Tartsd közel a barátaidat, de még közelebb az ellenségeidet Harriet Tyce

2020-11-18T23:00:00+00:00
A fordítás az alábbi mű alapján készült:

Harriet Tyce: The Lies You Told, 2020

Fordította LAIK ESZTER

Copyright © 2020 Harriet Tyce

First published in 2020 by WILDFIRE an imprint of

HEADLINE PUBLISHING GROUP

Hungarian translation © Eszter Laik, 2020

Hungarian edition © Álomgyár Kiadó

Minden jog fenntartva!

A szerzőtől az Álomgyár Kiadó gondozásában megjelent: Vérnarancs, 2019

Borítóterv: Faniszló Ádám

További grafikai munka: Németh Renáta

Szerkesztette: Kónya Orsolya

Korrektúra: Török Tünde

Tördelés: NovaBook

ISBN 978-615-5875-57-1

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2020

Felelős kiadó: Nagypál Viktor

Elérhetőségeink:

+36 30 487 3552

admin@alomgyar.hu

www.alomgyar.hu

www.facebook.com/alomgyar

Instagram.com/alomgyarkiado

Nyomta és kötötte a Korrekt Nyomdaipari Kft.

Felelős vezető: Kokán Melinda

91164304

Legjobb barátnőmnek, Sarah Hughesnak.

A Rimmel szemhéjfestéket

soha nem fogom elfelejteni…

ELSŐ RÉSZ

Életemben először alszom az anyám szobájában. Legalábbis így

emlékszem. Hideg van. Csak a karom látszik ki a takaró alól, a bőröm
nyirkos, az ujjaim elgémberedtek. Megfordulok, jól betakarózom,
meghempergőzöm Robin melegében. Itt szuszog mellettem csendesen.

Utoljára valamikor két évvel ezelőtt akart velem aludni, de a ház ridegsége
most őt is legyűrte. Megérkezésünk első estéjén Robin besétált a szobába,
amit neki készítettem elő, és azon nyomban ki is fordult onnan.

– Itt meg lehet fagyni – jelentette ki –, és nem tetszik az a fura kép a falon.

– Leveszem – válaszoltam. De nem vitatkoztam, amikor Robin az

ágyamban akart aludni.

Magam mellett akartam tudni.

A takaró túl vékony. Tegnap este ráraktam a kabátjainkat, hogy melegebb
legyen, de lecsúsztak a földre, amíg aludtunk. Most is ott kötnek ki.
Lenyúlok, és visszarakom őket, igyekszem nem felzavarni Robint, hadd
aludjon még néhány percig. Hideg lesz, amikor felkelünk.

A gázkályha még mindig itt van. Emlékszem, hogy télen, a leghidegebb

napokon az anyám megengedte, hogy mellette öltözzek, de figyelmeztetett,
ne menjek túl közel hozzá. Nem volt szabad hozzányúlnom. Még most is
félek hozzáérni. Barna, fényes, élesek a sarkai, a festés már lekopott róla. A
kerámiacsempék feketék a koromtól. Azt sem tudom, működik-e még.

Mellette az egykor fehér kandalló megsárgult, a tetején égésnyomok

éktelenkednek. Tegnap este észre sem vettem a porcelánnippeket a
kandallópárkányon, de a tompa reggeli fényben látom, hogy még mindig
megvannak; mosolygó pásztorlánykák, egy bárgyún vigyorgó bohócfigura,
egymás mellé zsúfolva sorakoznak a keskeny polcon.

Robin mellém gördül, felsóhajt, és megint álomba merül. Nem akarom

felébreszteni. Úgyis nehéz napja lesz ma. Szorongás fog el. Nyomaszt a
nyirkos szoba, kísértenek a gondolatok a meleg házról, ahonnan
elmenekültünk. A Robin által elutasított itteni vendégszoba és a
kényszerűségből otthagyott saját szobája közötti kontraszt: a rózsaszín
baldachinos ágy, a báránybőr a földön. Az anyám házában nincsenek
báránybőrök – de még mindig itt van egy szarvakkal ékeskedő kos fénylő
koponyája a lépcsőfeljáróban.

Viszont itt biztonságban vagyunk. Messze vagyunk. Robin megfordul az

ágyban, közelebb húzódik hozzám, meleg karja az enyém mellett, kezében
szorongatja a kis horgolt szurikátát, amit a legjobb barátnőm, Zora készített
neki. Nyugodtabban lélegzem. A történtek után abban a házban
megfagynék, hiába van meleg. Mélyet sóhajtok. Most hát itt vagyunk.

Kinyújtom a kezem, és elveszem a telefonomat az éjjeli szekrényről –

semmi. Nincsenek üzenetek. A telefon már majdnem lemerült –
természetesen nincs konnektor az ágy mellett.

De legalább van villany. Már amennyiben nem ráz meg minket az áram,
mielőtt ellenőriztethetném a kábeleket. Visszafekszem, átgondolom, mi
mindent kell mindenképpen megcsináltatni a biztonság kedvéért.
Elképesztően sok feladat vár rám. De legalább nem lesz időm máson
tépelődni.

– Hány óra van? – motyogja Robin, és megfordul, hogy kinyújtózhasson.

– Majdnem hét – mondom neki. – Fel kell kelnünk.

Még egy kicsit csak fekszünk, egyikünknek sincs kedve kimászni a

hidegbe. Erőt veszek magamon, lerúgom az összes takarót, és talpra ugrom.

– Jaj, ne már… – nyöszörög Robin, és gyorsan felül. – Muszáj zuhanyozni?

Jéghideg a fürdőszoba.

– Nem, nem muszáj. Később megpróbálok befűteni.

Robin a szobájába szalad, és hallom, ahogy készülődik. Magamra kapok

egy farmert és egy pulóvert, de oda sem figyelek, hogy fogok kinézni. Túl
hideg van a divatozáshoz.

– Nem akarok menni – jelenti ki Robin, kezében egy szelet pirítóssal, amit
visszatesz a tányérra anélkül, hogy beleharapott volna. Felsóhajt. Elszorul a
szívem.

– Tudom.

– Utálni fogom – folytatja, és elfordul. A haját összecsavarja, és a feje

tetejére tűzi egy kis kontyba.

– Talán nem is lesz annyira szörnyű.

– De igen, az lesz – mondja rám meredve, olyan hangon, hogy nem lehet
vitatkozni vele.

Nemsokára belép új iskolája kapuján a hatodik osztályba, vadonatúj,

ropogós, kikeményített egyenruhában, évekkel az után, hogy mindenki más
már bandákba és frakcióba rendeződött. Az egyenruha ráadásul nem
pontosan az ő mérete, túl tág a gallérja a nyaka körül, a szoknya túl hosszú.
Arca sápadtnak látszik az új, élénkpiros iskolai kardigánban és szintén új,
hófehér ingben. Lóhalálában vettünk meg mindent tegnap az
egyenruhaboltban a Rinchley Roadon, amire még saját gyerekkoromból
emlékszem. Összeszorul a torkom, de azért kényszeredetten elmosolyodom.

– Minden rendben lesz – biztatom némi kétségbeeséssel a hangomban. –

Lesznek majd barátaid. – Felveszek egy szelet pirítóst, megnézem, aztán
visszateszem. Én sem vagyok éhes.

– Lehet – mondja Robin kétkedve. Elkészül a hajával, és előveszi a

zsebéből a telefonját, de a kijelző láttán azonnal elkomorodik.
Összerezzenek, de fegyelmezem magam. Üzenet Andrew-tól, sok
szerencsét kíván a lányának az új iskolához? Nem tudom, Robin és az apja
beszéltek-e, amióta eljöttünk… amióta el kellett jönnünk. Robin
hunyorogva tovább görget lefelé.

– Valami érdekes? – szólalok meg végül önkéntelenül, könnyednek szánt

hangon. – Apád küldött üzenetet? – Hanyagul kézbe veszem a telefonomat,
és a táskámba teszem.

Robin felnéz, arca sápadt és kifejezéstelen, a szeme sötét, akárcsak a haja.

Megrázza a fejét.

– Nem apa – mondja. – Nem beszéltél vele?

Tárgyilagosan mosolygok. Tovább kell lendítenem a beszélgetést. Azt kell

hinnie, hogy minden rendben van így. Nem kell tudnia, hogy az utolsó
kommunikáció köztem és az apja között egy hisztérikus telefonbeszélgetés
volt, mielőtt lemerült Andrew készüléke. Menj el, mondta. Nem akarlak
tovább itt látni. Egyikőtöket sem. Ilyen megvetőnek addig soha nem
hallottam a hangját.

Túl régóta vagyok csendben. Robin rám néz, látszik az arcán, hogy
kérdezne valamit.

– Valami pletyka? Csetelsz valakivel? – nyögöm ki nagy nehezen.

Az utolsó két hónapban bonyodalmas veszekedések zajlottak Robin régi

barátai között, és a lányom beszámolóit nagyon érdekesnek találtam.
– Még mindenki alszik, anya. Otthon még az éjszaka közepe van.

– Persze, tényleg. Természetesen. Kiment a fejemből. – Nincs válasz, aztán

Robin megenyhül.

– Viszont tegnap este rengeteg üzenet jött, amíg aludtam. Tyler Addison
mellé ült a buszon pénteken, nem Emma mellé, és most senki nem szól
Addisonhoz.

– Te jó ég…

– Tudom. Akkora hülyeség. – Robin még egyszer a telefonjára pillant, aztán

lerakja.

– Talán könnyebb lesz egy tiszta lányiskolában – mondom, és igyekszem

meggyőző hangon beszélni. Nem sikerül.

Robin vállat von.

– Majd kiderül, gondolom.

Az általános iskola utolsó éve. Az emlékek mélyen a csontjaimba ivódtak.

Mindenki tizenegy éves, van, aki tinédzsernek látszik, mások még
gyerekformák. Robin valahol a skála közepén helyezkedik el, sem nem
nagyon magas, sem nem túl alacsony, semmi extrém nincs a
megjelenésében, ami feltűnést keltene. De mindenképpen nehéz lesz. A
borzongást elfojtva emlékszem a visszautasításokra, a gyűlölködésre. Bármi
vár is rám, legalább nem kell még egyszer beilleszkednem egy új iskolába.

– Nem tudom, hogyan boldogulnak a te közvetítésed nélkül.

– Szerintem nem fognak – jelenti ki Robin komoly arccal. – Nélkülem még

jobban összevesznek majd. Soha nem fogom időben látni az üzeneteiket.

– Biztos kitalálnak valamit. És nemsokára találkozol velük. Talán a

karácsonyi szünetben.

Robin hallgat. Túl sok mindent kell megemésztenie. Túl sokat, túl gyorsan.
Napok alatt fenekestül felfordult mindkettőnk világa. Nehéz a hallgatás.
– Tudom, hogy nehéz – szólalok meg. – De szerintem működni fog.
Szerencsénk van, hogy bejött ez a hely. Az otthoni sulid nagyszerű volt, de
mindig azt szerettük volna, hogy itt, Londonban járj iskolába. Imádni
fogod. – Elfullad a hangom. Eszembe jut az utolsó, hajszás nap
Brooklynban, ahogy táskákba dobálom a ruhákat, arcomra fagyott
mosollyal, és simán hazudok valamit Robinnak, miért kell elmennünk. Pont
akkor. Búcsúzásra sem maradt idő.

– És te boldog voltál ott? Biztos vagy benne, hogy jó lesz itt nekem? – Az
arca megnyúlt, gyanakvó.

– Igen – válaszolom. Újabb hazugság. De ezúttal csak egy kis hazugság.

– De azt mondtad, nem volt a legjobb a gyerekkorod – mondja Robin. Okos

az én lányom.

Túlságosan is.

Sietve összeszedem magam.

– Az inkább az otthonunk miatt volt – magyarázom. – A nagyanyád. Nem

rajongott a gyerekekért – még a sajátjáért sem. Az iskola afféle menedéket
jelentett. Úgy értem, persze, akadtak nehéz időszakok, de voltak barátaim.
Imádtam a könyvtárat. Hatodikban én lettem a diákok képviselője, a nevem
felkerült a faliújságra – az nagyon jó volt. Határozottan jobb, mint itthon. –
Körbemutatok az unalmas, hideg konyhában.

Robin elmosolyodik.

– Legalább meleg lesz – próbál viccelődni.

Az asztalon áthajolva megölelem, egy pillanattal később viszonozza az

ölelést.

– Menjünk. Nem akarom, hogy elkéss. Az első napodon.

Robin bólint, átvág a szobán a táskájáért, felveszi a kesztyűjét. Felteszek

egy gyapjúkalapot, hogy nagyjából eltakarja zsíros hajamat, és elindulunk.
A buszmegállóhoz sétálunk, lépteink egyszerre csattannak a járdán.
Ránézek a lányomra. Az arca fegyelmezett, az álla határozott, majdnem
felnőtt, mégis nagyon fiatal.

Nem tudom, mire számíthatunk. Nyugodt akarok maradni. De nem tudom

elűzni a gyomromat szorító félelmet, amely nehéz, mint a lépteink a földön.

A buszon az ablak mellé ülök, az üveghez szorítom a homlokomat. A 46-os

busz tele van, lassan vánszorog egyik megállótól a másikig a Camdentől a
St. John’s Woodig. Olyan pontosan emlékszem az útvonalra, hogy csukott
szemmel végig tudnék sétálni rajta. Minden más, minden ugyanaz, új
épületek sora, a régi házak frissen átfestve.

Robin profiljára pillantok – még mindig a telefonjába merül. Nevetve

felhorkan, felemeli a fejét.

– Emma hatalmas beszámolót küldött. Rengeteg a dráma. Örülök, hogy

nem vagyok ott, és nem kell ezekkel foglalkoznom – tűnődik a lányom, és a
táskájába mélyeszti a telefonját.

Majdnem el is hiszem, amit mond.

Összeszorul a gyomrom, ahogy közeledünk az ismerős megállóhoz.

Hirtelen észreveszem, milyen zajos körülöttem az utca. Fékek csikorognak,
autók dudálnak, távolabb egy ember azt kiáltja, takarodj! Beszivárog a
kipufogógáz az utcáról, kaparja a torkomat, megelőz minket egy sor fekete
városi terepjáró. Mi leszünk az egyedüliek, akik busszal mennek az
iskolába.

A busz váratlanul fékez, fejem az ablaknak ütődik. Behunyom a szemem,

nem akarom látni az emlékeket.

– Oda soha nem tudunk bekerülni – mondtam, amikor először

meghallottam, milyen döntést hozott az anyám két évvel korábban. – Túl
késő. Túl nagy a verseny. Kizárt dolog, hogy lenne még hely. Így, a
negyedik osztály elején biztos, hogy nem veszik fel, de két év múlva sem.
Kilométer hosszú lesz a várólista. Az anyám azt hiszi, mindent irányítani
tud, pedig nem. Még ha egyetértenénk vele, akkor sem tudnánk ezt
meglépni.

És ez igaz is, nagyon örültem, amikor vonakodó érdeklődésemre válaszként

az iskolatitkár kerek perec elutasított.

De ez még az előtt volt, hogy minden elromlott volna. A házasságom

Andrew-val két röpke év múlva összeomlott. Meglepetésként ért, hogy
mindössze két héttel korábban felhívott az iskolatitkár, és közölte, hogy
most van egy szabad hely, ha Robin azonnal be tud iratkozni.

Megint nemet akartam mondani, de valamiért mégsem tettem.

Gondolkodom rajta egy kicsit, ha nem probléma. Inkább ezt nyögtem ki.

Negyvennyolc órával később gombóccal a torkomban, elkeseredetten

visszahívtam az iskolatitkárt, és megkérdeztem – könyörögtem –, árulja el,
megvan-e még az a hely. Kérem.

Számára csak szimpla ajánlat volt, hogy betöltsön egy váratlanul

megüresedett helyet az osztályban. Számomra csoda – minden, amire
szükségem volt a menekülésünkhöz. A meneküléshez, amiről addig azt sem
tudtam, hogy szükségem van rá. Az anyám végrendeletében az a kikötés
szerepelt, hogy akkor kaphatom meg az örökséget, ha Robint az Ashamsbe
küldöm – ha nem oda jár iskolába, nem kaptam volna meg ezt a házat és az
anyám birtokából származó kis jövedelmet, amely pont elég, hogy
megéljünk belőle most, hogy magam mögött hagytam a házasságomat.

Amikor végleg elhagytam az anyám házát több mint tíz éve, megesküdtem
magamnak, hogy soha nem térek vissza. Soha nem fogom még egyszer
megengedni, hogy az anyám uralkodjon rajtam.

De Robin kedvéért bármilyen ígéretet megszegnék.

Itt vagyunk az iskola kapujában, kezem ökölbe szorítva a zsebemben. Az

épület még így, felnőtt szemmel is hatalmas, impozáns. Méltó a
legrangosabb leányiskolához Észak-Londonban. Igyekszem nem
belegondolni, milyen félelmetes lehet a lányomnak.
Kettős vaskapun lehet bejutni, köztük szabályos puszpáng- és
ciklámenágyásokkal. Két irányból egy-egy út kanyarodik a főbejárathoz
vezető széles lépcsősorhoz. A pompás külső

ellenére meglehetősen szűk a bejárat – egy hintónak gondosan kellett

manővereznie a kapuk között, nem hajthatott át rajtuk méltóságteljesen. Ez
a hely nem is különbözhetne jobban Robin régi iskolájától, a kertvárosi,
modern épülettől. Ez az iskola magán viseli a történelem súlyát,
komolyságát, amire mintha rácáfolna a mostani gyereksereg a hatalmas
ajtók mögött.

Lenézek Robinra. Az arca merev, egészen sápadt.

– Minden rendben lesz – nyugtatom meg. Ezt akarom ígérni neki. De nem
tudom.

Robin rezzenéstelen arccal körülnéz. Megszorítja a karomat.

– Ez egy általános iskola?

– Az. Sokkal barátságosabb, mint amilyennek kinéz, abban biztos lehetsz. –

Megállom, hogy ne jelezzem az ujjaimmal, hogy ebben csak reménykedni
tudok.

– Hűha!

– Menjünk be – mondom, és ő bólint. Lassan odasétálunk a kőlépcsőhöz.

Az ajtó széles, kifényesített rézszerelvények csillognak raja. Ki akarom
nyitni, de a másik oldalról valaki erőteljesen kivágja. Egy nő viharzik ki,
egyenesen nekem ütközik. Ijedten hátraugrom, és csak úgy tudom
megtartani az egyensúlyomat, hogy megragadom Robin karját, így ő is
majdnem elzuhan. Kifordul a bokám, éles fájdalom hasít a lábamba.

– Figyeljen oda, mit csinál! – Az éles hang kifejezi a nő megvetését. – Le is

gurulhattam volna a lépcsőn! – Félrelök és elvonul, tökéletesen beszárított
haja minden lépésnél ruganyosan ficánkol a vállán. Utánanézek, még
mindig feldúltan a találkozástól. Magas, szőke.
Ellenséges.

– Jól vagy? – kérdezi Robin ugyanabban a pillanatban, amikor egy másik

nő kezd tolakodni mellettünk.

Összeszorul a torkom, sírás kerülget. Vagy inkább üvöltenék, és mindenkit

elküldenék a francba. Gyorsan megtörlöm a szemem.

– Jól vagyok.

Miután szerencsésen bejutunk, és bemutatom Robint az iskolatitkárnak,

kitöltöm a nyomtatványt a vészhelyzet esetén hívható számokkal. Most
várakozva álldogálok a lányom mellett.

– Most már mehetsz, anya – pillant rám, és az iskolatitkár felkacag.

– Nálunk biztonságban van, Mrs. Spence.

– Ez a férjem neve – mondom. Képtelen vagyok kimondani, hogy a volt

férjemé, amikor Robin itt van mellettem. – Az én nevem Roper. Sadie
Roper.

– Természetesen, Ms. Roper – válaszolja. A lányommal nem veszik le

rólam a tekintetüket, várják, hogy elinduljak.

Robin bólint.

– Menj, anya!

A titkárra nézek.

– Semmi mást nem kell elintéznem? Körülnézni, találkozni a tanárnővel,

vagy hasonló?

A nő megrázza a fejét.

– Ma nem. Majd a megfelelő időben találkozhat Robin osztályfőnökével. El

fogjuk küldeni a szülői értekezlet részleteit. – Robinhoz fordul. –
Odakísérlek az osztályodba.
És elviszi a lányomat, még mielőtt elbúcsúzhatnék tőle.

Sietek vissza a buszmegállóba az út másik oldalán, menet közben enyhül a

fájdalom a bokámban. Kezdenem kell valamit a házzal, aztán be kell
mennem a kamarába, hátha akad valami munka. Hosszú évekig nem
foglalkoztam büntetőügyekkel, de nem fogom hagyni, hogy elhajtsanak. Az
elmúlt hetekben rosszabb dolgokkal is megküzdöttem. Sokkal
rosszabbakkal.

Nem volna szabad, hogy így legyen. Elfog a düh, hogy Andrew ilyen
szemét tud lenni, a visszautasítás, a harag, amely átűzött az Atlanti-óceán
másik oldalára, vissza egyenesen az anyám karmai közé és abba a romos
házba. Egy rendes, új építésű lakás képe rémlett fel előttem. Fehér falak,
tiszta faparketta, nem egy elhanyagolt, ócska Viktória korabeli ház,
amelynek ablakait benőtte a vadborostyán. Mérgező örökség.

Megérkezik a busz. Nem jó most ezen gondolkodni. Mosni fogok, sikálni,

takarítani; mindent kifehérítek. Előveszem a telefonomat, hogy üzenetet
írjak Zorának és meghívjam vacsorára.

Egy pillanatig habozok, aztán írni kezdek.

Meglepetés! Hosszú történet, de Robin és én visszajöttünk, és a házban

vagyunk. Vacsora holnap? Sok mesélnivalónk van. Csók

A jövőt kell tervezni, nem szabad hátranézni.

Ahogy hazaérek, szemügyre veszem a bojlert, amihez tegnap este már túl
fáradt voltam, és meglepődve látom, hogy viszonylag új. Néhány perccel
később már működik is. Meleg van, és forró víz – ez majd elűzi a
démonokat.

Fellelkesülve nekikezdek, minden látható felületet átsikálok, lesúrolok, egy

pillanatra sem állok meg, nehogy rám törjenek a gondolatok a múltból.
Nem engedélyezem magamnak,
hogy a nyikorgó parkettán és a repedezett csempén bosszankodjam,
vizslassam a foltot a falon, amit a könyv hagyott, amit anyám hozzám
vágott, a padlóból kiálló szöget, ahol számtalanszor kiszakítottam a
harisnyámat, mert mindig elfelejtettem, hogy ott van. Ahogy fogyatkozik a
por, a ház sem annyira komor már, és amikor a gyér napsütés áttör a konyha
koszos ablakán, kicsit még jobb lesz a hangulatom.

Pár órányi lázas tevékenység után a konyha használható. A tűzhely még

ugyanaz, ennyi év után is emlékszem rá. Kipróbálom, működik-e, szinte
ösztönösen tudom, meddig kell benyomva tartani a kapcsolót, mielőtt
meggyullad a gáz.

A régi elektromos teáskanna is megvan még, a zsinórja megkopott, kilátszik

a meztelen fémvezeték. Emlékszem, hogy megmondtam anyának, dobja ki,
amikor utoljára itt jártam, tizenöt évvel ezelőtt. Felveszem, pár pillanatig
forgatom a kezemben, keresem a vízkőnyomokat az oldalán, aztán
összeszorul a gyomrom, és savanyú ízt érzek a számban.

Mit érdekel az téged, ha agyoncsap engem az áram? – visszhangzik a

fülemben. Nagy csattanással lehajítom, szám sarkában mosoly. Átkutatom a
konyhaszekrényt, előveszek egy kis nyeles edényt, megtöltöm vízzel, és
felteszem forrni.

Bár a ház egy forgalmas utcában áll, a hátsó részbe, a konyhába nem
hallatszik el a zaj.

Idegesít a csend. Kinézek a hátsó ajtó üvegén át a kinti betonfoltra. Az

örökzöld fák – egy tiszafa sötéten és hűvösen bújik meg a sarokban, az
összes növény, amelyet valaha az anyám gondozott, barna és fonnyadt, a
sarkokban elszáradt levelek hánykolódnak. Majd én felfrissítem –
muskátlik, hagymás növények nagy, kék cserépben. Emlékszem, egyszer
egy csokor tulipánt hoztam anyák napjára, és átadtam neki. Túl harsány,
mondta, és elhajította, a szirmok lehullottak a mosogatóban. Elég baj, hogy
anya vagyok, mondta, nem kell még emlékeztetni is rá. Emlékszem, milyen
jelentéktelennek éreztem magam abban a pillanatban, milyen ostobának;
összeakadt a lábam, ahogy hátrálva kimenekültem a konyhából.
Most kell elültetni a nárciszt, a hóvirágot meg a krókuszokat, a tulipánt,
aminek minél ragyogóbb a színe, annál szebb. Majd megkérem Robint,
hogy segítsen. Elfordulok az ajtótól, és újra körülnézek a konyhában. Talán
tisztább, de továbbra is sivár és üres.

Forr a víz, teát készítek, leülök, a kezemben melengetem a bögrét.

Majdnem dél van. Robin már ebédel? Talán most jobb a menza. Remélem,
hogy jobb. Eszembe jut, mit kaptunk régen: zsírban úszó lasagne, hideg tört
krumpli, zöldesszürke főtt tojás egy kőkemény húsos pite közepén. Nagy
levegőt veszek, majd kieresztem. Ne most. Nem akarok ezen gondolkodni.
Ami mögötte van, az rosszabb, sokkal rosszabb, és nincs rá időm.
Gondolataim visszatérnek Robinhoz.

Minden rendben lesz, mondtam Robinnak. Tényleg barátságos hely.

Megnyugtató mondatok hagyták el a számat. Valójában azonban soha nem
volt ez az iskola barátságos hely.

Szabályokkal körülbástyázott, erőszakos, kíméletlen. Ússz, különben

elsüllyedsz! Ez így volt harminc évvel ezelőtt. Talán már változott. A
lányom olyan erősen szorította a karomat, csodálkozom, hogy az ujjai nem
hagytak nyomot a bőrömön. Remélem, nem annyira rémes, mint tartott tőle.

Csak félek, hogy sokkal rémesebb lesz.

A teám rohamosan hűl, kortyolgatom, aztán leteszem a bögrét. Át kell

öltöznöm, mielőtt bemegyek a kamarába, hogy megkérdezzem az irodában,
akadna-e valami munka a számomra. Ha őszinte akarok lenni magamhoz,
tudom, hogy nem ilyen egyszerű, de nem hagyom, hogy eluralkodjon
rajtam a bizonytalanság.

Mielőtt elindulok, még jobban rendbe akarom szedni Robin szobáját.

Anyám vendégszobának használta, bár nem sok vendégünk volt. A nagy
halom régi újságot és viharvert magazint kegyetlenül kidobom. Előtűnik
egy fiókos szekrény, egy ruhásszekrény, régi kabátok és dzsekik, molyette
rókagallér; a róka farkát egy teknőcpáncél csíptető tartja a szájában. Mind
megy a szemeteszsákba.
Üzenet jön Zorától. Igen, holnap vacsorázhatunk. MINDENT hallani
akarok, mi a fene folyik itt. El sem hiszem, hogy visszajöttél, alig várom,
hogy lássalak. Csók Jobb a kedvem, feldereng egy kis fénysugár. Nagyon jó
lesz találkozni vele! De hosszú magyarázkodás lesz. Egy feltartott
hüvelykujj-jellel válaszolok, képtelen vagyok szavakat írni.

Az öltözködés a kamarai megjelenés előtt olyan, mintha visszalépnék az

időben. Felhúzom a fehérneműt, fekete harisnyanadrágot veszek, fehér
inget, fekete szoknyát és blézert, hálás vagyok, hogy volt eszem megtartani
ezt a szerelést sok éven keresztül, amikor semmi hasznát nem láttam. Több
mint tíz éve volt utoljára rajtam ez az unalmas fekete kosztüm.

A szoknya könnyen rám jön. A blézer is – mintha semmit nem változtam

volna az évek alatt.

Megnézem magam az ajtóra erősített poros tükörben. Talán már húsz év is

eltelt, amióta először bementem a kamarába, még Andrew előtt, Robin
előtt, mielőtt feladtam a karrieremet egy olyan életért, amilyenre egyáltalán
nem számítottam.

Az újrakezdés drasztikus természete dacára átfut rajtam az izgalom. Végre

újra hasznát vehetem jogi végzettségemnek. Megint dolgozni fogok.

Sietve végigmegyek a Kentish Town Roadon, a Camden Town-i metróhoz,

egyre idegesebb vagyok, és hamarabb, mint szeretném, máris az
Embankment, majd a Temple megállónál vagyok. Felmegyek a Temple
Place-re, átvágok a Milford Lane-en, a fekete vaskorlát fényes festésén
csillog a napfény. Megállok egy pillanatra, balról jobbra nézek. Jól
emlékszem erre a sikátorra. Egyszer itt szálltunk le Andrew-val, a
kapcsolatunk legelején, az olcsó bortól és az induló szerelemtől
mámorosan.

Boldog este volt, szép emlék. Befurakodik néhány gondolat pár hónappal
korábbról, egy komorabb estéről, egy idősödő ügyvédről, aki azt gondolta,
hogy a fiatal diáklányok szabad prédák a számára, nyugodtan fogdoshatja
őket. Keményen küzdenem kellett, és még keményebben bele kellett
rúgnom, hogy el tudjak szabadulni tőle. Megállok ott, ahol ez történt, a
lépcsőtől balra, és lesimítom a szoknyámat. Majdnem két évtizede, de még
mindig élénken él az emlékezetemben. Megrázom a fejem, továbbmegyek,
fel a lépcsőn, át a boltív alatt az Essex Street elején, a vörös téglasorok
között az ügyvédi kamarába.

Amikor megérkezem régi munkahelyemhez, az Essex Street közepén, egy

pillanatra megállok és mélyet lélegzem. Korábban úgy éreztem, az idő
visszafelé folyik. Most megint ez történik. Ugyanolyan félszeg és esetlen
vagyok, mint ügyvédbojtárságom első napján, ügyetlenkedve, forró, izzadt
tenyérrel. Nagy levegőt veszek, kihúzom magam és benyitok az ajtón.

– Miss Roper – csodálkozik el David Phelps, és egyszeriben tovatűnnek az

eltelt évek.

– David – válaszolom, és igyekszem palástolni megszólalásom esdeklő

felhangját.

– Minek köszönhetjük a szerencsét?

A recepcióspult mögött áll, papírokkal a kezében. Biztosan az asztala felé

tartott, aligha a telefonokat kapkodta – s mintha erre a gondolatra
válaszolna, egy fiatal nő érkezik, és leül a telefonok mellé az asztalhoz.

– Van időpontja? – kérdezi a recepciós egykedvűen, és vizsgálódva

végignéz rajtam. Hirtelen ráébredek, milyen divatjamúlt a szoknyám.

– Nincs – válaszolom felemelt fejjel.

– Akkor miben segíthetek?

– Miss Roper a kamara régi tagja – szólal meg David, mert talán megszánt.
Talán nem.

Rámosolygok, ő pedig egy cápa sötét, ragadozó tekintetével néz rám, várja
az első vért.

– A praxisom újraindításáról szerettem volna beszélni magával – mondom.

– Tudom, hogy jobb lett volna, ha előbb írok, de minden gyorsabban
történt, mint számítottam rá.

– Értem – mondja David.

– Visszajöttem Londonba. A lányom már itt jár iskolába. Részemről semmi

akadálya, hogy újra dolgozzam. – Némi dac érződik a hangomon. Az
idegeim pattanásig feszülnek, de nem fogom hagyni, hogy David elhajtson.

– Hmm – morogja. – Nem látom, hogy sorban állnának, hogy munkát

adhassanak magának, Miss Roper. – Szinte megnyugtató, hogy még mindig
a létező leggúnyosabban hangsúlyozza a Miss szót. Legalább tudom,
hányadán állok vele. Mindig is tudtam.

– Azt reméltem, talán lesz valami beosztottaknak való munka, David,

ahonnan idővel fel tudnám építeni a praxisomat.

– Rettentően sajnálom, Miss Roper, de bármelyik kezdő kollégánk

megerősítheti, hogy manapság nem árasztanak el minket munkával. Sok
minden megváltozott az utóbbi években, mint maga is biztosan tudja. –
Elhallgat, és megsimítja a haját. Emlékszem régről erre a kényszeres
mozdulatára. – Ha már itt tartunk, hány év is telt el?

– Majdnem tizenegy. – Még mindig emelt fejjel válaszolok.

– Nem sétálhat be ide csak így újból, Miss Roper. Lássuk csak: biztosítás,
működési engedély, szakmai továbbképzés… Ahogy mondtam, sok minden
megváltozott. Ez így nem lehetséges.

– De ezt már mind végigcsináltam – felelek gyorsan. Azt hiszi, egy-nullára

vezet, de téved. –

Van biztosításom. A működési engedélyem és a továbbképzéseim

naprakészek.

Gondoskodtam róla, hogy minden jogi változást nyomon kövessek online.

Tudtam, hogy egy napon visszatérek.

– Miss Roper – kezdi David, amikor félbeszakítják.

– A tizenegy órás megbeszélésem nemsokára kezdődik – szólal meg
mögöttem egy erélyes női hang. Valahogy ismerős, kutatok az
emlékezetemben.

– Azonnal, Miss Carlisle. Óhajtja, hogy kávét vigyünk a

konferenciahelyiségbe? – David most egészen más emberként beszél.
Tisztelettel. Sőt, alázattal. Nem csoda. Azonnal tudnom kellett volna, ki a
hang gazdája. Barbara Carlisle, az egyik rangidős királyi jogtanácsos a
kamarában. Már akkor is jelentős befolyással bírt, amikor oly sok évvel
ezelőtt én is a keze alatt dolgoztam.

Lehajtom a fejem.

– Természetesen – mondja Barbara. – Nyolc személyre.

Nem teszi hozzá, hogy „kérem”. Továbbra is elfordítom a fejem, remélve,

hogy hamar továbbmegy, és én folytathatom a beszélgetést Daviddel. David
azonban nem így gondolja.

– Miss Roper – mondja, hozzám fordulva. – Megértem a helyzetét. De nem

lehet csak úgy felbukkanni a kamarában több mint tíz év után, és azt várni,
hogy munkát kap. Itt szabályok vannak. A maga korábbi állásától
függetlenül az eljárásrend továbbra is érvényben van. Ha a megfelelő
formában eljuttat egy levelet a Munkaügyi Bizottságnak, ők majd
mérlegelik a dolgot, amikor eljön az ideje. Azt hiszem, legközelebb március
végén ülnek össze.

Hónapok múlva. Némán bólintok, lenyelve csalódottságomat. Megfordulok,

és az ajtó felé indulok, amikor Barbara odajön hozzám.

– Sadie – mondja. – Emlékszem magára. Maga volt a második

joggyakornok mellettem abban a gyilkossági ügyben, ugye?

– Én voltam.

– Aztán elment Amerikába, igaz? Gyereke született?

– Igen, Robin már majdnem tizenegy éves – felelem.

– És visszajön dolgozni?

– Szeretnék. Vissza kell jönnöm. De úgy látszik, nincs rá lehetőség. –

Davidre pillantok, aki felhúzott szemöldökkel, önelégülten vigyorog.

– Értem… – mondja Barbara, de a mondat folytatását nem hallom. David

megvetése kiborított, sírhatnékom van a dühtől vagy a megaláztatástól –
nem is tudom, melyiktől –, de süllyedjek el, ha hagyom, hogy lássanak
összeomlani. Kimasírozom a recepcióról, vissza se nézek.

Az iskola előtt várom Robint lehajtott fejjel. A telefonomat figyelem, nem

akarok szemet szúrni senkinek. Tudom, hogy valamikor majd be kell
illeszkednem, de pillanatnyilag nincs erőm. Túlságosan csalódott vagyok a
kamarai fogadtatástól, túlságosan elfáradtam a sok metrózástól. Egy percig
is eltart, amíg észreveszem, hogy a lányom itt áll mellettem. Most is merev
az arca, bár nem annyira, mint reggel.

– Milyen volt? – kérdezem, és lehajolok, hogy megpusziljam. Robin

elhúzódik.

– Nem indulhatnánk? Kérlek! – Sietünk a buszmegállóhoz. Csak amikor

már fent vagyunk a buszon, úgy tíz perccel később – Robin egyszer-kétszer
körülnézett, hogy ellenőrizze, senki nincs-e a közelben ugyanabban az
egyenruhában –, akkor hajlandó bármit is mondani a napjáról.

– Nem volt gond – vonja meg a vállát. – Okésan alakult. A rajzóra tényleg
jó.

– Nagyszerű! És milyen a többi lány?

Robin az orrán ereszti ki a levegőt, de egyébként nem válaszol. Újabb

kérdésre nyitom a szám, de aztán leállítom magam.

– Zora holnap eljön. Mindent hallani akar.

– Mindent miről?
– Hogy miért jöttünk ide ilyen gyorsan, miért írattalak az Ashamsbe…

– Talán nekem is elmondhatnád, ha már itt tartunk – mondja lesújtó

pillantással, és megint az ablak felé fordul. Nem kislány már. Még alig
tizenegy éves, de már látom benne a tinédzsert, nyoma sincs benne a tipegő
babának, aki egykor volt. Feszült a profilja a délutáni szürkületben.

Ahogy beérünk a házba, Robin felvágtat a szobájába. Ráhagyom. Két

órával később lejön és megölel.

– Kicsit melegebb van a házban – mondja. – És a szobám is sokkal jobban

néz ki. Köszönöm!

Elkezdtem kipakolni a holmimat.

Ez a jutalom, amire vágytam; több mint amire számítottam. Robin

szobájába mindent beleadtam. Ahol én alszom – anyám régi szobája –,
továbbra is rettenetes, de még nem mertem felmenni a második emeletre a
régi gyerekszobámba, inkább egy szinten alszom Robinnal. Kerülöm a
kísérteteket.

– Szeretnél pizzát vacsorára?

Robin felettébb örül az ajánlatnak, és abba is marad a beszélgetés a házról.

Arca megenyhül, a továbbiakban egész este lelkesen mesél régi barátairól
és az ő megpróbáltatásaikról.

Mégsem annyira felnőtt.

Másnap este Zora ront be a bejárati ajtón, szorosan átölel, aztán elenged, és
Robint kapja el.

Végül felém fordul, és újra megölel. Pontosan olyan az illata, mint mindig –
cigaretta és vanília aromájú parfüm. A legtöbb ismerősöm már leszokott a
dohányzásról, csak Zora nem.

Büntetőügyekre specializálódott, elfoglalt ügyvéd, a munkája túlságosan

stresszes ahhoz, hogy le tudjon szokni, mondogatja mindig.
– Hát itt vagytok mind a ketten! – sóhajt vidáman. – El sem hiszem, hogy
újra itthon vagytok!

– Érdekes… újra itt lenni – mondom.

– El tudom képzelni – helyesel Zora. – Tudom, hogy soha nem akartál

visszajönni. Olyan érzés lehet, mintha összeomlott volna az életed. Jól
vagytok?

Mindketten bólintunk, szótlanul, aztán Robin motyog valamit és eliszkol,

szalad fel a szobájába.

– És Andrew? Hogy bírja?

– Ne beszéljünk Andrew-ról – legyintek. Megfordulok, és elindulok a

konyha felé. – Nagyon nehéz. Gyere, igyunk valamit!

Zora utánam jön, leül a konyhaasztalhoz. Elismerő arckifejezéssel körülnéz.

– Ez sokkal jobban néz ki – jártatja a tekintetét.

– Köszönöm, hogy vigyáztál a házra – mondom, miközben bort töltök két

pohárba, és az egyiket leteszem a barátnőm elé.

– Örülök, hogy segíthettem – feleli Zora.

– És köszönöm, hogy nem teszel fel túl sok kérdést. Nagyon sokáig tartott
megemészteni. –

Emlékszem, hogy telefonáltam neki, feszült hangon, szorongva. Nagyon

igyekeztem megőrizni a nyugalmamat azok után, hogy bombaként hatott,
amikor felfedeztem anyám végrendeletének kikötéseit. Nem lehet csak úgy
eladni, ahogy feltételeztem – hosszúra nyúló agónia, amíg eldöntöttük,
eleget tegyünk-e a végrendelet kikötéseinek, vagy végignézzük, ahogy az
örökségünk mások kezébe kerül. Akkor nem mondtam el Zorának, képtelen
voltam szavakba önteni, milyen rideg és korlátozó volt az anyám. Épp elég
nehéz feladat volt megkérni, hogy figyeljen oda a házra.
– Mondjad csak! – szól Zora. – Miért vagytok itt? És miért raktad be
szegény kis Robint abba a szörnyű iskolába, amit annyira utáltunk?

Éles szavak, de az arca kedves. Zora arca mindig kedves – nyílt, barátságos,
mosolygós. Bár most éppen nem mosolyog, a tekintete aggodalommal tele.

– Nem kell ezen lovagolni – ingatom a fejem, és teletöltöm a poharainkat.

– De igenis, hogy kell – vágja rá Zora, és nagyot kortyol. – Megesküdtél,

hogy nem teszed ezt.

Iszom egy korty bort. Két hete nem ittam, és ez segít, szétárad bennem a
melegség.

– Nem volt más választásom. El kellett jönnöm, az anyám mindent jól

elintézett.

– Hogy érted ezt? Mi köze ehhez az anyádnak? Aligha irányíthatja az

életedet a síron túlról –

kacag fel Zora. Én nem nevetek vele. Egy pillanat múlva ő is abbahagyja. –
Te jó ég, tényleg?

Még mindig a karmaiban tart? Hogy az ördögbe sikerül neki?

– Bonyolult.

– Nem sietek sehová.

– Megpróbálom – biccentek. – Igyekszem a legjobbat kihozni ebből a szar

helyzetből. Arra kérlek, hogy ezt ne felejtsd el, rendben?

– Rendben – feleli Zora. – Nem felejtem el. És most beszélj!

– Azt tudod, hogy megszakította velem a kapcsolatot, amikor terhes lettem?

Zora bólint.

– Emlékszem.
– Tényleg igyekeztem elrendezni a dolgot. Azt hittem, majd megbékél, ha
Robin megszületik, de továbbra is haragudott rám. Azt hajtogatta, hogy
elrontottam a jövőmet a gyerekszüléssel, és egész életemben bánni fogom.
Rettenetes volt. Nem tudtam elviselni, ahogy a saját unokájáról beszélt.
Andrew-t is gyűlölte.

– Emlékszem – mereng Zora.

– Amikor Andrew-nak felajánlották az állást New Yorkban, az volt a vég.

Elmentünk, és soha többé nem beszéltem anyámmal. Az utolsó
veszekedésünkkor kijelentette, ha elmegyek, ha a családot választom a
karrier helyett, számára attól kezdve halott vagyok. És hogy teljesen kitagad
az örökségből.

– Te jó ég! – kerekedik el Zora szeme, és nagy levegőt vesz. – Ezt még nem
mondtad. A saját lányát…

– Soha nem volt igazi anya. Lydiának kellett szólítani, emlékszel? Nem
anyunak vagy anyának. Gondolni sem akartam erre, hogy őszinte legyek.
Elkerültem innen, különben sem számítottam semmiféle örökségre. –
Felállok és körbemutatok. – Nézd csak meg! Emlékszel, milyen volt –
elképesztően fukar. Mindig azt hittem, hogy nincs pénze, vagy nagyon
kevés. –

Elhallgatok, iszom még egy kis bort.

– Pedig?

– Hát, van pénz. Legalábbis valamennyi. És a ház.

– És rád hagyta? – kérdezi Zora.

– Nem egészen. Most jön a zűrös része. Mindent egy alapítványnál hagyott
Robin számára –

a befektetéseket, a jövedelmet, a házat.

– De hát ez jó, nem?

– Nem olyan egyszerű – válaszolom. – Azzal a feltétellel, hogy Robin az
Ashamsbe jár, egészen a középiskola végéig. – Azon gondolkodom,
elmondjam-e a teljes történetet, ahogy ezt az egészet végül anyám rám
kényszerítette. Nem tudom rávenni magam. Még nem – még túl erős
bennem a félelem, az emlék, amikor Robin elveszett, amikor nem tudtam
elérni sem őt, sem Andrew-t. Túlságosan élénken él bennem.

Nagy levegőt veszek, bent tartom. A lányom biztonságban van. Mindketten

biztonságban vagyunk. Nem gondolok rá. Folytatom. – Az egész egy őrület,
de tényleg. Először is, minden azon múlt, lesz-e hely Robin számára az
Ashamsben – és anyám tudta, hogy ez szinte lehetetlen. Ilyen helyek nem
adódnak csak úgy – az általános iskolába már az előtt le kell adni a
jelentkezést, mielőtt a gyereked megszületik. Az iskolatitkár gyakorlatilag
kinevetett, amikor először felhívtam, hogy érdeklődjek nála.

– Anyád erre nem gondolt? – kérdezi Zora.

– De igen. Azt hiszem, azzal a szándékkal akarta ránk hagyni a pénzt, hogy
ne tudjunk hozzájutni. Előre megfontolt posztumusz rosszindulat.

– El is tudom róla képzelni.

– Én is – hagyom annyiban. – Így aztán, amikor adódott ez a hely az

Ashamsben… Oda kellett íratnom Robint. Különben az égvilágon semmink
sem lenne.

Hosszú hallgatás. Zora a fejét csóválja. Megértem.

– Ez rohadtul ócska trükk. Meg kellene próbálni megtámadni az eljárást.

Kis híján felnevetek, ahogy látom a rémületet az arcán.

– Gondoltam rá. Még anyám ügyvédje sem igazán támogatja, aki megírta a
végrendeletet, és Lydia vagyonát is kezeli. Amíg Robin az Ashamsbe jár, a
ház egy vagyonkezelő alap birtokában az ő nevén szerepel, és mindketten
kapunk egy kis összegű járadékot. Amikor Robin befejezi a középiskolát, rá
száll a tulajdonjog, és a vagyonkezelői alapítvány megszűnik működni. De
ha otthagyja az iskolát, a ház elvész. Eladják, és mi semmit nem látunk az
örökségből. Az ügyvédnek sem tetszik ez az egész. Állítólag megmondta
Lydiának, hogy ne csinálja. Lényegében azt tanácsolta, érvényteleníttetnem
kellene a végrendeletet.

Most legalább nem kell aggódnunk emiatt.

Ebben a pillanatban Robin toppan be a konyhába.

– Akkor most ott ragadok ebben a rémes iskolában, ahol senki nem szól
hozzám? – kérdezi, miután nyilvánvalóan hallotta a beszélgetést. – És itt
kell élnünk ebben a rémes házban…

– Robin, kérlek…

– Éhes vagyok – jelenti ki, és elfordul. – Van valami ennivaló?

Megszakítjuk a beszélgetést, vacsorát készítek. Spagettit főzök, és

felmelegítem a szószt, amit korábban csináltam. Közben mindvégig a
tarkómon érzem Zora tekintetét, és tudom, hogy a kérdések a levegőben
maradtak.

Vacsora közben Robin hangulata kissé megenyhül, és amerikai barátairól

cseveg Zorával, de ahogy befejeztük az evést, felmegy a szobájába. A
mosogatóba rakom a tányérokat, majd Zorával együtt az elülső szobába
vonulok egy üveg borral a kezemben, és leülünk az ormótlan kanapéra.

– Úgy látszik, Robin nem igazán tudja megemészteni a dolgokat – jegyzi

meg Zora, majd felhajtja a poharát, és újra tölt. – És Andrew-ról még szó
sem esett.

Nem akarok Andrew-ról beszélni. Most nem. Soha. Hallgatok, és remélem,

hogy Zora érti a célzást, és leszáll a témáról.

– Nagyon nehéz lehet neki – mondja a barátnőm. A szemembe néz,

próbálom állni a pillantását, de pár másodperc után elfordítom a fejem, és
sűrű nyeldekeléssel igyekszem eltávolítani a gombócot a torkomból. –
Neked is nehéz lehet. – Lágyabb a hangja.
Igen, gondolom magamban. Igen, nehéz, fogalmad sincs, hogy mennyire.
Zora nem kérdez többet.

Inkább körbejár a nappaliban. Nézem, ahogy szemügyre veszi a kopott,

virágmintás tapétát, a pattogzó festéket. A kandalló melletti bemélyedésben
polcok sorakoznak, tele régi fotókkal és dísztárgyakkal.

– Már akartam kérdezni: ezekkel mi lesz? Hihetetlenül rondák – húzza el a

száját Zora, és felemel egy figurát. Idehozza nekem. Ez egy páros
szobrocska egyik darabja, hasonlít a többiekre, amelyek fent vannak, és
nem tetszenek nekem. Ennek az egyik darabja egy anyát ábrázol, aki egy
kosár gyümölcsöt tart a karjában, és kacag, amint egy kisfiú elvesz a
kosárból egy almát. A másik szobrocska egy apa, aki édességet kínál
lehajolva egy feltartott kötényű kislánynak. Cukrosan édeskés pasztellkék,
rózsaszín és zöld a színezésük, az arckifejezésük majdnem ugyanilyen
émelyítő.

– Anyám odavolt ezekért – mondom. – Én is szerettem őket

gyerekkoromban, bár most már nem annyira. Emlékszem, hogy beszöktem
ide, csak hogy bámulhassam őket, amikor anyám nem figyelt oda. Egyszer
az egyiket meg is mertem fogni. De anyám rajtakapott, és olyan hangosan
ordított, hogy leejtettem a figurát, és letört a feje.

– A francba! – mondja Zora.

– Pontosan. A férfi volt az. Ha közelebbről megnézed, látszik a ragasztás

helye.

Zora leteszi a nőt ábrázoló szobrocskát, és megfordítja a kezében levő férfi

figurát, az ujjával keresi a ragasztás helyét. – Mi az ördögöt szeretett ezeken
annyira?

– Nem tudom – biggyesztem le az ajkam –, de fura módon hajlamos volt az

érzelgősségre.

Imádta a cicákat, a rózsaszín masnikat és a bolyhos cuccokat. Kiköpött

Dolores Umbridge.
Zora bólint.

– Hát, nekem nem tetszik. Egyik sem. Ezt a házat teljesen ki kell almolni és
újra kell alkotni.

Meg kell szabadulnod ezektől az emlékektől, és elkezdeni a saját

emlékeidet gyűjteni.

Mármint ha itt akarsz maradni. Szerintem nem kéne, ha eddig nem lett
volna nyilvánvaló.

– Nagyon is nyilvánvalóvá tetted – válaszolom. – De nincs sok

választásom. Pillanatnyilag csak azért van valamennyi pénzem, mert azt
teszem, amit anyám parancsolt: az Ashamsbe járatom Robint. Most nem
telne más lakásra. Ezt még meg kell majd oldanom.

– Ha arra gondolok, hogy Robin abba az iskolába jár, amit mind a ketten
gyűlöltünk… Sadie, most őszintén, remélem, tudod, mit csinálsz.

Nem tudok mit mondani.

– El fogom magyarázni, ígérem. És te meg fogod érteni. Tényleg nem volt

más választásom.

De ki vagyok merülve. Nem ejthetnénk a témát? Megbízol bennem annyira,

hogy mindent megteszek, ami tőlem telik?

Zora összeráncolt homlokkal mered rám, de egy pillanat múlva

megkönyörül rajtam, és témát vált.

– Tessék, igyál még egy pohárral. Bízom benned. Nincs valami vidám
dolog, amiről beszélhetnénk? Sikerült valami munkát szerezned?

Még inkább magamba zuhanok.

– Azt hittem, valami pozitívabb dologról fogunk társalogni. Megpróbáltam.

Tegnap elmentem, és megmondtam a titkárságon, hogy szeretnék
visszatérni. Biztos voltam benne, hogy lesz számomra legalább valami
adminisztratív bírósági munka.
– És?

– Esély sincs rá. Ugyanaz a titkár a vezető. David – emlékszel rá?

– David? Az a szemétláda?

– Nem szemétláda. Csak… régimódi.

– Emlékszem, amit egyszer régen mondtál róla. És most rendszeres

kapcsolatban vagyok vele. Két ottani ügyvédet is tájékoztattam egy csalási
ügyben nemrégiben – mondja Zora. –

Határozottan szemétláda. Hát nem csinálta neked a cirkuszt, amikor tökön

rúgtad azt a jogtanácsost, amelyik bepróbálkozott nálad? Lényegében azt
közölte veled, hogy tedd meg, amit egy magasabb rangú jogász kíván tőled,
és ne keresd a bajt.

Zorának néha túlságosan is jó a memóriája. Én úgy döntöttem, elfelejtem

David reakcióját ebben a bizonyos esetben.

– Nem viselkedett szépen, amikor ez történt, az biztos. De a végén

megkaptam az állást, úgyhogy… Nem, mintha ez most már bármit is
számítana. Túl sokáig voltam távol, írásban újra kell jelentkeznem a
Munkaügyi Bizottságnál. Majd márciusban elbírálják, amikor a kamarai
tagságra való összes jelentkezésről döntenek.

– Az még több hónap – méltatlankodik Zora. – Addig van elég pénzed a

megélhetéshez?

Andrew rendesen támogat?

Ránézek.

– Bonyolult. – Megszólal egy hang a fejemben egy héttel ezelőttről, amit

egész nap igyekeztem elfojtani. Húzz el innen, Sadie! Nincs szükségem rád.
Robinra sincs szükségem!

Támogatás? A történtek után abban sem vagyok biztos, hogy még egyszer
látom az életben.
Azt tudom, hogy nem akarom látni. Remeg a kezem, a zsebembe
mélyesztem.

– Sadie – néz rám Zora. – Jól vagy?

Nagy erőfeszítéssel elmosolyodom.

– Bocs, csak fáradt vagyok.

– Figyelj, tudom, hogy nem akarsz kérni. De én bármikor szerezhetek

neked valamit. Sok munkát küldök annak a kamarának – mondja.

– Igazad van – válaszolom. – Nem akartam kérni. Már így is sokat tettél
értem.

– Baromság – mondja. – Néha ránéztem erre a romhalmazra, ennyi az

egész. Komolyan beszélek – meglátom, mi érkezik az irodába. Nem fogom
hagyni, hogy itt kornyadozz.

– Nem akarok szívességeket – jelentem ki.

Zora rám néz, én visszanézek rá, de én kapom el először a tekintetemet.

Mind a ketten tudjuk, hogy pontosan egy szívesség az, amire szükségem
van, bármennyire fanyalgok is tőle.

– Piszok jól végezted a munkádat – jelenti ki Zora. – Nem jótékonyság

lenne. Meg kellene dolgoznod érte.

Rámosolygok, megemelem a poharam, és az este további része gyorsan

elszáll.

Amikor végül feláll és menni készül, azt mondja:

– Nagyon jó, hogy visszajöttetek, ugye, tudod? Te és Robin. Még akkor is,
ha az életed pillanatnyilag romos egy kicsit. – Zora megölel. Ismerős illata
megnyugtatóan hat rám.

– El fogom érni, hogy elmondd, mi a helyzet. Nem háríthatsz a

végtelenségig – mondja, és megráz, majd elenged. – Majd beszámolok a
munkáról, amilyen hamar csak tudok. Amint Zora beszállt a taxiba,
felmegyek az emeletre. Benézek Robin szobájába, de nincs ott. Az én
ágyamba fészkelte be magát, szinte eltűnik a vékony takaró alatt. Megint
élesen és kitartóan belém nyilall az aggodalom.

– Jól vagy, drágám? – kérdezem, és leülök mellé az ágyra. Kezemet a

kipúposodó takaróra teszem.

– Azt hiszem – mondja Robin. Kidugja a fejét a takaró alól. – Bárcsak

hazamehetnénk.

Szóra nyitom a szám, de ő folytatja.

– Sajnálom, hogy ingerült voltam. Csak azt kívánom, bár minden másképp
lenne, ennyi az egész.

– Tudom. Én is azt kívánom. De így is elboldogulunk. Megígérem. –

Lefekszem mellé és átölelem. – Itt alszol, vagy visszamész?

– Visszamegyek. Csak látni akartalak, amikor feljössz.

Kikászálódik az ágyból, és átmegy a szobájába. Amikor elhelyezkedik,

adok neki egy jóéjt-puszit, aztán megállok az ajtóban, és körülnézek a
szobában. A festés foltos, a szőnyeg kopott. De legalább tisztaság van, és
meleg. Ez is valami. Még csak a kezdet, de ez is haladás.

– Én is szeretlek – mondom Robinnak halkan, aztán becsukom magam

mögött az ajtót.

Átmegyek az előszobán, és visszamászom a saját ágyamba. A lábamat arra

a helyre teszem, amit Robin átmelegített.

VASÁRNAP REGGEL 6 ÓRA 7 PERC

Csattanás, üvegcsörömpölés. Dobogás a lépcsőn felfelé. Még mielőtt belép

az ajtón, tudom, hogy valami nagyon rossz történik, megelőzi az izzadság
és félelem szaga. Dermedt vagyok, kezem szorosan magam mellett, amikor
három lépéssel keresztülvágtat a szobán, felrángat a székemről és maga
mellé pördít. Valami hideget érzek a nyakamnál, érdes hangja sérti a
fülemet.

– Takarodj innen! Különben többé soha nem látod viszont! Ideje, hogy
elkotródj innen, és visszamenj haza!

Harcolni kezdek, ki akarom szabadítani magam, de a karja megnőtt,

hosszabb lett, körém tekeredik, le egészen a lábamig. Nem tudok
szabadulni, mert kígyóvá változik, anakondává, egészen körbefon. Egyik
oldalról a másikra dobálom magam.

Felébredek, a takaró az arcomon, fojtogat. Lerántom magamról a plédet,

levegőért kapkodok, kalapál a szívem a mellkasomban. Minden rendben.
Álom volt. Nem valóság. Nem történt semmi.

Ledobom a takarót, a lányom szobájába megyek, hogy lássam, hogy

megnyugtassam magam. Minden rendben. Félig még alszom, nagyon
nyomaszt az álom. Az majd megnyugtat, ha látom, hogy biztonságban van,
a saját ágyában.

De nincs ott. És bár az álom ködén keresztül is azonnal eszembe jut, hogy
nem veszett el, nem is kell itt lennie, ugyanaz a pánik fog el, mint azon a
délután, amikor nem volt meg, amikor megesküdtem, hogy bármit
megteszek, hogy biztonságban tudjam, ha valaha megint itthon lesz.

Százhúsz perc rettegés, minden pillanata végtelen hosszúra nyúlik, amikor

csak visszagondolok rá.

Tudom, hogy ez most más. De hosszú percekig tart, amíg a szívverésem

megint normális, az ágya hideg és üres előttem.

Végül visszamegyek a saját ágyamba, egyenletesen lélegzem. Biztonságban

van. Tudom, hogy biztonságban van. Minden rendben.

Aztán idővel elalszom.

7
Telik-múlik az idő. Elviszem Robint az iskolába, érte megyek, takarítás, a
hétvége a nyugalom oázisa. Lassan kialakulnak a napjaim, felveszik
ugyanazt a ritmust. Az iskolába jövetmenet senki nem szól hozzám; nekem
így a legjobb.

Megvan az előnye, ha keresztülnéznek az emberen. Nem zavarnak, kezdem

megérteni, ki kicsoda a kapu körüli hierarchiában. A leghangosabb csoport
egy szőke nő körül tömörül, akinek mindig tökéletes a frizurája; ez az a nő,
aki majdnem nekem jött első nap.

Reggelenként mindig más színű sportszerelés, délutánonként farmer és

hosszú mellény, amelyből elöl picit kilátszik egy fehér gallér. A nők
elragadtatva állják körül, ahogy beszél, nevetésük talán egy gondolattal
tovább tart a kelleténél.

A hullámzó nevetés most elér hozzám, miközben várjuk a gyerekeket, és

megfeszül a vállam, aztán csak nagy nehezen tudok ellazulni. Előveszem a
telefonomat, és végignézem a híreket, igyekszem nem figyelni rájuk. Ennek
semmi köze hozzám. Biztosan nem rajtam nevetnek.

– Azt hihetné az ember, hogy legalább van benne annyi udvariasság, hogy
válaszoljon –

mondja hangosan az egyik nő.

– Nagyon sok munkát fektetsz ezekbe a rendezvényekbe, Julia – közli egy

másik.

– Ez tahóság – mondja a harmadik.

Egyetértő morgás.

– Nem szabad ítélkeznünk – szól egy határozott hang, mire a kórus

elhallgat. – Talán mások a szokások ott, ahonnan ők jöttek.

Nem tudom, miért, de egyre inkább úgy érzem, hogy ezek a megjegyzések
valamiképpen nekem szólnak. Lopva odanézek a telefonom fölött, most
először, és közvetlen szemkontaktusba kerülök a szőkével. Kék szemével
engem bámul a rajongói feje fölött.

– Nem mindenki tudja, hogy válaszolni illik, ha kap egy meghívót – szólal
meg ugyanaz a hang. Ő az. Gyorsan másfelé nézek.

Rázendít egy másik nő.

– Pedig ez világosan kiderül az e-mailedből. Meghívó-applikációt használsz

– nem kell mást csinálni, csak rákattintani, hogy igen vagy nem. Még
magyarázkodni sem kell.

Szóval a magas nőt Juliának hívják. Megkockáztatok még egy pillantást. A

kék szempár még mindig engem vizslat. Megmozdulok, elfordulok egy
kicsit, hogy ne álljak pont a csoportosulással szemben.

– Mondok valamit – szólal meg az éles hangú nő. Felnézek, és szemben

találom magam egy alacsony, sötét hajú, mérges nőszeméllyel. Jól láthatóan
szikrázik a dühtől.

– Te vagy annak az új lánynak az anyja, igaz? – kérdezi a nő.

Pislogok.

– Robin. Hatodik osztály. Igen?

– Ühüm, igen.

A nő nem hagyja, hogy bármi mást mondjak.

– Rendkívül udvariatlan dolog nem megválaszolni egy meghívást.

– Miféle meghívást? – kérdezem, és igyekszem nem dühösnek látszani. –

Nem tudom, miről beszélsz.

– Még hogy miféle meghívást… Ugyan, hagyd már! A meghívást a ma esti

koccintásra. Amit Julia volt olyan kedves megszervezni és vendégül is látni
minket. És te még csak nem is vetted a fáradságot, hogy válaszolj az
invitálásra.
– Nem kaptam semmiféle meghívást.

A nő nem hallgatja meg, amit mondok.

– Hálás lehetnél, hogy meghívást kapsz olyasvalakitől, mint Julia. Ehhez

nincs jogod!

Hihetetlen szemtelenség.

Sarkon fordul, és visszalépdel a barátnőihez. Én meg itt állok, félig nyitott

szájjal, és azt sem tudom, mi történt.

– Jól megmondtad neki – hallok valakit a csoportból, és hitetlenkedve

bámulok a nőre, aztán másfelé nézek, és azért fohászkodom magamban,
nehogy valaki más is odajöjjön hozzám, mielőtt Robin felbukkan a
kapuban.

– Daisy anyja nagyon haragszik rád – mondja Robin, amikor leülünk a

buszon.

– Kicsoda?

– Daisy anyja, ő a szülői munkaközösség elnöke, vagy ilyesmi.

– A szülői munkaközösségé?

– Igen – mondja Robin. – Ma estére partit szervez, és te nem válaszoltál.

Hirtelen kezdem érteni az iskola kapuja előtt zajló eseményeket.

– Tudod, hogy hívják Daisy anyját?

Robin értetlenül néz rám.

– Nem, persze, hogy nem – mondom, és megsimogatom Robin arcát. – Ma

jobb volt?

– Nem tudom. Talán. Nem szóltak hozzám. Csak amikor megmondták,

milyen udvariatlan vagy. – Robin vállat von, és eltolja a kezem. – Miért
nem válaszoltál a meghívásra? Nekem mindig azt mondod, hogy muszáj.

– Mindig válaszolni is kell. Csakhogy én nem kaptam meghívást, ennyi az

egész.

– Daisy azt mondta, hogy az anyja kifejezetten küldött neked is. Biztosan
nem hazudna –

jelenti ki Robin olyan meggyőződéssel, hogy erre nem tudok mit válaszolni.

Átnézem az e-maileket. Semmi nem jött. Megnézem a spameket, bár nem

hiszem, hogy bármit találok, de ekkor rábukkanok a meghívóra, és kezd
összeszorulni a torkom.

Robinnak igaza volt. Kaptam meghívást. Egy héttel ezelőtt.

Mint az osztály képviselője és az iskolai szülői munkaközösségének elnöke

nagy örömmel üdvözöllek az Ashams Iskolában. Talán kicsit szokatlan a
hatodik osztályba érkezni, és nem korábban, de a magunk részéről minden
tőlünk telhetőt megteszünk annak érdekében, hogy te és a lányod, Robin a
lehető legjobban érezzétek magatokat az iskolában. Kedden este fél
nyolckor egy kis fogadást adok az új tanév megünneplésére – remélem,
hogy te is csatlakozni tudsz hozzánk. Kérlek, tudasd a válaszod!

A legjobbakat kívánom,

Julia Burnet

Némán odanyújtom a telefont Robinnak. Elolvassa, és visszaadja.

– Megmondtam, hogy kaptál meghívást – jegyzi meg mosolyogva. És

hozzáteszi: – Kedden.

Ez ma este van.

– Nem csoda, hogy dühösek voltak. Édes istenem…

– Küldj egy válasz-e-mailt, és írd meg, hogy elmész. Érdekes lesz

találkoznod a többi anyával
– mondja Robin.

A nyelvembe harapok. Tovább nézegetem a spameket, nem maradtam-e le

valami más fontos dologról, és rábukkanok egy új üzenetre a lista elején.
Julia Burnettől. Ugyanaz az e-mail cím, mint korábban. Rákattintok.

Sadie, olvasom. Mivel nem válaszoltál a meghívásomra, feltételezem, hogy

nem tudsz részt venni a ma esti rendezvényen. Máskor nem foglak zavarni a
leveleimmel, mivel nyilvánvalóan rendkívül elfoglalt vagy. Julia

Nagyot nyelek. Nem valami jó kezdet.

– El kell menned, anya. Daisy talán a legfontosabb lány az évfolyamon –

mondja Robin könyörgő hangon.

– Nem lehet. Nincs, aki vigyázzon rád. Nincs mit felvennem.

– Nekem nem kell bébiszitter – nyög fel Robin. – Majdnem tizenegy éves
vagyok.

A mellkasomban érzett feszültséget enyhíti a Robin arcán tükröződő sértett

méltóság. Még inkább megsértődik, amikor felkacagok az ötletre, hogy
egyedül hagyjam itthon.

– Rendben, anya, akkor kérjük meg Zorát. Nekem is könnyebb lesz, ha

megismered az anyákat. Akkor nem lesznek olyan undokok velem, amiért
barátságtalan vagyok.

Elhárítom a gondolatot, hogy ha az anyukák megismernek, az talán csak

ront Robin pozícióján, nem javít. Lehajolok hozzá, és megölelem.

– Rendben. Megkérem Zorát. De ha nem tud jönni, akkor én sem megyek.

Robin a szemét forgatja, és visszafordul a telefonjához. Üzenetet írok

Zorának, csalódottan látom, hogy azonnal elolvassa, és már táncolnak is a
szürke pontok, ahogy Zora írja a választ.

Persze. Hétkor ott vagyok. Csók

Elszorul a szívem, de megköszönöm, és elújságolom Robinnak. Egy
mosoly a jutalmam.

Összeütök valami ennivalót Robinnak, és e-mailt küldök Juliának. Próbálok

a könnyedség és a bocsánatkérés között egyensúlyozni – Ó, én balga, nem
néztem meg a spameket –, amiért az utolsó pillanatban válaszolok.
Megnézem a címet, amit az e-mail végére írt – ismerem az utcát, egy
exkluzív házsor a Belsize Parkban. Felkapok néhány jobb ruhadarabot,
sietve készülődöm. Már majdnem hét óra, sem időm, sem kedvem
megmosni a hajam, inkább összefogom és a fejem tetejére tűzöm. A
tükörhöz lépek, alapozót és korrektort kenek az arcomra. Legalább nem
látszik annyira, milyen fáradt vagyok.

Néhány perc múlva indulásra kész vagyok. Farmernadrág van rajtam,

csizma és egy fekete selyemblúz. Nem túl elegáns, nem túl hétköznapi –
pont jó egy koccintáshoz. Leszaladok a lépcsőn, mert Zora kopogtat. A
konyhába megyünk, ahol Robin a leckéjét csinálja. Feláll, és bátorítóan
megölel.

– Csinos vagy, anya – mondja Robin.

– Igen, az vagy – teszi hozzá Zora. – Lenyűgöző! Be fognak halni tőled!

Bárcsak úgy lenne! De nem mondom ki hangosan. Rájuk mosolygok, és én

is megölelem Robint, aztán elindulok kifelé.

Késésben vagyok, nincs idő metrózni. Ahogy látok egy szabad jelzésű taxit,
meglendítem a karom, és leintem. A Belsize Parkhoz közeledve kinézek az
ablakon, és próbálok megnyugodni.

– Ez az, hölgyem? – kérdezi a sofőr, és megáll egy hosszú, fehér házsor

előtt, az ajtók mindkét oldalán oszlopokkal.

– Gondolom – válaszolom, és átadom neki a pénztárcámban levő utolsó

húszast. –
Köszönöm!

Nagy levegőt veszek, a bejárathoz lépek, és becsöngetek. Semmi. Várok

egy kicsit, újra csöngetek. Semmi. Méretes rézkopogtató függ az ajtón, már
emelem a kezem, amikor nyílik az ajtó. Szinte beesem, egyenesen egy
Robin korú, piros ruhás lánynak ütközöm.

– Bocsáss meg – mondom, és kiegyenesedem. Még jó, hogy nem löktem fel
a kislányt.

– Semmi probléma. A meghívásra jött?

– Igen, meghívtak. Itt van a telefonomban. – Elkezdem keresni. – Meg

akarod nézni?

– Arra semmi szükség – mondja a kislány. – De anyukám megkért, hogy

pipáljam ki az érkezők nevét.

Felnevetek.

– Sok hívatlan vendég bukkan fel egy iskolai rendezvényen?

– Anyu azt mondja, vigyáznunk kell – fedd meg a gyerek komoly hangon,
és már bánom, hogy ugrattam.

– Sadie vagyok. Sadie Roper.

Felvesz egy papírlapot az asztalról, és végigfuttatja rajta az ujját. Egy kicsit

kipirul az arca, egyre zavartabb.

– Roper? Biztos?

– Igen, biztos.

A lány rám néz, aztán megint a listára. Megrázza a fejét. Már az orra hegye
is rózsaszín.

– Nem találom – mondja. – Nagyon sajnálom…

Átpörgetem az e-maileket a telefonomon, és diadalmasan megnyitom Julia
üzenetét.

– Nézd – mutatom. – Mondtam, hogy meg vagyok hívva.

A lány megnézi az e-mailt, aztán a listát.

– Anyukám nem mondta meg, mit tegyek, ha valaki nincs a listán –

válaszolja. Még inkább gyötör a lelkifurdalás, hogy ilyen helyzetbe hozom
ezt a gyereket.

– Nézd, én teljesen megértem, amit anyukád mondott. De azt hiszem, itt

valami félreértés van. Az én hibám – nagyon későn jeleztem vissza,
bizonyára azt hitte, hogy nem jövök.

Gondolod, hogy…

A lány megrázza a fejét, még mielőtt befejezem a mondatot.

– Nem engedhetem be – süti le a szemét. – Anyu azt mondta.

– De ez képtelenség. Ez egy iskolai rendezvény. Ki az ördög tolakodna be

hívatlanul egy iskolai rendezvényre? Megmutattam neked a meghívást.

A kislány szemét elfutja a könny.

– Rendben, elmegyek. Holnap írok anyukádnak, és megmagyarázom –

mondom, és megfordulok. Ám ahogy az alsó lépcsőhöz érek, valaki utánam
szól.

– Mi folyik itt?

A nő az iskola kapujából. Magas, szőke. Szögletes. Maga Julia.

– A hölgy meg van hívva, de nem találtam a nevét a listán. Sajnálom –

hadarja a lány.

Julia felkacag. Átkarolja és magához szorítja a kislányt. Az egy kissé

összerezzen az érintésétől. Gyengéd ölelésnek látszik, de Julia ujjai
elfehérednek a lánya vállán. – Azt hiszem, túl komolyan veszed a feladatot,
drágám. Nem azt mondtam, hogy küldd el az embereket.

– Bocsánat… – mondja a lány elvörösödött arccal. Nem illik a piros

ruhájához. – Nem akartam…

– Csak én tehetek róla – mosolyodom el, szeretném oldani a feszültséget. –

Te csak azt tetted, amit anyukád kért. – Újra felmegyek a lépcsőn.

Julia még egyszer megszorítja a lányát, aztán elengedi.

– Rendben. Nos, bemennél, és töltenél a poharakba? Már mindenkinél

fogytán az ital –

mondja Julia, és a kislány elszalad. Felnézek, látom, hogy rám mered az

acélkék szempár. –

Sadie – mondja Julia jeges hidegséggel a hangjában.

– Elnézést, hogy nem válaszoltam – az üzeneted a spamek közé került.

Talán ez okozta a félreértést…

Nem válaszol, elindul a kiszűrődő hangok felé. Sietek, hogy utolérjem.

Átmegyünk egy hosszú, márványozott előcsarnokon, ahol a bejárattól balra
lépcsősor vezet felfelé egy tágas fogadóhelyiségbe. Önkéntelenül
összehasonlítom az anyám nyomorúságos házával, és azon tűnődöm,
hogyan reagálna Julia, ha ebből az aranyozott tapétás palotából, ahol
minden szobában kristálycsillár lóg a mennyezetről, az én romos házamban
találná magát.

És nem is csak a falak aranyozottak. Mielőtt csatlakoznék a csődülethez,

előttem terem egy pincérnő, és félbevágott fürjtojással, kaviárral és
aranylemezkékkel megrakott miniszendvicseket kínál tálcán. Csodálatosan
néznek ki. Kiveszek kettőt, egymás után a számba tömöm, és csak akkor
veszem észre, hogy még senki nem nyúlt a tálcához. Talán én vagyok az
egyetlen, aki az estének ezen a pontján eszik valamit, gondolom egyre
rémültebben, és megpróbálom gyorsan lenyelni mohóságom bizonyítékát.
Túl gyorsan. Egy tojásdarabka megakad a torkomon, rám jön a köhögés,
egyre vörösebb az arcom, könnyezik a szemem. Kezdek pánikba esni – a
falat megakadt a torkomon, nem kapok levegőt. Most már előrehajolva
küszködöm, próbálom kiköhögni az átkozott tojásdarabkát, az isten verje
meg, hogy történhetett ez, aztán erős ütést érzek a hátamon,

pont a két lapockám között, és a tojás kirepül a számból, egyenesen a

padlóra.

Felegyenesedem, megtörlöm a szemem, vörös az arcom.

– Hölgyeim, hölgyeim – szólal meg könnyed hangon Julia, és mellettem

terem. Mintha az egész tojásincidens meg sem történt volna, bár a pincérnő
előttem térdelve törli fel a parkettát. – Hadd mutassam be legújabb
anyatársunkat. Sadie Spence-et, Robin anyját, aki most csatlakozott
hozzánk.

Próbálok összeszedettnek látszani, pedig még nem hevertem ki a sokkot,

hogy majdnem megfulladtam. Könnyezik a szemem, folyik az orrom. Nem
látom, ki vágott hátba – senki nem ajánlja fel a segítségét most, hogy
felegyenesedtem. Három nő gyűlik körém udvariasan mosolyogva. Érzem,
hogy enyhül az arcomon a forróság, megtörlöm a szemem alját, de túl
későn jut eszembe a szempillafesték, amit biztosan szétkentem.

– Mindent meg fogunk tenni, hogy a lányoddal otthon érezzétek magatokat

– jelenti ki Julia.

A szavai kedvesek, mégis végigfut a hátamon a hideg. Aztán megfordul. –

Mindenkinek bemutatlak.

A többi ködbe vész. Julia olyan gyorsan hurcol egyik csoporttól a másikig,
hogy kezd minden összefolyni. Mindenki kiöltözve virít. Egyre jobban
szégyellem magam, marcangol a bűntudat, hogy elvétettem a dolgot:
korábban úgy éreztem, az öltözékem sikkes és visszafogott, de most
ócskának és slendriánnak tűnik a helyiségben suhogó selymek és taftok
között. A köhögőroham közben a hajam szétzilálódott, és amikor
megpróbálom visszaigazítani, érzem, hogy zsíros.
A szalon akusztikája felerősíti a hangokat, körülöttem mindenki beszél,
úgyhogy alig hallom az elmotyogott neveket és Robin osztálytársnőinek a
nevét. Valaki egy pohár pezsgőt nyom a kezembe, megkönnyebbülten
iszom egy kortyot, de a rám törő enyhe bódulat egyáltalán nem segít
eligazodni, ki kicsoda. Egy arra haladó pincér tálcájára teszem a poharat,
inkább egy vizet veszek el.

Senki nem iszik sokat, ez nyilvánvaló, és az ennivalóhoz is alig nyúlnak.

Minden nő vékony, visszafogott, csak egy fél szendvicset fogyaszt el, a
többit diszkréten a tányér szélén hagyja, vagy egy szalvétába csomagolja.
Ahogy kis csoportokban állnak, egy pillanatig vágyakozva nézik az
ennivalót, ahogy a pincér elhalad mellettük, aztán valamelyik jelzi, hogy
nem kér, és a többiek is így tesznek. Bár farkaséhes vagyok, nem merem
megkockáztatni, hogy még valamit egyek.

Az utolsó, akinek bemutatnak, egy Jessica nevű nő.

– Ez az, aki elfoglalta… az utolsó üres helyet? – kérdezi Juliától, nem

azonosítva engem.

– Ööö… – kezdi Julia, amikor csörömpölés hallatszik. Félreugrom, közben

rám fröccsen valami folyadék. A másik oldalamon álló nő leejtette a
poharát.

– Nagyon sajnálom – szabadkozik, és teljesen fölöslegesen a karomat

törölgeti.

Julia továbbmegy, talán hogy keressen valakit, aki feltakarít.

Jessica felém fordul.

– Egy kicsit furcsa a hatodikat kezdeni egy új iskolában mondja. – Nem

lehet kellemes a lányának. Aligha tud rendesen felkészülni.

Pislogok, meghökkent a megjegyzés leplezetlensége.

– Eredetileg nem így terveztük, de végül nem volt más választásunk.

Felkészülni mire?
Jessica negyvenes évei elején járhat, gondolom. Van valami merevség a
vonásaiban, ami jelentős mennyiségű kozmetikai beavatkozást sejtet.
Elengedi a füle mellett a kérdésemet, és folytatja a faggatózást.

– Most költöztetek ide?

– Az elmúlt néhány évben az Államokban éltünk, a férjem munkája miatt.

Brooklynban.

Befektetéssel foglalkozik. De aztán… Hát, hirtelen adódott ez a hely,

úgyhogy átköltöztünk –

mondom. Tudom, hogy a magyarázatom erősen hézagos, de Jessica

pillantása elkalandozik, miközben beszélek, teljesen nyilvánvaló az
érdektelensége.

– Értem – mondja, egy kicsit túl későn.

– Mindent megteszek, amit tudok, hogy megkönnyítsem Robin számára a

változást –

mosolygok rá.

– A közelgő felvételi vizsga a gimnáziumba nehéz lesz. Nem hiszem, hogy

ugyanolyan szinten áll, mint a többiek. Remélem, az iskola nem fordít túl
sok forrást a felzárkóztatására.

– Jessica mosolyog, ajkai szorosan zárva, nem látszanak a fogai.

Meg vagyok döbbenve. Hogy merészel…?

– Ó, Robin nagyon jó tanuló – jelentem ki. – Kiváló iskolába járt, és

remekül megy neki a matek.

Jessica bólint, meg-megrándul a szemöldöke. Azt hiszem, ráncolni próbálja

a homlokát, de a botox nem engedi.

– Hát, ezt te tudod a legjobban. Mi már két éve készítjük a lányainkat a

vizsgára. Nagyon sok múlik rajta. Csak mert valaki kijárja az alsó tagozatot,
nincs rá garancia, hogy helyet kap a felsőbb osztályokban. Mindannyian
szorongunk.

Eltart néhány másodpercig, amíg felfogom a szavai értelmét. Az egész

élethelyzetünk azon múlik, hogy Robin az Ashamsben maradhasson. Eddig
nem tudtam, hogy az iskolán belül nem automatikusan kerülhet felsőbb
osztályba. Nagyszerű, még egy probléma, ami nyomasztani fog.
Mosolyfélére húzom a számat. Meg akarom mutatni neki a fogaimat. De
mielőtt válaszolhatnék, valaki udvariasan megkocogtat egy kristálypoharat,
és Julia szól az egybegyűltekhez.

– Először is szeretném megköszönni csodálatos lányomnak, Daisynek a ma

esti segítséget.

Fantasztikus pincérnő, ráadásul fantasztikus szakács, segített nekem előre

elkészíteni a szendvicseket. – Felcsattan a taps a helyiségben. Nyújtogatom
a nyakam, meglátom a piros ruhás kislányt Julia mögött, az arcára fagy a
mosoly, ahogy az anyja magához öleli.

Julia újra megszólal.

– Mint tudjátok, a következő néhány hónapban hatalmas nyomás nehezedik

ránk, de nem szabad, hogy mindenen ez uralkodjon el. A gyermekeink
érdekében fontos, hogy kiegyensúlyozottak legyünk – minden
támogatásunkat megérdemlik az iskolai vizsgák idején. Nem szabad
elfelejtenünk, hogy a gimnázium felvételi vizsgakövetelményeinek dacára,
a helyekért folytatott verseny ellenére itt nem egymással versenyzünk – egy
csapatként kell dolgoznunk.

Nem vagyok biztos benne, de úgy hallom, mintha valaki horkolna

mögöttem. Amikor körülnézek, csak egy sor nyájas arcot látok,
meghatározhatatlan arckifejezéssel, Julia pedig folytatja a beszédét.

– Szóval, rengeteg alkalom lesz az önkéntes tevékenységre ebben a

félévben. Lesz süteményvásár, használtegyenruha-vásár és természetesen
karácsonyi vásár. És mint mindig, most is sok támogatásra lesz szükségem.
Legyen ez minden idők legjobb alapítványi gyűjtése!
Felcsattan a taps. Én is velük tapsolok, bár szerintem Julia eltúlozza a
felvételi vizsga jelentőségét. Hatalmas nyomás és gondterhes időszak?
Jessica felém fordul, talán hogy megadja nekem a lehetőséget
kiküszöbölnöm a csorbát.

– Az önkénteskedés jót fog tenni neked – mondja. – Alkalmad nyílik

megismerni az embereket. Én mindig is azt gondoltam, nagyszerű dolog,
hogy ilyen aktív szülői munkaközösségünk van.

– Isten ments! – nevetek. – Utálom az iskolai vásárokat. Rengeteget

csináltam Robin régi iskolájában, túl sokat is. Ezért szeretnék minél előbb
újra dolgozni.

Már beszéd közben rájövök, hogy rosszat mondtam. És ahogy Jessica

határozottan elfordul tőlem és odébb megy, semmi kétséget nem hagy
efelől.

Zora egyáltalán nem tud megvigasztalni. Vigyorogva hallgatja, mi történt.

Szinte kedvem lenne behúzni neki egyet, még mindig kavarog bennem a
stresszhormon a nyomasztó estétől. Nagy korty borral öblítem le a dühös
késztetést, miután töltöttem magamnak a palackból, amely Zora előtt áll
felbontva a konyhaasztalon.

Miután egy hajtásra kiiszom fél pohárral, kezdem látni az este vicces
oldalát, és elmúlik a dühöm. Zora viszont továbbra is elviselhetetlenül
önelégült. További pár korty után előrehajolok.

– Miért van ez az undorító ugye, én megmondtam kifejezés az arcodon?

– Mert én megmondtam – vágja rá Zora. – Az elejétől fogva nyilvánvaló

volt, hogy rémes lesz. Nem tudom, miből gondoltad, hogy ez az iskola jó
ötlet, tényleg nem értem. Harminc évvel ezelőtt is gyűlöltük – nem sok
esély volt rá, hogy most jobb lesz, nem?

– Hagyd abba, Zora! Tudod, hogy nincs más választásom. Tényleg nincs
ehhez kedvem. Nem beszélhetnénk róla máskor?
– Te kérdezted, miért vagyok ilyen önelégült! – A barátnőm hátradől a
széken, és összefonja a karját. – És pontosan mikor fogjuk rendesen
megbeszélni? Nem csak az anyád végrendelete miatt jöttél ide. A lányod el
van keseredve, és te is utálod az egészet. Mi a francért csinálod? Mi történt
Andrew-val?

Még soha nem láttam ilyen komolynak. Sok-sok éve ismerem Zorát,
rengetegszer végigbeszéltük a problémáinkat… ez az első eset, hogy
ennyire nem akaródzik elmondanom neki, mi történt.

– Miért nem akarod, hogy tudjam, Sadie?

Ránézek a barátnőmre, és feltolul bennem az összes korábbi beszélgetésünk

emléke.

Amikor Zora lebeszélt róla, hogy elszökjek otthonról, és meggyőzött, hogy

őrizzem meg a nyugalmamat, bármennyire provokál is Lydia. Vigasztalt,
amikor anyám világossá tette, hogy választanom kell közte és aközött, hogy
én is anya leszek. Az elidegenedés nem fenyegetés volt részéről, hanem
ígéret.

– Senkinek nem mondtam el, mi történt.

– Én vagyok a legjobb barátnőd, Sadie. Tudod, hogy megbízhatsz bennem.

És ismerlek –

kizárt dolog, hogy valami semmiség miatt szakítanád szét a családodat.

Biztosan súlyos dologról van szó. Rajtakaptad az ágyban valaki mással?

Megrázom a fejem.

– Bárcsak ennyire egyszerű lenne! Vagyis, valami ilyesmi is zajlik, annyira

megváltozott a viselkedése. De nem ezért jöttem el… – Megint nagyot
kortyolok a borból. Hirtelen úgy érzem, szeretném megosztani a történtek
terhét. De a félelem még mindig visszatart.

– De most Andrew-ról beszélünk. Andrew-ról, a leglojálisabb férfiról a

földkerekségen.
– Mondja ezt mindenki más.

– Szeretném, ha őszinte lennél. Mit követett el?

Fészkelődöm a székemen. Legalább annyit elmondhatok neki, hogyan

kezdődött.

– Egyre jobban eltávolodott tőlem az utóbbi pár évben. Nem emlékszem

pontosan, hogy mikor ébredtem rá – elég nehéz volt az anyám halála után.

Zora együttérzően hümmög.

– Emlékszem.

– Nem tudom pontosan, mikor kezdődött. Esténként a dolgozószobájába

zárkózva hosszasan telefonálgatott. Soha nem hagyta elöl a telefonját.
Aztán már nem is nézett rám.

– Tessék?

– Nem nézett rám többé. Két éve nagyon összevesztünk, amikor tudomást
szereztem a végrendeletről, hogy Lydia milyen feltételeket szabott. Andrew
azt gondolta, le kell csapni a lehetőségre. Én azt mondtam, nem. Olyan
szörnyen viselkedett, hogy a végén felhívtam az Ashamst, de nem volt
szabad helyük, ahogy már említettem neked. És röviddel ez után már
egymásra sem néztünk. Mintha megszűntem volna létezni.

– Nem értem.

– Az utóbbi két évben Andrew nem volt hajlandó rám nézni. Felvett egy
fapofát, valami áthatolhatatlan álarcot. Tökéletesen udvarias volt,
tökéletesen segítőkész, mindent megcsinált, amit általában szoktunk. De
nem nézett rám.

Zora hallgat.

– Látod, tudtam, hogy nem fogod megérteni.

Zora még egy ideig csendben ül.

– Nem mondasz semmit?

– Nem is tudom, mit mondjak – feleli Zora. – Nem szólt hozzád? Erről van
szó?

– Nem. Beszélt velem. Illetve inkább hozzám beszélt. Egyszerűen nem volt
semmi konkrét mondanivalója. Értelmetlen dolgok. Adminisztratív ügyek.
Bevásárlás. Semmi érdemleges.

– De továbbra is szóba állt veled? – kérdezi Zora.

– Igen. De mintha ott sem lett volna. Próbálkoztam, Zora. Mindent

megpróbáltam. El akartam hívni vacsorázni, finom ételeket főztem;
néhányszor megpróbáltam elcsábítani. –

Elhallgatok, elönt a szégyenérzet, ahogy eszembe jut, ahogy majdnem rám

nézett, és rezignált kedvességgel nyújtotta oda a pongyolámat, hogy
takarjam el magam, aztán elfordult.

– Te jó ég, úgy érted, hogy már nem is keféltetek?

Nagy levegőt veszek és bólintok.

– A munkahelyi feszültségnek tudtam be. Próbáltam ráfogni a késő esti

hivatalos telefonokra is. De aztán… – Elhallgatok. – Aztán párszor nem jött
haza éjszakára.

– És? – Zora tovább iszik.

– Utánamentem. Robint átküldtem egy barátnőjéhez aludni, én pedig

megvártam, amíg Andrew kijön az irodából, és a nyomába eredtem. Ez a
múlt héten történt.

– Láttál valamit?

Zorára nézek, de nem őt látom, hanem Andrew-t, a tarkóját, a széles vállát,

ahogy előttem megy le a metróba, ahogy a végállomáson kettesével szalad
fel a lépcsőn, nagy ugrásokkal, mintha alig várná, hogy odaérjen. És a nő
szőke haja, akivel találkozott, egy üzlet bejáratánál állt az esőben, ragyogva
a szürke délutánban.

Megint Zorára fókuszálok, bólintok. Nem kérdez többet.

– Szóval viszonya van – böki ki végül. – Tényleg el kellett jönnöd? Nem

kellett volna ott maradnod és kérdőre vonni?

Üres tekintettel nézek rá.

– Megtettem. Kérdőre vontam.

– Mit mondott?

– Nevetett, Zora – válaszolom. – Egyszerűen kinevetett. Aztán kisétált a

házból. Eltűnt néhány órára. A telefonja ki volt kapcsolva. Amikor
visszajött, mintha kicserélték volna.

Mintha valaki más vette volna át az uralmat a teste fölött.

Ahogy visszagondolok rá, végigfut rajtam a hideg. Az a jeges tekintet; úgy

nézett rám, mint egy idegenre. Hónapok óta az első szemkontaktus, és
lesújtott a megvetése. Igen, valaki mást kefélek. És azt akarom, hogy
elmenj. Ha ezen a hétvégén nem tűnsz el és nem viszed magaddal Robint,
én viszem el valahová, és többé soha nem fogod látni.

Nagyot sóhajtok, miközben megismétlem Andrew szavait Zorának.

– Ugyan már – mondja Zora. – Ez akkora baromság! Nem tette volna meg!

– Talán nem – válaszolom. – De én hittem neki. És nem tudtam

megakadályozni. Ez másnap kiderült. Valaki az ő engedélyével elvitte
Robint az iskolából – egy szőke nő, ahogy később kiderült –, elvitte
Andrew-hoz, és ő két óra hosszat magánál tartotta anélkül, hogy értesített
volna. Mind a kettőjük telefonja ki volt kapcsolva. Senki nem látta őket.
Majdnem beleőrültem.

– Ez rémesen hangzik – döbben meg Zora.

– Az volt életem legszörnyűbb estéje – hajtom le a fejem. – Ha azt hiszed,
csodálatos volt látni, hogy sértetlenül hazajött, hát az volt az egyik
legfélelmetesebb pillanat. Andrew meggyőzte Robint, hogy minden a
legnagyobb rendben van, csak elviszi este moziba. Még arra is rávette, hogy
kapcsolja ki a telefonját, hogy az ne zavarja őket. Robin szökdécselve
állított be, és én nem tudtam kinyögni, amit mondani akartam. Nem
akartam megijeszteni.

Akkor jöttem rá, hogy olyasmivel állok szemben, amit nem is értek.
Addigra már megvolt a hely Robin számára az iskolában, meg a ház –
tényleg hibáztatsz, amiért ide jöttem?

Zora egy pillanatig néz, aztán felsóhajt.

– Azt hiszem, hogy mégis szembe kellett volna szállnod vele.

Ugyanakkor… Rémes lehetett, hogy nem tudod, hol a lányod.

Megborzongok, ahogy visszaemlékszem, hogyan rohantam el az iskolából,

amikor rájöttem, hogy Robin nincs ott, hívogattam mindkettőjüket, újra
meg újra, és mindenféle rémképek gyötörtek, mi történhetett vele.

– Minden úgy lett kitalálva, hogy itt kössünk ki. Ez a másik dolog: Andrew
egész este arról beszélt Robinnak, milyen fantasztikus új kalandban lesz
része, milyen nagyszerű dolog

Angliába költözni, hogy ez már el van döntve, és hogy ő és én is nagyon

örülünk neki.

Úgyhogy mire hazajött, belenyugodott, hogy költözünk. Mit tehettem? Azt

aligha mondhattam volna meg neki, hogy az apja egy gazember. Ez volt az
utolsó csepp a pohárban. Évekig tűrtem. De már nincs miért. Nincs már ott
semmi.

Zora nem veszi le rólam a szemét.

– Ennek egyszerűen nincs semmi értelme. Miért viselkedett így?

– Fogalmam sincs, Zora. Halvány gőzöm sincs. Jobban megváltozott, mint
hinnéd. Nem ugyanaz az ember, mint akihez feleségül mentem.

Felállok, és kiegyenesedem Zora előtt. Elfordítja a fejét.

– Te sem nézel rám – mondom, és választ várok. Zora feje lehajtva. Sűrűbb
lesz körülöttünk a levegő. Felsóhajt, hátradől a kanapén.

Hátat fordítok, egy újabb üveg bor kibontásával foglalom el magam. Addig
nem fordulok vissza, amíg össze nem tudom rendezni az arckifejezésemet.
Amikor végre teletöltöm a poharát, visszaülök.

– Akkor váltsunk témát – szólal meg Zora. – Azt hiszem, tudok neked egy
munkát.

Minden ellenséges hangulatom elszáll.

– Tényleg?

– Lesz egy tárgyalás, gyermekmolesztálási ügy egy iskolában, London

központjában. Férfi tanár, lány tanítvány. A tanár apja bíró. Barbara Carlisle
viszi az ügyet. A királyi jogtanácsos, emlékszel rá?

– Találkoztam vele valamelyik nap, amikor bementem a kamarába –

válaszolom. – Bár lesunytam a fejem.

– Szóval, benyújtottak még egy rakás bizonyítékot, amit át kell nézni. Maga
az ügy elég egyértelmű, de valakinek mindenen át kellene rágnia magát, és
az nem Barbara lesz. Úgy volt, hogy megkérek valakit az irodában, hogy
intézkedjen, de beleegyezett, hogy nagy segítség volna, ha felvennénk egy
kisegítőt, úgyhogy…

Az előbb még meg akartam rázni Zorát, de most lelkesen megölelem, mire
a poharából a blúzomra löttyen a bor.

– Mikor kezdhetek? – kérdezem.

– Ezt úgy veszem, hogy igent mondtál – kacag Zora.

– Igen! Persze, hogy igen! – ragyog fel az arcom. – Nagyon szeretném.
Csak az a kérdés, melyik bíróságon? Még nem szerveztem meg az iskola
utáni napközit.

– Még csak most érkeztél ide – csitít Zora. – Adj magadnak egy
szusszanásnyi időt. A kamara London belvárosában van. A Northern Line-
on, az Elephant and Castle negyedben. Minden rendben lesz. Azt nem
tudom pontosan, mikor akarják, hogy kezdjél. Holnap elküldöm az

instrukciókat, aztán már Barbarán múlik, hogy kapcsolatba lépjen veled.

Gondolom, nagyon hamar jelentkezik majd. Rengeteg anyagot át kell nézni.

– Leköteleztél – mondom. – Komolyan. Alig várom, hogy megint a

bíróságon lehessek.

Nagyon hiányzott.

– Épp ideje. Nagy kár, hogy az ügyvédnők mind lelépnek, ahogy gyerekeik
születnek.

– Nem könnyű – felelem. – Aligha tudnék azon nyomban elutazni egy

kéthetes tárgyalásra Nottinghambe, nem igaz? Andrew nem hagyná ott a
munkát, hogy otthon maradjon.

– Gondolom – mondja Zora. – Jó lesz megint a tárgyalóteremben látni

téged. Alig várom, hogy megint együtt dolgozhassunk.

– Én is – mondom, és újra megölelem. Most nem loccsan ki a bor.

VASÁRNAP REGGEL 9 ÓRA 35 PERC

Újabb rémálom. Formátlan, alaktalan; maga alá teper a rettenet, örvénylik a

horizonton.

Felébredek, duzzadt a szemem.

Kávé, zuhany, szétvet az idegesség. Nem kellett volna már telefonálniuk?

Nem kéne már itthon lennie? Azt akarom, hogy itthon legyen, az biztos. Túl
csendes a ház nélküle.
Még egy kávé. Az idegeim még mindig táncolnak.

Bárcsak megnyomhatnék egy gombot, és látnám a monitoron, hol van… De

nem. Én nem leszek olyan, mint egyes anyák. Nem vagyok helikopterszülő.
Nálam nincs titkos kémkedés

– címkék és nyomkövetők. Nem fogom hagyni, hogy a történtek

megrendítsék a bizalmamat benne. És a lelki békémet.

Ez egy vicc. Olyan vagyok, mint akinek ég a talaj a talpa alatt, szaladgálok
egyik szobából a másikba az üvöltő ürességben. Ha egyszer hazakerül, soha
nem fogom szem elől téveszteni.

Find My Friends, Life360 – chipet ültetek a karjába, ha tudok.

Telik az idő. Lassan, nagyon lassan, bármivel próbálom is elütni. Felkapom

a telefonomat, aztán leteszem. Még korán van. Túl korán. Még nem kell
aggódni. Soha nem szabad aggódni.

Az akkor volt, most meg most van. Kellemes hétvégét töltött tőlem távol, és
most úton van hazafelé. Minden rendben van.

Vernyákolni kezd odakint egy macska, összerezzenek, megint fel-alá

járkálok, az egyik ablaktól a másikig, és várok, csak várok.

10

– Majdnem megfulladtál egy falat tojástól? – kérdezi Robin másnap a

buszon ülve.

– Igen.

– És mindenki máson szoknya és ruha volt?

– Igen – válaszolom. – Nem kell az orrom alá dörgölnöd.

– Jaj! – húzza el a száját a lányom.

Felnevetek, és most először nem nyomaszt már az este. Ez a jaj! a legjobb
válasz.

– És Daisy anyjának tényleg olyan szuper a háza?

– Igen, nagyon szép. De már mindent elmondtam neked – válaszolom.

Talán már kicsit kevésbé nyomasztanak a történtek, de ez nem jelenti azt,
hogy ezen akarok rugózni.

– Kivel beszélgettél?

– Nem is tudom. Olyan sokan voltak. Valami Jessicával. – Jessica megvető

viselkedésének emléke most is belém hasít.

– Azt hiszem, ő Portia anyja – gondolkodik el Robin. – Portia a csoport

egyik tagja.

– Értem – bólintok, és eltárolom a nevét a memóriámban. Az iskolával

kapcsolatos minden információra lecsapok, amit Robintól hallok, de nem
akarom kimutatni elkeseredett igyekezetemet. – Mi az a csoport?

Arra számítok, hogy válasz helyett Robin leharapja a fejemet, de nem utasít
vissza, csak egy pillanatra elgondolkodik.

– Ők azok, akik eldöntik, ki kivel beszélhet, és ki hol ül.

– De nem hagyhatod, hogy mások mondják meg, mit csinálj! – bukik ki

belőlem, mielőtt leállíthatnám magam.

– Anya! – méltatlankodik Robin félrefordított fejjel.

– De most komolyan! Az nem lehet, hogy valami központi bizottság döntse

el, kihez szólhatnak a többiek. Ezt nem szabad engedni. Beszélni fogok
erről az iskolával – jelentem ki hadarva, közben egyre rémültebb és
dühösebb vagyok. – Azt is megszabják, hogy kivel nem lehet beszélni?

Robin hallgat. Továbbra sem fordul felém.

– Robin, nézz rám! Megmondják a többieknek, hogy ne szóljanak hozzád?

– Ígérd meg, hogy nem mész be az iskolába – könyörög, és én feladom.

Nem beszélgetünk tovább, amíg az iskola közelébe nem érünk. Robin úgy
hagy ott, hogy el sem köszön. Ott maradok báván, és csontig átjár az
aggodalom.

Kiveszem a telefont a zsebemből, azt remélve, hogy üzenetet kaptam a

kamarától a tárgyalásról, amikor két nő halad el mellettem, és az egyik
olyan erősen nekiütközik a könyökömnek, hogy elejtem a telefont. Ahogy
lehajolok érte, hallom, hogy egyikük felkacag, a másik csitító hangot hallat.
Felegyenesedem, zsebre vágom a telefont, majdnem szétrobbanok. A két nő
szembefordul velem. Az egyik Jessica a partiról.

– Holnap reggel egy kávé mellett megbeszéljük a karácsonyi vásárt, többek

között. De nem hiszem, ez téged érdekel – mondja –, hiszen utálod az
önkénteskedést. – A Jessica balján levő nő nevetgél.

Érzem, hogy elvörösödöm. Szeretném elküldeni őket a pokolba, de

eszembe jut Robin.

Tudom, hogy azt akarja, próbálkozzam kitartóbban.

– Ott leszek. Hol lesz a megbeszélés?

Jessica és a barátnője felhúzott szemöldökkel egymásra néznek.

– Szép tőled – mondja Jessica. – Majd küldök e-mailt. Nem igazságos, hogy
mindent Julia csináljon.

Ezzel a két nő szó nélkül továbbvonul. Kábultan állok a sarkon, ökölbe

szorított kezem a zsebemben. Csak amikor éles fájdalmat érzek a
tenyeremben, akkor jövök rá, hogy a telefonom kijelzője bizonyára
összetört. Megnézem a kezemet – kicsit szivárog belőle a vér, semmi több.
Óvatosabbnak kell lennem.

Mire megjavíttatom a telefonom kijelzőjét, és rendbe rakom a házat, szinte

indulnom is kell Robinért az iskolába. Épp a kabátomba bújok, amikor
megszólal a telefon.
– Miss Roper? Kirsten Glynn vagyok. A kamarából.

– Igen, én vagyok. Helló, Kirsten.

Szünet.

– Már kidolgoztuk a részleteket. Zora Gaunt felvette velünk a kapcsolatot.

Nem tudom, mennyit mondtak el magának, de Barbara Carlisle királyi
tanácsos beosztottja lesz egy tárgyaláson. Emlékszik rá abból az időből,
amikor a kamarában dolgozott?

– Igen, emlékszem. – Érzem, ahogy enyhül bennem a feszültség, lassan

leengedem a vállamat, amelyet a fülemig felrántottam az előbb. Legalább
ez az ügy megy a maga útján.

– Nos, egy visszaélési ügy lesz. Egy tanárt fognak védeni, akit azzal
vádolnak, hogy kikezdett az egyik diákjával.

– Hány éves a diák? – kérdezem.

– Tizenhét – feleli Kirsten. – Úgy volt, hogy Barbara egyedül csinálja, de

túl sok új ügy érkezett be, és valakinek kézbe kell vennie azokat is. Érdekes
eset. A jövő héten kezdünk dolgozni vele.

– Igen, Zora már beszélt róla egy keveset. Remekül hangzik.

– Rendben. Be tud jönni holnap délelőtt? Tizenegy körül?

– Igen. Az teljesen megfelel. Akkor viszontlátásra holnap – búcsúzom.

Elégedetten ülök a konyhaasztal mellett. Munka! Egy igazi tárgyalás.

Vissza fogok kerülni a kamarába. Vissza a bíróságra. Ezt az ügyet majd
mások követik. Talán helyrerázódnak a dolgok.

A pozitív életérzés még akkor is kitart, amíg elmegyek Robinért, sőt a

hazafelé úton is, és amíg elkészül az egyszerű paradicsomos tészta
vacsorára. Még Robin egész estés hallgatását is átvészelem. Kerüli a
beszélgetést, hogyan telt a napja, aztán a szobájába megy, és csak annyi
időre jön elő, hogy gyorsan belapátolja az ételt, majd megint eltűnik az
emeleten. Meg kellene próbálnom beszélni vele, de olyan nyilvánvaló, hogy
egyedül akar maradni – nincs szívem erőltetni a dolgot. A szobája előtt
állok, hallgatom, ahogy a FaceTime-on cseveg a régi iskolatársaival,
csacsogást hallok, néha nevetést, enyhül az aggodalmam.

De az optimista hangulat elillan, amikor késő este megnyitok egy e-mailt,

amely a reggeli kávézás részleteiről szól.

Reggel 8.30, Café Marché, hátsó különterem.

Megbeszéljük a karácsonyi vásárt és más rendezvényeket – mindenki hozza

magával a gondolkodósipkáját!

8.30. Amikor tizenegyre a kamarában kell lennem. Olyan kevés dolgom

van, nincsenek megbeszélt időpontjaim, csak szegény Robint kell
elvonszolnom az iskolába meg vissza, és most, épp, amikor kezdenek
beindulni a dolgok, két helyen kell lennem egyszerre. De nem probléma.
Húsz percre el tudok menni a kávézásra, felajánlom, hogy felügyelek egy
standra vagy bármit, amit a szülők akarnak, aztán futok a metróba, és
időben ott leszek. És ha telefonálok a kamarába, és előre tudatom velük,
Barbara biztosan nem fog haragudni. Nem a bíróságra kell menni, nem lesz
gond. Ezt már-már el is hiszem magamnak.

De alig alszom az éjjel, rágódom a két programon, beszorulva a szorongás

végtelen spiráljába. Hajnali négy óra; miután meggyőztem magam, hogy a
többi anya jól kinevet majd a kávéházban, és hogy Barbara és Kirsten kart
karba öltve akadályozzák meg, hogy belépjek a kamarába, és azt ordibálják,
hogy Elkéstél! Elkéstél!, lemondok az alvásról, felkelek, és egy plédbe
burkolózva ülök a kemény kanapén a nappaliban, bámulom a falat, amíg
eljön az ideje, hogy felébresszem Robint.

11

Az iskolába menet Robin már beszédesebb. Próbálok gondosan kerülni

minden olyan témát, ami felzaklathatná. Bár szinte minden, amiről csacsog,
a korábbi iskolai barátaival kapcsolatos, nem a mostani felállásról, örülök,
hogy egy kicsit felszabadultabb. A gyerekek könnyen alkalmazkodnak.
Még a hangja is megváltozott, kevesebbszer használja az általános iskolai
szlenget, és kezdi elhagyni enyhe amerikai akcentusát. A szokásosnál
közelebb hajol hozzám a buszon, oldalról én is kicsit nekidőlök, de nem
nagyon, és igyekszem megtartani a törékeny egyensúlyt közöttünk.

Én állok fel először, amikor a busz a megállónkhoz közelít, Robin szorosan

mögöttem van, és ahogy a busz megáll, pont az arcom előtt fogja meg a
kapaszkodót. Először nem észlelek

semmit, de aztán jobban megnézem a körmeit. Tövig le vannak rágva,

körös-körül véresek, mintha a körömmel együtt a bőrt is lenyúzta volna.
Kinyújtom a kezem, ráteszem az övére, és próbálom nem mutatni, hogy
észrevettem. Az ujjai megrándulnak, és amikor megáll a busz, elhúzza a
kezét. Ahogy leszállunk, köszönés nélkül továbbmegy. Helyreállt az
egyensúly. Csak nem a jó értelemben.

Felsóhajtok, és rettegve elindulok a kávéház felé.

A hátsó különteremben ülök, és egy croissant-t rágcsálok, amit az asztalon

elrendezett óriási halomból vettem el. Az asztalt nők veszik körül, akiket
halványan felismerek a partiról, bár sokuk nevére nem emlékszem.
Nyilvánvaló, hogy ők sem emlékeznek az enyémre; csak egy páran
köszöntek, amikor megérkeztem. Csak Julia és Jessica nevében vagyok
biztos. Ez utóbbi sürög-forog a reggeli péksüteményes tányérokkal,
újrarendezi a halmokat és pótolja a hiányzó darabokat. Nem mintha
bármennyi is hiányozna – éppúgy, mint tegnap este, én vagyok az egyetlen,
aki eszik.

A két nő egymás mellett ül, és halkan tárgyal valamiről. Nem tudom

kivenni, mit mondanak, bármennyire fülelek az asztal másik oldaláról, de
egyszer csak mintha vitázni kezdenének; Jessica elvörösödik, összeszorítja
a száját, miközben Julia nagy garral mintha magyarázna valamit, bár az
egyes szavakat továbbra sem hallom.

Reménykedve elmosolyodom, valahányszor valaki felém fordul, de senki

észre sem vesz, átsiklik rajtam a tekintetük, mintha ott se lennék.
Előveszem a telefonomat, hogy ne csak valami pótalkatrésznek tűnjek, és
megnézem, hány óra. Már háromnegyed kilenc múlt öt perccel.
Összeszedem a bátorságomat, és megköszörülöm a torkomat.

– Bocsánat, elnézést, hogy megszakítom a társalgást. Csak azon

gondolkodtam… Lehetséges, hogy hamarosan elkezdjük? Csak mert…

– Várjuk a többieket.

– A többieket?

– Ketten még nincsenek itt. Sajnáljuk, ha feltartunk valami fontosabb

dologban – mondja Julia lesújtó hangon.

– Fontos, hogy mindenki itt legyen – kontrázik Jessica. – Szeretnénk

mindent közösen csinálni.

– Természetesen – mondom békülékenynek szánt hangon. Nyilvánvalóan

sikertelenül.

Jessica nincs kiengesztelve, a szája megrándul, a karját összefogja a mellén.

Még egy pillanatig bámul, aztán elvonja a figyelmét a mozgolódás az
ajtónál.

– És itt is vannak – jelenti.

Az újonnan érkezők az ennivaló felé nyújtogatják a nyakukat, aztán

elfordulnak. Julia köhint, és egy csiptetős írómappát vesz a kezébe.

– Kezdjük az elején! Azt javaslom, szögezzük le, hogy nem beszélünk

semmiről, ami a nagyfokú feszültségre utal. Semmi nem fontosabb, mint
hogy egységet mutassunk a lányaink érdekében. Ebben megállapodhatunk?

Egyetértő mormogás. Diszkréten a mobilomra pillantok – még tizenöt perc,

és mindenképpen el kell indulnom.

Julia folytatja.

– Ahogy kedden este mondtam, nagy cél lebeg a szemünk előtt ebben az
évben a karácsonyi vásárral. Rendkívül keményen kell dolgoznunk, hogy
elérjük ezt a célt.
Az egyetértés újabb hulláma árad szét az asztal körül, sűrű bólogatásokkal
megspékelve. De mielőtt Julia folytathatná, valaki közbeszól.

– Elnézést, van köztünk egy új szülő? Van itt valaki, akit nem ismerek.

A hang felé fordulok. Egy melírozott hajú szőke nő szoros, rugalmas

leggingsben és sportos felsőben. Megbántottan méreget.

Senki nem válaszol, én lassan ráébredek, minden szem rám szegeződik.

Megmozdulok a széken, kellemetlen ez a vizslatás, és várom, hogy Julia
bemutasson. De nincs bemutatás.

Próbálok nem tudomást venni az egészről, de egyre jobban feszélyez a

helyzet.

– Sadie vagyok. Robin az én lányom. Most iratkozott be – felelem elhaló

hangon.

– Hogyan sikerült bejutnotok? Talán azért, mert… – Újabb mormogás. Csak

ezúttal erőteljesebb. Nem látom, hogy ki kérdezett.

– Közbejött valami. Ide költöztünk a városba Robinnal. Érdeklődtünk, és

kiderült, hogy van még egy hely. Minden az utolsó pillanatban történt –
magyarázom. – Fogalmam sincs, miért volt szabad hely. Gondolom, mások
is költöznek. – Megszemlélem az engem figyelő arcokat.

– Minden bizonnyal – bólint Julia. – Visszatérhetnénk a tárgyra? – Mosolyt

ragaszt az arcára.

– Úgy döntöttünk, hogy az idei vásár témája a… Jingle Bells lesz! Minden
standoló maga dönti el, hogyan dolgozza fel. – Izgalom az asztal körül. – A
standokat szokás szerint az iskolai évfolyamok alapján fogom kiosztani, és
időben szétküldöm a listát. Azon is gondolkodom, hogy újdonságként a
szülők számára is rendezzünk jelmezversenyt. – Az izgalom fokozódik.

Már majdnem kilenc óra lehet. Julia lelkesen szövegel. Úgy érzem,
csapdába estem.
Természetesen fontosabb, hogy odaérjek a kamarába, de már így is sok
rossz pontot szereztem ezeknél az embereknél. Aligha sétálhatok ki a
megbeszélés kellős közepén.

Előhúzom a telefonomat, hogy megint megnézzem, hány óra, amikor

észlelem, hogy csend van a helyiségben. Felnézek, és látom, hogy Julia
egyenesen engem bámul felhúzott szemöldökkel.

– Itt nincs telefonálgatás! Ezek a megbeszélések szigorúan telefonmentesek

– jelenti ki Julia.

– Persze, én csak…

– Tedd el, kérlek – mondja Julia szirupos mosollyal az arcán, de olyan

határozottsággal, hogy pontosan azt teszem, amit mond: a zsebembe
mélyesztem a telefonomat.

Julia helyeslően bólint, és tovább beszél.

– Amiben most meg kell állapodnunk, a tombolanyeremények és az

önkéntesek, akik felelősek az egyes standokért. Az osztályok képviselői be
tudják nyújtani nekem a neveket a hét végére?

A résztvevők egyszerre bólintanak, a kezek lázasan jegyzetelnek.

– Sadie, tudnád koordinálni a tombolanyereményeket? Ez nyilván nem túl

megterhelő a számodra, és remek alkalmat teremt, hogy sokakkal
beszélhess az iskolában – fordul hozzám Julia.

– Nem tehetem – vágom rá, és már nem tudom visszaszívni. Ennyit arról,
hogy megpróbálok jó benyomást kelteni.

Megint mindenki felém fordul, felnyársalnak a tekintetükkel. Jessica olyan

izgalomba jön, hogy szinte ugrál a székén:

– Azt reméltem, hogy én csinálhatom. Fantasztikus ötleteim vannak.

Mosolyogni próbálok.
– Jessica sokkal jobb lenne nálam. Nekem fogalmam sincs, kikkel kellene
beszélnem.

Julia rám néz, aztán Jessicára, és elgondolkodik.

– Én pedig azt reméltem, hogy te a standokat fogod koordinálni, Jessica –

olyan nagyszerű

munkát végeztél tavaly. Talán megoszthatnád az ötleteidet Sadie-vel, és ő

továbbfejleszthetné őket. – Jessicára néz, aki bólint. Látszik rajta, hogy

vívódik, örüljön-e a bóknak, vagy dühös legyen, hogy nekem ajánlották a
feladatot, amit ő szeretett volna.

Csúnyán néz rám.

– Rendben, akkor ebben megállapodtunk – jelenti ki Julia, és rátér a

következő feladatra, mintha az én részvételem elintézett ügy volna. Egy
pillanatig töprengek, nem akarok mindjárt agresszívan fellépni. De azt még
annyira sem akarom, hogy belerángassanak egy gyötrelmes feladatba
valakivel, aki ilyen nyilvánvalóan nem óhajt velem együttműködni.

Köhintek, és félbeszakítom Juliát.

– Sajnálom, de ebben nem fogok tudni segíteni. Új munkahelyen kezdek –

ami azt illeti, éppen ma. Ezt a vásárt kihagyom, de idővel jobban kiismerem
magam, mit lehet csinálni, és kik a többiek. A következő félévben egész
biztosan vállalok önkéntes munkát.

Julia totálisan megrökönyödve néz rám. Vajon mikor mondott neki utoljára
nemet valaki?

Sietve folytatja, kiosztja a feladatokat a lelkes tagoknak, és bezárja a

megbeszélést. Talpra ugrom, gyorsan szeretnék távozni, de azért
körülnézek, nem túlságosan nyilvánvaló-e, hogy én megyek el először. Az
ennivalóhoz még mindig alig nyúlt valaki, de egy nő az asztal másik
oldalán croissant-morzsákat törölget le a szájáról. Dermedten nézem a nőt,
aki képes kimutatni gyengeségét a csoport előtt, miszerint éhes. A nő
elkapja a tekintetemet, és

elmosolyodik. Elpirulok, és másfelé nézek. Az asztal másik felén nevetés

hangzik fel, mire nekiiramodom, és már majdnem kiérek, amikor Jessica
utánam szól.

– Még nem fizettél – kiáltja.

– Ó, elnézést – nem is tudtam. Tessék. Egy ötös elég lesz? – A táskámba

nyúlok, és előhúzok egy gyűrött bankjegyet. Jessica megvetően nézi.

– Harminc font lesz.

– Mennyi?

– Harminc font. Ki kell fizetnünk az ennivalót.

– De senki nem evett semmit… – motyogom. Tovább kotorászok, találok

még pénzt, és Jessica kezébe nyomom. Megfordulok, már indulnék, de
közben megint meglátom az érintetlen péksüteményhalmokat, és mielőtt
parancsolni tudnék magamnak, felveszek egy szalvétát, telerakom
croissant-nal meg csokis párnával. Hallom, hogy körülöttem mormognak a
nők, de már elegem van, a harminc font volt az utolsó csepp a pohárban –

azért is magammal viszem a süteményeket!

– Te jó ég! – nyögi mögöttem valaki.

– Hogy képzeli ezt? – kérdezi Jessica.

– Viszek a süteményből, amiért az előbb fizettem – mondom felvetett fejjel.

– Ugye nincs megtiltva?

– Hát, elég szokatlan. Ez nem olyan dolog… – Jessica nem fejezi be. –
Julia! Julia! Ez az új anya el akar vinni a süteményből.

– Elvinni?! – kérdezi Julia a homlokát ráncolva. – Tessék?

Végtelen megvetéssel néz rám. Szorongatom a szalvétát a sütivel, és állom
a pillantását.

Julia egy pillanattal később elfordítja a fejét, és utálkozó gesztussal

félresimítja a haját.

– A maradékot normális esetben a hajléktalanszállónak adjuk. Tudom, hogy

mindig nagyon hálásak. De neked talán nagyobb szükséged van rá.

– Nem szerettem volna, hogy veszendőbe menjen – válaszolom. – De nem

akarok gondot okozni.

– Nincs semmi gond. Tessék – van nálam egy szatyor. Kiszedem a

papírjaimat. Vigyél többet.

Ezzel Julia felkap egy divatos címkékkel kidekorált szatyrot, a tartalmát az

asztalra borítja, aztán két marokkal lapátolja bele a süteményt és bagelt a
nagy befogadóképességű tasakba.

Minden egyes tálat, ami az asztalon van, a táskába dönt, már potyog ki a
szatyorból, annyira tele van. Amikor már majdnem szétreped, mosolyogva
átnyújtja nekem.

– Tessék! Így majd kibírod valahogy.

Visszamosolygok rá, de érzem, ahogy elvörösödik a fejem. Köszönetként

bólintok, nyúlok a szatyorért, és indulni készülök, mintha minden a
legnagyobb rendben volna. De mielőtt megfognám, a helyiség sarkából
nagy hahotázást hallok. Hamar csend lesz, de nem elég hamar. Ahogy
megfognám a szatyor fogóját, Julia kezéhez érek. Annyira ideges vagyok,
hogy elkapom a kezem és hátraugrom, a szatyor tartalma pedig szétgurul a
földön.

Egy pillanatig mintha megállna az idő; Julia és én állunk a reggeli büfé

romjai fölött. Szóra nyitom a szám, de csak értelmetlen dadogás jön ki rajta,
aztán menekülök, meg sem próbálom kikerülni a szétgurult süteményeket.
A szalvétát a croissant-okkal még mindig a kezemben szorongatom.
Csak amikor már kint vagyok, jövök rá, hogy a cipőm sarkával
felnyársaltam egy nagy sütit.

Próbálok megszabadulni tőle a járdaszegélynél, de egy nagy pacni

csokoládé beékelődött a cipőm és a sarka közé, és minden tisztogatási
kísérletnek ellenáll.

12

Mire a kamarába érek, majdnem fél tizenkettő. A buszmegállótól végig

rohantam, lüktet a vér a fejemben. Bocsánatkérően üdvözlöm Kirstent a
recepciónál, de ő csak nevet, és azt mondja, üljek le.

– Még Barbara sincs bent. Nem viszem fel a szobájába, amíg meg nem jön,
ha nem baj. Már biztosan nincs messze.

Akkor hiába pánikoltam. Odamegyek a hosszú bőrkanapéhoz a

váróhelyiségben, és érthetetlen módon még mindig szorongatom a szalvétát
a süteménnyel. Körülnézek, de hiába, nem látok szemetest, így hát
visszamegyek a recepcióspulthoz.

– Kidobhatnám ezeket valahol?

– Persze – mondja Kirsten. – Majd én kidobom.

Kinyújtja a kezét, átadom neki a szalvétát, de hirtelen nem akaródzik

lemondani a zsákmányról. Kirsten a süteményre pillant.

– Ennek meg mi baja? – kérdezi.

– Semmi, azt hiszem. Csak egy kicsit megnyomódott. De nincs hova

tennem.

– Szerintem jól néz ki. Csinálok egy kávét. Van kedve velem tartani, amíg
várakozik?

Annyira irtóztam a kávézós reggeltől, hogy majdnem nemet mondok, mert

valami cselt gyanítok, de rájövök, hogy Kirsten mosolya minden
alattomosságot nélkülöz, az arcán kedvesség ragyog. Oldódik bennem a
feszültség.

– Igen, szívesen. Kérek egy kávét. Van itt egy tányér?

A recepción van egy kávéfőző, Kirsten odamegy, és készít két eszpresszót,

aztán elővesz egy tányért a süteménynek. Leül mellém a kanapéra, együtt
eszünk. Amikor befejezzük, letörlöm a morzsát a számról, megiszom a
kávét, és megköszörülöm a torkomat.

– Tud valamit erről a tárgyalásról? Ismeri az alperest?

– Ó, igen – mondja Kirsten. – Egyszer már járt is itt egy megbeszélésen.

Nagyon udvarias ember. Nagyon nagy kár! Nem tudom, az a lány hogy tud
a tükörbe nézni.

– Az a lány?

– Az áldozat, nevezzük így. Szégyellhetné magát, így tönkretenni valakinek

az életét –

fejtegeti Kirsten. Már bevágott egy csokoládés párnát, most eszi a

másodikat.

Mielőtt válaszolhatnék, nyílik a recepció ajtaja. Kirsten hihetetlenül

gyorsan elrakja a tányérokat, lesöpri a morzsát a szájáról, és mosolyogva
visszamegy a pult mögé a helyére.

Barbara Carlisle lép be. Ezúttal nem bújok el előle – egyenesen a szemébe
nézek. Az átlagnál magasabb és vékonyabb, nem sokat változott az elmúlt
tíz évben, csak a haja lett sprődebb, és a szája körüli ráncok lettek
hangsúlyosabbak. Próbálom rendbe hozni magam, még söprögetem a
morzsákat a szoknyámról, amikor odajön és megáll előttem, arcán széles
mosollyal.

– Sadie, örömmel üdvözlöm a csapatban! Ezúttal nem fog elmenekülni a

kamarából, remélem!

– Ó, igen, sajnálom, hogy…

– Menjünk fel az irodámba, és mindent elmondok az ügyről.

Megfordul és elindul, meg sem győződik róla, hogy ott vagyok-e mögötte.
Intek Kirstennek, néma köszönömöt küldök felé, miközben sietek Barbara
után.

Egy lépcsőforduló, majd egy másik. Befordulunk a folyosón, amelyikre

túlságosan is jól emlékszem korábbi éveimből a kamarában – ebben a
szobában ültem a bal oldalon az első

témavezetőmmel; ott készültem az első tárgyalásomra. Gyorsan elhaladok a

múlt emlékei mellett, át a sötét faajtón, amit Barbara tart nekem a folyosó
végén.

– Itt is vagyunk – mondja. – Elnézést a rendetlenségért. Próbálok kibogozni

pár tényállást.

Láthatja, miért van magára szükség.

Körülnézek. Minden létező felületen papírok és könyvek szanaszét; a padló

is tele van velük.

A szoba legalább kellőképpen világos, az egyik oldalon egy magas, az

Essex Streetre néző

ablakon árad be a fény, de por van, és több kupac könyv billeg

bizonytalanul a párkányon. A nyitott ablakon behallatszik a forgalom zaja.
És bár tilos a dohányzás, erős cigarettaszag terjeng a levegőben.

Mintha csak ki nem mondott kérdésemre válaszolna, Barbara az ablakhoz

tolja a széket az íróasztalától, leül, és egy ezüst öngyújtóval cigarettára
gyújt. Mélyen leszívja a füstöt, aztán kifújja a nyitott ablakon. Próbálom
fegyelmezni az arckifejezésemet, de nem vagyok elég

pléhpofa; Barbara hosszú évek óta fürkészi a tanúk ábrázatát, hogy a

legkisebb árulkodó jelet is észrevegye.

– Mit gondol, ki szólna itt rám emiatt? – kérdezi Barbara öblös nevetéssel.
– Gondolom, hiába mondom, hogy nem tesz jót – válaszolom.

– Kedvesem, hatvanöt éves vagyok. És még nem ölt meg mondja, és felém
nyújtja a cigarettásdobozt.

Nagy a kísértés. Majdnem elbukom. A gyufa sercegése, ahogy felgyullad a

láng, az első füst édes illata, mielőtt sűrűvé és keserűvé válik. De nem lehet.

– Köszönöm, nem kérek. Nem dohányzom. Abbahagytam, amikor terhes

lettem. Azóta sem gyújtottam rá. Nem merek. Nem tudom félig csinálni.

– Ó, természetesen. Gyereket szült. Éppen beindult volna a karrierje, de

maga várandós lett, és Amerikába távozott. Nem bánta meg?

Pislogok, meghökkent a kérdés kendőzetlensége. Jobban nem is

különbözhetne az anyáktól, akiket a St. John’s Woodban hagytam a szűk,
sportos cuccaikban.

– Jöjjön! – mondja Barbara. – Üljön le, és mindent meséljen el. Soha nem
értettem ezt maguknál, lányoknál. Ott volt maga, az egyik legragyogóbb
fiatal ügyvéd, büntetőügyek várományosa, és mindent félredobott egy
gyerekért. Nagyon sajnálatos, ha engem kérdez.

Leszedem a papírokat a másik székről, a padlóra rakom a kupacot. Leülök,

de nem szólalok meg azonnal. Bár több mint tíz év telt el, Barbara vontatott
beszéde még mindig ismerős.

Abszurd érzés újra itt lenni. Még Barbara cigarettájának a szaga is ugyanaz,
birkózik a parfümje illatával, amit mindig magára permetez; az erőteljes
keverék pontosan ugyanolyan, mint oly sok évvel ezelőtt. Beszélni kezdek,
az évek mintha el sem szálltak volna.

– Igen. Kár volt. Nem biztos, hogy most is ugyanúgy döntenék.

– Mindig történik valami, minden évben – mondja Barbara. – Némelyik

diák összeroppan.

Általában valamelyik kamarai partin mészárolják le és hullik el. Vagy

rosszkor küld el valakit a francba. Maga viszont az értelmesebbek közé
tartozott. Azt hittem, nagyon sokáig kitart majd.

Hirtelen megint óvatos vagyok. Felrémlenek az emlékek. Figyelmeztetem

magam, hogy Barbarától soha nem állt túlságosan távol a rosszindulat.

– Nem könnyű, ha az embernek gyereke van, és rengeteget kell utaznia a

bíróságra. Ezen kívül a partnerem olyan ajánlatot kapott Amerikában, amit
nem lehetett visszautasítani.

Ezért költöztünk oda.

Barbara szája megvetően megrándul.

– Nagyon jó helye volt itt. Nem tudom elképzelni, milyen ajánlat lehet
annyira imponáló, hogy ne lehessen visszautasítani, ha sokévi kemény
munkát kell érte feláldozni. Kár, hogy az

ő karrierje előnyt élvezett a maga hivatásával szemben – horkan fel. – De

most legalább visszajött. Gondolom, a férje átveszi a gyereknevelést.

– Ő még odaát van – felelem. – Nem élünk együtt.

Újabb horkantás.

– Nem csodálkozom. Évekkel ezelőtt ki kellett volna rúgnia – elvesztegette

az élete utóbbi évtizedét. Legalább nem várt túl sokáig, hogy újra dolgozni
kezdjen. Isten bizony, ezek az ígéretes, a legjobb egyetemeken diplomát
szerzett, ragyogó praxissal rendelkező nők mindent feladnak, lelépnek és
gyerekeket szülnek. Soha nem látjuk őket viszont.

Nevetséges.

Pislogok. Értem, mit akar mondani. Én is dühöngtem magamban emiatt az

évek során. De bizonyára Barbara is tisztában van a realitással, a szülők
előtt álló nehézségekkel egy ilyen rugalmatlan munkakörnyezetben, a
bírósági követelményekkel és azzal a kötelezettséggel, hogy minden más
megfontolással szemben a bírósági karrier kell, hogy előnyt élvezzen.
– Bonyolult – mondom végül. – Semmiképpen nem bántam meg, hogy van
egy lányom, de örülök, hogy újra itt vagyok. És hálás vagyok, hogy
alkalmam van együtt dolgozni magával ezen az ügyön. Tudna mondani róla
valamit? – Ideje továbblendíteni a beszélgetést.

Barbara sóhajt, talán nem biztos benne, hogy feltette már nekem az összes
keresztkérdését, de én ragyogóan mosolygok, remélve, hogy ez majd
elveszi a kedvét a folytatástól. Egy pillanat múlva rágyújt egy másik
cigarettára, és arrébb tol néhány papírt.

– Röviden ismertetem az ügyet. Bár nem ér annyit. Még soha életemben

nem láttam ilyen ostobaságot – mondja, és megint hátradől a székén.

13

Találomra kiveszek egy aktát az egyik dobozból, amit Barbara adott, hogy
nézzem át –

képernyőfotók egy Facebook-oldalról, fényképsorozat az eset felpereséről.

Vidám fiatal lány, az egyik képen átkarolja egy barátnőjét, egy másikon
férfikalapban pózol. Megnézem közelebbről a posztok dátumát. A lány tízes
évei elején járhat. Még gyerek. A harmadik fotón grimaszt vág, tollboa
tekeredik a nyaka köré csábosan. De még mindig csak egy maskarába
öltözött gyerek.

Hátradőlök, behunyom a szemem. Ahogy Barbara befejezte a történetet,

elment ebédelni, úgyhogy a szoba csak az enyém. Össze kell raknom, amit
hallottam, ki kell zárnom a panaszos iránti együttérzést, ami elfogott. Arra
kell koncentrálnom, hogy kitaláljuk, hogyan képviselhetjük a legjobban
ügyfelünk érdekeit.

Kedves ember, mondta Kirsten.

Megvan a véleményem erről az ügyről, mondta Barbara. Nagy a veszély,

hogy súlyos igazságtalanság történik. Nagyon keményen helyt kell itt
állnunk.
Átismétlem a tényeket, ahogy a papírokból és Barbara rövid
beszámolójából kiderültek: Freya MacKinley, most tizenhét éves, rövid, de
hányatott élet. Már egy ideje problémái vannak az iskolában és otthon is:
figyelmetlen, fegyelmezetlen és minden tekintéllyel szembeszegül. Az
általános iskolai évek különösebb gond nélkül teltek, sőt nagyon is jó
tanulónak számított. De korábbi osztályfőnökének beszámolója szerint nem
sikerült bekerülnie egyik kiszemelt középiskolába sem, és végül egy
magán-középiskolában kötött ki, amely inkább a társasági életéről, mint a
tanítás színvonaláról volt ismert. A hetedik osztálytól kezdve Freya
teljesítménye romlott, és amikor tizenhárom éves korában a szülei elváltak,
a problémák megsokasodtak. Ő volt az első, aki az évfolyamában kipróbálta
a cigarettát és az alkoholt, aztán a marihuánát, illetve a gyanú szerint
keményebb drogokat is, bár ezt soha nem bizonyították rá.

Freya többször is épphogy elkerülte a kicsapást, csak a szülei viharos válása

miatt kegyelmeztek meg neki. Nyilvánvaló azonban, hogy még az iskola
alacsony színvonalához képest is katasztrofálisan teljesített, amikor Barbara
ügyfele, egy bizonyos Jeremy Taylor, a húszas évei közepén járó francia és
angol szakos tanár a szárnyai alá vette. A férfi drámát is tanít. Miután Freya
kelletlenül bár, de részt vett A makrancos hölgy előadásában, Taylornek
sikerült elég jó kapcsolatot kialakítania a lánnyal, és az beleegyezett, hogy
különórákat vesz tőle. Így valamelyest összeszedte magát, és minden
reménye megvolt rá, hogy jó eredménnyel érettségizzen.

Eddig a pontig a vád és a védelem nagyjából egyetért a tényekben. Ettől

kezdve viszont a történetek kezdenek eltérni egymástól. Az ügyészség
beadványa szerint Taylor nem csak a rendhagyó igékből korrepetálta Freyát.
Azt állítják, az elejétől fogva a szexuális kapcsolat felé terelte a tanítványát,
ami a lány tizenhatodik születésnapján realizálódott, és addig folytatódott,
amíg a férfi meg nem próbált véget vetni a kapcsolatnak. Ekkor Freya
egyenesen a rendőrségre ment, feljelentést tett – ez képezi most a férfi ellen
felhozott vádak alapját.

A védelem verziója ezzel szemben az, hogy Jeremy megsajnálta a lányt, és

mindent megtett, hogy segítsen neki. Freya folyamatosan közeledni próbált
a tanárhoz, de ő nem szerette volna kitenni a szűrét, mert úgy érezte, van
benne tehetség, és sajnálta is. Gondoskodott róla, hogy a korrepetálást
mindig nyilvános helyen tartsák, és hogy a lány anyja minden
üzenetváltásukat másolatban megkapja. Legjobb segítő szándéka ellenére
azonban a helyzet elfajult, amikor Freya az otthonukban tartott korrepetálás
során levetkőzött, és megpróbálta a tanárát elcsábítani. Ekkor a férfi
felmondta a megállapodásukat, és diákja a visszautasítástól dühösen és
sértődötten a rendőrségre ment vádaskodni. A férfi határozottan tagadja,
hogy bármiféle szexuális vagy romantikus kapcsolat alakult volna ki
kettejük között.

Megdörzsölöm a szemem. Egyszerű történet, egyszerű védelem. Minden

azon fog múlni, ki lesz hihetőbb a tanúk padján. Átlapozom a kinyomtatott
fotókat, és találok egy frissebb, az év elején készült képet Freyáról. Itt már
idősebb, az arckifejezése bizalmatlanabb, nem néz egyenesen a kamerába.
De még mindig gyerek, még mindig tapasztalatlan, van benne valami
ártatlanság. Újra elolvasom a leírást, amit Jeremy adott róla – nincs
összhangban a fotóval. Talán mégsem lesz olyan egyszerű az ügy…

Van fénykép az alperesről is? Keresgélni kezdek, de feladom, beleunok a

papírmunkába.

Annyi azonban világos Kirsten és Barbara reakciójából, hogy a férfi nem

tesz rossz benyomást. És nemsokára magam is meggyőződhetek róla,
amikor legközelebb bejön a kamarába, hogy Barbarával tanácskozzon.

Időközben világossá vált számomra, mi a dolgom. Át kell néznem a Freya

telefonjából és számítógépéből származó rengeteg üzenetet, bizonyítékot
kell keresnem a lány állításának alátámasztására, miszerint neki és a
vádlottnak viszonyuk volt egymással. Illetve inkább a bizonyítékok hiányát
kell felderítenem. Freya állíthatja, hogy diszkréten kezelte a kapcsolatukat,
de kizárt dolog, hogy egy kapcsolatnak nyoma sincs a közösségi oldalakon.

Jeremy azt mondta, soha semmiféle egyéb kommunikáció nem volt kettejük
között. Azt kell bizonyítanom, hogy ennek semmi nem mond ellent.

Eltelt három óra, és még a felszínt is alig kapirgáltam meg. Úgy látszik,
legalábbis ebben a szakaszban, mintha Freya regisztrált volna először a
Facebookra, tizenegy éves korában.
Majdnem annyi idős volt, mint most Robin. Megborzongok. Eddig sikerült
a lányomat távol tartanom a közösségi médiától, csak az üzenőfelületeket
használhatja kommunikációra, de tudom, hogy pusztán idő kérdése. Mint
Freya esetében. Mire tizenhárom éves lett, jött az Instagram és a Twitter,
bár a Twitter nem érdekelte túlságosan – Freya kinyomtatott profiljából
kiderül, hogy alig néhány embert követett, két popsztárt, két tinimagazint és
a BBC hírszolgálatát. Aztán következett a Snapchat, bár tudom, hogy onnan
aligha juthatunk használható információhoz, mivel az applikáció fő
vonzereje, hogy a fotók automatikusan törlődnek. Nekilátok feljegyezni a
dátumokat és időpontokat, aztán el kell indulnom Robinért. Kiveszem a
dobozból az első aktát, és a táskámba teszem azzal, hogy később, este
dolgozzam rajta.

Lehajtott fejjel várok az iskola kapujában, összehúzom magam, cidrizve az

őszi este hidegétől és az anyák gúnyos vigyorgásától. A bírósági ügyön
gondolkodom. Vajon miféle kapcsolata lehetett Freyának az anyjával, ha
már olyan fiatalon belépett a közösségi média felületeire? Aztán korholom
magam. Nem szabad ítélkeznem. Robin is csatlakozhatott már jó néhány
oldalhoz. Hónapok óta nem ellenőriztem a telefonját.

Mélyen elgondolkodva állok, amikor valaki megveregeti a vállamat.

Mosolyogva felnézek, feltételezve, hogy Robin. De nem ő az. Az egyik
anya. Lefagy az arcomról a mosoly, ahogy meglátom, de amikor
észreveszem a mosolyt a nő arcán, egy kicsit ellazulnak az
állkapocsizmaim.

– Azt hittem, Robin az – mondom.

– Bocs a zavarásért. Láttam, hogy elgondolkodtál, csak be akartam

mutatkozni. Láttalak ma reggel a kávéházban, de nem volt alkalmunk
beszélgetni.

Jobban megnézem, és most már ráismerek – ő az a sötéthajú nő, aki

megevett egy croissant-t. Ő látszik a legnormálisabbnak, elég alacsony, nem
túl vékony, látszik, hogy őszül a haja.

Érzem, hogy az arcom még egy kicsit jobban ellazul, de továbbra is

riadókészültségben vagyok, táncolnak az idegeim.
– Munkába kellett mennem – mentegetőzöm. – Tovább tartott, mint
gondoltam.

– Ez mindig így van – mondja a nő nevetve. Annyira meghökkenek, hogy

én is nevetek, aztán gyorsan abbahagyom. A nő talán kellemesnek látszik,
de bármelyik pillanatban kimutathatja a foga fehérjét.

– De most már jönnek a lányok – nézek oldalra.

– Azt hiszem, van addig még néhány percünk – mondja a nő a kapu felé
pillantva. – Hadd mutatkozzam be. Nicole vagyok. Nem harapok.

Érzem, hogy elpirulok, a nő mintha a gondolataimra válaszolna.

– Sadie vagyok – mondom.

– Jó, hogy végre tényleg megismerhetlek – mondja Nicole. – Én vagyok

Pippa édesanyja. Azt hiszem, egy osztályba jár a lányoddal.

– Robin nem is mondta.

– Biztosan túl sok mindent kell egyszerre megjegyeznie – mondja Nicole –,

olyan sokan vannak. Pippa azt mondja, Robin csendesnek látszik.

Felsóhajtok.

– A kezdet mindig nehéz. Még keresi a helyét.

– Biztos vagyok benne, hogy hamar feltalálja magát – vigasztal Nicole. – A

gyerekek nagyon rugalmasak. Alkalmazkodóak. Nem olyanok, mint mi. Te
milyennek találod ezt az egészet?

Együttéreztem veled, amikor majdnem megfulladtál attól a szendvicstől az

összejövetelen.

Kedves a hangja, őszinte együttérzésről tanúskodik, és olyan régen nem

beszélt velem így senki, hogy könnyek szöknek a szemembe. Sűrűn
nyeldekelek.
– Sajnálom – sikerül kinyögnöm összeszorult torokkal. – Sajnálom. Te
voltál az? Aki segített aznap este? Nem láttam senkit, akinek
megköszönhettem volna.

– Ne kérj bocsánatot. És ne gondold, hogy meg kell köszönnöd – jókor

voltam jó helyen, ennyi az egész – mondja Nicole. Kinyújtja a kezét, a
karomra teszi, és gyengéden megszorítja. – Mindig nehéz beilleszkedni egy
új helyen. Különösen egy olyan barátságtalan helyen, mint ez. Bár annyira
nem rémes, mint amilyennek látszik, erről biztosíthatlak.

Valahogy nem szívesen mondanám meg neki, hogy pontosan tudom, milyen
érzés – én magam is ide jártam. Nevetni próbálok, kevés sikerrel. Melegem
van, túl szoros a gallérom, a kezem feje viszketni kezd.

Nicole folytatja.

– Néha én is kívülállónak érzem magam. Ez az iskola túl sok nekem,

különösen, mivel egyedülálló anya vagyok. De megéri. A lányok nagyon
boldogok. És jól is teljesítenek.

– Tényleg azt hiszed, hogy a lányok boldogok?

– Igen, határozottam. Eltart egy kis ideig, amíg hozzászoknak, de a végén

megszeretik.

Robin is. Ezek csak növekedési fájdalmak. Várj egy pár hetet, és mintha
mindig ide járt volna. – Nicole megint megpaskolja a karomat.

– Köszönöm! Tényleg nagyon hálás vagyok.

– Összehozhatnánk Robint Pippával, ha gondolod. Beszámolnék a legújabb

pletykákról.

– Az nagyszerű lenne! – mondom, és végre sikerül elmosolyodnom.

VASÁRNAP REGGEL 11 ÓRA 5 PERC

Járkálok fel-alá, ide-oda. Várok. A ház percről percre hidegebb és sivárabb.

Tíz óra múlt.
Tizenegy. Telefonálok.

– Biztosan megvan rá a magyarázat – mondja a nő. – Nyugodtnak kell

maradnunk.

– Igyekszem nyugodt maradni – mondom. – De hol az ördögben vannak?

– Nem tudom, pillanatnyilag hol tartanak, de már biztosan úton vannak.

– Hívom a rendőrséget.

– Ne tedd – mondja. – Még ne. Biztosan megvan az oka, miért nem értek
még vissza. Talán megálltak valahol reggelizni. Vagy elakadtak valahol.
Nem szabad mindjárt a legrosszabbra gondolni. Nyugodj meg – biztos,
hogy nemsokára beállítanak.

– Képtelen vagyok tétlenül itt ülni – mondom.

– Otthon kell maradnod – tagolja. – Talán már London közelében vannak.

Otthon kell lenned, amikor hazajön.

– Nem bírom… Nem tudom, mit tegyek – nyögöm. Szédülök, hányingerem

van, pánik fojtogat, égeti a sav a torkomat.

– Próbálj megnyugodni – ismétli. – Hamarosan visszahívlak. Csak maradj

ott. Megígérem, hogy minden rendben lesz.

Igyekszem lehiggadni, végiggondolni minden racionális magyarázatot, ami

csak eszembe jut, de egyre nő bennem a feszültség, egyre
elviselhetetlenebb, mintha rovarok masíroznának körbe-körbe, terjesztve a
félelmet és az önvádat. Üvölteni kezdek, először azt, hogy HOL VAGY?,
aztán értelmetlen hangok törnek elő belőlem, és lerogyok a konyhaasztal
mellé, arcomat a kezembe temetve.

Végre lélegzethez jutok. A fenébe is, hívom a rendőrséget. Beütöm a

telefonomba a 999-et, és kétségbeesetten várom, hogy felvegyék.

14
– Milyen lány az a Pippa? – Kérdezem Robint, amikor aznap délután
hazaérünk.

– Pippa? Kicsit mindig idegesnek látszik. Egyébként rendes. Miért?

– Beszélgettem az anyukájával, ennyi. Barátságosnak tűnik. Az iskola

kapujánál diskuráltunk. Említette, hogy átmehetnél hozzájuk játszani –
lenne kedved?

– Az nagyon jó lenne – bólogat Robin.

– Nagyszerű.

Amikor felmegy lefeküdni, rendet csinálok a konyhában, majd előveszem a

munkahelyemről hazahozott aktát, és folytatom a kutatást. Hamar
belemerülök, és csodálkozva látom, hogy már tíz óra is elmúlt, amikor a
telefonom üzenetet jelez. Biztos nem Andrew – ezt tudom anélkül, hogy
megnézném. Talán Zora érdeklődik, milyen volt a napunk, bár tudom, hogy
nagyon elfoglalt. De nem ő az. Ismeretlen a szám.

Nicole vagyok. Hogy vagy? Átjöttök Robinnal a jövő pénteken? És ha

esetleg elfelejtetted volna: jelmez kell a lányok holnapi összejövetelére.
Kedvenc karakter a görög mitológiából.

Az első gondolatom, hogy nagyon kedves tőle. Talán kezd javulni a helyzet.
Lesznek barátaink, mire… Hogy micsoda?! Az agyam száznyolcvan fokos
fordulatot vesz. Jelmez?

Kedvenc karakter a görög mitológiából? Felszaladok Robin szobájába, és

felrázom.

– Mondtam neked – pislog rám álmosan.

– Nem mondtad. Emlékeznék rá.

– Nem számít. Majd egyszerűen felveszem az iskolai egyenruhát.

– De igenis, hogy számít. Nem akarom, hogy azt higgyék, nem érdekel
minket.
– Nem ismerem a görög mitológiát – nyafog Robin. – Aludni akarok. –
Megfordul, és már szuszog is tovább.

Egyre idegesebb vagyok. Megnézem az e-mailjeimet. Az

információtömegben találok egy naptárat, amelyben bejelölték az összes
rendezvényt, és tényleg, nagyon apró betűkkel ott szerepel: Tematikus
program a hatodikosoknak, görög mitológia, jelmezekről a szülők
gondoskodnak. Hogyan vehettem volna ezt észre? Bárcsak néhány nappal
előbb kezdtem volna kommunikálni Nicole-lal…

Néhány percig nézegetem az interneten a kartonból készült pajzsokat és

maszkokat, aztán kikapcsolom a telefonomat. Csinálok valamit lepedőből,
az is jó lesz. Igyekszem száműzni a fejemből a gondolatot, hogy a
lepedőből készült tógák inkább a római, mint a görög mitológiát idézik.

Másnap reggel Robin nincs elragadtatva az olcsó megoldástól.

– Nagyon hülyén fogok kinézni – panaszkodik. – Mindenki rajtam fog

röhögni.

Nem fognak röhögni. Mindenki hasonló holmikban lesz.

Fogadni mernék, hogy nem – állítja, de aztán nem morgolódik tovább.

Hátralépek, és megcsodálom a munkámat. Klasszikus módon redőkbe

rendezett lepedő, vállban összetűzve, valamint egy koszorú a fiókban talált
zöld anyagdarabból. És a jelmez legfőbb tartozéka, egy kitömött bagoly,
amelyik az előszobában lakik egy üvegdobozban, és amit most Robin a
kezében tart, bár nem nagy lelkesedéssel.

– Mi lesz, ha leejtem? – kérdezi dühösen. – Vagy elveszítem? Vagy történik

vele valami?

– Nem lesz semmi baja. Vidd el a rendezvényre, tedd az asztalodba, ott

biztonságban lesz, aztán majd a nap végén hazahozzuk.

– Nem akarom – jelenti ki Robin.

– Ha nincs nálad, honnan fogják tudni a többiek, hogy te vagy Athéné, a
háború istennője? A bölcsesség istennője? Nem kisbabaként született,
hanem teljes fegyverzetben pattant ki az apja, Zeusz fejéből.

Robin értetlenül néz.

– Ha ő a háború istennője, nem inkább egy kard kéne, vagy ilyesmi?

– Kardunk nincs. Baglyunk van. A bölcsesség szimbóluma. Ezzel kell

beérnünk.

– Akkor te hozod be az iskolába – közli Robin. Felhúzza az anorákja

cipzárját a lepedő fölött.

Némileg sérül a klasszikus benyomás. Abban sem vagyok biztos, hogy

virágmintás lepedőből készítették a ruháikat, gondolom, és a baglyot egy
nejlonszatyorba teszem. Robin a szemét forgatja, és előttem masíroz a
buszmegálló felé.

Az utca végén elbúcsúzom tőle, és nézem, ahogy elsiet, lehajtott fejjel. A

lepedő a földet súrolja. Ahogy bemegy az iskola kapuján, elindulok a
metróhoz. Ahogy az állomásra érek, rájövök, hogy az az átkozott bagoly
nálam maradt. Robin biztosan még örül is neki, de akkor is… E nélkül
tényleg úgy néz ki, mintha lepedőt viselne. Sarkon fordulok, és
visszarohanok az iskolához. A kapuban összefutok Nicole-lal.

– Helló! – üdvözöl Nicole kedvesen, látszik rajta, hogy örül a

találkozásnak. – Minden kész a bemutatóra?

– Minden. Köszönöm a figyelmeztetést!

– Ó, nagyon szívesen, bármikor. Néha úgy érzem, hogy az osztályfelelősök

jobban igyekezhetnének, emlékeztetőket küldhetnének, meg ilyesmi. Ha én
csinálnám…

Igyekszem megtartani az arcomra ragasztott mosolyt, de érzem, hogy egyre

kevésbé sikerül.
– Ezt oda kell adnom Robinnak – hadarom, és meglengetem Nicole előtt a
szatyrot.

– Nem jössz be amúgy is? – csodálkozik Nicole.

– Dolgoznom kell. Nekünk is ott kell lenni?

– Hát persze! – mondja Nicole, és karon ragadva magával húz az iskolába,

mielőtt tovább vitatkozhatnék.

Most először vagyok igazán az iskola épületében majdnem harminc éve.

Lélekben felkészülök, hogy megrohannak az emlékek, de most egészen
máshogy néz ki, a festés és a padlózat modern és tiszta. Régen mindig
fenyőszagú fertőtlenítőszertől bűzlött, most kellemes, citrusos illat érződik
a levegőben. Csak amikor a nagyterem bejáratához érünk, akkor
csodálkozom rá döbbenten a múlt egy darabjára, az ajtók fölötti fából
készült pajzsokra, amelyekre arany betűkkel vésték fel az összes
diákönkormányzati vezető és helyettese nevét.

Kiszabadítom magam Nicole szorításából, és megyek tovább, elolvasom a

dátumot a pajzsok tetején, különösen egyet keresek. Egy perc múlva
megtalálom. Olyan sok év elmúlt, amióta ide jártam, nagyon sok lány nevét
örökítették meg így. De ott vagyok én, Sadie Roper, diákönkormányzati
vezető. Emlékszem, ahogy anyám gúnyolódott miatta. „Egyáltalán nem
olyan, mint a fiúknál az Etonben. Ostobaság az ilyesmi egy rakás tizenegy
éves lánynál.”

Rettentően sértette a büszkeségemet, égetett a szégyen. Rá sem tudtam

nézni arra a pajzsra ezek után, az örömömön mocsokfolt esett.

Most, hogy látom, átfut rajtam ugyanaz a szégyenérzet, de elhessegetem, és

inkább elképzelem, Robin mennyire örül majd, ha megmutatom neki. Ő
nem tartja majd nevetségesnek.

– Nem jössz be? – kérdezi Nicole, és ahogy megfordulok, megint a tudatára

ébredek a jelenlétének.
– De igen. Csak… – Nicole viszont már előresietett az aulába, mielőtt
befejezhettem volna.

Ahogy átnyújtom a tanárnőnek a baglyot, hogy adja oda Robinnak, azonnal

tudom, hogy hibát követtem el.

– Ez valódi? – fintorog a nő, és eltartja magától.

– Igen.

– Egy döglött bagoly?

– Igen. Ki van tömve.

– Én vegán vagyok – mered rám.

– Nem kérem, hogy egye meg – válaszolom, és próbálok nem ingerült

lenni.

– Pontosan mire való? – kérdezi a tanárnő.

– A lányom, Robin jelmezéhez lesz. Csak a kezében kell fognia, hogy

látsszon – ő a bölcsesség istennője.

– Értem – húzza el a száját a nő, és undorodó arckifejezéssel átveszi.

Eltartja magától, amennyire csak tudja.
A helyzet nem javul, amikor a lányok felmennek a színpadra az iskola
dísztermében. Még a terem végéből is látom, hogy Robin körül nincs senki,
a lányok izegnek-mozognak, nem figyelnek igazán az előadásra. Perszeusz
történetét mesélik el, hogyan győzte le Medúzát. Az utóbbi szerepét játszó
gyerek viseli a legjobb jelmezt, a bőrét zöldre festették, a fejét színes
kígyók ékesítik. Tényleg minden lány szépen néz ki, Aphrodité egy
aranyalmával, a nimfák tetszetős öltözékben. Senki nem visel lepedőt, csak
Robin, aki már elég megviseltnek látszik.

Akárcsak a bagoly, amely szerteszét hullatja a tollait a színpadon.

És Robin nem is olyan könnyed, mint a többi lány, amikor meg kell
szólalnia; hegyeznem kell a fülemet, hogy meghalljam. Igyekszem
elnyomni egyre növekvő paranoiámat, de van egy olyan érzésem, hogy
történik valami fent a színpadon, ami elkedvetleníti Robint. Az utolsó
résznél már nem tudok tovább úgy tenni, mintha mi sem történne. Robint
határozottan szívatják. Előrejön a színpadon, a szája nyitva, mintha beszélni
akarna, amikor hátul, a színpad bal sarkában valaki elkiáltja magát:

– Egy döglött madarat szorongat. Undorító!

A székem karfáját megmarkolva figyelem, ahogy kibontakozik a

katasztrófa, mint egy lassított felvétel. Mormogás erősödik körülöttem,
ahogy a többi szülő is észreveszi. Robin elvörösödik, jobban, mint
kisbabakora óta bármikor. Beszélne, de habozik, megáll, maga előtt tartja a
baglyot, mintha csodálkozna, és azt kérdezné: Hát ez a bagoly meg hogy
került ide hozzám? Aztán összeszorítja a száját, majd egész arca megfeszül;
még egyszer ránéz a bagolyra. Eluralkodik rajta a megaláztatás, hirtelen
elhajítja a baglyot, keresztül a színpadon, egyenesen a nimfák és istennők
közé vágja, aztán megfordul, és elszalad. De még rohanni sem tud amiatt az
átkozott, virágmintás lepedő miatt. Lecsúszik a lábán, elbotlik benne, én azt
sem tudom, hova nézzek. Robin a nézők sikongatása közepette elterül a
madártollfelhőben, aztán feltápászkodik, és egy szál sortban és trikóban
lerohan a színpadról.

Mielőtt felállhatnék, hogy kimentsem őt a tumultusból, valaki eltolakszik

mellettem. Julia az.
Átfut a nagytermen, kiabál, és félrelöki útjából a tanárokat, akik a
színpadon teremnek.

– Daisy allergiás – súgja oda nekem komoly hangon Nicole. – Különösen a

madártollra érzékeny. Súlyos rohama is lehet. Julia őrjöngeni fog.

– És hol van Daisy? – Kétségbeesve reménykedem, hogy nem az

események középpontjában, talán nem is járt a színpadon.

Nicole felemeli a kezét, és egyenesen a csődület epicentruma felé mutat. A

színpadra bámulok. Ilyen messziről nehéz megkülönböztetni egymástól a
gyerekeket. De ahogy meresztgetem a szemem, már látom, ki kicsoda.
Látom, melyik lányt találta el a bagoly, fején és testén a
tollmaradványokkal. Ő Medúza, a kígyói eltörtek, zöld sminkje
szétkenődött. És ahogy Julia ráveti magát, hol ölelgetve őt, hol szedegetve
róla a bagoly darabjait, nyilvánvaló lesz, hogy a Medúza nem más, mint
Daisy. Mintha egy nagy kő fészkelné be magát a gyomromba.

Erőt veszek magamon és a színpadhoz megyek, remélve, hogy megtalálom

Robint és elvihetem onnan. A távoli sarokban téblábol, szeméből ömlik a
könny. Senki nem figyel rá,

mert mindenki Daisy körül csoportosul. Már majdnem ott vagyok Robin
mellett, amikor Julia visítani kezd.

– Hé, te ott! – ordítja teljes hangerővel. – Az új lány anyja, Sadie!

Próbálom felölteni a Kicsoda, én? arckifejezést, de még magamat sem

tudom becsapni.

Lassan Julia felé fordulok.

– Ezzel az ostoba kis akcióval majdnem megölted a lányomat – visítja Julia.

– Nézd meg, milyen állapotban van!

Odanézek. Nem szép látvány. Daisy abszolút zilált. Arról viszont szó sincs,
hogy életveszélyben volna.
– Szerintem felesleges ennyire felfújni a dolgot – szólalok meg. –
Nyilvánvaló, hogy mind a ketten nagyon sajnáljuk, ami történt, de szó sincs
róla, hogy bárki majdnem meghalt volna.

– Hogy merészeled ilyen könnyedén venni a dolgot? Súlyos asztmája van,

és allergiás a madarakra, késleltetett reakció is felléphet nála! És ha az az
izé más szögben találja el, kiüthette volna a szemét! A lányod meg annyira
szánalmas! Féltékeny! Tudom, hogy szándékosan csinálta, így próbált meg
ártani Daisynek! Minden létező módon igyekszik keresztbe tenni neki!

Majdnem visszakiabálok neki, hogy ne nevettesse ki magát. De van annyi

önuralmam, hogy ne tegyem, a lányomra való tekintettel. Behúzott vállal,
csapzottan zokog. Odamegyek hozzá, átkarolom a vállát, de ő csak áll
mereven, és meg-megremeg a teste.

– Szándékos szabotázsnak tekintem az esetet – jelenti ki Julia. Közvetlenül

előttem áll, a nyakán lüktetnek az erek, inai úgy megfeszülnek, mintha
mindjárt szét akarnának pattanni.

– Péntek van, holnap lesz a gyakorlati vizsgájuk, ti is tudjátok mind a

ketten. Most megpróbáltok fájdalmat okozni Daisynek, nehogy a legjobb
formájában tudjon teljesíteni.

Ha nem sikerül a vizsgája, be foglak perelni!

Azzal karon ragadja Daisyt, és elrángatja onnan. Megölelném Robint, de ő

is elhúzódik.

– Milyen vizsga? – kérdezem.

– Gyakorlati tesztek a jövő félévi felvételi vizsgához – motyogja a lányom.

– Túl nagy feneket kerítenek neki.

– Nem is szóltál a gyakorlati tesztekről.

– Azért, mert nem fontos.

– Robin… – kezdem, elfordul, és már indul is. Nincs más választásom,

megyek utána.
15

A többi homályba vész. A lányommal elhagyjuk a színpadot, nyomunkban

Nicole-lal, aki nyugtatgat minket, és szerez egy szoknyát meg egy pulóvert
Robinnak a talált tárgyak közül

a lehullott lepedő helyett. Az igazgatónő komoly arccal néz ránk, majd

megkérdezi, bemegyek-e délután megbeszélni a történteket. Bólintok. Nem
mintha lenne más választásom. Robin eltűnik a teremből, és amikor Juliát
látom közeledni, én is ezt teszem.

Gyorsan lépkedek, kisietek az épületből. Ahogy befordulok a sarkon, és

már nem látni ide az iskolából, szaladni kezdek.

David Phelps áll a recepcióspultnál, amikor végül beérek a kamarába.

Túlságosan ideges vagyok ahhoz, hogy beszélgessek vele. Merev ajakkal,
de azért mosolygok, és egyenesen felsietek a lépcsőn Barbara szobájába,
ahol a munkába temetkezem. Oldalakon keresztül olvasom az üzeneteket.

Mire elérkezik az ebédidő, nagyjából már világos képem van a felperesről.

Csípős nyelvű, arrogáns, hamar megsértődik. Rengeteg ismerőse van a
közösségi médiában. Ezek aligha mind a barátai. Hevesek a
megnyilvánulásai, amolyan fordulj fel! a hozzáállása, ha nem tetszik neki
valami. Kezdem megkedvelni. Vicces lány. És hazudik, emlékeztetem
magam, a kapott instrukcióknak megfelelően. Legalábbis nyoma sincs a
vádlottal való kommunikációjának. Eddig minden rendben.

Elkészítem a beszámolót Barbarának, akinek váratlanul el kellett mennie a

bíróságra ma reggel egy másik ügyben.

– Jó, ezt már szeretem hallani – helyesel, amikor visszaérkezik. – Biztos

vagyok benne, hogy nem találunk semmit, de jó lesz, ha ezt bizonyítani is
tudjuk. Mindegy, egyelőre hagyjuk. Az ügyfél perceken belül itt lesz.

Kimegyek a mosdóba, megigazítom a sminkemet, megfésülködöm. Az éles

neonfényben látom, hogy a blézerem és a szoknyám tele van apró
madártolldarabokkal, ezüstszürkén virítanak a sötét gyapjúkosztümön.
Végigsimítok a szöveten a kezemmel, próbálom eltávolítani, de pár perc
múlva Barbara dugja be a fejét a mosdó ajtaján, és szól, hogy igyekezzek. A
legnagyobb részt legalább sikerült letakarítanom.

– Erre – mondja Barbara, és a tárgyaló felé irányít. Egy ovális asztal áll bent
székekkel. A fal mellett egy asztalon kávéfőzőgép, víz és két nagy tányér
szendvics.

– Hányan jönnek? – érdeklődöm.

– Jeremy, az ügyvédje és Zora. Azt hiszem, őt ismeri, ugye? És a férfi

anyja.

Elcsodálkozom.

– Az anyja?

– A szülei nagyon támogatják – mondja Barbara. A hangja szárazon cseng.

– Szinte vetélkednek egymással.

Kérdőn nézek rá. Ennek a hanghordozásnak oka van.

Barbara szóra nyitja a száját, de mielőtt beszélni kezdene, megszólal a

telefon.

– Küldje fel őket – mondja Barbara. – Itt várunk.

Barbara hozzám fordul.

– Szegény ember, a szülei nem beszélnek egymással. Volt egy csúnya

válásuk évekkel ezelőtt. Az apa fizeti a kiszabott kötelezettségeket, az anya
vállán lehet sírni.

– Bonyolultnak hangzik.

– Az egész olyan gyerekes. Az ügyfél tökéletesen kellemes, csak elég

éretlen. Persze nem igazán meglepő – mondja Barbara. – Jeremy az
egyetlen gyerekük. Abszolút ajnározzák.
Állandóan ezen stresszelnek. Rajta fogják tartani a szemüket, hogyan
működik a védelem.

Megint pislogok.

– Te jó ég!

– Pontosan – sóhajt Barbara.

Hangok a szoba előtt, egyszer csak belép Kirsten, mögötte az ügyfelek.

Először egy középkorú nő jön be Kirsten mögött, aztán Zora, csinos
nadrágkosztümben, végül egy fiatalember, aki bizonyára Jeremy. Az
idősebb nő magabiztos, szinte arrogánsak a mozdulatai. Azonnal az
asztalfőn foglal helyet. Öltözéke feltűnően választékos, sötét nadrág és
blézer, a nyakában selyemsál. Jeremy bizonytalankodik az ajtónál, kicsit
hajlott a háta, a viselkedése bocsánatkérő, a zakója tweed. Még annál is
fiatalabbnak látszik, mint gondoltam.

Barbara üdvözli Zorát és Jeremyt, és int, hogy üljenek le. Kirsten kávét főz,
az asztalra rakja a szendvicseket. Amikor kimegy a szobából, Barbara
belekezd.

– Jeremy, örülök, hogy látom. Magát is, Alexandra. Köszönöm, hogy

befáradtak. Szeretném bemutatni Sadie-t. Sadie Roper, Alexandra Taylor,
Jeremy Taylor. – Barbara mind a kettőjük felé bólint. – Sadie az új segítőm
az ügyben. Most csatlakozott újra a kamarához, miután egy ideig távol volt.

– Távol volt? Remélem, hogy azért nem esett ki a gyakorlatból – jegyzi

meg Alexandra hűvösen. Haragosan néz rám.

Az asztal fölött kezet fogok velük, mosolyogva, igyekszem nem reagálni.

Jeremy kézfogása kellemes; meleg, de nem túlságosan. Megnyugtató – nem
ilyenre számítottam. Alexandra keze ernyedten nehezedik a kezemre.

– Persze, hogy nem – mondja Barbara. – Sadie jó szakember. Tudja a

dolgát. És kitűnő a feladatra. Csak nőkből álló csapatra van szükségünk,
hogy Jeremy rokonszenvesnek tűnjön.
Igaz?

Alexandra pillantásában még némi idegenkedés, de lassan elgondolkodik,

kevésbé ellenséges.

– Nem rossz – ismeri el. – Egész jó elgondolás. Helyeslem. Gratulálok,

Zora!

Zora rám mosolyog, és kacsint. – Üdvözlet a fedélzeten, Sadie!

Miközben folytatódik a megbeszélés, hátradőlök, és szemügyre veszem a

helyiséget.

Barbara nem tesz fel kérdéseket, legalábbis egyelőre, inkább felvázolja

Jeremynek, hol tartanak az ügy előkészületei. Találtak néhány illusztris
személyiséget, akik nem függetlenül az apja kapcsolataitól tanúsítják, hogy
Jeremy jellemes ember. Még egy püspök is akad köztük, meg az iskola
káplánja, ahová Jeremy járt, hogy erényeit magasztalják.

Mindez túl szépen hangzik ahhoz, hogy igaz legyen. Igyekszem nem túl
cinikusan felfogni.

Természetes, hogy megkapja mindezt a támogatást – minden ízében a

rendszer része. A legjobb iskolák, kiváltságos helyzetének jelképei. Nem
kelt azonban rossz benyomást, nyílt tekintetében tükröződik valami
jámborság. Barna haja hátrasimítva, egy rakoncátlan fürt folyton
előrekandikál, és ő automatikus mozdulattal megigazítja. Nehéz elhinni,
hogy diplomás tanár, inkább diáknak látszik. Ha nem lenne ilyen világos itt
a szobában, még hatodikosnak is vélhetné az ember. Nem állítható, hogy
nem rokonszenves.

Amikor Barbara befejezi a tájékoztatást, Jeremyhez fordul.

– Maga bizonyára boldogan szolgáltat majd bizonyítékokat – pillant rá. –

Kemény közeg lesz.

Figyelmesen nézem Jeremyt. A szája nem mozdul, de az álla megremeg.

Köhög, a torkát köszörüli.
– Én csak segíteni akartam – makogja. – Nem gondoltam, hogy idáig fajul
az ügy. Tényleg úgy gondolja, hogy tanúskodnom kell?

Szelíd a hangja, összhangban a személyiségével. Ellenérzésem vele

szemben múlóban van, bár jó volna még egy kicsit tovább tanulmányozni.
Nagyon kétségbeesettnek tűnik. Egyre valószínűbbnek látszik, hogy inkább
szerencsétlen, mint ragadozó.

– Szerintem mindenképpen szükség lesz rá – vélekedik Barbara –, ha nem

tudjuk elérni, hogy a félidőben ejtsék az ügyet.

– Persze, hogy ejteni fogják! Az égvilágon semmiféle bizonyítékuk nincs –

szól közbe Alexandra.

Barbara bólint, de folytatja.

– Nem minden ügyben tanácsolom az ügyfeleimnek, hogy tanúskodjanak,

de ebben az esetben ön lesz saját maga legjobb szószólója.

Alexandra elmosolyodik, de minden átélés nélkül.

– Ez nagyon igaz. Reméljük, hogy ön pedig a legjobb ügyvéd lesz, aki

pénzért megkapható.

Barbara meg se rezzen, bár érzem a feszültséget a levegőben.

– Mint ön is tudja – folytatja –, sikeresen kérelmeztük, hogy átnézhessük

Freya telefonját és laptopját. Sadie kutatja át a lány megnyilvánulásait a
közösségimédia-oldalakon, hogy bizonyíthassuk, semmilyen
kommunikáció nem volt Jeremy és Freya között.

– Hát persze, hogy nem! – szakítja félbe Alexandra határozottan.

– Ez a lényeg – bólint Barbara. – Ez megerősíti a tényt, hogy nincs

kapcsolat köztük, a szigorú értelemben vett szakmai kommunikáción kívül
diák és tanár között. Fontos, hogy ezt megértsék az esküdtek. Tudván, hogy
a tinédzserek mennyi időt töltenek a kütyüikkel, Jeremy említésének hiánya
nagyon beszédes.
– Vannak e-mailek – jegyzi meg Jeremy habozva.

– E-mailek? – kérdezi Barbara.

– Az e-mailek, amelyeket én és Freya váltottunk – teszi hozzá a férfi. – Bár

azokat mindig megküldtem az anyjának is. A házi feladatokról, a
dolgozatok értékeléséről és különféle időpont-egyeztetések.

– Igen – erősíti meg Barbara, egy aktát lapozgatva. – Ezek megvannak.

– Láthatnám őket? – kérdezem.

Mindannyian úgy néznek rám, mintha csodálkoznának, hogy tudok

beszélni.

– Igen, természetesen – feleli Barbara. – A fel nem használt anyagok között

vannak, amiket az ügyészségtől kaptunk. A vádhatóság nem használja őket,
mert nincs bennük semmi, ami elősegítené az ügyüket. Nekünk viszont jól
jönnek.

Zora kinyit egy aktát, a lap alján rábök egy pontra, aztán megint felnéz.

– Mint tudják, nemsokára itt a tárgyalás ideje. Kérelmeztük, hogy tegyék át

későbbre, hogy legyen időnk átnézni a telefonos anyagokat, de nem
engedélyezték. Ezért kellett felvennünk még valakit. – Rám pillant. –
Nagyon sok munkánk lesz, és nagyon rövid az időnk.

Bólintok.

– Barbarától tudom, hogy vannak gyerekei – néz rám Alexandra.

– Egy gyerekem van. – Csodálkozom, hogy ez is felmerül a beszélgetésben.

– Remélem, maga nem az a fajta megbízhatatlan anya, aki mindig

szabadságot akar kivenni a beteg gyereke miatt. Biztos benne, hogy képes
lesz lépést tartani?

– Igen. Biztos – mondom. – Nem fogadtam volna el a megbízást, ha nem

lennék képes ellátni a feladatomat.
– Hát… – mondja elgondolkodva Alexandra, és egy pillanatra elfintorodik.
– Remélem, hogy így is lesz.

Nem válaszolok. Elkapom Zora pillantását. Megint rám kacsint. A dühöm

elillan, és igyekszem nem mosolyogni a gesztusán.

A megbeszélésnek vége, Zora és Alexandra bizalmasan beszélgetnek

Barbarával, én pedig azzal foglalom el magam, hogy összeszedem a
tányérokat.

Jeremy fog egy üres tányért, és a kezembe nyomja. Rám mosolyog.

– Köszönöm, hogy ilyen rövid határidővel elvállalta az ügyet.

– Nem gond. Nagyon örültem, hogy felkértek rá. Nemrég költöztem vissza,
és szeretném újra beindítani a praxisomat.

– Honnan költözött vissza?

– Amerikából. Brooklynból. A férjem munkája… Jeremy bólint, mintha ez

mindent megmagyarázna.

– Mennyi ideje jött vissza?

– Nemrégen. Időbe kerül berendezkedni, de lassan sikerül.

– Szóval a férje munkája hozta vissza ide?

– Nem, Robin és én kettesben jöttünk.

– Értem – mondja. – Értem. Robin. Milyen aranyos név.

Összerezzenek. Jeremy felteszi a kezét, és elpirul.

– Ez a szörnyű az ilyen vádaknál. Rányomja a bélyeget az emberre. Még

egy gyerek nevét sem dicsérhetem meg anélkül, hogy ne érződne
helytelennek. – A szája utálkozva megrándul.

Rosszul érzem magam. Nem akartam így reagálni.

– Szó sincs ilyesmiről. Sajnálom. Köszönöm, hogy aranyos névnek találja.
A lányom is aranyos. Bár pillanatnyilag nem könnyű beilleszkednie az új
hatodik osztályba. Jövő

januárban felvételiznie kell a gimnáziumba, ami kicsit feszültté teszi.

– Te jó ég! Hatodik osztály… Minden együttérzésem.

– Kezdem azt hinni, eddig nem vettem elég komolyan ezt a dolgot. Úgy
értem, az őrületes beiskolázás után New Yorkban azt hittem, már mindent
láttam. De úgy látszik, itt mindenki teljesen hisztérikus.

– A szülők megőrülnek. Egyre rosszabb. Legalábbis nekem ezt mondják.

Soha nem tanítottam ezt a korosztályt – mondja Jeremy. – De állítólag sok a
feszültség. Nagyon nagy a verseny.

Szóra nyitom a számat, de Alexandra felfigyel a beszélgetésünkre.

– Mennünk kell – szól oda Jeremynek. – Örülök, hogy megismertem – ezt

már nekem címezi.

Zora integet, és távoznak. Barbara összerakja az aktákat.

– Mindent egybevetve egész jól ment – jegyzi meg.

– Milyen mindent?

– Alexandra ravasz egy nőszemély. Ezt bizonyára maga is észrevette –

húzza fel egyik szemöldökét Barbara. – Az apa is. Megszokta, hogy ő
irányít. Négyszemközt szeretnék beszélni az ügyfelünkkel, ha eljön az
ideje, de eddig vagy az egyik, vagy a másik szülő

minden megbeszélésre idetolakodott. Megpróbáltam értésükre adni, hogy

túl közelről érinti

őket a dolog ahhoz, hogy elfogulatlan döntéseket hozzanak, de ez nem ilyen

egyszerű. –
Barbara elgondolkodik. – Mindenesetre a legjobb lesz, ha folytatja a
munkát. Nyugodtan hazaviheti az anyagot, hogy esténként is haladni
tudjon.

– Azt fogom tenni. Köszönöm. Így sokkal egyszerűbb lesz.

Barbara int, és ezzel el vagyok bocsátva.

16

Kora délutánig átlapoztam még egy aktára való kinyomtatott szöveget, és

még mindig nem találtam nyomát semmiféle üzenetváltásnak a felperes és
Jeremy között.

– Tényleg a lány vallomása az egyetlen dolog, amire az ügyet alapozzák? –

kérdezem Barbarát, amikor visszamegyek a szobájába.

– Úgy látszik. Meg két barátnő vallomása, akik azt állítják, hogy a lány
beszélt nekik a dologról annak idején. Nagyon gyenge érvelés. Azt
fontolgatom, kérvényezni fogom, hogy félidőben ejtsék az ügyet. Nem
igazán tudok hitelt adni annak a vélekedésnek, hogy az ügyet támadásnak
minősítenék.

Bólintok. Összeszedem és a táskámba rakom a papírokat.

– Nemsokára indulnom kell. Megyek Robinért.

Barbara most a számítógépére figyel, aztán megint rám néz.

– Ha haladni tud a munkával, rendben van. Nem akarom, hogy bármi is

elkerülje a figyelmünket. Rendben?

– Rendben – bólintok újra.

Lent vagyok a recepción, búcsúzkodom Kirstentől, amikor cseng a

telefonom. Egy pillanatig bámulom a számot, aztán kelletlenül felveszem.

– Igen… természetesen… megértem, hogy szükség van rá… négy órakor.

A hang a vonal másik végén hűvös volt, és részvétlen. Panasz érkezett,
kezdeti nehézségek, a legjobb, ha találkozunk és megbeszéljük, könnyen el
tudjuk intézni. Nem élvezem az iskolatitkár bizalmát. Ha olyan könnyen le
lehet rendezni, miért kell találkoznom az igazgatónővel? Azt reméltem,
hogy az egész balhé magától elsimul. Zsebre teszem a telefont, és egy
pillanatig állok, nem akaródzik itt hagyni a kamara nyugalmát és
szembesülni a drámával.

– Minden rendben? – kérdezi Kirsten.

– Igen. Vagyis… Nem. Nem igazán. Kialakult egy… helyzet ma reggel a

rendezvényen, és az egyik anya panaszt tett. Be kell mennem az
igazgatónőhöz.

Kirsten együttérző arcot vág.

– Valamelyik hivatásos tigrisanya?

– Olyasmi.

– Az igazgatónő majd megnyugtatja – véli Kirsten. – Úgy tesz, mintha

meghallgatná a nőt, azt mondja, amit elvárnak tőle, de magát nem fogja
bántani. Ne aggódjon.

– Gondolja?

– Nekünk is volt elég összetűzésünk a gyerekek iskolájában. Azok az anyák

a legrosszabbak, akik nem dolgoznak – nincs jobb dolguk, mint hogy
minden bolhából elefántot csináljanak, már csak szórakozásból is. Biztosan
nem lesz baj. Ne nyugtalankodjon.

Az igazgatói várószobába kísérnek, amint megérkezem az iskolába. Robin

felől kérdezem a titkárnőt, és hogy felügyelnek-e rá, mivel most kellene
hazavinni, de ő csak legyint.

– El van intézve – mondja, és kimegy a szobából.

Ülök, és bámulom az igazgatói iroda ajtaját. Teljes körű képesítéssel

rendelkező ügyvéd vagyok, tagja voltam egy jó nevű kamarának, és épp egy
fontos bírósági tárgyalásra készülök; egy tízéves lány édesanyja vagyok. Ez
mind nem számít. Hétéves kislány is vagyok, aki várja, hogy leszidják,
amiért kilopott egy füzetet a szekrényből. Kilencéves vagyok, még mindig
fáj a kezem, mert behúztam egyet Carole-nak, aki állandóan azzal piszkált,
hogy meghalt az apám. Izzad a tenyerem, vadul kalapál a szívem. A
légcsövem összeszorul a rossz előérzettől, a zsigereimben érzem, hogy vagy
elmenekülök, vagy harcolnom kell.

A helyiségben teljes a csend, egy óra ketyeg hangosan a szemben levő

kandallópárkányon, mellette lehull egy szirom a vázában levő rózsáról. Egy
mondat ritmusa kalapál a fejemben

– Haladjunk már! Haladjunk már! –, és a lélegzetvételemet igyekszem

szinkronba hozni az óra ketyegésével. Három ketyegés belégzés, három ki,
négy, öt.

Működik, lassan megnyugszom, bár a várakozás kezd elviselhetetlenül

hosszúra nyúlni, a nagymutató az egész óra első perce után elüti a
másodikat, aztán a harmadikat. Az iroda ajtaja mögött semmi nesz. Az
egész épületből nem jön semmi zaj. Semmi jele a több száz gyerek
jelenlétének. Jézusom, miért nem nyitják ki azt az átkozott ajtót? Haladjunk
már! Az egyenletes légzés dacára egyre feszültebb vagyok, a csendet alig
lehet elviselni, amikor hirtelen erélyes rikoltás hangzik fel.

– Abszolút felháborító, hogy nekem is ide kell jönnöm! Teljesen fölösleges!

Csak az időmet pocsékolják! Nem kell mást tenniük, csak megmondani az
új lánynak és a rémes anyjának, hogy viselkedjenek, és akkor nem lesz több
probléma.

A titkárnő jön vissza a váróhelyiségbe, mögötte Julia. Átöltözött az

alkalomra, már nem sportszerelésben van, hanem szűk, sötét farmerben,
fehér ingben és egy Chanel blézernek tűnő valamiben. C alakban egymásba
illesztett, hosszú aranyláncokat és gyöngyöket csörget. Határozottan
Chanel. Kétlem, hogy koppintás lenne. Felrémlik előttem egy kép, ahogy ez
a nő a piaci árusoknál turkál, hamis márkás cuccok után kutatva, és a
bennem felgyűlt feszültség ellenére – vagy talán éppen azért – elnevetem
magam.
– Te meg mi a francot nevetsz?! – masíroz hozzám Julia. Porcelánfehér
arcán vörös foltok, a szájából nyál fröcsög az arcomra.

Ez a pillanatnak az a törtrésze, amikor még bármi megtörténhet. Tényleg

úgy néz ki, mint aki mindjárt meg fog ütni. Én megőrzöm a nyugalmamat.
Ennél rosszabbal is szembesültem már a bíróságon az őrizetesek celláiban.
A várakozás az igazgatónőre talán előhozza gyerekkori félelmeimet, de
nem egy ilyen nő, akinek minden gondosan ápolt pórusából árad a
kiváltságosok felsőbbrendűségi tudata; azt hiszi, hogy neki mindent szabad.
Lassan felállok, összeszorítom az állkapcsomat és kihúzom magam.

Julia is kihúzza magát. Közvetlenül előtte állok, farkasszemet nézünk

egymással, vibrál közöttünk az utálat. Elszánt vagyok, nem mozdulok,
hagyom, hogy Julia megvetése felém áradjon, keményen állom az indulatát.

– Hölgyeim – szólal meg egy hang, és a pillanat tovaszáll. Julia

megmozdul, hátralép. Nagy levegőt veszek.

– Hölgyeim – szól újra a hang, és nyílik a belső szentély ajtaja. Megjelenik

maga az igazgatónő, arcán üdvözölt mosoly. – Köszönöm, hogy
idefáradtak.

VASÁRNAP DÉLELŐTT 11 ÓRA 9 PERC

– Mi a cím, ahol a vészhelyzet van? Ön hol van? – kérdezi a készenléti

szolgálat diszpécsere.

– Nem tudom a címet – válaszolom. – Valahol máshol van. A lányomról

van szó.

– Rendben, hölgyem, de meg kell adnia egy címet és a telefonszámot,

amelyről hív.

– Az én címem nem számít – mondom. – Nem innen tűnt el.

– Akkor is tudnom kell a telefonszámát – mondja a hang a vonal másik

végén.
Elhadarom a címemet és a telefonszámomat. Tudom, hogy a diszpécser
csak a munkáját végzi. Tisztában vagyok vele, hogy fel kell tennie a
kérdéseket. De értelmetlen. Nem az számít, én hol vagyok. Az számít, hogy
hol van a lányom, de ezt túl komplikált volna elmagyarázni. Főleg, amikor
nem tudom szavakba önteni a félelmemet. Még magamnak sem.

– Milyen típusú vészhelyzetről van szó?

– A lányom! Tegnap este a barátaival volt. Azt mondták, hazahozzák, de

még mindig nincs itt.

– Tudja a címet, ahol tartózkodott?

– Nem, nem tudom. De az biztos, hogy nem szökött el itthonról.

– Menjünk végig sorban. El tudja mondani pontosan, mi történt?

Nagy levegőt veszek. Igyekszem megnyugodni. Nem kezdhetek üvöltözni a

diszpécserrel, bár nagyon szeretnék.

– A lányomat elvitték a barátai, hogy egy nyaralóban aludjanak. Órákkal

ezelőtt azt mondták nekem, hogy valaki kocsival hazahozta, de nincs itt, és
nem tudok elérni senkit. Ezért hívtam a 999-et. Hogy szóljak a
rendőrségnek.

– Tudja a címet, ahol a lánya tartózkodik?

– Már megmondtam magának, hogy nem – válaszolom. És mielőtt erőt

tudnék venni magamon, sírni kezdek, aztán már hisztérikusan zokogok.
Rábökök a piros gombra, hogy véget vessek a hívásnak. Elönt a
hiábavalóság érzése; feleslegesen próbálok megmagyarázni valamit, amit
én sem értek, és kétségbeesve elhajítom a mobiltelefont.

Végül erőt veszek magamon, térdre ereszkedve megkeresem a telefont.

Üzenet jött, hogy valaki keresett egy ismeretlen számról – bizonyára a
szolgálat diszpécsere. Kitörlöm –

semmi értelme. Abszolút semmi értelme.

Felállok, és pár pillanatra leülök az asztalhoz, lélegzem, valamennyire
megnyugszom. Aztán felállok. Megyek a londoni házba. Most azonnal.
Megnézem, ott vannak-e. És ha nem nyitják ki, a puszta kezemmel töröm
be az ajtót.

17

A diri két szék felé int, amelyek egy hatalmas mahagóni íróasztal előtt
állnak elcsúsztatva egymással szemben. Ő maga a saját székére ül. Én
azonnal leülök, miután a papírokkal tele táskámat letettem a fal mellé az
ajtó közelében. Julia állva marad.

– Kérem, üljön le – int neki az igazgatónő. Az utasítás úgy hullik alá a

levegőből, mint egy kő.

Lenyűgözve figyelem, hogy a parancs utat talál Juliához. Látszik rajta, hogy
tépelődik, a saját jogait érvényesítse-e, vagy elismerje a magáénál nagyobb
tekintélyt. Ha nem volnék ennyire ideges, nevetnék.

Az igazgatónő még egyszer int, és azt mondja:

– Kérem, Mrs. Burnet, üljön le. – A hangja fagyosra vált. Julia még pár
pillanatig ellenáll, aztán feladja a harcot, és a mögötte levő székre veti
magát.

– Így már jobb – mondja az igazgatónő. – És most, Ms. Roper, mi még nem
találkoztunk.

Florence Grayson vagyok. – Kezet nyújt. A kézfogása határozott, a

pillantása állhatatos.

Ötvenes évei végén járó nő, valamiféle józan nyugalom árad belőle – a
körülmények ellenére lehiggadok tőle. Juliához fordul és bólint. – Mrs.
Burnet.

– Vágjunk bele! – sürgeti Julia. – Mindannyian tudjuk, miért vagyunk itt.

Az új lány mindent megtett, hogy tönkretegye a kislányom előadását a
nagyteremben ma reggel. Szándékos kísérlet volt, hogy megzavarja Daisyt
a mai gyakorlati teszt előtt.

– Ez nem igaz! – kiáltok fel. Mrs. Grayson feltartott kézzel elhallgattat.

– Mrs. Burnet, kérem, nyugodjon meg. A ma reggeli incidens a mostani

megbeszélésünknek csupán egyik, de nem az egyetlen oka.

– Mi más lehet még? – kérdezi Julia mélységes felháborodással.

– Arra gondoltam, jó alkalom lenne önöket összehozni, látni, hogy el

tudnánk-e simítani a helyzetet. – Nyomatékosan ránk néz. – Egyáltalán nem
kívánatos, hogy a gyerekek ilyesféle ordítozásnak legyenek tanúi.
Megértem, hogy nagy a feszültség a közeledő felvételi vizsgák előtt, de
nem tanácsos szabotázzsal vádaskodni.

Julia nem válaszol. Kihasználom, hogy csendben van.

– Robinnak nem áll érdekében, hogy bárkit szabotáljon. Nem is érti, miről
szólnak ezek a vizsgák. A bagoly pedig az én hibám volt, nem az övé – nem
volt készen a jelmeze ma reggelre, és az utolsó pillanatban kellett valamit
összedobnom.

– Ez azért van, mert túl sokat dolgozik, ahelyett hogy tisztességesen

foglalkozna a lányával!

– kárál Julia.

– Hogy mondta? – Dühbe gurulok, de Mrs. Grayson megint közbeszól.

– Tartózkodjunk minden személyeskedéstől – hangsúlyozza. – Ebben az

iskolában nincs helye az előítéleteknek, akár a dolgozó, akár az otthon lévő
szülőkkel kapcsolatban.

Mindannyian támogatjuk egymást.

Julia összeszorítja a száját, a szeme elkeskenyedik. Az arca azonban furán

sima és kifejezéstelen, nyilvánvaló érzelmei ellenére – kortalan maszk, tele
botoxszal és egyéb feltöltőanyaggal.
– Nem értem, miért csinálja ezt folyton az iskola – panaszkodik Julia. –
Miért hoznak ide új lányokat ilyen későn? Korábban is megtették, és tudja,
mi történt. Újra elkövették ugyanazt a hibát, de most túl közel vannak a
vizsgák ahhoz, hogy szó nélkül elmenjünk mellette. Az eset megtörte az
osztály dinamikáját. Daisy nagyon boldogtalan.

– Daisy nagyszerű, rugalmas lány, aki meg tud birkózni azzal, hogy új
osztálytársa van –

jelenti ki határozottan Mrs. Grayson. – És ezért szerettem volna beszélni

mindkettőjükkel.

Nem szabad engedniük, hogy a személyes ellentéteik így

megnyilvánuljanak a lányok előtt.

Ez elbizonytalanítja őket. Azt várják tőlünk, hogy pozitív példaképek

legyünk, és ne olyan viselkedésmintákat mutassunk be, amelyeket
kerülniük kell.

– Hogy merészel így beszélni velem? – csattan fel Julia.

– Nem beszélek magával sehogyan sem – mondja Mrs. Grayson. – Azt

mondom, hogy Daisyvel nincs semmi probléma. Megkaptam a ma reggeli
teszt eredményét, hetvenöt százalékot ért el.

– Csak hetvenöt százalékot?! – háborog Julia. – Na, látja! Hogy mondhat

olyat, hogy nincs megzavarva? Több mint nyolcvan százalékra számítottam
ebben a szakaszban. Daisy nagyon is képes rá.

– Nos, mi nem. Semmi szükség rá, hogy ennél magasabb százalékot érjen el
– ez is nagyon magas, és bíznia kell bennünk és Daisyben, hogy tudjuk, mit
csinálunk. Maga is pontosan tudja, hogy minden gond nélkül be fog kerülni
a gimnáziumba.

– El kell nyernie az ösztöndíjat! Ön is tudja, hogy kiérdemelte. És én nem

bízom senkiben, csak saját magamban – jelenti ki Julia. – És az ő lánya
mennyit ért el?
Mrs. Grayson rám néz. Vállat vonok. Átnézi a papírokat az asztalán, majd
felnéz.

– Nyolcvankét százalékot. A legjobb matematikadolgozat. Ez igen szép

eredmény. Mind a kettőjüké.

Julia most már rákvörös.

– Ez az! Pontosan erre gondoltam. Felháborító! Daisy hihetetlenül ki lesz

borulva, hogy valaki ilyen módon provokálja. Most hogy fogom
megnyugtatni?

Igyekszem nem kimutatni az érzelmeimet, de meg vagyok döbbenve a

színjátékon, amit Julia előad. Mrs. Graysonra nézek, egy pillanatra
találkozik a tekintetünk. Amióta kapcsolatba kerültem az iskolával, most
először érzem, hogy tökéletes összhangban vagyok az egyik képviselőjével.
Aztán az igazgatónő másfelé néz, és az együttérzése is elhalványul.

– Mrs. Burnet, én megértem a szorongását a teszt eredménye miatt, de

biztosíthatom róla, hogy nem kell aggódnia. Daisy tényleg kiválóan teljesít.
Csak hagyni kell, hogy így folytassa.

Mi tényleg tudjuk, hogy mit csinálunk.

– Ezt az eredményt látva nagyon is kételkedem ebben – horkan fel Julia, és

talpra szökken. –

Rendkívül sajnálatosnak tartom a helyzetet. Az iskolának nem volt joga új

tanulót felvenni ilyen későn, és teljes mértékben önt tartom felelősnek, ha
Daisy nem a legjobb eredménnyel jut tovább. El kell nyernie az ösztöndíjat.
És ha ez, ez a betolakodó elveszi tőle, akkor számítson rá, hogy az
ügyvédem fogja felkeresni.

– Mi nem pályáztunk semmiféle ösztöndíjra – szólok közbe. – Nem tudom,

miről beszél.

– Ne is pályázzon! – kiáltja Julia dühösen. – Az az osztályelsőnek jár. Az

Daisy jogos helye.
Mrs. Grayson felhúzza a szemöldökét.

– Komolyan azt ajánlom, hogy nyugodjon meg, és fejezze be ezt a

kiabálást.

Julia erre a megjegyzésre eltátja a száját, aztán felszegi a fejét, kiviharzik a

szobából, és becsapja maga mögött az ajtót. Egy pillanattal később még
visszarohan a szobába.

– Gondoskodni fogok róla, hogy amíg csak itt vagy, ki legyél közösítve! –
Egyenesen a képembe bámul. – Senki nem fog szóba állni veled, ha én
egyszer úgy akarom. Azt sem fogják tudomásul venni, hogy a világon vagy.
– Megpördül, és most az igazgatónőre néz. –

Maga pedig… maga is szégyellheti magát, amiért megengedte, hogy ez a

lány ilyen későn ide jöjjön. Mindent tönkretesz. Nem tudom, hogyan képes
a tükörbe nézni!

– Most már elég, Mrs. Burnet! Túl messzire megy. Ajánlom, hogy
higgadjon le – emeli fel a hangját Mrs. Grayson.

Julia fújtat és sarkon fordul, másodszor is kivágtat a szobából. Az ajtó nagy

robajjal becsapódik utána.

Mrs. Grayson a kezére pillant, aztán felnéz rám.

– Remélem, hogy Robin kezd beilleszkedni – szólal meg halkan –, és nem

hagyja, hogy ez a szerencsétlen ügy elvegye a kedvét. Nem fogjuk
megengedni, hogy elszigetelve érezze magát, arról biztosíthatom.

– Ha valaki későn érkezik, mindent tönkretesz az osztályban? – kérdezem

döbbenten.

Hosszú csend áll be.

– Mrs. Burnet időnként szerencsétlenül fogalmaz – feleli az igazgatónő. –

Nem tesz tönkre semmit. A gyerekek bármikor csatlakozhatnak hozzánk –
az osztály tökéletesen tud alkalmazkodni. És természetesen ön is ide járt
valamikor. Szeretjük ilyen módon támogatni a családi folytonosságot.
Mosolyt erőltetek magamra.

– Meg kell mondanom, ez már nem olyan, mint a régi iskolám. Sokat
változott.

– Remélem, hogy az előnyére – mosolyodik el Mrs. Grayson is.

Ekkor kopognak, a recepciós dugja be a fejét. Az igazgatónő bólint, és

hozzám fordul.

– Nos, attól tartok, be kell fejeznünk. Próbáljon ne sokat aggódni a történtek

miatt. Csak lárma az egész, tudja – mondja, és komoly arccal előrehajol. –
A felét sem gondolják komolyan annak, amit mondanak. Csak a pillanat
hevében hepciáskodnak. Felhergelik magukat, aztán elmúlik.

– Még soha életemben nem láttam ilyet – ingatom a fejem.

Próbálok megnyugodni, de nem megy. A Nicole-lal való beszélgetéseimet

leszámítva, ahányszor valami dolgom akadt a többi anyával, katasztrófával
végződött, és Robin most még inkább kikerült a pikszisből, mintha nem lett
volna elég rossz helyzetben már eddig is.

– Kell aggódnom a gimnáziumi felvételi vizsga miatt? – kérdezem. –

Mindenki szörnyen feszült emiatt. Szeretném, ha Robin itt tanulhatna
tovább.

Mrs. Grayson ismét előredől.

– Semmiért nem kell aggódnia. Erről biztosíthatom. Robin jegyei magukért

beszélnek –

egész biztosan folytathatja a gimnáziumban.

Bólintok, ez legalább megnyugtató.

– Ha bármi problémája van, kérem, nyugodtan forduljon hozzám – mondja

Mrs. Grayson –, de azt tanácsolom, egy kis ideig húzza össze magát, amíg
elvonul a vihar. Mindig elvonul.
Mire kimondja az utolsó szavakat, már az előtte heverő papírt böngészi,
tudom, hogy nem figyel rám. A gyomromat (élelem szorongatja, ahogy
kilépek a szobából.

Robin egyedül ül a várószobában. Fáradtnak látszik, de nincs kisírva a

szeme. Odamegyek, megfogom a kezét és felhúzom.

– Jól vagy?

– Most már hazamehetünk?

– Igen. Menjünk innen.

Elindulunk. Az iskola üres, péntek délután, mindenki hazament. Kicsit

oldódik a gyomromban a szorongás. Legalább hazamehetünk újabb
konfliktusok nélkül, és a hétvége csak a miénk lesz.

Robinra nézek. Még mindig az egyenruhában van, amit Nicole talált neki.

– Gondolom, ezeket ki kell mosnunk, és vissza kell hozni – mondom.

A lányom vállat von.

– Mindenesetre jobb volt, mint az egész napot abban a lepedőben tölteni. El

kellett volna hoznom az egyenruhámat egy szatyorban – mondja.

– Jaj, istenem, annyira sajnálom… Teljesen elszúrtam mindent. Azt hittem,

jó lesz a jelmezed. Ez a mai nap egy kicsit rosszul alakult.

– Egy kicsit – húzza el a száját Robin. – Sajnálom, anya, de több ilyen

baglyos ötlettel ne állj elő. – Robin megáll, és megint megfogja a karomat.
– Amúgy vicces volt, a maga módján.

Láttad Daisy képét, amikor beborították a tollak?

– Robin… – kezdem, és már épp előadást tartanék neki az allergiák

potenciális veszélyeiről, de a lányom nevetése ragadós, és Julia reakciója
annyira röhejes volt, hogy belőlem is kipukkad a kacagás. Együtt sétálunk
ki az iskola kapuján, kart karba öltve, és két nap békének nézünk elébe a
következő hétfőig.

18

Nyugalmas a szombat délelőtt. Nincs rohanás az iskolába. Közösen

dolgozunk otthon, több zsák szemetet viszünk ki a hátsó kertbe,
megszabadítjuk a polcokat és egyéb zugokat az évtizedek alatt
felgyülemlett felesleges holmiktól. Utána Robin nekilát a leckéjének, és
amíg a konyhaasztalnál ül, elmosom az edényeket, amelyeket a
ruhásszekrény hátuljában találtunk a nappaliban.

– Ez szép – mondom, és felmutatok egy virágmintával díszített tálat

Robinnak, aki elmosolyodik, amikor meglátja. – Nem tudom, nagyanyád
miért tartotta ezt eldugva.

– Nekem is tetszik – mondja Robin. – Kezd olyan otthonos lenni a ház. Bár
jobb lenne, ha apa is itt volna.

Erre nem válaszolok. Tovább mosogatok, és Robin is tovább dolgozik.

Pizzát ebédelünk, utána Robin felmegy a lépcsőn, de rögtön vissza is jön.

– Megnézhetem a régi szobádat? – kérdezi. Összerezzenek, az egyik

teáscsészét a mosogatóba ejtem egy loccsanással.

– Miért akarsz felmenni oda? Szomorú látvány.

– Látni akarom, hol aludtál, amikor annyi idős voltál, mint én – feleli a
lányom. – És meg akarom nézni, milyen játékok vannak ott.

Erre nem lehet mit válaszolni. Bár nagyon szeretnék nemet mondani, Robin
szavai a fülembe csengenek. Bárcsak apa is itt lenne. Nem akarok újabb
csalódást okozni neki.

– Nem tudom, vannak-e ott még játékok. De rendben van. Felmehetünk.

Csak hadd fejezzem be ezt.

Elmosom a többi csészét is, ráérősen, komótosan. Akárhogy próbálom, nem

tudok nem tudomást venni Robin jelenlétéről, amint várakozva téblábol.
– Oké – mondom újra. – Menjünk.

Ő szalad fel a lépcsőn először. Én lassan lépkedve megyek utána. Mintha

újra csak visszamennék harminc évet, és felszaladnék, miután Lydia megint
kiabált velem, amiért nem tanulok elég jól az iskolában. A
lépcsőfordulóhoz érve felnézek. Utoljára tíz éve másztam fel oda, amikor
Lydia közölte velem, hogy válasszak: vagy gyerekem lesz, vagy ő.

Nem volt nehéz választani.

Felmentem a szobámba, összepakoltam azt a néhány holmit, amit a rövid

látogatásra magammal hoztam, aztán köszönés nélkül kisétáltam az ajtón.
Tudtam, hogy akkor látom utoljára az anyámat. Azt hittem, utoljára vagyok
ebben a házban. De lám, újra itt állok.

Robin már felért a lépcsőn. Én egy fordulóval utána. Minden porcikám azt
követeli, hogy forduljak vissza és menjek innen. De Robin már nyitja is az
ajtót. Hallom, hogy elfordítja a kilincsgombot, az ajtó nyikorogva nyílik,
azonnal ráismerek az ismerős hangra. Mélyen megráz az emlék.
Összeszedem magam. De ekkor olyan hangokat hallok, amire nem
számítottam. Zihálás, zokogás. Robin hanyatt-homlok rohan lefelé a
lépcsőn, egyenesen nekem ütközik. Hátratántorodom, mindkét kezemmel
megragadom a korlátot.

– Mi a baj?

– A szobád, anya! A szobád… – nyögi a lányom, aztán keservesen sírni

kezd. – Rettenetes! –

Lerohan a saját szobájába. Utána akarok menni, de valami felfelé vonz.

Ösztönösen tudom, melyik nyikorgó lépcsőfokot kell kikerülni. Állok az
alacsony ajtónál a küszöbön, két idősík határán, az akkor és a most, a sértett
gyermek és a rémült felnőtt közé beszorulva. Benézek.

Ez egy mészárszék. Mindent vastagon borít a por. A sarkokban pókhálók, a

földön mindenhol döglött legyek pöttyei feketéllnek. De nem is ez ragad
torkon és dermeszti meg ökölbe szoruló kezem, míg a karom mereven
himbálózik az oldalamon. A szobában mindent elpusztítottak. Minden
könyvet, papírt, minden játékot; az egész gyermekkoromat apró darabokra
zúzták, a dísztárgyakat szétverték, a ruhákat szétvagdosták.

A kupac tetején, a játékokat ért fatális támadás gyászos paródiájaként rám

mered kedves, régi plüssmackóm feje. A teste külön hever, felvágott
hasából kiszóródott a tömés.

Magammal akartam vinni, amikor utoljára itt jártam, mielőtt örökre

elhagytam volna a házat, de nem maradt hely a táskámban. Kinyújtom felé
a kezem, de hirtelen visszahúzom, nem akarok hozzáérni semmihez a
kupacban.

A levegő dohos és áporodott, évek óta nem volt szellőztetve, de még ennél
is nyomasztóbb a mindent átható gonoszság, amely szinte tapintható a
homályban. Az anyám itt áll mögöttem, a tarkómon érzem a leheletét. Azt
hitted, megszabadulsz tőlem, ugye? Esélyed sincs rá!

A romboláshalmaz vörös irkafirka múltam kéziratán – az íróasztal,

amelynél dolgoztam, az ágy, amin feküdtem, az ablak, amelyen keresztül
órákig bámultam kifelé. De az eredetije még megvan a romok alatt, Lydia
minden erőfeszítése ellenére, hogy mindent áthúzzon, megsemmisítsen. Itt
és most eldöntöm, hogy el fogom takarítani a gyermekkorom romjait,
szemeteszsákokba lapátolok mindent, visszahódítom a helyet, és
újrakezdek.

Kezdem látni a részleteket, ahogy felmérem a kárt. A régi babaházam a

szoba távoli sarkában még ép! Visszatér némi szín az arcomra, felcsillan a
remény, hogy talán meg lehet menteni valamit. Odamegyek,
keresztüllépdelek a törmelékkel borított padlón, és letérdelek mellé. Amikor
kicsi voltam, folyton ezzel játszottam, berendeztem, és rakosgattam benne a
miniatűr figurákat. Egy anya, egy apa, két gyerek és egy cica; az ideális
család, amire annyira vágyakoztam.

Kinyújtom a kezem, a babaház homlokzatára teszem, készülök kinyitni az

ajtaját, hogy benézhessek a szobácskákba. De abban a pillanatban, ahogy
hozzáérek, az egész szerkezet összeomlik. Belül minden apró bútor szét van
verve, a négy emberi figura fejét leszakították.
Megint itt a gonoszság, Lydia lehelete még súlyosabb, hideg szélroham,
most elviselhetetlenül erős. Kimenekülök a szobából.

Robin a takaró alá bújva olvas. Legalábbis úgy tesz, mintha olvasna; az arca
előtt tartja a könyvet, amikor belépek.

– Ez rémes volt – nyöszörög. – Miért ilyen?

– Nem tudom. De a nagyanyád nagyon haragos tudott lenni. – Mostanra

már kissé összeszedtem magam, bár még mindig futkos rajtam a hideg.
Megfogom Robin kezét, megnyugtat a melegsége.

– Miért?

– Nem volt túl boldog ember. – Gondosan megválogatom a szavaimat. –

Ügyvéd akart lenni, de helyette férjhez ment, és megszült engem. Azt
hiszem, ezt soha nem bocsátotta meg nekem. Le kellett mondania a
karrierjéről – így alakult. Nagyon szerette volna, hogy én legyek ügyvéd
helyette. Abban reménykedett, hogy egészen a királyi tanácsosságig
viszem, aztán bíró leszek. Hogy megteszem őérte. De megismertem az
apádat. Elhatároztuk, hogy összeházasodunk, aztán megszülettél te, és
Amerikába költöztünk, úgyhogy nem lett belőlem ügyvéd.

– És ő mit csinált?

Nagy levegőt veszek. Nem mondhatom el neki a teljes igazat – a nagyanyja

annyira dühöngött az unokája puszta létezése miatt, hogy kitagadott, amikor
megmondtam neki: megszülöm a gyerekemet.

– Hát, amikor megmondtam, hogy feleségül megyek apádhoz, választás elé

állított. Azt mondta, ha férjhez megyek, soha nem beszél velem többet.

– Hűha!

– Bizony, hűha. Azt hiszem, valamikor ez után tehette ezt a szobámmal.

Robin most szomorúnak látszik, kipirul az arca.

– Rettenetes dolog ilyet csinálni – bukik ki belőle, szinte kiabálva. – Ez
gonoszság!

– Igen, én is azt hiszem. Amikor valaki boldogtalan, néha csúnya dolgokat

követhet el. Nem gondolja komolyan, de annyira elragadja az indulat, hogy
képtelen parancsolni magának.

– Az nem mentség! – dühöng Robin. – Akkor is rettenetes.

– Az – válaszolom. – Tudod, nem ez az első eset, hogy tönkretett valamit,

ami az enyém volt.

Volt egy orosz babám, egy matrjoska baba. Az apám hozta nekem egy
moszkvai útjáról, amikor kicsi voltam. Imádtam azt a babát – a kevés
ajándék egyike volt, amit az apámtól kaptam, mielőtt meghalt. Elég az
hozzá, hogy nem sikerült egy vizsgám. Csak egy átlagos teszt. Anyám
fogta, és kalapáccsal darabokra törte az orrom előtt… – A hangom
elvékonyodik, ahogy felidéződik bennem Lydia arca, ahogy lendíti a
kalapácsot, örömmel vegyes ádáz elszántsággal. Robin kinyújtja a kezét, és
megérinti a térdemet, színtiszta együttérzéssel az arcán. – Akkor
parancsolta meg, hogy hívjam Lydiának. Nem akarta, hogy továbbra is
anyának szólítsam.

Szorosan megölelem Robint. Egy pillanatig beszívom a haja ismerős illatát,

mire enyhül a mellkasomban a feszültség, és visszatér az arcomba a vér
melegsége. De csak egy pillanatra.

Talán nem is akkor zúzta szét a szobát. Lehet, hogy akkor, amikor
megtudta, hogy megszültem Robint, és a jövendő karrieremről szőtt álmai
végleg szertefoszlottak.

19

Felhívom Zorát.

– Miért nem mondtad meg?

– Mit nem mondtam meg?

– Amit Lydia tett.

– Mit tett Lydia?

– A szobám… Totálisan szét van verve. Nyilván Lydia volt.

– Jézusom! Sajnálom. Oda be sem néztem. Akarod, hogy átmenjek?

Megbeszéljük, hogy másnap együtt ebédelünk. Elhatározom, hogy

dolgozom egy kicsit, hogy elfoglaljam magam, de nagyon nehezen megy,
váratlanul fel-felötlenek bennem a pusztítás képei. A Freya életében való
vájkálás kezd mélyen érinteni, bepiszkolódik a kezem is, ahogy átlapozom
a kinyomtatott üzeneteit.

Még a nyelvet sem értem igazán, a furcsa rövidítéseket, a központozás és a

nagybetűk használatának hiányát, az oldalakon szétszórt emotikonokat,
mint valami belövésnyomokat a papíron. Biztosan van valami kulcs a
tinédzserek nyelvéhez, aminek alapján megértik egymást. Fogcsikorgatva
haladok tovább.

Ahogy folytatom a kutatást, megnyugszom, kezd elhalványodni az érzés,

hogy betolakodó vagyok. Semmi más nem érdekel, csak a bizonyíték. Egy
idő után túl vagyok újabb két kiprintelt fájlon; még mindig semmi nem köti
Jeremyt a lányhoz, még mindig nem köti Freyát egyetlen más férfihoz vagy
fiúhoz sem. Ásítok. Szünetet kell tartanom, vacsorát készítenem Robinnak
– elég sokat dolgoztam, nem volna észszerűtlen abbahagyni, de most
kezdtem neki egy harmadik dossziénak, és elkezdem olvasni.

Fél nyolcra kiszárad és viszket a szemem. Ötvenezer üzenet több mint

kétezer oldalon kinyomtatva. Egyik oldal a másik után, átolvasom az
előttem levő szöveget, táncolnak a betűk a szemem előtt. Már arra
készülök, hogy mára feladom, amikor valami megragadja a figyelmemet.
Kincsre leltem. A bekezdést megjelölöm egy öntapadós cédulával, átjár a
megkönnyebbülés. Lehet, hogy nem sokat tudok a tinédzserek
mozaikszavairól, de azt tudom, hogy mikor olvasok egy olyan üzenetet,
amelyik alaposan aláássa Freya szavahihetőségét.
Kávét főzök, folytatom az olvasást, és egészen addig megfeledkezem az
időről, amíg Robin le nem jön, és elpanaszolja, hogy éhes. Hirtelen rájövök,
hogy már majdnem kilenc óra.

Összeütöm a lányom egyik kedvencét, tésztát pestóval és borsóval, és

miközben eszünk, a Jóbarátok ismétlését nézzük a Netflixen. Nem sokat
beszélgetünk, a nap feszültsége lassan elmúlik.

Egész vasárnap úgy teszünk, mintha soha nem jönne el a hétfő, nem
említjük a csukott ajtót sem odafent. Elmegyünk a szupermarketbe,
megvesszük a hozzávalókat a sült húshoz ebédre. Különös gonddal kezelem
a húst, előfőzöm a krumplit, bekeverem a tésztát a Yorkshire pudinghoz.

Közben kimosom és megszárítom Robin egyenruháját. Amikor kész,

összehajtom, és felviszem neki. Az ágyon fekszik, a telefonját nézegeti.
Amikor meglátja a kezemben a ruhákat, elkomorodik.

– Holnap nem akarok bemenni. Gyűlölöm.

– Javulni fog a helyzet. Megígérem.

– Ezt nem ígérheted meg – mondja Robin. – Tudom, hogy nem így lesz.
Rémes egy hely, és az emberek is rémesek.

– Adj még egy kis időt, drágám. Lehet, hogy jobb lesz – vigasztalom, de
nem számítok rá, hogy elhiggye. Én magam sem hiszem el. Robin sápadt,
szomorú, és elfog a düh.

– Rendben – mondom olyan határozottan, hogy azonnal felül az ágyon. –

Rendben. A félév végéig. Addig tarts ki. És ha továbbra is ilyen pocsék
marad, eljössz onnan. Nem érdekel, hogy jó iskola. Van rengeteg más iskola
is. És közben itthon is tudlak tanítani. Mindent elrendezünk.

– De mi lesz a végrendelettel? A házzal? Azt hittem, nem lakhatunk itt, ha

nem abba az iskolába járok.

– Bíróságra viszem az ügyet, ha muszáj. És Zoránál is lakhatunk, ha innen

kirúgnak. De nem fognak.
– Tényleg?

– Minden tőlem telhetőt meg fogok tenni, megígérem. Nem akarom, hogy
ilyen rosszul érezd magad – nézni is borzasztó. Azt nem ígérhetem, hogy
jobb lesz, de azt igen, ha a félév végéig nincs javulás, elhozlak onnan.
Megegyeztünk?

Robin arca felderül, és visszanyeri rózsás színét.

– Köszönöm, anya!

Betoppan Zora, és felvisszük az emeletre, hogy megtekinthesse régi szobám

romjait.

– Nem akartam feljönni ide – mondja borzongva. – Egyszer elindultam, de

két lépés után azt éreztem, hogy valami visszafordít.

A szememet forgatom.

– Egy szavát se hidd el – nézek Robinra. – Zora mindig hajlamos volt a

melodrámára.

– Oké, ez talán egy kicsit túlzás, de nem volt jó érzés. Nyomasztó volt a
házban a hangulat, tudod?

– Még mindig nem az igazi. Bár már alakul. Lassanként otthonossá

formáljuk, igaz, Robin? –

kérdezem, és a lányom már-már meggyőzően felkacag, aztán a beszélgetés

a bagolyincidensre terelődik, amit Zora viccesnek talál.

Robin ezután felviszi Zorát, és megmutatja neki, mennyivel barátságosabb

lett a szobája – új szőnyeg és nagy, virágmintás matricák a falon.

Amikor Zora visszajön, biztatni próbál.

– Kezd alakulni – mondja. – Robin legalábbis szereti a szobáját. Nagyon

örülök, hogy még mindig megvan az a vacak kis szurikáta, amit horgoltam
neki – nem gondoltam volna, hogy ilyen sokáig kitart.
– Imádja azt a szurikátát. El sem lehet venni tőle – nevetek. – Mindig az
volt a legszebb szoba. Azt hiszem, azért, mert nem volt annyira tele az
anyám kacatjaival.

– Nem lehet könnyű neked az ő régi szobájában.

– Ami azt illeti, nem vészes. Megszoktam, azt hiszem. Vagy nem engedem
meg magamnak, hogy gondolkodjam rajta. Ez talán közelebb áll az
igazsághoz.

– Még mindig nem tudom elhinni, hogy ezt tetted – ingatja a fejét Zora
lehuppanva.

– Múltkor, este elég világosan kifejtetted – mondom. – Épp elég világosan.

Nem kell még egyszer elmondanod.

– Nem is akartam – rántja meg a vállát Zora. – Csak aggódom érted. Nem
láttad az anyádat az élete utolsó tíz évében – még a temetésére sem jöttél el.
– Elkapja a tekintetemet, és felteszi a kezét. – Bocsánat! Tudom, hogy az ő
döntése volt, hogy kitagad. Tudom, hogy ő

tiltotta meg, hogy ott legyél a temetésén. De most visszajöttél, az ágyában

alszol, a lányodat a régi iskoládba járatod. Hogy fajultak idáig a dolgok?
Tényleg annyira rossz volt Andrew-val?

Bólintok és Zorára nézek. Addig nem veszem le róla a szemem, amíg el

nem fordítja a fejét.

– Rendben – szólal meg a barátnőm. – Rendben. De figyelj, van itt egy

szomorú kislány, akinek hiányzik az apukája. Nem gondolod, hogy
megpróbálhatnál újra beszélni Andrew-val? Hátha rendbe tudnátok hozni a
dolgokat.

Nevethetnékem támad.

– Semmi esély rá. Ez az ő felelőssége, Zora. Így akarta.

Zora rám néz. Egy pillanatig habozik.

– Azt nem tudhatod.

– Nem tudnád egyszerűen elfogadni tőlem? Tudom, miről beszélek.

Pontosan ez az, amit akart, és más lehetőség nincs. Különben is, a munkám
szempontjából így a jó, nem? Eleget szavaltál nekem erről. A hosszú
évekről, amiket elszalasztottam Robin születése után, arról, hogy olyan
helyen élek, ahol nem veszem hasznát a végzettségemnek, meg Andrew
munkájáról. Legalább visszatértem a bíróságra – neked köszönhetően. Lett
egy hely Robinnak az iskolában, van hol laknunk, van elég pénzünk az
alapítványból, hogy megéljünk, úgyhogy van időm felépíteni a praxisomat.
Menni fog.

– Továbbra is az a véleményem, hogy tévedsz Andrew-val kapcsolatban.

Szerintem valami másról van szó, valamiről, aminek nincs köze hozzád.
Különben túlságosan abszurd az egész

– vélekedik Zora.

Megrázom a fejem.

– Fogalmad sem lehet erről. Hagyj fel a védelmezésével. Andrew kiszállt.

Vége.

– Nem hiszem, hogy ez igaz – mondja Zora. – Nem mondhatsz le róla csak
így. Gondolj Robinra!

– Ők beszélnek egymással – nézek le a földre. – Andrew akarta így.

Egy pillanatra elönt a düh, a szemem szikrát szór, de aztán lehiggadok, és

tanácstalanul megvonom a vállam. Zora érti az üzenetet. A továbbiakban a
bizonyítékokról beszélgetünk, amiket átnéztem, és Andrew-t nem említjük
újra.

20

Álmomban balesetet szenvedek, az autóm keresztülbucskázik három sávon,

amikor felharsan az ébresztő, épp, amikor kizuhanok a kocsiból.
Felébredek, és látom, hogy belegabalyodtam a lepedőbe, izzadok, melegem
van, kalapál a szívem. Amikor újra nyugodtan lélegzem, megnézem a
telefont: 6 óra 30. Hétfő reggel. Csak négykor aludtam el, és máris ideje
indulni.

Robin idegessége a félév első napján semmi nem volt a mai állapotához
képest. Szegény gyerek egészen sápadt és letargikus. Háromszor kell
figyelmeztetnem, hogy keljen fel, mielőtt előjön, és vigasztalhatatlan
arckifejezésétől még egy kőszív is megolvadna.

– Fáj a hasam – panaszkodik. – Hányingerem van.

– Robin…

– Komolyan mondom, anya. Úgy érzem, mindjárt elhányom magam.

Megkerülöm az asztalt, és átölelem, aztán leülök mellé, és megfogom a

karját.

– A menekülés nem old meg semmit.

– Nem menekülök. Nem tehetek róla, hogy rosszul vagyok! –

Felháborodása még a letargiájánál is erősebb.

– Nem volt semmi bajod, amikor tegnap megetted azt a rengeteg Yorkshire
pudingot.

– Lehet, hogy túl sok vacakot ettem este? Azt a sok édességet. Te mondtad,
hogy el fogom rontani a gyomromat – mondja Robin győzedelmesen
kihúzva magát, hogy ilyen jól visszavágott, aztán eszébe jut a haldokló
hattyú szerepe, és a feje megint a vállamra hanyatlik.

– Tudom, hogy nem akarsz iskolába menni – nyugtatgatom. – Tökéletesen

megértem. Én sem akarok találkozni velük. De te semmi rosszat nem tettél.
Daisynek és az anyjának teljesen elment az esze.

– Utálom, hogy senki nem akar beszélni velem – siránkozik Robin. –

Megalázó. Ülök ott, mintha nem is léteznék.
– Legalább Pippa nem volt egy kicsit barátságos? Az anyja szervezi, hogy
átmenjünk hozzájuk, emlékszel?

– Azt hiszem. De még Pippa is csak akkor szól hozzám, amikor senki nem
látja. Utálom az egészet.

– Tudom, hogy utálod. És abszolút megértem. Csak még egy kis ideig tarts
ki. Meglátjuk, mi lesz. Aztán majd eldöntjük, hogyan tovább.

Robin bosszúsan fújtat, de felül, aztán levánszorog a konyhába, és megeszi

a pirítósát.

– Meg tudod csinálni – biztatom. – Tudom, hogy képes vagy rá. Még az is
kiderülhet, hogy ez a legjobb iskola, ahová valaha jártál.

Robin elropogtatja az utolsó falat pirítóst, és olyan lesújtó pillantással néz

rám, hogy felemelt kézzel, nevetve meghátrálok. Nem nevetek, amikor az
iskola közelében leszállunk a buszról. Akkor sem, amikor legalább három
anya, akit a kávézós reggelről felismerek, elfordított fejjel megy el
mellettem. Robin összehúzza magát, az arca elgyötört. Minden
önuralmamat össze kell szednem, hogy folytassam az utat az iskola felé, és
ne fogjam őt kézen, hogy elvigyem erről a rémes helyről.

Még az időjárás is a hangulatomhoz igazodva változik meg: nagy, szürke

felhők gyülekeznek, beborul az ég.

– Hát akkor… – szólal meg Robin, amikor az iskola kapujához érünk. –

Kívánj nekem sok szerencsét.

– Sok szerencsét! – mondom. – Csak próbáld meg!

Nézem, ahogy felmegy a lépcsőn, aztán megfordulok. Az iskolától

visszafelé gyalogolva meglátom Juliát az utca másik oldalán, lehajtom a
fejem. Elhatároztam, hogy kerülni fogom a további konfrontációt. De nem
vagyok elég fürge. Julia átvág az úttesten, és megáll előttem.

– A lányod jobban teszi, ha távol tartja magát az enyémtől – vágja

egyenesen az arcomba.
Egy lépést hátrálok, nem akarom, hogy elfajuljon a helyzet, de Julia követ,
és a kerítésnek szorít. – Ha még egyszer panaszt hallok Daisytől bármire,
amit az a lány csinál, esküszöm az élő Istenre, hogy nem felelek magamért.

Olyan közel van hozzám, hogy látom az apró, piros hajszálereket a

szemében, a pórusokat az orrán, ahol megkeményedett a sminkje.
Repedések a maszkon. A szépséghibái felbátorítanak; felszegem az állam,
és még közelebb hajolok ahelyett, hogy elhúzódnék tőle, mint az előbb
ösztönösen tettem.

– Nem tudom, ki a fenének képzeled magad, de ebből elegem van. Úgy

viselkedtek, mint az ostoba libák, te meg a drágalátos lányod is. Az a lány
jobban teszi, ha messziről elkerüli Robint – sziszegem. – Különben nem te
leszel az egyetlen, aki akcióba lép.

– Mit gondolsz, kivel beszélsz? Én vagyok a szülői munkaközösség elnöke,

az vagyok! –

kiáltja Julia. – Én is ide jártam valamikor. Ismerem az iskolát. Ez az iskola

az enyém!

– És akkor mi a franc van? Én is ide jártam! És tudod mit? Gyűlöltem, és

most sem jobb semmivel, hála az olyanoknak, mint te!

Hosszú pillanatokig állunk egymással szemben, mozdulatlanul.

– Anya! – harsan egy hang, és a varázslat megtörik. Kiengedem az öklöm,

és hátralépek.

Nem Robin az, bár amilyen kétségbeesett a hang, ő is lehetett volna. Daisy
az, Julia lánya.

Odaszalad hozzánk, és megszorítja az anyja karját.

– Csak hagyd békén a lányomat! – sziszegi Julia, és olyan hirtelen fordít

hátat, hogy majdnem a földre rántja Daisyt. A lány elengedi az anyját,
megtántorodik, mielőtt visszanyeri az egyensúlyát. Julia már méterekkel
előtte jár, nagy léptekkel üget az utcán az iskola kapuja felé. Egy rövid
pillanatig Daisy rám néz, szinte könyörgő arckifejezéssel, aztán megfordul,
és az anyja után szalad, a hátán himbálódzik az iskolatáska.

Nehéz léptekkel és még nehezebb szívvel sétálok a metró felé. Ennél

rosszabbul nem is kezdődhetett volna a hét.

21

Egyformán telnek a hét napjai. Katasztrófa most nem fenyeget, de érzem a

feszültséget, valahányszor közeledem az iskola épülete felé. Az anyák
csoportjai vagy összezárnak, vagy szétnyílnak előttem, mint a Vörös-tenger.
Nagyon igyekszem, hogy ne legyek paranoiás, de nem csupán képzelődöm.
Mintha egy kolompot ráznék magam előtt, és azt kiabálnám, hogy
Tisztátalan! Tisztátalan!

De nem ez a legrosszabb. A legrosszabb Robin. Egyre sápadtabb,

ránehezedik a kirekesztettség terhe. Tövig lerágta a körmeit, egyre
szárazabb a szája széle. De nem akar beszélni semmiről.

– Jó – válaszolja szerda este, amikor arról kérdezem, milyen volt a napja,

miközben a pizzáját eszegeti. Nem néz rám.

– Beszélgetett veled valaki? – kérdezem.

Hosszú hallgatás. Megfogja egy nagyobb darab olvadt sajt szélét, és egy
mozdulattal lerántja a pizza tésztájáról. Kinyitja a száját, mintha mondani
akarna valamit, de aztán becsukja.

Megrázza a fejét.

– És a kézilabdán? – Addig fogok erősködni, amíg ki nem húzok belőle

valamit. Még egy pillanatig hallgat, aztán épphogy csak megrázza a fejét.

– Nekem nem dobnak labdát, anya. Pont jó helyen voltam, Daisy

passzolhatott volna, de szándékosan inkább a másik csapatnak engedte át,
mint nekem. És az anyja még csak rá sem szólt. Csak nevetett.

– Az anyja ott volt a meccsen?

– Igen, szereti megnézni az edzéseket is. Rengeteg ötletet is ad.

– A kézilabdához? – Nem tudom leplezni a hitetlenkedésemet.

– A felnőttek is játsszák, anya – mondja Robin. Hallgatás. – De sokat

kiabál. Ma megríkatta Daisyt.

– Mivel ríkatta meg?

– Daisy elvétett egy kapura dobást, és az anyja nagyon feldühödött. Azt

ismételgette, milyen haszontalan lány, és hogy soha nem fog bekerülni az A
csapatba.

– Ez elképesztő! – hüledezem. – Mekkora hülyeség ennyit foglalkozni a

kézilabdával hatodikban!

– Anya! – szól rám Robin. – Ez fontos!

– Jó, tudom, hogy fontos, de érted, mire gondolok. Annyira azért nem
fontos – olyannyira, hogy valaki sírjon miatta. Nem is tudtam, hogy a
szülők is bemehetnek és nézhetik az edzéseket.

– Daisy anyja az egyetlen.

– A tanár nem próbálja leállítani, amikor kiabál?

Robin úgy néz rám, mintha meghibbantam volna.

– A tanár is fél tőle. Sokat kiabál. – Robin félretolja a maradék pizzát, és

felszalad. Szívesen utánamennék és tovább kérdezgetném, de fegyelmezem
magam. Ülök a kanapén a nappaliban, lapozgatok egy könyvet, de egyetlen
szót sem fogok fel belőle. Erőszakos képek rémlenek fel előttem arról,
hogyan állnék kegyetlen bosszút Julián.

Már majdnem nyolc óra, amikor elhatározom, hogy felmegyek, és

megnézem, Robin elkészült-e már a lefekvéshez. A lépcsősor közepén
járok, amikor fojtott sírást hallok a szobájából. Szaladok felfelé, kettesével
szedve a fokokat.
A kislányom az ágya mellett ül a földön, körülötte szanaszét hever az
iskolatáskája tartalma.

Egy dobozt tart a kezében, amit nem ismerek; négyszögletes, kék,

kacsatojás színű. Úgy néz ki, mint egy Tiffany ajándékdoboz. Ahogy
közelebb lépek, meglátom a logót doboztetőn. Jól tippeltem.

Robin felnéz rám, kezében a dobozzal. Látom, hogy nem tud megmozdulni.
Odamegyek, finoman elveszem tőle. Aztán belenézek. Először nem
ismerem fel, mi van benne, alig kivehető kupac, barna és valami fehér az
alján. Megnézem közelebbről. Apró rizsszemeknek tűnnek. Csakhogy ezek
mozognak. Egy pillanatra ledermedek, akárcsak Robin, és csak bambulok,
anélkül hogy felfognám, mi van a kezemben. Aztán hirtelen rájövök.

– Kukacok! Tele van kukaccal! – sikoltok fel, és önkéntelenül elhajítom a

csomagot.

Rémülten látom, ahogy a kukacok beborítják Robint, és a doboz az ágyán

landol. Robin visítani kezd, észvesztve rohan a fürdőszobába. Hallom,
ahogy megereszti a zuhanyt, de tovább sikoltozik, aztán már csak zokog.

Én is sikoltozom, a kezemmel próbálom lesöpörni magamról, ami rám is

jutott, aztán hirtelen eszembe jut, hogy Robinnal kell foglalkoznom. A
fürdőszobaajtóhoz szaladok, bekiabálok, és megkérdezem, jól van-e. Már
nem sír; csak a víz zubogását hallom, néha egy-egy loccsanást. Otthagyom,
leszaladok a takarítószerekért és egy szemeteszsákért.

Gumikesztyűvel a kezemen, összeszorított foggal nekilátok a takarításnak.

Az utálattól először nem akarom felszedni a kukacokat, még
gumikesztyűben sem, de aztán Robinra gondolok, erőt veszek magamon, és
gyorsan túlteszem magam az undoron. Rettenetes elszántsággal egyenként
felszedegetem a férgeket.

Robin már végzett, törülközőbe burkolózva áll a szobája ajtajában. Úgy

látszik, kicsit enyhült a sokk, de továbbra is reszket, nem hajlandó a
közelébe sem jönni a helynek, ahol a kukacok landoltak. A lehető
legalaposabban megtisztítom a padlót, és az ágyhoz lépek, ahová a doboz
repült. Az egyik oldalán fekszik, megfordítom. Igyekszem erőt venni az
undoron, amit érzek, de nagyon nehéz. Robinra nézek, látom, hogy
szenved, és ez továbblendít. Belenézek a dobozba, óvatosan megpiszkálom
a tartalmát, próbálom arrébb lökni a kukacokat, hogy lássam, mi van
alattuk. Egy apró test, illetve ami megmaradt belőle, meg néhány toll. Barna
tollak. És pirosak.

Egy vörösbegy. Egy halott vörösbegy maradványai.

– Mi az, anya? – kérdezi Robin az ajtó mellől, és én gyorsan visszalököm

az egészet a dobozba, és rávágom a tetejét. A lányomnak ezt nem kell
látnia.

– Egy döglött madár – válaszolom. – Hol találtad ezt?

– Valaki biztosan berakta a táskámba. Csak most találtam meg.

– Hol volt az iskolatáskád?

– Az öltözőben, kézilabdán. Bárki lehetett.

Bólintok. Bárki.

Mostanra már összeszedtem az összes kukacot, amit láttam. A dobozt egy

nejlonszatyorba rakom, szorosan összekötöm. Aztán lehúzom az ágyneműt
– azonnal kifőzöm a mosógépben.

– Alhatok a szobádban? – kérdezi Robin.

– Persze, hogy alhatsz – felelem. Robin halkan kimegy. Leviszem a lezárt

nejlont, és az ágyneműt egyből a mosógépbe gyömöszölöm, a mosószer
mellé fertőtlenítőt is adagolok.

Aztán megint felmegyek, és ellenőrzöm, mindent sikerült-e eltakarítani.

Átnézek mindent a földön, a tankönyveket és a tolltartót, és szépen
egymásra rakom őket. Megfogom Robin táskáját, belenézek, aztán
kifordítom, nehogy még valami rondaság bujkáljon benne.

Nincs több kukac. De kiesik egy összehajtogatott papírlap. Gumikesztyűs

kézzel felveszem, és széthajtom. Egy spirálfüzetből kitépett A4-es lap, az
egyik sarka betépődve. Csupa nagybetűkkel írt merő macskakaparás:

VÖRÖSBEGYET A ROBINNAK.{1} REMÉLEM, ÉLVEZED, HOGY

ELBITOROLTAD A HELYEMET.

Bizsereg a fejbőröm. Óvatosan összehajtom a papírt, majd átmegyek a

szobámba, ahol Robin az ágyamon fekszik összegömbölyödve.

– Mondott neked valaki olyasmit, hogy elveszed a helyét az iskolában? –

kérdezem.

Igyekszem természetes hangon beszélni. Nem akarom elárulni neki, mit

írtak a papírra.

Robin felül, és megdörzsöli a szemét.

– Nem. Valaki vámpírnak nevezett, aki halottakkal táplálkozik. Nem

akartam szólni neked, de mostanában csak ilyeneket mondanak. Daisy ma
fokhagymát hozott – meglengette felém, amikor csak a közelébe értem. De
nem tudom, miért.

– Jaj, drágám…

– Tudom, hogy hülyeség. De utálom ezt.

– Nekem sem tetszik. Ugye tudod, hogy erről be kell számolnom Mrs.
Graysonnek?

Robin kétségbeesetten összerándul.

– Anya, ne! Kérlek, ne! Nem lehetne, hogy egyszerűen ne vegyünk

tudomást róla? Csak még rosszabb lenne minden. Kérlek! Meg kell ígérned,
hogy nem szólsz senkinek. – Sírva fakad, egyre hangosabban zokog, muszáj
beleegyeznem. Mellette fekszem, amíg el nem alszik.

Nagyon szeretnék e-mailt írni az iskolának, és kitálalni, mi történt, de

megígértem Robinnak, hogy nem teszem… Különben sem tudom, kit
hibáztatnék. Julia a legvalószínűbb gyanúsított, vagy a lánya, de bárki
lehetett, akinek bejárása van az öltözőbe. Bizonyára csak rosszindulatú
ugratás, nem valami még gonoszabb tett. Aki elkövette, talán csak a
madarat akarta odaadni Robinnak, és nem gondolta, hogy kukacok
kelhetnek ki belőle, amitől ilyen vészjósló lett az egész akció.

Meg vagyok rendülve. Szinte egész éjjel ébren fekszem, már bánom, hogy
engedtem Robinnak, zakatol az agyam, próbálom kitalálni, mi lenne a
legjobb megoldás. Próbálok nem emlékezni az érzésre, ahogy a kukacok
tekeregnek kesztyűbe bújtatott ujjaimon, miközben egyenként szedegetem
őket a földről.

VASÁRNAP DÉLUTÁN 12 ÓRA 15 PERC

Kint vagyok a házból és rohanok. Egyik kezemben kulcs, a másikban

telefon. Pillanatonként ellenőrzöm, nem hívott-e valaki, de senki. Ahogy
befordulok a sarkon a főútra, újra megnézem, mire megbotlom a
járdaszegélyben. Megtántorodom, fejjel előre a földre zuhanok, a
szemüvegem belevágódik a jobb szemgödrömbe.

A telefon kirepült a kezemből, és egy puffanással ér földet. Pont nem érem

el.

Feltápászkodom, nyújtom érte a kezem, de sajog mindenem, szédülök, és

majdnem újra elesem. Hasogat a fejem, éles fájdalmat érzek azon a helyen,
ahol a szemüveg belenyomódott az arcomba.

Nincs időm ezzel foglalkozni. Nem számít – hadd fájjon. Most taxit kell
találnom, és a lehető

leggyorsabban odaérnem. Lassan, óvatosan lehajolok, felveszem a

telefonomat. Mielőtt újra ellenőrizhetném, egy buszt látok közeledni,
feltartott kézzel futok felé. Lehet, hogy a taxi

sokára jönne, nem tudok nyugodtan várni. A busz megáll, felkapaszkodom

rá, a kártyámat a leolvasóhoz érintem.

A busz fele üres, könnyen találok szabad helyet. Ahogy leülök,

megfordítom a telefonomat.
Csúnyán megsérült. Rosszabb, mint először gondoltam. A kijelző betört, a
sérült terület közepéből apró üvegdarabok potyognak.

Szeretném elhajítani. Teljes hangerővel szeretnék üvölteni, megmondani a

buszsofőrnek, hogy hajtson gyorsabban, igyekezzen már. Minden
erőfeszítésem dacára összeszorított szájjal felzokogok. Látom, hogy felém
fordulnak az emberek, de lehajtom a fejem, nem akarok beszédbe elegyedni
senkivel. Ha most meg kell szólalnom, tudom, hogy elveszítem az
önuralmamat.

Később egy fejkendős nő mellém ül. Aggódó arccal a karomra teszi a kezét.

– Jól van?

– Remekül – felelem. A vállam a vállához ér.

– Úgy látszik, megsérült – erősködik a nő.

– Jól vagyok – mondom. – Kérem, hagyjon békén.

– Ne hívjak fel valakit? Nincs szüksége segítségre?

– Kérem, hagyjon békén – ismétlem meg. – Biztosíthatom róla, hogy jól

vagyok. Köszönöm, de tényleg jól vagyok.

A nő nyugtalanul rám néz, egy pillanat múlva elmegy mellőlem. Kedves

tőle, de azt szeretném, hogy mindenki törődjön a maga dolgával. A busz
nem robog elég gyorsan.

Valami szivárog lefelé az arcomon, le a nyakamba. A kezemmel törlőm le.

A busz megzöttyen egy kátyúban, és én az előttem lévő ülésre
támaszkodom, hogy megtartsam magam. Amikor a busz a következő
megállóban megáll, elveszem a kezem. Az ülésen meglátszik a nyoma.
Piros tenyérlenyomat. Véres tenyérlenyomat.

Megint hasogat a fejem, de az adrenalin erőt ad a továbbiakhoz. A fogamat

csikorgatom. Oda kell érnem. Most csak ez számít.

22
Nem találtam megoldást, mielőtt másnap reggel felkelünk. Robin kicsit
derűsebbnek látszik az alvástól, nem mondja, hogy nem akar iskolába
menni, pedig felkészültem rá, hogy hasfájásra vagy még rosszabbra fog
panaszkodni. Vonakodik bemenni a szobájába, de megnyugtatom, hogy
minden kukacot eltávolítottam. Végül beleegyezik, és minden gond nélkül
felöltözik.

Vívódom, mi legyen a döglött madár dolgával. Meg se említsem többé?

Nem akarom, hogy Robin kiboruljon. De azt szeretném, legyen óvatos.
Mielőtt kigondolhatnám, mit fogok mondani, ő maga hozza szóba a témát.

– Ma reggel üzenetet írtam apának, és beszéltem a madárról – néz rám. –

Azt mondja, bátornak kell lennem, és szembe kell szállnom a zaklatókkal.
Úgyhogy ezt fogom tenni.

Andrew szavai annyira röhejesek, hogy majdnem elnevetem magam, aztán

elfog a méreg, és ki kell mennem a szobából, nehogy Robin meglássa, mit
érzek. Szálljon szembe a zaklatóival?! Bárcsak én is szembeszálltam volna
vele és a manipulációival, azzal, ahogy megszabadult tőlem és a lányától.
Andrew a legkíméletlenebb zaklató, akit ismerek.

Tönkretette a házasságunkat, a fenyegetéseivel egészen idáig űzött minket.

Nem tudok ellenállni a késztetésnek. Első ízben, amióta itt vagyunk,

megtörik az elhatározásom. A tudomására kell hoznom, mit gondolok.

Szembeszállni a zaklatókkal? Ez egy átkozottul rossz vicc. Te átkozott

gazember!

Annyi mindent tudnék még írni. De nem teszem. Megnyomom a küldés

gombot, aztán kikapcsolom a telefonomat. Elegem van. Csendben utazunk
az iskola felé, és nehéz szívvel nézem, ahogy Robin bemegy a kapun.

Az út a kamarába jól eltereli a gondolataimat. Meg kell mutatnom

Barbarának a bizonyítékot, amit a hétvégén előbányásztam.

– Ragyogó! – kiált fel, amikor előadom neki. – Ez tönkrevágja a lány

szavahihetőségét. – Ezt olyan ujjongással jelenti ki, hogy szinte
megrémülök.

– Sejtettem, hogy jó lesz valamire – mondom –, de gondolja, hogy ez olyan

sokat számít?

– Igen, természetesen! Kicsiben benne van az egész ügy; egyszer és

mindenkorra kiderül belőle, milyen kis hazug ez a lány.

Ezen elgondolkodom. Össze vagyok zavarodva. Egyrészt örülök, hogy

találtam valamit, amivel a védelem segítségére lehetek. Bebizonyítottam,
hogy helyem van a csapatban. Ez jobb munkákat hozhat a jövőben –
biztosabb a helyem a kamarában. Másrészt bűntudatot is érzek a
zsigereimben. Amit Freya állít Jeremyről, az tönkreteheti a férfi életét, az
biztos, de közben a saját élete is tönkremegy, ha az őt ért összes
megaláztatást és félelmet ellenséges közeg ítéli meg.

Még egyszer átfutom, amit találtam, követem az előttem fekvő lapokon

kibontakozó történetet.

Az üzenetek dátumai alapján körülbelül egy éve Freya egy bizonyos Susie-
val kommunikált.

Mindent egybevetve két héten át üzengettek egymásnak. Freya izgatottan

beszámolt, hogy megismerkedett egy fiúval egy bulin, hogy csókolóztak és
telefonszámot cseréltek. A fiú az egyik nagy dél-londoni magániskolába
járt, és a diákok gyakran összejöttek Freya iskolájának tanulóival London
központjában.

A következő hétvégén találkoztak, amikor is a kapcsolat (már ha az volt)

mintha rögtön zátonyra futott volna. Erre lehet következtetni Freya
üzenetéből a barátnőjének, Susie-nak, miszerint a fiú bepróbálkozott nála.
Ezt követően rengeteg üzenetet váltottak, és rengetegszer használták az
OMG és az OMFG rövidítést, meg sok bátorító kifejezést, aztán Susie
hirtelen elhallgatott. Freya egész sor üzenetére nem jött válasz, aztán Susie
egy héttel később váratlanul újra felbukkant. Azt mondta, beszélt a fiúkkal a
másik iskolából, és hogy Freya állítása, miszerint a fiú „túl messzire ment”,
teljes egészében koholmány, sőt, Susie megtudta, hogy valójában Freya
próbálta elcsábítani a fiút, de az elutasította, és Freya most kitalálta ezt a
történetet, hogy a saját zavarát és szégyenkezését álcázza. Freyának
vigyáznia kell, hogy mit mond. Nem vádaskodhatsz és terjeszthetsz
hazugságokat másokról!

Freya egyetlen brutális üzenetet írt válaszul.

Fojtogatott, és anális szexre akart kényszeríteni. Nemet mondtam. Le kellett

szopnom.

Sírtam. Nem hagyta abba.

Freya balszerencséjére Susie nem vállalt vele női szolidaritást.

Mindannyian tudjuk, hogy te senkinek nem mondasz nemet. Hagyd abba a
hazudozást. Azért nem akarta, mert egy lotyó vagy, és most bosszúból
kígyót-békát kiabálsz rá. Ne küldj több üzenetet.

– El sem hiszem, hogy a rendőrség nem figyelt fel erre előbb – mondom
Barbarának. – Egész biztosan megkérdőjelezi a szavahihetőségét, ha
korábban is megtette. Vajon ezt is megmutatta a rendőrségnek?

– Nem tudok róla. Egyébként a rendőrök általában túlterheltek,

alulfizetettek, és nincs elég munkatársuk. Ezért esik kútba olyan sok
tárgyalás nemi erőszak ügyben – egy lány állít valamit, a védelem
átvizsgálja a telefonját, és bumm! Valahogyan kiderül, hogy ő sem egy ma
született bárányka. Az esküdtszék nem ítéli el.

– Nagyon filozofikus megközelítés – jegyzem meg.

– Áldás ez a védőügyvédeknek – bólogat Barbara. – És tudja, mit gondolok

erről – jobb, ha tíz bűnös férfi szabadon távozik, mint ha egy ártatlan
embert jogtalanul elítélnek.

Egyébként is, legyünk racionálisak. Jeremy előtt még ott az egész jövője.
Nem érdemli meg, hogy egy ilyen piszlicsáré ügy tönkretegye a karrierjét.

– Gondolja, hogy megtette? – bukik ki belőlem a kérdés, mielőtt

visszanyelhetném.
Barbara megvetően néz rám, én pedig elszégyellem magam a buta
kérdéstől. Ez a legrosszabb, amit valaki egy védőügyvédtől kérdezhet.
Ennyit még én is tudok. De túl sokáig voltam távol, kiestem a gyakorlatból.
Barbara egy hosszú másodperc után felkacag.

– Bizonyára nem kell emlékeztetnem rá, hogy amit én gondolok, az

teljességgel irreleváns.

Az egyetlen kérdés, amivel foglalkoznunk kell, hogy vajon a vádhatóság rá

tudja-e bizonyítani.

Nevetve mentegetőzöm. Persze, hogy ez az egyetlen mérvadó kérdés. De

elkerül ez a fajta tisztánlátás, erősödik bennem a bűntudat, hogy valami
szégyenletes dologban veszek részt, mintha elkövetnék valami rosszat, és
ettől az érzéstől nehéz megszabadulni.

Egyáltalán semmit nem volna szabad éreznem a felperessel kapcsolatban.

Csak a munkámat kell végeznem. De Freya alig idősebb Robinnál –
rémisztő a gondolat, hogy néhány röpke év múlva a kislányom is ilyen
veszélyes vizeken fog evezni, és ennél is szomorúbb, hogy ő is az empátia
teljes hiányával találja majd szembe magát.

Lehet, hogy Jeremy karrierje és jó híre veszélybe kerül.

De mi lesz Freya jó hírével?

23

A hét utolsó napjai hasonlóan zajlanak. Robin nehezen vonszolja el magát

az iskolába, én megkeményítem magam, hogy ne vigyem egyenesen vissza
haza. Csütörtök reggel meglátom Juliát a másik oldalon, és szaporázom a
lépteimet, hogy kitérjek előle, mielőtt megint összeütközésre kerülne sor.
Csütörtök délután Jessicát látom messziről. Mintha nekem integetne.
Elfordítom a fejem, próbálom elhessegetni a döglött vörösbegy képét,
amely felrémlik előttem.

De ahogy távolodunk az iskolától, valaki a nevemen szólít, mire

körülnézek. Jessica az, mellette Portia.
– Helló! – üdvözöl.

– Helló – nézek rá értetlenül, és várom, hogy megszólaljon. Már tovább is

mennék, amikor végre hadarva beszélni kezd.

– Állítólag azt mondtad, öregdiák vagy – te is ebbe az iskolába jártál régen?

– Igen, ezt mondtam.

– Igaz ez?

Gúnyosan nézek rá.

– Tényleg azt gondolod, hogy hazudok? Ez az iskola nem olyasmi, amire

büszke vagyok.

Nem szerettem ide járni.

– Csak… nos… nem emlékszünk rád. Beszéltünk rólad, és egyáltalán nem

emlékszünk rád.

Úgyhogy…

A fejemet ingatva nézek rá. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy így
vallatóra fog.

Robin megrángatja a kezemet.

– Mutasd meg neki a pajzsot. Azt, amelyiken rajta van a neved.

– Milyen pajzsot? – kérdezi Jessica. A hangjában megvetés érződik vagy

valami hasonló, és már az feldühít, hogy ilyen hangon mer beszélni a
lányommal.

– Jó ötlet, Robin. Nagyon jó ötlet. A nevem fent van a táblán. A

diákönkormányzati vezetők és a helyetteseik névsora. Én is fent vagyok
azon az átkozott táblán, és most mindjárt meg is mutatom.
Visszamasírozom az iskolába, körül se nézek, hogy lássam, jönnek-e
utánam, csak a sűrű

léptek zajából sejtem, hogy igen. Bemegyek az épületbe, és megállok a

recepciónál.

– Szeretném megnézni a táblát a nagyterembe vezető ajtók fölött.

A recepciós értetlenül néz rám. Jessica már mellettem van, Robin és Portia
kicsit hátrébb.

– Bocsánat, mit is…

– Oda akarok menni a nagyterem bejáratához, és megmutatni ennek a

hölgynek a nevemet a korábbi diákönkormányzati vezetők listáján. Úgy
tűnik, nem hiszi el, hogy én is ide jártam.

Megfordulok, és egyenesen továbbmegyek, a sarkamban Jessicával.

Azonnal megtalálom a táblát, és rajta a nevemet.

– Nézd. Ott vagyok. Sadie Roper, helyettes diákönkormányzati vezető. Ott

fent.

– Ez nem a te neved. Nem Sadie Spence-nek hívnak?

– Ó, basszus, még nem hallottál arról, hogy egy asszony felveszi a férje
nevét? A Spence a férjem neve. Roper a lánykori nevem. Ezt a nevet
használom.

– Káromkodásra semmi szükség – mondja Jessica minden meggyőződés

nélkül. Kínosan érzi magát.

– De nagyon is szükség van a káromkodásra! Elegem van ebből. Hetek óta

mind felháborítóan viselkedtek. Ez elfogadhatatlan! És ha már itt tartunk,
hol van a ti nevetek?

Egyáltalán nem emlékszem rátok.

A jobb oldali pajzsra mutat. Felnézek, és elolvasom az alattam járók listáját.
Négy évvel utánam meglátom Jessica Morton nevét. Helyettes
diákönkormányzati vezető. Megfordulok, és ránézek.

– Akkor négy évvel utánam jöttél – mondom. – Juliát viszont nem látom.

– Még sosem hallottál az asszonynév fogalmáról? – vág vissza Jessica, nem

túl meggyőzően, aztán a saját neve fölötti névre mutat. Hunyorgok, és
meglátom a Julia Brumfitt nevet, négy évvel alattam.

– Ez az a Julia? – kérdezem. Jessica bólint. – Mind a ketten sokkal

fiatalabbak vagytok. Nem csoda, hogy nem ismertek meg. Én sem
emlékszem rátok egyáltalán.

Jessica még mindig feszeng. Jobban megnézem az arcát, hátha mégis el

tudom helyezni ennyi idő után. De nem tudom. Még a neve sem ismerős.

Végül megszólal.

– Tartozom neked egy bocsánatkéréssel. – Nem úgy hangzik, mint aki

sajnálja. Bosszúsnak tűnik. – Nem kellett volna hazugsággal vádolnom.

– Bizony, nem kellett volna. Egyáltalán nem emlékszem egyikőtökre sem –

ismétlem meg. –

És hogy őszinte legyek, csodálkozom. Nem tartozott éppen a legvagányabb

dolgok közé a diákönkormányzati tisztség. Nem csak azokra osztották ezt a
szerepet, akiket sajnáltak, akiknek nem voltak barátaik? Vagy akiknek a
viselkedésén javítani próbáltak?

Jessica a fejét rázza.

– Á, nem, egyáltalán nem. Határozottan kitüntetés volt. Csak a

legnépszerűbb lányokat választották ki. Az én időmben egész biztosan.

Kétkedve nézek rá.

– Talán megváltoztatták a politikájukat. Az én esetemben biztosan az

ellenkezőjéről volt szó
– mondom. – És nézd, semmi nem változott. De ennyi emlékezés egy napra
épp elég. Kérlek, gondoskodj róla, hogy a kis társaságotok többi tagjához is
eljusson az üzenet. Mert úgy látszik, nektek ez fontos. Csak a jó isten tudja,
miért.

Minden további nélkül otthagyom, Robinnal az oldalamon. Hallgatólagos

egyetértésben megyünk tovább némán, amíg biztonságosan fel nem
szádunk a buszra, akkor viszont mind a kettőnkből kitör a nevetés. Jessica
feszengése bearanyozza a napom hátralevő részét. Még a döglött madárról
is megfeledkezem.

Este SMS-t írok Zorának. Emlékszel egy Julia Brumfittra és Jessica

Mortonra az iskolából?

Három vagy négy évvel alattunk? Aztán lefekszem aludni, és még mindig
mosolygok, milyen képet vágott Jessica.

24

Végre péntek van, három óra. Ma itthonról dolgozom, előttem Barbara

kéréseinek listája.

Kezd ideges lenni, ahogy közeledik a tárgyalás időpontja, pedig sokat

haladtam a védelem álláspontjának megerősítése érdekében. Átnézem a
listát, kipipálom, amit eddig sikerült elvégeznem, és nagyot sóhajtva
méregetem a hátralévő négy aktát.

Találtam még néhány információt. Freya olykor vádakkal illette a társait.

Egyszer azt írta, egyikük kikezdett egy fiúval, aki neki is tetszett, egy másik
alkalommal azt állította, hogy egy Priya nevű lány kilopta a szerkényéből a
sminktáskáját. Az illetők minden alkalommal határozottan tiltakoztak, és
cserébe hisztérikának nevezték Freyát, aki történeteket talál ki, hogy
felhívja magára a figyelmet.

Aggályaim egyre halványulnak. Minél többször látom ezt a

viselkedésmintát, annál inkább kételkedem a felperes szavahihetőségében.
De végső soron éppen ez a cél. Összeállítok egy dokumentumot a gépemen,
és Freya hazugságai címmel mentem el. Eddig három mozzanatot
gyűjtöttem, de még hat hónapnyi üzeneten kell átrágnom magam, és biztos
vagyok benne, hogy lesz még mit hozzáadni a munícióhoz Barbara
keresztkérdéseihez. A hétvégén is kénytelen leszek dolgozni.

Zora üzen, ahogy befejezem a munkát.

Jessicára nem emlékszem. Nem volt valami balhé Julia körül? Valami
zaklatási ügy?

Megkérdezek pár embert, hátha valaki emlékszik. Csók

Elhatározom, hogy nem törődöm ezzel az egésszel és nem fárasztom

magam tovább vele.

Lezuhanyozom, mielőtt elmegyek Robinért. Aztán felöltözöm és

kisminkelek, a szokásosnál gondosabban. Elegem van abból, hogy szarul
érzem magam, valahányszor az iskola közelébe megyek. Csak a régi fekete
kosztümömben láttak, ebben az unalmas munkaruhában – ideje, hogy
valami kevésbé előírásosban jelenjek meg. Piros rúzst teszek fel, letörlöm,
aztán újra kifestem a számat, és úgy csapom be magam után az ajtót, hogy
tükörbe se nézek.

Nicole-t látom kijönni a metróból. Kétszer is körülnéz, és csak aztán jön

oda hozzám.

– Szia! – üdvözöl. – Alig ismertelek meg. Olyan… másképp nézel ki.

– Igen?

– Úgy értem, jól. Jól nézel ki. Fiatalabbnak. Bocs, nem akartam… – elpirul.

Egy pillanatig hallgatok, kicsit hadd legyen zavarban. Aztán megenyhülök.

Nicole legalább tesz némi erőfeszítést.

– Köszönöm – mondom kedvesen, de még mindig nem könnyítem meg a

dolgát.

– Szóval, gondolkodtam. Tudom, hogy azt mondtam, felhívlak a gyerekek

találkozása ügyében. Elnézést, hogy nem hívtalak, ez… – Elhallgat.
– Bonyolult? – kérdezem vidáman.

– Igen. Komplikált. – Hosszú hallgatás, aztán hadarni kezd. – Figyelj,

tudom, milyen benyomást kelt Julia. Pedig nincs vele semmi baj, de
tényleg. Nagyon rendes volt velem, amikor a férjem elhagyott. Nem veszi
észre, milyennek látják mások, csak Daisyre koncentrál. Őt is elhagyta a
férje. Nagyon nehéz neki. Eléggé… szigorúnak látszik. De ha egyszer
megismeri az ember…

– Világossá tette, hogy rám egyáltalán nem kíváncsi – vágok közbe.

– Majd arra is sor kerül – felel gyorsan Nicole. – Csak adj neki egy kis időt.
Különösen most, hogy megtudta, te is ide jártál. A lelke mélyén tényleg
nagyon kedves nő. Sokkal tartozom neki. – Nicole elhallgat. Piros a szeme,
úgy fest, mindjárt zokogni kezd.

Nem mondok semmit, a fejemben megszólal a vészcsengő. Tudom, hogy

Nicole kedves próbál lenni, segíteni akar, de nem fogom egyszeriben a
bizalmamba fogadni. Nem merem, a történtek után. Nagy levegőt veszek,
lehiggadok. Mosolygok.

– Biztosan elrendeződik – válaszolom. Nicole visszamosolyog, és a

továbbiakban együtt megyünk az iskoláig.

– Jól nézel ki – néz végig rajtam Robin, és megölel. Elmúlik az

aggodalmam a piros rúzs miatt. Egy pillanatra magamhoz szorítom a
lányom, aztán elengedem, de a kezem a vállán tartom.

– Milyen volt? – érdeklődöm.

Ő csak fintorog.

– Rémes. De a szövegértési tesztem egész jól sikerült.

– Bocsánat, teljesen kiment a fejemből, hogy sok szerencsét kívánjak.

– Nem baj. Nem érdekel túlságosan. Bár jó érzés, hogy jól megy.
– És a többieknek hogy sikerült? – Megfogom Robin kezét, ahogy
távolodunk az iskolától, a rúzsom megvéd az alattomos pillantásoktól és
pusmogástól.

A lányom felnevet.

– Nem szabad elárulni egymásnak a jegyeinket. De Daisy ellopta a

dolgozatomat, amikor visszakaptam. Amikor látta, hányast kaptam,
elvörösödött és sírva fakadt.

– Csak nem? És miért? Olyan rosszul sikerült neki?

– Egyáltalán nem. Most hetvenhat százalékot ért el. De az anyja minden

alkalommal megköveteli, hogy nyolcvan százaléknál többet kapjon.

A fejemet csóválom.

– Idióta. Nem is értem. Beszélt is veled?

– Nem. Hallottam, ahogy Pippával beszél. Engem továbbra is levegőnek

néznek.

Ebben a pillanatban megérkezik a busz, felszállunk, és a beszélgetésnek

vége. Ideje az előttünk álló hétvégére koncentrálni.

25

A sütőben bugyborékol az aranyszínű lasagne, ínycsiklandó az illata. A

halvány fényben, az alkonyi szürkületben a ház szinte meghittnek látszik.
Hosszú utat tettünk meg. Robin most boldog – készül a kedvenc vacsorája,
és előttünk a hétvége.

Felvágom a salátának valót, a kés vidáman szeleteli a paradicsomot és az

uborkát. Élvezem a nyugalmat. Csodálatos, hogy a kislányom végre nem
szomorú. Készülünk az asztal mellé telepedni, amikor kopognak az ajtón.

Robin szalad ajtót nyitni. Várom, hogy visszajöjjön, de nem hallom a

lépteit. Megrémülök –
valaki elragadta? Egy behatoló lefogta az ajtónál? Hanyatt-homlok
kirohanok, aztán megtorpanok. Andrew áll az ajtóban, és szorosan átöleli
Robint. A lányunk a lábával átkulcsolja a derekát – mintha soha nem akarná
elengedni. Engem észre sem vesznek.

Összeszedem magam.

– Nem számítottam a találkozásra – nyögöm ki nagy nehezen. Üvölteni

szeretnék. Ahogy Andrew meghallja a hangom, ugrik egyet, mint egy
macska, és elengedi Robint.

– Gyere be, apa! Gyere vacsorázni! Anya lasagnét csinált. Van rengeteg.
Miért nem mondtad, hogy jössz? Nagyon hiányoztál – bújik oda Robin,
majd behúzza az apját a házba, mielőtt bármit szólhatnék.

A gyerekünk vacsora közben megállás nélkül beszél, Andrew csak néha

hümmög valami bátorítót. Robin a legapróbb részletekig elmeséli neki az
elmúlt néhány hetet. A baglyot, a kiközösítést, minden bántást és mellőzést,
amit elszenvedett. A kukacokat. Felcsillan azonban néhány fénysugár;
szereti a tanárait, a művészeti tárgyakat. De egészében inkább csak baj és
bánat. Nehezen nyelem a lasagnét, minden falat után iszom egy korty bort
vagy vizet. Igyekszem nem becsípni, félek, hogy üvöltve szidalmazni
kezdem Andrew-t, és nem bírom abbahagyni.

– Anya is utálja – húzza el a száját Robin. – A többi anyuka mind rémes.

– Minden rendbe fog jönni – bátorítja Andrew; jó ideje ez az első kerek

mondata. Abba az irányba néz, ahol én vagyok, de a tekintete elsiklik a
fülem mellett, a vállam fölött.

– Anya azt mondja, ha nem jön rendbe, akkor a félév végén eljöhetek az
iskolából – csacsog Robin.

– Nem hiszem, hogy ez a legjobb hozzáállás – vélekedik Andrew. – Mi

történt az én kis harcosommal? Emlékszel, amikor az általános iskolában
piszkáltak, de te szembeszálltál a fiúval, és megmondtad neki, hogy
hagyjon békén? Itt is valami ilyesmit kell tenned.
Az asztal alatt ökölbe szorul a kezem, körmeim élesen a tenyerembe
vágnak. Nem fogok elkezdeni kiabálni. Nem volna tisztességes Robinnal
szemben.

– Apa – nyög fel a lányunk. – Ez borzalmas.

– Fogadok, hogy te változtatni tudsz a helyzeten – erősködik Andrew. –

Zseniálisan tudsz barátokat szerezni. Ne add fel! Azt nem szabad!

Nem bírok Andrew-ra nézni. Be akarok húzni neki egyet. Itt ül az

asztalomnál, eszi a főztömet, amikor az ő átkozott hibájából vagyunk itt.

– És ez még nem is a legrosszabb. Látnod kell, nagymama mit csinált anya

régi szobájával –

kiált fel Robin, akinek esze ágában sincs abbahagyni a panaszkodást.

Tiltakozom, próbálom leállítani, de már késő, Robin kivezeti az apját a
konyhából, fel a lépcsőn. Lehajtott fejjel ülök, a körmöm körüli bőrt
harapdálom, és elképzelem a jelenetet, ahogy Andrew megszemléli a Lydia
véghezvitte pusztítást. Támad benne együttérzés? Vagy csodálkozás nélkül
nézi majd, mint annak bizonyítékát, hogy engem nem lehet szeretni, hogy
engem sem az anyám, sem ő nem tudott elfogadni?

Egy idő után hallom, ahogy jönnek lefelé a lépcsőn. Először Robin,
lábujjhegyen. Aztán Andrew. Lassan, nehézkesen. Visszajön egyáltalán a
konyhába, vagy most azonnal távozik?

Odajön, megáll az ajtóban. Robin nincs mellette. Felnézek rá, és hónapok

óta most először létesít szemkontaktust velem. Néhány hosszú másodpercig
nézünk egymás szemébe, és nem vagyok biztos benne, de mintha valami
szikrázna a tekintetében: egy bimbózó vagy feltámadó kapcsolat.

– Magammal viszem Robint a hétvégére. Szállodában lakom, egy

apartmanban. Biztosan rád fér egy kis pihenés. Hétfőn beviszem az
iskolába, megnézem azt a helyet. Délután mehetsz érte – mondja. A
kapcsolat megtört.

– És ha én nem akarom, hogy ezt csináld?

– Akkor kérdezzük meg Robint, ő mit akar, rendben? Meg akarod mondani
neki, hogy nem tölthet velem egy kis időt?

Mélyet lélegzem. Most megfogott.

– Hogy bízhatnék meg benned, hogy be fogod vinni az iskolába? Honnan

tudhatom, hogy nem viszed vissza Amerikába?

Meglepődve néz rám.

– Miért tenném?

– Már nem tudom, mire vagy képes. Még azt sem tudom, ki vagy. –
Képtelen vagyok tovább bohóckodni. – Mi a francot keresel itt, Andrew?

– Robint akartam látni, természetesen. És látni akartam…

– Mit? Mit akartál látni?

– Látni akartam, hogy jól megvagytok-e nélkülem – pillant le a földre. – És

jól megvagytok.

Nézzük egymást. Kimondatlan szavaim itt feszülnek kettőnk között, mint

annyi minden más. Én ezt nem tudom tovább csinálni.

– Mi a nyavalyát érdekel az téged? Te kényszerítettél ebbe a helyzetbe.

Dögölj meg, Andrew!

Takarodj innen! Soha többé nem akarlak látni!

Egy pillanatig áll, a padlót bámulja, aztán elmegy megkeresni Robint.

Hallom a lépteit felfelé döngeni a lépcsőn, távolról elér hozzám a hangja.
Robin biztosan a hétvégi ruháit és az egyenruháját pakolja. Bármelyik
percben lejöhet, hogy a segítségemet kérje. Soha nem talál meg semmit,
amire szüksége van. Várom, hogy felbukkanjon, de nem kerül elő. Ülök a
konyhában, és várom, hogy Robin bejöjjön elköszönni. Leszalad,
szórakozottan búcsúzik, annyira izgatott, hogy az apjával tölthet egy
hétvégét, hogy szinte ugrándozik. Andrew anélkül távozik, hogy még
egyszer benézne hozzám, Robin a sarkában szökdécsel. A hétvége hátralevő
része maga a sötétség.

26

Ma van a tárgyalás első napja. Kitörlöm a lelkemből a hétvégét, és

felveszem a fekete kosztümömet. Legalább az iskolai menet kimarad. Azon
gondolkodom, felhívjam-e őket, hogy Andrew tényleg bevitte-e, vagy
megszökik vele, de erőt veszek magamon. Szólni fognak, ha nem érkezett
meg. Ha Andrew valaha visszaköltözik Angliába, ehhez kell
hozzászoknom.

Keresztülmegyek a biztonsági ellenőrzésen, és az öltözőhelyiségben

találom Barbarát.

Átadom neki az elvégzett munkát.

– Ahogy gyanítottuk, egyáltalán nincs bizonyíték az ügyfelünk és a felperes

közötti kommunikációra – mondom. – És van még néhány példa arra, hogy
a lány kitalál dolgokat, amivel aztán a barátainak akar imponálni. Listát
vezetek róla. A hazugságairól.

– Nagyszerű! – örvendezik Barbara. – Kiváló munka. Sok van még hátra?

– Még egy akta. És kész.

Egymás mellett állunk a tükör előtt, igazgatjuk a pántjainkat, felrakjuk a

parókáinkat.

Barbara legalább huszonöt évvel idősebb nálam, és ez látszik is rajta, de

nem túlságosan. Jól tartja magát, azt hiszem. A koráról leginkább a szája
körüli apró, függőleges ráncocskák árulkodnak, az élethosszig tartó
dohányzás bizonyítékaként. Most is cigarettaszaga van, az évek során
beivódott, erős, áporodott füstszaga – az egész nő füstöléssel van tartósítva.

Ráadásul Barbara ügyvédparókája elöl megsárgult. Az enyém nem, az még

mindig vadonatúj, fehér, látszik rajta, hogy alig hordták. Barbara kérdőn
néz rám a tükörben –
elkapom a pillantását.

– Csak pár évig dolgoztam a bíróságon, mielőtt elmentem – mondom. –

Nem sokat használtam.

– Majd gondoskodunk róla, hogy rendesen elhasználódjon – biztosít

Barbara. – Eddig kiváló munkát végzett. Intézkedni fogok, hogy minden
elrendeződjön.

Elkészülünk, és együtt lépünk ki az öltözőhelyiségből, fekete talárunk a

földet söpri utánunk. Jeremy várakozik az előcsarnokban, tekintete az űzött
vadé. Sötét zakót és fehér inget visel, bevetésre készen. Kicsit mintha
kényelmetlenebbül érezné magát, mint a tweedzakóban; mintha az apja
ruháit vette volna kölcsön a nagy alkalomra.

– Azt hiszem, az a fickó újságíró – mondja, és a mögötte álló férfi felé int,
akin lötyög az öltöny. – Felismerem – a múlt héten a lakásom körül
ólálkodott.

Barbara odanéz és vállat von.

– Valószínűleg – hagyja annyiban. – Bizonyos médiaérdeklődés

elkerülhetetlen. Ezt már letárgyaltuk.

Jeremynek szemmel láthatóan lenne még mondanivalója a témában, de

összeszorítja a száját.

– Zora bármelyik percben megérkezhet – mondja Barbara. – Ha megjön,

keresünk egy konferenciatermet, és átbeszéljük a stratégiát. Most viszont
iszom egy kávét. Maguk kérnek valamit?

Jeremy és én megrázzuk a fejünket, és ahogy Barbara elindul a büféhez,

hátramegyünk az előcsarnok végébe. Jeremy folyton hátrapillantgat, látszik,
hogy nagyon ideges.

– Keresnünk kell egy szabad konferenciatermet – mondom. – Küldök SMS-

t Barbarának, hol vagyunk.
Végigmegyünk egy hosszú, faborításos folyosón, és a kilincseket
próbálgatjuk. Félúton vagyunk, amikor hangos kiáltás hangzik fel.

– Uram! Uram! Nézzétek csak, ott van!

Egy csapat kamaszlány, vastagon kisminkelve, kifestett szempillával.

Ránézek a szoláriumban lebarnult arcokra, és hirtelen ráébredek, milyen
sápadt és tésztaszerű a kinézetem. A lányok Jeremy köré gyűlnek,
megfogják a karját, és felváltva csicseregnek.

– Tanár úr, azért jöttünk, hogy támogassuk. Nem akarjuk, hogy börtönbe
kerüljön, tanár úr.

Azért vagyunk itt, hogy mindenkinek megmutassuk, milyen nagyszerű

tanár, és mennyire szeretjük!

Jeremy akár egy csapdába esett állat. Elkapja a pillantásomat, és annyira

nyilvánvalóan megmentésre vár, hogy majdnem felkacagok, bár nagyon jól
tudom, milyen komoly a helyzet. Tudom, mik az óvadék feltételei.
Mindenekelőtt nem szabad kapcsolatot tartania Freya régi iskolájának
tanulóival. Rendben, technikailag nem ő kereste meg a lányokat, de azok
szemlátomást mindent megtesznek, hogy a lehető legtöbbször testi
kontaktusba kerüljenek vele. Ha az ügyész ebben a helyzetben meglátja,
enyhén szólva gondok lehetnek a jogosultságával az óvadékra.

Épp mögöttem akad egy üres konferenciahelyiség. Intek Jeremynek,

behívom, és amikor nem mozdul, bemegyek a tömeg közepébe, megfogom
a karját, és berángatom a szobába, aztán becsapom az ajtót, és
nekitámasztok egy széket, hogy más ne tudjon bejönni.

A férfi az asztal mellett áll, az arca szürke a félelemtől. A szemébe nézek,

és megint a karjára teszem a kezem, csak most gyengédebben. Nagy levegőt
vesz egyszer, kétszer, aztán közelebb lép hozzám, és a fejét a vállamra ejti.
Egy pillanatig megdermedek és tétovázom, aztán átkarolom, és
megpaskolom a hátát. A légzése megnyugszik. Végül elhúzódik.

– Elnézést – szólal meg. – Sajnálom. Rettenetesen megijedtem.

– Semmi baj – mondom. – Megértem. Tényleg elég durva volt. –
Mosolygok, és megpaskolom a kezét. Elfordulok, előveszem a telefont a
táskámból, hogy üzenjek Barbarának, de éppen akkor hív.

Gyorsan tájékoztatom, valaki perceken belül megpróbál benyitni; a szék,

amit az ajtónak támasztottam, nagy robajjal feldől. Odaugrom, hogy
elvigyem az útból, mire belép Barbara.

A szemét forgatja, de nem tesz megjegyzést a lányokra odakint.

Leülünk az asztalhoz, Barbara köhint és beszélni kezd.

Elmondja Jeremynek, mire számíthat az első tárgyalási napon, hol fog ülni,
és hogy milyen csekély a befolyásunk az esküdtek kiválasztására. Mivel
Jeremy apja bíró, gondolom, mindezt ő is tudja, de úgy látszik, Barbara
szavai megnyugtatják, és az arca lassan visszanyeri természetes színét.

– Valamelyik szülője jelen lesz a tárgyaláson? – kérdezi Barbara.

– Igen – feleli Jeremy nem túl lelkesen. – Az anyám végig itt lesz,
gondolom. Bármelyik percben megérkezhet. Az apám majd akkor jön,
amikor már tudjuk, mikor kezdődik. Nem akar órákig várni. Nehezen
tudnak egyszerre ugyanazon a helyen lenni. – Jeremy szünetet tart. –
Viszont mind a ketten nagyon támogatnak – folytatja, mintegy elejét véve
bármilyen kritikának.

A konferenciahelyiségben várakozunk. Nemsokára megérkezik Alexandra,

akit Jeremy igazított útba. Megöleli a fiát, el sem engedi a kezét. A
kölcsönöltönyben Jeremy egyre inkább úgy néz ki, mint egy iskolás fiú.
Igencsak nehéz feltételezni róla, hogy szexuális ragadozó.

Jeremy apja van annyira bölcs, hogy nem jön be előbb – már ebédidő van,
és még mindig nem kerültünk sorra. Barbara üzenetet küld neki a
csúszásról, és ő azt válaszolja, hogy mivel már nem lesz idő semmiféle
érdemi munkára, nincs értelme, hogy idejöjjön. Barbara megmutatja az
üzenetet Jeremynek, aki vállvonogatva veszi tudomásul az információt.
– Ez tökéletesen jellemző az apádra – morog Alexandra, és dühösen
pillantgat. Jeremy nem válaszol.

Gyakran megnézem a telefonomat, nem hívtak-e az iskolából, hogy

megkérdezzék, hol van Robin, ha Andrew nem vitte volna be. Semmi.
Végül is, ha nincs hír, az jó hír. A csúszás miatt legalább van időnk minden
szükségeset megbeszélni – Jeremy és Alexandra örül annak, amit a Freya
számítógépén talált üzenetek sugallnak. Alexandra egészen odáig elmegy,
hogy azt motyogja: Bravó! Barbara kijelenti, hogy kitűnő
keresztkérdésekkel készült, és azt ígéri, darabokra szaggatja azt a lányt a
tanúk padján. Elképzelem, mennyire retteghet Freya attól, hogy meg kell
jelennie a bíróságon, de elfojtom a borzongást, bár kíváncsi vagyok, milyen
lehet a lány „élőben”, miután ilyen sokat tanulmányoztam a szereplését a
közösségi médiában. Jeremy szorongása nem csökken. A délelőtt folyamán
egyre nő a feszültség benne és körülötte, különösen, amikor ebédidőben el
kell hagynunk a konferenciahelyiséget, és megrohannak minket a tinédzser
lányok, akik érthetetlen módon kint várták, hogy egy pillantást vethessenek
bálványukra.

– Pedig nem is a Beatles van itt – motyogja Barbara, de karon ragadja

Jeremyt, és a bírósági étkezdébe vezeti.

A vád képviselői egy másik asztalt ülnek körbe, és Barbara barátságosan int
feléjük, de a két oldal nem kommunikál egymással.

Mire végre behívnak minket a tárgyalóterembe, már fél három, és én

legszívesebben megfojtanám Alexandrát. Ő az egyik legfontoskodóbb
figura, akit valaha

szerencsétlenségem volt megismerni. Mindenről nagy hangon véleményt

nyilvánít, attól kezdve, hogy a védelemnek hogyan kellene kivívnia a
győzelmet, egészen addig, hogy helyteleníti, ha az anyák munkát vállalnak.
Erősen koncentrálok, nehogy megszólaljak, de nagy megkönnyebbülés,
amikor ott kell hagynunk Alexandrát a nézők galériáján, Jeremyt pedig a
vádlottak padjához hívják. Bejön a bíró, egy nő, és közli, hogy nézete
szerint a mai napon nem jutunk messzire a perben. Elnézést kér a
csúszásért, és azt mondja, gondoskodik róla, hogy holnap többet haladjunk.
– Ennyi az egész? – kérdezi Jeremy, miután kijövünk a bíróságról.

– Micsoda időpocsékolás! És pénzpazarlás – mondja Alexandra. – Ott

álldogál az a sok ember. Valamit tenni kell.

– Ez az évekig tartó megszorítások következménye – mondom. Alexandra

gonosz pillantást küld felém.

Barbara feltartja a kezét.

– Semmi szükség a civódásra. Néha megtörténik az ilyesmi. Többször, mint

szeretnénk. De holnap minden rendesen lezajlik.

Elköszönünk egymástól, kezet fogunk. Ha sietek, még időben odaérek az

iskolába Robinért, mielőtt be kell mennie a tanítás utáni foglalkozásra.

A mai napon első ízben az iskolába vezető úton kellett elgondolkodnom az

otthoni dolgaimon. Dühös vagyok Andrew-ra, hogy egyszerűen besétált az
életünkbe, és megint elragadta Robint. Egész nap rettegtem, hogy ezúttal
nem fogja visszahozni. Ha visszakapom

– nem, amikor visszakapom –, ügyvédhez fordulok, és beadom a válópert.

Meg fogom akadályozni, hogy akkor jelenjen meg és vigye el a lányomat,
amikor csak neki tetszik. Ez nem fordulhat elő még egyszer.

Egyre erősebben forr bennem a düh. Az iskola is elmehet a pokolba. És

akkor mi van, ha ezek a nők nem akarnak megismerni? Én sem akarom,
hogy bármi közöm legyen hozzájuk.

Nagy elszántsággal szállok le a metróról, nem érzem a szokásos hideg

rettegést a gyomromban. Annak vége, fátylat rá! Rájuk se fogok hederíteni.

De valami megváltozott. Valami más lett. Összetűzésre számítottam. De

nincs ilyen.

– Szevasz, Sadie! – köszön rám az egyik anyuka.

– Helló! – visszhangozza egy másik.

Az egyik csoport rám mosolyog, ténylegesen mosolyog, integetnek, nyílt és
barátságos arccal, ahogy elmegyek mellettük.

Ez meg mi a franc? Nem értem.

– Szia! – mondja egy harmadik.

Össze vagyok zavarodva. Mintha egy alternatív valóságba kerültem volna.

– Sadie – mondja Julia, és odajön hozzám. – Reméltem, hogy összefutunk.

Beszélhetnénk?

A furcsaságból totális zavar keletkezett, a tér-idő kontinuum megszakadt.

– Julia – mondom, és próbálok tárgyilagos hangon beszélni. – Miről akarsz

beszélni?

– Nagyon csúnyán indult a kapcsolatunk – mondja. – Azt hiszem, meg

kellene próbálni újrakezdeni.

Fogalmam sincs, erre mit válaszoljak.

– Jessica elmesélte, mi volt a múlt héten, hogy a neved fent van a táblán.

Diákönkormányzatisok, ha összejönnek!

Hunyorgok.

– Ugyan már! Ennek semmi jelentősége.

– De nagyon is van. Megérdemled a helyet – vagyis inkább Robin az, aki

megérdemli. Most már mindent értek. De ami azt illeti, rögtön az elején
meg kellett volna mondanod. Nagyon sok kellemetlenséget
megspórolhattunk volna.

– Nagyon sok kellemetlenséget? – kérdezem. Teljesen meg vagyok

döbbenve.
– Ha tudom, akkor rájöttem volna, hogy nem afféle betolakodó vagy.
Természetes, hogy Robinnak itt a helye. Még ha nem is itt kezdte az iskolát.
Te is beletartozol az iskolai családba – mondja, és lendületesen körbemutat
maga körül.

Továbbra sem találok szavakat, de ekkor feltűnik Nicole és csatlakozik

hozzánk.

– Ugye, megmondtam, hogy Julia nagyon kedves? – csicsereg. – Most már

minden rendben lesz. Meglátod.

– Igen, tényleg – kontrázik Julia. – Remélem, hogy elfogadod a

bocsánatkérésemet. Néha nagyon el tudom vetni a sulykot. És
természetesen nagy rajtunk a nyomás a vizsga miatt. Ez igen fontos félév.
De persze ezt te is pontosan tudod, nem igaz? Hiszen te is végigcsináltad.

Tényleg az történik itt, hogy a heteken át tartó ellenségeskedést egy szimpla

bocsánatkéréssel próbálja elsimítani? Senki nem tud ilyen hirtelen váltani –
ez egész biztosan valami csapda. De mielőtt bármit mondhatnék, Robin jön
ki a kapun. Először nem vesz észre, látszik, hogy nem örül, lefelé görbül a
szája és a válla is megereszkedett. Egy pillanatig áll és körülnéz, aztán
amikor meglát, kicsit felderül az arca – de csak egy picit.

Ideballag hozzám. Gyorsan megölelem, és elindulunk. Julia megállít

minket.

– Várj egy percet! – mondja. – Azt szeretném, ha mindannyian elmennénk

teázni.

Megünnepelnénk, hogy végre magunk mögött hagyjuk a félreértéseket.

– Mi folyik itt, anya? – kérdezi Robin, és erősebben szorítja a kezemet.

– Julia azt akarja, hogy legyünk mind barátok.

Mielőtt Robin válaszolhatna, odalép Julia.

– Azt hiszem, te és Daisy nagyon jól kijöttök majd egymással. Jót fog tenni
neki, ha olyan tehetséges barátai vannak, mint Robin. Szüksége van a
versenyre.

Elkapom Nicole pillantását Robin feje fölött. Felhúzza a szemöldökét.

– Tudom, hogy szerinted Pippa nem igazán való Daisyhez – mondja Nicole
fanyarul.

– Nem ezt akartam mondani – vágja rá Julia.

Nicole felkacag.

– Rendben van, Julia. Tudom, hogy mire gondolsz.

Ekkor megjelenik Daisy és Pippa. Csodálkozva látják meg Robint és engem

az anyukáikkal, de Julia nem vesztegeti az idejét a magyarázkodással.

– Mindannyian elmegyünk teázni – jelenti be.

– És mi lesz a leckével? – kérdezi Daisy.

– Ma este ne foglalkozzunk vele – legyint Julia. – Rengeteg leckét

csináltok. A teázás sokkal jobb szórakozás lesz.

A lányomat és engem ellenállhatatlan erő ragad magával. Robinra nézek,

azon tűnődöm, tartsunk-e mi is egy kis szünetet, de ő már Daisyvel és
Pippával társalog. Kicsit óvatos, talán fél, hogy kicsúfolják, de ahogy
elnézem őket, a másik két lány nevet valamin, amit Robin mondott, nem
gúnyosan, hanem szívből, és ahogy Robin rájön, hogy nem ugratják,
felcsillan az arcán az öröm, egy óvatos mosoly kezdete.

– Ti is jöttök? – kérdezi Julia, és én még egyszer Robinra nézek. Nagyon

szeretném hazavinni, és megtudni, milyen volt a mai napja. Ugyanakkor
nagyon nem szeretnék úgy lenni, mintha mi sem történt volna. Robin
könyörgően néz rám.

– Mehetünk, anya? Pippa azt mondja, ott adják a legjobb csokoládét a

világon.
Vissza kellene utasítanom, de nincs szívem nemet mondani. Hetek óta nem
láttam ilyen vidámnak a lányom. Megtartom magamnak a fenntartásaimat.
Csak egy csésze tea. Mi baj lehet belőle?

– Igen. Menjünk! – mondom. – Jó lesz.

27

A délután többi része akár a forgószél. Julia ellentmondást nem tűrve

végigterel bennünket az utcán, bevisz egy közeli kávéház belsejébe,
süteményt és teát rendel meg forró csokoládét, és mindezt egy
szempillantás alatt.

– Lányok, most üljetek le, és szépen beszélgessetek – adja ki az utasítást a

gyerekeknek, amikor már mindenki előtt ott vannak a tányérok és a csészék.
– Én az anyukáddal fogok társalogni, Robin. Hogy jobban megismerjem.

A lányom pont olyan tanácstalan, mint én. Nem világos, milyen szerepet
kellene játszanom ebben az új drámában, de megiszom a teát és
elfogyasztom a süteményt, hallgatom a csevejt, közben figyelem Robint,
aki ugyanezt teszi, és egyre jobban feloldódik, ahogy a többi lány beszél
vele. Végül ő is velük nevet, és ezzel bennem is kienged a feszültség.

– Bárcsak említetted volna, hogy te is ide jártál – ismétli meg Julia. –

Minden egész másképpen alakult volna.

– Nem értem, miért kellett volna a legkisebb mértékben is másképp

alakulnia –

értetlenkedem. – Miért kellene bizonygatnunk, hogy ide tartozunk?

Julia összeszorítja a száját. Nicole fészkelődik a helyén, a gyerekek

abbahagyják a beszélgetést, és nyugtalan arccal figyelik a felnőtteket.
Elszorul a torkom, ahogy látom, hogy Robin megint aggódik. Szeretném
visszaszívni, amit mondtam, eltéríteni a magas labdát, amit felkínáltam
Juliának. Ugyanakkor nem vagyok hajlandó mindent szó nélkül lenyelni.
– Nagyon nehéz volt – folytatom elszántan. – Anélkül is elég nehéz egy új
helyen megszokni

– legalábbis Robin számára új a hely –, hogy ilyen ellenséges fogadtatásban

részesülnénk.

Történt néhány igazán ronda dolog. – A döglött vörösbegyre gondolok, de

nem mondom ki.

Julia még jobban összeszorítja a száját, tekintete elkalandozik, mintha

mérlegelné a helyzetet. Robin felé nézek, aki egyenesen engem bámul,
kölyökkutya szemmel – ne rontsd el, ne vitatkozz, hadd legyen jó, kérlek!
Most minden Julián múlik.

Terjeszkedik a hallgatás, a másodpercek egyre hosszabbra nyúlnak,

meggörbül és kacskaringózik az idő, mialatt Julia válaszát várjuk.

Végre megint rám néz, és szóra nyitja a száját. Kizárom a tudatomból

Robin elképzelt nyafogását, és magasra emelem az állam. Felemelt fejjel
fogadom, bárhogyan alakul is.

– Igazad van – mondja Julia. – Túlságosan ellenséges voltam. Sajnálom.

Nem kezdhetnénk újra?

Meg kellene említenem a kukacokat. Itt vonaglanak az emlékeim között. De

a feszültség elszállt az asztalunktól. Robin arca ellazul, visszafordul a többi
lányhoz. Tudom, hogy ha most folytatom, és nem fogadom el Julia
bocsánatkérését, Robin haragudni fog rám. Nem tudnám elviselni, hogy
megint csalódás érje.

– Dehogynem – mondom. – Kezdjük újra.

Robin kacag, Daisy és Pippa is nevet, és részben elillan a haragom. Azt

akarom, hogy Robint befogadják. Talán lehetne bennem annyi kurázsi, hogy
megmondjam Juliának, milyen hitvány nőszemély. De nem teszem. S bár
elfogadtam a bocsánatkérését, ez nem jelenti azt, hogy megbízom benne.
Nagyon is résen leszek vele kapcsolatban.
Mosolygok.

– Nagyon furcsa lehet, ha valaki a hatodik osztályban kezd ide járni.

Különösen most, hogy jönnek ezek az átkozott tesztek. Megértem, hogy
nehéz.

– Köszönöm! – mondja Julia. – Nagyon hálás vagyok, hogy megérted.

Nézd, milyen jól elvannak egymással a gyerekek. Sokkal kellemesebb így,
ha mindannyian barátok lehetünk.

– Hátradől, és széles mozdulattal Nicole felé int. – Egyetértesz, Nicole?

Nicole bólint, és higgadt arckifejezéssel mosolyog. Odaszól nekem:

– Mondtam, hogy minden rendben lesz, nem igaz?

– De igen.

– Olyan mókás belegondolni, hogy egy iskolába jártunk – kacarászik Julia.

– Csak az a kár, hogy több év különbséggel. Gondolom, egyáltalán nem
emlékszel rám.

– Egyáltalán nem, attól tartok – és Jessicára sem. Négy év elég nagy idő.

– Igen, persze – helyesel Julia. – Mi sem emlékszünk rád. Azt hiszem, az

évfolyamok soha nem keveredtek. Most is nagyjából így van.

Ebben a pillanatban jelez a telefonom. Barbara üzenetét olvasom. Holnap

korán kezdünk – a bíró azt mondja, 9 óra 30-kor kerülünk sorra.
Találkozunk kilenckor.

– Munka? – érdeklődik Julia.

– Munka. A tárgyalásom. Holnap reggel korán kezdődik.

– Annyira csodálatos lehet! Pillanatnyilag min dolgozol? Biztosan érdekes

dolog büntetőperekben ügyvédkedni – kíváncsiskodik Julia. Csodálkozva
nézek rá, honnan tudja, mivel foglalkozom. Valaki felvilágosíthatta. Talán
Robin. – Valami nagy ügyön dolgozol éppen?
Nem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy dicsekedjem egy kicsit.

– Hát, azt hiszem, elég nagyszabású ügy. De én nem játszom benne fontos
szerepet. Csak segéderő vagyok. És későn is kapcsolódtam be – a munka
nagy részét már elvégezték. Egy tanárt azzal vádolnak, hogy szexuális
kapcsolata volt egy diákjával.

– Olvashattam erről valamit? Nem erről írt tegnap a Standard? – kérdezi

lelkesen Nicole. –

Volt róla egy fénykép. Ez az a lányiskola London központjában, ugye?

Nagyon jóképű férfi.

– Ó, én mindent tudok az ügyről – veti közbe Julia. – Egy ismerősöm

ismerősének a lánya oda jár. Azt mondják, a lány mindenfélét kitalál más
emberekről. Sokak szerint szégyen, hogy idáig jutott az ügy. Az illető egy
bíró fia, vagy ilyesmi. Nagyon különös.

Gyorsan el kell döntenem, mire válaszolhatok, és mire nem. Szeretném, ha

Julia részletesebben kifejtené, mit ért azon, hogy a lány mindenfélét kitalál
más emberekről, de nem akarom túlságosan ráirányítani a figyelmet, vagy
bármi olyasmit mondani, ami az ügy részleteit érintené.

– Nos, én a férfi képviseletén dolgozom. És a vezető ügyvéd, aki védi,

nagyon jó. Biztos vagyok benne, hogy már mindent felderített.

– Az életben is olyan jóképű, mint a fényképen? – kérdezi Nicole.

– Nem mondhatnám, hogy odafigyeltem erre – felelem. – Az ügyfelem. És

nagyon fiatal.

Valójában nem ilyen szemmel néztem rá. Különben is, nagyon közel ülő
szemei vannak. De talán lehet azt mondani rá, hogy jóképű.

Nicole felkacag.

– Szerencsés vagy! Szerintem nagyon kedves a szeme a fénykép alapján –

egyáltalán nem tűnt közel ülőnek. És mi azzal a gond, ha valakinek tetszik
egy fiatalabb férfi? Nézd meg a Macron házaspárt.
Nevetve hárítok, de Nicole tovább ugrat, Julia viszont továbbra is
tartózkodó. Nicole nem kellemetlenkedik, finoman viccelődik és vigyorog.
Élvezem, hogy megint egy csapat nővel lehetek együtt. Nagyon hiányoztak
az anyatársak, amióta visszajöttünk Londonba.

Észre sem veszem, és már fél hét van. A társaság menni készül – leckét kell
írni, hangszeren kell gyakorolni. Robin is jól érezte magát, és mind a ketten
jobb hangulatban baktatunk hazafelé, mint az utóbbi időben bármikor.

– Jól érezted magad? – kérdezem.

– Igen. Klassz délután volt. Örültem, hogy rendesen beszélgettek velem.

– Pontosan értem, mit akarsz mondani.

Robin felszalad a lépcsőn, és bár meg kellene kérdeznem tőle, jól érezte-e
magát Andrew-val a hétvégén, örülök, hogy nem kerül szóba a téma.

28

Miután a társadalmi befogadtatás cunamija a hátára vett minket, teljesen

nyilvánvaló lett, hogy Robin innentől egészen más iskolai élményeket
szerez majd. Egyik napról a másikra elterjedt a hír. Reggel már több üzenet
vár különböző anyáktól, akik arról érdeklődnek, átmenne-e hozzájuk Robin
játszani. Megmutatom a lányomnak, aki elfintorodik a gyerekes
megfogalmazástól, de azért örül a figyelemnek. Számos ital- és
kávémeghívásom van, egy formálisabb e-mailben azt kérdezik tőlem,
csatlakoznék-e a virágrendező bizottsághoz. Erre oda se figyelek. Már
eltenném a telefont, hogy készülődjek az előttem álló napra, amikor újabb
üzenet érkezik. Ezúttal Zorától.

Valószínűleg információm van erről a Juliáról – beszéltem Sophie-val, és ő

azt mondja, talán többre emlékszik. Volt egy bizonyos Julia, akit állandóan
csúfoltak – nyúlfogai voltak, és büdös volt. Később ráadásul nagyon
pattanásos is lett. Gondolom, ezért kompenzál most.

Csók
Először nem tudom értelmezni az információt. Julia egyáltalán nem kelti
áldozat benyomását. Empátia, az nincs benne. De ahogy gondolkodom,
kezd összeállni a kép. A tökéletes fogsor, a tökéletes smink, a tökéletes
minden. Hogy azt reméli, nem emlékszem rá az iskolából. Mindannak
ellenére, amit művelt, kezdem sajnálni egy kicsit. Talán nem is
különbözünk annyira – az nekem is nyomorúságos időszak volt az
életemben. Bár az én

reakcióm az volt, hogy a lehető legmesszebbre akartam kerülni az iskolától,

talán nem is olyan furcsa, hogy Julia vissza akarja kapni, újra akarja alkotni
a múltját. Én nem szólok erről semmit, az biztos. Julia most barátságos; és
ez rendkívüli mértékben megkönnyíti Robin életét. De nem felejtettem el,
ami történt, és örömmel eltárolom az értesülést.

Robin gyakorlatilag ugrándozik, mire az iskolába érünk. Minden

alkalommal kicsit magasabbra szökell, amikor elmegyünk egy lány mellett,
aki köszön neki. Most már belülről látom, mennyire elszigeteltek voltunk.
A kapunál összetalálkozom Juliával és Nicole-lal, mintha csak engem
várnának; barátságosan megölelnek, és hívnak, menjek velük kávézni.

– Nem lehet, igyekeznem kell a bíróságra – hárítom a meghívást. – Majd

máskor, amikor vége lesz.

– Persze, mész megvédeni Mr. Szexit – kacsint Julia.

– Nem egészen – nevetek.

– Mikor végzel? – kérdezi Nicole.

– Négy körül, azt hiszem.

– Nem leszel itt, amikor vége a tanításnak? – kérdezi Nicole.

– Nem. Robin napközibe megy. Már megbeszéltük.

– Én jobbat tudok ennél – mondja Julia. Robinhoz fordul. – Nem szeretnél

eljönni hozzánk ma délután? Te és Daisy együtt csinálhatnátok a leckét.
Robin lelkesen bólint. Én tiltakozom – ez már túl sok, túl gyorsan. De
Daisy azonnal arról kezd csacsogni, mit csinálhatnak, amikor befejezték a
leckét, és nekem megint nincs szívem nemet mondani.

– Akkor megegyeztünk – mondja Julia. – Robin eljön hozzánk, és te

odajössz érte. Te sem leszel annyira feszült a tárgyalás alatt. Nicole, nem
értesz egyet?

– Dehogynem, nagyszerű ötlet! És mi is szívesen látjuk Robint. Tudom,

hogy Pippa nagyon örülne, ha átjönne hozzánk.

Vannak fenntartásaim, de Robin annyira lelkes, hogy beletörődöm.

Kétségtelen, hogy megkönnyíti az életet. A délutáni foglalkozás csak fél
hatig tart, és ha a tárgyalás addig nem ér véget, el fogok késni.

– Mind a ketten nagyon kedvesek vagytok – mondom. – így sokkal

könnyebb lesz. Tudom, hogy jobban meg kell szerveznem a dolgokat, de
addig is…

Könnyebb szívvel megyek a bíróságra. Még mindig nehezen tudom

felfogni, hogy a nyájba való befogadtatásunk ilyen felszínes tényen alapult,
de most nem fogok ezek rágódni.

Egyszerűen hálás vagyok, hogy Robin végre barátokra lelt. A kétkedés

férge furakszik a tudatomba, de eltaposom. Résen leszek – nem ők a
legjobb barátaink. Még nem.

Az Elephant and Castle városrész egyik sarkán összefutok Jeremyvel, aki

egy kapualjban álldogál. Tekintete zavart, ijedt.

– Megint láttam néhányukat a metrón – mondja. Nem is kell kifejtenie,

hogy kiket.

– Keresztülvágunk rajtuk – válaszolom –, és megint keresünk egy

tárgyalóhelyiséget.

És tényleg, a tinédzserek a bíróságnál várakoznak, a szélben lobogó hajuk

meg-megsuhint, ahogy megpróbálok elmenni közöttük, és majdnem
elszédülök a belőlük áradó olcsó parfümök átható szagától.

Most legalább fel vagyok készülve a rohamra, és felszegett fejjel verekszem

át magam rajtuk. Megtaláljuk ugyanazt a termet, mint egy nappal korábban,
megint eltorlaszolom a becsukott ajtót. Ahogy elmúlik a feszültség, nevetni
kezdünk.

– Mi a csudáért vannak ezek itt? – kérdezem.

Jeremy komoran néz; azonnal abbamarad a nevetés.

– Ez egy tiszta lányiskola – mondja. – Megőrülnek a férfitanárokért. És

maga is tudja, hogyan terjed a hisztéria a lányok között. Ez afféle
divathóbort náluk. Nem tudatosítják, hogy ez az életem. – Komolysága
egyre nő, ahogy beszél, egyre nehezebb a légkör a szobában.

– De nincsenek óráik?

– Dehogy nincsenek! – vágja rá. – Csak épp hatodikosok. Vannak lyukas

óráik délelőtt. De ebédidőig legalább eltűnnek. És különben is hamar
megunják. Ahogy rájönnek, hogy nem figyelek rájuk.

– Akkor jó.

– Köszönöm, hogy bemenekített. Nem hiszem, hogy maga nélkül sikerült

volna – mosolyog.

– Nem gond – válaszolom. – Ez is a szolgáltatás része. – Anélkül, hogy

leraknám, átnézem a táskám tartalmát, az egyik aktát keresem, de ügyetlen
vagyok, leejtem a földre, a papírok szétszóródnak. Letérdelek, hogy
felszedjem, és Jeremy is letérdel, hogy segítsen. Közel van hozzám, nagyon
közel. Egy pillanatig érzem a teste melegét, és eszembe jut Nicole ugratása.

Nem, én nem vonzódom az ügyfelemhez! Kissé zavarba jövök, és gyorsan

felállok. Megszólal a telefonom, és újra magam vagyok. Barbara az, öt perc
múlva itt lesz.

– Mennem kell beöltözni – mondom, és lesimítom a szoknyámat. – Barbara

bármelyik percben itt lehet. És ne felejtse el, hogy fél tízkor mi
következünk. Ma korán kezdünk.

Kinyitom az ajtót, és olyan sebességgel masírozok kifelé a helyiségből,

hogy a tinédzserek észre sem vesznek. Menet közben nekiütközöm az
egyikük bokájának a húzogatós táskámmal.

– Ó – mondja a lány; megfordulok, és némán elnézést kérek tőle. De nem

gondolom komolyan.

VASÁRNAP DÉLUTÁN 12 ÓRA 30 PERC

Végre-valahára az én megállóm következik. Felállok, átfurakszom az álló

utasok között, leszegett fejjel, nem figyelek az aggódó megjegyzésekre, a
felzúdulásra, ahogy a busz ajtajára vetődöm és elsőnek szállok le. Futok
végig a járdán, a lépteim döngenek – egy, kettő, egy, kettő –, bármit
megteszek, hogy odaérjek, most rögtön.

De nem tudok futni, soha nem futok, az oldalam kitartóan és egyre jobban
fáj. Próbálok nem figyelni rá, de képtelenség. Meg kell állnom. Egy kert
falának támaszkodom, próbálom visszanyerni a lélegzetemet, a fájdalom
végre alábbhagy.

Jelez a telefonom, és ránézek. Utána mintha lemerült volna, de aztán megint

feltámad, mint Lázár. A betört kijelzőt alig lehet látni, de azért el tudom
olvasni a szöveget. Zora.

Megérkeztek már? Otthon van?

Nem tudok válaszolni. Ez már túl sok. Megint futni kezdek, de meg kell
állnom, megint hasogat a fájdalom, megint a falnak támaszkodom, és
jajgatok. NEM, NEM, NEM, MÉG

NINCS.

Valaki megérinti a vállamat. Megijedek, összehúzom magam, de aztán

látom, hogy egy helyi rendőr, láthatósági mellényének sárga színe bántja a
szememet.

– Minden rendben van? – kérdezi. – Jól érzi magát?

Erre nekem nincs időm. Nem vesztegethetem az erőmet arra, hogy
megnyugtassam, miközben semmi nincs rendben, egyáltalán semmi nincs
rendben. Megrázom a fejem.

– Eltűnt – mondom. – Eltűnt. Meg kell találnom.

Nagy levegőt veszek, a fájdalom már elmúlt, úgyhogy lerázom – Minden

rendben, jól vagyok

–, aztán szaladok tovább, az utca végén befordulok, mielőtt bármit

válaszolhatna.

29

Végre elkezdődik. Jeremy elfoglalja helyét a vádlottak padján, a vád és a

védelem képviselői balra, illetve jobbra, Barbara elöl, én vagyok középen,
Zora hátul, Jeremyhez legközelebb, arra az esetre, ha a tárgyalás során
Jeremy konzultálni szeretne vele. A másik oldalon az ügyész, Edward
Kayode. Egyedül van, nincs mellette sem ügyvédbojtár, sem a
gyermekvédelem képviselője. De én tudom, hogy a büntetőeljárás során
nem jelent problémát számára a háttéremberek hiánya. Majdnem húszéves
tapasztalattal rendelkezik, és rendkívül hozzáértő ember, a legjobb
ügyvédek ötszázas listáján úgy jellemzik, hogy

„rendkívül karizmatikus védőügyvéd, behatóan tanulmányozza az eseteit, és

ez a legfontosabb az életében”.

Ahogy a bíró belép, mindenki feláll. A terem előterében meghajolunk a

bíróság előtt. A bíró is meghajol, majd mindenki leül. Ahogy megkezdődik
az eljárás, a közönség galériája felől időnként zaj hallatszik a
tárgyalóteremben. Körülnézek, és látom a kamaszlányokat, akik a

legjobb helyeket foglalták el a karzat első soraiban. Alexandra az első sor

túlsó végén ül, az arcára fagyott az elégedetlenséget kifejező grimasz.
Egyelőre nem látok senkit, aki Jeremy apja lehetne.

Jeremy zavartnak látszik, a figyelmét a hátul zajló tevékenység foglalja le,

és nem a bíró, ahogy kellene. Azon tűnődöm, vajon az apját keresi-e. A
törvényszéki írnoknak kétszer is szólítania kell, mielőtt reagál, és bemondja
a nevét és a címét.

Zora kinyitja a jegyzetfüzetét, valamit ír, aztán kitépi az oldalt, és odaadja

nekem. Az apa lehetetlen alak, olvasom. Folyton e-maileket küldözget
nekem, megmondja, mit csináljak.

Aztán még arra is képtelen, hogy időben ideérjen, és támogassa a saját fiát.

Elolvasom, megfordulok, és elkapom Zora pillantását. Értetlenkedve

nézünk egymásra.

Tudom, hogy sokkal könnyebb a védelem csapata számára, ha az apa nincs

itt, és nem nyomaszt minket a szakértelmével, de tartok tőle, hogy ez rossz
hatással van Jeremyre.

Megint odapillantok. Jeremy maga elé bámul – sápadt, elkínzott.

Egyszer csak váratlanul arra gondolok, hogy tényleg jóképű. Így öltönyben
van benne valami vonzó. És fiatal. Nagyon fiatal. Ahogy ránézek, az a
furcsa érzésem támad, hogy már korábban is találkoztam vele, az arca
hirtelen ismerősnek tűnik a fehér gallér és a sötét zakó fölött, a haja
csinosan az egyik oldalra simítva. Felnéz, meglátja, hogy őt bámulom, és
halványan elmosolyodik. Az ismerősség érzése eltűnik. Visszamosolygok,
és megint a jegyzeteimhez fordulok.

Bevonulnak az esküdtszék tagjai. Ideje odafigyelni az eljárásra. Felolvassák

a nevüket, és ők sorban helyet foglalnak. Zora Jeremyt nézi, hogy lássa,
nem jelez-e valamelyiküknél –

Jeremy mindegyiknél finoman megvonja a vállát. Nyilvánvaló, hogy nem

ismeri őket. Az esküdtekkel közlik, hogy a tárgyalás kicsivel kevesebb,
mint két hétig tart, és egy londoni belvárosi iskolával kapcsolatos,
megmondják az iskola nevét és pontos címét. Ha bármelyik esküdtnek
bármilyen kapcsolata van az iskolával, most azonnal jeleznie kell.
Mindegyik a fejét rázza. Az esküdtszék összeállt.
Ahogy esküt tesznek, megvizsgálom mindegyikük arcát. Megfelelő keverék
egy ilyen tárgyalás céljaira. Nyolc, különféle korú és etnikai hovatartozású
nő, négy férfi. Mivel minden a panaszos szavahihetőségén múlik, ez jó
mérleg; a nők szigorúbbak a női felperesekkel szemben, legalábbis
tapasztalatom szerint. Szigorúbbak a többi nővel szemben, és pont.

Az adminisztratív eljárást követően feláll Edward Kayode, az ügyész, és

elmondja az esküdteknek, mi lesz a vád álláspontja. Azok figyelnek, kivéve
egy férfit a hátsó sorban balra, aki egyáltalán nincs lenyűgözve. Felélénkül
azonban, amikor Edward a vádirat részleteit ismerteti, a három alkalmat,
amelyekkel kapcsolatban a vád bizonyítani fogja, hogy az alperes közösült
a felperessel. Még a részletek ismertetésének tárgyilagos előadásmódja, az
orvosi terminológia használata sem tünteti el a kéjsóvár kifejezést az esküdt
arcáról.

Összeszorul a torkom és elfordulok, próbálom nem kimutatni az

ellenszenvet, amit érzek.

Ez Jeremy előnyére szolgál. Jól tetted, fiam, hallom az esküdtet abban a

pillanatban, amikor Freya a tanúk padjához lép. Szörnyű. De ha ez segíti a
védelmet…

Tovább jegyzetelek.

Jeremy még sápadtabb, amikor a bíróság mára visszavonul.

– Felháborító – mondja, ahogy kifelé megyünk a teremből.

– Egyetlen pillanat alatt el fognak ítélni.

– Ne essen pánikba – biztatom. – Ennek így kell zajlania. A lehető

legerősebb kifejezéseket kell használniuk. Fel kell vázolniuk a történetüket.
Talán ez a legjobb pillanatuk, mielőtt jönnek a tanúk, és tönkreteszik a jól
kitalált kis sztorijukat.

– Bizonyára – mondja Jeremy.

– És az esküdtek nem ellenségesek magával szemben. Ezt meg tudom
állapítani.

– Én nem akartam rájuk nézni – hajtja le a fejét.

– Pedig kellene. Két idősebb hölgy magára mosolygott. És a fickó a hátsó

sorban nagyon is maga mellett áll. Szinte mintha helyeselné, amit az
elmondásuk szerint elkövetett.

– Istenem, az emberek szörnyűek – sóhajt Jeremy. – De mi van, ha Freya

meggyőzi őket? A rendőrség nyilvánvalóan neki hisz – különben nem
vádoltak volna meg. És ha az esküdtek is neki hisznek?

– Bizakodjon – mondom. – Igaz, hogy az ügyész átkozottul jó. De Barbara

is jó. Az egyik legjobb. Több éve csinálja, mint az ügyész. Olyan, mint egy
rottweiler, amikor a keresztkérdésekre kerül sor. Majd meglátja.

Jeremy nevet, aztán abbahagyja, az arca megint ünnepélyes kifejezést ölt.

– Nagyon szomorú. Rémesen érzem magam, hogy idáig fajult az ügy.

Belegondolni is fáj, Freya mennyit szenvedhet.

– Ez egy dicséretre méltó szempont – mondja Barbara, ahogy odajön

hozzánk. – De gondoljon arra, maga min megy keresztül miatta. Ezt nem
lehet megbocsátani.

– Semmi nem megbocsáthatatlan – véli Jeremy. – Mindig törekednünk kell

rá, hogy a történetnek mind a két oldalát megértsük.

Megdöbbent ez a világos látásmód, de Barbarát mintha nem győzte volna

meg, felhúzza a szemöldökét. Belekezd valamibe, de abbahagyja. – Lássuk,
hogyan működik a dolog –

mondja végül. – Majd utána elkezdhetünk gondolkodni a megbocsátáson.

Jeremy bólint. Mostanra már az öltözőhelyiség ajtajánál vagyunk.

Felbukkan Zora, és mi a folyosón állunk körben, szorosan. Legalább a
hormontúltengéses tinédzserek nem háborgatnak minket. Már mind
elmentek, ahogy Jeremy megjósolta.
– Jeremy, az apja telefonált – fordul a védencünkhöz Zora. – Megmondtam
neki, mit végeztünk eddig.

A férfi arca megrándul. Előveszi a telefonját, és megnézi.

– Engem nem keresett – mondja. – Biztos nagyon sok a dolga. És

gondolom, eddig nem volt túl sok látnivaló.

– Nem – ért egyet Zora. – Ez csak a bevezetés volt, és mindannyian tudtuk,

mi hangzik majd el. Mivel ő fizeti a védelmet, biztosan eljön, hogy lássa,
jól költötte-e el a pénzét. – Egy pillanatig hallgat, majd folytatja. – És a
maga kedvéért is.

Jeremy a falnak támaszkodik, egy pillanatra behunyja a szemét, aztán

felnéz a plafonra.

– Biztosan eljön – motyogja. – Nagy lehet rajta a nyomás. Nem irigylésre

méltó a helyzete, hogy a fiát ilyesmivel vádolják.

– Legalább a sajtó még nem szagolta ki a kapcsolatot – mondja Zora. –

Bizonyos szempontból jobb lenne, ha az apja egyáltalán nem jönne be a
bíróságra. Már így is elég nagy a hírverés az ügy körül.

Jeremy bólint. Ő és Zora elköszönnek, Alexandra is, aztán Barbara és én

bemegyünk az öltözőhelyiségbe. Nem beszélünk az ügyről. Nincs is mit
mondani. Egyelőre semmi meglepetés. Remélem, hogy egyáltalán nem is
lesznek meglepetések.

Barbara távozik először, én néhány perccel utána. Írok Juliának, hogy

megkérdezzem, mi a helyzet, és szinte azonnal érkezik a válasz. Itt minden
rendben – csinálják a leckét, és mindjárt tésztát esznek vacsorára. Milyen
aranyos kislány! Bármikor szívesen látjuk. Csók.

Julia. Visszaírom, hogy köszönöm, aztán összeszedem a holmimat.

A bíróságot bezárják éjszakára, a folyosók már kihaltak, csak az étkezőben

ebédre felszolgált pörkölt halvány illata érezhető még. Szétszórt vagyok,
Robinra gondolok, remélem, hogy jól alakult a napja, remélem, hogy
megmaradnak új barátai. Ekkor valaki hátulról megfogja a karomat. A
szívem a torkomba ugrik. Egy férfihang azt mondja:

– Sadie. – Először nem ismerem fel; a hajam a szemembe lóg, és

akadályozza a látásomat, ahogy felé fordulok.

– Sadie – mondja újra, és most jövök rá, hogy Jeremy az. Bár fel kellene
lélegeznem, még mindig nem múlt el az ijedelmem. Hátrasimítom a hajam,
és mély levegőt veszek.

– Jézusom, majdnem halálra rémisztett.

– Bocsánat – szabadkozik, és hátralép. – Elnézést. Nem akartam.

Nevetek, kissé zavarban most, hogy elmúlt a rémület.

– Beszélni akartam magával – mondja. – Tudni szerettem volna, mit

gondol, hogy ment a mai nap.

– Barbara nagyon szívesen beszélt volna magával. Vagy Zora – felelem.

– Tudom – bólint. Egy pillanatra elhallgat, nevet. – Őszinte leszek.

Barbarától félek egy kicsit. Nem szeretek kérdezni tőle, mert még azt
gondolja, hülye vagyok. És azt hiszem, továbbmondja az apámnak.

Mosolygok.

– Kicsit lehengerlő tud lenni, azt hiszem. De bármilyen kérdésre válaszol,

akár hülye, akár nem. És betartja az ügyvédi titoktartás szabályait. –
Elindulok az épület kijárata felé.

Jeremy válla lelankad.

– Akkor őt kell megkérdeznem – mondja, és már egyáltalán nem nevet. –

Bár nem könnyű.

Nagyon profi, de biztosan azt hiszi, hogy egy idióta vagyok, ha ilyen
helyzetbe kerültem.
– Biztos vagyok benne, hogy nem – nyugtatom meg. – Azért gondol a
legrosszabbra, mert nagyon stresszes ez az egész. De legalább már
elkezdődött. Jobb, mint az idegőrlő

várakozás. Gondolom.

– Igen, az – mondja Jeremy. – Csak azt szeretném, ha már vége lenne.

Akárhogy végződik is, hogy őszinte legyek.

Kijövünk a bíróság épületéből, és lesétálunk a lépcsőn. Azon tűnődöm, meg

akar-e inni valamit. Elképzelem az estét, ahogy csevegünk az ügyről, a
felvételi vizsgáról, az apjáról és az anyjáról, és hogy milyen nehéz
megfelelni az ilyen szülőknek. Jeremy mintha ugyanúgy csalódott volna a
szüleiben, mint én. Szinte már érzem a bor ízét a számban, a könnyű

bordói mellett kialakuló bajtársiasságot. De visszafogom magam.

– Mennem kell – mondom. – Haza kell vinnem a lányomat.

Bár már sötétedik, látom, hogy elhalványodik a mosolya.

– Természetesen – feleli. – Késő van.

– Igen. Így legalább az újságíró is elhúzta már a csíkot. Jeremy bólint.

– Hála istennek. És ma délelőtt se volt itt.

– Azért ne örüljön túlságosan – hűtöm le. – Volt a bíróságon egy újságíró a

hír ügynökségtől.

Barbara mutatta meg. Meglesz a tudósítás.

– Tudom – mondja. – De legalább nem kapnak el a bejáratnál… egyelőre.

Rosszabb is lehetett volna.

– Igen. Most mennem kell. Viszontlátásra holnap. Ne felejtse el, hogy a

bíróság tízkor ül össze, nem fél tízkor. Bár minél korábban jön, annál
valószínűbb, hogy elkerüli a sajtót.
– Igaz – mondja. Már indulnék, amikor hirtelen rám veti magát és átölel,
arcát az arcomhoz szorítja, egymáshoz ér a bőrünk. Nem engedem át
magam az ölelésnek, nagyon is óvatos vagyok. Esetlenül, de határozott
kézzel megpaskolom a hátát egyszer, kétszer, háromszor, aztán elenged.
Hátralépek, az egyik karomat mintegy üdvözlésképpen felemelem, és
gyorsan befordulok a sarkon a metró felé.

Később este, amikor Robin már alszik, felhívom Zorát. Már váltottunk
üzeneteket Juliáról, de eddig még nem volt alkalmam beszámolni neki
Andrew látogatásáról. Most mindent elmondok.

– Mit akart?

– Fogalmam sincs – mondom. – Látni akarta, jól megvagyunk-e nélküle.

– Ez teljesen abszurd.

– Így van. Mindegy, legalább már beindult a tárgyalás.

– Igen, ez jó. Jól dolgozol. Barbara meg van elégedve veled.

– Az is valami. Talán jobbra fordulnak a dolgok. Az iskolával kapcsolatban

viszont tévedsz.

Azt hiszem, minden rendben lesz. Hatalmas a fordulat. Végre barátságosak

az emberek.

Robin boldog.

– Tessék? Micsoda? Barátságosak? Te mondtad, hogy rémesek!

Most örülök, hogy nem beszéltem neki a döglött vörösbegyről. Addig nem
nyugodna, amíg be nem perelem az iskolát, amiből csak még több probléma
származna.

– Szörnyű volt Robinnak. És nagyon hálás vagyok, hogy most egy kicsit
boldogabb.

– Persze, értem. De légy óvatos. Nincs neked szükséged ezekre a nőkre.

– Bárcsak így lenne. Tényleg ezt szeretném. De igenis szükségem van
rájuk. Rémes vagy nem, le kell nyelnem. Fontos Robinnak, hogy jóban
legyek velük. Persze csak a felszínen, ezt te is tudod.

– Természetesen. De szerintem nem szabad megbíznod bennük azok után,

ahogy veled bántak.

– Tudom. Óvatos vagyok. De mostanában igyekeznek, úgyhogy muszáj

belemennem a játékba.

Befejezem a beszélgetést. Tudom, hogy Zorának igaza van, de nem akarom,

hogy szétpukkadjon a boldogság első buboréka, ami hetek óta először vett
körül. Szorongva megyek lefeküdni, és ahogy megnyugszom, megérik
bennem az elhatározás. Amit Zorának mondtam, igaz. Erről van szó. Nem
fogom megbocsátani Juliának korábbi ellenséges viselkedését, de adok neki
egy lehetőséget, és nem tekintek mindenkire ilyen gyanakvással.

Különben sincs más választásom.

30

Robin még másnap reggel is vidám, amikor felébred, az én hangulatom is

javult az éjszaka folyamán. Semmi dráma és kellemetlenség Julia házában
tegnap, és Robin vidámsága megerősíti elhatározásomat, hogy a legtöbbet
hozzam ki ebből az új kezdetből. Olyan könnyű léptekkel megyek be a
bíróságra, mint hetek óta egyszer sem. Még az sem zavar, hogy meglátok
egy fotóriportert a parkolóban. Legalábbis addig nem, amíg csak ólálkodik,
és fel nem emeli a fényképezőgépét. Rám irányítja a teleobjektívjét, amivel
aztán elűzi arcomról az ünnepélyesség maszkját.

Nagy megkönnyebbülés bemenni a főbejáraton. Veszek néhány mély

levegőt, miközben várom, hogy a biztonságiak átnézzék a táskámat, majd
átmegyek a fémdetektorok között.

Arra számítok, hogy Jeremy itt vár az előcsarnokban, de nincs itt.

Egyenesen az öltözőhelyiségbe megyek. Barbara késik, csak néhány perccel
az előtt érkezik, hogy be kell mennünk a tárgyalóterembe.
– Ma reggel üzenetet kaptam Edward Kayode-tól, az ügyésztől – mondja. –
Kérvényezni fogja az ülés elnapolását.

– Miért?

– A felperes beteg. Állítólag. – Barbara a szemét forgatja.

– Mi baja?

– Migrén. Az orvosa igazolást adott.

– Értem. Nem folytathatná közben egy másik tanúval?

– Én is ezt mondtam. És ezt fogom javasolni a bírónak is.

Hallgatok. Ismerem ezt a hangsúlyt.

– Úgy érzem, van itt egy „de”.

– Azt hiszem, a bíró engedélyezni fogja az elnapolást. Én is azt kérném a

helyükben. Az egész stratégiájuk a lány vallomásán áll vagy bukik. Arra
kell fektetni a legnagyobb hangsúlyt – magyarázza Barbara, majd a fejébe
csapja a parókáját, és megigazítja a szemüvegét.

– De azért tiltakozni fog? – kérdezem, miközben Barbara hosszú lépteit

követve szaladok a tárgyalóterem felé.

– Még szép – horkan fel Barbara. – Megmondtam az ügyésznek, hogy ez az

elnapolás a legfelháborítóbb kérés, amit valaha hallottam, és hogy mindent
meg kell tenni azért, hogy véget érjen ügyfelem agóniája.

– Válaszolt?

Barbara megtorpan.

– Rendkívül pimasz volt – mondja, de mosolyog. Beletúr a táskájába,

előhúzza a telefonját, és megkeres benne egy üzenetet. – Ezt küldte.
Rámeredek. A válasz egyetlen emotikon, a kis sárga arc az ég felé forgatja a
szemét.

Felnevetek.

– Ugye? – mondja Barbara, és belépünk a tárgyalóterembe, másodpercekkel

az előtt, hogy Chynoweth bírónő megjelenik.

Ahogy Barbara megjósolta, az ügyet aznapra elnapolják. Miközben

felettesem előadja érveit a kérvény ellen, nyilvánvaló, hogy a bírónak nem
tetszik, arckifejezése egyre szigorúbb. Int Barbarának, hogy üljön le.

– Eleget hallottam, Miss Carlisle. Az ügyet elnapolom. Mindannyian

tisztában vagyunk a felperes vallomásának jelentőségével. Bár kívánatos
volna, hogy holnap részt tudjon venni a tárgyaláson – mondja a bírónő –,
különben újabb igazolásra lesz szükségünk az orvosától.

Haladnunk kell az üggyel.

Edward egyetértően bólint, és holnapig mindannyian el vagyunk bocsátva.

Sietve távozom, örülök, hogy enyém a nap, és hogy időben ott tudok lenni
az iskolában.

Elhatározom, hogy meglepem Robint a kapunál, de amikor megérkezem,

döbbenten látom Nicole arcát, ahogy elkomorodik, amikor meglát. Aztán
hamar felderül, újra mosolyog.

– Ez nagyszerű! Robin nagyon fog örülni – lelkendezik. – Arra

számítottunk, hogy csak sokkal később látunk.

– Ma korán végeztem – válaszolom. – Arra gondoltam, hogy eljövök. Most

haza tudom vinni.

– Ó, féltem, hogy ezt fogod mondani. Pippa nagyon csalódott lesz, ha

Robin nem jön – már nagyon várta. Miért nem jössz vissza te is? Lássuk,
mit csinál Julia! Csapjunk egy csajos estét!

Mosolygok, de kicsit meghökkent Nicole lelkesedése. Meg a többi anyáé is.

Az utóbbi néhány hét rémálmából felébredtem ugyan, de még nem teljesen.
Szia! Mondja az egyik. Helló, jó, hogy látlak! Így egy másik. Robinnak
valamelyik délután el kell jönnie hozzánk, olyan aranyos kislány, szól egy
harmadik. Meglátom Juliát egy női csoportosulás közepén. Ahogy
észrevesz, integet, mire az összes többi is lengetni kezdi a kezét; a bábosnak
engedelmeskedő marionettfigurák. Végre nekem is jut valamennyi Julia
jóváhagyásának csillámporából. Odajön hozzám, és helyben hagyja a tervet.
Ő és Nicole magukkal ragadnak; az irigység fullánkjait küldik felénk
mindazok, akik ki vannak zárva ebből a boldogságos társaságból, csak Julia
bűvölete tartja féken őket. Robin és én kéz a kézben sétálunk Nicole háza
felé az utcán, és a lányom mosolyán látom, hogy ő is ugyanazt a lelkesedést
érzi, mint én.

Ahogy beérünk a házba, Nicole felbont egy palack proseccót, a lányok

pedig kacagva és sugdolózva eltűnnek az emeleten. Megfogom a jéghideg
poharat, amelyet Nicole a kezembe nyom. A buborékok kaparják a
torkomat, köhögök, és úgy érzem, megint megalázó helyzetbe kerülök a
fuldoklással. De Nicole nevetni kezd, Julia is. A köhögés elmúlik, még
egyet kortyolok, aztán még egyet, és nem az alkoholtól csípek be, hanem a
kezdődő barátság részegítő érzésétől, az ehhez hasonló további esték
ígéretétől.

Egy óra alatt már két palack bort lenyeltünk. Felvilágosítottak a tanárokkal
és a többi anyával kapcsolatos pletykákról, elfecsegték, hogy mind a
kettőjük házassága tönkrement, de mégis élnek. Mindent meghallgatok, de
nem mondok túl sokat Andrew-ról, csak annyit, hogy szétváltunk.
Elmondom nekik, hogy meghívtak a virágrendező bizottságba, mire
nevetnek, és óva intenek tőle, hogy a közelükbe menjek.

– Fogalmuk sincs, mit csinálnak – magyarázza Julia. – Az egyikük

elvégzett egy egynapos tanfolyamot valami virágosnál Marylebone-ban, és
azóta egy szál rózsa elhelyezését is vérontás kíséri.

Nicole felhorkan.

– Julia úgy érti, hogy első osztálytól negyedikig ő vezette kiválóan a

bizottságot, de akkor a másodikban új szülők jelentek meg, és átvették,
mondván, hogy nagyobb a szakértelmük.
Szabotálták a dekorációkat, amiket mi készítettünk. Már nem érdemes
foglalkozni velük.

Csodálkozva nézek Juliára.

– Nem tudom elképzelni, hogy valaki jobban csinálja, mint te – mondom.

– Nem foglalkozom olyasmivel, amivel nem érdemes – biggyeszti az ajkát

Julia, és belekortyol a proseccóba. – Akkoriban kezdett kellemetlenné válni
a dolog, amikor Paul és én szétmentünk. Az iskolai feladataimat nagyon
komolyan veszem, de nem voltam hajlandó arra pazarolni az energiámat,
hogy a hortenziáról vitatkozzam. – Iszik még egy kortyot, mintha hirtelen
eszébe jutna valami. – Nem ma volt a matematikateszt?

Nicole bólint.

– Lányok! – kiáltja el magát Julia. Feláll, a lépcsőhöz megy, és megint

kiabál. – Lányok, le tudnátok jönni? Beszélnem kell veletek.

Dörgő léptek zaja hallatszik fentről, aztán megjelenik a három kislány.

Daisy hátul áll magasan és komolyan, aggódva összehúzza a szemöldökét.
Pippa is feszültnek látszik. Csak Robin tűnik nyugodtnak. A szobában
valahogy megváltozik a hangulat.

– Hogy sikerült nektek a mai matekdolgozat? – kérdezi Julia.

Robin arckifejezése nem változik. Pippa egyik lábáról a másikra áll, Daisy
elvörösödik, a nyakán foltok jelennek meg. Senki nem válaszol.

– Lányok, most komolyan. Hogy sikerült?

Robin rám néz, a fejét kérdően félrebillenti. Én vállat vonok és bólintok.

– Nyolcvankét százalék – mondja. – De mi már tavaly tanultuk a törteket a

régi iskolámban.

Daisy még jobban elvörösödik, Pippa most már szinte egyik lábáról a
másikra ugrál, a mozgása egyre görcsösebb.
– Ez lenyűgöző – mondja Julia. – És te, Pippa?

Pippa feszengve motyog.

– Hatvankilenc százalék.

– De neked nehezen mennek a törtek, ugye? – kérdezi Julia. – Ez nem is

olyan rossz.

Pippa arca kicsit ellazul. Odamegy, ahol Nicole ül, körülötte téblábol, majd
Nicole a következő pillanatban átkarolja és megszorítja.

– És te, Daisy? – teszi fel a kérdést Julia. Mosolyog, de a pillantása

jéghideg. Ideges vagyok, pedig nem is én írtam a tesztet matematikából.

– Hetvenhét – mondja Daisy lehajtott fejjel.

– Bocsánat, drágám, mennyi? – mered rá Julia, erősen hangsúlyozva a

drágám szót.

– Hetvenhét százalék – vágja ki Daisy hangosabban. Hátrasimítja a haját az

arcából, és közelebb megy az anyjához. – Hetvenhét százalék! Nem
nyolcvan. Rendben? Most boldog vagy?

Anya és lánya farkasszemet néz egymással, aztán Daisyből kitör a zokogás,

kiszalad a szobából, Pippa utána. Robin egy pillanatig tétovázik, zavartan
néz rám, majd követi a barátnőit.

– Ez tényleg nem olyan rossz – szólal meg Nicole. – Jobb, mint Pippa
eredménye.

– Nem ez a lényeg – jelenti ki Julia. – Persze, hogy jobb, mint Pippáé. De

könnyen tudott volna nyolcvan százalék fölött is teljesíteni.

Én hátradőlök a széken, és páholyból nézem, ahogy ez a két spicces nő

egymásra bámul, mintha megfeledkeztek volna a barátságról. Visszatartom
a lélegzetemet, és csak amikor Nicole felnevet, akkor engedek el egy
hosszú, néma sóhajt.
– Túlságosan komolyan veszed ezt az egészet – mondja Nicole Juliának. –
Nem lesz semmi baj.

– Ebben sosem lehetek biztos – mondja Julia. – Semmit nem akarok

magától értetődőnek venni.

– Ugyan már! – mondja Nicole olyan hangsúllyal, mint aki ezen már
sokszor keresztülment.

– Tudod, hogy nem lesz vele gond. Végig osztályelső volt. Holtbiztos, hogy
be fog jutni, ezt mindenki tudja.

Úgy érzem, most veszélytelenül közbeszólhatok.

– Ez tényleg annyira rossz?

Mind a két nő meglepődve néz rám.

– Te semmit nem tudsz az eljárásról? – kérdezi Nicole.

– Még nem – vonok vállat. – Talán utánaérdeklődhettem volna, de annyira

lefoglalt a költözés, a tárgyalás meg minden.

Nevetnek, de határozottan érezhető, hogy nem hisznek nekem.

– Ó, a te feledékenységed! – mondja Julia.

Nicole felnevet.

– Julia úgy fogja fel az egészet, mint egy hadjáratot. Daisy kiképzése már
legalább negyedik óta folyik.

Julia vállat von.

– Az élet háború – mondja. – És ezt az ütközetet meg akarom nyerni. Az

embernek hosszú távra előre kell gondolkodnia. Középiskolai osztályzatok,
érettségi vizsgák. Oxbridge.
Hatalmas a verseny. – Julia szünetet tart, felsóhajt. – Tudom, hogy azt
hiszitek, őrült vagyok, de én mindent megteszek, hogy Daisy bekerüljön a
gimnáziumba. Talán biztos befutónak látszik a jegyeivel, de ez roppant
fontos. Daisy nagyon szereti az Ashamst. – Olyan a hangja, mintha rögtön
sírni kezdene.

– És az ösztöndíj – dünnyögi Nicole. – Daisy mindig a legjobb volt az

osztályban.

Julia szerényen elmosolyodik.

– Azzal is megelégszem, ha bejut a gimnáziumba. Ez az egyetlen, ami

számít. Az ösztöndíj valójában nem fontos.

Tátva marad a szám, hiszen olyan vehemensen beszélt az ösztöndíjról az

igazgatói irodában, de nem fogom még egyszer szóba hozni, pláne, amikor
minden ilyen jól megy.

– Csodálkozom, hogy az Ashamsbe írattad – mondom. – Egy barátnőm

emlékeztetett az iskolai erőszakra. – Ahogy kimondtam, már meg is
bántam. A prosecco az oka, gyengíti az önvédelmi reflexeimet. Eltolom
magamtól a poharat.

– Miféle erőszakra? – kérdezi Julia szinte nyugodt hangon.

– Beszéltem valakivel az én évfolyamomból. Ő azt mondta, hogy nagyon

erőszakosak voltak veled. Sajnálom, nem akartam szóba hozni… – Bárcsak
befogtam volna a szám!

– Nem szeretek erről beszélni – jelenti ki Julia mélyet sóhajtva. Nicole

előrehajol, és a karjára teszi a kezét. – Azzal már leszámoltam. De igen,
nehéz időszak volt, és ez meg is látszott a jegyeimen. Nem akarom, hogy
Daisyvel is ugyanez történjen. Csak azt akarom, hogy boldog legyen. Úgy
értem, tényleg, az ösztöndíj semmilyen szempontból nem igazán fontos.
Amennyiben bekerül a gimnáziumba, én teljesen meg leszek elégedve.

Elkapom Nicole pillantását. Nyilvánvaló, hogy ugyanazt gondoljuk.

Egyetlen szót sem hiszünk abból, amit mond. Daisynek a legjobbnak kell
lennie, különben megkeserüli.

31

Másnap épp indulunk a bíróságra és az iskolába, már majdnem kilépünk a

házból Robinnal, amikor üzenetet kapok Barbarától. A vád bemutatott egy
második orvosi igazolást, a felperes még mindig beteg. A tárgyalást a
következő hétfőig elnapolták. Nem fogok reklamálni a váratlanul ölembe
hulló hosszú hétvége miatt; együtt lehetek Robinnal, miután a múlt hétvégét
Andrew-val töltötte. Azon tűnődöm, vajon nem állít-e be újra bejelentés
nélkül. Megremegek a félelemtől, aztán eszembe jutnak utolsó szavai,
mielőtt elment. Azt mondta, látni akarta, jól megvagyunk-e nélküle. Semmi
jelét nem adta, hogy a közeljövőben vissza akarna jönni. Nem fogok ezen
gondolkodni, legalábbis a következő pár napon.

Jó időt jósolnak, szeretném rendbe hozni a kertet és a borostyánt, amelyik

elburjánzott a ház elején, és el akarom ültetni a virághagymákat, ahogy
terveztem. Robin egyre többet panaszkodik a pókokra, amelyek meleget
keresve megtalálják az utat a szobájába – ha visszavágom a leveleket az
ablaka körül, talán megoldódik a probléma.

Gyorsan átöltözöm, farmert veszek fel, mielőtt elviszem a lányom az

iskolába. A szokásosnál is hallgatagabb.

– Jól vagy? – kérdezem tőle.

– Csak a tegnap estén gondolkodom – feleli. – Kicsit furcsa, milyen

kíméletlen volt Daisyvel az anyja.

– Nekem se nagyon tetszett. Tudom, hogy fontos, hogy az ember jól

teljesítsen, de azt hiszem, ez túlzás volt.

– Daisy nagyon el van keseredve miatta – mondja Robin. – A hét elején

beszéltünk róla a kávéházban.

– Hát, én megígérem, hogy nem fogok megőrülni. Ahogy mondtam, te

úgyis mindig megteszed, ami tőled telik.
Mielőtt tovább beszélhetnék, Nicole és Pippa csatlakoznak hozzánk. A
lányok együtt előreszaladnak.

– Köszönöm a tegnap esti vendéglátást – mondom. – Nagyon jó volt ülni és

társalogni.

– Örülök, hogy el tudtatok jönni – mosolyog Nicole. – Sajnálom, hogy a

végén kicsit feszült lett a hangulat. Julia sokat idegeskedik a vizsgák miatt.
Túlságosan sokat. Én igyekszem nyugtatni, de soha nem hallgat rám.

Nézem, ahogy beszél, és próbálom nem összehasonlítani Juliával

gondolatban. Nicole kis növésű, csendes, kicsit görnyedt, ezenkívül túl
készségesen nevet Julia viccein. Julia gyakorlatilag négydimenziós, szétveti
az energia. Nem csodálkozom, hogy nem hallgat Nicole-ra.

– Valójában Daisy miatt aggódom. Nagy nyomás nehezedik rá. Pippa

mondta, hogy ebben a félévben elég sokat sírt – folytatja Nicole. – Julia az
egyik legjobb barátnőm, de azt hiszem, vissza kellene vennie egy kicsit.

– Próbáltál beszélni vele erről?

Nicole röviden, ugatva felkacag.

– Egyszer, még a félév elején. Majdnem leharapta a fejemet. Aztán te meg

Robin megjelentetek… Talán te is megpróbálhatnád. Igazán kedvel; meg is
mondta, miután elmentetek.

Csodálkozom, de nem fogok vitatkozni. Akár kedvel, akár nem, nem

lelkesedem az ötletért, hogy beszéljek vele, és kioktassam, amiért úgy
beszélt Daisyvel tegnap este.

Ekkor feltűnik Julia, mögötte Daisy. Julia mind a kettőnket puszival

üdvözöl, Daisy a háttérben álldogál. Rosszul néz ki, karikás a szeme, az
arca sápadt, nyúzott. Egyik lábáról a másikra áll. Julia megfordul és ránéz.

– Jobb lesz, ha bemész – mondja –, különben elkésel. És ne feledd, ma

jobban kell teljesítened.

Daisy némán bólint, megfordul és beszalad az iskolába.

Összeszedem a bátorságot, kinyitom a szám, hogy mondjak valamit, bármit
ennek a szegény kislánynak a védelmében, de Julia megelőz.

– Fogadni mernék, hogy azt hiszed, szörnyeteg vagyok – szólal meg –, de

ennek a lánynak tényleg szüksége van a biztatásra. Mindenki a maga
módján csinálja. Daisy nem olyan, mint Robin – nincs ambíciója. Nekem
kell elérnem, hogy a felszínen maradjon.

– Tegnap este nagyon zaklatottnak látszott – próbálkozom.

Julia rám néz rettentő kék, hideg szemével.

– Minden család más – jelenti ki olyan hangsúllyal, hogy minden további

választ lehetetlenné tesz.

– Nagyon jól csinálod – szól közbe Nicole. Nyilván elhatározta, hogy

lehiggasztja a kedélyeket.

Julia még egy pillanatig mérgesnek látszik, aztán elsimul az arca.

– Ti még csak most jöttetek ide – fordul hozzám. – Még nem értitek,
mekkora nyomás a gimnázium. Nem úgy van, mint a mi időnkben. Amikor
megérted, tudni fogod, miért kell ilyen keményen fogni őket.

– Tudom, hogy ez még nagyon új nekünk – hagyom annyiban.

– Így van. De hamarosan meg fogod érteni. Figyeljetek, miért nem jöttök el
hozzám ma este?

A lányok együtt csinálhatnák a leckét, aztán megnéznének egy filmet, mi

meg csevegnénk, és nem lesz semmiféle összezördülés. Nem úgy, mint
tegnap este.

Örülnöm kellene a meghívásnak. Visszakerültem a belső szentélybe,

alkalmat kapok, hogy jó élményt szerezzek a megaláztatás után, amikor
először voltam Julia házában, s ez az élmény, most úgy tűnik, fényévekre
távolodott tőlem. De nem tudom elfogadni. Estére pizzát és filmnézést
terveztem, és nem áll szándékomban változtatni ezen.
– Nagyon sajnálom – szabadkozom. – Remekül hangzik. De Robinnak és
nekem már programunk van ma estére. Majd máskor, szívesen.

– Milyen program? – kérdezi Julia, de megszólal a telefonja, és fel kell

vennie. Utasításokat oszt valami szerencsétlennek a vonal másik végén.
Megragadom az alkalmat, és elmenekülök.

Miután egész nap növényeket ültettem vidáman, korán érkezem meg

Robinért. Azt tervezem, felnyalábolom és elszaladok, mielőtt Julia megint
erőltetné a meghívást. Amikor

távolról meglátom Nicole-t, összeszorul a gyomrom, de úgy teszek, mintha

a telefonommal lennék elfoglalva. Szerencsére Robin egyedül jön ki, a
lányok közül az elsők között.

Megragadom a kezét, és a lehető leggyorsabban a buszmegállóhoz

megyünk. Menet közben kicsit kifulladva az esti terveimet ecsetelem neki.

– Jó lesz így? – kérdezem, amikor leülünk a buszon. Robin nem válaszol, a

vállamra hajtja a fejét. – Ezt úgy veszem, hogy igen.

32

Szombat reggel.

A takaróba gabalyodva ébredek. Melegem van, izzadok. Szól a telefon.

Kotorászom az ágyon, megtalálom. Ahogy megfogom, abbamarad a
csengés, de aztán újra kezdi. Nicole.

– Jézus Mária, fel kell ébredned, kérlek, ébredj fel! Rettenetes dolog történt,
valami rettenetes – kiáltja Nicole a telefonba, szinte érthetetlenül; nagyon
gyorsan beszél, zokog és remeg a hangja.

– Mi történt? – kérdezem, és felülök az ágyban.

– Daisy – mondja Nicole üvöltve.

– Mi van Daisyvel?
– Nem ébredt fel! Julia megpróbálta, én is megpróbáltam. Nem ébred fel!
Már jönnek a mentők. Kérlek, gyere! Ide kell jönnöd. Nem tudom, mi lesz.

A vonal megszakad. Most már teljesen éber vagyok. Később van, mint
gondoltam, már majdnem nyolc óra. Kiugrom az ágyból, magamra rántok
néhány ruhadarabot. Nicole ijedtsége ragadós – Juliával szemben érzett
minden averzióm felfüggesztve; segítségre van szüksége, és én megadom
neki. Robin mélyen alszik; egy röpke pillanatra megfordul a fejemben,
biztonságos lenne itt hagyni, megóvni a helyzettől, de kiverem a fejemből.
Okos lány, de még túlságosan fiatal. És Andrew – mi van, ha visszajön, és
én nem vagyok itthon?

Felébresztem Robint, megmondom, öltözzön fel, és kiszaladunk a házból.

Mielőtt a buszmegállóhoz érünk, meglátok egy fekete taxit szabad jelzéssel,

és leintem.

Beszállunk. Keményen az üléshez szorítom a kezem, hogy visszanyerjem

az önuralmamat, próbálok nem kiabálni a sofőrrel, hogy gyorsabban,
gyorsabban. Pillanatonként megnézem a telefonomat, és többször hívom
Nicole-t, de hiába.

Az óráknak tűnő utazás után végre megérkezünk Julia utcájába, bár

valójában mindössze tizenöt perc volt az út. A házzal szemben levő oldalon
állunk meg, ugyanazon a helyen, ahová hetekkel ezelőtt hozott a taxi,
amikor az ünnepi összejövetelre érkeztem. Emlékszem, hogy Daisy állt a
bejáratnál, hogy alaposan meggyőződjön róla, meghívott vendég vagyok-e,
és a komoly kislánynak és feszes mosolyának az emlékére belém hasít a
fájdalom.

Egy mentőautó áll közvetlenül Julia háza előtt. A bejárati ajtó tárva-nyitva.
Megfogom Robin kezét. Az ujjai hidegek, szorítják a kezem. Együtt
megyünk át a másik oldalra. Emberek

kezdenek feltűnni az ajtóban. Két mentős hoz egy hordágyat, elöl jön egy
férfi, egy nő hátul.
A hordágy az első pillanatban üresnek tűnik, a félelem szorítása kicsit
enyhül a halántékomon, de aztán tízszeres erővel visszatér, amikor
meglátom a sápadt, kicsi arcot a pokróc fölött, amivel a testét betakarták.
Daisy arca. Legalább nem egy hulláé. Akkor le lenne takarva. Egész
biztosan le lenne takarva az arca.

Robin is ugyanekkor látja meg Daisyt, és felkiált. Közelebb húzom

magamhoz, és együtt figyeljük, ahogy a hordágyat berakják a mentőautóba.
Amikor bent van, a férfi mentős becsukja az ajtót, a nő bent marad a
kocsiban Daisyvel. Aztán a férfi beszáll a vezetőülésre, és szirénázva
elindul.

– Hol van Daisy anyja? – kérdezi Robin. – Miért nincs Daisyvel?

– Nem tudom, édesem. Biztosan mindjárt indul utána – mondom, és

próbálok megnyugtató hangot megütni, bár egyáltalán nem vagyok
nyugodt.

Tekintetem egy autóra tapad, amelyik Julia házánál áll, és a mentő távozása
után lett látható. Egy rendőrautó. Senki nem ül benne. Nem tudom biztosan,
hogy Julia miért nem tudott Daisyvel menni, de rossz előérzetem van, hogy
talán itt lehet a magyarázat.

Lassan felmegyünk a lépcsőn a bejárathoz. Megállok, Robin szorosan

mellettem. Érzem, ahogy árad kifelé a házból a sötétség. Most elmehetnénk.

– Sadie, Sadie! – hangzik fel bentről Nicole kiáltása. – Sadie, hála istennek,
hogy itt vagy! Ez rettenetes! Gyere be!

Elmúlik a vágyam, hogy elmenjek. Nicole sír, könnyek patakzanak le az

arcán. Nem hagyhatom így magára. Bármiről van is szó. Lazábban fogom
Robin kezét.

Együtt lépünk be a házba.

Nicole a nappaliban járkál, Pippa mellette van. Most nagyon másképp néz
ki a hely; eltűnt az aranyozott máz. Az ajtó csukva, de hangok hallatszanak
ki.
– Itt a rendőrség – mondja Nicole olyan halkan, hogy alig hallom.
Megismétli, túlzottan tátogva ejti a szavakat. – A rendőrség.

Előbbre megyek.

– Miért van itt a rendőrség? Julia miért nem megy a kórházba?

Nicole azt mondja a lányoknak, menjenek a konyhába és egyenek valamit,

engem pedig behúz az első szobába. Zöld falak, sötét bútor; máris
komorság üli meg a teret.

– Rettenetes – formálja a szájával Nicole. – Annyira rettenetes! Nagyon

örülök, hogy itt vagy.

Nem tudtam, kit hívjak.

Megölelem. Nicole nekem támaszkodik, belesír a nyakamba. Aztán

elhúzódik, kiegyenesedik, szipog, és a ruhája ujjába törli az orrát. Leül az
egyik faragott székre, és nagy levegőt vesz.

– Tegnap este itt voltunk. Téged is hívtunk.

Bólintok.

– Azt hittük, a lányok szeretnének együtt aludni, mivel olyan keményen

dolgoztak. Juliának és nekem alkalmunk lett volna beszélgetni. Ebben a
félévben nem találkoztunk annyiszor, mint szerettünk volna. – Nicole
halkan beszél. Közelebb kell hajolnom hozzá. – Pizzát rendeltünk. A lányok
a tévé előtt ettek. Mi a konyhában ültünk, és megittunk két üveg bort.

– Mint csütörtökön – jegyzem meg.

– Igen. Mint csütörtökön. De Julia sokkal lazább volt. Legalábbis én azt

hittem. Azt mondta, beszélt Daisyvel, és kidolgoztak egy tervet. Minden
rendben lesz. Daisy össze fogja szedni magát, és mostantól jobb jegyeket
kap.

Felhúzom a szemöldököm. Nicole észreveszi.

– Igazad van – válaszol ki nem mondott kérdésemre. – Igazad van. A jegyei
így is kiválóak.

– Mi történt Daisyvel? – Alig várom, hogy Nicole rátérjen, mi történt a

kislánnyal, hogy ma reggel mentő jött érte, de nem akarom sürgetni.

– Így visszatekintve nem érezte jól magát. Nagyon ideges volt, hasfájásra
panaszkodott, és fájt a feje. Nem tudott nyugodtan ülni, pedig megnézhették
a Bajos csajokat. Folyton lejött, Juliával akart beszélni. Azt hiszem, valami
nagyon nyomasztotta.

– Micsoda?

– A tesztek. Julia dühös volt rá. Nem tudom. De bárcsak észrevettem volna,
hogy meg fog betegedni. – Nicole nagyot sóhajt. Ahogy beszámolója vége
felé közeledik, egyre halkabban beszél. – A végén korán lefeküdt. Pippa
kicsit tovább fent maradt, beszélgetett velünk, aztán ő is elment aludni. Azt
javasoltam, hogy menjünk haza, de addigra már én is elég sokat ittam. –
Úgy néz rám, mintha feloldozást várna. – Tudod, hogy van ez.

Megint bólintok.

– Tudom. Péntek este. Persze, hogy tudom, hogy van ez.

– Hívhattunk volna egy taxit, de Julia előkészített nekem egy vendégszobát.

Lefeküdtünk aludni. Nem is volt túl késő. Körülbelül tizenegy óra, azt
hiszem. Pippa korán ébredt, és átjött hozzám. Azt mondta, Daisy még
mélyen alszik. Lementünk reggelizni, és Julia felment Daisyért.

Hosszú hallgatás.

– Aztán mi történt, Nicole?

Holtsápadtan néz rám.

– Akkor kezdődött a sikoltozás.

33
Nicole nem mond többet, csak ül csendben, döbbent kifejezéssel az arcán.
Meg akarom kérdezni tőle, mi történt ez után, de minden alkalommal,
amikor beszélni kezdek, felemeli a kezét, hogy elhallgattasson, mintha
próbálná kitalálni, mi zajlik a ház többi részében. Julia mintha már órák óta
a rendőrökkel tárgyalna, pedig még nem egészen húsz percet töltött velük.
Kijön a nappaliból, odalép hozzánk, az arca könnytől maszatos, a keze
összekulcsolva.

Nehéz lépteket hallok a lépcsőn – a rendőrök még bizonyára itt vannak.

Julia nem szól sem Nicole-hoz, sem hozzám. A konyhába megyünk, Nicole
készít egy csésze teát Juliának, kínálgatja, de ő eltolja magától.

Nicole végül megkérdezi:

– Akarod, hogy veled menjek a kórházba?

Julia a telefonjára néz. Üres tekintettel mered Nicole-ra.

– Szóltak Daisy apjának. Odamegy. Tudom, hogy már úton van. Nem
akarok találkozni vele.

– De Daisy…

– Daisy eszméletlen, Nicole. Láttad. Nem tudják felébreszteni. Azt sem

tudná, hogy ott vagyok-e, vagy nem. Egyáltalán nem számít neki.

– Lehet, hogy hallaná, hogy ott vagy – hebeg Nicole. – Nem akarod látni?

– Azt mondtam, hogy nem! – Julia felpattan. A körmeim keményen

belenyomódnak a tenyerembe, ahogy próbálok úrrá lenni
megdöbbenésemen Julia reakciója miatt. Egy pillanatig senki nem beszél,
tapintható a csend, vibrál közöttünk, aztán belép Pippa, és mögötte Robin.
Pippa egyenesen Nicole-hoz megy. Az ő arcán is látszik a feszültség.

– Te tehetsz mindenről – fordul Nicole lányához Julia. Fröcsög a hangjából

a méreg, a földbe tudná döngölni Pippát. – Fel kellett volna kelned. Akkor
hamarabb megtaláljuk. Ha meghal, te leszel a felelős.
Pippa zokogni kezd. Nicole villámló szemmel előrelép, látszólag meg sem
kísérli fékezni magát.

– Ezt azért mondod, mert sokkos állapotban vagy! – kiáltja. – Tudod, hogy
ez nem igaz!

– Honnan a picsából tudhatnám, hogy mi igaz és mi nem? Amikor

lefeküdtek aludni, mind a ketten teljesen jól voltak. És most a lányod jól
van, az enyém viszont kómában. Ki a francot hibáztathatnék?

Valahányszor Julia káromkodik, összerázkódom. Pippa szemmel láthatóan

gyötrődik a támadástól. Nicole átkarolja.

– Tudom, hogy szörnyű megrázkódtatás ért – mondja Nicole –, de ez

elmebaj. Nem hibáztathatod Pippát. Csak a jó isten tudja, mi történt – a
kórházban majd kiderítik. Bármi lehetett. Ne ítélkezz meggondolatlanul!

– Miért ne? A rendőrség is meggondolatlanul ítélkezik. Az a rendőrnő

valami túladagolásról beszélt, toxikológiai jelentésről. Átkutatják az egész
házat. – Julia gyorsan leül, és a kezébe temeti az arcát.

– Mit keresnek, Julia? – kérdezi Nicole hűvösen és sürgetően.

Julia felemeli a fejét.

– Nem tudom, fogalmam sincs – sziszegi. – Nem tudom, a kurva életbe! A

lányom eszméletlenül fekszik a kórházban, és még azt sem engedik meg,
hogy odamenjek és megnézzem. Itt kell maradnom valamiféle házi
őrizetben, amíg szétszedik a házamat, és ahelyett, hogy én lennék ott
mellette, a saját anyja, megengedik, hogy inkább az a gazember Paul
menjen oda hozzá.

Nicole komoran néz.

– Tényleg fogalmad sincs, mit keresnek?

– Persze, hogy nincs! Csak mert találtak egy gyógyszeres dobozt az ágy
mellett… Vitaminok, és kész! – Julia most már kiabál. Felpattan, és Nicole-
hoz lép, egyenesen az arcába bámul.
Pippa elhúzódik. Nicole állja a tekintetét, és végül Julia hátrál meg.
Visszaroskad az asztal mellé.

– Akarod, hogy bemenjek a kórházba? – kérdezi Nicole. – Aztán

beszámolnék neked.

Julia a fejét rázza. Mintha már elszállt volna a haragja.

– Semmi értelme. Nem engednének be. Az intenzív osztályon lesz. A

mentősök megígérték, hogy a kórházból majd felhív valaki.

Egy rendőrnő lép be a szobába.

– Mrs. Burnet – szólal meg –, a maga hálószobájában kezdünk. Rendben

van? – Felhúz egy eldobható kesztyűt.

– Nem tudom megakadályozni, nem igaz? – veti oda Julia. Aztán éles
tekintettel rám néz. –

Te vagy az ügyvéd. Meg tudom akadályozni?

Fogva tart a pillantása, mint egy nyulat a ragadozó.

– Egyelőre nem foglalkozom ilyen ügyekkel… Azt hiszem, ha nemet

mondasz, akkor házkutatási parancsot kell szerezniük. Nem biztos, hogy
megkapják, de nagy valószínűséggel igen. Jelen körülmények között talán
legjobb lenne ügyvédet hívni.

Julia lemondóan legyint.

– Hadd kutassanak. Nem érdekel. És az ügyvéd sem érdekel. Majd

meggyőződnek róla, hogy nem csináltam semmi rosszat. – Megint rám néz,
még az előbbinél is élesebben. – Egyébként mit keresel itt?

– Nicole kért, hogy jöjjek ide – válaszolom.

– Milyen különös – horkan fel Julia. – Nos, az előadásnak vége. Akár el is

mehetsz.
Nicole-ra nézek, aki egykedvűen vállat von, bár mintha kezdene
elvörösödni.

– Arra gondoltam, hogy Sadie segíthet – mondja.

– Egyszerűen azt sem tudom, mit csinálok. Nem hiszem, hogy ezen a
ponton bárki segíteni tudna – mondja Julia. – Te is menj el. Mindenki. A
rendőrséget el kell viselnem a házamban, de titeket nem vagyok köteles
tolerálni. Takarodjatok innen! Kérlek. – Julia kimegy a szobából, és
becsapja maga mögött az ajtót.

Nicole-hoz fordulok.

– Menjünk!

– Nem szívesen hagyom itt ilyen állapotban. – Mindazonáltal Nicole feláll,

és megfogja a táskáját. Pippánál már ott van a sporttáskája, mindannyian
kivonulunk a házból. Robin tágra nyílt szemmel, szorosan mellettem
lépked.

– Még jó, hogy itt van a rendőrség. Majd ők rajta tartják a szemüket –
jegyzem meg. A lépcső

mellett állnak. Megfordulok, és visszanézek a házra. Sötét a reggel, felhős

az ég, az alagsorban ég a villany. Az utcáról tisztán látom Juliát, ahogy a
napot üdvözlő

jógagyakorlatait végzi. Megrántom Nicole karját, és az alagsorra mutatok.

Nézzük, ahogy Julia kutyapózba ereszkedik. Egy rendőr jön ki a házból.
Megkérdezi a nevünket és az elérhetőségünket kéri. Megmondjuk. Miután
leírta, visszafordulok, hogy lássam, Julia végzett-e már. Most a fején
egyensúlyoz, a lába merőlegesen a levegőben.

– Ilyet még soha nem láttam – mormogja a rendőr.

– Hogy valaki jógázik? – kérdezi Nicole.

– Hogy valaki fejen áll, miközben a gyereke kómában van – válaszolja.

Még egy pillanatig bámul, aztán visszamegy a házba.
34

A hétvége további részében magam mellett tartom Robint. Ellenállok a

kísértésnek, hogy felhívjam Nicole-t vagy Juliát, és megkérdezzem, hogy
van Daisy, mert úgy gondolom, jelentkezni fognak, ha van valami újság. Az
egész történet nyugtalanít, aggódom, milyen hatással lehet a lányomra.

Együtt dolgozunk a kertben, filmeket nézünk. Robinnak szombat éjjel

rémálmai vannak, átjön az én szobámba, de vasárnap estére már
nyugodtabb, kimerítette a sok ültetés és a növények metszése. Az ablakokat
már nem árnyékolja be annyira a vadszőlő, több fény jut a szobákba, bár
megvan az a hátránya, hogy jobban látszik, milyen rémes állapotban van a
festés és a foltok a tapétán.

– Nagyon szép lehetne ez a ház – mélázik Robin, ahogy körülnéz a

nappaliban vasárnap reggel. – Jobban tetszik, mint Julia háza. Sokkal
otthonosabb.

A foltokra nézek, a gáztűzhelyre, a megviselt kandallópárkányra, amely

üres, amióta elraktam róla a szobrocskákat.

– Tényleg? – kérdezem.

– Tényleg, anya. Mi tesszük otthonossá. Ha egy kicsit jobban

kidekorálnánk, csodásan nézne ki. A régi szobádat is rendbe hozhatnánk.

– Meglátjuk, édesem. Meglátjuk. De most már ideje ágyba bújni – ölelem

meg. – Holnap elég nehéz nap lesz, tudod. Még semmit nem hallottunk
Daisyről. Talán lesz valami hír.

Robin is megölel.

Másnap reggel iskolába be, majd ki. Bár nagyon szeretném megtudni, mi
van Daisyvel és Juliával, üzenetet kaptam Barbarától, hogy ma folytatódik a
tárgyalás. A felperes, Freya, tökéletesen felépült a „migrénjéből” (Barbara
üzenetében kiabál az idézőjel), és a bíróság egész biztosan összeül. Bár még
korán van, hátha összefutok Nicole-lal. Hiába reménykedem, nincs a
kapunál. A szülők csoportokba verődve halkan sutyorognak. Nagy a csend.
Nyilvánvaló, hogy a hír kiszivárgott.

Elköszönök Robintól, megkérem, hogy ne pletykáljon senkinek, aztán

sietek a metróhoz, nem akarok elkésni egy ilyen fontos napon a
tárgyalásról. Menet közben írok Nicole-nak, és megkérdezem, el tudja-e
vinni Robint magukhoz iskola után. Tökéletesen megértem, ha nem – írom
–, csak tudnom kéne, hogy regisztráljam-e a délutáni foglalkozásra. Ahogy
belépek az állomásra, megjön Nicole válasza: Igen, persze – majd
találkozunk. Remélem, hogy ma bejutok a kórházba. Juliáról nincs hír.

Lemegyek a mozgólépcsőn, itt már nincs térerő. Bármennyire aggódom is

Daisyért, egy időre félre kell tennem, és az ügyre koncentrálnom.
Barbarának rendes jegyzetekre lesz szüksége tőlem, és a
keresztkérdésekhez még egyszer át kell néznem az összes bizonyítékot,
amit a közösségimédia-üzenetekben találtam. Bekapcsolom az agyamat – fő
a nyugalom.

– Sadie – derül fel Jeremy, ahogy meglát. Elkapja és megrázza a kezem.

Alexandra mellette áll, és szintén mosolyog, csak a szeme nem. Stresszes
nap lesz.

– Jól van? – kérdezem Jeremyt, mire ő feszülten bólint.

Ekkor megjelenik Barbara.

– Most beöltözünk – mondja –, és találkozunk a tárgyalóterem előtt.

Jeremy bólint.

– Lássuk, amink van – szólal meg Barbara menet közben a folyosón. – Ha a

lányt rendesen felöltöztetik, akkor gondban leszünk. Ha ő maga választotta
ki a ruháját, akkor talán minden rendben lesz.

Neszezés fut végig a galérián, ahogy Freya belép a tárgyalóterembe.

Meglehetősen visszafogott az öltözéke, fekete felső és szoknya, de erősen
ki van sminkelve, olyan vastag az alapozó és a szemceruza, hogy semmi
nem látszik fiatalos arcából.
Figyelmesen nézem, ahogy kinyújtja a kezét és megfogja a Bibliát,
esküszik, hogy az igazat mondja és csakis az igazat. Az arca után a kezét
veszem szemügyre, ahogy a könyvet tartja.

Azok után, mekkora erőfeszítést tett a megjelenésével kapcsolatban, arra

számítottam, hogy ki lesz manikűrözve, műkörmei lesznek, vagy ilyesmi.
De a körmei tövig le vannak rágva, a bőr a körmök körül piros és duzzadt.
És amikor megint az arcára nézek, már átlátok a harci festéken, a maszkon,
amit azért ismerek fel, mert én magam is felteszek ilyet, amikor
megerősítésre van szükségem, bár kicsit enyhébb kiadásban. Azt is látom,
hogy Freyának vörös a szeme, az ajka remeg, miközben esküt tesz, reszket
a keze, ahogy visszaadja a Bibliát a teremszolgának. Lehajtom a fejem,
átfutom az aktát, és elfog a szánalom a lány iránt.

Ahogy összeszedem magam, az esküdtszékre nézek. Nem látszanak

barátságosnak. Hol Jeremyre pillantok a vádlottak padjára, hol Freyára, aki
a tanúk padján feszeng. Egyikről a másikra nézek, enyhébb arckifejezéssel
a tiszteletre méltó, jól öltözött fiatalemberre, aki ma kopott nadrágban és
viseltes zakóban jelent meg. Ő az ideális ügyfél – nem kell megmondani
neki, mit érdemes felvennie. A védelem szempontjából ideális a felállás, a
hangulat, legalábbis egyelőre határozottan az ügyfelünk oldalára billen,
szinte nyert ügyünk van. De ha arra gondolok, mit fog átélni hamarosan
Freya, a sárra, amivel Jeremy neve bemocskolódott, nehéz elképzelni, hogy
ebből a helyzetből bárki is győztesen kerülhetne ki.

VASÁRNAP DÉLUTÁN 12 ÓRA 48 PERC

A sarkon túl, a dombon lefelé. De ez nem medvevadászat. Nem tudom,

keresztül tudok-e vergődni rajta.

Egyik lépés a másik után. Félig szaladok, félig gyalogok, továbbra is

hasogat az oldalam. És minél közelebb érek, annál lassabban haladok, aztán
megállok. Arra koncentrálok, hogy odaérjek, betörjem az ajtót, megtaláljam
öt és kihozzam onnan. De mi van, ha nincs ott? Mi van, ha tévedtem?

Lehet, hogy nála van. Lehet, hogy visszajött, és magával vitte. Lehet, hogy
valahogy utat talált hozzájuk, és együtt tervelték ki, és megkaparintotta, és
elviszi, és soha többé nem látom…
Állj! Erre meg kell állnom.

Egyszerre egy lépés.

Egyik lábat a másik elé.

Látom a házat, ott van, én is ott leszek, és becsengetek, kopogok az ajtón, ő

sietve kijön, megölel, és nagyon jó lesz, minden rendben lesz.

Minden rendben lesz.

Minden rendben lesz.

Már majdnem ott vagyok. Csak még néhány lépés.

Aztán megtalálom.

35

Az ügyész tapintatosan tárja Freya elé a bizonyítékokat. A lány először

halkan beszél, de miután a bíró megkéri, beszéljen egy kicsit hangosabban,
már jobban lehet hallani. Időről időre egyenesen Jeremyre néz, miközben
beszámol a kapcsolatuknak nevezett időszak kezdetéről. Csodálom a
bátorságát – a vád különleges eljárást kérvényezhetett volna, amelynek
során megkímélhették volna attól, hogy közvetlenül szembesüljön
Jeremyvel, tanúskodhatott volna egy paraván mögött vagy akár videón
keresztül, de Barbara aznap reggel elmondta, hogy a vádhatóság szerint
Freya kijelentette, hogy személyesen lesz jelen.

Azt akarta, hogy Jeremy lássa, milyen hatással volt rá a viselkedése.

Freya elmondja, hogy tizennégy éves volt, amikor megismerkedtek. Jeremy

akkor kezdett történelmet tanítani neki. A történelem lett az egyik kedvenc
tantárgya. A férfi életre keltette a tananyagot. Edward megkéri, fejtse ki,
mit ért ezen, és a lány elmondja. Nagyon tetszett neki, hogy a tanára olyan
regényeket ajánlott, amelyek a tanult korszakban játszódnak, mert szívesen
olvasta azokat a történeteket. Edward megkérdezi, volt-e valami különös a
regényekben, amit megjegyzett.
– Sok szex volt bennük – válaszolja a lány, és lenéz a kezére.

– Kifejtené ezt?

– Amiket először ajánlott, átlagos történetek voltak, de aztán egyre inkább

szerelmi történetek sok szexjelenettel.

– Mit gondolt erről?

– Nem tudtam, hogy a történelem ilyen is lehet – azt hittem, nagyon

unalmas. Királyok, királynők és csaták. Nem tudtam, hogy olyan is lehet,
mint az igazi élet, hogy olyasvalakinek is megfordul a fejében a szex, mint
I. Erzsébet.

A felkészítés Freya elmondása szerint két évig folytatódott. A népszerű

történelmi regények könnyed erotikáját szókimondóbb szövegek váltották
fel, olyan könyvek, amelyeket Jeremy tanácsára Freya megvásárolt vagy
kivett a könyvtárból. Olvasónaplót írt Jeremynek, először plusz házi
feladatként. Nemcsak hogy akkor találta először érdekesnek a történelmet,
meséli Freya, ez volt az első eset, hogy egy tanár komolyan vette őt, többet
látott benne a külső megjelenésénél, és elismerte a tehetségét, amiről a lány
korábban azt sem tudta, hogy megvan benne.

– Hogyan terjesztette elő magának Mr. Taylor ezeket az ajánlásokat? –

kérdezi Edward.

– Az órák végén beszélgetett velem. Néha az osztályteremben talált, vagy a

folyosón társalogtunk.

– És mikor került sor ezekre a beszélgetésekre?

– Iskolaidőben. Aztán elmentünk kávézni. Az volt az első eset.

– Elmondaná a bíróságnak, hogy mi történt ott? Emlékszik, hogy mikor

volt?

– Persze, hogy emlékszem – vágja rá Freya, és először csuklik meg a

hangja. – Azon a napon veszítettem el a szüzességemet. Arra emlékszik az
ember, nem igaz?
Edward Kayode pillanatnyi szünetet tart, alkalmat ad Freyának, hogy
összeszedje magát.

– Azt mondta, emlékszik a dátumra – mikor történt?

– Tavaly júniusban, akkor találkoztunk először az iskolán kívül. Június

tizenhatodikán.

– El tudná mondani a bíróságnak a saját szavaival, hogy mi történt?

A dátum összefüggésben van a vádirat első pontjával. Véletlenül

találkoztak össze az iskola kapujában, mondja Freya. Jeremy adott neki egy
példányt a Fanny Hill – egy örömlány emlékiratai című könyvből. Az
ügyész felvesz egy leragasztott műanyag tasakot, amelyben egy könyv
látható, és kéri, hogy adják oda a lánynak. Freya megnézi és bólint.

Visszaadja a bizonyítékot, és azt mondja, Jeremy megkérdezte tőle, mit

gondol a legutóbb ajánlott könyvről. Freya nagyon különlegesnek találta.

– Hogy érti ezt? – kérdezi Edward. A lány higgadtsága most megtörik, az

arca élénkvörös.

Felveszi a pohár vizet, amit hoztak neki, és hangos kortyokkal iszik belőle.
Ökölbe szorul a kezem a feszültségtől, ahogy Freya próbál megnyugodni a
legnehezebb rész előtt.

– Úgy értem, hogy durva – mondja. – Nagyon durva. – Mintha erőt

gyűjtene valahonnan. –

Úgy értem, nyilvánvaló, hogy az ember állandóan lát dolgokat az

interneten. Ki sem lehet kerülni. Fiúk küldik, ott van a telefonodban.
Kemény pornó meg minden. De az, hogy ezt a könyvet ő ajánlotta nekem,
ahogy leírja a szexet, nagyon személyesen érintett. Mintha közölni próbálna
velem valamit.

– Mit?

Az esküdtszék minden tagja feszülten figyeli a lányt. Freya szünetet tart,

megint elvörösödik, piros foltok jelennek meg az arcán.
– Azon kezdtem tűnődni, azt próbálja-e a tudtomra adni, hogy tetszem neki.

– Milyen értelemben tetszett neki?

– Szexuális értelemben. Hogy vonzónak tart.

Visszatér a véletlen találkozáshoz. Kicsit későn jött ki az iskolából, mondja,

mert gyorsan megpróbálta befejezni a földrajzleckéjét. Ahogy kiment a
kapun, összefutott Jeremyvel.

Visszajött, mert az iskolában hagyott valamit. A könyvről kérdezte a lányt,

ő elpirult, és azt mondta, durva volt, de Jeremy erősködött, mire Freya
megvallotta, hogy tetszett neki.

Bement Jeremyvel az iskolába, hogy elhozza, amire szüksége volt, és látták,

hogy az épület teljesen üres. Jeremy a tanári szobába vitte, teát készített
neki, aztán arra kérte, mutassa meg, melyik a kedvenc része a könyvben.
Freya habozott, így Jeremy elvette tőle a könyvet, és kikereste azt a részt,
ami az ő kedvence, és hangosan felolvasta.

Miután befejezte az olvasást, megkérdezte a lánytól, akarja-e, hogy azt

tegye vele, amiről a rész szólt. Freya nem lelkesedett, de nem is tiltakozott.
Hagyta, hogy Jeremy megcsókolja, levetkőztesse, orális szexben részesítse
(némi habozás után azt mondta, élvezte), majd rendesen közösültek. Jeremy
kondomot használt, és nagyon gyengéd volt.

Freya hangja egyre halkabb, ahogy ezt előadja, és a bíró kedvesen, de

határozottan többször is kénytelen megkérni, hogy beszéljen hangosabban.
Igyekszem nem beleélni magam, de érzem a zavarát. Próbálom nem Robint
képzelni a helyébe. Az esküdtekre nézek, szeretnék olvasni az arcukból, de
az kifejezéstelen, mintha ők is igyekeznének megkönnyíteni a lány dolgát.
Hatalmas a szakadék Freya harsány megjelenése, fenyegető sminkje és
remegő

hangja között, amit az egész bíróság észlel. Amikor ennek a résznek a

végére ér, a bíró húsz perc szünetet rendel el, és a lány arcáról leolvasható a
megkönnyebbülés, ahogy kimegy a teremből a tanúkat támogató civil
szervezet képviselőjének a társaságában.
– Jobban szerepel, mint gondoltam – mondja Barbara –, de nem hiszem,
hogy túl nagy gond lesz kikészíteni. Túlságosan klappol minden – az
előkészítés tankönyvi példája. Nyilvánvaló, hogy a lány online blogokban
olvasta.

Bólintok. Klappol. De lehet, hogy csak azért, mert igaz. Kiverem a

fejemből az ötletet – nem szabad így gondolkodnom.

– Menjen, beszéljen Jeremyvel – javasolja Barbara. – Hallgassa meg, mit

szól az eddigiekhez.

Visszamegyek a vádlottak padjához. A biztonsági őr beenged az őrizetesek

helyéhez a terem végében, ahol Jeremy ül, mielőtt folytatódik a tárgyalás.
Sápadt, az állkapcsa összeszorítva.

– Jól van?

– Nagyon kiborító ezt hallgatni – dadogja. – Minden tőlem telhetőt

megtettem azért a lányért. És ő mindent kiforgat és ellenem fordít.
Nevetséges, hogy azokról a könyvekről beszél.

– Nem maga adta neki őket?

– Az egész internet tele van pornóval – mondja. – Mi a francnak használnék

egy csomó régi, giccses erotikus irodalmat, hogy elcsábítsak egy tinédzsert?
Ennek semmi értelme.

Ebben van valami, gondolom.

– Valóban nincs. – Mielőtt folytathatnám, a kosztümöm zsebében

megrezdül a telefonom. –

Elnézést, ezt meg kell néznem…

Üzenet Nicole-tól. Daisy még mindig eszméletlen, írja. Várják a

toxikológiai leletet.

Túladagolásra gyanakszanak.
Hirtelen nagy levegőt veszek a túladagolás szó olvastán.

– Minden rendben?

Felnézek, kissé meglepődve, hogy a stressz ellenére, amit átél, észreveszi az

aggódásomat.

Egy pillanatig habozok, mielőtt válaszolok.

– A lányom egyik barátnője – mondom. – Péntek este megbetegedett –

azóta is eszméletlen.

Úgy látszik, hogy túladagolásról van szó.

– Ez rettenetes – ingatja a fejét Jeremy.

– Van magának elég baja. Nem kellene erről beszélnem.

– De ez komoly dolog – mondja. – Gondolom, nagyon aggódik. – Egy

pillanatra elhallgat. – A lánya az Ashamsbe jár, ugye?

– Igen, oda.

– Hatodikos?

– Igen.

Megint hallgat, aztán folytatja.

– Nézze, talán nem kellene mondanom semmit. Csak pletyka, nem tudok
semmi konkrétat.

De az ember hall ezt-azt… Még mindig kapcsolatban állok a tanárokkal az

iskolámból.

Beszélünk mindenféléről.

– Mi mindenről? – kérdezem határozottan.

– Komoly a verseny, igaz?

– Igen, ezt mondják.

– És hihetetlenül nehéz bejutni oda?

– Igen. Pontosan ezt a benyomást keltették bennem.

Hosszú hallgatás.

– Amit én hallottam… és… nézze… Nem tudom, igaz-e. Azt hallottam,

hogy mindenütt problémák vannak. A szülők hihetetlenül erőszakosak, és
bár az iskola mindent megtesz a gyerekekért, nem tudják mindentől
megvédeni őket.

Hirtelen megriadok.

– Azt mondanám, hogy ez nagyjából így van – úgy látom, a tanári kar eddig
nagyon jó. A szülők… nos, az egy másik történet. De már kezdünk egy
kicsit jobban beilleszkedni –

mondom.

– Az nagyon jó. – Újabb szünet. – Nézze, ez nem minden. Csak… Épp

nemrégiben beszéltem erről valakivel. Megragadt a fejemben, hogy a lánya
is oda jár. – Nyugtalanul pislog.

– És? – Igyekszem higgadtan beszélni, de a kezem remegni kezd.

– Akkor nem gondoltam semmit – feleli. – Történnek balesetek. De most

van egy újabb…

– Egy újabb mi?

– Egy újabb gyerek a kórházban – mondja.

– Ki a másik?

– Az tavaly volt – mondja. – Nem tudom pontosan, mi történt, de…

A biztonsági őr szakítja félbe.

– Ideje visszamenni a tárgyalóterembe, uram.

Mennem kell, de hallani akarom a végét.

– Mi? Mi történt? – sürgetem.

Jeremy feláll, megigazítja a nyakkendőjét, kész visszamenni a terembe.

– A lány meghalt – mondja. – Nem tudom, hogyan, de meghalt.

Végigfut rajtam a hideg. Visszaballagok a terembe Jeremy után. Szavai

visszhangzanak a fülemben.

Hideg félelem szorongatja a torkomat.

36

Freya tanúvallomásának következő része homályos. Lassan gondolatban is

visszatérek a terembe. A lány beszámol a másik két alkalomról, amelyről
azt állítja, hogy ő és Jeremy közösültek; egyszer egy üres tanteremben,
majd a tanári szobában tanítás után.

Különlegesnek érezte magát, akit kiválasztottak, imádott könyvekről

beszélgetni a férfival.

Jeremy A szürke ötven árnyalatát ajánlotta, mint modernebb könyvet, ami

tetszeni fog neki.

A két főszereplő stílusában üzengettek egymásnak. A férfi még arra is

megpróbálta rávenni Freyát, hogy küldjön neki meztelen fotókat magáról,
de ő ezt visszautasította.

Most már nagyon figyelek. Kezdem elveszíteni Freya iránti

együttérzésemet. Végül is, ha van valami, amit ismerek, az Freya
közösségimédia-megnyilvánulásainak és üzeneteinek tartalma. És ezeknek
az üzenetváltásoknak nyoma sincs sehol. Ezzel az ügyész, Edward is
nyilvánvalóan tisztában van.
– Milyen eszközökön keresztül küldtek egymásnak üzeneteket? – kérdezi,
miután Freya elmondott egy üzenetváltást, amit az esküdtek elképedve
hallgattak.

– Egy applikációt használtunk – mondja. – Felinstalláltam az iPademre.

– Meg tudja mutatni a bíróságnak ezeket az üzeneteket? Freya lehajtja a

fejét, és tagadóan int.

– Sajnálom, hallanom kell a válaszát – mondja Edward.

– Nem – feleli Freya. – Nem tudom bemutatni a bíróságnak. Az applikáció

az iPademen volt, sehol máshol, azt pedig elveszítettem tavaly nyáron.

– Hogy érti azt, hogy elveszítette?

– Biztos az iskolában hagytam, vagy a buszon. Nem találtam meg.

Különben is, kizárólag titkos beszélgetéseket folytattunk.

– El tudná mondani a bíróságnak, mi a titkos beszélgetés?

– Minden üzenet törlődik, ahogy elolvasták. Jeremy – Mr. Taylor – ezt

nagyon szigorúan vette. Semmilyen más módon nem üzenhettünk
egymásnak.

Freya arrafelé néz, ahol Jeremy ül a vádlottak padján. Megfordulok, és

látom, hogy le van hajtva a feje, nem néz a lányra. Megrendülök attól,
ahogy Freya Mr. Taylornek nevezi. Ebből látszik, milyen fiatal. Körülnézek
a tárgyalóteremben, hol ülhetnek a szülei. Ha Robin lenne Freya helyében,
megőrülnék, ha végig kellene néznem, hogy a lányom ilyen helyzetben van.

Ha Robin lenne a helyében, puszta kézzel meg akarnám ölni Jeremyt. Robin
legalább egyelőre biztonságban van az iskolában. Ahol Freyának is lennie
kéne…

– Kommunikáltak bármi más módon is? – kérdezi Edward.

– Nem. Csak így. És néha e-mailben az iskolai házi feladatról. De azokban

nem volt semmi –
csak normál e-mailek voltak.

– Hogyan e-mailezett?

– A laptopomról.

– Voltak üzenetek a telefonján?

– Nem. Ez csak egy szimpla Nokia, nem okostelefon. Bár Jeremy nem
üzent volna azon, mert nem akart elektronikus nyomot hagyni. Így nevezte.

– Szeretném világossá tenni a bíróság előtt – volt egy laptopja, egy

mobiltelefonja és egy iPadje, így van?

– Igen.

– Nem szokatlan, hogy valakinek csak egy régi Nokiája van, és nincs
okostelefonja?

– Ezt mondja meg az anyámnak! – Nevetés hullámzik végig a termen,

enyhítve a feszültségen. Még Freya is elmosolyodik. – Régen volt egy
iPhone-om, de túl sokszor összetörtem. Az anyám azt mondta, meg kell
elégednem a Nokiával, amíg be nem bizonyítom, hogy képes vagyok
vigyázni rá. Úgy volt, hogy kapok egy új telefont, de akkor elveszett az
iPad.

– Mit mondott, mikor veszítette el az iPadet?

– Tavaly nyáron.

– És nem próbálta letölteni azt a kommunikációs applikációt a laptopjára?

– Ő mondta, hogy ne tegyem. Azt mondta, biztonságosabb, ha csak egy

eszközön van fent.

Edward a papírjait nézegeti.

– Történt valami a telefonnal és a laptoppal?

– A rendőrség elvitte őket. Már nincsenek nálam. Az anyám egy másik
Nokiát vett nekem, annyira dühös volt miatta.

Edward jelzi, hogy egyelőre nincs több kérdése, és a bíró ebédszünetet

rendel el. A büfében szendvicset majszolunk. Jeremy feszült, Barbara
nyugalma viszont rendíthetetlen.

– Ne aggódjon – mondja. – Ennél kellemetlenebb már nem lehet magának.

Ahogy felteszem a keresztkérdéseket, minden rendben lesz. És az esküdtek
sincsenek lenyűgözve. Egyetért, Sadie?

– Így igaz – bólintok. – Nem hiszem, hogy tetszett nekik a kijelentés, hogy
a lány elveszítette azt az iPadet. Vagy az üzeneteket automatikusan törlő
szolgáltatás… Ez az egész így egy kicsit túl kényelmes.

Jeremy bólint. Úgy tűnik, legalább részben megnyugodott.

– Darabokra szaggatom ezt az egész históriát, Jeremy – mondja Barbara. –

A szavamat adom rá. Nem fogjuk hagyni, hogy megússza a kisasszony.

Egy kicsivel a többiek előtt távozom, megyek a mosdóba. A tinédzser

lányok a folyosón csoportosulnak. Itt maradtak, hogy hallják Freya
vallomását. Ahogy elmegyek a csoport mellett, elhallgatnak, majd újra
csevegni kezdenek, ahogy befordulok a mosdó felé.

– Összevissza hazudozik – mondja az egyik. Megállok, nem tudok

ellenállni a kísértésnek, hogy hallgatózzam. – Tudom, hogy legalább három
másikkal lefeküdt, mielőtt állítólag ez megtörtént.

– Nem tudhatod biztosan – véli egy másik. – Ez csak pletyka.

– Nem csak pletyka. Emma mondta. A bátyja ismeri is a fiúkat.

– Emma állandóan pletykál. Mindig mindenfélét kitalál.

– Nem hiszem el, hogy Freya mellett állsz. Nézd meg, mit művelt Mr.
Taylorrel!

A másik lány nem hagyja magát.

– És mi lesz azzal, hogy „hiszek Freyának”? Állandóan erről papolsz. Az
áldozatnak kell hinnünk. Te csak azért véded Mr. Taylort, mert bele vagy
zúgva.

– Nem vagyok!

– De igen! És ez undorító. Sokkal öregebb nálad.

Ezt az utolsó mondatot hangosan mondja, majd zavaros kiáltások és gyors

léptek zaja fogadja. Mintha dulakodás tört volna ki a lányok között, közben
egyre közelebb érnek ahhoz a ponthoz, ahol megálltam hallgatni őket.
Lehajtom a fejem, zúg belül. Továbbsietek.

Visszatérve a tárgyalóterembe előveszem a telefonomat, és mielőtt bejön a

bíró, írok Nicole-nak, megkérdezem, van-e valami újság. Semmi – érkezik
a válasz szinte azonnal. Nagyon aggódom. Délután beugrom a kórházba,
mielőtt elmegyek Pippáért. Akarod, hogy Robint is elhozzam?

Barbarához fordulok.

– Szükség lesz rám a tárgyalás után?

– Nem. Csak biztos akarok lenni benne, hogy az összes üzenetet, amit
megkaptunk, tüzetesen átnézte.

– Azt hiszem, mindent leírtam a dokumentumban, amit átadtam. Nincs

semmi Jeremyről az üzenetekben. Semmi hiteles bizonyíték. Szinte
hihetetlennek tűnik. Én nem veszem be ezt az iPad-sztorit.

– Én sem – ingatja a fejét Barbara. – És mire végzek a keresztkérdésekkel,

senki más sem fogja bevenni ebben a teremben.

Válaszolok Nicole-nak. Ha nem gond, és elvinnéd hozzátok Robint, nagyon

hálás lennék.

Nem maradok későig. Megnyomom a küldés gombot, abban a pillanatban,

amikor Chynoweth bírónő visszajön a terembe.
Edward új erőre kapott a rövid szünetben; azonnal talpra ugrik, ahogy
folytathatja a kérdésekkel. Freya nem ilyen vidám. A sminkje még mindig
tartja magát, de a szeme körül maszatos a bőre, mintha megfeledkezett
volna az álcáról, amit visel, és megdörzsölte volna a szemét, amitől
elkenődött a szemfestéke. Fáradtnak és gyengének látszik, ahogy ott áll. A
bírónő is észreveszi, és megkérdezi, nem szeretné-e ülve folytatni, de a lány
megrázza a fejét.

Edward újrakezdi.

– Ismertette a három alkalmat, amikor intim helyzetben volt a vádlottal, és

beszámolt egy sor nagyon személyes üzenetről, amit váltottak. Azt mondta,
hogy az utolsó ilyen incidensre július első hetében került sor, közvetlenül az
iskolaév vége előtt.

Edward szünetet tart, Freya bólint, és azt mondja, igen.

– Beszélt az alperessel a kapcsolat folytatásáról a nyári szünet idején?

– Igen – mondja Freya. – Azt gondoltam, hogy folytatódni fog. Fel akartam
menni a lakására.

– Találkozott vele egyáltalán a nyári szünetben?

– Csak egyszer. – Freya most feldúltnak látszik, behúzza a vállát.

– Beszélne a bíróságnak erről az alkalomról?

A lány lehajtja a fejét, aztán mély levegőt vesz.

– Sok üzenetet váltottunk a szünet első hetében. Azt mondta, beszéljük

meg, hogy hamarosan találkozunk. Óvatosnak kell lennünk, de meg lehet
szervezni. Aztán elveszítettem az iPademet. Nem találtam sehol. Úgyhogy
nem tudtam üzenni neki.

– Megpróbált más módon kapcsolatba lépni vele?

Újabb hosszú hallgatás. Újabb mély levegő.

– Igen – válaszol Freya. – Felmentem a lakására.

– A gyanúsított megadta a címét?

– Nem, de megtaláltam – mondja halkan a lány.

– Megtalálta?

– Az utolsó alkalommal, amikor… vele voltam, kiment a mosdóba lehúzni

az óvszert. A tárcáját az asztalon hagyta. Lefotóztam a jogosítványát. Így
aztán tudtam a címét. –

Rendkívül feszült a hangja.

– Miért fotózta le a jogosítványát? – kérdezi Edward.

– Mert rajta volt a fényképe. Azt akartam megszerezni. És talán a címét is.
Biztos, ami biztos.

– Freya kihúzza magát. – Nem akartam megtenni, de nem tudtam megállni.

– És kezdett valamit azzal a címmel?

– Igen. Odamentem. El akartam kérni a telefonszámát, hogy üzenetet

küldhessek neki, mivel elveszítettem az iPademet. Az anyám nagyon
haragudott, és nem engedte, hogy kapjak egy másikat, így nem
használhattam többé az applikációt.

– Térjünk vissza arra a napra, amikor elment Mr. Taylor címére. Otthon
volt?

Freya habozik.

– Igen. De nagyon dühös volt, amiért odamentem. Azt mondta, ostobaság és

éretlenség a részemről. Így aztán eljöttem. – Freya ingerült, mintha még
friss lenne az emlék.

– Hogyan érezte magát ezek után? – kérdezi Edward.

– Rettenetesen. Azt hittem, különleges kapcsolat van köztünk.

Szünet, amíg Edward a papírjait nézegeti. Dühödten jegyzetelek. Látom,

hogy Barbara megbillenti a fejét, vagyis fontosnak tartja ezt a vallomást, és
én pontosan le akarok jegyezni mindent.

Edward folytatja.

– Találkozott vele újra azon a nyáron?

Freya most először sírva fakad, felzokog, a szája elé kapja a kezét. A másik
keze fejével megdörzsöli a szemét. Most majdnem úgy néz ki, mint az az
iskolás lány, aki valójában. Bár ez nem teszi együttérzővé az esküdtszék
tagjait. Mocorognak a székeiken, egy nő az órájára néz.

A teremszolga még egy pohár vizet ad Freyának, ő iszik belőle. A bíró

megkérdezi, folytathatják-e, vagy szeretne egy rövid szünetet.

– Minden rendben – válaszolja Freya. – Tudom folytatni. – Felemeli a fejét.

– Újra találkoztam vele. Augusztusban. Az apámnál voltam Surrey-ben, de
unatkoztam, és az apám soha nem volt otthon. Elhatároztam, hogy
visszamegyek anyámhoz. Korán reggel eljöttem,

mert már megint ott volt apám hülye barátnője, őt nem szeretem. Vonattal
mentem vissza Londonba, de ahelyett, hogy felszálltam volna a metróra,
hogy hazamenjek, elhatároztam, hogy megint a lakására megyek, hátha
találkozhatom vele. Rendeltem egy könyvet, a Fanny Hill díszkiadását, azt
akartam odaadni neki. Azt hittem, megint kedvelni fog, ha ajándékot kap
tőlem.

– Értem – bólint Edward. – És amikor a lakására ment, hány óra volt?

– Kilenc körül.

– Nem várták otthon?

– Nem. Nem szóltam anyámnak. Egyenesen Jeremyhez mentem.

– Mit csinált, amikor odaért? – kérdezi Edward.

– Be akartam csengetni, de túlságosan ideges voltam. Úgyhogy leültem egy
korlátra a lakásával szemben, és vártam, hátha kijön.

– És kijött valaki?

Freyára nézek, végigfut rajtam a hideg, ahogy figyelem a lány arcát. Egy
pillanatig teljesen üres a tekintete. Lassan Edwardhoz fordul.

– Igen. Jeremy jött ki.

– Egyedül volt, vagy valaki mással?

Freya egyenesen Jeremyre néz.

– Valaki mással volt. Egy lánnyal. Nem tudom, ki volt az. Jeremyre
pillantok, de most is lehajtott fejjel ül.

– Mit csináltak?

– Búcsúzkodott a lánytól. Úgy tűnt, a lány nála töltötte az éjszakát. Jeremy

köntösben volt.

Sokáig csókolóztak, aztán a lány elment. – Freya arca szinte diadalittas,

aztán a győzelem gyorsan átadja a helyét a szomorúságnak.

– És akkor mit csinált?

– Lehajtottam a fejemet. Ahogy Jeremy becsukta az ajtót, odaszaladtam,

bedobtam a könyvet a levélszekrényébe, és elmentem.

– Továbbra is oda akarta adni neki az ajándékot, azután is, hogy látta, valaki
mással csókolózik?

– Arra gondoltam, talán bűntudata lesz – mondja Freya mélységes

szomorúsággal a hangjában.

– Nem sokkal ez után történt, hogy elmondta valakinek, mi történt maguk

között az alperessel?
– Igen. Elmondtam az anyámnak, de ő azt mondta, csak kitaláltam. Aztán
én magam hívtam a rendőrséget. Akkor robbant ki az egész. – Freya
körbemutat a bíróságon, aztán lehanyatlik a feje, mintha a gondolat már túl
sok lenne neki.

37

A tárgyalást nem sokkal ezután berekesztik. Az ügyészség befejezte Freya

meghallgatását.

Barbara készen áll a következő alkalommal esedékes vallatásra. Megismétli

az utasítást, hogy még egyszer ellenőrizzem a kinyomtatott fájlokat. Jeremy
nyugodtnak tűnik most, hogy feltárták a bizonyítékokat. Szinte azonnal
távozik, ahogy elbocsátanak minket a bíróságról. Mindenkitől elköszönök,
én is távozom. Meg szeretném kérdezni Jeremyt a pletykákról, amelyeket
Robin iskolájáról hallott, de ez nem a megfelelő időpont.

Nicole nem üzent újra, úgyhogy amilyen gyorsan csak tudok, London
északi részébe indulok. A tárgyaláson érzett feszültség átadja helyét a
Daisy, Julia és Robin miatti aggódásnak.

Odaérek Nicole házához, ő nyit ajtót. Fentről hallom a gyerekek kacagását.

Legalább Robin vidám, nem gondol túl sokat Daisyre vagy arra, hogy mi
lehet vele. A vacsora ínycsiklandó illata száll. A ház meleg, a függönyök be
vannak húzva az őszi szürkületben, és amikor Nicole közelebb jön és
átkarol, áthat az otthonosság érzése.

Nicole kipirult a főzéstől, érzem a haján az enyhe dinsztelthagyma-szagot.

Amikor odébb lép, nyilvánvaló, milyen nyomás alatt van. Pecsétes a
pulóvere, a haját jó ideje nem fésülte meg.

– Van valami hír?

– Semmi. Daisy kómában van, aspirációs tüdőgyulladással. Azt mondják,

biztosan elvesztette az eszméletét a gyógyszerektől, aztán hányt és
félrenyelte a gyomortartalmat.
Már majdnem meghalt, amikor Julia felfedezte, milyen állapotban van.
Oxigénhiánya volt, ami hipoxiás agykárosodáshoz vezetett, ráadásul
belélegzett valamennyi gyomortartalmat, amíg eszméletlen volt, ettől
fertőzés keletkezett a tüdejében. A következő néhány nap kritikus lesz.
Nem tudják, milyen állapotban lesz, amikor felébred, mennyi marad meg az
agyfunkciókból. Ha egyáltalán magához tér a kómából… – Az utolsó
szavakat Nicole suttogva mondja.

A szó visszhangzik a fejemben. Kóma.

– Nem tudtam, hogy ennyire súlyos a helyzet.

– Ezt nem tudtam megírni – mondja Nicole. – Személyesen akartam

közölni.

A karomnál fogva behúz a nappaliba, leül a kanapéra, és helyet mutat maga

mellett.

– Fogalmam sincs, hogyan történt és mit vehetett be Daisy, de úgy tűnik,

gyógyszertúladagolásra gyanakszanak.

– Honnan szerezhetett gyógyszereket? És miféléket? – Nem tudom

abbahagyni a faggatózást.

– Még nem tudják, folynak a vizsgálatok. És hogy honnan… Nos, ezért

kutatta át a rendőrség Julia házát.

Tovább erősködöm.

– Mióta volt eszméletlen?

– Pippa nem vette észre, hogy valami baj van – nagyon korán felébredt, és
egyenesen átjött az én szobámba. Azt hitte, hogy Daisy még alszik. Csak
amikor Julia később bement felébreszteni, akkor jött rá, hogy baj van, hogy
Daisy nincs jól. Eszméletlen volt, a szája körül hányadék. Nem lélegzett.
Próbáltuk lélegeztetni, aztán nagyon gyorsan megjöttek a mentősök, és
átvették. Daisy agya egy ideig nem jutott oxigénhez – nem tudják, mennyi
ideig. Tényleg komoly az ügy.
– Azt mondtad, pénteken este nem volt jól.

– Nyűgös volt. Panaszkodott, hogy fáj a hasa és a feje, de azt hittem, hogy
csak ideges. – Új barátnőm nyugtalan. – Az utolsó matekdolgozat nem
sikerült jól neki, és Daisy feldúlt volt a gyenge eredmény miatt.

– Amikor hetvenhét százalékot kapott?

Nicole rám emeli a tekintetét.

– Julia szerint ez kevés.

– Daisy tényleg hatalmas nyomásnak van kitéve.

– Igen – ért egyet Nicole. – Julia nagyon szereti, de hihetetlenül sokat

követel tőle. – Nicole felkel a kanapéról, néhányszor körbejár a nappaliban,
megáll a kandallópárkány fölött levő

tükör előtt, és beletúr a hajába.

– Mindig azt mondogatjuk nekik, hogy adjanak bele mindent, de nem kell
mindenkinél jobban teljesíteni. Nem tudom, Julia ezt felfogta-e már.

Felnevetek, bár egyáltalán nem vagyok vidám.

– Nagy a verseny.

– Az biztos. – Nicole leül mellém a kanapéra. – Ezért hívtalak téged.

Tudom, hogy furcsán hangzik, mert még csak nemrég kezdtünk beszélni
egymással. De te sokkal normálisabbnak látszol a többieknél. Egy kicsit
mindenki megőrült. Különösen ebben az évben, amikor be kell jutni a
gimnáziumba…

Egy ideig csendben ülünk. Aggodalmaim dacára nem esik rosszul, hogy
Nicole úgy tekint rám, mint a normalitás kútfőjére.

– Gondolom, a legrosszabbat megúsztuk azzal, hogy később csatlakoztunk

– jegyzem meg.
– Hát, így is lehet mondani. Nem igazán a legjobb időszakunkban ismertél
meg minket.

Régen minden nagyon jó volt, de mostanra nagyon ijesztő lett…

Majdnem elfelejtettem, amit Jeremy mondott nekem korábban a bíróságon,

de erről a megjegyzésről eszembe jut. – Hallottam valamit. Valakitől az
iskolán kívül.

– Folytasd! – mondja Nicole.

– Volt valaki, aki meghalt?

Nicole a haja végét csavargatja.

– Nem tudom biztosan…

– Én sem tudom. És az illető azt mondta, lehet, hogy csak pletyka, de…

Nicole kinyitja a száját, mintha mondani akarna valamit, de ekkor

megszólal a csengő.

Nicole feláll, az ajtóhoz szalad. Hangok hallatszanak. Julia az. Kisietek az

előszobába. Julia sápadt, a szeme körül sötét karikák. Amikor meglát,
félmosollyal üdvözöl, aztán leveszi a kabátját.

– Le tudnék gyűrni egy italt.

A konyhába megyünk, és Nicole kibont egy palack fehérbort, három

poharat tesz az asztalra, és nagy zajjal bort löttyint beléjük.

– Na, hogy van? – kérdezi Nicole.

– Ugyanúgy. – Julia egy hajtásra kiissza a pohár felét. – Pontosan

ugyanúgy. Csak fekszik ott falfehéren, egy cső áll ki a torkából. Nem is úgy
néz ki, mint önmaga.

– Bárcsak megengednéd, hogy meglátogassam – függeszti rá a tekintetét

Nicole.
– Tudom, hogy nagyon elszomorít majd – mondja Julia. – Csak próbállak
megkímélni. –

Megint iszik, és tölt magának. – És nem akarok túl sok látogatót. Nagyon
lehangoló. Úgy értem, az intenzív osztály…

Nicole megszorítja Julia karját.

– Rettenetes – mondja. – De te nagyon jól csinálod.

– Van más választásom? Paul ma bejött meglátogatni. Szörnyen zaklatott

volt.

– És minden rendben ment? Úgy értem, a találkozás… – kérdezi Nicole.

Julia összeszorítja a száját, és megrázza a fejét.

– Most is ugyanolyan önző disznó, mint mindig. Nekem támadt, azt

mondta, nem viselem rendesen a gondját a lányunknak, és hogy el fogja
perelni tőlem, ahogy Daisy felépül annyira, hogy hazamehessen.

– És te mit mondtál? – kérdezi Nicole.

– Hogy ez nem a megfelelő idő és hely. Csak egyetlen dolog fontos, hogy
Daisy felépüljön.

– Egyetértett?

Julia megint iszik, és leengedi a poharat.

– Azt mondta, ne legyek ilyen átkozottul képmutató. Hogy már megint

játszom a tökéletes anyát, amitől ő rosszul van, mert fényévekre vagyok a
tökéletes anyától. – A kezébe temeti az arcát, a válla rázkódni kezd. Nicole
átöleli. Julia néhány pillanatra elhallgat, aztán csak elfojtott zokogása
hallatszik. Figyelem őket, és mélységesen együtt érzek Juliával. Lehet,
hogy egy szörnyeteg, de ilyen rémes helyzetben lehetetlenség nem sajnálni.

– Micsoda egy gazember – motyogja Nicole a barátnője hajába. Andrew jut

eszembe, hogy milyen kegyetlen volt velem, és még inkább együtt érzek
Juliával.

Jelez a sütő órája. Nicole elengedi Juliát, kikapcsolja a sütőt, majd kihúz
belőle egy hatalmas halas süteményt, amelynek a tetején sajtréteg aránylik.
Összefut a nyál a számban.

– Arra gondoltam, hogy szükségünk van valami vigasztalóra ma este.

Julia odamegy, és megöleli.

– Te tényleg elképesztő vagy – mondja. – Nagy támaszt jelentesz, Nicole.

És te is, Sadie. –

Felém fordul. Őszinte érzelem látszik rajta a botox mögött. – Rosszul indult
köztünk a dolog, de tudom, hogy számíthatok rád.

– És Robin csodálatos Pippával – mondja Nicole. – Olyan jólesik hallani,

ahogy odafent kacagnak. Robin nagyszerűen elszórakoztatja.

– Bárcsak engem is ilyen könnyű lenne elszórakoztatni – mormogja Julia.

Igyekszem nem megsértődni.

A lányok lejönnek, és Nicole kitálal nekik egy-egy kis adag halas pitét.
Mindannyian körbeüljük a konyhaasztalt. Éhes vagyok – mintha már
nagyon régen ebédeltem volna a büfében Jeremyvel. Robin és Pippa is éhes,
de Nicole és Julia csak piszkálja a tányérján az ételt.

– Daisy már az egészet megette volna – sóhajt fel Julia.

– Jó étvágya van – helyesel Nicole.

– Nem annyira – mondja Julia kicsit élesebben. – Nem úgy, mint Pippának
– aki már a második tányérral eszi.

– Pippa… – fordul a lányához Nicole –, tudod, hogy kérned kell, mielőtt

még egyszer szedsz.

– Elveszi a tányért a lányától, pedig Pippa még éppen falatozik.

– Bocsánat – motyogja a lány, és elpirul.

– Semmi baj, drágám. Csak ne felejtsd el, nem kell olyan sokat enni.

Robin rám néz, mintha meg akarna győződni róla, hogy nem baj, ha tovább
eszik, én pedig bólintok, aztán megfogom a tálalókanalat, és magamnak is
szedek még egy adagot.

– Ó, annyira irigyellek, hogy nem kell törődnöd vele, mit eszel – sóhajt
Julia. Meghökkenek. –

Bárcsak lazítani tudnék egy kicsit. De tudod, még az ilyen hatalmas stressz
idején sem lennék képes így lapátolni magamba az ételt.

Egy villára tett falat már majdnem a számnál van. Elkapom Nicole
pillantását, aztán lassan leeresztem a villát.

– Ó, Julia, te annyira bátor vagy – mondja Nicole. – Egyszerűen csodálatos.

Én már teljesen szétzuhantam volna.

Egyetértően mormogok, felkapom a tányéromat, majd Robinét is, és

leteszem a mosogatógép mellé.

– Mennünk kell – mondom. – Nem akarok tovább a terhedre lenni. És még

dolgoznom is kell.

– Boldogan elhozzuk Robint holnap is – ugrik fel Nicole. – Bármikor.

Kikísér az ajtóhoz. Ahogy búcsúzóul megölel, közelebb hajol hozzám. –

Állandóan ezt mondom, de kérlek, ne törődj vele, mit mond Julia. Nagyon
ideges. Szörnyen nehéz helyzetben van.

– El sem tudom képzelni.

A kórházban eszméletlenül fekvő Daisy gondolata nem hagy nyugodni.

Hazáig egész úton szorosan fogom Robin kezét.

38
Másnap reggel sincs semmi hír. A helyzet változatlan – írja Nicole. Robint
ma este is szívesen látjuk.

Gyorsan megköszönöm a tájékoztatást. Visszagondolok az előző nap

Jeremyvel folytatott beszélgetésre, és keresni kezdek az interneten –
Ashams lány halála. Az első néhány oldalon a Google-ön nincs más, csak
pozitív utalások az iskolára. Semmi negatív információ, semmi említés egy
halott lányról, csak egyik sztori a másik után az ösztöndíj-rendszerükről és
a helyi közösségben végzett karitatív munkáról, illetve több cikk a kiváló
tanulmányi eredményekről. Tovább keresgélek, de bejön Robin, és
készülnöm kell, hogy elvihessem az iskolába.

– Biztos vagy benne, hogy megint el akarsz menni hozzájuk? – kérdezem

útközben az iskola felé.

– Igen, kedvelem őket – mondja Robin. – Nem lesz baj, anya. Megígérem.

Nem vitatkozom. Valójában módom sincs ellent mondani, mert nem

intéztem el, hogy részt vehessen az iskola utáni foglalkozáson.

– Ha ennek a tárgyalásnak vége – szólalok meg, amikor a kapuhoz érünk –,

megígérem, hogy mindent elrendezünk. Keresek neked egy felvigyázót
délutánra, ha a bíróságra kell mennem. Mindent el fogok intézni.

– Addig talán ideköltözik apa – mondja könnyedén. Meghökkenek.

– Ezen gondolkodik?

– Nem tudom. Mondott valamit, amikor itt volt. De ne aggódj. Kedvelem

Pippát és Nicole-t –

mondja Robin, és búcsúzóul megcsókol.

Messziről látom Nicole-t, de a telefonján lóg és nem néz fel, úgyhogy a

metró felé veszem az irányt, és örülök, hogy nem kell csevegnem. Arra
gondolok, amit Robin mondott Andrew-ról, hogy talán visszaköltözik. De
ez nem az a probléma, amivel most foglalkozni akarok –
örülök, hogy nem látom, és nem nyomasztja a lelkem. Tudom, hogy
valamikor majd mindennel foglalkoznom kell. De nem most.

A metróút most is csodát tesz; külön tudom választani Daisy iránti

aggódásomat a tárgyalás és a Barbara soron következő keresztkérdései
miatt érzett feszültségtől. Mire a szerelvény a Temze alá ér, Daisyt, Juliát és
Nicole-t már a tudatom mélyére száműztem. Gondolatban átlapozom a
fájlokat. Az összes üzenetet tüzetesen átnéztem, és határozottan semmi jele
az applikációnak, amit Freya említett tegnap a bíróságon, de még mindig
félek, hogy valami elkerülte a figyelmemet. Bár azt nem tudom, hogy mi.
Nyoma sincs az állítólagos kapcsolatnak Freya és Jeremy között, sem a
laptopon, amit Freya üzenetek küldésére és a közösségi média elérésére
használt, sem a hagyományos Nokián.

Az elveszett iPad, az applikáció – mindezt előre kifundálták, ahogy Barbara

mondta. Freya mondhat, amit akar, de ha nincs bizonyíték, ami
alátámasztaná, semmit nem ér. Semmilyen konkrétum nincs a vád kezében.
Bár Freya jobban szerepelt, mint számítottam rá, az esküdteket nem győzte
meg.

A vonat beér az Elephant and Castle-re, és én elindulok a bíróságra.

Barbara már tizenöt perce bombázza keresztkérdésekkel Freyát, az esküdtek

most még kevésbé vannak meggyőzve. Végig buzgón figyelem őket, csak
akkor veszem le róluk a szememet, amikor leírom a válaszok fontos
részleteit, amelyekre Barbara kérdései nyomán derül fény. Zora is jegyzetel
mögöttem, így biztosan meglesz írásban az összes bizonyíték.

Nem is az hajtja a mi malmunkra a vizet, amit Freya elmond a válaszaiban,

inkább a narratíva, amit Barbara kreál a kérdéseivel. Megértem, hogy miért
olyan keresett ügyvéd. A hangvétele együttérző, nem ítélkezik.
Megnyugtatja a lányt. Nyilvánvaló, hogy Freyának problémái voltak a
családjával – igen. Nehéz, ha a szülők elválnak – igen. Freya neheztelt az
anyjára, amiért kidobta az apját, amikor rájött, hogy viszonya van valakivel
– valóban. Freya azt gondolta, az anyjának adnia kellett volna neki még egy
lehetőséget – és tényleg. Freya néha problémásnak találta az együttélést az
anyjával – hát persze. De ha már itt tartunk, az apjával sem volt könnyű
együtt élni.
A lány résen van, az ujjai egymásba kulcsolva pihennek a tanúk
emelvényének peremén, de ahogy Barbara a Jeremyre vonatkozó
kérdésektől messzire kalandozik, Freya egy kicsit ellazul, és az érzelmek is
előtörnek a sminkpáncél mögül, amit ma is magára kent.

Néha biztosan nagyon egyedül érezte magát – igen.

Nehéz volt felkeltenie mások érdeklődését – igen.

Zokon vette, amikor az anyja másokkal töltötte az idejét őhelyette. Hosszú

hallgatás. Igen.

Ellenben örült, amikor az anyja odafigyelt rá – lelkes igen.

Az anyja nagyon jó volt Freyához, amikor ki volt borulva valamitől – igen.

Erősen támogatta, ha valami problémája adódott – újabb határozott igen.

De egyébként lényegében csak a saját élete foglalkoztatta – igen.

Ki lehet jelenteni, hogy Freyának problémái voltak az iskolában – igen.

Az évek során elveszítette néhány barátját – igen.

És az évek során sok gondot is okozott az iskolában – szégyenlős igen,

gyors pillantás a galériára.

De az alperes – Mr. Taylor – segítőkész volt. Igen. Nagyon segítőkész.

Freya bólint.

Ennek folytán erős érzelmek alakultak ki benne Mr. Taylor iránt. Hosszú
hallgatás. Igen, de nem…

– Igen vagy nem? – kérdezi Barbara.

– Igen.

És így tovább. Tudom, milyen képet fest Barbara. Nem sokáig vesződik
vele. Freya egyetlen gyerek, mindent megtesz, hogy figyeljenek rá,
elkeseríti a szülők válása. Abban a pillanatban, ahogy egy tanár figyelme
ráirányul, ő ráakaszkodik. És amikor balul üt ki a dolog…

Barbara most másról kezd beszélni. Kezében tartja a listát, amit én

állítottam össze Freya hazugságaiból. Egy pillanatig hallgat, és csak azután
folytatja.

– A rendőrség elvitt magától egy laptopot, konkrétan egy Hewlett

Packardot?

– Igen.

– Volt rajta egy Facebook-profil a maga nevével?

– Igen.

– Küldött üzenetet egy Susie nevű barátnőjének?

Hosszú hallgatás, majd bólintás.

– Igen.

Barbara a torkát köszörüli.

– Küldött Susie-nak olyan értelmű üzenetet, hogy egy fiú egy másik
iskolában szexuálisan zaklatta magát?

Edward felpattan.

– Tisztelt bírónő, muszáj félbeszakítanom felkészült kollégám kérdéseinek

sorát…

A bírónő feltartja a kezét.

– Fogalmazzon precízen, Miss Carlisle.

– Igen, tisztelt bírónő – mondja Barbara. – Ennek megvan a jelentősége. –

Visszafordul Freyához. – Küldött ilyen üzenetet a barátnőjének, Susie-nak?
– Igen.

– Amikor panaszkodott, el is hitte, hogy igaz?

Nagyon hosszú hallgatás. Freya lesüti a szemét, a kezét nézi, aztán megint
Barbarát. Nagyon védtelennek látszik. Jeremy felé fordulok. Most az
egyszer ránéz Freyára, átható tekintettel.

– Kérem, válaszolna a kérdésre? – szólal meg Barbara.

– Nem – mondja Freya. – Nem, nem gondoltam, hogy igaz.

– Azért mondta, hogy odafigyeljenek magára?

– Nem – ingatja a fejét Freya. Feszülten figyelem a lányt. A hangjával azt

mondja, nem, de az arca egészen másról árulkodik.

– Bosszúból mondta?

– Nem – válaszolja Freya, de most még zaklatottabb.

– Biztos benne? – kérdezi Barbara. Bár támadásban van, továbbra is kedves

hangnemben beszél. Kérdései együttérző felhanggal szólnak, a fejét kissé
oldalra billenti.

Freya ránéz, árad belőle a dac. Egymásra bámulnak, a nő és a lány, de Freya

kapja el először a tekintetét.

– Igen, bosszúból mondtam.

– Mert a fiú nem akart kapcsolatot kezdeni magával?

Csend. Újabb kifárasztásos küzdelem, újabb vereség.

– Igen, mert nem tetszettem neki.

A közönség karzatán megszólal egy telefon; a bírónő felkiált, és én csak

most jövök rá, milyen nagy a feszültség a tárgyalóteremben. Barbara
hozzám fordul. A nyakán lüktet egy
ütőér. Bár nem sok szó hangzott el, a háborúnak ezt a részét határozottan ő
nyerte meg. Az esküdteken is látszik a feszültség – előredőlve figyelnek,
néhányan még jegyzetelnek is.

Megváltozik az arckifejezésük, ahogy Freyára néznek, látszik, hogy

hidegen kalkulálnak.

Egyszer megtette, ki a megmondhatója, nem teszi-e meg újra…?

Barbara elővesz egy másik papírlapot. Túllépett azon, amit én bányásztam

elő. Pontosan azt kapta, amire szüksége volt a tanútól – a téma további
feszegetése csak csökkentené az elért hatást.

– Azt mondta a bíróságnak, hogy Mr. Taylor könyveket adott magának,

hogy olvassa el?

– Igen.

– És megnevezett néhány ilyen könyvet – az egyik a Fanny Hill volt?

– Igen.

– Mr. Taylor nem ajánlotta magának azt a könyvet, ugye?

– De igen. Ajánlotta – mondja Freya sértődötten.

– Ajánlott könyveket a Tudorokról, igaz?

– Igen.

– És amikor tudatosította, hogy a könyvekben szexjelenetek is vannak,

visszavonta az ajánlását, nem?

– Nem, nem vonta vissza. Philippa Gregory könyveivel kezdte, aztán még
rosszabbak következtek. Még több szex.

– A Fanny Hillre valahol máshol bukkant rá, nem?

– Nem – mondja Freya szinte kiabálva.

– És kapott rajta, hogy segédeszközként felhasználhatja ennek a történetnek
az összeeszkábálásához, nem igaz?

– Én nem eszkábálok semmit!

Barbara bólint, mintha meg lenne elégedve a válasszal.

– Hagyjuk a könyvet egy pillanatra. Maga rajongott Mr. Taylorért, nem

igaz?

– Én… nem. Igen. Úgy értem…

– Hadd magyarázzam el, én hogyan értem – mondja Barbara. – Ő

odafigyelt magára mint tanár, és maga helytelen érzelmeket kezdett táplálni
iránta.

– Nem! Ez nem így volt. Kiforgatja a szavaimat! – Freya arca, de még a

nyaka is egyre vörösebb.

– De azok az érzelmek viszonzatlanok maradtak, ugyebár?

– Nem voltak viszonzatlanok!

– Maga megpróbálta magára vonni Mr. Taylor figyelmét, de ő világosan

értésére adta, hogy érdeklődése nem ilyen természetű.

– Nem ez történt.

– És a visszautasítás miatt érzett fájdalmat fokozta, hogy maga rájött, Mr.

Taylornek van valakije.

Freya most sírni kezd, halkan zokog, és a ruhája ujját végighúzza az arcán.

– Ejtett engem. Igen, ez fájt – szipogja csendesen.

– És ekkor mondta azt a rendőrségen, hogy kapcsolata volt magával?

– Igen.
Barbara hosszan hallgat, mintha időt adna az esküdteknek, hogy megértsék,
hová akar kilyukadni.

Barbara javára kell írnom, hogy mindez nagyon hatásos. Tisztázza, hogy az
iPadnek nyoma sincs, és hogy csak Freya állítja, miszerint bármiféle
üzenetváltás volt köztük Jeremyvel.

Barbara végül feltesz még pár kérdést, amelyekkel még világosabban

kifejezi, hogy szerinte Freya az egész történetet bosszúból találta ki, amiért
Jeremy elutasította őt. Freya önbizalmának buborékja teljesen szétpukkadt.
Mire elhagyja a tanúk emelvényét, keservesen zokog, tanúvallomása
darabokra szaggatva.

És mindez finom eleganciával történik. Nincs utalás olyasmire, hogy Freya

egyszerre több férfival tartana fenn szexuális kapcsolatot, morális értékei
nincsenek kipellengérezve.

Ügyesen felvázolt képet kaptunk a szülők és lányuk közötti sérült

kapcsolatról; a lány szomjazza a szeretetet és a figyelmet, de képtelen azt
megkapni szerepjátszás és hazudozás nélkül. Edward komor arccal hagyja
el a tárgyalótermet ebédszünetben, amikor befejeződik a keresztkérdések
szakasza.

Tudja, hogy léket kapott az ügye.

39

Ahogy kiérek a tárgyalóteremből, megnézem a telefonomat, de nincs üzenet

Nicole-tól vagy Juliától Daisy állapotáról. Minél tovább fekszik
eszméletlenül Daisy, annál rosszabbak a kilátások.

Leülök kávézni a büfében, átnézem az applikációkat a telefonomban. Nem

tudom eldönteni, kérjek-e frissítést, vagy inkább várjak.

– Azt hiszem, a bűnvádi eljárás ma befejeződik – mondja Barbara, és leül

velem szembe. –

Legkésőbb holnap.
– Gondolja? – kérdezi Jeremy. Tőlem balra foglal helyet. A kávémat nézi. –
Nem eszik semmit?

– Nem vagyok éhes.

– Ó, az a szegény lány, ugye? – kérdezi. – Még mindig nincs róla semmi

hír?

– Nincs – felelem, és megint ellenőrzöm a telefont.

– Miről van szó? – érdeklődik Barbara.

– Az egyik lány Sadie lányának osztályából – magyarázza Jeremy. –

Kómában van. Nagyon aggasztó.

Barbara felhúzza a szemöldökét.

– Az Ashamsbe jár – teszi hozzá Jeremy.

– Igen. Rémesek ott a szülők, minden szempontból. De hát nem azok

mindenhol? – Barbara a szájába tömi a szendvicse utolsó falatját. –
Telefonálnom kell. Viszlát a tárgyalóteremben!

A délután hátralevő része anélkül múlik el, hogy a védelem ügye bármiféle
kárt szenvedne.

Edward egy Asha nevű lányt szólít, aki állítólag Freya barátnője, de a
vallomása nem igazán segíti elő az ügyet. Freya célozgatott neki egy titkos
kapcsolatra, de a részletekbe nem ment bele. Figyelem a lány
megszólalásait, és látom, hogy valamilyen okból jelentéktelennek tünteti fel
a dolgot. Amikor vallomást tett a rendőrségen, állította, hogy Freya név
szerint is beszélt vele Jeremyről, de most azt mondja, már nem emlékszik.
Edward nyilvánvalóan csalódott, de nem erősködhet túlságosan.

Barbara is kikérdezi, de csak nagyon röviden, hogy kiderüljön: Freya soha

nem említette, kivel tart fenn titkos kapcsolatot. Azt is megkérdezi, hogy
Asha elgondolkodott-e az egészen.
Amikor a lány azt feleli, hogy Freyáról köztudott volt, hogy kitalál fiúkat és
kínos helyzeteket, hogy érdekessé tegye magát, Edward szemmel láthatóan
behúzza a vállát.

Nincsenek további kérdések.

A nap végén a védelem egész csapata Jeremy anyjának kivételével a

konferenciahelyiségben gyűlik össze, és Barbara felvázolja a következő
lépéseket. Indítványozni fogja, hogy a bíróság bizonyítottság hiányában
ejtse az ügyet, mivel álláspontja szerint a vád harmatgyenge lábakon áll.

– Gondolja, hogy sikerül? – kérdezi Jeremy. – Vége lesz végre az egésznek?

– Sikerülnie kell – feleli Barbara. – Ugyanakkor a bíró azon az állásponton

is lehet, hogy mivel minden a tanú szavahihetőségén múlik, ebben a
dologban az esküdtszéknek kell döntenie, úgyhogy a tárgyalás még
folytatódhat. Majd meglátjuk, hogyan alakulnak a dolgok.

Feláll, jelezve, hogy a megbeszélésnek vége, és Zorával együtt elhagyja a

helyiséget. Jeremy megfogja a karomat, amikor utánuk indulnék.

– Van ideje egy gyors italra? – kérdezi. – Tudom, hogy jól állnak a dolgok,
de meg vagyok rémülve. Sokat segítene, ha megnyugtatna.

Nem is tudom. Nem akarom, hogy Barbara azt gondolja, helytelenül

viselkedem. És Robinért is aggódom, de valami megfog abban, ahogy
Jeremy előadja a kérését. Mindent megtesz, hogy nyugodtnak látsszon, azt
látom, de dolgozik benne valami feszültség, és ha jobban megnézem, vörös
karikás a szeme, a bal szemöldöke mellett pedig mély barázda húzódik.

– Hadd nézzek meg pár dolgot – válaszolom. – Lehet, hogy haza kell
mennem. Adjon néhány percet, és megmondom. Rendben?

– Rendben – feleli Jeremy. – Tudom, hogy sokféle elvárásnak kell eleget

tennie, de ez tényleg sokat segítene.

Az öltözőhelyiségbe megyek, és átöltözöm. Barbara az e-mailjeit nézi.

– Jeremy elhívott meginni valamit – mondom. – Azt hiszem, nagyon
zaklatott.

– Nem kellene – csóválja a fejét Barbara. – De gondolom, nagy rajta a

teher. – Felnéz. – Jól van. Menjen és nyugtassa meg. Ez is része a
szolgáltatásnak.

Üzenetet írok Nicole-nak. Van valami hír Daisyről? Minden rendben a

lányokkal?

Megkértek, hogy igyak meg valamit az ügyféllel – nem baj, ha kicsit

később megyek Robinért? Csók Egyáltalán nem gond – érkezik a válasz.
Nincsenek hírek. Robin eltereli Pippa figyelmét a bajokról, és ez nagyon jó.
Csók.

A Blackfriars felé ballagunk, és végül a The Cut kocsmában kötünk ki.

Fehérbort kérek, Jeremy a pulthoz megy, én pedig a terem hátuljában leülök
egy asztalhoz. Kezd megtelni a hely, fáradt irodai dolgozók gyűrött
öltönyökben. Itt nincsenek gyerekek, nincsenek anyacsoportok. Olyan
érzéssel nézek körül, mintha visszaforgatták volna az időt és kimaradt volna
az utóbbi tíz év, amit Amerikában töltöttem és neveltem Robint; nagyon
könnyen újrakezdődik a bírósági munka és utána az ivászat.

Jeremy velem szemben ül le, egy üveg bort meg két poharat tesz az asztalra.

– Így olcsóbb, mint poharanként – mondja. – Jobban megéri.

– Köszönöm.

Jeremy tölt, és én egyik kortyot nyelem a másik után, az alkohol simán

megtalálja az utat a torkomba.

– A kislány rendben van?

– Nem tudom – felelem. – Tényleg nem tudom. Nagyon furcsa. Az anyja is

fura egy kicsit.

Jeremy bólint.
– Pontosan értem, mire gondol. A munkám során nagyjából mindenféle
szülővel találkoztam már. Némelyik teljesen idióta. Én mindig igyekszem
megtartani velük a három lépés távolságot. Őszintén sajnálok néhány lányt
a szüleik viselkedése miatt.

– Ezért próbált segíteni Freyának? – kérdezem gondolkodás nélkül.

Elhallgatok, és iszom még egy korty bort. – Sajnálom. Erről nem szabad
beszélnünk.

– Nem baj. Freyának problémái voltak az iskolában. A szülei nem

támogatták. Nem érdekelte őket, sem az anyját, sem az apját, különösen,
miután szétváltak. Próbáltam kapcsolatba lépni az anyjával, de nem
jutottam sokra. Mintha lemondott volna a lányáról.

Azt hiszem, a válás mindig megviseli a gyerekeket.

– Engem is ez aggaszt, ami Robinra nehezedik. – Már nem is olyan, mintha

egy ügyféllel beszélgetnék. Az asztalra nézek, felkapok egy poháralátétet,
és apró darabokra tépem.

– Freya szülei nagyon csúnyán váltak el, úgy értesültem. Azt hittem, az én
szüleim rémesek, de az övéi rettenetesek voltak, annak alapján, amit a lány
elmondott. Nem kellene, hogy így legyen – fejtegeti. – Nem is tudtam, hogy
maga is válik. – A bal kezemre néz. Követem a pillantását, és megfordítom
a jegygyűrűmet.

– Csak nemrég váltunk külön – mondom. – Ezért kezdett Robin az

Ashamsbe járni. Nagyon…

nehéz.

A pult most már tele van, minden asztal foglalt. Jeremy halkabban beszél,
közelebb kell hajolnom hozzá, hogy halljam. Egy férfi megy el mögöttem,
meglöki a székemet, amitől én előredőlök. Jeremy homlokának ütődöm,
mire ő hátraugrik. Megdörzsölöm a puklit, és mind a ketten nevetni
kezdünk.
– Ne beszéljünk tovább Freyáról – mondja. – Igyunk még, és maga
elmondhatja nekem az egész történetet.

Megtört a jég. Kezdek ellazulni. Igaz, hogy nem én kerestem ezt a változást
az életemben, de most részt veszek egy bírósági tárgyaláson, jövendő
pályámat egyengetem. Robin elkezdett barátkozni, én pedig megint
emberekkel beszélgetek. Jeremy is kezd felengedni; tudja, hogy az ügy még
nincs megnyerve, de akár már holnap vége lehet.

Szinte mintha ünnepelnénk ma este; a beszélgetés Andrew-ról gyorsan

könnyedebb, vidámabb témák felé kanyarodik. Az első üveg hamar elfogy,
jön a következő. Vacsorát rendelünk, és mielőtt észrevenném, már nyolc óra
elmúlt. Megnézem a telefonomat. Nicole írt – Robin itt maradhat, ha akarod
– van tartalék egyenruha holnapra. Nagyon jól érzik magukat. Csók, Nicole.

– Mennem kell – mondom Jeremynek. – El kell hoznom Robint. Bár Nicole

azt mondja, ott maradhat éjszakára.

– Akkor maradjon! Igyon még egy kis bort. Megérdemli a lazítást. Nem
lehet könnyű, hogy mindent maga csinál egyedül.

A telefonra nézek, a borra, Jeremyre. Megírom Nicole-nak, hogy

köszönöm, csók, és újra ellazulok. Egészen tizenegyig maradunk, amikor
zár a kocsma, és megkérnek minket, hogy távozzunk.

– Köszönöm – mondja Jeremy, amikor a metróállomáson elbúcsúzunk

egymástól. – Sokkal jobban érzem magam.

– Szerintem is nagyon kellemes este volt.

Előrehajol, és puszit nyom az arcomra. Megfordulok, találkozik a

tekintetünk. Csak amikor megérzem az ajka érintését, akkor húzódom
vissza, és hirtelen belém villan, hogy Jeremy az ügyfelem. Elsietek és
integetek, közben gyorsan leintek egy szabad jelzésű taxit, Jeremy pedig
visszainteget, majd eltűnik a metróban. Ülök a taxiban és vívódom.
Szigorúan véve talán nem volt helyénvaló, de Barbara biztatott a
találkozóra, és az ügyfél vidáman ment haza. Ahogy én is, minden más
történés ellenére. Újra érdeklődtem a halott lányról, de Jeremy nem tudott
többet. Szívderítő volt egész este könyvekről, filmekről és zenéről
beszélgetni, egy időre megfeledkezni a saját gondjaimról. Mosolyogva
térek haza, és ahogy leteszem a fejem, elalszom.

40

Reggelre elmúlik a jó hangulatom. Nagyon üres a ház Robin nélkül.

Gyorsan megmosakszom és felöltözöm, szeretnék már kívül lenni, de

hirtelen eszembe jut, hogy az iskolai menet nélkül nem kell ilyen korán
elindulnom a bíróságra. Főzök még egy kávét és ténfergek, nem tudok
megnyugodni. Csak a hibákat látom, a repedéseket a falon, a lyukakat a
padlón. Sok mindent megcsináltam, amióta itt vagyunk, de ez nem elég.
Soha nem lesz elég.

Ahogy én sem voltam elég soha Lydiának. Általában nem gondolok a

romhalmazra a régi szobám helyén, a legfelső emeleten, de most nagyon
nyomaszt. Próbálom nem elképzelni Lydia diadalmámorát, amit egész
biztosan érzett, amikor tudomást szerzett róla, hogy elátkozott házasságom
véget ért.

Leveszem a polcról az apám fényképét és megszemlélem. Azon

gondolkodom, másképp alakult volna-e mindez, ha túléli a gyerekkoromat.
Lydia ritkán beszélt róla, és akkor is csak panaszkodott, mekkora
tapintatlanság volt tőle, hogy csak úgy meghalt, és magára hagyta, amikor
pedig elsősorban ő volt az, aki gyereket akart. Csupa harag, csupa
vádaskodás. A fényképen mosolyog, a haja csinosan az egyik oldalra van
fésülve, és én visszamosolygok rá.

Ő legalább akart engem, még ha Lydia nem is.

Még mindig nem értem, mi motiválta anyámat, hogy ilyen örökséget

hagyott Robinra, nagyanya az unokájára. Pusztán azért tette, hogy érvényre
juttathassa a hatalmát fölöttünk?

Nem csodálkoznék rajta. De ahelyett, hogy kárt okozott volna, biztosította

számomra, amire égetően szükségem volt: lehetőséget, hogy
elmenekülhessek Andrew-tól. Robin is boldog.
Ha anyám másban reménykedett, akkor most csalódott lenne.

Ahogy leteszem a fényképet, megszólal a telefonom.

Andrew az. Ő a legutolsó, akinek a hívására számítottam. Minden mástól

eltekintve New Yorkban késő éjszaka van. Mozdulok, hogy felvegyem, az
idegesség fojtogat. Meg a düh, amiért azt hiszi, hogy csak így váratlanul
érintkezésbe léphet velem. Lassan ér ide a hang, pár másodpercig csend
van, aztán recsegés. Utána a hang hol elhalkul, hol felerősödik, majd
teljesen megszakad a vonal. Próbálom visszahívni, kétszer is, de nincs
válasz. Lelki nyugalmam összeomlik. Üzenetet írok: Mit akarsz? Hiába
várom a választ. Különböző

lehetőségeket képzelek el, egyik sem jó. Andrew ideköltözik, válni akar,
meg akarja szerezni Robin felügyeletét.

Félresöpröm a nyugtalanító gondolatokat, és elindulok a bíróságra, de

bármennyire igyekszem, továbbra is Andrew hívása foglalkoztat. A nap
legnagyobb részében úgy nézem a történéseket a tárgyalóteremben, hogy
nem tudok rájuk odafigyelni. Edward és az üggyel foglalkozó rendőrtiszt
hangosan felolvassák a rendőrségi kihallgatások átiratát, a hangjuk zúg, és
mantraként ismétlődik a Nincs megjegyzésem. Egyszer majdnem elalszom,
és arra riadok fel, hogy zuhanok.

Csak akkor vagyok teljesen éber, amikor a rendőrtisztet a laptop elvételéről

kérdezik, valamint arról, hogy nem találtak semmiféle iPadet. A rendőrtiszt
megerősíti Barbarának, hogy Freyának egyszerű Nokiája van, nem lehet
rajta internetezni, a laptopján a Windows egy elavult verziója fut.

– Sok tinédzser nagyon jól ért a technikához – mondja –, de a felperessel

kapcsolatban nem ez volt az érzésem. Az eszközei nagyon idejétmúltak.

– Találtak valamit a laptopon, ami arra utalt, hogy egy iPad volt hozzá
csatlakoztatva?

– Egyáltalán nem. Úgy értem, nem lett volna rá szükség – már nem kell
összekapcsolni ezeket az eszközöket a számítógéppel.
– De semmi nem utal arra, hogy Freyának tényleg volt egy iPadje, ugye?

A tiszt hallgat, majd vállat von.

– Csak az ő állítása.

– És utal-e arra bármi, hogy Freya applikáción keresztül kommunikált az

alperessel, ahogy azt állítja?

– Egyáltalán semmi – válaszolja a tiszt.

– Szóval semmi nem támasztja alá az állítását, hogy ezt az applikációt

használta?

A tiszt megint megvonja a vállát.

– Nem. Csak a saját elmondása.

Barbarának már csak egy pár keresztkérdése van hátra.

– Minden elektronikus eszközt elvittek, ami az alperes tulajdonát képezte?

– Igen.

– És találtak bármilyen üzenetet az alperestől a felperes részére?

– Nem. Nem találtunk.

Ez pontot tesz a vád ügyére. Figyelem az esküdteket, akik nincsenek

meghatva, legalábbis szerintem. Három nő ül az első sorban összeszorított
szájjal, szinte látom őket, ahogy

kötögetnek, miközben az elítéltet szállító szekér tovagördül. Edward is

csalódottnak látszik.

Tudja, hogy ettől kezdve csak romolhat a helyzet.

Lassan elmúlik a délután, és én zsibbadt vagyok az egész napi üléstől –

próbálom megmozgatni a nyakam, anélkül hogy feltűnést keltenék. Barbara
feláll.

– Tisztelt bírónő, van néhány ügyrendi kérdés, amit az esküdtek

távollétében szeretnék felvetni. Mivel már ennyi idő van, javasolhatnám,
hogy mára bocsássa el az esküdteket?

A bírónő beleegyezik. Kéri az esküdteket, hogy holnap a szokott időben

jöjjenek vissza.

Azok kivonulnak, menet közben Jeremyre néznek, majd a közönség

karzatára. Követem a pillantásukat, látom, hogy ott ül Freya, legelöl.

Egyedül van.

Jeremy rajongóinak izgalma már elcsitult, csak egypár kamaszlány van a

tárgyalóteremben, és Freyát bámulják. Ő a galéria karfájának támaszkodik,
keze szorosan összekulcsolva.

Visszafordulok, és lehajtom a fejem.

– Tisztelt bírónő – folytatja Barbara, ahogy az esküdtek kimentek –,

indítványozni szeretném a vád ejtését. – A bírónő int, hogy folytassa. –
Röviden szeretném kifejteni. Az R.

kontra Galbraith ügyre hivatkozom, amit természetesen ön is ismer. Nem

azt akarom mondani, hogy nincs bizonyíték rá, hogy az alperes elkövette a
vádindítványban leírt tettet.

Indítványom szerint a meglevő bizonyíték olyannyira elégtelen, hogy nem

létezőnek tekinthető. Lényegében csak a felperestől hallottuk, és
véleményem szerint az ő verziója abszolút bizonytalan, semmilyen külső
megerősítés nem támasztja alá.

– Egyéb forrásból származó bizonyíték sincs, amely az állítólagos kapcsolat

létezését alátámasztaná. A lány állításával szemben, miszerint egész sor
üzenetváltás történt közte és az alperes között, ennek semmi nyomára nem
derült fény, sem a lány valamelyik eszközén, sem az alperes telefonján,
amelyet a rendőrség szintén alaposan átvizsgált. Ügyészkollégám azzal fog
érvelni, hogy a tisztelt bírónőnek azt az álláspontot kell elfoglalnia,
miszerint a felperes szavahihetősége az ügy lényegét alkotja, így jogszerű
az esküdtszék elé tárni. Az én indítványom egyszerűen az, hogy nincs mit
fontolóra vennie az esküdtszéknek. Ez tipikus határeset, és én arra kérem,
mérlegeljen belátása szerint, és zárja le az ügyet.

Edward végig a fejét csóválja, és amikor Barbara befejezi, feláll.

– Én még rövidebb leszek – mondja. – Hálás vagyok kollégámnak, hogy

megelőlegezte a válaszomat erre az indítványra. A felperes szavahihetősége
valóban az ügy lényege, és egyedül az a helyes eljárás, ha a védekezési
szakaszt követően az esküdtszék hozza meg a döntést, és az ügy egyelőre
nem kerül lezárásra.

– Hajlok rá, hogy egyetértsek, Mr. Kayode – mondja a bírónő. – Van

azonban igazság Miss Carlisle állításában, hogy ebben az ügyben nincs
alátámasztó bizonyíték. – A bírónő felnéz az órára. – Már fél négy. – Mivel
ennyi az idő, holnapig átgondolom a kérelmet.

Összeszedi a papírjait, és feláll. A tárgyalás mára véget ért.

Barbara és Zora az öltözőhelyiség előtt beszélgetnek. Ahogy odaérek

hozzájuk, látom, hogy mind a ketten komolyak.

– Arról beszélünk, hogyan tudjuk a legjobban lebonyolítani – tájékoztat

Barbara. – Ahogy az elején mondtam, sokan tanúskodnának Jeremy mellett.
Ketten arra is vállalkoznak, hogy bejönnek a bíróságra. Feltételesen
megbeszéltük, hogy hétfőn itt lesznek, de a püspök e-mailben jelezte, hogy
csak holnap tud jönni. Azon gondolkodom, megkérem a másikat, jöjjön ő is
holnap.

– És ha lezárják az ügyet? – kérdezem.

– Jobb, ha fel vagyunk készülve.

– Akkor hívnád be őket, mielőtt Jeremy vallomást tesz? – kérdezi Zora.

Barbara bólint.
– Nem ortodox megoldás, az biztos. De megadja az alaphangot.

– Lehet, hogy a bírónak nem fog tetszeni – jegyzi meg Zora.

– Lehetséges, de ha a püspök csak holnap ér rá, van más választásunk? –

mérlegel Barbara.

Nagyon figyelek, gyanús az időzítés, de Barbara arca és hangja teljesen

ártatlan, nyájasan mosolyog.

Van egy olyan érzésem, hogy Jeremy a közelben lebzsel, hátha megint
elmegyünk inni, de olyan gyorsan szedem a lábam, ahogy csak tudom.
Nagyon szeretném már elhozni Robint. A metró nem jön elég gyorsan, az
utolsó percben érek az iskolához. Pillanatok alatt megérzem, milyen feszült
a légkör, valami foglalkoztatja a szülőket, akik még a szokásosnál is
szorosabb csoportokba verődnek. Körülnézek, nincs-e ismerős, és végül
megtalálom Nicole-t az aggódó nők egyik csoportjának közepén.
Odamegyek, megérintem a vállát.

Gyorsan megölel.

– Ott egy fotós – sziszegi a fülembe.

– Hol?

– Ott – mutatja diszkréten Nicole. A következő pillanatban meglátom az

embert. A másik oldalon áll, kezében fényképezőgép teleobjektívvel.

– Miért van itt?

– Kiszivárgott az ügy – suttogja Nicole. – Ebből botrány lesz. Nézd!

A kezembe nyomja az esti újságot.

– EBBEN AZ ELITKÉPZŐBEN GYEREKEKET GYILKOLNAK? – áll a

főcímben az iskoláról készült fotó fölött. Átfutom a cikket. Felmerül a
kérdés, mekkora nyomásnak vannak kitéve a diákok a nagyon rangos
Ashams iskolában, miután egy hatodikos lány tisztázatlan körülmények
között kórházba került. Az ügyet jelenleg a rendőrség vizsgálja. Ezt
megelőzően tavaly vízbe fulladt Zoe Leonard, akinek…

Nicole kiveszi a kezemből az újságot, mielőtt végigolvashatnám. Ránézek.

– Rémes, hogy ezt megint előrángatták. Szegény család. A kislány tavaly

Pippa osztályába járt – mondja Nicole. – Szörnyű baleset volt – akkor
fulladt meg, amikor a család éppen nyaralt. Egyetlen gyerek volt. Abszolút
lesújtó.

– Borzasztóan hangzik – rettenek meg. – És nekem erről miért nem szólt

eddig senki?

Nicole egy pillanatra másfelé néz, aztán megint rám.

– Meg kell értened, szörnyű volt. A tengerentúlról jöttek – a lány apja

valami magas rangú diplomata, a történtek után egyenesen visszamentek.
Mindenkit nagyon megrázott az eset, különösen a gyerekeket…

– Szia, anya – szólal meg Robin Nicole háta mögül. Nicole azonnal
elhallgat. Félreáll, hogy Robin odajöhessen hozzám.

– Jól vagy, édesem?

– Igen – feleli Robin, nem túl meggyőzően. – Most már hazamehetünk?

– Nem akartok eljönni egy forró csokoládéra Pippával és velem? – kérdezi

Nicole.

Robinra nézek, aki megrázza a fejét.

– Haza akarok menni – motyogja.

– Azt hiszem, jobb lesz, ha indulunk – mondom. – Nagyon köszönöm, hogy

vendégül láttátok Robint.

Pippa előreszalad Robinnal, ahogy kifelé megyünk az iskolából. Gyorsan

megbeszélnek valamit, aztán Pippa megáll, hogy bevárja Nicole-t.
Fáradtnak látszik, vörös a szeme, a haja rá nem jellemző módon zsíros.
– Nagyon aggódik Daisy miatt – magyarázza Robin, miután elmentek. –
Próbáltam felvidítani, de tényleg nagyon rosszul érzi magát.

– Hallottál valamit egy Zoe nevű lányról?

– Aki meghalt? Igen, korábban beszéltek róla. Kísértett is egy kicsit.

Megállok, és a lányomhoz fordulok. Robin sápadt, és reszket egy kicsit.

– Hogyhogy kísértett?

– Azt hiszem, az ő helyét foglaltam el. Az ő szekrényét. Azt mondták, senki

nem iratkozott be az iskolába, amíg én nem jöttem. Egy halott lány cipőjébe
bújni…

Erre nem tudok mit válaszolni. Magamhoz húzom Robint; hosszan ölelem,
várom, hogy végre megnyugodjon, aztán elengedem.

41

Ahogy Robin lefeküdt és elaludt, bekapcsolom a számítógépemet, hogy

utánanézzek ennek a Zoénak. De nem sokat tudok meg róla. Egy tragikusan
alakult nyaralás, rövid beszámoló; az újságíró, akivel felvehetném a
kapcsolatot, nincs megnevezve. Talán mert a szülők más nemzetiségűek,
talán mert külföldön történt, de a sztori még egy rövid bekezdést sem
érdemelt ki, csak egy hírt az iskola előtt álló kihívásokról. A cikkben sokkal
nagyobb hangsúlyt kap Daisy kómája és a spekuláció annak okáról, olyan
lényegtelen részletekkel, mint hogy Julia és a férje, Paul két éve nagyon
ellenségesen váltak el, és végül a bíróság döntött a vagyonmegosztásról.

Üzenetet küldök Nicole-nak, nem tud-e még valamit az ügyről, de nem

kapok választ. Arra gondolok, írok Juliának, de nem tudom, nem venné-e
tolakodásnak. Egyedül ülök a nappaliban, csendes a ház körülöttem, és
tudom, hogy ha felmegyek és megállok Robin szobája előtt, hallani fogom a
lélegzetvételét, az alvás apró neszeit és a matrac nyikorgását, ahogy
forgolódik. Egyszer csak megjelenik előttem a kép, ahogy Daisy a
hordágyon, aztán egy kórházi ágyon fekszik, csövek állnak ki belőle, és
gépek villognak körülötte. Majd egy ismeretlen villa kúszik be lelki
szemeim elé, egy meg nem nevezett országban, egy sötét úszómedencével
és a víz színén lebegő mozdulatlan testtel, szinte hallom az anya sikoltását,
amikor megtalálják a gyereket.

Felhúzom a térdemet, hogy védjem magam a szörnyű gondolatoktól, a

rettenettől. Ekkor jelez a telefonom, és a hangulat elszáll.

Nicole. Majd mesélek róla, amikor legközelebb találkozunk. Nem tudom

leírni. Sajnálom Juliát. Anélkül is van elég baja, hogy a sajtó piszkálná.

Daisy hogy van? – válaszolom.

Eltart pár másodpercig, amíg Nicole megkomponálja a választ. Látom,

ahogy a szürke pontok táncolnak a telefon kijelzőjének alján. Még mindig
ugyanaz. Nagyon aggasztó.

Befejezzük, és lefekszem, bár még órákig nem tudok aludni, nyugtalanító

gondolatok kavarognak a fejemben, előbb Daisy, aztán azon tépelődöm, mit
tervezhet Andrew, és megint elölről. A végén fogom a paplant meg a
párnákat, átmegyek Robin szobájába, és a földre ágyazok magamnak.
Együtt lélegzem a lányommal, ki, be, ki, be, és idővel elalszom.

Robin lassan öltözik és reggelizik. Szándékosan húzza az időt, de én

igyekszem nem észrevenni. Csak akkor szólalok meg, amikor panaszkodik,
hogy fáj a hasa.

– Nyugtalanít, hogy be kell menned?

– Nem – vágja rá Robin. Hosszú hallgatás. – Igen. Egy kicsit. Ez az egész,

meg itt van az angoldolgozat is…

– Próbálj nem aggódni a dolgozat miatt – mondom. – Úgyis a legjobb

tudásod szerint fogod megírni.

– De nem hiszem, hogy képes leszek a legjobb tudásom szerint – mondja

Robin. – Mert arra gondolok, hogy egy halott lány helyét foglaltam el.
Valószínűleg az ő szekrényét használom.

Lehet, hogy kísértetek járnak bele.

Nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek.

– Csak próbáld meg, és túl leszel rajta. És ne így gondolj rá. Még ha az ő
szekrénye volt is, nem számít. Te is tudod, hogy kísértetek nincsenek.

– Gondolom. – Robin vállat von.

– Na, látod! Semmi baj. És Daisy is rendbe fog jönni. Megígérem.

Robin megölel, már vidámabban eszi a reggelijét. Kávét iszom, és nagyon

remélem, hogy olyan ígéretet tettem, amit be is lehet tartani.

Az iskolai menet elég simán zajlik. Egyszerre érkezünk Nicole-lal és

Pippával, úgyhogy a lányok együtt szaladnak be az iskolába. Tovább
akartam faggatni Nicole-t Zoéról, de fáradtnak látszik, sápadt is, nem
akarom idegesíteni.

– Jól vagy?

– Nem jól aludtam – feleli Nicole. – Minden újra eszembe jutott. Pippa is
nagyon nyugtalan.

Isten tudja, milyen hatása lesz az egésznek a dolgozatokra.

– De most nem ez számít, ugye?

Nicole megrázza a fejét.

– Nem igazán – ismeri el. – De olyan keményen dolgoztak a lányok.

Remélem, nem fogják elrontani.

– Biztos minden rendben lesz.

Nicole megfogja a kezem, és így állunk egy percig.

– Igazad van – mondja. – Nem szabad, hogy ennyire kiborítson. A lányok

jól vannak, ez a lényeg. Képzeld magad szegény Julia helyébe…

– Van valami hír?

– Semmi – rázza meg a fejét Nicole, és elveszi a kezét. – Daisy nincs
jobban, de rosszabbul sem. És amíg magához nem tér, nem lehet tudni, mire
számítsunk.

A fejemet csóválom. Sokan nyüzsögnek körülöttünk, szülők és gyerekek

mennek az iskolába, de mi mintha a saját szigetünkön állnánk, mindenki
mástól elkülönülve.

– Korábban már mondtam – szólal meg Nicole –, de fogalmam sincs, mit

csinálnék, ha te nem lennél itt. Tudom, hogy még csak néhány hete
vagyunk barátok, de sokkal hosszabbnak tűnik. Mindig problémásnak
találtam a barátkozást a többi anyával. Úgyhogy csodálatos, hogy
megismertem egy rokonlelket. Borzasztó sokat számít, hogy te mellettem
állsz. És Robin is nagyon jó hatással van Pippára.

– Te is sokat segítesz nekem – mondom. – Nem tudom, hogyan csinálnám

végig ezt a tárgyalást. Robin annyira örül, hogy Pippa barátnője lehet.
Amikor visszagondolok a félév elejére, hogy mennyire megváltozott
minden…

– Össze kell tartanunk, és akkor át fogjuk vészelni – mondja Nicole. – Nem

kell még indulnod a bíróságra?

Felnevetek és elköszönök. Továbbra is aggódom, de Nicole-nak igaza van,

most már a tárgyalásra kell koncentrálnom, semmi másra. Mire beérek a
Belső-Londoni Királyi Bíróságra, félreteszem a Daisy miatt érzett
aggodalmamat. Felkészültem az előttem álló napra.

VASÁRNAP DÉLUTÁN 12 ÓRA 57 PERC

A redőnyök lehúzva, a ház lezárva az invázió elöl. Addig dörömbölök az

ajtón, amíg vérezni nem kezd a kezem. Minden tagom fáj az esés sokkjától,
a karom, a térdem, és hasogat a fejem. Teljes hangerővel ordítok.
Engedjenek be, engedjenek be! De senki nem jön ajtót nyitni. Csend van,
odabent minden kihalt.

Meg kell nyugodnom, újra kell terveznem. Kigondolni, mi lesz a következő

lépés. Hátrébb lépek, és alaposan megvizsgálom a házat. Sehol egy rés,
sehol egy nyílás. Minden ablak befedve. Oldalt egy ajtó, amely a kertbe
vezet. Odamegyek, megfogom a kilincset, néhányszor megrángatom, de
hiába.

– Segíthetek? – szólal meg egy nő a járdán. Megfordulok, áthullámzik

rajtam a remény és a megkönnyebbülés. De ez nem ő – ez egy idősebb nő,
aki engem bámul.

– A barátnője vagyok – mondom, és odasietek a nőhöz. – Nem tudja, hol

van?

– Biztos vagyok benne, hogy ha azt akarná, hogy maga tudja, hol van,
akkor megmondta volna – válaszolja végtelenül lekezelően. – Ököllel verni
az ajtót és ilyen nagy zajt csapni nem helyénvaló viselkedés!

– A lányomat keresem – mondom. – Azt hiszem, nála van a lányom. –

Próbálom tartani magam, miközben a nővel beszélek. Tudom, hogy
őrültnek látszom. De már nem tudom visszatartani a sírást, kitör belőlem a
zokogás – a stressz, a lányom holléte miatt érzett aggodalom és a
visszafojtott érzelmek csak így tudnak felszínre törni. Mindez összeadódik,
és a nő jeges szövege az utolsó csepp a pohárban.

A nő egy lépést hátralép.

– Ha nem fejezi be, hívom a rendőrséget – mondja. – Tagja vagyok a

polgárőrségnek ebben az utcában, és maga nagyon gyanúsan viselkedik.

Ránézek, keresem az emberség nyomait, valamiféle segítő szándékot, de

semmi: hideg, kemény, a szája szorosan összezárva. A nő kotorászni kezd a
táskájában, mintha a telefonját keresné, én pedig megfordulok és
továbbmegyek, lehajtott fejjel, nagy nehezen uralkodom magamon.

Akkor is visszajövök. Bármit kell is tennem, megteszem.

Meg fogom találni a lányomat.

Bármi áron.

42
Jeremy és az anyja idegesek, amikor a bíróságra érek. Kupaktanácsot
tartanak Zorával és Barbarával.

– A bizonytalanság öli meg az embert – mondja Alexandra. – Tényleg azt

hiszi, van rá remény, hogy lezárul az ügy?

Barbara vállat von.

– Lehetséges. De a legjobb, ha felkészülünk a védekezésre.

Két hatvanasnak látszó, öltönyös férfi közeledik felénk. Egyikük

tökéletesen szabott öltönyben, a zakója jobban nem is állhatna rajta, selyem
nyakkendőjének ízléses az árnyalata; megjelenése előírásos, modora
magabiztos, viszont erőtlen az álla és durcás az ajka. A másik nem ennyire
makulátlan, de méltóságteljesebb a fellépése. Az egyház tekintélyes
légköre, gondolom. Biztosan ő a püspök. Megérkeztek a mentőtanúk.

Zora bemutat nekik. A kevésbé jól szabott öltönyös a püspök, ahogy

feltételeztem. A nyájasabb az igazgató, nemrég ment nyugdíjba egy
bentlakásos iskolából Oxfordshire-ben.

Mind a ketten megölelik Jeremyt, a hangjuk együttérző.

– Sajnálom, hogy az apám nem tud itt lenni – szabadkozik Jeremy –, de

üdvözletét küldi.

– Átkozottul haszontalan alak – szól közbe Alexandra. – Az egyetlen fia

bíróság előtt áll, és ő

ide se dugja a képét.

– Kérlek! – állítja le Jeremy. – Tudod, hogy maga is egy ügyön dolgozik. –

Visszafordul a két férfihoz. – Tudom, hogy apám nagyon hálás, hogy időt
tudtak szakítani és eljöttek. Én is hálás vagyok.

– Ez természetes, drága fiam. Boldogan szólok néhány szót az érdekedben –

mondja a püspök. Az iskolaigazgató egyetértően bólint.
– Meg kell kérnem önöket, hogy várakozzanak a tárgyalóterem előtt –
fordul hozzájuk Barbara. – És ha szerencsénk van, nem is lesz önökre
szükség. De ha helyet foglalnak, tudatom a bírósággal, hogy itt vannak,
hogy behívhassák önöket, ha szükséges.

A két férfi bólint és leül. Bemegyünk a tárgyalóterembe. Zora és én

megállunk hátul, a többiek elfoglalják a helyüket.

– Fáradtnak látszol – jegyzi meg Zora. – Mi a helyzet? Robin barátnője

rendben van?

– Nem tudom biztosan. Mintha nem lenne semmi javulás. Robin nem
mutatja, de látom rajta, hogy aggódik érte.

– Mondtam neked, hogy nem lesz jó az az iskola…

Szigorúan nézek rá, mire bocsánatkérően feltartja a kezét. – Sajnálom,

tudom. Értem. És ha már rettenetes szülőkről beszélünk…

– Fura, hogy az apa egyáltalán el sem jött a bíróságra – mondom. – Bár ha

egy kicsit is olyan, mint az anya, talán jobb is így.

Zora a szemét forgatja és nevet. Leülök Barbara mögé, és várom, hogy

megkezdődjön a tárgyalás.

– Emlékeztethetném a tisztelt bírónőt, hogy hozza meg döntését

indítványomról, amelyet tegnap nyújtottam be az alperes nevében az ügy
berekesztéséről?

– Igen, erre akartam rátérni.

Barbara halkan elnézést kér, de a bírónő tőle függetlenül folytatja.

– Gondosan mérlegeltem beadványát, és bár elismerem, hogy van igazság

abban, amit mond, tagadhatatlan, hogy ez az ügy a felperes
szavahihetőségén áll vagy bukik.

Megítélésem szerint ezt a kérdést tehát az esküdtszék elé kell tárni, így
ennek alapján kérelmét elutasítom. A tárgyalás folytatódik. – A bírónő
szünetet tart. – Sajnálattal tájékoztatom azonban a bíróságot, hogy váratlan
személyes kötelezettségem okán ma ebédidőben be kell rekesztenem a
tárgyalást, amit hétfőn reggel folytatunk.

Barbara feláll.

– Ennek tudatában, tisztelt bírónő, talán logikus lenne csak azt a két
támogató tanút behívni, akik ma itt megjelentek, az alperes vallomását
pedig hétfőn meghallgatni.

Edward Kayode feláll.

– Nincs ellenvetésem az eljárás ellen, tisztelt bírónő.

A bírónő egyetértően bólint. Miközben az első tanút bekísérik, Barbara

felém fordul és azt suttogja:

– Nem mondhatnám, hogy túlságosan meg vagyok döbbenve. Ez akkor is

gyalázat. Azt reméltem, hogy még ma véget tudunk vetni Jeremy
szenvedésének. Meggyőződésem, hogy ejteni fogják az ügyet, de meg kell
őrizniük a látszatot, gondolom.

Bólintok. Igaza van. Jeremyre pillantok. Üres arckifejezéssel bámul maga

elé, csak az állkapcsa egy apró rándulása jelzi a csalódottságát, amit
bizonyára érez.

Barbara először az igazgatót kérdezi; minden, amit a férfi mond,

megfontolt, választékos, tökéletesre csiszolt. Dicsér, de nem állítja be
szentként Jeremyt; bele van csempészve a fiatalember lobbanékony
természetének finom kritikája, amivel árnyalja beszámolóját, hogy így még
hatásosabb legyen. Az esküdtek bólogatnak, legtöbbjük arcán elégedettség
látszik.

Edwardnak sikerül kifejezéstelen arcot vágnia – el tudom képzelni, hogy a

bosszúságot leplezi.

Amikor megkérdezik, van-e kérdése, feláll.

– Csak néhány kérdésem van – fordul az iskolaigazgatóhoz. – Ön a
születése óta ismeri az alperest?

– Igen.

– Azt mondta, hogy ön a család barátja?

– Igen.

– Az alperes anyjához vagy az apjához fűzi barátság?

Az igazgató ingerültnek látszik.

– Az apjához. Együtt jártunk iskolába. Szinte egész életemben ismertem.

Habozás nélkül kezeskedem érte vagy a fiáért.

Edward bólint.

– Természetesen. Ön hány éves volt, amikor megismerte az édesapát?

– Tizenhárom.

– Ez azt jelenti, hogy több mint ötven éve barátok, jól mondom?

– Igen.

– Iskolai barátság?

– Igen. Ahogy mondtam.

– Bentlakásos iskola volt?

– Ennek mi köze bármihez is?

– Kérem, hogy igennel vagy nemmel válaszoljon – mondja Edward.

– Igen, bentlakásos.

– Hűséges barátságok köttetnek a bentlakásos iskolákban, nem igaz?

– Nos, hát, ha azt akarja sugallni, hogy a barátommal szemben érzett
lojalitás fontosabb számomra, mint hogy megmondjam az igazat a fiáról,
akkor…

– Egyszerűen megállapítom az ön és az alperes kapcsolatára vonatkozó

tényeket – mondja Edward, és a pulpitusra néz. – Tisztelt bírónő, nincs több
kérdésem.

A püspök hasonlóképpen imponáló, a hangja mézédes és megnyugtató. Ami

hiányzik a megjelenéséből, azt bőven kompenzálja a higgadtsága. Amikor
Edward hasonló stílusban kérdéseket tesz fel neki, szinte mintha sértő lenne
így faggatni egy egyházi férfiút. Jobban

palástolja bosszúságát, mint az iskolaigazgató, vallomásának

hatékonyságán így is folt esik, egy apró maszat a jámborság üvegén.
Edward néhány szóval érzékelteti, hogy itt egy klikkről van szó, egy
csapatról, akik a sportpályán kötöttek szövetséget, és mindenekelőtt
lojálisak egymáshoz. Jól csinálja. De vajon elég jól?

Még csak fél tizenkettő, amikor mind a két tanú végzett. Barbara még két
levelet olvas fel két másik segítő tanútól – az egyik a káplán Jeremy korábbi
iskolájából, a másik egy üzletember, aki kijelenti, hogy ő Jeremy apjának a
barátja még az iskolából. Nyilvánvaló, hogy Edward erre felhúzza a
szemöldökét, de ahhoz túlságosan is profi, hogy grimaszoljon az esküdtek
előtt. Mindegyik levél után egyszerűen bólint, és látom, hogy két esküdt
jegyzetel. A tárgyalás hétfőig el van napolva, Jeremyt akkor fogják
meghallgatni.

Kint gyülekezünk: Barbara, én, Alexandra, Jeremy és Zora. Jeremy

feszültnek látszik, az anyja dühös.

– Felháborító, hogy folytatódik a tárgyalás – puffog Alexandra. –

Keményebben kellett volna érvelnie.

– Biztos voltam benne, hogy a bírónő leállítja – téblábol a fia. – Freya

vallomása egy vicc volt.
– Szerintem az esküdtszék is így gondolja – mondja Barbara –, de a
bírónőnek igaza van abban, hogy Freya szavahihetősége az ügy sarkalatos
pontja. Még néhány napig türelmesnek kell lennie.

– Ez azt jelenti, hogy tanúskodnom kell? – kérdezi Jeremy.

– Ezt már megbeszéltük – mondja Barbara. – Ez kizárólag a maga döntése,

de tudja, hogy véleményem szerint rendkívül jó benyomást fog tenni az
esküdtszékre.

– Nem szeretnék tanúskodni, de apa is azon a véleményen van, hogy

kellene. Sokat segítene, ha addig még egyszer átvennénk az egész vallomást
valamelyikükkel.

– Természetesen. Most is megtehetjük! – feleli Barbara. – Bemehetünk a

kamarába.

– Igen – helyesel Alexandra. – Próbálj csak el mindent rendesen! Azt

hiszem, nekem is mennem kell – azután az úgynevezett indítvány után
elveszítettem magában a bizalmamat, Barbara. Nyilvánvalóan szakmai
felügyeletre van szüksége.
Jeremy feszeng, a szemében rémület.

– Sajnálom – mondja –, nem lehet. Megmondtam apának, hogy ma korán

végeztünk, úgyhogy együtt ebédelünk.

– Azt hittem, mi fogunk együtt ebédelni – mondja Alexandra. – A

változatosság kedvéért ehetnénk valahol máshol, és nem itt. – Alexandra
undorodva körbemutat. – Elegem van belőle, hogy a fél életemet Dél-
Londonban kell töltenem.

– Nagyon sajnálom, mama. Nem tehetem. Megígértem apának. – nyögi

Jeremy gyötrődve.

– Mintha az ígéretek bármit is jelentenének annak az embernek – horkan fel

Alexandra. –

Nos, mivel az ő társaságát jobban kedveled az enyémnél… – Lendületes

mozdulattal megfordul és elmasíroz. Mindannyian kissé meghökkenve
bámulunk utána. Jeremy egy pillanat alatt összeszedi magát.

– Apa is úgy gondolja, hogy gyakorolnom kell a vallomásomat. Volna rá

lehetőség, hogy valamikor holnap megcsináljuk?

Zora a fejét rázza.

– Sajnálom, már más programom van – mondja.

– Én sem érek rá – hárítja Barbara. – És te, Sadie?

Robinra gondolok, és elfojtom azonnali ellenérzésemet. Majd valahogy

elintézem Robint.

Nem fog sokáig tartani.

– Persze – mondom. – Holnap délután tudok erre két órát szakítani.

Találkozzunk a kamarában?
– Köszönöm! – mondja Jeremy. – Cseréljük ki a telefonszámainkat, és
reggel megbeszélhetjük a találkozót.

Zora és Barbara rám mosolyognak, örülnek, hogy számukra megoldódott a

probléma, én pedig nem szeretnék csalódást okozni nekik. Jeremy lediktálja
a számát, és én beírom a telefonomba, majd SMS-t küldök, helló, hogy neki
is meglegyen az enyém, és mindenki elbúcsúzik mindenkitől.

43

Csukott szemmel ülök a metrón, próbálom racionalizálni a félelmeimet,

valamiféle rendet vágni köztük. Robin legalább jól van, ez erőt ad. Vajon
veszélybe sodortam azzal, hogy ebbe az iskolába írattam? Egy életveszélyes
incidens egy gyerekkel még tekinthető

balszerencsének, de kettő? A szerelvény közeledik a megállóhoz, hirtelen

elhatározással felállok. Átszállok egy másik vonalra, és addig a megállóig
megyek, ahol általában nem szoktam leszállni.

Amikor kint vagyok az állomáson, üzenetet küldök Nicole-nak. Meg

akarom látogatni Daisyt.

Gondolod, hogy jól teszem?

Nicole válasza szinte azonnal érkezik. Igen, menj csak be. Hetedik emelet,
húszas szoba.

Julia biztosan örülni fog, ha lát.

Lassítok, ahogy közeledem a kórházhoz, amelynek szürke betonépülete

fölém magasodik.

Már-már sarkon fordulok és elmenekülök, de erőt veszek magamon. Nekem

könnyű – én elfuthatok a szenvedés elől, elrejtőzhetek a realitástól, amivel
Juliának szembe kell nézni. De nem szabad így viselkednem.
Összeszorítom a fogamat, besétálok a kórházba, és felmegyek a hetedik
emeletre.
Ez a kórház egyik elkülönített része, a recepcióspult közvetlenül az ajtó
mellett van.

Odamegyek, megkérdezem, merre kell menni. Egy férfi megmutatja.

Elmagyarázom, kit akarok meglátogatni, de nem érdekli, csak bólint és
mosolyog. Menjen csak nyugodtan, ne aggódjon, üzeni az arckifejezésével,
aztán visszafordul a monitorhoz. Továbbmegyek, nagy levegőt veszek és
bekopogok az ajtón.

Nincs válasz. Az ajtó résnyire nyitva. Hangtalanul belépek. A szobában

sötét. A kis előtérből lassan továbbmegyek a kórterembe. Kislámpa világít
az ágy mellett, a szoba távolabbi oldalán az ablak be van sötétítve. Az
egyetlen további fényforrást a gépek pislákoló lámpái jelentik, amelyek
bizonyára Daisyt tartják életben.

Az ágy mellett állok, látok egy apró figurát a takaró alatt. Az ágy mellett
egy nő ül lehajtott fejjel. A keze kinyújtva a takarón.

Julia.

– Szia – mondom halkan. Semmi reakció. – Szia – ismétlem meg

hangosabban. Még mindig semmi válasz.

Megkerülöm az ágyat, odamegyek, ahol Julia ül, és a vállára teszem a

kezem. Először csak megérintem, aztán határozottabban megragadom, de
még így sem reagál. Végül, amikor már feladnám, Julia elkínzott arccal
felém fordul.

– Sadie – mondja, és a hangja mintha a távolból jönne. – Sadie.

– Meg akartam látogatni Daisyt. Nem baj?

– Nem – feleli Julia. – Megnézheted.

Az ágyra nézek. Nem sokat lehet látni Daisyből. Ahol nincs letakarva, ott
különböző gépekre van kötve. Az arcát egy műanyag oxigénmaszk fedi el,
és az egyik közeli gép ritmusos pumpáló neszét lehet hallani.
– Rendbe fog jönni? – bukik ki belőlem a kérdés, és már nem tudom
visszaszívni. Julia arca megfeszül, átfut rajta valami, talán félelem, talán a
botorságom miatt érzett harag. Félrenéz, aztán megint a lányára.

– Nem tudom – mondja –, tényleg nem tudom.

Mást nem szól. Még néhány percig maradok, aztán megpaskolom Julia
csontos vállát, és távozom. A kórterem súlya rám nehezedik, ahogy
kimegyek a kórházból, és hazaindulok, mélységesen megrendülve, hogy
ilyen betegnek láttam Daisyt. Annak dacára, hogy a délutánt a ház
takarításával és az ócska bútorok átrendezésével töltöttem, a súly még akkor
is nyomja a vállam, amikor az iskolába megyek Robinért. Üzentem Nicole-
nak, hogy ott leszek; hívtam, igyunk meg egy kávét, mielőtt kijönnek a
gyerekek, de nem válaszolt.

Amikor meglátom az iskola kapujánál, azon tűnődöm, akar-e egyáltalán

beszélgetni velem, de ugyanolyan barátságos, mint máskor. Elnézést kér,
amiért nem válaszolt, és aggódva várja beszámolómat a kórházban tett
látogatásomról.

– Szörnyű – sóhajt Nicole. – Nagyon sajnálom őket. De nem tehetünk

semmit. Csak kifejezhetjük az együttérzésünket, amikor Julia igényt tart rá,
ennyi az egész. Amikor kikerül a kórházból, több lesz a tennivaló.

– Gondolom – jegyzem meg. Folytatnám, megkérdezném Nicole-tól, mit

gondol valójában Daisy gyógyulási esélyeiről, de megakaszt az anyák egy
csoportja, akik Nicole köré gyűlnek, és a legújabb hírek felől érdeklődnek.
Hátralépek, hagyom, hogy beszéljen velük, amíg a lányok kijönnek az
iskolából. Robin arca felderül, amikor meglát.

– Milyen volt a napod, édesem? – mosolygok rá.

– Egész jó – mondja Robin. – Rendesen megírtam a dolgozatot.

– Az jó – örvendezek. Megfordulok, indulásra készen, amikor meglátom,

hogy Pippa és Nicole a járda szélén élénk beszélgetést folytatnak. Nicole
hadonászik, és Pippa mintha sírna.
– Pippa jól van?

– Nagyon rosszul sikerült a dolgozata – mondja Robin. – Még az ötven

százalékot sem érte el, annyira rosszul. Nagyon ki van borulva.

Megint rájuk nézek, sajnálom őket. Megfordulok, hogy induljunk, amikor

Nicole utánam szól.

– Sadie! Várj! Kérdezni akarok valamit.

Megfordulunk, és megvárjuk őket. Pippának piros a szeme a sírástól, de

Nicole izgatottnak látszik.

– Van egy ragyogó ötletem – mondja. – Szerintem a lányoknak szükségük

van egy kis kikapcsolódásra. Egy kirándulásra, a tengerpartra.

Pippa kezd kicsit felvidulni. Nicole folytatja.

– Van egy kis nyaralóm Aldeburgh-ben, a suffolki parton. Arra gondoltam,

hogy levinném a gyerekeket a hétvégére. Te nem tudnál jönni?

– Nagyon szeretnék – tárom szét a kezem –, de holnap dolgoznom kell.

– Ó, anya – nyafog Robin rendkívül csalódottan.

– Sajnálom – mondom –, de el kell mennem egy megbeszélésre.

– Nem baj – mondja Nicole. – Én boldogan elviszem Robint. Tényleg nem

jelent semmi problémát.

A lányok egyszerre kiáltják:

– Igen! – Robin könyörögve néz rám. Nicole is.

– Te tennél nekem szívességet – folytatja. – Robin nagyon jó hatással van

Pippára.

Megnyugtatja. Tudod nélkülözni őt két éjszakára?

– Nem hiszem… – kezdek bele. Nem akarom elengedni Robint, magam
mellett szeretném tudni.

– Kérlek, anya! Olyan jó lesz! Kérlek!

– Kérlek – esdekel Pippa is. Már abbahagyta a sírást, arcán feszült

várakozás látszik. –

Szeretném, ha Robin is jönne. Szeretem Robint.

Ez már túl sok. Nem tudok ellenállni a nyomásnak. Nincs szívem csalódást
okozni nekik.

– Ha biztos vagy benne – mondom Nicole-nak. – Az utóbbi időben sokszor

volt nálatok. Nem akarok a terhetekre lenni.

– Nem vagy a terhünkre, esküszöm – erősködik Nicole, és megragadja a

kezemet. –

Köszönöm! – A hangja elcsuklik, ahogy ezt mondja, és látom, hogy

könnyek gyűlnek a szemébe.

Mosolygok.

– Robin nagyon fog örülni, hogy láthatja a tengert. Nagy szükségük van egy
kis friss levegőre.

44

Rövid megbeszélés után elhatározzuk, hogy Nicole másnap reggel elviszi a

gyerekeket.

Csendesen telik az esténk Robinnal; pizza és televízió. A lányom előszedi a

ruhákat, amelyekre a tengerparti kiránduláson szüksége lesz. Nagyon békés
minden.

Másnap már nyolc előtt fent vagyunk és elkészülünk. Nicole és Pippa

boldogok, hogy találkozunk, én pedig integetek, ahogy elhajtanak az úton.
Az egész hétvégém szabad, semmi más dolgom nincs, mint Jeremyvel
találkozni ma délután. Örülnöm kellene.

Eljövök Nicole házától, a telefonomat nézem, nincs-e üzenet, amikor

megbotlom az egyenetlen járdán. Előrebukdácsolok, és csak az utolsó
pillanatban tudom visszanyerni az egyensúlyomat, de ahogy felállok, még
mindig úgy érzem, mintha zuhannék. Robin nélkül mintha valahogy nem
hatna rám a gravitáció. Megrázom a fejem, hogy valahogy kitisztuljon, a
kezemet végighúzom a kőfal durva felületén, amelynek nekidőlök, az
érintése megnyugtat.

Lassan mély levegőt veszek, amíg teljesen magamhoz nem térek.

Minden rendben. Jól vagyok. Robin is jól van. Mind a ketten jól vagyunk.
Hazagyalogolok, az orromon veszem a levegőt, és a számon eresztem ki a
lépteim ritmusára.

Később délelőtt üzenek Jeremynek. Azt javaslom, találkozzunk kettőkor a

kamarában.

Hamar válaszol, azt írja, megsérült a térde, amikor korán reggel futni ment,
és megkérdezi, odamennék-e inkább a lakására – állni is alig tudok,
nemhogy menni. Egyáltalán nem lelkesít a gondolat, hogy keresztül kell
bumliznom Londonon, ahelyett hogy egyszerűen bemennék a kamarába. De
mivel nincs más dolgom, visszaüzenek, és megkérdezem a címét.

Némi gondolkodás után találok egy öltözéket, amelyik megfelel egy hétvégi
megbeszéléshez

– csinos, de nem túlságosan, fekete feketével meg egy színes sállal. Barbara
üzent; kért, hogy emlékeztessem Jeremyt, őrizze meg a nyugalmát, és
mielőtt válaszolna a kérdésekre, várjon ki egy percet. Fel vagyok készülve.
Metróval megyek Dél-Londonba a lakásához. A városnak ezen a részén
évek óta nem jártam.

Eltart egy-két percig, amikor kijövök a metróállomásról, hogy

megállapítsam, hol vagyok.
Nem ismerem ezeket az utcákat. Előveszem a táskámból a telefonomat,
hogy megnézzem a térképet, merre van Jeremy lakása, és látom, hogy
majdnem lemerült az akkumulátor, elfelejtettem bedugni éjszakára.
Koncentrálok és memorizálom az útvonalat.

Miközben a térképet nézem, üzenet jön Zorától, majd rögtön utána egy
másik. Ez nem Andrew cége? Remélem, minden rendben – írja az elsőben.
A második egy link egy újsághírhez. Megnézem a főcímet, de ekkor két
százalékról egy százalékra esik a töltöttség, úgyhogy visszamegyek a
térképre, nincs vesztegetni való időm.

Az akkumulátorban levő egy százalék kitart majdnem az egész úton.

Próbálom nem túl sokszor ellenőrizni, de az utcák egyformák, teraszok
egymás után a hasonló házakon. Ahogy befordulok Jeremy utcájába, a
telefon megadja magát. Megteszem az út másik felét, becsengetek, 74B.
Ideértem.

Eltart egy ideig, amíg Jeremy ajtót nyit. Bentről hallom lassú, nehéz lépteit,
mintha valaki nagy nehézségek árán jönne lefelé a lépcsőn. Amikor végre
leér, az arca vörös az erőfeszítéstől, az ajtófélfának támaszkodik, a szája
köré ráncokat rajzol a fájdalom.

– Bocsánat, nem tudtam gyorsabban – mondja, és a térdére mutat, amely a

pizsamanadrágja alatt be van kötve.

– Egyáltalán nem számít – mondom. – Sajnálom, hogy le kellett jönnie.

– Fáradjon be – mondja. Maga elé enged, és én felmegyek a falépcsőn az

első emeleti lakásba. Mögöttem jön, erősen kapaszkodik a korlátba.
Megfordulok, látom, hogy megáll, mintha nem tudna tovább mászni, aztán
összeszorítja a fogát és folytatja az utat. Félreállok, hogy előremehessen a
nappaliba, amely tele van növényekkel és könyvekkel. A két nagy ablakból
árad a fény. Olyan a szoba, hogy azonnal fesztelenül érzem magam benne.

Jeremy egy terjedelmes kanapéra ereszkedik, én pedig egy rá merőlegesen

elhelyezett fotelba ülök, és kinyitom a táskámat, hogy elővegyem a
vallomását.
– Várjon – mondja. – Nem kell azonnal belevágnunk. Hadd hozzak először
inni valamit.

Megint feláll, nagyon lassan, és bicegve elindul a lakás hátsó részébe.

– Nem kérek semmit – hárítom –, de tényleg. Nincs rá szükségem.

Szerintem kezdjük el.

– De nekem szükségem van valamire – mondja –, ha erre az egészre kell

gondolnom.

Tovább biceg, kimegy a nappaliból. Csörömpölés és csattanás hallatszik,

mintha egy szekrényben próbálna megtalálni valamit. Ösztönösen a
telefonomért nyúlok, de eszembe jut, hogy le van merülve. Az ajtóhoz
megyek.

– Van egy töltője, amit kölcsönkaphatnék? – kérdezem. – Lemerült a

telefonom.

Pillanatnyi csend, majd Jeremy válaszol.

– Van egy bedugva a konnektorba.

Megtalálom, de nem jó.

– Az enyém iPhone – kiáltok ki. – Nincs egy Apple töltője?

Újabb hallgatás, majd jön a válasz.

– Nem hiszem.

– Biztos? A telefonom teljesen lemerült.

Jeremy felsóhajt, hallom, ahogy hosszan kifújja a levegőt, aztán azt mondja:

– Nézze meg a dohányzóasztal fiókjában. Elöl.

Odamegyek a dohányzóasztalhoz, egy nagy, alacsony, fából készült

bútordarabhoz, amelyet szinte teljesen kitölt alul egy fiók. Kinyitom, de
nem látok töltőt. Kotorászok benne.

Rengeteg papír és blokk, régi színházjegyek. Próbálom kihúzni a fiókot,

amennyire csak lehet, de megakad valamiben, és csak félig jön ki.
Bedugom a kezemet és elkezdek körbetapogatni. Elkésztő mennyiségű
szemét van benne. Végre beleakad a kezem egy töltő

kábelébe. Megpróbálom kirángatni, de beszorul valamibe. Erősebben

húzom, mélyebbre ások. A kábel vége van beakadva, ezért megrántom,
olyan erővel, hogy a fiók kirepül az asztalból, a tartalma szétszóródik a
földön, és a kupac tetején ott a töltő.

Felveszem és bedugom a konnektorba a sarokban, ráteszem a telefonomat.

Jeremy visszajön a szobába. A szájában egy dugóhúzó, egy üveg bor a hóna
alatt, az egyik kezében összefogva két pohár. A másik kezével a falnak
támaszkodik. Segítek neki, elveszem a poharakat és a bort, leteszem a
dohányzóasztalra. Kérdően néz rám a földön szanaszét heverő holmik
láttán.

– Elnézést – mondom. – Beszorult a fiók. – Indulok, hogy összeszedjem,

amit szétszórtam, de int, hogy ne fáradjak.

– Hagyja csak – morogja, miközben lassan visszaereszkedik a kanapéra.

Ahogy leült, kiveszi a szájából a dugóhúzót, és a palackért nyúl, hogy
kinyissa.

– Én nem iszom, köszönöm – mondom. – Nekem ehhez még egy kicsit

korán van.

– És még ügyvédnek nevezi magát? – kérdezi nevetve. – Ugyan már, ne

legyen ünneprontó!

Mindkét pohárba bort tölt, a vörös folyadék szinte túlcsordul a tetején.

Ráadásul nagyok a poharak; az üveg tartalmának több mint a felét elnyelik.
Az egyiket felém tolja, közben az asztalra löttyen egy kevés bor. Felkapja a
saját poharát és nagyot kortyol belőle. A bor nyomot hagy a száján.

– Ugyan már – mondja. – Ettől nem fog meghalni.

Agresszív a hangja. Mosolyogni próbál, de a szeme hideg marad. Ahogy
jobban megnézem, látom, hogy véreres és körben vörös a szeme. Megint
felém löki a poharat, erősebben, még több kilötyög belőle. Kezdek
eltűnődni, vajon ez-e az első ital, amit ma elfogyaszt. Ilyennek eddig még
egyszer sem láttam. Felveszem a poharamat, picit beleiszom, és
visszateszem.

– Elkezdhetjük? – kérdezem.

– Elkezdhetjük mit?

– Megbeszélni a tanúvallomását – mondom. – Nálam van a nyilatkozata

egy példánya, ha bele akarna nézni. – Oda akarom adni neki, de ellöki
magától.

– Ne most – reccsen rám. – Egyáltalán nincs hozzá hangulatom. Túlságosan

idegesít.

– De akkor is végig kell mennünk az egészen.

– Akkor is. Akkor is – ismételgeti gúnyosan. – Most már inkább úgy beszél,
mint egy ügyvéd.

Hagyja a munkát most az egyszer, és hajtson fel egy kurva pohár italt.

Ez már feldühít. Összeszedem a papírjaimat, berakom a táskámba és

felállok.

– Elmegyek – jelentem ki. – Úgy látszik, hogy ez a mostani időpont nem

felel meg magának.

Visszaroskad a kanapéba, a fejét a kezébe temeti.

– Ne menjen el – motyogja. – Sajnálom.

Elönt a düh. Ezért mondtam le a hétvégéről Robinnal! De Jeremy olyan

nyomorultul gubbaszt előttem, hogy belém nyilall a sajnálat.
– Nagyon nehéz időszak ez magának – veszek vissza a hangomból –, ezt
megértem. De meg kell próbálnia megnyugodni. Ha ennyire felidegesíti
magát, az nem segít. És ha csinálnék egy teát? Vagy kávét?

– Picsába a teával – nyögi. – Picsába a kávéval! – A harciasság a szavai

ellenére eltűnt a hangjából, inkább mintha mindjárt sírva fakadna. A
dohányzóasztal hozzá közelebbi végére telepszem, és leteszem a táskámat.
Nem tudom eldönteni, hogy megpaskoljam-e a karját, vagy talán inkább a
vállát. Arra készülök, hogy megpaskolom a térdét, de ekkor rám veti magát,
és szorosan megragad, a nyakamon érzem szúrós borostáját.

Megmerevedek, meg vagyok döbbenve a hirtelen mozdulattól. Próbálok

elhúzódni, de nem enged el, sőt a dohányzóasztalon keresztül a térdére húz.
A karjának feszülve tolom el magamtól, belerúgok a lábába, de erős, sokkal
erősebb, mint amilyennek látszik. Sokkal erősebb nálam. A szívem kalapál
a mellkasomban, elönt a pánik, egyre dühösebb vagyok, és ellököm a karját.

– Engedjen el! – kiabálom. – Engedjen el!

A padlóról nekirugaszkodva keményen feltolom magam, és akkora erővel

fejelek az állába, hogy hátrahanyatlik a feje. Hirtelen elenged, mire én
felugrom. Csak annyi időre állok meg, amíg felkapom a táskám, és rohanok
az ajtó felé.

Jeremy most hangosan zokog.

– Sajnálom, sajnálom – kiáltja. – Sajnálom. Nem akartam megijeszteni. –

Próbál felállni, de visszahanyatlik, látszik, hogy nagyon fáj a térde.

– Nem viselkedhet így – mondom. – Nem baráti vizitbe jöttem magához.

Arról volt szó, hogy átnézzük a vallomását.

– Én csak azt hittem…

– Mit hitt?

– Azt gondoltam, hogy talán érdeklem magát – mondja Jeremy. – Eljött

velem egy italra. És kedves. Mindenki csak kiabál velem. Megmondja,
hogy mit csináljak.

– Sajnálom, ha hamis benyomást keltettem – mondom. – Nem lett volna

szabad elmennem magával meginni valamit. De ez tényleg csak a munkáról
szól.

Jeremy zokog, rázkódik a válla.

– Nem akarok egyedül lenni – nyöszörög. – Rémálmaim vannak, hogy

börtönbe kerülök.

Meg vagyok rémülve.

– Maga nem fog börtönbe kerülni – szólok rá. – Több mint valószínű, hogy
fel fogják menteni.

– De ezt nem ígérheti meg – mondja.

– Nem. Ez az esküdtszéken múlik. De az esküdtek nem szeretik elítélni az

olyanokat, mint maga.

– Hogy érti azt, hogy az olyanokat, mint én?

Körülnézek a lakásban, a jómód megannyi jelén. Bársonyfüggönyök,

keményfa parketta.

Formatervezett skandináv székek. Egyikre sem telne egy tanári fizetésből.

Jeremyre nézek, ahogy behúzza a vállát, bűzlik az önsajnálattól és a piától.

– Az ilyen rendes, középosztálybeli fehér férfiakat, mint maga. Ránéznek

magára, és elhatározzák, hogy nem fogják tönkretenni az életét. Talán
elkövette, de az nem fogja érdekelni őket. Mind a ketten tudjuk, hogy Freya
nem volt a legjobb tanú, de még ha ragyogó lett volna, ők akkor sem
szeretnek ítélkezni, amikor nincs más bizonyíték.

Jeremy előrehajol, felveszi a poharát, és magába dönti a bort. Nézi az üres

poharat, a tekintete is éppolyan üres. Nagy erővel belerúg a fiókból
kiszóródott holmikba, amelyek a lába közelében hevernek. A kupac
leomlik, minden szétszóródik a szőnyegen.
– Pedig érdekelhetné őket. Nagyon sajnáltam Freyát ott fent – mondja. –
Amikor Barbara feltette neki a keresztkérdéseket.

Tátva marad a szám. Nem erre számítottam. Ránézek, és látom, hogy a

padlót bámulja, az arca feszült, a pillantása komoly, szinte félelmetes.
Mintha egy ragadozót fixírozna, egy kígyót, amelyik támadni készül.
Követem a pillantását.

Egy könyv hever a földön. Keménykötésű. Borítóval lefelé. Jeremy a könyv

felé mozdul, de valamilyen felébredő ösztön hatására gyorsan felkapom,
mielőtt elérné. Az ajtóhoz megyek, és csak aztán fordítom meg, hogy
megnézzem.

Fanny Hill – Egy örömlány emlékiratai. Kicsi, piros könyv, a címét arany
színnel nyomtatták.

Kinyitom, és megnézem a belső borítót. Alig várom, hogy újra eljátsszuk.

Sok szerelemmel, Csók, F.

Jeremyre nézek, aztán megint a könyvre.

Visszasüpped a kanapéra.

– Ez nem az, aminek látszik – mondja.

Nem mozdulok. Dermedten várakozom, mint a kígyó, amit láthatott.

– Hát minek látszik, Jeremy? – sziszegem. Jeremy hallgat. Szinte szikrázom

a feszültségtől.

Freyára gondolok, a megaláztatásra, amit el kellett szenvednie. Eszembe

jut, ahogy az esküdtek néztek rá, összeszorított szájjal. Magamra gondolok,
mint kislányra, aki ki volt éhezve az anyja figyelmére, és hogy milyen
könnyű lett volna olyasvalakinek, mint Jeremy, befurakodnia az életembe,
valakinek, aki szándékosan kedves, megértő, mindazokat a tulajdonságokat
mutatja, amelyek annyira hiányoztak az életemből. Szerencsém volt. Sokkal
szerencsésebb voltam Freyánál.
Jeremy előbbre hajol, a térdén könyököl, keze összekulcsolva. Feszült az
arca.

– Tizenöt éves volt, amikor maga elkezdte megdolgozni, Jeremy. Tizenöt –

mondom. – Ez semmit nem jelent magának? Annyira szégyentelen, hogy
képes itt ülni és azt mondani nekem, hogy maga szerint ez rendben van?
Nincsenek álmatlan éjszakái, nem bántja a gondolat, hogy mit tett, a
hazugságok, amiket összehordott?

– Ne… – nyög fel.

– Mi a fenéért ne? Ideje, hogy valaki kimondja. Tönkretette annak a

lánynak az életét, kétszer is, először, hogy elszórakoztassa magát,
másodszor, hogy megvédje magát.

Visszataszító viselkedés.

Jeremy sír. Mintha most látnám először, végre az igazság prizmáján

keresztül látom az összes bájolgó manírját.

– Maga egy aljas disznó – szűröm a fogam között. – Ez undorító!

Felemeli a kezét, mintha el akarna hallgattatni, aztán leengedi.

– Maga ezt nem érti – mondja.

– Nem akarom megérteni – vágok vissza. Átható hangon megszólal a

telefonom. Azonnal visszanyerem a lelkierőmet, most először, amióta
elbúcsúztam Robintól ma reggel. A fejemet rázom, és a telefonomért
megyek, leveszem a töltőről. Szembefordulok Jeremyvel.

– Ha maga nem mondja el nekik, én elmondom. Lehetetlen helyzetbe

hozott.

– Azt hiszi, hogy nem tudják?

Megdermedek. Ránézek, arra számítok, hogy önelégülten vigyorog majd,

de arcán a nyomorúság maszkja.
– Ki tudja?

– Mit gondol, ki? Az apám meg Barbara. Gyönyörűen ki lett találva. Nem
feketíthettem be a család nevét. Legalább nem az apám neve – azt
megváltoztattam, amikor otthagyott minket.

Bárcsak ne tettem volna – senki nem vádolhatja a tisztelt bíró urat, amiért
van egy pedofil fia.

– Zora? – kérdezem szinte suttogva.

– Ó, nem – válaszolja. – Az ügyvédet kihagytuk belőle. Csak amit muszáj

volt tudnia. – Nevet, de hamar sírás lesz belőle.

Nem hatnak meg a könnyei. Legszívesebben hozzávágnám a könyvet,

szétverném vele a fejét, de inkább beteszem a táskámba. Hirtelen feláll,
mintha megfeledkezett volna a sérüléséről, és elállja az utamat az ajtó előtt.
Elveszi a táskámat, és kiveszi a könyvet.

Mozdulatlanul állok, ő pedig visszahanyatlik a kanapéra, felkiált a

fájdalomtól, ahogy behajlik a térde. Megfordulok, és ránézek. Azt csinál a
könyvvel, amit akar, letagadhatja –

már láttam. Tudja, hogy tudom. Kimegyek a szobából, le a lépcsőn, és

bevágom az ajtót magam mögött.

45

Útban hazafelé újra meg újra átgondolom az egészet. Ez nem vallomás, az

igaz. De szilárd bizonyíték, amit nem hallgathatok el a bíróság előtt. Azt
viszont nem tudom, hogyan szóljak Zorának, hogy az ügyvéd, akivel együtt
dolgozik, galádul félrevezette. Beszélnem kell az Ügyvédi Kamara
Tanácsával, ki kell kérnem a véleményüket a megfelelő eljárásról. A
gondolatra is elszorul a szívem. Már így is nagyon fáradt vagyok.

Miután hazaérek, csinálok magamnak egy kávét, csak azután nézem meg
újra a telefonomat.
Jó néhány nem fogadott hívás. Jeremytől négy – biztosan akkor próbált
hívni, amíg a metróban voltam. Azonnal blokkolom a számát. Nem
beszélek vele többet. Egy hívás egy amerikai számról, amit nem ismerek.
Miközben nézem, megint cseng, felveszem. Andrew az.

– Sadie – szól bele. – El kell mondanom valamit.

Most már végtelenül kimerült vagyok.

– Tudod mit, Andrew? Erre most nem lesz módod. Fáradt vagyok. Nagyon,
de nagyon fáradt.

Súlyos gond van a munkahelyemen, és Robin egyik barátnője kómában

fekszik. Van nekem elég bajom így is.

– Oké, rendben van. Megértettem. Csak a lényeget hallgasd meg – folytatja.

– Tudom, hogy sok minden van, ami magyarázatra szorul. Tudom, hogy
nagyon nehéz. De nem minden az,

aminek látszik. Azt akarom, hogy nekem higgy, bármit mondanak is. És
meg fogom magyarázni. De egyelőre nem lehet.

– Ne – válaszolom. – Ne. Ne most. Túlságosan fáradt vagyok. – Azzal

bontom a beszélgetést.

Megint a telefonomra nézek, és most először jut eszembe Zora üzenete,

amióta elmentem Jeremy lakásába. A mondatnak Andrew munkahelyéről
önmagában semmi értelme, úgyhogy megnyitom a linket, amit Zora
küldött. A Reuters weboldalán találom magam.

Az Igazságügyi Minisztérium piramisjátékkal vádolja az ingatlancég

alapítóját és korábbi igazgatóit

(Reuters) – Az Egyesült Államok szövetségi ügyészei csütörtökön azzal

vádolták meg a Seacliff Securities tulajdonosát és más vezetőit, hogy
részesei egy 250 millió dolláros csalásnak, amelynek kétezer áldozata van.

Seacliff Securities. Andrew cége. Átfutom a cikk többi részét, de az

igazgatók neve nem szerepel benne. Próbálom visszahívni Andrew-t,
nagyon szeretnék valami magyarázatot, de hiába hívom a számot, és amikor
a mobiljával próbálkozom, az le van merülve.

Megint hívom, de közben valaki hangosan zörget a kapun. Leteszem a

telefont, és megyek ajtót nyitni. Automatikusan mozgok, a gondolataim
valahol messze járnak.

Julia lép a házba sírva és remegve. Más körülmények között feszélyezne,

milyen állapotban van a ház az ő palotájához képest, de ő nem vesz észre
semmit, annyira ki van borulva.

– Nem tudtam, hova mehetnék – mondja. – Kidobtak, hogy Daisy apja

mehessen látogatni.

Nem bírok egyedül lenni.

A konyhába vezetem. Azon gondolkodom, hogyan tudnék megszabadulni

tőle, bár tudom, hogy együttérzőnek kellene lennem.

– Nem látogathatjátok együtt?

– Az lehetetlen – szipog Julia. – Nem tudunk egy helyiségben tartózkodni.

Legalábbis a válás óta. Tudod, hogy bíróság előtt végződött…

Bólintok. Ahogy elnézem Juliát a lámpa fényénél, nyilvánvaló, hogy

nagyon rossz állapotban van, és most több szánalmat érzek iránta;
szenvedése láttán az Andrew-val kapcsolatos gondolatok kimennek a
fejemből. Julia haja zsíros és fésületlen, az arca fakó az éles mennyezeti
világításban. Korábbi tartásából semmi nem maradt. Lefogyott, az arca
elgyötört. A gyűrűk lötyögnek az ujján, és ahogy újra meg újra
összekulcsolja a kezét, az egyik gyűrű leesik és elgurul a földön. Oda se
figyel, de én felveszem. Nehéz, fényes aranygyűrű, egyszerű, a közepén két
T betű egymással szemben. Körbeforgatom a kezemben.

– Nem tudok magyarázatot a történtekre – mondja Julia –, de megpróbálnak

rászedni.
Tudom. – Hadarva beszél, az asztalra támaszkodik, úgy fordul felém.
Savanyú a lehelete, rossz szagú az átvirrasztott éjszakáktól és a
szorongástól.

– Rászedni? – kérdezem. – Ki próbál rászedni téged? És miért?

– Azt fogják mondani, hogy mindenről én tehetek – mondja Julia. – Pedig

én nem csináltam semmi rosszat. Esküszöm. A lelkemet is kitettem.

Megkerülöm az asztalt, és átkarolom. Először mereven tartja magát, de

aztán nekem dől, majd megint kiegyenesedik, olyan hevesen, hogy lelöki
magáról a karomat.

– Hinned kell nekem, Sadie. Nem csináltam semmi rosszat Daisyvel.

Becsületszavamra!

Megpróbálok szemkontaktust létesíteni vele, de hiába. Igyekszem

megnyugtatóan beszélni hozzá, felkelteni a figyelmét, megnyugtatni, de
túlságosan feszült idegállapotban van.

– Tudom – felelem. – Persze, hogy nem tettél semmit, ami ártana neki.

– Tudom, hogy mindenért engem fognak okolni. Ezért nem engedik, hogy
lássam – folytatja Julia, mintha meg sem szólaltam volna.

– Azt hittem, azért, mert ott a volt férjed.

Villámló szemmel néz rám.

– Ezt mondják, hogy ezért. De bármit mondhatnak, nem igaz?

– Azt hiszem, eltúlzod a dolgot. Ki vagy merülve. Szükséged van valami

ennivalóra, egy fürdőre és egy rendes éjszakai alvásra.

Julia továbbra is rám bámul, olyan sokáig néz velem farkasszemet, hogy
könnyezni kezd a szemem. Pislogok és másfelé nézek. Julia harsányan,
minden vidámság nélkül felnevet.

– Most mindjárt csinálsz nekem egy csésze teát – mondja.

Kinyitom a szám, majd becsukom. Megint kinyitom.

– Sajnálom. Semmit nem tudok mondani, ami bármilyen módon segíthetne.

De ha nem lehetsz a kórházban, nem lenne értelmes dolog pihenni egy
kicsit? Biztosan ki vagy merülve.

– Ki vagyok merülve – mondja Julia. – Abszolút ki vagyok merülve.

– Itt maradhatsz, ha akarsz. Robin ma nem alszik itthon. Nem volna gond.

Julia hátradől, az ábrázata megenyhül.

– Nagyon kedves tőled – mondja mosolyogva. – De nem szeretnék a

terhedre lenni.

Hazamegyek – így lesz a legjobb. Robin hova ment?

– Nicole-lal és Daisyvel a tengerpartra, a hétvégére.

Julia arca megváltozik. A kedvesség eltűnik, mintha kihunyt volna a tűz a

szeméből. De csak egy pillanatra, olyan rövid időre, hogy azon tűnődöm,
nem csak képzelődtem-e. Julia megint mosolyogva fordul felém.

– Nagyon kedves vagy hozzám – enyhül meg. – Sajnálom, hogy nem indult
jobban a kapcsolatunk. Ahogy Daisy kijön a kórházból, remélem, hogy még
közelebb kerülünk egymáshoz.

– Én is remélem. És nagyon remélem, hogy hamarosan így lesz. Hogy van

most? Látszik valami javulás?

Julia szeme megint elsötétedik, újra megnő köztünk a távolság. Egy

pillanatig reményvesztettnek látszik.

– Nem tudom – ingatja a fejét. – Egyszerűen nem tudom. Azt mondják,

mindent megtesznek, amit tudnak, de…

Itt vége a beszélgetésnek. Julia kikapcsol, mintha valamiféle varázslat

hatására toppant volna be, de a varázs most megtört volna.
– Sajnálom, nem lett volna szabad ide jönnöm – pattan fel. – Nem is tudom,
mit képzeltem.

Hazamegyek. Igazad van, pihennem kell. És meg kell fürödnöm.

Feláll, gyorsan megölel, és kisétál a konyhából, mielőtt még alkalmam

lenne felállni.

– A gyűrűd! – szólok utána. Visszajön. Felhúzom az ujjára, és ő megnézi.

– Azért vettem, hogy megvigasztaljam magam – mondja. – Tiffany. A

kedvencem. Fura, hogy most milyen keveset jelent. – Zsebre vágja, és
kivonul. Elköszönök, de már hallom, ahogy becsukódik mögötte az ajtó.

Egy pillanatig még ülök, próbálok rájönni, mi lehetett a látogatás célja, mi

folyik itt valójában, de feladom, és visszatérek a telefonomhoz. Andrew-ról
akarok többet megtudni.

Gyorsan átlapozom Jeremy üzeneteit, és olvasás nélkül kitörlöm őket,

miután egy pillanat alatt megállapítom, hogy variációk a sajnálom, túl
messzire mentem témájára. Hát bizony, hogy túl messzire.

Ebben a pillanatban üzenet érkezik Nicole-tól.

Robin otthon hagyta a telefonját, ha írni próbáltál neki. Már korábban

észrevette, de elfelejtette megmondani neked – sajnálom, ha hiába próbáltad
elérni. Csók. Nicole.

Hirtelen megrázkódom. Bár nagyon hiányzik Robin, meg sem fordult a

fejemben, hogy üzenjek neki. Egyszerűen nem vagyok hozzászokva, hogy
saját telefonja van. Felszaladok, hogy megnézzem, és tényleg, ott van egy
polc szélén, és már régen lemerült. Keserédes érzés fut végig rajtam. Robint
nemsokára csak műtéti úton lehet majd leválasztani a telefonjáról, mint a
többi tinédzsert, akiket a buszon látok, a kis kijelzőikbe merülten. Robin
legalább lélekben még gyerek, bármilyen érettnek is látszik néha.

Lemegyek és fogom a telefonomat, hogy írjak Nicole-nak, de hirtelen elfog

vágy, hogy emberi hangot halljak, hogy szót váltsak Robinnal. Felhívom
Nicole-t. Két csengetés után felveszi, de zavartnak tűnik, röviden
válaszolgat a kérdéseimre, bár barátságosan. A beszélgetés nem tart sokáig.

– Most mennem kell – mondja Nicole. – Készítenem kell valami ennivalót a

lányoknak.

– Hogy vannak? Beszélhetnék Robinnal?

– Most éppen a parton játszanak – hadarja Nicole –, de később küldök

néhány fotót.

Ragyogóan érezték magukat délután. Azt hiszem, tényleg boldogok.

– Ez nagyszerű! – mondom. – Tudod, a megbeszélésem már véget is ért. Én

is csatlakozhatnék hozzátok?

– Az nagyszerű lenne – mondja Nicole. – Bár elég bonyolult ide jutni autó
nélkül. A városban nincs vasútállomás.

– Ó, értem. Bár bérelhetnék egy autót, de…

– Miért nem pihensz egy jót este? Holnap úgyis viszontlátod Robint. Majd
máskor rendezünk egy közös kirándulást.

– Rendben.

Be akarok számolni neki Julia látogatásáról, hogy mennyire ki volt borulva,

de Nicole leteszi a telefont, és nekem nincs energiám újrahívni és mindent
elmesélni. A világhálón akarok információt keresni a Seacliff Securitiesről,
hogy megtudjam, mi az ördög történik velük.

Aznap este, sokkal később a kanapén ülök, és még mindig sikertelenül

rágom át magam az internetes találatokon, amikor jelez a telefonom. Üzenet
Nicole-tól. Mindenki kifáradt! – Írja.

Robin és Pippa fotóját is küldi, ahogy együtt alszanak egy szürke kanapén.
Lábuk a kanapé két végében, a fejük középen, egy nagy párnán nyugtatva
összeér, a szőke és a barna haj egymásba gabalyodik, az arcuk kipirult,
mintha sokat szaladgáltak volna odakint.
Ránagyítok Robin arcára – nyugodtan alszik, a szája sarka felfelé görbül,
mintha mosolyogna. Enyhül bennem a feszültség. Legalább Robin jól van.
Eggyel kevesebb dologért kell aggódnom.

Tovább keresgélek, hogy megtudjam, mi az ördög lehet Andrew-val, de a

Reuters-cikk az egyedüli, amit találok, ügyetlen más hírügynökség sem
adott hírt róla. Próbálkozom a Seacliff Securities weboldalával, de az a
szokásos képet mutatja. Az irodai számukon az iroda zárva üzenet hallható,
de mivel New Yorkban szombat délután van, ez nem szokatlan.

Azon gondolkodom, felhívjam-e Andrew néhány kollégáját, de nem tudom

rávenni magam, hogy több hónapnyi szünet után megkérdezzem… mit is,
pontosan? Hogy kit tartóztattak le?

Igaz, hogy ez egy csaló szervezet? Ez több, mint amennyit fel tudok fogni.

Elhatározom, hogy felmegyek, remélve, hogy reggel több információhoz

jutok. Bezárom a házat, ellenőrzöm, hogy kétszer rá van-e fordítva a kulcs a
bejárati ajtón, aztán végre ágyba kerülök. Sokáig nézem Robin fotóját,
aztán nyugtalan álomba merülök, amely tele van gyors egymásutánban
tovatűnő víziókkal, hogy a lányom elszalad előlem egy sziklás parton,
hosszú barna haja úszik utána a szélben.

46

Korán reggel hirtelen felébredek egy rémálomból, és átrohanok Robin

szobájába, hogy megnézzem, de aztán eszembe jut, hogy nincs itt.
Visszamegyek az ágyba, feltolulnak a problémák a fejemben, semlegesítve
a rövid alvás összes jótékony hatását.

Andrew. Letartóztatták? Ha nem, akkor hol van? És mi az ördög ez a

piramisjáték-sztori a Seacliffnél? Ha belekeveredett valami ilyesmibe, az
teljesen logikus magyarázatot ad a viselkedésére az elmúlt időszakban. De
nem tudom, hogyan birkózzam meg a gondolattal, hogy Andrew talán
súlyos bűncselekményt követett el. Igaz, hogy különváltunk, de akkor is
Robin apja. Felfoghatatlan.
Aztán Jeremy. A könyv. Tennem kell valamit az ügyben, bár nem tudom,
mit. Emlékeztetem magam, hogy fel kell hívnom a kamara tanácsadó
vonalát, hogy kikérjem a véleményüket.

És jelentenem kéne Barbara etikátlan eljárását is. Eleve nem lett volna
szabad felmennem Jeremy lakására.

Megfordulok, készülök felkelni. Ideje szembenézni a dolgokkal. De előbb a

telefonomra nézek. Üzenet jött Nicole-tól, körülbelül reggel hatkor küldte.

Robinnak honvágya lett. Julia idejött az este, de ma reggel korán

visszaindult Robinnal autón. Hazaviszi hozzád. Remélem, nem gond. Csók.
Nicole Azonnal hívom Nicole-t, aki szinte rögtön felveszi.

– Mi történt? – kérdezem. Éber vagyok. Nem ideges, de éber.

– Szegény Robin! Szörnyű rémálma volt, sírva és kiabálva ébredt.

Vigasztalhatatlan volt.

Csak téged akart. Megnyugtattuk, adtunk neki inni. Julia azt mondta, ma
reggel hazaviszi, aztán hagytuk, hogy aludjon még egy kicsit.

– Mikor indultak el? – Próbálok nyugodt maradni, de érzem, ahogy egyre

gyorsul a szívverésem, kísértenek az emlékek, azok a rettenetes órák,
amikor legutóbb nem tudtam, hol van Robin.

– Hét körül – mondja Nicole. – Úgyhogy hamarosan ott lesznek nálad.

– Nem tudtam, hogy Julia meglátogat titeket. Tegnap nem is említette.

– Ó, igen, mondta, hogy találkoztatok. De tudod, mennyire feldúlt volt.

Hazament, és egyszerűen képtelen volt egyedül maradni, Daisy nélkül, úgy,
hogy még a kórházba sem mehetett be, hogy lássa. Arra gondolt, jót tenne
neki, ha meglátogatna minket és látná a tengert. Én nem akartam, hogy
idejöjjön, de ő ragaszkodott hozzá.

– Meg kellett volna kérdezned engem, mielőtt elengeded vele Robint –

mondom.
– Küldtem üzenetet. De Robin annyira izgatott volt, hogy hazamehet…

Rosszallást érzek a hangjában. Robin még egyetlen éjszakát sem tud

elviselni máshol.

Engem is megzavart a lelkesedése.

– Sajnálom – mondom. – Azt hittem, szeretne menni. Gondolom, túl sok

volt neki az egész.

– Hát, ráadásul Julia is itt volt.

– Köszönöm, hogy vendégül láttátok – mondom, azzal a beszélgetésnek

vége. Ahogy leteszem a telefont, hívom Julia mobilját. Nincs válasz. Újra
próbálom, most sem veszi fel.

Nem kell aggódni, nyugtatgatom magam. Julia vezet. Talán nincs

kihangosítva. Valaki másnak a gyereke van vele az autóban – muszáj
óvatosan vezetnie, a szokásosnál is óvatosabban. Nem akarja, hogy a
telefonálás elvonja a figyelmét.

Még nyolc óra sincs. Visszafekszem, megint lecsukódik a szemem.

Elalszom, a telefon még mindig a kezemben van, aztán egy újabb rémálom
ébreszt kicsivel fél tíz után. Elfog a rettegés.

Julia nem hívott. Semmi hír róluk. Hol a fenében lehetnek?

Leteszem a telefont, kávét főzök, megyek a fürdőszobába lezuhanyozni.

Amikor lehúzom a vécét, a fogantyú a kezemben marad, az ócska
szerelvény végre kileheli a lelkét. Dühömben a falhoz vágom, a
mosdókagyló irányába. Akkora erővel csapódik a mosdó fölötti tükörbe,
hogy az betörik, végigszalad rajta a repedés.

Nem vagyok babonás, de rémülten bámulom a sérülést. Rettegés szorongat

belülről. Tudom, hogy hülye vagyok, aggodalomra semmi ok. Biztosan
mindenre van magyarázat. El kell foglalnom magam, nem szabad
hisztériáznom. Túl nagy a nyomás. Túl nagy nyomás nehezedik rám.
Hirtelen elhatározással lemegyek, és keresek egy tekercs szemeteszsákot.
Kitakarítom a régi szobámat, az összes törmeléket kidobom, és mindent
újrakezdek, a nyomát is eltüntetetem Lydia rosszindulatának és dühének. Ez
most már Robin otthona, és tökéletessé fogom tenni. Vége a halogatásnak.

Nagy levegőt veszek, újra elindulok felfelé a szobába, hogy szembenézzek

a káosszal.

Kinyitom az első szemeteszsákot, papírfecniket és textildarabokat dobok

bele, gyermekkorom romjait. Időnként találok egy-egy papírlapot, amelyet
elkerült a pusztítás, néhány bekezdést egy szeretett könyvből. De nem
töltöm velük az időmet. Megtelik az első

zsák, aztán a második. Lázasan dolgozom, dühös vagyok Jeremyre,

Andrew-ra, aggódom Robinért, de mindezek hátterében ott az anyámmal
szemben érzett dac. Baszd meg, baszd meg, baszd meg! Lapátolok és
zsákolok. Nem vagyok olyan, mint te; én szeretem a lányomat.
Megszabadulok a gyűlölettől, amit irántam érzel, és köpök rá. Baszd meg!

Az őrjöngés hamar elcsitul. Kezdetben nem vette el a kedvem a szobából

áradó ellenségesség, de idővel rám nehezedik a terhe.

Már majdnem tíz óra. Julia nem hívott vissza. Még mindig nem tudom, hol
van Robin.

Lemegyek, és egyik szobából a másikba járkálok. Várok. És miközben

várok, eszembe jut a Tiffany szó, a halványkék doboz a kukacos
madártetemmel. Jeges kéz szorítja össze a lelkemet.

MÁSODIK RÉSZ

VASÁRNAP DÉLUTÁN 1 ÓRA

Julia házától elbotorkálok a buszmegállóhoz, az eséstől fáj a térdem és a

fejem. Tudom, hogy még mindig vérzik a fejem, de nem érdekel. Az
adrenalin elzsibbaszt. Egyszer csak átjár a fájdalom, de most még jól is esik
– a sajgó horzsolások elvonják a figyelmemet a fejemben tomboló
sötétségről. A képzeletem olyan helyek mélyére hatol, amelyeket soha nem
akartam megismerni, a félelem kontroll nélkül tör rám.

Otthon kellene lennem, hátha Robin valahogyan eljutott oda. Nincs értelme
az utcákat róni, amikor halvány fogalmam sincs, hol lehet a lányom. Le kell
ülnöm, összeszednem a gondolataimat, és értelmesen beszélnem a
rendőrséggel.

A rendőrség gondolatára hirtelen eszembe jut korábbi telefonhívásom, a

hisztériám.

Bajkeverőnek könyveltek el, aki csak az idejüket vesztegeti. Nehéz lesz

komolyan vetetni velük bármit, amit mondok.

Tudom egyáltalán, mit viselt tegnap Robin? Össze kell állítanom egy
személyleírást a rendőrség számára, az biztos. Most már tudom.

ELTŰNT: Tízéves lány, 145 cm magas, vállig érő barna haj, kék szem.
Robin utolsó ismert öltözéke…

Mi? Mi volt rajta? Nem voltam ott vele – honnan tudhatnám? Ez különben
sem Robin, a leírás annyira hűvös és kétdimenziós. Semmit nem mond
arról, hogy valójában egy melegszívű, kedves gyerek. És bátor. Nagyon
bátor. Elviselte az áttelepülést az Atlanti-óceán másik partjára, feldolgozta,
hogy ott kellett hagynia mindent, amit ismert, az összes barátját az
iskolában, ahol annyira otthon érezte magát. Megbékélt azzal, hogy
különváltunk, hogy hetekig nem látta az apját, hogy Londonba költöztünk,
hogy új iskolába kell járnia, ahol igyekezett új barátokat szerezni, elviselte a
régi ház állapotát… Nagyon sok mindenen kellett keresztülmennie miattam.
Gondolni sem akarok rá, mi történik Andrew-val.

De most más lesz. Ahogy Robin megint itthon lesz velem, minden
megváltozik. Rendbe hozom a házat.

Szomorúságomat elszántság váltja fel. Most már elég az önsajnálatból.

Ideje hazamenni, és lerendezni ezt a szart.

Majdnem a buszmegállónál vagyok, amikor meghallok egy női hangot.

– Sadie! Saide!

Jessica. Futódresszben van, az arca kipirult. Nem akarok odafigyelni, de

közelebb jön, és a kezét nyújtja.

– Gondoltam, hogy te vagy – mondja, és megfogja a vállamat.

Megmerevedek, nem örülök az érintésének.

– Hazafelé tartok.

– Erre kerülsz, mert kávézni mész valakivel? – kérdezi Jessica a

kíváncsiságtól csillogó szemmel.

– Valami ilyesmi – felelem. – De mennem kell. – Megpróbálom lerázni

Jessica kezét, de még szorosabban fogja a vállamat.

– Minden rendben? Nem nézel ki valami jól.

Egy pillanatig habozok, nem akarok gyengeséget mutatni előtte. Felszegem

a fejem átható pillantásával szemben.

– Elestem – mondom, és a farmerem sáros térdére mutatok. – Elbotlottam

egy utcakőben.

– Ó, értem. Beugrasz Juliához kávézni? Vagy Nicole-hoz?

Éhes tekintettel fürkész. Nem gondoltam, hogy ilyen hatása lesz a nőkkel
kötött újdonsült barátságomnak. Jessica féltékeny. De ezzel most egyáltalán
nem tudok foglalkozni.

– Átmentem Juliához, de nem volt otthon.

– Hát, mostanában van elég baja – mondja Jessica; kidugja a nyelvét, és

megnyalja a szája szélét. Közelebb hajol hozzám. – Tudom, hogy rettentően
népszerű, de úgy látszik, üldözi a balszerencse. Az a szegény kislánya…

Ebbe egyáltalán nem akarok belemenni. Amilyen gyorsan csak lehet, itt
akarom hagyni ezt a nőt; az arca egyre inkább olyan, mint egy ragadozóé.
De képtelen vagyok továbbmenni.
Tudni akarom, mire gondol.

– Balszerencse? – kérdezem halkan. Annyira halkan, hogy nem vagyok

biztos benne, hogy Jessica hallja. De olyan mohón figyel, hogy nem
mulaszt el egyetlen szót sem.

– Balszerencse. Az emberek legalábbis így hívják. Az a kislány

farkasszemet néz a halállal a kórházban. Azt mondják, talán bedrogozta… –
sziszegi Jessica. Érzem a nő leheletét az arcomon, meleg és áporodott,
tisztátalan. Hátrálni próbálok, de még szorosabban fog. – És persze ott volt
az a másik lány, Zoe. Biztosan hallottál róla.

– Tudom, hogy volt egy baleset – bólintok. – Mi köze ennek Juliához?

– Hát, ő is ott volt, természetesen. Nem tudtad?

– Hol?

– A nyaraláson, Zoe családjával. Amikor ez történt. Amikor Zoe vízbe

fulladt.

Megdöbbenek. Megrándul az arcom.

– Ó, istenem – mondja Jessica –, nagyon elsápadtál, Sadie. Bár nem értem,

miért sokkol ez téged. Ahol Julia megjelenik, rossz dolgok történnek.
Biztosan hallottál történeteket az iskolában.

Teljesen elképedve nézek rá, nem is próbálom titkolni.

– Az iskolában? Nem, semmit. Semmire nem emlékszem.

– Hogy mekkora terrorista volt. Erről volt hírhedt.

– Soha nem hallottam róla egy szót sem. Ne felejtsd el, hogy négy évvel
alattam járt – nem tudhattam. A barátnőm azt mondja, hallotta, hogy Juliát
sokszor megfélemlítették.

Jessica nevetni kezd, őszinte örömmel. Kénytelen elvenni a kezét a

vállamról, hogy megtörölje a szemét, közben hátralépek. Nem akarok a
közelében lenni.

– A barátnőd téved – mondja. – A barátnőd hatalmasat téved. Julia egy

rohadt dög volt. Ő és a haverjai olyan erőszakosan terrorizáltak egy lányt,
hogy elment az iskolából – a húga a barátnőm volt.

– Hogy lehet az, hogy most meg hízelegtek neki? Ha annyira rémséges
volt? – kérdezem.

Jessica arcáról eltűnik a ragadozó kifejezés, összeszorítja a száját. Szorosan

átfogja magát a jéghideg emlékek hatására.

– A világért sem akarom felbosszantani – mondja. – Félek tőle. Majdnem

negyvenéves vagyok, de Julia Brumfitt még mindig halálra rémít.

Mélységesen meg vagyok döbbenve. Hátrálni kezdek, kétségbeesetten

menekülök.

– Robin nincs veled? – kiáltja Jessica.

Nem válaszolok. Megfordulok és továbbmegyek, a jeges rémülettől

reszketve.

47

Azt akarom, hogy a busz gyorsítson, ahogy hazafelé gurulunk. De amikor

leszállok, hirtelen elbizonytalanodom.

Őrlődöm.

Szinte félek sietni, hogy lássam, Robin megérkezett-e már. Félek, hogy a
ház zárva lesz, és üres, ahogy hagytam, nem ég a villany, nem lesz benne
élet.

De most még gondolhatom azt, hogy Robin a küszöbön áll és kopog. Talán
ott tipródik, dühös, hogy nem vagyok otthon. Meggyorsítom a lépteimet.
Abban sem vagyok biztos, hogy Robin vitt-e magával kabátot, nem
figyeltem oda eléggé, mit pakolt be. Fázni fog, fáradt lesz, és dühös. Most
már csaknem futok.
Támad egy másik gondolatom. Mi van, ha nincs ott… Mi van, ha senki nem
vár, nincs ott a kislány, aki türelmetlenül várja, hogy megjöjjek? Lassítok,
gyorsítok, lassítok, egészen addig, amíg végre a sarkon vagyok, a ház
közelében, és valaki áll az ajtónál, egy mozgó alak, akiről tudom, hogy túl
magas ahhoz, hogy Robin legyen, de talán mégis ő az, lehet, hogy ő…
Teljes erőből futni kezdek.

Berontok a kapun, hangosan kiáltom Robin nevét. Egy hang válaszol. De ez

nem Robin.

– Sadie – mondja Zora.

Ahogy meglátom, kitör belőlem a sírás.

– Nem tudom, hol van – zokogok. – Nem tudom, hol van!

Zora csendben marad, várja, hogy folytassam, és miután kimondtam a

legrosszabbat, jön a történet többi része is.

Miután mindent elmeséltem Zorának, akcióba lendülök. Felhívom Nicole-t,

és megkérem, mondja el újra sorban, mi történt ma. Leírom az aldeburgh-i
címet, és elmondatom vele, pontosan milyen ruhában volt Robin, amikor
elment. Nicole mintha csodálkozna, hogy dühös vagyok, de minden további
nélkül válaszol a kérdéseimre. Juliát is újra felhívom. Hol a picsában vagy?
Hol a picsában van a lányom? Hívj fel most azonnal! Ezután leülök a
konyhaasztalhoz, és feszülten koncentrálok.

– Van még valaki, akit felhívhatsz? – kérdezi Zora.

– Nincs. Robin itthon hagyta a telefonját. Sehogyan sem tudom elérni.

– Értem – bólint Zora. – Ideje értesíteni a rendőrséget. Nem érdekel, hogy

az a nő azt mondja, várjunk, hogy majd magától megoldódik a helyzet.
Juliának már órákkal ezelőtt vissza kellett volna hoznia Robint. Nem
várhatunk tovább.

Egy pillanatra lebénulok. Ez túlságosan valóságos. Aztán túl vagyok rajta.

Bólintok, és hívom a 999-et, határozottan és eredményesen beszélek a
diszpécserrel, sokkal hatékonyabban, mint korábban. Azt mondja,
hamarosan rendőrtisztek jönnek ide hozzám, hogy kikérdezzenek, aztán
letesszük a telefont.

A feladatot elvégeztem, visszatérnek a félelmek. Ez túl sok nekem,

túlságosan is sok.

Felmegyek Robin szobájába, lefekszem az ágyára a párnája és a

plüssmacija mellé, amit itthon hagyott. Az illata vigasztal, legalábbis
pillanatnyilag. Magamra húzom a takarót, beburkolózom a lányom
hátrahagyott nyomába. Zora odalent csörömpöl az edényekkel, rendet
csinál, én a takaró alá dugom a fejem, szorosan a fejem köré tekerem.
Behunyom a szemem, azt kívánom, múljon el ez az egész, és Robin legyen
megint mellettem.

Arra ébredek, hogy Zora keze a vállamon, és gyengéden rázogat. A szoba

sötét. Azonnal felülök.

– Arra gondoltam, jobb, ha felébresztelek – suttogja. – Bár nagyon

szerettelek volna aludni hagyni.

– Egyáltalán nem lett volna szabad elaludnom – mondom. – El sem hiszem,

hogy elaludtam.

– A sokktól van, gondolom – simít meg Zora. – Úgy összegömbölyödtél itt,

mintha bujkálnál.

Lerázom magamról a szavait meg a takarót, és felkelek. A rövid pihenőtől

visszanyertem az erőmet.

– Mi újság? – kérdezem. – Van valami hír?

– Semmi – ingatja a fejét.

– A rendőrség?

– Még nincsenek itt. Gondolom, még mindig nem biztosak benne, hogy
Robin eltűnt.
– Vagy hogy elrabolták – mondom.

– Vagy hogy elrabolták. – Zora nehézkesen, fakó hangon beszél. Épp olyan
kimerült, mint én voltam egy órával ezelőtt.

Ránézek.

– Nem szabad a legrosszabbra gondolni – mondja, bár az arckifejezése

meghazudtolja szavait.

– Köszönöm – pillantok rá.

– Mit köszönsz?

– Hogy idejöttél és segítesz. Hogy velem maradtál. Ezt nem tudnám

egyedül végigcsinálni.

– Nem volna szabad egyedül lenned – mondja Zora. – Andrew-nak itt lenne
a helye.

– Andrew – motyogom. Eszembe se jutott. – Nem tudom elérni. Elolvastam

a sztorit, amit küldtél, de fogalmam sincs, mi a helyzet.

– Jézusom! Mintha nem lenne elég… Gondolom, megmagyarázza a

viselkedését, ha ő is belekeveredett a csalásba…

Mind a ketten hallgatunk egy kicsit. Tudom, hogy hatalmas, sötét felhő
fenyeget a láthatáron, de pillanatnyilag elfordulok tőle. Andrew hónapokkal
ezelőtt sorsomra hagyott.

Az egyetlen ember, akire gondolok, Robin.

Együtt ülünk Robin szobájában és várunk. Közben beesteledik, egyre

sötétebb van.

48

Riadtan ébredek. Össze vagyok zavarodva, torkon ragad a félelem. Azt

álmodtam, hogy elveszítettem valami fontosat, mire rémülten kapom fel a
fejem. Eltart egy pillanatig, hogy megállapítsam, hol vagyok – ez még
mindig Robin szobája, narancsvörösen izzik az utcai lámpa az ablak előtt. A
plafonon sötétben világító csillagok, kinézek magamnak egyet a sarokban,
sápadt zöld foszforeszkálását elhalványítja az utcáról beszűrődő fény.

Alvás közben megfájdult a nyakam. Elfordítom jobbra, aztán balra, mire

teljesen magamhoz térek, és felugrom. A telefonomat keresem. A
kezemben volt, amikor hajnali kettőkor elaludtam, a stressz és a
kimerültség leterített. Bár már négy óra is eltelt, amióta utoljára
megnéztem, még mindig semmi.

És semmi nyoma Robinnak sem.

Zora is alszik, Robin ágya végében fekszik keresztben, a lába a földön.

Felbőg egy motorbicikli, ahogy elhalad az utcán, ettől Zora is felébred.

Ugyanúgy felugrik, ahogy én. Körülnéz, az arca bágyadt az alvástól és a
sokktól.

Egymásra bámulunk a narancsszínű fényben.

– Van valami? – kérdezi a barátnőm, és én megrázom a fejem.

– Semmi. Már majdnem hat óra. Újra fel kell hívnunk a rendőrséget.

– Igen – helyesel Zora. – Most már komolyan kell venniük. Robin majdnem
huszonnégy órája nincs meg.

Mind a ketten elhallgatunk, próbálunk nem arra gondolni, hogy az első

huszonnégy óra a legfontosabb, amikor egy gyerek eltűnik.

Zora mellém ül, amikor újra felhívom a rendőrséget, és ragaszkodom hozzá,

hogy Robin eltűnésével most már sürgősen foglalkozzanak. Leteszem a
telefont, és Zorához fordulok.

– Azt hiszem, megértették – mondom. – Megígérték, hogy hamarosan

kiküldenek valakit, felveszik a személyleírást és rögzítik az esetet. Rajta
vannak az ügyön.
– Jó – bólint Zora. – Az jó. – Elhallgat egy pillanatra. – Andrew-ról semmi
hír?

– Semmi. – Csendben vagyok, a többi problémára gondolok, amelyek túl

súlyosak ahhoz, hogy tovább halogassam. – Ma reggel tízkor a bíróságon
kell lennünk, Zora. Vagy legalább…

– elhallgatok. – Újra megpróbálom Andrew-t. Bár a telefonja szombat óta

néma.

Visszamegyek a szobámba telefonálni. Nem tudnék hallgatóság előtt

beszélni, még Zora előtt sem. Az ajtón belül megállok, egy pillanatig
tétovázom, mielőtt hívom. Most kicseng, de nem veszi fel senki. Egy
pillanatig gondolkodom, aztán üzenetet hagyok.

– Nem tudom, mi a fene folyik ott. És nem érdekel. Robin nincs meg.
Azonnal ide kell jönnöd, akárhol is vagy. A kislányod eltűnt, és nem tudom,
mit tegyek.

Leeresztem a telefont, és a szobát bámulom. Anyám régi szobája. Tele

Lydia dolgaival, évek alatt összeszedett giccsekkel, amelyekre rá sem
hederítettem, amióta itt vagyunk, csak arra figyeltem, hogy a ház többi
részében otthont teremtsek Robinnak. A gyermekkori otthonomnak
menedékhelynek kellett volna lennie, biztonságos zugnak, de minden volt,
csak az nem. A mai napig meg kell küzdenem Lydia elutasításával és azzal,
hogy az anyatársak kiközösítenek az iskolában. És most az egyetlen
személy, aki számít, eltűnt.

Ha visszakapom Robint – nem, amikor visszakapom Robint –, mindent

újrakezdek.

Felmondom a szerződést az alapítvánnyal, birtokba veszem, ami az enyém,

ami Robiné.

Mindent kidobok, széthasítok. Robin és én le fogunk ülni, és megbeszéljük,

hol akarunk élni, mit akarunk csinálni. És semmi nem tántoríthat el minket.
– Semmiképpen nem tudok bemenni a bíróságra – magyarázom Zorának.
Lent vagyunk a konyhában, kávézunk. Jeremy vallomása visszhangzik a
fejemben, nem tudom kikapcsolni.

Zorára mint mentorügyvédre egész hétvégén nem gondoltam, olyan nagy

szükségem volt a segítségére, de nem halogathatom tovább.

– Talán segítene, ha valami mást csinálnál.

Gyilkos pillantást vetek rá.

– Ezt komolyan mondod? Egyáltalán nem. Beszélnem kell a rendőrséggel.

És mi lesz, ha Robin visszajön? Szüksége lesz rám.

– A rendőrök most már tényleg mindjárt itt lesznek – csitít Zora. –

Rengeteg időd lesz rá, hogy beszélj velük, mielőtt el kell indulnod.

– Nem is tudom.

– Azt hiszem, a normalitás, a rutin betartása nem lenne rossz ötlet. Mind a
ketten mehetünk.

Nem tart sokáig visszajönni, ha történik valami. Nálad lesz a telefonod –

azonnal értesítenek, ha van valami hír. Aggódom érted. Nagyon stresszes ez
az egész. Talán jó lenne egy kicsit elterelni a figyelmedet.

Zuhanok lefelé egy szikláról, egyenesen egy sötét szakadékba. A fülemben

zubog a vér, a szívem gyors szinkópa ritmusára dobog, mindegyik ütése
Robin nevének egy szótagja, ROBIN, RO-BIN. Aztán leállítom magam. Ha
idegeskedem, attól egyáltalán nem lesz jobb a helyzet.

– Talán be kéne mennem – tétovázom.

– Én is ott leszek, ha nem bírnád. És bármikor sarkon fordulhatsz és

hazajöhetsz.

Most első ízben, amióta rájöttem, hogy Robin eltűnt, érzek valami mást is,
mint a rettegést.
Bűntudatom van. Szégyellem, hogy nem mondtam el őszintén Zorának,
hogy megtaláltam a könyvet. Először azért nem szóltam neki, mert nem
voltam biztos benne, hogyan fogadja, aztán közbejött minden más, és már
késő volt. Nyomaszt, hogy mit tegyek, hogyan lenne legjobban kezelni a
helyzetet. Robin kiűzte a fejemből a problémát, és most már késő.

Azonnal szólnom kellett volna. De ha őszinte vagyok, féltem szólni.

Féltem, hogy talán Zora is benne van. Hogy ő is hazudott nekem. Bíznom
kellett volna benne, azonnal megmondani neki.

Most már egyáltalán nem tudom, hogyan mondjam meg.

Lezuhanyozom, felveszek egy kosztümöt. Miközben készülődöm,

megszületik a döntés.

Elmondom Zorának, függetlenül attól, mennyire bonyolítja ez a helyzetet.

Ahogy elkészülök, lemegyek.

– Zora, valamit el kell mondanom neked – jelentem be, ahogy a konyhába

lépek. Zora felnéz.

– Mit?

– Sajnálom, már korábban szólnom kellett volna. Jeremyről van szó.

– Nem vagyok biztos benne, hogy én… – kezdi, amikor kopognak az ajtón.
Annak ellenére, hogy tudom, hogy a rendőrség lesz az, ösztönösen
reménykedem és rohanok, ahogy Zora kinyitja az ajtót, és meghallom a
felnőtt hangokat.

A két nő leül a konyhaasztal mellé, bemutatkoznak. Mind a ketten nyomozó

őrmesterek, az egyik neve Hughes, a másik Labinjoh. Szimpatikusak,
kedvesek, de a tekintetük acélos, és szorgosan jegyzetelnek, ami
megnyugtató. Össze sem lehet hasonlítani azzal, ahogy előző

nap a hívásomat fogadták.

Elmondom, amit tudok, hogy Nicole azt mondta, Julia kocsival hazahozza
Robint, hogy előző
reggel indultak el, és azóta sem sikerült elérnem Juliát. Bólintanak, tovább
jegyzetelnek.

– Az egyik suffolki kollégánk beszélt Nicole-lal Aldeburgh-ben, képben

vagyunk az eseményeket illetően. Körözést adtunk ki a kérdéses gépkocsira
– minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy megtaláljuk a lányát.

– Szégyen, hogy tegnap nem vették komolyabban – bukik ki belőlem,

mielőtt fékezhetném magam. Nem akarok ellenük fordulni, de nagyon
dühös vagyok.

– Megvan a tegnapi vészhívásának az átirata – néz rám Hughes. – Értem,

mit akar mondani, de akkor még nem volt elég adatunk, amin
elindulhattunk volna.

Eszembe jut, milyen összefüggéstelenül beszéltem a diszpécserrel. A

nyomozónak igaza van. – Volt egy második hívásom is. Akkor oda kellett
volna figyelniük.

A nyomozók összenéznek. Labinjoh köhint.

– Volt egy incidens Wood Greenben. Kettős késelés.

Tovább nem magyaráz. Nem is kell. Nagyon jól ismerem a londoni

rendőrség költségvetési megszorításait, a rájuk nehezedő nyomást, tudom,
hogy leépítették az állományt.

Bólintok.

– Beláthatják, hogy eléggé nehéz idők járnak most rám.

– Természetesen. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan többet fogunk

tudni.

A nyomozók távoznak. Már majdnem kilenc óra. Ha bemegyek a bíróságra,

most kell elindulnom. Zora érzi, hogy tétovázom.

– Gyerünk! – nógat. – Menjünk!

Még egy pillanatig állok az ajtóban bizonytalanul, aztán nagy levegőt
veszek. Elindulunk az utcán a metró felé, és közben hiába nézek
vizsgálódva minden elhaladó autót, hátha meglátom Robint, amint
biztonságban hazafelé tart.

49

Miközben haladunk az Elephant and Castle felé, gyötör az aggodalom

Robin miatt. Zora is nyugtalan, elkínzott az arca. Nem reagál korábbi
megjegyzésemre Jeremyről, és nekem sem jut eszembe, csak amikor már
majdnem a bíróságon vagyunk.

De most már muszáj megszólalnom. Jeremy egyáltalán nem érdekel, még

úgy sem, hogy magam is a védői csapatában dolgozom. Freyát viszont
féltem. Akár én is lehetnék. És Zora miatt is fáj a fejem. Azt sem
szeretném, ha ez befolyásolná a karrierjét.

Minél többet gondolkodom rajta, annál jobban forr bennem a düh, és a

Robin eltűnése miatt érzett elfojtott rettegés csak rátesz egy lapáttal.
Mégsem beszélek most Zorával –

Barbarával akarok találkozni. Zorát lehagyva sietek be a bíróság épületébe,

egyenesen az üres öltözőhelyiségbe. Előveszem a parókámat és a taláromat
a táskából, aztán visszagyömöszölöm őket, és fel-alá járkálok, amíg néhány
perccel később meg nem érkezik Barbara. Bólintással üdvözöl.

– Beszélnünk kell a szombati megbeszélésről – mondja. – Most értesültem

róla.

Úgy nézek Barbarára, ahogy eddig még soha, mélységes megvetéssel az

arcomon.

– Mi van vele? – kérdezem.

– Jeremy apjának az egész hétvégét azzal kellett töltenie, hogy meggyőze a

fiát, ne vallja magát bűnösnek. El sem hiszem, hogy maga mekkora
felfordulást okozott.
– Hogy én mekkora felfordulást okoztam? Egész biztosan maga is tudja,
hogy ez mekkora aljasság. Bűnösnek kell vallania magát. És az is biztos,
hogy nem képviselhetjük.

Barbara vállat von, arcán nyoma sincs mentegetőzésnek.

– Nőjön fel – veti oda. – Tudja, hogy ez nem így működik. A

vádhatóságnak kell bizonyítania az ellene felhozott vádakat, nem
emlékszik? Tudom, hogy harmatos lelkű idealista, de gondolkozzon
komolyan. Jeremy előtt még ott az egész élet. Nem beszélve a bíró apja jó
híréről. Szép kis cirkusz lenne, ha a fiát szexuális bűncselekmény miatt
elmarasztalnák. Az ügyészségen múlik, és eddig szánalmas munkát
végeztek, nem gondolja?

– Mert maga félrevezette a bíróságot – vágok vissza. Olyan hangosan

beszélek, hogy az a néhány ügyvéd, aki most nyitott be az öltözőhelyiségbe,
ijedten visszavonul. Gyorsan becsukják maguk mögött az ajtót. – El sem
hiszem, hogy ilyen szégyentelenül áll hozzá egy ilyen hatalmas etikai
vétséghez.

– Fékezze magát – mondja Barbara. – A nagy egészet kell tekintetbe

vennie. Freya legalább annyira hibáztatható, mint Jeremy. Ő tette meg az
első lépést.

– Ő még gyerek, Barbara.

– Azt akarja mondani, hogy maga nem volt szexuálisan aktív

kamaszkorában? Én több mint húsz évvel idősebb vagyok magánál, de én
bizony az voltam. Hálás lettem volna, ha van körülöttem egy érettebb
valaki, mint Jeremy, inkább, mint hogy a velem egyidős fiúk esetlenül
tapogassanak. Ne legyen ennyire kocka!

– Ez hihetetlen! – sziszegem dühösen Barbarának. – Én kiszálltam az

ügyből.

Barbara felnevet.
– Nem, mintha sok dolga lett volna, legyünk őszinték. Eltöltött egy kis időt
a bizonyítékok átnézésével, és ennyi. A munka el van végezve.

– Csak tessék, védje – de nélkülem. Majd meglátjuk, mit szól hozzá az

ügyvédi kamara etikai bizottsága. És gondoskodom róla, hogy Zora is
megtudja.

Barbara hunyorít. Rám bámul, olyan arckifejezéssel, amellyel eddig talán

soha nem vallott kudarcot, ha a hatalmát akarta érvényesíteni. Egy
pillanatig még állok, lüktet a fejem a dühtől, aztán felkapom a táskámat, és
kiviharzom a helyiségből.

Csak amikor becsapódik mögöttem az ajtó, akkor jövök rá, hogy az elmúlt
percekben nem gondoltam Robinra. És ettől elszáll a haragom, hogy megint
átadja helyét a jeges félelemnek.

Nem kellene itt lennem és segédkeznem egy veszedelmes gyanúsított

védelmében. A lányomat kellene keresnem.

Lehajtom a fejem, és egyenesen kimegyek a bíróság épületéből. Meglátom

Zorát és Jeremyt, mellettük egy idősebb férfit, de továbbrohanok, akkor is,
amikor Zora utánam szól. A parkoló végében járok, amikor érzem, hogy
valaki olyan erővel ragadja meg a vállamat, hogy meg kell állnom. Zora az,
mögötte Jeremy és az idősebb férfi. Ránézek az idősebb emberre,
alaposabban szemügyre veszem. Évek óta nem láttam az arcát, de
nyilvánvaló a hasonlóság apa és fia között. Férfiak, akik jóképűek is
lehetnének, ha a szemük nem volna olyan közel egymáshoz. Hirtelen
megint a sikátorban vagyok húsz évvel ezelőtt, a keze megmarkolja a
mellemet, az arcomon érzem savanyú leheletét. Erőteljesen ágyékon rúgom.

Iszonyodva nézek rájuk.

– Hova megy? – kérdezi Jeremy.

– Kiszálltam az ügyből. Nem védhetem magát tovább.

– De…
– Maga se védekezzen tovább – vetem oda Jeremynek. – De ez magán
múlik. Biztos vagyok benne, hogy pontosan azt fogja tenni, amit ő mond
magának.

– Várjon egy percet! – fröcsögi Jeremy apja.

– Szó sincs róla! – sziszegem a választ. – Most már értem, Jeremy az anyja
vezetéknevét használja, nem a magáét. De az alma nem esik messze a
fájától. Maga sem vállalta a felelősséget az aljas viselkedéséért. Ő miért
vállalná?

– Egyáltalán nem vagyok olyan, mint ő – méltatlankodik Jeremy.

– Kérdezze meg az apját, hogyan viselkedett a gyakornokokkal! Kérdezze

meg, hányat taperolt végig a kocsmában. Kérdezze a hivatalos panaszokról
– vetem oda. – Tessék, kérdezze csak meg! Azt fogja mondani, hogy
halvány fogalma sincs, miről beszélek, de azért próbálja meg. Kérdezze
meg, hogyan viselkedett a kilencvenes években. És most is, valószínűleg. –
A harag szárnyakat ad. Fölöttük lebegek, szétárad bennem a színtiszta
felháborodás hidege.

– Hogy merészel így vádaskodni? – szólal meg a tiszteletre méltó Michael

Forest bíró.

– Annyi idős voltam, mint most a fia, amikor ott, az átjáróban tapogatni
kezdett, és kénytelen voltam tökön rúgni, hogy elengedjen – kiáltom
Jeremyre mutatva. – Úgy kezeli, mint egy gyereket, de maga nagy örömmel
próbálkozott be nálam, nem igaz? Uralni akart engem és a többi
gyakornokot a magasabb rangjával, de én megmondtam magának, hogy
húzzon el a picsába. Meg kellett rúgnom, hogy megszabaduljak magától. És
hónapokig rettegtem, hogy elmondja a témavezetőmnek. Egyáltalán nem
csoda, hogy ilyen gyalázatos a fia.

– Hogy merészel? – kiáltja Forest.

Megfordulok, és felmutatom neki a középső ujjamat.

– Menjen a picsába, maga élvhajhász kan! Én kiszálltam. Elrohanok. Zora
utánam szalad.

– Mi a franc folyik itt? – kérdezi. – Milyen ügyről van szó?

– Sajnálom, Zora. – Elhallgatok. – Elfelejtetted azt a szarságot? Amit velem

művelt?

Zora másfelé néz.

– Komolyan hagytad, hogy a fiát képviseljem? Ezt nem hiszem el!

– Tudtam, hogy szükséged van a munkára – válaszolja Zora. – Azt hittem,

fontos, hogy megint dolgozhass.

– Megmondtam neked, hogy nincs szükségem jótékonykodásra – mondom.

– Különösen nem egy ilyen ügyben. Amikor elejétől fogva tudták, hogy
bűnös. Fogadni mernék, hogy te is tudtad.

– Miről beszélsz? – kérdezi Zora.

– Megtaláltam a Fanny Hill példányát, amelyet Freya vitt a lakásához –

fújtatok. – Teljesen nyilvánvaló.

– Mi az ördögért nem szóltál nekem előbb? Itt volt az egész hétvége! –

mondja.

A haragom alábbhagy. Igaza van.

– Sajnálom. Olyan bonyolultnak tűnt. Meg aztán Robin…

– Később megbeszéljük – mondja Zora. – Menj haza! Én elintézem.

50

Még nem jutok messzire, amikor jelez a telefonom. Megtorpanok, hogy

megnézzem, megfeledkezve a nőről, aki mögöttem jön, és kénytelen az
utolsó pillanatban félreugrani.
Azt sziszegi, hogy figyeljek oda a többi emberre.

Volt vagy ötven nem fogadott hívásom tőled.

Minden rendben van? Egy kis ideig nem volt térerő, de most már van –
gyere át kávézni, ha akarsz.

Csók. Julia

Háromszor is el kell olvasnom, hogy megértsem, mit mond. De még amikor

felfogom a szavak jelentését, akkor sem értem. A vakmerősége, ahogy
nyeglén kijelenti, hogy nem volt térerő, mintha nem próbálnám
kétségbeesetten utolérni az elmúlt harminchat órában, mintha a rendőrség
nem próbálná megtalálni őt. Nem értem. Az összetűzésről elfeledkezve
megfordulok, visszamegyek Zorához, és megmutatom neki a telefonomat.
Azonnal velem jön, otthagyja Jeremyt és az apját, hadd veszekedjenek
tovább a parkoló közepén.

– Erről értesíteni kell a rendőrséget – jelenti ki Zora, de én már beszélek is

velük. Ahogy befejezem, hívok egy Ubert, és úti célként begépelem Julia
címét. Várjuk, hogy megérkezzen az autó.

– Azt mondták a rendőrök, hogy nem baj, ha mi is odamegyünk? – kérdezi

Zora, miközben beszállunk.

– Francba a rendőrséggel – vakkantom. – A lányomat akarom.

A kocsi lassan halad a reggeli forgalomban. A körmeimet olyan erővel

nyomom a tenyerembe, hogy lejön a bőr, de a fájdalom fura módon
megnyugtat.

Ahogy megérkezünk, kivágom a kocsi ajtaját, kiugrom, és egyenesen az

ajtóhoz rohanok.

Zora szorosan mögöttem. Dörömbölök, az ajtó egy pillanattal később

kinyílik. Julia áll az előszobában, zavart kifejezéssel az arcán.

– Hol van a lányom? – támadok neki. – Mit csináltál a lányommal?

– Nem tudom, miről beszélsz – kerekedik el a szeme. – Mi történt
Robinnal?

Rávetem magam, de Zora gyorsan közbelép és lefog. Egy pillanatig

birkózom vele, de aztán erőt veszek magamon.

– Julia, kérlek – mondom fojtott hangon. – Kérlek, mondd meg nekünk, mit
csináltál Robinnal.

– Nem csináltam vele semmit – mondja. – Napok óta nem láttam.

– De…

– Nézd, jobb lenne, ha bejönnétek. Jó néhány kíváncsi szomszédom van –

mondja Julia, és beljebb húz minket. Az előtérben állunk. – Mi folyik itt?

– Azt mondták, tegnap visszahoztad Robint Aldeburghből – hadarom. –

Nicole azt mondja, te hoztad haza kocsival. És mi csak várunk és várunk,
de semmi. Robin nincs sehol. És most azt mondod…

– Azt mondom, hogy szó szerint fogalmam sincs, miről beszélsz – habog
Julia. – Sajnálom.

Az arcát vizsgálom. Őszintén tanácstalannak látszik, de ez nem jelent

semmit. A ruhája gyűrött, a haja sem olyan rendezett, mint máskor, de
nagyjából normálisan néz ki. Irreális, mintha álmodtam volna az elmúlt
napokat, a sötétséget, amely beszippantott, amióta Nicole megmondta, hogy
Robin elment. Robin bármelyik pillanatban felszaladhat a lépcsőn,
egyenesen hozzám, hogy erősen átöleljen.

– Nekem nem ezt mondták – erősködöm. – Robint akarom.

Julia megint beszélni kezd, komoly arccal, de nem hallom, mit mond.
Cseng a fülem, a szemem előtt csillagok táncolnak. Máskor is éreztem már
ilyet, és tudom, mit jelent. El fogok ájulni. Támolygok a lépcsőn,
lehuppanok, és a fejemet a kezembe temetem.

Zora kiabál, Julia sír, a zajtól egyre gyorsabban forog körülöttem a világ. Én
is kiabálni kezdek, de annyira szédülök, hogy nem tudom egyenesen tartani
magam, leroskadok a fal mellé. Minden olyan gyötrelmes, Robin hiánya
éles fájdalomként hatol a lelkem legmélyére.

Ebben a pillanatban, amikor minden robbanni készül, kopognak az ajtón.

Hangosan, erőteljesen, majd rögtön utána a rendőrtisztek hangja hallatszik,
akik aznap reggel az én házamban jártak. Kinyitom a szemem, három
egyenruhást látok meg mögöttük. Óvatosan felülök.

– Julia Burnet, letartóztatom Daisy Burnet meggyilkolása kísérletének

gyanújával. Nem köteles semmit mondani, de a védelme láthatja kárát, ha
kérdésekre válaszolva nem említ olyasmit, amire később a bíróságon
hivatkozik. Bármi, amit mond, bizonyítékként felhasználható maga ellen.
Megértette?

Zora hátralép, mellettem áll a lépcsőnél. Julia arca döbbent és sápadt, a

szája nyitva, mintha mondani akarna valamit, de nem jön ki hang a torkán.

Egy másik férfi és egy nő jön be az ajtón. A bűnügyi helyszínelőknél

rendszeresített fehér kezeslábast viselik. Labinjoh nyomozó megint Juliához
szól.

– Házkutatási parancsunk van az ingatlan átvizsgálására, és erre most kerül

sor.

Juliát kivezetik. Zora és én utánamegyünk. A döbbenet legyűri bennem az

ájulást. Miközben a rendőrök a kocsiba tuszkolják Juliát, minden erőmet
összeszedem, és odaszaladok hozzájuk.

– Mi van Robinnal? Julia tagadja, hogy bármit tudna róla. Hol van a
lányom?

– A nyomozás jó kezekben van. Abban a pillanatban értesítjük, ha van

valami információnk.

Addig azt kérjük, legyen türelemmel. Biztosíthatom, hogy minden tőlünk

telhetőt megteszünk, hogy megtaláljuk a lányát.
Hátralépek, a rendőr beszáll a kocsiba, és Juliával együtt elhajt. Majdnem
sírok. Zora megfogja a karomat.

– Menjünk haza, Sadie. Gyere, menjünk haza. Tudják, hol találnak meg
minket. És talán már Robin is ott van.

Zorára nézek, fellángol a remény a szememben. Megfogom a karját,

egymásba kapaszkodva botorkálunk el.

51

Órák múlnak el. Nem történik semmi. Ülünk, járkálunk. Minden egész
órában telefonálok a rendőrségre, amíg határozottan meg nem kérnek, hogy
hagyjam abba.

– Nem tudunk másból kiindulni, csak Nicole verziójából – tör ki belőlem.

Zora felsóhajt. Képtelen vagyok abbahagyni a spekulálást, de ugyanazokat

a köröket rovom, akár egy útvesztőben.

– Nincs semmi oka rá, hogy hazudjon – véli Zora. – Ráadásul a rendőrök
mindent ellenőriztek. Hallottad – meg is mondták. Voltak a nyaralóban is.
Alaposan körülnéztek.

Zora magabiztosan beszél. Én mégsem vagyok meggyőzve. Az eszemmel

felfogom Zora érvelését. De ha a rendőrök nem mondták volna, hogy
maradjunk itt, én egyenesen megkeresném Nicole-t, a falhoz szorítanám, és
megkérdezném, pontosan mi folyik itt. Lehet, hogy minden, amit mondott,
hazugság? Lehet, hogy csak ő találta ki? Lehet, hogy Julia egyáltalán nem
is járt Aldeburgh-ben, és nem is találkozott Nicole-lal és Robinnal?

Képtelen vagyok végiggondolni. Ez egy fekete lyuk, amelyet újra meg újra
körüljárok. Ha Julia nem vitte el Robint, ahogy Nicole állította, akkor nincs
magyarázatom az eltűnésére, fogalmam sincs, hol lehet, és ez a gondolat
olyan mélységesen elkeserít, hogy egyetlen másodpercig sem tudom
elviselni.
– Készítek magunknak valami ennivalót – mondom, így próbálok kitörni a
kétségbeesés körforgásából. Egész nap alig ettem valamit.

Rántottét csinálok, pirítóst sütök. A kenyér penészes, de csak a sarka,

úgyhogy levágom a héját, és a romlott részeket a szemétbe dobom.
Leteszek egy tányér ételt Zora elé, és leülök megenni az adagomat, de a
falatok a torkomon akadnak. Sikerül a felét benyomnom, aztán feladom.

Zora hasonlóképpen. Eszik egy keveset, de ugyanolyan kedvetlenül, csak

piszkálja az ételt, aztán ő is abbahagyja. Összeszedem a tányérokat,
mosogatni kezdek. Talán ez majd egy kicsit megnyugtat. Beszélnünk kell az
ügyről, de nem tudom rávenni magam, hogy érdekeljen.

Amikor végzek a mosogatással, visszaülök az asztalhoz, és a telefonomra

nézek. Üzenet Nicole-tól.

Visszajöttünk Londonba – ma nem engedtem iskolába Pippát. Holnap

iskola után igyunk meg egy kávét. Gondolok rád. Csók. Nicole.

Megmutatom Zorának, szó nélkül tartom elé a telefont.

– Mit gondolsz?

– Hogy a rendőrség beleegyezett, hogy elhagyja Aldeburgh-t. Ha valami

gyanúsat észleltek volna, egész biztosan nem engedik el – mondja Zora.

A fekete lyuk az elmémben kicsit összébb húzódik.

– Lehet, hogy igazad van – hagyom annyiban. – De még mindig nem

tudjuk, hol a csodában van Robin… – Elcsuklik a hangom, remeg az állam.
Az önuralmamnak vége. Görnyedt vállal sírni kezdek, feltör belőlem a
zokogás.

Annyira sírok, hogy először meg sem hallom, hogy kopognak. Tovább
dörömbölnek, mire az ajtóhoz rohanok, és ott találom a két nyomozót.

A nappaliba vezetem őket, próbálom kicsit összeszedni magam, bár

biztosan nyilvánvaló, milyen lelkiállapotban vagyok. Kedvesen néznek rám
a szoba másik végéből, miközben leülnek egy-egy antik karosszékbe.
Késztetést érzek, hogy elmagyarázzam, ez voltaképpen nem is az én házam,
hogy éppen átalakítom, nehogy a ház állapota alapján ítéljenek meg.

Nem, mintha érdekelné őket. Csak meg akarom törni a csendet, hogy
történjen valami, nehogy megint összeomoljak.

Hughes nyomozó megköszörüli a torkát.

– Van némi fejlemény – kezd bele.

Felkapom a fejem.

– Egyelőre csak meghatározott információkat adhatunk át önnek – folytatja

a nyomozó –, de ahogy korábban hallotta, új fordulatot vett a nyomozás
Julia Burnet ügyében. Olyan bizonyítékokhoz jutottunk, amelyeknek
köszönhetően most már emberölési kísérlet ügyében folyik a nyomozás a
lányával, Daisyvel kapcsolatban.

– Milyen bizonyítékokhoz? – kérdezem.

A nyomozók egymásra néznek, és Labinjoh bólint Hughes felé, hogy

folytassa.

– Megkaptuk Daisy toxikológiai vizsgálatának eredményét. Jelentős

mennyiségű modafinilt és diazepamot mutattak ki a szervezetében.

– Ez mit jelent pontosan?

– Ez azt jelenti, hogy olyan mennyiségű gyógyszert kapott, amire orvosi

szempontból nem volt szükség. A modafinilt általában alvási
rendellenességekre írják fel, például narkolepszia kezelésére, de vannak,
akik visszaélnek vele. Az interneten keresztül elég könnyű

hozzájutni. A diákok néha azért veszik be, hogy hosszabb ideig tudjanak
figyelni és ébren maradni, hogy elvégezhessék a feladataikat.

– Daisy miért szedte volna? – kérdezem, de ahogy kimondom, tudom, hogy

hülye kérdés.
Hughes nyomozó van olyan kedves, hogy nem nevet ki.

– Mi nem ezzel a hipotézissel dolgozunk. Az elméletünk szerint valaki

beadta a gyógyszert Daisynek, talán hogy megpróbálja fokozni az iskolai
teljesítményét. Volt mostanában valamilyen vizsga? Vagy valami fontosabb
dolgozat?

Nem tudok úrrá lenni megdöbbenésemen.

– A felvételi vizsgák a gimnáziumba! Ebben az iskolában óriási a verseny,

de bedrogozni a gyerekedet? Ez elmebaj! – Felugrom, járkálni kezdek a
szobában, aztán visszamegyek, próbálom összeszedni magam. Nem tudok
tovább nyugodtan ülni.

– A diazepam viszont nem segít a koncentrálásban, igaz? – kérdezi Zora.

Látszik, hogy ő is meg van döbbenve.

– Nem – feleli Hughes. – Pont az ellenkezője. És ez a hipotézisünk másik

fele. Hogy a nyugtatót azért kapta a gyerek, hogy megnyugodjon, miután
túladagolták neki a serkentőszert.

A szavai úgy hullanak a szoba csendjébe, mint a kövek egy medencébe. A

hangjuk visszhangzik körülöttem.

– Hogy tehet valaki ilyet egy tízéves gyerekkel? – kérdezem.

Zora rögtön utána azt kérdezi:

– Ez rettenetes, de mi köze mindennek Robinhoz?

Visszaülök mellé. Félelem mardossa a gyomromat.

– Bizonyítékunk van rá, hogy Julia nagyon komolyan vette ezeket a

vizsgákat – mondja Hughes. Egyetértően bólintok. – Arról is kaptunk
információt, hogy Robin, az ön lánya, kiemelkedően jó eredményeket ért el.
Így van?

– Igen – sietek a válasszal. – Nagyon okos lány. Élvezi az erőpróbákat. Bár

én egyáltalán nem gyakoroltam rá nyomást.
– Nem erre céloztunk, Mrs. Roper. Ne aggódjon. De azt gondoljuk, hogy
lehet valami összefüggés. Lehetséges, hogy Julia azt gondolta, az ön lánya
riválisa lehet Daisynek? Hogy talán elveszi a helyét?

– Biztos vagyok benne, hogy Daisy minden probléma nélkül elfoglalhatta

volna a helyét az iskolában.

– Vagy talán volt valamiféle jutalom?

Ezen elgondolkodom.

– Az ösztöndíj. Van egy ösztöndíj. De bizonyára…

A nyomozók megint összenéznek. Labinjoh most szólal meg először.

– Szeretnénk, ha megnézne valamit, hogy felismeri-e. – Benyúl a lába

mellett lévő fekete aktatáskába, és elővesz egy nejlontasakot, amiben
valami apró tárgy van. Felismerem a tasakot, ilyenekben tartják a rendőrök
a bizonyítékokat, és elfojtok egy nyüszítést.

Labinjoh felhúz egy pár eldobható kesztyűt. Belenyúl a tasakba, kiveszi a

tárgyat és elém tartja.

Egy plüssjáték. Kicsike. Egy horgolt szurikáta zöld mellényben és fekete

nadrágban, a fülében biztosítótű. Zora készítette Robinnak sok évvel
ezelőtt, és ő soha nem vált meg tőle.

Felugrom, hogy elvegyem tőle, de a nyomozó elhúzza előlem.

– Felismeri? – kérdezi tőlem. Még mindig próbálom megszerezni. – Kérem,

ne érjen hozzá.

Nagyon fontos bizonyíték lehet.

Megtántorodom, ahogy ott állok. Kezeket érzek a karomon, ahogy

visszavezetnek a székemre, leültetnek, és nem engednek el. Zora az.

– Igen – mondom. – Igen, felismerem. Ez Robin szurikátája. Hol találták

meg?
Újabb hosszú hallgatás. A nyomozók megint egymásra néznek. Remegek a
feszültségtől a szobában.

– Julia autójában – mondja Hughes. – Az első ülés alatt. Robin ezt

rendszerint magával hordta?

– Igen – válaszolom. – Mindig nála volt.

– Az az elméletünk, hogy valahogy kieshetett, és senki nem vette észre.

– És hol van Robin? – kérdezem nagyon halkan.

– Nem tudjuk – feleli a nyomozó. – De megígérem, hogy ki fogjuk deríteni.

52

Nem sokkal ez után a nyomozók távoznak. Határozottan utasítottak, hogy

maradjak itthon, ne csináljak semmit, ne forduljak a közösségi médiához.
Rajta vannak az ügyön – biztosak benne, hogy Julia érintett benne, és
nagyon hamar fel fogják deríteni Robin hollétét.

Magabiztosságuk megingathatatlannak tűnik, semmi kétség, de az én

rémületem is áthatolhatatlan, belém mélyesztette karmait. És fogytán az
energiám. Kikészített ez a nap.

– Le kell feküdnöd – mondja Zora.

– Nem tudok aludni.

– Akkor legalább pihenned kell. Nem lesz jó, ha szétzuhansz.

– Gondolom, nem.

– Hallottál valamit Andrew-ról?

– Semmit – felelem. – Mondtam neked, hogy őt nem érdekli.

Zora nem reagál. Nem is kell.

– Menj, és aludj egy kicsit. Felébresztelek, ha bármi történik.

Felmegyek Robin szobájába, lefekszem a kis ágyra. A lányom közelében

akarok lenni, akit szeretek, nem az anyáméban, aki gyűlölt engem. De amíg
a lányom haza nem jön, soha nem lehetek igazán a közelében. Órákig
fekszem ébren, mintákat keresek a világító csillagocskák között, fáj a
szívem.

A végén elalszom, amikor már hajnalodik, de hangos kopogás ébreszt fel.

Azonnal felugrom, biztos vagyok benne, hogy a rendőrség hozza haza
Robint. Sietek, elvétem a legfelső fokot, lezuhanok a lépcsőn, és lent
beverem a fejem a korlátba. Egy pillanatig fekszem, a lábam
összegabalyodva alattam, aztán megint kopognak, és Zora ajtót nyit.
Felállok, botorkálok, fáj a fejem és a térdem, de nem érdekel, nem számít,
hallom, hogy Zora beszél valakivel, biztosan Robin az, csakis Robin lehet.

– Jól vagy? – kérdezi egy férfihang, és én felnézek. Andrew. Nem Robin. A

csalódottság leterít.

Elhidegült férjem és a legjobb barátnőm a konyhába támogatnak. Zora

felmegy az emeletre, valami olyasmit mormog, hogy lezuhanyzik.

Andrew leroskad és körülnéz.

– Ezen a házon még sokat kell dolgozni.

– Tudom.

– De azért kényelmessé varázsoltad. Otthonosabb, mint valaha. Illetve az

lenne, ha… – Nem fejezi be a mondatot. Nem tudok rendesen lélegezni,
elszívja a levegőt a szobából a sok ki nem mondott rémség.

– Nem azért vagyunk itt, hogy a ház felújításáról beszéljünk. Mi a helyzet,

Andrew? –

kérdezem. – Láttam az újságcikket, a letartóztatásokat. Miért vagy itt?

– Robin miatt – mondja. – Miattad.

– Azt a másik nőt keféled. Téged már nem érdekel – nyögöm tompa
hangon.

– Azt akartam, hogy ezt hidd. Hogy elmenj.

– Nem értem.

– Meg akartam magyarázni. Amikor felhívtalak…

– Értem – mondom.

– Tudom, hogy ez most alig számít. De remélem, hogy hamarosan fog.

Biztonságban ki kellett juttatnom titeket az országból. Téged és Robint.

– Hogy érted ezt?

– Ez egy nagyszabású csalás – láttad a letartóztatásokból. Az összes felső

vezetőt bekasztlizták. A befektetési cég egy piramisjáték. Először nem
tudtam, de az utóbbi néhány évben egyre nyilvánvalóbb lett számomra.
Gyűjtöttem a bizonyítékokat, együttműködtem az értékpapír- és
tőzsdefelügyelettel.

– Nem értem…

– Tudtam, hogy nagyot fog szólni. Letartóztatások, nagy nyilvánosság. Azt

hittem, engem is letartóztatnak, legalábbis az elején. Aggódtam a vízumok
miatt, meg minden…

– Hát akkor ki a fene volt az a nő? Meg azok a titokzatos telefonhívások?

Andrew könyörögve néz rám.

– Az ügyvédem. Az egyetlen személy akivel beszélhettem a dologról

anélkül, hogy veszélyeztettem volna a nyomozást. Nem engedték, hogy
bárkinek elmondjam. Az anyád öröksége… nos, először is, természetesen
azt hittem, rettenetes ötlet. De az még az előtt volt, hogy teljes egészében
átláttam volna, mi folyik a munkahelyemen. Aztán egyre inkább
mentőövnek tűnt. És amikor kiderült, hogy van egy hely Robin számára…
tudtam, hogy soha nem tudnálak rábeszélni. El kellett érnem, hogy elhagyj
engem – ez volt az egyetlen megoldás.

– Az egészet szándékosan tetted? Hogy kirekesztettél, hogy hónapokig rám

sem néztél?

Hogy elhitetted velem, hogy mással fekszel le? Hogy elvennéd tőlem
Robint?

Andrew hamuszürke arccal bólint.

– Sajnálom.

– Ez a legrosszabb, amit valaha valaki velem tett. Hogyan higgyek el

bármit, amit mondasz?

Miért nem tudtad egyszerűen elmondani nekem? – Rámeredek; itt ül a

konyhaasztal másik oldalán, de akár ezer mérfölddel távolabb is lehetne. A
kezébe temeti az arcát, rángatózik a válla. Nem mozdulok, hogy
megvigasztaljam.

Végül felnéz rám, az arca könnyektől nedves.

– Nem tehettem. Nem mondhattam el senkinek. A te érdekedben tettem,

esküszöm. Csak meg akartalak védeni mind a kettőtöket.

Most nincs helye a haragnak, de ha túl leszek a Robin miatt érzett, mindent
felemésztő

rettegésen, ha ezt valaha átvészeljük, és a lányom megint velem lesz,

biztonságban, meglesz az elszámolás, és rázúdítom minden indulatom.

Nem mondok semmi mást. Nem érdekel semmi, csak hogy hol van Robin.
Jelenleg Andrew nem is valóságos a számomra; fásult vagyok mindazzal a
fájdalommal szemben, amit okozott, bár tudom, hogy formálódni kezd
bennem a gondolat, ha mindezt nem teszi, Robin most nem tűnt volna el…

Zora visszajön, leül hozzánk. Részletesen elmagyarázza a helyzetet

Andrew-nak, én pedig ellenőrzöm a telefonomat. Amikor Zora befejezi,
úgy tűnik, még órákig csak ülünk, ordít körülöttünk a csend. Kimegyek az
előszobába, hogy kinézzek az ablakon, aztán vissza. Végre felhív Nicole.

– A kórházban vagyok Daisy-nél – mondja. – Miért nem jössz be hozzánk,

hogy rendesen beszélgethessünk?

Elmondom a beszélgetést Zorának. Nem nézek Andrew-ra.

– Nem mehetek oda, ugye? És ha valami történik? A rendőrök azt mondták,

hogy maradjak nyugton.

– Szerintem oda kellene menned – latolgatja Zora. – Kideríthetsz valami

hasznosat.

Megígérem, hogy felhívlak, ha bármit megtudok.

Daisy még mindig ugyanabban a szobában fekszik a kórházban, ahol

korábban meglátogattam. Ugyanazok a gépek pityegnek körülötte, a maszk
most is eltakarja az arcát.

Nicole az ágy mellett ül, Pippa is ott van. Ahogy belépek, Nicole felugrik,
elém szalad és megölel. Viszonzom az ölelést. Átölelve tartjuk egymást egy
pillanatig, aztán Nicole elenged.

– Soha nem bocsátom meg magamnak – hebegi. – Nem lett volna szabad
megengednem, hogy Robin beszálljon Julia kocsijába. Látnom kellett
volna, milyen állapotban van Julia.

Fürkészem az arcát. Bennem is felmerült ez a gondolat, nem is egyszer,

hogy mekkora felelősség terheli Nicole-t. Ugyanakkor, amivel Juliát
vádolják, elképesztő.

– Hogy lehetett volna ezt előre megjósolni? – teszem fel a kérdést. – Nem
tudhattad, hogy Julia annyira őrült, hogy bedrogozza a saját lányát, és
megpróbálja eltávolítani Daisy vetélytársát. – Ahogy kimondom a
versenytárs szót, remegni kezdek; idáig értéktelenedett Robin, hogy
kizárólag akadályt jelent valaki más ambíciójának útjában, amit tetszése
szerint kiiktathat.
Nicole újra megölel.

– Soha nem bocsátom meg magamnak – suttogja a fülembe. – Nagyon

sajnálom.

Leülök egy székre Daisy ágya végénél, Pippa mellé. A kislány görnyedt és
fázós, egy túlméretezett kapucnis pulóverbe bugyolálva. Szorongat valamit
a kezében, és amikor jobban megnézem, látom, hogy egy plüssmaci,
amelynek a szőre lekopott a széleken. Saját bánatom ellenére megsajnálom
Pippát. Itt ül az egyik barátnője mellett, aki eszméletlen állapotban fekszik a
kórházban, és várja a híreket egy másikról.

– Hogy vagy? – kérdezem tőle.

Pippa összerezzen. Felnéz rám, de csak röviden, aztán visszafordul a

macijához, és tovább csavargatja a kezével. A haja zsíros, meglátszik rajta a
fésű nyoma a választék körül. Ahogy nézem, kinyújtja a kezét, és vakarni
kezdi a fejét, mintha aggódna valamiért. Végül leengedi a kezét, és
rémülten látom, hogy ahol megvakarta, most véres folt sötétlik szőke
hajában.

– A fejbőröd – figyelmeztetem – vérzik. Nincs baj?

Pippa még jobban összegörnyed a macija fölött, gondterhelt arccal. Nem

válaszol. Nicole odamegy hozzá, átkarolja és lenéz rá.

– Pippa jól van – mondja. – Csak piszkálja egy kicsit a fejbőrét, amikor
nyugtalan, ennyi az egész. Nehéz időszak ez neki. Mindannyiunknak.

Bólintok. Erre nem tudok mit mondani. Nézem, ahogy Nicole tartja Pippát,
és sírni volna kedvem. Semmit nem szeretnék jobban, mint hogy én is
átölelhessem a lányomat. Szinte érzem Robin biztonságot nyújtó melegét,
érzem a haja illatát.

Nicole Daisyre néz. Nem veszi észre, hogy figyelem. Megváltozik az

arckifejezése, élesebbek a vonásai. Egy pillanatig egyáltalán nem olyan,
mint önmaga, idegennek tűnik a számomra.
Aztán megfordul és elmosolyodik, a kedvessége ugyanolyan hirtelen
visszatér, ahogyan eltűnt, a hirtelen kontraszt nyomatékot ad a sivár
sötétségnek, ami az előbb ott volt a szemében.

Egy férfi jön be a kórterembe hangos léptekkel.

– Paul – mondja Nicole. – Hogy vagy? Daisy ugyanúgy van. Semmi

változás.

Paul. Julia volt férje. Odanézek rá. Emlékszem, mit mondott róla Julia,
hogy egy közönyös, szívtelen ember, aki kegyetlenül bánt vele, egy
szörnyeteg, aki a végén belehajszolta egy bírósági ügybe, hogy megfelelő
pénzügyi egyezséget harcoljon ki magának és Daisynek.

Nekem nem így tűnik. Nyugodt, régi vágású férfinak látszik, inkább
földrajztanárnak, mint kapzsi befektetési bankárnak, amilyennek lefestették
előttem. De van annyi eszem, hogy ne ítéljek a külsőségek alapján. Lehet,
hogy kellemes a megjelenése, de ez még nem biztosíték rá, hogy tényleg
ilyen is. Ahogy beljebb jön a kórterembe, látom az arcán az aggodalmat,
táskás a szeme a sok álmatlan éjszakától.

– ő itt Sadie – mutat be neki Nicole. – Robin anyja. Tudod, az a lány, aki…
– Nem fejezi be a mondatot. Nyilvánvaló, hogy nincs is rá szükség.
Együttérzés árad szét Paul arcán, két kezébe fogja mindkét kezemet.

– Nagyon sajnálom – mondja. – Pokoli érzés lehet.

Jólesik hallani a szimpátiát a hangjában. Tudja, min megyek keresztül. Bár

az ő lánya fizikailag itt van az ágyban, ő is elveszett, és a visszatérése
éppoly bizonytalan, mint Robiné.

– Nagyon sajnállak mind a kettőtöket – mondja Nicole.

Paul leül Nicole székére, amelyik a legközelebb van Daisyhez, Nicole pedig
odajön hozzám az ágy végébe. Pippa a szoba sarkába megy, leül a földre, és
a kezébe vesz egy könyvet.

Puszta kíváncsiságból odapillantok. Nehéz idők. Elcsodálkozom.

– Van valami hír? – kérdezi Nicole. Nem mondja meg, mire gondol, de
nyilvánvaló, hogy Juliára.

Paul bólint.

– Most beszéltem a rendőrséggel. A házkutatás során több doboz modafinilt

és diazepamot találtak az ujjlenyomatával. Megvádolták azzal, hogy
drogokat adott Daisynek. Ezt nem tudom felfogni. Fogalmam sem volt róla,
hogy ennyire zaklatott lett amiatt, hogy Daisy bekerül-e a gimnáziumba. És
hogy annyira izgatta az az ösztöndíj.

– Robinról semmi? Julia nem mondott semmit? – tör ki belőlem a kérdés.

– Sajnálom, Sadie. Egyáltalán nem beszél – mondja Paul, és kis híján sírva
fakadok a kedves hangjától. – De van itt más is. Azt a halálesetet is
vizsgálják, amelyik tizennyolc hónappal ezelőtt történt, amikor egy kislány
vízbe fulladt.

Felkapom a fejem. Biztosan Zoéra gondol. Jessica mondta, hogy Julia is ott
volt.

– A szülők soha nem tartották kielégítőnek a kislány halálának

körülményeire adott magyarázatot. És Julia is jelen volt a nyaraláson. Most,
hogy megállapították az indítékot, a rendőrség erről is kikérdezi.

– Rettenetes volt – mondja Nicole nagyon halkan. – Pippa is velük nyaralt,

amikor ez történt, bár ő átaludta az egészet – Zoe éjszaka kiszökött, hogy
gyakorolja az úszást. Legalábbis ezt feltételezték.

Nicole belesápad a gondolatba. Aztán megrázkódik, mintha ki akarná verni

a fejéből, és Pippára néz, aki a földön ül a könyvével.

– Pippa, drágám, tönkreteszed a szemedet, ha ilyen sötétben olvasol.

A kislány feláll és nyújtózkodik.

– Éhes vagyok, anya. Nem vehetünk valami ennivalót?

– Leviszem a büfébe, ha akarod – mondom. Bár rettentően szeretnék
információhoz jutni, hirtelen rám tör a menekülhetnék, minél messzebbre
ezektől az intenzív érzelmektől. Ha nem tűnhetek el a szobából,
felrobbanok, olyan elviselhetetlen a nyomás a fejemben.

– Ó, nem, semmi gond. Majd én leviszem – mondja Nicole, és indulásra

készen feláll. Ebben a pillanatban azonban belép egy doktornő. Paullal akar
beszélni Daisyről. Paul Nicole-hoz fordul.

– Itt maradnál velem? Nem tudok minden részletet észben tartani – lehet,
hogy túl sok is lesz. Nicole Paulról az orvosnőre néz, aztán Pippára, majd
rám. Vállat von, mint aki kudarcot vallott, aztán rám néz.

– Akkor levinnéd mégis Pippát?

53

Pippa farkaséhes. Befalja az egész sajtos-sonkás szendvicset, mielőtt én

nekiláthatnék a kávémnak, és lelkesen bólint, amikor megkérdezem, kér-e
még egyet. Már azt is félig megeszi, mielőtt először megszólal.

– Köszönöm! – mondja. – Tegnap este nem volt időnk vacsorázni. Nagyon

furcsa volt. – Ezt nem részletezi, kinyitja a kólásdobozt, amit szintén vettem
neki, és nagyot kortyol belőle.

Nézem, ahogy eszik. Bár Robinnal a félév kezdetétől fogva barátnők, most
először néztem meg magamnak alaposabban. Mindig beleolvadt a háttérbe,
amikor Robin és Daisy is ott volt. Szinte mulatságos, hogy akiben a
legkevesebb életerő buzgott, ebben a pillanatban

benne duzzad a legtöbb. Megborzongok a gondolatra, és megint erőt vesz

rajtam az aggódás Robinért.

– A szombat nagyon jó nap volt – magyarázza Pippa. – Örültem, hogy

Robin is eljött.

Szomorú voltam, amikor felébredtem, és nem találtam ott.

Hunyorítok. El sem tudom hinni, hogy eddig eszembe sem jutott, hogy
kikérdezzem Pippát.

Az idegesség lassúvá és hülyévé tesz.

– Mit gondolsz, Pippa, mi történt? – kérdezem a lehető legkedvesebben. –

Van valami elképzelésed?

– Nem tudom. Egész nap szaladgáltunk a tengerparton, sokat bicikliztünk.

Most az egyszer nem kellett tanulnunk. Aztán vacsoráztunk, Robin elaludt,
és anya a karjában vitte az ágyba, aztán én is elaludtam, és amikor
felébredtem, nem volt ott.

Elaludtak a kanapén. Nicole biztosan akkor készítette a fotót, amit elküldött

nekem. Ez a hirtelen elalvás nem jellemző Robinra. De nem lehetetlen.

– Emlékszel, hogy láttad Juliát? – kérdezem.

Pippa értetlenül néz.

– Daisy anyukáját – teszem hozzá.

– Ó, igen. Velünk vacsorázott. Anya azt mondja, korán reggel elment.

Mielőtt felébredtem, és láttam, hogy Robin is elment.

Semmi új. Semmi, ami megvilágítaná a helyzetet.

– Történt valami szokatlan, amíg ott volt? Bármi – firtatom, mert nem
akarom feladni a reményt, hogy a kislánynak talán van valami halvány
elképzelése arról, hol lehet Robin.

Pippa vállat von.

– Nagyon érdekes nap volt – mondja újra. – Anya még azt is megengedte,
hogy bemenjünk a titkos házba. – Hosszú hallgatás, majd Pippa arca lassan
elvörösödik, és könnyek gyűlnek a szemébe. Megfogja a kóláját, de remeg
a keze és leejti. A doboz az oldalára esik az asztalon, és a maradék kidől.
Pippa felkap egy csomó szalvétát és megpróbálja felitatni, de ügyetlen, és
csak még jobban szétkeni a foltot.
– Mi az a titkos ház, Pippa? – dőlök előre. A föld megszűnik forogni velem.
Minden megszűnik körülöttem, csak ezt a kislányt látom, meg a hosszú,
sötét folyadékcsíkot az asztalon, amely lassan csöpög le a földre.

– Nem lett volna szabad elárulnom. Titok.

– Megígérem, hogy nem mondom el senkinek. De imádom a titkokat.

Különösen a titkos házakat. Ez nagyon izgalmasan hangzik.

Csak lassan, óvatosan…

– Anya végre megtalálta a kulcsot – kezd bele Pippa. – Évekig el volt

veszve. Majdnem olyan régóta, amióta élek. De megtalálta, és mindannyian
bementünk és megnéztük, de aztán gyorsan ki is jöttünk, mert tele volt
döglött legyekkel.

– Hol van ez a hely?

– Megígéred, hogy nem árulod el? – kérdezi Pippa.

– Megígérem – felelem. Eszem ágában sincs betartani. Semmi nem olyan

fontos, mint Robin.

– Kérlek, mondd meg nekem, hol van.

– A tengerparti házunk mögött. Úgy néz ki, mint egy garázs, de nem az.
Belül olyan, mint egy kis ház.

Nagyon óvatosan megérdeklődöm, kér-e még valamit enni vagy inni.

Felviszem az emeletre, nem sürgetem, nem teszek semmi olyasmit, amiből
kiderülhetne, hogy bármi fontosat mondott. Csevegek vele a dolgozatokról
és a karácsonyról meg mindenféle más témáról, ami eszembe jut, mialatt
várjuk a liftet. Kedvesen és nyugodtan beszélek. Úgy látszik, működik.
Pippa egész úton csacsog a hetedik emeletig, ahol átadom Nicole-nak.

– Most hazamegyek – mondom. – Andrew üzent, rémes állapotban van.

Haza kell mennem, hogy vele legyek.

– De még nem volt alkalmunk beszélgetni – mondja Nicole.

– Miért nem nézel be hozzám később? – Hátrálok kifelé a szobából,
igyekszem nem mutatni, hogy rohanok. Nicole rám mosolyog, magához
öleli Pippát. A szerető barát, a szerető anya mintaképe. Semmire nem
vágyom jobban, mint hinni, hogy olyan kedves, amilyennek látszik, de
minden porcikám arra ösztökél, hogy menjek, most azonnal, és tudjam meg,
mi a jelentősége annak a titkos háznak.

Paul is mosolyog rám, barátian. Odajön és gyorsan megölel.

– Nagyon szomorú vagyok a lányod miatt – mondja. – Gondolok rátok. Azt

kívánom, hogy szerencsésen hazatérjen.

Az ágyban fekvő apró alakra nézek.

– Én is gondolok rátok – mondom. Ahogy az ajtón kívül vagyok, egyenesen

a lifthez rohanok.

54

Hazafelé felhívom a rendőrséget, és közlöm, hogy fontos információm van.

Komolyan veszik. A mindössze percekig tartó, de óráknak tűnő utazás után
végre otthon vagyok, bemegyek az ajtón, és szemben találom magam a
nyomozókkal, Labinjoh-val és Hughes-zal.

Mögöttük ott téblábol Andrew és Zora.

– Most beszéltem Nicole lányával – lihegem. – Azt mondja, van a háznak

egy elszeparált része. Egy rejtett része. Titkos háznak nevezte. Azt is
ellenőrizték?

Egymásra néznek, majd megint rám. Hughes szólal meg.

– Nem hinném, hogy ellenőrizték a kollégák – csóválja a fejét. – Ez az

információ korábban nem állt rendelkezésünkre.

– Nem gondolják, hogy érdemes megnézni? Lehet, hogy ott van Robin!

Megint egymásra néznek.

– Kissé valószínűtlennek tűnik – mondja Labinjoh. – De…

– Valószínűtlennek? Mi a fene valószínűtlen ezen? Mintha azt mondták

volna, hogy minden követ megmozgatnak!

– Ha megengedi, befejezem – emeli fel a hangját Labinjoh. – Most mindjárt

felhívjuk a helyi rendőrséget. És mi is odamegyünk kocsival a biztonság
kedvéért.

Annyira zaklatott vagyok, hogy már nyitom a számat, és újra rákiabálnék,

de aztán rájövök, mit mondott.

– Ó, rendben – mondom. – Menjenek.

– Most azonnal indulunk.

Céltudatosan lemasíroznak az útra. Hirtelen utánuk futok.

– Én is mehetek? – kérdezem, és igyekszem nem könyörögni. – Ha Robin

ott van, szüksége lesz rám.

– Szálljon be – int Hughes, és a civil autó hátsó ülése felé int. Gondolkodás
nélkül teszem, amit mond, és becsapom magam után az ajtót.

A kocsi kívülről közönséges autónak látszik, de nyilvánvalóan felturbózták

a teljesítményét.

Labinjoh gyorsan vezet, keresztülvág az észak-londoni forgalmon,

végigsiklik az északi körgyűrűn, majd gond nélkül ráfordul az A12-es útra.
Hughes megkér, ismételjek el mindent, amit Pippa mondott, és a telefonján
továbbítja az információt.

– Pillanatnyilag hiány van rendőrtisztekből – mondja. – Baleset volt

Ipswichben; robbanás történt egy sörfőzdében. Mindenki készültségben van
– lehet, hogy haláleset is történt.

Sietnünk kell.
Labinjoh figyelmeztetés nélkül benyomja a szirénát. Az ülésbe préselődöm,
ahogy egyre nagyobb sebességre kapcsol. Nem voltam biztos benne, hogy
ennyire komolyan veszik.

Tévedtem.

Egyik oldalról a másikra dőlök, ahogy csikorogva szlalomozunk a

végeérhetetlen kerülőutakon, a bal kezemmel kapaszkodni próbálok, a
másik kezemben a telefon. Ahogy elkanyarodunk jobbra egy kétsávos úton,
a telefon vibrálni kezd a kezemben. A kijelzőre nézek – üzenet Nicole-tól.
Próbálom megnyitni, de a kocsi hirtelen megkerül egy traktort, és a telefon
kirepül a kezemből a kocsi másik oldalára, nem érem el.

Már majdnem ott vagyunk, elhajtunk egy golfpálya mellett, egy hosszú
utcán keresztül, balra egy templommal. Alig van rá időm, hogy mindent
megnézzek. Csikorogva átszeljük a főutat, elrobogunk egy kocsma mellett,
lefordulunk jobbra egy keskeny magánútra, egy utcányira a tengerparttól.
Megállunk egy másik kocsma mellett, egy keskeny átjáró közelében.

– Itt? – kérdezem.

– Itt – mondja Labinjoh.

A kocsma és a sikátor között áll egy kis épület. Elöl egy fából készült
garázsajtó, amelybe egy kisebb ajtót vágtak, de van előtte egy alacsony fal,
amely mögött kukák sorakoznak, elállják az egész bejáratot. Egy pillanatig
állunk, és bámuljuk őket, aztán Hughes benyomja a kaput, és eltűnik a
sikátorban. Néhány másodperccel később kiáltást hallunk.

– Van itt egy másik ajtó – mondja. Labinjoh utánaszalad, én szorosan

mögötte. A sikátor végén, a ház hátuljában, amelyről feltételezem, hogy
Nicole tulajdona, egy oldalsó ajtó nyílik, amely a garázsajtós kis házhoz
vezet. A nyomozók felváltva próbálják benyomni az ajtót, de az meg se
moccan, és nincs válasz, amikor dörömbölnek rajta, és azt kérdezik, van-e
bent valaki. Én is kiabálok, Robin nevét kiáltom kétségbeesetten.

A nyomozók otthagyják az ajtót, és visszajönnek a kocsihoz. Előremegyek,

most én dörömbölök néhányszor az ajtón, az öklömmel verem a fát. Ekkor
visszajönnek, félretolnak az útból, be a sikátorba, vissza az út felé. Hughes
hoz egy kis méretű faltörő kost, olyat, amilyet eddig kizárólag a tévében
láttam rendőrfilmekben. Hangosan figyelmeztet, nekifut, és az ajtónak
lendíti egyszer, kétszer, mire az hirtelen kinyílik, és mi bent vagyunk, a kos
pedig kongó hanggal a földre esik.

Hughes megy be először, rögtön utána Labinjoh. Én hátul vagyok. Amikor

meghallom Hughes kiáltását, előreugrom, félrelököm Labinjoh-t, és Hughes
után eredek felfelé egy lépcsőn. Látom, hogy a földön térdel egy
rongykupac mellett. A rongykupac körül döglött legyek százai hevernek.
Rengeteg, több mint amennyit egy helyen egész életemben láttam.

De nem jó helyre fókuszálok. A legyek nem számítanak. Mert Hughes

csinál valamit a rongykupaccal, kotorászik benne, plédeket és
textilhulladékot szed ki. Félredobja az összeset, lehajol, és most már én is
látom, mit talált.

Kit talált…

Odaszaladok, letérdelek mellé, a lányom mellé, aki ott fekszik a földön.

Kék a szája.

Vinnyogva felzokogok, ahogy kinyújtom a kezem, és megfogom Robin

kezét.

Hideg.

KÉSŐBB

Hideg vagyok, mint egy hulla.

Fehérek a virágok, és a koporsó is fehér, mindenütt apró rózsaszín virágok

vannak ráfestve.

Tetszett volna neki. Szép, amilyen ő volt. Végiggördül egy könnycsepp az

arcomon. Aztán még egy. Nem is emlékszem, mikor fordult elő utoljára,
hogy nem sírtam.
Ahogy elkezdődik a felolvasás, összekulcsolom a kezem. Engedjétek a
szenvedő Jézushoz a kisdedeket. Ez nem jól van így. A kisgyerekek
szenvednek. Nagyon szenvednek. Kénytelenek parancsszóra énekelni és
táncolni, valóra váltani a szüleik reményeit, álmait. Helyrehozni a
mulasztásaikat.

Sajnálom. Végtelenül sajnálom.

Nézem a koszorúkat a fehérre mázolt dobozon. Nem liliomok, a viaszos

szirmok nehezek és émelyítőek, de ragyognak, vidám napraforgók, fréziák;
a virágok közé zöld repkényt fontak, ragyognak a fehér háttér előtt, finom
illat terjeng a templomban. Az összes kedvenc virága.

A felolvasás abbamarad, a gyászhimnuszok elhallgatnak, és már nem

maradt semmi, ami megállíthatná a futószalagot, hogy a lángok közé
juttassa a koporsót. Leszedik a virágokat, gondosan a földre helyezik őket,
és én kiáltani akarok, hogy hagyják abba, senkit nem érdekelnek a virágok,
csak öt vegyék ki a dobozból, őt vegyék ki!

De nem kiáltok. Az ajkamba harapok, olyan erővel, hogy vérzik.

Széthúzódik a függöny, a koporsó áthalad a nyíláson.

A függöny összehúzódik. A fréziák illata kaparja a torkom. Felállok és

kisétálok a krematóriumból, egyenesen a ragyogó, meleg napsütésbe, de a
szemem vaksi, és botladozom.

55

– Tudom, hogy most más dolgokon jár az eszed – mondja nekem Zora
kicsit később a telefonban. – De arra gondoltam, talán szeretnéd tudni, mi
történt a tárgyaláson.

Vállat vonok.

– Bűnösnek vallotta magát. Minden vádpontban. Nagy lárma volt a

teremben.
– Értem – felelem. – Értem. Hát, ez már valami. Nem gondoltam, hogy lesz
hozzá bátorsága.

– Mintha ez az egész egy emberöltővel ezelőtt történt volna.

– Odament a tanúk emelvényéhez, hogy vallomást tegyen, és ahelyett, hogy

azt mondta volna, amit elpróbáltunk, közölte a bírósággal, hogy minden
igaz volt.

Valami megmoccan bennem, egy apró érzelem.

– És mi történt?

– A bíró megkérdezte, megváltoztatja-e a vallomását, és ő azt felelte, igen.

Aztán azt kiabálta az egész tárgyalóterem előtt, hogy az apja tehet róla meg
a védőügyvédje, amiért ilyen sokáig állította, hogy nem bűnös.

– Hűha! – jegyzem meg. Szinte magam előtt látom a dühtől vörös arcukat,
ahogy a szakmai tisztességük darabokra hullik.

– Egyáltalán nem volt róla tudomásom, ezt tudnod kell – mondja Zora. –
Egy dolgot szeretnék határozottan leszögezni a dologgal kapcsolatban.
Ilyen alapon soha nem vállaltam volna el a védelmet.

– Tudom – válaszolom. – Jeremy mondta, hogy az apja volt a fő felbujtó.

Nem mintha Barbara egy pillanatig is ellenszegült volna.

– Védik a mundér becsületét – sóhajt Zora. – Semmi tisztesség.

– Az a szegény lány – jegyzem meg.

– Igen, az a szegény lány.

Egy pillanatig mind a ketten hallgatunk. Freyára gondolok, hogy milyen

bátor volt a tanúk padján. Aztán nekiveselkedem.

– Sajnálom, hogy nem mondtam meg neked, hogy megtaláltam a könyvet.

Nagy ostobaság volt tőlem. Több eszem lehetett volna. Az egész annyira…
nehéz volt. – Eszembe jut a rettenetes hétvége, elfojtom a remegést. – És
most mi lesz? – kérdezem.

– Néhány hét múlva meghozzák az ítéletet. Panaszt nyújtottam be a

kamaránál és az etikai bizottságnál az egész eljárás ügyében. Őszintén
szólva fel vagyok háborodva.

– Az jó.

– Most már enyhítésért is neki magának kell folyamodnia, vagy felbérelni

valaki mást. Mi kiszálltunk az ügyből – jelenti ki Zora. Újabb hallgatás. –
Nem tudom, mik a terveid, Sadie.

Hogy vissza akarsz-e menni abba a kamarába. Vagy érdekelne-e, hogy

velünk dolgozz.

Mindig szükségünk van jó emberekre. Sok lehetőség adódik tárgyalásokra,

és talán ez rugalmasabb neked. Akárhogy is, mondtam Davidnek, hogy
minden lehetséges alkalomról tájékoztatni foglak.

Egy pillanatig gondolkodom, és eltárolom az információt. Majd idővel

gondolkodom rajta.

De nem most.

– Mi történt Freyával? – kérdezem. – Láttad, hogy reagált?

– Hallottam, hogy a galérián sír – mondja Zora. – Körülnéztem, és akkor

láttam meg ott fent.

Van valami, aminek örülni fogsz. Az anyja ott volt vele, és átölelte. Azt
hiszem, talán rendbe jönnek köztük a dolgok.

– Az jó – mondom. Le akarom tenni a telefont, de mégsem teszem. – Zora,

csak szeretném megköszönni. Mindent, amit tettél. Fantasztikus barát vagy.
Nem tudom, mikor leszek rá alkalmas, de nagyon szeretnék veled dolgozni.
Csak ígérjük meg egymásnak, hogy nem képviselünk több vadbarmot, jó?

Zora felkacag.
– Te is tudod, hogy ezt nem tudom garantálni.

– Igaz. Nagyon igaz.

56

Robin megmozdul. Ébredezik. Mellette fekszem, nézem az arcát, ahogy

lassan kinyitja a szemét. Az én ágyamban alszik, amióta hazahoztuk a
kórházból, de már egyre többször játszik egyedül. Még nem ment vissza az
iskolába, bár azt mondja, lassan készen áll rá.

Jelenlétének melegsége megnyugtat. Megrongálódott idegeim kezdenek

helyrejönni, az állandó feszültség alábbhagyott. Az emlősök ösztöne ez,
szükségünk van rá, hogy falkában aludjunk, egymásnak vetve a hátunkat az
éjszakában. Néha ébren fekszem a sötétben, hallgatom Robin szuszogását,
és elképzelem, milyen lehetett ott abban a sötét melléképületben. Ő nem
beszél róla, nem emlékszik. Vagy nem akar. Remélem, nem ébredt fel, és
nem riadt meg attól, hogy a rémségek közepette nem talál ott senkit, főleg
engem nem.

Egyszer olvastam egy kísérletről. Kismajmokat elszakítottak az anyjuktól,

és összezárták őket egy drótból készült műanyával, amely nem mozdult és
nem reagált a sírásukra.

Mélységesen megrázott; olyan hangosan sírtak a kismajmok a fejemben,

hogy majdnem megsüketültem. A saját anyám volt ilyen merev, ilyen
hajthatatlan. Időről időre megpróbáltam beszélni vele, elérni, hogy
észrevegyen. De túl sokszor okoztam csalódást, soha nem voltam elég jó
neki. Az anyám hetekig képes volt ugyanabban a házban élni, mint én, főzni
rám, mosni a ruháimat, és egyetlenegyszer sem létesített velem
szemkontaktust.

Amikor Robin teljesen felébred, felöltözünk, és felmegyünk a régi

szobámba. Ideje. Előző

este megbeszéltük. Gyorsak leszünk, kérlelhetetlenek. Innen a legjobb a

kilátás a házban, magasan fent az ereszcsatorna alatt. Kinézek a kertre, a
tündöklő ciklámenekre, amelyeket télire ültettem. Tavasszal nárciszok
virítanak majd ott, krókuszok és hóvirág is. Robin imádni fogja.
Visszahódítjuk a teret, kitörünk a gyűlölet szorításából. És nem tart sokáig
befejezni a munkát, amit sok héttel ezelőtt elkezdtem.

– Akarod, hogy levigyem a szemetet? – kérdezi Andrew, amikor feljön a

lépcsőn. – Már négy zsákkal kidobtam a szobádból.

Átadom neki, amit eddig összeszedtünk, és hallgatom, ahogy lemegy a

bejárati ajtóhoz, a léptei keményen dobbannak a lépcsőn. A te szobád –
mondta. Ő még mindig a kanapén alszik a nappaliban. Robin kedvéért van
itt, ennyi az egész. Legalábbis ezt mondom magamnak.

Robin a fiókokban kutat a szoba másik végében. Már túl vagyunk a kezdeti
iszonyaton Lydia tette miatt, most már szinte mulatságosnak találjuk.

– Ezt biztosan egy cipővel vagy valamivel verte szét – mondja Robin, és
felmutatja egy baba tönkrezúzott műanyag fejét. Az egyik szeme hiányzik,
a másik rémisztő szögben kilóg a szemgödréből. – Bámulatos.

Csendben dolgozunk tovább. Találok néhány többé-kevésbé sértetlen oldalt

az Ahol a vadak várnak című könyvből. Megpróbálom összerakni őket, és
arra gondolok, milyen boldog lettem volna egy olyan otthonban, ahol
legalább szeretnek.

– Anya – szólal meg Robin, és a gondolatmenet megszakad. – Anya –

mondja újra. – Ezt nézd meg.

Felnézek. Egy régi cipősdoboz van a kezében.

– Mi az?

– Az alsó fiókban volt. Egyáltalán nem sérült meg.

– Hűha, talán az egyetlen dolog ebben a szobában – mondom, és mind a

ketten nevetünk.

Robin lábujjhegyen lépked a hulladékkal teli padlón, odaadja nekem a

dobozt, és együtt bámuljuk. – Szinte félek belenézni – mondom. – Mit
gondolsz, mi lehet benne? Egy döglött béka? Egy levágott lábujj?
– Talán egy ökör szíve, tele szögekkel, ahogy a boszorkányok csinálták
régen – mondja Robin kikerekedett, kísérteties szemmel.

Hajlok rá, hogy hagyjuk így, dobjuk egyenesen a szemétbe, és soha ne

gondoljunk rá többet.

De tudom, hogy kísérteni fog az emléke. Nagy levegőt veszek és

összeszedem magam.

Nagyon is jól ismerem anyám rosszindulatának mélységeit – de most már

nincs hatalma fölöttem, nem tud megbántani.

– Gyerünk, anya, legyünk túl rajta! – biztat Robin, mire elszánom magam,
és leveszem a doboz tetejét.

– Ó! – kiáltok fel. Aztán még egyszer – Ó! –, és a kezemet a szám elé

kapom, eláll a lélegzetem.

– Mi az? – kérdezi Robin. – Hadd nézzem!

Belenyúl a dobozba, és kiveszi a matrjoska babát, amire sok év távolából is

emlékszem.

Láttam, hogy az anyám ripityára töri, a nyakán kidagadtak az erek, olyan

erővel csapkodott a kalapáccsal.

– Nem azt mondtad, hogy összetört? – csodálkozik Robin. A baba mégis

egy darabban került elő a dobozból. Elveszem a lányomtól, és az ujjammal
érzem az apró ragasztófoltokat a repedések mentén.

– Biztosan összefoltozta – mondom, és mintha megmozdulna, könnyebb

lenne itt a levegő.

– Nagyon szép szoba lesz – állapítja meg Robin. Szorosan mellém áll és
megölel.

– Sajnálom – mondja később, még aznap Andrew. Ránézek.

– Tudom.
– Gondolod, hogy egyszer meg tudsz bocsátani?

Csak nézem, és ő visszanéz. Hosszasan fürkésszük egymást.

– Visszamész a kamarába? – kérdezi még később Andrew.

– Valamelyikünknek muszáj lesz pénzt keresni – mondom.

– Te most besúgó lettél, a főnöködet letartóztatták, és elveszítetted a

munkavállalási engedélyedet.

– Valahogy megoldjuk – mondja. – Most rajtad a sor. Én itt vagyok.

– Nem is tudom – ismétlem meg. – Azt sem tudom, itt akarok-e maradni. –
Körbemutatok a konyhában. – Nem mintha visszamehetnénk Amerikába.

– Csak a holttestemen át. Különben is, még ha lenne is rá mód, nem hiszem,
hogy Robin belemenne – mondja Andrew. Felnevet. Egy pillanat múlva én
is nevetek.

– Mi olyan vicces? – szólal meg egy hang a nappali szobában, és a lányunk

már itt is terem előttünk. Még sápadt, még egy kicsit sovány a kórházi
tartózkodástól. De jól van. Teljesen jól van.

– Anya azt javasolja, költözzünk vissza Amerikába – mondja Andrew. –

Nem voltam biztos benne, hogy neked tetszene-e az ötlet.

– Szó se lehet róla! – kiáltja Robin. – Nem fogok megint költözködni. Jól
érzem itt magam.

Szeretem az iskolát. Nem maradhatnánk?

Rájuk nézek, és elmosolyodom. Mintha az egész meg sem történt volna. A

sötét felhő eltűnt Robin fölül, bár nem hiszem, hogy én magam valaha
megszabadulok tőle; a kislányom hideg kezének érintését sok héttel
ezelőttről még mindig a bőrömön érzem.

Miután megtaláltuk Robint, annyira felgyorsultak az események, hogy

eltartott egy ideig, amíg fel tudtam dolgozni, mi történt pontosan. Jött egy
mentőautó, Robint berakták.

Amilyen alacsony volt a testhőmérséklete és vérfoltos a feje, először meg

voltam győződve róla, hogy meghalt, de a pulzusa még egészen gyengén
tapintható volt. Hetekig tartott, hogy teljesen felépüljön és hogy a
nyugtatók, amelyeket kapott, kiürüljenek a szervezetéből.

– Ha csak kicsivel később találja meg, késő lett volna – mondta az egyik
orvos a kórházban. –

Vagy ha többet adnak be neki. Mindent egybevetve a kislánynak

szerencséje volt.

Elnézem most Robint, ahogy ugrándozik a házban Andrew-val. Tényleg

nagyon szerencsés.

Nem úgy, mint szegény Daisy. A temetése életem egyik legszomorúbb

eseménye volt.

Majdnem megszakadt a szívem, ahogy néztem Pault a krematóriumban, a

feje lehajtva kétségbeesésében, mellette Nicole. Közel kerültek egymáshoz,
Nicole és Paul. Úgy tűnik, hogy ez jelent némi vigasztalást a férfinak.

El sem tudom képzelni, mit érezhet Julia. De vele kapcsolatban semminek

nincs értelme.

Elképzelhetetlen, hogy valakin úgy eluralkodjon a becsvágy a gyermekét

illetően, hogy képes megölni a versenytársakat. Pedig itt pontosan ez
történt.

Julia egyelőre őrizetben marad. Daisy esetében gondatlanságból elkövetett

emberöléssel vádolják, Robint illetően pedig jogtalan fogva tartással és
gyilkossági kísérlettel. Amikor megtaláltuk Robint a titkos házban, Nicole
azt üzente, hogy elveszítette az épület kulcsát; Julia néhány évvel korábban
látogatást tett náluk, és tudott a hátsó részben lévő

helyiségekről. Biztosan zsebre vágta a kulcsokat, amikor alkalma adódott

rá. Nicole-nak eszébe sem jutott, hogy ezt addig megemlítse – egyszerűen
fel sem merült benne, hogy Robint oda rejthették.

A bűnügyesek a lányom ruháján megtalálták Julia akkori öltözékének elemi

szálait és az ujjlenyomatát a kulcsokon, amelyek végül a kézitáskájából
kerültek elő. Szintén ujjlenyomatokat találtak a házánál egy kukába
kidobott üres nyugtatósdobozon, abból a fajtából, amellyel mind Daisyt,
mind Robint bedrogozták, és amelynek a címkéjén ott volt Julia neve.

Julia bűnösnek vallotta magát a lánya gondatlanságból elkövetett

gyilkossága ügyében, tudtam meg a rendőröktől. Azt mondja, el van
keseredve, soha nem fogja megbocsátani magának, ami történt. A Robinnal
kapcsolatos vádpontokban nem tartja magát bűnösnek.

Egyelőre. De használható magyarázattal nem szolgált. Talán már nem is

érdekli az egész, most, hogy Daisy meghalt. Úgy tűnik, meg sem próbál
védekezni.

A rendőrség feltételezése szerint Julián úrrá lett az elkeseredés és a

bűntudat, amiért Daisy kómába esett, és a pillanat hevében döntött úgy,
hogy elrabolja Robint, mivel őt hibáztatta az osztályban kialakult egyensúly
megzavarásáért. Ahogy vasárnap korán reggel felébresztette Robint,
droggal kevert innivalót adott neki, majd fejbe verte, aztán elrejtette a
Nicole háza melletti kis házban.

Soha nem fogom megtudni, mi játszódott le a fejében, bár próbáltam

rájönni. Bedrogozta Daisyt – hát, abban volt némi logika, a maga sötét, torz
módján. Julia nem ismert kegyelmet, amikor sikerre tört. Világos volt, hogy
semmi nem képes megállítani. Amíg Robin nem csatlakozott az osztályhoz,
Daisy garantáltan elnyerte volna az ösztöndíjat, és elismerten ő

volt a legjobb tanuló. Robin állandóan lehagyta Daisyt matekból – talán

ezért történt, hogy Julia egyre több gyógyszert adott be a lányának,
mesterségesen felpörgetve, aztán lenyugtatva, amíg túl messzire nem ment.
Biztosan azt gondolta, hogy mindenről Robin tehet. Így amikor alkalma
volt rá, hogy bosszút álljon a lányomon és elérje, hogy ugyanúgy
szenvedjen, mint Daisy, két kézzel kapott a lehetőségen.
Ránézek a lányomra. A fiatalság rugalmassága… Teljesen olyan, mint
régen, csak a fején van egy apró kis folt. Egyetlen más karcolás sincs rajta.
Semmi. Nem is kell letennie a felvételi vizsgát a gimnáziumba – az
Ashamst annyira megrázta a botrány, hogy felfüggesztették a felvételi
procedúrát azoknak a lányoknak, akik jelenleg az alsóbb osztályokba
járnak.

Automatikusan felveszik őket a gimnáziumba.

– Bár ez a kompetitív nevelés veszélyeinek extrém példája – fogalmaz

levelében Mrs.

Grayson jócskán szépítve a körülírással a valóságot –, nagyon nem

szeretnénk erősíteni a jövőben azt a légkört, amely alkalmat ad bármilyen
ehhez hasonló viselkedésre.

Robinnak jó. Pippának jó.

Túl késő Daisynek, a szegény gyereknek, akit az anyja halálos nyomás alá
helyezett, teljesítményfokozó szerekkel tömte, önző módon arra
kényszerítette, hogy felülmúlja saját magát.

És túl késő Zoénak. Abban az ügyben nem emeltek vádat. De csak

bizonyíték hiányában. A rendőrök elmondása szerint Zoe anyjának
meggyőződése, hogy valamilyen módon Julia állt a lánya halálának
hátterében; az, hogy Zoe volt az osztályelső, túl nagy kihívás volt Juliának,
pedig a gyerekek akkor még csak negyedikesek voltak.

Robinra nézek. Tudom, mennyire szerencsések vagyunk.

Később Pippa átjön játszani. Itt is alszik. Ahogy megérkezik, a lányok

nevetgélve szaladnak fel együtt. Nagyon egymásra találtak.

Nicole kiszáll a kocsiból, és az ajtóban átadja Pippa táskáját. Tudom, hogy

be kellene hívnom, de eláll a szavam, amikor meglátom. Csinosabb, mint
amilyennek valaha láttam. Új frizurája van, más színű a haja, ki van
rúzsozva a szája.
– Paul vár a kocsiban – mondja. – Elmegyünk éjszakára. Egy hotelba,
Cotswoldsbe.

Beáll egy lélegzetvételnyi szünet, mielőtt megtalálom a választ.

– Remélem, hogy nagyon jól fogjátok érezni magatokat – nyögöm ki végül.

Nicole már eltávolodik jó pár lépést, amikor megfordul és visszajön.

– Remélem, hogy Robin nemsokára megint jár az iskolába – mondja. –

Hiányoljuk. És téged is.

Értetlenül nézek rá.

– Alig várjuk, hogy önkéntesnek jelentkeztessünk a karácsonyi vásárra! Én

vettem át Julia helyét, most én vagyok a szülői munkaközösség elnöke.
Mivel szorosan együtt dolgoztam vele, egyhangú döntés volt – mondja
Nicole.

Integetek, miközben elhajtanak. Nicole szavai derűsek, de jegesen

csengenek.

Váratlanul felötlik bennem egy kép. Ezúttal Nicole. Az arca, ahogy Daisyre
nézett a kórházban. Olyan sötét érzelemmel, amit akkor nem ismertem fel.
De most elgondolkodom rajta. Lehet, hogy irigység volt? Gyűlölte a
lányokat, akik sokkal jobb jegyeket kaptak, mint Pippa? Megkívánta Julia
pozícióját az iskolában? Lehet, hogy ő drogozta be Daisyt és próbálta
megölni Robint, és Juliára kenni a felelősséget? Megvolt az indíték, a
módszer és az alkalom.

Megrázom a fejem. Hülye vagyok, ott is összefüggéseket keresek, ahol

nincsenek. Ismerem a történetet – nem kell túlkomplikálni.

– Csinálhatunk tortát, anya? Megengeded? – kérdezi Robin rózsás arccal,

izgatottan. Pippa mögötte áll.

– Persze, hogy csinálhattok – nevetek.

– Köszönöm, anya – mondja Robin, és kiszalad a szobából. Pippa szorosan
mögötte. De mielőtt kimegy, hozzám fordul.

– Szeretem Robint – mondja. – Nem olyan, mint Zoe vagy Daisy – ők

állandóan dicsekedtek, és olyan hülyének éreztem magam mellettük. Robin
nem ilyen – ő a barátom. Mindig a barátom lesz. – Jelentőségteljesen,
pislogás nélkül néz rám.

Nincs rá logikus magyarázat, de végigfut a hátamon a hideg. Aztán Pippa

elmosolyodik, és a hideg megenyhül. Pippa egy gyerek, csak egy gyerek. A
konyhába megyek, és bekapcsolom a sütőt.

EPILÓGUS

Soha senki nem emlékszik rám. Talán nem is létezem.

Bár anya azt mondja, hogy valóságos vagyok. Anya lát engem. Mindent lát,
amit csinálok.

Mindent együtt csinálunk. Minden problémát együtt oldunk meg.

Az ő része vagyok, azt mondja.

Nem gondolják, hogy olyan okos vagyok, mint a többi lány. De tévednek.
Szeretek elbújni, hogy ne vegyenek észre. De azért tudják, hogy bizonyos
dolgokat jobban csinálok, mint ők.

Futás, ugrás, úszás.

Zoe, mondtam, Zoe! Csak egy kicsit mélyebbre. Meg tudod csinálni.

Ne félj!

Én majd segítek.

Nem segítettem neki. Ő sem segített nekem soha. Nem szerettem.

De Robinnak segítettem. Elintéztem, hogy megtalálják. Bár anya tagadja,

lehet, hogy a végén Robin is undok lesz velem.
Anya téved. Robin kedves hozzám. Remélem, hogy mindig kedves lesz
hozzám.

Robin a barátom.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

A második regény mindig nehéz, és ez sem volt kivétel. Hálás köszönetem

szerkesztőmnek, Kate Stephensonnak végtelen türelméért, és hogy segített a
legjobbat kihozni ebből a könyvből, továbbá ügynökömnek, Veronique
Baxternek, aki szakmai felkészültségével végig kézben tartotta a
folyamatot. Szintén hálával tartozom a briliáns olvasószerkesztőknek,
Karen Ballnak és Julia Bruce-nak.

Nagyon szerencsés vagyok, hogy a Wildfire-nál jelenhetek meg, a legjobb

műhelynél a kiadói szférában – hálás vagyok Alex Clarke-nak, Ella
Gordonnak és a Headline csapatának.

Külön köszönöm Rosie Margessonnak és Joe Yule-nak – nélkületek nem

sikerült volna.

Dr. Rosie Baruah abból az értékes idejéből áldozott rám, amelyet

koronavírusos betegek kezelésével tölt a frontvonalban, és elmagyarázta a
gyógyszer-túladagolás hatásait; Anya Waddington pedig rendkívül sokat
segített, hogy beavatott a középiskolás felvételi procedúrákba. Hálás
köszönetem mindkettőjüknek. Ha bármi tévedés merülne fel a lapokon, az
egyedül az én hibám.

Sok-sok bátorítást és tanácsot kaptam a kéziratot kezdeti stádiumában

olvasó barátaimtól –

köszönöm nektek, Jemma Arvinitis, Louise Hare, Laura Joyce, Caroline

Jannett, Amanda Little, Maxine Mei-Fung Chung, Kate Simants és Trevor
Wood.

Sok időtöket raboltam a tipikus második könyves sirámokkal, és még a

neveteket is kölcsönvettem – köszönöm, barátaim. Susan Chynoweth,
Norma Gaunt, Kristian Glynn, Katie Grayson, Sarah Hughes és Sandra
Labinjoh – alig várom, hogy személyesen láthassalak benneteket, ne egy
számítógép-monitoron. Külön köszönettel tartozom Sarah Pinborough-nak
a támogatásáért, amelyet rendkívül nagyra értékelek, továbbá Sophie
Hannah-nak, akinek a tanácsa felbecsülhetetlen értékű.

Helen Chatwell, neked szintén nagy-nagy köszönet. Tudni fogod, miért.

Ruth Davison kirívóan hiányzik a Vérnarancs köszönetnyilvánításából,
most azonban szívből köszönöm neki. Te is tudod, Ruth, hogy mit.

Minden tanárnak, a világ bármely pontján, végtelen tiszteletem és hálám.

Különösen azoknak, akik a gyermekeimet tanították. Remélem, soha nem
voltam olyan bajos szülő, mint a könyvem kitalált anyukái. Boldog vagyok,
hogy ez a világ csak a képzeletemben létezik.

Sosem számítottam rá, hogy előző könyvem, a Vérnarancs annyi olvasóhoz

eljut, így aztán roppant hálás vagyok mindenkinek, aki kézbe vette és adott
neki egy esélyt. Az, hogy a WHSmith Richard and Judy Book Club
könyvterjesztő kiválasztotta, olyan megtiszteltetés, amit sosem hittem
volna. Köszönöm továbbá a viszonteladóknak, akik szintén ajánlották a
könyvet. Csodálatos volt olvasni és látni, ahogy könyvklubokban vitatják
meg a regényt és bloggerek recenzálják – fantasztikusak vagytok, és szívből
értékelem a munkátokat, amit a legszebb indíttatásból: a könyvek és az
olvasás szeretetéből fakadóan végeztek.

Az elmúlt évben, míg megírtam a könyvet, rengeteg támogatást kaptam a

családomtól –

köszönöm a szüleimnek, Bilinek és Jennynek, a fivéremnek, Alexnek,

unokahúgomnak és -

öcsémnek, Ameliának és Alinak, anyósomnak és apósomnak, Iannek és

Cathynek, sógoromnak, Olinak. Nagyon örülök, hogy ilyen normális
családom van, különféle bizarr végrendeletek nélkül.

Végül pedig, Nat, Freddy és Eloise: nélkületek nem lettem volna erre képes.
Ti vagytok a legjobb társaság vesztegzár idejére, amiről csak álmodhatom.
Szeretlek benneteket.
{1} A robin szó jelentése az angolban vörösbegy. (A ford.)
Document Outline
ELSŐ RÉSZ
1
2
3
4
5
6
VASÁRNAP REGGEL 6 ÓRA 7 PERC
7
8
9
VASÁRNAP REGGEL 9 ÓRA 35 PERC
10
11
12
13
VASÁRNAP REGGEL 11 ÓRA 5 PERC
14
15
16
VASÁRNAP DÉLELŐTT 11 ÓRA 9 PERC
17
18
19
20
21
VASÁRNAP DÉLUTÁN 12 ÓRA 15 PERC
22
23
24
25
26
27
 28
VASÁRNAP DÉLUTÁN 12 ÓRA 30 PERC
29
30
31
32
33
34
VASÁRNAP DÉLUTÁN 12 ÓRA 48 PERC
35
36
37
38
39
40
41
VASÁRNAP DÉLUTÁN 12 ÓRA 57 PERC
42
43
44
45
46
MÁSODIK RÉSZ
VASÁRNAP DÉLUTÁN 1 ÓRA
47
48
49
50
51
52
53
54
KÉSŐBB
55
56
EPILÓGUS
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS