Lajta Gábor

Ratataplan

Maurizio Nichetti, a „fél-amatőr diák színjátszás világából érkezett színész–író–rendező” (G.

Gambetti) első filmje az 1979-es Velencei Fesztiválon nagy sikert aratott. Kétségtelenül jó és
megnézésre érdemes alkotás, amely néhány emlékezetes groteszk képsoron kívül fanyar,
gondolkodtató humorral ajándékoz meg bennünket.
A filmmel kapcsolatban – a kategorizálás szándéka nélkül – joggal hivatkozhatunk Jacques
Tatira, főként legutóbb bemutatott művére, a Hulot úr közlekedikre. Ezt igazolja a közös
gondolati mag – az eredeti, színes egyéniségek elfojtása az uniformizált világban –, és erre
utalnak formai jegyek is: e filmek szokatlan „némasága”, a főszereplők rezzenéstelen,
távolságtartó maszkja, a dokumentumszerű képek keveredése a pantomimmal és a
bohóctréfával.
Nichetti filmje bár egyéni alkotás: a gondolat következetessége és az igényes megformálás
(fényképezés, színészi játék) teszi azzá, mégis erőtlenebb Tati műveinél. Ezzel nem a
bevezetőben írottakat akarom cáfolni, nem is óvatosan méricskélni; nyilván igényes és az
átlagosnál jóval színvonalasabb filmről van szó, amely azonban a maga elé tűzött célokat nem
éri el. A mondanivaló direktsége, sokszor szájbarágós kifejezése (például amikor a főhős
robotot készít a maga képére, és ilyenként ér el sikereket), a tempó indokolatlan lelassulása a
középtájon – s ezzel együtt sok funkciótlan, cirkuszízű mutatvány, valamint a „művészfilm”-
jelleg erőltetése indokolják a lefokozást. A Tatira jellemző humanizmust és a hűvös
kamerával ellensúlyozott érzelmességet itt „elmondják”, „megmutatják”, nem belülről
sugároztatják.
Tehát gondolatilag világos és aktuális, művészileg nem tökéletesen megoldott,
részeredményeket fölmutató film a Ratataplan.

(Filmvilág, 1981/10, p. 46.)