez nagyszerű lenne! Hanem van itt más dolog is. Csak azon tűnődött Nagy Lajos,
miként mondja el ezt Esztelneki Gézának, aki majd csak két esztendő múltával végez
tanulmányaival.
Nem, az idő még nem érett meg rá… Hiszen nem Gézára kívánja bízni annak a másik
szervezetnek a vezetését, amit korábban kigondolt, de még meg nem valósított.
Természetesen Géza segítségére is számít, mert érzi, tudja, szükség van rá. Akinek oly jó
kapcsolatai vannak jelenleg és épülnek tovább külföldön, mint Gézának és barátainak, jó
[30]
kis gárda lesz, ha ténylegesen életre hívja és szervezni kezdi a Titkos Kancelláriát!
Ezzel a szervezettel sok mindent el lehet érni. Ott lenni Európa minden jelentősebb
országának fővárosában, ahol a politika konyhájában főzik ki a jövendőt. Mindent tudni,
hallani, látni, de semmiről sem beszélni, hanem, amit lehet, az ország és a királyi hatalom
érdekében felhasználni! Ez lesz majdan a Titkos Kancellária jelmondata.
 Miután mindez átvillant agyán, bátorítólag ennyit mondott:
– Megfontoljuk, édes fiam, kitűnő javaslatodat. Addig is arra kérünk, vigyázva
egészségedre, igyekezz bővíteni tudományodat. Édesapádat és külön édesanyádat, királyi
üdvözletünkben részesítjük. Ezt add át nekik… Amint pedig okleveled birtokába jutsz,
társaiddal együtt keress fel bennünket.
Ezzel elbocsátotta Gézát.
Budán, a ferencesek vendégházában éjszakázva másnap ült lóra, hazafelé…
Budáról hajnalban indulva majd három hét múltán, az egyik délelőttön érte el
Sepsiszentgyörgyöt. A határban leszállt lováról. Megpaskolta a derék állat pofáját, nyakát,
majd leszedve róla a málhát, eleresztette, hadd legeljen egy kicsit a hazai határban. Amíg a
lova legelt, egy dús füvű árok partján, árnyékos fa alá telepedve próbálta összeszedni
gondolatait. Túl sok minden történt az idő alatt, hogy elhagyta szülővárosát. Nem tudott
semmi közelebbit az otthoniakról. Azt sem tudta, szaporodott-é a család? Mikor négy év
előtt elment, hat testvére volt. Két éve, az üzenetet hozó legénytől meg sem tudakolta,
van-é újabb testvére, s a hírhozó sem szólt róla. Akkoriban igen elfoglalta őt Madelaine
személye…
Az ám, Madelaine! Az ő arája, az a szép és kedves, az a szerelmes lyoni leány! Mit
szólnak majd szülei, ha elmondja sorra, hogyan ismerte meg az apját Lyonban, ott a főtéri
vendéglő teraszán és miként volt tovább?
Anyja bizonyosan sírva fakad, amikor hallja tőle, hogy ő feleségül kívánja venni azt a
francia lányt! Már fülében tudja anyja szavait: „Ugyan, édes fiam! Idehaza rengeteg
hozzád való lány akad! Akár tíz közül is válogathatnál magadhoz illőt! Csalódtam benned,
kisfiam! Neked nem jók, nem szépek, nem megfelelőek a magyar lányok!? Neked egy
idegen ajkú és szokású, ki tudja, milyen természetű lány kell!?”
Ott az árokparton fektében próbálta megfogalmazni, hogyan, mely szavakkal vág vissza
majd a szüleinek. Mert bizonyosra vette, édesapja ugyancsak rosszallni fogja
elhatározását…
Félelem költözött belé.
Az itthon levegője, az erdélyi föld, ez az egészen más napsütés, feje tetejére állította
lyoni elhatározásait. Idehaza minden más fényben ragyogott. A szeretett lyoni leányt hol
egészen közel érezte magához, hol pedig messzebb, mint a legtávolabbi halovány csillag.
Talán komolytalan volt az elhatározása?
Nem, nagyon is komoly volt.
Most tehát hátráljon meg? Behunyta szemét. Madelaine jelent meg előtte teljes
valóságában. Mosolyogva, várakozón nézett reá. Megismételte Gézának, amit egyszer
csónakázás közben mondott: „Akár másik hazát választok éretted, Géza, annyira
szeretlek… Ha nekem azt parancsolod, kövesselek téged Erdélybe, én azonnal, kitartóan
megyek utánad…”
Ekkor döbbent reá: nem szabad visszavonulnia! Szembe kell néznie elsősorban
önmagával és szülei véleményével.
 Lovát hívta. Szokásos füttyére a ló megállt előtte és megrázta fejét, lobogtatva sörényét,
aztán ismét, és megint. Jobb mellső lábával a földet kapálta.
Elnevette magát. „Helyben vagyunk, Fecském! Innál, ugye? Víz kéne… Hát persze,
szomjas vagy…”
Kantáránál fogva vezette lovát a közeli patakhoz. Jól ismerte ezt a tájat. Gyermekként
sokat játszott errefelé.
Mikor aztán lova szomját oltva fölvetette a fejét, és még nyerített hozzá, fölpakolta rá az
imént ledobott málhát, aztán hátára ült és megsarkantyúzta.
Olyan szép volt minden, akár a mesében. Az egész családot odahaza találta. Éppen az
ebédhez készülődtek. Apja, anyja a nyári lugasban beszélgetett, két nagylányuk
társaságában. A három kisebb a ház mögötti gyepen labdázott, Csaba nevű öccse egy deres
ló hátán kapaszkodva, fakarddal a kezében hadonászott.
Gézát megpillantva, sietve állottak talpra a lugasban ülők, a csemeték pedig a kiáltásra,
hogy Géza hazajött, visongva rohantak elő.
Valamennyien egyszerre akarták megölelni a messze földről érkezett, rég nem látott fiút
és testvért.
Jó ideig eltartott, amíg végre Géza is megszólalhatott.
– Mindent elmesélek, de csak sorjában!
A kisöccse és a húgai csak nem hagyták nyugton:
– Mit hoztál?! Mit hoztál?! – kérdezgették, le nem szállva róla. És ez a helyzet nagyon is
valóságos volt. Ketten az ölébe ültek, öccse a hátára próbált fölmászni, megint két húga a
karjába, kezébe csimpaszkodott.
Szép volt tehát minden, akár a mesében.
És megható.
Végtére elő kellett szednie az ajándékokat. Mindenkinek jutott valami apróság, Francia–
és Olaszhonban vásárolt csecsebecse, afféle holmik, amelyek tetszenek az olyan
kislányoknak, mint amilyenek a húgai. És persze, Csabának is hozott egy sereg
játékkatonát és franciahoni sípot.
Késő délutánba hajolt az idő, amikor szüleivel elbújva az egyik hűvös szobában,
beszélgetni tudott velük. Elhatározta, nem hallgat el semmit. Mindent elmond a szüleinek.
Kollégiumi helyzetét, tanulmányainak menetét, ottani magyar barátaival kialakított
viszonyát, majd rátért a Madelaine-nel való megismerkedésére és kibontakozó
szerelmükre.
Csodálatosképpen nem indultak meg a hegyek, nem szakadt le az ég, nem tűnt el a nap
az égről. A köztük beállott rövid csend után édasapja szólalt meg melegséggel a
hangjában:
– Te tudod, édes fiam, mit határozol. A te életeddel gazdálkodj belátásod szerint. Ha
csak azzal a hozzád való francia lánnyal tudod elképzelni az életedet, nem ellenzem. Én
áldásomat adom rád és erre a frigyre. De hallgassuk meg, mit mond édesanyád?
 Édesanyja abban a pillanatban elsírta magát, és átölelve fiát, nyakába borult.
Géza hagyta. Ha jól esik neki, csak sírjon.
De aztán letörölte könnyeit, és fiára mosolyogva, faggatni kezdte a leány felől. Milyen
az a leány termetére nézve? Tud-é főzni? Házias-é vagy szeret urizálni? Nem
magamutogatós talán? Csinosan öltözködik-é? Hogyan hordja a haját? Feltűzve kontyban,
avagy a varkocsot szereti inkább?
Géza pedig, amennyire csak tudott, válaszolgatott. Nem hitte soha, mily kedves, jóleső
dolog néki anyjával arról a távoli lyoni leányról beszélni…
Két esztendő nem nagy idő, ha egy életút mércéjét állítjuk hozzá. Naggyá, hosszúvá,
csak a szerelmesek tudják növeszteni azt a két évet! Géza jól bírta. Latin nyelvű doktori
értekezését sorra megdicsérték, majd kitüntették az orvosprofesszorok.
Magyarországról való társai valamennyien kitüntetéssel végeztek.
 18.

Amikor a kicsiny magyar kolónia tagjai a hatodik esztendő leteltével ott Montpellier-ben
az orvosegyetem elvégzése után átvették diplomájukat a rektortól, nem sok időt hagytak a
nagy esemény ünneplésére. Az évrekesztő bálon részt vettek ugyan, de hajnalban, le sem
pihenvén, útra keltek fölnyergelt lovaikon.
Igaz, akkorra már nem négyen, hanem öten ültek lóra Magyarország felé irányítva a
zablát… A harmadik év elején bukkantak honfitársukra, Radliczai Jánosra, egy somogyi
kisbirtokos fiára, ki szerényen meghúzódva, senki társaságát nem keresve élt és tanult. Az
évzárókor egyedül az ő neve került a rektor beszédébe, mint aki végig a maximumot
mutatta föl szorgalomban, tanulásban, magaviseletben, összegezésként a medicina
tudományában. A rektor próbálkozott Radliczai Jánost Montpellier-ben tartani,
előadótanári státust ajánlva föl számára. Radliczai gondolkodási időt kért és kapott. Hét
napra rá megköszönte, de nem vállalta. „Tíz esztendő múltán, ha gyakorlatot is szereztem
– ígérte – visszatérek…”
A kis társaság Géza unszolására Buda irányába vette útját, és amint átleltek a Dráván,
Radliczai kivált közülük. Szigetvár mellett lévén szüleinek birtoka, szeretett volna
mihamarabb otthon lenni, nem pedig Budán, a királya elé kerülni. „Ha, majd hív Őfelsége,
indulok” – zárta le röviden a vitát, és elbúcsúzott társaitól.
Szerencséjük volt. Nagy Lajost a Gellért– és Várhegy alatti lankán épült ispotályban
lelték meg. Éppen fájós, sebes lábát gyógyíttatta, kezeltette, amelybe Aversa ostromakor
egy szakállas nyilat lőttek. A lábáztató vízbe gyógyfőzetet öntöttek, majd lábát
kenőcsökkel ellátva, bepólyálták. Ez a gyógyítgatás már jó ideje tartott. Gyógyult is
valamicskét, de a fájás időnként hevesen visszatért. Fönt, a várban is volt ugyan egy
ispotály, de Lajos király nem állhatta annak orvosát. Miért, miért nem? Ki tudja? Soha
nem beszélt róla, csak amikor ajánlották, elhárító mozdulatot tett, rezzenetlen arccal.
A király éppen kifelé indult volna kíséretével, mikor a friss doktorok csapata meglepte.
A kis társaság tagjai Bethlen Pétert kérték fel szóvivőnek. Ő számolt be sorjában
eredményeikről.
Nagy Lajos láthatóan rosszkedvű volt, nyilván a lábán esett sebesülés láza gyötörte, de
erőt véve magán, érdeklődést mutatott.
Amikor aztán Bethlen Péter befejezte mondandóját, felélénkülve kérdezett rá Radliczai
János társukra, ki nem jött velük. Amit csak jót tudtak mondani a kérdezett személyéről,
mindent elmondtak királyuknak.
Az meg, szinte felderült és meghívta mind a négyüket ebédre.
– Ne örvendezzetek előre – intette őket a király. – Az ebédért meg kell fizetnetek szép
szóval, okos, mértékletes beszámolóbeszéddel az én főszakács sáfáromnak, Vidi Gondos
[31]
Lászlónak . Ez a ti volt kollégiumi társatok ugyanis az én sáfárom unokaöccse. Sokat
beszélt, de keveset tudott e fiúról… Na, gyertek, jól fog lakatni benneteket, ha megtudja,
mily kiváló doktor lett az ő rokonából. Büszke lesz majd rá és bizonyost elhíreli, így
mindenki megtudja majd a somogyi Nagyszakácsiban, hogy milyen nagy tisztesség érte
Radliczai János által az egész Gondos nemzetséget!
 Nagy Lajos felélénkült, feledve lába fájását.
A négy ifjú doktor igen jól érezte magát. Mikor aztán megjelent közöttük Vidi Gondos
László, igencsak elámultak. A király sorra bemutatta a társaság tagjait, majd hellyel
kínálva, biztatta, kérdezze csak fiatal barátait az unokaöcs felől. Nem is igen szorult rá
erre a sáfár. A Franciahonból megtért friss doktorok elsőként Radliczai barátjuk
szerénységét hangoztatták, majd szorgalmáról, okosságáról beszéltek. Külön kiemelte
Majláth Mihály azt a nagy tisztességet, hogy az egyetem rektora, záróbeszédében, egyedül
őt, Radliczai Jánost említette név szerint, mint az egyetem kiválóságát.
[32]
Beszélgetés, falatozás közben sok mindent megtudtak a királyi főszakács-sáfár
munkájáról. Vidi Gondos László sima arcú, nemes arcélű emberként, hófehér vászon
öltözékben ült szálfaegyenest az asztalnál. Beszéd közben egyik kezét ölében, a másikat
az asztal lapján nyugtatta. Akivel beszélt, felé fordulva, a szemébe nézett. Megtudták,
hetenként kapja a konyhapénzt. Mennyi az? Mosolygott. Az államtitok, de annyit
elárulhat, olykor eléri az a hetven, nyolcvan aranyat, különösen, ha sok a vendég.
Elmagyarázta: a húst, a halat, a zöldségféléket, a gyümölcsöt, aztán a konyhára a faszenet,
a királynak vásárolnia nem szükséges. A király nem vásárol soha. A király az egész
országban otthon van. Mindent, ami a királyi konyhára szükséges, az adózó nép hordja fel
a várba, vagy ahol a király éppen tartózkodik. Persze, ez be van osztva: mely napokon kik
látják el a királyt terményekkel, termékekkel? De vannak úgynevezett „királyi szállítók”
is, akik hetenként vagy kétnaponként hozzák fel a terményeiket, ide a konyhára.
A sáfár-főszakácsnak, aki egyben az ételkóstoló is, van-é helyettese?
Van. Ő a promptuárius. A királyi éléskamra felelőse. Mert a kamra nem ürülhet ki!
Vannak élelmiszerek, mint a tej, a tojás, a vaj, amit naponta, frissen kell a király asztalára
tenni, de oly élelmiszerek, mint példaként a liszt, a sajt, a méz, a zöldségfélék némelyike,
megáll akár hét– és hónapszámra a kamrában. De, hogy ki ne fogyjék, híja ne keletkezzék,
a promptuárius felel érte. Neki naponta el kell sorolnia a sáfárnak, miféle dolgokat kell
pótolni, nehogy kiüresedjék ebből vagy abból a kamra.
A fiatal doktorok maradtak volna még, de Nagy Lajos egy sereg tanácsot adva,
elbocsátotta őket. Menjenek királyi áldásával és doktorkodjanak!.. Akinek kedve van,
jöjjön orvoskodni Budára, akár egyedüli orvosként, akár valamelyik ispotály-kórházba.
Akik erre vágynak, azok kérvényüket a magisztrátushoz címezzék. De van mód
akármelyik káptalannál is lenyomni az ajtókilincset. Az egyházak is birtokolnak
ispotályokat, ahol ugyancsak szívesen látnak okleveles orvost, hiszen az egyetemeken a
kiművelt doktorok száma még kevés. Példaként hozta fel Nagy Lajos királyi orvosának,
Mózesnek – Moises de Hungária – esetét. Éve sincs, a budai polgárok fölmérgesedtek az
itt Budán megtelepedő némely zsidókra, akik a Nyulak szigetének domonkosrendi
apácáihoz szegődtek el vámos mesterségre. Munkájukat rútul, és mohósággal tetézve,
csalárdul végezve, a polgárok határozatot hoztak, menniök kell Budáról! A király orvos-
doktora sem volt kivétel. Neki is távoznia kellett a városból is, az országból is. Keletre,
Oroszhonba vándorolt valahány… Pedig Mózes doktor Bolognában végzett s nagy
tudománya volt. Elmondta még királyuk, Itáliából a napokban érkezik hozzá egy új orvos,
ki már negyed százada dolgozik eredményesen. Conversio de Ravennának hívják.
A friss doktorok megértették: nekik még nagyon sokat kell gyakorolniok elméletben
megszerzett tudásukat. Lám, királyuk biztatta őket, s ők élni is fognak ezzel a biztatással.
Szabad tehát a pálya!
Testben, lélekben felfrissülve indultak másnap kora hajnalban otthonaikba. Majláth
Mihály Brassóba igyekezett, tehát Esztelneki Gézával tartott. A negyedik napon érték el
Gyulafehérvárt, ahol is Géza meghívta barátját a család ősinek mondható házába, éjjeli
szállásra. A házban egyik nagynénje élt özvegyen, egyik ugyancsak idősnek mondható
lányával, Reginával, aki soha nem ment férjhez, s már nem is fog. Túlhaladta ugyanis
ötvenötödik esztendejét. A nőszemélyek a ház földszinti traktusában éltek cselédeikkel,
meg a jószágigazgató családjával. Az emeleti szobák bebútorozva ugyan, de üresen
állottak. Igaz, úgy kezelték őket, mintha lakná őket valaki, ezért naponta takarították.
A nagynéni, Matild asszony, Géza édesapjának egyik húga volt. Tizenhét éves korában
vette őt nőül egy addig Aradon élő elszegényedett földbirtokos. Romladozó kastélyát,
csekélyke földbirtokát aranyforintokkal vásárolta meg egy, az országba két évtizede
bekéredzkedett juhász. Fönt, az Érchegység királyi legelőin legeltetve és szaporítva
nyájait, úgy meggazdagodott, hogy két évtized múltán kastélyt és földet is vásárolhatott.
Ez a Murgyellán nevezetű vlach, vagyis oláh pásztor most Arad városának jelentős
polgáraként bent ül a városi vezető testületben, hol már három-négy vlach kenéz korábban
kapott helyet. Murgyellán úr időközben jól megtanult magyarul, de igen vigyáz rá, hogy a
környezetében és a távolabb élő oláhok ne feledjék nyelvüket. Igaz, nem akarja feledtetni
velük senki, kiváltképpen nem a magyar uraságok és királyi tisztviselők. Hitéletük
megtartói, egyengetői, a pópák is azon vannak, hogy Krisztus keleti ortodox hitét, saját
nyelvükön értsék és vallják.
Matild asszony a vacsoránál mesélte mindezeket, s igen büszke volt reá, hogy az ő város
alatti gazdaságában már csak tíz-tizenöt magyar család dolgozik, amelyekhez harminc
oláh családot kell hozzámérni.
Mikor e szavakat kimondta, elnevette magát.
Mely okból?
Amint kifejtette, az oláhok igénytelenek. Kevesebb juttatásért hajlandók többet dolgozni
s nem is követelődzőek, mint a magyar jobbágyok. Hja, Károly Róberttel megváltozott a
világ! Őelőtte csak a királyi havasok fogadhattak oláh juhászokat, kondásokat. A bölcs
Károly Róbert a húszas évektől megengedte, a birtokos uraságok is hívhatnak be
Moldovából, Havaselvéről oláh pásztorokat, kondásokat, és havasi legelőiket átengedve,
maguk is szedhetnek juhötvenedet, meg disznótizedet. Jól jönnek ezek egy halódó
gazdaság megpendítésére!
[33]
Matild asszony akkor örült igazán, mikor a vacsora– és szállóvendég Majláth Mihály
szerényen előhozakodott családfájával. Ősei – mint mondotta volt – annak idején
birkapásztorként jelentek meg Szent László király idején Dél-Erdélyben, Fogarasban. A
király határőrökként fogadta be őket a harcolók seregébe. A magyar országhatárokat
védve pár évtizeden át, Könyves Kálmán király nemességet ajándékozott
valamennyiöknek s oly jogokhoz juttatta, mint amelyek a helybéli székelyeknek
birtokában voltak.
– Egyik ősöm – fejezte be mondandóját Mihály – ott harcolt a Muhi csatában negyedik
Béla király mellett és hősen küzdött a tatársággal szemben. Ezért őt a király kilenc faluval
és földekkel, erdőkkel ajándékozta meg Brassó város környékén. Addig Majlatu volt a
családnevünk. Béla királytól kaptuk a magyaros Majláth nevet…
Géza nem szólt. Magába mélyedve elgondolkodott. Eddig még soha nem észlelte az
oláhság ily mértékű térnyerését s nem ismerte barátjának, Majláth Mihálynak
családtörténetét sem. Lám, az Esztelneki családban, amennyire ő ismeri, beolvadt egy
besenyő főrend lánya, aztán egy szász építőmester famíliájából választott feleséget egy
másik Esztelneki ifjú. De az utódok nem vallották ennek kárát, s úgy tetszik, nem is
vallják. Mindkét feleség igen jó székely feleséggé lett. Lám, most ö is arra készül, hogy
egy idegen nemzetségű és nyelvében is idegen leány legyen élete párja! Mi rossz van
ebben? Semmi rossz! De, jó vért szül-é, ha ily tömegesen áradnak bé az idegen népek az
országba? Lehetséges-é ily nagy tömegét a népnek megemésztve, magunkba szívni?
Magyarokká válnak-é ezek az oláhok? A besenyők, a kunok, a bolgárok, a jászok tömegei
mind magyarrá lettek. Elsőnek kereszténnyé, felvéve a római katolika vallást. Aztán meg
jó magyarrá! Lám, ezek az oláhok, akik mostanában jönnek bé csapatostól, a keleti,
bizánci valláson vannak s nem a rómain! A latin betűket sem ismerik, hanem egy keleti
írásmódot használnak. Velük így nehezebb lesz nekünk itt Erdélyben szót értenünk. Most
még szerénynek mondják és mutatják magukat, beérik, úgymond, kevesebbel. De mit
mondanak majd holnap?
Mind megannyi kérdőjel.
Géza úgy tervezte, másnap indulnak Mihállyal Sepsi és Brassó felé.
Reggel jöttén meggondolta magát. Barátjának elmondta, túlságosan is fáradt, ő a maga
részéről még marad pár napig. Megteheti ezt Mihály is…
Majláth Mihály azonban türelmetlenné vált, máris indulni akart.
Ha akar, induljon. Senki nem tartja vissza.
Ölelkezve búcsúztak egymástól. Matild asszony még kis élelembatyut is tétetett Mihály
lovának nyeregkápájára s hozzá nagy kulacs bort. Marosmellékit. Nagyon ízlett neki
tegnap este, vacsora közben.
Gézában még aznap éjjel megszületett az elhatározás: holnap maga is hazaindul
Sepsibe!
Az ebédnél, a vacsoránál hiába is kérlelték maradásra, Matild asszony és Regina
leányának méztől ragacsos, marasztaló szavai, udvariasan, de határozottan kitért a szíves
kérések elől.
Nem volt mit tenni. Hajnalban elindul!
Hanem mikor indulás előtt, hogy senki nyugalmát ne zavarja, a konyhában reggelizett,
Matild asszony körülményeskedve kérdezte: föltehetne-é Gézának egy kényes kérdést.
Géza átlátott a kérdezőn.
– Tegyem fel én a kérdést? Hiszen ismerem… – Amit én kérdezni akarnék tőled? –
hüledezett Matild.
– Igen, és máris mondom! Szüret után, de még a tél beállta előtt megtartjuk az esküvőt.
Menyasszonyom egy Lyon városából való francia leány, egy gazdagnak mondott
földbirtokos leánya. Az édesapja hozza el őt Sepsiszentgyörgyre egy megbeszélt napon.
Jómagam Zágrábig megyek eléjük. Onnantól együtt jövünk.
Matild asszony kőszoborként, szinte átszellemült arccal állt a konyha közepén, egyik
kezével az asztalra támaszkodva, hogy izgalmában el ne vágódjék.
És, hogy ez be ne következzék, Géza sebesen folytatta:
– Matild és Regina nénémet természetesen a meghívottak közé soroltuk. Sepsibe menet
bé is jövünk becses személyükért s visszük magunkkal kocsin a lagziba!
Gézára már csak egy meghajlás, kézcsók kötelessége várt, aztán a konyhaajtón kilépve,
lovára pattant.
 19.

Madelaine a gyermekszoba sarkában elhelyezett bölcső mellett állt. Merően nézte a
szendergő, még fel-felébredő gyermekét. Időközönként ringató mozgásba hozta a bölcsőt.
Aztán halkan, szinte suttogva kezdett a férje-urától tanult dalba.
Körös partján áll egy árva gólya, Legyél szívem meglátogatója, Néked adom hű
pillantásodért, Szívem adom szerelmes csókodért…
Aki Madelaine-t énekelni hallotta, s nem ismerte származását, bizonyosan ezt mondta:
„De szépen énekel ez az asszony!” Kiejtésén csak egy icike-picike, tollpihe súlyának
beillő jelzés árulkodott ennek furcsaságáról, amelyet végtére egyéni kiejtésmódként is
felfoghatott. Madelaine szépen, világosan, érthetően, nyelvtanilag szabályosan beszélt
magyarul. És, ha éppen kellett, olaszul és természetesen anyanyelvén, franciául.
A bölcsőben fekvő fiát, aki a keresztségben a Vince nevet kapta, ezerháromszázhetvenöt
kora őszén, szeptember kilencedikén szülte meg sepsiszentgyörgyi házukban. A
keresztelőn jelen volt szinte az egész nagy család.
Kiket is értsünk ez alatt?
Nem vitás: az Esztelneki és a de Meunier család tagjait.
Ennek megértéséhez el kell mondani: amikor hetvennégy őszén Géza Zágrábban, a
megbeszélt helyen, az Adriai sellőhöz címzett beszálló-vendéglőben találkozott leendő
apósával, bizony, hét megrakott, leponyvázott szekeret talált a színek alatt. Ezeket már
bizonyságul mutatta meg néki Pierre de Meunier úr, hogy saját szemével lássa: leányukkal
együtt Magyarországra települ az egész Meunier család!
Hogyan?
Meglepetésként!
Leendő apósa elmondta, hetekig tárgyalták Avignonban Madelaine új életét. Sem ők, a
szülők, sem pedig másik három lányuk nem tudta volna elviselni azt az árvaságot, amely
Madelaine eltávozásával szakadt volna rájuk. Tenni kellett valamit. Levelet írt tehát
Budára, a magyarok királyának, Nagy Lajosnak, felfedve állapotukat, helyzetüket.
Megírta a királynak, Magyarországon az aranyművességet szeretné folytatni, amelyet
hazájában, negyvenesztendős korában abbahagyott. Ő most éppen ötvenéves, felesége
negyvenkettő, leányai pedig eladósorban vannak. Lám, az egyiket Esztelneki Géza, aki
Montpellier-ben tanulta az orvoslást, viszi Erdélybe. A másik három is férjre fog lelni, ha
indulásukhoz Nagy Lajos őfelsége szabad utat nyit, és a többi… Levelét azzal fejezte be,
hogy amennyiben bebocsátást nyerne szűkebb famíliája Magyarországba, minden
vagyonát pénzzé tenné s azt magával vivé, új otthont teremtene Erdély valamely
városában… Lehetőleg közel a leányuk otthonához.
Kimondhatatlan volt Géza öröme.
Hiszen királyuk igenlő levele idejében érkezett.
– Micsoda öröm lesz majd, ha szüleim is megtudják, és ha az Esztelneki család tagjainak
tudomására jut ez a nagy tisztesség! – áradozott Géza.
 Nagy volt tehát az öröm, amely nőtt, növekedett végig, egész útjukon.
Útközben – Géza ragaszkodott ehhez – magukkal vitték az aradi, a temesvári, a
gyulafehérvári rokonokat. Legalább az ő érkezésük az esküvőre, biztosítva van! A többi
rokont pedig már könnyebb lesz értesíteni. Jöttek is mind a hívásra Esztelnekről,
Hermányból, Illyefalváról, Dalnokról, Bodokról, Kolozsmonostorról. Amikor
összeszámolták a két család rokoni együttesét, ötvenhét személyt számoltak össze.
A meghívottakkal együtt háromszáz ember örvendezett a fiatalok boldogságának.
[34]
Eljöttek esküvőjére a montpellier-i egyetemi társak, Radliczai János kivételével.
Rövid levélben mentette ki magát megírva, hogy miután királyuk padovai orvosa
elhalálozott néhány hónappal ezelőtt, néki jutott az a megtisztelő feladat, hogy Nagy Lajos
király háziorvosa legyen. Egy kissé kurtán, minden magyarázat nélkül tette hozzá: „a
francia király őfelsége ajánlására…”
Radliczai János levele kézről kézre járt a barátok között.
– Ez az eset teljességgel reá vall! – mondta egyikük.
– Mindig is titokzatos lélek volt ez a János – jelentette ki másikuk.
– Hogyan jutott Radliczai barátunk a francia király közelébe? – kérdezte Bethlen Péter.
A társaság meglepetésére, Géza apósa, Pierre de Meunier úr adta meg erre a választ.
– Kevéssel hazatérésetek után Párizsban jártam, egy az udvarnál befolyásos barátomnál.
Több darabból álló ékszergyűjteményét kellett megvizsgálnom, nincs-e köztük
hamisítvány? Nos, ez az úr kérdezte, tudnék-e orvost ajánlani Őfelsége részére? Én egyből
őt ajánlottam, ismerve a ti törekvéseiteket. Szerencsére, ajánlatom összecsengett az
egyetem rektorának ajánlásával, aki ezt a kiváló képességű, magyar származású doktort
kommendálta. Radliczai János megtiszteltetésnek vette a felkérést. Amikor aztán ott ideje
lejárt, hazatért a francia király őfelsége ajánló soraival. A lábfájdalmaival küszködő
királyunk szívesen vette szolgálatát.
És mire megérkezett a menyasszony és családja, már állott Géza úr háza, ugyancsak
Sepsiszentgyörgyön, a városnak keleti határában, díszére válva a városnak. Maga a ház, az
utcafronthoz közel emelkedett. A kőtalapzaton futó vaskerítés, a ház bejáratával szemben
álló kétszárnyas, művészi alakzatokkal díszített vaskapu jelezte a bent lakók rangját.
Géza ideiglenesen ennek a háznak a nyugati szárnyába költöztette apósát és családját.
Mindösszesen másfél évig laktak együtt, mivel Pierre de Meunier úr a város főutcáján egy
rangos házat vásárolt s azt ízlésének, a család szükségleteinek megfelelően átalakíttatta. És
éppen a beköltözés hónapjának végén ismét esküvőt, ezúttal kettős esküvőt tartottak a
Meunier-házban, Madelaine két húgának, Isabelle-nek és Violíne-nak esküvőjét. Isabelle-t
Bethlen Péter, Violíne-t pedig egy Háromszékből való erdőtulajdonos ifjú, Köpeczi Imre
vezette az oltár elé. Odahaza már csak egyetlen, tizenöt éves leányuk maradt. Két év után
őt is feleségül adták egy kolozsmonostori királyi sótiszthez. De ekkorra már megszületett
Géza és Madelaine gyermeke, Vince. Úgy tervezték, mindaddig Sepsiben maradnak, míg
el nem készül a gyulafehérvári ispotály új, megnagyobbított épülete. Amikor túljutnak a
berendezésén, akkor költöznek csak el és telepednek le Gyulafehérváron;.
Noha Géza egy városban lakott édesapjával, édesanyjával, olykor hetek, sőt, hónapok
teltek el, amíg bekukkantott volna hozzájuk. Idejét a kórházalapítás sűrű tennivalói
foglalták le. Az átalakítás terveit egy olasz építőmester tette le elé papíron. Előzőleg Géza
kikötötte, a kórház külső és belső terének kialakítása az aranymetszés szabályai szerint
történjék. Amikor az kobakját kezdte vakargatni, azonnal látta: ennek a mesternek
fogalma sincs az aranymetszés szabályáról. Mint kiderült, ez az Itáliából való mester
hallott ugyan valamit e témáról, de nem ismerte Étienne Boileau Mesterségek könyve című
munkáját, amelyben ez írva volt.
Géza e könyvért küldött Sepsibe, s a mester kezébe adta. Addig ne kezdjen a
tervezéshez, míg át nem tanulmányozta a könyvet. Külön föllapozta azt az oldalt, ahol ez
állott:
„A részeknek egymás közötti és minden résznek az egészhez való viszonyában ugyanaz
az összhang uralkodik: minden elem, minden tagozat közvetlenül és szorosan szolgálja azt
a célt, amelynek érdekében létrejön.”
Ez az itáliai építőmester végül is kitűnő tervet készítve tette le a rajzokat Géza elé.
Ezzel rótta le háláját az aranymetszés tudományába való bevezetéséért. Az ispotály
épülete fölmagasulva arányaiban, belső terének kialakításában megérdemelhette még a
későbbi korok elismerését is. Géza sietett kinyilatkoztatni, hogy a mester számíthat erre.
Az épület ünnepélyességre utaló megjelenése, csendre, halk beszédre intette a közeledő s
aztán az épületbe lépő látogatót.
Gézát egy este azzal fogadta Madelaine: ne készülődjön vacsorához és pihenésre, hanem
gyorsan üljön lóra, mert haldokló édesapja várja.
– Az nem lehet! – kiáltott fel keserűen. – Két hete nála jártam… Kitűnő egészségnek
örvendett…
– A baj ma reggel kopogtatott be hozzá – szólt csendesen felesége. – Nem akartam érted
küldeni, mert tudtam, estére hazatérsz.
– Mi baja apámnak?
– Szilágyi doktort ejtsed útba, bár lehet, nála van. Ő tudhatja pontosan.
Esztelneki Mátén már nem lehetett segíteni. A pusztító kór orozva, lappangva tört reá.
Fájdalmak nem gyötörték. Csupán egyre fogyott, bőre olyan lett mint a pergamen. Se ételt,
se italt nem fogadott el s nem lehetett erőnek erejével sem belé diktálni. Erdélyország
nagy fia örökre elment, az Úr ezerháromszáznyolcvanadik esztendejében.
Géza csupán azzal vigasztalhatta magát: mikor két héttel előbb meglátogatta, hosszan
beszélgettek. Miről? Az élet meg a magyar haza dolgairól. A változásokról, amelyeket
átélt a család, s a jövőről, amely a most ötesztendős Vince nevű unokájára vár. Akkor
egyikük sem gondolta, mily hamar beáll ez a vég. Akkor és még utána is sokat
foglalkoztatták apja kijelentései. Beszélgetésükkor királyuk személye, politikája is szóba
került. Géza igen nagyra tartotta azt a tizenhat hadjáratot, amelyet Nagy Lajos különböző
célokért vezetett személyesen. Apja némán hallgatta a fejtegetést, s mikor a fiú
abbahagyta, így szólt:
– Kedves fiam, emlékezzél majd szavaimra. A királyok nagyságát nem kegyetlen és
véres cselekedeteiken át ítéli meg az utókor. Sokkal inkább azon méretik meg a király,
tudott-é mindig a körülményekhez méltóan gondolkodni és cselekedni. Te itt előadtad
tizenhat hadjáratának véres dolgait. Való igaz, Aversánál maga is megsebesült a szakállas
nyíl által. Vérét ontotta a hazáért. Ez azonban inkább a fegyverek hangja-szava. Velük
szemben azt mondom, okosan lépett, mikor elfoglalta a lengyel trónt, amikor Pécsett
egyetemet nyitott meg, amikor létrehozta hetvennégyben a Titkos Kancelláriát, amikor
kiegyezett az itáliai, a horvát, a dalmát és a szlovén urakkal, amikor továbbfejlesztette a
bányászatot, a kereskedést, a pénzügyeket, ahogy megegyezni igyekezett a hatalmaskodó
papi urakkal, olykor nyirbálva jogaikat, és mindezek koronájaként, törvénykönyvében,
még ötvenegyben kimondta a nemesség ugyanazon jogállását, s bevezette az ősiségi
törvényt az adókilenceddel együtt. Ezek a nagy dolgok, édes fiam! Ezek jelzik a király
nagyságát és őrzik meg az utókor számára a napnál is fényesebb cselekedeteit. Lám,
olykor a fizikai nagyság a szellemi nagysággal párosul.
Ezek voltak apja utolsó szavai. Halálos ágyán már szólni sem tudott. A
sepsiszentgyörgyi cinteremben helyezték örök nyugalomra. Ravatalánál Nagy Lajos király
rendeletére, hatvanhét puskalövés dördült el. Ennyi évet pergetett le szorgalmas
közmunkálkodással Máté. Ezután röppent fel az általa alapított iskola kórustagjainak
szájából a gyászének.
Ott álltak sírja körül azok is, akik annak az épülő iskolának a falait éjszakáról éjszakára
ledöntögették. Igaz, már nem voltak harcias kedvükben. Réges-régen megbánták bűneiket,
amelyeket Máté ellen követtek el hajdanán. Lehajtott fejjel, szomorúan álltak, siratva
lelkükben azt a nemes gondolkodású férfiút, aki a városnak nem csupán iskolát, hanem
hitet és cselekvési szabadságot is adott.
Két év múltán országos gyász szakadt az országra. A második nagy, Anjou-házból való
uralkodó, Nagy Lajos is elhunyt. Leprához hasonló bőrbaja vitte el. Háziorvosa, a
Montpellier-ben egyetemet végzett, és utóbb nagy gyakorlatra szert tévő Radliczai János
megerősítette: e hős, emberségében is erős, nemes király mindvégig türelemmel viselte el
a lábába fészkelődött szakállas nyilat s a rátörő új betegségét ugyancsak Isten akaratában
megnyugodva fogadta. Székesfehérvárott, az Árpád-házi királyok porhüvelyei mellé
temették.
Ezerháromszáznyolcvankettőt írtak akkor.
 NEGYEDIK RÉSZ
GÉZA FIA VINCE, KUPORGATJA KINCSET


„Minden szülő helyébe három-négy utódot
szükséges állítani, hogy el ne sorvadjék nemzetünk!
A szülőknek tehát hat-nyolc gyermeket kell nemzeniök
és szülniök, hogy az életben maradó három-négy gyermek
biztosan felnövekedvén, tovább vigye a nemzet életét…”

 20.

Az éjféli szentmisére készült hajnal óta az Esztelneki és a de Meunier család. Délelőtt a
sepsiszentgyörgyi nagytemplom cintermébe látogattak ki együttesen, pár szál virágot téve
a sírokra és kátránykarikát gyújtva a sírkereszt mögött álló oszlopfőn. Mely virág volt ez?
Nem más, mint orgona. November huszonötödikén, Katalin napján csupasz orgonaágakat
metszett le Madelaine, s bent, a szobában vázákba rakva, két-háromnaponként friss, sózott
vizet váltva bennük, karácsony napjára kihajtottak a fehér és a lila bóbiták. Ezeket az
orgonaszálakat vitték magukkal a temetőbe.
Elsőként Máté nagyapjuk sírjánál időztek, majd édesapjuk, Géza sírját látogatták. Géza
éppen négy esztendeje nyugodott a hantok alatt. Iszonyúan végezte. Egy megvadult
bivaly-bika tapodta halálra. Ott, a puszta földön halt meg. Mire a bikát megfékezték, már
elszállt belőle az élet. A harmadik sír közel volt ehhez, mely alatt Pierre de Meunier és
felesége, Adelaide nyugodott. Őket néhány évvel korábban, kilencvenkettöben ragadta el a
halál. Elébb Adelaide ment el, majd egy hétre reá Pierre szíve állott meg. Most közös
sírjukban pihennek.
Innen mentek át a gyermektemető parcellájába, amely szomorúan tág téren feküdt. A
megszülető csecsemők olykor a harmadik, negyedik hónapjukat sem érték meg. Kevesen
jutottak el a háromesztendős korukig. S aki elérte is a harmadik-negyedik évét, a
hatodikban a torokgyík, az epilepszia, a bárányhimlő, vagy más nyavalya végezhetett vele.
De, aki már kamasszá nőtt vagy bakfissá lett, arra a gyermekre is még sok veszedelem
leskelődött. A pestis, a bélpoklosság, a lepra, ezrével szedte áldozatait a felnőttek közül.
Vincének két kishúga is pár hónapos csecsemőként került e helyre. Illendőképpen az ő
sírjukra is vittek egy-egy zöld fenyőággal díszített orgonavirágot.
Vince, a családfő, az év szeptember kilencedikén töltötte be huszonötödik életévét.
Hanem az a következő esztendő, nevezetes számot, a századforduló évét viselte! Krisztus
földi helytartója, a Rómában székelő IX. Bonifác Őszentsége, már a tavaszon szétküldötte
valamennyi keresztény egyháza püspökének az 1400. esztendőt köszöntő pásztorlevelét, s
megkapták azt hasonlóképpen az európai, afrikai és ázsiai királyok, uralkodók. Ezt a
pásztorlevelet olvassa föl ma, a szilveszter éjjeli harangütés előtt Sepsiszentgyörgy
protonotárius kanonokja, a hívek tömegei előtt.
Az ezernégyszázadik esztendő januárjának hajnalán, amikor is a nép az éjféli miséről, a
havat ropogtatva hazafelé ballagott, mindannyiuk lelke megtelt IX. Bonifác pápa úr buzgó
jókívánságaival, a hitbéli erősödés reményével, a bűntelen, tiszta életre való vágyódással.
Vincének külön izgalmat okozott e nap. Mi volt izgalmának oka? Az előző nap kora
délután rendbe téve elhunyt édesapjának hátrahagyott könyveit, némely iratait, ráakadt
édesapja naplójára. Két vastag fedél között, csomó árkuslapra téntával volt leírva az a
napló.
[35]
Vince, ki nem járt felső iskolákat s egyetemi végzettséget sem kívánt szerezni,
bizonyos ihletett várakozással tekintett a lehetőség elé, miszerint megismerkedhet
édesapja életének apróbb részleteivel, tulajdon gondolataival.
Ötéves korától kezdve a franciskánusok iskolájába járt tanulni azokhoz a
paptanárokhoz, akiket még Máté nagyapja nyert meg az iskola ügyének. Ebben az
iskolában tizenhat éves koráig szedte magába a számtani-mértani, geográfiai és históriai
tudományokat. És persze kívülről mondta fel a kiskatekizmust, a tízparancsolatot, az
egyház parancsolatjait, valamint az Ó-Testámentom történetét Ádámtól-Évától a
vízözönön keresztül a zsidó ősatyákig és királyokig, meg Heródest és Pilátust is beleértve.
A franciskánus atyáktól tanulta, hogy ezt a mi világunkat mintegy ötezeregyszáz évekkel
ennek előtte teremtette az Úr, s azóta vannak meg a vizek, a föld meg a növények s az
állatok s benne a Föld ura, az Ember.
Ha folyékonyan nem is olvasott, de azért egy kis gyakorlással mégiscsak ráállott
édesapja írásának kisilabizálására. Éppen csak evett valamit, szunyókált egy keveset, s
aztán szobájának ajtajára reteszt téve, hogy senki rá ne nyithassa az ajtót, bezárkózott. Az
ablakokra feszített áttetsző hólyagon át, szűrt fény tolult a szobába. Az egyik ablakhoz
tolva kényelmes karszékét, beléhelyezkedett s az odakészített asztalkáról ölébe véve
édesapja naplóját, olvasni kezdte.
A papiros felső részén ez állott:
AVIGNON – August.17. MCCCLXVIII. Azaz, ezerháromszázhatvannyolc augusztus
17. Jegyzé az itt következőket Franczia Honban, a Gallok földjén, a Pápák Második
Fővárosában, Esztelneki Géza, Erdélyből.
Három passzus szólt az e városban tapasztaltakról. Öt nap kimaradás után, a naplóírás
helyéül Montpellier városa volt jelölve. Édesapja több nap, olykor egy-két hét
kihagyásával írta naplóját, így könnyű volt a sorokat olvasva, mindinkább előrejutni az
időben. Amikor túljutott a barátjai társaságában tett első lyoni útjukon, szemhéjára
fáradságos súly nehezedett, majd szeme lecsukódott. Zsongító álom emelte gyengéden az
ölébe.
Az ebédhez hívó háziharang csilingelő-bongó trillája ott találta karszékében
szunnyadozva Vincét. Dehogyis ébredt fel! Sem édesanyja, sem pedig a családtagok nem
kívánták megzavarni nyugalmát.
A fáradtság, a kialvatlanság, az olvasás élményének izgalma feneketlen álomba
döntötte. A vacsora előtti időig aludt. Felébredve, hirtelen azt sem tudta hol van? Öléből a
papirosok szertehulltak a padlóra. Körülményesen tapogatózva kezdte szedegetni a
papírlapokat a sötétben. Lehajolva érezte, száll a padlatról fölfelé a meleg. A pincei
tűzszobában égetik a faszenet! – jutott el agyába a felismerés. Jó így, a meleg szobában
felébredni január… mikor is? Elsején, úgy van, elseje van! Kábultan tapogatózott az
ajtóig, és elhúzta a reteszt. Kikandikált a folyosóra, ahonnan fény szűrődött be a szobába,
hiszen a folyosón a polcra helyezett míves porcelántálban világítva lobogtak a gyertyák.
Ennek fényénél maga is gyertyákat gyújtott, kölcsöntüzet lopva a folyosóról. Most már
képes volt fölszedni a lehullott lapokat s a gyertyaláng alatti fénynél sorrendbe rakni őket..
Vince középtermetű, izmos, vállas férfiúvá nőtte ki magát. Nem volt magas, de
alacsonynak sem volt mondható. Homloka fölött gesztenyebarna sűrű, tömött haj
magasult, majd omolt le kétoldalt, középen szétválva. A kor divatja szerint rövidke, még
az állkapcsa fölött véget érő oldalszakállt viselt. Különben egész arca csupasz volt. Mint
mondta olykor, ki nem állhatja a torzonborz szakáll és bajusz viseletét. Szép vonalú
tömött, barna szemöldöke alatt a két kék szeme, ha éppen akarta, megbűvölte a bele
tekintő nőszemélyeket.
 Ruhatárában rendre megtalálhatóak voltak a napszakoknak és az egyes alkalmaknak
megfelelő öltözékek. Külön szekrényben sorakoztak a legkülönfélébb lábbelik. Csizmák,
cipellők, saruk, bocskorok, papucsok. Mikor mire volt szükség, azt vetette elő inasával.
Odahaza az időjárásnak megfelelően öltözött, általában vékony, de erős szövetű, hosszú
nadrágjára húzott föl könnyű, szattyánbőr csizmát, nyáron lóbőr cipőt vagy papucsot.
Vadászöltönye abaposztóból készült. Kettő volt néki belőle. Ezeket sűrűn hordta. Az év
háromszázhatvanöt napjából legalább kétszázszor valamelyik vadászruházatát öltötte
magára s aztán a barátokkal neki az erdőknek, réteknek, hegyeknek! Szekéren való
utazáshoz malaclopó köpenyegeket viselt. Az őzbarnát még édesapjától kapta ajándékba.
Párizsból hozta neki.
Január elejének egyik délutánján vendégek érkeztek hozzá. A városi testület jegyzője a
feleségével, az örökké mosolygós, életvidám, mindamellett igen komoly Fanny
asszonnyal. Mert Fanny egyaránt volt mosolygós, kedélyes nőszemély és meggondolt, az
élet dolgait komolyan vevő teremtés. Amikor ura vagy a társaságban valaki beszélt,
érdeklődést mutatva emelte reá tekintetét. Ha szóltak hozzá vagy kérdezték, nem felelt
azonnal, de rövidke kivárás után mindig talpraesett választ adott a kérdésre. Amikor pedig
nevetett, volt benne valami bizakodó, megnyugtató kisugárzás, amely mindenkire
ráragadt.
A hosszúra nyúló beszélgetés végén rukkolt elő Szívós Márton a tulajdonképpeni
kéréssel, amiért fölkereste a ház urát. Arról van szó, az ispán úr látogatná meg a jövő
héten Vincét, mivel reá szeretne bízni egy igen fontos dolgot. Mit? Azt nem tudatta vele.
– Jövő héten megadom a választ, a vadászat befejezése után, hogy mikor tudnám
fogadni az ispánt – közölte a vendéggel, aki pedig már másnap a hírt szerette volna vinni:
„Rendben van, Esztelneki Vince ekkorra, meg akkorra várja az ispán urat!”
Nem így történt. Vince sejtette, miről is van szó. Az ispán rá akarja venni valamire. De
hát ő nem volt hajlandó eddig sem elvállalni semmiféle tisztséget.
Elhatározásába nagyban beleszólt mindaz a tapasztalat, amelyet édesapja naplójából vélt
kiolvasni. E tapasztalatot így summázta Vince:
„Amíg a közügyekkel bajlódsz, elhanyagolod saját gazdaságodat. Amíg az emberiség
javáért munkálkodsz, a te javaidat lopják, rabolják, viszik a szélrózsa minden irányába.
Ezt a kárt néked nem téríti meg sem király, sem vármegye, legkevésbé barátaidnak hitt
feleid. A köz javára tenni annyi, mint magadat megrövidíteni és ellenségeket szerezni.
Senki nem viseltetik irántad hálával, bármi jót is teszel véle. Azt azonban eléred, hogy
akivel jót cselekedtél, ellenségeddé válva, halálodat kívánja, és ha megteheti, az első
adandó alkalommal véredet csapolja le. Törődj tehát a saját javaiddal szűkebb családod és
a magad boldogulására!”
Édesapjának, Gézának halála óta azon fáradozott, hogy hosszú hónapok, immár négy
esztendő munkájának eredményeként összeírja, számokkal kifejezze és papirosra rója az
Esztelneki család kiterjedtnek és szétszórtnak vélt vagyonát.
December utolsó napjaiban fejezte be ezt a nagy számadást, és ült le édesanyjával
Madelaine-nel, megbeszélni a vagyonuk körüli teendőket.
 Meg kell hagyni, ennek a négy esztendőt felemésztő beletemetkező munkának volt
visszatetsző kicsengése az a kissé gúnyos név, amelyet ez idő alatt szerzett. Ha személye
szóba került, leginkább így említették: – Igen, az a „Kuporgatós Vince”, aki futva a
vagyona után, nem áll szóba senkivel, csak a tiszttartóival, meg az ilyen-olyan
ispánokkal…
Arra a kérdésre pedig, hogy mit csinál most Vince, ez volt a válasz: „Esztelneki Vince
kuporgatja kincsét, kutatja padlását, faggatja pincéjét.”
Azon a január végi reggelen pedig, amikor édesanyja megsimogatta Uzonba készülő
fiának haját s utána féltőn megölelve, ezt kérdezte:
– Ugye még mindig nem leánykérőbe mész, édes Vincém? …E pillanatban lépett be az
ebédlőbe inasuk. Látszott rajta, sürgős mondandója van. Vince intett neki, hallgatja.
– Szívós Márton jegyző úrra vágás közben rádőlt a százéves tölgyfa, amely alatt menten
halálát lelte. Azt kéri Fanny asszony, méltóztassék odasietni…
Anya s fia azonnal indultak. Nem szekéren, lóháton mentek, hogy hamarabb érjenek.
Mire odaértek, vagy harminc ember emelte odébb azt a hatalmas, gyilkos törzsű fát,
amely alatt Szívós Márton kiszenvedett.
Hogyan, miként történt? Nos, az ilyen öreg fák kiszámíthatatlanok. Látni való törzsén a
fejszék munkája által nyitott vágás, pontosan ki lehet számítani ebből a dőlés irányát is.
De van itt egy fontos tudnivaló, amit az emberek többsége nem vesz figyelembe. Dőlés
közben ugyanis csavarodhat a fa, változhat dőlésének iránya, mégpedig arrafelé, amerre
szétterülő ágai közül a legsúlyosabb ága húzza és tereli.
Szívós Márton csak bámészkodó volt, soha nem bántotta volna azt a fát, mint ahogy nem
is bántotta, inkább kedvelte, szerette. Hanem az a fa ezt nem tudhatta. Ledőlt s megölt egy
embert. Éppen Szívós Mártont, kinek az a kedves, nevetős-komoly asszonykája volt, akire
három évet várt, míg övé lehetett.
Szerette Szívós Márton az ő Fannyját. Bárki megmondhatója ennek. Szép, rangos házba
vitte Fannyt, minden földi jóval ellátta, amennyire gazdagságából és férfiúi erényeiből
kitellett. Való igaz, e szeretet viszonzásaként Fanny még nem ajándékozta meg Mártont
gyermekkel. Mert nem ajándékozhatta. Ki tudja, miért nem? Azt egyedül csakis Fanny
asszony tudhatta.
Könnytelen asszonyt talált házában Madelaine és Vince.
Nagy fájdalmában sírni sem tudott. Csak ezt kérdezte ott az udvaron, prémes bundájában
reszketve:
– Mi lesz most? Mi lesz mostan énvelem?
– Az élet erősebb a halálnál, gyermekem – vigasztalta Madelaine a férjét vesztett
asszonyt, és lassan átölelve, megfordította, magához húzta és Vince fiának is intve,
megindult vele a ház felé. Föllépegetve a lépcsőkön bementek a házba, s a nagyszobában
leültette az asszonyt.
Szembefordulva vele ültében, két kezét az ölébe húzta finoman, puhán.
– Nem maradsz egyedül – mondta neki. – Veled leszünk, nem engedünk az egyedüllét
vermeibe esni. Vigyázok rád a fiammal együtt. Vince majd segít elűzni magányodat. Nézz
rá! Tetterős fiatalember… Most kezdi az életet. Ha megszereted, nőül is vehet. Még
boldog asszony lehet belőled.
Ezekre a szavakra tört ki Fanny asszonyból a sírás. Talán nem is férjét, hanem magát
siratta, hogy megint új életet kell kezdenie egy másik férfival, akit nem is ismert, csupán
felületesen. De remény gyúlt ki szívében. „Ha Márton nem tudta elvenni leány-beli
ártatlanságom, majd e keménykötésű ifjú, ez a Vince, bizonyosan megteszi…” – futott át a
gondolat agyán.
– Sírd csak ki magad! – biztatta Madelaine. Én is elsirattam és temettem apámat,
anyámat, férjemet és néhány kedves, ártatlan gyermekemet… Gézámat egy megvadult
bivalybika ölte meg. Az is véletlen volt. Az én Gézám az emberekkel tárgyalt az udvaron
két vasvillás pórral. Azok is csak az utolsó pillanatban vették észre a feléjük rohanó bikát.
Amazok szétrebbentek és két oldalról ledöfték a megvadult állatot, de az uram szegény
háttal állt a bikának, és nem láthatta a veszélyt, ott maradt véresen, összetapodva az udvar
sarában…
Itt elakadt a hangja. Maga is eléhúzta zsebkendőjét. S mikor már letörölte könnyeit,
folytatta :
– És még csak azt a két parasztot sem hibáztathatom, hiszen ők is csak emberek, tán egy
pillantás idejük ha lehetett, sőt kiáltottak is, de csupán a szúrásra, döfésre volt idejük.
Szerencsére megölték a támadót. Az egyik paraszt vasvillája futott a szügyének haránt,
hogy a villa egyik ága átdöfte az állat szívét s akkor az lerogyott. Hatalmas vérző teste a
férjem holtteteme mellé zuhant. A sors kegye, hogy nem reá…
Fanny, úgy tetszik, először hallotta hitelesen ezt a történetet, mely négy évekkel ezelőtt
ment végbe ott helyt, Sepsiszentgyörgyön. Könnyeit letörölve állt fel és ölelte át
vigasztalóját.
– Köszönöm, hogy nem hagytok el… – rebegte, majd megcsókolta Madelaine arcát.
Vince meghajolt.
Fanny kezét nyújtotta.
Vince kissé fölemelte, majd megcsókolta Fanny kézfejét.
Fanny jó érzéssel és egy kis bizsergő csodálkozással tapasztalta, amint Vince a kézcsók
után sokatmondóan szorította meg a kezét.
A fél város lakossága jelen volt Szívós Márton temetésén. Szép beszédek hangzottak el,
a városi testület bizottsági elnöke mondta el elsőként a búcsúszavakat, majd a
protonotárius kanonok úr foglalta szavakba Szívós Márton jegyző úr lelkivilágának
szépséges törekvéseit, édességes cselekedeteit.
Volt fenyőkoszorú is bőven, s öt szurkos karikát gyújtottak meg a sírnál, amelyeknek
tüze még harmadnap éjjelen is lobogott és csak hajnalra hunyt ki csöndes föllobbanással,
majd sziporkázva elaludt.
Szigorú szokás volt ez időben a gyászévet megülni, szomorkodva megtartani, tehát csak
a ház, az otthon, a család dolgaival törődni, társaságba nem járni, semmiféle táncos
vigalomba nem keveredni. Madelaine gall makacssága, a világgal dacoló kemény akarata
törte meg Sepsiben ezt a hagyományt. Igaz, nem kívánta kivívni a város népének haragját.
Fiát, Vincét még február derekán átküldte Fannyhoz, kérje csak feleségül az asszonyt.
Vincének eszébe sem jutott, hogy ellenkezzék anyjával.
Miért is ellenkezett volna? Eddig nem merte magának sem bevallani, de nagyon tetszett
neki az asszony.
Lóra ült s egy fenyőkoszorúval a nyeregkápában, belovagolt a hajdani Szívós-ház
kitáruló kapuján.
Fanny asszony mézes borral kínálta Vincét, majd szerény vacsorához ültek.
Vacsora után Fanny asszony nyugovóra küldte valamennyi házbéli inasát és cselédjét.
A vacsora utáni beszélgetésük végeztével Fanny az ágyasházát ajánlotta fel Vincének
nyughelyül, aki azt köszönettel elfogadta. De akkor már túl voltak az első, kissé ügyetlen
csókon. Mindketten tudták: a többi már nagyon is sikerülni fog.
Az ágyasházban csoda történt.
Legalább is Fanny asszony szerint. Azon az éjjelen szűnt meg a valóságban is
leánysága, mégpedig Vince által. Az igen… elrebegése is megtörtént Fanny részéről. Így
kellett történnie, hiszen teljes odaadással megszerette Vincét.
Vince csak másnap délben tért haza.
– Anyám! Boldog vagyok! – ölelte meg Madelaine-t, aztán elhadarta boldogságos nagy
örömét:
– Fanny feleségül jön hozzám!
– Ezt mostanáig sikerült megbeszélnetek? – szigorodott meg anyjának hangja.
– Jaj, dehogy! Véle háltam… A beszédünk nem sokáig tartott.
– Szót se! Csitt! Senkinek! – intette le anyja, suttogóra fogva hangját. – Eszedbe ne
jusson hírelni, mert a város szájára kerülünk mindannyian.
Kisvártatva folytatta:
– Hallgass rám, fiam. Elterveztem, amíg oda voltál. Az esküvőt húsvétkor tartjuk, de
nem idehaza, hanem Gyulafehérvárott. Csak a szűk család lesz együtt. Ezt meg kell
értened.
– Ez csak természetes, anyám! Így is pusmogni fognak az emberek.
– Teszünk róla, hogy ne pusmogjanak. Az esküvő után Budára mentek, a húgom házába.
Egy darabig ott laktok, aztán hazajöttök kis időre. Én addig felújíttatom az illyefalvai
házat, s ottan lesz lakásotok… Nem, nem, egy szót sem! Én mindent elintézek!
Madelaine valóban mindent elintézett. Sepsiben elhírelte, mi különben hihető volt:
özvegy Szívós Mihályné, Fanny, lelki-testi megnyugvása érdekében budai rokonához
költözött s amíg visszatér, a házát, gazdaságát az Esztelneki családra bízta. És merre jár
Vince fia? Hiszen ismerik!
A birtokait vigyázza, ellenőrzi, istápolja. Az éves tinók egy részét vásárokra hajtatja,
nemkülönben a fölös süldő malacokat, meg a sőréket. Gondjai közé tartozik minden
háromszéki és gyergyói, újabban csíki birtokain megjelölni, mely barmát vágják le és ki,
melyikből váljék ökör. A juhnyájakkal is van gond elég. Tavaly sok volt a hullott bárány.
Az idén valamennyit megfogatja, még az ikerellésű bárányok közül sem szabad elveszni
egynek se! Tervezi Vince a bivalytehenek fejőbe állítását, legalábbis nem engedi igázni
valamennyit. Tejükből vajat, túrót készíttet s azokat a piarcokra küldi. A vasas
pénzládában van helye a pénznek. Ha valamit külországban vásárolni kell, a meglévőből
soha nem telik. Növelni kell tehát, el ne apadjék. Csak ennyi lenne? Aligha!
Az érdeklődőnek sorolja még tovább is Madelaine asszony, mily sok munka adódik az
erdeiben! Minden egyes szál fának növekedéséről, hozamáról, esetleges pusztulásáról
pontosan tudnia kell a fiának! Vince számon is tartja valamennyit. A bükkösökben,
tölgyesekben és a fenyvesekben növekvő fát egyszer ki kelletik vágni és újat ültetni
helyükbe. A sarjadékfákból nincs haszon, azok értéktelenebbek, ilyenformán a tuskókat is
ki kell szedni a földből. Az erdei munkások is bért követelnek. Gabonát, húst, zsírt,
tüzelőfát meg némi pénzt.
Madelaine egyetlen napja sem telt el panaszkodások, sopánkodások nélkül. Értette a
módját, hogyan kell együttérzővé tennie a szíveket! Ugyanakkor bizalmi emberei
mindenütt ott voltak, ahol a család vagyonát rövidíthették volna.
Készpénzvagyonukról csak ketten tudtak. Ő meg fia, Vince.
Mennyezetig érő szekrény zárta el a fal mögött nyíló rejtett kamraajtót a kíváncsiskodó
szemek elől. Ebben a kamrában, lezárt vaspántos ládában, számszerint
hétezernyolcszáznegyvenkettő aranyforint halmozódott.
Ehhez a mennyiséghez már Vince ügyessége tett hozzá éppen száznegyvenkét aranyat,
és tervezte, még az idén vagy százszázhússzal növekszik ez az aranykincs.
Miből?
A vásárokon eladott hízómarhák, tinók, sertések, malacok, juhok, bárányok árából.
Terményt soha nem vitetett vásárra. Azt fölélték ők maguk.
Ha jól érzi magát a jobbágygazda családostól – mondogatta olykor Vince – és mert van
mindig mit ennie, ruházkodnia, van hol laknia és tüzelője is megvan, akkor munkájával
sincsen baj. Ezt minden birtokosnak tudnia kellene.
Madelaine tehát, amíg karácsonyra meg nem tért fia, Fanny feleségével és az alig egy
hónapja született János unokájával együtt, mindenről gondoskodott, vasmarokkal fogva
össze az Erdély-szerre virágzó Esztelneki-gazdaságot.
 21.

Vince és Fanny, a Gyulafehérvárott tartott csendes esküvő utáni harmadnapon két
szekérrel és három lovas, no meg két hatalmas komondor kíséretével elindult Buda
irányába. E két jeles kísérőt közelebbről is be kell mutatnunk. Vitéz, a hétéves komondor
kan, öt alkalommal küzdött meg farkasokkal, lánya, a négyesztendős, Bundás névre
hallgató szuka pedig kétszer. Vitéz kilenc farkast győzött le, vagyis ölt meg, átharapva
torkukat.. Bundás három támadó farkast tett harcképtelenné. Apjához hasonlóan, a
torkukat átharapva végzett velük. Madelaine tehát, amikor Gyulafehérvárra indította el a
megpakolt szekereket, akkor ily kiváló kísérő-védő kutyákra is gondolt. Ezek kíséretében
biztonságban érezhetik magukat.
A lovas futárt egy héttel ezelőtt indították Budára, hogy vigye hírül a kedves rokonnak:
rövidesen menedéket kér tőlük átmenetileg egy szerelmespár!
Bethlen Péter budai, Sas-hegy alatti udvarházában a kényelmes karszékében szunyókált
éppen az ötfogásos ebéd után, amikor Gyulafehérvárról a lovas megérkezett.
– Nocsak! – kiáltott fel, amint eléállott a tisztelgő katona. – Csak nem telekkatonáimmal
és a megyei bandérium élén kell a király védelmére vonulnom?
A futár nemigen értette a tréfát.
A levelet átadva Bethlen úrnak, merev arccal nézett maga elé.
Bethlen Péter feltörte az ismerős pecsétet, és átfutotta a levelet.
Nevetve nyújtotta oda feleségének, Isabelle-nek, de Isabelle magyarul olvasni nem
tudván, ingerülten szólt vissza:
– Ugyan már, kedvesem, mondja el, mi áll benne? Péter nagy lélegzetet vett:
– Csak az, drága Izám, hogy Madelaine nővérednek fia, Vince jön ide hozzánk
egyesztendei menedékre, Fanny nevű feleségével, amíg az meg nem szüli gyermekét.
– Ez nagyszerű! – ujjongott Iza asszony. – Legalább valamit hallok nővéremről, és
társaságom is lesz! Géza temetése óta nem is láttam, de te sem….
A messzi útról érkezők elég kalandosan találták meg Bethlen úr kastélyházát. Már a
budai vár déli kapuja előtt álltak szekereikkel, mikor a három lovas egyike megtudta,
merre is találják meg azt a keresett házat.
Merre is térjenek? Voltak, akik azt tanácsolták, forduljanak vissza. A Duna partján, a
hegy alatt induljanak el, majd a Gellért hegyét megkerülve tartsanak nyugati irányba. A
Kelen hegyétől amelyet olykor Gellért hegyének is hívnak, nos ettől nem messze,
kősziklás hegyet találnak. Az a Sas-hegy. Alatta több major van, de ott majd eligazítják
őket, melyik a Bethlen úré. Mások rövidebb utat javasoltak. Vágjanak csak át itt a Gellért–
és a Naphegy hajlatán, és nemsokára elérik a kastélyházat, amit keresnek. Könnyű
meglelni, mert a hajlat tetejéről már látszik maga az épület és díszes kapuzata. Nincs is
olyan gondozott, parkos épület az egész környéken, mint az.
Végül is ezt a rövidebb utat választották, noha egy szakaszon le kellett szállnia Fanny
asszonynak a szekérről, mert a lovak alig bírták fölfelé húzni a terhet.
 A szekereket alaposan megpakolták odahaza. Volt az egyiken hasított sertés, füstölt
sonka és oldalas garmadával, különféle finom sajtok, egyenként fehér vásznakba
bugyolálva, külön zsákokban állt a dió, a mandula, a liszt meg tengeri füstölt hal, faládába
téve és egy nagy bödön telve zsírral. És persze egyebek, mint só, némely keleti fűszerféle,
meg szárított füge s égetett köcsögökben szilvaíz, s öt kanna méz.
A másik szekér nem vitt élelmiszert. Arra pakoltatta Madelaine asszony a
ruhaneműeket. Fanny asszony felső és alsó ruháit, meg a Vincéét ugyancsak.
Ágyneműekből is volt elegendő. Ide pakolta be Madelaine a húgának, és a sógorának
szánt ajándékokat. Húgának három ruhára való selyemszövetet, amelyet egyenesen
Kínából hoztak Brassóig a púpostevéken érkezett kereskedők, Péternek pedig egy
báránybőrből készült díszes süveget, ünnepi alkalmakra, meg egy zekére való égszínkék
bársonyszövetet. Bizonyosan örülnek majd e holmiknak. Külön ládában utazott ezen a
szekéren a három katona alsó és felső váltásruházata is. Mert az út Budáig jószerével négy
hétig tartott. Ezért került még ugyanerre a szekérre négy zsák zab a lovaknak. Anélkül el
sem lehetett volna indulniok.
Fél napba telt, amíg – a kölcsönös ölelkezések és kötelező üdvözlések után – a cselédek
mindent fölhordtak a házba a szekerekről. Volt, ami a kamrába, a pincébe, volt, ami a
vendégszobába került. Végtére az ajándékokat is átadták vendéglátóiknak.
Iza, elvonulva Fannyval, alaposan kifaggatta a fiatalasszonyt: hogyan s mint volt
ismerkedésük s mi nyomós okuk volt Budára jönniök menedékért?
Ám, amint Fanny elmondotta történetük elejét, Iza előtt már nem volt titok. A feleletet
ez utóbbira megadta világosan az eleje. Nos, persze! A világ telve van álnoksággal,
szemforgató képmutatással! A halott férfiút föltámasztani nem lehet. De miért is várjon és
mire az a szerencsétlen özvegy? Ha jelentkezik egy szerelmes férfiú, nincs helye a
halogatásnak.
Ott bizony azonnal igent kell mondani! Iza azon nyomban megszerette Fannyt. Noha
életkorban volt köztük néhány évtized, Iza mégis át tudta érezni ennek a sorscsapást ért
asszonynak helyzetét. Az a tény, hogy Fanny által új rokon került az Esztelneki-Bethlen-
Meunier családba, külön öröm volt számára.
Fanny pedig teljességgel megnyugodott. Megszűnt az egész úton át érzett szorongása:
vajon hogyan fogadják majd őt ebben a budai házban? Házban? Kastély ez, afféle kisebb
palota. Sepsiben nincs is ehhez fogható, ha csak az Esztelneki-kúriát nem idézi fel
emlékezetében. Az is egyemeletű, akár ez, de ennek szárnyai még hátra is benyúlnak
egészen a hegység lábáig. És Vince? Hogyan érzi magát?
Vincének Péter volt a nagybátyja. Apjának, Gézának meg tanulótársa Francia honban,
Montpellier-ben, az orvosi egyetemen. Végtére sógorok lettek. Apja is, nagybátyja is,
együtt lovagoltak föl a Rhróne partján Lyonig, ahol a város vendéglőjének teraszán
megismerkedtek asszonyaik apjával, Pierre de Meunier aranyműves-birtokos úrral. De
hiszen ez köztudott.
Nagybáty és unokaöcs már korábbról ismerték egymást, de Vince akkoriban még szinte
gyerekember volt. Most, hogy ismét találkoztak, a rokoni kötelékeket is közömbössé tevő
barátságot kötöttek. Ez talán Vince okosan feltett kérdéseinek volt köszönhető.
 – Mi ott Erdélyben teljességgel elzártan élünk, az országban végbemenő dolgokról alig
tudunk. Elmondanád-e kérésemre, kedves Péter bátyám, miként viszi országunk ügyeit
Zsigmond királyunk?
E kérdésével Vince máris belopta magát nagybátyja szívébe. Egy dolgot ugyanis nagyon
szeretett, mégpedig a politikát! Körüljárni, értékelni, felmérni és főként – beszélni róla!
Mély lélegzetet véve Károly Róbert uralkodásának kezdetéig nyúlt vissza, ecsetelve
Európára kiható tetteit, megemlítve az aranyforint-veretést, a visegrádi királytalálkozót, a
Szent György Lovagok Rendjének alapítását és a többi. Nagy Lajos király cselekedeteiről
ugyancsak elragadtatással beszélt, nevezetesen a pécsi tudományegyetem alapításáról,
meg a Titkos Kancellária dolgairól. Nagy Lajos király és Erzsébet leányának, Mária
királynő uralkodásáról semmiféle jóval nem tudott szolgálni. Anjou Kis Károlyról is
csupán néhány mondatot vetett oda. „Egy esztendeig pojácáskodott és keverte, kavarta az
ügyeket” – így jellemezte őt Bethlen Péter – mígnem életének Erzsébet királyné, a Garai-
párttal összefogva vettetett véget. Csúnya dolog a politikai gyilkosság, de néha nagyon is
hasznos! Kinek? Az országnak és népének… Ez nyitott utat Zsigmondnak, aki éppen
olyan bölcsnek, ha nem bölcsebbnek mutatkozik, mint nagy elődjei, Károly Róbert és
Nagy Lajos…
Mindezeket egy szuszra mondta el, de szépen tagoltan, itt-ott megnyomva a hangot,
másutt meg szinte hadarva, ezzel is érzékeltetve véleményét azzal a személlyel
kapcsolatban, akiről beszélt.
– Miként látod most országunk helyzetét? – kérdezte érdeklődéssel Vince.
A felhők mögül most előtört a nap, és sugarai átszűrődtek a pihenőszoba színes
mozaikokkal díszített ablakának csodálatos Szűzanya-képén. Amíg Péter nagybátyja
beszélt, Vince ennek az ablaknak színes kockáin pihentette szemét, s gyönyörködött
bennük.
Bethlen Péter felélénkült. Okos, szeretni való, figyelemre érdemes ifjú ez a Vince! –
gondolta magában, kiérdemli tehát a részletesebb választ.
Nagy lélegzetet véve mondta tehát:
– Okos dolog volt Luxemburgi Zsigmondot a magyar trónra ültetni. Egész Európában
nagy tisztelet övezi személyét. Ő nem csupán magyar, hanem cseh király is, és talán
tudod, ezerháromszáznyolcvanhéttől a német-római császárság koronáját is bírja.
Gondolom, nem kell itt elmondanom, mily fenyegetettség állapotában vagyunk délről.
– Igen, a törökök a Balkánt szeretnék meghódítani… – vetette közbe Vince.
– A Balkánt? Jó is lenne, ha beérnék ennyivel! De nekik egész Magyarország meg
Ausztria kell! Ki ismeri a szándékaikat? Talán az Atlanti-óceánig meg sem akarnának
állani… De ne kalandozzunk el a témától, édes öcsém! Zsigmond javára kell írnom és
persze ebben mi, tanácsadói támogattuk, egyezséget kötött Havasalföld vajdájával, Mircea
cel Batrinnal, akit a köznép csak úgy hív, hogy Öreg Mircsa.
– Mi volt az egyezség lényege?
– Az, hogy Zsigmond elsősorban pénzzel, a mi jó Károly Róbert-féle aranyforintunkkal
támogatja az Öreg Mircsát a török ellen. Második számú segítsége a fegyveres haderővel
való segítés.
– Ott Erdélyben is híre ment ennek a Mircsának – jegyezte meg Vince.
– Na, igen! Hét esztendeje, 1394-ben, a támadó török seregek vezére, Bajazid, átlépve a
Duna vonalán, megütközött az Öreg Mircsa hadával. Itt-ott aratott is eleinte csekély
győzelmeket az Öreg Mircsa, de aztán serege szétzüllött. Nagy futásában elérte Erdélyt és
élvezhette védelmét. Ekkor tett Zsigmond királyunknak hűségesküt. Zsigmond ennek
fejében megígérte, visszahelyezi vajdai székébe. A melléje adott erős magyar sereg
védelmében és segítségével foglalhatta el ismét a vajdai székét. A gond azonban mégis
gond maradt. Nagy erőket kell mozgósítani a török ellen, hogy megállítva, elvegyük
kedvét a további próbálkozástól.
Vince elgondolkozott. A beállott csendben így szólt:
– Ez bizony nehéznek ígérkezik.
– Mert idehaza is lázonganak a bárók – élénkült fel Bethlen Péter. – Mondjad meg
nekem igaz hitedre, te ott Erdélyben érzékelsz ebből valamit?
– Erdély, egy egészen más világ – válaszolt sietve Vince. – Kedves bátyám, te ne tudnád
ezt? Hiszen Erdélyből költöztél ide, Budára. A székelység eredendően szabadokból áll.
Jómagam a középbirtokosok rendjébe sorolom magamat, de többszáz erdélyi birtokos
társammal együtt nyugodtan állíthatom, a mi jobbágyainkkal igazságosan, emberségesen
bánunk, hiszen ők is életükkel, vérükkel adóznak a határvédelemben s az ország, meg a
király védelmében, amikor harcba kell menni az ellenséggel szemben. Az igazán
nagybirtokosok a kis– és középbirtokosokkal együtt mind elismerik a király főségét. Nem
kívánna egyikőjük sem a király gondjaiban osztozni és nem is áhítozzak hatalmát. A Kán-
féle dacolok kora majd egy százada lejárt. Senki báró nincs Erdélyben, aki a király
hatalmára kívánna törni. Ezeket bátran állíthatom és felelek is érte.
– És te, Vince, mily hivatalokat viselsz?
[36]
– Soha nem törtem, tolakodtam hivatalok viselésére . Inkább engem kerestek fel,
hogy vállaljam el ezt vagy azt a tisztet. Én még mindig megköszöntem és
visszautasítottam. Ez talán megütközést kelt benned, mivel jól ismered családunk
történetét. Őseim valahányan éltek, királyaink szolgálatában álltak és magas hivatalokat
viseltek. Lásd, amíg nagyapám országos bányakapitányként tipródott s emésztette magát,
nem jutott előre, sőt hátrébb került gazdaságában. Amikor iskolát építtetett, éjszakánként
ledöntötték a falakat az irigyek… Apám is, ki tanulótársad volt, az orvoslásra adta fejét,
mindig másokért küzdött és harcolt. És mi végre? Hátat fordítva gazdaságának, meglopták
barmait, jószágait, elorozták marháit. Végül egy vad bika tapodta le, mintha arra
figyelmeztetett volna ezzel mindnyájunkat: ne keressétek a hírnevet, a dicsőséget, ne
veszkődjetek a közfigyelem felkeltésére, mert annak csalfa bűvköre ide, a csúf halálba
vezet…
A hangja elcsuklott.
Sírni, majd zokogni kezdett. Bethlen Péter megrendült.
Vince mellé ült át a pamlagra, és átölelte vállát. Nyugtatni próbálta, de nem sikerült.
Végül is hagyta, sírja ki magát. Majd megnyugszik. Ha ennyire átérzi helyzetét, s ennyire
megindul érzelmeiben, bizonyosan igazsága van. Elvégre értelmetlenül vesztette el
édesapját.
Géza még élhetne. Lám, ő is él, kutya baja, a Vár-béli budai ispotály doktora, s még itt a
Gellért-hegy lábánál terpeszkedő ispotály feredőjét is szemmel tartja. Ha tehetős öregek
jajgatnak neki, mivel reumásak, csúzosak, megengedi a feredő használatát a gyógyítás
reményében… Olykor Zsigmond király is hívatja, s megteheti, hiszen kinevezett
tanácsadója ő a királynak.
Bethlen Péterék vendégszeretetét élvezve, elérkezett a ködös, dérsapkás november. E hó
végén Fanny egészséges fiúgyermeket szült. Buda várából jött le Miklós napján egy
áldozópap két ministráns kíséretében, s a keresztszülők jelenlétében a gyermek a János
nevet kapta. Egy hétre rá, az estebéd alkalmával Vince előadta, bizony, a gyermek
megszületett, akinek odahaza Sepsiben van a helye. Ők ezért rövidesen útra kelnek.
Elsorolta az elhatározásuk melletti okokat. Az idő nem váltott át télies hideggé. Hó alig
van az utakon. A folyóvizek még bé sem fagytak. Ha most elindulnak, szent karácsony
napja előtt megérkezhetnek otthonukba.
Hol is lesz az otthonuk?
Édesanyja, Madelaine megígérte, az Illyefalván vásárolt házat átalakíttatja igényeiknek
megfelelően, s ott már minden el lészen rendezve, mire hazatérnek. A lovak és a kocsisok
megvannak, megvan a két komondor is, útközben a beszálló vendégházakban fűtött szállás
várja őket. Éjszakánként mindig fedett helyen lesznek és csak világos nappalon
szekereznek. Indulásuknak tehát semmi akadálya sincsen…
– Az Istenre kérlek, Fannym – könyörgött Iza – , ne induljatok el ilyen télidőben! Ott
fagyhattok az úton, farkasok támadhatnak meg benneteket!
Fanny dacosan válaszolt:
– Bőséggel van tejem, erős a gyermekem! Szeret és nem hagy el bennünket az Isten!
Farkasokkal megharcolni, ott vannak kutyáink…
– A Boldogságos Szűzanyára kérlek mégis, gondoljátok meg ezt a téli kalandot.
Iza most Vincéhez fordult:
– Neked kellene, hogy gondolkozzál! Feleségedet és porontyodat kitenni ily sok
leselkedő rémségnek, nem vall valami nagy észre! Ébredj föl, Vince! Amit év elején a
szekerekkel élelmet hoztatok, annak fele még ott van az éléskamrában! De ha nem lenne
belőle egy morzsányi sem, akkor sem halnátok éhen, hiszen van nekünk. Az országot sem
fenyegeti éhínség. Gondoljátok csak meg alaposan … Talán megbántottunk titeket? Talán
hiányt szenvedtetek valamiben?
– Köszönettel tartozunk mindenért és meg sem bántottatok – sietett Vince eloszlatni a
balhiedelmet. – Csak éppen otthon szeretnénk már lenni! Értsétek meg a bennünk
föltámadó vágyódást… Nézzetek rám! Úgy nézek én ki, mint aki nem tudná megvédeni
hitvesét és gyermekét?
Most Péter vette át a szót:
– Kísérő katonáid hazatértek, Vincém – állapította meg a házigazda. – Én titeket el nem
engedlek katonáim kísérete nélkül! Fogadjatok el tőlem három lovas katonát.
– Jól van – egyezett bele Vince, – de, ha visszafelé nagynak mutatkoznék a hó és nagy
lenne a dermesztő hideg, tavaszig vendégeim lesznek katonáid.
– Nos, ezt majd velük beszéljétek meg. Részemről nélkülözni tudom őket…
Megegyeztek. A házigazdák nagy nehezen, sajgó szívvel törődtek bele a rokonok
utazásába.
Vince Fannyval és alig háromhetes csecsemőjével kora reggel indult útnak. Bethlen
Péter is lóra ült és a Duna partjáig kísérte el a kedves rokonokat. A pesti révnél keltek át
szekerestől, lovastól a Dunán. Aztán a Királyhágó felé irányították szekereik rúdját. Öt
folyón átkelve értek Gyulafehérvárra, majd szent karácsony előtti napon Sepsibe.
Útközben ismerősök, rokonok vendégszeretetét többször is élvezve, igyekeztek úticéljuk
felé. A nappalokat utazással, az éjszakákat mindig nyugalomban töltötték.
Farkasok üvöltését csak egy alkalommal, Arad városát elhagyva hallották. Farkascsordát
nem láttak, velük soha nem is találkoztak.
Hóförgeteg csak egyetlen alkalommal szabadult föléjük, de akkor is fedél alatt voltak,
Gyulafehérvárott, a rokonoknál.
Igen szép, nyugalmas út volt tehát.
Jánoska mintha kinőtt volna gönceiből. Vince egy alkalommal tréfálkozva meg is
jegyezte: Jó lesz igyekeznünk, nehogy kardot kelljen vásárolni ennek a fiúnak, mire
hazaérünk…
Késő délután, sötétedéskor szekereztek be a sepsiszentgyörgyi ház udvarára. Az udvaros
rikkantott-kurjantott először, aztán előszaladtak a kocsisok, cselédek meg az egész ház
népe.
Madelaine-nél boldogabb ember nem volt akkor Erdélyben.
Nagy volt tehát az öröm. Mindenki Jánoskát kívánta látni, az Esztelneki család új
reménységét.
Akármilyen fáradtak is voltak a fiatalok, anyjuk ragaszkodott szándékolt terveinek
betartásához:
– Holnap reggelen jókor indulás Illyefalvára, az új házba! – adta ki a megmásíthatatlan
parancsot. – Mindannyian ott tartjuk a karácsonyi ünnepeket. Gyertyagyújtás után
valamennyien elmegyünk az éjféli szentmisére, hálát adni az Úrnak, amiért megsegített
mindnyájunkat. Egy esztendeje sírás volt itt és halál. Az Úrhoz könyörögtem s Ő
meghallgatott. Szerető szíveket kötött egybe és gyümölcse is lett e szeretetnek. Íme
gyermeketek, János! Az Úr akarta ezt, általatok… Holnap, az éjféli szentmisén köszönjük
ezt meg neki, és persze a Szűzanyának, aki közvetítette kérésemet a Magasságbélihez.
Valamivel déli tizenkét óra előtt érkezett meg menetük Illyefalvára, az új házba. Vince
úgy rendelkezett – mivel már meglehetős nagy hó volt – , szánokká alakítsák át a
szekereket. Csilingelő szánok futottak be tehát az új ház tágas udvarára. Az ott várakozó
cselédek jelentették, minden rendben van, az egész házban meleg uralkodik, az ebéd is
rövidesen elkészül.
 Új otthonukban Illyefalván, az éjféli misén még az öreg pap is kiprédikálta őket,
bejelentve az Esztelneki család fejének Sepsiből a községbe települését. Reményét fejezte
ki, hogy az újonnan érkezett család hasznos tagjává, pásztorkodó jótevőjévé válik az
egyház– és a faluközösségnek.
Az éjféli misére Fanny magával vitte Jánoskát. Odahaza megszoptatta, tisztába rakta,
aztán a szánkóba ültek. Fanny érezte, így lesz jó.
A szentmisén az úrfelmutatás után maga is hangosan imádkozta a többiekkel:
Óh, Istennek teste, édesség, e világnak oltalma, Óh, tiszteletes test, én tégedet méltatlan,
imádlak, Hogy engemet méltass halálomnak idején éltetni, Óh, életnek kenyere, adj
énnekem örök örömet,
Téged kérlek és unszollak:
[37]
Lelkemet, testemet, tisztogasd!
Aztán mikor ugyanezt az imádságot énekelni kezdték, az oltár felé fordítva felemelte
gyermekét, amennyire csak bírta, mindenki feje fölé, mintegy bemutatva az Úrnak
Jánoskát. Többeknek szemébe könnyek gyűltek Fanny megindító cselekedetét látva.
 22.

A következő években örömök és félelmek váltogatták egymást az országban is, meg
Illyefalván az Esztelneki családban is. Négyszázháromban megszületett Viktor
gyermekük, s pár hónapra rá jött a hír, miszerint Budán, a Dunán túl s a Felvidéken néhol
lázongani kezdtek a bárók Zsigmond ellen.
[38]
Vezérük egy Kont nevű birtokos nemes volt, aki ellenszegült a király rendeleteinek,
és erre felbiztatta társait is. Zsigmondot gőgösnek, kegyetlennek, a nemesség érdekeit
lábbal tiprónak kiáltva ki. Kontót és társait bántották Zsigmond hadsereget szervező
intézkedései. Sehogyan sem tetszett nekik a telekkatonaság intézménye és az ennek
keretét adó megyei bandériumok rendszere.
Mit tett Zsigmond?
Talán a saját testőrségével vagy más birtokosok segítségét kérve, haddal vonult ellenük?
Nem, egyiket sem. Zsigmond a tárgyalás híve volt. Budára rendelte őket.
Vincének visszaköszöntek ebben az időben Bethlen Péter szavai, aki ilyen módon
jellemezte az uralkodót:
„Zsigmond mindent tud az emberi természetről és az élet dolgairól. Eredendően művelt
ember. Francia és olasz főiskolákat járt. Több alkalommal megfordult még ifjan
Németországban, Csehországban. Akár mézre a szösz, úgy ragadt rá a francia, a latin és az
olasz mellé a német és a cseh nyelv ismerete. Aztán, mivel pártfogói eleve a magyar trónra
szánták, már gyermekként Magyarországon nevelkedve, jól és választékosan megtanult
magyarul. És még egy alapvető dolgot megtanult: az ellenségei nyelvén beszélni! Ebbe
aztán belefér hízelkedés, ígérgetés, széptevés, a csudálatos jövő ecsetelése, sőt a
szélhámosokra jellemző magatartás is, akik képesek a tényekkel szemben, annak
ellenkezőjét állítani, sőt a valóságban művelni is.”
Zsigmond király ezért Kont birtokos nemest kerek számban harminc társával együtt
Budára hívta, hogy tárgyaljanak. El kívánta mondani nekik, hogy amit ők hősien
védelmeznek, az már avatag, korszerűtlen ócskaság. Ha nem is e szavakkal, hogy meg ne
sértse őket, de a dolog lényegét tekintve, ilyesfélét akart tudomásokra hozni. És még
valamit! Meg akarta győzni mindnyájukat: ha pártolják elgondolásait, ők járnak jól, mert
bár a telekkatonaság és a megyei bandériumok intézménye nagyobb terheket ró rájuk, a
másik oldalon, a védelem oldalán mégis nagyobb biztonságot jelent. Meg akarta értetni
velük a török veszedelem közeledtét. A török hatalmas hadseregeit – mert több van
belőlük– már képtelenség ellensúlyozni az ezerfelé széthulló, komoly harcok esetén
kézben nem tartható nemesi bandériumokkal.
Zsigmond pedig megütközve tapasztalta: Kont és társai már megjelenésükkel is
meggyalázzák őt és a magyar királyság trónját, Szent István koronáját. Hogyan jelentek
meg?
Nem hajtottak sem fejet, sem derekukat nem hajlították meg a király előtt. És le sem
térdepeltek, amint az eredendő szokás egy akármelyik európai uralkodó trónusa előtt.
Mégis, mit tettek Konték?
 Gyalázkodni, árulónak kikiáltva becsmérelni kezdték a királyt, s elmondták mindennek,
köztük összeesküvőnek és hazugnak is, csak éppen nem igazságosnak és
törvénytisztelőnek. Zsigmond ezt nem tűrhette.
Lehet-é elítélni az uralkodót azért, amit tett?
Ezeket a gyalázkodó, tárgyalni nem akaró, önfejű akarnokokat a hóhér pallosa alá
küldte, mégpedig minden bírói tárgyalás, úgymond igazságszolgáltatás nélkül. És ők,
Konték? A vértanúk szerepében tetszelegtek. Az idő, a történelem mondott ítéletet erről a
dologról. Fölmentette Zsigmondot, amiért bírói ceremóniaság nélkül küldte vérpadra mind
a harminc gyalázkodót, mint akik a haladás, a fejlődés útjába állanak!
És, amíg Budán ezek a dolgok történtek, Illyefalván, az Esztelneki-házban is történt
valami.
Fanny négyszázötben Ágnes nevezetű lányát hozta a világra.
Lám, kevéssel rá jöttek a hírvivők: Zsigmond király új feleséget vesz magához. A nemes
uraknak, noha ez nem kötelező, illik bizonyos számosállatokat ajándékba küldeni a
királynak. Már aki úgy érzi, hűségét kívánja leróni.
Vince húsz borjút, harminc sertést és ötven darabból álló birkanyájat hajtatott
Gyulafehérvár székvárosába, hogy onnan tovább hajtsák Budára és adják át a királynak.
Az állatok hiánytalanul megérkeztek a székvárosba, Vince ajándékozó levelével együtt.
Pár hónap után érkezett meg Illyefalvára az asszonykérés története is. A történetet
Venetzián Ara, Vincének gyermekkori pajtása hozta Budáról. Venetzián egy gazdag
örmény család gyermekeként mint építőmester dolgozott a budai várpalota építkezésein, a
király bizalmasaként.
Amit tehát Venetzián Ara mondott, igaznak kellett elfogadnia.
– Konték vértanúsága – kezdte a történetet Ara – több főúri családban felkarolásra talált.
Elsőként mindjárt a stíriai (stájer) őrgróf család Magyarországig terjeszkedő ágában, a
Cillei családban. Ez a család házasságkötések révén erősen összerokonult egy másik igen
nagy földbirtokkal rendelkező családdal, a Garaiakkal. Ők ketten alakították meg a Liga
néven ismerős pártot. Hadat szervezve vonultak Luxemburgi Zsigmond ellen, aki
elfogadva a kihívást, megütközött velük. Igen ám, de Zsigmondot elfogták és Siklósra
kísérve, az erős várba zárták. A király tehát fogoly lett. A fogva tartók pedig a Cilleiek
voltak.
– Ennek hírét sem kaptuk… – jegyezte meg Vince.
– Igen, mert minden gyorsan történt, s tőletek messze. Ráadásként igyekeztek titokban
tartani szándékaikkal együtt tetteiket is. Ám a fogoly Zsigmonddal illő módon tárgyalni
kezdtek.
– Tárgyalni a fogoly királlyal, akit legyőztek?
– Igen, mert ez állott érdekükben. Zsigmondot nem akarták letaszítani a trónról, csak
meg akarták értetni vele: ha támogatást vár tőlük az uralkodáshoz, hát olykor hallgatva
reájuk, az történjék, ami az ő érdekükben is áll. Nagyon jól ismerték Zsigmondot, és
érezték, hajói, tehát okosan tárgyalnak vele, jól járnak.
 – Mi lett a vége a dolognak?
– Megegyezés. Közelebbi részleteket nem tudok, de annyit igen, hogy megkérték
Zsigmondot: elhalt felesége után vezesse oltárhoz Cillei leányát. Ha ez megtörténik, a
Cillei család „bekerül a hálószobába” és ezzel valóságosan a trónterembe is. Ez lesz a
biztosítéka a nyugodt, kiegyensúlyozott kormányzásnak.
– Ezek szerint a siklósi rabság nem sokáig tartott…
– Nos, csak egy-két hétig. Zsigmond király bölcs volt és okos. Mint mindig.
Zsigmond fényes esküvőt rendezve vezette oltárhoz a budai vár Nagyboldogasszony
templomában Cillei Borbálát.
Egy évre rá Fanny újabb gyermekkel örvendeztette meg Vincét. Ezúttal fiút szült, akit
Gyula névre kereszteltek.
A keresztelő után bánatos hetek, hónapok borultak reájuk. Eltávozott közülük az
erőskezű asszony, Madelaine, kit nemcsak az Esztelneki család gyászolt meg, hanem
Sepsi, Orbai, Csíkszék, sőt egész Erdély népe. Sepsiszentgyörgyön halt meg s kívánsága
szerint ura, Géza mellé temették, ott akart pihenni. A gyászhír Lyon városába is eljutott. A
lyoniak háromtagú küldöttséget szerveztek s három hónapra rá ünnepélyesen koszorúzták
meg Pierre de Meunier és felesége, Madelaine sírját. Ugyanekkor helyezték el a Zsigmond
király által küldött, ezüstből készült babérkoszorút is a közös sírra.
A rákövetkező évben kapta meg Vince a királyi rendeletet a fennálló bandériumrendszer
megszüntetéséről. Ennek helyébe a király országszerte elrendelte a telekkatonaság
felállítását és a birtokosok bandériuma helyett a megyei bandériumok szervezését.
– Éljen a bölcs király! – emelte föl hangját Vince, majd taglalni kezdte, milyen előnyei
származnak az országnak a telekkatonaság alapján, a megyei bandériumok rendszerének
kifejlesztése által.
Ezeket a szavakat azonban nem Illyefalván, barátai vagy családja körében mondta. Ami
egész gondolkodásmódjával és elveivel szöges ellentétben állott, Gyulafehérvárott
nyilatkoztatta ki népes gyülekezet, több száz birtokos nemes előtt, a vajdaság
nagytermében. Ő aki a közszerepléstől úgy húzódzkodott, mint elítélt a vérpadtól, őt
választották ki az urak vezérszónokuknak. Őt, aki még nem beszélt nyilvánosan, aki soha
senkinek sem a maga, sem más nevében semmit nem ígért, felelőtlen kijelentéseket soha
nem tett, csupán egyszerű birtokosként a gazdaságával törődött.
Vince volt tehát Erdély fővárosának aranytartaléka, és így vált hiteles emberré!
Amióta társadalmakba szerveződve élnek az emberek, amióta vannak vezetők és
vezetettek, tehát a vezetettek fölött ott őrködik és vigyáz a hatalom, azóta szorul rá a
besúgókra, a hírvivőkre, a kémekre, az ilyen-olyan ügynökökre.
Amikor 1409-ben Zsigmond megszüntette a Szent György Lovagok Társaságát és
helyébe a Sárkányölők Társaságát léptette, besúgói útján tudomást szerzett a többi között
az Illyefalván gazdálkodó, de igen jelentős tekintélyre és hatalomra szert tett Esztelneki
Vince véleményéről is. Vince, baráti körben időzve, felháborodott a király cselekedetén.
– Ezzel tehát vége lenne nagyapám és dédapám dicsőségének, akik mindketten a király
által feloszlatott lovagrend tagjai voltak? Ez bizony méltatlan cselekedet. De talán
Zsigmond jó-váteszi, ami helytelenséget tett.
A besúgóknak – ha hivatásuk magaslatán állanak – nincs és nem is lehet
magánvéleményük. Továbbítják minden megjegyzés nélkül, amit hallottak, láttak,
tapasztaltak. Vince véleményét is továbbította az egyik besúgó. Mi a jelentősége ennek?
Fejtse majd meg az a személy, aki a besúgónak a feladatot adta. És a király nem azért volt
király, hogy ne tudja: miként lehet orvosolni e látszólagos sérelmeket? Négyszáztizenegy
tavaszán Budára rendelte Esztelneki Vincét, mint Erdély megyéinek legfőbb
bandériumvezetőjét, számoljon csak be a trónus előtt, miként is haladtak a
bandériumszervezéssel? A nyomaték kedvéért felszólítást kapott Vince, vigye magával
valamennyi megyének azt a három-három jeles bandériumparancsnokát is, aki
megérdemli a dicséretet, aki mindnyájuk közül a legsikeresebben dolgozott.
Vince és társai két hét budai tartózkodás után, már mint a Sárkányölők Társaságának
lovagi tagjai tértek meg otthonukba. Luxemburgi Zsigmond tulajdon kardjának vállukon
érintésével felavatta és bevette őket ebbe az általa újonnan alapított lovagi rendbe. Ez
alkalommal éppen hetvenöt új lovagot avatott Zsigmond. Valamennyiöket hűséges
munkájukért, amelyet a telekkatonaság és a megyei bandérium jó megszervezéséért tettek.
Zengtek a harsonák, a kürtök. Fölvonultak a csodálatosan épülő budai palota nagytermébe
a Nyulak Szigetének apácái is, akik énekükkel dicsérték és fokozták az ünnepi hangulatot.
Ezt követően a Csepelszigetről érkező lovasok lovagi tornát mutattak be az összegyűltek
előtt.
A lovaggá avatás estéjén Zsigmond vacsorát rendezett vendégei tiszteletére. Hatalmas
tálakban szolgálták fel a különböző sült és főtt húsokat. Volt húsétel, amely szaftos
mártásban került eléjük, és volt fogoly– meg fácánhús bőviben. Volt, ki mindkét kezébe
vett egy-egy sült madárcombot, s hol az egyikbe, hol a másikba harapva áldozott a lakoma
élvezetének.
Végtére Zsigmond, ki szerényen fogyasztotta a húst, és bor helyett budai ásványvizet
töltetett magának – de úgy, hogy ezt senki észre ne vegye – , szólásra emelkedett.
Pohárköszöntőjében tömören beszélt az ország dolgairól. Elöljáróban utalt a törökök
mozgolódásaira, s azokra a veszélyekre, amelyek a hazát fenyegetve akkor állhatnak elő,
ha a bandériumok elpuhulnak, ha nem állnak mindig készenlétben a haza és a királyság
védelmére.
Vince jólesően fürdőzött a dicsőségben és élvezte az őt, és társait övező pompát.
Zsigmond viszont igyekezett megmutatni híveinek saját művét, az épülő budai palotát,
amelyre igen büszke volt. Trónra lépése első két évtizedében elsősorban a román stílus
jegyei uralkodtak az épületeken, de már jó ideje az Európa-szerte tért hódító csúcsíves gót
stílus az általánosan elfogadott irányzat, így hát, látnivalóan ez a csúcsíves stílus
jellemezte jó ideje a vár és a palota egyes épületeit.
Zsigmond elérte célját. Az urak ámultak, bámultak és fennhangon dicsérték művét!
Vince és Fanny az elkövetkező években is jól megértették egymást. Vince, ahogy
távolodott tőle Sárkányölő lovaggá avatásának napja, úgy merült bele mindinkább saját
dolgaiba. A kívülálló nem tudhatta, csak sejdítette Vince gazdagságát. Valóban gazdag
embernek érezhette magát. Én nem csak a féltve őrzött és egyre növekedő aranyforint-
kincsei miatt. Inkább feleségére, Fanny asszonyra és gyermekeire volt büszke, s magának
tudva őket, érezte magát igazán gazdagnak.
Ezernégyszáztizennyolcra éppen kilenc gyermekkel ajándékozta meg őt Fanny, de
közülük hármat elragadott a halál. Egyiket a torokgyík vitte el, a másikat az epilepszia
kórja tette sírgödörbe, a harmadikkal a folyóba fulladás végzett. Maradt tehát hat
gyermeke, kik közül ketten fiúk voltak – János és Gyula – , és négy leány – Ágnes, Lujza,
Emese, Gyöngyvér volt. Ők hatan tették elégedett, lelkiekben gazdag emberré Vincét.
Életelve volt, hogy a család akkor igazán erős, ha sokan vannak benne a felnövekvő
gyermekek. Másik elve volt, amit már megvalósítani nem tudott, egyelőre csak
hangoztatott, miszerint az is egészséges, ha legalább három nemzedék él egy fedél alatt.
Az elsővel kapcsolatban kifejtette sokak előtt, minden szülő helyébe legalább három-
négy utódot szükséges állítani, hogy el ne sorvadják nemzetünk. A szülőknek tehát
legalább hat-nyolc gyermeket kell nemzeniök és megszülniük, hogy az életben maradók,
négyen, hatan, biztosan felnövekedjenek és így tovább vigyék a nemzetséget. Ha a
szülőknek két gyermekük van? Semmi az, hiszen csak maguk helyett állítanak utódot. És
ha három gyermeket szül csak az anya? Az a harmadik vagy három közül az egyik
felnövekedése előtt sírba kerül. Annak már nem lesz utóda. A négy gyermek sem biztos
szaporulat, mivel az csak az ötödik, hatodik felnőtt gyermek után képzelhető el. Így sem
biztos még a jövendő, mert a háborúk, a természeti csapások, meg a járványok pusztításai
elvehetik reményünket, kisebbítve nemzeti létünket.
A több nemzedék együttélése önmagában felkészít az életre. Ahol a nagyszülők, a
szülők és a gyermekek együtt élnek, több az önmérséklet, az egymás iránti tiszteletadás,
az önzés háttérbe szorulása, és persze, ami a legfőbb, az élettapasztalat kisugárzása a
szülőkre és a gyermekekre, a nagyszülők által.
Efféle elvek és gondolatok munkálkodtak Vincében, Fannyban, és kisugárzó szeretetüket
érzékelhették gyermekeik.
 23.

Akinek az Isten hatalmat ad, észt is ad hozzá – tartja még ma is a közmondás. A
hatalomhoz azonban nem elegendő csupán az ész. Érzék is szükséges a hatalomhoz,
amelyet az Isten csak jókedvében osztogat egyes királyoknak.
Miféle érzékről van szó?
Csupán arról a valóban isteni adományról, amelynek birtokában a hatalom gyakorlója
mindenkinél jobban érzékeli: meddig mehet el törvényeivel, cselekedeteivel,
ítélkezéseivel, hogy az ne sértse az emberek igazságérzetét, testi, lelki érzékenységét.
Zsigmond személyisége szinte vonzotta az európai országok koronáit. Ő nem csupán
magyar és cseh király volt, hanem az ő fejére került a német-római császárság vaskoronája
is, tehát a leghatalmasabb és legérdemesebb fő egész Európában. Reá hárult tehát az a
feladat, hogy az évek óta a római katolikus egyházban és körüle felgyülemlett szellemi
zűrzavart – mondjuk ki bátran: valláserkölcsi szemetet – eltakarítsa.
Ez Illyefalváról nézve is igaznak volt elmondható. Vince bárhol megfordult is
Erdélyben, akár papok, akár érdemes világiak előtt, bátran hangoztatta Zsigmond király
bölcs okosságát. Akik a királyt közelebbről ismerték – mint például Vince és lovagtársai –
, azok ravasz diplomatának, tárgyalás közben az érdekeiért kiválóan küzdő embernek
minősítették.
Igen, az 1414-re Konstanz városába összehívott zsinatról van szó, amelyet Zsigmond
nyitott meg és elnökölt négy éven át, és persze megszakításokkal. Eközben tárgyalt
pápákkal, uralkodókkal, egyháziakkal, világiakkal. Minek az érdekében?
A rendteremtés érdekében!
A római katolikus egyház erkölcsileg oly mélyre süllyedt, hogy már három „érvényes”
pápa képviselte Jézus Krisztus személyét, akik a hittételeket a saját elgondolásuk szerint
magyarázták. Az egyik tábor azt vallotta: az Atya, Fiú, és a Szentlélek átlényegülve egy
személyben egyesül és oszthatatlan. A másik tábor három külön személyről beszélt, ahol
Jézusnak isteni volta vitatott. A harmadik tábor hívei az egyházi szentségek szentség-
voltát vitatták, s a hét közül csak kettőt fogadtak el.
Zsigmondnak négyesztendei szívós munkájába került, amíg a három „érvényes” és
„valóságos” és persze „hivatalosan választott” pápát lemondatta. Mind a hármat. A
pápaság addigi történetében nem fordult elő ilyesmi. Ez a lépés-sorozat valóban Zsigmond
diplomáciai okosságát dicsérte. Külön még az is, hogy nem játszotta ki őket egymás ellen,
hanem egy negyedik, új pápát segített megválasztani, aki egyik tábor jelöltje sem volt,
érdekeiket sem sértette, aki most már az Újszövetségi Szentíráson, az Evangélisták szent
könyvein alapuló, mindenki által elfogadott katolicizmus tanait hirdethette.
Volt azonban még egy fontos ügy, amelyet ugyancsak meg kellett oldania a zsinatnak.
Meg kellett idéznie Husz Jánost, ezt a művelt férfiút, aki az egyik angliai egyetemen
végzett. Ez még nem szúrt volna szemet a zsinati atyáknak, de az igen, amit az egyházról,
a Szentírás egyik-másik fejezetéről hirdetett és tanított nyilvánosan. Mindezt nem is
latinul tette – mint ahogyan illenék-, hanem saját nemzete nyelvén, csehül!
 – Álljon a zsinat elé ez az Istentől elrugaszkodott Husz János! – követelték a zsinati
atyák.
Husz János erre nem volt hajlandó. Úgy érezte, őt ott meg nem hallgatják, hanem ha
kinyitja száját, s elsorolja a zsinati atyáknak az általa és a nép által elítélt és nem kívánt
dolgokat, azonnal börtönbe vetik. Minden porcikájában érezte – és igazul – , hogy
kegyetlen sors várna ott őrá Konstanz városában. A zsinat által megválasztott ötödik
Márton pápának személyét nem ismerte, de éppen ezért is tartott tőle. Nem bizonyos –
gondolta – hogy V. Márton az egyházi tanok reformjának védelmezője lenne. A zsinat
egész iránya nem erre utalt.
Mindezek híre elég gyorsan eljutott Erdélybe, s így Illyefalvára is, Vincének és baráti
köre tagjainak fülébe. Már az is furcsán hatott rájuk, hogy Husz János múlt században
elhalt oxfordi professzorát, John Wyclif teológia-filozófia tanárt a vádlottak padjára ültetik
képletesen. Hogyan lehet holtában bevádolni egy tudós professzort? Micsoda képtelenség
ez!
Valósággal bűvölték Husz Jánost, ne menjen, ne tegye ki magát veszedelmeknek.
A zsinat elnöke azonban sikereket akart. Ha már három pápát sikerült meggyőznie
olyként, hogy azok nem vereségnek, hanem megdicsőülésnek fogták fel lemondásukat,
sikerülni fog Husz Jánost is meggyőzni Konstanzba való utazásának helyességéről.
Zsigmond több alkalommal, szinte azonosan érvelve igyekezett meggyőzni Husz Jánost:
– Mi történik ott, édes hívem? Elmondod sorra véleményedet és ékesszólóan
megindokolod azok igazságát. A zsinati atyák mit tehetnek? Türelmesen meghallgatnak és
vagy igazat adnak neked, édes fiam, vagy nem. És akkor vitatkozni kezdtek, aztán
győzköditek egymást. Hidd el, édes fiam, csak ez az egyetlen útja-módja annak, hogy
végre befejezzük ezt a zsinatot. Amennyiben téged ez megnyugtat, én előre, itt azon
nyomban, még kérned sem szükséges, én menlevéllel látlak el tégedet. Neked, édes fiam,
ott a zsinaton semmi bajod nem történhetik.
Husz János kelepcében érezte magát. Ebből a kelepcéből csak úgy szabadulhat – vélte
– , ha valóban elutazik Konstanzba. De félt. Nagyon félt. Az életét féltette. Miért? Mert jól
ismerte azokat, akik az akkori római katolikus egyházat képviselték és vezették.
A menlevelet kiállította Zsigmond, Husz János ennek birtokában Konstanzba utazott. De
menlevelet kapott Zsigmond királytól társa, Prágai Jeromos is. Együtt mentek Konstanzba.
Az egész müveit Európa figyelte útját. És Jeromosét.
És féltették őt nagyon sokan Magyarországon, így Erdélyben is. Ezt megtárgyalni a
barátokkal, ugyancsak emlékezetes, éjszakába hajló délután volt. Vince
Sepsiszentgyörgyre lovagolt aznap és látta vendégül a volt szülői házában eszmetársait.
Eljött néhány régi meghitt barátja, mint Farnasi Veres Imre, Suki János, Iklódi Tamás,
Kecseti Péter, Drági Barnabás, köztük Budai Nagy Antal birtokos kisnemes, aki éles
logikával építette föl érveit Husz János mellett. És ha elbukik Husz János, Prágai
Jeromossal együtt?
– Véle bukik a király is – vélte Budai Nagy Antal. – Megmondom azt is, hogy miért.
Mert ha elveszejtik a csehek vezérét, Zsigmond nem bír velük. Mármint a néppel, aki
föltámad, hogy Husz Jánosért bosszút álljon.
– A zsinat okos lesz – vetette közbe Vince. – Nem engedheti meg magának, hogy
mártíromságra adja Husz Jánost. Ezzel meginogna hatalma, s minden összedőlne, amit
eddig a zsinaton Zsigmond és hívei elértek.
Sem Vincének, sem a józan okosságban bizakodó barátainak nem vált be igaza. Husz
János ugyanis társával, Prágai Jeromossal kifejtve nézeteit a zsinat előtt, azok elfogadását
kérte. A zsinati atyák felhördültek.
Felszólították Husz Jánost: azonnal vonja vissza tanait és alázatosan kövesse meg a
zsinatot, bocsánatát kérve eltévelyedése miatt.
Husz János azonban – zsebében érezve és tudva Zsigmond király és császár menlevelét
– bátran viselkedett:
– Semmit vissza nem vonok! Térjen a római katolikus anyaszentegyház az általam
képviselt helyes útra! – jelentette ki és lelépett a pulpitusról.
Egyszerre hatan vették körül.
Bebörtönözték, vasajtót csapva reá.
Mikor évezrednek tűnő idő után ismét a fényre hozták és a zsinat elé vezették Husz
Jánost, készen állott az ítélet:
– Máglyán elszenvedő tűzhalál vár reá, ami azonnal végrehajtatik, ha csak nem vonja
vissza tanításait, és alázatosan nem kér bocsánatot a zsinat atyáitól – olvasták fejére az
ítéletet.
Husz János nem vonta vissza. És Prágai Jeromos sem.
Az a Zsigmond-féle menlevél ott égett el vele a máglyán.
A zsinat ítéletét Luxemburgi Zsigmond magyar és cseh király, német-római császár
szentesítette kézjegyével.
És erre jött rá a „korona”. Elutaztak a zsinati követek Londonba, hogy kikérjék az
Oxfordban, az 1384. évben elhunyt professzor sírjából a még el nem porladt csontokat,
hogy azt Konstanz városába vigyék s ott, a máglyán elégessék a római katolikus egyház
nagyobb dicsőségére, a zsinat bölcs atyáinak ítélete alapján.
Ha Zsigmond az Egek Urától a hatalom mellé még a társadalmi közérzet érzékelési
tudományát is megkapta volna, bizonyosan nem erőszakolja Husz Jánost az általa is
megvetett papjai elé. Sokkal inkább azon törte volna fejét: miként beszélje le főpapjait e
veszedelmes lépésről, hogy Husz Jánost maguk elé citáltassák.
De hát Zsigmondból hiányzott az az érzék, amelynek rezdüléseit észlelve, azonnal és
biztonságosan visszahőköl: nem szabad Husz Jánoshoz nyúlni!
Ugye a múlt században Angliában is elült az a viharocska, amelyet John Wyclif
professzor kavart-kevert ott az oxfordi egyetemen. Volt, igen, előfordult előadásai nyomán
egyetemi ifjak tüntetése, felvonulása, főpapok záptojásokkal megdobálása, majd az ezt
követő mindennemű heccelődések, de aztán a professzor sírba dőlt, a tüntetések, a viták
elültek, mivel más és megint más fontosabb társadalmi problémák bukkantak föl és
kerültek a felszínre, várva a kérdések megoldását.
A csehek nemzeti önérzetükben váltak sértetté, mi több, megalázottá. Külön felrótták
vezérüknek, hogy nemzeti nyelvén, a cseh nyelven hirdette tanait. Tanait? Igazságait!
Végül is Husz János egyházi dogmák és hatályos jogszabályok dzsungelében próbált
rendet teremteni és eszébe sem jutott a cseh parasztság sanyarú állapotán változtatva,
segíteni.
Az ő küldetése nem erről szólt.
Husz János hitbéli dolgokért szállott harcba odahaza Csehországban és Konstanzban is!
A nép ezt mégis másként látja.
Hogyan látja? Mit lát?
Azt, hogy végre van Csehországban egy tudós pap, aki a számára eddig misztifikált
érthetetlen vallási tanokat most az ő egyszerű cseh nyelvén meséli el kézzelfogható
közelségbe hozva. Ráadásként, ez a cseh nyelven prédikáló pap, az egyszerű emberek elé
tárja azokat a torzító ferdeségeket, amelyeket ott Rómában fundáltak ki – talán ellenükre
is – azok a magas polcon páváskodó, gőgös papok. És ez a Husz János nem vádaskodik,
hanem azt mondja: „Ez az igazság! Ezt kövessétek! Így jártok az Úr útján!”
És amikor Husz Jánost a konstanzi katedrális előtti téren körülnyaldossák a testét
elpusztítani kívánó lángok, Csehországban is tüzek gyúlnak.
Fegyvert fogva csapatokba szerveződnek a parasztok. Megtorolni vezérük, mártírjuk,
Husz János nemzeti hősük kínhalálát.
De nem csak a parasztok nyúltak a fegyver után. Valamennyi társadalmi osztály kész
volt a harcra. A cseh nép nemzetté szerveződött. Vezérük is akadt, egy régi harcos, kiváló
hadvezér. Hírét Erdélyben is hallották. Ő volt a félszemű Jan Zizka.
Zizka lett hát a husziták vezére. A félvak hazafiért, a kitűnő katonáért tűzbe mentek
hívei. Boszorkányos gyorsasággal szervezte népét hadrendbe. Pár hétig tartott az egész.
Meg is indultak Zsigmond ellen.
Nem volt túlzás, amit Budára érve jelentett a hírvivő: „Egész Csehország lángokban
áll!” Zsigmond nem bírt a huszitákkal. Egyik csatát a másik után vesztette el. Egyik
összecsapásban maga is megsebesült.
Uralkodásának utolsó éveiben is a husziták ellen hadakozott.
Nem bírt velük. Lassan, nagyon lassan értette meg: a nemzeti önérzetet tilos megsértenie
a királynak vagy bárminemű uralkodónak. Ő pedig megsértette. Viselnie kell hát ennek
következményeit. A csehek nemzeti ellenállása nem lankadt.
Zizka pedig egyik győzelmét a másik után aratta. A cseh papság nagyobbik része is vele
tartott. Ez a félvak népvezér és hadseregszervező, közeledve látván halálát úgy
rendelkezett, ha meghal, nyúzzák le róla a bőrt, és kikészítve feszítsék föl a harcidob
keretére. Még halála után is a bőréből készült dob pergő szavával kívánta harcba hívni
mindenre elszánt fiait.
A husziták mozgalma egy idő után kettévált. Az egyik párt hívei a nemesi-polgári –
alkura kész – kelyhesek, a másik hívei pedig a hajlíthatatlan paraszti táboriták voltak.
Zsigmond így sem bírt velük.
Mikor Esztelneki Vince hírét vette, hogy jó ismerőse, Budai Nagy Antal – ki több
alkalommal is megfordult házában – felkelést hirdetett a husziták mellett, Zsigmond és a
nemesség ellen, azon nyomban összeszedte egész családját, és Esztelnekre, a franciskánus
kolostorral szembeni ősi házba menekítette valamennyit. Cselédeket, jobbágyokat és
katonákat is annyit hagyott illyei és más házaiban, amennyi a közvetlen védelemre s a
házak állagának megóvása érdekében szükségesnek mutatkozott.
Legnagyobb fia, János és ennek öccse, Gyula nem volt odahaza.
János fiát már korábban Itáliába, Bolognába irányította, e leghíresebb egyetemre, mivel
úgy vélte: amit magától megtagadott, nem teheti meg elsőszülött fiával, aki egyébként is
jó eszű ifjúnak bizonyult.
És Gyula?
Őt apródjául fogadta maga mellé Zsigmond király. Felsőbb néposztályból való
családok fiaival van ő ott együtt, tanulva a királytól s az őt körülvevő tudós férfiaktól.
Legjobb barátja, pajtása, apródtársa egy Hunyad várát birtokló úr Jankó nevezetű fia. Úgy
van eddig, hogy jövő nyárára két hétre vendégük lesz e fiú, de ha ebből a Budai Nagy
Antal-féle felkelésből elszabadul a pokol, akkor minden terv pusztulásra lesz ítélve…
De miféle eszméket hirdetett Budai Nagy Antal? Ezeket Vince közvetlenül magától, a
jobbágyok védelmére kelő népvezértől hallotta illyei házában, vendégül látva őt. Ennek a
keménykötésű, kiállásra mokány embernek első követelése volt, hogy e hazában szabadon
költözködhessék a jobbágy! Ha földesura mértéken felül robotoltatja és így képtelen
családját eltartani, akkor saját elhatározásából ott vállaljon szabadon munkát, ahol őt
jobban megbecsülik. Egy ilyen beszélgetés végeztével így szólt Vince vendégéhez:
– Gazdaságaim négyfelé vannak. Gyere velem, látogassuk sorra őket. Összehívom
jobbágyaimat, s ott, előtted kérdem meg őket: akarnak-é birtokomról elköltözni? Aki ezt
kívánja, mehet! Az én szabad székelyeim közül csak egy akadt, aki ezt kérte s én
búcsúzásként szekeret s két jó lovat adtam kölcsönbe, hogy azt egy évtized múltán
visszafizeti. És, ha mégis időközben csalódott volna, hát ugyanilyen feltételekkel
visszaköltözhet hozzám. Harag, szemrehányás nélkül…
A vendég hitetlenkedve, fejcsóválva állott rá az ajánlatra. De azért elfogadta. Hanem a
második gyűlés után nem folytatta tovább. E szavakkal búcsúzott Vincétől:
– Jól van, elismerem, nálad, Vincém, elégedettek a szabad jobbágyok. A szászok
Földjén, a Barcaságban, meg Délnyugat-Erdélyben, Temesvár, Gyulafehérvár s Hunyad
környékén, na persze még Fogarasban is, más a helyzet. A magyar birtokosok szinte
éhbéren tartják jobbágyaikat. És tarthatják, mert ha szájuk nyitják, máris oláh jobbágyokat
tesznek helyükre, vagy pedig ezekkel fenyegetőznek. Ezek az oláhok fele, sőt, harmadnyi
juttatásért is elvégzik ugyanazt a munkát. Tűrnünk e helyzetet tovább nem szabad!
– Lásd – viszonozta e szavakat Vince – , az okokat kellene megszüntetni, amelyek e
helyzetet előállítják! Negyedik Béla királyunk az oláh pásztorokat csak a királyi havasokra
engedte föl a disznótized, meg a juhötvened fejében. Károly Róbert már megengedte,
hogy magyar birtokos urak is kiadják bérbe havasi legelőiket, s megtehették, hisz a
havasokon sem székely, sem szász, sem magyar ember nem legeltetett. Mivel sanyarú egy
élet az az embernek! Hónapszán fönt lenni a puszta sziklák között, a gyér füvű legelőn,
kitéve a nap forróságának, a szelek és esők, havazások kegyetlen hidegének, a
farkascsordák váratlan támadásainak, bizony, nem embernek való az. És lám, a vlahok,
vagyis az oláhok ezt kiállták és ma is szenvedik! Ugyanakkor ott vannak már a földesurak
birtokain jobbágyként… Látom én, hogyne látnám e kettős, hármas veszedelmet! Elsőként
az oláhság munkaerejét alulkínálva, megveti a lábát. Másodjára a székely magyar jobbágy
sanyarúbb sorsba kerül, mint addig még soha, kicsúszik kezéből a kenyér… A harmadik
veszedelem ebből következik:
Budai Nagy Antal vállát vonogatta. Végül így búcsúzott:
– Meglehet, hogy e veszedelmek mind valósak. Engem viszont most hív a jobbágynép.
A Bábolna hegyére megyek, ott találkozunk. Nem fog bírni senki velünk! Isten
irgalmazzon minden földbirtokos népnyúzónak, magáról megfeledkezett nemes úrnak.
– Ráadásként a papságot is kellene említened… Erről teljességgel megfeledkeztél…
– Igen, mert az említést meg sem érdemlik! Hát miféle dolog az, micsoda
elrugaszkodás a valóságtól – kiáltott fel háborogva haragjában – egy kizsarolt, rongyos
jobbágytól pénzben, ezüstben, aranyban kérni a papi tizedet! Azoktól, éppen azoktól,
akiknek garasuk sincs! És akinek nincs, azt kiátkozzák név szerint a templomi gyülekezet
előtt! És az ilyen megszűnik embernek lenni. Az ilyen kiátkozottat tilos a szentségekben
részesíteni! Nem gyónhat, nem áldozhat, az Úr oltára előtt pap nem adhatja össze
választottjával, szerelmes párjával, s ha üldöztetésében, bánatában vagy akárhogyan
meghótt lészen e szerencsétlen, a temető kerítésén belül tilos eltemetni.
Lám, mivé is tud dagadni a főpapok vaksága, a földesurak zsugorisága, a felelős vezetők
nemtörődömsége! – Ilyen gondolatok zaklatták föl Vincét, mikor Budai Nagy Antal lóra
ülve, embereinek kíséretében kivágtatott illyei házának kapuján.
A népvezér, sok-sok ideje ennek, valóban Bábolna hegyére ment. Ott szekértábor
fogadta és az a szent elhatározás, hogy felveszik a harcot a szipolyozó nemesurakkal és a
kegyetlen főpapsággal szemben.
Budai Nagy Antal harminchét tavaszán elindult. Alvezére egy Kardos János nevezetű
jobbágy volt, ki igen ügyes, széles látókörű szervezőnek bizonyult.
A megrémült szászok és nemesurak Lépes Lóránthoz, az akkori erdélyi alvajdához
fordultak segítséget kérve.
Lépes Lóránt segítséget ígért és biztatta őket. Küldött is egy kis csapatot, de azzal hamar
elbántak Budaiék. Csáki László, Erdély vajdája már ennél határozottabb, keményebb
embernek bizonyult Budai Nagy Antallal szemben. Az őt tárgyalásra felkereső jobbágy-
követeket lefogatta és kivégeztette. „Árulókkal nem tárgyalunk!” – volt jelszava.
A veszedelem már délről is fenyegetett.
Török rablósereg pusztította végig Fogarast. Onnan meg a Barcaságba csapott a török.
És kik segítették a rablóhadat? Az oláhok, akik Havasalföldről törtek be velük együtt. A
szászok és a székelyek bandériumai vetettek véget garázdálkodásuknak. Öregek,
asszonyok, lányok, gyermekek meggyalázott, vérző teste, fölégetett házak százai maradtak
a törökök és segítőik nyomában.
 Az Esztelneki-házban, a vacsora után mindnyájan együtt voltak. Az asztali áldást állva
mondták el. Letelepedve székeikre, a rájuk boruló csöndességben Vince, a családfő szólalt
meg:
– Hiszem, hogy hazánkat ti, gyermekeim, ti fiatalok menthetitek meg, ezért mindennap
imádkoznunk kell Istenhez: Magyarországnak legyen a megmentéshez méltó ifjúsága.
Végtére Budai Nagy Antal nem akart további vérontást. Levelet írt Csáki László
vajdának, hogy ők csak a Szent István óta alkotmányba foglalt, és azóta is gyakorolt
jogaikkal kívánnak élni, ragaszkodva az emberi életfeltételekhez, költözködési jogukhoz
és persze ahhoz, hogy az egyházzal szembeni adójukat, akárcsak évszázadokon át,
terményben és munkájukkal róhassák le. Az erdélyi nemesség, székelyek, magyarok,
szászok, Kápolnán gyűltek össze és megalakították a Három Nemzet Testvéri Unióját.
Ennek a lényege: egymás érdekeit szem előtt tartva, kölcsönösen segítik egymást
megtámadtatás esetén.
A véres harc tovább folyt. Erdély-szerte nőtt a gyűlölet nemesek és jobbágyok között.
Budai Nagy Antal már-már arra gondolt, kardélre hány minden nemest válogatás nélkül,
kiirtva családjukat is, s ha ezt véghezvitte, elfoglalja egész Erdélyt. Összefogtak a
nemesek is. Vince helyt maradt. „Ez nem az én harcom! Ehhez a vérontáshoz semmi
közöm!” – hangoztatta és jobbágyait is igyekezett visszatartani a háborúságtól. Négy
birtokáról mindösszesen két jobbágyot bírtak elcsábítani a felkelők. Száz-huszonkét
jobbágyból kettő… Bizony nem sok! A többiek hűségesen helyt maradtak. Az igazsághoz
tartozik, Vincéhez hasonló nemes több is volt Erdélyben, akik jobbágyaikat emberszámba
véve, tisztelték költözködési jogukat.
A nemesi sereg Kolozsvár városát vette célba. Oda fészkelte be magát Budai Nagy
Antal. Végül is a nemesség győzött.
A jobbágyfelkelők seregét Kolozsmonostornál kerítették be s nagy részük fogságba
esett. Budai Nagy Antal, mint hírlett, hősileg harcolt s elesett a csatában. Az elfogottak
közül azonban hét vezérüket kiemelték és Tordára víve, karóba húzták őket.
Nyár végére ezer sebből vérzett Erdély. Az ősz elején már nem az volt, mint egy évvel
ezelőtt. Nemesek és jobbágyok igen-igen távol kerültek egymástól.
Vince megrendült. Szinte búskomorrá vált.
Erdélyt és népét siratta csöndes, belső sírásával.
Annak az évnek december kilencedik napján Luxemburgi Zsigmond magyar és cseh
király, német-római császár, Prágában, a királyi várban, örökre lehunyta szemét.
Fél évszázadon át volt Magyarország királya. Sok vesztes csatát élt át, lám, a huszitákkal
sem bírt, Budai Nagy Antal mozgalmát sem ő verte le. A tárgyalóasztaloknál azonban
nagyot alkotott. Ami csak jó és rossz van egy emberben, azt ő mind megtestesítette.
Céljainak elérése érdekében az ördöggel is hajlandó volt szövetséget kötni.
Szövetséget is kötött, s nem is egyszer.
És mondhatná valaki: micsoda sorsszerűség!
[39]
Zsigmond halála évében lépett ugyanis a történelem színpadára Hunyadi János .
 ÖTÖDIK RÉSZ
VINCE FIA JÁNOS, REPTETI A HOLLÓT


„Ki a magyar? – kérdezed.
– Magyar az, aki magyarnak vallja magát,
de ez még csupán az első stáció. A második stáció az,
amikor tetteivel és az életével bizonyítja:
valóban e nemzethez tartozik!”

 24.

De lássuk csak, még Zsigmond halála előtti hónapokban mely dolgok történtek
Esztelneken és Bolognában, meg a prágai várban? Való igaz, Fannyval nem lehetett bírni.
Urától, Vincétől naponta követelte János fiát.
– Édes, jó uram, tégy érette valamit – kérlelte férjét szelíden, majd ahogyan múltak a
hetek, a hónapok, kérincsélése konok követeléssé változott. Mit is tehetett Vince? A
fiuknak valóban haza kellett volna térnie Bolognából. Miért nem érkezett már haza? Egyik
bizalmas emberét, Sumonyi Józsefet ültette lóra, s ellátta élelemmel, pénzzel, menne utána
Itáliába fiuknak, s hívja haza, de ha nem jőne, legalább hírt hozna felőle: mi a szándéka a
jövőt tekintve?
Sumonyi József bizalmas, jó cselédként el is indult Bolognába. Háromszor megjárta,
tehát ismerte ezt az utat. Ugyancsak ismerte János urat, kiről tudni való, mily nyugtalan
természetű ember. Nem sokáig bír megmaradni egy helyt. Szinte előre tudta Sumonyi
József, nem találja majd János urat sem egyetemi tanulótermében, sem pedig
szálláshelyén. Hűséges bizalmas emberként mégis ellovagolt Itáliába, annak is Bologna
városába, s mivel folyékonyan bírta beszélni az olasz nyelvet, igen öntudatosan nyitott bé
az egyetem rektori hivatalának ajtaján.
A rektori hivatal körszakállas, fekete taláros tisztviselője minden tényszerű tudását
elsorolta Esztelneki János úrról, ki valóban az egyetemi előadások látogatója volt. Sőt,
„summa, cum laude” oklevelet is kiállítottak részére, de ez három esztendőknek előtte
volt.
Hová mehetett? Azt bizony ők nem tudhatják, csupán azt a személyt képesek
megnevezni, akivel elment János doktor, mert doktor lett, a jog– és a gazdasági
tudományok doktora. És nem csak ő lovagolt el azzal a lovas kapitánnyal, hanem még
öten, hatan, tehát mások is a végzett egyetemi ifjak közül.
Izgatottan tudakolta Sumonyi József annak a kapitánynak nevét, személyét, ki az
ifjakkal távozott.
– Szebeny. Nem, nem! Inkább Hunyadi.” Így mutatkozott be. Keresztneve? Azt hiszem,
János. Úgy van! Közismert zsoldosvezérként tűnt fel itt honunkban tán évtizede – kapta a
felvilágosítást Sumonyi.
– Mégis mivel, miféle ígéretekkel tudta ez a Hunyadi magához vonni őket?
– Mindjárt, mindjárt… Fel kell idéznem azokat a napokat. Esztelneki János urat
emlékezetem szerint azzal nyerte meg, hogy Gyula öccsével együtt apródoskodott
Zsigmond udvarában, még sihederként, ez a Hunyadi, és János doktor úr segítségét kérte,
akár a többi ifjúnak.
– Mire, miféle segítséget kért?
– Ezt már csak fél füllel hallottam. A törököket emlegette, mondván, neki az a feladata,
hogy hadsereget szervezzen a kereszténységet fenyegető pogány törökök ellen. Okos fők
kellenek oda, hangoztatta. Innen a szobából aztán kimentek a folyosóra, az udvarra. Csak
harmadnapon köszöntek el tőlem azzal, hogy most távoznak. Gondoltam, valamennyien
haza, az otthonukba… Ezek szerint mégis inkább hadba szálltak – simogatta meg
körszakállát elgondolkodva a tisztviselő.
Üres kézzel volt kénytelen hazalovagolni a hírvivő, de azért az útja nem volt hiába.
Legalább annyit tudtak így szülei, hogy János fiuk hazatérése helyett Hunyadi János
csapatába állt, feltehetően, még jó néhány egyetemet végzett ifjú nemesúrral együtt.
Esztelneki János ez idő alatt éppen Prága városa alatt járt, a várba igyekezvén,
Zsigmond király látására. Húszfős csapatukat Hunyadi János, a király hajdani apródja
vezette.
A természet már haldokolt, őszi színekkel hintve be a tájat. A kis csapat tagjai a prágai
vár felé lovagolva csupán azt nem tudták, hogy nem csak a természet, hanem Zsigmond
király és császár is haldoklik.
Azon a napon, amikor a várba bejutva elébe álltak, és Hunyadi bemutatta őket sorra a
királynak, nem látszott a királyon ez a haldoklás. Talán az arca volt kissé sápadtabb, mint
szokott volt, s mikor a trónusról felállott, mintha bizonytalanul tette volna meg az első
lépéseit. De aztán kiegyenesedett és szálfa derékkal, biztos léptekkel vonult ki a teremből.
És persze, még távozása előtt kinevezte Hunyadit testőreinek parancsnokává, társait
pedig testőreivé. Jánostól szívélyesen kérdezte:
– Az én egyik Gyula nevezetű volt apródom, a te öcséd, mit csinál most?
– Bizonyára odahaza teszi dolgát, Illyefalván.
– Nem tudsz róla egyebet?
– Öt esztendeje nem találkoztam vele, királyom… – szólt és lehajtotta a fejét.
– Véssed eszedbe, hírt várok felőle. Nehéz idők járnak, szükségem lehet rá is.
Valóban nehéz idők jártak akkoriban, s a király december kilencedikén bekövetkezett
halála után még inkább. És járta a pusmogó szóbeszéd, a pletyka is, amiből senki nem
tudta, mi is az igazság? Ez a pletykaság akkor kezdett dagadozni, amikor köztudottá vált a
prágai udvarban: Zsigmond szíre-szóra, Hunyadi megérkezésének órájában, testőr
parancsnokává nevezte ki az évek óta nem látott Hunyadi Jánost. Igaz, már mikor
apródként szolgált nála Jankó, híreitek, hogy ez az apródocska nem más, mint Zsigmond
természetes fiacskája, helyesebben fattya! Ez a pletyka Hunyadi kinevezésével
sokszorosan fölerősödött. Mit tett ellene Hunyadi János? Semmit. Csak mosolygott befelé.
Az emberek csak költsék a legendát! – volt meggyőződése. Baj ebből semmi nem
származik. Legföljebb növekszik irigyeinek száma, meg azoké, akik ezentúl jobban
tartanak tőle.
A következő két év igen zaklatottan telt, amikor is Zsigmond veje, Habsburg Albert
került a trónra, de a magyar és cseh ügyeket helyette a főurak intézték. Két év után II.
Ulászló lengyel király fiát, I. (Jagelló) Ulászlót választották magyar királlyá, a csecsemő
V. (Habsburg) László ellenében.
Országszerte kitört az elégedetlenség, amely aztán polgárháborúba csapott át. Vince
féltőn vigyázott családjára Esztelneken. A család nőtagjait bemenekítette a házával
szemben álló franciskánus kolostorba, a kolostor elfalazott részébe. Biztos, ami biztos! –
jelszóval cselekedte mindezeket 1440-ben.
Vince és Fanny a következő, negyvenegyes esztendőben ölelhették magukhoz, oly sok
év után János fiukat, aki Hunyadi János kíséretében érkezett Erdély fővárosába,
Gyulafehérvárra. Lovas futárral üzente haza, nemsokára megérkezik, senki ne hagyja el
otthonát.
Erdély életében új korszak kezdődött: a vajdaság székét Hunyadi János foglalta el. Első
intézkedései egyikében hívét és fegyvertársát Esztelneki Jánost, lovas kapitánnyá nevezte
ki. János háromheti szabadságot kapott. Távozása előtt a vajda kilátásba helyezte számára,
ha visszatér, igen fontos megbízatással a Felvidékre kell mennie.
Az a három hét igen gyorsan elszaladt, hiszen csaknem két hetet a nyeregben töltött.
János hiába kereste családja tagjait Sepsiszentgyörgyön, majd Hermányban, Illyén.
Végtére is elámult, hogy családja így bezárkózott Esztelneken.
– Ott áll üresen a sepsiszentgyörgyi, az illyei, a hermányi házunk, és ti mind itt
szorongtok Esztelneken!? – kiáltott fel, miután átölelte apját, anyját.
– Háború lesz, fiam! – mondta Jánosnak, és nem várt rá választ, de János felelt:
– Igazad van, apám, szembe kell néznünk ezzel, valóban háború lesz.
– Féltem az enyéimet. Azért vagyunk itt együtt. Esztelnek biztos helynek látszik. Ide föl,
a völgy végébe, az Isten háta mögé, már semmiféle ellenség nem merészkedik.
A többiek hallgattak. János öccséhez, Gyulához fordult:
– És a te asszonyod? Szeretném megismerni…
– Nekem még nincs választottam. Talán majd jövőre vagy azután.
– Jól teszed. Hajdani apródtársad, Hunyadi vajda úr, igencsak számít rád…
– Üzente?
– Igen, általam. Én meg most átadtam az üzenetét. Egy hét múltán akár indulhatunk
Gyulafehérvárra kettesben…
Gyula a kezét nyújtotta. A két testvér kezet rázott.
– És te? Te mikor alapítasz már családot? – vágott vissza öccse. – Maholnap vénember
válik belőled…
– Ne félts engem, Gyulám! Messze vagyok én a vénemberségtől, de talán közelebb a
házassághoz… – és ravaszkásan hunyorított az öccsére.
Testvérei közül már csak két leány, Emese és Gyöngyvér volt odahaza, akik nem mentek
férjhez. A két nagyobbik húga Ágnes és Lujza, akik hat, nyolc évvel ezelőtt álltak
férjeikkel az oltár elé, már mind gyermekesek. Ágnesnek egy fia, két lánya, Lujzának
pedig két fia van. Most sorra megölelhette és megismerhette valamennyit, hiszen húgaik
és gyermekeik mind itt voltak, uraikkal együtt. Apja, Vince, lám, jól összeterelte őket.
Vacsorakor az új vajda személye került szóba. E témában elsőnek Gyulát faggatták. Ő
apródoskodott vele Zsigmond udvarában.
– Nálam két évvel fiatalabb ember. Amikor Zsigmondot szolgáltuk úgy három éven át, ő
volt köztünk a legjobb lovas és bajvívó. Nem azért mondom, de távfutásban lemaradt
mögöttem, és a gerelyhajításban is én jeleskedtem, de ha birkózni kellett, én úgy
ügyeskedtem, hogy ne kerüljek vele párba.
– Olyan jól birkózott?
– Ha sikerült elkapnia ellenfelét, hát bizony egy-két minutum után úgy odacsapta a
földre, hogy félhetett tőle, ottmarad.
– Téged is odacsapott? – kérdezte átszellemülten Gyöngyvér.
– Csak egyszer… De az is elegendő volt nekem, hogy kerüljem a vele való párba állást.
– Amúgy? Beszélj, milyen jellemű ember ez a Hunyadi? – kérdezte apja.
– Egyenes beszédű. Lehet adni a szavára. Aztán, amit tesz, vállalja a felelősséget. Még
ha hibásat tett is. Amúgy, mint társ meg barát, hát bizony nagy kópé! A tréfálkozás meg az
ugratások nagymestere! Mindig is szerettük Jankót…
– De most már nem így szólítod, ugye? – kíváncsiskodott Emese.
Gyula felnevetett:
– Erdély vajdáját? Szép lenne! Amint ő most is megadja a tiszteletet nekem és nekünk,
vagyis mindenkinek, ezt ő is elvárja tőlünk.
Másodiknak Jánost kérdezték Hunyadi felől.
Esztelneki János valamivel többet mondott róla. Elsőként kiváló szervezési készségét
dicsérte, majd hadvezetési tudományát. Miből állt ez? Abból, hogy addig nem kezdett
harcot, amíg nem volt tisztában az ellenség létszámával, fegyvereivel, azok hatóerejével,
az egyes csapatok elhelyezkedésével. Amikor már mindent lehető pontosan tudott, akkor
dolgozta ki a támadás rendjét. De nem ragadt le egyetlen elgondolásnál. Játszani tudott a
lehetőségekkel. Legalább három eshetőséget kidolgozott. Másodjára beszélt
emberismeretéről, emberségéről. Már ránézésre meg szokta állapítani, ki is áll előtte.
Sokat adott arra, ki miként bánik a lovával. Az nem ember, nem katona előttem, szokta
volt mondani, aki lovát nem szereti. Előbb a ló egyék, igyék mindig, és csak utána a
lovasa. Javára lehet írni Hunyadinak azt a tulajdonságát is, miszerint, ha valakivel
beszélgetni kezd, igyekszik fölbátorítani az illetőt, hogy övé a szó, tehát beszélhet
nyugodtan és őszintén. Így aztán nem csupán a tisztjeinek körülményeit, hanem
közkatonáinak minden apró baját-bánatát tudta, ismerte. Mert ez a fontos, talán a
legfontosabb a világon egy vezető ember számára. Ha ugyanis nem ismeri katonáit,
gondjaikkal nem törődik, a csata eleve elveszett, de legalábbis félig. Hiába ilyenkor a jó
fegyverek meg a kedvező harcállás, ha a parancsnok érdektelen a katonáival szemben.
Bizony, ily körülmények között, nem sokra megy! Ilyenformán beszélt János.
Amiről pedig egyetlen szó nem esett, azok voltak a körülmények, amelyeknek viszonyai
között talpon kellett maradnia Hunyadi Jánosnak és családjának. Az ország védelme
mellett igenis ki kellett védenie azt a sok támadást, gunyoros gáncsoskodást, amelyet
szóval, cselszövő cselekedetekkel a Liga, vagyis ennek különösen három vezető családja,
a Cilii, az Újlaki és a Garai család folytatott ellene.
Vince már készült volna elmondani az estéli imát, amikor Emese megkérdezte ebben a
nagy csendben:
– És van-é asszonya ennek a kiváló Hunyadi Jánosnak? János megértette a kérdést, s
igyekezett azonnal tömör választ adni.
– Van. Derék, szép asszony. Kolozsvárott hozta világra mindkét fiát. László az első,
Mátyás a második fiú. Az asszonyt, Hunyadi Jánosnét igen szép néven hívják.
– Mondjad már azt a szép nevet! – sürgette Emese.
– Szilágyi Erzsébet…
– Csakugyan szép neve van…
Ezzel minden jelenlévő egyetértett. Vince fölállt, majd mindenkit felállásra szólított,
aztán elmondták közösen az estéli imát.
 25.

János és Gyula azt a feladatot kapták Hunyaditól, hogy a Felvidékre lovagolva társaikkal,
próbáljanak csellengő huszita harcosokat szerezni Hunyadi seregébe a török ellen.
Helyezzék kilátásba a toborzottak előtt, hogy a jelenlegi zsoldjuknál valamivel többet fizet
Hunyadi János, és mondják azt is, hogy a zsoldjukat ételre, italra meg egyebekre, jól el
[40]
tudják költeni a köréjük szervezett markotányosok jóvoltából…
Hány katonának alkalmas huszita harcost hozzanak? Ötszázat? Vagy talán ezret?
Hunyadi összevonta szemöldökét, és fejét ferdére billentve, mosolyogva mondta:
– Akárhányat! De válogassatok azért közülük. A férgesére nem vagyok vevő…
János és Gyula, a két testvér tíz emberrel indult a feladatot végrehajtani. Hunyadi
mindezt királya, I. Ulászló szolgálatában és az ő költségére kezdeményezte.
Az Esztelnekiek három hét múltán csaknem ezer kipróbált volt huszita harcost
toboroztak, akiket aztán kis csapatokban, hogy feltűnést ne keltsenek, irányítottak a
Gyulafehérvár melletti táborba. Akkor meg ez volt a parancs: mivel a Budai Nagy Antal
szétszóródott seregének tagjai Erdély északi tartományaiban bujdokolnak, szedjétek össze
őket, mert jó katonák lesznek ők a török elleni harcra is. Csaknem ötszáz hajdani
parasztfelkelőt húsz-, harmincfős csoportokban sikerült a török elleni harcnak megnyernie,
és Erdély székvárosa melletti táborba vezetnie az Esztelneki fivéreknek.
Hunyadinak jó pár bizalmi embere akadt, akiket a szélrózsa minden irányába
szétküldött: toborozzanak embereket a török elleni háborúra. Folyt a toborzás Itáliában, a
Balkánon, a szerb és a horvát területeken csakúgy, mint az oláhok földjén, elsősorban
Havasalföldön, és Moldvában nemkülönben. Hunyadi igyekezett jól megválogatni
embereit. Volt köztük kalandor nem egy, de jó érzékkel nyesegették ezeknek túlzásait.
Aztán akadt köztük nem egy kiváló, jó képességű ember, aki megszállottjául szegődött a
pogány török elleni harcnak. Ezek közé tartozott Kapisztrán János.
Kapisztrán szerzetes magyarul annyit sem tudott, mint egy kukk, de annál inkább olasz,
szerb, horvát, bosnyák nyelven! Kiváló tehetségű szónoknak bizonyult. Lelkesítő
szavaival sikerült ezreket megnyernie az ügynek.
A magyar katonáknak még harcias, harcra buzdító dalokat is betanítottak. Ha a dal
bevált és megtetszett, a más nyelvet beszélők nyelvére is lefordították szövegét. Kik írták
ezeket? Nem tudni. Csak úgy termettek, mint mezőn a vadvirág.
Az egyik legnépszerűbb dal szövege így szólott:
„Hazánk felé tör a török, Ne hagyjuk, pajtásom! Vágjuk el a pogány útját Már itt a
határon!
Török császárnak üzenjük, Levágjuk a kontyát, Ha még egyszer ránk uszítja A pogány
porontyát!
Amit rombolt, rabolt, gyilkolt, Megfizetünk érte, – Ne szálljon több török átok Büszke
magyar névre…”
Hunyadi János kitűnő érzékkel használta fel a török elleni harcban Vlad Drakul
havasalföldi vajda (1435-1453) közreműködését is. Sikerült vele egyezségre jutnia a török
elleni közös fellépésben. Drakul vajda váratlan, rajtaütésszerű támadásaival
nyugtalanította, egyúttal gyöngítette a törököt, s így enyhítette valamelyest a Hunyadira
nehezedő nyomást. Drakul nem ingyen tette, amit tett. Hunyaditól részben súlyos
aranyakat kapott hadfelszerelésre, katonái zsoldjára, emellett magyar segítő csapatokat.
Hunyadit időközben kormányzóvá nevezte ki a régenstanács. E tisztét V. László
kiskorúsága miatt, ezernégyszáznegyvenhat és – ötvenhárom között gyakorolta. A török
elleni háború életcéljává magasult. Meg akarta menteni Magyarországot, népét és
függetlenségét. A gyászos példa, amelyet ő mindig csak „alávalónak” és „tűrhetetlennek”
minősített, ott tornyosult előtte, mégpedig Szerbia csúfos sorsa képében! Amikor az elmúlt
században, nyolcvankilenc júniusában az egyesült balkáni hadak Rigómezőnél csúfos
vereséget szenvedtek a töröktől, Szerbia elvesztette szuverenitását. A törökök leigázták
egész Szerbiát, az iszlám félholdak megjelentek egész Szerbiában a pogánnyá átalakított
keresztény templomok csúcsain, majd a mecsetek, dzsámik, minaretek karcsú tornyain.
Egész Szerbia a Török Birodalom részévé vált…
Vince búskomorrá lett ezekben a háborúra készülődő években. Mi lesz fiaival? Kihal az
Esztelneki család férfi ága?! János még meg sem nősült, Gyula is halogatja, hogy asszonyt
vegyen magához.
Hanem ezernégyszáznegyvenhét májusában, János, a dési járásból jövet, hol toborzó
körúton járt, váratlanul megjelent egy fekete hajú, és kék szemű leányzóval. “Nyúlánk,
ruganyos termetű szépség volt Kolozsi Erzsébet, az egyik dési földbirtokos leánya, aki a
hosszú lovaglóút végeztével is könnyedén, frissen ugrott le lováról, és kíváncsi tekintettel
nézett körül az esztelneki porta udvarán.
Vince és Fanny jöttek eléjük.
– A menyasszonyom – mutatta be János fiuk szüleinek a lányt.
– Kolozsi Erzsébet vagyok – lépett oda leendő anyósa elé. Fanny könnyes szemmel
szorította magához a magabiztos, de kissé megilletődött lányt.
– Nagyon régen vártalak már! – kiáltott fel. – Ugye szerető asszonya leszel a fiamnak?
– Mielőbb szeretném ezt bizonyítani. Aztán Vince köszöntötte Erzsébetet.
– Nem volt-é a te édesapád egy időben a désaknai sóbánya főfelügyelője?
– De bizony volt és most is az. Tiszteletét küldi apámuramnak, és üzenetet vár, mikor
jöhetne ide édesanyámmal az esküvőnkre?
Vince önfeledten válaszolt:
– Csakis rajtatok múlik, gyermekeim – és sokatmondóan nézett fiára.
Az rávágta a választ:
– A lovas futár máris mehet Désaknára, hiszen látom, pártoljátok egybekelésünket.A
nagyváradi püspökség engedélye itt van a zsebemben, miszerint nem szükséges a
háromszori kihirdetésünk… Egyetlenegy alkalom is elegendő.
És zsebéből előhúzva a pecsétes írást, átadta apjának.
Boldog fél esztendő következett ezután. A fiatalok a hermányi házba bújtak el a világ
szeme elől. A cselédek ott ellátták őket mindennel, nekik csak egymással kellett törődniök.
Ők pediglen törődtek egymással… Nappal lóháton járták be a környéket, olykor
fölrúgtattak a havasi legelőkre, ha kedvük jött rá, íjjal vadászni mentek, más napokon a
gyors futású patakokból pisztrángokat kapdostak ki, éjjelente pedig a szerelemnek
áldoztak és beszélgettek magukról, s faggatták egymást gyermekkoruk csodáiról.
Hanem, mint szokott, mindennek vége szakad egyszer. Az a bizonyos harcba hívó
üzenet is megérkezett az egyik lovas gyorsfutár képében. Hosszú lovas menetelésre
fölszerelkezve, Gyulafehérvárra kelletik menni, de azonnal! Így szólt Hunyadi János
kormányzó úrnak mint fővezérnek szóbeli és írásos parancsa.
E parancs szent volt, amelyet teljesíteni kellett.
János meghagyta feleségének, ne maradjon itt tovább, igyekezzék Illyefalvára. Útközben
ő be is szól nekik, hogy várják menyüket, rövidesen érkezik.
Esztelnekiné Kolozsi Erzsébet tehát János szüleihez költözött, akik korábban megtértek
Illyefalvára, a nagyapja által épített házba.
János úgy búcsúzott el apjától, hogy egy, másfél év, és hazatérve ismét láthatják
egymást. A Teremtő másként határozott.
Amikor Illyefalvára híre jött ezernégyszáznegyvennyolc késő őszén, hogy a Szerbiába
beözönlő magyar sereg Hunyadi vezérletével, Rigómezőnél három napig tartó iszonyú
csatában vereséget szenvedett a törököktől, Vince előbb elsápadt, majd a vér az arcába
szökött. Levegő után kapkodva előbb kihúzta magát, majd szívéhez kapott, és a
fájdalomtól összerándulva elterült a padlaton. Mire ágyba fektették, már kiszállt belőle a
lélek.
Halott volt. Hetvenkét évet élt.
És csak a következő esztendő tavaszán került elő János lesoványodva, csapzottan,
reményeitől megtépázva. Megérkezése után egy hétre rá Gyula is belovagolt a ház
udvarára fáradt, lesoványodott lován.
Hunyadi azonban darab ideig veszve volt. Nem, nem halt meg, noha az ütközetben
megsebesült, de a sebesülése után, mivel mozdulni nem tudott, bajtársai pedig menteni
sem tudták abban a menekülési órában, az áruló despota, Brankovics György fogságába
került. Tudvalévő, hogy Brankovics nem csupán magát, hanem egész szerb népét eladta a
töröknek.
 26.

Reménytelennek látszó helyzetekben sem szabad az embernek elhagynia magát! Régről
fakadt és tudott hite volt ez a magyarnak. Hunyadi végtére is kiszabadult fogságából, és
hazatért Hunyadra, majd egy hétre rá, Gyulafehérvárra.
Ott már mozgolódott az ellentábor. Hunyadi egyik legérzékenyebb pontját vették célba.
A Cillei-Garai-Újlaki Liga és hívei firtatni kezdték Hunyadi János magyarságát. Ki tudja,
mely náció ágyékából nemzették s szülőanyját lehet-é magyarnak mondani? Zsigmond
volt tán az apja, vagy az, akinek mondják? És nagyapja? Magyar volt é? Hiszen nagyapja
magyarul sem tudott. Afféle vlach vagy inkább szerb vér csörgedezik az ő ereiben… És őt
kellene nekünk elfogadnunk kormányzónknak? – kérdezgették. Magyarország
kormányzója lehet-é egy olyan ember, aki régtől fogva nem volt nemesi származék, csak
afféle közember, ki így-úgy felkapaszkodott, s aki vérében, mint sokan rebesgetik, nem is
magyar?
Hunyadi régtől kezdve hallotta e galád megjegyzéseket, és hívei is visszamondták neki.
Ezért aztán megérkezve a székvárosba, másnapra összehívatta a vajdai tanácsot.
Elsőként a rigómezei ütközet lefolyásáról, az őket ért vereségről számolt be a tanácsban,
majd javasolta, milyen intézkedéseket kell tenni itt Erdélyben, továbbá az egész országban
ahhoz, hogy új erőt gyűjtve folytatni lehessen a harcot a törökök megállítására.
Amikor ezzel a témával végzett és az urak hozzászólásaikkal ezt kiegészítették, rátért a
másik, ugyancsak fontos dologra, mégpedig a Ligára és nézeteire, a Cilleiek és Garaiak
újabb támadásaira.
– Beszéljünk nyíltan, uraim! – kezdte fejtegetését. – A mi négy mezőre osztott családi
címerünkben fent jobbról és lent, balról, egy-egy harcra kész oroszlán mutatja magát. Az
egyik magam vagyok, a másik gyermekeim, László és Mátyás. De ha tetszik, az egyik
oroszlánalak Lászlót, a másik pedig Mátyást jelképezi. Akárhogyan is vesszük, ez a két
oroszlán képviseli családunkban az elszánt erőt. És lám, ott vannak címerünkben a
hollómadarak! Fent balról, lent jobbról. Ők is jelképeink. Ha a csatába hív a kürtszó,
képletesen szólva, felbömbölnek oroszlánjaink, majd hollóink fölröppenve rácsapnak
ellenségeinkre, s karmaikat hajukba, fejükbe mélyesztve, kivájják szemüket…
Itt egy kis szünetet tartva, széjjelnézett tanácsosain, akik szemüket hűséggel pihentették
szeretett vajdájuk arcán. És ím, most föltette azt a szónoki kérdést, amelyre nem várt
választ. Maga felelt reá.
– Ki a magyar? Nos, uraim, magyar az, aki magyarnak vallja magát! Ez nagy szó, de ez
még csupán az első stáció. A második stáció az, amikor a magát magyarnak valló személy
tetteivel és az egész életével bizonyítja: valóban a magyar nemzethez tartozik!
Érces hangja zengve töltötte be a tanácstermet. Mondandójában egy kis hatásszünetre
megállt, mély lélegzetet vett, s így folytatta:
– Álljon elő tehát, merjen előállani az a személy, és mondja a szemembe, ha kételkedik
bennem, ha nem tart magyarnak, hogy én nem ehhez a nemzethez tartozom! Magyarnak
mondom és vallom-é magam? Bizony, magyarnak, eszmélkedésem óta! Bizonyítottam-é
már eddig is, hogy minden cselekedetemmel e nemzet javára kívánok lenni?
Huszonnégy tanácsnok ugrott talpra azon nyomban. Mindnek arcáról a kemény
elszánást lehetett leolvasni: ezek a hazafiak bíznak Hunyadiban és kitartanak mellette.
Ezt akkor ők sem tudták, csak érezték, hogy a török elleni háború új korszakába lépett.
Negyvenkilenc augusztusában Esztelnekiné Kolozsi Erzsébet asszony megszülte fiát.
Augusztusban, István havában jött a világra, ezért az egész család egyetértésével, a szent
keresztségben az István nevet kapta,
Az Úr nagyobb dicsőségére a következő év karácsonyán, második gyermekként leányt
szült Erzsébet, akit Éva névre kereszteltek. István szoptatását éppen csak abbahagyta és
lám, már ott volt a következő gyermek, akit nevelnie, dajkálnia kellett.
Ötvenkettőben ismét fiúgyermeknek adott életet Erzsébet asszony, s a gyermek a szent
keresztségben a Ferenc nevet kapta. Ötvennégyben újabb öröm költözött az Esztelneki
házba: világra jött negyedik gyermekük, Béla.
Nagy volt János boldogsága. Emellett egy bánata volt csupán, s ebben osztozott vele
Erzsébet is. Mi volt bánatuk? Egyszerű ok: Jánost igen lefoglalta gazdaságának sok ezer
ügye-baja. Kevés ideje maradt a családjára. Pedig nagyon szerette volna minden percét
velük tölteni. Gyermekeinek jó apja, feleségének jó férje-ura lenni. De körülményei
parancsoltak. Hol ide, hol oda kellett lovagolnia, hogy elrendezze gazdaságának ügyeit.
Ráadásként sok tépelődésre, szervezőmunkára adott okot a megyei bandériumok dolga.
Hunyadi János bizalmából az erdélyi megyék bandériumainak lett a fő ellenőre. A
földbirtokos urak között pedig igen sok akadt, aki nem egy-két, hanem tucatnyi
jobbágytelkét elhallgatván, kevesebb íjas, lovas katonát szerelt fel, amint az tőle – a
királyi törvény alapján – elvárható lett volna.
Ötvenhat tavaszán hadba kellett szállnia Jánosnak. Abban az évben István fia éppen eléri
a hetedik évét, Éva lánya elhaladja az ötödiket, Ferenc a három és felet, míg Béla a
második évét tölti be, és ő e meghitt születésnapi ünnepeken nem lesz majd családja
körében. Igaz, István fia Nagyváradra van kiadva, a püspöki iskolán tanul, Vitéz Jánosnál.
Őneki pedig mennie kell! Ő aztán nagyon bizonyos ebben, hiszen tudja, amit tud, csak
éppen a részletekről nem beszélhet, megint hol és merre vonul a török sereg föl a
Balkánon és Nándorfehérvárt fenyegeti.
A keresztény Európa uralkodóinak rémülete valóságos volt. II. Mohamed török császár
ugyanis valóban megindult Európa ellen! Az uralkodókat csakúgy, mint a római pápát
előre értesítette, mikor melyik európai várost veszi be. Napra megírta! Jóslatai mindig
beváltak, mert elesett Drinápoly, majd utána a Bizánci Császárság fővárosa,
Konstantinápoly. És éppen azon a napon, amit hónapokkal azelőtt Mohamed írásba adott.
A rettegett II. Mohamed 1456-ban szétküldött kiáltványaiban már Nándorfehérvárt jelölte
meg az elfoglalandó városok sorában. E hírre az Újlaki család tagjai meg Cillei Ulrik és
Garai László útra is keltek Bécs meg Prága városa felé, hogy mentsék életüket. Biztosak
voltak II. Mohamed győzelmében. Bíztak ugyan korábban Hunyadi Jánosban, mert tudták,
hogy Hunyadi kiváló hadvezér, és nem volt véletlen dolog, hogy a király őt nevezte ki az
ország főkapitányává, de Mohamed fölényes, napra megjósolt és beteljesített
városfoglalásait látva, meginogtak a Hunyadiba vetett hitükben. Hunyadi tehát
Nándorfehérvárra vonult és megszervezve seregét, várta Mohamed támadását.
 A dölyfös, magában és seregében bízó II. Mohamed császár június végén megkezdte az
ostromot. Földön és vízen egyaránt. Ostromgépei és ágyúi, amelyek a vár falait bontották
volna meg, szinte szünet nélkül ontották a köveket és az ágyúgolyóbisokat a várkapukra és
az erős falakra, bástyákra, tornyokra… A janicsárok ostromlétráinak százai tapadtak a
falakhoz, hogy azokon fürge harcosok a várba juthassanak. És ostromot folytatott
dereglyéi segítségével, amelyeket a Dunán vonultatott föl, s céltudatosan intézte a
támadást a vár ellen.
Mohamed azonban néhány fontos tényezővel nem számolt. Hunyadival és elszánt,
maroknyi harcosával – az ő százezres hadához képest! A várban lelkesítő olasz
[41]
származású hadfiról, a ferences szerzetes Giovanni Capistranóról ha tudott is, őt
semmibe vette. A magyarok hamar „magyarították” az olasz szerzetest, Kapisztrán
Jánosnak nevezve el. Ez a lelkes férfiú a valóságban is karddal és kereszttel a kezében
harcolt és szája be nem állva, lelkesített: „Miénk a győzelem! A kardot és keresztet nem
csavarhatja ki kezünkből a pogány török! Keresztény testvéreim! Ne engedjétek a várba a
kontyos törököt!” Így szónokolt Kapisztrán, hívei pedig nagyon is hallgattak rá. Ki zúzott
köveket, ki szurkot, ki forró vizet zúdított a létráikon fölfelé törekvő ostromlókra, akik
felhördülő jajgatással zuhantak a mélybe, halálra zúzva magukat.
Az iszonyatos küzdelem a várvédőknek kedvezett.
II. Mohamed nem csak jó hadvezér, hanem bölcs ember is volt.
Ezt Hunyadi János mondta róla. A méltó ellenfélnek elismerés, tisztelet jár! Mohamed
belátta, nem bírja bevenni a várat.
Elvonult hát a falak alól.
Kétségek, töprengés, remények lángolása – odabent. A falakon belül. Valóban elmentek
a törökök? Hátha visszatérnek? Ez az egész elvonulás talán II. Mohamed szultán
őfelségének zseniális cseleként vonul majd be a történelembe…
De nem. Mohamed nem tért vissza. Hunyadi és serege győzött. Kik voltak ők valójában?
Elsősorban magyarok. Budai Nagy Antal hajdani katonái, továbbá a csatákban kipróbált
volt huszita harcosok, horvát, olasz és szász meg szerb és vlach zsoldos katonák, kétkezi
magyar parasztok, jobbágyok, nemesemberek, lófőszékelyek és szervezett
bandériumkatonák. A telekkatonaság egyszerű fiai. Hazafiak. Keresztények. Európaiak.
Mind, mind valahányan, a Hunyadi János emberei. Ők itt, Nándorfehérvár falain belül
mutatták meg Európának, mit is értenek hazafiság alatt.
A nándorfehérvári győzelem, fogalommá vált. Egész Európa fellélegzett. Elsősorban
Bécs és Róma. II. Mohamed ugyanis legutóbbi kiáltványában megírta, rövidesen elfoglalja
Bécs városát, aztán Rómának indul. Szándéka szerint meghódítva Róma városát, ott a
kereszténység legnagyobb templomának tartott – bizonyos Szent Péterről elnevezett –
katedrálisába belovagolva, az oltár mellett köti ki lovát, majd egy kis szemlélődés után a
templomot császári istállóvá alakíttatja át. Ezért volt hát Miklós és Callixtus pápa
pénzgyűjtési igyekezete, majd a déli harangozás elrendelése, s Európa uralkodói ezért is
támogatták Hunyadit emberfeletti harcában.
Hátravolt azonban a hatalmas ostrom maradékának felszámolása. A sebesülteket – akár
törökök, akár keresztények – elszállították, hogy sebeiket bekötözzék, aztán a sebesülteket
gyógyítani kezdték, amennyire csak tehették. A sok ezer halottat pedig tisztességgel el
kellett temetni. És minél előbb. Némely korábban elesett és megholt, de el nem temetett
harcosnak a holtteste oszladozni kezdett.
Nyár vége volt, ősz eleje.
A napok óta temetetlen holttestek odavonzották a dögevő keselyűket és a patkányokat.
A patkányok fertőzött bolhái megcsípték az embereket, s váladékuk a vérükbe került. A
patkányok és a bolhák ragályt hordoztak és terjesztettek. A ragály gyorsan terjedt. Ezt a
[42]
ragályt gyűjtőszóval pestisnek, fekete halálnak mondták.
Hunyadi, Kapisztrán és híveik a nagy győzelmet követően, a temetések zavartalan
[43]
lebonyolítása végett a Nándorfehérvárral szembeni helységben, Zimonyban táboroztak.
Közöttük volt Esztelneki János és Gyula is sokezredmagával és harcostársával együtt.
Gyula vitte a hírt egy reggelen bátyja sátorába: rémületes baj van! Hunyadi, a fővezér
ágynak dőlt. A fekete halál fenyegeti! Jöjjön, nézze meg, ha nem hiszi.
János követte öccsét. Lóra sem kellett ülnie, hiszen a sátra közel volt a fővezéréhez.
Hunyadi akkorra már alig volt magánál. Kitakart testét fekélyek borították. Szinte a
sebekből felszálló szagot is érezni lehetett. És valaki beszólt a sátorba remegő hangon.
Kapisztrán János is haldoklik.
Hirtelen csend lett körülöttük. Mélységes, beszédes csend.
Esztelneki János megfogta Gyula öccse karját.
– Nagyon szeretnék hazamenni. És téged is magam mellett tudni az úton… Gyere, menj,
de mihamarabb. Ne érjen itt mindkettőnket a fekete halál.
Gyula megértette. Legalább egyikük kerüljön haza.
Elindultak a sátruk felé, de János pár lépés múltán megállt.
– Azt hiszem, engem már nem látnak az enyéim többet.
E szavakat kimondva, összeesett.
Gyula lehajolt érte, a nehéz testet két karjába vette s úgy ment bé vele a sátorba. Ott
óvatosan lefektette és megitatta egy csupor vízzel a tömlőből.
János fektében sóhajtott s így szólt.
– Azonnal indulj, öcsém, és vidd haza a hírt, ha még bírsz menni és föl tudsz
kapaszkodni a lovadra, hogy hősiesen győztünk, de a fekete halál, ez a…
Képtelen volt befejezni a mondatot. Gyula öccse így is látott, tudott és értett mindent.
Négy nap múltán Jánost tisztességgel eltemette Zimonyban, társaival együtt. A sebtiben
összerótt kereszt tövéhez egy háromszögletű sziklát tettek. Jelként. Egy idő után majd
visszatér övéivel, és hazaviszi Erdélybe János hamvait.
Esztelneki Gyula azzal a menettel tért vissza Gyulafehérvárra, amely Hunyadi János
országos főkapitány, a volt kormányzó holttetemét ólmozott koporsóba zárva vitte.
 27.

Amerre csak vonultak, levett süveggel, lehajtott fővel állt a nép az utakon. Volt, aki
letérdelt, volt, aki kiterjesztett karokkal a földre vetette magát a nagy Hunyadi koporsóját
látván. Előadódott, nem csak nappal, éjszaka is vonulniok kellett. Éjszaka, ha a falvakon
át szekereiken, lovaikon mentek, az utak szélén födetlen fővel és szurkos fáklyákkal a
kezükben álltak a parasztok s mellettük asszonyaik, lányaik, akik hangosan zokogtak. A
menet közepén fekete drapériával letakarva vitték egy kocsin koporsóba zárva Hunyadi
holttetemét. A hatfogatú szekér előtt négy erős legény vitte a Hunyadi család felnagyított,
nyír– és juharfából készült, színesre festett címerpajzsát. Előttük pedig hat zsoldos katona
fáklyákkal világította meg a címert és az utat. A menet végén a lovas katonák
felfegyverkezve, kezükben a Nándorfehérváron; megszentelt, győzedelmes lobogókkal.
Gyula a koporsó jobb oldalán, még öt társával egyetemben lovagolva azon tűnődött,
hogy ők miért nem lettek a pestis áldozatai? Egyáltalán, hogyan alakult így ez az egész?
Egy ilyen hatalmas győzelem után miért kellett eltávoznia ily fájdalmas-szomorún
Hunyadi Jánosnak? És akkor felrémlett Gyula emlékei között egy párbeszéd, amit akkor
hallott az egyik bástyafokon, amikor a magasból lenézve, a törökök hirtelen jött
sátortáborbontását észlelték. „Talán a pestis, a fekete halál elől menekül Mohamed?” –
kérdezte egy magyar harcos a társától. „Meglehet” – volt a válasz. – „Az egyik fogoly
török szólta el magát tegnap, hogy Drinápoly óta kíséri őket ez a ragály, de eddig még
nem robbant ki teljes valóságában… Néhány százan még útközben odalettek…”
Ki tudja, mi az igazság. Legjobb, ha nem beszélek róla és sejtésemet sem közlöm
senkivel… – zárta le magában tűnődéseit Esztelneki Gyula.
Éppen egy hét alatt értek Zimonyból Gyulafehérvárra. A koporsót a vajdaság, a hajdani
kancellária épületének előcsarnokában ravatalozták fel. Három napon át tömött sorokban
tódult el a ravatal előtt a nép, virággal beborítva a koporsót, az egész előcsarnokot. A
negyedik napon a Budáról érkezett királyi küldöttség tagjainak jelenlétében, a felsőpapság
segédletével, a székesegyház kriptájában helyezték el Hunyadi János földi maradványait a
többi erdélyi vajda és nagyság koporsója mellé.
A temetés napjának reggelén érkezett meg Nándorfehérvárról a Hunyadi család
képviseletében László és kamaszkorú öccse, Mátyás. Ez alkalomra az Esztelneki család
feje, Gyula, magával vitte a szertartásra István nevezetű unokaöccsét – János bátyjának
fiát – , ki Nagyváradon néhány hónapon át együtt tanult a már régebbi idő óta ott
nevelkedett Mátyással Vitéz János püspök úr keze alatt. Szerette volna István, ha csak egy
pillanatra is, látni volt iskolatársát és kifejezni együttérzését.
A Hunyadi fiúk Vitéz János társaságában a vajdaság épületébe vonultak néhány órára,
hogy aztán lóra ülve Nándorfehérvárra lovagoljanak. Gyulának és unokaöccsének utat
engedett az őrség, így aztán fent az emeleti nagyteremben néhány szó erejéig
találkozhatott István a két Hunyadival. Amikor Mátyás megpillantotta hajdani nagyváradi
pajtását, nevelőjéhez, Vitéz Jánoshoz fordult: „Nem ismerős néked, uram, ez a fiú ott?” –
a püspök azonnal megismerte és intett feléjük. Gyula odakísérte unokaöccsét. A két ifjú
megölelte egymást.
Vitéz János és Esztelneki Gyula kezet szorítottak egymással. Gyula az unokaöcs és az
egész család nevében részvétét fejezte ki, aztán az Illyefalváról érkezettek mélyen
meghajolva búcsúztak.
Hazafelé menet István újra átélte Nagyváradon töltött három esztendejét. És jó volt
ismét találkoznia Hunyadi Mátyással, néhány váradi hónapjának tanújával. Ha nem is
voltak sülve-főve együtt, mint testi-lelki jó barátokról szokás ezt mondani, de mégis
együtt tanultak és szórakoztak. Ő persze mindig felnézett Mátyásra, hiszen pár évvel
idősebb is volt nála.
Az Esztelneki család vérét és egyúttal legjobb élő fiát, a családfő Jánost adta a
nándorfehérvári győzelemért. A török, noha időlegesen, visszavonult. A nagy Hunyadi
halálával pedig gyászba borult az egész nemzet.
Mindenki várta és hitte, hogy a nándorfehérvári hős idősebb fia, Hunyadi László kerül
az országos főkapitányi székbe, hisz ő volt a kis– és középnemesek királyjelöltje.
A Liga tagjai azonban másként határoztak. Amint megtudták a nemzetre sötét
felhőként boruló gyászhírt, hogy Hunyadi János, a törökverő nincs többé, megindultak
Bécsből, Prágából Budára, s ott gyorsan valósággá igyekeztek váltani régi terveiket. Az
1456 és 1458 közötti két esztendő iszonyú történéseivel nehezedett rá a hazafiak lelkére.
 28.

A rossz hírek ebben az időben is gyorsan terjedtek. Gyorsabban, mint a jók. Noha
Illyefalva, Sepsiszentgyörgy, Esztelnek, Hermány s a többi háromszéki település messze
esett Buda várától, mégis onnan, akár a gyors madár vagy a váltott lovakkal közlekedő
futár, oly sebesen érkeztek a véres hírek.
Mert azok voltak. Mint fentebb már szó volt róla, mindenki azt várta, hogy V. László
király a törökverő elsőszülött fiát, Hunyadi Lászlót nevezi ki országos főkapitánnyá. Nem
ez történt. A hatalomra éhes Cillei Ulrik magát neveztette ki főkapitánnyá a részrehajló
királlyal. És hogy ezt Hunyadi László maga is elfogadja, kíséretével, a Garákkal és az
Újlakiakkal elindult Nándorfehérvárra. László megbékélve fogadta őket és tudomásul
vette a királyi határozatot. Nem úgy az embereik. Hunyadi hívei a várudvaron
provokálták, majd leszúrták Cillei Ulrikot.
Ekkor folyt vér először…
És másodjára?
Röviddel később az is bekövetkezett.
Hunyadi László kíséretével elindult Budára, V. Lászlóhoz, a királyhoz, hogy mentse őt
fel személy szerint a Cillei-gyilkolás gyanúja alól, s egyúttal kapja meg tisztességgel az
országos főkapitányi rangot, amelyet – vélte – apja után is kiérdemel.
A király szent esküvéssel megfogadta László és édesanyja, Szilágyi Erzsébet előtt, hogy
miután meg van győződve László ártatlanságáról, soha nem fog életére törni. És csak
természetes, hogy kinevezi Lászlót főkapitánnyá.
A király esküje azonban nem sokat ért. A Liga akarata győzött általa. Hunyadi Lászlót
a vérpadra hurcoltatta és lefejeztette. Anyját és fiát és nemkülönben Mátyás nevelőjét,
Vitéz Jánost is lefogatta. Kicsin múlt, hogy mindketten nem kerültek a bakó kezére.
Cilleiék ezt mégsem merték megtenni, félve az amúgy is háborgó népharagtól. Mátyást
nevelőjével együtt Prágába vitették, Pogyebrád cseh király szigorú őrizetére bízva.
A nép így is háborgott, nyugtalankodott, fellázadt. Elsősorban a kis– és középnemesek.
Meggyőződésük volt, hogy az országot csakis nemzeti király igazgathatja, és ez nem más,
mint a nándorfehérvári hős másodszülött fia… És azért nem az elsőszülött fiú, mert azt V.
László király csalárd módon lefejeztette. Az igazságosság és a széles körű népakarat
kinyilvánítása jegyében, ezernégyszázötvennyolc szigorú telén a befagyott Duna jegére
vonultak s ott hosszas, de egyetértő tanácskozás után az időközben meggyilkolt V. László
helyébe a Prágában fogva tartott Hunyadi Mátyást választották meg és kiáltották ki a
magyarok királyává.
Esztelneki Gyula, a másodszülött fiú is ott fagyoskodott a Buda vára alatti Duna jegén, s
lábából a hideget űzve, együtt toporgott a többiekkel. Hányan lehettek? Valójában senki
sem számolta össze őket, de lehettek vagy három-négy ezren. Utóbb, hallotta a
szóbeszédet, miszerint negyvenezer kisnemes kiáltotta ki Mátyást lelkes üdvrivalgás
közepette ott a budai vár alatt, a Duna jegén toporogva… Ilyenkor Gyula legyintett és
mosolyogva mondta: „Bizony, ha ez igaz lenne, magam sem élnék már… Valamennyien a
jég alatt leltük volna halálunkat. Ily nagy embertömeget nem bírt volna meg az a jég…”
Mátyást és fogságban lévő híveit nem bántalmazták a prágai várban. Mint családtaggal
szokás, úgy bántak vele és kíséretével. Csak éppen Mátyás királlyá választásának tényét
hallgatták el Vitéz János és Mátyás elöl. Mindketten jó megfigyelők voltak. Minden apró
dologra felfigyeltek. Ilyenformán egyik napról a másikra azt vették észre, Pogyebrád
szíves szóval szól hozzájuk, és különösen Mátyást árasztja el az ebédnél mézesmázos
szavakkal.
– Valami történhetett – vonta félre Mátyás nevelőjét, Vitéz Jánost a folyosón egy óvatlan
pillanatban. – Meg kellene tudnunk, mi történhetett?
Mégsem kellett sokáig bizonytalanságban tölteni napjaikat.
A korábban Pogyebrádnak jelzett küldöttség megérkezett a prágai várba a hírrel és az
üzenettel: „Egy egész ország várja a királlyá választott Mátyást! Üdv és dicsőség neki!”
A huszita hitre tért, a cseh uralkodó osztályok által támogatott Pogyebrádnak végül is
kapóra jött Mátyás királlyá választása. Pogyebrád erősen idegenkedett a Habsburg-Cillei
családtól, amely a német befolyást képviselte. Mikor V. László váratlanul meghalt s
Mátyást királlyá választották (őt pedig cseh királlyá), Katalin nevű leányát eljegyeztette
Mátyással, aki ezt szívesen is fogadta, noha akkor még nem tudta, hogy királlyá
választották.
Mindezeket hosszú évek után ismerte csak meg Esztelneki István, aki – mint tudjuk – az
ezernégyszáznegyvenkilences esztendőben látta meg a napvilágot, s kicsiny gyermekként
Nagyváradon, Vitéz János keze alatt feslett bimbóból virággá. Abban az iskolában volt
tanulótársa a törökverő Hunyadi János kormányzónak, Nándorfehérvár hős
védelmezőjének kisebbik fia, Mátyás. Hunyadi Mátyás fejében-szívében ugyancsak helyet
foglalt személye, csak hát ő maga erről évekig mit sem tudott.
Korán érő gyermek lévén, korán vált ifjúvá, de mint apátlan félárva, csak magára
támaszkodhatott bizonyos élethelyzetekben. Tizenöt-tizenhat éves korától két ember
kezdett élni benne. Az egyik a világra tárulkozó, barátkozó ifjú volt, ki egyszerre és
azonnal szeretett volna mindent tudni az életről, az emberekről, a világról..
Olykor hirtelen alakult át s maga sem tudta, mi lelte. Egyszerre csak remeteként szeretett
volna élni, fönt a hegyek barlangjaiban meghúzódva, egyik nap itt, a másikban ott hálni,
aztán bujdokolni az erdőkben, majd fönt, a havasi síkságok kopár borókát sem tűrő
magányában. Befelé fordulva keresni az élet értelmét, megfejteni az emberi szándékok
mozgatóit, átadni magát a Legfelsőbb Szellem, az Isten szeretetének. Ugyanakkor
minduntalan érezte, egyik embersége sem visz sehová. Ha örökké kitárulkozik, elveszti
legbensőbb énjét. Ha elvonul az emberek elől és csak saját maga lelkével foglalatoskodik,
elveszti az emberi közösséget, ami mégiscsak az isteni szeretet megvalósításának terepe.
De megérezte – szinte tanulságként – olykor, ha néhány órára vagy napra elvonul az
emberek elől, a magányban mindig feltöltekezik, sok mindennel tisztába jön, olyasmikkel,
amelyek azelőtt rejtve voltak előtte.
Ezekről a dolgokról volt alkalma több ízben nevelőjével, tanítójával megértetnie magát.
István, ha elkezdte, általában egyfolytában beszélt. Amikor szünetet tartott, Vitéz János
egy-egy pillantásával további vallomásra buzdította. Végtére is lelkének minden
rezdüléséről beszámolt. Igaz, érezte, szavakkal lehetetlen mindent visszaadnia, ám bízott
abban, nevelője tudja, hogy miről van szó, és megérti őt vergődő tépelődései közepette.
– Mindnyájunkban fellelhető ez a két arc – kezdte vigasztalón Vitéz János – , s boldog
az az ember, aki ezt felismerte magában. Miért? Mert egyensúlyba tudja hozni az emberi
én legbensőbb két törekvését. A kamaszkor múltával egyre inkább és határozottabban
felismerjük: mi is a dolgunk a világban. Minden cselekedetünket át kell szőnie az Isten
iránti szeretetünknek, amely végső soron embertársainkra sugárzik. Az ember ugyanakkor
gyarló. Időnként el kell vonuljon magányába és elmélkedéseinek az Úr keresése legyen a
tárgya. Újra és újra rá kell találjunk az Isten igazságára, mert csak így tudjuk meglelni már
itt a földön boldogságunkat. Kérdés, hol az Isten, hol a boldogság? Miben találjuk ezt
meg? Önmagunkban, amikor rálelünk Istenre. Az Ő végtelen nyugalma, lelkünkbe ültetett
harmóniája az, amely a boldogság érzetét kölcsönzi nekünk. Érdemes ezért harcolni néked
is, István fiam, ki alkalmas leszel a boldogság befogadására.
István az eszközökre is kíváncsi volt, amelyek segítségével az ember eljuthat a
boldogság tartós állapotába.
Vitéz János eltűnődött. Mosolygott, majd határozottan mondta:
– Az eszközöket ki-ki maga találja meg ehhez. Van, aki ennek eléréséhez a papi hivatást
választja. Megint más a családi életet tekinti a boldogság elérése legfőbb eszközének. Van,
aki mindkettőt elhagyva, kizárólag a tudománynak él s ebben leli örömét. Másokat a
művészetek vonzanak, mint például a festészet, a szobrászat, az irodalom, az építészet.
Ezeknek a művészeteknek gyakorlói – ki-ki a maga kifejező eszközeivel – az utókorra
hagyott alkotásaikkal vélik meglelni boldogságukat. De hát az Isten adakozó kedve nélkül
nem születnek művészek. Lásd, itt van kedves rokonunk és hívünk, Csezmiczei János,
kiben megfogant az isteni szikra. Janus Pannonius néven, latin nyelven írja verseit s oly
tökéllyel, hogy kivívja bámulatunkat. Mikor verseit hallgatjuk, mindnyájunknak éreznünk
kell azt a hatalmas és vonzó kifejezőerőt, amellyel adott tárgya felé fordítja figyelmünket.
– Janus Pannonius tehát boldog, amikor elkészül egy-egy művével?
– Bizonyosan – bólintott rá Vitéz János.
Az esti ájtatosságra szóló harang most megszólalt s ez véget vetett beszélgetésüknek.
 HATODIK RÉSZ
JÁNOS FIA ISTVÁN, AZ ÚJKOR SZÜLÖTTE


„Az emberiség történelmi korszakai
utólagosan egy bizonyos időponthoz kötődnek.
A nagy korszakok mégsem ekkor kezdődnek,
hanem sokkal korábban fejlődnek ki a mérhetetlen Idő
Méhében…”

 29.

Tizenöt esztendő múltával még mindig István lelkében zengtek nevelője szavai, amikor
egy pünkösd után való hét első napján elbúcsúzott édesanyjától e szavakkal:
– Bejárom gazdaságunkat, s orvosolom a hiányokat. Te, édesanyám, ha levelemre válasz
érkeznék Mátyástól, Esztelnekre küldjed. Egy-két naponként oda térek meg útjaimról. Ha
rendkívüli dolog történnék, ott a hírhozó megtalál.
Mindez az Úr megtestesülésének ezernégyszázhetvenkettedik évében történt. István ez
év augusztusában tölti majd be életének harmincegyedik esztendejét.
Özvegy Esztelneki Jánosné, Kolozsi Erzsébet alig hallható sóhajtással nézett fiára.
Mindazonáltal fiával türelmes volt. Nem sürgette fiát a nősülésre, nem szidta, korholta,
amiért még mindig nem vitt asszonyt a házhoz. Csupán szótlanul reménykedett, amikor fia
hosszabb utakra indult. Talán majd találkozik azzal a nőszeméllyel, akit oltárhoz vezet.
István igényes volt – mint mindenben – ebben is. „Oly nőszemélyt emelek magam mellé
– mondta volt néhány évvel ennek előtte édesanyjának – , aki lelkiekben telített
szerénységgel, alázatossággal és bírja azt a kegyelmet, amelyet Isten helyezett belé.”
Három szekérrel, hat felfegyverzett lovasával indult Esztelnekre. Az ősi házban mindent
a legnagyobb rendben talált. Míg a szekerekről lepakoltak, s a katonái is elvonultak ápolni
lovaikat, István átsétált a ferencesek kolostorába, meglátogatni a rendfőnököt.
Boldizsár atyában magakorabeli férfit talált és üdvözölt.
Azon nyomban megtetszett neki a nyílt és érdeklődő jellemű barát, akit szerzetes létére
szenvedélyesen érdekeltek a világi ügyek s minden, ami Mátyás palotájában történik. Egy
óra sem telt belé, és kiviláglott: szinte azonos véleményen vannak Mátyás király
országvezetését illetően, noha az adózás tekintetében nem egyezett felfogásuk.
A sarokban álló szekrénykéből előkerült egy kancsó, nyomában két kehely s azokba
vegyes gyümölcspálinka, amelynek főzéséből a monostor három tehetséges barátja kivette
a részét.
– Csak ne szabadkozz, jó uram! – intette le Boldizsár atya Istvánt. – Az első kehely után
mindig a második következik. Ezt én tudom igazán. Egyetlen vendégem sem volt kivétel
ez alól.
István éppen csak belekóstolt s máris eszébe jutott valami:
– Mikor Sepsiben hírül vettük a szent korona megszerzésének történetét, Mátyást még
inkább szivembe zártam.
– Szítta is Frigyes a fogát… – toldotta meg Boldizsár. Végtére is a fekete seregnél
kötöttek ki.
– Jobb és okosabb dolog ez, mint a bandériumrendszer, a telekkatonaságot is beleértve –
nyilatkoztatta ki elöljáróban István.
– Én ehhez nem értek, mivel nem vagyok érdekelt, de kiérzem szavaidból István
testvérem, hogy Mátyás jó úton járt, amikor zsoldossereg szervezésébe fogott.
 – Nagy előnye, hogy egy kézben van, így egy ember a parancsoló, mégpedig Mátyás, a
király. Aki pedig a parancsot végrehajtja, az a fővezér, Kinizsi Pál.
– Ismered talán?
– Szemtől szembe még nem találkoztunk, de valójában ismerem fővezérsége históriáját.
Mesébe illő történet ez. Molnárlegényből lett fővezér… Ez aztán a sikeres dolog!
– Igaz hitedre, István, találkoztál-é már személyest négyszemközt Mátyás urunkkal?
– Váradon, hol Vitéz János volt nevelőnk az iskolán, Mátyás is ott tanult. Onnan ismer
engem a király. Mielőtt ide, Esztelnekre tértem volna, jó hónappal annak előtte írtam egy
levelet királyunknak, föltéve a kérdést neki: miért hallgat személyemet illetően?
– Mátyás nyilván tud rólad, de valami ok közrejátszik abban, hogy eddig nem szólított.
Bizony, ezt ki kell várnod és tisztázni illik.
– Talán az a felfogásom jutott hozzá a besúgók által, miszerint sokallom a
lófőszékelységet is terhelő adóit. Jól van, rendben van. Ősi székely törvényeink egyikét-
másikát félrelökte, mivel nem tart igényt elsődlegesen véráldozatunkra. Néki tetsző
sereget állított föl. Azokat pediglen fizetni kell! Nékem az a pár arany, amit ilyen-olyan
címen, adó gyanánt fizetek, talán semmiség. De ehhez jön még a koronavám, meg a
kincstár adója. Ezekre is azt mondom, a gazdaságom kibírja!
Boldizsár, ki szegény, földhözragadt jobbágycsalád sarjaként küzdötte fel magát eme
franciskánus monostori vezetői tisztre, igaz hittel állott Mátyás mellett. De Istvánnal nem
kívánt vitába bonyolódni, hiszen mindenkinek megvan a maga baja. Ki így látja, ki úgy
látja a dolgokat. Érzéseiben senkit megbántani nem illik. Véleményét meg tisztelni
szükséges.
Mi tűnt tehát megoldásnak, hogy válaszolnia se kelljen erre a replikára? Megfogni a
kancsó fülét, és tölteni a kelyhekbe.
Másnap hajnalban, három lovas katonát véve maga mellé, kilovagolt északnak a hegyek
közé. Délre járt az idő, amikor a fenyves már elmaradozott mellőlük, és a borókások
kezdték átvenni az uralmat a havason.
Alkalmas helyen letelepedve falatozni kezdtek. Mikor befejezték, István utasította
embereit, pihenjenek továbbra is kedvükre és maradjanak helyt. Ő kicsivel tovább lovagol,
mert magában akar lenni. Kiadta végül a parancsot, itt várakozzanak rá, míg vissza nem
tér.
Ezzel a kirándulással régóta tartozott magának. Az elzárkózás, a magábaszállás
nyugodalmas örömét össze kívánta kötni egy lehetőség felülvizsgálatával. Évekkel előtte
tette föl magának a kérdést. Miért nem legelteti juhait minden székely ember a havasokon,
mint az oláh pásztorok? Sokáig tépelődött, míg megtalálta erre a választ. Ez a legeltetés
azért könnyű az oláhoknak, mert nekik nincs házuk, nem kötődnek a faluhoz s annak
mindennapi életéhez, magyarán, nem szántanak, nem vetnek, nem aratnak, hiszen földjük
nincs, csak juhaik és a bérbe vett havasi legelő.
Esztelneki István fejébe vette jó esztendeje, közelebb kellene vinni a házat a legelőhöz.
Ha odafönt a fenyves és a borókás mezsgyéjén épülne emberhez való székely ház, hozzá
istálló, akol, karámok, elképzelhető lenne székely embernek is a havasi legelők közelében
élni. Télire pedig a juhokat lehajtva, elfoglalni a falubéli házat. Íly kétlakiságra van példa
számos, a Nagy Magyar Alföldön.
Lehetséges lenne ez Erdélyben is a székelyek között?
Ki kellene próbálni!
Mindig, mindenre akad legalább egyetlen ember, aki vállalkozó kedvet mutat és aztán
követ. Ilyen emberre talált egyik jobbágya Farkaslaki Bertalan személyében, ki a hajdani
Asszony-patak, manapság Nagybánya város közeléből költözködött hozzá, illyefalvai
birtokára.
Farkaslaki Bertalan mindössze huszonöt éves, nőtlen ember volt, amúgy középtermetű,
izmos ember képét mutatta.
– Adok én neked, Berci fiam, házad felépítésére alkalmas fát, amit szekereim, barmaim
segítségével fölvihetsz arra a havasra, amely tulajdonomban van, egészen Sósmezőig.
István gazda kiadatott mindent a Farkaslaki Bertalan házépítkezéséhez.
Hat hónapja jelentették, elkészült a ház, az akol, s Farkaslaki Bertalan hajtaná föl a
juhokat. István intézkedett ispánja által, adják meg neki. Aztán jelentették: a juhok már
harapják a jóízű havasi gyepet.
Lovas futárt küldetett föl István a havasra: tudják meg, van-é már asszonya Bertalannak?
Jött vissza a lovas: „Még nincs, de lészen!” – ez az üzenete Farkaslaki Bertalannak.
István már röstellt is érdeklődni felőle. Ha eddig nincs, majd lészen. A „nincsen” is
bizonyosság.
 30.

Amint az út kanyarulatából bal kéz felé tekintett, abban a minutumban meg kellett állnia.
Ez aztán igen! – szaladt ki belőle önkéntelenül az elismerés. A dús faragású, jó ácsolatú,
székely mód szerint magasodó kétszárnyas kapu mély benyomást tett rá. A hozzá való
kerítés ugyancsak erőt, keménységet árasztott. A feldühödött anyamedve sem lett volna
képes kidönteni annak földbe mélyesztett oszlopait és ráerősített gerendázatát.
És a ház?
Az is afféle székely módra épített házként magasult eléje… Gerendái sárgásbarnán
ragyogtak a kora délutáni napfényben.
És volt más is, ami ragyogott.
Egy nőszemély, fehér gyolcsból készült pendelyben, födetlen fővel, meztéllábasan
teregette künn az udvaron a mosott ruhát, két oszlop közt kifeszített lenkötélre…
A tüneményes nőszemély most észrevette a ház felé tartó, lovát kantáránál fogva vezető
idegen személyt.
Kaskáját letette s a kerítéshez sietett.
– Kit tisztelhetek az úrban? – kérdezte.
– Esztelneki István a nevem. Talán hallottál rólam, leányom?
– Én asszony vagyok, Farkaslaki Bertalan felesége.
– Hívd az uradat! Véle van beszédem. – Azt most nem lehet. Nincs idehaza.
– Merre ment? Nekem azt tudnom kell! Ura, gazdája, én vagyok.
– Tudom. Hallottam nevét. De az én uram Sósmezőn van. Három napja várom. Már
helyt kéne lennie.
– Eresszél be, kérlek, nyissál kaput vagy ajtót. A lovam nem szeretném künn hagyni. A
leánynevedet mondjad…
– Vadalma. Bercim csak Almának hí.
– Furcsa név. Hol kaptad?
– Ki tudja? Talált lány vagyok. Azért hínak Vadalmának.
– Akárhogyan is hínak, szép asszony vagy.
– Ne bolondozzék mán! Még elhiszem…
Farkaslaki Bertalanné, Vadalma elhúzta közben a kaput lezáró keresztgerendát, aztán
kitárta a kapu egyik szárnyát. István már bent az udvarban mondta:
– Hiheted is, hogy szép vagy! Mikor volt az esküvőtök, hogy én nem tudok róla?
– Nem is tudhatott az uraság… Az még eztán lesz!
– Hiszen azt mondád elébb, asszony vagy!
 – Idefönt az Úr szeme rajtunk. Ő megáldott asszonynak. Bercim mondta. Hinnivaló és
kelletik is neki. A templomi esküvésről majd írásunk is lesz…
István eltűnődött. Nem tetszett neki jó embere távol maradása.
– Mondjad nekem, Alma, miért ment Sósmezőre Bercid?
– Süldőmalacért. De ha kap, kettőért. Amit elbír a zsákban a hátán.
Esztelneki István ezeket hallva azonnal határozott. Nyugalomra intve Vadalmát, lovára
kapott s aláment embereiért. Mindhármat átküldte Sósmezőre, hogy kitudakolják, merre s
hol múlatja az időt Farkaslaki Bertalan? És ha rálelnek, malacostól hozzák haza, de
azonnal…
Ezt elvégezvén, visszalovagolt juhásza házához. Az ám! Hol vannak a juhok?
Alma a dombhajlat felé mutatott:
– Óra járásnyira innen legelnek. Mind a háromszáz juh megvan, hozzá a száztizenöt
bárány. Az Ozsdolából való Feri az őrizőjük, amíg Berci odavan Sósmezőn.
Hosszú szakálla nőtt a havasi ház, meg a fenyvesek árnyékának, mire a kapun
belovagolt a három kísérő katona. Vezetőjük, Papold Ábrahám fordult le elsőnek a
nyeregből, s határozott léptekkel indult ura felé, majd félrehívta, mivel jelentését
bizalmasnak szánta.
Mindebből kirajzolódott Farkaslaki Bertalan szörnyű halálának tragédiája. Mert mi is
történt? Sósmezőn egyenest Oláhékhoz ment a malacért. De hiába, mert eladták másnak.
Moldovából jött érte valaki. Hol van akkor hát eladó malac? Innen jó félnapi járásra,
Kászonújfalu felé, éppen feleúton lel majd egy gazdaságot fönt, két hegy között. Ott
bizonyosan hozzájut akár tíz malachoz is. A majorságot meg is találta. Még aznap két
malaccal a zsákban elindult hazafelé. Az éjszakában vándorolva, szénégetők tanyájára lelt.
Ők szívesen fogadták, enni, inni adtak neki, sőt, hálóhelyet is mutattak néki malacostól ott
maguk közt a kunyhójukban. Bercinek azonban mehetnékje támadt. Még az úttal ismerős
embernek napvilágon is bajos a gyaloglás e vidéken…
– Mi lett Bercivel? Ezt mondd, de rögvest!
– A szerencsétlen malacostól bezuhant egy szakadékba, s azon nyomban megholt. Még a
malacok is.
– Tapasztaltátok?
– Onnan jövünk. Attól a szakadéktól. Ki kellene emelni a testét valahogyan. Ma már
nem tudjuk, mert ránk szakad az éj, de hajnalban oda kellene mennünk.
– Úgy lesz – mondta megindultan István – , de ezt a szörnyű hírt hogyan fogja elviselni
ez a törékeny, gyermeklelkű asszony?
Alma a ház tornácának oszlopát ölelte erősen, amíg Istvánt végighallgatta. Amikor
megtudta, hogy az ő jövendőbeli ura nincs többé, kiszaladt belőle az erő, karjai
elernyedtek, teste puhán leomlott a tornác pallójára.
István emelte karjába ezt a pillekönnyű leányt, s vitte be a szobába, majd tette le a fal
melletti dikóra.
 Alma csendesként megnyugodott. Csupán időnkénti mély sóhajtásai jelezték, hogy
egyaránt küzd önmagával és a reá szakadni készülő jövővel.
Az éjszakát mindnyájan ott fent töltötték, majd hajnalban felkeltek.
Papolci Ábrahám látván ura és parancsolója igyekezetét, megpróbálta más irányba
téríteni.
– Uram, Alma asszonyt nem lenne jó egyedül hagyni. Mi hárman elmegyünk és
hazahozzuk a holttestet.
– Így igaz! – jelentette ki István, és elbocsátotta lovasait.
Az esztelneki temetőben hantolták el Farkaslaki Bertalan holttestét. Boldizsár atya
megható beszédben búcsúztatta az elhunytat, akit idő előtt vett el az Úr, ki tudja, mely
okból? Nekünk, gyarló bűnösöknek, itt a siralom völgyében élőknek, soha nem sikerül
kifürkésznünk az Úr bölcs cselekedeteinek okát.
Fél esztendő múltán, amikor a nyár sárga almái virítottak a kertekben, akkoriban jutott
napvilágra a szándék: ez az állapot így nem maradhat! Miféle állapot? Hát csak az, hogy
Alma odafent a hegyen több mint négyszáz juhval és juhhá érő báránnyal, meg a
tízévesforma Feri gyerekkel magában veszkődik, egyedüllétre kárhoztatva, nagy-nagy
árvaságban, bánatos napokba veszve.
Határozott. Édesanyjának elmondta, hogyan is képzeli.
– Okosan és jól cselekszel, fiam… – hagyta jóvá István fiának elhatározását. – Az a
leány sokat érő teremtés. Ideje, hogy változtass a sorsán, összekötve azt a magadéval.
Lásd, jót teszel Papolci Ábrahámmal is, kinek asszonya s három gyermeke van.
Fölvirágoztatják, meglásd, azt a havasi juhászatot, ha oda Alma helyett fölmennek. Alma
pedig ideköltözik. Bizonyosan szül neked hat-nyolc gyermeket. De kérdés, hogy szeretni
fog-e majd téged…
– Nem tudom, anyám, de majd igyekszem…
– Ebben bizonyos vagyok. Áldom az Urat, hogy rátaláltál egy havason termett
[44]
vadalmafára . Lehet, kezdetben fanyar lesz a gyümölcse, de ha tavaszonként kivirágzik,
jó termést hoz s olyanná teszed, amivé kívánod, hogy legyen…
Az ifjú párt Esztelneken Boldizsár atya adta össze. Csendes esküvő volt. Szinte
észrevétlen. Esküvő után pedig István nyeregbe kapta ifjú asszonyát, s elvitte
Gyulafehérvárra, az ősi, várfalhoz tapadó házukba. Mert az még megvolt. Okosan
megőrizték.
– Hála az Úrnak, hogy megérkeztek, István úr! – üdvözölte az érkezőket Borovi
Károly, házuk gondnoka, aki évtizedeken át ispánkodott egy távoli gazdaságban. Katalin
asszony telepítette be őket azzal a kéréssel, hogy ügyeljenek a ház tisztán és rendben
tartására, gondoskodjanak az istálló lovainak épségéről, jó kondíciójáról, és a többi és a
többi. Egy szakácsné, egy inas és egy istállómindenes lakott a házban, a földszinten.
Két hetet töltöttek önfeledt gyönyörűséggel e házban, esténként a várfal teraszára kiülve
fürdőzött lelkük az égbolt csillagaiban, hajnalokon pedig a Déli-Kárpátok tündéri
vonulatának látványában gyönyörködtek. Nappalokon a várost és a falakon túleső
környéket mutatta be István ifjú feleségének.
Szeptember elejének első vasárnapján lovas küldönc érkezett anyja levelével. Valami baj
szakadhat reája, ha Gyulafehérváron marad. Riasztó hírek jöttek egyes ismerős
családoktól. Mátyás király katonái, ezek a fekete sisakos, mellényes, fekete pajzsos
behemót emberek szedegetik össze a tekintélyes, vagyonos urakat, elsőként azokat, akik
Mátyással személyes ismeretségben vagy barátságban voltak.
István téntát, lúdtollat vett elő s rövid levélben megírta édesanyjának, nincs semmiféle
takargatnivalója. Ő most is tiszteli Mátyást és mint alattvalója, továbbra is hűséges marad
királyához, bárminemű intézkedést is hoz országosan. Tudja ő, hogy azok a királya által
hozott törvények mind-mind az ország javát szolgálják…
Ezt a Sepsiszentgyörgyre küldött levelet elfogták a fekete seregbeli katonák. A
parancsnok, ki írástudó ember volt, elolvasta, majd mosolyogva visszaadta a lovas
küldöncnek, vigye csak isten hírével, akinek szánták…
Pár napra rá egy seregnyi katona lovagolt Esztelneki István gyulafehérvári háza elé. A
parancsnok, bizonyos Sulyok Dusán intett egyik emberének, rengesse csak meg azt a
kaput, az oroszlánszájas kopogtatóval.
István azonnal kaput nyittatott s rendelkezett, hogy zaboltassák meg és csutakolják le a
katonák lovait, Sulyok Dusánt pedig biztosította: háza szívesen fogadja mindnyájukat s
barátilag kínálja fogyasztásra a ház ételeit, italait.
Dusán megköszönte, hamiskásan mosolyogva bajusza mögött, hiszen az úton István
elfogott, édesanyjának írott leveléből megtudhatta, hogy István úr mily becses híve a
királynak. Estére pedig a jókedvű, iszogatós Dusán közléseiből István elé is kirajzolódott
az ország állapota, és benne a politika mai helyzete.
Vitéz János, a hajdani nagyváradi püspök, az ifjú Mátyás és az ő tanítója jó ideje
Esztergom érsekeként, az ország – Mátyás utáni – első embereként jeleskedett a
közügyekben. Unokaöccse Csezmicsei János, aki Janus Pannonius néven kiváló latin
költővé lett, királyi tanácsadóként is vitte a szót a palotában. E két férfiú hatalma és
befolyása igen nagyra nőtt. Mátyás azonban rájött, hogy e két bizalmasa Krakkóval
szövögeti a szálakat, hogy az ő halála után – vagy talán előbb? – a lengyel király foglalja
el a magyar trónt. Kémei jelentették némely erdélyi család mozgolódását a lengyel-
magyar terv sikere érdekében. Ezt az összeesküvést le kellett lepleznie a királynak! Nos –
jelentette ki magabiztosan Sulyok Dusán – Vitéz János, noha ezt szívből fájlalta Mátyás –
rács mögött várta sokáig az ítéletet. Janus Pannonius-nak ugyan sikerült elmenekülnie, de
a Horvátországban való bujdoklásában meghűlt, fölfázott és belázasodott. Lázrózsák
lobogásában égett sebektől borított teste… Úgy találtak rá az őt menekülésében követő
katonák, hogy csaknem a végét járta.
Ma sem tudni igazán, hogy mit tett, mit nem tett Mátyás király ellen, csupán az
bizonyos, hogy visszaadta lelkét a Teremtőjének. Úgy hozta a sors, Vitéz sem bírta sokáig
a fogva tartást. Pár hónap múltával ő is elhagyta az árnyékvilágot. És ráadásként itt
vannak az erdélyi urak, akiknek vagyonát, házait, földjeit, jobbágyőstől, barmostól elvette
a király, s most azok között fogja szétosztani, akik erre rászolgálva, érdemesnek
mutatkoznak Mátyás előtt.
 „Akármilyen kedves vendég, három napra untig elég…” tartja a közmondás, amelyet
Sulyok Dusán, ez a kissé kövérkés, talán éppen ezért jó étkű s borszerető katona is jól
ismert.
Bárhogyan is tartóztatta tehát őket a házigazda, nem lágyult el. Köszönte a szállást, a jól
tartó vendégszeretetet s a negyedik nap reggelén kilovagolt az Esztelneki ház kapuján kis
csapatával.
István elégedett volt. Elsőként azzal, amit Mátyás politikájáról s hozzá az országban
folyó dolgokról megtudott. Másodikként – noha ez állott szívéhez közelebb – felesége,
Alma háziasszonykodása lepte meg.
Honnan tanulta az ő kis vadalmája, hogy miként kell a vendéggel bánni? Miként s
hogyan kell határok között tartani az italozást, még oly martalóc férfiak közt is, mint a
fekete sereg katonái közt? Mert azok bizony ittak. Odalent az udvaron István ökröt
vágatott, tüzet rakatott, aztán az ökröt nyársra húzták a legények nagy szakértelemmel. És
persze be sem várták, míg porhanyóssá sül a kívánatos húsa, hanem már félsülten-nyersen
is porcióztak belőle. Kellett az nagyon, hogy egyensúlyba kerüljön az ökörhús az itallal,
azzal a nagy hírű, marosmelléki borral.
Alig takarították föl az udvar kövezetét a cselédek, alig végeztek a konyhások a
mosogatással, meg a fehérneműk, abroszok, ágyneműk miegyebek mosásával, amikor
odakintről megdörigették a nehéz s tegyük hozzá, több évszázada szolgáló tölgyfa kaput.
[45]
Thurzó János nagyhatalmú birtokos úr és kísérete érkezett. A kocsit négy ló húzta. A
kocsi bakján ketten ültek, két oldalán pedig összesen hat fegyveres katona lovagolt.
Thurzó úr egymagában üldögélt odabent a zárt szekérben.
Esztelneki István a vendég fogadására lement a lépcsőkön a kövezett udvarra.
Személyesen még nem, csupán hírből ismerte Thurzó Jánost. E tehetős, Felvidéken honos
család feje most éppen Erdélyben utazgat. Ismerkedik az emberekkel, az élet
körülményeivel, a gazdagabb családok fejeivel, olykor főpapokat, kolostorokat keres föl,
majd bányák mélyébe száll le. Lám, nem félti az életét! Mondják, töméntelen pénze van.
Mennyi lehet ez? István év elején készített számadást. Néhány darab híján tízezer aranyat
számolt össze, amelyek vászonzacskókban nyugszanak egy vasládában. De mennyi lehet
ennek a Thurzó Jánosnak?
– Nem szeretnék alkalmatlankodni – kezdte Thurzó János a diófából készült támlás-
karfás székben ülve. – Jövetelem célja ismerkedés az Esztelneki család érdemdús fejével,
s egy általam teendő ajánlat megbeszélése.
A nap fényével teleszórta a színes, ólomüveg berakásos ablakot, s ez piros meg kék
fényekkel festette be a vendég ábrázatát, amely kiemelte arcának karakterét. Rövid, fekete
nyírott bajuszt és kecskeszakállt viselt. Ruházata mélyfekete posztóból készült,
mindennemű cifraság nélkül. Egész lényét az egyszerűség, a közvetlenség jellemezte.
– Javasolnám, kezdjük a beszélgetést barátian – viszonozta István.
– Megtisztelő reám nézve – udvariaskodott Thurzó. – Eszerint, mivel én vagyok az
idősebb, igaz csak pár évvel, akkor kedves házigazdám, élni fogok a per tu-val.
– Erre kívántam célozni – emelte föl boroskelyhét István.
 Koccintottak. Thurzó, ki soha nem élt az alkoholos italok élvezetével, éppen csak
beleérintette nyelvét a marosmelléki fehér, üde borba, majd mosolyogva fordult Istvánhoz.
– Kedves tanácsos uram, engedd meg, hogy kifejezzem jókívánságaimat leendő
tisztedhez…
– Én csupán egyszerű erdélyi birtokos vagyok…
– Ezek szerint, ha jól veszem ki szavaidból, még nem érkezett meg a lovas futár Budáról
a kinevezési okirattal?
– Tisztelt bátyámuram, honnan szerezted értesülésedet, hiszen én mit sem tudok erről…
– Maradjon ez az én titkom. Kinevezésed akár ma is megérkezhet: Királyunk jól tette,
hogy gazdasági tanácsosává fogadott. Ha megengeded, elmondom, mi lesz a te dolgod
Budán, Mátyás mellett…
István bólintott, majd érdeklődéssel hallgatta Thurzót.
– Mint az ország egyik legfőbb gazdasági emberének, neked kell, öcsémuram,
tanácsaid, majd intézkedéseid által előteremtened királyunk udvartartásának, de főképpen
zsoldos katonaságának, ahogy ma mondják, fekete seregének költségeit. Ez majd nem
okoz gondot neked, kedves István uram, hiszen a király még bőven rendelkezik
forrásokkal. Én azért vagyok most itt házadban, hogy segítsek neked.
– Gondolom, nem önzetlenül.
– Jól mondod. Minden pénzbe kerül. Az életben nincs semmi sem ingyen. Mindenért
meg kell fizetni valamivel. Vagy pénzzel vagy munkával vagy tűréssel, jó tanácsokkal s
egyebekkel. Van, aki életével, vérével fizet bizonyos dolgokért.
– Koptatott szavak helyett tedd meg inkább ajánlatodat, hiszen ezt várom.
– Felesleges szavam nekem soha nincsen. Mindezeket azért mondtam el, hogy
megértsed a dolgok összefüggését. Nos, Mátyás vagyona óriási. Tudomásom szerint
szépapád, Esztelneki Béla, aki országos bányakapitányként igazgatta Károly Róbert
királyunk idején a hazai nemesfém bányákat, ő sem volt tisztában azzal, mennyi kincset
rejt még a honi föld mélye, mennyi még a felszínre hozható vasérc, réz, ón, ezüst és arany!
… Én elegendő aranyat adok Mátyás királynak, ha nekem eladja a meglévő,
kihasználatlan bányáit vagy bányászati engedélyt ad nekem az általam megnevezett
helyeken. Jól jár, mert kisujját sem szükséges mozdítania, és aranyhoz jut. Csengő
aranyforintokhoz… De szívesen vásárolok tőle erdőket, földeket, kihasználatlan, kopár
hegyvidékeket, máskülönben azzal fizetek neki, amivel csak óhajtja.
– Mindezek kecsegtető dolgok, amelyeken érdemes elgondolkodnom – szólalt meg
István, amint Thurzó János lélegzetet vett, hogy ismét folytassa fejtegetéseit.
– Tőletek innen Temesvárra, majd Kecskemétre és Budára utazom. Ha dolgaimmal ott
végeztem, utam Pozsony irányába fordítom. Mielőtt Krakkóba utaznék, néhány napos
látogatást teszek Bécs városában. Ott egy nagyon fontos pénzestársammal találkozom.
Kérdenéd, ki az? Nem valószínű, hogy hallottad nevét. Fugger Antalnak hívják.
Németország szülötte. Még nálamnál is gazdagabb… Ha Budán elfoglalod Mátyás mellett
hivatalodat, bizonyosan személyesen is megismered. Őnélküle szegényebb lenne Mátyás.
Majd később igazat adsz nekem… Kérdezted elébb közbevetőleg, hogy mily törekvések
visznek a lengyelek fővárosába? Nos, Krakkóban sok, fontos üzlet vár. Példának okáért
lenvásznakat kell szekérre rakatnom s útnak indíttatnom egyrészt Budára, másrészt
Berlinbe. A katonaság fehérneműit készítik belőle… Karácsony előtt már Krakkóban
találsz a városháza épületében, a posztóházzal szemben. Ha üzenetet kívánsz küldeni
nekem, futárodat oda irányítsad… Jegyezd meg jól, mindig rendelkezésedre állok. Azt
pedig elvárom, hogy Krakkóba jövet elfogadd szerény házam védelmező fedelét és terített
asztalát…
– Cserébe tehát mit kívánsz?
– Csak annyit, személyemet szívesen ajánljad a királynak. Azt feltétlenül tedd mindig
hozzá, hogy hűséges alattvaló, jó és pontos fizető vagyok, akihez nagyobb kölcsönökért is
lehet fordulni.
Éjfélig még sok minden szóba került közöttük. Időnként Alma nyitott be az ajtón, s tett a
tárgyaló férfiak előtti asztalkára étellel rakott tálcát, majd pár óra múltán benyitva
érdeklődött, nem pihennének-e le egy kissé?
Sem Thurzó, sem István nem kívántak pihenni. Élvezettel hallgatták egymás okfejtéseit,
s mindketten úgy álltak fel jóval éjfél után ültő helyükből, hogy hasznos munkát végeztek.
A Thurzó Jánostól vett búcsú után még egy hétig kellett várakoznia Istvánnak és
Almának a gazdasági tanácsosi kinevezési okmányra. Az a hét nem telt el hiába. Mindent
aprólékosan megbeszéltek.
Miféléket?
Elsőként azt, hogy Alma nem követi urát Budára. Marad helyt s Gyulafehérvárott szüli
meg útban lévő első gyermeküket. Amikor a gyermek világra jön, attól számított fél
esztendő múltán István hazatér néhány boldog hétre. Tán magva kél majd második
gyermeküknek. Ha ez megtörtént, fél év múltán István újra Gyulafehérvárra, asszonya és
gyermekeinek látására lovagol. A harmadik gyermek világrajövetele után egy évre rá
költözködik majd Alma a három gyermekkel együtt Budára, feltehetően István időközben
megszerzett házába.
 31.

Esztelneki István az ezernégyszázhetvenhetes esztendő nyarán érkezett meg Budára. A
palotanagy tudott érkezéséről. Őt magát és a kíséretében lévő tizenkét emberét, lovastól,
szekerestől a Zsigmond király idején épült királyi istállóhoz irányította, majd az ott
várakozó várispánhelyettes elvezette őket az ablakaival Dunára néző szállásukra. Ez a
szerény földszintes ház mindössze három szobából állt. A nagyban majd legényei
alhatnak, a kisebbikben ő maga. Volt még egy külön konyhaszoba, beépített tűzhellyel. A
szobákban fafűtéses cserépkályhák állottak. Bútorzat jószerivel semmi. István szobájában
egy priccsszerű ágyféle, frissen tömött szalmazsákkal, továbbá egy hosszú lóca és egy
asztal, amit legalább tizenkét ember körülülhetett. Ezenkívül a sarokban árválkodott egy
nagy, kopott láda, amelyben a fehérneműeket s a ruhákat tartották volt. A legények nagy
szobájában a fal mellett hosszantian szalma volt leszórva pihenő– és fekvőhely gyanánt.
– A pokrócokat délutánra meghozzák – közölte kurtán a várispánhelyettes.
Mátyás akkoriban már megkötötte a boroszlói békét, amelynek értelmében megtartotta
Morvaországot, Sziléziai és Lausitzot. Két évre rá Aragóniai Beatrixszel kötött házasságot
(1476). István a budai bennfentesektől tudta meg: nem csupán a palota addigi életvitele és
szokásai változtak meg, hanem a szobák is átrendeződtek. Mátyásnak már Beatrix volt a
felesége, amikor 1476-ban a törökellenes hadjárata során elfoglalta Szabács várát. Mátyás
királyról egyébként korábban feljegyezték, hogy békére hajló uralkodó volt, de
kényszerűségből sokszor kellett háborúznia.
A Beatrixszal való házasságkötéséig a királyi palotába szabad volt a bejárás. A nap
minden időszakában, kivéve néhány belső, bizalmas órát, bejöhetett, a király elé
járulhatott panaszával, gondjával-bajával, aki erre elszánta magát. Ahogyan később
Bonfíni mester leírásában maga is olvashatta, a király s az asztalához meghívott urak egy
nagyméretű lábasból kézzel emelték ki a mártásos, szószos húsokat, s tették fatányérukra,
majd kenyérrel mártogatták ki a közös lábasból a szószt, a mártást.
Beatrix szerette a pompát, a fényűzést. De nem csupán ezt, hanem – neveltetésénél
fogva – az irodalmat s a művészeteket is. Úgy is fogalmazhatjuk: jellegzetesen reneszánsz
hölgy volt, megáldva mértéktartással, jó ízléssel minden iránt! Elsőként rávette férjét, a
királyt, hogy szigorú napirendet vezessen be. Koldusoknak, naplopó lézengőknek ne
engedjen belépést a palotába! Száműzte a piszkos abroszokat, és alaposan kitakaríttatott, a
kopott, elpiszkolódott, vakolata hullott falakat rendbe hozatta értő kőmívesekkel, és ki is
meszeltette.
A fatányérok használatát is megszüntette. Kevéssel az esküvője után Franciaországból,
Itáliából drága étkészleteket hozatott. Azontúl minden alkalommal művészi rajzolatú
porcelántányérokban tálalták fel az ételeket. Magyarországon Beatrix érkezéséig az
étkezésekkor nem használtak villát és nem is ismerték rendeltetését. Ennek használatát, a
késsel együtt, ő honosította meg elsőként a budai palotában, majd használata elterjedt a
főúri családokban, később pedig a nemesi családokban, sőt az alsóbb néposztályok
háztartásaiban is.
Esztelneki Istvánt Budára érkezése utáni negyedik napon fogadta Mátyás. Ezúttal a
trónteremben, hol – mellette ülvén – Beatrix királyné is helyet foglalt. Mikor István
belépett, pillantásával felfogta, legalább húsz-huszonöt méltóság veszi körül a trónt.
Mélyen meghajolt. Kezében diplomával és egy aranyos kötésű könyvvel lépett a trón
elé, majd fejet és térdet hajtott.
– Ismerjétek meg, urak, Esztelneki István erdélyi birtokos urat, a mi gazdasági
tanácsosunkat, hajdanvolt váradi tanulópajtásomat! – mondta ki harsányan, egy szuszra
Mátyás, majd István szemébe nézve folytatta:
– Azért neveztünk ki téged tanácsosunkká, mivel származásodnál, műveltségednél fogva
kincstárunk gyarapítója lehetsz, ha hűségeddel és észjárásoddal ezt kiérdemled nálunk. Itt,
mindenki előtt kijelentjük, hogy sokat várunk tőled! Mint magad is vagyonos úr,
Erdélyben ismert méltóság, igaz szavú ember, hatni tudsz majd néhány birtokos társadra,
kik bizonyos ellenállást mutatnak rátartian, ha adófizetésről van szó. A hazát csak
szavakban, általánosságban szeretik ezek az urak, akikre mi gondolunk. Nem mind ilyen s
te sem vagy az, István alattvalónk és tanácsosunk. Most pihenj, vegyülj közénk, majd
holnap délelőtt hívni fogunk az első tanácskozásra. Érezd tehát jól magad… De mintha
hoztál volna nekünk valamit… A kezedben mintha egy könyvet tartanál…
István e pillanatban fél térdre ereszkedett a trón legalsó lépcsőjére, amely keleti
selyemmel volt beborítva.
– Uram, királyom! Örömmel jöttem szolgálni téged! Amit magammal hoztam,
családunkban becses kincsként őriztük. Mivel azonban tudomást szereztem hatalmas
könyvtáradról és általában könyv iránti szeretetedről, hoztam magammal az olasz nyelv
megteremtőjének, mesterének egyik munkáját. Íme leteszem trónusod elé s fogadd el
szívesen Dante Alighieri mesternek ezerháromszázhúszból való munkáját, amelyet
Firenzében alkotott a Vízről és a levegőről című előadásában.
– E ritka könyv hogyan került családod birtokába?
– Szépapám, Esztelneki Béla, országos bányakapitányként szolgálta Károly Róbert
szépemlékű királyunkat. Évtizeden át együtt munkálkodott Nekcsei Demeter tárnokmester
úrral, aki jó barátságban állott Dante mesterrel és aki, miután Firenzébe visszatért
számkivetettségéből, tartotta meg előadását s ott egy barátja lejegyezte, majd mondatait e
könyvbe rótta. Tudomásom szerint három ily könyv készült. Ebből ez az első példány.
– Szépen beszéled az olasz nyelvet! – lelkesedett a királyné.
Mátyás kissé korholóan nézett rá, mintha rendre intené. Tekintetéből ez volt kiolvasható:
elsőként a királynak van joga a megszólalásra! Ejnye, ejnye, Beatrix, neked még
gyakorolnod kell szokásainkat…
– Elfogadjuk e kegyes és drága ajándékot – szólt a király fő-kamarására mutatva, aki
három lépésnyire állt Istvántól, s az tudva dolgát, odalépett az adakozóhoz, és
meghajlással vette át tőle Dante mester értekezésének díszkötésű könyvét.
István fél térdre ereszkedéséből felállott és hátralépett.
– Tudomásunk szerint – szólt ismét Mátyás – neked, Esztelneki István gazdasági
tanácsos úr, Háromszékben, Esztelnek községben vannak ősi családi birtokaid. Nekem
nemrégiben került tulajdonomba Kézdiszentlélek települése hatszáz lakosával,
kétszázhúsz jobbágytelkével s kiterjedt szántóival, legelőivel. Ezt most királyi
hatalmunknál fogva néked és népes családodnak ajándékozzuk, csekély viszonzásként e
drága könyvért, amely Danténak, a nagy költőnek gondolatait zárja magába. A mostani
perctől te légy Kézdiszentléleknek igazságos és jó gazdája, a szegények istápolója, a
betegek kínjainak könyörületes orvoslója… Az erről szóló legfelsőbb királyi okmányunkat
még a mai nap délutánján kézhez veheted kancelláriánkon. Holnap délelőtt pedig, mint
mondottuk, a tanácsban szívesen várjuk javaslataidat, amelyek kincstárunk gazdagabbá
tételére vonatkoznak…
Ezek után még néhány hivatalos aktus következett.
Kinevezések, fölmentések, ajándékozások, elfogatási parancskiadások, megyei
előterjesztések és panaszok kivizsgálásának összefoglaló jelentései.
Ezt követően kezdődött az ebéd előtti kötetlen beszélgetés. Mátyás és Beatrix fölkeltek
trónusukról és egy kis időre elvonultak, hogy ruházatot váltsanak. A jelenlévők beszélgető
csoportokká rendeződtek. Istvánt a fő ceremóniamester bemutatta néhány jelentősebb
úrnak.
Elsőként az olasz Bonfíni mesternek, akit a királyné hívott meg Itáliából Mátyás
udvarába, hogy nézzen körül, s legyen krónikása a budai s a visegrádi paloták szokásainak
s ennek hírét vigye szét Európában. Bonfíni nagy meglepetései vette tudomásul s István
előtt is kifejezte csodálatát, hogy ily értékes könyvvel, mint például Dante Alighieri
természettudományos értekezésének első példányával – amely Erdélyből került elő – itt,
Budán találkozhat. Mint kifejtette, kérni fogja Mátyás király engedélyét, hogy
tanulmányozhassa ezt az eddig általa még nem ismert és nyilván zengzetes olasz nyelven
íródott könyvet… Továbblépve új ismerősként beszélgethetett el Galeotto Marzióval s a
Váradról nemrégiben Budára költözött könyv-nyomtatóműhely tulajdonosával, Geréb
Lászlóval. Ugyancsak jelen volt Hess András, aki jó idő óta felkarolja Gutenberg mester
találmányát, mindent elkövetve a hazai kultúra felvirágoztatásáért. Geréb László
egyébiránt kedvesen invitálta Istvánt, tekintse meg a Várhegy északi pontján felépült
nyomtató műhelyét. Az első könyvvel a napokban készülnek el. Hogy mi a címe? Cronica
Hungarorum… Néhány utalást tartalmaz a magyar történelem első századainak
eseményeire, majd Mátyás királyunk néhány cselekedetével foglalkozik…
– Királyunk olvasta már ennek szövegét? – érdeklődött István.
Geréb László felnevetett.
– Nálunk nincs cenzúra! Királyunk majd olvas, amit olvas. Megsúgom, ifjú barátom,
nem sok hízelgő mondat szól személyéről, de igazából nem is bántja vagy bírálja
személyét. Talán az egyesek részéről megnyilvánuló, túlzó adózási politikáját bíráló
megjegyzés az, ami elgondolkodtatja királyunkat. Örvendezni fog azonban, ha
fővezérének, Kinizsi Pálnak vitézi cselekedeteit olvassa…
István hirtelenjében szólni sem tudott. Kérdőn függesztette tekintetét Geréb László úrra,
mintha azt várná tőle, hogy csak folytassa, mert szívesen hallgatja beszédét.
De Geréb László nem folytatta.
Észrevette, hogy visszatért a terembe Mátyás király. Ezúttal Beatrix nélkül. Valaki, aki
háttal állott Istvánnak, súgva hajolt barátnője füléhez: „Bizonyosan Flavius gróffal lesz
találkája…” Egy kis szünet után a barátnő nyilatkozott, természetesen súgva, de a
körülállók valamennyien hallották: „Vagy talán inkább Gecse gróffal… Felesége, a grófné,
tegnap utazott el Bécsbe… Itt hát a kitűnő alkalom.”
Mikor néhány nap után István tudakolózott újdonsült férfi ismerősétől a királyné
találkáiról, az informátor megerősítette, mondván: „Beatrix hercegnő még leánykorában
kapott nevelése alapján soha nem tartózkodott attól, hogy férfiakkal közeli, testi
kapcsolatba kerüljön. Erről Mátyásnak is beszámolt. Következesképpen Mátyás is
elmesélte feleségének régebbi s jelenlegi kapcsolatait is, amelyeket a palotán belül és azon
kívül bizonyos nőszemélyekkel folytatott. Ezeken senki nem botránkozott meg, de csak
maguk között emlegették föl egyik-másik pikánsabb esetét.”
Megtudta azt is, hogy itt, a vár alatt lakó cseh származású polgárlánnyal keveredett
Mátyás szerelembe, s ebből a frigyből gyermek is származott. Az ifjú Corvin János néven
ismeretes, itt él a palotában s igen jó nevelésben részesíti Mátyás, az apja. Mondják azt is,
ez a fiúcska követné őt a trónon, ha Beatrix nem keresztezné ennek útját.
De hát bizony keresztezi, amikor s ahol tudja, amikor csak teheti.
István nagyon nehezen szokta meg, hogy oly sokan veszik körül. Mint a király
gazdasági tanácsosának, hirtelen igen sok barátja lett. Valamennyien a kedvében kívántak
járni. Egyikük orgiába csalta, hol ledér nők ostroma alá került s az éjszaka sűrű sötétjében
paplanos ágyba kényszerült egyikőjükkel… Hajnalban támolygott haza, s szent esküvéssel
fogadta nagy szégyenében, hogy ilyesmi többé nem fog véle megtörténni. Egy hét sem telt
belé, és ismét megtörtént.
Ezúttal az egyik társalkodónő ágyában ébredt s oly riadtan, hogy az méltán leszidta:
„Mit méltatlankodsz itt, barátocskám! Az éjszaka csak annyira ittad le magadat, hogy
azért férfi mivoltodról betyárosan bizonyosságot tettél! És most sopánkodsz itt nekem,
hogy miként és hogyan kerültél ide, mintha nem érezted volna igazán nyeregben
magadat?! No, szép!”
Amióta azon a bizonyos délelőttön megtette javaslatait a királyi tanácsban: hogyan,
miként lehetne a kincstár jövedelmét fokozni, azóta észrevehetően megnőtt a tekintélye.
Milyen javaslatokat tett? Mindjárt elsőként, ami igen megtetszett a királynak, vezesse be a
kincstár az egész ország területére szólóan a küszöbadót! Füst– illetve kéményadót már
szedtek és be is vált. Küszöbadót még nem! Micsoda agyafúrt találékonyság! Persze,
István e javaslatában kímélni kívánta az amúgy is szegény, nyomorgatott jobbágyságot.
Ezért aztán úgy szólt a királyi adórendelet, hogy akinek a házában csupán három küszöböt
kell átlépni, az nem fizet küszöbadót. Ezt csak azoknak kell fizetni, mégpedig
küszöbönként és évenként három garast, akinek házában, lakásában háromnál több szoba,
azaz küszöb található. A kis– és középnemesség tízezrei sem estek bele ebbe a
kategóriába. Inkább a tehetősebb nagyurak, akiknek kastélyában olykor tizenöt-húsz vagy
még ennél több szoba – és természetesen küszöb – volt található. Ekkor tette meg István
javaslatát Mátyásnak néhány királyi bánya eladására, amelynek fejében a jelenleg
Krakkóban élő és ott található Thurzó János úr jelentős összeget kínálna.
Mátyásnak szüksége volt pénzre, ezért egyik bizalmi emberét lóra ültette, kis csapatot
rendelt melléje, s útnak indította Krakkóba, hogy átadja néki a királyi meghívást, miszerint
Mátyás személyesen szeretné látni Thurzó urat, s a bányák megvételéről-eladásáról
tárgyalni vele.
 Volt még egy dolog, amivel István megnyerte magának Mátyás bizalmát. Ez pedig nem
volt más, mint feltétlen őszintesége. Ama bizonyos legelső tanácskozáson, amely később
ugyancsak bővelkedett fordulatokban, elsőnek kellett javaslatokat tennie. Miután Mátyás
által István megszólíttatott, előadta, hogy Budára jövetele előtt felkereste őt
Gyulafehérvárott Thurzó János birtokos-bankár, kinek Lengyelországban is vannak üzleti
érdekeltségei. Részletesen beszámolt még arról is, hogy Thurzó János előbb értesült az ő
kinevezéséről, mint saját maga. Meglehet, hogy jó kapcsolatai vannak a palotában.
– Mit ígért neked Thurzó? – kérdezte Mátyás.
– Csupán jó előmenetelt pályámon, ha előállok a javaslatommal a bányák bérbe vevését
vagy netán megvételét illetően…
A király elgondolkodott. Majd fölnevetett.
– Érdemes lesz tehát megszívlelnünk Thurzó úr javaslatát! Ezt követően azonnal
intézkedett.
István napról napra nyugtalanabb lett. Feleségére, Almára gondolt, ki odahaza,
egymagában küzd mindennel. Igaz, édesanyja megígérte, hogy legyen csak nyugodt, mert
mindenben segíti az ő kis feleségét, de hát igen nehéz ám innen Sepsiszentgyörgyről
segíteni oly messzeségbe.
Ezért aztán Esztelneki Jánosné Kolozsi Erzsébet egyik asszony lányát küldte el Almáért,
hozná magával Gyulafehérvárról azt a drága asszonyt, aki fiának magzatját hordja a szíve
alatt.
Alma igen nehezen mozdult el abból a fehérvári házból. Jól érezte magát, hiszen a
cselédei nagy szeretettel vették körül, lesték gondolatait, s ha kívánságként szólt valamit,
már tették is. Ami odakötötte még Almát, az a biztonság érzete volt. Ha lenézett a
várfalhoz tapadó házának ablakából a mélybe, maga előtt és alatt látta a Maros kanyargós,
biztonságos csíkját. A vár– és bástyafalak, a folyó gátja adta neki a biztonságot, s az a
tudat, hogy minden estelen bezárják a városkapukat, fölhúzzák a járó-hidakat, s így semmi
baj nem érheti a bent lakók ezreit. S ha mégis baj ütné föl a fejét? Ott vannak saját
katonái, meg a várost védelmező fegyveres sereg…
Sógornője, Éva asszony csak hallgatta Alma maradhatnékát, sóvárgó szép szavait, majd
az mikor befejezte, megszólalt angyali türelemmel, szemét egy pillanatra sem véve le
Alma orcájáról. Az első két, három mondat után gyengéden kezébe vette Alma ölbe ejtett
két fehér kezét, majd megsimogatva, nyugtatva mondta, amit mondott:
– Ősi házunk és e falak valóban óvnak téged, drága Alma! A szavaidat leső cselédek
ereje is tudom, sokat jelent neked. Mégis, ha édesanyánk ölelő karja átfon majd téged
Sepsiben, bizonyosan érezni fogod, hogy mily jóságos és biztonságos helyre kerültél!
Gondolj gyermekedre is, kit nemsokára karjaidba vehetsz. Légy megnyugodva, amint
szólsz, hogy indulhatunk, abban a minutumban küldöm a hírvivőt az üzenettel Budára, a te
uradhoz, hogy téged Sepsiszentgyörgyre, a szerető családod körébe vittünk.
Alma végtére belátta, tovább nem vonakodhat: mennie kell. Talán így lesz a jó! E
lépését férje-ura, István is jóváhagyja majd. Hétfői napon csomagolni, pakolni kezdett.
Éva asszony ott járt a sarkában, s mindenben segített sógornőjének. Úgy tervezték, azon
a héten, csütörtökön hajnalban kelnek útra.
Kedd hajnalban azonban egy lovas futár tért be a városba, egyenesen Báthori Istvánt,
Erdély vajdáját keresve. A lovas ember bizalmas hírt hozott, amelyet déli harangszókor
már az egész városi lakosság ismert: Ali bég pár napja hadra kelt s a Barcaságot fenyegeti
igen nagyszámú seregével. Jó lesz tehát felkészülni a harcra és a védelemre!
Alma és Éva abban a pillanatban határozott. Nem várni egy percet sem, hanem útra
kelni! Aki csak él és mozog az Esztelneki házban, valahány útnak indul! Irány:
Sepsiszentgyörgy! A gyulafehérvári házban csupán öt fegyveres katona maradt vissza,
akik erre önként vállalkoztak. A többiek lovastól, szekerestől elindultak.
Alma asszony már egészséges leánygyermeket táplált kebelén, mire a lovas futár
megérkezett. Így aztán a lovas futár a leánygyermek világrajöveteléről is hírt vihetett
Budára, István úrnak, ki felettébb boldog volt a hír hallatán. Az eseményről Mátyás király
is tudomást szerzett.
– Akkor mi téged szabadságolunk, kedves hívünk – jelentette ki. – Kinizsi Pál
fővezérünk a héten útra kél Erdélybe, mivel jelzést kaptunk, hogy Ali bég csapatai elérték
a Barcaságot, míg ő maga a Lator és a Sebes völgyén át Szászsebes irányába tart. Különös
aggodalomra nincs semmi ok. Báthori István vajda erős seregével megindult a török ellen.
Kinizsi idejében odaér s egyesült erővel kitakarítják a törököt Erdélyből… Azért mégis jó
lesz, hívem, ha Kinizsivel tartasz. Harcolnod nem kell, inkább siess épségben
szeretteidhez. Aztán, ha kimulattad magadat, térj meg hozzánk, hivatalodba… Ha
megérkeztél hozzánk, Krakkóba kell menned! Úgy készülődj…
Az Úr ezernégyszázhetvenkilencedik esztendejének október 12. napján fejlődött fel
Kinizsi Pál fekete seregével a Hunyad megyei Kenyérmezőnél, és egyesült Báthori István
hadával. Másnap, tizenharmadikán hajnalban indultak meg az egyesített magyar hadak a
török sereg ellen, és késő délutánig tartó öldöklő harcban sikerült Kinizsi Pál (akkor már
mint temesi ispán) vezérletével biztos csapást mérni az Erdélybe tolakodott török seregre.
Az Ali bég által korábban rabul ejtett foglyokat is kiszabadították. Estére ökörsütéssel
egybekötött lakomát csaptak. Kinizsi, ez a nagy erejű, hajdanvolt molnárlegény egy török
harcost a foga között tartva, a másik kettőt pedig marokra fogva táncolta körül nagy
üdvrivalgás közepette a tüzet.
Esztelneki István is a sereggel tartott. Csata közben háromnégy törököt levágott,
néhányat pedig megsebesített úgy, hogy harcképtelenné váltak. István innen,
Kenyérmezőről, csak harmadnap indult el Sepsiszentgyörgyre, családja látására.
Időközben Alma asszony Mária és Erzsébet leánya után harmadikként fiúgyermeket
szült, akit Ádám néven jegyeztek be a sepsiszentgyörgyi plébániatemplom anyakönyvébe.
Ezernégyszáznyolcvanhármat írtak akkor és augusztus 29. napját.
A szülők úgy gondolták, az idén még nem, de jövő esztendőben, vagyis
nyolcvannégyben István Budára költözteti családját.
Özvegy Esztelneki Jánosné Kolozsi Erzsébet, ki éppen betöltötte hetvenharmadik
esztendejét és még ölbe vehette s dajkálhatta harmadik unokáját, Ádámot, szeptember 19-
én elgyengülve ágyába feküdt. Különös kegyelme volt az Istennek, hogy István azon a
napon érkezett meg Budáról. Egyenesen Almát és gyermekeit kereste. Mikor értesült
édesanyja állapotáról, azonnal szobájába sietett.
– Édes jó fiam, Istvánom! – kezdte édesanyja gyengülő hangon. – A szekrény mögötti
rejtett ajtón, ha belépsz, ott találod az asztalkán a számadási könyveket. Mellette a nagy
vasláda, amelyet, ha felnyitsz, tizenkétezerötszáztizenét aranyat, s egyéb ezüstpénzeket
[46]
találsz benne . Igyekeztem gyarapítani a családi vagyont, amely csak eszközül szolgál, ne
feledd. Amit gyűjtened kell továbbra is és gyermekeidnek átadnod, az nem más, mint a
megbocsátó szeretet, a munkában tisztesség s az emberi viszonylatok dolgában a becsület.
E hármat gyűjtsed és sáfárkodj vélük okosan.
István hosszú órákat töltött édesanyja ágyánál. Enni, inni már nem kívánt. Már csak a
plébános atyát kérette magához, ki az esti időben két ministránsával meg is érkezett. A
plébános meggyóntatta, megáldoztatta hívét, majd feladta néki az utolsó kenetet…
Azontúl senkihez nem szólt, senki sem zavarta. Hajnalban Alma is bejött a szobába.
Némán, könnyeit nyelve búcsúzott a haldoklótól, ki rövid szenvedés után aznap reggel,
20-án, visszaadta lelkét Teremtőjének.
A csendes temetés után egy héttel István visszatért Budára.
 32.

Nyolcvannégy májusának első napjaiban indult el Esztelneki István Erdélybe, hogy
feleségét és három gyermekét Budára, várbeli otthonába költöztesse. Június utolsó hetében
érkeztek meg a szekerek, amelyek a családtagokon kívül néhány bútordarabot és
ruhaneműt szállítottak.
István már nem ott lakott, ahová évekkel ezelőtt szállásolta el a palotanagy. A belső
palotában három szép szobában helyeződött el az Esztelneki család. A palota alatt
pincerendszer húzódott, ahol a tüzeléshez használatos faszenet tárolták. Nagy előnye
ennek – magyarázta Almának István – , hogy tűzereje nagy és nem kormol, mint odahaza
kormolt a kályháinkban a fa. A téres konyhából éléskamra is nyílt, amit Alma ujjongva
vett tudomásul. Hetekig tartott, amíg minden elrendeződött és a helyére került.
Két leányuk, a nyolcéves Mária és a hatéves Erzsébet későbben pedig Ádám fiuk
iskoláztatásáról is gondoskodniuk kellett. István már korábban elmondta feleségének, mily
nagy lehetőségek állanak gyermekeik taníttatása előtt, mivel Budán gyűltek össze Európa
legnevesebb tudós tanítói, művészei. Itt Budán, ha csak az ember kilép a háza kapuján,
máris megcsapja a művészetek szele. Akármerre fordítja is az ember tekintetét,
mindenünnen klasszikus szépségű palotákkal, csúcsíves, gótikus stílű templomokkal
találkozik.
Alig várta István, hogy Almának és két nagyobb gyermekének megmutassa Buda vára
nevezetességeit és Mátyás palotájának ékes termeit, kápolnáját, továbbá az Európában is
hírnevet szerzett könyvtárát, a Corvinák szépséges tömegével. Remélte, alkalom lesz
kettesben hallgatniuk a királyné zenészeinek csodálatos hangversenyét. Mert ilyet aztán
Alma eddig sohasem hallott!
Az elkövetkező hetek, hónapok, valóban alkalmat adtak minderre.
Alma egészen átalakult. Heves vágyat érzett bensejében a tanulásra, a művelődésre.
Szinte szégyellte, hogy nem tud sem írni, sem olvasni, de István megnyugtatta, nincs mit
szégyenkeznie ezen, hiszen a királynét körülvevő udvarhölgyek közül egy sem ismeri a
betűket s a betűvetést. Egyetlen betűket ismerő, olvasni is tudó hölgy van itt Ferrarából,
aki Beatrix királynénak felolvasni szokott volt a hírneves olasz Boccaccio mester
müveiből. De Almával nem lehetett bírni. Addig erősködött, mígnem István kijárására az
egyik várbeli bencés atya elvállalta Alma írásra tanítását.
Akkoriban történt ez, minek utána Istvánnak Krakkóba, Thurzó Jánoshoz kellett mennie.
Míg István Lengyelország fővárosában időzve tárgyalt, az időben Alma megtanulta az
ábécét és a betűvetést. Lelkendezve örült tudományának, akár a gyermek. Megkérte Petrus
atyát, segítene néki levelet fogalmaznia Istvánnak, hogy aztán azt ura után Krakkóba
küldje.
A levél elkészült.
Aztán a palotanagyot kérte, mielőbb küldje levelét Krakkóba.
Levelére rövidesen megérkezett a válasz.
Alma csak úgy falta a betűket. A messzi földről érkezett levél így szólt:

„Drága Hitvesem és Szerelmem!

Kétszeres boldogságban fürdőztem meg soraid olvastán. Az egyik boldogságom az
volt, hogy megtanultad a betűvetést, a másik pedig az, hogy Te írtad ezeket a
szívemet, lelkemet melegítő sorokat.
Biztosítalak, hogy nincs a tőled távol töltött napjaimnak egyetlen órája sem, hogy
Reád ne gondolnék szerelmes hevülettel és révülettel. Kérlek, Te is gondolj rám!
Örömhírként tudatom Veled, még az idén, karácsony előtt otthon leszek. Ennek oka
az, hogy vendéglátóm, Thurzó János úr otthonában szerencsém volt találkozni
Fugger Antal némethoni kereskedő-bankárral, kinek érdeklődését felkeltve, királyunk
elé kíván járulni Thurzó úr társaságában.

Sokszor csókol Téged és gyermekeinket, a Te örökké szerető Istvánod.”

Újra, meg újra elolvasta a levelet. És amikor már képtelen volt betelni vele, arra gondolt,
hogy gyakorolnia kellenék az olvasást. De mit olvasson? Olaszul már szépecskén tudott
beszélni. De vajon olvasni is tudna?
Severini mester volt akkoriban a Corviniana-könyvtár mindenese. Fölkereste hát, s
előadta, szeretné megismerni Petrarca verseit.
– Lakásodba vinni nem lehetséges, de itt szívesen kezedbe adom, hogy olvashasd – szólt
az öregúr s máris előkereste az egyik polcról az aranyos-piros borítású fóliánst.
Alma odavolt a gyönyörűségtől. Órákig ült az egyik asztalnál, s olvasta a finom
fogalmazású szerelmes szonetteket.
Másnap ismét kikérte a versgyűjteményt. Megkapta. Egyiket, másikat megtanulta
olyként, hogy amikor csak eszébe jut, hangosan elmondhassa szabadon. Kezdetben egy-
egy szót, jelzőt elfelejtett, de aztán utánaolvasott s megjegyezte, szinte a fejébe véste.
Hazatérve felmondta a gyermekei előtt.
Azok előbb bámulták, majd tapsoltak örömükben, és kérték anyjukat, mondja újra, meg
újra. Gyermekei a kolostor iskolájában olaszul is tanultak, így könnyen fülükbe ment a
kellemes, dallamos szöveg.
Karácsony ünnepe előtti napokon riasztó híreket hallott. Mátyás összekülönbözött III.
Frigyessel valami miatt. Könnyen lehet, hogy háború lesz. És István ura nincs idehaza!
Pedig mióta várja! István azt írta abban a levelében, karácsony előtt Budán lesz. Igaz, ma
még csak december tizedike van, de már nagyon ideje lenne érkezésének. Nagyon vágyott
már István ölelő karjai közé. Mi okozza ezt? A nélküle eltöltött idő? Vagy talán Petrarca
költeményeinek ismerete is fokozza várakozását?
Öt nap múltán, december tizenötödike napján Buda várának északi kapuján befutott
szekerestől, lovastól és tegyük hozzá, vendégestől István. Egyenesen a palotába hajtattak,
Mátyás elé, hogy mihamarabb és nagy alapossággal megkössék újabb három – ezúttal
aranybánya eladásának, megvételének szerződését.
Az eladásra szánt bányák között szerepelt Nagybánya, amely az elmúlt század első
harmadáig az Asszonypataka nevet viselte. Ezt a nevet – a településen élők kérésére – még
Károly Róbert változtatta meg. Kellő számú aranyakért és hozzá bizonyos, a királyi
kincstárnak járó részekért, Besztercebánya és Körmöcbánya is a Thurzó-Fugger család
birtokába került. Mátyás úgy értékelte, hogy nyert az üzleten. A tulajdonjogról ugyan
lemondott, de a kibányászott termékekből, az aranyból, ezüstből a királyi kamara kincstára
is részelt. Jól jött az előlegben kapott vételárrészlet is, aminek nagy részét a fekete seregre
költötte. Mégpedig azonnal!
Alma asszonyt újabban érdekelni kezdte a politika. Első kézből, István szájából hallhatta
tehát a bányák eladásának dolgait s hozzá a III. Frigyes és Mátyás közti ellentétek okát.
Korábbról szólóan élt egy megegyezés a két hatalom között, miszerint sem az Ausztriából
Magyarországra érkező, sem a Magyarországról Ausztriába igyekvő semminemű áru –
legyen az lábon hajtott baromállat, szekereken szállított gabona vagy viasz, faggyú, bőr és
több efféle – a határokon meg nem állítható, meg nem vámolható sem pénzért, sem
természetbeniekért.
És lám, tavasz eleje óta Frigyes határőrei minden magyarhoni árut megállítanak és
vámmal sújtanak. Mátyás király azonnal tiltakozott. Tiltakozását mintha meg sem
hallották volna. Mátyás újabb követeket küldött, immár egyenesen Bécsbe, III. Frigyes
császár őfelsége színe elé. A követek nem juthattak bé hozzá. A kancellária minisztere
üzent csak: „A megváltozott időkre való tekintettel kényszerült Frigyes császár az áruk
vámolására…”
Csak természetes, hogy ez a válasz kiváltotta Mátyás haragját.
Díszes, gyémántokkal kirakott serleget és érdi kutyavárából való, három agarat, három
vizslát küldött Frigyesnek ezzel az írásos üzenettel:
„Mi, Mátyás, Isten kegyelméből Magyarország, Alsó-Ausztria, Csehország stb. királya,
legkegyesebb üdvözletünket s eme ajándékokat küldjük barátságunk jeleként azzal a
megfontolásra javasolt kéréssel, hogy mielőbb szűnjék meg közös országhatárainkon
mindennemű nyugat felé tartandó magyar áru megvámolása. Amennyiben Felséged
kérésemet egy hónapon belől nem foganatosítaná, fekete seregem élén magam megyek
Bécsbe az itt küldött serlegemért, valamint vizsláimért, kopóimért, s az egekre esküszöm,
hogy rendet teszek, érvényt szerezve korábbi szerződésünknek. Üdvözlettel, Mátyás
király.”
A latin nyelven írott, diplomáciai szempontból is kifogástalan, mondhatni udvarias
levelet tizenkét lovas vitte a bécsi Burgba, Drágffy Bertalan vezetésével.
– Majd későbben megküldöm válaszomat – közölte a követekkel III. Frigyes a levél
elolvasása után.
A válasz azonban harminc nap után sem érkezett meg Budára. És későbben sem, mind a
mai napig nem érkezett meg a válasz. Mátyás tehát cselekedett.
Ezernégyszáznyolcvanöt nyarán, fekete serege élén elindult Mátyás király Bécs városa
felé. Mellette lovagolt fővezére, a törökverő-táncoltató Kinizsi Pál.
 A nagy király ebben az évben negyvenkettedik nyarát élte. Trónra kiszemelt fiát, Corvin
Jánost Buda várában hagyta, kiokítva őt, hogy óvakodjék Beatrix társaságától.
A Bécs városa ellen tartó fő csapatban ott lovagolt Esztelneki István is, ki ugyancsak
közeledett negyvenedik éve felé. Haja kétoldalt már őszült, háta kissé meghajolt, de
amúgy még jól bírta magát. Elindulása előtt megnyugtatta Almát, nincs oka félelemre,
hiszen a sereg erős, soha nem volt ily hatalmas. Valóban.
Mátyás ostrom alá vette Bécset, s a büszke város rövid idő alatt meghódolt előtte.
Bevonulhatott hát a Burgba, ahol mint győztest fogadták. Bécs városának katonai
parancsnoka, a főváros polgármestere, a város elöljárói, a bécsi érsek és papi méltóságok
jelenlétében adta át egy piros színű selyempárnán nyugtatva Bécs város jelképes,
aranyozott kulcsát. Amikor Mátyás elfoglalta az előkelőségek által felajánlott trónust,
azonnal felvette az „Ausztria hercege” címét is.
A főkincstárnok ugyanez órában átadta Mátyás királynak a nemrégiben Frigyesnek
ajándékba küldött serleget, s a jelenlévők nagy ámulatára csaholva rontottak be a terembe,
a szomszéd szobában ez alkalomra előkészített és fogva tartott, az érdi kutyavárból való
agarak és vizslák, majd végigrohanva a tróntermen, elheveredtek a király lábai előtt.
De hová lett III. Frigyes császár és király? Krems és Linz városán át Salzburgba, majd
Passauba menekült. Ott töltve napjait egészen ezernégyszázkilencven nyaráig. Miután az
év áprilisában, ausztriai uralkodásának ötödik évében Mátyás király tragikus
hirtelenséggel elhunyt, s a tetemét röviddel azután Székesfehérvárra szállították, Frigyes
összeszedelődzködött s visszaóvakodott Bécsbe.
Mátyás miután székhelyét Budáról Bécsbe tette át, az osztrák nép lassacskán igen
megszerette, mint uralkodót. Halálával sokan osztoztak a bécsiek és osztrákok a magyar
nemzetet ért gyászban.
A Burgban felravatalozott holtteste előtt három napon át özönlött a bécsi, ausztriai nép,
egy-egy szál virággal róva le kegyeletét. Harmadnapra virághegy magasult a ravatal előtt.
Érckoporsóba zárva tették hajóra porhüvelyét. A hajót a part mentén lakó falvak és
városok népe kalaplevéve fogadta. Akkor kelt szárnyra először a fájdalmas kiáltás:
„Meghalt Mátyás király – oda az igazság!”
Esztergomnál tették partra Mátyás koporsóját. Attól kezdve hatlovas gyászkocsi vitte
Székesfehérvárig. Amerre csak elhaladt a menet, gyászba öltözött jobbágyok, kisbirtokos
nemesek hajtottak térdet s fejet előtte. Mintha ők is megérezték volna a fájdalmas kiáltást,
az ország jövendő, nehéz helyzetét.
Mert ebben a tényszerű kiáltásban már ott vergődött a magyar jövendő.
István, ki Almát és gyermekeit is elvitte magával Mátyás fehérvári temetésére, így szólt
övéihez: – Mátyás halálával egy új kor következik. Mi itt mindnyájan ennek az új kornak
a szülöttei vagyunk. A nagy korszakok mégsem egy bizonyos időpontban kezdődnek,
hanem sokkal korábban fejlődnek ki a mérhetetlen Idő Méhében. Mikor kezdődött ez az
újkor? Mikor Mátyás trónra lépett? Vagy talán most, e percben, mikor koporsóját oda
helyezik a többi királyok szarkofágjai közé?
Alma hallgatott. A gyermekek csodálkozó szemmel bámulták a számukra még
érthetetlen dolgokat. Ádám ezzel a kérdéssel fordult apjához:
– Miért kell az igazságos, jó királyoknak is meghalniok?
 HETEDIK RÉSZ
ISTVÁN FIA ÁDÁM, SZEMBEN A POGÁNNYAL


„Jaj, annak a népnek, amely válságos időkben
nem találja meg vezérét!
Jaj, annak a nemzetnek, amely válságos időkben
három– vagy akárhányfelé húz!… “

 33.

Esztelneki István csak egyetlen alkalommal, nyolcvanhétben utaztatta el családját Bécsbe,
hogy teljes pompájában ismerkedjenek a császárvárossal. Akkor határozta el a házaspár,
hogy gyermeküket a Krakkóban működő, nagyhírű egyetemre adják. Összetalálkoztak
ugyanis Thurzó Jánossal, aki abban az időben már Krakkó városának polgármestere volt, s
megnősülvén, elvette Fugger Antal egyik leányát. Thurzó úr vállalta, hogy harmadik
gyermekét, Ádám névre keresztelt fiát, ha betölti tizenhatodik évét, kosztos diáknak
odaveszi magához a családjába, hogy öt éven át látogathassa a krakkói egyetemet.
– Mi érdekli a fiút? – kérdezte Thurzó.
– Elsőként a természettudományok, benne a csillagászat. Amióta Mátyás király
csillagvizsgálót létesített Budán – válaszolt István – csaknem minden szabad óráját ott
tölti.
– Jövője lesz akkor e gyermeknek Krakkóban is. Ott aztán kifejlesztheti csillagászati
tudományát, de alaposan…
Ebben maradtak.
Mikor pedig Mátyás király holttestét a többi király szarkofágja mellett elhelyezték
Székesfehérvárott, Esztelneki Istvánnak és Almának határozniuk kellett: maradnak-é
Budán. Mert, ha igen, akkor István, a trónra kerülő II. Ulászló szolgálatába áll. Ha pedig
nem, akkor – hivatala veszvén – mindnyájan visszatérnek Erdélybe.
István hajlandó lett volna ezt az utóbbi megoldást választani, mert már igen vágyott a
birtokain való gazdálkodásra. És amit magának sem mert bevallani: félt az új királytól,
annak ismeretlen észjárásától, esetleges rigolyáitól… Alma, vele ellentétben, így
okoskodott:
– Próbáld meg, Istvánom, II. Ulászlót szolgálni. Itt Budán nagyobb a gyermekeink
jövője, mint Erdélyben. Innen könnyedebb és közelebb az út Krakkóba, mintha
Sepsiszentgyörgyön vagy akár Gyulafehérvárott élnénk. Esztelnek pedig óriásian messze
esik innen. Nekünk már nagyon is a gyermekeink boldogulását kell néznünk.
István néhány napi tűnődés után igazat adott Almának. Ez az Ulászló békés természetű
ember benyomását keltette. Már társalkodott vele egy ízben. Erősködött előtte, hogy
Beatrix igen pártolja őt a magyar trónra kerülni, s ő ígéretet tett, hogy feleségül veszi, ha
ez sikerül. E házasság lehetősége azért is kedvére való volt, mivel Beatrix kétszázezer
aranyat ígért azonnali kifizetésre, háromszázezret pedig kölcsönként a kincstárnak, a
gondokat elkerülendő. István mint gazdasági tanácsadó, máris pártolta ezt a házasságot, s
egyáltalán nem titkolta véleményét Ulászló előtt.
– Dobzse… – hagyta rá Ulászló. Vagyis, „jól van, rendben van.” Ezt a jóváhagyó
kifejezést akkor hallotta először.
Na, igen, ez akkor volt… Most, hogy trónra került, Beatrix mégsem lehet a felesége. De
hiszen Bakócz Tamás Esztergom érseke eskette őket össze, mégpedig tanúk előtt. Ez
valóban így volt, de Ulászló – mivel dehogy is akarta ő a meddő Beatrixot – összejátszva
az érsekkel, egy kicsinyke formai hibát vétett, ami által megtámadható volt a
házasságkötés. És még miért? Azért is, mert Ulászló soha, egyetlen ujjal sem ért
Beatrixhez, véle mindig tanúk előtt találkozott. Harmadszorra pedig azért tudott kibújni e
kényszerű helyzetből, mert bebizonyította: ő még 1476-ban házassági szerződést kötött
Brandenburgi Borbálával.
Bakócz Tamás érsek úr őkegyelmesége addig ügyeskedett, kérvényezett, protestált,
mígnem a Borgia családból való VI. Sándor pápa – mint érvénytelent – felbontotta II.
Ulászló és Beatrix királyné házasságát.
István, aki Mátyás alatt is idegenkedett a napi politika ármányaitól, nehezen viselte el a
megváltozott körülményeket.
Mint gazdasági szakember is kezdte kényelmetlenül érezni magát. A Mátyás király
idején megbüntetett vagy háttérbe szorított főurak elözönlötték a palotát. Mindenik ott
bizonygatta a saját igazát s valamennyi igazának teljesülését várta a királytól. Amint pedig
az kimondta „dobzse”, jogot érzett az ottmaradásra. Evett, ivott, pletykálkodott, jogot
formált beleszólni országos ügyekbe. A király egyik legfőbb gondja e helyzetből
kifolyólag is a pénztelenség volt.
– Édes hívünk, hol van a Mátyás alatt összegyűlt arany? – kérdezte nap mint nap.
István pedig ezerszer elmondta:
– Ami adóként befolyt, azt Mátyás azonnal el is költötte. Mire? Elsősorban az udvar
fényességének fenntartására, másodjára a fekete sereg ütőképességének megőrzésére.
Hogyan lehet ezt megőrizni? Csak úgy, hogy a zsoldos katonáit pontosan, olykor
jutalmazóan fizette, s ellátta őket kifogástalan ruházattal és fegyverekkel.
– Dobzse, dobzse – hajtogatta, amíg ő magyarázott királyának, de az aztán feledte, amit
hallott.
A király már jó idő óta a Beatrixtól kicsalt aranyakból élt s igyekezett a Mátyás idején
megszokott pompát fenntartani. A festőknek, építészeknek, zenészeknek, költőknek és
könyvmásolóknak azonban egyre kevesebb jutott. Ó, a művészetek múzsái is esznek,
isznak, ruházkodnak, különben képtelenek lennének homlokcsókjaikkal alkotásra
buzdítani uraikat, a művészeket. A Mátyás király alatt kiépített adórendszer szinte egyik
hónapról a másikra összeomlott. Pedig a szegény nép fizette az adót, mert beszedték tőlük
kegyetlen, de az mind elfolyt a vidéki kiskirályok kezén. Ha jutott is belőle valami
Budára, a királyi palotába, az csak a jámborság képében mutatkozó véletlen műve volt.
A művészek lassacskán elmaradoztak Ulászló udvarából. Úgy érezték, nincs ott mit
keresniök. Egyedül Bonfíni mester maradt még egy darab ideig, hogy megörökítse a
jövőnek az akkori állapotokat.
Ulászló királyhoz a zene és a tánc állott közel. Az irodalom, a filozófia, a humanista
bölcselet nem érdekelte, ezért irántuk különösebb figyelmet sem tanúsított. Talán ennek is
tudható be az Európa-szerte ismert, óriási értéket képviselő Corvina könyvtár. De hát,
miután már nem működött az a bizonyos adóprés, Ulászló rákényszerült egy-egy drága
könyv eladására vagy adósságának egy egy ilyen sokat érő könyvritkasággal való
törlesztésére.
Esztelneki István elhatározta, a kincstár megtöltésének egyik módjaként, rábeszéli
királyát a nősülésre. Hónapokon át győzködte Ulászlót. Természetesen nem egyedül. Az
udvarban szolgáló főbb tisztségviselőket nem volt nehéz megnyernie ehhez a gondolathoz.
Valamennyien a király házasságkötésének ügyét pártolták.
– Dobzse, dobzse… – egyezett bele végül, hiszen – úgy van, nagyon is úgy, hogy
utódokról kell gondoskodnunk…
[47]
A kiválasztott francia hercegnő, Candalei Anna Budára érkezésekor ismét
felragyogni látszott a budai várpalota hajdani, fényességes élete. Időközben elkészült az
Ulászló által elképzelt és felépített nyári palota is, ahol a királyi menyegzői ebédet
tartották.
A Franciahonból érkezett hercegnő Ulászló hitveseként egy leány– és későbben, két
évre rá egy fiúgyermeket szült. Az elsőt Anna, a másodikat Lajos névre keresztelték.
Ulászlót ezerötszáznégyben szélütés érte. Ettől kezdve szinte állandóan betegeskedett,
sokat szenvedett. Fia még nem született meg, amikor Bakócz Tamás esztergomi érsek és
mások tanácsára házassági szerződést kötött a Habsburgokkal. Eszerint Ulászló leányát,
Annát, ha ennek eljő az ideje, majd Habsburg Ferdinándhoz adják, esetlegesen születő
fiúgyermeke viszont Habsburg Máriát veszi feleségül. Ez biztosítaná a Habsburg
trónigényeket abban az esetben, ha Ulászló törvényes fiú örökös nélkül halna meg. Végül
is ezerötszázhatban megszületett Annától való második gyermeke: Lajos, a későbbi
magyar király. Ilyenformán Ulászló megnyugodhatott, hiszen a trónutódlási gondok
megszűntek… Felesége viszont, kevéssel Lajos fia születése után fiatalon, tragikus
hirtelenséggel elhunyt.
Ulászló fiúgyermekének, a kis Lajosnak születése körüli napokban érkezett meg Budára
Esztelneki Ádám. Hosszú évek óta nem járt odahaza. A Krakkó város egyetemén múlatta
idejét éveken át és nem is hiába.
Magasnak, vállasnak mondott fiatalemberré nőtt Ádám. A kor divatja szerint orra alatt
vékony bajuszt, állán pedig kecskeszakállt növesztett. Jól ápolt hollófekete bajusza és
szakálla csak fokozta fejének, arcának ovális jellegét. Szürke posztóujjasa kiemelte izmos
felsőtestét, lábszárhoz tapadó nadrágja pedig testének nyúlánk karcsúságát hangsúlyozta.
Fekete, könnyű szattyáncsizmája sarkán ezüstös fényű és hangú sarkantyú pengett.
– Nézd csak, István! Megérkezett a fiunk Krakkóból! – kiáltott fel az udvarra kilépő
felesége, Alma, amint meglátta fiát az istállóból kilépni.
– Istennek hála, hogy hazajutottam! – viszonozta anyja örömét Ádám.
Anya s fia összeölelkezve csókolták egymást. A kövezett udvarra e pillanatban lépett ki
István.
– Jer, fiam, mutasd magadat, hadd öleljelek magamhoz! – tárta ki két karját az apa.
Ádám kibontakozott anyja karjaiból, s apjához lépett:
– Régóta vágyok e pillanatra – mondta Ádám, s hagyta, hogy apja ölelje, s hátba
veregesse, mint régebben szokta volt.
– És a nővéreim? – kérdezte meglepődve.
– Mind a kettőt elvitték! Mária nővéred Temesvárott, másikuk, Erzsébet nővéred
Székesfehérvárott van férjnél. Máriának tavaly született gyermeke, Erzsébet pedig
mostanában várja az elsőt. Unokánkat még nem láttuk. Pedig már elmúlhatott fél
esztendős… De veled mi van, édes fiam?
– Menjünk csak bé, mindent elmondok rendre…
Ádámból csak úgy ömlött a szó. Kitüntetéssel végezte el az egyetemet, sok leányzó iránt
gyulladt szerelemre, de mindből kiábrándult. Aztán jó fél esztendővel ezelőtt találkozott
Krakkóban egy komoly és szépséges leánnyal. Apja neves, gazdagnak mondott
posztókereskedő. Igen, ennek a nemesi családból származó kereskedőnek a leányába
beleszeretett. Csak most érzi igazán, hogy hazaért. Lehetséges, visszamegy Meszticzki
Elenáért… Ki ő? Európa legszebb virágszála, akit ugyan Krakkóban hagyott, de azóta
megbizonyosodott felőle, hogy ezt a leányt nem bírja elfelejteni, ez a leány hozzá való!
Megnyugtatta szüleit: az Elenával való házasságát Thurzó János úr is pártolja, helyesli.
Édesapáéknak szíves üdvözletét és jókívánságait küldi. Aztán elmesélte, azóta, hogy
Krakkóba távozott, kitágult a világ, vagyis a földgolyóbis, amin élünk. Egy Christoforos
Columbo nevű korzikai születésű tengerész, a spanyol király és királyné segítségével
Indiába hajózott, még ezernégyszázkilencvenkettőben. Az évben szerencsésen vissza is
tért. Váltig erősködött, nyugat felé hajózva el lehet érni Indiát. És be is bizonyította, elérte
Indiát… Mesés kincsekkel meg indián foglyokkal tért vissza. Aztán még jó néhányszor
elhajózott társaival, s tengernyi aranyat hozott minden alkalommal. Hanem egy Amerigo
Vespucci nevű olasz-portugál hajós is elindult s bizonyosságot tett, miszerint Columbo
más néven Kolumbusz nem Indiában járt, hanem ahol partra szállt, az egy egészen új,
ismeretlen földrész, egy hatalmas terület, és semmi köze sincs Indiához. Ezt az új világot
erről a portugál hajósról nevezte el a mi tudományunk, Amerigónak, vagyis Amerikának,
ahogy mostanában emlegetik.
– Tehát ezek szerint – szólalt meg István – elkezdődött az az új korszak, az újkor, amiről
már nektek egyszer említést tettem Mátyás halálakor…
– Igen, emlékszem rá – erősítette meg édesapja szavait Ádám, de most ti meséljetek!
Gondolom, van éppen elég újság.
A családfő így foglalta össze mondandóját: – A két lányunk élete, jövője, boldogsága
biztosítva van. Férjeik befolyásos, gazdag emberek, de ha azok nem volnának, akkor is oly
erős akaratúak, hogy minden körülmények közepette utat vágnak maguknak és
családjuknak. Te, fiam, Ádám, megszerezted a tudományod egyik részét. Úgy látom és
édesanyád is hajlik erre, menj vissza Krakkóba azért a Meszticzki Elenáért.
Megérkezésetek után megtartjuk az esküvőt, Budára híva össze az egész Esztelneki
családot. Mikor ez megtörtént, lemondok a II. Ulászlónál viselt tisztemről, s édesanyáddal
visszatérek Erdélybe. És nem Gyulafehérvárra, sem pedig Sepsiszentgyörgyre mennénk,
hanem Esztelnekre vonulnánk vissza, ahonnan eligazgatnám a még Mátyás királytól
kapott kézdiszentléleki gazdaságot… Utadba Ádám fiam nem állunk, azt teszel, amit
jónak látsz. Ha úgy van kedved, Ulászlót szolgálod, hiszen talán számít is reád, de ha
másként szeretnéd, kedvedre tehetsz. Ebben maradtak.
 34.

Esztelneki Ádám ezerötszázhat szeptemberében indult el három szekérrel, hat lovas
kísérővel Krakkóba. Az a hír, hogy Lengyelhonból hoz magának feleséget, még a beteg,
szélhűdéséből lábadozó Ulászló fülébe is eljutott. Mosolygott és többször így szólt,
„dobzse” – mondták el később a királyt körülállók.
Csak hogy az ifjú jegyespár nem érkezett meg abban az évben. Krakkóban s a környező
hegyekben már októberben leesett a hó. A hírhozók szerint a hágók járhatatlanná váltak.
Az utakon magas hófalak képződtek, amiket csontkeménnyé merevített a fagy. Sem
ember, sem állat, még kevésbé szekér vagy szán sem tudott volna átjutni e jéggé fagyott
havas tengeren. Ily körülmények között istenkísértésnek tűnt útnak indulniok. Andrejew
Meszticzki posztókereskedő úr azonban szíves örömest hallgatta meg Ádámot, ki Thurzó
János nagyhatalmú úr társaságában kérte meg az ifjú számára Elena leánya kezét.
– Igen, szíves örömest adom leányomat Esztelneki Ádám úrhoz – jelentette ki az apa – ,
ha a leányom is akarja e házasságot.
És a leánya, Elena akarta…
– Az esküvőt nyilván a tél eltakarodása után tartjuk meg Budán, a királyi várban –
jelentette ki Thurzó úr, mint ennek a pompásnak ígérkező menyegzőnek násznagya.
A következő év májusában krakkói otthonából fölkerekedett a Meszticzki család.
Szekereken és lóháton ülve vágtak neki a Magyarországra vezető hágónak. Thurzóékkal s
kíséretükkel együtt összesen negyvenketten érkeztek meg Budára, június első hetében.
Erről az esküvőről még Bonfíni mester is beszámolt.
A Nagyboldogasszonyról elnevezett templomban az esztergomi érsek úr, Bakócz Tamás
adta össze a fiatalokat.
Az esküvőre meghívott háromszáz embernek a palota előtti téren terítettek. Ott állították
fel a sátrakat, a hosszú, terített asztalokat és verték csapra a hordókat. Volt zenebona,
vigalom, jókedv.
Már lassacskán alkonyodott. A családfő – miután itt is, ott is meggyújtották a cselédek a
póznák hegyében elhelyezett szurokkarikákat – magához intette fiát.
– Bakócz Tamás érsek úr arra kért, tudassam veled, hogy mint királyi tanácsosra számít
reád az udvarnál – közölte halkan Ádámmal. – Engem személy szerint is arra kért, ne
távozzunk Erdélybe, maradjunk helyt a palotában, mert szükségük van ránk. Kiknek? A
királynak meg az érsek úrnak. Feleségeddel, Elenával is tervei vannak. Egy hó múltán
megkezdhetné udvarhölgyi teendőit a palotában. Királyunk nagyon szeretné Elenát az
udvarhölgyek körében látni és vele olykor lengyel nyelven társalogni…
– Mit tanácsolsz, édesapám?
István fölemelte színültig töltött boroskelyhét, amelyből csupán egy korty hiányzott.
– Azt, hogy fogadjuk el Bakócz érsek úr meghívását. Erdélybe visszatérni később is
ráérünk, ha netán ellenedre lenne a tanácsosi tiszt, Elenának pedig a palotai légkör.
Javasolom, erre igyunk!
 Ádám boldog volt. Lelkét az öröm békéje szállta meg.
Fél esztendő sem telt belé, mikor az egyik decemberi nap estelén Ádám találkozott
édesapjával, és esküvője óta most első ízben nyílt alkalma egy vele való hosszabb
beszélgetésre.
Kettesben, apja írószobájába elvonulva cserélték ki gondolataikat.
– Kérdésedre egyértelmű a válaszom – felelte Ádám nyugodt hangon. – A palotában és
így az országban nem két király van, mint sokaktól hallom, hanem csak egy. Igaz, hogy
korona nincs fején. Igen, ő az, Bakócz Tamás. Amit elgondol, előadja Ulászlónak, mint
egyetlen lehetséges megoldást. „Alternatíva nincs!” mondja minduntalan, és Ulászló
mindig rábólint: „Dobzse!” Ezzel már el is határoztatott az ügy. A királyi tanács már mint
királyi döntést fogadja el az eredetileg Bakócz Tamás által elgondoltakat többnyire a
király szájából…
– Károsnak tartod mindezt?
– Távolról sem! Bakócz Tamás tehetséges, okos, mindamellett ravasz ember. Kedvelt
szavajárása: „Országunknak és az Egyháznak javára válik királyurunk bölcs döntése…” –
és végrehajtja az általa kigondolt, később a király és persze a tanács által szentesített
határozatot. Azért elgondolkodtató, hogy ily hatalma legyen valakinek manapság
királyunk felett…
– Emlékezzél mindemellett, édes fiam, hogy engem és téged is meghallgat Bakócz
érsek. És már több alkalommal fogadta el javaslataidat.
– Nem tagadom, így igaz!
– Ő nagyon vigyáz ilyesmire! Olyan ember, aki a királyi tanácsban fent akarja tartani az
egyensúlyt. Ha nem így gondolkodnék, fenyegetve lenne a királyi hatalom.
– Még eléggé homályos előttem életének rajzolata. Mondanál róla többet?
– Mire vagy kíváncsi?
– Mikor és hol született?
– Ha emlékezetem nem csal, negyvenkettőben született, június derekán. Elsőként
Szatmárnémetiben járt iskolába, elvégezve néhány alsóbb osztályt. A bátyja Bálint,
Titelben, tudod, ott, ahol a Tisza a Dunába ömlik, ott volt prépost. Az ő segítségével került
papi iskolába s mikor eljött ennek ideje, pappá szentelték. Prépost bátyja segítette
tehetséges öccsét a papi pályán egyre feljebb. Bálint megmagyarázta neki, hogy csakis
tanulással, a tudományok folyamatos szerzésével juthat előre. Ezt Bakócz Tamás
komolyan vette és meg is fogadta. Például Páduában is tanult…
– Öreg latintanárom Krakkóban néhányszor említette, hogy tanította őt az egyetemen.
Szorgalmas, sokat tudó diákjaként emlegette – vetette közbe Ádám. – De mi következett
Pádua után?
– Bálint bátyja, hogy segítse őt, felajánlotta neki a titeli prépostságot. Egyszer Mátyás
király Titelben járt s összetalálkozva, majd beszélgetve vele meghívta Budára, s ott a
király titkára lett. Mikor én Mátyás szolgálatába szegődtem, Bakócz Tamás már a király
bizalmas titkára volt. Mátyás általában soha nem dicsérte, ellenben kihasználta hatalmas
nyelvtudását és szerteágazó ismereteit. Kitűnően ismerte a kánonjogot, eligazodott az
egyházi hierarchia bonyolult szövevényében s mindez igen nagy hasznára volt Mátyás
királynak… A király nem dicsérgetett, hanem jutalmazott. Bakócz elsőként elnyerte az
egri püspökséget s ezzel a leggazdagabb magyar püspöki javadalmat…
– Őszintén, édesapám! Milyen a ti viszonyotok?
– Kölcsönösen harmonikus. Mindig is megértettük egymást. Ő soha nem tett ellenemre,
én sem az övére. Nézd, az a titka ennek, hogy sok mindenben tájékoztatjuk egymást.
– Örülök, apám, hogy jó viszonyban vagy Bakócz érsekkel… Ez megkönnyíti az én
helyzetemet is. Eddig nem szóltam, de tegnap azt a kérdést tette fel nekem, mi lenne, ha
javasolná a királynak, hogy én vegyem át a Corvinák könyvtárának igazgatását… Egyheti
gondolkodási időt adott…
– Helyeselném, ha elvállalnád. És tudod-é, hogy miért? Megmondom… Abból a
könyvtárból sajnos, sok könyvet eladtak külföldre. Bécsbe, Párizsba, Rómába, Grazba, sőt
Krakkóba is… És tegyem hozzá, ahogy magam hallottam, olcsón. Igen nagy kára ez
nemzetünknek. Ha te vennéd át az igazgatást, ne engedd eladni e drága kincseket.
Apa és fia végül is abban állapodtak meg, hogy sűrűbben találkoznak.
Így telt el néhány hasznos, gyümölcsöző esztendő.
Ádámnak ezerötszáznyolcban – Meszticzki Elenától – megszületett első gyermeke. Az
Úr azt akarta, hogy az első fiú legyen…
A fiúgyermek – a tudós érsek iránti tisztelet jeléül – a szent keresztségben a Tamás nevet
kapta.
Csak természetes volt, hogy a gyermeket Bakócz Tamás érsek úr keresztelte meg a Buda
várában tündöklő Nagyboldogasszonyról elnevezett főtemplomban. Keresztapaként az
udvar népszerű kedvencét, a kancellária korábbi írnokát, a tudós jogászt, Werbőczy Istvánt
kérte fel Ádám. Werbőczy szíves-örömest vállalta a keresztapaságot.
Bakócz Tamás ellenségei nem jó szemmel nézték a bíboros ténykedéseit. Sőt, akadtak,
akik túl fiatalnak tartották a bíborosi stallumra. Fiatalnak? Hiszen Bakócz ötvenöt
esztendős volt, mikor bíborossá lett. És az nem tűnt fel ellenségeinek, hogy Mátyás
feleségének, Beatrixnak unokaöccse, az olasz származású Estei Hippolit, aki öt-hat évesen
került az esztergomi bíborosi székbe, most tizennégy (!!!) évesen a magyarországi
katolikus egyház feje? Ő talán Bakócz Tamással szemben öregnek mondható?
Ezt a véd– és vádbeszédnek is beillő néhány gondolatot Ádám mondta el, vélt barátai
körében, s megismételte édesapja előtt is.
– Jól vigyázz, fiam! Ilyesmiket nyilvánosan helytelen még barátok előtt is hangoztatni,
hiszen nem tudhatod, van-é közöttük besúgó.
Volt.
Így alakult, hogy a Hippolit érsek elleni lázítás címén bevádolták a királynál. Csupán
komatársának, Werbőczy Istvánnak köszönhette, hogy megmenekült a várbörtöntől, s nem
húzták karóba s nem négyelték föl. Werbőczy okos szavakkal győzte meg a királyát Ádám
jó szándékáról, amellyel az ország érdekeit védi. Azzal, hogy Bakócz Tamás és Estei
Hippolit életkorát összehasonlította, éppen hogy Hippolit mellett szólt, aki kiskorúsága
ellenére oly bölcsen vezeti tanácsadói segítségével Magyarországon a katolikus egyházat.
Abban az időben készült el Werbőczy hatalmas jogi munkájával, amelyet klasszikus
latin nyelven írt, s amely a Tripartitum címet viselte. Ez a magyarul Hármaskönyvnek
nevezett mű lényegét tekintve szokásjoggyűjtemény volt. A köznemesség érdekeit
képviselő Hármaskönyv egyaránt tartalmazta a magán– és perjogot, továbbá a jobbágyok
és az erdélyiek jogi helyzetét is taglalta.
Egy hónapba telt, amíg István és fia, Ádám elolvasta a kéziratot. Ulászlónak Ádám
számolt be róla.
– Érdemes-é a kinyomtatásra? – tette fel a kérdést.
– Igen, mindenképpen az!
– Adassátok akkor kinyomtatásra, s ha elkészült a munka, magam is átnézem.
A Tripartitumot első ízben ezerötszáztizenkettőben nyomtatták ki Budán.
– Ügyes munka – mondta róla II. Ulászló a miniszterek tanácsában.
– Mikor parancsolod, hogy törvényként kihirdettessék? – kérdezte meghajolva
Esztelneki István.
– Kihirdetni nem tartjuk szükségesnek. Ez nem kisebbíti a mű értékét, de véleményünk
szerint hivatkozni inkább lehet reá, mintsem törvénykönyvvé avatni.
Az ezerötszáztizenkettes esztendő igencsak nevezetesen kezdődött. Az Európa-szerte
híressé vált Bakócz Tamásra nagy szüksége lett Rómában a pápai udvarnak. Rómába
vonzotta őt az Európát fenyegető pogány veszedelem, meg a közelgő pápaválasztás
eseménye is. Úgy hírlett, Bakócz Tamás érsek úrnak lehetősége nyílik elfoglalnia Szent
Péter utódaként a pápai trónust. Ha ez valósággá válnék, akkor Bakócz Tamás – mint a
római katolikus egyház feje – közvetlenebbül és hathatósabban szervezhetné meg a
pogány törökkel való szembenállást, felrázva a keresztény Európa népeit álomvilágukból.
Csak természetes, hogy voltak a budai palotában oly felfogásúak, akik mint „pápai
önjelöltet” hírelték az érseket. Pedig Bakócz nem volt önjelölt. Bizonyította ezt a Rómába
indulása előtt személyéhez címzett levél. Egyik híve, a befolyásos Cardullo bíboros a
többi között ezt írta levelében:
„Főtisztelendőségedet úgy várjuk, mint a Messiást, mert egyedül tartjuk arra képesnek,
hogy az Anyaszentegyház hányatott hajóját az üdvösség révpartjaira vezesse! Én a magam
személyében és több bíboros társam nevében kérem, hogy mihamarabb induljon
Főtisztelendőséged Rómába, ide hozzánk, hogy bajaink kevesbedjenek.”
Bakócz Tamás már mint esztergomi érsek-prímás hosszas készülődés után,
körültekintően indult el Rómába. E készülődésről Esztelneki István és fia, Ádám,
közvetlenül Szerémy György kanonoktól és Szapolyai Jánostól szerzett tudomást. Ez
utóbbi későbben írott történeti munkájában részletesen beszámolt, amitől itt most
eltekintünk, és csupán az esemény rövid leírására szorítkozunk.
– Ládákba összerakatta drágaköves, aranyos ruháit és mindenféle ékességeit – mesélte
Szerémy kanonok. – A menet tíz aranyozott, egyenként négylovas szekérből állott.
Esztergomi udvarának apraját-nagyját négyféleképpen öltöztette fel. Cselédeinek bíboros,
aranyos-zöld bársonyruhát csináltatott. Tiszta fehérből állott a cselédek öltözetének
második változata. Harmadszorra piros és más színű veres ruhát, részint atlaszból és
bársonyból valót készíttetett. Negyedszerre fekete bársonyköntöst varratott cselédeinek.
Asztali ezüstjét a tányérokkal, kelyhekkel együtt ugyancsak szekérre rakatta.
És mi történt később?
Már ami a Rómába való érkezést és az utána való történteket illeti.
Bakócz Tamás érsek úr Rómába való bevonulását és ott való elhelyezkedését,
tündökletes ott-tartózkodását – amely éppen egy esztendeig tartott – sok mendemonda
[48]
kísérte. E mendemondák mégis igaznak bizonyultak . Mielőtt a magyar érsek-prímás a
Tiberishez ért volna, a rómaiak hírt szerezve érkezéséről, feldíszítették a várost.
Szálláshelyét elfoglalva, megparancsolta sáfárjának, hogy a cselédség elsőként aranyos-
zöld színű bársonyruhába öltözzék. Így történt. Némely ruha gyöngyökkel, némelyek
drágakövekkel voltak díszítve. Az általa palotájába meghívott főpapokat és
főméltóságokat tíz dúsan megterített asztal várta. A bársony– és aranyruhába öltöztetett
felszolgálók aranyos süveget és főkötőt viseltek és huszonöt aranyozott tálon hordták be a
vendégeknek az ételeket.
Amint később híre ment: az egyik idős bíboros megjegyezte: „Mit hozod fel magad
mellett a gazdagságodat? Nekem annyi pénzem van, hogy Róma minden utcáját
felszórhatnám vele…” Bakócz Tamás erre így válaszolt: „Nekem meg annyi ezüstöm van,
hogy teljes két esztendő alatt sem tudná pénzzé verni kétszáz pénzverő…”
És amíg ezek a sok vendégű, gazdag ebédek, vacsorák folytak Rómában, a hírvivők – a
pápai udvar és a bíborosok palotái közt ingázva – rendre beszámoltak II. Gyula pápa
pillanatnyi egészségi állapotáról.
Az ebédelő és vacsorázó fehér asztaloknál elhangzó, többnyire fülbe súgott vagy halkan
kimondott Jelentések” valahogy így hangzottak:
„Tegnaphoz képest, valamit javult állapota…” Aztán: „Ismét elfogta a rosszullét.” Majd:
„A reggelt és a delet jól bírta, de estére ellepte a forróság, testén kiütött a hideg
verejték…” Jöttek sűrűn ily híradások is: „Az éjtszaka félrebeszélt.” Vagy: „Krisztust
hívta órákon át.” Majd: „Gyula pápa haldoklik…Szavait már alig érteni…” Végül jött egy
Bakócz Tamásra nézve éppen hogy nem hízelgő szóbeszéd. Állítólag a haldokló pápa
magához hívatta legfőbb bizalmasait, és meghagyta nekik, sőt szinte parancsolva szavukat
vette, hogy halála után semmiképpen ne válaszszák meg utódjának az esztergomi érsek-
prímást, mivel hogy ő kibékül Franciaországgal, ami Olaszországra nézve végzetes
lenne…
A világi hatalmak állásfoglalása egyébiránt kedvezett Bakócz Tamásnak. A német
császár ugyanis sem francia, sem velencei bíbornokot nem kívánt a pápai trónuson látni. A
francia király pedig egyenesen olyan pápát óhajtott, aki a keresztény világ békességének
helyreállítását tekinti legfőbb feladatának. Velence állásfoglalása kimondottan Bakócznak
kedvezett. Amint az egyik onnan való hatalmasság megfogalmazta: „Örömmel látnánk az
esztergomi érsek úr megválasztását…”
II. Gyula pápa – aki III. Pius után 1503-ban foglalta el a pápai trónt – 1513. február 20-
án elhunyt.
Fekete gyász borult Rómára, Olaszországra és a keresztény világra. Ebben a gyászban
benne volt a magyarok lehetősége, Bakócz Tamás személyében. E jobbágyfiúból lett
érsek, kemény akaratával, kitűnő képességeivel, istenáldotta tehetségével próbált lépéseket
tenni a magas méltóság, a pápaság elnyerésére. Ha ez sikerül azon a konklávén, az európai
történelem – s ezzel együtt a világtörténet – talán más irányt vesz a pogány törökség
Európából való kiszorítása miatt.
Összeült tehát a pápaválasztó testület. Huszonöt bíboros tanakodott: ki legyen a
kiválasztott személy?
Az első szavazás eredménye ez volt: a 25 bíboros közül Bakócz Tamás 8 szavazatot
kapott. Nyolc akarat, tizenöt ellenében! A győzelemhez nagyon kevés, a vesztéshez
viszont elegendően sok. Nem, ezzel nem lehetett megbirkózni.
Végül is a többségi – olasz – akarat győzött. A hatalmas Medici-család egyik tagja,
Medici János minden szavazatot megkapott! Egyhangúlag választotta meg másodjára a
bíborosok testülete. Medici János X. Leó néven foglalta el a pápai trónt.
Némi öröm az ürömben és Bakócz meg Magyarország számára is bizonyos elégtétel, az
új pápa trónbeszédében elsőként beszélt a pogánnyal szembeni harcról, „lelke egész
hevével” felkarolva a török elleni háború ügyét. Bakócz Tamást Konstantinápoly
pátriárkájává nevezte ki, s mindemellett pápai követi címet és beosztást is kapott. És
nemcsak tekintélyben, hanem rangban is közvetlenül X. Leó pápa után következett, mint
helyettese és első számú bizalmas embere. Ugyancsak Bakócz Tamás látta el Lengyel-,
Orosz-, Porosz– és Svédországban, továbbá Dániában és Norvégiában a teljhatalmú pápai
követséget s azt a felhatalmazást, hogy ezekben az országokban eljárva, meghirdethesse a
török elleni keresztes háborút.
Bakócz Tamás mégsem tudta befejezni életművét. Elképzelése szerint Rómában marad a
következő pápaválasztásig. Minden oka és lehetősége adott volt erre, hiszen a pápa
helyetteseként kellett volna elsősorban működnie. A török elleni keresztes háború
meghirdetése azonban olyan feladat volt, amelyet neki magának, személyesen itthon
kellett elindítania. Kényszerű-kelletlen haza kellett tehát térnie Esztergomba és persze
Budára.
Amíg az érsek Rómában időzött és megpróbálta a szinte lehetetlent, a Medici család
ellenében a pápai trónt elfoglalni, ez idő alatt Budán II. Ulászló három esztendei
időtartamra békét kötött Szelim török szultánnal. Tanácsadói, köztük Esztelneki István,
majd Ádám fia is kérte, várják meg ezzel a békekötéssel Bakócz Tamást. Ő nyilván most a
török elleni keresztes háború elindításán fáradozik. Ulászló ezúttal Telegdi Istvánra
hallgatott, ki mindig is a béke pártján állott.
„Háborúzással mit sem érünk el! – volt szavajárása. – Csak a vérünk hull hiába!
Tárgyaljunk, tárgyaljunk, tárgyaljunk! Eddigi történelmünk az igaz bizonyíték erre: a
csataterek a Sátán mesterkedésének vidám terei…” – hangoztatta többször szóban és –
uralkodója kívánságára – írásban is.
A pogány török elleni keresztes háborút első ízben 1514. április 16-án, egy viharos,
hideg szelekkel, jégesőkkel pusztító napon hirdették meg Magyarországon. A városok
meg a falvak piacain, vásárterein egy álló hónapon át olvasták föl Bakócz Tamás
esztergomi érsek kiáltványát a keresztes háborúra, amelyet II. Ulászló király is
jóváhagyott. A felszólítás úgy szólott, hogy aki csak fegyverrel, lóval bír, meglehetős
élelemmel gyülekezzék elsősorban Budán a Várhegy alatti kaszálón és a Rákos mezején.
Vezérük is akadt időközben. Kardforgató és bajvívó kisnemes, az Erdélyből való székely
Dózsa György, aki többször is bizonyította hősiességét, bátorságát a törökökkel szemben
vívott határszéli harcokban. Néhány ezren lehettek már, amikor türelmetlenségtől és
főként éhségtől hajtva – a Várhegy alattiak és a Rákos mezején gyülekezők egyesültek, és
elindult a had a Duna-Tisza közén a déli határok felé.
A palotában a hozzáértők közül többen látták, nagy baj lehet ebből, hiszen lényegében
semmilyen előkészítés, elgondolás nélkül hirdették ki e harci gyülekezőt. Megfelelő
fegyverzet, felszerelés, élelmezési gondoskodás nélkül csakis kudarcba fulladhat ez a
hirtelenjében előrángatott keresztes háborús kísérlet! Fölmerült a keresztes háború
taglalásakor az a hátrány is, amely a jobbágyok munkából való kiszakadását,
távolmaradását jelentette. Ha nem marad munkáskéz a jobbágytelkeken, ki aratja le, ki
csépeli el jövő tavaszig a gabonát? A főnemesség képviselői határozottan ellentmondtak a
keresztes háborúnak.
Azt is többen látták a budai palotában, hogy igen sok, az életkörülményeivel elégedetlen
jobbágy áll majd be a keresztesek hadába. Mi volt a legfőbb indítékuk ezeknek? Sokan ki
is jelentették: inkább a csatatér, mint a kilátástalan, keserű és céltalan, reménytelen
robotolás!
Már ez a seregbe vivő szándék is sokat alakított a hadra keltek hangulatán. S amint a had
dél felé özönlött, – szervezett élelmezés híján – , rátört az udvarházak, nemesi kúriák,
kastélyok népére, enni– és innivalót követelve. Eleinte adtak is, amit csak tudtak, hiszen
régi tapasztalat: „Jobb elkerülni az erőszakot, és engedni az erőfölénynek, mert így ideig-
óráig az élet is mentve van, mintsem ellenállni az erősebbnek!”
De mintha már nem is az éhség és a szomjúság csillapításáról lett volna szó, mikor
Dózsa hadai – amelynek tagjai elsősorban elkeseredett telkes jobbágyokból, föld nélküli
zsellérekből, csellengő, hajdan a fekete seregben szolgált és onnan kikerült, külföldi cseh,
rác, bosnyák, vlach (oláh) valahai zsoldosokból állottak – átkeltek a Tiszán, majd a Maros
völgyén át betörtek Erdély földjére.
Miről volt tehát szó?
Arról, hogy Dózsa Györgyék úgy látták: elérkezett az ideje a leszámolásnak. Megtorolni
a földesurak részéről megnyilvánuló embertelen bánásmódot, a megaláztatásokat, amelyek
folyamán kutyába sem vették a munkálkodó, a családjáért robotoló embert.
Az éjszakában felvillanó, majd az eget vörösre festő udvarházak, nemesi kúriák és főúri
kastélyok izzó, recsegő-ropogó tüze híven jelezte, hogy merre is vonul az eredetileg
hatalmas keresztényi tett végrehajtására szánt jobbágysereg, a Dózsa György igazságtevő
hada.
És a nappalokon?
Erdély-szerte üszkös, füstölgő romok, vidékeket beborító kormos, fanyar füstszag,
amelynek fenyőgyantától is átlebegtetett levegőjébe elhaló kiáltások, nyöszörgések,
halállal viaskodó hörgések vegyültek.
Ezeken a vészterhes napokon Esztelneki István és fia igyekezett nyugtatni családjának
tagjait, s egymás között, a napi találkozókon megvitatni-beszélni az eseményeket. István
csak egyetlenegyszer kapott hírt, mi újság van birtokaikon, milyen a jobbágyok hangulata
Esztelneken, Hermányban, Kézdiszentléleken, Illyén meg Sepsiben. A gyulafehérvári
állapotokról semmi hír. A lovas futárként érkezett Ugrin Balázs még annak előtte jutott ki
Erdélyből, mielőtt Dózsa György pusztító serege elérte volna Temesvárt.
– Uram! – kezdte mondandóját Ugrin Balázs, az illyei Esztelneki birtok ispánja –
jobbágyaink értetlenül állanak a Dózsa György szándékait illetően. Helyettesem Dusnoki
Gáspár biztatott, menjek csak Budára, ő aztán marad családjával s nem fél senkitől!
Elsőként a jobbágyaitól nem! Magam is úgy látom, birtokainkon elégedettség és béke
honol. Nem lázadozik a parasztok közül senki. Meg kell azonban hagyni, ha elhúzódnék e
parasztháború, a mi jobbágyaink is kedvet éreznének lázongva felkelni a papság ellen.
Mert azok nem tartják be a kötelező, embernek kijáró tiszteletet. Sarcolják jobbágyainkat,
s kegyetlen nagy pénzeket kérnek keresztelőért, esketésért, temetésért.
Ugrin Balázst megvendégelték, aztán kézről kézre adták a palotában az urak. Ebédre,
vacsorára hívták. És meséltették. Borzongva hallgatták ezenközben az Ugrin által
elbeszélt rémséges történeteket.
Egy hét múltán pénzt adtak neki, majd három lovas kísérőt adva melléje, útnak
indították Temesvárra, hogy ott körülnézve hozzon újfent híreket.
De Ugrin Balázs soha nem tért vissza Budára.
Amint későbben híre futott, Ugrint lefogták Dózsa keresztesei. Elébb vallatóra fogták,
de miután semmit nem tudtak kihúzni belőle, leölték, majd testét megégették. Mint
mondják, csupán egy összezsugorodott koponya s két lábszárcsont maradt belőle.
A palotában – e történetet hallva – még megborzongott némely csupa csipkébe
öltöztetett kisasszony, majd feledésbe merült Ugrin Balázsnak neve s emléke is.
Ezentúl csak mint crutiatus-okat emlegették Dózsa parasztjait, mint a kereszteseket.
István és Ádám is jól emlékezett még rá, hiszen maguk is lementek a Várhegy alatti
kaszálórétre, hol a hadba jelentkező jobbágyokat fogadták a toborzók. Valamennyien piros
kereszttel ékesített köpönyeget kaptak, akár a régvolt keresztes hadak vitézei. Latin szóval
crutiatus-nak nevezték ezeket. Magyarul ez így hangzott: kruciátus.
 35.

Ezerötszáztizennégy júliusának első vasárnapján nagy hirtelenséggel, a reggeli órákban
örökre lezárta szemét Vadalma, István szeretett asszonya, Mária, Erzsébet és Ádám
édesanyja, Meszticzki Elena szeretett anyósa, a kis Tamás nagyanyja. Az Esztelneki család
nagy gyászában feledett mindent. Ulászló királyt és Bakócz Tamást, Werbőczi Istvánt
palotástól és feledte Dózsa Györgyöt, aki e napon keresztes, igazságosztó paraszti
seregével körülzárta Temesvárt.
Hallották ugyan a hírt, de gyászukban föl sem fogták: Báthori István, a város védője, a
kisnemesek vezérétől, Szapolyai Jánostól kért segítséget. Szapolyai jól tudta, hogy Dózsa
György és serege a főurak ellen lépett föl, de hát – vélte – a kisbirtokos nemesség is
veszélybe kerülhet Dózsáék által, hiszen nekik is van némi földjük és még rájuk is sor
kerülhet, méghozzá tömegesen…
Szapolyai János tehát megindult az újonnan szervezett kisnemesi bandériumaival, s
egyesülve Báthorival szétverték Dózsa seregét, elfogva őt és vezértársait, a lázadás, a
vérengzés főkolomposait.
Esztelneki István és családja a rászakadt gyásszal volt elfoglalva.
II. Ulászló király az egész palota, Bakócz Tamás a kancellária és a főnemesek, Werbőczi
István pedig a maga nevében kondoleált. Ez a palotában hirtelen keletkezett gyász mintha
Dózsára és parasztjainak vesztett küzdelmére is fekete lobogót terített volna.
A Nap-hegy mögötti temetőben helyezték örök nyugalomra Vadalmát, ezt a nagyszerű,
székely asszonyt, aki született természetességgel emelkedve magasra, helyt tudott állani a
legigényesebb királyi körökben is, mint az udvari gazdasági főtanácsos felesége, három
gyermek anyja. Asszonnyá, anyává tette őt ura, István, aki nem akadályozta, hanem
segítette, hogy Alma megtanulja az írást, olvasást s hogy elsajátítsa a kortárs irodalom és
művészetek javát, példát mutatva gyermekeinek, környezetének. Háromszékből
származva, a hegyek és patakok, a fenyőerdők és borókások szülték őt valójában…
Létével, egész lényével bizonyította: az Istenbe vetett hit, a benne való bizodalom és a
szeretet e hármas egysége képes csak magasra emelni az embert…
Mindezeket a szavakat Bakócz Tamás kancellár, esztergomi érsek mondta volt ott a
temetőkertben Esztelneki Istvánné Alma asszony holtteteme felett. Aztán megáldotta a
földbe ereszkedő koporsót. És mikor a sírhalomra rákerültek az első virágok, odalépett az
árván maradt Istvánhoz:
– Édes jó fiam! A Szűzanya vigyázzon rád. Amíg tudok, öreg, szenvedő emberként,
magam is rajtad tartom a szememet…
Némán ölelték meg egymást.
Ez a némaság borult reá a királyi palotára is. Nehezen, nagyon nehezen talált magára ott
mindenki. A Budára érkező hírek ugyanis erősen elgondolkodtatták a palotában élőket.
Szapolyai János vészbírái kegyetlen ítéletet hoztak Temesvárott székely Dózsa György és
cinkos vezérei felett.
Dózsa György részére vasból trónust kovácsoltattak, azt a piactér közepén egy halmon
fölállították. Tüzet rakva alá, fölizzították s arra ültették Dózsát, ugyancsak vörösen izzó
vaskoronát helyezve fejére. A hóhérok tüzes vasakkal arra kényszerítették Dózsa híveit,
hogy sült húsába harapva, lakmározzanak vezérükből…
II. Ulászló, kit korábban szélhűdés ért, a beszámolót nem volt hajlandó végighallgatni.
Az udvarhölgyek közül többen ájultan estek a padlatra, volt köztük egy dáma, ki
öklendezni, majd sikongani kezdett. Úgy kellett felemelve kivinni a teremből.
Csupán ketten voltak a teremben, akik megindulás nélkül, rezzenéstelen arccal
hallgatták végig a beszámolót. Az egyikük Bakócz Tamás kancellár-érsek úr volt, a
másikuk Werbőczi István (jelenleg és ismét) nádor, valamint jogtudós, kinek munkája, a
Tripartitum néven ismert Hármaskönyv, immár harmadszor került kinyomtatásra.
Két esztendőre rá, ezerötszáztizenhatban, hatvanesztendős korában, tengernyi szenvedés
után meghalt II. Ulászló király.
Esztelneki István éppen fiával, Ádámmal beszélgetett a kancellária tanácstermében,
amikor belépett Bakócz Tamás.
Lassan, tagoltan beszélt, mintha csak magának mondaná:
– Nem volt alábbvaló uralkodó, mint bármelyik magyar király. A sors azonban azt
szabta ki reá, hogy neki Mátyás király után kellett trónra lépnie… A nagy reneszánsz
uralkodó fényét, szellemi és anyagi gazdagságát ugyan soha nem érte el, de igyekezett azt
követni. Békére hajló, igazságszerető ember volt, aki szívesen adott mindenkinek igazat.
Ilyesmi azonban az életben és főként a politikában, nem lehetséges. Valamelyik
osztályrendnek szenvednie, nélkülöznie kell.
Aztán, mintha csak magát kérdezné, így beszélt tovább:
– És mi történik ezután? A most tízesztendős Lajos fiúcskát úgy kell hajlítani
igyekeznünk, hogy országunk ne fusson zátonyra, hogy feltarthassuk a törököt, hogy
megmaradjon a haza és a nemzet….
– Kancellár urunk! – szólt meghatottan István – Ádám fiam és családja majd segít
ebben. Én ezennel lemondok. Ádám fiamat és családját gondjaidra bíznám… Ajánljad
őket új királyunk, II. Lajos kegyeibe…
Dózsa György parasztháborújának minden részlete eljutott Törökországba, a császári
palotába is. Budán sem hinnék, sokkal, de sokkal részletesebben, mint Bakócz Tamás
vagy II. Ulászló elé. Szulejmán mindent akart tudni erről a kezdetben birodalma ellen
irányuló lépésről, amely a keresztes háború meghirdetésében realizálódott. És mindent is
tudott. Bakócz Tamás pápaválasztási vereségéről éppen úgy, mint Bakócz Tamás és
Telegdi István szembenállásáról, a főnemesség és kisnemesség ellentéteiről. Igen
részletesen értesült Szapolyai János törekvéseiről, aki nem kevesebbet, mint a magyar
királyi trónt kívánja elfoglalni… Végül: részletesen tájékoztatták a szultánt Dózsa György
és híveinek viselt dolgairól, legfőképpen pedig arról, hogy miféle fergeteges dühök és
elkeseredések vezették a paraszttömegeket uraik ellen.
A sztambuli császári palota tanácskozószobájában összegyűlt vezírek előtt e szavakkal
fejezte be mondandóját:
– Jaj annak a népnek, amely válságos időkben nem találja meg vezérét! Jaj annak a
nemzetnek, amely válságos időkben három vagy akárhányfelé húz! Vezíreim, udvari
méltóságok! Jól jegyezzétek meg: mi győzni fogunk, mert Allah akarata szerint egyetlen
vezéretek van – s az én vagyok, az Allah által a legigazibb hittel megáldott és Allah
fényességével megvilágított szultán!
És e tanácskozással Magyarország sorsa megpecsételődött.
Csak hogy erről Magyarországon senki emberfia nem értesült.
 36.

Esztelneki István, immár megözvegyültén, még abban a hónapban elhagyta Budát. Kilenc
szekérből, harminc felfegyverzett lovasból állott az Erdélybe térő menet. Kecskemét
városáig Ádám fia is elkísérte hat lovasával.
– Hol találunk majd, apám?
– Esztelneken, az ősi házban. Ott lesz majd sok dolgom. Jó pár gerendát ki kell cserélni
a házon. Lehet, hogy inkább újat ácsoltatok… Még nem tudom…
– Tudom, hogy jól fogsz cselekedni. A nálunk hagyott aranyakat köszönöm, a nálad
lévőkre pedig vigyázz!
– Mindent megteszek ezért.
– Isten legyen véled, apám!
Hosszan ölelték egymást. Aztán István úr elindította a menetet. Jó másfél hónapba telt,
amíg Esztelnekre értek.
Esztendőre rá, szinte egy egészen új, megfiatalodott ház állott a ferences monostorral
szembeni dombon. István a patakon átívelő, a monostorhoz vezető út régi hídját is
felújíttatta. A korhadásra gyanús pallókat kicseréltette, a korlátok avatag ácsolata helyébe
is újakat rakatott. Jó néhány aranyat fölemésztett ez a nagy munka, de megérte.
István – közeledvén augusztus huszadika – felújított, ősi házába tervezte összehívni
Esztelnek népét és a monostor ferences barátait, amikor egy délelőttön váratlanul
megjelent házában a rendfőnök, Boldizsár atya.
– Most ért hozzám a hír – kezdte azonnal a tárgyra térve – X. Leó pápa bizonyos Luther
Márton nevezetű, Ágoston-rendi szerzetes tanai ellen emelte föl keményen a szavát.
– Mi vita van köztük?
– A régi nóta, a búcsúcédulák…
– Az bizony fájdalmas dolog.
– Fájdalmas? Több annál – erősködött a rendfőnök.
– Tudom, Rómának kell a pénz, de pénzen mégsem lehetséges megvásárolni az
üdvösséget…
– Igazságod van, barátom. Minden halandónak óhajtott érdeke lenne, ha elmúlnának
Anyaszentegyházunk fájdalmas tévedései.
A „fájdalmas tévedések” mégsem múltak el.
Ugyanabban az évben, október 31-én Németországban, Wittenbergben, a főtemplom
[49]
kapujára kifüggesztette Luther Márton szerzetes pap 95 pontból álló tézisgyűjteményét,
hogy olvashassa mindenki. A tézisek meghirdetésére a búcsúcédulák árusítása adta az
alapot s az okot. Ebben a gyűjteményben azonban súlyosabb dolgok is szerepeltek. Luther
Márton a dogma tanítása szerinti hét szentségből ötöt lefaragott. Csupán két szentséget
tartott meg a hétből, mégpediglen a keresztség és az úrvacsora szentségét. Más, fontosabb
téziseket is említve, Luther elvetette a szerzetességet, a szentek tiszteletét, az
Anyaszentegyház világi hatalmát.
Elkezdődött tehát az a forradalmi átalakulás, amelyet későbben reformáció néven
emlegettek az egyházi és a világi történetírók.
Bakócz Tamás, ki minduntalan X. Leó pápa helyébe képzelte magát, háborgó lélekkel és
szívvel élte át a gyorsuló eseményeket. Tizenkilencben például értesült Leó pápa
szándékáról, miszerint kiátkozni készül Luthert, s ezt pápai bullában összefoglalva közli a
világgal.
Háborgó lelke képtelen volt megnyugodni. Egyrészt a tehetetlenség dühe, hogy nem ő
intézkedhet most ott Rómában, a pápai trónuson ülve, hanem itt Budán kell nap mint nap
elviselnie egy kamaszodó, alig tizenkét esztendős gyermekkirály rigolyáit és gyermeteg
elképzeléseit az állam jövőjéről s benne az egyház helyzetéről..
Ezerötszáztizenkilencben szélhűdés érte. Hónapokig feküdt félig bénán,
magatehetetlenül. És amitől félt, beteljesedett. A következő évben Leó pápa kiadta a
Luthert kiátkozó bullát, amit aztán Luther Márton ezerötszázhúszban, Wittenberg piacán
nyilvánosan elégetett. Tengernyi híve támadt.
Köztük a legfontosabb Bölcs Frigyes szász választófejedelem volt. Meghívta
Wartburgba, s rendelkezésére bocsátotta kastélya alkotó nyugalmát. Luther elfogadta és
munkához látott. Lefordította német nyelvre az Újszövetséget.
A reformáció úgy terjedt, mint az orkán által támogatott tűzvész. Forgószélként
támadtak hívei és ellenzői. Szinte a semmiből bukkantak föl más egyházvezérek is, mint
például Calvin János, aki Svájcban működve, a helvét vallás megalapítója lett.
Budán, a várpalotában II. Ulászló halálával új élet kezdődött. Holttestét éppen csak hogy
elnyelte Székesfehérvárott a szarkofág, máris megkezdte gyakorolni jogait az akkor
tízesztendős fiúcska, II. Lajos magyar király. És megérkezett a korábban néki feleségként
kijelölt Habsburg Mária hercegnő, aki szinte egykorú volt Lajossal.
Milyenek voltak ők ketten?
Felelőtlen, pajkos, hancúrozásra mindig kész gyermekek.
Lovaglás? Gerelyhajítás? Íjazás? Labdajátékok?
Valamennyi kedvenc időtöltésükké vált.
Bakócz Tamás egy ízben kénytelen volt megfenyegetni a kis királyt, imígyen: „Ha
Őfelsége nem teljesíti azt, amit a törvény követel, akkor az ország kormányzót fog majd
választani!… “
Ez a nagy életpályát befutott férfiú még mindig szeretett volna a pápai trónra kerülni.
Tudása, lángesze, vagyona, alkalmassá is tette volna erre. De a történelem, a magyar
állapotok alakulása beleszólt ebbe.
És még valami.
Növekvő életkora. Nyolcvanadik életéve előtt egy esztendővel, 1521. június 15. napján
visszaadta lelkét Teremtőjének.
 Élt 79 évet! Nagy idő, nagy kor!
A régi bölcs közmondás vált most is valóra:
„Ember tervez – Isten végez!… “
Jégesővel vegyes záporeső vonult végig Buda vára utcáin azon az április közepi nap
estéjén, amikor Buda vára déli kapuján bekéredzkedett egy öt lovasból álló kis csapat,
Erdélyből. Esztelneki István gazdasági főtanácsos úr küldte őket fiához, Ádámhoz, fontos
üzenettel. Késő este volt már, de mégis kaput nyitottak a bőrig ázott szerencsétleneknek. A
kapunagy hadnagy még egy fiút is adott melléjük, aki majd elvezeti őket Esztelneki Ádám
úr palotájához.
Az ilyenkor már csendes budai utcácskát egy vaskarika kopogtató kellemetlen zaja verte
fel. Ádám sietve felöltözött, mikor jelentették neki, édesapjától érkeztek a hírhozók.
Kisvártatva Elena is magára kapott egy köpenyt, s a mozgolódást hallva, a kis Tamás is
magára kapkodta ruháit.
A hírhozók szomorúsággal a szívükben tudatták: István úr nagybeteg. Egyetlen
kívánsága, hogy övéit még egyszer lássa és megölelje. Arra kéri tehát Ádám urat, küldene
valakit Székesfehérvárra Mária asszonyért, három gyermekéért, és ha érkezése lenne,
férjével együtt jó lenne útra kelnie Budára. Mikor így megvannak, akkor Elena
asszonyával, meg Tamás gyermekükkel indulnának el Erdélybe hozzá Ádám úr védelme
alatt. Kéri továbbá, hogy Temesvár felé vegyék elébb útjukat, a városba bemenvén
magukkal vinnék Erzsébet asszonyt és férjét, meg két gyermekét. Üzeni végül, Istenben
bízik, hogy mindez teljesítve lesz s így életében láthatja még gyermekeit, unokáit.
Másnap Werbőczy István vállalta, hogy a jelenleg Mátrában vadászgató királynál kijárja
utólagos elbocsátását erre az útra. A Corvina könyvtárra majd ő ügyel fel személyesen
addig, míg Ádám igazgató úr Erdélyből vissza nem tér Budára.
Ettől kezdve minden rendben ment. Egy hét múltán megérkezett Fehérvárról Mária két
gyermekével és férjével, a fekete körszakállt viselő Pákozdy Ottomár kapitánnyal s tíz
kísérő katonájával. Mikor elindultak Budáról, hét szekerüket húsz katona kísérte. A
szekerek élelmet és ruhaneműeket vittek s rápakolták a gyermekeket, meg az őket féken
tartó asszonyokat.
Útközben az éjszakákat ismerős családoknál megszállva töltötték. Dél felé menet
Kalocsa városát is útba kellett ejteniök.
Werbőczy István üzenetét kellett átadnia Ádámnak az érsekségen. Mégpedig
személyesen. Az üzenet így szólt: Tomori Pál érsek urat, Dél-Magyarország védő-
kapitányát november 25-én, Katalin napján elvárja II. Lajos király az akkorra összegyűlő
tanácskozásra.
Igen fontos, országos dologban kell majd határoznia a királyi tanácsnak. Ádám már
ismerte a megvitatandó témát, s elő is adta Tomorinak.
[50]
Szulejmán szultán ajánlatot tett II. Lajosnak, miszerint az 1526-os esztendő
folyamán hadai élén megindul Buda vára irányába. Magyarországnak ártani nem fog, ha a
magyarok királya vazallusává szegődik… Ebben az esetben Magyarország épsége
biztosítva lesz hadai által, tehát kár nem esik semmi az ország népében és értékeiben. A
török szultán hajlandó kiterjeszteni védelmét Magyarország felett, azaz egész
hadseregével nyújt védelmet minden külső és belső ellenséges szándékkal szemben, ha…
És itt következtek a feltételek. Ennyi meg annyi a szultánnak aranyban fizetendő évi
adó…
A szultán még az idén, karácsonyig bezárólag választ vár ajánlatára.
Ezért hát a Katalin-napi összejövetel Budán.
[51]
Esztelneki Ádám igencsak meglepődött Tomori Pál érsekkel való találkozásakor. Az
átlagosnál is magasabb, erős, vállas férfiú állt előtte. Őszülő, bozontos hajkoronája,
kétoldalt lelógó bajusza inkább formázta termetét egy Duna menti vízimolnárnak,
mintsem Kalocsa érsekének. Az ember nézte volna harmincöt-negyven éves korúnak,
mintsem java korabeli ötvenesztendősnek, ki pár hónapja már túl is jutott ezen az emberes
életkorán.
Azt pedig, hogy éles észjárású, határozott jellem, Ádám az azonnali válaszából
kiolvashatta.
– Szulejmán szultán megalázó javaslata ellen fogok kardoskodni és szavazni! – zengett
Tomori érsek mély basszusa.
Rövidke szünet után folytatta:
– Bízom, még mindig bízom Rómában, a pápa jóindulatú támogatásában és a Bécsi
udvar bölcsességében, hogy amíg nem késő, segít bennünket.
Ebből a kijelentéséből pedig láthatta Ádám, hogy Tomori érsek távolról sem politikus.
Szinte fogalma sincs az erőviszonyokról. II. Gyula pápa halála után előbb X. Leó, majd
VI. Hadrián váltotta egymást az irigyelt trónuson. A két éve trónra kerülő VII. Kelemen a
nyugati kül– és belviszályokkal van elfoglalva. Szóban ígéri ugyan a segítséget, de ez csak
ájtatos és esdeklő imákban nyilvánul meg. Semmi több… Ami pedig Bécset illeti, a Burg
azon mesterkedik, hogyan tudnák mielőbb vagy legalábbis alkalmas időben letaszítani a
trónról ezt a Jagelló, egyáltalán nem oda való gyerkőcöt.
Gyerkőc? Ami életkorát és viselkedését illeti, nem gyerek már, hanem egy beképzelt, az
életet habzsoló kamasznak mutatkozik. Egyik bál a másikat éri Budán, amelyek közti
szünetet a vadászgatások harsogó kürtszavai töltik ki. II. Ulászló, de még Mátyás sem
engedhetett volna meg magának ily hangoskodó és rongyrázó dínomdánomokat,
amelyeket Lajos és Mária egyetértésben rendezett. Mintha az ország déli határain nem
gyülekezett volna ugrásra készen a török.
Esztelneki Ádámnak és népes családjának nem volt ideje a további tépelődésre.
Ádámnak sürgősen mennie kellett, ha még életben kívánta látni édesapját. Az Esztelnekig
tartó csaknem négyhetes út alatt bőviben találkoztak riasztó hírekkel a törökök
készülődését illetően. Ádám azon igyekezett, minél kevesebb rémséget szívjon magába a
vele utazó család.
István az esztelneki ház nagyszobájában feküdt a pamlagon, amikor a szűkebb család
belépett látására.
– Az utolsó órámban érkeztetek – szólt halkan. – Rendelkezni akarok. Az ágyánál álló
Boldizsár atyát kérte, olvassa fel végrendeletét.
 Az atya keresztet vetett, majd megáldotta a gyülekezetet. És amíg a szöveget olvasta, a
betegágyat körülállók némán, lehajtott fejjel hallgatták. Akkor élénkültek fel s néztek
egymásra, amikor nevüket hallották Boldizsár rendfőnök szájából. Nem akartak hinni
fülüknek. A gyermekekre és az unokákra egyenként 300 aranyforintot hagyományozott
Esztelneki István. A vők, a sógorok pedig 200-200 aranyforinttal távozhattak a halálos
ágytól.
Az aranyak előre kiszámolva, vászonzacskókba kötve várták, hogy tulajdonosuk átvegye
őket. Volt, aki sírni, volt, aki jajveszékelni kezdett. Ádám intette le őket.
Ezt követően István arra kért mindenkit, engedjenek néki még egy kis levegőt venni,
tehát távozzanak a szobából. Csupán Mária, Erzsébet és Ádám maradását kérte.
– Háború lesz, édes Ádám fiam… – szólt aztán csendesen. – A törököt megállítani nehéz
lesz. Vigyázzatok magatokra és jobbágyaitokra, minden jó hívetekre. Lányaim, édes
lányaim, ti pedig legyetek boldogok és szüljetek még néhány gyermeket, mert nagy
szüksége lesz reájuk a hazának.
– Megígérjük, édesapám, hogy vigyázunk… – szólt Ádám, majd Mária és Erzsébet
zokogva hullott térdre apjuk ágya mellé, s fogták meg szorosan kezét. Egyikük jobbját,
másikuk balját.
E nagy szeretet láttán Esztelneki István megkönnyebbülten sóhajtott és ezzel a sóhajjal
hagyta el testét a megnyugodott lélek.
 37.

Az ezerötszázhuszonhatos esztendő tavasza Gyulafehérvárott találta Esztelneki Ádámot. A
[52]
vajdai székben Szapolyai János ült, kiről tudni való volt, hogy II. Lajos királyt nem
szíveli a trónon. Öccse, György a budai tanácsban éppen azon fáradozott, hogy megértesse
a főurakkal: hadba kell szállaniok, mert II. Szulejmán szultán elindult konstantinápolyi
táborából a janicsárjai élén. Hányan vannak? A kémek egymással ellentmondó számokat
közöltek. Volt, aki harminc, volt, aki ötvenezerre becsülte a Buda felé meglóduló sereget.
Szapolyai János vajda április hó utolsó hétfőjén Esztelneki Ádámért küldetett. Őt bízta
meg: pattanjon nyeregbe és húzódjon le száz lovasával a déli végekre. Körültekintően
tudja meg, derítse ki, hányan is vannak a Magyarország ellen támadó törökök? Próbálja
megtudni fegyverzetük minéműségét, azok fajtáit, állapotát, hatóerejét.
Május utolsó vasárnapjának hajnalán érkezett meg Gyulafehérvár nyugati kapujához a
megfogyatkozott csapat. Esztelneki Ádámmal együtt hatvanegyen voltak. Harminckilenc
derék jobbágykatona odalett. Havaselvén három török sereggel kellett felvenniük a harcot,
s noha azok mindhárom alkalommal túlerőben voltak, sikerült őket megfutamítani,
ráadásként kilenc török foglyot hozni. Egyikük főember lehet, a turbánja után ítélve.
A főember, Szandzsák effendi, Szapolyai János elé állván megvallotta: Allah nevében II.
Szulejmán szultán őkegyelmessége kerek számban százezres haddal tör Magyarország
felé. A szultán igen nagy haragra gerjedt, mivel tavaly, a Katalin napján tartott budai
tanácskozás eredményeként nemleges választ kapott ajánlatára. Mikor az idén márciusban
újabb békítőköveteket küldött, hogy jobb belátásra bírja II. Lajos magyar királyt, ez a
trónusra nem való, a diplomáciában járatlan gyerekember kivégeztette követeit… Ezért is
jön most ily haddal, megbosszulandó ezt a Mennyei Birodalmon esett szégyenfoltot.
Szapolyai összehívta tanácsosait.
– Bölcs dolog lenne elkerülni a Szulejmánnal való összecsapást. Húsz-harmincezer
harcosnál többet összegyűjteni képtelenek vagyunk. Ez az erő bizony, ismerjük be, a
csatatéren semmiség… Mármint Szulejmánnak. Reggelire elfogyaszt bennünket.
Ugyanakkor nem hagyhatjuk becsületünket veszni. Elébe kell mennünk, elébe kell
állanunk a pogánynak. Szembe kell néznünk vele és becsülettel megharcolnunk. Noha,
mondom ismételten jobb lenne ezt elkerülni. De lehetséges-e?
– Lehetséges – szólalt meg a beállott csendben Esztelneki Ádám – , de csak úgy, ha
elfogadjuk főségét, és vazallusaivá leszünk. De léphetünk-e mi erre az útra? Ezt kellene
most eldöntenünk függetlenül attól, hogy mit tesz Lajos király?
– Még a mai napon megerősített erőkkel futárt küldök Lajos királyhoz és tájékoztatom
őt arról, hogy mit tudunk és mit tehetünk…
Az urak ezt a döntést egyöntetűen helyeselték.
Csaknem három hét alatt járta meg az utat a futárcsapat Budára, meg vissza. Lajos király
írásban tájékoztatta Szapolyai Jánost. Közölte Erdély vajdájával, hogy milyen nehéz
helyzetben van. A nádor éppen most érkezett meg Eszékről s környékéről, ahol kevés
sikerrel járt a hadba hívás. A birtokos urak vonakodva engedelmeskednek. Budán is lassan
gyülekezik a had. Kéri a király, Szapolyai János gyűjtse össze seregét, és keljen át a
Tiszán, majd keresse vele a kapcsolatot. Ő rövidesen július 18-án, keddi napon indul el
Budáról, a Dunántúlon délnek, le Eszék felé. Valahol jóval Eszék előtt kellene
találkozniuk, hogy egyesítsék erőiket. Szerinte még így is kevesen lesznek, noha útközben
számosan csatlakozhatnak seregéhez a bandériumok. A találkozáskor dolgozzák majd ki a
csata megvívásának tervét.
Szapolyai János azonnal intézkedett. A már táborba szállt háromezer emberét, még
annyival kívánta gyarapítani. Ezért aztán szétküldte futárait Erdély-szerte: a birtokos urak
azonnal, de legalább tíz napon belül küldjék lovas katonáikat Gyulafehérvárra, honnan
hadrendbe szerveződve, a török ármádia ellen vonulnak.
Ádám szerfölött meglepődött, amikor tíz nap múltán jelentették, több mint háromezer
lovas és gyalogos harcos lépett be a tábori hadba. Július harmadikán Szapolyai szemlét
tartott, majd elindította seregét. Július 20-án elérte embereivel a Tisza vonalát, amelyen
másnap hajnalban átkelt. A Tisza túlpartján egy kis település volt.
– Lakitelek, ahol most vagyunk – jelentette neki az egyik őrsparancsnok.
– Nos, rendben. Ha ez Lakitelek, akkor itt most letáborozunk s pár napig itt lakunk. Az
Úr jelölte ki nekünk e helyet… – mondta Szapolyai, s a település mellett, jó helyen
felverette vezéri sátrát.
Még abban az órában maga elé rendelte Esztelneki Ádámot.
– Drága jó hívünk! – kezdte királyi többesben. – Mi most téged azzal bízunk meg, hogy
magad mellé véve ötven harcosodat, átvágsz az előttünk ásítozó Alföldön s haladsz
csapatoddal a Dunáig. Ott alkalmas helyen átkelsz s elindulsz Eszék irányába, amerre
királyunk is tart. Jó lenne mihamarabb megtalálnod, s ha ez megtörténik, kérdezd meg
Lajos királyunkat, szüksége van-é ránk. Ezt üzenje meg veled, s akkor én azonmód
fölkerekedek katonáimmal, és csatlakozom hozzá…
Itt egy kis szünetet tartott, majd hangját suttogóan bizalmasra vette:
– Tudod jól, édes fiam, Ádám, mily érzékeny lélek is ez a mi Lajos királyunk! Ha én
most a valamivel több, mint hatezer emberemmel odamegyek, tán félelem fogja el… Ugye
nem kelletik magyaráznom, hogy miféle okból..?
Ádám nagyon is értette a vajda szavainak értelmét. A vajda szavaiból azt is kihámozta:
nem bánná, ha a király ott veszne a török elleni csatában, s néki, Szapolyai János vajdának
nyert ügye lenne. Simább út vezetne a magyar trónig. Köztudott ugyanis a tény:
Magyarországon ma a legerősebb a nemzeti királypárt. Mint a trónra leghivatottabb
magyar főúr, nemzeti királyként csakis ő jöhet szóba. Az ország földbirtokainak
egyharmada az övé! A király után ő rendelkezik a legnagyobb hadsereggel. Nem véletlen,
hogy ő Erdély vajdája! Ősei Árpáddal léptek e haza földjére. Kell ennél több?
Meg kell vallani, Esztelneki Ádám nem a legnagyobb örömmel indult el útjára. Rég nem
látott Elenája és Tamás fia Esztelneken várja őt haza.
De vajon hazajut-é valaha is?
Amikor az indulás előtti szemlén katonái sorfala előtt ellépdelve, a szemükbe nézett,
valamennyi szempárból kiolvashatta a kényszeredett beletörődést. Pedig ezek a katonák
önként jelentkeztek!
És ő, Esztelneki Ádám? Talán őt fűti a lelkesedés?
Őt aztán a legkevésbé sem. Belől érzi, hogy a török ellen kell menni, vele föl kell vennie
a harcot, hiszen az övéi életére tör valamennyi, de az esze nagyon is tudja, hogy túlerőben
van az a jól képzett és jól felszerelt török hadsereg! Őket fűti a birodalom felépítésének a
vágya, ők boldogan meghalnak a csatában, mert Allah megígérte mindnyájuknak, a
paradicsomba kerülnek, Allah boldogságos örömében lesz részük.
Amíg átvergődtek a homokos, gyér füvű Duna-Tisza közén, csaknem ugyanannyian
csatlakoztak hozzájuk. Ezeket a csellengő hadfiakat nem a hazaszeretet, hanem inkább az
éhség hajtotta. A csatlakozást kérelmező szakállas-rongyos emberük őszintén elmondta,
valaha Dózsa seregéhez tartoztak, de nem úrgyilkolási céllal, hanem, hogy a pogány ellen
harcoljanak keresztes vitézként. Piros keresztű köpönyegük rég lefoszlott róluk. Ő még
őriz egy darabot abból a köpönyegből, s lám, meg is mutatta. A kopott-nyűtt tarisznyából
elővette a köpeny közepének darabját, amelyen még kivehető volt a színehagyott kereszt.
Esztelneki Ádám megindultságával küszködve pillantott az ereklyének is beillő
rongydarabra, de nem szólt, csak intett hadnagyának s a nála jelentkező csapat tagjaihoz
fordult:
– Menjetek a szakácshoz. A bográcsban van még főtt tészta s tán birgehús is adatik
nektek. Ha ettetek, ismét látni akarlak benneteket…
A kilencedik napon kitárulkozott előttük a Duna széles folyama. Látni lehetett, hogy a
víz nemrégiben följebb volt, néhol tocsogókat, zsombékokat hagyott. Most azonban
visszavonulóban lehetett.
Ádám a folyam mentén a halászokat összeszedette csónakostól, bárkástól, s parancsot
adott, hogy vigyék át száz katonáját a túlsó partra. Néhány órába telt, amíg mindenki
átjutott. A szekereket, lovakat, embereket, valamennyit szárazon sikerült átvitetnie. A
halászokat marosmelléki borral fizette ki Ádám.
Ez alatt az idő alatt II. Lajos királlyal is történt egy s más. Amint Szapolyai Jánost erről
értesítette, 1526. július 17-én indult el Budáról. Nem jutott messzire. Őrmezőnél eszébe
jutott, hogy a budai palotájában felejtett valamit. Érte küldött, de nem találták. Csak 19-én
érkezett vissza a küldönc dolgavégezetlen. Már a harag öntötte volna el a királyt, amikor
hirtelen szívéhez kapott s ott tapintotta ki azt a medaliont, amelyről úgy vélte, Budán, a
palotájában maradt. Feleségének, Mária királynénak szánta. Két vagy három nap múlva
átadja néki azt a medált.
Huszonhatezres seregével július 23-án érkezett meg Érdre. A Mátyás hajdani
kutyavárától délre eső lejtős területen – amely a Dunáig, a révig futott – sátoroztatta
katonáit. Ő maga kíséretével bevonult a dombtetőn álló Ákosházi Sárkány Ambrus
pozsonyi főispánnak és nejének, Zablati Trencsényi Zsófiának kastélyába. Kedvenc fekete
ménje poroszkálva, prüszkölve vitte királyát, majd a kapuzat megnyílt előtte és kísérete
előtt. Vele volt Szapolyai György, az erdélyi vajda öccse, s eddig kísérte el őt Werbőczy
István nádor s még néhány főúr.
Másnap gyászos órák borultak őfelségére. Kedves-kedvenc fekete lova – amint
elővezették az istállóból és felült reá – menten összerogyott és kimúlt. Szerencse a
szerencsétlenségben: úgy dőlt az élettelen ló, hogy nem temette maga alá a királyt. Az a
kedves fekete mén nincs többé… Rossz előjel a csata előtt! – okoskodott a király.
Aztán tovább kellett menni. Az érdi révnél kelt át a Dunán a Csepel szigetére a király,
hol Mária királyné várta. A búcsú nem tartott sokáig. Lajos átadta a medáliont, mit
feleségének szánt s amit még édesanyjától örökölt, majd visszatért seregéhez.
Július 26-án, hétfőn vonult tovább Ercsibe, aztán megindult Eszék irányába, Mohács
felé.
 38.

Semmiféle történelemkönyv, emlékező irat, magánlevél sem szól arról: mire is
gondolhatott ez a fiatal uralkodó, ez a Jagelló-sarjadék, amikor Eszék felé lovagolt
huszonhatezer főből álló serege élén.
Sok jóra nem, bizonyosan.
Fiatal kora ellenére logikus gondolkodó volt. Igenis jól tudta, miért nem egy százezres
hadat vezet 1526 júliusának napjaiban a török ellen? Bizonyosan sorolta is magában az
okokat. Megfordulhatott fejében elsőnek a még 1514. esztendő sikertelen keresztes
hadjáratának kísérlete, amelyet Bakócz Tamás akart oly erősen, s amelyet édesapja, II.
Ulászló király képtelen volt az érsek-nádor ellenében megakadályozni, és amely végtére a
paraszti tömegek lázadásához vezetett.
A megalázott jobbágyság nem felejtett. Nem akart katonáskodni, nem akart a
nemesekért, főnemesekért hadba szállani. Minek? Nincs semmi értelme! A hazát fenyegeti
a török? Üres szavak! Tessék megegyezni a törökkel. Az urak dolga ez! Aztán nem volt
régen az a besztercebányai lázadás sem! Egy éve történt mindössze, hogy
Besztercebányán a munkásnép megtagadta a munkát. Miért? A Thurzók-Fuggerek által
teremtett embertelen viszonyok miatt. A munkások lázadását persze vérbe fojtották. Mitől
is legyen hazafiúi érzésekkel telített a nép? II. Lajos érezte, tudta, őt sem szeretik a
nagyurak, a földbirtokos kiskirályok. Ez a Szapolyai sem. Jó, György, az öcs itt van
mellette. De minek van itt? Azért talán, hogy majd a csata idején alkalmas pillanatban
ledöfje! És miért éppen ő, Szapolyai György? Hiszen erre a cselekedetre akár tízen is
áhítoznak! II. Lajos gondolhatta akár ezeket is.
Igaz, mint mondottuk fentebb, erről nem szól semmiféle történelmi irat.
Esztelneki Ádám és százas csapata 1526. augusztus 28-án rálelt II. Lajos király seregére,
Mohács városkája alatt a nagy síkságon.
Oly gyorsan s célratörőn, ahogyan csak bírt, hátrahagyva embereit, Tomori fővezér
sátrát kereste. Az őrök alaposan kifaggatták, megmotozták. Már éppen tiltakozni akart,
amikor szerencsére egy Kalocsára, az érsekségre való protonotárius kanonok felismerte.
– Engedjétek! Ő Esztelneki Ádám és valóban Szapolyai János vajda úr követe.
Tomori érsek sátra helyett II. Lajos sátorába vezették. Ott tartózkodott a királynál. S ott
volt minden főúr és hadvezér, aki akkoriban számított. Ott találta gazdája öccsét,
Szapolyai Györgyöt is.
II. Lajos ajkbiggyesztve hallgatta Ádámot.
Végül Tomorihoz, a fővezérhez fordult.
– Nem várunk tovább. Legalább három, ha nem négy nap, mire Szapolyai János
ideérkezik. A török pedig itt van az utunkban. II. Szulejmán már átüzent, hogy holnap
megindul. Ez pedig hajnalban lehetséges már… Azért egy búcsúüzenetem lenne hozzá.
Ádámhoz fordult:
– Üzenj legfiatalabb katonádért. Őt küldjük Szapolyaihoz. Ádám intézkedett. Szikra
József Segesvárról való jobbágylegény állott elő.
– Édes fiam, te tudod, hogy hol tanyázik Erdély vajdája. Állj elé s mondd el
üzenetünket: II. Lajos, a magyarok királya mélységesen fájlalja, hogy elkéstél a döntő
csatából… Veszteségünk súlyát neked is viselned kell…
A király háromszor elmondatta Szikra Józseffel üzenetét.
A düh, a megalázottság fojtogatta, ha engedetlen ellenfelére gondolt. Esztelneki Ádám
érezte, hogy ebből a haragból reá is száll elegendő. Mélyen meghajolt, és hátrálva ment ki
a sátorból.
A csata másnap kora reggel augusztus 29-én kezdődött. A mohácsi síkon a király még az
éjszaka lebontatta a sátrakat, a markotányosokat hátra rendelte, a borbélyokat,
seborvosokat egészen közel magához, majd a messze távolba kalandozott tekintetével.
A hatalmas térség peremén világosan látni lehetett a török lovasok és a gyalogság
felfejlődését. Az Erdély irányából felkelő nap beragyogta a Jagelló király seregének
zászlait, ott csillogott a harcosok fegyverzetén, a fémpajzsok cirádáin, a kivont kardok
élén, a ládzsák, dárdák ezüstös hegyein.
Esztelneki Ádámot és százfőnyi csapatát a tartalék sereghez osztotta be Tomori.
– Ti majd csak akkor jöttök, ha riadót fúvatok, amikor rátok is szükségem lesz. A kémek
ugyanis kideríteni nem tudták: valójában hány főt is számlál a török sereg?
Sajnos, másról sem tudtak,
Fogalmuk sem volt a törökök fegyvereiről.
II. Lajos tekintetével Tomorit kereste, aki messzebb vágtatott tőle. Egészen a középen
álló sorok elejére.
És ekkor Tomori fővezér megfúvatta a kürtöket.
A török sereg előrelendült. Első soraik egyik vége keleten, a másik nyugaton.
Egyetlenegy, hatalmas karéjban. Mintha a világot kívánták volna átölelni.
Az ő kürtöseik is föléledtek.
Micsoda zenebona!
De az igazi ezután következett. Jött, akár a villámcsapás, az égi háború legrettenetesebb
órája.
A török arcvonal egyszer csak középen kettévált s jobbra, balra összegyűrődött, akár a
harmonika, mikor nyaggatója hangokat szív ki belőle.
És e pillanatban feldördültek a török ágyúk…
A torkolattüzek felvillanása nyomán hatalmas dörej hengeredik végig és rázza meg a
csatamezőt, majd a magyar oldalon lovasok és gyalogosok ezrei buknak le véresen az
anyaföldre.
Mi lenne ez?
Az ágyútűz után ismét összeszalad az a török harmonika, dzsidás török lovasok képében,
hogy ütve, vágva, szúrva aprítsa a meglepődött, vérző fejű, védekezésre szoruló
magyarokat.
Azok pedig hullanak.
Igaz, amott is, a másik oldalon. Mert amikor szemtől szemben folyik a küzdelem,
amikor nem az ágyuk tüze dönt, helyén van a magyar szív és kard!
De a szpáhi lovasok középről megint kisodródnak a szélek felé, és a rohamozó
magyarokat ismét ágyútűz söpri el lovastól, fegyverestől…
Az ágyútűz nyomán ordítások, sikolyok, szitkok, átkok hangorkánja gabalyodik és
kardok csattannak, szekercék zuhannak, lándzsák és dárdák hegye kóstolja az emberhúst
és csontot.
Esztelneki Ádám és várakozó, dermedt csapata ámulattal vegyes félelemmel bámulja ezt
az öldöklő, tüzes poklot, s nem akar hinni szemének.
Ez már nem a mi háborúnk – mondja magának befelé Ádám. Aztán, mintha maga elé
motyogná a szavakat. Itt már nincs helye hősiességnek, a kar erejének, az idegek
tűrőképességének, a vitézségnek.
Ágyú?
Nekünk nincs egyetlenegy sem! A törököknek lám, van száz is, ha nem ezer! Ki tudná
ezt megmondani?
A tartalékokat hívó kürt néma maradt Mohácson azon a napon. És azontúl is. Többet az
soha meg nem szólalt.
Annál inkább megszólalt a takarodó. Meg az égbolt. Dörgés, villámlás. Aztán kitartó
eső. Kürtszó…
Mit jelent ez? Mit jelenthetne mást, mint azt, hogy vége a csatának. Legalábbis egy
időre. Vagy talán véglegesen?
Hol van Lajos, a király? Hol van a fővezér, Tomori érsek?
Sehol sem látni őket! Félkarú, féllábú, nyöszörgő sebesültek hevernek és véreznek
mindenütt, aztán halottak és halottak… Magyarok és törökök. De főként magyarok.
Szulejmánék visszavonultak, de csak a táborukig, látótávolságba innen…
 39.

Ők, a tartalékok maradtak négy- vagy talán ötezren? Dermedten álltak és vártak, mi lesz?
A csatateret elhagyni szégyen lett volna. Az ágyúdörgés robaja még ott zengett
valamennyiük fülében, amikor mintha fentről a Teremtő is válaszolni kívánt volna erre a
robajos néhány órára, megeredt az eső, villámlott és dörgött.
Jó páran gyalogosok és lovaikról leszállva, nemes katonák széledtek szét a mezőn, s
kezdték összeszedni a sebesülteket. A halottak eltemetésének még nem jött el az ideje. Az
augusztusi langyos záportól fürdetett, eddig ájult sebesültek is magukhoz tértek és
nyöszörögve, sóhajtozva hívták az Istent, kegyelmezzen nekik, s vegye magához őket.
A kötszer kevés és még kevesebb a hozzáértő borbély és gyakorlott seborvos.
Aki tehát rövidesen segítséget nem kap, vagy gyenge a szervezete, annak meg kell
halnia.
Végtére augusztus harmincadik nap éjszakája is eljő, az ő rémségeivel. Odaát a törökök
várakoznak. Hatalmas tüzeket raknak s betegápolóik senkitől sem félve körülnéznek ideát
a csatamezőn, hogy segítsenek igazhitű testvéreiken.
A magyarok barátsággal hívják őket a kötözőhelyre: íme, mi már összeszedtük őket is,
hiszen a törökök is emberek, és noha ellenségeink a csatamezőn, de megsebesülve őket is
elláttuk, ahogyan s amennyire tudtuk.
Az igazhitű turbános doktorok mélyen meghajolnak és köszönik a segítséget, majd egy
idő után hordágyakon minden sebesült törököt elvisznek, halottaikat pedig a csatatér
szélére fektetik. Aztán kis idő múltán kötözőpólyákat hoznak egy szekérrel…
Vezetőjük a török halott katonákról szóló felsőbb üzenetet is hoz.
„Majd holnap, holnapután, ha véget ér a csata, elvisszük és eltemetjük őket… Addig is
számítunk nagylelkűségetekre…”
Hajnalra elállt az eső. Ekkor valaki a mezőn át, kiáltozva futott Ádám irányába. Még
vagy tízen követték ezt a futó, lihegő katonát…
– Jer, uram, gyorsan! Te személyesen ismerted… Talán holtában is felismered…
– Kiről beszélsz, atyámfia?
– Lajos királyunkról. Ott, a patakban holtan fekszik. A megáradt Csele vize ragadhatta
el. Mellette a lova… Az is meghótt… Nyilván menekült. A megáradt patakon akart
átugratni. A ló megbotolhatott s maga alá temette királyunkat.
Ádám valóban felismerte: Igen, ő a király… Meghalt. Vízbe fúlt. De mintha kard is érte
volna a szíve tájékán. Nem, nem kard, inkább valamiféle szúró fegyvertől van az a seb…
– Igen, látni a sebet. Még így ázottan is csupa vér… – mondta valaki.
– Illő módon kell eltemetnünk – szólt Ádám.
És míg ezt mondta, a török tábor felől egy öttagú lovas csapat tűnt fel a láthatáron. És
ugyanebben a pillanatban zárt rendben lovagolt feléjük Szapolyai János, hatezer fegyveres
katonájával.
Döbbenetes látvány. A csatának vége. És most itt áll hatezer emberével Erdély vajdája,
az egyetlen magyar haderő egyedüli tulajdonosa. Egyenesen Esztelneki Ádám felé tart.
Mikor beéri, kardjával tiszteleg. És megszólal.
– Megkaptam a Segesvárról való, Szikra József által hozott üzenetet. Nem vagyok áruló!
Csupán nem akartam megsérteni Lajos királyt. Hadd magyarázzam ezt meg néki
személyesen.
– Királyunk halott – közölte kurtán Esztelneki Ádám, s merően Szapolyai szemébe
nézett.
– És Szulejmán?
– Szétvert bennünket. Az ágyúival szemben nem lehet kardokkal hadakozni.
– Tudom… Mi is hallottuk az ágyúk dörejét.
– Amint hallom, uram – egészítette ki Ádám – , Szulejmán a főhadat várja. Úgy véli,
hogy csupán az előhadunkat semmisítette meg.
Szapolyai János elgondolkodott, majd így szólt a körülállókhoz.
– Úgy vélem, itt mindenki igazat ad nekem. Ebben a helyzetben kilátástalan lenne
minden ellenállás. Ügyünk mégsem veszett el. Ha most elnyerjük II. Szulejmán kegyeit,
megmenthetjük Magyarországot. Sőt! Oly naggyá tehetjük, hogy egész Európa rettegni
fog tőlünk.
Volt, aki fejét csóválta, volt, aki hallgatott, voltak – és ezek voltak többen – , akik igazat
adtak Szapolyai Jánosnak. Úgy van! El kell nyerni a szultán kegyeit és bocsánatát.
– Vezessetek a szultán elé – szólott az odaérkező török követekhez. – Nem csatázni,
hanem tárgyalni és hódolatunkat kifejezni jöttünk…
A követek eltávoztak.
Óra sem telt belé, nyájaskodva tértek vissza.
– Második Szulejmán, az igazhitűek hatalmas császára, látni kíván benneteket! Békével
jöjjetek látására.
Szapolyai János fáradtnak látszott. Ki tudja, mióta ült már nyeregben. Most mégis
igyekezett összeszedni magát.
– Esztelneki Ádám! – fordult hívéhez, ki ugyancsak nyeregben ült tegnap hajnal óta –
kérlek, te is jöjj velem, a már általam kiválasztott többiekkel.
Akkor vette észre Ádám, hogy közöttük van a magyar párt vezére, Telegdi is. Fejével
biccentett irányába s az viszonozta. Tizedmagával ment Szapolyaival a török tábor
irányába.
 40.

A szultán sátora pompázatos színekben tündökölt. Ádám kábultan lépett be a
selyemdrapériával bevont, lebegő ajtón, ahol elvették tőle fegyvereit. Lépve kettőt, a
szőnyegben meg is botolt, de szerencsére nem esett el.
II. Szulejmán gyémántokkal ékes trónján ülve köszöntötte a gyaur magyarokat.
A küldöttség vezetőjét kérte, mutatkozzék be s mondja el, hogy kit képvisel.
Szapolyai János előlépett, meghajolt, de mondandóját már térdepelve kellett
elmondania. A tolmács ékesszólóan fordította törökre szavait.
A szultánnak tetszett e nemes férfiú, s ezt ki is jelentette, majd jobb kezét előrenyújtotta
Erdély vajdája felé.
A vajda zavartan nézte.
A tolmács suttogva kérte, hogy keljen fel, tegyen előre három lépést, majd ismét
letérdepelve csókolja meg a feléje nyújtott gyűrűt.
Szapolyai Jánosnak szeme sem rebbent, csupán valami óriási fájdalom hasított szívébe.
Száját összeszorította, aztán mosolyogva a nagy szultánra nézett s letérdepelt a trónus
előtt. Évezrednek tűnt számára az az idő, amíg előrehajolva megcsókolta II. Szulejmán
szultán gyűrűjét. Voltak, akik a küldöttség tagjai közül látni vélték, hogy nem a gyűrűt,
hanem a szultán kézfejét csókolta meg a vajda.
Esztelneki Ádám testét a zsibbadó szégyen vette ölébe. Alig tudott állva maradni. Jóval
később, amikor kikerült a friss levegőre, úgy érezte, hogy odabent a sátorban néhány
perccel ezelőtt végképp elveszett Magyarország.
És nemcsak az ország, hanem mindaz megsemmisült, amit Árpád vezér óta ez a nép itt,
a Kárpátok medencéjében felépített és alkotott. Minden anyagi és szellemi érték elveszett.
Miért? Mert odalett önállósága, függetlensége… Ennek a hatalmas, egyre terjeszkedő
Török Birodalomnak a fogságába esett. Ezentúl azt kell és lehetséges tenni, amit a törökök
szultánja parancsol…
De valóban elveszhet-e minden ezzel a gyűrűcsókkal?
Nem! – sajgott fel Esztelneki Ádámban a felülkerekedő érzés.
Egy országot és annak népét, tehát magát a nemzetet, történelmével és dicső múltjával
együtt, mégsem lehet egyetlen gyűrűcsókkal, végképpen eltemetni.
 KÜLÖNBÖZŐ URALKODÓHÁZAKBÓL VALÓ MAGYAR KIRÁLYOK
CSELEKEDETEI
AZ 1301-1526. ÉVEK KÖZÖTT

(PREMYSL) VENCEL (LÁSZLÓ) (1304-1305.)
Uralkodóházának utolsó sarja. Mint magyar király képtelen volt valamit is tenni az
oligarchákká nőtt, hatalmaskodó főurakkal szemben. Ottó bajor herceg javára 1305-ben
lemondott a cseh trónról, majd kevéssel utána meggyilkolták.
(WITTELSBACH) OTTÓ (1305-1307.)
Henrik bajor herceg fia, anyja révén IV. Béla király unokája. Az Árpád-ház kihalása után
a Kőszeghiek segítségével került a trónra. Kán László erdélyi vajda 1307-ben elfogatta és
megszerezve tőle Szent István koronáját, lemondatta a magyar trónról. Hazatérve azonban,
haláláig viselte a magyar királyi címet.
I. (ANJOU) KÁROLY (RÓBERT) (1307-1342.)
Martell Károly (V. István leszármazottja) és Habsburg Klementina fia. Lényegében
1301-től magyar király, de a főurak többsége csak 1307-től ismerte el magyar királynak. A
szent koronát 1310-ben tették fejére Székesfehérvárott. Uralkodását az oligarchák
letörésével kezdte. Sorra legyőzte az Aba, a Csák, a Borsa, a Kőszeghi családokat. Ezzel
megerősítette a közrendet, a közigazgatást és a központi királyi hatalmat. Az ország
pénzügyeinek megszilárdítására kamarákat szervezett, bevezetve ezzel egyidejűleg a
„kamara haszna” adót. A bányászatot (arany, ezüst, nemesfém) állami monopóliummá
tette, magyarán, államosította. Jó, értékálló arany– és ezüstpénzt veretett. Az általa Budán,
firenzei példa alapján veretett flórensz – amely köznyelvünkben forinttá alakult –
évszázadokon át értékes pénz volt egész Európában. Külpolitikájában a cseh és lengyel
királyi udvar felé puhatolózott és szövetséget kötött velük (Visegrádi királytalálkozó.)
Temesvárról, több évtized után Visegrádra tette át az ország fővárosát. Francia mintára –
Európában másodikként – megalapította a Szent György Lovagrendet.
I. (ANJOU) (NAGY) LAJOS (1342-1382.)
I. Károly és Lokietek Erzsébet fia. Nagybátyja, Nagy Kázmér halála után lengyel király.
Becsvágyó, harcias lovagkirály típusú uralkodó volt. Összesen tizenhat hadjáratban vett
részt. A „Nagy” jelzőt nem csupán ennek ismeretében kapta utólag, hanem már életében is
használatos volt neve előtt, igen magas, a többiek közül kiemelkedő termete miatt. Endre
öccse megölése okán két hadjáratot is vezetett Nápoly ellen. Előbb sikertelenül, majd
1350-1352-ben megszerezte a nápolyi koronát. Egész Európát átfogó sikeres diplomáciai
tevékenységet folytatott. Országát és kapcsolt részeit szilárd alapokon nyugvó
nagyhatalommá tette. Segítségére volt ebben a „Titkos kancellária” felállítása (1374), a
pécsi egyetem megalapítása (1367), az ősiség törvényének kimondása (1351), továbbá az
adókilenced bevezetése.
(ANJOU) MÁRIA (1382-1395.)
I.(Nagy) Lajos és Erzsébet leánya, 1385-től Luxemburgi Zsigmond felesége. Uralkodása
idején az ország javáért tenni semmit sem tudott: a napirenden lévő trónviszályok kötötték
le idejét.
(ANJOU) (KIS) KÁROLY (1385-1386.)
Az 1385-1386. években nápolyi királyként is uralkodott. Lajos durazzói herceg fia.
Nagy Lajos király udvarában nevelkedett, a nápolyi trónt magyar segítséggel foglalta el.
Magyar királlyá történt megkoronázása után a Garai-párt és Erzsébet királyné
meggyilkoltatta.
(LUXEMBURGI) ZSIGMOND (1387-1437.)
IV. Károly császár és cseh király második fia. Mária királyné férjeként került a magyar
trónra. Az 1387-1437. évek között német-római császár is. A török terjeszkedésének
támadó háborúkkal kívánt ellenállni, de a számára vesztes nikápolyi csata (1396) után
Havasalföld, Bosznia, Szerbia megerősített „körgyűrűjével” próbálta feltartóztatni a török
támadásokat. Galambócz ostrománál azonban (1428) újabb vereséget szenvedett. Az
ellene fellépő bárók lázongásait (1403-ban) sikerült letörnie. Politikai meggondolásból
1405-ben feleségül vette Cillei Borbálát. A hadsereget átalakítva megteremtette a
telekkatonaságot (20 jobbágytelek után 1 lovaskatona felszerelése) és a megyei
bandériumokat. Külpolitikájában legnagyobb sikere a konstanzi zsinat (1417) létrehozása
volt, amelynek keretében sikerült három egymással szemben álló pápát lemondásra bírnia,
akik az általa javasolt negyedik, új pápát támogatták. A zsinatban betöltött szerepének
ballépéseként foghatjuk fel azonban Husz János megidéztetését – akinek menlevelet adott
– , de Husz Jánost végül is lefogták és máglyán kivégezték. A husziták elleni fellépéseit
nem koronázta siker. A pozsonyi, tatai és budavári építkezései jelentősek voltak, de az
uralkodását követő háborúk ezeket részben vagy egészében lerombolták. Építkezéseiből
alig maradt fenn valami.
(HABSBURG) ALBERT (1437-1439.)
Zsigmond császár veje: 1438-tól cseh király is. Magyarországon a hatalmat – helyette –
a főurak testülete gyakorolta. Politikai szerepet egyáltalán nem játszott. Utószülött fia a
későbbi V. László magyar király.
I. (JAGELLÓ) ULÁSZLÓ (1440-1444.)
II. Ulászló lengyel király fia. Választás útján került a magyar trónra, a még csecsemő V.
László ellenfeleként. Uralmát – a Habsburg-párttal szemben – képtelen volt elismertetni.
Ennek következtében, három éven át dúlt a polgárháború az országban. A török ellen
indított várnai csatában (1444) esett el.
HUNYADI JÁNOS KORMÁNYZÓ (1446-1453.)
Köznemesi családból küzdötte fel magát e magas méltóságra. I. Ulászló híveként erdélyi
vajda (1441-1445.), majd a várnai csatából megmenekülve, V. László kiskorúsága idejére
kormányzóvá választották. A török ellen sok sikeres ütközetet vezetett, de Rigómezőnél
(1448. okt. 18-19.) vereséget szenvedett. Hatalma megerősítésén fáradozva hosszú
harcokat vívott a Cillei családdal, a Habsburgokkal, III. Frigyes császárral, Brankovics
Györggyel és főleg a Felvidéket uralma alá hajtani akaró Jan Jiskra (Giskra) cseh
zsoldosvezérrel. V.László királytól megkapta a Beszterce grófja címet. Nándorfehérvárnál
(a mai Belgrád) 1456. június 21-22-én fényes győzelmet aratva, megvédte a várat. A
győzelem után kitört pestisjárvány áldozata lett. A nándorfehérvári diadal emlékére a pápa
elrendelte a déli harangszót.
V. (HABSBURG) LÁSZLÓ (1453-1457.)
Albert császár és király utószülött fia. Az 1440. és 1457. évek között cseh király is. A
tényleges hatalmat sem Magyarországon, sem Csehországban nem gyakorolta. A Hunyadi
László kivégzése után kitört lázadás miatt előbb Bécsbe, majd Prágába menekült.
I. (HUNYADI) MÁTYÁS (1458-1490.)
Hunyadi János és Szilágyi Erzsébet második fia. Bátyja, Hunyadi László kivégzése után
a Cillei család fogságába került. Előbb Bécsben, majd Prágában őrizték. Királlyá
választása (1458. jan. 24.) után, a mellé kormányzóként kinevezett Szilágyi Mihályt a
török ellen a Délvidékre küldte. Ezt követően leverte III. Frigyes császárt és leszerelte azt
a törekvését, miszerint a Garai-Ujlaki-Szilágyi-szövetséget ültesse a nyakába. Felszámolta
a Felvidéken dúló huszita csapatokat (1458-1465.), majd a III. Frigyes német-római
császártól visszaszerzett Szent Koronával királlyá koronáztatta magát (1464.) Erős
központi kormányzatot szervezett értékálló pénzt (1467) veretett és új adónemeket
vezetett be. Állandó, erős, jól felszerelt zsoldos hadsereget szervezett, amely (fekete színű
vértjük és pajzsuk alapján) fekete seregként lett ismeretes egész Európában. Eközben
vásárjogokkal támogatta a városokat, élénkítette az ipart, a kereskedelmet. Leverte az
erdélyi főurak lázadását, majd Vitéz János – volt nevelője – és társainak (1472)
összeesküvését. A pápa és Frigyes császár kérésére kiverte Ausztriából Pogyebrád seregét,
majd 1472-ben Brünn-ben elnyerte a cseh koronát, ahol cseh királlyá koronázták. A
boroszlói béke értelmében (1474) megtartotta Morvaországot, Sziléziát és Lausitzot. Az
1476-os évben Aragóniai Beatrixszal házasságot kötött, amely házasságból gyermek nem
született. Még ez évben elfoglalta a töröktől Szabács várát. A lengyel királlyal
egyetértésben elfoglalta Alsó-Ausztriát. Frigyes vámpolitikája ellen fordulva 1485-ben
elfoglalta Bécs városát, amely második székhelyévé lett. Közép-Európa legnagyobb
reneszánsz uralkodójaként melegen pártolta a művészeteket, az irodalmat. Európa-hírű,
páratlanul becses könyvtárat létesített és alakított ki corvinái által, amely könyvtár 2000-
2500 darabból állt. (A könyvek zöme Buda vára 1526-beli kifosztásakor török kézbe,
Konstantinápolyba került.) Halála után (1490) előbb Bécsben, majd ugyanebben az évben
Székesfehérvárott temették el. Mátyás halálával lényegében lezárult a középkor, hiszen két
év múltán – 1492-ben – Kolumbusz Kristóf felfedezte az amerikai földrészt. A történészek
ettől az időponttól számítják az újkor kezdetét.
II. (JAGELLÓ) ULÁSZLÓ (1490-1516.)
IV. Kázmér lengyel király fia. Többek között azzal kívánta biztosítani a magyar trónt,
hogy házasságot kínált Beatrix királynénak, Mátyás özvegyének. Bakócz Tamást sikerült
megnyernie, hogy házasságkötésüknél formai hibát ejtsen, amelynek alapján a pápa
felbonthatta a házasságot. Ez sikerült is, Beatrix csalódottan tért vissza Itáliába. Második
házassága Brandenburgi Klementinával, annak korai halála miatt rövid volt. A francia
király rokonával, Candelei Annával kötött házasságából született Lajos fia – a későbbi II.
Lajos király – , de az anya belehalt a szülésbe. Uralkodása alatt megkopott a budai és
visegrádi palota hajdani reneszánsz fénye, a tudósok, művészek lassanként elmaradtak
udvarából. A Mátyás alapította könyvtár állománya is megcsappant az eladogatások,
ajándékozások következtében. Uralkodása alatt fulladt kudarcba Bakócz Tamás kísérlete
(1512.) a pápai trón elnyerésére, majd tört ki a Dózsa-féle parasztfelkelés. A központi
hatalom teljes meggyengülésével ért véget uralkodása. A békességre törekvő királyt,
„Dobzse László”-ként emlegették, mivel mindenkinek igazat adott, aki nála megfordult.
(Dobzse lengyelül azt jeleni: „Rendben, úgy van, igazad van.”)
II. (JAGELLÓ) LAJOS (1516-1526.)
Magyar és cseh király, II. Ulászló fia. A feudális anarchia visszaszorítása és a fenyegető
török veszedelem elhárítása volt a célja, de egyiket sem sikerült elérnie. Tízéves
fiúcskaként került a trónra. Elsősorban Bakócz Tamás esztergomi érsek és kancellár
vezette nevében az országot. Tanácsadói között volt az akkor már Európa-szerte ismert
jogtudós Werbőczy István, a neves Tripartitum (Hármaskönyv) szerzője. Bakócz Tamás
halála után (1522), a legnagyobb erőfeszítése ellenére sem sikerült megszerveznie az erős,
ütőképes hadsereget. II. Szulejmán hadat üzent, amelynek támadását kivédendő, 1526.
augusztusában elindult Dél-Magyarország irányába. A fővezérséggel megbízott Tomori
Pál kalocsai érsek csupán 26 ezer fős sereggel rendelkezett Szulejmán szultán százezres
hadával szemben. Az év augusztus 29-én, Mohácson a megáradt Csele patakba maga is
odaveszett csaknem tizenhatezer vitézével. A törökök félelmetes ágyúival szemben a
magyar vitézi kardok vajmi keveset értek. A magyar sereg nemcsak tizenhatezer katonáját
vesztette el, hanem az ország több évszázadra szabadságát, függetlenségét is. A
csatavesztés után érkezett meg Mohácsra – szándékosan késve – mintegy hatezer
katonájával Szapolyai János erdélyi vajda, a nemzeti párt királyjelöltje, de már nem
csatázni, hanem tárgyalni jött II. Szulejmánnal.
 A REGÉNYBEN SZEREPLŐ ESZTELNEKI CSALÁD

NEMZEDÉKEI AZ 1301-1526. ÉVEK KÖZÖTT (Zárójelben a Géza fejedelem
idejétől számított nemzedékek.)
I. NEMZEDÉK (IX): (Károly) Béla, húsmester, írnok, országos bányakapitány
(1281-1342.)
– Bodoki Borbála, az erdélyi királyi erdők ispánjának leánya (1293-1344.)
II. NEMZEDÉK (X.): Máté, királyi tanácsos, a visegrádi királytalálkozó egyik
szervezője (1313-1380.)
– Domokos Zsuzsanna, csernátoni birtokos leánya (1321-1384.)
III. NEMZEDÉK (XI.): Géza, a Montpellier-ben orvosdiplomát szerzett
ispotályalapító (1340-1396.)
– Madelaine de Meunier, Lyonból (Franciaország) való aranyműves leánya (1348-
1407.)
IV. NEMZEDÉK (XII): Vince, földbirtokos gazdálkodó, megyei bandériumvezető
(1375-1447.)
– Fanny, városi jegyző, gazdálkodó özvegye (1380-1462.)
V NEMZEDÉK (XIII.): János, bandériumkapitány, Hunyadi János bizalmi embere
(1400-1456.)
– Kolozsi Erzsébet, a désaknai sótiszt leánya (1410-1483.)
VI. NEMZEDÉK (XIV.): István, erdélyi középnemes-birtokos, Mátyás király
tanácsosa (1449-1524.)
– Vadvirág, székely zsellér törvénytelen, árva leánya (1460 körüL-1514.)
VII. NEMZEDÉK (XV.): Ádám, udvari tanácsos, Mátyás király könyvtárának
igazgatója (1483-1532.)
– Elena Meszticzki, krakkói (Lengyelország) posztókereskedő leánya (1490-1541.)
 FELHASZNÁLT IRODALOM

ERDÉLY TÖRTÉNETE (Főszerkesztő: Köpeczi Béla. Szerk.: Mócsy András, Makkai
László, Szász Zoltán) I. kötet. A kezdetektől 1606-ig. – Akadémiai Kiadó, 1986.
BÁLÁS GÁBOR:A SZÉKELYEK NYOMÁBAN – Panoráma Kiadás, 1984. A románok
története, különös tekintettel az erdélyi románokra. (9 térképpel, 22 képmelléklettel.)
(Szerkesztette: Gáldi László, Makkai László)
SZÁSZ ZOLTÁN: A ROMÁNOK TÖRTÉNETE (Sorozatszerkesztő: Kovács J. Béla,
lektor: Miskolczy Ambrus) – Bereményi Könyvkiadó, 1993.
VÉG GÁBOR: KIRÁLYI HÉTKÖZNAPOK – Ferenczy Könyvkiadó, 1995. Irodalmi
vezető: Körösi P. József, felelős szerkesztő: Háy János.
HEGEDŐS GÉZA: MAGYAR SZÁZADOK. A magyarság és a magyar kultúra
története a honfoglalástól napjainkig – Trezor Kiadó, 1996.
BOGDÁN ISTVÁN: RÉGI MAGYAR MÉRTÉKEK (Ellenőrizte: Sain Márton, Felelős
szerkesztő: T. Ballá Gizella.) – Gondolat zsebkönyvek, 1987.
HÓMAN BÁLINT-SZEKFŰ GYULA: Magyar történet I-IV. kötet. 1928-33.
Cserszilvásy Ákos: A vadászat mestere – Franklin Társulat, 1896.
EGY EZREDÉV. MAGYARORSZÁG RÖVID TÖRTÉNETE. Írták: Benda Kálmán,
Hanák Péter, L. Nagy Zsuzsa, Makkai László, Mieder-hauser Emil, Spira György, Vörös
Károly – 1986.
ZOLNAY LÁSZLÓ: ÜNNEP ÉS HÉTKÖZNAP A KÖZÉPKORI BUDÁN –
Lektorálta: Fügedi Erik és Léderer Emma. – Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1969.
KATOLIKUS EGYHÁZ MAGYARORSZÁGON. (Szerkesztette: Somorján Ádám és
Zombori István) – Ecclesia Sancta I. 1991.
MAGYAR KIRÁLYOK, ERDÉLY FERJEDELMEI, MAGYARORSZÁG
KORMÁNYZÓI ÉS KÖZTÁRSASÁGI ELNÖKEI – Kincses Kalendárium, 1994. 119-
133. old. Írta és összeállította: Bíró András. Szerkesztette: Eck Gyula, Major Lajos és
Katona József. (Cental kft. kiadó)
 Impresszum


KAIROSZ KIADÓ
FELELŐS SZERKESZTŐ: PÉLI ELEMÉR
A SZERZŐ FOTÓJÁT IFJ. HANCSOVSZKI JÁNOS KÉSZÍTETTE
FEDÉLTERV: SZABÓ ÁRPÁD
©Bíró András, 1999

A KIADÁSÉRT FELEL A KAIROSZ KIADÓ ÜGYVEZETŐJE
ISBN 963 9137 44 8
 Jegyzetek

[1]
Kán, Árpád-kori főúri nemzetség. Belőle származott Kán Gyula (? – 1238) horvát és
szlavón bán (1213, 1219-35), erdélyi vajda (1214), nádor (1215-18, 1222-26), továbbá
Kán László erdélyi vajda, aki Ottó királyt elfogatta és a tőle elvett koronát /. Károlynak
visszaadta. Tartományúri hatalmát fiai örökölték, akiket hatalmi harcban I. Károly
(Róbert) sorra legyőzött. Az utolsó Kán-ivadék seregét 1321-ben verte le a király.
[2]
Aba Márton, az Aba-nemzetség tagja, aki Aba Sámuel magyar királytól (1041-1044)
származtatta magát. Aba Sámuel Szt. István király húgának, Saroltának a férje, s ami még
valószínűbb, Szt. István nővérének a fia volt.
[3]
V. Kelemen pápa (1305-1314) is támogatta I. Károlyt a magyar trónra kerülésében.
Amit az elődöknek (IV. Miklós, 1288-1292., – VIII. Bonifác, 1292-1303., – XI. Benedek
1303-1304.), nem sikerült elérnie, azt V. Kelemen céltudatos diplomáciával, végül
kiátkozási fenyegetéssel elérte.
[4]
A.-Gentilis bíboros, a római pápa követe (1280 körül – 1312), 1305-től egyengette
az Anjou-ház jelöltjének, Károly Róbertnek magyar királyi trónra kerülését. Elsőként az
oligarchákat győzte meg a pápa elgondolásának helyességéről. Végül Kán László erdélyi
vajdára hatott a kiátkozás fenyegetése, amelynek eredményeként a vajda 1310-ben
kiszolgáltatta Károly Róbertnek Szent István koronáját s ezzel immár érvényesen meg
lehetett koronázni a királyjelöltet.
[5]
Bankárok. A bank szó olaszul padot jelent. Eredete: a vásárokon megjelenő
pénzváltók idegen pénzeiket hosszú padra rakták le s bizonyos csekély összegért –
kamatért – váltották az idegen pénzeket hazai fizetőeszközre vagy fordítva. Az idők
folyamán ezeket a pénzváltókat olaszul padároknak, vagyis magyarul bankároknak
kezdték elnevezni. A velencei bankárok a városállam pénzváltói voltak, akik, hogy a vásár
idején túl is megtalálhatóak legyenek, zárt helyiségekbe, üzletekbe költöztették pénzváltó
tevékenységüket, megalapítva az első bankokat, amelyek aztán kamatot felszámítva,
pénzkölcsönt is folyósítottak bizonyos fedezet ellenében. A velencei bankárok a
királyjelölt Károly Róbertben a jövő emberét látták, hiszen a pápák sora támogatta
törekvéseit a magyar trónra, így hajlandóak voltak öt pénzelni, a jövőbeni haszon
reményében.
[6]
Erdély arany- és ezüstbányái ebben az időben jórészt feltáratlanok voltak. Feltárásra,
kiaknázásra vártak akkoriban a következő nemesfémbányák: Abrudbánya, Dognácska,
Nagybánya (1347-ig az Asszonypataka nevet viselte.) Nagyság, Oravicza, Verespatak.
[7]
Katáng, kék virágú, igénytelen, szárazságtűrő mezei növény. A javasasszonyok
abban az időben – más növényekkel vegyítve – gyógyításra használták teafőzetét. Oly
babona is elterjedt, miszerint a katángvirág a rejtetten magánál hordozót megvédi a
szerencsétlenségektől s az orvhaláltól.
[8]
Sorbonne-i Egyetem, Párizsban. (Université de Paris) Az egyetemet 1253-ban
alapította Robert de Sorbonn nevű pénzember, ezért az intézményt róla nevezték el. Az
építkezésbe a későbbiekben a királyi kincstár is bekapcsolódott. Európa nagyhírű
egyetemén kezdetben teológiát, filozófiát tanítottak, később más fakultásokkal is
kiegészült a tanítás. Hallgatói között – amint erre írásos dokumentumok utalnak – már az
első évtizedekben akadtak magyarok is.
[9]
Nekcsei Dömötör főtárnokmester (1260 körül – 1338.) Károly Róbert szolgálatában
mai megnevezéssel: pénzügyminiszter, gazdasági miniszter. A magyarországi aranyforint
tervezője, megalkotója volt. Származását az Aba-nemzetségből eredeztette. E nemzetség
egyik oldalágából született feltehetően egy Verőce melletti faluban, amelyet Necte néven
ismertek. Családnevét az oklevelekben „de Necte“-nek említik. Teljes nevén pedig: így
hívták (latin nyelven): „Demetrius de Necte.” Magyarul így: „Nekcsei Dömötör. ” Már
idős korában, 1315-ben szegődve Róbert Károly szolgálatába, 23 éven át irányította
zseniálisnak mondható gazdaságpolitikusként az ország pénzügyeit, kereskedelmét.
[10]
Robbanópor, puskapor. A robbanóport már a régi kínai kultúrából is ismerte az
emberiség, de összetételét mélységes titok övezte. A puskaport 1313-ban találták fel
Németországban. Vezető uralma 1945-ig, az atombomba Hirosimában való
felrobbantásáig tart.
[11]
Csák Alfonz. A történelmi Csák családból való. Csák Máté közvetlen, papi pályára
lépett, és tanító-nevelőséget is vállaló rokona.
[12]
Dante Alighieri – Durante Alighieri. Olasz költő, nyelvész, politikus és filozófus.
Született Firenzében, 1268. május 30-án, elhunyt Ravennában, 1321. szeptember 12-én.
Fő műve: az 1307. és 1320. évek között keletkezett La Comedia (Színjáték), a
világirodalom egyik legkiemelkedőbb darabja, amely az első olasz nyelven keletkezett
mű. – Legismertebb magyar nyelvű fordítói között van: Babits Mihály, Jékely Zoltán,
Somlyó György, Komjáthy Aladár, Kardos Tibor és sok más kiváló magyar műfordító.
[13]
Vergilius Maro Publico, római költő (I. e.: 70-i. e.: 19.)Az Augustus császár
uralkodásának, az Aranykorként jelzett időszak egyik legnagyobb alakja. Első jelentős
műve a Bucolica tíz, hexameteres pásztori költemény Ezt követi a négy könyvből álló
tankölteménye, a Georgica, amely a mezőgazdaság négy fő ágát énekli meg. Legfőbb
műve – Róma városának nemzeti hőskölteménye – az Aeneis, 12 énekből áll. A
hexameterben írt eposznak világirodalmi hatása lett. Mintául szolgált Dante, Milton,
Tasso, a magyar irodalomban pedig Zrínyi Miklós, és Vörösmarty Mihály számára.
[14]
Fegyveres kíséret. Az 1300-as években, majd a következő évszázad első
harmadában is, a hosszabb útra indulók – a laza közbiztonság miatt – fegyveres kíséretről
gondoskodtak a maguk és a szállított javak védelmére. Az útonállók, a rablóbandák főként
az oligarchák és Károly Róbert összecsapásai után széthullott seregek csellengő katonái
közül kerültek ki.
[15]
András havában. Novemberben. A nov. 30-án névünnepére emlékező Szt. Andrásról
nevezték el ezt a hónapot.
[16]
Néhány zsák aranyrög. Az aranyrög megjelölést nem kell szószerint érteni. A
bányából kihozott hat zsák bányaföld anyagában igen csekély mennyiségű aranyszemcse
lehetett. Csupán a nép képzeletében élt az a téves eszme, hogy a kitermelt föld dúskált
aranyrögökben. Itt mégis a közvélekedés ítélete a döntő: aranybányából földanyagot
kicsempészni egyenlő a lopással, vagyis: égbekiáltó bűn, amelyet szigorúan meg kell
torolni.
 [17]
Flórensz, forint, aranyforint. Közép- és újkori aranypénz. Eredetileg a firenzei
ftorino d’ oro mintájára verték több európai országban a firenzei aranyforintot 1252-től. A
kezdetben hasonló ábrázolású magyar forintot 1325-től verték /. Károly (Róbert)
uralkodása idején. A magyar forint 1727-ig 3.52 g színaranyat tartalmazott. Ezt követően
igazodott az osztrák arany-dukátok aranytartalmához, amely 3.44 g-nyi aranyszabványt
képviselt. Hazánkban az aranyforintot 1881-ig verték. Ettől kezdve tértek rá az
aranykorona verésére. A középkor jelentős pénzének számított a rajnai aranyforint, 1386-
tól, amelyet számítási egységként (rénes forint néven) hazánkban is ismertek és széles
körben használtak.
[18]
Zólyom. Garam folyó menti, Árpád-korabei település. A középkorban jelentős
erősség. A várat a tatárjárás idején megrongálták. Helyreállítását Károly Róbert kezdte el,
majd Nagy Lajos király fejezte be 1350-ben. Első okleveles említése 1135-ből való, városi
jogokat 1244-ben kapott, majd 1876-tól rendezett tanácsú város, amely 1920-ig
Magyarországhoz tartozott. Az 1920-as Trianoni békediktátum csatolta el az akkor
szerveződött Csehszlovákiához.
[19]
Szent György Lovagrend. Francia mintára Európában másodikként alapította. Károly
(Róbert) magyar király. Az általa Temesvárról, Visegrádra áttett (1323) székváros lovagi
központtá alakult. A Szent György Lovagrend tagjait elsősorban királyhűségük, emberi
magatartásuk, példamutató életük, a hazáért tett kimagasló érdemeik alapján személyesen
választotta ki a király és ütötte lovaggá.
[20]
Kétszeri aratás ugyanabban az évben. Magyarországon ebben az évezredben kétszer
fordult elő ez a rendkívüli időjárás. Az első, Aba Sámuel magyar király uralkodása idején,
1042-ben következett be. A király – Isten kegyének tudva be ezt az áldásos évet – hálából,
bencés kolostort alapított Abasáron. A második bőséges év 1327-ben következett be
Károly Róbert uralkodása idején. A meteorológusok egy évezredben három ilyen bőséges
esztendő előfordulását tartják lehetségesnek. A harmadik, úgy tűnik, elmaradt, pedig az
1998-as év első két hónapja, mintha előkészíteni akarta volna évezredünkben ezt a
harmadik rendkívüli évet.
[21]
Boccaccio (ejtsd: bokáccsó) Giovanni? Gertaldó? (Firenze? – Párizs? 1313 végén –
, Certaldo, 1375. dec. 21.) Olasz író, költő, humanista. Apja certaldói kisbirtokos, a XIII.
század végén költözött be a közeli Firenzébe. Párizsban üzleti úton ismerkedett meg egy
Jeanne (Gianna) nevű, alacsony származású francia özveggyel, s ebből a frigyből
származott Boccaccio, aki ifjúságát több városban, köztük Nápolyban töltötte. A Bárdi
bankban, mint levelező dolgozott már 12-14 éves korában, ám a bank bukása tönkretette
őt és apját is. Az autodidakta módon szerzett tudását a nápolyi udvarban élő tudós
professzorok barátilag egészítették ki. Minket, magyarokat közelebbről érint életrajzának
az a vonása, amikor is Nagy Lajos magyar király Nápoly ellen vonult büntető
hadjáratával, akkor Nápolyi Johanna védelmében Boccaccio tárgyalt a király megbízott
diplomatájával, Lackfi Endrével. – Boccaccio volt az első prózaíró, aki a novella műfaját
megteremtette sikamlós, az erotika határát is súroló elbeszéléseivel. Novellái ma is
közkézen forognak és hatnak. Számos magyar fordítója között szerepel Rónai Mihály
András, Jékely Zoltán, Révay József, Végh György, Kardos Tibor.
[22]
Városok őrzése. Abban az időben a belvillongások szaporodása, a kereskedelem
élénkülése, rablóbandák garázdálkodása miatt fokozottabb figyelemmel védték magukat a
fallal körülvett, kapukkal ellátott városok. Az idegeneket megkettőzött éberséggel
ellenőrizték, a városkapukat este tíz órakor bezárták, a hidakat felvonták és csak másnap,
hajnali hatkor nyitották ki és engedték le a hidakat.
[23]
Pécsi Tudományegyetem. Károly Róbert bármennyire is törekedett Pécsett
egyetemet alapítani, nem telt ki idejéből. Tervét Nagy Lajos király 1367-ben váltotta
valóra. Az egyetemen az első években teológiát és filozófiát adtak elő. Később más karok
is szerveződtek.
[24]
Zách Felicián birtokos nemesúr. Valóságos történelmi alak. A história nem tud
többet róla, mint amit az olvasó talál róla e lapon. E véres történet azonban utal arra a
tényre, hogy az erkölcsök körül nem volt minden rendben a visegrádi palotában sem. Zách
Felicián tudhatott valami nagyon is konkrét dolgot és ezt ment megbosszulni a palotába.
Az sem volt véletlen, hogy a királyné néhány ujja bánta ezt a Felícián-féle bosszút. Akkori
szóbeszéd szerint Zách Klára ártatlanságát a királyné öccse vagy sógora vette el. (?) Ezt
kívánta megtorolni a felbőszült apa.
[25]
Bencések, ferencesek Esztelneken, a monostorban. Elsőként, Szent István
uralkodásának kezdetén Szent Benedek Rendi szerzetesek építettek templomot és
monostort Esztelnek községben. Több, mint háromszáz évig voltak az esztelneki és
környékbeli római katolikusok lelki életének vezetői és védelmezői. Az Árpád-házi
királyok uralkodásának vége felé Szent Ferenc-rendi szerzetesek vették át a megüresedett
monostort és templomot. Manapság is ők birtokolják.
[26]
Fej lecsapatása, pallos által. Ez nem más, mint a pallosjog gyakorlása. Pallosjoggal
rendelkeztek a szabad királyi városok, valamint azok a főnemesek és birtokos
középnemesek, akik ezt az ítélkezési jogukat megkapták a királytól. Magyarországon ez a
pallosjogintézmény az 1848-as törvényekkel szűnt meg. Negyvennyolc előtt még
szabadon gyakorolták ezt az ítélkezési formát a pallosjoggal rendelkező birtokos urak
szerte e hazában.
[27]
Nagy Lajos lengyel királysága. A koronázás 1370-ben, Krakkóban történt. Amint
olvasható, királyságával nem csatolódott össze ténylegesen a két ország. Itt a
perszonálunió esete forgott fenn.
[28]
Lázkórosság. Esetünkben nyilvánvalóan tüdőgyulladásról van szó, amely betegség
igen magas, nehezen csillapítható lázzal jár.
[29]
Adorján Antal, Bethlen Péter stb. valóságos történelmi családok leszármazottai
akkoriban valóságos, élő alakok, akik a franciaországi orvosegyetemen tanultak.
[30]
Titkos Kancellária megszervezése és felállítása (1374.) Nagy Lajos udvarában, igen
hathatósan segítette a király külpolitikájának kialakítását a szerzett információk révén.
[31]
Vidi Gondos László királyi szakács-sáfár, valóságos élő személy, s Somogy megyei
Nagyszakácsiból való királyi szakácsdinasztia egyik érdemes tagja. Ide sorolhatjuk még
Vidi Gondos Pétert és Miklóst, akik II. Ulászló szakácsai voltak.
[32]
Sáfár. A királyi szakács után a legfőbb konyhai ember. Olykor a szakács és a sáfár
ugyanaz a személy volt. A sáfár gondoskodott az élelmiszerek beszerzéséről és tárolásáról.
Esetenként ő látta el a királyi főkóstoló tisztséget is.
 [33]
Majláth család. E történelmi magyar család legnevesebb tagja Majláth István
erdélyi vajda volt, aki a mohácsi csata után I. Ferdinánd oldalára állt, majd 1528-tól
Szapolyai János szolgálatába szegődött. Összeesküvésben való részvétele miatt 1540-ben
halálra ítélték, de Szapolyai János elhunyta miatt már nem hajtották végre a halálos
ítéletet. A család a bécsi udvartól grófi címet kapott.
[34]
Radliczai János magyar orvos, élő személyiség, aki a francia királyi udvarban is
működött és valóban a francia uralkodó ajánlására került Nagy Lajos király szolgálatába.
[35]
Tanulási lehetőségek a magyar középkorban. Elsősorban kolostoriskolák és a
főurak, nagybirtokosok által alapított iskolák működtek a nemesi tanulóifjúság számára.
Az éles szemű papok, a tudományokért lelkesedő főurak azonban jó érzékkel választották
ki a szegény néposztályok (jobbágyság, zsellérség) tehetséges fiait, és járatták iskolába,
vállalva taníttatásuk költségeit. A legfőbb akadály a szegény néposztályok szülei részéről
jelentkezett, mivel minden munkáskézre szükség volt a családban, így a tanulást
felesleges, mihaszna nyűgnek tekintették. Ez a valóban fennálló gazdasági kényszerűség
sok tehetséges fiatalt ütött el a tanulástól.
[36]
Hivatalviselés. A telkes jobbágyokkal rendelkező kis- vagy középbirtokos, független
polgárként élt és megélt jövedelméből. Nem szorult rá arra, hogy ellenszolgáltatásért
hivatalt vállaljon. Az üres címekkel járó hivatalokat csak a szegénysorsú egzisztenciák
kedvelték.
[37]
Magyar nyelvű, verses imádság. Laskói Sorok. Ezt az eredetileg öt sorba írt magyar
nyelvű imádságot – amely egy szentbeszédekből álló latin nyelvű könyv oldalán
helykitöltőként szerepelt – 1982-ben találta meg Sebenica helység ferences kolostorában
Holl Béla. E karcsú kötetet forgatva megtudhatjuk, hogy 1433 és 1435 között egy
valószínűleg Laskóról való, dél-dunántúli nyelvjárást beszélő Demeter nevű ifjú ember –
előbb diákként, utóbb bizonnyal tanítva is írásából – latin nyelvű bibliai történeteket
másolt füzetekbe, majd összekötötte kis könyvecskévé. Ahol a latin szöveg véget ért, de
még maradt hely, oda másolta le az itt szereplő verset öt sorban. (Mi az ötödik sort,
tipográfiai okokból, kétfelé bontottuk.) A könyv elkészülte után előbb Krakkóba, majd
Zárába, a mai Zadarba került, onnan pedig a mai Sibenik kolostorba, hol ferencesek élnek.
Ez a verses imádság feltehetően évtizedekkel azelőtt létezhetett és ismerős volt szerte a
katolikus templomok hívei előtt, így Erdélyben is. Az első sorban szereplő „édesség” szót
helyenként „üdvösségeként énekelték. Itt, mi az értelemhez közelebb álló édesség szót
iktattuk a szöveg első sorába.
[38]
Kont, a harminc magyar nemes vezére. Garay János 1838-ban írott „Kont” című
költeménye több, mint évszázadon át az iskolai szavalóversenyek hatásos költeménye
volt. A vers ezt a hangulatot adta vissza: Kont és harminc társa Budán, szemtől szemben
állva a zsarnok királlyal, halálra ítélten is kitartanak elveik mellett. Történelmi tény: Kont
nemes és társai a központosító, a polgárságot fejlesztő hatalom ellenfelei voltak. A
hatalmát és hadseregét – országlása második évében – megerősítő Zsigmond a hűbérbe
adott harsányi birtokát visszavéve, Kont, társaival lázadást szított a király ellen. Zsigmond
a Száva melletti birtokon elfogatta Kontót, és társaival együtt kivégeztette. Konték
végeredményben a birtokosság összefogásával az oligarchákat akarták hatalomhoz juttatni
a király ellenében.
 [39]
Hunyadi János (1407-1456) hadvezér, kormányzó. Szörényi bán (1439-46). 1.
Ulászló híveként erdélyi vajda (1441-46.), temesi ispán és nándorfehérvári főkapitány.
Pályafutása elején itáliai és balkáni zsoldosokat szervezve harcolt a török ellen, majd
Zsigmond udvarába szegődött és kezdetben apródként szolgált. Amint feljegyezték: írni,
olvasni nem tudott, soha nem is tanult meg, de kitűnően, meggyőzően és hibátlanul
beszélt, méghozzá több – öt-hat – nyelven. (Életrajzát lásd: a „Magyar királyok
cselekedetei” c. fejezetben.)
[40]
Markotányosok. A fogalom a mark tőszóból eredeztethető, ami abban az időben
kereskedőt, árust jelentett. Ezek az árusok a mindenkori katonaság napi ellátására
szerveződtek. Legfőbb feladatuk a katonák napi szükségletének kielégítése volt. Sütöttek,
főztek rájuk, olykor varrtak, mostak is, lábbelit talpaltak, javítottak a katona zsoldjának
fejében. A markotányos nők, a sereget kísérve útján, egyéb munkájuk mellett (főzés,
mosás, takarítás, stb.) énekükkel, táncukkal szórakoztatták a katonákat.
[41]
. – Giovanni di Capistrano (1386-1456) Kapisztrán János, német földről Itáliába
vándorolt családból származó ferences, obszerváns szerzetes, 25 éves korában lépett papi
pályára. Működését vándorprédikátorként kezdte. 1425-től inkvizítor, a pápák bizalmasa
és követe. Főként a huszitizmus ellen küzdött. Magyarországra 1455-ben érkezett a pápa
követeként. Feladata volt a keresztesháború mellett prédikálni. Mivel csak latinul és
olaszul beszélt, útjaira tolmácsok kísérték. Nándorfehérvár 1456. júl-i védelmében
közreműködve, pestisben hunyt el. A róm.kat. egyház 1724-ben avatta szentté.
[42]
Pestis (latin), dögvész, fekete halál. Baktérium által okozott fertőző betegség.
Eredetileg rágcsálók betegsége. Az emberre leggyakrabban patkányról kerül a
patkánybolha csípésével. A betegséget a vándorpatkányok terjesztették. A pestisbolha
csípése helyén, a bőr felületén hólyag, ún. pustula támad, majd láz, rossz közérzet,
hidegrázás jelentkezik, a környéki nyirokcsomók megduzzadnak (bubó), elgennyednek,
megnyílnak, majd a kórokozók az egész szervezetben szétterjedve, gennyes gyulladást
okoznak. Lappangási ideje 1-15 nap, kezelés nélkül 2-3 nap alatt halálhoz vezet.
[43]
Nándorfehérvár. A középkorban s még jó ideig Magyarország déli kapuja, az ország
védelmi erőssége. A trianoni békekötéskor (1920. jún. 4.) a több kis tartományból
szerveződő új államalakulathoz, Jugoszláviához csatolják és Belgrád néven az új állam
fővárosa lesz.
[44]
„…rátaláltál egy…vadalmafára.” Célzás a menyasszony, a későbbi feleség, Alma
származására. Mátyás király idejében azonban szinte divat volt a nemeseknek alacsony
néposztályból választani társat. Ez a tény nem kárára, hanem hasznára vált az illetőnek. A
királyi udvarban is szép számmal nyüzsögtek alacsonyabb sorból származó országos
hatáskörrel bíró emberek.
[45]
Thurzó János (1437-1508) ősi bányászcsalád első kiemelkedő tagja, az első magyar
nagyvállalkozó, aki vagyonával társadalmi-politikai hatalomra tett szert. Néhány éven át
Krakkó polgármestereként is működött. Ősei mind bányászok voltak. A bányászatot annak
idején turzásnak mondták. Tehát bányászni annyit jelentett, mint turzani. A Thurzó így
vált családnévvé. A Magyarországra bejött Fugger családdal is rokonságba került: Thurzó
Elek feleségül vette Fugger Antal egyik lányát, s ezzel egyesült a hatalmas bányavagyon,
amely kiterjedt egész Európára. Egyébiránt a Fugger családnév nyomán alakult ki a mi
magyar fukar szavunk, utalva a család pénzhajhászó és zsugori magatartására. Az első
magyarországi bányászsztrájk is (1512) az embertelen munkakörülmények miatt robbant
ki a Thurzó-Fugger rézbányában.
[46]
A 12 517 db, Károly Róbert által veretett aranyforint igen nagy vagyonnak
számított. Egy aranyforintért kapni lehetett éves tinót. Amikor Erdély a török porta
adófizetőjévé lett, évi adóként kellett a fejedelemségnek 5000 aranyat Sztambulba
küldeni. A fenti összeg tehát több, mint kétévi adótörlesztést fedezett volna.
[47]
Candalei Anna valószínűleg gyermekágyi lázban hunyt el. Egyik korabeli
történetírónk, Miklósszéki és nagyajtai Cserei Mihály szerint: „ante diem natus: mert az
anyja holta után metszették fel a holttestet a doktorok, és úgy vevék ki méhéből a
gyermeket…” Más forrásmunkák is arra utalnak, hogy a későbbi II. Lajos királyunkat
császármetszéssel hozták a világra, s állítólag hét hónapra született. Ily esetekben – ha a
család módos volt – a gyermek életét megmentendő egy sertést hasítottak föl, s meleg
bendőjébe tették a gyermeket, hogy ki ne hűljön. Egy idő után újabb sertést öltek le, és a
gyermeket az előző bendőből kiemelve, az újonnan leöltbe tették. Ily sorozatos
műveleteknek köszönhette életét II. Lajos, aki aztán a mohácsi csatában veszett el.
[48]
Bakócz Tamás Rómába utazásának költségei. Az utazás és ott tartózkodás hatalmas
pénzösszegeket emésztett fel. Ezt Bakócz Tamás egyrészt egyházi jövedelmeiből fedezte,
másrészt kölcsönöket vett fel, de segítette őt pénzadományokkal a Thurzó-Fugger család
is. Nagy hasznát vette egy Salamon nevű zsidó embernek, akit ő fedezett fel és rábeszélte
a kikeresztelkedésre. Salamon rá is állt: a keresztségben az Imre nevet kapta, vezetékneve
pedig Fortunatus lett, ami magyarul szerencsést jelent, tehát megszületett a zsidóból lett
keresztény pénzember: Szerencsés Imre.
[49]
Luther Martin (Márton) (1483-1546) német pap, a reformáció megindítója, a
lutheránus vallás megteremtője. Ágostonrendi szerzetesként 1517. okt. 31-én
Wittenbergben közzétette 95 tézisét a búcsúcédulákkal történő visszaélések, a pápa és a
katolikus dogmák ellen. A pápa kiátkozta s az erről szóló hivatalos bullát nyilvánosan
elégette (1520). Fellépett a reformáció radikális irányzataival és a német parasztfelkeléssel
szemben. Lutheranizmusnak nevezett tanai Skandináviában, Észak- és Közép-
Németországban államvallássá lettek.
[50]
II. Szulejmán, Szolimán (1494/5-1566) török szultán, aki 1520-ban foglalta el a
Török Birodalom trónját. Uralkodása a T.Birodalom virágkora volt. Politikájában a
terjeszkedés játszotta a fő szerepet. Elsőként elfoglalta Rodoszt (1522), majd
Mezopotámiát (1534-35). Magyarország nagy részét s Buda várát (1541), ugyanez évben
az Erdélyi Fejedelemséget vazallusává tette, Örményországot (1548), Tripolitánát (1551).
A hősiesen védekező Szigetvár ostrománál (1566) halt meg.
[51]
Tomori Pál (1475-1526) kalocsai érsek, hadvezér. Leverte a székelyek mozgalmát,
részese volt a Dózsa-féle parasztlázadás (1514) elfojtásának. Belépett a ferencesek
rendjébe (1520), majd a pápa utasítására 1524-ben elfogadta a kalocsai érsekséget. Mint
országos főkapitány Magyarország déli határait védelmezte. Ellenezte a mohácsi csatát, de
végül elvállalta a fővezérséget. A csatában ő is elesett.
[52]
Szapolyai (Zápolyai, Zápolya) család. Középkori magyar főnemesi család. Őseik
kisnemesek voltak a Pozsega vm-i Zapolja helységben. Szapolyai Imre (?-1487.) a
Hunyadi család familiárisa, I. Mátyás alatt kincstartó, horvát-szlavón bán, majd nádori
méltóságra emelkedett. Öccse István, (?-1499) 1465-ben Imrével együtt örökös szepesi
grófi címet kapott, 1492-ben nádor. Az ország leggazdagabb földesuraként halt meg. Fia,
/. János néven magyar király (1526-1540.). A család János Zsigmond fejedelemmel hal ki
1571-ben.
 Tartalom

Fülszöveg
ELSŐ RÉSZ IMRE FIA BÉLA, LILIOM VÉDŐJE
1.
2.
3.
4.
5.
6.
7.
8.
MÁSODIK RÉSZ BÉLA FIA MÁTE, SÁRKÁNY IVADÉKA
9.
10.
11.
12.
13.
HARMADIK RÉSZ MÁTÉFIA GÉZA, NAGY TETTEK TANÚJA
14.
15.
16.
17.
18.
19.
NEGYEDIK RÉSZ GÉZA FIA VINCE, KUPORGATJA KINCSET
20.
21.
22.
23.
ÖTÖDIK RÉSZ VINCE FIA JÁNOS, REPTETI A HOLLÓT
24.
25.
26.
27.
28.
HATODIK RÉSZ JÁNOS FIA ISTVÁN, AZ ÚJKOR SZÜLÖTTE
29.
30.
31.
32.
HETEDIK RÉSZ ISTVÁN FIA ÁDÁM, SZEMBEN A POGÁNNYAL
33.
34.
35.
36.
37.
38.
39.
40.
KÜLÖNBÖZŐ URALKODÓHÁZAKBÓL VALÓ MAGYAR KIRÁLYOK
CSELEKEDETEI AZ 1301-1526. ÉVEK KÖZÖTT
A REGÉNYBEN SZEREPLŐ ESZTELNEKI CSALÁD
FELHASZNÁLT IRODALOM
Impresszum
Jegyzetek