OSIRIS TANKÖNYVEK

Bayer József

A POLITIKAI
GONDOLKODÁS
TÖRTÉNETE
Bevezetés

Osiris • Budapest, 2005

 © Osiris Kiadó, 1998
© Bayer József, 1998

Minden jog fenntartva. Bármilyen másoláshoz,

sokszorosításhoz, illetve adatfeldolgozó rendszerben való
tároláshoz a kiadó előzetes írásbeli hozzájárulása szükséges.

Osiris Kiadó, Budapest

www.osiriskiado.hu
A z 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók
és Könyvteijesztők Egyesülésének a tagja.

A kiadásért felel Gyurgyák János i

Felelős szerkesztő Gábor Luca
Olvasószerkesztő Fal Ferencné
Műszaki szerkesztő Kömyei Anikó
A táblaborítón Raffaelo: Az athéni iskola részlete látható
Tördelő Székffy Tamás
Nyomta és kötötte a Dürer Nyomda Kft., Gyula
Felelős vezető Megyik András ügyvezető igazgató

ISBN 963 389 794 7

ISSN 1218-9855
j

I
 TARTALOM

ELŐSZÓ 9

BEVEZETÉS: A POLITIKAI GONDOLKODÁSTÖRTÉNET

MÓDSZERÉRŐL 11
A politikai gondolkodás eltérő szintjei 13
Tudomány, ideológia, értékek * 15
Konzervatív és kritikai irányultság a politikai gondolkodásban 19
A politikai gondolkodók és a gondolattörténet folyamatossága 20
Mi végre a politikai elmélet- és eszmetörténet? 22

I. rész
AZ ANTIKVITÁSTÓL A KÖZÉPKORIG 25

A KEZDETEK ÉS AZ ANTIK GONDOLATI HAGYOMÁNY 27

A politikai gondolkodás kezdetei 27
A görög hagyomány alapja: a polisz 31
A görög politikai gondolkodás és a szofisták 36

PLATÓN ÁLLAMUTÓPIÁJA 40
ARISZTOTELÉSZ 49
A HELLENIZMUS ÉS RÓMA ’ 60
A klasszikus korszak utáni görögök 60
A Római Birodalom és a politikai gondolkodás 62
Szent Ágoston politikai gondolatai 68
A birodalom felbomlása 72

A KÖZÉPKOR ^ 75
Aquinói Szent Tamás ' 82
A kései középkor és a reneszánsz 85
Machiavelli fordulata 88
 6 TARTALOM

II. rész
AZ ÚJKOR: A RACIONALIZMUS ÉS A FELVILÁGOSODÁS ELMÉLETEI 99

AZ ABSZOLUTIZMUS TEORETIKUSAI: BODIN ÉS HOBBES 104

Jean Bodin és a szuverenitás elmélete 105
Az angol polgárháború és Thomas Hobbes államelmélete 108

RÖVID EXKURZUS A NEMZETKÖZI JOG KEZDETEIRŐL 118

AZ ANGOL FORRADALOM ÉS JOHN LOCKE 123
A FRANCIA FELVILÁGOSODÁS POLITIKAI GONDOLKODÁSA 129
Montesquieu 132
Jean-Jacques Rousseau 135

FORRADALOM ÉS ALKOTMÁNYOS REND 144

Az amerikai függetlenségi háború és a „szabadság megalapozása” 145
A francia forradalom és hatásai 150
Alkotmányos monarchia és jakobinizmus, demokrácia ésdiktatúra 151

A FRANCIA FELVILÁGOSODÁS ÉS FORRADALOM HATÁSA

NÉMETORSZÁGBAN 157
Kant és a világpolgári állapot 157
Fichte szubjektivista radikalizmusa 164
Hegel és a polgári társadalom 167

III. rész
AZ IDEOLÓGIÁK KORA - A XIX. SZÁZAD 173

A LIBERALIZMUS, KONZERVATIVIZMUS ÉS SZOCIALIZMUS

TÁRSADALMI GYÖKEREI 180
A LIBERALIZMUS 183
A liberalizmus általános jellemzése 183
A liberális gondolkodás kialakulása 184
A liberális elvek rövid foglalata 186
Rövid exkurzus a szociáldarwinizmusról 188
Példák a liberális gondolkodásra 190
John Stuart Mill 191
Walter Bagehot 195
Benjámin Constant 197
Alexis de Tocqueville 200

A KONZERVATIVIZMUS 207
A konzervativizmus történeti jelentkezése és változatai 207
A konzervatív gondolkodás általános jellemzői 210
A konzervatív elvek rövid foglalata 212
 TARTALOM 7

Példák a konzervatív gondolkodásra 214

Edmund Bürke 214
De Maistre és De Bonald 217
Politikai romantika és konzervatív reformizmus 218
Keresztény konzervativizmus 221

A SZOCIALIZMUS 223
A szocializmus általános jellemzése 223
A szocialista gondolkodás történeti fejlődése 226
A marxi szocializmus 231
A politika helye a marxi elméletben 232
A radikális demokráciától a kommunizmusig 234
Állam és nemzet 237
Az érett Marx politikai nézetei 238
A jövő társadalma - utópia és realitás 242
A marxista szocializmus politikai utóélete 244
Röviden az anarchizmusról 247

A NACIONALIZMUSRÓL 250

IV. rész
POLITIKAI GONDOLKODÁS A XX. SZÁZADBAN
(Problématörténeti vázlat) 261

BEVEZETÉS 263

MAX WEBER POLITIKAI SZOCIOLÓGIÁJA 275

A tudományos módszer megújítása 277
A racionalizmus és a kapitalizmus kialakulása 279
A hatalom és uralom szociológiája 280
A legitim uralom elmélete < 283
A legális-bürokratikus uralom és a plebiszciter vezérelvű demokrácia eszméje 286

A HÁROM NAGY ESZMEÁRAMLAT METAMORFÓZISA A XX. SZÁZADBAN 290

A liberalizmus változásai 291
A konzervativizmus változásai 299
A neokonzervatív fordulatról 306
A szocialista munkásmozgalom skizmája: a szociáldemokrácia és a leninizmus 307
A revizionizmus és a reformizmus 309
Lenin és a bolsevizmus 315

A TOTALITARIZMUS SZINDRÓMÁJA - ELMÉLETEK ÉS POLITIKAI

"VÁLTOZATOK 327
A sztálinizmus 335
A fasizmus és a nácizmus ideológiája 341
8 TARTALOM

VITÁK A DEMOKRÁCIÁRÓL 352

A klasszikus normatív demokráciafogalom 356
A demokratikus elituralom koncepciója 358
A demokrácia társadalmi feltételei és „realista elméletének” kritikája 361
A participációs (részvételi) demokrácia modellje 365

A JÓLÉTI ÁLLAM KIFEJLŐDÉSE ÉS VÁLSÁGA 371

A szociális és jóléti állam fogalma 371
A jóléti állam kialakulása 373
Elméleti és ideológiai érvek a jóléti állam mellett és ellen 377
A szociális piacgazdaság modellje és válsága 380

A POSZTMODERN ÉS AZ ÚJ TÁRSADALMI MOZGALMAK 384

A „posztindusztriális társadalom” és a posztmodem
negatív fogalma 385
A posztmodern mint a modemitás kritikája 387
— Az új társadalmi mozgalmak 395

ZÁRSZÓ HELYETT: RÖVID BIBLIOGRÁFIAI KALAUZ 402

Az egyes korszakokhoz, illetve témákhoz ajánlott művek 403

IRODALOM 407

NÉVMUTATÓ 417
 ELŐSZÓ

A politikai gondolkodástörténet a politikatudomány saját szellemi hagyományait fog­

lalja össze, s ennyiben nélkülözhetetlen stúdium mindenki számára, aki elmélyülten
foglalkozik a politikával. A humán tudományokban a gondolkodástörténeti előzmé­
nyek közismerten fontosabbak, mint a természettudományok esetében, a politikatudo­
mányra azonban ez a megállapítás még fokozottabban érvényes. A politikáról való
gondolkodásunk keretét máig azok a koncepciók és fogalmak alkotják, amelyek évszá­
zadok politikai gondolkodásában kristályosodtak ki. Értelmezésük ugyanakkor mindig
vitatott, mert jelentésüket a politikai szándékok és eltérő világnézetek is árnyalják. A
politika lételeme a konfliktus és a vita, ezekhez pedig a felek általában a teoretikus
hagyományból merítenek fogalmi eszközöket. Magukra az elméletekre ugyanakkor
jelentősen hatnak a korszak politikai történései, s a politikai nyilvánosságban polgárjo­
got nyert eszmék terjedése is befolyásolja alakulásukat.
A politikai gondolkodástörténet tanulmányozása ennyiben nemcsak formális, hanem
magát a politikai gondolkodást is fejlesztő és befolyásoló stúdium. E könyv célkitűzé­
se, hogy ebben a szellemben nyújtson bevezetést egyetemi hallgatók és más, a politika
iránt érdeklődő olvasók számára a politikai eszmék történetébe, segítve az eligazodást
az egymástól jelentősen eltérő gondolkodásmódok, elméletek és fogalmak tengerében.
Munkám azokból az egyetemi előadásokból nőtt ki, amelyeket először a Bécsi Egyete­
men, majd a budapesti ELTE Bölcsészettudományi Karán tartottam az 1991 óta eltelt
időben. Az előadásokból először kéziratos jegyzet készült, amelynek használhatóságá­
ról részben a vizsgák győztek meg, részben pedig az, hogy előadásaim sok hallgatómra
ösztönzően hatottak, önálló kutatásra és továbbgondolásra serkentve őket. Ez adta a
bátorságot, hogy előadásaimat tankönyvvé formáljam.
Minden hasonló célú bevezetés dilemmája, hogy - amint Bourdieu fogalmaz - a
plágium és a túlzott eredetieskedés közötti keskeny ösvényen kell egyensúlyoznia. A
szöveget két okból se tűzdelhettem tele irodalmi hivatkozásokkal. Egyrészt minden
hasonló bevezető jellegű mű általános ismereteket közöl: a politikai eszmetörténetnek
immár tisztes hagyományai vannak, és a szerző nem terhelheti egyéni ötleteivel az
olvasót. Másrészt magam sem tudok számot adni minden gondolatom pedigréjéről.
Mindnyájan óriások vállán állunk, amint Róbert Mertbn, a modem társadalomtudo­
mány egyik klasszikusa fogalmazott. Önálló teljesítményként legfeljebb a kifejtés pe­
dagógiai koncepciója, az összefüggések felvázolása, a hangsúlyok elhelyezése és az
egyéni előadásmód könyvelhető el, s főleg ebben tér el ez a könyv is más hasonló -
már magyar nyelven megjelent - művektől. Az ismereteket persze nagyon különböző
módon lehet rendszerezni, amint arról bárki meggyőződhet, aki felüti a mérvadó esz­
metörténeti munkákat. Az, hogy társadalomtörténeti korszakokat, államtípusokat vagy
a politika változó fogalmait tekintjük-e a rendszerezés alapjának, lényegében választás
 10 ELŐSZÓ

kérdése. A magam részéről csak azt remélhetem, hogy az általam választott megoldás
legalább az egyik lehetséges változatként elfogadható.1
Befejezésül szeretnék köszönetét mondani az MTA Filozófiai Intézetének és Politi­
katudományi Intézetének, ahol kutatóként korábban lehetőségem nyílott a tárgyban
való elmélyedésre, továbbá bécsi és budapesti egyetemi hallgatóimnak, akik kritikai
megjegyzéseikkel segítették munkámat.

Budapest, 1997. augusztus 31.

A szerző

' Mivel munkám az egyetemes gondolkodás történetére irányul - még akkor is, ha ez gyakorlatilag az európai
hagyományra korlátozódik a magyar vonatkozásokra nem térek ki. Ezt a hiányt bizonyára pótolja Gyurgyák
János készülő monográfiája a magyar politikai gondolkodástörténetről, valamint Schlett István hasonló témájú
munkája, amelynek első része már meg is jelent (Schlett 1996). A magyar nyelven megjelent egyetemes eszme-
történeti munkák közül első helyen Leó Strauss és Joseph Cropsey kétkötetes összeállítását említeném, amely
persze a Strauss-iskola sajátos, idealista filozófiai szemléletmódját reprezentálja (Strauss-Cropsey 1994). Paczolay
Péter és Szabó Máté közös munkája is jó áttekintést ad a legfontosabb politikai elméletekről. Övék az érdem,
hogy először írtak átfogó igényű politikai eszmetörténeti bevezetést Magyarországon, és azt egy válogatott
szöveggyűjteménnyel is ellátták (Paczolay-Szabó 19%, 1990). Emellett igen fontos forrásmunka az oxfordi
„Politikai filozófiai enciklopédia" magyar fordítása. Jól használható áttekintést ad a politikai eszmetörténet
legfontosabb forrásairól Kulcsár Kálmán is a Politikai és jogszociológia bevezető fejezetében (Kulcsár 1987). A
jelenkori politikai filozófia áramlatairól pedig lásd Lánczi András kitűnő áttekintését (Lánczi 19%).
 BEVEZETÉS: A POLITIKAI
GONDOLKODÁSTÖRTÉNET MÓDSZERÉRŐL

A politikai eszmetörténet tárgyalásának leghagyományosabb módszere a nagy politikai

gondolkodók műveinek ismertetése és elemzése. A szokásos eljárás az, hogy in médiás
rés az ókori görög klasszikusok műveivel kezdjük, amelyek az európai gondolati ha­
gyomány ősforrását képezik. Előzetes magyarázatokra semmi szükség, hiszen a politi­
kai filozófia átörökített anyagának tárgyalása során menet közben úgyis tisztázódnak a
legfontosabb kérdések. E tiszteletre méltó* oktatási hagyomány szerint, ha megismerjük
Platónnak és Arisztotelésznek a politikára vonatkozó alapvető elgondolásait, a legfőbb
egyházatyák (Szent Ágoston, Aquinói Szent Tamás) politikai gondolatait, továbbá olyan
nagy politikai gondolkodók, mint Machiavelli, Hobbes és Locke, a franciák közül
legalább Rousseau és Tocqueville, a német klasszikus filozófiából Kant, Fichte és He­
gel alapeszméit, akkor nagyjából ki is merítettük a klasszikus anyagot. Ha a modem
viszonyokra vonatkozóan mondjuk John Stuart Millt, sőt Marxot is kellően tárgyaljuk
- lehetőleg mindjárt Popper vagy más modem filozófusok cáfolatával együtt - , s szá­
zadunkban Max Webert és mellette egy-két jelentősebb mai politikai filozófust, akkor
nagyjából mindent átvettünk, ami a liberális egyetemi normáknak és a politikai gondol­
kodás nyitottsága iránti kívánalomnak megfelel.
Újabban elterjedt egy másik eljárás, amely előbb terjedelmes tájékoztatást nyújt ar­
ról, hogy mi is a politika, mi a tudomány, mi a politikai elméletek státusa a politikai
praxishoz képest stb. Ez a modem módszer gyakran azzal jár, hogy a szerző hosszas
tudományelméleti fejtegetésekbe bonyolódik a tudományos objektivitás és az érték-
mentesség ismérveiről, gondosan elkülönítve egymástól az elméleteket és az ideológi­
ákat, a helyes és a helytelen módszereket stb. Ázaz, bevezetést nyújt a bevezetésbe, s
a továbbiakat azután az így nyújtott előzetes értelmezésekhez igazítja.
A hagyományosabb tárgyalásmód mellett szól az a tapasztalat, hogy nincs jobb be­
vezetés a politikai gondolkodásba a klasszikusok alapos tanulmányozásánál. E műnek
sem lehet célja, hogy pótolja a klasszikus szövegek megismerését, inkább arra törek­
szik, hogy elvezessen hozzájuk, és segítsen a további tájékozódásban. Az egyetemi
stúdiumokban részletes szövegelemzésre általában csak szakszemináriumokon kerül­
het sor, ahol nyugodt tempóban, széleskörűen megvitathatok az elolvasott művek alap­
vető eszméi, összevethetők más forrásokkal, s elhelyezhetők a történeti és a mai poli­
tikai gondolkodás kontextusában. A bevezető jellegű művek kétségkívül abba a hitbe
ringathatják a hallgatót, illetve az olvasót, hogy minden fontos és tudni érdemes dolgot
megismerhet belőlük. Ezért ismét hangsúlyoznom kell, hogy a legfontosabb eredeti
művek elolvasását semmi sem pótolhatja. Annak, aki nemcsak tájékozódásra, hanem
gondolati alaposságra is törekszik, feltétlenül az eredeti forrásokhoz kell fordulnia,
amelyek többsége szerencsére már magyarul is olvasható.
Az eszmetörténet hagyományos tárgyalásának azonban csapdái is vannak. A kiemel­
kedő, klasszikus művekre koncentrálás könnyen a „gondolat hőseinek” kissé giccsízű
 12 BEVEZETÉS: A POLITIKAI GONDOLKODÁSTÖRTÉNET MÓDSZERÉRŐL

galériáját eredményezheti. Pedig minden gondolkodó korának politikai diskurzusában

helyezkedik el, amelynek kontextusából nem szakítható ki önkényesen. A történeti és
politikai háttér legalább vázlatos jelzése nélkül a gondolatok valódi helyi értéke sem
tárulhat fel a politikai eszmetörténet egészének fejlődésében. Az a filozófiatörténeti
gondolat, mely szerint a lényeges problémák mindig ugyanazok, legfeljebb a válaszok
változtak a történelmi időben, a politikai gondolkodás történetére nem alkalmazható
minden további nélkül. A politika alapvető fogalmainak tartalma nem időtlen, s a régi
politikai filozófusok felismerései nem kezelhetők kortárs belátásokként a politika mindig
azonos lényegébe, ahogy ez egyes konzervatív eszmetörténeti iskolák esetében törté­
nik. A jog és a törvény, a hatalom és az igazságosság, a konszenzus és a kötelesség
fogalmai koronként mást és mást jelenthetnek. Az olyan alapvető politikai fogalmak,
mint a szuverenitás és legitimitás, a közérdek és a közjó eszméi csak a vonatkozó
uralmi és tulajdoni viszonyok összefüggésében nyerik el valódi jelentésüket. Mint W.
Röhrich német politológus írja: „Az egyes elméletek jelentése ennélfogva a mindenko­
ri korszak társadalmi realitása által közvetített. Csak ebből kiindulva tárul fel egy tár­
sadalmi vagy állammodell helyi értéke a maga apologetikus vagy kritikai funkciójában.
Ugyanakkor a politikai eszmetörténet kategóriái abban a mértékben tesznek szert egye­
temes, korszakokon túlnyúló jelentőségre, amilyen mértékben a történeti társadalom-
szerkezet hasonló a maihoz, és a jelenkor problémái is történetiként jelentkeznek. ”
(Röhrich 1979, 12.)
A politikai eszmetörténet épp ezért nem alkot feltétlenül összefüggő gondolati fejlő­
déstörténetet a felismert igazságok fokozatos halmozódásának értelmében. A politikai
történelem útját éles fordulatok, folytonos újrakezdések jellemzik. Mégis mutatkozik
benne belső összefüggés is, hiszen a politikai filozófia érdeklődésének központjában ha­
gyományosan a politikai uralom és a hatalomgyakorlás tartós intézményei, szervezeti
formái, továbbá a kormányzók és kormányzottak változó viszonyának a vizsgálata áll.
Visszatérő nagy témái közé sorolhatjuk a politikai társadalom és a jog természetére, a
kormányzat legmegfelelőbb módjára, a parancsolás és engedelmesség viszonyára, a kö­
telesség és a felelősség kapcsolatára vonatkozó kérdéseket. Az újkori teóriákban ehhez
járult a szuverenitás problémájának a központba kerülése, a hatalom és befolyás szerepe
a közérdekű döntések meghozatalában, a társadalmi csoportok politikai képviseletének
problémája, az uralom legitimitásának és legalitásának viszonya és hasonlók. A tárgyi
folyamatosság mellett azonban még az azonos fogalomhasználat is igen eltérő megköze­
lítéseket takarhat. A politikai gondolkodás fejlődésében törések és fehér foltok mutatkoz­
nak, s az egymással is vitázó értelmezések versenyében az eszméknek valamiféle törté­
nelmi szelekciója is érvényesül: a tévesnek bizonyult gondolatok kirostálódnak, és az
érvényes felismerések és tudáselemek új kombinációkban élnek tovább.
Különösen fontos a politikai gondolkodásban az a cezúra, ami a polgári társadalom
felemelkedésével, majd a modern tömegdemokrácia létrejöttével keletkezett, és végül
a társadalomtudományok kifejlődéséhez vezetett el. Ez a cezúra kétféle értelemben is
jelentkezik. Egyrészt a modem politikai gondolkodásra jellemzővé vált a jobb elemző­
készség, amit a társadalomtudományok módszertani fejlődése tett lehetővé. Ugyanak­
kor a modem társadalom politikai gyakorlatát teljesen átszövi az eszmék harca. Ezért
a modem politika, Manent megállapítása szerint, teljesen kusza és érthetetlen lenne az
eszmékben való eligazodás nélkül (Manent 1994). Tartalmára valóban egyre nagyobb
befolyást gyakoroltak azok a nagy eszmekörök - főként a liberalizmus, konzervativiz­
mus és szocializmus, valamint a nacionalizmus és a demokrácia - , amelyek a modem
korszak uralkodó eszméit adták. Főleg a tizenkilencedik századtól kezdve az egyes
 A POLITIKAI GONDOLKODÁS ELTÉRŐ SZINTJEI 13

politikai gondolkodók művei is egy-egy nagy eszmeáramlatba illeszkednek bele. E mo­

dem politikai tradíciók kialakulásának ezért nagyobb figyelmet szentelek, mint a ha­
gyományos, műközpontú eszmetörténeti irányzat teszi.
A politikai elmélettörténet alternatív válfaja, amely körülményes tudományelméleti
és tudományszociológiai fejtegetésekkel kezdi az eszmetörténeti áttekintéseket, főleg
arra törekszik, hogy elválassza a politikai gondolkodás esetleges vagy spekulatív ele­
meit az érvényes tudományos felismerésektől és módszerektől. A tudományos szigor
rostáján azonban gyakran sok minden kihull, ami szükséges lehet az elméletek megér­
téséhez. Növekszik a veszélye annak is, hogy a politikai elméletek széles skálája he­
lyett végső soron csak egyetlen elméletet kapunk, nevezetesen a szerző prekoncepció­
ját. Márpedig a politikai gondolkodás története éppenséggel a gondolkodásmódok és
módszertani megközelítések elkerülhetetlen pluralizmusát demonstrálja. Ezért már csak
pedagógiai okokból sem célszerű lemondani az egymással konkuráló eszmék és elmé­
letek széles spektrumának minél tárgyszerűbb bemutatásáról, még akkor sem, ha egyi-
kük-másikuk ma már csupán történeti érdekességgel bír, vagy éppen negatív tanulsá­
gokat hordoz. Az előzetes magyarázatokat célszerű a tárgy néhány fő jellegzetességé­
nek bemutatására korlátozni, az alapos tudományelméleti és módszertani fejtegetések a
későbbi stúdiumokba utalhatók. Erre teszek kísérletet a következőkben.

A politikai gondolkodás eltérő szintjei

Az ember csak a társadalomfejlődés meglehetősen kései fokán jutott el odáig, hogy

társadalmi környezetét, saját „második természetét” is elméleti vizsgálódásnak vesse
alá. Az állam, a központi kormányzás és a jog igen hosszú ideig tartó spontán fejlődé­
sen mentek át, mielőtt tudományos kutatás tárgyai lettek. Ennek okai egyaránt gyöke­
reznek az uralom hierarchikus rendjében, az ezt fenntartó érdekekben,2 valamint a
történelem kezdeti fokain a vallásos tudat dominanciájában. A görög tudomány és
politikai gondolkodás kifejlődése éppen a polisz szabadabb politikai közösségének volt
köszönhető, valamint annak, hogy nem létezett olyan egységes papi rend, amely köte­
lezően előírhatta volna a gondolkodás egyedül helyes, kötelező normáját.
A politika jelenségvilágára történő reflexió mindaihellett különböző fokú tudatosság
mellett zajlik, s ez napjainkban éppúgy érvényes, mint a régi időkben. A politikai
gondolkodásnak alapvetően három szintjét vagy fokát különböztethetjük meg.
A legalsó szinten a politikáról való mindennapi gondolkodás áll, amely mindannyi­
unk számára ismerős. Ez spontán közvetlenséggel reagál a politikával kapcsolatos min­
dennapi tapasztalatokra. Pragmatizmus és inkonzisztencia jellemzi, egészen különböző
és egymást kizáró nézetek is békésen megférnek benne. Ezen a szinten semmit nem
gondolnak végig, hanem minden következtetés a közvetlen tapasztalatra épül. Egyszer
azt várják a kormánytól, hogy hagyja őket békén, és ne korlátozza szabadságukat;
másszor pedig tőle várják a megoldást számos égető társadalmi és egyéni problémára.
A kormány ne avatkozzon bele a gazdaságba, de hozzon rendeleteket a visszás állapo­
tok megszüntetésére; biztosítsa a szabad piacot, de jól adóztassa meg a gazdagokat, ne
korlátozza a polgárok szabadságát, de tartson fenn erős rendőrséget stb.

1 „A politikatudomány - írja erről Friedrich - csak egy szabad államban virágozhat, mivel olyan dolgok után
kutakodik, amelyeket az uralom hordozói szívesebben titokban tartanának.” Vő. Friedrich 1961. 4.
 14 BEVEZETÉS: A POLITIKAI GONDOLKODÁSTÖRTÉNET MÓDSZERÉRŐL

A mindennapi gondolkodás általában nem differenciál. Az ember itt egész lényével

fordul a politika felé, reagálva az őt érő kihívásokra; ezért az ezen a szinten zajló
politikai gondolkodás többnyire moralizáló és érzelmi jellegű. Hajlamos a sztereotípi­
ákra, s olykor generációkon át hurcol magával megkövesedett előítéleteket. A politikai
fogalmakat, kategóriákat gyakran stigmatizáló jelleggel használja. Szembetűnő ez bi­
zonyos kisebbségi csoportok megbélyegző elnevezése esetén, de a politikai ellenfelet is
gyakran előítéletesen azonosítják. Persze nem csak rosszat mondhatunk a politikai gon­
dolkodásnak erről a köznapi szintjéről. Erőssége például a gyakorlathoz való közelsé­
ge, amely gyakran jogos szkepszist táplál a túlságosan elrugaszkodott politikai speku­
lációkkal szemben, és ennyiben kontrollfunkciója is van. Az elméleti gondolkodás
mindig elvekből indul ki, s ha ezek hamisak, vagy túlontúl doktriner módon járunk el,
akkor igen messzire távolodhatunk el a valóságtól. Ekkor jut szerephez a józan ész, és
megálljt parancsol, rámutatva, hogy a király meztelen. A mindennapi tudat e pragma­
tikus szkepszise ezért a magas politikával szemben is megőrzi relatív jogosultságát.
A politikai reflexió második szintje azoknak az embereknek a nyilvános, gyakorlati
diskurzusa, akik hivatásszerűen foglalkoznak politikával, mint a politikus, az újságíró,
a politizáló értelmiség. Az ilyen gondolkodás előbbre tart a köznapi tudatnál; minde­
nekelőtt jobban informált a politikai ügyekről. Ezen a szinten a résztvevők meghány-
ják-vetik a közügyeket, nyilvánosan boncolgatják az egyes politikai megoldások elő­
nyeit és hátrányait. Eközben bírálatukat éppúgy, mint javaslataikat racionálisan indo­
kolniuk kell, hogy meggyőzzék a közvéleményt. Nagyobb racionalitása ellenére azon­
ban a politika még itt sem elméleti, hanem lényegében gyakorlati érdeklődés tárgya,
ahogy ez az újságírói véleményformálásban vagy a művelt közéleti szereplők politikai
kommentárjaiban elénk tárul. Az ilyen kérdésekről folyó nyilvános viták részint tárgy-
szerűek, részint ideológiailag elfogultak; „szent” elvekhez ragaszkodnak. Az ilyen
gondolkodás ismérve a jólértesültség a politikai hatalom belső intrikáiról, amelyeket
csak a beavatottak ismerhetnek, akik tudják a dörgést és tisztában vannak a politikai
harc cselvetéseivel. Ez a jólértesültség ugyanakkor előfeltétele is az újságírói munká­
nak, éppúgy, mint a tényszerű tájékoztatás. Pozitív hatása abban áll, hogy a politika
belső ügyeit nyilvánosságra hozza, és ezáltal felvilágosító erővel hathat a politikai
közvéleményre.
A politikai gondolkodás teoretikus szintje képviseli végül a legmagasabb, legelvon-
tabb fokot. Itt a politika nagy elvi kérdéseiről van szó, a hatalom és uralom lényegéről
és struktúrájáról, a politikai tevékenység és az intézmények értelméről és céljairól, s
mindezek jelentőségéről az emberi élet egészében. Ezt első kézből a politikai filozófia
nagy műveiből ismerhetjük meg. A nagy politikai filozófiák nem egyebek, mint elmé­
letileg koherens és kidolgozott válaszok a mindenkori politikai helyzet kihívásaira, a
kor problémáira adott megoldási javaslatokkal együtt. Tárgyalják a politika - főleg a
helyes, jó politika - alapelveit, elemzik a politikai intézmények működését, és igyekez­
nek feltárni a politikai szereplők indítékait és gondolatait. Ezáltal visszatükrözik mind
saját koruk politikai feltételeit, mind pedig az intellektuális fejlődés elért fokát. Maguk
is befolyásolni kívánják a politikát, és javaslatokat tesznek az intézmények megváltoz­
tatására. Ilyen volt nemcsak Platón államutópiája, de hasonló igénnyel születtek ké­
sőbb is például a szuverenitáselméletek, a társadalmiszerződés-elméletek, a hatalmi
ágak megosztásáról szóló tanítás, a népszuverenitás tana, az emberi jogokról szóló
nézetek (amelyeket alkotmányba foglaltak), a liberalizmus és szocializmus elméleti
koncepciói stb.
Hangsúlyozni kell, hogy a politikai gondolkodás itt vázolt reflexiós szintjei között
 TUDOMÁNY, IDEOLÓGIA, ÉRTÉKEK 15

nincs kínai fal; ezek csupán a tapasztalat eltérő absztrakciós síkjai, amelyek a való
életben átszelik egymást. A teoretikusnak is megvan a maga politikai köznapi tudata.
Aki belelapoz egyes nagy politikai gondolkodók levelezésébe, meggyőződhet arról,
hogy elfogultak lévén a kor politikai harcaiban, őket is gyakran indulatok és előítéletek
vezették - elméleti műveikben azonban tárgyszerűségre törekedtek. A jelentős politi­
kai gondolkodók elméleti felismerései, eszméi ugyanakkor vissza is hatottak a köznapi
gondolkodásra, s kedvező feltételek esetén közkinccsé is válhattak.
A politikatudományi tanulmányok szempontjából számunkra elsősorban a harmadik
szintnek, vagyis a politikára vonatkozó elméleti gondolkodásnak van jelentősége. Az,
hogy az úgynevezett egyszerű ember mit gondol a politikáról, nem is érdekelt senkit
mindaddig, amíg ki nem fejlődött a modern tömegdemokrácia, amelyben a tömegek is
bizonyos politikai szerephez jutottak. A széles társadalmi nyilvánosság kialakulása a
polgári demokráciákban az említett második szintet, a politikáról folyó nyilvános dis­
kurzust is jogaihoz juttatja. Manapság szorgosan kutatják, szondázzák a közvéleményt,
hogy megtudják, mit is gondol a „népfelség” az egyik vagy másik fontos, eldöntendő
kérdésben.3Azonban bármilyen fontos is a köznapi hiedelmek és a kor politikai nyilvá­
nosságában közkézen forgó nézetek szerepe, ezekkel a politikai eszmetörténetben nem
foglalkozunk. Igaz, hogy minden nagy elmélet a közgondolkodás eleven közegében
keletkezett, azonban ez az összefüggés ma már csak a politikai filozófusok műveiből és
történeti forrásokból rekonstruálható. A legmélyebb belátások a politika természetébe
többnyire éppen nem a közvélekedést tükrözték, hanem az uralkodó véleményekkel
szemben fogalmazódtak meg, megkérdőjelezve azokat a politikai közhelyeket, ame­
lyek a politikáról való gondolkodás alsóbb szintjein szélesen elterjedtek. Éppen ebben
rejlik a politikai gondolkodás innovatív ereje.

Tudomány, ideológia, értékek

A politikai közgondolkodást hosszú időn át közismerten vallási világképek uralták (még

akkor is, ha a cselekvőket többnyire nagyon is evilági, reális érdekek vezették). Míto­
szok vagy vallási ontológiák alapozták meg az ember helyét a kozmoszban, amelynek
történéseiben, illetve hierarchiájában minden létezőitek ki volt jelölve a maga helye.
Erre hivatkozva igazolták az emberek különböző csoportjainak a társadalomban és a
politikában elfoglalt helyét is. Az olyan erényeket, mint a kötelességtudat, a becsület,
a türelem és alázatosság, vagy éppen a kérlelhetetlenség a hit ellenségének üldözésé­
ben, közvetlenül a vallási világkép igazolta. Ezt a rögzített rendet természetesnek te­
kintették (vagy legalábbis megkövetelték, hogy annak tekintsék), amelyet nem lehet
megkérdőjelezni. A legjobb berendezkedés, a tökéletes társadalom eszméje rendsze­
rint úgy fogalmazódott meg, mint ami a leginkább megfelel a kozmikus rendnek.
Csak a régi görögök, majd hangsúlyosabban az újkor racionális gondolkodásában
jelentkezett az a meggyőződés, hogy az emberek végül is saját maguk alkotják meg a

3 Ha nem is mindig azért kutatják a közvéleményt, hogy kövessék, de legalább azért, hogy megismervén,
alkalmazkodjanak hozzá, illetve befolyásolhassák. Enélkül a modern pártok nehezen tudnának sikeres választási
stratégiát kialakítani. A politikusoknak tudniuk kell, hogy mire reagálnak pozitívan az emberek, és mire elutasí­
tóan; „public relation”-szakembereket alkalmaznak, hogy a közönségnek tetsző imázst alakíthassanak ki maguk­
ról a médiában. A közvélemény ismeretében tudják csak eladni politikájukat olyan kérdésekben, amelyek érzé­
kenyen érintik a választópolgárok többségét.
 16 BEVEZETÉS: A POLITIKAI GONDOLKODÁSTÖRTÉNET MÓDSZERÉRŐL

társadalom politikai rendjét, amely tehát szabad akaratukból, társadalmi megegyezés­

sel meg is változtatható. A modern társadalom még bonyolultabb szellemi igazolást,
legitimációt igényelt, amelynek prototípusa az újkori társadalmiszerződés-elméletek-
ben fogalmazódott meg. A felvilágosodás a politikai gondolkodást egyre nagyobb mér­
tékben elvilágiasította. A polgári nyilvánosság fokozatos kifejlődése nyomán a köznapi
politikai gondolkodást (a vallásos emberekét is) ma már nem közvetlenül vallási esz­
mék uralják. Az emberek politikai tudatát mindinkább olyan modem intézmények tart­
ják befolyásuk alatt, mint az általános (s növekvő mértékben világi) oktatás és a tudo­
mány, a sajtó és könyvkiadás, korunkban a média.
A XIX. század nagy ideológiái éppen a politikáról folytatott nyilvános diskurzus
során jöttek létre és terjedtek el a társadalmi nyilvánosság intézményeinek közvetítésé­
vel. Amint létrejöttek, meg is határozták azt a szellemi keretet, amelyben a köznapi
politikai viták mindmáig lezajlanak.
Az ideológiáknak itt csak azokról a fő sajátosságairól kell szólni, amelyek megkü­
lönböztetik a vallástól és a tudománytól. Az ideológiát gyakran nevezték „szekularizált
vallásnak” , utalva ezzel arra a funkciójára, hogy a vallás visszaszorulásával általános
világnézeti orientációt nyújtson. Léteznek ugyan részleges ideológiák, amelyek egé­
szen specifikus csoportok érdekeit fejezik ki, a különös érdeket általános érdeknek
tüntetve fel.4 Valódi ideológiának azonban csak a nagy, átfogó eszmerendszereket ne­
vezzük, amelyek általános világmagyarázatot adnak. Az ideológiák viszonylag kohe­
rens eszmerendszerek, amelyek általában kifejezik a nagy társadalmi csoportok (osztá­
lyok) érdekeit és sajátos világlátását. Az eszméknek ez az érdekkötöttsége eleve magá­
ban hordoz egyfajta gyakorlati irányultságot; az ideológia egyik legfőbb elve ezért az
elmélet és gyakorlat egységének kívánalma.
Az így felfogott ideológiák fontos funkciót töltenek be a modem kor szellemi háztar­
tásában. Ha sok ember vallja ugyanazt a nézetet, annak nyilvánvalóan integráló, cso­
portképző hatása van. Minden politikai közösség rászórni a közös eszmék és értékek
ilyen készletére saját identitásának kialakítása céljából. Az ideológiák értelmezik a
történelmet, elemzik a jelent, és képet alkotnak a jövőről, amelynek eljövetelében hisz­
nek, s mindezek alapján gyakorlati útmutatást adnak a cselekvéshez. Rögzítik az érté­
kek hierarchiáját, amelynek alapján a dolgokat meg lehet és meg is kell ítélni. A poli­
tika vonatkozásában az ideológia kijelöli az egyes ember helyét, a szellemi vitákban
rögzíti az érvelés sarokpontjait. A politikai közösségek számára megjelöli az elérendő
célokat, nevén nevezi a barátot és az ellenséget, igazolja a saját politikát és cáfolja a
másikét, legitimálja, vagy ellenkezőleg, élesen bírálja és elveti a fennálló uralmi vi­
szonyokat.
Az ideológiát ez a gyakorlati vonatkozása különbözteti meg a tudománytól, függet­
lenül attól, hogy mennyi tudományos ismeretet vesz át és integrál saját világképébe.
Az ideológia mégsem írható le és nem ítélhető meg pusztán hamis tudatként.5 Általában
fontos összefüggéseket tár fel, amelyeket jó esetben magából a tudományból merít.
Ám bármennyi objektív tudást tartalmazzon is, gyakorlati funkciója - az emberek cse­
lekvőképességének megalapozása - mindig megkülönbözteti a tudománytól^

4 Ennek egyik leghíresebb példája az a mondás: „ami jó a General Motorsnak, az jó Amerikának is, és
fordítva”.
5 A frankfurti kritikai elmélet meghatározása szerint az ideológia szükségszerűen hamis tudat, amely egyaránt
tartalmazza az igaz és a hamis elemét. Az igazság elemeit a racionális ideológiák a tudományból veszik át, de egy
sajátos gyakorlati cél, illetve világnézeti választás jegyében rendezik el. Az olyan ideológiát, amely nem tartal­
mazza az igazság igényét, pusztán manipulatív propagandának tekintik.
 TUDOMÁNY. IDEOLÓGIA. ÉRTÉKEK 17

Az egész modern politikai gondolkodásra jellemző az, hogy nagy, világnézeti vá­
lasztásokat tartalmazó ideológiai irányzatokra tagolódik. Ez önmagában nem végzetes
baj, hiszen csak minden politikai gondolkodás szükségszerű gyakorlati aspektusát feje­
zi ki. A politikai elemzést szolgáló, legtisztábban tudományos törekvések sem mente­
sek teljesen a gyakorlati premisszáktól. A társadalomtudományok terén nincs „tiszta
elmélet”, mint a matematikában, bár annyi elvárható képviselőiktől, hogy kritikailag
megvilágítsák a gyakorlat alapjául szolgáló, irányadó eszméket. Az ideológia tehát
nem pusztán külső ellenpontja, hanem állandó belső határproblémája is a társadalomtu­
dományoknak. Ezt a dilemmát a modern tudományelméletben a társadalomtudomá­
nyok értékmentességének vagy értékkötöttségének dilemmájaként fogalmazták meg.
Hogyan definiálhatjuk a tudományt általában? A tudomány módszeres kutatással
elért, rendszerbe foglalt tudás, amelynek igazságtartalma ellenőrizhető és felülvizsgál­
ható (legalább a kellő módszertani képzettséggel rendelkezők által). Ez magában fog­
lalja azt is, hogy a tudomány - szigorú módszertani kánonjai ellenére - alapjában véve
nyitott vállalkozás, amely fejlődik, és mind ismeretanyagában, mind pedig kutatási és
vizsgálati módszereiben változik, mélyül és gazdagodik. Elengedhetetlen ismérve ma­
rad azonban elméleteinek racionális vitában való levizsgáztathatósága s eredményeinek
meghatározott módszerek jegyében történő ellenőrizhetősége. A modern tudományel­
mélet és ismeretelmélet szóhasználatában - például Kari R. Poppernél - ezt a tények
verifikálhatósága (igazolhatósága) és az őket magyarázó hipotézisek, teóriák falszifikál-
hatósága (cáfolhatósága) követelményének nevezik.
A társadalomtudományoknak, s ezen belül a politikatudománynak azonban nemcsak
tényekkel és azokat magyarázó elméletekkel van dolga, hanem az emberi viselkedést
orientáló és vezérlő értékekkel is. A politikai cselekvésnek és gondolkodásnak egya­
ránt konstitutív alkotóelemei az értékelések. Már az is, hogy mi számít ténynek egy
adott tudományágban, gyakran előzetes értékelések függvénye. Hogyan tehetünk szert
akkor az objektivitásra, elfogulatlan és tárgyilagos, pártatlan ítéletre, ami a tudomány
lényege? Hiszen a politika telis-tele van vitákkal és konfliktusokkal!
A pozitivizmus gondolati tradíciója a társadalomtudományokban az értékmentes­
ség követelménye mellett állt ki: a tények és értékek szigorúan szétválasztandók, a
tudományban csak tényítéleteknek van helye, értékítéleteknek nincs. Egy másik, élet­
filozófiai hagyomány ezzel szemben azt állítja, hogy az értékek szerepét nem kapcsol­
hatjuk ki a társadalom és történelem vizsgálatából.6 Még ennél is határozottabban állít­
ja az értékmentesség lehetetlenségét a kritikai társadalomelmélet frankfurti hagyomá­
nya. E helyütt nem vállaikozhatom arra, hogy eldöntsem ezt a tudomány-módszertani
vitát, s az eltérő érvelésmódokra sem térhetek ki, csak a probléma lényegét értelmezem
röviden.
Miről is folyik a vita? Az értékek a modem társadalomtudomány álláspontjáról néz­
ve „az előnyben részesítés általános szabályai” (standards of preference), vagy más­
ként fogalmazva, általános orientáló eszmék vagy kategóriák. Ezek lehetnek formáli­

6 A politikatudomány, állítja Friedrich, értékekkel telített. „Az emberek értékekhez kapcsolódó állásfoglalá­
sai a politikatudomány iegfontosabb adottságai közé tartoznak” (Friedrich 1954, 12.) Ha egy értékmentes állás­
pontról szcientista gőggel megpróbáljuk kivonni magunkat az értékek hatása alól, akkor észrevétlenül egy másik
érték, illetve saját értékálláspontunk hiposztázisának vétkébe esünk. „Minden úgynevezett realizmus, amely
megpróbál elvonatkoztatni az értékektől, minden úgynevezett »reálpolitika«, amely elfelejti, hogy az embereket
az indítja cselekvésre, amiben hisznek és arait ezért fontosnak és értékesnek tartanak, rossz tudomány, mert az
emberekre, amilyenek azok a valóságban, nem illik rá.” Hasonló nézeten van például Leó Strauss és egy sor más
jelentős eszmetörténész.
 18 BEVEZETÉS: A POLITIKAI GONDOLKODÁSTÖRTÉNET MÓDSZERÉRŐL

sak, mint az úgynevezett értékorientációs kategóriapárok (például a jó-rossz, igaz­

hamis, szép-rút, hasznos-káros, barát-ellenség stb.). A politikában viszont inkább tar­
talmi jellegű értékekkel van dolgunk, olyanokkal, mint például az igazságosság, a sza­
badság, egyenlőség, szolidaritás, a közjó, a biztonság, a rend stb. Politikai magatartá­
sunkat és ítéleteinket valóban áthatják ilyen irányadó értékek. Ezek azonban csak a
cselekvés általános célját határozzák meg, de sem konkrét indítékát nem tárják fel, sem
pedig konkrét cselekvést nem írnak elő. Az értékek konkrét tartalma mindig az idő és
a hely függvényében változik. Az embereket az érdekek megosztják, az értékek vi­
szont inkább egyesítik, mivel magasabb absztrakciós szinten fogalmazódnak meg. Ez
persze nem akadályozza meg, hogy egyes különösen hangsúlyozott értékek vagy azok
sajátos értelmezése mentén élesen elkülönülő politikai táborok alakuljanak ki, vagy
helyesebben szólva, egymással ellentétes csoportok más-más értékekkel azonosulva
definiálják magukat (mint a homousion és homoiusion körüli vitában a valóságban és
Madách drámájában).
Max Weber, aki első ízben fogalmazta meg határozottan a társadalomtudományok
értékmentességének követelményét, tisztában volt minden társadalomtudományi vál­
lalkozás elkerülhetetlen értékvonatkozásaival. Maga is hangsúlyozta, hogy a kutatót
kezdettől fogva, tárgyának kiválasztása és meghatározása során, módszereinek megvá­
lasztásában és eredményeinek értékelésében, a fogalmak megalkotásában és használa­
tában is mindig értékek vezetik. Ám tagadta, hogy ennek az értékvonatkozásnak okvet­
lenül pártos értékítéletekhez kellene vezetnie. Tudatában volt annak is, hogy az elvont
értékek gyakran elrejtik a valóságos érdekütközéseket. Például a „jólét” fogalmában,
amely egy olyan „objektív” tudománynak az egyik alapfogalma, mint a közgazdaság-
tan (mint ahogy a politikának is egyik célértéke), szerinte benne foglaltatik a világ
összes előítélete. A későbbi közgazdászok közül a svéd Myrdal kimutatta, mennyi
eufemizmus rejlik például az olyan elnevezések mögött, mint a fejlődő országok - ezek
ugyanis éppen azok az országok, amelyek nem fejlődnek.
Weber ezért nem követelt semmi egyebet, mint azt, hogy a társadalomkutató legyen
tisztában saját vezérlő értékeivel, és lehetőség szerint explikálja azokat, vagyis jelenít­
se meg, tegye a nyilvános vita számára hozzáférhetővé. Hangsúlyozta továbbá a külön­
böző társadalmi szereplők eltérő viszonyát az ilyen értékekhez. A politikusok termé­
szetesen hivatkozhatnak értékekre, a tudomány azonban szerinte nem ítélhet az érték­
kérdésekben, legalábbis addig, ameddig tudomány. A tudományos vizsgálat konkrétan
megállapíthatja, hogy milyen értékek vezetik az emberek magatartását, de nem adhat
tanácsot, hogy melyik érték mellett kell kiállni. Hasonló okból Weber szerint az egye­
temi oktatónak, aki a tudomány tekintélyét is képviseli, szintén tartózkodnia kell a
politikai értékítéletek megfogalmazásától, nem szabad összetévesztenie a katedrát a
szószékkel, mert ez összeférhetetlen társadalmi szerepével.
Az értékmentesség weberi felfogása, amely egyrészt elismeri az értékek fontossá­
gát és kikerülhetetlenségét, másrészt megköveteli a hozzájuk való tudatos és kritikai
viszonyulást, szerencsés középútnak tetszik a végletek között. A politikatudományon
belül is szükség van az értékek kritikus (és önkritikus) elemzésére és átvilágítására.
Ezen belül az egyes kutatási módszerek és irányok területén természetesen nem egy­
forma súllyal szerepelnek az értékek. A társadalmi jelenségek kvantitatív elemzésé­
ben például csekélyebb szerepet játszanak, a kvalitatív kutatási módszerek esetében
nagyobbat.
A politikai értékeknek és általában a politika normatív tartalmának tárgyalása ma
leginkább a politikai filozófia körébe tartozik. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a
 KONZERVATÍV ÉS KRITIKAI IRÁNYULTSÁG A POLITIKAI GONDOLKODÁSBAN 19

klasszikus politikai filozófia legnagyobb teljesítményeiben pusztán értékszerű, norma­

tív okfejtésekkel találkoznánk. Ellenkezőleg, a politikai gondolkodás klasszikus műve­
iben az értékek összekapcsolódnak a politikai rendszerek legfontosabb intézményi sa­
játosságainak összehasonlító leírásával, az alapvető társadalmi tények és politikai struk­
túrák elemzésével. A kormányzati rendszerek tipológiájával és a hatalommegosztás
eszméjével már a legkorábbi művekben is találkozhatunk. A klasszikus művek nem­
csak politikai programokat adnak, nemcsak a helyes élet rendjéről szólnak, hanem
tárgyszerűen tükrözik is koruk politikai valóságát, leírják uralmi viszonyait. így fej­
lődtek ki a politikai elemzés máig használatos fogalmai és módszerei, a politika tudo­
mányának elemző és leíró eszközei, egész történeti anyaga. Persze egyetlen jelentős
mű sem nélkülözi a politika normatív horizontját, azaz az ideális, helyes rendre vonat­
kozó értékszerű programot, sőt olykor utópikus elképzeléseket és megoldási javaslato­
kat is tartalmaz. A politikai eszmetörténeti stúdiumok tárgyát azonban a hagyomány
egésze képezi, s nem csak annak egyik vagy másik oldala.

Konzervatív és kritikai irányultság a politikai gondolkodásban

A politikai gondolkodás kezdettől fogva létező gyakorlati orientációját jól lemérhetjük

a politikai elméletek konzervatív, illetve kritikai irányultságán.
A konzervatív beállítódásra jellemző a fennálló politikai rend magyarázatának és
egyben igazolásának, a status quo fenntartásának az igénye. Erre főként azok hajlanak,
akik a társadalom uralkodó osztályához, illetve rétegéhez tartoznak, vagy egyszerűen
csak haszonélvezői a fennálló rendnek, vagy pedig más okokból ragaszkodnak hozzá.
Léteznek a konzervatív beállítódásnak szélsőségesebb és mérsékeltebb, obskurusabb
és felvilágosultabb formái. A szélsőséges konzervativizmus rendszerint mindenféle
társadalmi és politikai változást ellenez, mint olyasmit, ami csak felfordulást szül és
veszélyezteti a fennálló rendet. A mérsékelt konzervativizmus ellenben csak lassítani
kívánja a változások tempóját, esetleg arra törekszik, hogy csökkentse a túl radikális
átalakulások miatt fellépő zűrzavart és az ebből eredő károkat. Rüdiger Altmann meg­
fogalmazása szerint a történelem úgyis az általános hanyatlás és bomlás képét mutatja,
és a konzervativizmus konstruktív ereje abban áll, hógy feltartóztassa, fékezze a bom­
lásnak ezt az általános tendenciáját, és minél messzebb tolja ki a végső pusztulás, az
Armageddon napját.
A kritikai elméletek ezzel szemben rendszerint opponálják a fennálló hatalmat, és
eszméikkel azokat az erőket támogatják, amelyek a status quo meghaladására, megvál­
toztatására törnek. Életidegen utópiáktól kezdve a józan, pragmatikus, apró lépések­
ben haladó reformkoncepciókig húzódhat a kritikai elméletek sora. A kritikai attitűdre
rendszerint olyan emberek hajlanak, akik nem részesülnek eléggé a hatalomból vagy a
gazdagságból, többre törekednek, és általában nem nagyon boldogok a fennálló viszo­
nyok között. A fennálló tudatos kritikája fontos eleme az elégedetlenség politikai erővé
szervezésének is.
A hatalmasok természetesen nem különösebben szeretik az ilyen „akadékoskodókat”,
s ahol tehetik, üldözik is őket, mivel nézeteik veszélyeztetik saját privilegizált helyzetü­
ket. A kritikai elméletek közül egyesek konstruktív jellegűek, abban az értelemben, hogy
megvan az elképzelésük arról, mit is szeretnének a fennálló állapotok helyébe állítani.
Mások ellenben megmaradnak a radikális kritikánál, abban a tudatban, hogy a harc ki­
 20 BEVEZETÉS: A POLITIKAI GONDOLKODÁSTÖRTÉNET MÓDSZERÉRŐL

meneteléből létrejövő társadalmi és politikai rend konkrét alakulását úgysem lehet előre
megjósolni, s nem kívánnak utópikus fantazmagóriákat gyártani.
Az egyes elméletek státusa természetesen idővel változhat. Az, ami egykor igen
kritikus nézetnek számított, később, az általa inspirált új rend berendezkedése után
konzervatív hatásúvá válhat, igazolva a hatalom új struktúráját és fékezve az új rendet
veszélyeztető erők kibontakozását. A mi korunkban e tekintetben tipikus volt a marxiz­
mus esete, amely radikális forradalmi ideológiából az államszocializmus időszakában -
erősen módosított, dogmatikus formában ugyan - konzervatív állami ideológiává vált.
A politikai elméletek e gyakorlati irányultsága mindamellett nem feltétlenül akadá­
lyozza a politika természetére vonatkozó tudományos felismeréseket. Felszínes az a
nézet, amely úgy véli, csak progresszív gondolkodók juthatnak ésszerű belátásokra.
Mint Gramsci megjegyezte, a politika emberi akarati aktus, és ez a reakciós cselekvés­
re is vonatkozik (Gramsci 1977, 163). A politika lényegét ezért konzervatív és reakci­
ós oldalról is megragadhatják, amint arra nem is egy példa akad a politikai gondolko­
dás történetében.

A politikai gondolkodók és a gondolattörténet folyamatossága

Hegel szellemes kifejezésével, a boldog korszakok üres lapok a népek történetében. A

politikai filozófia legnagyobb teljesítményei mind nagy társadalmi és politikai katakliz­
mák, átrendeződések tükrei és lenyomatai voltak. A nagy politikai elméletek kivétel
nélkül a jelentős történeti kihívásokra adott válaszokként születtek meg, ami szerzőik
hányatott sorsában is megmutatkozott.
A nagy politikai gondolkodókat mintha egy régi átok sújtaná: „büntessen Isten az­
zal, hogy érdekes időkben kelljen élned” (egyes források szerint kínai, mások szerint
zsidó mondás). Sokan közülük heves konfliktusok középpontjában álltak, gyakran ül­
dözték őket, hosszan tartó emigrációban kellett élniük. Az, hogy a politikai gondolko­
dás rendszerint mélyreható változások időszakaiban virágzik, a dolog természetéhez
tartozik, hiszen ilyenkor tárul a legjobban a szemünk elé a társadalmi együttélés szabá­
lyainak, a politikai berendezkedésnek az esetlegessége és megváltoztathatósága. A
politikai gondolkodók többsége új politikai programokban és tervezetekben szenvedé­
lyesen kereste is a megoldást korának nagy problémáira.
A politikai elmélet története mégsem pusztán egymástól elszigetelt klasszikus gon­
dolkodók munkáiból áll, hanem sokkal inkább korszakokon átnyúló szellemi befolyá­
sok láncolatából. A nagy művek rendszerint az ilyen sokirányú befolyások keresztező-
dési pontján állanak. Egy szólás szerint a történelem ösvényei tele vannak elfelejtett
prófétákkal, akiknek mégis jelentős lehetett a hatásuk kortársaikra. Maguk a politikai
elméletek általában nem valamiféle ismeretelméleti, illetve metafizikai igazság serpe­
nyőjén méretnek meg, tartalmukat többnyire a reális történelem alakulása teszi próbára
és rostálja meg. A klasszikussá vált gondolkodók sem örök igazságokat képviseltek,
hanem koruk igazságait fejezték ki nagy logikai következetességgel és koherenciával.
Nagyságuk gyakran nem is a filozófiai eredetiségben állt, hatásuk titka a kor alapvető
problémáiról kifejtett nézeteik világossága, nyelvileg is hatásos, erőteljes megfogalma­
zása volt. Az ily módon kifejtett doktrínák azután széles körben elterjedtek, fogalma­
kat, nyelvet adtak a küzdőknek, és ezzel is befolyásolták a politikai történéseket.
A politikai valóság józan, racionális elemzése valóságos szenvedélyévé vált néme-
 A POLITIKAI GONDOLKODÓK ÉS A GONDOLATTÖRTÉNET FOLYAMATOSSÁGA 21

lyik politikai gondolkodónak, akik ezért egyenesen cinikusnak hatnak, mint például
Machiavelli vagy Hobbes. Igaz, ők meglehetősen pesszimista véleményt alkottak az
emberi természetről, az emberi cselekvés valódi indítékairól, szemben azokkal a ma­
gasztos eszmékkel, amiket az emberek szándékaikról és céljaikról elő szoktak adni.
Ám éppen ezért akartak egy olyan politikai rendet előmozdítani, amely ezekhez a
nagyon kevéssé szent emberekhez van szabva, olyan intézményeket alkotni, amelyek
békés, szabályozott együttélésre késztetik vagy akár kényszerítik is a polgárokat egy
rendezett politikai közösség keretében. Machiavelliről, aki bizonyára a politikai gon­
dolkodás legvitatottabb alakja, többen jóindulatúan fel is tételezték, hogy A fejedelem
című művében tulajdonképpen nem annyira a fejedelmeket akarta felvilágosítani, mint
inkább a népet, hogy tudja meg, miként is zajlanak ténylegesen a politikai ügyletek az
álszent feudális udvarokban. Cinizmusa eszerint mindenekelőtt a képmutatás leleplezé­
sére szolgált volna, amellyel az uralom a maga korában valódi szándékait és a hatalom
tényleges természetét elfedte.
Ezt a nézetet persze nem osztják a gondolkodó eszmei vagy politikai ellenfelei. Az
egyes politikai gondolkodók alakját, nézeteik tartalmát folyton vitatják, és akár teljesen
ellentétes megítélés alá eshetnek. Gyakori, hogy démonizálják egy-egy gondolkodó
alakját. Kevesen képesek arra a nagyvonalúságra, amelyet Marx tanúsított „A tőke”
bevezetésében annak a tőkésosztálynak az egyéni képviselőivel szemben, amelynek
társadalmi rendjét a legélesebben bírálta és erkölcsi felháborodással elutasította. Az
ellenséges vagy rivális politikai nézetek szerzőit kritikusaik gyakran egyénileg és egye­
temlegesen is felelőssé teszik, és morálisan is elítélik az általuk kifejtett és képviselt
nézetekért.
Egy korszak politikai gondolkodása egyidejűleg többféle síkon zajlik, amelyek nem
mindegyikét lehet egyformán jól rekonstruálni. Egyes kérdésekben a kortárs szereplők
azonos véleményen voltak, más kérdésekben éles viták osztották meg őket; ismét más
kérdések fel sem vetődtek vagy csupán háttérfeltevések maradtak. A politikában közis­
merten az a helyzet, hogy az, amiről hallgatnak, legalább olyan fontos lehet, mint az,
amiről nyilvánosan beszélnek. Ha tanulmányaink során elsősorban a nagy politikai
gondolkodók szisztematikus műveire helyezzük is a hangsúlyt, mindig tudatában kell
lennünk annak, hogy ez még nem az egész történet. Ez legfeljebb a politika irodalom-
történetét jelenti. Sok politikai teóriát egyáltalán nem fejtettek ki szisztematikusan; a
politikai cselekvés számos elvét pedig, melyek politikai intézmények alapjául szolgál­
tak, hallgatólagosan magától értetődőként vették tudomásul, anélkül, hogy rögzítették
volna, vagy éppen tudatosan elhallgatták. Az is tény, hogy a nyilvánosan képviselt
elvek gyakran lényegesen különböztek azoktól, amelyeket a gyakorlatban követtek - s
ez ma sem ismeretlen jelenség.
Ha tehát a politikai gondolkodás történetét a maga teljességében akarnánk rekonstru­
álni, akkor többféle forrást is fel kellene használni, nemcsak a politikai gondolkodók
mérvadó műveit. Az elméleti gondolkodás történetének más fejezetei, mint a filozófia-
történet, a tudomány- és a vallástörténet, sőt az irodalomtörténet, felvilágosítást adhat­
nak arról az általános szellemi légkörről, amely a politikai gondolkodás hátteréül szol­
gál. A gyakorlati politikusok beszédei és írásos megnyilatkozásai ugyancsak fontos
dokumentumok lehetnek, amelyek sokat árulnak el a politika céljairól, motívumairól,
elveiről és módszereiről. Még nagyobb fontossággal bírnak az olyan írásos dokumen­
tumok, mint az alkotmányok és charták, politikai kiáltványok, a diplomáciai levelezé­
sek stb. A tömegpolitika növekvő jelentőségével párhuzamosan újabban a politikusok
publicisztikai megnyilatkozásai is egyre inkább fontos dokumentummá válhatnak. A
 22 BEVEZETÉS: A POLITIKAI GONDOLKODÁSTÖRTÉNET MÓDSZERÉRŐL

modern médiumok ugyanis egyidejűleg adnak kifejezést széles tömegek politikai aka­
ratának, miközben befolyásolják is gondolkodásukat, s ezt a tényt kihasználva, a poli­
tikusok hatásos nyilatkozatokkal jelzik a nagy politikai fordulatokat.
Egy bevezető jellegű munkában azonban nem térhetünk ki minden jelentős gondol­
kodóra, nemhogy a politikai gondolkodás szélesebb áramának részletes ismertetésére.
Óhatatlanul válogatni kell, és a válogatás szempontjait a pedagógiai célszerűség - az
áttekinthetőség és tanulhatóság kívánalma - mellett óhatatlanul befolyásolják az előadó
hiányos ismeretei és elfogultságai is. E helyütt csak azt hangsúlyozom, hogy a politikai
gondolkodás fejlődését nem lehet a gondolkodók személyiségétől, személyes sorsuktól
független folyamatként tárgyalni. Annak megítélését, hogy mennyire sikerült vala­
mennyire használható, elfogulatlan áttekintést nyújtanom, az olvasóra kell bíznom.

Mi végre a politikai elmélet- és eszmetörténet?

E kérdés kettéválasztható: egyrészt arra a kérdésre, hogy mire használhatók egyáltalán

az elméletek a politikában, másrészt arra, miért lehet hasznos a politikus vagy a politi­
ka kutatója számára ennek a gondolati hagyománynak az ismerete.
Ami az első kérdést illeti, nagyon is lehetséges olyan vélemény, hogy a politikai
elméletek nem jók semmire, ellenkezőleg, csak bajt okoznak. Nincs mindenki meg­
győződve a politikai elméletek hasznosságáról. Akadnak olyan gondolkodók, akik egye­
nesen azt állítják, hogy a politikai elméletek károsan és bomlasztóan hatnak, s általában
a politikai jelenségekre való reflexió aláássa a fennálló rendet. Szókratésznek nem
pusztán állítólagos ateizmusa miatt kellett kiinnia a méregpoharat, hanem azért, mert
tanítói tevékenységével, melynek során valóban megrendítette a hagyományos meg­
győződéseket, úgymond megrontotta az ifjúságot. (Egyes tanítványai, mint Alkibiadész
és Kritiasz, valóban a demokrácia ellenségeivé váltak.)
A reflexió ártalmasságát általában konzervatív gondolkodók képviselik, arra hivat­
kozva, hogy az felszámolja a viszonyok természetadta közvetlenségét, és ezáltal maga
is emberi konfliktusok forrásává válik. így például egyes konzervatív szociológusok
állítása szerint a családszociológia árt a család mint intézmény szilárdságának, mert
hozzájárul a családon belüli viszonyok természetes intimitásának szétrombolásához. A
szexuálszociológiai és szexuálpszichológiai irodalom áradata, véleményük szerint, ha­
sonlóképp aláássa a szerelem spontán természetességét. A reflexió valóban bomlasztja
a természet adta tekintélyi viszonyokat, a hagyományos erkölcsöket és emberi kapcso­
latokat, ezért ez a szemrehányás nem utasítható el megfontolatlanul. Az ellenvéle­
ménynek ki kell mutatnia, hogy a természetadta viszonyok idealizálása elrejti a bennük
foglalt uralmat és függőséget, és azt is, hogy az ilyen reflexiók elszaporodása csak
kísérőjelensége a viszonyok változásának, amely egyéb okok következménye lehet.
.. A politikai gondolkodással szembeni szkepticizmus másik forrása kevésbé politikai,
inkább ismeretelméleti jellegű. Eszerint a politikai elméletek túlzottan spekulatívak,
igazságuk nem bizonyítható, és nem is igen megvalósíthatók. A szépen felépített, tiszta
alapelvekből deduktív úton levezetett politikai elméleteknek eszerint semmi közük sincs
a rendkívül komplex politikai valósághoz, amelynek viszonyai homályosak, áttekinthe­
tetlenek, kompromisszumokkal terheltek stb. Ha egy ilyen elméletet következetesen
alkalmaznánk a valóságra, csak bajt idéznénk elő. Ha viszont egyszer engedünk a
konkrét körülmények nyomásának, annyi kényszerű kompromisszumot és módosítást
 MI VÉGRE A POLITIKAI ELMÉLET- ÉS ESZMETÖRTÉNET? 23

kell végrehajtanunk az eredeti elképzeléshez képest, hogy az így alakuló valóság végül
nyomokban sem emlékeztet többé az eredeti teoretikus elvekre.
Ez a körülmény, valamint a politikai cselekvés elkerülhetetlen érdekkötöttségének
felismerése indította arra például az angol Lord Halifaxot (aki mellesleg a gyarmati
sorba taszított Írország angol kormányzója volt), hogy kétségbe vonja a politikai esz­
mék hasznát. Szerinte a politikában nem léteznek elvek, vagy legfeljebb néhány alap­
elvről beszélhetünk. A politika túlságosan „nyers” dolog, s elsősorban az eseti célsze­
rűség mérlegelésében és kompromisszumok keresésében merül ki. Szerinte majd min­
den meghirdetett „alapelv” nem egyéb puszta szélhámosságnál. Az alapelvek hangza­
tos meghirdetése mögött rendszerint csak az egyéni haszonra vagy egy csoport előnyé­
re történő törekvés húzódik meg: aki azt mondja a politikában, hogy „elvileg”, az
mindig arra gondol, ami neki hasznos. A politikában a mélyen szkeptikus lord szerint
nem léteznek örökkévalóságok, örök törvények; hiszen a politika lényege a folytonos
változás. Sem az Isten kegyelméből való uralkodás, sem az emberi jogok, sem a ma­
gántulajdon, sem pedig a parlament nem örök, hiszen folyton újraalkotják a rájuk
vonatkozó törvényeket. Nem is annyira-az a fontos, hogy mi áll a törvényekben, mint
inkább az, hogy a polgárok miként viszonyulnak hozzájuk.
Ez az ellenvetés, bármilyen jogos szkepszist fejez is ki, tulajdonképpen nem feltétle­
nül szól a politikai elméletek ellen. Az ismeretkritikai ellenvetésekből például igaz az,
hogy a politika végső elveit nem lehet a szükséges egzaktsággal meghatározni. Azon­
ban, mint már Arisztotelész helyesen kifejtette, minden tárgyban csak annyi egzaktsá­
got várhatunk el a tudománytól, amennyit az illető tárgy természete megenged; márpe­
dig a politika ugyancsak komplex tárgya a megismerésnek. De egy elmélet, ha nem is
elég egzakt valamilyen tudományelméleti ismérv alapján, még kifejezheti a valóság
igen lényeges elemeit. Megfogalmazhatja egy kívánatos valóság modelljét, amelynek
puszta tervezete is hatni képes a politikai változások irányára, amennyiben belekerül a
politikáról folyó nyilvános diskurzus folyamatába. Annyi helyes a lord szkepsziséből,
hogy a politikai filozófia, illetve a politikai elmélet nem lehet gyógyír minden bajunk­
ra, és nem is törekedhet végső megoldásokra. Ahol ilyesmivel találkozunk, ott bizo­
nyosan rossz ideológiával van dolgunk, nem pedig tudományos elmélettel. A tudo­
mány a valóság kritikai elemzése alapján javasolhat ugyan politikai megoldásokat, de
nem kényszeríthet senkit azok elfogadására. A jó, racionális és meggyőző érveken
kívül nincs semmi eszköze.
A legtöbb politikai gondolkodó persze szenvedélyesen érdekelt volt eszméinek meg­
valósításában: Machiavelli, Grotius, Locke, Rousseau, Marx és mások írásaikban gyak­
ran befolyásos erőket szólítottak meg és igyekeztek rávenni az eszméiknek megfelelő
cselekvésre. A politikai gondolkodók azonban legfeljebb befolyásolhatják a cselekvő­
ket szellemi tekintélyükkel, de nem manipulálhatják őket. Ezenkívül az is előfordul,
hogy éppen az általuk adott kritikai diagnózis egyfajta önmagát cáfoló jóslattá (az ön­
beteljesítő jóslat ellentétévé) válik. A legékesebb példa, erre Marxnak a proletariátus
elnyomorodásáról szóló elmélete, amelyből azt a következtetést vonta le, hogy az
szükségszerűen politikai és társadalmi forradalmakhoz fog vezetni, melyek megdön-
tik a fennálló rendet. A társadalmi forradalom fenyegető kilátása bizonyosan hozzá­
járult a kapitalizmus reformjához, s ezáltal a forradalom elmaradásához a fejlett
jóléti államokban.
Ami azt a második kérdést illeti, hogy mi a haszna a politikai eszmetörténetnek a
politikus, illetve a politika kutatója számára, arról a következőket mondhatjuk. Először
is a modern politika szövevényes világában való eligazodáshoz nélkülözhetetlen az
24 BEVEZETÉS: A POLITIKAI GONDOLKODÁSTÖRTÉNET MÓDSZERÉRŐL

alapvető eszmei orientációk ismerete. Másodszor, e gondolati hagyomány elsajátítása

gyarapítja a politikában mozgó ember általános műveltségét is. Segítségével elkerül­
hetjük, hogy újra felfedezzük a spanyolviaszt, s hogy nevetséges módon régóta ismert
eszméket vadonatúj, eredeti ötletekként adjunk elő. Harmadszor, a politikai filozófia
alapvető érveinek ismerete arra is szolgálhat, hogy világosabbá tegye és pontosítsa az
általunk használt politikai fogalmakat és terminusokat, és elméletileg átgondoltabbá
tegye saját koncepciónkat. Ennek birtokában kritikai távolságtartással fogadhatjuk a
felszínes politikai divatokat és az üres politikai szólamokat is. Végül, a politikai elmé­
letek történetének tanulmányozása nemcsak a politikai gondolkodásmód sajátosságai­
nak megértésére és a fogalmak pontosítására szolgálhat, hanem ezenkívül van egy nem
lebecsülendő pedagógiai haszna is. A különböző nézőpontok és az egymástól gyökere­
sen eltérő politikaelméleti konstrukciók megismerése kölcsönös megértésre, nagyobb
toleranciára is nevel. Miközben hozzájárul a történelem, s közelebbről a kortörténeti
események jobb megértéséhez, segít annak felismerésében, hogy a politikai valóság­
nak az is része, amit az emberek a politikáról gondolnak. A politika alakulását befolyá­
solja, hogy az emberek milyen értelmet adnak cselekedeteiknek és törekvéseiknek,
milyen eszmék és gondolatok, milyen hitek és remények mozgatják őket. Ez a belátás,
miközben elmélyítheti a történelem egészének megértését, segítségünkre lehet a kor­
társ politikai történések helyes értelmezésében is.
 I. rész

AZ ANTIKVITÁSTÓL
A KÖZÉPKORIG
 A KEZDETEK ÉS AZ ANTIK GONDOLATI
HAGYOMÁNY

A politikai gondolkodás kezdetei

A politikai gondolkodás kezdeteit nehéz meghatározni. A mágikus korszakban a poli­
tikáról való gondolkodás éppúgy, mint bármilyen más teoretikus tudás, vallásos hiedel­
mekbe ágyazódott, és a politika éppolyan kevéssé különült el élesen az élet más terüle­
teitől, mint a művészet vagy a tudomány: Az emberi cselekvést ősidők óta a szokások
szabályozták, valamint az érinthetetlen, isteni törvényekbe vetett hit. Mivel az emberi
viselkedés nem biológiailag rögzített, hanem társadalmilag szabályozott, a társadalmi
érintkezés normáinak vallási szentesítése döntő szerepet játszott a társadalmi élet fenn­
maradásában és változatlan reprodukciójában, különösen a törzsi szervezettség fokain.
Szükség volt arra, hogy valamilyen módon rögzítsék a viselkedést, és bevált, megszo­
kott pályákra vezessék. A primitív fejlődési fokokon az embercsoportokat összetartó
szilárd rokonsági kötelékek fejeződtek ki a totemek és tabuk rendszerében. Később
hasonló szerepet játszottak a törzsi istenekkel jelképezett csoportidentitások, amelyek
egyre szélesebb integrációkat fogtak át. Ezeket folytonosan megerősítették az előírt
közösségi rituálék, amelyek az emberi élet nagy fordulópontjaihoz és az évszakok
változásához kapcsolódtak, valamint a hozzájuk kapcsolódó magyarázó mítoszok. A
matriarchátus korszakáról nincsenek rendszeres ismereteink, de az írott történelmi for­
rásokból jól ismert patriarchátus rendje szigorúan szabályozott volt; az őseredeti szo­
káserkölcs betartása mindenki számára kötelező volt, a pusztulás terhe mellett. A devi­
áns magatartást szigorúan büntették, mert féltek a mélyreható változásoktól, amelyek
az anarchia és felbomlás veszélyét idézték fel. A létszükségletek biztosítása még igen
bizonytalan volt, és túl nagy a bevált szokásoktól való eltérés kockázata.
Ez a magyarázata a tradíciók döntő szerepének a korai gondolkodásban, szemben az
újkor óta szokásos jövőorientációval és az előrehaladás vágyával. A politikai intézmé­
nyek és szerepek csak lassan differenciálódtak és különültek el más társadalmi intéz­
ményektől. Az uralmi viszonyok kezdetben naturalizáltak voltak, természet adta füg­
gőségi viszonyokba ágyazódtak, a parancsolás és engedelmeskedés szerepei a társadal­
mi munkamegosztás és a rokonsági rendszer viszonyainak részét képezték. Az uralko­
dó családok és nemzetségek szerepének átörökítéshez uralmi viszonyok ilyen
naturalizációjának példája, s eredetileg ebből fakadt az uralkodó családok és dinasztiák
genealógiája az államilag szervezett társadalmak fellépése idején is. Az első politikai­
nak nevezhető teóriák ezekhez a genealógiákhoz kapcsolódtak, igaz, rendszerint miti­
kus formában.
A törzsfőt vagy királyt mindamellett választották, bár ez az aktus gyakran formális
volt; a vezetők rendszerint a leghatalmasabb családok, a legeredményesebb hadúr vagy
a leggazdagabb nemzetség soraiból kerültek ki. Ezt a folyamatot az Ószövetség köny­
veiben is nyomon követhetjük, amelyek tükrözik egy nép történeti és politikai fejlődé-
 28 A KEZDETEK ÉS AZ ANTIK GONDOLATI HAGYOMÁNY

sét a nomád pásztortársadalom patriarchális állapotától az időközben letelepedett né­

pesség területi államáig, a pátriárkák, majd a bírák korától a királyok, Saul és Dávid
koráig.
A rendszeres politikai gondolkodás jelentkezése azonban nem várható előbb, mint a
ma is politikaiként jellemzett intézmények, tehát az állam és a jog kifejlődésével, s az
uralomgyakorlás ennek megfelelő differenciált szerepeinek létrejöttével. A király és
kísérete, a tanácsadók testületé - akik rendszerint papok, a hagyományos tudás birto­
kosai s ezzel együtt az igazságszolgáltatás funkcióinak és az elkülönült államigazga­
tás szerepeinek differenciálódása előfeltétele volt a politikáról való bármilyen elméleti
gondolkodás kialakulásának. Kezdetben ez még elsősorban jogi jellegű, a törvények
megalkotására és tiszteletben tartására irányul, kiegészülve az uralkodó dinasztia ere­
detmondáival, amelyek az uralom legitimációját - az uralkodó uralmi jogcímének több­
nyire mitikus, vallási igazolását - szolgálták, valamint konkrét igazgatástechnikai is­
meretekkel. Racionális, rendszeres kritikai gondolkodással a politikáról azonban való­
jában csak az ókori görögöknél találkozunk.
Amikor a görögök a polisz formájában megalapították városállamaikat, már régóta
léteztek a közel-keleti és a nagy orientális birodalmak. Miért nem velük kezdjük általá­
ban a politikai gondolkodás történetét, és miért a görögökkel? Bizonyára van ebben
elfogultság és szubjektív elem is: mi az európai kultúrkörben az antik görögök - vala­
mint a régi zsidók - történetét saját előtörténetünkként, szellemi és kulturális hagyomá­
nyaink forrásaiként kezeljük. Ebben minden bizonnyal van egy eurocentrikus előítélet.
Ám ennek az elfogultságnak azért vannak objektív okai is. Az ókori keleti birodal­
makban hosszú és gazdag kulturális hagyományaik ellenére nem volt meg a lehetőség
a politikáról és a politikai hatalom természetéről folytatott szabad, racionális vitára. A
társadalom hierarchikus rendje megkérdőjelezhetetlen dogmákon nyugodott, amelyek
fennmaradásáról rendszerint egy külön papi réteg gondoskodott. Az egyén politikai
szabadsága nem terjedt odáig, hogy kétségbe vonhatta volna a fennálló rendet igazoló
alapvető eszméket, vagy hogy más eszméket állíthatott volna a helyükbe, még akkor
sem, ha lehetősége nyílt arra, hogy egyik-másik politikai intézményt bírálja.
Az államforma uralkodó típusa többnyire a teokratikus, despotikus egyeduralom
valamilyen válfaja volt, amely eredetileg gyakran hódításból keletkezett, és amelyet
erőszakos térítés, a győztesek vallásának átvétele kísért. A monarchát magát vallásos
tisztelet övezte, gyakran istenként, de legalábbis isten sújtó kezeként, isten és a földiek
közötti közvetítőként, kijáróként tisztelték. Az uralkodót részben támogatta, részben
pedig zsarolta egy nagy hatalmú papi rend, mint azt az ókori Egyiptom példája mutatja.
Ez a rend szabályozta a társadalmi életet, és megfojtotta a szabad gondolkodás csíráit.
Természetesen találkozunk politikai reflexiókkal a régi nagy kultúrákban is, különö­
sen a kínai és indiai gondolkodástörténetben. A politikai gondolkodók eszméi azonban
általában erősen metaforikusak és moralizálóak voltak. Az uralmat a hagyománynak
megfelelően paternalisztikusan fogták fel. A császárnak és más fejedelmeknek szóló
intelmek a tradíciók tiszteletére és az ezeknek megfelelő jogszerű magatartásra szólí­
tottak fel, miközben az alattvalókat engedelmességre intették - s alig találkozunk a
politikai uralmi formák olyan racionális megvitatásával és kritikájával, mint a görö­
göknél. Amint a kínai és indiai forrásokból látható, gondolkodásukat valamiféle kon-
templatív passzivitás és erős fatalizmus hatotta át. Túlnyomóak benne a helyes és jó
rendre irányuló statikus képzetek, amelyek a tradíciók betartásának fontosságára hív­
ják fel a figyelmet. A legfőbb cél a társadalmi egyensúly elérése vagy fenntartása volt;
a történelem képe egy önmagába visszatérő kör, nem pedig lineáris haladás egy cél
 A POLITIKAI GONDOLKODÁS KEZDETEI 29

felé, ahogy azt a keresztény üdvtörténetben, a polgári haladás eszméiben vagy a társa­
dalmi-politikai evolúció mai képzeteiben látjuk.
Az ókori kínai gondolkodás ilyen sajátosságairól tájékozódhatunk Tőkei Ferenc há­
romkötetes válogatásából (Az ókori kínai filozófia, 1980). A sajátos kínai társadalom-
fejlődés alapja az ún. „ázsiai termelési mód” kialakulása, amely az egymástól elszige­
telt faluközösségek és a föléjük magasodó adószedő, kizsákmányoló államszervezet
kettősségén nyugszik. A faluközösségi bázison nem jött létre az ipar és mezőgazdaság
szétválása, fejletlen volt az árutermelés és a pénzgazdálkodás, s ezért a kereskedelem
is élősdi jellegű maradt. Ezért nem tudtak virágzó városi civilizációk sem kifejlődni; a
városok lényegében csak az adógazdaság központjai voltak. A városi ipar luxuscikkek
termelésére korlátozódott, amelyeket a patriarchális arisztokrácia, a mandarinok szol­
gálatában álló rabszolgák és iparosdinasztiák termeltek meg. Ha egy-egy kereskedővá­
ros túlzott gazdagságra és hatalomra tett szert, gyakran szándékosan elpusztították.
Ebben a társadalomban „az egyén önmagában nem létezhetik, nem is más voltaképpen,
mint a patriarchális család egy alkatrésze, csakhogy ez a család sem a régi nemzetségi­
törzsi közösség már, hiszen a családfő ugyanakkor egy magasabb közösség hivatalno­
ka is, és főképpen annak megbízatásából parancsnokol...” (Uo. 1:25.)
Ez határozta meg a gondolkodás fejlődésének sajátosságait is. Az ókori kínai gon­
dolkodók számára a világ mozdulatlannak tűnt, a felszíni politikai viharok nem rendí­
tették meg soha a társadalom alapjait. A racionális tudomány nem tudott kellően kifej­
lődni, s a gondolkodás ezért az empirikus köznapi problémák és az elvont moralizálás
között hányódott. Ez határozta meg a stílusát és eszközeit is. „A patriarchális despotiz-
mus viszonyai következtében e filozófiai szövegekben igen gyakori még a kinyilatkoz­
tatás, a bizonyítás nélküli kijelentés, amely egyedül az illető bölcs, vagy az ősök, a
múlt, a hagyomány tekintélyére támaszkodik.” (Uo. 1:26.)
Ennek a legékesebb példája Konfiiáus (Kung Fu-ce, i. e. 551-479) tanítása volt,
amely egy időben kínai államvallássá is vált. Hatásának mélysége a kínai gondolkodás­
ra abból is lemérhető, hogy még a kínai kulturális forradalom (1968) idején is a kon­
zervatív bürokrácia ideológiájaként támadták a konfuciánus hagyományokat.
Konfücius a hivatalnokság alsó rétegeiből származott, s jeles írástudóvá válva egy
fejedelmi udvarban magas méltósághoz jutott. Többször összeütközésbe került az arisz­
tokráciával, végül kegyvesztetté vált, lemondott, és vándorútra kelve bejárta a birodal­
mat. Megalapította önálló iskoláját, ahol az eszményi államra és a helyes magatartásra
vonatkozó tanításait előadta. Ő maga nem foglalta őket írásba, de mondásait tanítvá­
nyai megőrizték és jóval később írásba foglalták.
A konfucianizmus lényege a központosított patriarchális állam nyílt apológiája, va­
lamint a társadalmi hierarchia és a hagyományok szinte vallásos tisztelete. Mint ő maga
kifejti, nem talált ki semmi újat, hiszen „a régiekétől eltérő tanokhoz igazodni nagyon
ártalmas dolog”. Eszménye az erény útját követő, erkölcsi értelemben nemes ember,
akire a mértéktartás, a szerénység, a maga kijelölt posztján való helytállás jellemző.
„A mester mondotta: Törekedj mindig a helyes útra (tao), szilárdan ragaszkodj az
erényhez (tö), igazodj mindig az emberség elvéhez (zsen), szórakozásodat pedig keresd
a művészetekben (ji).” (Uo. 1:82.)
A jó tisztviselőnek magatartásával is példát kell mutatnia, és ez az uralkodóra is
vonatkozik. Néhány, az uralkodásra vonatkozó bölcs mondása rávilágít a politika mo­
ralizáló megközelítésére: „Ha a népet rendeletekkel kormányozzák és büntetésekkel
tartják féken, akkor ki fogja játszani azokat, de a szégyent nem fogja ismerni. Ha az
erénnyel kormányozzák, és a szertartásokkal tartják féken, akkor ismerni fogja a szé-
 30 A KEZDETEK ÉS AZ ANTIK GONDOLATI HAGYOMÁNY

gyent és mindig egyenes lesz.” (Uo. 1:56-57.) A legfőbb alapelv az alattvalók számára
a feljebbvalók iránti hűség és a mások iránti igazságosság. Konfucius tanításai és bölcs
mondásai azonban nem tartalmazzák az uralom szervezetének vagy az uralomgyakor­
lás módjának semmiféle konkrét leírását. Nézeteinek ideológiai természetét találóan
fejezi ki válasza arra a kérdésre, hogy ő maga miért nem tevékenykedik a kormányzás­
ban. „A mester így felelt: »Az írások könyve nem azt mondja-e a fiúi szeretetről: Légy
szülőtisztelő, légy szeretetre méltó a fivéreid iránt, s terjesszed el ezeket az erényeket
mindenütt, ahol kormányzol? íme, ez is a kormányzásban való ténykedés, miért kelle­
ne hát (közvetlenül) a kormányzásban tevékenykednem?« (Uo. 1:60.) Ha tehát a tiszte­
let és engedelmesség erénye érvényesül a társadalmi hierarchiában, akkor minden rend­
ben van. A tiszteletadás hierarchiája szerint az alattvalók engedelmességgel tartoznak
az uralkodónak, az alantasok a feljebbvalóiknak, a gyermekek a szülőknek, a feleség a
férjnek (általában a nők a férfiaknak), a testvérek közül a fiatalabbak az idősebbeknek.
Végül az egyenrangúak közötti érintkezésben is az illő tisztelet és tartózkodás, az egye­
nes viselkedés a helyes magatartás elve. Konfuciusnál ezenkívül még sok szép mondást
találhatunk a bölcsesség és a tudás természetéről stb., de a politikáról való mondaniva­
lója nagyjából ki is merül a fentiekben. Márpedig ez igen messze áll az ókori görögök­
nek a társadalom és politika kérdéseiről folytatott sokkal konkrétabb és racionálisabb
diskurzusától.
Akit ez a fajta gondolkodás közelebbről érdekel, tanulmányozza Konfucius és a
konfuciánusok tanításait, vagy olvassa el a Tao-te king aforizmáit, amelyek egyként a
hagyományok és a hierarchia fontosságát hangsúlyozzák. Hasonlóképp érdemes a budd­
hizmus filozófiáját is tanulmányozni az indiai politikai gondolkodás megértéséhez. Az
indiai hagyományban találkozunk még a leginkább a korlátozott monarchia szabadabb
szellemével, amelyben a fejedelmi hatalom önkényét valamennyire korlátozzák a ha­
gyományok és a tanácsadói testületek. A papi kaszt, a brahminok, akik elsősorban a
vallási hagyományok továbbörökítői, megvetően nem is foglalkoztak politikával, azt
inkább a katonai kasztnak, a ksatrijáknak engedték át. Az ő támogatásukkal fejlődött és
terjedt el a buddhizmus is Indiában a hagyományos dzsainizmussal szemben. Politikai
szerepük fénykorában jött létre a Kautilja Arthasasztra, az indiai állambölcselet csúcs­
pontja, amelyet Machiavelli A fejedelem című művével szoktak párhuzamba állítani. A
mű a materiális haszonnal foglalkozik, amennyiben az a köz dolgaira vonatkozik. Szer­
zője szerint „a politika a hatalomgyakorlás módszertana”, amelynek mindennel foglal­
koznia kell, ami csak a közügyeket érinti. Előtte jár a filozófiának (mely a kritikai
vizsgálódás módszere), a vallás áthagyományozásának a Védákban, és a gazdaságtannak
is. Az állami hatalomgyakorlás célja „a még meg nem szerzettnek a megszerzése, a
megszerzettnek a biztosítása, az ily módon biztosítottnak a gyarapítása, és a gyarapodott-
nak az elosztása az arra érdemesek között” (Pipers 1986,1:96.). A Kautilja Arthasasztra
emberképe mélyen pesszimista, vagy másként szólva, realista; a politika fő céljának azt
tartja, hogy békét teremtsen a természetüknél fogva önző és gonosz emberek között. A
hatalom forrásának egyértelműen az erőszakot tekinti. Méltatja a katonai erényeket, a
cselvetés és a titkos diplomácia hasznát a hatalom és rend fenntartásában.
A legfontosabb tény e régi keleti irodalommal kapcsolatban azonban mégis az, hogy
még az Arthashasztra és a hozzá hasonló politikai értekezések sem teremtettek olyan
összefüggő, folytonos hagyományt, amely rendszerességében és racionalitásában össze­
mérhető lenne az európai gondolkodással, és ugyanez áll a korabeli kínai forrásokra is.
Ezért is kezdi a legtöbb kézikönyv a politikai eszmetörténetet mindjárt az ókori görö­
gökkel.
 A GÖRÖG HAGYOMÁNY ALAPJA: A POLISZ 31

A görög hagyomány alapja: a polisz

Az ógörög politikai hagyomány alapja közismerten a polisz volt, a szabad görög város­
állam, amelytől a politika neve is származik. Az ókori görög világot sok önálló város­
állam alkotta, amelyek egymással laza kapcsolatban álltak, és nem alkottak egységes
birodalmi struktúrát, legfeljebb nagy hadi és kereskedelmi vállalkozásokra szövetkez­
tek egymással. A polisz egyszerre jelentette a városi polgárok közösségét és a városál­
lam területét. A városállam a város és a körülötte elterülő, művelhető vidék, tehát a
városi civilizáció és a földműves kultúra egységén alapult. A polisz egy sajátos teljes­
séget alkotott, amely egyfajta mikrokozmoszként visszatükrözte a nagy kozmosz rend­
jét, törvényeit. A görög világ fénykorában mintegy hétszáz polisz létezett - beleértve a
görög alapítású gyarmatvárosokat ezek jelentős része azonban igen kis település,
közel felük alig pár százas lélekszámú község volt. A legnagyobbak, mint Athén vagy
Spárta is kicsik voltak a nagyvárosokról alkotott modern fogalmainkhoz képest. Az
athéni városállamnak - amely Athénből és az attikai félsziget művelhető részéből állott
- fénykorában sem igen volt 300 ezernél* több lakosa, és Spárta ennél is jóval kisebb
volt, a kiállítható fegyveresek számából ítélve.7 Ez az áttekinthető, emberszabású poli­
tikai világ volt a görög szabadság alapja.
A polisz sajátos gazdasági autarkián nyugodott, azaz képesnek kellett lennie arra,
hogy alapvető szükségleteit önállóan kielégítse. A gazdagabb kikötővárosok fejlődésé­
ben persze mind nagyobb szerepet kapott a külkereskedelem, amely szoros kapcsolato­
kat szőtt a hellén világ különböző régiói között. A poliszok egymáshoz kapcsolódó
univerzuma volt az alapja annak a páratlan szellemi és kulturális fellendülésnek, a
„görög csodának”, amelynek titkát azóta is sokan és sokféleképp igyekeztek megfejte­
ni. „A polisz rendszere mindenekelőtt azon nyugodott, hogy a beszédnek, a kimondott
szónak elsőbbsége volt minden más hatalmi eszközzel szemben” - írja például Jean-
Pierre Veraant (Vemant 1982, 44). Tény, hogy a logosz és a polisz fogalmai összetar­
toznak; a politikai beszéd, a racionális nyilvános vita és a meggyőzés művészete a
hatalom és tekintély jelentős forrása volt a görögség körében. Ezért is szokták a görö­
göket fecsegő népnek nevezni, amit persze nem mindig dicsérőleg említenek. A vá­
rosállami önállóságnak és a görögök ebből eredő szabadságának azonban elsősorban
gazdasági és politikai alapjai voltak, s a poliszok szabadsága és vele a görög demok­
rácia mint politikai vívmány is csak addig állhatott fenn, amíg ezek a feltételek meg­
maradtak.
Az antikvitás tulajdonviszonyaira az volt jellemző, hogy a földet felosztották egyfe­
lől a szabad polgárok magántulajdonára, amely a házgazdaság, az oikosz alapja volt,
másfelől a kommunális, városi földekre, amelyeket szolgarendűek műveltek, s ame­
lyek hozamából fedezték a klasszikus korszakban az olyan közösségi szükségleteket,
mint a hadviselés, középítkezések, illetve a város isteneinek kultusza. Csak az lehetett
a város teljes jogú polgára, aki földet birtokolt benne; másfelől viszont csak az lehetett
magántulajdonos, aki a városközösség polgára volt. A többiek vagy eleve rabszolgák
voltak, akiket hadi vállalkozásokból vagy kereskedelem útján szereztek be, illetve akik
adósrabszolgaságba süllyedtek; ők végezték a ház körül és a földeken a legnehezebb,

7 A görög poliszvilág államairól igen érdekes, kvantitatív adatokat is tartalmazó elemzést ad Németh György
A zsarnok utópiája című művében. A görög politikai intézményekről szóló egész fejtegetésemben nagymérték­
ben támaszkodtam erre a kitűnő munkára (Németh 1996, 19-31), ezenkívül sokat merítettem Finley fejtegetése­
iből és az oxfordi ókori történelemről szóló összeállításból (Finley 1995, Az ókori... 19%).
 32 A KEZDETEK ÉS AZ ANTIK GONDOLATI HAGYOMÁNY

megvetett fizikai munkákat. Vagy pedig bevándorlók, metoikoszok voltak, akiknek

többsége kézművességből vagy más foglalkozásból élt. Nekik szabad emberként voltak
jogaik, de nem voltak politikai jogaik, azaz nem vehettek részt a város közéletében.
Ameddig ez a rendszer, a magán- és köztulajdon sajátos kombinációja egyensúlyban
volt, virágzott a városállam. Amikor azonban az intenzív kereskedelem és a nyomában
járó vagyoni egyenlőtlenségek, a hadi vállalkozások, a népességnövekedés vagy a föld
terméketlenné válása folytán felbomlott a belső egyensúly, nagyméretű kivándorlásra
került sor. A görögök fokról fokra kolonizálták a mediterrán partvidéket - főleg Kis-
Ázsia nyugati és Itália déli részén, az afrikai partokon, de eljutottak az ibériai partvi­
dékre és keleten a Krím félszigetre is - , és ott új városállamok sorát telepítették. Ez a
tény igen fontos a politikai gondolkodás fejlődésében, mert az új városállamok önálló
tradíció nélkül kezdték az életüket. Számukra ezért nyílt, eldönthető kérdésként vető­
dött fel a közösség belső rendjének, alkotmányának a kialakítása, amihez mintákat
kereshettek a különböző görög városokban.
A független városállamok kibontakozásának azonban politikai feltétele is volt: éspe­
dig az a kivételes és csak időszakosnak bizonyuló hatalmi vákuum, amely lehetővé
tette, hogy a földrajzilag is erősen tagolt görög világ külső nagyhatalmi fenyegetettség
nélkül fejlődjék. A perzsa birodalom támadásait sikerült kivédeni (a marathóni és a
szalamiszi ütközetben), de a későbbi nagyhatalmi terjeszkedésnek a városállamok már
nem tudtak ellenállni. Athén imperialista törekvései a városállamok egyesítésére bele­
ütköztek a spártai szövetség ellenállásába, és legkésőbb a peloponnészoszi háborúban
kudarcot vallottak. A belső egyensúly megbomlása, amelyet a szabad polgárok közötti
vagyoni és társadalmi egyenlőtlenségek növekedése idézett elő, belpolitikai válságok
sorához is vezetett, amelyekre az alkotmányos rend gyors változásai, a türannisz, a
demokrácia, s a demokráciával szembeni oligarchikus összeesküvések utalnak. A
peloponnészoszi háború pedig, amely az Athén vezette déloszi szövetség és a spártai
szövetség között dúlt, nemcsak az athéni demokráciának vetett véget, hanem ki is
merítette és legyengítette a poliszokat, amelyek azután nem tudtak ellenállni a make­
dón birodalmi terjeszkedésnek. A görög városok szabadságának és önállóságának el­
vesztése pedig a klasszikus poliszvilág végét eredményezte, ami a makedón uralom­
mal, majd később a római hódítással vált teljessé.
A városállamok szabadsága alkotmányuk pluralitásában is megmutatkozott, amely
alkalmazkodott a változó gazdasági és politikai körülményekhez. Ez egy olyan vi­
szonylag gyors történelmi fejlődés során ment végbe, amelynek kezdetén a törzsi és
nemzetségi társadalom viszonyai, a végpontján pedig az egészen új szervezettségi szin­
tet jelentő területi állam létrejötte áll. Ezt a fejlődést legtisztább formájában az athéni
államban figyelhetjük meg.
A görög törzsek eredetileg laza törzsszövetséget alkottak, amelyeket hódító hadjá­
ratok fogtak egybe. Erről a korról és a görögség hiedelmeiről, ezen belül politikai
viszonyairól is érzékletes képet nyújtanak a homéroszi eposzok. Az egyes törzseken
belül a hagyományos uralmi forma a királyság volt, erős arisztokráciával és közvetlen
személyi függőségi viszonyokkal. A király fogalma persze itt nem azonos a keleti
despotákéval. Odüsszeusz mint Ithaka királya alig pár száz szabad emberen uralkodha­
tott, és mai szemmel inkább afféle nemzetségfőnek látnánk. Agamemnón, mint a trójai
zsákmányszerző hadjárat feje, már jelentősebb hatalommal rendelkezett. A görögség­
nek ebben a hősi korszakában azonban a király (bazileiosz) még patriarchális tekin­
téllyel, de a mítoszok által szentesített hagyományok és szokások jegyében uralkodott.
Ő maga jelentős gazdagsággal, szolgasereggel dicsekedhetett, s kísérői előkelő szár-
 A GÖRÖG HAGYOMÁNY ALAPJA. A POLISZ 33

mazású nemzetségek és családok tagjai. A közemberek ki vannak ugyan zárva az elő-

kelőekből álló tanácsból, a korai görög törzsek belső viszonyait mégis joggal jellemez­
ték egyfajta katonai demokráciaként. Minden szabad férfi fegyvert viselt, s ezért a
felfegyverzett nép, a démosz beleszólása a közösség egészét érintő legfontosabb dönté­
sekbe legalább a hadi és népgyűléseken való jóváhagyás erejéig mindenütt fontos volt
az uralom törvényes gyakorlásához. Az egyes görög törzsek belső viszonyait termé­
szetesen erősen tagolták a gazdasági egyenlőtlenségek és az ennek megfelelő katonai és
politikai szerepek különbségei. Az Iliászból ismertek a görög tábor tekintélyi viszo­
nyai: kiemelkedő szerepet kapott az arisztokratikus származás és a hadi erények, a
bátorság és becsületemig a királyok ellen szóló közrendű Therszitész a hitvány szószá­
tyár szerepét kapja. Ám az ékesszólás jelentősége már utal arra, hogy a hadviselő népet
vezető törzs-, illetve nemzetségfők nemcsak egyenlők egymás között, de a fegyvert
viselő társakat meg is kell győzniük, ha akaratukat el akarják fogadtatni.
Az archaikus korszakból a klasszikus korszakba való fejlődést, amely az athéni de­
mokráciával csúcsosodott ki, Szolón és Kleiszthenész gazdasági és politikai reformjai
alapozták meg. Ezek a reformok a társadalmi szerkezet fokozatos átalakulását követ­
ték, ami a gyarmatosításnak és a tengeri kereskedelem fejlődésének a következménye
volt. Ennek során megváltozott a hagyományos társadalmi osztályok - a földbirtokos
születési arisztokrácia, a gazdagodó kereskedők, a földművesek, a kézművesek és a
föld nélküli szabadok viszonya. A király hatalma az arisztokratákkal szemben háttérbe
szorult, és a királyi arkhón (arkhón baszileusz) szerepe egyre inkább csak kultikus
funkciók teljesítésére korlátozódott. A városok vezetése, a politikai hatalom a születési
arisztokrácia köreiből kisorsolt vagy választott arkhónok kezébe került, akik hivatali
idejük letelte után az areopag (az előkelő vének tanácsa) tagjaivá váltak. Vezető pozí­
ciójukat azonban egyre jobban megrendítették az említett társadalmi-gazdasági válto­
zások. A gyarmatosítások és a növekvő tengeri kereskedelem a gazdagodás új forrásait
nyitotta meg a kereskedők és a közrendű árutermelők előtt.
Szolón (i. e. 640-560) előkelő származású gazdag kereskedő volt, aki 594-ben lett
arkhón, és közvetíteni próbált a viszályban álló pártok között. Eltörölte az adósrabszol­
gaságot és a kötelező hatodot, szabályozta a növekvő árutermelést és a pénzforgalmat.
(Szabványosította a mértékegységeket, és a pénzverést állami monopóliummá tette.) A
polgárokat új kategóriákba sorolta, amelyek egyben katonai funkcióknak is megfelel­
tek. Már nem a származás, hanem a vagyon mértéke szabta meg mindenkinek a helyét
és a jogait. Négy fő csoport volt: első az ötszáz mérősök (1 mérő fél hektó gabona vagy
olajtermés), akik a leggazdagabbaknak számítottak. A második a lovagok (akik saját
lovukkal szolgáltak lovas katonákként), harmadik a zeugitészek, akik nehézfegyverze­
tű gyalogosként, /iop///aként szolgáltak a falanx zárt hadrendjében. Végül a vagyonta­
lan, de szabad thészek alkották az utolsó csoportot, akik az evezős hajók legénységét
adták. A polgárjogoknak a katonai funkciókkal való kapcsolata egyben némi magyará­
zatot ad arra is, hogy miért nem voltak a nőknek politikai fogaik.
Az arisztokrata areopággal szemben Szolón felállította a négyszázak tanácsát, és a
népbíróságot, amelyekbe közrendűeket is választhattak. Ezt a rendet timokráciának
nevezték, ami a vagyoni cenzus alapján álló hatalmi berendezkedésre utalt. ^Szólón
eunómiának, jó rendnek, az ember alkotta jó törvény uralmának nevezte rendszerét.
Reformja azonban nem hozott tartós megoldást, s a hatalom rövidesen Peiszisztratosz
kezébe került, aki a közrendűekre támaszkodva zsarnoki hatalmat (türanniszt) vezetett
be. A démosz mozgósításával végül sikerült is tartósan szétzúznia az arisztokrácia
uralmát.
 34 A KEZDETEK ÉS AZ ANTIK GONDOLATI HAGYOMÁNY

Az attikai demokrácia alapját végül Kleiszthenész (i. e. kb. 570-508) reformjai te­
remtették meg. Attika területét három zónára osztotta (Athén városa, a vidék és a
tengerpart), és a népességet, nemzetségi származástól függetlenül, tíz új mesterséges
törzsbe (phűiébe) - amelyek mindhárom zónából tartalmaztak falvakat - és száznegy­
ven körzetbe (démosz) osztotta be. (Ügyeljünk a démosz szó többértelműségére: egy­
szerre jelentette a szegény köznépet, a „vidékieket”, majd egyre inkább a polgárok
közösségének egészét.)8 Ez egyben a polgárjogok kiterjesztését is jelentette, mert már
nem számított a származás; a reformok célja éppen a népesség minél nagyobb kevere­
dése volt. Mindegyik phülé ötven tagot delegálhatott az ötszázak tanácsába, ahol azok
felváltva elnököltek, és minden terület képviselőit egyenlő felszólamlási jog (iszégoria)
illette meg. A türannisz visszatérése ellen bevezette a cserépszavazás (osztrakiszmosz)
intézményét, amelynek révén száműzhették azokat, akik túl nagy hatalomra tesznek
szert, és veszélyessé válnak a demokráciára. Ezt az intézkedést később a rivális hatalmi
csoportok politikai fegyverként használták fel egymással szemben. A száműzetés az
ilyen szóbeliségen alapuló kultúrában a politikai halált jelentette, mert a száműzöttnek
minden kapcsolata megszakadt régi támogatóival, bár életét tovább folytathatta más
városokban.
Ezeket a demokratikus reformokat nem a démosz maga harcolta ki, inkább az előke­
lők különböző frakciói közötti küzdelem eredményei voltak, amelyeket a köznép elfo­
gadott és támogatott. Az állam legfőbb vezetői továbbra is a legelőkelőbb családokból
kerültek ki, de most már döntéseikben tekintettel kellett lenniük a nép szavára és az új
törvényekre. (Az a néhány kivétel, mint Themisztoklész vagy Ephialtész, aki alacso­
nyabb sorból küzdötte fel magát tekintélyes vezetői rangra, tragikus véget ért.) A poli­
tikai jogok kiterjesztésének folyamatát Periklész fejezte be, megnövelve az ötszázak
tanácsának és a népbíróságnak a szerepét. Ő vezette be i. e. 460-tól a tisztségviselők
díjazását, hogy a szegényebb közrendűek számára is lehetővé váljon a részvétel.
Ephialtész időszakában a hopliták és thészek is választhatóvá lettek a legmagasabb
állami méltóságokra. Maga Periklész némileg idealizálva a következőképp írta le a
demokrácia fő érdemeit:
„Mi olyan alkotmány szerint élünk, amely nem szomszédaink törvényeit veszi mintá­
ul, s inkább mi szolgálunk példaképül másoknak, mint hogy mi utánoznánk más népeket.
A neve pedig, mivel az uralom nem néhány ember, hanem a többség kezében van,
demokrácia. A magánügyekben a törvény mindenkinek egyenlő jogot biztosít, ami pedig
a tekintélyt és azt illeti, hogy egyesek miért örvendenek jó hímek, a megbecsülés nem a
közéletben elfoglalt helyzetüktől, hanem az érdemeiktől függ, s ha valaki képes rá, hogy
városának valamilyen szolgálatot tegyen, ezt akkor is megteheti, ha szegénysége miatt
társadalmi rangja jelentéktelen. A közösség ügyeit mi a szabadság jegyében intézzük, de
a mindennapi életben sem figyeljük gyanakodva egymást, s nem érzünk haragot szom­
szédunkkal szemben sem, ha olykor saját tetszése szerint cselekszik, s nem nézünk rá
szemrehányó tekintettel, ami, ha nem is okoz neki kárt, sértő számára.”9
Ez a fejlődés nem zajlott le egyformán minden poliszban, sőt az athéni minta csak a
városállamok elenyésző kisebbségében vált uralkodóvá. Ettől kezdve a görög városál­
lamok alkotmánya egyre nagyobb különbségeket mutatott, amelyeket a politikai gon-*

* Vő. Finley 1995, 11. Finley rámutat, hogy a római plebs szónak ugyanez a kettős jelentése volt.
’ A beszédet Thuküdidész rekonstruálta. Erről és a mögötte meghúzódó politikai tartalomról lásd Németh
György ragyogó elemzését, aki összehasonlítja Periklész beszédét az Aszpasziának tulajdonított beszéd tartalmá­
val, kimutatva a politikai propaganda és a demokrácia önértelmezésének radikális változását (Németh 1997, 251).
 A GÖRÖG HAGYOMÁNY ALAPJA. A POLISZ 35

dolkodók kíséreltek meg feltérképezni és tipizálni. Arisztotelész, mint még szó lesz
róla, 158 görög alkotmányt vizsgált meg és hat fő típusba sorolta őket.
A legjelentősebb, meghatározó különbség azonban minden bizonnyal Athén és Spárta,
a két legnagyobb hatalmú görög városállam között mutatkozott, s már a kortársak is
így állították szembe őket egymással. Alkotmányuk, politikai szervezetük különbségét
eltérő földrajzi és politikai helyzetük is magyarázza. Az attikai félszigeten uralkodó
Athén kikötőváros volt, és lassanként, kiterjedt kereskedelmi flottája révén, tengeri
hatalommá is fejlődött. A tengeri kereskedelem, sok távoli országgal és városállammal
való kulturális és politikai érintkezése nyitott városállammá tették, amely fogékony
volt minden újra, s ahol virágzott a szellemi és kulturális élet. Spárta ellenben száraz­
földi hatalom volt, és zárt területi állammá fejlődött. A spártai erkölcsök közmondásos
szigorúságát részben a társadalom sajátos szerkezete is magyarázza. A lakosság legna­
gyobb részét a leigázott őslakosság, a helóták, valamint a perioikoszok (betelepültek,
körüllakók) alkották, akik nem rendelkeztek polgárjogokkal. A dór hódítók leszárma­
zottai, a fegyverviselő szabadok (homoioszok) a lakosságban jelentős kisebbségben
voltak. Ezért is kellett állandóan demonstrálni katonai erejüket a leigázottakkal szem­
ben. Folyvást terrorizálták a helótákat, időnként nagy vérengzést rendezve közöttük,
hogy megfélemlítsék és a fizikai erőszak fenyegetésével sakkban tartsák őket, a betele­
pülteket pedig időről időre elüldözték. így aztán Spárta szinte egyetlen nagy katonai
táborrá szerveződött. A szabadok életét is szigorú törvények szabályozták, fogyasztói
szokásaikban egyfajta zsákmányoló hadikommunizmus érvényesült. A nők egyenjogú­
ak voltak, s maguk is kaptak katonai kiképzést. A gyermekek közül csak a makulátlan
egészségűeket tartották meg - a többieket még csecsemőkorukban levetették a Taigetosz
szikláiról - , s hatéves kortól kezdve az állam nevelte őket. Szigorú bajtársi egalitarizmus
és minden luxus kerülése erkölcsi alapelvek voltak (ha sűrűn át is hágták őket), s a
hazafias érzület és a hadi kiválóság a legfontosabb állampolgári erényeknek számítot­
tak. Mivel írott hagyományt nem hagyott hátra, kérdéses, hogy Spárta tényleges viszo­
nyai mennyire feleltek meg annak az idealizált képnek, amelyet róla korabeli és későb­
bi történetírók alkottak. Egyes források nagyon is korrupt és erkölcstelen viszonyokról
számoltak be.
Spárta szigorú politikai rezsimje természetesen kizárta saját politikai elmélet kifejlő­
dését, azonban látványos katonai sikerei miatt gyakran szolgált olyan ellenutópiák min­
tájaként, amelyeket másutt fejlesztettek ki a fennálló viszonyok kritikájaként. Az athé­
ni demokrácia válsága idején is sok athéni polgár idealizálta és példaként állította be a
spártai alkotmányt és erkölcsöket. így tett Szókratész is; 12 tanítványa közül Xenophón
élete egy részét emigránsként Spártában is töltötte, míg Platón a maga államutópiájá­
ban sok tekintetben a spártai intézmények idealizált elemeire támaszkodott.
Athénban, Spártával ellentétben, a demokrácia a szabad polgárság belső társadalmi
differenciálódásának eredményeként, a kereskedők, kézművesek és kisparaszti terme­
lők tömegének az arisztokráciával szembeni küzdelméből származott. A szabad pol­
gárok azonban itt is a népességnek legfeljebb a harmadát alkották. Ez azt is jelenti, hogy
- ha leszámítjuk a nőket, akiknek nem volt politikai részvételi joguk, mert uruk háztar­
tásának részét alkották - az athéni demokrácia Periklész korában is legfeljebb a felnőtt
lakosság egyhatodát érintette, és ezen belül voltak megtalálhatók a demokrácia ellensé­
gei is. E tényt csak azért kell hangsúlyozni, hogy elkerüljük az athéni demokrácia
idealizálását. Ez azonban semmit nem változtat azon, hogy a szabad polgárok közössé­
gi életét szabályozó politikai demokrácia eszméjét és hagyományát itt fogalmazták és
teremtették meg első ízben a történelemben.
 36 A KEZDETEK ÉS AZ ANTIK GONDOLATI HAGYOMÁNY

A demokrácia intézményeit nem tárgyalhatjuk részletesen; ez a politika történetébe

tartozik. Csak néhány fő vonását idézzük fel: a közvetlen demokrácia lényege, hogy a
népgyűlés dönthetett minden fontos kérdésben. Évente legalább negyvenszer gyűlt össze
egy-egy napra, s neki voltak felelősek a választott államhatalmi szervek: a tanács (búié),
az esküdtszék (héliaia), amely megszabta a bíróságok összetételét, végül a hadügyet
irányító, törzsenként választott sztratégoszok és a pénzügyeket irányító tamiászok tíz­
tíz tagú testületé. Az i. e. V. században 6000 volt a résztvevők száma, és ez idővel
40 000-es csúcsot ért el, majd mintegy 25 000-re csökkent. Bár nyilvánvalóan nem
mindig gyűltek össze ennyien, ez mégis a közvetlen demokrácia világa volt. A képvi­
selet elve csak annyiban játszott szerepet, hogy a démoszok lakosaik számának arányá­
ban delegálhattak a tanácsba, de a tisztségek betöltése a rotáció elvén alapult. (A ta­
nácsnak sem lehetett valaki két ciklusnál többször tagja.) A választhatóság alsó korha­
tára harminc év volt. Elvileg teljes politikai jogegyenlőség (iszonómia) uralkodott;
gyakorlatilag, mint említettem, mégis túlnyomóan az előkelő származású, kiemelkedő
erényekkel és képességekkel bíró vezetőket választották meg a városállam élére.
Ez a rendszer új egyensúlyt teremtett a városállamban, a belső egyenetlenségeket
átmenetileg tompította Athén birodalmi politikájának sikere is. A vagyoni egyenlőtlen­
ségek ellensúlyozására a negyedik században már napidíjat vezettek be a népgyűlésen
részt vevők számára. Ez a demokrácia hanyatlásának korában azonban a korrupció
forrása, a szavazatok megvásárlásának eszköze lett a demagóg politikusok kezében.

A görög politikai gondolkodás és a szofisták

A demokrácia légkörében alakult ki a klasszikus kor szabad politikai gondolkodása.

Platón és Arisztotelész nagy művei nem légüres térben keletkeztek, hanem a szabad
politikai gondolkodás légkörében született hagyomány betetőzői voltak. Ennek alapja a
polisz által teremtett sajátos harmónia volt az egyén és a közösség között: lehetővé tette
az egyén szabadságát, miközben ezáltal erősítette a közösségi érzületet is. A szabad
polgár részt vett a politikai folyamatban, a város közéletében. A város centruma már
nem a fellegvár volt, amely hatalmi centrumból kultikus központtá változott át, hanem
az agora, az a köztér, ahol szabadon és nyilvánosan megvitathatják a közösség dolgait.
Az ember itt teljességgel politikai lény, Arisztotelész kifejezésével zoón politikon, a
politika pedig a szabad polgárok ügye, az élet legmagasabb formája. A görögök idiótá­
nak nevezték azt a szabad embert, aki nem foglalkozott a politikával. A görög polgár
nem volt fatalista, hitt az ész és a szó erejében, és nagy benyomást tett rá az, hogy az
ember a maga képességei révén a saját sorsát alakítani tudja. Ebben a légkörben kris­
tályosodott ki a demokratikus szabadságnak az a legfőbb alapelve, hogy az emberek
csak olyan törvényeknek engedelmeskednek, amelyek meghozatalában maguk is részt
vehettek. Az egyén és a közösség e szép harmóniájában látták a görög élet lényegét
mindazok, akik később, a polgári fejlődés hajnalán klasszikus mintaként idealizálták az
antik görögséget.
Ugyanakkor az athéni polgárok láthatóan tisztában voltak azokkal az ellentmondások­
kal is, amelyek ebből a merészségből fakadnak. A nagy drámaírók - Aiszkhülosz,
Szophoklész és Euripidész - klasszikus alkotásai olyan emberi sorsokat és konfliktuso­
kat ábrázolnak, amelyek abból erednek, hogy miközben az emberek maguk akarják
formálni sorsukat, megsértik a régi tradíciók és erkölcsök rendjét, s ennek végzetszerű
 A GÖRÖG POLITIKAI GONDOLKODÁS ÉS A SZOFISTÁK 37

büntetés a következménye. Ezek a drámák azóta is modemnek számítanak, mert az

emberi sors alapkérdéseit feszegetik, s konfliktusaikban ma is magunkra ismerhetünk.
A görögök folyvást vitatkoztak, mindenekelőtt a közösség ügyeiről. Melyek a kor­
mányzás legjobb elvei, milyen erények szolgálják leginkább a városállam fennmaradá­
sát? Erős volt bennük a versengés szelleme és a kiválóság kultusza, ami a sport és a
művészetek felvirágzásához is vezetett. De gyakran vitatkoztak jelentéktelennek lát­
szó kérdésekről is, ami a szabad idő gyönyörűségeihez tartozott, például, hogy me­
lyik nőnek van a legformásabb feneke a városban, amiben persze nem tudtak meg­
egyezni. Eszerint nemcsak aíz olimpiai versengés, hanem a szépségversenyek is gö­
rög eredetűek.
A polisz fénykorában és válságidőszakában egyaránt a szofisták fogalmazták meg a
városállami élet legfontosabb politikai kérdéseit. A szofisták vándortanítók voltak, a
beszédművészet mesterei, akik fizetség ellenében tanítottak, felkészítették a polgárokat
peres ügyekben, tanácsokat adtak mindennapi dolgaikban és politikai kérdésekben egya­
ránt. Tanításaikban sok olyan gondolat fogalmazódott meg, amelyek máig sem veszí­
tettek aktualitásukból. Kérdéseket fogalmaztak meg a politika lényegéről, arról példá­
ul, hogy kinek van joga részt venni a politikában. Vajon tanítható-e a politika és az
államművészet, s készségként elsajátítható-e, vagy veleszületett képesség? Egyenlően
oszlik-e meg az emberek között, vagy pedig csak néhány kiemelkedő ember sajátja,
akik előkelő származásuk folytán tűnnek ki rendkívüli képességeikkel és erényeikkel?
Azt is feszegették, hogy szabad-e kizárólag a kiváló férfiakra bízni a politikát, vagy
pedig mindenkinek joga van részt venni a közügyeket érintő döntésekben. Honnét
származik a jog és a törvény, amely az emberek egymás közti viszonyait szabályoz­
za: az erőszakból-e, vagy ellenkezőleg, a konszenzusból, az emberek kölcsönös meg­
egyezéséből arra nézve, hogy mi jogos és igazságos? Vajon az állam pusztán erő-
szakszervezet-e, vagy ellenkezőleg, inkább az erényes polgárok kinevelésének er­
kölcsi intézménye?
A szofisták nem ismertek el más autoritást az emberi észen kívül. Megkérdőjelezték
a régi hagyományok érvényességét, tekintélyromboló módon vitatták a fennálló szoká­
sok ésszerűségét, az igazságot sokoldalúnak mutatták, és azt állították - miként
Prótagorasz -, hogy az ember minden dolgok mértéke. Félelmetes szónokok és vitat­
kozók voltak, akik a racionális érvelésre, a tézisek és ellentézisek mesteri kifejtésére
támaszkodtak. Ténykedésüket nem mindenki nézte jó szemmel, a legkevésbé az arisz­
tokraták. Ezért is terjedt el a szofista kifejezésnek az a negatív jelentése, hogy a szofis­
ta olyan ember, aki ügyesen csűri-csavarja a szót, és nem hisz az objektív igazságban.
Ez azonban aligha illik legjelentősebb képviselőikre. Közéjük tartozott Szókratész is,
az ókor egyik legeredetibb filozófusa, Platón tanítómestere.
Szókratész (i. e. 469-399) közrendű származású athéni polgár, egy szobrász és egy
bábaasszony fia volt. A szofistákhoz hasonlóan maga is beszélgetésekben fejtette ki
gondolatait, és igen nagy hírnevet szerzett filozófiai jrnódszerével, jóllehet tanításait
nem foglalta írásba. Az volt a szokása, hogy az agorán, az utcán, a tornacsarnokokban,
ahol sok ember járt-kelt, nyilvános beszélgetéseket provokált. Rendszerint a legegy­
szerűbb kérdésekkel, a leghétköznapibb dolgokkal kezdte, majd fokról fokra alapvető
erkölcsi és politikai igazságokhoz jutott el, amelyek a polisz életére vonatkoztak.
Szókratész igénytelenül élt, nem fogadott el pénzt a tanításért, mégis hamarosan
széles tanítványi kör alakult ki körülötte. Nem utasított el senkit, de csak azok követ­
hették, akik vagy vállalták az életformáját, vagy elég gazdagok voltak ahhoz, hogy
egész idejüket a filozofálásnak szenteljék. Sok előkelő származású iljú volt közöttük,
 38 A KEZDETEK ÉS AZ ANTIK GONDOLATI HAGYOMÁNY

mint például Alkibiadész, Kritiasz, Xenophón és Platón. Főleg az utóbbi kettő elbeszé­
léséből ismerjük Szókratész alakját és filozófiai módszerét, mivel ő maga csak ember­
társai leikébe akarta beleírni tanításait.10 A róla szóló történetek sokasága arra utal,
hogy ez sikerült is neki.
A görög filozófiai hagyomány főáramával szemben, amely a nagy természetfilozó­
fusok munkáiban testesül meg - gondoljunk Thalészra, Démokritoszra - Szókratészt
inkább a városi társadalom kérdéseire izgatták. „Mit törődöm én a fákkal - mondta egy
legenda szerint - , engem a város és benne az emberek élete érdekel.” Sokszor idézte a
delphoi jósda jelmondatát: ismerd meg önmagad! Beszédeiben és bizonyításaiban,
amelyek Platón dialógusaiban tárulnak elénk, sűrűn él az athéni valóság leírásával.
Példáit a különböző mesterségekből, a mindennapi élet jelenségeiből meríti, s innen
emelkedik fel a tágabb absztrakciókhoz a jóról, a szépről, az igazságosságról, a szere­
lemről stb. Arisztophanész A felhők című dialógusában kigúnyolja és a szofisták fő
alakjaként szerepelteti Szókratészt, aki egyszer így, másszor úgy fordítja az igazságot.
Szókratész azonban elvetette a szofisták relativizmusát, meggyőződése volt, hogy a
dolgokról alkotott homályos képzetekből kritikai vizsgálódással világra segíthetjük az
igaz eszméket és gondolatokat. Az igazság ugyanis szerinte a jelenségek felszíne mö­
gött rejtezik, ám ésszerű okoskodással kihámozható a sokszínű tévedésekből. Szókra­
tész szkeptikus alapelve az volt, hogy ő ugyan nem tud semmit, de ezt legalább tudja;
szemben azokkal, akik sokat képzelnek magukról, miközben rövid faggatás után
kiderül, hogy téves és ellentmondó képzeteik vannak a dolgokról. A dialógus számá­
ra az igazság feltárásának módszere volt, ezért nevezte magát, anyja foglalkozása
alapján, az igazság bábájának. E módszeréből született meg a platóni és arisztotelészi
dialektika.
Szókratész meg volt győződve arról, hogy az erény tanítható, az erkölcs azonos a
tudással. Személyiségének varázsa erkölcsi tartásából is táplálkozott. Hoplitaként vité­
zül harcolt a hazájára törő ellenséggel szemben, de ugyanakkor bírálta a demokrácia
visszásságait. Őrültségnek tartotta például az állami tisztségek sorshúzás útján való
betöltését, mondván, az ember azt is megválogatja, kire bízza a lovát vagy a kutyáját,
nemhogy az állam vezetését. Emellett idealizálta és magasztalta Spárta politikai intéz­
ményeit. Mégis, amikor a spártai győzelem és az oligarchikus összeesküvés megbuk­
tatta a demokráciát, nem engedelmeskedett a harminc zsarnok uralmának, s volt bátor­
sága megtagadni a parancsukat.
Szókratész, aki tisztelte a törvényt, ragaszkodott ahhoz is, hogy a saját lelkiismere­
tére, daimonjára hallgasson. Követte ugyan a görög életben szokásos vallási rítusokat,
de nem igazán hitt az őket megalapozó mítoszokban. Az istenről, a lélek halhatatlansá­
gáról és az egyéni lelkiismeretről olyan fogalmai voltak, amelyek ellentmondtak a
bevett vallási tradícióknak. Ezért, bár bírálta a szofisták relativizmusát, tanításaival
maga is hozzájárult a hagyományok felbomlásához. Élete a felvilágosítók és az örök
kétkedők sorsát példázza: három évvel azután, hogy a demokrácia újra visszatért, per­
be fogták azzal a váddal, hogy rombolja a hagyományos vallást és tanításaival meg­
rontja az ifjúságot. A per hátterében bizonyára az is meghúzódott, hogy volt tanítvá­
nyainak némelyike (Alkibiadész, Kritiasz) a demokrácia esküdt ellensége lett. Az azon­
ban, hogy nézetei miatt bíróság elé állították, már az athéni demokrácia gyengeségét,
az intolerancia eluralkodását is mutatja. Szókratészt ateizmus vádjával ítélték halálra.

10 Szókratész alakjáról és a Platón, illetve Xenophón által alkotott Szókratész-kép hitelességéről lásd Németh
1997, 213-232.
 A GÖRÖG POLITIKAI GONDOLKODÁS ÉS A SZOFISTÁK 39

Védőbeszédét, melyet szabadon adott elő, több változatban rekonstruálták; Platón írá­
sa, a Szókratész védőbeszéde az ókori irodalom egyik legszebb darabja. Fogva tartói
titokban menekülési ajánlatot is tettek az idős embernek. Szókratész azonban nem
akart távozni szeretett városából. A halállal szembenéző filozófus higgadt öntudatos­
sága és szabad lelkiismerete nagyon szemléletesen fejezi ki azt, hogy milyen messzi­
re jutott el a szabad egyéniség kifejlődése a görögöknél, s mennyire elszakadt a
tradicionális mitikus gondolkodásmódtól. Szókratész önként kiitta a méregpoharat,
amelyet polgártársai nyújtottak feléje, mondván: engedelmeskedem hazám törvénye­
inek, még ha nem is értek velük mindenben egyet; és nem élt a neki felkínált mene­
külési lehetőséggel.
 IX

,t>
JA*- J J ' -t
PLATÓN ÁLLAMUTOPIAJA

W -* s

Platón (i. e. 427-347) előkelő születésű athéni polgár, királyi család sarja volt, akire
normális időkben fényes politikai karrier várt volna. Élete azonban már az egyén és
közösség közötti harmónia megbomlásának korára esik, a polisznak arra a válságkor­
szakára, amely a peloponnészoszi háborút követte, amikor Athénban oligarchikus zsar­
nokok és szélsőséges demokráciák váltogatták egymást. Kiábrándulva a politika sze­
szélyes forgandóságából és korruptságából, amely megkeserítette az életét és meghiú­
sította politikai ambícióit, hátat fordított a gyakorlati politikának, és életét egészen a
filozófiának szentelte.
Platón ifjúkorában csatlakozott Szókratész köréhez, és élete végéig a leghívebb ta­
nítványa maradt. Szókratész személyisége és gondolatai egyaránt óriási hatással voltak
rá. A mester halála után nagyobb utazásokat tett a görög világban, és így jutott kapcso­
latba a szicíliai görög gyarmatváros, Szürakusza uralkodójával, I. Dionüsziosszal. A
gyakorlati politikától tartózkodó Platón az elméletben próbált meg felépíteni egy ideá­
lis államot. Ezt az utópiát gyakorlati válasznak szánta a polisz válságára, és bár olykor
kételkedett a tökéletes állam megvalósíthatóságában, barátja, Dión rábeszélésére még­
is többször megpróbálkozott azzal, hogy a szürakuszai uralkodót rávegye az ő szelle­
mének megfelelő politikai reformokra. Két utazást^etChogy II. Dionüsziosznál kísér­
letet tegyen, de kudarccal járt. Olyan szerencsétlenül keveredett bele a helyi politikai
intrikákba és harcokba, hogy először túszként tartották fogva, majd utolsó útján egy
legenda szerint még rabszolgának is eladták, ahonnan barátainak kellett őt kiváltani.
A politikából a filozófiába visszahúzódó Platón i. e. 387-ben alapította meg saját
filozófiai iskoláját az Akadémosz istennek szentelt ligetben, amelyet ezért hívtak Aka­
démiának. Itt azután évtizedekig tanított, továbbvitte a filozófiai beszélgetések szókra-
tészi hagyományát, és filozófusok egész nemzedékét nevelte ki. (Közéjük tartozott
Arisztotelész is, aki húsz évig tartózkodott a platóni Akadémián.) Platón számos filo­
zófiai dialógust írt - magát a műfajt is ő teremtette meg mint az athéni kultúra sajátos
kifejeződését. Ő az egyetlen ókori filozófus, akinek valamennyi írása fennmaradt, s ezt
éppen az Akadémiának köszönhette. Az intézmény tartós fennállása biztosította az
iskola fennmaradását, még ha időközben a benne képviselt filozófiai nézetek sokat
változtak is. Nézetei az újplatonikusok közvetítésével jelentős hatást gyakoroltak a
későbbi keresztény gondolkodókra, főleg Szent Ágostonra. Az Akadémiát csak 900
éves (!) fennállás után záratta be a bizánci vallási türelmetlenség.
Egy filozófiatörténeti előadás keretében részletesen tárgyalnunk kellene Platón egyes
műveit és legfontosabb eszméinek alakulását, e helyütt azonban csak alapvető politikai
gondolatairól adhatunk rövid áttekintést, ahogy azokat Állapi (Politeia) című művében
és néhány dialógusában, főleg az Államférfiban és a 7ő^^yeidien-kifeitette. Filozófi­
ájának alapvető jellegzetességérőTannyit azonban el kell mondani, hogy eszméit párbe­
szédek formájában fejtette ki, amelyek főszereplőjévé szinte kizárólag Szokfátésztlette
 L ,. <?C "> ^ 7
PLATÓN ÁLLAMUTÓPIÁJA 41

meg. Ez nem jelenti azt, hogy csupán Szókratész nézeteit képviselte volna, bár a korai
dialógusok még bizonyára a mester nézeteinek hatása alatt álltak. Ez az irodalmi forma
arra is jó volt, hogy Platón a filozófiai beszédekben megőrizzen egyfajta ironikus tá­
volságtartást és játékosságot. Ezért mondhatja például Leó Strauss, hogy szigorú érte­
lemben Platónnak nincs saját filozófiája, mert nem tudhatjuk, hogy a beszélgetések
résztvevői közül mikor kivel ért egyet. A platóni dialógusok máig a szellemes, urbánus
társalgási kultúra utolérhetetlen példái.
Platón szerint a filozófia anyja a kíváncsiság, lényege pedig az igazság kutatása.
Idealista filozófiájának alapgondolata az volt, hogy a természet és a társadalmi életfor­
mák változó jelenségvilága mögött létezik egy rögzített, változhatatlan eszmei világ, az
ideák világa, amely magasabb rendű igazsággal bír, mint az esetleges érzéki létezés.
Maguk az ideák nem változnak, ellenben ők minden mozgás és változás okozói. Az
ideákat az elvont fogalmak analógiájára képzelte el, amelyek egyszersmind a dolgok
lényegét is kifejezik, és csak gondolkodás útján ismerhetők meg. A tudomány éppen a
fogalmi gondolkodás révén haladhat a puszta véleménytől a biztos tudás felé. A
tapasztalati világ részesedik ugyan ezekből az ideákból, de csupán tökéletlen mása
azoknak. Ha az empirikus, látható világ jobban megfelelne ezeknek az örök eszmék­
nek, akkor Platón szerint állandóbb és boldogabb emberi állapptok uralkodhatnának
a városállamban. \ ~ ■* ■' ^ ^ A ‘ ‘ A*&4*-~* ■
Függetlenül az ideatan tudományos vagy filozófiai érvényességének kérdésétől, ami
sok bírálat tárgya volt, Platón dialógusaiban a görög élet szellemi emelkedettségének
és a racionális okoskodás kultúrájának rendkívül plasztikus képét tárja elénk. Mondan­
dójának lényegét sokszor mitikus elbeszélések formájában adta elő, ahol a szabad köl­
tői fantázia pótolta a fogalmi világosságot. Platón emellett ismertette és értelmezte is
más jeles görög filozófusok nézeteit, mint az eleaták, püthagoreusok, Gorgiasz és
Prótagorasz, a nagy szofista tanítómesterek, akikkel Szókratészt állította szembe. Ép­
pen Prótagorasz című dialógusában adja a szofista szájába az athéni polisz egyik legde­
mokratikusabb alapgondolatát, aki azt egy mítosz formájában meséli el. Eszerint Ze­
usz, miután szétosztotta a képességeket teremtményei között, rádöbbent arra, hogy az
állatokhoz képest az embert nagyon rosszul látta el, s az nem tudja megvédeni magát a
vadakkal és a természet egyéb viszontagságaival szemben. Ezért az emberek pártfogó­
ja, Prométheusz tanácsára az embereknek megadta az igazságosság és az államalakítás
képességét. Ez a képesség egyenlően oszlik meg közöttük. A politika tehát nem olyan
specializált mesterség, mint a többi, hanem mindenkinek köze van hozzá, a cserzővar­
gának is. A politikához mindenki ért valamit, a néjpgyűlésen mindenki hozzászólását
elfogadják, enélkül nem állhatna fenn az állam. Éppen a szabad polgárok alapvető
politikai egyenlősége volt az alapja a poliszban folyó élet magasabbrendűségének.
A platóni politikai gondolkodás középpontjában a jó élet eszménye áll, egy olyan állam
ideája, amely megvalósítja az igazságosság társadalmi rendjét. E célból Platón elvonat­
koztatott a görög poliszvilág meglévő politikai formáitóh/és a létező korrupt politikai
viszonyokkal szemben egy ellenutópiát vázolt fel, egy tiszta eszmékből levezetett tökéle­
tes államot. Ezt tartalmazza a Politeia című műve./ A politeia fogalma egyjelentésű az
alkotmány, illetve a politikai rend fogalmával, mégis általában államként fordították.
A mű az igazságosság fogalmáról szóló vitával kezdődik. Á~platóní eszmék állandó
protagonistája, Szókratész barátaival beszélgetve megkérdezi elképzelésüket az igazsá­
gosságról. Több jellegzetes álláspont is kirajzolódik, amelyeket azután részletesen meg­
vitatnak. Az egyik szerint igazságos az, ha igazat mondunk, ha mindenkinek visszaad­
juk, meghagyjuk vagy odaadjuk azt, ami az övé, s ami a javára szolgál. Ahhoz persze,

'V - 1. 1
■, L I . f! I -a\c/
 42 PLATÓN ÁLLAMUTÓPIÁJA

hogy tudjuk, ártunk-e vagy használunk-e ezzel, már bizonyos tudás is szükséges, derül ki
a vitából. A másik szerint az igazságosság abban áll, hogy segítünk barátainknak, és
ártunk ellenségeinknek. Ez lényegében a hazafisággal azonosítja az igazságosságot. Vé­
gül a harmadik szerint igazságos az, ami hasznos, mégpedig elsősorban ami az erősebb
érdekében áll. A törvény és a jog forrása semmi más, mint a hatalom és az erőszak. (Ezt
ThraszümakhÖsz fejti ki.) Aki ellen a törvény irányul, annak persze nem hasznos és nem
is üdvös az így felfogott igazságosság. Lehet, hogy az igazságosság nélkülözhetetlen a
városállam fennmaradásához, de az igazságtalanság eszközéül is szolgálhat.
Ezek után egy másik beszélgetőtárs, Glaukón kifejti, hogy az igazságosság pusztán
konvenció, amelyben az emberek kölcsönösen megállapodnak. Kötelezettséget vállal­
nak arra, hogy nem követnek el semmi jogtalanságot a másikkal szemben, semmi
olyat, ami alapvető érdekeiket sértené. Ez a szerződéselmélet egyik korai változata.
Szókratész azonban nagyon elégedetlen ezzel a meghatározatlansággal és esetlegesség­
gel, hiszen az igazságosság mibenlétét végül nem sikerült tisztázni, csak vélemények
hangzottak el. Az igazságosságnak szerinte van egy magasabb rendű, ideális fogalma,
amely mélyebb igazságot tartalmaz, mint az igazságosságról alkotott mindenkori konk­
rét vélemények. Az igazságosságnak ez az eszméje azonban csak egy ideális politikai
közösség viszonyaiban tárulhat fel. „Gyertek tehát, alapítsunk képzeletben,
legeslegelölről kezdve, egy államot...” - mondja Szókratész, s ezzel kezdetét veszi egy
tökéletes állam keresése, amelyben kifejeződnék az igazságosság.
Az államot Szókratész kezdetben egészen realisztikusan, a folyton növekvő munka-
megosztás szükségletébőTWzeti le. Az állam szerinte azáltal jön létre, hogy a termé­
szettől fogva hiányosan ellátott emberek összefognak, hogy szükségleteiket kooperáció
útján, együttesen jobban ki tudják elégíteni. Az igazságos város iparosok, mesterek,
földművesek városa, ahol mindenkinek olyan foglalkozása van, amihez a legjobban
ért, és így egymás számára dolgoznak. A növekvő munkamegosztás, a specializáció
előnyeit kihasználva azonban az emberek már nem elégednek meg a puszta létfenntar­
tással, hanem egyre differenciáltabb szükségleteket hoznak létre. Ily módon egy „dő­
zsölő állam” jön létre, amivel végül kimerítik az állam erőforrásait. Ekkor belső viszá­
lyok támadnak, terjeszkedésbe fognak a szomszédok rovására, és háború keletkezik.
Ez indítja az államokat arra, hogy ilyen eshetőségre számítva védekezésül maguk is
előre felfegyverkezzenek.
Ezáltal megváltozik az állam belső szerkezete is, mivel új funkciók alakulnak ki
benne, amelyeket teljesíteni kell. Az így létrejövő politikai közösség ideális belső tago­
lódását Platón a következőkben írja le. A társadalomnak alapvetően három osztályból
vagy rendből kell állnia: az első a földművesek és kézművesek, a termelők rendje, ők
látják el szolgáltatásokkal és táplálják a többieket. A másik az őrök,.aJharcosok rendje,
akik vigyáznak a belső és külső békére, s ennek megfelelő képzettséggel és erényekkel
kell rendelkezniük. Végül, az ő soraikból válnak ki sajátos nevelés és szelekció folytán
az uralkodók, az állam vezetői, akik a legbölcsebbek és a legjobban ismerik az igazsá-
gof, a dolgok vaTődi, helyes rendjét. E három osztály harmonikus egysége alkotja a
tökéletesJülamot, s együttesen valósítják meg az igazságosságot,.
Platón szerint mindegyik rend tagjai sajátos tulajdonságaik szerint foglalják el helyü­
ket az állam egészén belül./Az emberek ugyanis természettől fogva egyenlőtlenek.1
Nemcsak természeti adottságaikban különböznek egymástól, hanem temperamentumuk'
és lelki, illetve jellembeli tulajdonságaik szerint is. Itt Platón analógiát állít fel az egyes
ember, az emberi lélek és az állam egésze között. Ahogy az embernek van feje, mell­
kasa és hasa, ugyanúgy van a léleknek is egy ésszerű része, egy bátor része és egy
 r Á J l .A * -i

PLATÓN ÁLLAMUTÓPIÁM 43

ösztönszerű része. Ezeknek felelnek meg a bölcsesség, a bátorság és a mértékletesség

, erényei, amelyeket egyenként a vázolt három osztályhoz rendel. Az analógia célja,
hogy elfogadtassa az osztó igazságosság régi elvét, miszerint „mindenkinek a magá­
ét”, ami itt kibővül azzal az alapelvvel, hogy „mindenkit a maga helyére”. Platón
szerint csak a társadalmi osztályok, a jellembeli tulajdonságok és erények ilyen egybe­
esése teremtheti meg a társadalom belső harmóniáját és stabilitását: „...az állam akkor
igazságos, ha a természetek benne lévő három csoportjának mindegyike a maga mun­
káját végzi; józan önmérsékletűnek, bátornak és bölcsnek pedig éppen e három csoport
más-más hajlama és alkata alapján mondható” (Platón, 11:269).
Az ideális állam platóni képe rendkívül statikus, konzervatív és hierarchikus benyo­
mást kelt. Mai ésszel aligha találnánk igazságosnak egy társadalmat, amely ilyen ala­
pokon épülne fel. Hasonló képet a társadalomról manapság már csak sötét jövőutópiák­
ban rajzolnak meg, mint például Aldous Huxley Szép új világában, ahol biológiailag
preformált, alfa-béta-gamma-delta és epszilon emberek alkotnak egyetlen társadalmi
hierarchiát, és mégis mindenki felhőtlenül boldog. Platón abszolút utópiája azonban,
mint látni fogjuk, sokkal inkább a múltban keresi az előképeit.
f- ■ Milyen a polgárok élete ebben a tökéletes államban? A termelők rendje tulajdonkép­
pen nemigen érdekli Platónt, legalábbis nem sok szót veszteget rájuk. Tagjai éljenek csak
a saját hagyományaik szerint, amint eddig is tették. A másik két rend számára azonban
egy részletes nevelési programot vázolt fel, amelynek az a célja, hogy minél jobban
'felkészítse őket a feladatukra. Ennek kifejtése alkotja a Politeia könyveinek döntő részét.
Az őrök rendje a gimnasztikái nevelés mellett múzsái nevelésben is részesül, hogy lelkűk
és jellemük erősödjék és megszilárduljon. Eközben Platón szerint nagyon ügyelni kell
arra, hogy ne tegyék ki a harcosokat káros és elpuhító hatásoknak. Ez szabályos cenzúra
bevezetését igényli a művészetek vonatkozásában. Homérosz fecsegése az istenekről például
elvetendő, mert tiszteletlenségre nevel; de kerülendő a túlságosan lágy, dallamos íuvola-
zene is, mert rontja a jellemet, s ösztöneinek követésére csábítja a lelket. Márpedig a
boldogság az állam iránti odaadásban áll, s ehhez el kell nyomni magukban az egyéni
hajlamokat és szenvedélyeket, főleg erószt, a szerelmi szenvedélyt.11 Csaknem az egész
görög irodalom áldozatul esik Platón nevelői szigorának.
Platón ideális állama a tulajdonviszonyokba és a magánéletbe is zsarnoki módon
'■beavatkozik. Az őröknek szerinte nem lehet magántulajdona, mert a tulajdon viszályt
szül, kapzsivá és veszekedőssé teszi a jellemet. Márpedig amilyen harciasnak kell lenni
az őröknek kifelé, annyira szelídnek és békés természetűnek kell lenniük befelé, pol­
gártársaikhoz való viszonyukban. A magántulajdon megszűnésével azonban a család is
megszűnik, aminek természetes következménye a nő- és gyermekközösség. Az őrök
rendjében megszűnik a nemek közötti egyenlőtlenség. A nőknek ugyanolyan nevelést
kell kapniuk, maguk is fegyvert viselnek és részt vesznek a gimnasztikái gyakorlatok­
ban. Ugyanakkor az individuális szerelem tilos; a társadalom szaporodását szabályozni
kell, és ez kizárja a szabad nemi érintkezést. Az őrök felett álló uralkodói réteg szigo­
rúan szabályozza a nemek viszonyát, ők rendelik egymáshoz az összeillő párokat,
ekképp gondoskodva a legegészségesebb utódokról. Szükség esetén egy sorsolási trük­
köt vernek be, hogy a hátrányt szenvedők a véletlennek és ne emberi döntésnek tulajdo­
nítsák, s így könnyebben elfogadják szomorú helyzetüket. A hazugság ugyanis az ál-

" A platóni államutópiának ezt a vonását különösen Leó Strauss emelte ki: „Úgy látszik, mintha feszültség
volna erósz és az állam, ennélfogva erósz és az igazság között: az állam csak erósz elfojtása révén lehet önma­
ga.” Vő. Strauss-Cropsey 1994, 75. skk.
 44 PLATÓN ÁLLAMUTÓPIÁJA

lám érdekében teljesen megengedett; az állam céljainak megvalósítását szolgáló megté­

vesztések jogosultak, „arany hazugságok”. A népesség létszámának szabályozása és a
minél tökéletesebb utódok elérése céljából előírják, hogy milyen korban és milyen
kondíciókkal lehet gyermeket nemzeni. A véletlenül született egyedekről Platón azt
mondja, hogy azokat ne neveljék fel; vegyék úgy, hogy számukra nem jut táplálék. A
gyermekek ebben a rendben a spártai szokásoknak megfelelően nevelkednek, a nőkö­
zösség folytán már nem ismerik természetes szüleiket, az idősebb nemzedék tagjainak
mindegyikét apjuknak vagy anyjuknak, a vele egykorúakat pedig fivéreknek és nővé­
reknek tekintik.
Az eugenika, a népesség bizonyos szelekciós elvek szerinti megjavításának eszméje
tehát Platónnál vetődik fel elsőként, hogy azután hosszú karriert fusson be egészen a
nácik faji ideológiájáig. Mindamellett Platón nem a faj és vér arisztokráciáját, hanem a
szellem arisztokráciáját tartja szem előtt. Azok, akik kiváló képességeikkel korán ki­
tűnnek, az őrök közé kerülhetnek; akik pedig az őrök hosszú ideig tartó nevelése során
nemcsak jellemben kiválónak, de tanulékonynak és intelligensnek is bizonyulnak, azok
az uralkodók kiválasztott csoportjába emelkedhetnek. Persze nehéz elképzelni, hogy
miként is lenne ez megvalósítható Platón államában. Kérdés, hogy kiderülhetnek-e
egyáltalán azoknak a gyermekeknek a kiváló képességei, akik a termelők rendjében,
családban nőttek fel. Az is kérdéses, hogy akiket tehetségük alapján kiemelnek család­
jukból és az őrök rendjébe helyeznek át, alkalmasak-e egyáltalán arra a jellemformáló
nevelésre, amit az állam az eleve vagyon- és nőközösségben felnövő gyermekek szá­
mára nyújt. A szülők és gyermekek saját akaratát persze nem kell számba venni egy
olyan államban, amelyben a boldogság az állam iránti odaadásban áll. Több mint való­
színű, hogy az egyes rendek egymástól kasztszerűen különülnének el, s mindegyik a
maga körén belülről reprodukálódnék.
Az állam vezetőinek Platón szerint az őrök közül képességeikkel kiemelkedő, leg­
képzettebb filozófusoknak kell lenniük, akik ismerik az igazságot, az örök eszméket, s
közöttük is a legfőbb jó, az igazságosság eszméjét. Platón állama ezért végső soron egy
sajátos ideokráciának tekinthető. Sokat idézett nézete szerint: „Amíg vagy a filozófu­
sok nem veszik át a királyi hatalmat az államokban, vagy pedig a jelenlegi, úgynevezett
királyok és uralkodók nem fognak becsületesen és komolyan filozofálni, s amíg nem
esik egészen egybe az államhatalom a filozófiával... addig - kedves Glaukónom - nem
lehet nyugta a bajoktól az államnak, sőt, azt hiszem, általában az emberi nemnek sem,
s az az állam, amelyet imént gondolatban megrajzoltunk, aligha születhetik meg...”
Márpedig, „másféle államban nem is lehet boldog sem az egyén, sem a közösség.”
(Platón 1984, 11:364-365.)
Platón ingadozik abban a kérdésben, hogy az ideális állam egyáltalán megteremthe­
tő-e. Az ideák tökéletes, változatlan világa mellett minden megvalósulás csak tökélet­
len, megközelítő jellegű lehet. Az ideális állam éppúgy csak a beszédben létezik, mi­
ként a tiszta ideák más típusai is csak a logikus beszédben, a fogalmi kifejtés során
tárulnak fel. Ugyanakkor Platón mégis kísérletet tett az ideális államnak a valóságba
való, legalább megközelítő jellegű átültetésére, mihelyt egy uralkodó (a szürakuszai
zsarnok) hajlott az alkotmányos reformok bevezetésére. Ez azt bizonyítja, hogy esz­
méit komolyan vette, még ha kudarcot is vallott gyakorlati megvalósításukkal.
Hogy valóban a filozófusok-e a legalkalmasabbak az állam vezetőiként, azzal kap­
csolatban sok jogos szkepszis vetődött fel már a kortársak körében is, és később még
inkább. Ha a filozófia művelése a legmagasabb rendű emberi tevékenység, mint Platón
véli, akkor a fő kérdés az, hogy miért is ereszkednének le a politikához. Az igazság
 PLATÓN ÁLLAMUTÓPIÁJA 45

másik oldalát pedig korunkban érdekesen fogalmazta meg Michael Oakeshott angol
konzervatív idealista filozófus a következőképpen: általában nem a világosan látók
tudják vezetni a világot, nem azok, akik a gondolkodásért rajonganak. A nagy tettek és
vívmányok szerinte mind a gyakorlati tapasztalat „mentális ködében” születtek. Sem­
mi sem áll távolabb a szükségleteinktől, mint az, hogy a királyok filozófusok legyenek.
Platón államelméleti tervezetéről többen megállapították - legutóbb Kari Popper A
nyílt társadalom és ellenségei című művében hogy az a spártai viszonyok, a zárt
állam idealizálásán nyugodott. Marx A tőkébzn egy helyütt egyenesen az egyiptomi
kasztrendszer idealizálásáról szólt Platón államutópiájával kapcsolatban. Megjegyzését
bizonyára a Timaiosz című dialógus egyik részletére is alapozta, amely az Atlantisz
mítoszát ismertette, s ez a motívum visszatért a Kritiasz című töredékben is. A történet
szerint egy egyiptomi pap mesélte el Szolónnak, hogy réges-régen, vagy kilencezer évvel
ezelőtt, az aranykorban a görögök is egy olyan államformában éltek, amely hasonlított az
egyiptomiakéhoz. Ebben a termelők, a harcosok és a papok osztálya élesen elkülönült
egymástól, s csodálatos harmóniában együtt alkottak egy ideális rendet.
Platón államelméletét a magántulajdon kiküszöbölésére tett javaslat miatt gyakran
nevezték kommunista utópiának is. Valójában nincs több köze a kommunizmushoz,
mint a középkori szerzetesrendek kommunális tulajdonának. Platón Állama végső so­
ron egy konzervatív, arisztokratikus válasz volt a polisz válságára, melyben a filozófus
a fennálló uralmi rend helyébe a szellemi kiválóság arisztokráciáját kívánta állítani.
Megoldási javaslatai sok olyan problémát is felvetettek, amelyek a későbbi elitelméle­
tekben vagy avantgárd teóriákban visszaköszönnek. Az igazságosság kérdésének föl­
vetése fontos felismerésre utalt: nem létezik törvényes rend anélkül, hogy a polgárok
között konszenzus ne alakulna ki az igazságos rend ismérveiről. Platón állama azonban
nemigen volt alkalmas egy ilyen konszenzus létrejöttére. Mint már Arisztotelész helye­
sen megállapította, nem csupán zárt és statikus, hanem teljességgel életidegen konst­
rukció is volt. Egyetlen létező államban sem volt esélye a megvalósulásra egy olyan
berendezkedésnek, amely ilyen mesterséges elveken nyugszik. A tökéletes állam rend­
jét Platónnál csak az uralkodó bölcsek filozófiája igazolta, akik tudják, ismerik az
igazságot, és ez adja jogcímüket az uralomra. Annak eldöntését azonban, hogy mi az
igazság és mi számít érvényes tudásnak, ez a szellemi arisztokrácia magának tartotta
fenn. Az uralom igazolásának ilyen önlegitimáló, ideologikus alapstruktúrájával ké­
sőbb is találkozhatunk, például a forradalmi élcsapat-teóriákban vagy a technokrácia­
elméletekben. Ezekben is az állam vezetőit nem a polgárok jóváhagyása vagy demok­
ratikus többségi szavazata, hanem a tudományos belátás és a technikai tudás jogosítja
fel az uralkodásra, miközben az érvényes tudás ismérveit is ők állapítják meg.
A Politeia természetesen nemcsak az ideális állam utópiája, hanem számos fontos
felismerést is tartalmaz a görög világban honos konkrét államformák sajátosságairól,
amelyeket Platón írt le és tipizált első ízben. A Politeiábán kifejtett elmélet szerint öt
államforma létezik: 1. a királyság, ha a vezetők közt van egy kiemelkedő férfiú; ha
ezek többen vannak, akkor arisztokráciáról beszélünk. Ez a jó államforma, s ezenkívül
van még négy rossz; mert „az erénynek csak egy formája van, a rosszaságnak ellenben
számtalan...” (Platón 1984, 11:298).
A négy rossz államforma mármost: a timokrácia (a kiválóságra, „kitüntetésre vá­
gyók” államformája, amelynek mintájául a lakedaimoni és krétai alkotmány szolgál),
továbbá az oligarchia, a demokrácia és a türannisz. Ezek az államformák olyan sort
alkotnak, amelyben a legkiválóbbtól egyre inkább süllyedünk a degeneráltabb formák
felé. Az oligarchiáról Platón kifejti, hogy az ilyen állam nem egységes, hanem „szűk-
 46 PLATÓN ÁLLAMUTÓPIÁJA

ségképpen két állam van benne: a szegényeké és a gazdagoké, akik - bár egy helyen
laknak - örökké terveket szőnek egymás ellen” . A demokráciát a szegények győzelme
eredményezi a gazdagok felett, amit azután megtorlás követ. Fő vonásai a polgárok
jogegyenlősége és a hivatalok sorsolás útján való betöltése, emellett a magánélet nagy
szabadsága jellemzi. Platón mindamellett nem rejti véka alá lekicsinylő véleményét a
demokráciáról: „Szinte a legszebb államformának tarthatná az ember: mint a minden­
féle virágokkal telehímzett tarka ruha, éppúgy a mindenféle életformával tarkított ál­
lam is a legszebb külsőben jelentkezik. S meglehet, hogy sokan ezt is nyilvánítják a
legszebbnek, akárcsak a gyermekek és az asszonyok, mikor a tarkabarka dolgokat
nézegetik.” (Platón 1984, 11:552-553.) A türannisz Platón szerint a demokrácia sza­
badságának túlhajtásából ered, ami káoszhoz vezet, s ennek folytán a népben feltámad
az erős vezér iránti vágy. (Uo. 567, 571, 577.) A zsarnokság törvény nélküli, önké­
nyes uralom, amely azonban előbb-utóbb az őrületbe visz, részint a vágyak dühöngése,
részint a hízelgők miatt, aminek folytán a vezér teljesen elveszíti kapcsolatát a valóság­
gal. (Uo. 592.) Platón az államformák mindegyikéhez sajátos jellemeket is rendelt,
amelyek ábrázolása jó megfigyelőképességről és élénk képzelőerőről tanúskodik.
Az Állam utolsó, X. könyvében Platón újra visszatér a költészet és általában a művé­
szetek kétes szerepére, miután a műalkotások a valóság harmadlagos leképezései. Ahogy
a való világ az ideák eszményi világának utánzása, úgy a művészet csupán e jelenség-
világ utánzása. Végül művét az alvilág bemutatásával s a lélek halhatatlanságáról való
elmélkedéssel fejezi be.
Annak ellenére, hogy Platón művében sok kritikai kirohanást intézett a művészetek
ellen, életműve maga is a legnagyobb szépírói teljesítmények közé tartozik. Sok szép
mitikus elbeszélést találunk nála, amelyekkel Platón szemléletessé kívánta tenni filozó­
fiai alapgondolatait. Ezek némelyike olyan találó, hogy máig hatásos gondolati metafo­
raként használatos. Ilyen például az ideák világának szemléltetésére felhozott neveze­
tes barlanghasonlata. Az általunk észlelt világ képei eszerint csak árnyképei egy maga­
sabb rendű eszmei valóságnak, mint ahogy a tűz fénye a kinti dolgokat a barlang falára
vetíti. (Platón 1984, 11:455.) Ez a toposz máig visszatérő hivatkozási alapja az ideoló­
gia- és kultúrkritikának.
Igen különös ellentmondás, hogy miközben Platón rendkívül poétikus és valódi mí­
toszteremtő fantáziával megírt műveket hagyott ránk, igen erős cenzúrának kívánta
alávetni a művészi alkotásokat. Nem valószínű, hogy Platón írásai túlélték volna ideá­
lis államának, a filozófus-királyok rigorózus uralmának a megvalósulását.
Platón politikai bölcseletével összefüggésben két másik írását kell még megemlíteni:
Az államférfi című dialógust és kései művét, a Törvényeket.
~~Áz áííamférfi az államvezetés művészetének é i az uralkodó szerepének taglalásával
foglalkozik. A beszélgetésben a királyt először népének pásztoraként mutatja be, de
aztán egyre több megszorítással él, hiszen az uralkodó a vele egyfajúak felett uralko­
dik, és ezért munkája nem a nyáj tenyésztéséből és táplálásából, hanem inkább a
magafajtájúakról való gondoskodásból áll. Ismét mitikus elbeszéléssel világítja meg,
hogy miért kellett az embereknek államot alkotni. Az aranykor és az édeni állapotok
elmúltával, amikor „megfordult az idő”, az emberek védtelenné és kiszolgáltatottá
váltak. Szorultságukban kapták az istenektől a tüzet, a mesterségeket, a magvakat és
növényeket. „Innen származik tehát mindaz, aminek az emberi élet a rendjét köszön­
heti, minthogy az istenek gondoskodása, mint előadtuk, elhagyta az embereket, s így
maguknak kellett életük irányítását és az önmagukról való gondoskodást kezükbe ven­
niük...” (Platón 1984,111:52). Az állam vezetéséhez azonban sajátos tudás szükséges,
 PLATÓN ÁLLAMUTÓPIÁJA 47

amellyel a tömeg nem rendelkezhet, hanem legfeljebb néhány kiemelkedő képességű

ember, akiket királyi természetű államférfiaknak nevez.
A törvények mellett az uralkodó szerepe azért fontos, mert egyedül ő rendelkezik
azzal a lehetőséggel, hogy a törvényeket az egyes esetekre konkretizálja, és szükség
esetén módosítsa. Hiszen a törvények mindig általános esetekre vonatkoznak, és alkal­
mazásuk bölcsességet kíván. Miben áll mármost az államférfi vagy uralkodó sajátos
tudása? Munkáját Platón a szövéshez hasonlítja, amely igen sok résztevékenységet
feltételez, de egyikkel sem azonos. Az államférfi gondviselő munkájától először elkü­
löníti a közösség fennmaradásához nélkülözhetetlen termelőtevékenységeket, majd az
olyan politikához közeli mesterségeket, mint a hírnökök, jósok, papok, szofisták. Az
államférfi ugyanis nem speciális, hanem általános tudás birtokosa, ami arra képesíti,
hogy vezesse az államot. Munkája eltér azok tevékenységétől is, akik szintén rendel­
keznek speciális ismeretekkel az államügyekről, mint a hadvezérek, bírák, szónokok.
Ez utóbbiak csak a végrehajtással, az uralkodó által kitűzött célok megvalósításával
foglalkoznak. A kezdeményező szerep azonban az uralkodóé, aki fölötte áll a többiek­
nek. „Azt a tevékenységet pedig, mely mindezek fölött uralkodik és irányítja őket, és
mind a törvényekre, mind az összes államügyekre gondot visel, és mindent a legmeg­
felelőbben összesző... legméltóbban államtudománynak nevezhetjük” (uo. 134).
Miféle „összeszövés” az, amelyet az államférfi végez? E kérdésre Platón egy erény­
tan kifejtésével válaszol, amely főleg a férfias, bátor és dinamikus, valamint a szelíd,
józan, megfontolt jellemek szerepét ábrázolja az államban. Ezeket egyesíti a király
mind a vallási hagyományok révén, mind pedig egy sajátos házasságközvetítői politika
által, amely a különböző erényeket képviselő családokat, nemzetségeket oly módon
vegyíti, hogy a legoptimálisabb utódok származzanak belőlük. Az állami tisztségek
elosztásában is gondosan vegyíti mindkét elemet, és ezáltal politikai egyensúlyt teremt.
A királyi művészet tehát „összefonja a bátor és a józan emberi jellemeket - így
életüket közössé teszi az egyetértés és a barátság köteléke által..., létrehozván a legjobb
és legnagyszerűbb szövetet mindenkinek közös javára, s ezzel a többieket is, kik az
államban élnek: szolgákat és szabadokat együtt körülfogja és e szövedék által össze­
tartja, s így semmit senf mellőzve ahhoz, hogy az állam, amennyire csak megilleti,
boldog legyen, uralkodik és az élen áll.” (Uo. 150.)
Az államférfi jellemzése mellett Platón e dialógusban egy olyan államforma-tipológiát
is nyújtott, amely már csaknem azonos azzal, amellyel később Arisztotelésznél is találko­
zunk. A típustan elsődleges ismérvei az egyeduralom, kevesek által gyakorolt uralom
vagy a tömeg uralma. Ezeket keresztbe metsző másodlagos ismérvek pedig az erőszakos­
ság vagy önkéntesség, szegénység vagy gazdagság, törvényesség vagy törvénytelenség.
E szempontok révén adódik először egy ötös felosztás: a királyság versus türannisz, az
arisztolo-ácia versus oligarchia, és a demokrácia, amelyet Platón szerint nem lehet tovább
tagolni. Néhány oldallal később, az egyes uralmi formák előnyeit és hátrányait mérlegel­
ve, mégis megelőlegezi Arisztotelész későbbi hatos felosztását, mindegyik uralmi formát
kettéosztva, és saját ideális államát tekintve a hetediknek.12

12 „Az egyeduralom, hajó írásba foglalt szabályok... tartják össze, a legjobb mind a hat államforma közül; ha
ellenben törvénytelen, akkor nyomasztó, sőt a legnyomasztóbb formája az együttélésnek. (...) A kevesek uralmát
viszont... közepesnek foghatjuk fel; végül a tömeg uralmát minden tekintetben gyöngének tarthatjuk... az összes
törvényes államformák között ez a leggyarlóbb, viszont az összes törvénytelenek között ez a legjobb. S ha
mindegyikben a féktelenség kapott lábra, a demokráciában még a legelviselhetőbb az élet; ha ellenben vala­
mennyiben rendezett viszonyok vannak, akkor ebben a legkevésbé érdemes élni, ellenben az elsőben a legjobb és
legkülönb, kivéve persze a hetediket.” Platón 1984, 111:125-126.
48 PLATÓN ÁLLAMUTÓPIÁJA

Állambölcseletének gyakorlati kudarcai után Platón megkísérelte az ideális államról

alkotott felfogását közelebb vinni a fennálló valóságos viszonyokhoz. Kései művében,
a Törvényekben a politikai élet számos jelenségét higgadtabban és realisztikusabban
tárgyalta, anélkül, hogy eltántorodott volna alapgondolatától, miszerint ahhoz, hogy
igazságosság és boldogság uralkodjék az államban, a filozófusoknak kell kormányoz­
niuk. E kései változatban azonban több figyelmet szentelt a görög városok alkotmá­
nyos valóságában uralkodó törvények leírásának, amelyek fölötte állnak az egyes sze­
mélyek vagy kitüntetett csoportok uralmának. A mű keretéül egy beszélgetés szolgál,
amely a krétai, a spártai és az athéni alkotmány előnyeit és hátrányait latolgatja. Platón
a Törvényekben már kevésbé idealizálja a krétai és spártai alkotmányt, azt bizonygat­
va, hogy a törvények célja nem a háború, hanem a békés élet megalapozása. Nem elég
a polgárokat a hadi erényekre és önmérsékletre nevelni, amelyek a társadalmat egy
harci táborhoz teszik hasonlatossá, hanem az örömökre és a polgári erényekre is na­
gyobb hangsúlyt kell fektemi. Művében a kevert vagy vegyes alkotmány híveként lép
fel, amely egyesíti a monarchia és a demokrácia, a bölcsesség és szabadság előnyeit, a
bölcs törvények és a szabadság uralmát. Egy elképzelt gyarmatváros alapítása nyújt
alkalmat arra, hogy kifejtse a törvényhozó szerepéről való elgondolásait. Visszatért itt
a magántulajdon és a vagyoni különbségek alapján tagolt társadalmi rend eszményéhez
is. A pénz szerepét viszont korlátozná, és megtartaná a születésszabályozás korábban
már kifejtett elveit. Az új rend javasolt intézményei meglehetősen hasonlítanak az athé­
ni demokráciát közvetlenül megelőző állapotokhoz, amely középúton állt a monarchia
és a demokrácia között. Konzervatív irányba mutató vonás viszont művében a vallásos­
ság felerősödése és felhasználása a törvények megerősítésében (az ateizmust halállal
sújtaná), valamint az Éjszaka Tanácsa, amely a törvény őrzőjének, a végső autoritás­
nak a szerepét tölti be.
Platón pozitív belátásait a politika lényegéről átvette legnagyobb tanítványa, Arisz­
totelész - az igazságos államról szóló elméletét azonban nem követte.
 ARISZTOTELÉSZ

Arisztotelész (i. e. 384-322), az ókor legenciklopédikusabb gondolkodója, egy görög

gyarmatvárosban, Sztageirában született. Édesapja az orvosi céh tagja, a makedón
király bizalmasa és udvari orvosa volt. Arisztotelész, bár nem volt athéni polgár, még­
is életének jelentős részét Athénban töltötte. Ifjúkorának gondolkodást formáló évei
Platón vonzásában teltek el - a források szerint 18 éves korától közel húsz évet töltött
el a platóni Akadémián, egészen a mester haláláig. Korán kitűnt tehetségével, de talán
természettudományi érdeklődéséből is eredően, sok kérdésben Platóntól merőben elté­
rő tudományos és filozófiai felfogást képviselt. Mesterét ugyan sohasem tagadta meg,
de állandóan viaskodott nagyságának árnyékával, és sok írásában kénytelen volt bírálni
őt. A mesterhez való viszonyát a következő híres és példaadó mondással fejezte ki:
szeretem Platónt, de még jobban szeretem az igazságot. Ez a kritikus beállítódása
nyilvánvalóan szerepet játszott abban, hogy Platón halála után nem őt választották meg
utódául az Akadémián.
Ekkor elhagyván Athént, körbeutazta a görög világot, hogy tapasztalatokat szerez­
zen. Filozófiai munkássága mellett Arisztotelész arról is nevezetes, hogy II. Philipposz
makedón király meghívta fia, Alexandrősz (a későbbi Nagy Sándor) nevelőjének. Az
uralkodó nevelése nagyon beleillett a platóni hagyományokba, ezért Arisztotelész öröm­
mel elvállalta a feladatot. Nagy Sándor nevelőjeként eltöltött évei egyébként aligha
voltak jelentős hatással akár a későbbi császárra, akár őrá magára, eltekintve attól,
hogy módot adtak a filozófusnak szélesebb empirikus kutatásokra. A császár ázsiai
hadjárataira magával vitt olyan tudósokat is, akik a filozófus számára ismeretlen, egzo­
tikus növényeket és állatokat gyűjtöttek a tudomány nagyobb dicsőségére.
Arisztotelész csak tizenkét év elteltével tért vissza Athénba, ahol végül megalapítot­
ta saját iskoláját, a Lükeiont. A görögök plasztikus gondolkodására vall, hogy Ariszto­
telész iskoláját peTipatHilaisnak nevezték, mert az Apollón ligetében megnyitott iskola
kertjében és az oszlopcsarnok kerengőiben sétálva filozofáltak.
Arisztotelész tudományos szemléletét az a törekvés jellemezte, hogy - szemben Pla­
tón élénk fantáziájával - elméleteit empirikusan is megalapozza. Ebben valószínűleg
befolyásolták őt édesapjamellett szerzett biológusi tapasztalatai. Mindvégig folytatott
természettudományi kutatásokat, s a fizikáról és az élővilágról éppúgy értekezett, mint
a metafizikáról, a poliszról és az etikáról. A természettudományban honos empirikus
tapasztalati vizsgálati módszereket igyekezett a társadalmi jelenségek vizsgálatára is
érvényesíteni. Általában nagyobb respektussal viseltetett a régiektől áthagyományozott
tudással szemben is, mint Platón. Mindig gondosan utánajárt annak, hogy mások őelőt-
te mit mondtak és tanítottak egyik-másik tárgyról, azt kritikailag értékelte, s emellett az
úgynevezett józan köznapi értelemben rejlő bölcsességet is méltányolni tudta. Ez is
mutatja, hogy álláspontja nem volt olyan arisztokratikus, mint Platóné, sem a tudo­
mányban, sem a politikában.
 50 ARISZTOTELÉSZ

Politikai tekintetben a legfőbb különbséget talán éppen abban fogalmazhatjuk meg,

hogy míg Platón szerint az uralmat kiválasztott embereknek kellene gyakorolni, akik
gondos neveléssel szert tettek az ehhez szükséges tudásra, addig Arisztotelész inkább a
törvényekben és a jó intézményekben bízott. Az emberi gyengeségben rejlő önkény
veszélyével szemben a törvény uralmát hangsúlyozta. Empirikusan is vizsgálta a görög
városállamok különféle alkotmányos megoldásait és törvényeit. A legjobb törvénye­
ket, illetve a legjobb alkotmányt keresve nem elvont eszmei konstrukciókból indult ki,
hanem a történetileg meglévő alkotmányok összehasonlításából. A leginkább bevált
alkotmányok elveit megpróbálta egymással kombinálni, és így meghatározni azt, hogy
milyen is volna a legjobb állam, amely megteremti a jó élet stabil rendjét, a mindenkori
körülményekhez és feltételekhez mért kiigazításokkal.
A politikai gondolkodástörténet szempontjából főleg két műve fontos: a Nikomakhoszi
etika politikára vonatkozó részei, valamint a Politika című munkája. Arisztotelész a
politikát a gyakorlati tudományok körébe sorolta, amelyek az emberrel foglalkoznak,
mint például az etika vagy a retorika. Ezekben általában nem érhető el olyan egzakt­
ság, mint a tisztán elméleti vagy a természettudományokban, inkább valószínű igaz­
ságokkal foglalkoznak. Az így elérhető tudás mégis fontos az emberi gyakorlat meg­
javítása, tökéletesítése szempontjából. Az elméleti ésszerűség helyét itt a gyakorlati
bölcsesség vagy okosság (fronézis) veszi át, amely mérlegelést, megfontolást foglal
magában. ___„_____ ____
AÍMJcomakhoszi etikábaú Arisztotelész túlnyomóan az emberi jellemmel (ethosz) és
az erkölcsi erényekkel (áreté) foglalkozott. Fejtegetéseit az emberrel foglalkozó tudo­
mányok kontextusában helyezi el. Az egyes tudományok és mesterségek mind valami
jóra irányulnak. Az államtudomány azonban valamennyi közül az első, mert „ez szabja
meg..., hogy milyen tudományokra van-szüT^g a^árosállamökbán, s hogy melyeket
. és milyen fokig kell mindenkinek tanulnia; látjuk, hogy még a legnagyobb becsben
tartott képességek, például a hadtudomány, a gazdaságtudomány s a szónoklás művé­
szete is alája tartoznak. Minthogy pedig a többi tudományt mind felhasználja, sőt ezen­
felül még törvénykezik is arról, hogy mit kell tennünk, s mitől kell tartózkodnunk,
természetes, hogy az államtudomány végcélja magában foglalja a többi tudomány cél­
jait is.... Mert bár a végcél az egyén és a városállam számára ugyanaz, mégiscsak
nagyobb és tökéletesebb feladat az állam javának elérése és megőrzése...” (Arisztote­
lész 1987, 1094b).
A könyv VI. fejezetében részletesebben is kifejtette, hogy mi a helye és szerepe az
államtudományoknak a tudományok között és a polisz életében. Az etika maga is az
államtudomány egyik ága, miként a gazdaságtan (a házvezetés tudománya) és maga a
szűkebben vett politiké, azaz a politikai közösség kormányzásának tudománya. Az
államtudomány témája az egyének és a politikai közösség számára való jó, vagyis a jó
élet. Ennek célja a boldogság, ami az erénnyel összhangban álló cselekvésből szárma­
zik. Vannak ugyan külső feltételei, ezért a boldogság szerencse dolga is, de a jó emberi
kapcsolatok fontosabbak a gazdagságnál is, ezek pedig az erénynek köszönhetők.
Arisztotelész sorba veszi a különböző erényeket, amelyek általában a rossz végletek
közötti középutat képviselik. (Például a bátorság középen áll a vakmerőség és a gyáva­
ság között stb.) A városállam szempontjából főként az igazságosság és a barátság eré­
nye fontos. Az igazságosságnak három fogalmát különbözteti meg: az osztó igazságos­
ságot (amely differenciált módon akarja megadni mindenkinek a magáét), a kiigazító
igazságosságot, amely elvonatkoztat a személytől, és számtani átlagra törekszik (min­
denkinek egyenlő mércével mér), és végül az egyszerű viszonosságot, amely a sérel­
 ARISZTOTELÉSZ 51

mek megtorlásában és az előnyök kölcsönös cseréjében áll. A barátság ellentéte a

viszály, s ebből láthatjuk, hogy a fogalmat átfogóbban értelmezi, mint amit ma értünk
rajta; ma inkább szolidaritást mondanánk. A barátság az az önzetlenség, hogy javainkat
megosztjuk mással. Ez tartja össze az államot is.
Nagyon érdekes az is, ahogy Arisztotelész a politikusi képességek és az államtudo­
mány viszonyát elemzi.!Először is leszögezi, hogy a politikusi okosság semmi az er­
kölcsi erények nélkül, mert többnek kell lennie a puszta ügyességnél vagy szakértelem­
nél. A politikának tehát mindig van erkölcsi tartalma isj>Másodszor, a politikai okos­
ság abban áll, hogy egyetemes érvényű elveket alkalmazzunk a konkrét körülmények­
hez. Ehhez nem elég a tudás, hanem tapasztalat és bölcsesség is kell. Ennek alapján
Arisztotelész a politikai tudásJcétféle válfaját különbözteti meg: az egyik a rendszere-
z(L_elméleti tudás, amit-,,törvényhozó okosságnak ”, a másik a gyálwflátrfudás'ramit
„megfontoló okosságnak” nevez. Ez utóbbi a politika tényleges gyakorlásához kötő­
dik. Az elméleti tudásra általában azok tartanak igényt, akik tanítják a politikát, mint
például a szofisták. Az államférfi a konkrét körülmények jó ismerője, de gyakran
egyben foglya is: túlságosan elmerül a gyakorlati viszonyokban, ezért ítéletei elfogul­
tak. Ezzel szemben a politika tudósa távolságot tarthat a gyakorlati politikától, össze­
hasonlíthatja a meglévő formákat egymással és az időbeli fejlődéssel, és így kevésbé
kell részrehajlónak lennie.
Igen lényeges, hogy Arisztotelész meghaladja erény és tudás összekapcsolásának
szókratészi hagyományát, amely még Platónt is erőteljesen jellemezte. Szerinte túlbe­
csülik a beszéd hatalmát, akik azt hiszik, hogy a tudás, a puszta felismerés határozza
meg az emberek politikai magatartását.13 A törvények betartása nem az ésszerűségük
belátásán alapul, hanem sokkal inkább a megszokáson. Ahogyan az erkölcsi erények is
csak hosszas gyakorlással, neveléssel válnak jellemünk meghatározó részévé, ugyan­
úgy a politikai magatartást is beidegzett szokásoknak kell támogatniuk, valami olyas­
minek, amit mai szóhasználattal politikai kultúrának neveznénk.
Arisztotelész fő gondolatait a politikáról mégis elsősorban Politika című könyve
tartalmazza. (Görögül Politiká, azaz a polisz dolgairól, vagy másként: mindenféle, a
polisszal összefüggő ügyekről szóló könyv.) Ez a mű a politikai gondolkodás történe­
tének minden bizonnyal legnagyobb hatású alkotása. A könyv több, lazán összefűzött
önálló tanulmányból áll, amelyek helyes sorrendjéről a filológusok máig vitatkoznak.
Forráskritikai érvek szólnak amellett, hogy a mű nem minden része származik közvet­
lenül Arisztotelész tollából. Sokan úgy vélik, hogy a könyv Arisztotelész tanításainak
posztumusz összefoglalása a tanítványai által, és jóval későbbi időből származik. A
könyv belső tagolása és bizonyos grammatikai sajátosságai - gyakori ismétlések, cse­
kély stiláris eltérések az egyes változatok között - mégis arra utalnak, hogy a mű
lényeges részei Arisztotelész saját szövegeit tartalmazzák, más részeket az ő feljegyzé­
sei, illetve az előadásairól készített tanítványi jegyzetek alapján rekonstruáltak. Abban
azonban általános az egyetértés, hogy a mű nagyon plasztikusan tükrözi Arisztotelész
egész gondolkodásmódját. Arisztotelész stílusa nem poétikus, mint Platóné. Fiatalko­
rában ugyan - mint a retorika tanára az Akadémián - maga is írt ékesszóló platóni
dialógusokat, később azonban mindinkább a világos okfejtés, a tárgyszerű értekező

13 A drámaírók e tekintetben sokkal realisztikusabbak voltak, mint a filozófusok. Arisztophanész Szókratész-

paródiáját már említettük, de mint Finley hangsúlyozza, Euripidész is Szókratésznek a tudás és erény egységére
vonatkozó tételére reagált a gyermekeit megölő Médeia szavaival: „Tudom, hogy szörnyű bűn, amit merészelek
/ de elmémnél hatalmasabb a szenvedély / az emberek legtöbb bajának fő oka.” Finley 1995, 263.
 52 ARISZTOTELÉSZ

próza műfaját részesítette előnyben. Érvelései rendkívül logikusak, okfejtései szinte

kényszerítő erejűek, és kijelentései is tényszerűen megalapozottabbak, mint Platón fi­
lozófiai spekulációi.
A kiindulópont Arisztotelész számára is ugyanaz a kérdés, mint Platónnál: melyik
államforma biztosítja a városállam legmegfelelőbb rendjét? Azonban, mint fentebb
említettem, a választ erre a kérdésre nem tisztán spekulatív úton akarta megadni. Ta­
nítványai segítségével 158 történeti alkotmányt dolgozott fél, s ezzel az összehasonlító
politikatudományi vizsgálódás megalapítójának számít. Az Athéni állam című műve,
amelyet bizonyítottan tanítványai állítottak össze, jól tükrözi azt a rendszerességet és
alaposságot, ahogy Arisztotelész minden dologhoz hozzáfogott.
Az arisztotelészi politikai gondolkodás normatív-filozófiai alapját a nagy filozófus
sajátos teleológiai világképe határozza meg. Eszerint minden lény magában hordozza
saját célját, teloszát. Ez egy dinamikus belső forma, amely megvalósulásra tör, és
mozgatja az anyagot, amelynek formát ad. Ezért minden lény olyan irányba fejlődik,
hogy kibontakoztassa, megvalósítsa ezt a benne rejlő (immanens) célt vagy értelmet.
Ez a forrása minden mozgásnak és fejlődésnek.
Az emberi világra nézve ez azt jelenti, hogy minden emberi cselekvés célra irányul,
illetve egy olyan célt hordoz magában, amely egy valódi vagy vélt jót akar megvalósí­
tani. Egyes javakra önmagukért törekszünk, másokra azért, hogy magasabb célokat,
illetve egy magasabb jót érjünk el általuk. A javak hierarchiájának azonban végül egy
legfőbb jóhoz kell elvezetnie, ez pedig a boldogság. A boldogságot ugyan minden
ember másként fogja fel, mint élvezetet (hedoné), erényt vagy becsületet, de minden­
képpen az önmegvalósítás valamilyen formájáról van szó. Arisztotelész maga könyve
végén például a politikus élet mellett a teoretikus kontemplációt tekinti a legfőbb jónak,
a jó és helyes élet normájának. Az emberi boldogság összes formái azonban csak a
poliszban teljesedhetnek be. Ezért a poliszban folyó élet helyes rendjének megalkotása
a legfőbb cél, s az erről szóló tudomány, a politika tudománya a legfőbb és legnagysze­
rűbb tudomány a világon, mert ez határozza meg a boldog élet feltételeit a városállam­
ban. Ily módon, mint fentebb is láttuk, a többi tudománynak is ez jelöli ki a polisz
életén belül elfoglalt helyét.
E felfogás alapja az a meggyőződés, hogy az ember ZQÓn politikán, azaz politikai
állat, a városállam-alkotó lény értelmében. Természetes képességéinek és hajlamainak
kibontakozása és kiteljesedése ugyanis a városállami léthez van kötve. Az ember rá
van utalva egy emberi közösségre, akár a család, a családokból összeálló falu, vagy a
falvakból összetevődő városállam természetes közösségéről legyen is szó. Ezért gon­
doskodik az ember maga is mások - a családja, barátai és polgártársai - javáról. Igaz
ugyan, hogy vannak más élőlények is, amelyek közösségben élnek, és kvázi államokat
alkotnak, írja másutt Arisztotelész, így egyes rovarfajták, mint a méhek, csordában élő
emlősök stb. De az ember a kiváltképpen zoón politikon. Egyrészt gondolkodó, be­
szédre képes értelmes lény, aki tudja, hogy mi a jó és a rossz, képes az igazságosság és
az igazságtalanság megkülönböztetésére, és ez magasabb rendű közösség megalkotásá­
ra teszi képessé. Másrészt viszont épp ezért nem is képes a városállamon kívül emberi
életet folytami. Az, aki nem képes közösségben élni, vagy saját autarkiájához nincs
erre szüksége, vagy állat, vagy pedig isten - mondja Arisztotelész.
Az ember és az állam viszonyának ez a felfogása korántsem magától értetődő, jólle­
het a klasszikus kor görög kultúrája számára axióma. Ám már a cinikusoknál megjele­
nik az a nézet, hogy az ember önmagára hagyatva, saját lábán is megáll, és önmagában
is tökéletes. Mint ilyen, külsődleges viszonyokba bocsátkozik más emberekkel, hogy
 ARISZTOTELÉSZ 53

kölcsönösen biztosítsák egymást. Ez az állam minden úgynevezett szerződéselméleti

felfogásának a kiindulópontja. A klasszikus görög filozófia azonban még meg volt
győződve arról, hogy az ember - legalábbis a civilizált ember, szemben a barbárokkal
és más primitív népekkel - városlakó, politikai állat. Ha korábban szétszórtan élt is,
emberléte azzal kezdődik, hogy városokba gyűlik, törvényeket szab magának, kultúrát
és vallásokat fejleszt ki. Az ember persze veszedelmes fegyverekkel születik, amelyek
jóra vezetnek, ha ésszel és erénnyel használják fel, de a rosszra is törhetnek vele. A
városállam azonban a maga törvényes kényszereivel civilizálja is az embereket. Ezek
nemcsak korlátozásai a szabadságnak, hanem ellenkezőleg, csak ezek teremtik meg a
szabad élet feltételeit. Ezért is mondhatja Arisztotelész, hogy csak az állam teszi az
embert emberré a szó tulajdonképpeni értelmében. Ezen a politikai közösségen kívül
az ember semmi, a poliszban viszont megvalósulhat az emberi élet teljessége: „a végső
cél, a legfőbb.jój^azjutarkia”, vagyis az önmagának való elegendőség.
' Arisztotelész szerint a polisz természetes közösség, az emberek összefogása, hogy
megvalósíthassák emberi lényegüket. A politikai közösség ilyen autarkiájában, az ön­
magára állított, önmagának elégséges létezés eszményében látja az állam belső célját.
Arisztotelész nem téveszti szem elől ennek az autarkiának a gazdasági feltételeit sem,
ellenkezőleg. Mindenkinél inkább szem előtt tartja a társadalmi-állami élet reprodukci­
ójának gazdasági feltételeit. A Politika című mű egyik legfontosabb jellegzetessége,
hogy benne nem különül el élesen a politika, az erkölcs és a gazdaság elemzése; a
politikát nem tárgyalja teljesen elkülönült szféraként, hanem a polisz egész életébe
ágyazza be. Egységben látja és láttatja tehát a társadalmi élet mindazon oldalait, ame­
lyek később külön rendszerekké szerveződnek. A gazdaság sem elkülönült szféraként
szerepel, hanem a városi-állami élet alapjaként, ugyanakkor alárendelve a politikai és
erkölcsi célszerűségnek.14
A városállamot Arisztotelész mégis élesen megkülönböztette más természetes kö­
zösségektől, mindenekelőtt a családtól. Eltérően a törzsi vagy például az ázsiai tradíci­
óktól, amelyek az államot egy nagy család analógiájára fogták fel - ez a paternalista
államfelfogás nagyon hosszú ideig kísért, még az európai gondolkodásban is - , Arisz­
totelész hangsúlyozza az uralmi viszonyok különbségét a család, a patriarchális uralom
és a városállam között. A városállam szabad emberek közössége, amely sokféle mes-
terségű és fajtájú emberből áll.
A családi házközösségben is létezik uralmi viszony, vagyis a parancsolás és engedel­
meskedés viszonya egyfelől az úr és rabszolgái, másfelől az úr, valamint felesége és
gyermekei között. A rabszolgaságot Arisztotelész természetesnek tekinti, és ilyenként
is igazolja: „...aki ember létére, természettől fogva nem a maga ura, hanem másnak a
tulajdona, az a természet rendje szerint szolga; mástól függő ember pedig az, aki em­
ber létére csupán szerzett tárgy, s mint ilyen csak eszköz, mely cselekvésre szolgál, s
éppen csak különválasztható attól, aki használja” (Arisztotelész 1969, 1254a). Aho­
gyan a lélek uralkodik a testen és az ész a lélek indulatain, ugyanúgy kell a szellemi
fölényben lévő úrnak is uralkodnia a rabszolgák fölött, akiknek csekély az értelmük, és
csak a durva fizikai munkákra alkalmasak. Az úr és szolga érdeke közös: a szolgaság
a rabszolgáknak is javukra válik, mert szellemi vezetőre szorulnak.

14 Ezt a szemléletmódot emelte ki Marx is az egész ókor kitüntető sajátosságaként: „Sohasem találkozunk az
ókoriaknál annak kutatásával, hogy a tulajdon stb. melyik formája a legtermékenyebb, melyik hozza létre a
legnagyobb gazdagságot. Nem a gazdagság jelenik meg a termelés céljaként... A kutatás mindig akörül forog,
hogy a tulajdon melyik módja hozza létre a legjobb állampolgárokat.” MÉM 46/11. (Grundrisse) 173-174.
 54 ARISZTOTELÉSZ

Arisztotelész rabszolgasággal kapcsolatos nézeteit sokféleképpen értelmezik. Nyil­

vánvalóan igazolni akarja a rabszolgaságot azzal, hogy a természetben mindenütt fellé­
pő alá-fölé rendeltségre, a test és lélek különbségére és hasonlókra hivatkozik. Szerinte
a rabszolgák természettől fogva alacsonyabb rendűek, szellemileg és jellemükben is.
Alattomosnak véli őket, és még hajlott járásukban is szellemi alantasságuk kifejeződé­
sét látja. Itt összekeveri a rabszolgaság testi és lelki következményeit a rabszolgaság
okaival. Pedig számára is problémát okoz, hogy az úr szellemi fölénye nem mindig
létezik, sőt előfordul, hogy a rabszolga esetleg természettől fogva tehetségesebb és
érdemesebb az úrnál, például amikor háborús hódítások tesznek valaki rabbá. Ezért le
is szögezi, hogy a rabszolgatartó-rabszolga viszony görögök és görögök között termé­
szetellenes. Arisztotelész törekvése, hogy igazolja a rabszolgaság intézményét, már
arra utal, hogy léteznek korabeli gondolkodók, akik támadják a rabszolgaság intézmé­
nyét, és korántsem tekintik azt természetesnek.15 Valóban, a görög demokrácia kései
fejlődésében gyakran előfordult, hogy felszabadítottak rabszolgákat azért, hogy a poli­
tikai rend támogatóinak a számát növeljék. Arisztotelész maga is javasolja, hogy az úr
emberségesen bánjon a rabszolgával, tanítgassa, és helyezze kilátásba a felszabadítá­
sát. (S ő maga valóban így is tett.) De felismerve a rabszolgaság gazdasági funkcióját,
mégsem voltak komoly skrupulusai a rabszolgaság miatt. A görögök politikai szabad­
sága és magas fokú kultúrája közismerten azon nyugodott, hogy a nehéz és időrabló
tevékenységeket rabszolgákkal végeztették el. A rabszolgákat Arisztotelész lelkes, be­
szélő szerszámokként definiálta, és az volt a meggyőződése, hogy a rabszolgaság in­
tézménye majd csak akkor szűnhet meg, amikor a szerszámok maguktól, automataként
fognak dolgozni.16
Ám a gyermekek és asszonyok fölötti uralom is jellegében különbözik a polisz vi­
szonyaitól. A gyermekek éretlenek, irányításra szorulnak, ezért nincs beleszólási jo­
guk, és Arisztotelész szerint ez áll a nőkre is. A nőt úgy tekintette, mint egy tökéletlen
férfit, akinek otthon van a helye, és odaadással tartozik a férfi iránt. „Á rabszolga
egyáltalán nem rendelkezik saját értelemmel, a nő igen, de csak tökéletlen és legyengí­
tett formában” - írja. Ezért nem rendelkezhetnek szerinte a nők polgárjogokkal, s nem
alkotják a démosz részét. Cserébe viszont mindketten, a gyermek és a nő is igényt
tarthatnak a gondoskodásra, mintegy ellenszolgáltatásra engedelmességükért. Ariszto­
telész e kérdésben osztozik korának patriarchális előítéleteiben.
A polisz belső rendjére, a családon és házi gazdaságon belüli egyenlőtlenségtől elté­
rően, a városállam egyenlő és szabad polgárainak viszonya jellemző. A polgárt Arisz­
totelész úgy definiálja, mint szabad embert, aki részt vesz a politikában, s egyaránt
képes arra, hogy parancsoljon és engedelmeskedjék, aszerint, hogy mikor milyen funkciót
lát el. A polgári erényeket viszont csak azok képesek gyakorolni, akik mentesítve
vannak a kényszerű munka alól.
Arisztotelész számára éppúgy, mint Platón számára a legfőbb kérdés a helyes és jó
élet rendje volt. Melyik államforma, milyen alkotmány biztosítja azt, hogy erényes és
boldog polgárok legyenek a városállamban? Arisztotelész bírálja Platón felfogását az

15 „...vannak mások, akik az úr és szolga viszonyát természetellenesnek tartják. Mert azt tartják, hogy csak
törvény szerint szolga az egyik ember, és a másik szabad, a természet szerint nincs köztük különbség. Ezért nem
is igazság ez, hanem erőszak.” Arisztotelész 1969, 1253b.
16 „Mert ha minden szerszám parancsra vagy a maga jószántából el tudná végezni munkáját, mint azt Daidalosz
készítményeiről vagy Héphaisztosz háromlábú székeiről beszélik, melyek a költő szavai szerint maguktól járnak
az istenek tanácsába; ha így a vetélőfa is magától szőne s a lantverő pálcika is magától játszana: nem volna akkor
szükségük se az építőmestereknek mesterlegényekre, se az uraknak szolgákra.” Uo.
 ARISZTOTELÉSZ 55

ideális államról, és pontról pontra cáfolja eszméinek célszerűségét és igazságát; így

mindenekelőtt a vagyonközösség és a nőközösség eszméjét (vö. Arisztotelész 1969,
1262a-1264b). A közös tulajdonnal szemben a magántulajdon és a hagyományos ház­
közösség, a család mellett foglal állást. Bírálja továbbá a platóni államfelfogás túlzot­
tan egységes elveit, s hangsúlyozza a városállam szociológiai tarkaságát. Platón egysé­
gesítő tervéről azt mondja: mintha csak valaki az összhangzatot egyszólamú zenévé és
a ritmust együteművé akarná tenni. Elutasítja azt, hogy a városállam plurális viszonya­
it erőszakos neveléssel egységesítsék, ahelyett, hogy a szokás, a bölcselet és a törvény-
hozás útján törekednének a jobb kormányformák elérésére. Platónnak szemére veti
továbbá az ideális állam elvontságát, amelynek konkrét struktúrájáról, az őrök és veze­
tők szintje alatt, nem sokat tudunk meg. „Pedig hát az állam lakosságának úgyszólván
a zöme a többi polgári rétegekből tevődik össze, akikre nézve semmiféle megállapodás
nem történt... Miféle megfontolás alapján törődnének bele az uralomba?” - kérdezi
joggal Arisztotelész, ezzel a legmagvasabb kritikáját adva a platóni államelméleti spekulá­
cióknak. A platóni ideális államot az elkerülhetetlen polgárháború forrásának tekinti:
„Egy államon belül szükségképpen két* állam lesz majd, melyek egymással civakod­
nak. Mert a fegyvereseket mintegy a városállam őreivé, a földműveseket, iparosokat
és egyebeket pedig egyszerű polgárokká teszi. Vádaskodások, pörösködések, s min­
denféle más baj, ami Szókratész szerint a városállamokban megvan, jelentkezik majd
egytől egyig itt is.” (Uo. 1264a.)17
Az ideális állam absztrakciója helyett Arisztotelész a konkrét történeti alkotmányok
tapasztalataiból indult ki. Az alkotmány a filozófus meghatározása szerint „a városállam
rendje, tekintettel a különböző hivatalokra és elsősorban a hatalmat gyakorlókra. A kor­
mányzás mindenütt a városállam fölött áll, és a kormányzás az alkotmány. ” (Uo. 1278b.)
A városállam intézményes rendjeként felfogott alkotmányt egyaránt rögzítheti írásos tör­
vény vagy pusztán a szokásjog. A korabeli poliszokban még nem volt kiterjedt államap­
parátus, és az alkotmány intézményes valósága minden polgár számára közvedenül meg­
fogható volt a kormányzati intézményekben és tisztségviselőikben.
Az alkotmány formáit Arisztotelész aszerint különböztette meg, hogy hányán és
dominánsan milyen társadalmi csoportok vesznek részt a politikai döntésekben. A leg­
főbb hatalmat gyakorolhatja egy ember, néhány ember és a sokaság. Ez a puszta szám­
szerűség azonban nem önmagában fontos, hozzájárul még a hatalomgyakorlás módja
és csoportbázisa. A hatalomgyakorlás lehet törvényes és igazságos, a köz javát szem
előtt tartó, továbbá lehet törvénytelen és igazságtalan, valamint lehet az egyéni érdeke­
ket, illetve csoportérdekeket követő. E különböző szempontok együttes alkalmazásá­
ból hatféle kormányforma adódik, három legitim, azaz törvényes és jó kormányzat,
valamint három rossz uralmi forma. A három jó uralmi forma: a monarchia (a
hagyományos királyság), az arisztokrácia (a nemes és kiváló erényekkel bíró pol­
gárok uralma) és a politeia (a sokaság uralma, amelyet azonban törvény köt, ezért
mérsékelt és igazságos). Ezzel szemben állnak a kQrcs, elfajult uralmi formák: a
türannisz, az oligarchia és a demokrácia.

17 Igen jellemző Arisztotelész realizmusára és mesteréhez való bonyolult, egyszerre elismerő és kritikai viszo­
nyára a következő kitétel is: „Fennkölt gondolkozás, elmeél, újszerűség és kutató szellem van ugyan Szókratész
(Platón szócsöve, B. J.) minden beszédében, de azért bajosan lehet mindenben igaza, mert az említett tömegnél
nem szabad elfelejtenünk, hogy annyi embernek egy Babülónra vagy valami más, mérhetetlen kiterjedésű terü­
letre volna szüksége, hogy rajta ötezer dologtalan ember megélhessen, s velük együtt asszonyok és szolgák még
számosabb népe. Igaz ugyan, hogy olyan föltételeket képzelhetünk el, amilyeneket csak akarunk; de mégsem
képtelenségeket.” (Uo. 1265a.)
 56 ARISZTOTELÉSZ

A türannisz a hatalom bitorlójának a törvény által nem kötött, zsarnoki önkényural­

ma. A türannosz általában katonai diktatúrával kerül hatalomra, és csak a fegyveres
erőszakra támaszkodik. Ezért a zsarnokság csak átmeneti forma lehet, mert mihelyt
nem képes többé erővel fenntartani a hatalmát, megbuktatják. Az oligarchia a gazdag
és befolyásos polgárok uralma, akiket azonban nem nemes indítékok és erények vezet­
nek, amelyek felhatalmaznák őket polgártársaik vezetésére, hanem a haszonlesés. Sa­
ját önző érdekeiket követik, és uralmukat megvesztegetéssel és korrupcióval tartják
fenn. A demokrácián Arisztotelész a tömegek féktelen és korrupt, elfajzott uralmát,
vagyis a csőcselék uralmát (ochlokrácia) értette.
Arisztotelész azonban a fenti ismérvek mellett azzal is tisztában volt, hogy az uralom
formája összefügg a polisztársadalom szerkezetével. Ezt mai kifejezéssel úgy nevez­
nénk, hogy érvényesítette a politikai szociológia szempontjait. Az oligarchiát a vagyo­
nosok, míg a demokráciát a vagyontalanok érdekével kapcsolja össze, mondván: „az,
vajon kevesen vagy sokan vannak-e hatalmon, csak mellékes velejárója, egyik esetben
az oligarchiának, a másikban a demokráciának, mivel a vagyonosok kevesen, ellenben
a vagyontalanok sokan vannak... azonban, amiben a demokrácia és az oligarchia kü­
lönbözik egymástól, az a szegénység és a gazdagság...” (uo. 1279b).
Abból, hogy ez a gondolat már Platónnál is megjelent, látható, hogy a demokráciát
mind Platón, mind Arisztotelész - szemben a demokrácia mai felmagasztalásával - az
osztályuralom egyik formájának tekintették, csakhogy nem a jó, hanem a rossz osztály
uralmának. Ebben a formában a hatalmon lévők nem az egész közösség javát, hanem
általában a szegények és vagyontalanok érdekeit tartják mindenekelőtt szem előtt, akik
persze mindig a legszámosabbak az állam polgárai között. A demokráciában biztosított
polgári szabadság eltúlzása, a szabadosság azonban előbb-utóbb hanyatláshoz, anar­
chiához és végül a türannisz valamilyen változatához vezet.
Az a törvényes forma viszont, amelyet Arisztotelész az alkotmányos rend általános
fogalmával azonos jelentésű potiteiánák nevez, vegyíti a demokrácia és arisztokrácia
sajátosságait. Itt a démosz, vagyis a polgárjoggal bíró szabadok közössége mérsékelt
uralmat gyakorol, mert az állam fő tisztségeit az előkelőek és kiválóak töltik be, de a
törvények szellemében, a nép ellenőrzése alatt és választásától függően. A politeia
tehát nem egyéb, mint a törvények és a kiválóság által korlátozott népuralom.
Ez a különbségtétel a népuralom féktelen és szabados, valamint törvényekkel korlá­
tozott, mérsékelt formája között még ma sem veszítette el teljesen a jelentőségét. A
tömegek uralmától való félelem végigkíséri a modern demokráciák megszületését a
XIX. századtól napjainkig. Létezik egy konzervatív, elitista kultúrkritikai tradíció,
Nietzschétől a konzervatív elitistákon át Ortega y Gasset-ig, amely a tömegek felemel­
kedésében, politikai előretörésében látta a legfőbb rosszat, s főként a szocialista mun­
kásmozgalom fellépésének időszakában erősödött meg. Az alaktalan tömegtől való
arisztokratikus irtózásnak egyik forrása természetesen mindig a privilégiumok féltése
volt. De szerepet játszott az is, hogy egy új tömegtársadalom egyenlősítő formáit túlsá­
gosan tagolatlannak látták, és ezért zsarnokinak, az individuális szabadságra nézve
veszélyesnek ítélték meg. Arisztotelész nagyon modem gondolkodónak tetszik azzal,
ahogy a népuralom lehetséges alternatíváit vázolta, utalva a benne rejlő veszélyekre is,
anélkül, hogy arisztokratikus módon eleve megtagadta volna a démosztól a politikai
hatalmat, miként Platón tette.
Az uralmi formákat Arisztotelész nem statikusnak, hanem dinamikusan változónak
tekinti, s vizsgálja egymásba való átalakulásuk törvényszerűségeit. A kormányzati for­
mák gyors átalakulásának legfőbb okát a városállamban folyó, a gazdagok és szegé­
 ARISZTOTELÉSZ 57

nyék között dúló állandó küzdelemben látta. A politikai csoportosulások közötti vi­
szály, az olykor nyílt polgárháborúig fajuló pártoskodás, a sztaszisz az államformák
ciklikus változásához vezet. Arisztotelészt e tekintetben is erőteljes szociológiai realiz­
musjellemezte, szemben Platónnál, aki filozófiai spekulációk alapján mesterségesen rög­
zített rendekbe akarta tömöríteni a polisz lakosságát, így akarván elejét venni a sztaszisznak.
A városállam ugyanis pluralitás, mondja Arisztotelész; szükségképpen különböző ré­
szekből áll, amelyeknek egymáshoz való viszonya lényegesen befolyásolja a városállam
politikai rendjét. A jó alkotmánynak meg kell felelnie ezeknek a sajátos körülmények­
nek. Ugyanis „minden városállamban a lakosságnak három osztálya van: a nagyon gaz­
dagok, a nagyon szegények és harmadsorban a középosztály... (vö. uo. 1295b).
Arisztotelész tehát elvben nem veti el a nép uralmát, sőt hangsúlyozza a sokaság
kollektív bölcsességét. Lehet, hogy a köznép nem rendelkezik kellő bölcsességgel a
politika alakítására, de nagyon is meg tudja ítélni annak a politikának a hatását, ame­
lyet a nevében mások határoztak el. A tömeget azért is be kell vonni a döntéshozatal
folyamatába, hogy fékezni lehessen lázadó hajlamát; a városállam alkotmányához ugyanis
csak az fog ragaszkodni, akinek magának is vannak polgárjogai.
Másfelől viszont megállapítja, hogy a polgárok nagy tömegének sem ideje, sem
pedig kedve nincs ahhoz, hogy intenzíven foglalkozzék a politikával. A legjobb ezért
az a politikai közösség, ahol népes a középosztály, és jelentősebb politikai befolyáshoz
tud jutni, mint a másik két osztály, a gazdagok és a szegények csoportja. Ugyanis a
gazdagok és előkelőek nem képesek engedelmeskedni, a szegények pedig nem szoktak
a parancsoláshoz. Márpedig a jó polgárnak váltakozva mindkét erényt gyakorolnia
kell. Ezenkívül a gazdagok és befolyásosak hajlanak arra, hogy gőgösek, kapzsiak és
önzők legyenek, és nincsenek tekintettel a többiekre, márpedig a politikában mégis­
csak a közösség egészének jólétéről és érdekeiről van szó. A szegények viszont láza­
doznak nehéz sorsuk miatt, és irigységükben igyekeznek a gazdagokat megfosztani a
vagyonuktól; ha pedig uralomra kerülnek, egyenlősítő hajlamuk oda vezet, hogy a
kiemelkedő személyiségektől száműzetés útján vagy más módon igyekeznek megsza­
badulni. Ezért Arisztotelész szerint ott a legstabilabbak a politikai viszonyok és ott a
legjobb az alkotmány, ahol a mérsékelt politikára hajló középosztály uralkodik; a leg­
kiválóbb törvényhozók is mindig közülük kerültek ki. A tömegek választójoga mérsék­
lő hatással van az uralom gyakorlására, amely azonban zömmel mégiscsak a kiváló
képességű és közéleti erényeket felmutató előkelőek'foglalatossága marad. A demok­
ratikusan korlátozott elituralomnak ez az arisztotelészi eszméje nyert később folytatást
a modern pluralista demokrácia liberális fogantatású elméleteiben és a középosztályi
ideológiákban is.
Már Arisztotelész is megkülönböztette az államon belül a különböző hatalmi ágakat,
amelyek az eltérő kormányzati funkciókhoz kötődnek. Az államhatalom több részből
áll: a tanácskozó rész a törvényhozással és a külpolitikával foglalkozik, a végrehajtó
elem pedig érvényt szerez a meghozott törvényeknek, *és a valóságba ülteti át őket.
Harmadszor, a bírói hatalom dolga a kétes és vitás ügyekben dönteni. Ezek az egyes
hatalmi ágak eltérő alapelvek szerint is megszerveződhetnek. Egy demokratikus tör­
vényhozás például társulhat egy arisztokratikus végrehajtó hatalommal, a bírói hata­
lom pedig lehet demokratikus, mint az esküdtbíróságok esetében, vagy oligarchikus,
mint az egész életre választott bírói testületek esetében. Arisztotelésznek az a gondola­
ta, hogy a hatalmi viszonyok kiegyensúlyozása érdekében sfyegjobb a vegyes kormány­
zati /orwű^amelyben az ilyen elemek egymással keverednek, iskolát teremtett. A politeia
mint az aj/sztokrácia és a demokrácia keveréke is példa erre.
58 ARISZTOTELÉSZ

Az egyensúly megteremtése, s ezáltal a forradalom és anarchia elkerülése, azaz a

radikális alkotmány változások kiküszöbölése mélyen foglalkoztatta a filozófust. Köny­
vében történeti példákat elemez a társadalmi és politikai megrázkódtatásokra, melyek­
ből néhány bölcs gyakorlati tanácsot és javaslatot is leszűr. Ezek közül egyesek még
ma is időtállónak tűnnek. A legfontosabb a törvény uralma, szemben az emberi esen-
dőségből fakadó bajokkal. „Mert a rend a törvény. Inkább a törvényt kell tehát veze­
tőnkül választani”, mint bárkit az emberek közül; a köztisztviselők legyenek a törvény
szolgái és őrei. „A törvény olyan, mint a gerjedelem nélküli tiszta ész.” Azaz a tör­
vény pártatlan és elfogulatlan, nem vezérli vágy és indulat, szemben a személyi ura­
lommal, amely még a legkiválóbb jellemeket is megrontja.
További javaslatai közé tartozik, hogy a rend fenntartása érdekében a törvénysze­
gést már az első alkalommal azonnal meg kell torolni, s nem szabad megvárni, amíg
visszafordíthatatlanul elhatalmasodik. Fontos meglátása az is, hogy minden rendű és
rangú demagóggal szemben eleve bizalmatlanul kell viseltetni. Azt tanácsolja, hogy az
uralom gyakorlása mérsékelten és ésszerű határokon belül történjék. A közhivatalokat
lehetőleg rövid időre szólóan kell betölteni; a hivatali hatalomnak korlátozottnak kell
lennie, s a hivatalviselőket rendszeresen be kell számoltatni tevékenységükről. A hiva­
talok betöltését bizonyos minőségi ismérvekhez kell kötni, mint például az alkotmány­
hűség, igazságosság, s ellenőrizni kell a szakmai alkalmasságot is. Fel kell állítani egy
adófelügyelőséget, sőt, erkölcsrendészetre is szükség van.
A Politika utolsó fejezeteiben Arisztotelész a legjobb államformáról, a legjobb élet­
formáról és a nevelés szerepéről elmélkedik. Bár a legjobb államforma konkrét beren­
dezkedését meghatározatlanul hagyja, ő maga érezhetően az arisztokratikus kormány­
záshoz vonzódik. /
Arisztotelész célja a legjobb államformára vonatkozó fejtegetésekkel elsősorban az
volt, hogy egyfajta mércét nyújtson a létező alkotmányok reformjához, illetve új város­
államok alapításához. Eközben bírálja a meglévő államformák néhány jellemző hibá­
ját, és alternatívákat javasol. A városállam ideális méretét taglalva hangsúlyozza példá­
ul, hogy az optimális méret az, amelyet még át lehet tekinteni. Érdekes módon nem
foglalkozik a külpolitikai szövetségek, illetve birodalmi tendenciák elemzésével, ame­
lyek az ő korában már jelentősek voltak. Ezt sokan a birodalmi politika bírálatának is
fogják fel, tény azonban, hogy az arisztotelészi politika végső horizontja nem emelke­
dik túl a polisz keretein, s ez egyben bizonyos korlátját is jelenti.
Nevelési elgondolásai és a legjobb életformáról szóló eszmefuttatásai is a fenti refor­
mok szolgálatában, a közéleti erények kialakítása jegyében állnak. Ő maga habozik,
hogy melyik életformát tekintse magasabb rendűnek: a politikusit vagy a filozófusit;
egy kicsit mintha a második felé hajlana. Ezzel a dilemmával máig érvényes módon
jelezte az értelmiségiek ambivalens viszonyát a politikához: bár túlnyomóan az intel­
lektuális értékeknek adják a pálmát, a politikához mégis gyakran úgy viszonyulnak,
mint a megcsalt szerető. Bármennyire leszólják is a politikát (a korrupció, az erősza­
kosság stb. miatt), ez a magatartás kifejezi, hogy milyen leküzdhetetlen vonzást gyako­
rol rájuk a politika ideális formája.
Arisztotelész a maga tárgyszerű, racionális elemzéseivel és bölcs meglátásaival mél­
tán számít a politikatudomány megalapítójának. Figyelemre méltó, hogy politikai gon­
dolatait olyan emberként fogalmazta meg, aki választott hazájában, Athénban beván­
dorlónak, idegen jövevénynek számított. Ez bizonyára megkönnyítette számára a tudo­
mányos elemzéshez szükséges távolságtartást. Élete végén azonban a mérsékelt de­
mokráciát, azaz a politeiát magasztaló filozófust a korabeli politikusok azzal a váddal
 ARISZTOTELÉSZ 59

illették, hogy a demokrácia ellensége, aminek bizonyítékát a makedón uralkodóházzal

való kapcsolataiban látták. Ateizmussal vádolva pert indítottak ellene, amely halálos
ítélettel is végződhetett volna. Ezért Arisztotelész elmenekült Athénból azzal a neveze­
tes mondással: nem akarok az athéniaknak még egy alkalmat kínálni ahhoz, hogy vét­
kezzenek a filozófia ellen. (Prótagorasz és Szókratész perére gondolt.) Visszavonult
anyja szülővárosába, a khalkiszi Euboiába, és röviddel később meg is halt.
Arisztotelész műveiben enciklopédikus összefoglalását adta a klasszikus görögség
kultúrájának és tudományának. Gondolati szintézisével rendkívüli befolyást gyakorolt
a későbbi filozófiai fejlődésre éppúgy, mint közelebbről a politikai gondolkodás fejlő­
désére. Főleg a középkorban fordultak hozzá újra a kereszténységet racionálisan
megújítani szándékozó gondolkodók, akikhez arab közvetítéssel jutottak el a nagy po­
gány szellem írásai. Meglehet, hogy Arisztotelész fejtegetései a konkrét görög politi­
kai intézményekről ma már csak történeti érdekességgel bírnak, de racionális gondol­
kodása és módszeres eljárása a politika jelenségeinek vizsgálatában maradandó értéket
képvisel. A politika tárgyának, értelmének és alapvető fogalmainak meghatározásá­
ban, a társadalmi-gazdasági viszonyok és a politikai intézmények összefüggésének fel­
tárásában, a tapasztalati megalapozás igényében, az összehasonlító eljárások alkalma­
zásában egyaránt olyan teljesítményt nyújtott, amely minden későbbi politikai gondol­
kodás alapjául szolgált.
 A HELLENIZMUS ES ROMA

Mindaz, amit a görögök a politikai gondolkodás terén ezután alkottak, rendkívül érde­
kes ugyan, de többé nem érte el a klasszikus kor gondolkodóinak, Platón és Arisztote­
lész rendszeres műveinek a színvonalát.18 Ennek egyik alapvető oka az, hogy felbom­
lott a görög városállamok mikrokozmoszának világa. A romjain nagy birodalmak emel­
kedtek, először a makedón, azután a római világbirodalom. A szabad városok autarki-
ája és autonómiája elveszett, és a szabad polgárok és politikai közösségük belső harmó­
niája soha többé nem tért vissza.

A klasszikus korszak utáni görögök

A hellénisztikus korszakban azért még létrejött néhány olyan filozófiai iskola, amelyek
a politikai gondolkodás történetében is említést érdemelnek. A klasszikus kort követő
filozófiai iskolák közül az epikureusok, cinikusok és a sztoa voltak a kereszténység
fordulatát közvetlenül megelőző legjelentősebb gondolati áramlatok. Ezeknek a filozó­
fiai iskoláknak a politikáról alkotott nézetei azonban egészen más jellegűek, mint a
klasszikus kor gondolkodóinak nézetei. Az utóbbiak számára a polisz helyes rendje,
valamint a polgárnak a közjóhoz való viszonya volt a fő kérdés; a jó rend keretet
nyújthat a jó élet erkölcsi eszméjének megvalósulásához, s a polgár részvétele a köz­
életben egyúttal a jó rend szilárdságának záloga. Ugyanakkor a klasszikus kor politikai
gondolkodói a politikáról úgy szóltak, mint amihez közük van, amiben illetékesek. A
posztklasszikus gondolati irányzatok érdeklődésének középpontjában viszont már sok­
kal inkább magához a politikához, a politikai tevékenységhez való individuális vi­
szony, a politikával kapcsolatos helyes - s rendszerint tartózkodó - beállítódás áll,
semmint magának a politikának a tárgyi valósága. Fontosabbá válik az egyéni magatar­
tás, mint a közösség ügye, az individuális etika, mint a politika. A politikáról való
elmélkedés, még ott is, ahol történeti jellegű, gyakran elvonttá, épületessé válik.19
A hellenisztikus kor gondolkodóira először is egyfajta kozmopolita, a polisz hori­
zontján túlemelkedő beállítódás kezd jellemzővé válni. Ez természetes következménye

1,1 E tekintetben egységes az eszmetörténeti irodalom, és M. I. Finley általános érvénnyel fogalmazza meg:
„A politikai gondolkodásnak nem kell szisztematikusnak lennie, és ritkán az. A politika birodalmában csak
Platón és Arisztotelész (és valószínűleg átmeneti alakként a szofista Prótagorasz) nevezhető valójában szisztema­
tikus gondolkodónak. Ők voltak az ókor első és utolsó valódi politikai teoretikusai...” (Finley 1995, 260).
19 Ezt a különbséget igen jól érzékelteti Fmley, amikor szembeállítja egymással Szókratészt és Plutarkhoszt:
„Szókratész az alapos tudásra összpontosít - állami pénzügyekről, katonai erőforrásokról, védelemről, ezüstbá­
nyákról, élelmiszer-ellátásról - , Plutarkhosz viszont végtelen hosszúságban, tudálékosan... becsületről, mértéktar­
tó életmódról, a barátok és patrónusok helyes megválasztásáról, és mindenekelőtt retorikáról beszél.” (Uo. 115.)
 A KLASSZIKUS KORSZAK UTÁNI GÖRÖGÖK 61

volt annak, hogy a birodalmi struktúrák kialakulása felszámolta a poliszok autarkiájá-

nak alapjait. A kései görög gondolkodók ezért felülemelkednek a szűkebb pátria hori­
zontján, időtlen igazságokat keresnek, és olyan gondolatokat fogalmaznak meg, ame­
lyek tartalmilag sokkal inkább az etika, a helyes életvezetés és magatartás, mintsem a
politikai gondolkodás körébe tartoznak.
A változást igen jól mutatja a posztklasszikus korszak neves filozófusa, a szamoszi
Epikurosz (i. e. 342-271). Filozófiája sajátos rezignációt fejez ki a megváltozott világ­
gal szemben, amelyben a politika és a politizálás immár haszontalan és kilátástalan
tevékenységnek tűnt. A közéletből való visszavonulás és a szűk magánszférába való
visszahúzódás, amit a klasszikus görögök idiotizmussal illettek, most az egyedül he­
lyes magatartás ideáljának kezdett számítani. A politikával kapcsolatos beállítottság
ilyen radikális megváltozása mögött nyilvánvalóan a történelmi szituáció gyökeres vál­
tozása húzódik meg. A városállam autarkiájából, önállóságának eszményéből most az
egyes individuum autarkiája lett. A közösség boldogulásának kereséséből, melynek
polgára a poliszban találja meg élete értelmét és önmegvalósításának terepét, most az
egyéni boldogság kizárólagos keresése lész. Az egyéni boldogság pedig főként abban
áll, hogy megszabadulunk a bosszúságtól, a gondtól és a félelemtől, és megpróbáljuk
a közélet széles porondja helyett a barátok szűk társaságában élvezni az életet.
Epikurosz „kertje” így vált örök szimbólumává az ésszerű politikai magatartásnak
oly időkben és olyan körülmények között, amikor a politika nem szerez kielégülést,
ellenkezőleg, frusztrációt okoz, lehetetlenné, sőt akár az egyénre nézve veszélyes
tevékenységgé is válik.
Mindamellett Epikurosz a maga visszavonultságában - amely azért élénk társasági
életet jelentett - számos, ma modernnek tetsző eszmét fogalmazott meg. Ilyen volt
például sajátos ateizmusa - felfogása szerint az istenek, ha vannak egyáltalán, a nagy
világközökben (intermundiumokban) élik békés és boldog életüket, és nem törődnek az
emberekkel. De megtaláljuk Epikurosznál az erkölcsi haszonelvűség (utilitarizmus) és
az individualizmus eszméjének kezdeteit is. Az utilitarizmus azt jelenti, hogy az embe­
rek cselekvésének legfőbb mozgatórugója az önérdek. Az emberek csak egyéni boldo­
gulásuk előmozdítása érdekében lépnek egymással egyezségre, és az ilyen konvenciók­
ból származik a jogrend. Minden érték csak addig érvényes, ameddig az emberek
hasznossági számítását visszaigazolja, örök értékek nincsenek. Az igazságosság is csak
konvenció; az állam maga is csak egy társadalmi szerződés révén jön létre, amelyet az
egyes individuumok kötnek egymással kölcsönös biztonságuk szavatolására.
Epikurosznak ezenkívül mélyenszántó természettudományos meglátásai is voltak. Meg­
sejtette például az evolúciót, amely a természetes kiválasztódáson és a szervezetek
alkalmazkodóképességén alapul. Emellett az atomizmusnak egy olyan felfogását kép­
viselte, amely a szükségszerű mozgástól való véletlenszerű elhajlást is magában foglal­
ja, ezzel megalapozva a szabadság lehetőségét egy fizikailag determinált világban.
Politikai nézeteivel Epikurosz megfordította a klasszikus kor általános meggyőződé­
sét, miszerint a közösség az elsődleges, és az egyénnek csak levezetett létezése van. Ez
a vita azóta is kísért a politikai gondolkodásban, új és új formákban. Magában a kései
antikvitásban is találkozunk ezzel, így mindenekelőtt a cinikusok tanításaiban.
A cinikusok - legnevezetesebb képviselőik Aníhisztenész és Diogenész - a szükséglet
nélküli, természetes ember eszményének hódolva akartak megszabadulni a kései görög
kultúra belső meghasonlottságától, mesterkéltségétől és erkölcsi képmutatásától. Élet-
filozófiájuk lényege az önként vállalt szegénység és az aszkézis volt, a szükségleteknek
egy emberi minimumra való redukálása. Az az ember, aki élvezeteinek rabja, és sok­
 62 A HELLENIZMUS ÉS RÓMA

rétű szükségletei kiszolgáltatottja, nem lehet szabad, hiszen saját vágyainak foglya.
Ezek a modem hippi mentalitásra emlékeztető antik filozófusok különös vágású embe­
rek voltak, akiknek rendkívüli szellemessége és eredetisége ugyan ámulatot váltott ki,
de igénytelen és parazita életmódjuk megütközést keltett. Elnevezésük is arra utalt
eredetileg, hogy a kutyák (künosz) perspektívájából szemlélik a világot, tehát inkább
megvetést tükrözött a cinikusok életfilozófiájával szemben. Őket azonban csak meg­
edzette a külvilág reakciója. Semmibe vették a vagyont, a tekintélyt, a családot, nem­
zetiséget, csúfot űztek az affektált műveltségből és a becsület közkeletű fogalmaiból,
amelyek szerintük csak erkölcsi képmutatást tükröznek. Nézetük szerint végső soron,
természet szerint nincs különbség az emberek között; szegény és gazdag, szabad és
rabszolga mindnyájan egyformán csak emberek. A cinikusok kozmopoliták, világpol­
gárok voltak, miközben jellegzetes figurái maradtak a görög városi életnek. Sok anek­
dota maradt fenn szellemességükről és csípős, éles megjegyzéseikről, mondásaikról.
(Főleg a hordóban lakó Diogenész ragadta meg az utókor fantáziáját.) Ez azt is jelzi,
hogy tulajdonképpen kedvelték ezeket az elvadult szellemeket, s politikailag veszélyte­
lennek tartván őket, inkább elszórakoztak rajtuk. Deviánsok voltak, ez kétségtelen,
hiszen nem élhetett mindenki az ő mércéik szerint, arról nem is beszélve, hogy a
mediterrán klíma meglehetősen támogatta a filozófiájuk szerinti életet. Ugyanakkor
tolerálhatóak voltak; talán megvetették, de nem üldözték őket, mint később a kereszté­
nyeket. Hiszen bármilyen komolyan vették is saját filozófiájukat, nem hirdették azt
fanatikusan és nem léptek fel térítő erőszakossággal. Nézeteik szerint a politikai harc­
nak úgysem lenne semmi értelme. A külső élet nem számít, a szellem önállósága és a
belső tökéletesség a fontos, illetve az a magatartás, amelyben a politikai különbségek
nem játszanak semmilyen szerepet.
A sztoicizmus is a kései antik kozmopolita filozófiák egyik változata volt, de nem
alkotott egységes gondolati áramlatot. A Zénón alapította sztoa kezdetben, az első
korszakban még kevéssé különbözött a többi görög irányzattól, második korszakától
kezdve azonban a klasszikus gondolati örökség hamarosan átfordult a vallásba. Az
irányzat képviselői nevezetesek voltak univerzális gondolkodásukról, kozmopolitiz-
musukról, a kereszténység irányába mutató egyenlőségeszméikről. A politika konkrét
alakítására azonban ennek a filozófiának csekély befolyása volt. A görögöknél bizo­
nyosan így van, de később a rómaiaknál is a sztoicizmus sokkal inkább a birodalom
szolgálatába álló szellemek humanista ideológiájaként hatott, semmint a politika teore­
tikus alapjaként. 7 m rJ j- A
• o \ < j __ 4 vn>\s>~ f c j&Lj-r''
A Római Birodalom és a politikai gondolkodás ( r/c ^ ^

Figyelemre méltó, hogy a római korban nem jött létre a görögök által elért színvonalhoz
mérhető politikai gondolkodás, annak ellenére, hogy Rómát rendkívül változatos politi­
kai fejlődés jellemezte, és hogy a Római Birodalom kiépülése az ókori történelem legje­
lentősebb politikai fejleménye volt. A római társadalom közismerten átment a politikai
fejlődés szinte minden stációján, a törzsi-nemzetségi társadalomtól a patrícius köztársa­
ságon keresztül egészen a principátusig és dominátusig, a legváltozatosabb uralmi formá­
kat teremtve. Eközben a római polgárjogot csak lassan, hosszú harc eredményeként
terjesztették ki a patríciusokról előbb a plebejusokra, majd később a Rómán kívüli alatt­
valókra is az egyes provinciák területén. A Római Birodalom politikai fejlődéséről azon-
. . r ' . _ L t, t \^ A L iy f K
C \í , ft p — '• y' - x T tV -stsk

_ ) A
 A RÓMAI BIRODALOM ÉS A POLITIKAI GONDOLKODÁS 63

bán inkább történetírók műveiből és rétorok feljegyzett politikai beszédeiből értesülhe­

tünk, mint filozófusok vagy nagy politikai gondolkodók alkotásaiból.
Pedig Róma éppúgy városállamként kezdte fejlődését, mint Athén. Azonban Róma
kezdettől fogva erőteljes hódító politikát folytatott, s politikai intézményei már csak
az egyre növekvő méretek miatt sem lehettek azonosak. A népi részvétel eleme kez­
detben itt is megvolt, hiszen a politikai vezetőknek céljaikhoz valamilyen módon
támogatást kellett szerezniük a felfegyverzett nép körében. Ám míg a görögöknél a
/\JUy részvételi jogok egyre bővültek, Rómában a népi részvételt egyre szűkebb keretek
közé szorították.
Róma megalapítása idején éppúgy területi alapon szervezték meg az államot, mint az
athéni reformok idején. Ez a mesterséges szervezet három törzset alkotott, s ezek
mindegyike tíz curiából állt, amelyek egy-egy századot állítottak ki. A curiákban 10
nemzetség volt, amelyek egyenként 10 katonát adtak, tíz családból egyet-egyet. Ez a
/formailag még nemzetségi szervezet tehát már nem vérségi alapon nyugodott, éppúgy,
ahogy a görög phülé sem alkotott vérségi alapon leszármazott törzset.20
A föld egy része itt is magántulajdonban, családi művelésben volt, mellette voltak
közföldek, az ager publicus vagy ager Romanus. Ahogy terjeszkedett a város, úgy nőtt
a városon kívüli földterület, amelynek birtoklásáért a legélesebb politikai harcok foly­
tak a római történelem során. A hadizsákmány is a közvagyont gyarapította, csak ezt
t ) követően döntöttek a szétosztásáról.
/ ^ Az uralkodó (rex) hatalma kezdettől fogva az általa vezetettek elismerésétől függött.
Mellette állt a szenátus, a nemzetségeket képviselő vének tanácsa, változó - egyre
VS bővülő - jogkörrel. Alattuk pedig a fegyveres nép, a populus Romanus, amelynek
választójoga volt, és tagjai választás alapján időnként bizonyos közfunkciókat láttak el.
A háború és béke kérdéséről, a pénzügyekről, külső kapcsolatokról, a törvényekről és
jogrendről - ezek alkották a rés publicaet - együtt döntöttek a népgyűlésen. A nagy
i horderejű döntések szakrális megerősítést is igényeltek, amelyet maga az uralkodó
o \to.; V^lvagy a papság adott meg.
SAy^-~> A társadalom eredeti szervezete a következő csoportokból állott: 1. a quirites, a
jtóróm ai polgárok (a római polgárjog a család útján öröklődött tovább); 2. a közülük
tó
választás útján kikerült szenátort rend tagjai, nemzetségfák szerint; 3. a kliensek, akik
t ó idővel - az etruszk királyok időszaka után, a köztársasági korban - a plebejusok rend­
jeként beilleszkedtek a polgárok sorába; 4. a hadifoglyok, (rab)szolgák (servus).
A katonai szervezetet a második etruszk király, Servius Tullius szervezte át úgy,
hogy a klienseket is felfegyverezte, és centuriákba osztotta be a rómaiak csoportjait. A
népgyűlés ettől kezdve centuriákba csoportosulva ülésezett a Mars-mezőn. Az etruszk
királyok elűzése után a plebejusoknak külön védnököt adtak a szenátus mellé, a néptri-
bunusokat, akik szorosabban véve nem tartoztak ugyan a római állam vezetői közé, de
a plebejusok mozgósítása és a vétójog révén mégis jelentős befolyással rendelkezhet­
tek. Összehívhatták a plebejusok népgyűlését, ha a plebs érdekét érintő fontos kérdés­
ről volt szó, és erről szavaztathattak - innen ered a plebiszcitum, a népszavazás máig
használt latin neve. Ez a határozat nem volt ugyan kötelező a szenátusra nézve, de
ttöiácsos volt figyelembe venni. Ezzel integrálni tudták a népi elégedetlenséget, s elke­
rülték a görög városállamokra oly jellemző sztasziszt, belső meghasonlást. Az uralko-
uLw ^ .0 rfpQ
'O Xo
(AriU/ 20 A római politikai intézmények leírásában főleg Zlinszky Jánosnak a római közjogról írott magvas munkáját
tó (Zlinszky 1994), valamint a már említett oxfordi kötetet követtem (Az ókori... 1996).
V
tvavc
S- j
u . *vs.
 64 A HELLENIZMUS ÉS RÓMA

dó egyesítette a legfelső katonai és a szakrális funkciót, egyébként első volt a polgárok

között. A hatalom három rétegben oszlott meg: az uralkodó, a szenátus és a fegyveres
nép között. Nagy horderejű döntésekhez elvileg a három rész egyetértése kellett.
A népgyűlés súlya mégis kezdettől fogva sokkal gyengébb volt, mint a görögöknél.
Ennek oka először is az, hogy legalább háromféle népgyűlés volt: az említett comitia
centuriata mellett a plebs és a törzsek külön gyűlése (a concilium plebis és a comitia
tributa). A gyűlések idejét nem rögzítették előre, a magisztrátus hívhatta össze és napi­
rendjét is az szabta meg. Vita nem volt, csak szavaztak az előterjesztésekről. A szava­
zatokat csoportonként számlálták össze, amelyek összetételét manipulálni lehetett. (A
szavazati joggal rendelkezőket a cenzor vette fel a listára és osztotta be.) Ahogy terjedt
a polgárjogokkal rendelkezők száma, úgy vált egyre esetlegesebbé a népgyűlés össze­
tétele - gyakran messzi vidékről vittek oda polgárokat, hogy biztosítsák a többségi
szavazatot egy-egy consul, praetor megválasztásához vagy a hadüzenet jóváhagyásá­
hoz. Mivel a tisztségek nem jártak díjazással, eleve csak vagyonos emberek jöhettek
szóba jelöltekként, s javaslattételi joga is csak a magisztrátusnak volt. Az alsóbb osztá­
lyú népcsoportokat gyakran meg sem hívták a gyűlésbe.
Milyen volt a főhatalom jellege? A király (rex) hatalmát éppúgy, mint Athénban, a
köztársaság megalapítása óta szakrális funkciókra korlátozták, s hatalma a magisztrá­
tusra szállt át. A magisztrátus az állam vezető tisztségviselőiből állt, akik a hatalmat
osztatlanul gyakorolták. A funkciók sora a feladatokkal egyre bővült (két consul, a
praetorok, a censor, a questor és segítő tisztviselőik, az aedilisek). Magának a szená­
tusnak elvileg nem volt hatalma, rendkívül befolyását mégis az eredményezte, hogy a
consulokat viselt dolgaikért a szenátus utólag felelősségre vonhatta (ami igen ritkán
fordult elő). A magisztrátus tagjai csak a szenátus tagjaiból kerülhettek ki, és hivataluk
lejárta után a szenátus tagjai maradtak. Ez és a jelöltállítás joga a vezető réteg nagyfokú
zártságához és stabilitásához vezetett. Befolyásukat növelte, hogy a legfőbb papi testü­
letek vezetői is közéjük tartoztak. A vallás így a szenátus hatalmi eszközévé vált (ami
szintén igen eltért a görög gyakorlattól, ott a jósok és papok a hatalomtól független
szakemberek voltak, akikkel időnként konzultáltak, s azután vagy meghallgatták a ta­
nácsaikat, vagy sem). Ha a népgyűlésen valami meglepetés fenyegetett, a jósok a ked­
vezőtlen isteni előjelekre hivatkozva elnapolhatták a döntést. A szenátusi tagság egész
életre szólt, s egyedül a cenzornak volt joga ötévenként felülvizsgálni a tagságot. Ez a
mintegy háromszáz fős testület volt a római tanács: „Nem a népgyűlés, hanem a szená­
tus volt az építmény talpköve, és ezt a testületet jogosan nevezhetjük kormánynak.”
(Finley 1995, 187.) Ez tulajdonképpen egy oligarchikus rendszer volt a szó arisztote-
lészi értelmében.
Valójában a szűkebb magisztrátus tagjai rendelkeztek impériummal, a parancsadás,
intézkedés jogával, amelynek hivatali jelképe a fascis volt (vesszőnyaláb bárddal).
Vészhelyzetben, amelyről a szenátus döntött, a magisztrátus teljhatalmat adhatott egy
diktátornak, akit a consul jelölt ki meghatározott időre. A hatalommegosztás intézmé­
nyét a római közjog nem ismerte: a hatalom egységes volt, a fő államhatalmi funkciók
inkább személyek között és időben oszlottak meg, a funkciók gyors rotációja révén. A
hatalom mégis jogilag körülhatárolt volt, és sokáig belső társadalmi egyensúlyt biztosí­
tott. Nagyobb változás csak a principátussal következett be, amikor a birodalom egyre
nagyobb kiterjedése miatt a cézárok ideje jött el.
Róma igen fejlett közjogi rendszert alkotott, amely a hatalom legitimitásának leg­
alább akkora támasza volt, mint a szakrális megerősítés. A kései principátus koráig
nem volt külön katonaság vagy rendőrség sem, a hadsereg a felfegyverzett polgárokból
 A RÓMAI BIRODALOM ÉS A POLITIKAI GONDOLKODÁS 65

állott, polgárőrség jellegű volt. A közigazgatás jogilag rögzített hierarchiába szervező­

dött, amelyet a birodalom egészére kiterjesztettek, bár a funkciók és elnevezések idő­
ről időre változtak.21
Mindez érthetővé teszi, hogy miért volt a római szellemre sokkal inkább jellemző a
jogi gondolkodás erőteljes kifejlődése, mint a filozófiai gondolkodásé. A jogfejlődés
szempontjából döntő volt, hogy a roppant méretű birodalom egységes közigazgatása
megkövetelte a tradicionális jog nagymértékű racionalizálását, jóllehet a „tizenkét táb­
lán” rögzített ősi szokásjog mindvégig alapja maradt a jogértelmezésnek és a konkrét
joggyakorlatnak. Ezenkívül a rómaiaknál a hadi erények mindig magasabban álltak,
mint a görögöknél, és a gondolkodásuk soha nem volt olyan szabad, mint a polisz
polgáraié.
A Római Birodalom európai példája valamelyest segít annak a megértésében, hogy
a jól szervezett nagy ókori birodalmak, mint például a kínai vagy az indiai, miért nem
fejlesztettek ki maguk is politikai tudományt. Mindkét esetben az állami hatalom hie­
rarchikus, kényszerítő erején túl sokkal jelentősebb szerepet játszottak az emberi ma­
gatartás irányításában és az általános tudatban a vallások és mítoszok, mint a racionális
tudomány. A politikai intézményekre vonatkozóan is inkább a jogtudomány és a törté­
netírás keretében találunk jó leírásokat, bár az utóbbiakon is gyakran átüt a propagan-
disztikus szándék.
Érdekesen foglalja össze a görög és a római politikai gondolkodás különbségének fő
okait Moses I. Finley (Finley 1995, 266-274). Rómában szerinte eleve hiányoztak a
görög politikai gondolkodást megalapozó fő indítékok. A rómaiak nem szembesültek
az alkotmányos berendezkedésnek azzal a sokféleségével, amely a görögök kiinduló­
pontja volt, mivel a hódítások nyomán meglehetősen egységesítették a politikai szerke­
zetet. A rómaiaknál csak a plebejuskövetelések idéztek elő belviszályt, ezek azonban
nem tartalmazták egy gyökeresen új alkotmány követelését, beépíthetők voltak a meg­
lévő uralmi szervezetbe. A római polgárok politikai magatartását a polgári és katonai
hierarchia összefonódása is befolyásolta. Az állam vezetőinek intézkedési jogköre, az
impérium erőteljes szakrális támogatást kapott a vallási rítusoktól. A kiterjedt, hosszan
tartó hadjáratokban szokássá vált a fegyelem és engedelmesség. Ezért a rómaiaknál
kevés elvi politikai vitával találkozunk, s az elmélet helyét inkább az ideológia és
propaganda vette át.
Más összefüggésben hasonlóan világítja meg a római politikai gondolkodás fő sajá­
tosságát Nicholas Purcell. Abból indul ki, hogy a római korban nem létezett olyan
kifinomult államgépezet, amely speciális szakképzést tett volna szükségessé. Ehelyett
az arisztokrata ifjak általános literátori képzést kaptak az antik görög-római irodalom­
ból. A görög és római világot főleg a közös retorikai kultúra kapcsolta össze. „Az
ókori társadalmak irányítóinak főként az elegáns beszédmodort kellett elsajátítaniuk...

21 Zlinszky a fejlett közjogi rendszer alapján a római államot jogállamnak nevezi. A jogállam modem fogal­
mának ilyen alkalmazása a római államra azonban problematikus, mert félreértésekre adhat okot. A polgárjoggal
rendelkezők a római államban is éppúgy kisebbségben voltak, mint a görög poliszokban. Emellett a rabszolgák
természetesen nem élveztek semmilyen jogvédelmet; a páter familias hatáskörébe tartozott, hogy milyen bánás­
módban részesíti őket. Az államnak is voltak rabszolgái, amelyek köztisztasági és egyéb funkciókat láttak el
(servus publici), és gyakran felszabadították őket. A hódító hadjáratokból és a rabszolga-kereskedelemből bőven
akadt utánpótlásuk. Külön kategóriát alkottak az importált görög tanítók, valamint a gladiátorok. (Utóbbiakat a
cirkuszi játékokban használták fel, s közülük kerültek ki az alkalmi rabszolgalázadások vezetői. Spartacus felke­
lése volt a legnevezetesebb, aki komoly sereget tudott szervezni a lázadókból, végül azonban kudarcot vallott a
római katonai gépezettel szemben.)
t
q. vf ; eV)
t/íV . *0 " #
Lu fo Ji S. a
 66 A HELLENIZMUS ÉS RÓMA

A római kormányzat nyilatkozataiban kifejezésre jutott általános fordulatok és elvek

nem alkottak összefüggő ideológiát, még kevésbé utaltak a birodalmi politikára, de
még a morális és politikai közhelyeket is megfelelő irodalmi kompozíció jellemezte.
Nem volt könnyű elsajátítani ezt az eleganciát. Az igazság az, hogy a római uralkodó
elit intellektusa nem sokban különbözött a Kínában kialakult rendszertől.” (Purcell
1996, in Az ókori... 603.)
A birodalomnak tehát nem volt szüksége racionális elméletre, sokkal inkább egyfajta
uralmi ideológiára, amely változatos irodalmi kifejezést nyert. A történetírók éppúgy a
római nagyság és erő krónikásai voltak, mint ahogy a költők is megénekelték a biroda­
lom által teremtett Pax Romanát, nem beszélve a rétorokról, akik ékesszólóan ecsetel­
ték a római uralom erényeit. Ugyanennek az ideológiának voltak részei azok a nagy­
szabású középítkezések is, amelyek az uralom térbeli reprezentációjaként hatottak. A
hatalom demonstrációja, a versengés és presztízs szelleme indította a római elitet a
kultúra - az irodalom, zene és festészet - nagyvonalú mecenatúrájára. Emellett a cir­
kuszi játékok, amfiteátrumi és vallási ünnepségek alkották a város közös kultúráját.22
Ez a magyarázata annak, hogy a római korszak elméleti szintű politikai gondolko­
dását alig néhány személy munkássága reprezentálja. Mindenekelőtt Polübiosz, Ci­
cero, Seneca és a bomlás korában Szent Ágoston nevét kell említenünk: az egyik egy
görög történetíró, a másik kettő hírneves szónok, illetve politikus, a harmadik pedig
már a keresztény egyházatyák közé tartozik, akinek munkája már túlmutat a Római
Birodalmon.
Polübiosz (i. e. kb. 210-kb. 120) a római kor görög történetírója volt. Nemes szár­
mazású görög ifjúként i. e. 168-ban került Rómába túszként, azután évtizedekre ott is
rekedt, és széles látókörű történetíró lett belőle. Polübiosz számára - a széteső görög
világgal a háttérben - az volt a legfontosabb kérdés, hogy milyen alkotmány, milyen
intézmények tették lehetővé azt, hogy Róma néhány évtized leforgása alatt a mediter­
rán világ ura lett, s hogy mi okozta a birodalom sikereit és stabilitását. Ez Finley helyes
meglátása szerint még tulajdonképpen görög kérdés, nem római.
A rómaiaknál töltött évek során Polübiosz meggyőződött a római birodalmi szerve­
zet magasabbrendűségéről a széthúzó kis görög városállamokhoz képest. Politika- és
hadtörténeti munkájában igyekezett magyarázatot találni feltett kérdésére, részletesen
taglalva a római intézményeket, összevetve egymással a római, a karthágói és a spártai
alkotmányt. Róma birodalomszervező ambícióinak Polübiosz magasabb küldetést tu­
lajdonított, a korszakos béke megteremtésének esélyét látta a birodalom erejében. Rész­
letesen taglalva a birodalom politikai intézményeit, a konzulátus, szenátus és tribunátus
hármasságában ideális hatalmi egyensúly megtestesülését látta meg. Idevonatkozó gon­
dolatait azóta is a hatalommegosztás elméletének előzményeként tartják számon, holott
- mint fentebb említettem - ez az elv valójában idegen volt Rómától. Felvetése csak azt
jelzi, hogy Polübiosz általában a görög fogalmi rendszerben igyekezett elhelyezni a
római történelmet. A külpolitikában felismerte a hatalmi egyensúly elvének fontossá-

22 Lewis Mumford várostörténetében részletesen és igen kritikusan elemzi ezt a városi kultúrát, amelyre
szerinte az élősdi életmód és az oligarchia eszeveszett fényűzése nyomta rá a bélyegét. Az ünnepek és játékok
száma rendkívül magas volt, és óriási költségekbe került. „Ezzel igazolták a nép szemében a gazdagok harácso-
lását és a katonai vezetők nyílt rablásait” - írja Mumford. „A tömegszórakoztatási rendezvényekre annál na­
gyobb szükség volt, minél sivárabbá vált az élet többi része.” A római életmódot áthatották a szadizmus, a
pusztítás és a gyilkolás rítusai, amelyek paranoid túlzásokká, tömegőrületté fajultak. Mumford jellemzőnek
tartja a korra, hogy „a tömeges kínzásra tervezett színházban érte el legfejlettebb fokát az építészeti forma”.
(Mumford 1985, 218-224.)
 A RÓMAI BIRODALOM ÉS A POLITIKAI GONDOLKODÁS 67

gát, amelynek révén Róma - megosztva és egymás ellen kijátszva ellenségeit - ural­
kodni tudott az egymással viszálykodó kisebb országok felett, és ezáltal képes volt
fenntartani a birodalmat és a népek közötti békét.
Marcus Tullius Cicero (i. ^e. 106-43) a legnagyobb római rétor, aki előkelő szárma­
zása révén is fényes politikai pályát futhatott be. Fennmaradt beszédei és értekezései a
római politikai történelem fontos forrásai. Nézeteinek filozófiai alapja a sztoicizmus,
de a neoplatonizmus is hatással volt rá. A római sztoikusok egy sajátos természetjogi
felfogást képviseltek, amelynek tartalma azonban elég határozatlan volt, és egyes kép­
viselőinél nagyon eltérhetett egymástól, amint ezt Cicero, Seneca vagy Marcus Aurelius
példája mutatja. A rómaiaknál ráadásul a sztoikus filozófia a maga univerzalizmusával
egyre inkább a birodalmi gondolat ideológiai fügefalevele lett; célja az volt, hogy a
római imperializmusnak egy magasabb, humanista küldetést adjon. A római birodalmi
valóságtól mi sem állt távolabb, mint a humanizmus; a hatalom és az erő kultusza
mindig is jelentősebb volt náluk, mint a görögöknél megcsodált szellemi és erkölcsi
virtus. A görög kulturális hagyományt ugyan formailag nagyra becsülték, de azért
sokatmondó az a tény, hogy a görög kultúra követei többnyire mégiscsak rabszolga­
ként kerültek a birodalom központjába.
Cicero filozófiai gondolkodása nem eredeti, s maga sem tartott igényt arra, hogy
önálló filozófusnak tartsák. Érdeme inkább az, hogy a görög filozófia néhány alapgon­
dolatát ékes latin nyelven fogalmazta újra. Ami politikai gondolkodásában elméleti
értékű, azt is javarészt a görög klasszikusoktól vette át - például az államformák elmé­
letét a neoplatonikusoktól kiegészítve a római politikai intézmények leírásával. Po­
litikai alapgondolatait főleg két írása, a De Legibus (A törvényekről) és Az államról
című könyve tartalmazza. Az elsőben kifejti a törvény természetjogi felfogását. Esze­
rint a valódi törvény azonos az ésszerűség, a helyes ész elveivel, amely megfelel a
természetnek, s ebből vezethető le az összes további törvény. Ez a jog örök és változ­
tathatatlan, s ugyanaz minden népre nézve, minden időben. Ebből a felismerésből Ci­
cero fontos politikai következtetéseket vont le. Az államnak szerinte jogállamnak kell
lennie, melynek autoritása a természetjogból ered. A jogtalanság állama illegitim, azaz
nem törvényes, és nem kell neki engedelmeskedni. Ebből vezeti le Cicero az ellenállás
jogát a törvényszegő kormányzatokkal szemben.
Az államról szóló műve a görög párbeszédes formát követi, és csupán töredékesen
maradt fenn. Ebben kifejti, hogy az emberek elvileg egyenlők, csak az eltérő nevelés
és képzés teremt közöttük különbségeket. Az állam egy morális közösség, az összes
polgár közös tulajdona: rés populi vagy rés publica. Az állami autoritás végső soron a
népből vezethető le, a hatalmat azonban a törvény kereteiben kell gyakorolni. A nép
politikai igényeit a magisztrátus az impérium jogával ellensúlyozza. „A hatóság a be­
szélő törvény, a törvény a hallgató hatóság” - írja Cicero, megindokolva, hogy miért
kell a magisztrátusnak engedelmeskedni.
Az emberek által meghozott törvények kétfélék: részint helyiek, ius civile, amelye­
ket többségi határozattal hoznak meg az erre illetékes testületek, a szenátus és a nép­
gyűlés. Részint pedig a ius gentium, azaz az összes népnél fellelhető közös jogi tételek
körébe tartoznak. Ezek az ember alkotta törvények mindenesetre konfliktusba kerül­
hetnek a ius naturaléval, a természeti törvénnyel. Az emberek például szabadnak és
egyenlőnek születnek, mégis mindenütt rabszolgaságot találunk. Az ilyen ellentmondá­
sokat Cicero és általában a sztoa nem hallgatja el, bár megoldani sem tudja. Az embe­
rek elvi egyenlőségének kimondása természetesen humanista gondolat, amely azonban
az adott konstellációban az uralmat támogató és leplező ideológiaként működik. Ez
 68 A HELLENIZMUS ÉS RÓMA

még akkor is igaz, ha kritikai tartalmat is találhatunk a fennálló uralommal szemben,

hiszen már pusztán posztulátumként való megfogalmazása is elvileg civilizálóan hat­
hat a hatalomra. Azonban ilyen hatás kiváltásához a római szenátor sztoicizmusa már
kevés volt. Ezt sokkal inkább az új kereszténység képviselte, amely az I—II. évszázad­
ban - a keresztényüldözések ellenére - rohamos gyorsasággal terjedt el a Római Biro­
dalomban.
Lucius Annaeus Seneca jr. (i. e. 4 - i. sz. 65) a hispániai Córdobában született. Már
apja történetíró és rétor volt, s ő Rómában nevelkedve, sztoikus gondolkodó és író lett,
aki mellesleg dúsgazdag uzsorás volt, és Néró nevelőjeként is nevezetes. Gondolkodá­
sa jól szemlélteti, hogy miként váltott át a sztoikus filozófia fokozatosan egy vallásos
világnézetbe. Az ő korában már elveszett a köztársaság, és a császárság is hamarosan
tiszta zsarnoksággá fajult. Claudius uralkodása idején száműzték Rómából, de Néró
alatt újra befolyásos közéleti személyiség lett. A szerencse forgandóságát mutatja, hogy
hamarosan ismét kegyvesztett lett, és élete utolsó éveit vidéki magányába visszahúzód­
va töltötte el, egészen kényszerű öngyilkosságáig.
Seneca a politika világát, saját tapasztalataiból okulva, ugyanolyan romlottnak ítélte
meg, mint korábban Epikurosz vagy később Szent Ágoston. A gyógymódot azonban
nem a kivonulásban látta, hanem a belső szabadság és a külső viselkedés kettéválasztá­
sában. Úgy vélte, hogy meg kell próbálni szellemi elmélyedéssel, humanitással és
kegyességgel a világra hatni, és megtalálni benne a jót, a jóra való elhivatottságot. Az
emberek ebben a világban egyre inkább vigasztalásra szorulnak, és ezt szerinte csak a
szellemi életben találhatják meg, amelynek az embertársak javát is kell szolgálnia.
Ezek a gondolatok kétségkívül a kereszténység irányába mutatnak. Életét ismerve ter­
mészetesen felvetődik, hogy nézeteiben mennyi az őszinteség és mennyi az irodalmi
alakjáték.
Seneca újra felelevenítette az aranykor mítoszát, a visszavetített utópia szép meséjét,
mellyel már Platónnál is találkozhattunk. Ennek során igen kritikusan tárgyalta a ma­
gántulajdon és a civilizáció rontó hatását az emberi természetre. Az emberiség erede­
tileg a természettel való szép harmóniában élt, azután jött a magántulajdon és a civili­
záció, s vele a mohóság és fösvénység, amely rombolja az erkölcsöket. Az ebből szár­
mazó bajok orvoslásához van szükség végső soron törvényekre és államra. Ezek a
nézetei emlékeztetnek Rousseau későbbi romantikus utópiájára a természeti állapot
romlatlanságáról, amelynek véget vet a magántulajdon és a civilizáció. Közvetlenül
azonban inkább a kereszténység hatalomkritikáját és az államról mint szükséges rossz­
ról szóló felfogását előlegezte meg.

Szent Ágoston politikai gondolatai

Mint fentebb utaltunk rá, a sztoikus humanizmusnál sokkal erőteljesebben (és tegyük
hozzá, hitelesebben) jelentkezett a római uralmi rend bírálata a korai kereszténység­
ben. Henry Chadwick meggyőzően írja: „Paradox nézetnek látszik, de a népi részvétel
»demokratikus« eszménye sokkal inkább abból a keresztény meggyőződésből öröklő­
dött át a modem világba, amely szerint a társadalom minden hívő embere részese Isten
országának, semmint hogy ezt a nézetet Arisztotelészre, a sztoikusokra és általában a
görög történelemre vezethetnénk vissza... Az antik politikai eszmény kétségkívül igen
lassan enyészett el. Amikor az V. század elején Hippo püspöke, Szent Ágoston felvá­
 SZENT ÁGOSTON POLITIKAI GONDOLATAI 69

zolta az ideális társadalom képét, akkor ezt a klasszikus városállam (akkorra már)
anakronisztikus fogalmai alapján tette.” (Chadwick 1996, in Az ókori... 826.)
Szent Ágoston (354-430) már a Római Birodalom hanyatlásának időszakában, a
kereszténység intézményes és szellemi megerősödésének idején élt, amelyet a ke­
resztény egyháztörténetben a patrisztika, a nagy egyházatyák korának neveznek. Mun­
kássága a keresztény politikai gondolkodás fő forrása lett hosszú évszázadokra. Ezért
előkelő hely illeti meg a politikai gondolkodás történetében is, bár a politikáról val­
lott nézetei közelebb állnak a teológiához és az erkölcstanhoz, mint a racionális tudo­
mányhoz.
Eredeti nevén Aurelius Augustinus egy észak-afrikai kisvárosban, Thagaste-ban szü­
letett egy jómódú, romanizált berber családban. Anyja keresztény volt, apja pogány; ő
maga jó nevelést kapott, főleg a klasszikus irodalom és retorika terén. Ifjúkorában
tévelygő, kicsapongó életet élt, de már kereste az utat a valláshoz, amire a manicheus
szektákkal való kapcsolatai utalnak. Lelki békéjét azonban csak akkor találta meg,
amikor megtért, megtalálta az utat a kereszténységhez. Ettől kezdve célt és értelmet
talált az életének. Ezt a történetet ő mag'a írja meg Vallomásaiban (Augustinus 1982),
mely magyarul is olvasható, és a legmagasabb irodalmi értékű művek sorában tartják
számon. Műveltsége és tehetsége folytán Augustinus hamarosan püspök lett Hippóban,
egy észak-afrikai egyházkerületben. Bár a klasszikus görög filozófiát inkább cicerói
közvetítéssel ismerte, műveltsége mégis arra predesztinálta, hogy közvetítse a keresz­
tény gondolkodásba az antikvitás szellemi hagyományait, mindenekelőtt a neoplatoniz­
mus tanait. A filozófiát nem tartotta ellentétesnek a vallással, ellenkezőleg, úgy vélte,
hogy a segítségével lehet a legjobban megküzdeni a művelt pogányság és az eretnek
szekták nézeteivel. így lett a korai kereszténység legnagyobb hatású teológusává, és
később az egyház ezért szentté is avatta. E helyütt természetesen csak politikai gondol­
kodásának egyes vetületeivel foglalkozhatunk. Ez irányú legfontosabb gondolatai a De
civitate Dei című művében találhatók. A könyv címét hol Isten államának, hol Isten
városának, vagy éppen az Isten által kiválasztottak közösségének értelmében fordítják.
A keresztény politikai gondolkodás az újszövetségi bibliai hagyomány alapján a ket­
tős autoritás jegyében állt: adjátok meg az Istennek, ami Istené, és a császárnak, ami a
császáré. Konfliktus esetén~azonban, ha-a-világi-fiatalmak áz egyedül üdvözítő hit
feladását követelik meg, akkor az apostoli hagyomány szerint inkább az egyháznak
tartozunk lojalitással, mint a világi hatalomnak. Végül is az ember örök lelki üdvössé­
ge drágább, mint rövid életű evilági boldogulása. Ez a hitbéli meggyőződés volt az
egyház autonómiájának és növekvő befolyásának az alapja, amelynek révén pozíciója
egyre erősödött a Római Birodalmon belül. Mint ismeretes, Diocletianus kegyetlen
keresztényüldözései csak növelték a kereszténység tekintélyét és vonzását, mígnem
Constantinus császár végül a kereszténységet államvallássá tette és maga is megtért.
Voltak még visszaesések - Julianus apostata vissza akarta állítani a régi istenek kultu­
szát, mert a kereszténység terjedésének tulajdonította a római állam gyengülését de
az új vallás diadalútja megállíthatatlannak bizonyult.
A Római Birodalom hanyatlása idején, amikor először jelentkeztek a nyilvánvaló
káosz jelei (Alarik germán hadvezér 410-ben elfoglalta és feldúlta Rómát), hangsúlyo­
sabbá vált az az igény, hogy az új és erősödő egyházat kimentsék a birodalom romjai
alól. Ez volt a De civitate Dei fő mondanivalója, melyet szerzője 413 és 426 között írt.
Augustinus politikai felfogásának alapja az a történetfilozófiai belátás volt, hogy a
történelem egy isteni üdvterv szerint zajlik. A történelemben lineáris fejlődést állapított
meg, s ezen belül helyezte el a Római Birodalmat is, amellyel szemben így, mint egy
 70 A HELLENIZMUS ÉS RÓMA

időleges képződménnyel szemben, kellő distanciát alakíthatott ki az egyház nevében.

Tanítása szerint Krisztus megjelenése a Földön és az egyház megalapítása éles cezúrát
von a történelemben. Miközben a világi hatalom struktúrái elmúlnak, a birodalmak
felbomlanak, Isten városa vagy közössége szilárdan áll, s egyre növekvő közösséggé
válik. Isten városának terjeszkedésével a földi - értsd pogány - hatalmaknak, illetve
államoknak pusztulniuk kell; Róma ideje is lejárt. Azonban ezzel nincs vége a történe­
lemnek. Isten közössége a Földön csak ekkor kezdi meg igazán a maga fejlődését,
egyre nagyobbá válik, egészen az utolsó ítélet napjáig, amikor Isten állama véglegesen
győzni fog és általános állammá válik.
c Ez ateölógiailag megalapozott koncepció némileg nyitva hagyja azt a kérdést, hogy
Isten államát (civitas Dei) és a földi államokat (civitas terrena) mely konkrét közössé­
gekkel vagy államokkal kell azonosítani. Közkeletű értelmezésben az előbbit az egy­
házzal, az utóbbit a római állammal azonosították. Az Isten állama mint az igazak, a
szentek közössége azonban nem feltétlenül azonos közvetlenül az egyházzal. Augustinus
felfogása egyrészt egy misztikus-teológiai igazságot fejez ki. Eszerint Isten maga vá­
lasztja ki a jókat és igazakat az üdvözülésre. Ez igen szigorú kijelentés, amely fataliz­
must sugároz. Ennek azonban nem kell okvetlenül passzivitáshoz vezetnie, ellenkező­
leg, az igazi keresztény erőt is meríthet belőle. Később Kálvin predesztinációs elméle­
tének hatásából is látható, hogy az eleve elrendelés koncepciója egészen fanatikus val­
lásosságra vezethet, amely mélyen megragadja a lelket. Mivel az eleve elrendelés bi­
zonytalanságban tart bennünket üdvösségünk felől, világi életében mindenkinek a meg­
felelő magatartásával is buzgón demonstrálnia kell, hogy maga is megérdemelten a
kiválasztottak, nem pedig a kárhozottak közé tartozik. Az eleve elrendelés ugyanis
nem szünteti meg a szab ad akaratot, amely a jó választásában nyilvánul meg. Választá­
sáért mindenki egyénileg is felelősséggel tartozik.
Augustinus tanítása a keresztény vallásnak valóban egyik lényegi vonását ragadja
meg, amikor választható vallási közösségként defmiálja. A keresztény vallás nem tör­
zsi-nemzeti vallás többé, amelyet a beleszületés és a tradíciók szellemében való neve-
lődés határoz meg, amely tehát automatikusan sajátunk, és ki sem léphetünk belőle.
Ellenkezőleg, a keresztény közösség tudatosan választott közösség. A keresztény hit
minden egyes ember részéről tudatos egyéni választást és hitvallást követel meg, s
csak a szabad akaratnyilvánítás ilyen aktusa avathatja az egyént a vallási közösség
tagjává. Máig ez az értelme a bérmálásnak, a konfirmációnak és a hasonló beavatási
szertartásoknak, egészen az anabaptisták újrakereszteléséig és a különböző keresz­
tény szekták hasonló rítusaiig. Éppen e vonása révén válhatott a kereszténység világ­
vallássá, felülemelkedve a politikai és kulturális korlátokon, s túlélve birodalmakat,
népeket és nemzeteket.
Isten államának kifejlődése Augustinus szerint a földi államok kereteiben játszódik
le. így alakul át a Római Birodalom végül egyre inkább keresztény birodalommá,
miközben egy sajátos történelmi küldetés hordozójává válik. Ez a teológiai doktrína az
eredete a Szent Római (később: Német-római) Birodalom megjelölésnek, amely ké­
sőbb általánosan használatossá vált. Szent Ágostonnál azonban a birodalom még ko­
rántsem szent, ellenkezőleg, nagyon is a bűnösség állapotában van. A birodalom meg­
ítélését végigkíséri az az ambivalencia, hogy miközben megteremtette a népek békés
együttélésének lehetőségét, s előkészítette a kereszténység térhódítását, ugyanakkor
mindezt még az államhatalom bűnös; rossz észközétnek alkalmazásával éri el.
Az embert az eredendő bűnbeesés terheli, ezért bűnös természete fegyelmezést kö­
vetel. Ezt a célt szolgálja éppen az állam, az olyan rút intézményekkel, mint a kénysze-
 SZENT ÁGOSTON POLITIKAI GONDOLATAI 71

rítő kormányzat a maga erőszakszervezeteivel és büntetőintézményeivel, továbbá a

magántulajdonnal és a rabszolgasággal. Az ókeresztény kommunizmus szellemében
Augustinus tehát a magántulajdont is büntetésnek és vezeklésnek, a földi állam követ­
kezményének fogja fel. Az állam fundamentuma a bűnös emberi természet, mindenek­
előtt az önszeretet, az önzés; a béke pedig ebben a rendben nem is lehet egyéb, mint az
erősebb által diktált fegyvemyugvás.
Az államnak mint eleve erkölcsi rossznak azonban igazolnia kell magát a hívő embe­
rek előtt a maga hasznosságával és jogszerűségével. Ennek kapcsán fogalmazza meg az
igazságosság követelményét mint az állam legitimitásának alapját. „Mert mi egyebek is a
birodalmak igazságosság nélkül, mint nagy rablóbandák? - kérdezi. - S mik a rablóban­
dák, ha nem kis birodalmak? Olyan embercsoportok ezek egy vezér akarata alatt, akiket
társulási szerződés köt össze, amelyben a zsákmányt közös megállapodás szerint osztják
szét. Ha e gonoszság elvetemült emberek csatlakozása révén olyannyira megnő, hogy
területeket foglal, városokat alapít, birodalmakat hódít meg, úgy leplezetlenül biroda­
lomnak fogja nevezni magát...” Ezért helyesli Augustinus (egy ismert ókori adoma nyo­
mán) a kalóz frappáns válaszát Nagy Sándornak arra a kérdésére: ugyan mit képzel,
hogy bizonytalanná teszi a tengereket? „Ugyanazt, amit te, amikor az egész földkereksé­
get bizonytalanságba taszítod. Csak engem a csöpp hajómmal kalóznak neveznek, de
mivel neked hatalmas flottád van, téged imperátomak íüvnak.” (Augustin 1981, 139.)
Ez a gyakran idézett hely egyrészt arról tanúskodik, hogy minden hatalomnak, iga­
zolnia kell magát a vallás és az erkölcs tekintélye előtt. Ugyanakkor világosan kimond­
ja mint politikai alapelvet, hogy mostantól fogva csak az egyház bármely
hatalmat.legitimmé*..Ezzel bejelenti az egyház igényét arra, hogy minden politikai ha­
talom legitimitásának egyetlen hiteles forrása az egyházi elismerés legyen.
Ahhoz persze, hogy az államot mint a bűnös földi hatalom szervezetét a keresztény
vallás szellemében megfékezzék, erkölcsi elvekkel is enyhíteni kell annak hatalmi
rigorozitását. Augustinus ezzel is indokolja, hogy a gazdagoknak segíteni kell a szegé­
nyeket, az árukat igazságos áron kell eladni, a kölcsön után nem szabad kamatot szedni
stb. Az a felfogás, hogy az állam valami erkölcsi rossz, nyilvánvalóan egyenes ellenté­
te a klasszikus antikvitás felfogásának. Augustinus államfelfogásának teológiai alapel­
ve, miszerint „Káin a világi állam megalapítója”, sokáig tartósan befolyásolta a katoli­
kus államelméletet. A terjeszkedő egyház ágostoni teológiája a hanyatló Római Biroda­
lomtól elválasztva, az egyházat egyszersmind egy új hatalom szervezeti hordozójaként
és szellemi bázisaként határozta meg.
Az ágostoni felfogás hatástörténeti jelentőségét mutatja, hogy ez vált később az egy­
házi hatalom elsőbbségi igényeinek igazoló alapjává is a világi hatalommal folytatott
küzdelmek, invesztitúraharcok során. E harc kimenetele egy sajátos egyensúlyi állapo­
tot eredményezett az egyházi és világi hatalom között, szemben a Bizánci Birodalom
cezaropapizmusával és a keleti despotizmus különböző válfajaival, ahol a két hatalom
legalább a csúcson egy kézben egyesült. A sajátosan kettős központú hatalmi berendez­
kedés, az egyházi és világi hatalom egyensúlya Európában meggátolta egy univerzális
pápai monarchia formáját öltő teokrácia kifejlődését is. Ha ugyanis az egyház világi
hatalmat vindikál magának, akkor annak felelősségét is magára vállalja, és a hatalom
bűneivel magára vonja a hívő alattvalók haragját. A kettős hatalom fenntartása teret
adott a reformáció és az önálló nemzetállamok kifejlődésének is, ami a nyugati politi­
kai fejlődés dinamizmusának alapját képezte. Augustinus államfilozófiája, amelyet itt
nem részletezhetek tovább, így vált hosszú évszázadokra a keresztény államelmélet
sarokkövévé.
 72 A HELLENIZMUS ÉS RÓMA

Mennyiben volt ez tudományos elmélet? Ez a politikai elmélet kétségkívül metafizi­

kai megalapozású, kiindulópontja teológiai. Amikor a római államot megfosztja a kul­
tikus tisztelettől, amivel korábban övezték, ezzel csak az egyház erősítését szolgálja.
Mindamellett Augustinus elhárítja azt a vádat, hogy a keresztények illojálisak lennének
a római államhoz, és ez lenne a hanyatlásának az oka. Ellenkezőleg, a polgárok közötti
lojalitások hierarchiáját meglehetősen konzervatív módon, egészen Konfuciushoz ha­
sonlóan rögzíti, azzal a különbséggel, hogy nála a hierarchia csúcsán a keresztény hit
áll. Mint egyik prédikációjában kifejti: „Atyád és anyád legyenek számodra az elsők;
de a szülőknél is előbbre való legyen számodra a haza. Amit a szülők a hazával szem­
ben parancsolnak, arra nem szabad hallgatni; de amit a haza az Istennel szemben pa­
rancsol, arra sem szabad hallgatni.” (Idézi Hans Maier in Klassiker... 1979, 109.)
Ágoston tehát korántsem akarta megrendíteni a felsőbbséggel szembeni kötelességtu­
dás és kötelező engedelmesség hitét, aminek táplálása mindig is a politikai uralom
vallási támogatásának legfontosabb eszköze volt. Tévedés lenne azonban ezért - törté­
netieden módon - demokratikus értékeket számon kérni a gondolkodón. Csak korának
viszonyait fejezte ki, és egyházának érdekeit és céljait szolgálta. Mint Max Weber az
egyházi és világi hatalom viszonyáról megjegyezte, az egyházi szervezet mindig is
két alapvető funkcióval volt segítségére a világi hatalomnak: azzal, hogy legitimálta
az államhatalmat, és hogy domesztikálta az alattvalókat. Mindkét funkció világosan
kifejeződött Augustinus teológiájában. Felfogása szerint az uralkodó maga csak Is­
tennek tartozik számadással; még ha bűnözik is, csupán Isten ostorának számít.
Művében mindamellett részletes kiskátéját adja a keresztény fejedelmek szükséges
erényeinek, amelyeket a későbbi középkori királytükrök - így a magyar is - egy az
egyben átvettek. Ha viszont az uralkodó nem tartja magát a törvényhez, és kötelező
erényeiről megfeledkezve önkényeskedik, akkor önkényuralma azonos az emberre
az Isten által kirótt megpróbáltatással, amelynek az üdvtervben magasabb értelme és
szerepe van. Az igazi állam, ahol béke uralkodik és felebaráti szeretet, úgyis csak
később jön el, Isten államának teljes kifejlődésével. Ez az időpont azonban messze
kitolódik a jövőbe, ha ugyan nem a másvilágra. E felfogás természetesen nem akadá­
lyozta meg, hogy a keresztény püspökök fellépjenek például a rabszolgaság ellen,
gyakran a gyülekezet pénzét is felhasználva felszabadításukra.

A birodalom felbomlása

A Római Birodalom, növekedésével párhuzamosan, egyre kormányozhatatlanabbá vált.

Több közigazgatási reformmal is próbálkoztak - olyanokkal, mint a provinciák számá­
nak megkettőzése, nagyobb autonómiájuk biztosítása, végül a polgárháborúk nyomán
a birodalom kettészakítása egy keleti és egy nyugati részre. A keleti részen alakult ki a
bizánci dominátus intézménye, amely igen stabil birodalmi struktúrának bizonyult, és
bár az iszlám hódítások egyre szűkítették mozgásterét, végül csak a szeldzsuk-török
terjeszkedés vetett véget létének sok száz év múltán. A nyugati rész azonban nem
tudott egyben maradni, és birodalmi struktúrája felbomlott. E helyütt nem vállalkozha-
tom a Nyugat-római Birodalom bukásának történeti ismertetésére. Azonban érdekes és
nem minden tanulság nélküli kérdés az, hogy mi okozta végső soron a birodalom
felbomlását.
A Római Birodalom felbomlása a történettudomány nagy rejtvényei közé tartozik.
 A BIRODALOM FELBOMLÁSA 73

Ismerünk más civilizációkat és kultúrköröket, amelyek felemelkedtek és lehanyatlot­

tak; de alig ismerünk olyat, amely ilyen magasra emelkedett volna, hogy azután ilyen
mélyre zuhanjon. Végül is Róma jól szervezett birodalom volt, hatalmas közigazgatási
apparátussal, erós katonai hatalommal. Augustus császár óta kialakult egy olyan biro­
dalmi küldetéstudat is, amely szerint Róma véres háborúk nyomán megerősödött hatal­
ma arra szolgál, hogy elterjessze a jog és igazságosság elveit és biztosítsa az általános
békét. Róma hatalma a birodalom minden erejét egyetlen nagy egységbe tömörítette,
képes volt különböző népeket, vallásokat és kultúrákat összefogni és egy viszonylag
toleráns politikai keretben egyesíteni. Mi volt hát az oka a bekövetkező hanyatlásnak,
amely végül az ötödik században megpecsételte a birodalom sorsát? Erre különböző
válaszok születtek, ám a történészek között sincs konszenzus az alapvető okok megíté­
lésében.
A magyarázatok egy része a barbár törzsek betörését okolja. Ez azonban nem ad
választ arra, hogy miért maradt alul Róma a barbárok támadásaival szemben, holott
korábban könnyűszerrel elhárította azokat. Mások szerint a kereszténység elterjedése
idézte elő az összeomlást, amelynek univerzális eszméje és térítő buzgalma szemben
állt a Római Birodalom alapját képező lokális patriotizmussal és toleráns politeizmus-
sal. Ezenkívül a vallási befelé fordulást is hibáztatták, amely aláásta volna azokat a
politikai és katonai erényeket, amelyek a birodalom fenntartásához nélkülözhetetlenek
voltak. Ez a nézet adós marad annak magyarázatával, hogy ugyan miért terjedhetett el
futótűzszerűen a kereszténység a Római Birodalomban. Vajon nem a hanyatlás tünete
volt már ez is? Emellett, mint Szent Ágostonnál láttuk, az egyház egyáltalán nem
prédikálta a hatalomnak való engedetlenséget.
Egy másik, szociológiai magyarázat szerint a régi arisztokrácia hanyatlása, az al­
sóbb néposztályok és a kevésbé civilizált elemek politikai túlsúlyra jutása idézte elő a
válságot. Ez bizonyára tartalmazza az igazság magvát, de önmagában kevés. A gazda­
sági magyarázat a nagy adókat és a központosító kormányzatot tartja hibásnak a mélyü­
lő gazdasági válság kialakulásában, amelynek azután más társadalmi szférákra is ható
következményei voltak. Azonban korábban, a III. században már jóval nagyobb gaz­
dasági válságon is úrrá tudtak lenni. Marc Bloch, a francia társadalomtörténeti irány­
zat, az Annales-iskola történésze a földtulajdon változásaiból és abból vezette le a
válságot, hogy a rabszolgamunka, a római uralom alapja, nem volt többé kifizetődő.
Ez közel áll Marx és a marxizmus magyarázatához, amely a termelőerők és termelési
viszonyok feszültségéből eredő formációváltást helyezte előtérbe.
Éppen politológiai szempontból érdekes az olasz-svájci Gugliermo Ferrero magya­
rázata is. Szerinte egy alapvető legitimációs válság volt a döntő ok, amely nélkül az
összes többi válság kezelhető lett volna. Ez pedig abból származott, hogy a köztársasá­
gi és a monarchikus elv elsőbbsége sohasem tisztázódott a római uralmi szerkezetben.
Ázzál, hogy a II. század katonai diktatúrái megsemmisítették a szenátus tekintélyét,
„nem volt többé testület, ami képes lett volna a császárt-megválasztani vagy legalább
alkotmányjogilag megerősíteni”.23 Azért követte szerinte egyik polgárháború a mási­
kat, mivel nem volt a hatalomnak törvényes szentesítése, nem lévén állami intézmény
annak világos eldöntésére, hogy mi a legitim hatalom és mi a jogellenes bitorlás. Á
szenátusi hatalom hanyatlásának mint a legitimációs válság forrásának azonban szintén
társadalmi okai lehettek, úgyhogy ez a szempont sem ad végleges és megnyugtató

13 Ferrero 1993, 28. A legitimitás tisztázatlan kérdéséhez a római gondolkodásban lásd még Finley 1995,
275-281.
74 A HELLENIZMUS ÉS RÓMA

választ a kérdésre. Talán meg kellene fordítani a kérdést: miként maradhatott fenn
egyáltalán a birodalom ilyen sokáig?
A Római Birodalom, ha nem is alkotott jelentős politikai filozófiát, intézményeivel
és ezeket leíró közjogával mégis jelentős örökséget hagyott az utókorra. Politikai fo­
galmaink jelentős része a rómaiaktól származik, már csak azért is, mert a latin nyelv
Európa nyugati részében univerzálissá vált. Az egész középkoron át ez volt az írástudó
művelt rétegek, mindenekelőtt a közigazgatási funkciókat gyakorló katolikus klérus és
a művelt jogászok közös érintkezési nyelve. Zlinszky János a római örökség legfonto­
sabb elemeként éppen a közjogi tradíciót emelte ki. Ez két fő elemet foglal magában.
Egyrészt egy sor későbbi államrend (így szerinte a korai magyar is) a bizánci dominátus
gondolatkörében továbbélő állami jogelvekre épült, amely a törvény és nem a személy
despotikus uralmában, a polgárok bizonyos egyenlőségében, a „mindenki hozzászól­
hat ahhoz, ami rá is vonatkozik” elvében és a vezetőnek a hatalomért viselt felelőssé­
gében testesül meg. Mint írja: „A született hatalommal szemben az alkalmasok kivá­
lasztásának valamilyen formáját, az öncélú hatalom helyett a szolgáló hatalmat állítot­
ták példaként.”
A másik nagy örökség szerinte „a római polgár saját személyi szférájának sérthetet­
lensége az állam részéről. Ez a Bizánci Birodalomban elveszett. Talán ez okozta, hogy
a polgár sem érezte az államot a sajátjának. Élni ugyan élt belőle, de meghalni nem volt
hajlandó érte. A köztársasági gondolatvilágból ezt a másik római örökséget vette át a
természetjog és a felvilágosodás, újrafogalmazva, hogy az ember a maga méltóságában
nincs alárendelve az államnak.” (Zlinszky 1994, 196.) A római közjognak eszerint
ugyanolyan hatása van a mi modern világunkra, mint a római magánjognak és a bünte­
tőjognak, s politikai örökségként ez nem is kevés.
 A KÖZÉPKOR

A Nyugat-római Birodalom bukását követően területén az európai világ a decentrali­

zált, helyi uralmak káoszába és anarchiájába süllyedt. Ez természetesen nem azonnal
történt; kezdetben aligha lehetett észlelni azt, hogy valami egészen új korszak kezdő­
dik. Tulajdonképpen az arab hódítások korában ért csak véget a mediterráneum egysé­
ges világa. A nagy integrációk felbomlásával a városi kultúra fokozatosan lehanyatlott,
az élet központja a falu lett. Megszakadtak a régi kereskedelmi kapcsolatok, és az
önellátó naturális gazdálkodás vált a termelés uralkodó formájává. Erre jellemző tény­
ként Marc Bloch megemlíti, hogy ha egy paraszt beleejtette a sarlóját a kútba, akkor
egész családját a pusztulás fenyegette, mert nehezen tudott másikat szerezni.
A középkort a felvilágosodás a sötétséggel asszociálta, mert elsüllyedt az antik váro­
si kultúra, s a szellem világa a kolostorok homályába száműzetett. A naturális gazdaság
valóban alacsony szintű és bizonytalan hozamú volt s nem termelt annyi felesleget, ami
eltarthatott volna egy fejlett városi civilizációt és kultúrát. Csak a X. századtól kezdve,
a fejlettebb mezőgazdasági technikák alkalmazása révén kezdett ez a helyzet lassan
megváltozni. A klasszikus kor kulturális és tudományos alkotásai legfeljebb a monos­
torokba száműzve maradtak fenn, egy fényesebb kor emlékét idézve, bár itt is gyakran
estek áldozatul a vallási túlbuzgóságnak. (Erről szól többek között Umberto Eco A
rózsa neve című történelmi krimije is.) A szerzetesek gyakran régi kéziratok sorai közé
írták bibliamásolataikat, mégis közismert, hogy általában több ókori irodalmi hagyaté­
kot semmisítettek meg, mint amennyit megőriztek. Sok érték véglegesen elpusztult, és
az antikvitás szellemi nagyjainak újrafelfedezése egészen a XII. századi „kisreneszánszig”
váratott magára.
Az emberek kiszolgáltatottak voltak a nyers hatalmi erőszaknak, éhínség és járvá­
nyok pusztítottak, általános volt a létbizonytalanság. Az élet a történeti források szerint
rövid, fáradságos és szűkös volt, ezért szélsőséges érzelmek uralkodtak, gyakoriak
voltak a tömeghisztériák. Ennek megfelelően mély és intenzív volt a vallásosság, amely
rányomta bélyegét az egész korszakra, s annak uralkodó szellemévé vált. Nemcsak a
tudós szerzetesek és művelt papok hite és vallásos rajongása, hanem a népi vallásosság
formái is igen intenzívek voltak.24Tarkovszkij/lndrey Rubljov című alkotása, Kawalerowicz
Mater Johannája, vagy Bergman A hetedik pecsét című filozofikus filmje mindenesetre
jobban kifejezi a középkor igazi atmoszféráját, mint a Belmondo-filmek frivol betyár­
romantikája.
Az egyház maga is sokban alkalmazkodott az egykori birodalom népeinek és a ger­
mánoknak a világához. Azáltal, hogy a pogány hagyományok és rítusok sok elemét
átemelte a keresztény vallásba - például a szentek és az ereklyék kultuszának kialakítá­
sával - , képes volt a hit két formája, illetve eltérő fejlettségi szintjei közötti szakadék

24 Igen érzékletes képet festett a középkori életformákról és mentalitásról Johan Huizinga (Huizinga 1979).
 76 A KÖZÉPKOR

áthidalására. Az egyházon belüli ellentétek ritkábban kapcsolódtak az ilyen vallási kü­

lönbségekhez, sokkal inkább az egyháznak a világi hatalomból való részesedése és a
klérus ennek megfelelő korruptsága, elvilágiasodása, illetve képmutatása körül rob­
bantak ki, amelyek botránykövek voltak az igazán mélyen vallásosak szemében.
Az egyháznak mégis döntő szerep jutott a világi uralom struktúráinak formálásában,
a feudális államszervezet kiépítésében. Egy stabilabb politikai rend újraszervezése csak
a szilárd földtulajdonra épülve indulhatott meg, és kezdettől fogva összekapcsolódott a
pogány germán és szláv népek (s tegyük hozzá, a magyarok) krisztianizálásával. A
középkor politikai gondolkodását ezért döntően három tényező határozta meg: a ke­
resztény teológia uralma, a tulajdon feudális struktúrája és a rá épülő feudális állam
belső és külső viszályai.
A teológia túlsúlyáról a politikai gondolkodásban még bővebben lesz szó, előbb
azonban a kereszténységre is támaszkodó feudális államszervezet főbb vonásairól kell
szólnunk. Ez az államszervezet külső és belső hódítással (térítéssel) alakult ki, s létre­
jöttében nagy szerepe volt a katonai védelem, a biztonság igényének, amely nélkü­
lözhetetlen egy alapvetően földművelésre épülő társadalom számára. A krisztianizálás
rendszerint a fejedelmek megnyerésén és döntésén alapult, amelyet azután az egész
társadalom többé-kevésbé erőszakos térítése követett. A klerikusok pótolhatatlan sze­
repet játszottak ebben a folyamatban, hiszen az írásbeliség monopóliumával rendel­
keztek, kiterjedt szervezetük volt, és az alattvalók pacifikálását ígérték az új vallás
nevében.
A feudális állam nem volt állam a szó modern értelmében, azaz nem volt a tulajdoni
struktúrától és a társadalmi hierarchiától elkülönült létezése. Alapját lényegében a ki­
rály és a feudális főurak közötti hűbéri szerződés képezte, ez alatt pedig a jobbágyok
hűbéri függését találjuk saját földesuruktól. Az egész társadalmi rendre a hűbéri viszo­
nyokon alapuló tekintélyelvű hierarchia nyomta rá a bélyegét. Az államhatalom annyi­
ban megosztott volt, amennyiben minden hűbérúr felségjogokat gyakorolt a maga terü­
letén, s gyakran élet és halál ura volt. Az uralmi viszonyok személyi függésen alapul­
tak, ami egy sajátos cserén alapult: a munkáért és szolgálatokért cserébe biztonságot
és védelmet nyújtottak. Az ilyen megállapodásokat gyakran írásos szerződésbe is
foglalták, részletesen rögzítve a kölcsönös kötelességeket és jogokat. Itt van a gyöke­
re a későbbi polgári szerződéselméleteknek, nem pedig az emberiség homályos ős­
történetében.
Az állam és a társadalom nagymértékű egybeépülése főleg a feudalizmus első kor­
szakára volt jellemző. A központi államhatalom a király szűk udvartartására korlátozó­
dott, ahová mintegy túszként, a hűbéri hűség fenntartásának zálogaként gyűjtötték be a
provinciák urainak fiait (apródként). Kezdetben még a királyi székhely sem volt állan­
dó, hanem a király egész udvartartásával vándorolt az ország nagyobb központjai kö­
zött, helyben felélve a begyűjtött termékfelesleget. Nem volt szükség külön államappa­
rátusra a rend fenntartásához, mivel az uralom szervezete magukba a társadalmi és
tulajdoni viszonyokba volt beleszőve. Fegyverviselési joggal csak az uralkodó osztály,
a földbirtokos nemesség rendelkezett, akiknek sorából emelkedett ki a király is. Marx
* a feudális rend e fajtáját metaforikusán politikai állatvilágnak nevezte. Ez egyrészt a
nemesi és lovagi családok címerpajzsainak totemisztikus eredetű állatfiguráira utalt;
másrészt viszont arra a tényre, hogy az egyes társadalmi rendek egymástól olyan éle­
sen különültek el, mint holmi állatfajok. Nem létezett átjárás egyik társadalmi rétegből
a másikba; a középkorra a megkülönböztetések kultúrája jellemző. Minden társadalmi
rend már öltözködésével, beszédmódjával, modorával is a társadalmi hierarchiában
 A KÖZÉPKOR 77

elfoglalt helyét jelezte. A közrendűeknek tilos volt fegyvert és díszes ruhát hordaniuk.
Élesebb nem is lehetne az ellentét a görög hoplita rendszerrel és a köztársasági Róma
polgárőrségével. Nem véletlen, hogy a szabad paraszti magántulajdon helyett a jobbá­
gyi függőség vált uralkodóvá.
A hűbéri-vazallusi rendszer az uralkodó rétegekben nem jelenti azt, hogy teljes hie­
rarchikus függés alakult volna ki a fejedelmek és a hűbérurak között. A feudális rendre
Max Weber szerint az volt a jellemző, hogy az uralmi eszközöket a földesurak elsajá­
tították, azaz mindegyikük saját jogán teljhatalmú úr volt a maga birtokán. Ebből ere­
dően a feudális hatalmasságok egymással szembeni vetélkedése és a központi királyi
hatalommal való huzakodása teszi ki a feudális rend történetének jelentős részét. Az
így kialakult feudális anarchiát később néhányan romantikusan úgy idézték meg, mint
a pluralizmus fénykorát, szemben a központi túlhatalommal. E felfogás valójában a
modern viszonyok vissza vetítése, ugyanis századunkban a pluralizmus már a polgári
jogegyenlőség talajáról követeli a csoportokba szervezett társadalmi szereplők jogi és
politikai önállóságát a túlcentralizált államhatalommal szemben. A rendek egyenlősé­
géről és egyenlő politikai jogokról viszont a feudális rendben szó sem lehetett.
A politikai gondolkodás képviselői a középkorban elsősorban a jogászi kollégiumok,
valamint a klérus magasabb rangú és műveltségű képviselői voltak. A jogászi kollégi­
umok főleg a X. század körül újjáéledő városokban ténykedtek, míg a klérus vezető
képviselői főleg a feudális államokban politizáltak. Szent Ágoston kapcsán már szól­
tunk az egyházi szervezet jelentőségéről a növekvő káosz idején.
Ami a politikai gondolkodás teológiai jellegét illeti, a katolikus egyház a Római
Birodalom összeomlása után a stabil rend zálogaként és a kontinuitás hordozójaként
mind szervezeti erejével, mind az írástudás birtoklásával igen jelentős szerepet töltött
be az új feudális uralom megszilárdításában. Ez természetesen vonta maga után a kö­
zépkori politikai gondolkodás fokozódó klerikalizálódását. A történész Szűcs Jenő sze­
rint ez elkerülhetetlen volt, mert az új germán királyságok már nem meríthettek a
barbárság kezdetleges hagyományából. Ugyanakkor nem támaszkodhattak a klasszi­
kus antik gondolati hagyományra sem, amelynek közjogi-politikai gondolkodása nem
felelt meg a nyers személyi függőségi viszonyoknak. Ezért a keresztény egyház és
teológiája maradt az egyetlen érvényes hagyomány a politikai hatalom elméleti igazo­
lására. Ettől kezdve évszázadokra „az egyház norma- és értékrendszere szabja meg az
uralom helyes formáját... e szemléletben az állam intézményi-politikai szerkezete ér­
dektelenné vált, minthogy az uralkodónak mint felsőbb funkciókat betöltő személynek
az erénykövetelményei kerültek előtérbe” (Szűcs 1974, 366).
Szilárd kontúrokat a politikai gondolkodás csak a kései középkorban, a XII-XIV.
században nyert, amikor új társadalmi és gazdasági fellendülés vette kezdetét. A gon­
dolkodókat ekkor főleg két nagy politikai kérdés foglalkoztatta. Az egyik a világi és az
egyházi hatalom viszonya volt. Ez kezdettől fogva rányomta a bélyegét a politika min­
den tárgyalására; a legvaskosabb skolasztikus értekezések mélyén is mindig ott lappan­
gott ez a kérdés. Az egyház a belső viták és egyenetlenségek leküzdésével egyre na­
gyobb és centralizáltabb hatalommá vált, átfogta az emberi élet összes területét, és
főleg oktatási monopóliuma révén rendkívüli befolyásra tett szert. A világi hatalom
instabilitásával, forgandóságával, a káosz és erőszakosság eluralkodásával szemben az
egyház egységes szervezeti ereje nemcsak a világi uralom nélkülözhetetlen támaszává
vált, de uralmi aspirációival rövidesen komoly ellensúlyt is alkotott vele szemben.
Ezzel függ össze a középkori gondolkodás másik alapvető témája, a főhatalom önké­
nyes tobzódásával szembeni ellenállási jog kérdése. Ellenállási jogról rendszerint ott
78 A KÖZÉPKOR

esik szó, ahol az embereknek nincsenek normális polgárjogaik. Nem szólhatnak bele
az őket érintő alapvető döntésekbe, legfeljebb csak védekezhetnek azok rájuk háruló
keserves következményei ellen. Pontosan ez volt a helyzet a helyi kiskirályok és a
feudális uralkodók önkényuralma idején.
Az első téma hangütését már I. Gelasius pápa egyik sokat idézett levele is megadta,
melyet Anastasius keletrómai császárhoz intézett. „Két hatalom (instancia) kormányozza
a világot, felséges császár, a püspökök megszentelt autoritása és a királyi hatalom,
melyek közül a főpapok súlya azért is többet nyom a latban, mert az emberek királya­
iról is számot kell adniuk Isten ítélőszéke előtt. Hiszen magad is tudod, legkegyelme­
sebb fiam, hogy még ha méltóságban az egész emberi nem élén állsz is, az isteni
dolgok intézői előtt jámborul fejet hajtasz, és tőlük kéred üdvösséged bizonyságát...”
(Miethke, Jürgen: Politische Theorien im Mittelalter. In Lieber 1991, 49.)
A kétféle hatalom itt még egymástól függetlenként jelenik meg, és viszonyuk elég
meghatározatlan ahhoz, hogy még sokáig hivatkozhassanak erre a szövegre. Nyugat-
Európában persze az első királyokkal és császárokkal kezdetben nem volt olyan könnyű
elismertetni a két hatalom egymás melletti létezését, egymást kiegészítő voltát. Sem
Nagy Károlyt, a frank császárt, sem a normann Hódító Vilmost nem volt könnyű
meggyőzni az önálló egyházi hatalomról, az egyházi funkciókat kvázihűbéri alapon
osztogatták híveiknek. Azonban az uralmi szervezet kezdetlegessége, amelynek intéz­
ményei alig emelkedtek túl a perszonális kapcsolatokon, igen hamar rászorult az egy­
ház segítségére. A világi hatalomnak önmaga stabilitásához az egyház mindkét funkci­
ójára szüksége volt: arra, hogy legitimálja az uralkodót más rivális uralmi csoportok
igényeivel szemben, és arra is, hogy a keresztény térítéssel béketűrésre és engedelmes­
ségre szorítsa az alattvalókat.
Mégis kezdettől fogva konfliktusok tanúi lehetünk. A VIII. században a Karolingok
a pápa és a frank püspökök támogatásával váltak Isten kegyelméből való királlyá a
frankok felett. Nagy Károlyt i. sz. 800 karácsonyán maga a pápa koronázta császárrá,
de az uralkodó mégsem vélte úgy, hogy az egyház lenne hatalmának forrása. Tény,
hogy az egyház támogatása önmagában sohasem lett volna elég ahhoz, hogy megala­
pozza valakinek az uralmi jogcímét. A frank uralkodók az egyház univerzális rendjét
elfogadták ugyan és betagolódtak abba, de közvetítése nélkül is elég közel érezték
magukat Istenhez. Ezért tőlük függő, valóságos államegyházat építettek ki, uralkodtak
a püspökségek, alapítványok és kolostorok fölött. Az egyház legfőbb vezetői pedig
ugyanabból a nemesi rendből kerültek ki, mint az uralkodók, a hűbéri viszony tehát
töretlen maradt.
A következő időszak egész politikai gondolkodását meghatározza az egyházi vagy
világi hatalom elsődlegességének, illetve helyes viszonyának a témája, amely az egy­
házon belüli vitákat is áthatotta. Az egyházi szerzők az uralkodó magasztalásának régi
antik irodalmi formáját felhasználva a keresztény erkölcsök követésére intették az ural­
kodót. így vált a politikai irodalom uralkodó formájává ebben az időszakban a király­
tükör, amelynek hazai termése István király Intelmei fiához, Imre herceghez. Az egy­
ház még jó ideig a nagyobb mozgástérért s az egyházi méltóságok fölötti uralkodói
felségjogok korlátozásáért küzdött. A király elismerését bizonyos etikai elvek betartá­
sához akarták kötni, különben hitük szerint csak zsarnokságról lehet szó.
Ebből az irodalomból nő ki a zsarnoksággal szembeni ellenállási jog kérdését taglaló
művek sora. Atto von Vercelli olasz püspök fejtette ki először a korlátlan hatalmi harc
és a jogtalanul szerzett hatalom átkos következményeit egy X. századi traktátusban.
Felső-Itáliában a politikai instabilitás az erőszakuralom láncolatához vezetett, amely-
 A KÖZÉPKOR 79

bői a püspök szerint csak egy olyan legitim uralom vezethet ki, amely az Isten által
alapított rendben és a társadalom rendi struktúrájában egyaránt gyökerezik (Miethke,
in Lieber 1991, 57).
Az egyházon belül jelentős reformmozgalmak indultak meg azért, hogy távol tartsák
az egyházat a világi hatalom befolyásától. Elutasították az egyházvezetői posztok ki­
árusítását a gazdag nemeseknek (ezt nevezték szimóniának) és a laikusok beavatkozá­
sát az egyház ügyeibe. Kiálltak az egyház spiritualizálása mellett. Ezek a törekvések
nem tudták ugyan megváltoztatni az egyház belső struktúráját, ám az egyház egyes
vallási megújulási mozgalmakat a szerzetesrendek formájában képes volt integrálni,
szellemi és szervező erejüket a saját szolgálatába tudta állítani, s ezáltal le tudta vezetni
a belső feszültségeket.
Az egyházi és világi hatalom rivalizálása az invesztitúraküzdelmekben csúcsosodott
ki. A vita tétje a felszínen az volt, hogy vajon a királynak, a világi hatalomnak van-e
joga püspököket, egyházi méltóságokat kinevezni, vagy ellenkezőleg, az egyházé a
legfőbb hatalom és tekintély. Az uralkodók felszentelése, beiktatása a középkor során
egyre inkább egyházi előjoggá vált. Erre a legitimációra minden stabil uralomnak szük­
sége volt, éppúgy, mint az alattvalók engedelmességre késztetésére a keresztény hit
parancsai által. De az invesztitúraharc esetén ennél is többről volt szó: vajon a pápáé
legyen egyben a legfőbb hatalom is, s őt illesse-e meg annak eldöntése, kik legyenek a
világi uralkodók?
VII. Gergely pápa az egyház egyetlen legitim döntéshozójaként deklarálta magát,
akinek döntése megfellebbezhetetlen. Amikor Henrik a német püspökök élén szembe­
szállt a pápával, a pápa válaszul a római szinóduson kimondta a király trónfosztását.
Henrik Canossa-járása 1077-ben még elhárította a feje felől az egyházi átkot. Ezt azon­
ban további huzavona, ellencsászár és ellenpápa választása, sőt fegyveres összecsapá­
sok is követték. VII. Gergely éppen a fent idézett Gelasius-levélre hivatkozva indokol­
ta eljárását. Nála azonban már nem szerepelt az a kitétel, hogy a király méltóságában
az emberi nem élén állna. Tehát nem ismerte el többé a királyi hatalmat egy önálló, a
vallásitól független karizma forrásának (hogy egy későbbi, Max Weber által használt
terminológiával éljek). Ezt az álláspontot azután egyházi szerzők szélesen taglalták és
továbbfejlesztették.
Ezzel szemben „normann Anonymus”, egy ismeretlen szerző Hódító Vilmos Angli­
ájából, éppenséggel az uralkodó jogai mellett érvelt a pápai hatalommal szemben. Sze­
rinte már az Ószövetségből is látható, hogy a királyok kettős személyiséggel rendel­
keznek: az egyik emberi természetükből, a másik isteni küldetésükből adódik. A király
ebben Krisztus hasonmása, nemcsak királyi méltóságában, hanem főpapi funkciójában
is. így a király egyben Krisztus helytartója a földön, egyidejűleg király és papi méltó­
ság.25 A püspökök is a királyi kormányzás részei ugyan, de nem az övék a vezető
szerep, hanem a királyé (Miethke, in Lieber 1991, 65.).
Azonban a következő időszakban egy időre nem a „normann Anonymus” szemlélet-
módja vált uralkodóvá, hanem inkább azoké, akik a pápában látták Isten földi helytar­
tóját, és a királyi zsarnoksággal szemben érveltek. Közéjük tartozott John ofSalisbury

25 Hasonló idiómával találkozunk a legtöbb királytükörben. Szűcs a bennük foglalt alapvető szemléletmódot
a következőképpen jellemzi: „a király isten közvetlen szolgája, minister Dei, s mint ilyen, Krisztus helytartója,
vicarius Christi a földön, következésképpen az uralkodó király és papi személy, rex et sacerdos egyszerre. A
királyság, a regnum e koncepcióban immár nem az egyház mellett létező, tisztán világi autoritás (mint a gelasiusi
tan értelmében), nem is az egyház feletti hatalom (mint Bizáncban), hanem az egyházon belül szemlélt kormány­
zati funkció.” Szűcs 1974, 359-381.
 80 A KÖZÉPKOR

(1115-1180), aki a pápai egyház erősödő centralizációjának idején élt. Salisbury ala­
csony származású pap volt, de bizalmasa lett a mártírhalált halt canterburyi érseknek,
Thomas Becketnek, akit a felbőszült II. Henrik Salisbury szeme láttára gyilkoltatott
meg lovagjaival a székesegyház oltára előtt. 1159-ben írott Policraticus című művében
ostorozta az udvaroncok felszínes és üres életét, és kifejtette elgondolását a politikai
uralom helyes módjáról.
Salisbury a korabeli teológiai áramlatokkal szemben visszanyúlt Ciceróhoz, ismét
felvéve a klasszikus politikai gondolkodás fonalát. A középkori világképnek felelt meg
viszont az a törekvése, hogy a társadalmat és a politikát beleillessze a lét egyetemes
hierarchiájába, kozmikus rendjébe. Az uralmat egy régi módszerrel, az organizmus
metaforájával jellemezte: az uralkodó a szervezet feje, a szenátus vagy királyi tanács a
szíve. A bírók és ispánok a szemek, a fülek és a nyelv feladatait látják el. A fegyvere­
sek és más szolgálattevők a kezek, a pénzügyérek a has és a lágyék, és végül a parasz­
tok és kézművesek a lábak, amelyek az egész alkotmányt hordozzák. Művében nyil­
vánvalóvá válik a papi autoritás elsőbbsége, miután az egyház tölti be a szervezet
egészében a lélek funkcióját. Magának a királynak nem egyszerűen Istent, hanem ezt a
lelket, vagyis a hivatalos egyházat kell szolgálnia.
Természetesen a Policraticus nem ezzel a kissé gyermeteg, túlhajtott metaforával
vált híressé, hanem a zsarnoki hatalommal szembeni eltökélt állásfoglalásával. A feje­
delmet ugyan szerinte nem kötik pozitív törvények, ám annál inkább kell isteni előfel­
tételeknek megfelelnie. Ha az uralkodó megsérti az igazságosság elvét, akkor zsarnok,
és bárki megölheti. A zsarnokölést jogosnak és igazságosnak állította be, amit azzal
igazolt, hogy minden olyan hatalom, amely megsérti a természeti törvényt, törvényen
kívül helyezi magát. Minden politikai autoritás csak feltételes, és a nép egészének joga
eldönteni, hogy milyen kormányzatot alkosson.
A jogos zsamokölésnek ez a gondolata széles hullámokat vetett, és az ellenállási
jogról szóló irodalom fő forrása lett. Igaz, ritkán fogalmazták meg olyan nyíltan és
kompromisszummentesen, mint az Angliából menekülni kényszerülő Salisbury, aki
utolsó éveit Franciaországban, Chartres püspökeként élte le.
Az egyházon belüli reformmozgalmak nem érték el teljesen céljukat, amennyiben nem
tudták élesen elhatárolni az egyházat a világi befolyásoktól. A pápaság azonban átmene­
tileg olyannyira megerősödött, hogy III. Ince pápa (1189-1216) és még inkább IV. Ince
idején (1243-1254) az invesztitúraküzdelmet képes volt a maga javára eldönteni. A pápa­
ságot világi hatalmi ambíciói még hamisításra is rábírták: a pápa Konstantin hamisított
adománylevelével próbálta igazolni jogcímét arra, hogy a Nyugatrómai Birodalom örö­
két a római császár tulajdonképpen az egyházra hagyta. Jó ideig nem is koronáztak
császárt; a hivatalos egyházat univerzális birodalomnak tekintették, s a feudális hatalma­
kat úgyszólván az egyetemes egyházon belüli világi hivatalokként fogták fel. Az egyházi
terjeszkedést új szerzetesrendek is támogatták, mint például a ciszterciták és a dominiká­
nusok. A győzelem azonban felért egy vereséggel: a következő időszakokban az egyházi
hatalom maga is politikai intrikák áldozata lett, egysége és hatalma erőteljesen gyengült,
s az egymással rivalizáló uralkodók gyakran ellenpápákat választottak.
Minden békétlenség mellett a világi és egyházi hatalom vetélkedésének egyik fontos
eredménye volt, hogy Nyugat-Európában nem alakulhatott ki egy bizánci típusú ceza-
ropapista uralom, fennmaradt és tartóssá vált a kettős autoritás rendszere. Ez mindig
bizonyos teret engedett a legkülönfélébb szellemi és politikai mozgalmaknak, és egy
későbbi szabadabb, pluralisztikus politikai fejlődés alapjává vált. Ennek ára persze
sók-sok nemzeti és vallási konfliktus fegyveres megvívása is volt. A valóságos politi-
 A KÖZÉPKOR 81

kai fejlődés meghaladta az eredeti kérdést, hogy a világi vagy az egyházi hatalomé-e az
elsőbbség. A keresztény univerzalizmus megmaradt szellemi elvnek, miközben a poli­
tikai alapelv egyre fokozódó mértékben a nemzetállamok kifejlődése és vetélkedése
lett. Ez a fejlődés összekapcsolódott a protestantizmus kialakulásával is, amely aligha
győzhetett volna a világi fejedelmek támogatása nélkül a katolikus egyház ellenében,
viszont maga is hozzájárult a nemzetállam megerősödéséhez. A cuius régió, eius religio
elve, amely már a krisztianizálásnak is alapelve volt, a vallásháborúk után a protestan­
tizmus megerősödését és a római katolikus egyházzal szemben új, nemzeti jellegű egy­
házak létrejöttét szolgálta. E fejlemények nyomán az egész későbbi újkori gondolkodás
már a nemzetállam és hatalmi intézményei, belső békéje, nemzetközi kapcsolatrend­
szere körül forog.
Bár az iszlám hatalmak ellen indított keresztes hadjáratok eleinte erősítették a katolikus
egyházat, a nyugati világ mégsem egyesült valamiféle pápai monarchiában. Ennek nem­
csak a hódítások eredményeinek ideiglenessége volt az oka, hanem a Nyugat nagyobb
belső tagoltsága is. Ahogy megerősödött az egyházfő világi hatalma, úgy gyengült a
legitimitása is, mert belebonyolódott a világi hatalom küzdelmeibe. Az egyház túlságos
összefonódása az elnyomó világi hatalommal csak azt eredményezte, hogy egyre széle­
sebben elterjedtek az eretnekmozgalmak és lázadások. A katharok, valdensek, albigensek
stb. mozgalmain csak nagy üggyel-bajjal lehetett úrrá lenni. Ezek visszaszorítására jött
létre az egyházi inkvizíció intézménye, melyet III. Lucius pápa hívott életre 1184-ben, és
a következő pápák idején kiterjedt szervezetet hozott létre.
Az inkvizíció olyan egyházi különbíróság volt, amelyet rendkívüli hatalommal ru­
háztak fel, és ítéletei végrehajtásában a világi hatalomra támaszkodhatott. Az eljárás
titkos volt, a bizonyítási eljárás alapját a feljelentések és a válogatott kínzásokkal kicsi­
kart vallomások képezték. Tettek és szándékok egyforma súllyal estek latba, s aki
bekerült az inkvizíció gépezetébe, annak számára nemigen volt menekvés, bár a bünte­
tések nem mindig voltak halálosak. A kivégzések azonban, a hívők okulására és épülé­
sére, nyilvános autodafék kerekében zajlottak. Az inkvizítor egy személyben volt bíró,
vádló és esküdtszék. A közéjikor általában nem volt a jogállamiság eldorádója, de
mindenen túltett az az önkényesség, amivel az inkvizíció működésében találkozunk.
Nem véletlenül volt a kor leggyűlöltebb intézménye, és fő végrehajtóit, a dominikánu­
sokat „Isten kutyáinak” nevezték (egy szójáték alapján: Domini cani). Érdekes tény,
hogy inkább a latin országokban (a legintenzívebben Spanyolországban) hódított, Ang­
liára és Csehországra egyáltalán nem tudták kiterjeszteni befolyásukat, és a németek is
nagy ellenállást tanúsítottak bevezetése ellen.
Ennél örvendetesebb fejlemény volt az egyetemek létrehozása és fokozatos felemel­
kedése a XI. századtól kezdve. Akkoriban minden oktatás egyházi volt, az első univer­
zitások (eredetileg a tanárok vagy tudósok céhét nevezték így) a katedrális iskolákat
váltották fel, és még a pápától kaptak oklevelet. Az egyetemekkel megváltozott a tudo­
mányos és politikai diskurzus egész háttere. A hét szabad művészet oktatása mellett
orvostudományt, jogot és teológiát tanítottak. A klasszikus görög és latin hagyomá­
nyok felelevenítésével hamarosan olyan kérdéseket tárgyaltak, mint a hit és tudás,
teológia és filozófia viszonya, a pogány filozófusok tanításainak összeegyeztethetősége
a keresztény hittel, az érvelés helyes módszere stb. Ettől kezdve az irodalmi termés
jelentősen gyarapodott, nyilvános is lett,' miután egy növekvő létszámú tudós publikum
számára szólt, nem szakrális, hanem egyetemi latin nyelven.
Az egyre szélesedő tudósközösség belső vitáiból jött létre a skolasztika, amely vá­
laszt igyekezett adni a felvetett problémákra. Az egyetemi viták nyilvános események
 82 A KÖZÉPKOR

lettek, melyek óriási hallgatóság előtt, a tudományos érvelés szigorú logikai és retori­
kai szabályai szerint zajlottak. Kezdetben a neoplatonizmus eszméi uralkodtak: az ideatan
hatására egy sajátos „fogalmi realizmus” terjedt el, amely az univerzáliákat (általános
fogalmakat) reálisan létezőnek tekintette. Velük szemben léptek fel az inkább termé­
szettudományos orientációjú „nominalisták” (mint Duns Scotus vagy Roger Bacon),
akik a fogalmakat csak a reális dolgoknak adott egyezményes neveknek tekintették. A
teológiai és tudományos kérdések mellett, főleg ókori hatásra, egyre inkább politikai
kérdések is terítékre kerültek.
A skolasztika korának legnagyobb gondolkodója Aquinói Szent Tamás teológus és
filozófus volt.

Aquinói Szent Tamás

Tamás (1225-1274) grófi családból származott, és rokonai bezárták a családi várba,

amikor értesültek szándékáról, hogy a nápolyi egyetemről egyenesen a dominikánus
szerzetesrendbe készül. ígértek neki fűt-fát, például azt is, hogy megveszik számára a
milánói püspökséget - az ifjú azonban nem tágított. 1245-ben végül elengedték Párizs­
ba, ahol Albertus Magnus tanítványa lett. Umberto Eco egy szép tanulmányában (Eco
1987) méltatja Tamás érdemeit és szellemi útját, miközben sok anekdotát is elmesél
róla. Testessége és lassúsága, valamint szótlansága miatt rendtársai sokat ugratták,
„néma ökörnek” nevezték. Az étkezdében, ahol ült, le kellett vágni a szék karfáját,
mert két helyet foglalt el. Azonban hamar megtanulták tisztelni az ifjú Tamás jellemét
és szellemének mélységét. Jellemét Eco a következő történettel illusztrálja: Tamás
egyik rendtársa azzal rontott be a közös helyiségbe, hogy odakint egy szamár repül.
Mindenki kitódult a vakhírre, Tamás is, akit azután alaposan kinevettek. Ő csak annyit
mondott mentségül: inkább el tudtam képzelni azt, hogy egy szamár repüljön, mintsem
hogy egy szerzetes hazudjon.
Mesterét, Albertus Magnust, a skolasztika egyik legműveltebb elméjét Tamás Köln­
be is követte. Ő ismertette meg vele Arisztotelész tanításait. Ez rendkívüli hatással volt
rá, s attól kezdve minden energiáját annak szentelte, hogy a görög gondolkodó józan
racionalizmusát integrálja a keresztény teológiai gondolkodásba. Ezért nevezik őt ke­
resztény arisztoteliánusnak is. Amíg élt, sokan próbáltak eretnekséget rábizonyítani,
azonban alig ötven évvel halála után az egyház már szentté avatta, s 1879 óta a keresz­
tény katolikus egyház hivatalos filozófusának nyilvánították.
Legnagyobb hatású műve a Summa Theologiae című, befejezetlenül maradt nagy
szintézis, amelyben a skolasztikus gondolkodás beteljesítőjének és a keresztény világ­
nézet és tudomány nagy rendszerezőjének mutatkozott. Egész életművében azt a célt
követte, hogy egyesítse a keresztény kinyilatkoztatás tanait a filozófia racionális szelle­
mével, a kettős igazság nevében. Az ő korában ugyanis a filozófia a teológia szolgáló­
lányának (ancilla theologiae) számított. A szabad gondolkodás vallási megkötése azon­
ban gátolta a tudomány fejlődését. Tamás teljesen áthangolta a skolasztikus gondolko­
dást: miközben követte annak formailag logikus érvelésmódját, a dialektikát a józan
ész és tudományos racionalitás jogainak elismertetésére használta fel. Egyik méltatója
szerint Tamás ugyan még a keresztény hitből kiindulva érvel, de módszerében már
nem közvetlenül abból indul ki, hanem a természetes megismerésből. Csak ott, ahol
ennek korlátjai megmutatkoznak, lép át a teológus a természetfeletti igazságokhoz (Matz
in Klassiker... 1979, 117).
 AQUINÓI SZENT TAMÁS 83

Tamás azzal érvelt a korabeli skolasztikusok életidegen és terméketlen dogmatizmu-

sával szemben, amely megvetette a tapasztalást, hogy a jó kereszténynek tudomásul
kell venni Isten természetes teremtményeit, és a realitásból kell kiindulnia. Az ész nem
áll szemben a vallással, a tudás a hittel, a kettőt össze lehet és össze kell egyeztetni.
Realista beállítottságát érvényesítette az élet és a tudomány minden területén, így a
politikai gondolkodásban is. Újító szelleme miatt kezdettől fogva el kellett hárítania az
eretnekség gyanúját, ezért is előzte meg főművét a Summa contra gentiles, amelyben a
pogányokkal vitázik, s főleg az arabokkal és az iszlám arisztoteliánusokkal, az
averroistákkal igyekszik gondolatilag leszámolni. Politikai eszméit, túl a Summa
Theologiae vonatkozó részein, főként a De regimine principum (Az uralkodás elveiről)
című művében fejtette ki, amelyet Ciprus uralkodójának ajánlott. A mű - amely a
filológusok szerint nem teljes egészében Tamás alkotása - a királytükör műfajában26
íródott, s Arisztotelész Politikájának tanulságait ültette át az adott korra. Az írás vezér­
fonalat, mintát akar adni a helyes kormányzás elveire.
A műben Szent Tamás teljesen átveszi Arisztotelész teleológiáját, valamint az em­
bernek társadalmi és politikai lényként való felfogását. Szerinte a társadalom vezetése
számára is találni lehet egy legfőbb vezérlő célt, és ez a bonum commune, a közjó
célja, amely az egyéni célok fölött áll. Tamás is hangsúlyozza, hogy szabad emberek
kormányzásához szabad intézmények kellenek, és ebből a szempontból újragondolja a
helyes kormányzati formákat és azok perverzióit. Eközben megismétli Arisztotelész
hat uralmi formára vonatkozó elgondolásait. Ám ő már nem a városállamot tekinti a
legmagasabb szerveződési formának, hanem a nagy területi államot (provincia), amely
kellő védelmi erővel is rendelkezik önmaga fenntartásához. Talán ezzel is magyaráz­
ható, hogy számára a monarchia tűnik a legmegfelelőbb uralmi formának, mivel sze­
rinte csak ez képes a sok viszály közepette belső békét és egyetértést teremteni.
A demokráciát is egyfajta zsarnoki uralomnak fogta fel, amelyben a sokaság hatal­
ma elnyomja a kisebbségeket. Az egyeduralomként felfogott zsarnoksággal kapcso­
latban ő is kitér az ellenállás jogára, amely a kor egyik fő kérdése volt. Tamás
azonban vonakodott attól, hogy a zsarnokölést igazolja. A zsarnokot elűzheti a nép,
amely maga fölé emelte, vagy a magasabb hatóságok, amelyek beiktatták, ha létez­
nek ilyenek. Ha azonban erre nincs mód, akkor csak Istenhez lehet fellebbezni, és
békésen tűrni kell a megpróbáltatásokat. A legjobb azonban, ha a kormányzati tevé­
kenységet (gubematio) úgy rendezzük el, hogy eleve kizárjuk a zsarnokság lehetősé­
gét. (Konkrétan azonban nem ír arról, hogy milyen elővigyázatossági rendszabályo­
kat javasol ennek érdekében.)
Szent Tamás politikai gondolkodása, mint a fentiekből látható, sok kérdésben csak
Arisztotelész nézeteit ismétli, például az uralmi formák, a vegyes kormányzati rend­
szer vagy a törvény uralmának eszméiben. Azonban teológiai főművében is több olyan
megállapítás akad, ami ösztönző hatást gyakorolt a további politikai gondolkodásra. A
legfontosabb e tekintetben a jogfelfogás sajátos természetjogi-teológiai megalapozása,
ami módot nyújtott az uralom kritikájára is. Az emberi jogok problematikája nála veszi
a kezdetét: nagy hangsúllyal képviselte az emberek egyéni jogait. Miközben az alattva­

26 A korabeli királytükrök közé tartozik a magyar politikatörténet egyik legfontosabb dokumentuma, István
királynak fiához, Imre herceghez intézett Intelmei is (István király emlékezete, 1988, 51-58). Szűcs Jenő meg­
győzően mutatta ki, milyen eredeti módon adaptálták benne a kor keresztény politikai teológiáját a magyar
államépítés szükségleteihez. A történész a korszak vallási-teológiai terminológiája mögött részletesen feltárja a
Szent István-i állameszme igazi politikai tartalmát. (Szűcs 1974, 359-381.)
 84 A KÖZÉPKOR

lókat általában az uralommal szembeni engedelmességre intette, mégis hangsúlyozta

minden ember jogát a zsarnoksággal való szembeszegülésre. Ezt egy sajátos természet­
jogi érveléssel alapozta meg.
A Summa Theologiae első fejezeteiben a törvények négy fajtáját különbözteti meg:
az örök törvényt (az univerzum isteni tervét), a természeti törvényt (miáltal az ember
az örök törvényben értelme által részesedik), az emberi törvényt (ez a természeti tör­
vény konkrét alkalmazása az egyes társadalmakban), és végül az isteni törvényt (az
isteni kinyilatkoztatást az Ó- és Újszövetségben, amely irányítja az emberi értelmet
abban a tekintetben, hogy miként kell felfogni a jogi és erkölcsi elveket). Felfogása
több hagyományt is egyesít e koncepcióban: a görög hagyományt, a római jogot, a
sztoikus víziót az univerzum erkölcsi rendjéről és a biblikus tradíciót. Az ember Szent
Tamás felfogásában integrált, társadalmi felelősséggel rendelkező személyiség, aki képes
a törvényeket megismerni és önálló ítélete alapján alkalmazni. Az örök törvények és az
emberi törvények mellett létezik tehát még egy természetes erkölcsi törvény is, ame­
lyet Isten a kinyilatkoztatással minden ember előtt feltárt, s amelyet a hit az ember
leikébe beleírt. Parancsa a következő: tedd a jót és cselekedj ésszerűen. Az emberben
is él tehát a természeti törvény, amelyet az ész megismerhet. A természetes értelem és
a lelkiismeret által diktált természeti jog fölötte áll az államok jogának. Ezért az embe­
rek által meghozott törvények a politikában, illetve az államban igazán csak akkor
érvényesek, ha megfelelnek a természetes jogérzéknek.
E felfogásnak, amely a modern racionális természetjog alapja, radikális konzekven­
ciái vannak. Nem minden emberi törvény jogos, vannak tirannikus rendelkezések,
amelyek nem követik sem a közjót, sem az erkölcsi érzéket, ezért nem is igazolja őket
semmi. E felfogás jogossá teszi, hogy szembeszegüljünk az igazságtalan, zsarnoki ura­
lommal, illetve a nem törvényes, illegitim uralkodóval, még akkor is, ha - mint láttuk
- a zsamokölést nem engedi meg. Radikális értelmezésben - amelyre majd csak a
későbbiekben találunk példát - sem a világi, sem az egyházi autoritás nem jogosult
tehát az uralom jogszerűségéről végső döntést hozni, hanem egyedül az emberben
benne lakozó jogérzék hivatott erre. Szent Tamásnak ez az eszméje nagy hatással volt
a későbbi liberális gondolkodókra, mindenekelőtt John Locke-ra. Hasonlóképp jelen­
tős hatása volt az igazságos (önvédelmi) háborúról szóló nézetének, valamint a rab­
szolgaság elítélésének. Az alkotmányos monarchia irányába mutatott továbbá az a gon­
dolata, hogy a fejedelmet népszavazással válasszák meg, de a nemeseket vonják be a
fejedelem tanácsadó testületébe.
Szent Tamásnak emellett persze korát tükröző konzervatív eszméi is vannak. Az
államot tekintette minden morál és kultúra alapjának. Közösség és egyén viszonyának
felfogásában Arisztotelészt követte: a közösség előtte jár az egyénnek, de kötelességei
is vannak az individuummal szemben, gondoskodnia kell annak anyagi és szellemi
jólétéről. Ezek a gondolatai később utat találtak a katolikus szociális tanításokba.
A világi és egyházi hatalom viszonyában is eredeti álláspontot képviselt. Az állam
önállóságát az egyházzal szemben Szent Tamás magától értetődőnek tekintette. Ha a
hit dolgaiban az egyház fennhatósága mellett foglal is állást, az állam kormányzása
szerinte megvan az egyház gyámkodása nélkül is. Az egyház maga is egy intézmény az
állam intézményeinek sorában. Az állam az ember mint természeti lény tökéletesítésé­
nek célját szolgálja, az egyház pedig természetfeletti lényegünk tökéletesedését, a lelki
üdvösséget. Természetes ugyanakkor, hogy a keresztény teológus számára az értékhi­
erarchia csúcsán mégiscsak az üdvösséget garantáló egyház áll. Hiszen a legfőbb jó az
üdvözülés, a földi élet csak átmeneti jellegű, készülődés a túlvilági életre. Ez a teológi-
 A KÉSEI KÖZÉPKOR ÉS A RENESZÁNSZ 85

ai alapállás sok ellentmondás forrása, és sokat visszavesz a tamási gondolatok radikaliz­

musából. Az ellenállás joga például erkölcsi parancs ugyan, de vele szemben áll az alázat
és engedelmesség keresztényi kötelessége, ahogy az már Szent Ágostonnál is megfogal­
mazódott. Alkalmasint a zsarnokságot is el kell viselnünk, mivel ha Isten úgy akarja,
akkor kegyelem az is, ha el tudjuk viselni a minket igazságtalanul érő csapásokat is.

A kései középkor és a reneszánsz

A középkori gondolkodás főbb vonulatait, amelyek középpontjában változatlanul a

pápai és a világi hatalom viszonya állt, e helyütt teljességgel lehetetlen részletesen
tárgyalni. A továbbiakban csak néhány olyan gondolkodóra utalnék, akiknek a törek­
vései már a reneszánsz irányába mutatnak. A kései középkorban ugyanis ismét a fel-
emelkedő városi kultúra tanúi lehetünk. A nagyobb városokban, amelyek a kereskede­
lem és a céhes ipar központjai lettek, egyre erősödött az önkormányzat iránti igény.
Észak-Itáliában, Lombardia és Toscana vidékén még a városállami tradíciók feltáma­
dásával is találkozhatunk: sorra önállósultak olyan városok, mint Milánó, Genova,
Bologna és Padova, és a legismertebbek: Velence és Firenze. A klasszikus görög és
római köztársasági hagyomány felidézésének e városok polgárai számára politikai funk­
ciója is volt: az önkormányzat, a politikai önállóság és a polgári szabadság alátámasz­
tására szolgáltak. A legalkalmasabb politikai formának a köztársaság tűnt a számukra,
amelyben a polgárok széles köre - általában minden felnőtt, önálló egzisztenciával
rendelkező városi lakos - választójoggal rendelkezett. Ők választották meg a városi
tanácsot, amely a város törvényhozó testületé lett, és sűrűn ülésezett. A tanács azután
egy-egy évre a maga köréből választotta meg a város elöljáróját, akit podesztának
neveztek. Azonban a legtöbb városállamban a belső politikai egyensúly igen törékeny
volt, a rivális csoportok (nemesi pártok, politikai társaságok) hatalmi vetélkedése, amint
ezt Rómeó és Júlia történetében is láthatjuk, az instabilitás állandó forrása volt. Ezért a
hatalmat rendszerint egy örökletesen uralkodó családnak adták át, a monarchiától re­
mélve stabilitást.
Nagyobb problémát okozott, hogy a városállamok külső biztonsága is gyenge volt,
katonailag nem tudták megvédeni magukat a nagyobb államok hódító törekvéseitől,
még zsoldosok alkalmazásával sem. így sorra elveszett a városköztársaságok önállósá­
ga; a legerősebbek közé tartozó köztársasági Firenze is előbb a Mediciek uralma alá
került, majd 1569-ben beolvadt a spanyol király védnöksége alatt álló toscanai nagy-
hercegségbe. A legtovább Velence őrizte meg önálló tradícióit, csak 1797-ben veszí­
tette el köztársasági státusát. Mégis a városállami önállóság, a szabad polgári szellem
volt az alapja a reneszánsz kulturális fellendülésnek; a nagy építkezések, a művészetek
bőkezű támogatása a városok közötti vetélkedés szellemének, a nagyság és gazdagság
presztízsigényének is köszönhető volt. A világias gondolkodásmód terjedése pedig az
egyetemi oktatás, az irodalom és a filozófiai gondolkodás fellendülésének kedvezett.
Dante éppúgy városi polgár volt - Firenze volt a hazája -, mint Padovai Marsilius.
Dante Alighieri (1265-1321) már költői műveiben (legjelentősebb Az isteni színjá­
ték) is érezhetően a világi hatalom hívének mutatkozott a pápasággal szemben, hiszen
a pápai állam intrikái vezettek a firenzei hatalomváltáshoz és tették őt száműzötté. Az
egyeduralomról írott értekezésében (De Monarchia, 1310) a kis és katonailag gyenge
itáliai városállamok instabil politikai helyzetére keresett megoldást. A mű a humanis-
86 A KÖZÉPKOR

ták klasszikus felfogásában íródott, s érveiben főleg Ciceróra támaszkodott. Dante

meggyőződése szerint az általános béke csak egy nagy, egységes császári birodalom
megteremtésétől várható, amelyben a főhatalom dönt a kisebb hatalmak közti vitákban.
E kiegyensúlyozó szerep betöltésére a költő éppen a Német-római Császárságot tekin­
tette a legalkalmasabbnak, amelynek, mint az antik örökség folytatójának, magasabb
küldetést tulajdonított. Végül hangsúlyozta, hogy a császár uralma Istentől ered, s nem
pedig a pápától, egyház és állam tehát egymással szemben önállóak. A költő teológiai
eszméi ugyan a keresztény univerzum kategóriáit tükrözték, azonban az evilági életben
szükséges politikai rend és általános béke megvalósítását nem bízta a szellemi hatalom
centrumára, Rómára. Csakis egy nagy, egységes világi hatalomtól remélte ezt, amely
tárgytalanná teszi a kisebb politikai egységek egymással szembeni viszálykodását.
Daniénak ezt a gondolatát, hogy a feudális politikai széttagoltság helyébe egyetlen
nagy európai hatalmat állítson, az egységes Európa-gondolat egyik első megfogalma­
zásának is tartják.
Padovai Marsilius (1290-1343) A béke védelmezője (Defensor Pacis, 1324) című
nagy politikai értekezésében ugyancsak a pápa világi hatalma ellen érvelt. Viszontag­
ságos élete volt: padovai városi hivatalnokcsaládból származott, s a párizsi egyetemen
tanult szabad művészeteket, orvostudományt és teológiát, egy ideig az egyetem rektora
is volt. A korszak politikai vitái és a klasszikus politikai hagyomány reneszánsza indí­
tották nagy visszhangot kiváltó művének megírására. Mivel a könyvet latinról le is
fordították a nép nyelvére, a klérus magas körei veszélyesnek ítélték; megjelenése után
a püspöki inkvizíció beidézte, és ez elől egy társával együtt Bajor Lajoshoz menekült,
akinek művét eredetileg dedikálta. A pápa a könyv néhány tételét eretneknek nyilvání­
totta, de az egyház nem tudta megbüntetni ezért, mert Marsilius a császári udvar védel­
mét élvezte. Az uralkodó tanácsadójaként, utazó követeként (császárrá koronázására is
elkísérte őt) és háziorvosaként békében élhetett a müncheni udvarban bekövetkezett
haláláig.
Marsilius szintén az arisztotelészi politikai fogalmakat alkalmazta kora valóságának
elemzésére. Az uralmi formák általános tárgyalása mellett főleg a döntéshozatal konk­
rét folyamatát vizsgálta. Az ember nem egyszerűen természetéből eredően közösségre
és társaságra szoruló lény, hanem a felismerés erejénél fogva alkot társadalmat. Ésszel
belátja, hogy egyedül nehezen tudna megbirkózni a természet erőivel, s ezért lép kö­
zösségre a hozzá hasonlókkal. Az egyesülés tehát akarati aktus, és ezért a társadalom
csak másodlagos értelemben nevezhető „természetesnek”, hiszen emberek hozták létre
kölcsönös megállapodással. E felfogás már a társadalmi szerződés koncepcióját előle­
gezi meg.
Az ember kényszerhelyzetét felismerve törvényeket, együttműködési szabályokat
alkot. A törvények azonban csak attól valódi törvények, hogy kényszerítő hatalom áll
mögöttük, amely szankcionálja a betartásukat. Enélkül a legésszerűbb előírás sem ér
sokat. A törvénynek tehát nem az a nélkülözhetetlen ismérve, hogy megfelel-e valami­
lyen magasabb erkölcsi elvnek, ahogyan korábbi skolasztikusok kifejtették. A rossz
törvények is törvények, ha mögöttük áll egy közösség kényszerítő akarata. A törvény­
hozó azonban éppen ezért csak a polgárok összessége vagy nagyobbik része lehet. A
kényszerítő hatalmat a politikai közösség átruházhatja ugyan a társadalom vezető réte­
gére, de ez mindig csak a hatalom delegálása, tehát feltételes. Az alkotmány sem köz­
vetlenül a szabadságot tartja szem előtt, hanem a polgári békét és nyugalmat (pax et
tranquillitas).
Itt érkezünk el könyve tulajdonképpeni mondandójához: melyik hatalom képes a
 A KÉSEI KÖZÉPKOR ÉS A RENESZÁNSZ 87

leginkább biztosítani ezt a társadalmi békét, az egyházi vagy a világi hatalom? Az

egyház és a pápa aspirációival szemben leszögezi, hogy a törvények az összesség aka­
ratából származnak, és az összesség ereje szankcionálja azokat. Nem az a fontos, hogy
egy törvény igazságos-e vagy sem, hanem az, hogy a közösség erre hivatott, megfelelő
szerve hozta-e meg, amelyre ezt a hatalmat ráruházták. Csak a kompetens törvényhozó
által meghozott törvényeknek van megkérdőjelezhetetlen érvényessége. Az egyháznak
is vannak ugyan szankcionálási lehetőségei, jutalmazhatja és büntetheti a hívőket. De
az evilági élet számára csak olyan előírásokkal élhet, amelyeket a világi törvényhozó
kifejezetten megengedett.
Ez a felfogás felszámolja az egyház autonómiáját a politika dolgaiban, s határozottan
megelőlegezi az egyház és az állam szétválasztásának későbbi követelését. Marsilius
érveit fel is használták azok, akik a nagy zsinatok idején követelték az egyház nagyobb
politikai visszafogottságát, visszahúzódását a spirituális élet területére.
A bajor császár azonban nemcsak Padovai Marsiliusnak nyújtott menedéket, hanem
több más korabeli klerikusnak is, akik az egyház üldözésének voltak kitéve. Közéjük
tartozott William Ockham, a jeles filozófus.
William Ockham (1285-1347) közrendű angol ifjú volt, aki előtt a kolduló barátok,
a ferences szerzetesrend nyitotta meg a tanulás és felemelkedés útját. Oxfordban ta­
nult, és fényes akadémiai karrier előtt állt. Mielőtt azonban doktorrá avatták volna,
várólistára került, és részt vett a ferencesek oktatásában, akiknek Arisztotelész filozó­
fiáját adta elő. Éles elméjű filozófiai és logikai okfejtései alapján - sokat is írt - a
nominalisták közé sorolják, akik elvitatták az univerzáliák önálló létezését. Ockham
oktatói tevékenységével hamarosan magára vonta az eretnekség gyanúját, és beidézték
Avignonba egy teológiai vizsgálóbizottság elé. El is ment, hogy nyílt vitában megvédje
magát a támadásokkal szemben. Az ítélet alapján írásait ugyan betiltották, de szemé­
lyes szabadságát nem korlátozták. Mégis egy időre felhagyott a filozófiával, és rendfő­
nöke kérésére politikai vizsgálódásokba kezdett. Az volt a dolga, hogy elméletileg
megindokolja a ferencesek szegénységi fogadalmát és az egyházi gazdagság és fény­
űzés elleni kritikájukat. Ockham kimutatta, hogy - szemben a kereszténység eredeti
tanításaival - éppenséggel maga a pápa akarja egy sor eretnek nézetre rávenni a hívő­
ket. Nem csoda, hogy hamarosan menekülnie kellett, és rendfőnökével együtt a bajor
császár udvarában találtak menedéket, aki egy s más kérdésben dacolt a pápával.
Ockham politikai fejtegetéseiben nem elégedett meg tekintélyek idézésével, hanem
elméleti síkra emelte az egyház gazdagsága és saját rendjének fogadalmi szegénysége
közötti konfliktust. A vitát a tulajdon ősállapotának leírásával kezdi, amely számára
egyszerre szolgál mérceként és történeti kiindulópontként. A bűnbeesés előtt az ember
mint ésszerű lény szabadon uralkodott az összes többi élőlény felett. Amikor azonban
az eredeti bűnnel elveszítette ártatlanságát, már csak használati viszonyba került a
többi élőlénnyel, amint azok is egymás között hasonló viszonyban állnak. Csak ekkor
keletkezett a tulajdon, emberi megállapodás eredményeként, amely rögzítette egy-egy
ember különleges használati jogát bizonyos tárgyakra.
Ha viszont a tulajdon történeti eredetű, akkor újra meg is változhat. A magántulaj­
don nem tartozik hozzá az emberi teremtmény alapvető természetéhez, és áthágható
korlátot is jelenthet számára akkor, ha abszolút szükséget szenved. Röviden, szükség-
állapotban nem számítanak az emberek által mesterségesen felállított tulajdoni korlá­
tok, az ember természeti joga az, hogy használja, amire szüksége van.
A tulajdonnal azonos módon kezelte az uralom intézményeit is. Hangsúlyozta a kettő
párhuzamosságát, valamint azt is, hogy a tulajdonlás és az uralom kettős képessége
 88 A KÖZÉPKOR

nemcsak a keresztényeket illeti meg, hanem minden embert. Ahogy a szükség törvényt
bont a tulajdon kérdésében, ugyanúgy a politikában is: az uralom elveszíti létjogosult­
ságát, mihelyt nem képes a közösség javáról és békéjéről gondoskodni, s fenntartani a
rendet. Normális esetben a király fölötte áll a birodalmának; a szükségállapot különös
helyzetében azonban a királyt le is lehet váltani, sőt börtönbe lehet vetni, éspedig a
természeti jog alapján. Ezzel a filozófus az ellenállási jognak igen határozott megala­
pozását adta.
Ockham természetesen nem volt forradalmár, sőt óvott az anarchiától. Hangsúlyozta
azonban, hogy szélsőséges helyzetben érvénytelenné válhat az uralkodó joga az ural­
kodásra, mivel kérdésessé válnak maguk az uralmi intézmények, amelyek éppen a
szükséghelyzet elkerülésére hivatottak. Ha az uralkodó nem képes orvosolni a nép
bajait és elhárítani az őt érő csapásokat, akkor annak újra a saját kezébe kell vennie a
sorsát. Ockham felfogása lényegesen meghaladta a középkori gondolkodás korlátáit.
Az uralom ugyanis itt már nem bizonyos erkölcsi ismérvek teljesítéséhez van kötve,
hanem ahhoz, hogy betöltsön bizonyos pozitív funkciókat a közösség életében. A poli­
tikai etika helyébe tehát a vezetők felelőssége alapján való számonkérés kerül. Ezzel a
politikai gondolkodást a legjobb államforma iránti kérdéstől a politikai cselekvés szük­
ségszerű követelményeinek vizsgálata felé terelte.

Machiavelli fordulata

Niccold Machiavelli (1469-1527) az olasz reneszánsz legjelentősebb politikai gondol­

kodója, a szabad szelleméről és művészetéről híres Firenze polgára volt, ahol az antik
hagyományok felélesztése, a humanizmus eszmevilága a legnagyobb mértékben hatott.
A reneszánsz fogalmát természetesen csak jóval később alkalmazták erre a korszakra,
éppen az antikvitás szellemének újjáélesztésére utalva. De a szabad városok virágzásá­
nak idején a kortársak nagyon is büszke öntudattal élték meg helyzetük különlegessé­
gét. A középkor fogalmát ők alkották meg, mint egy átmeneti sötét korszak elnevezését
az ókori nagyság és ragyogás, valamint saját újító szellemű koruk között. A tudomá­
nyos érdeklődés, a világias gondolkodásmód, a nagy személyiségek kibontakozása
éppúgy jellemző volt erre a korszakra, mint a városi önkormányzaton alapuló politikai
öntudat és a versengés szelleme.
Machiavelli a politikai gondolkodás legvitatottabb, bár egyben legnagyobb hatású
alakjai közé tartozik. Nevét a legtöbben csak a machiavellizmus fogalmából ismerik,
amely régóta az erkölcsi nihilizmus elvét jelenti a politikában. Eszerint a politikai
hatalom öncél, mely tevékenységében fölötte áll minden morális korlátnak és aggály­
nak. Fő elve: „a cél szentesíti az eszközt” . Politikai cselekvésünket eszerint a puszta
célszerűség diktálja: minden eszköz alkalmazása megengedett, ami a hatalom megszer­
zését és fenntartását szolgálja. Jegyezzük meg azonban, hogy ez a nézet a machiavel­
lizmus fogalmára, s nem feltétlenül magára Machiavellire jellemző. A politikához való
ilyen viszony ugyanis fennállt már őelőtte is, és utána is; nem ő találta ki, legfeljebb
leírta, bár az is igaz, hogy a fejedelemnek szóló tanácsaiban hellyel-közzel alkalmazta
is az elvet. Magánéletében és politikai pályafutásában azonban Machiavelli sokkal össze­
tettebb személyiség volt, mint amit a machiavellizmus fogalma sejtetni enged. Éppen
ellentmondásos egyénisége miatt hol cinikusnak, hol szenvedélyes hazafinak tartották,
hol az egyeduralmi zsarnokság, hol a köztársasági népuralom szószólójának. „A cél
 MACHIAVELLI FORDULATA 89

szentesíti az eszközt” elve valójában inkább a jezsuitákkal összefüggésben vetődött fel,

ezért nevezték Machiavellit is utóéletében politikai jezsuitának (holott a jezsuita rend
csak 1540 óta létezett, és politikai cselszövőként való megbélyegzésük a reformáció
elleni küzdelemmel kapcsolódott össze).
Machiavelli már a reneszánsz kései időszakában élt, amikor Itáliát az egymással is
vetélkedő kis fejedelemségek harcai jellemezték. A városok virágzása idején közel
kétszáz önálló városállam jött létre, de többségük hamarosan elveszítette függetlensé­
gét. E városoknak csak egy része rendelkezett köztársasági alkotmánnyal, a többség
inkább monarchikus berendezkedésű volt, örökletes vagy választott uralkodóval az
élen. A városok csekély anyagi és katonai ereje folytán azonban igen mozgalmas volt a
politikai élet, a szerencse forgandósága a nemesi családoknak és pártszerű csoportosu­
lásoknak hol az egyikét, hol a másikát emelte fel vagy taszította le.
A korabeli társadalmi életre a fokozódó individualizálódás volt jellemző, s az állan­
dó politikai viharok is a közös erkölcsi normák fellazulását, a baráti és társasági kap­
csolatok felbomlását és gyakori átrendeződését eredményezték. Ez is tükröződött
Machiavellinek abban a „realizmusában”, amellyel az erkölcs relativizálódására rea­
gált. Korán megtapasztalhatta, hogy mit ér az olyan jó és igazságos magatartás, amely
bukásra van kárhoztatva. Mindig a győztesek szabják meg a helyes viselkedés normáit,
s a győzők igazságát visszhangozzák a történetírói értékelések is.
Apja ügyvéd volt, s a nótáriusok céhének tagjaként szerény származásúnak volt
mondható abban a városban, amelyet a gazdag patríciusok uraltak. O maga a korban
szokásos humanista nevelésben részesült, ami elsősorban az ókori görög és latin szer­
zők tanulmányozásában és az antik minták szerinti irodalmi stílus elsajátításában állt.
Akkoriban szokásos volt, hogy egyetemi embereket, művelt literátorokat alkalmaztak
a város kormányzatában. Amikor Firenzében megbukott Savonarola - a pápa ellen
forduló, aszketikus életet hirdető prédikátor - uralma, s helyreállt a köztársasági kor­
mányzat, Machiavelli a család humanista barátainak és egyetemi patrónusának közben­
járásával a város belpolitikai tanácsának titkára lett. A köztársaság követi titkáraként
sokat utazott szerte Európában, és az olasz udvarokban is gyakran járt diplomáciai
küldetésben. Éles szemű megfigyeléseit a korabeli politikai rendszerek sajátosságáról
és a hatalomgyakorlás módszereiről belefoglalta követi jelentéseibe, és későbbi mun­
káiban is felhasználta. Amikor azonban a Mediciek nemesi nemzetsége a spanyol Fer-
dinánd király katonai támogatásával (és a pápa közreműködésével) újra visszahódította
Firenzét, Machiavelli sorsa rosszra fordult. Alig egy hónappal a fordulat után letartóz­
tatták, a Mediciek elleni összeesküvés vádjával kegyetlenül megkínozták, és súlyos
pénzbüntetés mellett börtönbe is vetették. Szerencsére azonban rövidesen szabadlábra
került egy amnesztia révén, amelyet annak örömére hirdettek meg, hogy Giovanni de
Medici kardinálist X. Leó néven pápává választották. Hivatalát azonban nem kapta
vissza, s kénytelen-kelletlen visszavonult kicsiny, város körüli birtokára, ahol vidéki
magányában kezdte feldolgozni addig szerzett politikai tapasztalatait. Ezek első össze­
foglalása volt A fejedelem című traktátusa, amellyel eredetileg a Mediciek figyelmét
akarta magára vonni.
Machiavelli nemcsak A fejedelem című művéről ismert, bár ez tette híressé. A mű az
uralkodónak szóló tanácsok és intelmek formájában íródott, s joggal tekinthető a feje­
delmi abszolutizmus első elméletének. Machiavelli jelentős fordulatot hajtott végre a
politikai gondolkodásban: elvetette az addigi erényközpontú, erkölcsi példázatokban
gazdag klasszikus hagyományt, amelyet az olasz humanisták főként Cicero nyomán
képviseltek. Ezek az uralkodó erényes és példamutató magatartását állították előtérbe,
 90 A KÖZÉPKOR

s ezt tartották a jó rend feltételének. Antik hagyományok szerint az igazságosság, a

bölcsesség, bátorság és mértékletesség volt a négy fő erény, s ezekhez kellett társulni­
uk az olyan fejedelmi erényeknek, mint a bőkezűség, jámborság és könyörületesség. A
becsület mindezeknek az erényeknek az alkalmazásából állt, és az volt az általános
feltevés, hogy a becsület a legjobb politika.
Ennek a felfogásnak az öncsaló voltát és ellentmondásosságát ismerte fel Machiavelli,
amikor szakított e hagyománnyal. Miféle erények azok, kérdezte, amelyek romlásba
visznek? Szkepticizmusa nem engedte meg, hogy erkölcsi példabeszédekkel érje be
akár a politikában, akár a történetírásban. Rá nem a cicerói képmutató emelkedettség
volt hatással, sokkal inkább Tacitus sötét látásmódja. S ez ráadásul még egy különös,
gyilkos iróniával is párosult nála, amely sok ellenséget szerzett neki. Machiavelli rea­
lista volt, aki a politikát öntörvényű világként kezelte, amely független a morális ítéle­
tektől. Alaposan tanulmányozta a régi uralmi formákat a történetírók munkái nyomán.
Amikor politikai művei nem arattak sikert, s már letett arról, hogy újra hivatalt kapjon,
az irodalom felé fordult. Tehetséges író volt - néhány színdarabja is ránk maradt, a
Mandragórát máig játsszák - , gunyoros, ironikus írásaiban pontosan fogalmazott és
nem sokat kertelt. Politikai munkái is tele vannak történelmi parabolákkal és a poli­
tikai cselekvőknek szóló gyakorlati tanácsokkal. Tulajdonképpen mindvégig a politi­
kai gyakorlat érdekelte, s csak az tette teoretikussá, hogy távol tartották őt a politikai
cselekvéstől.
Ez a gyakorlati érdek minden írását áthatotta, s csak erősítette realista látásmódját.
Ezért sokan a cinizmus és az erkölcsi romlottság példájaként emlegetik. Ő maga azon­
ban így fogalmazta meg módszerének lényegét: „Az értőknek kívánván hasznos dolgot
írni, helyesebbnek ítélem a dolog valódi igazságának kifürkészését ahelyett, hogy meg­
elégednék a róla alkotott elképzeléssel. Sokan képzelnek el olyan köztársaságokat vagy
egyeduralmakat, amelyek a valóságban soha nem voltak, és amilyenekről nem is tu­
dunk. Nagy a távolság valódi és képzelt életmódunk, valóságos és feltételezett tetteink
között; aki az utóbbiak alapján okoskodik, inkább saját romlásának okozója, mintsem
sikeres előmenetelének. Mert úgy szokott történni, hogy az olyan embernek, aki min­
denkihez jó akar lenni, gonoszok okozzák a vesztét.” (Machiavelli 1978, 1:51.)
Machiavelli fő elméleti célja az uralom tartós formáinak feltárása volt. A tartós rend
alternatívája ugyanis a politikai anarchia, amelyről elméletileg nincs mit mondani, mi­
vel nem jelent egyebet, mint véres káoszt és felfordulást. Tartós uralom pedig kétféle
létezik: a fejedelemség és a köztársaság. Az első lényegében egyeduralom, éspedig
korlátlan és abszolút jellegű; a második megosztott uralom, vagyis többek által gyako­
rolt és ellenőrzött, tehát - mai kifejezéssel szólva - egyfajta „alkotmányos” uralom.
Az első uralmi forma a tárgya A fejedelem című hírhedtté vált munkájának, a második
pedig a Beszélgetések Titus Livius első tíz könyvéről című történeti művének. Ez utób­
biban Livius történeti műveihez fűzött kommentár- formájában fejtette ki nézeteit a
köztársasági államformáról, amellyel lelke mélyén leginkább rokonszenvezett. Az ál­
lamokat ugyanis szerinte a közjó szolgálata teszi naggyá, erről pedig a legjobban a
köztársaságokban gondoskodnak. Csakhogy Machiavelli nem gondolja, hogy a köztár­
saság mindenütt megvalósítható lenne. A köztársaság stabilitásának feltétele az életvi­
szonyok hasonlósága. Mint úja: „Ahol tehát nagy egyenlőség uralkodik, ott alapítsunk
köztársaságot, ahol ellenben nagy egyenlőtlenség uralkodik, ott monarchiát kell alapí­
tani, különben olyasmit hozunk létre, ami nem megfelelő és rövid életű lesz.”
Az uralmi formákat tehát Machiavelli nem elsősorban logikai vagy morális helyessé­
gük alapján ítélte meg, hanem főként aszerint, hogy mennyire sikerül stabil, tartós
 MACHIAVELLI FORDULATA 91

rendet létrehozniuk. Ez a felfogás teljes szakítást jelent azzal a hagyománnyal, amely a

helyes és jó államrend, a legtökéletesebb államforma kérdésével foglalkozik. Ehelyett
szerinte a sikeres, eredményes politika feltételeit kell vizsgálni.
Machiavelli tulajdonképpen nem alkotta meg a politika elméleti rendszerét, ehelyett
a politikai valósághoz való új, realista beállítottságot fejezte ki. Eközben két alapvető
előfeltevésből indult ki. Az első inkább történetfilozófiai jellegű: röviden úgy fejezhető
ki, hogy kevés új van a nap alatt; a világ éppoly kevéssé változik az idővel, mint az
emberi természet: „minden államban, minden népben egyazon vágyak és törekvések
élnek”, minden időben. Ami egyszer megtörtént, az ismétlődhet újra, precedenst te­
remt a későbbi történések számára. A második feltevés egy inkább antropológiai állí­
tás: az emberi természet meglehetősen gonosz, és ebből kell kiindulni a politikában.
Az emberek ingadozó jelleműek, egoisták és hálátlanok.
A gondolkodó igen mély antropológiai pesszimizmusa személyes tapasztalatokon
alapult. Az ember szerinte természetétől fogva becsvágyó, bizalmatlan és könnyen
elcsábítható. „Irigy az emberi természet” - e szavakkal kezdi a köztársaságról szóló
művét is. Az emberek a tulajdont többre bécsülik, mint a becsületet; s amint Machiavelli
keserű cinizmussal jegyzi meg A fejedelemben, az emberek könnyebben bocsátják meg
apjuk meggyilkolását, mint azt, ha kiforgatják őket apjuk örökségéből. Ezért úgy gon­
dolja, hogy egy államszervezet alakítójának és a törvényhozónak abból kell kiindulnia,
hogy az emberek rosszak, és mindig gonosz hajlamaikat követik, mihelyt alkalmuk
nyílik rá. Ezért aztán az embereket kényszeríteni kell a jóra, különben csak rosszat
várhatunk tőlük. Ez a gondolat azóta nagy karriert futott be.
A fejedelem műfaja szerint úgynevezett „királytükör”, vagyis gyakorlati kézikönyv
és tanácsadás a fejedelem számára, hogy miként gyakorolja a legmegfelelőbb módon
uralmát. Azonban ebben is irónia rejlik: a forma hasonló, de a tartalom fordított, hiába
keresnénk benne az uralkodó erényeinek taglalását, ami a korai királytükrök jellemző­
je volt. Tartalma szerint a könyv az egyeduralom különböző típusait tárgyalja, továbbá
a fejedelem szükséges lépéseit és magatartását, az uralom megtartására, a belső béke
biztosítására szolgáló legjobb módszereket. Machiavelli nem rejti véka alá szándékait:
művével gyakorlati célokat követ. A fő célja egy erős fejedelem rábeszélése arra, hogy
állítsa helyre Itália politikai egységét a sok kis feudális városállam helyett, és szorítsa
ki az idegen hódítókat az országból. Másik célja pedig az, hogy biztosítsa az államon
belül a politikai stabilitást és a rendet, mint a békés polgári fejlődés feltételét.
E célból sorra veszi az egyeduralom fajtáit, hogy végül annál az egynél lyukadjon
ki, amelyet tulajdonképpen vizsgálni akar. A fejedelemségeknek két fajtája van, az
egyik az öröklött, a másik az újonnan alapított. Az öröklött fejedelemségek nem okoz­
nak problémát, mivel a fejedelmet támogatják a tradíciók, és ez megkönnyíti számára
az uralom fenntartását. Itália hányatott politikai történetében azonban, ahol a nemesi
nemzetségek folyton harcoltak egymás ellen, természetesen az új keletű fejedelemsé­
gek stabilitásának a kérdése állt a középpontban. Machiavelli szerint az uralmat négy
úton-módon lehet megszerezni: 1. a saját érdemek és erények (virtü) alapján; 2. a
szerencse és körülmények kedvező összejátszása folytán (Fortuna); 3. bűncselekmény
révén (bitorlással); 4. a polgárok kegyéből. Ezen kívül utal még a szellemi alapú feje­
delemségre, vagyis az egyházi államra, amelyet azonban - kellő körültekintéssel - nem
vont be a vizsgálódás körébe.
A kalandoroktól és zsoldos hadaktól dúlt Itáliában természetesnek tekinthető, hogy a
szerencsével és hódítással (idegen fegyverek segítségével) létrejött fejedelemségek sor­
sa állt Machiavelli érdeklődésének középpontjában. A zsarnokokkal szembeni idegen­
 92 A KÖZÉPKOR

kedése ellenére Machiavelli felismerte a fejedelmi abszolutizmus történelmi szerepét,

amely szerinte egyedül képes a korrupt és egymással hadakozó feudális hatalmasságok
féken tartására. Azt, hogy milyen abszolutizmust tartott szem előtt, jól megvilágítják a
fejedelemnek tett javaslatai. Tanácsa szerint a fejedelemnek a nemesség és a pápaság
ellen a polgársággal kell szövetségre lépnie. Inkább keresse a tömeg ragaszkodását,
mint az előkelőek kegyét; mert a nép semmi mást nem kíván, mint védelmet az elnyo­
mással szemben, míg a nagyurak és előkelőek részéről mindig intrikától kell tartania.
Minden városban ugyanis két áramlattal kell számolnia az uralkodónak, és az egyik
vagy a másik mellé kell állnia: „a nép nem akarja, hogy az előkelőek elnyomják vagy
kormányozzák, az előkelőek viszont uralkodni szeretnének, és felülkerekedni a né­
pen” . Ezekből az ellentétes szándékokból születik az egyeduralom, a szabadság vagy a
szabadosság (Machiavelli 1978, 1:34).
A népre való pozitív hivatkozások („a nép céljait szolgálni becsületesebb, mint az
előkelőkét”) persze még nem jelentenek demokráciát, ellenkezőleg. A fejedelemnek
abszolút hatalommal kell rendelkeznie, hiszen a népet nem érdekli a politika, csak
nyugalmat és biztonságot akar, amit azonban nem érhet el egy erős vezető korlátlan
hatalma nélkül. Mégis nyilvánvaló Machiavelli fejtegetéseiből, hogy egy olyan abszo­
lút uralkodóra gondolt, aki elsősorban a szolid polgári fejlődés előmozdítója. Arra
buzdítja a fejedelmet, hogy a polgárokat ösztökélje mindennapi munkájuk rendszeres
elvégzésére, hogy ne hanyagolják el a kereskedelmet, földművelést stb. Senkinek ne
kelljen félnie tulajdona gyarapításától, arra gondolva, hogy esetleg újra elveszíti azt.
Machiavelli eszménye tehát egy olyan abszolút uralkodó, aki szóba áll a céhekkel és
korporációkkal, megtárgyalja velük a gyarapodásukhoz és a belső békéhez szükséges
feltételeket, és gondoskodik tulajdonuk biztonságáról. Ugyanakkor a fejedelemnek a
legkíméletlenebbül és brutálisan kell eljárnia esetleges nemesi riválisaival szemben,
akik hatalmát, s ezáltal a polgárok békéjét és biztonságát is fenyegetik.
Ez az általános célkitűzés határozza meg Machiavelli viszonyát az uralomgyakorlás
immorális eszközeihez, ami olyan rossz hírbe hozta a gondolkodót. Pedig semmi olyat
nem javasolt a fejedelemnek, amit a kor hatalmi harcaiban ne gyakoroltak volna lépten-
nyomon - csupán azt az álszentséget igyekezett elkerülni, amellyel ezeket a módszere­
ket leplezték. Machiavelli szerint minden uralom egyszerre alapul a jogon és az erősza­
kon. Az előbbi az ember sajátja, az utóbbi az állaté. Ezért példálózik a kentaurral, mint
a hatalom jelképével, mivel benne ember és állat tulajdonságai egyesülnek.
A fejedelmi hatalom mindenekelőtt a kard és a cselvetés kettős erején nyugszik;
ezért a fejedelemnek egyidejűleg kell vérengző oroszlánként és furfangos rókaként
viselkednie. Az olyan szólamokkal szemben, hogy a fejedelem legyen becsületes és
tartsa meg adott szavát, a következőket írja: „A bölcs uralkodó tehát ne legyen szótar­
tó, ha ez a magatartás a kárára válik, s ha az okok, amelyek miatt ígéretet tett, meg­
szűntek. Ha az emberek jók lennének, ez az elv kárt okozna; de mert gonosz indulatú-
ak, nem tartanák meg adott szavukat veled szemben, így hát neked sem kell megtarta­
nod velük szemben.” (Uo. 1:58.) A fejedelemnek minden cselekvését eleve az uralom
fenntartására való hatása szerint kell mérlegelnie. Ugyanakkor, bár meg kell tanulnia
rosszat tenni, de jónak kell látszania. Elég, ha színleli a jó tulajdonságokat, hiszen az
emberek többsége a látszat szerint ítél, de botorság lenne azok szerint cselekedni, ha a
romlásba visznek. „Meg kell érteni, hogy a fejedelem, kiváltképp az új fejedelem, nem
tudja mindig azt tenni, amiért az embereket jónak szokták tartani; részben az állam meg­
tartásának szándékától vezetve gyakorta kénytelen a hit, könyörületesség, emberiesség
és vallás ellen cselekedni. Aszerint kell hát cselekednie, ahogy a szél fúj, ahogy a szeren­
 MACHIAVELLI FORDULATA 93

cse változásai parancsolják, s amint már mondottam, nemcsak a jót kell szem előtt tarta­
nia, hanem a rosszat is meg kell tennie, ha a szükség úgy kívánja.” (Uo. 1:59.)
A virtü, az erény szerepét persze Machiavelli is hangsúlyozza, de nála a szó jelenté­
se átalakul. Elsősorban azt jelenti, hogy a fejedelem képes a körülmények és az idő
változásának megfelelően élni az erényeivel, az erő és a bölcsesség alkalmazásával. E
nélkül a rugalmasság nélkül nem tarthatja meg a hatalmát, és elvesznek a rend és belső
béke áldásai az alattvalók számára. A szerencse, írja, csak felerészben ura tetteinknek,
a többit nekünk kell hozzátenni. „Aki természetét az idő és a dolgok változásának
megfelelően cseréli, szerencséjét megtartja.” (Uo. 1:82.) Machiavelli egy sor hasznos
és máig érvényes technikai tanácsot is ad a hatalom gyakorlására, amelyeket politikai
megfigyeléseiből vont le. Például a jótéteményeket a fejedelemnek apránként kell ada­
golnia, hogy jobban bevésődjenek. Az elkerülhetetlen kegyetlenségeket viszont egy
csapásra kell végrehajtania, hogy hamarabb elfelejtsék őket, és utána helyreálljon a
nyugalom és megkönnyebbülés. Mivel az erőszak a hatalom elkerülhetetlen alapja,
nem jó könyörületességgel kezdeni, mert azt a gyengeség jelének tartják, és könnyen
visszaélnek vele. A fejedelemnek nem szabad habozónak látszania az erőszak eszköze­
inek alkalmazásában; a könyörületességet jobb, ha utána alkalmazza. Nem kell tartania
attól sem, hogy ezért nem fogják szeretni. Szerinte jobb, ha a fejedelmet félik, mint ha
szeretik. Ugyanakkor kerülnie kell azt, hogy magára vonja az emberek gyűlöletét. A
terrort végeztesse mással, akit azután feláldozhat a nép haragjának, ő pedig maradjon
meg annak, aki a kegyet gyakorolja.
A gondolkodó ezzel összefüggésben fontos tabukat is megfogalmaz az uralkodó szá­
mára. A polgárok a becsületükre és a tulajdonukra a legérzékenyebbek: a tulajdonuk és
asszonyuk szent és sérthetetlen; aki ezt megsérti, gyűlöletet kelt. Továbbá, a fejedelem
szükség esetén gyilkolhat, de nem fosztogathat, mert megvetés tárgyává válik. Nem
feledkezhet meg az uralomgyakorlás fő céljáról, hogy alattvalóit védenie kell, és biz­
tonságérzetet kell számukra nyújtania.
Az, hogy a fejedelem szükség esetén csaláshoz és szószegéshez folyamodik ott, ahol
a becsületesség nem segít, nem jelenti azt, hogy Machiavelli a hazugságot és gyilkos­
ságot, mint a politika eszközét, morálisan jónak, ne pedig bűnnek tartotta volna. Csu­
pán arról van szó, hogy a politikusnak nem mindig adatik meg, hogy jó és rossz között
választhasson. Jóval gyakoribb az az eset, hogy rossz és kevésbé rossz között kell
választania. Ilyenkor mindig mérlegelnie kell, hogy melyik eljárás a legkevésbé rossz.
Ennek megítéléséhez a bölcs fejedelem tanácsadókra támaszkodik; döntéseiért azonban
továbbra is a fejedelem viseli a felelősséget.
Ami a fejedelemség külső védelmét illeti, Machiavelli lényegesnek tartotta egy ál­
landó hadsereg felállítását a város polgáraiból. A zsoldos hadseregek ugyanis megbíz­
hatatlanok, hiszen mindig azt szolgálják, aki többet fizet nekik, s győzelmük esetén
mindkét felet megsarcolják. Amíg a köztársaság hivatalnoka volt, Machiavelli maga is
vállalkozott polgárokból álló hadsereg megszervezésére* A háború művészete című
írásában össze is foglalta a modern hadviselés legfontosabb elveit. Az állam védelmi
képességét hosszú távon szerinte csak az általános hadkötelezettség biztosíthatja.
Machiavelli teóriája az abszolút fejedelemről sajátos kettős morált teremtett: a feje­
delem ugyanis szerinte fölötte áll azoknak a törvényeknek, amelyeket mások számára
meghoz. Tevékenységének megítéléséhez nincs más mérce, mint politikájának a sike­
re. „Győzzön tehát a fejedelem, és tartsa fenn hatalmát, s eszközeit tiszteletre méltónak
fogják ítélni, és mindenki csak dicsérni fogja; mert a tömeg csak a látszat és az eredmé­
nyek után megy...” (uo. 1:60).
 94 A KÖZÉPKOR

A fenti nézeteket sokan elvetették, és Machiavelliben a gonosz megtestesülését lát­

ták. Ez már a maga korában is így volt, de mindmáig él ez a kritikus nézet (például
Strauss iskolájának Machiavelli-képében is). A fejedelem azzal vált ki meghökkentő
hatást, hogy nem abból indul ki, milyennek kellene lennie egy jóságos keresztény
uralkodónak, hanem abból, hogy milyen eszközök teszik lehetővé az uralom fenntartá­
sát a politikai érdekek és konfliktusok szövevényes világában. Az az érv, hogy a poli­
tikát elsősorban a siker minősíti, máig nagy szerepet játszik a politikai cselekvés és a
politikai rendszerek megítélésében. (Amikor például jóval később Lenin indulatosan
szólt a mozgalmon belüli riválisainak „szánalmas amatőrizmusáról ”, akkor szemrehá­
nyásaiban visszacseng a politikai gondolkodásnak az a fordulata, amelyet Machiavelli
vezetett be.) A politika lényege itt a hatalom megszerzésének és megtartásának techni­
kája. A jó szándék nem számít a politikában, ellenkezőleg, gyakran többet árt, mint
használ, ha hiányoznak a célok megvalósításának eszközei.
Jellemző példája ennek az, ahogy Machiavelli a hódítás kérdését kezelte. A francia
királynak nem általában azt vetette szemére, hogy meghódította Nápolyt, hiszen ez,
sajnos, a hatalmi politika természetéhez tartozik. Elsősorban azt nehezményezte, hogy
anélkül vetemedett hódításra, hogy eszközei lettek volna a város megtartásához, s ez­
zel sok baj és keserűség okozója lett. Ugyanez a belátás tükröződik A fejedelem egyik
híres passzusában, mely szerint valamennyi felfegyverzett próféta győzött, és vala­
mennyi fegyvertelen elbukott. A győzelem tehát nyilvánvalóan nem azon múlik, hogy
valaki igazságos ügyet képvisel-e, sokkal inkább azon, hogy megvannak-e a megfelelő
eszközei céljai megvalósításához.
Ez a beállítottság kétségtelenül valami lényegeset fejez ki a politika természetéből.
Machiavellit gyakran rótták meg a politikáról vallott immorális nézetei miatt, de ritkán
emelték ki azt az igazságát, hogy minden politika valóban morális felelősséggel is
tartozik a sikeréért. A politika a siker kényszere alatt áll; minden politikus felelősség­
gel tartozik azért, hogy a kitűzött célok és az elérésükhöz szükséges eszközök arány­
ban legyenek egymással.
Az erőszak azonban nem célja a politikának; az alapelv „a kegyetlenség helyes
alkalmazása”, a mértéktartó erőszak, azaz az áldozatok minimalizálása és a hatalom
stabilizálása után egyre csökkenő terror. Csupán a kivételes állapot logikája az, ami
Machiavelli szemében indokolja a fejedelem rendkívüli intézkedéseit. Ugyanis ilyen­
kor, a szükség órájában, amikor minden egy lapra van feltéve, a cselekvő nem enged­
het teret a morális skrupulusoknak. S éppen ilyen idők jártak akkoriban Itáliában. Mint
A fejedelem utolsó lapjain kifejti, végre egy szabadítónak kellene eljönnie, aki biztosít­
ja az ország polgárainak életét és szabadságát, azáltal, hogy egyetlen „színolasz” ál­
lamba egyesíti a szétszórt tagokat. Machiavelli műve végén patetikussá válik, és kérleli
az elképzelt fejedelmet e feladat teljesítésére. Mert: „A dolgok régi rendje szerint élni
nem lehet, és nincs, aki új törvényt hozzon”; pedig, amint mondja, „nagy erő van itt a
tagokban, csak a fej hiányzik” . Egy erős uralkodó nélkül nem születhet meg az új
Itália, pedig „mindenkinek büdös már ez a barbár uralom” . (Machiavelli: 1:86.) A
barbárság felelevenítése a régi római büszkeségre, a nemzeti érzésre is apellált. A mű
végén teljes egyértelműséggel nyilvánvalóvá tette politikai programját, amely az érte­
kezés megírására inspirálta.
Másik fontos művében, a Beszélgetésekben Livius történeti könyveihez írott kom­
mentár formájában tárgyalta a republikánus államforma sajátosságait. Említettük, hogy
ez a kormányzati forma közelebb állt hozzá, de nem tartotta mindenütt megvalósítható­
nak. Az uralmi formák tipológiáját illetően lényegében megismételte Arisztotelészt. A
 MACHIAVELLI FORDULATA 95

kormányformák szerinte törvényszerűen váltják egymást: a három jó kormányzat, a

fejedelmi, az optimaták uralma (arisztokrácia) és a népi uralom idővel elfajul. A vá­
lasztott fejedelemből örökölt fejedelemség lesz, ami hanyatláshoz vezet, mert az utó­
dok nem mindig rendelkeznek az elődök erényeivel. Az optimaták uralma oligarchiává
fajul, a népi uralom pedig zsarnoksággá. A bölcs törvényhozók a kormányzati formák
körforgása miatt ezért általában arra törekednek, hogy mindenből megpróbálják a legjob­
bat kiszűrni és alkalmazni. Róma tartósan fennálló hatalma is az ilyen vegyes kor­
mányzatnak köszönhette létét, ami a konzulok, a szenátus és a tribunusok külön
funkcióiban testesült meg. Ez egészen véletlenül alakult ki, törvényhozó nélkül. „A
megosztott hatalom tökéletes államot hozott létre”, állítja Machiavelli. A szenátus és
a plebejusokat képviselő tribunusok közötti viszályt is áldásosnak tekinti a hatalmi
egyensúly fennmaradása szempontjából. A konfliktus nem önmagában rossz: „A sza­
badság érdekében hozott minden törvény a nép és a nagyok ellentétéből születik.”
(Uo. 1:103.) Csak az ellentétes érdekű csoportok párttá szerveződését tartotta veszé­
lyesnek.
A köztársaság védelmének leghatékonyabb eszköze a saját hadsereg. Fontos alap­
elvként szűri le a történelmi példákból, hogy az államnak olyan erősnek kell lennie,
hogy senki ne merje megtámadni, de ne legyen olyan nagy hadserege, hogy félelmet
keltsen a szomszédaiban. Az államok közötti állandó rivalizálás miatt az expanziós
törekvés a biztonság és függetlenség legbiztosabb eszköze. A követendő stratégiák
között tartja számon a bevándorlás támogatását is, hogy növelje a városállam létszá­
mát. Szövetségesek keresését szintén döntőnek tekinti. A háborúkat szerinte rövid ide­
ig, de nagy erők bevetésével kell folytatni. Tagadja, hogy a hadviselés csak pénzkérdés
lenne, s ismét hangsúlyozza a polgársereg fontosságát a zsoldosokkal szemben. Takti­
kai kérdésekben is állást foglal, például abban, hogy nem jó az erődökre bízni a bizton­
ságunkat, s nem jó a vonakodás és halogatás hadi ügyekben. Ha az ellenfél az erősebb,
nem szabad elmulasztani egyetlen esélyt sem a vele való egyezkedésre. Ezek tehát a
tartós uralom és a béke alapjai.
A köztársasági alkotmány alapja az erény (virtü), vagyis az erély és tehetség egyesü­
lése a politikai vezetőkben. A köztársaságban a polgárok erénye is számít, s ezt rész­
ben a közösségi eifkölcsöt erősítő vallás, részben a jó törvényhozás képes elérni, amely
egyensúlyt teremt az ellentétes társadalmi erők között. A köztársaság belső egységét
rontja a vagyoni egyenlőtlenségek fokozódása, az irigység, s ennek folyománya, a
vezető polgárokkal szembeni hálátlanság. Machiavelli úgy véli, hogy a köztársaság
stabilitásának az a legjobb, ha az állam gazdag, az egyén pedig inkább szegény marad,
továbbá, ha a köz szolgálatát jövedelmezővé teszik.
A köztársasági erények azonban Machiavelli szerint a kereszténység megjelenése
óta hanyatlásnak indultak, mert a kereszténység etikai tanai az alázatosságot, a közélet­
től visszahúzódó, saját lelki üdvével foglalkozó egyén jámborságát hangsúlyozzák. Ez
okozta Róma vesztét is. Machiavelli általában nem vallásellenes, de a keresztény val­
láserkölcs polgári hasznát több mint kétségesnek tartja. A vallás mint az uralom táma­
sza mindig is jelentős volt, amint ezt a római köztársaság példája is mutatja. Minden
törvényhozónak ahhoz, hogy a lakosságot békés eszközökkel engedelmességre kész­
tesse, okvetlenül igénybe kellett vennie a vallást. A vallás rítusainak gyakorlása a
közösség integrációjának legjobb eszköze. „Valóban, aki rendkívüli törvényeket ho­
zott valamely népnek, az mindig Istenhez folyamodott, különben nem fogadták volna
el a törvényeket.” (Uo. 1:126.) Mert a bölcs ember képes arra, hogy sok jó dolgot
felismerjen, de mivel az okok nem olyan nyilvánvalóak, nem tud másokat meggyőzni
 96 A KÖZÉPKOR

ezek hasznáról. Az istenfélelem azonban a politikus számára nem önérték, hanem a

rendezett együttélés feltétele, s ezért kell támogatnia a vallási kultuszokat.
Ezzel a felfogásával Machiavelli megelőlegezi a „polgári vallás” fogalmát, amellyel
később Rousseau-nál és másoknál találkozunk. A vallás igazsága egyáltalán nem ér­
dekli, teljesen instrumentálisán viszonyul a vallás tartalmához. Azt tanácsolja a politi­
kai vezetőknek, hogy „támogassák, gyarapítsák mindazt, bár hamisnak ítéljék is, ami
a vallás ügyét előmozdítja”. Hiszen még a hamis vallásoknak, a jóslásoknak stb. is
megvan az a hasznuk, hogy bizakodást öntenek az emberekbe. A vallást a köztársaság
fenntartásához szükséges polgári erények ápolása miatt tartja fontosnak. Ezzel szem­
ben élesen támadja a feudális rend fő támaszának tekintett pápaságot és a katolikus
egyházat. A kereszténység a korabeli hanyatlás oka, többek között az egyház feslettsé-
ge és korruptsága miatt. Minél közelebb van valaki Rómához, annál kevésbé vallásos.
A pápai udvarról Machiavelli egyenesen azt mondja, hogy „káros példamutatása kö­
vetkeztében az egész területen kihalt mindenféle áhítat, minden vallásos érzés... Mi,
olaszok, elsősorban azt köszönhetjük tehát az egyháznak és a papoknak, hogy vallásta­
lanok és gonoszak lettünk.” Ennél is komolyabb érve a pápaság ellen az, hogy a római
egyház megosztottságban tartotta és tartja egész Itáliát. Ennek okát a következőkben
látja: „Az egyház nem volt elég hatalmas, hogy elfoglalja Itáliát, de azt sem engedte,
hogy más foglalja el, ezért nem került az olasz föld egységes uralom alá, sok fejedelem
és uraság osztozott rajta, amiből akkora gyengeség keletkezett, hogy Itália végül is
nemcsak az erős barbárok, hanem bármilyen támadó könnyű zsákmánya lett.” (Uo.
1:130.) E sorokból újra kiviláglik az a fő kérdés, ami a gondolkodót mindenekfelett
foglalkoztatta: a nemzeti egység megteremtése, Itália egyetlen uralom alatt történő
egyesítése.
Élete vége felé humanista barátainak mégiscsak sikerült kieszközölni valamilyen
megbízatást Machiavellinek a Mediciektől: rábízták Firenze történetének megírását.
De ebben sem tudta meghazudtolni magát: a humanista történetírás eszményével, az
erkölcsi példázatokkal átszőtt hőstörténettel szemben, amit nyilván vártak tőle, a vá­
rosállam hanyatlásának és romlásának örök mementóját írta meg, megismételve benne
addigi politikai felismeréseit, de immár a politikatörténet konkrét anyagával illusztrál­
va. Nem csoda, hogy ez a mű is csak szerencsétlenséget hozott rá. Amikor ugyanis V.
Károly zsoldosai kifosztották Rómát, és a pápa hatalmának megrendülése után a Mediciek
hatalma is megingott, az újra berendezkedő köztársaságiak már nem tartották közibük
valónak, hanem a Mediciek embereként könyvelték el. Elkeseredve és betegen halt
meg családi birtokán, 1527-ben.
Machiavelli, bár egész életében kerülte az egyházzal való nyílt összeütközést, még­
sem kerülhette el, hogy halála után eretnekként üldözzék. Műveit a pápa által tiltott
könyvek listájára (indexre) tették, és sok későbbi tudós klerikus fecsérelte az idejét
azzal, hogy megcáfolja az elvetemült firenzeit. Még Nagy Frigyes, a felvilágosult
porosz király is sorompóba szállt ellene: Anti-Machiavelli című műve a kegyes keresz­
tény uralkodó magasztos erkölcsi elveit igyekezett megvilágítani. Itt komikus fordított
szereposztás jött létre: a király kezdett tanácsokat adni a politikai gondolkodónak,
hogy miként fogja fel helyesen az uralomgyakorlást. Valóban nagyon kényelmetlen
lehetett a keresztény uralkodók számára az, hogy valaki ilyen kendőzetlenül mutassa
be és nyíltan kifecsegje az uralkodás technikai titkait. A Mediciek sem igen lehettek
boldogok a nekik dedikált könyvektől. A könyvnyomtatás elterjedése korában igen
veszedelmessé válhatott a feudális udvarok tényleges uralmi gyakorlatáról adott kijóza­
nító elemzés - elsősorban persze a mindenkori uralkodók számára.
 MACHIAVELLI FORDULATA 97

Sok későbbi politikus és gondolkodó tanult üdvös realizmust Machiavellitől, még ha

taktikai okokból támadták is. Ez persze nem jelenti azt, hogy a nagy firenzeit kritikát­
lanul szabadna olvasni. Egyrészt a morál és a politika szempontjainak különválasztása
kétségtelenül úttörő jellegű volt, s ez a politika öntörvényű világát feltáró modern
politikatudomány egyik alapítójává teszi Machiavellit. Ám a dolog másik oldaláról sem
kell megfeledkezni: miközben felismerte a politikai morál kétlelkűségét és a humanista
szólamok képmutatását, a polgári szabadságot mégis túl könnyen áldozta volna fel egy
átfogó politikai cél oltárán, amely az ő esetében egy új polgári rend, s az egységes
olasz nemzet létrehozásának progresszív ügye volt. Ez a gondolkodásmód is iskolát
teremtett, és később kevésbé nagy és kevésbé erkölcsös célokért is hamar megfeled­
keztek a hatalom erkölcsi korlátáiról.

r
 II. rész

AZ ÚJKOR:
A RACIONALIZMUS
ÉS A FELVILÁGOSODÁS
ELMÉLETEI
 Machiavelli az újkor és a középkor határán élt, és gondolati fordulatának hátterét a
mediterrán térségében kialakuló kereskedelmi kapitalizmus, a városok virágzása, a
reneszánsz szabad szellemisége alkotta. Azonban az európai politikai fejlődés súly­
pontja lassan megváltozott. A török birodalom elzárta a Kelet felé irányuló kereskede­
lem útját, és ez a mediterrán térség politikai és gazdasági hanyatlásához, valamint a
korai kereskedelmi kapitalizmus fejlődésének elakadásához vezetett. Az új kereskedel­
mi útvonalak keresése először Afrikát megkerülve, majd Kolumbusz vakmerő vállal­
kozásával történt, ami Amerika felfedezéséhez vezetett. A nagy földrajzi felfedezések­
kel s az azt követő gyarmati hódításokkal a nagy kereskedelmi útvonalak mindinkább
az atlanti térségbe helyeződtek át. Valóságos kereskedelmi forradalom kezdődött, amely
a hajózás, a külkereskedelem, a pénzgazdálkodás kifejlődése révén (gondoljunk az
Amerikából behozott nemesfémek tömegére) elindította az eredeti tőkefelhalmozás fo­
lyamatát. Felvirágzottak a nagy kikötővárosok, általában megerősödött a városi pol­
gárság, és a régi céhes ipart a manufaktúrák terjedése váltotta fel. Az ismert világ
hihetetlen mértékben kitágult, és az ember egész más szemmel tekintett rá.
Mindezt új tudományos és technikai felfedezések egész sora alapozta meg. A közép­
kor statikus, kerek, befejezett világképét felváltó kopernikuszi fordulat nélkül éppúgy
elképzelhetetlen lett volna például Kolumbusz útja, mint ahogy az iránytű, a lőfegyve­
rek és más hasznos találmányok nélkül sem kerülhetett volna sor az európai civilizáció
katonai fölényének érvényesülésére és gyors expanziójára. A tapasztalati tudományok
fejlődése véget vetett a skolasztika uralmának: a Föld már nem a világ centruma többé,
és a történelemnek az az antropomorf és antropocentrikus képe, amely a keresztény
üdvtörténetben megfogalmazódik, teljesen talajtalanná vált. Ugyanakkor minden
relativizálódás mellett a gondolkodás egyetlen biztos kiindulópontjaként nem marad
más, mint az individuum tapasztalati és ésszel felfogható világa. A korai természetjogi
gondolkodás azon nyugszik, hogy az emberi ész képes megismerni a természet törvé­
nyeit, hogy az ész elvei és a természet törvényei azonosak, és szembeállíthatok a fenn­
álló feudális rend ésszerűtlen törvényeivel. Ehhez hozzájárult, hogy a kereskedelmi
forradalom - amely az ipari forradalom előtt járt - jelentős társadalmi és politikai
átrendeződéshez vezetett a nyugat-európai országokban, és egészen új feltételeket te­
remtett a politikai és szellemi fejlődés számára is. A művelt rétegek körében egyre
inkább tért hódítottak a humanizmus eszméi, a vallási szkepticizmus és a filozófiai
racionalizmus. René Descartes filozófiai kételkedése és biztos kiindulópontot kereső,
racionális-deduktív világképe, valamint Francis Bacon, az angol empirizmus megalapí­
tójának a tapasztalati tudományt piedesztálra állító Nóvum Orgánumja egyként kifejezték
az új korszellemet. Bacon Új Atlantisz című utópiája pedig már egy új világ töretlen
optimizmusát fejezi ki, melyben a természettudományok alkalmazása egy ésszerű, magas
fokú technikai civilizáció kifejlődéséhez és boldogabb emberi élethez vezet el.
 102 AZ ÚJKOR: A RACIONALIZMUS ÉS A FELVILÁGOSODÁS ELMÉLETEI

Az egyházi vallásosság középkori uralmát azonban a tudományos fejlődés vagy a

humanizmus terjedése önmagában aligha tudta volna megtörni. Ehhez ennél erőtelje­
sebb társadalmi mozgalom kellett: a reformáció, amely maga is vallási mozgalom lé­
vén, a hit erejét felhasználva törte meg a katolikus egyház világi uralmát. Bár az egy­
ház mindig viaskodott a középkori eretnekmozgalmakkal, ezeket mindaddig le tudta
verni, ameddig a világi hatalom mellette állt. A reformációban azonban éppen az volt
az újszerű, hogy már nem pusztán a paraszti vagy városi lázongások kifejezője, hanem
egy új polgári öntudatosság hordozója is volt. Ezenkívül erőteljes világi támogatásban
részesült azoknak a fejedelmeknek a részéről, akik ki akartak kerülni a római egyház
gyámkodása alól. Az egyházi és a világi hatalom egész középkoron át húzódó vetélke­
dését így a reformáció döntötte el, éspedig olyan módon, hogy az egész politikai fejlő­
désnek is új irányt adott. Egyrészt a területi nemzetállam fejlődését támogatta minden­
ütt, ahol hatalomra jutott, másrészt a vallásháborúk nyomán megerősödött királyi ab­
szolutizmus ott is gyengítette az egyház világi hatalmát, ahol az ellenreformáció került
ki győztesen a küzdelemből.
A reformáció önmagában nem teremtett ugyan új politikai gondolkodást, de jelentő­
sen befolyásolta a meglévőket, miként a politikai fejlődés egészét is. A reformáció
hatása annyiban paradox, hogy rövid időre ismét a politikai gondolkodás középpontjá­
ba helyezte az egyház és az állam viszonyának kérdését. Emellett - szemben a késői
középkor és a reneszánsz tendenciáival - ismét erőteljesen teologizálta a politikai gon­
dolkodást. Mindezt egy tisztább vallásosság igényével és nevében tette. A reformáto­
rok támadták általában az egyházat gazdagságáért és a világi ügyekben való elmerülé-
séért, és támadták konkrétan az egyházi hierarchiát, amely úgymond a hívő ember és
az Isten közé tolakodott, és korrupt, feslett életmódjával inkább a hitetlenséget szítja,
mint az igaz hitet terjeszti. A reformátorok az emberek eredendő egyenlőségét hirdet­
ték, hangsúlyozták a személyi méltóságot, és a szabadsággal együtt járó felelősséget az
egyéni döntésekért.
A hit individualizálása a reformációban természetesen forradalmasító hatással is járt.
Az egyre gyarapodó és egymással is vitában álló protestáns szekták, s főleg az anabap­
tisták által vezetett parasztlázadások nyomán azonban a reformáció vezetőiben is ha­
mar feléledt az igény a hit új tartalmának a rögzítésére. Ezt csak azoktól a politikai
potentátoktól várhatták, akiknek a védelme nélkül a reformáció ügye sem juthatott
volna győzelemre. A politikai hatalom és a reformáció vallási mozgalmának szövetsé­
géből így jöttek létre a nemzeti jellegű államegyházak.
A reformáció több hullámban zajlott le, a legkorábban az angol Wyclif lépett fel, aki
ugyan elbukott, de tanai nemcsak Angliában indítottak el vallási és politikai erjedést,
de jelentős hatásuk volt a kontinensen is, főleg a huszitizmus kifejlődésére. A kezdeti
vereségek után az 1517-ben Luther tézisei nyomán elkezdődött újabb hullámot már
nem lehetett feltartóztatni. Az egyházi hatalommal szembeni nyílt kihívást készséggel
támogatták azok a politikai erők, akik érdekeltek voltak az egyház hatalmas földbirto­
kainak és vagyonának a kisajátításában, valamint az egyházi adó eltörlésében, amely
szemükben az ország kifosztásának az eszköze volt. A hatalmi ambíciókon túl ezek a
reális anyagi érdekek is nagy szerepet játszottak a reformáció sikerében, s ez is mutatja
a vallási mozgalom alapvetően antifeudális jellegét. Luther és tanítványa, Melanchton,
Svájc német részein Zwingli, a francia Genfben pedig Kálvin voltak a reformáció fő
kezdeményezői és szellemi vezérei, akiknek eszméi azután futótűzként terjedtek to­
vább a francia hugenották és az angol puritánok mozgalmain keresztül. A reformáció
ellentétes hatásairól írja J. N. Figgis: „Amennyiben a reformáció segítette az átfogó,
 AZ ÚJKOR: A RACIONALIZMUS ÉS A FELVILÁGOSODÁS ELMÉLETEI 103

mindenható területi bürokratikus állam kialakulását és közvetlenül vagy közvetve az

egyéni szabadsághoz húzott, eredményeiben modemnek tekinthető. Ám amennyiben a
teokratikus eszmék és a teológiai politika újjáélesztésére hajlott, és a Szentírásra hivat­
kozott a kormányzat formája tekintetében, annyiban visszatérést jelentett a korai kö­
zépkor eszményeihez, amelyek már nagymértékben eltűntek Arisztotelész és a rene­
szánsz hatására.” (Idézi Gettell’s 1956, 155.)
Hosszú távon azonban a reformáció pozitív hatásai domináltak. A reformáció a val­
lásháborúk sorát indította el, amelynek eredményeként egészen új hatalmi viszonyok
alakultak ki Európa nyugati részén. Különösen a holland tartományoknak a spanyol
koronától való elszakadását, az angol és francia, vallási indíttatású polgárháborút emel­
ném ki. A reformáció végül egy sor országban - Németország északi részeiben, Skan­
dináviában, Angliában és Skóciában, valamint Svájc jelentős részében - új szimbiózist
alkotott a területi nemzetállamokkal, amelyek végképp elszakadtak a pápaságtól. A
reformáció kulturálisan is a nemzetállami fejlődés megalapozója volt: képviselői nem­
zeti nyelven prédikáltak, s nemcsak a Bibliát fordították le mindenütt a nemzeti nyelv­
re, de széles körű vallási és politikai prepagandairodalmat is indukáltak. A protestan­
tizmus ugyan Franciaországban, valamint Hollandiában is átmenetileg előretört, de
nem sikerült egyeduralkodó helyzetbe kerülnie. E küzdelmek nyomán vált a korszak
egyik központi problémájává a vallási tolerancia kérdése. Az egész későbbi történelem
szempontjából döntő fontosságú, hogy az elűzött hugenották, az angol puritánok és
más protestáns szekták, amelyek az új (anglikán) államegyház ellen is lázadtak, Ame­
rikába is kivándoroltak, és ott új közösségeket alkotva hitelveiknek megfelelően szer­
vezték meg életüket. Európa többi országában az ellenreformáció győzött, s legfeljebb
protestáns szigetek maradtak meg egy-egy országon belül.
Fontos különbséget tenni a reformáció két alapváltozata, a lutheri és a kálvini kö­
zött. A fejletlenebb németországi viszonyok között a lutheri lázadás az egyház ellen
végül a német fejedelmi abszolutizmus támogatásába torkollott. Luther - megriadva a
reformáció által is szított parasztfelkeléstől - a hatalomnak való passzív engedelmessé­
get hirdette. A hamis hitelvekkel szemben - főleg az anabaptista Thomas Münzer
kommunisztikus eszméi irritálták - a politikai hatalomra támaszkodott, amelynek sze­
rinte joga van megvonni a helyes és hamis hitelvek közötti határokat. Miközben a hit
szabadságát hirdette, az államot szentté magasztosította, s ezzel az egyház autoritása
helyébe az állam autoritását állította. A kálvinizmusban viszont fordított volt a helyzet:
hitbéli kérdésekben dogmatikusabb rigorozitás jellemezte, s kezdettől élesen üldözte az
elhajlókat. Egyházszervezetében azonban sokkal demokratikusabb volt, a hívők egy­
fajta köztársasági alkotmányát testesítette meg, ahol választották a papokat, és a laiku­
sok is beleszóltak az egyházközség életébe. Ugyanakkor a hit és a politikai hatalom
szféráját élesen elválasztotta egymástól, és határozott ellenállást tanúsított a politikai
abszolutizmus minden formájával szemben. A fejlettebb francia, holland, angol és skót
protestantizmus a kálvini puritán modellt követte.
 AZ ABSZOLUTIZMUS TEORETIKUSAI:
BODIN ÉS HOBBES

Az újkori politikai gondolkodás igazi kiindulópontjai - Machiavelli mellett - főleg

az abszolutizmus teoretikusai, Jean Bodin és Thomas Hobbes írásai voltak. (Ha
Machiavellinek csak a A fejedelem című művét tartjuk szem előtt, és eltekintünk a
Beszélgetések... köztársaságpárti fejtegetéseitől, őt is e hagyomány körébe sorolhat­
juk.) Nagyon különböző társadalmi háttérrel ugyan, mégis mindhármójuk fő témája
egy erős nemzeti hatalom felépítése és legitimációja volt, szemben a feudális anarchia,
a vallásháborúk, illetve polgárháborúk okozta politikai káosz és önkény állapotával.
Ebből ered az, hogy számukra nem az volt a fő kérdés, hogy miként biztosíthatók az
egyén jogai és szabadsága az államhatalom korlátozása útján, amelyet kordába szorít a
törvény és a nép demokratikus ellenőrzése, hanem ellenkezőleg: miként lehetne egyál­
talán olyan erős hatalmat létrehozni, amely biztosítaná a törvényes rendet. Olyan álla­
mi autoritást akartak teremteni és igazolni, amely megtöri a feudális rend centrifugális
erőit (a főurak állandó magánháborúit), megszünteti a politikai és vallási csoportok
közötti ádáz harcokat, és megteremti a szolid polgári fejlődés feltételeit. Elvetették az
erőszakos hatalomgyakorlással kapcsolatos morális skrupulusokat, azért, hogy elke­
rüljék a még nagyobb rosszat, az önkény és káosz állapotát. Ezért sokkal inkább a
hatalom technikája érdekelte őket, a törvényes hatalom megszerzésének és megtartásá­
nak eszközei és módszerei, mint a hatalomgyakorlás erkölcsi igazolása vagy igazsá­
gossága. Machiavelli után Bodinnek a szuverenitásról szóló tana és Hobbes Leviatánja
egyaránt az abszolút monarchia elméleti megalapozását szolgálta, amelynek erejére a
feltörekvő polgárságnak szüksége volt a békés fejlődéshez, a polgári gyarapodáshoz és
biztonsághoz.
A polgári szellem tehát szemmel láthatóan nem volt mindig liberális és demokrati­
kus. Főleg a kezdeti időszakban a városokba tömörült polgárságnak erős államra volt
szüksége, amely megvédi őket a feudális urak önkényeskedéseitől, s ezért készek vol­
tak iránta lojalitást tanúsítani és a belső békét biztosító szolgáltatásaiért tetemes adót is
fizetni. A királyi hatalom arra volt hivatva, hogy a sok hercegségből és tartományból
egységes nemzeti államot teremtsen, erős hadsereggel, átfogó közigazgatással, egysé­
ges jogrenddel és belső piaccal. Merkantilista gazdaságpolitikája előmozdította a ke­
reskedelmet és ipart, és általában a pénzgazdálkodást. Az így befolyó adók tették lehe­
tővé egy állandó hadsereg felállítását és fenntartását, ami a monarchia hatalmát stabili­
zálta, és külpolitikai mozgásterét is növelte. Csak ez a nagymértékű hatalomkoncentrá­
ció teremthetett egységes, az egész országra kiterjedő közigazgatást, garantálta az utak
biztonságát, és csak ez volt képes megtörni a helyi kiskirályok önkényuralmát. Akko­
riban éppenséggel a feudális urak voltak a pluralitás és a szabadság szószólói, hiszen
személyes jogaikat kizárólag az állam rendi és föderális struktúrájának fenntartásában
látták biztosítva. Helyi felségjogaikat nem akarták feladni, és szívósan védték feudális
előjogaikat. A természetjog elvont elveivel szemben, amellyel a politikai gondolkodók
 JEAN BODIN ÉS A SZUVERENITÁS ELMÉLETE 105

az új hatalmi viszonyokat igazolták, ők a történelemre és tradicionális privilégiumaikra

hivatkoztak. A jog legnagyobb ellensége azonban mindig az előjogok, a privilégiumok
rendszere. Ez magyarázza azt, hogy felemelkedő polgárság politikai gondolkodásában
miért kapott kezdettől oly nagy szerepet a természetjogra való hivatkozás és a jog-
egyenlőség kérdése. Az abszolutizmus időszakában természetesen még túlnyomóan a
közvetlen hatalomkoncentráció ideológiai igazolása állt a középpontban.

Jean Bodin és a szuverenitás elmélete

Jean Bodin (1529-1596) a francia hugenották és katolikusok között dúló vallásháborúk

idején élt. Az első polgárháború 1562-ben robbant ki, s tíz év múlva következik be
„Szent Bertalan éjszakája”, amikor Párizsban lemészárolják a hugenottákat. A béke
csak két évvel Bodin halála után született meg, amikor a trónörökös Navarrai Henrik
(IV. Henrik) visszatért a katolicizmushoz-(„Párizs megér egy misét”), s győzelme után
kibocsátotta a felekezetek közötti békét és türelmet előíró nantes-i ediktumot.
Bodin polgári származású ifjúként a karmeliták rendjében tanulhatott, és nagy mű­
veltségű jogász lett. A párizsi „parlament” mellett működő ügyvédként - akkoriban ez
még jogászi testületet jelentett - és történetíróként, majd hercegi tanácsadóként Bodin
egyike volt azoknak a politikus jogászoknak, akiket egyszerűen csak „politikusok”
(„Politiques”) néven emlegettek. Túlnyomóan katolikus közírók voltak, akik mégis el
akarták választani a világi hatalmat és a hit kérdéseit. (Fő képviselői Du Bellay, Servin,
William Barclay és Pierre Grégoire, valamint maga Bodin a Six Livres de la République
[Hat könyv a köztársaságról] című művével.) Következetesen képviselték a passzív
engedelmesség lutheri tanát, valamint az államhatalomnak a morál és törvény fölött
álló öncélúságát, amellyel Machiavellinél találkozunk. (Ezért machiavellistáknak is
nevezték őket.) Miközben az alattvalóktól passzív engedelmességet követeltek az ural­
kodó iránt, ragaszkodtak a vallási türelem biztosításához. A protestáns Navarrai Hen­
rik trónigényét támogatták a francia trón viszály bán, és élesen elutasították a pápa be­
avatkozási kísérleteit a francia belpolitikába. A türelem számukra nem vallási, hanem
politikai elv volt, amelyet az állam belső békéje érdekében kell gyakorolni. Álláspont­
juk teljesen összhangban volt nemcsak a végül trónra jutó IV. Henrik türelmi politiká­
jával, hanem a korabeli holland türelmi gyakorlattal és Erzsébet királyné Angliájának
e kérdésben folytatott politikájával is.
A türelmi politikát azonban Bodin a maga konkrét tapasztalatai nyomán csak egy
erős monarchiában tartotta megvalósíthatónak. Több fontos műve mellett, amelyek
történeti és vallási kérdésekről szólnak, politikai tárgyú főműve a fenti Hat könyv a
köztársaságról, melyből magyarul Az államról címmel jelent meg egy kitűnő váloga­
tás. Munkáját a szerző a szuverén hatalom megalapozásáqak szentelte. A szuverenitás
központi fogalma e műnek, amelyben magvas történeti és politikai okfejtésekkel kíván­
ta igazolni a királyi hatalom abszolút uralmi igényeit. Bodint ezért a szuverén nemzeti
állam első teoretikusaként tartják számon.
Művét az állam fogalmának meghatározásával kezdi. „Az állam több családnak és
az ő közös ügyeiknek a jogszerű kormányzata szuverén hatalommal” - írja, majd rész­
letesen kifejti e meghatározás értelmét. A szuverenitás fogalma tehát feltétlenül az
állammal kapcsolódik össze. A szó tulajdonképpen a francia uralkodók „felség”
(souverain) megszólításából eredt. Bodin azonban a fogalmat elválasztja ettől a közvet-
 106 AZ ABSZOLUTIZMUS TEORETIKUSAI: BODIN ÉS HOBBES

len kontextustól, és teoretikus értelmet ad neki. „A szuverenitás egy állam állandó és

abszolút hatalma... azaz a parancsolás legfőbb hatalma” (uo. 73-74). Ez a definíció a
könyv legfontosabb mondandóját tartalmazza dióhéjban. A szuverenitás állandó és
abszolút hatalom, mely a politikai közösség lényegét alkotja, nem azonos tehát az
időleges uralmi jogosítványokkal. A szuverenitás, mint ismételten kifejti, a polgárok
és alattvalók feletti legfőbb hatalom, amelyet nem köt a törvény, {kd e legibus absoluta,
azaz törvény alól feloldozva kifejezésből származik az abszolutizmus fogalma is.) El­
lenkezőleg, a szuverén maga minden törvény forrása: „Ez a hatalom abszolút és szuve­
rén, mivel nincs más feltételhez kötve, mint amit Isten és a természet törvénye paran­
csol.” (Uo. 78.) Érdemes tovább idézni: „A szuverenitás birtokosai tehát semmikép­
pen sem lehetnek alárendelve senki más parancsolatának; elengedhetetlen, hogy tör­
vényt írhassanak elő az alattvalóknak, hogy eltörölhessék és megsemmisíthessék a szük­
ségtelen törvényeket, és újakat alkothassanak... az uralkodó fel van mentve a törvé­
nyek hatalma alól; a törvény szó latinul a szuverenitás birtokosának parancskibocsátási
jogát is tartalmazza.” (Uo.) Az uralkodó még a saját törvényeinek sincs alávetve,
bármikor felülvizsgálhatja korábban meghozott rendelkezéseit. „Ezért is szerepel a
rendeletek és utasítások végén ez: mert nekünk így tetszik... A szuverén uralkodó tör­
vényei... pusztán az ő szabad akaratától függenek.” (Uo. 80.) Míg az összes többi
alattvaló, valamint a rendek a szuverénnek tartoznak elszámolni tevékenységükről,
addig az uralkodó csak Istennek tartozik számadással.
Melyek a szuverenitás jegyei? A törvényhozás és a törvények eltörlése, valamint
módosítása a legfontosabb, amely tartalmazza az összes többi jogot. Ezek közé tarto­
zik a külső viszonyok tekintetében a háború indításának és a békekötésnek a joga,
beleértve a szövetségek kötését és felbontását is. A belső viszonyok tekintetében a
szuverén joga az állam összes főbb tisztségviselőjének kinevezése és leváltása, s a
felettük való bíráskodás. A szuverén joga a közterhek és rendkívüli adók kirovása és
az alóluk való mentesítés. A bírói ítéletekkel kapcsolatban kegyelmi joggal és am­
nesztiával élhet. A szuverén joga a pénz kibocsátása és értékének (érctartalmának)
meghatározása. Végül Bodin az alattvalói és hűségeskü betartatásának jogát is ide
sorolja (uo. 119).
A felsorolt jegyek valóban mindmáig a szuverén hatalom legfőbb ismérvei marad­
tak, bármennyit változott is időközben a fogalom kontextusa. Ezek a jogok persze a
modern alkotmányos demokráciákban gyakran több testület között oszlanak meg. Bodin
azonban a korabeli politikai viszályok és instabilitás állapotában csak a szuverén jogo­
kat korlátlanul gyakorló, egységes tekintélyuralomtól várhatta Franciaországban a bel­
ső béke helyreállítását. Mi igazolja ezt a hatalomkoncentrációt? Bodin szerint a szuve­
rén önmagában hordja igazolását mint a rend biztosítéka; ezáltal bizonyítja hasznossá­
gát a társadalom egésze számára. Minden további politikai erőnek viszont a szuverén
előtt kell igazolnia magát. A szuverén az, aki mindenki másnak parancsol, de neki
senki nem oszthat utasításokat.
Bodin szerint a szuverén hatalmát csak az isteni és a természeti törvény korlátozhat­
ja. Az első a hitbéli kérdésekben való illetéktelenségét jelenti. Az államhatalom ne
akarjon lelkiismereti ügyekben kötelező rendelkezéseket hozni polgárai számára. Ez a
követelmény persze abban a korban inkább csak progresszív utópia, semmint valóság.
De mit tartalmaz a természeti törvény? Először is az öröklés rögzített rendjét, amely a
királyi hatalom legitimitásának alapja. Másodszor, a király személyes javainak és az
állam javainak a megkülönböztetését. A szuverén uralkodó a királyság javadalmait
nem idegenítheti el, mivel az nem családi birtoka. Továbbá, a szuverénnek is tisztelet-
 JEAN BODIN ÉS A SZUVERENITÁS ELMÉLETE 107

ben kell tartania a polgárok tulajdonát és természetes szabadságát. „Királyi egyedural­

kodó az, aki ugyanúgy engedelmeskedik a természeti törvényeknek, ahogyan alattvaló­
itól elvárja, hogy neki engedelmeskedjenek, s meghagyja mindenkinek természetes
szabadságát és vagyona fölötti tulajdonjogát” - írja Bodin (uo. 139). Ez különbözteti
meg a despotától.
A tulajdon szentsége azóta is minden polgári gondolatrendszer alfája és ómegája;
csak éppen Bodin a maga korában ezt még a korlátlan királyi hatalomban látta legin­
kább biztosítva, szemben a későbbi korszakkal, amikor az abszolút hatalom önkényé­
vel szemben indítottak támadást a polgárság erői a liberális szabadságjogok nevében.
Érdekes, ahogy Bodin a tulajdonhoz való jogot összekapcsolja az adókivetés problémá­
jával. Szerinte az adózás is érinti a tulajdonjogot, hiszen az adó csökkenti a polgárok
vagyonát, annak egy részét vonja el. Ezért az adókivetés jogát a szuverén esetében is a
polgárok beleegyezéséhez köti. A rendek éltek is ezzel a feltétellel, amikor nem sza­
vazták meg a királynak a protestánsok elleni hadviselés céljából kivetett adóját. Mivel
Bodin művére is hivatkoztak, Bodin kegyvesztett lett, és ettől kezdve vidéki visszavo-
nultságban kellett élnie.
A szuverenitás mint a legfőbb hatalom Bodin szerint kizárólag az állam tulajdonsá­
ga, szemben bármilyen másik közösséggel. A mindenkori államformát éppen az hatá­
rozza meg, hogy kié a főhatalom. „Ha például a szuverenitás egy uralkodóban testesül
meg, monarchiának nevezzük, ha az egész népnek része van benne, azt mondjuk, hogy
ez demokrácia, és ha csak a nép kisebbik részéé, akkor arisztokráciáról beszélünk.”
(Uo. 126.)
Bodin láthatóan valamifajta szubsztanciának, lényegi tulajdonságnak tartja a szuve­
renitást, amely oszthatatlan, amit csak egységben lehet birtokolni, s amely nélkül nem
létezhet stabil politikai rend. A szuverenitás itt emlékeztet a régi római impérium fo­
galmára, ami szintén a főhatalom képviselőit illette csupán meg. Mindegy, hogy a
szuverenitás éppen kinél lakozik, de ameddig politikai közösség létezik, addig mindig
megtalálható. Az államformák változhatnak ugyan, de nem a szuverenitás, amely mindig
jelen van a szuverénnek az alattvaló polgárokhoz és közösségeikhez való viszonyában.
Bodinnek az a felfogása, hogy a szuverén minden törvény forrása, Max Weber későbbi
államfogalmára is emlékeztet, mely szerint csak az államhatalom rendelkezik egy adott
felségterületen a legitim fizikai erőszak monopóliumával. Más szervezetek és politikai
testületek csak az állam, illetve a szuverén megbízásából, felhatalmazásával gyakorol­
hatnak erőszakot; csak átruházott jogaik vannak tehát.
A szuverén fogalma eredetileg a francia uralkodó függetlenségét volt hivatva kife­
jezni a pápasággal és a Német-római Császársággal szemben. Amikor Bodin a korlát­
lan királyi hatalom mellett tette le a voksát, egyszersmind tagadta a szuverén hatalom­
mal szembeni lázadás jogát: „aki szuverén uralkodóját megveti, Istent veti meg, kinek
ő földi képmása” (uo. 115). Azonban, mint többen rámutattak, a szuverént olyannyira
az államhatalomhoz kötötte, hogy felfogása nem tekinthető egy konkrét uralkodói di­
nasztia hatalmi jogcíme igazolójának. Ellenkezőleg, Bodin eleve kitért az elől, hogy
egyetlen uralkodóházat tüntessen ki szolgálataival. A király személye az ő számára
mindenekelőtt az állam vezetőjeként betöltött funkciójában volt érdekes. (Más francia
gondolkodók sem kevésbé cinikusan gondolkodtak a főhatalmi funkció dinasztikus örök­
lésének kérdéséről. Valamivel később Pascal például azt írja: „Minden bajok legna­
gyobbika a polgárháború... Az a baj, amit egy születés jogán hatalomra lépő tökfilkótól
várhatunk, koránt sincs ekkora, és nem is ilyen bizonyos.” [Pascal 1978, 126.] A
trónöröklés dinasztikus rendje szerinte nem áll meg az ész kritikája előtt, hiszen pusz-
 108 AZ ABSZOLUTIZMUS TEORETIKUSAI: BODIN ÉS HOBBES

tán a származás nem biztosítja az uralkodói funkcióra való alkalmasságot. De hát az

emberek esztelensége miatt esztelen törvények [mint a trónöröklés] is ésszerűvé vál­
nak. Ezért kellett a leszármazás vitathatatlan ismérvéhez kötni a trónutódlás jogát,
hogy elkerülhessék a legfőbb rosszat, a polgárháborút.)
A szuverenitás mint az abszolút, megkérdőjelezhetetlen főhatalom fogalma megőriz­
te jelentőségét később is, amikor jelképesen már nem a fejedelem, hanem a nép vált a
letéteményesévé. Külön kérdés a szuverenitás külpolitikai vonatkozása. A külső szuve­
renitás azt jelenti, hogy a szuverén állam más államokhoz való viszonyában határozza
meg saját önállóságát és függetlenségét. Szuverén tehát az az állam, amelynek más
hatalmak nem parancsolhatnak, s nem szabhatják meg, hogy mi történjék az adott
országban. A szuverenitás fogalmát ma már jószerivel csak ebben a külpolitikai jelen­
tésben használják, belpolitikailag csak a népszuverenitás legitimációs formulájaként él
tovább. Időközben ugyanis a hatalommegosztás liberális elve, illetve a hatalom osztott­
ságának pluralista elmélete rést ütött az egységes és oszthatatlan szuverenitás korábbi
szubsztancialista elképzelésén. Külpolitikailag viszont még ma is úgy tekintenek az
egyes államokra, mint különálló, szuverén, belül egységes monádokra, amelyek önál­
lósága szent és sérthetetlen, s amelyek csak ilyenként vehetnek részt teljes jogú alany­
ként a nemzetállamok közösségében.

Az angol polgárháború és Thomas Hobbes államelmélete

Thomas Hobbes angol filozófus nem sokkal Shakespeare után élt, akinek tragédiái az
új világ születési kínjait tükrözték a korabeli Angliában. Gondolkodását jelentősen
befolyásolta a polgárháború tapasztalata, s ezért érthetően sokat foglalkoztatta az a
kérdés, hogy miként lehet a véres zűrzavar közepette stabil politikai rendet teremteni
az emberek olyannyira eltérő érdekeiből és egoista indítékaiból. Az egzisztenciális
fenyegetettség a korszak alapvető élménye volt, és főleg két lényeges fejleménnyel
függött össze: az egyik a reformációval kezdődő belső vallási meghasonlás, a másik a
feudalizmus társadalmi rendjének gyorsuló felbomlása. Angliában Wyclif fellépése,
valamint a Wat Tyler és John Bull vezette parasztfelkelés óta napirenden voltak a
változások. A reformációt felülről vezették be, ám VIII. Henriknek az angol államegy­
házat megteremtő intézkedésével a kérdés még korántsem jutott nyugvópontra. Nem­
csak a katolikusok ellenállását kellett ugyanis leküzdeni, hanem azokét a disszenterekét
(egyet nem értőkét) is, akik nem elégedtek meg az új vallási köntösben megjelenő régi
püspökségek fennmaradásával, s elvetették azt, hogy a politika bármilyen módon bele­
szólhasson a vallás ügyeibe, amelyet tisztán egyéni lelkiismereti kérdésnek tartottak.
Egészen a polgári forradalom végéig elkeseredetten, váltakozó szerencsével s megle­
hetős fanatizmustól és intoleranciától fűtötten zajlott tehát a harc a katolikusok és az
anglikán egyház hívei, valamint a különböző puritán szekták, az independensek, pres-
biteriánusok és más protestáns felekezetek között. Időnként a konfliktus csillapodott,
és türelmesebb idők jártak, mint például I. Erzsébet idején, máskor viszont tűzzel-
vassal vívott, kegyetlen küzdelmek tanúi lehetünk. A konfliktus csak a dicsőséges for­
radalommal nyert megoldást, azzal, hogy az anglikán államegyház végleg győzedel­
meskedett. A katolikusokat tolerálták, de nem vállalhattak állami hivatalt, a radikáli­
sabb szekták pedig kivándorolhattak Amerikába, és az Újvilágban próbálkozhattak
hitelveik szerinti közösséget alapítani.

s
 AZ ANGOL POLGÁRHÁBORÚ ÉS THOMAS HOBBES ÁLLAMELMÉLETE 109

A másik alapvető konfliktusforrás az eredeti tőkefelhalmozás kezdete, s vele együtt

az angol társadalom szerkezetének mélyreható átalakulása volt, amelynek konzekven­
ciái ugyancsak az angol forradalomban teljesedtek ki. Ez utóbbi konfliktust fejezte ki
Mórusz Tamás (1478-1535) nevezetes mondásával, miszerint „a birkák megeszik az
embereket”. Ezt a bekerítések gyakorlatára értette, amelyek során a földesurak és
vállalkozók bekerítették a közföldeket, sőt elüldözték a parasztokat a földjeikről, hogy
birkanyájaikat legeltessék rajtuk, az angol export legfontosabb ága, a posztóipar igé­
nyeinek kielégítése céljából. Mórusz Tamás személyes sorsa ugyanakkor a másik kér­
dés vonatkozásában is jól példázza a korabeli Anglia konfliktusos viszonyait. A koráb­
ban a királyt hűségesen szolgáló lordkancellárt visszavonulása után azért hurcolták
meg, majd végezték ki, mert nem volt hajlandó elfogadni VIII. Henrik államegyházát.
Mórusz a politikai gondolkodásban elsősorban Utópia című művéről ismert (latinul
jelent meg 1516-ban a kontinensen, és sokáig egyáltalán nem fordították le angolra).
Ebben a humanizmus képviselője a korabeli Anglia egoista, törtető világának játékos­
ironikus ellenpontját alkotta meg. A társadalmi bajok fő okát Mórusz a magántulajdon­
ban látta, és megpróbált egy köztulajdonon alapuló ellentársadalmat megkonstruálni a
platonizmus, a humanizmus és a korai angol kommunisztikus eszmék (Wyclif és köve­
tői) szellemének egyesítésével. Az utópia kifejezést is Mórusz alkotta meg, s ez is
ironikusan kétértelmű: egyszerre jelent sehol-helyet és jó helyet (az eutoposz görög szó
angol kiejtésének hasonlósága alapján). Seholsincs ország közösségi berendezkedése,
amelyet egy utazó elbeszélése alapján az Utópiában megrajzolt, persze nem tűnik vala­
mi ideális kommunista berendezkedésnek, amely felhőtlen boldogságot tükrözne. Bár
derűsen és csodálattal ecseteli Utópia társadalmi rendjét, az inkább a kolostori gazda­
ság szigorú erkölcsi rendjére és utasítási hierarchiájára hasonlít, jóllehet családi és
tekintélyi alapon áll, sok önkormányzati elemmel. Az irodalmi ékesszólás mellett az
ábrázolásban mindig érzünk némi ironikus distanciát. Mindenesetre a mű tartalmazza a
magántulajdon kritikáját és a korabeli önzés és haszonlesés szatíráját is.
Mórusztól eltérően Hobbes realista választ próbált találni korának ellentmondásaira,
bár sokan politikai főművét, a Leviatánt szintén utópikus konstrukciónak tartják. Bizo­
nyos értelemben minden elvekből dedukált állam nevezhető természetesen utópiának.
Thomas Hobbes (1588-1679) az újkori politikai gondolkodás egyik legbefolyáso­
sabb alakja s az úgynevezett szerződéselméleti hagyomány egyik megteremtője volt. A
társadalmiszerződés-elméletek a reformáció eszméinek hatására kerültek be a politikai
gondolkodásba, és Hobbestól Spinozán, Locke-on át egészen Rousseau-ig terjedtek.
Ezek - az alapjukul szolgáló természetjogi doktrínákhoz hasonlóan - nem annyira jól
megalapozott tudományos elméletek, mint inkább olyan magyarázó erejű filozófiai
hipotézisek voltak, amelyek a politikai intézmények újfajta legitimációját kívánták
megalapozni. A természetjog eszméje régi ugyan, de korábban inkább az ember köte­
lességeit hangsúlyozták benne. Az angol protestantizmusban azonban új hangsúlyt ka­
pott: az egyes ember elidegeníthetetlen jogai kerültek előtérbe. A szerződéselméletek
is egyre módosultak az egyes korszakokban, s ahogy változott a politikai intézményes
háttér, úgy más és más politikai konzekvenciákat vontak le belőlük.
Hobbesnak személyes életélménye is az volt, amit a természeti állapotba visszavetít­
ve a „mindenki harca mindenki ellen” jelszóban fogalmazott meg. Ennek két társadal­
mi körülmény volt az alapja: az egyik a keletkező piacgazdaságra épülő versenytársa­
dalom a maga individualizmusával és egoizmusával, a másik a tomboló polgárháború,
amelyet a vallási fanatizmus is szított. Hobbes így általánosíthatta az ember természe­
tes állapotává az ember embernek farkasa (homo homini lupus) elvét. A félelem lég-
 110 AZ ABSZOLUTIZMUS TEORETIKUSAI: BODIN ÉS HOBBES

körét jelzi önéletrajzi megjegyzése is, mondván: anyám ikreket szült, engem és a rette­
gést. Ugyanis amikor anyja vajúdni kezdett, éppen akkor jelezték a spanyol Armada
közeledtét az angol partokhoz (Tuck 1993, 14-15). A félelemnek, s főleg a halálféle­
lemnek Hobbes politikai elméletében is döntő szerepet tulajdonított: véleménye szerint
az önfenntartás miatti aggodalom és a halálfélelem alkotja minden uralmi rend alapját.
Hobbes viszonylag szegény lelkészi családban született 1588-ban, reneszánsz huma­
nista szellemű középiskolába járt, és egy oxfordi humán főiskolán fejezte be tanulmá­
nyait. Attól kezdve különböző előkelő családoknál volt házitanító, mint a legtöbb értel­
miségi az ő társadalmi köréből. Ennek az életpályának az előnyei közé tartozott a
mozgékonyság és a magas körökkel való érintkezés, de egy tekintetben alig különbö­
zött a papi pályától: aki ily módon állt egy-egy főúri család szolgálatában, nem háza­
sodhatott. Hobbes kitűnő nyelvtehetséggel volt megáldva, egy sor klasszikust fordított
angolra (Thuküdidészt és Homéroszt is), és műveit egyszerre írta latinul és angolul. Az
angol filozófia megteremtőjének tartják, aki egy sajátos posztszkeptikus, materialista
világmagyarázatot fejlesztett ki. Alig burkolt ateizmusa nagy hatással volt a felvilágo­
sodás képviselőire, ugyanakkor éles támadások céltáblájává tette őt már életében is.
Politikai nézetei főleg három művében találhatók: az Elements ofLaw (A jog ele­
mei), a De Cive (A polgár) című művében, és később kifejtettebb formában a Leviatán
vagy az egyházi és világi állam anyaga, formája és hatalma című könyvében, mely a
hobbesi gondolkodásnak egyfajta összefoglalását adja. Leviatán szimbolikus alak; a
Bibliában (Jób 41) szerepel egy utalás Leviatánra mint abszolút és félelmetes hatalmú
tengeri szörnyre. Nem tudni pontosan, hogy Hobbes miért választotta ezt az állam
jelképeként; van ebben némi irónia, ugyanakkor kifejezi az államnak mint erőszakszer­
vezetnek a lényegét is. A Leviatán mint a tengerből kiemelkedő szörny jelképe igen
ráillik egy szigetország politikai rendjének leírására. Egy másik általa használt biblikus
jelkép a Behemoth, amelyet a „hosszú parlament” elnevezésére használt (Behemoth
című munkájában). Ennek jelentését később Franz Neumann átértelmezte, amikor a
kontinens totalitárius államáról, a náci uralomról szóló (1940-ben írott) könyvének ezt
a címet adta.
Hobbes meglehetősen modern gondolkodó, akinek világképére nagy hatással volt a
modern természettudományok fejlődése. A természettudományokban bevett objektív
módszereket akarta a politika elemzésére is alkalmazni. Descartes módszeres kételke­
dését radikalizálva, szkepszisét egészen a nominalizmusig fokozta. Emellett Galilei
fizikája is hatott rá, s egy új, módszeres tudomány eszméjét vetítette eléje. (A szigorú
módszeresség eszméje ihlette kortársát, a holland Spinozát is. Ő is filozófiai műveiben
„more geometrico”, azaz a geometria axiomatikus bizonyítási módszerének utánzására
törekedett, s egyszerű alapelvekből kívánta dedukálni az erkölcs és a politika egész vilá­
gát. Ez ugyan a bonyolult emberi kapcsolatok némi redukciójához, sajátos egyoldalúság­
hoz vezetett, de új belátásokat is megérlelt. Spinoza a hobbesi felfogás liberálisabb,
demokratikusabb válfaját alkotta meg, azonban e helyütt csak Hobbesot tárgyaljuk.)
Hobbesra is jellemző némi redukcionizmus a gondolati következetesség áraként. A
skolasztika hagyományával vitázva kétségbe vonta az általános fogalmak önálló létezé­
sét. Minden általános fogalom csak tudatunk absztrakciója, a valóságban csak az egyes,
a konkrét dolgok léteznek. Filozófiája egyfajta absztrakt materializmus: a világot a
mechanika alapján, a testek térbeli mozgásaként fogta fel, és e mozgás törvényszerűsé­
geit igyekezett feltárni. A fény elméletében eredeti gondolatai voltak. A politikai világ,
az állam magyarázatában is hasonló belső hatásmechanizmusok felfedezésére töreke­
dett. Nominalizmusának megfelelően kiindulópontja az egyes ember volt. Mivel a kol-
 AZ ANGOL POLGÁRHÁBORÚ ÉS THOMAS HOBBES ÁLLAMELMÉLETE 111

lektív fogalmak üresek, valójában társadalom sem létezik; csak az egyes emberek és az
ő kapcsolataik ragadhatok meg, és a társadalom csupán az állam mint mesterséges test
kebelében megteremtett viszonyok összessége.
A Leviatán első könyve az állam anyagáról, vagyis az emberről és az állam formá­
járól, vagyis a szerződésről szól. Gondolati kiindulópontját Hobbes sajátos antropoló­
giája képezi. Ahogy más fizikai testeket, úgy az embert is a hatás és ellenhatás, a
vonzás és taszítás, az inger és a válaszreakció törvényei mozgatják. Az emberi viselke­
dés magyarázatára Hobbes egy sajátos pszichológiát dolgozott ki, amely az alapvető
emberi ösztönök feltételezésén nyugszik. A legfontosabb alapösztön az önfenntartás
ösztöne. Az ember természettől fogva önző lény, amely önfenntartásra törekszik; mind
a saját életének, mind családjának a fenntartására. E törekvésének mások hasonló tö­
rekvéseivel szemben kell érvényesülnie. Ahhoz, hogy az ember tartósan biztosíthassa
az élethez szükséges eszközöket, s mindenekelőtt a tulajdonát, az általános konkuren­
cia világában egyre nagyobb hatalomra kell törekednie. Hobbes eközben szinte minden
emberi tulajdonságot, illetve képességet egyfajta hatalommá minősít át. A gazdagság
és a tudás például hatalom, a hatalom egy fajtája; a becsület sem egyéb, mint hatal­
munk elismerése mások részéről, s a szerelem is egymás érzelmeinek meghódítása,
vonzalmainak biztosítása. Az embernek szerinte ez a hatalomra törekvés a természetes
állapota, s minden más emberhez való viszonya hatalmi viszonnyá változik át: ebben
az állapotban az ember az embernek farkasa. A természetes jog nem erkölcsi tartalmú,
mint a középkorban, hanem minden egyes ember szabadsága arra, hogy saját hatalmát
latba vesse természetének fenntartása érdekében, és megtegyen mindent, amit saját
ítélete és esze alkalmas eszköznek talál erre a célra.
Az állami közösséget megelőző természeti állapot tehát Hobbesnál nem valamilyen
aranykor, nem a harmónia, ellenkezőleg: az állandó konfliktusok világa. Az ember
élete a természeti állapotban magányos, szűkös, nyers és erőszakos, és főként rövid: ez
a mindenki háborúja mindenki ellen (bellum omnia contra omnes). Mivel azonban az
ember nemcsak ösztönlény, hanem ésszel bíró lény is, képes az előrelátásra, és ezáltal
a tartós önfenntartás érdekében véget vethet a természeti állapotnak. Ez a társadalmi
szerződés értelme. Ennek keretében mindenki lemond arról, hogy természetes jogait
gyakorolja, s a természetes önérvényesítésre való jogát átruházza egy szuverén uralko­
dóra. Hobbesnak ez a szerződéstana nem történeti leírása az emberiség ősállapotából
való kikerülésnek. Jellegét tekintve ez elméleti hipotézis: „mintha mindenki mindenki­
nek ezt mondta volna: felhatalmazom ezt az embert vagy ezt a gyülekezetei, ráruházván
azt a jogot, hogy kormányozzon engem, feltéve, hogy te is ráruházod ezt a jogot, és
minden cselekedetérefelhatalmazást adsz. Az ennek megtörténtével egyetlen személlyé
egyesült sokaságot ALLAMNAK, latinul CIVITASNAK nevezzük. És így születik
meg az a nagy LEVIATÁN... az a halandó isten, amelynek - a halhatatlan isten fenn­
hatósága alatt - békénket és oltalmunkat köszönhetjük.” (Hobbes 1970, 149.)
Ezzel az aktussal a szuverént - akár egyetlen személyben, akár egy korporációban
testesül meg - abszolút hatalommal ruházzák fel. Mindenki engedelmességgel tartozik
neki, de ő nem tartozik senkinek engedelmességgel. Ő ugyanis nem partnere a szerző­
désnek, azt nem vele, hanem egymás közt kötötték meg az emberek mint egyenlő
természetes szubjektumok. A szuverén legfeljebb kedvezményezett harmadik személy,
akinek javára mindenki lemondott a saját jogairól. Mint Bodinnél is láttuk, a szuverén
a törvény fölött áll, miközben ő maga minden törvény forrása. Az általa meghozott
törvények arra irányulnak, hogy az egyes embereket a békés versengés keretében tart­
sák, hogy lehetővé váljék a polgári élet biztonsága.
 112 AZ ABSZOLUTIZMUS TEORETIKUSAI: BODIN ÉS HOBBES

Miért kell a szuverénnek abszolút hatalommal rendelkeznie? Azért, mert az embere­

ket csak az erőszak és a büntetőhatalom képes a társadalomban összetartani, másként
nem lehet az egyes egoizmusokat megfékezni. Minden abszolutizmus abból indul ki,
hogy a nép nem képes önmagát kormányozni, mert az egyenrangúak testületéi nem
rendelkeznek olyan tekintéllyel, amely előtt meghajlik az emberek természetes egoiz­
musa. Ezzel szemben, mint majd Locke-nál is látni fogjuk, minden konstitucionalizmus,
vagyis az alkotmányos uralom minden tanítása azt feltételezi, hogy a népben végső
soron bölcsesség és jóság lakozik, hogy képes önmagának törvényeket adni és be is
tartani azokat.
Hobbes radikális nominalizmusa viszont egyenesen abból indul ki, hogy a nép mint
olyan nem is létezik. Hiszen csak a társadalmi szerződéssel jön létre egyáltalán valami
olyasmi, mint egy államközösség, egy politikai közösség. A nép tehát maga is az ál­
lamalapítás terméke, előtte csak egoista emberek sokasága létezik. Az állam tehát mes­
terséges képződmény, kváziműalkotás; ezért is fogalmaz Hobbes mindjárt műve elején
ilyen határozottan: „Mert a művészet teremtette meg a NÉPKÖZÖSSÉGNEK vagy
ÁLLAMNAK (latinul CIVITASNAK) nevezett nagy LEVIATÁNT, ez pedig nem
egyéb, mint mesterséges ember, bár természetes mintaképénél - amelynek védelmére
és oltalmazására szánták - jóval nagyobb méretű és erejű; s benne a szuverenitás a
mesterséges lélek, amely az egész testet élettel tölti meg és mozgatja...” (Uo. 7.) En­
nek az analógiájára határozza meg az állam egyes részeinek és funkcióinak természetét
is. Mint mesterséges képződményt, Hobbes a könyv fedelén az államot szemléletesen
úgy is ábrázolta, mint egy uralkodót, aki sok egyes emberből tevődik össze, s egyik
kezében a hatalom jelképeként a jogart, a másikban a pásztorbotot (a papi hatalom
jelképét) tartja. Ez az ábrázolás világosan utal arra, hogy az állam a szuverénben teste­
sül meg; hogy az uralkodó maga az állam. (Az állam én vagyok - mondta XIV. Lajos
is, a Napkirály, az abszolút uralkodók példaképe.) Ez a kép egy mechanikus analógián
nyugszik, búcsút mondva az állam organikus szemléletének. A kép ily módon érzékle­
tesen jeleníti meg a könyv alapgondolatát, hogy az állam nem egyéb, mint egyes polgá­
rainak összetartozása, amelyet az uralkodó személye testesít meg. Ugyanakkor a papi
hatalom jelképének az uralkodó kezébe adása azt is mutatja, hogy Hobbes a vallás és a
hit kérdéseit alárendeli a politikai hatalom igényeinek.
Ez a koncepció jelentős lépés volt a politika szekularizációjában. Hobbes ugyan tele
van vallási utalásokkal, például az államot halandó istennek nevezi. Mégis lényeges
nála az, hogy az uralkodó hatalmát nem Istentől származtatja, hanem az emberek aka­
ratából, abból az elhatározásukból, hogy véget vessenek a természeti állapot féktelen­
ségének és bizonytalanságának. Ez azonban egyszersmind azt is jelenti, hogy az állam­
nak egészen utilitarisztikus, azaz haszonelvű céljai vannak: végső soron a polgárok
javát, a közjót kell szolgálnia. Ez minden abszolutizmus ellenére nagyon is liberális
gondolat.
A szuverénnek mint politikai testnek ez a metaforikus elképzelése gyakorlati jelentő­
séggel is bír. A hatalom fetisizálása nyilvánul meg benne, s valóban, a királyt a maga
testiségében sokáig egyfajta szentségnek tekintették. Ebben benne rejlik annak a
tévkövetkeztetésnek a lehetősége, hogy ha meg akarjuk szüntetni a királyságot és köz­
társaságot akarunk létrehozni, meg kell ölni a királyt, mint az abszolút hatalom meg­
testesítőjét. Ez nem pusztán teoretikus kérdés, amint az angol és francia forradalom
példái megmutatták. Az uralkodó kivégzése körüli vitákban a francia radikálisok (pél­
dául Saint-Just) is egészen hasonló gondolatmenetekkel indokolták, hogy miért kell a
királynak elpusztulnia, ha a köztársaság élni akar. Eközben egy uralmi rendet, nyilván-
 AZ ANGOL POLGÁRHÁBORÚ ÉS THOMAS HOBBES ÁLLAMELMÉLETE 113

valóan tévesen, közvetlenül azonosítottak egy élő személlyel. Az uralkodó meggyilko­

lásának politikai célszerűségéről ettől függetlenül is lehet vitatkozni, ha túltesszük
magunkat az emberjogi megfontolásokon, amelyeket a forradalom ideológusai - leg­
alábbis a francia és az amerikai (ún. „konzervatív”) forradalomban - eredetileg fontos­
nak tartottak, és az emberi és polgári jogok nyilatkozataiban rögzítettek is. Az uralko­
dói funkció és a személy téves azonosítására azonban csak a szuverenitás oszthatatlan­
ságának elmélete vezethet, amely minden hatalmat az állam fejében koncentrál, és
ezáltal valósággal égi magaslatokba emeli a politikai uralom megtestesítőjét. A liberá­
lis hatalommegosztási elméletek viszont ellenzik a hatalom ilyen koncentrálását, ezért
az uralkodó személy és az uralmi rend közvetlen azonosítása ott nem szükségszerű. A
legfőbb hatalom rigorozitása ezáltal csökken, s pluralista és jogállami elemek kerülnek
bele a hatalom felfogásába.
Hobbesnák azonban még hiába keresnénk ilyesmit. Az emberek, akik egyszer belép­
tek a társadalmi szerződésbe, feladják természetes jogukat arra, hogy minden erővel
érvényesítsék az önfenntartásra és hatalomnövelésre vonatkozó igényeiket. Ezzel egyi­
dejűleg viszont elvesztik politikai jogaikat is. Ez Hobbes számára semmiféle morális
problémát nem okoz, hiszen a morál éppúgy, mint a jog, csak az állammal együtt
keletkezik. A természeti állapotban nincs ilyesmi, a morális és jogi elveket csak a
szerződéssel keletkező állam hozza létre, de legalábbis újradefiniálja azt, hogy mi a jó
és a jogos, a rossz és a jogtalan, és gondoskodik az elvek és törvények szankcionálásá­
ról. E nélkül az állami szankcionálás nélkül, amely végső soron erőszakon alapul,
semmi sem marad ugyanis tartósan érvényes. Hobbes ezért azt az elvet képviseli, hogy
„auctoritas, non veritas facit legem”, vagyis a hatalom, nem pedig az igazság teremti a
törvényt. Az emberek által kötött megállapodások, az egymás közötti szerződések,
például az uralkodók által kötött államközi egyezségek is, csak addig őrzik meg érvé­
nyüket, amíg betartásukat ki lehet kényszeríteni. „És a megállapodások kard nélkül
puszta szavak, nincs erejük rá, hogy akár csak a legcsekélyebb biztonságot is nyújtsák
nekünk” - írja a filozófus (Hobbes 1970, 145).
Hobbes részletesen leírja a szuverén felségjogait, akivel szemben az emberek abszo­
lút engedelmességgel tartoznak; nem mondhatnak fel neki, nem lázadhatnak fel ellene.
Az uralkodó ugyan lehet méltánytalan és igazságtalan, de nem gyakorolhat jogtalansá­
got, nem tekinthető szerződésszegőnek. Egyrészt, mert maga nem szerződő fél, más­
rész^ nincs is magasabb bíró, aki a polgárok és az uralkodó viszályában dönthetne. A
társadalmi szerződés hipotézise ugyan eredetileg minden egyes ember beleegyezését
feltételezi, a konkrét esetekben azonban erre már nincs szükség. Aki ugyanis kívül
marad a társadalmi szerződésen, az megmaradt a természeti állapotban: „vagy alá kell
vetnie magát a többiek határozatának, vagy megmarad abban a hadiállapotban, amely­
ben korábban volt, és amelyben bárki, anélkül, hogy jogtalanságot követne el, megöl­
heti” (uo. 152-153).
A szuverén felségjogai közé tartozik a tulajdon szabályainak megállapítása, a leg­
főbb igazságszolgáltatás joga, a hadüzenet és békekötés joga, a tisztségviselők kivá­
lasztásának és beiktatásának joga, a jutalmazás és kitüntetés, illetve a büntetés joga.
Ezek a jogok csak időlegesen ruházhatók át az uralkodó megbízottaira, de velük együtt
nem száll át a szuverenitás maga, az mindig megmarad a főhatalom oszthatatlan tulaj­
donságának. Ez akkor is igaz, ha a történeti példák tanúsága szerint olykor a népgyűlés
vagy az arisztokrácia tölti be a szuverén szerepét.
A hatalom ilyen központi szerepe fokozottan érvényes a külpolitikai viszonyokra,
ahol még a természeti állapot törvényei uralkodnak. Hiszen itt az államok ugyanolyan
 114 AZ ABSZOLUTIZMUS TEORETIKUSAI: BODIN ÉS HOBBES

szuverén egyénekként lépnek fel jogaik védelmében és hatalmuk biztosítása érdeké­

ben, mint a társadalmi szerződés előtti emberek. A békekötések és barátsági szerződé­
sek ezért csak annyit érnek, mint amennyi az őket alátámasztó hatalom, amely biztosít­
ja betartásukat, és szükség esetén ki is tudja azt kényszeríteni. Amelyik politikus erről
elfeledkezik, az felelőtlenül viselkedik saját közösségével szemben. (Ezt igazoló törté­
nelmi példákat bőven lehetett találni Hobbes korában, és azóta is.)
Ez a sajátos jogi nihilizmus a belpolitikai konfliktusok terén is megmutatkozik. Hobbes
alapvetően antipluralista gondolkodó: az államon belül nem helyesli autonóm érdek-
szervezetek és politikai egyesületek létrejöttét. Mint nemes egyszerűséggel írja, „A
magánszervezetek közt egyesek törvényesek, mások törvénytelenek. Törvényesek,
amelyeket az állam engedélyez, az összes többi törvénytelen.” (Uo. 192.) Tehát csak a
szuverén hatalmának alárendelt, általa engedélyezett, alapítólevéllel ellátott egyesüle­
tek működhetnek. Ellenkező esetben az uralkodó megosztaná a közösséget, és a pol­
gárháború csíráját ültetné el. Vagy ahogy más helyütt fogalmaz: szabad egyesülések
engedélyezésével a kapukon belülre engedné az ellenséget; az ilyen szervezetek olya­
nok, mint a férgek, melyek szétrágják az állam testét.
Azt jelenti-e mindez, hogy az emberek elestek minden szabadságuktól? Hobbes nem
így látja a dolgot. A szabadság és a félelem szerinte éppoly kevéssé van ellentétben
egymással, mint a szabadság és a szükségszerűség. Amikor az emberek államot terem­
tettek maguknak, ezzel egyidejűleg polgári törvényeket, azaz új láncokat is teremtet­
tek. Az emberi szabadságról csak e láncokkal összefüggésben lehet értelmesen beszél­
ni, mondja Hobbes. A törvények persze nem szabályoznak mindent; ezért van szabad
mozgástér. „Az alattvalók szabadsága tehát azokra a dolgokra korlátozódik, amelyek
felől az uralkodó cselekedeteik szabályozása során nem intézkedett.” (Uo. 182.) Ez
más megfogalmazásban ugyanaz, mint a későbbi liberális elv: mindent szabad, amit
nem tilt a törvény.
Emellett a szuverén államhatalom maga sem jelent teljesen korlátlan hatalmat. Egy­
részt kötelezettségei vannak a polgárokkal szemben, például a szűkölködőknek támo­
gatást kell nyújtania. Másrészt nem vethet ki kénye-kedve szerint adókat stb. A Levi-
atánnak totalitárius hatalomként való felfogása modem visszavetítés: a szuverén dikta­
tórikus jogosítványai a rend fenntartásához kellenek, nem pedig az állam pozitív célki­
tűzéseinek megvalósításához, mint a huszadik században. Hobbes államfelfogása csak
az állam minimális funkcióit tartja szem előtt, és nem az állami hatalomnak azt a kiter­
jesztett elképzelését, amely sokkal későbbi korok fejleménye. Nagyon világosan fejezi
ki ezt a következő hasonlata: „Mert a törvényeket... nem arra kell használni, hogy az
embereket az akarati cselekvés minden lehetőségétől megfosszák, hanem hogy úgy
irányítsák, és olyképpen tartsák mozgásban, hogy féktelen vágyaikkal, elhamarkodott­
ságukkal vagy meggondolatlanságukkal ne okozhassanak kárt maguknak - mint ahogy
sövényt sem azért ültetnek, hogy megállítsa az utazókat, hanem hogy az úton tartsa
őket. Ezért az olyan törvény, amely nem szükséges, nem jó törvény, mert nem szolgál­
ja a törvény valódi célját.” (Uo. 293.)
A minimális államról alkotott nézetébe belefért a nyilvános vita és a társadalmi tanok
felügyelete is. A szuverén joga annak megítélése, hogy mely nézetek ártalmasak a
békére, és melyek nem, és hogy mennyire lehet megbízni a néphez forduló szónokok­
ban: „Mert cselekedeteink nézeteinkből fakadnak, s a nézetek helyes irányításában
rejlik cselekedeteink helyes - vagyis a békét és egyetértést szolgáló - irányítása. És
jóllehet a tanítások dolgában csakis az igazságot szabad szem előtt tartani, ez azonban
a béke érdekében való irányításukat nem tiltja...” (Uo. 154.) Ez aligha felel meg a
 AZ ANGOL POLGÁRHÁBORÚ ÉS THOMAS HOBBES ÁLLAMELMÉLETE 115

sajtószabadságról alkotott mai fogalmainknak; az adott korszakban azonban a közrend

és a belsó' béke érdeke mindennél fontosabbnak tűnt.
Van természetesen a szabadságnak még egy másik fogalma is, ez pedig a rend fel­
bomlásából következik. Ha az állam feje nem tartja be kötelességeit, és nem képes a
törvények betartásáról gondoskodni, ha nem képes biztosítani a békét és a polgárok
védelmét, akkor megszűnnek a vele szembeni kötelezettségek is. (Ez persze nem áll
fenn, ha az uralkodót gátolják feladatai ellátásában, tehát például elfogja és fogva tartja
az ellenség stb. - ekkor nem szűnik meg a legitimitása, és fennmarad iránta a lojalitás
kötelezettsége.) Az uralkodó elvetemültsége vagy gondatlansága esetén azonban az
emberek csak úgy védekezhetnek a tirannikus önkényuralom ellen, hogy felbomlottnak
tekintik az államot, és visszatérnek a természeti állapothoz.
Hozzáteszem, hogy ez voltaképpen Robin Hood - vagy még későbbi példával élve,
a guevarizmus - romantikus alaphelyzete is: kivonulunk a társadalomból az erdőbe
vagy a hegyekbe, és gerillaharcot kezdünk egy új rend, egy új állam alapításáért (vagy
helyreállításáért, ahogy régebben felfogták). A hobbesi felfogás alapproblémája éppen
ez: hogy nem ismer köztes fokozatokaf. Csak a totális megoldásokat fogadja el, a
politikai jogok teljes feladását az abszolút uralkodó javára, vagy a visszatérést a termé­
szeti állapothoz, az állam felbomlásával. Nincs közvetítés a két szélső véglet között.
Az egyén és az állam között a senki földje terül el. A számunkra oly jól ismert érdek-
szervezetek vagy pártok világa későbbi fejlemény a modern politikában, és Hobbes
nem ismeri el sem ezeket, sem a hatalom megosztását. A polgárháború időszakában
mindezek valószínűleg csak a feudális korporációkat és a nemesi ligákat erősítették
volna, s talán ezért is találtak elutasításra az abszolutizmus képviselőinél.
Ez az antipluralizmus határozza meg Hobbes viszonyát a valláshoz és az egyházak­
hoz is. Hobbes filozófiájában tulajdonképpen nincs hely a vallás számára, legfeljebb
valamilyen végső ok formájában, amely az első lökést adja meg a mechanikusan elren­
dezett világ működéséhez. Létezik ugyan a vallásnak valamiféle pszichológiai igazsá­
ga: egy „természetes vallás”, amely egy nálunk nagyobb, rejtett hatalom áhítatos tisz­
teletében áll. A hit szerinte csak a más emberekbe vetett bizalom, és ilyen értelemben
ésszerű lehet hinni a vallásban. Ez a minimalista valláskoncepció aligha elégítette ki a
hit korabeli fanatikusait, de nem is ezért haragudtak meg igazán Hobbesra, hanem más
okból. A katolikusok azért gyűlölték meg, mert a Leviatánban az egyház egész műkö­
dését mint a Sötétség démoni birodalmát mutatta be; amelyben a csalás és szemfény­
vesztés, a babona, az előítéletek, a tudomány üldözése és az inkvizítori türelmetlenség
uralkodik. A radikális, puritán, illetve presbiteriánus protestánsok pedig azért, mert
Hobbes szerint az államhatalomnak joga van meghatározni a vallás külső („semleges”)
formáit, a vallási kultuszt, például a mise rendjét. A királypártiak végül azért gyűlölték
meg, mert Hobbes egészében inkább a cromwelli independensek vallási türelmességét
képviselte. A restauráció idején sok tanulmányt kellett írnia a toleranciáról és az eret­
nekségről, mert komolyan fenyegette eretnekként való meghurcoltatása. Az ún. Cabal-
kormány tanácsadójaként is közreműködött a toleranciával kapcsolatos jogi szabályo­
zás kialakításában, ugyanúgy, mint Locke. Hajlandó volt a monarchikus hatalom tá­
mogatására azért, hogy aláássa az egyház hatalmát. A monarchia ugyanis kevésbé volt
türelmetlen, mint a parlamentben többséget alkotó presbiteriánusok (Tuck 1993, 54).
A filozófus csak következetes volt saját teóriájához, amikor elvitatta az egyházak
jogát arra, hogy saját tetszésük szerint hirdessék az igét. Szerinte egy államban egyféle
vallásnak kellene lennie, s ez a szuverén által favorizált vallás; különben a vallási
viszály megosztja a politikai közösséget. Álláspontja annál is inkább érthető, mert az ő
 116 AZ ABSZOLUTIZMUS TEORETIKUSAI: BODIN ÉS HOBBES

korában a politikai konfliktusok jelentős része éppen felekezeti viszályokban öltött

testet. Márpedig soha nem jártak el kíméletlenebből az ellenséggel szemben, mint amikor
a vallási igazság erkölcsi fanatizmusa is fűtötte az embereket. Valamilyen vallásra
szükség van ugyan, mert az eskütétel a szerződések és a politikai kötelességek betarta­
tásának fontos eszköze, de a vallásgyakorlás formáját Hobbes alárendelte a világi hata­
lomnak és felügyeletnek.
Eltekintve a dolog teológiai vonatkozásaitól, Hobbesnak ez az álláspontja funkcioná­
lisan nagyjából megfelel a modemitás korában a médiák feletti politikai cenzúrának.
Hobbes idején ugyanis a szellemi életet csaknem teljes mértékben az egyház uralta.
Mint fentebb említettem, a politikai irodalmat sem kevésbé akarta cenzúra alá vonni,
hasonló okból: a szuverénnek szerinte joga van megítélni, hogy mit tart veszélyesnek
az uralom stabilitása szempontjából. Ha Hobbes élete jelentős részét nem külföldön
töltötte volna, hanem az általa felvázolt abszolút uralom alatt, akkor bizonyára saját
írásai is eleve a cenzúra áldozatául estek volna.
A Vatikán mindenesetre Hobbes ateizmusára hivatkozva hamarosan indexre tette
műveit. írásai ugyan tele vannak a keresztény vallás mitológiai példázataival, s az
állandó hivatkozás a Bibliára érvelésmódjának szerves részét alkotta; azonban kétség­
telenül igen sajátosan értelmezte a keresztény hagyományt. Megpróbálkozott ugyan
azzal, hogy kifejtse a kereszténységnek egyfajta minimalista, materialista válfaját, de
ez erőltetett volt, és nem is igen illeszkedett egész filozófiájába. Nem véletlen tehát,
hogy halála után vallási fanatikusok kiforgatták a sírjából, s könyveit elégették. Ráadá­
sul annak ellenére, hogy a királyi abszolutizmus híve volt, amelytől a polgárháború
végét és a békét remélte, az abszolút uralkodók is megérezték benne ellenfelüket.
Hiszen Hobbes nem a királyi dinasztiákat igazolta, hanem a polgárok érdekeit és céljait
szolgáló erős, szuverén államhatalmat. Az abszolút királyi hatalom nem racionális
igazolást, hanem földöntúli szentesítést igényel; a szuverenitás racionális természetjogi
megalapozása ezért eleve felségsértésnek tűnik számára. Hobbes teóriájába belefér,
hogy a király elmozdítását és kivégzését a társadalmi szerződés megszegéseként bekö­
vetkezett természeti állapot következményeként magyarázza, és ez igazolhatja a
cromwelli diktatúrát is. Ha a korona nem képes megvédeni a polgárokat, akkor a
szuverén jogait átruházhatják a köztársaságra is. Királypárti ellenfelei mindenesetre
éppen ezzel vádolták, és ezzel magyarázták idő előtti visszatérését is a hollandiai szám­
űzetésből a cromwelli Angliába.
Összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy Hobbes elméletében két alapelvet követett,
amelyek ellentmondásban álltak egymással. Egyrészt az utilitarista individualizmust,
másrészt az anarchián úrrá lenni igyekvő abszolút totalitást. Ennek megfelelően hatása
is ellentmondásos volt: éppúgy hatott az utilitaristák liberális államelméletére, mint az
állam totalitárius felfogásaira. A természeti állapotról megrajzolt képe még századunk­
ban is visszaköszön a radikálisan jobboldali Cári Schmitt nézeteiben, aki a barát-ellen­
ség viszonyt tekintette a politika lényegének. Az állam oszthatatlan szuverenitásának
elvét is sok alkotmány vette alapul. Bizonyos értelemben az államszocializmus is
hobbesiánus alakulatnak tekinthető, a politikai hatalom abszolút primátusával és a plu­
ralizmus hiányával a pártok és szabad egyesületek terén.
Hobbes ily módon, bár rendkívül közvetett, de hosszan tartó és mély hatást gyako­
rolt a politikai gondolkodásra. Ez bizonyára összefügg már említett gondolati stílusával
is, a magvas, kompromisszumot nem tűrő éles kijelentéseivel és kihegyezett formulá­
ival. Következetes, rigorózus gondolkodásmódja kétségtelen redukcionizmusra hajlik,
ugyanakkor mégsem egy mizantrópot takar. A történeti források mint társaságkedvelő,
 AZ ANGOL POLGÁRHÁBORÚ ÉS THOMAS HOBBES ÁLLAMELMÉLETE 117

szívélyes, bámulatra méltó személyről emlékeznek meg róla. Műveivel szinte kiprovo­
kálta a vitát a politika lényeges kérdéseiről. Mély hatását mutatja a róla írott számos
monográfia; Hobbes a legjobban feldolgozott politikai gondolkodók közé tartozik. Mint
Cári Joachim Friedrich írta róla: „Thomas Hobbes mint filozófus a hatalmat, s ezzel a
politika egyik fő jelenségét helyezte gondolkodása középpontjába. Ezért ő a pár
excellence politikai filozófus.” Aki kompromisszummentes politikai gondolkodást akar
tanulni, jól teszi, ha Hobbesot olvas.

Az abszolutizmus a XVI. és XVII. században annyira uralkodó volt, hogy igazolásával

nem csak politikai gondolkodók foglalkoztak. Történeti érdekességként említendő, hogy
I. Jakab angol király (aki skót királyként Erzsébet után került az angol trónra) is szük­
ségét látta annak, hogy traktátust írjon az abszolút monarchia védelmében. Jakabot
(akinek katolikus anyját korábban kivégezték) a skót presbiteriánusok (Buchanan és
mások) nevelték, de angol királyként hamarosan szembefordult a protestánsok
antimonarchista eszméivel. Követelésükre, hogy szüntesse meg az anglikán püspökök
uralmát, kertelés nélkül így felelt: ha nincs püspök, nincs király sem. Az írástudó
király A monarcha igaz törvénye című, 1598-ban kiadott könyvében az abszolút ural­
kodót úgy mutatja be, mint aki függetleníti magát a nemesség, a rendek és a klérus
befolyásától, éppen az állami uralom szilárdsága érdekében, amelynek egyetlen alter­
natívája a véres anarchia volna. Saját szerepéről a parlamentben is ekként nyilatkozott:
a királyokat joggal nevezik isteneknek, mivel működésük az isteni hatalomra emlékez­
tet a föld felett. A király szerinte Isten lélegző képmása a földön. A nép csupán fejetlen
tömeg a királya nélkül. Az ország a király nagy családja, akikről atyailag hivatott
gondoskodni.
Az abszolutizmus királyi apológiájának az a magyarázata, hogy a király úgy érezte,
nem képes megzabolázni a társadalom mélyében szerveződő új politikai erőket. Na­
gyobb veszélynek tartotta az anarchiát, mint a királyi despotizmust, és a maga korában
sokan támogatták is ebben a törekvésében.
Az egyik ilyen támogatója volt Sir Róbert Fiimer jogtudós (akit éppen I. Jakab ütött
lovaggá), aki vitába szállt minden népszuverenitás-elmélettel vagy társadalmiszerződés-
elmélettel. Az uralkodó abszolutisztikus jogigényét a földre és hatalomra az egész
királyság területén Fiimer Patriarcha című művében egyenesen az első embertől, Ádám
ősapától származtatta. Azzal érvelt, hogy az emberiség fejlődése a családok, nemzetsé­
gek, törzsek és államok lépcsőin át természetes folyamat volt, és a vezetők hatalma
csak az atyai hatalom fokozatos kiterjesztéséből ered. Meggyőződése szerint, ha léte­
zik elidegeníthetetlen természeti jog, akkor az nem más, mint az atyai tekintély, amely
nemzedékről nemzedékre öröklődik. A patriarchális uralkodó tehát a törvény egyetlen
forrása, s a parlament csak tanácsadó szerepet játszhat mellette. Felfogása már tükrözi
az államnak azt az organikus elméletét, amely a későbbi konzervativizmusban teljese­
dik ki, a szerves fejlődést és kibontakozást hangsúlyezva minden „mesterségesen”
teremtett politikai intézménnyel szemben. Ez volt az a koncepció, amelyet Locke éle­
sen támadott a maga liberális államelméletében. Természetesen az abszolutizmus elmé­
lete, ameddig elmélet volt, korántsem merült ki a dinasztikus hatalom önigazoló igé­
nyeinek alátámasztásában. Erre nemcsak Bodin volt jó példa, hanem Thomas Hobbes
igen kritikus államelmélete is.
 RÖVID EXKURZUS A NEMZETKÖZI JOG
KEZDETEIRŐL

Hobbes filozófiájának középpontjában a hatalom áll, s a jog nála csak alárendelt szere­
pet játszik: csak az a jog érvényes, amit a hatalom szentesít, s ez is csak addig, ameddig
hatalom van mögötte. Az ebben a nézetben kifejeződő jogi nihilizmussal szemben azon­
ban igen korán születtek olyan elméletek is, amelyek a jogot éppen a nyers hatalmi
erőszak korlátozásának eszközeként tekintették. Már a nemzetállamok születésének
időszakában is születtek nemcsak a központi hatalom erős hatalomkoncentrációja mel­
let, hanem az erős központosítás zsarnoki hatalmával szemben álló elméletek is. Fő­
ként a protestáns irodalomban találkozunk ilyen törekvésekkel, bár a jezsuitáknál is
megtalálhatók az ellenreformáció időszakában.
E helyütt csupán két gondolkodóra szeretnék röviden utalni, a német Johannes
Althausra vagy latinosán Althusiusra, és a holland Hugó Grotiusra (eredeti nevén Huigh
de Groot), akit a nemzetközi jog úttörőjeként tartanak számon.
Johannes Althaus (1557-1638) szigorú kálvinista volt, a holland határ közelében
lévő kis városka, Emden tisztviselője. A politika rendszeres elemzése című műve a
kálvinizm us és a német városok eszmevilágát kapcsolta össze a teológiai és
arisztoteliánus tradíciókkal. Művében elutasította az abszolutizmust, és az államhata­
lom egyfajta demokratikus szerződéselméletét fejtette ki. Nézete szerint a politika
alapja a konszociáció, valamint az anyagi és szellemi javak megegyezésen alapuló
megosztása. A társadalom társulások sorából áll, a családtól a különböző testülete­
ken, céheken keresztül a városi és tartományi kormányzaton át egészen a birodalo­
mig. A hatalom legjobb formája szerinte a népgyűlések közvetlen demokráciája len­
ne, a nagy területi államok számára azonban praktikusan az autonóm községek föde­
rációja kínálkozik legjobb megoldásként. Azonban ha nem is lehetséges közvetlen
demokrácia, a népképviselet intézménye még mindig jobb, mint az abszolutisztikus
uralom. Ahogy a királyi hatalom szuverenitással bír, úgy az alsóbb szintű társulások­
nak is megvan a legitimitásuk, amely a megegyezésen alapul. Társadalom- és
politikafelfogásának legjellemzőbb vonása a társulások különböző szintjeinek a hang-
súlyozása, amelyek az egyén és a királyi hatalom között húzódnak meg, és az élet
keretét adják a korabeli Németországban. Ezért éppen a későbbi pluralisták fedezik
fel Althaust felfogásuk előfutáraként.
Althaus a népszuverenitásnak egy kifejezetten világi elméletét fogalmazta meg. (A
népszuverenitás vallási jellegű, az isteni törvényből levezetett megfogalmazásával már
a középkorban is találkozhattunk; ez azonban gyakran az egyházi és világi hatalom
viszályából származó elvont alapelv maradt csupán.) Magát a népet azonban Althaus
nem egységként, hanem - a korabeli társadalmi viszonyok hatására - rendekbe tagol­
tan ábrázolta. Csak a rendi struktúrákba szervezett népnek lehet ellenállási joga a feje­
delmi hatalom túlkapásaival szemben. Ennek a jognak a gyakorlása azonban nem lehet
esetleges és korlátlan, különben felborulna a társadalmi rend. Azt, hogy mikor jogos a
 RÖVID EXKURZUS A NEMZETKÖZI JOG KEZDETEIRŐL 119

népi ellenállás, szerinte az „ephoroszok” állapíthatják meg, akik az alkotmányos rend

őrei, mint a vének tanácsa vagy a választófejedelmek, akiknek jogában áll a zsarnokok
menesztése. (Lásd Friedrich, 1961, 124-129.)
A holland humanista, Hugó Grotius (1583-1645) a nemzetközi jog első kompendiu­
mának összeállítójaként tett szert jelentős hírnévre. Hollandia mint viszonylag kis or­
szág, erősen függött a nemzetközi kereskedelemtől, és ezért is rendkívül érdekelt volt
a szabad kereskedelem békés és stabil feltételeinek biztosításában és a háború, általá­
ban a hatalmi politika jogi korlátozásában. Grotius azonban nemcsak jogtudós, hanem
jelentős politikai gondolkodó is, aki a természetjog alapján állva kívánta a nemzetközi
politika békésebb és szabályozottabb rendszerét megalkotni. Nézetei hatottak a har­
mincéves háborút lezáró vesztfáliai béke konkrét tervezetére is.
Grotius diplomataként és tanácsadóként tevékenykedett a németalföldi Egyesült Tarto­
mányok egyik vezetője mellett, majd Rotterdam első elöljárója lett. A korabeli felekezeti
viszályok (az ortodox kálvinisták és az arminiánusok között) azonban fenyegették a köz­
társaság belső békéjét, és pártfogójának kísérletébe, hogy az állam hatalmát az egyház
fölé rendeljék, s a hadsereget kivonják a viszálykodó felek ellenőrzése alól, mindketten
belebuktak. A politikust hazaárulásért kivégezték, Grotius pedig életfogytiglani börtön-
büntetést kapott, de szerencsés véletlen folytán rövidesen sikerült megszöknie. Párizsba
menekült, ahol később élete végéig a svéd királynő francia követeként szolgált.
Korábbi írásaiban egyfajta arisztokrata republikanizmust képviselt, amely a holland
gyarmatosító imperializmust is támogatta. Még a holland kormány szolgálatában terje­
delmes művet írt a „zsákmányolás jogáról”, amelyben a hollandok fellépését igazolta a
spanyol gyarmatosító ambíciók ellen Indiában. Ennek csak egy fejezete jelent meg
1609-ben, A nyílt tenger címmel a tengeri hajózás szabadságáról.
Grotiust mint humanista gondolkodót is befolyásolta korának szkepticizmusa az er­
kölcsi és jogi elvek szilárdságával kapcsolatban. De a konfesszionális alapú konfliktu­
sok, sőt háborúk, amelyek közül sokat megért, arra indították, hogy megpróbáljon a
konfliktusok megegyezéses megoldására legalább egy minimális konszenzuális alapot
találni. Grotius is a természeti állapotból indul ki, de ez nála nem teljesen törvény és
morál nélküli állapot. Az ember ugyanis nemcsak egoista hajlamokkal bír, hiszen első­
sorban „csordaállat” , közösségi lény, és ez bizonyos viselkedési szabályok betartását
igényli. A csoport független az egyes tagjaitól, s elsődlegessége van velük szemben.
Minden társadalom fenntartásához szükség van arra' hogy bizonyos szabályokat be­
tartsanak: hogy védjék a tulajdont, betartsák a szerződéseket, jóvátegyék az elkövetett
sérelmeket, megbüntessék a bűnösöket és elvetemülteket. Mindezek az előírások szin­
tén részei a természeti jognak, amely az ész elvein alapul. Ezekből kifejthetők olyan
erkölcsi és jogi alapelvek, amelyek nemcsak közösek és érvényesek minden népben -
a ius gentiumnak ezt a közösségét már a római jog is ismerte - , hanem amelyre a
nemzetek egymás közötti jogszerű viszonyát is építeni lehet.
A természeti jogot megkülönböztette az emberi akaratul tál tételezett jogtól. A ter­
mészeti jogot a helyes ésszerűség diktálja, állandó és változatlan, s mivel a dolgok
természetében gyökerezik, összhangban áll Istennel is. Létezik egy egyetemes erkölcs,
amelynek két fő alapelve van: az egyik az önfenntartás természetes jogként való elis­
merése, a másik pedig az, hogy az indokolatlan ártalom mással szemben igazolhatat­
lan, jogtalan. Ebből a két elvből azután továbbiak vezethetők le, ahogy az emberi
társadalom a primitívebb stádiumokból összetettebb képződmények felé, s a tiszta ter­
mészetjogból az alkalmazott természetjog irányába fejlődik.
Az emberi akarat által tételezett jog egyrészt a civil jog, másrészt a ius gentium, a
 120 RÖVID EXKURZUS A NEMZETKÖZI JOG KEZDETEIRŐL

nemzetek joga. Azonban Grotius a nemzetek egymás közötti érintkezését is szabályoz-

hatónak vélte a természetjogi elvek által, és ez éppen a nemzetközi jog tárgya. Grotius
a népjog vagy nemzetközi jog elméletét A háború és béke jogáról című híres művében
fejtette ki (Grotius 1973), amely a jogtörténet egyik jelentős forrása. A benne össze­
foglalt alapelvek némelyike ma is a nemzetközi jog alapelvei közé tartozik, ahogy
például a genfi vagy hágai konvenciókban is rögzítve van. A könyv - a teoretikus
alapok mellett - azoknak a szokássá vált szabályoknak a gyűjteményes összefoglalását
is tartalmazza, amelyeket a civilizált államok követtek régóta az egymással folytatott
háborúik és békekötéseik során, illetve a kereskedelmi megállapodásokban, s amelyek
összeegyeztethetők az ésszerűség követelményével és az ésszerű egyének morális ítéle­
tével. E szabályok részben a lovagiasság feudális korból származó hagyományain ala­
pultak, részben már a humanizmus új követelményeit fogalmazták meg. A tárgyalt
kérdések között szerepelt például az, hogy mit tekinthetünk igazságos háborúnak, és
milyen módszerekkel lehet (szabad) az ellenségeskedéseket elsimítani. Grotius eköz­
ben sok olyan elvet fogalmaz meg, amelyek a humanitás minimumát jelentik hadiálla­
potban is, tehát például azt, hogy a hadifoglyokat nem szabad megölni, vagy a civil
lakosságot nem szabad lemészárolni, a megszállt területeken civilizált bánásmódban
kell a lakosokat részesíteni, tilos őket fosztogatni és tulajdonukból kiforgatni stb. A
tengerhajózás és kereskedelem nemzetközi szabályai szintén létfontosságúak az álla­
mok közötti békés érintkezésben. De olyan kérdéseket is tárgyalt, mint az expanzió
jogossága, a fejlett népeknek a civilizálatlan népekhez való viszonya, a rabszolgaság
intézményének jogossága, illetve jogtalansága stb. Grotius érdeme, hogy rendszerezte
a szokáserkölcs és a konszenzusos megállapodások hasonló elveit és előírásait, és a
kényszerítő jog státusát kölcsönözte nekik.
A nemzetközi viszonyokat szem előtt tartó Grotius is nagy figyelmet szentel a szuve­
renitás fogalmának, bár sohasem az egyes államok belső kormányzati rendszerének
vonatkozásában. Sokat merít Bodin nézeteiből, s szuverenitáson ő is a legfőbb hatalmat
érti, amelynek döntéseit és cselekedeteit más emberi akarat nem másíthatja meg. Ám ő
elsősorban az egyes államok egymás közti viszonyában vizsgálja a szuverenitás prob­
lémáját, s ezért a korabeli külhatalmi viszonyok bizonytalansága folytán megengedi a
megosztott és a korlátozott szuverenitás fogalmát is. Ennek az volt az oka, hogy belát­
ta: máskülönben aligha lehetne békés megegyezéssel rendezni a sokféle uralmi jogcím
közötti vitát, márpedig fő célja éppen ez volt. A korabeli viszonyokhoz igazodva ezért
bírálta a népszuverenitás koncepcióját is, amely nem teszi lehetővé a szuverenitás
megosztását, és állandóan ébren tartja az ellenállási jog eszméjét, mely aláássa min­
den tartós megállapodás esélyét. Míg korai írásaiban Grotius inkább köztársasági
érzelmű, későbbi munkájában inkább a monarchiákhoz húz, ami viszont megkönnyí­
tette, hogy műve jelentős hatást fejtsen ki az európai monarchiák közötti későbbi
nemzetközi egyezményekre, s ennyiben gyakorlatilag is hozzájárult a nemzetközi
kapcsolatok fejlődéséhez.
A szuverenitás a nemzetközi jog értelmében azt jelenti, hogy az egyes államok egy­
mással kapcsolatban függetlenek, nem adhatnak parancsokat egymásnak, és nem kell
ilyeneket másoktól elfogadniuk. Egyenlő jogi szubjektumokként ismerik el egymást,
még akkor is, ha a gazdasági vagy katonai erőviszonyokban nyilvánvaló egyik vagy
másik hatalom erőfölénye. Nem avatkoznak bele egymás belügyeibe. A világ szuverén
államok társadalmából áll - Grotiusnak ez a megállapítása az újkori formálódó nem­
zetállamok realitását fejezte ki, szemben a középkor vallási alapú univerzalizmusá-
val. A szuverén nemzeti államok kialakulását immár a reformáció nyomán létrejött
 RÖVID EXKURZUS A NEMZETKÖZI JOG KEZDETEIRŐL 121

felekezeti pluralizmus is támogatta, a bibliafordításokkal, nemzeti nyelvű iskolákkal

és irodalommal stb.
Csak az ily módon definiált szuverén országok ismerhetők el önálló államalakula­
tokként. Egymáshoz való viszonyukat a természetjog alapelvei szabályozzák. Hobbes
felfogásával éles ellentétben Grotius azt állítja, hogy a puszta hatalmi erőszak még nem
teremt jogot. Az államok közötti viszonyok, amelyeket szerződések és a kölcsönös
elismerés más rítusai rögzítenek, egy külön nemzetközi jog vagy a népek jogának
(Völkerrecht) tárgyai, amelynek feladata, hogy normatívan szabályozza az államok
közötti kapcsolatokat.
Mivel azonban az államok közötti viszályokban hiányzik egy legfelsőbb autoritás,
amely szankcionálná az ilyen előírások megszegését, az így felfogott nemzetközi jog
nyilvánvalóan élesen különbözik az egyes államokon belül érvényes jog jellegétől.
Nem véletlen, hogy oly gyakran meg is sértik ezeket az elveket a nemzetközi politiká­
ban. A nemzetközi jog rendelkezéseit csak úgy lehet valamennyire szankcionálni, ha
az érintett országok a nemzetközi jog elemi normáinak megsértése esetén kollektív
büntetőszankciókat helyeznek kilátásba, olyan büntetéseket és megtorlásokat, amelyek
arra hivatottak, hogy minden államot visszatartsanak a jog megszegésétől. Ezt a célt
szolgálják például az embargók, a kereskedelmi és politikai bojkottok, vagy akár a
kollektív büntető hadjáratok. Az ilyen szankciók azonban nem tekinthetők minden te­
kintetben jogosnak: a büntetések és megtorlások egyrészt a kollektív büntetés egy faj­
táját jelentik, mert olyanokat is sújtanak, akiknek nincs személyes felelősségük a kor­
mányaik által elkövetett bűnökért. Emellett a büntetőszankciók gyakran maguk is a
nemzetközi jog normáival ellentétes cselekedeteket tartalmaznak vagy ilyeneket idéz­
nek elő. (Például ma az Irakra kirótt gazdasági embargó miatt általános lett az élelmi­
szer- és gyógyszerhiány, és sok ártatlan polgári lakosnak kellett emiatt nélkülöznie és
meghalnia, ami nyilvánvalóan ellenkezik a humanizmus elveivel, vagy másfelől, a
békefenntartó erők könnyen fegyveres konfliktusba keveredhetnek a hadviselő felek
bármelyikével.)
A nemzetközi jog említett civilizált alapelveit mégis sokszor alkalmazták a hagyo­
mányos háborúkban. A második világháború totális hadviselése azonban éppúgy, mint
a huszadik századi véres polgárháborúk, súlyos csapást mértek ezeknek az elveknek a
tekintélyére. Természetesen a civilizált nemzetek kollektív büntetőhatalmát olykor si­
került érvényesíteni olyan esetekben, mint például a nürnbergi per, ahol az emberiség
elleni bűntettek elkövetését szankcionálták, s ma is létezik ilyen vétségeket tárgyaló és
megítélő bíróság, amely most például a Boszniában elkövetett szörnyűségeket vizsgál­
ja. Azonban az atomfegyverek - illetve általában a tömegpusztító fegyverekkel való
fenyegetés - korában nyilvánvalóvá válik a szankciók jellege és a nemzetközi jog
humánus tartalma közötti alapvető diszkrepancia. Józan ésszel nehéz arra számítani,
hogy humánus megfontolások bárkit visszatarthatnak attól, hogy akaratának akár a
legszélsőségesebb eszközökkel is érvényt szerezzen. Ugyanakkor a nemzetközi szank­
ciók korlátái egyre nyilvánvalóbbak, amint az például a délszláv válság esetében is
bebizonyosodott.
Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a nemzetközi jog, pusztán normatív tartalma
miatt, ne lenne fontos szabályozója a nemzetközi kapcsolatoknak. Egyrészt egyre na­
gyobb területet ölel fel, azzal párhuzamosan, hogy a globalizálódó világban tágul a
szabályozást igénylő ügyek köre, hiszen az egyes államok egyre több ponton érintkez­
nek egymással. (A nemzetközi jog mindamellett csak a közjog szféráját tartalmazza,
ami elsősorban a politikai kérdéseket fogja át - a gazdasági viszonyok és más ügyek
122 RÖVID EXKURZUS A NEMZETKÖZI JOG KEZDETEIRŐL

szabályozása a nemzetközi magánjog területére tartozik.) Az emberi jogok normatív

tartalma még nyilvánvalóbb, és mégsem gondolja senki fölöslegesnek a megfogalma­
zásukat, mert ezek a civilizált politikai állapotok normáját fejezik ki. Sokan egy józan
realizmus álláspontjából kicsinyük az ilyen normák jelentőségét, mondván, a tényleges
politikai folyamatok nem eszerint alakulnak, a jogoknak és normáknak csak fiktív léte­
zése van. Az ilyen normatív elvek azonban annál fontosabbak, minél kevésbé számol­
hatunk a szekularizált politika világában arra, hogy valamilyen isteni gondviselés majd
csak elrendezi a dolgokat, megbünteti a gonoszokat és megjutalmazza a jókat. Ha nem
akarunk teljesen a barbárságba visszasüllyedni - aminek vízióját már sok Science fiction
sötét színekkel vetítette elénk - , akkor nagyon is szükség van ilyen normatív alapelvek
megfogalmazására. Az, hogy betartásuk, érvényességük emberi akarat függvénye, sem­
miképp sem csökkenti jelentőségüket, ellenkezőleg, még inkább indokolja, hogy ra­
gaszkodjunk hozzájuk, mint az emberi lét - és az emberiség fennmaradásának - felté­
teleihez. Humanista önértelmezésünk ezekkel a normákkal együtt áll vagy bukik. Ha
ez cselekvésre tud késztetni, akkor beszélünk a normativitás faktikus erejéről.

í
 AZ ANGOL FORRADALOM
ÉS JOHN LOCKE

John Locke (1632-1704) élete csaknem egészében az angol forradalom idejére esik,
amely 1640-ben a parlament összehívásával, majd 1642-es lázadásával vette kezdetét
az abszolút monarchia ellen, és számos viszontagság és belharc után 1688-ban az úgy­
nevezett „dicsőséges forradalommal” zárult le. Ekkor legyengített, alkotmányos for­
mában helyreállt ugyan a monarchia, de az alsóház kezében maradt a tényleges tör­
vényhozói hatalom. A király uralkodott^ de nem kormányzott: ez volt a King in
Parliament, azaz funkcióit a parlamentarizmus keretében gyakorló monarcha koncep­
ciója. A törvényhozó és (a kormány kinevezésével) a végrehajtó hatalom is az alsóház
kezébe került, a felsőházban a viszont a régi arisztokrácia is megőrizhette ellenőrző
befolyását. Ezzel egy olyan hatalmi egyensúly jött létre, amely hosszú időre szólóan
stabilnak bizonyult, és ideális keretet nyújtott a polgári fejlődésnek.
Az angol polgári forradalom történelmi jelentőségének és részletes politikai ese­
ménytörténetének kifejtésére nincs módunk. Azonban feltétlenül szólni érdemes arról,
hogy a forradalom belső küzdelmeiből egy olyan széles körű politikai irodalom kelet­
kezett, amely teljesen megváltoztatta a politikai gondolkodás kontextusát. A politikai
viták kikerültek az udvari és egyházi körökből, és a legnagyobb nyilvánosság előtt
folytak. A forradalom éveinek viharos politikai története nemcsak a politikai intézmé­
nyeket formálta át alaposan, de olyan új fogalmak és követelések sorát is felvetette,
amelyek gyökeresen átalakították a politikai közgondolkodást. Erre a nyomtatás alkal­
mazása nyújtott technikai lehetőséget, amely új feltételeket teremtett az aktuális politi­
kai diskurzus számára. A levelierek korabeli mozgalma és eszméi a legfontosabb bi­
zonyságai a politikai gondolkodás ezen új áramának. Locke megértéséhez is szükséges
annak az atmoszférának a felidézése, amelyben a szabad politikai vita kibontakozott.
A levellerek mozgalma az első, amely a népszuverenitás elvét hangoztatva a demok­
ráciát nem városállami méretekben, hanem a nemzetállam képviseleti kormányzásában
akarta érvényesíteni (Dávid Wootton: A levellerek. In Dunn 1995, 115). írott alkot­
mányt követeltek, polgárjogokat és liberális államot, amely toleráns a különböző fele­
kezetek és politikai pártok iránt. A mozgalom rövid életű volt (1645-1649), és csak
abban az átmeneti politikai vákuumban keletkezhetett, amikor nem volt legitim hata­
lom. El akarták törölni a rangokat és címeket, politikai és-jogegyenlőséget követeltek
mindenki számára, választójogot a felnőtt férfiaknak, amiből csak a cselédeket és kol­
dusokat kívánták kizárni. Az egész társadalom számára akartak demokratikus alkot­
mányt, amely világi jellegű lett volna - a vallást mindenki magánügyének tekintették.
Fontos újítás volt az is, hogy már nem a történelemre, Anglia régi, a normann hódítás
előtti alkotmányára hivatkoztak, hanem univerzális elvekre, „a mindenkire kiterjedő
egyenlőség és igazság egyetemes szabályaira”. Fő támogatóik a hadseregből és a lon­
doni bevándorlók társadalmából kerültek ki, akik az egyenlő gazdasági és társadalmi
felemelkedés, a szabad munkavállalás és egy olyan társadalmi szerződés (a „Nép szer-
 124 AZ ANGOL FORRADALOM ÉS JOHN LOCKE

ződése”) megkötésének a hívei voltak, amely új legitimációs alapokra helyezi a politi­

kai intézményeket. Kiemelkedő képviselőik - főleg Richard Overton és John Lilburne
- széles röpirat-irodalmat hoztak létre eszméik terjesztésére. Egy kritikus időszakban,
a putneyi mezőn, egyenrangú félként tárgyaltak a levelierek és az independensek kép­
viselői, de hamarosan sikerült őket elhallgattatni. Azonban elég sok eszméjük jelent
meg nyomtatásban ahhoz, hogy a politikai viták légköre és érvelési módja megváltozzék.
John Locke politikai nézetei tehát nem légüres térben keletkeztek, hanem a korabeli
királypártiak, Cromwell hívei (az independensek), a levelierek (és a tulajdont felszá­
molni akaró diggerek) és a forradalomban létrejött más, többé-kevésbé radikális áram­
latok által teremtett atmoszférában születtek meg.
Locke egy vidéki puritán ügyvéd fia volt, apja a parlamenti hadseregben kapitány­
ként is szolgált. Szolid tudományos életpályára készült, a londoni királyi Westminster
Schoolban és az oxfordi egyetemen klasszikus humán képzésben részesült. Hogy elke­
rülje a pappá szentelést, amihez semmi kedve sem volt, természettudományi-orvosi
stúdiumokra adta a fejét, aminek nyoma érezhető később filozófiájának alapvetően
empirikus orientációján.
Locke-ot is elborzasztották a polgárháborúig éleződő belpolitikai viszályok, de négy
évtized megváltozott távlatából már más válaszokat adott a válságra, mint Thomas
Hobbes. Lord Shaftesbury lordkancellár orvosaként és politikai bizalmasaként ismer­
kedhetett meg közelebbről a politikával, egy ideig kormányzati funkciót is kapott.
Protektorának bukása után azonban az intrikák elől hosszabb európai utazásra indult,
úgymond „egészségügyi okokból” (hogy a feje a helyén maradhasson). Rövid francia-
országi tartózkodás után Hollandiában telepedett meg. Távollétében királyi utasításra
kitaszították egykori alma materéből. Csak Orániai Vilmos trónra kerülésekor tért vissza
ismét Angliába, de egészségi okokra és tudományos terveire hivatkozva már nem vál­
lalt kormányzati pozíciót.
Hollandiai élményei hatására, amely akkoriban a vallási türelem szigete volt, írta
meg leveleit a vallási türelemről. Politikaelméleti fő műve azonban a Két értekezés a
kormányzatról, amely egy időben jelent meg az Értekezés az emberi értelemről című
filozófiai alapművével. Ez utóbbiban Locke az empirikus filozófia alapítójaként lép
elénk, aki tagadja, hogy lennének velünk született eszméink; minden tudásunk végső
soron a tapasztalásból származik. Locke már nem azt kérdezi, milyen is a világ, hanem
azt, hogy milyennek jelenik meg a számunkra az érzékelésben és tapasztalásban; ezért
a tudat, az értelem konstrukciója izgatja. Filozófiai felfogását e helyütt nem részletez­
hetem, az említett művek mindegyike olvasható magyarul. Érdekes, hogy sok pedagó­
giai művet is írt, amelyek a gyakorlatias, polgári szellemű modem oktatás mellett
érveltek, szemben a klasszikus nyelvi képzés dominanciájával.
A Két értekezés a kormányzatról (Two Treatises o f Government, magyarul Érteke­
zés a polgári kormányzat igaz eredetéről, hatásköréről és céljáról címmel adták ki,
Locke 1986) 1680-ban jelent meg álnéven (Locke csak élete végén ismerte el szerzősé­
gét), s két fő részből áll. Az elsőben polémiát folytat a fentebb már említett Róbert
Filmerrel, aki az abszolút királyi hatalom apológiáját biblikus példázatokkal támasztot­
ta alá. (Ezt a részt a magyar fordítás nem is tartalmazza.) A második részben viszont
kifejti saját pozitív elméletét, amelyet liberális konstitucionalizmusnak (szabadelvű al­
kotmányosságnak) szoktak nevezni. E nagy hatású művével Locke a liberális polgárság
világnézetének és politikai gondolkodásának hatásos megfogalmazását adta. A könyv
népszerűsége éppúgy köszönhető egyszerű és világos nyelvezetének, mint gondolati tar­
talmának. Nézeteiben a feudális béklyóktól szabadulni akaró korai polgárság szabadelvű-
 AZ ANGOL FORRADALOM ÉS JOHN LOCKE 125

sége keveredik a tulajdonos polgárságnak a rendhez és a törvény uralmához való konzer­

vatív ragaszkodásával. Locke ezért elsősorban ott volt nagy hatással a politikai gondolko­
dásra, ahol a polgári fejlődés már viszonylag előrehaladott volt. Franciaországban is igen
kedvelt szerző volt a felvilágosodás hívei körében, a legnagyobb befolyást azonban bizo­
nyosan az Egyesült Államokban gyakorolta, amelynek „konzervatív forradalma” éppen
a liberalizmus és konzervativizmus rá jellemző sajátos keveredését mutatta.
Locke politikai elmélete éppúgy a társadalmi szerződésen alapul, mint Hobbesé. Az
általa konstruált természeti állapot azonban korántsem olyan sivár és ijesztő, mint előd­
jéé. A feltételezett természeti állapot itt a tökéletes szabadság és a társadalmi egyenlő­
ség állapota, amely azonban mégsem vezet anarchiához. Hobbesnál az emberek életük
és szükségleteik tartós biztosítása érdekében egyre több és nagyobb hatalomra törnek,
és mindent megengedhetőnek tartanak, ami ezt a célt szolgálja. Locke-nál azonban a
természeti állapot nem a szabadosság világa, hanem morális tartalma van: itt mindenki
tiszteletben tartja mások életét, tulajdonát és az övéhez hasonló jogait. (Ebben a kü­
lönbségben bizonyára Locke mély puritán vallásosságának is része van, amely magától
értetődőként, természetesként posztulálta á kötelességtudatot, s bizonyos morális elvek
érvényességét. Ilyen kibúvója Hobbesnak nem volt.) Csak a természeti törvényt áthá-
gókkal, az önkényeskedőkkel és bűnözőkkel szemben kell e jogokat megvédeni, s e
célból „mindenki rendelkezik a természeti törvény végrehajtásának hatalmával” (Locke
1986, 47). Aki megsérti a természeti törvényt, megkárosítja mások tulajdonát és alá
akarja vetni őket, az hadiállapotba helyezi magát velük szemben.
Locke szerint az emberek eredendően szabadok; de ezt egy közös törvény alatti
szabadságnak, nem pedig korlátlanságnak kell elképzelni. A polgári kormányzat, az
állam létrejötte voltaképpen nem egyebet szolgál, mint a közös törvények szerinti élet­
nek a megszervezését és a törvényt megsértők szankcionálását. Locke az emberi sza­
badság sajátos teológiai magyarázatát nyújtja, mely szerint mindenki csak egy úrnak,
az istennek van alárendelve. Akár a természetes ész követelményeiből indulunk ki,
akár a kinyilatkoztatásból, világos, hogy „Isten... a földet az ember fiainak adta, va­
gyis közösen adta az emberiségnek”, azzal a felszólítással, hogy műveljék meg azt.
Azáltal, hogy az ember a maga munkáját hozzáadja a természethez, egyben elsajátít
belőle egy részt, s ezzel egyúttal jogcímet szerez rá mint tulajdonára. Ez a munkával
történő elsajátítás az alapja az emberi életnek és minden tulajdonnak. Minden létreho­
zott értéknek a kilenc tizede, sőt kilencvenkilenc százaléka Locke szerint a munkából
származik. (Ez a nézete harmonizált a klasszikus politikai gazdaságtan munkaérték­
elméletével.) Mivel mindenkinek joga van élete fenntartására, mások beleegyezése
nélkül is annyit sajátíthat el a földből és a természet javaiból, amennyit a saját munká­
jával képes megművelni, illetve elő tud teremteni. A befektetett munka és a természe­
tes szükségletek adják tehát a tulajdon nagyságának a természetes mértékét. Az így
létrejövő tulajdoni egyenlőség feltétele az, hogy bőven van rendelkezésre álló föld.
A természeti állapotnak ezt a harmonikus képét, amelyben mindenki egyfajta csalá­
dos Robinsonként - de még Péntek nélkül - él a saját birtokán, csak a pénzgazdálkodás
megjelenése borítja fel. A nemesfémek nem romlandók, és ez lehetővé teszi a gazdag­
ság mértéken felüli felhalmozását. Csak ezáltal jöttek létre az egyenlőtlen tulajdoni
viszonyok. Miután az emberek egyszer megállapodtak a pénz csereértékében, a gaz­
dagság - s ezen belül a föld - felhalmozása is minden ember jogává válik. Az így
létrejövő egyenlőtlenséget Locke a koncentrált tulajdon, azaz a tőke nagyobb termelé­
kenységével igazolja, ami végső soron mindenki hasznára válik. Ezzel létrejön a ter­
mészeti állapot második szakasza, amelyben már sokasodnak a konfliktusok.
 126 AZ ANGOL FORRADALOM ÉS JOHN LOCKE

A természeti állapotnak ebben a tagolt képében már preformálva van a szabad ma­
gántulajdon kapitalista társadalma. Miért és milyen államra van szüksége egy ilyen
társadalomnak? A tulajdon egyenlőtlen elosztása Locke szerint elkerülhetetlen konflik­
tusokhoz vezet, s vele együtt a félelemhez. Ez a forrása az államot létrehozó társadalmi
szerződésnek. Locke világosan és egyértelműen leszögezi: „Az a nagy és f ő cél tehát,
amiért az emberek államokká egyesülnek, és kormányzatnak vetik alá magukat, a tu­
lajdonuk megvédése." (Locke 1986, 126.) Erről ugyanis az egyenlőtlenségek növeke­
dése idején már nem lehet a természeti állapot szabadságában gondoskodni. Hiszen ott
nincs érvényes, rögzített törvény, amelyet közös beleegyezéssel elfogadtak volna; to­
vábbá, nincs elfogulatlan bíró az emberek fölött, aki dönthetne vitás ügyeikben; végül,
hiányzik a kellő hatalom, hogy biztosítsa az ilyen ítéletek végrehajtását. Ezért kell
végül az embereknek politikai testté egyesülniük, hogy megteremtsék a társadalmi
béke fennmaradásának feltételeit.
Locke azonban élesen elutasítja Hobbes megoldását, hogy mindenki feladja jogait
egy harmadik személy, a szuverén uralkodó javára, aki megtestesíti az állam egységét.
Ezt nem megoldásnak, hanem a hadiállapot folytatásának tekinti. „Mert miféle bizton­
ság és miféle védelem jut az alattvalóknak az ilyen államban az abszolút uralkodó által
alkalmazott erőszakkal és elnyomással szemben?” - kérdezi. Az abszolút hatalom rend­
szerében már maga ez a kérdés is lázadásnak és pártütésnek tűnnék. Locke szerint
viszont az olyan uralkodó, aki senkinek nem tartozik elszámolással, eleve önkényre és
zsarnokságra hajlik. Az emberek sültbolondok lennének, ha egy ilyen uralkodóra bíz­
nák sorsukat. „Aki így gondolkodik, az azt képzeli: az emberek annyira balgák, hogy
nagy gonddal igyekeznek elkerülni azokat a bajokat, amelyeket görények vagy rókák
okozhatnak nekik, viszont belenyugszanak abba, hogy oroszlánok falják fel őket, sőt
ezt tartják biztonságnak.” (Uo. 102-103.)
A polgári társadalomban senki sem állhat a törvények fölött. A természetes szabad­
ságtól az emberek csak úgy hajlandók megválni, hogy magukra veszik a polgári társa­
dalom kötelékeit, és kölcsönösen megegyeznek abban, hogy egyetlen politikai közös­
séggé, testületté (body politic) válnak, „és egyetlen államot alkotnak, amelyben a több­
ségé a jog, hogy cselekedjék és kötelezze a többieket” (uo. 106). A politikai hatalom
alapja, hivatkozási vagy legitimációs bázisa tehát a polgárok egyetemleges konszenzu­
sa, az a közös akaratuk, hogy egy állammá egyesülnek. Miután ez létrejött, elég már a
többségi elvre hagyatkozni, amely a törvények meghozásához szükséges.
Az emberek a politikai társadalomban ugyan feladják természeti jogukat az önvéde­
lemre, a sérelmek megtorlására és a bűnözők megbüntetésére, de azért nem ruházzák
fel az államot korlátlan hatalommal. Az állam célja a közjó, és ezért a hatalom sohasem
terjedhet tovább, mint amit ez a cél meghatároz számára. Minden hatalom delegált
hatalom, korlátozott időre szóló megbízatás; és a polgárok visszavonhatják támogatá­
sukat a hatalomtól, ha az nem céljaik és érdekeik szellemében jár el.
A polgárok szabadságának védelmére Locke egy sor olyan alkotmányos alapelvet
fektetett le, amelyek ma is részét képezik a liberális jogállamiságnak. A legfőbb hata­
lom a törvényhozó hatalom, de ez sem rendelkezhet teljesen önkényesen az emberek
életével és vagyonával. A jogállam elvét erősíti, hogy az igazságszolgáltatásnak kihir­
detett, állandó törvények alapján és felhatalmazott, ismert bírók útján kell a polgárok­
nak igazságot szolgáltami. A törvényhozás senkitől nem veheti el tulajdonát, sőt, még
tulajdonának egy részét sem adó formájában, legfeljebb a polgárok képviselőinek bele­
egyezésével. Ez a „nincsen adó képviselet nélkül” elve, ami később az amerikai örö­
kös tartományok lázadásának is elvi alapját képezte az angol anyaországgal szemben.
 AZ ANGOL FORRADALOM ÉS JOHN LOCKE 127

Végül, a törvényhozó szerv nem ruházhatja át senkire saját hatalmát. A túlzott hatal­
mi koncentráció elkerülésére fogalmazza meg Locke a hatalommegosztás elméletét.
Locke megkülönböztette a törvényhozó és a végrehajtó hatalmat, de harmadikként,
érdekes módon, a föderatív hatalmat, nem pedig a bíróit említette meg. (Ez különösen
növelte befolyását az amerikai politikában, ahol a föderáció igen jelentős szerepet ját­
szott. Főleg Jefferson volt a locke-i eszmék közvetítője.) Ennek az volt az oka, hogy a
bírói igazságszolgáltatás függetlensége elég fejlett volt már a korabeli Angliában, a
common law mint közös jogi hagyomány osztatlan elismerést élvezett, és a személyes
szabadság számos garanciáját is tartalmazta. A hatalommegosztás elvének Locke ese­
tében nemcsak jogi, hanem politikai szociológiai tartalma is volt: a végrehajtó hatalom
és a törvényhozás közötti kölcsönös ellenőrzés a társadalmi egyensúlyt is szolgálja, s
Angliában a korona, a nemesség és a polgárság történelmi kompromisszumát tükrözte
vissza. Locke ideálja a mérsékelt alkotmányos monarchia volt, amelyben a döntő befo­
lyás az alsóházé. Választójogot csak az adózó polgárok kapnak, a tulajdonnélkülieket
szellemi és morális tekintetben éretlennek tekintette ahhoz, hogy beleszóljanak a poli­
tikába.
Locke leglényegesebb gondolata a politikai hatalom korlátozása tekintetében az volt,
hogy a legfőbb hatalom ugyan a törvényhozásé, de ez is lényegében csak delegált,
bizalmon alapuló hatalom. Ezzel a népszuverenitás sajátos liberális koncepcióját fogal­
mazta meg. Ennek lényege, hogy az eredeti politikai közösség mindig megtartja a
legfőbb hatalmat, és ha a törvényhozás tartósan ellenkezik a polgárok akaratával,
akkor tőle is megvonhatják a bizalmat. A hatalom ekkor visszaszáll azokra, akik a
hatalmon lévőket felhatalmazták az uralomra, és azok egy új választással vagy alkot­
mányozási folyamattal újrakonstituálhatják a politikai társadalmat, és új képviseletet
teremtenek.
Más írásaiban Locke, mint már utaltam rá, olyan filozófiai és pedagógiai elveket
hirdetett meg, amelyek messzemenően összhangban voltak politikai nézeteivel. Felvi­
lágosult, kompromisszumokra hajló emberként tartósan befolyásolta a liberális polgár
emberképét. A vallást, szemben Hobbesszal, magánügynek tekintette, amelybe az ál­
lamnak nem szabad beleavatkoznia. A vallási türelemről szóló levelei igen elterjedtek
voltak, és főleg a kontinensen, Hollandiában és Franciaországban volt széles befolyá­
suk. Az angol viszonyokra szabottságát azonban még mutatja, hogy a türelem elve alól
kivonta az ateistákat és a katolikusokat - az előbbieket azért, mert hitetlen ember sze­
rinte nem lehet törvénytisztelő, az utóbbiakat azért, mert egy idegen hatalom, a Vati­
kán szolgái. Locke előkészítette a morálfilozófia utilitarista fordulatát is, amennyiben
az embert olyan lénynek ábrázolta, aki boldogságra törekszik, akit az élvezet keresése
és a szenvedés kerülése jellemez. Az érdekeire tekintő, tulajdonát gyarapító és védő
józan ember tulajdonosi individualizmusa, amely saját tulajdonságaira - életére is -
mint szerzett javaira tekint, nagyon jól harmonizált politikai filozófiájával, s a polgár
meglehetősen hízelgő önképét rajzolta meg.
Locke elmélete, amelyet olyan radikális liberálisok is terjesztettek, mint Thomas
Paine, az emberi jogokról szóló politikai pamflet szerzője, különösen népszerűvé vált
az Egyesült Államokban, ahol nézetei az alkotmányos dokumentumokba is utat talál­
tak. Egy rövid szemelvény a Függetlenségi Nyilatkozatból mindenkit meggyőzhet Locke
szellemi hatásáról: „Vitathatatlannak és nyilvánvalóknak tartjuk a következő igazságo­
kat: Minden ember egyenlőnek születik. Á Teremtő elidegeníthetetlen jogokkal ruház­
ta fel őket; ezek között elsősorban szerepel az élet, a szabadság és a boldogság joga; e
jogok biztosítására az emberek kormányokat állítottak fel, amelyeknek jogos hatalma a
128 AZ ANGOL FORRADALOM ÉS JOHN LOCKE

kormányzottak beleegyezéséből származik; ha bármelyik kormányforma bármikor ká­

rossá válik és nem felel meg annak a célnak, amely miatt megalkották, akkor a népnek
jogában áll azt megváltoztatni, vagy eltörölni, új kormányzatot szervezni s azt oly
alapelvekre fektetni, hatalmát oly módon megszervezni, ahogy az biztonsága és bol­
dogsága szempontjából a legelőnyösebbnek látszik.” (Az emberi... 1976, 609.)
Locke felfogása az állam és egyház szétválasztásáról ugyancsak termékeny talajba
hullott az Újvilágban, ahol a sokféle felekezet közötti békének és türelemnek az volt a
feltétele, hogy az államhatalom távol tartja magát a vallási ügyektől. Ezért tilos ma is
az Egyesült Államokban az állami iskolákban vallási szimbólumokat kitenni, miközben
az ország a legvallásosabbak közé tartozik a világon. Még Locke-nak a katolikusokkal
szembeni ellenérzései is megértésre találtak itt, ahol sokáig az angolszász fehér protes­
tánsok voltak a hatalom legitim birtokosai egészen a legutóbbi időkig. Csak a katolikus
(ír származású) Kennedyeknek sikerült először átlépniük ezt a szabályt. Ateistának
lenni viszont kezdettől fogva problematikus az Egyesült Államokban, amint ezt már
Tocqueville is megállapította az amerikai demokráciáról szóló könyvében. Lehet ugyan
az ember szkeptikus vallási kérdésekben vagy vallásilag érzéketlen, de ateistának lenni
morálisan gyanús. Mindebben Locke eszméinek hatása és persze a sajátos amerikai
tapasztalatok is tükröződnek.
 A FRANCIA FELVILÁGOSODÁS
POLITIKAI GONDOLKODÁSA

Franciaországban - Angliával ellentétben - közismerten elbukott a reformáció és meg­

erősödött a királyi abszolutizmus. Az angol forradalom és politikai gondolkodás azon­
ban nem maradt hatás nélkül a francia szellemi fejlődésre. Kezdetben a humanista
szkepticizmus (Montaigne) hatása erősödött, és magán a katolikus egyházon belül is
jelentkeztek azok a viták (a janzenistákkal, a végül lerombolt"Port-Royal iskolával),
amelyeket a protestantizmus elnyomásávaf kiiktathatónak véltek. Pierre Bayle szkepti­
kus szellemű Filozófiai szótárával szétrombolta a skolasztika világképét, s a kor jelen­
tősebb katolikus közíróinak legalább annyi részük volt a tradicionális, megkövesedett
egyházi szellem bomlasztásában, mint a szabadgondolkodóknak. Az angol forradalom
pamfletíróit, Hobbes és Locke, másfelől Newton írásait franciára fordították, és titok­
ban jártak kézről kézre. Ám hamarosan gombamód megszaporodnak a francia szabad­
gondolkodók is, akik a cenzúra elleni védekezésül álnéven publikálnak. A felvilágoso­
dás ma legismertebb képviselői saját életükben álnéven írták és jelentették meg pamf-
letjeiket és könyveiket, s gyakran voltak kitéve üldöztetésnek. Voltaire nem kerülhette
el a Bastille-t, és ez mély nyomot hagyott nézetein is. Diderot is megjárta a börtönöket,
s legjelentősebbnek tartott műveit nem is adta ki életében, az utókorra bízta sorsukat.
Rousseau száműzetésben élte le élete jelentős részét. Egyáltalán, ennek az irodalomnak
elég nagy része emigráns irodalomként született, ily módon is terjesztve a szomszéd
országokban is a francia nemzeti kultúrát és a felvilágosodás eszméit.
A felvilágosodás a XVIII. század széles medrű szellemi-kulturális áramlata volt,
amely először Franciaországban bontakozott ki, s onnan terjedt tovább. Korszakjelző­
ként használták már a század ötvenes éveitől kezdve, és ez arra utal, hogy képviselői­
nek egyfajta gyakorlati-politikai programja és küldetéstudata volt. A felvilágosodás
Franciaországban a reneszánsz életérzés felújítását, a modem tudomány és a raciona­
lizmus szellemének kultuszát jelentette. Saját korukat a felvilágosodás írói a „fény
századának” nevezték, s ebben a képben a gondolat felszabadításának, az értelem győ­
zelmének látomását, a szakadatlan társadalmi haladás és fejlődés eszméjét tudatosítot­
ták. Ellentéte a sötétség birodalma, amelyet az előítéletek uralmával, az ésszerűtlen és
elnyomó uralmi intézményekkel, mindenekelőtt az abszolutizmussal és a feudális rend
képviselőivel, főleg a klérus hatalmával azonosítottak.
Ebben a nagy szellemi mozgalomban, amelyben írók és költők, filozófusok, tudó­
sok, teológusok és publicisták vettek részt, sokféle társadalmi törekvés egyesült. A
felvilágosodás nem alkotott egységes irányzatot, még kevésbé valamilyen rendszeres
modem ideológiát. Ha létezik irodalmi jelképe, az minden bizonnyal az Enciklopédia
volt, amely óriási kulturális és technikai vállalkozás volt, a kor színvonalán álló tudás
összegzése, amely ráadásul nem is volt öncélú - hiszen a társadalmi változtatás, a
reformok, a szabadgondolkodás továbbvitele irányában kívánt hatni. A felvilágosodás
inkább csak hatásai felől visszatekintve tűnik egységes mozgalomnak, hiszen végered-
 130 A FRANCIA FELVILÁGOSODÁS POLITIKAI GONDOLKODÁSA

ményben fokozatosan aláásta a hagyományos társadalmi rend - az ancien régime -

világképét és szellemi uralmát, s rendkívüli társadalmi és politikai változásokat indu­
kált. Bár elitmozgalomnak indult, végül egyre szélesedő és mélyülő hatást váltott ki.
Az általa gerjesztett politikai erjedés nélkül érthetetlen és misztikus lenne az a hirtelen
változás, ami 1789-ben bekövetkezett. A könyvek forradalma nélkül nem jöhetett vol­
na létre a társadalmi és politikai forradalom. A felvilágosodás a hatalom és az értelmi­
ség új, modem viszonyát fejezte ki, s rengeteg magatartásbeli és kulturális mintát,
máig idézett metaforát teremtett. Eszméi nemcsak Franciaországban terjedtek el, ha­
nem széles körben egész Európában, sőt jóval később még a török birodalmon belül
Kemal Atatürk nemzeti ébredési mozgalma is támaszkodott a felvilágosodás eszméire.
A korszellemet átitatta a tudományos haladás csodálata, és ez nem csak a természet-
tudományokra állt. Az irodalom is telítődött a tudomány új eredményeivel, újra felfe­
dezték az új eszmék taglalására a filozófiai és drámai dialógusokat. A történetírásban
ekkor terjedt el az összehasonlító kutatás és a világtörténeti távlatokban való gondolko­
dás, az emberiség fejlődésében tapasztalható fokozati különbségek tudatosulása, a gyar­
mati világ és a primitív társadalmak, a „nemes vadember” világának felfedezése. A
természettörténet mellett a történelem is a fejlődés eszméjét sugallta.
Új tudományként megjelent a közgazdaságtan is. A fiziokraták új közgazdaságtani
tanai valósággal divatba jöttek, éppúgy mint a filozófusok társadalomkritikája. A fizi­
okraták - Quesnay, Mirabeau és Turgot a legnevesebb képviselőik - szakítottak az
abszolutista állam merkantilista gazdaságpolitikájával, és a gazdagság növelésének új
forrásait igyekeztek feltárni, a kereskedelemről a termelésre helyezve a súlyt. Hangsú­
lyozták a magántulajdon és az egyén szabadságát, egyszerűsített és igazságosabb adó­
rendszert követeltek, szorgalmazták a szabad mezőgazdasági árutermelést és a közne­
velést. A monarchiát nem támadták, de a nyilvánosságnak nagyobb ellenőrző szerepet
szántak az állami politika meghatározásában. Turgot pénzügyminiszterként 1776-ban
megszüntette a kiváltságos céhrendszert, de a kötelező kényszermunkát (robotot) is, és
egységes adórendszert kívánt bevezetni. Elbocsátása után azonban világossá vált, hogy
az abszolutista rendszer nem képes reformokra.
A filozófusok közül első helyen Voltaire (1694-1778) éles társadalomkritikáját kell
megemlíteni. Minden társadalmi intézményt az ész ítélőszéke elé kívánt állítani. Az ész
nevében támadta a hagyományos intézmények egész sorát, legfőképpen az egyház uralmát
és hatalmi visszaéléseit. írásaiban a vallási tolerancia elvét hirdette, védelmébe vette az
üldözötteket, és éles szavakkal ítélte el az egyház szellemi uralmát és inkvizítori műkö­
dését. Védte a szólásszabadságot, és személyes példájával is alátámasztotta sokat idé­
zett mondását: „bár nem értek egyet azzal, amit mondasz, de ha kell, életemet is adom
azért, hogy elmondhasd”. Az egyház elleni támadásának nem feltétlenül vallásellenes
éle volt. Isten, ha nem létezne, ki kellene találni - vallotta, mivel a tömegek indulatait
másként nehezen lehetne megfékezni. Ő maga inkább deista volt, azaz hitt egy legfőbb
lény létezésében, s nem egyházi értelemben volt vallásos. Voltaire egyébként politikai
nézeteiben óvatos royalista volt, gyanakodott a vidéki nemességre, s a tartományi önál­
lóságban is csak a maradiság fészkeit látta (ellentétben például Montesquieu-vel). A
felvilágosult abszolutizmus híve, aki szentül hitte, hogy csak a felvilágosult fejedelmek
meggyőzésével lehet valódi reformokat keresztülvinni.
Derűs Diderot (1713-1784) filozófus és író a kor legmozgékonyabb szelleme, rend­
kívül sokoldalú és nagy szervezőkészséggel megáldott ember volt. Egy életteli, költő­
ien színes, epikureus szellemű materializmust képviselt, amelyet irodalmi formában,
filozófiai párbeszéúekben és regényekben adott elő. Nem alkotott külön politikai elmé-
 A FRANCIA FELVILÁGOSODÁS POLITIKAI GONDOLKODÁSA 131

letet, de a racionális kutatás szellemét tükröző harmincöt kötetes Enciklopédia kiadásá­

val óriási csapást mért az ancien régime egész avítt szellemiségére. Az Enciklopédia
kiadásáért állandó harcot kellett vívnia az egyház és a cenzúra erőivel. Kiterjedt szer­
vezőmunkát folytatott a kor legjobb szellemeinek megnyerésére, és egész irodalmi
tevékenysége és polemikus publicisztikája az ész hatalmában hívő felvilágosodás komp­
romisszummentes szellemét tükrözte.
A német származású Helvetius (1715-1771) a társadalmi reformokat a köznevelés és
a felvilágosult törvényhozás útján kívánta előmozdítani. A felvilágosodás általános
meggyőződése volt, hogy az ember jellemét a rossz törvények és intézmények formál­
ják, s ezért sokan törekedtek arra, hogy a holnap emberét egészen új nevelési módsze­
rek révén alakítsák ki. Helvetius emberképe a hasznosságelméleten alapult: az ember
saját jól felfogott érdekét követi az értelmes önzés jegyében. Olyan törvényeket kell
tehát hozni, amelyek megfelelnek az emberi természetnek, és előmozdítják az igazsá­
gosabb társadalom, a közjó és közboldogság érvényesülését.
Holbach báró (1723-1789) ateista és materialista volt, akinek A természet rendszere
című műve magában foglalja a felvilágosodás legfőbb eszméit. A vallást a félelem és
tudatlanság, valamint a papi csalás termékének tartotta, és a tudomány terjedésétől, a
természet törvényeinek a megismerésétől, az előítéletek leküzdésétől remélte egy jobb
társadalom eljövetelét.
A filozófusok közös meggyőződése volt az, hogy a társadalomnak az ész elvei sze­
rinti berendezése lehetséges, és jobb, igazságosabb társadalmi rendhez vezet. Az észt
azonosították a természeti törvénnyel, s mintegy a természetből akarták levezetni az
igazságosság és jog követelményeit. Mivel a régi rend és szellemi támogatói általában
a történelemre és a hagyományokra támaszkodva igazolták uralmukat, a felvilágosítók
inkább az ész történelmen kívüli, metafizikai igazságként rögzített elveire hivatkoztak.
Hittek a társadalmi haladásban, és küzdöttek az egyéni szabadságjogokért, bár nem
voltak modern értelemben demokraták. Ellenkezőleg, inkább egy felvilágosult elit tár­
sadalmi vezető szerepében látták a fejlődés garanciáját.
Mi tette lehetővé mégis a felvilágosodás eszméinek gyors terjedését és mély társa­
dalmi hatását? Ennek első feltétele nyilvánvalóan az volt, hogy francia irodalmi nyel­
ven szólították meg olvasóikat, szemben a korábbi tudós értekezések latin prózájával.
Hozzájárult továbbá az ország nagymértékű centralizáltsága, Párizzsal mint szellemi és
politikai központtal. Az erős cenzúra miatt a névtelenül terjesztett irodalom a „tiltott
gyümölcs” édességével és izgalmával is rendelkezett. A politikai és társadalmi mozdu­
latlanság szinte az egész értelmiséget ellenzékivé tette. A fennálló rend kritikájában
ugyanakkor főleg a szellemi hatalom képviselőivel, a klérussal kellett ütközniük, s ez is
magyarázza a szkepticizmus, a deizmus és ateizmus térhódítását. A szellemi életnek
ezek a feltételei magyarázzák R. Mortimer szerint, hogy az eszmék egyre radikalizá-
lódtak, éles és „pökhendi” vallásellenesség, s a tudománynak csaknem vallásos tiszte­
lete fejlődött ki. Az irodalomnak ilyen körülmények között felerősödött a társadalmi
funkciója, a változások motorjának szerepét kapta. Egyre nagyobb teret hódított a
kritikus magatartás, és a nevelésnek, benne a nép felvilágosításának mind nagyobb
szerepet tulajdonítottak (vö. Mortimer 1983, 175-179).
A társadalomjavító tervezetek és jövőképek gyakoriságához képest voltaképpen
meglepő, hogy a szorosabban vett politikaelméleti értekezések meglepően ritkák vol­
tak. A francia felvilágosodás politikai gondolkodását mindenekelőtt két teoretikus rep­
rezentálja: Montesquieu és Rousseau.
 132 A FRANCIA FELVILÁGOSODÁS POLITIKAI GONDOLKODÁSA

Montesquieu
Charles-Louis de Secondat, Báron de Montesquieu (1689-1755) a felvilágosodás egyik
legjelentősebb alakja, szellemes társalgó, nyitott, világítás író volt. Egy Bordeaux melletti
városkában született, nemesi-köztisztviselői családban. A bordeaux-i és párizsi egyete­
men jogot tanult, majd a helyi nemesi parlament tisztségviselője és bírája lett. (Az ilyen
funkciók akkoriban családon belül öröklődtek.) Intenzív tanulmányokat folytatott poli­
tikai és jogtörténeti kérdésekről, de érdekelték a gazdasági és pénzügyek is. Semmi­
képp sem akart csak szépíró lenni, s a beható stúdiumok mellett hosszabb utazásokkal
is gyarapította tapasztalatait. Tudományos műveltségét korán elismerték azzal, hogy
beválasztották a bordeaux-i tudós akadémiába. Montesquieu nem érte be a racionális
természetjogi elméletek dogmatizmusával, s a történelemhez fordult a politikai fejlődés
helyes mintáit keresve. Nem erőltetett rá a történelemre semmiféle ideális politikai
rendet, ellenkezőleg, a kulturális relativizmus szkeptikus álláspontjára helyezkedett. A
Perzsa levelek (melyben két perzsa levélváltásában dolgozza fel Franciaországban szerzett
tapasztalatait) a kor politikai és társadalmi viszonyait ironikusan egy idegen kultúra
fénytörésében ábrázolta, ezáltal teremtve kellő kritikai távolságot ahhoz, ami különben
megszokottsága miatt természetesnek tűnnék. Történeti értekezése Róma hanyatlásáról
szintén olvasható magyarul, benne a római politikai intézmények fejlődését és a bukás
általa adott magyarázatát találjuk meg.
Politikai főműve azonban A törvények szelleméről (Montesquieu 1962), amelyen
egész életén át dolgozott, s benne minden korok politikai intézményeinek és szokásai­
nak átfogó, összehasonlító elemzését kívánta adni. A mű alapeszméje az, hogy az
emberi társadalomban éppúgy törvények uralkodnak, mint a természetben. Ezek a
törvények határozzák meg a politikai uralom különböző formáit és azok fejlődését. E
törvények szelleme azonos a törvények lényegével. Minden törvény mögött egy általá­
nos ésszerűség, egy ős-ész húzódik meg, amely specifikálódik a földrajzi adottságok és
más történelmi körülmények hatására, és mindig új kifejezést ölt. Az egyes uralmi
formákat egyenrangú változatokként kezeli: „Én korántsem azért írok, hogy akárme­
lyik ország intézményeit kifogásoljam. Mindegyik nemzet megtalálja itt a maga életvi­
telének magyarázatát.” (Uo. 1:110.) Ez nem azt jelenti, hogy Montesquieu-nek ne
lennének meg a saját politikai preferenciái; a keleti despotizmussal szembeállítja a
nyugati államformákat, akár köztársasági, akár monarchikus változatukban. Ám mégis
igyekszik a nemzetközi jogot, az uralkodók és alattvalók viszonyában kifejeződő poli­
tikai jogot, illetve a polgárok egymáshoz való viszonyát szabályozó polgári jogot tárgy­
szerűen vizsgálni és a körülményekből kiindulva értelmezni.
A társadalom tehát éppúgy alá van vetve a természeti törvényeknek, mint a termé­
szet maga. Ezek a törvények változatlanok, de mellettük a társadalom is létrehoz pozi­
tív törvényeket, amelyek változhatnak. A természeti törvények lényünk alkatából kö­
v etk ezn ek ^ csak a konkrét társadalomtól való elvonatkoztatás útján tárhatók fel oly
módon, hogy elképzeljük az embert az emberi közösségek alapítása előtt. A legelső
törvény például a teremtő eszméje, amelytől függőnek tudjuk magunkat; az ember
ugyanis kezdettől fogva nagyon ki van szolgáltatva a természetnek, amelyről keveset
tud. Montesquieu vitatkozik Hobbesszal abban, hogy az ember alapvetően agresszív,
hatalomvágyó lény lenne. Szerinte az ember eredendően inkább félénk, tudatában van
gyöngeségének, és rászorul mások jóindulatára. Ezért a béke az első természeti tör­
vény, és nem árháború; az ember eredeti állapota nem a mindenki harca mindenki
ellen, hanem inkább a kölcsönös együttműködés. Hobbes ebben a kérdésben szerinte
 MONTESQUIEU 133

csak visszavetítette a polgárháborús viszonyokat az emberiség ősállapotába. Az egy­

mással szembeni bizalmatlanság, az, hogy bezárjuk lakásunkat és önvédelemből fegy­
vert viselünk, csak azután juthat az embernek eszébe, hogy társadalmat alkotott. Az
ember elemi ösztönei közé tartozik a társiasság is, nem csak a táplálékszerzés és a
szaporodás ösztöne és a vele járó természetes vonzódás a nemek között. Az emberek­
ben él a vágy arra, hogy társadalomban, egymás társaságában éljenek.
Ám mihelyt társadalomban élnek az emberek, elvesztik gyöngeségük érzetét. Az
addig fennálló egyenlőség állapotát felváltja a kezdődő harc állapota. Ez vonatkozik
mind a nemzetek, mind az egyének közötti viszonyra. Ez a felfogás tehát éppen ellen­
tétes Hobbeséval, és átvezet Rousseau irányába. Áz embereknek ettől kezdve pozitív
törvényeket kell adniuk maguknak, hogy biztosítsák a belső és külső békét a nemzetkö­
zi jog, az állam alkotmánya és belső törvényeik révén.
Montesquieu szerint „A törvény, általában véve, az emberi ész, amennyiben a földke­
rekség valamennyi népét kormányozza; és mindenik nemzet politikai és polgári törvé­
nyei csupán különleges eseteknek tekintendők, amelyekre ezt az emberi észt alkalmaz­
zák.” (Uo. 1:123.) Ha azonban minden társadalomban azonos természeti törvények
uralkodnak, akkor mégis mi idézi elő az alkotmányok és kormányzati formák nagy
változatosságát? A specifikáló körülmények a filozófüs szerint a következők: az éghaj­
lat, a földterület minősége és nagysága; a népek életmódja, vagyis az, hogy földműve­
lők, vadászok vagy pásztorok-e. Továbbá nagy szerepet játszanak a különböző vallá­
sok, a gazdagság, a népesség száma, a lakosok erkölcse és szokásai. E tényezők alap­
ján szokás Montesquieu földrajzi determinizmusáról beszélni, holott egyenlő súllyal
említ szociológiai, demográfiai és gazdasági tényeket. Mindezekben a szerző kora
tudásszintjének is adósa; mégis méltánylandó, hogy fejtegetéseiben mennyi tényezőt
von be a társadalom és politika törvényszerűségeinek és a törvények változatainak
magyarázatába.
Montesquieu alapvetően három kormányzati formát különböztetett meg: a köztársa­
ságit, a monarchikust és az önkényuralmit. A köztársaságban a nép egésze vágyTeg--
"aiább egy részebirtekelja-afőhatalmat; előbbi esetben demokráciáról, utóbbiban arisz­
tokráciáról beszélünk. Á monarchikusban egyetlen ember kormányoz, de meghatáro­
zott és hatályos törvények szerint. Az önkényuralomban ugyancsak egy ember, de
törvény és szabály nélkül gyakorolja a főhatalmat. Montesquieu részletesen, történeti
példákon keresztül mutatja be mindegyik uralmi formának az alapvető intézményeit,
működését és változatait. Tárgyalja a kormányzatok vezérelvének működését és rom­
lását, a nevelés és a törvények viszonyát, a háború és béke kérdését, a büntetőjogi
törvénykezés sajátosságait és válfajait, az adózás elveit stb.
A legfontosabb számára az, hogy eközben megalapozza az alkotmányos monarchiát
mint azt a kevert kormányzati formát, amelyet a legideálisabbnak tekint, szemben ko­
rának monarchikus abszolutizmusával. Az alkotmányos monarchiában a törvény ural­
kodik, és az államhatalmi ágak megosztása gondoskodik a polgárok szabadságáról a
főhatalom despotikus túlkapásaival szemben. A hatalmat ugyanis csak egy másik hata­
lom korlátozhatja és ellenőrizheti, ezért a szabadság biztosítása csak azáltal történhet,
ha az államon belül nem egyetlen kézben egyesül minden hatalom. Erőtlen jó szándék
kevés ahhoz, hogy ellensúlyozza a hatalmi túlkapásokat. Ez a gondolat a hatalommeg­
osztás alapja mindmáig.
Montesquieu-nek a hatalommegosztás elméletében az angol alkotmányos monarchia
példája lebegett a szeme előtt. Az elv kifejtése azonban nála jóval részletesebb, mint
Locke-nál. „Minden államban háromféle hatalom van: a törvényhozó hatalom, a nem-
 134 A FRANCIA FELVILÁGOSODÁS POLITIKAI GONDOLKODÁSA

zetközi jog alá tartozó dolgokra vonatkozó végrehajtó hatalom, és végül az a végrehaj­
tó hatalom, amely a polgári jog alá tartozó dolgokra vonatkozik.
Az első hatalom által a fejedelem vagy a hatóság bizonyos időre vagy egyszer s
mindenkorra törvényeket alkot, és módosítja vagy eltörli a fennálló törvényeket. A
második hatalomnál fogva a fejedelem békét köt vagy háborút indít, követeket küld
vagy fogad, fenntartja az állambiztonságot és megelőzi az ellenséges betöréseket. A
harmadik hatalomnál fogva a fejedelem megbünteti a bűncselekményeket vagy ítélke­
zik a magánosok jogvitáiban. Ez utóbbit bírói hatalomnak, az előbbit pedig egyszerűen
az állam végrehajtó hatalmának nevezhetjük.” (Uo. 1:313.)
A törvényhozó, a végrehajtó és a bírói hatalomnak ezt a hármasságát Montesquieu
éppen az angol alkotmány példáján fejti ki, és részletes érvekkel meg is indokolja,
miért van szükség a szétválasztásukra. „Ha a törvényhozó hatalom a végrehajtó hata­
lommal ugyanabban a személyben vagy ugyanabban a hatósági testületben egyesül,
nincsen szabadság, mivel attól lehet tartani, hogy az ilyen uralkodó vagy az ilyen
testület zsarnoki törvényeket fog hozni, s azokat zsarnoki módon fogja végrehajtani.
Akkor sincsen szabadság, ha a bírói hatalom nincsen elválasztva a törvényhozó,
valamint a végrehajtó hatalomtól. Ha a bírói hatalom a törvényhozói hatalomhoz kap­
csolódnék, az állampolgárok élete és vagyona feletti hatalom önkényes lenne, mert a
bíró törvényhozó is volna. Ha a bírói hatalom a végrehajtó hatalomhoz lenne kapcsol­
va, a bírónak elnyomó hatalma lenne.
De minden elvesznék akkor, ha ugyanaz az ember, vagy a főembereknek, nemesek­
nek vagy a népnek ugyanaz a testületé gyakorolná ezt a három hatalmat, vagyis a
törvényhozó hatalmat, a közhatározatok végrehajtásának a hatalmát és a magánosok
bűncselekményei vagy jogvitái feletti ítélkezés hatalmát.” (Uo. 1:313-314.) Ismét tör­
téneti példákon mutatja be, hogy mennyire mérsékelt az uralom ott, ahol ezek a hatal­
mak külön kézben vannak, és milyen szörnyű önkényuralom jön létre ott, ahol egy
kézben egyesülnek, mint például a szultánizmusban.
Ma is minden alkotmányos jogállamban tiszteletben tartják a hatalommegosztás ezen
elveit. Az alapvető haladás ennek az elvnek a kimondásában az a felismerés volt, hogy
a hatalommegosztás nem okvetlenül azonos az állami egység és szuverenitás felbom­
lásával. Sokkal inkább a szabadság olyan neutrális, objektív technikájához tartozik,
amelynek hiánya a túlzott hatalomkoncentráció miatt ellenőrizhetetlenné váló, zsar­
noki uralomhoz vezet. A huszadik század keserű tapasztalatai közé tartozik az, hogy
a hatalommegosztás elvének feladása az egy és oszthatatlan hatalomra hivatkozó to­
talitárius rezsimekben általában nemcsak önkényuralomhoz, hanem egyenesen rém­
uralomhoz vezetett.
Természetesen a hatalommegosztás elvének többféle megvalósítása is létezhet. Az
amerikai politikai rendszerben többek között a montesquieu-i érvek hatására is igen
erős a „checks and balances”, a fékek és egyensúlyok rendszere, amelyben az elnöki
hivatal, a kongresszus és a legfelsőbb bíróság hatalmi intézményei kölcsönösen ki­
egyensúlyozzák és ellenőrzik egymást. Más parlamentáris demokráciákban, ahol a
parlament állítja a felelős kormányt, a hatalommegosztás elvének érvényesülését sokan
kérdésesnek látják, hiszen ha a parlament választja a kormányt, nem válik szét élesen
egymástól a törvényhozói és végrehajtói hatalom. Ám ekkor is érvényesül a hatalom-
megosztás a kormánypárt és az ellenzék viszonyában, amelyek egyfajta váltógazdaság
révén legalább időben elnyújtva osztozkodnak a hatalmon. A bírói függetlenségnek
ugyanakkor éppen^z angol westminsteri modellben a legerősebb a hagyománya. Locke-
nál a föderatív hatalom, míg később ConStant-nál a municipális hatalom (a helyi ön-
 JEAN-JACQUES ROUSSEAU 135

kormányzatok) szerepelnek külön hatalmi ágként. (Egy idő óta a médiát is szokás
egy sajátos kiterjesztéssel negyedik hatalmi ágként emlegetni. Ennek jogossága vitat­
ható, mert a médiumok nem részesei az intézményes hatalomnak. Lehet óriási politi­
kai befolyásuk, de nincs döntési hatalmuk, és ezért nincs ennek megfelelő hatalmi
felelősségük sem.)
A hatalommegosztás elvének azonban nemcsak jogi-politikai intézményes jelentése
van, hanem egy társadalmi vagy szociológiai jelentése is. Ahogyan az angol alkotmá­
nyos monarchiában a hatalommegosztás a korona, a felsőház és az alsóház, valamint a
bíróságok között egyfajta társadalmi egyensúlyt is kifejez az arisztokrácia és a polgár­
ság között, úgy Montesquieu-nél is van ilyen társadalmi funkciója a hatalommegosztás
elvének. Egyrészt hangsúlyozta a „pouvoirs intermediaires”, a közvetítő hatalmak,
azaz a céhek, korporációk, helyi önkormányzati testületek fontosságát, amelyek kitöl­
tik az egyének és az állam közötti űrt, s ezért a politikai pluralizmus egyik előfutárának
is tekintik. Mindezek az intézmények különböző néprétegeket képviselnek, és a sza­
badság menedékhelyeiként szolgálnak a királyi abszolutizmussal szemben. Montesquieu
bordeaux-i tartományi tisztviselőként a hatalom decentralizálásának és a helyi önkor­
mányzatnak feltétlen híve volt. Ennek megfelelően előszeretettel hangsúlyozta a föde­
rális államforma előnyeit, és szorgalmazta a tartományi és rendi parlamentek politikai
súlyának növelését.
Montesquieu szerint a végrehajtó hatalom ugyan jobb, ha egy kézben egyesül, a
törvényhozó hatalomban azonban népképviselőknek kell ülniük. Ezek természetesen
nála sem közrendű emberek. Képviselőnek ugyanis Montesquieu szerint olyan embe­
reket kell megválasztani, aki alkalmas az ügyek megvitatására, s ehhez művelt embe­
rek kellenek; a kellő műveltség megszerzésének viszont feltétele a szükséges mértékű
vagyon. A népnek azonban joga van a képviselőket megválasztani és a parlamentbe
küldeni. A nép csak annyiban vegyen részt a kormányzatban, hogy legjobb képviselőit
megválassza, s erre alkalmas is. Lehet, hogy nem képes a politika érdemi kérdéseinek
megértésére, de jó érzékkel ki tudja választani a nála alkalmasabb és tapasztaltabb
politikai vezetőket.
A felvilágosodás szelleméhez híven Montesquieu is kiemelte a törvényhozás fontos­
ságát az emberek politikai erényei és jelleme formálásában. A jó alkotmányos refor­
mok pozitív irányban változtathatják meg az emberi természetet. Ebben a nézetében
osztozott a felvilágosodás más képviselőinek, így Helvetiusnak a pedagógiai optimiz­
musában. A felvilágosodás más gondolkodóihoz való viszonya a vitákban is kifejeződő
szolidaritás volt. Ezért Voltaire is, bár mindig bírálta nézeteit a nemesség politikai
szerepéről, védte őt az egyház támadásaival szemben, és halála után ő fejezte be a
gondolkodónak az Enciklopédiába írott tanulmányát, amellyel Montesquieu nyíltan az
enciklopédisták körével vállalt közösséget (Shklar 1994, 34).

Jean-Jacques Rousseau

Rousseau (1712-1778) a felvilágosodás korának egyik legnagyobb hatású, egyszer­

smind legellentmondásosabb gondolkodója volt. Az ellentmondás egyik forrása mind­
járt a felvilágosodás észkultuszával szembeni lázadása. Voltaire és Rousseau a felvilá­
gosodás ellenpontjainak tekinthetők annyiban, hogy az egyik az ész, a megfellebbezhe­
tetlen ráció, a másik a természet, a természetes hajlamok és érzelmek embere volt.
 136 A FRANCIA FELVILÁGOSODÁS POLITIKAI GONDOLKODÁSA

Rousseau ellentmondásos alakját az határozza meg, hogy egyszerre volt képviselője és

kritikusa is a felvilágosodásban megjelenő modernségnek. A tiszta ész századában az
érzelmek jogait hangsúlyozta, a kritikai értelem arroganciájával szemben az egyszerű
érzés tisztaságát, a jóindulat és kölcsönös tisztelet szerepét emelte ki. Az ipari haladás
iránti lelkesedés idején a civilizáció erkölcsromboló hatását ecsetelte. A haladásban
meglátta a veszteséget, a természet feletti uralom előrehaladásában az elidegenedést a
természettől, a természetesség elvesztését. A „vissza a természethez!” jelszava, amit
vele kapcsolatban a leggyakrabban idéznek, ugyan nem elsősorban tőle származik, de
kifejezi törekvéseit. Emil című nevelési regényében közismerten központi nevelési elv­
vé tette a természetközeliséget és a természetes hajlamok kiművelését, a spontaneitás
elnyomása helyett. (Saját gyermekeit viszont saját bevallása szerint árvaházba dugta,
mind az ötöt, amiben bizonyára az alkotói önzés játszotta a főszerepet.) Rousseau
természetesen tudta, hogy nincs visszaút a civilizációból az érintetlen természet ölébe.
A társadalom igazságtalannak tartott rendjét azonban szerinte orvosolni lehet a társa­
dalmi szerződés alapjainak újragondolásával és egy igazságosabb, demokratikusabb
közrend létrehozásával.
Rousseau írói alkata és személyisége más tekintetben is igen bonyolult és ellentmon­
dásos volt. A társadalmi igazságtalanság ellen lázadó emberként politikailag radikális,
ugyanakkor szentimentális rajongásra hajlik. Stílusában a poétikus emelkedettség és a
világos gondolatmenet keveredik egzaltált érzelmességgel és fellengzősséggel. Radiká­
lis kispolgári demokrata, a társadalmi emancipáció - többek között a női emancipáció
- feltétlen híve, egyes nézeteit mégis egy új despotizmus forrásának tekintették. Ké­
sőbb ugyanis sok kritikusa vádolta azzal, hogy a jakobinus diktatúra útjait egyengette,
s hogy patriotizmusa a nacionalizmus bölcsője, republikanizmusa pedig totalitárius
tendenciákkal terhes volt. Hogy ezek a vádak mennyiben igazak, arra még visszatérek.
Mindazonáltal nem kétséges, hogy Rousseau méltán volt a felvilágosodás korának egyik
legolvasottabb írója, s alkatának ellentmondásaira sok tekintetben életrajza is magyará­
zatot nyújt.
Rousseau egy genfi órásmester fia volt. Tizenhat éves korában megszökött szülővá­
rosából, s Franciaország-szerte kóborolt, zenészi, magántitkári és hasonló állásokat
vállalt. A tehetséges fiatalember pártfogókat keresett, de főleg kedves és érzelmes
úrhölgyek támogatását sikerült elnyernie. Hányattatásairól, kétségeiről és útkeresései­
ről maga számol be az élete alkonyán írott Vallomásokban. Nem csoda, ha a szerény
származású tehetséges ifjúnak kisebbségi és mellőzöttségi komplexusai voltak az anci­
en régime erősen hierarchikus, arisztokratikus világában, amely lenézte a hozzá hason­
ló felkapaszkodottakat. S mivel nézetei olykor a felvilágosodás kiemelkedő íróinak
szellemével is ütköztek, időnként erőt vett rajta az üldözési mánia, amely nem egy
barátjától fosztotta meg.24 Az alábbiakban nem térek ki működésének minden elemé­
re, csak a politikai gondolkodás fejlődésében játszott szerepét igyekszem röviden
bemutatni.
Első irodalmi sikere meglehetősen későn hozott fordulatot életében, amikor is har­
mincnyolc éves korában elnyerte a dijoni akadémia pályázatát. A téma az volt, hogy a
tudományok és művészetek mennyiben vitték előre az erkölcsöket. Rousseau első Ér-

J7 Rousseau életének viszontagságairól és belső gondolati fejlődéséről plasztikus képet rajzol Ludassy Mária
magvas Utószava a Rousseau-válogatáshoz (Rousseau 1978, 813-858), valamint Jean-Jacques Rousseau élete és
művei című előszava A társadalmi szerződésről, a Matúra középiskolai sorozatban megjelent (Rousseau 1997)
kiadásához.
 JEAN-JACQUES ROUSSEAU 137

tekezése a tudományokról és a művészetekről (Rousseau 1978, 5-38) bizonyára a meg­

lepetés erejével is hatott azáltal, hogy ékesszóló retorikával a megszokottól élesen elütó'
nézeteket fejtett ki. Szerinte a természettől való eltávolodással, ami a tudománynak és
művészeteknek, egyáltalán a civilizációs haladásnak köszönhető, csak hanyatlott az
erkölcs, az emberek elvesztették eredeti ártatlanságukat és természetességüket. A civi­
lizáció áldásainak ára a társadalmi egyenlőtlenségek növekedése. Az embereket kora
társadalmában mesterkélt, túlzó szükségletek tartják uralmuk alatt, ez önzővé és rom­
lottá teszi őket. A szabadság helyébe általános elnyomás lépett; az emberek kizsákmá­
nyolják egymást és a természetet, viszály és ellenségeskedés osztja meg őket. Rous­
seau azonban nemcsak bírálta a civilizációs haladást, hanem úgy találta, hogy ha nem
is lehet visszatérni a természetbe, az ész segítségével orvosolni lehet valamelyest a
természettől való elidegenedésből származó bajokat. Ennek alapján fejtette ki a termé­
szeti állapotról, a társadalmi szerződésről, a közösség megfelelő rendjéről s a kor­
mányzat és a polgár helyes viszonyáról való elképzeléseit.
A természeti állapot képe Rousseau-nál harmonikus. A természet alapvetően jó, és
az ember is, amíg meg nem rontja a civilizáció (uo. 168-169, IX. jegyzet). De Rous­
seau tudja, hogy a természeti állapot ideálképe nem történeti valóság, hanem csak
eszmei konstrukció. Az Értekezés az emberek közötti egyenlőtlenség eredetéről című
írása sok szempontból kulcsa a rousseau-i gondolkodásnak, és érthetővé teszi ellentétét
a felvilágosodás javarészt liberális polgári szellemével. Ebben így figyelmezteti olva­
sóját a természeti állapot hipotetikus jellegére: „Nem szabad történeti igazságnak te­
kinteni a tárgyunk körül végezhető vizsgálódásokat. Csupán hipötetikus és feltételes
okoskodások ezek, inkább csak arra jók, hogy megvilágítsák a dolgok természetét,
arra nem, hogy valódi eredetüket kimutassák...” (Uo. 85.) A természeti állapot feltéte­
lezését tehát ő is a természettudományi magyarázó hipotézisek körébe sorolja.
Rousseau mindenekelőtt a radikális társadalmi egyenlőség eszméjét hirdeti a korabe­
li rendi hierarchiával s az emberek közötti rang- és értékkülönbségekkel szemben. Az
emberek fizikai és mentális képességei ugyan nem egyenlőek, de szerinte ez önmagá­
ban még nem szükségszerű forrása a társadalmi egyenlőtlenségeknek. Ez utóbbi ugyanis
csak a munkamegosztás és a tulajdon terméke. „Az első ember, aki bekerített egy
földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre talált, akik
ezt el is hitték neki, ez az ember teremtette meg a polgári társadalmat” - írja (uo. 122).
A magántulajdon létrehozása minden nyomorúság oka', holott a föld eredetileg senkié,
a termés pedig mindenkié volt.
Semmi sem állhat távolabb a felvilágosodás liberális képviselőitől, mint Rousseau e
sorai. Hiszen a polgári gondolkodás középpontjában kezdettől fogva éppen a magántu­
lajdon állt, mint minden szabadságjog alapja. Rousseau persze maga is úgy véli, hogy
a magántulajdon kialakulása elkerülhetetlen volt. Már itt is jelzi, s később még inkább
hangsúlyozza: az emberek csak akkor egyesültek, kényszerből, egyetlen társadalom­
má, amikor a természet kihívásaival egyenként, saját erejükből már nem tudtak meg­
birkózni. Mindamellett e korai írásában a társadalmi szerződést valami nagyon elhibá­
zott dolognak tartotta. Úgy vélte, hogy ez a gazdagok ötlete volt a tulajdoni egyenlőt­
lenségek jogi rögzítésére, s ezt agyafúrt érveléssel mint mindenki érdekét fogadtatták
el az együgyű emberekkel. A társadalom és törvényei létrejöttével odalett a természe­
tes szabadság, tulajdonjoggá szentesítődött a puszta bitorlás, s mint írja, „néhány becs­
vágyó ember érdekében immár az egész emberi nemet munkára, szolgaságra és nyo­
morra kárhoztatták” (uo. 138-139).
Mihelyt pedig akárcsak egyetlen társadalom is létrejött ezen a módon, meg kellett
 138 A FRANCIA FELVILÁGOSODÁS POLITIKAI GONDOLKODÁSA

születnie az összes többinek is; s közöttük fennmarad a természeti állapot. Csak a

nemzetközi megállapodások teremthetnek közöttük jogot és törvényt, véli Rousseau,
mert - Hobbes véleményével ellentétben - az erószak maga nem szülhet jogot. Mint
később, A társadalmi szerződés című művében kifejti, az erő nem teremt jogot; az erő
fizikai hatalom, ugyan miféle erkölcsi kötelezettség származhatnék belőle? A hódítás
joga Rousseau szerint nem jog, csak erőszak: hódítók és meghódítottak között fennma­
rad a hadiállapot, és köztük minden kényszerből született megállapodás semmisnek
tekintendő. A tulajdoni egyenlőtlenségekből származó örökös háborúságok és viszá­
lyok végül egyetemes despotizmust eredményeznek, amely az egyenlőség magasabb
fokon való helyreállításához vezet: most mindenki egyenlően senkivé lesz a zsarnok
előtt. Ekkor minden jog visszaváltozik az erőszak jogává, s így a társadalom visszatér
a természeti állapothoz. így vezet el a természetes okoskodás a társadalmi szerződés
újrakezdésének igényéhez, egy olyan szabad társadalmi és politikai rend jogelveinek
rögzítése révén, amelyben a törvény és a társadalom egész ereje védi az egyént és
vagyonát. Az ily módon megalapított politikai közösségnek ugyan mindenki alá van
vetve, de egyszersmind ez biztosítja szabad polgári státusukat.
Ennek az újfajta közrendnek a megalapozását tűzte ki célul Rousseau A társadalmi
szerződésről szóló traktátusában. Mielőtt részletezném a benne foglalt fő elveket, érde­
mes még röviden kitérni Rousseau politikai gazdaságtani elképzeléseire, amelyek a
tulajdonnal és a tulajdoni egyenlőtlenséggel kapcsolatos reformok lehetőségére vonat­
koznak. (Ez is megtalálható a magyar válogatásban.) Locke-hoz hasonlóan, akit gyak­
ran helyeslőén idéz, Rousseau is a magántulajdonban látja az állam alapját. Igaz ugyan,
hogy a tulajdon az egyenlőtlenségek fő forrása, de miután egyszer létrejött, már nem
szabad hozzányúlni, mert különben a polgári társadalom vonatkozás nélküli egyedekre
esik szét, akik elvesztik polgári minőségüket és többé nincs közük egymáshoz. Ehe­
lyett az egyenlőtlenség mérséklését és a közszükségletek fedezetét szigorú progresszív
adóztatással kell biztosítani. Rousseau szerint főleg a luxusjavakat és drága életvezetést
kell megadóztatni. A jó pénzügyminiszter szerinte nem a jövedelmek növelésére, ha­
nem a szükségletek korlátozására kell törekedjék. Rousseau erkölcsileg elfogadhatat­
lannak tartja a luxust az általános nyomorúság közepette, ezért a gazdagoknak szerinte
vagyonadót és luxusadót kell fizetniük. Ezt ugyan nem despotikus módon kívánta el­
rendelni, hanem a nép és képviselői jóváhagyása mellett, törvényes formában. Egoisztikus
ellenérveket azonban nem fogadott el, sőt, kigúnyolta őket. Arra az érvre, hogy a
nemesebb embereknek szükségletük lehet az, ami az egyszerű emberek számára már
fölösleg, azt válaszolja: „ez hazugság, mert az előkelő embernek éppúgy két lába van,
mint a marhapásztornak, és hasa is csak ugyanúgy egy van, mint annak”. A luxus nem
feltétlenül szükséges tartozéka a magas rangnak: „A nép leborulna az olyan miniszter
előtt, aki gyalog megy a tanácsba, mert eladta hintáját, amikor az állam nagy szükséget
szenvedett.” (Uo. 239.) Ebből látható a kispolgári demokrata gondolkodó radikális
társadalmiegyenlőség-eszménye. Az egyenlőtlen vagyoni viszonyok azért foglalkoztat­
ták elsősorban Rousseau-t, mert jól látta, hogy a gazdagság nemcsak a jóléti különbsé­
gek oka, hanem eszköz arra is, hogy mások felett hatalmat gyakoroljunk. Az a későbbi
marxi felismerés, hogy a tőke nem egyéb idegen munkaerő fölötti parancsnokinál,
hogy tehát a vagyoni viszonyok egyben társadalmi, sőt politikai hatalmat is eredmé­
nyeznek, mint látható, nem volt idegen Rousseau gondolkodásától. Annál is kevésbé,
mert az ő korában a vagyoni egyenlőtlenségek súlyos jogi egyenlőtlenségekkel is tár­
sultak. A tekintélyes ember, ha gazságot követ el, büntetlenül marad - panaszolja fel
Rousseau - , míg az egyszerű emberek még azokat a terheket is cipelik, amelyek alól a
 JEAN-JACQUES ROUSSEAU 139

gazdagoknak sikerült kivonniuk magukat (uo. 239-240). Az ilyen igazságtalan egyen­

lőtlenségek szerinte végső soron aláássák a közjót, és azt a partikuláris érdekek prédá­
jává teszik. Rousseau politikai filozófiájától nem vezet ugyan egyenes út a jakobinus
diktatúrához, de az kétségtelen, hogy erkölcsi szigora a Közjóléti Bizottság
rigorozitásának előképe.
A társadalmi szerződésről című értekezése első fejezetét retorikus fordulattal kezdi:
„Az ember szabadnak született és mindenütt láncokat visel.” Hogyan jutott ide, és
hogyan szabadulhatna meg láncaitól? Mi teheti törvényessé a rendet, és milyen mó­
don? Rousseau nem a természeti jogra hivatkozik, amikor egy új társadalmi rend jogi
alapjait keresi, mert a természet maga is az egyenlőtlenség világa. Az új rend alapját
csak a társadalmi megállapodás, szerződés képezheti: „a társadalmi rend szent jog,
minden más jognak az alapja. Mindazáltal ez a jog nem a természettől származik, tehát
megállapodásokon alapul.” (Uo. 468.)
Rousseau alapgondolata forradalmi jellegű: ha a társadalom konvenciókon nyug­
szik, úgy alaptörvényei meg is változtathatók. A társadalmi szerződés alapproblémája
az, hogy az emberek, miközben lemondanak természetes szabadságukról és alávetik
magukat a társadalmi törvényeknek, ne az elnyomott alattvalók státusába kerüljenek,
hanem a polgári szabadság állapotába. Ennek pedig az a lényege, hogy a polgárok csak
olyan törvényeknek engedelmeskedjenek, amelyeket maguk hoztak meg vagy közvet­
lenül, vagy törvényes képviselőik útján. A társadalmi szerződés során mindenki csak
az egész közösség javára mond le természetes jogairól, nem pedig valamilyen uralkodó
javára. A szerződés alapelvét Rousseau a következőkben fogalmazza meg: „Minden
személy, valamennyi képességével együtt, az általános akarat legfőbb irányítása alatt
egyesül, és mindenkit testületileg az összesség elkülöníthetetlen részévé fogadunk. ”
(Uo. 479.) A főhatalom mint olyan eközben az egész népnél marad - ez a népszuvere­
nitás alapgondolata. Az egyének egymással mint magánszemélyekkel szemben úgy
lépnek fel, mint a főhatalomban egyaránt részes jogalanyok, a főhatalommal szemben
pedig úgy, mint kötelességekkel bíró polgárok. Az ember tehát kettős viszonyban áll a
közösséggel: részese a szuverénnek és alattvalója az államnak. A főhatalom és a pol­
gárok közé azonban jogszerűen nem ékelődhet be senki: ez a közvetlen népuralom
elve. Rousseau demokráciafelfogását úgy is lehet jellemezni, mint a kormányzók és
kormányzottak azonosságát.
Ha az egyes egyének magánérdeke ellentmond a kö£ érdekének, akkor alá kell ren­
delnie akaratát a közakaratnak. Az embert szükség esetén kényszeríteni is lehet arra,
hogy szabad legyen. A főhatalom mint az általános akarat képviselője és megfogalma­
zója elidegeníthetetlen és oszthatatlan, sőt tévedhetetlen is. De mi az általános akarat?
Az általános akarat (volonté générale) nem azonos minden egyes egyén akaratának az
összegével, sokkal inkább valamennyiük közös érdekét fejezi ki, ettől válik általánossá.
Az általános akarat tehát lényegében a közérdeket, a közjót szem előtt tartó akarat. Mint
ilyen, ellentétbe kerülhet a polgárok összességének magánakaratával (volonté de tous),
amely minden polgár magánakaratának mechanikus összege. Az első a köz általános
érdeke, a második az empirikus magánérdekek összessége. A kettő diszkrepanciájában a
magánember és a közember konfliktusa fejeződik ki. A magánember mint burzsoá a
közvetlen hasznára tekint, s azt szeretné, hogy az állam biztosítsa számára magánérdekei
szabad követését. Mint állampolgár, azaz citoyen azonban a köz érdekét kell hogy szem
előtt tartsa, alá van rendelve a közjó céljának és az ezt kifejező közakaratnak.
A magánember és közember, a burzsoá és citoyen ilyen ellentmondása kiküszöböl-
hetétlen eleme minden polgári alkotmánynak, és az alkotmányos jogállam s képviseleti
 140 A FRANCIA FELVILÁGOSODÁS POLITIKAI GONDOLKODÁSA

demokrácia csak mozgásformát teremt ezen ellentmondás számára, de nem szünteti

meg. Rousseau maga elméletileg azzal igyekszik feloldani az ellentmondást, hogy fel­
tételezi: „Ha a nép a szükséges ismeretek birtokában határozna, s a polgárok nem
közlekednének egymással, az apró különbségek sokaságából mindig az általános akarat
adódnék ki, s mindig azt választanák, ami helyes.” Ezért ahhoz, hogy az általános
akarat hangot kapjon, szerinte meg kell tiltani a részérdekek szervezkedését: „az álla­
mon belül nem szabad kisebb társulásoknak létesülniük, és minden polgárnak csak
saját nevében szabad véleményt nyilvánítania...” (Uo. 493.) Az egyes polgárok külö­
nös akarata önmagában nem képviselheti az általános akaratot, másfelől „az általános
akarat természete megváltozik, amikor valamilyen különös célt követ...” (uo. 495). De
nemcsak a szervezett különérdekek, például pártfrakciók megjelenése tilos, hanem a
főhatalom sem követhet külön célokat, s nem lépheti át a közmegállapodások által
szabott határokat. Ennek egyetlen biztosítéka az, hogy a társadalmi szerződés ellenére,
továbbra is „minden ember korlátlanul rendelkezhetik afölött, amit vagyonából és sza­
badságából meghagytak neki e megállapodások; s ily módon a főhatalomnak soha nem
áll jogában nagyobb terhet róni az egyik alattvalóra, mint a másikra, mert akkor az ügy
magántermészetűvé válik, és vége a főhatalom illetékességének” (uo. 497).
Rousseau sokféleképp bizonyítja, hogy a társadalmi szerződés ilyen formájával a
polgárok mind jól járnak, „előnyös csereüzletet kötöttek”, és tulajdonképpen nem csök­
kent, hanem inkább nőtt a szabadságuk. A törvény uralma mindenki biztonságát növe­
li; törvénynek pedig csak az nevezhető, amit a nép egésze önmagáról határoz.
A rousseau-i normatív, antipluralista demokráciafelfogás ellentmondásaira később
még visszatérünk. Azonban koncepciója két további kérdést is felvet. Az egyik az,
hogy miként lehet eljutni a fennálló, igazságtalan társadalomból - amelyben az embe­
rek még meg vannak rontva a rossz társadalmi intézményektől és törvényektől - a
társadalom imént vázolt új állapotába, amely előfeltételezi, hogy a polgárok már ren­
delkeznek a szükséges köztársasági erényekkel. Ezt a szakadékot Rousseau szerint
csak egy eszményi törvényhozó működése hidalhatja át. Ennek során rendkívülivé,
szinte természetfelettivé magasztosítja fel a törvényhozó szerepét, aki nem közönséges
hivatalnok, hanem a köztársaság alkotmányának megalapítója. Aki a törvényeket meg­
alkotja, maga még nem rendelkezhet a törvényhozó hatalommal, ezért gyakran termé­
szetfeletti segítségre támaszkodik, a vallást kell segítségül hívnia. Hiszen nem arra kell
alapítania az állam alkotmányát, amit lát, hanem arra, amit előre lát, mondja Rousseau
(uo. 514); s mivel lépésének szükségességéről nem tudja meggyőzni a polgárokat,
ezért csak isteni tekintélyre hivatkozva késztetheti őket engedelmességre. Fiatal koruk­
ban a népek szerencsére szófogadóak, csak később válnak rakoncátlanná. így jöttek
létre a nagy törvényhozók (Mózes, Lükurgosz) nyomán a törvényes rend első változa­
tai. Rousseau-nak ezt a felfogását később a karizmatikus, rendkívüli hatalom igazolá­
sának tekintették. Erre a^élreértésre az is okot adott, hogy a polgárok hozzászoktatását
a törvényekhez ő is egy spártai szellemű, hazafias neveléstől várta, hasonlóan ahhoz,
ahogy később a totalitárius diktatúrák indoktrinálták polgáraikat, egy állami ideológiá­
val, nacionalizmussal vagy rasszizmussal átitatva az egész népességet.
Rousseau művében sorra veszi az alaptörvény (mai szóval az alkotmány), a törvény-
hozás, az egyes kormányzati formák sajátosságait. A kormányzati forma meghatározá­
sa maga nem tartozik bele a társadalmi szerződésbe, hiszen azt sok történelmi esetle-
gesség^és hasznossági mérlegelés terheli. A népszuverenitás elvét tekintve minden tár­
sadalmi rend alapjaiban köztársaság, de a konkrét kormányzati forma nagyon eltérően
alakulhat. Ezek tárgyalása közben ütközik bele abba a másik fő problémába, hogy
 JEAN-JACQUES ROUSSEAU 141

miközben a törvényhozás szerepe csak magát a népet illeti meg, a leghatékonyabb

kormányzási forma mégis az lehet, amikor egy ember tartja kezében a kormányrudat.
Községnél nagyobb területi egységeknél ugyanis már nem valósítható meg a népgyűlés
általi törvényhozás. A demokrácia Rousseau szerint az a kormányforma, amelyben egy
kézben van a törvényhozó és végrehajtó hatalom, azaz kormányzat nélküli kormányzás
folyik (miután a kormányzat nem egyéb, mint az alattvalók és a főhatalom közé iktatott
közvetítő testület). Azonban „a szó szigorú értelmében véve igazi demokrácia soha
nem létezett, és nem is fog létezni soha.” (Uo. 532.) A demokrácia ugyanis feltételezi,
hogy az állam kicsi, az erkölcsök egyszerűek, vagyoni és rangbeli egyenlőség uralko­
dik, és alig van fényűzés. „Ha volna nép, amely csupa istenből állna, az a nép demok­
ratikus kormányzat alatt élne. Az embereknek azonban nem való ilyen tökéletes kor­
mányzat” - mondja Rousseau, akit a radikális demokráciaelmélet atyjának tartanak
(uo. 533). Mit javasol tehát? Gyakorlatilag ő is a képviseleti demokrácia olyan válfaja
mellett tör lándzsát, amelyben konkrétan az arisztokrácia uralkodik. A népé a törvény­
hozó hatalom, amelyet képviselői útján gyakorol, a végrehajtó hatalom gyakorlására
azonban a vagyonosokat és arisztokratákat tartja a legalkalmasabbnak: „a legjobb és
legtermészetesebb rend az, amikor a legbölcsebb emberek kormányozzák a tömeget,
feltéve, hogy bizonyosan a sokaság javát nézik, nem pedig saját hasznukat” (uo. 535).
Ezt persze nehéz kizárni, mert a képviselők testületi érdeke itt is könnyen önállósul a
képviseltek érdekeivel szemben. Ám ha az arisztokrácia ennyiben kevésbé erényes is a
közvetlen népuralomnál, vannak ezzel szemben más erényei: a gazdagok mindig a
politikai stabilitásban és folytonosságban érdekeltek, és nem fogják megbontani a köz­
rendet, ami pedig a demokráciáknál a belső harcok miatt gyakran előfordul.
Rousseau az abszolút monarchiát tartja a legrosszabbnak. Machiavellit is azzal men­
tegeti, hogy miközben látszólag a fejedelemnek írt, művét valójában a nép okulására
szánta, hogy mindenki lássa, milyen közállapotok uralkodnak a monarchikus formá­
ban. „Machiavelli Fejedelme a republikánusok könyve” - szögezi le (uo. 537). Sok
bölcs meglátása van a tisztségviselők karrierizmusáról és korruptságáról is, amit ez a
kormány forma táplál. A filozófus éles szavakkal szól a királyok állhatatlanságáról, az
utódlási harc viszontagságairól stb. Egészében azt az álláspontot képviseli, hogy az
egyes kormányzati formák jó vagy rossz volta a körülményeknek is függvénye, ezért
nincs ideális megoldás. Antik példák nyomán azt tartja, hogy legjobbak a vegyes meg­
oldások, és hogy óvakodni kell az egyes kormányzati formák elfajulásától. Mind közül
természetesen a monarchikus despotizmus ellen fordul leginkább, mert ebben a zsar­
nok fölébe helyezi magát a törvényeknek.
A szuverenitás, vagyis a főhatalom letéteményese azonban bármilyen kormányzati
formában mindig a nép marad: „mihelyt a nép mint főhatalmi testület törvényesen
összegyűlt, a kormány egész fennhatósága véget ér, szünetel a végrehajtó hatalom...
mert ahol a képviselt személy megjelenik, ott nincs többé képviselő” - írja (uo. 558).
A képviseleti elv tehát nem változtat a népszuverenitás érvényességén. A népképvise­
lők csak delegáltak, nem az övék a főhatalom. „A főhatalmat nem lehet képviselni,
ugyanazon oknál fogva, amiért elidegeníteni sem lehet; lényegében nem más, mint az
általános akarat, az akarat pedig nem állít képviselőket maga helyett: vagy ő nyilatko­
zik meg, vagy valami más, középút nem létezik. A népképviselők tehát nem a nép
képviselői és nem is lehetnek azok, csupán megbízottai a népnek: soha nem dönthetnek
végérvényesen. Minden törvény semmis, ha a nép személyesen nem hagyja jóvá; az
ilyen törvény nem törvény.” (Uo. 560.) A képviselet intézménye iránt tehát Rousseau
mindvégig bizonyos gyanakvással él; a szabadság feladását sejti benne: „mihelyt a nép
 142 A FRANCIA FELVILÁGOSODÁS POLITIKAI GONDOLKODÁSA

képviselőket választ, többé nem szabad; nem is létezik többé” (uo. 562). Mégis kike­
rülhetetlen kényszerűség ez, mert a főhatalom nem gyakorolhatja többé közvetlenül a
jogait, mihelyt a nép átlépte egy község kereteit. A nép mindamellett megmarad min­
den kormányzati forma alapjának, melyek mindig csak ideiglenes képződmények, s
érvényességük csak addig áll fenn, amíg a nép másként nem dönt.
A többségi akaratról és a társadalmi szerződést létrehozó teljes konszenzusról egyéb­
iránt Rousseau ugyanazt tanítja, mint Locke. Diktatúrát csak a közrend legsúlyosabb
megbontása igazolhat, csak végveszély idején alkalmazható, és a válság leküzdése után
azonnal helyre kell állítani a törvény uralmát.
Rousseau fenti elmélete forradalmi hatású volt, és hozzájárult az ancien régime elle­
ni lázadáshoz. A forradalom bekövetkeztét ő már nem érte meg; de valószínűleg nem
is tudta volna helyeselni minden fordulatát. Konkrét alkotmányos reform-javaslataiban
ugyanolyan óvatos volt, mint például Locke, amikor felkérték Karolina állam alkotmá­
nyának megalkotására. Locke javaslata sem hasonlított politikai filozófiájának szelle­
mére; mivel az adott állam angol protektorátus volt, Locke úgy is kezelte, mint megbí­
zójának, Lord Salisburynek személyes birtokát, amelynek belső közigazgatását kell
megterveznie. A lord magántulajdonát tehát szentebbnek tekintette a kolónia lakosai­
nak emberi jogainál. Hasonlóképp járt el Rousseau is a lengyel alkotmányra tett konk­
rét javaslatával. Miközben republikánusként elvetette a hatalommegosztás, illetve a
pluralizmus elvét, a lengyelek számára nemesi, arisztokratikus kormányzatot vezetett
volna be, amely közvetítő hatalomként működik a nép mint a szuverén főhatalom bir­
tokosa és a nép mint konkrét személyek tömege között.
Rousseau-nak mint antipluralista, a totalitarizmus logikáját képviselő gondolkodó­
nak a képét főleg a fasizmus sokkoló tapasztalatai erősítették fel századunk néhány
liberális gondolkodójánál. Ám azok, akik Rousseau-t teszik felelőssé a jakobinus terro­
rért, nemcsak történelmietlenül járnak el, hanem túl közvetlen párhuzamot is vonnak
egy koncepció belső logikája és a politikai valóságé között. Rousseau bizonyosan radi­
kális kispolgári demokrata volt, de egyáltalán nem voltak zsarnoki hajlamai (legalábbis
a politikában nem). Eszménye inkább egyfajta egalitárius köztársaság volt, szemben a
korabeli feudális abszolutizmus hierarchikus rangkülönbségeken nyugvó rendjével,
amelyben szörnyű társadalmi és jogi egyenlőtlenségek uralkodtak. Ez adja kritikája
pátoszát, olykor érzelmi kitöréseit, hiszen eszméi valóban éles ellentétben álltak a kijó­
zanító valósággal. Ami jogos ebből az utólagos kritikából, az nem egyéb, mint hogy
demokráciafelfogása túl differenciálatlan, és nem felel meg egy modern, plurálisán
tagolt társadalom igényeinek. Ma már semmiképp sem tartanánk demokratikusnak egy
olyan rendet, amelyben a különérdekek képviselete nem kaphatna szerepet. Hiszen
senki nem döntheti el előre, hogy mi a közjó; az csak a sok partikuláris érdek szabad
ütközéséből derülhet ki, ehhez pedig azoknak szabadon ki kell fejeződniük. Ugyanak­
kor a modem bázisdemokratikus (participatív) törekvések sok mindent újra felelevení­
tenek Rousseau egykori radikalizmusából, amikor nemcsak több beleszólást követel­
nek az állampolgároknak a sorsukat közvetlenül érintő kérdések eldöntésébe, de saját
delegált pártképviselőiket is sűrűn visszahívják, rotálják. Tehát a közvetlen demokrá­
cia követelése még nem halt ki teljesen, és legalább kritikai elvként jogos marad az élet
számos területén. Hasonlóképpen máig hat Rousseau természetromantikája és emanci­
pációs egyenlőségeszménye is a posztmodem kultúrában.
Említésre méltó még Rousseau teóriája a civil vallásról, amely A társadalmi szerző­
désről című műve vége felé található, s máig is van bizonyos utóhatása a politikai
szociológiára. Rousseau republikánus hevülete a vallást is alárendelte egy hazafias
 JEAN-JACQUES ROUSSEAU 143

feladatnak: a köztársasági erények nevelésének. Ő maga mélyen vallásos ember volt,

de genfi protestánsként (előbb katolizált ugyan, de később visszatért atyái hitéhez) gyana­
kodva tekintett a katolikus klérus roppant szellemi hatalmára Franciaországban. Ezért is
követelte, hogy a vallás a köztársasági hatalom alá legyen rendelve. Milyen lett volna ez
a polgári vallás? Egy állampolgári minimumvallást képzelt el, amelynek fedezete nélkül
a törvény uralma nehezen biztosítható. „Az alattvalók tehát csak annyiban tartoznak
számot adni nézeteikről a főhatalomnak, amennyiben e nézetek befolyással vannak a
közösség érdekeire. Nos, az állam számára igen fontos, hogy minden polgárnak legyen
vallása, amely megtanítja szeretni kötelességeit, de e vallás tantételei mind az állam, mint
a polgárok szemszögéből csak annyiban érdekesek, amennyiben tárgyuk az erkölcs, va­
lamint azok a kötelességek, amelyeket a hívők másokkal szemben tartoznak teljesíteni.
Ezen túl bárki olyan véleményt alkothat, amilyet csak akar...” (uo. 604).
Ennek a minimumvallásnak a politikai funkciójáról a következőket írja: „Létezik hát
egy merőben polgári hitvallás, s a főhatalom dolga, hogy leszögezze a tételeit: nem
éppen mint vallási dogmákat, hanem mint a társas együttélés elveit, amelyek nélkül az
ember nem lehet sem jó polgár, sem hűséges alattvaló. Senkit nem kötelezhet rá, hogy
higgyen e tételekben, de bárkit száműzhet az államból, aki nem hisz bennük; bárkit
száműzhet, nem mint istentelen, hanem mint társadalomellenes személyt, aki képtelen
őszintén szeretni a törvényeket, az igazságot, és szükség esetén feláldozni életét a
kötelességért. Ha valaki előbb nyilvánosan elismeri e tantételeket, majd úgy viselke­
dik, mint aki nem hisz bennük, azt az embert sújtsa halálbüntetés; a legnagyobb bűnt
követte el, hazudott a törvény színe előtt.
A polgári váltás tantételei legyenek egyszerűek, csekély számúak... Létezik a hatal­
mas, bölcs, jóságos, előrelátó, és mindenről előre gondoskodó istenség, van eljövendő
élet, az igazak üdvözölnek és a rosszak elnyerik büntetésüket, a társadalmi szerződés és
a törvények szentek - íme a pozitív tantételek. Ami pedig a negatív tantételeket illeti,
egyetlenegyben foglalom össze valamennyit, ez pedig a türelmetlenség...” (Uo. 605.)
Rousseau itt a vallást politikai funkciójában ragadta meg, mint egyfajta metapolitikai
konszenzus biztosítóját, amely nélkül politikai közösség és polgári kötelességtudat nem
létezhet. Amúgy a tolerancia híve volt: „minden vallást meg kell tűrni, ha az is megtűri
a többieket, és tantételei nem mondanak ellent a polgár kötelességeinek. De aki azt
merészeli mondani: az egyházon kívül nincs üdvözülés, azt ki kell űzni az államból...”
Ez emlékeztet az angolok katolikusellenességére, amint az Locke toleranciáról vallott
nézetében is jelentkezett. Ennek nyilvánvaló oka a katolikus egyház politikai szerepe
volt Franciaországban. Ez ellen érvel Rousseau, amikor leszögezi: az egyház nem
tarthatja fönn a házasság szentesítésének jogát. Ha az egyháznak monopóliuma van
erre, az azt jelenti, hogy „az egyházi hatalom hiú formasággá teszi a fejedelem hatal­
mát, mert a fejedelemnek csak annyi alattvalója lesz, amennyit a papok hajlandók neki
adományozni” (uo. 606). Rousseau e nézetei, mint említettem, befolyással vannak a
mai politikai szociológiára is, amelyen belül a politikai közösséget összetartó, vallási­
lag is megerősítő alapvető értékek és normák, azaz a „civil religion” kutatása külön
kutatási ágazattá vált.
 FORRADALOM ES ALKOTMÁNYOS REND

A XVIII. század végének két legnagyobb horderejű politikai eseménye az amerikai

függetlenségi háború és a nyomában egy új hatalom - az Amerikai Egyesült Államok -
létrejötte, valamint a francia forradalom kitörése volt, amely elsöpörte az ancien régi­
me feudális rendjét. Mindkét esemény komoly előzményekkel rendelkezett a politikai
és szellemi fejlődésben, Franciaországban a felvilágosodás révén, Új-Angliában a gyar­
matosok önálló közösségi-politikai szervezetei és az angol protestantizmus politikai és
szellemi hagyományai által, amelyeket még az Óvilágból hoztak magukkal. Mind­
kettő éles cezúrát jelent a tradicionális és a modern társadalom, illetve politika világa
között. Mindkettő széles körű alkotmányozási folyamatot indított el, keresve az új
hatalom legitimációs alapját, megalkotva az új politikai berendezkedés normatív kere­
tét. Azonban mélyreható különbségek is vannak a két esemény között, a belőlük létre­
jövő új rend stabilitása, alkotmányos formája és az utókorra gyakorolt hatás tekinteté­
ben egyaránt.
Ennek oka mindenekelőtt a társadalmi feltételek különbözőségében rejlik. Új-Angli­
ában a polgári fejlődés erői a szűz talajon akadálytalanul fejlődhettek, nem kellett
megbirkózniuk a feudális béklyókkal. Á kivándorlók általában eleve középosztályi
kultúrát képviseltek, és egymással szövetségre lépve új, demokratikusabb politikai szer­
vezeteket, önkormányzó és törvényhozó testületeket alkottak. Életfeltételeik is nagyjá­
ból hasonlóak voltak, nem ismerték a fényűzés és a reménytelen szegénység végleteit,
egy feltáratlan kontinens végtelen lehetőségei álltak előttük. Mint Hannah Arendt a két
forradalom sajátosságait összehasonlítva írja: „A gyarmatok és az angol király, illetve
parlament konfliktusa nem szüntetett meg mást, csak a gyarmatosítóknak adott kivált­
ságlevelek érvényét és azokat a privilégiumokat, amelyeket mint angolok élveztek,
megfosztotta az országot kormányzóitól, de nem fosztotta meg törvényhozó testüle­
téitől...” (Arendt 1991, 239). Életkereteiket maguk szervezték meg, saját „szövetsé­
geik, kölcsönös ígéreteik és társas egyesületeik” készen álltak. A koronával szembe­
ni lázadást azután betetőzte az a forradalmi folyamat, amely egy új alkotmányt ered­
ményezett, és mindezeket a vívmányokat szentesítette. Azzal, hogy az alkotmányt a
törvények feletti jogforrásként ismerték el, igen hatásos legitimációs bázist teremtet­
tek az amerikai politikai fejlődés számára, amelyre attól kezdve a stabilitás nyomta
rá a bélyegét.
Franciaországban ezzel szemben az abszolutizmus évszázados uralma ránehezedett
az egész politikai életre, meghatározva a politikai kultúrát és tapasztalatot. A társada­
lom hierarchikus rendjének megtörése a forradalomban mint valami ellenállhatatlan
természeti folyamat zajlott le, amelynek dinamikája szinte befolyásolhatatlan volt, s
meg£|kezhetetlennek tűnő erőket szabadított fel. Á forradalom hatalmi vákuumot és
zűrzavart teremtett, s a hatalom régi legitimációs forrásainak - a királyi abszolutizmus
vallási szentesítésének - helyét új abszolútumok keresésével igyekezett kitölteni. így
 AZ AMERIKAI FÜGGETLENSÉGI HÁBORÚ ÉS A .SZABADSÁG MEGALAPOZÁSA 145

lépett a király helyébe a nemzet, hasonló abszolút tulajdonságokkal felruházva, és

ezért a diktatórikus hatalom újabb és újabb változatai követték egymást. Mint Arendt
írja: „A király és a parlament szakítása valóban egyfajta »természeti állapotba* taszítot­
ta az egész francia nemzetet, automatikusan felbomlasztotta az ország politikai struktú­
ráját, ahogy a lakói közötti kötelékeket.^, amelyek nem kölcsönös ígéreteken, hanem
a társadalom egyes rendjeinek és rangjainak adományozott kiváltságokon alapultak.”
(Uo. 238.) Hiányoztak a polgárok önszerveződésen alapuló testületéi, ugyanakkor az
új politikai hatalom legitimitása, mint a lojalitás és engedelmesség alapja, gyenge lába­
kon állt. Az ismételt erőfeszítések a hatalom megszilárdítására és tekintélyének meg­
alapozására a kormányok és alkotmányok sűrű váltakozásába torkolltak, amelynek fo­
lyamatát sem a napóleoni diktatúra, sem a rá következő restauráció nem volt képes
tartósan megfékezni. Az alábbiakban kizárólag a forradalomból születő új rend alkot­
mányos megalapozásának perspektívájából vesszük szemügyre a két eseményt.

Az amerikai függetlenségi háború és a „szabadság megalapozása”

Az amerikai gyarmatok függetlenedési folyamata a kivándorlás megkezdése óta egy

lassan érlelődő, szerves történelmi folyamat volt. Az angol protestáns gyarmatok Észak-
Amerikában kezdettől fogva eleven közösségeket alkottak, önkormányzó testületekbe,
szövetségekbe és ezek fölött önálló arculattal rendelkező tartományokba szerveződtek.
Virginiát, amelyet a szűz királynéról, I. Erzsébetről neveztek el, még 1607-ben alapí­
tották, Massachusettset pedig nem sokkal később a Mayflower puritánjai hozták létre,
akik azért vándoroltak ki, hogy megszabaduljanak az anglikán egyház zsarnokságától.
Rhode Islandet, Pennsylvaniát ugyancsak protestáns szekták alapították, New Yorkot
és New Jerseyt kereskedők vették meg a hollandoktól, Delaware-t a svédektől. Mary-
land, valamint Észak- és Dél-Karolina angol üzletelő nemesek alapítása volt, Georgia
pedig a XVIII. századi európai protestáns bevándorlók által létrehozott állam. A gyar­
matosok élete egyre függetlenebbé vált az Óvilág körülményeitől. Az amerikai föld­
rész gazdagsága és a letelepült közösségek szorgalma és szervezettsége folytán sem a
reménytelen szegénységet, sem a feudális elnyomást nem ismerték, és azokat a súlyos
társadalmi egyenlőtlenségeket sem kellett elszenvedniük, amelyek a kontinens feudális
államaiban meghatározóak voltak. Miután gazdaságilag megerősödtek, érdekeiket ke­
resztezték az angol hajózási, kereskedelmi törvények, illetve az angol korona adóztatá­
si tervei. Ennek nyomán elevenítették fel a levelierek régi jelszavát: képviselet nélkül
nincs adózás! Az európai hétéves háború befejezése után, amikor az Ővilágban már
Anglia diktálta a békét, s a katolikus Franciaország amerikai ambícióitól sem kellett
már tartaniuk, felerősödhettek az anyaországtól való függetlenedési törekvések.
Mivel az angol uralkodónak esze ágában sem volt megadni a gyarmatoknak a képvi­
selet jogát az angol parlamentben (volt elég baja a meglévő parlamenttel is), ugyanak­
kor igényt tartott az onnan befolyó adókra, kiéleződött a gyarmatok és Anglia közötti
konfliktus. 1775-ben kirobbant a függetlenségi háború, amelyben Franciaország is a
gyarmatok mellé állt. Rövid idő alatt George Washington csapatai felmorzsolták az
angol királyi csapatok ellenállását, és 1776. július 4-én a szövetséges gyarmati államok
közzétették a Függetlenségi Nyilatkozatot és kimondták az Amerikai Egyesült Államok
megalakulását. A háború ezzel természetesen még nem ért véget, az angol korona
azonban katonai erővel nem tudta érvényesíteni többé felségjogait a gyarmatok felett.
 146 FORRADALOM ÉS ALKOTMÁNYOS REND

A francia, holland és spanyol összefogás is segítette a gyarmatokat Anglia ellen, s az

1783-ban Versailles-ban megkötött béke véglegesítette az új állam, az Amerikai Egye­
sült Államok nemzetközi elismerését.
Az amerikai függetlenségi háborút csak később nevezték amerikai forradalomnak,
maguk a benne részt vevők nem tekintették magukat forradalmárnak, hanem csak a
korábban fennálló, az angolok által önkényesen felszámolt régi jogaik helyreállítására
hivatkoztak. Mégis forradalmi tettet hajtottak végre, amikor létrehozták az Egyesült
Államokat, és egy új alkotmány keretébe foglalták politikai rendjét. Az alkotmányban
olyan alapelveket fogalmaztak meg, amelyek rögzítették az emberi jogokat és a polgá­
roknak egymáshoz és az államhoz való viszonyát, és új módon, a népszuverenitás
elvéből és az államok szövetségéből kiindulva legitimálták a szövetségi állam hatalmát.
Az amerikai alkotmány előzményeként létrejött nyilatkozatok évről évre egyre hatá­
rozottabban és konkrétabban fogalmazták meg az önálló polgárjogok igényét. Áz 1765-
ös New York-i Jogok Nyilatkozata még az angol alattvalók teljes jogait kéri számon a
brit koronán, az 1774-es philadelphiai kongresszuson kiadott nyilatkozat már részlete­
sen megfogalmazza az elszenvedett sérelmeket és a jogszokások lábbal tiprását, de az
1775-ös Virginiai Nyilatkozat már egy új, független államrend belső alkotmányát elő­
legezi meg, amelyre egy évvel később a Jefferson által szövegezett Függetlenségi Nyi­
latkozat is támaszkodik. Ennek első passzusa a természetjogból levezetett természetes
és elidegeníthetetlen emberi jogok kifejtését tartalmazza, további passzusaiban pedig
kifejti a polgárjogok egész sorát, a választójogtól a sajtószabadságon át egészen a val­
lási és lelkiismereti szabadságig. A politika elsődlegességének elve fejeződik ki a milí­
cia, azaz polgárőrség jellegű hadsereg igényében, a hivatásos állandó hadseregekkel
szemben. A dokumentum egyértelműen a népszuverenitás alapjára helyezkedik, leszö­
gezve, hogy minden hatalom a népben gyökerezik, és levezetett jellegű, az állami
tisztviselők csak a nép felhatalmazottai és szolgái, és felelősséggel tartoznak neki. Nem
ismer el örökölt hivatalt, csak választottat. A nép többségi döntéssel tetszése szerint
határozhatja meg a kormányzat formáját. (Az emberi jogok... 1976, 606.) A Függet­
lenségi Nyilatkozat (amelynek első, emberjogi passzusát már Locke kapcsán idéztem)
kifejti és megmagyarázza a brit államtól való elválás okait. Hosszasan fejtegeti, hogy
milyen pontokon sértette meg Anglia a nép jogait, amely ezért felhatalmazva érzi ma­
gát, hogy a zsarnoki uralommal szemben fellépjen, és magához ragadva a kezdemé­
nyezést, megváltoztassa alkotmányát: „Ezért mi, az Amerikai Egyesült Államok e
kongresszusban összegyűlt képviselői, tanúságtételre szólítva szándékaink tisztasága
mellett a világ Legfelsőbb Bíráját, e gyarmatok népe nevében, ezennel ünnepélyesen
kihirdetjük és kinyilatkoztatjuk, hogy az egyesült gyarmatok jogszerűen szabad és füg­
getlen államok lettek, a brit korona iránti engedelmesség alól feloldozást nyertek. Kö­
zöttük és a Brit Birodalom között minden politikai összeköttetés teljesen megszűnt;
ezek, mint szabad és független államok, teljes hatalommal kezdhetnek háborút, köthet­
nek békét, bocsátkozhatnak szövetségekbe, intézhetik kereskedelmi és egyéb ügyeiket.
És e nyilatkozat fenntartására, az isteni Gondviselés oltalmába vetett bizalommal, éle­
tünkkel, minden vagyonúnkkal és tiszta becsületünkkel kölcsönösen kötelezzük ma­
gunkat.” (Uo. 612.)
Az emberjogi deklarációk, a függetlenség és a népszuverenitás elvének elfogadása
azonban önmagában még nem adott választ az állam kormányzati formájára, illetve
arra, nogy laza konföderáció vagy szoros föderáció legyen-e az államszövetség. A
központi kormányzat eredendő gyengesége abból származott, hogy alig volt önálló
hatásköre, és ez vezetett az első politikai válsághoz, amely a 13 államból álló szövetség
 AZ AMERIKAI FÜGGETLENSÉGI HÁBORÚ ÉS A „SZABADSÁG MEGALAPOZÁSA” 147

szétesésével fenyegetett. Ezért kellett egybehívni a philadelphiai konvenciót, hogy dol­

gozza ki az Egyesült Államok első' szövetségi alkotmányát. Az ott folyó vitában olyan
eszmék és érvek fogalmazódtak meg, amelyek a politikai gondolkodás egész fejlődésé­
ben fontos szerepet játszanak.
Richard Hofstadter amerikai történész az amerikai politikai hagyományt feldolgozó
munkájában (Hofstadter 1973) mutatott rá arra a paradoxonra, hogy az amerikai de­
mokráciát és a szabad alkotmányt olyan emberek alapozták meg, akik nem voltak
demokraták a szó mai értelmében, s sokkal inkább félték, mint szerették a közembert
és a tömegeket. Az alkotmányt, amelyben szerinte Hobbes filozófiája és a kálvini val­
lásosság szelleme fejeződik ki, inkább a gyakorlati tapasztalat, mint absztrakt elméle­
tek alapján alkották meg. Kereskedők, ügyvédek, ültetvényes nagybirtokosok, speku­
lánsok és tőkeberuházók voltak a hősei, akik nem annyira a jó emberi természetben
bíztak, mint inkább a jó politikai alkotmányban, amely képes azt ellenőrzés alatt tarta­
ni. A demokratikus eszmék általában az elégedetlen és elnyomott osztályok, valamint
az emelkedő középosztály fantáziáját ragadják meg, s legfeljebb néhány arisztokratát
képesek lelkesíteni. A philadelphiai gyűlés* küldöttei között, mint a történész megálla­
pítja, legfeljebb fél tucat olyan ember akadt, aki nem a vagyonos és előkelő körökből
származott, és csak egy emberről mondható el, hogy a szabad farmerek osztályát kép­
viselte. A művelt osztályok inkább a XVII. századi angol republikánus eszmék hívei
voltak, akik egyként tartottak az önkényuralomtól és a közvetlen népuralomtól. A sza­
badság alkotmányos megalapozása számukra azért is fontos volt, hogy rögzítsék a
törvényes kereteket, amelyek biztosítják a tulajdon szabadságát és a szabad vállalkozás
lehetőségét, s megvédjék gazdasági és társadalmi pozíciójukat a vagyontalan tömegek
esetleges szélsőséges követeléseitől. A törvényes hatalom végső forrása ugyan a nép -
ki más is lehetne a forradalom után? - , de a törvényhozás és kormányzás feladatát az
alkotmányban rögzített intézményeknek kell gyakorolni, egymást ellensúlyozva a zsar­
noki hatalomkoncentráció elkerülése érdekében. Az alapítók közül alábbiakban csak
Jefferson, Hamilton és Madison főbb nézeteit ismertetem röviden.
Thomas Jefferson (1743-1826) Virginia állam kormányzója volt, maga is ültetvé­
nyes földbirtokos, aki jelentős politikai szerepet játszott mind írásaival, mind pedig a
Kontinentális Kongresszus küldötteként, s 1801-1809 között az Egyesült Államok el­
nöke is volt. Az észak-amerikai gyarmatok ügyéről szóló első írásaiban még az ősi
angol alkotmányos jogok alapján védte a gyarmatok érdekeit, és Locke elméletét a
hatalommegosztásról és aföderatív hatalomról úgy értelmezte át, hogy a brit parlamen­
tet föderatív struktúrájúvá kívánta átrendezni, benne a gyarmatok önálló képviseleté­
vel. A korona feladata ebben a föderatív rendszerben csak az lett volna, hogy döntőbí­
róként egyensúlyozzon a különböző törvényhozó testületek között. A király és a parla­
ment gyarmatokkal szembeni politikáját ennek fényében a gyarmatok életébe való dur­
va és zsarnoki beavatkozásnak tekintette, aminek jogos következménye a függetlenségi
háború. Az Egyesült Államok megalakulását kimondó függetlenségi Nyilatkozatot
Jefferson szövegezte meg.
A függetlenség kivívása után az ország politikai és közigazgatási rendszerének kiala­
kítása foglalkoztatta. Mint az alapító atyák többsége, Jefferson is a politika és a politi­
kai gondolkodás történetében keresett mintát és támaszt törekvéseinek ideológiai alátá­
masztására. Magával ragadta az antik részvételi demokrácia eszménye, és úgy vélte,
hogy Amerikában ez a helyi közigazgatás szintjén megvalósítható, sőt részben már
valóság is. Az államok szintjén a „természetes arisztokrácia” uralmát hirdette, abban a
meggyőződésben, hogy a választópolgárok többsége képes a legjobb és legbölcsebb
 148 FORRADALOM ÉS ALKOTMÁNYOS REND

polgárok kiválasztására, akik betölthetik az ország vezető posztjait. Szorgalmazta az

általános közoktatás bevezetését, és a földtulajdonosok egyenlőségen alapuló demokrá­
ciája híveként minden föld nélküli polgárt földhöz kívánt juttatni. (Az állam által kiosz­
tott olcsó földek révén ez a program a későbbiekben meg is valósult. Feltétele termé­
szetesen a nyugati irányban való szabad terjeszkedés lehetősége, a termőföld és az
erdők bősége volt.) Jefferson, akinek magának is voltak fekete rabszolgái, ellenezte a
rabszolgaság intézményét, de fokozatos felszabadításuk híve volt, sőt azt is felvetette,
hogy később visszatelepítik őket Afrikába. Patriarchális családfőként ellenezte a nők
részvételét a politikai életben. Vallási kérdésekben - konzervatív unitáriusként - tole­
ráns volt, az állam és egyház szétválasztásának a híve, a keresztény etika elfogadását
azonban az állam minimális alapjának tekintette. A központi kormányzat centralizmu­
sával szemben inkább az egyes államok és a helyi önkormányzatok jogait hangsúlyoz^/
ta, és magasztalta az agrárius erényeket.
Alexander Hamilton (1775-1804) és James Madison (1751-1836) a philadelphiai
konvenció alkotmányozási vitáiban váltak ismertté, mint olyan küldöttek, akik a
Federalist Papers című cikksorozatukban (John Jayjel együtt) a föderális alkotmány
legfontosabb politikai elveit fejtették ki. Az alapító atyák közé tartoznak tehát, akik
politikai tradíciót teremtettek Amerikában.
Hamilton ügyvéd és bankár volt, aki az Egyesült Államok pénzügyminisztereként a
nemzeti bank megteremtője és az egységes iparpolitika híve volt. Az erős központi
hatalom eszméjét támogatta, amely minden törvényes eszközt igénybe véve képes ener­
gikusan végrehajtani egy elhatározott politikát. Jeffersonnal ellentétben nem bízott a
népben, s inkább arisztokratikus hajlamú volt, a brit alkotmány csodálója. Emberképe
a liberális utilitarizmusé, amely szerint az embert az önszeretet és az önérdek mozgat-
ja. A megszerzett tulajdon és a vagyongyarapítás szándéka azonban az embert tövább-
lendíti a polgári rend és politikai stabilitás vágya irányába. A kis demokratikus egyse>\
gek utópiájával szemben a nagy köztársaságok belső sokszínűségének előnyeit hangoz­
tatta, s a politikai erények helyébe inkább a kereskedelmi szellemet állította, amely
széles csoportokat képes összefogni és integrálni. Hamilton azonban végül csalódott az
amerikai alkotmányban, amelyet elhibázottnak és túl demokratikusnak tartott. Ebben
szerepe volt az elnökségért való versengésben Jeffersonnal szemben elszenvedett poli­
tikai vereségének, de hosszabb távon is fenyegetőnek látta az általa mindig gyanakvás­
sal kezelt demokratikus tendenciákat. Gazdaságpolitikai elképzelése, amely a földrész
iparosításának egy államközpontúbb, a bankok által uralt változata lett volna, a tönkre-
menő farmerek lázongásán bukott el: a központi bankok hatalmát megtörte a jacksoni
demokratikus fordulat ereje.28
James Madison Virginia küldötte volt az alkotmányozó konventben. Politikusként
részt vett a Jeffersont hatalomra segítő Demokrata Köztársasági Párt megalakításában,
majd Jefferson külügyminisztere lett, és őt követte az elnöki székben. Politikai nézeteit
nem rendszeres értekezésekben, hanem pamfletekben és esszékben, beszédekben fej­
tette ki. Az amerikai alkotmány megalapozását keresve részletesen tanulmányozta a
liberális és republikánus gondolati tradíciót. Madison realista volt az emberi természet
és hajlamok megítélésében, és szkeptikus az élettől elszakadt elméletekkel szemben.
Sokkal inkább az amerikai tapasztalatból kiindulva érvelt a föderális köztársaság for-

2* A bankok növekvő uralmával szembeni népi elégedetlenséget és a „demokratikus forradalmat”, a központi

bank hatalmának megtörésével érzékletesen írja le Hofstadter The American Political Tradition című munkájá­
ban, a jacksoni demokratikus „forradalmat” elemezve (Hofstadter 1973, 56-86).
 AZ AMERIKAI FÜGGETLENSÉGI HÁBORÚ ÉS A .SZABADSÁG MEGALAPOZÁSA 149

mája, a hatalmi fékek és egyensúlyok jelentősége, a társadalmi és politikai pluralizmus

üdvös hatása mellett, bár nem hiányoznak nála a hivatkozások a klasszikus politikai
gondolkodókra sem. A képviseleti kormányzat szerinte kétségkívül azzal a veszéllyel
jár, hogy kialakul a többség zsarnoksága, amely elsősorban a szabadság alapját képező
tulajdont fenyegeti. Madison szerint azonban egy köztársaságban mindig elég sokféle,
egymástól különböző érdekcsoport létezik ahhoz, hogy szabad képviseletük megaka­
dályozza egy zsarnoki többség kialakulását. Minél tagoltabb tehát a politikai élet, mi­
nél több pártszerű érdekcsoport (frakció) működik benne, annál könnyebben hárítha­
tok el a tömeg politikai túlsúlyából adódó veszélyek. Azokkal szemben, akik a kor­
mányzat instabilitására hivatkozva ellenezték a pártok szerinti politizálást és a döntés-
hozatal demokratikus struktúráját, amely szerintük a közjó elhanyagolásához és a több­
ség kisebbségellenes diktatúrájához vezet, Madison az érdekcsoport-politika kiegyen­
súlyozó szerepét hangsúlyozta. „Frakción [faction, pártszerű érdekcsoportosuláson] a
polgárok olyan csoportját értem, akár kisebbséget alkotnak, akár többséget, amelyet
valamilyen közös szenvedély vagy érdek egyesít, amely ellentétes más polgárok joga­
ival vagy a közösség állandó és egyesített érdekével. Két módja van a frakciókból
eredő bajok orvoslásának: az egyik a frakcióképződés okainak eltávolítása, a másik a
hatásainak ellenőrzés alatt tartása. A frakció okainak eltávolítására ismét két út kínál­
kozik: az egyik a szabadság szétzúzása, amely lényeges feltétele a létezésének, a másik
az, hogy minden polgárban azonos véleményeket, ugyanolyan szenvedélyeket és érde­
keket keltünk.” (The Federalist, 78.) Márpedig a tulajdonhoz jutás különböző módja­
iból és a tulajdon mértékéből elkerülhetetlenül eltérő érdekek és szenvedélyek is származ­
nak, ami pártokra osztja a társadalmat. E folyamat elnyomása a polgári szabadság meg­
szűnéséhez vezetne, ezért a legcélszerűbb és leginkább járható út az érdekcsoportok
hatásainak ellenőrzés alá vonása. A „tiszta” többségi demokrácia, amely kis közösségek­
hez van szabva, felerősíti a politikai harcot, bizonytalanságot szül, s összeférhetetlen a
személyi biztonsággal és a tulajdonjogával. A föderatív köztársaság nagyobb szervezeté­
ben viszont egyrészt az érdekek nagy száma megakadályozza egységes politikai tömörü­
lések kialakulását, másrészt a hatalom delegált volta, a képviseleti kormányzás intézmé­
nye ki is egyenlíti a frakcióképződés negatív hatásait. A pártok és csoportosulások na­
gyobb változatossága tehát éppenséggel nagyobb biztonsághoz és politikai stabilitáshoz
vezet. „A papírpénzzel szembeni felháborodás, az adósságok eltörlésének követelése, a
tulajdon egyenlő elosztása vagy bármilyen egyéb helytelen vagy gonosz terv nehezebben
lesz képes meghódítani az Unió egészét, mint annak egyes tagjait, ugyanolyan arányban,
mint ahogy az ilyen bajok könnyebben hatnak át egy-egy megyét vagy kerületet, mint az
egész államot.” (Uo. 84.) Madisonnak ezt a nézetét a politikai pluralizmus első jelentős
kifejeződésének tartják. Érvelésében nagymértékben támaszkodott Montesquieu eszméi­
re. A köztársasági államformát kiemelte az antik városállami hagyományok köréből, és a
föderalizmus szellemében újraértelmezve, egy hatalmas és sokrétűen tagolt ország alkot­
mányos alapjává tette, amelyet igen alkalmasnak talált a közvetlen vagy többségi demok­
rácia veszélyes követeléseinek leszerelésére. A hatalommegosztás intézményesítése pe­
dig különösen alkalmas arra, hogy fékezze a korlátlan hatalom kialakulását, anélkül,
hogy csökkentené á hatalmi intézmények súlyát és kompetenciáját. A központi kormány­
zat és az egyes államok közötti kompetenciavitákban Madison - épp pragmatizmusából
eredően - általában aszerint foglalt állást, hogy éppen a szövetségi kormány tisztségvise­
lője volt-e, vagy éppen Virginiát képviselte.
Az amerikai alkotmányba foglalt emberjogi elvek és a valóság között természetesen
nem csekély diszkrepancia volt, ami főleg a rabszolgaság intézményének tolerálásában
 150 FORRADALOM ÉS ALKOTMÁNYOS REND

és az őslakos indiánok jogainak semmibevételében vált nyilvánvalóvá. Emellett a jo­

gok érvényesítésének gazdasági és egyéb korlátái is voltak. Az emberjogi katalógus
ennyiben inkább megvalósítandó követelményeket tartalmazott, mint a konkrét valóság
leírását. Mindez azonban semmit nem von le az alkotmány tartalmának radikális újsze­
rűségéből, amellyel példát mutatott a világnak és követendő mintát teremtett a későbbi
idők polgári alkotmányozása számára. A „szabadság konstitúciója” (Hannah Arendt)
tartós hatalmi képződményeket teremtett, a nép akaratából levezetett új hatalmi intéz­
ményeket és jogrendet, amelynek stabilitása kétszáz éven keresztül töretlen volt, bár
újabb és újabb alkotmánykiegészítések révén időről időre igazodnia kellett a konkrét
politikai fejlődéshez.
Az alkotmányos joguralom elvének érvényesülésében érezhető az a szellemi hatás,
amelyet az európai liberális eszmék gyakoroltak az alapító atyákra. Az Újvilágban az
alkotmányozási viták idején főleg Locke és Montesquieu voltak a leggyakrabban idé­
zett európai politikai gondolkodók. Az emberi jogok deklarálása a természetjog szelle­
mében történt, amint már Thomas Paine kifejtette Az ember jogai című politikai pamf-
letjében (Paine 1995). De talán ennél is fontosabb eleme az alkotmánynak az államha­
talommal szembeni gyanakvás, az államhatalom alkotmányos ellenőrzésének és a hata­
lommegosztásnak az intézményesítése. Az alkotmány kultusza, amely a későbbi évek­
ben kialakult, ugyanakkor fontos legitimációs alapja lett az új rendnek, és töretlen
folytonosságot, stabilitást biztosított a kormányzásnak, amelyet még az 1860-as évek­
ben vívott polgárháború sem tudott megszakítani.

A francia forradalom és hatásai

A felvilágosodás által előkészített talajon zajlott le a francia forradalom, amelynek

fejlődése először radikális irányt vett, majd egy sor politikai formával való kísérletezés
után a restaurációba torkollt. A forradalom rendkívüli horderejű esemény volt, amely­
nek tapasztalata rányomta a bélyegét az egész korszak politikai gondolkodására. Itt
fogalmazódott meg a modem politikai eszmék többsége, és mindjárt gyakorlati érvé­
nyüket is igazolhatták: nemcsak az emberi jogok deklarációjában, a forradalom hármas
jelszavában (szabadság, egyenlőség, testvériség) és a liberális, nacionalista és egalitárius-
szocialista eszmék politikai kavargásában látható ez, de a franciaországi események
európai következményei is demonstrálták a szabadságeszmék és a nacionalizmus ere­
jét. A forradalom viharos történelmében szinte a modem politika teljes eszköztárát
kipróbálták, végigjátszottak az összes uralmi formát az alkotmányos monarchiától a
köztársaságon át a napóleoni császárságig, valamint az összes kormányzati formát a
képviseleti demokráciától a direktóriumig és a nyílt diktatúrától a monarchikus restau­
rációig.
A békésebb lefolyású és nyugodtabb kifejlődésű amerikai „alkotmányos forrada­
lom”, amelyet „konzervatív forradalomnak” is neveznek, nem válhatott mintává az
európai országok számára, mert ehhez nem voltak meg a feltételek. A föderalizmus és
a népszuverenitás hatalommegosztásos, liberális politikai megvalósulása csak ott jöhe­
tett létre, ahol a forradalomnak nem kellett megküzdenie a feudális rend makacs ellen­
állásával, és szűz talajon indulhatott meg a kapitalista fejlődés. Elég volt lerázni az
Óvilágtól való függőséget, és máris elkezdődhetett egy öntörvényű, feudális béklyók­
tól nem korlátozott, szabadversenyes kapitalizmus kibontakozása, amely egy feltárat-
 A FRANCIA FORRADALOM ÉS HATÁSAI 151

lan kontinens korlátlannak tűnő erőforrásaira támaszkodhatott. A fejlődésnek nem vol­

tak földrajzi határai sem, amíg a nyugatra való terjeszkedés lehetséges volt. Az állam-
hatalom relatív gyengeségének visszája Amerikában a polgári társadalom ereje és gaz­
dagsága, állandó expanziója volt. Mindig ki lehetett térni az állam hatalma elől, s
tovább lehetett állni új, feltáratlan területekre. A társadalmi mobilitásnak a széles körű
bevándorlás is állandó éltető forrása volt, amely Amerika arculatát máig meghatároz­
za. Ezek a tényezők magyarázzák meg azt is, hogy Észak-Amerikában a szocializmus
sohasem tudott mély gyökeret verni. Mint Louis Hartz amerikai politológus megfogal­
mazta, Amerikában azért nem volt szocializmus, mert nem volt feudalizmus sem; a
szociális utópiák szerepét pedig sokáig be tudta tölteni az amerikai mítosz (Hartz 1955,
6. skk.). Eszerint Amerika a korlátlan lehetőségek hazája, ahol a társadalmi felemelke­
désnek, mobilitásnak nincsenek korlátái, ahol cipőpucolókból és tányérmosogatókból
is milliomosok lehetnek.
Európában viszont egészen más a helyzet: még töretlenül fennálltak a hatalmas feu­
dális birodalmak, amikor a francia forradalom megkezdte a társadalom gyökeres átala­
kítását. A forradalom radikalizmusa, amellyel Franciaországban el akarták söpörni a
feudalizmus maradványait - még ha ez nem is lehetett maradéktalanul sikeres -, köz­
vetlenül is fenyegette Európa régi feudális uralmait, s mindenütt bomlasztóan hatott a
tradicionális társadalmi viszonyokra és uralmi formákra. Ez a hatás csak fokozódott,
amikor a jakobinus diktatúrát rövid közjáték után a napóleoni diktatúra és a katonai
expanzió követte. A haladás hívei között természetesen Európa-szerte sokan üdvözöl­
ték a francia forradalmat. Batsányi szavai - „vigyázó szemetek Párizsra vessétek!” -
nem csak a magyar felvilágosodás híveinek feszült várakozását fejezte ki. Németor­
szágban ugyanilyen lelkesen fogadták a forradalom hírét. Egy legenda szerint három
fiatalember, akik később jelentős szerepet töltöttek be a német kultúrában, Hegel,
Schelling és Hölderlin a francia forradalom hírére szabadságfát ültettek el a tübingeni
egyetemen. A francia forradalomhoz s annak fordulataihoz való viszony egyre inkább
a vízválasztó szerepét töltötte be a politikai tájékozódásban. A forradalom szélsőséges
radikalizmusa, a jakobinus terror, a „szabadság zsarnoksága” azonban sokakat el is
rettentett. A radikális közvetlen demokrácia híveit főleg a rá következő napóleoni dik­
tatúra és a császárság visszaállítása ábrándította ki, a mérsékeltebb ereket pedig a
napóleoni háborúk. Miközben Napóleon a meghódított területeken igyekezett bevezet­
ni a polgári jogot (Code Napoléon), és megtörte a rendi hierarchiát, maga a hódítás
ténye jogos nacionalista reakciókat váltott ki még ott is, ahol eleinte rokonszenvvel
kísérték az új jogrend bevezetését.

Alkotmányos monarchia és jakobinizmus, demokrácia és diktatúra

E helyütt nem térhetek ki részletesen a francia forradalom politikai történetére, csak
annak főbb fordulataira kell utalnom. Az abszolutista állam csődje miatt a király az
általános rendi gyűlés egybehívásától és közigazgatási reformok bevezetésétől remélte
uralmának stabilizálását. Azonban már a parlament választásának körülményei utaltak
arra, hogy valami váratlan dolog kezdődik. A harmadik rend képviselőinek sikerült
elérniük, hogy megduplázzák arányszámukat a rendi gyűlésben. Amikor követelésü­
ket, hogy ne rendek, hanem létszám szerint szavazzanak, a nemesség és a klérus eluta­
sította, a harmadik rend képviselői 1789. június 17-én átalakultak alkotmányozó nem­
zetgyűléssé, amely egyedül jogosult az adók megszavazására. Esküt tettek, hogy addig
nem oszlanak fel, ameddig nem hozzák létre az ország új alkotmányát. A parlament
 152 FORRADALOM ÉS ALKOTMÁNYOS REND

vezérszónoka, Sieyés abbé a harmadik renddel azonosította a nemzetet, a nemeseket

idegen, bitorló hatalomnak állította be, akiknek pusztulniuk kell. A kormányzatnak az
egységes nemzeti akaratot kell kifejeznie, s a hatalom rendi megosztása helyett a tör­
vénynek kell ezentúl uralkodnia. Párizsban a parlament ülése alatt utcai harcok törtek
ki, amelynek során megrohamozták a Bastille-t, az elnyomó abszolutizmus szimbólu­
mát. (Azóta cinikusan emlegetik, hogy mind a négy [!] rabot kiszabadították onnan -
de aligha a rabok száma számított itt, mint inkább egy új, hatalmas erejű forradalmi
szimbólum megteremtése.) Miután már a nemesség is lemondott rendi privilégiumai
egy részéről, országszerte pedig parasztfelkelések törtek ki, a nemzetgyűlés megszün­
tette a rendi hierarchiát, törölte a jobbágyságot, a robotot, a papi tizedet, a földesúri
bíráskodást és az államhivatalok megvásárolhatóságát stb., és az Emberi és polgári
jogok nyilatkozatában kihirdette a polgárok alapvető jogegyenlőségét. (Ez nagyon ha­
sonlít a Függetlenségi Nyilatkozatra, és Jefferson, aki akkoriban országának párizsi
követe volt, igazolhatóan közre is működött a francia alkotmány megfogalmazásában,
éppúgy mint La Fayette márki, aki az amerikai függetlenségi háború önkénteseként
harcolt az angolok ellen.)
Az Emberi és polgári jogok nyilatkozata forradalmi tett volt, amelyhez nem kérték
ki a király jóváhagyását. A nemzetgyűlés hosszú viták után, a „Legfőbb Lény nevében
és színe előtt” hirdette ki mint megkérdőjelezhetetlen igazságot. Egyszerre foglalja
magában az ember természeti jogait, a jogegyenlőség elvét, s a polgári szabadság
állapotához szükséges tulajdonjog szentségét és sérthetetlenségét. A szuverenitást a
nemzettől származtatja (nem általában a néptől), s minden hatóság jogát kizárólag eb­
ből vezeti le. A deklaráció liberális szelleméről tanúskodik 4. és 5. cikkelye, amely
kimondja, hogy a természetes jogoknak nincs más korlátja, mint a társadalom többi
tagjának szabadsága, és hogy mindent meg szabad tenni, amit a törvény nem tilt meg.
Kijelenti, hogy a polgárok között csak az erény és tehetség, valamint a közösség hasz­
na tehet különbséget, ezektől függ a közhivatalok elnyerése. A személyi szabadság jogi
védelmet élvez, a közterhek egyenlően oszlanak meg. Az államhivatalnokok beszámol-
tathatók működésükről. A deklaráció a hatalommegosztás elvét is magában foglalja,
mint a szabadság garanciáját (Az emberi jogok... 117-121).
Ezeknek az elveknek a leszögezése, annak ellenére, hogy érvényesítésük még in­
kább csak feladat volt, mint valóság, teljesen új normatív alapokra helyezi a politikát.
Konkretizálásukra a következő alkotmányokban és alkotmányos törvényekben került
sor (uo. 52-68). Az 1791-es alkotmány még az alkotmányos monarchia álláspontján
volt. Sieyés dolgozta ki - az ember és a polgár megkülönböztetése alapján - a passzív
és az aktív állampolgárság fogalmát. A passzív jogok mindenkit megilletnek (kivéve a
gyarmati lakosságot és a rabszolgákat), amennyiben mindenki igényelheti a társadalom
védelmét, de nem mindenki formálhat jogot arra, hogy a közhatalom, az állam és
kormányzás működésében szerepet vállaljon. Választójoggal csak az rendelkezhetett,
aki hozzájárul az állam fenntartásához, magyarul adózik, és egzisztenciájában nem
függ másnak a gyámkodásától, tehát önálló akarattal és ítélőképességgel rendelkezik.
A passzív és aktív állampolgárság megkülönböztetése természetesen jelentősen korlá­
tozta a választójogot, s meghatározta a nemzetgyűlés összetételét és a kormányzati
politika irányát is.
A forradalom radikalizálódását meggyorsította az emigráns arisztokraták köztársa­
ság-ellenes szervezkedése és a hatalmának korlátozását nehezen elfogadó király mene­
külési Hsérlete. 1792 szeptemberében kikiáltották a köztársaságot, és 1793 januárjá­
ban az általános választások alapján létrejött új konvent rendeletére a királyt nyilváno-
 A FRANCIA FORRADALOM ÉS HATÁSAI 153

san kivégezték. Ezzel az európai monarchiákat mind egységbe tömörítették a francia

forradalmi hatalommal szemben, aminek évtizedekig tartó háborúskodás lett a követ­
kezménye. Ám a belső viszonyokban sem volt nyugalom: éhséglázadások, felkelések,
súlyos infláció jelezte az új köztársaság krónikus instabilitását. Ezekre a kihívásokra
adott válaszként jött létre a jakobinus diktatúra.
A forradalom zűrzavarából hatalomra emelkedett jakobinus diktatúra a terrorig faju­
ló radikális demokrácia példájaként vonult be a politikai eszmetörténetbe. Azóta is
jakobinizmusnak nevezik a demokrácia minden radikális formáját, amely ellenségeivel
szemben a terror szélsőséges eszközéhez folyamodik. A radikális demokrácia jakobi­
nus változata - amelyet szembe szoktak állítani a liberális demokráciával, a demokrá­
cia és a liberalizmus kései, XIX. századi házasságával - természetesen éppen úgy nem
volt közvetlen népuralom, mint ahogy az antik demokrácia sem volt az. Azonban a
jakobinusok radikális demokráciafelfogásából, amely antik republikánus mintákat kö­
vetett, nem következett eleve és szükségszerűen a diktatúra.29 A terror azáltal fejlődött
ki, hogy a kormányzat szociális okokból despotikus beavatkozásokat hajtott végre a
gazdaságban, hogy az alsóbb néposztályók vélt vagy valós érdekeinek érvényt szerez­
zen. Az ilyen beavatkozás azonban tartósan csak egy kisebbség felvilágosult diktatúrá­
jának formájában tartható fenn, ami végső soron a demokrácia önfelszámolásához ve­
zet. Ebben az értelemben volt paradigmatikus eset a jakobinus diktatúra.
A jakobinusoknak eredetileg nem volt a korabeli liberális képviseleti elvektől eltérő
felfogásuk a demokráciáról. Csak a köztársaság szükségállapotának körülményei kö­
zött radikalizálták annak egyes vonásait. Az 1793-as jakobinus alkotmány ugyancsak
magában foglalta az emberi és polgári jogokat, és az ellenállás jogát is egy zsarnoki
kormányzattal szemben. Az alkotmányba foglalt elveknek azonban nem volt semmi­
lyen intézményes garanciája; a forradalmi törvényszék ítéleteivel szemben, amely el­
ítélte a nép ellenségeit, nem volt fellebbezés. Az a felfogás, hogy a jakobinusok a
rousseau-i közvetlen demokráciafelfogást akarták volna erőnek erejével realizálni,
mégsem állja meg a helyét. Igaz, hogy Robespierre, a Konvent Közjóléti Bizottságának
elnöke lelkes híve volt Rousseau-nak. A terror azonban közvetlenül nem abból szárma­
zott, hogy Robespierre Rousseau-nak a közvetlen demokrácia iránti vonzalmát vagy az
erény felmagasztalását tette volna alapelvvé, amelyet az erény zsarnokságáig fokozott.
Kétségkívül ezzel igazolta a diktatúrát egy 1794-es februári beszédében, melyben a
köztársasági erény szükségességéről beszélt, amelyet azonosított a haza szeretetével és
a törvényei iránti odaadással. Nézete szerint minden privát szenvedélyt és törekvést alá
kell vetni a közjó érdekének. Ám az erény uralma főleg a békés állapotok között érvé­
nyes: a forradalomban az erény és a rémuralom egységének kell érvényesülnie. Meg­
győződése szerint akkor, amikor a köztársaságot veszély fenyegeti, az erény nélkül a
terror kárhozatos, viszont terror nélkül az erény tehetetlen lenne. A terror tehát az
erény folyománya: a gyors, kíméletlen és megvesztegethetetlen igazságosság eszköze.
A terror bevezetésének azonban elsősorban nem elvi ökai voltak, hanem gyakorlati
indítékai. Először a forradalom jogos önvédelme követelte meg, amikor a nemzetet
mozgósították a fenyegető külső ellenség ellen. Azután viszont elfajult a diktatúra,
olyan okok következtében, amelyeket érdemes közelebbről elemezni. Á jakobinus dik­
tatúra mindvégig a képviseleti demokrácia jegyében állt, és annak formális keretében
gyakorolta a terrort. A legszörnyűbb rendelkezéseket is többségi döntéssel hozták meg.

39 Az itt következő fejtegetésekben nagymértékben támaszkodom Fehér Ferenc: A megfagyott forradalom.

Értekezés a jakobinizjmuifól című könyvére (Fehér 1992).
 154 FORRADALOM ÉS ALKOTMÁNYOS REND

Mint Fehér Ferenc kimutatta, nem sok közvetlen demokrácia volt ugyan ebben, legfel­
jebb egy „alulról jövő nyomás” formájában, amelyet az egyre centralizáltabb hatalom
felülről szervezett meg és manipulált. Az „erény rémuralmát” inkább csak ideológiai
igazolásként használták fel, és csak a politika erős moralizálását fejezte ki, de nem volt
az események kiváltó oka.
Helyesebb ezért azt kérdezni, hogy miért is keletkezett a szükségállapot, amellyel a
kemény rendszabályokat igazolták? Ezt ugyanis, eltekintve a kezdeti katonai vészhely­
zet okozta pániktól, részben maguk az elhibázott politikai intézkedések váltották ki. A
városi alsó néposztály százezreinek szörnyű szegénysége és nyomora persze nagyon is
reális tény, s egy állandó, veszélyes nyugtalanság forrása volt. De az ellene való küz­
delemben katasztrofális gazdaságpolitikai eszközöket alkalmaztak, ami ahelyett, hogy
enyhítette volna, csak növelte a bajt. Ahelyett ugyanis, hogy Rousseau ötletét megva­
lósítva progresszív adót vetettek volna ki, amihez valószínűleg megkapták volna a
szükséges tömegtámogatást, a régi kamarillapolitika szellemében - vagyis a legszű­
kebb hatalmi körökben hozott titkos döntéssel - új pénzt vezettek be, az assignatákát,
ami félelmetes inflációt indított el. Ekkor drákói törvényeket hoztak, hogy megállítsák
az áremelkedéseket, leküzdjék a spekulációt, s a vagyonosoktól rekvirálhassák mind­
azt, ami szükséges volt ahhoz, hogy a legszegényebbek a szó szoros értelmében éhen
ne haljanak. Ezeknek a törvényeknek viszont egyszerűen nem lehetett érvényt szerez­
ni. Aki ellenük szegült, azt a túlfűtött, hisztérikus politikai légkörben a nemzet, a
köztársaság ellenségévé nyilvánították. így kezdődött az ellenségkeresés, a feltételez­
hetően egyet nem értők utáni szaglászás, miközben a terror spirálja egyre feljebb emel­
kedett, mígnem utolérte a kezdeményezőit is. A király kivégzésével - amelynek prob­
lematikus voltáról Hobbes kapcsán már szóltam - kezdődött el az a véres terrorhullám,
amely csak a jakobinus diktatúra bukásával ért véget, a thermidori fordulattal előké­
szítve a talajt a napóleoni diktatúrának.
A jakobinusok tehát, akik inkább kispolgári demokraták voltak, nem voltak arra
predesztinálva, hogy terroristává váljanak. Hiszen a magántulajdon hívei voltak, s
eszményük egy középosztályos-középparaszti Franciaország volt, egy erős központi
hatalom uralma alatt. A válságos időszakban azonban minden eszközzel biztosítani
akarták a köztársaság iránti lojalitást, s a politikai közösség olyan mérvű homogenitá­
sára törekedtek, amely eleve illuzórikus volt. Ezért feláldozták a politikai szabadságot,
amely nélkül viszont rövidesen a demokratikus egyenlőség is semmivé foszlott.
A jakobinus diktatúrának ezt a paradigmáját, amely magában rejti a demokráciából
diktatúrába való átcsapást, nevezte Jacob Talmon „totalitárius demokráciának”. Marx
ugyancsak abból vezette le a jakobinus párt bukását, hogy a politikai életet egy antiki-
záló erényfanatizmussal fölébe emelték a polgári társadalomnak, amelynek erőivel vé­
gül nem bírtak el (MÉM 2:121). A politikai állam és a polgári társadalom ellentmondá­
sos viszonya valóban a modem politika lényege. A liberális demokrácia eszméje is a
polgári társadalom érdekeinek tiszteletben tartásán alapul, amellyel szemben minden
politikai diktatúra csak ideiglenes sikert arathat. A liberális demokrácia számol a töme­
gek megnövekedett szerepével a modem politikában, azonban két ponton gyökeresen
eltér a jakobinus modelltől. Egyrészt lemond a tömegek közvetlen politikai mozgósítá­
sáról, és a politikai rendszerben való részvételüket meghatározott és körülírt politikai
szerepek formájában valósítja meg. Ezt a célt szolgálja az általános és titkos választá­
sok intézménye, amelyek során a választók nekik tetsző politikai pártokat juttathatnak
be a törvényhozásba, amelyben fenn kell tartani a mindenkori kormányzó pártok és az
ellenzék kettősségét. Ez az eljárás kikapcsolja a tömegek közvetlen politikai energiáját
 A FRANCIA FORRADALOM ÉS HATÁSAI 155

a politikaformálásból; a politikai küzdelmek nem dőlhetnek el az utcán, hanem a pártok

között, a parlamenti vitákban kell tisztázódniuk. A másik liberális biztosíték a demok­
rácia elfajulása ellen a gazdaság és politika szférájának szigorú szétválasztása, abból
kiindulva, hogy a politika erőszakos beavatkozása a polgári társadalom és főleg a gaz­
daság szférájába a despotizmus melegágya.
A jakobinus diktatúra totalitárius tendenciáját erősítette az a törekvése is, hogy ha­
talmát szellemileg is alátámassza. Ennek példája volt Robespierre-nek az az elvetélt
kísérlete, hogy egy mesterséges vallást vezessen be: az észvallást, a Legfőbb Lény
nyilvános kultuszát. Erre utaltam már Rousseau civil réligion koncepciója, egy állam-
polgári minimumvallás elképzelése kapcsán. Ez a törekvés részben abból az éles konf­
liktusból származott, amely a forradalom radikálisai és a hagyományos egyház között
fennállt, részben pedig az új hatalom legitimációs ínségéből, amely nem tudott széles
normatív konszenzusra támaszkodni. A forradalom ellenségessége a katolikus egyház­
zal szemben egyenes következménye volt annak, hogy a klérus rendkívüli módon össze­
fonódott az ancien régime hatalmi struktúrájával és a rendi érdekekkel. Ez vezetett már
a felvilágosodás gondolkodóinak a deizmusához, sőt ateizmusához, és a szekularizá­
ció, illetve laicizmus követeléséhez is. Egyetlen más forradalomban sem találjuk meg -
a bolsevik forradalmat leszámítva - a politika és a vallás, a forradalmi hatalom és az
egyház ilyen radikális szembekerülését. Robespierre kísérlete az új észvallás bevezeté­
sére tökéletes kudarcot vallott, és soha többé nem is próbálkoztak ezzel. (Még ha
akadtak is későbbi példák a forradalom kultuszára például a sztálinizmus idején, de
ennek nem voltak a földi létet meghaladó metafizikai konnotációi.) A Legfőbb Lény
nyilvános kultusza túlságosan vérszegény és absztrakt elgondolás volt ahhoz, hogy meg­
indítsa a nép fantáziáját, és érzelmeket váltson ki belőle. A vallás iránt meglévő tömeges
szükségletet csak egy tradicionális történeti vallás képes igazán kielégíteni, csak annak
konkrét képzetei tudják megmozgatni a fantáziát, és erkölcsi példázataival megindítani az
embereket. Hiszen a vallás nem puszta ideológia, hanem egy egész kulturális tradíció
eszmei foglalata és gyakorlati formája, s ez valami más, összehasonlíthatatlanabbul komp­
lexebb jelenség, mint amit mesterségesen előjöhetne állítani. Igaz, hogy a modem fejlő­
dés egyre inkább megfosztotta a politikát régi szent fényétől, s hogy a modernizációval
együtt a politika egyre jobban szekularizálódott. Ezzel párhuzamosan a vallás is egyre
kevésbé támaszkodhatott a politikai hatalomra. Ám ez a politika számára is egy hiátust
teremtett: a politikai hatalom legitimációjában nem hivatkozhatott többé magasabb ins­
tanciákra, a törvények érvényességének metafizikai alapjaira.30
A thermidori fordulattal hatalomra került direktórium megszüntette az ellentmondást a
politika „antik feje” és a polgári társadalom létérdekei között. Felvirágzottak a kereske­
delmi vállalkozások, nyíltan felszínre tört a meggazdagodási vágy, az élet frivol élvezete,
amely nem érvényesülhetett az erény rémuralma alatt. Ennek a felvirágzásnak azonban
#.*
30 Politika és vallás szétválása azóta is tart, és a modem világban odáig fejlődött, hogy a világ fejlett
részeiben a politikusok tüntető jámborsága sem képes többé a vallásos hitet céljainak m egfelelően
instrumentalizálni és a tömegeket a vallás segítségével mozgósítani. (A fejlődő országokban persze meglehe­
tősen gyakori a vallási fundamentalizmus jelensége, tehát a valláserkölcs alapján álló politikai és jogrend
érvényesítése.) Ezen a szétváláson persze mindkét szféra nyerhet is. A politika és a vallás túl szoros kapcso­
lata ugyanis a modem viszonyok között végső soron mind a kettőnek árt. A vallás túl szoros politikai szerep-
vállalása a vallást a puszta ideológia gyanújába keveri, és ezért elveszítheti hitelét. Ha pedig ez bekövetkezik,
akkor már közvetett módon sem képes bármilyen politikai uralom számára legitimációt biztosítani, tehát
előbb-utóbb politikai hasznát is elveszíti. Ezért vallás és politika, egyház és állam szétválasztását nemcsak
negatív oldaláról szemlélhetjük, hanem értékelhetjük ebben a modem jelenségben azt is, hogy mindkét szféra
autonóm sajátosságai a maguk tisztaságában érvényesülhetnek.
 156 FORRADALOM ÉS ALKOTMÁNYOS REND

hiányzott a stabil politikai háttere - a direktórium is krónikus legitimációs ínséggel küsz­

ködött. Hiába alkotta meg a saját alkotmánymódosítását, nem lévén ura a helyzetnek,
hamar át kellett adnia a hatalmat Napóleon tábornoknak. Ismét hasonló helyzet állt elő,
mint Cromwell idején: a politikai pártok kíméletlen harcában, ahol senki sem rendelke­
zett elég legitimitással hatalma megszilárdításához, a hatalom kérdését a katonai erő és
szervezettség döntötte el. Napóleon maga is a forradalom hullámain emelkedett magasra,
szinte élő jelképe volt annak az egalitárius mítosznak, hogy az új rendben már nem a
születési arisztokrácia számít - mindenki a zsebében hordja a marsallbotot. Ezért a dik­
tátor eleinte mindenki számára elfogadhatónak látszott, a rend és nyugalom, a békés
polgári gazdagodás hívei számára éppúgy, mint azoknak a forradalmároknak a számára,
akik szemében ő volt a forradalom örökségének végrehajtója.
A diktátor azonban egyre határozottabban a hagyományos hatalmi politika eszközeit
alkalmazta, és a belső bizonytalanságot a forradalom exportjával és szilárd tekintély­
uralmi módszerekkel szüntette meg. Szembefordult a felvilágosodás filozófiai öröksé­
gével - éles támadást intézve az „ideológusok” ellen, akik szerinte elvont eszméikkel
csak zavart támasztanak, s nem ismerik a társadalmat összekötő valódi erőket, amelyek
a szokás és a szív parancsain alapulnak. Az egyházzal való kibékülése, valamint di­
nasztikus házassági politikája is azt célozta, hogy megerősítse a hatalom legitimitását.
Az új polgári jogrend, a Code Napóleon bevezetésével kielégítette a polgári érdekeket,
a hódító háborúkkal pedig a nemzeti büszkeséget és saját becsvágyát. Napóleon viszo­
nyát a hatalomhoz és annak társadalmi alapjaihoz azonban jól jellemzi az ifjú Marx:
„az államot még öncélnak tekintette, a polgári életet pedig csak kincstárosnak és alá­
rendeltjének, akinek nem lehet saját akarata. Napóleon végigvitte a terrorizmust azál­
tal, hogy a permanens forradalom helyére a permanens háborút állította” (MÉM 2:122).
Folytonos háborúi nacionalista ellenmozgalmakat támasztottak, és egész Európa össze­
fogásához vezettek a hódítóval szemben. Ez végül kimerítette az ország erőforrásait,
és bukásához vezetett, amivel a restauráció számára készítette elő a talajt.
Hogy az uralom legitimitása a restauráció számára is döntő fontosságú kérdés maradt
egy negyedszázad hányattatásai és zűrzavara után, arra a történeti legitimitás elvének
talleyrand-i felelevenítése szolgál bizonyítékul. Talleyrand volt a folyamatosság megtes­
tesítője a változás forgatagában: kiszolgálta a konventet, Napóleon külügyminisztere volt,
és végül a Bourbon-restaurációt is támogatta. Napóleon bukása után ugyanis úgy látta,
hogy csak a hatalmi egyensúly alapján lehet stabil békerendszert teremteni, és ehhez a
győztes hatalmak előtt legitim francia kormányzatra van szükség. A dinasztikus legitimi­
tás elvére hivatkozva, a villámgyors Bourbon-restaurációval Talleyrand az 1813-1814-
es háború győzteseinek esetleges területi igényeikkel szemben egy olyan francia kor­
mányt prezentált, amely a forradalommal és a „bitorlóval” való szembenállása folytán
bizonyos értelemben a győztesekhez tartozott. Talleyrand azonban bölcsebb volt annál,
hogy higgyen a monarchia egyszerű visszaállításában. A restaurációs hatalom legitimitá­
sa sem állt szilárd talajon, mivel a francia társadalom nagyon megváltozott, és Talleyrand
pontosan tudta, hogy az uralkodó réteg immár nem lehet az arisztokrácia, hanem csak a
vagyonos polgárság, amely kizárólag a Code Napoléon teremtette új jogviszonyok fenn­
tartása esetén ismeri el tartósan az uralkodóházat. Az 1830. júliusi forradalom a bizonyí­
téka annak, hogy mennyire igaza volt. Talleyrand felismerte a közvélemény legitimáló
hatalmát is a modern politikában, és ezért kiállt a sajtószabadság elve mellett, továbbá
ragaszkotjott a hatalommegosztás elvének érvényesüléséhez is. Megértette, hogy mind­
azok után, ami a forradalomban történt, a nép valamilyen fokú (legalább szimbolikus)
részvétele nélkül már nem legitimálható az államhatalom.
 A FRANCIA FELVILÁGOSODÁS ÉS
FORRADALOM HATÁSA NÉMETORSZÁGBAN

Kant és a világpolgári állapot

Az angol és francia felvilágosodás befolyásolta a német filozófiai és politikai gondol­
kodást is. Rousseau politikai és etikai gondolatai bevallottan nagy hatást gyakoroltak a
klasszikus német filozófia egyik legnagyobb alakja, Kant nézeteinek alakulására.
Immánuel Kant (1724-1804) a modern filozófia nagy megújítója, a königsbergi egye­
tem tanára volt. A baltikumi város (neve a szovjet korszakban Kalinyingrád) akkoriban
Poroszország egyik meglehetősen fejlett, nagy forgalmú kikötővárosa volt. Kant skót
bevándorlók leszármazottja, családnevét korábban Cantnak írták, és egyik elődje nyer­
gesmester volt. A polgári származású, a vallási pietizmus szellemében felnőtt Kant
széles tájékozódású, természettudományokban is jártas, nagy műveltségű gondolkodó­
vá érett, aki a filozófia tudományát meg akarta szabadítani a középkori metafizika
ballasztjától, és mindenkinél radikálisabban az embert helyezte a filozófia középpont­
jába. Ezt a filozófiai fordulatot elsősorban A tiszta ész kritikája (1781) című művében
alapozta meg, és tovább fejtegette A gyakorlati ész kritikájában (1788) és Az ítélőerő
kritikájában (1790). Mindhárom alapműve olvasható magyarul, mint ahogy néhány
olyan kisebb írása is, amelyekben részletezi korának szellemi és társadalmi valóságáról
alkotott felfogását. Kritikai filozófiájában Kant megpróbálta összebékíteni és egységes
filozófiai rendszerbe foglalni az újkor filozófiai racionalizmusát és empirizmusát. Po­
litikai nézeteiben osztotta a felvilágosodás politikai eszményeit: demokratikus érzelmű
szabadgondolkodó volt, s vonzották a köztársasági eszmék. Üdvözölte a francia forra­
dalmat, a jakobinus terror azonban mélységesen elriasztotta.
Természetesen a német viszonyok között, ahol a polgárság még igen fejletlen és az
ország a feudális széttagoltság állapotában volt, az új szellemű polgári gondolkodás
politikailag nem lehetett olyan radikális, mint Franciaországban vagy Angliában. A
politikai szétforgácsoltság visszája a kisállaim abszolutizmus volt, a fejedelmi hatalom
és az állami bürokrácia túlereje és abnormis függetlensége a társadalom erőivel szem­
ben. Az angol polgárság gazdasági hatalmával és a francia polgárság politikai erejével
szemben a német polgárság csak a Bildungsbürgertum (a kispolgári származású művelt
értelmiségi réteg) elméleti és kulturális teljesítményeilten állt a kor színvonalán. Ez
szellemi mozgalmaiban tudatosította a német elmaradottságot, átvette a leghaladóbb
eszméket, és egyben radikálisan továbbgondolta a polgári korszak másutt már a való­
ságban is kibontakozó ellentmondásait. A korabeli gyenge német polgárság provincia­
lizmusával szemben a német irodalom és filozófia a maga általános humanizmusával és
gondolkodói radikalizmusával messze előtte járt a „német mizériának”. Ez az ellent­
mondás, ha kiemelkedő teljesítményekhez is vezetett a filozófiában, a politikai gondol­
kodásnak mégsem kedvezett. Hiszen még a legradikálisabb gondolkodók is államhiva­
talnoki függőségben éltek, és messze nem élveztek olyan személyi szabadságot, mint a
 158 A FRANCIA FELVILÁGOSODÁS ÉS FORRADALOM HATÁSA NÉMETORSZÁGBAN

fejlettebb országok polgári teoretikusai. A későbbi német radikálisok, mint az ifjú

Marx is, az állammal kapcsolatos illúziókat róttak fel a német klasszikusoknak. Marx
éppen Kanttal kapcsolatban állapítja meg, hogy a polgárság érdekeit és akaratát kifeje­
ző angol és francia eszméket tisztán ideológiai fogalmi meghatározásokká és erkölcsi
posztulátumokká változtatta át (MÉM 3:181). Másként látták ezt természetesen maguk
a klasszikusok, akik ebből a gyengeségből inkább erényt kovácsoltak, s előnyt láttak a
gondolkodásnak a konkrét anyagi érdekektől és politikai törekvésektől való független­
ségében. Mint Hegel némi öniróniával vegyes büszkeséggel írja, míg a franciáknál a
forradalom a szabadság zsarnokságát és az erény terrorját teremti meg, addig a német
filozófusok inkább gondolatilag dolgozzák ki a szabadság meghatározásait. A felvilá­
gosodás szabadságfogalma szerinte csak elvont végletekben hányódik, olyan absztrak­
ciókban áll, amelyek valóságra alkalmazása pusztító hatású. Az ilyen elvont, negatív
szabadság „csak a rombolás fúriája”, amint A szellem fenomenológiájában írja (Hegel
1979b, 303). Ezzel szemben a német gondolkodók szerinte a szabadságot konkrétab­
ban, az erkölcsi tudat, a jog és az állami intézmények konkrét formáiban fogják fel, s
ezért a társadalmi haladás és történelmi fejlődés problémáit mélyebben és a maga
ellentmondásosságában képesek megragadni és kifejteni.31 A fenti gondolatban persze
már érződik az a sokkhatás is, amelyet a jakobinus diktatúra gyakorolt a német filozó­
fusokra, Kantot is beleértve.
Kant a Mi a felvilágosodás? című írásában (Kant 1974, 80-89) a felvilágosodást úgy
definiálta, mint „kilábalást az önmagunk okozta kiskorúság állapotából az ész bátor,
kritikai használata révén”. A felvilágosult gondolkodás megköveteli, hogy az uralom
igazolja magát az ész előtt. Ez a politikában többek között azt jelenti, hogy ne a nyers
erőszak uralkodjék, hanem a jog; csak a jogszerű állapot vezethet tartós és stabil poli­
tikai viszonyokhoz. Sőt, a politika az erkölcs érvényességét sem függesztheti fel. Kant­
nak A gyakorlati ész kritikájában kifejtett etikája az alapvető polgári jogegyenlőség
eszméjén nyugszik. Központi elve, a formális „kategorikus imperatívusz” („cselekedj
olyan maximák szerint, amelyek képesek általános törvényekké válni”) éppúgy szem­
ben áll a feudális hierarchia egyenlőtlenségeivel, mint a másik, éppoly fontos kiegészí­
tő alapelv, hogy az embert sohasem szabad pusztán eszközként használni egy cél érde­
kében, hanem mindig egyszersmind öncélként kell tekinteni. Az emberi méltóságnak
ezek az erkölcsi alapelvei világos hadüzenetet jelentettek minden korabeli zsarnokság­
nak. A „német mizéria” körülményei között azonban Kantnak sokszor el kellett hall­
gatnia politikai meggyőződését, hiszen hamar a fejére vonta a felsőbbség haragját.
Különösen A vallás a puszta ész határain belül című írása (Kant 1974, 134-363),
amelyben egy morális alapú teológiát fejtett ki, a porosz király és cenzorai figyelmét is
felkeltette, és igen jellemző a filozófus függő helyzetére, hogy ettől kezdve folyvást
szükségét érezte a porosz uralkodóház iránti hűsége kinyilvánításának. Ilyen körülmé­
nyek között a nagy filozófus természetesen nem válhatott egyben jelentős és originális

31 A német filozófia rokonságát a francia felvilágosodással Hegel a következőkben mondja ki: „Kanti, fichtei,
schellingi filozófia. Ezekben a filozófiákban a forradalom a gondolat formájában van letéve és kimondva...
Németországban ez az elv mint gondolat, szellem, fogalom érvényesült. Franciaországban kivibarzott a valóság­
ba.” (Hegel 1960, 111:380.) Ugyanakkor a felvilágosodás észkultuszát még az elvont ésszerűség fogalma alá
sorolja, amivel szemben a német filozófusok mélyebben, konkrétabban ragadták meg a szabadság lényegét:
„absztrakciók érvényesítése a valóságban pedig annyi, mint a valóság elpusztítása. A szabadság fanatizmusa a
nép kezében rémessé vált. Németországban ugyanez az elv foglalta le magának a tudat érdeklődését, de elméleti
módon képezték ki. Nekünk mindenféle zajlik a fejünkben és a fejünkön; emellett a német fej inkább egészen
nyugodtan hordja hálósipkáját, s önmagán belül dolgozik.” (Hegel 1960, 111:392.)
 KANT ÉS A VILÁGPOLGÁRI ÁLLAPOT 159

politikai gondolkodóvá is. Marx szerint Kant a politikában nem jutott sokkal messzebbre,
mint hogy az általános akarat és jóakarat elvét a politika alapelvévé deklarálja, ennek
megvalósítását azonban a túlvilágba helyezte.
Ebből a gyengeségből és elvontságból azonban egy olyan erény is származott, ami­
vel későbbi kritikusai ritkán rendelkeztek: Kant szembeszállt a morál és a politika teljes
szétválasztásával. A politika morális mércék alapján történő kritikáját noricsak jogo­
sultnak, hanem produktívnak is tekintette. Kant dialektikus gondolkodó volt, amennyi­
ben feltárta az ember alapvető helyzetében, a gondolkodásban, a társadalmi és történel­
mi haladásban rejlő antinómiákat, az emberi világ mély belső ellentmondásait. Egyál­
talán nem idealizálta az emberi állapotot, ellenkezőleg, az embert sokkal inkább gyö­
keresen rossznak, mint jónak tekintette. Az erkölcsi célok társadalmi megvalósulását
nem tartotta általános és közeli lehetőségnek, de bízott legalább egy jogszerű társadal­
mi állapot elérhetőségében. Ismeretkritikai filozófiájába itt nem mélyedhetünk el, de
utalnék egy alapvető gondolatára, amely meghatározta a társadalomról és politikáról
való gondolkodását is. Az ember Kant szerint két világ polgára: egyrészt alá van vetve
a természeti világ törvényszerűségeinek, másrészt önálló akarattal bíró szabad lény, s
mint ilyen, az erkölcsi és társadalmi világ megalkotója. Két dolog tölt el csodálattal,
írja, a csillagos ég fölöttem és az erkölcsi törvény bennem.
A történelmi fejlődésről szóló esszéjében (Az emberiség egyetemes történetének esz­
méje világpolgári szemszögből [Kant 1974, 61-79]) Kant a társadalom alapvető konf­
liktusosságának tényéből indult ki. A történelmi fejlődés ellentétekben mozog, egészé­
ben mégis természeti célszerűség érvényesül benne. Függetlenül az egyes emberek
esetleges szándékaitól és terveitől, az emberi cselekvésekből egy sajátos törvényszerű
tendencia bontakozik ki, amely az emberi nem összes adottságainak kifejlődése irányá­
ba tart. Az emberiségnek ez a tökéletesedése azonban ellentétes lehet az emberi egye-
dek adottságainak kifejlődésével, akiknek morális tulajdonságai és érdekei ily módon
egymásnak szegülhetnek, antagonisztikus ellentétbe kerülhetnek egymással. Az ember
alaptulajdonsága a „társiatlan társiasság” (uo. 65-66); vagyis az ember olyképpen ré­
sze a társadalomnak, hogy egyénileg elkülönül és szembekerül más emberekkel, nem
tudja őket sem elviselni, sem nélkülözni. A kultúra az ilyen konfliktusok civilizálásá-
ban áll, amelynek során kifejlődik az összes emberi képesség, fejlődik az ízlés és a
gondolkodás. Az összekülönbözés ellenére és által a társadalom végül mégis egy morá­
lis egésszé változik. Mint Kant lelkesülten írja: „Hála hát a természetnek az összefér­
hetetlenségért, a rosszakarón versengő hiúságért, a ki nem elégülő uralom- és hírvágy­
ért! Ezek nélkül örökre kifejletlenül szunnyadnának az ember rendkívüli természeti
adottságai. Az ember egyetértésre törekszik, de a természet jobban tudja, mi tesz jót az
emberi nemnek, s viszályt akar.” (Uo. 67.)
Ez a történelmi perspektíva szabja meg a politika feladatait is. Kant szavaival, „Az
emberi nem számára a legnagyobb probléma, amelynek megoldására a természet rá­
kényszeríti, egy általánosan jogszerű társadalmi állapot*elérése.” (Uo.) Az ebben a
felfogásban rejlő burkolt teleológiát, miszerint az emberi történelemnek célja és értel­
me volna, Kant azzal mentegeti, hogy ez olyan cél, amelynek megvalósításába az em­
ber saját felismerése és a cél megvalósításának szándéka is belejátszik. Tehát az ember­
től magától is függ e cél realizálása, azaz az önfegyelmező civilizálódás és művelődés
folyamatától, amelynek során az ember kialakítja a jogszerű és szabad polgári társadal­
mat. Tökéletes megoldás nem lehetséges, hiszen: „az olyan göcsörtös fát, amilyenből
az ember van, nem lehet teljesen egyenesre faragni” (uo. 69).
A tökéletes polgári állapot elérése persze az államok külső viszonyainak törvényes-
 160 A FRANCIA FELVILÁGOSODÁS ÉS FORRADALOM HATÁSA NÉMETORSZÁGBAN

ségétől is függ, tehát egy olyan „világpolgári állapot” kialakításától, amelyben az egyes
államok már nem a természeti állapot vadságában élnek egymással szemben, mint még
Hobbesnál, hanem jogszerű kapcsolatokra lépnek egymással.
A társadalom rendjének felfogásában Kant éppúgy a természetjog és a szerződésel­
mélet talaján állt, mint általában a felvilágosodás gondolkodói. Idevonatkozó gondola­
tait Az erkölcsök metafizikája és az Az örök béke című műveiben és más kisebb írásai­
ban fejt ki, amelyeket a Történetfilozófiai írások című magyar válogatás is tartalmaz. A
társadalmi szerződést - a kritikai filozófia szelleméhez illően - ő sem tekintette az
állam valódi alapító aktusának, hanem csupán egy olyan szükséges fikciónak, amely
megalapozza a jogszerű és erkölcsileg elfogadható politikai rendet. Az államot eszerint
úgy kell megítélnünk, mintha (als ob) a polgárok szerződése alapján jött volna létre. Az
emberek lemondanak a vad, törvény nélküli szabadságról, hogy megtalálják szabadsá­
gukat a törvénytől való függésben - ez egészen rousseau-i gondolat. Az államnak Kant
szerint szabadnak és ésszerűnek kell lennie, és olyan felépítésűnek, hogy a polgárok
akarhassák, azaz a sajátjuknak érezhessék azt.
Az erkölcsök metafizikájának alapvetése című művének a közjogról szóló részében,
amely áTálIáiríjog és a nemzetközi jog elemeit tartalmazza, Kant egyértelműen a jogál­
lam filozófusaként lép elénk. Definíciója szerint „Az állam (civitas) emberek sokasá­
gának egyesülése jogi törvények alatt.” (Kant 1991, 417.).
Az embert mint polgárt Kant a jogain keresztül definiálta. A polgár három alapjoga:
-/i törvényes szabadság, a polgári egyenlőség és harmadikként ajiolgári önállóság, vagy­
is az autonómia. A törvényes szabadság azt jelenti, hogy a polgárok “csak olyan törvé­
nyeknek engedelmeskedjenek, amelyhez hozzájárulásukat adták” (Kant 1991, 418).
Már maga a gondolat, hogy a polgárnak ilyen alapjogai vannak, merész gondolatnak
számított a tekintélyelvű porosz monarchiában. Az állampolgári minősítéshez a szava­
zás képessége szükséges, de különbség van aktív és passzív állampolgárok között. A
segédek, szolgák, kiskorúak, bárki, aki kényszerből áll mások rendelkezésére, szintén
a népet alkotó emberek, szabadok és egyenlőek, de nincs joguk arra, hogy szavazza­
nak, s ezáltal „államtársak” legyenek.
Az államhatalmi ágakat a szokásos módon határozza meg, de jelentésükben mégis
van kétértelműség. ATiárom hatalom „az uralkodói hátalom (szuverenitás) a törvény­
hozó alakjában, a végrehajtó hatalom a kormányzóéban (a törvényt követve) és a bí­
ráskodási hatalom..." (uo). Azonban sajátosan lebegteti a szuverenitás hordozóját, s
valószínűleg ez a kétértelműség teszi lehetővé, hogy egyáltalán megfogalmazza eszmé­
it az abszolút uralkodói hatalom korában. Mai fejjel ugyanis azt gondolnánk, hogy a
törvényhozás képviseli a szuverént, Kantnál azonban nem a képviseleti parlament a
törvényhozó, hanem az uralkodó. így válik lehetővé, hogy miközben a köztársasági
alkotmányt tekinti a legjobbnak, ezt összeegyeztethetőnek véli az alkotmányos mo­
narchiával, amennyiben az uralkodói hatalom egy autonóm törvényhozással párosul.
Ez a legtöbb, ameddig Kant az adott viszonyok mellett politikai követelésként elme­
részkedhetett.
Ugyancsak a fejletlen német viszonyok tükre a kanti politikai gondolkodásban, hogy
a hatalom eredetére vonatkozó okoskodást elveti - az, aki fürkészi a hatalom és a
törvény eredetét, már nem hisz benne eléggé és nem tiszteli kellő mértékben. Ezért
„engedelmeskednünk kell az éppen fennálló törvényhozó hatalomnak, bármi legyen is
az eredete”. Az uralkodó annyiban a polgárok fölött áll, hogy neki csak jogai vannak
az alattvalókkal szemben és nincsenek kötelességei. A polgárok, ha érdeksérelmet szen­
vednek, panasszal élhetnek, de nincs ellenállási joguk a felsőbbség hatalmával szem-
 KANT ÉS A VILÁGPOLGÁRI ÁLLAPOT 161

ben. Nagyon világosan megmutatkozik az említett kétértelműség a törvénynek való

általános alárendelődés és az abszolút fejedelem hatalmának való behódolás között az
alábbi sorokban: „Az állam törvényhozó fejével szemben tehát nincs helye jogszerű
ellenállásnak; jogállapot ugyanis csak úgy lehetséges, ha általános-törvényhozó akaratá­
nak mindenki aláveti magát. Nem jogos tehát a felkelés (seditio), még kevésbé a lázadás
(rebellio), a legkevésbé pedig vele mint egyedi személlyel (uralkodóval) szemben,
azzal az ürüggyel, hogy visszaél hatalmával (türannisz)...” (uo. 425). A felségárulást
halállal kell büntetni. Az indoklása az, hogy „a legfőbb törvényhozással való szembe­
szegülést csakis törvényellenesnek, sőt az egész törvényes berendezkedést megsemmi­
sítőnek tudjuk elgondolni” (uo.). Kantnak ezek a gondolatai egyértelműen sokkal in­
kább Hobbes nézeteit tükrözik a Leviatánról, mint Locke vagy Rosseau felfogását. A
törvényhozói hatalomnak az uralkodói hatalommal való teljes azonosítása lényegében a
porosz alattvalói kötelességtudatnak készíti elő a terepet. Ha esetleg szükség is lenne
időnként az alkotmány megváltoztatására, azt csak maga a szuverén uralkodó hajthatja
végre reformok útján, nem pedig a nép forradalma, és „ha bekövetkezik is a változás,
az csak a végrehajtó hatalmat, s nem a törvényhozó hatalmat érintheti” (értsd: az ural­
kodó pozícióját nem rendítheti meg).
A kanti politikai gondolkodásból a fentiek alapján érthető, hogy ma a legmaradan­
dóbbnak nem az államformára vonatkozó óvatoskodó és körülményeskedő elgondolá­
sát, hanem az államok közötti jogszerű viszonyokra vonatkozó eszméit tartják. Nem­
zetközi jogi elgondolásai egy részét szintén Az erkölcsök metafizikájában találjuk meg.
Kant Hobbeshoz hasonlóan ugyancsak az államok közötti természeti állapotból indult
ki. Ez lényegében hadiállapot, még ha nem is folyik nyílt háborúskodás. Az államok
közötti viszonyban tehát még nem uralkodik jogi állapot; de szerinte kell, hogy
uralkodjék. Ezért „szükség van az eredeti társadalmi szerződés eszméjének megfelelő
népszövetségre...” (uo. 451). Ám az államok közötti szövetség csak társulás, nincs
fölöttük álló szuverén hatalom.
Kant sorra veszi a nemzetközi jog alapvető meghatározásait. A nemzetközi kapcso­
latok a kölcsönös bizalmatlanságon alapulnak, és a háború az a legitim eszköz, amellyel
minden egyes állam biztosíthatja saját érdekeit. Az egyes államok szuverén törvényho­
zói felhasználhatják alattvalóikat a más államokkal szembeni háborúra. Ám csak a
védekező háború jogos, csak ez tekinthető igazságos háborúnak, a támadó háborúk
megengedhetetlenek. A hadijog alapelveként fogalmazza meg, hogy az államok egy­
más ellen viselt háborúja nem lehet büntetőháború, sem irtóháború vagy leigázó hábo­
rú. Már itt megfogalmaz két olyan morális alapelvet, amely korlátozza a hadviselést:
„A hadviselő állam a védekezés bármely eszközével élhet, csak olyanokkal nem, ame­
lyeknek használata alattvalóit képtelenné teszi arra, hogy állampolgárok legyenek”
(uo. 455), például nem csinálhat alattvalóiból kémet, nem buzdíthat orgyilkosságra,
méregkeverésre, rémhírterjesztésre. Semmilyen alattomos eszköz nem megengedett,
amely aláásná a jövőbeli tartós békéhez szükséges bizalmat.
Mivel azonban számos agresszor az általa indított háborút preventív védekező hábo­
rúnak állítja be, amely úgymond szükséges a békéhez, kritériumokat kell találni az
igazságos és a jogtalan háború közötti különbségtételhez. Tekintettel arra, hogy nem
létezik felsőbb döntőbíróság valamilyen potenciális világállam formájában, Kant egye­
lőre csak egy morális szabályt állapít meg erre nézve, amely rokon a kanti etikában
kifejtett „kategorikus imperatívusszal” . Eszerint igazságtalan háborút folytat az az ál­
lam, amely olyan célokat követ, amelyek lehetetlenné tennék a népek közötti béke állapo­
tát, ha általános szabállyá válnának (uo. 457). Ilyen a szerződésszegés, a nép kifosztá-
 162 A FRANCIA FELVILÁGOSODÁS ÉS FORRADALOM HATÁSA NÉMETORSZÁGBAN

sa, az országok felosztása stb. Az a háború viszont, amely a tartós, általános béke meg­
teremtésére irányul, igazságos.
A háborút Kant nem tekintette teljesen elkerülhetőnek, ameddig az államok közötti
természeti állapot fennáll. Ha azonban már folyik a háború, akkor is meg kell külön­
böztetni a megengedhető harci eszközöket a becstelen eljárásoktól. Kant megfogalma­
zott elvei egészében véve a hatalmi politika morális kontrolljára irányulnak. Kantot
emiatt gyakran állították be politikailag naivnak, mintha nem tudta volna, hogy a gya­
korlatban többnyire amorális politikát folytatnak. Annyira tudta, hogy még néven is
nevezte az amorális politika elveit, olyan maximákban, mint: tedd a jogtalant és szé­
pítsd meg utólag; tagadd le, amit elkövettél; oszd meg és uralkodj rajta. Bizonyos,
hogy ezeket az elveket gyakrabban követték a politikában, mint az erkölcs irányelveit.
Őt azonban nem az érdekli, hogy ténylegesen miként zajlanak a politikai játszmák,
hanem sokkal inkább az, hogy milyennek kell lennie az állam belső és külső viszonya­
iban egy politikai rendnek, hogy az morálisan mindenki számára elfogadható legyen.
Éppen a tényleges politikai praktikákkal szemben állítja a filozófus, hogy az igazi
politikának nem szabad megsértenie a morál törvényeit. A politikának meg kell hódol­
nia a morál előtt, igazolnia kell magát előtte.
A jogtan végcéljának Kant egy olyan világpolgári állapot megteremtését tekinti, amelyben
megszűnik az államok antagonizmusa, és létrejön az örök béke. Arra a kérdésre, hogy ez
lehetséges-e, azt feleli, hogy „úgy kell cselekednünk, mintha létezne”, mert másként
sohasem vethetünk véget az áldatlan háborúskodásnak, amely az államok belső intézmé­
nyes rendjét is meghatározza. Az örök béke olyan maxima, amelyet kötelességként kell
elfogadnunk, mert a bennünk élő erkölcsi törvény írja elő. Ha lemondanánk az ésszerű-
-sé)J e kívánalmáról,-mondja Kant, akkor miben különböznénk a többi állatfajtól?
iÁ z o r ö lT b é k e^ című művében fejti ki Kant azokat az elveket, amelyek betartása sze-
“finte-egyedűrvezethet el a^tartós béke állapotához, éspedig anélkül, hogy az emberiség
egységesülése már elérte volna azt a fokot, amelyen egy világállam gondoskodik az
egész emberiség belső békéjéről. Először hat előzetes tételt állít fel: 1. Nem tekinthető
érvényes békeszerződésnek az, amely egy titkos záradék révén egy jövőbeli háború
kiindulópontjául szolgál. 2. Egyetlen fennálló állam sem szerezhet meg egy másik
államot öröklés, csere, vétel vagy ajándékozás útján. 3. Az állandó hadseregeket idő­
vel teljesen fel kell számolni. 4. Nem szabad államadósságokat kifelé felhalmozni. 5.
Egyetlen állam se avatkozzék be erőszakosan egy másik állam alkotmányába és kor­
mányzásába. 6. Egyetlen állam sem engedhet meg magának egy másikkal folytatott
háború során olyan ellenségeskedést, amely lehetetlenné teszi a jövendő békéhez szük­
séges kölcsönös bizalmat.
Ezekhez az elvekhez fűzi hozzá azután a következő három ún. definitív tételt:
1. „A polgári alkotmány minden államban köztársasági alkotmány kell hogy le­
gyen.” (Kant 1997, 265.) Kant ezt többek között azzal is indokolja mint az általános
béke feltételét, hogy ha az állampolgároknak is beleszólásuk van abba, hogy háborút
indítsanak-e vagy békét kössenek, akkor sokkal óvatosabban fognak eljárni egy háború
kirobbantásában, mint ahogy azt a mindenkori hadurak teszik. Ez annak ellenére, hogy
pusztán normatív posztulátum, nem tűnik éppen irreális feltevésnek.
2. „A nemzetközi jognak a szabad államok föderalizmusán kell nyugodnia” (uo.
269). Az egyes országoknak ezért egy népszövetséget kell megalkotniuk, amelyre rá­
ruházzák a kényszerítő hatalmat. Egyedül egy ilyen népszövetség egyesült hatalmától
és annak törvényes döntéseitől várhatják - függetlenül saját erejüktől és jogi státusuk­
tól - biztonságukat és jogaik érvényesülését. Kantnak ez a gondolata anticipálta, meg-
 KANT ÉS A VILÁGPOLGÁRI ÁLLAPOT 163

előlegezte a Népszövetséget - amelynek alapításáról folyó vitákban szerepet kaptak a

filozófus érvei is és később, a Népszövetség kudarca után a második világháborút
követően az ENSZ létrehozását.
3. „A világpolgári jog az általános hospitalitás feltételeire kell hogy korlátozódjék.”
(Uo. 274.) Ez a tétel feltételezi a szabad költözködés jogát, azt, hogy a Föld bármely
részére ellátogathassunk. Mindenhol igényt tarthatunk arra, hogy befogadjanak, anél­
kül, hogy meg kellene tagadnunk nemzetiségünket. Letelepedési jogunk persze nincs,
az a mindenkori helyi állampolgári jogok függvénye. Ezt ma úgy fogalmazzák meg,
hogy létezik kivándorlási jog, de bevándorlási jog nincs, illetve azt mindig a befogadó
ország törvényei határozhatják meg.
Kant szerint csak a fenti elvek teljesítése fog valódi világpolgári állapotokhoz elve­
zetni, és ez hozza majd az egész emberi nemet egyre inkább egy világpolgári alkot­
mány közelébe. Garanciaként e feltételek teljesülésére Kant nem kevesebbre hivatko­
zik, mint magára a természetre, a sorsra és a gondviselésre; a sok egyes, antagoniszti-
kus akarat egymásnak feszülése ellenére is, mintegy kerülő úton, a történelem e cél
megvalósítása felé halad.
Kant fenti gondolatai ma sem vesztették el teljesen aktualitásukat. Ebből is látható,
hogy a konkrét viszonyoktól való elvonatkoztatás nem csak negatív hatásokkal jár a
politikai gondolkodásra, és nem is árt feltétlenül a gondolatok tartós érvényességének. A
fenti alapelvek némelyike részévé lett a nemzetközi jognak, és általános elismerést élvez,
ha nem is tartják be őket maradéktalanul. Az általános hospitalitás elvéből legalább a
politikai menedékjog megvalósult, még ha korlátozottan is, hiszen még a leginkább libe­
rális jogállam is korlátozza, szabályozza a bevándorlást. Az állampolgári jogok egyetlen
valódi garantálója pedig mindmáig a nemzetállam, amelynek keretein belül ellenőrizhető
módon érvényesülhetnek az emberi és polgári jogok. Mégis fontos politikai célképzet és
civilizáló szerepet is játszik a polgári jogállapotnak a kantihoz hasonló filozófiai kiter­
jesztése egy világpolgári állapot eszményévé.
Kant fenti nézetei a nemzetközi kapcsolatok elméletében az idealista irányzatot kép­
viselik, szemben a nyers hatalmi érdekeket szem előtt tartó realista irányzatokkal. A
reálpolitikai szkepticizmus mindig is hajlott arra, hogy kissé leereszkedően nyilatkozzék
a normatív elvek jelentőségéről a politikában, mondván, a gyakorlat egészen másként
fest. „Hány hadosztálya is van a pápának?” - kérdezte Sztálin cinikusan a második
világháborúban, a pápa tényleges politikai súlyára célozva. Ez a fajta cinikus reálpoli­
tikai pragmatizmus azonban elfeledkezik a jogi és erkölcsi normák legitimáló erejéről
a politikában, amelyek törvényessé és ezáltal tartóssá tehetnek uralmi viszonyokat, s
amelyek nélkül szerződések és megállapodások is nehezen születhetnének meg, mert
nem volna közös hivatkozási alap. Pedig a normatív eszmék hatalma megmutatkozik
már abban is, hogy minden agresszor kénytelen képmutató módon ilyen alapelvekre
hivatkozni, hogy igazolja cselekvését. Az ilyen elvek az általános humanitás mércéi
egy olyan korban, amelyben túl gyakran veszik semmibe az általános emberi jogokat
és értékeket. Például mindig is előszeretettel hivatkoztak a nemzeti érdek elsőbbségé­
re, amikor agresszív támadó háborúkat akarnak igazolni. Ez azonban csak partikuláris
jellegű, és ellenkezik a humanizmus általános elvével, a politikai morál kategorikus
imperatívuszával. Ezért mindig ki kell találni valamit az ellentmondás feloldására, hogy
ideológiailag áthidalják az emberiség általános érdekei, azaz az általános béke, vala­
mint a szűkkeblű nemzeti érdek közötti szakadékot. Nem is beszélve arról, amikor a
háború kirobbantása esetleg csak egy szűk uralkodó klikknek az érdeke, amelynek
monopóliuma van a nemzeti érdek definiálására. Az ilyen ideológiák gyakran nemzeti
 164 A FRANCIA FELVILÁGOSODÁS ÉS FORRADALOM HATÁSA NÉMETORSZÁGBAN

küldetéstudat formáját öltik, amikor például „Amerika” - értve ezalatt az Amerikai

Egyesült Államokat - a szabad világ bástyájaként és a kommunista forradalmak feltar­
tóztatójaként lépett fel, vagy ellenkezőleg, a Szovjetunió az imperializmus és kolonia-
lizmus elleni harc bástyájaként tüntette fel magát stb. Ilyen ideológiákkal gyakran pró­
báltak igazolni különböző területeken végrehajtott katonai intervenciókat, még gyak­
rabban lepleztek velük nemzetállami vagy szuperhatalmi ambíciókat. A kétpólusú vi­
lág végével ez a helyzet még nem változik meg egy csapásra; a multipoláris világrend­
ben nem csökkennek feltétlenül a konfliktusok, még ha meg is változik természetük; az
örök béke állapotától pedig még messze vagyunk.
Egy másik példa a norma és a valóság ütközésére a nemzetek önrendelkezési jogá­
nak kérdése lehetne. Miközben ezt mint alapvető elvet Wilsontól Leninig politikai
filozófiák, illetve ideológiák is megfogalmazták, sőt az ENSZ Alapokmányába nem­
zetközi jogi elvként is bevonult (igaz, kétértelműségekkel megterhelve, mivel csak a
népek önrendelkezéséről van szó), konkrét érvényessége mégis legtöbbször hatalmi
konstellációk függvénye. Egyes népek és nemzetek esetében alkalmazzák az elvet,
mások esetében eltekintenek tőle, és az érintett ország belügyének tekintik, hogy ad-e
autonómiát egy adott területnek, illetve megengedi-e az elszakadást valamelyik nemze­
ti kisebbségének. Csecsenföld például orosz belügynek minősült, de Bosznia szuvere­
nitását és Jugoszláviától való különválását elismerték, annak ellenére, hogy a bosnyák
lakosság csak az állam egy részét tette ki, és a lakosság jelentős részét alkotó szerbek
tiltakoztak ellene. További példa a sokmilliós kurd nép helyzete, amely több állam hatá­
rai közé szorult, és jóllehet vitathatatlanul önálló kultúrával, régi történelemmel és saját
nyelvvel rendelkezik, egyetlen jelentős hatalom sem támogatja önállósági törekvéseit, sőt
a területi autonómia igényét is megtagadják. Számos további példát lehetne felsorolni a
közelmúlt politikai történelméből, amelyek azt bizonyítják, hogy az ilyen elismert elvek
érvényesítése mennyire (nagy)hatalmi érdekeknek van alárendelve. Hiszen mindig vita
támadhat arról, hogy mi is egy nemzet, mennyiben tekinthető olyan egységes népnek,
amely igényt tarthat az önállóságra és a szuverén államiságra. A vitában eltérő érdekek
fejeződnek ki, az ellentétes érdekek harcában pedig rendszerint az erő dönt.
Azt jelenti-e mindez, hogy haszontalanok és lényegtelenek a politika morális és jogi
normákba öntött elvei? Semmiképpen, hiszen a konkrét politikai mozgások mindig a
normák és a valóságos érdektörekvések feszültségében zajlanak. Még a legelvontabb
értékképzetek és normák is fontosak mint kritikai mércék és politikai célképzetek, ame­
lyek hangot adnak bizonyos törekvéseknek és hivatkozási alapul szolgálnák számukra.
Ezenkívül az ilyen elvek ébrentartása és esetleg jogi kodifikálása fontos humanizáló és
civilizáló szerepet is játszhat a politikai konfliktusok megvívásában. Ilyennek kell tarta­
nunk a kanti polgári jogállapotnak a filozófiai kiterjesztését is egy világpolgári állapot
eszméjévé, amely egy a mainál egységesebb emberiség és emberségesebb világ irányába
mutat.

Fichte szubjektivista radikalizmusa

A felvilágosodás és a francia forradalom eszméinek hatását Kant mellett jól lemérhet­

jük a klasszikus német filozófia két másik alakjának gondolkodásában is. Fichte radi­
kálisabb volt, kezdetben lelkesedett a francia forradalomért, s csak Napóleon hódításai
adtak nacionalista irányt gondolkodásának. Hegel pedig, aki fiatal korában ugyancsak
lelkesedett a francia forradalomért, sőt Napóleonban a „világszellem” megtestesülését
 FICHTE SZUBJEKTIVISTA RADIKALIZMUSA 165

üdvözölte, filozófiai rendszerében már inkább a forradalom utáni kor ellentmondásait

és problémáit összegezte.
Johann Gottlieb Fichte (1762-1814) a klasszikus német filozófia radikális szubjekti­
vizmusáról ismert alakja volt, akinek híres mondását - ha filozófiám nem egyezik a
tényekkel, annál rosszabb a tényeknek - máig előszeretettel idézik. Szegény
kézművescsaládból származott, aki pártfogók hiányában csak nagy áldozatok árán tu­
dott érvényesülni. A filozófia tanára lett a jénai egyetemen, ahonnét azonban ateizmus
és jakobinizmus vádja miatt távoznia kellett. A vád annyiban nem volt alaptalan, hogy
Fichte egyrészt röpiratot tett közzé, amelyben a gondolatszabadságot visszaperelte az
abszolút fejedelmektől, másrészt a francia forradalmat magyarázó írásaiban üdvözölte
a nemesi privilégiumok felszámolását, a robot eltörlését és az egyházi birtokok kisajá­
títását. Meghurcoltatása után Berlinbe ment, ahol később az egyetem rektorává is vá­
lasztották. Fichte a kanti filozófiát szubjektív idealista irányba radikalizálta: az objek­
tív világot szerinte a szubjektum tudati aktivitása teremti meg, és mindenütt a tárgyia­
suló értelem ad formát a holt anyagnak. Ebben az értelemben nevezte filozófiáját a
szabadság rendszerének, a szellem szabád aktivitását és teremtő erejét hangsúlyozva.
Fichte sok olyan politikai gondolatot fogalmazott meg rendszeres összefüggés nél­
kül, amelyhez később különböző irányzatok is csatlakozhattak. Jakobinusnak tartották
a francia forradalom iránti rajongása miatt, amelynek a forradalom elfajulása, a terror
és a napóleoni hódítások vetettek véget. De szocialistának is mondták néhány etikai­
politikai gondolata alapján, sőt reakciósnak és a fasizmus előfutárának is, mint a naci­
onalizmus és a nemzetnevelő eszmék megfogalmazóját. Általános filozófiai rendszeré­
vel itt nem foglalkozom, gondolatainak elvontsága egyébként is túl sokféle politikai
interpretációt engedne meg. A természetjog alapjai című művében kifejtett nézeteiben
annyiban tér el a természetjogi tradíciótól, hogy az államot magát is a természeti jog
részének, s nem pusztán egy társadalmi szerződésből kinövő intézménynek tekintette.
Korai államfilozófiája lényegében a felvilágosodás eszméinek végiggondolásán alapul.
Elválasztotta egymástól az államot és a társadalmat, az előbbit kényszerszervezetként,
az utóbbit önkéntes, szabad egyesülésként jellemezve. Az államot szerinte úgy kell
megszervezni, hogy a társadalom és az egyén megtalálja benne boldogulását. Az állam
alapja a népszuverenitás, amelynek gyakorlását egy képviseleti úton választott tör­
vényhozásra bíznák. Az állam nem öncél, hanem csak eszköz a szabad egyének kultu­
rális és gazdasági céljainak megszervezésére.
A radikális egyenlősítő eszmék hatását mutatja az a nézete, hogy az „igazi” állam­
nak biztosítania kell minden egyén szociális egyenlőségét. Ezt a követelést logikusan
vezette le sajátos individualista énfilozófiájából. Az egyén - az én - szerinte maga
teremti meg saját világát, saját tudati és gyakorlati aktivitásának eredményeként. Ám
önmegvalósításához külső eszközökre van ráutalva, s ebből következik egy szocialisztikus
követelés az államhatalommal szemben. Fichte szerint ugyanis az államnak kell min­
denki számára biztosítani a megélhetéséhez szükséges tulajdont, különben nem tarthat
igényt polgárainak lojalitására. Ez a gondolat nem kevésbé antiliberális, mint a jakobi­
nusoké. A gazdaságot ugyanis korántsem tekinti az államtól független szférának, mint
a liberálisok, hanem egyenesen megköveteli az állam beavatkozását a tulajdonjogokba
és a gazdaság működésébe, hogy megoldhassa a szociális problémákat.
Fichte politikai gondolkodásában a napóleoni háborúk fordulatot eredményeznek.
Ennek jelei már 1800-ban megjelent Dér geschlossene Handelsstaat (A zárt kereske­
delmi állam) című művében is jelentkeznek, ami arra utal, hogy szubjektivista radika­
lizmusa vezette a szabadság filozófusát az ellenkező végletbe. Fichte abból indult ki,
 166 A FRANCIA FELVILÁGOSODÁS ÉS FORRADALOM HATÁSA NÉMETORSZÁGBAN

hogy a munkához való jog alapvető emberi jog, amelyet ezért az államnak kell garan­
tálnia mindenki számára. Mindenkinek kell legyen tulajdona, mivel mindenki dolgo­
zik, s ennyiben jogosult is rá (csakúgy, mint Locke első természeti állapotában láttuk).
Akinek ugyanis nincs tulajdona, annak a többiekét sem kell elismernie és tiszteletben
tartania. Fichte észállamában három társadalmi rendet különböztet meg, a közvetlen
termelőket, a kereskedőket és a művészeket, akik között egyensúlynak kell lennie. E
célból az állam feloszthatja tagjait tehetségük szerint az egyes rendek között, megálla­
pítja szolgáltatásaik és termékeik árát. A zárt kereskedelmi államban tehát különös
tervgazdaság érvényesül, amely egyfajta államilag elrendelt kézműves-szocializmusra
emlékeztet. A kereskedelmet eleve politikailag gyanúsnak találja, mivel csak egyenlőt­
lenséget, függőséget és korrupciót teremt. Az államnak ahhoz, hogy elkerülje a konku­
renciát és a háborúkat, gazdasági autarkiára (azaz teljes önellátásra) kell berendezked­
nie. A szabadkereskedelem csak tönkreteszi a népeket (gondoljunk az angolok fölényé­
re az elmaradott német árukkal és piacokkal szemben). Ha valamit mégis kereskedelem
útján kell beszerezni, akkor a külkereskedelem legyen állami monopólium. Minden
állam nagyságát a gazdasági autarkia szükségletei és „természetes” határai szabják
meg. (Ezt a „geopolitikai” elvet azonban Fichte nem fejti ki részletesen - nehéz is
lenne, hiszen aligha lehet konszenzusra jutni abban, hogy mit is tekintsünk „természe­
tes” határnak.) Minden állam szuverén hatalom a saját területén, és joga van arra,
hogy e határokon belül tevékenyen szabályozza a társadalom gazdasági életét. Fichtének
még nem voltak aggályai a tekintetben, hogy egy ilyen állam mennyire gátolná a polgá­
ri szabadság kifejlődését az államon belül. A társadalom tagjainak szabadsága egységet
alkot az állammal szembeni kötelességeikkel.
A jelenlegi kor alapvonásai című, 1804- 1805-ben írott művében a francia forrada­
lom elfajulását és ennek következményeit tárgyalja (Fichte 1981). A jelen korszak „a
tökéletes bűnösség állapota”, melyet a végletes önzés és a szabadság üres pátosza hat
át. A forradalmat a régi rend elleni gyűlölete oda vezette, hogy üres absztrakciókra
építette államát, és ezért képtelenné vált elvadult belső erőinek megfékezésére. Az
egyéni szabadság korábbi felmagasztalása helyett Fichte mostantól olyan átfogó közös­
séget keres, amelyben az egyes egyének feloldódnak, s egy nagyobb és átfogóbb cél­
nak rendelik alá magukat. Ezt találta meg a nemzet és a patriotizmus eszméiben. Fichte
a nemzeti gondolat romantikus változatát képviselte, amiben Herder hatása is megmu­
tatkozik. A Beszédek a német nemzethez (Reden an die deutsche Nation) című művében
egyfajta kultúmacionalizmust képviselt, amelynek eredetileg az volt a célja, hogy a
megalázott német népet nemzeti öntudatának ébresztésével a Napóleon elleni háborúk­
ra tüzelje. A nemzeti romantika felfogásában - amelyet a korban Herder képviselt a
legszínvonalasabban - az ember nem közvetlenül tagja az emberiségnek, hanem min­
dig csak egy népen keresztül, amelynek elválaszthatatlan tagja, s amelynek kultúráját
elsajátítva alakíthatja ki mindenki saját identitását. Fichte szerint senki sem ember csak
úgy általában; az ember először német, francia, angol vagy - tegyük hozzá - magyar.
Mindenkinek a saját nemzete keretében kell működnie az emberiség egyetemes eszmé­
nyeinek megvalósításáért. Elsőként tehát patriótáknak kell lennünk, s csak azután lehe­
tünk kozmopoliták, az emberiség eszméjét csak saját nemzetünk körében és magasabb
céljainak szolgálatában valósíthatjuk meg. Azt a kényes kérdést, hogy a népek eszerint
mind egyenjogúak-e, vagy pedig az egyik nemzet különb-e a másiknál, és ezért több
joga van - például a szuverén hatalom birtokában rendelkezhet más népek sorsa felett
- , Fichte nem feszegette. A herderi kultúrfilozófiában mindkét lehetőség benne rejlik:
a népek kultúrájának egyenrangúsága és a kultúrfölény eszméje is. A népdalokban, a
 HEGEL ÉS A POLGÁRI TÁRSADALOM 167

nyelvben és más kulturális alkotásokban feltárul a népiélek, egy-egy nép kulturális és

szellemi eredetisége. Fichte számára természetesnek tűnt, hogy a német nyelv, a német
kultúra, általában a német nép magasabb kulturális küldetést teljesít. Amint írja, a
németek például jobban megőrizték a germán nyelv eredeti szellemét, mint az angolok
és franciák, akiknek nyelve a római hódítók nyelvével, a latinnal keveredve, elvesztet­
te eredetiségét és mélységét, és keverék nyelvvé vált (Fichtes Reden 1909, 71).
A filozófus ezekben a fejtegetéseiben olykor elhagyja a racionális érvelés talaját. A
nemzet és nép metafizikai felmagasztalása ugyan filozófiai öltözetet kap: az ember termé­
szetes ösztöne az, hogy megvalósítsa a mennyet a földön, és az örökkévalót beleszője
napi ténykedésébe, ezt pedig főleg a nemzet javán való munkálkodással érheti el. A
rómaiak köztársasági erényei ugyanúgy ezen nyugodtak, mint a régi germánok dicsősé­
ge. A nép és a haza ebben az értelemben messze többet jelent a szokásos államnál, és
túlemelkedik a társadalmi rend problémáin is (uo. 138. skk.). A régi germánok hőstettei,
akik meghiúsították a hódító Róma világuralmi terveit, Fichte szerint a hazaszeretetnek
ezen az érzésén alapultak - nem a fegyverek ereje, hanem ez a szellem vívta ki a győzel­
meket. A hazafias érzés lényege, hogy belső korláttá teszi a külső határokat, lehatárolt
identitást adva a nemzet fiainak. A teória azonban lassan észrevétlenül egy populáris
ideológiává alakul át. Ennek ftmkciója, hogy növelje a nemzeti büszkeséget, megteremt­
se a német nép nemzeti egységét, és ebből a szemszögből ítélve meg az egész történelmet
és a jelent, érdemjegyeket osztogasson hazafiságból. A német népnek küldetése van: ki
kell emelkednie a süllyedésből, mert az emberi tökéletesedés csírája leginkább ebben a
népben rejtezik, melynek haladásától függ az egész emberiség sorsa (uo. 268).
Az ilyen „kultúrnacionalista” felfogás általában nem volt idegen a közép-európai
országoktól, ahol a nemzeti-nyelvi terület és a politikai határok még nem estek egybe,
és ahol a „nemzeti ébredés” volt napirenden. Fichte a nemzeti ébredés első teoretikusai
közé tartozik, aki egy egész nemzeti nevelési programot fogalmazott meg idézett be­
szédeiben. A nacionalizmus mindig először írástudók, literátorok mozgalmaként lép
fel, azután egy következő fázisban politikusok írják a lobogójukra a nemzeti eszmét.
Történelemformáló erővé azonban csak akkor válik, amikor széles tömegek mozgósí­
tásával sikerül a nemzeti elvet a politikai szerveződés alapjává is tenni. Ez magyarázza
az éles konfliktusokat a potenciális nemzetek csoportjai között, s gyakran függetlenségi
vagy szecessziós háborúkhoz vezet, aminek nyomán átrajzolódnak a térképek. (A na­
cionalizmusról a későbbiekben még szó lesz.) Németországban a napóleoni háborúk
ébresztették fel a nemzeti egység igényét, amely az elmaradottság tudatával és a hala­
dás eszméjének való elhivatottsággal, egy sajátos küldetéstudattal párosult. Élete végén
Fichte politikai gondolkodásában elhatalmasodott saját nemzetnevelő szerepének tuda­
ta, a pángermán eszme és a német hatalmi reálpolitika hívévé vált.

9
Hegel és a polgári társadalom

Georg Wilhelm Friedrich Hegel (1770-1830) a klasszikus német filozófia betetőzője,

akinek dialektikus történelem- és állambölcselete a politikai gondolkodásra is jelentős
hatással volt. E hatás érdekessége, hogy minden irányban megnyilvánult; Hegel épp­
úgy hatott a Vormárz (az 1848-as forradalom előtti korszak) polgári liberális irányza­
tára és a radikális demokratákra (például az ifjú Marxra is), mint az államhívő konzer­
vatívokra.
 168 A FRANCIA FELVILÁGOSODÁS ÉS FORRADALOM HATÁSA NÉMETORSZÁGBAN

Hegel egy württembergi sváb református hivatalnokcsaládból származott, és tanul­

mányai kezdetén élénk teológiai és történeti érdeklődésről tett tanúbizonyságot. Jól
ismerte a francia felvilágosodás irodalmát, mindenekelőtt Rousseau-t. A fiatal Hegelre
a francia forradalom nyomán megindult nagyszabású társadalmi változások éppoly mély
benyomást tettek, mint az ógörög hagyomány felfedezése, amelyet a humanitás leg­
főbb modelljeként, klasszicista módon idealizált. A görög világ Hegel számára az egyén
(a szubjektum) és a közösség harmonikus együttélésének örök példáját jelentette, szemben
a modern kor meghasonlásával - ez is tipikus volt az egész német klasszicizmusban,
Hölderlintől Goethéig. Ezt az élményt még fokozta is Rousseau hatása Hegel korai
gondolkodására. A forradalmat követő restaurációs korszakban azonban Hegel a fenn­
állóval való megbékélés hirdetője lett: egy sajátos realizmust képviselt, sőt, gúnyolódni
kezdett a szabadság iránti romantikus, üres rajongáson. Ez fordulatot jelzett a német
gondolkodás addigi, inkább liberális vagy romantikus irányultságában, s Hegel saját
ifjúkori liberalizmusához képest is. Hegel megértette, hogy az idealizált görög világ,
mint a humanizmus mércéje, egyszer s mindenkorra elsüllyedt, és többé nem hozható
vissza. A francia forradalom pedig az ész napvilága helyett végül a szabadság zsarnok­
ságát hozta, amely a maga absztraktságában a „pusztítás fúriáját” szabadította el. Tör­
ténetfilozófiai munkájában ekként ír a felvilágosodás keltette reményekről: „Amióta a
Nap az égbolton áll és a bolygók körülötte keringenek, nem lehetett látni, hogy az
ember a fejére, azaz a gondolatára áll, és eszerint építi fel a valóságot... Ez tehát
nagyszerű napfölkelte volt. Minden gondolkodó lény együtt ünnepelte ezt a korszakot.
Fenséges meghatottság uralkodott abban az időben, a szellem entuziazmusa járta át a
világot, mintha csak most történt volna meg az isteninek igazi kibékülése a világgal.”
(Hegel 1979a, 736.) A jakobinus terror azonban őt is lehangolta, és kétségei támadtak
a gondolati absztrakciók közvetlen realizálásával kapcsolatban, miután „a szabadság
fanatizmusa a nép kezében rémessé vált”. Napóleont eleinte a világszellem megtestesü­
lésének tekintette, s jénai bevonulásával kapcsolatban feljegyezte: láttam a világszelle­
met belovagolni a városba. Amikor azonban már nemcsak arról volt szó, hogy Napó­
leon elhozza a forradalom vívmányait, többek között a Code Napoléont az elmaradott
Németországba, hanem hódító háborújában majdnem megsemmisítette Poroszországot,
a filozófus tartózkodóbbá vált. Egyre inkább a modem, meghasonlott korszak lényegét
igyekezett megragadni, s feltárni a polgári világ prózai ellentmondásait.
Hegel politikai nézetei nem tárgyalhatok egész filozófiájától függetlenül. Az objek­
tív idealizmus képviselőjeként az egész addigi filozófiai fejlődés kvintesszenciáját igye­
kezett megragadni. Idealista filozófiája az eszmék objektív valóságosságából indult ki,
amelyek egy világszellem gondolatai: az általános ész megnyilvánulásai, melyeket csak
a gondolkodás ismerhet meg. Ebben platóni hatás mutatkozik: a dolgokban, a termé­
szetben éppúgy, mint a társadalomban rejlő lényeg, a belső törvényszerűségek csak
elvont fogalmakban ragadhatok meg és fejezhetők ki. Az érzékek előtt csak a valóság
felszíne nyílik meg: minden lényegi összefüggés vagy törvény csak a szellem által
fogható fel, mert lényegében szellemi természetű. A valóság a szellem elidegenedése,
tárgyiasulása, testet öltése, mely a megismerésben, az emberi történelemben és a tudás
fejlődésében tárul fel és ismer önmagára. A filozófia rendszere magában foglalja a
szellem egész fejlődését, a természet és a társadalom egész történetét, lényegének fo­
galmi kifejtésében. Hegel objektív idealizmusa és a valóságnak mint szellemnek a fej­
lődéséről, kibontakozásáról alkotott koncepciója sok olyan fogalmi konstrukciót ered­
ményez, amely nehézzé teszi a filozófus megértését, s kissé enigmatikussá (rejtélyessé)
teszi stílusát.-Nem igaz viszont az a vád (amellyel például Kari Popper illette), hogy
 HEGEL ÉS A POLGÁRI TÁRSADALOM 169

Hegel homályos és obskúrus filozófus lenne. Ha megismerkedünk terminológiájával,

ragyogó belátások sorát fedezhetjük fel, és azt tapasztalhatjuk, hogy a filozófus képes
legmélyebb gondolatait is pregnánsan, olykor igen csattanósan, szellemesen és szemlé­
letesen kifejezni.
Hegel történetfilozófiája az egész emberiség fejlődését egyetlen nagy eszmei össze­
függésbe foglalta. A történelem menete Hegel szerint a szabadság tudatában való elő­
rehaladás; e fejlődés motorja a szellem dialektikus mozgása, amely ellentéteken ke­
resztül halad, egyre újabb ellentmondásokat teremtve fejlődik mind magasabb szintézi­
sek felé. A szellem az emberi társadalomban és történelemben tárgyiasulva elidegene­
dik önmagától, különböző társadalmi intézményeket teremtve, amelyeket az emberi­
ségnek minden újabb fejlődési fokán újfent el kell sajátítania. Ennek az elsajátításnak a
révén az ember belsővé, szellemi lényegűvé teszi a művelődés előző korszakának elért
eredményeit. Ezáltal a szellem lassan visszatér önmagához, szellem a szellemhez. A
történelem ebben a felfogásban egyetlen determinált, teleologikus előrehaladás, amely
az ésszerűség kibontakozása irányába tart, s amelyben minden népnek és minden fok­
nak megvan a maga helye. „A világtörténelem a világ ítélőszéke” (Schiller megfogal­
mazásában), amely előtt minden egyes helyi fejlődés értéke megméretik, és amelynek
színpadán minden nép eljátssza a maga szerepét. Egyesek jelentősebbet, mások cseké­
lyebbet, aszerint, hogy a világszellem fejlődésének fokai miként jelentkeznek a nép­
szellem különös alakjában az egyes népek története során. A történelem ésszerűsége
olyan elméleti hipotézis volt, amely sokakat magával ragadott, miután Hegel rendkívü­
li történeti tudás birtokában illusztrálta is elméletét. „Aki a világra ésszerűen néz, arra
a világ is ésszerűen tekint vissza” - állította.
A dialektika Hegel számára mindenekelőtt a fejlődés logikáját jelenti, amelynek
motorja az ellentmondások létrejötte és feloldása. A történelmi fejlődés Hegelnél szük­
ségszerűen a modern polgári társadalom kialakulásában kulminált, amelynek adekvát
politikai formáját kereste állam- és jogbölcseletében. A történeti fejlődés egésze ebben
az értelemben belső célszerűséget hordoz. A történelem felfogásának ez a teleologikus
struktúrája hatott a marxizmus történetfelfogására is (bár az idős Marx igyekezett ettől
radikálisan megszabadulni, marxista követői gyakran hagyták figyelmen kívül ezzel
kapcsolatos kritikai megjegyzéseit). Az egyének szenvedélyei és cselekedetei ebben a
konstrukcióban csak a világszellem céljainak megvalósítását szolgáló eszközök: az ál­
taluk követett partikuláris célok megvalósítása olyan következményekkel jár, amelyek­
re nem gondoltak. Ezt nevezi Hegel az „ész cselének”, ami racionális kiadása volt a
gondviselés rejtett céljainak alárendelt történeti fejlődés korábbi elméleteinek.
E helyütt nem tárgyalhatom a szellem filozófiájának idealista tanát, csak Hegel ál­
lamelméletének néhány kérdésére korlátozódom, amelyeket A jogfilozófia alapvonalai
című művében fejtett ki. A jog rendszerét Hegel tágabban értelmezte, mint a termé­
szetjogban. Filozófiai rendszerében az állam és a jog az „objektív szellem” fejlődésé­
nek része, amely a társadalom erkölcsi és politikai intézményeit foglalja magában.
Hegel elvetette a természeti állapot konstrukcióját; szerinte minden jogviszony alapja a
szubjektumok akarata, akik különböző kapcsolatokba lépnek egymással. A jogfilozófia
ennyiben nemcsak a joggal foglalkozik, hanem általában az akarattal rendelkező szub­
jektumok egymáshoz való viszonyával és az ebből eredő emberi kapcsolatokkal és
kötelmekkel. A szabad akarat érvényesülésének anyagi viszonyaival foglalkozik az
elvont jog, amely a tulajdont és a vele járó szerződési viszonyokat, valamint az ezek
megsértésére alkalmazott szankciókat tartalmazza a polgári és büntetőjogban. Az el­
vont jog szubjektuma a jogi személy, akinek szabadsága azonban nem merülhet ki
 170 A FRANCIA FELVILÁGOSODÁS ÉS FORRADALOM HATÁSA NÉMETORSZÁGBAN

ebben a tárgyi világban, hanem továbbhalad a moralitás és erkölcsiség konkrétabb

viszonyaihoz. Az embernek belsőleg céljaiban is szabadnak kell lennie, s a lelkiisme­
retnek ez a szabadsága a moralitás. Az erkölcsiség ezzel szemben az emberek közötti
kapcsolatokban realizálódó jónak és céloknak a közössége. Első foka, természetes alap­
egysége a család, amelyben az érzelmi közösség, a szeretet, kölcsönös és önzetlen
odaadás és gondoskodás uralkodik. Itt fejti ki Hegel nézeteit a házasságról, sok olyan
dolgot állítva, amelyet ma a patriarchális előítéletek közé sorolunk, főleg a nők szük­
ségszerűen alárendelt helyzetéről és passzív státusáról. A második fok a polgári társa­
dalom, amelyben az egyes szubjektumok már kilépnek a családból, és egymással szem­
ben önálló, szükséglettel bíró és önérdeküket követő személyekként lépnek fel. A har­
madik fok az állam, amelyben az egyén szabadsága és a közösség általánossága egye­
sül. Összefoglalva: 1. a természetes erkölcsiség a családi viszony 2. a véges szükség­
letek világa a polgári társadalom, amely a kereső foglalkozás és a különös érdekek
világa, s ahol az emberek közötti magánjogi kapcsolatok uralkodnak 3. a szerves egész
az állam, amely „az erkölcsi élet valósága” s amelyben a két előző mozzanat egyesül.
Hegel a polgári társadalom és az állam ellentmondásában látta a modern politika
lényegét. A polgári társadalom Hegel számára a szükségletek világa, amelyben az
egyének és a társadalmi közösség egésze között a munka megosztása közvetít. Az
egyének anarchikus sokasága lép fel itt, mindegyik a maga különös szükségletével,
amelyek a fokozódó munkamegosztással együtt jönnek létre. Az egyének a modern
társadalomban már nem úgy jelennek meg, mint korábban, mint egy rend, korporáció,
egy közösség függvényei. Kiválnak korábbi hagyományos kötődéseikből, mint ahogy
a fejlődő egyed kilép korábbi menedékéből, a családból, hogy önálló individuumként
álljon helyt a tőle elidegenült, ellenséges világban. Hegel ezért ezt az állapotot az
„atomisztika rendszerének” is nevezi, a saját végleteibe elvesző erkölcsiség állapotá­
nak. Ebben Denis Diderot-t követi (akinek művét, a Rameau unokaöccsét Goethe for­
dításából ismerte): ő is a kapitalista társadalmat egyfajta szellemi állatvilágként jelle­
mezte, mely lerombolja a hagyományos erkölcsöket.
A polgári társadalom tehát Hegelnél a meghasonlás és konfliktus világa, ahol szub­
jektív önkény és egyéni szeszély tombol. A növekvő munkamegosztás ugyanakkor
abba az irányba hat, hogy az egyének tömegei csoportokra és osztályokra bomlanak
- gazdagodás jelentkezik az egyik oldalon, elnyomorodás a másikon. A nagy töme­
gek lesüllyedése a létminimum szintje alá folytonosan reprodukálja a csőcseléket. A
nagy vagyonok felhalmozása a másik oldalon, a pénz hajhászása pedig más népek
gyarmati leigázásához vezet el. Ezzel Hegel már kimondta ennek a társadalomnak az
alapvető ellentmondását: a polgári társadalom, minden gazdagsága ellenére, nem
elég gazdag ahhoz, hogy korlátozza a túlzott szegénységet és megakadályozza a cső­
cselék kialakulását.
Milyen megoldása lehetséges ennek a helyzetnek? Erre nincs egyszerű válasz. Ha
közalapítványok gondoskodnának a rászorultakról, akkor azok anélkül jutnának hozzá
minden szükségeshez, hogy ezt a munka közvetítené. Ez azonban ellentmond a polgári
társadalom elvének, és az egyének önállóságát és önérzetét is sértené. Ha viszont min­
denkinek a munkájáról gondoskodnának, úgy ez olyan túltermeléshez vezetne, hogy
egyre több ember veszítené el önálló egzisztenciáját.
Az ellentmondás feloldását részint a polgári társadalomban fellépő különös érdeke­
ket képviselő szervezetektől, részint az államtól mint az általános érdek képviselőjétől
várta. Az állam az átfogó elem a polgári társadalom egymás ellen is küzdő, különös
érdekei fölött. Ezért Hegel rendkívüli módon felmagasztalja az államot, valósággal
 HEGEL ÉS A POLGÁRI TÁRSADALOM 171

metafizikai magasságokba emeli. Az állam szerinte „az erkölcsi eszme valósága”, an­
nak az erkölcsiségnek igazi megvalósulása, amely nem található meg 'többé a polgári
társadalomban; az állam a „magán- és magáértvalóan ésszerű” létező. Maga az indivi­
duum nem önmagában hordja létének alapját; csak akkor és annyiban rendelkezik ob­
jektivitással, igazsággal és erkölcsiséggel, amennyiben az állam egy tagjaként tekint­
jük, amely célt és értelmet ad az életének, s amelyben a kötelességek és a jogok ugyan­
annak a viszonynak a különböző oldalai. Az ember tehát a maga szabadságát csak az
államban és az állam által találhatja meg.
Ennek a felfogásnak nyilvánvalóan konzervatív konzekvenciái vannak. Hegel ugyan
az állam eszméjéről, s nem valamely konkrét államról ír. Azonban, mint a restaurációs
korszak gondolkodója, az állam eszméjét olyan módon fejtette ki, hogy ideális formája
feltűnően hasonlított a porosz alkotmányos monarchiához. A világtörténet filozófiájá­
ról tartott előadásaiban is az alkotmányos monarchiáig vezeti el a politikai fejlődést. Az
állam szervezete az alkotmányon nyugszik, amely a politikai államon belül a törvény­
hozó hatalom, a kormányzat és a fejedelmi hatalom viszonyát rögzíti. Hegel polemizál
a népszuverenitás gondolatával, amennyiben azt szembeállítják az uralkodói szuvere­
nitással. Hangsúlyozza ugyan, hogy az alkotmány általában a nép öntudatának fejlett­
ségétől függ, de az állam egységét, egyéniségét szerinte szükségképpen az uralkodó
személyisége fejezi ki: „A nép, uralkodója nélkül, és ami ezzel szükségszerűen és
közvetlenül összefügg, az egésznek tagolódása nélkül, a formátlan tömeg, amely már
nem állam...” (Hegel 1971, 304). A legitimitás alapjának a születési és öröklési jogot
tekinti. A bírói és rendőri hatalmat - ezeket így, együtt említi - szerinte a kormányzati
hatalomhoz tartozónak kell tekinteni, nincs szó a bíróságok függetlenségéről. A kor­
mány tagjai és az állami tisztviselők egy „középrend” részei, amelyhez hozzátartozik a
művelt értelmiség is. Ennek túlzott hatalmát és önállósulását szerinte felülről a szuve­
renitás intézményei, alulról a testületi jogok intézményei gátolják meg (uo. 320). A
nyilvános közlés szabadságát védelmébe veszi, de a közvéleményről nincs valami nagy
véleménnyel. Az államok külső viszonyával, a külső államjoggal kapcsolatban nincse­
nek eredetinek mondható belátásai.
Az a mód, ahogy Hegel az államot az általános ész fejlődésében elhelyezi, nehézkes­
sé és sok helyütt problematikussá teszi fejtegetéseit. Mint írja, „Az államot úgy kell
tekinteni, mint egy nagy architektonikus épületet, mint az ész hieroglifáját, amely a
valóságban tárul elénk” (uo. 306). Ez a felfogása az állam fetisizálását is magában
foglalja. Nevezetes tételét, amelyet A jogfilozófia alapvonalai előszavában fogalma­
zott meg: „Ami ésszerű, az valóságos s ami valóságos, az ésszerű”, konzervatív és
radikális irányban egyaránt értelmezték. A konzervatív gondolkodók az állam apoló­
giáját látták benne, a baloldali újhegeliánusok viszont a kritika elemét: a valóságos
állapotok még nem felelnek meg az ésszerűség ismérveinek, s a társadalom méhében
új elvek és új törekvések lépnek fel, amelyek megvalósulása csak egy forradalomban
történhet meg. *•.
Hegel államelméletének legfontosabb öröksége az, hogy az államot mint az egymás­
sal küzdő társadalmi erők fölött álló, független instanciát, szervet ábrázolta. „Az állam
célja az általános érdek mint ilyen és benne a különös érdekek fenntartása...” (uo.
277). Ezt az általános érdeket testesíti meg az állami bürokrácia, amely az általános
érdek ethoszával a különös érdekek fölött áll, és egy ésszerű igazgatást kíván megvaló­
sítani. Ezáltal Hegel meglehetősen idealizálta az államhatalmat és képviselőit, ami tipi­
kusan konzervatív vonás. Hogyan is lehetne az udvar és az állami bürokrácia pártatlan
a társadalmi érdekek küzdelmében? - kérdezte joggal már az ifjú, még neohegeliánus
 172 A FRANCIA FELVILÁGOSODÁS ÉS FORRADALOM HATÁSA NÉMETORSZÁGBAN

Marx a hegeli államjogról írott korabeli kritikájában (MÉM 1:203-339). Az állam

pártatlan intézményként való feltüntetése szerinte csak elfedi azt a tényt, hogy a polgári
állam végsó' soron nem más, mint az a forma, amelyet a polgári társadalom ad magá­
nak; ezért a polgári társadalom belső megosztottsága, az abban uralkodó érdekek az
államban is érvényesülnek. Ez az állam tehát nem mindenkié, hanem elsősorban az
uralkodó osztály érdekeinek kifejezője; márpedig ha az állam túlnyomóan a tulajdono­
sok állama, hogyan is tehetne szert szociális lelkiismeretre? - kérdezte kritikusan az
ifjú Marx, szembeszállva az állam hegeli fetisizálásával.
Az állam a valóságban mégis fontos szerepet játszott a későbbiekben a szociális
problémák enyhítésében - ha nem is végérvényes megoldásában - , és ezáltal fékezte az
osztálykonfliktusok kiéleződését. Ebben az idealista Hegel bizonyos realizmusa mutat­
kozik meg. Éppen a társadalmi osztályokkal szemben önállósodó, modern államszer­
vezet teremtette meg ugyanis a teret a politikai mozgalmak és pártok küzdelme számá­
ra, amelyek a polgári társadalom tagozódását tükrözik. E politikai erőknek az államha­
talomban való részesedése a törvényhozáson és a kormányon keresztül vezetett csak
ahhoz, hogy a társadalmi javak és értékek újraelosztásának arányai is demokratikusan
befolyásolhatóvá váltak. Ez azonban már egy későbbi történet.
Az aktív állam, a társadalmi viszonyok formálásába beavatkozó állam természetesen
a demokrácia fejlődésének gátja is lehet, amint erre éppen a német-porosz és japán
fejlődés szolgál példaként. Az állam itt a kapitalista fejlődés, a modernizáció szervező
erejévé is vált, s a társadalmi érdekszervezeteket is egy állami korporatizmus rendsze­
rébe vonta be. Azt mindenesetre a konzervatív erők is hamar felismerték, hogy már a
hagyományos uralmi szerkezet megőrzéséhez is szükség van az állam aktív, befolyáso­
ló politikájára. Legalábbis a konzervatív reformerek megértették, hogy - Metternich
szavaival - sok mindent meg kell változtatni ahhoz, hogy minden a régiben maradhas­
son, s hogy a régi uralkodó körök a legfontosabbat, társadalmi státusukat megtarthas­
sák. Hegeltől tehát, mint említettem, két irányba is vezetett út: a liberális és forradalmi
erők elsősorban Hegelnek az alkotmányos uralomra és a fejlődés dialektikus menetére
vonatkozó eszméire támaszkodtak, míg a konzervatívok az államnak mint az általános
érdek képviselőjének, mint pártatlan társadalmi döntőbírónak az elképzelésére, amely­
nek egyben kell tartania a polgári társadalom széthúzó erőit.
 III. rész

AZ IDEOLÓGIÁK KORA
- A XIX. SZÁZAD
 A XIX. század politikai elméleteire két döntő tényező nyomta rá a bélyegét. Az egyik
a korszakhatárt jelentő francia forradalom, amely előidézte az ancien régime bukását
és a rendiség eltörlését. Ez óriási hatást gyakorolt a későbbi politikai gondolkodásra.
Az egész következő időszak a francia forradalom politikai eseményeinek és következ­
ményeinek az értelmezése jegyében állt, amelyből mintákat merítettek a forradalom, a
demokrácia, a nemzetállami szuverenitás*stb. felfogásához, s amelynek alapvető esz­
méihez minduntalan visszanyúltak.
A másik döntő fejlemény az Angliából kiinduló ipari forradalom volt, amely kevés
késéssel a kontinensre is átcsapva felgyorsította az ipari kapitalizmus fejlődését és vele
párhuzamosan a polgári társadalom kialakulását. Ez egyrészt a polgári társadalom és
politikai állam fokozódó szétválásához vezetett, ami megteremtette a polgári fejlődés
sajátos politikai mozgásterét. Csak ettől kezdve válik a politika igazán autonóm világ­
gá, s válnak a politikai harcok döntővé a további fejlődés alternatíváinak eldöntésében.
Ekkor alakulnak ki a modern állam alapvető funkciói, amelyek módosult formában
ugyan, de máig meghatározó jelentőségűek. Az elkülönült politikai államnak egyrészt
meg kellett szabadítania a tőke mozgását a rendi politikai kötöttségektől; biztosítania
kellett a piacot befelé és kifelé egyaránt, egységes nemzetállamba foglalva a társadal­
mat. Másrészt egyre inkább gondoskodnia kellett a polgári társadalom konfliktusainak,
belső ellentéteinek a megoldásáról is, hogy a társadalmat ne vessék szét a belső harcok.
A mozgásba lendült, osztályokra hasadt társadalom integrációjáról ugyanis már nem
gondoskodnak a hagyományos közösségek és korporációk, sőt a szekularizáció folytán
az egyházak, illetve általában a vallás is veszített társadalomintegráló erejéből.
Eközben a legnagyobb problémát az ún. szociális kérdés jelentkezése és kiéleződése
okozta, vagyis a paraszti életmódból kiszakított, városokba zsúfolódó munkástömegek
elnyomorodásának aggasztó jelensége. Ez lázongásokhoz vezetett, és újabb forradal­
makkal, az éppen csak megszülető polgári társadalom felbomlásával fenyegetett.
A polgári társadalom és politikai állam elméletileg is hangsúlyozott kettősségét ko­
rábban nem találjuk meg, jóllehet a civiltársadalom fogalma korábban sem volt isme­
retlen. A társadalmiszerződés-elméletek azonban - Hobbesnál, Locke-nál és Rous-
seau-nál egyaránt - még közvetlenül politikai társadalmat eredményeztek; az abszolút
állam, a „body political” vagy Rousseau köztársasága azonos volt az egységes politikai
állammal. Az említett szemantikai váltás, amely a polgári társadalom és a politikai
állam megkülönböztetésében kifejeződik, csak a liberalizmusban (és mint láttuk, hang­
súlyozottan Hegel államelméletében) jelentkezik. A fogalom egyszerre jelzi a gazdaság
növekvő jelentőségét és autonómiáját az állammal szemben, valamint az állam alatti,
polgári jellegű társadalmi szervezetek növekvő politikai szerepét. Az államhatalom, a
politikai uralom problémáit ettől kezdve csak ebben az új politikai erőtérben megjele­
nítve lehet értelmesen tárgyalni. A politika többszereplős játszmává vált, az eltérő
 176 AZ IDEOLÓGIÁK KORA - A XIX. SZÁZAD

gazdasági és társadalmi erőt képviselő csoportok közötti konfliktusok terepévé, me­

lyek harca az államhatalom birtoklásáért, illetve a kormányzati döntések befolyáso­
lásáért folyik.
Mit is jelent itt a polgári társadalom (civil society, bürgerliche Gesellschaft) fogal­
ma? A mai szóhasználattól eltérően nem pusztán a nem állami jellegű kulturális egyle­
teket, különböző alapítványokat, nyilvánosságot teremtő fórumokat és egyéb magán-
társulatokat foglalja magában, hanem sokkal többet. A politikai államtól megkülönböz­
tetett polgári társadalom egy új, modern világot alkotott, amely a tőkés magántulajdon
és a szabadpiac termékeként jött létre. Ez az egymással konfliktusban álló magánérde­
kek világa volt. Hőse a szabad polgári individuum, amelyet nem kötnek többé feudális
béklyók, aki magántevékenységét immár a politikától függetlennek akaija tudni, s aki­
nek egzisztenciáját nem az eleve rögzített uralmi renden belüli státusa szabja meg. Az
egyének életesélyeit immár nem a születés rendje dönti el ebben a világban, hanem
minden polgár alapvető jogi egyenlősége, alkotmányosan biztosított politikai részvételi
lehetősége, és az az esély, hogy társadalmi helyzetét saját hivatásában elért teljesítmé­
nye alapozza meg, nem pedig rendi privilégiumok.
A polgárság eszménye a szabad és egyenjogú polgárok társadalma volt. Ez a szabad­
ság mindenekelőtt a tulajdon biztonságán és a vállalkozás szabadságán nyugodott. Az
egyenlőség követelése nem vagyoni vagy jövedelmi egyenlőségre irányult, mint a ké­
sőbbi szociális utópiákban, hanem mindenekelőtt a jogi és politikai egyenlőség megte­
remtésére, szemben a rendi hierarchiával. A polgári létforma jellegzetes szervezeti
formáit - túl a gazdasági vállalkozásokon - a szabad egyesületek és önkéntes társula­
tok, valamint a szabad nyilvánosság új intézményei alkották. Az egyéni szabadság
ugyanis a szellemi szabadság igényét is magában foglalta. A polgári műveltség eszmé­
nye a sokoldalúan tájékozott és az érdekeit racionálisan mérlegelő ember, aki egyedül
alkalmas a politikai felelősségre és részvételre. A társadalom immár elvileg nyitottá
vált, az osztálykorlátok az egyének számára véletlenné lettek, és már nem természeti
korlátként hatnak. A magángazdasági autonómiára épülő polgári társadalom fejlődése
a polgár számára a civilizációs haladás alapjaként jelent meg. Ezen a talajon jön létre a
liberális gondolkodás, amely a polgári emancipáció leghatásosabb politikai filozófiáját
hozta létre.
A polgári társadalom kialakulása és a forradalmi kihívás a régi, feudális uralmi
renddel szemben, amely a francia forradalom hármas jelszavában - szabadság, egyen­
lőség, testvériség - öltött maradandó ideológiai alakot, meghatározta az egész század
eszmetörténetét, legalábbis Nyugat-Európában és Észak-Amerikában. Hatása azonban
ennél is messzebbre és mélyebbre terjedt ki, hiszen a modernizációs kihívás, amelyet a
modern polgárosodás teremtett meg, a nyugat-európai horizonton kívül is politikai és
szellemi erjedést indított el - elég, ha Oroszországra és Japánra gondolunk. Egy sajá­
tos demonstrációs hatás lépett itt működésbe. A perifériák értelmisége tudatosította az
elmaradottságot a fejlett Nyugattól, amelyet példaképnek tekintettek a technikai-tudo­
mányos civilizáció szintje s a politikai és szellemi szabadságban elért haladás szem­
pontjából. Politikai mozgalmakat hoztak létre az elmaradottság leküzdésére, a fejlődés
feltételeinek kiharcolására, s ez lassan forradalmasította a politikai viszonyokat. Ennyiben
joggal mondhatjuk, hogy a politikai gondolkodás története a francia forradalom óta
erre az új történelmi helyzetre, a modemitás kihívására adott válaszokra épült, ame­
lyek persze jelentősen eltérhettek egymástól.
Az új helyzet szülte meg a modem ideológiákat. A polgári nyilvánosság kialakulása,
a szabad sajtó és könyvkiadás kifejlődése ugyanis új feltételeket teremtett a politikai
 AZ IDEOLÓGIÁK KORA - A XIX. SZÁZAD 177

eszmék terjedése és hatása számára is. A politika szekularizálódásával az ember a

maga önértelmezését és a teendők felmérését egyre kevésbé keresi a tradicionális
vallási tanításokban. De nem is a filozófia, az általános ész elvont előírásai voltak
azok, amelyek a tömegek gondolkodására közvetlen hatással lehettek volna, hiszen
azokat mindig le kell fordítani a mindennapi politika közérthető nyelvére. (A tömegek
számára a filozófia csak a hit formájában létezik, írta erről helyesen Antonio Gramsci.)
A szellemi hatások most már a politikában is szélesebb körben érvényesültek, éspedig
a polgári nyilvánosság szűrőjén keresztül, a sajtó és a könyvkiadás terjedése révén,
amely kiterjedt szellemi termelést eredményezett, és áthatotta az iskolai oktatást is.
Mindez fokról fokra teljesen megváltoztatta az emberek tömegeinek tudatállapotát.
Mi is a polgári nyilvánosság, amely ezentúl a politikai eszmék megvitatásának alap­
vető közege? A nyilvános „okoskodás” tere, olyan fórumok közvetítésével, ahol a
polgárok meghányják-vetik közös dolgaikat. E nyilvános vitában nem fogadnak el töb­
bé tekintélyelvű érveléseket, hanem minden áthagyományozott tudást alávetnek az éssze­
rűség ítéletének, legyen szó alapvető esztétikai kérdésekről vagy a politikai igazságok
nyílt megvitatásáról. Mint láttuk, pontosan így értelmezte Kant is a felvilágosodást,
amikor az ész nyilvános használatát tartotta a felvilágosodás lényegének. A felvilágo­
sodás azonban még elitista jellegű volt; a nyilvános diskurzus főleg az értelmiségiek
között folyt. A kifejlett polgári társadalomban viszont a közvélemény már tömegeket
fog át. Ha egyszer az egyéneket már nem kötik a korábbi hagyományok, és kívül
kerülnek a magatartásukat ellenőrző régi közösségeken, új szellemi tájékozódásra van
szükségük, és ezt csak az egyre szélesedő társadalmi nyilvánosság és az abban kialaku­
ló szellemi áramlatok közvetíthetik a számukra.
A modern kor kihívásaira különböző válaszok születtek, amelyek természetesen tük­
rözték az eltérő társadalmi érdekhelyzeteket. A szervezett politikai küzdelmek eltérő
szellemi törekvéseket szültek, amelyek a nyilvánosság közvetítésével, a tömeges poli­
tikai kommunikáció révén lassanként alapvető eszmei irányzatokká, nagy politikai ide­
ológiákká álltak össze.
A formálódó polgári társadalom új politikai törésvonalai mentén mindenekelőtt há­
rom, egymással konfrontálódó nagy eszmei hagyomány született, amelyek folyton vál­
tozó tartalommal ugyan, de mindmáig meghatározzák politikai gondolkodásunk kere­
teit. Ezek: a liberalizmus, a konzervativizmus és a szocializmus eszmerendszerei. Mi­
után ezek egyszer kialakultak, a generációk állandó újraértelmezése révén eltérő gon­
dolati hagyományokká szilárdultak. A létrejött liberális, konzervatív és szocialista tra­
díciót azután tovább színezték a helyi és nemzeti érdekek. Ettől kezdve az egyes ki­
emelkedő teoretikusok nézetei is többé-kevésbé ezekbe a nagy ideológiai vonulatokba
illeszthetők bele. Nem a korszak politikai gondolkodóinak egyéni teljesítményét kiseb­
bítjük azzal, ha tudomásul vesszük azt a jelentős változást, amit a széles polgári nyilvá­
nosság és a politikai harcok szükségszerű tagoltsága teremtett meg. A politikai gondol­
kodók nem magányos hősök többé, hanem széles olvasóközönségük van. Nézeteiket
társadalmi mozgalmak, politikai pártok karolják fel és visszhangozzák. Különösen a
radikális ideológiák születnek meg gyakran eleve ilyen mozgalmak vagy pártok számá­
ra írott programokként vagy nyilatkozatokként, mint például a Kommunista Kiáltvány.
Az ilyen írások minden teoretikus igényük ellenére nyilvánvalóan gyakorlati célzatú-
ak. Ez nem kevésbé áll a liberális reformtervezetekre vagy a konzervatív politikai
esszékre és pamfletekre, amelyek a fontolva haladást állították gondolkodásuk közép­
pontjába. Az elméleti teljesítmények politikai programokba ágyazódnak bele, másfelől
 178 AZ IDEOLÓGIÁK KORA - A XIX. SZÁZAD

viszont még a legtisztábban teoretikus igényű fejtegetéseket is áthatják az említett alap­

vető világnézeti választások, eszmei orientációk.
Az említett három univerzális eszmekört, amelyek nagy, átfogó politikai víziókat
alkottak az emberi társadalom további fejlődési útjáról, mintegy keresztbe metszették
más, partikulárisabb jellegű ideológiák is, amelyek közül politikai jelentőségük miatt
főleg a demokrácia és a nacionalizmus eszmekörét emelném ki. Ezek részint önállóan
léptek fel, részint megosztó elemként hatottak az egyes irányzatokon belül - például a
demokrácia eszméje választóvonalat húzott a liberális demokraták és a konzervatív
liberálisok között, s szerepe volt a szociáldemokrácia és a kommunizmus szétválásában
is. Másfelől a nacionalizmus eszméje néha olyan mélyen átitatta a politikai kultúrát,
hogy képes volt az összes többi irányzatot a maga képére formálni. Mindezek a ke­
reszthatások mégsem számolták fel teljesen a három alapvető nagy eszmei orientációt,
amelyek maguk is átszíneztek más, kisebb befolyásra szert tett ideológiákat. (Például
az anarchizmusnak vannak libertárius és kommunisztikus változatai.) A liberalizmus,
konzervativizmus és szocializmus hármassága ugyanis a modern társadalom nagy prob­
lémáira adott eltérő válaszok szerint különült el, ezért is maradhattak tartós hatású
eszmei képződmények. Csak a XXI. század küszöbén merülnek fel megalapozott kéte­
lyek az általuk kifejezett világlátás érvényességét illetően.
Mindezek alapján a XIX. századot gyakran és joggal nevezték az ideológiák korá­
nak. Kevéssé meggyőzőek azok a nézetek, amelyek ezt a jellegzetességet a XX. szá­
zadra is ki akarják terjeszteni. Ez a kiterjesztés csak egy olyan felfogás alapján lehetsé­
ges, amely az ideológia fogalmát eleve negatív terminusként, hamis tudatként értelme­
zi, nem pedig társadalmi funkciójában ragadja meg. Ha ellenben az ideológiát olyan
racionálisan, vitában megindokolt eszmerendszernek fogjuk fel, amely viszonylagos
belső koherenciával bír, kifejezi bizonyos nagy társadalmi csoportok alapvető érde­
keit és világlátását, és ezért gyakorlati relevanciája van - azaz bizonyos mértékig a
politikai tájékozódás és cselekvés vezérfonalául szolgál - , akkor a XX. századra már
kevésbé tarthatjuk érvényesnek az ideológiák kora elnevezést. A XX. század sokkal
inkább a propaganda és az új mítoszok kora volt, amelyek a nagy politikai ideológi­
ákon élősködtek, de propagandisztikusan eltorzították azokat és kivonták a szabad
vitában való nyilvános ellenőrzés alól.
A liberális, konzervatív és szocialista eszmei hagyományt egyaránt nevezhetjük po­
litikai filozófiáknak és politikai ideológiáknak, attól függően, hogy mire helyezzük a
hangsúlyt: a bennük foglalt filozófiai tartalomra vagy társadalmi funkciójukra, amely a
társadalmi helyzet és az érdekek tudatosításában és a cselekvés megalapozásában áll.
Valamennyi jelentős nagy ideológia forrása a múlt században gyökerezik. Miután ki­
alakultak, jelentősen át is hatották egymást, ezáltal némiképp relativizálódtak, vagy
ellenkezőleg, a vitától elzárkózva mítoszokká merevedtek.
Az ideológiák relativizálódásán azt értem, hogy például a liberális, konzervatív és
szocialista eszmék egymással versenyben állva sok mindent át is vettek egymástól, és a
társadalmi változásokat követve jelentős módosulásokon mentek át. A liberalizmus
eszmeköréből például a másik két irányzat is átvette az ún. liberális minimumot, ami a
polgári és politikai szabadságjogok alkotmányos biztosítását illeti. A szocializmus cél­
kitűzéseiből szintén sokat átvettek liberálisok és konzervatívok egyaránt, a modem
szociális, illetve jóléti állam programjában. S végül konzervatív hatásnak tekinthető
az, hogy a liberalizmus és szocializmus egyaránt veszített radikalizmusából, és mind­
kettő egyre inkább tekintettel van a társadalmi integráció, az intézményi folytonosság
és a stabilitás szempontjaira.
 AZ IDEOLÓGIÁK KORA - A XIX. SZÁZAD 179

Az ideológiák mítoszokká kövesedésén pedig azt értem, hogy a totalitárius diktatú­

rákban a nagy racionális ideológiai hagyomány néhány elemét zárt gondolati rendszer­
be foglalták. Az így kialakult hivatalos állami ideológiákat modem mítoszoknak nevez­
hetjük, mivel a történelem, a társadalom felfogását és benne az ember szerepét rögzí­
tett, nem vitatható igazságok keretébe foglalták, amelyeket azután politikai neveléssel
és propagandával akartak belesulykolni az alattvalókba. Amint Theodor W. Adomo
fogalmazott, a sztálinizmus vagy a nácizmus uralma idején az uralmon lévők az embe­
reket sokkal inkább manipulálni, lelkileg kondicionálni akarták, semmint ésszerű ér­
vekkel meggyőzni az általuk képviselt igazságról. Az ilyen törekvés, bármennyire fenn­
álljon is formailag az alapvető eszmék hasonlósága, szögesen ellentétes az ideológiák
eredetileg nyitott, diszkurzív jellegével. Ezek tartalma ugyanis mindig a társadalmi
nyilvánosság közegében formálódott, folyamatosan szembesülve más ideológiákkal és
eszmekörökkel, s azokkal folytatott állandó vitában és versenyben fejlődött.
A három nagy eszmekor, a liberalizmus, konzervativizmus és szocializmus kialaku­
lása, mint említettem, nem egészen véletlen, és összefügg az új társadalmi konfliktu­
sokra adott eltérő válaszokkal és politikai kihívásokkal. Milyen főbb társadalmi erők
álltak ennek a világnézeti elkülönülésnek a hátterében? A döntő társadalmi törésvonal
a modem polgári társadalom kialakulása idején természetesen a feudális rend hívei, a
felemelkedő polgárság képviselői, valamint a kiszolgáltatott helyzetű bérmunkásság és
ezek eszmei képviselői között húzódott. A rendi kiváltságok, azaz körülírt szabadsá­
gok elvesztése megfelelően indokolja a nemesség és arisztokrácia reagálását a polgári
forradalmakra, s magyarázza a konzervatív és restaurációs eszmék megszületését. A
felemelkedő polgárság ezzel szemben túlnyomóan a liberalizmus híve volt. Az állam-
hatalmat korlátozni akaró liberális eszméket a felvilágosodás óta éppen a feudális poli­
tikai rend és annak uralmi formái, főleg a monarchikus abszolutizmus ellenében fogal­
mazták meg. Számukra a polgári társadalom autonómiája a gazdasági, vállalkozói sza­
badság biztosítéka, az alkotmányos jogállam eszménye pedig a polgári szabadságjogok
garanciája volt.
Végül a munkásosztály képviselői érzékelték, hogy a feudális rendi privilégiumok
felszámolása a polgári forradalmakban korántsem vezet automatikusan osztály nélküli,
„nyitott” társadalomhoz, amelyben valóban érvényesülhetne a társadalmi esélyek egyen­
lősége. Azt tapasztalták ugyanis, hogy a dolgozó osztályok társadalmi felemelkedése
előtt új, más természetű korlátok emelkedtek, s hogy a szabadság, egyenlőség, testvé­
riség forradalmi ígéreteit a megszülető polgári társadalom nem képes beváltani.
A társadalmi bázisnak ezt az elkülönülését azonban nem szabad vulgárszociológiai
értelemben felfogni. Mindegyik irányzat szellemi alapjait értelmiségiek dolgozták ki,
és a megfelelő politikai mozgalmak és pártok annyiban merítettek belőlük, amennyiben
megtalálták bennük érdekeik és törekvéseik kifejezését. Mindegyiknek a befolyása je­
lentősen túlmutatott a szűkebben vett osztálybázison, és nemcsak tömeghatást értek el,
hanem egymással vitázva is fejlődtek. '*
 A LIBERALIZMUS, KONZERVATIVIZMUS ÉS
SZOCIALIZMUS TÁRSADALMI GYÖKEREI

A három fő eszmekor kialakulása, mint említettem, a francia forradalomra, a tőkés

ipari társadalom kialakulására és a szociális kérdés kiéleződésére adott eltérő válaszok
jegyében történt. Vegyük szemügyre elsőként a három fő irányzat, a liberalizmus, a
konzervativizmus és a szocializmus viszonyát a francia forradalomhoz.
A forradalom liberális értelmezésben óriási előrelépés volt az emberi emancipáci­
óban, még a jakobinus diktatúra kilengései ellenére is. A liberálisok hangsúlyozták
az emberi és polgári jogok biztosítását, a népszuverenitás elvén nyugvó alkotmányos
rendet, a modern polgári törvénykönyvek megszületését. A felvilágosodás filozófiá­
ját a modern polgári individualizmus és az ésszerűség uralma előkészítőjének tekin­
tették. A forradalom hármas jelszava a liberális értelmezésben a szabadság, egyenlő­
ség és nyilvánosság hármasságaként jelentkezik. A forradalom szüntette meg az ön­
kényes bíráskodást, véget vetett az államhatalom és közigazgatás korruptságának és
inkompetenciájának, megszüntette az adók igazságtalan elosztását, és mindenki előtt
megnyitotta a társadalmi felemelkedés útját, amely a művelődésen és a szabad gazda­
sági vállalkozáson keresztül vezet. Ezenkívül a forradalom hozta létre az egységes
nemzeti államot, amely a korábbi elkülönült rendeket állampolgárok közösségévé
foglalja össze.
A forradalom konzervatív kritikája ezzel szemben felrója a trón és az oltár hagyomá­
nyos szövetségének, a társadalmi harmóniának a megbontását. A forradalom szerintük
nem volt egyéb, mint szabadkőműves összeesküvés az állam ellen, amely precedenst
teremtett arra, hogy a történelmileg keletkezett stabil politikai intézményeket szétdúl­
va, a politikai és társadalmi rend önkényes, szabad alakíthatóságának téveszméjét su­
galmazza. Az anarchia és dúlás itt a forradalom szinonimái, amely a tulajdonnélküliek
irigy, romboló dühének nyitott teret. Ezzel szegezik szembe a tekintély, az uralom és
fegyelem eszméit, mint a társadalmi kohézió eszközeit. A hagyományok szentsége és
folytonossága az egyetlen garancia a stabil politikai rendre, s ezért a spontán természe­
tességgel, szervesen kifejlődött intézményeket és bevált társadalmi érintkezési formá­
kat a liberalizmus absztrakt, utópista társadalomképével és racionalista rendképzetei­
vel vetik össze.
A forradalom szocialista értelmezése ezzel szemben az alsóbb néposztályok érdekei
felől értékeli a forradalom teljesítményeit és következményeit. A jakobinus diktatúrá­
ban az egalitárius politika kezdetét látják, amely valóban meg akarta valósítani - a
vagyonos burzsoázia önzésével szemben - a társadalmi egyenlőséget, és ezért kellett a
diktatúra eszközéhez folyamodnia. A forradalmat a társadalmi haladás motorjának tar­
tó Marx például azzal igazolta a jakobinus diktatúrát, hogy a terror eszközére volt
szükség ahhoz, hogy elsöpörjék a feudális rend maradványait. A forradalmaknak mindig
túl messzire kell menniük ahhoz, hogy a rá következő restaurációk ne állíthassák már
vissza teljesen a korábbi állapotokat. A forradalom hármas jelszavából - a szabadság
 A LIBERALIZMUS, KONZERVATIVIZMUS ÉS SZOCIALIZMUS TÁRSADALMI GYÖKEREI 181

mellett, ami a polgári szabadságjogok garanciáját jelenti, valamint a testvériség mel­

lett, ami végül a „minden francia testvér” nacionalista jelszavává zsugorodott - a szo­
cialisták számára az egyenlőségeszme volt a legfontosabb. Az egalitarizmus, minden
ember teljes társadalmi egyenlősége a valódi demokrácia kiindulópontja. A szociális
biztonságot az árak és bérek stabil viszonyának szabályozásától, s az állam által garan­
tált munkától várták. A társadalombiztosítás kezdetei és a művelődési esélyek hirdetett
egyenlősége a szocialisták számára a forradalom legfontosabb hagyományai közé tar­
toztak. Ennél is tovább ment az az anarchista felfogás, amely a francia forradalom
szélsőségeseiben, a sans-culotte-ok mozgalmában és az hébertisták programjában a
közvetlen demokrácia előfutárát és lehetőségét pillantotta meg.
A másik nagy kihívás, amely megosztotta a politikai gondolkodókat, az ipari forra­
dalom és nyomában a szociális kérdés előtérbe kerülése volt. Az ipari kapitalizmus
kialakulását az államhatalom is elősegítette, vagy közvetett formában, mint az angol
versenykapitalizmus idején, vagy közvetlenül is, mint később a német és a japán állami
protekcionizmus formájában. Am még a leginkább liberális Angliában is az államhata­
lom kényszerintézményekkel alátámasztott jogrendszere, bürokratikus és katonai gé­
pezete fedezte a modem piacgazdaság kialakulását és biztosította intézményi alapjait.
A liberális demokrácia és a szabad piacgazdaság tehát mindenütt erős államhatalmi
támogatás mellett jött létre, éles ellentétben a liberális ideológiák államellenes retoriká­
jával. A liberális brit állam például háborúkat viselt a külpiacok megszerzése és bizto­
sítása érdekében, míg befelé csendőrszerepet játszott az osztálykonfliktusok kordában
tartására. Éhséglázongások és sztrájkok leverése, a munkafegyelem szigorú betartatá­
sa, dologházba toloncolás stb. mindennapos ténykedései közé tartoztak. A kapitalista
piacgazdasági viszonyok létrejötte tehát minden volt, csak nem harmonikus, békés
liberális folyamat. Nem is lehetett az, hiszen az eredeti tőkefelhalmozást a falusi töme­
gek egzisztenciális ellehetetlenülése, városokba áramlása kísérte. A nyomorúságos la­
kásviszonyok, a 12-17 órás munkaidő, a női és gyermekmunka általánossá válása jel­
lemző vonásai voltak a kornak. A munkaerő alkalmazása és bérezése akkoriban teljes
egészében a konjunkturális ingadozásoktól függött, aminek tömeges időszakos munka-
nélküliség és iszonyú városi nyomor lett a következménye.
Az egyes politikai gondolati irányzatok a fenti helyzetre való eltérő reakciók men­
tén is elkülönültek egymástól. A liberálisok a gazdasági és technikai haladás úttörői
voltak, és a kapitalizmus által teremtett nyomort múló bajnak vélték, amelyet majd
megold az általános tudományos és technikai fejlődés, s a termelékenység vele járó
növekedése. Voltak közöttük is szociális reformerek, akik az általános választójog
bevezetésétől, az oktatás és művelődés terjedésétől s a jótékonysági és biztosítási
rendszerektől várták a problémák megoldását. A korai munkásmozgalom a nyomor
elleni tiltakozásból és a kiszolgáltatottsággal szembeni szervezkedésből jött létre, s
ennek hatására születtek meg a különböző szocialista utópiák és tudományos terveze­
tek a kapitalizmus megreformálására. Végül a konzerwtfívok a kapitalizmus bajaiban
igazolva látták saját forradalomellenes nézeteiket, elutasították a „gépies, mechani­
kus” civilizációt és felpanaszolták az eredeti közösségi viszonyok felbomlását. Mind­
amellett a liberálisokkal szembeni politikai harcukban olykor igyekeztek a szociális
követeléseket meglovagolni, és gyakran kezdeményeztek állami szociális intézkedé­
seket preventív céllal.
A konzervativizmus, liberalizmus, szocializmus alapvető irányzatait azonban nem­
csak az új társadalmi és politikai fejleményekre adott eltérő válaszaik alapján külön­
böztethetjük meg, hanem az általuk hangsúlyozott alapvető értékek és világnézeti
182 A LIBERALIZMUS, KONZERVATIVIZMUS ÉS SZOCIALIZMUS TÁRSADALMI GYÖKEREI

elvek alapján is. A három nagy irányzat döntő különbsége mégis alapvetően a fen­
tebb vázolt történelmi szituációra adott eltérő reakciókban gyökerezik, amelyek meg­
határozott társadalmi osztályok és rétegek eltérő élethelyzetét és perspektíváját tük­
rözik. Ez az eredendő, az egzisztenciális helyzetből és az ennek megfelelő látásmód­
ból fakadó különbség teszi érthetővé azt is, hogy miért hangsúlyozzák jobban az
egyik vagy a másik értéket, és miért fontosabb számukra egyik vagy másik alapvető
téma tárgyalása.
Az egyes irányzatokat a továbbiakban külön-külön vesszük szemügyre. Először mind­
egyik eszmekor kialakulását és általános jellemzőit fejtem ki, azután az egyes irányza­
tokat néhány kiemelkedő képviselőjük nézetein keresztül is bemutatom.

i
 A LIBERALIZMUS

A liberalizmus általános jellemzése

A liberalizmus kifejezés a latin liber (szabad) szóból származik, és történetileg egy
múlt századi haladó spanyol polgári párt, a Los Liberales fellépése óta (1810) terjedt el
szélesebb körben.
A liberális eszmék a polgári társadalom kialakulásával egyidejűleg jelentkeztek. Nincs
liberalizmus általában, csak egyes liberális elméletek vannak. Mégis létezik egy alap­
vetően liberális világszemlélet, amelynek filozófiai elveit a klasszikus liberális gondol­
kodók fejtették ki a XVIII-XIX. században. Középpontjában az egyéni szabadság, a
magántulajdon szentsége és sérthetetlensége, s mindkettő érdekében az állam korláto­
zása áll. Kiindulópontja a természetjogi gondolkodás: az ember természetes állapota a
szabadság, a politika csak konvenció, az államhatalom megegyezés dolga. (Későbbi
változataiban inkább a haszonelvűség [utilitarizmus] adta az elméleti alapot.) Jellemző
vonásai közé tartozik továbbá az ész és a haladás igenlése, a vallási tolerancia (mely­
nek előfeltétele a politika szekularizálása), az ész igenlése, a magánérdekek ütközésé­
ből előálló közjó eszméje, a jólétre törekvés, a kölcsönös ellenőrzés és a szabad ver­
seny előnyeinek hangsúlyozása.
A liberalizmusnak többféle változata van, amelyek közül kiemelésre érdemes: a
konzervatív (gyakran nációnál-) liberalizmus; a reformer szellemű, demokratikus libe­
ralizmus és századunkban a szociálliberalizmus. Paradox módon a liberalizmus sikeré­
nek köszönhető, hogy ma már nem létezik tisztán liberális párt. Miután a liberalizmus
alapvető eszméi realizálódtak a fejlett kapitalizmus és parlamentáris demokrácia rend­
szereiben, a liberális örökségnek a politikára vonatkozó elvei közkinccsé váltak a kon­
zervatív kereszténydemokrata és a szociáldemokrata pártokban is, a liberális minimum
formájában. Érveit gyakran használják fel más irányzatok; „a konzervatívok megőrzik
a liberalizmust, a radikálisok pedig radikalizálják” - írja találóan J. Zvesper (Politikai
filozófiák... 1995, 285).
Különválasztható emellett a politikai és a gazdasági liberalizmus is; lehet valaki
gazdaságilag liberális, anélkül, hogy politikailag is azzá válna, és megfordítva.
A liberalizmus eszméi az angol és francia felvilágosodásban gyökereznek. A középko­
ri rendképzetek még az egyházi autoritás uralma alatt álltak. A társadalom politikai rend­
jét a korporációk, az egyházi hierarchia, az abszolutista állam és a rendek hierarchiája
szabta meg. Ebben a rendben idegen volt az egyénnek az a felértékelése, amely a libera­
lizmus legsajátosabb vonása. A liberális individualizmus szembeszegült a tradicionális
világképpel, amelyben a társadalom rendje adott és megváltoztathatatlan volt, és az egyén
csak valamilyen kollektíváim függelékének számított. Korai képviselői a természetjogi
gondolkodás hívei voltak, s követeléseik a tradicionális uralmi formák ellenében fogal­
mazódtak meg. Sokféle változatában visszatérnek a következő közös elemek:
 184 A LIBERALIZMUS

1. Az egyes embernek a természetjog értelmében elidegeníthetetlen jogai vannak,

amelyeket az államnak is respektálnia kell. Az állam nem állhat a természetes jogok
érvényesítésének útjába. E jogokat egy általános jogrendszerben kell rögzítenie és ér­
vényesítenie, amelynek törvényei előtt minden polgár egyenlő.
2. A politikai hatalom szekularizálódik, elveszti vallási szentesítését. A szuverenitás
hordozója a nép, nem pedig az Isten kegyelméből való uralkodó. Az állam a polgárok
szerződése révén jön létre, s hatalma kizárólag a polgárok konszenzusán alapulhat.
3. Az államnak el kell különülnie a társadalomtól: a politikai hatalom nem szabhatja
meg a társadalom uralkodó viszonyait. Alapelv, hogy „olyan kevés államot, amennyit
csak lehet; s csak annyit, amennyi feltétlenül szükséges” . Ennek értelmezése ugyan
korról korra módosult, de az államhatalommal szembeni gyanakvás és bizalmatlanság,
s ezzel ellentétben a társadalom és gazdaság spontán folyamataiban, önkorrekciós,
öngyógyító mechanizmusaiban való bizalom - s főként a piac üdvös hatásába és önsza­
bályozó szerepébe vetett hit - mindvégig jellemzője marad a liberális krédónak.
4. Az ésszerű államnak emellett cselekvésében kiszámíthatónak, azaz jogállamnak
kell lennie, és szerveinek oly módon kell kiépülniük, hogy azok a közjót szolgálják és
a köz képviselői által ellenőrizhetők legyenek. Ezt szolgálják többek között a hatalom-
megosztás intézményei.
5. A magántulajdon része az elidegeníthetetlen emberi jogoknak, mi több, minden
emberi szabadság alapja. Belőle következnek olyan további jogok, mint a szabad vál­
lalkozás, ipar- és tanszabadság, szabad kereskedelem stb.
A liberalizmus legfontosabb elveit természetesen sokféleképpen meg lehet fogal­
mazni, és magam is idézek még különböző interpretációkat; de a fentiek bizonyosan
szerepelnek a legtöbb változatban.

A liberális gondolkodás kialakulása

A liberalizmus első jelentős alakjai közismerten angolszász gondolkodók voltak. Thomas

Hobbes még csak gazdaságilag volt liberális, politikailag az abszolút állam híve, amelytől
az egyedüli védelmet remélte a polgárháború dúlásaival szemben. Mégis a liberalizmus
előfutárai között tartják számon, mivel még az abszolút államot is úgy konstruálta meg,
hogy fő céljává és egyetlen igazolásává a békés polgári közállapotok biztosítását tette.
Eszménye egy olyan piaci társadalom kiépülése volt, amelyben az emberek szabadon
követhetik, ha nem is politikai, de gazdasági és más egyéni céljaikat.
A liberalizmus tulajdonképpeni atyja azonban John Locke volt, a liberális polgárság
máig legnépszerűbb politikai filozófúsa. Mint fentebb említettük, nézetei a „liberális
konstitucionalizmus”, az alkotmányos joguralom egyik teoretikus forrását képezik. A
liberális, alkotmányos jogállam az emberi jogok deklarációjára épül, amely az egyén
elidegeníthetetlen jogait védi az államhatalom esetleges önkényével szemben. Követe­
lései az idők során bevonultak a fejlett polgári demokráciák alkotmányába, és az ENSZ
emberi jogi nyilatkozatába is. A liberalizmus az általános jogegyenlőség eszméjét hang­
súlyozta, és kezdettől fogva legfontosabb követelései közé tartoztak az alapvető pol­
gárjogok, mint az egyesülési, gyülekezési, vélemény- és sajtószabadság, a szabad köl­
tözködés joga. Velük együtt a szellemi alapjogok: a lelkiismereti szabadság és a vallás
gyakorlásának szabadsága is bevonultak a modem alkotmányokba. Az olyan gazdasá­
gi szabadságjogok, mint a magántulajdon szabadsága és sérthetetlensége, a vállalkozás
 A LIBERÁLIS GONDOLKODÁS KIALAKULÁSA 185

és iparűzés szabadsága, a szerződésszabadság szintén eredetileg liberális követelések

voltak.
A szociális alapjogok követelése ellenben nem tartozott bele a liberális krédóba,
ellenkezőleg, ezek elismerése ellen a liberálisok szívós utóvédharcokat folytattak a
konzervatívokkal és főleg a szocialistákkal szemben. Az ilyen követelések ugyanis már
túlmennek a szabadságjogok formális keretein, és materiális garanciákat igényelnek.
Ilyen a jog a szociális gondoskodásra, az egészségügyi ellátásra, a munkához való jog,
az általános oktatáshoz és képzéshez való jog stb. Mindezek nem vezethetők le a raci­
onális természetjogból, s megindoklásukra legfeljebb egy „materiális” természetjogból
menthetők érvek, amely tartalmazza már a társadalmi igazságosság és szolidaritás ér­
tékeit is. (Mint Max Weber megjegyzi, maga az örökösödési jog sem lenne levezethető
a tisztán formális-racionális természetjog alapján, a liberálisok mégis az alapjogok
közé sorolják, mert ez a magántulajdonosi rendszer reprodukciójának legfőbb táma­
sza.) A liberálisok felfogásában azonban az ilyen materiális garanciák és igazságossági
érvek aláássák a gazdaság autonómiáját, és utat nyitnak a politikai beavatkozás előtt,
ami a despotizmus melegágya lehet.
A liberális jogállam nyújtotta jogbiztonság a hiányosságok ellenére rendkívüli hala­
dást jelent a politika történetében. A liberális jogállam csak alkotmányos állam lehet,
akár írott, akár íratlan jogszokások alapján áll (mint az angol precedensközpontú jog­
rendben). Akár evolúció, akár revolúció eredményeként jött létre ez a rend, elsődleges
célja mindenféle állami önkény megfékezése. Alapelve, hogy minden állami cselekvést
köt a törvény és a jog - az egyéni cselekvés ellenben szabad mindenütt, ahol törvényi­
leg nincs szabályozva. (Amit nem tiltanak, azt szabad, amit nem írnak elő, attól elte­
kinthetünk.) A „rule of law”, a törvény uralma ily módon a liberalizmus egyik legfon­
tosabb alapelve. Ezzel már Arisztotelésznél is találkoztunk: lehetőleg ne az emberek
uralkodjanak, hanem a törvény. A törvény uralma persze a mindenkori tételes jog
uralmát jelenti, és nem a természeti jogét. A független bírák csupán a törvény szócsö­
vei. A hatalommegosztás intézménye is ezt a célt szolgálja, és a bírói függetlenség
érvényesülése valóban roppant haladás a nyíltan rendi jellegű, illetve osztálybírásko­
dás korábbi intézményeivel szemben.
Ugyanakkor a liberális jogállamnak eredendően nem volt célja a szociális igazságos­
ság elérése. Az egyenlőtlen viszonyokat, mint már Locke-nál láttuk, elegendően iga­
zolja a tőkés gazdasági viszonyok nagyobb termelékenysége, amely a megtermelt ja­
vak nagyobb bősége folytán mindenki helyzetét javítja - legalábbis lehetőség szerint.
Az állam csak a polgárok jogbiztonságát szavatolhatja, a jogok anyagi tartalmával
szemben semlegesnek kell maradnia. Az igazságos társadalmi rend problémája csak a
XX. században kerül ismét a liberális gondolkodás fókuszába (John Rawlsnál és köve­
tőinél), s éppen a liberalizmussal szembeni támadások elhárítására, a liberális érvrend­
szer bizonyos gyengeségének kompenzálására.
A liberalizmusnak a jogi formalizmus elvére való seorítkozása kezdettől fogva
éles kritikát váltott ki, mindenekelőtt a szocialista baloldal részéről. „Mindenkinek
joga van ahhoz, hogy a híd alatt aludjon” - gúnyolta ki már Anatole Francé a formá­
lis egyenlőségnek ezt az elvét. A liberalizmusnak a demokráciához való viszonya is
kezdettől fogva ambivalens volt. A korai liberális állam csak az osztályharcok nyo­
mására, sorozatos választójogi reformok után fejlődött liberális demokráciává, leg­
alábbis azokban az országokban, amelyek a polgári haladás és a kapitalista fejlődés
élvonalában álltak. A félperiféria elmaradottabb társadalmaiban viszont, amelyek a
modern világba való belépés nehézségeivel küszködtek, általában antiliberális irány-
 186 A LIBERALIZMUS

zatok váltak uralkodóvá, mert ott az államnak jelentős politikai szerep jutott a fejlő­
dés meggyorsításában.
A liberális jogállam korlátainak meghaladása mindamellett nem történhet meg a li­
berális alapjogok felszámolásával. Ez minden eddigi történelmi tapasztalat szerint csak
új zsarnoksághoz, ellenőrizetlen hatalomhoz vezetett. A valódi meghaladás csak egy
szociális jogállam kiépítésének irányában történhet, amely az alkotmányos jogállam
vívmányainak megtartásával, ugyanakkor aktív állami politikával részint szavatolja a
gazdaság válságmentes működését, szabályozza a piacot, és materiális értékelveket
csak a gazdasági és kulturális erőforrások korrekciós újraelosztásában érvényesít. Ez a
tendencia jellemezte azokat a szociálliberális irányzatokat, amelyek a szociáldemokra­
ta tömegpártok befolyásának ellensúlyozására léptek fel a XX. század elejétől, s olyan
nevek fémjelzik, mint a brit Green, Hobhouse és Keynes, az amerikai John Dewey, a
német Friedrich Naumann, vagy korunkban Ralph Dahrendorf. A jóléti vagy szociális
államnak a fejlett tőkés országokra jellemző intézményeit ma már valamennyi számot­
tevő politikai erő (a konzervatív pártok éppúgy, mint a szociáldemokraták) a politikai
alapkonszenzus és a társadalmi béke feltételének tekinti. A jóléti államot támadó ún.
neoliberális eszméket inkább a neokonzervativizmus irányzatához, vagy az anarchista
Iibertarianizmus eszmeköréhez sorolják.
E helyütt nem vállaikozhatom a liberális pártok politikai történetének felvázolására.
Inkább felidézem a liberális eszmekor mai jellemzésének példájaként egy amerikai
elméleti közgazdász, Benjámin Ward igen találó összefoglaló értékelését a liberaliz­
musról. The Ideál World ofEconomics című művében (Ward 1981) a szerző részlete­
sen elemezte és összehasonlította egymással a három alapvető gondolati irányzatot, a
liberalizmust, a konzervativizmust és a radikalizmust (szocializmust). Részletesen ki­
fejtette pozitív elveiket, amelyek szerinte nem cáfolhatók meg pusztán tudományos
kritikával, mert eltérő világszemléletük révén, gyakran azonos tények alapján is képes
mindhárom irányzat az alapvető közgazdasági és társadalmi összefüggéseket egyforma
érvényességgel interpretálni.

A liberális elvek rövid foglalata

A liberalizmus Ward szerint sokféle elméletet produkált, filozófiai, gazdasági és etikai

tanokat. A liberális tradícióból azonban szerinte maradandónak tűnnek a következők:
1. A liberalizmus fundamentuma az emberi természetről szóló tanítása. Ez három,
többé-kevésbé filozófiai fogalomban foglalható össze: hedonizmus, racionalizmus és
atomizmus. Az első a fájdalom elkerülésére és az élvezet keresésére vonatkozik; az
ember motivációinak mindig van egy ilyen érzékileg megfogható alapja, anélkül, hogy
tagadnánk a „magasabb” indítékok létezését. A racionalizmus a tudatos döntések meg­
hozására való hajlam: az ember információkat gyűjt, mérlegeli az alternatívákat, és
eszerint dönt. Választása után kitart a megkezdett út mellett. Az atomizmus az emberek
alapvető önállóságát, egymástól való elkülönültségét tételezi fel. Mindenki saját sze­
mélyes hajlamait követve cselekszik; mások befolyásolhatják döntéseiben, de alapvető­
en autonóm személyiség. A társadalom egésze önálló emberi cselekvések eredője, ahol
mindenki a maga feje után megy, de kénytelen alkalmazkodni ahhoz a társadalmi kör­
nyezethez, ami ebből a kölcsönhatásból létrejön. A modern pszichológiától a gazda­
ságtanig ez marad a liberalizmus uralkodó paradigmája.
 A LIBERÁLIS ELVEK RÖVID FOGLALATA 187

2. Az állam demisztifikálása. Az állam nem a természet vagy az Isten teremtette

bálvány, amely előtt le kell borulni, hanem az emberek számára szolgáltatást nyújtó
intézmény. Teljesítménye alapján kell tehát megítélni. Az államra mint a legitim erő­
szak alkalmazásának egyetlen intézményére szükség van, mert vannak olyan közösségi
szolgáltatások, amelyek mindenki érdekében állnak. Ha ezek az egyes emberekre len­
nének bízva, akkor nem teljesülnének, a „free rider” (potyautas) problémája miatt.
(Önként nem adóznánk, de elvárnánk, hogy mindenki más adózzon stb.) Az államot
azonban ellenőrizni kell, és ha a kormányzat rosszul teljesít, le kell váltani. Ennek a
legkisebb társadalmi költséggel járó módja a parlamenti váltógazdálkodás. A gazda­
ságban az egyéni törekvések és a közérdek közötti összhangot a piac teremti meg; a
politikában pedig a liberális demokrácia.
3. A liberális hit a haladásban. Az emberek sok hibát követnek el, de képesek
tanulni belőlük, és aszerint cselekedni. A liberális ezért optimista alapállású, még ha
nem is hunyja be a szemét a bajok és veszélyek előtt. Ezek feltárásához csupán nyitott
társadalomra van szükség, szabad kritikára, mert az emberek nem szívesen ismerik be,
hogy tévedtek. A legjobb megoldás megtalálásához elengedhetetlen az eszmék szabad
versenye, a többit az emberek jobb belátására bízhatjuk.
Ward a fentieknek megfelelően négy kérdésben és a rájuk adott válaszokban érdeke­
sen foglalja össze a liberális krédó, a liberális hitvallás és önkép lényegét. Kérdései és
válaszai a következők:
a) Hol testesülnek meg a mai világban a leginkább a liberális eszmék? A fejlett
nyugati világban. Gazdagság, nyitottság és jólét az a három nagy tényező, ami ezeket
a társadalmakat megkülönbözteti az összes többitől.
b) Hogyan javítható e társadalmak működése? Csakis a status quót alapul véve,
lépésenkénti apró reformokkal. A nagy utópikus víziókat elutasítják. A sok kis válto­
zás előnyei összeadódnak, az egyszeri nagy változásból ellenben mindig csak zűrzavar
támad, amiből azután csak a régi struktúra áll helyre.
c) Pontosan mi is a következő teendő? Erre nincs egyetlen helyes válasz. Senki nem
birtokolja az igazságot. Vitákból kell megszületnie minden fontos döntésnek. Ez egy­
fajta egészséges ideológiai pragmatizmust jelent.
d) Vajon a fenti liberális nézetek a társadalmi problémák egyetlen helyes megköze­
lítését jelentik-e? Ez sem magától értetődő. Az emberek többsége nem feltétlenül libe­
rális eszméktől vezetteti magát. Ezt tolerálni szintén hozzátartozik a liberalizmushoz
(Ward 1981, 5-187, különösen 9-14, 117-123).
A liberalizmus iránti mai, a rendszerváltás nyomán nálunk is megélénkült érdeklő­
dés részben annak is köszönhető, hogy a liberális értékek rehabilitációja végső soron
egy elmulasztott történeti feladat pótlása is volt. A kelet-közép-európai régióban a
polgári fejlődés gyengesége és gátoltsága sohasem engedte meg, hogy a liberalizmus
meghatározó politikai erővé váljék. A liberalizmus vonzása azonban nemcsak ebből a
történelmi hiányból táplálkozik. A liberalizmus esetében máig hatékony politikai ideo­
lógiáról van szó, még ha a tisztán liberális pártok politikai ereje a fejlett országokban
nem is nevezhető jelentősnek. A klasszikus liberalizmus alapvető eszméi minden de­
mokratikus politikai kultúra részévé váltak, és nem csak a magukat liberálisnak tekintő
politikai pártokban találhatók meg. Mint említettem, a fejlett parlamentáris demokráci­
ákban minden demokratikus pártban hat a liberális tradíció az ún. „liberális minimum”
formájában: a kormányzati hatalomért folyó szabad versengés, az emberi jogok és a
politikai szabadságjogok biztosítása, az alkotmányos joguralom elve minden demokra­
tikus pártműködés konszenzuális alapját alkotja.
 188 A LIBERALIZMUS

Rövid exkurzus a szociáldarwinizmusról

A szociáldarwinizmus a liberális politikai filozófia egyik szélsőséges válfaja, amely a
darwini (és lamarcki) biológiai evolúciós elméletnek a társadalmi fejlődésre való átvi­
telén alapul. Sohasem volt egységes irányzat, inkább néhány olyan általános formulát
tartalmaz, amely a konkrét politikai háttértől függően igen eltérően értelmezhető. A
biológiai törvények átvitele a társadalom magyarázatára többnyire önkényes, és politi­
kai törekvések ál tudományos alátámasztására szolgál. Az imperializmus igazolására
szolgáló fajelméleti változatáról a fasizmus kapcsán lesz szó, e helyütt inkább azt a
liberális, egyszersmind konzervatív ideológiát tárgyaljuk, amely a szabadversenyes
kapitalizmus védelmére szolgált a radikális demokratikus követelésekkel és a szociális
reformok kihívásával szemben. Ennek fő képviselője az angol szociológus, Herbert
Spencer volt. Idevonatkozó nézetei két alapvető elven nyugszanak:
1. A „létért való harc” (struggle fór life) és a „legderekabbak túlélése” (survival of
the fittest) darwinista elveit a társadalomra alkalmazva azt sugallta, hogy a természet
törvénye az, hogy mindig a legjobbak győznek a versenyhelyzetben, a többiek pedig
kihullanak. Spencer szerint ez végül a társadalom állandó tökéletesedéséhez vezet,
amelynek rövid távon ugyan vannak áldozatai, hosszú távon azonban az emberiség
nyer vele.
2. A másik fő elv alapvetően konzervatív: minden egészséges fejlődésnek lassúnak
és megfontoltnak kell lennie. A társadalom ugyanis olyan, mint egy organizmus, s
éppolyan lassan is változik, mint az új fajok kialakulása a természetben.
A „spencerizmus” Hofstadter amerikai történész szerint nagyobb divat lett Ameri­
kában, mint saját hazájában, Angliában (Hofstadter 1955). Ennek fő oka az, hogy a
laissez fairé elvének egyfajta biológiai apológiáját nyújtotta, azáltal, hogy a darwini-
lamarcki természetes szelekció elvét a társadalomra nézve is érvényesnek hirdette. A
szociáldarwinista tanítás iránt egyébként affinitást mutató William Sumner amerikai
antropológus felismerése szerint Amerikában ez a tan főleg arra szolgált, hogy a kímé­
letlen szabadverseny veszteseivel elfogadtassa sorsukat. Itt termékeny talajra hullott
Spencernek az az optimista nézete, hogy az emberiség egy része most ugyan keményen
megszenvedi a sorsát, de ez mégis kifizetődik majd a társadalom egésze számára,
amely fényes jövő elé néz.
A szociáldarwinizmus éppen azért érdemel különös figyelmet, mert egy időben szin­
te Észak-Amerika uralkodó ideológiája lett, és részévé vált az úgynevezett amerikai
krédónak (hitvallásnak). Sajátos nyelvezete átment az amerikai folklórba: a létért folyó
kíméletlen harcban helytállni képes kemény fickó (tough guy) állandó idiómája az
amerikai önképnek. A szociáldarwinizmus emellett eltökélt ellensége volt a szociális
reformoknak: csak semmi elérzékenyülés a nyomor láttán. Alapvetően status quo párti
volt, ugyanakkor vallástalan; egy kvázi természettudományos ideológia rangjával büsz­
kélkedett. A spenceri ihletésű szociáldarwinizmus, szemben az európai romantikus 1
konzervativizmussal, részvétlen volt, elutasított mindenféle szentimentalitást. Hidegen
számító és szerfölött individualista beállítottsága sajátos modernségtudattal párosult:
büszkeséget fejezett ki a modem világ technológiai fölénye láttán. Ezért igazi, Ameri­
kára szabott konzervativizmusnak is mondható.
A spencerizmust gyakran szokták a kálvinista predesztinációelmélet naturalista vál­
tozatának nevezni. Hofstadter amerikai történész szerint éppen ilyesfajta etikára volt
szüksége egy olyan kialakuló ipari társadalomnak, amely a tőkét és munkát egyaránt
mozgósítani akarta, hogy kihasználja a földrész óriási kiaknázatlan erőforrásait
 RÖVID EXKURZUS A SZOCIÁLDARWINIZMUSRÓL 189

(Hofstadter 1955). Fő jelszavai a kemény munka és a szigorú takarékosság voltak. A

szabadidő élvezete és a pazarlás erkölcsileg gyanús volt. Ez a protestáns gazdasági
etika, amelynek legjobb kifejtését eredetileg Benjámin Franklin adta meg Önéletírásá­
ban, kiválóan megfelelt az amerikai ipari forradalom korának. Pontosan azokat a tulaj­
donságokat jutalmazta, amelyek szükségesnek látszottak ahhoz, hogy megfegyelmez­
zék a munkaerőt, és takarékosságra késztessék a kispénzű befektetőket, ezzel elősegít­
ve az eredeti tőkefelhalmozást és ösztönözve az ipari befektetéseket. A sikeres gazda­
sági aktivitás a szociáldarwinista ideológiában, éppúgy, mint a protestáns etikában, a
kiválasztottság jelképe volt. Csakhogy itt a kiválasztás nem Isten részéről történt; a
gazdasági siker itt a személyes jellem és kiválóság próbájaként jelent meg. A „termé­
szet törvénye” ösztönzi a jó jelleműeket, és bünteti a hanyagokat, azokat, akik nem
elég szemfülesek, akiknek nincs helyén az eszük, amikor esélyek megragadásáról van
szó, akik ügyetlenek, balekok vagy rossz hatásfokkal dolgoznak.
A kemény munka, a személyes gondoskodás, családi lojalitás és felelősség, a gondos
üzletvezetés és a büszke önelégültség - mindezek Hofstadter szerint a korszak tipikus
középosztályi értékei, a parvenü burzsoázia értékei voltak. A dolog iróniája, hogy
azok, akik gyorsan meggazdagodtak és „plutokratákká” váltak, elég hamar elhagyták
ezeket az értékeket, inkább egy hedonista életvezetésnek hódolva. Társadalmi konzer­
vativizmusuk, végső hatásait tekintve, mégis rendkívül forradalminak bizonyult. Ame­
rika képe ennek a konzervatív forradalomnak a nyomán két évszázad alatt teljesen
megváltozott: létrejött az egyik legmodernebb ipari civilizáció.
Ma már egészen másként fest Amerika, ha hihetünk a neokonzervatív ideológusok
panaszainak. Eltűntek az aszketikus értékek, a munka és a takarékosság. A médiarek­
lámok állandóan fogyasztásra, a szabadidő kényelmes élvezetére ösztökélnek. A laissez
fairé szabadversenyes korszakával szemben a modern tőkés állam keynesiánus keres­
letösztönzéssel szabályozza a gazdaságot, egyidejűleg a jóléti állam terheivel fékezi a
gazdasági fejlődést. A New Deal óta kiépült jóléti állam, amely a mai amerikai
neokonzervatívok szemében a legfőbb tüske, valóban ellentmond a hagyományos ame­
rikai értékeknek. Ezért kínzó morális konfliktusokat is okozhat azok számára, akik
még a hagyományos értékek szellemében nevelődtek. Talán ezért is volt nagy hatása
Amerikában a neokonzervatív ellentámadásnak a jóléti állammal szemben. Hiszen az
embereket joggal foglalkoztatja a kérdés, hogy mi lesz a társadalommal, ha az
automatizáció megszünteti a kemény munka szükségletét, és elvész a munka morálisan
fegyelmező hatása? Hová vezet az, ha a hedonizmus uralkodik el, és az emberi termé­
szet a legmélyebb értelemben korrumpálódik, amennyiben minden vágyának kielégíté­
sére tör? A szociológusok felmérései szerint az átlagos amerikai kisvároslakó még ma
is ekképpen gondolkodik (ha nem is mindig eszerint él): „nem teheted a világot teljesen
megtervezetté és puhává. Úgyis mindig a legerősebb és a legjobb marad fenn - végül
is ez a természet törvénye; mindig ez volt, és ez is lesz” (Hofstadter 1955, 50). Az
amerikai filmek filozófiájában máig tükröződnek ezek altatások.
Ez a „kemény”, az elesettekkel és a szociálisan gyengékkel szemben kíméletlen
liberalizmus támadt fel újra e század hetvenes-nyolcvanas éveiben a neokonzervativizmus
ideológiájában, amelyről nehéz megállapítani, hogy inkább neoliberális vagy inkább
neokonzervatív eszmerendszer-e. Az irányzat ma már ugyan nem a szociáldarwinizmus
elavult nyelvezetét használja, de hozzá hasonló érveket ad elő a modern jóléti állam
kritikájának formájában. (Lásd később.)
 190 A LIBERALIZMUS

Példák a liberális gondolkodásra

A következőkben a liberalizmus fejlődését - a teljesség igénye nélkül - néhány jelentő­
sebb gondolati képviselőjének nézetein keresztül illusztrálom.
A korai liberális gondolkodás első képviselői természetesen a britek voltak. Első­
ként Adam Smitht (1723-1790) említhetjük, aki nemcsak a politikai gazdaságtan klasszi­
kusa, hanem a felvilágosult skót morálfilozófia képviselője, a Theory o f Morál Sentiments
(Az erkölcsi érzelmek elmélete) című értekezés szerzője is. Ezt azért érdemes kiemel­
ni, mert Smith az egyike azoknak a közgazdászoknak, akik még a társadalom egészéről
alkotott filozófiai elmélet keretében vizsgálták a gazdaság törvényszerűségeit. A morál
problémái éppen azért foglalkoztatták, mert már a korai kapitalizmusban világosan
jelentkezett az ellentmondás a gazdasági haszonszerzés egoista érdeke és a mások irán­
ti felelősséget, együttérzést jelentő morál között. Ez a „Morál néne” és „Haszon néne”
közötti ellentét (Marx) azóta is megoldatlan dilemmája a polgári gondolkodásnak.
Smith legtöbbet olvasott műve azonban mégiscsak a Vizsgálódás a nemzetek gazdag­
ságának okairól és természetéről című munkája volt, amelyben a gazdagság egyik fő
forrásának a társadalmi munkamegosztás fejlődését jelölte meg. Művében leírja a tőkés
gazdaság kategóriáit és főszereplőit, és feltárja a bérmunka és a tőke ellentéteit. Nézete
szerint a szabadpiac individuális szereplőinek ellentétes érdekeit egészében egy látha­
tatlan kéz (invisible hand) hangolja össze, amely gondoskodik az igazságosság és az
anyagi jólét érvényesüléséről. Ez nem azonos sem az Istennel, sem a szabályozó állam­
mal. Az, ami végső soron gondoskodik az érdekek kiegyenlítéséről, nem más, mint a
kereslet és kínálat törvényének működése a szabadpiaci keretek között. Az állam fel­
adata kizárólag a belső béke és a tulajdon biztonságának garantálása, a jog érvényre
juttatása és bizonyos közszolgáltatások, mint például az utak, iskolák és hasonlók biz­
tosítása, amelyek fenntartása esetleg nem nyereséges az egyes vállalkozók számára, de
nélkülözhetetlen a társadalom egészének fenntartásához.
A szabadversenyes piacnak ilyen harmonikus értelmezése azóta is eleven hagyomá­
nya a liberális gondolkodásnak. Érdekesen fejti ki ezt a gondolatot Mandeville a Méhek
meséje című költői fabulájában. Ez versbe foglalt parabolája annak a liberális tételnek,
hogy a „magánbűnök a köz javára válnak”. Amikor mindenki erényesen az egész
társadalom hasznára akar lenni, ebből nagy káosz és nyomorúság származik; mihelyt
azonban mindenki a saját haszna és önző érdekei után fut, szép társadalmi harmónia
és gazdasági felvirágzás következik be. Mandeville fellép az aszketikus morál egyen-
lősítő szigora ellen is, kiemelve a luxusjavak termelésének és fogyasztásának a fontossá­
gát, amely húzóereje is lehet a gazdaságnak, mivel gondoskodik a széles körű foglal­
koztatottságról.
A korai liberalizmus emberképére Jeremy Bentham (1748-1832) angol jogász és
filozófus radikális utilitarizmusa nyomta rá a bélyegét. Bentham a büntetőjog reforme­
reként kezdte, majd egyre inkább a társadalom és politika megújításának alapkérdései
kezdték foglalkoztatni. Az emberi viselkedést szinte természettudományos alaposság­
gal vizsgálta, s úgy látta, hogy amiként a fizikában a vonzás és taszítás törvényei
uralkodnak, úgy az emberi viselkedést is alapvetően a fájdalom és az örömérzet ellen­
téte mozgatja. Az individuum teljesen önmagára támaszkodik, cselekvéseit racionális
mérlegelés vezeti. Az ember mindenekelőtt boldogságra törekszik; a fájdalmas, kelle­
metlen érzetek minimalizálására és az örömérzet maximalizálására - ezt nevezi ha-
szonelvűségnek, utilitarizmusnak. A haszonéivűség azonban nemcsak az egyéni maga­
tartásra vonatkozik, hanem kritikai éle is van az államhatalommal szemben. Az állam-
 PÉLDÁK A LIBERÁLIS GONDOLKODÁSRA 191

nak ugyanis nem lehet magasabb célja, mint az egyének boldogságra való törekvésének
garantálása. A haszonelvűség az állam szempontjából azt jelenti, hogy a legtöbb ember
számára a legnagyobb boldogságra kell törekednie („the greatest happiness fór the
greatest number”). Csak ez az elv igazolhatja ténykedését, és ezen mérhető le tényle­
ges teljesítménye is.
A politikai hatalom szekularizálódásának kezdetén ez a következetes individualiz­
mus messzemenően radikálisnak tetszett. Ezen eretnek felfogás szerint ugyanis a poli­
tika nem valamiféle magasabb, fennkölt célokat szolgál, hanem ténykedését csak a
szabadság és a tulajdon védelme, valamint az elnyomás elleni harc igazolhatja. A kor­
mányzatnak ugyanakkor nincs joga megmondani, hogy mi teszi az embereket boldog­
gá; be kell érnie azzal, hogy megteremti a polgárok számára magánboldogságuk maxi­
malizálásának lehetőségét és feltételeit, amelyek előmozdítják személyiségük kibonta­
kozását. A liberális szellemű amerikai alkotmány sem a boldogságot, hanem csak a
boldogságra való törekvést (pursuit of happiness) nevezi meg az alapjogok között.
Bentham utilitarizmusa a kapitalista értékrend titkát árulja el, amikor a „homo
oeconomicust” teszi meg az erkölcsi és politikai társadalom magjává. A haszonelvűsé-
get kezdettől fogva minden oldalról támadták, mint az erkölcs nagymértékű leszűkíté­
sének és elszegényítésének elvét, mint a burzsoá önérdek kifejeződését az etikában.
Mint később Marx gúnyosan írja A tőkében: a versenykapitalizmus portálja fölött a
következő jelszavak világítanak: szabadság, egyenlőség, tulajdon és Bentham.
Pedig Bentham reformszellemű társadalmi újító is, aki igen radikális politikai követ­
keztetéseket vont le elméletéből. A képviseleti alapon működő köztársaság híve volt,
szemben az alkotmányos monarchiával. Követelte a Lordok Házának megszüntetését
és a választójog kiterjesztését is. Ehhez egy átfogó nemzeti nevelési programot dolgo­
zott ki, amelynek tartalma a gyakorlati életben hasznos tudást célozta meg. A parla­
mentet rövidebb időközökre akarta választatni, hogy tevékenysége ellenőrizhetőbbé
váljon. A hatalom ellenőrzését szerinte főleg a szabad sajtónak és a gyülekezési sza­
badságnak kell biztosítania. Az állam tevékenységét ugyanakkor vissza akarta szorítani
a szabadversenyes kapitalizmus játékszabályainak betartatására. Ezt az elképzelést ne­
vezték később éjjeliőrállamnak; az államnak eszerint csak azon kell őrködnie, hogy
senki meg ne sértse a kialakult játékszabályokat, és ne boríthassa fel az érvényes ren­
det. Az államnak ugyan elég hatalommal kell bírnia ahhoz, hogy szükség esetén
beavatkozzék a társadalom egységének és békéjének helyreállításába, de a gazdaság
autonómiáját nem szabad megsértenie. Ez maradt az alapvető liberális beállítottság
egészen a szociálliberális tendenciák fellépéséig.

John Stuart Mill

A liberalizmus angol klasszikusa, John Stuart Mill (1816-1873) már apjától, James
Milltől kapta örökbe a demokratikus érzületet és szociális.érzékenységet. James Mill
nagy tehetséggel népszerűsítette barátja, Bentham liberális és utilitariánus nézeteit, és
maga is követelte az angol parlament demokratizálását. A liberalizmus és a demokrácia
találkozása mindenekelőtt a választójog kiszélesítésének ügyében történt meg. Mint
ismeretes, a két gondolatkör: liberalizmus és demokrácia, nem volt azonos gyökerű. A
fő dilemmát a liberális polgárságot képviselő whigek számára az jelentette, hogy a
választójog kiterjesztése a lakosság tömegeire valószínűsíthetően konzervatív ellenlá­
basuknak, a toryknak a tömegtámogatását növelte volna. Emellett úgy látták, hogy
hiányoznak a tömegek racionális és felelős politikai részvételének feltételei, tekintettel
 192 A LIBERALIZMUS

az általános nyomorúságra és az alacsony iskolázottságra. James Mill ezért csak a

negyven év feletti férfiaknak kívánt választójogot adni, mivel csak ó'k rendelkezhetnek
kelló' megfontoltsággal és tapasztalattal. A tulajdon és a műveltség előfeltétele az éssze­
rű politikai ítéletalkotásnak, és mindkettővel voltaképpen csak a középosztály rendel­
kezik. Más megoldást a helyzetre, mint az általános iskolai oktatás bevezetését, nem
tudott kitalálni.
A szociális kérdés eközben egyre súlyosabbá vált. A korabeli tömegnyomort sokan
ábrázolták, és megszülettek az első elméleti magyarázatai is. Ezek egyik legbefolyáso­
sabb változata Thomas Malthus (1766-1834) elmélete volt a népesedés törvényszerűsé­
geiről. 1798-ban megjelent a Tanulmány a népesedés törvényéről című munkája, amely­
ben a gazdasági növekedés korlátáit tárgyalta. Mint kifejtette, a nyomor fő oka nem a
magántulajdon és nem is a rossz társadalmi intézmények, hanem az, hogy a népesség
mindig gyorsabban - mértani arányossággal - nő, mint az élelmiszer-termelés, amely
csak számtani haladvánnyal gyarapszik. Ezért hiába bővül a termelés, az elnyomoro-
dás feltartóztathatatlannak látszik, mert a mezőgazdasági termelés nem tud lépést tarta­
ni az egyre növekvő szükségletekkel. A szabad gazdasági vállalkozás sem lesz képes
jelentősen emelni a tömegek jólétét. A szegénység szociálpolitikai enyhítését elvetette,
éppúgy, mint később Spencer. Ez ugyanis szerinte csak népességrobbanáshoz vezetne,
s ezáltal ismét a nyomort növelné. Megoldásként azt javasolta, hogy az alsóbb osztá­
lyokra szexuális önmegtartóztatást kell kiróni, és a népesség stabilitását minél későbbi
házasságkötéssel kell biztosítani. A szegények erkölcsi alapú szexuális önmegtartózta­
tására vonatkozó ötlet meglehetős népszerűségre tett szert a középosztály köreiben. (A
nagy szatirikus, Jonathan Swift gyilkos iróniával javasolta a nagy ír éhínség kitörése
idején, hogy a szülők talán megehetnék csecsemőiket, ezzel egy csapásra megoldódna
a kérdés: élelem is volna elég, és kevesebb éhes gyerekszáj is maradna.) Malthus
helyesen ismerte fel, hogy a túlnépesedés a gazdasági növekedés jelentős korlátja, de a
korabeli viszonyokat túláltalánosította, megoldási javaslatai pedig meglehetős osztály­
elfogultságról tanúskodtak.
John Stuart Mill gondolkodására ez a két probléma, liberalizmus és demokrácia
egyesítése, valamint a szociális kérdés megoldatlansága nyomta rá a bélyegét. Mill
arról is nevezetes volt, hogy először szállt síkra a női emancipáció mellett, és a nők
számára is szükségesnek tartotta a választójog megadását. Ebben bizonyára szerepet
játszott a szerény származású, szocialista érzelmű, felvilágosult Harriot Taylor iránti
szerelme is, akit családja tiltakozása ellenére feleségül is vett, és akihez élete végéig hű
maradt. A The subjection ofwomen (A nők alávetettsége) című könyve, amelyet fele­
sége inspirációjára írt, a későbbi nőmozgalom egyik elméleti kiindulópontja lett.
Mill filozófiai és közgazdasági munkái is jelentősek, e helyütt azonban csak a politi­
kai gondolkodás szempontjából fontos műveire, a Considerations on Representative
Government (Gondolatok a képviseleti kormányzásról) című munkájára (Mill 1984),
valamint a szabadságról és a haszonelvűségről szóló, magyarul is olvasható tanulmá­
nyaira támaszkodunk. Mill haszonelvűségéről csak annyit, hogy megpróbálta a benthami
utilitarizmus következetességét - amely minden erkölcsi értéket végső soron a haszon­
ra redukál - azzal enyhíteni, hogy minőségi hierarchiát állított fel az örömszerzés
különböző válfajai között. Az intellektuális és szociális képességek eszerint magasab­
ban állnak, mint a pusztán érzéki beteljesülések. Jobb kielégítetlen emberi lénynek
lenni, mint egy kielégített disznónak, állította Mill. (Ez a gondolat nyert elmélyült
költői megfogalmazást József Attila soraiban is: Láttam a boldogságot én, / lágy volt,
szőke és másfél mázsa. [Eszmélet].) Mill emberfelfogása mélységesen optimista: az
 PÉLDÁK A LIBERÁLIS GONDOLKODÁSRA 193

emberi személyiség fejlődőképességébe vetett hit hatja át. A boldogság szerinte éppen
képességeink szabad kifejlődésének lehetőségében áll, s ez a nézet a benthamihoz ké­
pest egészen más színezetet ad utilitárius etikájának.
Mill szabadságról szóló esszéje (Mill 1994) a liberalizmus alapgondolatainak fogla­
lata, szép, oldott stílusban, lefegyverzően következetes érvekkel előadva. A szabadság
mindig az egyes ember szabadsága; ahhoz, hogy ezt biztosíthassuk, korlátokat kell
szabni a társadalom és az állam hatalmának. Mill a korlátlan gondolati és cselekvési
szabadság mellett érvel, azzal az egyetlen kikötéssel, hogy nem árthatunk vele mások­
nak. Ettől eltekintve mindenkinek joga van ahhoz, hogy magatartását, véleményeit,
szenvedélyeit és erkölcsét maga határozza meg, még akkor is, ha ezek ellenkeznek a
többség magatartásával, nézeteivel és szokásaival. Senkinek nem áll jogában az egyént
megfosztani ettől a szabadságától. Mindenki éppoly szabadon rendelkezik a nézetei,
mint a pénztárcája fölött.
A szabadság megőrzésének egyik legfontosabb intézménye a szabad nyilvánosság.
Nem létezik ugyanis a priori igazság, illetve nem ismerhető fel eleve, mi az egyedül
igaz és helyes álláspont. Az igazság csak*az ellentétes nézetek ütközéséből tárul fel,
ezért a legszélsőségesebb nézeteknek is helyet kell kapniuk a nyilvánosságban. A nyil­
vános vita széles körű tanulási folyamatot indíthat el, amely végső soron a haladás
hordozójává válik. A szabad nyilvánosság a kiemelkedő személyiségek kifejlődésének
is a terepe; ennek hiányában ugyanis a tehetségesek nem tudnak megnyilvánulni és
kifejlődni, kiszorítja őket a középszer uralma. A többség uralma ugyanolyan zsarnoki
lehet, mint egy kisebbségé; de a differenciálatlan tömegvélekedés ellen még sincs más
orvosság, mint a véleményalkotás szabadsága.
A képviseleti kormányzatról szóló tanulmányában Mill a liberális uralom modelljé­
nek elveit írja le, amelyben a csoportok és osztályok egymással ütköző érdekeit politi­
kai intézmények közvetítik. Mill abból az alapvető igazságból indul ki, hogy a politikai
intézmények inkább megváltoztathatók, mint az emberi természet, ezért inkább híve a
politikai reformoknak, mint az emberek megváltoztatására törő nagyigényű elképzelé­
seknek, különösen, ha azok kényszerrel társulnak. Egy másik fontos gondolata, hogy a
liberális politikai uralom sorsát összekapcsolta a liberális társadalom eszméjével. Egy
liberális kormányzat csak akkor maradhat fenn tartósan, ha a társadalomban a pol­
gárok elég nagy hányada vall liberális nézeteket. Ez más összefüggésben a demokráci­
ával kapcsolatban is érvényesnek bizonyult: a weimári köztársaság bukásának egyik
tanulságaként vonták le, hogy nincs demokrácia demokraták nélkül, legalábbis nem
maradhat fenn tartósan.
A liberális politikai intézmények Mill szerint csak annyiban legitimek, amennyiben
a nép hajlandó őket elfogadni, szükség esetén megvédeni és eleget tesz a liberális
követelményeknek. Ez a felfogás végső soron a demokrácia követelését jelenti. A szu­
verenitás az egész politikai közösségben lakozik, nemcsak egy részében, s a demokrá­
cia a nép egészének részvétele a kormányzásban. A demokrácia a demokratikus elkö­
telezettségből származik, s csak ez vezethet az általános jóléthez. Állami szinten azon­
ban, mint már Rousseau-nál is láttuk, általában nem lehetséges közvetlen demokrácia,
s ezért a tökéletes kormányzat eszményi alapja a képviseleti demokrácia. A liberális
demokrácia uralmi berendezkedésében a hatalommegosztás elve érvényesül. A nép­
szuverenitás letéteményese a parlament, amely felelősségre vonja a kormányzatot. Joga
van részt venni a nép egészét érintő döntések meghozatalában, a költségvetéstől az
adótörvényeken át a háború és béke meghirdetéséig. A parlament a nyilvános viták
fóruma, amely minden álláspont képviselőjének lehetőséget ad arra, hogy megjelenjék,
 194 A LIBERALIZMUS

előadja panaszát, és politikailag megpróbáljon érvényt szerezni akaratának. A kép­

viselők lehetnek kötött és szabad mandátumúak; előbbiek csak azt képviselhetik,
amivel választókerületük polgárai megbízták őket, utóbbiak a szabad lelkiismeretük
és mérlegelésük alapján foglalhatnak állást a szóban forgó, vitatott kérdésekben.
Mill a szabad mandátum mellett emel szót, és ez minden későbbi liberális gondolko­
dónál is így van.
A demokratikus képviseleti rendszer a szabad választás rendszerén nyugszik, amely
sok mindent előre eldönt, ezért a legnagyobb fontosságú politikai kérdések közé tarto­
zik a választójog és a választási rendszer kialakítása. Mill volt az első, aki a választó­
jogot a munkásokra és a nőkre is ki akarta terjeszteni, bár az utóbbit konkrétan nem
javasolta, csak kívánalomként fogalmazta meg. Eközben ugyanazokkal a problémák­
kal gyötrődött, mint liberális elődei, s ezért kompromisszumos megoldásként egy pro­
porcionális eljárást javasolt: a műveletlen alsóbb osztályok köréből három vagy négy
ember szavazata érjen egy szavazatot. Ezt azzal indokolta, hogy a munkások még nem
elég műveltek ahhoz, hogy racionális döntéshozatalra lennének képesek. A nehézség
abban áll, hogy a választásoknak kompetens embereket kell a parlamentbe juttatni,
akik képesek a tárgyszerű vitákra; másfelől viszont azt is meg kell akadályozni, hogy a
parlamentben folyvást osztályérdekek érvényesüljenek. Mill elkerülhetetlennek vélte,
hogy a vállalkozók és a munkások osztálya között valamilyen végső egyensúly alakul­
jon ki a törvényhozásban.
A Lordok Házában megtestesülő arisztokratikus szellemet azonban ő is száműzni
kívánta a politikai rendszerből. A főrendek hatalomtól való megfosztása érdekében a
földtulajdoni viszonyokba való zsarnoki beavatkozásra is késznek mutatkozott. A tulaj­
donnak ugyanis az ő felfogása szerint igazolnia kell társadalmi hasznosságát. (Ez a
gondolat a tőketulajdonra vonatkoztatva néhány modem alkotmányban is jelen van, és
elvileg a legális államosításokra is lehetőséget ad.) Az arisztokrácia viszont Mill sze­
rint parazita osztály, produktívnak csak a vállalkozók és a munkások tekinthetők.
A szociális kérdés és a demokrácia kérdéseinek a felvétele a liberális diskurzusba
igen fontos lépés volt a liberalizmus fejlődésében. Mill e problémákat társadalmi és
politikai reformok útján kívánta megoldani. Ehhez politikai gazdaságtanában teremtet­
te meg az elméleti alapokat: kettéválasztotta a termelés és az elosztás szféráját. A
termelés és tulajdon világát mintegy a természet törvényei határozzák meg, az elosztás
azonban a társadalmi intézményektől függ. A szociális kérdés tehát megoldható politi­
kai egyezség és megfelelő kormányzati intézkedések útján is. A termelési viszonyok­
ba, főként a tulajdonviszonyokba nem szabad beavatkozni, ellenben be lehet és be is
kell avatkozni a megtermelt javak elosztásába, s ezáltal sok szociális probléma enyhít­
hető lenne. Ez a gondolat a modern jóléti államok alapelvét vetítette előre; Mill ennyi­
ben a modern szociálliberális irányzat előfutárának tekinthető.
Mill politikai gondolkodásának másik fő sajátossága, hogy a liberális polgárjogokat
a munkásságra is ki akarta terjeszteni. Sokkal többet törődött a munkásosztály sorsá­
val, mint a legtöbb liberális. Jövőjüket a szövetkezésben látta, a munka olyan önszer­
veződésében, amelynek során a dolgozók által összeadott tőke felett az általuk válasz­
tott vezetőség rendelkezik. Ez szerinte a termelékenység növekedését is előmozdítaná.
Állami beavatkozásokat sem zárt ki a munkásság integrálása érdekében a polgári tár­
sadalomba. Fontosnak vélte a szakszervezeti mozgalmat, s ezért egyesülési és sztrájkjo­
got követelt a munkások számára. A szakszervezetek ténykedését áldásosnak tartotta,
mert azzal, hogy rákényszerítik a vállalkozókat az elosztás új arányainak kialakítására,
megnő a munkások fizetőképes kereslete és csökken a túltermelési válságok lehetősége.
 PÉLDÁK A LIBERÁLIS GONDOLKODÁSRA 195

A legfontosabbnak a munkások műveltségi színvonalának emelését tartotta. Olyan

közoktatási rendszert szorgalmazott, amely elkerülné a tömegoktatás buktatóit, tehát
megőrizné a minőségi színvonalat, miközben jelentősen megnövelné a tömegek műve­
lődési esélyeit. Egészében elmondható, hogy Mill becsületes liberálisként átélte a pol­
gári társadalom belső ellentmondásosságát, amely a dolgozó többség számára gyakran
illúzióvá fokozta le a liberális szabadságjogok vívmányait. Nem rejtette véka alá ezeket
a problémákat, hanem bevonta a nyilvános politikai diskurzusba, és komolyan fárado­
zott az ellentmondás feloldásán.

Walter Bagehot
Ellenpontként J. St. Mill normatív, nevelési utópiára is építő liberális eszméihez lás­
sunk röviden egy jellegzetesen konzervatív liberális pozíciót is. Walter Bagehot (1826—
1877) brit alkotmányjogász és politikai gondolkodó bankárcsaládból származott, maga
is vezette családi bankját, és a The Economist című, máig fennálló lap kiadója és szer­
kesztője volt. Fizika és politika című művében a kor biológiai tanait próbálta alkalmaz­
ni a társadalmi fejlődés és a politika magyarázatára. A társadalmi viselkedés a rögzített
és szankcionált szokások, valamint a fennmaradáshoz és alkalmazkodáshoz nélkülöz­
hetetlen újítások kettős erőterében formálódik. Míg a korábbi korszakokban a szoká­
sok uralma volt meghatározó, a modern társadalomban felgyorsultak az újítások,
ámde az emberi társadalom nem működhet az állandóság és stabilitás bizonyos foká­
nak fenntartása nélkül. Régen az erőszak és a vallások uralma tartotta mederben a
szokásszerű viselkedést, ma pedig a „viták általi kormányzás” idejét éljük, amely
azonban rászorul a hagyományos intézmények kereteire is ahhoz, hogy fel ne bomol-
jon a társadalmi rend.
Ezek a teoretikus nézetei alapozzák meg és hatják át az angol alkotmányról írott
munkáját is. Bagehot kitűnő, elegáns és könnyed irodalmi stílusban írt, gondolati kö­
vetkezetessége és eszméinek konzervatív tartalma mellett ez is magyarázza rendkívüli
népszerűségét a korabeli felvilágosult polgárság körében. Realista, józan módon, sőt,
már-már cinikus nyíltsággal tárgyalta a brit parlamentarizmus működését. Őt egyálta­
lán nem zavarták a brit tradicionalizmus olyan maradványai, mint a korona vagy a
felsőház, a Lordok Háza. Szerinte egy modem köztársaság a monarchia kebelében is
kifejlődhet, sőt kevesebb üzemzavarral működik. A brit kormányzati rendszer leírásá­
ban tesz egy lényeges megkülönböztetést: elválasztja egymástól a méltóságos vagy
tiszteletre méltó (dignified) politikai intézményeket a hatékony, teljesítőképes (efficient)
intézményektől. A tiszteletre méltó intézmények, mint a korona vagy a felsőház, cse­
kély politikai hatalommal rendelkeznek ugyan, ezzel szemben igen nagy a szimbolikus
hatalmuk és társadalomintegráló erejük. A politika tradicionális, teátrális elemei, ahogy
nevezi őket, szerinte nagymértékben hozzájárulnak a politikai rend stabilitásához. A
nép többsége ugyanis a maga korában alig civilizáltabb? mint kétezer évvel ezelőtt,
állította Bagehot. Az alsóbb rendek és középrétegek bizony korlátoltak, unintelligen­
sek és érdektelenek; ezért van nagy szükség a politikai rituálékra és a hagyományra.
Főleg a koronának kell gondoskodnia „a roppant tömegek hívő engedelmességéről”, s
a tradíciókon keresztül biztosítania a tekintélytiszteletet és lojalitást a kormányzat és a
parlament iránt.
Az optimális kormányforma Bagehot szerint természetesen a parlamentarizmus
westminsteri modellje, amelyben a törvényhozói és végrehajtó hatalom csaknem össze­
olvad. A győztes párt frakciójából képződő kabinet nem egyéb, mint a parlament lég-
 196 A LIBERALIZMUS

nagyobb bizottsága, és a parlamentnek is tartozik felelősséggel. A miniszterelnök sem

áll a parlament fölött, hanem meggyőző érvekkel kell igazolnia magát a parlamenti
vitákban, és elfogadtatni döntéseit. Ezt nevezi Bagehot meggyőzés és vita általi kor­
mányzásnak (govemment by persuasion and argument).
A parlament szerinte egyidejűleg több fontos funkciót is betölt a politikai rendszer­
ben. Az első ezek közül magának a miniszterelnöknek és kormányának a megválasztá­
sa. A kormány tagjai ideális esetben maguk is parlamenti képviselők. A vezető kor­
mánytisztviselők kiválasztása mellett a parlament a következő funkciókat is betölti: 1.
a véleménynyilvánítás (expressive function); 2. az okítás (teaching function), azaz a
vitából való kölcsönös informálódás és okulás; 3. a panaszok, sérelmek előadása
(informing function); 4. a törvényhozás (legislative function).
Abból a tényből, hogy a törvényhozást csak az utolsó helyen említi meg, látható,
hogy Bagehot a parlamentet túlnyomóan annak legitimációs szerepe oldaláról ítéli meg.
Fontosabbnak tekinti tehát a meghozott döntések nyilvános elfogadtatását, általában a
kormányzati hatalom legitimációját, mint a parlament törvényalkotó szerepét. Magu­
kat a törvényeket ugyanis lényegében a kormány terjeszti elő, s az illetékes parlamenti
bizottságok azt csak megtárgyalják. A nyilvános véleménycsere során, azon keresztül
legitimálhatja azután a parlament a nép előtt a kormányzat döntéseit.
A választójogi reformok kérdésében Bagehot alapvetően konzervatív álláspontot foglal
el. Elutasítja a szavazatarányos választójogot, mert az szerinte összeférhetetlen a par­
lamentáris kormányzás rendszerével. Ha minden választópolgár szavazata azonos súllyal
esik latba, az ilyen radikális demokratizmus csak oda vezetne, hogy a szegények és
buták több szavazatot nyernének, mint a gazdagok és okosak. Ennek veszélyei nyilván­
valóak a tulajdonos polgárság számára. Bagehot nem tartja olyan nagy bajnak, hogy a
munkások nincsenek képviselve az alsóházban, hiszen a közvélemény kialakításához is
alig járulnak hozzá. Ha pedig nincsenek képviselve a közvéleményben, érvel Bagehot,
akkor a liberalizmus alapelve, a parlament egyezése a közvéleménnyel sem szenved
sérelmet a munkások kirekesztésével. Következtetése valóban logikus, ha a polgári
közvélemény természetéből indulunk ki. Ha a munkásság nem vesz részt ennek formá­
lásában - és miként is tehetné saját sajtó, újságírók stb. nélkül -, akkor Bagehot szerint
a parlamentben, a nyilvánosság politikai megtestesülésében sem kell részt vennie.
Ugyanez vonatkozik természetesen a nőkre is.
A konzervatív liberalizmus érvrendszere önmagában következetes, s aki bírálni
kívánja, annak át kell helyeznie a kérdés súlypontját. Meg lehetne kérdezni például,
hogy vajon nem kellene-e már a társadalmi nyilvánosságban is előmozdítani más
társadalmi osztályok és rétegek nézeteinek a megjelenését is, a polgári nyilvánosság
szószólói mellett. Ez azonban egy kívülről feltett kérdés. A dolgozó osztályok véle­
ménye sokáig csak egy másodlagos, szubkultúra jellegű nyilvánosságba volt bezár­
va, az ő szempontjaikat nem tálalta a polgári sajtó. Még a nyomorról szóló korabeli
beszámolók is csak az üdvhadsereg és más karitatív szervezetek, vagy a kormányzat
által kijelölt gyári felügyelők szemszögéből íródtak. További kérdés lehetne, hogy a
népszuverenitás elve nem jelent-e mégiscsak többet, mint egy ilyen korlátozott parla­
ment és parlamentáris kormányzás meglétét. Ezek a kérdések azonban már egyfajta
utólagos bölcsességet képviselnek, a választójog kiterjesztéséért folyó korabeli küz­
delmekben nem fogalmazódtak meg. Mindenesetre a liberálisok aggodalmai, mint
kiderült, nem voltak teljesen alaptalanok: mihelyt az 1867-es választójogi reform
során valóban kiszélesítették a választójogot, főleg a nagyvárosi körzetek felnőtt
férfi lakosságának bevonásával, a liberális erők tömegbefolyása fokozatosan csők-
 PÉLDÁK A LIBERÁLIS GONDOLKODÁSRA 197

kent. A XX. század eleje óta a Labour-típusú szociáldemokrata pártok és a (liberális

minimumot elfogadó) konzervatív pártok váltak a politikai színtér meghatározó ere­
jévé, legalábbis a legfejlettebb országokban, ahol az éppen csak születő liberális
demokráciát nem sodorták el a diktatúrák.

Benjámin Constant
A liberalizmus fejlődését nem követhetjük nyomon részletesen összes nemzeti árnyala­
tában. A liberálisok nyilvánvalóan más gyökerű és befolyású politikai erővé válhattak
Németországban, Olaszországban stb., mint Angliában. Magyarországon éppenséggel
a nemesség felvilágosultabb része képviselt liberális nézeteket. A francia liberalizmus
képviselőivel azonban mégis érdemes megismerkednünk, hiszen a felvilágosodás is a
liberalizmus egyik eszmei gyökere volt. A francia liberalizmus két fő alakjának, Benjámin
Constant-nak és Alexis de Tocqueville-nek viszont egyaránt meghatározó tapasztalata
volt a francia forradalom diktatórikus elfajulása, illetve a Napóleon bukása után kiala­
kult politikai helyzet labilitása.
Benjámin Constant (1767-1830) protestáns svájci katonatiszti családból származott.
Kezdetben rokonszenvezett a francia forradalommal. Madame de Staél baráti köréhez
tartozott, és első politikai írásaiban védelmébe vette a direktóriumot. A császárság
idején liberális nézetei miatt nemkívánatos személlyé vált, és jobbnak látta emigrációba
vonulni. Pártfogójával együtt Genfben telepedett le, majd hosszabb tanulmányokat foly­
tatott Angliában, illetve Németországban. Csodálta az angol alkotmányos monarchiát
és a benne uralkodó politikai toleranciát; a német romantika is hatott rá, és értékelte a
német kisállamiság és föderalizmus nyújtotta szabadságot. A napóleoni császárság ide­
jén írott munkájában (A hódítás és bitorlás szelleméről) szembeállította Napóleon kato­
nai expanzióját az angol kereskedelmi jellegű politikával, és az utóbbiban látta a civili-
zálódás fő tendenciáját. A Bourbon-restauráció idején visszatért Párizsba, és a liberális
ellenzék szószólója lett az alkotmányos monarchia parlamentjében. Azonban csalódott
a royalisták türelmetlen politikájában, és Napóleon rövid visszatérése idején egy alkot­
mányos tervezetet írt a császár számára, majd Waterloo után Angliába menekült. Csak
később tért vissza ismét Párizsba, ahol az ultraroyalistákkal vitázva védte a sajtósza­
badság eszméjét.
Constant liberalizmusának fő jellegzetességét az adta, hogy a forradalom elfajulásá­
val, a császárság és a restauráció erős hatalomkoncentrációjával szemben erőteljes
hangsúlyt adott a jogállam és az egyéni szabadság elvének. A régiek és a modernek
szabadsága című művében (Constant 1997) szembeállította egymással a klasszikus
politikai szabadságot, amely az állampolgári részvétellel azonos, és a modern liberális,
negatív szabadságfogalmat, amely főleg a politikÁtól való szabadság jogát hangsúlyoz­
za. „Mi már nem élvezhetjük az ókoriak szabadságát, melynek lényege a kollektív
hatalomban való tevékeny és állandó részvétel volt. Ajqji szabadságunknak a magán­
függetlenség békés élvezetében kell állnia” - írta Constant (uo. 248). A politikai sza­
badságjogoknak elsősorban instrumentális értéke van számára. Az ipari civilizáció
megsokszorozta a magánboldogság eszközeit, és a politika célja ezek biztosítása. A
modern világban lehetővé válik az életformák pluralizmusa, ami a régieknél nem
volt adott, ezért könnyedén feláldozhatták a magánélet függetlenségét a közszabad­
ság oltárán.
Ennek alapján Constant bírálja az ókori mintákat idealizáló rousseau-i republikanizmust
és az általános akarat uralmát a partikuláris érdekek felett, amelynek folytatása a jako-
 198 A LIBERALIZMUS

binus terror és az azt követő évek túlzott hatalmi tobzódása, az egyének feláldozása
volt. A Politikai alapelvek című írása tulajdonképpen egyetlen nagy polémia Rousseau-
val és A társadalmi szerződéssel. A közvetlen demokrácia és a köztársasági erények
helyett a képviseleti demokráciában és az alkotmányos monarchiában látta a szabadság
egyetlen biztosítékát. A szabadság ugyanis mindenekelőtt az egyén szabadsága, éspe­
dig a magánélet biztosított autonómiája értelmében, amelynek szféráját minden politi­
kának tiszteletben kell tartania. Ebbe beletartozik az anyagi függetlenség, a vallási és
véleményszabadság, a kereskedés és iparűzés szabadsága, és nem utolsósorban a tulaj­
don sérthetetlensége, biztonsága. Az a radikális elképzelés, hogy a szabad polgár reg­
geltől estig a köz ügyeinek szentelje magát, s egyéni érdekeit feláldozza a politika
oltárán, nem felel meg a modern társadalom életfeltételeinek.
Az állam felépítésének is ehhez az igényhez kell alkalmazkodnia. Constant az
állami szuverenitásnak erős korlátokat szab: politikai tanulmányainak - legyen szó
akár a sajtószabadságról, akár az iparszabadságról, vallásszabadságról vagy bármi
másról - legfőbb témája a hatalom korlátozása és ellenőrzése. A népszuverenitás
elvét elismeri, de nem fogadja el korlátlanságát. Ezzel ugyanis minden hatalom vissza
tud élni. Rousseau szerint a nép bizonyos tekintetben uralkodó, más tekintetben meg
alattvaló, Constant szerint azonban „könnyű a hatalomnak a népet mint alattvalót
arra kényszerítenie, hogy uralkodóként azt az akaratot nyilvánítsa ki, amelyet elren­
delnek neki” (uo. 81). A korlátlan népszuverenitással való visszaélés könnyűsége
miatt van szükség a hatalom korlátozására és a jogállam védelmére. „A népszuvere­
nitás nem korlátlan, terjedelmét azok a határok szabják meg, amelyeket az igazsá­
gosság és az egyén jogai jelölnek ki. Egy egész nép akarata sem teheti igazságossá
azt, ami igazságtalan.” (Uo. 83.) A jogállam elvei, az emberi jogok normái tehát
korlátozhatják a népszuverenitást.
A korlátlan hatalom elleni legfontosabb biztosíték a hatalmi intézmények osztottsága
és kiegyensúlyozottsága. Ezt az alkotmányos monarchiában látja a leginkább megvaló­
síthatónak. A király hatalma semleges hatalom, amely döntőbíróként viselkedhet a
hatalmi ágak közötti viszályokban, és megakadályozza, hogy bármelyik túlsúlyra tegyen
szert, s ügyel arra is, hogy egymással összhangban működjenek. (Ez a mai elnöki
rendszer legfőbb igazolása is.) A parlament funkcióit Constant Bagehothoz hasonlóan
írja le. A királynak vindikálja azt a jogot, hogy feloszlathassa a parlamentet; ezenkívül
egy második kamara beiktatását is követeli az első túlkapásainak ellenőrzése céljából;
végül az állami hivatalnoki karban és a független bíróságban látja a személyi független­
ség legfontosabb biztosítékait.
A szabadság jogi garanciáit mindennél fontosabbnak tekinti. Első helyen természete­
sen a tulajdon biztonsága áll; mert, miként állítja, a tulajdonnal szembeni önkényt
hamarosan az egyénekkel szembeni önkényes eljárások követik. A tulajdon elleni köz­
vetett támadást sem helyesli, a pénzromlás, államadósság felhalmozása vagy az adó­
prés alkalmazása révén. „Minden felesleges adó merénylet a tulajdon ellen, s annál
gyalázatosabb, mivel a törvény ünnepélyességével vetik ki, és annál is vérlázítóbb,
mivel a gazdag merénylete a szegény ellen” - állítja Constant (uo. 159). Ahol a tulaj­
don nincs biztonságban, ott a közbizalom hiányában nem virágozhat a kereskedelem, a
gazdasági ügyletek panganak.
Constant nézetei a vallási türelemről szintén Rousseau-val polemizálnak, főleg a
polgári vallás felfogásával. Mi hasznunk van abból, írja, ha az állam nem írja elő
egyetlen vallás követését sem, de az állam ellenségeként bünteti a hitetlenséget? Az
államnak nincs joga véleményeket előírni. Constant maga ugyan hívő protestáns, de
 PÉLDÁK A LIBERÁLIS GONDOLKODÁSRA 199

annál több okkal érvel a katolikus Franciaországban vallás és államhatalom szétválasz­

tása mellett. „A hatalom ugyancsak hibát követ el, és tette nem kevésbé hatástalan,
amikor egy kételkedő században a vallás uralmát akarja visszaállítani. A vallás csakis
az emberek iránta való igénye által szerezheti vissza tekintélyét” - írja. Az állam ugyan­
akkor bölcsen teszi, ha támogatja a vallás gyakorlását. Ez alól csak az új szektákat
vonta ki, amelyeknek először a vallási meggyőződés buzgóságával kell hatniuk, és
csak azután válhatnak méltóvá támogatásra, miután jelentősebb számú hívőt sikerült
szerezniük a polgárok köréből.
A vagyoni cenzusról írva Constant megindokolja, hogy a dolgozó osztályoknak
miért nem szán semmiféle szerepet a képviseleti rendszerben. (Franciaországban
ekkor még nem általános vagyoni cenzus működött, hanem az elektori rendszer,
amelyet még Sieyés dolgozott ki a forradalom idején: a választójog azokat illette
meg, akik községi szinten házas ingatlannal rendelkeztek és 150-200 napi munkabér­
nek megfelelő adót fizettek, megyei szinten a 600 legmagasabb jövedelmű polgár
közül választhattak.) Constant szerint mindig is korlátozták az állampolgári tagságot,
hiszen „ahhoz, hogy valaki egy társulás tagja legyen, az értelem bizonyos fokával és
a társulás egyéb tagjaival közös érdekkel kell rendelkeznie” . Az életkori érettség
tehát nem elég a polgárjogok gyakorlásához szükséges erényekhez: „Azok, akiket az
ínség örökös függésben tart és akiket mindennapos munkára ítél, nem látják át job­
ban a közügyeket, mint a gyermekek, és nem érdekeltebbek a nemzet felvirágzásá­
ban, mint az idegenek, mert nem ismerik a felvirágzás összetevőit, és csak közvetet­
ten részesednek az előnyeiből.” (Uo. 113-114.) A közemberek is képesek ugyan
hazafias áldozatvállalásra, de meghalni a hazáért más, mint ismerni az ország érde­
keit. Nyíltan vallja, hogy „csak a tulajdon teszi képessé az embert arra, hogy állam-
polgári jogait gyakorolja”, hiszen ennek híján a polgárok nélkülözik a politikához
szükséges szabadidőt. S ha egyszer a nincstelenek jutnának a parlamentbe, egyetlen
törekvésük az lenne, hogy a tulajdonosokat megfosszák vagyonuktól. A parlament­
nek tehát elsősorban a tulajdonosok képviseletének kell lennie, mert csak ezen a
módon biztosítható az, hogy benne a konfliktusok az elosztás körül és ne a magántu­
lajdon léte vagy nemléte körül forogjanak. A közjog és a magánjog területének éles
szétválasztása, a politika és a gazdaság egymással szembeni önállósága Constant
szerint minden embernek egyenlő esélyt nyújt arra, hogy tulajdont szerezzen - jogi­
lag tehát nincs senki sem kirekesztve abból a lehetőségből, hogy előbb-utóbb tulaj­
dont és ezzel politikai részvételi jogot szerezzen. Csak ennyit szabad jelentenie az
egyenlőségnek, semmi többet.
Constant konzervatív liberalizmusa adta meg az alaphangját a felemelkedő tömegektől
való félelemnek, amely rányomta a bélyegét a későbbi kontinentális liberalizmusra. Fő­
leg a munkásmozgalom jelentkezése erősítette fel ezt az érzést, és a XIX. század végén
már az egész művelt elitre jellemző volt az irtózás a „tömegdemokrácia” korszakától.
Sok szellemi erőt pazaroltak el arra, hogy elzárják a dolgozó tömegek útját a modem
politikába. A tömegtől való irtózás annál nagyobb volt, minél inkább stmkturálatlan,
tagolatlan képződménynek látták, egyetlen homogén masszának, amely eluralkodik a
szellemi és politikai élet minden területén. A tömegdemokráciával szembeni arisztokrati­
kus malíciára igen jellemző a későbbi Faguet-nak A kontárság kultusza című művében
(Faguet 1994) tett (a cinikus Diagonésztől vett) megjegyzése, miszerint a demokrácia az
a kormányzati forma, amelyben a szamarakat megválasztják lovakká. A konzervatív
liberális gondolkodók teljesen elzárkóztak minden emancipatív szociális mozgalomtól,
ahelyett, hogy J. St. Mill módján azon törték volna a fejüket, miként lehetne a nincstelen
 200 A LIBERALIZMUS

proletárokat a politikai szabadság sérelme nélkül integrálni a polgári társadalomba. Ez is

egyik oka lett annak, hogy a liberálisok fokozatosan veszítettek tömegbefolyásukból,
lassan háttérbe szorultak a pártok konkurenciaharcában, és a XX. századra már a konzer­
vatív és munkásokat tömörítő tömegpártok alkották a pártrendszer fő pólusait.

Alexis de Tocqueville
Az arisztokrata származású Alexis de Tocqueville-nek (1805-1859) sokkal több érzéke
volt a „demokratikus korszak” történelmi újdonságához, mint kora legtöbb liberális
gondolkodójának. Tocqueville családja kis híján a nyaktiló áldozata lett a jakobinus
terror idején, csak a thermidori fordulat mentette meg őket. A forradalomban vesztes
oldalhoz tartozván, aki ily módon megszületését is csak a szerencsés véletlennek kö­
szönheti, némi melankóliával szemlélte osztályának sorsát, sajnálva bár, de megértve,
hogy a nemesség és arisztokrácia történelmi bukásra ítéltetett. Ez a szemléletmódja a
szokásosnál nagyobb distanciára tette képessé a korabeli politika történései iránt.
Miután apja a restauráció idején prefektusi tisztséget töltött be, Tocqueville képzett
jogászként maga is bírói hivatalt vállalt Versailles-ban. Az 1830-as júliusi forradalom
után azonban mint köztisztviselő nehéz helyzetbe került: a Bourbonok bukását szük­
ségszerűnek tartotta ugyan, mert nem értették meg a demokrácia fontosságát a rend és
stabilitás fenntartásában, de az orléans-iakat sem akarta támogatni. Ekkor barátjával
együtt - belügyminisztériumi támogatással - hosszabb amerikai útra indult azzal az
ürüggyel, hogy az amerikai büntetőjogi rendszert tanulmányozza. Ennek az úrnak a
tapasztalataiból írta meg A demokrácia Amerikában című művét, amelynek első két
része 1835-ben, a befejező része pedig 1840-ben jelent meg, és egy csapásra ünnepelt
íróvá avatta. Tocqueville azonban nemcsak elmélyült politikai gondolkodóként vált
ismertté, hanem a gyakorlatban is politizált. A liberális párthoz tartozó nemzetgyűlési
képviselőként ő volt például a rabszolgaság eltörléséről és a börtönök reformjáról szó­
ló törvények előadója, s 1849-ben rövid ideig külügyminiszterséget is vállalt, amíg
Louis Bonaparte államcsínye meg nem buktatta a kormányt. Ezután visszavbnult, és
hátralévő életét a francia forradalom és előzményei kutatásának szentelte. Tervezett
munkájának azonban csak első részét tudta befejezni: A régi rend és a forradalom című
tanulmánya (Tocqueville 1994) az ancien régime bukásához vezető utat vázolja fel.
Híresebbé azonban az első munkája tette, amelynek érdeme, hogy felfedezte Amerikát
a politikai gondolkodás számára. Művében hiteles kortörténeti leírását adta az 1830-as
években zajló, ún. jacksoni demokratikus forradalom politikai viszonyainak az Egye­
sült Államokban. Szociológiai összehasonlító elemzései egy nagyon más társadalom
politikai struktúrájáról, éspedig egy kritikus és éles szemű megfigyelő tollából, aki a
politika pszichológiai dimenziója iránt is fogékony volt, máig igen tanulságosak.
Az amerikai tapasztalatok feldolgozásával Tocqueville-nak kettős célja volt: egy­
részt csillapítani akarta a konzervatívok félelmét a demokrácia előrenyomulásától,
másrészt viszont a radikális demokraták lelkesedését is le akarta hűteni. Sajátos köztes
pozíciója alapján a róla szóló irodalomban hol alapvetően konzervatív gondolkodónak
tartják, hol pedig a liberalizmus, a demokrácia és pluralizmus bajnokaként ünnepük. Ő
maga a következőkkel jellemzi pozícióját: „értelmem a demokratikus intézmények felé
hajlít, ösztöneim alapján azonban arisztokrata vagyok, vagyis megvetem a tömeget és
félek tőle” . Francois Fürét a mű magyar kiadásához írott előszavában érdekes magya­
rázatát adja a szerző politikai helyzetének és szándékainak. Tocqueville ugyanis sze­
rinte rájött, hogy nem a francia fejlődés antagonistájának tekintett angol modellben kell
 PÉLDÁK A LIBERÁLIS GONDOLKODÁSRA 201

keresni a megoldást korának problémáira, hanem éppen Amerikában van a helyzet

megértésének kulcsa. Az igazi angol forradalom a kivándorlás, Új-Anglia megalapítá­
sa volt, amely egy új fejlődés kezdetét jelenti. „Amerikának Tocqueville szemében az
adja meg a központi értékét, hogy Angliához képest a radikálisan demokrata forrada­
lomnak, Franciaországhoz képest pedig egy radikálisan nem forradalmi demokráciá­
nak a megtestesítője” - írja találóan Fürét (Tocqueville 1993, 20).
Tocqueville éles ellentmondást látott a modem politika két fő elve, a demokratikus
egyenlőség és a liberális szabadság között, és izgatta az, hogy miként oldják meg ezt a
problémát az amerikai politikai rendszerben. Műve első két kötetében a korabeli amerikai
társadalom politikai struktúráit és fejlődési tendenciáit elemzi. A harmadikban pedig
reflexiókat találunk a demokrácia hatásáról a szellemi haladásra, az erkölcsökre és
érzelmekre.
A demokráciát Tocqueville a modern társadalom ellenállhatatlan tendenciájaként
írja le. Miben látta Tocqueville e tendencia lényegét? Először is a társadalmi rendek
közötti különbségek megszűnésében, amely egyenesen gondviselésszerű hatalommal
tör előre, semmi sem állhat az útjában. Másodszor, általában az életfeltételek növekvő
egyenlőségében. Végül egy széles körű részvételi és választójogon alapuló, képviseleti
politikai rendszer létrejöttében. Ennek konkrét formáit széleskörűen tanulmányozhatta
Amerikában. Könyvét, mint írja, „e feltartóztathatatlan forradalom szemlélése és nyo­
mában a szerző lelkén eluralgó vallásos félelem sugallta” (uo. 28). A félelem forrása,
hogy a politikai forradalom, amely biztosítja a polgárok politikai egyenlőségét, előbb-
utóbb az élet más területein is egyenlőséget teremt, márpedig a demokráciának nem­
csak előnyei, hanem veszedelmei is vannak.
Amerikában Tocqueville ennek a demokratizálódási tendenciának a legteljesebb ki­
bontakozását látta, s úgy vélte, hogy az amerikai fejlődés ebben az egész modern világ
előképét nyújtja. A demokrácia megszervezését és berendezését az európai országok­
ban korának nagy politikai problémájaként tartotta számon, s az amerikaiak példáját
hasznos segítségnek tartotta e probléma megoldásában. A demokratikus eszmény itt
egy olyan egyenlőségben testesül meg, amely a teljes szabadságon nyugszik, és meg­
fordítva, a demokrácia egyszersmind a törvényileg és társadalmilag egyenlő állású
emberek szabadságáról is gondoskodik.
Tocqueville sorra vette az amerikaiak politikai intézményeit és szokásait, részletesen
feltárva, hogy miként érvényesül a népszuverenitás elve a községi önkormányzatok­
ban, a közigazgatásban és bíráskodásban, a köztisztviselők fizetésében, a pártok műkö­
désében, a kongresszus munkájában. Ezekben az intézményekben a népi részvétel a
politikai hatalom ellenőrzését és egy demokratikus jellem kifejlődését is eredményezi.
A demokrácia társadalmi fejlődésének azonban nemcsak pozitív oldalát, hanem belső
ambivalenciáját is kimutatta. Egyrészt a szélsőséges individualizáció nemcsak az egyén
szabadságát, a minden tekintéllyel szembeni kritikai szellemet segíti elő, hanem az
egyéni célok egoista követését is. Ez utóbbi viszont atomizálja a polgárokat, és megnö­
veli az állami centralizáció erejét. Másfelől a demokrácia a munkamegosztás és a szük­
ségletek sokoldalú kielégítése révén az embereket egymástól függővé, ezáltal öntuda­
tossá is teszi, felismerteti velük saját erejüket. Mindez nagy energiákat szabadít fel, és
kedvező teret nyit mindenféle innovációnak.
A demokrácia címszó alatt Tocqueville lényegében a sajátos amerikai civilizáció
kifejlődését írja le, amely valóban együtt járt egy egalitárius ideológia elterjedésével.
A jacksoni demokrácia bázisát egy olyan szabadkereskedelmi szellemű, ipari és mező-
gazdasági társadalom alkotta, amelyben még sok önálló kistermelő volt. Igaz, hogy
 202 A LIBERALIZMUS

létezett a szegény és gazdag ellentéte, de elvileg senki sem volt kizárva a versenyből.
Az anyagi jólét és a társadalmi felemelkedés elérésének egyenlő esélyei, a milliónyi
kis- és középtulajdonos polgár létezése mélyreható társadalmi változásokat tudott elő­
idézni forradalmi törés nélkül is. A községi önkormányzat, a hatalom nagymértékű
decentralizálása, a sajátos és eredeti amerikai jogintézmények csodálattal töltötték el a
franciát, akinek saját hazájában a demokrácia a forradalmi nyugtalansággal, a terror és
a diktatúra zűrzavarával asszociálódott. Lelkesen ecsetelte az általános iparkodást, a
hatalom kölcsönös ellenőrzését, és a tulajdon biztonságát garantáló intézmények ame­
rikai világát.
Milyen veszélyeket látott mégis Tocqueville a demokráciában a szabadság számára?
Először is azt, hogy az anyagi jólétre és gazdasági növekedésre való túlzott koncentrá­
lás depolitizálja az embereket. Ha semmi mást nem várunk el az államtól, mint hogy
fenntartsa a rendet, előbb-utóbb a saját jólétünk rabszolgái leszünk, mondja Tocqueville.
Másodszor, az egyének céljainak haszonelvű követése nivellálja is a polgárok gondol­
kodását és cselekvését. Ez a nivellálódás egyformán áthatja a nevelést és művelődést, a
művészetet, irodalmat, a nyelvet és az érzelmi életet is. Az individualizálódott embe­
rekben ezáltal egy sajátos konformista hajlam fejlődik ki. Az ily módon uralkodóvá
váló érzület és beállítódás roppant nyomást gyakorol az egyénekre, és kirekesztőén
viszonyul a deviáns, az átlagtól eltérő magatartáshoz. Nagyon szemléletesen ábrázolta
ezt a helyzetet például a vallás és ateizmus viszonyában. Amerikában nem tolerálták a
hitetlenséget, ami pedig Franciaországban elég általános volt; egy ateista nehezen kap­
hatott volna munkát, még kevésbé hivatalt. „Amerikában a többség rémisztő akadályo­
kat emel a véleményszabadság elé” - írja. S bár elismeri a többség elvét a képviseleti
alkotmány és a demokratikus politika alapjaként, de nem ismeri el a többség jogát arra,
hogy a többségi érzület differenciálatlanul és formai különbség nélkül minden életterü­
letet áthasson. A sajtó, az egyesületek és pártok által közvetített, uralkodó többségi
véleményt, illetve érzületet egy új zsarnokság előszelének látta. Ezzel összefüggésben
a tömegek despotizmusáról, a többség abszolút és nyomasztó hatalmáról beszélt. Ez a
fajta despotizmus másként működik, mint a régi zsarnokságok, amelyek fizikailag
meggyötörték az alattvalókat. Tocqueville szavai szerint a többség új zsarnoksága el­
engedi a testet, s egyenesen a lélekre támad. „Az úr nem azt mondja már: »Úgy fogsz
gondolkodni, mint én, vagy meghalsz*, hanem így szól: ^Szabadon gondolkodhatsz
másképpen, mint én; életed, vagyonod, mindened megmarad, de ettől a pillanattól
fogva idegen vagy közöttünk.«”(Uo. 367.) A szellemre nehezedő konformitási kény­
szer miatt nincs szerinte Amerikának jelentős írója sem.
Ez a fejlődés az államhatalom fokozatos koncentrálódásához és centralizálásához
vezethet, az állam illetékességi határainak kiterjesztéséhez és a kormányzat folytonos
beavatkozásaihoz, ami végül meg fogja semmisíteni a szabadságot. Amerikában azon­
ban Tocqueville megtalálta az ellenerőket is a demokrácia ilyen végzetes tendenciáinak
megfékezéséhez. Ezek a következők: a sajtószabadság, a lelkiismereti szabadság, a
helyi önkormányzat ereje (amit az amerikaiak grass-roots-democracy-nak, helyi, „tős­
gyökeres” demokráciának neveznek), a független bírói hatalom garanciái, az államha­
talmi ágak megosztása, vagyis a checks and balances, a fékek és egyensúlyok rendsze­
re az elnöki, kongresszusi és bírói hatalom között.
Elsősorban a civiltársadalom magas fokú szervezettségében látta a legkomolyabb
gátját a zsarnokság elhatalmasodásának, melynek sűrű szövete, tarkasága a szabadság
legbiztosabb támaszai közé tartozik. Tocqueville-ra a lokális önkormányzatok messze­
menő jogosítványai mellett talán az amerikaiaknak az egyesületi életre való élénk haj-
 PÉLDÁK A LIBERÁLIS GONDOLKODÁSRA 203

landósága tette a legmélyebb benyomást. Ha az európaiak egy nehezen megoldható

probléma elé kerülnek, írja, akkor először megvárják a felsőbbség, a hatóság döntéseit
és instrukcióit. Az amerikaiak ellenben rögvest egy bizottságot alakítanak vagy egy
egyesületet hoznak létre, elosztják a feladatokat, és hozzálátnak, hogy egyesült erő­
vel, tevékenyen maguk oldják meg a problémát. A közvetítő politikai szervezeteknek
ez a kultúrája, az egyesületek, pártok tevékenysége és a szabad sajtó virágzása, a
sok-sok választott helyi grémium mind a szabadság megőrzésének strukturális feltét­
eleit alkotják.
Ugyancsak nagy szerepet tulajdonított Tocqueville annak, hogy az amerikaiak szabad-
ságszeretetét erős vallási meggyőződésük is alátámasztja, amiről a sok vallási közösség
megléte és szilárdsága is tanúskodik. Ő maga ugyan - bár ez stílusából nem derül ki -
vallástalan volt, de különös intenzitással képviselte a vallás kulturális jelentőségét, a
közösségek összetartásában, a konszenzus megteremtésében játszott szerepét.
Nagyszabású munkájával Tocqueville a demokrácia feltartóztathatatlan előrenyomu­
lásának egy olyan példáját közvetítette Európába, amely a demokráciát már nem a
fennálló megdöntésével, anarchiával, terrorral és a tulajdon megrablásával azonosítja,
hanem egy békés és szolidan működő rendszer képét mutatja. Ez a kép azt sugallja,
hogy vannak demokráciák, ahol a tulajdont respektálják, elismerik az ember jogait, és
a polgárokat lassanként egy olyan vágyott egyenlőségbe vezetik át, amely ugyanakkor
nem fosztja meg őket szabadságuktól. Egy olyan jövő képét vetítette előre, amelyben
megszűnnek a rendi és osztályellentétek, ahol általános jólét uralkodik, és a szociális
egyenlőség értelmetlenné teszi a forradalmat.
A tömegek korszaka ezzel egy olyan végpont felé fejlődik, amely egyfelől beteljese­
dés, másfelől viszont a rezignáció forrása is. Ez a jövőkép hasonlít a történelem végé­
nek mai konzervatív-utópikus elgondolásaira. Az emberi szellem elér egy olyan fokra,
amelyen már csak önmagával foglalkozik, anélkül, hogy új eszméket tudna létrehozni.
Energiái kis, elszigetelt és terméketlen mozgalmakban szóródnak szét, s az emberiség
bár folyvást mozdul, de már nem tart semerre, nem halad előre. Ez a liberális haladás­
hit végének az előérzete, miután a demokratikus liberalizmus fő eszméi megvalósultak.
Toqueville-nak az amerikai demokráciáról írott munkája mindmáig a legnépszerűbb
politikai olvasmányok közé tartozik, főleg Amerikában. Elemzései árnyaltak, és igyek­
szik mindig a politikai magatartás társadalom-lélektani rugóit is feltárni. Az amerikai
életformák és politikai berendezkedés egyik korai apoteózisának is tekinthető a munká­
ja, főleg, ha azt más országok korabeli berendezkedésével vetjük össze. Az ilyen pár­
huzamokat Tocqueville nem is mulasztja el, és időnként profetikusnak bizonyul, példá­
ul Oroszország és Amerika összevetésében - egyik a szolgaság, a másik a szabadság
földje, az egyik karddal hódít, a másik ekevassal, a cári egyeduralomban egy személy­
ben összpontosul a hatalom, míg az amerikai demokráciában megosztott. A távoli jö­
vőben mégis ez a két hatalom fogja szerinte meghatározni a világ két felének sorsát.
A régi rend és a forradalom című műve Az amerikai •demokrácia folytatásának és
kiegészítésének is tekinthető. Azt vizsgálja benne, hogy miért vezetett Franciaország­
ban a demokrácia előrehaladása az ancien régime bukásához és a forradalom kitörésé­
hez, s ennek nyomán a szabadság elvesztéséhez, szemben Amerikával, ahol a függet­
lenség kivívása után liberális demokratikus berendezkedés jött létre. A legfontosabb
okok között említi az abszolutizmus korának centralizációs törekvését, ami felszámolta
a helyi autonómiákat, és ezzel olyan hatalmi eszközt adott a forradalom vezetőinek
kezébe, amely romboló hatását szabadon kifejthette. Korábban ugyan léteztek erős
ellensúlyok az államhatalommal szemben, ezeket azonban a forradalom végképp fel-
 204 A LIBERALIZMUS

számolta. S itt jutunk el Tocqueville nagy bánatához, az arisztokrácia megsemmisítése

fölött érzett fájdalmához. Különösnek tartotta, hogy az angol forradalom végeredmé­
nye éppenséggel az arisztokrácia megerősödését okozta, aminek a társadalmi egyen­
súlyra gyakorolt üdvös hatása megmutatkozik az angol kormányzati rendszer stabilitá­
sában. Ezzel szemben a francia forradalom teljesen felszámolta az arisztokráciát, és ez
nemcsak a zsarnokság ellenállás nélküli tombolásához vezetett, hanem krónikus politi­
kai instabilitáshoz is, ami a kormányzati formák gyors változásában mutatkozott meg.
Az arisztokrácia hanyatlásának tendenciája megjelent már az ancien régime idején
is, és utána jelentősen felgyorsult. Fő oka az volt, hogy a nemesség megtarthatta adó­
zási privilégiumait, de azon az áron, hogy politikai jogait elvették. Ezzel a parazita
helyzetébe hozták, könnyű támadások prédája lett. A társadalmi osztályok és csopor­
tok közötti szolidaritás elveszett, és az abszolút hatalom politikája bűnbakká tette meg
a nemességet a polgárság szemében. Az ancien régime bukásának másik okaként
Tocqueville az abszolút hatalom belső gyengeségét írja le, amit a pazarló gazdálkodás,
a hivatalok áruba bocsátása és a korrupció más formáinak elterjedése okozott. Minél
jobban kiterjesztette csápjait a központosított bürokrácia, annál gyengébbé és sebezhe­
tőbbé vált.
Tocqueville emellett tárgyalja a klérus és a felvilágosodás értelmisége közötti konf­
liktust is, amely szerinte tragikus tévedés volt és sok baj forrása lett. A konfliktusért
mindamellett inkább hibáztatja a felvilágosodás képviselőinek, a filozóftisoknak és „szo­
cialista” közgazdászoknak a túl merész terveit, mint a papságot, amely szerinte pozití­
vabb társadalmi szerepet játszott, mint általában vélik, és maga is politikai ellensúlyt
alkotott a királyi despotizmussal szemben. Ezekben a nézeteiben bizonyára saját kon­
zervatív előítéletei is tükröződnek. Realisztikusnak kell viszont tekinteni azt a nézetét,
hogy a nép politikai jogfosztottsága volt az egyik legfőbb oka a rezsim bukásának, mert
ez a népet a politikai éretlenség állapotában tartotta: „Egy nép, amely ennyire rosszul
volt felkészítve az önálló cselekvésre, csak úgy tudott mindent egyszerre megreformál­
ni, ha mindent lerombolt. ... egy despota által végrehajtott forradalom után több esé­
lyünk maradt volna, hogy egy napon szabad nemzetté váljunk, mint a nép szuverenitá­
sának a nevében és a nép által végrehajtott forradalom után.” (Tocqueville 1994, 196.)
Könyvében részletesen kimutatja, hogy miként fosztották meg a népet az önkormány­
zás minden lehetőségétől, községi és városi szinten éppúgy, mint a tartományi közigaz­
gatásban.
Tocqueville egyik fontos pszichológiai megfigyelése, hogy a lázadás nem akkor
következett be, amikor a legrosszabb volt a helyzet, hanem ellenkezőleg, amikor el­
kezdett javulni. A nép tehát sohasem akkor lázad fel, amikor helyzete reménytelennek
tűnik, és el van foglalva a mindennapi megélhetés nyűgével, hanem éppen ellenkező­
leg, akkor, amikor terhei csökkennek. A lázadáshoz azonban hozzájárult az a káosz is,
amit a hatalom teremtett azzal, hogy átgondolatlan reformokat vezetett be kapkodva:
„egy rossz kormányzat számára általában az a legveszélyesebb pillanat, amikor refor­
mokra szánja el magát... A rossz, amelyet türelmesen elviseltek mint elkerülhetetlent,
elviselhetetlenné válik, amint felmerül a tőle való szabadulás lehetősége.” (Uo. 205.)
A régi intézmények megszüntetése azt az érzést is erősítette, hogy most már semmi
sem szent, és mindent meg lehet változtatni. A szónokok felszították a mohóság, az
irigység és gyűlölet szenvedélyeit. A forradalom kitörését az is elősegítette, hogy a
reformok nyomán egy sajátos kettős hatalom keletkezett, amelyben az addig minden­
ható királyi intendánsoknak a helyi tartományi gyűlésekkel és azok kollektív testületé­
ivel kellett hatalmukat megosztaniuk, ami hatásköri káoszt teremtett. Már senki sem
 PÉLDÁK A LIBERÁLIS GONDOLKODÁSRA 205

tudta, hogy kinek engedelmeskedjék és mihez tartsa magát. Ennek nagy szerepe volt a
hatalom megbénulásában és a forradalom kitörésében, amelynek során a régi hatalmi
berendezkedés napok alatt összeomlott. A centralizált közigazgatási rendszer azonban
Tocqueville szerint túlélte nemcsak az ancien régime-et, hanem a forradalmat is, mi­
közben a politikai rendszerek sorra romba dőltek. Sőt, még a hivatalnokok is változat­
lanul a helyükön maradtak, csak más politikai rendszerben működtek, mint azelőtt.
Tocqueville elemzéseit levéltári kutatásokkal és közigazgatási adatok tömegével tá­
masztotta alá. Műve egyfajta történeti szociológia, amely egy nagy politikai átrendező­
dés társadalmi hátterét rajzolja meg. A forradalom előtti kor széles társadalmi tablóját
festette meg, bemutatva az egyes társadalmi csoportok közötti viszonyokat, s azok
hatását a politikai történésekre. Mélyenszántó elemzéseit finom lélektani megfigyelé­
sek kísérik. Tézise a közigazgatási centralizáció feltartóztathatatlan menetéről azóta is
visszatérő témája a francia forradalommal foglalkozó irodalomnak. Ha okfejtései még­
sem mindig meggyőzőek, annak két oka van: egyrészt forrásainak bizonyos mértékig
kritikátlan használata (az állami bürokrácia önmaga működéséről kiállított iratai nem
voltak teljesen megbízhatóak), másrészt az, hogy írását helyenként a régi rend iránti
nosztalgia és az arisztokrácia letűnése miatti szomorúság hatja át.
Tocqueville munkásságát mindig méltányolták (főleg Amerikában), de hosszú ideig
senkinek sem jutott volna eszébe, hogy a politikai gondolkodás nagy klasszikusai közé
sorolják. Ahhoz, hogy ez bekövetkezzék, a totalitarizmusban rejlő veszélyek kibonta­
kozására és a tömegpolitika veszélyeivel szembeni liberális kritika megújulására volt
szükség, ami a második világháború után következett be. A modem politikai irodalom­
ban Tocqueville pluralizmusát és a civiltársadalom fontosságára való utalásait emelik
ki a leggyakrabban, emellett a politikai pszichológiai belátásait tartják számon. A kon­
szenzusalapú társadalom- és politikaelemzés úttörő képviselőjét látják benne, aki azt
kereste, hogy mi köti össze a társadalom tagjait, s miként lehet a társadalom alapjául
szolgáló konszenzust demokratikus, ám a szabadságot mégsem veszélyeztető formában
kialakítani. Az alapvető társadalmi csoportok közötti konfliktusokat az amerikai de­
mokrácia tárgyalása során nem észlelte és nem tárgyalta. Művét bizonyos politikai
redukcionizmus hatja át: mintha minden a politikán és a jogon múlna, a gazdaságból
kinövő ellentétekkel alig foglalkozik. Mindenütt inkább a harmóniát keresi, mint a
megosztó konfliktusokat, s inkább a közös értékeket, mint a szétválasztó eszméket. A
mai kommunitárius liberálisok ezért is bírálják, mondván, a szabadság szenvedélyes
szószólója meglehetősen idealizált képet alkotott a korabeli vallási közösségekről, hi­
szen ezek kezdetben meglehetősen despotikus módon szabályozták tagjaik magánélet­
ét, olykor a boszorkányüldözésig ragadtatva magukat.
Tocqueville-t a konszenzuselméleti kiindulópontja alapján gyakran állítják párhu­
zamba Marxszal, aki ellenkezőleg, a társadalom alapvető konfliktusosságából indult
ki, amit a gazdasági ellentétekből eredeztetett. Míg Tocqueville a gazdaságot, Marx a
politikát hanyagolta el. Marxot eszerint nem a társadalmat .összetartó konszenzus érde­
kelte, hanem inkább az, hogy milyen ellentmondások és konfliktusok vetik szét a mo­
dem társadalmakat. Az osztálykonfliktusok szerinte politikai antagonizmust szülnek, s
bár civilizálásuk elvileg lehetséges a munkajogi és szociális törvényhozás formájában,
Marx nem igazán bízott ebben. A polgári demokráciában is csak az osztályuralom
egyik formáját látta, és nem hitt abban, hogy a társadalmat megosztó .alapvető ellenté­
teket tartósan meg lehet oldani demokratikus keretek között. Marx szkepszisét részben
igazolták a következő korok forradalmai és háborúi. Igaz, hogy ezek mással is magya­
rázhatók, s nem csak az osztályellentétekkel, hiszen kitörésükhöz sok egyéb (nemzeti,
206 A LIBERALIZMUS

vallási vagy más eredetű) konfliktus kiéleződése és egymásra halmozódása kellett.

A konfliktusok ilyen egymásra rétegződése pedig inkább a fejletlenebb, félperifériás
országokra volt jellemző. Egy harmonikus társadalom képzetét Marx mindenesetre
csak a kommunista jövőben látta megvalósíthatónak. Ezzel szemben Tocqueville úgy
vélte, hogy a polgári demokráciákban a mély társadalmi ellentétek dacára sikerül meg­
őrizni a konszenzus minimumát. Legfőképpen a közös politikai játékszabályokat, a
szabadság intézményes garanciáit kell fenntartani, ami lehetővé teszi a konfliktusok
intézményes kihordását egy politikai közösségen belül.
A politikának valójában mindkét elv egyaránt kiküszöbölhetetlen eleme: hiszen a
politikai folyamatok mindig a konfliktus és konszenzus közötti feszültségtérben zajla­
nak. Rendszerint sohasem válik kérdésessé az összes közös érték, másfelől az sem
képzelhető el, hogy az érdekek olyan azonossága jöhetne létre, amelyben eltűnnek a
megosztó konfliktusok. A politika lényege éppen e két véglet közötti lavírozás, és
ennek sikerétől függ a demokrácia és a polgári szabadság fenntartása és mértéke.
 A KONZERVATIVIZMUS

A konzervativizmus a modem társadalom kihívásaira adott válaszként született meg.

A dinamikussá vált társadalom és gazdaság ellentmondásai, a hagyományos politikai
intézmények megingása és az erkölcsi hanyatlás állt kritikájának középpontjában. Fő
jelentését már nevében hordozza: a hagyományosan fennálló rendet kívánta megőrizni,
ha nem is változatlanul, de legalább óvatos, részleges reformok árán.

A konzervativizmus történeti jelentkezése és változatai

Bár a konzervativizmus éppúgy visszanyúlik az újkor kezdetére, mint a liberalizmus -

az angol konzervativizmust A. Quinton az angol forradalmat megelőző vitákból, J.
Hooker és mások írásaitól eredezteti - , csak az 1830-as években terjedt el önálló irány­
zatként való megkülönböztetése. Elnevezését Chateaubriand 1818-ban kiadott folyó­
iratától, a Le ConservateurtőX nyerte, amelyben markánsan jelentkezett a francia forra­
dalom hagyományával szemben fellépő konzervatív eszmerendszer.
Konzervatív tendenciák mindig léteztek a politikai gondolkodásban, de a megrögzött
érdekek védelme, a hagyományos erkölcsi rend, a vallás és az áthagyományozott szo­
kások tisztelete önmagában még nem jelent konzervativizmust a szó modern értelmé­
ben. Kari Mannheim élesen megkülönböztette az ún. tradicionalizmust is a konzervati­
vizmustól. A tradicionalizmus általános emberi sajátosság, egyfajta magatartás és lel­
kiállapot, a hagyományoshoz, megszokotthoz való ragaszkodás.32 A konzervativiz­
mus viszont történeti és modem jelenség, politikai ideológia vagy politikai filozófia;
„objektív-szellemi strukturális összefüggés” (Mannheim 1994). Tradicionalista beállí­
tódás régen is akadt, s nincs is okvetlenül a konzervativizmushoz kötve; progresszív
szellemű emberek az élet bizonyos területein nagyon is tradicionálisan tudnak visel­
kedni. A tradicionalista magatartás többnyire reaktív, a konzervatív cselekvés viszont
meghatározott tartalomra irányul, a társadalom, a történelem, a politika adott interpre­
tációjára épül.
Konzervativizmusról tehát csak a XIX. század óta beszélhetünk, amióta az osztály­
harcok jelentkezésére, a polgári forradalomra reagálva konzervatív gondolkodók el­
kezdték összefüggően és rendszerszerűen kifejteni eszméiket, egy koherens konzerva­
tív világnézetbe illesztve azokat. Az Isten kegyelméből való uralkodó hagyományos
képzetéhez nem volt szükség ilyen külön gondolati erőfeszítésre.

52 Max Weber is hasonlóképp definiálja a tradicionalizmust. „Tradicionalizmusnak a továbbiak során azt a

lelki beállítódást nevezzük, mely a mindennaposán szokásosra és az abban való hitre mint a cselekvés megszeg-
hetetlen normájára irányul.” (Weber 1982, 332.)
 208 A KONZERVATIVIZMUS

A konzervativizmus eszmei lényegét nehéz egységesen meghatározni, mert tartalma

azzal együtt változott, hogy éppen milyen konkrét történelmi kihívásokkal szembesült.
Ezért több válfaját, illetve fejlődési fázisát is megkülönböztetik: az első 1789-től 1848-
ig tartott, s ekkor még a francia forradalom kihívására való reakció dominált. Ez a
rendies konzervativizmus még főként a feudális érdekeket képviselte a liberális polgár­
sággal szemben. Társadalmi hordozói a nemesi rend, a klérus és más, a rendi struktú­
rához kötődő társadalmi rétegek voltak, közöttük a céhes kispolgárság és a parasztság
jelentős része is. Utóbbiakat az tette a felbomló hagyományok védelmezőivé, hogy a
politikai és társadalmi változások azzal fenyegették, hogy földönfutóvá válnak. Az
individuális polgári szabadság áldása sokak számára a létfeltételeiktől való megszaba­
dítást jelentette. Ezzel állították szembe a rendi privilégiumoknak, a céhek és korporá­
ciók által biztosított előjogoknak azt a hagyományos rendszerét, amelytől létbiztonsá­
gukat remélték.
A konzervativizmus ebből következően nem pusztán a feudális urak és klerikusok
szűk rétegének nézeteit tükrözte, hanem tömegtámogatásra is számíthatott, éspedig
nem csak a feudális függésben élők részéről. Alapvető társadalmi élmény volt az, amit
a fiatal Marx úgy fejezett ki, hogy a modern fejlődésben minden, ami szilárd volt,
elpárolgott, s mindent, ami szent volt, megszentségtelenítettek. Diagnosztizálva a ka­
pitalizmus előrenyomulásának következményeit, a következőket írta: „A burzsoázia,
ahol csak hatalomra jutott, szétrombolt minden hűbéri, patriarchális, idillikus viszonyt.
Könyörtelenül széttépte a tarkabarka hűbéri kötelékeket, melyek az embert természetes
feljebbvalójához fűzték, s nem hagyott meg más köteléket ember és ember között, mint
a meztelen érdeket, az érzés nélküli »készpénzfizetést«. A jámbor rajongás, a lovagi
lelkesedés, a nyárspolgári érzelgősség szent borzongását az önző számítás jeges vizébe
fojtotta. A személyi méltóságot csereértékké oldotta fel, és az oklevelekben biztosított,
nehezen szerzett számtalan szabadság helyébe az egy lelkiismeretlen kereskedelmi sza­
badságot iktatta.” (MÉM 4:19.) Mindebben a szocialista Marx csak a kizsákmányolás
egy új, illúziótlanabb formáját látta, leírása mégis jól kifejezi a korai kapitalista fejlő­
dés bomlasztó erejét a hagyományos társadalmi rendre. Olyan konzervatív gondolko­
dók, mint például a német Adam Müller vagy a történetíró Carlyle, hasonló diagnózist
adtak a kapitalista fejlődés által kiváltott elidegenedésről és az emberek általános talaj­
vesztéséről, csak éppen más következtetéseket vontak le belőle. Ez volt az a korszak,
amikor a kistulajdonosokat tömegesen választották el termelési eszközeiktől, megélhe­
tésük forrásaitól, a földtől, kisipari műhelyüktől a piacgazdaság kegyetlen törvényei.
Milliók tódultak az éhség elől a nagy ipari centrumokba, vagy vándoroltak ki Ameriká­
ba. Az új viszonyok rigiditása, a pénz rideg uralma, az erkölcsök és szokások hanyat­
lása, a nagyvárosi tömegek kulturális gyökértelensége és növekvő elvallástalanodása a
korszak tömeges élménye volt. Ez a történelmi tapasztalat állt a romantika hátterében
is, amely nem pusztán irodalmi stílusirányzat volt, hanem egy zaklatott kor szellemi
kifejeződése egy megszépített múltba visszavetített utópia formájában. S ez a korél­
mény adott sokak szemében hitelt a konzervatív gondolatoknak, olyanok részéről is,
akiknek ugyan nem állt érdekében a régi viszonyok visszatérte, mégis egyértelműen a
korai kapitalizmus vesztesei közé tartoztak.
Míg tehát a kapitalista fejlődéssel létrejött helyzet diagnózisában voltak közös ele­
mek a szocialisták és konzervatívok között, az új világhelyzet magyarázatában, gondo­
lati feldolgozásában már gyökeres eltérések mutatkoznak. A konzervatívok alapvetően
az emberek eredendő egyenlőtlenségéből indultak ki, akiket szerintük csak a tradíció,
a vallás és az állam intézményes tekintélye tart össze. Amikor a liberális szabadságfel-
 A KONZERVATIVIZMUS TÖRTÉNETI JELENTKEZÉSE ÉS VÁLTOZATAI 209

fogást támadták, nem általában a szabadságot vetették el, hanem a liberális szabadság­
fogalom mögött meghúzódó egyenlőségeszmét. Ez a rendi konzervativizmus különö­
sen erőteljesen jelentkezett a politikai romantikában és az úgynevezett történeti jogi
iskolában. Képviselői hajlottak a feudális múlt megszépítésére, elvetették a felvilágo­
sodást, mint a „felfordulás” fő okozóját, és annak racionalizmusával és haladásba ve­
tett hitével szemben az irracionalizmust, a megszokás erejét hangsúlyozták. Emellett
szemléletmódjukat sajátos kultúrpesszimizmus hatotta át. A történelem egészét hanyat­
lásként, romlásként élték meg, amelyet feltartóztatni vagy legalább lassítani a konzer­
vativizmus legsajátabb hivatása.
A rendies konzervativizmus mellett korán jelentkezett a polgári konzervativizmus is,
amikor a tulajdonos polgárság jelentős része a liberalizmus helyett a konzervatív esz­
méknek hódolt. Ennek fő oka az, hogy a tulajdonos polgárságot komoly kihívás érte a
radikális eszmék és az egalitárius társadalomkritika oldaláról, amelynek hordozói a
kispolgári demokrata és szocialista mozgalmak voltak. Ennek a konzervativizmusnak
más a hangütése, mint a rendiesnek: az alkotmányos jogállami alapra helyezkedve védi
a magántulajdonosi rendet és a hagyományos társadalmi intézményeket. Az addig in­
kább antiklerikális, vallási agnoszticizmusra hajlamos polgári körök újra a vallási tra­
díciók konzerváló erejére kezdtek támaszkodni. Ez a konzervativizmus már nyitott a
liberális eszmék némelyike iránt, ugyanakkor egyre nagyobb mértékben támaszkodik a
nacionalizmus integráló erejére is. így jönnek létre a liberális konzervativizmus és a
nemzeti liberalizmus irányzatai. Az utóbbi általában ott erősödik meg, ahol a nemzeti
kérdés akut probléma és a polgárság politikai ereje gyenge. A népszuverenitás radiká­
lis eszméjét a nemzeti közösség fogalmához kapcsolják, a kultúrnemzeti gondolat, vagy
egyenesen az etnikai, tekintélyelvű és kirekesztő nemzetfelfogás jegyében, szemben az
állampolgári nemzet liberális fogalmával.
A szociális kérdés kiéleződése is hatott a konzervativizmus arculatára, mégpedig két
formában. Az egyik a felülről jövő, a tekintélyelvű államhatalom részéről végrehajtott
szociálpolitikai reformok irányzatában, a másik a keresztény szociális gondolat jelent­
kezésében ölt testet, amely megfelelő pártok létrejöttéhez is vezetett. Mindkettő szem­
beszállt a munkásmozgalom radikális receptjeivel, amelyek társadalmi és politikai for­
radalmat céloztak meg. Szorgalmazták a munkásság integrálását a polgári társadalom­
ba: az egyik egy patemális állami politika révén, a másik olyan reformprogramok
formájában, melyek a bérmunkások résztulajdonossá válását, a fogyasztói, termelői és
értékesítési szövetkezetek létrejöttét támogatták. Ezek a politikai programok teremtet­
ték meg a keresztényszociális pártok és mozgalmak társadalmi bázisát, és fokról fokra
alakították ki a későbbi középosztályi, néppárti politikát a szociális állam keretében.
A konzervativizmus nehezen besorolható válfaja a mai neokonzervativizmus, amelyről
már esett szó a szociáldarwinizmus kapcsán. A neokonzervatívok a modem jóléti állam
válságát fogalmazzák meg, neoliberális recepteket javasolva a baj orvoslására. Az irány­
zat főleg az Egyesült Államokból indult ki és terjedt tovább, ahol a konzervatív hagyo­
mány eleve a liberális versenykapitalizmus szellemét tükrözte, összekapcsolódva a puri­
tán szekták vallásosságával. A neokonzervativizmus éppúgy tekinthető a korai radikális
manchester-liberalizmus (a kíméletlen gazdasági verseny ideológiája) új kiadásának, mint
a konzervativizmus modem változatának. Amerikai eredetét magyarázza, hogy ott euró­
pai értelemben vett konzervativizmus soha nem is létezett, mivel a feudális struktúrák
hiánya miatt nem volt mit konzerválni. Még a rabszolgatartó déli ültetvényes nagybirto­
kosok is liberálisok voltak gazdasági értelemben; Észak-Amerika uralkodó gondolati
tradíciója kezdettől fogva a liberalizmus volt. A konzervativizmus itt főként abban jelent-
 210 A KONZERVATIVIZMUS

kezett, hogy elutasították az államhatalom túlzott aktivitását. Ennek a tulajdonképpen

liberális konzervativizmusnak kezdettől fogva önkormányzati, centralizmusellenes éle
volt, és kifejezetten ellenséges volt az állami szociális gondoskodás politikájával szem­
ben. A neokonzervativizmus mégis a konzervativizmushoz sorolható annyiban, hogy a
fennállót kívánja konzerválni, csak most éppen a szabad piacgazdaságot tekinti védendő­
nek a jóléti állam és a demokrácia iránti túlzott igényekkel szemben.

A konzervatív gondolkodás általános jellemzői

A konzervatív politikai gondolkodás közös sajátosságai megfogalmazhatók a liberális

és szocialista eszmék tagadásának oldaláról éppúgy, mint az általa hirdetett alapvető
értékek és filozófiai elvek tartalmi kifejtése révén. Az alábbiakban Kari Mannheim,
Anthony Quinton és Róbert Nisbet nyomán három különböző megközelítésben kísér­
lem meg összefoglalni azt a közös magot, ami a gyakran nagyon különböző indíttatású
konzervatív gondolkodókat egyetlen tradícióban egyesíti. A megközelítésbeli különb­
ségek abból is adódnak, hogy Mannheim elsősorban a német, míg a másik kettő az
angol-amerikai konzervatív hagyományt tartja szem előtt.
Mannheim szerint a konzervativizmus lényege a tradicionalizmus reflexívvé válása,
tudatosodása. A konzervatív életérzés és gondolkodási stílus jellemzője először is a
konkrét, egyes jelenségekben való lehorgonyzás és minden elméleti spekuláció elutasí­
tása. A progresszív gondolkodás a rendszerre irányul, a konzervatív az egyes esetre.
Ezt könnyen illusztrálni lehet a tulajdon és a szabadság felfogásában: a földtulajdon
személyes és konkrét, szemben az absztrakt tőketulajdonnal, amelynek nincs köze bir­
tokosához. A konzervatív elutasítja a szabadság absztrakt, egyenlősítő felfogását, s a
liberalizmus negatív szabadságfogalmát is. Helyébe a szabadság minőségi fogalmát
állítja, amely egy átfogó, magasabb rendbe illeszkedik, vagy - mint a romantikában -
az egyén személyiségében rejtőzik. Az igazi szabadság - ahogy egy mai konzervatív
jelmondat hangzik - a szabadság a kötődésben; az egyén eszerint nem oldható el az
állam természeti hatalmától, erkölcsi szubsztanciájától, a közösségi kötelességektől.
Mannheim hangsúlyozza a konzervativizmus eltérő időélményét is: „a progresszív
gondolkodó a mindenkori jelent a jövő kezdeteként, a konzervatív pedig a múlt utolsó
állomásaként éli át” (Mannheim 1994, 78). A konzervatív történelemfelfogásra a tér­
szerű átélés jellemző; nem kortársai, hanem tértársai vagyunk egymásnak. Valamennyi
nemzedék hagyománya egyidejűleg jelen van egy kimerevített pillanatképben. A jelen
idő csak jelentéktelen mozzanat a történelmi folytonosság sűrű közegében. (Mannheim
nem mulasztja el megjegyezni, hogy a történelem ilyen kollektív felfogása közös voná­
sa a konzervatívoknak és a szocialistáknak. A konzervatívoknál mindenekelőtt a föld­
birtok és a hozzá kapcsolódó emberi viszonyok alkották a történelem szubsztrátumát, a
szocialistáknál pedig a termelési viszonyok és az osztályok.)
A konzervatív gondolkodás elméleti középpontja Mannheim szerint a felvilágosodás
alapját képező természetjogi gondolkodással való éles szakítás. A természetjogra a
kozmopolita gondolkodásmód, a szélsőséges individualizmus és a szélsőséges uni-
verzalizmus jellemző. A törvényeket és erkölcsöket az értelem általános törvényei­
ből vezeti le éppúgy, mint az ember jogait. A „természet” és az „értelem” azonosul­
nak e felfogásban; az értelem felismeri, belátja a dolgok természetét. A lex naturae
tehát összekapcsolódik itt a felvilágosodás értelembe vetett hitével, a természettudo-
 A KONZERVATÍV GONDOLKODÁS ÁLTALÁNOS JELLEMZŐI 211

mány paradigmájával, az atomisztikus gondolkodással és a társadalmi szerződés konst­

rukcióival.
Ezzel szemben a konzervatívok egy másikfajta természeti állapotban hisznek. Haller
szerint például „még mindig a természeti állapotban leledzünk, mivel mindaz, amit
előtalálunk, az erősebb uralma, megfelel a természet és Isten akaratának” (uo. 88).
Nem az értelem egyenlősége, hanem a hatalomra törekvés az örök természeti törvény.
Ám a konzervativizmus nemcsak tartalmilag támadja a természetjogi gondolkodást,
a társadalmi szerződés elméletét, a népszuverenitás és az elidegeníthetetlen emberi
jogok doktrínáját. Elveti annak egész gondolkodási stílusát: az értelem elsődlegessé­
gét, az általános elvekből való dedukciót, a történetietlen általánosításokat, az atomiz­
must és az erkölcsi doktrinerséget. Az értelem uralmával szembeállítja a történelmet,
az életet, a nép kollektív emlékezetét. A világ nem az értelem körül forog, hanem az
értelem maga is része az élet teljességének alárendelt a világ mozgalmasságának.
A racionalizmussal szemben a konzervatívok az irracionalizmust hangsúlyozzák,
az általános érvényességgel szemben az egyest és különöst, az atomista gondolkodás­
sal szemben a totalitást: nem az egyén, hanem az állam, a nemzet, a népszellem stb.
áll gondolkodásuk középpontjában. A politikai intézmények korántsem szabad egyez­
kedés tárgyai, hanem szervesen fejlődtek ki. Nem vihetők át tetszőlegesen egyik
nemzettestből a másikba; a társadalom organikus egész, és nem viseli el az önkényes
újításokat.
A konzervatív gondolkodókra Mannheim szerint általában jellemző, hogy nem fejtik
ki nézeteiket összefüggő teljességben; „mindegyikük csak egy-egy részterületre kon­
centrál.” A német politikai romantikáról adott elemzésében a konzervatív gondolko­
dásnak főleg két vonását emeli ki: a történelem és az irracionalizmus eszméjét.
A történelem gondolata azonos a folytonosság hangsúlyozásával. A felvilágosodás
múlt iránti tiszteletlenségével szemben itt áhítat fogja el a szemlélőt az ősök galériájá­
ban. A historizmus a történelmi folyamatosság megszakítása ellen fordul. A roman­
tikus hőskultusz jellemzően a nemesség történeti jelentőségét hangsúlyozza - és ezt
nem is nemesek fogalmazzák meg, hanem általában felemelkedő polgárok, akik szá­
mára a példaszerűség értékével bír a nemesség történeti szerepe. Ez összekapcsoló­
dik a középkor apológiájával, a lovagvárak misztikumával és a lovagi ethosz felma-
gasztalásával.
Másrészt, a világ racionalizálásának aufklérista programjával szemben a konzervatí­
vok inkább az irracionalitás kultuszának hódolnak. Az életnek csak egyes területei
racionalizálhatok, az egész mindig irracionális marad. Ez felfedezhető az egyén és a
személyiség romantikus felmagasztalásában, a hely szellemének, a totalitásnak, az is­
teni, misztikus kinyilatkoztatásnak a hangsúlyozásában stb.
Más oldalról közelíti meg a konzervativizmus filozófiai alapeszméit A. Quinton, aki
három pontban foglalja össze annak lényegét (Quinton 1995): szkepticizmus, organiz­
mus, tradicionalizmus. Mindegyik elv a liberális és progresszív eszmék tagadására
épül, s oly mértékben összefüggnek egymással, hogy kifejtésük során egy sor állítás­
hoz jutunk el:
1. A konzervatív antropológia gyökeresen különbözik a liberálistól és radikálistól,
amelyek az ember veleszületett egyenlőségéből és szabadságából indulnak ki. A kon­
zervativizmus kiindulópontja az, hogy az ember erkölcsileg esendő - gondoljunk a
bűnbeesés doktrínájára és megismerőképessége tökéletlen. A politikát sem ismer­
hetjük meg eléggé, mivel eszméink a fennálló társadalmi gyakorlatból erednek.
2. Minden társadalmi szervezet hosszú, organikus fejlődés eredményeként jön létre.
 212 A KONZERVATIVIZMUS

Ami fennmaradt, az arról tanúskodik, hogy történetileg bevált, és a lehetőségekhez

képest a legjobb formáját érte el. Ezért - tekintettel tudásunk tökéletlenségére - az
észnek nem szabad beavatkoznia ebbe a folyamatba. Ez nem jelenti minden változás
hiányát, de az elkerülhetetlen változásoknak a lehető legnagyobb folyamatossággal kell
párosulnia, óvatosnak és fokozatosnak kell lennie.
3. Az emberi jogoknál többet számítanak a kötelességek. Ezért is hangsúlyozzák a
konzervatívok a természetfeletti forrásból származó morális kényszer szerepét. Az egyén
jogainak hangsúlyozása csak a kötelességek rovására történhet, s ez könnyen megbont­
ja a közösség harmóniáját. Az emberiség természetes állapota nem az egyenlőség,
hanem ellenkezőleg, a természetes egyenlőtlenség, amelynek tükröződni kell a társa­
dalmi hierarchiában is. Mindenekelőtt egyfajta természetes arisztokrácia kiválasztódá­
sára találunk utalást minden konzervatív tanításban. A vezetők persze éppolyan fele­
lősséggel tartoznak a közösségnek, mint amennyi jogot formálnak a közösség vezetésé­
re. Arról azonban nincs szó, hogy ezt az alattvalók ellenőrizhetnék: az engedelmesség
polgári kötelesség. Mindenkinek megvan a maga helye a dolgok hagyományos rendjé­
ben, és ennek megfelelően kell viselkednie.
A fentiek alapján könnyen megfogalmazható a konzervatívok politikai eszménye:
kiegyensúlyozott alkotmány, vegyes kormányzati rendszer, természetes tekintélyi
hierarchiák - szemben az abszolutista megoldásokkal, a politikai és erkölcsi újítási
dühvei.
Nagyjából hasonló elveket hangsúlyoz Róbert Nisbet is a konzervatív hagyomány­
ról írott könyvében (Nisbet 1996). A konzervatív gondolkodás főbb toposzait Edmund
Bürke, De Maistre, Tocqueville eszméiből vezeti le. Ennek főbb sajátosságait hat
pontban sorolja fel, amelyeket azután bővebben kifejt és megmagyaráz. Ezek a kö­
vetkezők: 1. Történelmi folytonosság és hagyománytisztelet. 2. Az előítélet elsődle­
gessége, szemben az ész uralmával. 3. A tekintély és hatalom mint minden rend
alapja; a rangkülönbségek fontossága az államban. 4. Szabadság vagy egyenlőség: a
konzervativizmus az egyenlőtlenségek szabadságának és a szabadság egyenlőtlensé­
gének híve; a szabadság csak egy renden belüli, erényeken alapuló, korlátozott (mi­
nőségi) szabadság lehet. 5. Tulajdon és élet összefüggése, a birtoklás és a személyi­
ség azonossága, a testületi tulajdon fontossága. 6. A vallás és erkölcs mint a közös­
ség lelke és a rend legfőbb támasza.

A konzervatív elvek rövid foglalata

A fentiek alapján próbáljuk meg röviden összegezni a konzervativizmus legfőbb gon­

dolati sajátosságait. A konzervativizmus általában ellensége a racionalizmusnak, ame­
lyet - legalábbis a történelem és társadalom vonatkozásában - egyoldalú és felszínes
nézetnek tekint. A világ lényegében irracionális, és végső soron felfoghatatlan, a törté­
nelem menetét nem megismerhető törvények mozgatják. A felvilágosodás okoskodó,
kritikai szelleme minden baj forrása. Csupán az általános észre hivatkozó racionalista
elbizakodottság vélheti úgy, hogy a társadalom tudatosan és tervszerűen átalakítható.
Az ilyen törekvések megszakítják a szerves történelmi folyamatosságot, s csak felfor­
dulást és nyomorúságot idéznek elő. A szabadság és egyenlőség elvont eszméi csak a
tulajdon, a hatalom és a társadalmi harmónia aláásásához vezetnek. A testvériség esz­
méje pedig csak képmutatás, amely mögött az individuum gyökértelensége, lelki
 A KONZERVATÍV ELVEK RÖVID FOGLALATA 213

elsivárosodása húzódik meg. Szabadság, egyenlőség, testvériség helyett anarchia, dik­

tatúra és közöny a forradalom valódi hozadéka.
A konzervativizmus a liberalizmus és szocializmus fenti illúzióival a következő po­
zitív eszményeket állítja szembe:
1. A történelem folytonos, a hagyományok szentek; a természetesen nőtt, szerves
intézmények magasabb rendűek minden mesterségesen megalkotott rendszernél, s egy
kollektív bölcsesség megnyilvánulásai.
2. Tekintély (autoritás) és hatalom nélkül nem létezik stabil rend, rend nélkül pedig
nem létezik szabadság. A tekintély tisztelet ezért a konzervatív krédó egyik fontos ele­
me, mely az emberek természetes egyenlőtlenségén és az ebből származó hierarchián
alapul.
3. A szabadság minőségi fogalmát kell érvényesíteni, amelynek alapelve a szabad­
ság a kötődésben, egy közösség szolgálatában. A közösség vagy a nép szolgálatára és
vezetésére kiválasztódik egy természetes elit, amely a közösségi érdekek és értékek
megfogalmazója. Az individuum mindenekelőtt a hagyományos, „szerves” közössé­
gek (például nemzet) tagjaként nyeri el identitását, mellyel szembeni kötelességei fon­
tosabbak a jogainál.
4. A család minden tekintély és morál alapja, a társadalom alapvető sejtje, az állam­
rend legfőbb támasza.
5. Az állam nemcsak a hatalom szimbóluma, hanem a társadalom erkölcsi nevelője
is. „Az állam az erkölcsiség eszméjének megvalósulása” (Hegel).
6. A vallás minden erkölcs és minden közösségi érzés forrása és legfőbb támasza. A
vallás szentesíti a tradíciókat, s motiválja az egyént kötelességei teljesítésére. A (ke­
resztény) vallási hagyomány megtartó erejére, a nemzet történetében és az államrend
stabilitásában játszott szerepére való hivatkozás állandó toposza a konzervativizmus­
nak. Létezik ugyan a konzervativizmusnak nem vallásos válfaja is, de ott is hangsúlyo­
sak bizonyos metafizikai elvek, amelyek összetartják a politikai közösséget.
7. A tulajdon szent, különösen a föld tulajdona, és a birtoklás a személyiség kifejlő­
désének alapja.
A konzervatív hagyomány élesen elutasítja a felvilágosodás és liberalizmus mecha­
nikus társadalomfelfogását, helyébe az organikus társadalomelmélet (például az orga­
nikus népközösség, történetileg szervesen nőtt nemzet) eszméjét állítja. A liberális
haladásoptimizmussal szemben inkább heroikus pesszimizmus jellemzi történelmi fel­
fogását.
A szocializmus társadalmi radikalizmusával szemben a konzervatívok a szociális
kérdés másfajta megoldását részesítik előnyben: egyrészt a patemális kormányzati gon­
doskodást, másrészt a szubszidiaritás elvét. Utóbbi lényege, hogy elsősorban a helyi
forrásokat és a helyi kisközösségek erejét kell mozgósítani a szociális problémák eny­
hítésére. Ez ésszerű követelés, amennyiben az állami gondoskodás gyakran függőség­
hez és passzivitáshoz vezet, míg a szubszidiaritás elve az érintettek és szűkebb környe­
zetük aktív bevonását, az önsegítést feltételezi. Az alapelv az, hogy a rászorultakat
elsősorban abban kell segíteni, hogy segíteni tudjanak magukon. (Lásd később.)
A tömegek történelmi szerepével kapcsolatos szocialista felfogással a konzervatívok
a nagy történelmi személyiségek kultuszát helyezik szembe. „Nagy férfiak csinálják a
történelmet” (Ranke), akik karizmatikus vezetőkként kifejezik egy-egy népközösség
szellemét, és kijelölik számukra fejlődésük és boldogulásuk útját.
A konzervativizmust a fentiek alapján már szóhasználatában is könnyű megkülön­
böztetni a liberális és szocialista áramlatoktól. A liberálisok hűvös és számító raciona-
 214 A KONZERVATIVIZMUS

lizmusával az értékek és érzelmek melegét állítják szembe, valamint egy irracionalista,

az egyeshez és konkréthoz kötődő, mégis fatalista történelemszemléletet.33 A radikális
forradalmi követelésekkel szemben ugyanakkor a mérsékelt, fontolva haladó reformok
szükségességét hangsúlyozzák, a változás helyett inkább a stabilitás és állandóság biz­
tosítását tekintik fő politikai céljuknak. Az utópikus radikalizmussal a józan kompro­
misszumot, a forradalmi önkénnyel az organikus növekedést és a történelmi legitimi­
tást állítják szembe. Az elvont ésszerűség és az univerzális absztrakciók helyett a konk­
rét, partikuláris közösségre támaszkodnak. Ha a liberális kozmopolita, a szocialista
pedig internacionalista, akkor a konzervatív nemzeti, tősgyökeres (szemben a gyö-
kértelen, nemzetietlen, „idegen” elemekkel).
A társadalomkritikai mentalitás elutasítása összefügg azzal a meggyőződéssel is,
hogy a társadalmi viszonyok kritikai átvilágítása felszámolja az emberi kapcsolatok
személyességét és spontaneitását. Ez a kritika gyakran jogos, bár figyelmen kívül hagyja
azt a tényt, hogy a patriarchális viszonyokban is jelen van a személyi függőség és
kiszolgáltatottság, és a paternális gondoskodás maga is egy uralmi viszony kifejezője.
A kritika többnyire inkább kíséri a már anélkül is megkezdődött változásokat, semmint
előidézi azokat.

Példák a konzervatív gondolkodásra

Edmund Bürke
Említettük, hogy konzervatív gondolati tendenciák mindig is léteztek a hagyományok
védelmének formájában, konzervativizmusról azonban csak azóta beszélünk, amióta
rendszeres ideológiaként fejtik ki a konzervatív eszméket. Bürke konzervatív
tradicionalizmusa már az ideológiai korszak terméke volt: mivel racionális érveket
kellett keresnie a tekintélyelvű hagyomány és uralom védelmére, ezáltal a spontán
tradicionalizmust összefüggő konzervatív eszmerendszerré alakította át.
Edmund Bürke (1729-1797) ír származású mérsékelt „whig” politikus volt, aki Töp­
rengések a francia forradalomról című művében (Bürke 1990) első ízben fejtette ki
átfogóan és máig hatásos módon a konzervativizmus legfontosabb alapelveit. A „whigek”
liberálisok voltak a „torykhoz” képest, de mégis tudatos konzervativizmus hatotta át
őket, miután a „dicsőséges forradalomban” kialakult hatalommegosztási rendszert ki­
alakították. A hatalomban tartósan berendezkedve, a fennálló rendet nemcsak „termé­
szetesnek” és jónak érezték, de az angol szabadság védelemre méltó hagyományait is
tisztelték benne. Ezért elvetettek minden hirtelen szakítást, ^isz^gntinuitást eredmé­
nyező fejleményt a politikában. S a francia forradalom Bürke számára éppen egy ilyen
történelmi törést testesített meg.
Bürke egy sajátos organikus államelméletet képviselt: az állam szervesen nőtt kép­
ződmény, amelyet nemJehet és nem is szabad életidegen doktrínákkal minden további
nélkül átalakítani. A francia forradalmárokkal szemben azt hangsúlyozza, hogy egy
ország története nem egy tiszta lap, amelyre bárki tetszése szerint firkálhatna. Az

33 Albert O. Hirschman érdekesen jellemzi ezzel összefüggésben a konzervatív gondolkodásmódot. A „reak­

ció retorikájának” három fő érvét nevezi meg: 1. A hiábavalóság (futility) érve szerint a társadalom rendjébe
való minden tervszerű beavatkozás eleve kudarcra van ítélve a hagyomány tehetetlenségi erejével szemben. 2.
Az elfajulás (perversity) érve szerint, ha mégis elérnek valami változást, az csak rontani fogház orvosolni kívánt
helyzeten. 3. A kockázat (jeopardy) érve szerint minden tervezett reformért túl nagy árat kell fizetni, mert
veszélybe sodorja az addig elért vívmányokat is ( Az új jobboldal... 1996, 147-176).
 PÉLDÁK A KONZERVATÍV GONDOLKODÁSRA 215

állami intézményeket a történelem és a tradíciók teremtették meg, azok is határozzák

meg és egyben igazolják is. Az alkotmány tekintélye kizárólag abból származik, mond­
ja Bürke, Jiogy időtlen idők óta fennáll! Nem a választások legitimálják a hatalmat,
hiszen az egyénelT5aígá_k és ostobák) és esetleg rosszul választanának; hanem minde­
nekelőtt a szokások ^ s a z erkölcsök igazolják, amelyek az emberi nem kollektív böl­
csességét fejezik k f ■— '
Bürke nagyon helyesen ismerte fel azt, hogy számos intézmény csak azért rendelke­
zik tekintéllyel, mert már régóta fennáll. A modern társadalomlélektan és szociológia
is számol az intézmények folyamatosságával és tehetetlenségi erejével, s ez a politiká­
ban is hatalmas erő. Az emberek inkább hajlanak arra, hogy a régi intézményeknek új
funkciókat adjanak, mintsem hogy megszüntessék azokat és újakat alapítsanak. Sok
régi intézmény az ilyen feladatok ellátásának köszönheti tartós fennállását, annak, hogy
rugalmasan reagál a valóság változására, s ezáltal fenntartja az intézményi folyamatos­
ságot. Ezt az igazságot azonban Bürke némiképp eltúlozta és kihegyezte. Szerinte nem
azok a jó politikusok, akik új doktrínák alapján, a racionális megismerésből levont
elvek alapján gyökeresen újjá akarják formálni a valóságot, hanem azok, akik ió ösz-
tönnel-megragadiák a hagyomány lényegét, és hozzájuk igazodnak.
— Burke mindamellett - szemben a kontinentális konzervatívokkal - liberális alapállá­
sú volt, s a többségi kormányzattól megkövetelte az állampolgárok bizonyos szabad­
ságjogainak betartását. A habeas corpus és más liberális szabadságjogok végül is szin­
tén az angol politikai hagyomány részét képezték. A konzervatívok megítélésében mindig
is lényeges szempont, hogy mi is az, amit konzerválni akarnak. Bürke alapvetően a
véleményszabadság híve volt, és úgy vélte, hogy a kormányzatnak minél nagyobb
konszenzus"elérésére kell törekednie. A parlamentarizmus és a pártosodás híve volt, s
€ z utóbbitszembe is szegezte a jakobinusok pártellenességévek^A pártok szerinte nem
a nép elleni összeesküvés formái, mint a radikális demokraták állítják, hanem a politi­
kai akarat szervezett formálói. A pártok egy másik fő funkcióját abban látta, hogy
egymást kontrollálják; azáltal, hogy egymással szemben lépnek fel, felügyeletet is gya­
korolnak egymás tevékenysége felett, s ennek a szabadság látja hasznát.
A polgárok egyenlőségéről nem volt nagy véleménnyel, azt üres fikciónak tartotta.
A rangkülönbségek szerinte a társadalom lényegéhez tartoznak, ami abból is látszik,
hogy minden forradalmi rend maga is hamar létrehozza a saját belső hierarchiáját. Az
emberi nem kollektív bölcsessége szerinte mindig egy olyárTelTtbén jut kifejeződésre,
amelyik rendelkezik a szükséges belátással, tulajdona és műveltsége alapján.
Az állam alapját Bürke szerint a korona, a vallás és az egyház alkotják, amelyek
egymást támogatva gondoskodnak a tradíciók fennmaradásáról. Az államot ugyanis
nem fényes elméletek, hanem az áthagyományozott előítéletek tartják össze, amelyek a
szeretet és lojalitás mély érzéseit keltik az emberekben. Az előítéletek ellen hadakozó
felvilágosodással szemben leszögezi; „ebben a felvilágosult korban vagyok elég me­
rész megvallani: általában csiszolatlan érzéseket tápláló emberek vagyunk s ahelyett,
hogy sutba dobnánk minden régi előítéletünket, nagyon is becsben tartjuk őket...”#(uo.
179). Az emberekben túl csekély az értelem fénye, és jobb, ha a nemzetek és korok
általános készletéből és tőkéjébcQ merítenek. Az előítéletek felbomlasztása helyett in­
kább a bennük rejlő bölcsességet kellene kutatni. A megszokás ereje ugyanis sokkal
inkább késztet közvetlen cselekvésre, mint a tisztán spekulatív tudás. „Az előítélet
veszedelem esetén könnyen alkalmazható, a szellemet előzetesen a bölcsesség és az
erény egyenes pályájára vezérli, s nem engedi, hogy a döntés pillanatában az ember
habozzon, kétkedő, tanácstalan vagy határozatlan legyen. Az előítélet az ember éré-
 216
n, ^ se \r
A KONZERVATIVIZMUS

nyét szokássá teszi, s nem összefüggéstelen cselekedetek sorozatává. Az igaz előítéle­

ten keresztül az ember kötelessége jellemének részévé válik.” (Uo.) Ebben az idézet­
ben a konzervatív gondolkodás egész sor jellemzőjét maradandóan fejezte ki Bürke. A
felvilágosodást azzal vádolja, hogy az előítéletekkel szembeni racionalista hadjáratával
az állam alapjait ingatta meg. Pedig az állam magasabb rendű dolog egy kereskedelmi
társaságnál, amelynek tagjait pusztán a kölcsönös haszon mérlegelése tartja össze. Az
állam szerinte nemcsak az élők közössége, hanem közösség az élők, a holtak és a még
meg nem születettek között. Minden államszerződés csupán visszfénye egy nagy ős­
szerződésnek, amely összekapcsolja egymással a látható és a láthatatlan világot
Az állam ilyen metafizikai felmagasztalásában Bürke a későbbiekben számos kon­
zervatív követőre talált. A gondolatában benne rejlő alapigazság, a történelem alapvető
kontinuitása persze tényszerűen nehezen cáfolható. Ebből azonban nem következnék,
hogy semmi változást nem lehet kezdeményezni. A gondolat túláltalánosítása kizárja
azt, hogy bármi új keletkezzék a nap alatt. Márpedig a nagy cezúrák, szakítások ugyanúgy
részei a történelemnek, mint a társadalom és intézményei alapvető folytonossága.
A franciaországi polgárháború idején, a restaurációs erők támogatása céljából Bürke
nem vetette el az intervenció lehetőségét sem. Szerinte minden államnak jogában áll a
szomszéd állam ügyeibe beavatkozni, ha ott anarchia, zsarnokság vagy embertelenség
uralkodik. Ha a természet kizökken a medréből, be kell avatkozni, hogy újra helyreáll­
jon a természetes rend. Ezt az ellenforradalomban nyújtott testvéri segítség elvének
nevezhetjük, amely egyébként valóban többször került alkalmazásra, mint a forrada­
lom exportjának az elve. A be nem avatkozás nemzetközi jogi elvével szemben Bürke
megnyitja a lehetőséget arra, hogy adott esetben preventív háborút indíthassunk más
államok ellen. Ezt azonban már nehezen lehet megkülönböztetni az agressziótól. Ag­
godalma azonban, hogy a hatalom tradicionális legitimitásának elvesztésével egy kró­
nikusan instabil kormányzat jön létre a kontinensen, nem volt teljesen alaptalan.
Bürke műve a francia forradalomról nem tekinthető a forradalom hiteles krónikájá­
nak, és elfogulatlan tudományos elemzésének sem. Azonban, mint Kontler László a
magyar fordítás bevezető tanulmányában helyesen megjegyzi, Bürke volt az, aki min­
den kortársánál előbb ismerte fel a forradalom egyedülálló történelmi jelentőségét (uo.
61). Bürke gondolatai nagy befolyást gyakoroltak már a kortársaira is. A racionális-"
sz^rzQdéselméletek ellenijámadása, a n ép sz u v e ren itá s elvének elvetése, a m on arch ia
és a restauráció igaZöIasaTavallás és az egyház szerepének hangsúlyozása a társada­
lom stabilitásának fenntartásában azóta is- a legitimisták, régi vágású konzervatívok
gondolkodásának középpontjában áll, míg a liberalizmussal összeférő gondolatai a kon-
zervatív liberálisok érveit támogatták.
A konzervativizmus természetesen éppolyan sokrétű eszmerendszer és politikai
mozgalom volt, mint a liberalizmus és a szocializmus. Az európaitól meglehetősen
eltérő, liberális amerikai változatára már utaltam. A kontinentális európai konzervati­
vizmus azonban „a létért való harc” elvét hirdető, „hulljon a férgese” típusú spenceri
radikalizmussal szemben még sokáig inkább egy tradicionális-vallásos, illetve szociális
reformeri köntösben jelentkezett. Itt ugyanis valóban voltak még tradíciók, makacsul
fennálltak a régi uralmi rend politikai és tudati formái, amelyeket védhettek azok,
akiknek egzisztenciális érdekük fűződött hozzá, vagy érzelmileg kötődtek a hagyomá­
nyos életviszonyokhoz. Emellett Európában a szocialista munkásmozgalom is erőtel­
jesebben jelentkezett, ami a tömegeket politikai tényezővé emelte a modem parlamen­
tarizmusban. A szocialista tömegpártokkal szemben csak olyan pártok képezhettek el­
lensúlyt, amelyek széles körű tömegtámogatást tudtak mozgósítani. Ennek egyik esz-
 PÉLDÁK A KONZERVATÍV GONDOLKODÁSRA 217

köze éppen a tömegek tradíciónál izmusára való hivatkozás volt. A stabilitás és a poli­
tikai állandóság iránti vágy a túlságosan bizonytalanná vált létfeltételek közepette a
parasztság és a létükben fenyegetett, süllyedő kisegzisztenciák jelentős tömegeit sora­
koztathatta fel maga mögé. Mindez azonban nem lett volna elég a jelentős politikai
befolyáshoz. Ezért a konzervatív erők a szociális kérdés megoldását is szorgalmazták a
szociális kiegyenlítés, a társadalmi igazságosság nevében, ami néhány évtized alatt
jelentősen megváltoztatta a konzervatív pártok profilját. így jöttek létre lassanként a
XX. század nagy konzervatív néppártjai. Elődeikkel szemben, akik még vissza akarták
forgatni a történelem kerekét, ezek az új pártok már elfogadták a haladás gyümölcseit,
de úgymond le akarták nyesegetni a vadhajtásait. A hagyományokat tudatosan ápoló
konzervatív szellem átvette a liberális politikai elvek jelentős részét, mint egy modern
polgári társadalom politikai formájának alapelveit, vegyítve a szociális felelősség eszmé­
jével. Ebben a törekvésükben az egyházak is támogatták őket, s így nőhettek a konzer­
vatív pártok átfogó programmal rendelkező, nagy néppártokká.
E helyütt azonban nem a pártpolitikai fejlődés megrajzolása a cél, hanem csupán a
konzervatív érvelésmód néhány alapmintájának a felmutatása. Bürke konzervatív rea­
gálása a francia forradalomra az angol állapotoknak is tükre volt, az angol politikai
modell apológiája, amelyben a hagyományos társadalmi és politikai intézmények épp­
úgy a politikai egyensúly és stabilitás zálogát képezték, mint a szellemi-kulturális tradí­
ciók folyamatossága. Más jellegű volt a konzervatív reakció magában Franciaország­
ban a restauráció idején, és ismét más az elmaradottabb Németországban, ahol a német
historizmus és a politikai romantika volt az eszmei háttere.

De Maistre és De Bonald
Joseph de Maistre (1743-1821) savoyai katolikus polgári családból származott, amely
már vásárolta a nemességet. Tanulmányait követően maga is közjogi pályára került.
Kezdetben híve volt a forradalomnak, azonban hamar kiábrándult, amikor a köztársa­
sági csapatok bevonulása után birtokát kisajátították. Lausanne-ba menekült, ahol a
szardíniái királyság követe lett. 1796-ban megjelent Gondolatok Franciaországról című
műve hatással volt az ellenforradalmi eszmék kialakulására. Később a cári udvarba
került szintén követnek, ahol a restauráció bekövetkeztéig élt. Ezt az időszakot tükrözi
a Szentpétervári esték, amelyben az emigránsok szemszögéből láttatja a forradalmat és
az azt előkészítő szellemi áramlatokat. De Maistre az integrális katolicizmus képviselő­
je volt. A pápáról és az alkotmányozás elveiről írott művéből egy koherens és reakciós
konzervatív világszemlélet rajzolódott ki, amely a felvilágosodás hatalomvággyal és
gőggel fertőzött képviselőinek rovására írta a forradalom kitörését. A forradalmat a
Sátán művének tekintette, a hagyományok és a tekintély elleni istentelen lázadásnak.
Mégis az isteni gondviselés kormányozza szerinte a világot, és a forradalom is csak az
elkövetett bűnök büntetése volt, bár Isten haragja gyakran-sújtott ártatlanokat. De Maistre
támadta a népszuverenitás eszméjét, és a történelmet formáló nagy hősök kultuszát
ápolta. Mértéktelenül idealizálta a múltat és a tradíció erejét, és egy észellenes, a szív
törvényeire hivatkozó nacionalista populizmus szószólója volt.
Louis Gábriel de Bonald (1754-1840) a „teokrata” gúnynévvel illetett kis írócso­
porthoz tartozott, amely korán szembeszegült a felvilágosodás eszméivel. Egy vidéki
nemes fia volt, aki Párizsban tanult, a királyi gárda tisztje lett, majd otthonába vissza­
térve polgármesteri hivatalt vállalt. Először ő is üdvözölte a forradalmat, de hamaro­
san megváltoztatta nézetét, és az emigránsok hadseregébe állt. 1796-ban Konstanzban
218 A KONZERVATIVIZMUS

jelentette meg A civil társadalombeli politikai és vallási hatalom elmélete című mű­
vét. Napóleon idején visszatért Franciaországba, és ott jelentette meg további írásait
a társadalmi rend természeti törvényeiről, a válásról és az ősi törvényhozásról. A
restauráció után az ultraroyalisták szószólójaként lett képviselő, sőt 1822-ben mi­
niszter, később főrendi címet és főcenzori hivatalt is kapott. Társadalomelméletében
De Bonald támadta a modern individualizmust, amely végső soron a protestantiz­
musban gyökerezik. Az atomjaira eső társadalmat szerinte csak nagy közös hitek
egyesíthetik újra, amelyek a hagyományos intézmények - a család, a falusi közösség
és a helyi nemesség - támaszai. A modem városi élettel szembeállította a falusi
közösség patriarchális rendjét, amelyet idealizált. A királyi tekintély új misztikus
kultuszát teremtette meg, amely nem fenyeget despotizmussal, ameddig a nemesség
kellő szerepet kap a központi hatalom ellensúlyaként. (De Maistre és De Bonald
nézeteiről és világképük jellegzetességeiről sok idézettel illusztrált, átfogó képet raj­
zolt kitűnő esszékötetében - Ludassy 1984.)

Politikai romantika és konzervatív reformizmus

A konzervativizmus tipikus németországi változata volt a politikai romantika, amely a
felvilágosodás ideológiai ellenpontja és a nemesség reakciója volt az állami reformok­
ra. Fő képviselői a tüdőbajban korán elhunyt költő és esszéíró Novalis, valamint Adam
Müller voltak. Novalis (Friedrich von Hardenberg, 1772-1801) a szó szoros értelmé­
ben nem volt politikai gondolkodó, de a középkor romantikus megszépítése és mély
nosztalgiája a kereszténység fénykora után mély hatást gyakorolt a kortársakra. Szem­
léletére jellemzők A kereszténység és Európa című könyvének kezdő sorai: „Szép,
ragyogó idők voltak, amikor Európa keresztény ország volt, amikor egy kereszténység
élt a világnak ezen az emberi módon kialakított részén; egy nagy, közös érdek egyesí­
tette a tág szellemi birodalom legtávolabb eső tartományait.” (Idézi Mannheim 1994,
115.) Novalis a romantika módszerére is rányomta a bélyegét. A világ eredeti értelmét
szerinte a romantizálás módszerével tárhatjuk fel. „Azzal, hogy a közönségesnek ma­
gas értelmet, a megszokottnak titokzatos tekintélyt, az ismertnek az ismeretlen méltó­
ságát, a végesnek a végtelen látszatát adom, romantizálom őket.” (Uo. 103.) Az elve­
szett egyház közössége utáni vágyakozás, a misztikumra való hajlam és a múlt idealizá­
lása közös vonásai ennek a romantikának.
Adam Müller (1779-1829) protestáns berlini családból származott, de katolizált, és
Ausztriába ment, ahol Metternich szolgálatába állt. Nézeteinek kialakulására nagy ha­
tást gyakorolt Bürke és Hegel. Élesen szembefordult a racionalizmussal és a liberaliz­
m ussal. Burke-höz hasonlóan az organikus államelmélet híve volt, és mély
tradicionalizmus hatotta át. Az államot az élet totalitásának tekintette, az élő, a holt és
a még ezután megszülető generációk szövetségének - a burke-i gondolatot itt a hegeli
állammetafizikába oltva látjuk viszont. Az állam funkciója ugyanis szerinte a társada­
lom összes szellemi és fizikai energiájának integrációja. Az állam közvetít a nemesség
és a polgárság között. Ezeket a rendeket is organikus jelképekkel látja el: a nemesség a
növényszerű, nőies és konzervatív elvet testesíti meg nála, a polgárság pedig az állat­
szerű, férfias és republikánus elvet. Ezek inkább romantikus fantáziák, mintsem tudo­
mányos fogalmak. Müller még a tőkét is romantikusan átszínezte. Szemben a liberáli­
sokkal, akik a tőke produktív erejét és a jövőre irányultságát hangsúlyozták, Müller
éppen a múltra való vonatkozását hangsúlyozza, s azt a vonását emeli ki, hogy össze­
kapcsolja a múltat, a jelent és a jövőt. Állameszménye egy keresztény, tekintélyelvű
 PÉLDÁK A KONZERVATÍV GONDOLKODÁSRA 219

rendi állam volt, amelyben nincsenek polgári alapjogok, s nincs választójog sem. A
nép fogalmát is romantikusan átrajzolta. Felfogásában a nép a múltbeli, jelenleg élő és
még eljövendő nemzedékek hosszú sorának emelkedett közössége, melyek egyetlen
nagy, benső szövetségben fonódnak össze életre-halálra. Minden egyén egész létével
ennek a kötésnek a szülöttje: „mily szép és halhatatlan közösség tárul fel szemeink és
érzékeink előtt a közös nyelvben, a közös erkölcsökben és törvényekben, ezer áldásos
intézményünkben, az idők csomópontjainak, sőt láncolatainak szerepére kiemelkedően
alkalmas, hosszan virágzó családokban, végül az egy, halhatatlan családban, amelynek
helye az állam középpontjában van, a kormányzó családban, és ezzel, hogy még job­
ban az egész igazi középpontjába találjunk, e família jelenlegi hitbizományi urában”
(idézi Mannheim 1994, 79-80).
A romantikus tradicionalizmust és az államnak totalitásként való felfogását - ami
hegeli vonás - Müllernél már átszínezi a német nacionalizmus, ezért nem meglepő,
hogy később „völkisch” (fasiszta népies) szellemben értelmezték tanait. A romantikus
nacionalizmus természetesen nem azonos a fasizmussal, de tekintélyuralmi elvei könnyen
fordíthatók át egy totalitárius politikába. Ugyanakkor Adam Müller volt az első kon­
zervatív Németországban, aki valódi szociálpolitikát követelt. Megrázó képet rajzolt a
vidékről a városokba tóduló tömegek nyomoráról. Szerinte a konzervatív államnak
törődnie kell a munkásokkal, akik különben elvadulnak és a szocialista munkásmozga­
lom áldozatai lesznek. E nézeteivel Müller ösztönzően hatott a katolikus társadalmi
tanok elterjedésére is.
Lorenz von Síéin (1815-1890) a konzervatív reformizmus jelentős képviselőjeként
már egyenesen a szociális kérdés megoldását helyezte gondolkodásának középpontjá­
ba. Ennek hiányát saját élettörténetében is érezte, ugyanis apjának korai halála megle­
hetősen nehéz sorba taszította. Csak nehezen, és némi szerencse révén tudott odáig
elvergődni, hogy egyáltalán tanulhasson, és egyetemi évei alatt is sok megaláztatásban
volt része. Később azonban az állam- és igazgatástan tanáraként a bécsi egyetem pro­
fesszorának hívták meg, ahol élete végéig taníthatott.
Lorenz von Stein nézetei ugyancsak Hegel hatása alatt formálódtak ki. Igen korán
tanulmányozni kezdte a korai szociális mozgalmakat és szocialista eszméket Franciaor­
szágban. Az erről írott könyvében a francia fejlődést paradigmatikusnak tekintette egész
Európára nézve. A modern politika alapvető lényegét a tőke és munka ellentétében
látta. Szerinte a politikai valóság már nem vizsgálható a modem ipari társadalom szer­
kezeti elemzése nélkül. A nyereségelvű modem gazdasági rendszer ugyanis alapvető
antagonizmust teremt két osztály, a vagyonos és vagyontalan érdekei között: „Akinek
nincs tőkéje, az nem is tud szerezni. Ily módon a vagyonos és vagyontalan osztályból
vagyonos és vagyontalan rend lesz; a vagyon és vagyontalanság állapota megrögződik
a nemzedékekben, és a társadalom rendje merevvé és zárttá válik.” Ez gátjává lesz
minden társadalmi mobilitásnak, és lehetetlenné teszi a személyiség szabad kifejlődését
mindenki számára. Az elviekben szabad társadalom ezáltal a függőség és szabadságnél­
küliség rendszerének bizonyul. A szabadságot von Stein elsősorban a társadalmi és nem
a politikai emancipáció függvényének tekintette. Kimutatta azt is, hogy az 1848-as fran­
cia forradalom a tőke és a munka ellentétét az államba is belevitte. A tőketulajdonosok
osztálya elfoglalta az államhatalmat, hogy rajta keresztül érvényesíthesse érdekeit.
Ez a kordiagnózis nem is áll olyan messze a szocialistáknak a tőkés állam felett
gyakorolt kritikájától. A fiatal Marx is hasonló gondolatokat fejtett ki az osztályok
keletkezéséről, és az államot maga is a tőkésosztály eszközének tekintette a tulajdon­
nélküliek megfékezésére. Ám ha a diagnózis kritikai volt is, von Stein válasza már
 220 A KONZERVATIVIZMUS

inkább konzervatív reformszellemet tükröz. A tulajdonnélküliek forradalmi törekvései

megriasztották, mert meg volt győződve arról, hogy a forradalom semmi jóra nem
vezetne, hanem csak egy ellentétes előjelű szabadságnélküliséget eredményezne. Ezt a
következőkben indokolja: „Ennek az osztálynak [a munkásosztálynak] is megvan a
maga meghatározott, a társadalom egész életére kiterjedő sajátos érdeke. Ezért az ál­
lamhatalmat fel fogja használni a saját társadalmi helyzetéből adódó különérdekeinek
érvényesítésére; az államhatalom révén minden más érdeket és feladatot alá fog ennek
rendelni; a társadalom alárendelt részét pedig megfosztja szabad önrendelkezési jogá­
tól, s ennek érdekében mindenekelőtt megfosztja az államhatalomban való részvételtől.
Azáltal, hogy a társadalom felét ily módon kizárja a saját fogalma szerinti rés publicából,
az államot és társadalmat nem szabaddá teszi. A szabadságnélküliség éppúgy jelen van
ott, ahol a munka uralkodik a tőke, mint ott, ahol a tőke uralkodik a munka felett. A
proletariátus győzelme a szabadságnélküliség győzelme, miközben a szabadság győzel­
me kíván lenni.” (Stein 1921, 1:127). Von Stein ezért el akarta kerülni a forradalmat és
a proletárdiktatúrát, és a szociális kérdést felülről jövő reformpolitika útján kívánta meg­
oldani. Az osztálytársadalmat nem lehet felszámolni; ehelyett olyan feltételeket kell ben­
ne teremteni, hogy a társadalmi mobilitás, vagyis a felemelkedés a munkások számára is
lehetséges legyen, részben a művelődési esélyek révén, részben pedig azáltal, hogy ők is
tőketulajdonhoz juthatnak. Von Stein nem volt a magántulajdon ellensége, éppenséggel a
magántulajdon szükségességét hangsúlyozta, az anyagi élet függetlenségéhez és a szemé­
lyi szabadsághoz nélkülözhetetlennek tartva a tulajdont. Szocialista sem volt, ellenkező­
leg, inkább a kistulajdonosi, szövetkezeti, középosztályi politika kialakításának a híve.
Miként tudta von Stein felfogásának ezeket a részben ellentmondó elemeit egyetlen
reformkoncepcióban egyesíteni? Azáltal, hogy megfogalmazta egy olyan állam eszmé­
nyét, amely fölötte áll a társadalmi érdekkonfliktusoknak, és azon szorgoskodik, hogy
enyhítse és lehetőleg kibékítse a társadalmi ellentéteket. Ebben a királynak is fontos
szerepet szánt, aki különös helyzete folytán döntőbíróként az érdekek pluralizmusa
fölött áll. Neki tekintélyénél fogva lehetősége van arra, hogy kiegyenlítse a feszültsé­
geket, s ily módon elhárítsa az éles ellentétekből a társadalomra háruló destruktív
konzekvenciákat.
A „szociális királyságnak” ebben a koncepciójában ugyanakkor nem is elsősorban a
monarchikus elv igenlése volt a konzervatív. A monarchia persze eleve tradicionális
uralmi forma, de alkotmányos formában összeférhet a modern parlamentáris demokrá­
ciákkal is, amint ezt a mai fejlett országok alkotmányos monarchiáiban is látjuk. Von
Stein koncepciója azonban messzebb ment ennél, amikor a felvilágosult bürokráciára,
a császári hivatalnokok pártatlan közigazgatásának gondolatára kívánt támaszkodni.
Kifejtett egy új közigazgatás-elméletet, amelyben megfogalmazta a modem közhivatal­
nok ethoszát és a pártatlan hivatali működés elveit. Mintaképe ebben a Hardenberg
reformjai által átformált porosz államigazgatás volt. Az a gondolat, hogy az egymással
civódó politikai pártokkal szemben az állami bürokrácia semlegessége hivatott fenntar­
tani az állam egységét, a német császárság bukása után is erőteljesen jelentkezett példá­
ul Cári Schmitt államelméletében, aki a megbukott császár helyét egy plebiszciter úton
választott köztársasági elnök rendkívüli hatalmával kívánta betölteni. Von Stein kon­
cepciója azon áll vagy bukik, hogy mennyire lehet bízni az állami hivatalnokréteg
semlegességében. Azt, hogy a német császári bürokrácia maradványa milyen kevéssé
volt semleges, sajnos bebizonyította a német hivatalnoki kar könnyű átállása Hitler
hatalomra jutása után.
A szociális kérdésnek mint a modem politika központi tengelyének a hangsúlyozásá-
 PÉLDÁK A KONZERVATÍV GONDOLKODÁSRA 221

val von Stein mégis már a későbbi szociális állam gondolatának magvát hintette el, s
ilyen irányban is hatott a konzervatív erők táborában (vő. Pipers 1986, 4:268-276).
Az ilyen értelmű szociális konzervativizmust sok józan államférfi karolta fel,
Bismarcktól Disraeliig. Számukra azonban ez mindenekelőtt az uralmi technika része
volt, amelynek emancipatív tartalmával nem sokat törődtek. Ők elsősorban a fennálló
tulajdon- és hatalmi viszonyok védelmét tartották fontosnak, ahogy a szabadpiac áldá­
sai a liberálisok számára voltak fontosak. A konzervatív liberalizmus platformján -
amely Németországban a nemzeti liberalizmus alakját öltötte - ezért össze is találkoz­
hattak. Az állami szociálpolitika bevezetésével mindenekelőtt a fennálló rendszer za­
vartalan működését kívánták fenntartani, amelyet fenyegetett a munkásmozgalom erő­
södése, sztrájkmozgalmai és szervezett tömegpártjainak fellépése. Jól mutatja ezt az
állami szociálpolitikának és a szocialista pártok betiltásának (az ún. szocialistaellenes
törvény, Sozialistengesetz) csaknem egyidejű bevezetése a bismarcki időkben. A kon­
zervatív szociálpolitikával egyben a munkáspártok vitorlájából is ki akarták fogni a
szelet - ez Bismarck esetében teljesen tudatosan történt. A munkásmozgalom vissza­
szorítására tett kísérlet ugyan nem sikerült‘teljesen, viszont a konzervatív reformszelle­
miséget tükröző állami szociálpolitika vívmányai tartósnak bizonyultak.

Keresztény konzervativizmus
Amint a fentebbiekből látható, a vallásra, illetve a kereszténységre hivatkozás a leg­
több konzervatív irányzatnak sajátossága volt, bár léteztek kezdettől fogva nem keresz­
tény konzervatív irányzatok és pártok is (vö. Quinton 1995). Létezik azonban olyan
konzervativizmus is, amelyben a vallásra való hivatkozás nem csupán szerves része,
hanem elsődleges tartalma és eszmei forrása a konzervativizmusnak. A konzervativiz­
musnak ezt a válfaját, amely erősen kötődik az egyházi vallásossághoz, nevezik ke­
resztény konzervativizmusnak.
Az évezredes tradíciókat hordozó és a változó korok követelményeihez igen jól al­
kalmazkodó katolikus egyház szinte a konzervativizmus élő megtestesülésének számí­
tott. Viszonya a modem társadalmi fejlődéshez azonban változó volt. Kezdetben az
egyház élesen elutasította a polgári forradalmakat, mivel egész egzisztenciája a feudá­
lis földbirtokhoz és a régi hierarchikus rendi társadalomhoz, illetve a monarchiához
kötődött. A francia forradalom egyházellenessége nyomán a restaurációs korszakban
éppen ezért a vallásos konzervatívok mindenekelőtt a tradicionalizmust hangsúlyozták.
A spanyol jezsuita Donoso Cortes ellenforradalmi ihletésű integrális konzervativizmu­
sa, a francia katolicizmusban De Maistre ultramontanizmusa (értsd: a „hegyen” túli,
vagyis az Alpokon túli pápai hatalom elsőbbségének elismerése) és De Bonaldnak az
egyház hagyományos szerepét visszaállítani akaró tradicionalizmusa sokáig jellemző
maradt az egyházi magatartásra.
A polgári társadalommal kapcsolatos egyházi beállítódás azonban idővel megválto­
zott. Ebben szerepet játszott az is, hogy a polgárság egyes rétegeinek kezdeti antikleri-
kalizmusa enyhült, amiben a magántulajdoni rendszert támadó szocialista mozgalmak
kihívása is szerepet játszott. Az ipari forradalom és a tőkés fejlődés nyomán létrejött
szociális problémákra új választ kellett találni, ha az egyház nem akarta teljesen elve­
szíteni a munkástömegeket. Ezért igen korán jelentkeztek a liberális katolicizmus kép­
viselői éppúgy, mint a kiszolgáltatott munkásság érdekeinek szószólói is. Ez utóbbiak
közé tartozott a vallásos szocializmus egyik első képviselője, Félicité de Lamennais
(1782-1854). Lamennais a vallásosság belső megújhodását szorgalmazta, hogy a mo-
222 A KONZERVATIVIZMUS

dern polgári társadalom politikai valóságához közelítsék az egyházat. Kifejtette, hogy

az egyház elhagyta a dolgozó osztályokat, és sürgette a néphez fordulást, evangéliumi
tanításokkal igazolva a demokrácia kiterjesztésének szükségességét. Felismerte, hogy
az egyház az erősödő demokráciában már nem támaszkodhat a katolikus monarchákra.
Gondolatait azonban az egyház 1830-ban még elítélte, és mivel ő ragaszkodott igazsá­
gához, ott kellett hagynia papi pályáját, és kiközösítve halt meg.
Lamennais és mások hasonló törekvéseit csak később karolták fel a keresztényde­
mokrata és keresztényszociális mozgalmak, amelyek főleg olyan országokban törtek
előre, ahol a katolikusoknak a protestáns többséggel, vagy egy erős, vallástalan szoci­
áldemokrata mozgalommal szemben kellett érdekeiket megvédeni. Ez fokozatosan egy
sajátos katolikus szubkultúra kialakulását eredményezte, amely a pártoktól kezdve az
egyesületi életig, az egyházi szervezetektől az iskolai oktatásig és művelődésig egy­
mással összefüggő intézmények hálózatát teremtette meg. Ilyen fejlődéssel találkozha­
tunk például a német Centrum Párt esetében, illetve Belgiumban vagy Írországban.
A Vatikán kezdetben minden reformtól elzárkózott, sőt az I. vatikáni zsinaton, 1870-
ben elfogadtatta a pápai csalhatatlanság elvét, hogy megőrizze az egyházi tradíció kon­
zervatív szellemben való egységét. Fordulatot e téren csak XIII. Leó pápa 1891-ben
kibocsátott De rerwn novarum (Az új dolgokról) kezdetű szociális enciklikája hozott,
amely első ízben nézett szembe a kialakult új helyzettel. Az enciklikák olyan pápai
körlevelek voltak, amelyekben a katolikus egyház feje megfogalmazta a kor nagy kér­
déseire és kihívásaira adott egyházi válaszokat, és erkölcsi tekintélyével - amelynek
nyomatékot adott az egyházi hierarchia súlya - iránymutatást adott arra nézve, hogy
miként kell a kor égető problémáit helyesen értelmezni és megoldani. Az egymást
követő enciklikák tartalmának változásában kifejeződött a római katolikus egyház fo­
kozatos elszakadása a rendies ókonzervativizmustól, és alkalmazkodása a polgároso­
dó, modern társadalom új realitásaihoz. A Rerum novarum a megszentelt hagyomá­
nyok felbomlasztását és a „szociális kérdés” súlyosbodását, az osztályharc éleződését
tekintette a kor fő problémájának. Ám a fennálló kapitalista rend ilyen bajait még
mindig kezelhetőbbnek vélte, mint az „istentelen” szocializmust, amely szerinte hamis
választ ad a felmerült problémákra, s az osztályharc megszervezésével aláássa a val­
lást, a családot, a magántulajdont és az államrendet. A szociális enciklikák hangneme
később ugyan jelentősen változott, anélkül azonban, hogy alapvető szocializmusellenes
jellegük megszűnt volna. Mégis egyre több szociális értékkel telítődtek, és a kapitaliz­
mus kritikájával sem maradtak adósak. Jelentős hatást gyakoroltak a XX. századi
keresztényszociális mozgalmak és pártok, illetve a modem kereszténydemokrácia ki­
alakulására (lásd később).
 A SZOCIALIZMUS

A szocializmus elnevezés is csak a múlt század harmincas éveiben alakult ki, s mint
szellemi áramlat és társadalmi-politikai mozgalom nem kevésbé tarka képet mutat,
mint a konzervativizmus és a liberalizmus. Ez abból fakad, hogy a modem kapitaliz­
mus nagyon különböző fejlettségű társadalmakban tört utat, és eltérő társadalmi követ­
kezményei is voltak. A különböző irányzatokban mégis volt közös elem: a bérmunkás­
ok kiszolgáltatottsága elleni lázadás az emberi méltóság nevében. Eközben nemcsak a
polgári társadalom meghirdetett eszményeit kérték számon az új valóságtól, hanem
önálló politikai víziókat is megfogalmaztak arról, hogy a társadalom milyen szervezete
lenne képes meghaladni a kapitalizmus ellentmondásait.
A szocialisták hívei voltak az ipari civilizációnak, de nem fogadták el a kapitalista
társadalom liberális apológiáját. Bírálták a bérmunkásság elnyomorodását és kirekesz­
tődését a polgári társadalomból és államból. A konzervatívokhoz hasonlóan a szocia­
listák is kezdettől fogva a leghatározottabban hangsúlyozták a közösségi értékeket, a
szolidaritást. Ám mégsem voltak a haladás ellenségei; ellenkezőleg, szinte utópikus
lelkesedéssel hittek a technikai és társadalmi haladás egymást támogató erejében. A
polgári individualizmussal és haszonelvűséggel szemben azonban nem a konzervatívok
által idealizált rendi közösségeket sírták vissza, hanem inkább előretekintettek a jövő
felé. Céljuk az volt, hogy mindenki számára beváltsák a felvilágosodás ígéreteit, egy
olyan osztály nélküli társadalomban, amely valóban képes a szabadság, egyenlőség és
testvériség eszméinek megvalósítására.

A szocializmus általános jellemzése

A szocialista irányzatok közös vonásait ugyancsak rögzíthetjük néhány jellegzetes alap­

elvben, amelyek világosan elkülönítik őket a másik két eszmekörtől.
1. A szocialisták mindenekelőtt teljes társadalmi egyenlőséget és igazságosságot
követeltek. Nem elég a puszta jogegyenlőség, sőt az ún. esélyegyenlőség sem. Amed­
dig ugyanis a társadalom tulajdoni szerkezete változatlan*.hiába szabad a pálya elvileg
mindenki előtt, ez csak az egyenlőtlenség hierarchiájában elfoglalt pozíció némi javítá­
sára teremthet esélyt. Az egalitarizmus kisebb-nagyobb mértékben a szocializmus min­
den válfajának sajátja, az igazságosság fogalmát pedig rendszerint a kizsákmányolás
hiányával és a megvalósult egyenlőséggel azonosították.
2. A szabadság a szocialisták felfogásában nem pusztán a külső kényszerektől (főleg
az állami kényszertől) való mentesség (liberális, negatív szabadságfogalom), hanem
valamihez való, pozitív szabadság. Ez magában foglalja az önmegvalósítás anyagi fel­
tételeit, azaz a szabadságjogokkal való élni tudás lehetőségét is.
 224 A SZOCIALIZMUS

3. A szocialisták bírálják a termelési eszközök magántulajdonát, mint az egyenlőség és

szabadság legfőbb korlátját és a kizsákmányolás forrását. Ez a kritika természetesen nőtt
ki abból a társadalmi tapasztalatból, hogy az eredeti tőkefelhalmozás során egyre széle­
sebb kistulajdonosi rétegeket fosztottak meg termelési eszközeiktől, bérmunkássá téve
őket. Számukra, akik a tőke parancsnoklása alatt dolgoztak, kézenfekvő volt a következ­
tetés, hogy minden nyomorúság fő oka a magántulajdon. Marx a tőkés termelési mód fő
ellentmondását abban látta, hogy miközben a munkamegosztás fejlődésével a termelés
mindinkább társadalmasodik, a megtermelt értékek kisajátítása magánjellegű marad.
4. A piac anarchiájával szemben, amely visszatérő gazdasági válságokhoz vezet, a
szocialisták az átfogó gazdasági tervezés hívei. A szabad verseny lehet, hogy növeli a
hatékonyságot, de romboló hatású és pazarlóan bánik az erőforrásokkal. Ezért a terme­
lés összehangolásában szerepet kell játszania a politikának, az állam gazdasági és sza­
bályozó aktivitásának.
5. A kíméletlen konkurenciával és az individualizmussal szemben, amely atomizálja
a társadalmat, szolidáris, kölcsönös segítségen alapuló közösségekre van szükség, ame­
lyek egy új, magasabb rendű társadalom irányába mutatnak.
A társadalmi egyenlőtlenség, a kizsákmányolás és a magántulajdon kritikája először
az utópista szocialisták tervezeteiben öltött testet, akik a jövő társadalmát többnyire a
közösségileg szervezett termelés valamilyen formájában látták. Ennek bevezetését a
propaganda és a példák ereje révén képzelték el. A magántulajdonosi viszonyok forra­
dalmi felszámolását csak a szocializmus radikális irányzatai, a szociáldemokrata és
főleg a kommunista irányzatok tűzték ki célul. Az orosz forradalomban győztes bolse­
vikoknál ez, mint ismeretes, a termelőeszközök teljes állami kisajátítását eredményez­
te. Fontos történelmi tapasztalat, hogy ez mégsem vezetett el ahhoz a szabad közösségi
társadalomhoz, amelyről a szocializmus alapítói álmodoztak. A tőke ugyanis nem tár­
sadalmi, hanem állami tulajdonba került, és az államgazdaság a vele járó politikai
diktatúrával csak még kiszolgáltatottabb helyzetbe hozta a közvetlen termelőket.
A szociáldemokraták ezért a termelési eszközök optimális társadalmi felhasználását
egyre inkább nem a tőketulajdon állami kisajátításában, hanem hatékony társadalmi­
politikai ellenőrzésében látták megvalósíthatónak. Az ehhez vezető út a politikai rész­
vételi jogok kiterjesztése, s ezen keresztül a kormányzati hatalom meghódítása volt. A
kormányhatalom birtokában azután a jövedelmek állami újraelosztásával akarták mér­
sékelni a társadalmi egyenlőtlenségeket, valamint a szociális jogok alkotmányos rögzí­
tésével kívánták növelni az esélyek egyenlőségét. Az egyes gazdasági egységek szint­
jén ugyanakkor a tőketulajdon fenntartása mellett is beleszólási jogokat akartak bizto­
sítani a munkásoknak. A magántulajdon kritikája tehát teljes felszámolásának követelé­
sétől a politikai ellenőrzés igényéig terjedhetett.
Ami az átfogó gazdasági tervezést illeti, ez az elgondolás megkérdőjelezte a libera­
lizmus egyik legfontosabb alapeszméjét, a gazdaság és a politika különválasztásának
elvét. A szocialisták nem tudták elfogadni azt a liberális nézetet, hogy az állam a
közjog szférája, a gazdaság pedig a magánjogé, és a kettő között semmilyen átjárás
nem lehetséges. Ragaszkodtak ahhoz, hogy a társadalmi munkamegosztásban megter­
melt gazdagság elosztása éppúgy, mint a termelési feltételek és a termékek elosztása -
vagyis a tulajdoni és jövedelmi viszonyok alakulása - közügy, amely mindenkire tarto­
zik, s ezért a politikának joga van szabályozni a gazdaságot. A termelés társadalmasodása
a modern munkamegosztás keretében ugyanis nyilvánvalóvá teszi, hogy a megtermelt
gazdagság nem tulajdonítható kizárólag a tőke teremtő erejének, ezért az értéktöbbletet
sem sajátíthatják ki a tőketulajdonosok.
 A SZOCIALIZMUS ÁLTALÁNOS JELLEMZÉSE 225

Bár az egész termelés tervszerű, közösségi megszervezésére vonatkozó elgondolá­

sok többnyire utópisztikusak maradtak, s nem tudtak meggyőző alternatívát állítani az
árutermeléssel és pénzgazdálkodással szemben, a gazdasági tervezés gondolata mégis
tért hódított. A vállalatok szintjén ezt a piaci verseny diktálja; ma nem létezhet sikeres
multinacionális vállalat részletes belső tervezés nélkül. De századunkban a harmincas
évek óta fokozatosan kiépült a modem intervenciós állam is, amely aktívan beavatko­
zik a gazdaság spontán folyamataiba. A jóléti állam elképzelhetetlen lenne a társadalmi
tervezés széles körű gyakorlata nélkül, bár a gazdaság szabályozásában a kormányza­
tok igyekeznek piackonform megoldásokat érvényesíteni. A magántulajdont és piacot
felszámoló szovjet tervutasításos államgazdaságra ezzel szemben a naturális mutatók­
ban való bürokratikus tervezés nyomta rá a bélyegét, amely sok irracionális és pazarló
gazdasági döntéshez vezetett. Az alsóbb, vállalati szinteken ugyanakkor hiányzott a
tervszerűség, mert nem volt tere a gazdasági önállóságnak.
Ami a közösségi eszmét illeti, a közösségi értékek védelmében a történeti szocializ­
mus gyakran találkozott a konzervatív gondolati tradícióval. Ám ez nem jelentette az
egyén autonómiájának elvetését, az egyénnek valamilyen „szerves” közösségben való
feloldódását. A kapitalizmus „farkastörvényeivel”, a kíméletlen konkurenciaharccal
szemben a szocializmus egy olyan közösségi társadalom eszményét fogalmazta meg,
amelyben - Marx szavaival - minden egyes egyén szabad fejlődése az egész közösség
fejlődésének feltétele.
A szocialisták közösségi elképzelései kezdetben még a régi közösségi formák iránti
romantikus nosztalgia jegyében álltak. Ugyanakkor számos utópikus elképzelést dédel­
gettek a jövő konfliktusmentes társadalmáról is, ahol az emberek egymás önzetlen
segítőtársai, nem pedig egymás rovására igyekeznek érdekeiket érvényesíteni. Ez a
felvilágosodás romantikus, optimista emberképén alapult, amely szerint az emberek
alapvetően jók, csak a rossz társadalmi intézmények rontják el jellemüket, önzővé és
kapzsivá téve őket. A szolidáris jövőbeli társadalom előképét látták a szövetkezeti
mozgalomban, s a munkásszolidaritás olyan szervezeteiben, mint a szakszervezetek,
közös biztosító pénztárak vagy a munkás művelődési egyletek.
Mindezek valóban konkrét gyakorlati vívmányok, a közösségi szolidaritás iskolái
voltak. A szövetkezeti kísérletek azonban többnyire megbuktak, mert a tőkés konku­
rencia megfojtotta őket. Más közösségi kísérletek azért-vallottak kudarcot, mert ellent-
mondtak a modemitás uralkodó tendenciáinak. A kapitalista fogyasztói kultúra közis­
merten individualizáló hatású, és nem támogatja a közösségi életformákat. Az olyan
közösségi életmódkísérletek, mint például a kommunák, általában inkább értelmiségi
szubkultúrákban, a városi bohémek világában voltak fellelhetők, s ezek is csak átmene­
tinek bizonyultak, a munkásság körében pedig soha nem is tudtak gyökeret verni. A
kommunák, a szolidáris termelő- és lakóközösségek eszméjét ma már inkább csak az új
társadalmi mozgalmak némelyike képviseli.
Érdemes itt is megemlíteni a közösségi gondolatnak a szovjet modellben való sajátos
eltorzulását. A munkások saját közösségi szervezeteit a bürokratikus hatalom hamar kisajá­
tította, s a kezdeti kommunamozgalmakat is elfojtották. A pártállam a közösségi értékek
szószólójaként lépett fel, de gátolta az egyéni és csoportérdekek kifejeződését. A közösségi
életet a munka világára akarták ráépíteni, ami súlyos félreértésen alapult, hiszen ellentmon­
dott a munkamegosztás hierarchikus szervezetének. Az egyént ezáltal alárendelték a helyi
közösségek ellenőrzésének, ezért ez a fajta kollektivizmus sokkal inkább a közösség tagja­
inak megrendszabályozására, az önállóság és eredetiség elnyomására szolgált, mint az egyéni
képességek szabad kibontakoztatására és a társas szükségletek kielégítésére.
 226 A SZOCIALIZMUS

A szocialista gondolkodás történeti fejlődése

Az egyes szocialista irányzatokat történelmi fellépésük és politikai radikalizmusuk alapján
különböztetjük meg. A szocializmus előfutárai a radikális demokraták egalitárius kép­
viselői voltak: ide sorolhatók Gracchus Babeuf, Philipp Buonarrotti és megszorítások­
kal Louis-Auguste Blanqui. Mindnyájukra jellemző, hogy általában nem megszüntetni,
hanem demokratizálni akarták a tulajdont, mindenekelőtt a földtulajdon igazságos el­
osztása révén, hogy mindenki megtalálhassa a maga megélhetését. Radikális demokra­
taként az egyenlő tulajdonosok utópikus közösségében látták a társadalmi igazságosság
megvalósulását. A politika és az állam csak eszköz volt számukra ahhoz, hogy szükség
esetén zsarnoki beavatkozással igazságos korrekciót hajtsanak végre a fennálló tulaj­
donviszonyokban.
A szocializmus első igazi teoretikusai azonban az utópikus szocialisták: Henri de
Saint-Simon, Charles Fourier, Róbert Owen és mások voltak.
Henri de Saint-Simon (1760-1825) kalandos életet élő arisztokrata volt, aki egy idő
után úgy döntött, hogy ezentúl az emberiség megmentésének szenteli az életét. Rendkí­
vüli enciklopédikus műveltsége birtokában nagyszabású történetelméletben ábrázolta
az ipari korszak kifejlődését, és az indusztrializmus egyfajta technokratikus elméletét
alkotta meg. Voltaképpen nem volt szocialista, de az ipari civilizáció jövőjét a terme­
lők közösségében látta, és sok mély meglátása hatott a későbbi szocialistákra.
Az ipari korszakban szerinte a földbirtokosok parazita rétege előbb-utóbb eltűnik, és
csak a produktív munkát végzők - a tőkés vállalkozók, bankárok, tudósok és mérnö­
kök, ipari munkások - alkotják a társadalmi közösséget. A jövő társadalmának alapja a
munkát végzők széles körű kooperációja és a tudomány alkalmazása a termelésben. Az
esélyek egyenlőségét egy általános oktatási rendszer biztosítja majd a társadalom min­
den tagja számára. Ez azonban nem jelent teljes társadalmi egyenlőséget, inkább hie­
rarchikus rendet eredményez. A társadalom ugyanis a végzett teljesítmények, ennek
megfelelően egyenlőtlen jövedelmek szerint tagozódik; a születési arisztokráciát a te­
hetség arisztokráciája váltja fel. Az ilyen, személyes teljesítményeken és szerzett érde­
meken nyugvó társadalmi hierarchiát mai kifejezéssel meritokráciának nevezik. Saint-
Simon a technokrácia első teoretikusa volt, amennyiben úgy gondolta, hogy a legkom-
petensebbeknek - a tudósoknak, művészeknek, bankároknak és vállalkozóknak - kell
vezetniük a társadalmat, mert ők rendelkeznek az ehhez szükséges ésszerű tudással. A
tömegek irányítása számára viszont szükség van egy univerzális vallásra, ami néhány
egyszerű humanista elvből áll, ezt nevezte Új Kereszténységnek.
Saint-Simon felfogása a kibontakozó ipari civilizációról annyiban utópikus, hogy
azonosította egy harmonikus, osztály nélküli társadalommal, ahol a vállalkozók és
munkások között nincsenek érdekkonfliktusok. A nép demokratikus részvételére azon­
ban nem tartott igényt a politikában. Követői, a saint-simonisták vezető bankárok és
vállalkozók voltak, akik a technológiai fejlődés, a hatékonyság és szakértelem aposto­
lai. (Marx burzsoá szocialistáknak nevezte őket.) Egyik tanítványa, a pozitivista szoci­
ológia megalapítója, Auguste Comte Saint-Simon nyomán fejtette ki elméletét a társa­
dalmi fejlődés három stádiumáról (a teológiai, a metafizikai és a küszöbönálló pozitív
korszakról), és az Új Kereszténységet a testvéri szeretetre hivatkozó Emberiségvallás-
sá tágította.
Charles Fourier (1772-1837) nálunk főleg falanszteréről nevezetes, azaz a termelési
szervezetnek arról a formájáról, amely Madáchnál - egy termékeny félreértés áldoza­
taként - Az ember tragédiájának utolsó előtti színe lett. Fourier-nél szó sincs unalmas
 A SZOCIALISTA GONDOLKODÁS TÖRTÉNETI FEJLŐDÉSE 227

egyformaságról, a hajlamok és képességek elnyomásáról, arról, hogy Michelangelónak

széklábat kellene faragnia. Ellenkezőleg, ez éppen a tőkés manufakturális és gyáripar­
ra volt jellemző, amellyel szemben az általa elképzelt közösségi élet éppen hogy az
emberi szenvedélyek és igények kielégítésére, az életöröm kiélésére szolgált. Ebben az
értelemben a falanszter pontosan annak a kialakuló polgári társadalomnak az ellenképe
volt, amely Fourier szerint az emberi képességek és szenvedélyek elnyomásán és a
hazug képmutatáson alapul. A korabeli gazdasági és elosztási rendben nem látott egye­
bet, mint egy törvényesített rablógazdaságot, amellyel szemben az általános iparkodás
új, humánusabb rendjét kívánta megalkotni. Filozófiai spekulációi helyenként valóban
naivak, de éles szemű kritikusa és szatirikusa volt kora társadalmának.
A jövő társadalom alapegysége, a falanszter (az ógörögök gyalogos katonai alakza­
táról, az ellenállhatatlan falanxról kapta a nevét) voltaképpen egy szövetkezeti társulás,
amelyben egyesül a mezőgazdasági és ipari munka, nincs kereskedelem, s a termelés
és fogyasztás egyetlen egységet alkot. A munkát közösen végzik, a termékek elosztása
a teljesítmény és ösztönzés szerint alakul (például nehezebb és kellemetlenebb munká­
ért több jár, mint a könnyűért és kellemesért). Az egyes munkacsoportok között mun­
kaverseny lehet, és a vezetőknek utasítási joga van. Az egyenlőtlenség nem szűnik meg
teljesen a falanszteren belül, mert egyaránt lehet tőkével, munkával és tudással hozzá­
járulni a közös eredményhez. (A nyereséget ennek megfelelően tizenkét részre osztják:
öt részt kap a munka, négyet a tőke és hármat a tehetség.) Az egyes falanszterek
viszont egyenrangúak. A köztük lévő cserét a vezetők politikai egyezsége, nem pedig
a piac szabályozza. Az egyes falanszterek végül föderációvá egyesülnek, egészen egy
világszövetségig. Fourier spekulatív fantáziájára jellemző, hogy ennek központjául
Konstantinápolyi választotta, és úgy vélte, az egészet egyetlen világnyelv fogja majd
át. A munka könnyűvé és játékossá válik azáltal, hogy megváltozik az éghajlat, az
emberek szabadon kiélhetik természetes hajlamaikat, megszabadulnak például szexuális
gátlásaiktól, és általában boldog életet élnek. Mindezt Fourier békés úton, propagan­
dával és a példa erejével kívánta megvalósítani, bár számított az államhatalom segít­
ségére is; Rothschild bárót, valamint Napóleon és a Bourbonok pénzügyminisztereit
egyaránt bombázta támogatásért, de hiába. Akadt néhány kísérlet fourier-i falanszte­
rek szervezésére (Amerikában és Romániában is), de általában megbuktak a környe­
zet ellenállásán.
Fourier jelentősége főleg abban áll, hogy a kommunizmus nem aszketikus, hanem
hedonista, életörömmel teli eszményét képviselte. Felemelte szavát a nők elnyomása és
jogfosztottsága ellen. Kigúnyolta Rousseau-t, aki a konyhába akarta száműzni a nőket,
miközben hódolt a kurtizánoknak, és szerelmi kalandokat kergetett. Általában is éles
szatírát rajzolt a polgári házasság képmutató viszonyairól. A civilizáció haladását sze­
rinte legjobban a férfi és nő viszonyán mérhetjük le: „a társadalmi fejlődés és a kor­
szakváltások abban a mértékben valósulnak meg, ahogyan a nők előrehaladnak a sza­
badság felé; a társadalmi rend hanyatlása pedig abban a mértékben következik be,
ahogyan csökken a nők szabadsága... Összefoglalóan szólva, a nők jogainak kiterjesz­
tése minden társadalmi fejlődés legfőbb mozgatórugója.” (Fourier 1977, 206-207.)
Fourier szatírája a polgári társadalomról és hedonisztikus közösségfilozófiája mély
hatást gyakorolt a realista irodalomra, valamint a szocializmus nem aszketikus válfaja­
ira. Marxra is hatott, bár nyilván nem gazdasági nézeteivel (a munka soha nem válhat
játékká, a szabadság birodalma a munka világán kívül fekszik - hangsúlyozta Fourier-
val szemben Marx). Ugyanakkor a fourier-i eszmék a feminizmus és a szexuális forra­
dalom érvrendszerét is gazdagították.
 228 A SZOCIALIZMUS

Róbert Owen (1771-1858) angol gyáros és emberbarát volt, aki mintaüzemet létesí­
tett szövőgyárában, a skóciai New Lanarkban. Reformszellemű, utópikus elgondolása­
it a gyakorlatba is megpróbálta átültetni, és társadalmi kísérletet is folytatott a szolidá­
ris termelési és életmódközösség megvalósítására.
A géprombolás korában a munkások nyomora indította a felvilágosodás eszméitől
áthatott Owent szociálpolitikai reformokra, amelyektől azt remélte, hogy követendő
példaként szolgálnak majd gyárostársai számára. A munkásoknak emberhez méltó kö­
rülményeket akart teremteni, amelyek emelik erkölcsi és szellemi színvonalukat, de
még összeférnek a gazdaságosság elvével. Igen fontosnak tartotta a nevelést; gyártele­
pén iskolát is nyitott a munkások gyerekei számára. Első szorgalmazója volt a munka-
védelmi intézkedéseknek, a munkaidő törvényes szabályozásának, a teljes foglalkozta­
tásnak és a munkanélküliek segélyezésének. Miután a kormányzatnál és gyárostársainál
süket fülekre talált, magukhoz a munkásokhoz fordult, önsegítő programokra buzdítva
őket. Egyike volt az elsőknek, akik felismerték, hogy az időszakosan visszatérő gazda­
sági túltermelési válságok egyik fő oka az alulfogyasztás, a fizetőképes kereslet hiá­
nya. Eddig csak az ipari tőkések és feudális erők között vetődött fel az elosztási konf­
liktus, Owen viszont a bérmunkások osztálya és a tőkéscsoportok között is új egyezsé­
get követelt, magasabb béreket, ezzel a vásárlóerő növekedését szorgalmazva. Ezzel
igen előreszaladt korához képest (a XX. században, Keynes elméletében és a New
Dealben láthatjuk viszont e nézeteket), bár gazdasági elmélete a munkásokat megillető
teljes munkahozadékról naiv és téves volt, mert nem számolt a tőkés termelést működ­
tető profitérdekekkel.
A munkaérték-elmélet talaján állva (mely szerint az áru értékét a benne megtestesült
munka adja) a kizsákmányolás csökkentésére pénz helyett bizonylatokat akart bevezet­
ni az elvégzett munkaórákról, amelyek egyenértékű árukra cserélhetők. 1832-ben vál­
tóbankot (Labor Exchange Bank) hozott létre, ahol az ilyen jegyeket (a papírpénz
elődjét) árukra cserélték be. Az áruk értékéről folyó viták azonban meggátolták a kí­
sérlet sikerét. (Érdekes módon az utóbbi években újra feltámadt ez az ötlet más formá­
ban, Anglia tartós munkanélküliségtől sújtott térségeiben. A munkanélkülieknek nincs
elég pénzük, de szolgáltatásokat végeznek egymás számára, amelyekért jegyet kapnak,
amit aztán egy csereakció keretében újra szolgáltatásokra vagy árukra válthatnak át.)
Társadalmi kísérletei közül a legnevezetesebb az amerikai New Harmony telepe, ame­
lyet megvásárolt és az együttműködés szellemében szervezett át. Néhány év múlva azon­
ban a belső viták miatt a közösség felbomlott. További kísérletei is erre a sorsra jutottak:
vagy a külső konkurencia, vagy a belső viszály fojtotta meg őket. Owen gazdasági elgon­
dolásai nem voltak sem túl eredetiek, sem könnyen megvalósíthatók, mégis jelentős ösz­
tönző szerepet játszott a munkás önsegítő egyletek, pénztárak és fogyasztási szövetkeze­
tek létrejöttében. A női és gyermekmunka első törvényi korlátozása is az ő szervezésében
indult tiltakozó mozgalomnak volt köszönhető. Az általa hirdetett jobb társadalom remé­
nye éltette a korai munkás- és szakszervezeti mozgalmat.
Ahogy a fourier-i eszmék hatottak az e századi radikális mozgalmakra - gondoljunk
a feminizmusra, a szexuális forradalomra és főleg a diákmozgalom szabados szellemé­
re - , úgy az oweni kísérleteknek is megvannak korunkbeli párhuzamai. Ilyennek te­
kinthető például az izraeli szövetkezeti kibucmozgalom. Bár ezt is sok belső ellentmon­
dás terhelte, és inkább az üldözéstől megmenekült alapítók életformájaként született
meg, sok közülük máig fennmaradt és működik. Az izraeli telepesek kibucai érdekes
mai példáját adják annak az erkölcsi és közösségi érzületnek, amely az első szocialista
kísérleteket is mozgatta: a munkamegosztás elnyomorító hatásainak felszámolása, kö-
 A SZOCIALISTA GONDOLKODÁS TÖRTÉNETI FEJLŐDÉSE 229

zös feladatvállalás és közös részesedés a megtermelt javakból, közösségi életmód. Lét­

rejöttüket sajátos történelmi körülményeknek köszönhették, amelyek ma már nem áll­
nak fenn. Az egyidejű termelési és életközösség belső dilemmái és konfliktusai azon­
ban még ma is tanulmányozhatók rajta, éppúgy, mint a tágabb magánkapitalista kör­
nyezettel való összeférhetetlenség problémája.
Radikális gazdasági és társadalmi reformokat követelt a múlt század közepén Pierre-
Joseph Proudhon (1809-1865) is, a francia kispolgári, illetve anarchista szocializmus
atyja. Proudhon egy tönkrement kisparaszt fiaként, nehéz életkörülmények között nőtt
fel, és autodidakta újságíró lett. Mi a tulajdon? című nagy feltűnést keltő könyvében
azt állította, hogy a tulajdon lopás: a nagy tulajdonok a kistulajdon megrablásából
jöttek létre. Ha a munkamegosztás előrehaladása miatt a kistulajdonok egyenlősége
már nem is állítható vissza, legalább a nagytőkét kell társadalmasítani.
Proudhon élesen bírálta az államhatalmat, s a politikai erőszak minden fajtáját, mely
az ember más emberek feletti uralmát megteremti. A pártokat is elutasította, mert az
abszolutizmus új formáját látta bennük. Kissé anarchista ízű politikai hitvallását így
fogalmazta meg: le a pártokkal, le az autoritással, minden ember és polgár számára
feltétlen szabadságot! (Az anarchista graffitik ma is hasonlóak: semmi hatalmat senki­
nek!) A politikusokkal szembeni gyanakvása hatással volt a francia munkásmozgalom­
ra, többek között a forradalmi szindikalizmusra, amely a szervezett pártpolitika helyett
a közvetlen akciók, a szakszervezeti sztrájkharcok taktikáját követte.
Proudhon gazdasági nézetei ellentmondásosak voltak. Felelevenítette az oweni vál­
tóbank koncepcióját. Eszménye a kistermelők társadalma volt, akik kölcsönösen érté­
ken adnak és vesznek, minden haszon nélkül. (Ezt nevezték mutualizmusnak.) A bank
kamatok nélküli kölcsönöket is hivatott folyósítani. Arról nem esett szó, hogy miből
fedezik a termelés megújítását szolgáló beruházásokat és fejlesztéseket.
Proudhon 1849-ben, miután a nemzetgyűlés nem támogatta tervét, maga alapított
egy népbankot. Mielőtt azonban kipróbálhatta volna működését, letartóztatták, és ezért
(talán szerencséjére) be kellett zárnia a bankot. A pénz- és kamatgazdálkodással szem­
beni ellenszenv végig nagy szerepet kapott az antikapitalista mozgalmakban, különö­
sen ott, ahol a lesüllyedő kispolgárság fontos szerepet játszott. Századunkban a német
nemzetiszocialisták is azzal a népszerű jelszóval fordultak a banktőke ellen, hogy meg­
törjék a „kamatrabszolgaságot” .
Louis Blanc (1811-1882), a választójog kiterjesztéséért küzdő politikai publicista,
Proudhonnal szemben nem az anarchista szolidaritást, hanem a munka állami megszer­
vezését képviselte. A konkurencia pusztító hatásaival szemben, amelyek kisipari cső­
dök tömegéhez és munkanélküliséghez vezetnek, az állam által támogatott szövetkeze­
tek és „társadalmi műhelyek” megszervezését javasolta. Ahhoz, hogy ez a modell
elterjedhessen, a munkásoknak birtokba kell venniük az államot, ehhez pedig a válasz­
tójog megszerzésén keresztül vezet az út. Azt is ő vetette fel először, hogy a szocializ­
musnak egy átmeneti szakaszon kell átmennie, amelyben az állam jelentős szerepet
játszik. Az állam szabja meg az árakat és béreket, és a munkát végzők egyben egy
állami feladat végrehajtói is lesznek. Az 1848-as februári forradalom idején Párizsban
valóban sor került úgynevezett „nemzeti műhelyek” felállítására, amely enyhítette az
átmeneti munkanélküliséget és lecsillapította a „munkához való jogukat” követelő
munkásokat. A nemzeti műhelyek azonban egészen mássá váltak, mint Louis Blanc
elképzelte: tagjaikkal a legdurvább közmunkákat végeztették el. Az ellenforradalom
azután hamar tönkre is tette ezeket, diszkreditálva az egész elképzelést. Az állam által
alapított szövetkezetek többsége is hamarosan tönkrement néhány év leforgása alatt.
 230 A SZOCIALIZMUS

Auguste Blanqui (1805-1881) a politikai kommunizmus képviselője, aki először hir­

dette meg nyíltan a proletárdiktatúra eszméjét. A nizzai carbonarit, Buonarrotti hívét
forradalmi tevékenysége miatt négyszer ítélték halálra, összesen 35 évet töltött börtön­
ben, és csak egy általános amnesztiával szabadult két évvel halála előtt.
Blanqui hangsúlyozta a társadalmi osztályok közötti harc kibékíthetetlenségét, és a
szocializmust a politikai hatalom forradalmi meghódításával akarta bevezetni. A hata­
lom megszerzése a proletariátus fegyveres felkelésével kezdődik, s a volt hatalmasok
lefegyverzésével és a proletárdiktatúra bevezetésével folytatódik. Ezt követően kisajá­
títják a nagybirtokokat, állami ellenőrzést vezetnek be a gyárak felett, eltörlik a köztar­
tozásokat, és progresszív adót vezetnek be. Gyakorlati próbálkozásaiban Blanqui álta­
lában rosszul mérte fel az erőviszonyokat, népfelkelés helyett csak puccsokat idézett
elő, amelyeket rendre levertek. A blanquizmus azóta is a szűk forradalmi élcsapat által
végrehajtott államcsíny elnevezésére szolgál. Ezt a taktikát a marxizmus elvetette, de
Blanqui forradalmi radikalizmusa hatással volt a francia szindikalizmusra.
A fejletlenebb Németországban Wilhelm Weitling, Kari Grün és Moses Hess „igazi
szocializmusa” volt a szocialista gondolkodás egyik kiindulópontja, mindegyik morálisan
radikális, de politikailag erőtlen irányzatot képviselt. Marx és Engels utópikus vagy
kispolgári szocializmusnak nevezték a fenti áramlatokat, hogy megkülönböztessék sa­
ját „tudományos” szocializmusuktól. Kritikájuk annyiban jogos volt, hogy számos re­
formelképzelés (mint például Proudhon „népi bankjai”) teljesen utópisztikus volt, nem
számolt a kapitalista árutermelés reális gazdasági törvényeivel, és ezért eleve bukásra
volt ítélve. A szövetkezeti mozgalom mégis sokat köszönhet ezeknek a kezdeti kísérleti
törekvéseknek, amelyek egy közösségi termelési mód lehetőségeit keresték a verseny­
kapitalizmus egoista viszonyai közepette.
A szocializmus fejlődésében paradigmatikus fordulatot hozott Marx és Engels fellé­
pése, akik a kialakuló szervezett munkásmozgalom harcait a kapitalizmusra vonatkozó
tudományos elmélet alapjaira kívánták építeni. Ma már alig vitatható, hogy Kari Marx
tudományos munkássága és a nyomában kialakult elméleti és politikai vita döntően
hozzájárult a történelmi kapitalizmus és az egész modern társadalmi fejlődés kritikai
megértéséhez. Ugyanakkor Marx és barátja, Engels nézeteinek jelentősége volt a szo­
cialista mozgalom elméleti öntudatosodásában is. Mindketten központi szerepet ját­
szottak a Nemzetközi Munkásszövetség (I. Internationálé, 1864) megalapításában. A
munkásmozgalom feladatairól és kapitalizmusellenes harcáról szóló nézeteik azonban
csak lassan, főként az anarchizmussal folytatott szívós küzdelem eredményeként érvé­
nyesültek az európai munkásmozgalomban. Az angolszász országokban - Angliában
és az Egyesült Államokban - pedig soha nem is váltak népszerűvé, még kevésbé domi­
náns irányzattá a munkásmozgalmon belül.
A marxizmus tehát sohasem volt az egyetlen elméleti vagy politikai irányzat a mun­
kásmozgalomban, bár a kontinensen kétségkívül a legbefolyásosabbá vált. Továbbra is
élt és hatott a szövetkezeti orientáció, a „kispolgári szocializmus”, az anarchokommunista
irányzat (lásd később) és a szindikalizmus, amely a szakszervezeti mozgalmat a politi­
kai sztárjkharcok útjára kívánta terelni. A nem-marxista, reformista szocializmus ha­
gyománya különösen Angliában volt erős; Amerikában pedig a szindikalizmus és az
individualista anarchizmus áramlatai domináltak. (Az európai bevándorlás hullámai
ugyan időnként a radikálisabb marxista, osztályharcos irányzat megerősödését is elő­
idézték, de ennek sohasem sikerült tartósan megkapaszkodni - igaz, az erős tőkés
érdekeltségek mindent el is követtek szétverésükre.)
A marxizmus mély hatása a kontinens szocialista mozgalmaira olyan alapvető tény,
 A MARXI SZOCIALIZMUS 231

amely a szocializmus egész tárgyalását is meghatározza. Marx és Engels a korabeli

szocialista irányzatokkal vitában állva tisztázták saját nézeteiket, ezért sok korabeli
szocialista eszmét pusztán történeti érdekességévé fokoztak le; számos korabeli képvi­
selőjükről ma már csak azért tudunk, mert bírálatukra méltatták őket. A munkásmoz­
galom belső vitái ettől kezdve túlnyomóan azon kérdések körül forogtak, amelyeket
Marx vetett fel. A mozgalom stratégiai dilemmáit is általában a marxista hagyomány
eltérő értelmezésével, illetve Marx nézeteinek revíziójával vélték megoldani. Mivel
Marx elmélete több belső ellentmondást is magában hordott, később egészen különbö­
ző irányzatok képviselői egyaránt hivatkozhattak rá. A szocialista hagyományon belül
ezért kiemelten kell foglalkoznunk a marxi hagyománnyal.

A marxi szocializmus

A modern szocializmus legnagyobb hatású teoretikusa, Kari Marx barátjával, Friedrich

Engelsszel együtt dolgozta ki azt az elméletet, amely Engels elnevezése nyomán „tudo­
mányos szocializmus”-ként vált ismertté. Az utópikus szocializmus fantasztikus elkép­
zeléseivel szemben a szocializmust új alapokra kívánták helyezni, összekapcsolva a
modern kapitalizmus tendenciáinak tudományos vizsgálatával és a munkásság felsza­
badító harcával. Feltevésük szerint az osztály tudatos, szervezett munkásmozgalom for­
radalmi politikája képes meghaladni a kapitalizmus ellentmondásait, és a közösségi
tulajdon bázisán egy osztály nélküli, magasabb rendű társadalmat teremthet. Kettőjük
közül Marx volt az eredetibb gondolkodó, Engelset inkább a marxizmus rendszerező-
jének és népszerűsítőjének tekintik. A továbbiakban ezért főleg Marx nézeteiről lesz
szó, és Engelsre csak ott történik utalás, ahol szerzőtársa Marxnak vagy jelentősen
módosította Marx nézeteit.
Kari Marx (1818-1883) az ipari forradalom és a kialakuló munkásmozgalom korában
élt, abban az időszakban, amelyet Eric Hobsbawm történész „a tőke korának” nevezett
el. Ez a korélmény nyomta rá bélyegét gondolkodására, amelynek középpontjában a
kapitalizmus keletkezésére és belső törvényszerűségeinek feltárására irányuló kutatás
állt. Mint független gondolkodó, élete során nem sok hivatalos elismerésben részesült;
annál nagyobb hatással voltak nézetei a társadalmi és politikai gondolkodás későbbi fej­
lődésére, és a munkásmozgalom közvetítésével a modem politika alakulására is. Gondo­
latainak gyakorlati relevanciája azon is lemérhető, hogy Marxon mindig számon kérték a
szocializmus sorsát, évtizedekig szenvedélyesen vitatva elemzéseinek és prognózisainak
helyességét. (John Stuart Milltől vagy Max Webertől, hogy csak két kiemelkedő polgári
gondolkodót említsek, senkinek sem jutott eszébe számon kérni a modem kapitalizmus
alakulását.) Tudományos módszere, filozófiai belátásai a modem értelmiség számára
máig tartós intellektuális kihívást jelentenek. Marx személyét olykor misztifikálták is:
vagy csodálat, vagy gyűlölet övezte. Az ilyen emocionális viszonyulás természetes fo­
lyománya rendkívüli hatásának, de nem éppen méltó Marxhoz, aki ugyan romantikus
alkatú, de alapvetően racionalista gondolkodó, a felvilágosodás örököse volt.
Marx 1818-ban született a németországi Trier városában, egy felvilágosult ügyvédi
családban. Nagyapja még rabbi volt, apja viszont már protestáns, aki sikeres ügyvédi
praxist folytatott. Mivel későbbi ellenfelei gyakran kijátszották ellene zsidóságát, érde­
mes feltenni a kérdést, milyen szerepe volt Marx zsidóságának nézetei kialakulásában.
Isaiah Berlin, a neves eszmetörténész szerint a zsidó hagyomány két tekintetben ját-
 232 A SZOCIALIZMUS

szott szerepet Marx nézetrendszerében. Egyrészt az emberi nyomorúság és minden

igazságtalanság elleni morális felháborodás zsidó prófétai hagyomány volt, s magya­
rázhatja Marx prófétai haragját is a korai kapitalizmus súlyos társadalmi és emberi
nyomorúsága láttán. A hatás másik forrása a zsidó kultúrában mélyen gyökerező
eszkatologikus látásmód, azaz egy megváltó nagy fordulat várása a történelem folyama­
tában. Kétségtelen, hogy Marx történetfilozófiájában is létezik egy éles cezúra, a szük­
ségszerűségből a szabadságba való ugrás, a kapitalizmusból a kommunizmusba való át­
menet formájában. Ezzel kapcsolatban azonban önkritikus megjegyzéseket is bőven talá­
lunk Marxnál. A történelem rejtett ideologikus magyarázata ugyanakkor kortendencia
volt, és sokkal hangsúlyosabban volt jelen például a protestáns Hegelnél. Minden egyéb
tekintetben Marx inkább nagyon is német volt: romantikus-lázadó természete éles ellen­
tétben állt hűvös, racionális elemzőkészségével, s sokak szerint éppen e két tulajdonság
közötti feszültségnek köszönhette számos mély és termékeny belátását.
Marx korán irodalmi tehetséget árult el; a bonni egyetemen jogot és Berlinben filo­
zófiát végzett. Disszertációját a démokritoszi és epikuroszi természetfilozófia különb­
ségéről írta. (Persze ez sem szokványos értekezés: az emberi szabadság filozófiai meg­
alapozása foglalkoztatta benne.) A reakciós porosz államban nem remélhetett egyetemi
katedrát, ezért egy baloldali polgári liberális lap, a Rheinische Zeitung főszerkesztője
lett. Marx az egyik első volt azon független, kimagasló értelmiségiek sorában, akik az
egyetemen kívüli világban fejtették ki tevékenységüket. Újságírói tapasztalatai, a társa­
dalmi-politikai valósággal való szembesülése nemcsak további tanulmányaira hatott, a
gazdaság felé fordítva figyelmét, de irodalmi stílusát is befolyásolta. Ifjúkori politikai
publicisztikája még radikális demokrata eszmeiséget tükrözött, stílusa eleven, képek­
ben gazdag és logikailag lefegyverző volt, szellemesség és maró gúny hatotta át. Bár
ezeket a stílusjegyeket politikai írásaiban mindvégig megőrizte, tudományos munkáit
egyfajta „teuton” gondolati stílus jellemzi: gyakran apodiktikus, ellentmondást nem
tűrő kijelentésekben fogalmazott, amelyeket találó metaforák tarkítottak.
A fiatal Marx hamar összeütközésbe került a cenzúrával. Lapjának betiltása után
Párizsba ment, ahol megismerkedett a szocialista és kommunista tanokkal. Az 1848-as
forradalomban kiadta a Neue Rheinische Zeitungot (saját vagyonából, ami anyagilag
tönkre is tette), és cikksorozatban reflektált a német forradalom egyidejű történéseire.
A forradalom bukása után menekülnie kellett a porosz rendőrség elől, s rövid hányat­
tatások után végül 1849-ben Londonban telepedett le, ahol élete végéig emigrációban
élt, élvezve a viktoriánus korszak nyugalmát.
Ami személyes életét illeti, a későbbi heroikus ábrázolások éppoly kevéssé illettek
rá, mint ahogy a róla mintázott madár ijesztőnek sem volt köze az élő Marxhoz. Saját
jellemzése szerint semmi emberi nem volt idegen tőle. S valóban, a mindennapi életben
rendkívül érzékeny, humánus, ugyanakkor szenvedélyes ember volt, minden elképzel­
hető emberi gyengével. (Ebbe az is beletartozott, hogy felesége iránti nagy szerelme
ellenére házasságon kívüli gyermeke is született, amit - osztva a viktoriánus kor erköl­
csi képmutatását - élete végéig rendkívül szégyellt és rejtegetett.)

A politika helye a marxi elméletben

Különös módon Marx anélkül ért el rendkívüli politikai hatást, hogy valaha is önálló
politikai elméletet alkotott volna. Nincs olyan elméleti munkája a politikáról, amelyet
egyenrangúként állíthatnánk a tőkés gazdaságnak A tőkében foglalt tudományos elem­
zése mellé. Ralph Milliband angol neomarxista azzal oldotta fel e paradoxont, hogy a
 A MARXI SZOCIALIZMUS 233

marxizmusnak azért nincs külön politikai elmélete, mert az egész marxizmus maga
politikai jellegű.
Kétségtelen, hogy Marx nemcsak tudós, hanem forradalmár is volt, aki elmélet és
gyakorlat viszonyát eredeti módon fogalmazta át. „A filozófusok eddig csak különbö­
ző' módon interpretálták a valóságot; most arról van szó, hogy megváltoztassuk” - írta
nevezetes Feuerbach-téziseiben. A tudomány feladata a valóság kritikája, a kritika
pedig a fennálló viszonyok megváltoztatására törekszik. A filozófia célja, hogy hangot
adjon a szenvedők és elnyomottak ügyének, és keresse sorsuk jobbra fordításának
útját. A hegeli filozófia módszerét, a dialektikát a valóság ellentmondásainak feltárásá­
ra alkalmazta, és forradalmi következtetéseket vont le belőle. Szakítva az újhegeliánusok
körével, akik a vallás kritikáját tartották a legfontosabbnak, a következőket írta: „A
mennyország kritikája ezzel átváltozik a föld kritikájává, a vallás kritikája a jog kritiká­
jává, a teológiáé a politika kritikájává.” (MÉM 1:379.) Azonban nem elég a valóság
kritikai feltárása: a fennálló viszonyok megváltoztatásához arra is szükség van, hogy
az igazság eljusson az érintettekhez, és megváltoztassa gondolkodásukat. „A kritika
fegyvere persze nem pótolhatja a fegyverek kritikáját, az anyagi hatalmat anyagi hata­
lommal kell megdönteni, ám az elmélet is anyagi hatalommá válik, mihelyt a tömege­
ket megragadja.” „A vallás kritikája azzal a tanulsággal végződik, hogy az ember a
legfőbb lény az ember számára, vagyis azzal a kategorikus imperatívusszal, hogy fel
kell forgatni mindazokat a viszonyokat, amelyekben az ember lealacsonyított, leigá-
zott, elhagyatott és megvetendő lény...” (MÉM 1:385.)
Ez a gyakorlati, erkölcsi-politikai indíték ott rejlik Marx minden írása mögött. A
tudomány objektív vizsgálódási módszerét azonban ez nem érintette, legfeljebb annyi­
ban, hogy a lehető legtárgyszerűbben kell feltárnia a valóságot, annak reális alakjá­
ban. Ez az igény vezetett a materialista történetfelfogás kidolgozásához, amely a
történelemben már nem a „nagy hadi hűhókat” tartotta lényegesnek, s nem is az
eszmékből próbálta magyarázni alakulását, hanem a társadalom anyagi újratermelé­
sének egész folyamatát vizsgálta, s annak keretében helyezte el a társadalom összes
életmegnyilvánulását. A korabeli idealista történetfelfogással szemben hangsúlyozta,
hogy az emberek tudatát a társadalmi lét határozza meg, az a mód, ahogyan újrater­
melik létfeltételeiket.
Ennek a materialista történetfelfogásnak a legjobb kifejtését A német ideológiában
találjuk meg, amely 1846-ban keletkezett. Marx és Engels felfogásának lényegét (ké­
sőbbi okfejtéseket is felhasználva) röviden a következőkben összegezhetjük: az állam­
formák és a jogi viszonyok nem önmagukból nyerik magyarázatukat, hanem a „polgári
társadalom” anyagi életösszefüggéseiben gyökereznek; ez utóbbi anatómiáját írja le a
politikai gazdaságtan. A társadalmi-gazdasági viszonyok alkotják tehát azt az alapot,
amelynek felépítménye a politika, a jog és a többi tudatforma. A társadalom gazdasági
alapját a termelőerők és a termelési viszonyok (a tulajdoni és érintkezési viszonyok)
alkotják. A termelőeszközök feletti rendelkezés különbsége és a megtermelt értéktöbb­
let elsajátítása eredményezi a társadalom osztálytagozódását és az osztályok közötti
harcot. A tulajdoni és érintkezési viszonyok Marx szerint már eleve olyan politika
előtti függőséget teremtenek, amelyet a politikai, jogi viszonyok és intézmények csak
megerősítenek; az államhatalom is az osztályuralom eszköze. A történelmi fejlődés
dinamikáját a termelőerők és a termelési viszonyok ellentmondása képezi: amikor a
termelőerők fejlődése magasabb fokot ér el, az addigi termelési (tulajdoni és érintkezé­
si) viszonyok szűkké válnak számukra, és ekkor társadalmi forradalom következik be.
Átalakul az egész addigi felépítmény, s az addigi termelési módot egy új váltja fel.
234 A SZOCIALIZMUS

A progresszív termelési módok sorában Marx az ázsiai, az antik, a feudális és a kapi­

talista termelési módot különböztette meg. A polgári társadalom tehát maga is történeti
képződmény, nem pedig a társadalom végső, „természetes” formája, mint a polgári
ideológiában. A termelőerők nagyfokú fejlődése kiélezi az osztályharcot a burzsoázia
és a proletariátus között. A megtermelt gazdagság felhalmozódása és koncentrálódása
az egyik oldalon, s a nincstelenek tömegei a másik oldalon ugyanis olyan társadalmi
feszültséget keltenek, amely egy nagy forradalomhoz fog vezetni. Ez a forradalom a
feltevés szerint a leghaladottabb országokban egyidejűleg következik be, és a termelő­
erők magas fejlettsége az előfeltétele. Enélkül ugyanis Marx szavaival csak az ínséget
tennék általánossá, újra kezdődne a harc a szükségesért, „és helyreállna az egész régi
szemét” . A forradalom nyomán az ipari civilizáció bázisán egy magasabb rendű közös­
ségi társadalom jön majd létre.
Ebben a materialista történetfelfogásban a politika levezetett, s nem önmagából meg­
érthető, autonóm szférája a társadalomnak, éppúgy, mint a felépítmény más elemei. A
politika ilyen rendszertani helye természetesen nem jelenti azt, hogy Marx ne érdeklő­
dött volna a politika kérdései iránt, és ne írt volna részletesen politikai kérdésekről. Az
Osztályharcok Franciaországban 1848-tól 1850-ig, a Louis Bonaparte brumaire 18-
ája, vagy a párizsi kommünről írott A polgárháború Franciaországban című munkái
azonban alkalmi, polemikus írások voltak, amelyek nevezetes politikai fordulatokhoz
kapcsolódtak. Politikai írásainak zöme proklamáció, szenvedélyes vitairat vagy külön­
böző világlapok számára írott politikai helyzetelemzés volt. Tükrözik ugyan Marx filo­
zófiai éleslátását és roppant történelmi tudását, ezek az elemzések mégis nehezen álta­
lánosíthatók egyetlen politikai elméletté. Ez az egyik oka annak, hogy a későbbi mar­
xisták olyan különbözőképp értelmezhették Marx politikai hagyatékát.
A politika másodlagosságát hirdető teoretikus pozíciónak látszólag ellentmond, hogy
Marx a társadalom megváltoztatásáért folyó gyakorlati harcban elsőbbséget tulajdoní­
tott a politikának. A polgári társadalommal szembeni kritikájának kezdettől fogva az
volt a legfontosabb eleme, hogy a dolgozó osztályokat kirekesztették belőle: a proleta­
riátus gazdaságilag kizsákmányolt és politikailag jogfosztott, tehát nem része a polgári
társadalomnak. A függőséggel és kiszolgáltatottsággal szembeni harc egyetlen eszköze
a politikai szerveződés és tudatosodás. A nincstelen bérmunkások tömegei csak saját
szervezettségük és a szolidaritási akciókban kifejezett egyesített akaratuk révén képe­
sek bármit is elérni. A munkásság csak e harc során tesz szert osztályöntudatra, s válik
politikailag cselekvő történelmi szubjektummá, amelynek küldetése a kizsákmányolás
megszüntetése és egy osztály nélküli társadalom megvalósítása. Marx gazdasági deter­
minizmusa tehát kiegészül azzal, hogy az osztályharcban, a politikai küzdelmekben
nagyon is fontos szerepet tulajdonít az emberi aktivitásnak.

A radikális demokráciától a kommunizmusig

Marx politikai nézeteinek fejlődését nehéz elválasztani gondolati fejlődésének egész
irányától. Korai írásaiban Marx még nem kommunista, hanem radikális demokrata,
republikánus volt. A hegeli jogfilozófiát bírálva, elvetette annak államfetisizmusát, és
az állammal szemben a társadalom pártjára állt. Rousseau-hoz hasonlóan meg akarta
szüntetni az állam és a nép ellenséges elkülönülését - az emberek feje fölé emelkedő
állam szerinte a magánérdek és a közérdek konfliktusának terméke. A bürokratikus,
polgáraitól elidegenült államot közvetlen demokráciával, a legszélesebb politikai rész­
vétel útján, a társadalmi viszonyok ésszerűvé tételével lehet csak felszámolni. A rendi
 A MARXI SZOCIALIZMUS 235

abszolutizmus németországi viszonyai közepette ez fölöttébb forradalmi álláspont volt,

s jelen volt valamennyi írásában, amelyeket a Rheinische Zeitungban a sajtószabadság­
ról, a falopási törvényről és más akut politikai vitakérdésekről írt.
Marx társadalomkritikája azonban politikai gazdaságiam stúdiumai után tovább konk­
retizálódott és radikalizálódott. A felvilágosodás absztrakt természetjogi gondolkodá­
sát és emberképét elhagyva, a polgári gondolkodás egészét ideológiakritikának vetette
alá. Az Emberi és polgári jogok nyilatkozatát elemezve például megállapította, hogy az
általános ember kultuszában is lényegében a tulajdonos polgárság érdekei nyilvánulnak
meg. Bírálta az ember felosztását bourgeois-ra és citoyenre, azaz a maga magánérde­
keit követő egoista lényre és a polgárra, mint a közügyekkel törődő morális személyre.
Úgy vélte, hogy ez a kettő egyesítendő egymással, az államot vissza kell venni a társa­
dalomba, s a társadalom ellenőrzése alá kell helyezni. A magánember és az állampol­
gár kettősségének felszámolása azonban alapvetően utópikus posztulátum volt - miután
ez a differenciálódás létrejött, nem szüntethető meg többé a polgári szabadság elvesz­
tése nélkül. Marx kritikája a pusztán formális politikai jogok felett, amelyekkel a leg­
több ember anyagi ínsége folytán úgysem tud élni, teljesen jogosult volt. A megoldás
azonban nem állhat a visszatérésben egy olyan állapothoz, amelyben ez az ellentmon­
dás még ki sem fejlődött. „Az állam visszavétele a polgári társadalomba” olyan roman­
tikus követelés, amely a politika megszüntetését sugalmazza. Ez azonban éppenséggel
a hatalom diktatórikus elfajulását eredményezi, amint azt később számos esetben lát­
hatjuk a kommunista hatalom példáján.
A fiatal Marx a Gazdasági-filozófiai kéziratok (1844) című kiadatlanul maradt írásá­
ban szenvedélyesen bírálta az elidegenedés jelenségét, annak minden formájában. Az
elidegenedés azt jelenti, hogy az ember saját alkotásai ellene fordulnak, tevékenységé­
nek, lényegének tárgyiasulása mint tőle idegen hatalom lép vele szemben. Ha az em­
bert megfosztják munkájának termékétől, akkor más számára teremt gazdagságot, mi­
közben a maga számára szegénységet és nyomort termel. Ennek során az ember elide­
genedik saját munkatevékenységétől és képességeitől is: a munka, mint az ember lé­
nyegi életmegnyilvánulása, tőle idegen, önállósult folyamattá válik, amely leigázza őt.
Az ember ennek során elidegenedik embertársaitól és végül saját nembeli lényegétől is.
Az elidegenedés gazdasági alapjait elemezve, annak fő okát Marx a munkamegosztás­
ban és a magántulajdonban látta. Azonban már itt kifejtette, hogy a magántulajdon
puszta kisajátítása, a „nyers kommunizmus” még nem vezet automatikusan az elidege­
nedés felszámolásához. Ez csak az államot tenné meg össztőkéssé, amely egyaránt
kisajátítja a tulajdont és a közvetlen termelők feletti rendelkezést. Marx szerint az ilyen
államosított kommunizmus nem a magántulajdon tagadása volna, hanem ellenkezőleg,
csak a magántulajdon alávalóságának kiterjesztése, ami ekképp csak az irigységet és
önzést tenné általános hatalommá. Ezzel szemben a magántulajdon pozitív meghaladá­
sát szorgalmazta, amely nem tagadja meg a kultúra és civilizáció elért vívmányait,
hanem mindenki számára hozzáférhetővé teszi azokat. -Elutasította tehát a szükséglet
nélküli, „természetes” ember egyszerűségéhez való visszatérés rousseau-i eszméjét,
amit reakciós utópiának tartott. Az ilyen ember szerinte nemcsak hogy nem jutott túl a
magántulajdonon, hanem még el sem jutott hozzá. Marx egész életében elvetette az
egyenlő szegénységen alapuló aszketikus kommunizmust, ehelyett a szükségletek bő­
vített újratermelését tartotta a szocializmus egyedül lehetséges alapjának.
A korai munkásmozgalomban Marx az emberi méltóság lázadását látta a kapitaliz­
mus elnyomorító hatásaival szemben. A proletariátus általános osztályhelyzetében kul-
minálódik szerinte az emberiség összes nyomorúsága. A proletariátus osztályérdeke
 236 A SZOCIALIZMUS

azért általános emberi érdek, mert nem szabadíthatja fel magát anélkül, hogy az egész
emberiséget is fel ne szabadítaná. Ez a Szent családban és A filozófia nyomorúságában
kifejtett gondolat alapozta meg a munkásosztály történelmi küldetésének tézisét.
A szocialista tanokkal való megismerkedés során Marx a filozófiai társadalomkritika
felől egyre inkább a korabeli társadalmi állapotok, a nyomorúságos viszonyok konkrét
gazdasági elemzése felé fordult, és lassanként radikális kommunistává vált. A kommu­
nizmust akkoriban még a szocializmussal szinonim értelemben használták, mint annak
radikálisabb válfaját. A kommunisták a termelőeszközök magántulajdonában látták a
kizsákmányolás fő forrását, és ezért meg akarták azt szüntetni. Ennek módját persze
sokféleképpen képzelték el.
Marx és barátja, Engels legismertebb politikai írása nem véletlenül a Kommunista
Kiáltvány lett, amelyben először adtak nyíltan hangot radikális meggyőződésüknek.
Ezt a manifesztumot elméletileg a már fentebb vázolt materialista történetfel fogás tá­
masztja alá. A Kommunista Kiáltvány az 1848-as forradalom előestéjén íródott, és
radikális forradalmi hangvételét ez is magyarázza. Nevezetes nyitó sorait azóta is szám­
talanszor idézték és parafrazálták: „Kísértet járja be Európát, a kommunizmus kísérte­
ié.” A Szent Szövetség konzervatív korszakának végét harangozta be ez a harcias
nyitány, bár a kommunista mozgalom ekkor még valójában elég testetlen fenyegetést
jelentett a fennálló hatalmak számára. Egyelőre inkább a polgári forradalom volt a
történelem napirendjén, és nem a proletárforradalmak.
Marx és Engels a Kommunista Kiáltványban a munkásosztály harcát széles történel­
mi panorámába helyezték el, s az osztályharcokban zajló történelem folyamatába ágyazták
bele. A kapitalizmust, szemben a korábbi feudális renddel, igen forradalmi, haladó
gazdálkodási módnak tekintették. Hiszen a kapitalizmus teremtette meg a modern ipari
civilizációt, melynek vívmányait elragadtatottan ecsetelték. Ugyanakkor a kapitaliz­
mus szerintük el is mélyíti a társadalom osztályokra hasadását. A tőke és a munka, a
burzsoázia és a proletariátus osztályellentétei, valamint a fejlett termelőerők és a szá­
mukra korlátot jelentő termelési viszonyok ellentmondása ezért előbb-utóbb aláássák a
kapitalista termelés rendjét, megfosztják létjogosultságától és végül egy magasabb tár­
sadalmi formációhoz, a szocializmushoz vagy kommunizmushoz vezetnek el.
A Kommunista Kiáltvány egyik fejezete az addigi szocialista nézetek bírálatával fog­
lalkozott, elkülönítve tőlük a kommunista nézeteket. Bár a kiáltvány a Kommunisták
Szövetségének dokumentuma volt, a kommunisták ebben az időszakban még nem al­
kottak elkülönült pártot, és ez nem is állt szándékukban. Marx és Engels szerint a
kommunisták a munkásmozgalom legöntudatosabb elemeiből és teoretikusaiból állnak,
közöttük azokból a polgári értelmiségiekből, akik úgymond képesek voltak felemel­
kedni „az egész történelmi folyamat megértéséig”. (Itt nyilvánvalóan önmagukra is
gondoltak.) Későbbi kifejezéssel szólva, a kommunisták a munkásmozgalom intellek­
tuális elitjét alkotják, akik feltárják a harcban részt vevők közös érdekeit, s mindenütt
támogatják a haladó és forradalmi mozgalmakat. Feladatuk nem újabb és újabb utópi­
kus társadalomtervezetek megalkotása, hanem az, hogy megszervezzék és tudatosítsák
a munkásosztály politikai harcát, s ezzel meggyorsítsák az új társadalom megszületésé­
nek a folyamatát. A munkásmozgalmat nem világmegváltó eszmék alapján, hanem a
konkrét harci tapasztalatokból kiindulva akarták stratégiailag tudatosabbá tenni. A kom­
munistának ez a fogalma természetesen nem ugyanaz, mint a későbbi időkben, amikor
a szociáldemokráciától különvált forradalmi radikálisokból lettek a kommunista pár­
tok. Ezt a különbséget gyakran elmossák, amikor Marxról mint a kommunizmus alapí­
tó atyjáról beszélnek.
 A MARXI SZOCIALIZMUS 237

Mi volt a Kommunisták Szövetségének politikai programja? Első helyen a magántu­

lajdon felszámolása állt. Eközben nem a saját munkával szerzett személyi tulajdonra,
hanem a tőkések kezében felhalmozott termelési eszközökre gondoltak, amelyeket sok
ember együttes munkája hozott létre. E tulajdon átvezetése magántulajdonból köztulaj­
donba azt jelentené, hogy e tulajdon elveszíti osztályjellegét, és többé nem csak a
magánjellegű kisajátítás tárgya. A következőképp érvelnek radikális követelésük mel­
lett: „Rémüldöztök, hogy mi meg akarjuk szüntetni a magántulajdont. De fennálló
társadalmatokban a társadalom tagjainak kilenctized részére nézve megszűnt a magán-
tulajdon... Azt vetitek tehát szemünkre, hogy olyan tulajdont akarunk megszüntetni,
amelynek szükségszerű előfeltétele, hogy a társadalom óriási többségének nincs tulaj­
dona.” (MEVM 1:30.) Mint a szerzők hangsúlyozzák, a kommunisták senkitől nem
akarják elvenni azt a hatalmat, hogy társadalmi termékeket sajátítson el, hanem csupán
azt a hatalmat, hogy ezáltal idegen munkát igázzon le. Ennek az érvelésnek lefegyver­
ző a logikája; csak az maradt kifejletlenül, hogy a magántulajdon kisajátítása után
milyen produktív formában folyjék tovább a gazdagság gyarapítása.
A kommunista program természetesen'csak egy erőszakos politikai forradalom for­
májában valósulhatott volna meg, amely felszámolja a meglévő osztályuralmi rendet.
A forradalmat Marx és Engels szerint először egy proletárdiktatúra követné, amelyben
az uralkodó osztállyá szervezett proletariátus megragadja a hatalmat, megtöri a régi
uralkodó osztályok uralmát és ellenállását, és megvédi a forradalmat az esetleges külső
támadásokkal szemben. A proletárdiktatúrát azonban nem államformaként képzelték
el. Diktatúrán később is mindig az uralom osztályjellegét értették; formája szerint ez az
osztálydiktatúra lehet demokratikus vagy tekintélyuralmi. Soraikban ugyanakkor már
ott kísértett a fiatal Marx által még „nyerskommunizmusnak” nevezett államközpontú
rend árnyéka. Marx és Engels ugyan folyton társadalmasításról beszéltek, a konkrét
politikai programpontokban azonban, amelyeket a Kommunista Kiáltványban felsorol­
tak, mindig az államhatalom jelent meg cselekvőként. A progresszív adózás bevezeté­
se, az örökösödési jog eltörlése, minden gyermek nyilvános és ingyenes nevelése stb.
mind ebbe a körbe tartozik, s mindegyik a tulajdonviszonyokba való despotikus be­
avatkozást igényelt volna.

Állam és nemzet
A forradalmat követő proletárdiktatúra államáról egy rövid mondatnál többet nem talá­
lunk a Kommunista Kiáltványban. Az optimista feltevés szerint a további fejlődés so­
rán, a termelőerők megsokszorozódásával eltűnik majd a közhatalom politikai jellege,
azaz már nem államként, nem elnyomó szervként fog funkcionálni, hanem a társada­
lom gazdasági életét szervezi. Későbbi megfogalmazásban ezt nevezték az állam elha­
lásának. Az állam ugyanis Marx szerint nem egyéb, mint egy osztály hatalmi eszköze
az alárendelt osztály(ok) elnyomására. A Kommunista Kiáltvány egy jól hangzó tézise
szerint az állam nem is egyéb, mint az uralkodó burzsoázia közös ügyeinek végrehajtó
bizottsága. Reményük szerint azonban a jövő kommunista társadalmában nem lesz
kizsákmányolás és elnyomás, ezért hatalom sem: „A régi polgári társadalom s a vele
járó osztályok és osztályellentétek helyébe olyan társulás lép, amelyben minden egyes
ember szabad fejlődése az összesség szabad fejlődésének feltétele.” (Uo. 35.) E rend
politikai formájáról azonban nem mondanak semmi közelebbit.
A történelmi fejlődés megmutatta, hogy a kommunisták forradalmi várakozásai eb­
ben a korban egyrészt elsietettek, másrészt eleve utópisztikusak voltak. Elsietettek,
238 A SZOCIALIZMUS

amennyiben még a polgári forradalmak voltak napirenden, nem pedig az olyan „per­
manens forradalmak” (Marx), amelyek egy polgári forradalomból mindjárt proletár­
forradalomba vezethettek volna át. Az 1848-as forradalmak végül mindenütt elbuktak,
ott is, ahol nemzeti függetlenségi törekvésekkel kapcsolódtak össze.
A kommunisták programja emellett utópikus is volt, amennyiben az osztályharcok
evolúciós történetfilozófiájába ágyazott politikai program nem számolt a történeti való­
ság számos olyan összetevőjével, amely kívül állt az osztályharc horizontján. Az egyik
ilyen tényező bizonyosan éppen a nemzeti kérdés volt. A Kommunista Kiáltvány szer­
zőinek később mindig felrótták, hogy nem észlelték a nemzeti kérdés súlyát. Ebben
egyébként osztották a felvilágosodás optimizmusát a népek testvériségéről és a világál­
lamról. A kiáltványnak az a híressé vált jelszava, miszerint „a munkásoknak nincs
hazájuk” , kétségkívül propagandisztikus túláltalánosítás volt, holott eredetileg csak azt
akarta kifejezni, hogy a munkásokat kirekesztik a polgári államból, és minden ország­
ban közös sorsuk összefogást igényel, amelyre a híres-nevezetes jelszó utalt: „Világ
proletárjai, egyesüljetek!” Marx és Engels később korrigálták tévedésüket, hangsú­
lyozva, hogy a munkásmozgalom egyetemes célkitűzéseit természetesen nemzeti tala­
jon működő pártoknak kell képviselniük. A szocialista mozgalom mégis lényegében
internacionális volt, ami a nemzetközi munkásszolidaritásban öltött testet, ameddig
erre lehetőség volt. Ahol a munkáspártok engedtek a nacionalista nyomásnak, általá­
ban hamar áldozatul estek a nacionalista politikai erőknek, s megszűntek önálló, befo­
lyásos politikai tényezőnek lenni.

Az érett Marx politikai nézetei

Marx gondolati fejlődésében gyakran cezúrát vonnak 1848 után, mondván, hogy fia­
talkorában humanista filozófus és romantikus forradalmár volt, később viszont inkább
a társadalomtudós hűvös, elemző tárgyilagossága került előtérbe. Valóban, Marx a
forradalom bukása után mindinkább visszavonult dolgozószobájába, illetve bevette magát
a British Museum könyvtárába, és forradalmi tervek szövögetése helyett (amelyeket
átengedett az ambiciózus emigráns köröknek) a kapitalizmus fejlődésének hosszú távú
trendjeit és belső törvényszerűségeit kezdte kutatni. E többéves stúdium eredménye
volt A tőke (Das Kapital, 1867) című főműve, amelyben a tőkés gazdaság kialakulását
és működését elemezte, az eredeti tőkés felhalmozástól a monopoltőkés társadalom
kialakulásáig. A tőke azonban nem egyszerűen gazdaságiam munka, hanem a gazdaság
olyan elemzését adja, amely a tőkének a társadalmi újratermelés egészében játszott
szerepét vizsgálja széles történelmi távlatokban. Életében csak az első kötet jelent meg,
a második és harmadik kötetet Engels rendezte sajtó alá.
Marx gazdasági tanainak kifejtése nem tartozik témánkhoz. A tőke jelentősége a
politikai gondolkodás számára abban állt, hogy tudományos alátámasztását adta a mar­
xi szocializmus koncepciójának az árutermelés törvényeinek és a bérmunka kizsákmá­
nyolását alátámasztó értéktöbblet-elméletnek a megfogalmazásával, a társadalmi osztá­
lyok gazdasági gyökerének kimutatásával és a tőkés fejlődés történelmi tendenciáinak a
felvázolásával. Az értéktöbblet-elmélet objektív magyarázatot adott a kizsákmányolás­
ra, amit a korai szocialisták csak erkölcsi fogalomként alkalmaztak. Marx szerint min­
den szervezett társadalomban elsajátítják valamilyen módon a terméktöbbletet, de a
tőkés társadalmat az különbözteti meg a többitől, hogy ez az értéktöbblet formájában
történik. A tőkés a bérmunkások munkaerejét piaci értékén vásárolja meg, ezt pedig a
munkás (és családja) létfenntartási költségei szabják meg, bár mértékét a konkurencia
 A MARXI SZOCIALIZMUS 239

nagysága, a társadalmi szokások valamelyest módosíthatják. (Nincs tehát „vasbértör-

vény” [Lassalle], amely szükségszerűen a minimálbér felé nyomná a munkabért, an­
nak nagysága a társadalmi körülményektől, a bérharc eredményeitől stb. is függ.) Az
alkalmazott bérmunkások munkája azonban nagyobb értéket hoz létre, mint ami a saját
létfenntartásukhoz szükséges. A kettő közötti különbözet az értéktöbblet. A tőkés ter­
melés kezdetén az abszolút értéktöbblet elsajátítása uralkodik, ami azt jelenti, hogy a
tőkések főleg a munkaidő mértéktelen meghosszabbításával és a munkatempó gyorsítá­
sával igyekeznek minél többet kisajtolni a munkásokból. Később a relatív értéktöbblet
elsajátítása lesz domináns; ez a munka termelékenységének növekedéséből ered, amit
technikai újításokkal, racionálisabb munkaszervezéssel, új szükségletet keltő termékek
piacra dobásával stb. teremtenek elő. Az első a munkások abszolút elnyomorodásához,
a második, civilizáltabb változat csak relatív elnyomorodáshoz vezet.
Politikai szempontból a leginkább „A tőkés felhalmozás történelmi tendenciája” című
fejezet érdekes, amelyben Marx a tőkés termelési mód elkerülhetetlen bukását prog­
nosztizálta, amely szinte a természeti törvényekhez hasonló szükségszerűséggel követ­
kezik be. Az elnyomorodás tézise szerint*a tőkés társadalom egyre inkább polarizáló­
dik: a tőke mind kevesebb kézben koncentrálódik, a középrétegek a proletariátus sora­
iba kerülnek át. A kizsákmányoltak tömegei egyre alacsonyabb sorba süllyednek, s
velük szemben ott áll a felhalmozott gazdagság egész világa. Amikor ez a helyzet
tűrhetetlenné válik, üt az igazság órája, a legfejlettebb országokból kiinduló nagy for­
radalomban a kisajátítókat kisajátítják, és létrejön egy magasabb rendű, kommunista
termelési mód.
A társadalmi osztályok kialakulását és az osztályharc gazdasági alapját tárgyalta A
tőke III. kötetének utolsó fejezete, amely azonban befejezetlenül maradt. Az osztályo­
kat itt a termelési eszközökhöz való eltérő viszonyuk szerint határozza meg, nem pedig
a puszta jövedelmi különbségek alapján, amelyek csak az előbbi helyzet folyományai.
Az osztályok közötti konfliktus objektív módon, a társadalom egészének újratermelé­
sével együtt reprodukálódik.
A marxi elmélet azonban nemcsak a fennálló kapitalista társadalmi rend tudományos
kritikájára törekedett, feltárva a gazdasági kizsákmányolás forrásait, hanem gyakorla­
ti-ideológiai üzenetet is hordozott. Megadta a munkások harcának igazolását és célját,
s megerősítette a gyengéket és kizsákmányoltakat abban a tudatban, hogy a történelem,
a sok elszenvedett vereség és kudarc ellenére, hosszú távon mégiscsak az ő oldalukon
áll. E nélkül a hit és meggyőződés nélkül a kishitűség valószínűleg gátolta volna a
mozgalom politikai megerősödését. Persze nem szabad lebecsülnünk azt a hatást sem,
amelyet Marx társadalomtudományi módszere és filozófiája gyakorolt a kritikai értel­
miségre, ez azonban csak valamivel később bontakozott ki a maga teljességében. Marx
volt az utolsó olyan gondolkodó, aki a társadalom átfogó filozófiai vizsgálatára vállal­
kozott; őt követően a filozófia és a társadalomtudományok élesen szétváltak, és a társa­
dalom vizsgálata különböző szaktudományok illetékességébe került át.
Miben változott meg a leginkább Marx politikai felfogása az érett művek korsza­
kában? Tudományos kutatásai nyomán Marx politikai ítéleteiben valóban egyre óva­
tosabbá és szkeptikusabbá vált, és jó néhány korábbi politikai feltevését korrigálta.
Ennek ellenére élete végéig megőrizte romantikus forradalmiságát, s néhány alapve­
tő politikai kérdésben, az utópia elleni dörgedelmei ellenére, maga is utópikus szoci­
alista maradt.
Korának politikai fejleményeit továbbra is evolucionista történelemfelfogása kereté­
ben értelmezte, de differenciáltabban elemezte a politikai viszonyokat. Elutasította a
 240 A SZOCIALIZMUS

blanquizmust, a szocialista forradalomnak az államhatalom puccsszerű meghódításával

való azonosítását. Hangsúlyozta, hogy a munkásosztály felszabadításának a munkás-
osztály saját művének kell lennie, és egyáltalán nem vetette el a bérmunkások helyze­
tének javítására irányuló reformokat. Ellenkezőleg, üdvözölte a gyári törvényeket és a
kezdődő munkajogi szabályozást, amelyet a szocializmus kezdeteinek tartott. Ugyan­
akkor abban reménykedett, hogy a munkások politikai önszerveződését nemcsak a
szocialista agitáció mozdítja elő, hanem maga a kapitalizmus fejlődése forradalmasítja
őket a ciklikus válságok és az elnyomorodás fokozódása révén. A tőke profitéhsége az,
ami folytonosan újratermeli a tőke és a munka antagonisztikus ellentétét. A mozgalom
stratégiáját a tőkés gazdasági viszonyok reális elemzésére kívánta alapozni. A Nemzet­
közi Munkásszövetség létrehozásával az egyes nemzeti mozgalmakat sikerült kiemelni
addigi elszigeteltségükből, és ez hozzájárult szervezeti és ideológiai megerősödésük­
höz. Ebben nem kis szerepet játszottak az Internacionáléba tömörült szervezetek kon­
kurens ideológiáival, a kispolgári szocializmussal és főként az anarchizmussal folyta­
tott vég nélküli viták és politikai küzdelmek is.
E viták nyomán Marx államfelfogása is jelentős változáson ment át, túllépett a ko­
rábbi leegyszerűsítéseken. Az államban ugyan továbbra is a társadalom osztálymeg­
osztottságának kifejeződését látta; az uralkodó osztálynak szüksége van az állam hatal­
mi szervezetére ahhoz, hogy erőszakkal is féken tartsa az elnyomott osztályokat. Ám
Marx ekkor már sokkal közvetettebbnek ábrázolta a gazdaságilag uralkodó osztály és
az államhatalom viszonyát, mint a Kommunista Kiáltványban. Arra a belátásra jutott,
hogy a burzsoázia számára nagyon is előnyös lehet a távolmaradás az állami ügyektől
és azok átengedése a megmaradt feudális eliteknek. Ezt részben azzal a politikai cél­
szerűséggel magyarázta, hogy a gazdasági és politikai hatalom egysége, egy kézben
való koncentrálása egységes célpontot teremt az alávetettek gyűlölete számára, akik
frusztrációjukban és haragjukban könnyen az állam és gazdaság közös urai ellen for­
dulhatnak. Célszerűbb tehát a gazdasági kizsákmányolás elé politikai leplet vonni, és a
politikai ügyek intézését átengedni a hagyományos uralkodó rétegnek, az arisztokráci­
ának. E funkcionális magyarázat mellett egy érdekalapú, oksági magyarázatot is adott
arra, hogy miért nem a gazdaságilag domináns osztály gyakorolja a politikai hatalmat.
Meglátása szerint a burzsoázia inkább a maga jól jövedelmező, busás ügyletei után jár,
mintsem hogy a politikai üzemzavarok elhárítására fecsérelje az idejét. A z állam és az
osztályuralom viszonyának ez a felfogása közelebb áll a történelmi realitáshoz, mint
Marx korai, doktriner álláspontja. Németországban feltűnő volt a régi uralkodó osz­
tály, a feudális junkerség és az arisztokrácia politikai uralma, amely a polgárosodás
előretörése után is fennmaradt, s lényegében csak a fasizmus zúzta szét.
A másik fontos változás az állam megnövekedett autonómiájának elismerése és ma­
gyarázata volt a különböző társadalmi osztályokkal és pártjaikkal szemben. A Louis
Bonaparte brumaire 18-ája című elemzésében Marx azt vizsgálta, hogyan vált lehetsé­
gessé a polgári demokratikus forradalom után a tekintélyuralom restaurációja Louis
Bonaparte (Napóleon unokaöccse) államcsínye révén. A „bonapartizmus” jelenségét
elemezve sokkal árnyaltabb képet nyújtott a politikai hatalom öntörvényűségéről, mint
korábban. III. Napóleon puccsában és a rá következő diktatúrában olyan rezsimet lá­
tott, amely nagyjában-egészében ugyan a polgári érdekeket szolgálta, de nem repre­
zentálta politikailag a burzsoáziát mint osztályt, sőt alkalmasint vele szemben is erő­
szakosan lépett fel. Az államhatalom ilyen önállósulását az alapvető osztályokkal szemben
egyrészt a centralizált államhatalom erejével, másrészt pedig konkrét történelmi körül­
ményekkel magyarázta.
 A MARXI SZOCIALIZMUS 241

A modem államgépezet önállósodását Marx az abszolutizmus közigazgatásának és a

polgári nemzetállamnak a kifejlődéséből vezette le. Az abszolutizmus korától kezdve
fokozatosan épült ki egy roppant méretű végrehajtó gépezet, amely átfogja a társada­
lom egészét, amelyet minden újabb politikai forradalom csak átvett és tovább bővített,
ahelyett, hogy lerombolta volna azt. Ezt a felfogást, miszerint a francia forradalom
csak beteljesítette az abszolutizmus által elkezdett állami centralizációt, már Tocqueville-
nél is láthattuk. Marx ezt a társadalomtól elidegenült államszervezetet parazitának és
elnyomó jellegűnek tekinti: „Minden közös érdeket azonnal leválasztottak a társada­
lomról, mint magasabb, általános érdeket szembeállították vele, kiragadták a társada­
lom tagjainak öntevékenységéből és a kormányzati tevékenység tárgyává tették - egy
falunak a hídjától, iskolaépületétől és községi vagyonától kezdve egészen Franciaor­
szágnak a vasútjaiig, nemzeti vagyonúig és országos egyeteméig.” (MEVM 1:339.)
Marx kritikája a politikai elidegenedés e végletes megnyilvánulása felett a demokrati­
kus önigazgatás nézőpontjából fogalmazódik meg. Ezért szerinte minden proletárfor­
radalom első dolgai közé kell hogy tartozzék ennek az uralmi gépezetnek a szétzúzása.
A túlzottan centralizált, mindenható és bürokratikus államhatalommal szembeni bírála­
tában tehát Marx osztozott a korabeli anarchistákkal.
A bonapartizmus jelenségének elemzésében ugyanakkor Marx megelőlegezte a fa­
sizmus kialakulásának lehetőségét. Az egzisztenciális lesüllyedéstől fenyegetett kispol­
gárságról megjósolta, hogy még jelentős szerepet fog játszani a politikában - hajlamos
ugyanis arra, hogy könnyű szívvel rendpárti diktatúrák karjaiba vesse magát, amelyek­
től védelmet remélhet. Briliáns módon írja le, hogy 1849-ben az alsóbb néposztályok
lázadásának fenyegetésére miként állt össze pillanatok alatt az egész polgári tábor egyetlen
rendpárttá, és hogy a hatalom ilyen koncentrálódása nyomán miként jutottak uralomra
egyre szélsőségesebb politikai erők, létrehozva a diktatúrát a polgári rend érdekében,
ha kell, a polgárság ellenére is. „A társadalmat mindannyiszor megmentik - írja Marx
szarkasztikusán - , valahányszor szűkül a felette uralkodók köre, valahányszor egy
kizárólagosabb érdeket győzelemre visznek a szélesebb érdekkel szemben... Egyidejű­
leg... a legsekélyesebb demokráciának minden követelését »a társadalom ellen irányuló
merényletként* büntetik és ^szocializmusként* bélyegzik meg. S végül magukat a »val-
lás és rend* főpapjait kergetik el rúgásokkal Püthia-székeikből, sötét éjszaka kirángat­
ják őket ágyaikból, rabszállító kocsikba dugják, börtönbe vetik vagy száműzetésbe
küldik őket, templomukat a földdel teszik egyenlővé, szájukra lakatot vernek, tollúkat
kettétörik, törvényüket darabokra tépik - a vallás, a tulajdon, a család, a rend nevében.
Rendfanatikus burzsoákra erkélyeiken részeg katonahordák lövöldöznek, családi szen­
télyüket megbecstelenítik, házaikat időtöltésből bombázzák - a tulajdon, a család, a
vallás és a rend nevében. Majd végül a polgári társadalom söpredéke alkotja a rend
szent falanxát, s a hős Crapülinski [III. Bonaparte] mint a társadalom megmentője
bevonul a Tuileriákba.” (MEVM I: 266.)
Marx szerint a bonapartizmus nem légüres térben jöttééire. Szociális bázisát részint
a tekintélytisztelő konzervatív parcellás parasztok alkották, akik hagyományos terme­
lési módjuk folytán olyan összefüggéstelen együttest alkotnak, mint egy zsák krumpli.
Ebben a szarkasztikus kifejezésben egyesek Marx parasztellenességének megnyilvánu­
lását látták, holott csak az azonos érdekhelyzetű parasztok politikai szerveződésre való
képtelenségét fejezte ki plasztikusan. A parcellás parasztok nem képesek érdekeiknek
másként érvényt szerezni, mint felsőbb képviselet útján: „Képviselőjüknek egyúttal
urukként, felettük álló tekintélyként kell megjelennie, korlátlan kormányzati hatalom­
ként, amely más osztályokkal szemben oltalmazza őket és felülről esőt meg napfényt
 242 A SZOCIALIZMUS

küld rájuk” - írja Marx ironikusan. Emellett a diktatúra bázisát képezték a lumpen
elemek, a szoldateszka is. Berendezkedése után pedig rövidesen megteremtette önma­
ga szolgálatára a „sujtásokkal borított és jól táplált roppant bürokráciát” is, mint vala­
mi mesterséges kasztot, „amelynek számára Bonaparte rezsimjének fenntartása ke­
nyérkérdéssé lesz” (MEVM 1:344). Magához a polgársághoz a diktatúra Marx szerint
úgy viszonyult, hogy miközben gazdasági érdekeit kielégítette, politikai autonómiáját
felszámolta és szellemiségét cenzúrázta.
Ez a leírás olyan jól ráillik a későbbi fasiszta diktatúrákra is, hogy ennek alapján a
fasizmust sokan magyarázták később a bonapartizmus marxi elmélete alapján (például
Lev Trockij vagy Antonio Gramsci). Marx szociológiai realizmusa ugyanakkor a kora­
beli pártok jellemzésében is kitűnt. A pártok politikai és eszmei harcaiban nem önké­
nyes jelenséget látott, hanem az osztályharc, illetve a nagy társadalmi csoportok gazda­
sági és politikai érdekkonfliktusainak kifejeződését. Hangsúlyozta, hogy az egyes pár­
tok önjellemzését és ideológiáját sohasem szabad szó szerint venni. Elemzései az egyes
korabeli pártok és társadalmi bázisuk viszonyáról, valamint az ideológusok szerepéről
a pártokban a későbbi pártszociológia kialakulása irányába mutatnak.

A jövő társadalm a - utópia és realitás

A centralizált és elidegenült államhatalommal Marx a társadalmi önigazgatás eszméjét
állította szembe, amelyet később a Polgárháború Franciaországban című írásában fej­
tett ki részletesebben. Ez a mű a párizsi kommün létrejöttét és politikáját elemezte az
eseményekkel egyidejűleg. A kommün decentralizált politikai intézményeiben egy új
társadalmi és politikai rend csíráját látta. A termelők önigazgatásának általa képviselt
eszménye mindamellett feloldatlan ellentétben maradt a proletárdiktatúrára mint az
átmenet politikai formájára vonatkozó, soha felül nem vizsgált tézisével. A közhatalom
új típusában kiemelte a törvényhozó és végrehajtó ágak egységét, és a hatalom közvet­
len demokratikus szerveződését és ellenőrzését. Ebben a rendszerben a köztisztviselők
rotációja, időszakos beszámoltatása és számukra az átlagos munkásfizetés folyósítása
volt hivatott megakadályozni azt, hogy a vezetők a vezetettektől elidegenedve, azok
fejére nőjenek. Ezek a nézetek olyan közvetlen demokratikus utópiát alkotnak, ami­
lyennel ma már csak az új társadalmi mozgalmak bázisdemokratikus, participációs
elképzeléseiben találkozunk. ✓
Marx szociológiai realizmusa sok helyen ütközött a forradalom utáni társadalmi
rendről alkotott utópikus elképzeléseivel. Igaz, mindig vonakodott konkrét recepte­
ket adni a jövő lacikonyhájára, ahogy szarkasztikusán nevezte az ilyen jóslásokat.
Ám amikor Marxot a német szociáldemokrata pártokat egyesítő politikusok nógat­
ták, hogy foglaljon állást a programjukról, A gothaiprogram kritikája című írásában
mégis kitért a forradalom utáni rend kérdésére. Fejtegetéseiben számos reális kriti­
kai felvetés mellett sok utópikus elem található. Míg például a „népállam” fogalmát
mint önellentmondást iróniával kezelte, az állam elhalásáról, a piac és pénz megszű­
néséről kifejtett saját elgondolásai is eléggé utópisztikusak, bár kétségkívül forradal­
miak voltak. A jövő társadalmát átláthatóan tiszta viszonyokon alapuló, teljesen sza­
bad társadalomnak képzelte el, ahol az általános bőség bázisán az emberek majd
békésen kooperálnak egymással. Mindez a felvilágosodás optimista emberképén ala­
pult: Marx is változatlanul hitt abban, hogy az embereket alapjában nemes és szoli­
dáris indítékok vezetik, s csak a kizsákmányolás viszonyai és a rossz törvények tor­
zítják el jellemüket. Ez a gondolkodásmód, hogy az egyes ember alapjában véve jó,
 A MARXI SZOCIALIZMUS 243

csak a társadalmi rend hibás mindenért, nemcsak felmenti az embereket a személyes

morális felelősség alól, de elhomályosítja azt a problémát is, hogy miként lehet a régi
rendben szocializált emberekkel egy új társadalmat felépíteni. Marx ugyan felismer­
te, hogy az osztálytársadalom morálisan megnyomorítja az embert, és szükségleti
struktúráját is eltorzítja. Éppen ezért volt meggyőződve arról, hogy a forradalomra
nemcsak az uralkodó osztály megdöntése érdekében van szükség, hanem azért is,
hogy a harc során az elnyomottak megtisztuljanak és megszabaduljanak negatív tu­
lajdonságaiktól. Ám hogyan mehet végbe ez a változás? Hiszen a forradalmak több­
nyire véres harcok és polgárháborúk kíséretében zajlanak, amelyek ritkán nyújtanak
pozitív emberi példákat a normális civil élet rendje számára. Nehezen látható be,
hogy miként vezetne egy forradalom közvetlenül az emberi szenvedélyek és az er­
kölcs megnemesedéséhez. A forradalmak története mindenesetre a legkevésbé sem
igazolta ezt az optimizmust.
Marx is hangsúlyozta egy átmeneti, politikai korszak szükségességét a jelen és a
jövő társadalma között. A szocializmus kifejlődését ezért két részre osztotta: az alsóbb
foka a szocializmus, amely még magán hordja a régi társadalmi rend anyajegyeit. Itt
még létezik állam és jog, amely kényszerítő hatalmával szabályozza a dolgozók közötti
konfliktusokat. Szigorú időgazdálkodás uralkodik, s az elosztás a végzett munkatelje­
sítmény szerint történik. Ennek megfelelően társadalmi egyenlőtlenségek is vannak,
hiszen a családok nagysága, az életkörülmények különbözősége a munkajövedelmeket
is egyenlőtlenné teszi.
A második, fejlettebb fok a kommunizmus, amelyben már a gazdagság minden for­
rása bőven buzog, s ahol már a szükségletek szerinti elosztás rendszere uralkodik. Az
állam elhal, nincs sem pénz, sem piac, nincs szükség jogra és kényszerítő apparátusok­
ra. Ezzel tulajdonképpen a politika és a jog meg is szűnt, és az önkéntes kooperáció
erkölcsi állapota jött létre.
Az ilyen bőségtársadalom képzete, ahol korlátlanok az erőforrások és a javak, és
nem támad konfliktus a használati jogokért, nyilvánvalóan utópikus jellegű. Á szűkös­
ség az emberi élet alaphelyzete, és ez marad minden gazdálkodás alapja is, tekintettel
a szükségletek fejlődésének állandó dinamikájára. Mielőtt azonban nevetségessé ten­
nénk Marx felfogását, mint valamiféle sültgalamb-ideológiát, két megjegyzést kell ten­
nünk. Egyrészt Marx tudatában volt a tőkés termelési rendszer ökológiai korlátjának.
A tőke a termelés jövedelmezőségét azzal is biztosítjá, hogy a termelés külső feltétele­
inek és a környezetre káros következményeinek költségeit a társadalom egészére hárít­
ja át. Optimistán úgy vélte azonban, hogy a kapitalizmus felszámolásával és a tudo­
mány segítségével úrrá lehet lenni ezen a problémán. Másrészt Marx a Grundrissében
(.A tőke első, filozofikusabb változatában) korábban már felvázolta a kommunista társa­
dalom lehetséges gazdasági alapját is. Szerinte a tudományos-technikai forradalom, a
tudomány alkalmazása a termelésben úgyis alá fogja ásni a csereértéken alapuló terme­
lést, mert ekkor az áruk értékét már nem a puszta munkaráfordítás szabja meg, hanem
a beléfektetett általános tudás, a tudományos felismeréseken alapuló műszaki újítá­
sok. Ezek az emberiség felhalmozott közös kincsei, s nem mérhetők a konkrét mun­
karáfordítással. Emellett az automatizált termelés jövendő korszakában a munkás
már nem lesz bezárva a termelési folyamatba, hanem mintegy a termelés mellé lép,
kívülről irányítja és szabályozza annak folyamatát. A tőke végén pedig azt is kifejtet­
te, hogy a munka világa mindig a szükségszerűség birodalma marad, a szabadság
birodalma a termelésen kívülre esik, a szabad öntevékenység, a szabadidő termékeny
felhasználása körébe.
 244 A SZOCIALIZMUS

Ez a tendencia, amelyet éppen napjainkban láttunk tömegesen megvalósulni, végül

mégsem vezet el semmiféle kommunista társadalomhoz. Ellenkezőleg, a tudomá­
nyos-technikai forradalom, amelynek ma az informatikai forradalom a legfőbb meg­
nyilvánulása, mintha épp a kapitalista termelési mód továbbélését segítené elő. Nem
tudjuk, persze, hogy milyen további láncreakció-szerű fejleményeket fog előidézni a
termelőerőknek ez a valóban robbanásszerű fejlődése a továbbiakban. A fejlődés
nem is egyenletes; a gazdaság globalizálódása a nemzetek és világtérségek között
éppoly szakadékokat támaszt, mint az egyes társadalmakon belül. Annak a tömeges
proletarizálódásnak, amelyet Marx a maga korában tapasztalt, ma mintha második
hullámát élnénk át; gondoljunk az Észak-Dél ellentétre, a fejlett, gazdag államok és
a szegény, elmaradott térségek viszonyára.

A marxista szocializmus politikai utóélete

Politikai szempontból a marxizmus legutópisztikusabb gondolata minden bizonnyal
az állam elhalásának tézise volt. Ez a legvilágosabban Engels Anti-Dühring című
vitairatában fogalmazódott meg. A szocialista forradalmat követő proletárdiktatúrá­
ról így írt: „Az első aktus, amelyben az állam valóban az egész társadalom képvise­
lőjeként lép fel - a termelési eszközök birtokbavétele a társadalom nevében - , egy­
szersmind utolsó aktusa is mint államnak. Az államhatalom társadalmi viszonyokba
való beavatkozása egyik területen a másik után feleslegessé válik és magától elenyé­
szik azután. A személyek feletti kormányzás helyébe dolgoknak az igazgatása és
termelési folyamatoknak a vezetése lép. Az államot nem »eltörlik«, az állam elhal.”
(MÉM 20:275-276.)
Ezt a gondolatot, hogy az emberek feletti uralom helyébe a dolgok igazgatása lép,
Engels az utópikus szocialista Sain-Simontól kritika nélkül vette át. Leninnek is ked­
venc idézete volt ez, aki úgy vélte, hogy a szocialista társadalom áttekinthetőbb,
kevésbé bonyolult viszonyokat teremt, mint a kapitalizmus; minden szakácsnő ellát­
hatja majd a közigazgatás funkcióit. Ez az önkormányzatok szintjén talán működik
is, de a modem társadalmak komplex viszonyai sokkal bonyolultabb államszerveze­
tet és szakigazgatást igényelnek. A tanácsrendszer utópiája uralommentes emberi
viszonyokat tételezett fel, ugyanakkor munkamegosztási szempontból is meglehető­
sen leegyszerűsítette a helyzetet. Az orosz forradalom után kiépült rendben a szovje­
tek önigazgatása hamar átadta helyét az államszocializmusnak, amelyben egy mono­
polhelyzetű állampárt uralkodott az egész társadalom felett. A közvetlen demokrácia
intézményeit, amelyek a válsághelyzetben alakultak ki, hamar az állami centralizáció
eszközévé tették. A történelmi tapasztalat végül is azt mutatta, hogy a dolgok feletti
igazgatás és a termelési folyamatok irányítása nem választható el az emberek feletti
uralomtól. A sztálini rendszerben az embereket magukat is termelési tényezőnek
tekintették, és a minden erőforrás feletti központi rendelkezés csak tovább növelte a
bürokratikus államapparátust, ahelyett, hogy csökkentette volna, mint Marx elvárta.
Sztálin az utópiának és a valóságnak ilyen ellentmondását azzal a képtelen állítással
magyarázta, hogy az állam elhalása az állam folytonos erősítése útján történik meg.
Az eredetileg demokratikus marxi felfogást így a rendőrkommunizmus ideológiájává
tette. Mint később látni fogjuk, az orosz forradalomból kinövő új társadalmi rend
esetében nem az állam társadalmasítása, hanem a társadalom államosítása követke­
zett be. Az államhatalom demokratikus ellenőrizhetősége ugyanis előfeltételezte vol­
na a politikai pluralizmus és a hatalommegosztás minimumát. Ennek hiányában az
 A MARXI SZOCIALIZMUS 245

államhatalom feltartóztathatatlanul önállósul saját védtelenné vált polgáraival szem­

ben, ami az elidegenedést a végletekig fokozza. A politikai elidegenedés, mint kide­
rült, semmivel sem bizonyult ártalmatlanabbnak, mint a gazdasági elidegenülés, a
tőke általi kizsákmányolás.
Azonban történelmietlen visszavetítés volna Marxot és kortársait bűnbakká megten­
ni a sztálinizmus bűnei miatt. Marx politikai eszménye, mint láttuk, sokkal inkább egy
demokratikus önigazgató társadalom volt, a köztisztviselők visszahívhatóságával, be-
számoltathatóságával stb. Azonban fontos tanulság, hogy a főhatalom ellenőrzésének a
biztosítékai hiányzanak a marxizmus politikai gondolkodásából. A szocialista hagyo­
mány a polgári állam ellen hadakozva alábecsülte a „szabadság objektív technikáit”
(Bibó), azokat a demokratikus elveket, amelyek a polgári alkotmányokban megteste­
sülnek, mint a hatalommegosztás, a szabad választások, a pártpolitikai pluralizmus, a
polgárjogok alkotmányos garanciái. Ezeket pusztán formális elemeknek tekintette az
alapvető tartalom, a társadalmi egyenlőtlenségek mellett. A fejlett országok vonatkozá­
sában - ne feledjük, hogy Marx és Engels Angliában éltek - ez talán nem volt végzetes
hiba, de azzá válhatott olyan társadalmakban, amelyekben nem voltak érettek a polgári
viszonyok, fejletlen volt a gazdaság, és a politikai jogok egyenlőségét sem vívták még
ki. A szabadságjogok hiánya itt előbb-utóbb a társadalmi egyenlőséget is meghiúsítot­
ta, és a forradalom ígéretei végső soron beváltatlanok maradtak.
Marx elmélete mindenekelőtt a legfejlettebb tőkés centrumországok viszonyaira volt
szabva, s tudományos hátterét A tőke elemzései adták. Marx a tőkés gazdasági fejlődés
hosszú távú trendjeiből vonta le következtetését, hogy a tőkés termelési mód bukása és
egy magasabb rendű, kommunista termelési mód kialakulása „pusztulás terhe mellett”
szükségszerű. Ám mit is jelent ez a szükségesség? Marx néha determinista módon, a
természeti törvények analógiájára gondolta ezt el, máskor viszont inkább a tudatos
forradalmi akciók, a politikai akarat szerepét hangsúlyozta. Ugyanakkor semmiképp
sem volt híve a felelőtlen kísérleteknek. A termelőerők és érintkezési viszonyok kellő
fejlettsége nélkül a szocialista forradalom szerinte csak donquijotizmus volna, a több­
ség akarata nélkül pedig kalandorság. Marx ehelyett a szervezett munkások nyilvános
politikai harcát szorgalmazta a szociális és politikai részvételi jogokért. Üdvözölte a
munkatörvényhozást, a szociális reformokat, sőt már a tőke részvénytársasági formá­
jában is a társadalmasodás, a szocializmus felé vezető utat látott.
A történelmi fejlődés azonban úgy hozta, hogy a szocialista forradalom objektív és
szubjektív feltételei egyre inkább szétváltak egymástól. Ennek megfelelően váltak szét
az utak a nemzetközi munkásmozgalomban is.
A fejlettebb országokban a marxizmusnak az az evolúciós értelmezése vált domi­
nánssá, amelyet általában reformizmusnak vagy revizionizmusnak nevezünk. A forra­
dalomra való hajlandóság a fejlettebb országokban azzal párhuzamosan csökkent, hogy
a fejlettebb termelés (no meg más országok gyarmati kizsákmányolása) nyomán növe­
kedett a jólét, és eltűnt vagy jelentősen csökkent a nyomor. A modem jóléti állam, a
tömegfogyasztás kifejlődése látványosan cáfolta a Kommunista Kiáltvány tételét, mi­
szerint a proletárok csak a láncaikat veszíthetik. A fejlett modern nemzetállamok ké­
pesnek bizonyultak saját munkástömegeiket a polgári társadalomba és annak politikai
rendszerébe integrálni. Másként alakult a társadalmi struktúra fejlődése is, mint Marx
várta: nem következett be a társadalom végletes polarizálódása. Ehelyett a gazdasági
és technikai fejlődés nyomán egy differenciált rétegtársadalom jött létre, széles közép­
rétegekkel. Az össztermék újraelosztásáért folyó küzdelem széles fronton szórt konf­
liktusokat eredményez, az egyetlen nagy végső összecsapás helyett. Az Intemacionálé
 246 A SZOCIALIZMUS

dalának az a sora, hogy „ez a harc lesz a végső” (mely egyébként az anarchista hagyo­
mány nyoma), így végképp elavulttá vált.
A marxizmus forradalmi üzenetét viszont a leginkább ott hallották meg, ahol a feu­
dális múlt és az új kapitalizmus kettős erővel nehezedett a társadalomra - a félperiféria
országaiban. Itt egyre kiélezettebbé váltak a politikai és gazdasági konfliktusok. Ezek
növelték ugyan a forradalmi elszántságot, de anélkül, hogy egyszersmind meglettek
volna egy magasabb társadalmi rend létrehozásának anyagi feltételei. A XX. század
összes nagy forradalmai olyan országokban zajlottak, amelyek éppen csak a tradicio­
nális társadalomból a kapitalista modernizációba való átalakulás küszöbén álltak, s
ezért a régi nyomorúság mellett új bajokkal is szembesültek. A marxizmusból itt első­
sorban a kapitalizmuskritika forradalmi, ideológiai üzenetét vették át. Elterjedt az a
meggyőződés, hogy tisztán politikai, forradalmi akarattal is el lehet jutni egy szabad és
igazságos társadalomhoz, anélkül, hogy előtte át kellene menni a kapitalista fejlődés
tisztítótüzén. Ez volt az orosz bolsevik forradalom, a kínai forradalom és nyomában
sok más forradalmi mozgalom üzenete is, amely a legtisztábban a marxizmus leninista
és maoista értelmezésében nyert kifejezést.
Mindemellett azok a törekvések, amelyek arra irányulnak, hogy Marx nézeteiből
közvetlenül vezessék le a sztálini totális diktatúra és a kényszermunkatáborok vilá­
gát, nem a tudomány, hanem a politikai aktualizálás körébe tartoznak. Mivel azon­
ban a marxi elméletből hiányzott egy átfogó politikai elmélet, valamennyi későbbi
irányzat az ő tekintélyére hivatkozhatott, s azt emelhette ki Marx elméleti és politikai
megnyilatkozásaiból, ami éppen őt támogatta. A legnagyobb csapást a marxizmus
hagyományára valószínűleg az jelentette, amikor az államszocialista országokban
hivatalos nézetrendszerré tették a marxizmus-leninizmust. Ez olyan sajátos dogmati­
kus kivonata volt a marxizmusnak, amely elsősorban a fennálló rend legitimációját
szolgálta. Nézeteinek dogmatizálásával már Marx is hiába próbált szembeszállni,
mondván: „csak azt tudom, hogy én nem vagyok marxista”. A szociáldemokráciá­
ban is kialakult a marxi nézetek bizonyos dogmatizálása, igaz, ott más gondolati
hangsúlyokkal. A marxizmussal szembeni éles polémiák ellenére a kontinens szoci­
áldemokrata pártjaiban mindmáig erős maradt a marxi hagyomány, s csak a legutób­
bi időkben próbálták meg a popperi „kritikai racionalizmus” filozófiájával felválta­
ni, mellesleg sikertelenül.
Azt természetesen senkinek sem lehet előírni, miként interpretáljon egy gondolati
hagyományt, mindenki a politikai szükségletei szerint teszi meg ezt. A tudományos
tisztesség csak annyit követel, hogy Marx eredeti gondolatait ne azonosítsuk tanainak
későbbi értelmezéseivel és felhasználásával. Nézeteinek politikai utóhatásától függetle­
nül Marx munkássága vitathatatlanul a modern tudományosság része, s jelentős hatást
gyakorolt szinte minden társadalomtudományi ágra. Politikai nézeteit persze sokan
elavultnak tartják, bár a kérdésfelvetéseit nem tekintik hasonló mértékben korszerűt­
lennek. A mérvadó nyugati egyetemeken mindenütt tanítják is Marx alapvető tanait,
amelyek kiiktatása a politikatudományi stúdiumból már pusztán a marxizmus történeti
hatása miatt is abszurd lenne. A marxista gondolati hagyománnyal kapcsolatos zavaro­
dottság, amellyel a rendszerváltás óta gyakran találkozunk, nyilvánvalóan összefügg a
marxizmusnak a korábbi rendszerben betöltött ideológiai szerepével. Elhallgatása még­
sem igazolható, s rendszerint csak a rossz lelkiismeret, a politikai elfogultság vagy
egyszerűen az ignorancia bizonyítéka.
 RÖVIDEN AZ ANARCHIZMUSRÓL 247

Röviden az anarchizmusról
Az anarchizmus is a társadalmi elnyomás és a kizsákmányolás elleni mozgalmak sorá­
ba tartozik. Ilyen értelemben a szocializmushoz áll a legközelebb, jóllehet sok ponton
élesen ütközik a szocialista hagyományokkal, mindenekelőtt a marxizmussal. Létezik
kollektivista és individualista változata; előbbi főleg az európai félperiférián, a fejletle­
nebb, agrárius országokban terjedt el. Individualista, libertárius változatai viszont in­
kább a liberális angolszász országokban jelentkeztek.34
Az anarchizmus kifejezést eredetileg Proudhon alkotta meg, s a szó etimológiailag
uralomnélküliséget jelent. Az anarchisták is felléptek az elnyomás és kizsákmányolás
minden formája ellen. Ami azonban kezdettől fogva élesen megkülönbözteti őket a
szocialistáktól, az elsősorban az államhatalommal szembeni elvi ellenségesség és min­
den intézményes tekintély elutasítása. Az anarchisták szerint az állam kényszerítő ha­
talma minden rossz forrása, bármilyen államról legyen is szó. Az állam (és az egyház)
nemcsak a politikai és szellemi elnyomás forrása, hanem a vagyoni egyenlőtlenségek
és a gazdasági kizsákmányolás fő támasza is. A marxista szocializmussal szemben
tehát az anarchizmus nem a gazdasági és tulajdoni rendszerben keresi a bajok fő okát,
hanem a hatalom természetében. Az anarchisták eszményképe az állam és kényszer
nélküli, önszerveződő közösségekből álló társadalom, amely föderális alapon szerve­
ződik. Minden államhatalom elvileg rossz, akár kapitalista, akár szocialista, mert az
állam a szabadság ősellensége. Az anarchisták bírálják az egyházi hierarchiában, a
hadseregben, a tőkés vállalkozásokban és a személytelen bürokráciában megtestesülő
tekintélyuralom minden megnyilvánulását. Az anarchizmusra jellemző a szabadság
eksztatikus felfogása, minden külső korlát nélküli tételezése, az egyén és a közösség
szabad önmeghatározásának igénye. (Emlékezzünk a graffitiken megjelenő tömör jel­
szavukra: semmi hatalmat senkinek!) Ez a beállítottság azonban nem zárja ki a szociá­
lis jogokért, általában a társadalmi emancipációért folytatott szenvedélyes harcot.
Az anarchizmus sohasem volt egységes társadalmi mozgalom, hiszen nagyon eltérő
közegben különböző dolgokat kellett hangsúlyoznia. Az individualista anarchizmus
egyik őse a német Max Stirner (1806-1856) volt, aki a klasszikus német filozófia
felbomlásának időszakában a szélsőséges egoizmus üdvös voltát fejtette ki, ezért a
nihilizmus megalapítójának is tartják. E hagyománynak a továbbiakban nem volt jelen­
tős folytatása a kontinensen. Angliában William Godwin (1756-1836) volt az individu­
alista anarchizmus atyja, az Egyesült Államokban Jósiah Warren és Benjámin Tucker.
Itt az agrárius demokrácia és a tulajdonos kistermelők, kézműves iparosok szabad
gazdasága volt a monopólium- és államellenes törekvések táptalaja. E tradíció folytatá­
sa a libertárius eszmék terjedése századunkban, amelyek a minimális államot és az
egyéni jogok legteljesebb érvényesülését hirdetik. (Legfőbb mai képviselőjének Róbert
Nozickot tekintik.)
A proudhoni mutualizmusról már szóltunk; anarchistának tekinthető ez a felfogás
annyiban, hogy állami kényszer nélküli, önkéntes tárállásokon alapuló, föderálisán
szerveződő társadalom megvalósítását tűzte ki célul.
Az anarchizmus kollektivista válfaja főleg a szláv és a dél-európai országokban ju­
tott nagyobb befolyáshoz, ahol még erős volt a paraszti faluközösség hagyománya és

M A különböző anarchista törekvések gazdag típusváltozatait vonultatja fel Sükösd Miklós és Bozóki András
anarchizmusról szóló összeállítása (Anarchizmus 1990), ezért nem szükséges itt hosszasabban tárgyalnunk az
irányzatot. A szerzők által írott utószó az anarchizmus kritikai megközelítésének szempontjait is tartalmazza.
 248 A SZOCIALIZMUS

gyenge a nagyipar, viszonylag csekély létszámú proletariátussal. Legjelentősebb iro­

dalmi képviselője két orosz gondolkodó, Bakunyin és Kropotkin volt.
Mihail Alekszandrovics Bakunyin (1814-1876) orosz forradalmár nemesi családból
származott, s már korán mély benyomást tett rá a jobbágyok alávetett és nyomorult
helyzete. A katonatiszti pályát félbehagyva Berlinbe ment filozófiát tanulni, s korán meg­
ismerkedett a baloldali hegeliánusok társadalomkritikai eszméivel. Részt vett a német
forradalomban, de a drezdai felkelés bukása után Ausztriába toloncolták, ahonnét kiad­
ták a cári hatóságoknak. Hat évet töltött a cári börtönökben, s eközben írta meg nevezetes
Gyónását (Bakunyin 1983), amelyben feltárta európai tévelygéseit a cár előtt, az uralko­
dó bocsánatáért esedezve. Ezt azonban nem kapta meg, Szibériába száműzték, ahonnét
azután 1861-ben Japánon keresztül sikerült megszöknie és visszatérnie Európába.
Bakunyin későbbi évei sem voltak kevésbé mozgalmasak: úgy látszik, az jutott osz­
tályrészéül, hogy egész életében bukott forradalmakban vegyen részt. Tagja lett a Nem­
zetközi Munkásszövetség orosz szekciójának, de nem szívesen vett részt a munkás-
mozgalom konkrét szervezésében. Ehelyett Olaszországban, ahol élt, az anarchista
mozgalmat építgette, és létrehozott egy Alliance elnevezésű külön nemzetközi fórumot
genfi székhellyel, amelyet szeretett volna elismertetni az Internacionálé részének, de
ez Marx ellenállásába ütközött. Bakunyin a párizsi kommün oldalán is harcolt, s annak
bukása után Svájcba menekült, ahol néhány év múlva - még egy utolsó, bolognai
forradalmi kísérlet után - Bemben halt meg.
Bakunyin Államiság és anarchia című művében (Bakunyin 1984), melyet oroszul írt,
az orosz forradalmárok számára igyekezett megvilágítani a nyugati forradalmi eszméket
és az anarchizmus lényegét. A legnagyobb hatást a fiatal narodnyik értelmiségiekre gya­
korolta. A szabadságért folyó küzdelem lelkes híveként lépett fel, aki meghirdette a szent
lázadást minden elnyomás és kizsákmányolás ellen. Bár a társadalomkritika marxista
gazdaságiam megalapozását elfogadta, elemzéseiben általában figyelmen kívül hagyta a
gazdasági tényeket, és élesen elutasította a szervezett politikai harc és az állam szerepé­
nek marxi felfogását. A Nemzetközi Munkásszövetség vezetőségében Marxot elméleti
despotizmussal vádolta, és intrikus jellemnek állítva be a német gondolkodót, szemére
vetette, hogy rá akarja erőltetni nézeteit a mozgalomra, s olyan állami szocializmust
készít elő, amely egy új tekintélyuralmat teremt majd. Nem értett egyet sem a szervezett
munkáspártok, sem a mozgalom egységes ideológiájának szükségességével, s mindkettő­
ben a másként gondolkodók elnyomásának eszközét látta.
Bakunyin a szabad spontaneitás híve volt - az államhatalom és a vallás szerinte
minden korban összefogtak az ember szabad, spontán öntevékenysége ellen, hogy le­
igázzák. Az ember eredendő jósága és társas mivolta, ha el nem nyomják, szerinte
spontán módon is önkéntes egyesüléshez vezet, olyan közösségek kialakításához, ame­
lyekben a tulajdon közös, és ahol mindenki szabadon kibontakoztathatja képességeit. A
tulajdon és a hatalom elleni lázadás szent ösztöne leginkább azokban van meg, akik a
perifériára szorultak, s tőlük fog kiindulni szerinte a kapitalizmus megdöntése. A leg­
inkább forradalmi lelkületűnek a szláv és latin népeket tartotta, szemben a németek és
franciák etatista hajlamával. Elutasította a kommunista és szocialista pártok gyámkodá­
sát, szerinte a proletariátusnak magának kell megszerveznie saját felszabadítását. Az
elmélet uralmával szemben a közvetlen akció fontosságát hangsúlyozta, amely erősza­
kos fellépésével először „termékeny rendetlenséget” teremt, ami a tömegeket ellenál­
lásra indíthatja a fennálló uralmi renddel szemben. A kapitalista rendszer megdöntését
szerinte azzal kell kezdeni, hogy szétzúzzák az uralkodó hatalom központi intézménye­
it, elfoglalva a városházát, a közigazgatás legfontosabb épületeit stb.
 RÖVIDEN AZ ANARCHIZMUSRÓL 249

Bakunyim végül nézetei és párhuzamos szervezkedései miatt kizárták az I. Interna-

cionáléból, de az anarchizmus terjedését nehezen lehetett meggátolni. Marx a munkás-
mozgalom kezdetleges, szektás formájának tartotta az anarchizmust, amely természe­
tes módon fejezte ki a fejletlen polgári viszonyok közötti antikapitalista lázadás szelle­
mét. Bakunyin nézetei főleg az olasz és spanyol anarchizmus kifejlődésére voltak ha­
tással, de sok későbbi orosz anarchista is az ő írásaiból merített inspirációt.
Pjotr Alekszandrovics Kropotkin herceg (1842-1921) földrajztudós volt, a darwini
evolúciós elmélet híve. A cárizmus ellen lázadó radikális értelmiségiként hamar bebörtö­
nözték, de sikerült Nyugatra szöknie, s rövidesen az anarchista mozgalom vezetője lett.
Kropotkin volt az anarchokommunizmus megalapítója. Nézete szerint az államhatalom a
kényszer és erőszak megtestesítője, pedig a kölcsönös segítségnyújtáson alapuló társulá­
sok nemcsak lehetségesek, de evolúciós szempontból magasabb rendűek is. Olyan de­
centralizált társadalom volt az eszményképe, amelyben önálló kommunák egyesítik a
városi civilizáció és a tudományos alapú mezőgazdaság előnyeit. A termelőeszközök
közös tulajdonán nyugvó szolidáris közösségek híve volt, és nézeteit igyekezett az evolú­
ció elméletével is tudományosan alátámasztani. Az anarchista értelmiségiek feladata sze­
rinte a felforgató eszmék terjesztése a fennálló uralmi rend ellen, de nem gondolkodott
önálló politikai szervezetben. Az 1917-es orosz forradalom után visszatért Oroszország­
ba, de csalódva a bolsevik rendszerben, visszavonult a politikától.
Az anarchisták ugyan sohasem tettek szert jelentős politikai hatalomra, de eszméik
érthető módon mindig is irritálták a hatalom képviselőit. Elsősorban azonban a terro­
rizmussal való összekapcsolódása hozta rossz hírbe az anarchizmust. Oroszországban
a cári elnyomó hatalommal szembeni lázongás táplálta elsősorban az anarchista eszmé­
ket. Az anarchizmus ezért is hamar kapcsolódott össze a terrorizmus, a merényletek és
szabotázs fogalmával. Ennek legismertebb esetei az orosz cárok elleni merényletek
voltak, de például Ferenc Ferdinánd osztrák trónörököst is egy szerb anarchista ölte
meg. Az anarchisták a francia, az olasz és a spanyol munkásmozgalomban is jelentős
szerepet játszottak, anélkül, hogy terrorista eszközökhöz folyamodtak volna. (A spa­
nyol polgárháborúban persze szörnyű dolgok estek meg, elég Hemingway Akiért a
harang szól című regényét elolvasni, hogy lássuk, miként fest a testvériség egy falu
anarchista forradalmában. A kommunisták és anarchisták véres viszálya a spanyol pol­
gárháború idején jelentősen gyengítette a köztársasági erőket.)
Az állam bástyái (fő funkcionáriusai) ellen irányuló egyéni terror ideológiája idő­
közben nemzetközi jellegűvé vált, és egészen máig tartó hatást gyakorolt. Belőle merí­
tett például a németországi RAF (Rote Armee Fraktion) a diákmozgalmat követő évek­
ben, amikor kifejezetten a tőkehatalmat szimbolizáló személyiségeket szemelt ki és
gyilkolt meg (mint Hans Schleyert, a német gyáriparosok szövetségének elnökét), de
Olaszországban és Franciaországban is előfordultak hasonló politikai merényletek. Az
egyéni terrorhoz folyamodás általában a politikai gyengeség jele, annak kifejeződése,
hogy egy utópikus eszmének nem tudnak tömegtámogatást szerezni, illetve képtelenek
egy létfontosságúnak vélt alapvető konfliktust legális úton, tömeges politikai támoga­
tással a maguk javára eldönteni. Diktatúrák esetében vagy a nemzeti felszabadító har­
cok idején ennek még lehet némi politikai célszerűsége és akár valamelyes morális
tartalma is, demokratikus viszonyok között azonban a terrorizmusból elpárolog min­
den erkölcsi és politikai tartalom; a legtöbb esetben hamar összefonódik a fegyver- és
drogkereskedelemmel és más busásan jövedelmező üzletekkel, így szimpla krimina­
lisztikai esetté válik.
 A NACIONALIZMUSRÓL

A tárgyalt három fő politikai eszmeáramlat mellett az utóbbi két évszázad legbefolyá­

sosabb politikai eszmeáramlata a nacionalizmus volt. A nacionalizmus a kollektív ön­
azonosság (identitás) új formájára épülő ideológia, amely azzal együtt fejlődött ki,
hogy a tradicionális társadalomból a modem társadalomba való átmenet során felbom­
lottak az emberek hagyományos közösségi kapcsolatai, és tradicionális identitásuk
megrendült. A nacionalizmus a gyorsan változó modem világban egzisztenciálisan el­
bizonytalanodó ember számára új kapaszkodót kínál, identitását egy új politikai közös­
ségben horgonyozza le: ez a modern nemzet,35 amelyet a közös történelmi emlékezet, a
közös nyelv és kultúra, az egységes gazdasági és földrajzi területen élők közös szoká­
sai és érdekei kapcsolnak össze.
A nacionalizmusnak is a francia forradalom és a modern polgári társadalom kifejlő­
dése volt a kiindulópontja. Jelentősége kezdetben elkerülte a teoretikusok figyelmét,
ám a XIX. század végére egyre erősödött, befolyásolta a többi irányzatot is, mintegy
keresztbe metszve a liberalizmus, a konzervativizmus és a szocializmus választóvona­
lait. Isaiah Berlin angol eszmetörténész szerint a nacionalizmust mint egy partikuláris
közösséghez kötődő ideológiát az univerzális eszmékben gondolkodó liberálisok és
szocialisták egyaránt elhanyagolták (Berlin, in Az angolszász... 1991, 11:213-244). A
nacionalizmus a nemzeti egységet és az önrendelkezés elvét emelte legfőbb értékké,
ezt pedig a liberális és a marxista gondolkodók egyaránt egyfajta sértett nemzeti önér­
zetnek tulajdonították, és ezért a nacionalizmus feltámadását átmeneti jelenségnek te­
kintették. Valójában a nacionalizmus igen tartós hatásúnak bizonyult, és áthatotta a
többi nagy eszmeáramlatot is. Nemcsak a konzervativizmussal kapcsolódott össze bel­
sőleg - a tradicionalizmus és a tekintélyelvűség közös talaján -, hanem a liberalizmus­
sal és a szocializmussal is, amelyek gyakran csak akkor tudtak jelentős politikai erővé
válni, ha összekapcsolódtak valamiképp a nemzeti ügy képviseletével. Ezt mutatja a
nemzeti liberalizmus fellépése, a szociáldemokrácia „nemzeti” fordulata, de a nemzeti
alapú államszocialista rendszerek története is. A német nemzetiszocializmus pedig a
marxista szocializmus és a polgári liberalizmus elleni leghathatósabb fegyvernek bizo­
nyult. A nacionalizmus ereje a többi eszmeáramlattal szemben abból származik, hogy
nem pusztán politikai ideológia, hanem összefonódik a modem társadalmi és kulturális
viszonyok egészével, azaz nemcsak politikai, hanem egyben szociokulturális jelenség is.
A nacionalizmus megjelenését gyakran kapcsolják a francia forradalom, a jakobiniz-
mus és a napóleoni hódító háborúk által kiváltott nemzeti ellenállás történetéhez. Való­
ban, Sieyés abbé már a francia nemzetgyűlésben a nemzet szuverenitásává fogalmazta
át a népszuverenitás elvét, és a forradalom hármas jelszavából az utolsó, a fraternité

33 A nemzet fogalma nem mindig volt azonos mai jelentésével: a fogalom történeti jelentésváltozásaihoz lásd
Szűcs Jenő tanulmányát a nacionalizmus történetéről (Szűcs 1974).
 A NACIONALIZMUSRÓL 251

igen hamar nem annyira az általános testvériséget, mint inkább a nemzet és a honfitár­
sak szeretetét, s a nemzetállam iránt kötelező lojalitást kezdte jelenteni. Eszerint a
nemzet akarata a legfőbb törvény, amelynek alá kell vetnünk magunkat, és a haza
oltárán akár az életünket is fel kell áldoznunk.
A nacionalizmus azonban nem általában a forradalommal, hanem a nemzetállam
kialakulásával, a nemzetté válás széles történeti folyamatával kapcsolódott össze. Ez is
hozzájárult rendkívüli életképességéhez és erejéhez a többi ideológiával szemben, ugyan­
akkor ez adja sokszínűségét is. Nyugat-Európa nagy nemzetei évszázados állami fejlő­
dés keretében fokozatosan alakultak ki, az etnikailag és nyelvileg tarka lakosságnak az
uralkodó hatalmi csoportok nyelvéhez és kultúrájához történő lassú, folyamatos asszi­
milációja révén. Itt a közös történelem, a gyarmati expanzióban is kifejeződő nemzeti
nagyság tudata, a centralizált államhatalom keretében kifejlődő egységes jogi, gazda­
sági (piaci) és oktatási intézmények, valamint a mindenkire kiterjedő állampolgári jo­
gok alapozták meg a nemzeti egységet. Az ehhez kapcsolódó nemzeti identitástudat
ezért rendszerint nem problematikus. Az itt kifejlődő nacionalizmust általában állam-
nacionalizmusnak nevezik.
Más a helyzet azokban az országokban, amelyekben a nemzetté válást gátolta a
gazdasági és politikai elmaradottság, a rendi társadalom szívós fennmaradása, illetve a
birodalmi struktúrák, amelyek egy-egy dinasztikus hatalom függésében tartották a po­
tenciális nemzeteket (lásd a török, az orosz vagy a Habsburg Birodalmat mint „népek
börtönét”). Itt fejlődött ki az ún. kultúrnacionalizmus, a nemzeti újjászületést
(risorgimento) vagy nemzeti „ébredést” szorgalmazó mozgalmak nacionalizmusa. A
nemzet kulturális egysége ezekben az esetekben gyakran megelőzte politikai létezését,
és ezért a nemzeti függetlenségi mozgalmakra vonatkozóan joggal állítható, hogy a
nacionalizmus teremtette meg a nemzetállamot, és nem fordítva (Gellner). A „nemzeti
ébredés” mozgalmai politikai keretet teremtettek maguknak ott is, ahol ilyen korábban
még nem létezett vagy már csak régmúlt idők emléke idézte a valaha volt politikai
egységet. Ez a folyamat rendszerint éles konfliktusok közepette zajlott le, különösen a
későn jött nemzetek között. Hiszen minden sikeres nemzetre több olyan nyelvi-etnikai
közösség is jut, amelyik nem tudott érvényt szerezni önálló nemzeti aspirációinak. A
nemzeti kultúra homogenizálódásának rögös útját gyakran erőszakos asszimiláció, et­
nikai tisztogatások, népességcserék vagy határháborúk egyengették.
A nacionalizmus ezért Janus-arcú jelenség: egyszerre mutatja meg szép és rút arcát.
A nemzeti létezés az emberiség modern politikai állapota, amely csak válságos átalaku­
lási időszakokban tárta fel irracionális és szélsőséges vonásait; normális időkben in­
kább békésebb oldalát tárta felénk (Naim).36 A kétarcúság kifejezésre jut abban is,
hogy egyaránt kapcsolódhat hozzá a szabadság és az elnyomás, a demokrácia és a
diktatúra képzete, a befogadás és a kirekesztés, az önigenlés (a nemzeti büszkeség

36 „A nacionalizmus szubsztanciája mint olyan, morális, politikai és emberi szempontból mindig kétértelmű.
Ezért olyan terméketlenek a nacionalizmussal szembeni moralizáló állásfoglalások, akár mellette, akár ellene
szólnak. Ezek mindig csak annak egyik arcát tartják szem előtt, és nem akarják tudomásul venni, hogy a másik
arca is ugyanahhoz a fejhez tartozik. A nacionalizmus ebben az értelemben a régi római istenhez, Janushoz
hasonlít, amely a kapukon állt, és egyik arcával előre-, másikkal hátratekintett. Ugyanígy áll a nacionalizmus is
a fölön a portál fölött, amely az emberi társadalmakat a modernség korszakába vezeti. S miközben az emberiség
e szűk kapun átfurakodik, kétségbeesetten kell visszatekintenie a múltba, hogy erőt nyerjen a fejlődés tűzpróbá-
jához, bárhonnét merítse is.” (Nairn 1978, 28-29.) Ebből természetesen az is következik, hogy a nacionalizmus
rengeteg irracionális elemet szabadít fel, minthogy semmi garancia nincs arra, hogy az egyszer mozgásba hozott
hatalmas erőket ellenőrzés alatt is képes tartani.
 252 A NACIONALIZMUSRÓL

formájában) és a frusztráció érzése (az önazonosságunktól való megfosztás miatt). Ha

a modern társadalom kifejlődése szükségképpen nemzetállami keretekben zajlik, akkor
a nemzetállamok megteremtésére irányuló törekvés is legitimnek, jogosnak tekinthető,
a nemzeti függetlenség és önrendelkezés elve tehát haladó elv. Amikor azonban ez a
folyamat más nemzetek vagy nemzeti kisebbségek érdekeivel szemben, azok rovására
vagy elnyomásával történik, akkor könnyen a nemzeti közösség és az iránta való loja­
litás irracionális felmagasztalásához, más nemzetekkel szembeni soviniszta, gyűlölkö­
dő indulatokhoz vezethet. A nemzetállam katonai expanzióját, agresszív hódító, gyar­
mati törekvéseit nevezzük imperializmusnak. A XIX. század derekának nemzeti moz­
galmai azonban még általában haladó liberális, demokrata és republikánus jellegűek
voltak - ilyen volt az olasz Giuseppe Mazzini, vagy nálunk Kossuth és Petőfi naciona­
lizmusa, amely a nemzeti függetlenség ügyét összekötötte a demokratikus állampolgári
jogok kiterjesztésével, sőt (mint Petőfinél) a világszabadság eszméjével.
Mivel a nemzetté válás útjai nagyon eltérőek voltak, a nacionalizmus intenzitása és
agresszivitása is ennek megfelelően változott. Ez az oka annak, hogy a szó jelentése
bizonytalan: egyes teoretikusok csak a nemzeti gondolat szélsőséges megnyilvánulása­
ira foglalják le a kifejezést, mások - a jelenség közös, a modem társadalomfejlődésben
rejlő gyökereire utalva - általánosan alkalmazzák. A nemzeti mozgalmak történetének
kelet-európai kutatói (a cseh Miroslav Hroch, a magyar Bibó István, Szűcs Jenő és
mások) az első megoldást részesítik előnyben, a nyugati teoretikusok a másodikat, s a
nacionalizmust semlegesebb értelemben használva, ide sorolják a megállapodott nem­
zetek államnacionalizmusát is. Beszélhetünk tehát például francia, angol vagy amerikai
nacionalizmusról is, bár az intenzitás foka és a szélsőségesség tekintetében éles kü­
lönbséget tehetünk közöttük és a nacionalizmus más, irracionális, agresszív (integralista,
fundamentalista) válfajai között.
Hroch nacionalizmuson olyan nézetrendszert ért, amely a nemzet értékeinek abszo­
lút elsőbbséget ad minden más érték és érdek felett. A klasszikus nemzeti mozgalmak
szerinte még egészen más természetűek voltak. Fő törekvésük a nemzeti kultúrának a
saját nyelvre építése, a polgári jogok és a politikai önrendelkezés elnyerése (akár füg­
getlenség útján, akár területi autonómia kivívásával). Továbbá része a nemzeti prog­
ramnak a teljes modern társadalmi struktúra kifejlesztése, saját nemzeti polgársággal
és politikai vezető réteggel, művelt értelmiségi elittel, szervezett munkássággal és sza­
bad parasztsággal. A nemzetek születése egy többlépcsős folyamat volt, amelyben elő­
ször az írók egész nemzedéke foglalkozott az önálló és egységes modem nemzeti nyelv
és kultúra megteremtésével, őket követte a politikusok agitációja a nemzeti független­
ségért és önrendelkezésért, az önálló polgári fejlődés lehetőségéért. Végül, amikor a
nép egészét sikerült politikailag mozgósítani egy szabad, önálló polgári fejlődés érde­
kében, akkor a nacionalizmus ellenállhatatlan erővé - egy új szuverén politikai közös­
ség létrejöttének alapjává vált. A sikeres nemzeti mozgalmak általában aláásták a ko­
rábbi hatalmi struktúra legitimitását, fokozott társadalmi mobilitást teremtettek, és a
társadalmi érintkezés és kommunikáció magas szintjét képviselték. A nemzeti mozga­
lom jelentkezésének, a nemzeti „ébredésnek” általában feltétele volt olyan nemzeti
érdekek és konfliktusok jelentkezése is, amelyek világosan elkülöníthetők voltak más
jellegű konfliktusoktól, és egyedül az önálló nemzetté alakulás kínált rájuk megoldást
(Hroch 1985, 1993, 6. skk.).
Az ilyen mozgalmak fő elvét nevezte néven Gellner, amikor a nacionalizmus lénye­
gét abban a követelésben látta, hogy a kulturális („nemzeti”) és a politikai határok
egybeessenek. „A nacionalizmus a politikai legitimitás elmélete, amely kimondja, hogy
 A NACIONALIZMUSRÓL 253

a politikai határok nem keresztezhetik az etnikai határokat” - írja (Gellner 1991, 3).
A politikai és kulturális egység megvalósításához az azonosulás erős érzései, vagy ellen­
kezőleg, az elutasítás, illetve a frusztráció élménye kapcsolódik (azok részéről, akik
nem kívánnak asszimilálódni). A fenti elv kezdettől magában foglal egy diszkriminatív
követelést is: eszerint minden nemzet joga, hogy saját „politikai házában” éljen, ne
gyűjtse fedele alá és ne tűrje meg idegen nemzetek tagjait. A mai jobboldali nacionaliz­
mus ezt a negatív elemet feszíti túl az idegengyűlöletig (xenofóbia), mondván, aki nem
tartozik eredendően a nemzethez, az menjen haza a szülőföldjére vagy bárhová, de „ne
rontsa nálunk a levegőt”. A nemzeti kisebbségekben politikai bűnbakot kereső nacio­
nalista mozgalmaknak ez lett a fő elve a történeti antiszemitizmustól egészen a Le Pen-
féle mai euronacionalizmusig. A mai radikális új jobboldali ideológia nemzetközileg
elfogadja a sokféleséget, de a saját nemzet kebelén belül feltétlen kulturális és nyelvi
homogenitást és a nemzettársak számára kizárólagos polgárjogokat követel.
A nemzeti érdekek tartós sérelme vagy kielégíthetetlensége könnyen vezet a nemzeti
eszme irracionális túlhajszolásához, sovinizmushoz. (A kifejezés egy múlt századi francia
szélsőséges nacionalista, Chauvaine nevéből származik.) Ennek terjedésében már csak­
ugyan szerepet játszott nemcsak a süllyedő kispolgári rétegek egzisztenciális félelme,
de a privilégiumaikat féltő uralkodó osztályok ún. „felsőbbségi”, azaz felülről szított
nacionalizmusa is. A múlt század végén Európában mindjobban felerősödtek a nacio­
nalizmus soviniszta, imperialista, sőt rasszista, antidemokratikus válfajai. Herder és
Fichte egykori kultúrnacionalizmusából így fejlődött ki lassan a német politikai roman­
tika közvetítésével a későbbi treitschkei imperializmus, majd a hitleri faji alapú nacio­
nalizmus is.
A nacionalizmus magyarázatára sokféle elmélet született, bár többségük a naciona­
lizmus különböző változatainak osztályozásában merült ki. A modern történettudomá­
nyi, szociológiai kutatások, a kérdés filozófiai, politológiai és pszichológiai elemzése
azonban olyan elemekkel gazdagította ismereteinket, amelyek birtokában ma már ne­
héz a régi módon beszélni a nacionalizmusról. Az alábbiakban röviden kiemelném az
újabb kutatások néhány főbb megállapítását, amelyek hozzájárulnak a nacionalizmus­
nak és hatásának jobb megértéséhez.
A nacionalizmusnak vannak szubjektivista és objektivista elméletei. Az előbbiek
általában azt hangsúlyozzák, hogy a nacionalizmusban döntő a szubjektív azonosulás
egy politikai vagy kulturális közösséggel. Már ErneSt Renan hangsúlyozta a személyes
vállalás, választás e mozzanatát: megfogalmazása szerint a nemzet naponta ismétlődő
népszavazás arról, hogy ez az érzelmi és tudati azonosulás létezik-e. A nemzet nem
„természetes”, hanem „csinált” dolog: kulturálisan is meg kell teremteni ahhoz, hogy
az egyének ezt a kultúrát elsajátítva, vele azonosulva megtalálhassák a maguk identitá­
sát, önbecsülésüket és személyes méltóságukat (Renan, in Eszmék... 1995, 171-187).
Ezért definiálja például Benedict Anderson a nacionalizmust mint olyan elképzelt kö­
zösséget, amely lehatároltként és szuverénként jelenik meg. Eközben a nacionalizmus­
sal kapcsolatban rámutat három érdekes paradoxonra: 1. A nemzet egyrészt objektíve
új jelenség - a nemzeti tudatban azonban szubjektíve igen réginek, sőt öröknek látszik.
2. A nemzeti elv formálisan univerzálisként jelenik meg (azaz általános lesz az, hogy
az emberiség nemzetekből áll), alapjában véve mégis körülhatárolt különössége teszi a
nemzetet drágává a tagjai számára. 3. A nacionalizmusnak rendkívüli a politikai hatal­
ma, éles ellentétben filozófiai szegényességével. „Más izmusokhoz képest a naciona­
lizmus nem teremtett nagy gondolkodókat - sehol egy Hobbes, egy Marx vagy Weber... ”
(Anderson 1995, 5).
 254 A NACIONALIZMUSRÓL

Valóban, a nacionalizmusnak inkább ideológusai, mint filozófusai voltak és vannak

ma is. Teoretikus tartalma voltaképpen igen szegényes, ideológiája pedig csupán né­
hány egyszerű tételből áll, s ezek szemszögéből tárgyalják azután hívei és szószólói a
kor politikai és kulturális kérdéseit, olykor nagyon is terjedelmesen. Isaiah Berlin a
kérdésről írott tanulmányában a nacionalizmus legfontosabb hitelveiként a következő­
ket sorolja fel: 1. a hitet abban, hogy mindenkinek valamilyen nemzethez kell tartoz­
nia, amelynek céljai, jellegzetességei őt mint egyént is meghatározzák; 2. hogy a nem­
zetet alkotó elemek között organikus viszony van, az ember csak része a nemzetnek
mint szerves egésznek, amelytől elválasztva elsorvad, mint a hulló falevél; 3. hogy
életformánk, céljaink, nézeteink elsősorban nem azért követendők, mert önmagukban
(univerzálisan) értékesek, hanem csak mert ezek a mieink, nemzeti értékek; 4. s végül,
hogy a nemzeti érdek fölött nem állhat semmi, konfliktus esetén a nemzeti érdeket, ha
kell, erőszakkal is kötelesek vagyunk érvényesíteni. Ez esetben a nemzeti érdekek
relativizmusával szemben rendszerint kimutatják, hogy a saját nemzet valamilyen „ma­
gasabb” küldetést teljesít, felsőbbrendű a többi nemzetnél, akár szellemi-kulturális,
akár faji vagy más tulajdonságainál fogva. Ez a törekvés olyan felfokozott „kollektív
önimádathoz” vezet, amely Berlin szerint talán más csoportidentitásban is megtalálha­
tó, de „ha történelmi távlatban nézzük, az odaadó hűség és az önfeladó azonosulás eme
gyűjtőpontjai között mégiscsak a nemzetállam vonzereje bizonyult a legellenállhatatla­
nabbnak” (Az angolszász... 1991, 11:230). Erre példaként azt hozza fel, hogy az első
világháború kitörése idején ez a nemzeti érzés erősebbnek bizonyult a nemzetközi
munkásmozgalom osztályszolidaritásánál. Ezt a vonást emeli ki a már idézett Anderson
is, mondván: a nacionalizmus erejében nem az a megdöbbentő, hogy mennyi erősza­
kos pusztítást hajtottak végre a nemzet nevében, hanem az, hogy miként voltak képe­
sek embermilliók a nemzeti eszmétől áthatva oly mértékű önfeladásra és lojalitásra,
ami ritkaságszámba megy a történelemben. A nacionalizmus útját a hazájának vélt
vagy valós üdvéért életét adó „ismeretlen katona” emlékének állított kultikus emlék­
művek szegélyezik.
A nacionalizmus keletkezésének objektív magyarázata általában a modern kapita­
lizmus, illetve a polgári társadalom kialakulásában keresi a nacionalizmus forrását.
Történeti tény ugyanis, hogy a nemzet - ellentétben az „ezeréves” nemzet mítoszá­
val - viszonylag fiatal képződménye a modern társadalomfejlődésnek. Rendkívüli
politikai súlyát mégis az mutatja, hogy az összes modern politikai intézmény a nem­
zetállam keretében fejlődött ki, és politikai fogalmaink (demokrácia, szuverenitás,
legitimitás stb.) döntően ugyancsak a nemzetállami keretekre vonatkoznak, mint ahogy
ez alkotja a polgárok politikai önazonosságának „természetes” alapját is. Akinek
nincs nemzetisége, az a nacionalizmus korában valami lehetetlen, absztrakt lénynek
tűnik - Gellner szerint olyan, mint Chamisso regényének hőse, Peter Schlemihl, aki
eladta az árnyékát az ördögnek. Embertársai elhúzódnak tőle, mihelyt észreveszik,
hogy nem vet árnyékot. Idegen és elfogadhatatlan marad mindenki számára, végül
önmaga számára is. A kozmopolitizmusnál tehát nincs nagyobb bűn egy nacionalista
szemében. Ez nem volt mindig így: közismert, hogy az ember identitását korábban
másfajta integrációk határozhatták meg. Miután azonban a nemzet létrejött, ez lett a
politikai önazonosság elsődleges meghatározója, egészen addig, ameddig egy világ­
polgári állapot ki nem fejlődik. Állampolgári jogaink garanciáját is mindmáig a nem­
zetállamban találjuk meg.
Hogyan fejlődött ki és erősödött meg a nemzeti önazonosságnak és a nemzetállami
kultúrának ez a rendszere? Ernest Gellner angol politikai szociológus a nemzetek kiala-
 A NACIONALIZMUSRÓL 255

kulását a tradicionális társadalomból a modern ipari társadalomba való átalakulásból

vezette le. A korábbi társadalmak kulturálisan nagyon heterogének voltak. A tradicio­
nális társadalmakat egymástól viszonylag elszigetelt csoportok, vertikálisan és hori­
zontálisan megosztott szociális és kulturális struktúrák jellemezték, amelyek számára a
politikai keretek esetlegesek voltak. Az államhatalom uralkodó formája a dinasztikus
birodalom vagy pedig a városállamok laza hálózata volt; mindkettő számára másodla­
gosak voltak a nyelvi és kulturális-etnikai határok. A modern ipari fejlődés ellenben
egyedülálló változást idézett elő a társadalom szociális és kulturális szövetében. Ennek
a változásnak a fő jellemzője a nagy társadalmi mobilitás és a nyomában járó jogi és
politikai egyenlőség, valamint az írásbeliség, az univerzális kulturális minták elsajátí­
tása, amelyeket a nemzeti oktatás és képzés rendszere nyújt. A társadalom már nem
elszigetelt, lokális egységeken keresztül termelődik újra, hanem sokoldalú munkameg­
osztáson keresztül, amelyet egy differenciált oktatási rendszer támogat. A társadalom
ilyen kulturális szervezetét csak egy erős, központosított (nemzet)állam képes fenntar­
tani.37 Identitásunk ebben a kulturális mezőben formálódik ki, és lojalitásunk ahhoz a
hatalomhoz kötődik, amely ezt fenntartja"
Erről a háttérről természetesen a nacionalista ideológiák nem sokat mondanak, hi­
szen a nemzetet és a nemzeti önazonosságot valamiféle természetes és örök dolognak
állítják be. Gellner érdekesen mutatja be a nacionalizmus belső ellentmondásait. A
nacionalisták először is azt állítják, hogy autentikus népi kultúrát védelmeznek, miköz­
ben valójában új magaskultúrát kovácsolnak.38 Másodszor, azt gondolják, hogy egy
régi népközösséget képviselnek, pedig egy egészen új tömegtársadalmat hoznak létre.
Harmadszor, a nacionalisták hajlanak arra, hogy magától értetődő elvnek tekintsék a
nemzeti elvet, ami mindenki számára nyilvánvaló. Gellner szerint a nemzeti elkülönü­
lés valójában csupán egy sor különleges történelmi körülménynek köszönheti létezését
és meggyőző erejét, és az emberiség túlnyomó része számára egész története során
idegen volt. Negyedszer, a nacionalista ideológia a kontinuitást prédikálja és védelme­
zi - valójában a nemzet egy radikális történelmi szakításnak, a tradicionálisból a mo­
dern társadalomba való ugrásnak köszönheti létét. Ötödször, a nacionalizmus kulturá­
lis diverzitást hirdet, miközben ténylegesen kulturális homogenitást kényszerít ki. „A
nacionalizmus önképe és valódi lényege tehát egymással fordított viszonyban áll, oly
ironikus pontossággal, amilyet más ideológiák ritkán értek el. Ezért úgy tűnik szá­
momra, hogy nem fogunk sokat megtudni a nacionalizmusról, ha prófétáihoz fordu­
lunk felvilágosításért” - írja (Gellner 1991, 183).
A nemzet és a nacionalizmus történeti újdonságának tényét önmagában nem cáfol­
hatja a régmúlt megidézése, bár a millenáris hivatkozások természetesen a nacionaliz­
mus bevált eszköztárába tartoznak. Ezek célja éppen az, hogy megteremtsék a közös
nemzeti kultúra alapjait, a közös történelmi emlékezetet. A kiindulási alap azonban

37 Mint Gellner szellemesen írja: „A modern társadalmi rend talapzata nem a hóhér, hanem a professzor. Nem
a guillotine, hanem a találóan »doctorat d’état«-nak nevezett államvizsga a modem államhatalom legfontosabb
eszköze és szimbóluma. Az oktatási monopólium sokkal fontosabb és központibb jelentőségű a legitim erőszakra
vonatkozó monopóliumnál.” (Gellner 1991, 56-57.)
3,1 Amikor a városi értelmiség egyszerre felfedezi gyökereit a népi kultúrában, az csak annyit jelent, hogy
ezt akarja megtenni az új nemzeti magaskultúra alapjának. Amit azonban ily módon megalkot, az nem népi
kultúra, hanem magaskultúra, amely csak hivatkozik a népire, amely a modernizáció előrehaladásának mérté­
kében folkórrá, azaz holt kultúrává válik. Ez a folklór részévé válik a nemzetet mint sorsközösséget konstituáló
mitológiának, a közös eredetmítoszokkal, egy mindenki számára átélhető, ezért közös narrációként előadott
és ezerszer felidézett nemzeti hőstörténet fejezeteivel, amelyben a nemzet tagjainak identitása formálódik
(Gellner 1992).
 256 A NACIONALIZMUSRÓL

mindig a jelen, amely a múltban keresi a maga eredetét és igazolását, nem pedig a
múlt, amely természeti szükségszerűséggel vezetett volna el a mai nemzethez. (A le­
hetséges történelmi alternatívákat kikapcsoló, a mából visszatekintő, utólagos konst­
rukciókat nevezte Szűcs Jenő a történelem nemzeti látószögének.)
A nemzet kifejlődése tehát emberi aktusok eredménye és nem természeti szükség-
szerűséggel zajló folyamat. Ugyanakkor nemzetiségünk az egyéni szocializációban mégis
mintegy természeti tényként jelenik meg. Nagyon plasztikusan mutatja be ezt az ellent­
mondást Étienne Balibar francia filozófus (Balibar-Wallerstein 1995). Mint írja, nem­
zeti önazonosságunkat mindannyian egyfajta sorsként éljük meg, amely elől nem térhe­
tünk ki, folytonos fenntartása pedig morális feladat számunkra. A nemzettel már mind­
ig egy történeti elbeszélés (narráció) formájában találkozunk, amely beszámol saját
előtörténetünkről és sorsunkról. A nacionalista ideológiákban persze a nemzet általá­
ban eleve meglévő, a történelemben csak kibomló lényegi szubsztanciaként szerepel,
amely már előttünk is fennállt és tőlünk függetlenül is létezik. Ez a szubsztancia a nép
mint a politikai egység hordozója, mint a hatalom bázisa és forrása. A nép önteremté­
sének folyamata képezi a nemzeti történelem drámáját. Ez az önteremtési folyamat
azonban a valóságban nem lehet egy eleve meglévő etnikai elv kibomlása a történelem­
ben, hiszen egyetlen modern nemzetnek sincs egységes „etnikai” bázisa, mint ahogy a
homogén nemzeti kultúrák is nagyon heterogén kulturális források összeolvasztásából
keletkeztek. Még azokban az országokban is, ahol a nemzetállam korán kifejlődött —
így Franciaországban -, a társadalom átfogó „nacionalizálása” meglehetősen kései
fejlemény volt. Ebben az államhatalom aktív ténykedése nem kis szerepet játszott:
mindenekelőtt az általános tankötelezettség, a közös hivatali nyelv, a hadkötelezettség
révén, de a munkaerő interregionális mobilitása is hozzájárult a lakosság egységesülésé­
hez. Ez a folyamat többek szerint csak a modem média megjelenésével zárult le - a
valóban egységes nemzeti nyelv a legrégibb nemzetállamokban is csak a rádió és tele­
vízió révén jött létre.
A nemzeti mitológia döntő eleme afiktív etnicitás. Igaz ugyan, hogy minden nemzeti
kultúra egy domináns etnikum reális bázisára épül rá, de ahhoz képest egy magasabb
szintézist teremt, amely már nem egyetlen etnikum sajátja, hanem többféle kulturális
hatás eredője. Fiktív módon mégis fenntartják a nemzeti kultúra etnikai bázisát, enél-
kül ugyanis a nemzeti eszme nagyon absztrakt, vértelen lenne, nem „szólítaná meg”
igazán az embereket. A közös leszármazás és közös történeti sors tudatának Balibar
szerint be kell épülnie az ember politikai neveltetésébe, a polgárok önképébe, a szere­
tet és gyűlölet érzelmeibe ahhoz, hogy közösségteremtő erőként hasson (Balibar-
Wallerstein, 93-96). Az egyének és csoportok közötti érintkezésben naponta igazolód­
nia kell a nemzeti önazonosságnak, olyan közös mi-tudatként, amely nem szünteti meg,
de relativizálja a közösségen belüli különbségeket, és ezáltal elhatárolja azt másoktól,
az „idegenektől”. A nacionalizmus alapelvét ezért már Fichte találóan fogalmazta meg
olyképp, hogy gondoskodni kell arról, hogy az állam külső határai egyben polgárainak
belső korlátáivá váljanak. A polgárok tekintsék a külső határokat a belső kollektív
identitás kivetülésének és védvonalának, s az országot annak a helynek, ahol az ember
otthon érzi magát, míg másutt idegenben van.
A nemzeti ideológiát az állami intézményekhez kötődés s a hazafiság (patriotiz­
mus) érzelmi ereje teszi hatásosabbá minden más politikai ideológiánál. Ezért is ne­
vezik olykor a nacionalizmust a modern kor vallásának. A nemzeti mitológia kulti­
kus és rituális elemei valóban kézenfekvővé teszik az analógiát, azonban ennek meg­
vannak a határai. Hiszen a világvallások (így a kereszténység) univerzális tartalmai
 A NACIONALIZMUSRÓL 257

ellentétben állnak a nemzet partikuláris közössége iránti feltétlen odaadás követelmé­

nyével. Ahogy Marx a „keresztény államot” fából vaskarikának tekintette, úgy sok
modern teológus is úgy látja, hogy a kereszténység és a nacionalizmus összekapcso­
lása - amivel például a „keresztény nemzeti” ideológiában találkozunk - előbb-utóbb
a vallásos hittel való politikai visszaélést vonja maga után. A nemzet mint politikai
közösség a közösség másfajta típusa, mint a vallási hit közössége, és a kettő azono­
sítása nem szerencsés.
A fiktív etnicitás tehát egy nemzet polgárainak a múltba visszavetített, konstruált
egysége, amely heterogén népcsoportok „etnizálásán”, egységes népként való megte­
remtésén nyugszik. Hogyan teremthető meg ez a „fiktív etnicitás”? A közösségterem­
tésnek két fontos eszköze: az egységes nyelv és a vérségi-faji rokonság tételezése: az
egyik kommunikációs, a másik genealógiai elv (Balibar-Wallerstein, 96). Balibar sze­
rint látszólag a nyelv médiuma teremt elvontabb közösséget, valójában ez a legkonkré­
tabb és a legjelenvalóbb közösség alapja, mivel az egyéneket olyan eredethez kapcsol­
ja, amely mindig aktualizálható. A mindennapi kommunikáció egyidejű közösséget
teremt az emberek között, s ezt nemcsak" az élő, hanem az írott nyelv is közvetítheti.
Ezért ez minden egyes egyén számára nyitva álló lehetőség, és a múltban éltek szel­
lemével való párbeszédet is magában foglalja. A nyelv nem mindig játszott ilyen
egyetemes közvetítő szerepet, a tradicionális társadalomban a nyelvhasználat társa­
dalmi formája el is választotta egymástól a társadalom különböző csoportjait. A nem­
zetté válás óta azonban a beszélt nyelv különböző rétegei egyazon „hivatalos” vagy
„irodalmi” nyelvhasználat eltérő módjaivá lettek. A nemzeti nyelvnek kialakul egy
közös idiómája, normája, amelyhez képest ugyanannak a nyelvnek más változatai
helyi nyelvjárásokká válnak.
A közös nyelv az összetartozás „naturalizálásának” leghathatósabb eszköze. A nyelv-
történet is bizonyítja, hogy a nemzeti nyelv korántsem valami őseredeti alapja a nemze­
teknek, ahogy Herder képzelte, hanem maga is történelmi, kulturális termék. A nem­
zeti nyelv az a dialektus, amelyet a standardizált irodalmi termelés, illetve az egységes
közigazgatás céljából a sok közül kiválasztanak és a politikai hatalom segítségével
hivatalossá tesznek. Ennek ellenére ez a közös nyelv a természetes nyelv elemi erejével
hat. „A nyelvi közösség egy rettenetes kényszerítő erővel bíró etnikai emlékezetet
teremt (Roland Barthes egyenesen fasiszta kényszerről beszél ezzel kapcsolatban), amely
azonban különös plaszticitással rendelkezik: a megszerzett nyelv közvetlen naturalizá-
lását idézi elő. Bizonyos értelemben túl gyors naturalizálását. A kollektív emlékezet az
»eredet« egyéni elfeledésének árán öröklődik át.” (Balibar-Wallerstein 1995, 98.)
Valóban ez volt például az észak-amerikai kontinens gyors kulturális egységesülésének
útja; a bevándorlók második generációja már természetes anyanyelveként beszélte az
amerikai angolt. Hogy az anyanyelv nem feltétlenül a valóságos anya nyelve, arról a
kényszerasszimiláció áldozatai is tanúskodhatnak. A közös nyelv alapján történő
naturalizációnak azonban van egy nagy előnye: minden irányban nyitott, mindenki
elsajátíthatja, tehát nem kirekesztőjellegű. Emellett bármilyen mély hatást gyakorol az
egyénre, végső soron tetszőleges. így fordulhat elő, hogy egy nyelv különböző nemze­
teket is kiszolgálhat, de az is, hogy túlélheti egész népek fizikai eltűnését, mint például
az ógörög vagy a latin nyelv.
Ezzel szemben a vérségi, faji identitás fikciója testi és lelki ismertetőjegyek alap­
ján akar közösséget teremteni. A faji közösség alapelve a közös leszármazás, tehát az
a gondolat, hogy generációkon át átöröklődik valamiféle genetikai vagy lelki-szelle­
mi szubsztancia, amely így rokonságot teremt egy nemzet egyedei között (Balibar-
 258 A NACIONALIZMUSRÓL

Wallerstein, 99). A faji rokonság feltételezése stigmatizál egyes embercsoportokat és

kitüntet másokat aszerint, hogy rendelkeznek-e bizonyos testi vagy lelki jegyekkel.
A politikai közösség tagjai között azonban nincs szükségképpen faji azonosság, bár­
mennyire igyekeztek például az „árja” ideológusok ilyet kimutatni. Eltekintve a nagy­
fokú nép keveredéstől, az etnikai rokonság ugyancsak a politika folyománya lehet -
hiszen az egyéni leszármazást, házasságot stb. rendszerint a hatóságok tartották szá­
mon. A nemzet a valóságban politikai és nem vérségi-leszármazási közösség - ez
okból nem helyes a nacionalizmusról mint a „törzsiségbe” való visszaesésről sem
beszélni, mert az is vérségi leszármazást feltételez. Egy nemzet tagjait mindenekelőtt
a szoros társadalmi és kulturális kapcsolatok fűzik egybe, nem pedig a leszármazás
rokonsági köteléke.
A nyelvi közösség nyitottságával ellentétben a faji közösség zárt, és ezért rejtetten
mindig magában rejti a szegregáció (faji elkülönítés) és az eugenika (a faj minőségét
javító biopolitika) szándékát vagy legalábbis lehetőségét. A nyelvi-kulturális integráci­
ón alapuló nemzeti közösség ezért tehát befogadó, míg az etnikai, faji ismérveken nyug­
vó nemzetfelfogás kirekesztőjellegű. Eközben gyakran az is megesik, hogy lényegében
társadalmi különbségeket „etnizálnak”, ezáltal stigmatizálva egyes rétegeket. Ahogy
régen kézenfekvő volt, hogy az uralkodó nemesség vérségi származására nézve is mint
kékvérűt különböztette meg magát, úgy az alsó rétegeket ma is gyakran tekintik egy
másik, párianemzethez tartozónak. A dél-afrikai apartheid rendszerében a fehéreket, a
feketéket, a keverteket és az indiaiakat adminisztratív célokból külön rasszkategóriák-
ba sorolták, és meghatározott jogokat és foglalkozási esélyeket kapcsoltak ehhez a
kategorizáláshoz. Különös módon a japánok eközben társadalmi státusuk alapján „tisz­
teletbeli fehéreknek” számítottak, míg a kínaiak és hinduk az ázsiaiak közé tartoztak,
ezzel is példázva, hogy a rassz maga is mennyire társadalmi konstrukció (Balibar-
Wallerstein, 80).
A nacionalizmus a XX. században persze nemcsak az imperialista háborúk forrása,
de a nemzeti felszabadító mozgalmaknak is éltetője volt. E folyamat során még inkább
megmutatkozott, hogy a nemzet mennyire mesterséges képződmény. Sok mai gyarmati
utódnemzetben nem létezett semmilyen eleve meglévő, egységes (etnikai) szubsztan­
cia, amely csak szunnyadt volna az idő mélyén, míg egyszer csak valaki fel nem éb­
reszti Csipkerózsika-álmából. Azoknak az új nemzeteknek a többsége, amelyek ma az
ENSZ-tagállamok zömét (ha nem is legbefolyásosabb részét) alkotják, egykor gyarmat
volt. Maga a gyarmatosítás volt a nemzetté válás egyik legfontosabb motorja, azáltal,
hogy a tradicionális társadalmakat bevonta a modern világérintkezésbe és kitette a
világgazdaság kihívásainak. (A hagyományos birodalmak belső kolonizációja Európá­
ban ugyanilyen hatást váltott ki, gondoljunk a Habsburg Birodalom felbomlásának
körülményeire.) A gyarmati világ széthullásából létrejött új nemzetek rendszerint a
gyarmati közigazgatás régi egységeire épültek rá, amelyek teljesen esetlegesek voltak
az őslakosok szemszögéből, és gyakran átszelték az etnikai csoporthatárokat. Általá­
nos jelenség volt az is, hogy egy-egy gyarmati területnek egységes, közös nyelve sem
volt. Ezért az új, függetlenségüket elnyerő államok nem az egyes etnikumok nyelvjárá­
sainak valamiféle közös alapjára, hanem gyakran a gyarmati hatalom nyelvére támasz­
kodtak az írásbeliség, a magaskultúra elsajátításában (vö. frankofon Afrika, Brit Nem­
zetközösség stb.). A nemzeti ideológiák persze itt más felszabadító ideológiákkal keve­
redve töltötték be szerepüket. Gyakran faji színezettel léptek fel, mint a „négritude”
mozgalom vagy az arab nacionalizmus, és néhányukban szerepet játszott a vallási fun­
damentalizmus is. Mindezek a fejlemények a nacionalizmus virulenciájáról tanúskod-
 A NACIONALIZMUSRÓL 259

nak. A szovjet tömb felbomlásából feltámadó neonacionalista törekvések, új szuverén

államok születése és a régi nemzeti-nemzetiségi konfliktusok mellett újak fellépése is
mutatja a nacionalizmus töretlen erejét. Vele szemben ma elsősorban a nemzetek fölöt­
ti nagy integrációk létrejötte teremt komoly kihívást. A nemzeti elv jelentőségét alulról
gyengíti a lokális-regionális identitások éledése, felülről pedig a tágabb (például mife­
lénk az európai) identitás erősödése. Ezek hatása azonban, meglehet, már a XXI. szá­
zad témája lesz.
_____
 IV. rész

POLITIKAI GONDOLKODÁS
A XX. SZÁZADBAN
Problématörténeti vázlat
 ■

i
 BEVEZETES

A XX. században jelentősen megváltoztak a politikai gondolkodás feltételei és körül­

ményei. A jelenkorhoz közeledve egyre nehezebb egységes és átfogó képet adni a
politikai gondolkodás fő tendenciáiról. Már önmagában a megnövekedett irodalmi ter­
més is nehéz választás elé állítja a szerzőt, hiszen a politikai gondolkodás köre egyre
tágul. A politikai filozófia, illetve politikai elméletek mellett beletartoznak a politikai
ideológiák, de sokszor az elméletileg egyáltalán nem újdonságnak számító, de valami­
ért befolyásossá vált politikai eszmék is. Ha tehát pusztán az elméleti iskolák felsorolá­
sára és ismertetésére szorítkoznánk, az megtévesztő lenne, mert lényeges összefüggé­
sek sikkadhatnak el. Mivel mindenképpen válogatni kell, a válogatás szempontjául
alkalmasabbnak tűnik számomra egy problématörténeti áttekintés, amely a század je­
lentős politikai történéseihez és problémáihoz kapcsolódik, de nem magukat az esemé­
nyeket, hanem a hozzájuk vezető eszméket és a rájuk vonatkozó elméleti magyarázato­
kat helyezi a középpontba. De még így is elkerülhetetlenül vázlatos marad bármely
vállalkozás, amely képet akar adni a XX. századi politikai gondolkodás fő tendenciái­
ról. Annak az olvasónak, aki a politikai filozófia újabb irányzatairól szeretne magyar
nyelven áttekintést szerezni, az oxfordi Politikai filozófiák enciklopédiája mellett főleg
Lánczi András munkáját ajánlom figyelmébe (Lánczi 1996).
A XX. századi politikai gondolkodás jellegzetességeit tehát a következőkben csak
néhány kiemelt témán mutatom be, amelyek köré elméleti értelmezések és viták cso­
portosulnak. Ennek a megoldásnak megvannak a veszélyei, de az előnyei is, s mindket­
tő hátterében a politikai gondolkodás új keletű parttalansága és nyitottsága áll. A fonto­
sabb problémákra való koncentrálás természetesen a leegyszerűsítés és az elfogultság
vádját vonhatja maga után. A jelenkortörténészek' hasonló problémával küszködnek:
ha nem határozott koncepcióval közelítenek a kortörténeti eseményekhez, akkor a sok­
szálú történések szétfolynak a kezükben, ha viszont értelmező sémákkal élnek, akkor
nehezen szabadulnak meg az elfogultság vádjától. A legtöbb, amit tehetünk, ha bevall­
juk ezt a dilemmát, és saját felfogásunkat és értékeinket közszemlére téve, lehetőséget
adunk az olvasónak arra, hogy alkalmasint felülbírálhassa nézeteinket.
A XX. századi politikai gondolkodás ilyen problématörténeti tárgyalása nem előké­
pek nélküli: ösztönzően hatott rám például Herfried Münkler német politológus össze­
állítása is (Münkler 1990). Ő ugyan inkább kivonatokat közölt, problématörténeti feje­
zetekbe osztva, de jellemzően nemcsak a politikaelmélet szakembereit szólaltatta meg,
hanem írókat, más tudományágakból ismert gondolkodókat, filozófusokat és politiku­
sokat is, abból kiindulva, hogy a politika nem tisztán szakkérdés, hanem olyan dolog,
amely mindenkire tartozik. A XX. századi politikai gondolkodás ugyanis még nehe­
zebben tárgyalható a klasszikus eszmetörténeti módszer alapján, mint azt megállapítot­
tuk a XIX. századra vonatkozóan. A politikai gondolkodás nemcsak irányzatokba szer­
veződik, de jelentősen megváltozott a közege is: a politikai viták a tömegkommuniká­
 264 BEVEZETÉS

ció révén a legszélesebb társadalmi nyilvánosság előtt zajlanak. A politikai eszmék

sorsa kevésbé a gondolkodók nagyságán, mint inkább azon múlik, hogy mozgalmak,
pártok és olykor az államhatalom milyen politikai súlyt ad a különböző nézeteknek.
Nagyon lényeges újdonság a befogadó közeg megváltozása is: az oktatás fejlődése és a
tudomány megnövekedett társadalmi súlya hatással van a politikai diskurzus jellegére.
Ennek nyomán a politikai elméletek és ideológiák valóságos burjánzásával találkozha­
tunk, amelyek bozótjában egyre nehezebb eligazodni. Emellett a politikai gondolkodás
a modern tömegdemokráciák korszakában közvetlen és szoros kapcsolatba került a
politikai gyakorlattal, bár ez természetesen igen egyenetlenül történt. Egyes eszmék és
irányzatok - főleg a modern tömegpártok közvetítésével - nagy befolyásra tettek szert,
és rányomták bélyegüket a politika konkrét alakulására, mások megmaradtak tisztán
tudományos érdeklődés tárgyának. Megtehetnénk, hogy a politikai gondolkodás e gya­
korlati vonatkozását teljesen figyelmen kívül hagyjuk, és tisztán akadémikus jelleggel a
nevesebb politikai filozófusok és teoretikus iskolák ismertetésére korlátozódunk, füg­
getlenül nézeteik gyakorlati relevanciájától. A specializálódás igényeinek ez bizonyo­
san megfelel, de a reális szellemi-politikai tájékozódáshoz valószínűleg kevés. Eljárá­
som lényege ezért az, hogy inkább a gyakorlati relevanciájú politikai gondolkodás főbb
vonulataira koncentrálok, s kevésbé a politikaelméleti konstrukciókat, mint inkább a
politikai eszmék ideológiai tartalmát és hatását tartom szem előtt. Egyes tárgyköröket
rendszeresebben tárgyalok, másokat épphogy csak érintek. Mindebben változatlanul
az a szándék vezérel, hogy orientációt adjak a további elmélyültebb stúdiumokhoz,
lemondva egy túlzottan ambiciózus koncepció kifejtéséről, amely a század politikai
gondolkodásának egészét vagy akár csak lényegét egységesen akarja megragadni.

Néhány jellemzés a XX. századról. Ha a XX. századi történelem és a politikai gondol­

kodás új vonásait keressük, érdemes néhány tanút meghallgatnunk. Eric Hobsbawm
angol történész a XX. század történelméről nemrég megjelent új könyvének ezt a címet
adta: A szélsőségek kora. A rövid XX. század (Age o f Extremes. The Short Twentieth
Century) (Hobsbawm 1994). A rövid évszázad gondolatát a szerző Berend T. Ivántól
vette át, de hasonló gondolatot másoknál is találunk, így John Lukács is hasonlóan
vélekedik a XX. századi történelemről (Lukács, J. 1994). Eszerint a XX. század tulaj­
donképpen 1914-től 1989-ig, a kelet-európai fordulat évéig - illetve Hobsbawmnál
1991-ig, a Szovjetunió felbomlásának időpontjáig - tartott. Egy évszázad hossza ter­
mészetesen száz év, ám mint tudjuk, a történelem nem igazodik az ilyen számszerűsé­
gekhez. Ezért ha egy-egy évszázadot a maga egészében akarunk jellemezni, akkor
egyes kiemelkedő politikai fordulatokhoz kell folyamodnunk mint határkőhöz, ame­
lyek megadják a század történéseinek alapvető karakterét. A mi századunk ilyen szem­
pontból valóban az első világháborútól keltezhető, miután az azt megelőző békeévek
még az elnyújtott XIX. század meghosszabbításának tűnnek. Ez a világ elsüllyedt 1914-
ben, ahogy ez Ady Endre verseiben is borzongatóan felsejlik (Emlékezés egy nyár­
éjszakára, Véresre zúzott homlokkal). Megkezdődik egy roppant méretű átalakulási
folyamat, amelyet súlyos konfliktusok, háborúk és polgárháborúk kísérnek, és amely
végül gyökeresen megváltoztatta a modern társadalom arculatát. A történelem e rop­
pant átalakulásokat eredményező, válságos korszaka nem véletlenül vált végletes meg­
ítélések tárgyává. Az újabb századforduló felé közeledve sokasodnak a sommás ítéle­
tek: ez az évszázad volt az emberiség legszömyűbb és legcsodálatosabb, legiszonytatóbb
és egyben legfantasztikusabb időszaka. Hobsbawm ezt egy sor neves embertől vett
idézetekkel illusztrálja, közülük néhány: „Én csak a mészárlások és háború évszázadá­
 BEVEZETÉS 265

nak tudom tekinteni” (René Dumont francia agronómus és ökológus); „Mindennek

ellenére voltak e században jobbra vezető forradalmak is... a negyedik rend és a nők
felemelkedése évszázadok elnyomása után” (Rita Levi Montalcini, Nobel-díjas olasz
tudós). Igen jellemző Yehudi Menuhin nézete, aki sem politikus, sem politikai gondol­
kodó nem volt, ellenben korát figyelő érzékeny művész: „Ha összegeznem kell a XX.
századot, azt mondanám, hogy az a legnagyobb reményeket támasztotta, amelyeket az
emberiség valaha táplált, és szét is rombolt minden illúziót és eszményt.”
Az emberiség állapota valóban olyan gyökeresen megváltozott ez idő alatt, hogy a
korábbi korszakok gondolkodásmódja sok tekintetben érvényét vesztette. A XIX. szá­
zad ígéreteit a XX. század csak részben és akkor is ellentmondásosan valósította meg;
végeredményben megcáfolta annak összes haladó utópiáját, anélkül, hogy valamit is a
helyébe tudott volna állítani. Ha a XIX. század a nagy ideológiák korszaka volt, akkor
a XX. század az eszmék gyakorlati kipróbálásának az időszaka. A korábbi lelkesítő,
utópikus eszmék azonban az intézményi megvalósulás során többnyire rendszerfenn­
tartó „állapotideológiává” váltak, vagy egyenesen hazug mítoszokká süllyedtek. A
politikai válságok sorozata azután ezek maradék hitelét is végképp kikezdte. Mára, a
millenniumi fordulat előtt sajátos „ideológiai katzenjammer” lett úrrá a gondolkodó
elméken - általánossá vált a nagy elméletek elvetése. A történelem nagy „narrációinak”
(elbeszéléseinek) tagadását, kritikai felbomlasztását (dekonstrukcióját) nevezik ma poszt­
modern tudatállapotnak (Habermas 1994).
A posztmodem hívószava már utal e század politikai történéseinek legfontosabb
tartalmi mozzanatára: a modern társadalom megszületésére, az életviszonyoknak a
kapitalista (vagy államszocialista) indusztrializáció nyomán végbemenő általános mo­
dernizációjára, e folyamat összes ellentmondásaival és konfliktusaival együtt. Max
Weber áll e folyamat értelmezésének kezdetén, aki a modem társadalom lényegének az
előrehaladó racionalizálódás és bürokratizálódás tendenciáit tartotta. A modernizáció
azonban, mint ismeretes, többdimenziós folyamat: az iparosodás mellett magában fog­
lalja a urbanizációt, az individualizációt (az egyén leszakadását az életvitelét meghatá­
rozó és szabályozó közösségekről), az iparilag előállított tömegkultúra kialakulását, az
érintkezés globalizációját. Mindez radikálisan megváltoztatta az ember szociális és
politikai környezetét, tudati és lelkiállapotát. A hagyományos társadalmak modern tár­
sadalmakká való átalakulása gyakran keserves konfliktusok közepette zajlott le, vi­
szont látványos változásokat is produkált. Vegyünk ezek közül néhányat szemügyre,
hogy megértsük a mai helyzet viszonylagos újdonságát.

A társadalmi szerkezet gyökeres átalakulása. A korábbi századokban, de még e század

elején is a népesség túlnyomó része vidéken élt, s alapvetően mezőgazdasági tevékeny­
séget folytatott. Az iparosodás és urbanizáció nyomán létrejött a nagyvárosokba tömö­
rülő ipari munkásság, de a modem gazdaság terebélyesedésével egyre nőtt az értelmi­
ség és a harmadik szektorban foglalkoztatott alkalmazotti rétegek számaránya is. (Ez
utóbbiak a legfejlettebb országokban ma már többségbe is kerültek.) Ez a fejlődés
kihatott nemcsak általában a munkamegosztási és státusviszonyokra, hanem a nemek
közötti hagyományos társadalmi munkamegosztásra is. A nők tömeges munkába állása
a fejlett gazdaságú országokban megkérdőjelezte a munkamegosztás eddigi mintáit,
amelyeket már-már „természetesnek” tekintettek. (Nem ez volt az egyetlen példája az
alapvetően társadalmi viszonyok naturalizációjának, bár talán a legjelentősebb.) Azzal
együtt, hogy a politikai jogokat immár az egyénekhez, a személyek állampolgári státu­
sához kötötték, mindinkább tarthatatlanná vált a nők eddigi politikai jogfosztottsága is.
! 266 BEVEZETÉS

A választójog és más politikai részvételi jogok kiterjesztése azonban fokról fokra a

társadalmi egyenlőtlenségek korábban mellőzött dimenzióit is beemelte a politikai vi­
tákba. Ennek volt jele a szociális ellentétek kiéleződése, s többek között a nőmozgalom
és a feminizmus megjelenése is.
A modern gazdaság kifejlődése a munkaerő nagyfokú mobilitását, mozgékonyságát
is megköveteli, nemcsak a fizikai, hanem a társadalmi térben is - gondoljunk az átköl-
tözők, ingázók, vendégmunkások seregére, illetve az intragenerációs és intergenerációs
mobilitásra, aminek következtében az emberek már nem feltétlenül ugyanazt a tevé­
kenységet folytatják egész életükben, és képzettségük növekedésével arányosan emel­
kedik társadalmi státusuk. Mindez sokoldalúan visszahatott magára a politikára. Költ­
séges képzési rendszerek fejlődtek ki, amelyek fenntartása csak nemzetállami keretek­
ben volt elképzelhető, közösségi adókból vagy az állam által újraelosztott értéktöbblet­
ből. Ez vezet el egy következő lényeges ponthoz: a nemzetállami keretek kialakulásá­
hoz, illetve megszilárdulásához, amely a talaja és közege a modern politikának.
0 ,
Új nemzetállamok létrejöttének több hulláma. A nemzetté válás, a nemzetállamok ki­
alakulása általában a modem viszonyok kifejlődésének nemcsak kísérőjelensége, de
alapvető feltétele is volt. A XX. században minden olyan modernizációra törekvő or­
szág elsőrangú problémájává vált a nemzeti kérdés, ahol a korábbi időszakban még
nem sikerült lezárni a nemzetállami fejlődés folyamatát. Mint fentebb láttuk, ez tette
nagy hatású ideológiává a nacionalizmust már a XIX. században, s ez nem változott a
XX. században sem. A nemzetek kialakulása közismerten hosszú történelmi folyamat
eredménye volt, s még ma sem zárult le teljesen. A nemzetközi rend alanyai és fő
aktorai ma is elsősorban a szuverén nemzetállamok - bár újabban a nemzetállami kere­
teket átlépő nagyobb integrációk, gazdasági, hatalmi és katonai tömörülések (az ún.
„nemzetközi rezsimek”) is egyre jelentősebb szerepet játszanak. Azonban még általá­
nosnak mondható, hogy ezek is mindmáig a nemzeti szuverenitásból, a nemzetek ko­
operációra törekvő szabad politikai akaratából merítik legitimitásukat.
Ez a nemzetállam-központú világrend lényegében csak a mi századunkban teljese­
dett ki, s formája talán még ma sem végleges. A modern nemzetállamok kialakulása
persze évszázadokra elnyúlva, több hullámban zajlott le. Az első hullámban még a
centralizált, abszolút monarchiákból jöttek létre a modern nemzetek a nyugat-euró­
pai polgári fejlődés centrumaiban. A másodikban a nagy birodalmi államok felbom­
lása nyomán keletkezett egész sor új nemzet. (A török és a Habsburg Birodalom
felbomlása nyomán tucatnyi új állam keletkezett, az orosz birodalom a forradalom
nyomán előbb Szovjetunióvá alakult át, melyben már szövetségi köztársaságok is
léteztek, azután a Szovjetunió szétesése nyomán új államok sora lépett az önálló
államiság útjára. Sajátos itt Japán esete, amelyet szigetország volta predesztinált az
egységes nemzetállam kialakítására, valamint a kínai birodalom, amely a két forra­
dalom óta birodalmi méretekben kísérli meg a nemzetállami fejlődés jegyeinek kiala­
kítását mint a modernizáció keretét és feltételét.) Egy másik hullám a nagy európai
gyarmatbirodalmak felbomlása és az antikolonialista felszabadító mozgalmak és há­
borúk nyomán keletkező új államok kialakulása volt. Ahány változata a nemzetté
válásnak, annyi fajtája alakult ki a nacionalizmusnak is, az érzelmileg színezett pat­
riotizmustól, a nemzetépítő nemes buzgalomtól egészen a legvadabb sovinizmusig és
a náci faji őrületig. A nacionalizmusra éppen ezért nehéz általános teoretikus formu­
lát találni, hiszen, mint fentebb hangsúlyoztam, mindig is Janus-arcú ideológia volt,
amelynek tartalma esetről esetre is változott.
 BEVEZETÉS 267

Háborúk kora. A nemzetek kialakulása közismerten nehéz és konfliktusokkal terhes,

gyakran háborúkkal és polgárháborúkkal tarkított folyamat volt. Miközben a nemzetál­
lam mint a politikai közösség kerete befelé fékezte az osztályharcot és integrálóan
hatott, kifelé gyakran éles konfliktusokba, hatalmi harcokba bonyolódott. A nemzetál­
lamok egymás közötti háborúi e században szörnyű pusztítást szabadítottak az emberi­
ségre, s nem kímélték sem a civil lakosságot, sem az ellenség gazdasági infrastruktúrá­
ját. Ezek a tendenciájukban totális, „iparosodott” háborúk meghaladták a korábbi szá­
zadok gondolkodóinak fantáziáját. A XIX. század liberálisai és szocialistái egyaránt
arra gondoltak, hogy a társadalmi és ipari haladás egymással békésen kereskedő, füg­
getlen államok közösségét hozza majd létre, amelyek egyformán részesedvén a fejlő­
dés áldásaiban, nem látnak majd okot a háborúra. A társadalmi konfliktust középpont­
ba állító marxisták is inkább osztályharcokkal, semmint nemzetek egymással vívott
háborúival számoltak. Valójában a nemzetállamok képesek voltak a belső osztályharc
megfékezésére, pacifikálására. A forradalmakból megszülető rezsimek is lényegében
nemzeti alapon álltak, és a nacionalizmus áthatotta nemcsak a konzervatív és liberális
ideológiákat, de magához hasonította a forradalmi szocializmust is.
A nemzetállami fejlődés azonban, mint említettem, csak befelé pacifíkálta az éles
politikai harcokat - kifelé mintha még növelte volna a politikai viszonyok konfliktusos­
ságát. A kapitalista gazdasági fejlődés egyenlőtlenségei, az erőforrásokért folyó kímé­
letlen verseny a század történelme során gyakran kiélezte a nemzetállamok mint szuve­
rén hatalmi központok közötti érdekellentéteket. Ennek nyomán világháborúk törtek
ki, amelyek páratlan mészárlásokhoz vezettek, s valósággal megtizedelték a lakossá­
got. Az első és a második világháború közötti folytonosságot sokan felismerték, s
Hobsbawm egyenesen egyetlen nagy világháború két különböző szakaszáról beszél,
közte pár év fegyverszünettel. Valóban, az első világháborút lezáró békeszerződések
teljesen alkalmatlanok voltak a tartós béke megteremtésére, nem rendeztek el semmit
megnyugtatóan, helyette inkább kiélezték és elmélyítették a konfliktusokat.
A világháborúk korában általánossá vált a civilekkel szemben alkalmazott terror,
amely azokban a nagyiparilag szervezett tömeggyilkosságokban kulminált, amelyek
némelyikét hátborzongató technikai alapossággal vitték végbe. Auschwitz és Hirosima
így váltak egy olyan sötét jövő szimbólumaivá, amely lehetőségként benne rejlik az
emberiség mai állapotában, egy olyan emberiségében, amely Günther Anders osztrák­
német gondolkodó szerint sem morálisan, sem politikailag nem nőtt fel ahhoz a roppant
technikai és szervezeti hatalomhoz, amelyre szert tett (Anders 1983). A század első
fele tehát elsősorban a forradalmak, a válságok és a kiterjedt konfliktusok korszaka
volt, s csak ezután következett a példátlan prosperitás időszaka a fejlett ipari államok­
ban. Erről a tényről sokan hajlamosak megfeledkezni az éppen békés prosperitás idő­
szakának eufóriájában. Az 1945-től kezdődő időszakot sokan egyfajta új aranykorként
tartják számon. Ennek csak a hetvenes évek közepétől kibontakozó új válságévtizedek
vetettek véget, amelyek a kommunizmus bukásáig vezettek.

A nemzetközi rend átalakulása. A fentebb vázolt radikális változások alapvetően átren­

dezték világunkat, és hatással voltak a politikai gondolkodásra is. Először is Európa
megszűnt a világ közepe lenni. A XIX. században a kapitalista gazdaság és a talaján
végbemenő gyarmatosítás, a liberális jogállam kifejlődése, a tudomány és technika
forradalmi változásai Európát tették a „civilizált világ” központjává. Az első világhá­
borút követően ez a helyzet gyökeresen megváltozott. Jelentősen megnőtt az Egyesült
Államok gazdasági, katonai és politikai súlya a világban, aminek csak egyik jele volt
 268 BEVEZETÉS

az, hogy beavatkozása döntötte el mindkét világháború kimenetelét. (Az 1929-1933-as

gazdasági világválság kitörése ugyancsak innét indult ki.) Az ázsiai térségben is jelen­
tős változások indultak meg Japán modernizációjával és a császári Kína átalakulásával
a polgári forradalom és polgárháború nyomán. Az orosz forradalomból megszülető
kommunista hatalom pedig új térségekben indította el a nagyméretű iparosítás hullá­
mát, és jelentős katonai erőt teremtett, amely nélkül nehezen lett volna elképzelhető a
hitleri Németország legyőzése. Ugyanakkor a szovjet fejlődés példája ösztönzően ha­
tott és részben segítséget is nyújtott a gyarmati elnyomás ellen fellépő más felszabadító
mozgalmak számára is. Egyáltalában a perifériák forradalmasodása és a gyarmati világ
széthullása volt az egyik legfontosabb fejlemény ebben az évszázadban.
Ennek a nemzetközi rendben kifejeződő közvetlen következménye a világháborúk
után a hidegháborús korszak létrejötte volt, amely a két szuperhatalom vetélkedésének
és kooperációjának jegyében állt, az elrettentés egyensúlyának bázisán. A hidegháború
antagonisztikus szembenállást teremtett, melynek árnyékában minden térségben világ-
politikai konfrontációk zajlottak. A legfontosabb ezek közül a felszabadító jellegű,
antikolonialista mozgalmak győzelme volt, amely végül az ún. harmadik világ kialaku­
lásához vezetett. Ebben persze jelentős szerepe volt annak, hogy a gyarmatok fenntar­
tása a gyarmatosító országok számára éppen az ellenállás növekedése folytán már nem
volt kifizetődő. A modern világgazdaságban más jellegű, ún. neokolonialista függési
viszonyok alakultak ki, amelyek nem katonai erőre és imperializmusra támaszkodnak,
hanem a gazdasági kooperációra és függésre. Hiszen ma már jóval hatásosabb,
„piackonform” módszerekkel is ki lehet fosztani egy országot, amely nem képes sza­
badon gazdálkodni erőforrásaival.
A kelet-nyugati szembenállás árnyékában kissé háttérbe szorult, később azonban
annál tartósabban meghatározó törésvonallá vált az Észak és Dél, a fejlett ipari államok
és az elmaradott térségek, a centrum és a periféria viszonya. Az ún. „harmadik” vagy
„fejlődő világ” persze korántsem egynemű országcsoportokból áll. Egyes térségekben
és országokban, amelyek stratégiai fontosságú nyersanyagokkal vagy más komparatív
előnyökkel rendelkeztek, a modernizáció jelentős központjai alakultak ki. Az ún. el
nem kötelezett országok (azaz a két világhatalom egyik táborához sem besorolható
országok) körében a nem kapitalista típusú modernizáció különböző formáival is kísér­
leteztek. Egyes országok, amelyek a nemzetközi tőke expanziójának hatókörébe kerül­
tek, óriási növekedési ütemet produkáltak, mások viszont reménytelenül elszegényed­
tek, és bővítetten újratermelték elmaradottságukat. A kommunista kísérlet kudarcával,
a Szovjetunió felbomlásával 1990-ben azután vége lett a rendszerek antagonizmusának
és az elrettentés egyensúlyán nyugvó bipoláris világrendnek. Egy új „világrendetlen­
ség” korszakába jutottunk el, amelyben az új rend körvonalai még nagyon homályo­
sak. Annyi bizonyosnak látszik, hogy a keleti-nyugati ellentét háttérbe szorulásával
mindinkább az Észak-Dél konfliktus kerül előtérbe.

A jóléti állam kialakulása. A változások azonban a fejlett centrumországokon belül

sem voltak kevésbé látványosak. A legfontosabb fejlemény itt a modem jóléti állam
kialakulása volt a megreformált, fejlett kapitalista piacgazdaság talaján. Milyen szere­
pe volt ebben - túl a tömegtermelés által lehetővé tett nagyobb fogyasztáson - a politi­
kai folyamatoknak? A jóléti állammal foglalkozó irodalom a kapitalizmus reformját
jelentős részben a gazdasági válságok megfékezésére irányuló politikai erőfeszítések­
ből eredezteti. Az azonban, hogy hol milyen megoldások jutottak érvényre, nagymér­
tékben függött a mindenkori társadalmi osztályharcok, illetve politikai küzdelmek ki­
 BEVEZETÉS 269

menetelétől az egyes társadalmakban. A XIX. században megszülető munkásmozga­

lom, amelyet két Intemacionálé próbált meg egységbe tömöríteni, a század elején több
áramlatra szakadt, kihívásai mégis jelentősen átformálták a modem kapitalizmus ké­
pét. A centrumban a szociáldemokrata reformpolitika, a perifériákon a radikális, kom­
munista-bolsevik típusú vagy nemzeti felszabadító jellegű forradalmi stratégia vált ural­
kodóvá. Az egyik a rendszeren belül, a másik külső hatalomként támasztott veszélyes
konkurenciát a fejlett tőkés társadalmaknak. Kihívásaik jelentős mértékben hozzájárul­
tak a kapitalizmus megreformálásához, a modem jóléti államok kialakulásához. Ez
természetesen nem jelenti azt, hogy a jóléti intézkedéseket, amelyek az állampolgárok
szociális jogait általánossá tették, feltétlenül baloldali kormányok vezették volna be.
Svédországban történetesen ez volt a helyzet, de másutt szociálliberális pártok vagy
kereszténydemokrata tömörülések vezették be, gyakran kimondottan preventív jelleg­
gel, a szocialista fenyegetésekre is hivatkozva. A reform minden téren a forradalom,
illetve a fékezhetetlen anarchia alternatívájává vált. Ehhez képest másodlagos volt az,
hogy eközben a társadalmi szolidaritást és egyenlőséget szorgalmazó szocialista esz­
ményekre, a stabilitást szem előtt tartó szociálliberális érvekre vagy a keresztény érté­
kekre hivatkozó konzervatív eszményekre támaszkodtak-e. E folyamatokkal párhuza­
mosan változott meg a liberalizmus és a konzervativizmus jellege is, a szocialista moz­
galom pedig két fő áramlatra szakadt, a szocialista-szociáldemokrata, illetve a kommu­
nista pártokra.
A fejlett világban kialakult modem jóléti vagy szociális államban, amelyet ez idő
szerint a legfejlettebb társadalompolitikai modellnek tekinthetünk, már nem az osztály­
harc áll a politikai küzdelmek előterében, hanem a megtermelt gazdagság és hatalom
elosztása. A polgári és politikai jogok kiterjesztését követte a szociális jogok rendsze­
rének kialakítása, melyeket a szociális jogállam formájában rögzítettek. Az ezért folyó
politikai harc már egy erősen megváltozott, rétegezett társadalomban zajlik, melyre a
fogyasztás magas szintje és az alapvető létbiztonság garanciája a jellemző. Létezik
benne egy széles középosztály, amely a liberális demokrácia szilárd támaszát alkotja.
Ez a helyzet élesen különbözik a lesüllyedő középrétegek fasizmus iránti vonzódásától
a két világháború közötti időszakban.
A másik oldalon a forradalmakból és válságokból megszülető kommunista rezsimek
- a Szovjetunióban, majd a második világháború után a szovjet modellt követő keleti
tömb országaiban - nem voltak képesek tartósan megalapozni egy valódi, sokoldalú és
önfenntartó modernizációt. A politikai diktatúra és a tervutasításos gazdaság mostohán
bánt mind az emberi, mind a természeti erőforrásokkal, és pazarló gazdasága nem
tudta megteremteni egy szociális jóléti állam tartós alapját. Ezért a feudálkapitalista
bázisról induló államszocialista kísérletek a kezdeti növekedési hullám ellenére a sztá­
linizmus öntőformáiban megrekedve, reformképtelen struktúrákat hoztak létre, ame­
lyek hosszú távon bukásra voltak ítélve. A dinamikusan fejlődő centrumországoktól
őket elválasztó szakadék egy idő után nemhogy csökkent volna, hanem egyre nőtt. A
fegyverkezési verseny fokozódása is felemésztette fejlődési forrásaikat, az informati­
kai forradalom nyomán pedig már a katonai egyensúlyt is egyre kevésbé tudták fenn­
tartani. Ezért minden téren elveszítették a versenyt a kapitalista fejlődés konkurens
modelljeivel szemben.

Demokrácia vagy diktatúra?A század nagy válságai egyben a kísérletezés kohói is

voltak: milyen politikai forma felel meg a leginkább a létrejövő tömegtársadalmak
szükségleteinek? A vita középpontjába eközben a demokrácia és diktatúra kérdése ke­
270 BEVEZETÉS

rült, s ezen belül is az, hogy a demokrácia mely formái bizonyulnak a legmegfelelőbb­
nek a társadalmi fejlődés számára. Nem feledkezhetünk meg arról, hogy a demokrati­
kus fejlődésre századunkban korántsem a töretlen diadalút volt jellemző. Az első világ­
háború után alig egy tucatnyi országban maradt fenn a liberális demokrácia valamilyen
válfaja. A „katasztrófa korában”, ahogy Hobsbawm nevezi az 1917-től 1945-ig terjedő
időszakot, éppenséggel nem a demokrácia, hanem a diktatúra volt a fejlődés általános
iránya. A válságokkal küszködő, átalakuló társadalmak többségében fasiszta vagy más
jobboldali tekintélyelvű diktatúrák uralkodtak el. A fasizmus erejét végül csak a liberá­
lis demokráciák és a sztálinista kommunizmus „időleges és bizarr” szövetsége
(Hobsbawm) tudta megtörni, és a demokratizálódás második nagy hulláma csak a fa­
sizmus bukásával vehette kezdetét. A demokratizálás harmadik nagy hullámát az utób­
bi két évtizedben tapasztalhattuk, a tradicionális tekintélyelvű uralmak, a katonai dikta­
túrák és az államszocialista rezsimek bukása nyomán (Huntington 1993).
Az ENSZ-ben tömörülő államok többsége persze régóta demokráciaként sorolta be
magát - már 1950-ben is ez volt a helyzet, legfeljebb bizonyos tartalmi megszorítások­
kal éltek, mint például a „népi demokráciák” vagy az iszlám demokrácia, forradalmi
demokrácia stb. esetében. Könnyű efölött ironizálni; de ebben a tényben végül is a
demokrácia elkerülhetetlensége fejeződik ki. A modern fejlődés törvényszerűsége, amint
már Tocqueville megállapította, a társadalmi egyenlőség eszméjének és részben való­
ságának előrehaladása, a tömegek benyomulása a politikai részvétel színtereire. A modem
fejlődés minden formájának velejárója a legszélesebb embertömegek politikai részvé­
telének megszervezése valamilyen formában - olyan feladat ez, amivel korábbi korok
uralkodó osztályainak nem kellett számolni. A kapitalizmus kialakulásával járó társa­
dalmi válság ma semmivel sem kevésbé mély, mint az eredeti tőkefelhalmozás korában,
de az akkori időkben az uralmon lévőknek még nem kellett törődni sem a nemzetközi,
sem a hazai közvéleménnyel. A tömegek nem számítottak, a társadalom legnépesebb
alsó osztályai nem voltak politikai tényezők. Az eredeti tőkefelhalmozás okozta emberi
szenvedések csaknem teljes némaságban zajlottak le, s csak történetírói erőfeszítések
tudták azokat rekonstruálni. Demokratikus kormányzati formákat, amelyek a választók
akaratától függnek, a XX. századot megelőzően csak olyan gazdagabb országokban
lehetett bevezetni, amelyekben a nagyipari tömegtermelés felfutása, illetve a gyarma­
tosításból származó extraprofit hozzájárult a tömegek jólétének növekedéséhez, vagy
pedig, mint az Egyesült Államokban, a szabad javak bősége biztosította sokáig a gaz­
dasági expanziót. A XX. századi modern társadalom komplex viszonyai közepette
azonban már minden kormányzat, minden politikai hatalom rá van utalva a tömeges
jóváhagyás valamilyen formájára. Ez a népszuverenitáson alapuló legitimitás lénye­
ge, amely a legtöbb országban csak ebben a században nyert végképp polgárjogot. A
modern demokráciák szerkezete közismerten nem felelhet meg a klasszikus demok­
rácia eszményének, amely jóval nagyobb társadalmi egyenlőséget és politikai részvé­
telt feltételezett, mint amit a liberális demokrácia valaha is nyújtani képes. A demok­
rácia gyengeségének egyik oka - ami gyakran elveszi a polgárok kedvét a politikától
hogy még a legfejlettebb országokban is a kormányzatok gazdasági kényszerből
egy sor olyan döntés elé vannak állítva, amelyekhez nehezen nyerhetik el a tömegek
támogatását.
Hogyan térhetnek ki a kormányok e legitimációs nyomás elől? Egyrészt a médiumok
rendkívül megnövekedett szerepe révén, amelyek nemcsak közvetítik, de teremtik,
formálják is a közvéleményt. A modem „kultúripar”, amelyet a médiumok teremtettek
meg, a fogyasztás és az individualizmus értékeinek terjesztésével jól szolgálja a törne-
 BEVEZETÉS 271

gek depolitizálásának stratégiáját. A másik lehetőség a kényes döntések áthelyezése a

kormányzatok kompetenciáján, illetve felelősségén kívüli területekre, más testületek
hatáskörébe. Ez vezet el a modern államokban a korporatív döntési struktúrák megerő­
södéséhez, a tripartizmus intézményéhez és a kormányzati politika hátterében folyó
alkuk szövevényes világához. Ma nem számít különösen mély kritikai felismerésnek az
a megállapítás, hogy a hatalommegosztás elismertsége, intézményesültsége ellenére a
hatalom tényleges birtokosai nem a pártok, de nem is a törvényhozás, hanem a végre­
hajtó hatalom. A kormány kormányoz, a kormányzati és állami bürokráciák pedig
igazgatnak - hiszen minden laikusokból álló polgári kormányzat rájuk van utalva. A
modern politikának ebből adódó antidemokratikus vonásait már Max Weber leírta.
Ellenszereként azt a módszert ajánlotta, hogy egy népszavazás útján megválasztott
birodalmi elnök kezébe helyezzék a legfőbb hatalmat, aki a továbbiakban belátása
szerint szabadon cselekszik, s csak időnként van kitéve a választásokon való megmé­
rettetésnek. Az elnöki rendszerek egész sora, ahol közvetlenül a nép választja meg
az elnököt, ma sokkal inkább megtestesíti ezt az eszményt, mint a totalitárius dikta­
túrák, amelyekkel Weber koncepcióját - a karizmatikus vezető alakjának felidézése
miatt - gyakran összefüggésbe hozzák. (Lásd később.) Korunkban azonban a dikta­
túrák is rászorultak bizonyos mértékű tömegmozgósításra és az intenzív propaganda
támogatására.
Mindez már jelzi, hogy a demokrácia problémája a modem társadalomban sokkal
komplexebb annál, mint ahogy az a klasszikus liberális vagy radikális elméletekben
szerepelt. Ez vezetett sokféle változatának kidolgozásához, amelyek elméleti variánsait
a maguk helyén tárgyalom. A modem társadalmakban még a diktatúrák is rá vannak
szorulva a demokratikus homlokzatra: populistává kell válniuk, hogy mozgósíthassák
a tömegeket saját politikai törekvéseik támogatására. A demokrácia és diktatúra erői­
nek harcában, amelyet mély társadalmi és politikai válságok hívtak életre, született
meg a totalitárius diktatúra jelensége is. A totalitárius diktatúrák egy meghatározott
ideológia jegyében és a tömegek politikai mozgósítása útján törekedtek céljaik elérésé­
re. Két fő válfajuk a félperiferikus társadalmak forradalmaiból kinőtt kommunista vagy
bolsevik típusú diktatúra (kifejlett formájában a sztálinizmus), illetve a viszonylag fej­
lettebb talajon létrejövő fasiszta diktatúra (legvégletesebb formájában a nácizmus). A
totalitárius diktatúra koncepciója eredetileg az uralom politikai formájának összeha­
sonlító elemzésén alapszik. Az elmélet azonban ideologikussá válik ott, ahol a diktatú­
ra formáinak hasonlósága miatt összemossák egymással a fasiszta és kommunista dik­
tatúrákat, amelyek ideológiájukban, társadalmi gyökereikben és történelmi tendenciá­
jukban lényegesen eltérnek egymástól. A sztálinizmus és a nácizmus kialakulásának és
uralmi formájának elemzése kapcsán igyekszem megvilágítani az azonosságokat és a
különbségeket. Erre azért van szükség, mert megítélésük a demokráciáról szóló viták
tartalmát is mindmáig befolyásolja, főleg az állam szerepének és a szociális kérdés
súlyának a megítélésében.

A globalizálódás és következményei. Az emberiség mai állapotára az jellemző, hogy

miközben a termelés és az érintkezés egyre inkább globálissá válik, létrehozva a köl­
csönös és az egyoldalú függések egész rendszerét, az emberiségnek még nincs valódi
politikai létezése, vagyis nem létezik mint politikai egység. Az ENSZ és más nemzet­
közi szervezetek ugyan keretet adnak a konfliktusok megjelenítésének és gyakran segí­
tik kihordásukat, illetve rendezésüket is, de egészében nem beszélhetünk valamiféle
világméretű belpolitikáról egyetlen hatékony kormányzat alatt. Ugyanakkor a termelés
 272 BEVEZETÉS

és érintkezés globalizálódásából egy sor olyan veszély és fenyegetettség származik,

amely elől senki nem menekülhet, amely mindenkit érint, és ezért nem oldható meg
közös, globális méretű erőfeszítések nélkül. A legfontosabb kérdésekként a következő­
ket említhetjük: a tömegpusztító fegyverek tökéletesedését és elterjedését; a túlnépese­
dés problémáját, amely az emberiség „antropológiai egyensúlyának” a felborulásával
fenyeget; továbbá (ezzel is összefüggésben) az Észak-Dél viszony kiéleződését, azaz a
gazdag és szegény országok közötti egyre mélyülő szakadék problémáját; végül pedig
a környezetszennyezés, illetve az ökológiai válság fenyegetését. Vegyük röviden sorra
ezeket a pontokat.
A rivális társadalmi-gazdasági rendszerek antagonisztikus szembenállása az elmúlt
évtizedekben kiélezte a fegyverkezési versenyt. A tudományos kutatás és fejlesztés
éppúgy hozzájárult a produktív, mint a destruktív erők kifejlődéséhez, sőt számos
technikai újítás a fogyasztási javak termelésében csak a katonai célú kutatások mellék-
terméke volt. Egyes becslések szerint a tudományos kutatások mintegy 40%-a közvet­
lenül vagy közvetve hadiipari célokat szolgál. A modem tömegpusztító eszközök arze­
náljának megteremtése rendkívüli erőforrásokat emésztett fel, amelyeket jobb célra is
lehetett volna fordítani; de ennél is fontosabb, hogy felidézte az emberiség végső pusz­
tulásának vízióját. Először fordul elő a történelemben, hogy az emberiség képes telje­
sen kiirtani önmagát, sőt eltörölni minden életet a Földön. Éz a veszély ugyan a hideg­
háború végével jelentősen csökkent, de a modem ABC-fegyverek (az atom-, biológiai
és kémiai hadviselés eszközei) továbbra is megvannak. Potenciális terjedésük és válsá­
gos helyzetekben való esetleges bevetésük súlyos fenyegetést jelent az egész emberiség
számára. Ugyanakkor e szélsőséges eszközök jelenléte a politika természetében is je­
lentős változásokat hozott. A politikusok Istent játszanak - mondja erről a bécsi morál-
filozófus, Günther Anders akik ha teremtésre nem is, de mérhetetlen pusztításra
képesek. A politikai felelősségnek, ilyen mértéktelen eszközök birtokában, nincs többé
racionális mértéke, s ez roppant veszélyeket rejt magában (Anders 1983).
A népességrobbanás jelensége ugyancsak összefügg a modem ipari civilizáció kiala­
kulásával. Ha extrapolációval meghosszabbítjuk a népességnövekedés mai trendjeit,
akkor matematikailag könnyen kiszámíthatjuk, hogy hány év telik még el addig, amíg
minden emberre egy négyzetméternyi földterület jut. Ez persze csak gondolati játék,
amely eltekint a sokkal korábban bekövetkező, elkerülhetetlen pszichológiai és társa­
dalmi katasztrófáktól, amit a zsúfoltság okozta agresszivitás növekedése és az erőfor­
rások elapadásával fokozódó harc okoz. 1950 óta a világ népessége két és félszeresére
nőtt, Latin-Amerikáé ezen belül a négyszeresére. Mivel a lakosság gyorsabban nő a
szegénységgel sújtott területeken, ez előrevetíti azt, hogy a szakadék a szegény és
gazdag országok között a jövőben nemhogy csökkenne, de egyre növekszik. Éz a
változás ugyanakkor nyilvánvalóan megváltoztatja az egyes népek és emberfajták szám­
szerű arányát is, amiből főleg a „fehér ember” szokott apokaliptikus következtetéseket
levonni. Az említett Észak-Dél ellentétnek ennyiben demográfiai, sőt antropológiai
dimenziója is van.
Az ökológiai egyensúly megbomlása aláássa azt a régi hitet, hogy a civilizációs
haladás megoldja majd az emberiség összes problémáját. Mára nyilvánvaló lett, hogy
az ipari civilizáció uralkodó termelési és fogyasztási mintáinak széles elterjedése felbo­
rítaná bolygónk ökológiai egyensúlyát. A nyugati országok fogyasztási szintjének, anyag-
és energiafelhasználásának stb. egyszerű extrapolációja a Föld egész népességére azonnali
ökológiai katasztrófát idézne elő. Az energiával és a nyersanyagokkal való rablógaz­
dálkodás rövidesen még enélkül is az energia- és nyersanyagforrások feléléséhez ve­
 BEVEZETÉS 273

zet. A szabad javak köre egyre szűkül, és a tiszta levegő és víz válhat a jövőben az
elosztási konfliktusok kitüntetett tárgyává.
Ezek a kilátások régóta kiváltották a technikai civilizációs haladás kritikáját: a ter­
mészet feletti korlátlan uralom az ember leigázásával bosszulja meg magát, és azzal,
hogy szétromboljuk az emberiség túlélésének biológiai feltételeit. A normális ökológi­
ai reprodukciós ciklusok megszakadása kiszámíthatatlan láncreakciókat indíthat el.
Minden technikai és tudományos haladás ellenére a jövő egyre kevésbé kiszámítható.
Claus Offe német politikai szociológus hasonlatával élve, az emberiség mai helyzete
olyan, mintha egy nagy Jumbóval a levegőbe emelkedtünk volna, anélkül, hogy tud­
nánk, találunk-e majd valahol leszállópályát. A posztmodern gondolkodás terjedése
összefügg ezzel az életérzéssel, és a haladás problémátlanságába vetett naiv hit szerte-
foszlásához vezet.

A XX. század politikai gondolkodására a felsorolt, nagyon is reális konfliktusok és

egzisztenciális problémák nyomják rá a bélyegüket, és magyarázzák sok vonását. Egy­
részt a századforduló óta megerősödő társadalomtudományok jelentős erőfeszítéseket
tettek arra, hogy tudományosan elemezzék és értelmezzék az új helyzetet, és hogy
kiszámítható, racionális mederbe tereljék a politikát. Több oldalról fogalmazódtak meg
olyan nézetek, hogy a politika rövidesen egyfajta alkalmazott tudománnyá válik, ame­
lyet a politikusok mint a társadalom mérnökei mindenki javára fordíthatnak majd. Nincs
szükség másra, mint hogy praktikus, használható empirikus tudással töltsük meg a
racionális elméleti modelleket, és ezáltal úrrá lehetünk a társadalmi gondokon.
Ebből az optimizmusból a politikatudománynak is kijutott. A politika egyfelől min­
dennapi foglalkozássá vált, amely elveszítette régi szent fényét. A modern politika
egyfajta racionális üzem, s a politikai tevékenység professzionális, rituális cselekvé­
sekből áll: „business as usual”, azaz a bevált intézmények mindennapi igazgatására
specializálódik, szabályozott eljárások útján fenntartva a működő rendszereket.
Másfelől viszont mind nyilvánvalóbbá vált a politika növekvő válsága és irracionali­
tása is. A politika „szekularizációját” árnyékként kísérte a politika „démoni” oldala.
Azáltal, hogy a haladás erőszakkal felbomlasztja a hagyományokat, széttöri a már
elviselhetetlennek érzett régi struktúrákat, forradalmak és ellenforradalmak során ke­
resztül halad célja felé, a politika eruptív jellegű, vulkáni kitöréseket is produkál. Kísé­
rője az irracionalizmus, a kiszámíthatatlanság, egyfajta befolyásolhatatlan sorsszerű­
ség. A XIX. század nagy racionális ideológiái, mint korábban említettem, mítoszokká
váltak a XX. században, és a médián keresztül, közvetlen hatalmi-politikai célokat
szolgálva, a tömegtudat kondicionáló eszközeivé váltak.
A haladás ellentmondásai - és még inkább a fejlődést gátló állapotok feszültségei -
ismételten forradalmakhoz és ellenforradalmakhoz vezettek, miközben a racionaliz­
mus egyoldalúságáért gyakran az ésszerűtlenség uralmával kellett fizetni. Az egyes
ember sokszor érezhette magát elveszettnek a nagy történelmi kataklizmák láttán. Gyön­
gén pislákolt az értelem fénye az irracionalizmus sötét erőivel szemben, amint Freud
megállapította, s a racionális individuum hangja sokszor nem hatolt messzire. Nem
csak arról van szó, hogy a válságok okozta egzisztenciális kiszolgáltatottság, az
elgyökértelenedés és az orientáció elvesztése a tömegeket könnyen manipulálhatóvá
tette, s ezért gyakran egy hamis kollektivizmusban kerestek fogódzót. (Ilyen szociál­
pszichológiai okokkal magyarázza például Erich Fromm a fasizmus sikerét, illetve a
másik oldalról Dávid Lane a sztálinista terrorban kulmináló tömeghisztériát.) Az egyes
ember még rendezett, konszolidált állapotok közepette is a bürokratikus, racionális
 274 BEVEZETÉS

nagy szervezetek kiszolgáltatottja marad, amelyek elrendezik az életét, akár nyájasan,

akár gorombán teszik ezt. Sok ember számára biztonságosabbnak tűnt felszívódni egy
nagy kollektív entitásban; jobb odatartozni, mint kirekesztve lenni. Ám amikor az
ilyen kísértések megszűntek - a fasizmus bukásával és a sztálinizmus legirracionáli-
sabb formáinak visszaszorulásával - , a modern fogyasztói társadalom akkor sem kínált
értelmes közösségi életet az egyének számára, hanem individualizálta és atomizálta,
politikai passzivitásra kárhoztatta többségüket.
A modernitás posztmodern kritikája a fejlett országokban éppen az ilyen csalódott­
ságból táplálkozik. Ez a kritika azonban - amely a hetvenes évek óta, legalábbis a nagy
metropolisokban, egyre erősödőben van - nemcsak a modernitás ellentmondásait tá­
madja, hanem gyakran a felvilágosodás egész örökségét elveti. Ennyiben magában
hordja azt a veszélyt, hogy a politika ezúttal nem a totális politikai mozgósítás, hanem
az antipolitika köntösében tér vissza az irracionalizmus kultuszához. Látható ez már az
okkultizmus feltámadásában is, amelyet Adorno az ostobák filozófiájának nevezett, de
nem ez az igazi veszély. Végül is az okkultizmus divatját a tömegkultúra fogyasztásra
kész preparátumokban tálalja, akár a horoszkópokról, akár a politikai cirkusz médiashow-
iról van szó. Mindez nem ragadja meg mélyen a lelkeket. Inkább az a probléma, hogy
sok magát értelmesnek és kritikusnak tartó ember egy öncsaló, antipolitikus romantika
áldozatává válik. Ma kultusza van a privát életbe való visszahúzódásnak, a „természe­
ti” kötelékek felértékelődésének (a „biopolitikának”). Az ilyen visszahúzódás a politi­
kából vagy a természeti különbségek politizálódása éppannyira kiszolgáltatottsághoz
vezet, mint a nagy bürokratikus struktúrák. A tudomány feletti mégoly jogosult kritika
sem feledtetheti, hogy a tudomány révén is előidézett, növekvő problémákon végső
soron mégiscsak a tudomány segítségével lehetünk úrrá. Már ahhoz is sok tudományos
teljesítmény kell, hogy korlátozzuk a károkozás mértékét, és ellenőrzés alatt tarthassuk
az újratermelés folyamatát. Hasonlóképpen a politikai intézmények kritikájának sem
szabadna egy intézményellenes gondolkodásmód uralmához vezetnie, különben a poszt­
modern politikai tájképe rövidesen úgy fest majd, mint a polgárháborús Bosznia. E
sorok írójának meggyőződése - és erről tanúskodik a politikai gondolkodás XX. száza­
di története is - , hogy éppoly kevéssé mondhatunk le a kritikai distanciáról és racioná­
lis elemzésről a politikában, mint a kreatív politikai fantáziáról az új és megfelelőbb
együttélési formák keresésében, amelyek demokratikusabb konszenzust és szolidári-
sabb viszonyokat teremtenének a mainál. Miután a változást előidéző tényezők közül
egyre több függ magától az embertől, az önismeret fokának is növekednie kell ahhoz,
hogy úrrá lehessünk a változás előidézte problémákon. Ehhez pedig a hagyomány
megfelelő értelmezésére éppúgy szükség van, mint a jelen kritikájára, hogy transzpa­
rens (átlátható) demokratikus viszonyokat alakíthassunk ki, amelyek esélyt adnak az
emberiségnek a tartós fennmaradásra.
 MAX WEBER POLITIKAI SZOCIOLÓGIÁJA

Max Weber (1864-1920) a modernitás gondolkodója, s életműve tükrözi a nagy törté­

nelmi váltást, a tradicionális társadalmak átalakulását és a modern világ megszületését.
Hazája, Németország ebben a korszakban a rohamos társadalmi, gazdasági és politikai
változás állapotában volt, az ipari forradalom és általában a modern világba való belé­
pés gondjaival küszködött. Weber rendkívüli klasszikus műveltség birtokában átfogó­
an vizsgálta a modem ipari társadalom-kialakulásának legfőbb tendenciáit, amelyet
áthat a racionalizáció és a bürokrácia, s amely liberális ígéretei ellenére a totálisan
igazgatott jövendő rémképével fenyeget.
Életrajzíróinak figyelmét nem kerülte el, hogy egész életén át burkolt polémiát foly­
tatott Marxszal. Weber nagyszabású tudományos vállalkozásával valóban kiérdemelte
a „burzsoázia Marxa” elnevezést. Elmélete a racionalizáció előrehaladásáról, a mo­
dernizáció széles történelmi folyamatáról éppúgy az egész történelem újraértelmezésé­
hez vezetett, mint Marx teóriája. Mindkét gondolkodót főleg a modem kapitalizmus és
a nyomában járó radikális társadalmi átalakulások foglalkoztatták, azonban lényeges
módszertani és tárgyi különbségek vannak közöttük. Marx a történelemben egy imma­
nens fejlődési logikát keresett, egy általános törvényszerűséget. Meggyőződésében,
hogy e törvények megismerése ésszerű politikai cselekvéshez vezet, s ennek nyomán
az ember felszabadulhat és uralkodhat saját sorsa felett, Marx a felvilágosodás örököse
volt. Weber ezzel szemben nem hitt ilyen törvényszerűségek létezésében. Számára a
történelem egyedi történések sorából állt, amelyek között csak az ember cselekvése és
értelemadása teremt megfogható összefüggést. Az ebből fakadó különbségek az elmé­
let minden szintjén jelentkeznek, a tudományos módszerben éppúgy, mint a történelem
és az emberi cselekvés felfogásában.
E világnézeti különbség forrása nemcsak az, hogy más korban éltek, hanem az is,
hogy Weber nem volt forradalmár, ellenkezőleg, osztálytudatos polgárnak nevezte
magát. Nem hitt a munkásosztály történelmi küldetésében, jóllehet nyitott volt a fel-
emelkedő munkásság politikai és gazdasági követelései iránt. Ő azonban a polgárságot
tekintette annak az erőnek, amelynek át kellene vennie a politikai vezetést a megcson­
tosodott császári bürokráciától, a földbirtokos arisztokráciától, a junkerektől. Politikai
és uralomszociológiai írásainak jelentős részét az a küzdelem szülte, amelyet a tekin­
télyelvű állammal szemben és a német polgárság önálló politikai szerepéért folytatott.
Ennek szükségességét a kapitalista társadalmi-gazdasági fejlődés és a modem politika
általa felismert összefüggése is alátámasztotta. Míg Marx vizsgálataiban némileg elha­
nyagolta a politikát mint önálló tényezőt a gazdaság mellett, Max Weber rendkívül
politikus gondolkodó volt: mindenütt a hatalom és uralom jelenségeibe botlott a társa­
dalmi és emberi viszonyok vizsgálata során. A politikát önálló tevékenységi szféra­
ként, öntörvényű társadalmi realitásként fogta fel, amelyet nem moralizálva megítélni,
hanem szociológiailag elemezni kell. Érdekes paradoxon, hogy ennek ellenére soha­
 276 MAX WEBER POLITIKAI SZOCIOLÓGIÁJA

sem jutott olyan politikai hatáshoz, mint Marx. Liberális meggyőződését otthonról
hozta: apja liberális képviselő volt a porosz Landtagban. De maga is bábáskodott a
nemzeti-liberális Deutsche Demokratische Partéi megszületése körül, bár nem jutott
benne döntő befolyáshoz. Politikai intervencióival azonban sohasem volt szerencséje.
Az 1918-as forradalom után részt vett még a weimari alkotmány előkészítésében is.
Ennek egyik intézménye, a népszavazással választott birodalmi elnöki rendszer azon­
ban - amely a plebiszciter vezérdemokrácia weberi eszméjéből származik - később sok
bírálatot váltott ki, mivel a fasizmus uralomra jutásának előmozdítóját, a tekintélyelvű,
antidemokratikus struktúrák folytatását látták benne. Weber politikai ambícióinak meg­
hiúsulásában bizonnyal szerepet játszott zsidó volta is, ami az asszimiláció kezdődő
visszavonásának korszakában - amit Hitler és a nácizmus rasszizmusa teljesített be -
nem volt jó politikai ajánlólevél. így végül politikai szenvedélye dacára elsősorban
teoretikus maradt, de közöttük a legnagyobbak közé tartozik. Enciklopédikus történeti
tudás, rendkívüli intellektuális tisztesség, eszmei gazdagság és analitikus mélység jel­
lemezte - csupa olyan tulajdonság, amelyek révén inkább a tudományos értelmiségre
hatott, mintsem a tömegek politikai beállítottságára. Hatása azonban a XX. századi
szociológiára, gazdaságtörténetre, társadalomfilozófiára és politikatudományra annál
mélyebbnek és tartósabbnak bizonyult.
Weber alapvető életélménye a német kapitalizmus és imperializmus gyors kifejlődé­
se volt, az ezt kísérő társadalmi és politikai feszültségekkel együtt. Németország meg­
késett ország volt mind a nemzetté válás, mind pedig a kapitalista fejlődés és a megfe­
lelő polgári demokratikus formák kialakulása vonatkozásában. Köztudomású, hogy a
tőkés fejlődés nem polgári forradalom nyomán tört magának utat - hiszen az 1848-as
német forradalom elbukott -, hanem felülről, egy tekintélyelvű államhatalom támoga­
tásával és segédletével. A német egységet is a porosz állam hozta létre, és ezzel a
junkerség és a császári bürokrácia jutott döntő politikai befolyáshoz. A munkásmoz­
galmat nem integrálni akarták, mint Angliában, hanem szocialistaellenes törvényekkel
kordában tartani és elfojtani. Ez természetesen nem sikerült, bár hatása érzékelhető a
német munkásmozgalom militáns formáiban és sajátos, társadalmi zárvány jellegű fej­
lődésében. Az érdekszervezetek fejlődésében is a kamarai típusú képviselet dominált;
csak állami engedéllyel lehetett komoly érdekszervezetet létrehozni és eredményesen
működtetni. Bizonyos liberális szabadságjogok persze érvényesültek a szabad költöz­
ködés, a szerződési és vállalkozási szabadság formájában. A parlament azonban az
alkotmányos monarchiában csak látszatéletet folytatott; egyetlen valódi joga a költség-
vetés jóváhagyása volt. A végrehajtó hatalom, a kormány nem a parlamentnek, hanem
a császárnak volt felelős; a császár nevezte ki a kormányfőt, és ő volt a legfőbb hadúr.
Joga volt bármikor feloszlatni a parlamentet.
Ez a tekintélyelvű (autoriter), felsőbbségi állam imperialista hatalmi terjeszkedésbe
is kezdett, hogy a dinamikus gazdasági fejlődéshez szükséges nyersanyagokat és piaco­
kat biztosítsa a maga számára. Németország is helyet követelt a nap alatt, ahogy akko­
riban fogalmazták; gazdasági súlyának megfelelő politikai és katonai hegemóniára tö­
rekedett Közép-Európában, és új gyarmatokat is akart szerezni. A gyarmati világ fel­
osztása azonban ekkorra már befejeződött, ezért ez a törekvés agresszív formákat öl­
tött, ugyanúgy, mint a Távol-Keleten Japán esetében.
A nemzeti érdek érvényesítésének elsőbbsége Max Webernél is összeütközésbe ke­
rült a liberális politikai elvekkel. Weber támogatta a német imperialista expanziót, bár
a háború alatt ellenezte az annexiós politikát. A német nagyhatalmi politika szükséges­
ségét azzal indokolta, hogy a világpiaci konkurencia elkerülhetetlenné teszi azt. A ki-
 MAX WEBER POLITIKAI SZOCIOLÓGIÁJA 277

méletlen nemzetközi versenyben az államok csak gazdasági teljesítményük mértékében

állhatnak helyt. Ennek növeléséhez viszont erős állami, hatalmi politikára van szükség,
mind befelé, mind pedig kifelé. Nemzeti liberalizmusának lényeges eleme ez a fajta
„reálpolitikai” beállítottság. „Mit használ nekünk a legjobb szociálpolitika, ha jönnek
a kozákok? Aki belpolitikát akar csinálni, annak először biztosítania kell a népet, a
hazát és annak határait, gondoskodnia kell a nemzeti hatalomról” - írta. A háború
idején azonban felemelte szavát a korlátlan hadviselés (például a tengeralattjárók rom­
bolása) ellen éppúgy, mint a breszt-litovszki annexiós politika ellen. Meg volt ugyanis
győződve arról, hogy Németország csak egy szabad szövetségi politika keretében tölt­
heti be világtörténelmi szerepét mint nemzeti állam és mint Európa rendező központja.
Máskülönben Európa közepén hatalmi politikai vákuum keletkezik, azzal a következ­
ménnyel, hogy rövidesen az Egyesült Államok és Oroszország fognak osztozni a világ­
hatalmon (R. K. Hocerar, in Klassiker 1979, 349).
Korának politikai intézményeit azonban Weber tisztán funkcionális szempontból
ítélte meg. Mindegy volt neki az uralmi forma, ha hatékonyan működik; csakhogy a
német vezető réteget kétségbeejtően alkalmatlannak tartotta arra, hogy ésszerű és
előrelátó politikát valósítson meg. Ez világosan kiderül egyik bizalmas leveléből:
„Az államforma nekem édes mindegy lenne, ha politikusok és nem olyan dilettáns
hólyagok kormányoznák az országot, mint II. Vilmos és a hozzá hasonlók. Nem
látok semmilyen más utat arra, hogy ezeket az embereket hidegre tegyük, mint a
mindenáron való, kíméletlen parlamentarizálást... Az államformák számomra tech­
nikák, mint bármilyen egyéb gépezet. Ugyanígy nekiesnék a parlamentnek és a
monarcha mellé állnék, ha ez igazi politikus volna, vagy legalább ígérné, hogy az
lesz” (idézi: Kurt Lénk, in Klassiker... 355).

A tudományos módszer megújítása

Weber a tudományos gondolkodás korábbi objektivista hagyományaival szakítva, alap­
vetően szubjektivista ismeretelméletet képviselt. Az egyes tudományok Weber szerint
nem tárgyuk szerint különböznek egymástól, hanem alkalmazott módszereik alapján,
amelyekkel a valóságot megközelítik. Ennek alapján léteznek egyfelől törvényeket
megfogalmazó természettudományok, másfelől „idiografikus”, azaz az egyedi sajátos­
ságokat megragadó kultúrtudományok, valamint a kettő határán álló társadalomtudo­
mányok, mint amilyen a szociológia. A szociológia empirikus társadalomtudomány,
amely egyszerre törekszik magyarázatra és megértésre, vagyis egyrészt a tényekben
feltáruló összefüggések, szabályosságok megragadására, másrészt ezzel egyidejűleg az
egyes cselekvések és történések egyedi értelmének megfejtésére.
A tudományos fogalmak Weber számára nem a valóság tükörképei, nem „létezés­
meghatározások” (Marx), hanem csak gondolati konstrukciók, amelyek mankóként
szolgálnak számunkra az empirikus tényanyagban való‘eligazodáshoz. A tudományos
módszer e sajátosságát olyan fogalmi eszközök mutatják a legjobban, mint az ideáltípu­
sok. Az ideál tipikus fogalom a valóság egyes vonásainak kiemelése és felerősítése
nyomán jön létre, ilyen például a feudalizmus, kapitalizmus,'városállam stb. Konkré­
tan nem tükrözi a valóságot, ahogyan az létezik, hanem inkább egy olyan fogalmi
mércét alkot, amelyhez a valóságot mérhetjük, hogy mennyire felel meg egy ilyen már
megkonstruált ideáltípusnak. Weber megengedhetetlennek tartotta, hogy a tudomá­
nyos fogalmakat és a rájuk épülő elméleteket a valóság lényegének, logikái struktúrája
visszatükrözésének fogják fel. Ebből következik stílusának az a sajátossága is, hogy az
 278 MAX WEBER POLITIKAI SZOCIOLÓGIÁJA

egyes fogalmakat nem apodiktikus létezésítéletekkel definiálta, hanem valószínűséget

kifejező kijelentésekkel. Nem azt mondta tehát, hogy „X ez és ez”, hanem: „X jelentse
azt, hogy...” vagy: „X-nek nevezzük azt az esélyt, hogy” stb.
Max Weber mégis alapvetően racionalista gondolkodó volt - az irracionális csak
világképe horizontján, illetve az alapvető ontológiai előfeltevésekben jelenik meg.
(Például annak a neokantiánus gondolatnak az átvételében, hogy a világ lényegében
az érzéki tapasztalatok kaotikus áradata, amelyre csak a tudomány épít fel egy raci­
onális kozmoszt.) Racionalista volt azonban a módszertani individualizmus értelmé­
ben. A korban divatos irracionális filozófiákat, amelyek például a lényeglátásra, a
szemlélet elsődlegességére stb. hivatkoztak, elvetette. A lényeglátást, szemléletet,
intuíciót stb. előtérbe állító korabeli életfilozófusokkal szemben szárazon leszögezte:
aki szemlélődni akar, menjen a moziba. Nem hitt többé egy átfogó világészben sem,
amely a történelem mozgását meghatározná és értelmet adna neki. Az ész csupán az
egyes ember mérlegelési képessége, amellyel összeveti a kitűzött célokat az eléré­
sükre szolgáló eszközökkel. Maguk a célok azonban, pontosabban a mögöttük álló,
megvalósítani kívánt értékek, racionálisan megindokolhatatlanok, illetve egyformán
jogosultak. Nem létezik már egyetlen kitüntetett világnézet, tudományosan egyetlen
érték mellett sem lehet érvelni. Csak különböző előjelű pártállások léteznek, ame­
lyek más-más értéket követnek. Az egyetlen biztos kiindulópont az egyes egyén és
cselekvése. Minden kollektív fogalom, illetve intézmény pusztán az egyéni cselek­
vők által kölcsönösen egymásnak tulajdonított értelemnek köszönheti a létezését, s
nem független tőlük.
A modern világ immár meg van fosztva varázsától, amelybe a vallások és filozófi­
ák burkolták; tragikus értékrelativizmus uralkodik benne. Webertől ezért távol állt
minden romantikus utópizmus; realista és szkeptikus józansággal tekintett a valóság­
ra, s egyfajta egzisztencialista kétségbeesés hangja szólal meg írásaiban. Ennek fo­
lyománya a társadalomtudományi értékmentesség általa felállított módszertani köve­
telménye. A tudomány nem mondhatja meg a cselekvő embernek, hogy milyen érté­
keket kövessen, mert az már politika volna. A tényeket és értékeket szigorúan ketté
kell választani. A tudomány megvilágíthatja az értékeket, egymással való összefüg­
gésüket, racionálisan mérlegelheti az értékek és célok megvalósításához alkalmas
eszközöket, de nem foglalhat állást abban, hogy melyik érték a jó és követendő,
legalábbis nem mint tudomány. Igaz ugyan, hogy a tudósnak is mint a társadalomban
élő embernek megvannak a maga preferenciái, előítéletei. Gyakorlati, azaz érték-
szempontok vezetik a kutatást, a tárgy és a fogalmak megválasztását stb. A tárgyila­
gosság, az objektivitás azonban azt követeli, hogy a tudós explikálja, azaz nevezze
meg a kutatás során követett célt. Tárja fel saját értékpremisszáit, hogy mások meg­
ítélhessék munkáját, és különválaszthassák az általa feltárt tényeket az értékek hatá­
sától. Ez az eljárás lehetőséget ad a kritikai distanciára, s más értékek alapján akár
ellenkező következtetéseket levonására is. Ez a lényege az értékmentesség weberi
követelményének, amelyet kritikai éllel fogalmazott meg azzal a korabeli gyakorlat­
tal szemben, hogy a tudomány magasából, a tudomány tekintélyére támaszkodva
fogalmazzanak meg az egész társadalomra nézve érvényes és követendő magatartási
normákat és értékeket. Ez szerinte összeegyeztethetetlen a tudós hivatásával, szak­
mai etikájával. A tudós talárjában és főként az egyetemi katedráról nem szabad pró­
fétaként fellépni és értékeket hirdetni (Weber 1995).
 MAX WEBER POLITIKAI SZOCIOLÓGIÁJA 279

A racionalizmus és a kapitalizmus kialakulása

A modem világ meghatározó vonása Weber szerint a kapitalizmusnak mint racionális
gazdálkodási módnak a kialakulása, és a nyomában meginduló, az élet minden területére
kiterjedő' racionalizáció és bürokratizálódás. Weber széles világtörténeti összehasonlító
kutatásokat végzett annak megmagyarázására, hogy miért éppen a Nyugaton sikerült
áttörni a kapitalizmushoz, nem pedig más, régóta fennálló civilizációkban. A protestáns
etika és a kapitalizmus szelleme című művében (Weber 1982) a kapitalizmus mint
„Erwerbsgesellschaft” (a szerzésen, a pénzkereső munkán alapuló társadalom) szellemi
gyökereit vizsgálva, fontosnak tartotta az uralkodó vallási világképek különbségeit. Ka­
pitalizmusnak Weber az olyan gazdálkodási rendszert nevezte, amelyben a vagyont és a
termelési eszközöket nyereség céljából, a vagyon gyarapítására használják fel. Kapitalis­
ta az üzleti vállalkozás, ha racionálisan, az invesztált vagyon növelésének elve alapján
cselekszik, ehhez bevezeti a kettős könyvelést, a fizetési mérleget stb. Kapitalista társa­
dalomnak pedig az olyan társadalom nevezhető, amelyben az általános szükségletek ki­
elégítését szolgáló termelés túlnyomóan ilyen vállalatokban történik. Ez a nézete melles­
leg összhangban van Marxnak A tőkében kifejtett nézetével: a kapitalizmus árutermelő
társadalmat jelent, ahol a használati értékeket csereértékekként termelik meg, azaz töme­
gesen és a nyereség kedvéért, mint árukat állítják elő a javakat.
Az ehhez szükséges racionális beállítódás azonban korántsem általános természete
az embernek. Korábbi vallási világképek éppenséggel gátolták a kifejlődését (így a régi
Kínában; de a katolikus egyház, sőt még Luther is elátkozta az uzsorát és a hitelkama­
tot). A „kapitalizmus szelleme” azonos a nyereségre törő racionális kalkuláció szelle­
mével: a kettős könyveléssel, az eszközök mérlegelésével a kitűzött célok elérése szem­
pontjából. Ezt szolgálják az olyan erkölcsi erények, mint például a takarékosság, a
fogyasztói önmegtartóztatás és a fegyelem az egyre specializáltabb munkatevékenysé­
gekben. Művében Weber mindezek tömeges megjelenését és kifejlődését a puritán,
kálvinista típusú protestantizmus érdemének tulajdonítja, amely vallási erénnyé emelte
az „evilági aszkézist” . A német kapitalizmus visszamaradottságát éppen annak tudta
be, hogy „nemzetünk nem ment át a kemény aszketizmus iskoláján”. A protestantiz­
mus funkcióját a kapitalizmus kifejlődésében a következőképpen magyarázta. Kálvin
predesztinációelmélete szerint minden ember kiválasztottnak kell hogy tekintse magát,
és hivatásában végzett szakadatlan munkával kellett erről bizonyosságot szereznie. A
kálvinizmus visszautasította az üdvösség keresésének minden mágikus eszközét; ezek
révén a hívők „nem remélhették, hogy a gyengeség és könnyelműség óráit - mint a
katolikusok és a lutheránusok is - más órákban fokozott jóakarattal egyenlíthetik ki”
(Weber 1982, 162). A kálvinizmus tehát annyiban volt rokon a kapitalizmus szellemé­
vel, hogy a nyereség és gazdagság erkölcsileg csak akkor volt számára elvetendő, ha
lustasághoz és kicsapongáshoz vezetett, ellenben egyenesen kívánatos volt, ha a hiva­
tás teljesítéséből eredt.
Az evilági aszkézis a túlvilágra irányuló vallási aszkézis helyett tehát a folytonos
munkálkodás és a tartózkodó fogyasztás életfilozófiáját jelenti. A kálvinista protestan­
tizmus „teljes súlyával a tulajdon elfogulatlan élvezete ellen fordult, és korlátozta a
fogyasztást, főleg a luxusfogyasztást. Ezzel szemben a javak szerzését lelkileg teher­
mentesítette a hagyományos etika gátlásaitól, szétfeszítette a nyereségvágy bilincseit,
amennyiben azt nemcsak legalizálta, d e ... egyenesen Isten akaratának tekintette. ” (Weber
1982, 269.) A protestantizmus legfontosabb hatása tehát egy olyan polgári hivatásetika
és munkaetika kialakulása lett, amely kedvezett a kapitalizmus széles körű elterjedésé­
nek. Nem egyetlen oka volt a kapitalizmusnak, hiszen tőkés üzleti vállalkozások koráb-
 280 MAX WEBER POLITIKAI SZOCIOLÓGIÁJA

bán is léteztek, de tömegessé és dominánssá válásához döntően hozzájárult. A protes­

táns etika ennyiben a kapitalizmus fermentumává és egyszersmind igazoló ideológiájá­
vá is lett.
A világvallások etikája tehát befolyásolta a gazdasági fejlődést, „...mióta az aszkézis
a szerzetesi cellákból áttevődött a hivatás világába és az evilági erkölcsösséget uralni
kezdte, egyúttal abban is közreműködött, hogy felépüljön a mechanikus gépi termelés
technikai és gazdasági előfeltételeihez kötött modem gazdasági rend hatalmas kozmo­
sza.” Az újabb időkben ugyan halványodik ez a „protestáns etika”, amely a legerőtel­
jesebben az Egyesült Államokban érvényesült. Á vallási igazolások szükségletének
háttérbe szorulásával egyre meztelenebbül lép elő az önérdek és a nyereségvágy, illet­
ve a fogyasztói igények kielégítése. Ez aláássa a munkamorált és uralkodóvá teszi a
fogyasztói beállítottságot, s a neokonzervatív kritika mindezt éppen a jóléti állam rová­
sára írja. Ezért meg is kongatták a vészharangot, féltve a modern kapitalizmus vívmá­
nyait. (Lásd később.)
Weber nézetét félreértik, akik úgy értelmezik, mintha a protestáns etika teremtette
volna meg a kapitalizmust, s ezért Webert idealizmussal vádolják. Történetfilozófiája
ugyanis nem determinista, inkább a kölcsönhatásokat és a többféle ok együttes hatását
állítja előtérbe (ezt nevezik multikauzális magyarázatnak). „Az emberek cselekvését
közvetlenül érdekek uralják (anyagiak és szellemiek), nem pedig eszmék - írja Weber.
- Ám a világképek, amelyeket eszmék teremtettek meg, gyakran szolgáltak váltóállí­
tókként a pálya meghatározásában, amelyen az érdekek dinamikája továbbmozgatta a
cselekvést.” (Weber 1982, 310. Saját fordításom B. J.) Ilyen váltóállító volt a szemé­
ben a protestantizmus, amely lehetővé tette a kapitalista szellem elterjedését.

A hatalom és uralom szociológiája

Weber legjelentősebb hozzájárulása a politikatudományhoz minden bizonnyal politikai
szociológiája volt. Ez szervesen nőtt ki szociológiai elméletéből, amelynek alapkategó­
riáit a Gazdaság és társadalom magyarul is olvasható első fejezeteiben fejtette ki (Weber
1987). A megértő szociológia kiindulópontja az egyének cselekvése, amelynek az egyé­
nek által a cselekvésnek tulajdonított értelem is döntő eleme. Társadalmi cselekvésnek
nevezzük az olyan cselekvést, amelyben az egyének egymáshoz igazodnak, a cselek­
vésben feltételezhető értelem alapján. Az egymásra ható cselekvésekből, a kölcsönös
várakozásokból magatartási szabályok, szokások, közösségi rendek képződnek, ame­
lyek fenntartásáról azután szervezett intézmények gondoskodnak.
Hogyan helyezkedik el ebben az elméletben a politika? Weber a hatalom és uralom
fogalmait mint az emberi viszonyok egyik aspektusát definiálja, és ennek során jut el az
állam mint uralmi szervezet fogalmához. „Minden olyan esetben hatalomról beszé­
lünk, ha egy társadalmi kapcsolaton belül van rá esély, hogy valaki saját akaratát az
ellenszegülés ellenére is keresztülvigye, függetlenül attól, hogy min alapul ez az esély.”
(Uo. 77.) A hatalom ennyiben nagyon általános kategória, amely nemcsak a politiká­
ban érvényes. Uralomról a weberi definíció szerint akkor beszélhetünk, „ha van rá
esély, hogy egy meghatározott tartalmú parancsnak megadható személyek engedel­
meskedni fognak” (uo.). A hatalom és az uralom lényegi különbsége a következő: a
hatalom mint általános fogalom egy társadalmi fölényt fejez ki, akaratunk érvényesíté­
sének a képességét. Az uralom viszont a hatalom tartós megszervezését jelenti, ezért
feltételezi egy szervezet, illetve egy igazgatási stáb létezését, valamint az uralom jog­
címének valamilyen kulturális értelemmel való alátámasztását. A modern társadalmak
 MAX WEBER POLITIKAI SZOCIOLÓGIÁJA 281

politikai szervezetekbe (politische Verbánde) tagolódnak. „Az uralmi szervezetet ak­

kor és annyiban nevezzük politikai szervezetnek, ha és amennyiben rendjének érvé­
nyességét egy megadható földrajzi területen belül az biztosítja, hogy az ügyeket igaz­
gató csoport folytonosan fizikai kényszert alkalmaz, és fizikai kényszer alkalmazásával
fenyeget.” (Uo. 77-78.) Ebből a definícióból látszik, hogy Weber az államot tartja a
kiváltképpeni uralmi szervezetnek. „Az üzemként működő politikai intézményt állam­
nak nevezzük, ha és amennyiben igazgatási csoportja a rend érvényre juttatásában
eredményesen alkalmazza a legitim fizikai kényszer monopóliumát. (Uo. 78.) Egy
másik, egyszerűbb és közismertebb definíció szerint „az állam az az emberi közösség,
amely egy meghatározott területen belül (sikerrel) veszi igénybe a legitim fizikai erő­
szak monopóliumát ” (Weber 1995, 55).
Ezekből a definíciókból láthatjuk, hogy Weber a politikát és az államot nem a célja
felől definiálja, hanem értékmentesen, a rá mint uralmi szervezetre jellemző eszközök
oldaláról. (Mi minden nem volt már az állam és a politika céljának kiadva, mondja
Weber, az élelem biztosításától a művészetek védelméig, a személyes biztonság garan­
tálásától a jogszolgáltatásig! A politika lényege azonban a specifikus eszközök alkal­
mazásában áll, ez pedig az erőszaknak mint ultima ratiónak az alkalmazása.)
Ez a felfogás részben ellentmond a politika köznapi fogalmának, amelyben mindig
valamilyen konkrét cél eléréséért folytatott stratégiai cselekvést nevezünk politikának,
így beszélhetünk például egy bank hitelpolitikájáról vagy egy önkormányzat iskolapo­
litikájáról. A Politika mint hivatás című előadásában (Weber 1989) Weber pontosan
meg is különböztette ezt a köznapi fogalmat a politika tudományos fogalmától. Az első
értelemben politikának nevezünk minden önállóan végzett vezető tevékenységet. Eb­
ből származnak az úgynevezett kötőjeles politikák, mint a kultúrpolitika, gazdaságpo­
litika, biztonságpolitika, szociálpolitika stb. Mindezek egy bizonyos tevékenységi te­
rület tárgyi problémáinak megoldására hivatottak. Az angol nyelvnek külön kifejezése
is van erre: policy, szemben a politics fogalmával. Ebben a köznapi, gyakorlati érte­
lemben beszélhetünk tehát például egy cég üzletpolitikájáról vagy a diákönkormányzat
politikájáról a menza felvirágoztatására stb.
A politika tudományos fogalmát azonban Weber szerint csak az állam, a hatalom és
uralom összefüggésében definiálhatjuk, éspedig az eszközök oldaláról. A politika itt
elsősorban tehát az állam mint politikai szervezet vezetése. Az állam modem értelem­
ben 1. egy olyan igazgatási és jogrend, amelyhez tételesen igazodnia kell az állami
bürokráciának, s amelynek érvényessége egy adott felségterületen mindenki cselekvé­
sére vonatkozik, akár tagja az államnak, akár nem. 2. Az állam mint politikai szervezet
a saját felségterületén a legitim erőszak monopóliumával rendelkezik; mindenki más
csak annyiban és olyan mértékben rendelkezhet az erőszak eszközei felett, amennyiben
erre az államtól felhatalmazást vagy felszólítást kap.
Ebben az értelemben bármilyen cselekvést akkor nevezünk politikainak, ha az ál­
lamhatalomra és annak uralmi eszközeire vonatkozik, akár közvetlenül, akár közvetve.
Weber klasszikussá vált felfogásában tehát a politika „törekvés a hatalomban való
részesedésre vagy a hatalom államok vagy embercsoportok közti megosztásának befo­
lyásolására, amelyeket az állam átfog”. Weber minden ellenkező nézettel szemben
leszögezi: „Aki politizál, hatalomra törekszik: akár más (idealista vagy önző) célok
elérésének eszközeként, akár ^önmagáért*, a belőle fakadó presztízs élvezetéért.” (Weber
1995, 55.)
A hatalom és uralom különbségét Weber részletesebben is taglalta a Gazdaság és
társadalom uralomszociológiai fejezetében. Fentebb láttuk, hogy a hatalom egyfajta
 282 MAX WEBER POLITIKAI SZOCIOLÓGIÁJA

képesség (akaratunk érvényesítésére mások ellenállásával szemben is), míg az uralom

egy társadalmi viszony, amely a hatalmi fölény folyamatos megtartására irányul: az
uralmon lévők és az uralom alá rendeltek viszonya, a parancsolás és engedelmesség
társadalmilag rögzített rendje. Azonban Weber különbséget tesz az uralom általáno­
sabb és szűkebb jelentése között is. Egyfelől létezik az objektív érdekhelyzetből, fő­
ként a monopolhelyzetből fakadó uralom, amely a viszonyok néma kényszerén alap­
szik. Az alárendeltek ilyenkor az egzisztenciális pusztulás terhe mellett kénytelenek
engedelmeskedni, bár nincs kifejezett parancs és mögötte álló fizikai kényszer. (Ilyen
értelemben beszélt például Marx is a bérmunkások kiszolgáltatottságáról a tőke pa-
rancsnoklása alatt. Ez a viszony a szabad munkán alapul, nem áll közvetlen fizikai
kényszer mögötte, csak az „éhség korbácsa” hajtja a munkavállalókat a legrosszabb
feltételek elfogadására is.) Másrészt létezik az olyan uralom, amely azonos az autoritás
(a legitim, törvényes hatalom) fogalmával, s egy kifejezett parancsnak való engedel­
meskedést jelent. A politikai szociológia tudományos céljaira Weber elsősorban ezt az
utóbbi értelmezést tartja célravezetőnek, és általában így is használja az uralom fogal­
mát (Weber 1985, 541, 544 skk.).
A modem politológia gyakran kerüli ezt a fogalmat, mert visszacseng benne az
uralmi viszonyok morális elítélése is, a tiltakozás gesztusa a szabad polgárok aláren­
deltségével szemben. Weber azonban értékmentesen használja az uralom fogalmát,
mint olyan kategóriát, amely minden társadalmi viszony konstitutív (alkotó) mozzana­
ta. Számára nem létezik a meztelen erőszakuralom és a kifinomult, szimbólumokon
keresztül való hatalomgyakorlás (manipuláció) mesterkélt ellentéte. Az uralom, még a
személyes is, mindig társadalmi csoportok közötti viszony. Ugyanakkor mindig egy
meghatározott szimbolikus mezőben létezik, egy meghatározott „értelem” közvetíti,
amely nélkül nem létezhet, szemben a hatalom fogalmának pusztán neutrális, technikai
jellegével. Ezért Weber sohasem viszonyul moralizálóan az uralom tényéhez, mint az
uralmi viszonyok baloldali és liberális kritikusai. Az uralom ugyanis szükséges dolog,
nélküle nem állhatna fenn társadalmi rend, s mindig csak az a kérdés, hogy milyen
jellegű, önkényes-e, vagy pedig határozott és elfogadott normákon alapul. Az állami
erőszak-monopólium például az erőszak alkalmazásának meghatározott normák, illet­
ve rögzített szabályok szerinti alkalmazását jelenti, és ez a normatív dimenzió avatja
egyedül legitimmé. A modem uralmi viszonyokban, amelyeket törvény szabályoz, szó
sincs korlátlan hatalomról. Ez mindjárt világossá válik, mihelyt Weber definícióját
felbontjuk. Ha az uralom „esély arra, hogy megadható személyek meghatározott pa­
rancsoknak engedelmeskedni fognak”, akkor konkrétan a megadható személyek azok,
akiket hivataluk erre feljogosít. Meghatározott tartalmú parancsnak kell csak engedel­
meskedni: azaz olyan parancsoknak, amelyek körét az alkotmány és a jog szabályozza
bizonyos speciális tevékenységi körökben, s azon túl nincs joga senkinek engedelmes­
séget követelni. A weberi uralomfelfogás tehát nem cinikus és nem is antidemokrati­
kus, csak kellően konkrét, s magában foglalja a hatalom társadalmi dimenzióját. Az
uralom tényének tagadása és pusztán igazgatási problémákra való leszűkítése maga is
csak ideológia, amely elrejti a tényleges egyenlőtlenségi és függőségi viszonyokat egy
adott társadalomban.
Az erőszak egyébként csak végső eszköz, ultima ratio a kibékíthetetlen konfliktusok
esetére. A politikai cselekvés, amely a kormányzati hatalom eszközeinek elsajátítására
vagy kisajátítására, újraelosztására irányul, a modem politikában általában békés esz­
közökkel történik. Csak a háttérben sejlik fel az a lehetőség, hogy amennyiben megta­
gadják az engedelmességet, egyszer csak jönnek a sisakos, gumibotos vagy puskás
 MAX WEBER POLITIKAI SZOCIOLÓGIÁJA 283

emberek, és erővel is érvényt szereznek a törvénynek. Ezért is létfontosságú az uralom

eszmei alátámasztása, hogy ne kelljen mindig az erőszak tömeges alkalmazásával élni,
mert az társadalmilag igen nehézkessé és költségessé teszi az uralom gyakorlását. Az
uralom ugyanis mindig kétoldalú viszony, a parancsolok és engedelmeskedők viszo­
nya. Az alávetettek engedelmességének sokféle indoka lehet - a fásult megszokástól
kezdve egészen a tisztán haszonelvű meggondolásokig, illetve az uralom jogosságába
vetett hit különböző válfajaiig. Azonban „bizonyos minimális engedelmeskedni akarás
- tehát az engedelmeskedéshez fűződő (külső vagy belső) érdek - minden igazi uralmi
viszonyhoz hozzátartozik” (Weber 1987, 221). A király csak akkor király, ha az alatt­
valók alattvalókként viszonyulnak hozzá.
Minden összehangolt cselekvés hatékonyságának feltétele az, hogy adott esetben
számíthassanak az engedelmességre. Ezért sem gondolható el hatékony kormányzat
uralom nélkül. Ehhez két fontos feltétel szükséges: a fegyelem készsége és az uralom
morális meggyőződésből való elfogadása. Ami az elsőt illeti, Weber az uralmat kiegé­
szítő, hozzá tartozó jelenségnek tartja a fegyelem meglétét. A fegyelem „az az esély,
hogy egy begyakorlott beállítottság alapján egy parancsnak azonnal, automatikusan az
emberek egy megadható sokasága engedelmeskedni fog”. A fegyelem egyaránt sajátja
a modern termelési szervezeteknek és az államnak mint racionális uralmi szervezetnek.
Ami az uralom belső, morális meggyőződésből való elfogadását illeti, ezt Weber a
legitimitás problémájaként tárgyalja.

A legitim uralom elmélete

A legitimitás fogalmát a szó modern értelmében Max Weber vezette be a társadalomtu­
dományba. Az uralmi viszony reflexív jellegéből adódik, hogy minden uralom igazo­
lásra szorul. A hatalmasok soha nem szűnnek meg bizonygatni uralmuk jogosságát,
azt, hogy a fennálló hatalom gyakorlása a lehető legjobb, nemcsak az uralmon lévők
számára, de maguknak az alattvalóknak is. Az alávetettek persze sokféle okból enge­
delmeskedhetnek az uralmon lévőknek: félelemből, megszokásból, tehetetlenségből,
érdekből. Az uralom stabilitását és tartósságát, hatékonyságát azonban jelentősen meg­
növeli, ha az alattvalók nemcsak érdekből és megszokásból, hanem belső, morális
indítékokból is jogosnak ismerik el az uralmat. Ekkor az érvényes rend „a példaszerű­
ség vagy a kötelező erő presztízsével rendelkezik” (Weber 1987, 59). Legitim a rend,
ha a cselekvők egy érvényes „rend” képzetéhez igazodnak, amelynek törvényességé­
ben, jogosságában hisznek. Webert nem az érdekli, hogy konkrétan milyen értékek és
normák alapján igazolják az uralmon lévők uralmukat; a lényeg az, hogy az alávetettek
higgyenek az uralmon lévők által hirdetett igazoló eszmékben, és belső indítékból elfo­
gadják uralmuk jogcímét, törvényességét. Felfogásában tehát egyaránt lényeges, hogy
legyenek igazoló eszmék, normák; és hogy az egyetértésre jogosultak elfogadják azo­
kat, ily módon biztosítva jóváhagyásukról az uralmi rendet és gyakorlatot.
Az egyes uralmi formákat mármost Weber aszerint különbözteti meg, hogy milyen
módon igazolják uralmukat, azaz, hogy min nyugszik az alávetettek legitimitáshite.
Ennek alapján a legitimitás három „tiszta” típusát különbözteti meg. Az első a tradici­
onális, a második a karizmatikus, a harmadik a legális-racionális legitimitás. Mind­
egyiknek eltérő uralmi szervezet, a legitim uralom eltérő típusai felelnek meg.
A tradicionális uralom az „örök tegnap” tekintélyén, a hagyomány és szokás szent­
ségén és a felkent uralkodóval szembeni tradicionális lojalitáson nyugszik. A karizma­
tikus uralom egy vezér rendkívüli képességeibe vetett hiten alapul, aki lehet próféta,
 284 MAX WEBER POLITIKAI SZOCIOLÓGIÁJA

hős hadvezér, nagy demagóg stb., s akit a hívők, kísérők, tanítványok, alattvalók
serege vesz körül és követ. A legális uralom a tételes törvények érvényességébe vetett
hiten nyugszik, amelyet racionális szabályok szerint gyakorolnak kompetens államhi­
vatalnokok, akik csupán a törvény szolgáiként lépnek fel.
Weber a legitimitáshit szempontjából megkülönbözteti az uralkodó és igazgatási stábja
közötti kapcsolatot az uralkodó csoport és a nép között fennálló kapcsolattól. Az előb­
biben abszolút nélkülözhetetlen a legitimitáshit, vagyis a közös értékek és eszmék meg­
léte; az utóbbiban ez nem mindig fontos. Hiszen a polgárjogokkal bírók köre, a dé-
mosz nagysága változó, és ezért különböző a beleszólásuk mértéke is a politikai uralom
viszonyaiba.
A tradicionális uralom fejlődési fokait tárgyalva Weber különösen fontosnak tekinti
az igazgatási csoport és az úr viszonyát. Kettőjük állandó harca a vagyoni és igazgatási
eszközök feletti rendelkezésért adja ugyanis e forma fejlődésének belső dinamikáját, és
teremti meg sokféle történeti és szociológiai változatát. A fejlődés elején a gerontokrácia
és a patriarchalizmus áll, melyekben még nincs egy állandósult, elkülönülő igazgatási
csoport. Az úr egyenlő társak vezetője, és őt is nagymértékben kötik a tradíciók. A
következő fok a patrimonializmus, amelyre az úr személyéhez kapcsolódó igazgatási
csoport a jellemző. Ide sorolja a szultanizmust is, amely csak hatalmának kiterjedtségé­
ben és nagyságában különbözik a többi formától. A következő fok, a rendi uralom már
a patrimoniális uralomnak az a fajtája, „ahol az igazgatást végző csoportra ruházott úri
hatalmi jogok és a velük járó gazdasági lehetőségek el vannak sajátítva” (Weber 1987,
239). Ez azt jelenti, hogy a nemesség saját jogán vesz részt az uralom gyakorlásában,
ellátja és felfegyverzi magát stb. „Hűbérnek nevezzük az elsajátított úri hatalmi jogo­
kat, ha elsődlegesen szerződés alapján... juttatják őket...” - ez a hűbéri társadalom
alapja (uo. 242). Rendi hatalommegosztásról beszélhetünk Weber szerint akkor, ami­
kor a rendi kiváltságokat élvezők szervezetei az úrral kötött kompromisszumok révén
maguk is részt vesznek a politikai vagy igazgatási szabályok megalkotásában. (Lásd a
király és a nemesség közötti megállapodásokat rögzítő bullákat stb.) Weber hosszasan
fejtegeti azt is, hogy ezek a tradicionális formák milyen súlyos akadályokat gördítenek
a „racionális gazdálkodás” kifejlődése elé, a jobbágyi robot, a vámpolitika, a pénzgaz­
dálkodás fékezése stb. folytán.
A karizmatikus uralom típusáról Weber a következőt írja: „"Karizmának* nevezzük
egy személyiség nem mindennapinak számító képességeit...” (uo. 248). Magát a fogal­
mat Weber az ókeresztény hagyományból vette át, ahol „kegyelmi ajándék” volt a szó
jelentése. A rendkívüli, gyakran természetfelettinek vélt tulajdonságok alapján tekin­
tették e személyeket „vezérnek”. Ide tartoznak a népüket vezető próféták, hősök, üd­
vözítők; a mágikus korban a sámánok, gyógyítók, bölcs bírák, ügyes vadászok, fana­
tikus harcosok stb. A karizma csak akkor érvényes, ha beigazolódik, s ennek követ­
keztében az alávetettek önként és szabadon - a megnyilatkozás iránti odaadásból, a hős
iránti tiszteletből vagy a vezér iránti bizalomból - elismerik. Ám a valódi karizma
esetén ez az elismerés nem pusztán a legitimitás alapja, hanem kötelesség is: „ha soká­
ig nem tud sikert elérni, s mindenekelőtt: ha vezetése nem hozza meg az alávetetteknek
a jólétet és boldogulást, akkor valószínűleg elveszti karizmatikus tekintélyét. Ez az
eredeti értelme annak, hogy a karizma „kegyelmi ajándék” (uo. 249).
Az igazgatási szervezet az uralom e típusában egy sajátos érzelmi közösség, mely
hívekből, tanítványokból és követőkből áll; olykor kíséretként, bizalmasokként emlí­
ti őket. Mint a mindennapiság felett álló, azon kívül eső forma, a karizmatikus ura­
lom élesen szemben áll mind a racionális, mind a tradicionális uralommal, főként
 MAX WEBER POLITIKAI SZOCIOLÓGIÁJA 285

abban a tekintetben, hogy irracionális és a múlttal szemben felforgató, forradalmi

jellegű. Jelentősége ezért is igen nagy a társadalmi változások dinamikája szempont­
jából: „A tradíciókhoz kötődő korszakokban a karizma jelenti a nagy forradalmi
erőt.” (Uo. 251.)
Tiszta formájában a karizmatikus uralom Weber szerint idegen a gazdaságtól. Ezért
nem maradhat fenn tartósan eredeti formájában; mindennapivá kell válnia. Főként az
utódlás kérdése teszi ezt nyilvánvalóvá, amikor válságos helyzet áll elő, miután a karizma
nem öröklődik, nem vihető át automatikusan. Az utódlási válság elkerülése céljából
egyrészt ritualizálják az utódok kiválasztását. Weber erre többféle formát is idéz, a
karizmatikus tulajdonságok keresésétől (dalai láma) a kinyilatkoztatáson át (jóslat, sors­
húzás, istenítélet stb.) a vezér saját utódkijelöléséig. A legfontosabb fejlemény itt a
hivatali karizma kialakulása, amelyben már nem a személy maga, hanem a szervezet
lesz a karizma forrása. Az egyház mindig különösen nagy súlyt helyezett arra, hogy a
papi személyek emberi esendőségét különválassza a hivatali tisztüknek kijáró tisztelet­
től. A pápaválasztás eljárása és az örökösödési szabályok rögzítése az örökletes monar­
chiákban, beleértve az uralkodó felszentelésének procedúráit és a koronázási szertartá­
sokat, mind a hivatali karizma kialakításának eljárásai közé tartozik.
A normalizálás folyamata azonban egyre inkább a tradicionális uralom típusához
közelíti a karizmatikus uralmat. Gazdaságilag is alkalmazkodnia kell a fennálló gazdál­
kodási formákhoz, ha nem akar elpusztulni, felbomlani. Az igazgatási szervezet fenn­
maradásának tartós érdeke, amelyet a pozícióban lévők képviselnek, a karizmatikus
uralmat egyre inkább szabályozott, rendszeres és hagyományos uralommá változtatják
át. E folyamat fő motívuma a biztonságra törekvés. Ugyanis: „A karizma öröklődő
vagy hivatallal járó karizmává való átalakulása... eszköz a meglévő vagy megszerzett
rendelkezési hatalom legitimálására” (uo. 260).
Végül a legális uralom típusa Weber szerint a modem jogállamnak megfelelő uralmi
forma. Legfőbb jellemzője a tételes, pozitív jogon alapuló, szabályozott eljárások alap­
ján működő bürokratikus államigazgatási apparátus működése. A modern parlamenti
demokráciák tehát mind ebbe a típusba tartoznak, amelyet Weber olykor legális-bürok­
ratikus vagy legális-racionális uralomnak is nevez. Weber ennek keretében írja le a
bürokrácia, a parlament, a pártok és érdekszervezetek stb. szerepét a modem állam­
ban. (Lásd lentebb.)
A legitim uralom fenti típusai „tiszták”, azaz ideáltipikus jellegűek. Ez azt jelenti,
hogy csak fogalmi absztrakciók, amelyekkel nem írható le a konkrét valóság teljessé­
ge; a történeti valóságban rendszerint e típusok keveredése figyelhető meg. „A termi­
nológia és az osztályozás tehát semmiképpen sem tart - és nem is tarthat - igényt arra,
hogy kimerítő legyen, és egyáltalán nem az a célja, hogy sémákba kényszerítse a törté­
neti valóságot. Mégis van haszna: mindenkor meg lehet mondani, hogy egy konkrét
szervezet esetében mi az, ami megfelel egyik vagy másik megjelölésnek, vagy legalább
közel áll hozzá - és ez olykor nem is kevés.” (Uo. 26$,)
Weber külön figyelmet szentel a politikai uralom vallási igazolásának. Ugyanis a
politikai uralmi szervezet és a vallási szervezet, az egyház szerinte különböző eredetű
karizmatikus hatalmat képviselnek, amelyek olykor konfliktusba kerülnek, általában
mégis támogatják egymást. A Gazdaság és társadalom című munkájának egyik fejeze­
tében kifejti a „hierokratikus uralom” (a kifejezés az egyházi hierarchia uralmára utal)
és a politikai uralom viszonyának történeti változásait. A kétféle uralom rokonságáról
a következőket írja: „Minden politikai hatalommal, bármilyen legyen is a struktúrája,
együtt jár a teokratikus vagy cezaropapista elem egy minimuma, mert végül is minden
 286 MAX WEBER POLITIKAI SZOCIOLÓGIÁJA

karizma valamiképp magán viseli mágikus eredetét, azaz rokon a vallási hatalmakkal,
tehát valamilyen értelemben mindig benne rejlik az »isten kegyelméből való uralkodás«
mozzanata.” (Weber 1995, 691.) Teokratikus uralomról ott beszélünk, ahol a vallási
szervezet vezetői gyakorolják közvetlenül a politikai hatalmi funkciókat is. Cezaropa-
pista hatalomról pedig ott, ahol az uralkodó egyben az államegyház feje.
Mi az a tulajdonság, amelynek alapján e kétféle hatalom szövetkezik egymással? „A
hierokratikus hatalom két minőségi tulajdonsága kínálkozik a politikai hatalom szövet­
ségeséül. Először is ez mindenekelőtt legitimáló hatalom, amelyet éppen a cezaropa-
pista és a személyes karizmával rendelkezők - például a plebiszcit uralkodó, valamint
mindazok a rétegek, amelyek privilegizált helyzete az uralom »legitimitásához« kötő­
dik - nehezen tudnak nélkülözni. És másodszor, a hierokratikus hatalom az uralom alá
rendeltek domesztikálásának páratlan eszköze. ” (Uo. 691. sk.) Ennek példájaként Weber
a mongolok domesztikálását említi a lámaizmus által, amelynek nyomán megszűnt a
nomád mongol hordák hullámokban történő betörése más civilizációkba. A modem
időkre vonatkozóan pedig Weber a protestáns szekták szerepét vizsgálja a polgári élet
és a világi hatalom viszonyainak megszervezésében és stabilizálásában.

A legális-bürokratikus uralom és a plebiszciter vezérelvű demokrácia eszméje

Weber a legitim uralom harmadik válfajával, a legális uralom sajátosságaival foglalko­
zott a legkimerítőbben. A modem államszervezetet bürokratikusán és hatékonyan mű­
ködő racionális intézményként írta le. „A modern állam társadalomtudományi néző­
pontból egyetlen üzem, ugyanúgy, mint egy gyár; éppen ez benne a történetileg speci­
fikus” - írja Weber (Weber 1985, 825). Mindkettő, a gyár és az állam is a bürokratikus
uralmat testesíti meg, „mindkettő egy személytelen, dologi cél szolgálatában áll”. A
vállalati és állami bürokráciák kifejlődésének és működésének törvényszerűségeit Weber
írta le elsőként részletesen. Főként az első világháború alatt kifejlődött hadigazdaság
keltette fel a kettő egységének benyomását, amely Lenin számára is a kommunista
állam mintaképének számított. A bürokratikus uralom formálisan racionális uralmi
forma, mivel a bürokráciára a precizitás, állandóság, fegyelem, a hatáskörök pontos
körülírása, a szigorú szervezettség és megbízhatóság, vagyis: a kiszámíthatóság jel­
lemző. A bürokratikus uralom az ipari szervezetek teljesítőképességét a társadalom
egészének igazgatására terjeszti ki. A racionális ügyvitel a rentabilitásnak, a szisztema­
tikus, módszeres kalkulációnak, minden igazgatott tárgy gondos számbavételének és
ellenőrzésének módszere.
Az egyszer kifejlődött modern bürokráciát Weber a leghatékonyabb uralmi eszköz­
nek tekintette, ám egyben a legnagyobb veszélynek is az emberi szabadságra nézve.
Aki a bürokratikus apparátus felett rendelkezik, az óriási fölényben van bármilyen más
politikai erővel szemben. A bürokratikus apparátus belső érdekközösséget is alkot,
amely érdekelt pozícióinak fenntartásában és saját további működtetésében. Dologi
racionalitása folytán bármilyen hatalmi célt képes kiszolgálni, és szinte lehetetlen szét­
rombolni. Weber szerint ezen a szocializmus sem változtathat, csak átveszi és tovább­
fejleszti a bürokráciát. Sőt, ha kisajátítja a magántulajdont, akkor az autonóm magán-
tulajdonosok korlátozó ellenhatalma híján még korlátlanabbá teszi a bürokrácia ural­
mát, mint a kapitalizmusban. A bürokratizálódó, racionalizálódó társadalom sötét jö­
vőjét Weber azzal jellemezte, hogy létrejön a „szolgaság háza”, melyben „az emberek
az óegyiptomi állam fellahjaihoz hasonló ájult engedelmességre lesznek kényszerítve,
amikor egy tisztán technikai értelemben jó, azaz racionális hivatali igazgatás és gon­
 MAX WEBER POLITIKAI SZOCIOLÓGIÁJA 287

doskodás lesz számukra a végső és egyetlen érték, mely dönteni hivatott ügyeik intézé­
sének módjáról” (Weber 1985, 835).
A politika bürokratizált üzeme, melyben az állami hivatalnoksereg, a parlament, a
pártok és érdekszervezetek játsszák a főszerepet, ugyancsak tehetetlen ezzel a bürokra-
tizálódási tendenciával szemben. Honnan származhat hát a fantáziátlan és lélektelen
bürokrácia ellenőrzése, a spontaneitás és a politikai innováció? Azt gondolhatnánk,
talán a demokrácia intézményeiből. Weber azonban nincs olyan nagy véleménnyel a
demokráciáról, azt meglehetős kritikával szemléli. Ez megmutatkozik abban, hogy a
demokráciát csupán a karizmatikus uralom sajátos, „uralomellenes” átértelmezésének
tekinti. Merő fikciónak tartja ugyanis a „népet szolgáló vezér” vagy párt képzetét.
Politikai szociológiájának ismeretében ezen nem is csodálkozhatunk. Weber az úgyne­
vezett „realista” demokráciafelfogás első megfogalmazója volt, amely később
Schumpeter, Downs és mások írásaiban kapta meg tipikus alakját. (Lásd lentebb.)
Eszerint a demokrácia mint „népuralom” sohasem jelentheti közvetlenül a nép ural­
mát, hiszen a népakarat mindig csak egy politikai elit közvetítésével fogalmazódhat
meg. A demokrácia ezért mindig csak az elitek uralma lehet, és annak egyetlen bizto­
sítéka, hogy a nép mégis valamelyes befolyást gyakorolhasson az elit magatartására és
rajta keresztül a politikai döntésekre, nem más, mint az elit versenyeztetése a tömegek
szavazataiért. Miként Weber írja: „A démosz a tagolatlan tömeg értelmében a nagyobb
szervezetekben sohasem igazgat, hanem őt igazgatják, s legfeljebb az igazgatás uralko­
dó vezetőinek kiválasztási módját váltogatja, valamint a befolyás mértékét, amelyet...
a közvéleményen keresztül gyakorolni képes.” (Weber 1985, 568.) Az akaratképzés
útja tehát nem alulról felfelé vezet, hanem fordítva, felülről lefelé. A vezetők „kivá­
lasztásának módjára” és a közvéleményre mint a népakarat befolyásának közvetítőjére
való hivatkozás arra utal, hogy Weber tisztában van a parlamenti választások és a
társadalmi nyilvánosság döntő szerepével az uralom legitimitásának fenntartásában a
modern viszonyok között.
A modern népvezérek demagóg stílusát, főleg amerikai példák alapján, Weber meg­
lehetős iróniával taglalta. Kimutatta, hogy a modem politikai üzemben a hatalom új
fétisei és mítoszai jönnek létre, amelyeket a tömegkommunikáció felerősít, sőt maga is
teremt. Ez teljes mértékben indokolja szkepszisét. A „népszavazáson alapuló demok­
rácia” - amelynek során megválasztják az állam vezetőjét - szerinte nem más, mint
olyan karizmatikus uralom, amely az alávetettek akaratából levezetett és csak az ő
akaratukból fönnálló legitimitás formája mögé rejtőzik. A vezér (a demagóg) valójában
politikai hívei ragaszkodásának és bizalmának köszönheti uralmát, akik tőle várják
érdekeik figyelembevételét (Weber 1987, 273). Tartalma szerint az ilyen uralom lé­
nyegében karizmatikus, még ha formája szerint nem is az.
Vajon Weber helyenként lekezelő, kritikus viszonya a tömegdemokrácia modern
formáihoz azt jelenti-e, hogy a demokrácia ellensége lett volna? Hiszen a modem
demokrácia, minden misztifikációjával egyetemben, mégis valami más és több, mint
pusztán a tradicionális felkentség vagy a karizmatikus kiválasztottság régi uralma. A
demokratikus eljárások eredeti értelme éppen az, hogy defetisizálják az uralmi viszo­
nyokat, azaz megfosztják azokat szent fényüktől. A mindenkori uralmi pozíciók birto­
kosairól lehántják a karizmatikus felkentség és rendkívüliség auráját; hiszen minden­
kor leválthatok, visszahívhatók lesznek. Az ilyen rend legitimitása éppen ezért sokkal
inkább a formális eljárásokban, a demokratikus procedúrákban rejlik, mint azokban a
felszíni karizmatikus kísérőjelenségekben, amelyek a modem demokratikus politikai
üzem működését is óhatatlanul kísérik, főleg a választási csinnadratták idején.
 288 MAX WEBER POLITIKAI SZOCIOLÓGIÁJA

Weber természetesen tisztában volt a demokratikus eljárások integráló és legitimáló

hatásával. A parlament szerepéről kifejezetten azt írja: „A modern parlamentek első­
sorban azoknak a képviseletei, akik felett a bürokrácia eszközeivel uralkodnak. Az
alávetettek belső jóváhagyásának bizonyos minimuma - legalább a társadalmilag fajsú­
lyos rétegek részéről - előfeltétele mindenfajta, akár a legjobban szervezett uralom
tartósságának is. Ma a parlament az az eszköz, amely a jóváhagyás e minimumát kül­
sőleg kifejezi.” (Weber 1985, 851.) A parlamenti küzdelem ugyanakkor fegyelmezi is
a pártokat, megteremti azok belső koherenciáját, és a kompromisszumokkal megoldha­
tó konfliktusok irányába tereli a politikai törekvéseket. A pártokat úgy definiálta, mint
az érdekek kifejezésére és aggregálására (összegzésére) szolgáló szervezeteket, ame­
lyek a parlamenti küzdelem során veszítenek társadalmi radikalizmusukból, és szerve­
zett politikai küzdelemmé szelídítik a társadalmi csoportok harcát. Azonban a bürokra-
tizálódás és oligarchizálódás szerinte a pártokat is fenyegeti. Ebben a helyzetben Weber
csak a karizmatikus uralom egy modernebb, formailag demokratikus kiadásában vélte
megtalálni a bürokratizmus egyedüli ellenszerét: a népszavazással választott, vezérel­
vei demokrácia eszméjében.
Weber kezdettől fogva egyértelműen a parlamentáris demokrácia mellett tette le a
voksát. A bürokratikus állam átörökölt császári hivatali apparátusa szerinte a szabad­
ság ellensége volt, s egyedül a parlament tarthatta volna sakkban. De milyen parla­
ment? Semmiképpen sem olyan, amelyik maga is bürokratikusán, a pártgépezetek
mechanizmusaként működik, hanem egy olyan parlament, amely éppen az állami bü­
rokrácia kontrollja érdekében elsősorban a politikai vezéregyéniségek kikovácsolódá-
sának, kiválasztásának terepéül szolgál.
A karizmatikus politikus személyiségének fontosságát a politikai üzem bürokratáival
szemben a pártokban is fontosnak tartotta. Egyedül ez képes a bürokratizálódás ellen-
súlyozására, amelyet Róbert Michels A modern demokrácia pártszociológiájához című
könyvében az „oligarchizálódás vastörvényének” nevezett (Michels). Minden pártbü­
rokrácia hajlik ugyanis arra, hogy kivesse magából a demagóg, „karizmatikus ele­
met”, s megtisztítsa tőlük a pártpolitikát. Ugyanakkor a pártok választási sikere, a
tömegtámogatás megszerzése éppenséggel a karizmatikus vezetők meglétén is múlik,
sőt, egyedül ők képesek a szükséges politikai rugalmasság és dinamikus kezdeménye­
zőkészség megőrzésére a rutinba süllyedő pártbürokratákkal szemben.
A bürokrácia súlyának növekedése a modem politikában a politika professzionalizá-
lódásával függ össze. Mivel már nem léteznek kellő számban anyagilag független ho-
noráciorok, a politikát tömegesen már csak fizetett foglalkozásként lehet űzni. Az eb­
ből eredő következményekkel nézett szembe Weber A politikus hivatásáról szóló híres
előadásában (Weber 1995), amelyben a modem politika érdekes korrajzát adta. A hiva­
tásos politikus szerinte lehet vagy belsőleg elhivatott, vagy pedig pusztán hivatalnok;
van, aki a politikának, s van, aki a politikából akar élni. A belső elhivatottsághoz
szenvedély, felelősségérzet és realitásérzék (szemmérték) szükségeltetik. Az első az
ügynek való szenvedélyes odaadást jelenti, amelyet nem homályosít el a hiúság. A
hatalmat akarni kell, de nem önmagáért, hanem egy cél megvalósítására szolgáló esz­
közként. A realitásérzék éppen ahhoz kell, hogy hűvös fejjel a hatalmi eszközök alkal­
mazását a szükséges mértékre korlátozzuk. A politikusnak két halálos vétke van: a
szubjektív elfogultság (tárgyszerűtlenség, hiúság) és a felelőtlenség. Aki mindig azt
lesi, hogy másoknak tessék, az nem lehet jó politikus; mint ahogy az sem, aki minden­
kin áttaposva, tűzön-vízen át érvényesíti hatalmát. A hiú és a mértéket vesztő ember
tehát nem való politikusnak.
 MAX WEBER POLITIKAI SZOCIOLÓGIÁJA 289

Nagyon fontos része a politikusi hivatásról szóló fejtegetésnek Webernek a politikus

erkölcsi felelősségéről szóló okfejtése. Weber szerint a politika és erkölcs viszonyára
rányomja bélyegét az, hogy a politikusnak hatalommal van dolga, amelynek alkalma­
zása végső esetben erőszakkal is jár. A politikusnak ritkán van lehetősége jó és rossz
között választani; gyakran csak a nagyobbik rossz és a kisebbik rossz között választhat.
Mivel a politika a kényszer és az erőszak eszközeivel is él, a politikusnak tisztában kell
lennie ennek következményeivel, tudatában kell hogy legyen a minden erőszakosság­
ban benne rejlő ördögi logikának. Ebben a helyzetben lényeges, hogy a politikust ne
egy szubjektív, érzületi etika vezesse, amely csak a saját lelki üdvösségére és igazára
van tekintettel. Példaként erre Weber a hegyi beszéd etikáját hozza fel, amely nem e
világra való erkölcsi elveket hirdet. A kompromisszumot nem ismerő, elvi politikának,
amely nincs tekintettel a következményekre, súlyos hatásai lehetnek mások sorsára, és
nehezen igazolható a politikában. „Aki saját lelke üdvösségén és mások lelkének meg­
mentésén fáradozik, az ne a politika útján tegye ezt, mert a politikának egészen más
feladatai vannak, olyanok, amelyeket csak erőszak útján lehet megoldani” (Weber
1995, 134). Az ilyen ember szerinte maradjon inkább a vallásnál. A politikában fele­
lősségetikai megfontolásokra van szükség, amelyek számításba veszik a tett következ­
ményeit. Ebben Weber részben Machiavellit követi. Ha a szeretetetika azt mondja: „ne
állj ellent a gonosznak”, akkor a politikus számára megfordítva az az elv érvényes,
hogy minden erővel szálljon szembe a gonosszal, különben felelősséggel tartozik ural­
máért. Goethe mélyenszántó, talányos megjegyzésére hivatkozva mondja: vén az ör­
dög, s hozzá kell öregednünk, hogy megértsük őt, és túljárjunk az eszén. („Dér Teufel,
dér ist alt. So werdet alt, ihn zu verstehen...”)
Ezzel Weber egyáltalán nem a rossz, elvtelen kompromisszumokat akarta igazolni.
Csak rámutatott arra, hogy a politika és az etika viszonya igen bonyolult, s nem helyes
a politikát moralizáló módon megközelíteni. A politikust végső soron a siker igazolja,
és erkölcsi felelősséggel tartozik a sikertelenségért azokkal szemben, akiket vállalko­
zásába belerántott.
A weimari köztársaság alkotmányának előkészítése során Weber egy népszavazással
választott erős birodalmi elnök posztját javasolta az átörökölt erős állami bürokrácia
ellensúlyozására. Hogy azután ez a megoldás Hindenburg halálakor a nemzetiszocia­
lista diktatúra bevezetésének trójai falova lett, azt Weber nem láthatta előre. A törté­
nelmi fejlődés katasztrofális iránya valószínűleg még az ő egyébként pesszimizmusra
hajló képzeletét is felülmúlta. Azzal a lehetőséggel sem számolhatott, hogy a mély
társadalmi-politikai válságból, az egzisztenciális élethelyzetek megrendüléséből szüle­
tő mozgalmak olyan karizmatikus vezéreket vetnek majd a felszínre, akik nem a bürok­
rácia demokratikus ellensúlyaként működnek, ellenkezőleg, az államszervezet bürok­
ratikus gépezetét még tovább duzzasztva, azt éppenséggel a totális diktatúra eszköze­
ként használják majd fel. Ez a lehetőség azonban kétségkívül benne rejlett Webernek
abban a paradox kísérletében, hogy - életrajzírójának szavaival - „a lehető legtöbb
szabadságot a lehető legtöbb uralom révén” érje el (Mommsen 1982).
 5

A HÁROM NAGY ESZMEÁRAMLAT

METAMORFÓZISA A XX. SZÁZADBAN

A politikai gondolkodás három nagy hagyománya, a liberális, a konzervatív és a szocia­

lista irányzat megőrizte önállóságát és jelentőségét a XX. század viharos történetében is.
Az egyes irányzatok azonban jelentős belső módosuláson mentek keresztül. Eszméiknek
a gyakorlati politikára való hatása, a kormányzati politikában is próbára tett politikai
elvek érvényessége és a XX. század új kihívásai együttesen azt eredményezték, hogy
jelentős hangsúlyeltolódások történtek mindegyik irányzaton belül. A politikai konkuren­
ciaharcban szembesülő ideológiák, mint korábban említettem, egymásra is hatottak, és
az egyes politikai táborok sok mindent elfogadtak egymástól a pártpolitika közös nevező­
jeként. A polgári demokratikus országokban a liberális minimum kötelező normává vált,
és ma már minden párt elfogadja a polgári szabadságjogok védelmének fontosságát és
általában a jogállamiság elveit. A szocializmus elveiből is elfogadottá vált a politikai
jogok - elsőként a választójog - biztosítása, illetve kiterjesztése a nem-tulajdonos dolgo­
zó osztályokra. A gazdaság állami szabályozását és bizonyos fokú tervezését a gazdasági
válság és a háborús gazdaság tette természetessé, a szociális kérdés kiéleződése pedig a
szociális vagy jóléti állam formájában a gazdaság állami szabályozásának, és a jövede­
lemkiegyenlítő újraelosztásnak az elfogadásához is vezetett. Ezért nevezte Ralf Dahirendorf
századunkat a szociáldemokrácia évszázadának, és nézetét nem kevesen osztják. Végül a
század forradalmai és politikai kataklizmái plauzibilissé tették a konzervatív értékőrzés
fontosságát és az intézményi stabilitás értékét. Az ideológiai irányzatok harca ma is fon­
tos eleme a politikának, de a küzdelem hevessége alábbhagyott, a modem néppárti poli­
tikában pedig egyenesen elmosódnak az ideológiai kontúrok. A századvég posztmodem
gondolati fordulata, a maga elméletellenességével, végképp relativizálja az irányzatos
hagyományok jelentőségét, azzal a jelszóval, hogy korunk új problémáira egyik hagyo­
mányos irányzat sem ad választ, megoldásuk egészen új eszméket kíván.
A liberális és konzervatív tradíció tárgyalásában nem törekszem többre, mint az egyes
irányzatokon belüli néhány fontosabb változás jelzésére. Mindkét irányzat törekvései a
polgári társadalom fejlődési horizontján belül maradtak, s bár lényeges változásokat tük­
röztek annak szerkezetében és politikai felépítésében, ebben a tekintetben alapvetően a
kontinuitás jellemzi őket. A szocializmus ellenben azzal a forradalmi igénnyel lépett fel,
hogy a kapitalizmussal szemben egy alternatív társadalmi és politikai rendet valósítson
meg. Ennek a forradalmi utópiának a reális viszonyokkal való ütközése vezetett a szoci­
áldemokrácia és a kommunizmus szétválásához, a reform és forradalom dilemmájához.
A szocialista mozgalmak olyan politikai kihívást jelentettek a polgári fejlődés számára,
amelyek részint jelentősen megváltoztatták a fejlett kapitalizmus arculatát, részint alter­
natív társadalmi-politikai rendszerek (a szovjet vagy kínai típusú államszocializmus vál­
tozatai) létrejöttéhez vezettek, s ezáltal a század politikai történetét is jelentősen befolyá­
solták. Az ebből eredő esetleges teijedelmi aránytalanság az irányzatok bemutatásában
tehát nem jelent értékítéletet, csak erre a reális helyzetre reflektál.
 A LIBERALIZMUS VÁLTOZÁSAI 291

A liberalizmus változásai
A szabadversenyes kapitalizmus korszaka a liberalizmus politikai felvirágzását hozta
magával, legalábbis az angolszász világban. John Gray a liberalizmusról írott könyvé­
ben (Gray 1996) ezt az időszakot liberális korszaknak is nevezi, bár a kontinensre ez
nemigen vonatkozhat, hiszen ott a liberalizmus ereje elmaradt a konzervatív pártoké­
tól, és csak a nemzeti liberalizmus formájában volt politikai tényező. A liberális politi­
ka aranykorát Gray egy kortárs idézettel illusztrálja: „1914 augusztusáig egy józan,
törvénytisztelő angol ember leélhette életét anélkül, hogy - a postahivataltól és a sarki
rendőrtől eltekintve - érzékelte volna az állam létezését.” (Uo. 47.) Nem létezett sze­
mélyazonossági igazolvány, útlevél nélkül lehetett külföldre utazni, bármilyen pénzne­
met szabadon lehetett átváltani, nem volt általános hadkötelezettség, s általában az
állam békén hagyta a felnőtt állampolgárokat. A gazdaságban a szabadkereskedelem és
a laissez fairé politikája uralkodott, s általában a vallási és politikai türelem volt jellem­
ző. Mindennek hátterében természetesen ott áll a brit gyarmatbirodalom is, amely
különlegessé tette az anyaország helyzetét. A gyári törvényhozás bevezetése azt mutat­
ta, hogy a liberális állam a munkavállalók szociális biztonságáról való gondoskodást
sem vetette el. A század végére azonban lassú fordulat kezdődik, amely a konzervatív
és radikális (munkáspárti) irányzatok összefogásával fokozatosan visszaszorítja a libe­
rális politikát.
A változások a gazdaság és társadalom szerkezeti átalakulásával, valamint a szociá­
lis konfliktusok elmélyülésével függtek össze. E két tényező azonban nem feltétlenül
azonos irányba hatott a liberális tradíció megváltozásában. A szociális kérdéseknek az
állam növekvő szerepvállalásával történő megoldása a szociálliberalizmus irányába
mutat, a centralizált államhatalom és a monopóliumok összefonódása ellen pedig fő­
ként a pluralizmuselméletek léptek fel. Ez utóbbiak a szervezett társadalmi érdekek
egyenrangúságát és politikai közvetítésük jelentőségét hangsúlyozták a demokrácia szem­
pontjából.
A szociálliberális tendenciák megerősödése Angliában a liberalizmus ún. revizionis­
ta változatával kezdődött, amely a „tiszta”, laissez fairé típusú liberalizmussal szem­
ben növelni akarta az állam szerepét a gazdasági és szociális problémák megoldásában.
Fő elméleti képviselői Green és Hobhouse voltak, illetve a közgazdasági irodalomban
John Maynard Keynes, akinek a gazdasági válságciklusok enyhítéséről szóló elmélete
a politikára is nagy hatással volt. Az Egyesült Államokban John Dewey volt a szociál­
liberális áramlat legjelentősebb képviselője. Az individuálliberalizmust a revizionisták
úgy akarták meghaladni, hogy a szabadság negatív felfogásával szemben - amely a
korlátozásoktól való mentességet hangsúlyozza - a szabadság pozitív fogalmát állítot­
ták előtérbe, amely magában foglalja a szabadság minimális anyagi feltételeinek bizto­
sítását is. E célból felértékelték az állam szerepét, és a kormány nagyobb gazdasági
aktivitását, növekvő társadalmi felelősségvállalását szorgalmazták.
Ezért a „revizionista” vagy szociálliberális irányzatokat olykor nehéz elválasztani a
szociáldemokrata reformizmus törekvéseitől. A Fabiánus Társaság képviselői (lásd
később) is lényegében hasonló nézeteket hangoztattak, mint a szociálliberálisok, s csak
a liberális párt értetlensége miatt sodródtak a Munkáspárt felé. A liberálisok közé
tartozó Hobhouse viszont kitartott alapvetően liberális elvei mellett, de az individuál-
liberalizmussal szemben az egyének társadalmi közösségbe ágyazottságát hangsú­
lyozta. Szerinte a közösség, a társadalom felelősséggel tartozik az egyéni fejlődés
feltételeinek biztosításáért. Az államnak joga van szabályozni a társadalom életét,
 292 A HÁROM NAGY ESZMEÁRAMLAT METAMORFÓZISA A XX. SZÁZADBAN

beleértve a gazdaságot is; az állam a közjó gondnoka, szemben a társadalmi erőcso­

portok partikuláris érdekeivel. A szociálliberális tanoknak jelentős szerepük volt az
intervenciós állami gazdaságpolitika és a jóléti állam kifejlődésében, illetve elfogad­
tatásában.
A szociális kérdés kiéleződése Németországban is megosztotta a liberálisokat. Itt a
nemzeti liberalizmus volt a domináns irányzat, amely egy erős állami konzervativiz­
mussal és egy izmosodó, bár még a legalitásért küzdő munkásmozgalommal állt szem­
ben. A szociálliberális tendenciák erősödését mutatja az ún. „katedraszocialisták” fel­
lépése. A katedraszocialisták egyetemi tanárok voltak (innen a katedra jelző), akik
természetesen nem voltak szocialisták. A „tiszta” liberalizmussal folytatott vitában
fejtették ki gazdasági nézeteiket, és közben politikai befolyásra is törekedtek. (Fő kép­
viselőik Lujo Brentano, Gustav Schmoller és Adolph Wagner.) Nézeteltéréseik ellené­
re néhány dologban megegyeztek: elvetették a gazdasági harmónia elméletét, a libera­
lizmusnak azt a dogmáját, hogy az egyéni érdekek és törekvések szabad versengéséből
automatikusan létrejön a közjó. Szerintük ez nem egyezik a konfliktusos valósággal, és
az ilyen hiú várakozásoknak erkölcsileg is felelőtlen következményei vannak. Ehelyett
egy gyakorlatias, empirikusan és történetileg orientált gazdaságelméletet akartak felál­
lítani. Élesen bírálták koruk szociális állapotait, és követelték a fennálló gazdasági
viszonyok szociálpolitikai szempontú korrigálását és részbeni átalakítását az állam se­
gítségével. Szociális törekvéseik ellenére a katedraszocialisták elvetették az akkori szo­
ciáldemokrácia elméletét és programját. Megalapították a Szociálpolitikai Társaságot
(Véréin für Sozialpolitik, 1872), amely mint tudós testület kidolgozta az állami szoci­
álpolitika elméleti alapjait, és gyakorlati javaslatokat is tett a kormányzat számára.
Főként az államhivatalnoki kar felvilágosultabb, a reformokra nyitott részét kívánták
befolyásolni. Nézetük szerint a fennálló társadalom viszonyainak szociálpolitikai to­
vábbfejlesztése nem történhet éles törések árán, még kevésbé forradalmi úton, hanem
csak lassan és óvatosan, a fennálló jogrend talaján. Néhányan közülük közvetlen befo­
lyást nyertek Bismarckra és annak szociálpolitikájára.
Gazdaságelméletük jelentős szerepet tulajdonít a hatalomnak a gazdasági folyama­
tokban. Ezért a szociális kérdés megoldását nemcsak az állami jótékonyságtól, hanem
a munkások gazdasági alkupozíciójának erősítésétől is várták. Főként Brentano szor­
galmazta a szakszervezetek megerősítését, hogy a munkaszerződések és tarifafeltételek
alkujában egyenrangú féllé válhassanak. Az államnak szerinte a kötelező társadalom-
biztosítással is a munkaszerződés gyengébbik partnerének, a munkásoknak a segítségé­
re kell sietnie. Szociálpolitikai javaslataikban a katedraszocialisták korántsem voltak
egységesek. Brentano például kisebb szerepet szánt a gazdaságban közvetlenül az ál­
lamnak, ezzel szemben Wagner az állam növekvő szerepét szorgalmazta mind a szoci­
álpolitika, mind a gazdaságirányítás terén. Kiegyenlítő célú progresszív jövedelemadó
bevezetését javasolta, és messzemenő államosításokat tervezett a gazdaságban. A
katedraszocialisták azonban abban sem tudtak megegyezni, hogy melyik pártot tekint­
sék nézeteik legjobb végrehajtójának. A szociáldemokraták mindenesetre nem tekintet­
ték őket szövetségeseknek, és sokkal inkább a nemzeti liberálisok közé sorolták őket.
A német szociálliberalizmus legfőbb korai képviselőjének Friedrich Naumann (1860-
1919) számít, aki a Közép-Európáról 1915-ben írott könyvével vált híressé. (Róla
nevezték el az FDP, a liberális német Szabaddemokrata Párt alapítványát.) E művében
a bizonytalan és túlságosan felaprózott közép-európai térséget Németország hegemóni­
ája révén, a német gazdasági élettérbe bevonva akarta egyesíteni és stabilizálni egyet­
len közép-európai államszövetségben. Koncepcióját később sokan siettek félreérteni,
 A LIBERALIZMUS VÁLTOZÁSAI 293

pedig terve nem tartalmazott többet, mint a nemzeti liberalizmus szokásos megértő
magatartását a német expanziós érdekek iránt, amely, mint fentebb láthattuk, barátjá­
tól, Max Webertől sem volt idegen. Naumann evangélikus lelkész és szociálpolitikus
volt, aki mélyen ismerte az ipari körzetek nyomorát. Már 1891-ben szociális progra­
mot írt az evangélikus egyház számára. A szociáldemokrácia által képviselt „társadal­
mi alulnézetet” méltányolta, de a marxizmus elméletét nem fogadta el. Szerinte nem a
társadalom forradalmi átalakítására, hanem a mindennapi kis reformokra kell töreked­
ni, hogy segíthessünk a munkanélkülieken, a napszámosokon, az ipari munkások és a
kisegzisztenciák mostoha sorsán. Nem hitt abban, hogy a kapitalizmus rövid úton fel­
számolható, ehelyett olyan intézkedéseket szorgalmazott, amelyek elviselhetőbbé te­
szik az általa teremtett egyenlőtlenségeket és enyhítik a tömegek ínségét. Javaslatai
között szerepelt a pénztőke (uzsorakamat) szerepének korlátozása, a tőkekoncentrációt
megakadályozó adótörvények bevezetése, a munkavédelmi törvényhozás, az üzemi
beleszólás intézményesítése stb. Nézetei voltaképpen éppoly joggal lennének a keresz­
ténydemokrácia történetébe sorolhatók, ha ott nyitott fülekre talált volna. A keresz­
ténydemokrácia azonban csak a második világháború után kezdett jelentős politikai
tényezővé válni. Naumann mindenesetre a maga korában a liberális párthoz kapcsoló­
dott, a liberálisok szociális lelkiismeretét kívánta felébreszteni.
A liberálisokat megosztotta a szociális kérdés súlyosbodása, és ezért élesen szétvált
egymástól a konzervatív liberalizmus és a progresszívabb szociálliberalizmus. Különö­
sen az államnak az első világháborúban játszott gazdaságszervező szerepe, valamint a
harmincas évek gazdasági válsága tette egyre inkább elfogadhatóvá az állami beavatko­
zás politikáját a szociálliberálisok számára. Az amerikai Demokrata Párt is lényegében
szociálliberális irányba fejlődött, ami különösen Franklin Delano Roosevelt elnöksége
alatt a New Deal bevezetésekor vált nyilvánvalóvá. Angliában is egyre nőtt a keynesi
válságmenedzselő állam koncepciójának népszerűsége, amely a később Beveridge által
bevezetett szociális reformok irányába mutatott. A második világháború hadigazdasá­
ga és állami dirigizmusa ismét tovább lendítette a kormányzatokat a fokozott állami
szerepvállalás útján. A jóléti állam rendszerének teljes kiépítése azonban csak a máso­
dik világháború után következett be, s azóta a liberális politikának is elfogadottt alap­
jává vált. Csak a hetvenes években támadt fel ismét a klasszikus liberalizmus (Hayek,
Friedman és mások műveiben) a jóléti állam neoliberális kritikájának formájában. A
liberálisok körében azonban mindmáig erős a szociálliberális irányzat, amelynek egyik
legjelentősebb teoretikus képviselője ma Ralph Dahrendorf, a London School of
Economics and Politics tanára. (Magyarul is megjelent műve A modern társadalmi
konfliktus [Dahrendorf 1994]).
A század elején fellépő pluralizmuselméletek nem a kormányzati kompetencia növe­
lésében és az államhatalom további koncentrálásában, hanem inkább fokozott társadal­
mi ellenőrzésében keresték a megoldást az új problémákra. Léteztek ugyan szocialisztikus
és konzervatív színezetű pluralizmuselméletek is, a pluralizmus dominánsan mégis a
liberalizmus egyfajta teoretikus önkorrekciójának tekinthető. Az állam mindenható
hatalmával szemben a klasszikus liberális elméletben csak az egymástól izolált, szabad
állampolgárok állnak, közöttük a politikai senki földje terül el. A pluralizmuselméletek
ezzel szemben a szervezett társadalmi csoportok politikai súlyát és szerepét hangsú­
lyozták, az autonóm társadalmi önszerveződést és a csoportérdekek közvetítését he­
lyezték gondolkodásuk középpontjába. A pluralizmust egyes képviselői ezért az
individuálliberalizmussal szemben olykor csoportiiberalizmusnak is nevezik.
Az irányzat névadója Harold Laski angol politológus volt, aki az amerikai pragma­
 294 A HÁROM NAGY ESZMEÁRAMLAT METAMORFÓZISA A XX. SZÁZADBAN

tista filozófia, mindenekelőtt William James filozófiai pluralizmusa nyomán kezdte

használni a fogalmat. Laski előtt is megvoltak már a pluralista csoportelmélet hagyo­
mányai mind Európában (Angliában Maitland, Figgis, Németországban Ottó von
Gierke), mind Amerikában (Madison frakcióelméletét és Bentley csoportpluralizmu­
sát szokás ide sorolni). A pluralizmus alapvető felismerése abban áll, hogy az egyé­
nek nem elszigetelten léteznek az államhatalommal szemben, hanem mindig már
egy-egy csoport tagjaiként szocializálódnak, és a csoport életében részt véve nyerik
el identitásukat.
Gierke a társadalmi testületek, egyesületek önálló jogi személyként való elismerését
akarta kiharcolni a közjog keretében, hogy szerződésképesek és alkuképesek legyenek
üzleti és politikai értelemben egyaránt. Ezzel a társadalmi érdekképviseletek teljes au­
tonómiáját célozta meg, amelyek felett ugyan ott áll döntőbíróként az állam hatalma, de
önállóságukat nem kérdőjelezheti meg. Gierke felelevenítette a középkori szabad kor­
porációk és a szövetkezeti társulások hagyományát, és nézetei nagy hatással voltak az
angol Frederic William Maitlandra és Barkerre, akik lefordították és kommentálták
műveit, valamint az egyháztörténész James Figgisre. Mindhárman főleg az egyházak,
a szakszervezetek és más tradicionális egyesületek és új társadalmi szervezetek jogi,
politikai és morális autonómiájáért küzdöttek. Harold Laski az első világháború alatt
félelmetesen megnőtt államhatalom feltétlen szuverenitása ellen lépett fel, és azt állítot­
ta, hogy a reális társadalmi csoportok ugyanannyi joggal tarthatnak igényt tagjaik loja­
litására, mint az államhatalom, s az állam nem rendelkezhet szabadon polgáraival. A
föderalista és önkormányzati hagyományok is mindenütt támogatták a politikai rend
autonóm egységekből felépülő, plurális struktúrájának elméletét, így francia és német
földön egyaránt termékeny talajra hullott a gondolat. A korai amerikai pluralisták,
elsőként Arthur Bentley kezdettől fogva a csoportérdekek képviseletét és a kormányzat
befolyásolásáért folytatott versengését tekintették a politika lényegének. Felfogásuk
szerint mindenfajta magántársulásnak, de főleg a felekezeteknek, szakszervezeteknek
és szövetkezeti társulásoknak nagyobb alkotmányos szerepet kell kapniuk, és közvetí­
teniük kell a sokféle társadalmi érdeket az egyének és az államhatalom között.
A század eleji pluralista elméleteket alátámasztotta a szervezett kapitalizmus meg­
jelenése, a maga számtalan érdekegyesülésével. A modern társadalom sokrétű mun­
kamegosztáson alapul, és struktúrájában tagolt. Az ember nemcsak egyetlen, hanem
több érdekcsoportnak is tagja lehet, és a pluralisták szerint ez stabilizálóan hat a
társadalom egészére, feltéve, hogy az érdekcsoportok szabad működését nem nyom­
ják el, hanem lehetővé teszik és legalizálják az érdekegyeztetés folyamatát. A plura­
listák elvetették az antagonisztikus osztálypolitikát, a társadalmi és politikai konflik­
tusokat szerintük tárgyalásos úton kell megoldani, a szabad egyesületi, érdekszövet­
ségi politika alapján.
A pluralizmus elméletének kezdettől hatalomkritikai éle is volt, s a demokratikus
tendenciákat erősítette. Ráadásul nemcsak politikai, hanem szellemi, erkölcsi elveket
is jelentett. A politikai pluralizmus magában foglalja az önkormányzatiság eszméjét és
az államhatalom föderatív megszervezésének gondolatát. A pártok szintjén több párt
szabad versengését követeli meg, valamint érdek-képviseleti szabadságot hirdet. A
pluralizmus legfőbb erkölcsi erénye a tolerancia, a különféle kulturális tradíciók és
identitások, hitelvek többféleségének elismerése. Későbbi változataiban a pluralizmus
egyre inkább politikai ideológiává is vált, amely a pluralista demokrácia ideáltípusát
fogalmazta meg a fenti elvek alapján.
Róbert Dahl szerint a pluralizmus a hatalom diffúziójának elmélete, amely abból
 A LIBERALIZMUS VÁLTOZÁSAI 295

indul ki, hogy a hatalomnak és befolyásnak számos forrása van. A pluralista demokrá­
ciában az a lényeg, hogy ezek nem mind egy kézben halmozódnak fel, hanem sokféle
módon kombinálódnak egymással. A politikai döntések a különböző érdekcsoportok
közötti időleges koalíciók eredményei. A részleges társadalmi érdekek harcából sajátos
egyensúly vagy harmónia keletkezik azáltal, hogy mindenki előállhat az igényeivel, s
bár senkinek sem teljesítik minden követelését, de az egyezkedés során mindenki kap
valamennyit, senki nem érezheti magát teljesen kisemmizve. A pluralista demokrácia
ezen eszménye persze nem mindig teljesül, és kritikusai ilyenkor joggal állítják, hogy
harmóniaelképzeléseivel csak elfedi a valóságos társadalmi egyenlőtlenségeket, az egyen­
lőtlen esélyeket a javakért és értékekért folyó elosztási küzdelemben. A pluralista el­
mélet bizonyos gyengeségeit, „pluralizmus dilemmáit” maguk a pluralisták is elismer­
ték (Dahl 1996). Rámutatnak arra, hogy nincs minden társadalmi érdeknek esélye arra,
hogy szabadon megszerveződhessék, részben az eszközök hiánya miatt, részben pedig
azért, mert bizonyos érdekek általánosak és nem képviselhetők partikuláris csoportok
által. A fegyvergyárosok vagy a környezetet károsító vegyipari lobbyk például könnyeb­
ben tudják érdekeiket érvényesíteni mint* a békemozgalom vagy a környezetvédelem
hívei. Egyes érdekcsoportok, amelyek kulcsszerepet játszanak a munkamegosztásban,
ugyancsak erősebbek, mert sztrájkkal, az együttműködés megvonásával zsarolhatnak,
míg mások érdekei szervezetlenek és gyengén képviseltek maradnak. A régi, beren­
dezkedett érdekszövetségek gátolják új érdekek megszerveződését, és a pluralista ér­
dekszervezeti politika ezért gyakran nem a reformokat, hanem éppenséggel a stagná­
lást mozdítja elő. Végül, az állam az egyes érdekcsoportok vitájában többnyire ko­
rántsem a semleges döntőbíró szerepét játssza, hanem az erősebbek nyomásának
enged, s ezáltal csak növeli az egyenlőtlen esélyeket, ahelyett, hogy kiegyenlítőén
hatna. A pluralizmus ellentmondásai azonban nem feledtethetik, hogy a szabad ön-
szerveződés és az érdekszervezeti politika a modern társadalomban a fejlődés, az
újítás és önkorrekció nélkülözhetetlen feltétele is, s nélküle az elnyomottak helyzete
még rosszabb lenne.39
A második világháború utáni prosperitás időszakában a szociálliberális és pluralista
demokrácia irányzatai összemosódtak a jóléti állam új politikai realitásában. Ezzel szem­
ben lépett fel a hatvanas-hetvenes években az eredeti individuálliberalizmus rehabilitá­
ciója. Az irányzat legjelentősebb alakja Friedrich August von Hayek (1899-1992) oszt­
rák közgazdász és filozófus volt, akit az új jobboldali és neokonzervatív eszmék egyik
forrásának is tekintenek. Tekintélyét a politikai filozófusok között növelte, hogy
1974-ben közgazdasági munkásságáért Nobel-díjat kapott. Hayek a német gazdasági
liberalizmus egyik fő alakjának, a tervgazdaság korai kritikusának, Ludwig von
Misesnek a munkatársa és szocializmusbírálatának folytatója volt. 1931-től a London
School of Economics and Politics, később a chicagói egyetem tanára, s csak a hatva­
nas években tért vissza Németországba, illetve Ausztriába. Műveiben szembeállítja a
tervgazdaságot és piacgazdaságot: az előbbit mérhetetlenül pazarlónak és az emberi
szabadságra nézve veszélyesnek tartja, s vele szemben magasztalja a piacgazdaság
spontaneitásában, a sokirányú ismeretek hasznosításában, az individuális racionali­
tásban rejlő előnyöket.

59 A pluralizmus témájához lásd bővebben Bayer-Hardi 1985, amely néhány fontos alapszöveget is tartalmaz,
valamint Dahl: A pluralista demokrácia dilemmái című alapművét (Dahl 1996). A pluralizmuselmélet kritikáját
egy nagyon eredeti nézőpontból tárgyalja Mancur Olson A kollektív cselekvés logikája című művének V. fejeze­
tében, a kollektív érdekérvényesítés spontán megszerveződésének tézisével vitázva (Olson 1997).
 296 A HÁROM NAGY ESZMEÁRAMLAT METAMORFÓZISA A XX. SZÁZADBAN

Hayek a liberális társadalmi rendet magyarázó elméletében élesen szembeállítja a

társadalmi rend két típusát: az utasításokon alapuló szervezetet és a spontán rendet. Az
előbbiben az egyes emberek tevékenységét közös céloknak rendelik alá, az utóbbi
viszont nem közös célokon, hanem a kölcsönösségen, „az egyéni céloknak a résztve­
vők kölcsönös javát szolgáló összeegyeztetésén” nyugszik (Hayek 1995, 328). A gaz­
daság, mint „az erőforrások adott állományának a célok egységes rendjét szolgáló
szervezete” , tulajdonképpen az első típushoz tartozik, míg az egyes gazdaságok köl­
csönhatásából eredő piaci rend a másodikhoz. Ez utóbbit nevezi Hayek görög szóval
katallaksziának. A szocializmussal szembeni fő ellenvetése az, hogy az a katallaksziát,
a spontán és kölcsönösségen alapuló rendet fel akarja számolni, igazi gazdasággá, azaz
egyetlen vagy néhány célnak alárendelt utasításos renddé akarja változtatni. (A nép­
gazdaságot egyetlen nagyüzemként értelmező felfogás valóban nem volt idegen a szo­
cialista ideológiától.)
Hayek szerint a spontán rend elválaszthatatlan a magántulajdon intézményétől és a
törvény uralmától. Az állami tevékenységnek a szabadpiac feltételeinek biztosítására,
a jogállam és a közrend fenntartására s a magánszféra védelmére kell korlátozódnia, a
minimális kényszer és beavatkozás alapján. Az állam tevékenységét nem zárja ki bizo­
nyos közjavak biztosításában, azonban egészében elutasítja az egyenlősítésre, a jöve­
delmek kiegyenlítő újraelosztására irányuló kormányzati tevékenységet és az azt meg­
alapozó keynesi jóléti gazdaságtant. Hayek liberalizmusa a klasszikus liberalizmus negatív
szabadságfogalmára támaszkodik: „A szabad emberek... nem lehetnek alávetve olyan
szabályoknak, amelyek kifejezetten megmondják nekik, hogy mit kell tenniük; csak olyan
szabályoknak lehetnek alávetve, amelyek azt mondják meg, hogy mit nem szabad tenni­
ük.” (Uo. 331-332.) Az „illendő magatartás szabályai” szerinte egytől egyig negatív
jellegűek, és nem írhatnak elő semmilyen konkrét célt követő magatartást.
Hayek szocializmuskritikájának alapja a tervezés és a társadalmi igazságosság fogal­
mának elvetése. Kétségét fejezi ki a tervezés hasznosságát illetően, mivel szerinte min­
den hasznos társadalmi intézmény spontán erőfeszítés és szelekció terméke, nem pedig
tudatos tervezés eredménye volt. A gazdasági tervezés elve magában hordja a totalita­
rizmus csíráját, és megöli a társadalom természetes és spontán dinamizmusát. Az em­
beri tudás korlátozott, ezért a racionális utópiák - mint amilyen a szocializmus - meg­
valósítása beláthatatlan, nem szándékolt következményekhez vezet, az egyéni akaratok
elnyomásával történő közboldogítás pedig egyenesen az egyetemes szolgaságba visz.
Hayek elveti a társadalmi igazságosság fogalmát is mint tévképzetet. Szerinte csak az
egyéni magatartás ítélhető igazságosnak vagy igazságtalannak, de nem egy objektív
társadalmi rend. A társadalmi (disztributív) igazságosság konkrét eredményekre törek­
szik, ezek pedig csak egy célok által uralt szervezetben valósíthatók meg. A piac spon­
tán rendjében nincs értelme igazságosságról beszélni, hiszen itt az eredményeket nem
valakinek a szándékai határozták meg, ezért személyesen nem is tehető senki felelőssé
azért, hogy kinek miként alakul a sorsa. A fennálló jövedelmi megoszlás „igazságos”
korrigálása veszélyes ábránd, mert közös célokat előfeltételez ott, ahol csak az emberi
érintkezés játékszabályait kellene megállapítani. A társadalmi igazságosság Hayek sze­
rint eleve megvalósíthatatlan, hiú ábránd nem is definiálható pontosan. Ha a központi
kormányzatot ilyen célok vezetik, akkor akaratának csak despotikus eszközökkel tud
érvényt szerezni, ami megöli a piacgazdaság spontán dinamikáját és megfojtja az em­
beri szabadságot. Aki saját jövedelmi pozíciójának javításáért lobbizik, az egyben má­
sok felemelkedési esélyeit rontja. A sokféle törekvés nem egyesíthető mindenki által
elfogadható célok érdekében.
 A LIBERALIZMUS VÁLTOZÁSAI 297

Hayek szabadpiaci analógiára épülő társadalomképe a hatalom kérdését eleve kikap­

csolja a társadalmi viszonyok magyarázatából. A piaci rend nála kvázi természeti rend,
s a benne létrejövő vagyoni és jövedelmi különbségeket természetes következményként
kell elfogadnunk. Mint írja, „mindenki, legyen gazdag vagy szegény, jövedelmét a
hozzáértés és a véletlen vegyes játékából származó eredménynek köszönheti, ahol is az
aggregált eredmény s a részesedések csak azért akkorák, amekkorák, mert beleegyez­
tünk, hogy ezt a játékot játsszuk. Ha pedig egyszer beleegyeztünk, hogy részt vegyünk
a játékban, s hasznot húztunk az eredményeiből, akkor erkölcsi kötelességünk tisztelet­
ben tartani az eredményeket, még ha ellenünk fordulnak is.” (Uo. 339.) A társadalom
ugyan a piacon kívül nyújthat minimális biztonságot azok számára, akik a piaci ver­
seny áldozataiként egy bizonyos szint alá kerülnek, de nem szabad beleavatkoznia
annak természetes viszonyaiba, mert ezzel csak megzavarja a piaci rend működését,
amelynek a nagyobb termelékenységet és vele a nagyobb jólétet köszönhetjük.
A piacgazdasággal kapcsolatos eredeti társadalmi egyezség ilyen feltételezése ter­
mészetesen ugyanúgy elméleti konstrukció, hipotetikus posztulátum csupán, mint a
régi társadalmi szerződéselméletek. A vesztesek joggal vethetik fel, hogy őket ugyan
ki kérdezte meg. A piacgazdaság kialakulása maga is bizonyos hatalmi viszonyok és
politikai akarat terméke, bármennyire spontánnak és természetesnek is tételezzük fel
az általa teremtett rendet. Ez a gyenge pontja Hayek érvelésének, amelyet Marx még
bízvást a kapitalizmus vulgáris apológiájának körébe utalt volna. A szociálliberális
teoretikusok számára viszont Hayek elmélete komoly kihívást jelentett arra nézve,
hogy a liberális elméletet éppen a posztulált szerződéselméleti alapok felől újítsák meg.
A hetvenes és nyolcvanas évek gazdasági recessziója a nyugati jóléti államokban
éppúgy plauzibilissé és népszerűvé tette a hayeki elméletet, mint a kelet-európai
államszocialista rendszerek gazdasági stagnálása, majd összeomlása. Hayeknek a mo­
nopóliumok elleni kritikája ugyanakkor mindig élesebb volt a szakszervezetek, mint a
vállalkozók irányába, s ez a jobboldali neokonzervatív ideológus hírébe hozta. Hayek
azonban védekezett az ellen, hogy őt a konzervatívok közé sorolják. Miéri nem vagyok
konzervatív? című írásában lényeges pontokban határolódik el a konzervatív tábortól.
A konzervatívok szerinte vonakodnak az újításoktól, s hajlandók a kormányzati hatal­
mat is felhasználni arra, hogy megakadályozzák a változásokat. Bizalmatlanok a spon­
tán, ellenőrizetlen társadalmi erőkkel szemben, ezért is vonzódnak a hatalomhoz, és
nem értik meg a gazdasági hatóerőket. „A konzervatívok a rendet a hatalom állandó
figyelmének köszönhető eredménynek látják, ahol is e hatalom számára ebben a vonat­
kozásban lehetővé kell tenni, hogy azt tegye, amit az adott körülmények követelnek, s
ebben ne kösse szigorú szabály.” (Hayek 1995, 424.) Ha a kormányzat jó kezekben
van, akkor nem kell túlságosan korlátozni. Ez a konzervatív engedékenység nem fér
össze a liberálisoknak a jogállam iránti tiszteletével. A konzervativizmusnak Hayek
szerint nincsenek elvei, mindig a helyzet opportunizmusa szabja meg magatartásukat.
Ez nem azt jelenti, hogy ne lennének erkölcsi elveik, de éppen érvényesülésük érdeké­
ben nem nagyon fogják vissza magukat, ha fenyegetve látják azokat. Hayek a konzer­
vatívok elitizmusát és tekintélytiszteletét is kifogásolja, valamint azt, hogy a demokrá­
ciát a tartalmi célok megvalósítására szolgáló eszköznek tekintik csupán, és ennek
érdekében nem tartják fontosnak korlátozni a többség akaratát. A liberális számára
viszont a demokrácia csak eszköz a szabadság fenntartására. Hayek a konzervatívok
elméletellenességét és az új irányzatokkal, felismerésekkel szembeni elutasító magatar­
tását is felrója nekik. Nem tetszik neki a konzervatívok gyakori nacionalizmusa sem. A
liberális szerinte köztes pozíciót foglal el a szocializmus és a konzervativizmus között:
 298 A HÁROM NAGY ESZMEÁRAMLAT METAMORFÓZISA A XX. SZÁZADBAN

„éppoly távol áll tőle a szocialista nyers racionalizmusa, aki minden társadalmi intéz­
ményt a maga egyéni észjárásának megfelelő módon akar újjáalkotni, mint az a misz­
ticizmus, amelyhez a konzervatív oly gyakran kénytelen folyamodni” (uo. 429). Hayek
tehát megvédi liberalizmusát a konzervativizmus vádjával szemben, ugyanakkor a klasszi­
kus elvek szellemében elhatárolódik a „revizionista” liberalizmusnak az intervenciós,
jóléti államot elfogadó és ezáltal a szocializmussal szemben védtelenné tevő pozíciójá­
tól is. Hayek ugyanis már a munkáspárti kormányzás időszakát is a szocializmus fe­
nyegető valóságának látja. Szerinte a beveridge-i szociális és jóléti politika, amelyet a
munkanélküliség, a nyomor, az esélyegyenlőtlenség hatásai ellen találtak ki, csak újabb
bajokat teremtett: inflációt, gazdaságot bénító adózást, kényszert alkalmazó szakszer­
vezeteket, a kormány uralmát az oktatásügyben, és egy túlzottan felduzzadt és nagy
hatalmú társadalombiztosítási bürokráciát.
Hayekéhez hasonló, Amerikában „libertáriusnak” nevezett klasszikus individuál-
liberális pozíciót fejtett ki Róbert Nozick is Anarchia, állam és utópia című művében.
(Részleteit lásd Az angolszász liberalizmus... [1991] II. kötetében.) A liberális politi­
kai filozófia nagy megújítói közül azonban elsősorban John Rawlst és Rónáid Dworkint
kell e helyütt még megemlítenünk, akik nem adják fel szociálliberális pozíciójukat,
hanem inkább új elméleti alapokat keresnek a számára. Nézeteiket nem ismertethetem
részletesen, de legalább az amerikai John Rawls (a Harvard Egyetem professzora)
jelentős elméleti fordulatának lényegére szeretnék kitérni. (A liberális politikai filozó­
fia reneszánszáról részletesebben lásd Lánczi 1996.) Az igazságosságról szóló elméle­
tében (Rawls 1997) Rawls egy olyan alapelvet keres, amely anélkül, hogy tartalmi
célokhoz folyamodnánk, a mindenki számára elfogadandó „jó” eszméje helyett inkább
a szabadnak és egyenlőnek tekintett emberek számára önként elfogadható, „helyes”
magatartási elveket nyújt. Rawls könyvében a társadalmiszerződés-elmélet egy új vál­
tozatát fogalmazza meg. Fokozatos absztrakciók révén egy olyan hipotetikus társadal­
mi kiindulópontot rekonstruál, amelyben mindenki annak alapján hozza meg az igazsá­
gos társadalom elveire vonatkozó döntését, hogy előre tudhatná, milyen helyet fog
majd elfoglalni benne. A „tudatlanság fátylával” bevont emberek szerinte ekkor is
megegyezésre tudnának jutni a következő két fontos alapelvben: 1. mindenkinek azo­
nos joga legyen az alapvető és egyenlő szabadságra, amely összefér mindenki más
hasonló jogával 2. a társadalmi és más egyenlőtlenségek annyiban engedhetők meg, ha
a) ésszerűen elvárható, hogy mindenki előnyére váljanak, b) mindenki előtt nyitva álló
pozíciókkal és hivatalokkal kapcsolódnak össze. Ezt a koncepciót nevezi Rawls méltá­
nyosságként felfogott igazságosságnak.
Rawls könyve nagy hullámokat vetett, és a koncepciójáról folytatott vitában a liberá­
lis politikai filozófia összes nagy kérdését újratárgyalták. Ebben a vitában a liberaliz­
muson belül egy új áramlat is jelentkezett, a kommunitarizmus irányzata, amely határo­
zottan megkérdőjelezi a korszerű liberalizmus individualista alapelveit. Hangsúlyozza,
hogy minden egyén egy közösségben szocializálódik, amelynek kultúráját, s ezen belül
politikai kultúráját is el kell sajátítania, hogy sikeresen és eredményesen élhessen és
működhessen a társadalomban. A kommunitaristák nem tartoznak sem a jobboldalhoz,
sem a baloldalhoz, és nem egy differenciálatlan kollektivizmust képviselnek, amikor
rámutatnak a liberalizmus gyengeségeire. A kommunitarista gondolkodók (Charles
Taylor, Benjámin Barber, Michael Walzer, Alasdair Maclntyre, a közgazdász-szocio­
lógus Amitai Etzioni és mások) úgy vélik, hogy a liberális individualizmus egy olyan
közösségi hagyományon élősködik, amelyet fokról fokra felbomlaszt a modemitás,
kihúzva ezzel a talajt a liberalizmus túlélése alól is. Korunk problémái közösségi meg­
 A LIBERALIZMUS VÁLTOZÁSAI 299

oldásokat igényelnek, és nem lehetünk rajtuk úrrá az individuálliberalizmus politikai

mentalitásával. Az irányzat egyaránt magában foglal filozófusokat, közgazdászokat,
szociológusokat és politikai aktivistákat, ezért olykor elmosódnak a filozófiai törekvé­
sek és a politikai mozgalom közötti határok. (A kommunitaristák és liberálisok vitájá­
hoz lásd Lánczi 1996.)

A konzervativizmus változásai

Századunk első felében a konzervatív hagyomány igen erős volt, és több áramlatra
oszlott. A konzervativizmus egyrészt szorosan összefonódott az államhatalommal, és
ebben a funkciójában, a tradicionális hatalmi és uralmi pozíciók védelmében teoretiku­
san nem volt túlzottan termékenynek mondható. Emellett a nemzetállamok felemelke­
désének és vetélkedésének időszakában a hatalomvédő konzervativizmus gyakran erő­
sen összefonódott a nacionalizmussal. Létezett a konzervativizmusnak egy radikáli­
sabb, militáns szárnya is, amely szorosan összekapcsolódott a jobboldali pártokkal és a
baloldali liberális és szocialista irányzatok elleni küzdelemmel. Ennek populistább vál­
fajai végül a fasiszta tömegmozgalmakban oldódtak fel. A két világháború közötti idő­
szak általában a jobboldali pártok előretörésének az időszaka volt, és úgy tűnt, hogy a
kor uralkodó tendenciájaként egyáltalán nem a demokrácia előretörése, hanem éppen­
séggel a tekintélyelvű rezsimek megszilárdulása van napirenden. Ennek árnyékát már
a század eleji elitelméletek (Pareto, Mosca, Michels) is előrevetítették. A tömegek
anonimitásával és passzivitásával szemben kiemelték az aktív elitek szerepét, és a po­
litika lényegének a különböző elitcsoportok közötti harcot tekintették. Volt egy másik,
intellektuálisabb és arisztokratikusabb válfaja is a konzervativizmusnak, amely köze­
lebb állt a konzervatív liberalizmushoz. Ez utóbbit olyan gondolkodók képviselték,
mint Oswald Spengler, Ortega y Gasset és mások, akik féltek a tömegdemokrácia
előrenyomulásától, s az európai civilizáció hanyatlásának eszméje hatotta át őket.
A második világháború után a jobboldali rezsimekhez, nacionalista és fasiszta moz­
galmakhoz kapcsolódó konzervativizmus kompromittálódott, és elsősorban a liberális
és a keresztény konzervativizmus maradt domináns. Az alábbiakban a keresztényde­
mokrata pártok politikai jelentősége miatt elsősorban a keresztény konzervativizmus
hagyományával és szellemi forrásaival foglalkozom, és csak röviden utalok a neokonzer-
vatív ideológiai fordulatra.
A kereszténydemokrácia eszmeköre Nyugat- és Közép-Európában fejlődött ki, és a
politikai katolicizmushoz, valamint a protestáns egyházak felekezeti jellegű, gyakran
önvédelmi indíttatású politikai törekvéseihez kapcsolódott. A politikai katolicizmusnak
általában az a fő törekvése, hogy a katolikus társadalmi tanításokat és a keresztény
erkölcsi elveket a politikában határozottan érvényre juttassa. A katolikus szociális ta­
noknak mindig is fontos eleme volt a krisztusi felebaráti szeretet által diktált szolidari­
tás a szegényekkel és elesettekkel, valamint az egyházban meglelhető lelki közösség és
béke hangsúlyozása, a tömeges elmagányosodással és a társadalmi konfliktusok soka­
sodásával szemben. Az egyházi körök a kapitalizmus kezdeteitől fogva szorgalmazták
keresztény szakszervezetek és egyesületek létrehozását, már csak azért is, hogy gátat
vessenek az ateista szocializmus terjedésének. A szociális kérdés megoldásában a karitász
(jótékonyság) gondolatát és a szolidaritás elvét hangsúlyozták, az állami tevékenységet
pedig a közjó szolgálatának kívánták alárendelni, bármint értelmezték is azt. A kérész-
 300 A HÁROM NAGY ESZMEÁRAMLAT METAMORFÓZISA A XX. SZÁZADBAN

ténydemokrata hagyományban a közösségi értékek hangsúlyozását a keresztény

perszonalizmus szellemében a személyiség méltóságának és szabadságának tiszteletben
tartásával párosítják, míg a szociálpolitikában kezdettől következetesen a szubszidiari­
tás elvét képviselték.
A katolikus szociális tanítás, amely a mai keresztény pártok politikájára is jelentős
befolyást gyakorol, a pápai szociális enciklikák sorozatában fokozatosan bontakozott
ki. Az enciklikák a földkerekség (cyclos) katolikusaihoz intézett pápai körlevelek,
amelyek az egyház hivatalos álláspontját fogalmazzák meg a kor legfontosabb kérdése­
iben. Ezeknek az állásfoglalásoknak külön is súlyt ad a pápai csalhatatlanság elve,
amelyet az I. vatikáni zsinaton fogadtak el, s ezért az enciklikák minden katolikus hívő
számára irányadóak.
Az enciklikák kibocsátásának fő célja az volt, hogy az egyház a polgári forradalmak
nyomán megrendült pozícióit megszilárdítsa, és a hívők közösségének iránymutatást
adjon az új helyzetben való magatartáshoz. Az egyház elég hosszú ideig maga is nehe­
zen alkalmazkodott a kapitalizmus kihívásaihoz. A francia polgári forradalom és a rá
következő forradalmak idején általában az ellenforradalom és a restauráció pártján
volt, és konzervatív módon ragaszkodott a régi rendi társadalomban élvezett privilégi­
umaihoz, társadalmi és politikai szerepéhez. A polgári átalakulás nyomán azonban az
egyház és az állam visszavonhatatlanul szétvált egymástól, és a keresztények számá­
ra egyszerre problémaként jelentkezett az, hogy vallásuk, hitük elveinek érvényesí­
téséért külön politikai aktivitást kellett kifejteniük egy nyílt, konfliktusossá vált tár­
sadalomban, amelyben más politikai törekvésekkel is meg kellett küzdeni. Ez a szük­
séglet szülte meg a politikai katolicizmust. Ez olyan mozgalmak elindítását jelentet­
te, amelyek nyomán önálló, nem az egyház keretében működő szervezetek jöttek
létre, amelyek politikai törekvéseikben természetesen támaszkodtak a keresztény vi­
lágnézet fő elveire.
Az új viszonyokhoz való alkalmazkodást szorgalmazó liberális katolicizmus és korai
keresztény szocializmus képviselői (Buchez, Lamennais) még szembekerültek az egy­
házi hierarchiával, amely a régi rend híveként nehezen értette meg, hogy vége van a
rendi társadalomban élvezett privilégiumainak. Csak XIII. Leó pápa idején történt je­
lentős fordulat a modern korszak követelményeihez való alkalmazkodásban. A Rerum
novarum kiadása ilyen értelemben új korszakot nyitott az egyház történetében. Jelentő­
ségéről később II. János Pál pápa a Rerum novarum századik évfordulójára írott
Centesimus annus kezdetű enciklikájában a következőket írta: „a pápa a Rerum novarum
kibocsátásával mintegy honosította az egyházat az emberek és az államok változó köz­
életi viszonyai között... A társadalmi tanítás meghirdetése és terjesztése valóban hozzá­
tartozik az egyház evangelizációs küldetéséhez, és eleme a keresztény üzenetnek, mi­
vel ez a tanítás feltárja ennek az üzeneknek konkrét követelményeit a társadalmi élet­
ben, és a mindennapi munkát és az igazságosságért folyó harcot belehelyezi a Megvál­
tó Krisztusról való tanúságtételbe” (Az egyház... 1996, 537).
A Rerum novarum (1891) kezdetű pápai körlevélben az egyház először nézett szem­
be a „munkáskérdés” intézményesített jogtalanságával is. Erre kétségtelenül az is indí­
totta, hogy a gyökértelenné váló, korábbi közösségeitől elszakadt és rohamosan növek­
vő városi munkástömegek gyakran a szocialista munkásmozgalomban találtak egyedüli
támaszra és érdekképviseletre. Az egyháznak soha nem látott méretű elvallástalanodással
kellett szembesülnie. Az első enciklika tényként ismerte el a társadalom osztályokra
szakadását, a társadalmi igazságtalanságok elmélyülését. Elítélte a gátlástalan kizsák­
mányolást és a munkások nyomorúságát, de más megoldást kínált, mint az ateista
 A LIBERALIZMUS VÁLTOZÁSAI 301

szocializmus. Az egyházi karitász mellett az államnak is kötelességévé tette, hogy a

gyengébbek javára beavatkozzék a gazdaságba. Ennek szükséges mértékét azonban
akkor még csekélynek képzelték. Ugyanakkor XIII. Leó pápa szükségét érezte annak
is, hogy a szocializmus antikapitalista kritikájával szemben kinyilvánítsa az egyház
állásfoglalását a magántulajdon, a család és más hagyományos értékek szentségéről.
Az 1931-ben a Rerum novarum negyvenéves évfordulójára kiadott Quadragesimo
anno megállapította, hogy az egyházi álláspont a szociális kérdés állami kezelését ille­
tően helyesnek bizonyult. Az egyháznak a polgári társadalommal való fokozódó meg­
békélésére utal, hogy a kapitalizmussal kapcsolatban megkülönböztette egymástól a
kapitalista gazdálkodási módot, amit nem feltétlenül tartott elvetendőnek, és a kapita­
lista rend által teremtett mély társadalmi egyenlőtlenséget, amely jogos bírálat tárgya.
A társadalom osztályokra hasadásával szemben az egyház ebben az időben egy
korporatív-hivatásrendi berendezkedést tartott volna ideálisnak. Ebben az enciklikában
fejtette ki az egyház a szolidaritás és a szubszidiaritás elvét, melyek azóta is a katolikus
szociális tanítás alapját képezik.
A szubszidiaritás többértelmű kifejezés. Egyrészt segítőkészséget jelent, de koráb­
ban inkább a kisegítés lekicsinylő értelmében volt használatos. Az enciklikákban azon­
ban pozitív értelmet kapott, mint segítségnyújtás és támogatás, a segítségadás kötele­
zettsége. Az alapvető kérdés az, hogy kinek kell segítőén beavatkoznia. Az ember
önálló cselekvésre képes lény, és teljes érettségét saját cselekvése útján éri el. Ezért
számára az nyújtja a legnagyobb segítséget, aki a leginkább bevonja az érintetteket, és
előmozdítja saját tevékenységüket, hozzájárulásukat sorsuk rendbetételéhez. Ilyen szel­
lemben való segítésre minden tapasztalat szerint az a legalkalmasabb, aki a legközelebb
áll a bajba jutotthoz. Ezért a szubszidiaritás elve azt is tartalmazza, hogy a magasabb,
átfogóbb fórumok lehetőleg ne sajátítsák ki a közvetlen közösségek, hozzátartozók
feladatait, ameddig azok készek és képesek azokat ellátni. Ebben az értelemben beszél­
hetünk a kisebb életkörök önálló jogáról: amit a rászorulók közvetlen emberi környe­
zete meg tud tenni, azt nem szabad elvonni tőlük, még azzal az ürüggyel sem, hogy egy
nagyobb szervezet (mint az állam, a kormányzat) tökéletesebben oldja meg a feladatot.
II. János Pál a következőképp fogalmazta meg az elv lényegét: „egy magasabb szintű
közösség nem avatkozhat be egy alacsonyabb szintű közösség belső életébe és nem
foszthatja meg illetékességétől, sőt ha a szükség úgy kívánja, támogatnia és segítenie
kell abban, hogy összehangolja tevékenységét a társadalmat alkotó más tényezőkkel, a
közjó érdekében” (uo. 573). Erre annál is inkább szükség van, mivel a rászorulóknak
rendszerint nemcsak anyagi problémáikon kell segíteni, hanem lelki elesettségükön is,
hiszen önbecsülésre, „mélyebb emberi megértésre és támogatásra” is igényük van.
Ezt az alapelvet más vonatkozásban is régóta hangsúlyozták: Abraham Lincoln pél­
dául a demokrácia alapelveként fejtette ki, hogy egy kormányzat legitimitása abban áll,
hogy megtegye mindazt, amire az emberi közösségeknek szükségük van, de nem képe­
sek vagy nem tudják olyan jól saját erőből megtenni. Amit viszont a nép éppoly jól meg
tud tenni a maga számára, mint a kormányzat, vagy még jobban is, abba nem szabad
beleavatkozni. Gyakorlati elvként a szubszidiaritás elvét tehát azok is elfogadhatják,
akik nem okvetlenül osztják az elv katolikus teológiai vagy filozófiai értelmezését. A
szubszidiaritás elve rendszerint akkor kerül élesen reflektorfénybe, amikor kiderül az
állami bürokratikus nagyszervezetek csődje bizonyos elemi szociális problémák meg­
oldásában. Az elv hangoztatása csak akkor kelt gyanút, amikor állami takarékossági
intézkedések fügefaleveleként szolgál. Ellenfelei nem is szokták elmulasztani, hogy
ilyenkor az elvet az állami szociális felelősség elleni konzervatív támadásnak tekintsék.
 302 A HÁROM NAGY ESZMEÁRAMLAT METAMORFÓZISA A XX. SZÁZADBAN

A szubszidiaritás alapgondolata ugyanis azzal, hogy a segítségnyújtást az érintettek

közvetlen, alkotó részvételével és közvetlen környezetük bekapcsolásával igyekszik
végrehajtani, az állami források helyett a helyi forrásokra tetszi a hangsúlyt. A szub­
szidiaritás elvében mégis helyes az, hogy elsősorban az önsegítést kell támogatni, az
ismert mondás szellemében: „ne halat adj, hanem hálót”, amivel meg tudom majd
keresni magam is a kenyeremet. Az elv képviselői mindig olyan segítséget preferálnak,
amely egyrészt megőrzi az ember méltóságát, mivel őt magát is bekapcsolja és részesé­
vé teszi a segítségnyújtás folyamatának, másrészt mozgósítja a helyi erőforrásokat,
jobban bevonja a megoldások keresésébe magukat az érintetteket és azok hozzátartozó­
it, illetve barátait, akik a legjobban tudják, hogy kinek mire van szüksége. Akik a
szubszidiaritásnak ezt az elvét azért támadják, mert az állami szociális kötelezettség­
vállalással szembeni képmutató támadást látnak benne, hajlamosak megfeledkezni a
benne rejlő igazságról.
Már fentebb Hegeltől is idéztük azt, hogy a munka nélkül szerzett szociális juttatá­
sok ellentmondanak a polgári társadalom elvének, és erkölcsileg bomlasztó, jellemron­
tó hatásuk lehet. A modem jóléti állam neokonzervatív kritikusai hasonló érveket hoz­
nak fel, amikor azt hangsúlyozzák, hogy az ingyenes szociális juttatások munkátlansá-
got és parazitizmust tenyésztenek. Természetesen minden alapelvvel vissza lehet élni,
és gyakran visszaéltek ezzel az elvvel is, de a szubszidiaritás elve egészében mégsem
vethető el, hiszen ez az egyik (de csak az egyik) járható útja a modem társadalmakban
jelentkező szociális válság megoldásának. A nonprofit alapítványok mai terjedése és
állami támogatása (adókedvezményekkel stb.) is igazolja ezt. A helyi közösségi kezde­
ményezések, állami kötelezettségvállalással kombinálva, valóban hatékony segítséget
jelenthetnek a rászorulóknak. Az Európai Unió támogatási politikája is ezt az elvét
követi: csak oda adnak pénzt, ahol már a helyi erőfeszítések folyamatban vannak, és a
támogatás birtokában sikerrel kecsegtetnek.
XXIII. János pápa Mater et Magistra (1961) című eneiklikája némileg korrigálta azt
a konzervatív imázst, amely a korábbi enciklikák alapján a katolikus egyházról mint a
tulajdonosok és gazdagok pártfogójáról a szegényebb és kiszolgáltatottabb rétegekben
kialakult. Ebben a körlevélben a pápa közvetlenül a munkássághoz fordult, és a munka
jelentőségét hangsúlyozta az emberi élet egészében. Szó esik a fokozódó társadalmasodás-
ról, annak rossz és jó oldalairól. Ez a körlevél a szakszervezeteket is kedvezőbb szín­
ben tünteti fel, mint a korábbi enciklikák. Az egyház először a katolikusoknak külön
felekezeti szakszervezetekbe való tömörülését szorgalmazta, majd közös keresztény
szakszervezeteket javasolt, s később már csak azt kötötte ki, hogy a munkások csak
olyan szakszervezetbe lépjenek be, amelyek megtartják az „erköcsi törvényt” . A pápa
körlevele pozitívan foglalt állást a munkások beleszólási, együttes döntési jogának kér­
désében is.
A következő enciklika (Pacem in terris, 1963) még tovább ment, és kifejtette, hogy
a katolikusoknak együtt kell működniük olyan mozgalmakkal is, amelyek ideológiáját,
elméletét hitbéli okokból nem fogadhatják el. Ez az egyházak közötti ökumenikus
mozgalmak alapja is. Anélkül, hogy folytathatnám a szociális enciklikák tartalmi is­
mertetését, összefoglalóan leszögezhetjük, hogy e körlevelek sora az egyház állandó és
változó nézeteit tükrözi az utóbbi évszázad társadalmi fejlődéséről, és döntő hatással
volt a katolikusok társadalompolitikai törekvéseire. Különösen a testvéri szolidaritás, a
kölcsönös segítés a szubszidiaritás elve alapján, továbbá az állam patemális gondosko­
dásának igénylése és a társadalmi béke (szociális partnerség) hangsúlyozása voltak
azok az eszmék, amelyek a keresztény szellemiségű politikai pártok programjait befő-
 A LIBERALIZMUS VÁLTOZÁSAI 303

lyásolták. Ma a katolikus egyház társadalompolitikai elképzelései nagyjából a szociális

piacgazdaság koncepciójával harmonizálnak. Hasonló felfogást képviselnek nálunk is
a kereszténydemokrata orientációjú pártok.
A protestáns egyházak is kifejtettek természetesen szociális erkölcsi elveket, főként
a második világháború után, a „szolgáló teológia” jelszavával. A fasizmus tapasztala­
tai arra indították a protestáns teológusokat, hogy ne elégedjenek meg az evangéliumi
keresztény elveknek az egyéni erkölcsre való alkalmazásával. Igen kritikusan vizsgál­
ták tehát a társadalmi intézményeket abból a szempontból, hogy mennyire felelnek
meg az erkölcsös, felelős társadalmi cselekvés kritériumainak. Németországban jelleg­
zetes volt, hogy míg a katolikus szociális tanok inkább a konzervatív pártokat terméke­
nyítették meg, az evangélikusok szociális etikája közel került a szociáldemokraták
társadalmireform-koncepciójához. Evangélikus lelkészek gyakran politikai szerepet is
vállaltak, bírálták a kapitalista verseny diszfunkcionális következményeit, szervezetten
segítettek a munkanélkülieken, és számos szolidáris akciót inspiráltak a szegények és
elesettek megsegítésére, nemcsak hazájukban, de a harmadik világban is.
A II. vatikáni zsinat óta (1961) számos‘társadalmi, sőt egyházi reformeszme talált
utat a katolikus egyházon belül is, a mai lengyel pápa körlevelei pedig különösen éles
bírálattal illetik a modem kapitalizmust. Ez a bírálat természetesen megőrzi alapvetően
konzervatív jellegét, ami többek között megmutatkozik az olyan modern problémák
kezelésében, mint a túlnépesedés (a fogamzásgátlás elítélése és az abortusz abszolút
tilalma), az egyház hagyományainak merev őrzése (a cölibátus fenntartása), valamint a
család és a nő szerepének tradicionális felfogása. A szociális enciklikák sorában jelen­
tősek II. János Pál pápa olykor éles társadalomkritikai tendenciát mutató enciklikái.
Laboram exercens című 1981-ben kiadott enciklikája teológiai és antropológiai fejtege­
tések mellett a munka és tőke viszonyának bizonyos átértékelését is tartalmazza a mun­
ka javára, anélkül, hogy konkrét gyakorlati-politikai megoldások mellett kötelezné el
magát. II. János Pál a Centesimus annus című enciklikájában (1981) átfogóan értékelte
a modern világhelyzetet, és néhány kérdésben igen radikális gondolatokra jutott. A
jóléti állam, a családpolitika támogatása és a személyiség méltóságának védelme mel­
lett a világbéke feltételeiről is szólt. Megfogalmazása szerint ennek megvalósítása a
fejlődés feltételeinek biztosításán is múlik az egész emberiség számára. Egy igazságo­
sabb társadalmi rendet kell tehát világméretekben kialakítani. Gondolkodásmódjának
szemléltetésére kissé hosszabban idézem erről szóló fejtegetését: „Nemcsak arról van
szó, hogy a feleslegünkből adjunk, hanem arról, hogy előmozdítsuk egész népek be­
kapcsolódását a gazdasági és emberi fejlődés vérkeringésébe, melyből kizárták őket
vagy annak peremén kaptak helyet. Ez nemcsak azáltal válik lehetségessé, hogy a világ
össztermelésének fölös bőségéből részesülnek, hanem főleg azzal, ha megváltoztatjuk
életmódunkat, a termelési és fogyasztási modelleket, a bevett hatalmi struktúrákat,
amelyek napjaink társadalmait irányítják. Nem arról van szó, hogy leromboljuk a tár­
sadalmi rend jól bevált intézményeit, hanem arról, hogy megfeleljenek a közjó követel­
ményének, amely az egész emberi családot magában foglalja. Napjainkban »a gazda­
ság világméretűvé válása előtt állunk* - olyan jelenség ez, amit nem szabad elutasítani,
hiszen rendkívüli lehetőséget biztosíthat a nagyobb jólét elérésére. Mégis egyre inkább
érezzük annak szükségességét, hogy a gazdasági élet nemzetközivé válásával párhuza­
mosan létrejöjjenek az ellenőrzés és irányítás hatékony nemzetközi szervezetei, me­
lyek magát a gazdaságot a közjó felé terelik. Erre ma már egyetlen állam sem képes,
legyen az akár a legerősebb a Földön. Ahhoz, hogy ezt a célt elérjük, szükség van a
nagy országok közötti együttműködés növelésére és arra, hogy nemzetközi szervezete­
 304 A HÁROM NAGY ESZMEÁRAMLAT METAMORFÓZISA A XX. SZÁZADBAN

ikben megfelelően képviseljék az egész emberi család érdekeit. Döntéseik hatásának

mérlegelésében ezek mindig vegyék figyelembe azokat a népeket és országokat, ame­
lyeknek csekély a befolyása a nemzetközi piacra, mégis a legfájóbb és legégetőbb
szükségletek hordozói és ezért fejlődésükhöz nagyobb támogatást igényelnek.” (Az
egyház... 1996, 580.j40
Tévedés tehát azt gondolni, hogy a vallásosság mindig okvetlenül konzervatív ter­
mészetű a szónak abban az értelmében, hogy a fennálló (igazságtalannak érzett) társa­
dalmi rendet támogatná. Igen sokan, hívők és papok egyaránt, régóta erősen elkötele­
zettek voltak a társadalmi igazságosság és szolidaritás értékeinek, és tevékenyen részt
vállaltak a szociális problémák megoldásából. Az elnyomottak melletti kiállás az elma­
radottabb, tekintélyuralmi rezsimekben éppen a valláserkölcs nevében indítja olykor
forradalmi követelésekre az egyház képviselőit. Az elmúlt évtizedekben a dél-amerikai
társadalmi állapotok radikális kritikájaként még egy „forradalmi teológia” is létrejött,
amely az őskeresztény közösségi eszmék alapjára helyezkedve követelt radikális társa­
dalmi átalakulást. (Igaz, ezt az irányzatot a katolikus egyház éppen forradalmi radika­
lizmusa miatt nem fogadta be.) Európában is a keresztény szolidaritás értékeinek meg­
valósítását sok hívő ember nemritkán éppen baloldali orientációjú pártokban keresi.
A szociális enciklikák által megfogalmazott erkölcsi és magatartási elvek természe­
tesen nem alkotnak összefüggő politikai programot. Ezt II. János Pál is leszögezi, azt
írván: „Az egyháznak nem feladata, hogy modelleket kínáljon. Valódi és tényleg haté­
kony modellek csak a különböző történelmi helyzetekben születhetnek felelős szemé­
lyek erőfeszítése nyomán, akik a konkrét problémákkal, azok egymással összefüggő
társadalmi, gazdasági, politikai és kulturális vonatkozásaival szembesülnek. Ehhez a
törekvéshez az egyház nélkülözhetetlen eszmei irányvonalként társadalmi tanítását ajánlja
fel...” (uo. 568). A modern kereszténydemokrata néppártok sem abban az értelemben
keresztény pártok, hogy a keresztény erkölcsi elvekből közvetlenül levezetett társada­
lompolitikát folytatnának. Politikájuk rendszerint nagyon is pragmatikus jellegű, iga­
zodik a helyzet sajátos körülményeihez és kényszereihez. E pártok ideológiája azonban
mégis támaszkodik az egyházak társadalmi tanításában foglalt világnézeti, valláserköl­
csi alapelvekre. A keresztény ideológiájú pártok ugyanakkor nem okvetlenül az egy­
házhoz közvetlenül kapcsolódó szervezetek, s nem tekinthetők pusztán az egyház vilá­
gi meghosszabbításainak. Ellenkezőleg, történetileg éppenséggel a rendszerint konzer­
vatívabb egyházi hierarchia ellenében jöttek létre, és gyakran sok súrlódás és konflik­
tus támadt a kereszténydemokrata pártok és az egyházi hierarchia, a klérus között. Az
erkölcs és a politika, bármennyire összekapcsolódjanak is, mégis más szférába tartoz­
nak, és más követelményeknek engedelmeskednek. Ezért, ahol a keresztény értékekre
hivatkozó pártok túl közel maradtak az egyházhoz, ott előbb-utóbb konfliktusok tá­
madtak közöttük. Az ilyen pártok azután vagy a tömegbefolyásukat tették kockára,
vagy az egyház hitelét rontották. Az egyházi szervezetnek ugyanis lényegesen külön­
bözik a funkciója a politikai pártokétól. A kétféle tevékenység nehezen egyeztethető
össze, még ha hitbéli vagy szellemi rokonság köti is össze őket az alapvető vallási
meggyőződések és erkölcsi értékek szintjén. Az egyház például erősen hierarchikus
szervezet, és nyilvánvaló, hogy Isten országa teológiailag inkább monarchikus, mint
köztársasági jellegű.*

* Az egyház ilyen társadalmi felelősségérzetének megnyilvánulásaként kell értékelni a Magyar Püspöki Kar
nemrég kiadott körlevelét is, amelyben nyilvánvalóan tükröződik a pápai körlevelek szellemének hatása is (in
Magyarország Politikai Évkönyve 1997, 810-840).
 A LIBERALIZMUS VÁLTOZÁSAI 305

Ebből azonban nem lehet azt a következtetést levonni, hogy a katolicizmus elvileg
összeférhetetlen lenne a demokráciával, még ha a történelem során gyakran volt is
ütközés az egyházi hierarchia és a demokratikus politika között. A hitbéli és erkölcsi
kérdésekben tanúsított tekintélyelvűség ugyanis nem azonos a demokratikus önrendel­
kezés tagadásával a politikában. A Centesimus annus leszögezi: „Az egyház nagyra
értékeli a demokratikus rendszert, mint olyan rendszert, amely biztosítja a polgárok
számára a politikai döntésekben való részvételt és garantálja a kormányzottaknak, hogy
maguk válasszák meg és ellenőrizzék vezetőiket, vagy békés formában leváltsák őket,
ha szükségesnek látszik.” (Uo. 570.) Az egyház ma elutasítja a zárt vezetői klikkek
uralmát, és a jogállamot tekinti az egyetlen formának, amelyben a személyiség méltó­
sága nem szenved csorbát. Ugyanakkor, miközben bírálja a demokratikus politika né­
hány ellentmondását, nem kívánja előírni a demokrácia konkrét alkotmányos beren­
dezkedését. A keresztény igazság nem fanatikus és fundamentalista a politikában: „a
keresztény hit nem ideológiai jellegű, egyáltalán nem törekszik a változó társadalmi és
politikai valóságot merev modellbe zárni, és elismeri, hogy az ember élete koronként
különböző és tökéletlen formában bontakozik ki. Az egyház tehát, miközben az ember
transzcendentális méltóságát hangsúlyozza, a szabadság tiszteletben tartását tekinti irány­
elvének és módszerének” (uo. 571).
A kereszténydemokrácia pártjai elvileg interkonfesszionális jellegűek, azaz többféle
keresztény felekezethez tartozó hívőket egyesíthetnek, bár ez történeti okokból csak
egy-két országban van így (például Németországban a CDU esetében), általában erős
katolikus túlsúly dominál bennük. A kereszténydemokrata pártok nevébe foglalt de­
mokrácia szó már utal arra, hogy bele kívánnak illeszkedni a modern parlamentáris
demokrácia kereteibe, és elfogadják annak liberális és demokratikus politikai játéksza­
bályait. Támogatói között minden társadalmi réteg képviselőit megtalálhatjuk, a tradi­
cionális parasztságot és a kispolgárságot éppúgy, mint a konszolidáltabb munkásréte­
geket, valamint a vagyonos polgári középosztály tagjait is. Történetileg csak azok a
kereszténydemokrata, illetve keresztényszocialista pártok tettek szert igazán jelentős
politikai befolyásra, amelyek megértették az egyház és a politikai párt közötti fontos
különbséget, és önmagukat kevésbé egyházi érdekek kijárójának, mint inkább a vallá­
sos és a hagyományokhoz ragaszkodó polgárok reális érdekei képviselőinek tekintet­
ték. Ezáltal válhattak modern néppártokká, széles tömegekhez eljutó politikai progra­
mokkal és meglehetősen pragmatikus ideológiai magatartással.
Ez a tény a modern társadalom széles körű szekularizációs folyamataival függ össze.
A politika laikus tevékenységgé vált, az egyház és az állam szétválasztását több-keve­
sebb következetességgel minden polgári államban végrehajtották. Ezért ma a világné­
zeti kötődésű pártoknak számolniuk kell azzal, hogy egy olyan társadalomban kell
érvényesíteniük törekvéseiket, amelyben a nem hívők jelentős tömegben vannak jelen,
és a tradicionális (egyházi értelemben vett) vallásosság híveinek száma is inkább csök­
ken, mint nő. A konkrét pártprogramok ezért nem erőszakolhatnak a politikai életbe
olyan valláserkölcsi értékeket, amelyek esetleg jelentős választói tömegek érdekeit sér­
tenék, a legkevésbé akkor, amikor kormányhatalomra kerülnek, mert ez visszaüthet. A
homogén világnézeti pártok vonzereje századunk végén erősen lecsökkent, és ez úgy
látszik, a kereszténydemokrata pártokat sem kerülte el. Mindenütt a lazább ideológiai
kötődésű néppártok jutnak uralkodó befolyáshoz, akár a valláserkölcsi értékek foko­
zottabb hangsúlyozásával, akár anélkül.
 306 A HÁROM NAGY ESZMEÁRAMLAT METAMORFÓZISA A XX. SZÁZADBAN

A neokonzervatív fordulatról
A neokonzervativizmus századunk hetvenes-nyolcvanas éveinek fordulóján jelentke­
zett, és felelevenítve a szabadversenyes kapitalizmus manchester-liberalizmusát, sőt
helyenként (modernizált formában) szociáldarwinista ideológiáját is, általános táma­
dást indított a jóléti állami konszenzus ellen. A fordulat hátterében a keynesiánus,
nemzetgazdasági szintű válságkerülő gazdaságpolitika ellehetetlenülése áll. Az állam
költséges beavatkozó és jövedelem-újraelosztó politikája ugyanis a neokonzervatívok
szerint csökkenti a „nemzeti versenyképességet”, és gátolja az alkalmazkodást a világ-
gazdasági korszakváltás szükségleteihez. A technológiai struktúraváltás ugyanis nagy­
méretű tőkebefektetéseket, illetve mobil tőkét igényel, amelynek lehetőleg mentesülnie
kell a szociális állam kötöttségeitől, s mindenekelőtt az ezeket fedező túl magas adók­
tól. A neokonzervativizmus sok kritikusa ezért nem is lát benne egyebet, mint a jöve­
delmek és terhek újraosztásának legitimációs ideológiáját. Szerintük a piac neoliberális
rehabilitációja sokkal inkább egy ilyen újraosztásnak az igazolására szolgál, mint a
szabadpiac és a valódi verseny tényleges bevezetésére, amiről a mai multinacionális
oligopóliumok korszakában szó sem lehet. A szabadpiaci versenyt eleve korlátozza a
tőkekoncentráció rendkívüli mértéke, az állam változatlan gazdasági súlya és a pénztő­
ke spekulációs mozgása. A jövedelemátcsoportosítás beszédes adatai csakugyan azt
mutatják, hogy az utóbbi években nagyszabású újraelosztás ment végbe a bérből és
fizetésből élők rovására, azaz a gazdagok egyre gazdagabbak, a szegények pedig egyre
szegényebbek lettek.
A neokonzervatív ideológia legbefolyásosabb, amerikai képviselői korunk bajait az
alábbiakban foglalják össze (Peter Steinfels könyve nyomán összegezve, Steinfels 1979):
1. A tekintély válsága árasztotta el Amerikát és az egész Nyugatot. A kormányzó
intézményeket legitimációs válság fenyegeti; egyre csökken a vezető elitbe vetett biza­
lom. Ez fenyegeti a társadalmi stabilitást és a liberális civilizációt.
2. A jelenlegi válság elsősorban kulturális jellegű; az értékek, a morál, a magatartás-
módok válsága. Bár megvannak az okai a társadalom gazdasági struktúrájában is, a
kapitalizmus egésze mégis meglepően jól működik. (Two cheers fór the capitalism! -
Kétszeres vivát a kapitalizmusra, ha háromszoros nem is, hangoztatja Irwing Kristol.)
Az igazi probléma csak abból származik, hogy a kapitalizmus fenntartásához szüksé­
ges meggyőződések lanyhák, laza a morál, korrupt a viselkedésmód. Mindebben nagy
szerepe van az „ellenkultúra” bűneinek - egy új kommunikációs értelmiség vétkének,
amely rossz értékeket terjeszt.
3. A kormányzat a túlvállalás áldozata: több terhet vesz magára, mint amennyit el
tud viselni. A túl jószívű szociálliberálisok a maguk jóléti politikájával nem oldották
meg a szegénységet, csak bővítetten újratermelték az underclasst, a legalsó szegény
osztályt. A materiális egalitarizmus, a progresszív adópolitika eredménye, fojtogatja a
gazdaságot, csökkenti nemzetközi versenyképességét.
4. Ahhoz, hogy helyreállítsuk a tekintélyt, és megvédjük a kormányt, lejjebb kell
szállítani az állammal szembeni igényeket. Le a szentimentális humanizmussal és a
liberális bűntudattal - mindenki maga is harcoljon meg fennmaradásáért!
5. A kényes nemzetközi rendszerben való helytállás megköveteli, hogy a hazai tár­
sadalom egységes legyen. E célból is újra kell hangsúlyozni a kommunista fenyegetést.
Azokat a harmadik világbeli országokat, amelyek tagadják a liberális értékeket, nem
szabad támogatni, mivel csak így teremthetünk nemzeti elkötelezettséget és fegyelmet.
A neokonzervatívok állításuk szerint nem ellenségei a jóléti államnak általában, csak
a paternalista államnak, amely túlköltekezik, és olyanokat is támogat, akik azt nem
 A SZOCIALISTA MUNKÁSMOZGALOM SKIZMÁJA: A SZOCIÁLDEMOKRÁCIA ÉS A LENINIZMUS 307

érdemlik meg. A szabadpiacot tartják a forráselosztás leghatékonyabb módjának, és az

egyéni szabadság legfőbb biztosítékának. Ennek alapján neoliberálisnak is nevezhet­
nénk az irányzatot. Ami sajátos konzervatív színezetet ad neki, az mindenekelőtt a
tradicionális családi és vallási kötődések hangsúlyozása. A neokonzervatívok a hagyo­
mányos amerikai értékek, a „protestáns etika” elvei alapján akarnak szembeszállni a
bomlás erőivel: a munkaerkölcs hanyatlásával, a túlzott demokratikus és jóléti igé­
nyekkel, amelyek kormányozhatatlanná teszik az országot. Általában megvetik az ol­
csó tömegkultúrát, és az elitkultúra fontosságát hangsúlyozzák. Különösen a társadal­
mi egyenlőség szocialisztikus eszméjét támadják nagy erővel. A neokonzervatívok csak
a liberális esélyegyenlőség hívei, de ellenségei a szocialista egalitarizmusnak, amely
veszélybe sodorja a szabadságot, és mindig oda lyukad ki, hogy „mindenki mindenből
ugyanannyit kapjon”.
Az amerikai neokonzervatívok a kormányozhatatlanság és tekintélyi válság leküzdé­
sére, mint láttuk, az ország nemzetközi kötelezettségeit hangsúlyozták. A „szabad vi­
lág” szerintük nem maradhat fenn egy olyan környezetben, amely ellenséges a „sza­
badsággal” szemben. A neokonzervatív fordulat létrejöttéhez és politikai győzelméhez
hozzájárult, hogy a vietnami vereség demoralizáló hatása után Amerikának sikerekre
volt szüksége önbizalma visszanyeréséhez. A neokonzervatív ideológiai fordulat ter­
mészetesen nemcsak amerikai vagy angol jelenség, jóllehet a thatcherizmus és
reaganizmus voltak a legpregnánsabb politikai megnyilvánulásai. Fellépésének fentebb
jelzett általános háttere nemzetközi jelenséggé tette, de az egyes országokban mégis
eltérő súllyal és politikai erővel jelentkezett. Neoliberális alapjai miatt kezdetben nagy
volt a zavarodottság az irányzat besorolásával kapcsolatban. Pedig a neokonzervativiz­
mus csak azt a már említett tézist igazolja vissza, hogy a konzervativizmus definíció
szerint reaktív ideológia.41 A neoliberális receptekkel élő neokonzervativizmus is
konzervativizmus, csak éppen igazodott a megváltozott ellenfélhez. Most az ellenfél
az állami intervencionizmus és a jóléti állam lett, s ezért változott meg a konzervati­
vizmus tartalma is. A konzerválandó tárgy tehát ezúttal a liberális, kapitalista civili­
záció - ennek értékeit volt hivatva megmenteni a neokonzervatív fordulat, amelynek
hullámai még korántsem ültek el teljesen.

A szocialista munkásmozgalom skizmája: a szociáldemokrácia

és a leninizmus

A szocializmus mint utópia, mint egy alternatív társadalom eszméje széles tömegeket
lelkesített a XX. század kezdetén - ám a század végére kifulladt. Egykor széles körű
mozgalom volt - mozgalmi jellege azonban fokról fokra elapadt, amint politikai erő­
ként az államhatalom birtokába jutva akár az államszocializmus radikális módján, akár
a szociáldemokrata reformizmus révén politikai céljait (vagy azok egy részét) megva­
lósíthatta. Utópiaként tehát saját realizálási kísérleteinek áldozata lett, ahogy a politiku­
sok és politikai mozgalmak általában a leginkább sikereikbe szoktak belebukni. Ám
mint a kapitalizmust árnyékként követő és azt korrigálni, illetve kritikailag meghaladni

41 „Az az álláspont, amelyet joggal nevezhetünk konzervatívnak, bármely korban az éppen fennálló irányza­
tok jellegétől függ tehát”- írja F. Hayek, liberalizmusát elhatárolva a konzervativizmustól (Az angolszász...
1991, 11:152).
 308 A HÁROM NAGY ESZMEÁRAMLAT METAMORFÓZISA A XX. SZÁZADBAN

akaró politikai törekvés, a szocializmus máig sem vesztette el jelentőségét. Ennyiben a

század végén is megmaradt nemcsak befolyásos eszmei tényezőnek, hanem politikai
erőcsoportosulásként is jelentős.
A szocializmus mint eszmei irányzat és politikai filozófia legnagyobb sikerét bírálói
is abban látják, hogy jelentős szerepe volt a kapitalizmus megreformálásában.42 Mint
emancipatív eszmerendszer, amely a társadalmi egyenlőség, a polgári szabadság és a
szolidaritás - a társadalmi igazságosság - értékeit hangsúlyozza, mindaddig fennma­
rad, ameddig létezik a kapitalista piacgazdaság és a tőketulajdon. Tény viszont, hogy
mint a modern árutermelés és piacgazdaság rendszerével radikálisan szemben álló, a
kapitalizmus alternatíváját jelentő konkurens társadalmi és gazdasági rendszer, a szoci­
alista álomnak alighanem vége. A jövő társadalma valószínűleg nem lesz sem kapitalis­
ta, sem szocialista, hanem - optimista forgatókönyv szerint - valami harmadik, ami a
két tendencia harcából bontakozik ki.
A szocializmus mint mozgalom 1914 óta már nem volt egységes: az I. Intemacioná-
lét szétvetette a háborúba torkolló nacionalista hullám. A nemzetközi munkásmozga­
lom kettészakadt egy mérsékelt, reformista szociáldemokráciára, és egy radikális, for­
radalmi szárnyra. Ez már a zimmerwaldi háborúellenes konferencián (1916) megmu­
tatkozott, akkor még az ortodox szociáldemokrácián belül. Később azonban világosan
kettévált egymástól a szociáldemokrata és kommunista irányzat, és ez a pártok elkülö­
nüléséhez is vezetett. Ebben nagy szerepet játszott a lenini bolsevizmus és az orosz
forradalom sikere is, nyomában a Szovjetunió megalakulásával.
A reformisták és a radikális forradalmárok között szakadást előidéző század eleji
vita 1989-ceI úgy látszik, mintha a reformisták javára dőlt volna el. Azonban a skizma
nem egyszerűen az igaz és a hamis kettéválása, hanem mélyebb, társadalomszerkezeti
alapja is volt: a világkapitalizmus centrumának és perifériájának eltérő viszonyai, vala­
mint a munkásosztályon belüli jelentős rétegződés kialakulása. A szociáldemokrata
reformizmusról nem állítható, hogy alkalmas stratégiát kínált volna olyan térségek
számára, amelyek nem a modern kapitalizmus ellentmondásaival, hanem még csak a
modern világba való belépés gyötrelmeivel küszködtek.43 Ennek adott hangot Lenin,
amikor azt mondta: az orosz szociáldemokratáknak nemcsak a kapitalizmus ellentmon­
dásaival kell bajlódniuk, hanem a kapitalizmus hiányával is: a kulturális és gazdasági
fejletlenséggel és a cári autokrácia elnyomó hatalmával. Ez nyilvánvalóan eleve más
stratégiát követelt, mint amilyet a fejlettebb országokban követni lehetett. Emellett a
forradalom közvetlenül nem a radikálisabb eszmék folyománya volt, hanem elsősorban
a háború által a népre háruló elviselhetetlen szenvedéseké. Ugyanez állt a kínai forra­
dalomra és a harmadik világ más nemzeti felszabadító mozgalmaira.
A szakadás lehetősége benne rejlett a marxizmus ambivalenciájában a forradalom
lehetőségét illetően. Ismeretes, hogy Marx eredetileg a fejlett tőkés országok viszonya­

42 Vő. II. János Pál pápának a szocializmussal és a marxizmussal kapcsolatos bírálatát, amely hangsúlyozza,
hogy reális társadalmi problémákra adtak - szerinte téves - választ, és hogy jelentős szerepük volt a kapitalizmus
megváltozásában (Centesimus annus, in Az egyház... 542, 554). Egyik sajtónyilatkozatában egyenesen így fo­
galmazott: „Európa és a világ számos súlyos társadalmi és emberi problémája a kapitalizmus aberrációiban
gyökerezik. A kommunizmus válasz volt a felelőtlen kapitalizmusra. Ez utóbbi átalakulása nagymértékben ép­
pen a szocializmus eszméjének volt köszönhető.” (Idézi Berend 1997, 99.)
43 Berend T. Iván így írt erről: „Ebben a közép- és kelet-európai térségben a századforduló körüli szociálde­
mokrata Marx-revízió, a proletárforradalom elvetése, s felváltása a parlamenti harc és reform politikájával, nem
válhatott sikeressé, mert a térség elmaradott viszonyai és ezzel összefüggő autokratikus rendszerei nem adtak
valódi lehetőséget a szociáldemokrata reformpolitikának.” (Berend 1997, 98.)
 A SZOCIALISTA MUNKÁSMOZGALOM SKIZMÁJA: A SZOCIÁLDEMOKRÁCIA ÉS A LENINIZMUS 309

ira dolgozta ki saját elméletét, és a szocializmus előfeltételének tekintette a termelő­

erők magas fejlettségi fokát. Sámuel Huntington amerikai konzervatív-liberális politi­
kai gondolkodó emiatt Political Order in Changing Societies című könyvében (1968)
Marxról mint politikai primitívről beszél, aki gazdasági determinista, és nincs tisztá­
ban a politika alkotóerejével. Lenint ugyanakkor politikai géniusznak nevezi, aki
felismerte a politikai szervezet mozgósító és új valóságot teremtő erejét, és képes
volt a szervezett tömeges akaratot a változások szolgálatába állítani. A leninizmus és
a kommunista forradalmiság bírálói viszont úgy vélik, hogy az a politikai voluntariz-
mus, amely át akart ugrani „természetes fejlődési fokokat” (Marx), s erőltetett iparo­
sítási politikával, az államszervezet erejével meg akarta gyorsítani a fejlődés mene­
tét, legalább annyit ártott a szocializmus ügyének, mint amennyit használt a periféria
modernizációjának elindításával. A gazdasággal szemben a politika primátusának
lenini hangsúlyozása ugyanis eleve magában hordta a forradalom elfajulásának, és
egy olyan diktatórikus rendszernek a csíráját, amely végső fokon ismét gúzsba kötöt­
te az általa felszabadítani vélt társadalmi erőket.

A revizionizmus és a reformizmus
A szociáldemokrácia fellegvárai a fejlett kapitalizmus centrumországai voltak, ahol
korán elkezdődött a „szervezett kapitalizmus” kialakulása. Ez a piacok megszervezé­
sét és felosztását jelenti a nagy monopóliumok és kartellek között, valamint az állam
fokozódó gazdasági szerepvállalását. Sok korabeli szociáldemokrata teoretikus úgy
vélte, hogy a tőke centralizációja és koncentrációja akadálytalanul folytatódni fog a
nagyszabású államosításokban, s végül egy olyan fokot ér el, amely már a szocialista
társadalmi átalakulás előszobája lesz. E fejlődés során a szociáldemokrata pártok azon­
ban egy sor olyan kérdéssel kerültek szembe, amelyekre Marxnál nem találhattak vá­
laszt, s a követendő stratégiáról nekik kellett dönteniük. Vajon a világpiac kialakulása
során a szabad kereskedelem vagy a védővámok mellé álljanak-e, melyik áll inkább az
általuk képviselt munkásosztály érdekében? Jelentős mértékben átalakult a társadalmi
struktúra - kivel, milyen rétegek képviselőivel kössenek szövetséget? Újrakezdődött a
nagyhatalmak imperialista vetélkedése a gyarmatok megszerzéséért - ki mellé álljanak
ebben a harcban? Vajon a saját nemzetük érdekét vagy inkább a nemzetközi szolidari­
tást tartsák-e szem előtt? A munkáspártok a választójog kiterjesztésével mindenütt erős
tömegpártokká váltak - idomuljanak-e a békés parlamenti küzdelem módszereihez,
vagy inkább a forradalmi tömegmozgósítás eszközeivel éljenek? Vezetőik számára ez
azt a dilemmát is felvetette, hogy vajon mérséklőén hassanak-e a saját társadalmi bázi­
sukra, vagy ellenkezőleg, engedjék át a politikai fejlődés irányának meghatározását a
sztrájkharc és az utcai tömegtüntetések spontán dinamikájának.
A revizionizmus és reformizmus sajátos választ adott ezekre a kérdésekre. A kettő
közül a reformizmus az átfogóbb fogalom: ez inkább gyakorlati orientációt jelent, míg
a revizionizmus inkább elméletit. A reformizmus gyakorlati stratégia és taktika, amely
a mindennapira, a közvetlenül elérhető eredményekre koncentrál. Nem egyszerűen a
reformokért folyó harcot jelenti, hanem azt a stratégiát, hogy a harcot a fennálló törvé­
nyes rend kereteiben kell tartani, s legális parlamenti úton kell az életviszonyok jobbí­
tására törekedni.
A revizionizmus mindenekelőtt egy olyan elméleti törekvést jelent, amely Marx
nézeteinek a kritikájára és az ortodox marxizmus eszmei befolyása ellen irányul. Ez az
elméleti vita főleg német nyelvterületen volt jelentős, mert itt a marxizmus befolyása
 310 A HÁROM NAGY ESZMEÁRAMLAT METAMORFÓZISA A XX. SZÁZADBAN

uralkodó volt. A revizionizmus képviselői egyben reformisták is voltak, de ez fordítva

nem szükségszerű. Ott ugyanis, ahol a szocialista mozgalomban Marx befolyása soha­
sem volt erős, mint például Angliában, a reformizmusnak nem kellett ilyen teoretikus
gondokkal bajlódnia. Angliában a modern szociáldemokrata Munkáspárt eleve más
elméleti forrásokból, többek között a Fabiánus Társaság szociálreformeri eszméiből és
a munkásmozgalom saját szakszervezeti tradícióiból épült fel. Amerikában az osztály­
harcos munkásmozgalom szintén nem tudott tartósan gyökeret verni, részben a be­
vándorló munkástömegek heterogenitása, részben a gyors társadalmi mobilitás, a szabad
földek miatt, de azért sem, mert a tőkések minden erővel igyekeztek elszigetelni és lever­
ni a radikális mozgalmakat. Ezért ott kezdettől a reformista szakszervezetek voltak meg­
határozóak, amelyek nem alkottak a fennállón túlnyúló politikai víziókat. Alapelvüket az
egyik szakszervezeti vezető kijelentésével szemléltethetjük a leginkább, aki arra a kér­
désre, hogy mit akarnak a szakszervezetek, egy szóval válaszolt: többet!
Az angol Fabiánus Társaságot (Fábián Society) alapítói Quintus Fabius Maximus
Cunctatorról, a „kiváró” taktikájáról híres római hadvezérről nevezték el. 1884-ben
liberális szocialista intellektuelek hozták létre, s ők alkották meg a II. Intemacionálé
első szisztematikusan kidolgozott reformista programját. G. B. Shaw és a Webb házas­
pár körül létrejött írók és tudósok csoportja az alkalmas pillanatot kiváró és azután
cselekvő, türelmes, liberális szocialistákat reprezentálta. írásaikban megelőlegezték a
német szociáldemokraták bemsteini fordulatát, amelyre valószínűleg jelentős hatással
is voltak. A marxista állásponttal való vitájukban fejtették ki „konstruktív” szocializ­
musukat. Erre az a terv volt jellemző, hogy a kapitalista társadalom individualista
rendszerét célzottan és fokozatosan, a föld és a termelőeszközök „társadalmilag fele­
lős” rendelkezési formáin keresztül változtassák meg. Mint Shaw írta: „sajátos fogal­
munk, a szociáldemokrata azt a férfit és nőt jelenti, aki a demokráciában az egész népet
részeltetni kívánja, hogy az államra ruházhassa a földjáradékot, végül magát a földet,
a tőkét és a népgazdaságot - egyszóval az összes termelőeszközt, amelyek manapság
egyes személyek felelőtlen sóvárságának vannak átengedve” (Lexikon des Sozialismus
1986). Ez a szocializmuskoncepció a föld és a termelőeszközök feletti társadalmi ellen­
őrzést a helyi önkormányzatokra bízta volna, amelyek a maguk részéről nemzeti gré­
miumoknak tartoznak felelősséggel, s ezért ezt „municipális szocializmusnak” is ne­
vezték. Az egyéni önkénnyel és a tulajdoni, valamint földmonopóliumból származó
magánjellegű hatalmi visszaéléssel szembeni társadalmi ellenőrzés és szociális felelős­
ség érvényesítésének formája a mindenkori helyzetnek megfelelően változhat is. A
lehetőségek skálája a teljes kommunalizálástól vagy alkalmi államosítástól kezdve a
gyári törvényhozásig, bizonyos árucsoportok minőségét meghatározó törvényekig és a
szociális biztonsággal kapcsolatos intézkedésekig terjedt.
A fabiánus felfogás legfőbb jellemzője azonban az, hogy a társadalom szocialista
átalakítása csak a demokrácia keretében zajló reformfolyamatként lehetséges, akármi­
lyen radikálisak legyenek is a hosszú távú szocialista célkitűzések. Erre a következte­
tésre a társadalmi változások történelmi tapasztalatainak és a modem komplex társa­
dalmak változásának elemzése vezette őket. Szerintük minden azon múlik, hogy a
jelenleg még felelőtlen magánkezekben lévő gazdasági döntési jogosítványokat fokról
fokra társadalmilag felelős kezekbe vezessék át. Ennek a spontán szocializmusnak a
folyamata a kapitalizmus óriási problémáinak hatására szerintük máris zajlik, s csak
következetesen és céltudatosan végig kell vinni. Az egyenjogúságon alapuló egyéni
szabadság és a társadalmi felelősség révén biztosított esélyegyenlőség elvei jegyében
olyan programokat kell kidolgozni, amelyek egy szocialista kormányzás parlamenti
 A SZOCIALISTA MUNKÁSMOZGALOM SKIZMÁJA: A SZOCIÁLDEMOKRÁCIA ÉS A LENINIZMUS 311

győzelme esetén akár azonnal bevezethetők. Reformkoncepciójuk értékszerű elemeit

ugyanakkor a fabiánusok elválasztották a társadalom kritikai diagnózisától, illetve a
program megvalósításának alkalmas eszközeiről adott elemzésüktől.
A fabiánusokra tehát a liberális eszmék vállalása volt jellemző a szocialista program
mellett. Úgy vélték, hogy a szocializmus alapelvei szervesen következnek a liberaliz­
musból: a szocializmus csupán helyesen értelmezett individualizmus, amely egy éssze­
rűbben megszervezett és berendezett társadalomban érvényesül. Mint liberális szocia­
listák, úgy gondolták, hogy meg tudják győzni a Liberális Pártot a szocialista eszmék
helyességéről. Amikor ez a törekvésük kudarcot vallott, felszólították a munkásokat
egy önálló párt megalakítására. Az így létrejött Independent Labour Party és a későbbi
Labour Party (Munkáspárt, amelybe az előbbi beolvadt) a fabiánusok szocializmus­
felfogásának jelentős befolyásával jött létre, és ez meg is maradt. Az első kormányzó
munkáspárti miniszterelnök is az ő soraikból került ki.
A német revizionizmusnak Eduard Bemstein (1850-1932) vetette meg az alapját,
aki egyébként Marx és Engels irodalmi hagyatékának gondozója, Engels barátja is
volt, és bizonyára nem volt könnyű számára a szakítás a nagy elődökkel. Fontosabbnak
tartotta azonban az általa felismert új igazságok megosztását az elvtársaival, mint a
tekintélytiszteletet, még akkor is, ha ez közvetlenül saját tekintélyének is ártott. A Dér
Sozialdemokrat nevű pártlap szerkesztője volt, amíg Németországból és Svájcból ki
nem utasították. Londonba ment, ahol barátságot kötött a fabiánusokkal. 1899-ben írta
meg A szocializmus előfeltételei és a szociáldemokrácia feladatai című munkáját
(Bemstein 1989), ebben és néhány más írásában átfogó kritikáját adta a marxizmus
radikális Filozófiai, közgazdasági és politikai eszméinek, és megfogalmazta egy új re­
formista stratégia alapelveit. E kritikai revízió filozófiai alapját a kantianizmus képezi,
de Bemstein elsősorban nem filozófiai, hanem reális szociológiai elemzést adott a ka­
pitalista társadalom új tendenciáiról. 1914-ben ő is jelen volt a Reichstagban, amikor
augusztus 4-én megszavazták a háborús hiteleket, később azonban már a háború ellen
fordult. 1920-1928 között az SPD képviselője volt a birodalmi gyűlésben, míg végül
fokozatosan elszigetelődött saját pártjában, és visszavonultan halt meg. Nézetei teljes
rehabilitációjára csak az SPD 1959-es Bad-Godesberg-i fordulatával került sor.
A Marx nézetei felett gyakorolt revizionista kritika gyakran egyszerűen abból állt,
hogy kimutatták: a valóság másként alakult, mint ahogy azt Marx prognosztizálta. A
marxizmus bemsteini revízióját nem tárgyalhatom részletesen, csak a főbb kérdéseket
foglalom össze.
1. Milyen messze van a szocialista jövő? A közeljövő nagy forradalmának chiliasztikus
elképzelésével szemben rá kell jönni, hogy a szocializmus valószínűleg a sokkal távo­
labbi jövő kérdése, mint ahogy azt a marxizmus klasszikusai és követői forradalmi
türelmetlenségükben gondolták. A gazdaság hosszú távú trendjeinek elemzése alapján
Bemstein arra a következtetésre jutott, hogy a viszonyok még éretlenek a szocializ­
musra: a kapitalizmus expanziós ereje töretlen, a tőke* koncentrációja még nem elég
előrehaladott, bár a kartellek és konszernek már a társadalmasodás elég magas fokára
jutottak.
2. Marx feltevésével szemben, miszerint a társadalom polarizálódik, kettéhasad a
kizsákmányoló kisebbségre és a kizsákmányoltak roppant tömegére, Bemstein kimu­
tatta, hogy a középrétegek egyáltalán nem tűnnek el. Sok kisüzem - s nemcsak parasz­
ti, de ipari is - tartani tudta magát a versenyben (nem utolsósorban a technikai újítások
folytán). Ha pedig a proletarizálódás nem folytatódik, akkor a szociáldemokráciának
szövetségesül kell megnyernie a középrétegeket, mindenekelőtt a parasztságot.
 312 A HÁROM NAGY ESZMEÁRAMLAT METAMORFÓZISA A XX. SZÁZADBAN

3. Időközben maga a munkásosztály is lényegesen megváltozott. Többségük sem

objektív kényszert, sem szubjektív szükségletet nem érez egy nagy forradalmi ugrásra.
Elvetendő az a magatartás, mely a „minél rosszabb, annál jobb” elve alapján egy
általános válságra spekulál, amely forradalmi kitörésben végződne. Ellenkezőleg, a
szociáldemokraták kötelessége a válságok enyhítése, mivel az nagy szenvedést zúdít a
dolgozó tömegekre. A munkásosztály egyébként szellemileg és politikailag sem elég
érett még ahhoz, hogy átvegye a politikai uralmat, és vezesse az egész társadalmat,
amelynek számos rétege - például a növekvő alkalmazotti réteg - nem is szolidáris
ezzel a programmal. Ebből következik, hogy a forradalom széles tömegtámogatás nél­
kül maradna. Az a felismerés, hogy hosszabb és békésebb útra kell berendezkedni,
természetesen megváltoztatta a politika gyakorlati prioritásait. A szocializmus Bemstein
szerint megmarad ugyan programatikus távlati célkitűzésnek, de a napi politikában azt
az elvet kell követni, hogy „a végcél semmi, a mozgalom minden” . Ez a taktika győ­
zelme a stratégia felett, amely maga is hosszú távú stratégiává vált.44
4. A marxizmus gazdasági tanaiból bírálta a marxi munkaérték-elméletet, mint
metafizikus és félrevezető tant, s helyette a szubjektivista árelméletet, illetve a böhm-
bawerki határhaszon-elméletet követte. Valóban, Marx alternatív, kritikai gazdaság-
elméletét a hivatalos tudomány főárama sohasem fogadta be, még akkor sem, ha sok
kérdésben elismerték elemzéseinek mélységét. Bernstein a kizsákmányolás elméletét
megőrizte, de az értéktöbblet-elmélet nélkül azt csak mint többlettermék-kisajátítást
értelmezhette. Ezzel azonban az antagonisztikus osztályharc marxi elmélete alól is
kihúzta az elméleti talajt. A munkáspártok ugyanis ebben a felfogásban már csak egy
olyan küzdelem résztvevői, amely a többlettermék elosztásáért folyik, s amelyben
maguk is éppoly partikuláris igényeket képviselnek, mint a többi társadalmi réteg és
pártjai.
A későbbi revizionisták az internacionalizmus elvét is felhígították: egyre inkább
engedtek a nemzeti eszme csábításának. Élesen vitatták a Kommunista Kiáltvány tézi­
sét, miszerint a proletárnak nincs hazája, s úgy vélték, hogy a szociáldemokrácia befo­
lyása révén a munkás is proletárból polgárrá válhat, s ennyiben hazára talál. A refor­
mista szociáldemokraták valóban egyre inkább erre törekedtek: a munkásság polgári és
szociális jogainak a kiharcolására, teljes integrálásukra a polgári nemzetállamba. Nem
annyira a szocialista végcélt, egy alternatív társadalom felépítését tekintették fontos­
nak, mint inkább a szociális és politikai jogok érvényesítését a jelenben. A munkásság
nemzeti integrációjának törekvése egybeesett a hazafias buzgóságnak azzal a hullámával,
amely nemcsak elfogadhatónak tekintette a nemzetek közötti háborút, hanem egyenesen
lelkesedett az első világháború kitörésekor. Az internacionalizmus, a nemzetközi mun­
kásszolidaritás elvének végső feladását az jelentette, amikor a szociáldemokrata képvise­
lők megszavazták a hadba lépéshez szükséges hadihiteleket a német és más nemzeti par­
lamentekben. Közvetlenül ez az aktus idézte elő az I. Intemacionálé felbomlását.

44 Bernstein védekezik a vád ellen, hogy számára semmit sem jelentenének a mozgalom végcéljai (Bemstein
1989, 216). Nézeteiben a reformista politikai óvatosság szerencsésen keveredik a gondolati ellentétek radikális
kimondásával. Világosan elveti a forradalom és a proletárdiktatúra marxi elgondolását, ami a későbbi viták fő
tárgya a szociáldemokraták és a kommunisták között. „A proletárdiktatúra ott, ahol a munkásosztálynak még
nincsenek nagyon erős, gazdasági jellegű, saját szervezetei, és nem ért el magas fokú szellemi önállóságot az
önkormányzati testületekben történt iskolázással - csak a klubszónokok és irodalmárok diktatúrája... A nagy hala­
dás ellenére, melyet a munkásosztály Marx és Engels műveinek megírása óta szellemi, politikai és ipari téren elért,
még ma sem eléggé érett szerintem ahhoz, hogy átvegye a kizárólagos politikai uralmat.” (Uo. 231.) Az 1920-ban
e kérdéshez fűzött jegyzetében a leninistákat blanquizmussal vádolja, és azt mondja, hogy a bolsevik forradalom
kedvező nyugati fogadtatása „a háborúnak a lelkekre gyakorolt visszahatásában keresendő” (uo.).
 A SZOCIALISTA MUNKÁSMOZGALOM SKIZMÁJA: ASZOCIÁLDEMOKRÁCIA ÉS A LENINIZMUS 3 13

A fent vázolt gondolatokat a szociáldemokrata teoretikusok gyakran kiegészítették a

városok és községek önigazgatásának gondolatával, amelyeknek valódi közösségekké
kell válniuk. (Ezt a felfogást gyakran nevezték „Gas- und Wasser-Sozialismus”-nak,
utalva a kommunális szolgáltatások [víz- és gázellátás stb.] modellértékű közösségi
jellegére.) Változatlanul kiálltak a szövetkezeti gondolat mellett, s abból kiindulva,
hogy az állam rossz gazda, egyre kevésbé szorgalmazták az államosítás értelmében
vett társadalmasítást.
A szociáldemokrácián belül nagy harc folyt a revizionizmus körül. Baloldali szocia­
listák, mint Rosa Luxemburg és Kari Liebknecht, harcoltak a revizionizmus ellen, és
egy radikálisabb, a tömegmozgalom spontán erejére támaszkodó irányvonalat képvi­
seltek. A legfontosabb különbség mégis abban állt köztük és a revizionisták között,
hogy ellenszegültek a nacionalizmus térhódításának, és nagyon kritikusan viszonyultak
a forradalmi perspektíva feladásához és az integráció politikájához. Az első világhábo­
rú kitörésekor meggyőződésükért a börtönt is vállalták. A világháborús mészárlás el­
len csak az Internacionálé felbomlását jelképező zimmerwaldi konferencián képviselt
szociáldemokrata irányzatok tiltakoztak nyilvánosan. A háború és a forradalom kérdé­
sében elfoglalt ellentétes álláspont volt tehát a közvetlen oka a szociáldemokrata pártok
kettészakadásának. A háború után Rosa Luxemburg és Kari Liebknecht vezetésével jött
létre a radikálisabb alternatívát kínáló Spartacus-szövetség, amely a német kommunis­
ta párt közvetlen elődje volt. Mint ismeretes, 1919 elején, a forradalmat követő zűrza­
varos időszakban ellenforradalmi tiszti különítményesek mindkettőjüket bestiálisán
meggyilkolták.
Ugyanakkor az ortodox szociáldemokrata teoretikusok közül is sokan felléptek a
revizionizmus ellen, jóllehet nem követték a kommunista radikalizmust. Kari Kautsky
például kezdettől világosan látta, hogy a szocialista mozgalomnak nem a békés refor­
mista fejlődés körülményei között kell működnie, hanem ellenkezőleg, válságok, há­
borúk és katasztrófák kihívásaival kerül szembe. Nem voltak illúziói a munkásosztály
lassú és békés integrációjáról a válságmentes kapitalizmusba. A közvetlen jövőt illető­
en igaza is volt, s Kautskynak, a demokratikus szocializmus egyik első teroretikusának,
aki 1936-ban halt meg, még meg kellett érnie Hitler hatalomra jutását és a mozgalom
mindkét szárnyának vereségét. A háború, a forradalmak és a húszas évek válságos
időszakában ugyanis a mozgalom élesen kettészakadt szociáldemokrata és kommunista
szárnyra, és a két párt ezt követő egymás elleni elkeseredett „vallásháborúja” volt az
egyik oka a fasizmussal szembeni közös vereségüknek. A háború után azonban, ahogy
normalizálódtak a Német Szövetségi Köztársaság viszonyai, az újra megerősödő szoci­
áldemokrata pártban egyre inkább felülkerekedett a reformista vonal, amit az SPD Bad
Godesberg-i programja pecsételt meg. E nélkül a fordulat nélkül nem kerülhetett volna
sor a szociáldemokrata párt hosszú kormányzati időszakára, amelynek reformpolitiká­
ja jogilag és politikailag is megerősítette a fejlett jóléti állam vívmányait. A kommunis­
ta szárny nem tudott többé megerősödni, doktriner maradt, és az NDK létrejöttével
politikailag is diszkriminálódott; 1956-ban be is tiltották.
Hasonló fejlemények zajlottak le más európai országok munkáspártjaiban is. Ott,
ahol a marxizmus hagyománya nem volt jelentős, így például Angliában, a labourista
mozgalom kezdettől fogva reformista alapon fejlődött ki, anélkül, hogy sokat bajlódott
volna a marxizmustól való elszakadás revizionista érveivel. Erős maradt viszont a
marxizmus befolyása például az osztrák munkásmozgalomban, az „ausztromarxizmus”
befolyásos teoretikusai (Ottó Bauer, Kari Renner, Rudolf Hilferding és mások) révén.
Rudolf Hilferding közgazdász műve A finánctőkéről (1910) az új történelmi helyzet
 314 A HÁROM NAGY ESZMEÁRAMLAT METAMORFÓZISA A XX. SZÁZADBAN

egyik legbefolyásosabb, sokat idézett értelmezése volt, akire a leninisták is hivatkoz­

tak. Legfontosabb tézisei a következők voltak: 1. A vállalkozói tőke anonimmá vált. A
személytelen részvénytársaságok előretörése a tulajdonviszonyok jellegét is megvál­
toztatja. 2. Az ipari tőke mindjobban összefonódik a banktőkével, s együttműködésük
rendkívül megnöveli a tőkés vállalkozások expanzióját, erejét. 3. A piacokat megszer­
vezik: a szabadpiac anarchiájával szemben nagy kartellek jönnek létre, s ez monopol­
árakat és monopolprofitot eredményez. Ennek végső kifejlete egy nagy általános kar­
tell létrejötte lesz, amely majd egyetlen központból szabályozza az egész termelési
folyamatot. A tervezés tehát nemcsak a majdani szocializmus sajátossága, hanem már
a kapitalizmusban elkezdődik. Mint írja: „A szervezett kapitalizmus... valójában azt
jelenti, hogy a szabad konkurencia kapitalista elve helyébe a tervszerű termelés szoci­
alista elve lép.” Ez lehetővé teszi a társadalom befolyását a gazdaság, a termelés alaku­
lására. „A mi nemzedékünk azzal a problémával kerül szembe, hogy az állam segítsé­
gével, tudatos társadalmi szabályozással átalakítsa ezt a kapitalisták által szervezett és
vezetett termelést a demokratikus állam által vezetett gazdasággá.” (Idézi Hofmann
1974, 186.) A viszonyokat hasonlóan ítélték meg liberális gondolkodók is, mint Walter
Rathenau vagy John Maynard Keynes (The End ofLaissez Fairé című művében, [1926]
vagy Joseph Schumpeter, bár természetesen más következtetéseket vontak le belőle,
mint a szociáldemokraták.
Az ausztromarxisták (Ottó Bauer, Kari Renner, Max Adler és mások) két fontos
kérdésben tértek el a revizionistáktól: az egyik az osztályharc folytatódásának, politi­
kai jelentőségének fenntartása volt - ennek számukra kézzelfogható tapasztalati jelei
voltak, mivel a Habsburg Birodalom szétesése után a kis Ausztria igen súlyos belső
problémákkal és éles társadalmi konfliktusokkal küszködött. A másik a nemzeti kérdés
iránti nagyobb affinitásuk, ami a soknemzetiségű birodalmon belül a nemzeti önrendel­
kezésért folytatott küzdelmek tapasztalataival volt magyarázható. Kari Renner osztrák
szociáldemokrata vezető és teoretikus a funkcionális és kulturális autonómiákon alapu­
ló szövetségi állam kialakítását javasolta, azonban az első világháború kimenetele idő­
szerűtlenné tette koncepcióját. Emellett egy igazságosabb társadalomért folyó harcot
hirdetett, amelyet az állami politikaformálásban való aktívabb részvétel lehetősége te­
remtene meg. Az ausztromarxisták szerint nem a proletariátus egyeduralmára van szük­
ség a proletárdiktatúra értelmében, hanem pártjainak a politikai hatalomban való fele­
lős részvételére: kormányozni kell, s nem szabad távol maradni a kormányzati felelős­
ségtől. A gazdaság olyan tendenciái, mint például a menedzserek önállósodása a tulaj­
donosokkal szemben - amit később a menedzseri forradalomként írt le Buchanan -
szintén azt a hitet keltették, hogy lehetséges a magángazdaság nyilvános ellenőrzése és
befolyásolása forradalom nélkül is, és már ez is egy adag szocializmus. Hasonló gon­
dolatokat találunk a svéd szociáldemokratáknál, akik a harmincas évektől kezdődően
évtizedekig kormányhatalomban is voltak, és döntő szerepük volt a jóléti állam skandi­
náv modelljének kidolgozásában.
A reformizmust és revizionizmust a kommunisták gyakran a munkásmozgalom ere­
deti céljainak elárulásával vádolták, abból kiindulva, hogy csak a szubjektív forradalmi
akarat hiányzott egy sikeres szocialista átalakuláshoz, és ennek a lehetőségnek az el­
szalasztása a szociáldemokraták vonakodásán múlott. A kapitalizmus hosszú távú fej­
lődési tendenciáit figyelembe véve világos, hogy az ilyen moralizáló megközelítés jo­
gosultsága meglehetősen kérdéses. A munkások napi érdekeiért való küzdelem, a re­
formista politika lehetőségeivel kapcsolatos összes illúzió ellenére, végül is reális hely­
zetfelismerésen alapult, és csak a túlfeszített forradalmi várakozások nézőpontjából
 A SZOCIALISTA MUNKÁSMOZGALOM SKIZMÁJA: A SZOCIÁLDEMOKRÁCIA ÉS A LENINIZMUS 315

tűnhetett árulásnak. A másik oldalon persze éppoly helytelen volt a kommunista radi­
kalizmus diabolizálása, sátáni gonoszként való feltüntetése a szociáldemokraták részé­
ről. A szociáldemokrata és kommunista pártok konfliktusának hátterében, legalábbis a
centrumországokban, egy reális szociológiai ellentét is meghúzódott: a szociáldemok­
rata pártok általában a jól szervezett, nagy hagyományú szakmunkásrétegeket képvi­
selték, míg a kommunisták többnyire a betanított és segédmunkás, gyakran első gene­
rációs munkásrétegeket, akiket a legjobban sújtott a szegénység, a munkanélküliség és
létbizonytalanság. Ezenkívül a kommunisták soraiban mindig jelentős számban voltak
radikális értelmiségiek, akik morális vagy egzisztenciális okok miatt elidegenedtek a
fennálló kapitalista rendtől, és nem tudtak vagy nem akartak annak uralmi viszonyaiba
integrálódni. A két irányzat harca nemcsak megosztotta a szocializmus erőit, hanem
alaposan meg is gyengítette őket. Ez végül hozzájárult közös vereségükhöz a fasizmus­
sal és más jobboldali törekvésekkel szemben. Csak a harmincas évek népfrontpolitiká­
ja és az antifasiszta ellenállás teremtett közöttük ismét átmeneti érdekközösséget. Az
egyik vagy a másik irányzatnak egy utólagos „igazságtétel” nézőpontjából való mora­
lizáló elítélése tudományosan semmiképp sem termékeny. A konfliktusnak objektív,
strukturális okai voltak, amelyek megértése hozzátartozik a történethez.
A nyugati kommunista pártok politikai sorsát később megpecsételte a sztálinizmus
befolyása soraikban; emiatt mint antidemokratikus és idegen érdekeket szolgáló pártok
a politikai támadások könnyű célpontjává váltak. Jobboldali tekintélyuralmi rendsze­
rekben - Spanyolországban, Magyarországon - eleve illegalitásba kényszerítették őket
mint forradalmi, felforgató elemeket. Ám még demokratikus kormányzatok alatt is
előfordult, hogy törvényileg tiltották működésüket. A hetvenes években jelentkező
eurokommunizmus, amely a reformképtelen szovjetrendszertől való eltávolodás igé­
nyét fejezte ki, már túl későn jött. A hagyományos nehézipar fellegvárainak hanyatlá­
sával végül a kommunista pártok mindenütt kicsiny és gyenge pártokká zsugorodtak,
vagy pedig demokratikus megújulásra törekedve feladták régi identitásukat (így tett
például a sokáig jelentős befolyást élvező PCI Olaszországban, amely Baloldali De­
mokratikus Párttá változott át). Nyugaton tehát a kommunista pártok sehol nem tudtak
döntő politikai erővé válni. A kapitalizmus reformjára, demokratizálására, a munkás­
ság integrálására irányuló szociáldemokrata stratégia volt és maradt a szocialista poli­
tika tartósan sikeres, uralkodó vonulata. Nem így Európa keleti részén.

Lenin és a bolsevizmus
A világkapitalizmus elmaradottabb félperifériáján, főként az átalakulás nehézségeivel
küzdő, forrongó Oroszországban a kommunista, forradalmi radikalizmus termékeny
talajra hullott. A lenini bolsevizmus e tekintetben nem kevésbé radikális szakítást jelen­
tett a II. Intemacionálé örökségével, mint a szociáldemokrata reformizmus. Ugyanúgy
revideálta a klasszikus marxizmust, mint a revizionizmust csak éppen másik irányból:
választ keresve a periféria problémáira, a marxizmusban rejlő forradalmi, radikális
elemeket hangsúlyozta. Doktrínává emelte a szocialista átalakulás szükségszerűségét
sugalló nagy történetfilozófiai sémákat, viszont az óvatosságra intő, a nagy gazdasági
trendekre vonatkozó elemzéseket háttérbe állította. A marxizmusból számára az az
ideológiai üzenet volt a legfontosabb, hogy a történelmi fejlődés menetét politikai akti-
vizmussal meg lehet gyorsítani. A kommunista ideológia abban a hitben gyökerezik,
hogy az elmaradott országok számára talán a fejlődésnek egy másik, nem kapitalista
útja is létezik, hogy a fennálló uralom elnyomó hatalmával szemben fellépő politikai
 316 A HÁROM NAGY ESZMEÁRAMLAT METAMORFÓZISA A XX. SZÁZADBAN

forradalom utat nyithat egy magasabb rendű társadalom kifejlődése irányába. A mar­
xizmus Lenin és követői számára eszmei fegyver volt forradalmuk megvívására, nem
pedig valamilyen szentírás, amelyhez doktriner módon kellene ragaszkodni. Ez volt az
értelme az alkotó marxizmusra vonatkozó lenini koncepciónak: ami a forradalom ügyét
szolgálta, azt erőteljesen propagálta, továbbfejlesztette, gazdasági és szociológiai elem­
zésekkel igyekezett alátámasztani; ami pedig nem, arról nem beszélt, azokat pedig,
akik szóba hozták, az opportunizmus vádjával illette.
A leninizmus mindig is a leghevesebb viták tárgya volt, a munkásmozgalmon belül
éppúgy, mint azon kívül. Ez a vita politikai szenvedélyektől volt hangos, és ezért kevés
tárgyszerű elemzést találunk Lenin tényleges történelmi szerepéről. Államalapítóként
és bálványként tisztelték az egyik oldalon, sátáni összeesküvőnek, illetve toleránsabb
liberális interpretációban, közönséges puccsistának minősítették a másikon. A rend­
szerváltás utáni szobordöntögetés időszakában illúzió volt azt várni, hogy a hivatásos
leleplezőktől most aztán megtudjuk a végső igazságot Leninről, hiszen történeti feldol­
gozások korábban is léteztek; a magam részéről ilyennek tekintem például Róbert
Tuckemek, a princetoni egyetem tanárának a könyvét Leninről és a leninizmusról, s a
bolsevizmusnak az orosz forradalmi tradíciókhoz való bonyolult viszonyáról (Tucker
1977). Mivel a leninizmus paradigmatikus esete egy egész korszak forradalmi törekvé­
seinek és ideológiáinak, a következőkben Lenin nézeteit politikai súlyuknak megfelelő­
en igyekszem tárgyalni, lehetőleg kerülve a szélsőséges interpretációkat. Meg kell
ugyanis különböztetni azt, amit Lenin képviselt, azoknak a törekvéseitől, akik az ő
tekintélyére hivatkozva alkották meg a saját leninizmusukat mint legitim politikai ha­
gyományt. Mindenekelőtt meg kell különböztetni Lenin saját nézeteit és törekvéseit
mindattól, amit később a sztálinizmus aggatott rá, többek között a sztálini korszak
ideológiai felépítményeként létrehozott marxizmus-leninizmustól.
A lenini politikai gondolkodás és a bolsevizmus - a kettő nem ugyanaz, a bolseviz-
muson belül többféle áramlat is volt - az orosz forradalmárok több nemzedékének
hagyományára támaszkodhatott, s az azzal való vitában, dialógusban jött létre. Törté­
neti kontextusát a cári Oroszország elmaradott viszonyai képezték, amelynek legfonto­
sabb, meghatározó mozzanatait a következőkben szokták felsorolni. 1. A társadalom
és az állam Oroszországban nem váltak szét egymástól úgy, ahogy ez a nyugat-európai
fejlődésből ismert. Az állam kezdettől fogva jóval aktívabb, nagyobb szerepet játszott
a civiltársadalomhoz képest, amelynek szervezetei nem élveztek olyan autonómiát,
mint Nyugaton. Az állam minden volt, a társadalom semmi; az állam volt a társadalmi
viszonyok meghatározó eleme, a társadalmasodás közege. 2. Az ortodox egyház ál­
lamegyház volt, amelynek feje a cár. Ez a bizánci kereszténység cezaropapista hagyo­
mányából ered. Az orosz fejlődésből hiányzott a reformációhoz hasonló mozgalom,
amely a hit individualizmusát mozdította volna elő. 3. A individuális szabadság a gaz­
dasági életben és a politikában is igen fejletlen volt. Hiányzott a szabad városok kultú­
rája, az erős és autonóm városi civilizáció hagyománya. A felvilágosodás és raciona­
lizmus csak mint szellemi import létezett, viszonylag szűk körökre terjedt ki a hatása.
4. A cári autokrácia egész rendszere egy ízig-vérig elavult, megcsontosodott uralmi
szerkezetet tartott fenn, amely gátolta a modern fejlődést, s ez lassan meggyengítette
a birodalom katonai erejét is (ahogy ezt a krími és a japán-orosz háborúban elszen­
vedett vereség is mutatta). Az orosz társadalmi állapotok nyugati szemmel nézve
egyenesen elképesztőek voltak; a jobbágyságot csak 1861-ben törölték el, a parasz­
tok zöme még faekével szántott, a kapitalizálódás a nagyvárosokban túlnyomóan
külföldi (zömmel német) tőkével indult meg a múlt század végén, az ipari forradalom
 A SZOCIALISTA MUNKÁSMOZGALOM SKIZMÁJA. A SZOCIÁLDEMOKRÁCIA ÉS A LENINIZMUS 317

hatására. Alekszandr Herzen, a Nyugaton élő felvilágosult orosz arisztokrata úgy

jellemezte az orosz viszonyokat, hogy az ország egyfajta köztes állapotban van a
geológia és a történelem között.
A politikai rendszer önkényuralmi jellege a legvilágosabban a képviseleti testületek
hiányában mutatkozott meg. Az 1905-ben nyugati mintára bevezetett „duma” nem
vezetett alkotmányos monarchiához, mivel nem volt valódi parlament; csak tanácsko­
zási joga volt, s nem volt törvényhozás a szó igazi értelmében. Külföldön Oroszország
századok óta a reakció legfőbb bástyájának számított. A hierarchikus, szigorú szolgá­
lati osztályokra tagolt társadalmi rendet az érdekeire féltékeny nemesség éppúgy védte,
mint a cári titkosrendőrség. Politikai ellenzék nem szerveződhetett, mert ez felségsér­
tésnek számított volna. Ezt az államot, amint politikai elemzők és történészek gyakran
megállapították, csak a katonai vereségek mozdították olykor előre. Az ipari forrada­
lom a nagyvárosokban megteremtette a munkásságot és vele a munkásmozgalom kez­
deteit is. Azonban a sztrájk tilos volt, orosz neve, a stacka, egyúttal konspirációt is
jelentett. Szabad munkaszerződés csak elvétve fordult elő. Nem volt ritka a gyári job­
bágyság sajátos formája sem, amikor is a tőkés befektető egyszerre egy egész falut vett
meg, a földdel és a lelkekkel - a munkaerővel - együtt.
Ezek a viszonyok határozták meg az orosz forradalmárok gondolkodásmódját is.
Honnan is jöhetett ellenállás ilyen körülmények között, ha nem a felvilágosult értelmi­
ségiek soraiból, akik tudatában voltak az ország rettenetes elmaradottságának, és a
kiáltó ellentmondásnak a modernizáció, a fejlődés szükségletei és az oroszországi tes-
pedés között? A forradalmi értelmiség az autokrácia elnyomó gépezete és a nyers mű-
veletlenségben tartott „paraszti tenger” között őrlődött. Ez a társadalmi talajtalanság
volt az értelmiségi radikalizmus egyik fő oka, amely gyakran messianisztikus küldetés­
tudatban és forradalmi avantgardizmusban nyert kifejeződést. Mint a legtöbb hasonló
helyzetű, a tradicionálisból a modern társadalomba tartó országban, itt is hamar jelent­
kezett a népiesek és urbánusok, a narodnyikok és nyugatosok ellentéte. A mai olvasó
számára meglepőnek tűnhet, de a bolsevikok ebben a felosztásban a nyugatosok körébe
tartoztak. A marxizmus átvételével a leghaladóbb nyugat-európai forradalmi tradíció­
hoz folyamodtak, azt alkalmazva saját helyzetükre és céljaikra.
Lenin (Vlagyimir Iljics Uljanov) (1870-1924) a forradalmi útkeresésnek ebbe a ro­
mantikus korszakába született bele. Személye túl ismert ahhoz, hogy sokat kelljen róla
mondani. Egy tanító fia volt; bátyja részt vett a Narodnaja Volja (Népakarat) elnevezé­
sű terrorista szervezet cár elleni sikertelen merényletében, amiért kivégezték. A fiatal
Leninre bizonyára hatott ez az esemény, amikor körülményesebb és szervezettebb po­
litikai útját kereste a viszonyok megváltoztatásának. Már kazanyi diákként megismer­
kedett a marxizmussal, és egy illegális munkásképző központban való részvételéért
elszenvedte élete első száműzetését. Később mégis sikerült elvégeznie az egyetemet,
ám nem hagyott fel politikai terveivel. Egyik alapítója lett a „Harci szövetség a mun­
kásosztály felszabadításáért” nevű szervezetnek, amelyből 1898-ban létrejött Oroszor­
szág Szociáldemokrata Pártja. Személyiségéről tudni érdemes, hogy nem volt sem
szokványos pártvezér, sem pedig tudós intellektuel; olyan politikus volt, aki egyszerre
volt elméleti és gyakorlati érdeklődésű, aki forradalmi szenvedélyét képes volt hideg
intellektussal párosítani. A legfontosabb kérdés számára az volt: hogyan lehet Oro­
szországban az elgondolható legkedvezőtlenebb körülmények között mégis forradalmat
csinálni? Ez vezette minden elméleti kutatását, s valamennyi írása ilyen értelemben
alkalmi jellegű. Stílusa agitatív, gyakran agresszív, támadó, gunyoros. Racionálisan
érvelt, de a propagandista stílusában: folyvást ismételte az egyszer már felismert és
 318 A HÁROM NAGY ESZMEÁRAMLAT METAMORFÓZISA A XX. SZÁZADBAN

megfogalmazott igazságot, hogy bevésse az emberek emlékezetébe. Eszményének a

néptribunt tekintette, szembeállítva azt a trade-unionista bürokratákkal. A Mi a teen­
dő? című művében ő maga a következőképpen fogalmazta meg forradalmi hitvallását:
a forradalmárnak értenie kell ahhoz, hogy az elnyomás legapróbb jelenségeit is a rend­
őri önkény és a kapitalista kizsákmányolás általános képévé szélesítse; minden alkal­
mat meg kell ragadnia, hogy meggyőződését és demokratikus követeléseit kinyilvánít­
hassa, és mindenki számára megvilágítsa a proletariátus felszabadító harcának történeti
jelentőségét (LVM 1:163).
Lenin legfontosabb elméleti és politikai újításai közül az alábbiakat szokás kiemelni:
a marxizmus alkalmazását az oroszországi viszonyokra; az új típusú párt elméletét;
sajátos imperializmuselméletét; és Marx forradalomelméleti revízióját, a politika pri­
mátusának hangsúlyozását a marxizmusban benne rejlő ökonomizmussal szemben.
Vegyük röviden sorra ezeket a mozzanatokat.
1. Lenin számos művében kísérelte meg a marxizmus alkalmazhatóságának bizonyí­
tását az elmaradott orosz viszonyokra. Marx és Engels buzgó tanulmányozójaként a
tőkés fejlődésre és a forradalomra vonatkozó elméletüket adaptálta az orosz valóság
elemzésére. így például tudományos elemzéssel kimutatta, hogy Oroszországban már
jócskán előrehaladott a kapitalizmus az agrárviszonyok terén is, nem csak a városi
iparban. Ezért elvetette a narodnyik álmodozást a mir-szocializmusról (arról, hogy a
paraszti földközösségre, a mirre alapozva lehetne a kapitalizmus átugrásával szocializ­
must és kommunizmust teremteni), és úgy vélte, hogy az éppen kifejlődő proletariátus­
nak és jól szervezett pártjának kell a forradalom vezető erejévé válnia. Elfogadta ugyan,
hogy a gyengén fejlett Oroszországban először még a polgári forradalom van napiren­
den, de úgy látta, hogy a polgárság, a burzsoázia politikailag túl gyenge ahhoz, hogy
következetesen fellépjen a cárizmus ellen. Az 1905-ös forradalom idején kifejtett elmé­
lete szerint a szociáldemokraták által vezetett „munkás-paraszt demokratikus diktatú­
ra” irányába kell a forradalmat előrehajtani, mert a polgári pártok még a demokratikus
köztársaságig sem akarnak elmenni. Ha egyszer sikerült a hatalmat megszilárdítani,
akkor idővel túl lehet haladni a forradalom polgári céljain is, és egyenrangú politikai
pozícióból lehet majd tovább küzdeni a kizsákmányolástól mentes társadalomért, a
szocializmusért.
2. Lenin a párt új elméletét dolgozta ki, hogy a szociáldemokrata pártot a forradalom
megvívására alkalmas fegyelmezett és egységes szervezetté tegye. A szakszervezetek
ugyanis szerinte a már fentebb mondott okok miatt nem voltak elég erősek ahhoz, hogy
egy alulról építkező demokratikus pártot és széles körű munkásmozgalmat teremtse­
nek. Ellenkezőleg, Oroszországban a szakszervezeteket maga a (többnyire illegálisan
működő) munkáspárt igyekezett lábra állítani. A Mi a teendő? című híres vitairatában,
amelyben Lenin kifejti a bolsevik párt alapelveit, elvi indoklását is adja a pártpolitika
elsődlegességének. Szerinte egy külön forradalmi pártra azért van szükség, mert a
munkások maguktól, spontán módon legfeljebb a trade-unionizmusig, azaz a napi kö­
vetelésekért harcoló szakszervezeti mentalitásig jutnának el. „A politikai osztálytuda­
tot csak kívülről lehet bevinni a munkásokba, azaz olyan területről, amely kívül áll a
gazdasági harc körén...” (LVM 1:125-126). A szocializmust mint tudományos elméle­
tet szerinte csak a tulajdonos osztályok művelt képviselői, értelmiségiek dolgozhatták
ki, s nekik kell, a legrátermettebb és legtudatosabb munkásokkal együtt megszervezni
és vezetni a munkásosztály politikai harcát. Más szavakkal, a párt a munkásosztály
elitszervezete, egy széles tömegmozgalom élcsapata, amely legálisan a szakszerveze­
tek köré szerveződik, de mégis a párt vezetése alatt áll.
 A SZOCIALISTA MUNKÁSMOZGALOM SKIZMÁJA: A SZOCIÁLDEMOKRÁCIA ÉS A LENINIZMUS 319

Ez a helyzetértékelés maga után vonja a párt sajátos struktúráját is, amely miatt az
orosz szociáldemokrácia ketté is szakadt mensevikekre, akik inkább egy nyugati szoci­
áldemokrata típusú tömegpártban gondolkodtak, és bolsevikokra, akik nevüket attól
nyerték, hogy többségbe kerültek a szervezeti kérdésről folytatott vitában. (Igaz, hogy
ez a többség marginális volt, de Lenin értett ahhoz, hogy kiaknázza ezt a minimális
fölényt.) A pártnak Lenin szerint a hivatásos forradalmárok pártjává kell válnia, akik
egész életüket a forradalom ügyének szentelhetik. Ez szerinte elengedhetetlen volt a
párt fennmaradásához és működéséhez olyan körülmények között, amikor a cári autok­
rácia a pártot illegalitásba szorította. Lenin megvetően szólt a politikai amatőrizmus­
ról; ugyanúgy meg volt győződve arról, hogy a politikának professzionalizálódni kell,
mint Max Weber. Csak éppen itt nem az állami politikáról volt szó, hanem ellenkező­
leg, egy elnyomó államhatalom ellen szervezkedő forradalmi erőről, amely állandó
rendőri üldözésnek volt kitéve. A pártnak éppen ezért kipróbált, megbízható, magas
erkölcsiségű, felkészült vezetőkre van szüksége, akik képesek az illegális munka kö­
rülményei között, ügyes konspirációval megszervezni és vezetni a pártot, és minden
társadalmi erőt összefogni a régi rend megdöntésére. A párt struktúrája ezért hierarchi­
kusan épül fel, mint egy harci szervezet. Inkább legyen kicsi, de tagjait gondosan meg
kell válogatni; fegyelmezett és áldozatkész emberekre van szükség, akik adott esetben
képesek a vita után elhatározott döntések végrehajtására is.
A szervezeti nézetkülönbségek miatt az orosz szociáldemokraták 1912-ben már kü­
lön pártként léptek fel, mint mensevikek és bolsevikok, és csak a polgárháború vihara
sodorta őket ismét egy táborba a fehérek, az ellenforradalom erői ellen.
3. Lenin imperializmuselmélete közgazdasági szempontból nem tartalmaz eredeti
meglátásokat, lényegében a meglévő közgazdasági szakirodalomra (Hobson, Stemberg,
Luxemburg, Hilferding és mások munkáira) támaszkodott. Új volt azonban az, hogy
az imperializmus jelenségét politikai szempontból értékelte, és messzemenő politikai
következtetéseket vont le belőle. A tőke expanzióját, új nyersanyagok, munkaerőforrá­
sok és piacok megszerzéséért folyó harcát a kapitalista fejlődés szükségszerű velejáró­
jának tekintette. A kolonializmust Rosa Luxemburghoz hasonlóan a kapitalizmus elke­
rülhetetlen következményének, és így az antikolonialista küzdelmeket egyben a kapita­
lizmus elleni harc részének tartotta. (Ennek a későbbiekben nagy jelentősége lesz.) Az
imperializmus fő ismérveit Lenin nagyjából a következő pontokban foglalta össze: a) a
termelés messzemenő monopolizálása; b) egy fináncoligarchia keletkezése, amely ur­
alja a vezető tőkéscsoportosulásokat; c) a tőke exportja az egész világra, azaz a kapita­
lizmus világméretű expanziója; d) a világ felosztása a nemzetközi monopolista tőkés
érdekszervezetek között; e) a háború elkerülhetetlensége a hatalmas tőkéscsoportok
rivalizálása miatt, amelyek mögött nemzeti hatalmak állnak. Miután már megtörtént a
világ területi felosztása a kapitalista nagyhatalmak között, változás már csak háború
árán lehetséges.
Milyen következtetéseket vont le ezekből a fejleményekből? A kapitalizmus szerinte
egyre inkább parazita jelleget ölt; a monopolprofitok ugyanis számos nem produktív
tevékenységet tesznek lehetővé, és gyarapítják a „szel vény vagdosok” számát. A gyar­
matok kizsákmányolásából szerzett extraprofitból a tőkések korrumpálják a munkásve­
zetőket is, és ezzel a munkásarisztokráciát a rendszerükhöz láncolják. Lenin a refor­
mista politika fellépését is ezzel a „korrumpálási tézissel” magyarázta. A monopolka­
pitalizmust „rothadónak” és haldoklónak minősítette, azzal a feltevéssel, hogy a mono­
póliumok gátjai az ipar és a termelékenység fejlődésének, és csak az extraprofitban,
valamint a kizsákmányolás fokozásában érdekeltek. A monopolkapitalizmust ezért a
 320 A HÁROM NAGY ESZMEÁRAMLAT METAMORFÓZISA A XX. SZÁZADBAN

kapitalizmus legfelsőbb fokának tekintette, amely után már csak a szocializmus jöhet.
(Vagy lesüllyedés a barbárságba, ahogy Rosa Luxemburg fogalmazott.)
4. Lenin forradalomelmélete volt gondolkodásának centruma, s ebben ragadható
meg talán a leginkább a klasszikus marxizmussal szembeni különbség. Lenin átvette
Marx tézisét a proletárdiktatúráról, mint az osztály nélküli társadalomba átvezető sza­
kaszról. Ami azonban Marxnál elvont, kidolgozatlan ötlet szintjén maradt, azt Lenin
képes volt összekapcsolni a gyakorlattal, a modem tömegpolitikai harc feltételeivel.
Eközben egy sor ponton módosította is Marx eredeti felfogását. Marx szerint a kom­
munista forradalom csak a gazdaságilag legfejlettebb országok egyidejű tetteként lehet­
séges. Egyrészt azért, mert a termelőerők fejlettsége nélkül a „robbantás” csak
donquijotizmus volna (így fogalmaz még Grundrissében is), és kudarcra lenne ítélve.
Már a Német ideológiában (amit Lenin nem ismerhetett) kifejtette, hogy a szegénység,
a termelőerők fejletlensége a forradalom után oda vezetne, hogy az ínséggel együtt
ismét elkezdődne a harc a szükségesért, és ezzel „ismét helyreállna az egész régi sze­
mét” (MÉM 3:35). Ugyanakkor a forradalomnak sok országban párhuzamosan kell
bekövetkeznie, mert ha a kísérlet elszigetelődnék, akkor „a kapitalizmus minden újabb
expanziója felszámolná a helyi kommunizmust” (MÉM 3:35, 36, 39).
Lenint mindez nem aggasztotta - őt az oroszországi nyomorúság tapasztalata arra
indította, hogy mindenképpen forradalmat kell csinálni a régi rend elsöprésére. A vi­
lágkapitalizmuson belül az egyenlőtlen fejlődés törvénye érvényesül, és ennek folytán
élesednek az ellentétek az egyes országok között éppúgy, mint a periféria elmaradot­
tabb országaiban. (Magát a periféria kifejezést Lenin még nem használta, ez csak
Immánuel Wallerstein jóval későbbi világrendszer-elmélete nyomán vált általános kife­
jezéssé.) Az ellentmondások kiéleződésének volt következménye az első világháború
kitörése is, amelynek elhúzódása, a nép fokozódó szenvedései elmélyítették a hadvise­
lő országok (főleg a vereséget szenvedő felek) belső válságát. A forradalom tehát
lehetséges egy gazdaságilag elmaradott országban is, ha a szociális és politikai ellenté­
tek kiéleződnek, a régi és az új ellentmondások egymásra torlódnak. Ez a kapitalista
hatalmak „leggyengébb láncszemének” elmélete, amelyet a forradalom át tud szakíta­
ni. Lenin az orosz forradalom kitörésekor meg volt győződve arról is, hogy a forrada­
lom rövidesen ki fog terjedni az egész világra.
Lenin felfogása a forradalomról lázadás volt A tőke ellen, vagyis a marxi felfogás
ökonomizmusa ellen (amint az olasz leninista Antonio Gramsci később megfogalmaz­
ta). Ezt a felfogást a politika primátusa elvének is szokták nevezni. Fordulatának lénye­
ge abban áll, hogy nem annyira a forradalom gazdasági, mint inkább politikai érettsé­
gét tartotta szem előtt. Forradalmi helyzet szerinte akkor áll elő, amikor a társadalom
alsó, elnyomott osztályai már nem akarnak a régi módon élni, miközben a felsőbb,
uralkodó osztály már nem képes a régi módon kormányozni. Ezzel pontosan leírta a
legitimációs válságok természetét, amikor egy fennálló uralmi rend érvényessége radi­
kálisan megkérdőjeleződik, és jogosnak tűnik fel a lázadás, a forradalom, amely egy új
törvényesség alapját teremti meg. Az ilyen helyzet létrejöttéhez ugyanis két dolog kell:
nem elég a tömegek elégedetlensége, amely máskor is megvan; kell hozzá az uralmi
apparátus dezorganizációja is, az uralmon levők hitének elvesztése uralmuk jogosságá­
ban és fenntarthatóságában. Ezt a helyzetet alapvetően a háború teremtette meg, de
kétségtelenül hozzájárult a bolsevik párt forradalmi agitációja is. Ez az a „szubjektív
tényező” , amely azzal, hogy képes szervezett tömegakciókra, új helyzetet teremt.
Ezen a ponton kapcsolódik össze Lenin pártelmélete és forradalomelmélete: a bolse­
vik párt a felkészülés hosszú időszaka után képes a kritikus pillanatban cselekedni.
 A SZOCIALISTA MUNKÁSMOZGALOM SKIZMÁJA: A SZOCIÁLDEMOKRÁCIA ÉS A LENINIZMUS 321

Ennek a nagyon is tudatos stratégiának és taktikának az ismeretében némileg különös

az 1917-es októberi forradalomnak az a liberális interpretációja, mely a bolsevik forra­
dalmat pusztán egy hataloméhes, terrorista párt puccsának, egyfajta palotaforradalom­
nak állítja be. Persze, a bolsevikok tagadták volna a legkevésbé aktív szerepüket a
forradalom kitörésében. A bolsevik párt azonban nem azért vált a kritikus történeti
pillanatban a forradalom vezetőjévé, mert éppen arra járt, amikor a régi államrend
összeomlott. Hiszen évtizedek óta módszeresen készült a forradalomra, és törekvései
összhangban álltak a háborúban és nélkülözésekben az élet megszokott rendjéből kibil­
lentett, felzaklatott tömegek kívánságaival. Ez a felszínes interpretáció adós marad
annak magyarázatával is, hogy miért volt képes a bolsevik párt a polgárháborús meg­
próbáltatások ellenére is megőrizni a hatalmat, és miért veszítette el azt hónapokon
belül a számukra szimpatikusabb Kerenszkij kormánya.
A bolsevikok valóban nagyon tudatosan törekedtek nemcsak a tömeges elégedetlen­
ség meglovagolására, hanem a régi uralmi gépezet szétzilálására is. Már a háború alatti
taktikájuk, a frontokon való fratemizálás és a katonák szembefordítása a tisztjeikkel is
ezt a célt szolgálta. Ezenkívül értettek ahhoz, hogy politikai taktikájukban ne közvetle­
nül a végcélt állítsák előtérbe, hanem a legszélesebb tömegek által elfogadható köztes
célokat hangsúlyoznak. E taktika révén sorra elsajátították a többi párt legfontosabb
programpontjait, a földkérdést, a köztársaságnak, illetve a szovjetek rendszerének ki­
építését, az azonnali béke politikáját. A forradalom utáni társadalmi és államszervezet
ügye közvetlenül nem foglalkoztatta őket.
Lenin csak 1917 nyarán, kényszerű illegalitásban írta meg az Állam és forradalom
című vitairatát. Azonban ennek fő célja sem annyira a jövő kommunista utópiájának
megrajzolása volt, mint inkább a polémia a párton belüli anarchikus tendenciákkal,
amelyek képviselői nem értették meg az államhatalom megragadásának fontosságát. A
mű persze a politikai utópiák egyik alapműve annyiban, hogy olyan szocialista jövőt
rajzol meg, amely megvalósítja a közvetlen népi demokráciát. Ez a szovjetek (taná­
csok) rendszerére épülne, nincs benne uralom és elnyomás, s a társadalmi viszonyok
olyan áttetszőén egyszerűvé válnak, hogy minden szakácsnő képes lesz az államügyek
intézésére. Az állam mint az osztályuralom szerve, mint elnyomó intézmény végül
elhal - de csak azután, miután megdöntötték a fennálló államhatalmat, és egy proletár-
diktatúra formájában megvédték azt az uralkodó osztályok ellentámadásával szemben,
akik nyilvánvalóan nem törődnek bele a tulajdon kisajátításába és az új rendbe, hanem
összeesküvést szőnek ellene. Azt a kérdést, hogy a proletárdiktatúra kemény viszonya­
itól, amelyben még él az elnyomás, legalábbis a régi uralkodó osztályokkal szemben,
miként jutnak majd el a kényszermentes, uralom nélküli társadalom utópiájához, a mű
nem válaszolta meg, minthogy fel sem tette.
Ez volt a bolsevizmusnak az az „erkölcsi dilemmája”, amely más, filozofikusabb
műveltségű leninistákat, mint Lukács György, kezdettől fogva élénken foglalkoztatott.
A dilemma lényege abban áll, hogy a forradalom erőszakot.teremt, amelyet csak egy új
törvényes állapot megteremtése igazolhat. Ám hogyan térhet vissza az elkerülhetetlen­
nek látszó diktatúrából a törvényes - azaz korlátozott - hatalom állapotába? Ez a jako­
binus terror óta minden forradalom állandó és legfőbb kérdése volt. (A fiatal Lukács
moralizáló kérdésfeltevésében így hangzott: vajon keresztülhazudhatjuk-e magunkat
az igazsághoz? (Lukács 1971, 17).) A forradalom utáni polgárháború viszonyai ke­
mény rezsimet igényeltek; itt még a „ki kit győz le” logikája uralkodott. Ez magyaráz­
za, ha nem is menti a forradalmi hatalom számos bűnét (mint például a cári család, a
Romanovok meggyilkolása, a templomok és kolostorok kifosztása, a polgárháborúban
 322 A HÁROM NAGY ESZMEÁRAMLAT METAMORFÓZISA A XX. SZÁZADBAN

szedett túszok agyonlövetése és a veszélyesnek ítélt politikai ellenfelek kezdődő depor­

tálása). A forradalmi terror azonban lassanként az államilag szervezett elnyomás új,
konszolidált állapotába vezetett át, a Csekától a GPU-ig és KGB-ig. A polgárháború
„ki kit győz le” logikája így tovább folytatódott, mint az indokolt lett volna, és a
katonai sikerek látszólag igazolták ezt a magatartást. Azt a kérdést, hogy hogyan és
milyen úton fognak véget vetni a kivételes állapot logikájának, miután már kiépült a
diktatúra szilárd épülete, nem vetették fel.
A „politika primátusának” lenini elve azonban más ellentmondásokat is hordozott.
Az élet összes területét politikai szempontoknak vetette alá. A politikai harc logikája
fokról fokra politikai hatalmi eszközzé tette a jogot, az erkölcsöt (Lenin szerint „erköl­
csös az, ami a kommunizmus ügyét szolgálja”), az oktatást, a művészeteket, sőt a
tudományt is. Ez a tendencia már a forradalmárok kemény jellemében is preformálva
volt: saját személyiségüket is instrumentalizálták. Lenin személye maga is jól illuszt­
rálja ezt: edzette magát, kerékpározott, hogy fitt legyen a világforradalomra, amikor
majd szólítja a történelem. Leveleiben megdorgálta a pártfunkcionáriusokat, hogy nem
vigyáznak az egészségükre, pedig az kincstári vagyon stb. Nem engedett semmiféle
érzelgősségnek; mint Gorkij feljegyezte, még zenehallgatáskor sem tudott feloldódni.
Beethoven Appassionatá]ának hatására, mint Lenin mondotta, meg szeretné simogatni
az emberek fejét, de nem lehet; rá kell ütni, hogy felébredjenek és tudatosítsák mosto­
ha sorsukat. A cári autokrácia elleni harcban fejlődött ki az a militáns politikai stílus,
amely a korebeli vitákat áthatotta, és már önmagában is akadályává vált a konfliktusok
demokratikus és toleráns rendezésének, s egy tisztességes szövetségi politikai kialakí­
tásának más társadalmi és politikai erőkkel.
A forradalom után fokról fokra egy erősen központosított, monolitikus hatalmi be­
rendezkedés jött létre, amelynek kiépülése az ellenforradalom fenyegetésével és a pol­
gárháborúval függött össze. A széthulló régi államrend helyébe lépő új államappará­
tusnak a lenini párt káderei alkották a gerincét. A polgárháború fenyegető légkörében
mind jobban és jobban szűkítették a politikai szabadságjogokat, a vita és az ellenzéki
politizálás lehetőségét. Szétkergették a törvényhozó gyűlést, amelyben a bolsevikok
nem kaptak többséget, fokozódó gyanakvással kísérték a szövetséges pártok tényke­
dését is, azt lesve, hogy teljes szívvel és lélekkel állnak-e mellettük és szolgálják-e a
forradalmat, majd betiltottak minden pártot; végül pedig a párt X. kongresszusán, a
kronstadti lázadás lélektani hatása alatt, a saját pártjukon belül is megtiltották a frak­
ciók szervezését. Ezt az intézkedést titokban hozták és ideiglenesnek szánták, végül
mégis ez lett a monolitikus szovjet rendszer legfontosabb pillére. A frakciózás elleni
harc a politikai szervezeti monopólium fenntartásának eszköze lett több mint hetven
éven át.
A lenini hagyaték ezért nagyon ellentmondásos. Mégsem lehet Lenint felelőssé tenni
mindenért, amit később Sztálin és társai elkövettek, ahogy ez manapság szokás. Lenin
mint pártvezető és kormányfő jóval rugalmasabb volt a többi bolsevik vezetőnél, és
képes volt tanulni az elkövetett politikai hibákból. Haladó nézetei voltak a nemzeti
kérdésről, híve volt a nemzeti önrendelkezésnek. Élesen fellépett a nagyorosz naciona­
lizmus ellen, például Ordzsonikidze és Sztálin magatartása ellen a grúz kérdésben.
Föderációs elképzelését - amely csak a közös pénzügyet és hadügyet irányozta volna
elő, a többi a köztársaságok belső ügye maradt volna - az adott viszonyok között nem
lehetett érvényesíteni, és illuzórikus elképzelés maradt. Éppen az ellenforradalmi fe­
nyegetéssel igazolt új, egypártközpontú hatalmi struktúra akadályozta meg a valódi
föderalizmus érvényesülését.
 A SZOCIALISTA MUNKÁSMOZGALOM SKIZMÁJA: A SZOCIÁLDEMOKRÁCIA ÉS A LENINIZMUS 323

A forradalomból és polgárháborúból kinőtt hadikommunizmus tévútját felismerve,

Lenin rendkívüli energiát fordított az új gazdaságpolitikai kurzus, a NÉP kidolgozásá­
ra és elfogadtatására. A kezdeti világförradalmi illúziók szertefoszlásával, érzékelve
az orosz forradalom és a szovjethatalom nemzetközi elszigetelődésének veszélyét, tá­
mogatta a kommunista pártok intemacionáléjának, a Kominternnek a létrejöttét. Lenin
dolgozta ki a kommunista pártoknak azokat az ismérveit, amelyek alapján felvételt
nyerhettek a Kominternbe, miközben az orosz forradalom tanulságait úgy ajánlotta a
kommunista mozgalom figyelmébe, hogy tudatában volt különlegességének. (Ez a sztálini
korszakra már nem volt jellemző: a baloldali szektásság uralkodott el, ami az európai
kommunista pártok teljes „bolsevizálásához”, sztálinizálódásához vezetett.) Lenin
emellett rendkívüli diplomáciai erőfeszítéseket tett az ország külső viszonyainak nor­
malizálására, ám viszonylag kevés eredménnyel járt. Ahhoz azonban már Sztálin kel­
lett, hogy a Kominternt teljesen a Szovjetunió külpolitikai érdekeinek rendeljék alá, a
kommunista pártokat pusztán a „proletárforradalom hazájának” külpolitikai támogatá­
sára használva fel.
Lenin a világforradalmi várakozás meghiúsulását tapasztalva és látva az új hatalom
előtt álló gazdasági feladatok nagyságát, elkezdett új értelmet adni az orosz forrada­
lomnak. A világforradalmat kiváltó gyújtószikrából az orosz forradalom egyre inkább
a fejletlen periféria lázadásának példája lett a világkapitalizmus fellegváraival szem­
ben. Ezzel új alapra helyezte a szovjet rendszer ideológiai legitimációját. Lenin nagyon
is tisztában volt az ország roppant elmaradottságával, amely a klasszikus marxi elmélet
értelmében alkalmatlanná tette egy valódi szocialista forradalomra. Ám úgy vélte, hogy
a forradalomra többek között azért is volt szükség, hogy a hatalom birtokában egyálta­
lán elkezdhessék az elmaradott ország nagyszabású iparosítását és átfogó modernizáci­
óját. Ennek a törekvésnek lett a kifejezője a „szocializmus egy országban” építésének
programja, a „kommunizmus = szovjethatalom + az egész ország villamosítása” agi-
tatív jelszavával. A későbbiekben egyre inkább ez lett a szovjet fejlesztési politika
legitimációjának és a szovjet modellnek mint a fejlődés nem kapitalista útjának legfőbb
hivatkozási alapja, és ez kötötte össze a Szovjetunió külpolitikai törekvéseit a harmadik
világ nemzeti felszabadító mozgalmainak ügyével is.
Lenin felismerte a szovjet fejlődés veszélyes eltorzulásának tendenciáit is. Egyrészt
a polgárháború és a kiélezett politikai harcok a választott szovjeteket mindinkább a
diktatúra eszközévé tették, és elveszett az a demokratikus lendület, amellyel a forrada­
lom indult. A városi proletármozgalom korábbi élgárdájából azokat, akik megmarad­
tak és nem estek el a polgárháború frontjain, az államhatalom és a hadsereg parancsno­
ki posztjaira emelték. Az üzemek, gyárak államosítása is a közvetlen demokrácia fejlő­
dése ellen hatott, hiszen a termelést felülről, bürokratikus igazgatással szervezték újjá.
Lenin igyekezett megnyerni a korábbi polgári értelmiséget a forradalmi hatalomnak,
ám ez irányú erőfeszítéseit csak félig övezte siker. Óriási emigrációs hullám bontako­
zott ki, elsősorban a vereséget szenvedett „fehér” tábotból és híveiből, de az otthon
maradók munkáját is - akiknek szaktudására a termelés és a normális élet újjászervezé­
séhez égető szükség volt - a diktatúra körülményei között gyakran bizalmatlanság és
gyanakvás gátolta. A párt és az államhatalom összefonódása emellett olyan bürokrati­
kus fejlődést eredményezett, ami Lenin szerint rosszabb volt a régi állam koncentrált
hatalmánál is. Ezek a fejlemények Lenint is megrémisztették, de már hiába szegült
szembe a hatalom óriási mértékű koncentrálódásával. Egyáltalán nem idealizálta a fia­
tal szovjet államot: jellegét keresve hol államkapitalizmusként definiálta, hol munkás­
államnak nevezte, bürokratikus kinövésekkel. A kudarcok okát egyre inkább az ország
 324 A HÁROM NAGY ESZMEÁRAMLAT METAMORFÓZISA A XX. SZÁZADBAN

roppant kulturális elmaradottságában látta: az államvezetés autokratikus és bürokrati­

kus hagyományaiban, a dolgozó tömegek passzivitásában és műveletlenségében. A
kultúrforradalom meghirdetése az analfabetizmus leküzdésére, a szövetkezetesítés prog­
ramja (még nem a sztálini erőszakos kolhozosítás értelmében), a nagy ipari beruházá­
sok kezdeményezése mind nagyszabású tervek és kezdeményezések voltak a nehézsé­
gek áthidalására. A szovjet politika első lépéseit a gondok ellenére egy sajátos techni­
kai utópizmus és a jövőben való mély bizakodás hatotta át. Az államhatalom birtoká­
ban és szervezésében elkezdett modernizációs politika azonban csak felemásra sikered­
hetett, éppen a centralizált diktatúra megszilárdulása miatt. A burzsoáziától Lenin és
elvtársai csak technikai értelemben akartak tanulni: a szabadság politikai technikáit, a
demokrácia alkotmányosan rögzített elveit már nem sorolták az átveendő civilizációs
és kulturális örökség közé. Ebben nyilvánvalóan az orosz tradíciók és a korábbi harcok
tapasztalatai is megkötötték a fantáziájukat. Az autokrácia terhes politikai öröksége,
annak uralmi és kormányzati módszerei ezért csakhamar újra megjelentek, immár szovjet
zászló alatt. Lenin küzdelme a „bürokratikus elfajulás” ellen zátonyra futott, mert
éppen az az erő, amelyet a forradalom megvívására, majd megvédésére kovácsolt ki,
nevezetesen a bolsevik párt és annak egyeduralmi helyzete volt az, amely elnyomott
minden kritikát. Hiába állította pellengérre többek között Sztálin egyeduralmi törek­
véseit is a pártkongresszushoz intézett híres levelében, amiben Sztálin leváltását kö­
vetelte, már túl késő volt ahhoz, hogy megállítsa a hatalom végzetes koncentrációját.
Élete utolsó két évében már állandó orvosi felügyelet alatt álló nagybeteg ember volt,
miután egy ellene elkövetett anarchista merénylet miatt felgyorsult nála a teljes érel­
meszesedés folyamata. Lenin élete a bekövetkező katasztrófa rossz előérzetében ért
véget 1924 elején.
Maga a leninizmus azonban, pontosabban a forradalom elméletének és gyakorlatá­
nak lenini stratégiájáról adott különböző interpretációk még sokáig a történelem napi­
rendjén maradtak. A bolsevik vezérek mindegyikének megvolt a saját leninizmusa:
Kamenyev, Zinovjev, Sztálin és Trockij egyaránt összefoglalták a lenini eszmei örök­
ség lényegét, és saját politikai törekvéseik szellemében értelmezték azt. A Lenin halála
utáni hatalmi küzdelmekben azonban sorra elvéreztek, és a hatalmi taktikában s az
adminisztráció vezetésében legügyesebb Sztálin és koncepciója győzedelmeskedett,
miután semmilyen eszköztől vissza nem riadva sorra kiszorította politikai ellenfeleit a
párt vezetéséből. Sztálin verziója a lenini örökségről, amelyet A leninizmus kérdései
című gyűjteményes kötet tartalmaz (Sztálin 1949), a szovjet állam hivatalos ideológiá­
jává lett, amelyet szolgálatkész filozófusok a harmincas években a marxizmus-leniniz-
mus ideológiai kánonjává szintetizáltak. Ez lett a kor uralkodó hivatalos ideológiája,
amelytől eltérni életveszélyes volt, s amely a sztálini cenzúrának és a párthű nómenkla­
túra ideológiai képzésének alapja lett. Ebben nemcsak dogmatizálták, hanem sajátosan
át is értelmezték a leninizmust, a mindenkori hatalmi érdekek igényei szerint eltérő
hangsúlyokkal, megteremtve a forradalom, az egy országban épülő szocializmus és a
Szovjetunió világtörténelmi küldetésének egységes mítoszát, a jövő kommunista társa­
dalmáért a tőkés rendszerrel szemben folytatott „nemzetközi osztályharcban” .
A Komintembe szervezett kommunista pártok többé-kevésbé magukévá tették ezt a
leninista ideológiát, bár mindig voltak lényeges különbségek a szovjet és a többi párt
interpretációiban. A kommunista teoretikusok közül az eddigieken kívül Trockijt, Rosa
Luxemburgot, valamint Lukács Györgyöt és Antonio Gramscit érdemes említenünk
mint eredeti gondolkodókat. A kínai forradalom ideológusa, Mao Ce-tung ugyancsak a
leninista tradíció folytatója, de elméleti eredetiségéről megoszlanak a vélemények.
 A SZOCIALISTA MUNKÁSMOZGALOM SKIZMÁJA: A SZOCIÁLDEMOKRÁCIA ÉS A LENINIZMUS 325

Lev Davidovics Trockij (1879-1940) a marxista osztályelemzést már igen korán al­
kalmazta az orosz forradalomról írott tanulmányaiban. A bolsevik forradalom egyik
vezetője, a polgárháború kitörésekor kitűnő szervezőkészségével tűnt ki, őt tekintik a
Vörös Hadsereg megteremtőjének. Energikus gyakorlati politikusként nagy tekintélyre
tett szert, de doktriner teoretikus pozíciója a permanens forradalomról szembeállította
Sztálinnal, és a hatalmi vetélkedésben alulmaradt. Nagy befolyása miatt nem lehetett
könnyen eltávolítani - először országon belülre, Alma-Atába száműzték, majd később
külföldre kellett távoznia. Politikai ambícióit nem adta fel, a proletár világforradalom
eszméjét a trockista IV. Internacionálé karolta fel. Trockij száműzetésében éles szem­
mel bírálta a kibontakozó sztálinizmus uralmi rendszerét (Trockij 1990). Sztálin szá­
mára a nagy vetélytárs még száműzetésében is annyira kellemetlen volt, hogy titkos-
rendőrségével üldöztette, több merényletet szervezett ellene, míg végül 1940-ben
Mexikóban a KGB egyik ügynöke végzett vele.
Rosa Luxemburg (1871-1919) lengyel marxista és forradalmár a szociáldemokrácia
revizionista fordulatának egyik fő bírálója volt. 1898-tól Németországban élt, és a
forradalmi tömegsztrájk, valamint a radikális pártpolitika képviselőjeként vált ismert­
té. Teoretikus munkáiban az imperialista tőkefelhalmozás folyamatait és azok politikai
következményeit elemezte. 1914-ben a háború ellen lépett fel, és a baloldali szociálde­
mokratákat egységfrontba szervezte a háború ellen. A demokrácia sorsa szerinte a
szocialista mozgalom sikerétől függ: a jövő útja vagy a szocializmus, vagy a barbár­
ság. Miközben üdvözölte a bolsevik forradalmat, erősen bírálta a lenini pártfelfogást,
és igen korán rámutatott a diktatórikus elfajulás veszélyére. Nevezetessé vált az a
nézete, hogy „a szabadság a másként gondolkodók szabadsága”, s ezért fából vaskari­
ka egy olyan szabad társadalom felépítése, amelyben elnyomják a politikai alternatívák
képviselőit. Korai erőszakos halála nagy vesztesége volt a német munkásmozgalom­
nak, amelynek kommunista szárnya ezután fokozatosan szélsőséges irányba csúszott.
Lukács György (1885-1972) marxista filozófus az első világháborút követő forra­
dalmi években vált leninistává. Polgári filozófusként már korábban is bizonyos elis­
mertségre tett szert, de a háború ideje alatt nézetei radikalizálódtak, és egy sajátos
forradalmi messianizmus irányába mozdult el. Ennek filozófiai elveit a Tanácsköztár­
saság bukása után a Történelem és osztálytudat című művében fejtette ki (Lukács 1971).
Ez a műve éles szellemi váltást tükröz a hegeliánus történetfilozófiából a történelem
marxista-kommunista értelmezése irányába, amelyben a munkásosztály felszabadítása
válik a világtörténelem immanens céljává. A leninista stratégia igazolását Lukács sze­
mében az adja, hogy a munkásság osztálytudata még nem elég fejlett a forradalom
megvalósításához, mert empirikus létezésében a polgári ideológia uralma alatt áll. Ezért
valódi történelmi érdekeinek megfogalmazására egy forradalmi élcsapat hivatott: ez a
kommunista párt, amely képviseli a munkásosztályhoz az elméletben „hozzárendelt
osztálytudatot”. A munkásosztály mint cselekvő történelmi szubjektum helyét ezáltal a
marxista-leninista elméletben a szervezett és osztálytudatos párt veszi át. Lukács „nyu-
gatos” marxizmusa azonban érdekes módon nagyobb hatást gyakorolt a nyugat-euró­
pai kommunistákra és társadalomfilozófusokra, mint a szovjet politikai gondolkodásra.
Művét a Szovjetunióban éles ideológiai kritikának vetették alá, aminek hatására takti­
kai visszavonulást hajtott végre, s önkritikát gyakorolt nézetei miatt (Krausz-Mester-
házi 1985). A sztálinizmus idején az autonóm, alternatív politikai gondolkodást nem
tűrték el a politikai hatóságok. Lukács is úgy vészelte át a moszkvai emigrációban
töltött éveket, hogy visszavonult a politikától, és esztétikai-kritikai jellegű munkákat
írt. A gyakorlati politikában csak két esetben játszott jelentősebb szerepet, s mindkettő
 326 A HÁROM NAGY ESZMEÁRAMLAT METAMORFÓZISA A XX. SZÁZADBAN

epizodikus volt: kulturális népbiztos volt a Tanácsköztársaság napjaiban, 1956-ban

pedig Nagy Imre kulturális minisztere lett. Bár kommunista meggyőződését, amelyet
egy következetes antifasiszta humanizmus is táplált, soha nem adta fel, a hatalomhoz
való viszonya mindig problematikus maradt.
Ántonio Gramsei (1891-1937) olasz társadalomfilozófus az Olasz Kommunista Párt
egyik megalapítója és vezetője volt, akinek teoretikus munkássága máig a nyugati mar­
xizmus egyik forrása. Gramsci a „praxisfilozófia” egyik képviselője, aki mindig hangsú­
lyozta az emberi szubjektum aktivitását a világ formálásában. Leninizmusa politikai ter­
mészetű volt, filozófiai nézeteiben nincs semmi dogmatikus, doktriner vonás. Ellenkező­
leg, írásait egyfajta reneszánsz szellemi nyitottság jellemzi, mélyenszántó eszmei polémi­
át folytatott valamennyi kortárs filozófiai és politikai irányzattal. Mindezt olyan gondol­
kodóként tette, aki hosszú éveket töltött Mussolini fasiszta börtöneiben, s műveinek je­
lentős részét börtönnaplóként írta meg. Gramsci világosan látta a forradalom feltételei­
ben meglévő éles különbséget a nyugat-európai és a kelet-európai társadalmak fejlődése
között. Legfontosabb gondolata, hogy míg Kelet-Európábán az állam minden, a társada­
lom semmi, Nyugat-Európában a fennálló rendszer (a fordizmus, ahogy nevezte) a pol­
gári társadalom szervezetében, intézményeiben erős bázissal rendelkezik, ezért stabil, és
nem vehető be egyetlen rohammal (Gramsci 1977, 129-130). Bírálta a cezarizmus jelen­
ségét, amely a politikai harcból kiiktatja az ellenzéket és a pártokat, és ezáltal a hatalmi
harcot az élet egész területére kiterjeszti. A proletárdiktatúra helyett a társadalmi és
kulturális vezető szerep, azaz a hegemónia megszerzésére irányuló stratégiát vázolt fel a
nyugat-európai kommunista pártok számára. Gramsci e nézetei a hatvanas-hetvenes évek
neomarxista irányzatainak kiindulópontjaivá váltak.
A kommunista tradíció sorsa Nyugat-Európában igen hányatott volt, és erősen függött
a politikai taktika ingadozásaitól. A sztálinizmus kifejlődése súlyos csapást mért a kom­
munista mozgalom egészére. Egyrészt a Komintem pártjait „bolsevizálták”, és összeug-
rasztották a szociáldemokratákkal, másrészt a szovjet külpolitikai érdekek kiszolgálóivá
tették. A fasizmussal szembeni népfronttaktika, amelyet a nyugati és közép-európai kom­
munisták csikartak ki a vonakodó Sztálintól, ebben ugyan változást hozott, de 1939-ben
ezt a fordulatot ismét szétzúzta a Hitlerrel kötött sztálini paktum, és a kommunista pártok
politikájának alárendelése e taktikai döntésnek. Csak a kommunistáknak az antifasiszta
ellenállási mozgalmakban játszott heroikus, s nagy áldozatokat követelő szerepe mosta le
róluk e bélyeget. Azonban a háború után megerősödött kommunista pártok, amelyek sok
nyugati országban a koalíciós kormányokba is bekerültek, a hidegháború kitörésétől kezdve
előbb kiszorultak a hatalomból, majd fokozatosan hanyatlani kezdtek, és inkább a mérsé­
keltebb és pragmatikusabb politikát folytató szociáldemokrata pártok erősödtek meg. A
hetvenes években a szovjet politikával szembeforduló „eurokommunizmus” már maga is
a nyugati kommunista pártok fokozódó szociáldemokratizálásának a nyitánya volt. A
Szovjetunió és a keleti blokk összeomlása után a leninista hagyomány végképp kompro­
mittálódott. Ma a leninizmus a hét évtizedes politikai fejlődés átértékelése nyomán a
politikai közvéleményben egyelőre teljesen összemosódik a sztálinizmussal, ami legaláb­
bis elméletileg nem igazolható. Töretlennek látszik viszont a leninista tradíció ereje - a
marxizmus-leninizmus és a Mao Ce-tung-i gondolat reformista szellemben módosított
ideológiai formájában - a népi Kínában.
 A TOTALITARIZMUS SZINDRÓMÁJA -
ELMÉLETEK ÉS POLITIKAI VÁLTOZATOK

A XX. század történetének legszembetűnőbb és legriasztóbb jelensége a diktatúrák

szélsőséges formáinak megjelenése volt, amelyek világszerte súlyos fenyegetést jelen­
tettek a demokratikus fejlődés számára. Valamennyi ilyen diktatúra a modern társadal­
mak kialakulását kísérő mély társadalmi és politikai válságból keletkezett. Azonban
elég hosszú ideig voltak meghatározói a politikának ahhoz, hogy örökségükkel még
bukásuk után is sokáig kelljen birkózni.* Ez indokolja azt a kitüntető figyelmet, amellyel
a politikatudomány a „totalitárius diktatúrák” fejlődését kísérte. Egy időben az olyan
diktatórikus rezsimek közös vonásainak vizsgálata, mint a fasizmus és a sztálini kom­
munista rendszer, csaknem egyeduralkodó témája volt az összehasonlító politikatudo­
mányi vizsgálódásoknak. A totalitarizmus elmélete a totális diktatúrák közös vonásai­
nak magyarázatára jött létre: összehasonlító módszerrel vizsgálták az ^iralom struktú­
ráját és intézményeity-az uralomgyakorlás módszereit, a politika ideoló'giavezéreltségét
és/jennek következményeit.
Eközben a tudományos elemzés tárgyszerűségének igénye olykor politikai célokkal
is keveredett, így mindenekelőtt a liberális demokrácia védelmének szándékával és
propagandisztikus indítékával. Ezért a nyugati politikatudomány régóta megosztott volt
az elmélet tudományos értékét illetően, egyaránt találkozhatunk a totalitarizmus közös
sajátosságait leíró elméletekkel és az ilyen elméletek tudományos kritikájával. Ezt csu­
pán azért érdemes leszögezni, mert a rendszerváltozás után az államszocializmustól
való elhatárolódás természetes szükséglete azt is eredményezte, hogy a totalitarizmus­
elméletek nemcsak polgárjogot nyertek, de gyakran egyenesen az egyedül érvényes
tudományos kánon igényével léptek fel. A szovjet rendszer és a keleti tömb szétesése
tagadhatatlanul újra felértékelte a totalitarizmuselméleteket, éppen akkor, amikor a
nyugati politikatudomány egyes mérvadó irányzataiban a hetvenes évek óta már komo­
lyan megkérdőjelezték érvényességüket. Az összehasonlító módszer alkalmazása a dik­
tatúrák vizsgálatára természetesen jogos eljárás, és nem vitatható, hogy a totális dikta­
túrák kritikai elemzése sok értékes belátáshoz is vezetett. A totalitarizmuselméletek
felett gyakorolt szakmai kritika főleg az elmélet túlságos formalizmusa ellen irányult,
az ellen, hogy elhanyagolja a nem íényégféTén különbségeket a vizsgált rezsimek - a
fasiszta és Ü kommunista diktatúrák - között, valamint: azoknak az eljárása ellen, akik
filozófiai vagy egyenesen ideológiai prekoncepciókkal pótolják a mélyebb és konkré­
tabb elemzést. A radikális és baloldali gondolkodók nem is mulasztották el, hogy a
hidegháború propagandacéljait szolgáló ideológiaként és a liberális polgári demokrácia
burkolt apológiájaként leplezzék le az elméletet.45 A nyolcvanas években a szovjet
45 Ehhez a nemzetközi szinten dúló vitához lásd Friedrich-Curtis-Barber 1969, Greiffenhagen 1972, Totali­
tarizmus und Faschismus 1980. A legérdekesebb az, hogy éppen a fasizmus és a sztálinizmus szaktörténész
kutatói vonják kétségbe a politológiai ihletésű koncepciónak az érvényességét. Hans Mommsen szerint a totali­
tarizmuselmélet mítosz, amely útjában áll a nemzetiszocializmus társadalomtörténeti megértésének, mert min-
 328 A TOTALITARIZMUS SZINDRÓMÁJA - ELMÉLETEK ÉS POLITIKAI VÁLTOZATOK

rendszer mélyülő válsága és a hidegháborús szellem reinkarnációja azonban _újia~a

totalitarizmuskoncepciók felvirágzását hozta, az 1989-es összeomlás után pedig Kekt-
Közép-Európábanisegyrelöbbhrve támadt az elméletnek. Ma már Tconnyebb megkü­
lönböztetni egymástól a totalitarizmüsérmélétek tudományos és propagandisztikus tar­
talmát, mert a szovjet rendszer felbomlásával a kérdés elvesztette politikai pikantériá­
ját. Ha a totalitarizmuselmélet uralomkritikai mozzanata be is igazolódott, ez még nem
jelenti feltétlenül azt, hogy leíró elméletként is mindig megállta volna a helyét. A
totalitarizmuselmélet képviselői kritikusaik szerint túlságosan készpénznek vették mind­
azt, amit a vizsgált rendszerek propagandisztikusan magukról állítottak. Valójában
egyetlen politikai rendszer sem gyakorolhat totális ellenőrzést a társadalom minden
életmegnyilvánulása felett, legfeljebb megállapíthatjuk, hogy tendenciózusan törekszik
erre. A szemrehányás persze nem érinti egyformán az elmélet minden képviselőjét
(például Franz Neumannt vagy C. J. Friedrichet bizonyosan nem). AjotalilarizmuseF
mélet azonban, mint említettem, a liberális demokxáciák egyfajta politikai önigazoló
ideológiájává is vált, és elsősorban mint ilyent kifogásolták a politikatudomány főára­
mához tartozó egyes gondolkodók is. Annyi bizonyos, hogy ha a totalitarizmuselméle­
tek előfeltevései minden tekintetben helyesek lettek volna, akkor aligha következhetett
volna be az ekképp jellemzett politikai rendszerek összeomlása. Az am erikai
neokonzervativizmus egyik fő képviselője, Jeane Kirkpatrick asszony ugyanis éppen
azt tartotta a totalitárius diktatúrák főjéllémz^ének á tékintéryélvu (autoriter) diktatú­
rákkal szemben, hogy ezeket nem lehet belülről felbomlasztani, hanem csak kívülről
megdönterú. Ez igaz vólfá fasizmusra, de mint kiderült, nem volt érvényes a szovjet­
rendszerre. Az elmélet kritikusai főleg azt az előfeltevést találták problematikusnak,
amely a társadalmat mintegy kettéosztja egyfelől az uralom minden eszközével rendel­
kező gonosz elnyomó elitre, másfelől teljesen alávetett, az uralmat passzívan elszenve­
dő jóhiszemű, ám kiszolgáltatott és manipulált tömegre. Ez a koncepció kevés teret
hagy a belső politikai fejlődés dinamikájának, s ilyen alapon a kelet-európai átalakulá­
sok sem történhettek volna meg. Szerencsére a történelem menete ritkán alakul a tiszta
elmélet feltevései szerint.
Maga a^jotalúarizmus. kifejezés kezdettől magában hordozta az értékelő és a leíró
aspektusok belső feszültségét. Egyrészt harci fogalom volt, akár pozitív, akár negatív
értelemben; másrészt meghatározott uralmi Forrnak és struktúrák jellemzésére szolgált.
A J ogalmat propagandisztikus céllal éppenséggel Mussolini yezelte.Ee, és a „totális”
kifejezés nála még pozitív értelmű volt: a totális állam kiépítését nevezte a fasiszta
mozgalom céljának. A totális, totalitárius kifejezések mindig valamiITgészre irányult­
ságot fejeznek ki, a teljesség igényét képviselik, azaz az egész társadalom radikális
átalakításának szándékát fogalmazzák meg. Politikailag először a fasizmus és nemzeti­

den eseményt teleologikusan egy csak később kibontakozott, s rövid ideig fennálló komplexusra vonatkoztat
(Totalitarismus und Faschismus 1980, 65). Hasonlóan vélekedik lan Kershaw angol kutató, aki szerint a totális
mozgósítás igénye egy rendszer labilis válságidőszakában alakul ki az új uralmi technikák igénybevételének a
segítségével, de nem alkalmazható egy tartós uralmi struktúra esetén. A hitleri és sztálini rezsim is összevethető
ilyen alapon, de ez az összehasonlítás eleve arra ítéltetett, hogy felszínes maradjon. A fogalom kiterjesztése
azonban Hitler és Sztálin uralmi időszakán túlra értelmetlen, és abszurd eredményekre vezet (Kershaw 1994,
80). A szovjetrendszer totalitarizmusáról folyó vita a hagyományos szovjetológusok és a „realista” iskola hívei
(például Jeffrey Hough vagy R. Cohen) között is lezajlott. A Szovjetunió összeom lása látszólag a
szovjetológusoknak adott igazat, mivel rámutatott a „realista” vagy „pluralista” elméletből hiányzó uralomkri­
tikai mozzanat fontosságára. Azonban hosszabb távon a posztszovjet fejlődés megértéséhez mégis a realista
iskola által feltárt valóság visz közelebb, míg a totalitarizmuselmélet terméketlensége sehol nem világosabb,
mint a posztkommunista fejlődés vizsgálatában.
 A TOTALITARIZMUS SZINDRÓMÁJA - ELMÉLETEK ÉS POLITIKAI VÁLTOZATOK 329

szocializmus vonatkozásában használtál^ bár kezdettől voltak teoretikusok^akik a sztá-

linizmusra is alkalmazták a szovjet állam gazdasági és politikai teljhatalma miatt. (Kö­
zéjük tártozik például a jobboldali Cári Schmitt éppúgy, mint F. Ppllock, a frankfurti
iskola baloldali közgazdásza?) ATogálom jelentését később kiterjesztették a hadviselés
szélsőséges módjára is. Ebben az értelemben totálisnaOévézzük az olyan háborút,
amely nem ism er erkölcsi és politikai korlátokat a hadviselésben, nem kíméli sem a
civil lakosság életét, sem a gazdasági és ipari létesítményeket, s az ellenség teljes
fizikai és erkölcsi megsemmisítésére tör. A tömegpusztító fegyverek bevetésével vívott
háborúk ilyen értelemben szintén per definitionem totális háborúk.
Mussolini kezdettől kimondja a totalitarizmus lényegét: £Az állam fasiszta felfogása
mindent átfog; rajta kívűTnemTétezhét emberi és szellemi érték, és semminek sem lehet
értéke. így értelmezve, a fasizmus totális fogalom, és a fasiszta állam - mint szintézis és
minden értéket magában foglaló egység - a nép teljes életét értelmezi, kifejleszti és
megnöveli potenciáit. Az államon kívül nem létezhetnek sem egyének, sem csoportok
(politikai pártok, egyesületek, szakszervezetek, osztályok).” fasiszta párt, amely ezt
az államot létrehozza és vezeti, egy totalitarísta mozgalom szervezete, és a fasiszta vezér
hite szerint e mozgalom új korszakot nyit meg az emberiség történetében.
A totális államnak ez a felfogása megragadja a jelenség lényegét, a civiltársadalom
autonómiájának a felszámolását és az egész társadalom bekebelezését az államba. Jól­
lehet a nácizmus és a sztálinizmus nem vette átjezLaz elnevezést, mások annál inkább
kezdték rájuk alkalmazni. A totalitarizmus fogalmát elsősorban a totális diktatúrákat
vizsgáló politológusok dolgoztak kT Az elmélet képviselői között feltűnően sok volt a
fasizmus elől menekülő német emigráns, mint például Hannahj\re n d t, Franz Neu­
mann, EmstFraenkel és Cári Joachim Friedrich. Az utóbbi szerzőtársa, a totalitariz­
mus másik teoretikusa, Zhigniew Brzezin&ki is közismerten Kelet-Európából, egy len­
gyel arisztokrata családbólszármazik.
A totalitarizmuselméletnek léteznek filozofikusabb válfajai és olyanok, amelyek in­
kább az összehasonlító politológiai talaján születtek meg. Az előbbiek a totalitarizmust
az emberi szabadság elleni átfogó támadásként írják le, amely az ember lényegét igyek­
szik szétrombolni. Ez a törekvés potenciálisan mindig jelen volt a történelemben, de
uralkodó tendenciává napjaink modern társadalmai egy részében vált. Ide sorolható
Kari Popper: The Open Society and its Enemies (A nyílt társadalom és ellenségei) című
munkája (Popper 1945), valamint Hannah Arendt: A totalitarizmus gyökerei című nagy­
szabású történetfilozófíai műve (Arendt 1992). Popper már Platón államutópiáját, sőt
magát a spártai államot is totalitárius, zárt társadalQrakéűfjelleme#
a mai megtestesítőjének főleg a marxizmust és a Szovjetuniót tartotta. Ez a történetfi-
lözoflaíleTfogás, bármennyi mély belátást is tartalmaz a modern kor viszonyaiba, eze­
ket történetietlenül visszavetíti a múltba, s ezáltal alapvetően filozófiai konstrukcióként
mutatja be a „zárt társadalmat” . (C. J. Friedrich „szerencsétlen félreértésnek” nevezi
azt, ahogy Popper Platónt a totalitarizmus ősévé stilizálja, de ugyanez mondható el
Popper már-már irracionális Hegel-gyűlöletéről, akit szintén a totalitariánus gondolko­
dók galériájába sorolt be. Marxszal ugyan jóval méltányosabb, eljárása mégis mintegy
anticipálta a későbbi új jobboldal filozófusait, akik számára már minden racionális
rendszeralkotó gondolkodó a totalitarizmus ősévé válik.) Hannah Arendt könyvében a
totalitarizmus jelenségét a korai antiszemitizmustól kezdve jeléiTIevő tendenciának
látja, de azért alapvetően a modem társadalom bélyegének tartja. Más filozófiai elmé­
letek, mint például Herbert Marcuse. felfogása az egydimenziós társadalomról, a fo­
gyasztói kapitalizmusban eluralkodó tendenciákat is a totalitarizmus körébe sorolja,
 330 A TOTALITARIZMUS SZINDRÓMÁJA - ELMÉLETEK ÉS POLITIKAI VÁLTOZATOK

mivel a modern kapitalista demokrácia szerinte képes abszorbeálni a manipuláció hatá­

sával szembeni ellenállás összes erőit. A totális uralom különösen fontos témájává vált
a modern irodalomnak. George Orwell 1984 című sötét utópiája (Orwell 1989) a har-
mincas-negyvenes évek politikai tapasztalatai alapján íródott, s az angolszász világban
is^labTMákozoTendehc be a totalitarizmus kifejlődését. A totális diktatúra
filozófiai elméleteivel - amelyeket Friedrich a totalitarizmus ideológiai vagy antropo­
lógiai teóriáinak nevezett - a továbbiakban nem foglalkozom, csak a jelenségnek az
összehasonlító politológiában jelentkező magyarázataira támaszkodom. Ezek ugyanis a
totalitárius diktatúrák történelmi újdonságát, minden eddigi diktatúrával szembeni kü­
lönbségét hangsúlyozzák, s reális történelmi kifejlődését és tendenciáját, valamint in­
tézményi és egyéb sajátosságait vizsgálják.
Erre igen jó példaként szolgál a frankfurti iskola egyik képviselőjének, Franz Neu-
mann-nak a Behemoth című könyve (Neumann 1977a), amely még a második világhá­
ború idején jelent meg. Ebben a művében Neumann a totalitarizmust nem absztrakt
törtéjnetfilozófiai koncepcióként, hanem a politikai elemzés elméleti kereteként hasz­
nálta. A totális diktatúra jelentkezését a nácizmusban lényegében a német militáns
imperializm_us_kiteljesedéseként elemezte, amely a társadalom kapitalista alapjainak
megőrzése mellett zajlott le, sok tekintetben a nagy tőkéstársaságok (főleg a nehézipari
lobbyk) támogatásával. Neumann lépésről lépésre leírta a weimari demokrácia plurális
politikai szerkezetének felszámolását a nácik által: a pártok szétzúzását, a parlamenta­
rizmus fokozatos kiüresítését, a szakszervezetek beolvasztását a fasiszta, korporatív
jellegű munkafrontba, a sokféle ifjúsági egyesület betiltását és az egyeduralkodó
Hitlerjugend kiépítését az ifjúság indoktrinálására 5»íb. Ezzel párhuzamosan bemutatta
a fasiszta párt- és államgépezet felépítését, amely a maga roppant kiterjedt apparátusá­
val - a munkahelyteremtő bizottságoktól a Gestapóig - igyekezett fokról fokra totális
ellenőrzése alá vonni az egész társadalmi életet, beleértve az emberek tudatát, gondol­
kodás- és érzésvilágát.
A totális diktatúrának ezt a konkrét vizsgálatát egy későbbi esszéjében Neumann a
totális diktatúra ideáltípusáról szóló elméletté tágította ki (Neumann 1967). ^ to ta litá ­
rius diktatúra szerinte alapvetően abban különbözik a régi despotikus és cezarista dik­
tatúráktól és az uralom más, széles körben ható formáitól, hogy a hatalom ellenőrzése
iTTársádalmi élemek sokkal tágabb körére terjed ki, mint bármikor a történelem sóján.
Fvt ipnypp|phf»n tényező tette lehetővé: a technikai fejlődés és a tömegdemokrácia
kialakulása. Egyetlen korábbi diktátor sem összpontosított a kezében akkora hatalmat,
mint egy mai „vezér”. Neumann szerint, ha XIV. Lajos, a Napkirály azt mondhatta, az
állam én vagyok, akkor Sztálin vagy Hitler bízvást állíthatták volna: a társadalomén
vagyoíf. Régen ugyanis a hatalom ellenőrzése nem terjedt ki az emberek privát életére,
csaFpolitikai magatartásukra. A totális diktatúrákban azonban az emberek magánéletét
éppúgy dlgöőtzik, mint ahogy manipulálják a tudatukat, s egyként befolyásolják érzé-
seiket-és-erkölcsi ítéleteiket, valamint ^litTkai álcaratukat. Mindezt a modem technika
és tudomány fejlődése tette lehetővé, a közlekedéstől a hírközlés és az ipari hadviselés
nagy hatósugarú eszközeinek kialakulásáig. Az emberek adminisztratív megragadása a
bölcsőtől a sírig végigkíséri őket minden területen, az óvodától az iskolán, a hadsere­
gen át a munkahelyükig, a szabadidős egyesületektől a szociális ellátási rendszerekig.
A polgárok felett gyakorolt totális állami ellenőrzés eszközei a modern médiumok is.
Miként Adorno - a frankfurti iskola egyik vezető filozófusa - megjegyezte, a rádió
ugyanazt"jelentette a nácik, számára, mint a könvvnvomtatás~~a~ réformacio' szamára
(Ádomo-Horkheimer 1990). Hitlernek az a rendkívüli" képességé, ahogy élni tudott
 A TOTALITARIZMUS SZINDRÓMÁJA - ELMÉLETEK ÉS POLITIKAI VÁLTOZATOK 331

ezekkel az eszközökkel, továbbá a teljes hatalom birtokában felállított óriási propagan­

dagépezet jelentős szerepet játszott a totális uralom kiépülésében. A modern tömegtár­
sadalom feltételei már nem hagynak egyetlen zugot sem az ember számára, ahol kitér­
hetne a hatalom nyomása elől. A big brother is watching you („a nagy testvér figyel
téged”) ironikus-riasztó orwelli rémlátomása pontosan leírta a totalitárius uralomnak
ezt a tendenciáját. (Orwell 1984).
A ^totalitáriusjelenség” lfigdterjedtebb dgfmíciója azonban a politológiai szakiro­
dalomban C. J. Friedrichtől származik, aki külön is, majd később tanítványával és
szerzőtársával, Zbígmew Brzezinskivü (a későbbi amerikai külügyminiszterrel) együtt
is az ötvenes-hatvanas években fejtette ki koncepcióját (Friedrichs 1954, Friedrich-
Brzezinski 1968). Elméletük szerint a totalitárius..rezsimek az önkényuralom új, mo­
dern formáját jelentíkTameíy a XX. századi ipari társadalomhoz való alkalmazkodás-
ból ered. A fasiszta és a kommunista diktatúrákat alapjaiban hasonlónak tekintette. Ez
nem azt jelenti, hogy teTjesén azonosak, hiszen nyilvánvalóan különböztek céljaikban,
szándékaikban és történelmi előfeltételeikben is. Mindkettő az első világháború után
kialakult mély társadalmi válságból keletkezett, qbból a gazdasági és politikai kataszt­
rófából, amely a két világháború közötti időszakban az európai, térséget sújtotta. Kü-
1őnbőző^TökboTTs el férő tempóban fejlődtek ki, de miután létrejöttek, bármennyi
különbség legyen is közöttük, eléggé hasonlóak ahhoz, hogy az uralom egy egészen új,
a történelemben eddig nem létezett típusaként tekintsük őkeh
A totalitárius diktatúrák lényegét sokféleképpen próbálták megragadni, mindig egy-
egy jellemző ismérvüket ragadva ki, s mindegyik valóban jellemző is volt rájuk. Azon­
ban az ilyen elméletek - a „gonosz emberek” uralmának primitív magyarázatától kezd­
ve a nemzeti jellemből való levezetésen át „a Nyugat morális válsága” típusú túláltalá-
nosításokig - nem adták átfogó magyarázatát az egész jelenségnek. Friedrich szerint a
totalitarizmus szindrómája több tényező együttes előfordulásából és egymást támogató
hatásából áll, amelyekhez még továbbiakat is lehet társítani, de a következő hat min­
denképpen közöttük van:
1. Egyetlen ideológia uralma, amely átfogja az emberi létezés minden aspektusát, és
amelyet a társadalom minden tagjának - legalább passzívan - el kell fogadnia. Ez
általában magában foglalja az emberi történelem végcélját, egy chiliasztikus (az ezer­
éves földi paradicsom megteremtésére irányuló) követelést.
2. Egyetlen tömegpárt hatalmi monopóliuma, melyét tipikus esetben egyetlen diktá­
tor vezet; ez a párt magában foglalja a lakosság aktív kisebbségét, amely hajlandó az
ideológia céljaiért tevékenykedni. A párt hierarchikusan szervezett, az állami bürokrá­
ciák fölé rendelt vagy összefonódik azzal; más társadalmi és politikai szervezetek csak
a párt engedélyével működhetnek.
3. Az uralom fenntartásának egyik fő módszere a párt és a titkosrendőrség által
fenntartott terror szervezet. Ez magát a pártot is a vezér ellenőrzése alatt tartja, s rend­
szerint nemcsak a rezsim ellenségei ellen irányul, hanem a népesség többé-kevésbé
önkényesen kiválasztott csoportjai ellen is. Céljaik elérése érdekében a tudomány esz­
közeit is felhasználják.
4. A hatékony médiumok - a sajtó, a rádió, a film - a párt és az állam kezében vannak.
5. A hatékony harci eszközök állami monopóliumot képeznek.
6. A gazdaság egésze központi felügyelet és irányítás alatt áll, a korábban jogilag
önálló gazdasági egységeket bürokratikus koordinációnak vetik alá.
Ezenkívül a bíróságok politikai irányítását és a külső expanziót szokták még felso­
rolni, de ez változó, míg a fenti ismérvek általánosan elismertek a totalitárius diktatú­
 332 A TOTALITARIZMUS SZINDRÓMÁJA - ELMÉLETEK ÉS POLITIKAI VÁLTOZATOK

rákat elemző mérvadó írásokban. Ez a totalitárius szindróma is nyilvánvalóan ideáltipikus

konstrukció, az ilyennek tekintett diktatúrák válfajainak közös és lényeges vonásaitól
elvonatkoztatott formális modell, amely konkrétan még nem ír le egyetlen valódi, tör­
ténelmileg keletkezett diktatúrát sem, csak kiemeli néhány közös vonásukat. Ez a mo­
dell azonban statikussá válik, ha nem elvont mérceként ragadjuk meg, hogy a valóság­
nak ettől való távolságát mérjük (emlékezzünk a weberi ideáltípusra), hanem itt megál­
lunk, és mindent ebbe a sémába akarunk belegyömöszölni, ahogy sokan tették. Friedrich
nem követi el ezt a hibát, igyekszik megragadni a totalitárius rendszerek belső politikai
dinamikáját. A totalitárius diktatúra kifejlődésének Friedrich szerint is két lényeges
előfeltétele van, és ezek adják történelmi újdonságát: az egyik technikai, a másik poli­
tikai. A technikai előfeltétel nyilvánvaló a modem fegyverzet és a tömegkommuniká­
ció terén, amelyek az ellenőrzés és felügyelet páratlan új lehetőségeit nyitják meg az
uralmon lévők számára. A politikai feltétel pedig a demokrácia fejlődése, amely a
pártok és ideológiák révén hatalmas tömegek politikai mozgósításának lehetőségét hoz­
za magával. Ezért mind a sztálini, mind pedig a fasiszta vezetés saját rendszerét a
demokrácia kiteljesedéseként állította be, amelyben a nép valódi akarata érvényesül. A
korábban megosztott osztály társadalmat az ideológia ígéretei szerint egy új, harmoni­
kus osztály nélküli társadalomba kívánták átvezetni. A fennálló társadalom ilyen
transzcendálása (meghaladása) miatt ezeknek az ideológiáknak kvázivallásos töltésük
van. A totalitárius ideológiák zárt mítoszok formájában jelentkeznek, amelyek képesek
szenvedélyeket ébreszteni és odaadást kiváltani.
Friedrich maga azt hangsúlyozza, hogy az ész uralmát felváltja a hit, a tudás és a
kritika átadja helyét az alapigazságok mágikus felidézésének. Nem vitatja, hogy ezek a
rezsimek elég jelentős mértékű konszenzust voltak képesek elérni, s ezért egy idő után
már nem is kellett nyílt terrorhoz folyamodniuk, hanem populáris politikát folytathat­
tak. Mivel azonban ennek a rezsim gazdasági és jóléti teljesítményeiben nem volt tartós
fedezete, az uralmat gyakorlók csak úgy tudták biztosítani hatalmi pozíciójukat, hogy
kizárták az ellenzéki alternatívák megjelenítésének lehetőségét. Ezért a konszenzus
csak látszólagos lehetett, az időnként mégis feltörő disszenzust úgy könyvelték el, mint
másodlagos „társadalmi ellentmondások” jelentkezését, amelyeket a rendszeren belül
meg lehet oldani.
A totalitárius diktatúrákról Friedrich és Brzezinski megállapítják, hogy nem egy
csapásra, az államhatalom megragadásával egyidejűleg keletkeznek, hanem általában
később. A totalitarizmus politikai dinamikája akkor lép működésbe, amikor a célok
megvalósításával szembeni társadalmi ellenállást erőhatalommal kell letörni, illetve a
párton belül minden politikai alternatívát ki akarnak iktatni. A rendszer számára kriti­
kus időszakban, amikor a belső ellenzék révén az alternatív politika komoly fenyege­
téssé válik, működésbe lép az erőszak, és a társadalmi élet mind távolabbi területeire
terjed ki. A szerzők szerint ilyen volt a sztálinizmusban a trockiji ellenzékkel való
leszámolás, majd a moszkvai perek időszaka, a nácizmusban a „hosszú kések éjszaká­
ja ”, amikor leszámoltak az SA vezetőjének, Röhmnek a csoportjával, vagy például a
második világháború után a titói Jugoszlávia szembekerülése a Kominformmal, amely
felidézte a veszélyt, hogy a többi népi demokrácia is hasonló útra tér. Ezt a szakadást
követte a kirakatperek időszaka a népi demokratikus országokban, melynek lényege a
„nemzeti kommunistákkal” való leszámolás és minden más politikai alternatíva radiká­
lis kiiktatása volt. A totalitárius diktatúrák általában a totalitárius mozgalom és vezetői
eredeti szándéka nélkül (bár aktív közreműködésükkel) alakultak ki, egy olyan folya­
mat során, amelyben a terror fokozatosan eszkalálódott. Vele együtt a növekedtek a
 A TOTALITARIZMUS SZINDRÓMÁJA - ELMÉLETEK ÉS POLITIKAI VÁLTOZATOK 333

propaganda hazugságai, amelyek csak az erőszak más szinten való megnyilvánulását

jelentik. A totalitarizmus dinamikája ugyan benne rejlik a totalitárius mozgalmakban,
de a diktatúra kiépülése mégis csak fokozatosan történik, az emberek mintegy lépésről
lépésre csúsznak bele és szoknak hozzá, miközben fokozatosan felőrlik ellenállásukat.
Az egyes országokban a hagyományos politikai intézmények és politikai kultúra mi­
lyensége is szerepet játszik a diktatúra konkrét formájának kialakulásában. Így például
azokban az országokban, ahol korábban sem voltak demokratikus intézmények, és a
titkosrendőrség régi tradíciókkal büszkélkedhetett, keményebb és irracionálisabb ter­
ror jöhetett létre, mint ott, ahol mélyebb hagyománya volt a társadalmi pluralizmus­
nak. A gazdasági tervezés ésszerűsége vagy ésszerűtlensége ugyanakkor a kommuni­
kációs és tudományos apparátus meglététől és méretétől is függött.
Friedrich és Brzezinski eredeti felfogása szerint a totális diktatúrák belülről, a belső
ellenzék tevékenysége révén nem dönthetők meg. Az uralmi eszközök oly mértékben
koncentrálódtak, hogy az emberek többségének olyan érzése támad, hogy nincs alter­
natíva, s hogy az ellenzéki politika csak káoszhoz és romboláshoz vezethet. Azt is
feltételezték, hogy a totális diktatúrák egyre totalitáriusabbak lesznek, ezt a hipotézist
azonban a hatvanas évek végén már elvetették. Ekkor már úgy vélték, hogy az ipari
fejlődés és a totalitárius diktatúra ellentmondásba kerülhetnek egymással, bár nem hit­
tek egy nem kommunista, „technokratikus uralom” alternatívájában. Elvetették azt a
feltevést is, hogy a totalitárius diktatúrák belső problémáik növekedésével okvetlenül
külső agresszióhoz folyamodnak, ami a nácizmusra állt ugyan, de a szovjet kommuniz­
musra egyáltalán nem, hiszen az minden belső nehézségre inkább elzárkózással rea­
gált. A szovjet politika a hidegháború idején is csupán háború nélküli, politikai expan­
ziót folytatott, a harmadik világ nemzeti felszabadító mozgalmainak támogatása formá­
jában. A totalitarizmus ideológiai koncepcióival szemben tehát végső soron elismerték,
hogy a totalitárius diktatúra (amelynek létező válfaja ekkor már csak a szovjetrendszer)
dinamikus belső fejlődésen mehet át, és hogy ennek az evolúciónak a kimenetelét nem
lehet előre látni. Mindenesetre az ipari civilizációnak és a hatalom jogállami korlátai­
nak fejlődésében látták az önkényuralmi jelleg fokozatos csökkenésének esélyét, ami
lehetővé teszi az erőszak és az anarchia szélsőségeinek kerülését. Ez reális feltevésnek
bizonyult, hiszen a szovjet típusú rendszerek valóban ilyen értelemben tekintélyelvű
rezsimekké lazultak fel, mielőtt végképp összeomlottak volna.
A totalitarizmusnak létezik baloldali elmélete is (lásd Castoriadis, Lefort, Rödel
írásait). A totalitarizmus ideológiai fogalmát bírálják ugyan, mint a fasizmussal szem­
beni ressentiment (ellenérzés) átvitelét a konkurens szovjetrendszerre, de helyeslik a
totalitarizmusnak mint analitikus kategóriának a használatát. Ez felfogásukban elsősor­
ban a következőket jelenti: 1. A totális diktatúrák felszámolják a nyilvánosság szféráját
és megszüntetik a vélemények sokféleségét, egyetlen egységes vélemény kedvéért,
amelyet a tudásként propagálnak. 2. Megszüntetik a magán- és a közszféra közötti
válaszfalat azáltal, hogy a magánszférát korlátlanul politizálják, s ezáltal voltaképp a
nyilvános politikát is eltüntetik. 3. Az erőszakuralmat egy privilegizált tudásra, ideoló­
giára való hivatkozással igazolják, mivel nem képesek belátható és konszenzusképes
elvek alapján kormányozni. A totalitarizmus ebben a felfogásban a demokratikus köz­
társaság ellenmodellje (Rödel 1989, 94-95). A demokrácia ugyanis mindig konfliktu­
sokkal terhes, és a társadalom nyitottságának, a konfliktusoknak a felszámolása egy
egységes közösségre való hivatkozással (mint a nemzet, az állam, az osztály vagy a
nép) csak elmélyíti a konfliktusokat, és az ellenfelekből folyvást ellenséget gyárt. A
totalitarizmusnak ez a baloldali kritikai felfogása a demokráciát a civiltársadalmi kéz-
 334 A TOTALITARIZMUS SZINDRÓMÁJA - ELMÉLETEK ÉS POLITIKAI VÁLTOZATOK

deményezések és szervezetek oldaláról igyekszik kiterjeszteni, és a társadalmi önszer­

veződés képességét állítja a középpontba a totális, bürokratikus államhatalom minden­
ható intézményeivel szemben. (A kritikai kiindulópont egészen hasonló volt a kelet­
európai demokratikus ellenzék körében is, és ez tette újra időszerűvé térségünkben is a
totalitarizmuselméleteket.)
A totalitarizmuselméletek eltérő válfajainak ismertetése után a továbbiakban a totali­
tárius eszmék történeti fellépését és politikai hatását vesszük szemügyre. A totalitariz­
mus két fő változatának, a fasizmusnak és a sztálinizmusnak eltérő volt a társadalmi
tartalma és történelmi dinamikája. Az olasz és a német fasizmus egyaránt viszonylag
fejlett, nagy civilizációs és kulturális hagyományokkal rendelkező országban lépett fel,
jobboldali reakciós mozgalmak nyomán. A nácizmus ideológiája, amellyel közelebbről
foglalkozom, kezdettől fogva antidemokratikus és emancipációellenes volt: az embe­
rek alapvető értékkülönbségét hangsúlyozta, fajgyűlöletet szított, és a politikai ellenfe­
leket kiirtandó ellenségeknek bélyegezte. A német nemzet érdekeit minden más nép
fölé helyezte, a „népközösség” belső összetartását pedig kirekesztő terrorintézkedé­
sekkel és végül külső agresszióval, hódító háborúkkal akarta biztosítani. Belső dinami­
kája folytán ezért egyre totálisabb lett, a második világháborúban óriási szenvedést
zúdított embermilliókra, és erejét végül csak külső katonai erővel lehetett megtörni.
A sztálinizmus kifejlődése egészen más kiindulópontról történt, és más volt kifutása
is. A sztálinizmus az orosz forradalomban gyökerezik, amely eredetileg emancipatív
ideológiai és politikai törekvéseket képviselt, és egy sok tekintetben még tradicionális1
vonásokat viselő társadalom szervezetében akart gyökeres változásokat előidézni. A
forradalomra azonban hosszú és véres polgárháború következett, és mire a bolsevik
hatalom konszolidálódott, az ország romokban hevert. Ez volt az az alap, amelyből
fokról fokra épült ki a sztálini diktatúra, amelynek elsődleges célja a társadalom összes
erejének mozgósításán alapuló, erőltetett ütemű iparosítás volt. A kezdeti kísérletezé­
sek (a NÉP) után Sztálin megingathatatlan hatalmi helyzetéből egy felülről irányított
ipari forradalmat kezdeményezett, amely az erőforrások (a munkaerő, a föld és a tőke)
feletti totális adminisztratív rendelkezésen s a gazdaságon kívüli kényszer tömeges
alkalmazásán nyugodott. Az e célra kiépített bürokratikus, ellenőrizhetetlen hatalom­
koncentráció rövidesen a brutális terror eszkalációját eredményezte, amely meg sem
szűnt egészen Sztálin 1953-ban bekövetkezett haláláig. Ami a külső viszonyait illeti, a
zárt, autark gazdasági fejlődést megcélzó rendszer egészen a második világháborúig
inkább izolációs politikára törekedett, amelyet csak a háború kezdetén megindított,
prevenciónak beállított finnországi háború és a Lengyelország felosztásáról szóló
Molotov-Ribbentrop-paktum változtatott meg. A háború után, az óriási vérvesztesé­
gek árán megváltott katonai sikerei nyomán következett csak be a szovjet rendszer
expanziója, amikor saját modelljét exportálva a meghódított országokban létrehozta a
szocialista országok közösségét. A sztálini szakasz után a terror enyhült, és a szovjet
rendszer totalitarizmusa fokozatosan egy tekintélyelvű uralom irányában oldódott, de
végül mégsem volt képes a fejlődést gúzsba kötő diktatórikus struktúráinak reformjára.
Végül, extenzív fejlesztési erőforrásai kimerültével - minden ellenkező várakozással
ellentétben - békésen múlt ki, kétségkívül nagy társadalmi és gazdasági zűrzavart hagyva
maga után.
Ezek a nem lényegtelen különbségek sokakat joggal a két rendszer közötti párhuzam
elutasítására indítanak. Az azonosítás mögött ugyanis gyakran nem is nagyon rejtett
politikai szándékok húzódnak meg. Az egyikről már szóltunk: a hidegháború idején a
fasizmussal szembeni ellenérzéseket könnyen át lehetett vinni a szovjet rendszerre, és
 A SZTÁLINIZMUS 335

ezáltal közvetve igazolni a nyugati demokrácia erkölcsi és politikai fölényét a rendsze­

rek versenyében. A másikra újabban azok a német történészek nyújtottak példát, akik
Hitler és a nácizmus bűneit azáltal akarták relativizálni és mentegetni, hogy a nácizmus
lényegében csak a bolsevik fenyegetésre való reakció volt, és hogy a háború csak
preventív akció volt a szovjet expanziós törekvésekkel szemben (az erről folyó vitát
lásd: Historikerstreit 1987).
Mégis, ha szem előtt tartjuk a különbségeket, a gyökeresen eltérő ideológiai aspirá­
cióik ellenére szembeötlő a fasizmus és sztálinizmus uralmi formáinak és módszerei­
nek olykor megdöbbentő hasonlósága. A legnagyobb ellentétek úgy látszik, valóban
áthatják egymást.
A sztálinizmus és fasizmus keletkezésének és politológiai elemzésének tengernyi
irodalma van, s nem szükséges itt részletes történeti ismertetést adni. Arra azonban
szükség van, hogy ismerjük kialakulásuk körülményeit, amelyek nélkül nem lehet
megérteni, hogyan jöttek létre és szilárdultak meg a totális diktatúrák.

A sztálinizmus

A sztálinizmus keletkezéséről szóló irodalom egy része a totális diktatúrát közvetlenül

a lenini bolsevizmusból vezeti le. A bolsevizmus azonban, mint említettük, nem volt
egységes mozgalom, és elvileg többféle fejlődési alternatíva is kinőhetett volna belőle.
Aki azt mondja, hogy a sztálinizmus létrejötte az októberi forradalom egyenes és elke­
rülhetetlen következménye volt, az ugyanannak a fatális történelmi determinizmusnak
esik áldozatul, amelyet mindig a sztálini marxizmus-leninizmus rovására írnak.
Lenin halála után, aki nagyon is hajlott a pragmatikus megoldásokra és a kísérletező
útkeresésre, a szovjet kormány egy ideig a NÉP politikáját folytatta. Reális alternatívá­
nak látszott egy lassúbb fejlődési út kikísérletezése, amely a parasztgazdaságok félpiaci
viszonyok melletti önállóságának s az államkapitalizmus felhalmozási politikájának
kiegyensúlyozott kettősségében állt. Preobrazsenszkij koncepciója az „eredeti szocia­
lista felhalmozásról” ugyanúgy erre irányult, mint Buharin elgondolása a szocialista
fejlődés vegyes gazdasági jellegéről. A NÉP azonban a húszas évek végén válságba
jutott, és a fejlődés további útjáról folytatott vitában Sztálin koncepciója győzött az
„egy országban épülő szocializmus” erőltetett iparosítási programjával. Sztálin ügyes
taktikus volt, aki veszedelmes intrikusnak és kiváló adminisztrátornak is bizonyult:
sorra kijátszotta egymás ellen a bolsevik vezéreket. Előbb Zinovjevvel és Kamenyevvel
fogott össze Trockij ellen, azután őket kapcsolta ki Buharinnal szövetkezve, míg végül
a moszkvai perekben Buharint is megsemmisítette, az egész régi lenini gárdával együtt.
A „felülről való forradalom” , a minden áron való erőltetett iparosítási politika el­
döntése rendkívül leszűkítette a további alternatívák körét,. Hátterében Sztálin szemé­
lyes hatalmi törekvései mellett minden bizonnyal a háborús neurózis is szerepet ját­
szott. Ebben még kísértett a nyugati hatalmak intervenciós támadásának emléke, de az
is igaz, hogy az „ostromlott erőd” képzetét hatalmi célokból tudatosan is szították.
Sztálin 1931-es kijelentését, hogy „nekünk tíz év alatt kell behoznunk azt a fejlődést,
amit az imperialista országokban száz év alatt tettek meg, különben eltipornak bennün­
ket” (Sztálin, 395), az 1941-es német támadás után látnoki előrelátásként értékelték.
Mindenesetre az erőltetett ütemű nehézipari fejlesztések nélkül, amelyek a hadiipar
alapját képezték, a Szovjetunió aligha tudott volna megbirkózni a fasiszta német tárna-
 336 A TOTALITARIZMUS SZINDRÓMÁJA - ELMÉLETEK ÉS POLITIKAI VÁLTOZATOK

dással. Itt legfeljebb azt a kérdést lehet felvetni, hogy magának a sztálinizmusnak mennyi
szerepe volt a fasizmus győzelmében, illetve, hogy szükségszerű volt-e az, hogy az
erőltetett iparosítási program egy óriási emberáldozatokat követelő paranoid diktatúra
keretében menjen végbe.
Az adminisztratív, tervutasításos gazdaság fokozatos kiépítése együttjárt a mezőgaz­
daság erőszakos kollektivizálásával. Ez utóbbi célja lényegében a mezőgazdaság aláve­
tése volt az állami tőkefelhalmozás szükségleteinek. Ezzel az állam olcsó ipari nyers­
anyaghoz és alacsony árú élelmiszerekhez jutott, fedezhette az iparosítási politika költ­
ségeit. Az erőszakos kollektivizálás azonban nyilvánvaló szakítás volt a korábbi, a
parasztsággal kiegyezést és egyensúlyt kereső lenini politikával. Ez a sztálini politika
felrázta, felforgatta az egész társadalmat. A parasztok inkább leölték állataikat, mint
hogy bevigyék a közösbe. Ennek nyomán a következő években egyes vidékeken nagy
éhínségek támadtak, amelyek ellen Sztálin nem tett semmit; a parasztok jogos bünteté­
sének tekinte azt, akik makacsságukban nem akarnak engedelmeskedni az állami aka­
ratnak. A parasztság ellenállását büntetőexpedíciókkal törték le, és kemény beszolgál­
tatásokra kötelezték őket. A kollektivizálás és az ipari nagyberuházások nyomán óriási
belső migráció kezdődött el a nagy ipari centrumokba; szinte a semmiből jöttek létre
iparvárosok, erőteljesen nőtt a munkásság létszáma. Mindez a tradicionális értékek és
társadalmi kapcsolatok sorának megrendüléséhez vezetett. A társadalmi megrázkódta­
tások, a nyomukban járó politikai hisztériák és az ennek nyomán érlelődő passzív és
aktív ellenállás letörésének szándéka és a társadalmi dezintegrációtól való félelem indí­
totta el felülről a terror gépezetét.46
A gazdaságon kívüli erőszak alkalmazásának nagy hagyományai voltak Oroszor­
szágban; már Szentpétervárt is munkatáborok lakói építették. A nagy orosz modemizátor
cárok lettek Sztálin példaképei az átalakítási politika könyörtelenségében. Megjelentek
a hagyományos cári önkényuralom kulturális kísérőjelenségei is. A politikai életet
reszakralizálták, ami már Lenin bebalzsamozásával és mauzóleumba helyezésével el­
kezdődött. Mitologizálták a forradalmat és a lenini örökséget. Széles „kultúrharcot”
indítottak az egyház szellemi befolyása ellen, és fokról fokra kialakították a marxiz-
mus-leninizmust mint hivatalos állami ideológiát. Ez nem Sztálin személyes műve volt,
hanem egy olyan ideológia, amely a sztálini politika ideológiai alátámasztására a marxi
és lenini eszmék ideológiai üzenetét foglalta rendszerbe. A marxizmus-leninizmust
mint uralkodó eszmerendszert tették a hatalom legitimációs alapjává, a demokratikus
legitimitás formái híján. Ennek nyilvánvaló okai voltak: a tradicionális legitimitás kul­
turális mintáira nem támaszkodhattak, az ortodox vallás a forradalom és az új rend
esküdt ellensége volt, a nacionalizmus pedig ellenkezett a bolsevikok internacionaliz­
musával (csak később, a sztálini birodalmi politika kerülő útján tért vissza). A marxiz-
mus-leninizmus a kommunista jövő történetfilozófiai víziójával igazolta a jelen erőfe­
szítéseit és nélkülözéseit, és ezzel egyben igazolta a kommunista párt vezető szerepét
is, mivel ennek politikája vezet majd el az ígéret földjére. Ennek az eszmerendszernek

44 A terrornak ezt a szerepét és hatását sokan kiemelték. A sztálini terror különlegessége nem pusztán az
erőszak szélsőséges alkalmazásában áll, hanem az általa keltett tömeges politikai hisztériában is, amely a vallá­
sos inkvizíció szigorával követelte az elhajlók megbüntetését, és ezzel a terror eszkalációját táplálta. Ennek
egyik oldala volt Sztálin személyi kultusza, amely nem pusztán a propaganda manipulációjának eredménye,
hanem ennek a zaklatott kornak a tömeglélektani következménye is. Szélsőséges, szinte vallásos érzelmek övez­
ték a „nagy vezért”. Nem csak a honvédő háborúban Sztálinra felesküdő pilótákra és a Sztálin nevével rohamra
induló katonákra igaz ez. Lane egy memoárból idéz, amelyben egy fiatal írónő elsuttogja: „láttam Sztálint, most
már boldogan halok meg” (Lane 80).
 A SZTÁLINIZMUS 337

a filozófiai tartalmát jelentősen meghatározta az ortodox egyházzal szembeni konfron­

táció is. Egy sajátos materialista metafizika és történeti determinizmus jellemezte,
amelynek közelebbi tartalmát itt tovább nem részletezhetem.47
A gazdaságon kívüli, adminisztratív kényszerintézkedések egy része valószínűleg
elkerülhetetlen volt. Már Trockij is az állami kényszer szükségessége mellett érvelt,
amikor úgy vélte, hogy a proletárállamnak jogában áll mindenkit a megfelelő posztra
állítani, s a hatóságok dönthetik el, hogy mit kívánnak meg az ország fejlesztési érde­
kei. A munkaerő feletti adminisztratív parancsnokiás - amit egy drákói munkajog tá­
masztott alá - azzal függött össze, hogy a szükséges gazdasági erőfeszítéseket és mun­
kaintenzitást nem lehetett tisztán a morális lelkesedésre bízni. Ugyanakkor nem voltak
meg a szabad bérmunka feltételei sem, amelyeket a kapitalizmus fejlődése teremthetett
volna csak meg. Trockij megoldási javaslata a munkaviszonyok militarizálása volt,
ami ellen Lenin hevesen tiltakozott.
A nagy terv megvalósításával szembeni társadalmi ellenállás letörését szolgáló ter­
ror fokozatos eszkalációjának megvolt a maga dinamikája. Kezdetben főleg a forrada­
lom ellenségeivel szemben alkalmazták. A polgárháború kiélezett helyzetében azután
fokról fokra betiltottak minden alternatív szerveződést, főleg a többi pártot, majd a
saját pártjukban is frakciótilalmat vezettek be. Ez a törekvés végül abban kulminált,
hogy minden ellenállást a legnagyobb brutalitással fojtottak el. A terror a pártot sem
kímélte: miközben a párt vezetői állami terrort alkalmaztak a társadalommal szemben,
Sztálin a terror gépezetét a párton belüli ellenfeleinek likvidálására kezdte felhasználni,
sorozatos tisztogatási hullámok keretében. Nagyszabású leszámolási akcióba kezdett a
régi lenini gárdával szemben, amelyben komoly pártellenzék formálódott a sztálini
túlkapások és önkényuralom ellen. Ezt a leningrádi pártszervezet vezetője, Kirov elle­
ni gyilkos merénylet vezette be, amelyet a történészek uralkodó konszenzusa szerint
Sztálin maga szervezett meg. (Ellenfelei ugyanis Kirovban látták a sztálini politika
alternatíváját. Béládi-Krausz 1990, 161. skk.) A merényletet azután Sztálin ürügyként
használta fel a párt megtisztítására minden önálló forradalmi legitimitással bíró politi­
kustól. A párt vezetését olyan elemekkel, vidéki apparatcsikokkal töltötte fel, akik
mind őneki és párthíveinek köszönhették a karrierjüket, és szolgai engedelmességgel
hajtották végre az általa kiadott pártutasításokat. Sztálin a harmincas évek nagy moszk­
vai koncepciós pereiben látványosan megsemmisítette az autonóm politizálás utolsó
maradványait is.
Azonban, mint Szolzsenyicin később joggal figyelmeztetett rá a Gulag szigetcsoport
című művében, a terror nemcsak a kommunistákat magukat sújtotta, hanem elsősorban
közrendű polgárok millióit, akiket a terror gépezete a szibériai lágerekbe sodort. Mi
volt az értelme mindennek? Gyakran beszélnek a terror irracionalitásáról; de ezt leg­
feljebb a gazdasági és társadalmi ésszerűtíenség értelmében mondhatjuk, valamint a

47 A marxizmus hivatalos ideológiaként játszott legitimációs szerepéről bővebben írtam A politikai legitimitás
című könyvemben (Bayer 1997). Részletesen tárgyalja a hivatalos ideológia jellegzetességeit Alekszandr Zinovjev
(1986), Iring Fetscher (1981) és Leszek Kolakowski (1958, 1980). Kolakowski a marxizmus-leninizmus hivata­
los ideológiájával kapcsolatban már 1956-ban kifejtette: „A marxizmus intézményi és nem intellektuális tartalmú
fogalommá vált, amint az minden egyházi doktrínával megesik. Ugyanígy a »marxista« nem olyan embert jelöl,
aki ilyen vagy olyan, tartalmilag meghatározott világnézettel rendelkezik, hanem egy meghatározott szellemi
tartással rendelkező embert, aki kész arra, hogy bármilyen nézetet a magáévá tegyen, amelyet a hatóság elren­
del” (Kolakowski 1958, 8). Lukács György ezt a magatartást csak a sztálini dogmatizmus rovására írta, amely az
elméletet, a stratégiát a politikai taktika szempontjainak rendeli alá. Ezt a taktikai alkalmazkodást a körülmények
hatalmához azonban ő maga is gyakran elkövette.
 338 A TOTALITARIZMUS SZINDRÓMÁJA - ELMÉLETEK ÉS POLITIKAI VÁLTOZATOK

fatális végzetszerűség értelmében azok részéről, akik nem kerülhették el a sorsukat.

A terror indítékai azonban sajnos nagyon is megmagyarázhatók, ami persze nem jelen­
ti azt, hogy mentenék is azt. Gazdasági elemzők régen rámutattak arra, hogy az eredeti
tőkefelhalmozás időszakában a feltáratlan nagy térségek gazdasági hasznosítása másutt
is a kényszermunka intézményesítéséhez vezetett. (Ausztrália közismerten angol fe-
gyenctelep volt, Dél-Amerikában és az USA déli országaiban is időlegesen felvirágzott
a rabszolgaság intézménye.) Szibéria nyersanyagokban gazdag, ugyanakkor szinte lak­
hatatlan térségeinek feltárása és erőforrásainak bevonása az ország iparosításába nem
volt megoldható lelkes fiatal komszomolisták önfeláldozó munkája révén (ami az első
„szocialista realista” alkotások nagy témája volt). A sztálini munkatáborok felállítása
és megszervezése ingyen munkaerő tömeges alkalmazását jelentette, csak meg kellett
tölteni a táborokat (Hofmann 1956). A szovjet rendszer egész cinizmusa kifejeződik
abban, hogy ilyen gazdasági célokból is gyártották az ellenségeket. A szovjet humaniz­
mus legékesebb cáfolata az, hogy a polgári lakosság széles tömegeit kriminalizálták
abból a célból, hogy a Gulag táboraiban dolgozzanak. Ezért volt olykor annyira esetle­
ges és kiszámíthatatlan (irracionális), hogy kit mikor és miért sújt a sors keze. Maga a
szisztéma mindenesetre ördögi találmány volt: a területi pártvezetők a táborok felügye­
letével és feltöltésével megbízott titkosrendőrségtől, a GPU-tól gyakran eleve kész
tervszámokat kaptak a beszállítandó „népellenség” létszámára vonatkozólag. A tábo­
rokon belül az élet pokoli volt; közönséges bűnözőket neveztek ki a politikai foglyok
felügyelőivé, s általuk demoralizálták és sakkban tartották a foglyokat. Ehhez képest a
munka militarizálásának trockiji koncepciója még humánus elképzelés volt, hiszen az
esztelen sztálinista terrorral szemben ez nyilvános polgári kötelezettségeken és nem
bűnözővé tett milliók kényszermunkáján alapult volna. Az ilyen körülmények között
végzett munka gazdasági hatásfoka is erősen kérdéses volt. Aki a táborban folyó élet
atmoszférájára kíváncsi, olvassa az orosz Variam Salamovot vagy a magyar Lengyel
Józsefet; a leghitelesebb képet nyújtják az emberi élet legmélyebb, pokoli bugyrairól.
Az emberélet olcsósága és barbár megvetése volt a hivatalos szovjet kultúra hazug,
felszínes optimizmusának visszája.
A sztálinizmus csúcsán voltaképpen merő fikcióvá lett a rendszer alappillérének
kikiáltott elv a párt vezető szerepéről. Valójában egyszemélyi önkényuralom valósult
meg egy teljesen ellenőrizhetetlenné vált diktatúrában. A politikai rendőrség állam volt
az államban, bírósági ítélet nélkül deportálhatott és halálos ítéleteket hajthatott végre.
Ezért is volt merő színjáték a moszkvai perek megrendezése; hiszen ahhoz semmiképp
sem volt rájuk szükség, hogy a pártellenzéket eltegyék láb alól. Az egész csak propa­
gandacélokat szolgált, bizonyos ideológiai látszatok megteremtését célozta, hogy a
nyugati közvélemény felé és a fortyogó belső erők megfélemlítésére egyaránt demonst­
rálhassák Sztálin és a sztálini politika fölényét és igazságát. A terrorgépezet segítségé­
vel gyakorolt rémuralom bizonyos jellegzetességei nem voltak elválaszthatók Sztálin
személyiségétől sem, akin mindjobban elhatalmasodott a paranoia, bár tévedés lenne a
diktatúrát ebből levezetni, ez inkább következménye volt. Sztálintól senki nem érezhet­
te magát biztonságban, legközelebbi munkatársai sem. A terror pszichózisa megbéní­
totta az egész politikai életet; senki nem mert kezdeményezni, az állítólag uralkodó
párt kongresszusát tizenhárom évig nem hívták össze. A szellemi életben a kultúrforra-
dalom tényleges vívmányait - az analfabetizmus felszámolását, milliók beiskolázását
és az új gazdaság szükségleteire való kiképzését - elhomályosította az egész szellemi
élet politikai elnyomása. A politikai diktatúra és az adminisztratív gazdaságirányítás
mellett kiépült egy olyan ideológiai államapparátus is, amely a szellemi élet minden
 A SZTÁLINIZMUS 339

megnyilvánulását ellenőrizte - nem egyszerűen az állami ideológiával való konformitás,

hanem közvetlenül a sztálini vonal iránti hűség szempontjából. Ennek alapján megtize­
delték a tudományos és művészeti élet kiválóságait, és évtizedekre visszavetették bizo­
nyos tudományágak, mint például a biológia, a kibernetika és általában a modem társa­
dalomtudományok fejlődését, a pszichológiától kezdve a szociológián át egészen a
közgazdaságtanig. A marxizmus és a Ieninizmus egész szellemi hagyományát, az álla­
mi ideológia szelektív olvasatában, a szellemi uralom eszközévé változtatták.
A terror diszfunkcionális jellege, rendkívüli társadalmi kára legkésőbb akkor vált
világossá, amikor közvetlenül a második világháború kitörése előtt lefejezték az egész
katonai vezérkart. Ez a Tuhacsevszkij marsall elleni perrel kezdődött, akire nézve a
Gestapo juttatott el (természetesen hamis) terhelő adatokat - a csehszlovák elnök, Benes
közvetítésével - a szovjet hatóságoknak. Mindez annyira meggyengítette a szovjet
hadsereget, hogy Hitler számára ettől kezdve könnyű prédának tűnt a Szovjetunió, s
ez a tényező is szerepet játszott az ország lerohanására szőtt német katonai tervek­
ben. A terror a nagy honvédő háború idején ideiglenesen alábbhagyott, de még akkor
sem szűnt meg teljesen. A háború után pedig töretlenül folytatódott, egészen Sztálin
haláláig.
A sztálini rendszer megkülönböztető vonásait, amelyek nehezen ragadhatok meg
egy tisztán a struktúrák és elnyomó intézmények hasonlóságára koncentráló totalitariz­
muselméletben, röviden a következőkben foglalhatjuk össze.
1. A rendszer egy olyan fejlesztési („nevelési”) diktatúrából született, amelyet egy
elmaradott országban egyetlen párt, közelebbről annak az államhatalmat is gyakorló
vezető magja gyakorolt a népesség többi része felett. E diktatúra gazdasági tartalma az
erőltetett iparosítási politika volt, amelyet az állam adminisztratív hatalmával hajtottak
végre, egyfajta belső gyarmatosítás formájában. Ez a teljes lakosságot alávetette az
állami felhalmozás és iparosítás céljainak. A párt hatalmi monopóliumának ideológiai
alapját a proletariátus fejletlenségére való hivatkozás adta, amelynek nevében a párt
hivatott meghozni az elkerülhetetlen, a jövő szempontjából nélkülözhetetlennek ítélt
döntéseket. Az uralom mérhetetlen koncentrációját a demokratikus hagyományok hiá­
nya és a kulturális fejletlenség is megkönnyítette, de a legfontosabb tényező minden
bizonnyal a gazdaság teljes államosítása volt, amely a társadalmi autonómiák minden
lehetőségét felszámolta.
2. A pártvezetés által kitűzött célokat a gazdaságon kívüli kényszer tömeges alkal­
mazásával valósították meg. Az ezzel szembeni társadalmi ellenállás letörése, illetve az
alternatív politikát hirdetők kikapcsolásának igénye vezetett a terror fokozatos eszkalá­
ciójához. A társadalom totális mozgósításának politikája az ellenállás letörését és a
társadalom integrációját célozta, a félelem jegyében és a feltétlen lojalitás demonstratív
kinyilvánításának útján. A terror végrehajtó szerve, a politikai rendőrség állam lett az
államban, amely a jog és a törvények fölött állt, s magát a jogot is a forradalom, a
politikai hatalmi harc eszközévé tették.
3. A politikai rendszer monolitikus szerkezete centralizálta és koncentrálta a hatal­
mat s a rendelkezési jogokat. Sztálin alatt a kis Sztálinok egész hierarchiája állt, kis
helyi despoták serege, akik azonban hatalmukat és privilégiumaikat kizárólag a nagy
vezérnek (vozsgy, a német Führer megfelelője, de nevezték „gazdának” is), illetve a
felülről kapott bizalomnak köszönhették. Sztálin alatt az uralom perszonifikálódott, és
a párt vezető szerepe üres látszattá vált. A párthűség teljesen a sztálini személyi dikta­
túra „vonalának” betartásán múlott; ha a vezér másként döntött, az lett az érvényes
pártvonal, amelyet elvtelenül követni kellett. A „személyi kultusz” elnevezés, amelyet
 340 A TOTALITARIZMUS SZINDRÓMÁJA - ELMÉLETEK ÉS POLITIKAI VÁLTOZATOK

Hruscsov alkalmazott a sztálinizmusra, csak a jelenség felszínét ragadja meg, és maga

is csak e rendszer folyománya volt.
4. A vezető párttestületek és a bürokratikus állami hatóságok összefonódása teljesen
megszüntette a politika mozgásterét, s ezzel felszámolta a tulajdonképpeni politikát,
mint a társadalmi konfliktusok szervezett keretek között történő rendezésének, a dön­
tések konszenzusos kialakításának eszközét. A törvényhozás látszatéletet élt, a hata­
lommegosztás elvét éppúgy tagadták, mint a jogállamiság elvét. A jog előtt járt a „for­
radalom” érdeke, azaz az állam politikai érdeke. A párt a sztálinizmus kiépülése után
másodlagos szerepet játszott a biztonsági erőkhöz képest, és mivel frakciótilalom érvé­
nyesült, az uralkodó párt sem válhatott a politikai alternatívák kidolgozásának terepé­
vé, apparátusa csak a főhatalom végrehajtó eszközévé vált.
5. A tervutasításos gazdaság sem rendelkezett autonóm racionalitással. A politikai
hatalom közvetlenül gazdasági hatalom volt és fordítva. Helyesebbnek tűnik egy hár­
mas struktúráról beszélni: a monolitikus politikai hatalom, a tervutasításos gazdaság és
az ideológiai monopólium a rendszer három, egymást támogató alappillére volt. A
rendszer különböző elemeit szociológiailag egy bürokratikusán rendszabályozott nó­
menklatúra tartotta össze, amely elkülönült és privilégiumokat élvező vezető réteget
alkotott a szovjet társadalomban. A nómenklatúra eredetileg azoknak a megbízható
kádereknek a listáját jelentette, akik kipróbált lojalitásuk alapján vezető tisztséget tölt­
hettek be az államban, a gazdaságban, a társadalmi és kulturális életben. Kinevezésük
joga a különböző szintű pártszerveket illette meg, káderhatásköri listájuk alapján. A
nómenklatúra Sztálin alatt nem élvezett személyi biztonságot; az önkényuralom alatt
sorait gyakran megtizedelte a terror. Sztálin halála után azonban a nómenklatúra egyre
inkább gondoskodott saját biztonságáról és privilégiumainak fenntartásáról, sőt bővíté­
séről. Ez vezetett végül a szovjet vezető réteg teljes elbürokratizálódásához és meg­
csontosodásához, s kései szakaszában a döntésképtelenné vált brezsnyevi gerontokrácia
kialakulásához. Ennek a bürokratikus rendnek az önérdeke és tehetetlensége vált a
valódi reformok legfőbb akadályává a Szovjetunióban. Miközben a társadalmi plura­
lizmus a fejlődés nyomán erősödött, a politikai pluralizmus hiánya döntő akadálya lett
annak, hogy kibontakozzanak és érvényesüljenek a rendszeren belüli megújulás erői.
Amikor Gorbacsov megkezdte reformjait, már késő volt; a szovjet állam centrifugális
erői felerősödtek és szétvetették az állam politikai kereteit.
A szovjet rendszer belső fejlődése mindenesetre nem igazolta azokat, akik a totalita­
rizmuselmélet nevében azt állították, hogy csak katonai erővel, kívülről dönthető meg.
A szovjet birodalom peremvidékein, ahol más társadalmi és kulturális tradíciók tovább
éltek, a totalitárius diktatúra átmeneti időszaka után a rendszer fokozatosan egy tekin­
télyelvű (autoriter) berendezkedéssé alakult át anélkül, hogy a Szovjetuniótól való füg­
gés lehetővé tette volna a totalitárius politikai intézményrendszer radikális átalakítását.
A magyar 1956, a csehszlovák 1968 és a sorozatos lengyel munkásfelkelések jelezték,
hogy e társadalmak számára milyen kényszerzubbonyt jelent a szovjet politikai intéz­
ményrendszer. Magában a Szovjetunióban a demokratikus irányú átalakulásra azonban
csak a rendszer gazdasági és morális csődje, a stagnáló politikai rend belső összeomlá­
sa nyújtott lehetőséget. A demokratikus reformok jövője szempontjából mindenesetre a
társadalom politikai erejének bürokratikus kisajátítása és a civiltársadalom önszervező
erőinek elsorvasztása tekinthető a diktatúra legterhesebb örökségének.
 A FASIZMUS ÉS A NÁCIZMUS IDEOLÓGIÁJA 341

A fasizmus és a nácizmus ideológiája

A fasizmus az első világháború nyomán kialakult mély társadalmi-politikai és gazdasá­
gi válság talaján keletkezett, és felemelkedése a válság elmélyülésével párhuzamosan
történt. Európában két fő változata az olasz és a német fasizmus, amelyek között nem
lényegtelen különbségek is voltak, bár uralmi formájukban több a közös vonás. A
fasizmus az egyik legjobban feldolgozott történelmi-politikai jelenség. Létrejöttének és
politikai lényegének számos elméleti magyarázata van, s politikai és világnézeti előfel­
tevésektől is függ, ki melyik elemét állítja előtérbe, mit tekint lényegének. Marxisták,
baloldaliak a fasizmust általában a kapitalizmus végkifejletének, a monopoltőkés körök
nyílt, terrorisztikus diktatúrájának (Dimitrov), differenciáltabb változatokban a bona-
partizmus egy válfajának (Trockij), illetve a cezarizmus megnyilvánulásának (Gramsci)
tekintették. Se szeri, se száma a nyilvánvalóan téves elméleteknek is: a frankfurti isko­
la képviselői például a liberális kapitalizmus rejtett lényegének totális kifejlődését lát­
ták a fasizmusban - ezt a nézetet azután a háború után, illetve már az emigráció idején
felül kellett bírálniuk. A liberálisok a tömegdemokrácia despotikus elfajulását látták
benne, s általában a politika végzetes önállósulását a társadalommal szemben.
Az általános válság tényét mint a fasizmus létrejöttének alapját azonban senki sem
tagadja, legfeljebb másként értelmezi. A baloldaliak általában a monopolkapitalizmus
válságát tekintik kiinduló alapnak, mások a modernizáció teremtette általános értékvál­
ságról, ismét mások a „megkésett” nemzetek válságos, konfliktusos fejlődéséről szól­
nak. A vesztett háború miatti frusztráció és a megalázó békediktátumok okozta sérelmi
komplexusok, valamint anyagi hátrányok, s az ebből fakadó sértett indulatok Németor­
szág esetében ugyancsak vitathatatlanul közrejátszottak a fasizmus megerősödésében.
A fasizmust a politikai szociológia nézőpontjából különösen érdekessé teszi az, hogy
tömegbázisát mindenekelőtt a kispolgári tömegek, a lesüllyedt középosztály mozgalma
képezte (Lipset). E rétegek egzisztenciája a háborút követő infláció, majd a gazdasági
világválság nyomán megrendült. Egyre többen proletarizálódtakr, és egyforma dühvei
fordultak a fmánctőke (a „bankok”) és a szervezett proletariátus ellen, amelynek sorsá­
ban nem akartak osztozni, mivel azt bukásként, státussüllyedésként élték volna meg. A
fasizmus győzelmét az első világháború után kialakult gyenge demokráciákban meg­
könnyítette a tekintélyuralmi hagyományok és struktúrák ereje, valamint a válságban
szétzilálódott államapparátus, amely az állam engedelmes szolgájaként nem tanúsított
semmi ellenállást a fasizmussal szemben, amikor az hatalomra került. A hagyományos
osztályok (földbirtokos arisztokrácia és parasztság) rend utáni vágya éppúgy szerepet
játszott a fasizmus előretörésében és tömegtámogatásában, mint a magas munkanélkü­
liség miatt reményvesztettek odasodródása. Végül a fasizmus uralomra jutásában két­
ségtelen szerepet játszott a nagytőke támogatása, amely a szocialista-kommunista moz­
galom megfékezésének eszközét látta a fasiszta mozgalomban, ezért pénzelte azt, és
egyezkedett vezetőivel. Mindezek a tényezők hatottak, »bár nyilvánvalóan nem egyen­
lő súllyal, együttesen mégis előmozdították a fasizmus győzelmét.
Ezt azonban megelőzte a szellem leszerelése, az irracionalizmus előretörése is. A
szellemi tényezők ugyan csak egyet jelentenek a sok tényező közül, amely a fasizmus
uralomra jutását elősegítette, de nem a leglényegtelenebbet. A fasizmus szellemi forrá­
saiként számon tartott irányzatok között említendő a szociáldarwinizmusnak egy külö­
nösen durva formája, amelyet Ludwig von Gumplovitz közvetített. Ez az erősek és a
gyengék örök harcáról és az erősek természetes kiválasztódásáról, az így létrejövő elit
kívánatos uralmáról szólt. Arthur de Gobineau gróf fajelmélete a következő fontos
 342 A TOTALITARIZMUS SZINDRÓMÁJA - ELMÉLETEK ÉS POLITIKAI VÁLTOZATOK

forrás; ő a létért való harc elméletét a rasszok közötti értékkülönbségek állításával

egészítette ki. (A fehér faj fölényben van a sárga és a fekete, a sárga pedig a fekete faj
fölött; a fehér fajon belül a szlávok uralkodnak a sémiták, s az árják mindkettő felett.)
Ezt a teóriát a német fasiszták Houston Stewart Chamberlainnek a faji tisztaságról
szóló elméletével vegyítették. Ez tiltja a fajok közötti házasságot, sőt már a kulturális
érintkezést is fertőző hatásúnak tekinti. Szerinte elég zsidó újságokat olvasni a meg-
fertőződéshez. Chamberlain az összes zsidónak Európából való deportálása mellett
emelt szót, bár mint angol gentlemannek, a náci Endlösung bizonyára ízlése ellen
való lett volna.
A szellemi források között tartják számon az irracionalista filozófusok nézeteit is,
azokat a különböző modern mítoszokat, amelyeket Mussolini is favorizált (Soréi és
mások közvetítésében). Főként Friedrich Wilhelm Nietzsche körül dúl az a vita, hogy
életműve mennyiben tekinthető a fasizmus szellemi forrásának. Filozófiájának metafi­
zikai alapelve, a „hatalom akarása” egyfajta őserejű törvény, amely mindennek a moz­
gatója, s amely az emberben is tudattalan ösztönként működik: nem pusztán az önfenn­
tartás érdekében, hanem a másik ember feletti uralom megszerzéséért. A világ alapve­
tően irracionális, nem pedig racionális nincsenek abszolút igazságok, sem érvényes
morális elvek, mindez csak a gyengék kitalálása, saját védelmükben az erősekkel szem­
ben. Nietzschének ezekben az elveiben kifejeződő nihilizmusa természetesen a polgári
képmutatás maró kritikája is. Nietzsche azonban megszépítő messzeségben láttatta az
antik rabszolgaságot is, amelyen egykor a nagy görög kultúra felvirágzott. Magasztalta
a nyers erő megnyilvánulását, amiben a nemesség jelét látta; egyik töredéke szerint az
emberfeletti ember (a „szőke bestia”) fogja uralni a Földet, s rabszolgaként bánik majd
a gyengékkel és leigázottakkal. A harc és általában a „veszélyes élet” apoteózisa, egy
alapvetően antiintellektuális beállítottság, az elit idealizálása és az erőszak dicsérete
azok az elemek, amelyek filozófiájából bizonyosan hatottak a fasizmusra. (Aki a „sző­
ke bestia” fasiszta prototípusára kíváncsi, nézze meg Spielberg Schindler listája című
filmjének lágerparancsnokát, aki reggeli felsőbbrendű jókedvében szobája ablakából
mint nyulakra vadászik a lágerlakókra.) Persze nem lehet a fasizmust Nietzschéből
levezetni, s az idézett gondolatok nem is merítik ki Nietzsche filozófiáját. Ám az értel­
miség felelősségét firtató vita éppen arról folyik, hogy a kifinomult esztéta nézetei és
politikai fantáziái milyen viszonyban állnak a nyers társadalmi valósággal.
A fasizmus kialakulásának szociálpszichológiai okait, illetve feltételeit is sokan ele­
mezték. Eric Fromm Menekülés a szabadság elől (Escape from Freedom) című művé­
ben az iparosítás és a tömegtársadalom létrejöttével magyarázta a mély társadalmi
válság és a fasiszta mozgalmak kialakulását. A modem társadalomban elmosódik az
egyének individuális felelőssége; a korábbi viszonyaikból kiszakított, gyökértelenné
vált emberek mély egzisztenciális és értékválságot élnek át. Életkorilag felnőttek, de
politikailag még éretlenek, menekülnek az egyéni döntésekben rejlő kockázat és fele­
lősség elől, és szívesebben bízzák rá magukat egy erős pártfogóra, aki az elveszett
biztonságot ígéri számukra.
A szociálpszichológiai magyarázat egy másik válfajára példa Adomo és társai szoci­
ológiai vizsgálata az „autoritárius személyiségről” (Adomo et al. 1950). A vizsgálat
arra irányult, hogy a tekintélyelvű beállítottság mennyire általános jellemvonás volt az
adott korban és társadalomban. Az erre való hajlamot bizonyos ismérvek alapján egy
úgynevezett „F ”-skálán mérték, amit a fasizmusra való fogékonyság mércéjének tekin­
tettek. A tekintélyelvű személyiség tekintélyelvű családban és társadalomban nő fel. A
tekintélyelvű családban a szülőknek (főleg az apának) való kiszolgáltatottság az ösztö-
 A FASIZMUS ÉS A NÁCIZMUS IDEOLÓGIÁJA 343

nők elnyomását eredményezi, s az ebből fakadó frusztráció nyomán az egyén könnyen

mások ellen fordul, akiken hatalmát kiélheti, és alárendelésük által maga is reprodukál­
ja a tekintélyelvűséget, amely ellen titkon lázad. A tekintélyelvű személyiség attitűdje
rigid, másokkal szemben ellenséges és hajthatatlan, önmagával és a felsőbbséggel szem­
ben kritikátlan, és egyoldalú sztereotípiákban gondolkodik. A másokkal szembeni el­
lenségesség cinizmusban, a gyengék megvetésében és gyötrésében, a hatalom és erő
idealizálásában nyilvánul meg. Olykor paranoid gyanakvást mutat, mindenben árulást
és összeesküvést hajlamos látni. Ez a tény maga is gyengeségről árulkodik, amelyet
azzal kíván kompenzálni, hogy az erő megtestesítőjének oldalára áll. A felsőbbséggel
szembeni ellenállást megtorolja, s agresszíven viszonyul a „rend” minden megbontójá-
val szemben. Seymour Martin Lipset, akire fentebb a fasizmus társadalmi bázisával
kapcsolatban utaltam, szociológiailag éppenséggel az alsóbb osztályok kitüntetett vo­
násának tartja a tekintélyelvűségre való hajlamot, és maga is úgy véli, hogy ennek nagy
szerepe volt a totalitarizmusszindróma kialakulásában. A tekintélyelvű embert intole­
rancia és szenvedélyesség jellemzi a közvetlen emberi viszonylatokban. Jellemző rá
továbbá a polgári szabadságjogok nem kellő tisztelete, az antiintellektualizmus, azaz a
gyakorlati cselekvés túlhangsúlyozása a puszta okoskodással, a verbalizmussal szem­
ben. Szellemi látóköre szűkös, fekete-fehér, igen-nem kategóriákban gondolkodik. Hajlik
arra, hogy az elszenvedett frusztrációk miatt bűnbakokat keressen, akiken kitöltheti
haragját. Fogékony a leegyszerűsítésekre, csodát ígérő programokat támogat. Ezek a
totalitarizmusra fogékony tekintélyelvű személyiség fő jellemvonásai, amelyeket sze­
rinte elsősorban az alsóbb néposztályokban találunk meg tömegesen. Valóban, a nép
tradicionális politikai beállítottságára ez mindenütt jellemző, ahol a felsőbbségi állam
antidemokratikus struktúrája tartósan kirekesztette a népet a politikából. E tény túl­
hangsúlyozása azonban könnyen vezet az intelligencia önfelmentéséhez ott, ahol a fa­
sizmussal szemben az értelmiség sem mutatkozott sokkal ellenállóképesebbnek. Lipset
mindenesetre a fenti attidűdöket csak latens tendenciának tekinti, amely nem kiváltó
oka, legfeljebb feltétele volt a fasizmus kialakulásának (Lipset 1995).
A fasizmus két fő európai válfaja közül az olasz volt a korábbi és egyben a gyengéb­
bik változat. Mussolini maga eredetileg szocialista indíttatású, bár kalandor hajlamú
politikus volt; éppen az erőszak és a háború kérdésében került szembe a szocialistákkal
1914-ben. A háború után egy fiatal veterán szervezetből növesztette ki fasiszta mozgal­
mát, amely a mélyülő gazdasági és politikai válság, valamint az államhatalom növekvő
impotenciájának megszüntetése mellett vállalta a baloldali alternatíva erőszakos kikap­
csolását is. Ehhez befolyásos pártfogókra talált. 1922-ben feketeingesei élén bevonult
Rómába, és a trónját féltő király - kihasználva a krónikus kormányválságot és a parla­
ment bénultságát, valamint szétaprózottságát - kormányzati teljhatalommal ruházta fel.
Ezután gyors ütemben kiépítette totális államát: betiltotta az ellenzéki pártok működé­
sét, és elnyomott minden autonóm politikai kezdeményezést. A parlament fölé rendelte
a fasiszta párt Nagytanácsát, s a harmincas évekre létrehozta a korporatív államot. (A
korporációk a munkaadókat és munkavállalókat egyaránt magukban foglaló testületek
voltak, termelési ágazatokként megszervezve.) Céljául tűzte ki, hogy a parlamentet
végül egy nemzeti korporatív gyűlés helyettesítse, amit 1939-re el is ért. A korporatizmus
gondolata azóta is gyanús e miatt a fasizmussal való asszociáció miatt; az érdekegyez­
tetés demokratikus és pluralista korporatív rendszerei azóta is mindig magyarázkodás­
ra szorulnak, bizonygatva, hogy semmi közük nincs a fasiszta etatizmushoz.
Mi volt az olasz fasizmus ideológiája? Ezt könnyebb negatívan meghatározni, felso­
rolva, hogy mit tagadott. Elvetette a liberalizmust, szocializmust és demokráciát; ezek
 344 A TOTALITARIZMUS SZINDRÓMÁJA - ELMÉLETEK ÉS POLITIKAI VÁLTOZATOK

Mussolini szerint szentimentális és anakronisztikus dolgok. Az ideológia központjában

a fasiszta totális állam megvalósítása állt. Az olasz fasizmus ízig-vérig etatista volt: az
egyén csak az államban találhatja meg identitását, az egész részeként, egyik csavarja­
ként töltheti be rendeltetését. Az erős államnak ez az apoteózisa - amelyet a propagan­
da grandiózus stílusa is alátámasztott - volt az, ami olyannyira kiváltotta Gömbös
Gyula csodálatát. Az erős állam áldozatot követelhet tagjaitól, fegyelmet és engedel­
mességet. Népszerű fasiszta jelszó volt a „higgy, engedelmeskedj, harcolj!”. Mussoli­
ni magasztalta a háborút, és több agresszív imperialista háborúba keveredett,
Abesszíniától Albániáig.
Az állam nemcsak a politikában mindenható és a gazdaság diktátora, hanem a kultú­
ra átalakítójának szerepében is tetszelgett. Politikai cenzúrának vetették alá az oktatás
tartalmát, a tanárokat fasiszta hűségesküre kényszerítették. Nagy gondot fordítottak az
ifjúság harcias és fasiszta szellemben való nevelésére. A fasizmus ideológiája kizáróla­
gos akart lenni, ezért mindvégig konfliktusban volt a katolikus egyházzal, amellyel -
bár egyezményt kötött vele és uralkodó államvallásként ismerte el - mégis rivalizált a
lelkek feletti befolyásért.
Az olasz fasizmusnál erőszakosabb és totalitáriusabb volt a nácizmus, amelynek
politikai történetét főbb vonalaiban ismertnek kell feltételeznem. Ha az olasz fasizmus­
tól való különbségét egy szóban akarjuk kifejezni, akkor azt mondhatjuk: Auschwitz.
A fajelmélet, a rasszizmus őrülete vezetett a nácizmus legszömyűbb bűnéhez, a zsidó
genocídiumhoz. Ezenkívül a nácizmus persze nemcsak agresszívabb volt, hanem Né­
metország gazdasági és katonai potenciálja miatt jóval hatalmasabb és veszélyesebb is.
Hitler, a „középszerűség géniusza” (ahogy egyik életrajzírója találóan jellemezte)
igen korán a pángermán eszmék és a zsidógyűlölet megszállottjává lett. Az osztrák és
német állam határán élve, kispolgári családja és neveltetése fogékonnyá tették a német
nemzeti nacionalizmus iránt. Hitler önéletrajzában számos legendát teremt önmagáról,
amelyek nem állják ki a kritikát. (Többek között, hogy Bécsben nyomorognia kellett,
hogy német hazafiasságból bújt ki az osztrák katonai szolgálat alól stb. Életrajza tekin­
tetében Ormos Mária kitűnő könyvét (Ormos 1993], valamint Schwarzwáller jól infor­
mált életraját [Schwarzwáller 1996] ajánlom elolvasásra). Az első világháborúban vé­
gül a német hadseregben szolgált, majd leszerelése után Münchenben telepedett le. A
belügyi szervek spicliként küldték a radikális jobboldali nacionalista munkáspárt nya­
kára, őneki azonban nagyon is tetszett, amit ott hallott, rögvest átállt hozzájuk, és
szónoki tehetsége révén vezető szerepre tett szert a pártban. Az átszervezett és átke­
resztelt Német Nemzetiszocialista Munkáspárt (NSDAP) 1924-ig a Mussolini-féle re­
cepttel próbálkozott: parlamenten kívüli eszközökkel, a barna inges rohamosztagok
akciói révén megszerezni a hatalmat. Miután ez a „müncheni sörpuccs” után kudarcba
fulladt, hosszabb kerülő utat választott céljai megvalósítására: egy széles tömegpárt
hátán, a weimari demokráciával való elégedetlenség hullámain, parlamenti úton elfog­
lalni a hatalom csúcsait. Ez a stratégia a Németországot különösen sújtó gazdasági
világválság időszakában végül is sikerre vezetett.
Hitlerről sok minden elmondható, csak az nem, hogy eltitkolta volna szándékait.
Később a hitleri rémtettek idején sokan joggal mutattak rá arra, hogy a nácik által
elkövetett bűnök tetemes részét Hitler már a Mein Kampfban nyílt programként meg­
hirdette. A nemzetiszocializmus ideológiája persze éppoly kevéssé vezethető vissza
egyetlen ember eszméire, mint bármelyik más ideológia. Legyen egy ideológia akár
racionális, akár irracionális, rendszerint igen sok ember szellemi törekvéseinek egy­
másra hatásából keletkezik, amely összességében kifejezi a korszellemet. Hitler nézeteit
 A FASIZMUS ÉS A NÁCIZMUS IDEOLÓGIÁJA 345

is formálta a háború utáni káosz, és a náci eszmékből is sok minden az ő közreműkö­

dése nélkül keletkezett. Ha megnézzük az NSDAP 1920-as programját (Kühnl 1980,
105-108), már megtaláljuk benne a későbbi náci ideológia összes fontosabb elemét. A
követelések között van Nagy-Németország, a békeszerződések visszautasítása, az élet­
tér, azaz gyarmati földterületek követelése „népünk élelmezéséhez és a fölös népesség
letelepítéséhez”. Minden népnek szüksége van ugyanis megfelelő élettérre, amelyet,
ha kell, erővel is meg kell szereznie. A német népközösség eszméje ebben a program­
ban mint idegen elemeket kizáró, zárt egység jelenik meg. „Állampolgár csak az lehet,
aki néptárs. Néptárs pedig az, akinek ereiben német vér folyik...” Az idegeneket ki
kell utasítani, bevándorlókat pedig nem szabad beengedni az országba.
Ebben a korai dokumentumban a nácikra annyira jellemző szociális demagógia is
már teljes pompájában mutatkozik. Egyik alapelve szerint „mindenkinek elsődleges
kötelessége, hogy dolgozzék... Meg kell szüntetni a munka és fáradság nélküli jövedel­
meket, meg kell tömi az adósrabszolgaságot” (uo. 106). A nép ellen bűnöző uzsoráso­
kat és sikkasztókat halállal kell büntetni. Támogatni kell a középosztályt és a kisipart,
meg kell regulázni a nagytőkét. A párt* meghirdette az egész nép átnevelését az új
értékek jegyében. E célból ki akarta építeni a népművelésügyet, tantárgyként bevezetni
a németségismeretet, torna- és sportgyakorlatokkal tökéletesíteni a testi derekasságot,
tisztán német sajtóval pedig a szellemit. A nem német újságokat a program szerint
korlátozni kell, de legalábbis el kell tiltani őket a német nyelv használatától. A párt
harcot hirdetett az „elfajult” művészet és irodalom ellen, amelyek bomlasztják a nép­
élet szellemét. A vallásszabadságot a program szerint a párt biztosítani kívánta, ám
azzal a feltétellel, hogy a vallás nem veszélyeztetheti az állam létét és „nem ütközhet a
német faj erkölcsi és morális érzékével” (uo. 108). Egy „pozitív kereszténységet”
hirdetett, felekezetre való tekintet nélkül, amely szembeszáll a „zsidó-materialista”
szellemmel.
Hitler rövid ideig tartó letartóztatása és börtönbüntetése idején, amelyet a müncheni
sörpuccsban játszott szerepe miatt róttak ki rá, megírta, illetve Rudolf Hessnek ledik­
tálta Mein Kampf című művét, amelyben kifejtette alapvető céljait. Ez szellemileg nem
túlságosan eredeti alkotás, lényegében egy sor szellemi befolyás eklektikus összefogla­
lása, amelyeket egy sokat olvasó, ambiciózus, törekvő autodidakta egyetlen politikai
pamfletté egyesített. (Gondolati zavarosságán a források szerint sokat enyhített Rudolf
Hess szerkesztői munkája [Schwarzwáller 1996, 112].) Eredeti benne legfeljebb az a
keresetlen, nyers fogalmazás és brutális nyíltság, amellyel Hitler a mozgalom céljait
kifejezte. A könyv többek között ezért is vált a náci mozgalom bibliájává. Durva stí­
lusára jellemző, hogy politikai ellenfeleit rendszerint férgeknek titulálja, akiket pes­
tisként ki kellene irtani. Közvetlenül a háború után többek között szemére veti a
német hatóságoknak, hogy elmulasztották a munkásmozgalom vezetőit rács mögé
dugni, perbe fogni és eltakarítani őket a német nép nyakáról. A pártokat Hitler sze­
rint mind fel kellett volna oszlatni, a Reichstagot szuronyokkal észretéríteni, vagy
akár szét is kergetni.
Ám ha Hitler teoretikusként nem létező is, propagandistaként nem szabad lebecsül­
ni, még akkor sem, ha ideológiáját különböző reakciós, szélsőjobboldali szellemi hatá­
sokból tákolta össze. A nácizmusnak ugyanis nem volt önálló ideológiája azon kívül,
amit a Mein Kampf foglal magában. Hitler ideológiájának központi eleme a völkisch
állam volt („népies” állam - Hitler olykor a volksnationale, magyarul „népnemzeti”
kifejezést is használta, amely újabban a magyar olvasó előtt sem teljesen ismeretlen).
Ez egy homogén nemzeti közösséget jelent, amely a vér és faj kötelékein alapszik. A
 346 A TOTALITARIZMUS SZINDRÓMÁJA - ELMÉLETEK ÉS POLITIKAI VÁLTOZATOK

történelem Hitler szerint a fajok örök harcából áll, amelyek keveredése megrontja a
magasabb rendű fajokat. Semminek sincs értéke szerinte a fajon kívül. Ezért az első és
legfontosabb követelés a faji tisztaság biztosítása. Az árja (Arier) kifejezést a nyelvtör­
ténetben és az antropológiában egy nyelvcsaládra, illetve rasszra alkalmazták, Hitler
azonban ideológiai kategóriát csinált belőle. A germánokat, az árják leszármazottait
tekintette minden kultúra és civilizáció létrehozójának, s ezek mindaddig uralkodó
népek voltak, ameddig nem keveredtek más fajokkal.48 Az árja antipodusa a zsidó faj,
amely mindent megfertőz, és a gonosz megtestesítője. Hitler minden gyűlöletét a zsi­
dókra önti, és folyvást biológiai analógiákkal szövi át politikai nyelvezetét. A zsidó faj
szerinte „megfertőzi a művészetet, az irodalmat, gúnyt űz a természetes érzésből, ha­
lomra dönti a szépség és finomság, a nemesség és jóság összes fogalmait, és ehelyett az
embert lehúzza a maga aljas természetének szférájába”. A „völkisch” állam Hitler
szemében eszköz arra, hogy a nemzetiszocialista mozgalom olyan rendet teremtsen,
amelyben érvényesülnek az árja faj csodálatos tulajdonságai és életereje. Ebből a cél­
ból elő kell mozdítani a faji tisztaságot, az erősnek a győzelmét és a gyengének és
alantasnak az alávetését, a természet örök törvénye szerint, amely lényegileg arisztok­
ratikus és nem demokratikus.
A Mein Kampf élesen elutasítja az egalitarizmust, a többségi uralom és a kisebbségi
jogok elvét, mindent, ami csak a demokráciára emlékeztet. A demokrácia és liberaliz­
mus a dekadencia jele, és állandósuló gúny és szitok tárgya lesz a fasiszta terminológi­
ában. A nemzetiszocializmus célja egy fajilag és politikailag homogén állam megte­
remtése, amely kíméletlen a zsidósággal szemben, és nem ismer pluralizmust és politi­
kai ellenzéket.
Hitler ugyanakkor a Mein Kampfonn azt is világosan kimondja, hogy fő célja a
marxista munkásmozgalom megsemmisítése. Demagógiájára és szónoki leleményeire
jellemzők az olyan zagyva szóalkotások, mint judeobolsevik plutokrata és hasonlók;
mintha egyszerre akarná mindenkinek a gyűlöletszükségletét kielégíteni, egy szóba
foglalva a német soviniszták zsidóellenességét, a német polgárság rettegését a bolsevik
kommunizmustól és a kisemmizett kisember irigységgel vegyes, antikapitalista indula­
tát a gazdagokkal szemben. Politikai programbeszédeiben is mindenkinek mindent
megígért, gyakran egymásnak teljesen ellentmondó dolgokat hangoztatva: nagyobb
bért és több profitot, a kistulajdon védelmét és a német nagyipari monopóliumok támo­
gatását és háború nélküli területi revíziót. De hát célja nem az értelem megnyerése
volt, hanem az indulatok felkorbácsolása, amelyek felkeltésében nem mindennapi te­
hetséget árult el.
Hitler szerint az államnak kell irányítania a népesség szaporodását, az államhatalom­
nak kell megtisztítania a kultúrát, s a személyes szabadságot a faj megőrzésének paran­
csa alá kell rendelni. Azt ígérte, hogy ha pártja hatalomra kerül, könyörtelen kímélet­
lenséggel elsöpör minden akadályt e cél elérésének útjából, leszámolva a törvényes
rend gyermeteg imádatával. Hitler nyíltan kimondta a vezér kizárólagos hatalmának
elvét is, a porosz hadsereg hierarchiáját állítva be az ideális társadalomszervezés min­
tájaként. (Bár e tekintetben a Mein Kampf korábbi változatai másként fogalmaznak,

48 Hitler e nézeteinek kialakulásában nagy szerepe volt a müncheni Thule Társaságba való beavatásának,
amelynek germán faji miszticizmusa „magasabb értelmet” adott addig ösztönös antiszemitizmusának. Emellett a
kör egyik okkultista ideológusa, D. Eckart mágikus gyakorlatokba is beavatta. Az önszuggesztiós tréningeknek
volt köszönhető, hogy a szexuálisan aberrált, gátlásos és széteső személyiségből összeszedett, jó szervezővé és
szuggesztív erejű szónokká vált (Schwarzwáller, 66-70).
 A FASIZMUS ÉS A NÁCIZMUS IDEOLÓGIÁJA 347

mint a későbbiek: a mozgalmi fázisban még ügyeltek az alsóbb pártszervek bizonyos

önállóságára, demokratikus aktivitására, később már inkább a vezérelvet hangoztat­
ták.) A parlament és más tanácsok szerinte legfeljebb tanácsadói funkciót gyakorolhat­
nak - a döntés joga és felelőssége mindenképpen egy embert, a Führert illeti meg, aki
a kollektív akarat kifejezője.
Hitler későbbi háborús törekvéseit is megalapozta a Mein Kampjban, kifejtve a né­
met nép „természetes életterének” doktrínáját. Azt hirdette, hogy a németeknek újra
kelet felé kell fordulniuk, hogy földet, életteret (Lebensraum) szerezzenek (szóhaszná­
latában: visszaszerezzenek) a szlávságtól a germán faj számára. A német nép természe­
tes életterének növeléséhez szerinte vissza kell térni a „Drang nach Osten”, a keletre
való terjeszkedés politikájához. „Ott folytatjuk, ahol hat évszázaddal ezelőtt abbahagy­
tuk. Megállítjuk a germánok vonulását Európa déli és nyugati része felé, és a keleti
földek felé vetjük pillantásunkat.”49 A bolsevizmust Hitler puszta zsidó uralomnak
tekintette Oroszországban, mely szerinte hamarosan az orosz állam végét fogja ered­
ményezni. Ez a véleménye különös ellentétben áll a diktátor Sztálin iránti burkolt cso­
dálatával. A szláv népek alsóbbrendűségének bizonyítására azonban, miután hatalomra
került, Hitler a propagandánál nyomosabb érveket is használt: páncélos divíziókat,
amelyek elözönlötték a nagy keleti pusztaságot, földet és szabad prédát ígérve a milli­
ónyi besorozott német parasztfiatalnak. Az expanzió keleti iránya talán az első világhá­
borús győzelemtől remélt gyarmatok elvesztését akarta pótolni, amelyek megszerzése
illúziónak bizonyult.
Hitler propagandista és ideológusi képességei nem csak szónoki tehetségén alapul­
tak, amely kétségkívül rendkívüli volt. Szuggesztív hatása azon nyugodott, hogy ráját­
szott az emberek félelmeire, egzisztenciális szorongásaira, és határozott tárgyat adott
az általános gazdasági és politikai válságtól frusztrált emberek homályos indulatainak
és formátlan érzelmeinek. Hitler másoknál világosabban ismerte fel, hogy a munkás-
mozgalom elleni harchoz nem elég a puszta pártpolitika, amely megmarad a polgári
parlamentarizmus talaján. Mint a Mein Kampfoan írja, minden olyan kísérlet, hogy egy
világnézetet hatalmi eszközökkel küzdjenek le, eleve kudarcra van ítélve, mindaddig,
amíg a harc nem ölti egy új szellemi beállítottságért való küzdelem formáját. Az erő­
szak fegyvere szerinte csak két világnézet egymás elleni küzdelmében képes döntést
kierőszakolni, amennyiben állhatatosan és kíméletlenül alkalmazzák. Úgy vélte, hogy
a tömegeknek új ideológiát kell kínálni, ha el akarják csábítani őket a szociáldemokrá­
ciától. Ebben nem is tévedett. Mint hangsúlyozta, „a polgári pártok... sohasem lesznek
képesek többé a ^proletár* tömegeket magukhoz láncolni, mivel itt két világ áll egy­
mással szemben, részben természetes, részben mesterséges szétválasztás eredménye­
képpen, amelyek egymáshoz való viszonya csak a harc lehet. Győzni azonban itt a
fiatalabb fog - és ez a marxizmus lenne.” (Kühnl 1980, 110.) Ezért a német polgár­
ságnak a szervezett munkásmozgalommal szembeni harcában a polgári liberalizmus
és demokrácia helyett egy új világnézet fegyverét kínálta föl, nevezetesen a rassziz­
musét és nacionalizmusét. Szerinte csak ezek képesek az osztályok közötti szakadé­
kot betemetni és az egész nemzetet egyetlen, egységes népközösséggé egyesíteni.

49 A Birodalmi Biztonsági Hivatal 1942-es „Generalplan Őst” nevű dolounentuma kimondta, hogy a szláv
népesség háromnegyedét Szibériába kell száműzni, a felszabadult területet mintegy 100 millió germán (beleértve
a skandinávokat) számára élettérként kell biztosítani Keleten. (A fennmaradó szlávságot alávetett munkaerőként
kívánták felhasználni.) Mindez Hitler számára csak katonai és hatalmi kérdés volt, nem pedig jogi - a politikát
a siker igazolja, szögezte le (Adolf Hitlers... 166-167).
 348 A TOTALITARIZMUS SZINDRÓMÁJA - ELMÉLETEK ÉS POLITIKAI VÁLTOZATOK

Egy ilyen világnézet nélkül szerinte nem lehet legyőzni a marxizmust és a szociálde­
mokráciát.
Hitlernek ez a gondolata nem valamilyen esetleges ötlet volt, amely másodlagos
jelentőségű lett volna a faji őrület mellett. Ennek bizonyítására idéznék egy olyan titkos
brosúrájából, amelyet a német nagyiparosok köre számára írt a mozgalom céljairól,
hogy megnyerje támogatásukat. „A német nép egyre inkább szétesik két egymással
szemben halálosan ellenséges táborra. Ezek fokozódó mértékben elzárkóznak egymás­
tól, és zárt, önmagukban elégséges testekké válnak, amelyek közül az egyik, a marxis­
ta, idegen test a népben, és megtagad minden kapcsolatot a nemzettel...” (idézi Kühnl
1980, 116). Hitler ezután a marxizmus internacionalizmusát a korai kereszténység
erejéhez hasonlítja, amely a Római Birodalom bukásához vezetett. Saját magát és nem­
zetiszocialista mozgalmát ajánlja fel a nagyiparosok körének, hogy megszüntesse azt a
mély szakadékot, amely széttépi a „néptestet”, és hogy a tömegeket bekapcsolja a
német nemzet felemelkedésébe. Ennek eléréséhez szerinte három fő elvet kell érvénye­
síteni: 1. a saját faj mindenek feletti értékét; 2. a személyiség jelentőségét; és 3. azt a
felismerést, hogy ebben a világegyetemben minden élet harc. Hitler tehát itt a fajt
állítja az internacionalizmussal szembe; a személyiség, a zseni kultuszát (az autoriter
vezérelvet) a demokrácia mint a számszerű többség elve ellen; és harmadszor, a kérlel­
hetetlen germán harci szellemet, amely elsöpör minden pacifizmust és békülékenysé-
get. Mit érhetünk el, teszi fel a kérdést, ha az egész néptestet ebben a szellemben
neveljük át? Nem kevesebbet, mint egy „egységes nemzettest” kialakulását, s „az úgy­
nevezett negyedik rend maradéktalan integrálását a nemzettestbe”. E feladat elérése
érdekében Hitler a régi német hadsereg szellemére hivatkozik. Hitler szerint, aki cso-
dálója volt a porosz hadsereg fegyelmének, „egy nép véderejének megszervezése, le­
gyen az kicsi vagy nagy, mindig belső kapcsolatban áll a személyiség értékének, a
harcnak és a hazaszeretetnek az elvével” (Kühnl 1980, 119).
Amint ebből az alkalmi írásból is látszik, Hitler nagyon tudatosan formálta a maga
ideológiáját, és instrumentálisán viszonyult hozzá. A fajgyűlölet bizonyára a zsigerei-
ben élt, de nem volt tisztán ösztönszerű: tudatosan is alkalmazta meghatározott politi­
kai célok elérésére. A vér és faj mítoszára és a felszított nacionalizmusra azért volt
szüksége, mert egy alternatív, széles tömegbefolyású világnézetet kellett leküzdenie a
német szocialista munkásmozgalomban. A tömegeknek szerinte szilárd hitre van szük­
ségük, s a megrendült vallási meggyőződések helyébe valami mást kell állítani. Az új
igazságokat mint vallási dogmákat kell beleverni az emberek tudatába. Ez a propagan­
da feladata, amelynek Hitler és náci elvbarátai mesterei lettek.
A propaganda önmagában semleges ismeretterjesztő tevékenység, bizonyos felisme­
rések, tények, tanok nyilvános hirdetése. Hitler és követői azonban megváltoztatták e
szó értelmét. A propaganda szerintük nem igazságok hirdetésében áll, hanem lényege
egy olyan technika, amely meghatározott politikai véleményeket igazságként tud elad­
ni. A náci propaganda azt tűzte ki célul, hogy szilárd meggyőződéseket ültessen el az
emberekben, amelyek a „völkisch” politika céljait szolgálják. A nép ugyanis, amint
Hitler a Mein Kampjban szarkasztikusán megjegyzi, nem filozófusokból áll; „a töme­
gek számára azonban általában a hit az erkölcsi világrend egyetlen alapja”. Ebből
vonja le következtetését a propaganda helyes módszerével kapcsolatban: „Minden pro­
pagandának népszerűnek (volkstümlich, népiesnek) kell lennie, és szellemi színvonalát
a legkorlátoltabbak felvevőképességéhez kell igazítania azok körében, akikhez fordul.
Ezért szellemi szintjét annál mélyebbre kell helyeznie, minél tágabb a megragadni
kívánt emberek köre... Tévedés az, ha például a propagandában a tudományos oktatás
 A FASIZMUS ÉS A NÁCIZMUS IDEOLÓGIÁJA 349

sokoldalúságára törekednek. A nagy tömeg befogadóképessége igen korlátozott, az

értelme csekély, annál nagyobb viszont a feledékenysége. Ezekből a tényekből kell
kiindulnia minden hatékony propagandának, s csak kevés pontra kell szorítkoznia, s
ezeket jelszószerűen ismételgetnie mindaddig, amíg az utolsó ember is biztosan azt
fogja érteni a szavakon, amit akartunk. Mihelyt feláldozzuk ezt az alapelvet és sokol­
dalúvá válunk, azonnal szertefoszlik a hatás, mivel a tömeg nem képes a nyújtott anya­
got sem megemészteni, sem megjegyezni. Ezzel legyengítjük és végül megsemmisítjük
a munka eredményét...” (Adolf Hitlers... 1992, 110-111.) Hitler a politikai reklámo­
kat kertelés nélkül a kereskedelmi reklámokhoz hasonlítja; azoknak is mindig a saját
szappanukat kell dicsérni, hogy egyáltalán hassanak. Az a módszer, hogy a nyilvános­
ság előtt liberális szkepszissel eltelve állandóan önmagunkat cáfoljuk, lehet intellektu­
ális játék, de bizonyosan rossz propaganda.
Annak a világnézetnek a fő elemeit, amelyek anyagot kínáltak a hatékony nemzeti­
szocialista propagandához, fentebb érintettük. Ez semmiképp sem volt ártatlan világ­
nézet, különösen nem annak az eltökéltségnek az alapján, hogy radikálisan levonják a
belőle eredő végső konzekvenciákat, egészen az „Endlösung”, vagyis az alacsonyabb
értékű fajok végső kiirtásának gyilkos tervéig. Hitler és mozgalma a belpolitikában a
zsidókat és a baloldaliakat állította oda bűnbaknak minden társadalmi bajért, külpoliti­
kailag pedig az alsóbbrendű fajok elleni hódító és megsemmisítő háborúban találta meg
célját. A fajok értékkülönbségét Hitler kivetítette az egyes személyek és a társadalmon
belüli politikai hierarchia megítélésére is. „Egy olyan világnézetnek, amely arra törek­
szik, hogy a demokratikus tömeggondolatot elutasítva a legjobb népnek, tehát a legma­
gasabb rendű embernek adja a Földet, logikusan a népen belül is ugyanezt az arisztok­
ratikus elvet kell követnie, és biztosítania kell, hogy a legjobb koponyáknak jusson a
vezetés és a befolyás az adott nép körében. Ezzel nem a többségre, hanem a személyi­
ségre épít...” (Kühnl 1980, 113.) A legjobbak kiválasztásáról állítólag a létért folyó
engesztelhetetlen harc maga gondoskodik; aki ebben győz, az a legkiválóbb. A marxis­
ta világnézetet, amit Hitler olykor következetlenül azonosított a demokrácia és parla­
mentarizmus gondolatával - nem szabad elfelednünk, hogy a weimari demokrácia szo­
ciáldemokrata segédlettel jött létre - , továbbá az internacionalizmussal és szakszerve­
zeti mozgalommal, a németség elleni zsidó összeesküvéssel azonosította. A plutokrata
„judeobolsevizmus” szörnyszülött fogalmában egyesítette a kizsákmányoló kapitaliz­
mus rossz szellemét és az ellene való lázadás, a romantikus antikapitalizmus indulatát,
olyan ellenségképet alkotva, amelyben mindjárt utalás is történik a bűnbakokra.
Mihelyt Hitler a gazdasági válság hullámain hatalomra jutott, azonnal meg is kezdte
programjának állami eszközökkel való végrehajtását. Igaz ugyan, hogy Hitler legális
úton jutott hatalomra, az azonban legenda, hogy a totális hatalom kiépítését is legális úton
hajtotta volna végre. Törvényszegések sorozatát követte el, és erőszakkal építette ki és
biztosította teljhatalmát. Választási sikereinek fő oka közismerten a weimari demokrácia
gyengesége, a politikai erők széthúzása volt, amelyek nem,ismerték fel a fasiszta veszély
nagyságát, s mire felismerték, már késő volt. Ez a demokrácia magára vonta az emberek
haragját, mivel nem tudott megbirkózni a gazdasági válsággal, amely milliók egziszten­
ciális romlását idézte elő. Ezért a frusztrált tömegek a felelősséget a kormányra és a
demokráciára hárították. A fasiszták ezenkívül nemcsak szociális demagógiával éltek, de
a nemzeti érdekek egyedüli képviselőiként, az igazságtalannak érzett versailles-i szerző­
dések ellen is ők léptek fd a leghatározottabban, s e szerződés aláíróit a nemzet elárulá­
sával vádolták. Az 1932-es választásokon az NSDAP 13 millió szavazatot kapott, s ez a
mandátumok alig több, mint harmada volt. Ám mivel a politikai spektrum nagyon szórt
 350 A TOTALITARIZMUS SZINDRÓMÁJA - ELMÉLETEK ÉS POLITIKAI VÁLTOZATOK

volt, a többiek sem tudtak stabil kormányt alakítani, s így került végül sor Hitler kancel­
lári kinevezésére 1933. január 30-án. A kormányzati pozíciót és a győzelmi mámort
kihasználva, Hitler elérte, hogy rövidesen új választásokat írjanak ki (ezt megelőzően
gyújtották fel a Reichstagot, amit a kommunisták nyakába varrtak), és ekkor már 17
millió szavazatot nyertek, ami azonban még mindig csak 44%-os eredmény volt. A pol­
gári középpártok megzsarolásával azonban már sikerült elérni a kancellár teljhatalommal
való felruházását. 1934-ben végül - Hindenburg halálával - Hitler megszüntette a köztár­
sasági elnöki hivatalt, magához vonva annak fő funkcióit, elsősorban a hadsereg feletti
főparancsnokságot. Ezzel együtt a Wehrmachtot - példátlan módon - már önmagára
eskette fel. Teljhatalmát népszavazással erősíttette meg, amikor a gazdasági világválság
hullámának levonulásával kezdeti sikereket tudott elkönyvelni. Ekkor már 38 millióan
szavaztak rá, a szavazásra jogosultak 80%-a. Igaz, addigra már beindult a terror, a
megfélemlítés és a propaganda gépezete, és a gazdasági válságnak is vége lett.
Kicsikart teljhatalmát Hitler a totális állam kiépítésére használta fel, amely a nemze­
tiszocialista mozgalom korábban hirdetett céljait volt hivatva megvalósítani. Betiltatta
a pártokat, kiiktatott minden lehetséges ellenzéket, s kiirtotta a párton belüli ellenállás
fészkeit is. Mussolinihez hasonlóan átpolitizálta az élet minden szféráját, a kultúrától
és az oktatástól az érdekvédelmen át egészen a hadseregig. A régi, virágzó egyesületi
kultúrát felszámolta, és nagy, a nácik által irányított és ellenőrzött szervezeteket hozott
létre, a korporatív Munkafronttól (amelyet a szabad szakszervezetek helyébe állított) a
Hitlerjugendig. A zsidókat előbb csak állásukból üldözte el és vagyonuktól fosztotta
meg, majd megszervezte nagyipari megsemmisítésüket. Kialakította saját elitszerveze­
teit; a renitens SA-t a hosszú kések éjszakáján vezéreik meggyilkolásával megrendsza-
bályozta, és az SS-t tette meg a náci párt magjának és fegyveres támaszának. Felállítot­
ta terrorszervezetét, a Gestapót, koncentrációs táborokat létesített, és elkezdte hódító
háborúit az élettér biztosítására. Minden úgy történt, ahogy megírta a Mein Kampfbm.
A fasizmus mindkét esetben lényegesen túlment azok szándékain, akik kezdetben
politikai opportunizmusból támogatták. A palackból kiengedett szellemet nem lehetett
többé visszaparancsolni. Mihelyt a totális állam rendszere kiépült, a fasiszta rendszer
felszámolására belülről nem volt többé esély a tökéletesített terrorszervezet és a masszív
ideológiai indoktrináció miatt, jóllehet voltak nagy emberáldozatokkal járó belső ellen­
állási mozgalmak. A belső feszültségek növekedését a katonai expanzió, a hódító hábo­
rúk kirobbantása is meggátolta. Aki élni akart, engedelmeskednie kellett a mozgásba
hozott irtózatos gépezetnek. A fasizmus szörnyállamait végül valóban csak katonai
erővel lehetett szétverni. Nagy katasztrófák s rengeteg emberi szenvedés után ez tör­
tént a szövetséges erők részéről 1945-ben, új feltételeket teremtve a demokratikus
fejlődés számára a legyőzött országokban is.

Vajon a totalitarizmus teljes mértékben csak a múlt jelensége-e? Politikai fenyegetés­

ként bizonyosan ez a helyzet, de ideológiai örökségként még sokáig számolnunk kell
vele. Ezért érdemes röviden összefoglalni a totalitárius gondolkodásmód néhány főbb
jellemzőjét. A totalitarizmus jelensége ugyanis a politikai gondolkodás uralkodó vonu­
latává tett olyan antidemokratikus eszméket, amelyek hátat fordítottak a modem politi­
kai gondolkodás korábbi, dominánsan emancipatív áramlatainak. A totalitárius gon­
dolkodásmód alapvető ismérveit három fő pontban foglalom össze, amelyek belsőleg is
összefüggnek, és nehezen választhatók szét egymástól.
1. A totalitárius gondolkodásban az örökös konfliktus és harc eszméje uralkodik. Az
emberek, csoportok (például osztályok, nemzetek vagy fajok) közötti állandó harc a
\

A FASIZMUS ÉS A NÁCIZMUS IDEOLÓGIÁJA 35 1

dolgok természetes rendje, s nem a kooperáció. Ezeket a küzdelmeket ugyanakkor min­

den eszközzel meg kell vívni. A világ egyenlőtlen erők harcának terepe, amelyek közül
feltétlenül az erősebb fog győzni. Ebből következik egy sajátos dichotóm világfelfogás,
az árnyalatok nélküli, fekete-fehér gondolkodásmód: valaki vagy barát, vagy ellenség, jó
vagy rossz, nem tűrnek közömbös kívülállást. Az ellenségben gondolkodás, ellenségke­
resés ezért konstitutív eleme az ilyen világlátásnak: minden rossz forrása az ellenség
aknamunkájában keresendő. Egy sajátos összeesküvés-elmélet keretében értelmezik te­
hát a környező világot, amelyben mindenki a vesztükre tör. A gyűlöletkeltés és a bűnbak-
keresés fontos következményei e felfogásnak, és egyben ez a totalitarizmusszindróma
legfontosabb szociálpszichológiai jegye. A „gyűlölet félórája” (Orwell) jellemző vonása
minden ilyen rendszernek. Az ilyen politika erős morális indulatokkal átitatott.
2. A totalitárius politikai gondolkodás egészét az egalitárius ideológia ellenére is
uralkodó tekintélyelvűség hatja át. A társadalomban szigorú hierarchikus alá- és fölé­
rendeltségi viszonyok uralkodnak, s eszerint oszlanak meg az állampolgárok jogai és
kötelességei is. A hierarchia igazolása többnyire egy hamis kollektivitás (Adomo) je­
gyében áll. Hamis ez a kollektivitás, amennyiben a kollektívum nevében mindig egy
kisebbség beszél és ítél. Ebben nem gátolja meg a hirdetett egalitárius ideológia sem.
Egyesek mindig egyenlőbbek, mint mások, írta erről szarkasztikusán Orwell az Állat­
farm című szatírájában. Minden totalitárius ideológia, miközben magát a kiteljesedett
demokráciának hirdeti, végső soron elitista jellegű; a párt, a társadalom vezetői monopo­
lizálják a tudást és az erényt, ők osztják ki a megérdemelt büntetéseket és jutalmakat a
közösség nevében. Az ilyen, homogén közösségre hivatkozó felfogásnak mindig a poli­
tikai hatalom és autoritás monopóliuma a következménye. A versengés nem kívánatos­
nak minősül, mert csak megosztja a közösséget; mindenekfelett egységre, összetartásra
kell törekedni, a deviánsokat megbüntetik. A totalitárius ideológia ezért is ellensége a
hatalommegosztásnak, a hatalom egy és oszthatatlan: egy nép, egy párt, egy vezér.
3. A totalitárius gondolkodás a hatalom és erőszak apoteózisán nyugszik. Az erő­
szak a konfliktusmegoldás természetes és alkalmas eszköze. Az erkölcsi, világnézeti,
politikai és érdekkonfliktusok eszerint mindig elérkeznek egy ponthoz, ahol már nem
lehet tovább vitatkozni, csak az erőszak dönthet. Háborúk, forradalmak és polgárhábo­
rúk, tisztogatások és végül koncentrációs táborok kísérik nyomon ezt a meggyőződést.
Mivel szükségszerűnek tekintik, nem ismernek morális skrupulusokat sem az erőszak
alkalmazásában. Ha kezdetben a totalitárius mozgalmak vezetőinek voltak is gátlásaik,
a hatalom birtokában hamar megfeledkeznek róla. A totális ideológia végletesen mora­
lizáló: az inkvizíció dühével és hajthatatlanságával üldözi a „rosszakat”, és morálisan
igazoltnak találja az ellenük folytatott harcot, amelyben minden eszköz megengedett.
A jogállamiság és a nyilvánosság kontrollja hiányában ez a legsúlyosabb társadalmi
patológiákhoz vezetett: a kölcsönös bizalmatlanság, gyanakvás és rágalom, a hisztéri­
kus rajongás és önfeladás, valamint az embermegvetés szélsőséges megnyilvánulásai­
hoz. Az ennek során szerzett tapasztalatok alaposan átfotmálták az emberi természet­
ről vallott múlt századi optimista feltevéseket, és okot adtak a századunkban eluralkodó
antropológiai pesszimizmusra.
Ezekből az általános ismérvekből felmérhetjük, hogy milyen politikai erők képvisel­
nek totalitárius ideológiai elemeket, és hogy meddig jutott el egy-egy ország politikai
kultúrája a totalitárius örökség leküzdésében.
 \

VITÁK A DEMOKRÁCIÁRÓL

A század politikai történetének uralkodó vonása az autoriter és totalitárius tendenciák

ellenére is a demokrácia előrehaladása. A demokratikus fejlődés több nagy hullámban
zajlott le, s gyakran tarkították jelentős visszaesések. A második világháború után min­
denesetre a demokráciát már annyira a lehető legjobb politikai berendezkedésnek tekin­
tették, hogy minden politikai rendszer a demokráciára esküdött. Egy 1951-es UNESCO-
felmérés szerint a világ legtöbb országa demokráciának tekintette magát, legfeljebb kü­
lönböző jelzőkkel ellátva. A sztálinista rezsimek is „népi demokráciák” voltak, és sok
tekintélyelvű hagyományos vagy modernizációs diktatúra is a demokráciára hivatkozott.
Manapság már nyíltan fasiszta pártok is nemzeti demokratáknak nevezik magukat. A
demokrácia ezáltal a korszellem legjobb kifejezőjévé vált a politikában, a hatalom legiti­
mációjának egyik legfontosabb alapelvévé. Ma nem tekinthető legitimnek az uralom rendje,
ha nem tudja megszerezni a népnek mint a szavazóképes polgárok összességének a kife­
jezett támogatását, valamilyen szervezett módon kinyilvánított jóváhagyását.
A demokrácia köztudomásúan nem mindig élvezett olyan nagy tekintélyt, mint ma­
napság. Az ókori politikai hagyományban a demokrácia az uralkodó osztály számára
egy rossz kormányzati formát jelentett, míg az alávetett osztályok számára egy egalitárius
utópiát. A demokrácia a klasszikus ókorban tehát az osztályuralom egy válfaja, csak
éppen a rossz osztály uralmáé, azaz a csőcselék, az alacsony, közönséges népség ural­
ma. Platón igen lekicsinylőén szólt a demokráciáról, mint azok uralmáról, akik gyer­
meki és asszonyi értelemmel bírván, csak a tarkaságot bámulják és szeretik; a demok­
ratikus alkotmány az ő szemében a féktelenség uralma volt. Arisztotelész is a csőcselék
uralmára (ochlokrácia) alkalmazza a demokrácia fogalmát; viszont a Politikabán meg­
fogalmazta egy olyan kormányzati forma eszményét is, amelyet nagyon közel érzünk a
demokrácia mai fogalmához. Ez elkerüli mind az egyének zsarnokságát, mind a töme­
gekét, egy erős középosztályon nyugszik, amelynek érdeke a szélsőségek kerülése és a
társadalmi egyensúlyon alapuló politikai stabilitás.
Demokratikus alkotmányok léteztek ugyan rövid ideig városállami méretekben nem­
csak az antikvitásban, hanem a reneszánsz korban is. A nagy területi államokra azon­
ban sokáig nem tartották alkalmazhatónak a demokratikus kormányformát - még Rous­
seau is kétségeit fejezte ki ezzel kapcsolatban. Az „amerikai forradalomban” egyetlen
p árt sem nevezte m agát dem okratikusnak; az uralkodó eszme akkoriban a
republikanizmus volt, csakúgy, mint Rousseau-nál, s csak követői radikalizálták a de­
mokrácia felfogását a francia forradalomban.
A demokrácia és a liberalizmus nem egy tőről fakadó szellemi hagyományt képvisel­
nek, s csak számunkra tűnik oly magától értetődőnek összekapcsolásuk.50 Ez a folya-

30 Ebben a kérdésben tökéletesen egyetért a konzervatív liberális Hayek és a neomarxista Macpherson. „A

liberalizmus és a demokrácia, bár összeegyeztethető egymással, nem ugyanaz. Az előbbit a kormányzati hatalom
 VITÁK A DEMOKRÁCIÁRÓL 353

mát valójában csak fokozatosan ment végbe, jelentős ellenállást kellett leküzdeni hozzá
mindkét oldalon. Ennek az összekapcsolódásnak a motorja a választójogi reformokért
a XIX. században megkezdett és csak napjainkra lezárult küzdelem volt. A demokrácia
minőségét az is megszabja, hogy a démosz meddig terjed, azaz kik rendelkeznek poli­
tikai jogokkal és gyakorolhatnak ezzel befolyást a közösség sorsát meghatározó politi­
kai döntésekre. A választójog fokozatos kiterjesztéséért folyó harc egy sor újítást ered­
ményezett a modern politika rendszerében, hiszen a választások jellegéhez igazodnak a
pártok, a közöttük lévő erőviszonyok pedig megszabják a törvényhozás és a kormány
munkáját. Az általános választójog megadása ugyanakkor mindaddig formális marad,
és nincs igazi tétje, amíg a szavazás aktusa nem dönthet ténylegesen a kormányzat
sorsáról is. A választójog tehát csak akkor tekinthető valóban demokratikusnak, ha a
kormányzat kialakítására, illetve leváltására is kiterjed. Ez nem volt így sem az alkot­
mányos monarchiákban vagy autoriter rendszerekben, ahol az uralkodó vagy egy örö­
kös kormányzó állítja ki a kormányt, sem pedig a totalitárius rendszerekben. (A párt
vezető szerepéről nem szóltak a választások, márpedig a kormányzatot az egyeduralmi
helyzetben lévő párt központi vezető testületéi állították össze, amit a parlament csak
jóváhagyott.)
A választójog kiterjesztéséért folyó harc története sok érdekes tanulsággal szolgál. A
polgári társadalom kirekesztettjei, főleg a bérmunkások politikai szervezetei kezdettől
fogva követelték az általános választójogot, s a polgári szabadság megcsúfolásának
tekintették a választójog vagyoni cenzushoz kötését. Éppen a liberális szabadságjogok
nevében érveltek az általános, egyenlő, szabad és titkos választójog kiterjesztése mel­
lett. A liberális burzsoázia megosztott volt ebben a kérdésben, hiszen a tömegek bevo­
nása a politikai jogok gyakorlásába azzal fenyegetett, hogy alulmaradnak a konzervatív
pártokkal szemben. A XIX. század nagy liberális reformerei - Bentham, Mill és má­
sok - mégis szenvedélyesen vetették magukat a választójog kiterjesztéséért folyó küz­
delembe. Törekvésük mögött az individuumok nevelés általi tökéletesedésébe vetett
optimista hit, az utilitárius etika elvei s végül az a meggyőződés húzódott meg, hogy a
nagyobb verseny a kormányzat nagyobb rugalmasságát és reformkészségét fogja ered­
ményezni. Ugyanakkor a liberális reformerek mindinkább felismerték, hogy a válasz­
tójog kiterjesztése nem vezet szükségképpen és automatikusan a tőketulajdon kisajátí­
tásához. Ettől tartott ugyanis a polgárság egy része, s másfelől ugyanezt remélte egy
időben Marx és Engels is egy proletártöbbségre támaszkodó kormányzattól. Azonban
a sokféle érdek szabad megszerveződése éppenséggel útját állta a társadalom politikai
meghasonlásának, annak nevezetesen, hogy a politikai erők egyetlen nagy ellentét, az
osztályellentét mentén rendeződjenek el. Ez a felismerés már az amerikai alkotmány
körüli vitákban is megfogalmazódott, amikor Madison a Federalist Papersb&n a frak­
ciókban kifejeződő politikai pluralizmus előnyeiről értekezett. Az érdekek és Jtonflik-
tusokpolitikai fraementálása révén szerinte egyetlen érdekcsoport selntehet szert olyan
dontőTíéfoiyásra, amelylneggondolatlan és veszélyes cselekedetekre - például a va­
gyonok kisajátítására - csábíthatna. Az érdekek kiegyensúlyozzák és kölcsönösen kor­

mértéke foglalkoztatja, az utóbbit pedig az, hogy kinek a kezében van a hatalom. A különbség leginkább akkor
látható, ha a velük ellentétes fogalmakat vesszük szemügyre: a liberalizmusnak a totalitarizmus az ellentéte, míg
a demokráciának az autoritarizmus. Következésképp legalább elvileg lehetséges, hogy egy demokratikus kor­
mányzat totalitárius legyen, egy autoritárius kormányzat pedig liberális elvek alapján tevékenykedjen” - írja
Hayek A liberális társadalmi rend alapelvei című esszéjében (Hayek 1995, 326). Macpherson pedig egy egész
könyvet szentelt a liberalizmus és demokrácia kényes viszonyának (Macpherson 1977).
 354 VITÁK A DEMOKRÁCIÁRÓL

látozzák egymást, s csak a közöttük lefolytatott bonyolult alkuk segítségével lehet egyál­
talán működőképes kormányzati hatalmat kialakítani. S valóban, a parlamenti demok­
rácia pártpolitikai harcai kezdettől fogva gondoskodtak arról, hogy a politikai erők ne
az antagonisztikus osztályérdekek mentén polarizálódjanak, hanem a sokféle érdek
ütközéséből kompromisszumos politikai szövetségek, olykor egészen bizarr hatalmi
kombinációk álljanak elő. Ennek során a radikális követelések éle mindinkább tom­
pult, és inkább elosztási, adózási stb. kérdések kerültek előtérbe, olyan kérdések tehát,
amelyekben mennyiségi jellegű alkukat lehetett kötni, szemben a világnézetileg élesen
eltérő értékekkel, amelyek között nem lehetséges kompromisszum.
Ez a lehetőség azon alapul, hogy a parlamentben a politikai pártok vannak képvisel­
ve, és sohasem közvetlenül a társadalmi osztályok. A szocialistáknak az a reménye,
hogy a munkásosztályt egyetlen nagy parlamenti párt képviselje, sohasem teljesedett
be. Egyrészt mindig jelentős munkástömegek szavaztak más pártokra, olyan érdekek
alapján, amelyeknek nem volt közük a tőke és munka ellentétéhez, mint például a
vallási, regionális, nemzeti kisebbségi érdekeknek. Másrészt a pártok maguk is mind­
jobban alkalmazkodtak a politikai siker feltételeihez, amelyeket a nyílt választási ver­
seny diktált, és igyekeztek egyszerre sokféle érdek és konkrét ügy kapcsán megszólíta­
ni a választókat. A választásokat ezért általában az osztályszempontoktól vagy akár a
gazdasági érdekektől igen távol eső, azokhoz képest másodlagosnak tekintett kérdések
döntötték el. Csak a nagy társadalmi kataklizmák idején lehetett igaz Gramscinak az a
megfigyelése, hogy válság esetén minden osztálynak csak egyetlen pártja marad, mert
az egyes osztályok különböző érdekek mentén megosztott pártjai és frakciói döntő
fordulatok idején gyorsan egymásra találnak (Gramsci 1977, 54-55). Ez talán áll a
tradicionális és polgári pártok esetenkénti ellenforradalmi szövetségére, de már a szo­
ciáldemokraták és kommunisták együttműködésére sem állt az előretörő fasizmussal
szemben. A népfront jellegű mozgalmak többnyire csak akkor jöttek létre, amikor már
mindennel elkéstek.
A pártok azonban más szempontból sem fenyegettek felfordulással: nemhogy szítot­
ták volna az osztály harcot, ellenkezőleg, fegyelmező és fekezőjemként léptek fel saját
tagságukkal és gyakran radikális érzületű tömegbázisukkal szemben. A pártok ilyen
funkcióját gyakran a bürokratizálódás és az opportunizmus rovására írták, morális
kategóriákban értelmezve és elítélve a „rothadt kompromisszumok” politikáját. A po­
litika üzemében való sikeres működésnek azonban előfeltétele a kiszámíthatóság, meg­
bízhatóság és rendszeres működés, a frakciófegyelem megkövetelése és a politikai
partnerekkel megkötött megállapodások betartása. Mindezt el lehet vetni egy türelmet­
len politikai morál álláspontjáról, amelyet az ínség, a nyomor is táplál, de a politika
racionális üzemében ez az ésszerű magatartás. A politikai harc civilizálása és a politi­
kai élet rendezett mederbe terelése, a túlzottan anarchikus és lázongó erők megfékezé-
-sejnindig is a modem tömegpartok legfontosabb funkciói közé tartozott.
A választójog fokozatos kiterjesztésével lassan kialakultak a modem parlamenti de­
mokrácia intézményei. Az angol Reform Bili (1830) bevezetése óta mégis csaknem egy
évszázad telt el addig, amíg az általános és titkos választójog legalább a felnőtt férfi
lakosság számára teljeskörűen érvényesült, a nők számára pedig még tovább tartott ez
a folyamat. A civilizált, ám meglehetősen konzervatív Svájcban egészen az ötvenes
évekig fennmaradt a nők kirekesztése a választásokból. A kevésbé fejlett, félfeudális
maradványokkal terhelt országokban ugyanakkor a választás titkosságának megsérté­
se, a vá1as7fn|ngnfin1tak körének és egyes pártok működésének korlátozása volt a leg­
gyakrabban alkalmazott módszer az uralkodcTŐsztályok hatalmának fenntartásához.
 VITÁK A DEMOKRÁCIÁRÓL 355

A két világháború között a diktatórikus tendenciák előnyomulása volt általános. A

fasizmus leverését követően viszont a szövetséges hatalmak által megszállt országok­
ban is megindult a demokratizálás új hulláma. Kelet-Európábán a hidegháború kezde­
téig nyitott volt a politikai fejlődés iránya, azonban a szovjet rendszer adaptálása véget
vetett a népi demokratikus kísérletezés korának. A legyőzött Németországban, illetve
annak nyugati felében megkönnyítette az amerikai importnak vélt demokrácia megszi­
lárdulását, hogy az a szovjet rendszer egyedül lehetséges alternatívájaként, konkuren­
seként tűnt fel. A szovjetizált, monolitikus egypártrendszerű berendezkedéssel szem­
ben fogalmazták meg a „pluralista demokrácia” ideáltípusát, amelyet „nyugati demok­
ráciának” is neveznek. Ennek fő ismertetőjegyei a következők:(T)nem létezik egyetlen
egységes, Jkitüntetett helyzetű ideológiai doktrína, amely előírnaa történél emmenetét,
és vezérfonalként szolgálna ápolitika számáráY A T ^
egyszerre, egyniassaTszabad konkurenciában, vagyjéppenséggel egy_sem^ ahogy ez az
ideológia nélküli társadalom4eGhnokratildis utópiájában megfogalmazódott (Bell 1976,
19)1 2 ./Nemcsak egyetlen párt létezik^ amefy-meghatárözzíá a közjót, hanem a közjó
több pár^^etétkedéséből-^zületik-meg',' ¥kik pfögfámjtrldlüz démokratikus választásqk-
^anjgyékepeícrtáin^ szertrzni;^ogy kormányhatalomra jutva érvényesíthessék,
azt. AJcormánypártok mellétraz'élTenzekhék is íontos'szerépe van apolitikaLrendszei^
bení 3 JA hatalmi és rendőri önkényt kizárják az alkotmányos jogállami garanciák / 4 . )
A politikai szerveződés szabad, minden érintett érdékszéfvezetekbeTömörulhé tT"hogv_
hangoL-adjon-érdekeinek és küzdhessen azok érvényesítéséért^) Vélemény-- 4s-sajtó^
szabadság uralkodik, a demokratikus nyilvánosság plűrálísTnfohnációforrásokon nyugr
szikrS^rvényésül a magántulajdon és a szabad vállalkozás, az állam gazdasági szere­
pét korlátok közé szorítják.
~A nyugati demokráciának ettől az ideáltípusától, amely a totalitarizmus ellenmodell-
je, az egyes demokráciák empirikus valósága különböző mértékben eltérhet, de általá­
ban a fenti ismérvek bizonyos mértékig teljesülnek. A „nyitott társadalmon” (K. Pop-
-perj-alapuló demokratikus uralmi forma integrációképesebbnek és rugalmasaöbnalr
bizonyult a diktatúráknál, ^^legitimitás ma legnagyobb liberális
polgári demokráciák képviseÍik7~Hiányosságaiirés^égyoldalúságaik kritikija^am ely
elsősorbairafr'a" irányul, hogy nem képesek kiküszöbölni a piacgazdaságban reprodu­
kálódó társadalmi egyenlőtlenségeket - nem feledtetheti, hogy a demokratikus eljá­
rások és intézmények mellőzése nem kevesebb egyenlőtlenség és kiszolgáltatottság
forrása. Amint Churchill ironikusan megfogalmazta, a demokrácia ugyan igen rossz
államforma, csak éppen jobbat nem ismerünk nála. A liberálisjjemokrácia kritikája
újabban nem is azt célozza, hogy a demokratikus szabadságjogokat a nagyobb társa­
dalmi egyenlőség kedvéért korlátozza, ellenkezőleg, azt kifogásolja, hogy nem ter­
jed ki eléggé a társadalmi élet szélesebb körére, ettől remélve kompenzációt az egyen­
lőtlen életesélyekért.
A demokrácia ma a politikai elmélet és politikai filozófia egyik leggyakoribb té­
mája, számtalan könyvet és vitairatot szenteltek a demokrácia helyes felfogásának és
különböző formái tanulmányozásának. Ennek az irodalomnak az áttekintésére itt le­
hetetlen vállalkoznom, csupán néhány fontos kérdést emelnék ki a demokráciáról
folyó nemzetközi vitából. A demokrácia különböző típusait elméleti modellekbe szo­
kás foglalni, és elméleti pozíció és történeti alaposság kérdése is, hogy ki milyen
alapvető típusokat említ. D^yid-Held a demokrácia történeti formáit tárgyaló munká­
jában például a társadalom- és elméletjprténet párhuzamai alapján a demokráciának
nyolc eredeti modelljét vázolja fel: íéni demokráciát, a rómaf közt
 356 VITÁK A DEMOKRÁCIÁRÓL

deílt, a lfoetáiisjiemokrácia eredeti eszméjét (két^lváltozatban), a közvellenjdernok-

'Tgcia radikál4«-^mejgr^meiy-_a _marxizmusbankinmlnált), a versengő elitista de^
mokrácia schumpeteri modelljét, a pluraíÍsta*esTcörporatív (neopluralista) modellt, a
második vIlagliáhQrű utáni vitákból kitűnő „l^iisL ’L iiemoktócia_(azaz. a. jogállam
által korlátozott, többségi demokráeiaj-moűelljét és a participációs.(részvételr)~de-
mokráda_mode41jét. Ezekből a vitákból a mai globalizálódási tendenciák alapján ál­
lítja fel kilencedikként saját felfogását, amelyet két aspektusban mutat be: a társadal­
mi autonómiák és a világméretű külső kapcsolatok szempontjából. Held saját-kon-
-gppr injára fejtegetéseim végén visszatérek, előbb azonban a XX. századi viták kon­
textusából kiemelkedő három alapvető demokráciaértelmezéssel foglalkozom, amelyre
a demokráciával foglalkozó szerzők többsége reflektál valamilyen módon. Az első az
ún. klasszikus-normatív demokráciafogalom, a másik a demokratikus elituralom kon­
cepciója, a harmadik a participációs (részvételi) demokrácia eszménye.

A klasszikus normatív demokráciafogalom

A klasszikus demokráciafelfogástJ£ousseau-tól eredeztetik, s főleg a ja kphinus repotb

likánusok, radikális demokraták és szocialisták képviselték. Ez a fénogás, aminfmár
Rousseau kapcsán volt róIF szó, radikális, de nem éppen liberális. Alapelvei közé
tartozik a népszuverenitás eszméje és az identitás, azaz a kormányzók^ s kormányzot­
tak azonosságának"elve~ ami az önkormányzat, önigazgatás eszmei alapja. Gyakran
társul ehhez az a meggyőződés is, hogy a demokráciának valamilyen tartalmi célt kell
szolgálnia. Mivel a demokráciának itt erősen normatív (előíró) tartalma van, ezért
nevezik ezt a felfogást klasszikus-normatív demokráciafelfogasnak is. A forradalmi
hagyományban rendszerint a demokráciának ez a felfogása dominál. Erősen egalitárius
felhangjai miatt a demokrácia ilyen értelmezése érthetően mindig is ellenszenves és
elfogadhatatlan volt az uralkodó osztályok és rétegek számára. E felfogás liberális
kritikusai soha nem mulasztották el, hogy figyelmeztessenek a demokrácia ilyen fogal­
mában benne rejlő zsarnoki tendenciákra.
A népszuverenitás elve ma minden demokratikus alkotmányba bevonult mint az ura­
lom legfőbb legitimációs elve, abban a formulában, hogy minden hatalom a néptől,
származik, a nép akaratából van levezetve. A törvényhozás és a kormányzat politikai
döntései csak a népakarat felől legitimálhatok, nem hivatkozhatnak más igazolási for­
rásra az Istenre vagy az uralkodóra való hivatkozások hellyel-közzel még megtalálha­
tók, de már csak szimbolikus jelentőségük van. A politikai közösséget érintő minden
fontosabb döntést a nép joga meghozni. Igen ám, de hogyan tudható meg a nép akara­
ta? Hiszen a nép elvont fogalom, magában foglalja egy érdekeiben tagolt társadalom
összességét. A népakarat elvont fikció, hiszen a népnek mint a felnőtt, politikai jogok­
kal rendelkező polgárok összességének meghatározott szervekre van szüksége ahhoz,
hogy akaratát kinyilvánítsa, artikulálja. Ilyenek a képviselőház, a pártok, a szabad
sajtó, amelyek a maguk pluralitásában visszatükrözik a politikai közösség belső tagolt­
ságát. Rousseau azonban ellenséges volt a pártokkal és a magánérdekek külön szerve­
zeteivel szemben. Olyan parlamentet képzelt el, amelyben minden képviselő mint ésszerű
individuum, tisztán a közjó eszméjétől vezéreltetve cselekszik, ésszerű okoskodás és
vita alapján talál rá a helyes és igazságos döntésre. Ezekből az ésszerű egyéni mérlege­
lésekből jön létre a közakarat vagy általános akarat, amely előtt azután mindenkinek
 A KLASSZIKUS NORMATÍV DEMOKRÁCIAFOGALOM 357

meg kell hajolnia. Ez a felfogás élesen antipluralista. Olyan lángoló republikánusok,

mint például a költő André Chénier, azt hangoztattak, hogy semmilyen csoportérdek­
nek nem szabad megszerveződnie az állam területén, tehát nemcsak a parlamentben
helytelen a pártoskodás, hanem még a polgári életben sem szabad mondjuk a nemzet-
nevelés céljából külön érdekegyesületeket létrehozni. A költő e konzekvensen végig­
vitt antipluralizmusának ő maga is áldozatul esett a jakobinus terror idején. Hiszen az
érdekek plurális megszerveződésének lehetősége nélkül mindig az a veszély fenyeget,
hogy egy-egy csoport kisajátíthatja magának a közakarat képviseletét, és minden ellen­
szegülő csoportot a nép, a haza, a köztársaság ellenségének kiálthat ki és üldözhet.
A modern társadalomelméletben ezért a népszuverenitást már nem szubsztantív módon
fogják fel, azaz nem valami létező entitásnak tartják, hanem olyasminek, ami a társa­
dalmi kommunikációs folyamatokban és a.nyilvánosság által közvetített jogijústusok-
-banjceletkezik (.h. Habermas).51 Ettől függetlenül a népszuverenitás elve mmtnormatív
alapelv megőrzi érvényességét minden demokratikus kormányzati rendszer számára.
Az identitás elve szintén alapvetően normatív jellegű, azaz valamiféle társadalmi
„kell”-t fogalmaz meg. A kormányzók*és kormányzottak azonosságának elve az ön­
igazgatásnak, önkormányzásnak mint a demokrácia alapelvének a kimondása. A nép
lehetőleg maga kormányozza önmagát, és saját ügyeiről maga döntsön minden olyan
esetben, amikor csak lehetséges; ahol pedig ez nem lehetséges, ott a népképviselőkre
delegálja hatalmi, illetve döntési jogosítványait. A radikális demokráciafelfogás a
kötött mandátum híve, a népképviselők állandó beszámoltathatóságát és visszahívha­
tóságát tartalmazza arra az esetre, ha a képviselők a nép akaratával szemben csele­
kednének.
A radikális demokráciafelfogás tehát nem azonos egyszerűen a közvetlen demokrá­
ciával, de a kép1, i i 1 I 1 Ti "n*1,Ti^’WlNr-Hlffnőrzés alá vonia. és nem üresíti ki az
állampolgárok közvetlen részvételi jogait. Ezt a hagyományt fejezi kTLincoinnak a *'■'
gettysburgi beszédében megfogalmazott élve is, mely szerint a demokrácia a nép ural­
ma, a nép érdekében és a nép által. („Democracy is rule of the people, fór the people
and by the people.”) Minden olyan döntést, amelyet a nép képes hozzáértéssel meg­
hozni, a polgárok közösségére kell hagyni; és csak azokban a kérdésekben kell a dön­
tési jogosítványokat tovább delegálni, amelyeket magasabb szinten jobban, nagyobb
szakmai kompetencia és áttekintés birtokában lehet eldönteni. E felfogás az alapja az
amerikai grass roots (tősgyökeres) demokráciának, amely a helyi közösségek függet­
lenségére és erejére épít a központi kormányzattal szemben, s é z utóbbi jogaiflgyek-
szik a legfontosabb általános funkciókra korlátozni. Ez pontosan megfelel annak az
elképzelésnek, amelyet a független, nagyjából egyenlő helyzetű kistermelők sokasá­
ga alkot a politikáról. .Rousseau felfogásáról is megállapítottuk, hogy az egyenlő
státusú kisnilrydonosnk közösségének eszményét képviselte. Nem igaz tehát az a
Tcésöbb, a "fasizmus tapasztalatai nyomán megfogalmazott vád, hogy az identitáselv
közvetlenül totalitárius diktatúrához vezet. (A német Fraenkel ítélte meg így Rous­
seau antipluralizmusát [Fraenkel 1979, 205-219].) Annyi bizonyos, hogy a radikális
felfogás pluralizmusellenessége nincs védve a totalitárius célokra való kisajátítás el­
len, amely a vezér, a párt és a nép töretlen és tagolatlan egységét állítja egy hamis
kollektivizmus alapján.

51 A népszuverenitás ilyen új felfogásához lásd Habermasnak a társadalmi nyilvánosság szerkezetéről írott

művét, főleg annak új bevezetését (Habermas 1993, 7-44). Habermas koncepcióját részletesebben tárgyaltamé
politikai legitimitás című munkámban: Bayer 1997, 147-152.
 358 VITÁK A DEMOKRÁCIÁRÓL

A kormányzók és kormányzottak azonosságának elve természetesen éppúgy norma­

tív fikció, mint a népszuverenitás elve. Ám kifejezi a demokráciának azt a lényeges
követelményét, hogy egy demokratikus köztársaságban a kormányzottak nem szakad­
hatnak (ne szakadjanak) el a néptől, és ne váljanak egy elkülönült, zárt elitté, amely a
nép nevelőiként vagy vezéreiként lép fel és követel magának különleges hatalmi jogo­
sítványokat. Ez tehát egalitárius jellegű demokratikus elv, amelyet azonban a liberális
demokráciaelméletek nem feltétlenül ismernek el. A demokráciának az a „procedurális”
felfogása, amelyet a következőkben ismertetek, arra indítja például Huntingtont, hogy
kijelentse: ameddig a politikai vezetők hajlandók arra, hogy nyílt demokratikus válasz­
tásokban megmérettessenek, a politikai elit akár zárt oligarchiát is alkothat, s ez nem
befolyásolja a rendszer demokratikusként való megítélését. Persze a politikusok a de­
mokratikus versenyben rá vannak utalva arra, hogy legalább a látszatra adjanak, és a
nyilvánosságban folyamatosan demonstrálják a néppel való egységüket.
A totalitárius tendenciák elsősorban nem az identitás elvéből, hanem abból fakad­
nak, hogy a demokráciát olyan tartalmi céloknak rendelik alá, amelyek a többségi
uralmat új elnyomássá változtatják, legyenek ezek a célok nemzetiek, szociálisak vagy
bármilyen más természetűek. A totalitárius és populista diktatúrák e századi tapasztalata
ezért a liberális demokrácia teoretikusait a radikális demokráciafelfogás kritikájára és
egy alternatív elmélet kidolgozására sarkallta: ez a demokratikus elitek konkurenciájának
a modellje.

A demokratikus elituralom koncepciója

Ezt a második, „realista demokráciaelméletnek” is nevezett felfogást a leghatásosab­

ban Joseph Schumpeter fejtette ki még a negyvenes években, Cnpilalism^-Socmlism
andDemocracy (Kapitalizmus, szocializmus és demokrácia) című művében (Schumpeter
195Ő)i~ScEÍHiiíkter kiemelkedő osztrák teoretikus köafftgdász akinek a vállalkozói
Jcapitalizmus működéséről, a tőke ..teremtő rombolásáról” szóló elméletei, a gazdasági
válságról es lehetséges megoldásáról adott slemzéseTé?T szocializmus irányába tartó
elkerülhetetlen fejlődéből szóló nézete nagy hatással volt a társadalomelméleti gondol­
kodók sorára. Ausztriából a fasizmus terjedése miatt el kellett menekülnie, s Angliában
lett a London School of Economics and Politics tanára.
A demokráciát Schumpeter nem annyira rendszerként fogta fel, mint inkább„g_dön-
^éshozatal módszereként. „A demokratikus módszer a politikai döntések meghozásaid
szolgáló intézmények olyan rendje, amelyben egyesek a nép szavazataiért folyó konku­
renciaharcban szerzik meg a döntési jogosultságot” (Schumpeter 1950, 269). Elméle­
tét „realisztikusnak” nevezi, mivel úgy véli, hogy az jobban megfelel a mai demokrá­
ciák alkotm ányos valóságának, m int a klasszikus norm atív, idealisztikus
demokráciafelfogás. Max Weberhez hasonlóan csupán félrevezető fikciónak tartja azt
a nézetet, hogy a nép uralkodnék. A demokráciában is mindig csak egyesek kormá­
nyoznak a nép nevében, a népre hivatkozva, amelytől mandátumukat kapták.
A vezetés problémája külön hangsúlyt kap ebben az elméletben. A kojjektívumok
sohasem önmagukról cselekszenek, hanem azáltal, hogy elfogadnak egy vezetést, állít-
ja^ü fiu m p etér.^T m rb ^ek a politikában meglehetősen laikus, sőt r^iv véleményeket
képviselnek, márpedig a jó törvények meghozatalához és a jó kormányzáshoz a mo­
dem társadalom viszonyai között .szakértelem kell. A népakarat nfm p Ipvp aHfitt, ha­
nem azt meg kell fogalmazni: azt, hogy mit is akarnak valójában az emberek, politikai
 A DEMOKRATIKUS ELITURALOM KONCEPCIÓJA 359

vezetőik mondják meg nekik, akik képesek a nép érdekeit tudatosítani és kifejezésre
juttatni, és meg is tudják őket győzni arról, hogy milyen akarat felel meg az ő érdeke­
iknek. Schumpeter leszámol a klasszikus demokráciaelmélet egy másik fikciójával is,
amely az ésszerűen okoskodó és cselekvő emberek létéből indul ki. Az emberek egyál­
talán nem olyan racionálisak, ahogy általában felteszik. Minden tapasztalat szerint az
emberek rendkívüli mértékben ki vannak szolgáltatva hajlamaiknak; gyakran irracio­
nálisán cselekszenek, könnyen befolyásolhatók és manipulálhatók. Már csak ezért is
szükség van a modern politikában egy olyan vezető elitre, amely képes racionális gon­
dolkodásra és cselekvésre, a rendkívül komplex társadalmi viszonyok áttekintésére és
a meghozott döntések következményeinek racionális mérlegelésére.
Elitelméletek a politikai gondolkodásban már korábban is megfogalmazódtak.
Vilfredo Pareto és Gaetano Mosca. politikai szociológiájukban olyan elitfelfogást
képviseltek” ámélyben a politika tulajdonképpeni tartalmát az elitek különböző frak-
ciói közötti harc alkotta. Pareto az elitek változásának általános szociológiai jellem-
zoir is vizsgálta. 7SZ elit a társadalom vezető pozícióit elfoglaló csoport, amelynek
más elitek állandó laKivasaval kell szembenéznie. Az eliteken belül mindig vannak
különbozoTlClkLÚ^.'^lnelyek a társadalmi változás során ggymást váltják a hatalom­
ban, s ez az elitek örök körforgását eredményezi. A sokáig uralkodó elitek ugyanis
elpuhulnak, elvesztik képességüket az uralkodásra, belterjessé, dekadenssé válnak, a
nép alsóbb rétegeiből felfrissült, energikus és feltörekvő új elitek megbuktatják őket,
majd átveszik a helyüket. Pareto konkrétabban is megfogalmazta azokat az okokat,
amelyek jelentős erőeltolódásokhoz vezetnek a társadalom különböző elitcsoportjai
között: amikor például a gazdagság új forrásai jelennek meg, vagy növekszik a tudás
gyakorlati jelentősége, amikor régi vallások lehanyatlanak és újak emelkednek fel,
illetve új eszmeáramlatok lépnek fel, akkor meginog a hatalom régi rendje, és új
elitek veszik át a régiek helyét (Bottomore 1987, 35-52). Róbert Michels a demokra­
tikus tömegpártok vizsgálatában mutatta ki az elitek, főleg a vezérség (Führertum)
szerepének noveKeaeset aTnodern politikában. A modem pártelitek a pártok bürok-
ratizálódásának szükségszerű folyamatában elidegenednek a párttagok tömegeitől, s
ezt nevezte „az oligarchia vas törvény ének” (Michels 1925, 342-368). Az elitelméle­
tek ilyen túlzott általánosításaival szemben azonban Schumpeter felfogásának újdon­
sága az elitproblémának a modern piacgazdaságon alapuló, liberális demokráciába
való beillesztése volt. Ennek alapjául egy részletes politikai gazdaságtan kifejtése
szoTgáttrAhögy a gazdaságban létezik a piaci verseny, úgy a társadalmi élet egészé­
ben is nyílt versengés folyik az elitek között a státusok és pozíciók megszerzéséért. A
különbség az előbbi elitelméletekhez képest az, hogy Schumpeter szerint a modern
társadalomban ezt a küzdelmet a p ö ü tik a i/j/^ törvéjiyei igazítják. A politikában az
elit egyes csoportjai ugyanúgy vetélkednek a nép támogatásáért és ugyanúgy igye­
keznek követőket toborozni, ahogy a termelők és szolgáltatók a piacon vevőket ke­
resnek. Nagyon is logikusnak tűnik az a szemlélet, hqgy a piacgazdaságban a politika
területét is úgy definiáljuk, mint a szabad szavazatokért folyó szabad versenyt. A
politikusok specifikus áruját, amellyel a vevők kegyeit keresik, a politikai progra­
mok alkotják, amelyek eladására szabályos reklámhadjáratokat kell indítaniuk. Az,
aki a legtöbb szavazatot nyeri el ebben a harcban, jogot formálhat arra, hogy a
következő választásokig képviselje a választópolgárokat, vagy legalábbis azok több­
ségét, felhatalmazást nyerve a legfontosabb döntések meghozatalára és végrehajtásá­
ra. Ez az eljárási rend Schumpeter szerint magában foglalja a politikai vezetők, az__
í elitek ellenőrzését is, mivel a verseny nyitott marad. A politikai pártok és vezetők
 360 VITÁK A DEMOKRÁCIÁRÓL

hatékony ellenőrzésére úgyis csak egy másik, hasonlóan szervezett és befolyásos

politikai párt és hasonlóan ambiciózus vezető réteg képes. Ezért a köz javának leg­
jobb biztosítéka az elitek közöttiJ^ ^ ' r e n r ' a intézményesítése, amelynek során a
következő választásokon mindig leválthatják a politikai hivatalviselőket, ha nem fe­
leltek meg a várakozásoknak; ezért aztán rá is vannak kényszerítve, hogy tőlük tel­
hetőén a lehető legjobb formát nyújtsák.
Az időszakos vezetőváltás nyitott folyamatának az az előnye is megvan, hogy rend­
kívül civilizálóan hat a politikai küzdelmekre. Schumpeter jelentős vívmánynak tartja,
hogy a kormányzati váltás a hatalom csúcsain békésen, vérontás nélkül zajlik le. Lehet,
hogy a kiválasztás ilyen versengéses módja nem a legjobb szelekcióhoz vezet, de a
vezetőváltásnak ez a törvényesen szabályozott, kiszámítható módja mégis sokkal jobb,
mint az olyan rendszerek, ahol a politikai vezetőktől nem tudnak megszabadulni, ki
kell várni, amíg meghalnak, vagy terrorisztikus eszközökkel kell megválni tőlük. A
régi rituális királygyilkosságok e tekintetben még kulturáltabb megoldásnak tetszenek,
mint a kézigránátokkal és golyószórókkal végrehajtott mai palotaforradalmak. A ver­
sengő liberális demokráciák szabályozott eljárási rendjében viszont az jllfinfielet-nem
tekintik többé ellenségnek, akivel szemben minden eszköz megengedett, hanem part­
nernek egy szabályozott politikai játékban. A politikai ellenféllel már csak azért is
csínján kell bánni, mert hiszen a szerepek könnyen felcserélődhetnek, ezért a tisztes­
ségtelen módszerek alkalmazása előbb-utóbb megbosszulja magát. A_demokfácia mint
döntpshfti»ólrHrTVarás7lasáTrak^zahályo7.ott eljárásrendje (procedúrája - innen a
„procedurális demokrácia” elnevezés) a legtöbb, amit el lehet érni. Schumpeter nem
idealizálja a demokrácia effajta rendjét. Minimalista követelményként fogalmazza meg
az elitek konkurenciáján nyugvó demokrácia eszméjét, hangsúlyozva, hogy annak elő­
terében a hivatali pozíciókért és a kormányzati hatalomért folyó politikai harc áll, és a
társadalmi célok, amelyekért a küzdelem állítólag folyik, legfeljebb mellékesen érvé­
nyesülnek.
Schumpeter felfogását a liberális demokráciáról mint demokratikusan ellenőrzött
elituralomról sokan átvették. Egyik tanítványa, Anthonv Downs az ő szellemében fej­
tette ki úgynevezett „ökonómiai demokráciaelméletét” (Downs 1957). Ennek cselek­
véselméleti alapja a „racionális választás "elmélete” (rational choice theory), amely a
Jiomo^aeconomicus” antropológiai feltevéseit a „hűmíLpüliJicus”-ra is kiterjeszti. A
j ^ ’onalitas nem az egyének felett álló általános ésszerűségből ered, hanem kizárólag
az individuum pagatartágáhni aki ésszerűen követi a maga egyéni érdekét, a célok és
eszközök viszonyának józan mérlegelésével. Ahogy az ökonómiai határhaszon-elmé-
letben egy jószág értéke nem objektív, hanem függ a szubjektum szükségleteitől és a
jószág elérhetőségétől - például ritkaságától, a fogyasztás gyakoriságától és a telített­
ség mértékétől - , úgy a politikai alternatívák helyességének sincs objektív mércéje. Az
egyes individuumok nyílt kínálati piacon találkoznak a versengő politikai erőkájoikíná-
-latával. azok programjárföTmájaban. Az egyének racionális választása annak alapján,
hogy mit ítélnek jobbnak a maguk számára, ugyanolyan helyzetet teremt, mint a vevők
választása a fogyasztói áruk piacán. A politikai erőviszonyok alakulása az egyének
választásaitól függ; a választók preferenciáinak változását egy bonyolult választási
matematika kísérli meg követni, s ennek prognózisaira építhető valamiféle politikai
marketing. ----------
 A DEMOKRATIKUS ELITURALOM KONCEPCIÓJA 361

A demokrácia társadalmi feltételei és „realista elméletének” kritikája

A weberi és schumpeteri „realista” demokráciafelfogást rengeteg bírálat érte a radiká­
lis demokraták részéről a koncepció elitista felhangjai miatt. A klasszikus
demokráciafelfogás hívei nem elégszenek meg a formális demokratikus eljárásokkal,
hanem a demokrácia megvalósulását tartalmi ismérvekhez is hozzá kívánják kötni,
mint például a társadalmi egyenlőség elérése (vagy legalább az egyenlőtlenségek csök­
kentése), szociális jogok érvényesítése. Ettől függetlenül nehezen vitatható, hogy
Schumpeter elmélete a maga már-már cinikus módján elég pontosan írja le a modern
liberális demokráciák lényegét. Felfogása kifejezésre juttatja a demokratikus eszmék­
nek a liberalizmussal, a liberális jogállammal való összekapcsolását mint az egyik leg­
fontosabb politikai újítást, amely a demokráciát a modern korban sikeres és stabil
uralmi formává tette.
Azonban egy működőképes liberális demokráciának bizonyos társadalrpj előfeltéte-
^ le | is vannak, s ezek kutatása teszi ki a öSTTTokráciáról szóló irodalom jelentős részét.
Az előfeltételeket gazdasági fejlettségi mutatókban, a társadalmi stabilitás általános
körülményeiben (mint például a széles középosztály ^megléte? az eleslarsadalmi konf­
liktusok hiánya), a politikai kultúrában (Ftőléráncia fejlettsége, a pártpolitika sajátos­
ságai stb.) kereshetjük'(Lípset, Dalit). Általános tanulságként megfogalmazható, hogy
a demokráciának ott a legjobb az esélye, ahol fejlett ipar és gazdasági növekedés van,
a társadalmi struktúra nem túlzottan polarizált, a pártrendszer nincs túlzottan szétap-
rózva, a politikai küzdelmek nem irányulnak'kirekesztésre stb. A politikatörténet ta­
pasztalatai is alátámasztják ezt a felismerést. A demokrácia feltételeivel kapcsolatos
aggályok nem véletlenül éppen ott fogalmazódtak meg a leghangsúlyosabban, ahol a
demokrácia e századi legnagyobb vereségét szenvedte el: a weimari köztársaság buká­
sában, melynek tanulságai ilyen szempontból máig fontosak.
A baloldali szocialista Rosa Luxemburg már az első világháború után úgy vélte,
hogy az imperializmus fellépésével s a mélyülő gazdasági válság nyomán a polgárság
fel akarja számolni a munkásmozgalmat, és elfordul a demokráciától. Elutasította azt a
feltételezést, hogy a demokrácia sorsa a kapitalizmussal van összekötve, és éppenség­
gel azt állította, hogy az a munkásmozgalommal együtt áll vagy bukik. „Abból a tény­
ből, hogy a polgári liberalizmus a feltörekvő munkásmozgalomtól és annak végcéljai­
tól való félelmében kilehelte a lelkét, csak az következik, hogy ma éppenséggel a
szocialista munkásmozgalom a demokrácia egyetlen lehetséges támasza, és nem a szo­
cialista munkásmozgalom sorsa múlik a demokrácián, hanem ellenkezőleg, a demokra­
tikus fejlődés sorsa van a szocialista mozgalomhoz kötve” (idézi Münkler 1990, 238).
Ha a német és általában közeli európai fejlődés vonatkozásában nem is tévedett nagyot,
két másik tekintetben tévesnek bizonyult a diagnózisa. Annak ellenére, hogy ő volt az
első, aki bírálta az orosz bolsevizmusban benne rejlő diktatórikus tendenciákat, nem
számolt és nem is számolhatott az egész kommunista mozgalom sztálinizálódásával,
amely a húszas évek végére a német kommunistákat is szfimhefonlította a demokráciá­
val. Viszályuk ajgolgári erőkkel és szociáldemokratákkal hozzájárult a nácizpus-győ-
zéhnéhez. Ugyanakkor Luxemburg sajátos gazdasági determinizmusa miatt alábecsül­
te Tkapitalizmus és a kapitalista demokráciák életképessegeTT"Az angolszász országok­
ban ugyanis a világgazdasági válságra olyan gazdaságilag megalapozott válaszokat ta­
láltak - a New Dealt és a keynesianismust amelyek hosszú távra biztosították a
gazdasági és társadalmi stabilitást, és fölényüket a fasizmus felett aratott győzelemmel
is igazolták.
Á weimari köztársaságban dúló éles osztályharcok és a társadalmi alapkonszenzus
 362 VITÁK A DEMOKRÁCIÁRÓL

hiánya rendkívül foglalkoztatta a korszak felelős német gondolkodóit. Hermann Heller,

a .szociális jogállam egyik első teoretikusa, a modem demokráciát maga is a demokra-
tikuTgolfflrdftti^agvománvnak és a liberális jogállamnak az összekapcsolásaként jelle­
mezted Alapjának a nép belső tagolódását, sokféleségét tekintette, amelynek közvetítő
politikai intézményekre van szüksége ahhoz, hogy egyáltalán egységként konstituálód-
hassék. Ahhoz azonban, hogy a demokrácia stabil és sikeres legyen, meggyőződése
szerint bizonyos szociális homogenitásra is szükség van. „A parlamentarizmus szel­
lemtörténeti alapja valójában nem a nyilvános vitába vetett hit mint olyan, hanem az a
hit, hogy a vitának közös alapja van, és ezért lehetséges a fair play a belső politikai
ellenféllel, akiről úgy gondoljuk, hogy nyers erőszak alkalmazása nélkül is meg lehet
vele állapodni” - írta Heller. Ahol hiányzik p.zl az alapknnsTcnTiis ott a kormányzó
párt lényegében diktatórikussá válik: „Létezik a társadalmi homogenitásnak egy bizo­
nyos foka, amely nélkül egyáltalán nem lehetséges demokratikus döntéshozatal. Ott,
ahol aj i é p j ontos alkotórészei már semmi módon nemismerik fel önmagukat a politikai
egységben, ahol már semmiképp sem tudnak azonosulni az állami szimbólumokkáTés
az állam képviselőivel, ott megszűüiLaJeaiokratikus egység formálása. E pillanatban
az egység felbomlott, polgárháború, diktatúra, idegen uralom lehetősége áll fenn.”
(Idézi Münkler 1990, 241.) A mély szociális egyenlőtlenség miatt Heller szerint a
proletariátus elvesztette reményét a demokráciában, és a_szabadság és-egyenlőség.. ne­
velési diktatúrájában” keresi a megoldást. A weimari köztársaságban zajló társadalmi-
osztályharc egyértelműen aláássa a demokráciát. Az uralmon lévők gazdasági és
civilizatorikus fölénye lehetővé tette ugyan, hogy a demokráciát formálisan fenntart­
sák, ugyanakkor aláásták a demokrácia tartalmát és a társadalmi békét, amelyen a
tartós rend nyugodhatnék. Ezáltal a politikai demokrácia jelentős társadalmi rétegek
számára fikcióvá süllyedt. Ahogy Heller fogalmaz, a proletárok számára az állami
szervek „már csupán a meztelen osztályállamot reprezentálják, amelynek semmilyen
erkölcsileg kötelező ereje nincs a számukra” (uo. 244). Ezeket a sorokat Heller 1928-
ban, közvetlenül a gazdasági világválság kitörése előtt írta; a helyzet ezután rohamosan
rosszabbodott, ami végül a weimari köztársaság bukásához vezetett. Ugyanis, mint
Heller és sokan mások joggal hangsúlyozták, egyetlen demokrácia sem maradhat fenn
tartósan demokraták nélkül, akik veszély esetén támogatják. S a weimari demokráciát
ki ezért, ki meg azért nem érezte a sajátjának. A t illá m polgárai antidemokratikussá
tálnalfj-amp.aayihf.n gn^dnnftyilng tcljcrcn frusztrálják őket, s ezért a demokráciában
már csak az osztályuralom elnyomó gépezetét és a kizsákmányolás elleplezését látják.
A weimari köztársaságnak ezt a leckéjét mint tanulságot a háború után meg is szívlelték
a szociális, illetve jóléti állam kialakítása során.
A schumpeteri tisztán liberális, procedurális demokráciafelfogást azonban más ol­
dalról is érték bírálatok. A kritika egyik iránya az „ökonomista” előfeltevések kritiká­
ja. A modem gazdaság működéséből levont analóglakat nem mindenki fogadja el a
politika helyes leírásának. Szocialisták és konzervatívok egyaránt megfogalmazzák,
hogy a politikában még másról, többről is szó van: eszmékiők-elvckröl, ti lékekről. A
pártelitek által megfogalmazott programok közötti választás nem mindig jelent valódi
választási lehetőséget, mert rendszerint olyan árukapcsolásról van bennük szó, amely­
nek egyes elemeit külön-külön az emberek korántsem választanák, ha tehetnék. Ezért
ebben a módszerben eleve benne rejlik a manipuláció lehetősége.
Az ökonómiai demokráciafelfogás kritikusarazohban általában is bírálják a „homo
politicus” (political mán) túlzottan racionális felfogását. Az ember nem racionális, ha­
nem racionalizáló lény, azaz mindig ki tud találni valamilyen racionális magyarázatot a
 A DEMOKRATIKUS ELITURALOM KONCEPCIÓJA 363

legésszerűtlenebb viselkedésre is. A polgárok ugyanis korántsem viselkednek ésszerűen

a politikában - sőt, a gazdaságban sem. Gyakran emocionálisan, előítéletektől vezettetve
vagy éppen hangulati szeszélyeiket követve reagálnak a politikai jelenségekre. (Igaz,
Schumpeter számára ez eggyel több indokot jelentett arra, hogy a vezetői funkciókat egy
racionálisan, távlatokban gondolkodó és cselekvő politikai elitnek tartsa fenn.) Még nyo­
mosabbnak tűnik az az ellenérv a piaci analógiákkal szemben, hogy a politika valójában
nem úgy működik, mint a szabadpiac, sőt, nem is annyira nyitott. A kész rendszerbe való
belépés egyre nehezebbé és egyre költségesebbé válik az új jövevények számára. A
modem politika a maga szabályozott választási rendszerével, berendezkedett párt- és
érdekszervezeti struktúrájával a jnnr befutniI il 11 {Tt Ai ilj i (Ez igazolódott az új magyar
politikai rendszer rövid történetében is. A pluralista politika színterét ezért Wolff egy
nagy platóként jellemezte, amelyen a már feljutottak megakadályozzák a többiek felka­
paszkodását.) A politikai piac nyitottságát korlátozza a média politikai befolyása is, amely
preformálja a politikai véleményeket. Akik a médiákat Ellenőrzésük alá tudják vonni,
azok uralják a politikai piacot; a szabad nyilvánosság olyan fikció, amely mögött valójá­
ban a nagy médiamonopóliumok hatalommal átszőtt nyilvánossága áll (HahermasV
A liberális demokrácia filozófai, alkotmányos elvei és valósága közötti ellentmondás
kritikája sokirányú, és általában mindig tartalmaz jogos elemeket. S ez a kritika a
demokrácia elitista felfogásával szemben nemcsak a baloldalról érkezik, hanem min­
den irányból. Az egzisztencialista filozófus, Kari Jaspers a modem demokráciákban
uralkodó pártoligarcRiákat bírálja, amelyek ténylegesen kizárják bármilyen hatékony
politikai elleniek fellépéséi, hiszen a mérvadó elit körök mind ugyanazt a nótát fújják,
így aztán lassan kialakul egy zárt vezetői elit, amely megveti a népet, és látszattá
silányítja a demokráciát. „Négyévenként az járja: a nép választott, a nép mehet.” A
nép azonban csak aközött választhat, amit az uralkodó pártok programcsomagjaikban
elébük tártak, és csak azok közül a jelöltek közül választhatja meg politikai vezetőit,
akiket a pártok állítottak. Jaspers ezt nem tartja túlságosan demokratikusnak (Idézi
Münkler 1990, 251. ssk.). 1968-ban hasonló tapasztalatok vezették a fennálló politikai
rend radikális kritikájára a lázadó diákokat is, akik Marcuse elméletére támaszkodtak
az egydimenziósJárs^dalomról, amely nem tesz lehetővé valódi alternatívákat a fenn-
álló hataTiill viszonyokon és intézményeken belül. Különösen a nagykoalíciós időszak­
ok kedveznek azilyen nézetek felerősödésének. Ekkor ugyanis valóban úgy tűnik,
hogy a fennálló rendszer keretében nem lehet valódi alternatívákat megfogalmazni,
ami azután radikális megoldások keresése, a parlamenten kívüli eszközök alkalmazása
felé tereli az elégedetlenkedőket.
Ám milyen radikális alternatívák kínálkoznak a liberális demokrácia sokat bírált
formalizmusa és elitizmusa ellenében? A modern parlamentarizmusnak az a radikális
kritikája, amelyet a baloldali Johannes Agnoli adott Peter Brücknerrel közösen írt The
Transforniation ofDemocracy (^dem okrácia átalakulása) című, sokat idézett köteté­
ben (Agnoli-Brückner 1968), éppen azt veti a parlament szemére, ami egyik legfőbb
funkciója: nevezetesen, hogy a társadalmat megosztó nagy antagonisztikus érdekellen­
téteket, amelyek a tulajdoni és jövedelmi viszonyok egyenlőtlenségéből fakadnak, nem
fejezi ki, ellenkezőleg, elfedi azokat, és a másodlagos elosztási kérdéseket helyezi a
politika előterébe. Azonban a demokráciában aligha foroghat minden vita az alapvető
nagy ellentétek körül; azjérdekek. fragmentációia. mint fentebb láttuk, éppúgy, mint a
hatalommegosztás formájában való kiegyensúlyozásuk, egyik alapvető funkciója a par­
lamenti demokráciának. Ez a kritika ezért csak azt az alapigazságot mondja ki, hogy
 364 VITÁK A DEMOKRÁCIÁRÓL

alapvető, radikális társadalmi változtatások nem vihetők végbe parlamentáris úton; aki
ilyenre törekszik, annak más utakat kell választania.
Ilyen útnak tűnt egykor a kommün- vagy tanácsdemokrácia eszméje, mint a parlamen­
táris demokrácia radikális, forradalmi alternatívája. A közvetlen demokráciának ez a
modem eszméje tagadta a hatalommegosztás elvét; „fecsegő” parlamentek helyett olyan
„cselekvő” testületeket kívánt, amelyben a törvényhozói és a végrehajtói hatalom egybe-
_esik, amelyben a tisztviselőket rövid időre valasztjálC murikásfízeFést kapnak, állandóan
visszahívhatják őket, beszámolási J ^ Je z é tts^ H tartoznak választóiknak, és ha felsőbb
testületekbe delegálják őket, akkor csak kötött mandátummal bírnak. Ilyen önigazgatási
jellegű testületek valóban működtek is időlegesen, meghatározott válságkorszakokban,
amikor összeomlott a legitim hatalom rendszere, és a közvetlen demokrácia formáiban
próbáltak úrrá lenni a keletkező káoszon. Ezek közé tartozott a párizsi kommün, az
oroszországi szovjetek, a németországi és magyarországi munkás- és katonatanácsok az
első világháború végén, a második világháború utáni rövid életű nemzeti bizottságok és
végül az 1956-os munkástanácsok is. A tanácsdemokrácia azonban, mihelyt nagyobb
léptékben intézményesül, hamarosan a központi hatalom eszközévé, meghosszabbított
kftcjjvá válik, és demokratikus tartalma a válság elmúltával egészen kiürül. A tanácsde­
mokrácia eszméje, úgy látszik, tartósan összeférhetetlen egy munkamegosztási szem­
pontból differenciált, modem ipari társadalom szükségleteivel. Az oroszországi szovje­
tek története, amelyek végül is pusztán demokratikus homlokzattá váltak, mely mögött a
bürokratikus diktatúra meghúzódhatott, kellően bizonyította ezt. A közvetlen demokrati­
kus önkormányzás eszméjének egyik hajtása, a munkns-nnign7onínx gondolata ugyanen­
nek az ellentmondásnak az áldozata: a tulajdonosi és munkavállalói funkciók ugyanis
hosszú távon nehezen egyeztethetők össze egy modem, bonyolult munkamegosztáson
nyugvó piacgazdaság hatékonysági követelményeivel. Ezért a piacgazdasági feltételek
között mindenütt a munkás-önigazgatás helyett inkább a dolgozói részvénytulajdonlás
vált dominánssá. Vagy azáltal, hogy tőkebevonás céljából dolgozói részvényeket bocsá­
tottak ki, vagy pedig olyan módon, hogy a tőkések úgy akartak gyengélkedő vállalataik
szanálásának költségeitől megszabadulni, hogy eladták azokat az alkalmazottaiknak. Az
új tulajdonosoknak azonban, ha nem akartak a piacon tönkremenni, ugyanúgy részvény-
társasági formában kellett működniük, jól megfizetett menedzserekkel, kemény bérfelté­
telekkel stb., mint minden más normális tőkés vállalkozásnak.
Ez a probléma azonban már átvezet a demokrácia következő modelljéhez, a részvé­
teli demokrácia vagy a kiterjesztett részvételi jogok demokráciájának a kérdéséhez.
Mielőtt erre rátérnénk, befejezésül érdemes még a liberális demokrácia normatív, jog­
állami alapjainak a fontosságát hangsúlyozni. A modern liberális demokráciák, mint
láttuk, a demokrácia és a liberalizmus eszmekörének találkozásából nőttek ki. Ám ez
nem csak a kezdetekre érvényes. Norberto Bobbio olasz politikai filozófus szerint a
demokrácia és a liberalizmus - a szó politikai értelmében - egymásra vannak utalva.
inért?„a demokratikus államhatalom korrekt gyakorlásához szükség van bizonyos sza­
badságjogokra... az alapvető szabadságjogok létét és fennmaradását viszont csak egy
demokratikus hatalom garantálhatja” (idézi Münkler, 257). A demokratikus állam és a
liberális állam ennyiben együtt áll vagy bukik. Bobbio hangsúlyozza a d em o k r a tik u s
ellenőrzés alapvető fontosságát is a liberális demokrácia fennmaradása szempontjából,
a j d vigyáz az őrzőkre” vagy „ki neveli a nevelőket” régi kérdéseinek szellemében.
Ugyanilyen fontosnak tartja a demokratikus erényeket és eszményeket, amelyek közé a
toleranciát, az erőszakmentesség eszményét, a fokozatos újítás, azaz a demokratikus
reformok szellemét, s végül a testvériség (szolidaritás) értékeit sorolja.
 A PARTICIPÁCIÓS (RÉSZVÉTELI) DEMOKRÁCIA MODELLJE 365

A participációs (részvételi) demokrácia modellje

A részvételi demokrácia modellje egy dinamikus koncepció, amely a klasszikus és a
liberális demokrácia elégtelenségeinek kritikájából nőtt ki. Képviselői a klasszikus de­
mokráciát radikális, egalitarista utópiája miatt bírálják, amely végső soron egy osztály
nélküli (vagy egyetlen osztály, azaz csupa kistulajdonosból álló) társadalom megvaló­
sítására irányul. Elvetik ugyanakkor a demokrácia liberális konkurenciamodelljét is,
annak elitizmusa és statikussága miátt. Az új koncepció a hatvanas-hetvenes években
kezdett kiformálódni. Képviselői a demokráciát nem befejezettnek, hanem a demokra­
tizálás előrehaladó folyamatának, nyitott befejezetlen tervnek (project) tekintik. Főleg
az új baloldal és az új társadalmi mozgalmak köreiben jelentkezett ez a felfogás, ame­
lyet gyakran neveznek bázisdemokratikusnak is. Célja minden tekintélyelvű társadalmi
hierarchia felbomlasztása és a társadalom széles körű demokratizálódása minden tevé­
kenységi területen. E felfogás képviselői beleszólásra, együttes döntésre
(Mitbestimmung) törekednek minden fontosabb társadalmi intézményben, az üzemek­
ben éppúgy, mint az érdekszervezetekben, pártokban, egyházakban, iskolákban és
egyetemeken. Az alapgondolat az elidegenült rendelkezési jogosítványok visszavétele
a döntések érintettjei által. Fő követelése, hogy senki feje fölött ne hozzanak olyan
döntést, amely közvetlenül érinti, az illető meghallgatása és beleszólási lehetősége nél­
kül. A politológusok a társadalmi és politikai rendszer alrendszereinek demokratizálá­
sáról beszélnek ezzel kapcsolatban. A részvételi jogok kiterjesztésével e felfogás kép­
viselői oldani akarják a modern bürokratikus szervezetek belső hierarchiáját, egy olyan
pluralizmus szellemében, amely ellenséges az alá-fölé rendeléssel szemben, és inkább
a mellérendelést részesíti előnyben.
A nagyobb beleszólás realizálódásához azonban megfelelő információkra is szükség
van. Ahhoz tehát, hogy az emberek kompetens polgárokként részt vehessenek az őket
érintő döntések meghozatalában, egy újfajta, szabadabb információpolitika kell, amely
nem él vissza a „szolgálati tudással”, nem szaporítja fölöslegesen a szolgálati titkokat,
hanem mindenki számára hozzáférhetővé teszi a szükséges információkat. Az ilyen
participációs demokráciától nagyobb hatékonyságot is várnak az egyes alrendszerek
specifikus funkcióinak teljesítésében. Mivel még kevés tapasztalattal rendelkezünk
az ily módon kiszélesült demokrácia működéséről, nem tudjuk, hogy ezek a várako­
zások beigazolódnak-e. A participációs demokrácia ugyanis inkább eszmény még,
mint valóság, bár mind kritikai tendenciaként, mind kísérletként egyes területeken
jelentős a szerepe.
A demokratikus beállítottságú politikusok elvben nem tagadják a részvételi jogok
kiterjesztésének fontosságát. Azonban minden konkrét esetben fenntartások fogalma­
zódnak meg annak hasznosságával és értelmével kapcsolatban, és a bevett érdekek
néha igen szívós ellenállást tanúsítanak. A leggyakoribb ellenvetések általában a követ­
kezők:
1. A szakértelem előtte jár a részvételi jognak. Egy operáló orvoscsoportban a veze­
tő sebésznek több beleszólása van abba, hogy mi történjék, mint egy beosztott orvos­
nak vagy egy ápolónőnek. A bázisdemokratikus elképzelések sokak szerint károsak,
mert túlságosan átpolitizálják a mindennapokat, aminek a szakmai alaposság látja ká­
rát. A szakmai kompetencia ugyanis elég szigorú hierarchiákat teremt, és a modern
munkamegosztás szerteágazó rendszerében a vitás kérdések demokratikus eldöntése
nem lehetséges a hatékonyság romlása nélkül, sőt gyakran egyenesen veszélyes lehet.
2. Az emberek a mindennapi életben egyáltalán nem sóvárognak annyira a részvételi
366 VITÁK A DEMOKRÁCIÁRÓL

jogok iránt, ahogy a bázisdemokraták azt feltételezik. Az egyetemek és főiskolák lég­

körében kifejlődött participációs elképzelések, ahol is a társadalmi munkamegosztás
kényszere alól időlegesen mentesített diákok kellő szabad idő birtokában kiélhetik a
legvadabb demokratikus vágyaikat, egyáltalán nem illenek a munkát végzők minden­
napi élethelyzetéhez. Ott az emberek többsége inkább apatikus és tartózkodó magatar­
tást mutat. A participáció ugyanis a döntés jogával együtt a döntésekért való felelősség
átvállalását is jelenti. Ezt azonban a legtöbb ember szívesebben átengedi az erre kikép­
zett szakmai eliteknek. Ezért e kritikai felfogás szerint a legtöbb, amire törekedni
érdemes, az az, hogy beleszólási jogot kapjunk a kompetens vezetők kiválasztásába.
3. Nem kellene a demokrácia fogalmát túlterhelni azzal, hogy a részvételi jogok
kiterjesztését az alrendszerek demokratizálásának nevezzük, és ebből egy új demokrá-
ciamodellt konstruálunk. A demokrácia ily módon absztrakttá és tartalmatlanná válik.
A demokrácia fogalmát nem szabad inflációs hatásoknak kitenni, hanem fenn kell tar­
tani a magaspolitika intézményi rendje és döntési eljárásai számára.
Klaus von Beyme a modern politikai teóriákról szóló könyvében (Beyme 1992) a
túlzott demokratizálási elképzeléseknek négy alapvető korlátját fejtette ki:
1. A részvételi modelleknek meg kell felelniük az egyes tevékenységi területek spe­
cifikus követelményeinek. Olyan többfunkciós szervezetekben, ahol a szerepek könnyen
felcserélhetők, egyszerűbb demokratizálni, mint a hierarchikusan felépített, rendelke­
zési kompetenciák szerint tagolt nagy intézményekben, mint amilyen például egy nagy
konszern; kulturális intézményekben, így az egyetemeken is könnyebb, mint például
az erőszakszervezetekben, vagyis a hadseregben és a rendőrségnél. A szervezetek bel­
ső tagoltságától és funkcióitól függően határozható meg az, hogy például milyen pari­
tásos arányok alakuljanak ki a beleszólást lehetővé tevő közös testületekben. A legrit­
kább esetben van csak lehetőség arra, hogy a döntéshozó testületek teljesen arányos
képviseletre törekedjenek. A jogosultságok köre is változó lehet. Az egyházak munká­
jában például sok hívő részt vehet, de hitdogmatikai kérdésben a teológusé és a zsina­
toké a döntő szó, a laikusnak ott nincs keresnivalója. Az egyetemeken a diákoknak
beleszólásuk lehet a vizsgák rendjébe, de a vizsgák tartalmának meghatározásában
nem lehetnek egyenrangúak az erre a feladatra kijelölt professzorokkal. A döntések
nyilvánossága és transzparenciája (áttetszősége, átláthatósága) mindamellett általános
demokratikus posztulátum marad.
2. A szervezetek nem önmagukban állnak, hanem összefonódnak más szervezetek­
kel, amelyek meghatározhatják viselkedésüket. A különböző szervezeteknek nagyon
eltérő a demokratikus potenciálja, attól függően, hogy milyen szerepet töltenek be más
intézmények felelősségi rendjében. Beyme erre a felelős kormány és a kormányzati
apparátus viszonyát hozza fel példának. A kormány a parlamentnek tartozik felelős­
séggel és beszámolási kötelezettséggel, ezért nem engedheti meg az alája rendelt igaz­
gatási apparátusok túlzott önállóságát, különben nem tudna felelősséget vállalni a par­
lament döntéseinek végrehajtásáért. Ezért a kormányzati bürokráciákat hierarchikusan
kell tagolnia, és saját politikájának szolgálatába kell állítania. A bürokrácia korántsem
berzenkedik ez ellen, hiszen ez a tehermentesítését is jelenti a kormányzati politikáért
viselt felelősség alól. Enélkül nem beszélhetnénk független közigazgatásról, amelynek
apparátusai a kormányok változása esetén is a helyükön maradhatnak.
3. A társadalomban uralkodó státus- és presztízshierarchiák is korlátot állítanak a
részvételi demokrácia túlzott kiteijesztése elé. Hiszen minden társadalomban egyenlőt­
lenül oszlik meg a hatalom, a tulajdon, a műveltség („kulturális tőke”) és a presztízs,
s az embereknek viszonylag szabadságukban áll az, hogy a belőlük származó különbö­
 A PARTICIPÁCIÓS (RÉSZVÉTELI) DEMOKRÁCIA MODELLJE 367

ző előnyök közül melyiket válasszák a többi rovására. Van, akit a pénz boldogít, má­
sokat a tudományos címekből vagy más társadalmi rangokból, esetleg a politikai hata­
lomból vagy befolyásból eredő presztízs. Ezek egymással ellentétbe is kerülhetnek, és
egyik vagy másik hiánya sok személyes boldogtalanság forrása lehet. Beyme kont­
rasztként a francia költőt, Théophile Gautier-t hozza fel példának, aki egyszer kijelen­
tette, hogy egy jó műalkotásért vagy egy szép meztelen hölgyért könnyű szívvel le­
mondana francia állampolgárságáról is. Ezzel azt kívánja illusztrálni, hogy nem min­
den ember megszállottja a politikának, sőt, a legtöbb ember talán a lehető legkeveseb­
bet szeretne hallani a politikáról. Beyme azért kritikusan megjegyzi, hogy egy rossz
politika, amelyet nemtörődömségből segítettünk hatalomra, nagyon is megfoszthatja
az embert a legkedveltebb esztétikai vagy erotikus gyönyörűségeitől, ezért a teljes
politikai közöny nem a legjobb stratégia. A politikai részvételi jogok nagyon is fonto­
sak, de nem úgy, hogy minden egyebet az életben háttérbe szorítsanak.
4. A szervezeti hovatartozás pluralizmusa a politikai azonosulás és részvétel külön­
böző mértékét és intenzitását vonhatja maga után. Az ember talán szívesen részt vesz
egy helyi állampolgári kezdeményezésben - mondjuk egy környezetszennyező ipari
beruházás elleni tiltakozásban - , egy egyesület tevékenységében vagy egy munkahelyi
konfliktus megvívásában, miközben kerüli a helyi önkormányzati vagy csak az orszá­
gos parlamenti választásokat. Beyme ezzel kapcsolatban kifejezi azt az aggályát, hogy
a participáció túlzott kiterjesztése nagyon megosztja a politikai energiákat, és az ilyen
szétszórt elkötelezettség veszélyeztetheti a nagypolitika, az államrend demokratikus
működését. Valóban, ismert tapasztalat szerint a túl gyakori népszavazás például csök­
kenti az országos választásokon való részvételi kedvet. Az emberek könnyen belefá­
radnak a politikába. Ha a részvételi jogokat túlzottan kiterjesztik, ez oda vezethet,
hogy a demokratikus államnak önvédelmi okokból pótlólagos erőfeszítéseket kell ten­
nie azért, hogy a polgárokat a nemzeti politikában való részvételre késztesse. A válasz­
tás kötelezővé tétele, a részvétel kötelező előírása talán nem a legjobb megoldás, azon­
ban még mindig jobb annál, mint ha a választásokon való részvétel olyan mélyre süllyed,
hogy kérdésessé teszi a kormányzat legitimitását.
A participáció említett korlátainak felsorolásával Beyme nem azt akarja demonstrál­
ni, hogy a részvételi jogok bővítésére irányuló törekvés elhibázott politika lenne. Csu­
pán józanságra akart inteni a túlzott „participációs romantikával” szemben. A polg­
árok többsége a legdemokratikusabb viszonyok között is sok tekintetben a politikai
intézmények „szolgáltatásainak” fogyasztója és a politika passzív szemlélője marad.
t Beyme rámutat arra a veszélyre, hogy a részvételi demokráciával kapcsolatos túlzott
várakozásokból eredő szükségszerű csalódottság esetleg a demokrácia egészével szem­
ben kelt ellenérzéseket, vagy pedig a totalitárius rendszerekből ismert látszataktivitásra
és álrészvételre indít.

A különböző demokráciafelfogások békésen (vagy békéflenül) megférnek egymással a

politikai eszmék piacán. Sok közöttük az összeegyeztetési kísérlet is - ilyennek tekin­
tem például a pluralista demokráciaelméleteket, amelyek a szervezett társadalmi érde­
kek közvetítő szerepének fontosságát hangsúlyozzák, túl a politikai pártok szerepén.52
Ugyanakkor sokan megmaradnak a Schumpetertől származó „m inim alista”

52 Vö. Dahl 1971, 1996. Róbert Dahl a diákmozgalmak tekintélyellenes lázadására reagálva a közvetlen
részvételi demokrácia dilemmáit és korlátáit is végiggondolta, kidolgozva a demokratikus autoritás ismérveit
(Dahl 1995 [Első kiadása 1970]).
 368 VITÁK A DEMOKRÁCIÁRÓL

demokráciafelfogás mellett. Annak illusztrálására, hogy miként lehet ennek keretében

is tárgyalni a politikai fejlődés problémáit, röviden idézném Sámuel Huntington alap-
koncepcióját a „demokratizálódás harmadik hullámába” sorolt demokratikus átalaku­
lásokról, amelyek közé a kelet- és közép-európai „rendszerváltó” országok is tartoz­
nak (Huntington 1993). Huntington szerint a demokráciát sokféle oldalról közelíthet­
jük meg, az autoritás forrása, a megvalósítandó célok stb. felől, de a demokrácia leg­
fontosabb minimális ismérve mégiscsak az állam fő döntéshozóinak a szabad választá­
sokon való kiválasztása. A többi ismérv ugyanis állandó és nehezen eldönthető vitákat
eredményez. A minimalista definíció természetesen paradox jelenségekhez vezet, ame­
lyek korántsem elégítik ki a demokrácia híveit. Egy demokratikus kormányzat lehet
például nagyon rossz hatásfokú, korrupt, rövidlátó és felelőtlen, különérdekek kiszol­
gálója - mindaddig azonban, amíg nem állja útját annak, hogy szabad választásokon
leváltsák, demokrácia marad. Előfordulhat, hogy a megválasztott parlament és a kor­
mány csak bábként teljesíti a háttérben álló gazdasági csoportok érdekeit, de ezt bizo­
nyítani kell, és ha így van, a következő választásokon azután korrigálni lehet. A de­
mokráciák lehetnek törékenyek vagy stabilak, de ez sem befolyásolja lényegüket. Az
első feladat tehát mindig annak megállapítása, hogy egy kormányzat megfelel-e a de­
mokrácia minimális követelményének - a szabad választásokon szerzett mandátumnak
- , a többi ismérvet azután minőségi jelzőkként alkalmazhatjuk, különböző fokozatokat
megállapítva. A nem demokratikus rezsimeket, amelyek nagyon sokfélék lehetnek,
Huntington összefoglalóan tekintélyelvű rezsimeknek nevezi. Számára nem is az a
probléma, hogy miként jellemezze a demokráciákat, hanem ehelyett az foglalkoztatja,
hogy miként alakulhatnak át tekintélyelvű rezsimek demokratikussá.
A modern politikai fejlődésben a demokratizálás Huntington szerint három nagy
hullámban zajlott le, amelyek mindegyikét átmeneti visszaesések követték. Az első
1828-tól 1926-ig tartott, a visszaesés 1922 és 1942 között történt. A második hullám
1943 és 1962 között zajlott le, 1958-1975 közötti visszaeséssel tarkítva. Végül a har­
madik hullám 1974-től napjainkig tart, és beletartozik a dél-amerikai, a dél-európai és
végül a kelet-európai átalakulások sorozata. A tekintélyelvű rezsimekből a demokráci­
ába való átalakulásnak több szcenáriója, forgatókönyve is lehetséges, attól függően,
hogy a régi elitek és az ellenzék milyen kombinációban vesznek részt az átalakulás
folyamatában. Az egyik változat a transzformáció (átalakulás): erre az jellemző, hogy
a régi elitek maguk is döntő szerepet játszanak a régi rend feladásában és a demokrati­
kus átmenetben. Prototípusának Spanyolországot és Brazíliát tartja, de ide sorolja
Magyarországot is. A második változat a replacement, azaz a régi elitnek egy új elittel
való felváltása. Erre az a jellemző, hogy a régi eliten belül gyengék a reformerők, s a
konzervatívok élesen ellenállnak a változásnak. A demokratizálást ezért egy erős ellen­
zék hajtja előre, a kormány egyre gyengül, míg végül megbuktatják. A korábbi ellen­
zék kerül hatalomra, és a rezsim további sorsa az új hatalmi eliten belüli vetélkedésben
dől el. Erre tipikus példaként Argentínát, Portugáliát és Görögországot, a Fülöp-szige-
teket, végül Kelet-Európából Romániát és az NDK-t hozza fel. A változást itt vagy
katonai vereség, vagy egy külső védőhatalom támogatásának megvonása váltja ki. Végül
a harmadik változat a transplacement: ebben a kormányzat és az ellenzék összjátéká-
nak eredménye a rendszer átalakulása. A kormányzatban a reformerek erősebbek,
mint a konzervatívok, ezért készek a tárgyalásra az ellenzékkel, önként azonban nem
szánnák el magukat rá. Az ellenzéknek kell rájuk kényszeríteni a tárgyalásokat. Ennek
sikere attól függ, hogy az ellenzéken belül a mérsékeltek mennyire képesek az antide­
mokratikus radikálisokat féken tartani, akikre mégis szükségük van, mert nélkülük
 A PARTICIPÁCIÓS (RÉSZVÉTELI) DEMOKRÁCIA MODELLJE 369

nem elég erősek ahhoz, hogy a kormányt tárgyalásokra kényszeríthessék. Erre tipikus
példaként Koreát, Uruguayi, Bolíviát hozza fel, illetve Kelet-Európából Lengyelorszá­
got és tísehszlovákiát.
E helyütt nem az a lényeges, hogy Huntington tipológiája mennyire megfelelő, sok­
kal fontosabb az, ahogy a demokratikus átmenetet bizonyos társadalmi és politikai
feltételekhez kapcsolja, fokozatokat és szakaszokat különböztet meg benne. A folya­
mat egy sajátos belső dinamikát követ, amelyet Huntington részletesen elemez könyvé­
ben. A demokratikus átalakulás sikerében lényeges szerepet játszik szerinte kompro­
misszumkészség és az erőszak elkerülésének vágya, s az, hogy végig ellenőrzés alatt
tartsák az erőszakszervezeteket. Az igazi problémák azonban csak az átalakulás után
kezdődnek, mert a demokrácia stabilitása további társadalmi és politikai feltételek függ­
vénye. Olyan kérdéseket kell megnyugtatóan s a jövőbeli demokratikus és jogállami
fejlődés jegyében eredményesen megoldani, mint a régi elit képviselőinek elszámolta­
tása, a hadsereg és rendőrség depolitizálása, a gazdasági átmenettel összefüggő kudar­
cok és a régi rend iránti nosztalgiák feldolgozása és végül egy demokratikus politikai
kultúra kialakítása. Mindezek olyan kérdések, amelyek megoldásának módja valóban
évtizedekre meghatározhatja a demokratikus fejlődés és stabilitás esélyeit.
Egészen más oldalról közelíti meg a demokrácia mai problémáját Dávid Held. Nem
adja fel a tartalmasabb részvételt lehetővé tevő demokrácia eszméjét, és arra keresi a
választ, hogy az autonómia- és részvételi igények növekedésével, valamint a világ
globalizálódásával együtt miként kell módosulnia a demokráciának ahhoz, hogy lépést
tartson a modem társadalom fejlődésével. A modem demokrácia eszerint az állam és a
civiltársadalom közötti erőtérben formálódik. Ennek során a közvetlen demokratikus
részvételi jogok, az arányos képviselet és a statisztikai képviselet (társadalmi kategóri­
ák, mint például a nők, etnikai és más kisebbségek létszámarányos képviselete) sajátos
módon kombinálódnak a demokrácia új modelljében. Az államhatalom szférájában az
autonómia elvét az alkotmány és az emberi jogok rögzítik, a parlament két háza közül
az egyik az arányos képviselet, a másik a statisztikai képviselet alapján áll. Az igazság­
szolgáltatásban külön fórumok szükségesek a kisebbségi jogok interpretálására, sta­
tisztikai képviselet alapján. A versengő pártrendszernek a közpénzek felosztásának és
a közvetlen részvételnek új alapjára kell helyezkednie. A központi és helyi közigazga­
tásnak úgy kell átszerveződnie, hogy módot adjon a közvetlen részvételre is, és koor­
dinálja a helyi érdekeltek igényeit. A civiltársadalomban nagyfokú pluralitás érvénye­
sül, sokféle háztartási típussal, információforrással, kulturális intézménnyel, fogyasz­
tói csoportokkal, amelyek mind a közvetlen részvétel elvén nyugszanak. A gyermek-
gondozás, az egészségügyi és közösségi szolgáltatások szintén nagyobb mértékű rész­
vételt tesznek lehetővé, és a felnőtt polgárok prioritásainak megfelelően működnek. A
termelésben önigazgató vállalkozásokkal kísérleteznek, a létfontosságú termelési egy­
ségek állami tulajdonban, egyébként társadalmi és szövetkezeti kooperációban működ­
nek. Emellett a magánvállalkozások az innováció és a gazdasági flexibilitás előmozdí­
tói. Ennek a demokráciamodellnek feltétele az információk általános hozzáférhetősé­
ge, hogy ésszerű döntéseket lehessen hozni. A demokratikus visszacsatolás számos
lehetőségét is ki kell építeni a polgárok és a közhatalom között, hogy növekedjék a
valódi részvétel esélye. A javak és a munka forgalmát a piac szabályozza, a beruházási
döntéseket a kormányzat nyilvános vitában határozza el. A közéletben és a magánélet­
ben minimalizálják a nem elszámoltatható hatalmi központokat. Széles körű kísérlete­
zés folyik a társadalmi szerveződés új formáival.
Nemzetközi téren ezeknek az utópikus perspektíváknak megfelelő rövid és hosszú
370 VITÁK A DEMOKRÁCIÁRÓL

távú elképzelésekkel találkozunk Held modelljében. Ezek sorában ott találjuk az ENSZ
megreformálását, a politika további regionalizációját, egy új, nemzetközi emberjogi
bíróság és egy hatékony új nemzetközi haderő felállítását, mely rendfenntartói funkciót
látna el. A hosszú távú tervek között szerepel egy globális parlament létrehozása, a
nemzetállamok kényszerítő hatalmának regionális és globális intézményekbe való de­
legálása. A gazdaságban megszaporodnának a civil szféra nem állami és nonprofit
vállalkozásai, többszektorú gazdaság jönne létre, a nagy beruházási prioritásokról
nyilvános vitákban döntenének stb. Ezekben az elgondolásaiban Held nem merő utó­
piákat fogalmaz meg, hanem olyan kívánatos tendenciákat, amelyek a globalizálódó
világ szaporodó ellentmondásai közepette legalábbis csökkentenék a katasztrófa esé­
lyeit (Held, 295-360).
 A JÓLÉTI ÁLLAM KIFEJLŐDÉSE
ÉS VÁLSÁGA

A jóléti állam a modem társadalomfejlődés egyik legfontosabb vívmánya, mely a fej­

lett nyugati demokráciák stabilitásának legfontosabb alapját képezi. Érdekes parado­
xon, hogy kifejlődését nem valamiféle elmélet mozdította elő, nem létezett előzetesen a
jóléti államnak semmiféle kész terve. A jóléti állam fokról fokra jött létre a gazdasági
és társadalmi válságokra választ kereső szociális és politikai törekvésekből. A politikai
gondolkodás fő irányzatainak - a liberalizmusnak, a konzervatizmusnak és a szocializ­
musnak - a változása a szociális vagy jóléti államhoz való viszonyuk alakulásán is
nyomon követhető, s ez jelentősen átformálta a pártok arculatát. Politikai vetélkedésük
a hatalomért és befolyásért a tömegdemokrácia korában a szociális jogok fokozatos
kiterjesztéséhez és az állam feladatainak újrafogalmazásához vezetett. E folyamat so­
rán történt, hogy a liberálisok meghaladták eredeti állameszményüket, az ún. „éjjeliőr­
államot”, a konzervatívok alkalmazkodtak az ipari társadalom új viszonyaihoz, a szo­
cialisták pedig a forradalom helyett a társadalmi reform politikájának útjára tértek. Ám
még ma is viszonylag kevés elméleti vizsgálódást találunk a jóléti állam lényegéről,
ahhoz képest, hogy milyen fontos szerepet játszik a modern politikai fejlődésben. Egy­
re nő viszont az az igazgatástechnikai és joganyag, amely a társadalombiztosítással, a
szociális jogokkal, a jövedelem-újraelosztás kérdésével stb. konkrétan foglalkozik.
Magyar nyelven is szegényes a vonatkozó elméleti irodalom, bár az ELTE Szociológi­
ai Intézet Szociálpolitikai Tanszékének gondozásában megjelent néhány igen jó kiad­
vány e témában, melyekre támaszkodhatunk, s a jogállamiságról szóló kiadványban is
találunk a szociális jogállamra vonatkozó fejezeteket (Joguralom... 1995). Az alábbi­
akban nem a jóléti állam szervezési-igazgatási problémáit, inkább a jóléti állam lénye­
gét, kialakulásának különböző útjait és a körülötte dúló eszmei-politikai vitákat szeret­
ném röviden bemutatni, érzékeltetve a kölcsönhatást az eltérő politikai filozófiák és
ideológiák, valamint a problémák gyakorlati megoldása között.

A szociális és jóléti állam fogalma

Hogyan definiálhatjuk a jóléti államot? Esping-Anderson meghatározása szerint a jóléti

állam a polgárok elemi jólétének biztosítására irányuló állami felelősségvállalást jelent
(A jóléti állam 1991, 116). Ez az egyszerű és általános meghatározás kikerüli a vitákat
arról, hogy mire is szolgál a jóléti állam: hatásában egyenjogúsít-e vagy sem, legiti­
málja-e a kormányzatot vagy sem, piackonform-e vagy éppen piacellenes. A jelenség
újdonsága szempontjából az sem lényeges, hogy az elemi jólét biztosítását elegendőnek
tartjuk-e ahhoz, hogy jóléti államról beszéljünk, vagy csak a magasabb szükségleteket
is kielégítő állami szolgáltatásokat soroljuk a jóléti állam fogalmába, az egyszerű alap­
 372 A JÓLÉTI ÁLLAM KIFEJLŐDÉSE ÉS VÁLSÁGA

ellátást nyújtó megoldások számára pedig más fogalmat tartunk fenn. Már pusztán az,
hogy az állam aktív kötelezettségeket vállal polgárainak jólétéért, túlmegy az eredeti
liberális államfelfogáson, amely a társadalmat és a piaci alapokra helyezett gazdaságot
öntörvényűként értelmezte. Az eredeti liberális államfelfogás szerint az államnak nem
szabad beavatkoznia a társadalom és főleg a gazdaság autonóm működésébe az állam
csak az elkülönültség fenntartásáról és a (mindenekelőtt a tulajdonjogokkal kapcsola­
tos) játékszabályok betartásáról, a közrend fenntartásáról kell hogy gondoskodjék.
Azonban már a XIX. századi fejlődés bebizonyította, hogy az állam ilyen felfogása
nem felel meg a tényleges viszonyoknak. Legjobb esetben is legfeljebb a tulajdonos
polgárság érdekeit védelmezi, de nem tud megbirkózni a gazdaság ciklikus válságai­
val, s a bérmunkások féktelen kizsákmányolásából, a periodikus munkanélküliségből
származó nyomorral és a nyomában járó társadalmi válságokkal. Ezért az állami be­
avatkozás hatóköre mind a gazdaságban, mind a társadalomban folyamatosan nőtt,
még a legliberálisabb országokban is. Az eredeti liberális jogállam tehát fokozatosan
szociális jogállammá fejlődött tovább, az állami szociális gondoskodás kiterjesztése - a
„gondviselő állam” létrehozása - révén. A szociális jogállam kifejezés arra utal, hogy
a polgárok szociális jogait a természetes alapjogok között tartják számon, sok esetben
alkotmányban is rögzítik, szemben a jogállam tisztán formai, politikai természetével.
A szociális jogállam alapvetően megváltoztatja a társadalom és az állam viszonyát, s
közelebbről az állampolgárok jogi státusát is. Az állampolgáriság fogalmába ettől kezdve
a szociális jogosítványok is beletartoznak.
Az ilyen irányú fejlődésnek jelentős lökést adott az első világháború alatt kialakult
hadigazdálkodás rendszere. A két világháború közötti válságos időszakban már min­
den formában kísérleteztek a szociális állam kiépítésével: totalitárius, autoriter vagy
liberális uralom alatt, illetve piacellenes módszerekkel (például védővámok, autark
gazdasági törekvések) vagy.piackonform eszközök segítségével, mint a keynesianizmus
és a New Deal politikája esetében - ez utóbbiak bizonyultak a legtartósabb és legsike­
resebb megoldásoknak - , és mindenütt megnőtt az állami felelősségvállalás a polgárok
jólétéért, szociális jogainak biztosításáért.
A szociális állam fogalma elsődlegesen a tőkés piacgazdaság negatív hatásainak kor­
rigálására irányuló állami szociálpolitikai intézmények és kormányzati intézkedések
összességét jelöli, amelyek különböző indítékokból és eltérő ütemben, de valamennyi
fejlett tőkés országban kiépültek az elmúlt száz év során. Ezek egy részét közvetlenül
a gazdasági válságok váltották ki, másokat preventív jelleggel, politikai legitimációs
célzattal vezettek be. Ma főként a következőket értik szociális államon: a szabad piac-
gazdaságból eredő egzisztenciális kockázatokkal szembeni, általános és kötelező bizto­
sításokat; a célzott jövedelem-újraelosztás módozatait az adókon és költségvetésen ke­
resztül; a közsegélyre és ellátásra való szociális igényjogosultságot, amely a szociális
igazgatáson keresztül vagy pedig a szubszidiaritás (az önsegítés) elvének figyelembe­
vételével érvényesül. A szociális állam fogalmába azonban nem csak az alapellátások
tartozhatnak bele. Jelenthet olyan magas fokú szociális szolgáltatásokat is, amelyeket
nem nyereségelv szerint működő vállalkozásban működtemek, így például magában
foglalhatja kórházak és kulturális intézmények, iskolák fenntartását. Jelentheti az esély-
egyenlőség realizálására irányuló különböző szubvenciókat, ártámogatások formájá­
ban vagy más módon; magában foglalhat alkotmányosan rögzített részvételi, illetve
részesedési jogokat, a munkaviszonyt szabályozó törvényeket stb.
A szociális állam ebben a tág értelemben nemcsak szociális biztonságra törekszik,
hanem a szociális igazságosság, a társadalmi integráció és az egyéni szabadság megala-
 A JÓLÉTI ÁLLAM KIALAKULÁSA 373

pozására is. Ebből adódnak azok a feladatai, amelyek nem tartoznak szorosan a bizto­
sítási kötelezettségek közé, mint például a terhek csökkentése népes családok esetében,
a létminimum alatt élők és az önhibájukon kívüli okokból szükséget szenvedők anyagi
támogatása, a társadalom minden tagja részére valamelyes vagyonfelhalmozás lehető­
vé tétele, emberhez méltó munkafeltételek megteremtésének törvényi szabályozása stb.
A „szociális partnerség” intézménye, amely a munkaviszonyok jogi szabályozásába
beiktatja a beleszólás elvét, éppúgy beleérthető a szociális állam modem fogalmába,
mint az olyan beruházási és munkaerő-piaci politika, amelynek eszközeivel elkerülhető
vagy enyhíthető a munkanélküliség. Ebben a tág értelmezésben tehát a szociális állam
nem pusztán leíró, hanem egyben normatív fogalom, amelynek mint programnak az
értelmezésében a legkülönbözőbb politikai törekvések és ideológiai tételezések is he­
lyet kaphatnak.
Míg Németországban a szociális állam fogalma a legelterjedtebb, más nyelveken
inkább a jóléti állam, vagy - mint Franciaországban - a gondoskodó állam fogalma
terjedt el. A jóléti állam (welfare State) végső soron a szociális államnak egy kiterjed­
tebb és rendszeres formáját jelenti, amely a második világháború utáni dinamikus gaz­
dasági növekedés nyomán teljesedett ki. Az elnevezés eredetileg a svéd jóléti modell
nyomán terjedt el. Mint a Lexikon des Sozialismus írja: „pontosabban fogalmazva a
jóléti állam a szociális állam észak-európai változatának nevezhető”. A fogalom erede­
tét tekintve ez így is van, de ma már a jóléti állam fogalmát általánosabb érvénnyel
használják az angolszász világban is. Amennyiben ma a jóléti állam fogalmának ideo­
lógiai-politikai többlettartalma van a szociális állam fogalmához képest, annyiban a
XX. század végi fejlett kapitalizmus olyan megreformált változatára utal, amelyben
már viszonylagos anyagi bőség és politikai konszenzus uralkodik, szemben a korábbi
időszakokkal, amelyekben ínség, éles szociális küzdelmek és politikai osztályharcok
jellemezték a társadalom helyzetét.
A szociális vagy jóléti állam kiépítésének sajátosan „konzervatív forradalmi” jellege
volt azáltal, hogy egyidejűleg reformálta és konzerválta a kapitalizmust. Ez még in­
kább elmondható a jóléti állam virágkorára, a keynesiánus, intervencionista jóléti ál­
lam általánossá válásának periódusára a második világháborút követő negyedszázad­
ban. Kétségtelen, hogy minőségileg új szakaszról van szó a kapitalista társadalom fej­
lődésében: miközben a jóléti intézkedések és intézmények „megolajozták” a rendszer
működését, sok tekintetben túl is mutatnak annak logikáján. A jóléti állam stabilizálta
a kapitalizmust, működése alapvetően a piacgazdaság törvényeinek figyelembevételén
alapul. Gazdasági recesszió esetén általában túl költségesnek találják, és ilyenkor tá­
madást indítanak ellene. Ezek a támadások azonban nem érintik a jóléti állam lényegét,
és nem irányulnak teljes visszavonására.

A jóléti állam kialakulása

A szociális vagy jóléti állam eredetét vizsgáló művében Jens Alber megállapítja, hogy
az lényegében a modem kapitalizmussal vette kezdetét. Természetesen korábban is
voltak szegények, és létezett a róluk való gondoskodásnak valamiféle formája. A mai
társadalombiztosítási rendszerek előfutárai a középkori korporatív-szövetkezeti önse­
gélyezési rendszerek voltak, továbbá a feudális munkaadó patriarchális védelmi és
gondoskodási kötelezettsége alattvalói iránt, végül a XVI. században kezdődő állami
 374 A JÓLÉTI ÁLLAM KIFEJLŐDÉSE ÉS VÁLSÁGA

szegénygondozás. Azelőtt ugyanis a szegénygondozás az egyházközségek és kolosto­

rok ügye volt, s az állam csak a koldulást szabályozta rendeletek útján. Azonban a
kapitalista piacgazdaság kifejlődésével az állam az elnyomó jellegű ellenőrzésen túl
egyre inkább arra kényszerült, hogy anyagi ellátást is nyújtson a rászorulóknak, s e
célból szegényadót vetett ki a tehetősebbekre. Az állami felügyelet melletti kommuná­
lis szegénygondozás azonban kezdetben át volt szőve represszív elemekkel: nemcsak a
munkaképtelenek ellátása, hanem a munkaképesek munkára kényszerítése is feladatai
közé tartozott. A „naplopókat” és koldusokat „szegényrendőrség” vitette be a dolog­
házakba vagy javítóintézetekbe, amelyekben szabályozták tevékenységüket és korlá­
tozták mozgásszabadságukat. Aki ez alól kibújt, az nem volt jogosult semmiféle támo­
gatásra. Ez a „negatív” szociálpolitika időszaka, amelyben a szegények ellenőrzése, a
törvényes rend fenntartása volt az elsődleges.
A jövedelem elvesztésének kockázata elleni biztosítást először veszélyeztetett foglal­
kozásokban vezették be: a bányászoknál és a tengerészeknél. Korán kísérleteztek azzal
is, hogy a meglévő magánjellegű (szövetkezeti) önsegélyező egyleteket államilag szub­
vencionálják. Az ilyen eljárások kiterjesztése a munkavállalók összességére azonban
csak az ipari forradalommal és a tőkés piacgazdaság kibontakozásával megjelenő „szo­
ciális kérdés” nyomán vetődhetett fel. Az agrárvidékek túlnépesedése nagy tömegek­
nek a városokba özönléséhez vezetett. Az iparosítás előtt a tradicionális közösségek
egymással kooperáló háztartások társulásai voltak, átszőve rokoni kapcsolatokkal és a
kölcsönös segítségnyújtás szálaival. A városiasodással mindez veszendőbe ment. A
megélhetés kizárólagos forrásává a bér, a pénzkereset vált, éspedig gyakran csak a
családfő keresete. A jövedelem esetleges kiesése ezért kiszolgáltatottságot és nyomort
hozott a családokra. Az iparosítás önmagában is megnövelte ennek kockázatát, mivel a
monoton ipari munkafolyamatok fokozták a balesetveszélyt. A munka intenzitása és a
hosszú munkanapok a munkaerő idő előtti kimerüléséhez vezettek. A munkavédelmi
politika és a munkaidő törvényi szabályozása enyhített ugyan a kizsákmányolás formá­
in, de a munkaviszonyból kiesve a munkás teljesen kiszolgáltatott maradt.
A szabad munkavállalás megszüntette a személyi függőségi viszonyokat, de ezzel
együtt a munkaadó patriarchális kötelezettségei is megszűntek. A munkaerő áruvá vált,
s a munkás és családja egzisztenciája attól függött, hogy a munkát vállaló mennyiért
tud elszegődni. A munkaerő piaci értéke erősen ingadozott, és nem fedezte feltétlenül
egy egész munkáscsalád szükségleteit; a munkaadót semmi nem kötelezte arra, hogy
tekintetbe vegye a munkás családját vagy annak a sorsát, aki elveszítette munkaerejét.
A munkás és családja számára tehát a szabad munkavállalás ára az egzisztenciális
bizonytalanság volt. A bizonytalanságot tovább növelték a szabad munkaszerződés
olyan vonásai, mint a rövid felmondási idő és a foglalkoztatás ciklikussága.
Az ebből eredő szükséghelyzet tudatosult a korszak politikai közvéleményében szo­
ciális kérdésként. A szekularizálódás folytán csökkentek az egyház korábbi lehetőségei
is a szegénykérdés kezelésére. Miután a „természet adta” közösségek felbomlottak,
egyre inkább az állam kötelezettségvállalása került a követelések előterébe. A „szociá­
lis kérdés ” azonban döntően akkor vált politikai kérdéssé, amikor bevezették az általá­
nos választójogot. A parlamentáris demokráciában a munkásság tömegpártjai a politika
állandó főszereplőivé váltak. Ettől kezdve a szociális kérdések kezelése az államhata­
lom és a kormányok számára legitimációs problémává vált. A társadalombiztosítás
kialakítása körüli politikai vitákban tudományos és politikai egyesületek - mint a Véréin
für Sozialpolitik vagy a Fabiánus Társaság - éppúgy szerepet játszottak, mint az egy­
házak.
 A JÓLÉTI ÁLLAM KIALAKULÁSA 375

Ami a pártokat illeti, természetesen a szociáldemokrata munkáspártok voltak min­

denütt a szociális törvényhozás legfőbb szorgalmazói. A kezdeti lökést azonban még
nem annyira e pártok nagy befolyása adta meg, hanem inkább az uralkodó osztályok
félelme attól, hogy a munkáspártok túl nagy befolyásra tehernek szert. Az első szociá­
lis törvények és társadalombiztosítási rendszerek bevezetése így gyakran tekintélyural­
mi rezsimek preventív intézkedése volt, hogy kifogják a szelet a forradalmi erők vitor­
lájából. A bismarcki szociális törvényhozás a munkásság alattvalói szellemben történő
integrációjára irányult. 1883-ban hozták meg az első törvényt a betegbiztosításról, ezt
követték sorra a baleset-biztosításra, a rokkantsági és öregségi biztosításra vonatkozó
törvények. A századforduló után a liberális pártokban is erősödött a szociális érzék,
mint ezt fentebb a szociálliberális tendenciák fellépésében láthattuk. A második vi­
lágháború után pedig Európában gyakorlatilag valamennyi párt a szociális állam szol­
gáltatásainak bővítése mellett foglalt állást.
Megállapítható azonban, hogy a legaktívabb és legátfogóbb törekvések a szociális
állam kiépítésére mégis általában szociáldemokrata kormányzatok idejére estek. Nem
véletlen ezért az, hogy a szociális állam kiépítésének száz évét Ralph Dahrendorf „szo­
ciáldemokrata évszázadnak” nevezte, és sokan átvették tőle ezt a minősítést. Ez is
megmagyarázza, hogy az Egyesült Államokban a szociális állam kiépítését szorgalma­
zó liberális Demokrata Pártról is azt tartják, hogy - erős szocialista tradíciók híján,
aminek okai az amerikai történelem sajátosságaiban keresendők - voltaképpen a szoci­
áldemokrata párt szerepét tölti be az amerikai politikában.
A szociális vagy jóléti állam több fázisban fejlődött ki. Létrejöttének dinamikáját jól
kifejezi T. H. Marshallnak az állampolgáriság fejlődéséről szóló, sokat idézett koncep­
ciója (A jóléti állam 1991, 50-58). Marshall megkülönbözteti az állampolgáriság fo­
galmának három elemét: a polgárit, a politikai és a szociálist. Ezek kifejlődését mint­
egy elosztja három egymást követő évszázadra. Először a polgári elem fejlődött ki a
rendi társadalom státushierarchiájával szemben, a jogegyenlőségért folytatott harcban.
A politikai egyenlőség már a politikai részvételi jogokért, a választási jog kiterjesztésé­
ért folyó XIX. századi küzdelmek eredménye volt. A politikai jogok alapjává ekkor a
polgárok személye, alanyi jogi státusa vált a vagyoni vagy rendi státusuk helyett. Vé­
gül a XX. században Marshall szerint a szociális törvényhozás és az általános társada­
lombiztosítás fejlődött ki, a szociális jogokért folyó politikai harc eredményeként. A
szociális jogosítványok korábban mindig a helyi közösségekben és korporációkban
való tagsághoz kötődtek. A szociális törvényhozás ellenben általános állampolgári jo­
gokat érvényesített, a bérszabályozással, a törvényes munkaidő korlátozásával, a gyer­
mekmunka és a nők kizsákmányolásának tilalmával (akiket épp azért kellett tövény
útján védeni, mert nem voltak polgárjogaik). Marshall az oktatás kiterjesztését is ide
sorolja. Szerinte az oktatáshoz való jog döntő fontosságú egy olyan társadalomban,
amelyben mindenki társadalmi státusa és jövedelme attól függ, hogy képzettségének
megfelelően milyen helyet tölthet be a munkamegoszt4s rendszerében. Az oktatáshoz
való jog így a polgári szabadság előfeltételévé is válik. Marshall az oktatáshoz való
jogot nem is annyira a gyermekek jogának tekinti - akik még nem jogalanyok - , hanem
a felnőttek visszavetített jogának arra, hogy rendes nevelésben és képzésben részesül­
hessenek.
A szociális jogok ebben a felfogásban tehát egyenrangúak a polgári és politikai jo ­
gokkal, és csak együtt teszik ki a modem állampolgáriság fogalmát. Ez az a felfogás,
amely az Európai Unió Szociális Chartájában is érvényesül, s amelynek ajánlásaihoz
minden csatlakozó országnak igazodnia kell. A szociális jogok elvben egyenrangúak a
 376 A JÓLÉTI ÁLLAM KIFEJLŐDÉSE ÉS VÁLSÁGA

tulajdonjogokkal és a politikai szabadságjogokkal, és éppolyan sérthetetleneknek kell

lenniük. Azonban mégis van köztük egy lényegi különbség. Míg a tulajdonjogot és a
politikai alapjogokat az alkotmányokban rögzítik, a materiális értékekre vonatkozó
szociális jogoknak, még ha alkotmányba foglalják is azokat, nincs ugyanolyan kény­
szerítő státusuk, mint a többi alapjognak, mivel teljesítésük a gazdaság és a kormányzat
teljesítményeitől is függ. Mit ér például a munkához való jog alkotmányos rögzítése,
ha a gazdaság működése olyan, hogy törvényszerűen nagy munkanélküliség alakul ki?
Materiális ígérvényeket nem célszerű az alkotmányban rögzíteni. Ezért a liberálisok
mindig ellenezték a formális jogon túlmenő, materiális jogokra utaló tételek fölvételét
az alkotmányba. (A magyar alkotmányból is töröltek egy sor ilyen jellegű tételt, és a
mai alkotmány viták nem kis részét ilyen kérdések teszik ki.) A szociális jogok érvény­
re juttatásának területe ezért nem annyira az alkotmány, mint inkább a konkrét kor­
mányzati munka és a törvényhozás, ahol az állami költségvetési politika függvényében
a képviselők dönthetnek a kormányzati kiadások mértékéről és arányairól.
A kormányzati és törvényhozási úton érvényesített szociális jogok természetesen az
egyes országok politikai berendezkedése, tradíciói, belpolitikai erőviszonyai szerint
nagyon eltérő megoldásokat eredményeztek. Itt már lényeges az is, hogy az egyes
országok mennyire piackonform megoldásokkal próbálkoztak, és hogy a juttatások
milyen jogon járnak. Ha állampolgársági jogon járnak, akkor oldják az egyének piaci
kiszolgáltatottságát, azaz csökkentik a munkaerő árujellegét (ezt nevezi Esping-Ander­
sen „dekommodifikáló” hatásnak, az angol commodity, áru szó ellentéteként: A jóléti
állam 1991, 119). Ha viszont a rászorultság elvét veszik alapul, akkor ez nem csökken­
ti az egyének piaci kiszolgáltatottságát, legfeljebb enyhíti az ebből fakadó bajokat. A
rászorultságot ekkor mindig bizonyítani kell, a bizonyítás terhe pedig az érintett polgá­
rokra hárul. Mindezek alapján különböző modellek alakultak ki, amelyek vagy korri­
gálják a társadalmi rétegződés adott mintáját, csökkentve a társadalmi egyenlőtlensége­
ket, vagy éppenséggel megerősítik azt. Alapvetően háromféle modellt szokás megkü­
lönböztetni:
1. A liberális modell, főleg kezdetben, domináns volt az angolszász országokban.
Ez az alsóbb néprétegek számára a tisztes szegénység relatív egyenlőségét igyekszik
megteremteni, a többség számára pedig a jövedelmek arányában differenciált jólétet. A
szociális segítségnyújtás a bizonyítható szükségletekhez kapcsolódik, nem pedig a
munkateljesítményhez, részét képezi tehát az igényjogosultság aprólékos vizsgálata.
Általában jellemző a szolgáltatások viszonylag alacsony színvonala, a kérvényezők, a
rászorultak megbélyegzése (stigmatizációja). Nem korlátozzák a munkaerő árujelle­
gét, és egészében mély szakadékot vonnak a középosztályok és az alsó társadalmi
rétegek közé.
2. A konzervatív-korporatista modell főként német nyelvterületen terjedt el, és köte­
lező társadalombiztosítási rendszert jelent, erős szociális jogosítványokkal. A juttatá­
sok mértéke egyaránt függ a befizetésektől, a munkateljesítményektől és a foglalkozta­
tottság mértékétől. A konkrét jogosultsági és juttatási szabályok azonban társadalmi
rétegek szerint is tagoltak. A konzervatív-korporatista modellből általában hiányzik a
kiegyenlítő redisztribúció (újraelosztás) mozzanata. Külön biztosítási rendszerek van­
nak például a munkások és az alkalmazottak, illetve állami tisztviselők számára. A
keresztény-konzervatív családképben a női munkavállalás problematikus, a családi szol­
gáltatásokat preferálják. Ezért nem támogatnak olyan közintézményeket, amelyek ez
ellen hatnak (bölcsődei, óvodai ellátás stb.).
3. A skandináv modell az állampolgári juttatások kiegyenlítő rendszerére épül, fiiig-
 ELMÉLETI ÉS IDEOLÓGIAI ÉRVEK A JÓLÉTI ÁLLAM MELLETT ÉS ELLEN 377

getlenül a keresetektől és a hozzájárulás mértékétől. Bár először a skandináv országok­

ban vezették be, ez a szociáldemokrata típusú megoldás, amely univerzális jogokra
épít, másutt is hatott, ezért az angol szociálpolitikus nyomán Beveridge-modellnek is
nevezik.53 Ebben a modellben a szolgáltatások kiterjednek az új középrétegekre is. A
jövedelem-újraelosztás révén felfelé egyenlősítenek, differenciáltabb szükségleteket is
bevonva a juttatások körébe. A juttatásoknak nincs státusdifferenciáló hatása, noha
valamelyest igazodnak a jövedelmi különbségekhez. A skandináv típusú jóléti politika
korlátozza a piac hatását, viszont széles körű lojalitást teremt a jóléti állam iránt. Jel­
lemző rá a családalapítás költségeinek társadalmasítása, a munka és a jólét összekap­
csolása. Mivel a magas színvonalú szolgáltatások fedezetét a magas jövedelemadók és
befizetések adják, ezért a kormányzati politika elsődleges prioritásai között van a teljes
foglalkoztatottság biztosítása.
Ezek a különböző modellek nem kizárólagosak, számos kereszthatás létezik, s az
egyes országok gyakorlatát vegyes megoldások jellemzik. A New Deal eredeti változa­
tában például „skandináv” jellegű volt, később azonban restriktívebbé vált.

Elméleti és ideológiai érvek a jóléti állam mellett és ellen

A jóléti állam különféle modelljeinek bevezetése körül a legkülönbözőbb társadalomfi­

lozófiai és politikai érvek csaptak össze. Ezek némelyike azért is tanulságos, mert a
jóléti állam válsága az elmúlt évtizedben újra felszínre hozta őket, és nálunk is megje­
lentek a rendszerváltozás nyomán. Róbert Pinker a jóléti állam szellemi forrásait vizs­
gáló tanulmányában néhány tipikus álláspontot ismertet. A szociális vagy jóléti állam
eltökélt ellenfele volt Herbert Spencer, a szociáldarwinista ihletésű liberalizmus képvi­
selője. Szerinte a kormányzat és az államigazgatás hatáskörét főleg a szociális ellátások
terén kell korlátozni, tekintet nélkül a széles körű ínségre. Vannak jó jellemű emberek,
akik állják a sarat és képesek gondoskodni magukról; és vannak rossz jelleműek, akik
önhibájukból alulmaradnak a versenyben, és érdemtelenek a támogatásra. Ha szükség
is van valamilyen szegény törvényre, az legyen elrettentő hatású, stigmatizáló, diszkri­
minatív és fegyelmező erejű. Le kell számolni az érzelgős filantrópiával, mert „nincs
nagyobb bűn az utókorra nézve, mint ha egyre több félkegyelműt, semmittevőt és
bűnözőt hagynak rá örökül” (idézi Pinker, in A jóléti állam 1991, 32). A pauperek
támogatása csak biológiai romláshoz és erkölcsi hanyatláshoz vezet.
Spencer tehát egyértelműen a szociális ellátás kiterjesztése ellen van, mert szerinte
ennek emelkedő költségeit a szorgosaknak és igyekvőknek kellene megfizetni. Ez az
átlagmunkást morgolódó és rossz adófizetővé teszi, és végül őt is pauperizálja. Más­
részt a szociális bürokrácia tönkreteszi a kölcsönös segítségnyújtás önkéntes szellemét
is. Mint Pinker megjegyzi, a jóléti állam körüli vitákngjc máig van egy ilyen spenceri
vonulata; ő csak azt mondta ki, amit sokan gondolnak a szociális gondoskodás kiter­
jesztésének ártalmairól. (Nálunk is erőteljesen jelentkeztek ilyen nézetek az utóbbi
évek politikai vitáiban.)
A szociális vagy jóléti állam irányába azonban igen erős gazdasági és politikai nyo-

53 A Beveridge-jelentés a második világháború vége felé az angol kormánynak benyújtott átfogó jelentés és
javaslat volt a szociális kérdés megoldására. A jelentés öt óriás veszedelem elhárítására tett javaslatot: ezek az
anyagi szükség, a betegség, a tudatlanság, a szenny és a munkátlanság.
 378 A JÓLÉTI ÁLLAM KIFEJLŐDÉSE ÉS VÁLSÁGA

más hatott, amely elsöpörte az ilyen aggályokat. A liberális antiszociális illúziók legké­
sőbb akkor foszlottak szét, amikor a gazdasági válságok a két világháború közötti
időszakban elkerülhetetlenné tették az állami intervenció valamilyen kiterjesztését.
Világossá vált, hogy a fennálló gazdasági rend újratermeléséhez elengedhetetlen mind
a munkásság politikai integrálása, mind pedig a munkaerő magasabb szinten való újra­
termelése, amelynek költségeit az állam csak a tőke megadóztatása révén teremtheti
elő. A gazdasági világválság jelentkezése és a nyomában járó társadalmi dezorganizá­
ció ahhoz a felismeréshez vezetett, hogy a tömegtermelés korában a gazdaság válság­
mentes működésében funkcionális jelentősége van a tömegek vásárlóereje fenntartásá­
nak, sőt növelésének is. Mindegyik feladat elkerülhetetlenül az állami szerepvállalás
fokozását igényelte.
A keresletélénkítő gazdasági intervenció és a szociális vagy jóléti állami politika
eszköztárának kidolgozásához jelentős elméleti hátteret nyújtott az angol John Maynard
Keynes gazdaságelmélete. Keynes bírálta a neoklasszikus egyensúlyelméleteket, és azt
az elképzelést, hogy a kapitalista gazdaság zökkenőmentes önszabályozásra lenne ké­
pes. A foglalkoztatás, a kamat és a pénz elmélete című főművében (Keynes 1965)
kimutatta, hogy a megtakarítási hajlandóság spontán módon mindig nagyobb lesz, mint
a beruházási kedv, tekintettel a várható és növekvő piaci kockázatokra. A termelés és
foglalkoztatás fenntartásához ezért az állam keresletélénkítő politikájára van szükség
ahhoz, hogy áthidalja ezt az ellentmondást, zökkenőmentessé tegye a tőkeértékesítés
folyamatát. Az állami beavatkozás a gazdasági válságelhárítás legjobb eszközének bi­
zonyult. A költségvetés makrogazdasági szabályozókkal, mint az ár- és adópolitika,
valamint keresletélénkítéssel egyensúlyban tudta tartani a gazdaságot, igaz, hogy en­
nek ára a kormányzat eladósodása (a belső és külső államadósság keletkezése) lett. A
keresletélénkítéshez hozzátartozott a tömegek vásárlóerejének fenntartása, ami a fo­
gyasztási cikkek tömegtermelése óta a gazdasági stabilitás és a társadalmi béke fontos
tényezőjévé vált. A tőkeberuházások és a tömegfogyasztás egyidejű ösztönzése, a fog­
lalkoztatás magas szintjének fenntartása (némi inflációs hatás árán) azóta minden jóléti
állam alapvető gazdasági doktrínájává vált. Különösen kedvenc hivatkozási alapja lett
a szakszervezeti és szociáldemokrata gazdasági programoknak, de a szociális piacgaz­
daság keresztény-konzervatív ihletésű gazdasági ideológiái is átvették.
A szociális kérdésben erősen spenceri hagyományú Egyesült Államokban a jóléti
állam kiépülése az 1929-1933-as válság megrázkódtatásainak következménye volt. Ez
vezetett a New Deal kormányzati politikájához F. D. Roosevelt első elnöksége alatt. A
New Deal már nevében utal egy új „osztozkodásra”, kiegyezésre, s lényegét a jövedel­
mek állami segédlettel történő újraelosztása és az állami keresletélénkítés alkotta.
Eredetileg olyan megoldásokat is javasolt, amelyek a gazdaság alapstruktúrájának (a
tulajdonviszonyoknak) az átalakítására is irányultak, ezeket azonban a Legfelsőbb
Bíróság sorban alkotmányellenesnek minősítette. Programjainak egy része azonban
még ma is él, így a munkaviszonyok jogi szabályozása, a minimális bérek rögzítése
stb. Szociális jóléti programja baleseti és nyugdíjbiztosítást tartalmazott, és egy sor
olyan munkahelyteremtő intézkedést, amelyeket ideiglenesnek szántak, ám végle­
gesnek bizonyultak.
A háború ugyan megszakította a New Dealhez kapcsolódó programok megvalósítá­
sát, viszont megszilárdította az általa képviselt alapvető tendenciát. A munkanélküliség
megszüntetését, amelyben nagy szerepe volt a hadiipar felfutásának is, valamint a Né­
metország és Japán felett aratott győzelmet a New.Deal diadalaként fogták fel, amely a
maga intervencionista államával, erős kormányzati eszközökkel létrehozott „tervezett
 ELMÉLETI ÉS IDEOLÓGIAI ÉRVEK A JÓLÉTI ÁLLAM MELLETT ÉS ELLEN 379

kapitalizmusával” képes minden nehézséget megoldani. Az 1946-os foglalkoztatási

törvény már a kormányzat felelősségébe tartozónak tekintette a teljes foglalkoztatás, a
termelés és a vásárlóerő fenntartását, és ezzel legális úton biztosította a keynesiánus
politika érvényesülését.
Az állam szerepének rendkívüli növekedése az Egyesült Államokban nem járt együtt
nagyarányú államosításokkal. A jóléti politikában azonban jelentős állami szektor épült
ki, amely a Kennedy és Johnson által meghirdetett „Harc a szegénység ellen” prog­
rammal rohamosan bővült. Johnson idején megfogalmazódott a „Great Society”, a
Nagy Társadalom víziója is, amelyben mindenki részesül majd a tervezett ipari kapita­
lizmus áldásaiból, s társadalmi béke és jólét uralkodik. A szociális biztonságnak a New
Dealben képviselt programját, a munkanélküliség elleni biztosítást és a közvetlen segé­
lyezési programot egyre újabbak egészítették ki, mindenekelőtt egészségügyi, lakás-
építési és szanálási programok a nyomornegyedek felszámolására. Mindez a költségek
rendkívüli megnövekedését eredményezte. Az 1953-ban felállított Departement of Health,
Education and Welfare (kb. Egészségügyi, Oktatási és Jóléti Minisztérium, amelyből
az oktatási később kivált és önállósult) kétmilliárd dolláros költségvetéssel kezdte, és a
hetvenes évek végén már 160 milliárd dolláros költségvetése volt, ami akkor a hadiki­
adások másfélszeresét jelentette. Működésére jellemző, hogy mindenki elégedetlen volt
a jóléti bürokrácia eredményeivel, miközben mégis növekvő nyomás hárult a kor­
mányzatra a programok kiterjesztése érdekében. Amikor azonban a hetvenes évek
végén elkezdődött a tőkés világgazdaság szerkezeti átalakulása, amely roppant tőkeigé­
nyes új beruházási ciklust indított el, a jóléti államnak ezt az adózáson keresztüli
újraelosztó politikáját a mértékadó tőkés körök egyszeriben elviselhetetlenül terhesnek
kezdték érezni.
Ekkor lépett fel a neokonzervatív ideológiai és politikai fordulat, amelynek egyik
támadási iránya a jóléti kiadások lefaragása volt. A jóléti állam neokonzervatív kritiká­
ja klasszikus liberális elvekre támaszkodott, amelyeket Hayek, Friedman és más köz­
gazdászok képviseltek, s amelyek a jóléti állam expanzióját a szabad vállalkozás és az
állampolgári szabadság elleni merényletnek tekintették. A neokonzervativizmusnak a
jóléti állam felett gyakorolt kritikáját mindazonáltal nem lehet puszta ideológiának te­
kinteni. Mérlegelni kell a benne foglalt jogos és racionális elemeket, és külön kell
választani ezeket az ideologikus igényektől. E kritika fő érveit Milton Friedman nyo­
mán a következőkben összegezhetjük: a „bölcsőtől a sírig” tartó gondoskodás rendsze­
rének a kiépülése mindenekelőtt pazarló; másodszor, igazságtalan a törekvő és gazda­
ságilag sikeres emberekkel szemben, s korlátozza szabadságukat; harmadszor, a jóléti
szolgáltatásokra való ráhagyatkozás megrontja az embert, azaz morálisan korrumpál­
ja, leszoktatva az önálló és felelős döntésekről (Bosanquet 1996).
Ami a pazarlást illeti, kétségtelen, hogy a jóléti állam szolgáltatásainak árai egyre
nőnek, és valódi finanszírozási válság köszöntött be. Egyre többen húznak valamilyen
jövedelmet a gondoskodó államtól, és egyre kevesebben dolgoznak érte. A jóléti állam
kudarcot vallott olyan területeken, mint az egészségügy és a lakásépítés, amelyekre
hiába költöttek egyre többet, mégis egyre nagyobb lett a hiány és egyre drágábbak a
szolgáltatások. A jóléti kiadásokat egy óriási bürokrácia költségei is terhelik, amely
egyre csak burjánzik, s amelynek önérdekévé vált a szolgáltatások kiterjesztése, füg­
getlenül munkájának rossz hatásfokától, amelyen nem siet javítani. A jóléti juttatások
kritikusai megállapították, hogy aki egyszer a jogosultak listájára került, nehezen tö­
rölhető onnét. Az ország a neokonzervatív kritika szerint lassan két részre oszlik,
azokra, akik a támogatásokat kapják, és azokra, akik ezeket finanszírozzák. Sokan
 380 A JÓLÉTI ÁLLAM KIFEJLŐDÉSE ÉS VÁLSÁGA

visszaélnek a jóléti szolgáltatásokkal, és különböző jogcímeken halmozzák az előnyö­

ket. Az ínséget szenvedők megsegítésére fordított pénz így gyakran nem is jut el azok­
hoz, akiknek valóban szükségük lenne rá, hanem útközben elvész valahol a bürokrácia
útvesztőiben. A finanszírozási válság az állam eladósodásához vezet, ami részben az
adófizető polgárok, részben a jövő generációk rovására történik. Milton Friedman
felfogása szerint a jóléti kiadások egy sajátos egyoldalú szerződést jelentenek a generá­
ciók közötti jövedelem-újrafelosztásra. Az ebből eredő biztonság törékeny, hiszen csak
az a feltevés garantálja, hogy a következő generációk hajlandók lesznek fizetni. A
jelenlegi rendszert igazságtalannak tartja azért is, mert a legszerényebb jövedelműek,
általában a munkások korábban kezdenek biztosítást fizetni, hosszabb ideig fizetik azt,
és általában rövidebb ideig élnek; ezért a jóléti szolgáltatások jelentős része tulajdon­
képpen nem a szegényebb rétegek, hanem a középosztály javát szolgálja, s az ő
nagyobb jólétüket a náluk szegényebbek és a náluk gazdagabbak fizetik meg. Ugyan­
akkor Friedm an, Hayek és mások azt is hangsúlyozzák, hogy a jóléti állam
paternalizmusa gyámkodást jelent az egyének felett, s ezzel leszoktatja őket a felelős
viselkedésről, arról, hogy maguk is erőfeszítéseket tegyenek sorsuk megjavítására.
A jóléti kifizetésekben részesülők elveszítik a függetlenség és önállóság érzését, s
kiszolgáltatottakká válnak.
Friedman mindezen problémák megoldására egy érdekes megoldást is javasolt. Sze­
rinte a sokféle jóléti program helyett csupán egyetlen, egységes regresszív jövedelem­
adó-rendszert kellene bevezetni. Ez egy olyan könnyen áttekinthető és egységes rend­
szert jelentene, amelyben a jövedelmeket költséges bürokrácia és nyilvántartás nélkül
át lehetne csoportosítani. A pozitív jövedelamadót egy negatív jövedelemadó egészíte­
né ki, azaz egy bizonyos jövedelemszint felett fizetnénk csak adót, az alatt - főleg a
népes családok tartoznának ide, akiknél a jövedelem sokfelé oszlik meg - éppen fordít­
va, arányosan kipótolnák az érintettek jövedelmét a mindenkori társadalmi minimum
szintjére. Friedman számításokkal is igazolni próbálta, hogy ez a rendszer ésszerűbb és
takarékosabb lenne, egyszerűsége folytán jelentősen csökkentené a bürokráciát, és
morális kihatásai is pozitívabbak, serkentőbbek lennének.

A szociális piacgazdaság modellje és válsága

Németországban a „vaj helyett ágyú” nemzetiszocialista programjának látványos bu­

kása után, a háborús vereséget követően a „gazdasági csoda” éveiben építették ki szé­
les körben a modern jóléti állam alapjait. Itt a jóléti vagy szociális állam legfőbb poli­
tikai ideológiája a szociális piacgazdaság lett. A kifejezést elsősorban a középjobb,
keresztény-konzervatív pártok terjesztették el, a szociáldemokrata politikusok szíve­
sebben emlegetnek „szociális demokráciát” . A szociális piacgazdaság nem egyebet
jelent, mint szociálisan „kiegyenlített”, jövedelem-újraelosztással korrigált piacgazda­
ságot. A „szociális demokrácia” jelentése annyiban gazdagabb ennél, hogy nagyobb
súlyt helyez a demokratikus részvételi jogokra az alapvető döntésekben való érintettség
alapján.
A szociális piacgazdaság elmélete eredetileg a második világháború utáni nyugatné­
met „gazdasági csoda” ideológiája volt. Az uniópártok (CDU/CSU) a katolikus szoci­
ális tanítás és a keynesianizmus (illetve hozzá hasonló német „ordoliberális” gazdaság­
tan! teóriák) alapján programjukba foglalták a szociális piacgazdaságot, amelynek be­
 A SZOCIÁLIS PIACGAZDASÁG MODELLJE ÉS VÁLSÁGA 381

vezetése különösen Ludwig Erhard pénzügyminiszterségéhez, majd kancellárságához

•fűződik. A koncepció lényege az, hogy a magántulajdonon alapuló szabad vállalkozá­
sok versenyéből hatékony és teljesítőképes gazdaság születik, és az így elért gazdasági
növekedés azután megalapozhatja a jövedelmek újraelosztására irányuló jóléti politi­
kát. A gazdaság makroszintű irányításának e doktrína szerint csak piackonform eszkö­
zökkel szabad történnie, elsősorban adópolitika útján (adócsökkentéssel jutalmazva a
munkahelyteremtő beruházásokat, a szakmunkásképzés vállalását stb., adókedvezményt
nyújtva családpolitikai célokból stb.). Ezt egészíti ki egy szociális preferenciák jegyé­
ben átgondolt hitelpolitika. (Például az ötvenes években nagyvonalú otthonépítési hite­
lek voltak: „Minden német családnak családi házat, ez a legjobb ellenszere a kommu­
nizmusnak!” - hirdette a CDU szlogenje.) Ide tartozik a megfelelő vámpolitika, illetve
az exporttámogató forgalmiadó-visszatérítések, importkorlátozások rendszere.
A szociálpolitika ugyancsak erős oldala volt ennek a kormányzati politikának. A
háborús kataklizma után az állam sokoldalú szociális ellátást és támogatást biztosított,
például a tízmillónyi áttelepített német lakosság integrálása érdekében (letelepedési
segélyek, özvegyi és árvaellátmányok, ingyenes lakáshoz és földhöz juttatás stb.). A
német történelem kataklizmái és a háború utáni időszak sajátosságai magyarázzák azt,
hogy a szociális állam meghatározását a német alaptörvénybe is felvették. Az alaptör­
vény 20. cikkének első bekezdése szerint: „A Német Szövetségi Köztársaság demokra­
tikus és szociális szövetségi állam.” A 28. cikk első bekezdése szerint „A tartományok
alkotmányos rendje összhangban kell hogy álljon a jelen alaptörvény értelmében felfo­
gott köztársasági, demokratikus és szociális jogállam alapelveivel” . Ez az alkotmányos
norma köti a törvényhozást és a joggyakorlatot. Az alkotmány nevezetes 14. cikke
előírja a magántulajdon közjó iránti elkötelezettségét, de nem szankcionálja azt. Az
alkotmányos jogállami normák ugyanakkor korlátozzák is a szociális jogok érvényesí­
tését, és a szociális jogállam valójában igen elvont norma szintjén jelenik csak meg az
alkotmányban. Mégis jellemző és fontos vonás a szociális elkötelezettség alkotmányjo­
gi rögzítése.
Ami a szociális vagy jóléti állam expanzióját illeti, a háború után a hetvenes évek
végéig folyamatos és erőteljes növekedésnek lehettünk tanúi. A Németországban rég­
óta honos kötelező társadalombiztosítás rendszere különféle alternatív egészségügyi
biztosításokkal, a családi pótlék szabályozásával, nőtlenségi adóval és a munkanélküli­
segély ismételt szabályozásával egészült ki, egy sajátos szociális hálót képezve. A szociál-
liberális koalíció hosszan tartó kormányzása a hetvenes években csak megkoronázta
ezt a folyamatot. A szociális védőháló azonban nem csak és talán nem is elsősorban
állami intézményekből áll. Az állam gyakran közvetve támogatja az ún. önsegítő cso­
portokat, amelyek száma a nyolcvanas években az NSZK-ban már kb. 40 000-re rú­
gott. Ebben a katolikus szociális tanítás egyik fő elve, a szubszidiaritás érvényesül. Túl
az igen erős szociáldemokrata hagyományon, Németországban a kereszténység két
felekezete, a katolikus és az evangélikus egyház tanítása, egyaránt befolyással volt és
van a szociális kérdésről való gondolkodásra.
A (nyugat)német jóléti állam szolgáltatási adatai kezdettől fogva igen imponálóak.
Miközben fenntartották a termelési eszközök tőkés magántulajdonát, és egy hatékony,
nemzetközileg rendkívül versenyképes nemzetgazdaságot teremtettek, a nemzeti jöve­
delemnek egyre nagyobb része folyt át az állami jövedelemelosztás csatornáin. 1986-
ban a bruttó nemzeti össztermék 31 %-a, 603 milliárd márka áramlott a nyugdíjbiztosí­
tás, az egészségügyi ellátás, a családi pótlék, a foglalkoztatási politika (munkanélküli­
segély válfajai, különféle átképzési és egyéb támogatások), szociális segély, lakástá­
 382 A JÓLÉTI ÁLLAM KIFEJLŐDÉSE ÉS VÁLSÁGA

mogatás és takarékossági ösztönzések csatornáiba. Ennek egyharmadát a vállalkozók,

kb. 40%-át a kormányzat fedezte, a többit a háztartások. A bérekbe és fizetésekbe
foglalt, a munkáltatók által fizetendő társadalombiztosítási kvóta 1982 óta 40% (tehát 3
százalékkal kevesebb a magyarországinál).
Mint ezek az adatok már sejteni engedik, a világgazdasági korszakváltás és a
neokonzervatív hullám sodra itt is elérte a jóléti államot. A jóléti állam kritikája a
nyolcvanas években általánossá vált. E kritikai hullám egyik különös vonása, hogy a
neokonzervatívok támadásai gyakran találkoznak az alternatívoknak, a „zöldeknek” a
kritikájával. A másik döntő sajátosság az, hogy Németországban, mint általában Nyu-
gat-Európában, a jóléti állam neokonzervatív kritikája masszív baloldali ellenállásba
ütközött. (Természetesen az Egyesült Államokban is volt a jóléti állam elleni támadás­
nak ellenzéke, elég itt Galbraith írásaira és a politológia ún. politikai gazdaságtani
iskolájának elemzéseire utalni; ezek azonban nem tudtak politikai erővé szerveződni a
neokonzervatív előretöréssel szemben.)
Melyek voltak a jóléti állammal szembeni leggyakoribb ellenvetések a németországi
ideológiai vitákban? A jóléti állam valamifajta válságát senki nem tagadta, ám a bírála­
tok iránya és a javasolt megoldások már nyilvánvalóan ideológiai és politikai irányza­
tok szerint eltérő volt. Baloldali, szociáldemokrata és szociálliberális körökben a jóléti
állam „a szociáldemokrata konszenzus folyománya, a legnagyobb haladás, amelyet a
történelem eddig látott. Soha azelőtt nem volt ennyi embernek ilyen sok életesélye. Az
eredmény tehát teljességgel védelemre méltó” - vélte R. Dahrendorf (Dahrendorf 1994).
Hasonló véleményeket sorolhatnánk szocialista pártpolitikusoktól neves közgazdász­
okig. Azonban ők is elismerik, hogy a jóléti állam válságot él át. Érdekes, hogy a
konzervatív politikusok nem követték a neokonzervatív fordulatot, még retorikájában
sem, ellenkezőleg, mint a jóléti állam fő védelmezői léptek fel, és legfeljebb elkerülhe­
tetlen „takarékossági” intézkedésekre hivatkoztak.
A legfontosabb probléma valóban a jóléti állam költségessége, amelyre megoldást
kell találni, főleg a gazdasági recesszió időszakában. A neves svéd közgazdász, Gunnar
Myrdal már az ötvenes évek végén megjósolta a szociális, illetve jóléti állam határait,
és a továbblépés új irányait javasolta (Myrdal 1958). Felismerte, hogy az eddigi jóléti
állami szolgáltatások további expanziója a zavartalan gazdasági növekedés függvénye,
és miután a dinamikus növekedés nem tarthat örökké, előbb-utóbb pénzügyi válsággal
kell szembenézni. Ezért a növekvő állami intervencióval szemben azt javasolta, hogy
az állampolgárok közvetlen részvételén alapuló megoldási formákkal kell kísérletezni,
amely részvétel jogi kereteit a demokratikus államszervezet határozná meg. Az állam
és a piac közötti területen, a civiltársadalomban, annak autonóm, nonprofit szervezete­
iben kell szerinte keresni a megoldás kulcsát. Ezek tevékenységében az állam csupán
normatív támogatási kulcsokkal venne részt, de működésüket tartalmilag nem befolyá­
solhatná, és nem vonhatná bürokratikus igazgatása alá. Ilyen módon lehetőség nyílnék
arra, hogy mind a piac, mind az állam diszfunkcionális hatásait megkerüljék. Az állam
ugyanis túlságosan uniformizál és centralizál; ennek folytán sem hatékonyan és költ­
ségkímélőén nem tudja feladatát ellátni, sem pedig a konkrét igényekhez nem tud ru­
galmasan alkalmazkodni. Ennek eredményeként ellenérzés alakul ki a jóléti állam bü­
rokráciájával szemben, amely éppúgy megteremti a maga elidegenedési tüneteit, mint
a piac.
Az informális vagy autonóm szektor egyébként spontán módon is utat tört magának
a csináld magad (do it yourself) mozgalmakban, az öntevékeny, közösségi szükségle­
tek ellátására szerveződő csoportokban és az alternatív polgári kezdeményezésekben,
 A SZOCIÁLIS PIACGAZDASÁG MODELLJE ÉS VÁLSÁGA 383

egészen a „feketemunka” széles körű elterjedéséig. Ezt részben a jóléti államnak az a

sajátossága kényszeríti ki, hogy magas szinten tartja a munkaerő árát, és ezáltal megfi­
zethetetlenné teszi a legegyszerűbb szolgáltatásokat.
A jóléti állam hagyományos expanziójának folytatódását olyan tényezők is kizárják,
mint a tartós fogyasztási cikkekkel való relatív telítettség, az ökológiai korlátok tudato­
sulása, a tőkemenekülés veszélye a nagy adók miatt és a technológiai korszakváltás,
amely tömegesen munkaerőt szabadít fel. Ez utóbbi miatt már a „munkatársadalom
végének” víziója is megfogalmazódott. Nyilvánvaló, hogy a munkanélküliség ezzel
összefüggő, elháríthatatlannak tetsző növekedése éppúgy, mint a lakosság korösszeté­
telének radikális megváltozása az idősek javára, megoldhatatlan finanszírozási válság­
ba sodorja a jóléti államot. A reformok tehát elodázhatatlanok. A vita tulajdonképpen
arról folyik, hogy differenciálatlan leépítés, restriktív takarékossági intézkedések sora
legyen-e a megoldás útja, ami végső soron a jövedelemelosztás revízióját eredményezi
a tőkésérdekek javára, vagy pedig ellenkezőleg, egy differenciált stratégia kialakításá­
ra kell-e törekedni, mely a jóléti kiadásokat nem csökkentené, csak új csatornákba
terelné. A jóléti állam válsága a mai baloldali-szociáldemokrata kritikusai szerint azon­
ban csak az eszközök és nem a cél válsága; a fejlődés nem állhat meg az eddigi eszkö­
zök alkalmazásánál, amelyek akár diszfunkcionális következményekhez is vezethet­
nek. Nagyon is lehetséges, hogy az eredeti célok megvalósítása az eddigi megoldások
elvetésén és egészen új utak keresésén múlik.
Befejezésül már csak annyit érdemes leszögezni, hogy a jóléti állam elleni támadá­
sok mind ez ideig sehol nem vezettek a jóléti állam felszámolásához, sőt, Nyugat-
Európában még jelentős korlátozásához sem. A politikai elit, úgy látszik, tisztában van
azzal, hogy nehezen lehet egy demokratikus politikai rendszerben a szerzett jogokat
megvonni anélkül, hogy politikai válságot ne idéznének elő. A jóléti állam korábban
tapasztalt dinamikus expanziója ugyan nem folytatódik, de intézményei nem is rendül­
tek meg a neokonzervatív ideológiai támadástól, és nincs szó a jóléti állam leépítéséről,
legalábbis a legfejlettebb országokban. Valószínűsíthető, hogy a jóléti állam kiépítése a
mai formájában tulajdonképpen befejeződött, és egyelőre változatlan szinten reprodu­
kálódik. Nyilvánvaló az is, hogy a jóléti politika célkitűzéseinek teljesebb realizálása a
fejlett nyugati országokban is már csak új utakon történhet. Számunkra a jóléti állam
körüli nyugati politikai viták éppen azért tanulságosak, mert jelzik, hogy a szociális
állam régi expanzív modellje nem tartható fenn. Ugyanakkor a jóléti állam nem is
nélkülözhető, mert a modem fejlődés tanulsága, hogy a politikai demokrácia csak a
jóléti állammal együtt biztosítja a politikai hatalom legitimitását és a politikai rendszer
zavartalan működését.54

54 A jóléti szolgáltatások, a szociális állam szerepéről a politikai hatalom legitimálásában bővebben írtam A
politikai legitimitás című könyvemben (Bayer 1997). Az államszocialista jóléti modell alacsony szinten képes
volt ugyan a tömegek létbiztonságát garantálni, de sem tartós alapját, a dinamikus gazdasági fejlődést nem volt
képes megteremtem, sem a differenciáltabb szükségleteket nem volt képes kielégíteni. Az állami gazdaságból a
piacgazdaságba való átmenetet kísérő gazdasági recesszió és szociális válság körülményei között viszont a soro­
zatos restrikciók a szociális állam modelljének éles változását eredményezik, fordulatot jelezve az állampolgári
jogosultság elvétől a rászorultság elve irányába. Ha el is ismerik, hogy egyetlen erőforrásunk a humán tőke, s
ezért az ebbe való beruházások stratégiai jelentőségűek lennének, akkor sem találnak megoldást arra, hogy
miként finanszírozhatók. Ez az a dilemma, amelyben a jóléti politika ma, kormányzati színektől függetlenül,
folyamatosan vergődik.
 A POSZTMODERN
ÉS AZ ÚJ TÁRSADALMI MOZGALMAK

A legfejlettebb nyugati országokban a hetvenes évek óta egy nagyszabású átalakulás

kezdődött, amelyet sokféleképpen írtak le, értelmeztek és értékeltek. Egymást kiegé­
szítő és támogató párhuzamos fejleményekről van szó a gazdaságban, a társadalmi
struktúrában és a kultúrában, amelyek összességében a politikai gondolkodás átalaku­
lására is hatással vannak. A gazdaságban a globalizálódási tendenciák a világgazdaság
átrendeződését jelzik, egy „szervezetlen kapitalizmus” (disorganized capitalism) kiala­
kulását, amelynek következményei ma még nehezen átláthatók. A kölcsönös függőségi
viszonyok erősödése nagy gazdasági térségekben indít el integrációs folyamatokat,
amelyek legfontosabb egységei Japán és a csendes-óceáni térség, az észak-amerikai
szabadkereskedelmi övezet (hátterében függő helyzetű dél-amerikai országokkal), és a
hozzánk legközelebb eső Európai Unió. A nagy integrációk kifejlődése korlátozza a
nemzetállamok gazdasági szuverenitását, és csöldcenti politikai jelentőségüket. A nem­
zetközi politikában Huntington szerint egyre kevésbé a nemzetállamok lesznek a ha­
talmi politika fő ágensei, és már nem is az ideológiailag determinált szuperhatalmi
vetélkedés áll a világpolitika centrumában. Egy multipoláris világ keletkezik: nagy
civilizációs körök alakulnak ki, amelyek egymással vetélkednek, s a nemzetközi po­
litikát a köztük lévő gazdasági, kulturális és katonai erőviszonyok fogják megszabni
(Huntington 1995).
Ez a fejlődés magukban a fejlett ipari centrumokban is jelentős belső átrendeződé­
sekkel jár, aminek csak egyik jele volt a neokonzervativizmus térhódítása a nyolcvanas
években. Egész régiók és iparágak indultak hanyatlásnak, régen virágzó iparvárosok
pusztultak le. A másik oldalon viszont az informatika forradalma új iparágakat és új
ipari központokat is teremt, mint amilyen a Szilikon-völgy Kaliforniában. A
komputerizáció növeli a termelési folyamatok automatizációját, és a munkaigényes,
környezetszennyező és nehéz munkával járó termelési ágakat kitelepítik a „harmadik
világ” olcsó bérű országaiba. Az informatikai forradalom az egész termelési folyama­
tot, a közlekedést és az információcserét is új vágányokra állítja.
E széles körű változási folyamat jellemzésére gyakorivá váltak a poszt-jelzős szerke­
zetek. A posztmodern fogalma is egy olyan szellemi áramlatot jelöl, amely e változá­
sok társadalmi, politikai és kulturális következményeire reflektál. A fogalom eleinte
csak bizonyos művészeti ágakra, stílusokra volt használatos, és nem is értékelték túl­
zottan pozitívan. Csak egy újabb szellemi divathullám nyomán vált pozitív fogalommá
a nyolcvanas évektől kezdve, miután felismerték, hogy a posztmodem tendenciákban
az egész modem ipari társadalom egyoldalúságának és korlátainak kritikája fogalma­
zódik meg, felvillantva az indusztriális korszak végét.
 A „POSZTINDUSZTRIÁLIS TÁRSADALOM" ÉS A POSZTMODERN NEGATÍV FOGALMA 385

A „posztindusztriális társadalom” és a posztmodern

negatív fogalma

A fent jelzett új tendenciákról Dániel Bell nyújtott először átfogó képet a „posztindusztriá­
lis társadalomról” szóló elméletében (Bell 1960), miközben igen kritikusan viszonyult
a „posztmodem” szelleméhez. Koncepciójából mégis érdemes kiemelni néhány fontos
gondolatot, mely hozzásegíthet a posztmodem jelenség megértéséhez. Bell elmélete
szerint a modem társadalom jellege rendkívül megváltozott a kapitalizmus kezdeti fej­
lődési stádiumaihoz képest, amikor még a tőkés családi vállalkozások uralkodtak. Ma
már a tőketulajdon messzemenően deperszonifikálódott, és elvesztette minden kapcso­
latát a személyes érdemekkel és kvalitásokkal. Ezért ma szerinte nem a tulajdonuk
határozza meg az egyének társadalmi státusát, mint egykor sokkal fontosabbá vált a
termelési eszközök fölötti közvetlen rendelkezési jog és az egyén által felhalmozott
kulturális tőke. Ez emelte a menedzseri elitet egy új osztály, illetve vezető réteg hely­
zetébe. A technokratikus (műszaki és igazgatási) tudás és a tudományos ismeretek Bell
szerint sokkal többet számítanak, mint a tulajdonjogok.
Gyökeresen megváltozott a fejlett országok társadalmi szerkezete is, főleg a harma­
dik szektor, a szolgáltató iparágak kiterjedésével. Az ipari munkásság eltűnőben van,
miközben az alkalmazotti réteg egyre nő. A társadalom belső konfliktusvonalai a régi
osztályellentétekről áthelyeződtek a jóléti állam belső elosztási konfliktusainak terüle­
tére. A legtöbb mai politikai konfliktus az állami kiadások és az adózás, azaz az állam-
háztartás kérdései körül forog. Bell szerint ez elvette az ideológiai küzdelmek régi élét,
és az „ideológia végének” korszakát vezeti be. Ez nem azt jelenti, hogy minden ideo­
lógia eltűnnék, és a politika már csak szakkérdések, technikai és igazgatási kérdések
eldöntéséről szólna. Bell ideológián mindenekelőtt a nagy utópikus víziókat tartalmazó
radikális ideológiákat értette, amelyek alternatívát kínáltak a fennállóval szemben. A
mai politikában már nem játszanak szerepet ilyen utópikus, történetfilozófiai távlatú
víziók, sokkal inkább a pragmatikus megoldások keresése dominál. Úgy tűnik, hogy az
összes lényeges politikai és ideológiai vitakérdés egyszer s mindenkorra eldőlt a liberá­
lis demokrácia és a jóléti államok javára. Ezt az alapérzést csak fokozta a szovjet
rendszer összeomlása, amikor a Francis Fukuyama fogalmazta újra e gondolatot a
történelem végéről szóló híres tézisével (Fukuyama 1994). Bell szerint a nyugati de­
mokráciákban általános konszenzus alakult ki a következő kérdésekben: 1. A jóléti
állam általánosan elfogadott, mint a liberális demokrácia elengedhetetlen alapja, a fej­
lett kapitalizmus legjobb társadalmi formája. 2. Decentralizált hatalom kívánatos, szem­
ben a központi hatalom despotikus beavatkozásaival. 3. A legelőnyösebb a vegyes
gazdaság rendszere, amelyben egyaránt működnek állami és magánvállalkozások. 4. A
politikai pluralizmus a valódi demokrácia elengedhetetlen alapja.
A The Cultural Contradictions o f Capitalism (A kapitalizmus kulturális ellentmondá­
sai) című munkájában (Bell 1976). Bell a posztindusztriális társadalomról adott kordiag­
nózisát a kulturális szféra részletes elemzésével egészítette ki, s ennek keretében fejtette
ki igen kritikus véleményét a posztmodemről is. Művének alapvető tézise az volt, hogy
a modem kapitalizmusban a gazdaság, a politika és a kultúra autonóm szférái széttartó
irányba fejlődnek, egyre inkongruensebbek egymással. Ezt igen veszélyes fejleménynek
tartotta a kapitalizmus fennmaradása szempontjából, s ezért a neokonzervativizmushoz
sorolható nézeteknek adott hangot. A modem kultúrán belül jelentkező új tendenciák
szerinte megrendítik az embereknek azokat az alapvető beállítódásait, amelyeken minden
 386 A POSZTMODERN ÉS AZ ÚJ TÁRSADALMI MOZGALMAK

egészséges kapitalista gazdaság nyugszik: a tömegfogyasztás hedonista elvei egyre job­

ban aláássák a „protestáns etikát” . Ezen Max Weber óta tudvalévőén nem pusztán egy
sajátos valláserkölcsöt értünk, hanem azoknak a morális elveknek az összességét, ame­
lyeken a kapitalista modernizáció egésze nyugszik: az aszketikus önfegyelmet (főleg a
munkában), önmegtartóztatást és takarékosságot (a felhalmozás céljából, amelyet újabb
vállalkozásokba fordítanak vissza), szorgalmat és magas munkamorált, üzleti tisztessé­
get, kiszámítható, racionális magatartást és megbízhatóságot stb.
Bell kritikája az új tendenciák felett nem kíméli a posztmodem művészeti és kulturá­
lis jelenségeket sem. A posztmodem neve alatt foglalja össze az élvezetre beállítódott,
úgynevezett pszichedélikus kultúrát. (Más szociológusok a narcizmus kultúrájáról be­
szélnek ezzel összefüggésben: Lasch 1984.) Ez a magatartás a városi bohémek életvi­
telében találja meg a maga előképét. A hedonisztikus fogyasztó nárcisztikus énjét a
fejlett ipari államokban már egy egész szabadidőipar szolgálja ki és reprodukálja, amely
az élet központját a munkán kívüli világba helyezi át. Ez a fejlődés Bell szerint végső
soron egy mély kulturális identitásválságba fog torkollni: az értékek eróziójához, az
élet esztétizálásához vezet, ahelyett, hogy erkölcsi mércéket adna a helyes viselkedés­
hez.' A posztmodernizmust tehát Bell az összes általa tárgyalt negatív tendencia legkö­
vetkezetesebb végigvitelének tartja, amelyekben a hedonizmus, az életélvezet válik a
legfőbb értékké. Ez a burzsoázia racionalista, empirikus, pragmatikus világnézetének
megtagadását jelenti, sőt még a művészeti avantgardizmus racionalista hagyományait
is elveti. Ez a beállítódás a média révén, a tömegkommunikáció sztárjai által terjeszt­
ve, egyre szélesebb rétegekre terjed ki.
Bell kultúrkritikai diagnózisa a frankfurti iskola régi kritikáját idézi fel a tömegkom­
munikációban nagyüzemileg működtetett „kultúripar” ártalmasságáról (Adomo-
Horkheimer 1990). Már Adomo és Horkheimer is leszögezték, hogy nincs közvetettebb
és mesterkéltebb a mai tömegkultúránál, amely közvetlenséget és spontaneitást sugall,
miközben egy preformált valóságot tálal fel számunkra. Egyéni hőseit futószalagon gyártja;
az élet gazdagságából csak a szenzációt engedi szóhoz jutni. Bell is meg van győződve
arról, hogy ennek a tömegkultúrának a terjedése aláás minden valódi individualizmust,
puritanizmust és mindazokat a szükséges erényeket, amelyek nélkülözhetetlenek egy si­
keres modem polgári társadalom fennmaradásához. Bell ennek nyomán súlyos politikai
következményektől is tartott, s ez az aggodalma nyilvánvalóan nagy szerepet játszott
neokonzervatív ideológiai fordulatában. Az állammal szembeni igények folytonos növe­
kedése szerinte a kiadások állandó expanziójára kényszeríti a kormányzati politikát. Ez
viszont rövidesen kormányozhatatlansághoz vezet, mert az állam nem képes megfelelni a
vele szembeni fokozott várakozásoknak, s ez a polgárok csalódottságát váltja ki. Mivel
az ideológia végének tézise értelmében egy alternatív utópia jegyében többé nem várható
nagy radikális átalakulás, mindez nem fenyeget forradalommal. Az egyének érdekviszo­
nyai a posztindusztriális társadalomban túlságosan fragmentáltak, és nem teremtenek
lehetőséget olyan egységes kihívásokra, amelyek a kormányzati hatalom alternatívája­
ként léphetnének fel. Azonban ez a fragmentáltság az igények expanziójával párosulva
káoszba sodorhatja a demokráciákat. Mivel a modem társadalom szükségképpen plura­
lisztikus, nincsenek benne többé általánosítható érdekek, amelyekre hivatkozni lehetne.
Legfeljebb a különböző igények kölcsönös kiegyensúlyozására lehet törekedni, bizakod­
va a társadalmi egyensúly fenntartásában. Ámde egy gazdasági recesszió esetén ez is
kérdésessé válik. A z egykori szocialista, majd baloldali liberális beállítottságú Bell ezért
vált maga is a neokonzervativizmus egyik legkulturáltabb, ha nem is a legbefolyásosabb
szószólójává. Saját politikai-ideológiai pozícióját úgy határozza meg, hogy a politikában
 A POSZTMODERN MINT A MODERNITÁS KRITIKÁJA 387

szocialista, a gazdaságban liberális, a kultúrában pedig konzervatív kíván lenni. Mintha

ezzel egy személyben akarná megjeleníteni a kívánatos társadalmi egyensúlyt a fenyegető
válság küszöbén.
A posztmodern tehát Bell koncepciójában egyértelműen negatív értékhangsúlyt ka­
pott: azonossá vált az irracionalizmussal, a nárcisztikus hedonizmussal és a túlzott
igényekkel. A posztmodern életstílus szociológiai bázisát az új médiakultúra képvise­
lőiben, különféle kulturális peremcsoportokban, az alternatív underground kultúra kép­
viselőiben vélte megtalálni. De bizonyára nem áll messze intencióitól az a szociológiai
diagnózis sem, amely az ún. jappik (yuppies - young urban professionals, az új közép-
osztály diplomás gyermekei) habzsoló konzumloiltúrájában keresi a posztmodern egyik
forrását. E rétegek életvitele és vezérlő értékei kifejeződnek a folyvást önmagát tükrö­
ző és szimbólumokkal telített posztmodem kultúra játékos és reflexív jellegében.

A posztmodern mint a modernitás kritikája

A posztmodem jelenség azonban Bell kultúrkritikai diagnózisa óta már régen kinőtt a
pusztán kulturális divat állapotából, és filozófiai megfogalmazást is kapott Foucault,
Lyotard, Derrida, Rorty és mások írásaiban.55 Ezáltal a posztmodern egy új korszak
szellemi ismertetőjegyévé kezdett válni, egy újfajta gondolkodásmódot teremtett, amely
a modernitás kritikájára épül, s új szellemi és gyakorlati elveket fogalmaz meg a
modernitás „előítéleteivel” szemben. Miként defmiálhatjuk a posztmodemt ebben a
szélesebb értelemben? A fogalom első pillantásra némi zavarodottságról árulkodik,
mint ahogy minden poszt-jelzős szerkezet kifejez némi tanácstalanságot. Valahányszor
fellép valami új jelenség, amelynek jellemzésére még nincsenek meg a megfelelő fo­
galmaink, mindig könnyen ugrik egy szó a fogalom helyébe (ahogy Mefisztó mondja
Goethe F ajijában), s ezt a szerepet tölti be a posztmodem kifejezés is. Az új jelenség
köre még strukturálatlan, áthatolhatatlan; találóan jellemezte ezért Habermas az új
szituációt az „új áttekinthetetlenség” (neue Unübersichtlichkeit) fogalmával. Jelszó­
szerűségében is nagyon kifejező az új helyzetre az anarchista ismeretelmélet atyjának,
Paul Feyerabendnek a megfogalmazása, amelyet gyakran idéznek a posztmodern egyik
alapelveként: anything goes, azaz minden elmegy, minden lehetséges, mindent meg
szabad tenni.
Mint valamennyi poszt-jelenség, a posztmodem is csak azzal ellentétben definiálha­
tó konkrétabban, ami megelőzte, amit már ismerünk, s amit meghaladni hivatott. Mi is
a modernség, mit jelent a modernitás, amit a posztmodem irányzat bírál, és amellyel
szemben definiálja magát? Ez természetesen attól is függ, hogy meddig tágítjuk a mo­
dernség fogalmát: csak egy művészeti irányzatot értünk alatta (a modernizmust), egy

33 A posztmodern filozófia alapeszméit lásd Habermas-Lyotard-Rorty 1993. Lyotard A posztmodern állapot

című tanulmánya elsősorban a tudás legitimációjának szempontjából tárgyalja a posztmodern jelentését, és lé­
nyegének a nagy narrációk - történelmi elbeszélések - legitimáló erejének elvesztését tartja. Rorty egyetértőleg
hivatkozik rá: „a posztmodern beállítódás ‘bizalmatlanság a metanarratívákkal szemben*, bizalmatlanság az
olyan entitások, mint a magánvaló én, az abszolút szellem vagy a proletariátus tetteit leíró vagy előre jelző
elbeszélésekkel szemben” (uo. 216). Jürgen Habermas ellenben, a frankfurti iskola tradícióit is képviselve,
inkább a felvilágosodás, mint a „modernitás” paradigmája elleni támadást lát a posztmodemben. Mégis nagy
érzékenységgel elemzi a posztmodern művészeti irányzatok sajátosságait, miközben igen kritikusan taglalja a
posztmodern neokonzervatív politikai következményeit (uo. 151-213, lásd még Habermas 1994, 259-309).
 388 A POSZTMODERN ÉS AZ ÚJ TÁRSADALMI MOZGALMAK

kulturális vagy gondolkodási stílust, vagy éppenséggel egy általános korszellemet, amely
mögött meghatározott társadalmi és gazdasági rendszer, politika és kultúra húzódik
meg? A posztmodern jelenség nézetem szerint akkor ragadható meg a legjobban, ha a
modernitás átfogó korszakával vetjük össze, azzal való kontrasztjában szemléljük. Ilyen
tág értelemben a modernitás fogalma az újkori polgári szellemmel, a felvilágosodással,
az ipari civilizáció és a nyugati demokrácia értékeivel kapcsolódik össze, s lényegében
a modem ipari civilizációnak és a polgárosodás folyamatának egészét jelenti.
E tág értelemben vett modernitás legfőbb jellemzői röviden a következők:
1. A modernség egy új, dinamikus időtudatot teremt, amely magában foglalja azt a
meggyőződést, hogy a mi korunk előrébb tart, mint a korábbiak. A modem ember már
nem hátratekint, a tradíció nagyságát csodálva, amelyhez képest csak az utolérhetetlen
minták tökéletlen utánzói vagyunk. A nyitott jövő felé veti pillantását, s a jelen teljesít­
ményeit többre tartja, mint a tradíció erejét. Talán Baconnál fogalmazódik meg először
a modernségnek ez az öntudata. Az újkor szemében az éppen elhagyott középkor a
barbárság és sötétség birodalma volt; s a felvilágosodásnak is az volt az alapérzése,
hogy a jelenkor a fény százada, amely egy még ragyogóbb jövő felé vezet. Minden
újabb évszázad különbnek hitte magát a korábbinál, s a modernizáció nem más, mint a
történelem megváltoztatásának folyamata, amelynek végén előttünk áll majd a modem,
kifejlett társadalom.
2. Ezt az új időszemléletet kezdettől az evolúció és haladás gondolata kísérte. A
történelem már nem értelmetlen események összevisszasága, hanem belső értelmet
kap, immanens célja van. Történelemfilozófiák sora támasztotta alá azt a meggyőző­
dést, hogy a történelem menetéből kihámozhatók olyan kritériumok, amelyek jegyében
objektíven megítélhető a történelem menete, és megállapítható, hogy pozitív vagy ne­
gatív irányba haladnak-e a dolgok.
3. A modernitás egyik legfontosabb újítása a politika szekularizációja volt. A politi­
ka kivált a társadalom vallásilag szentesített rendjével való szoros összefüggésből, és
önálló, öntörvényű társadalmi szférává lett. Ez része annak a folyamatnak, amelynek
során a modem társadalomban a funkcionális munkamegosztás terjedésével egymástól
elkülönülő alrendszerek jönnek létre: differenciálódik és önállósul a gazdasági rend­
szer, a politikai rendszer, a jogrendszer, elválik egymástól a tudomány, a művészet és
az erkölcs. A hagyományos vallások e folyamat során elveszítik az élet egészét átfogó,
az egész életvitelnek keretet nyújtó korábbi szerepüket, és maguk is egy alrendszerré
válnak a többi mellett. Mindegyik ilyen rendszernek megvan a maga belső logikája,
azaz a sajátos tevékenységek egy-egy szelekciós kód alapján szerveződnek rendszerré,
ami nagyobb hatékonyságukat biztosítja (Luhmann). Ha megsértik egy-egy ilyen rend­
szer öntörvényűségét (tehát például politikai alapon döntenek gazdasági, művészeti
vagy tudományos kérdésekről vagy vallási elvek szerint döntenek politikai kérdések­
ről), akkor ez zavarólag hat, és csökkenti annak esélyét, hogy az egyes alrendszerek a
lehető leghatékonyabban töltsék be társadalmi funkciójukat.
A rendszerelméleti terminológia használata nélkül is világos, hogy az egyes tevé­
kenységi szférák önállósodása, specializálódása a modernizáció állandóan ható tenden­
ciája. A politika bizonyos értelemben az a szféra, amely az egyes alrendszerek össze­
hangolásával foglalkozik. A vallás alóli emancipációja azzal járt, hogy az újkortól
kezdve az államhatalmat egyre kevésbé igazolja a transzcendencia, s egyre inkább az
(elvileg egyenlő és szabad) polgárok evilági konszenzusára alapozódik. A népszuvere­
nitás elve váltja fel az Isten kegyelméből való uralkodás legitimációs elvét. A polgári
forradalmak nyomán különválik egymástól az állam és az egyház, s megkezdődik a
 A POSZTMODERN MINT A MODERNITÁS KRITIKÁJA 389

közélet és a politika laicizálódása és elvilágiasodása. A politikai hatalomra már nem

úgy tekintenek, mint valami isteni kisugárzás termékére, hanem mint ésszerű emberek
mesterségesen létrehozott alkotására, amely ezért ellenőrizhető is; a politikusoknak a
polgárok előtt kell felelniük tetteikért.
4. Az egész modernitás szempontjából döntően fontos a tudomány mind a technikai
civilizáció alapjaként, mind pedig abban a szerepében, amelyet a modern ember önér­
telmezésében betölt. A modern tudomány racionális, empirikus, rendszeres és érték­
mentés vállalkozás. Céljának a természet feletti minél tökéletesebb uralom megterem­
tését tartja, a megismerés során feltárt törvények tudatos alkalmazása útján, ahogy ezt
már Bacon megfogalmazta. Ennek megfelelő módszere az, hogy minden jelenséget
alkotóelemeire bont, szisztematikusan elemez és módszeres eljárással halad az egyes
esetektől az általános törvények megfogalmazásáig. Ez az önértelmezés hatással volt a
modern társadalomtudományok önképére is, amelyek az egységes tudomány eszmé­
nyét követve rendszerint a természettudomány uralkodó paradigmáihoz igazodtak. A
modernitás ebben a vonatkozásban tehát a racionalitás uralmát jelenti: minden kiszá­
mítható, előrejelezhető, kvantifíkálható és elhelyezhető egy nagy egészben. A rend­
szerben való gondolkodás azt jelenti, hogy minden életterületnek egy világos és átte­
kinthető, ellenőrizhető és megszervezhető rend részének kell lennie. A rend struktúrá­
ja centralisztikus: minden egy vezérlő centrum irányába mutat, amelyből parancsok
futnak ki az alközpontok és peremvidékek felé. Az áttekinthető, agyonrendezett raci­
onális világnak ezt a képét Adorno és Horkheimer már 1947-ben mint a modem világ
végzetét írták le A felvilágosodás dialektikája című művükben (Adorno-Horkheimer
1990).
A posztmodern gondolkodás mármost minden felsorolt pontban támadást intézett a
modernitás hagyománya ellen. A posztmodem gondolkodóktól vett sporadikus idéze­
tek sorjáztatása helyett az alábbiakban megpróbálom strukturáltan összefoglalni e szem­
léleti váltás lényegét.
1. A nem egyidejű egyidejűsége. A posztmodem szemléletben először is megváltozik
az idő képzete: a linearitástól a szinkronitás irányába tart, a nem egyidejű egyidejűség­
ének elismerése felé. Ez az egyidejűség csak térbelileg gondolható el, mint sok olyan
jelenség egymásmellettisége, amelyek az emberi kultúra és civilizáció különböző fejlő­
dési fokaihoz tartoznak. Ez pontosan tükrözi az emberiség mai állapotát, amelyben
minden fejlődési fok egymás mellett, egyidejűleg létezik, a kőkorszaki kultúra eleme­
itől a XXI. század modem komputerizált világáig. Ebben az értelemben nem annyira
kortársai, mint inkább tértársai vagyunk egymásnak. Az olyan mai film, mint például
Az istenek a fejükre estek, nagyon szemléletesen tárja elénk a kultúrák ezen egyidejű­
ségében rejlő iróniát. Mindezeket a nagyon különböző szintű elemeket a modern
tömegkulturális ipar olvasztja egybe, amely az emberiség teljes kulturális örökségét
egyetlen kulturális egytálétellé kotyvasztja, és így teszi fogyaszthatóvá. Ezt az egysé­
gesített kultúrát azután az elektronikus médiumok napbnta úgy tálalják fel nekünk,
mint a különbözőség netovábbját.
A posztmodem e megváltozott időfelfogásnak megfelelően nem a lineáris fejlődés­
ben, hanem inkább visszatérő nagy ciklusokban, körmozgásokban gondolkodik. A
modern utópiák fényes jövőképe elborul; a jövő már nem feltétlenül valami pozitív, a
feléje tartó mozgás egyetlen mai probléma megoldását sem ígéri, ellenkezőleg. Jürgen
Habermas német filozófus az utópikus energiák kimerüléséről beszél: „A jövő hori­
zontja összehúzódott, s ez a korszellemet és a politikát egyaránt alapjaiban változtatta
meg. A jövő negatív töltésű: a XXI. század küszöbén a világszerte veszélyeztetett
 390 A POSZTMODERN ÉS AZ ÚJ TÁRSADALMI MOZGALMAK

általános létérdekek rémisztő panorámája rajzolódik ki: a fegyverkezési verseny spi­

rálja, az atomfegyverek ellenőrizetlen elterjedése, a fejlődő országok strukturális el­
szegényedése, munkanélküliség és növekvő szociális egyensúlyvesztés, a fejlett orszá­
gokban a környezet megterhelése, a katasztrófa határán működő csúcstechnológiák - a
tömegkommunikáció ezeket a címszavakat plántálja bele a köztudatba.” (Habermas
1994, 286.)
Az édeni jövőperspektívák elhalványodásával azonban a posztmodern írók legalább
nagyobb tisztelettel kezdenek viszonyulni a múlthoz, mint a modemek. Ezzel betetőzik
azt a képzőművészeti avantgárdban kezdődő tendenciát, hogy rehabilitálják a régi ko­
rok művészetét, annak művészi formáit felhasználják, és kulturális jelentéssel bíró
„idézetként” integrálják a modem művészetbe. A posztmodern mint művészeti stílus-
irányzat talán legjobban épp azzal jellemezhető, hogy a művészet valamennyi történeti
stílusirányzatát egyformán jónak tartja, és a művészettörténetet olyan kulturális rezer-
voárnak tekinti, amelyből mindenki meríthet. Elveti tehát a modern művészet abszolu­
tizálását, azt az önhittséget, hogy az új mindig különb és több lenne a réginél; sokkal
több érzéket mutat a tradíciók iránt. A posztmodem művészet tudatosan eklektikus,
fellázad a század eleji konstruktivizmus racionalista hagyománya ellen, és egy új, bé-
külékeny és alkotó viszonyba lép a művészet és gondolkodás teljes hagyományával.
2. A haladás eszméjének feladása. A társadalmi fejlődésbe és haladásba vetett hit
teljesen elveszett a történelemnek nincs többé immanens céliránya, nincs olyan belső
értelme, amelynek meg kellene valósulnia. A haladás elvesztette objektív mércéit. A
technikai haladás értelmében az újításokban rejlő emberellenes, fenyegető lehetőségek
eloszlatják a haladásoptimizmust, de a haladás a gazdasági növekedésnek vagy a jólét
fokozásának tisztán mennyiségi értelmében is egyértelműen a saját korlátaiba ütközött.
A Római Klub jelentései óta az emberiség modem állapotát minden téren egyre élesebb
tudományos kritikának vetik alá, s lassan mindenki számára világossá válik: ha nem
találunk alternatív fejlődési utakat, az emberiség órái meg vannak számlálva. Mint
Spaemann írja: „A természet feletti emberi uralom kiterjesztése elvezetett természeti
határaihoz, olyan határokhoz, amelyekről fel kell tételeznünk, hogy meghaladhatatla-
nok. Erősödik az a benyomás, hogy a világ anyagi gazdagsága tekintetében már régóta
a tőkénket éljük föl ahelyett, hogy munkánk kamataiból élnénk. Ez az érzés felbom­
lasztja a haladás gondolatának a reményteli várakozásokkal való hagyományos kapcso­
latát. Az ipari országok egy főre jutó energia- és nyersanyag-felhasználása parazita
jellegű, mivel az emberiség általános életfeltételeivel összeegyeztethetetlen lenne az,
ha minden ember elérné ezt a szintet.” (Spaemann, in Modeme oder Postmoderne?
1986,31.)
Ismét feltámadnak a régi kételyek, Rousseau modorában: ugyan mit hozott nekünk a
haladás? Boldogabbak vagyunk-e, jobb-e az életünk, mint a korábbi generációké? Az
anyagi juttatások közismerten elveszítik értéküket vagy legalábbis relativizálódnak,
párhuzamosan az igények növekedésével. A technika és tudomány ugyan sok mindent
lehetővé tesz, de fejlődésük megmutatta a másik arcát a destruktív potenciál növekedé­
sében. Az ABC-fegyverek, amelyek állítólag a békét hivatottak megvédeni, ma az
egész emberiséget pusztulással fenyegetik. A biológia haladása a géntechnológia ré­
vén, amely az eugenika (a faj feljavításának) eszközeként még szörnyű fejleményeket
produkálhat (gondoljunk a klónozással kapcsolatos aggályokra), továbbá a békés célú
atomreaktorok lehetséges katasztrófája (csernobili mintára) fényesen demonstrálják a
technikai fejlődés negatív oldalát. Mindeközben nincs többé visszaút a természethez,
bármennyire is romantizáljuk az egyszerű, természetes értékeket, az agyontechnizált
 A POSZTMODERN MINT A MODERN1TÁS KRITIKÁJA 391

fogyasztói társadalom magaslatáról hirdetve a bicikli, a biozöldségek és a kézműipar

előnyeit.
3. Identitásválság, új individualizmus, értelemhiány és antipolitika. A politika sze­
kularizációja, ami visszafordíthatatlan folyamatok eredménye, ma szintén megmutatja
fonákját: az ember hagyományos közösségi kötődései veszendőbe mentek a modern
„gondoskodó” és „biztonsági” államban. Az ember messzemenőkig individualizált,
kioldva régi kötelékeiből; ezt érezheti felszabadulásnak is, de azt már csak veszteség­
ként könyvelheti el, hogy nem tud új közösségekbe, új kötődésekbe bekapcsolódni. Az
emancipáció árnyoldala az ember elárvulása, aki személyében ki van szolgáltatva a
gazdaság és politika személytelen, nagy bürokráciáinak. A nagyfokú szabadság mellett
elveszettnek érzi magát, s minden demokrácia ellenére úgy érzi, hogy sorsát külső,
általa befolyásolhatatlan, idegen erők határozzák meg. Az egyes egyén - legalábbis a
fejlett országokban - ugyan minden látszat szerint mozgékonyabb és szabadabb, mint
valaha; de ki van szolgáltatva a politikai manipuláció finomabb kényszereinek, vala­
mint a szabadidő- és kultúripar állandó csábításainak, amelyek a morálfilozófusok sze­
rint az emberi természetet jobb hajlamai éllenére korrumpálják.
A modern ember az értelem - az élet és a cselekvés értelmének, jelentésének -
hiányától szenved, nem találja a helyét a standardizált individualitás világában. Egyre
nő az egyedül élők száma, válságba jut a házasság intézménye, szétzilálódnak a közös­
ségi együttélés formái. Ulrich Beck, a Risikogesellschaft (Rizikótársadalom) című nagy
sikerű könyv szerzője ironikusan ekképp írja le a rossz közérzetet a modernitásban:
„Az önmegvalósítást keresve az emberek turisztikai katalógusok nyomán bejárják a
világ minden sarkát. Széttörik a legjobb házasságokat, és gyors egymásutánban egyre
újabb viszonyokba bocsátkoznak. Átképzik magukat. Fogyókúráznak. Kocognak. Egyik
terápiacsoporttól a másikig támolyognak. Az önmegvalósítás céljától megszállottan
kitépik magukat az anyaföldből, hogy megnézzék, gyökereik valóban egészségesek-
e .” (Beck 1986, 156.)
Ebből a rossz közérzetből táplálkozik a posztmodem életfilozófia, és fejti ki a maga
politikai vízióit is. Szemben a régi szocialista jövőképpel, a fenti diagnózist nem követi
a modem társadalom jobb, humánusabb megtervezésének és irányításának reménye, a
fennálló viszonyok jobbításának szándékával. Ellenkezőleg, a posztmodem politikai
víziója elsősorban antipolitikai jellegű: legfőbb tartalma a kivonulás, de legalábbis a
társadalom és a politika legmesszebbmenő decentralizálása és pluralizálása. Eltűnnek a
nagy társadalmi csoportokkal való azonosulás lehetőségei, s a helyébe a kisebb csopor­
tok autonómiája lép. A modem társadalom tervezői mentalitása és irányítási centraliz­
musa idegen a posztmodem szemlélettől - ez a kis érdekkörök, a lehatárolt érdeklődés,
a korlátozott célok és törekvések világa. A társadalmi „életvilágra” nem lehetnek érvé­
nyesek a tervezett társadalom gépies világának törvényei. A posztmodern gondolko­
dók tehát az autonómiát hangsúlyozzák, ha nem is abszolút célként, de legalább a
fejlődés általános irányaként, kívánatos tendenciájaként.'Szembeszegülnek a centrali­
zált, bürokratizált állam és társadalom monopolisztikus intézményeivel, amelyek le­
igázzák a mindennapi életvilágot. Decentralizált hatalmi struktúrát kívánnak, amely­
ben az emberek kicsi, áttekinthető egységekben, hálózatszerű kapcsolatokban birkóz­
nak meg az életproblémáikkal, kutatva és mérlegelve a lehetséges alternatívák sorát.
Ez a felfogás természetesen minden forradalom határozott elutasítását jelenti. A
XX. században a forradalmak tapasztalata azt bizonyította, hogy a múlttal való radiká­
lis szakítás minden kísérlete megbukott, történelmi zsákutcába jutott. Minél nagyobb
volt a megkísérelt ugrás, annál jobban benne ragadt a múltban, annál inkább visszatér­
 392 A POSZTMODERN ÉS AZ ÚJ TÁRSADALMI MOZGALMAK

tek a múlt legrosszabb vonásai. A posztmodem politikai meggyőződés szerint a társa­

dalom nem alakítható át egyetlen központból kiindulva - sokkal hatásosabbak és termé­
kenyebbek a sok pontról kiinduló, kaleidoszkópszerű, apró hangsúlyeltolódásokban
érzékelhető változások. A posztmodem forradalmak, ha egyáltalán szó esik ilyesmiről,
„puha forradalmak”, amelyek egyidejűleg több ponton kezdeményeznek változást, és
nem törekszenek kizárólagos megoldásokra. A cselekvés számára nincsenek abszolút
normák, mindennek folyvást revideálhatónak, az alternatívák számára nyitottnak kell
maradnia. Az önkritika képessége alapvető fontosságú: nem szabad annyira komolyan
venni magunkat. A posztmodemben ezért nagy szerep jut az öniróniának, a távolság-
tartásnak és szkepszisnek minden „fundamentális” nézettel szemben, legyen az akár a
sajátunk. A posztmodem ellensége mindenfajta politikai fundamentalizmusnak, fel­
bomlasztja a zárt doktrínákat, és a harc helyett inkább a békés egymás mellett élést
keresi, a vagy-vagy logikája helyett az is-is szellemében (Beck 1993).
4. A tudományos racionalizmus elvetése. A posztmodem gondolkodás egyik legfon­
tosabb és egyben legfeltűnőbb sajátossága a tudományos racionalitás éles kritikája és
társadalmi presztízsének megkérdőjelezése. A tudomány elveszítette korábbi tekinté­
lyét, mert elvesztette ártatlanságát is, miután bebizonyosodott, hogy az általa teremtett
technikai haladás romboló hatású is. A tudomány társadalmi hatását tekintve, a poszt­
modern gondolkodók elvetik az univerzális racionalizmus múlt századi elveit, és a
totalitarizmus forrását látják az abszolút igazság igényében. Már az új jobboldali filo­
zófia is azzal jelentkezett, hogy a modernség legnagyobb gondolkodóit, a felvilágoso­
dás gondolkodóit, Hegelt, Marxot a szabadságot aláásó „mestergondolkodókként” de-
nunciálták. A racionális gondolati rendszerek nyakába varrják a modern korszak min­
den véres terrorhoz vezető tévfejlődését, mintha logikus és egyenes út vezetne Hegel­
től és Marxtól a „Gulag-szigetvilághoz”. Az univerzális racionalizmussal szemben a
posztmodem gondolkodók egy pluralista észfogalmat konstruálnak, amely ismeretel­
méleti megalapozást is nyer egyes tudományfilozófiákban. Az igazság keresése esze­
rint állandó, lezáratlan folyamat, amelyben egymásnak feszülő igazságigények fogal­
mazódnak meg. Objektív igazság tehát nem létezik; az igazság ezért regulatív eszme,
amelyre törekedni lehet, de sohasem érhetjük el. A determinisztikus, kauzális magya­
rázatokból felépülő modem világkép hamis, és a rendszerben való gondolkodás eleve
gyanús, egyoldalú, amely kizárja a véletlent és a spontaneitást. Helyette a káoszelmé­
letek jönnek divatba, amelyek jobban tükrözik a reális történések komplex és spontán,
determinálatlan voltát.
A természettudományos kutatásokból ismert káoszelméletből messzemenő követ­
keztetéseket vonnak le a társadalomra nézve is. A káoszelmélet modem természettudo­
mányi hipotézis, amely annak magyarázatára szolgál, hogy miként rendeződnek össze
a jelenségek rendezetlen összevisszaságából viszonylag stabil rendszerek. Minden ön­
teremtő, önfenntartó (autopoietikus) rendszer önmagában nagyobb rendezettséggel bír,
mint az a környezet, amelytől elhatárolódik, és bizonyos szelektív reakciók útján fenn­
tartja magát benne. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a rendszeren belül minden tör­
vényszerű és determinált volna. Ironikusan azt szokták mondani, hogy minden rend­
szernek megvan a „tohuwabohu”-ja, amiből keletkezik, s amibe azután felbomlása
után visszahull. Ugyanakkor a rendszer belső állapotában is létezik bizonyos fokú ren­
detlenség és spontaneitás. A káoszteória mint divatos elmélet erre építve analóg módon
értelmezi a társadalmi rendszerek és szervezetek működését is. Alapgondolata, hogy a
társadalomban tolerálni kell a rendetlenség bizonyos fokát ahhoz, hogy fenntartsuk a
spontán kreativitást. A túlságosan rugalmatlan rendszer ugyanis alkalmatlanná válik
 A POSZTMODERN MINT A MODERNITÁS KRITIKÁJA 393

arra, hogy kellő hatékonysággal működjék. Ezért ma már egyes menedzseriskolákban

is tanítják a káoszelméletet, s tanulságait főleg a vállalatok belső átszervezésében haszno­
sítják. A tapasztalat szerint ugyanis az, ami első pillantásra rendetlenségnek látszik, a
szervezeti innováció kovásza lehet, egy hatékonyabb szervezeti és működési forma csírá­
jaként, amelynek előnyei elvesznek akkor, ha idő előtt valamilyen prekoncepcióhoz iga­
zodva meggátolják a kifejlődését. Az innováció legnagyobb akadálya ugyanis a megszo­
kás; azt, ami új, kezdetben mindig zavarónak és egyfajta rendetlenségnek észleljük.
A modemitás „rendmániájával” szemben a posztmodem gondolkodásnak vitathatatla­
nul van némi igazsága. Nem ragaszkodik a rend egyetlen típusához, hanem a rend sokfé­
le lehetséges modelljéből indul ki, amelyek közül egyik sem lehet abszolút érvényű,
egyik sem telepedhet rá a másikra. A természet feletti uralom során kialakult racionális
receptek társadalomra való alkalmazása különösen éles kritika tárgya, mert az ebből
eredő hierarchikus sémák életidegen megoldásokat eredményeznek. Ami a modem gon­
dolkodásmód számára ellenőrizhetetlen vadhajtásnak tűnik, az a posztmodem felfogás­
ban az élet spontán gazdagságának a bizonyítéka, amely nem préselhető bele kész sémák­
ba. Jellemző példa erre az, amikor egy lakótelep tervezése során az emberek számára
előre megépítik a közlekedési utakat, és azután megbüntetik őket, ha letérnek róluk és a
fűre lépnek. A posztmodem gondolkodásmódnak az felel meg, ha előbb megvárják,
hogy merre járnak el szívesen az emberek, és ehhez igazodva építenek járdát és füvesíte­
nek. Az emberi társadalom nem technikai rendszer, hanem sokkal komplexebb képződ­
mény; tényeinek csak töredékét ismerjük, ezért sem formálható ésszerű és tervszerű
módon. Az emberi viselkedés sokértelműsége és sokfélesége nem fogyatékosság, ahogy
az egy doktriner racionalizmus szemszögéből látszik, hanem a társadalmi élet pozitívan
értékelendő, alapvető ténye. Minden változtatáshoz megközelítő megoldásokra van szük­
ség: a szociális problémáknak sem létezik valamiféle egyedül racionális megoldása, füg­
getlenül a társadalmi valóság természetétől és attól a jelentéstől, amit az emberek tulajdo­
nítanak neki. Minden tudásunk csak ideiglenes és megközelítő jellegű, fogalmaink és
modelljeink a problémák megoldásának tentatív (próbálkozó, próbaszerencse alapon
működő) eszközei. E tudománykritika egyik pozitív következménye az, hogy felértéke­
lődnek más tudatformák, például a művészet vagy az intuíció. A művészi víziók nem
valamiféle tökéletlen tudást teremtenek, hanem egy imaginárius valóságot, amely részé­
vé válik a társadalmi világnak. így válhat a gyakorlati erkölcs vezérelvévé az önmegva­
lósítás elve és á különbözőség nagyfokú tolerálása, a.multikulturalitás kultusza is.

A posztmodern nem feltétlenül új korszakhatárt jelez, bár egyes képviselőitől nem áll
távol a radikális cezúra (korszakos, éles váltás) gondolata. Ehelyett inkább egy új
gondolkodási stílus igényével lép fel. Klaus von Beyme a posztmodem tendenciákat is
elemző könyvében (Beyme 1991) a modem és posztmodem gondolkodás ismérveinek
felhasználásával megkísérelte ugyan a történelmet is premodem, modem, posztmo­
dern korszakra tagolni, de ez nem szükségszerű. E tagoláson belül mindenesetre a
modernitás korszakát úgy fogta fel, mint ami homogenizál, a premodem és a posztmo­
dem korszak viszont nagy variációkat enged meg. Fejtegetéseiből számunkra érdeke­
sebb az, ahogyan Beyme a posztmodern gondolkodásmódnak a politikára tett hatását
vizsgálta, és megpróbálta rendszerezni. Szerinte a posztmodem gondolkodás anélkül,
hogy egységes politikai elméletet alkotott volna, mégis hozzájárult a politikáról való
teoretikus gondolkodás megváltozásához. Beyme nyomán vegyük szemügyre a leglé­
nyegesebb változásokat, rövid kommentárok kíséretében.
A hatalom eszméje elveszti központi szerepét, s feloldódik a társadalom viszonyai-
 394 A POSZTMODERN ÉS AZ ÚJ TÁRSADALMI MOZGALMAK

bán. A hatalom már nem kizárólag politikai jelenség, hanem a társadalmi intézmények
szövevényes hálózatában realizálódik. A horizontális kapcsolatokban is érvényesül, s
nemcsak az intézményi hierarchiákban van jelen, de az élet apró kényszereiben is
tetten érhető. Mielőtt a hatalommal annak politikai formájában találkozunk, már renge­
teg olyan viszonnyal van dolgunk, amely meghatározott viselkedésre kényszerít.
A technokrácia posztmodem kritikája minden eddiginél radikálisabb. Az informatikai
forradalom megteremti a totális információs ellenőrzés lehetőségét. Az egyetlen orvos­
ság ezzel szemben a nyilvánosság radikális felfogása, az információs bankokhoz való
szabad hozzáférés követelésével és a komputertechnika decentralizálásával. Tegyük hoz­
zá, egyelőre nem igazolódtak azok a félelmek, hogy egy szuperszámítógép fogja ellen­
őrizni a társadalmi viselkedést, inkább az ellentétes trend érvényesül: a személyi számí­
tógépek teljesítményének hihetetlen megnövekedése és az információfeldolgozó kapaci­
tások decentralizálódása. Olyan információs hálózatok kiépítése van folyamatban, amelybe
számtalan ponton be lehet kapcsolódni, és horizontális kapcsolatok rendszerét lehet ki­
építeni. Az informatikai fejlődésben a demokratikus és antidemokratikus tendenciák -
melyek gátolják az információ szabad áramlását és korlátozzák hozzáférhetőségét - egyaránt
jelen vannak, és küzdelmük végeredménye még kérdéses. Mindenesetre Beyme joggal
emeli ki, hogy a személyi adatvédelem, az adatokkal való korlátlan visszaélés lehetőségé­
nek kiküszöbölése az utóbbi idők egyik legfontosabb politikai kérdésévé lett.
A posztmodern gondolkodás kiélezi a szellemi és politikai pluralizmus problémáját.
A posztmodem képviselői az élettapasztalatok, tudatformák összemérhetetlenségét hang­
súlyozzák. A művészet, a vallás, a tudomány stb. egymás számára lefordíthatatlan
világok, mindegyiknek megvan a maga autonóm érvényessége. A valódi pluralizmus a
sokféle törekvés kényszermentes egységében áll. Ebből következik az a követelés,
hogy az állam mondjon le irányítási igényéről, és az állami korporatizmussal szemben
- ami a jóléti államra jellemző sajátosság - érvényesítse inkább az egyes szférák önál­
lóságát a szubszidiaritás alapján, és rehabilitálja a liberális laissez fairé elvét.
A posztmodern véget vet minden forradalomnak. Képviselői a társadalom egy köz­
pontból történő radikális átalakításának tervét elvetve, az ellenállási jog régebbi formá­
ihoz, illetve a polgári engedetlenség, a tiltakozó mozgalmak tradícióihoz folyamodnak.
A társadalom totális forradalmi átalakításának víziója beleilleszkedett a történelmi vál­
tozás nagy elméleteibe. Ezek a nagy történelmi elbeszélések, „narrációk” azonban
mára mind hitelüket vesztették, és ezért az ellenállásnak nincs többé egységes fókusza.
A posztmodern uralkodóvá teszi a multikulturalizmust. Új hangsúlyt nyernek a ki­
sebbségek jogai. A homogén nemzeti és politikai kultúrák helyébe a multikulturalizmus,
a különbözés jogának tisztelete és követelése lép. Ezt a tendenciát Heller Ágnes és
Fehér Ferenc a „biopolitika” eluralkodásaként jellemzik: az osztálypolitika homogenizáló
tendenciái helyett ma ismét a természeti ismertetőjegyekhez - mint a bőrszín, az etni­
kai származás, a nem és az életkor - kapcsolódó zárt politikai csoportidentitások rajzo­
lódnak ki. Ebben új veszélyek is rejlenek, mivel ez a tendencia, miközben emancipáci­
ós igénnyel lép fel, növeli a konfliktusfelületeket és gyakran az agresszivitást is.56

56 Fehér Ferenc írja: „az önsokszorozó »különbözések« megteremtik a maguk »minidiskurzusait«. A mi­
nidiskurzus sajátossága annak nyílt tagadása, hogy megfelelően lefordítható lenne bármely univerzális nyelvre.
Nagyfokú zavar, akár képmutatás is van az ilyen követelésekben, hiszen minden különbözőség törvényesen
megállapított jogok útján akarja elismertetni magát, márpedig a »jogok nyelve* univerzális médium. Az elzárkó­
zás heve alapvetően mégis csak egyetlen utat hagy nyitva: az erőszakét a különbözőségek között, amelyek nem
találnak közös nyelvet” (Heller-Fehér, 1993 64).
 AZ ÚJ TÁRSADALMI MOZGALMAK 395

Eközben a többségi elvet is gyakran radikális kritikának vetik alá. Már a korai plu­
ralistáknál megtalálható az a gondolat, hogy tulajdonképpen csak kisebbségek létez­
nek, és hogy a többség is mindig csak kisebbségi csoportok alkalmi koalíciójaként
verődik össze. Napjaink környezetvédelmi mozgalmaira jellemző ennek a kritikának a
radikális végigvitele: elvitatják a többség jogát arra, hogy a demokratikus döntéshoza­
tali folyamat során rákényszerítse akaratát a kisebbségekre. Hiszen az éppen összeálló
többség maga is csak egy kisebbséget képvisel. Nemcsak azért, mert a képviseleti elv
eleve csak a polgárok egy részét juttatja döntési pozícióba, hanem azért is, mert a nagy
horderejű, jövőre is kiható döntések esetében az érintett többséget nem lehet megkér­
dezni, mivel azok még meg sem születtek.
A posztmodern aláássa a hatalom legitimációját. Mivel a társadalmi csoportok
fragmentálódnak, egyre kevésbé léteznek olyan általánosítható érdekek, amelyek ne­
vében a társadalom egészét uraló és irányító kormányzati hatalom legitimálható lenne.
Ha minden törekvés egyaránt igazolható, akkor csak részleges igazolások, helyi legiti­
mációk léteznek, vagy jó esetben pusztán formai eljárásokba helyezhető a legitimitás
forrása, olyan demokratikus procedúrákba, amelyek a társadalom politikai kultúrájá­
ban meggyökereztek mint a konszenzus minimális elvei.
A fentiekben vázolt új gondolkodásmódot karakterisztikusan jelenítik meg az új tár­
sadalmi mozgalmak. Ez nem jelenti azt, mintha a posztmodem gondolkodók a „zöl­
dek” vagy más alternatív mozgalmak ideológusai, elméleti szószólói lennének. A poszt­
modern filozófiák és az új társadalmi mozgalmak ideológiája között inkább közvetett és
bonyolult kölcsönhatásokat kell feltételeznünk, mint direkt hatásokat. Mégis a két je­
lenség között kézenfekvőek az analógiák és rokon vonások, amelyeket az azonos él­
ményanyag, a korábbi társadalmi mozgalmak kudarcaiból levont tapasztalatok, a köl­
csönös vonzások és választások teremtenek meg.

Az új társadalmi mozgalmak

Az új társadalmi mozgalmak kifejezik és hordozzák a posztmodem szellemét, amennyi­

ben osztoznak az indusztrializmus, a haladás, az egyoldalú racionalizmus és a forrada­
lom kritikájában. Problématudatuk és szenzibilitá$uk egyezik a modernitás posztmo­
dem bírálatának általános irányával, függetlenül attól, hogy résztvevői olvasnak-e poszt­
modern filozófusokat vagy sem. Törekvéseikben új szellemű politikai reformokat kép­
viselnek egy olyan társadalomban, amelyben a forradalom eszméje már elévült, és a
radikális (akár baloldali, akár jobboldali) politizálás formái ellehetetlenültek.
Az új társadalmi mozgalmakat a politikai elemzők korunk egyik jelentős politikai
újításaként tartják számon. Mennyiben valóban újak ezek a mozgalmak? Hiszen koráb­
ban is előfordult lázadás a haladás egyoldalúságával és romboló hatásaival szemben, a
luddistáktól kezdve a romantika antikapitalizmusán at egészen a XX. századi népies
mozgalmakig. Eddig azonban az ilyen tiltakozásokat rendre sikerült elnyomni vagy
integrálni a fennálló rendszerbe (vö. Sieferle 1984). Ma azonban e civilizációkritikai
mozgalmak már nehezen nyomhatóak el, s nemcsak a demokrácia szelídebb uralmi
módszerei miatt, hanem azért is, mert egyidejűleg és globális méretekben jelentkeznek
az indusztrializmus és egyáltalán a modernitás korlátái, és negatív hatásaik felett már
nem lehet egykönnyen elsiklani. A környezetvédők mozgalma, a feminizmus vagy
nőmozgalom, az állampolgári kezdeményezések, a tömeges békemozgalmak, a sokféle
 396 A POSZTMODERN ÉS AZ ÚJ TÁRSADALMI MOZGALMAK

autonóm önsegítő szerveződés és alternatív csoportosulás nyilvánvalóan valamilyen

módon összefüggenek egymással. Kérdéses ugyan, hogy lehet-e mindezeket együtte­
sen egyetlen nagy áramlatként felfogni, hiszen a lényegük éppen a partikuláris csoport­
identitás erősítése a régi osztálypolitika univerzális perspektívái helyett. Mégis egészé­
ben túlmutatnak a mai ipari társadalmak horizontján anélkül, hogy a status quo forra­
dalmi átalakítását tűznék ki célul. Ezeknek a törekvéseknek az olykor bizarr szövetsé­
ge egy lassú tanulási folyamatot jelképez. „A proletár világforradalom diákmozgalmi
misszionáriusainak és a térdnadrágos, lokálpatrióta természetbarátoknak ez az össze­
kapcsolódása”, ahogy Joschka Fischer frankfurti zöldpárti vezető nevezte, nemcsak
helyileg utal jelentős változásra, de a fejlett ipari országokban a politikai kultúra válto­
zásának is új irányt szab. Történetileg az új társadalmi mozgalmak első hullámai köz­
vetlenül a diákmozgalmat követően, a vietnami háború elleni széles körű társadalmi
tiltakozásokkal együtt, s a Római Klub első figyelmeztető jelentéseire való reakció
jegyében születtek meg. Az új társadalmi mozgalmak elnevezés természetesen gyűjtő-
fogalom, amely igen heterogén elemeket foglal magában. A felsorolt mozgalmak közül
a környezetvédők tűnnek ki a leginkább mind nézeteik radikalizmusával, mind pedig
pártszervező képességükkel és a politikai küzdelem általuk alkalmazott posztmodern
taktikájával. Ezért a továbbiakban csak a zöldek példájára korlátozódom, annál is in­
kább, mert többnyire ebben egyesülnek a többi mozgalom aktivistái és szavazatai is.57
Szükségtelen itt részletezni mindazokat a problémákat, amelyek a tiltakozást kivál­
tották. Elég csupán röviden felsorolni őket: a véges források pazarló felhasználása,
katasztrofálisnak ítélt energiapolitika (főként az atomenergia felhasználása), a destruk­
tív potenciál felhalmozódása, a polgárok antidemokratikus kirekesztése az elemi létér­
dekeiket érintő döntések meghozatalából. A környezetvédelemnek az ad különös súlyt,
hogy a környezetet veszélyeztető gazdasági és politikai döntések nemcsak a mai gene­
rációk létérdekeit érintik, hanem a jövőbeni generációk életesélyeit is döntően befolyá­
solhatják. A Föld senkinek sem a magántulajdona, mondta már Marx is, hanem előde­
inktől hitbizományba kaptuk, hogy jó gazda módjára megőrizzük az emberiség közös
életfeltételeként, és továbbadjuk a következő generációk számára.
Az ökológiai kritika fő célpontjai az értelmetlen, nagy technikai létesítmények, az
energiafaló óriásgépek, a pazarlóan fogyasztó és természetellenes életmód. Tipikus
jelszavai : „a kicsi a szép” („small is beautiful”, Schumacher nagy hatású könyvének
címe), a romantikából ismerős „vissza a természethez”, „több levegőt!” („mehr Luft”,
a goethei „mehr Licht!” analógiájára) stb. A környezetvédők tüntetésein hatásos pro-
pagandisztikus felszólítások hangzanak el, mint „vessetek véget a természet meggon­
dolatlan és felelőtlen kizsákmányolásának!”, „állítsátok meg az esztelen technokratá­
kat, mert nem tudják, mit cselekszenek!”. A modem környezetvédelmi mozgalom ugyan­
akkor el is válik a civilizációkritika régebbi válfajaitól: mindenekelőtt radikális kérdésfel­
tevései és politikai ereje révén. Jelentősen különbözik az olyan hagyományos társadalmi
mozgalmaktól is, mint amilyen a munkásmozgalom volt. Karl-Wemer Brand német szo­
ciológus az új társadalmi mozgalmak, közöttük kiemelten a zöldek sajátosságait éppen a
munkásmozgalom hagyományos formáitól és a diákmozgalmaktól való különbségben
ragadta meg (Brand, in Roth-Rucht, 30-47). A továbbiakban az ő okfejtését követem.

57 Mint John Galtung írja, a zöld mozgalom „a nyugati társadalmi formáció minden problémájával foglalko­
zik, annak gazdaságával, biztonsági rendszerével, alapstruktúráival, életmódjával és túlzásaival. Mint ilyen, a
mozgalom számos részmozgalomnak szolgál »ernyő-mozgalomként«, ezek közül az ökológiai, a nő- és a béke­
mozgalom a legfontosabb” (Politikai ökológia 103).
 AZ ÚJ TÁRSADALMI MOZGALMAK 397

A munkásmozgalmi szervezetektől és törekvésektől az új társadalmi mozgalmakat

mindenekelőtt a munkáspártok és szakszervezetek felett gyakorolt éles kritikájuk vá­
lasztja el, amelyek szerintük teljesen inkorporálódtak (beilleszkedtek) a fennálló hatal­
mi rendszerbe. A szociáldemokrata reformizmus egykor kitűzött célját, nevezetesen a
munkásosztály integrálását a a modern államba, hogy ők is teljes jogú polgárok lehes­
senek, az új társadalmi mozgalmak képviselői már nem tartják elégségesnek. Kissé
megvetően labourizmusnak nevezik a munkások érdekvédelmére szorítkozó politikai
törekvéseket. Az új lázadók ugyanakkor új témákat és kérdésfelvetéseket is behoztak a
politikai vitába. Törekvéseik homlokterében nem a termelés és a megtermelt jövedel­
mek elosztása áll, hanem a társadalmi reprodukció problémái, azaz a munkán kívüli
élet, valamint az élet minőségének kérdése. Olykor egészen megfeledkeznek a munka
világának konfliktusairól. Ez nem is csodálható, minthogy képviselői és aktivistái túl­
nyomóan az új középrétegekből, tanárokból és más, a harmadik szektorban foglalkoz­
tatott értelmiségiekből rekrutálódnak. Sokan közülük diákok, akik nemcsak az ipari
munka világán kívül állnak, de időlegesen mentesítve vannak a hivatás és a munkavég­
zés bármiféle egzisztenciális kényszere alól. Ez viszont képessé teszi őket arra, hogy
olyan új szükségleteket is artikuláljanak, amelyek a klasszikus munkásmozgalomban
egyáltalán nem játszottak szerepet, vagy legfeljebb perifériális jelentőségük volt.
Az új társadalmi mozgalmak harci és szervezeti formái is eltérnek a munkásmozga­
lom hagyományaitól. Elvetik a párt és szakszervezet hierarchikus szervezeti rendjét,
elutasítják a hivatásos politikusok, a „káderek” szerepét, s helyette az érintettek ön-
szerveződését szorgalmazzák. A környezetvédők mozgalma kezdetben ki is jelentette,
hogy nem akarnak párttá válni. Amikor végül a hetvenes-nyolcvanas években azzá
váltak, hangsúlyozták, hogy az ő pártjuk antipárt, amely nem a szervezeti hierarchiára,
hanem a bázisdemokráciára, a vezetők periodikus rotációjára stb. épül fel. Antipolitikai
magatartásuk más kérdésekben is megmutatkozik. A politikai profizmussal szembeni
ellenszenvük általános intézményei lenességgel párosul. Ehelyett a modem média vilá­
gával konform, látványos akciózást, a szimbolikus politikát részesítik előnyben. Akci­
óik gyakran egyetlen kihegyezett kérdésre koncentrálnak (one issue politics), és háló­
zatszerű, laza szerveződés keretében zajlanak.
Akcióformáikban sokat vettek át az 1968-as diákmozgalom hagyományaiból, és tény,
hogy aktivistáik jelentős része is az ekkori diáklázadás politikai harcaiban szocializáló­
dott. Ez a fiatal politikusnemzedék antiautoriter beállítottságú, nem tiszteli a tekinté­
lyeket. Lezser öltözködésükben, egész habitusukban elkülönülnek a profi politikusok
szürke öltönyös generációjától. Kitűnően bánnak a média nyilvánosságával, felismerve
a közvélemény megnyerésének fontosságát ügyük képviselete és az eredményes nyo­
másgyakorlás szempontjából. (Ez magyarázza olykor bátor provokációikat, amelyek
célja, hogy a rendőri attak kihívásával sokkolja a békés polgárokat, akik a televízió
előtt ülve felháborodnak: a fakabátosok verik a mi kedves gyerekeinket, ez tűrhetet­
len!) A diákmozgalom spontaneitása, a szimbolikus politikát előtérbe állító provokatív
akcionizmusa, szellemes, fiatalosan szemtelen szlogenjei stb. egészében teljesen más
politikai kultúrát képviseltek, mint amihez az idősebb nemzedékek hozzászoktak. Ez
főleg a fiatal és képzettebb rétegeket ragadta magával, de tömeghatása is jelentős volt.
A diákmozgalom tömeges demonstrációiban kísérletezték ki azt a taktikát, amelyek
később a zöld mozgalmak felívelésében oly nagy szerepet játszott. Ennek lényege az,
hogy az állampolgári engedetlenség és a passzív ellenállás régebbi hagyományait kö­
vették, amelyekkel szemben egy liberális jogállam nem alkalmazhat elnyomó eszközö­
ket saját elveinek megcsúfolása nélkül. Az állampolgári engedetlenség lényege, ugyanis
 398 A POSZTMODERN ÉS AZ ÚJ TÁRSADALMI MOZGALMAK

a korlátozott szabályszegés, amely mindig a törvényesség határán mozog, de nem lépi

át azt a határt, hogy közvetlen hatósági erőszakot vagy büntetőjogi intézkedéseket le­
hetne vele szemben alkalmazni. E taktika kidolgozásában szolidáris fiatal ügyvédek
serege segített, aminek eredményeként a mozgalom résztvevőivel és vezetőivel szem­
ben általában legfeljebb pénzbüntetést lehetett kiszabni. A hatóságok minden atrocitása
ugyanakkor azonnal a legszélesebb nyilvánosságot kapta, és ezért nem lehetett többé
egyszerűen szétverni a tüntetőket. Azokban az esetekben, amikor igen éles konfliktu­
sok támadtak - főleg az atomerőművek létesítésének megakadályozása kérdésében -, a
hatóságok próbáltak ugyan új jogi fogalmakat és kibúvókat is találni. Például Németor­
szágban a rendészeti hatóságok erőszakos fellépésre való kényszerítését - amikor például
egy-egy veszélyes beruházás ellen tiltakozók lefeküdtek az építési területre vagy a
teherautók útjába, és hálózsákkal felszerelkezve akár napokig ott tartózkodtak, míg­
nem a rendőrségnek kellett őket eltávolítani - egy új büntetőjogi kategória (Nötigung)
bevezetésével akarták szankcionálni (Rödel 1989, 22-39). A közvélemény felhábo­
rodása miatt nem sikerült kriminalizálni az ilyen cselekményeket. A közönség szim­
pátiáját a tiltakozók rendszerint csak akkor veszítették el, amikor ennél messzebb
menő blokádhoz folyamodtak, például az autópályára döntött fákkal akadályozták a
közlekedést.
Az akcióformákban és spontaneitásban való folytonosság ellenére lényeges különb­
ségek is vannak az új társadalmi mozgalmak és a diákmozgalmak között. Az 1968-as
diáklázadást Ulrich Beck az átfogó igényű, értelemadó, egységes ügynek való széles
körű elkötelezettség utolsó nagy felvillanásaként értékelte. Azóta szerinte már nem
lehetséges ilyen univerzális nagy ügyekhez kapcsolódni, ezek ideje lejárt (Beck 1993).
A haladásban való hit elvesztése és a posztmodern szelleme ma már kizárja a nagy
egységes radikális mozgalmak kialakulását. A döntő különbséget a 1968-as diákmoz­
galmak és az új társadalmi mozgalmak között a már idézett Brand a következőkben
állapította meg: 1968-ban a diákmozgalom ideológiájára még az új baloldal radikális
kapitalizmuskritikája volt jellemző, amely a marxista inspirációjú kritikai társadalom-
elmélet jegyében állt. Az új társadalmi mozgalmak fő szellemi képviselői viszont már
elvetik ezt a tradíciót, és a kapitalizmus kritikáját az indusztrializmus, az ipari civilizá­
ció egészének kritikájává tágítják ki, amely túl van a hagyományos politikai választó-
vonalakon, a bal- és a jobboldal, a haladás és reakció harcán. Számukra már nem a
társadalmasodás tőkés formája minden rossz forrása, mint a régi és új baloldalnál,
hanem az iparosodásra leszűkült modernizáció általában. A „nagy elmélet” helyébe
egyre inkább egy posztmodern, antiracionalista beállítottság lép, amely nyíltan vállalja
az elméletellenességet.
További különbség a diákmozgalmak és a zöldek mozgalma között az, hogy a poszt­
modern szellemének megfelelően, teljesen elvetik a haladás gondolatát, amely az új
baloldal számára még érvényes volt. Szerintük a haladás semmilyen koncepciója nem
szolgálhat többé mércéül a társadalmi jelenségek kritikai megítéléséhez. Az új társa­
dalmi mozgalmak másik megkülönböztető vonása a mindennapiság kultúrájába való
belesüppedés. Képviselői gyakran túlságosan énközpontúvá, az önmegvalósítás meg­
szállottjaivá válnak. Ezt az életérzést kíséri a psycho-boom, a lélekbúvárkodás elbur­
jánzása: a buddhisztikus meditációk, a misztikushoz való vonzódás, az egzotikumok
keresése, amely különösen az értelmiségi iljúsági szubkultúrákban lelhető fel. A már
említett „biopolitika” szintén jellemző vonása az új társadalmi mozgalmaknak. A natu­
rális adottságok - a nem, az életkor, a bőrszín, az etnikai sajátosságok - mind gyakrab­
ban válnak erős csoportidentitást kiváltó tényezővé. Az ezekhez kapcsolódó partikulá­
 AZ ÚJ TÁRSADALMI MOZGALMAK 399

ris identitások egymással szemben zártak, csak a külső tolerancia viszonyában állnak
egymással, és eltérítik tagjaikat a társadalmi szolidaritás tágabb köreitől.
Ezek az antimodernista tendenciák persze nem kizárólagos jellegűek. A „zöld” moz­
galom bázisa rendkívül széles, s ma már a diákmozgalmak nyomában járó „sponti”
köröktől a zöld pártok tagjain és hívein át a nagy szervezett néppártok ifjúsági csoport­
jaiig terjed. A posztmodern világnézetet merev következetességgel talán csak a zöld
pártok fundamentalistái képviselik. A szellemi hagyományok, amelyekre az új társa­
dalmi mozgafmak támaszkodnak, tulajdonképpen rendkívül heterogének. A mozgalom
elődei között tartja számon a húszas-harmincas évek népies parasztromantikáját, a pa­
cifizmust, a század eleji nőmozgalmat; a szolidáris életközösségek elődeinek tekintik a
kvázi vallásos jellegű kommunákat, az ellenkulturális életstílus mai reformjához pedig
a nagyvárosi bohémek század eleji világából merítenek mintákat.
A fenti kulturális változások tükrözik azt a belső ellentmondást, amely egyfelől a
felbomlott hagyományos kultúra és közösségi életformák, másfelől a modern tömeg-
kultúra kommercializáltsága és a fogyasztói társadalom standardizált életformái között
áll fenn. Az ezáltal kiváltott rossz közérzet tükröződik a fiatal generációk körében
lezajló nagy értékváltozásban, amelyet Rónáid Inglehart „csendes forradalomnak” ne­
vezett el (Inglehart 1977). Ez az értékváltozás a fogyasztói társadalom materiális érték­
orientáltsága helyett az immateriális értékeket (az életminőség, életmód értékeit) helye­
zi előtérbe. Hogy mennyire mély ez a fordulat, és mennyire terjed ki szélesebb körökre
is, az persze máig vitatott kérdés. A neokonzervatív offenzíva a nyolcvanas években
ugyanis fékezte, és sok esetben meg is tudta fordítani ezeket a tendenciákat.
Minden problematikus vonása ellenére az új társadalmi mozgalmak jelentős demok­
ratikus potenciált képeznek a modern nyugati társadalomban. Tiltakozásuk a környe­
zetrombolás, az „atomállam”, a bürokratikus gyámkodás és az egész élet informatikai
ellenőrzése ellen feltétlenül pozitív hatású a demokrácia fejlődése szempontjából. El­
kötelezett aktivistáik a részvételi demokrácia kiterjesztéséért küzdenek, az érintettség
elve alapján. Tekintélyromboló politikai taktikájuk fokozatosan felbomlasztja a politi­
kai kultúra megkövesedett, autoriter jegyeit. Ez a külső magatartásban is látványosan
megmutatkozik; a hatvannyolcas diákmozgalom óta például az egyetemi professzorok­
nak ki kellett bújniuk hagyományos talárjaikból, különben nevetségessé tették őket. A
politikusok pulóvert öltenek, és színes nyakkendőt kötnek. Oldódtak az alattvalói visel­
kedés beidegződött normái, és jogaik tudatában önérzetesebbé és hangosabbá váltak a
polgárok. A társadalmi nyilvánosságban olyan kérdéseket tárgyalnak, amelyek koráb­
ban fel sem vetődtek, mint például a társadalmilag kevésbé költséges és elviselhetőbb
technológiák alkalmazása, a környezetet kímélő termelés és beruházás, a természete­
sebb életvitel és fogyasztás normái. Végül, e mozgalmak vezetői egy olyan új tudáselitet
és kommunikációs közösséget alkotnak, amely egy új értelemadás és új gondolkodás-
mód elterjesztésével kísérletezik. Mindez jelentősen átalakította, ha nem is a társada­
lom struktúráját, de politikai kultúráját mindenképp.
A környezetvédő mozgalmak példáján természetesen ismét megmutatkoznak az in­
tézményes politikába való integrálódás összes dilemmái. A zöldek kezdetben igen radi­
kálisan léptek fel. Ám hamar be kellett látniuk: ha politikai eredményeket akarnak
elérni anélkül, hogy antidemokratikus kalandokba bocsátkoznának, akkor lassan be
kell tagolódniuk a hivatalos politika fennálló rendszerébe. Ezért mindenütt óriási belső
viták előzték meg a mozgalom párttá alakulását. A Zöldek pártjának megalakulásával
azután egy politikai „normalizálódási” folyamat indult meg, mindazokkal a következ­
ményekkel, amelyeket más mozgalmak párttá alakulásának fejlődési stádiumaiból is­
 400 A POSZTMODERN ÉS AZ ÚJ TÁRSADALMI MOZGALMAK

merünk. 1990-ben a zöld pártok már 11 nyugati demokráciában rendelkeztek parla­

menti képviselettel. A Zöldek nagy sikerként könyvelhették el Németországban, hogy
1984-ben átugrották az ötszázalékos bekerülési küszöböt, és már nemcsak a tartomá­
nyi, hanem a szövetségi parlamentbe is képviselőket tudtak küldeni. A hatékony párt­
munka és parlamenti működés igénye azonban azonnal összeütközött a bázisdemokratikus
rotációs elvvel, amelynek megfelelően nemcsak a pártvezetőket, hanem a parlamenti
képviselőket is évente kellett volna lecserélniük, nehogy elidegenedjenek választóiktól.
A pártvezetés „oligarchizálódásának” (Michels) és a párt bürokratizálódásának ten­
denciája minden párt számára reális probléma, a Zöldek számára azonban éppen vá­
lasztói bázisuk miatt különösen nagy veszélyt jelentett. A szociáldemokrata pártok
minden bürokratizálódása ellenére a munkások jelentős része mindig is kitartott a párt­
ja mellett, mert nem volt más választása; a Zöldek választóinak jelentős része azonban
középosztályi csoportokból áll, akik nagyon könnyen csapódnak ide vagy oda, ha elve­
szítik bizalmukat a pártban. Ez a magyarázata a Zöldek igen ingadozó választási sike­
reinek is. Bár a Zöldek sok szolidáris elemet fenntartottak pártjukban (például a parla­
menti képviselők a fizetésük felét leadják a mozgalomnak), a nagyfokú bizalmatlanság
a vezető személyekkel szemben mégis gátja volt a politika professzionalizálódásának,
amely nélkül a mai politikai üzemben semmit sem lehet elérni. Ha gyors ütemben
váltják le egymást, akkor nemcsak értékes tapasztalatok mennek veszendőbe, de az a
kommunikációs tőke is, amit a médiaszereplések biztosítottak a politikusok közismert­
té válásában. Emellett a rotációs elv betartását követelő zöld fundamentalisták nem
számoltak reálisan a saját politikusaik fejlődésének és egzisztenciális biztonságának
igényeivel sem. Sokan közülük emiatt más pártok - elsősorban a szociáldemokrata párt
- vezető köreibe távoztak, mert úgy vélték, hogy ott is tudják képviselni a kömyetvédelmi
érdekeket. A Zöldek intézményellenessége és politikai antiprofizmusa komoly belső
vitákhoz vezetett a pártban.
Minden mozgalmat, amely széles körű társadalmi változásokra törekszik, óhatatla­
nul utolér ez a sors, amelyet az intézményesedés csapdájának nevezhetünk. A bázis
mozgósítása erőteljes szimbolikus politizálást és laza szervezetet igényel. Azonban a
politikai rendszer fennálló intézményeire csak akkor tud maradandó hatást kifejteni, ha
maga is intézményesül. Párttá kell válnia, parlamenti frakcióvá, megbízható koalíci­
ós partnerré, akire akár állambiztonsági titkokat is rá lehet bízni. A hagyományos
politikai üzem hivatásos szerepeinek átvételével azonban véget ér a tornacipős kor­
szak. Az egykori rebellisekből, akik pólóban és tornacipőben érkeztek a parlamenti
ülésekre, egyre inkább jól integrált, megbízható, tekintélyes városatyák és miniszte­
rek lesznek, akiknek a puritanizmusából annyi marad, hogy a Mercedest a szomszéd
utcában hagyják.
A „zöld” mozgalmat erősen megosztották az elkerülhetetlen intézményesülésből fa­
kadó ilyen ellentétek. Pártkongresszusaik állandó szakadással fenyegettek: az egyik
oldalon álltak a fundamentalisták („hindik”), akik semminemű kompromisszumra nem
voltak hajlandók a fennállóval. Fő érvük az volt, hogy ez a párt arculatának és ezzel
választóinak - az elvesztéséhez, az általa képviselt értékek és eszmék relativizálásához,
s végső soron elárulásához vezetne. A másik oldalon álltak a realisták („reálok”), akik
nem láttak más utat, mint a kompromisszumok politikáját. Azzal érveltek és érvelnek
mindmáig, hogy a hajthatatlanság semmiképp sem fizetődik ki. Ha nem is lehet min­
dent elérni, amit szándékoltak, ez nem jelentheti azt, hogy semmit se akarjanak meg­
változtatni. Nem szabad elszalasztani a jobbítás egyetlen esélyét sem, legyen az még­
oly csekély haladás; legalább arra mégis esélyt teremt, hogy felvilágosító hatást gyako­
 AZ ÚJ TÁRSADALMI MOZGALMAK 401

roljon a közvéleményre, és tudatosítsa a környezetvédelmi problémák súlyát és távlati­

lag sorsdöntő jellegét.
Ezek a harcok átmenetileg a mozgalom szimbolikus egységének és mozgósító erejé­
nek némi gyengüléséhez vezettek. Mindeközben a párt és a mozgalom aktivistái még­
iscsak sok mindent elértek, s a velük szembeni kezdeti bizalmatlanság után stabil helyet
biztosítottak maguknak a demokratikus pártok között. Az a tény, hogy nem erősebbek,
többek között annak is köszönhető, hogy a többi párt is arra kényszerült, hogy átvegye
témáikat és beépítse azokat programjába. Ma egyetlen befolyásos párt sem kerülheti el,
hogy foglalkozzon a környezetvédelem, a női egyenjogúság, a kisebbségi jogok kérdé­
sével, és általánossá vált a „polgárhoz közeli kormányzat” demokratikus igénye is.
Ezáltal, mint említettem, a zöldek jelentősen hozzájárultak a nyugati demokráciák po­
litikai kultúrájának pozitív irányú változásához. Ma a „zöld” pártok általában a szoci­
áldemokrata reformerek szövetségesei és kézenfekvő koalíciós partnerei. Hogy med­
dig terjed a mozgalom lendülete, még nem jósolható meg, de máris sok változást sike­
rült előidézniük. Sikereik és kudarcaik egyben a posztmodem politika lehetőségeit és
korlátáit is jelzik.
 ZÁRSZÓ HELYETT:
RÖVID BIBLIOGRÁFIAI KALAUZ

Eszmetörténeti kirándulásunk végéhez érve, az olvasóban bizonyára sokasodnak a kér­

dőjelek és hiányérzetek. Könyvem legnagyobb tematikai hiányosságának azt érzem, hogy
az Európán kívüli világ eszmei és politikai tradíciói igen mostoha sorsra jutottak benne,
s legfeljebb utalásokban szerepelnek, jóllehet a „fejlődő” világ sorsa és az Észak-Dél
konfliktus ma az egyik első számú politikai problémává is vált. Ez a hiány azonban már
csak egy másik kötetben pótolható. Szerencsére az érdeklődő olvasó tájékozódhat e tárgyban
is néhány magyar nyelvű kiadványból: Marton Imre, Szentes Tamás írásaiból (Marton
1980, Szentes 1969), a Fejlődéstanulmányok egyes elméleti tárgyú köteteiből, emellett
néhány fordítás is megjelent a harmadik világ problémáit kifejező jelentős gondolkodók
írásaiból. (Németül olvasók figyelmébe ajánlom a harmadik világról szóló könyvsorozat
első, teoretikus kötetét, Nohlen-Nuscheler 1992.) Mivel e bevezető munka célja egyéb­
ként is kevésbé a kimerítő ismertetés és végérvényes értékelés volt, mint inkább az ér­
deklődő olvasók orientálása és a további tanulmányokra való inspirálása, könyvemet
azzal fejezhetem be a legméltóbban, ha egy épületes zárszó helyett inkább egy rövid
ajánló bibliográfiát nyújtok a további tájékozódás céljára. Ez a könyvben tárgyalt témák
szerint tagolódik, és a rövidség kedvéért csak utal az irodalomjegyzékbe is felvett mű­
vekre. Értékelésre legfeljebb az átfogó eszmetörténeti munkák esetében vállalkozom,
egyébként a válogatás nyilvánvalóan maga is tartalmaz értékelő szempontokat, mint ahogy
a könyv írójának ismeretbeli, szemléleti és nyelvi korlátáit is híven tükrözi.
A politikai eszmetörténet tanulmányozásában elmélyedni kívánó olvasónak számos
magyar nyelvű kiadvány áll rendelkezésre, az elsődleges forrásoktól a szekunder fel­
dolgozásokig. Először mindig ezeket adom meg, s emellett helyenként utalok további
angol és német nyelvű kiadványokra. (Az általános forrásmunkákban az olvasó más
európai nyelveken is talál bibiliográfiai útmutatókat.)
A magyar nyelven megjelent átfogó jellegű politikai eszmetörténeti munkák közül a
legigényesebb A politikai filozófia története /-//. (Strauss-Cropsey 1994). A mű Leó
Strauss konzervatív idealizmusának nézeteit tükröző monográfiák sorozatából áll, me­
lyek közül Strauss maga három fejezetet írt (Xenophón, Platón és Machiavelli), a többi
tanítványai munkája. A könyv igen jól használható azért is, mert szorosan a művekhez
kötődve ismerteti egy-egy klasszikus főbb gondolatait. Ugyanakkor a gondolkodók
kiválasztása helyenként esetlegesnek tűnik, és a mű nem mentes elfogultságoktól sem.
Használata nem igényli a straussi filozófia ismeretét, de bizonyos filozófiai műveltsé­
get már feltételez.
Az oxfordi Politikai filozófiák enciklopédiája igen jó általános áttekintést nyújt irány­
zatokra és személyekre vonatkozólag egyaránt, és kitűnő tájékozódási forrás mind a
régebbi gondolati hagyomány, mind pedig az újabb irányzatok tekintetében. A mű
közérthető, a szócikkek szerzői kiváló eszmetörténészek, túlnyomóan angol és ameri­
kai egyetemi tanárok. Az egyes szócikkek színvonala természetesen ingadozó, mint
 AZ EGYES KORSZAKOKHOZ. ILLETVE TÉMÁKHOZ AJÁNLOTT MŰVEK 403

minden hasonló munka esetében. A könyv végén jó bibliográfia található az alapvető'

forrásmunkákról.
Kulcsár Kálmán Politikai és jogszociológiájának I. részében rövid és tartalmas átte­
kintést ad a politikai gondolkodás fejlődésének fő tendenciáiról (Kulcsár 1987). Ugyan­
csak jó áttekintést nyújt Paczolay Péter és Szabó Máté több kiadást megért munkája
(Paczolay-Szabó 1996), az általuk szerkesztett Egyetemi szöveggyűjtemény az egyete­
mes politikai gondolkodás történetéhez pedig igen jól használható segédanyag (Paczolay-
Szabó 1990). A politikai filozófia mai problémáihoz ajánlom Lánczi Andrásnak A
huszadik század politikai filozófiája című művét (Lánczi 1996).
Az idegen nyelvű alapművek közül mindmáig igen nagy tekintéllyel rendelkezik
George Sabine első ízben 1937-ben megjelent, s azóta sokszor újra kiadott monográfi­
ája, a History o f Political Theory (Sabine 1962). Sabine filozófiai igényességgel,
koncepciózusán és logikusan fejti ki a nagy filozófiai iskolák fő nézeteit. Már kevésbé
tartom jónak Gettel szintén sokat használt politikai eszmetörténetét (Gettell’s... 1956),
mert főleg a XIX. századtól kezdve igen elfogultnak találom. Szellemi igényességével
kimagaslik ugyanakkor Quinton Skinner műve a modem politikai gondolkodás alapja­
iról (Skinner 1987). A politikai gondolkodásba való bevezetéshez nagyon jól használ­
ható Michael Curtis The Great Political Theories című művének puha fedelű kiadása
is, amely rövid életrajzokat és szövegszerű kivonatokat egyesít (Curtis 1981).
Német nyelven olvasók számára a Strauss-iskoláéhoz hasonló kiadványként ajánlható
a Klassiker des politischen Denkens, amely módszeres tanulmányokat tartalmaz a politi­
kai gondolkodás klasszikusairól a kezdetektől Max Weberig (Klassiker, 1974). A politi­
kai filozófiák angol enciklopédiájához hasonló, átfogó igényű összefoglalás a Pipers
Handbuch dér politischen Ideen öt kötete (Pipers 1986). Emellett Lieber (1991) és Fenske
(1987) munkái nyújtanak még átfogó eszmetörténeti tablót a politikai gondolkodás fejlő­
déséről.

Az egyes korszakokhoz, illetve témákhoz ajánlott művek

A kínai gondolkodáshoz az A kínai filozófia. Ókor című, Tőkei Ferenc válogatta há­
romkötetes munkát (1980) ajánlom (Tőkei előszavával). A vallási és a politikai eszmék
viszonyához jó forrás Glasenapp: Az öt világvallás című munkája (1977). Az indiai
hagyományhoz lásd még Téchy Olivér: Buddha című munkáját (1986). A Bibliában
Mózes könyvei, a Királyok könyve és a Próféták könyve tartalmazzák az ókori zsidók
politikai eszméit, illetve a prófétai hagyományt. Az államelméleti és jogi gondolkodás
korai fejlődéséhez lásd Antalffy György és Papp Ignác munkáját (Antalffy-Papp 1974).
Az ókori görög és római politikai gondolkodás tanulmányozásához a legtöbb klasszikus
mű hozzáférhető magyarul, s ezekre menet közben hivatkoztam is. A mélyebb ismere­
tekre törő olvasóknak mindenképpen ajánlatos Platón egyes dialógusainak elolvasása
(főként a Szókratész védőbeszéde, Az állam és Az államférfi), illetve Arisztotelész
Politikájának áttanulmányozása. A szekunder források közül Sarkady János (1960),
Szabó Árpád (1977), Németh György (1997) és Finley (1995) munkái a legfontosab­
bak, a római közjogról Zlinszky János kitűnő munkája. A görög demokráciáról J.
Dunn könyvének (1995) megfelelő fejezetei adnak jó képet. Jó áttekintést nyújtanak az
ókori politikai gondolkodásról a Görög történelem című tankönyv (1996) megfelelő
fejezetei, illetve mind görög, mind pedig római vonatkozásban Az ókori görögök és
rómaiak történetéről írott oxfordi tankönyv (Az ókori... 1996) is.
 404 ZÁRSZÓ HELYETT: RÖVID BIBLIOGRÁFIAI KALAUZ

A középkori politikai gondolkodás tanulmányozásához meglehetősen kevés mű áll

magyarul rendelkezésre. Bár nem a középkorba tartozik, a középkori gondolkodásra
tett nagy hatása miatt ajánlatos Szent Ágoston (Augustinus) magyarul elérhető írásá­
nak, a Vallomásoknak az elolvasása. Nemrég kezdődött el Aquinói Szent Tamás Sum­
ma Theologiaejának kiadása, de még csak az I. kötet jelent meg. Angolul jó áttekintést
ad a középkori politikai gondolkodás fejlődéséről Nederman-Forhan (1996), németül
a Pipers Handbuch (1986) és Lieber (1991) megfelelő fejezetei.
A reneszánsz és a korai újkor politikai gondolkodásának tanulmányozásához Dante
nemrég kiadott Monarchiája (Dante 1993), illetve Machiavelli alapvető művei, A feje­
delem és a Beszélgetések... (Machiavelli 1978) mellett ajánlatos Bodin: Az államról
(1987), Hobbes: Leviatán (1970) és Locke Értekezés a polgári kormányzatról (1986)
című műveinek elolvasása, mindegyik a tájékozódást segítő jó előszóval van ellátva.
Az angol forradalomról és a benne kiformálódó modern eszmékről lásd Makai-Hankiss
könyvét az angol forradalomról (1965), valamint Dunn demokráciakönyvének (1995)
a levellerekről írott fejezetét. Kitűnő angol antológia e korszak politikai irodalmáról a
Divine Right and Democracy (Wootton 1986). Új forrásmunkaként nemrég jelent meg
A koramodern politikai eszmetörténet cambridge-i látképe (1997).
A felvilágosodás fontosabb műveinek mindegyike megjelent magyarul. Montesquieu
és Rousseau hivatkozott alapművei mellett jó betekintést nyújt a francia felvilágosodás
erkölcsi és politikai filozófiájába a Ludassy Mária által válogatott kötet, A francia
felvilágosodás morálfilozófiája (1975). A felvilágosodás német hatásához lásd Kant
történetfilozófiai írásainak gyűjteményét (Kant 1997) és Az erkölcsök metafizikáját (Kant
1991). Hegeltől legalább a történetfilozófiai előadások bevezetését és a Jogfilozófia
alapjait kell elolvasni, (Hegel 1979a és 1971 - bár azok számára, akik először ismer­
kednek Hegel nyelvezetével, ajánlatos először szekunder forrásokból tájékozódni).
A modem politikai filozófiák, illetve ideológiai irányzatok kialakulásához és jellem­
zéséhez szintén számos jó forrásmunka akad. A liberalizmus témájában immár egész
sor kitűnő munka áll rendelkezésre a további tájékozódáshoz. Első helyen említeném a
Ludassy Mária által készített remek válogatást (A liberalizmus klasszikusai I—II. [1994]),
azután Manent (1994) és Gray (1996) könyvét. Magyarul olvashatók a nagy liberális
gondolkodók alapművei is (Locke, A. Smith, Constant, Tocqueville, J. St. Mill). A
liberalizmus legutóbbi magyar feltámadásához lásd a Világosság című folyóirat 1994/
5-6. összevont számát „A liberalizmus választása” címmel. A liberalizmusról írott
angol nyelvű művek száma légiónyi.
A konzervativizmusról szintén több áttekintő jellegű mű jelent meg magyarul az utóbbi
években: mérvadók Mannheim (1994), Nisbet (1996), Quinton (1995), és az újabb kon­
zervativizmushoz Scruton munkája (1995). A konzervatív gondolkodás angol kezdetei­
ről Kontler László írt monográfiát (Kontler 1997). A konzervativizmus hazai reneszán­
szához lásd Magyar konzervativizmus (1994), Magyar konzervativizmus - hagyomány és
jelenkor (1994), valamint Scruton művének (1995) megfelelő fejezeteit.
A szocializmus tárgyában klasszikus műnek számít Engels: A szocializmus fejlődése
az utópiától a tudományig (MVM II.). Az utópikus szocialistáktól magyarul megjelent
Saint-Simon (1963) és Fourier (1977), Owentől (1965) és Blanquitól egy-egy váloga­
tás. Marx és Engels csaknem minden munkája olvasható magyarul (MÉM, de a MEGA
köteteinek kiadása is elkezdődött), de politikailag legfontosabbnak számító írásaikat
tartalmazza a kétkötetes (MEVM). A róluk szóló irodalom is számos. A marxizmus
politikaelméletéről Ágh Attila írt átfogó elemzést (1984). Angol és német nyelven
egyaránt számos monográfia, szótár jellegű mű és áttekintés is megjelent a szocializ-
 AZ EGYES KORSZAKOKHOZ. ILLETVE TÉMÁKHOZ AJÁNLOTT MÜVEK 405

mus és marxizmus történetéről és magáról Marxról, példaként Kolakowski (1977),

Lichtheim (1969, 1972), Hofmann (1974), Bottomore (1983), Gouldner (1985), Elster
(1985), Fetscher (1967, 1971, 1981), a marxizmus politikaelméletéről Avineri (1970)
és Gilbert (1988). Marx politikaelméletének mai utóhatásához lásd A politikai marxiz­
mus az angolszász világban (1988) című válogatást.
Az anarchizmushoz érdemes elolvasni Bakunyin alapművét (Bakunyin 1984), a to­
vábbi tájékozódáshoz lásd Bozóki-Sükösd válogatását (Anarchizmus 1991), valamint
monográfiájukat az anarchizmus hazai vonatkozásairól (Bozóki-Sükösd 1994).
A nacionalizmushoz ajánlom Szűcs Jenő történelmi okfejtéseit (Szűcs 1974), vala­
mint Bibó vonatkozó írásait (Bibó 1986, főleg 11:185-266, 551-621). Gyűjteményes
kötet is jelent meg magyarul: A nacionalizmus (1995). A nacionalizmus újabb hullámá­
hoz magam is fűztem reflexiókat Fordul a világ című könyvemben (Bayer 1994, 236-
327). Előkészületben van Hobsbawm modern szemléletű munkájának (Nationalism:
Mythos and Reality [1991]) magyar kiadása. Angolul olvasóknak feltétlenül ajánlanám
az újabb irodalomból Gellner (1991), Anderson (1980), Balibar-Wallerstein (1995)
műveit a témához.
A XX. század problematikájához lásd Hobsbawm: A XX. század, a szélsőségek kora
(magyarul megjelenés alatt), John Lukács eltérő szemléletű munkáját (1995), a Washing­
toni Worldwatch Institute kiadványát (A világ helyzete 1997) a Római Klub és a nemzet­
közi békekutató intézetek jelentéseit, Paul Kennedy két nagy áttekintő írását (1990, 1997).
Max Weber legfontosabb munkái megjelentek magyarul, bár még korántsem hozzá­
férhető a politikai szempontból fontos írások mindegyike. Ezekből jó válogatást nyúj­
tott Józsa Péter (Weber 1970). Weber: A Protestáns etika és a kapitalizmus szelleme is
régóta olvasható magyarul (Weber 1982), Gazdaság és társadalom című alapvető
munkája pedig 1987 óta folytatásos kötetekben jelenik meg Erdélyi Ágnes fordításában
(Weber 1987-1997). Weber politikai szociológiájának elemzéséhez lásd Somlai 1977,
legitimitáselméletéhez Bayer 1997. Max Weber politikai biográfiájához lásd Hans
Mommsen német nyelvű monográfiáját (Mommsen 1977).
A liberalizmus változásaival kapcsolatban a szociálliberális pozícióhoz lásd Dahrendorf
munkáját (Dahrendorf 1990), a pluralizmusvitáról Bayer-Hardi áttekintő munkáját,
amely válogatott szemelvényeket is tartalmaz (Bayer-Hardi 1985), és Dahl művét a
pluralista demokrácia dilemmáiról (Dahl 1996). A neoliberális fordulathoz, valamint a
jóléti állam és a szocializmus neoliberális kritikájához Hayek művei (1995, 1992) a
mértékadóak. John Rawls alapvető munkája, Az igazságosság elmélete az Osiris Ki­
adónál jelent meg. Rawls és Dworkin alappozíciójához lásd Az angolszász liberalizmus
klasszikusai (1991) II. kötetében közölt tanulmányaikat.
A keresztény konzervativizmus politikai és eszmetörténetéhez lásd Gergely Jenő írása­
it (Gergely 1977, 1980). A politikai katolicizmus eszmei forrásainak, a pápai enciklikák-
nak összefoglalását tartalmazza Az egyház társadalmi tanításai (1996), Tomka Miklós
magvas bevezető tanulmányával. A kereszténydemokrácúi pártpolitikai összefüggéseivel
foglalkozik Enyedi Zsolt monográfiája, mely várhatóan rövidesen megjelenik (Enyedi,
1997). A neokonzervatív fordulat politikai hátteréhez lásd Forgács Imre (1987); angolul
Steinfels (1979) és németül Dubiel (1985) műveit javaslom elolvasásra.
A szocializmus e századi változásaival összefüggésben is olvashatók a főbb művek
magyarul. A reformizmushoz Bemstein alapvető munkája és Jászi Oszkár korai bolse-
vizmuskritikája és reformista szocializmuselmélete ajánlott (Bemstein 1989, Jászi 1989).
Lenin összes művei mellett legfontosabb politikai írásait a háromkötetes válogatás is
tartalmazza (1967). A bolsevizmus értő kritikája miatt figyelemre méltó az orosz emig­
 406 ZÁRSZÓ HELYETT: RÖVID BIBLIOGRÁFIAI KALAUZ

ráns filozófus, Bergyajev műve (1989). Lukács György külön tanulmánykötetben ad

számot a maga leninizmusáról, melyet még Vajda Mihály szerkesztett (1970). Legfon­
tosabb írása e tekintetben mégis A Történelem és osztálytudat, amely Lukács filozófiai
fordulatának erkölcsi és politikai motívumait is megvilágítja (1971). A lukácsi marxiz­
mus oroszországi fogadtatásáról és a korai szovjet marxizmus szellemi klímájáról jó
képet nyújt Krausz-Mesterházi 1985. A nyugati marxizmus egyik jelentős forrásaként
ajánlom olvasásra Gramsci írásait (1970, 1977, 1985).
A totalitarizmus elméleti fogalmához Raymond Áron (1994) fejtegetéseit és Hannah
Arendt könyvét (1991) olvashatjuk magyarul. Friedrich-Brzezinski koncepciója csak
angolul hozzáférhető (1965), a koncepció vitájához lásd Friedrich-Barber-Curtis (1969).
Német nyelvterületen a koncepció legbefolyásosabb képviselője Bracher (1982), a fo­
galom vitájához lásd Totalitarismus und Faschismus (1980). A totális diktatúrák el­
méletileg igényes elemzéséhez ajánlom a nácizmus és fasizmus vonatkozásában Ormos
Mária könyveit (1987, 1994) és Vajda fasizmustanulmányát (1995). A sztálinizmushoz
Trockij (1990), Béládi-Krausz, Kolakowski (1958, 1977) elemzéseit, valamint a most
megjelent Oroszország történetét (Font-Krausz et al. 1997).
A demokrácia történeti fejlődéséről lásd Dunn gyűjteményes kötetét (1995). A klasszi­
kus demokráciafogalom tanulmányozható a gondolkodástörténet egyes alapműveiből
Rousseau-tól Marxig. Az elitista demokráciafelfogáshoz Schumpeter (1950) és Downs
(1957) művei még nem olvashatók fordításban, de a pluralista demokráciát Róbert
Dahl már magyarul is megjelent műveiből tanulmányozhatjuk (1995, 1996). A rend­
szerváltozás körül a pluralizmusról, a civiltársadalomról stb. a hazai politikai publi­
cisztikában és esszéirodalomban folytatott terjedelmes és szinte áttekinthetetlen viták is
egészükben a demokrácia mikéntjéről és feltételeiről szóltak. Az újabb nemzetközi
viták és koncepciók áttekintéséhez lásd Held (1995, 1996).
A jóléti állam témájához a tárgyalt tanulmánykötetek szolgálhatnak a legjobb beve­
zetésül: A jóléti állam (1991), valamint Az új jobboldal és a jóléti állam (1996). Az
európai változások hatását a szociálpolitika alakulására átfogóan elemzik a Ferge-Kolberg
(1992) kötet egyes tanulmányai. A szociális és jóléti állam történetéhez német nyelven
lásd Jens Alber átfogó igényű munkáját (Alber 1988).
A posztmodern témájához már számos magyar nyelvű munka olvasható. A posztmo­
dern filozófiai problematikájához lásd Habermas-Lyotard-Rorty (1993), valamint
Habermas 1994, Nagy Pál 1993. Átfogó képet vázol a jelenségről az izmusok sorozat­
ban megjelent válogatás: A posztmodem (1992). Többet árul el a posztmodern fordulat
politikai tartalmáról Heller-Fehér (1993). A téma egyre szaporodó nemzetközi irodal­
mából egy-egy angol és német áttekintő munkát ajánlok elolvasásra: Postmodernism
(1993) , és Welsch (1993). A posztmodern fordulat hátterében szerveződő új társadalmi
mozgalmakról lásd a Politikai ökológia (1989), Szabó Máté (1992), Férfiuralom (1994),
Hirschman (1995), Multikulturalizmus (1997) köteteket.
A politikai gondolkodás további tanulmányozásához fontos bibliográfiai forrásként
szolgálhat a Politikai filozófiák enciklopédiájának végén szereplő magyar és idegen
nyelvű könyvjegyzék (523-574). 1992 óta pedig az újonnan megjelenő politikatudo­
mányi művekről a Politikatudományi Szemle közöl rendszeres bibliográfiai adatokat.
 IRODALOM

A francia felvilágosodás morálfilozófiája. Válogatta Ludassy Mária. Budapest, 1975. Gondolat.

A jóléti állam. Vál. és szerk. Ferge Zsuzsa és Lévai Katalin. Budapest, 1991, T-Twins Kiadó. ELTE
Szociológiai Intézet és Szociálpolitikai Tanszék.
A kereszténység története. Budapest, 1996. Lilliput.
A liberalizmus választása. Világosság, 1994/5-6.
A politikai filozófiák enciklopédiája. Budapest, 1995, Kossuth.
A politikai marxizmus az angolszász világban. Vál. és bev. Ágh Attila. Budapest, 1988, Kossuth.
A posztmodern. Vál. és bev. Pethó Bertalan. Budapest, 1992, Gondolat.
A szuverenitás káprázata. Szerk. Gombár Csaba et al. Budapest, 1996, Korridor Politikai Kutatások
Központja.
A világ helyzete 1997. A washingtoni Worldwatch Institute jelentése a fenntartható társadalomhoz
vezető folyamatról. Szerk. L. R. Brown, c. Flavin, H. French. Budapest, 1997. Kiad. a Föld
Napja Alapítvány.
Adolf Hitlers Mein Kampf. Eine kommentierte Auswahl von Christian Zentner. München, Leipzig,
1992. (8. Aufl.), List Verlag.
Adorno, Theodor W. - Horkheimer, Max: A felvilágosodás dialektikája. Budapest, 1990, Atlantisz-
Gondolat.
Adorno, Theodor W. et al.: The Authoritarian Personality. New York, 1950, Harper and Row.
Ágh Attila: A politika világa. (A marxista politikaelmélet alapvonásai.) Budapest, 1984, Kossuth.
Agnoli, Johannes - Brückner, Peter: The Transformation o f Democracy. Frankfurt am Main, 1968,
Europáische Verlagsanstalt.
Alber, Jens: Vöm Armenhaus zum Wohlfahrtsstaat. Frankfurt-New York, 1982, Campus.
Anarchizmus. Vál. és szerk. Bozóki András és Sükösd Miklós. Budapest, 1991, Századvég.
Anders, Günther: Die Antiquiertheit des Menschen. 1-11. 6. Aufl. München, 1983. Beck.
Anderson, Benedict: Imagined Communities. Revised Edition. London-New York, 1995, Verso.
Antalffy György - Papp Ignác: A politikai és jogi tanok története. Budapest, 1974, Tankönyvkiadó.
Arendt, Hannah: A totalitarizmus gyökerei. Budapest, 1992, Európa.
Arendt, Hannah: A forradalom. Budapest, 1991, Európa.
Arisztotelész: Politika. Budapest, 1969, Gondolat.
Arisztotelész: Nikomakhoszi etika. Budapest, 1971, Helikon.
Áron, Raymond: Tanulmány a szabadságjogokról. Pécs, 1994, Raymond Áron Társaság - Tanul­
mány Kiadó.
Augustin: City ofGod, New York, 1981, Penguin Books.
Augustinus, Aurelius: Vallomások. Budapest, 1982, G ondolat.,
Avineri, Shlomo: The Social and Political Thought o f Kari Marx. Cambridge, 1970, Cambridge
University Press.
Az angolszász liberalizmus klasszikusai I-II. Budapest, 1991, Atlantisz.
Az emberi jogok dokumentumokban. Összeáll. Kovács István - Szabó Imre. 2. kiad., Budapest, 1976,
Közgazdasági és Jogi Kiadó.
Az egyház társadabni tanításai. Dokumentumok. Szerk. Tomka Miklós és Goják János. Budapest, é. n.
(1996), Szent István Társulat.
Az ókori görögök és rómaiak története. Szerk. Boardman, John - Jasper Griffin - Oswyn Murray.
Budapest, 1996, Maecenas.
 408 IRODALOM

Az új jobboldal és a jóléti állam. Vál. és szerk. Bujalos István és Nyilas Mihály. Budapest, 1996,
Hilscher Rezső Szociálpolitikai Egyesület - az ELTE Szociológiai Intézet Szociálpolitika Tan­
széke.

Bagehot, Walter: The English Constitution. London, 1963, Collins.

Bakunyin, Mihail: Államiság és anarchia. Budapest, 1984, Gondolat.
Bakunyin, Mihail: Gyónás. Budapest, 1983, Európa.
Balandier, Georges: Politische Anthropologie. München, 1972, Deutscher Taschenbuch Verlag.
Balibar, Etienne - Wallerstein, Immánuel: Race, Nation, Class. Ambiguous Identities. London and
New York, 1995, Verso.
Barry, Normann P.: An Introduction to Modern Political Theory. 2nd ed., Basingstoke and London,
1989, Macmillan.
Bayer József - Hardi Péter: Pluralivnus. Budapest, 1985, Kossuth.
Bayer József: Fordul a világ. Budapest, 1994, T-Twins.
Bayer József: A politikai legitimitás. Budapest, 1997, Napvilág
Bebel, August: Charles Fourier élete és eszméi. Budapest, 1962, Gondolat.
Beck, Ulrich: Risikogesellschaft. Auf dem Weg in eine andere Modeme. Frankfürt/Main, 1986,
Suhrkamp.
Beck, Ulrich: Die Erfindung des Politischen. Frankfurt am Main, 1993, Suhrkamp.
Béládi László - Krausz Tamás: Sztálin. Történelmi vázlat. Budapest, 1990, Láng.
Bell, Dániel: The End o f Ideology. (On the Exhaustion o f Political Ideas in the Fifties.), Glencoe,
New York, 1960, Free Press.
Bell, Dániel: The Cultural Contradictions o f Capitalism., London, 1976, Heinemann.
Bell, Dániel: Die nachindustrielle Gesellscha.fi. (Őrig. The Postindustrial Society.) Frankfurt-New
York, 1985, Campus.
Bellamy, Richard (ed.): Theories and Concepts ofPolitics. An Introduction. Manchester, 1993, Uni-
versity Press.
Berend T. Iván: Válságos évtizedek. Közép- és Kelet-Európa a két világháború között. Budapest, 1983,
Gondolat.
Berend T. Iván: A történelem - ahogyan megéltem. Budapest, 1997, Kulturtrade.
Bergyajev, Nyikolaj: Az orosz kommunizmus értelme és eredete. Századvég füzetek, Budapest. 1989,
Századvég.
Berlin, Isaiah: Against the Current. Essays in the History o f Political Ideas. Middlesex, 1982, Penguin.
Berlin, Isaiah: Kari Marx: His Life andEnvironment. Oxford 1978. (4* ed.) Oxford University Press.
Bernstein, Eduard: A szocializmus előfeltételei és a szociáldemokrácia feladatai. Budapest, 1989,
Kossuth.
Beyme, Klaus von: Die politischen Theorien dér Gegenwart. Eine Einfuhrung. Opladen, 1992. (7.
A ufl.), Westdeutscher Verlag.
Beyme, Klaus von: Theorie dér Politik im 20. Jahrhundert. Von dér Modeme zűr Postmoderne.
Frankfurt am Main, 1991, Suhrkamp.
Bibó István: Válogatott tanulmányok / - // / . Budapest, 1986, Magvető.
Blanqui, August: Válogatott művei. Budapest, 1968, Gondolat.
Bodin, Jean: Az államról. (Válogatás.) Budapest, 1987, Gondolat.
Bosanquet, Nick: Friedman. In: Az új jobboldal és a jóléti állam. Budapest, 1996, 59-83.
Bottomore, Tóm (Ed.): A Dictionary of Marxist Thought. Oxford, 1987, Blackwell Reference, Basil
Blackwell.
Bottomore, Tóm: Élites and society. 2") ed. London and N ew York, 1993 Routledge.
Bozóki András - Sükösd Miklós: Az anarchizmus elmélete és tnagyarországi története. Budapest,
1994, Cserépfalvi.
Bracher, Kari Dietrich: Zeit dér Ideologien. Eine Geschichte des politischen Denkens im 20.
Jahrhundert. Stuttgart, 1982, Deutsche Verlagsanstalt.
Braun, Eberhardet al: PolitischePhilosophie. EinLesebuch. Texte, Anatysen, Kommentáré. Rowohlts
Enzyklopádie, 1991.
Broszat, Martin: Dér Staat Hitlers. Grundlegung und Entwicklung seiner inneren Verfassung. (13.
Aufl.) München, 1992, Deutscher Taschenbuch Verlag.
 IRODALOM 409

Bürke, Edmund: Töprengések a francia forradalomról. Budapest, 1990, Atlantisz-Medvetánc.

Bürke, Peter: Az olasz reneszánsz. Budapest, 1994, Osiris-Századvég.

Camus, Albert: A lázadó ember. Budapest, 1993, Bethlen Gábor Könyvkiadó.

Constant, Benjámin: A régiek és modernek szabadsága. Budapest, 1997, Atlantisz.
Curtis, Michael: The Great Political Theories. / - / / . New York, 1981, Avon Books.

Csepeli György: Nemzet által homályosan. Budapest, 1992, Századvég.

Dahl, Róbert A.: A pluralista demokrácia dilemmái. Budapest, 1996, Osiris.

Dahl, Róbert: Forradalom után? Budapest, 1995, Osiris.
Dahl, Róbert: Polyarchy. Participation and Opposition. New Haven and London, 1971, Yale Uni-
versity Press.
Dahrendorf, Ralph: Die Sache mit dér Nation. Merkúr, Deutsche ZeitschriftfiireuropáischenDenken,
44 (1990).
Dahrendorf, Ralph: A modem társadalmi konfliktus. Budapest, 1994, Gondolat.
Dante, Alighieri: Az egyeduralom. Budapest, 1993, Kossuth.
D owns, Anthony: An Economic Theory ofDemocracy. New York, 1957.
Dubiel, Helmut: Was ist Neokonservativisnuts? Frankfurt am Main, 1985, Suhrkamp.
Dunn, John (szerk.): A demokrácia. Befejezetlen utazás. Kr. e. 508 - Kr. u. 1993. Budapest, 1995,
Akadémiai Kiadó.
Dunn, John et a l.: A koramodern politikai eszmetörténet cambridge-i látképe. Szerk. Horkay Hörcher
Ferenc. Pécs, 1997. Tanulmány.
Dunn, John: Locke. Budapest, 1992, Atlantisz.

Elster, Jón: Making Sense ofMarx. Cambridge, London, New York etc. 1985, Cambridge UP.
Engels, Frigyes: A szocializmus fejlődése az utópiától a tudományig. In Marx-Engels Művei 19. köt.
(vagy Marx-Engels Válogatott Művei II. köt.)
Enyedi Zsolt: Az elkülönülés politikája. Szervezeti mobilizáció és szubkulturális politika a katolikus-
keresztény pártok és mozgalmak körében. (Kézirat). Budapest, 1997.
Eszmék a politikában: a nacionalizmus. Pécs, 1995. Tanulmány Kiadó.

Faguet, Émile: A kontárság kultusza. Budapest, 1995, Kossuth.

The Federalist Papers. Alexander Hamilton, James Madison, John Jay. New York, London, 1961,
N ew American Library.
Fehér Ferenc: A megfagyott forradalom. Értekezés a jakobinizmusról. Budapest, 1992, Cserépfalvi-
Magvető.
Fejlődéstanulmányok. 1. kötet: Kritikai elméletek és elmélétkritikák. MKKE, 1978, 2. jav. kiadás
ELTE ÁJTK 1980.
Fejlődéstanulmányok. 3. kötet: Az elmélet és a fegyverek kritikája. Ideológusok és filozófusok a har­
madik világról. Budapest, 1982, Kiad. A z ELTE ÁJTK Tudományos Szocializmus Tanszéke.
Fejtő Ferenc: Szociáldemokrácia tegnap, ma, holnap. Budapest, 1996, Belvárosi Könyvkiadó.
Fenske, Hans ua.: Geschichte dér politischen Ideen. (Von Homer bis zűr Gegenwart.) Frankfurt/
Main, 1987, Fischer Taschenbuch Verlag.
Ferenczy Endre - Maróti Egon - Hahn István: Az ókori Róma. Szerk. Harmatta János. Budapest,
1992, Tankönyvkiadó.
Férfiuralom. írások nőkről, férfiakról, feminizmusról. Szerk. Hadas Miklós. Budapest, 1994, Replika
Kör.
Ferge Zsuzsa - Jón Eivind Kolberg (Eds.): Social Policy in a Changing Europe. Frankfurt am Main
and Boulder, Colorado, 1992, Campus-Westview Press.
Ferrero, Gugliermo: Az ókori civilizáció bukása. Budapest, 1993, Holnap.
Fetscher, Iring (Hrsg.): Dér Marxismus. Seine Geschichte in Dokumenten. München, 1967, Piper
Verlag.
Fetscher, Iring: Marx and Marxism. New York, 1971.
 410 IRODALOM

Fetscher, Iring: Von Marx zűr Sowjetideologie. Frankfurt am Main, Berlin, München, 1981,
Diesterweg.
Fichte, Johann Gottlieb: A tökéletes állam. Budapest, 1943, Phönix.
Fichte, Johann Gottlieb: Válogatott filozófiai írások. Budapest, 1981, Gondolat.
Fichtes Reden an die deutsche Nation. Eingeleitet von Rudolf Eucken. Leipzig, 1909, Intel- Verlag.
Finley, Moses I.: Politika az ókorban. Budapest, 1995, Európa.
Font Márta - Krausz Tamás - Niederhauser Emil - Szvák Gyula: Oroszország története. Budapest,
1997, Maecenas.
Forgács Imre: Neokonzervativizmus az Egyesült Államokban. Budapest, 1987, Kossuth.
Foucault, Michel: A modernség politikai-filozófiai dilemmái, a felvilágosodáson innen és túl. Szerk.
és ford. Szakolczay Árpád. Budapest, 1991.
Foucault, Michel: Felügyelet és büntetés. Budapest, 1990, Gondolat.
Fourier, Charles: A négy mozgás és az általános rendeltetések elmélete. Budapest, 1977, Gondolat.
Fraenkel, Ernst: Deutschland und die westlichen Demokratien. Stuttgart-Berlin-Köln-Mainz, 7. Aufl.
1979, Kohlhammer.
Friedenthal, Richard: Luther élete és kora. Budapest, 1977, Gondolat.
Friedrich, Cári Joachim: Die politische Wissenschaft. Freiburg/München, 1961, Verlag Kari Alber.
Friedrich, Cári Joachim - Brzezinski, Zbigniew: Totalitarian Dictatorship andAutocracy. 2nJedition,
revised by című J. Friedrich. Cambridge, Mass.: 1965. Chapter 1:15-27, VII:367-378, Harvard
University Press.
Friedrich, Cári Joachim - Michael Curtis - Benjámin Barber: Totalitarianism is Perpective. Three
views. (Conceptual Foundations o f Totalitarianism Retreat from Totalitarianism The Evolving
Theory and Practice o f Totalitarian Regimes.). New York, Washington, London, 1969, Praeger
Publishers.
Friedrich, Cári Joachim (Ed.): Totalitarianism. Proceedings o f a Conference held at the American
Academy o f Árts and Sciences. March 1953. Harvard UP. Cambridge, MA. 1954.
Fromm, Eric: Escapefrom Freedom. New York, 1941.
Fukuyama, Francis: A történelem vége és az utolsó ember. Budapest, 1994, Európa.
Fürét, Francois: Gondoljuk újra a francia forradalmat. Pécs, 1994, Tanulmány.

Gellner, Emest: Nationalismus und Modeme. Berlin, 1991, Rotbuch.

Gellner, Ernest: Nationalismus und Politikin Osteuropa. In: Prokla 87., Nationalismus am Ende des
20. Jahrhunderts. Berlin, 1992, Rotbuch Verlag.
Gergely Jenő: A kereszténydemokrácia előtörténete és fogalma. In A kereszténydemokrácia Nyugat-
Európában 1944-1958. Szerk. Gergely Jenő, Budapest, 1980, 11-93. Kossuth.
Gergely Jenő: A politikai katolicizmus Magyarországon (1890-1950). Budapest, 1977, Kossuth.
Gettell’s History ofPolitical Thought. Ed. by Lawrence című Wanlass. London, 1956, George Allén
& Unwin.
Gibbins, John R. (Ed.): Contemporary Political Culture. Politics in a Postmodern Age. London-
Newbury Park-New Delhi, 1990, Sage Publications.
Giddens, Anthony: The Nation-State and Violence. Cambridge, 1985, 1987, Polity Press.
Gilbert, Alán: Marx’s Politics. Communists and Citizens. Boulder (US) and London, 1988, Lynne
Rienner Publishers.
Glasenapp, Helmuth von: Az öt világvallás. Budapest, 1977, Gondolat.
Globale Trends 1996. Faklen, Analysen, Prognosen. Frankfurt am Main, 1995, Fischer.
Gouldner, Alvin W: The Two Marxisms. Contradictions andAnomalies in the Development o f Theory.
N ew York, Toronto, 1980, Oxford University Press.
Gramsci, Antonio: Filozófiai írások. Budapest, 1970, Kossuth.
Gramsci, Antonio: Az új fejedelem. 1977, Magyar Helikon.
Gramsci, Antonio: Politikai írások. 1916-1926. Budapest, 1985, Kossuth.
Gray, John: Liberalizmus. Pécs, 1996, Tanulmány.
Greiffenhagen, Martin von (Hg.): Totalitarismus. München, 1972, List Verlag.
Grotius, Hugó: A háború és béke jogáról. Bukarest, 1973, Kriterion.
 IRODALOM 411

Habermas, Jürgen: A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása. (2. kiadás, a szerző új előszavá­

val.) Budapest, 1993, Századvég-Gondolat.
Habermas, Jürgen - Jean-Frangois Lyotard - Richard Rorty: A posztmodern állapot. Budapest, 1993,
Századvég.
Habermas, Jürgen: Válogatott tanulmányok. Budapest, 1994, Atlantisz.
Hartz, Louis: The Liberal Tradition in America. An lnterpretation o f American Political Thought
since the Revolution. Harcourt, New York and London, 1955.
Hayek, Friedrich August von: A végzetes önhittség. A szocializmus tévedései. Budapest, 1992, Tan-
könyvkiadó.
Hayek, Friedrich August von: Piac és szabadság. Válogatott tanulmányok. Budapest, 1995, Közgaz­
dasági és Jogi Kiadó.
H egel, Georg Wilhelm Friedrich: A jogfilozófia alapvonalai. Budapest, 1971, Akadémiai Kiadó.
Hegel, Georg Wilhelm Friedrich: A szellem fenomenológiája. Budapest, 1979b, Akadémiai Kiadó.
H egel, Georg Wilhelm Friedrich: Előadások a filozófia történetéről. / - // / . Budapest, 1960, Akadé­
miai Kiadó.
H egel, Georg Wilhelm Friedrich: Előadásoka világtörténet filozófiájáról. Budapest, 1979a, Akadé­
miai Kiadó.
Held, Dávid: Democracy and the Global Order. From the Modem State to Cosmopolitan Governance.
Cambridge (UK), 1995, Polity Press.
Held, Dávid: Models o f Democracy. 2"*1 ed, Cambridge (UK), 1996, Polity Press.
Heller Ágnes - Fehér Ferenc: A modernitás ingája. Budapest, 1993, T-Twins.
Hilferding, Rudolf: Dos Finanzkapital. Wien, 1910.
Hirschman, Albert O.: Kivonulás, tiltakozás, hűség. Budapest, 1995, Osiris.
Historikersíréit. Die Dokumentation dér Kontroverse um die Einzigartigkeit dér nationalsozialistischen
Judenvernichtung. München-Zürich, 1987, Piper Verlag.
Hobbes, Thomas: Leviatán vagy az egyházi és világi állam anyaga, formája és hatalma. Budapest,
1970, Magyar Helikon.
Hobsbawm, Eric J.: Nationen und Nationalismus. Mythos und Realitat seit 1780. New York/Frank-
furt am Main, 1991, Campus.
Hofmann, Werner: Die Arbeitsverfassung dér Sowjetunion. Frankfurt am Main, 1956.
Hofimann, Werner: Ideengeschichte dér sozialen Bewegung. New York, 1974, Walter de Gruyter &
C o., Berlin.
Hofmann, Werner: Stalinisrnus undAntikommunisnuis. Zűr Soziologie des Ost-West-Konflikts. Frankfurt
am Main, 1967, Suhrkamp.
Hofstadter, Richard: Social Darwinism in American Thought. 2 “* ed., Boston, 1955, The Beacon
Press.
Hofstadter, Richard: The American Political Tradition and the Mán Who Made It. New York, 1973,
Vintage Books, Random House(Orig. 1948.)
Hroch, Miroslav: Social preconditions of National Revival in Europe. Cambridge, 1985, Cambridge
University Press.
Hroch, Miroslav: From National Movement to the Fully-formed Nation. The Nationbuilding Process
in Europe. New Left Review, Nr. 198., 1993.
Huizinga, Johan: A középkor alkonya. Budapest, 1979, Európa.
Huntington, Sámuel P.: Political Order in Changing Societies. New Haven, 1968, Yale University
Press.
Huntington, Sámuel P.: The Third Wave. Democratization in the Laté Twentieth Century. 1993.
University o f Oklahoma Press. Norman and London.
Huntington, Sámuel P.: Civilizációk háborúja? Külpolitika, 1995/3-4. 183-204.

Igazságosabb és testvériesebb világot! A Magyar Katolikus Püspöki Kar körlevele a hívekhez és

minden jóakaratú emberhez a magyar társadalomról. In: Magyarország Politikai Évkönyve 1996,
Budapest, 1997. 810-834.
Inglehart, Rónáid: The Silent Revolution: Changing Values and Political Styles among Western Publics.
Princeton 1977, Princeton University Press.
István király emlékezete. Szerk. Király István. Budapest, 1988, Európa.
 412 IRODALOM

Jameson, Frederic: Postmodernism, or, the Cultural Logic ofLate Capitalism. Verso, London-New
York, 4"‘ ed. 1996.
Jászi Oszkár: A komnunizmus kilátástalansága és a szocializmus reformációja. Válogatás politikai
írásaiból. Századvég füzetek, 1. Budapest, 1989.
Jencks, Charles: Post-Modern und Spt-Modem. Einige grundlegende Definitionen. In Modeme oder
Postmoderne? Zűr Signatur des gegenwrtigen Zeitalters. Weinheim 1986, Hrsg. von Peter
Koslowski, Róbert Spaemann, Reinhard Löw. 205-235.
Joguralom és jogállam. Szerk. Takács Péter. Budapest 1995.

Kaminski, Andrzej J.: Konzentrationslager 1896 bis heute. Geschichte, Funktion, Typologie. Mün-
chen-Zürich 1990, Piper.
Kant, Immánuel: A vallás a puszta ész határain belül és más írások. Budapest, 1974, Gondolat.
Kant, Immánuel: Az erkölcsök metafizikájának alapvetése. A gyakorlati ész kritikája. Az erkölcsök
metafizikája. Budapest, 1991, Gondolat.
Kant, Immánuel: Történetfilozófiai írások. 1997, Ictus.
Kennedy, Paul: Nagyhatalmak felemelkedése és hanyatlása. Budapest, 1992.
Kennedy, Paul: A XXI. század küszöbén. Budapest, 1997, Napvilág.
Kershaw, lan: Dér NS-Staat. Geschichtsinterpretationen und Kontroversen im Überblick. (The Nazi
Dictatorship: Problems and Perspectives oflnterpretation). Reinbek bei Hamburg, 1994, Rowohlt.
Keynes, John Maynard: A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete. Budapest, 1965,
Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.
Kínai filozófia. Ókor. / - // / . kötet. Vál., ford. és bev. Tőkei Ferenc. Budapest, 1980, Akadémiai
Kiadó.
Klassiker des politischen Denkens. 1-2. B d .( 1. Von Plató bis Hobbes; 2. Von Locke bis Weber). (5.
Aufl.) Hg. von Hans Maier, Heinz Rausch, Horst Denzer. München, 1979, Verlag H. Beck
Kolakowski, Leszek: Dér Mensch olme Alternative. Von dér Möglichkeit und Unmöglichkeit, Marxist
zu sein. München, 1958, Piper.
Kolakowski, Leszek: Die Hauptströmungen des Marxismus. Entstehung, Entwicklung, Zerfall 1-3.
München, Zürich, 1977, Piper.
Kontler László: Az állam rejtelmei. Brit konzervativizmus és a politika újkori nyelvei. Budapest, 1997,
Atlantisz.
Korsch, Kari: Marxismus und Philosophie. Frankfurt/M., 1966, Europische Verlagsanstalt.
Kracauer, Siegfried: Caligaritól Hitlerig. Budapest, 1992, T-Twins.
Krausz Tamás - Mesterházi Miklós: Mű és történelem. Viták Lukács György műveiről a húszas
években. Budapest, 1985, Gondolat.
Kulcsár Kálmán: Politikai és jogszociológia. (I. rész: A politikai gondolkodás fejlődése.) Budapest,
1987, Kossuth.
Kühnl, Reinhard: Dér Deutsche Faschismus in Quellén und Dokumenten. 5. Aufl. Köln, 1980, Pahl
Rugenstein Verlag.

Lane, Dávid: Politics and Society in the USSR. London, 1978, Martin Robertson.
Lánczi András: A XX. század politikai filozófiája. Miskolc, 1997, Bíbor.
Lash, Christopher: Az önimádat társadalma. Budapest, 1984, Európa.
Lash, Scott: Sociology o f Postmodernism. London and New York, 1991, Routledge.
Lenin: Összes művei 1-55. köt. Budapest, 1964-1979, Kossuth.
Lenin válogatott művei / - / / / . Budapest, 1967, Magyar Helikon.
Lexikon des Sozialismus. Hrsg. von Thomas Meyer et al. Köln, 1986, Bund Verlag.
Lichtheim, George: Kurze Geschichte des Sozialismus. Studien-Bibliothek, Köln, 1972, Kiepenhauer
& Witsch.
Lichtheim, George: The Origins ofMarxism. New York, 1969, Praeger.
Lieber, Hans-Joachim (Hg.): Politische Theorien von dér Antiké bis zűr Gegenwart. Bundeszentrale
für politische Bildung, Bonn 1991.
Lipset, Seymour Martin: Homo politicus. Budapest, 1995, Osiris.
 IRODALOM 413

Locke, John: Értekezés a polgári kormányzat igazi eredetéről, hatásköréről és céljáról. Budapest,
1986, Gondolat.
Locke, John: Levél a vallási türelemről. Budapest, 1982, Akadémiai.
Löwith, Kari: Világtörténelem és üdvtörténet. A történelemfilozófia teológiai gyökerei. Budapest,
1996, Aüantisz.
Ludassy Mária: A trón, az oltár és az emberi jogok. (.Katolikus és liberális gondolkodók a restauráció
korabeli Franciaországban.) Budapest, 1984, Magvető.
Lukács György: Lenin. Szerkesztette Vajda Mihály. Budapest, 1970, Magvető.
Lukács György: Történelem és osztályöntudat. Budapest, 1971, Magvető.
Lukács György: Az ész trónfosztása. Az irracionalista filozófia kritikája (4. kiad.). Budapest, 1974,
Akadémiai Kiadó.
Lukács, John: A XX. század és az újkor vége. Budapest, 1994, Európa.
Lyotard, Jean-Fran?ois: Dér Widerstreit. (Eredeti címe: Le différende.) München, 1987, Fink Verlag.

Machiavelli, Niccoló: Művei. I—II. Budapest, 1978, Európa.

Macpherson, Crawford B.: The Life and Time o f Liberói Democracy. Oxford, 1977, Oxford Univer-
sity Press.
Magyarország Politikai Évkönyve 1996. Budapest, 1997, Demokrácia Kutatások Magyar Központja
Alapítvány.
Manent, Pierre: A liberális gondolat története. Pécs, 1994, Tanulmány.
Mannheim Károly: A konzervativizmus. Budapest, 1994, Cserépfalvi.
Mannheim Károly: Ideológia és utópia. Budapest, 1996, Atlantisz.
Marton Imre: Eszmék és tévesvnék a harmadik világban. Budapest, 1969, Kossuth.
Marx, Kari - Engels, Frigyes: Művei 1-46. kötet. Budapest, Kossuth.
Marx - Engels: Válogatott művek I—II. Budapest, 1963, Kossuth.
Michels, Róbert: Zűr Soziologie des Parteiwesens in dér modernen Demokratie. Untersuchungen
überdie oligarchischen Tendenzen des Gruppenlebens. Alfréd Körner Verlag, Stuttgart, 2. Auflage
1925.
Mill, John Stuart: A szabadságról. Haszonelvűség. Budapest, 1980, Magyar Helikon.
Mill, John Stuart: Considerations on Representative Government. In The Collected Works o f J. S.
Mill, vol. XIX. Toronto, 1963-84, University o f Toronto Press. (Magyarul megjelent 1867-ben:
A képviseleti kormány, Pest, Emich.)
Milosz, Ceslaw: „A rabul ejtett értelem. " Budapest, 1992, Európa.
Mitchell, Ralph: Az Egyesült Államok alkotmánya. Történet, dokumentum, mutatók. Budapest, 1995,
Nemzeti Tankönyvkiadó.
Moderné oder Postmodeme? Zűr Signatur des gegenwrtigen Zeitalters. Weinheim, 1986, Hrsg. von
Peter Koslowski, Róbert Spaemann, Reinhard Löw.
Mommsen, Wolfgang J.: Max Weber und die deutsche Politik 1890-1920. Tübingen, 1977.
Mommsen, W olfgang J .: Politik und politische Theorie bei Max Weber. In: Max Weber hente. Hrsg.
von Johannes W eiss. Frankfurt am Main, 1989, Suhrkamp.
Mommsen, Wolfgang J.: Max Weber. Gesellschaft, Politik und Geschichte. Frankfurt, 1982.
Montesquieu, Charles de Secondat: A törvények szelleméről 1-2. köt. Budapest, 1962, Akadémiai
Kiadó.
Mortimer, Roland: Az európai felvilágosodás fényei és árnyai. Budapest, 1983, Gondolat.
Morton, A. L.: Angol utópia. Budapest, 1974, Kossuth.
Multikulturalizmus. Szerk. Feischmidt Margit. Budapest, 1997, Qsiris-Láthatatlan Kollégium.
Mumford, Lewis: A város a történelemben. Budapest, 1985, Gondolat.
Münkler, Herfried (Hg.): Politisches Denken im 20. Jahrhundert. Ein Lesebuch. München, Zürich,
1990, Pipers.
Myrdal, Gunnar: Beyond the Welfare State. London, 1958.

Nairn, Tóm: Dér modeme Janus. In: Marxismus und Nationalisnuis. Hg. von T. Naim et al. Berlin,
1978, Rotbuch.
Nagy Pál: Posztmodern háromszögelési pontok: Lyotard, Habermas, Derrida. Párizs-Bécs-Buda-
pest, 1993, Magyar Műhely.
 414 IRODALOM

Nederman, Cary J. - Forhan, Kate Langdon (Eds.): Medieval Political Theory: The Quest fór the
Body Politic, 1100-1400, London and New York, 1996, Routledge.
Németh György: A zsarnokok utópiája. Antik tanulmányok. Budapest, 1996, Atlantisz.
Neumann, Franz: Demokratischer und autoritárer Staat. Beitrage zűr Soziologie dér Politik. Frank-
furt/M ., 1967, Suhrkamp.
Neumann, Franz: Behemoth. Struktur und Praxis des Nationalsozialismus. (Őrig: The Structure and
Practice o f National Socialism, 1933-1944.) Frankfurt am Main, 1977a., Suhrkamp.
Neumann, Franz: Handbuch politischer Theorien und Ideologien. Reinbek bei Hamburg, 1977b.,
Rowohlt.
Nietzsche, Friedrich: Válogatott írásai. Budapest, 1972, Gondolat.
Nisbet, Róbert: Konzervativizmus - álom és valóság. Pécs, 1996, Tanulmány.
Nohlen, Dieter - Nuscheler Franz: Handbuch derdritten Welt. I. Grundprobleme, Theorien, Strategien.
3. Aufl. 1992, Verlag J. H. W. Dietz Nachf.
Nozick, Róbert: Anarchy, State and Utópia. Oxford, 1974, Basil Blackwell. (Részletei magyarul in
Az új jobboldal és a jóléti állam, Budapest, 1996.

O lson, Mancur: A kollektív cselekvés logikája. Budapest, 1997, Osiris.

Opitz, Peter J. (Hrsg.): Weltprobleme. BundeszentralefürpolitischeBildung. Bonn, 1990.
Ormos Mária: Hitler. 2. kiad. 1994. T-Twins.
Ormos Mária: Nácizmus és fasivnus. Budapest, 1987, Magvető.
Ortega y Gasset, Jósé: A tömegek lázadása. Budapest, 1995, Pont könyvkereskedés.
Orwell, George: 1984. Budapest, 1989, Európa.

Paczolay Péter - Szabó Máté (Szerk.): Az egyetemes politikai gondolkodás története. Szöveggyűjte­
mény. Kézirat. Budapest, 1990, Tankönyvkiadó.
Paczolay Péter - Szabó Máté: A politikatudomány kialakulása. Budapest, 1996, Korona.
Paine, Thomas: Az ember jogai. Budapest, 1995, Readers International, Osiris.
Pareto, Wilfredo: The Rise and Fali ofthe Elites. Totowa, New Jersey, 1968, Bedminster Press.
Pascal, Blaise: Gondolatok. Budapest, 1978, Gondolat.
Pipers Handbuch dér politischen Ideen. Hg. von Iring Fetscher und Herfried Münkler. Bd. 1-5.
München-Zürich, 1986, Piper.
Platón: Összes művei I-III. Budapest, 1984, Európa.
Politikai filozófiák enciklopédiája. Budapest 1995, Kossuth Könyvkiadó.
Politikai marxiznuis az angolszász világban. Vál. és bev. Ágh Attila. Budapest, 1988, Kossuth.
Politikai ökológia. Szemelvények a nyugati alternatív mozgalmak elméletéről és politikájáról. Szerk.
Szabó Máté. Bölcsész Index Centrál Könyvek 2. Budapest, 1989.
Popper, Kari: The Open Society andits Enemies. Princeton (New Jersey), 1950, Princeton University
Press.
Postmoderne - globale Differenz. Hrsg. von R. Weimann et al. Frankfurt/Main, 1991, Suhrkamp.
Postmodemism. A Reader. Ed. and introduced by Thomas Docherty. New York, London etc., 1993,
Harvester Wheatsheaf.

Quinton, Anthony (Ed.): Political Philosophy. London, 1967, Oxford University Press.
Quinton, Anthony: A tökéletlenség politikája. Az angol konzervatív gondolkodás vallásos és szekuláris
tradíciója Hookertől Oakeshottig. Pécs, 1995, Tanulmány.

Rawls, John: A Theory ofJustice. Cambridge, 1971, Harvard University Press. Magyarul: Az igazsá­
gosság elmélete. Budapest, 1997, Osiris.
Ross, Sir Dávid: Arisztotelész. Budapest, 1996, Osiris.
Roth, Rolant - Rucht Dieter (Hg.): Neue soziale Bewegungen in dér BRD. Bonn, 1987, Bundeszentrale
fúr politische Bildung.
Rousseau, Jean-Jacques: Értekezések és filozófiai levelek. Budapest, 1978, Magyar Helikon.
Rödel, Ulrich - Frankenberg, Günter - Dubiel, Helmut: Die demokratische Frage. Frankfurt am
Main, 1989, Suhrkamp.
Rödel, Ulrich (H g.): Gesellschaft und libertate Demokratie. Frankfurt am Main, 1990, Suhrkamp.
 IRODALOM 415

Röhrich, Wilfried: Sozialgeschichte politischer Ideen. Die Bürgerliche Gesellschaft. Reinbek bei
Hamburg, 1979, Rowohlt.

Sabine, George H.: A History o f Political Theory. London, 1961, George G. Harrap.
Saint-Simon, Claude-Henri: Válogatott írások. Budapest, 1963, Gondolat.
Salamov, Variam: Koliina. Történetek a sztálini lágerekből. Budapest, 1989, Szabad Tér - Európa.
Sarkady János: A demokrácia bölcsője. Budapest, 1960, Gondolat.
Schapiro, Leonard: Totalitarianism. Key Concepts in Political Science. New York, Washington,
London, 1972, Praeger Publishers.
Schieder, Rolf: Civil Religion. Die religiöse Dimension dér politischen Kultur. Gütersloh, 1987,
Gütersloher Verlagshaus Mohn.
Schlett István: A magyar politikai gondolkodás története. 1. köt. Budapest, 1996, Korona.
Schmitt, Cári: Dér Begrijf des Politischen. Berlin, 1963, Dunckerund Humblot.
Schumpeter, Joseph: Capitalism, Socialism and Democracy. London, 1950.
Schwarzwáller, Wulf C.: Hitler pénze. Budapest, 1956, Ferenczy.
Scruton, Roger: Mi a konzervativizmus? Budapest, 1995, Osiris.
Shklar, Judith N.: Montesquieu. Budapest, 1994, Atlantisz.
Sieferle, R olf Peter: Fortschrittsfeinde? Oppositbn gégén Technik und Industrie von dér Romantik bis
zűr Gegenwart. München, 1984, Beck.
Skinner, Quentin: Machiavelli. Budapest, 1996, Atlantisz.
Skinner, Quinton: The Foundations of Modem Political Thought. Vol. 1-2. Cambridge, 1987, Camb­
ridge University Press.
Smith, Adam: A nemzetek gazdagsága, e gazdagság természetének és okainak vizsgálata. Budapest,
1959, 1992, Közgazdasági és Jogi Kiadó.
Somlai Péter: Hivatalnoki szervezet és intenzív iparosítás. (Max Weber bürokrácia-ebnélete, gazda­
ság és politika viszonya a századforduló Németországában.) Budapest, 1977, Akadémiai Kiadó.
Soréi, Georges: Gondolatok az erőszakról. Budapest, 1994, Századvég.
Spinoza: Politikai tanulmány. Levelek. Bukarest, 1979, Kriterion.
St. Thomas Aquinas: On Politics and Ethics. Translated and edited by Paul E. Sigmund. Norton,
N ew York/London, 1988, A Norton Critical Edition.
Stein, Lorenz von: Die Geschichte dér sozialen Bewegung in Frankreich. 3 Bde. Leipzig, 1850,
Neuauflage München, 1921, Salomon.
Steinfels, Peter: The Neoconservatives. The Mén who are Changing America’s Politics. New York,
1979, Simon and Schuster.
Strauss, Leó - Joseph Cropsey (Szerk.): A politikai filozófia története l-Il. Budapest, 1994, Európa.

Szabó Árpád: Periklész kora. Történeti és politikai áttekintés. Budapest, 1977, Magvető.
Szabó Máté: Zöldek, alternatívok, környezetvédők. Budapest, 1985, Gondolat.
Szabó Máté: Társadalmi mozgalmak és politikai változás: a Zöldek. Budapest, 1992, Alapítvány a
Politikai Kultúráért.
Szentes Tamás: Polgári és újbaloldali elméletek a tőkés világgazdaságban. Budapest, 1980, Kossuth.
Sztálin, Joszif Visszarionovics: A leninizmus kérdései. Budapest, 1949, Szikra.
Szűcs Jenő: Nemzet és történelem. Tanulmányok. Budapest, 1974, Gondolat.

Tarle, J. V.: Talleyrand. Budapest, 1964, Gondolat.

Téchy Olivér: Buddha. Budapest, 1986, Gondolat. •■
Theimer, Walter: Geschichte dér politischen Ideen. Bern und München, 1955, Francke.
Three Faces o f Pluralism. Political, Ethnic and Religious. Ed. By Stanislaw Ehrlich and Graham
Wootton. Westmead, England 1980, Gower Publishing Company.
TocqueviUe, Alexis de: Az amerikai demokrácia. (Francois Fürét előszavával.). Budapest, 1993, Európa.
Tocqueville, Alexis de: A régi rend és a forradalom. Budapest, 1994, Atlantisz.
Totalitarismus und Faschismus. Eine wissenschaftliche und politische Kontroverse. Kolloquium im
Institut für Zeitgeschichte am 24. November 1978. R, München-Wien, 1980, Oldenburg.
Trockij, Lev Davidovics: Az elárult forradalom. Budapest, 1990, Áramlat.
Tuck, Richard: Thomas Hobbes. Budapest, 1993, Atlantisz.
 416 IRODALOM

Tucker, Rober (Ed.): Leninism. The Lenin Anthology. New York, London, 1976, W. W. Norton
and Conipany, Inc.
Tucker, Róbert (Ed.): Stalinism. Essays in Historical Interpretation. New York, London, 1977, W.
W. Norton and Co.

Új rend egy új világban. Dokumentumok az amerikai politikai gondolkodás történetéhez. V ál., ford.,
szerk. Lévai Csaba. Debrecen, 1997, DUP.

Vajda Mihály: A fasizmusról. Budapest, 1995, Osiris.

Vernant, Jean-Pierre: Die Entstehung des griechischen Denkens. Frankfurt am Main, 1982.
Vitányi Iván: A szociáldemokrácia jövőképe. Budapest, 1997, Napvilág.

Wallerstein, Immánuel:/! modern világgazdasági rendszer kialakulása. (Társadalomtudományi Könyv­

tár.) Budapest, 1983, Gondolat.
Ward, Benjámin: Die Idealwelten dér Ökonomen. Liberale, Radikale, Konservative. (Original: The
Ideál World o f Economics, 1979.) Frankfurt/New York, 1981, Campus.
Weber, Max: Gesamte Aufsátze zűr Religionssoziologie, Bd. I. Tübingen, 1920, J. C. B. Mohr.
Weber, Max: Állam, politika, tudomány. Budapest, 1970, (ÁPT) Közgazdasági és Jogi Kiadó.
Weber, Max: A protestáns etika és a kapitaliznuis szelleme. Vallásszociológiai írások. Budapest,
1982, Gondolat.
Weber, Max: Wirtschaft und Gesellschaft. Tübingen, 1985, J. C. B. Mohr.
Weber, Max: Gazdaság és társadalom. Budapest, 1987, 1992, 1995, Közgazdasági és Jogi Kiadó.
Weber, Max: A tudomány és a politika mint hivatás. Ford. Glavina Zsuzsa. Budapest, 1995, Kossuth.
W elsch, Wolfgang: Unsere postmoderne Moderné. 4. Aufl. Berlin, 1993, Akademie.
Wootton, Dávid (Ed.): Divine Right and Democracy. An Anthology of Political Writing in Stuart
England. Harmondsworth, Middlesex, England, Í986. Penguin Books.

Z in ovjev, Alexandr (Sinowjew, Alexander): Die Macht des Unglaubens. Anmerkungen zűr
Sowjetideologie. München-Zürich, 1986, Piper.
Zlinszky János: lus publicum. Római közjog. Budapest, 1994, Osiris-Századvég.

Zsigmond László: Claude-Henri de Saint-Simon. A XIX. század politikai gondolkodásának történeté­

ből. Budapest, 1977, Akadémiai.
 NÉVMUTATÓ

Adler, Max 314 Bosanquet, Nick 379

Adorno, Theodor W. 179, 274, 330, 342, 351, Bottomore, Tóm 359, 405
386, 389 Bourdieu, Pierre 9
Ágh Attila 404 Bozóki András 247
Agnoli, Johannes 363 Brand, Karl-Werner 396, 398
Alber, Jens 373, 406 Brentano, Lujo 292
Althaus, Johannes 118 Brzezinski, Zbigniew 329, 332, 333
Anders, Günther 267, 272 Bürke, Edmund 212, 214-216, 218
Anderson, Benedict 253, 254, 405
Antalffy György 403 Chadwick, Henry 68, 74
Anthisztenész 61 Chamberlain, Houston Stewart 342
Aquinói Szt. Tamás 11, 82, 404 Churchill, Winston 355
Arendt, Hannah 144, 145, 150, 329, 406 Constant, Benjámin 197-199, 404
Arisztotelész 23, 35, 36, 40, 45, 4 7-60, 82, Cortes, Donoso 221
83, 87, 103, 352, 403 Cropsey, Joseph 10
Áron, Raymond 406 Curtis, Michael 403
Augustinus, Aurelius 69-72, 404
Avineri, Shlomo 405 Dahl, Róbert 294, 295, 361, 367, 405, 406
Dahrendorf, Ralph 186, 290, 293, 375,
Bacon, Francis 82, 101, 389 382, 405
Bagehot, Walter 195, 196 Dante, Alighieri 85, 86, 404
Bakunyin, Mihail 248, 249, 405 Descartes, René 101, 110
Balibar, Etienne 256, 257 Dewey, John 186, 291
Barber, Benjámin 298 Diderot, Denis 129, 130
Bauer, Ottó 313, 314 Dimitrov, Georgij 341
Bayer József 337, 357, 383, 405 Diogenész 61, 62
Beck, Ulrich 391, 392, 398 Downs, Anthony 287, 360, 406
Bell, Dániel 355, 385-387 Dubiel, Helmut 405
Bentham, Jeremy 190, 191, 353 Dunn, Jolin 123, 403, 404, 406
Bentley, Arthur 294
Berend T. Iván 264, 308 Eco, Umberto 75, 82
Bergyajev, Nyikolaj 406 Elster, Jón 405
Berlin, Isaiah 231, 250, 254 Engels , Friedrich 230, 231, 233, 236-238,
Bernstein, Eduard 311, 312, 405 244, 245, 311, 312, 318, 353, 404
Beym e, Klaus von 366, 367, 393, 394 Enyedi Zsolt 405
Bibó István 245, 252, 405 Epikurosz 61, 68
Bismarck 221 Esping-Andejsen, Gosta 376
Blanc, Louis 229
Blanqui, Auguste 226, 230 Faguet, Émile 199
Bloch, Marc 73, 75 Fehér Ferenc 153, 154, 394
Boardman, John 31, 63 Fenske, Hans 403
Bobbio, Norberto 364 Ferrero, Gugliermo 73
Bodin, Jean 104-107, 117, 120, 404 Fetscher, Iring 337, 405
 418 NÉVMUTATÓ

Fichte, Johann Gottlieb 11, 164-167, Hobbes, Thomas 11, 21, 104, 108-118, 121,
253, 256 124, 126, 129, 132, 138, 147, 154, 161,
Figgis, James 102, 294 184, 253, 404
Fiimer, Róbert 117 Hobhouse, Leonard Trelawny 186, 291
Finley, M oses I. 31, 34, 51, 60, 6 4-66, Hobsbawm, Eric J. 231, 264, 267, 270, 405
73, 403 Hofmann, Werner 338, 405
Fischer, Joschka 396 Hofstadter, Richard 147, 148, 188, 189
Forgács Imre 405 Holbach 131
Foucault, Michel 387 Horkheimer, Max 386, 389
Fourier, Charles 226, 227, 404 Hroch, Miroslav 252
Fraenkel, Ernst 329, 357 Huizinga, Johan 75
Franklin, Benjámin 189, 293 Hunlington, Sámuel P. 270, 309, 368, 369, 384
Friedrich, Cári Joachim 13, 117, 119, 167,
186, 218, 231, 292, 295, 342 Inglehart, Rónáid 399
Fromm, Eric 273, 342
Fukuyama, Francis 385 James, Willam 148, 191, 192, 294
Fürét, Francois 200, 201 János Pál, II. 300, 301, 303, 304, 308
Jászi Oszkár 405
Galtung, Johan 396 Jefferson, Frederic 127, 146-148, 152
Gellner, Ernest 2 5 1 -2 5 5 , 405
Gergely Jenő 79, 405 Kálvin János 70, 102, 279
Gierke, Ottó von 294 Kant, Immánuel 6, 11, 157-164, 177, 404
Gilbert, Alán 405 Kershaw, lan 327
Glasenapp, Helmuth von 403 Kejnes, John Meynard 186, 228, 291, 314, 378
Gobineau, Arthur de 341 Kleiszthenész 33, 34
Godwin, William 247 Kolakowski, Leszek 337, 405, 406
Gouldner, Alvin W. 405 Kontler László 216, 404
Gramsci, Antonio 20, 177, 242, 320, 326, Kropotkin, Pjotr Alekszandrovics 248, 249
341, 354, 406 Kulcsár Kálmán 10, 403
Gray, John 291, 404 Kühnl, Reinhard 329, 345, 347-349
Green, Thomas Hill 186, 291
Greiffenhagen, Martin von 327 Lamennais, Félicité 221, 222, 300
Grotius, Hugó 23, 118-121 Lánczi András 10, 263, 298, 299, 403
Grün, Kari 230 Lane, Dávid 273, 336
Laski, Harold 293, 294
Gyurgyák János 10 Lenin, Vladimír Iljics (Uljanov) 94, 286, 308,
315-324, 335, 336, 405
Habermas, Jürgen 265, 357, 363, 387, 389, Lichtheim, George 405
390, 406 Lieber, Hans-Joachim 78, 79, 403, 404
Hantikon, Alexander 147, 148 Liebknecht, Kari 313
Hartz, Louis 151 Lilburne, John 124
Hayek, Friedrich August von 293, 295-298, Lincoln, Abraham 301
307, 352, 379, 380, 405 Lipset, Seymour Martin 341, 343, 361
Hegel, Georg W ilhelm Friedrich 11, 20, 151, Locke, John 11, 23, 115, 117, 123-129, 142,
158, 164, 167-172, 175, 213, 218, 219, 404 143, 146, 147, 150, 161, 166, 184, 404
Held, Dávid 355, 356, 369, 370, 406 Ludassy Mária 136, 218, 404
Heller, Hermann 362, 394 Luhmann, Niklas 388
Heller Ágnes 394 Lukács György 321, 324, 325, 406
Herder, Johann Gottfried 166, 253, 257 Luther Márton 102, 103, 279
Herzen, Alexander 317 Luxemburg, Rosa 313, 319, 320, 325, 361
H ess, M oses 230 Lyotard, Jean-Francois 387
Hilferding, Rudolf 313, 319
Hirschman, Albert O. 214, 406 Machiavelli, N iccolö 11, 21, 23, 30, 88 -9 6 ,
Hitler, A d olf 220, 276, 313, 327, 330, 335, 101, 104, 141, 402, 404
339, 3 4 4 -3 5 0 Macpherson, Crawford B. 352
 NÉVMUTATÓ 419

Madison, James 147-149, 294, 353 Papp Ignác 403

Maitland, Frederic William 294 Pareto, Vilfredo 299, 359
Malthus, Thomas 192 Pascal, Blaise 107
Mandeville, Bemard 190 Periklész 34, 35
Manent, Pierre 12, 404 Pinker, Róbert 377
Mannheim Károly 207, 210, 211, 218, 404 Platón 14, 35-50, 52, 5 4-56, 60, 329, 352,
Mao Ce-tung 324, 326 402, 403
Marshall, T. H. 375 Polübiosz 66
Marton Imre 402 Popper, Kari 11, 45, 168, 329, 355
Marx, Kari 21, 23, 45, 53, 73, 76, 154, 156, Prótagorász 41, 59, 60
158, 159, 169, 172, 180, 190, 191, 205, Proudhon, Pierre-Joseph 229, 230, 247
206, 208, 219, 224-227, 230-246, 248, Purcell, Nicholas 65, 66
249, 253, 257, 275-277, 282, 297, 308-
312, 318, 320, 353, 396, 404, 405 Quinton, Anthony 207, 210, 211, 221,
Merton, Róbert 9 403, 404
M ichels, Róbert 288, 299, 359, 400
Miethke, Jürgen 78, 79 Rathenau, Walter 314
M ill, John Stuart 191-195, 199, 353, 404 Rawls, John 298, 405
Milliband, Ralph 232 Renner, Kari 313, 314
Mommsen, Wolfgang J. 289, 327, 405 Rorty, Richard 387
Montesquieu, Charles de Secondat 131-135, Rousseau, Jean Jacques 11, 23, 68, 129, 131,
149, 150, 404 133, 135-143, 154, 155, 157, 168, 175,
Mortimer, Roland 131 198, 352, 356, 357, 390, 404
Morus Tamás 109 Rödel, Ulrich 333
Mosca, Gaetano 299, 359 Röhrich, Wilfried 12
Mumford, Lewis 66
Mussolini, Benito 326, 328, 329, 342-344 Sabine, George H. 403
Müller, Adam 208, 218, 219 Saint-Simon, Claude-Henri 226, 404
Münkler, Herfried 263, 361-363 Salisbury, John 79, 80
Myrdal, Gunnar 18, 382 Sarkady János 403
Schlett István 10
Nagy Pál 406 Schmitt, Cári 116, 220, 329
Nairn, Thom 251 Schmoller, Gustav 292
Napóleon, Bonaparte 151, 156, 164, 166, 168, Schumacher, Emst Friedrich 396
197, 218, 227, 240 Schumpeter, Joseph 287, 314, 358-361,
Naumann, Friedrich 186, 292, 293 363, 406
Németh György 31, 34, 38, 403 Scruton, Roger 404
Neumann, Franz 110, 329, 330 Seneca, Lucius Annaeus 66-68
Nietzsche, Friedrich 342 Shaw, George Bemard 310
Nisbet, Róbert 210, 212, 404 Shklar, Judith N. 135
Novalis (Friedrich von Hardenberg) 218 Sieferle, Rolf Peter 395
Nozick, Róbert 298 Skinner, Quentin 403
Smith, Adam 190, 404
Ockham, William 87, 88 Somlai Péter 405
O ffe, Claus 273 Soréi, Georges 342
Olson, Mancur 295 Spaemann, Róbert 390
Ormos Mária 344, 406 Spencer, Herbert 188, 192, 377
Ortega y Gasset, Jose 56, 299 Spengler, Oswald 299
Orwell, George 330, 331, 351 Spinoza, Baruch 110
Overton, Richard 124 Stein, Lorenz von 219, 220, 221
Owen, Róbert 226, 228 Steinfels, Peter 306, 405
Stimer, Max 247
Paczolay Péter 10, 403 Strauss, Leó 10, 17, 41, 43, 94, 402
Paine, Thomas 127, 150 Sükösd Miklós 247
420 NÉVMUTATÓ

Szabó Árpád 403 Tucker, Róbert 247, 316, 406

Szabó Máté 10, 403, 406
Szentes Tamás 402 Vajda Mihály 406
Szókratész 35, 37-4 2 , 55, 59, 60, 403 Vercelli, Alto von 78
Szolón 33 Vemant, Jean-Pierre 31
Sztálin, Joszif Visszarionovics (Dzsugasvili) Voltaire, Francois-Marie Arouet 129, 130, 135
163, 244, 322-325, 327, 330, 334-340, 347
Szűcs Jenő 77. 79, 82, 250, 252, 256, 405 Wagner, Adolph 292
Wallerstein, Immánuel 258, 320
Takács Péter 371 Ward, Benjámin 186, 187
Talmon, Jacob 154 Washington, George 145
Tamás, Szent 11, 82, 83, 84, 404 Weber, Max 18, 72, 77, 79, 107, 185, 207,
Téchy Olivér 403 253, 265, 271, 275-289, 319, 386, 405
Tocqueville, Alexis de 6. 11, 128, 200-206, Weitling, Wilhelm 230
212, 270, 404 Welsch, Wolfgang 406
Tónika Miklós 405 Wootton, Dávid 123, 404
Tőkei Ferenc 29, 403
Trockij, Lev Davidovics (Bronstein) 242, 324, Zinovjev, Alexandr 324, 337
325, 335, 337, 341, 406 Zlinszky János 63, 65, 74, 403
Tuck, Richard 110, 115
 '

______________