nem vagy bejelentkezve vitalap közreműködések fiók létrehozása bejelentkezés

szócikk vitalap olvasás szerkesztés laptörténet Keresés a Wikipédián

II. Károly magyar király [bevezető szerkesztése]

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Kezdőlap II. Károly (ragadványnevén Kis Károly) (1345 – 1386. február 24.) Anjou-
Tartalom
házbeli magyar és – III. Károly néven – nápolyi király és akháj fejedelem. II. Károly
Kiemelt szócikkek
Nápolyban 1381. június 2-ától, Magyarországon 1385. december 31-étől
Friss változtatások Magyarország, Dalmácia, Horvátország,
Lap találomra haláláig uralkodott. A Parvus (Kis) melléknevet termete miatt kapta, Itáliában a Ráma, Szerbia, Galícia, Lodoméria,
Tudakozó Pacis, della Pace (Békés) melléknévvel is emlegették. Kumánia, Bulgária és a Világítótornyon
Apja halálát követően, fiatal hercegként került a magyar királyi udvarba, ahol inneni Szicília királya és akháj fejedelem
Részvétel
Nagy Lajos mellett tehetséges hadvezérré vált. A Nápolyi Királyság feletti
Kezdőknek
Segítség uralmat a pápa és a magyar király támogatásával indított hadjárata során
Közösségi portál sikeresen átvette. Magyarországon – pártjának kezdeményezésére –
Kapcsolatfelvétel törvényesen koronázták királlyá, de uralkodásának kezdetén egy udvari
Adományok összeesküvés során meggyilkolták. A magyar történelem legrövidebb ideig
regnáló uralkodója volt.
Eszközök

Mi hivatkozik erre? Tartalomjegyzék [elrejtés]

Kapcsolódó
változtatások 1 Származása, rokonai
Speciális lapok 2 Élete
Hivatkozás erre a 2.1 A fiatal herceg
változatra 2.2 A nápolyi trón megszerzése
Lapinformációk
2.3 A pápával való viszonyának megromlása
Hogyan hivatkozz erre a
lapra? 2.4 A magyar trón megszerzése
Wikidata-adatlap 2.5 Halála
3 Megjegyzések
Nyomtatás/exportálás Ragadványneve Kis, Békés
4 Jegyzetek
Könyv készítése Magyarország királya
5 További információk
Letöltés PDF-ként Uralkodási ideje
Nyomtatható változat
1385. december 31. – 1386. február 24.
Társlapok
Származása, rokonai [ szerkesztés ]
Koronázása Székesfehérvár
Wikimédia Commons A 3. nápolyi és 1385. december 31.
magyar Anjou-ház Örököse László
Más nyelveken
(Capeting) durazzói Elődje Mária
English ágából származik. Utódja Mária
‫العربية‬
Apja Anjou Lajos
Deutsch Nápoly-szicíliai király
Durazzo hercege, aki
Español Uralkodási ideje
egyike volt az első
Français
nápolyi hadjárat 1382. május 12. – 1386. február 24.
Hrvatski
Slovenčina során Koronázása Róma
Durazzói Margit síremlékének részlete
Slovenščina 1381. június 2.
Magyarországra
中⽂ hozott és visegrádi fogságra vetett Anjou hercegeknek, Árpád-házi Mária és Elődje I. Johanna

26 további Sánta Károly unokája. Anyja Sanseverino Margit grófnő.[1] Utódja László

Felesége Durazzói Margit, a Nagy Lajos által Aversában kivégeztetett Életrajzi adatok
Hivatkozások
szerkesztése Durazzói Károly és Mária nápolyi királyi hercegnő leánya, Árpád-házi Mária és Uralkodóház Anjou-ház (Capeting)
Sánta Károly dédunokája, apai ágon férjének első unokatestvére volt.[1] Született 1345
Nápoly
Fia, Nápolyi László, apja meggyilkolását követően lett nápolyi király és magyar
ellenkirály. Lányai, Mária és Johanna, nápolyi hercegnők. Johanna, II. Elhunyt 1386. február 24.
(41 évesen)
Johannaként nápolyi királynő később, öccse halálát követően, apja szlavóniai
Visegrád
hercegsége idején Zárában, 1373-ban született. Mária nevű első lánya
Nyughelye Székesfehérvár
kisgyermekként meghalt.[1]
Édesapja Anjou Lajos
Nagyapja, János Durazzo hercege révén, elsőfokú rokonságban állt a 3.
Édesanyja Margaret of San
Anjou-ház durazzói ágának második generációjával, és másodfokú Severino
rokonságban a nápolyi, magyar és tarantói ágak második generációjával.
Házastársa Durazzói Margit
Tarantói Fülöp címzetes császár 1373. évi halálát követően a nápolyi Anjou-
Gyermekei többek között:
ház legidősebb férfi tagja Kis Károly lett.[1] Johanna (1373)
László (1377)
Élete [ szerkesztés ]

A fiatal herceg [ szerkesztés ]

A második nápolyi hadjáratot követően Nagy Lajos magyar király 1352

októberében elrendelte a Nápolyi Királyság még magyar kézen lévő várainak
átadását, a pápai biztos – De Sancto Martiale Péter – 1353-ban érkezett
Nápolyba a várak átvétele céljából. Lajos durazzói herceg a nápolyi II. Károly címere
menekültekre és a visszamaradt magyar csapatok maradványaira A Wikimédia Commons tartalmaz II.
támaszkodva fellázadt a Nápolyba visszatért Johanna királynő ellen. Apuliából Károly témájú médiaállományokat.
a magyar királynak – visszahívása végett – több levelet is küldött, a levelek
azonban a nápolyi királynő kezébe kerültek. Johanna és Lajos között a pápa közvetítésével került sor békekötésre, de a
békekötést követően Johanna Lajos durazzói herceget bebörtönöztette.[2] Lajos a Castel Nuovóban – valószínűleg
mérgezés következtében - 1362. július 22-én halt meg. Durazzói Lajos ekkor 17 éves fiát, Károlyt, V. Orbán pápa vette
pártfogásába, és felkérte Lajos királyt, hogy az ifjú herceget fogadja a magyar királyi udvarba. Nagy Lajos Károlyt 1365-ben
Johanna jóváhagyásával Budára hozatta. Károlyt Magyarországra nevelője, Vilmos comacchiói püspök – aki valószínűleg
azonos a későbbi győri püspökkel – is elkísérte.[3]

Károly a magyar udvarban hamar elnyerte Nagy Lajos rokonszenvét, az utódjának is tekintett Károlyt 1368-ban eljegyezték
IV. Károly leányával, Luxemburgi Annával. Az eljegyzés felbontására a IV. Károly ellen 1369-ben kötött lengyel–magyar
szövetség miatt került sor. Ezt követően a magyar királyi ház Károly házastársául, az első nápolyi hadjárat során Aversában
kivégeztetett Durazzói Károlynak Mária nápolyi király hercegnővel kötött házasságából származó leányát, Margitot (1324–
1412) helyezte előtérbe. Az incesztus engedélyezése végett a magyar király a pápához fordult, a pápa a házassági tilalom
feloldásáról Lajost 1370. január 9-én értesítette. A Johanna királynő által ekkor még utódjának tekintett Margit és Károly
házasságkötésére január 24-én Nápolyban került sor, a házaspár a házasságkötést követően szeptember 16-án Zárába
utazott.[3][4] Lajos magyar király Károlyt Szlavónia, Dalmácia és Horvátország kormányzásával bízta meg, 1371-ben Károly
már szlavón hercegi címet használt, 1373–1376 között horvát–dalmát bán is volt.[3][5] Első leányuk, Mária 1370-ben még
Nápolyban, de második lányuk Johanna 1373-ban már a Zárában lévő hercegi udvarban született. Kis Károly, a
rokonszenves, tudományokhoz – beleértve a hadtudományt is – értő fiatal herceg népszerűsége a délvidéki főurak körében
erre az időszakra vezethető vissza, ekkor nyerte el a délvidéki nemesség rokonszenvét.

Egy korabeli forrás szerint, Károly kis termetű, rőt hajú, csinos külsejű, nyugodt beszédű és járású ember volt, aki szeretett
ebéd és vacsora után tudós férfiakkal társalogni.[3]

1378-ban Velence terjeszkedő politikája ellenében széles szövetségi rendszer alakult ki Genova köré, e szövetség oldalán
állt Lajos magyar király is. A kitört háborúban Velence 1378 tavaszán elfoglalta a magyar király uralma alatti adriai városokat,
de a következő év tavaszán már a szövetségesek kerekedtek felül.[6] Velence békét kért, a magyar király a Velencével
történő tárgyalásokkal Kis Károly herceget, Szepesi Jakab országbírót és Vilmos győri, valamint László váradi püspököt bízta
meg. Velence taktikázó magatartása miatt a háború tovább folyt, 1379 augusztusában újabb tárgyalások kezdődtek. A több
mint öt hónapig elhúzódó tárgyalásokon Károly mellett még Garai Miklós nádor, Vilmos győri püspök, Alsáni Bálint pécsi
püspök, Szepesi Jakab és Czudar Péter volt országbírók és Himfi Benedek volt bolgár bán vettek részt.[7][8] Károly a
velenceiektől ekkor kapta a „della Pace” melléknevet[3] – a háború az 1382. évi, Velence számára megalázó torinói békével
ért véget.

A torinói béketárgyalásokon (1381. július–augusztus) a Magyar Királyságot Alsáni Bálint pécsi püspök, Horváti Pál zágrábi
püspök képviselte.[7] Kis Károly ekkor már Nápoly alatt volt seregével.

A nápolyi trón megszerzése [ szerkesztés ]

A székhelyét Avignonból Rómába visszahelyező XI. Gergely pápa

halálát követően, a többségében francia bíborosokból álló konklávé a
római nép nyomására kénytelen volt olasz pápát választani. Az új pápa
a nápolyi születésű érsek Prignano Bartolomeo lett, aki a VI. Orbán
nevet vette fel. A bíborosok a kierőszakolt választást érvénytelennek
nyilvánítva Avignonba menekültek. Orbán pápa az Egyházi Államban
Nápoly meghódítása, Károly 1381 nyarán
és a fennhatósága alá tartozó Nápolyi Királyságban is mélyreható diadalmenetben vonult be Nápolyba
reformok végrehajtását tervezte, a rendteremtést a magyar király
mellett kiváló hadvezérré vált Kis Károly személyére kívánta alapozni.
Johanna a pápa terveit megtudva a francia bíborosokkal kezdett tárgyalásokba, negyedik férjének, Braunschweigi Ottónak
közreműködésével a bíborosok 1378. szeptember 20-án Fondiban zsinatot tartottak, amelyen Orbán megválasztását
semmisnek nyilvánítva Róbert genfi bíboros személyében új pápát választottak. A VII. Kelemen nevet felvevő új pápa
kíséretével Nápolyba vonult, ahol a tiszteletére rendezett fényes ünnepségek alatt a fellázadt nép az Orbánhoz hű nápolyi
érsek vezetésével zavargásokba kezdett. Az új pápa bíborosaival Gaetába, majd onnan Avignonba menekült. Orbán pápa az
elmenekült bíborosokat és Johannát egyházi átok alá helyezte, a nápolyi királynőt hűtlenség címén királyságától
megfosztotta. A nápolyi trón betöltése ügyében Nagy Lajos és Kis Károly irányában most már nyílt, sürgető intézkedéseket
tett. A magyar király az olasz fejedelmek felé 1379. november 21-én Zólyomban kelt körlevelében intézkedett az átvonulás
ügyében.[2]

Károly herceg a magyar király jóváhagyásával 1380 nyarán indult el seregével. Lajos egy Zágrábban kiadatott hitellevélben
százezer forint kölcsön felvételére is engedélyt adott. A velencei területeken lévő magyar csapatokból álló kilencezer főnyi
sereg vezetését Horváti János macsói bán, a jóval kisebb létszámú olasz zsoldossereg vezetését pedig maga Károly látta
el.[3]

Károly 1380. november 11-én ért Rómába, ahol a pápa 1381. június 2-án Szicília és Jeruzsálem királyává koronázta.
Johanna még 1380 elején V. Károly francia király öccsét Anjou Lajost fogadta örökbe és tette meg örökösévé.[3] Szorult
helyzetében az olasz fejedelmektől próbált segítséget kérni, Franciaországban Anjou Lajos készülődött a beavatkozásra.
1380 szeptemberében a firenzei signoria Johannához írt udvarias levelében közölte, hogy a magyar király ellenében nem
kíván beavatkozni, de az erősen javasolt békítés érdekében kész közvetíteni. Károly római tartózkodása alatt – a pápa
anyagi támogatásával – új zsoldosokkal erősítette meg seregét. A Nápolyi Királyság határát átlépve serege tovább
növekedett, Johanna férje Braunschweigi Ottó San Germanónál vonult fel ellene, de célszerűbbnek látta a megütközés
elkerülését. A hátráló Ottó Arienzo mellett teljes vereséget szenvedett, szétvert serege Nápoly felé, majd innen Marigliano
felé menekült. A királynő a Castel Nuovóba zárkózott, a nápolyi nép pedig megnyitotta a város kapuit.

Károly még 1381 nyarán diadalmenetben vonult be Nápolyba, Johanna egy hónapi ostromzár után – férje fogságba
esésének hírére – augusztus 25-én megadta magát. Ígéretet tett a Károly javára történő lemondásra, de francia híveivel
később összeesküvést tervezett. Károly ennek leleplezését követően, az addig illő tisztelettel tartott Johannát Muro várába
záratta, és ott – állítólag a magyar király utasítására – 1382. május 22-én megfojtatta. Az életében sok bajt keltő könnyelmű
királynőt a nápolyi Santa Chiara templomba, díszes sírba temették.[2]

Anjou Lajos későn érkező erős seregével már nem tudott a hadvezetésben jártasabb Károly ellenében eredményeket elérni.
Lajos magyar király 1382. évi halála után Erzsébet királyné Károlyt még továbbra is támogatta, 1383 elején újabb magyar
csapatok indultak Nápolyba Horváti János és Palisnai János vránai perjel unokaöccsének vezetésével. A háborúnak a
járvány vetett véget, amely 1384 szeptemberében Bariban vette el Anjou Lajos életét.[3][8]

A pápával való viszonyának megromlása [ szerkesztés ]

Orbán pápa ily módon megerősödve, de nem megelégedve került

felülre Itáliában. Elégedetlenségét Károly ellenkezése váltotta ki mivel,
hogy a pápa rokonát, Prignano Ferencet az új királyságában nem
támogatta kellő igyekezettel. Meggyőzése céljából Orbán pápa 1383
nyarán Nápolyba utazott, Károly Aversában tisztelettel fogadta, de
Nápolyban már őrizet alá vetette. Bíborosai közbenjárására szabadulva Nocera ostroma
Nocerába ment, Károly a királyság belügyeibe történt újabb
beavatkozásai miatt a várat ostrom alá vette. A pápa engedményekre kényszerült, de a jó viszony már nem állt helyre. 1385-
ben a bíborosok összeesküvést szőttek a pápa ellen, amelyben Károly érintettsége is felvetődött. Az összeesküvés
résztvevőit elfogató pápa Károlyt maga elé idézte. Károly ismét haddal vonult Nocera alá, válaszul a pápa Károlyt a
királynéval együtt 1385. február 2-án egyházi átok alá helyezte. A pápát Anjou Lajos hadainak maradéka Genovába
menekítette, a magával vitt fogoly kardinálisokat – egy kivételével – kivégeztette.[7]

A magyar trón megszerzése [ szerkesztés ]

Lajos magyar király halála után eleinte nem volt jele annak, hogy Károly be akarna
avatkozni a magyar ügyekbe, még nápolyi hatalmának biztosításával volt elfoglalva.

Nagy Lajos – végakaratának megfelelően – 11 éves leányát, Máriát 1382.

szeptember 17-én Fehérváron Demeter esztergomi érsek Magyarország „királyává”
koronázta. Mária uralmát anyja, Erzsébet gyámsága alatt kezdte meg, legfőbb
támogatójuk Garai Miklós nádor volt. A nőuralom sokakban megütközést keltett, de
ekkor még nem tört ki nyílt lázadás. 1383 elején Erzsébet átalakításokat hajtott
végre a magyar udvarban, többek között Alsáni Bálint pécsi püspököt tette meg saját
főkancellárjává. Ezzel mintegy második hatalmat hozott létre lánya, Mária királyi
főkancelláriája mellett, amelynek Demeter bíboros érsek volt a vezetője. A kettős
hatalom zavarokhoz vezetett a kormányzásban. Tovább rontotta az átmenetinek
tekintett nőuralom megítélését, hogy a lengyel rendek ellenállása miatt a lengyel–
magyar perszonálunió felbomlott, és 1384-ben Lengyelország trónjára Nagy Lajos
II. Károly a magyar trónon – 19.
fiatalabb lánya, Hedvig került.[5][6][8] A délvidéken I. Tvrtko bosnyák király által keltett
századi rézmetszet
zavargások 1383 közepén Lackfi István horvát–dalmát bánná történő kinevezését
tették szükségessé, de ősszel Mária és Erzsébet határozott fellépés helyett
engedményt – Cattaro városának átengedése Zárában – adtak.[7]

Az elkövetett politikai hibák megérlelték az elhatározást, Magyarországon három tábor alakult ki a leendő király személyének
kérdésében. Az Erzsébet királyné által támogatott Garai nádor vezette liga, aki a francia király öccsét, I. Lajos orléans-i
herceget szerette volna Mária férjeként trónra juttatni. A Kanizsai Miklós által fémjelzett konzervatív liga, amelyik Nagy Lajos
akaratának megfelelően Mária férjeként Zsigmond brandenburgi őrgróf személyét helyezte előtérbe – ehhez a táborhoz
tartozott az udvari arisztokrácia nagy része, köztük Szécsi Miklós országbíró és a Lackfiak is. Ebből a táborból vált ki a
Horváti család és Palisnai János vezette Horváti-liga, amelyik a nőági örökösödés helyett a trónt Durazzói Károly nápolyi
királynak szánta.[6][8]

Garai Miklós nádort 1384 májusában a francia király, a francia királyi nagytanács tagjává nevezte ki. 1385. június végén el is
indult a küldöttség Padovába – Losonci László erdélyi vajda és Frangepán János vezetésével – százötven lovag
kíséretében, hogy a francia király öccsét Magyarországra hozza. A küldöttségről az utolsó információk Padovából
származnak. A francia irányultságú lépések nagy politikai hibának számítottak, mivel a római és cseh királyi címet is kézben
tartó Luxemburgi-házon kívül a pápa és Kis Károly érdekeit is alapjaiban sértették.[9]

Míg Mária Lajos orléans-i herceggel történő eljegyzése, illetve házassága 1385 augusztusában általános lázadást keltett, és
Garai Miklós nádorságába került, Zsigmond pedig rokonai bevonásával próbált erőt gyűjteni a házasság fegyverrel történő
kikényszerítésére, addig Kis Károly helyzeti előnybe került, ugyanis Horváti Pál püspök Kanizsai Miklós társaságában hajóra
szállt és Nápolyba ment, hogy rábírja a magyar trón elfogadására. A küldöttség augusztus 18-án már Nápolyban volt, mert
ekkor találkozott ott a velencei követtel.

Károly a magyar főurak felkérését elfogadta, elhatározásán – felesége ellenkezésére – csak annyiban változtatott, hogy
ekkor kilencéves fiát, Lászlót, Nápolyban hagyta. Egyes feltételezések szerint Károly a magyar trónt fiának szánta, akit az öt
évvel idősebb magyar királynővel, Máriával kívánt összeházasítani. Nápoly védelmét a padovai Scrovegno Jakabra és
felfogadott csapatára bízva, 1385. szeptember 14-én este Nápolyban hajóra szállt, és három gályával Manfredoniába indult.
Itt további egy hajóval és emberekkel – többek között Alberico da Barbianoval, a szicíliai seregek főparancsnokával és
Naccarella udvarmesterrel – kiegészülve október 23-án hajózott el Magyarország felé. A Zenggbe érkező Károlyt nagy
örömmel fogadták, innen Horváti Pál székhelyére Zágrábba ment, ahol december elejéig tartózkodott.[3]

Erzsébet királyné és hívei a fejlemények hatására végleg feladták a francia házasság tervét, és megkötötték Mária és
Zsigmond házasságát. A nemesség engesztelésére november elejére országgyűlést hívtak egybe, ahol a királynő a
november 14-én kiadott oklevélben a nemesség atyja által is elismert jogait és kiváltságait megerősítette.[3]

Károly Zágrábból, magyarországi híveivel kiegészülve Budára indult. Egy korabeli olasz tudósítás szerint a Budához
közeledő Károly hírére, Mária és Erzsébet kocsin eléje indultak. A kocsit meglátva, Károly hat főúri kísérőjével együtt a
lóhátról leszállt, udvariasan a kocsi elé ment és mélyen meghajolva, a kocsiból kiszálló „királynőkkel” egymást szívélyesen
üdvözölték. A további utat a „királynők” kocsijában tette meg, Budán pedig egyik hívénél szállt meg. Az újabb országgyűlés
Károlyt kormányzónak választotta, aki a várat olasz és magyar őrséggel látta el, és a királyi palotába költözött. Rövid idő alatt
visszaállította a békét és az egyetértést.[3]

Zsigmond, látva Károly térnyerését, Csehországba menekült. Az országgyűlés

Fehérvárra tette át üléseit, Mária a trónról lemondott, ahol a rendek Károlyt
Magyarország királyává választották. A koronázást Demeter esztergomi érsek
1385. december 31-én reggel kilenc órakor, Mária és Erzsébet jelenlétében a
szokásos külsőségek szerint végezte el.[3][6]

A szent palásttal borítva, az előkelőségek között ott állt már Károly,

és miközben a papság a titokteljes isteni igéket énekelte, az
”
esztergomi érsek a királyi koronát kezében tartva szokás szerint

„ háromszor megkérdezi a népet, akarja-e Károlyt királynak.

– Thuróczi/Bellus I.[10]

A koronázásról Margit királynét Zára városának küldöttsége január 21-én

értesítette, az esemény hírére Nápolyt este fényesen kivilágították. Károly levelei
február 10-én érkeztek meg Nápolyba, melyekben a királynét valamint nápolyi
bárókat és polgárokat a koronázásról személyesen értesítette. Február 18-án
Kis Károly ábrázolása Thuróczi János
vasárnap a capuai és a nidoi nemesek, a nápolyi céhek és polgárok a királyné krónikájában
üdvözlésére a Castel Nuovóba mentek, és megérkeztek Firenze és Genova
küldöttségei is. Fáklyás felvonulással fényes ünnepségeket tartottak, viszonzásul a királyné kilenc fehérbe öltözött főrendű
hölgy kíséretében végiglovagolt Nápoly utcáin, karjukon aranyos szalagokat viseltek.[3]

Az új király személyében megvalósulni látszott a magyar Anjou-ház régi törekvese, a két királyság azonos uralkodó alatti
regnálását illetően.

Halála [ szerkesztés ]

A korabeli padovai történetíró – Gataro[m 1] – szerint Károly a koronázás után Budára ment, ahol megkezdve kormányzását
egyenlően szolgáltatott igazságot mindenkinek, de kénytelen volt azok ellen fordulni, akik Lajos király halála után
illetéktelenül állami és egyéb javakat ragadtak magukhoz.[3]

Az 1386. januári és a február elején kiadott oklevelek szerint Mária „királynőt” Károly nem zárta ki a hatalomból, Mária és
anyja az államkormányzat ügyeiről nem csak tájékozódhatott, Mária ezekben közvetlenül is részt vett. Beavatkozásaira az
országbíró, Bebek Imre személyének felhasználásával is több esetben sor került.[11]

Eközben Erzsébet királyné a jómód magas csúcsáról letaszítva fojtogató keserűséggel gyötrődik, és a
frissen elveszített méltóságra vágyakozva meg a bosszúállás dühétől égve burkolt csellel igyekezett
”
„ visszaszerezni a titkos fondorlattal elvett országot.

– Thuróczi/Bellus I.[10]

A Károly elleni merényletre, az előre kitűzött napon, február 7-én került sor, a merénylet résztvevői az estei krónikából és
Mária királynő egy későbbi okleveléből személy szerint beazonosíthatók; rajtuk kívül, az estei krónika még további más, meg
nem nevezett árulók jelenlétét is megemlíti. A merénylet során a „királynők” szobájában rajtuk kívül még Garai Miklós volt
nádor, Alsáni Bálint pécsi püspök, Bebek Imre országbíró és Bebek György, az anyakirályné tárnokmestere tartózkodott, a
kitervelt merényletet Forgách Balázs, az étekfogók mestere hajtotta végre.[3] Meg kell jegyezni, hogy mivel Durazzo Károlyt
a pápa korábban kiközösítette, életét – a korabeli jog szerint – bárki elvehette. A merénylet részletes lefolyását Gataro
leírásából és a szintén korabeli, velencei Monaci[m 2] verses történetéből, valamint Mária királynő február 28-án kiadott
okleveléből ismerhetjük meg.[3] Az 1480 után íródott Thuróczi-krónika nagyrészt a velencei verses történetet használta
alapul.

Gataro szerint a király gyakori látogatásokat szokott tenni a „királynőknél”. A merénylet napján kilenc óra körül érkezett meg,
majd megbeszélésre a „királynőkkel” egy terembe vonultak. A terembe érkező Forgách Balázs a király közelébe jutva, a
köpenye alatt tartott hosszú késsel, teljes erővel a fejére sújtott. A tőr a király koponyáját teljesen keresztülvágta, egészen le
a bal szeméig, amit emiatt el is veszített. Forgách ezután a teremből nyugodtan távozván, a helyszínről elmenekült. A
lármára sokan a terembe szaladtak, majd orvosért küldtek.

Monaci szerint Károlyt három vágás érte, egy az arcán, ami által a bal szemét elveszítette és kettő a feje felső részén. Mária
királynő oklevele szerint Forgách Balázs bicellusával többször csapott a királyra, a kialakult dulakodásban Naccarella és
Forgách Balázs is megsebesült.

Károly király pedig, bár ilyen iszonyatos sebet kapott, nem esett el,
hanem fölkelvén arról a szerencsétlen helyről, ahol ült, lassú és
”
ingadozó léptekkel elindult, a padlón hosszú vérnyomokat hagyva

„ ...

– Thuróczi/Bellus I.[10]

Monaci szerint a sebesült királyt az éjjel hetedik órájáig egy szobában őrizték, majd
Erzsébet királyné parancsára a vele maradtakkal együtt elzárták.

Végül ugyanezen éjszaka csöndjében a királyné és a nádor

cinkosai vadul berontottak a király hálószobájába, és kiemelvén az
”
ajtószárnyakat kivonszolják onnan a sebesült királyt, majd

„ fogolyként egy magas toronyba zárva őriztetik.

– Thuróczi/Bellus I.[10]

Az olasz kútfők szerint a merényletet követően Garai Miklós fegyvert fogott, és a

Korabeli kép a merényletről
királynőpárti főurakkal Buda utcáin a „királynő” mellett lázított. A nagy számú
fegyveres aznap reggel, Garai lányának szerémi esküvőjére való indulása okán jött
a várba. Lackfi István vajda és Horváti János bán fegyvereseikkel Buda utcáin, viszont a királyt éltették, és a „királynők” ellen
lázítottak, majd a várost körülvették, és egész éjjel fegyverben állottak. Horváti, látva a helyzet kilátástalanságát, másnap
reggel Zágráb felé indult, hogy ott minél előbb felgyújthassa a lázadás tüzét.

Barbiano és Naccarella, Garai törekvésének megpróbáltak ellenállni, de a nagy nyomás hatására a királypártiak a vár
tornyába szorultak vissza, melyet a padovai számszeríjászok Scrovegno Jakab vezetésével még több napig tartottak. A
torony feladására Károly személyes utasítására került sor, akit erre rákényszeríttettek.

Később Károlyt – valószínűleg olasz híveivel – Visegrádra vitték, ahol másnap az orvosok olyan szert adtak be neki, amitől
nagy fájdalmai lettek és erejét is hanyatlani érezte. Állapotát felismerve végrendelkezett, örökösévé fiát tette meg, akit a
feleségével és lányával együtt Naccarella gondoskodására bízott. Majd meggyónván, február 24-én – a szicíliai krónika
szerint 27-én – az élők sorából eltávozott. Egyes forrásértelmezések szerint nem a visegrádi kolostorba vitték, hanem a
szentendrei bencés nagykáptalan kolostorába, amelyről a mai napig nem tudni, hol volt.[12]

A pápai kiközösítés miatt egyházi szertartással nem temethették el, erről fiának kérésére IX. Bonifác pápa csak 1391. február
3-án intézkedett. A visegrádi előhegyen lévő Benedek-rendi monostor templomában való temetésére, a pápa Kanizsai János
érseket utasította.[3]

Mária királynő Forgách Balázs jutalmazására – „aki megölte a királyné életére törő és őt, a királynőt koronájától megfosztó
Durazzói Károly királyt” – 1386. február 28-án kiadott oklevelében intézkedett. Neki és általa rokonainak adományozza
örökjogon a nyitra megyei Gymes várát a Nyitra, Bars és Esztergom megyékben fekvő név szerint felsorolt tartozékaival,
vámjaival és vásárjaival egyetemben.[13] A birtokba való bevezetésre a garamszentbenedeki konventet március 11-én
utasította.[14] A garamszentbenedeki konvent április 14-én jelentette Mária királynőnek, hogy a birtokba történő bevezetés
ellentmondás nélkül megtörtént.[15]

A merénylet hírét március 1-jén éjjel, a nápolyi ünnepségekre érkező firenzei követség vitte meg a Castel Nuovóba.[3]

II. Károly meggyilkolásával a Magyar Királyság több mint másfél évtizedig tartó megosztottságba – a trónért folyó háborús
állapotba süllyedt. Csak öt hónapnak kellett elmúlnia ahhoz, hogy a gyilkosság fő kitervelői és végrehajtója azonos sorsra
jussanak.

Magyarország-
Jeruzsálem-Nápoly
királyának címere

Megjegyzések [ szerkesztés ]

1. ↑ Andrea de Gataris padovai történetíró / Cronica di Padova, 1311 – 1406

2. ↑ Lorenzo de Monacis (1351–1429) velencei költő – történetíró, az államtanács tagja és diplomata / Carmen de casu illustrium
reginarum et de lugubri exitu Caroli Parvi

Jegyzetek [ szerkesztés ]

1. ↑ a b c d Dümmerth Dezső. Az Anjou-ház nyomában. 8. ↑ a b c d Fügedi, Erik. „Könyörülj, bánom, könyörülj …”

Panoráma (1982). ISBN 963-243-179-0] (Labirintus). Helikon Kiadó (1986). ISBN 963-207-662-1

2. ↑ a b c Óváry, Lipót (1893). „Nápolyi Johanna, Harmadik 9. ↑ Pór, Antal (1895). „Ifjabb Erzsébet királyné, Nagy Lajos
és befejező közlemény”. Századok, 668-679. o. felesége; Második közlemény”. Századok, 902-921. o.
3. ↑ a b c d e f g h i j k l m n o p q r Pór, Antal (1896). „Kis 10. ↑ a b c d Thuróczi János, (Fordította: Bellus Ibolya és
Károly és Erzsébet utolsó évei”. Századok, 129-147. o. Kristó Gyula). A magyarok krónikája; Millenniumi magyar

4. ↑ Pór, Antal (1901). „István úr árvája, Második és befejező történelem ( Források). Osiris Kiadó – Budapest (2001)

közlemény”. Századok, 193-208. o. 11. ↑ Bertényi, Iván (1973). „Az országbírói intézmény

5. ↑ a b Fügedi, Erik. Ispánok, bárók, kiskirályok. Magvető története az 1380-as években”. Századok, 391-405. o.

Könyvkiadó (1986). ISBN 963-14-0582-6 12. ↑ Opolczer Júlia: Szentendre településföldrajza,

6. ↑ a b c d Engel Pál, Kristó Gyula, Kubinyi András. Budapest, Sylvester Irodalmi és Nyomdai Intézet, 1938, 20.
Magyarország története 1301 – 1526. Osiris Kiadó – o.
Budapest (1998) 13. ↑ A középkori Magyarország levéltári forrásainak

7. ↑ a b c d Áldásy Antal: Alsáni Bálint 13??–1408; Magyar adatbázisa; DL-DF: 58652

Történelmi életrajzok / A Magyar Történelmi Társulat kiadása; 14. ↑ A középkori Magyarország levéltári forrásainak
Budapest, 1903. adatbázisa; DL-DF: 58653
15. ↑ A középkori Magyarország levéltári forrásainak
adatbázisa; DL-DF: 58654
↑ a b c d Fügedi, Erik. „Könyörülj, bánom, könyörülj …”

További információk [ szerkesztés ]

Dümmerth Dezső: Az Anjou-ház nyomában, Panoráma, 1982, ISBN 963- A Wikimédia Commons tartalmaz II.
243-179-0 Károly magyar király témájú
Fazekas István: Kis Károly (történelmi dráma), Hungarovox, Budapest, médiaállományokat.
2010, ISBN 9789639908819
Carlo III d'Angiò Durazzo, re di Napoli, detto della Pace, o il Piccolo di Salvatore Fodali - Dizionario Biografico degli
Italiani - Volume 20 (1977), (olasz nyelven, Hozzáférés: 2012. május 30.)
A listing of descendants of Charles I of Sicily (genealogy.euweb.cz)
Foundation for Medieval Genealogy/Naples Counts and Kings Genealogy (Chapter 5: KINGS OF SICILY (ANJOU-
CAPET) / A: KINGS of SICILY 1265-1382, fmg.ac)
Grandpierre K. Endre. Királygyilkosságok. Magyarok Titkos Története, 161–165. o. (1991). ISBN 963-7707-00-X

Magyarország
Előző uralkodó: Következő uralkodó:
uralkodója
Mária Mária
1385 – 1386

Szicíliai uralkodó
Előző uralkodó: Következő uralkodó:
1381 - 1386
I. Johanna László
(Nápolyban)

Előző uralkodó: Akháj fejedelem Következő uralkodó:

Balzo Jakab 1383 – 1386 interregnum

Horvát bán
Előző uralkodó: Következő uralkodó:
horvát, dalmát és szlavón bán
Lackfi István Szécsi Miklós
1372 – 1376

m · v · sz
Magyarország uralkodói [kinyit]

WorldCat · VIAF: 75336690 · LCCN: n86095889 · ISNI: 0000 0000 2773 1816 ·
Nemzetközi katalógusok
GND: 1022808656 · SUDOC: 061132497

Középkorportál • összefoglaló, színes tartalomajánló lap

Kategória: Capeting–Anjou-ház Nápoly és Szicília uralkodói Magyar uralkodók 1345-ben született személyek
1386-ban elhunyt személyek A székesfehérvári bazilikában megkoronázott királyok és királynék Anjou-kor
Meggyilkolt uralkodók

A lap utolsó módosítása: 2022. július 16., 16:27

A lap szövege Creative Commons Nevezd meg! – Így add tovább! 3.0 licenc alatt van; egyes esetekben más módon is felhasználható. Részletekért
lásd a felhasználási feltételeket.

Adatvédelmi irányelvek A Wikipédiáról Jogi nyilatkozat Mobil nézet Fejlesztők Statisztikák Sütinyilatkozat