A szobatárs

Kendall Ryan
A fordítás az alábbi mű alapján készült:
Kendall Ryan: The Room Mate (Roommates ♥1), 2017
Fordította Medgyesi Csilla

Copyright © 2017. The Room Mate by Kendall Ryan. Pub-

lished by arrangement with Bookcase Literary Agency.
The moral rights of the author have been asserted.
Hungarian translation © Medgyesi Csilla
Hungarian edition © Álomgyár Kiadó

♥Minden jog fenntartva!♥

Borítóterv: Faniszló Ádám

További gra ikai munka: Németh Renáta
Szerkesztette: Komor Kata
Korrektúra: Drabon Zoltánné

Tördelés: NovaBook
Álomgyár Kiadó, Budapest, 2020

Felelős kiadó: Nagypál Viktor +36 30 487 3552

admin@alomgyar.hu www.alomgyar.hu
www.facebook.com/alomgyar instagram.com/
alomgyarkiado
ISBN 978-615-6067-97-5
 A szerzőtől az Álomgyár Kiadó gondozásában megjelent:

Szeress és hazudj, 2018 Szeress és akarj, 2019

Szerelem első érintésre, 2019
Szeretni mindenáron, 2019
Az éjszaka ura, 2019
Fagyos szenvedély, 2020
Tüzes szenvedély, 2020
Szexi szel i, 2020
 ELŐSZÓ

Visszatekintve az elmúlt két hónapra, csak csodálkozni tudok azon,

hogyan juthattam el odáig, hogy itt állok a pasi felett egy
benzineskannával és egy doboz gyufával a kezemben.
Ez nem én vagyok, nem ezt az utat kellett volna bejárnom, mégis
megtörtént – összejöttem egy fér ival, aki soha nem lesz az enyém, és
közel járok egy súlyos bűncselekmény elkövetéséhez.
Az embert őrült, irracionális tettekre sarkallja a szerelem. Kétlem, hogy
lett volna erőm nem beleszeretni, bár tudtam, mi lesz a vége.
Egyszerűen volt benne valami, ami vonzott. Valami varázslatos és elemi.
Még most is kívánom őt, ahogy lenézek a mozdulatlan testére. Furcsa
pillanatot választottam arra, hogy beismerjem a szerelmemet, az biztos.
Megcsapja az orromat a benzin erős bűze, és visszaránt az
ábrándozásból. Ideje cselekedni.
 ELSŐ FEJEZET
Cannon
Különleges és csodálatos izom a szív. Nem lehet élni és szeretni nélküle,
a legtöbb ember mégsem gondol rá túl gyakran. Nem gondol a
megbízható, hűséges szervre, amely naponta több százezerszer ver. A
legtöbb ember valószínűleg nem is tudja, hogy egy nő szíve percenként
nyolccal többet ver, mint egy fér ié, vagy hogy a két kamrája pumpálja a
vért a szervezet minden egyes sejtjébe, a szaruhártyát kivéve.
De a szív néha idegesítő is tud lenni. Olyasmit érzünk miatta, amit nem
akarunk, olyasmit mondunk vagy teszünk, ami nem állt szándékunkban.
Nekem újabban a szív okozta minden problémámat. De ebben a szent
pillanatban nem a szívem miatt aggódtam. Hanem egy tőle távolabb és
lejjebb található testrészem miatt.
Szeretem a vaginákat. Komolyan. De az izgalmas estét számomra nem
az jelenti, hogy egy olyan öreg példányt bámuljak, amelyik akár a
nagymamámé is lehetne. Kösz, nem.
– Minden remekül fest, Mrs. Thurston. – Levettem a gumikesztyűt,
felálltam, kidobtam a szemetesbe, aztán segítettem neki felegyenesedni
a vizsgálóasztalon.
Megigazította a bifokális szemüvegét, és szemérmesen rám mosolygott.
– Köszönöm, hogy ilyen kellemessé tette a vizsgálatot. Törvényben
kellene előírni, hogy minden nőgyógyász úgy nézzen ki, mint maga.
– Köszönöm – kuncogtam. – De nem vagyok nőgyógyász. Csak medikus
vagyok nőgyógyászati gyakorlaton.
Aminek holnap vége, hála istennek. Több vaginában jártam az elmúlt
négy hét alatt, mint az egyetem négy éve alatt összesen. És ez nem
semmi, nekem elhihetitek.
De jó ideig a gyakorlat alatt fogok csak közelebb jutni bármiféle
puncihoz. Három napja fogadtam távolságtartást, miután a legfrissebb
hódításom megbolondult.
A csaj vad volt az ágyban, ami tökéletes szexpartnerré tette, de a jelek
szerint őrültebb volt, mint gondoltam. Esküdözött, hogy lelki társak
vagyunk, pedig még a családnevét sem tudtam, vagy azt, hogy melyik
csapatnak szurkol. Közöltem vele, hogy az elmúlt pár hét remek
szórakozás volt, de vége.
Két nappal később betörtek a lakásomba, és szinte mindenemet
tönkretették. Hipóval öntötték le a kanapémat, az ágyamat és a
ruháimat, szétverték a laptopomat és a tévémet. A csaj jelenleg éppen
rendőrségi őrizetben tartózkodik, én pedig egy haveromnál húztam
meg magam, és próbáltam eldönteni, hogy mit tegyek. A főbérlő úgy
döntött, hogy túl sok bajjal járok, és ezért kilakoltatott. Új lakást pedig
nehéz keresni, ha az ember tizenkét órás műszakban dolgozik.
A farok, egy jó farok megőrjíti a nőket. Megbolondítja a szívüket, elhiteti
velük, hogy halálosan szerelmesek, és belevájják a karmukat az
emberbe. Nem engedhetek meg magamnak még egy ilyen kaotikus
helyzetet. Össze kell szednem magam, és a tanulásra meg a jövőmre
koncentrálni. Szakterületet kell választanom, és rezidensnek
jelentkezni, és már így is majdnem kifutottam a határidőből. Az anyám
és a nővérem számítottak rám. Ők voltak számomra az igazán fontosak,
nem pedig a nők hajkurászása. Ez magától értetődött. Vége a nők
legpuhább testrészének selymesen meleg tökéletességében töltött
éjszakáimnak. Legalábbis, amíg végzek, és találok magamnak egy jó
rezidensi állást.
Anyu és Allie túl sok áldozatot hozott értem. Keményen dolgoztam,
ösztöndíjat szereztem, jó jegyeket kaptam. Nem veszíthetek el most
mindent… Túl sokat csajoztam, és keveset robotoltam. Persze jó móka
volt a farkammal gondolkodni, amíg tartott a dolog, de nem érte meg,
hogy mindent elveszítsek miatta. Össze kell szednem magam,
kihasználni az egyik legjobb egyetemen szerzett tudásomat, és
reménykedni, hogy még nem késtem el ezzel.
Ja… az új Cannon Roth megfontolt lesz, összeszedett, és ami a
legfontosabb: cölibátust fogad. Meg kell elégednem azzal, hogy mintát
veszek a Mrs. Thurstonhoz hasonló hetvenéves hölgyektől egy óriási
„fülpiszkálóval”. Nem valami kielégítő, de mostantól ez lesz az életem.
Leültem a páciensemmel szemben, és beírtam a laptopba a
megjegyzéseimet.
– Bárcsak minden pácienssel olyan könnyű lenne, mint magával, Mrs.
Thurston.
– Könnyűnek nevezett? – kacsintott rám.
– Köszönés után azonnal a szoknyája alá nyúltam – vigyorogtam vissza
rá.
Elkerekedett a felügyelő orvos szeme, de Mrs. Thurston csak
felnevetett, én pedig elvigyorodtam a mély, torokból jövő kacaja
hallatán.
– Nagyon köszönöm. – Felém nyújtotta ráncos, májfoltos kezét, és
megszorította az enyémet. – Már nagyon régóta nem bánt velem orvos
úgy, mint egy átlagos beteggel. Remek orvos lesz majd egyszer magából.
Mosolyogva fogadtam a bókot. Nem először mondták már nekem, hogy
a viselkedésem megkönnyíti a páciensek dolgát. És nem élném túl a
tizenkét órás ügyeleteket és a kialvatlanságot, ha nem érezném jól
magam a betegekkel. Néha brutális az orvosok élete.
Kikísértem a folyosóra dr. Haslettet, és bólintottam, amikor mondott
valamit a minta teszteléséről. Aztán a helyes kis nővér rám kacsintott, a
tekintete levándorolt a műtősruha elejére, és szinte biztos voltam
benne, hogy megindult a nyála a farkam körvonala láttán. Két
másodpercre voltam attól, hogy berángassam a raktárba egy gyors
menetre, de hamar észhez tértem.
A francba. Alig öt perce fogadtam cölibátust, és máris kísértésbe estem,
hogy megszegjem a fogadalmamat. Mi ütött belém? Az ötlet
nyilvánvalóan halálra volt ítélve… vagyis valami másra volt szükségem.
Valami olyasmire, amit képes leszek betartani. Elmosolyodtam, és
egyenesen elsétáltam a nővér mellett, miközben új terv
körvonalazódott a fejemben.
Három egyszerű szabályt kell követnem, ha szexet akarok. Csak
egyéjszakás kaland jöhet szóba, még a partnerem nevét sem akarom
tudni, és nem fogom elkérni a telefonszámát sem. Ha ezeket a
szabályokat követem, akkor biztosan mind csak egy futó kaland lesz, és
a csaj nem esik belém utána. Vagyis szó sem lehetett arról, hogy
megfektessem a csinos nővéreket, akikkel egy kórházban dolgozok.
Úgy éreztem, visszanyertem végre némileg az irányítást,
megmozgattam a vállamat, és az órámra néztem. Még két óra, és véget
ér a tizenkét órás ügyelet.
Ebben a pillanatban rezegni kezdett a telefonom. A zsebembe nyúltam,
és a kijelzőre pillantottam, miközben követtem dr. Haslettet a következő
vizsgálatra. Allie küldött egy sms-t, és közölte, hogy talált nekem egy új
lakást.
Elmosolyodtam a megkönnyebbüléstől. Hála istennek, legalább egy
problémám megoldódott…
Aztán végigolvastam az üzenetét.
Azonnal lehervadt a mosoly az arcomról. Allie azt akarta, hogy
költözzek Paige-hez, a legrégebbi és legközelebbi barátnőjéhez. A
baromi dögös, és totálisan tiltott legjobb barátnőjéhez, akiért majd
megvesztem, amióta elértem a pubertáskort.
Az istenek kinevették a tervemet, és nyomban keresztbe is tettek neki.
Valami azt súgta, hogy nagyon közeli kapcsolatba kerülök majd a
tenyeremmel.
 MÁSODIK FEJEZET
Paige
Sok kérdés felmerül egy nőben, ha betölti a huszonnyolcat. Olyan fontos
és összetett dolgokat illetően, mint a végzet, a sors, és az is, hogy mit
akar kezdeni az életével. Eléggé biztos voltam benne, hogy az én nagy
célomba nem tartozik bele, hogy ötven órát dolgozzam hetente, és az
jelentse a legnagyobb izgalmat, hogy csípős thai kaját szürcsölök
péntek esténként. Biztosan nyújthat ennél többet is az élet.
De az életem újabban olyan volt, mint az olcsó fehérnemű –
félrecsúszott, és a legkínosabb helyzetekben okozott
kényelmetlenséget.
Honnan tudhattam volna, hogy a sors hamarosan arcon csap az
iróniájával?
Csörgött a telefonom, és felkaptam a pultról.
– Halló?
– A segítségedre van szükségem, Paige – vágott bele a közepébe a
legjobb barátnőm.
Félretettem a reklámújságokat, és az ebédlőasztalnak dőltem. Enchilada
alatta horkolt, és olyasmiről álmodott, amiről az apró termetű kutyák
szoktak.
– Persze, Allie. Mi lenne az?
Egy pillanatig hezitált, és eltűnődtem, hogy vajon milyen szívességre
gondolhatott. Allie olyan volt, mintha a nővérem lett volna; tudnia kell,
hogy bármit megtennék érte.
– Cannonnak nincs hol laknia – nyögte ki végül.
Ezt kivéve.
Éreztem, hogy mindjárt megrándul egy ideg az államban, lerúgtam a
cipőmet, és ittam egy korty vizet. Cannon? Osszam meg az apró
lakásomat a stréber kisöccsével, akit már évek óta nem láttam?
Mennyire kínos lenne ez már?
Magamnak való ember voltam, aki értékelte a saját társaságát. Ezért
döntöttem úgy, hogy nem keresek lakótársat és az ezzel járó drámát.
Nem ilyen hírre vágytam csütörtök este egy hektikus munkanap után.
Allie-vel és Cannonnal gyakorlatilag elválaszthatatlanok voltunk
gyerekkorunkban, de az öccsével teljesen elveszítettem a kapcsolatot,
miután főiskolára mentem.
– Nem is tudom, Allie. Egyedül is alig férek el.
Egy 56 négyzetméteres lakásban laktam, és bár elméletileg volt egy
vendégszobám, nem volt benne más, csak egy göröngyös futon és egy
íróasztal. Már a gondolattól is klausztrofóbiás lettem, hogy megosszam
ezt a szardíniásdobozt egy másik személlyel, ezért a nappali nyitott
ablakához sétáltam.
– Miért nem lakhat veled és Jamesszel?
Allie tétovázott egy pillanatig, és azonnal tudtam, hogy nem fog tetszeni
a válasza.
– James szerint nem lenne jó ötlet. Még csak nemrég költöztünk össze.
Ez nagy lépés volt, tudod?
Vicces, hogy a párként hozott döntéseitek gyakrabban tükrözik James
óhajait, mint a tiédet. Ez csak egy újabb pont volt az egyre hosszabb
listán, hogy miért nem kedveltem Allie vőlegényét. De nem akartam
visszatérni erre a kínos témára, ezért csak felmordultam.
Allie tovább győzködött, miközben fél szemmel igyeltem, ahogy egy
fér i közeledik a házunkhoz vezető járdán. Egy régi, viktoriánus ikerház
egyik lakásában laktam a Michigani Egyetem közelében, szóval biztos
voltam benne, hogy nem hozzám tart, de egy lány azért ábrándozhat,
nem igaz? Fekete V nyakú pulóvert, sötét farmert és csizmát viselt,
magas volt és izmos. Kócos haja rövidre volt nyírva oldalt, de felül elég
hosszú volt ahhoz, hogy meg lehessen ragadni szex közben, és
belekapaszkodhasson az ember élete legvadabb menete alatt.
Megráztam a fejemet, magam is megdöbbentem a mocskos gondolattól.
Mi az ördög? Ez meg honnan jött? Valószínűleg a szex hiánya és a túl
sok munka okozta. Elhessegettem a gondolatot, és próbáltam Allie-re
igyelni.
– Feldúlták a lakását, és gyakorlatilag hajléktalan lett – magyarázta Allie
könyörgő hangon.
– Majd meggondolom – hárítottam.
A pasi odakinn megállt a ház előtt, ellenőrizte a címet. Nem láthatott,
mert bár az ablaknál álltam, de a nehéz függönyök mögül kukucskáltam
ki.
Most, hogy közelebb ért, láttam, hogy sűrű fekete pillák keretezik zöld
színű szemét, és borosta borítja szögletes állát. Maga volt a tökély.
Szigorúan összeszorította a száját, egykedvűséget sugárzott az arca.
Első pillantásra azt gondolhatta volna róla az ember, hogy nehéz lesz
megtörni az acélos távolságtartását.
– Az utolsó évét végzi az orvosin, két hónap múlva rezidens lesz, és
akkor úgyis elköltözik. Ostobaság lenne kivennie egy lakást. Kérlek,
Paige!
Brr. Jól van, elég legyen! Esküszöm, szinte láttam, hogy Allie könyörgő
kiskutyaszemeket mereszt rám.
– Rendben. Két hónap.
Allie hálásan felvisított, de már nem is igyeltem rá. Azok a hosszú lábak
újra elindultak, és ezúttal egyenesen a lépcsőmhöz hozták a fér it.
A francba! A bejárati ajtómhoz tartott. Hevesebben kezdett verni a
szívem, és teljesen kiszáradt a szám.
– Mennem kell, Allie.
– Kösz, Paigey! Jövök neked eggyel – felelte.
A kávézóasztalra hajítottam a telefonomat, és az ajtóhoz siettem. Menet
közben gyorsan megnéztem magam az előszobai tükörben, és
megkönnyebbülten konstatáltam, hogy összeszedettnek látszottam a
munkához viselt ruhában. Szűk fekete szoknya, fehér selyemblúz, a
szőke hajam hosszú lófarokban.
Megrándult a gyomrom, amint meghallottam a határozott kopogtatást.
Megragadtam a kilincset, és elakadt a lélegzetem a látványtól, amint
kinyitottam az ajtót. Azt már messziről is láttam, hogy a látogatóm
vonzó, de azt nem is sejtettem, hogy ennyire. Fölém magasodott –
fogadok, hogy legalább százkilencven centi –, és az izmai arról
árulkodtak, hogy órákat tölt naponta az edzőteremben. Őrületes volt az
illata. Nem a parfümtől. Annál inomabb volt, talán tusfürdő, de friss,
fér ias és izgató.
– Paige?
A francba, még a hangja is izgató volt, mély, de selymes és öblös.
És ami a legfontosabb, Mr. Szexi tudta a nevemet.
Felbandzsítottam rá, elnyílt a szám, aztán becsukódott anélkül, hogy
egy hangot is kiadtam volna magamból. Felismerés villant az agyamban.
– C-Cannon? – nyögtem ki pihegve.
Boldog vigyorra húzódott a szája széle, és kezet nyújtott.
– Istenem, évek óta nem láttalak.
– Legalább öt éve – feleltem, és kezet ráztunk. Meleg és erős volt a
tenyere, és az érintésétől bizseregni kezdett a bőröm. A bimbóim
megkeményedtek a melltartóm alatt, és a petefészkeim boldog táncba
kezdtek. Hónapok óta nem járt fér i a lakásomban, és az egész testem
készen állt rá.
– Jól nézel ki – vigyorgott rám. És még mindig nem eresztette el a
kezemet.
– Te meg felnőttél – csak ennyit tudtam mondani. A szentségit, de még
mennyire felnőtt.
A Yale-en tanult, ahol a szokásosnál gyorsabban végzett, aztán
Pennsylvaniába ment orvosi egyetemre. Valamikor tavaly került át a
Michigani Egyetemre, bár azt nem pontosan tudtam, hogy miért. Allie
néha mesélt róla, hogy mi van vele, de már nem álltunk közel
egymáshoz Cannonnal, nem úgy, mint gyerekkorunkban. Cannon a
barátnőm kisöccse volt; nem kellett tudnom róla az intim részleteket.
De valami nagyon intimnek érződött most, hogy itt álltam előtte a
lakásom küszöbén.
– Ahogy te is.
Végignézett rajtam, a tekintete egy pillanatra elidőzött a mellemen…
ami soha nem volt még ilyen telt és sóvárgó. Elfojtottam a feltörő
csalódottságot, amikor végre elengedte a kezemet.
Mi a fene… Cannon itt van, és a mellemet bámulja. Nehezemre esett
felfogni, hogy mi történik.
Cannon mindig eléggé komoly iú volt. A középiskolában jobban
érdekelte a tanulás, mint a bulik, kényelmesebben érezte magát a
vitakör vezetőjeként, mintha a focicsapat kapitánya lett volna.
Intelligens volt és kíváncsi, és nem érdekelte, hogy ki mit gondol róla.
Nem mintha a különcsége ártott volna a népszerűségének. Az a fajta iú
volt, aki könnyen mozgott a különböző társasági körök között, a
stréberekkel és a sportolókkal is jól kijött. De nyilvánvalóan felnőtt,
amióta utoljára láttam.
Lehet, hogy iatal volt, huszonnégy éves az én huszonnyolcammal
szemben, de a szeme bölcsességről és érettségről árulkodott. Ez az új
Cannon intelligens volt és éles eszű. Kulturált és elképesztően jóképű.
Nem tudtam volna pontosan megmondani, hogy mi változott meg
benne, bár a külseje egyértelműen igen.
Már a közelsége is elég volt ahhoz, hogy hevesebben kezdjen dobogni a
szívem. Bizsergett az ujjam hegye a vágytól, hogy megérintsem.
Komolyan, mi az ördög történik velem? Cannon Rothról beszélünk. Aki
hamarosan doktor Cannon Roth lesz. Ami istenien hangzott.
Elhessegettem a vágyat, hogy orvososat játsszak vele. Megráztam
magam. Allie öccse volt, vagyis gyakorlatilag családtag. És Allie
szétrúgta volna a seggemet, ha bármi történne közöttünk. Mindig olyan
volt, mint egy tyúkanyó, és bár mindenkit vadul védett, aki fontos volt
számára, a drága kisöccse volt neki a legfontosabb a világon.
– Tudom, hogy beszéltél Allie-vel, de el akartam jönni személyesen,
hogy lássam, tényleg nem bánod-e, ha ideköltözöm.
Már a közelségétől is vad képek villantak fel az agyamban
lepedőmarkolós szexről, az óvszer illatáról és a másnap reggeli
megbánásról.
A legjobb barátnőm kisöccse már nem is volt olyan kicsi. És egyszerűen
bemasírozott az életembe, és meleg, izzó pitévé változtatta bizonyos
testrészemet.
Basszus!
– Ugyan, dehogy – füllentettem.
 HARMADIK FEJEZET
Cannon
Paige nem mondott igazat.
Valami miatt kényelmetlenül érintette a jelenlétem. Talán a kettőnk
között vibráló erős izikai vonzalom lehetett az oka. Részegítő volt az
illata, könnyű, nőies és inom. Nem volt időm szórakozásra, csak
nemrégiben ígértem meg magamnak, hogy vége a csajozásnak. De a
fogadalmamnak azonnal annyi lett abban a másodpercben, ahogy
megláttam Paige-t.
Elég volt egy futó pillantást vetnem tizennégy évesen a cicijére, és egy
életre beleszerettem a női mellekbe. Mézszínű haja miatt kedveltem
mindig is a szőkéket. És bár az évek során megtudtam róla egyet s mást
a nővérem közösségi oldaláról, élőben mégis… hűha.
– Gyere be! – tárta ki előttem az ajtót.
Engedelmesen követtem a lakásba.
Most, hogy benn voltam az otthonában, igyeltem, hogyan reagál rám, és
éreztem, milyen kényelmetlenül érinti a jelenlétem, legszívesebben
menekülőre fogtam volna.
Évek óta nem láttam Paige-t, és basszus, gyönyörű nő lett belőle! Karcsú
lábát és kerek popsijának izgató vonalait kiemelte a szűk szoknya, a
mellének puha domborulata átsejlett a selyemblúz alatt.
Soha nem vallanám be, mennyi mocskos kamaszkori ábrándozásomban
játszott főszerepet. A nővérem legjobb barátnője volt, vagyis ezerszer
aludt nálunk, több tucatszor mentünk együtt strandra.
Gyerekkoromban biciklin követtem őt és a nővéremet, és sírtam,
amikor nem voltak hajlandóak együtt lógni velem. Kamaszkoromban
állandóan Paige járt a fejemben, bár akkoriban már kevesebb időt
töltöttem velük, és többet a saját barátaimmal.
Miatta tomboltak a hormonjaim. A falon keresztül hallottam a
kuncogását, amikor Allie szobájában a iúkról beszélgettek, és azt
kívántam, bárcsak én nevettethetném meg őt így, én lehetnék az egyik
srác, aki tetszett neki. Mindig azonnal felállt a farkam, mihelyst
megláttam őt fürdőruhában vagy ujjatlan topban, vagy akár csak egy
szűk farmerben. Majd belehaltam, annyira szerettem volna megérinteni
a térdét, vagy nekiszorítani a combomat, amikor ilmet néztünk a
kanapén, de megbénított az őrjítő vágy – és leharaptam Allie fejét,
amikor ugratni kezdett, ha ilyenkor annyira csendesen viselkedtem.
Érdeklődéssel megrándult a farkam, amikor Allie felvetette, hogy lakjak
itt a szemeszter hátralévő részében. Azok a régi, titkos fantáziák
nyilvánvalóan csak szunnyadtak, de nem haltak ki. De semmi sem
készített fel arra, hogy milyen lesz valóban itt lenni, igyelni, ahogyan
Paige pulzusa a torkában lüktet, érezni a nőies illatát, és a
felbukkanásomra adott reakcióját. Felnőtt fér i voltam, tudtam, milyen
hatással vagyok a nőkre. Magas vagyok, oda igyelek a külsőmre,
hozzászoktam, hogy alaposan megnéznek az utcán. De ez most Paige
volt… nem szabadott volna ezt akarnom, igaz?
– Ez meg kicsoda? – vigyorogtam le a lába mellett szaladgáló apró
kutyakölyökre.
Paige úgy nézett le, mintha korábban észre sem vette volna a
túlméretes kis patkányt.
– Enchilada – felelte szinte szabadkozva.
Fura név volt ez egy kutyának, de ki vagyok én, hogy ítélkezzek? Talán
Paige imádja a mexikói kajákat.{1}
Lenyúlt, egy kézzel felemelte a kutyát a hasa alatt, magához szorította,
és simogatni kezdte a másik kezével.
– Szóval Allie kényszerített, vagy tényleg nem bánod, ha ideköltözöm? –
kérdeztem, és eltűnődtem, vajon mennyire őszintén válaszol majd.
– Éppen akkor hívott, amikor ideértél.
Paige elpirult egy kissé, de fogalmam sem volt, miért kellene szégyellni
magát emiatt.
A francba, Allie! A nővérem néha nagyon szórakozott tudott lenni. De
hát ezt Paige ugyanolyan jól tudta, mint én, és így szerette Allie-t.
– Szóval, éppen két költözés között vagy? – kérdezte Paige, és lerakta a
padlóra a kutyát.
Bólintottam, nem akartam reklámozni, hogy az exem szétverte a
lakásomat. Nem igazán tesz valakit vonzó lakótárssá, ha gyakran van
dolga labilis volt szeretőkkel.
– Csak, tudod, elég kicsi a lakásom… – harapta el a mondta végét, és
összekulcsolta a kezét.
Gondosan voltak manikűrözve az ujjai, világoskékre lakkozott
körmökkel. Ami azt illeti, az egész külsején látszott, hogy ad magára, a
hosszú, csillogó hajától kezdve, amelybe legszívesebben beletúrtam
volna, egészen a telt rózsaszín ajkáig, amelyet a farkamon akartam látni,
ahogy mélyen beszívja a meleg szájába. Tudtam, hogy az exem után egy
kis szünetet kellett volna tartanom, de Paige kedvéért legszívesebben
sutba dobtam volna a saját szabályaimat, és azt mondtam volna, hogy
leszarom.
– Megértem. – Zsebre dugtam a kezemet, és hátradőltem. – Hosszú ideje
nem találkoztunk. Kínos lenne együtt lakni.
Rágcsálni kezdte az alsó ajkát, bizonytalannak és egyúttal hihetetlenül
cukinak látszott. Indokot akartam adni neki, hogy nemet mondhasson,
de Paige megrázta a fejét, láttam az arcán, hogy döntött.
– Ne haragudj! Neveletlen vagyok. Természetesen maradhatsz, ha
szükséged van egy helyre, ahol meghúzhatod magad.
– Csak ha biztos vagy benne, hogy nem gond.
Paige megköszörülte a torkát.
– Nem gond. Körbevezetlek.
Bólintottam, és követtem őt az étkezőként is szolgáló nappaliba.
Egyetlen kanapéja és egy fotelje volt csak, mindkettő drapp, és két
kisasztal. A kanapén krémszínű és kék párnák sorakoztak, az
ablakokkal szembeni falat bekeretezett fekete-fehér fényképek
díszítették. A szoba másik végén állt a kerek üveg ebédlőasztal két
kárpitozott székkel. Összességében kicsi szoba volt, de barátságos.
A keskeny konyhában nem volt semmi különleges, de minden tisztának
és rendezettnek látszott. Paige kinyitotta a kamra ajtaját, és megígérte,
hogy felszabadít pár polcot a holmimnak, ha akarom.
A rövid folyosóról csupán egyetlen fürdőszoba nyílt üvegezett falú
zuhanyzóval, valamint két hálószoba. Paige szobája volt a nagyobb a
kettő közül, és megnyikordult a parketta a lábam alatt, amikor
beléptem. A szürke paplan és a világos rózsaszín, mintás ágynemű
szépen ki volt simítva az ágyon. Az éjjeliszekrényen nem volt más, csak
egy halom könyv és egy lámpa. Nyitva volt a gardrób ajtaja, szépen
sorakoztak odabenn a munkában viselt holmijai.
– Szép – jegyeztem meg, és követtem őt vissza a folyosóra.
– Ez a vendégszoba.
Paige kinyitotta az ajtót, és feltárult a szoba, amely éppen csak egy ágy
számára elegendő méretű volt. Egy futon volt benne, és egy íróasztal az
egyik sarokban.
– Bocs, tudom, hogy nem sok… – szabadkozott.
– Tökéletes. Én gyakorlatilag a kórházban lakom. Otthon nincs is
szükségem többre egy ágynál. – A volt lakásomban nem is igazán
étkeztem – a legtöbbször csak magamba lapátoltam valamit a kórház
büféjében. Visszafordultam Paige felé. – Valószínűleg nem sokat fogsz
látni.
Bólintott.
– Általában fél hatra érek haza a munkából, de néha hazaugrom
ebédelni is.
Enchilada követett bennünket, tüsszentett egyet, aztán megrázta magát,
csilingeltek az ezüst biléták a nyakörvén. Paige ismét lenyúlt, hogy a
karjába vegye a világosbarna és szürke szőrcsomót.
Megálltam a bejárati ajtó előtt, lepillantottam a narancsszín fűzővel
díszített pink női futócipőre.
– Van egy pótkulcsom, majd előkerítem. Mikor tervezel…
Látszott rajta, hogy megint kényelmetlenül érzi magát.
– Beköltözni?
Bólintott.
– Ma este, ha nem bánod. A haverjaim kanapéján töltöttem az elmúlt
pár éjszakát.
Halk, feszült hang szakadt fel a torkából, de bólintott.
– Rendben.
– Gyakorlatilag mindenemet elveszítettem, ezért el kell szaladnom este
vásárolni, hogy beszerezzem a legszükségesebbeket. Beletelhet pár
órába. Nyitva mered hagyni az ajtót, ha megígérem, hogy tízre
visszaérek?
Bólintott.
– Hát persze. Akkor később találkozunk.
Valami azt súgta, hogy ez az új helyzet feszegetni fogja a határaimat, és
akkor még inoman fogalmaztam.
 NEGYEDIK FEJEZET
Paige
A hevesen kalapáló szívemre szorítottam a kezemet, miután kikísértem
Cannont, és azon tűnődtem, vajon mi a csoda történt az imént. Nem
értettem, hogyan jutottam el a csendes este tervétől odáig, hogy
felkészülök egy új lakótárs érkezésére. És nem is akárki lesz ez az új
lakótárs, hanem a legjobb barátnőm szexi, érinthetetlen öccse… az
átkozott Cannon Roth.
Mély lélegzetet vettem, elhessegettem magamtól ezeket a gondolatokat.
Lehet, hogy vonzott, de ki volt zárva, hogy engedjek ennek az érzésnek.
Szóval nem számított, hogy Cannon mennyire jóképű, domináns és
szexi. Nyugodt maradok, higgadt és észszerű, és a legjobbat hozom
majd ki ebből a két hónapból. Igen, plusz veszek néhány pótelemet a
megbízható vibrátoromhoz.
Azon kaptam magam, hogy a vendégszoba felé tartok, amelyet pár
perccel korábban mutattam meg Cannonnak. Csupán egy vékony fal
választotta el a hálószobámtól. Eltűnődtem, vajon hallani fogom-e,
amikor kiveri magának. Hazahoz-e majd magával csajokat, hogy
megdugja őket, és kénytelen leszek-e végighallgatni, miközben egyedül
fekszem az ágyamban? Hoznom kellett volna egy „nincs szex”-szabályt,
hogy elkerüljem a kínos jeleneteket. De akkor nyilván megtalálta volna
a módját, hogy az egész rajtam csapódjon le – például azt gondolhatta
volna, hogy féltékeny vagyok.
Talán mégsem gondoltam elég jól végig ezt a lakótárs dolgot.
Kimentem a konyhába, kivettem egy félig teli palack chardonnay-t a
hűtőszekrény ajtajából, és töltöttem magamnak egy pohárral. Remegő
kézzel az ajkamhoz emeltem, és ittam belőle egy kortyot. Aztán még
egyet. Majd elpusztultam az éhségtől, amikor hazaértem, de mostanra
elment az étvágyam.
Bevittem a boromat a nappaliba, bekapcsoltam a tévét, és letelepedtem
a kanapéra.
Cannon meg sem kérdezte, hogy mennyi a lakbér. Téved, ha azt hiszi,
hogy ingyen lakhat nálam, csak azért, mert a legjobb barátnőm öccse. A
legkevesebb, hogy kompenzál a kényelmetlenség miatt, amit azzal okoz,
hogy meg kell vele osztanom az otthonomat.
Néhány újabb korty bor után az izmaim kezdtek ellazulni. Enchilada
felugrott mellém, és megbökdöste az orrával a karomat. Felemeltem, és
mind a három kilóját az ölembe vettem.
– Ne haragudj, haver! Úgy tűnik, ezentúl nem te leszel a fér i a házban –
mormogtam, ahogy a pihepuha bundáját simogattam. Bár ez volt az
igazság, arról fogalmam sem volt, hogy mennyire megbonyolódik majd
az életem.
 ÖTÖDIK FEJEZET
Cannon
A bevásárlóközpontban feltankoltam zoknival, alsónadrággal, farmerrel
és meleg pulóverekkel. Vettem még egy pár cipőt is, hogy legyen váltás.
Órán voltam, amikor feltúrták a lakásomat, vagyis nem maradt másom,
mint a rajtam lévő ruha, a hátizsákom és a laptopom. A haverjaim adtak
kölcsön ezt-azt, de ideje volt beszerezni a legszükségesebbeket, bár
még nem izetett a biztosító.
Az egyik plázába mentem, amelyik huszonnégy órán keresztül nyitva
tartott, és vettem párnákat, ágyneműt, törülközőket, sampont,
tusfürdőt, pár eldobható borotvát és egy új elektromos fogkefét.
Felötlött bennem egy gondolat, amikor elsétáltam a friss virágok
mellett. Kiválasztottam egy nagy csokor vadvirágot, aztán elindultam,
hogy megkeressem az állatkereskedést. Behajítottam egy csomag
kutyáknak való jutalomfalatot a bevásárlókocsiba, és elvigyorodtam.
Talán ez mind része annak, hogy milyen egy jó lakótárs. De lehet, hogy
csak jobban meg akartam kefélni Paige-t, mint azt akár magamnak is
bevallottam volna. Elhessegettem a gondolatot, és a kasszához sétáltam.
Nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy a nők elutasítsanak, de azzal még
én magam is tisztában voltam, hogy kimondottan jó dolog, hogy Paige
nem akart ágyba bújni velem. Baromi sok bajba sodortak a múltban a
nőügyeim, és ha valamire szükségem van, hát az az, hogy minél kevésbé
legyen zűrös az életem. Paige vonzó és gyönyörű volt, én viszont elég
erős voltam ahhoz, hogy tartsam magam a „csak nézni, nem
megérinteni” szabályhoz. A klinikai gyakorlatom és a záróvizsgák
mellett a legkevésbé sem hiányzott, hogy kínossá váljon a helyzet az új
lakótársammal. És bár teljes cölibátust fogadni hülye ötlet volt, legalább
az új szabályhoz tartanom kell magam – csak egyéjszakás kalandról
lehetett szó, név- és telefonszámcsere nélkül. És ez egyértelműen
magában foglalta azt is, hogy nem kefélem meg az új lakótársamat.
Majdnem tíz óra volt már, mire visszaértem Paige lakásához. Az ajtó
nyitva volt, ahogy megígérte. Én zártam be, miután becipeltem az
összes bevásárlószatyrot. Bevittem mindent az ajtómhoz, és megálltam
a vendégszoba küszöbén, amely két hónapig az ideiglenes otthonom
lesz. Csukva volt Paige hálószobájának ajtaja, és bár nem tudhattam
biztosan, hogy alszik-e vagy sem, az világos volt számomra, hogy
visszavonult éjszakára.
Kivettem a szatyorból a sampont és a tusfürdőt, alig vártam, hogy
lezuhanyozhassak végre. Szükségem volt rá azok után, hogy az egész
napot könyékig vaginákban töltöttem, nem mintha különösebben zavart
volna a dolog. Bár nem nőgyógyászként akartam dolgozni, még én is
kénytelen voltam elismerni, hogy klassz dolog lehet kisbabákat a
világra segíteni.
Megnyitottam a csapot, és levetkőztem, amíg vártam, hogy
felmelegedjen a víz. Mihelyst beléptem a zuhany alá, megcsapta az
orromat Paige virágos samponjának és tusfürdőjének mennyei illata. Az
istenit… A farkam azonnal akcióba lépett. Nem tudtam ellenállni a
kísértésnek, hogy lenyúljak, és megmarkoljam a kőkemény erekciómat.
Öntöttem egy kicsit a markomba Paige hajbalzsamjából, hagytam, hogy
körülöleljen az illata, miközben simogattam magamat. A krémtől síkos
tenyerem mozgott az acélkemény húsdarabon, és hullámokban öntött el
a kéj.
Álltam a forró vízsugár alatt, és Paige-re és a buja mellére gondoltam,
arra, hogy kipirult az arca, amikor öt év után először meglátott. Bűnös
dolgokat szerettem volna tenni vele. Látni akartam, hogy felsikolt-e
meglepetésében, amikor a combjai közét csókolgatom. Kideríteni,
milyen gyorsan tudom őt kielégíteni. Vajon keményen meg kell
dolgoznom érte, a torkából feltörő hangok alapján megtanulni, mi
izgatja fel, vagy gyorsan elélvez? Úgy tűnt, eléggé tele van elfojtott
feszültséggel…
Összeszorítottam a fogaimat, ahogy közeledett az orgazmus. Basszus,
mindjárt vége. Általában sokkal hosszabb ideig szoktam bírni, de ezzel
a nővel kapcsolatban minden egyenesen a farkamba szállt.
Pillanatokkal később a markomba élveztem, és kielégülten levegő után
kapkodtam.
Leöblítettem magamat, és elzártam a zuhanyt. Csorgott rólam a víz, a
törülközőmért nyúltam, de észrevettem, hogy elfelejtettem behozni
magammal. Basszus. A bevásárlószatyorban hagytam a szépen
összehajtogatott új törülközőimet, a folyosó túloldalán, a szobámban.
Nem számított. Kilencvenkilenc százalékig biztos voltam benne, hogy
Paige már alszik a hálószobájában. Felkaptam a földről a piszkos
ruhámat, kinyitottam a fürdőszoba ajtaját, és határozott léptekkel
elindultam a szobám felé…
Aztán egyenesen beleszaladtam valami keménybe. A becsapódás ereje
kiverte a kezemből az ölem előtt tartott ruhákat.
Egy szürke-barna szőrcsomó villant fel csilingelve a lábam mellett.
Paige felkiáltott meglepetésében, és hátratántorodott. Ösztönösen
utánanyúltam, hogy ne essen el, megragadtam a vállát.
– Bocsánat – mormogtam, és azonnal észrevettem, hogy csupán egy
pólóban aludt, amelyik alig takarta el a fenekét. A vékony anyag az
idomaira simult, kiemelte a gyönyörű melleit.
Mihelyt visszanyerte az egyensúlyát, Paige tekintete végigvándorolt a
meztelen testemen, és az ölemen megállapodott. Elkerekedett a szeme,
elnyíltak a telt ajkai, és cuki rózsaszínűre változott az arca. Még nem
lohadt le teljesen az erekcióm; kielégült farkam hosszan és súlyosan
lógott a combjaim között. És Paige forró tekintete alatt érdeklődéssel
megrándult, megkeményedett, és ismét elkezdett felállni.
– Megérintheted, ha akarod – mormogtam, mert mulattatott a reakciója.
Meglepetés mellett más is csillogott azokban az elkerekedett, szép
szemekben. Biztos voltam benne, hogy láttam bennük érdeklődést,
talán még vágyat is felvillanni.
Fojtott hang szakadt fel a torkából.
Egyszerűen túl viccesnek találtam a dolgot. Nem siettem sehová, de
megköszörültem a torkomat, mire felkapta a tekintetét az arcomra.
– Jól vagy? – kérdeztem.
– Enchiladának pisilni kellett – mormogta pihegve.
Persze, a kutya. Szóval az rohant el mellettünk Paige szobája felé.
Bólintottam, mosolyra húzódott a szám széle. Reggel majd
megjutalmazom titokban a kis szőrpamacsot. Egész nap nem
szórakoztam annyira jól, mint most.
– Jó éjszakát – préselte ki magából Paige, aztán berohant mellettem a
szobájába, és azonnal be is csapta maga mögött az ajtót. Szinte láttam
magam előtt, ahogy megroggyan a lába, megkapaszkodik a falban, és
zihálva próbál magához térni.
Mély lélegzetet vettem, kuncogva felszedtem a holmimat a padlóról,
aztán bementem a szobámba. Felvettem egy bokszert, megágyaztam, és
határozottan ráparancsoltam a farkamra, hogy higgadjon le. Paige lehet,
hogy gyönyörű és vonzó – és a meztelen testem látványára adott
reakciója alapján alaposan ráfért volna egy kiadós dugás –, de ez nem
számított. Szó sem lehetett róla. Bármilyen édes is az a méz, nem fogom
megkóstolni.
Beállítottam az ébresztőt hajnali ötre, és pokolian igyekeztem ellazulni,
hogy aludjak egy kicsit. Hamarosan kezdődött a négyhetes gyakorlatom
a kardiológián, így tudtam, hogy koncentrálnom kell. És bár kimerült
voltam, túlságosan feszült voltam ahhoz, hogy gyorsan elaludjak.
Dühösen felsóhajtottam. Tuti klassz lett volna egy kis szexszel
kiereszteni a gőzt…
Nem, az istenit. Ne is gondolj erre! Ez egyszerűen szóba sem jöhet Paige
és köztem.
Óvatosabbnak kell lennem. Ha nem teszem, legközelebb nem fogok
tudni ellenállni a mohó tekintetének a farkamon.
 HATODIK FEJEZET
Paige
– Paige, megjött a fél tizenegyes állásinterjúd – szólt be Tabitha, az
asszisztensem az irodámba.
– Máris jövök.
Felkeltem az asztaltól, és felkaptam az irodavezető-jelölt önéletrajzát,
aki a reményeim szerint megfelel majd a kívánalmainknak. Egy kis civil
szervezet személyzeti vezetőjeként dolgoztam, és jelentős terheket vett
volna le a vállamról, ha lett volna egy igazi irodavezetőnk. Alig vártam,
hogy találjunk valakit a pozícióra. Imádkoztam magamban, hogy
sikerüljön, és átmentem a konferenciaterembe, ahol Ben Stevens
várakozott.
– Jó reggelt! – köszöntöttem, és kezet nyújtottam neki. Egy kicsit
iatalnak látszott, de a kor nem számított. Azt gondoltam, minden
rendben lesz, ha rendelkezik a megfelelő képesítéssel és pro izmussal.
Leültem, és elkezdtem az interjút, de a gondolataim Cannon felé
kalandoztak. Már nem volt otthon, amikor reggel felkeltem. Egy
pillanatig azt hittem, hogy csak álmodtam mindazt, ami az előző
délután történt. De aztán megláttam a reggeli rutinjának bizonyítékait:
a nedves törülközőt az enyém mellett a fürdőszobában, a kávésbögrét a
mosogatóban. De még ennél is érdekesebb volt a hatalmas, fuksziából
és bíbor vadvirágokból kötött csokor az asztal közepén álló
vizespohárban, mellette egy doboz kutyakeksszel. Kedves gesztus volt a
részéről, azt meg kell hagyni.
Csak akkor villant fel bennem hirtelen a késő éjszakai kalandunk
emléke, amikor már a zuhany alatt álltam. Felpattant a szemhéjam,
csípni kezdett a szappanhab, ahogy pislogtam és levegő után
kapkodtam az erős vízsugár alatt. Képtelenség volt elfelejteni az előző
éjszakát.
Az aztán igazán olyasmi, amiről az ember lánya szívesen álmodik –
persze reggel letagadnám, de este újra eljátszadoznék az elemes kis
barátommal. Cannon meztelen teste versenyezhetett volna a
múzeumokban kiállított márványszobrokéval. Már magától a méretétől
és a fér iasságától is elállt a szavam. Széles vállak, izmos mell és has,
karcsú derék – csupa olyasmi, amit korábban csak fér i modelleknél
láttam. A inom szőrzet arról árulkodott, hogy alaposan és gyakran
trimmelte az ágyékát. És ahogy ott állt, még nedvesen és kipirosodva a
zuhanytól, büszkén vigyorogva, a félig merev pénisze pedig úgy lógott a
lábai között, mint egy anakonda, amelyik megszökött az állatkertből…
forróság futott végig rajtam az emléktől.
– Ah… kisasszony? Valami baj van? – kérdezte Ben, félbehagyva a
választ a kérdésemre, amelyet harminc másodperccel ezelőtt tettem fel,
de amelyre már nem is emlékeztem.
A fenébe. Gyorsan bólintottam.
– Jól vagyok, köszönöm. Csak kicsit fáradt vagyok. Folytassa, kérem!
Egy csöppet sem voltam jól. Képtelen voltam kiverni a fejemből Cannon
meztelen testének minden részletre kiterjedő látványát – ez olyasmi
volt, amit egyáltalán nem lett volna szabad tudnom a legjobb barátnőm
kisöccséről. De már késő volt. A kép végleg beleégett az agyamba.
Mostantól kezdve képtelen leszek nem szexuális lényként gondolni
Cannonra.
És ami a legjobban megrázott?
Cannon hangja végig nyugodt és határozott maradt, mintha egy csöppet
sem szégyellte volna, hogy feltárulkozott előttem. Csak állt, mintha
földbe gyökerezett volna a lába, szégyentelenül magabiztosan, és
hagyta, hogy bámuljam. És nézte, ahogy nézem őt, lörtölve felvonta a
szemöldökét, szinte mintha felszólított volna rá, hogy reagáljak. Várta,
hogy merem-e tovább bámulni, közelebb lépni hozzá, megérinteni,
kielégíteni a… kíváncsiságomat.
Megköszörültem a torkomat, és felvettem az asztalról Ben önéletrajzát.
– Elmondaná kissé részletesebben, hogy milyen feladatokat végzett a
korábbi munkahelyén, és az hogyan illeszkedett a karriertervébe?
Remélhetőleg eléggé össze tudom szedni magam ahhoz, hogy igyeljek,
és fel tudjam mérni, rendelkezik-e elég tapasztalattal az állás
betöltéséhez.
Ben engedelmesen hosszú és unalmas magyarázatba kezdett az összes
feladatról, aminek elvégzését elvárták tőle a korábbi munkahelyén.
Jegyzeteltem, miközben beszélt, próbáltam rá összpontosítani, nem
pedig arra, milyen heves szívveréssel reagált a testem Cannon
emlékére.
Húsz perccel később még mindig fogalmam sem volt arról, hogy Ben-e a
megfelelő ember a munkára. Annyira össze volt zavarodva az agyam,
hogy képtelen voltam koncentrálni.
– Elmondaná, hogy miért érdekli az irodavezetői állás? – kérdeztem.
Ben összeráncolta a homlokát.
– Ezt már megkérdezte egyszer.
– Tényleg – bólintottam mosolyogva, miközben magamban sikongattam.
Rezegni kezdett a telefonom az asztalon. Felkaptam, hálás voltam a
rövid haladékért – egészen addig, amíg meg nem láttam, hogy
Cannontól érkezett sms. Nem olvastam el, kijelzővel lefelé visszatettem
a telefont az asztalra, és mély lélegzetet vettem. Nem akartam
udvariatlanul viselkedni, de még kevésbé bírtam igyelni arra, amit Ben
mond, mióta tudtam, hogy egy üzenet vár Cannontól.
Pár perccel később véget vetettem az interjúnak, megköszöntem
Bennek az idejét, és tudattam vele, hogy majd jelentkezem. Azonnal
felkaptam a telefonomat, mihelyt elindult az előtér felé, ahonnan a
recepciós majd kikíséri, de kétszer is félregépeltem a jelszavamat, mire
sikerült eltalálnom a helyeset.
CANNON: Bocs a tegnap éjszakáért. Remélem, nem kaptál túl nagy
sokkot.
Leesett az állam. Istenem, ez aztán a tökös ickó, azt meg kellett hagyni.
A legtöbb ember legszívesebben elfeledkezett volna az egészről. De
Cannon aztán nem, ő még fel is hívja a igyelmet a dologra, próbál
valami reakciót kicsikarni belőlem. Vagy csak zavarba akart hozni.
Azt várhatja. Rossz nővel kezdett, ha azt várta, hogy megijedek – vagy
megadóan a farkára vetem magamat.
ÉN: Ha legközelebb azt akarod, hogy meztelenül lássalak, először kérj rá
engedélyt.
CANNON: Vettem.
Magamban kuncogtam, de aztán rádöbbentem, hogy ezzel nyitva
hagytam a lehetőséget arra, hogy lesz majd legközelebb. Már nem
nevettem. Akaratlanul is a kezére játszottam.
CANNON: Ritka alkalom, hogy szabad lesz a hétvégém, szóval csak
csekkolni akartam, van-e programod. Nem akarok belezavarni.
ÉN: Egyelőre nincsenek terveim.
Reméltem, hogy ez nem hangzott nagyon bénán.
CANNON: Akkor otthon találkozunk.
A farmerem zsebébe dugtam a telefonomat, és megpróbáltam tudomást
sem venni a fejemben csilingelő vészharangokról. Visszatértem az
épület másik végében található irodámba, és zakatolt a szívem a hírtől,
hogy negyvennyolc órán át ki leszek téve Cannon szexisségének.
Egyrészt nem tagadhattam, hogy várom a látványt. És üdítő lesz végre
olyan valakivel beszélgetni, aki szavakkal válaszol, nem pedig ugatással
és farkcsóválással. De szerettem a saját életemet; hozzászoktam, hogy
bizonyos időt egyedül tölthetek. Ha Cannon ennyire eltereli a
igyelmemet még olyankor is, amikor izikailag nincs jelen, akkor
hogyan reménykedhetnék abban, hogy képes leszek a társaságában
tölteni egy egész hétvégét anélkül, hogy beleőrülnék?
– Szóval, milyen volt? – kérdezte Tabitha az asztala mögül.
– Ki? – kérdeztem vissza, mert hirtelen megrémültem, hogy véletlenül
elárultam valamit az új lakótársammal kapcsolatban.
– A jelölt, Ben – felelte.
– Ó, hát persze – bólintottam. – Hát… okés.
Tabitha összehúzta a szemét.
– Jól vagy? Kissé kipirultál.
Megköszörültem a torkomat.
– Jól. Ma korán ebédelek egy barátnőmmel. Később találkozunk.
Letettem Ben önéletrajzát és az interjún készített jegyzeteimet az
asztalomra, felkaptam a táskámat, és elhúztam a csíkot az irodámból.
Allie-vel a kedvenc salátabárunkban találkoztunk, és úgy vigyorgott,
mint aki olyan titkot tud, amit én nem.
– Nos… – sürgetett, és felvonta a szemöldökét. – Milyen volt az első
éjszaka az új lakótársaddal? – kuncogott, és mosolyogva várta a választ.
Cannon vajon beszámolt Allie-nek a késő éjszakai kalandunkról?
Amikor anyaszült meztelen volt? Izzadni kezdett a tenyerem. Könnyed
mosolyt kényszerítettem az arcomra, az agyam visítva követelte, hogy
hazudjak. Így hát ezt tettem.
– Eseménytelen.
– Remek, szóval gond nélkül fog működni a dolog?
– Mhm.
– Ez nagy megkönnyebbülést jelent. Tudom, hogy Cannon felnőtt
ember, de akkor is aggódom érte, tudod? Olyan keményen dolgozott,
hogy eljusson oda, ahol most tart, és megérdemel egy kis szünetet azok
után, amiken keresztülment.
Bólintottam.
– Aha.
Úgy tűnt, képtelen vagyok két értelmetlen szótagnál többet kinyögni,
felkaptam hát az étlapot, és tanulmányozni kezdtem a különleges
ajánlatokat.
– James hétvégi jótékonysági gálára szóló meghívókra licitált.
Cannonnak és neked lenne kedvetek eljönni velünk?
– Cannonnak és nekem? – préseltem ki magamból. Mit akart ez
jelenteni? Randit? Allie esetleg azt hiszi, hogy van valami kettőnk
között?
– Hát persze, miért is ne! Kellene csinálnunk valamit hármasban – újra
összehúzni az álomtriót, tudod. Most, hogy Cannon átjelentkezett ide
Michiganbe, úgy érzem, hogy pótolnom kell az elvesztegetett időt.
Ó, szóval a bandára értette! Egyszerre éreztem magam
megkönnyebbülve és nagyon hülyének. Szedd össze magad, Paige…
Aztán leesett, hogy mit mondott pontosan.
– Várj, csak mi hárman? Mi van Jamesszel?
Allie homlokráncolva megcsóválta a fejét.
– Dolgoznia kell a hétvégén.
A vőlegénye ingatlanügynök volt, és nagyon gyakran dolgozott
esténként és hétvégenként. Engem nem zavart, mert ez azt jelentette,
hogy sok csajos időt tölthettünk együtt Allie-vel.
– Hát persze, szabad vagyok.
Visszatértem az étlap tanulmányozásához, de magamban rettegtem.
Vajon Allie észreveszi majd, hogy vonzódom az öccséhez? Látni fogja az
arcomon, mihelyt Cannonra nézek? De ha már itt tartunk, lehet, hogy
épp Cannon lesz az, aki lebuktat? Nem igazán titkolta, hogy meg akar
kefélni…
Megérkezett a pincér, és rendeltünk, aztán beletelt egy percbe, mire
rádöbbentem, hogy Allie hozzám beszél.
– Regisztráltál már? – kérdezte.
– Mire?
Idegesen rágcsáltam az ajkamat, mert fogalmam sem volt, hogy a
beszélgetés mekkora része esett ki, miközben mocskos gondolatok
forogtak az agyamban az öccsével kapcsolatban. Borzalmas barátnő
vagyok.
– Az új randioldalra, amelyikről meséltem neked.
Felnyögtem. Az nem is igazán randioldal volt, inkább egyéjszakás
kalandot keresőknek szólt. De szerintem Allie ezt az amerikaiak
többségével egyetemben még nem vette észre. Allie-nek volt vele dolga,
mielőtt megismerkedett Jamesszel, négy hét alatt négy különböző
pasival randizott – és részletesen beszámolt utána az összes szaftos
részletről. Bár most komoly kapcsolatban élt, ez nem akadályozta meg
őt abban, hogy rajtam keresztül élje ki magát.
– Tudom, hogy az igaz szerelmet keresed… mind azt tesszük. De ez csak
gyakorlat. Nem kell megtagadnod magadtól a vad szexet, míg Mr. Igazira
vársz.
– Nem is tudom, Allie. Nem igazán tetszik a gondolat, hogy
vadidegenekkel keféljek.
– Nem lesz vadidegen. Először leveleztek, sms-eztek, beszélgettek.
Semmi nem fog történni, amíg te nem akarod.
A szalvétámmal játszottam, miközben magamon éreztem Allie
tekintetét. Az utolsó kapcsolatom több mint egy évvel ezelőtt ért véget,
és az exem óta nem voltam senkivel. Tudtam, hogy Allie csak segíteni
akar nekem – és Isten a tanúja, hogy néha milyen borzasztóan vágytam
a szexre –, de attól még bosszantó volt azt érezni, hogy a barátnőm úgy
gondolja, sürgős közbeavatkozásra van szükségem.
Tényleg azt hitte, hogy minden problémám megoldódik, ha rávetem
magam egy mágikus erővel gyógyító farokra? Egy egyéjszakás kaland
nem segítene rajtam, és még csak nem is igazán élvezném; nem az a
fajta voltam. Halálra idegeskedném magam, végig az járna a fejemben,
hogy az esti hírekben végzem, mert a partnerem sorozatgyilkos, vagy
ami még rosszabb, meglátná a gödröcskéket a seggemen, és kiakadna.
Allie felém hajolt, és a kezemre tette a kezét.
– Csak az a cél, hogy visszatérj a gyakorlatba. Néha aggódom miattad,
Paigey. Mostanában nem csinálsz mást, csak dolgozol.
Néha edzőterembe is elmentem, de nem hiszem, hogy ez elég lenne
Allie-nek.
– Majd meggondolom – ígértem, miközben a pincér két hatalmas adag
salátát tett le az asztalunkra. Komolyan, ki tud megenni ennyi salátát?
Éreztem, hogy egyre hosszabb lesz a teendőim listája. Nem csupán
Cannon sármjának kellett ellenállnom, de arra is találnom kellett
módot, hogy Allie leszálljon rólam, aztán úgy részt venni a jótékonysági
gálán a barátnőmmel és imádatom titkos tárgyával, hogy Allie ne
vegyen észre semmit, plusz kiválasztani, ki legyen az irodavezető.
Összerándult a gyomrom, csak tologattam a salátát a tányéromon.
Az Allie-vel elköltött ebédnek meg kellett volna nyugtatnia, ehelyett
idegesebb voltam utána, mint valaha.
 HETEDIK FEJEZET
Cannon
– Találtál már új lakást? – kérdezte Peter.
Peter aneszteziológiai ápolóként dolgozott a kórházban. Pár évvel
idősebb volt nálam, és bizonyos szempontból úgy bánt velem, mintha az
öccse lennék. A kórházi gyakorlatom első hetén ismerkedtünk meg, és
azonnal jóban lettünk. Az egyik násznagya voltam, amikor tavaly
összeházasodott a barátjával, akivel már egy évtizede együtt voltak. És
azonnal felajánlotta, hogy aludhatok náluk, amikor a múlt héten
kiköltöztettek a lakásomból. De tudtam, hogy ez nem lehet hosszú távú
megoldás. Nem akartam zavarni az i jú házasokat.
Bólintottam.
– A nővérem barátnőjéhez, Paige-hez költöztem.
A nővérem nagyon dögös barátnőjéhez, akit meg akarok kefélni.
Szerintem egész nap félig álló farokkal dolgoztam. Még szerencse, hogy
Peter ezt nem vette észre.
– Oksa – bólintott. – És milyen?
– Jó. Csak hozzá kell szokni. Csak tegnap költöztem be, és már jó ideje
egyedül éltem.
Most pedig hozzá kell szoknom a női sampon lágy illatához a
fürdőszobában, és nézni, ahogy Paige jóganadrágban parádézik és
gügyög a kutyájának. Őrülten vonzó volt, és még csak nem is tudott róla.
– Még mindig nem értem. – Peter lehajolt, hogy bekösse a vakítóan
piros teniszcipőjét. – Hogyan rúghattak ki csak úgy a régi helyről?
A kérdése jogos volt. Mindig időben ki izettem a bérleti díjat, csendes és
rendes lakó voltam. De a jelek szerint több személyes dráma járt velem,
mint amennyit a tulaj hajlandó volt elviselni. Vállat vontam. Kissé
tényleg sok lehetett, hogy hat hónap leforgása alatt négyszer tették
tönkre a lakást, és kétszer betörtek.
– Nem érdekes – motyogtam. Tényleg szerettem Paige társaságában
lenni. Talán túlságosan is.
– Szóval, mesélj az új lakótársadról. Kedveljük őt? – vigyorgott Peter.
– Menj a francba – morogtam, és otthagytam Petert és a kórház
folyosóján visszhangzó nevetését.
***
Paige valóban pár perccel öt után ért haza, ahogyan ígérte.
– Itt vagyok! – kiáltottam ki a konyhából. Enchilada nem mozdult a
lábam mellől, nem akart elszalasztani egyetlen lehulló morzsát sem.
Paige letette a laptoptáskáját az ebédlőasztalra, és vonakodva a
szemembe nézett.
– Szia.
Próbáltam elfojtani a mosolyt, miközben azon tűnődtem, vajon eszébe
jutott-e, hogyan néztem ki meztelenül.
– Milyen volt a napod?
Belehajítottam egy marék felszeletelt paprikát a wokba, és tettem hozzá
egy kis hagymát.
– Elment – felelte, és közelebb lépett. – Mi ez az egész?
Enchilada odafutott hozzá, bizonyára felülkerekedett az éhségén a vágy,
hogy köszöntse a gazdáját. Paige lehajolt, hogy megpaskolja a buksi
fejét.
– Beugrottam vásárolni, hogy fajitast készítsek.
– Ó!
Lenézett a serpenyőben piruló csirkemellcsíkokra.
– Remélem, nem baj. Enchiladának hívják a kutyádat, ebből gondoltam,
hogy szereted a mexikói kaját.
– Még szép. Csak… Nem gondoltam volna, hogy főzni fogsz nekem.
Vállat vontam.
– Ezer éve először van néhány szabadnapom. Ráadásul nagyon meg is
kívántam a fajitast. Megkevernéd a csirkét?
Kivett egy gumispatulát a pulton álló evőeszköztartóból, és minden
egyes húsdarabot megfordított, nagyon koncentrált a feladatára.
– Vettem tequilát és Margarita-mixet is.
Gyanakodva rám nézett, komoly, de mégis vidám volt az arca.
– Tequilát? Tényleg azt hiszed, hogy ránk nézve ez jó ötlet?
Felnevettem az őszinteségén.
– Hé, az első éjszakát túléltük, nem igaz?
– Igen, ami kisebbfajta csoda, mivel meztelen voltál.
Elégedetten vigyorogtam.
– Bocs. Őszintén: véletlen volt.
Paige nem reagált, gyorsan elfoglalta magát, megtöltötte jéggel a
konyhai aprítót, de nem tudtam nem észrevenni, hogy elpirult.
Elkészítette az italt, én pedig közben megpirítottam a zöldséget és
összekevertem a hússal. Az aprító zaja elnyomta a ránk ereszkedő
csöndet, aztán Paige kitöltötte a Margaritát két elegáns pohárba.
– Mellesleg köszönöm a virágot. És a jutalomfalatokat Enchiladának.
Figyelmes volt tőled.
– Semmiség. Örülök, hogy van hol laknom.
Sosem árulnám el Paige-nek, de kissé traumatizált a Peteréknél töltött
néhány nap. Nem zavart, hogy mi történhet a hálószobájukban, de nem
akartam végighallgatni. Senkinek sem szabadna hallania, ahogy a
barátja azt kiabálja a férjének, hogy „Dugj keményebben!”.
– A bérleti díjról még nem is beszéltünk. Mennyit izessek? – kérdeztem.
– Én… én nem is tudom – harapott Paige az alsó ajkába.
A francba, a mozdulat teljesen lekötötte a igyelmemet.
– Ki izetem a bérleti díj és a rezsi felét. Csak mondd, hogy mennyi lesz.
– Rendben – bólintott. – Ez tisztességesnek hangzik. Hétszáz lesz a
részed, és elsején kell izetni. A rezsit majd megmondom.
– Tökéletes.
Kikapcsoltam a gázt, és megfogtam a tányérokat.
– Át akarsz öltözni vacsora előtt? Majd én tálalok.
Megrázta a fejét, és belekortyolt a jeges italába.
– Jó lesz így. Péntekenként nem kell kiöltöznünk az irodában.
Eszembe jutott, hogy előző nap szűk szoknyát és selyemblúzt viselt. Ma
ugyanolyan csábítóan festett testhez simuló sötét farmerjében és szűk,
hosszú ujjú, burgundi vörös pólójában. Hosszú aranylánc lógott a
nyakában, a csillogó medál pedig ide-oda himbálózott, ahogy Paige
mozgott.
Kitálaltam, és bevittem a tányérokat a nappali ebédlőként szolgáló
részébe. Az üres csendet szerencsére hamar megtöltötték Paige
kérdései az orvosiról, amiről órákig tudtam beszélni.
– Nappal óráid vannak, éjszaka pedig gyakorlat? Átkozottul keménynek
hangzik. – Lenézett a tányérjára. – Bocs, nem tudom, hogyan működik
az ilyesmi.
Legyintettem.
– Egyáltalán nem az. Csak az egyetem első két évében voltak óráink. A
második kettőt gyakorlattal töltjük. Így olyan, mintha orvos lennék, csak
praktizálási engedély nélkül. Segítettem világra gyerekeket,
asszisztáltam műtéteknél, kezeltem lőtt sérüléseket a sürgősségin. Egy
kicsit mindenbe belekóstoltam.
– Hűha. Ez keményen hangzik.
Vállat vontam.
– A nevelőapám egyszer azt mondta, hogy nem vagy igazi orvos addig,
amíg nem kezelsz traumás eseteket. Fura állítás, de megszólaltatott
bennem valamit. Örülök, hogy első kézből megtapasztalhattam ezt is,
amikor a sürgősségin dolgoztam. A lényeg, hogy ha megkéselnek vagy
megfertőz a húsevő baktérium, akkor én vagyok az embered.
Paige felnevetett, és beleharapott a fajitába. Szalszaszósz fröccsent az
arcára, de gyorsan letörölte.
– Okosan kitalálták – folytattam –, mert meg kell tanulnod mindent,
mielőtt szakterületet választasz. És aztán rezidensi posztot keresel.
– Igen… a rezidensség. Allie mondta, hogy két hónap múlva elköltözöl.
Bólintottam.
– Ez a terv.
Csak még azt kellett kitalálnom, hogy hová a pokolba akarok menni. Egy
részem kalandot szeretett volna, talán elmenni külföldre, pár évig
humanitárius munkát végezni Indiában vagy Afrikában. De tudtam,
hogy anyu és Allie kiakadna miatta, ezért még vívódtam magammal.
– Szóval szerettél a sürgősségin dolgozni? Erre akarsz szakosodni? –
Paige visszatette a szalvétát az ölébe, és várakozóan rám nézett.
Nagyot sóhajtottam.
– Őszintén? Fogalmam sincs. Az elmúlt két évben mindenkinek azt
mondtam, hogy a sürgősségi érdekel, de igazából nem tudom.
Halogattam a döntést, de pár héten belül lejár a határidő. Választanom
kell valamit, de eddig még nem sikerült.
– Ah, értem. – Megdörzsölte az állát. – Te is egy olyan
elköteleződésfóbiás alak vagy.
Ezen kuncognom kellett, hisz Paige alig tudott rólam valamit.
– Valami olyasmi.
– Most éppen mit csinálsz? Azt szereted?
Ó, ez jó móka lesz. Alig vártam, hogy lássam, ahogy elpirul, amikor
elárulom neki.
– Szülészet és nőgyógyászat. És ja, a gyakorlat… hasznos volt. De ha már
bele kell dugnom az ujjaimat egy nő mézesbödönébe, akkor inkább
szórakozásból tegyem, ne pedig a munka kedvéért.
Paige félrenyelte a Margaritát, és majd megfulladt a köhögésről.
– Basszus. – Még jó hangosan köhögött párat a szalvétájába, aztán rám
vigyorgott. – Ez nem volt tisztességes.
Csak megvontam a vállamat.
– Soha nem is állítottam, hogy tisztességesen játszom, hercegnő.
– Nem helyes kiakasztanod a nőt, aki nagylelkűen biztosítja a tetőt a
fejed felett. Elmondom Allie-nek, hogy bajt kavarsz – mutatott felém
Paige a villájával. De a fenyegetést komolytalanná tette a szája szélén
játszó apró mosoly. – Szóval csak szórakozási célból élvezed a
vaginákat. Világos. És melyik terület volt az, amelyiket tényleg élvezted?
Volt közülük kedvenced?
Lassan rágtam a falatot, miközben gondolkodtam a válaszon.
– Hmm… talán a kardiológia.
– Mi vonz benne?
– Nem tudom.
Tudtam, de hülyén hangzana, ha hangosan is kimondanám. Miután apu
elhagyott bennünket, anyu nagyon szomorú volt, és állandóan sírt.
Amikor megkérdeztem tőle, hogy mi a baj, azt felelte, hogy megszakadt
a szíve… és ez halálosan megrémített. Túl iatal voltam még ahhoz, hogy
megértsem, nem szó szerint értette; a szív izikai értelemben véve nem
ugyanaz, mint amire az emberek gondolnak, amikor érzelmekről
beszélnek. Szóval azt hittem, hogy anyu meg fog halni.
Számomra logikus volt, hogy a szív a vérrel együtt érzelmeket is
pumpál. Én magam is éreztem dolgokat a mellkasomban – fájdalmas
szorítást, amikor az apura gondoltam, melegséget, amikor
megfogadtam magamban, hogy bármi történjen is, megvédem anyut és
Allie-t. De még azután is megbűvölt a szív, szimbolikusan és izikai
valójában is, amikor már tudtam az igazat. Ez a testünk egyetlen szerve,
amelyik soha nem fárad el, és nem tart szünetet. Állandó és megbízható.
Ironikus, hogy bár balszerencsésnek tűntem, ha kapcsolatokról volt szó,
mégis jobban érdekeltek a szívügyek, mint a iziológiája.
Pár falat után Paige felnézett.
– Miért az orvosi hivatást választottad?
Megdörzsöltem a nyakamat.
– Te is tudod, hogy a nővéremnek és nekem nem volt szerencsénk az
életben.
Lenézett a Margaritájára.
– Igen, tudom… ott voltam. Nem volt mindig könnyű.
Nem volt valami csodás úgy felnőni, hogy egy egyedülálló, csak
érettségivel rendelkező anya nevelte fel az embert. Többször
költöztünk, mint össze tudtam volna számolni. Úgy tűnt, mintha
kitépték volna a gyökereinket minden egyes alkalommal, amikor anyu
elveszítette az állását, vagy szakított az aktuális barátjával. Arra
vigyázott, hogy maradhassunk a régi iskolánkban, de nem volt könnyű
olyan lakást találni, amelyiknek a bérleti díját ki tudta izetni. Apa igura
nélkül mindig rám hárult a felelősség, hogy én legyek a fér i a
családban.
– Azt hiszem, a gyerekkorom határozta meg a céljaimat. Most próbálom
tökéletesíteni az élet által nyújtott citromból a limonádékészítés
művészetét.
Paige úgy mosolygott rám, mintha tetszett volna neki a válaszom.
– Limonádékészítés. Ez tetszik. Szóval, mik a céljaid?
– Mivel anyu keveset keresett, így jogosult voltam ingyen
korrepetálásra és sokféle ösztöndíjra. Jó néhányat el is nyertem
közülük, eleget ahhoz, hogy fedezze a tandíjamat a Yale-en. Aztán az
orvosin.
– Szóval az előnyödre fordítottál egy rossz helyzetet.
– Legalábbis mindent megtettem ennek érdekében.
Sok szempontból szerencsés voltam. A legtöbb kortársam nyakig
eladósodik, mire megszerzi a diplomáját. Keményebben dolgoztam
mindenkinél, és ennek köszönhettem az ösztöndíjakat, amelyek
megmentettek ettől.
– De még mindig nem világos, hogy miért az orvosi hivatást
választottad.
Paige az asztalra könyökölt, és közelebb hajolt hozzám.
– Egészen kis koromtól tudtam, hogy egyszer majd gondoskodni akarok
anyuról. Ebben az egyetlen dologban voltam biztos. Olyan sok mindent
feláldozott értünk, megtett minden tőle telhetőt. Mióta az eszemet
tudom, mindig úgy éreztem, hogy az egyetlen iaként felelősséggel
tartozom. Azt hiszem, öntudatlanul is olyan hivatást választottam,
aminek a lényege a másikról való gondoskodás.
Paige szeretetteljesen rám mosolygott, az ujjai között forgatta az egyik
fényes, szőke hajtincsét.
– Mindig olyan rendes kölyök voltál, jó tanuló.
– Ne kímélj! Stréber voltam.
Felnevetett, és nem bírtam megállni, hogy el ne mosolyogjak.
– Nem én mondtam.
– De csak azért, mert próbáltál kedves lenni.
Vállat vont.
– Ritkaság, hogy valaki már olyan iatalon annyira fegyelmezett és
céltudatos legyen, mint te. Tulajdonképpen fantasztikus vagy, Cannon.
És néhány röpke hónap múlva már orvos leszel.
Melegséggel öntött el a bókja. Ritkán gondoltam bele az életembe. Csak
elvégeztem az előttem álló feladatot, és mentem tovább.
A dolgok természetesen megváltoztak az elmúlt pár évben. Anyu újra
férjhez ment, és a nevelőapám eltartotta őt, szóval elméletileg már nem
szorult rám. De hihetetlenül büszke volt arra, amit elértem, így
folytattam tovább a limonádékészítést, és éltem tovább azt az egyetlen
életet, amelyet ismertem.
Befejeztük a vacsorát, és kivittük a piszkos tányérunkat a konyhába.
Paige elöblítette, én pedig bepakoltam az edényeket a mosogatógépbe.
Egész jó kis csapatot alkottunk együtt. Furcsának kellett volna érezzük
az új helyzetünket a közös történetünk és a közöttünk vibráló szexuális
feszültség miatt, ám természetesebbnek tűnt, mint vártam.
– Van valami terved ma estére? – kérdezte Paige, amikor felém nyújtotta
az utolsó tányért.
Megráztam a fejemet.
– Nem igazán. Lehet, hogy később elugrom a haverokkal egy sörre.
Velünk jöhetsz, ha van hozzá kedved. – Eltűnődtem, vajon mit szólna
Peterhez és a férjéhez, Azanhoz.
– Nem, dehogy. Hazahoztam a laptopomat. Van pár dolog, amit még el
kell intéznem.
– Dolgozni akarsz péntek este?
Helytelenítően felmordultam, de igazság szerint a jelenléte tönkretette
volna a terveimet, ha fel akartam volna szedni valakit. És valami azt
súgta, hogy az alkohol és Paige együtt veszélyes kombináció lenne.
Megszűnnének a gátlásaink. Nem mintha ettől ágyba bújnék vele –
ennél nagyobb volt az önuralmam. Hát, talán. De ki tudja, mit találtam
volna mondani? Nem vallhattam be neki, hogy a tizenöt éves énem
minden este az évkönyvben lévő fényképére verte ki magának.
– Említette neked Allie a holnap esti jótékonysági gálát? – kérdezte az
ajkát harapdálva.
Megtöröltem a kezemet a konyharuhában.
– Szólt, hogy menjek el. Neked?
Paige bólintott.
– Azt hiszem, akkor holnap találkozunk. Érzed jól magad ma este!
Felkapta a laptoptáskát az ebédlő padlójáról, és eltűnt a szobájában,
mintha alig várta volna, hogy minél távolabb kerüljön tőlem.
De mégis mit vártam? Hogy tequilát fogunk kortyolgatni, és felidézzük a
múltat? Ami azt illeti, igen, azt reméltem, hogy így lesz. De mindig van
holnap.
A kellemes vacsora és a könnyed beszélgetés után örömmel láttam,
hogy talán működni fog ez az együttélés. Igen, vonzódtam hozzá
szexuálisan, de ez nem jelentette azt, hogy engednem is kell a
kísértésnek.
Bementem a szobámba, mivel volt még egy órám, hogy találkozzam a
többi medikussal és az új kórházi barátaimmal. Leroskadtam a
borzalmasan kényelmetlen futonra, egy párnát tettem a fejem alá, és
nagyot sóhajtottam.
Paige meglepetést okozott ma este. Olyan gyakorlatias, könnyű
beszélgetőtársnak bizonyult. Optimistának és édesnek. Tudtam, hogy
megzavarom az életét a jelenlétemmel, de nagyon méltóságteljesen
viselte. Persze jobban szerettem volna, ha nem érzi szükségét, hogy a
munka ürügyén bemeneküljön a szobájába, de nem számított.
Mindenkinek szüksége van néha egy kis egyedüllétre. Nekem is.
Vágytam a csendre egy kórházi hosszú nap után.
Kihalásztam a telefonomat a farmerem zsebéből, és megnyitottam a
Facebook-pro ilomat, amit igen ritkán használtam. Valami miatt azon
kaptam magam, hogy bepötyögöm Paige nevét a keresőbe, ráklikkelek
az ENTER-re, aztán várom, hogy megjelenjen a fényképe.
Végiggörgettem azon a kevés fotón, amit megosztott, és nem kerülte el a
igyelmemet, hogy a legtöbbjük szel i volt, vagy a nővéremmel készült.
Egyiken sem tűnt fel pasi, amit furának találtam. Paige vonzó volt és
főleg normális. Nem értettem, miért nem vagyok képes kedves,
normális lányokat bevonzani.
Lehajítottam magam mellé a telefont az ágyra, a szememre szorítottam
a kezemet, és mély lélegzetet vettem. Már attól felállt a farkam, hogy a
fényképeit nézegettem. Átkozott egy helyzet volt, hogy tudtam, ott van a
szomszéd szobában, de mégsem tehettem semmit a vonzalmamat
illetően. Nem szoktam hozzá, hogy ilyen önuralmat gyakoroljak.
A kezem a farmerem alá vándorolt, hogy megigazítsam a cipzárnak
feszülő kemény farkamat. Az ajkamba haraptam, majd megmarkoltam a
farkamat, és simogatni kezdtem.
Azt mondtam magamnak, hogy csak megtisztítom a csöveket, mielőtt
elmegyek sörözni. Végül is nem hozhattam haza egy csajt Paige
lakásába.
Kigomboltam a farmeremet, kiszabadítottam magamat a
vászonbörtönből. Kemény mozdulatokkal simogattam a farkamat, és
azt képzeltem, hogy Paige apró, puha keze mozog rajtam, inom ujjai
masszírozzák a golyóimat. Elfojtottam egy kéjes nyögést, gyorsabban
mozgattam a kezem, és száguldottam az orgazmus felé.
Hirtelen egy meglepett hang ütötte meg a fülemet, kinyitottam a
szememet, és láttam, hogy Paige a küszöbömön áll.
Basszus!
Nem tudtam volna visszatuszkolni a duzzadt farkamat a farmerembe,
ezért egy párnát kaptam az ölem elé, és felnéztem rá.
– Azért jöttél, hogy segíts, hercegnő?
Olyan vörös lett az arca, mint egy paradicsom, bocsánatkérést
motyogott, és elrohant.
Pár mély lélegzetet vettem, hogy visszanyerjem az önuralmamat, aztán
bedugtam a nagyon boldogtalan tökömet a nadrágomba, és mentem,
hogy megkeressem Paige-et. A nappaliban találtam rá, az ablak előtt állt
merev háttal.
Felém fordult, amikor meghallotta, hogy közeledem.
– Ó, istenem, annyira sajnálom. – Fájdalmas volt az arckifejezése, és
láttam rajta, hogy tényleg rettenetesen érzi magát. – Nem akartam csak
úgy rád törni.
– Akkor miért tetted?
– Azt hittem, hogy a nevemet mondtad.
Basszus. Így lett volna? Dühösen fújtattam, és a hajamba túrtam.
Paige átsétált a szobán, és leült a kanapé szélére.
– Sajnálom, de azt hiszem, ez nem fog működni.
Még mindig feszült voltam, ezért újra mély lélegzetet vettem.
Összekulcsoltam az ujjaimat a tarkómon, és megálltam előtte. Piros volt
az arca, a tekintete üveges.
– Megértem. Azt hiszed, nem tudunk egy fedél alatt élni anélkül, hogy
hülyére kefélnénk egymást?
Meglepett hang szakadt fel a torkából.
– Nem ezt mondtam.
– Nem is kellett, hercegnő. A reakciód elárult mindent, amit tudnom
kellett.
Elkerekedett Paige szeme, összekapcsolódott a tekintetünk. Pokolian
megdöbbentettem. De a szeméből nem undor vagy düh sugárzott.
Basszus. Szinte túl könnyű volt ugratni. És vicces.
Nemcsak a izikai reakciója miatt, hanem mert tudtam, hogy eszébe
jutott, mikor szólítottam először hercegnőnek. Mocsok kis tízéves
kölyök voltam, és Allie-vel akkor kezdték el a középiskolát. A dolgok
megváltoztak közöttünk. Már nem voltam többé az a helyes kis kölyök,
aki állandóan a nyomukban járt. Kolonc lettem, akit nem bírtak lerázni.
Nem akartak a közelükben tudni, és mivel túl iatal voltam, hogy ezt
megértsem, ahhoz meg pláne, hogy szavakba öntsem az érzelmeimet,
ezért támadtam.
Paige egyáltalán nem volt egy elkényeztetett hercegnő. Kedves volt,
előzékeny és szerény. De középosztálybeli családból származott, mi
pedig… hát, mi nem. Sértésnek szántam a becenevet. Csak éppen őt ez
egy csöppet sem zavarta. Elégedetten elvigyorodott, és megborzolta a
hajamat. Később is így hívtam, mert ez gyakran csalt mosolyt az arcára.
– Ne próbáld azt állítani, hogy nem lennél benne. Azok után, ahogyan
megkeményedtek a bimbóid, mintha könyörögtek volna, hogy a számba
vegyem őket, lüktetett az ér a nyakadban, kipirult az arcod, a szemed
mohón az ölemre tapadt, amikor beléptél a szobámba.
Paige az ajkát harapdálta, és elfordította rólam a tekintetét.
– Nincs rajta semmi szégyellnivaló. Vonzódunk egymáshoz. Ez ilyen
egyszerű – folytattam lágy, csábító hangon.
– Én nem…
Csípőre tette a kezét, amitől kidomborodtak a mellei, a bimbói pedig
még mindig keményen meredeztek. Elfojtottam a nevetést. Tagadhatta,
ahogyan csak akarta, de negyedéves orvostanhallgató voltam. Évekig
tanultam biológiát és anatómiát. Paige az összes klasszikus jelet
mutatta. Fel volt izgulva.
– Gyakorlatilag egy család vagyunk, Cannon. Allie…
– Nem vagyunk egy család. De igen, Allie piszkosul kiakadna, azért is
nem fogjuk elárulni neki.
– Nem fog megtörténni. Soha.
Megremegett a hangja. Éppen csak egy kicsit, de hallhatóan.
Vállat vontam.
– Ahogy akarod. Csak egy ötlet volt.
Méghozzá nyilvánvalóan rossz ötlet. Egy részem megkönnyebbült, hogy
elutasította az ajánlatomat. Ha összetörném Paige szívét, nem csupán a
nővérem rúgná szét a seggemet, de soha nem bocsátanék meg
magamnak. De játszadozni vele, igyelni a reakcióit… ennek nem bírtam
ellenállni.
Paige mély lélegzetet vett, hogy visszanyerje az önuralmát.
– Ide hallgass, ha nem akarod, hogy itt legyek, ha nem hiszed, hogy
képesek vagyunk viselkedni… – szuggesztíven felvontam a
szemöldökömet. – Kereshetek egy másik helyet, hogy meghúzzam
magamat a szemeszter végéig.
Dühösen felmordult, aztán kihúzta magát.
– Én tudok felnőttként viselkedni, ha te is. Csak két hónapról van szó.
Szóval beismeri, hogy vonzza a rosszalkodás.
– Észszerűen hangzik – mormogtam.
Valójában kurvára lehangolóan hangzott, de nem kényszeríthettem
Paige-t. Ha tagadni akarja, hogy érdeklődik irántam, akkor nem sok
mindent tehetek. És a korábbi kapcsolataim ismeretében átkozottul jó
ötletnek tűnt, hogy megtartóztassam magamat vele szemben.
A karrierem volt az egyetlen, ahol a kezemben volt az irányítás. Jó érzés
volt célokat kitűzni, és azért dolgozni, hogy elérhessem őket.
Gyerekkoromban egyik lelakott lakásból költöztünk a másikba, míg
anyu újra férjhez nem ment, amikor tizennyolc éves voltam, és össze
nem költözött a nevelőapámmal, amikor egyetemre mentem. A dolgok
helyreálltak, de addigra már olyan mélyen meggyökerezett bennem a
vágy a többre, hogy semmi sem állíthatott meg. Minél jobbá akartam
válni, bebizonyítani anyunak, hogy lesz belőlem valaki.
Igen, a punci utáni vágy gyakran kényszerített klubokba, hogy gyors
kielégülést keressek egy önként vállalkozó partnerrel. Az egyéjszakás
kalandok és az alkalmi rövid távú kapcsolatok segítettek eloltani az
ölemben izzó vágyat. De soha nem térítettek el a céljaimtól. És a
legutolsó, különösen fájdalmas szakítás után végeztem a
kapcsolatokkal, még a rövid távúakkal is. Mostantól kezdve kizárólag a
szív orvosi oldalával foglalkozom, és kerülni fogom a metaforikus
részét, amely gyakran zűrös szakításhoz vezet.
– Tényleg nem akartalak félbeszakítani – jegyezte meg Paige lágy
hangon. – Haragszol?
Megráztam a fejemet, és leültem mellé.
– Nem vagyok dühös. Kanos? Igen. De dühös, az nem.
Paige édesen rám mosolygott, kék szeme szikrákat vetett. Kizárt, hogy
feldühítsen. Csak azt kellett kitalálnom, hogy hogyan fogom túlélni a
következő két hónapot.
 NYOLCADIK FEJEZET
Paige
Cannon nem sokkal éjfél után ért haza. Gyűlöltem magamat, amiért
megvártam őt, hallgatóztam, de akkor is ez történt. Egyedül jött haza,
bement a fürdőszobába – a vékony falon keresztül hallottam az
elektromos fogkefe búgását, a folyó víz csobogását –, és aztán becsukta
a szobája ajtaját.
Órákon keresztül pörögtek a fejemben a korábban történtek emlékei.
Immár kétszer láttam őt meztelenül, és tudtam, hogy soha nem leszek
képes kitörölni az agyamból ezt a képet. El sem tudtam hinni, hogy
milyen klassz fér ivá érett. És az a mocskos szája?
Megkeményedtek a bimbóid, mintha könyörögtek volna, hogy a számba
vegyem őket…
Kéjes borzongás futott végig rajtam már Cannon sötéten csábító
hangjának az emlékétől is.
A reggel szerencsére gyorsan eltelt. Cannon elment az edzőterembe,
aztán lezuhanyozott, míg én elszaladtam a fodrászhoz, hogy
befestessem és megigazíttassam a hajamat a jótékonysági gálára.
Tökéletesen jött ki a lépés, mert pont aznapra volt időpontom.
Felfrissülten és optimista hangulatban távoztam a szalonból. Legalább
mutogathatom majd az új frizurámat.
Allie azt ígérte, hogy négyre értünk jön, hogy elvigyen minket a
rendezvényre. Megigazítottam a sminkemet, miután hazaértem, és
kiválasztottam a ruhámat. Magas nyakú, hátul mélyen kivágott
pezsgőszín koktélruhát vettem fel, amelyet még tavaly vettem egy
kiárusításon, de eddig nem volt alkalmam viselni. A kivágás miatt nem
vehettem fel alá melltartót, de a ruha olyan pontosan passzolt rám,
hogy azt gondoltam, ezt senki sem fogja majd észrevenni. Hosszú hajam
lágy hullámokban terült el a hátamon.
Hallottam, hogy Cannon is készülődik, és valami megmagyarázhatatlan
okból kifolyólag izgultam, mit szól majd, ha meglát.
Belebújtam a fekete magas sarkú cipőmbe, bár tudtam, hogy egy óra
múlva bánni fogom a választásomat, és készen álltam az indulásra.
Feltettem a nagymamám gyönyörű gyémánt fülbevalóját, és belenéztem
a gardrób ajtajára szerelt egész alakos tükörbe. A cipő magas sarka
kiemelte a hosszú lábamat, a ruhám csillogott a lámpafényben.
A gondolataim visszarepültek az előző estére. Olyan váratlanul édes
gesztus volt Cannon részéről, hogy vacsorát készített, és annyira
könnyedén folyt köztünk a beszélgetés. Azt hittem, már elég jól
ismerem őt, de sok minden várt még felfedezésre. Olyan kifejező volt az
arca, amikor a múltjáról beszélgettünk – megfeszült a szája, és
összeráncolódott a homloka, amikor felemlegette a szegénységben
töltött gyerekkorát, a neveltetését, amely arra sarkallta, hogy többet
akarjon elérni, és láttam a reményt a szemében, amikor az orvosi
gyakorlatról mesélt. Tetszett Cannonnak ez az új, felnőtt változata.
Furcsa. Bár eleinte irtóztam a lakótársnak még a gondolatától is, most
kellemesen üdítőnek találtam a társaságát. Nagyobb biztonságban
éreztem magam, jobban aludtam, hogy Cannon itt volt velem egy fedél
alatt. Talán az lehetett ennek az oka, hogy több volt bennünk a közös,
mint ahogyan emlékeztem. Megértettem Cannon ilozó iáját a – hogy is
fogalmazott? Ó, igen – a limonádékészítéssel kapcsolatban. Valószínűleg
jobban megértettem, mint bárki más.
Az anyám mindig azt mesélte nekem, hogy kislányként óvatos és
nagyon körültekintő voltam. Komoly voltam, és gyakran
aggodalmaskodtam, miután iskolába kerültem. Mindig felelősségteljes
voltam, akire számíthattak a barátai. Aztán az érettségi után egy éven
belül elvesztettem mindkét szülőmet, és a világ sötét és magányos
hellyé változott. Jó néhány hónapba beletelt, mire megértettem, hogy
rajtam áll, jobbá teszem-e az életemet, és nem fakul meg az emlékük
attól, ha darabokra hullok.
Soha nem tettem semmi vad, meggondolatlan vagy őrült dolgot.
Gondoskodtam a szeretteimről. Ez voltam én. Azt hiszem, a magam
módján készítettem a limonádét. Élveztem a munkámat a civil
szervezetnél, megmentettem Enchiladát, amikor nyakörv nélkül
bolyongott az utcán, Allie-vel jóban-rosszban kitartottunk egymás
mellett. Csak mentem tovább az utamon. Nap nap után. Természetesen
többet akartam, szerettem volna találni valakit, akivel leélhetem az
életemet, de egyszer majd ez is megtörténik. Bár ezt a vágyamat csak
erősítette a tegnap esti beszélgetés és a vacsora egy olyan fér ival, aki
igyelmes és kedves volt velem.
Tudtam, hogy nem húzhatom tovább az időt, kimentem hát, hogy
megnézzem, Cannon elkészült-e. A konyhában találtam rá, éppen egy
tányért és poharat tett be a mosogatógépbe.
Lehajolt, és a szemem azonnal a kemény seggére szegeződött. Szent
szar. Olyan volt a teste, mint egy görög istené. Elakadt a lélegzetem a
látványtól. Ja, tényleg túl régóta nem feküdtem már le senkivel.
Cannon felegyenesedett, felém fordult, és lassú mosoly ömlött el az
arcán. Lebuktam. Gyorsan elfordítottam a tekintetemet, de már
megtörtént a baj.
– Kész vagy? – kérdeztem pihegve.
Cannon pompásan festett a fekete öltönyben, ropogós fehér ingben,
amely kiemelte az izmait, és borszín nyakkendőben. Kócos volt a haja,
az állát elegáns borosta borította. Olyan fér ias volt a teste, olyan szexi,
hogy éreztem, mágnesként vonz magához.
Válasz helyett lehervadt a mosoly Cannon arcáról, és végignézett
rajtam. Felforrósodott a testem, ahogy a tekintete végigsiklott a mellem
halmán, a csípőm vonalán. Mindjárt kiderül, valóban képes-e a tekintet
lángra gyújtani az embert.
– Jól megnéztél? – nyögtem ki végül dorgálóan.
– És te? – kérdezett vissza túlságosan is nyugodt hangon. –
Körbeforogjak? Talán vetkőzzek le megint? – Az utolsó kérdésnél már
kuncogott, és éreztem, hogy forróság önti el az arcomat.
Igen, sajnos már láttam, hogy mi van a ruha alatt – izmos has és egy
hatalmas pénisz a lábai között. Mintha képes lennék egyhamar
elfelejteni a látványt.
Csípőre tettem a kezemet, és próbáltam uralkodni a testem reakcióján.
– Nem kellene egy orvosnak…
Megrándult a szám széle, ahogy a megfelelő kifejezést kerestem.
– Illendőbben fogalmaznia? – segített ki.
– Tapintatosabbnak lennie – fejeztem be a mondatot.
Kopogtak. Megjött Allie.
Hála istennek. Felkaptam a miniatűr retikült a pultról, és már indultam
is az ajtó felé.
– Kész vagytok, srácok? – kérdezte Allie. Cukin festett a fekete
ruhájában.
Cannon belebújt a 46-os fekete cipőjébe, és zsebre dugta a telefonját. A
mozdulat a nadrágja elejére vonzotta a tekintetemet, és felforrósodott
az arcom.
A francba.
Allie vezetett, mivel ő hívott meg bennünket. A parkoló iú elvitte az
autót, miután megérkeztünk, mi pedig felmentünk a csodálatos
múzeumépület bejáratához vezető lépcsőkön. Csak egyszer jártam itt
korábban, egy osztálykirándulás alkalmával, de annak már majdnem
két évtizede.
Frakkos pincérek cikáztak a tömegben, rozé pezsgővel teli tálcákat
egyensúlyoztak a kezükön, a helyiség túlsó végében pedig ínycsiklandó
ételekkel megpakolt asztalok sorakoztak. A héttagú zenekar lágy
dzsesszt játszott, kellemes, kulturált hangulatot árasztva. Csinos
emberek sétáltak, nevettek és beszélgettek. Felismertem a dalt, Dean
Martin egyik száma volt, és elmosolyodtam, Allie pedig leintett egy
pincért, és pezsgőt kért mindhármunknak.
– Hogy megy eddig az együttélés? – kérdezte mosolyogva, és felváltva
rám meg az öccsére nézett.
Nagyot nyeltem, mert hirtelen elszorult a torkom.
– Jól – füllentettem. Rettegtem, hogy az arcom elárulja majd erősödő
vonzalmamat a fér i iránt, aki ebben a pillanatban túlságosan is közel
állt hozzám.
– Paige nagyszerű lány – szólt közbe Cannon nyájasan. – Nagyon
kedvesen fogadott.
– Nem sok ember van, akire rábíznám a kisöcsémet – jegyezte meg
Allie.
– Ugye tudod, hogy felnőtt ember vagyok? – kérdezte Cannon
nyomatékosan.
Allie csak vállat vont. Mindig ilyen volt Cannonnal – igazi védelmező
tyúkanyó. Egy kicsit sajnáltam is miatta Cannont, bár Allie-nek jók
voltak a szándékai.
– Regisztráltál már? – bökött oldalba Allie a könyökével, és a szeme
sarkából rám pillantott.
Hagyd már ezt a szart! Felnyögtem magamban. Ha annyira boldog volt a
saját szerelmi élete, akkor miért érzi szükségét, hogy az enyémet
irányítsa?
– Még nem – mormogtam, és az italomba kortyoltam. A tekintetem a
színpadra tévedt, próbáltam beleveszni a zenébe.
– Miről beszéltek? – kérdezte Cannon.
– Egy fantasztikus randioldalról. Próbálom rávenni Paige-et, hogy térjen
vissza a pályára.
Cannon megmerevedett, összehúzott szemmel végigmért, mintha
valami nem tetszett volna neki az ötletben, hogy randizzak.
– Hiszen olyan vonzó lány. Igaz, Cannon? – kérdezte Allie.
– Csodás – felelte Cannon, és közben nem vette le rólam a szemét.
Tiszta erővel visszatért az az izzó kapcsolat, amelyet már korábban is
megtapasztaltam kettőnk között, és bizseregni kezdett a tarkóm. Túl
sok volt a igyelme, kénytelen voltam elfordulni tőle.
– De komolyan, Paige – folytatta Allie. – Vége az apácaéletednek. Nem
fogok leszállni rólad, amíg nem regisztrálsz.
– Engem soha nem piszkáltál ilyesmivel – jegyezte meg Cannon.
– Mert csak akkor szólnék bele az életedbe, hogy komolyan kezdenél
járni valakivel. Olyan közel vagy már az orvosi elvégzéséhez, Cannon.
Ha eddig eljutottál, ostobaság lenne mással elterelni a igyelmedet.
Különösen a te múltaddal.
A színpadot bámultam, olyan hangosan dübörgött a vér a fülemben,
hogy alig hallottam a zenét. Talán rossz ötlet volt ma este eljönni ide.
– Szívok egy kis friss levegőt – közölte Cannon, és elviharzott.
Allie nagyot sóhajtott.
– Olyan sok mindenen ment keresztül az elmúlt pár hétben. Majd túl
lesz rajta. Eddig még mindig sikerült továbblépnie.
Olyan érzésem volt, hogy történt valami, amiről nem tudok. Valami, ami
miatt Allie még védelmezőbb Cannonnal szemben, mint általában.
Sajnáltam Cannont. De azt sem akartam, hogy Allie megint piszkálni
kezdjen a hülye randioldal miatt. Bármit szívesen fogadtam, hogy
megmeneküljek attól a beszélgetéstől.
– Történt valami? Cannonnal? – kérdeztem.
– Ezt hogy érted?
– Az öcséd huszonnégy éves fér i, Al. Biztosan képes az iskola mellett
randizni is, ha akar.
Allie felém fordult, a szemembe nézett, és az ajkát harapdálta.
– Nem szabadna elárulnom, de sorra éri a balszerencse. Igazi őrülteket
vonz be.
Nem igazán tudtam, hogy mit mondjak erre. Vajon Allie csak túlzott?
Nem volt titok, hogy szerinte senki sem elég jó az ő csodálatos
kisöccsének. De mi van, ha igazat mondott? Mihez kezdjek egyáltalán
ezzel az információval?
Mindenesetre nem akartam felkavarni a szart egy puccos parti kellős
közepén. Csak rájuk tartozik, ha Allie menedzselni akarja Cannon életét;
később majd megvitathatják, ha akarják.
– Tényleg? Ez szívás – csupán ennyit reagáltam.
Allie-n látszott, hogy szeretne még valamit mondani, de aztán csak
bólintott, és elhúzta a száját.
Pár percig csak az italunkat kortyolgattuk. Cannon hamarosan
visszatért. Eltűnt a feszültség az arcáról, ismét a régi laza önmaga volt.
Reméltem, hogy magunk mögött tudhatjuk az előbbi kínos beszélgetést,
csendben hallgattuk a zenét. Allie ringatózott az ütemre, Cannon és én
viszont merev háttal álltunk alig pár centire egymástól, igyekeztünk
nem egymáshoz érni.
A gálának le kellett volna foglalnia minden érzékemet; túl nagy volt a
zaj, a tömeg, remek alkalmat nyújtott a nézelődésre. Ám én csupán
egyetlen dologra összpontosítottam – a mellettem álló fér ira. Cannon
fűszeres illatára, a kettőnk között vibráló feszültségre. Úgy tűnt, hogy az
ő igyelmét is elterelte a jelenlétem, ami azonban még érzékenyebbé
tett, kíváncsibbá arra, hogy vajon mi ez a titokzatos dolog, ami kettőnk
között alakul.
Egyvalami biztos – Allie soha nem szerezhet tudomást a drága öcsikéje
iránt növekvő vonzalmamról. Az előbb a tanúja voltam, hogyan reagál
mindenre, ami elterelheti Cannon igyelmét a karrierjéről. És egyébként
is, mi értelme lett volna az egésznek, amikor Cannon két hónap múlva
úgyis elköltözik? Csak az lenne a vége, hogy ismét egy üres ágyban
alszom, csak ezúttal még magányosabb lettem volna, mert a legjobb
barátnőm is kiakadt volna rám.
– Van kedved táncolni? – kérdezte Cannon felém fordulva, és a kezét
nyújtotta.
Mit gondol, mégis mi a francot csinál? Döbbenten meredtem rá. Le akar
buktatni bennünket?
De Allie bátorítóan meglökött, még mielőtt válaszolhattam volna.
– Gyerünk, Paige! Gyakorlatot kell szerezned az ellenkező nemmel, és
úgysem fogsz belezúgni Cannonba! – nevetett, és ismét meglökött.
Mosolyt erőltettem az arcomra, megfogtam Cannon kezét, és hagytam,
hogy kivezessen a táncparkettre, ahol a többi pár himbálózott a lágy
dzsesszre.
– Gondoltam, megmentelek – suttogta Cannon mély, selymes hangon a
fülembe.
Szinte azonnal eltűnt belőlem minden fesztültség. Vagyis csak erről van
szó.
– Kösz.
– Allie jót akar, ugye tudod?
Bólintottam. Ez tényleg így volt.
Táncolás közben Cannon a Frank Sinatra-szám szövegét dúdolta, a zene
ütemére mozgott és engem is vezetett. Kezdtem rádöbbenni, hogy
mennyi apróságot nem tudok erről a fér iról.
Cannon az egyik hatalmas tenyerébe fogta a kezemet, a másikkal
megmarkolta a csípőmet, ahogy körbevezetett a táncparketten. Néha-
néha Allie felé pillantottam, hogy lássam, igyel-e bennünket, de egy
idősebb fér ival beszélgetett a bárnál.
– Miért vagy még mindig szingli? – kérdezte.
Felnéztem, magamba szívtam friss aftershave-jének isteni illatát.
– Mindig aranyos és kedves lány voltál. Azt hittem, mostanra már férjes
asszony leszel.
Vállat vontam.
– Nem vagyok férjnél. Még csak közel sem járok hozzá.
Csak egy hamarosan harmincéves nő vagyok, aki a kutyájával él.
– Azt tudom. De igazi szépséggé nőttél, hercegnő. Nem értem. Biztos
van valami oka, hogy miért vagy még egyedülálló.
– Nincs oka. Az igaz szerelemre várok – feleltem, és magam is
meglepődtem az őszinteségemen. – És úgy tűnik, hogy az igazi nem siet.
Cannon bólintott.
– Értem.
Egyik dal követte a másikat, és Cannon tovább táncolt velem,
ringatóztunk a zenére. Ismét a limonádékészítés művészetéről
beszélgettünk, és rádöbbentem, hogy nem csupán a külseje, a
fér iassága miatt vonzódom hozzá. A benne rejlő fér i vonzott, a
személyiség, amellyé fejlődött.
A szavai megérintettek bennem valamit. Elzárkóztam a kapcsolatnak
már az ötletétől is, és magam sem tudnám megmagyarázni, hogy miért
tettem.
Cannon a bárhoz kísért, amikor véget ért a szám, ami remek ötlet volt.
Hirtelen úgy éreztem, hogy a pezsgőnél valami erősebbre van
szükségem.
Az áfonyás-vodkás koktélomat kortyolgattam, és elgondolkodtam, hogy
mit kezdjek az életemmel. Talán Allie-nek és Cannonnak volt igaza.
Többet kellene kimozdulnom. Jó állásom volt, amelyet élveztem,
kellemes otthonom, kényelmes életem, de nem volt semmim, ami igazi
lett volna. Nem volt szerelmi kapcsolatom, senki, aki hazavárt volna,
hacsak Enchiladát nem számítjuk ide.
Ez egyébként csak az utóbbi időben kezdett zavarni. Talán azért
foglalkoztam a kérdéssel, mert Allie állandóan felhívta a igyelmemet a
szingli státuszomra.
Egy aprócska részem eltűnődött, vajon a társaság iránti vágyat a meleg,
vonzó fér itest élesztette-e fel bennem, amellyel megosztottam az
otthonomat…?
***
Néhány órával később elegünk lett a gálából. Allie hazavitt bennünket,
és útközben elmesélte az esküvőszervezéssel kapcsolatos kalandjait.
Cannon szemlátomást ugyanúgy nem rajongott Jamesért, mint én. A
szemét forgatta, amikor szóba került a legénybúcsú. A reakciója
mosolyra késztetett.
Allie megállt a ház előtt, és hirtelen nagyon aggodalmasnak tűnt az arca
a félhomályban.
– Ti ketten képesek vagytok egy fedél alatt tartózkodni, és felnőtt
módjára viselkedni, ugye?
Összenéztünk Cannonnal a visszapillantó tükörben.
– Mit gondolsz, Paige? – kérdezte tőlem, és mosolyra húzódott a telt,
szexi ajka. Nagyon bosszantott.
– N-ne butáskodj – nyögtem ki. Természetellenesen magasnak és
akadozónak érződött a hangom.
– Csak nem akarom egy szép nap azt hallani a hírekben, hogy
kinyírtátok egymást – magyarázta Allie.
Felsóhajtottam a megkönnyebbüléstől. Allie-nek ezek szerint fogalma
sem volt, hogy vonzódom az öccséhez – legalábbis egyelőre.
– Jó lenne, ha beszereznél egy füldugót, Cannon. Paige őrületesen
horkolt, amikor egy kollégiumi szobában laktunk – folytatta Allie. – És
Paigey, ne engedd, hogy Cannon rád hagyja az összes házimunkát!
Használj korbácsot, ha kell!
– Korbácsot. Na, ez aztán egy érdekes ötlet – kuncogott Cannon, de
ellenálltam a kísértésnek, hogy megrugdossam az ülését.
Allie elégedetten visszafordult a kormányhoz.
– Jó éjt, srácok.
Bizonytalanság cikázott az ereimben, ahogy kimásztam a kocsiból, és
követtem Cannont a házba.
Még mindig elég korán volt, túl korán ahhoz, hogy fáradtságot tettessek,
és ágyba bújjak, vagyis nem csinálhattam mást, el kellett fogadnom
Cannon ajánlatát, hogy igyunk meg egy pohár bort.
Kimentettem magam, hogy átöltözzek, a puccos ruhát és a körömcipőt
jóganadrágra és pólóra cseréltem. Aztán csatlakoztam Cannonhoz a
nappaliba. Levette a zakóját, ami most az egyik szék támláján lógott.
Kigombolta a nyakánál az inget, és feltűrte az ujját.
– Szórakoztató este volt, mi? – kérdezte, miközben elnyúlt az apró
kanapén, és meglazította a nyakkendőjét.
Elvettem a kezéből a borospoharat, és leültem a vele szemben álló
fotelbe. A puccos gála nem igazán volt az én műfajom, de olykor-olykor
kellemes változatosságot nyújtott elmenni ilyesmire. – A hatodikos
osztálykirándulásunk óta nem jártam abban a múzeumban. Olyan szép.
– A gyönyörű kőépület a masszív oszlopokkal a város történelmére
emlékeztetett.
– Allie komolyan gondolja, hogy regisztrálj arra a társkereső izére –
jegyezte meg Cannon, és végigmért. – Megteszed?
Biztos voltam benne, hogy többet látok a hirtelen feléledt
érdeklődésében, mint amennyi valójában volt benne, de a kérdéstől
pillangók kezdtek röpdösni a gyomromban. Ittam még egy korty bort,
hogy nyerjek pár másodpercet a válaszra.
Az volt az igazság, hogy tényleg akartam találni egy megfelelő fér it. És
csekély esély volt rá, hogy az igazit pont egy randioldalon lelem meg. De
talán ez rendben is volt így. Talán kellemes lenne felszedni valaki olyat
is, akivel csak jól érzem magam egy ideig. Egy pár tisztességes
orgazmus nem lenne olyan rossz. Már több mint egy éve nem szexeltem,
és Allie szerint ez nem normális egy húszas éveiben járó nőnél. Talán
csak nem voltam olyan merész és szabad szellemű, mint ő. De miért ne
lehetnék? Mi tart vissza? Miért ne ragadhatnám tökön az életet, és
élhetnék, élvezhetném a kedvem szerint?
Elhessegettem ezeket a gondolatokat, mert sokkal jobban érdekelt,
hogy többet megtudjak Cannonról.
– Nem tudom, valószínűleg nem. És te? Érdekel a randizás?
Elkomolyodott az arca, és eltűnődtem, vajon az elevenére tapintottam-
e. Csak nem vette komolyan Allie igyelmeztetését? Felnőtt ember volt,
aki azzal járhat, akivel csak akar.
– A múltam azt diktálja, hogy szigorú szabályok szerint éljek, ha szexről
van szó – felelte rövid hezitálás után. – Csak egyszeri alkalom lehet, és
nem cserélünk nevet és telefonszámot.
A szememet forgattam.
– Milyen romantikus vagy.
– Nem helyesled?
– Úgy beszélsz, mint egy igazi playboy.
– Semmi köze a playboysághoz, megnyugtatlak. A kalandjaim száma
valójában elég alacsony. Egészséges, de alacsony.
– Akkor mi értelme az egésznek?
A boromba kortyoltam, elbűvölt Cannon mély, búgó hangja.
– A tapasztalataim szerint a nők megőrülnek szex után.
– Megőrülnek? Mi az ördögöt akar ez jelenteni?
Úgy hangzott, mintha nem lennénk többek érzékeny hormonális
szerencsétlenségnél, akik elveszítik az eszüket a párzás gondolatától.
– Sokat mesélhetnék róla. Higgy nekem!
– Hogyan kezdődött?
– Tudni akarod, hogy ki volt számomra az első? – vigyorgott, és
bólintottam. Megcsóválta a fejét, aztán letette a poharát az asztalra. –
Tizenhat évesen veszítettem el a szüzességemet. Amanda két évvel
felettem járt, de évek óta ismertem már őt.
Amanda McDuffról beszélt? A csaj egy utcára lakott Allie-től és
Cannontól. Csakis a szőke, kék szemű pomponlányra gondolhatott, más
nem jutott eszembe.
– Kedves volt, normális és barátságos. Semmi nem izgatta. Tudtam,
hogy egy héttel azelőtt lefeküdt Tommy Lesterrel a végzősök bulija
után. Így aztán egyszerűen csak megkérdeztem tőle, elvenné-e a
szüzességemet.
Igazán elegáns. Elvigyorodtam.
– Igent mondott, és megtettük.
– És aztán?
Lehorgasztotta a fejét.
– Két nappal később öngyilkosságot kísérelt meg.
Jézusom. Megrándult az arcom.
– Ja. És bár nem minden eset volt ennyire súlyos, de majdnem. Félig-
meddig idegenek egy gyors menet után szerelmet vallottak, zaklatni
kezdtek, az egyik egyenesen az ágyamhoz bilincselte magát. Legyen elég
annyi, hogy nem volt szerencsém a nőkkel.
– Fekete mágiával van megátkozva a farkad, vagy mi?
Vállat vont, lassan rá emelte a tekintetét.
– Nem, csak húsz centi. Plusz szuper az állóképességem… és kiválóan
ismerem a nők anatómiáját.
Vadul összerándult a belsőm. Basszus.
Most Cannonon volt a sor, hogy elégedetten vigyorogjon.
– Valami gond van?
Széttártam a kezemet, és a bor kilöttyent a pohárból.
– Jesszusom, Cannon. Bocs, csak kiakadtam. Allie öcsikéje vagy.
Ördögi mosoly ömlött el az arcán.
– Mindketten felnőttek vagyunk, Paige. Nincs rá okunk, hogy ne
beszélhessünk a szexről anélkül, hogy kínosan éreznénk magunkat.
Ráadásul te hoztad fel a témát.
Morogtam, de nem vitatkozhattam vele. Így volt.
– Szóval, mi történt utána?
– Másik taktikához folyamodtam. Tavaly egy időre lemondtam a szexről.
– Teljesen?
– Nos, nem vagyok szent. Az orális maradt az étlapon. De a behatolás
nem.
Felhorkantottam meglepetésemben. Komolyan beszél, vagy csak ugrat?
– Kiderült, hogy a nőket igencsak feldühíti, ha sehol máshol nem vagy
hajlandó megdugni őket a szájukon kívül. Személyes sértésnek vették
még akkor is, amikor felajánlottam, hogy viszonzom a szívességet.
– Azt hiszed? Istenem, te hallod magadat? Úgy beszélsz, mint egy
egoista fasz.
Vállat vont, szexi vigyorra húzódott a szája széle.
– Csak védem a saját érdekeimet.
– Ami micsoda?
Tudtam, hogy Cannon céltudatos, de azt nem, hogy pontosan mik a
céljai. Legalábbis nem igazán.
– Anyu és a nővérem nagyon sok mindenen ment keresztül. Nagyon
sokat tettek azért, hogy eljussak oda, ahol most vagyok. Ilyen közel
állok ahhoz, hogy befejezzem az orvosit, és szerezzek egy rezidensi
állást. Nem fogom hagyni, hogy egy punci vagy egy nő tönkretegye a
jövőmet csak azért, mert azt hiszi, hogy hirtelen szerelmes lett belém,
mert jobban megdugtam, mint az expasija valaha.
– Jól mondod – csak ennyit tudtam nagy nehezen kinyögni.
A szívem az egész beszélgetésünk alatt hevesen vert. Ez a szexi, tiltott
pasi bepillantást engedett a szexuális életébe. El is tudtam képzelni,
hogy a nők a lába elé vetik magukat. Cannon nemcsak vonzó volt,
hanem orvosnak is készült. És ha igazat mondott arról, hogy milyen
nagy a farka…
– Miért nézel rám így? – kérdezte.
Gyorsan, hangosan és forrón vert a szívem.
– Szóval komolyan azt hiszed, hogy egyetlen éjszaka után beléd
szeretnek a nők?
Bólintott.
– Bárcsak ne lenne igaz, de ja, ezt állítom.
Valami megpattant bennem. Talán a bor volt, talán a csillogás Cannon
huncut szemében. A pokolba, vagy a nadrágja elején domborodó kihívó
dudor, de segíteni akartam neki – bebizonyítani, hogy téved.
Természetesen szeretném majd egyszer megtapasztalni az igaz
szerelmet, de szinte belekábultam a gondolatba, hogy addig is engedjek
a mohó vágynak.
– Mi lenne, ha bebizonyítanám, hogy tévedsz?
Meglepően nyugodt volt a hangom ahhoz képest, hogy hirtelen milyen
ideges lettem.
– Mit akarsz ezzel mondani?
Cannon mereven tartotta magát, megfeszült a teste, összerándultak az
izmai.
Pajzán gondolatok száguldottak a fejemben. Pokolian próbáltam
lebeszélni magam az ötletről, de a francba is, láttam ezt a pasit
meztelenül, és egy fedél alatt élünk.
– Hajlandó vagy fogadni velem?
– …és lefeküdni veled?
Megrándult az ajka, ami egy pillanatra elterelte a igyelmemet. Mélyen a
szemébe néztem. Ki sem kellett mondanom hangosan az igent.
– Te mit nyersz rajta? – kérdezte.
– Néhány orgazmuson kívül? Az esélyt, hogy bebizonyíthatom, hogy
baromság az elméleted.
A hajába túrt, és a plafonra meredt.
– Basszus – mondta, vágytól izzó hangon.
Eltűnt az unalmas Paige, és megjelent a dévaj, szexi és merész Paige.
Elevennek, szemérmetlennek és pajzánnak éreztem magam. Már
nagyon régóta nem éltem meg ilyesmit. Ráadásul csak két hónapig kell
együtt laknunk Cannonnal. Mi a legrosszabb, ami történhet?
– Mikor kezdjük? – mormogtam. Valószínűleg többet ihattam a
kelleténél.
Cannon újra felegyenesedett. Bűnös mosolyától átjárt a győzelem
borzongató izgalma. Nyertem; meg fogok kapni mindent, amire vágyom.
Cannon megsimogatta a hüvelykujjával az arcomat, és akkor sem
bírtam volna megállni, hogy ne hajoljak közelebb hozzá, ha akartam
volna.
– Nem keféllek meg, amikor részeg vagy. – Túlságosan buja volt a hangja
ahhoz, hogy ilyeneket mondjon nekem. – Aludj rá egyet. Benne vagyok,
ha még holnap is ezt akarod. – Ezzel felállt, és eltűnt a szobájában.
Egy részem dühös volt rá – de a másik részem megkönnyebbült.
Bizonytalanul talpra álltam, és elindultam a szobámba. Az előbb még
„merésznek” tűnő ajánlat hirtelen „teljes őrültségnek” hangzott.
Cannon úriember volt, megadta az esélyt, hogy kiszálljak. Így volt
valószínűleg a legjobb. Biztos voltam benne, hogy másnap reggelre
észhez térek.
Legalábbis reméltem, hogy így lesz.
 KILENCEDIK FEJEZET
Paige
Felébredtem, és biztos voltam benne, hogy csak álmodtam az egészet.
Aztán kiültem az ágy szélére, és megláttam a pezsgőszín koktélruhát
összegyűrve a padlón, és ráncba szaladt a homlokom, ahogy lassan
felvillantak a tegnap este emlékei. De egy bizonyos kis szőrgombóc
nedves orra mozgásra bírt. Enchiladának pisilnie kellett.
Összeszedtem a bátorságomat, és kitipegtem a hallba. Teljesen csendes
volt a lakás. Csak résnyire volt nyitva Cannon ajtaja, gyorsan elsiettem
előtte. Felkaptam a pórázt a pultról, és ekkor megláttam.
Egy cédula volt a kávéfőzőre ragasztva, Cannon macskakaparásával:
Beszélnünk kell.
Csupán két szó, amitől nem kellett volna kiráznia a hidegnek, de aztán
főbe kólintott, ami előző este történt, és a pultba kellett kapaszkodnom,
hogy össze ne essek. Tényleg felajánlottam Cannonnak, hogy szexeljünk.
Ez volt a realitás, amellyel szembe kellett néznem. A kezembe temettem
az arcomat, és mély lélegzetet vettem.
Ha egész nap elrejtőzhettem volna a szobában, megtettem volna. De
aztán Enchilada ismét nyüszíteni kezdett.
– Rendben. Gyere, kishaver!
Felkaptam a pórázt, belebújtam a cipőmbe, aztán Enchiladával
szerencsésen kiértünk a lakásból anélkül, hogy jelenetet rendeztünk
volna.
Megkönnyebbülten fellélegeztem, mihelyt átmentünk az utcán a
megszokott füves területre… és ekkor vettem észre, hogy eltűnt Cannon
kocsija. Az idegességet hirtelen pánik váltotta fel.
Ó, istenem, elüldöztem volna az őrült javaslatommal? Talán egyenesen
Allie-hez ment ma reggel, és közölte vele, hogy már nem érzi
kényelmesen magát nálam. Szexuálisan zaklattam a barátnőm
kisöccsét. Szent szar, Allie soha többé nem áll majd szóba velem. A
távolban kígyózó Hudson folyóra meredtem, míg Enchilada elvégezte a
dolgát, és arról ábrándoztam, hogy belevetem magamat a vízbe.
A karomba kaptam Enchiladát, mihelyst végzett, a mellemre
szorítottam, és visszarohantam vele a lakásba. Cannon résnyire nyitva
hagyta az ajtaját, így kicsit jobban kinyitottam, hogy
bekukucskálhassak. Visszahajtotta a futon tetejét, a takarók összehajtva
feküdtek az asztalon. A sporttáskája és egy pár bevásárlószatyor a
sarokban hevert. Szóval a cucca még itt volt, de ez egy csöppet sem
nyugtatott meg.
Az üzenet világos volt és egyértelmű – de mi az ördögöt fogok mondani
neki?
Biztos voltam benne, hogy kolosszális hibát követtem el tegnap este,
ezért elfoglaltam magam azzal, hogy kávét és reggelit készítsek. Aztán
lezuhanyoztam, mintha azzal jobbá tehettem volna a helyzetet, ha
végigmegyek a samponozás, borotválkozás és hajszárítás megszokott
rutinján.
Alig vártam, hogy véget érjen ez a hétvége. Még soha életemben nem
vártam ennyire a hétfőt. Azt hittem, minden visszatér majd a normális
kerékvágásba, ha eltűnhetek az irodámban, belevethetem magamat a
heti rutinba és a kötelességeimbe.
Ó, hogy mennyire tévedtem!
Egy hatalmas teherautó állt meg a ház előtt járó motorral. Aztán
kopogtak az ajtón.
Egy HANK feliratú kitűzőt viselő fér i rám mosolyogott, és felém
nyújtott egy mappát.
– Jó reggel, hölgyem! Itt szíveskedjen aláírni.
Elvettem tőle a tollat, és lepillantottam a papírlapra.
– Mi ez?
Hank megkocogtatta a lapot.
– Elismervény a termék átvételéről.
Két másik fér i nyomakodott el mellettem Cannon szobája felé. Mi az
ördög folyik itt? A futonnal a kezükben tértek vissza.
Összerándult a gyomrom. Ó, basszus, Cannon tényleg elköltözik. Ennyi
volt… és csak idő kérdése, hogy Allie mikor taszít ki végérvényesen az
életéből. Attól féltem, hogy megáll a szívem.
Megszólalt a telefonom, felkaptam a pultról, és meg sem néztem, ki hív,
mielőtt beleszóltam.
– Halló?
– Szia, Paige! Cannon vagyok.
Még soha életemben nem éreztem ilyen rettenetesen magamat.
Legszívesebben bemásztam volna egy lyukba, hogy meghaljak.
Fellángolt bennem a vágy, hogy helyrehozzam a helyzetet, még mielőtt
irányíthatatlanabbá válik.
– Annyira sajnálom a tegnap estét. Nem akartalak kellemetlen
helyzetbe hozni.
Nagyot fújtam, vártam, hogy mondjon valamit.
– Szóval már nem akarsz megdugni?
Megrándult az arcom a szavaira. Fizikailag természetesen akartam. De
nem érte meg a vele járó érzelmi felfordulást. Még most, ilyen mély
érzelmi kavarodásban is reagált Cannonra a testem. De ő nyilvánvalóan
nem ezt akarta. Ellenkezőleg, elutasított. Istenem, olyan átkozott idióta
voltam.
Remegő hanggal próbáltam menteni a menthetőt.
– Annyira sajnálom. Nem akartam bajt okozni. Nem akartam, hogy azt
hidd, el kell költöznöd.
– Elköltözni? – Bizonytalan volt a hangja. – Ki mondta, hogy elköltözöm?
– Emberek jöttek, hogy elvigyék a futont a szobádból.
Az ablakhoz léptem, és kikukucskáltam. Éppen egy hatalmas, fehér
műanyagba csomagolt matracot pakoltak ki a teherautó hátuljából.
– Mi? Ó, a csudába, ne haragudj! – Felsóhajtott. – Hadd kezdjem elölről!
Váratlanul berendeltek a kórházba, és elfelejtettem szólni, hogy ma
hozzák ki az ágyat. Nem tudok azon a futonon aludni. De arról nem volt
szó, hogy elviszik azt az átkozott cuccot. Hiszen az a tiéd.
A fér iak átgyömöszölték a matracot az ajtón, és elindultak Cannon
szobájához. Hirtelen mindent megértettem. Cannon nem volt dühös.
Nem költözött el. Ellenkezőleg, még inkább berendezkedett.
– Paige? Ott vagy még?
– Itt vagyok – feleltem pár pillanatnyi hallgatás után. – Ne aggódj a
futon miatt! Úgysem férne el az ágy mellett.
– Jól vagy? – faggatott tovább. – Ha meggondoltad magadat kettőnket
illetően…
– Te igen? – kérdeztem, és a szívem hirtelen teljesen más okból kezdett
el zakatolni.
A szállítók elmasíroztak mellettem az ágykerettel, miközben Cannon
válaszát vártam.
– Tegnap este óta erekcióm van, ha csak rágondolok. Tíz éve akarlak,
Paige.
A szavai hallatán újra elöntött a vágy.
– Nem gondoltam meg magamat – mondtam. Szokatlanul lágy volt a
hangom.
– Fél nyolcra otthon vagyok.
– Vacsora? – kérdeztem.
– Ötkor van szünetem, olyankor szoktam enni.
– Rendben. Fél nyolc – ismételtem meg. Addigra valószínűleg úgyis túl
ideges leszek ahhoz, hogy egyek. – Akkor találkozunk.
Szinte bódulatban sétáltam be Cannon szobájába, mihelyst becsuktam
az ajtót a szállítók mögött. A hatalmas franciaágy szinte elfoglalta az
egész szobát, mint egy tekintélyt parancsoló, baljós előjel.
Tényleg ezt fogom csinálni?
 TIZEDIK FEJEZET
Cannon
– Döntöttél már? – kérdezte dr. Stinson, és megállt mellettem.
Ismét végignéztem a választékon, és összeráncoltam a homokomat.
Pulykafasírt és lasagna. Valami könnyűt kell ennem, ha ma este ki
akarom forgatni a sarkaiból Paige világát. Nem akartam, hogy a nehéz
kajától teli gyomor rontsa a teljesítményemet.
– Azt hiszem, inkább a salátabárnál nézek körül – feleltem, és
megfordultam, hogy lássam, mennyire gyér a kínálat.
Dr. Stinson kuncogni kezdett.
– Nem a vacsorára értettem. Hanem a szakosodásra. Nyilvánvalóan van
hozzá tehetséged, hogy megnyugtasd a gyengébb nemet. Remek
nőgyógyász válna belőled.
Felkaptam egy tálcát a halomból, és követtem őt a salátabárhoz.
– Jobban vonz a…
Az első gondolatom a kardiológia volt. Ezt mondtam Paige-nek is,
amikor megkérdezte, mit szeretnék. De a nőgyógyászat volt dr. Stinson
szakterülete, és tudtam, hogy rágná a fülemet, ha elárulnám neki. És
most tényleg nem akartam a karrieremről beszélni.
– Plasztikai sebészet – böktem ki végül.
– Hm. Ciciimádó vagy, mi? – kuncogott, és megpakolta a tányérját
spenóttal.
Nem tudtam mire vélni a reakcióját, de nem is érdekelt. Nekem kellett
döntenem a jövőmről.
Ami azt illeti, a plasztikai sebészet talán nem is volt olyan rossz ötlet.
Újabban ígéretes szakterületté vált, ahogy öregedett a baby boomer
generáció, és Hollywood miatt mindenki a külsőségek megszállottjává
vált. A pénz átkozottul jó lenne. Gondoskodhatnék anyuról, ha a
szükség úgy hozza, aztán válthatnék valami más területre, például
gyerekgyógyászati arc- és koponyasebészetre. Ez lehetővé tenné
számomra, hogy utazzak – részt vehessek valamelyik nemzetközi
jótékonysági misszióban, amelyik segít a nyitott szájüreggel vagy más
arcrendellenességgel született gyerekeken olyan rekonstrukciós
műtéttel, amelyhez egyébként nem férnének hozzá.
Ugyanakkor iszonyúan unalmas lehet évekig mellnagyobbításokat és
iatalító műtéteket végezni. Nem vágytam rá, nem is érdekelt, tudtam,
hogy kiégnék benne, és ezt végül a munkám sínylené meg. És szinte
bármelyik orvosi területen lehet segíteni a rászorulókon. Választhatok
nyugodtan valami mást.
Dr. Stinson megköszörülte a torkát, és rádöbbentem, hogy vagy harminc
másodperce nem fér hozzá tőlem a paradicsomhoz. A francba…
pontosan ez volt a bajom. Túl sok volt a lehetőség, és túl sok tényezőt
kellett igyelembe vennem. Olyan szakterületet kell választanom, amibe
nem unok bele, de elég pénzt is keresek vele, hogy eltartsam anyut és
magamat is, amelyik lehetővé teszi, hogy utazhassak, és segítsek a
rászorulókon. Van rá egyáltalán mód, hogy mindent elérjek? Vagy fel
kell áldoznom valamelyik prioritásomat?
Tavaszi vegyes salátát borítottam a tányéromra, de a gondolataim
közben a papírmunkán jártak, amelyet be kell fejeztem, mielőtt
hazamegyek. Nem hagytam magamnak lehetőséget arra, hogy a mai
estére gondoljak, mert nem mászkálhattam egész nap álló farokkal a
kórházban. Az előttem álló munkára összpontosítottam, egyszer sem
engedtem meg, hogy az otthon rám váró gyönyörökre tévedjenek a
gondolataim. Kényszerűségből elhessegettem az egészet, az egyetlen
telefonbeszélgetést leszámítva, amikor felhívtam Paige-t, hogy szóljak
neki az ágyról.
De most, alig pár órával az ügyeletem lejárta előtt szinte viszketett a
tenyerem, hogy megérintsem őt. Felrobbanok, ha meggondolta magát.
Belehalok a kielégítetlenségbe. Ha ezt eddig nem ismerték el
egészségügyi problémának, akkor ezután majd fogják.
***
Beugrottam a boltba, miután végeztem a kórházban. Bár minél előbb
szerettem volna hazaérni, szükségem volt pár dologra. Vettem egy
doboz óvszert, és ágyneműt az új ágyamra.
A pénztáros a Targetben biztosan azt gondolta, hogy megőrültem. Vagy
legalábbis azt, hogy szexben lesz részem, és igaza is volt. Egy részem
legszívesebben kiborította volna őt azzal, hogy még egy palack
tejszínhabot és egy zacskó gyorskötegelőt is a szalagra dob, de nem
akartam, hogy szegény idős hölgy szívrohamot kapjon. Nem voltam
szolgálatban, és nem akartam egy újabb egészségügyi vészhelyzetet
elhárítani.
Besötétedett, mire leparkoltam Paige háza előtt. Odabent is csak
egyetlen kislámpa világított a nappaliban.
Eltűnődtem, vajon Paige is olyan ideges volt-e egész nap, mint én.
Bármennyire igyekeztem is bebeszélni magamnak, hogy nem nagy ügy
ez az egész, a mai különbözni fog az összes egyéjszakás kalandomtól.
Paige-ről beszéltünk, a nőről, akivel együtt nőttem fel, és aki után
titokban már több mint egy évtizede vágyakoztam. Bíztam benne, hogy
bármi történik is közöttünk, az nem fogja veszélybe sodorni a
nővéremhez fűződő barátságát. De senkinek nem okozunk fájdalmat
egészen addig, amíg nem feledkezünk el az „egyszeri eset”-szabályról,
és Allie-nek egyáltalán nem kell tudomást szereznie a dologról.
Bár balszerencsés voltam, ha szexről volt szó, és a poklon mentem
keresztül jó néhány nővel, Paige-nél nem aggódtam emiatt. Érett és
felelősségteljes nő volt, és elhittem neki, amikor azt mondta, hogy nincs
az az atyaúristen, hogy belém essen.
Kinyitottam a bejárati ajtót, és az étkezőben találtam Paige-t. Lecsukta a
laptopja tetejét, mihelyst meglátott.
– Szia – köszöntött nyugodt hangon.
Nem tudtam megállni, hogy el ne tűnődjek, vajon mi lehet a fejében.
Várta már a dolgot? Vagy csak ideges volt? Vagy mindjárt lefújja az
egészet? Viselkedj lazán, az isten szerelmére…
– Minden rendben? – kérdeztem, és kibújtam a cipőmből.
Végignézett rajtam, és rádöbbentem, hogy most lát először
műtősruhában. A csípőmig lecsúszott a sötétkék, megkötős nadrág, és
Paige mohón szívta magába a látványt.
– Igen – felelte még mindig fojtott hangon. A melléhez húzta a térdét,
ismét végignézett rajtam, de nem tudtam semmit leolvasni az arcáról.
– Megyek, lezuhanyozok. Majd beszélünk, ha végeztem.
A beszéden dugást értettem. Legalábbis reménykedtem benne.
Letettem a bevásárlószatyrokat a pultra, és elindultam a fürdőszobába.
Le kellett mosnom magamról a kórház steril szagát, hogy képes legyek
funkcionálni.
Álltam a vízsugár alatt, hagytam, hogy körbeöleljen a gőz,
kimasszírozza a feszültséget az izmaimból. El kellett volna fáradnom
egy tízórás kórházi ügyelettől, amelynek a legnagyobb részét talpon
töltöttem. De ehelyett fel voltam ajzva, mint egy ketrecbe zárt vadállat,
amelyik bármelyik pillanatban kész támadni. Túlságosan régóta
akartam már Paige-t, és szinte beleszédültem a gondolatba, hogy végre
az enyém lesz. Bár orvosi szempontból a szédülést az agyi vérhiány is
okozhatta, mivel pillanatnyilag minden csepp az ölem felé tartott, és
megkeményítette a farkamat.
Megtörülköztem, felhúztam az új ágyneműt. Gondolom, jobban mutat
az ágy a puha paplannal és hozzá illő párnákkal meg a többi cuccal,
amelyhez nem sokat értettem, de az biztos, hogy kényelmesebb lett.
Többé nem kell összehúznom magamat a keskeny futonon, amelyről
lelógott a lábam. Abba már bele sem mertem gondolni, milyen szörnyű
lett volna először megkefélni valakit azon az átkozott szaron. És nem is
akárkit, hanem Paige-t. Azt akartam, hogy ez legyen élete
legcsodálatosabb éjszakája.
Farmerbe bújtam, és kimentem a szobából, hogy előhozakodjak a
vágyammal.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET
Paige
Ültem, és ahogy hallgattam a zuhany hangját, egyre idegesebb lettem.
Cannon alig három méterre volt tőlem, az előre megbeszélt szexuális
együttlétünkre készült, de én bizonytalanabbnak éreztem magam, mint
bármikor korábban.
Tegnap éjjel, amikor kiprovokáltam ezt az egészet – a szemére hánytam,
hogy milyen beképzelt, amikor azt hiszi, hogy a nők egyetlen éjszaka
után reménytelenül belé szeretnek –, szexinek, szemérmetlennek és
merésznek éreztem magam az alkoholtól, felbátorított a beszélgetésünk
intimitása. Most viszont, színjózanon és egy egész napos gondolkodás
után már egyáltalán nem találtam mókásnak a helyzetet. Órákon
keresztül csak az járt a fejemben, hogy milyen negatív következményei
lehetnek az egésznek.
Allie valószínűleg soha többé nem áll szóba velem, ha elcsábítom az
öccsét. Tényleg kész lennék tönkretenni a barátságunkat pár remek
orgazmusért? Ráadásul Cannon túl iatal is volt hozzám. Vagy inkább én
voltam túl öreg hozzá. Valószínűleg kiábrándító kaland leszek a
számára. És mi lesz, ha igazat mondott – ha tényleg olyan csodálatos az
ágyban, hogy belezúgok majd, és összetöri a szívemet? Abszurd volt a
gondolat, buta kis babona, mégsem tudtam kiverni a lehetőséget a
fejemből.
Képtelen voltam tovább ücsörögni, felálltam hát, és bementem a
szobámba. Belenéztem a tükörbe, és megrémültem a látványtól. Vörös
volt az arcom, pírfoltos a nyakam, a tekintetem tüzes. A fenébe…
Hihetetlenül fel voltam izgulva, de egyúttal hihetetlenül féltem is, és
mindkét érzés lerítt az arcomról.
Nagyot fújtattam. Ez nem volt a terv része.
Próbáltam meggyőzni magam. Érett nő vagyok, aki felelősségteljes
felnőtt módjára nyugodtan élvezhet egy vad, lepedőszaggató szexet.
Nem nagy ügy.
Basszus. Kit akarok átverni? Igenis nagy ügy. Teljesen kiborultam, a
szívem egymilliószor vert percenként. A legnagyobb része akarta ezt, de
kizárólag önző okokból. Még soha nem volt dolgom csodálatos
szeretővel. Tudni akartam, valóban léteznek-e ilyen fér iak, egyszer az
életben sutba akartam dobni az óvatoskodást. De mindez nem érte meg
azt a szívfájdalmat, ami utána biztosan bekövetkezik.
Cannon elzárta a vizet, és hallottam, ahogy a fürdőszobában mászkál.
Összerándult a gyomrom. Képtelen voltam megtenni.
Hová lett a merész csaj, aki ajánlatot tett Cannonnak, miután megtudta
a sötét titkát? Nyoma veszett. Eltűnt az éjszakában a bátorságommal
együtt.
Fel-alá mászkáltam. Az otthonom valaha szent hely volt a számomra,
most pedig az ő illatát éreztem mindenhol, az ő jelenlétének nyomait
fedeztem fel, bármerre néztem. A hatalmas cipőjét a bejárati ajtó
mellett. A kulcsát a pulton álló tálkában. A gyümölcsöstálat, amelyből
minden reggel kivett egy almát, és élvezettel belevájta a tökéletesen
egyenes fogait a puha húsába.
Ismertem Cannon szokásait, ismertem az illatát, de nem tudtam, milyen
szerető lenne, nem tudtam, milyen hangokat ad ki magából, amikor
elélvez. Vajon boldogan felkiált, vagy értelmetlen szavakat morog, vagy
a nevemet suttogja, miközben belém üríti a magját? Megborzongtam a
kíváncsiságtól.
Halálosan elegem volt abból, hogy jól nevelt, érett, felelősségteljes
felnőtt legyek, ahogyan azt elvárták tőlem. Nem érdekelt, hogy helytelen
lefeküdni Cannonnal – bűnözni akartam. Ki akartam szakítani magamat
a biztonságos kis burokból, amelyben éltem.
Cannon megjelent az ajtóban, a bőre még nedves és kipirult volt a forró
zuhanytól, a haja vizes. Félmeztelen volt, a farmerje csábítóan ölelte át a
csípőjét. Mély lélegzetet vettem, felkészültem, hogy felsoroljam neki,
miért is lenne ez az egész egy hatalmas hiba.
Mögém lépett, olyan közel hozzám, hogy megcsapott a tusfürdőjének
citrusos-mentás illata. Éles kontrasztot alkottunk a tükörben. Cannon
egy fejjel magasabb volt nálam, az arckifejezése nyugodt és
összeszedett. Az én arcom még mindig olyan vörös volt, mint egy
paradicsom, és szinte törpének látszottam mellette, amihez nem voltam
hozzászokva. Semmi sem volt ebben az egészben, amihez hozzá lettem
volna szokva; nagyon régóta nem volt már fér i az életemben, a
hálószobámban meg pláne nem.
– Gyere! – Cannon megfogta a kezemet, összekulcsolta az ujjainkat,
elhúzott a tükörtől és a bennem zajló csatától. – Igyunk egy pohár bort!
Megnyugtatott a hangja. Iszonyúan feszült voltam egész nap, és
pontosan arra volt szükségem, amit javasolt. Miért vagyok ennyire
ideges? Hiszen nem élet-halál kérdéséről van szó. Csak két barát
vagyunk, akik együtt lógnak, legalábbis pillanatnyilag. Babalépések,
Paige.
Követtem Cannont a konyhába, ahol kivett egy palack bort a hűtőből. A
kanapé felé biccentett, aztán a kezembe nyomott egy pohár bort, majd
helyet foglaltam. Úgy éreztem magam, mintha dróton rángatnának, de
meg is nyugtattak a parancsai.
Könnyebben folyt közöttünk a beszélgetés, mint gondoltam volna.
Utazás, üzlet, hobbik, mindegyik biztonságos téma volt, de egyúttal azt
is megmutatta, hogy mi bennünk a közös. Kiderült, hogy mind a
kettőnket érdekelt a humanitárius munka.
Mély lélegzetet vettem, élveztem a beszélgetést és a bort is. Cannon
nagylelkű, kedves fér ivá érett. Talán annak is köszönhetően, hogy két
nő nevelte fel. Az anyja és a nővére nem csupán imádattal vette őt körül
– alakították is a jellemét, nem engedték, hogy önelégültté váljon, de
gondoskodtak róla, hogy tudja, milyen okos és tehetséges, olyan
önbizalmat ültettek belé, ami segített neki azzá a fér ivá válni, amilyen
ma volt.
Beszélgettünk, boroztunk, de közben óhatatlanul felmerült bennem
néhány emlék a közös múltunkból. Elmosolyodtam egy különösen
kedves emlékre, miközben Cannon újratöltötte a poharamat…
***
Évekkel ezelőtt
– Hé! Add vissza a hátizsákomat, Cannon!
Csípőre tettem a kezemet, a másikat pedig felé nyújtottam, próbáltam
szigorúnak látszani.
Tizenkét éves voltam, és nemrég kezdtem el menstruálni. A pink Helló
Kitty-s hátizsák titkos zsebében tartottam a betétet. Nem akartam, hogy
Allie kisöccse megtalálja. Pfuj! Borzasztó lett volna.
– Anyu azt mondta, hogy én vagyok a fér i a házban. Az én dolgom, hogy
cipeljem a táskákat, kinyissam az ajtót, és tisztelettel bánjak a nőkkel.
Cannon kihúzta magát, és megigazította a hátiszák szíját a keskeny kis
vállán.
Jesszus! Cannon néha nagyon kiakasztott. Az iskola előtt vártuk, hogy
anyu felvegyen bennünket, és Cannon nemcsak a saját Amerika
Kapitány-os hátizsákját tartotta a kezében, hanem Allie-ét és az
uzsonnásdobozát is. Úgy nézett ki, mint egy teherhordó öszvér.
– Add ide! – intettem. – Tudom vinni a saját táskámat.
A nagymamám azt mondta, nincs szükségem rá, hogy egy fér i bármit
megtegyen értem, ráadásul Cannon még nem is volt fér i. Csak
nyolcéves volt.
Allie-re pillantott, aki egyet biccentett.
– Rendben – felelte, és vonakodva visszaadta a zsákomat. – Tessék.
Megkönnyebbülten szorítottam a mellemre a táskámat, és kissé meg is
lepődtem azon, hogy tulajdonképpen nem is voltam dühös Cannonra.
Fiú létére nem is volt olyan rossz…
***
– Jobban érzed magad? – kérdezte Cannon, és végigmért.
Az ajkamba haraptam, és bólintottam.
– Ezek szerint látszik rajtam, hogy izgulok, mi?
– Nem kell megtennünk.
– Mit? – mormogtam.
– Semmit. Tovább tettethetjük, hogy nem vonzódunk egymáshoz. Nem
foglak kényszeríteni.
A szavainak meg kellett volna nyugtatniuk, de ehelyett csak
felidegesítettek. Nem akartam tovább tettetni. Elegem volt belőle, hogy
gyáva vagyok, de közben óvatosságnak, körültekintésnek,
visszafogottságnak nevezem. Ez a régi Paige volt. Aki félt minden
újdonságtól, mindentől, ami a saját kis burkán kívül létezett. Harminc
felé közeledve még mindig szingliként éltem – egy kóbor kutyával a
sztereotipikus macska helyett, de akkor is –, rejtőzködve. Az új Paige
kalandvágyó volt és merész. Legalábbis az akart lenni.
– Nem – ráztam meg a fejemet. – Az én ötletem volt. Nem kényszerítesz.
– Előrehajoltam, és letettem a poharamat az asztalra. – Csak nem
tudom, hogyan… vágjunk bele.
– Ez az én dolgom, hercegnő.
Hercegnő? Nem utáltam annyira ezt a becenevet, amennyire talán
kellett volna. Már régóta nem voltam senkinek a hercegnője. Vagy talán
soha, emlékeztetett egy belső hang. Cannon hívott így
gyerekkorunkban, de ő viccnek szánta, nem cikizésnek vagy sértésnek.
Tele volt meglepetéssel az emlékeimben élő kis iúnak ez az új, felnőtt
változata. Sötét volt a szeme, tele ki nem mondott szenvedéllyel. És apró
mosoly játszott a telt, tökéletes ajkain. Olyan nevetségesen szexi volt,
hogy már a látványától görcsbe rándult a gyomrom.
Azért még ideges voltam. De ugyan már… Cannon volt az. Több mint
húsz éve ismertem őt. Nem fog fájdalmat okozni nekem, eltűnni reggel,
és soha többé nem felhívni. A következő pár hónapban együtt fogunk
lakni, szombat reggelenként valószínűleg együtt készítünk palacsintát,
és nevetünk majd az együttlétünk emlékén. Kikeféljük magunkból a
vonzalmunkat, és továbblépünk. Csak engedünk a vágynak.
Cannon letette a poharát az enyém mellé, aztán közelebb hajolt,
gyengéden megsimogatta az államat, aztán magához húzott.
Megtörténik.
Meg fog csókolni.
Itt volt az ideje, hogy megmutassam neki, képes vagyok lefeküdni vele
anélkül, hogy belé szeretnék – vagy ez, vagy visszamenekülök a
szobámba, magányosan és rettegve. E kettő közül választhattam. Ha a
tűzjelző meg nem szólal a következő négy másodpercben, akkor
Cannon telt ajka az enyémre fog tapadni.
Úgy döntöttem, nem csinálok hülyét magamból, és közelebb hajoltam.
Éreztem, hogy Cannon elmosolyodik, nem sietett, hogy elnyerje a
jutalmát. Talán azért, mert már tudta, hogy az övé vagyok. Talán azért,
mert a legtöbb fér ival ellentétben megértette, hogy nem érdemes
sietni. Mindketten ezt akartuk, de a várakozás után csak még
csodálatosabb lesz a végkifejlet.
Az ajkai lassan mozogtam az enyémen, elnyíltak, hogy a nyelvünk
óvatosan egymáshoz érhessen. Mintha villám csapott volna belém.
Elmélyítettük a csókot, Cannon szája elvett mindent, amit csak
adhattam. A kezébe fogta az arcomat, boríze volt a nyelvének, és
rádöbbentem, hogy még soha nem csókoltak meg így. Ilyen birtoklóan.
Ilyen teljességgel. Nem voltam tapasztalatlan… de bármit csináltam is
korábban, azt többé nem lehetett csókolózásnak nevezni. Cannon újra
megtanított csókolni.
Szent szar! Cannon Rothtal smárolok. Fura, teljességgel idegen
érzésnek kellett volna lennie. Az agyamnak sikongatnia kellett volna,
hogy „Állj! Állj!” Ehelyett ez volt a legtermészetesebb dolog a világon.
Úgy mozogtak együtt a nyelveink, mintha évek óta pontosan erre a
pillanatra készültek volna. Vágy és kéj sugárzott végig az ereimben.
Cannon elhúzódott, és elégedetten rám vigyorgott.
– Még mindig benne vagy?
Lelkesen bólogattam, a vágytól részegen. Ha egyetlen csókkal ennyire
kifordít önmagamból, akkor szinte féltem kideríteni, hogy mit tartogat
még ez az éjszaka.
Az ölére húzta a kezemet. Forró és kemény volt, összerándult tőle a
belsőm.
– Érzed ezt, Paige?
Lenyeltem egy nyögést. Olyan melegnek és keménynek érződött a
tenyerem alatt.
– I-igen.
– Akarod, hogy benned legyek? – mormogta, miközben végigcsókolta a
nyakamat, én pedig az erekcióját simogattam a farmeren keresztül.
– Istenem, igen.
Meleg, selymes kuncogása vibrált a bőrömön.
– Akkor jó, mert tizenhat éves korom óta meg akartalak dugni. De a mai
este nem rólam szól. Gondoskodom róla, hogy jó legyen neked. Akarod?
– Igen. Hát persze.
– Akkor bíznod kell bennem.
Egy pillanatra eltűnődtem, vajon képes vagyok-e rá. Teljesen átengedni
az irányítást? Független nő vagyok, mi lesz, ha valami perverz dolgot
akar? Elhessegettem a gondolatot. Nem ítélkezem… egyelőre.
– Bízom benned.
– Jó kislány.
Újra megcsókolt, míg végül az egész testem vágyban égett. Aztán
elhúzódott. Vonakodva elvettem a kezemet a farkáról, is kinyitottam a
szememet.
– Abszolút biztos vagy benne, hogy akarod? Ha a múltamból indulunk
ki, akkor nem fog ez a dolog jól végződni.
Az én bortól részeg és vágytól ködös agyamnak annyit ért ez a
igyelmeztetés, mint a „csak tizennyolc éven felülieknek” felirat a
pornóoldalakon.
– Akarom. Akarlak.
Egyenesen smaragdszínű szemébe néztem, miközben ezt mondtam, és
reméltem, hogy hallja a vágyat a hangomban.
– Akkor a hálószobában folytassuk.
Felálltam a kanapéról, és követtem Cannont.
– Ezért vetted az ágyat?
– Igen. És mert nem igazán fértem el azon a futonon.
Zakatolt a szívem, amikor beléptünk a szobájába. Új ágyneműt húzott
fel, az egész szobát beborította fér ias illata.
– Fordulj meg! – mormogta.
A falon lógó egész alakos tükör felé fordultam, Cannon pedig mögém
állt. Félhomály volt a szobában, csak annyi fény szűrődött be, hogy
lássam, amint a hatalmas keze végigsimít az oldalamon, a csípőmön, a
derekamon, fel egészen a nyakamig, ahol félresöpörte a hajamat, és
gyengéden megcsókolta a tarkómat. Libabőrös lettem az érintésétől.
Megbabonázva igyeltem, ahogy a két keze lesiklott a nyakamról a
vállamra, és megmarkolta a vágytól sajgó mellemet.
Pihegni kezdtem, ahogy az ujjai hegyével simogatta a bimbómat.
– Gyönyörű a melled, Paige.
A hüvelykujja a bimbóm csúcsához ért, és felszisszentem.
– Szereted, amikor a bimbóddal játszanak?
Válaszképpen ívbe feszítettem a hátamat, a mellkasára hajtottam a
fejemet, és a tenyerébe nyomtam a mellemet.
– Jó tudni, hercegnő. – Megcsókolta a nyakamat. – Egyszer szívesen
megdugnám ezeket a csini ciciket.
Lehúzta rólam a pólót, és lehajította a padlóra. Zihálva kapkodtam
levegő után, miközben kikapcsolta a melltartómat, és leejtette a pólóm
mellé. A tükörben kiemelte a meztelenségemet Cannon széles, izmos
felsőteste. Erős és magabiztos ujjai végigsiklottak a bordáimon, én
pedig megbabonázva néztem.
Ha eddig azt hittem, hogy isteni, amit csinál, akkor az már szinte túl sok
is volt, amikor a hatalmas, meleg tenyerébe fogta a mellemet. Elakadt a
lélegzetem, villám cikázott a bimbómból egyenesen a lábaim közé. De
Cannon nem kínzott sokáig. Elsötétedett a szeme, a két keze lejjebb
siklott, be a nadrágomba, a bugyim alá.
Levegő után kapkodtam ettől a nagyon várt mozdulattól. Az ujjai a
nedves húshoz értek, és elfojtottam egy nyögést.
– Nem – szólt rám. – Ne fogd vissza magad! Hallani akarlak.
Ismét megsimogatott, inoman körözött a csiklómon, én pedig
nyöszörögtem a kéjtől, egyszerre éreztem megkönnyebbülést, hogy
vége a várakozásnak, és türelmetlenséget, hogy még többet kapjak.
– Ez az – biztatott. – Szereted nézni, amikor hozzád érek, hercegnő?
Szerettem, de képtelen voltam megformálni a szavakat, hogy ezt
elmondjam neki, képtelen lettem volna egy értelmes gondolatra még
akkor is, ha az életem függött volna tőle. Ügyes keze ismerte az összes
pontot, tudta, hogyan nyújtson maximális élvezetet.
Cannonnak dőltem, megadtam magam, hagytam, hogy elárasszon a kéj,
előretoltam a csípőmet, hogy könnyebben hozzám férhessen.
Jutalomként belém csúsztatta egyik vastag ujját. Újabb mohó kiáltás
szakadt fel belőlem. Nem az a típus voltam, aki ilyen gyorsan elélvez –
keményen meg kellett dolgoznia érte annak a kevés szeretőnek, akivel a
múltban dolgom volt –, de Cannonnak valahogy sikerült néhány rövid
perc alatt a csúcs közelébe juttatnia. Arra a veszélyes helyre, ahol millió
apró darabra szakadok, és szétrobbanok.
Meleg testétől és fér ias illatától körülvéve elveszítettem minden
mértékletességemet, hangosan felnyögtem, ahogy mozgatta bennem az
ujját, és néztem, ahogy néz. Hihetetlenül erotikus volt.
– Gyönyörű vagy. Megtiszteltetés megérinteni téged.
El tudtam volna olvadni a sötét, csábító hangjától. Világos volt, hogy
komolyan beszélt; szaggatottan lélegzett, acélkemény erekciója a
derekamhoz nyomult.
Az egyik kezével a lábam között játszott, a másikkal megsimogatta a
mellemet. Égetett az ajka a nyakamon.
– Elélvezel a kedvemért, gyönyörűm? – suttogta a bőrömbe.
Megremegtem a karjában, és csak zuhantam, ahogy elélveztem. Fehér
fények cikáztak a lehunyt szemhéjam mögött, dübörgött a vér a
fülemben, ahogy a testem szinte vadul összerándult az ujjai körül.
Elvakított a kéj, semmi más nem létezett számomra Cannon gyengéd
érintésén, puha csókjain és mocskos suttogásán kívül.
Cannonnak dőltem, miközben próbáltam magamhoz térni, hálás
voltam, hogy erős karjai körém fonódtak. Ő maga felé fordított, felemelt,
a mellkasára szorított, és odavitt az ágyhoz, levette rólam a nadrágot és
a bugyit.
– Vigyázok rád – ígérte, és lefektetett az ágyra.
Felmosolyogtam rá, néztem, ahogy letolta a nadrágját és az alsóját,
kiszabadította azt a vastag, csodás farkát, amelyről minden éjszaka
álmodtam, mióta csak megláttam őt a folyosón. Majdnem felnyögtem a
gyönyörű látványtól. Cannon pompás volt. Meg akartam érinteni,
megízlelni, hallani, ahogy kéjesen nyögdécsel.
A keze a farkára tévedt, lassan simogatta magát egyszer, kétszer, és az
ölem ismét összerándult, miközben néztem őt.
– Készen állsz a folytatásra?
Bólintottam.
– Gyere ide!
Felkapott egy óvszert az asztalról, és gyakorlott könnyedséggel felhúzta.
Lefeküdt mellém, és elhelyezkedett a széttárt combjaim között. De nem
hatolt belém egyetlen erőteljes mozdulattal, ahogyan vártam, hanem
húzta az időt, mélyen megcsókolt, a nedves ölemnek dörzsölte magát,
hagyta, hogy egyre növekedjen és forrósodjon a vágyunk.
Ez volt a legédesebb kínzás, amelyben valaha részem volt. A testem még
bizsergett az első orgazmustól, az ölem egyszerre volt hiperérzékeny, és
lüktetett a vágytól. Vastag farka a nedves, mohó bejáratomhoz nyomult.
Cannon nem sietett. Nem is tudom, hogy ez miért lepett meg. Amikor
megbeszéltük, hogy egyszer lefekszünk egymással, azt hittem, hogy
bemászunk az ágyba, és azonnal egymásnak esünk. Azt hittem, nem
sokkal lesz több, mint egy jelentéktelen kefélés, de nahát, hogy
mennyire tévedtem! Hála istennek. Nem számítottam csókolózásra és
előjátékra, meg arra, hogy mocskos szavakat suttog a pucér bőrömbe.
A csípőjébe markoltam, és rámosolyogtam.
– Kefélj meg, nagy iú!
– Örömmel, gyönyörűm.
Visszahúzódott, hogy megtalálja a megfelelő szöget, aztán lassan
előrenyomult, és a széles makkja belém hatolt.
Megrándult az arcom a fájdalomtól, Cannon megmerevedett, hagyta,
hogy hozzászokjak a méretéhez. Tovább tartott, mint gondoltam, az
egész testem megfeszült a döbbenettől.
Cannon aggodalmasan összeráncolta a homlokát.
– Elég szűk vagy – jegyezte meg lágyan.
– Sajnálom – nyögtem ki.
– Ne tedd! Így vagy tökéletes.
Lenyeltem a gombócot a torkomból. Nem is emlékeztem már, mikor
mondott nekem ilyesmit valaki. Egyáltalán nem éreztem magam
tökéletesnek. Zavart voltam és annyira tele – érzelmekkel és Cannonnal
–, hogy bármelyik pillanatban olyan tökéletesen darabjaimra hullhatok,
hogy soha többé nem leszek a régi.
– Szükséged van egy percre? – suttogta Cannon.
Meleg nyakába fúrtam az arcomat, és bólintottam. Milyen kínos!
Mély lélegzetet vettem, és próbáltam ellazulni. Tudtam, hogy Cannon fel
van izgulva, készen állt, és azt is tudtam, hogy el kell lazulnom, hogy
magamba fogadhassam őt. Végül is az én ötletem volt ez az egész. Még
egy mély lélegzet, és még jobban széttártam a térdeimet.
Ekkor valaki hangosan verni kezdte a bejárati ajtómat.
Mi az ördög? Soha senki nem látogatott meg bejelentés nélkül. Teljesen
kiakadtam. Komolyan, univerzum? Pont most?!
Cannon ugyanúgy meghökkent, mint én.
– Vársz valakit?
A szemébe néztem, és megráztam a fejemet.
– Természetesen nem.
Egy másodpercig minden csöndes volt, és már azt hittem, hogy az a
valaki rossz házba kopogott be, és továbbment.
– Muszáj, hogy megdugjalak – nyögte Cannon, és durván megmarkolta a
fenekemet. Tudtam, hogy nem sokáig bírja visszafogni magát, és ettől
zakatolni kezdett a szívem.
– Igen – nyögtem.
Pár centivel beljebb hatolt, és mindketten visszatartottuk a
lélegzetünket, vártuk, hogy hozzászokjak a méretéhez. Hamar enyhült a
fájdalom, felváltotta a helyét az édes, kielégítő feszülés, és még
szélesebbre tártam a combjaimat, hogy jelezzem neki, hatoljon
mélyebbre…
Újabb kopogás törte meg a csendet, ezúttal hangosabban. És nem
maradt abba. Valaki úgy verte az ajtómat, mint egy őrült.
Elkerekedett a szemem, és felnéztem Cannonra. Kurvára kínos helyzet
volt. Rajtam feküdt, csak a széles makkja volt bennem, összefonódtak a
végtagjaink, zakatolt a szívünk, mint egy pillanatra leállított
pornó ilmben.
Még soha életemben nem voltam ilyen abszurd helyzetben – döngették
az ajtómat, amikor nem vágytam másra, csak arra, hogy Cannon
döngessen meg.
Cannon dühösen felnyögött, és a nyakamra szorította az ajkait.
– Eszedbe se jusson!
– Muszáj. Csak megnézem, ki az, és elzavarom. Ígérem. Csak nem
akarom, hogy a szomszédok kihívják a rendőrséget.
Kihúzódott belőlem, fájdalmas lassúsággal, aztán felszisszent.
– Bassza meg!
Megpaskoltam a mellkasát, és rámosolyogtam.
Megragadta a csuklómat, megszorította, és a szemembe nézett.
– Siess vissza!
A farka még mindig büszkén, csábítóan meredezett, és még egy utolsó
vágyakozó pillantást vetettem rá, miközben magamra kaptam a pólót,
és belebújtam a farmerembe.
Basszus! A nedves bugyit a padlón hagytam, kisiettem a bejárati
ajtóhoz. Ajánlom, hogy egy kurva zombiapokalipszis fenyegessen.
Kilestem a kukucskálón, és megpillantottam Allie-t.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET
Paige
– Meghalt valaki? – fortyantam fel, ahogy kitártam előtte az ajtót.
Allie újabb kopogásra készen, felemelt ököllel állt az ajtóm előtt. Ha
tudta volna, hogy mit szakított félbe, mi történt a hálószobában, alig hat
méterre tőle…
Mi az ördög? Elöntött a szégyen, mihelyst megláttam Allie vörös,
könnyben ázó arcát és elmaszatolódott sminkjét.
– Ó, istenem, Al… Mi történt?
Behúztam a lakásba, és Allie hangos zokogással gyakorlatilag a
karomba vetette magát.
Jó pár percbe beletelt, mire ki tudtam szedni belőle, hogy mi a baj,
türelmesen vártam, amíg szipogva elmesélte, hogy összeveszett
Jamesszel.
A kanapéhoz vezettem, és mondtam neki, hogy üljön le, amíg hozok egy
doboz zsebkendőt. Nem volt hazugság, de a teljes igazság sem.
Berohantam Cannon szobájába, hogy szóljak neki, azonnal öltözzön fel
és jöjjön ki.
– Cannon! – suttogtam, és bekukucskáltam a nyitott ajtón. Még mindig
az ágy közepén hevert, meztelenül, kemény farka a hasán pihent. – Allie
van itt – suttogtam hangosan.
– Basszus!
Felpattant az ágyról, felkapta a nadrágját a padlóról, és fénysebességgel
felhúzta magára.
Megrándult az arcom az együttérzéstől, hogy milyen lehetett
begyömöszölni azt a hatalmas erekciót a farmer börtönébe. Au.
Gondolom, nem valami jó.
De nem volt időm ilyesmire. Elszaladtam a zsebkendőért, aztán vissza
Allie-hez a nappaliba. Szerencsére semmi jelét nem adta, hogy
gyanítaná, az öccse alig harminc másodperccel ezelőtt még bennem
volt. A kurva életbe! Borzalmas barátnő vagyok.
A kezébe nyomtam egy marék zsebkendőt, leültem mellé, és vártam,
hogy kifújja az orrát, és összeszedje magát. Jó pár percig kellett hozzá
mélyeket lélegeznie.
Megfogtam a kezét.
– Mi a csuda történt? – kérdeztem. Bár én nem voltam oda érte, Allie
szerette Jamest. Bármi történt is, pár nap, és biztosan minden rendbe
jön majd, miután mindketten lehiggadtak.
– Hónapok óta megcsal.
Talán mégsem lesz elég pár nap…
– Miről beszélsz?
Cannon besétált a szobába, és tökéletesen összeszedettnek látszott.
Hála istennek. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, aztán megölelte
Allie-t.
– Jól vagy, nővérkém?
Allie felsóhajtott, és bólintott.
– Jól leszek, mihelyst eltűnik az életemből az a hazug, csaló szemétláda.
– Mi történt? – faggattam, és próbáltam ügyet sem vetni arra, hogyan
reagált a testem Cannon közelségére. Átkozott feromonok. Túl régóta
nem fordítottam már igyelmet az ellenkező nemre. Muszáj lesz
változtatnom ezen, különben állandóan Cannonra vetem majd magam.
Magamban megfogadtam, hogy regisztrálok arra a hülye randioldalra,
amelyik miatt Allie állandóan piszkált.
Allie mély lélegzetet vett.
– Jamesnek viszonya van. – Nyugodt hangon beszélt, de fájdalmasan
megrándult az arca, és ökölbe szorította a kezét az ölében. – Minden
hazugság volt – amikor azt mondta, hogy sokáig kell dolgoznia, meg
amikor vasárnaponként bement az irodájába. Hónapok óta folyt már a
dolog azzal a nővel. Elvált asszony két gyerekkel… nem mintha ez olyan
kurvára számítana.
Elakadt a lélegzetem. Egyáltalán nem erre számítottam.
– Találtam egy sms-t a telefonjában. Nem kémkedtem utána; a telefonja
a pulton hevert. James bevallott mindent, amikor kérdőre vontam.
– Baszódjon meg.
Cannon talpra ugrott, és elindult az ajtó felé.
– Hová mész? – kérdezte riadtan Allie.
Cannon belebújt a cipőjébe, és felkapta a kocsikulcsot a pultról.
– Megyek, és szétverem a pofáját.
Allie is felpattant, és megragadta az öccse karját.
– Állj meg, és gondolkozz két másodpercig! Bármennyire is szeretném,
hogy elagyabugyáld őt, nem éri meg, hogy bajba keveredj miatta, vagy
hogy tönkretedd a kezedet. Egy szép napon majd világhírű sebész
leszel. És ez sokkal boldogabbá tesz, mint az, hogy szétrúgd James
seggét.
Cannon összehúzott szemmel a nővérére meredt, aztán nagyot fújt,
kitágultak az orrcimpái.
Még soha nem láttam őt ennyire dühösnek. Persze gyerekkorunkban
milliószor szemtanúja voltam annak, hogy mennyire védelmezi a
nővérét, de nem ilyen hévvel. Átkozottul szexi volt.
Pár feszült pillanattal később Allie-nek sikerült őt lebeszélnie a tervéről,
és Cannon visszaült mellém. Vége lett a korábbi jókedvű, lörtölős
hangulatnak, eltüntette a szobát megtöltő dühös feszültség.
Egy órán keresztül felváltva győzködtük Allie-t, hogy jobb lesz neki
James nélkül, erősítgettük az önbizalmát. Biztos voltam benne, hogy
működik a dolog, Allie legalábbis abbahagyta a sírást, és bólogatott.
Nem mertem bevallani neki, hogy soha nem kedveltem Jamest. Egy
részem ugyanis – mélységes undorral – arra számított, hogy talán
megpróbálja majd visszakönyörögni magát, meggyőzni Allie-t, és végül
kibékülnek. Ha tényleg így lesz, akkor az ellenszenvem csak éket verne
közénk Allie-vel.
Cannonnak nem voltak ilyen aggályai, csak azt ismételgette, hogy Allie-
nek jobb lesz majd így, és James egy szemétláda. Magamban
megtapsoltam.
Hamarosan borozni kezdtünk, pattogatott kukoricát majszoltunk, és a
legújabb horror ilmet néztük. Bár Allie teljesen kiborult, végül eléggé
összeszedte magát ahhoz, hogy úgy tegyen, mintha minden rendben
lenne. Küldött Jamesnek egy sms-t, hogy reggelre tűnjön el a lakásból,
és vigye a holmiját is. Nagyon büszke voltam rá.
– Szeretlek, Al – szorítottam meg a kezét.
Valamivel később arra ébredtem, hogy egy nagy kéz rázza a vállamat.
Kinyitottam a szememet, és láttam, hogy Cannon fölém magasodik.
Félálomban érzékeltem, hogy ki van kapcsolva a tévé, valaki rendet tett
a nappaliban, és Allie a kanapén alszik a takaró alatt.
– Gyere! – suttogta Cannon, és felém nyújtotta a kezét.
Megfogtam, és hagytam, hogy talpra segítsen.
– Azt hiszem, elbóbiskoltam a ilm alatt.
– Ahogy Allie is. – Cannon átkarolta a derekamat, és rám mosolygott. –
Tartalak.
Bekísért a szobámba, de megtorpant a küszöbön, mintha nem mert
volna belépni. Elöntött az aggodalom. Korábban olyan lelkes volt –
mindketten azok voltunk. De hirtelen minden teljesen zavarossá vált.
– Szóval, most mi lesz? – kérdeztem.
– Allie kemény csaj. Biztosan túljut rajta.
– Nem Allie-re és Jamesre gondoltam. Hanem kettőnkre.
– Ó, igaz. Úgy érted… – vonta fel a szemöldökét kihívóan.
– Igen.
– Soha nem voltam még ilyen kanos, de megértelek. A nővéremnek
szüksége volt rád. Jó barát vagy.
Ó, igen, nagyszerű barát. Pár órája gyakorlatilag meglovagoltam a
legjobb barátnőm kisöccsét.
De csak bólintottam, aztán nagyot sóhajtottam.
– Esőnap?
– Ha ezt akarod – mormogta, lehajolt, és megpuszilta az arcomat. – De a
következő pár napban éjszakás leszek. Nem fogsz sokat látni belőlem.
– Rendben. Jó éjt – suttogtam, és bementem a szobámba.
Fogalmam sem volt, hogy a félig befejezetlen együttlétünk miatt kínos
lesz-e majd a hangulat kettőnk között, és arról sem, hogy mikor
lehetünk újra együtt. De az teljesen váratlanul ért, ami ezután történt.
 TIZENHARMADIK FEJEZET
Paige
Cannon nem hazudott, amikor azt állította, hogy a héten nem sokszor
fogom őt látni. Már csütörtök volt, és eddig összesen kétszer futottunk
össze a héten. Éjjelente a kórházban dolgozott, nappal pedig aludt.
Hagytunk egymásnak buta kis üzeneteket, például szigorúan
megparancsoltam neki, hogy tartsa magát távol a kínaiból hozatott
kajám maradékától, ő pedig megígérte, hogy vesz mandulatejet, mert
kezdtünk kifogyni belőle.
Bár alig láttam Cannont, sokat rágódtam a döntésemen, hogy lefekszem
vele. Egész héten azon őrlődtem, hogy mit tegyek. Figyelmeztető jelnek
vettem Allie hirtelen megjelenését. Végül is borzalmas ötlet volt
lefeküdni a kisöccsével. A vágy elhomályosította az ítélőképességemet.
Csak szereznem kell egy másik pasit, és már meg is volt rá a tervem,
hogyan csináljam. Így legalább nem teszem tönkre a legrégibb
barátságunkat, és a dolgok sem fordulnak kínosra az új, nagyon is fér i
lakótársammal.
Sötét volt már odakinn, és Cannon is elment dolgozni. Letelepedtem a
kanapéra az egyik kezemben egy pohár borral, a másikban pedig a
telefonommal, és végiggörgettem azoknak a pasiknak a fényképén, akik
a randioldal szerint illettek hozzám.
Allie addig rágta a fülemet, amíg végül regisztráltam. Betartotta a
szavát, és kihajította Jamest a holmijaival együtt a lakásból, ezért úgy
gondoltam, megérdemli ezt a kis jutalmat. Az pedig még inkább
meggyőzött, hogy olyan sok időt töltöttem a héten egyedül, magányos
voltam, és sajnáltam magamat.
Belekortyoltam a chardonnay-ba, és a kijelző jobb felső sarkában lévő
boríték ikonra klikkeltem. Két olvasatlan üzenetem volt – az első egy
automatikus üdvözlet az oldaltól, a másik pedig valami Daniel nevű
pasitól jött. Rövid és vicces volt az üzenete.
DANIEL: Olyannak látszol, aki felkavarja az állóvizet. �� J
Elmosolyodtam, és a fényképére klikkeltem, hogy kinagyítsam. Barna
haj, barna szem, elég jól nézett ki, azt hiszem. Cannon persze sokkal
vonzóbb volt a kócos szőke hajával, a hatalmas bicepszeivel és a
varázslatos mosolyával. De Cannon most nem volt itt, és egyébként is
tiltott gyümölcs volt a számomra. A VÁLASZ-ra kattintottam, és
bepötyögtem egy üzenetet.
Egy újabb pohár bor és néhány üzenetváltás után egész jól éreztem
magam Daniellel. A szomszéd városban élt, pénzügyi elemzőként
dolgozott. Harminckét éves, soha nem volt még nős, és megnevettettek
az üzenetei. De aztán Daniel meghívott másnapra vacsorázni, és
elbizonytalanodtam, bár éppenséggel ráértem találkozni vele. Egy
részem furcsának találta, hogy randizzak valakivel, amikor Cannon
farka pár napja még ilyen közel volt ahhoz, hogy belém hatoljon. Azt
mondtam Danielnek, hogy gondolkozom a dolgon, és majd holnap
értesítem, aztán kimentem a konyhába, hogy töltőre tegyem a
telefonomat.
Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar randira hív majd valaki. Allie-
nek azonban egy dologban igaza volt, ez a randioldal tényleg gyorsan
működött. De most komolyan, mihez kezdjek, ha egy átlagos kinézetű,
kedvesnek és normálisnak tűnő fér i vacsorára hív? Mondjam azt neki,
hogy nem, kösz, megígértem a lakótársamnak, hogy lefekszem vele?
Őrültség lenne. Kétlem, hogy Cannon elhárította volna egy nő
közeledését csak azért, mert esetleg még megtartjuk a félbeszakított
szexpartit.
Engedtem magamnak egy pohár vizet, és a mosogató mellett állva
lassan kortyolgattam. Végül is Cannonnak nem kell tudomást szereznie
a randiról. Éjszakás, így valószínűleg haza is érek, mire észrevenné,
hogy egyáltalán elmentem. Nem mintha titkolnom kellett volna előle
Danielt – minden jogom megvan arra, hogy randizzak. Igaz?
Kiöntöttem a maradék vizet a mosogatóba, aztán felkaptam a
telefonomat, és válaszoltam Danielnek, hogy benne vagyok a holnapi
randiban. Jó érzéssel kellett volna eltöltenie, hogy döntöttem, de csak
még inkább összezavart.
Készülődni kezdtem a lefekvéshez, és közben reménykedtem, hogy a
hétvége majd világosabbá teszi, mihez kezdjek Cannonnal.
Egészségtelenül vonzódtam hozzá, és nem hittem, hogy ennek vége
lesz, amíg egy fedél alatt élünk.
***
Daniel béna volt.
Rendben, ez az ítélet nem teljesen jogos. A vacsora jó volt, és elment a
beszélgetés is, de egyszerűen nem működött köztünk a kémia. Olyan
volt, mintha egy unokatestvéremmel vagy egy munkatársammal lettem
volna. Nem volt szikra – egyáltalán nem olyan volt, mint a Cannonnal
folytatott beszélgetéseink.
Felvettem a szalvétát az ölemből, még egyszer megtöröltem vele a
számat, aztán letettem magam elé az asztalra.
– Végeztél? – kérdezte Daniel.
Bólintottam, és intettem a pincérnek, hogy hozza a számlát. Diszkréten
ellenőriztem a telefonomat az asztal alatt. Minél többet ittam a
vacsorához, annál jobb ötletnek tűnt, hogy még az előtt hazaérjek,
mielőtt Cannon elmegy. Ha most indulok, akkor marad még
huszonhárom percem, mielőtt elindul az éjszakai műszakjára a
kórházba.
Daniel azonnal felkapta a számlát, mihelyt a pincér letette azt az
asztalra.
– Majd én izetem. Köszönöm, hogy velem vacsoráztál.
– Biztos? Szívesen állom a felét.
Bólintott.
– Biztos.
Rámosolyogtam. Tényleg kedves ickó.
Kimentem a mosdóba, amíg izetett, és ellenőriztem a külsőmet a
tükörben. Elégedetten konstatáltam, hogy a hajam és a sminkem még
mindig rendben van, nem ragadt ételmaradék a fogam közé, aztán
megvártam Danielt az étterem előtt.
Hazavitt, és útközben tovább mesélt a munkájáról.
Elfojtottam egy ásítást. Két ember biztosan képes érdekesebb témát is
találni táblázatkezelő programoknál és befektetéseknél. De nem vettem
rá a fáradságot, hogy felhívjam erre a igyelmét, így csak bólogattam.
– Köszönöm a mai estét – mondtam, amikor megállt a ház előtt.
Leállította a motort, és kipattant az autóból, átjött a másik oldalra, hogy
kinyissa nekem az ajtót. Kissé régimódi pasi volt, ragaszkodott hozzá,
hogy eljöjjön értem, ki izesse a vacsorát, kinyissa nekem az ajtókat. De
szerettem az ilyesmit egy fér iban.
– Az ajtóhoz kísérlek – ajánlotta fel.
Bólintottam, követtem őt az apró verandához vezető lépcsőkön,
udvarias mosolyt kényszerítettem az arcomra, miközben befejezte a
történetet az előző negyedéves jelentésekről.
Siess már! Cannon kocsija a ház előtt parkolt, ami azt jelentette, hogy
még itthon van.
De aztán Daniel közelebb hajolt hozzám, a leheletének fokhagymaszaga
megcsapta az orromat, és az egyetlen dolgot tettem, ami eszembe
jutott. Felrántottam a térdemet, és tökön rúgtam vele.
– Jaj! – kiáltotta összegörnyedve, miközben a homloka az orromba
csapódott.
– Au – jajdultam fel, mert fájt, ahol eltalálta az orromat.
– Mi az ördögért csináltad ezt? – förmedt rám Daniel.
Nem tudtam erre mit felelni. Pánikba estem, azt hiszem. Az orromra
szorítottam a kezemet, és piros volt, amikor elvettem onnan. A fenébe.
Vérzett az orrom, Daniel pedig még mindig kétrét görnyedt, és az
ágyékát szorongatta.
– Én… Annyira sajnálom – hebegtem.
Feltárult az ajtó, és Cannon végigmért előbb engem, aztán Danielt is,
majd újra rám meredt. Pontosabban az orromból csöpögő vérre. Gyilkos
indulattal a szemében visszafordult Daniel felé.
– Mi a faszt csináltál vele? – morogta, és közelebb lépett hozzá.
Megragadtam Cannon kemény bicepszét, és kettejük közé álltam.
– Félreértés volt. Nem ütött meg. Összevertük a fejünket.
Cannon szeme továbbra is villámokat szórt Daniel felé.
Nem igazán tudtam hibáztatni Cannont, amiért nem hitt el egy ilyen
hihetetlen történetet. Ki a fene lehet annyira ügyetlen, hogy vérző orral
zár egy félresikerült csókot? Istenem, teljesen ki voltam borulva.
– Gyere, Paige! Menjünk be! – nyújtotta Cannon a kezét, és én
megfogtam, hagytam, hogy elhúzzon a verandán álló fér itól.
– A tiéd lehet, haver. Kurva sok szerencsét hozzá! – kiáltott vissza
Daniel, miközben lerobogott a lépcsőn a kocsijához.
Odabenn Cannon az előszobai lámpából áradó fény felé fordított,
felemelte az államat, és alaposan megvizsgált.
– Jézusom – átkozódott halkan. Egy ideg lüktetett az állában, ahogy
összeszorította a fogait, és közben nem vette le rólam a szemét. – Fáj? –
nyomott meg egy pontot a homlokomon.
Megráztam a fejemet, és ellöktem a kezét.
– Nem, tényleg jól vagyok. Csak vérzik egy kicsit az orrom.
– Gyere, ülj le!
Megfogta a kezemet, bevezetett a nappaliba, és megállt fölöttem,
amikor leültem a kanapéra.
– Nem kell munkába menned? – kérdeztem.
Műtősruha volt rajta, ezúttal babakék, és a francba, ezen a pasin még a
megkötős gatya is szexin mutatott. A pamuting apró – tényleg icipici – V
kivágása szabadon hagyta a nyaka sima, barna bőrét, de ennyi elég is
volt. Az a pici kivágás, a meztelen bőr kivillanása milliószor szexibb
volt, mint Daniel minden unalmas lörtölése együttvéve. Meg akartam
csókolni, harapdálni, érezni az illatát…
Szent szar, Paige, higgadj le! Tinédzserkorom óta nem éreztem
visszafoghatatlan vágyat senki iránt. Komolyan kézbe kellett vennem a
dolgokat – és nem, nem Cannon farkát. De túszul ejtettek a hormonjaim.
Nem bírtam levenni a szememet az izmos seggéről, amikor bement a
fürdőszobába.
Másodpercekkel később egy doboz papír zsebkendővel tért vissza,
kivett párat, és a kezembe nyomta.
– De, mennem kell, csak előbb meg kell győződnöm róla, hogy jól vagy.
Nem megyek el itthonról egész éjszakára, ha esetleg agyrázkódást
kaptál.
Felhorkantottam, és az orromra szorítottam egy maréknyi papír
zsebkendőt.
– Nincs agyrázkódásom. Semmiség az egész. Ügyetlenség, bor és némi
önvédelem.
Leült mellém, és gyengéden megsimogatta az arcomat.
– Az igazat mondod? Tényleg csak összekoccant a fejetek? Nem…
Egyszerre próbáltam bólintani, és megrázni a fejemet.
– Próbált megcsókolni, és pánikba estem.
– Miért estél pánikba? – kérdezte szigorú tekintettel.
Csodás volt érezni a igyelmét, az ujjainak érdességét, az aggodalmat a
szemében. Szerettem volna, ha ez a pillanat örökké tart. Hevesen
zakatolt a szívem az aggódó tekintete alatt. Ha ilyen dr. Cannon Roth
páciensének lenni, akkor én szívesen leszek az.
Nagyot nyeltem.
– Nem akartam, hogy megcsókoljon. Csak azért mentem el erre a hülye
randira, mert…
– Mert mi?
Megfeszült a teste, de kedves volt a hangja.
Mert ő nem te vagy. Mert jobban odavagyok érted, mint szabadna.
Nagyot nyeltem.
– Mert végül nem fejeztük be, amit elkezdtünk.
– Nem jutottunk el a dugásig, így hát továbbléptél, és most randizol.
Nem bírtam tovább a szemébe nézni, lehorgasztottam a fejemet.
Istenem, egy seggfejnek tűntem, ahogy ezt így szavakba öntötte.
– Megelőztük a bajt, nem igaz? – Nyugodtnak és magabiztosnak
szerettem volna tűnni, de remegett a hangom. Megköszörültem a
torkomat, és újra belevágtam. – Félbeszakítottak bennünket.
Hivatalosan nem is szexeltünk, és így most mind a ketten
továbbléphetünk. Hatalmas hiba lett volna megtenni, ráadásul
szerinted reménytelenül beléd is estem volna, és borzalmas vége lett
volna a dolognak.
– Ha túl gyáva vagy ahhoz, hogy befejezd, amit elkezdtünk, engem nem
érdekel, de ne fogalmazz úgy, hogy megúsztuk. Jó móka lett volna, és ezt
te is tudod.
Felforrósodott az arcom. Ó, de még mennyire jó móka lett volna. Azóta
is csak arra gondolok. Milyen volt érezni magamon az izmos testét, a
visszafogott erőt a csípőjében, amikor egy picit előrenyomult, ahogyan
felszisszent, amikor megérezte, hogy milyen szűk vagyok… Már a
gondolatba is beleborzongtam.
– Tényleg ezt akarod? Egy pöccsel randizni, akivel az interneten
ismerkedtél meg? – kérdezte Cannon.
– Igen. Tényleg ezt akarom.
Hazugság volt. Kurva nagy hazugság, amitől megkeseredett a szám íze.
Bár vágytam a kapcsolattal járó dolgokra – a kötődésre, az intimitásra, a
támogatásra, a szexre –, mégis rettegtem attól, hogy odaadjam
valakinek a szívemet. Mert mi van, ha olyan valakit választok, mint
James, és tönkretesz a végén?
De ezt nem mondhattam el Cannonnak. Vele az egész szórakoztató
kaland volt, igyelemelterelés, de nem lehet belőle több. Cannonnak a
nagyratörő terveire kell koncentrálnia, és Allie soha nem egyezett volna
bele, hogy az öccse velem járjon. Ráadásul kilencvenkilenc százalékig
biztos voltam benne, hogy Cannon egyáltalán nem is vágyik állandó
barátnőre.
Lehullott a keze az arcomról, elnyíltak a telt ajkai, ahogy végigmért.
– Nem hagyhatom, hogy olyan fér ival randizz, aki nem tudja, hogyan
kell megcsókolni egy nőt anélkül, hogy lefejelné az orrát.
Visszavághattam volna valami éles megjegyzéssel, például olyasmivel,
hogy „nem te döntöd el, kivel randizok”, de ehelyett ez jött ki a számon:
– Igazad van.
Még jobban elpirultam. Nem elég, hogy már eddig is idiótának éreztem
magam, most még ráadásul Cannon is megtudta, hogy mennyire
odavagyok érte – ha eddig esetleg nem lett volna tisztában vele. Felnőtt
nő létemre igencsak gyerekesnek éreztem magam.
– El fogok késni. Majd holnap kitaláljuk, mi legyen.
Bólintottam, és igyeltem, hogy Cannon felállt, és még mindig hevesen
zakatolt a szívem. Kitaláljuk? Mintha a masszív farkának és az én
különösen szűk tudjátokmimnek a találkozása egy matematikai
egyenlet része lenne.
Lehajolt, és megsimogatta az arcomat.
– Biztos, hogy jól vagy?
– Jól leszek.
Mihelyst elmúlik ez a szégyen és az önsajnálat.
Cannon még egyszer végigmért, aztán bólintott, és elindult az ajtó felé.
– Hívj fel, ha szükséged van valamire, és ne felejtsd el bezárni az ajtót!
A kezembe temettem az arcomat, és nagyot sóhajtottam. Tönkretettem
az első randimat több mint egy év után, és a semmiért rohantam haza.
Még mindig nem tudtam, hogy állok Cannonnal, és most nem is fogom
megtudni.
Felnőttnek lenni pont olyan szar volt, mint ahogyan mondták. Kivéve,
ha az ember Cannon Roth. Az ő smaragdszín szemében még mindig a
régi remény csillogott. A hit, hogy valami csodálatos dolog vár rá a
jövőben – és talán így is lesz.
Szerettem volna ebben az érzésben sütkérezni, Cannonnal maradni,
hátha nekem is jut valami ebből az optimizmusból és szenvedélyből.
Mert jelenleg az életem egy nagy rakás szar volt.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET
Cannon
Piszkosul kiakasztott, hogy Paige randira ment, bár nem szabadott
volna. Tudtam, hogy kevés jogom van dühösnek lenni; nem tartozott
nekem semmivel, és alig láttam az alatt az egy hét alatt, amióta
majdnem lebuktunk.
De nem tehettem róla, fortyogott a féltékenység az ereimben, amikor ott
találtam a verandán azzal a ickóval. És amikor azt hittem, hogy a pasas
bántja őt, legszívesebben szétvertem volna a pofáját. Még mindig nem
voltam benne biztos, hogy valóban az történt, amit Paige mondott, hogy
csak összekoccant a fejük, amikor az a ickó próbálta őt megcsókolni, de
Paige még soha nem hazudott nekem, legalábbis nem tudtam róla.
A kórház felé menet felhívtam Allie-t, hogy megkérdezzem, hogy van,
mert örültem, hogy végre kirúgta azt a szemétláda Jamest. A napjaim
mostanában csak a kötelezettségeim teljesítésével teltek. Dolgoztam,
aludtam, elmentem edzeni, tanultam, felhívtam az anyámat és a
nővéremet, aztán dolgoztam még egy kicsit. Majd kezdődött minden
elölről. Láttam magam előtt a célt, tudtam, hogy megvan rá az okom,
hogy ezt tegyem, de a francba, voltak napok, amikor nehezemre esett
felidézni, hogy mi volt ez az ok.
Ma este a szokásosnál is erősebben égett bennem a vágy, hogy otthon
maradjak, és gondoskodjam róla, hogy Paige rendben van. Hogy
leszarjam a véget nem érő kötelességeimet, és együtt lógjak valakivel,
akivel kellemesen, kényelmesen érzem magam, és aki átkozottul
felizgat.
Nem állt szándékomban nyomást gyakorolni Paige-re, erőltetni a szexet,
amelyet egyébként sem lett volna szabad megengednünk magunknak.
Be akartam-e fejezni, amit elkezdtünk? Még szép. Majdnem belehaltam,
hogy akkor este Allie félbeszakított bennünket. Paige olyan dögös, olyan
szűk, és olyan készséges volt…
Akartam őt. Baromira. Az sem segített a helyzeten, hogy egy évtizeden
keresztül fantáziáltam róla. Az elképzelhető legszörnyűbb kínzást
jelentette számomra kihúzódni belőle, mielőtt még igazán belé
hatoltam volna. Minden porcikám nemet kiabált attól a másodperctől
kezdve, hogy meghallottam a dörömbölést az ajtón. Aztán elment
randira egy másik ickóval nem egészen egy héttel azután, hogy végre
az ágyamban feküdt, nedvesen és vágyakozva.
De le kellett nyelnem a békát, és munkába menni. Bár tudtam, hogy
lassan telik majd a ma éjszakai ügyeletem, mert számolni fogom a
perceket, amíg újra láthatom Paige-t a hétvégén.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET
Paige
Suttogó hangra ébredtem.
– Paige?
– Igen? – motyogtam, és belepislogtam a sötétbe. Alig szűrődött be
valami fény a folyosóról.
Cannon alig egy méterre állt tőlem. Egy szót sem szólt, csak közelebb
lépett, és leült az ágy szélére.
Félig még aludtam, kábán felemeltem a fejemet.
– Hány óra van?
– Úgy hajnali egy körül. Sokan voltunk, beteg meg kevés, ezért előbb
hazaküldtek.
Ez még nem magyarázta meg, hogy mit keres a hálószobámban. Lassan
rá pislogtam.
– Csak meg akartam bizonyosodni arról, hogy jól vagy – folytatta.
Beletelt egy percbe, mire eszembe jutott, hogy mi történt korábban.
Randizni voltam Mr. Seggfej Daniellel, és vérző orral végeztem. Nem is
fájt annyira, ezért meglepődtem, hogy vérzett.
– Jól vagyok.
Cannon az arcomra tette a meleg tenyerét, és kisimította a hajat a
homlokomból.
– Nem tudok elaludni, amíg meg nem bizonyosodok róla, hogy jól vagy.
Nagyot nyeltem, a kezébe temettem az arcomat, élveztem, ahogy az erős
ujjaival a hajamba túrt, és megmasszírozta a fejbőrömet. Hagytam, hogy
lecsukódjon a szemhéjam, és motyogtam valamit, Cannon pedig
kuncogni kezdett.
– Csak pihenj, hercegnő. Bocs, hogy felébresztettelek.
Éreztem az ajkait a homlokomon, aztán megmozdult a matrac, ahogy
felállt az ágyról. Azonnal hiányzott a meleg, fér ias érintése, és a keze
után nyúltam.
– Ne menj el! Még ne – suttogtam.
Normális körülmények között szégyelltem volna ilyesmit mondani.
Kényszerítettem volna magam, hogy felnőttként viselkedjek, és
hagyjam, hogy Cannon elmenjen. De az éjszaka kellős közepén, a
vaksötétben nyugodtan kérhettem azt, amit akartam. Nem kellett az
arcába néznem, és azon aggódni, hogy vajon mit olvas ki a szememből.
Semmi nem számított, ami éjfél és hajnal között történik;
elrejtőzhettem a fura sötétség mögött, amely beborította a világot,
amikor mindenki aludt, akit ismerek. Nappal majd elhessegethetem az
egészet, arra hivatkozva, hogy csak álmodtam.
Cannon egy rövid másodpercig habozott, én pedig arrébb csúsztam az
ágyon, hogy helyet csináljak neki.
Aztán bemászott mellém, ráfeküdt a paplanra, és a megnyugtató
közelségétől szinte azonnal újra el is aludtam.
 TIZENHATODIK FEJEZET
Cannon
Hajtincsekkel az arcomban, és masszív erekcióval a bokszeremben
ébredtem. Mi a pokol?
Elsimítottam a mézszín fürtöket, kinyitottam az egyik szememet, és
láttam, hogy még mindig Paige ágyában vagyok. Elaludtam, miközben
hallgattam mély, egyenletes lélegzését, élveztem a közelségét, pedig át
kellett volna mennem a saját szobámba. Általában egy örökkévalóságig
tartott, amíg el tudtam aludni munka után, de ezúttal sikerült
elfeledkezni az egész napos feszültségről, és ellazulni, ahogy ott
feküdtem mellette a sötétben, és hallgattam a lélegzését.
De ami ártatlanul indult, a paplan tetején fekve, valahogy egy szál
alsóban végződött Paige mellett, a takaró alatt. Fogalmam sem volt,
hogy mennyi az idő, csak annyi volt biztos, hogy még alig világosodott.
Alvás közben felcsúszott Paige pólója, és kivillant alóla a rózsaszín,
apró, színes fánkokkal díszített pamutbugyija.
Elmosolyodtam. Paige még akkor is szexi volt, amikor nem is akart az
lenni. A legtöbb nő nem volt szexi közvetlenül ébredés után, de Paige
arcát nem csú ította el szétkenődött smink, és kellemetlen szag sem
áradt a szájából. Nem volt mellettem más, csak egy puha, édes nő, akit
imádhattam és kényeztethettem.
Kinyújtóztatta hosszú, kecses lábát a takaró alatt, nyöszörgött, aztán
kinyitotta a szemét.
– Jó reggelt, Cannon.
– Szia, hercegnő.
– Itt maradtál velem – mosolygott szégyenlősen.
Nem állt szándékomban, tényleg nem, de ezt nem voltam hajlandó
elárulni neki. Nem akartam, hogy máris lehervadjon az a mosoly az
arcáról.
– Ja, elaludtam. Nem baj?
Lesimítottam a hajamat, és visszamosolyogtam rá.
– Nem hittem volna, hogy ilyen bújós típus vagy.
– Előfordul. – Soha életemben nem voltam az a fajta, aki éjszakára is
maradt, és összebújt a másikkal. De nem is akartam most erre gondolni.
– Gyere ide!
Széttártam a két karomat, közelebb intettem magamhoz, és Paige
felemelte a paplan szélét, hogy mellém csússzon.
Aztán visszarándult.
– A francba.
– Mi az? – Követtem a tekintetét az ölemre. Krisztusom! Olyan kemény
és sóvárgó volt a farkam, úgy állt, hogy a makkja kikukucskált az
alsónadrágom alól.
Lehervadt a mosoly Paige arcáról, és az ajkába harapott.
– Ne foglalkozz vele! Gyere ide! – biztattam.
Engedelmeskedett, óvatosan közelebb csúszott, míg végül hozzám
simult.
– Ez biológiailag normális így, vagy fel vagy izgulva? – kérdezte tétován.
– Egy kicsit mindkettő.
Kurvára kanos voltam, de nem akartam elriasztani őt, és azt sem, hogy
azt higgye, mindjárt belé tuszkolom mind a húsz centit… hacsak
átkozottul nem biztos benne, hogy ezt akarja. Az elmúlt éjszaka után
fogalmam sem volt, hogy így van-e.
Kényszeredetten felnevetett, aztán megpaskolta a mellkasomat.
– Rendben, Cannon.
Közelebb bújt, a fejét az enyém mellé fektette a párnára, vállunktól
csípőnkig összeért a testünk. A karomban tartottam, élveztem a meleg
puhaságát. Tökéletes.
Azon tűnődtem, vajon Paige is arra gondol-e, amire én. Most voltunk
először együtt a félresikerült próbálkozásunk óta.
– Ami azt illeti, éhes vagyok egy kicsit – vallottam be, megmarkoltam a
csípőjét, és magam felé húztam a fenekét, míg végül a farkam pont a két
puha, gömbölyű halom közé került.
Fojtott hang szakadt fel Paige torkából. – Fánkra – folytattam, mert
túlságosan is élveztem a helyzetet.
– F-fánkra? – hebegte. Nem tudtam, arra gondolt-e, hogy általában
egészségesen étkezem, vagy eszébe jutott, hogy milyen bugyi van rajta.
Lejjebb csúsztattam a kezemet a csípőjéről, és megsimogattam a
hüvelykujjammal a bugyi anyagát. Paige lepillantott, és leesett neki a
tantusz.
– Kaphatok kóstolót, hercegnő?
Semmit nem fogok tenni a beleegyezése nélkül. Ha ugyanannyira akarja,
mint én, akkor ezt közölnie kell velem. Fennhangon. Tudnom kell, hogy
éppen annyira vágyik rá, mint én. Csak akkor fogom átlépni azt a határt,
ahonnan nem lesz visszaút.
– Én… én még nem zuhanyoztam.
Úgy éreztem, mintha gyomorszájon vágtak volna, és egy rövid pillanatra
elöntött a düh. Nem tudom, miféle fér iakkal volt dolga korábban, és ők
tehettek-e arról, hogy aggódott a saját illata és íze miatt. De számomra
teljesen idegen volt ez az egész. Egyetlen fér i sem akadályozta meg
soha, hogy a csaja leszopja, csak azért, mert úgy gondolta, hogy a farka
nem méltó a nő szájára. Nem, gondolkodás nélkül lenyomta a farkát a
nő mohó torkán, és külön élvezte, hogy az illata megjelöli a csaját. Ha a
csaj mosdatlanul akarta, akkor az isten szerelmére, úgy is kapja meg.
Vajon Paige-nek tényleg ilyen akadályt jelentett a saját teste… vagy
konkrétan miattam aggódott?
Mély lélegzetet vettem az orromon keresztül, nyugalmat
kényszerítettem magamra. Nem is igazán számított, hogy miért riadt
vissza. Az a kötelességem, hogy megnyugtassam. Bebizonyítsam neki,
hogy nincs oka szégyenre. Lehet, hogy Paige pár évvel idősebb volt
nálam, de az is nyilvánvaló volt, hogy kettőnk közül én vagyok a
tapasztaltabb.
– Egy csöppet sem érdekel.
Magam felé fordítottam az arcát, és megcsókoltam. Mámoros volt a
tekintete a vágytól. Lejjebb csúsztam az ágyon a paplannal együtt, míg
szemmagasságba kerültem a vicces bugyival.
A combjai közé fúrtam az orromat, és mély lélegzetet vettem.
Összefutott a nyál a számban az illatától, és lüktetni kezdett a farkam.
– Basszus, de jó az illatod, hercegnő.
Paige halkan felnyögött. Összerándult, és önkéntelenül felemelte a
csípőjét.
Többet akartam a nyögéseinél, ezért felültem, simogatni kezdtem a
nyakát, és a szemébe néztem. Tudnom kell, hogy mi jár a fejében.
– Egyikünk sem foghatja vissza magát, miközben megduglak a
nyelvemmel.
Kitágult a pupillája, elnyíltak az ajkai. Gyönyörű volt így, sebezhető és
egyúttal nagyon izgatott is, pedig még nem is csináltam semmit, csak
véletlenül kivillantottam neki a makkomat.
– Hallani akarok mindent, amit gondolsz, mindent, amit érzel.
Megértetted?
Gyorsan bólintott.
Megráztam a fejemet.
– Használj szavakat, gyönyörűm.
– Igen. Megértettem.
– Jó kislány.
Ismét lehajtottam a fejemet, és kemény csókot nyomtam a bugyijára.
Megkóstoltam azokat a fánkokat, ahogyan ígértem.
– Jézusom, Cannon – vonaglott.
Megmarkoltam a csípőjét, hogy ne tudjon mozogni.
– Nem mész sehová, amíg nem végzek.
Felkönyökölt, elkerekedett a szeme, mintha félne valamitől.
A bugyijára szorítottam a nyitott számat, hagytam, hogy érezze a forró
lélegzetemet, de semmi többet. Nem ezt akarta, és ezt tudatta is, amikor
frusztráltan nyöszörögni kezdett.
– Emelkedj fel! – mormogtam.
Felemelte a csípőjét. Lassan lehúztam a bugyit a combján, az ujjaim
hegye végigsiklott a vádlija ívén. Felszisszentem, amint megláttam a
inom rózsaszín húsát.
– Gyönyörű a puncid.
Szétnyitottam a hüvelykujjaimmal, és gyengéden simogattam. A
nagyajkak máris megduzzadtak, nedvesen csillogtak a vágytól.
Összefutott a nyál a számban. Mohón vágytam megízlelni őt – de
türelmesnek kellett lennem. Meg kellett várnom, hogy kimondja, mit
szeretne.
A szemére szorította a tenyerét.
– Ó, istenem, tényleg ezt mondtad?
Az öléhez érintettem az ajkaimat, nyomtam rá egy szemérmes csókot –
hát, már amennyire egy oda adott csók szemérmes lehet. A munkám
során sok nővel találkoztam, akiknek kényelmetlenséget okozott, hogy
akár csak a nevükön nevezzék a saját testrészeiket. Pedig nem kellene
így lennie. És ez különösen igaz Paige-re.
– Igen, és komolyan is gondoltam. Tökéletesen telt, kicsi csikló, édes,
rózsaszín szeméremajkak, isteni illat. – Ismét megpusziltam, de ezúttal
végighúztam a nyelvemet a duzzadt csiklóján.
Felszisszent, és vonaglani kezdett.
– Mondd el, hogy mit érzel – kértem, és csak annyi időre álltam le, amíg
kimondtam a szavakat. Aztán tovább nyalogattam őt.
– Olyan jó. Hihetetlen – nyögte.
– Szereted a nyelvemet a csiklódon? – faggattam tovább, és nagyon
élveztem, milyen kényelmetlenül érzi magát a szavak hallatán.
– I-igen! – kiáltotta, ahogy beszívtam legérzékenyebb pontját az ajkaim
közé.
Váltogattam a mozdulatokat, felfedeztem, hogy Paige mit szeret. A
kiáltozása és nyögései vezettek, harapdáltam, nyalogattam és
szívogattam, miközben vonaglott a szám alatt. Mocskos szavakat
suttogtam a selymes bőrébe, harapásnyomokat hagytam a combja
belsején, addig feszítettem a húrt, mint valószínűleg még soha senki.
– Mondd, hogy mit szeretsz – biztattam.
– A szád… olyan jó érzés. Pont ott.
Széles mozdulatokkal nyaldostam, egyre gyorsabban, ahogy mind
hangosabbá váltak a kéjes kiáltásai. És aztán darabokra hullott, a
hajamba markolt, és meglovagolta az arcomat. Csodálatos pillanat volt,
amely mintha soha nem ért volna véget; minden alkalommal, amikor
már azt hittem, hogy végzett, egy újabb kéjes nyögés szakadt fel az
ajkairól, és egész testében megremegett. Jó néhány pillanattal később,
amikor felcsúsztam mellé, Paige még mindig levegő után kapkodott, és
eltakarta az arcát a kezével.
– Ne rejtőzz el előlem!
Megfogtam a kezét, megcsókoltam, aztán a farkamra irányítottam.
– Cannon… – nyögte, és megmarkolt.
Hirtelen felizzott bennem az elmúlt hét alatt felhalmozódott minden
vágy és vonzalom.
– Szükségem van rád – sziszegtem, miközben Paige erőteljes
mozdulatokkal simogatott.
– Igen, érzem.
Feltérdelt, és kihúzta az éjjeliszekrény iókját. Remegő ujjakkal
előszedett egy bontatlan doboz óvszert.
– Az kicsi lesz, hercegnő. Mindjárt visszajövök.
Tíz másodpercen belül már újra mellette voltam, óvszerrel a farkamon,
és visszafeküdtem mellé az ágyba. Addigra már megszabadult a
pólójától, és hosszú pillanatokig csak néztem őt, magamba ittam a
látványt, mert biztos voltam benne, hogy többé nem lesz részem benne.
Még mindig nem tudtam elhinni, hogy hajlandó lefeküdni velem.
Elhelyezkedtem a párnákon, és az ölembe ültettem Paige-t. Egyik
kezemmel tartottam a farkamat, a másikkal egyre mélyebben húztam őt
magamra. És aztán megtörtént – megfeszültek körülöttem az izmai,
kéjes nyögés szakadt fel az ajkairól, és szerencsére ezúttal senki sem
szakított félbe bennünket.
– Ez az, csak lassan és óvatosan. – Az ajkamba haraptam, lüktetett egy
ér az államban, ahogy Paige lassan – fájdalmas lassúsággal –
ráereszkedett a farkamra. Szemmel láthatóan eltökélte, hogy egészen
tövig magába fogad.
Egy halk nyöszörgés kíséretében végre teljesen benne voltam. Basszus.
– Krisztusom, Paige! – Olyan tökéletesen illett hozzám a teste, mint egy
szűk kesztyű, és nem voltam felkészülve rá, milyen természetes érzés
lesz mindez. A haja selyemfüggönyként borított be mindkettőnket, és
ismét lehúztam magamhoz a száját.
Olyan mohó és készséges volt, együtt mozgott velem, rátalált a saját
ritmusára. Mintha egy csak nekem szóló erotikus show-t néztem volna.
Hátrahajtotta a fejét, várakozó tenyerembe nyomta a mellét.
Természetesen benne voltam a játékban, amikor Paige szexet ajánlott,
hogy bebizonyítsa az igazát. De fogalmam sem volt róla, hogy ilyen lesz.
Azt gondoltam, csak kipipáljuk, hogy ez is megvolt, és kiélhetem végre a
kamaszkori fantáziámat.
De ahogy a meleg, rugalmas teste felettem vonaglott, ahogy egyre
keményebben és gyorsabban lovagolt, ahogy az ujjaival a bőrömbe
markolt, és szaggatott hangon könyörgött még többért – hirtelen
rádöbbentem, hogy ez sokkal több annál. Mintha nagyobb hangsúllyal
bírt volna minden rám adott reakciója. Hevesen és hangosan zakatolt a
szívem, forrón és sebesen pumpált a vérem. Azt akartam, hogy ez soha
ne érjen véget. Éreztem, hogy nagyon gyorsan vége lesz, ha nem
lassítunk le.
Emlékeztem rá, hogy Paige említette, elég régen nem volt már senkivel,
és gondoskodni akartam arról, hogy neki is jó legyen. A csípőjére tettem
a kezemet, és leállítottam őt.
– Gyere ide, gyönyörűm!
Duzzogva lemászott rólam, mint egy hercegnő, akit megfosztottak a
trónjától, és lefeküdt az ágyra, ahová irányítottam.
– Még csak most kezdtünk bele – nyugtattam meg, és megcsókoltam a
telt ajkait. Egy pillanatig attól féltem, hogy a csók túl sok lesz, túl intim.
De nem érdekelt.
Paige lehunyta a szemét, és visszacsókolt, édes sóhaj hagyta el az ajkait.
 TIZENHETEDIK FEJEZET
Paige
Cannon megcsókolt. Mély, lehengerlő csókokkal, amelyektől teljesen
elaléltam.
De aztán ismét belém hatolt, széttárta a combjaimat, megmarkolta a
csípőmet, és mozogni kezdett, én pedig minden másról elfeledkeztem.
Soha nem éreztem még ehhez foghatót. És az arcáról sugárzó eltökélt
koncentráció, mintha szinte fájt volna neki, annyira jó volt. Pontosan
megértettem. Szinte nem lehetett elviselni.
Fegyelmezett volt minden egyes mozdulata, mindnek az volt a célja,
hogy maximális élvezetet nyújtson nekem. Azt akartam, hogy ez soha ne
érjen véget.
– Megkefélt így valaha is bárki?
– Nem. Soha – válaszoltam. És tényleg ez volt az igazság. Cannon olyan
mélyen bennem volt, annyira birtokolt, mindent hangosan kimondott,
igyelmet és megadást követelt. Olyan volt, mintha bedugtuk volna a
kulcsot egy lezárt dobozba.
Szinte obszcén látvány volt, ahogy a vastag farka felöklelt – szétfeszített,
mélyen belém hatolt, aztán kihúzódott belőlem, és a kettőnk
nedvességétől csillogott. Az öléhez dörgölőztem minden döfésnél,
belevesztem az érzésbe. Allie kisöccse úgy kefélt, mint egy pornósztár.
Ezt a tudatot soha nem fogom kiheverni. A francba!
– Ez a punci most az enyém. Igaz, hercegnő?
– Igen, a tiéd.
Ahogy kiszakított a komfortzónámból, átvette az irányítást, és
kényszerített, hogy bevalljam neki minden kósza gondolatomat, az
érzéseimet, miközben kielégített… túl sok volt, de mégis többet
akartam.
– Mondd ki a nevemet, miközben kefélünk!
– A tiéd, Cannon.
Valamiféle dicséretet nyögött a nyakamba, és még keményebben,
gyorsabban kezdett dö ködni, míg végül mindketten az orgazmus felé
robogtunk.
Eléggé biztos voltam benne, hogy az ujjai zúzódásokat hagynak majd a
csípőmön, de én is egyre keményebben és gyorsabban mozogtam, látni
akartam később azokat a foltokat a bőrömön. Azt akartam, hogy izikai
nyoma legyen annak, amit teszünk, ha másért nem, hát azért, hogy
biztos lehessek benne, hogy nem álmodtam az egészet.
És aztán elélveztem, összerándultam körülötte, hangos kiáltással
ingereltem a farkát. Cannon a nyakamba mordult, a hátsójában
megfeszültek az izmok a tenyerem alatt, miközben olyan mélyre hatolt,
mint még soha senki. Éreztem, ahogy lüktet bennem a farka. Úgy tűnt,
mintha egy örökkévalóságig tartana, miközben hullámokban elöntött a
kéj.
Cannon megcsókolta a nyakamat, szép lassan kihúzódott belőlem, aztán
mellém gördült.
– Basszus, hercegnő.
Hangosan zihált, sebesen mozgott a mellkasa.
Mosolyra húzódott a szám, büszkeség töltött el. Mihelyst vége lett,
azonnal tudtam, hogy győztem. Csodálatos orgazmus? Kipipálva. De a
Cannon iránti érzelmeim többnyire változatlanok maradtak. Ez nem
szerelem. Hála istennek. Legkevésbé egy ilyesfajta bonyodalomra volt
szükségem.
Cannon magához húzott, és ezt is természetesnek vettem.
Felhúzta ránk a paplant, és a mellkasára fektettem a fejemet.
– Még nem vagy belém szerelmes, igaz? – kérdezte elégedett vigyorral
az arcán.
– Egy csöppet sem. – A könyökömre támaszkodtam, és lenéztem rá. – De
két dologban igazad volt.
Lágy mosoly játszott az arcán.
– És mi lenne az?
– Nem vicceltél a méreteddel és az állóképességeddel kapcsolatban. De
nem, ez nem szerelem. Csak érzéki vágy.
– Egyetértek. Most pedig gyere ide!
– De megígérted, hogy csak egyszeri alkalom lesz. Ebben állapodtunk
meg.
Bármi több már veszélyes lenne a szívemre nézve.
– Még nem vagy szerelmes. – Cannon keze becsúszott a paplan alá,
végig a hasamon, és gyengéden megsimogatta a lábam közét. – És ez a
punci még mindig puha és nedves.
– Nem is tudom – nyögtem.
– Olyan kurva jó volt – emlékeztetett, felém fordult, és megint
megcsókolta a nyakamat. – Többet akarok.
– Csak jó? – ugrattam.
Belém vezette az egyik ujját.
– Bocsáss meg! A jó nem helyes kifejezés. Hihetetlen. Csodálatos. –
Kihúzta az ujját, aztán lassan ismét belém hatolt vele. – Olyan meleg és
puha. Legszívesebben beléd költöznék.
Cannon levette magáról a használt óvszert, és felhúzott egy másikat,
miközben én csak ott feküdtem, széttárt lábbal, készen mindenre, amit
csak nyújthat nekem.
***
Két nap telt el azóta, hogy lefeküdtünk egymással, és az élet ment
tovább. Visszamentem dolgozni, ahogy Cannon is, és úgy viselkedtünk,
mintha minden ugyanolyan lett volna, mint korábban. Nem adta semmi
jelét, hogy a világa kifordult volna a sarkaiból, szóval természetesen én
is megtettem minden szükségeset annak érdekében, hogy meggyőzzem,
minden rendben van köztünk. De ma drasztikus fordulatot vettek a
dolgok odalent, és már nem játszhattam meg, hogy jól vagyok.
Égtek a lányos testrészeim. Megduzzadtak és bevörösödtek. Pontosan
tudtam, hogy mi történt. Isten megbüntetett, amiért lefeküdtem a
legjobb barátnőm öccsével.
– Paige? – kiáltotta Cannon, ahogy közeledett a szobám felé.
Munka után lerogytam az ágyamra, és azóta nem is mozdultam. Cannon
kifakult, sötétkék műtősruhában állt az ajtómban. Olyan csodásan
festett; azt hiszem, sosem unnám meg munkaruhában látni őt.
– Szia – köszöntem vissza elhalóan.
Aggodalom ömlött el az arcán.
– Mi történt veled?
Mély lélegzetet vettem, hogy elfojtsam az idegességet. Nem kívántam
ehhez hasonló beszélgetést soha az életben, de túl kellett esnünk rajta.
Nagyot sóhajtottam, és a szemébe néztem.
– Azt hiszem, megfertőztél valamivel.
Cannon összeráncolta a homlokát, és közelebb lépett.
– Az lehetetlen. Tiszta vagyok, esküszöm. Ráadásul óvszert használtam.
Tényleg használtunk óvszert. Mindkét alkalommal, amikor
szeretkeztünk. Nem, szexeltünk.
Cannon még közelebb jött.
– Mik a tünetek?
Bár tudtam, hogy az orvos beszél belőle, mégis elfordultam tőle.
– Ez a magánszféra totális megsértése – hebegtem. Piszkálni kezdtem a
körmömet, lehorgasztottam a fejemet. Magamban imádkoztam, hogy
nyíljon meg alattam a föld, és nyeljen el.
– Áruld el, Paige! Tudok segíteni.
Égett az arcom.
– Vörös odalent, érzékeny és gyulladt. És viszket. Azt hiszem, kiütéses
is.
– Hadd nézzem meg!
Felkaptam a fejemet.
– Azt már nem. Nem nézheted meg a puncimat.
– Már láttam, ha emlékszel. Az egész arcom odalent volt. Ha látom,
akkor azonnal tudni fogom, hogy kell-e aggódni miatta. De nem
segíthetek, amíg nem látom.
Nagyot nyeltem. Basszus! El sem tudtam volna képzelni ennél kínosabb
helyzetet. Bénultan ücsörögtem még hosszú másodpercekig, aztán
bólintottam, és vonakodva felálltam, hogy levegyem a farmeremet.
Cannon bement a fürdőszobába, és hallottam, ahogy folyik a víz.
Megmosta a kezét. Aztán visszatért, és megállt az ágy mellett.
– A bugyit is – mormogta.
– Nem tudsz csak bekukucskálni alá?
Cannon megrázta a fejét.
– Vedd le, aztán feküdj le széttárt térdekkel.
Öljetek. Meg. Most. Azonnal.
Engedelmeskedtem, és Cannon tekintete követte minden
mozdulatomat. Olyan ciki volt.
Visszafeküdtem a párnákra, és lehunytam a szememet.
– Lazíts, hercegnő – nyugtatott Cannon, és leült az ágyra a két lábam
közé.
Úgy éreztem, hogy meghalok a szégyentől, azért egyenesen a plafonra
meredtem.
– Vegyél egy mély lélegzetet, és nyisd szét a térdeidet.
Mély lélegzetet vettem, hogy felkészüljek, és tettem, amit kért.
– Érdekes…
Tétovázott, és az ujja hegyével gyengéden megérintette a duzzadt
húsomat. Olyan óvatos, olyan áhítatos volt az érintése, hogy a szégyen
ellenére melegség öntötte el a szívemet.
– Mit értesz azon, hogy érdekes? Mi a fene az?
Cannon a szemembe nézett.
– Mennyi idővel a szex után kezdődtek a tünetek?
– Másnap reggel vettem észre, miután felkeltem.
Bólintott.
– Én is erre számítottam. Allergiás vagy a latexre.
Felültem, hogy kétkedve a szemébe nézhessek.
– Nem vagyok allergiás a latexre.
– A vaginád nem ért egyet veled. Az embernél bármikor kialakulhat
allergia. Minden rendben lesz… csak tartózkodnod kell a szextől, amíg
elmúlik, ami úgy három-öt nap, és a jövőben latexmentes óvszert kell
használnod.
– Rendben. Hát, kösz.
Felálltam, és felhúztam a bugyimat. Mégiscsak vannak annak előnyei, ha
egy orvos az ember lakótársa.
– Biztos, hogy jól vagy? Pocsékul érzem magam. Gyakorlatilag én
vagyok az oka, hogy ez történt.
Ez édes volt tőle, és igen, bizonyos szempontból az a latexszel borított
dorong volt a hibás, de mégsem vethettem ezt a szemére. Mindketten
élveztük a dolgot.
– Minden rendben lesz – nyugtattam, de megrándult az arcom a
kellemetlen érzéstől, amit az okozott, hogy megmozdultam.
Cannon összeráncolta a homlokát, és párnákat tett mögém.
– Dőlj hátra!
Dühösen Cannonra meredtem, aki csak kuncogott.
– Nem vagy valami jó beteg. Csak lazíts egy percre, míg elintézek egy
telefont. Én még nem írhatok fel receptet, de fogadok, hogy ha felhívom
dr. Haslettet…
– Kit?
– Az orvost, akivel a nőgyógyászaton dolgoztam együtt. Biztosan felírja
neked a receptet. Egy szájon át bevehető szteroid gyorsan segít majd.
Hamarosan jobban leszel, hercegnő.
Nem bírtam megállni. Rámosolyogtam, mint egy szerelmes bolond a
mély, selymes hangja hallatán, amely nem csupán azt ígérte meg, hogy
jobban leszek, de ráadásul a becenevemen is szólított.
Hátradőltem a párnákra, Cannon pedig kivette a telefont a zsebéből, és
kisétált a hallba, hogy felhívja a kollégáját.
Pár perccel később már vissza is tért, és bosszúsnak látszott.
– Mit mondott? – kérdeztem. – Megkapom a szteroidot?
Cannon morgott valamit, ami úgy hangzott, mint a „ja”, és leült az ágyam
szélére.
– Akkor mi a baj?
Cannon megcsóválta a fejét.
– A gazember azt akarta, hogy csináljak egy fényképet, és küldjem el
neki.
– A vaginámról? – visítottam.
Kitágultak Cannon orrlyukai, és bólintott.
– Pfuj! Ez nem lehet etikus.
– Arra kértem, hogy kezeljen anélkül, hogy megvizsgálna, de ja, ez
tényleg undorító. Etikus vagy sem, megmondtam neki, hogy menjen a
francba. Hamar be is fogta a száját.
Elöntött a büszkeség a tudattól, hogy Cannon megvédte a beteg
vaginám becsületét.
Ellágyult az arca, és elmosolyodott.
– Mit szeretnél csinálni ma este?
Rápislogtam, biztos voltam benne, hogy ezzel nem arra akart utalni,
hogy töltsük együtt az estét. Azt hittem, próbáljuk tartani az udvarias
távolságot, nehogy az egyéjszakás kalandunkat kivéve bármi miatt is
igazi érzések alakuljanak ki bennünk.
– Mit szólnál pizsamához, kajarendeléshez és egy ilmhez. Benne vagy?
– De csak ha ezúttal tényleg lesz rajtad pizsama.
Eszembe jutott az éjszaka, amikor bebújt mellém az ágyba. Igaz,
alsónadrágban aludt. És természetesen az is, ami azután következett,
miután felébredtünk, és ami miatt most itt fekszem, tele kiütésekkel.
– Mi lenne abban a móka? – vigyorgott.
Megfenyegettem az ujjammal.
– Ó, nem, nem. Ne cukiskodj és lörtölj velem, amikor a vaginám teljesen
készen van.
– Cukinak tartasz.
Nem kérdés volt, és nem is válaszoltam rá. Cannon több volt cukinál,
átkozottul szexi volt, és ezt ő is tudta.
– Én választom ki, hogy mit rendeljünk – pufogtam.
– Rendben. Válassz, amit akarsz, én pedig elszaladok érte. Útközben
beugrom a kórház patikájába is a gyógyszeredért.
Felém nyújtotta a kezét, én pedig megfogtam, felkeltem az ágyból, és
követtem őt a nappaliba.
Ezután thai kaját ettünk a kanapén ülve, és letöltöttünk egy Vince
Vaughn- ilmet.
– Szóval, komolyan, sértve kellene éreznem magam, hogy még nem vagy
szerelmes belém? Talán elveszítettem a varázserőmet – jegyezte meg
Cannon, és kihívóan rám mosolygott.
Kuncogtam, és megcsóváltam a fejemet.
– Úgy hangzik, mintha bókra vadászna, uram.
Cannon vállat vont.
– Egyáltalán nem. Csak tudni akarom, hogy a szakmai véleményed
szerint, ha egy nap megtalálom az igazit, és rászabadítom mindezt,
akkor nem lesz-e oka csalódásra.
Fején találta a szöget a szóválasztással. A rászabadítás volt a megfelelő
kifejezés. Cannonból sugárzott az elemi erő. Felszedhet bárkit, akit csak
akar, de nem erre vonatkozott a kérdése. Nyilvánvalóan heccelni akart.
– Biztos vagyok benne, hogy pocsék társ lennél – feleltem teli szájjal.
– Hé, ez sértés.
Sokatmondóan rávigyorogtam.
– Az a fajta társ lennék, aki hátrafogja a hajadat, miközben leszopsz –
mondta. Őszinte volt a hangja, a szavai azonban durvák.
– Milyen kedves tőled.
Cannon felém nyúlt, megcsípte a derekamat, és elkezdett csiklandozni.
– Hé!
Arrébb húzódtam tőle.
– Szóval szerinted nincs olyan jó tulajdonságom, amelyik érdekelhetné
a gyengébb nemet?
Már nem voltam benne biztos, hogy még viccelődünk-e, vagy Cannon
tényleg tudni akarja, hogyan érzek iránta. Mivel ezt én még magamnak
sem tudtam bevallani, a viccelődést választottam, és a szememet
forgattam.
– Mintha Allie megengedné, hogy randizz.
– Allie-nek nincs ebbe beleszólása. Tételezzük fel, hogy valóban
kapcsolatra vágyom.
Összedőlni látszott körülöttem a világ.
– Nem állok még készen erre a beszélgetésre – közöltem remegő
hangon.
Cannon hosszú másodpercekig csak nézett rám, mintha el akarta volna
dönteni, hogy tovább erőltesse-e a dolgot. Aztán nem tette.
Felálltam, hogy elvigyem a tányérokat, és egy percig egyedül maradjak a
konyhában, hogy összeszedhessem magam. Amikor visszatértem a
nappaliba, Cannon a karjában tartotta Enchiladát, és fényképeket
készített.
– Szel it csináltál a kutyámmal?
Nem tudok ellenállni egy olyan fér inak, aki kedvesen viselkedik a
kutyámmal.
– Miért, probléma?
Rám vigyorgott, és egy varázsütésre visszatért a korábbi kellemes
hangulat.
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET
Cannon
Szívesebben lennék most az edzőteremben, hogy levezessem a
szexuális frusztrációmat, de helyette eljöttem meglátogatni az anyámat.
– Anyu, biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet?
A beépített szekrényre meredtem, amelyet anyu éppen bíborszínűre
festett. Az egész nappali rikító színekben pompázott, mintha felrobbant
volna benne egy szivárvány. Nem értettem, hogy Bob, a férje, hogyan
bírja ezt elviselni, de megtette, áldja meg érte az Isten. Bólogatott és
mosolygott anyu minden őrült ötletére, megcsóválta a fejét, és
beleegyezett, mintha nagyszerű ötlet volna.
Bob tíz évvel volt idősebb anyunál. Miután az apám lelépett, biztos
voltam benne, hogy az anyám soha többé nem lesz szerelmes. De aztán
megismerkedett Bobbal, a szerelőműhely tulajdonosával, ahová elvitte
megcsináltatni az autóját. Bob évekkel korábban elvált, és nem voltak
gyerekei. Úgy tűnt, anyám betölti az életében keletkezett űrt, akárcsak ő
az anyámét.
– Imádom a bíbor színt; még szép, hogy jó ötlet. Mindenki megérdemli,
hogy szeresse a helyet, ahol él, Cannon.
A tekintetem anyámról a nappali ablakára és a kinti felhőtlen égboltra
siklott. Az én lakhelyem most Paige lakása volt. A izikai közelség ez
esetben azt jelentette, hogy olyan szinteken ismertem meg gyerekkori
rajongásom tárgyát, ahogyan korábban nem is képzeltem. Tudtam,
milyen az íze, hogyan nyög, amikor megcsókolom a nyakát, és azt is,
hogy mandulatejjel szereti inni a kávéját. Tudtam, hogy a
felbukkanásom előtt a legtöbb gyengédséget a pirinyó kutyájától kapta.
Tudtam, hogy lojális, a nővérem örök barátnője, és hogy totál tabu a
számomra.
Egy hét telt el, amióta lefeküdtünk egymással. Öt nap, amióta kiderült,
hogy allergiás a latexre. Azt az estét együtt töltöttük a nappaliban,
papírdobozból ettünk, felidéztük a rég elfeledett gyerekkori emlékeket,
és a röhejes párkereső reality show-n nevettünk, ami a tévében ment.
Paige szerencsére nem haragudott rám a kínos helyzet miatt, amibe
került. Nem mintha valóban az én hibám lett volna. Próbáltam
biztonságban tudni magunkat azzal, hogy óvszert használtam, és
tényleg nem akartam ártani neki.
Anyu odasétált hozzám, és közben beletörölte a kezét az overalljába.
– Szeretlek, Cannon.
Lábujjhegyre állt, és puszit nyomott az arcomra.
– Én is szeretlek, anyu.
Egy kívülálló szerint talán semmiség volt, de anyámnak sokat jelentett,
ha akárcsak tizenöt percre is beugrottam hozzá. Bob kisvállalkozóként
sokat dolgozott, és tudtam, hogy az anyám magányos. Mindig
különleges kapcsolat volt köztünk. A szerény körülmények és a
nehézségeink ellenére mindig biztatott, soha nem szűnt meg hinni
benne, hogy többre vagyok hivatott. Lassan én is hinni kezdtem
magamban. Mindent az anyámnak köszönhettem.
Az órámra néztem, láttam, hogy mindjárt véget ér az ebédszünetem.
– Vissza kell mennem a kórházba.
Anyu bólintott, megpaskolta a vállamat.
– Gyere el vasárnap vacsorára! A kedvencedet főzöm majd.
Nem volt szívem elárulni neki, hogy tizenkét éves korom óta nem a
fasírt a kedvencem, ahogy azt sem, hogy az övé biztos szívrohamhoz fog
vezetni. Egyszerűen csak bólintottam.
– Vasárnap találkozunk.
Felvettem a dzsekimet, és kiléptem a csípős őszi hidegbe a takaros,
rikító színekben pompázó egyszintes téglaházból, amelyben az anyám
Bobbal élt.
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET
Paige
Kínosan kellett volna éreznem magam Cannon társaságában. Hiszen
már látott a legrosszabb formámban is, ami szívás volt, de olyan pro i
módon kezelte, hogy már szinte eszembe sem jutott az egész. És igaza
volt. Mihelyst elkezdtem szedni a gyógyszert, a tünetek hamar
megszűntek, és olyan jó voltam, mint új koromban.
Cannon egész héten olyan kedves és igyelmes volt, hogy szinte nem is
volt szívem bevallani neki, hogy meggyógyultam. Szóba sem hoztuk a
dolgot, és én nem is bántam ezt. Nem hiszem, hogy lehet kínos érzés
nélkül közölni valakivel, hogy „jobban van a vaginám”. Jobb ötlet volt ki
sem mondani.
Minden este együtt vacsoráztunk, felváltva főztünk, és utána Cannon
rendet tett a konyhában, míg én kivittem sétálni Enchiladát. Kellemes
életritmust alakítottunk ki, tévét néztünk, amíg el nem jött a lefekvés
ideje, aztán megöleltük egymást, és mindketten visszavonultunk a saját
szobánkba.
De ma este nem voltam fáradt. Fél tizenegykor feküdtünk le, és már
vagy egy órája álmatlanul forgolódtam az ágyamban. Tudtam, hogy egy
bögre meleg tej segítene elaludni, de nem tejet akartam. Cannont
akartam. Azt akartam érezni, amit csak ő tud felébreszteni bennem.
Felbátorodva kimásztam az ágyból, és lábujjhegyen végigtipegtem a
hallon. Enchilada követett.
Cannon egyértelműen aludt már, az oldalán feküdt. Mélyen és
egyenletesen lélegzett. Felemeltem a paplan szélét, és bebújtam mögé.
– Paige? – kérdezte álmos, reszelős hangon. A hátára fordult, és rám
nézett.
– Rosszat álmodtam – hazudtam. Pedig csak be voltam indulva. És
reméltem, hogy ő is be fog.
Széttárta a karjait, és hozzábújtam, a mellkasára hajtottam a fejemet, és
a lábammal átöleltem a derekát. A szíve egyenletesen és hangosan vert,
körbeölelt a fér ias illata.
Cannon nagyot sóhajtott, kisimította a hajat az arcomból.
– Most már itt vagyok. Vigyázok rád.
– Köszönöm – suttogtam a sötétbe.
Az egyik kezemet lecsúsztattam a paplan alatt a hasára, éreztem, ahogy
az izmai megfeszülnek az érintésemre. Hevesen zakatolt a szívem,
dübörgött a vér a fülemben. Tudtam, hogy mit akarok, tudtam, hogy
nekem kell megtenni az első lépést, de féltem az elutasítástól. Cannon
simán mondhat nemet, és összetörök, ha megteszi. És nem csak azért,
mert kívántam, hanem azért is, mert vágytam arra a fajta izikai
intimitásra, amelyben az előző hétvégén részünk volt.
Mély lélegzetet vettem, hogy megnyugodjak, és hagytam, hogy lejjebb
csússzon a kezem. Éreztem Cannon alsónadrágjának a derekát, és
szaggatottan kifújtam a levegőt. Egyikünk sem szólt egy szót sem, és az
ujjaim lejjebb vándoroltak, míg rátaláltak a farkára, amely már félig
felállt.
– Biztos vagy benne? – kérdezte Cannon.
– Csak ha te is akarod.
– Kibaszott idióta lennék, ha nem akarnálak téged. Tökéletes vagy,
hercegnő.
– Jó, akkor megegyeztünk.
Rámásztam Cannonra, átvetettem rajta a lábamat, és igyeltem, ahogy
mosolyra húzódik a szája.
– És jobban érzed már magad? – kérdezte, aztán felmordult, amikor az
ölem a farkához ért, amely teljesen kemény lett közben.
– Teljesen.
Az erekciójához dörgölőztem, és elfojtottam egy nyögést. Erre megint
felmordult, és a derekamra tette a kezét.
– Jézusom, Paige.
A pólóm alá nyúlt, megmarkolta a mellemet. A sötétben is látszott az
arcán, hogy mennyire koncentrál, én pedig merésznek, pajkosnak és ó,
olyan csábítónak éreztem magam. Lerántottam magamról a pólót,
lehajítottam az ágy mellé, és igyeltem, ahogy Cannon tekintete a
mellemre mered, mintha mágnesként vonzotta volna magához.
Markolta, simogatta és szorította, miközben vonaglottam rajta. Ma este
még előjátékra sem volt szükségem. Már akkor készen álltam, amikor
beléptem ide, de ezt persze Cannon nem tudhatta. És akkor sem bánt
volna velem másképp, ha sejti.
Mozgattam a csípőmet az erekcióján, ami olyan jó érzés volt, hogy
szinte beleszédültem.
Cannon a könyökére támaszkodott, hogy a szájába vehesse az egyik
mellemet, és felkiáltottam.
– Mi legyen a védekezéssel? Nem veszek fel gumit – mormogta, és a
nyakamat csókolgatta.
Összerándult az ölem a gondolatra, hogy mind a húsz vastag centije
bennem fog lüktetni.
– Nem lesz baj. Gyógyszert szedek – nyögtem ki pihegve.
– Azt hiszem, ezzel te lettél álmaim nője. Még soha nem csináltam így.
Komolyan? Soha nem feküdt le senkivel óvszer nélkül? Bár logikus volt,
ha jobban belegondolok. Az ultra felelősségteljes Cannon mindig a
biztonságos utat választotta. Boldog voltam, hogy ezen a téren én
lehetek számára az első.
Egy másodpercet sem bírtam tovább várni, feltérdeltem, csak annyira,
hogy félre tudjam húzni az útból a csipkebugyit. Cannon követte a
példámat, letolta a combjára a sortját. Kiszabadult a hatalmas, pompás
farka. Tudom, hogy fura pompásnak nevezni egy péniszt, de az övé
tényleg az volt. Eres és kemény, csillogó makkal.
A kezembe vettem, és a megfelelő helyre igazítottam, miközben
ráereszkedtem.
– Biztos vagy benne, Paige? – Cannon felnyögött, amint a makkja a
nedves ölemhez ért.
– Nagyon is.
Még egy centivel lejjebb ereszkedtem.
– Akkor lovagold meg ezt a nagy faszt, hercegnő!
Teljesen magamba fogadtam, és néma nyögésre nyíltak az ajkaim.
Teljesen kitöltött, és egy kissé még annál is jobban. Nem tudtam
mozogni, nem tudtam megszólalni, nem tudtam gondolkodni. A létező
legintenzívebb érzés öntött el, még soha életemben nem éreztem ilyen
szoros kapcsolatot senkivel. Lehet, hogy nem zúgtam bele Cannonba,
amikor először szexeltünk, de valódi érzelmek kezdtek fejlődni
bennem, és nem tudtam megmagyarázni, mit jelentett a szorítás a
mellkasomban, amikor rám nézett azzal a sötét, smaragdszín szemével.
Nem várta meg, hogy mozogjak; egyszerűen a csípőmre tette a két
kezét, és emelgetni kezdett, úgy pumpált, mintha a szexbabája lennék.
Nagyon erotikus látvány volt, ahogy megfeszültek a bicepszei a
holdfényben, izzadságcseppek jelentek meg a homlokán, és
kidomborodtak a hasizmai. Őrjítő volt magamban érezni őt. Pont a
megfelelő helyeken simogatott odabenn, és perceken belül sebesen
robogtunk a kielégülés felé.
– Várj, Cannon!
A hasára szorítottam az egyik kezemet. Azt akartam, hogy tovább
tartson, nem akartam, hogy véget érjen.
– Hadd történjen meg! Látni akarom, ahogy elélvezel – nyögött
elkínzott, megtört hangon.
Egyébként sem lehetett volna már megállítani. Keresztülhasított rajtam
az orgazmus, mintha bomba robbant volna fel a méhemben, és a csodás
elragadtatás nyögéseiben egyszerre feszült és rángatózott minden
egyes izmom. Vakító fehér fény villant fel a szemem előtt… olyan
intenzív, hogy egy pillanatig azt hittem, el fogok ájulni.
– Ez az, bébi.
Cannon ujjai a bőrömbe vájtak, lelassították a mozdulataimat, hogy
mindent érezzek.
Maga volt a mennyország.
– Basszus – káromkodott Cannon az orra alatt. – Olyan erősen szorítasz.
Nem fogom bírni…
Megfeszültek az ujjai a csípőmön, és egyre mélyebben dö ködött.
Úgy igyeltem őt, ahogy egy rajongó igyel egy élő előadást –
elragadtatással és megigézve, képtelen voltam akár csak egy
másodpercre is elfordítani róla a tekintetemet. Gyönyörű volt.
– Jobb lesz, ha gyorsan lemászol rólam, hercegnő, ha nem akarod, hogy
beléd élvezzek – nyögte.
Nem megyek sehová. Mindkét tenyeremet a hasára fektettem, ringattam
a csípőmet, keményen és sebesen mozogtam rajta. Örökre az agyamba
vésődik majd minden ezzel a pillanattal kapcsolatban. Az ideg remegése
az állában; a mély, rekedt hangja; és az érzés, ahogyan mozgott bennem.
Tovább pumpált, miközben hosszú, lusta sugarak lövelltek ki belőle
forró lávaként, hogy megjelöljenek belülről.
Cannon nem kiáltott vagy nyögött fel, amikor elélvezett, mégsem fogom
soha elfelejteni azt a hangot, amit kiadott magából, amikor felért a
csúcsra. A levegő az elképzelhető leghalkabb, legelégedettebb
kilégzéssel szakadt fel az ajkairól. Olyan fegyelmezett volt, olyan fér ias.
A legszexibb dolog volt, amelyet életemben hallottam. Forró
ondósugarakat pumpált belém, úgy tűnt, örökké élvezni fog.
– Jézusom, hercegnő.
Leemelt magáról, lágy csókot nyomott az ajkaimra. Még mindig zihált,
ahogy én is.
Miután megtisztálkodtam – mert, te jó ég, az óvszer nélküli szex nagyon
sok rendetlenséggel jár – visszamásztam mellé az ágyba. Cannon a
nyakamba fúrta az arcát, amitől elmosolyodtam. Hosszú percekig csak
feküdtünk egymáshoz simulva. Simogattam, ahol értem – az alkarját, a
széles, kissé kérges tenyerét, a kezét, amely egy szép nap majd életeket
ment. El sem tudtam hinni, hogy milyen természetes és kényelmes
érzés volt a karjában feküdni.
Cannon megmozdult, és felsóhajtott.
– Talán a mostaninak kellene az utolsó alkalomnak lennie, tudod, hogy
ne váljanak zavarossá a dolgok kettőnk között. A nővérem barátnője
vagy. Aligha folytathatjuk anélkül, hogy lebuknánk. – Kisimította a
hajtincsemet az arcomból. – És utálnám, ha zűrössé válnának a dolgok
Allie és közötted.
Megmerevedtem, tompán zakatolt a szívem. Azt hittem, hogy
összebújva alszunk majd el. Mennyire tévedtem.
– Igen. Hát persze. – A kézfejemmel letöröltem egy kósza könnycseppet,
és összeszorult a torkom. Logikus volt az érvelése, persze hogy az volt.
De ebben a pillanatban ő volt a legvalóságosabb, legjobb, legfényesebb
dolog az életemben, és utáltam, hogy soha nem lehet több közöttünk.
De mégis mire számítottam? Cannon a kezdet kezdetén világosan
közölte, hogy nem lehet több közöttünk egyéjszakás kalandnál, és én
beleegyeztem. A pokolba, ráadásul még én voltam az irányító, én vettem
rá erre az egészre, mert be akartam bizonyítani neki, hogy lehetséges
könnyed, laza kapcsolat egy nővel anélkül, hogy az beleszeretne.
Még csak gondolni sem voltam hajlandó az sz-szel kezdődő szóra,
nemhogy hangosan kimondani. Cannonnal együtt laktunk egypár hétig,
összesen háromszor szexeltünk. Az emberek nem esnek ilyen gyorsan
szerelembe, igaz?
Felkeltem az ágyról, semleges mosolyt erőltettem az arcomra.
– Jó éjszakát!
Cannon tekintete elidőzött a pucér mellemen, és egy pillanatig azt
hittem, hogy visszahív az ágyba, esetleg egy második menetre, vagy
azért, hogy mellette aludjak. De ehelyett felnyögött, és végre a
szemembe nézett.
– Jó éjszakát, hercegnő!
Arra számítottam, hogy tesz majd valami pikáns megjegyzést, például,
hogy „jobb lesz, ha mész, mielőtt meggondolom magam”. Vagy a lábam
közé dugja a kezét, hogy elcsábítson. De nem tette. Magára húzta a
paplant, és elégedett mosollyal a telt ajkán, visszafeküdt a párnára.
Mély lélegzetet vettem, felkaptam a széthajigált ruháimat a padlóról,
aztán visszamentem a szobámba. Felvettem a pólómat, és az ágyamra
hanyatlottam.
Ha legalább Cannon nem lett volna olyan brutálisan tökéletes – fér ias;
vicces; intelligens; csodás, ha fajitast kellett készíteni; isteni az ágyban…
és még folytathatnám a listát. De igaza volt. Igaza volt, hogy nem
lehetett közöttünk párkapcsolat. A nővére foggal-körömmel ellenezte
volna, hogy együtt legyünk, és egyetlen fér i sem ér annyit, hogy
feláldozzam miatta a legrégebbi barátságomat. Arról már nem is
beszélve, milyen totálisan irracionális lenne együtt járni – Cannon
hamarosan elköltözik, isten tudja, hol kap majd rezidensi állást. Biztos
vagyok benne, hogy nem akarja majd, hogy a nővére barátnője kövesse
őt az ország másik végébe csak azért, mert kóstolót kapott a farkából,
és fülig beleszeretett, ahogy ő azt előre megmondta. Nem, ennél
erősebbnek kell lennem.
És mégis…
Semmi másra nem gondoltam rajta kívül, ha távol volt. És amikor itthon
volt? Akaratlanul csak rá összpontosítottam, követtem minden
mozdulatát. Hallgattam a szobájából kiszűrődő hangokat.
Betéve ismertem a lágy bluest, amelyet a laptopján szeretett hallgatni,
tudtam, hogy pontosan hat percig zuhanyozik. Úgy ismertem a rutinját,
ahogy Pavlov kutyái a csengő hangját. Korán kelt azokon a napokon,
amikor nem dolgozott, elment az edzőterembe, aztán hazajött,
lezuhanyozott, tanult, és csinált valami kaját. Néha meglátogatta az
anyukáját vagy a nővérét, szerette megnézni az esti híradót, olykor-
olykor egy pohár vörösbor kíséretében. Megtudtam, hogy érdekli az
amerikai politika, és igyelemmel követte a tőzsdét. Tudtam, mekkora
stresszt jelent számára, hogy kiválassza a leendő szakterületét, és
rezidensnek jelentkezzen.
Tudtam mindezt, ám nem tudtam a legfontosabbat – azt, hogyan érez
irántam. Vágytam megtudni, hogy hogy állunk egymással. Vajon
ugyanolyan sokat jelentett neki is, hogy lefeküdtünk egymással, mint
nekem?
Összegömbölyödtem a paplan alatt, és vakon a sötétbe meredtem.
***
– Van valami Cannon és közötted, igaz? – kérdezte Allie, és végigmért az
asztal túloldaláról.
Kései reggelit fogyasztottunk az egyik kedvenc helyünkön. És bár lehet,
hogy kicsit idegesebb voltam Allie társaságában, mivel tudtam, hogy
egy fontos dolgot eltitkolok előle, az azért meg sem fordult a fejemben,
hogy szóba hozza majd.
Nagyon igyekeztem lazának látszani, ezért ittam egy korty kávét.
– Nem. Miért?
– Mert ha így lenne, akkor ki kellene tagadnom mindkettőtöket. – Allie
beleharapott a tacóba, én pedig kétségbeesetten vártam, hogy folytassa.
– Tudod, milyen fontos számomra, hogy az öcsém ne térjen le a sikerhez
vezető útról – emlékeztetett, és megtörölte a száját a szalvétával. – A
semmiből indultunk, Paige. A semmiből. És Cannon most orvos lesz.
Letettem a bögrét az asztalra, és mély lélegzetet vettem.
– Én ezt értem, Allie, komolyan. De el kell fogadnod, hogy Cannon egy
érett, felelősségteljes fér i. Ez egyértelműen kiderült számomra, amióta
együtt lakunk. Nem fogja sutba dobni az esélyét a sikerre egy kapcsolat
kedvéért.
Allie felegyenesedett ültében.
– Nem fogja sutba dobni, valóban, de ha valaki magához kötné őt, akkor
talán más döntést hozna, talán nem fogadna el egy rezidensi posztot
egy másik államban, egy jó hírű kórházban.
Savat is ihattam volna ennyi erővel, olyan rosszul lettem hirtelen.
Rögtön el kellett volna mondanom neki mindent. Bevallani a bűneimet,
és a bocsánatáért könyörögni. Ehelyett apró csíkokra szaggattam a
szalvétámat, mert képtelen voltam mozdulatlan maradni.
Számít egyáltalán, hogy eltitkoltam ezt a dolgot Allie elől? Cannon
tegnap este megmondta, hogy ez volt az utolsó alkalom köztünk. Nem,
várjunk csak! Felvetette, hogy talán ennek kéne lennie az utolsó
alkalomnak… ez nagy különbség.
Annak ellenére, amit mondott, valami mélyen bennem tudta, hogy még
nincs vége.
 HUSZADIK FEJEZET
Cannon
Hamarabb kezdődött a hétfői ügyeletem, mint vártam. Miután Paige
belopakodott a szobámba az éjszaka kellős közepén, a hétvége többi
része eltörpült a történtek mellett. Paige olyan váratlan, olyan
nagyvonalú és érzékeny volt. Ráadásul önálló, megfontolt személyiség,
nagyszerű karrierrel, saját lakással. Üdítő volt végre egy olyan nő
társaságában lenni, aki gondoskodott magáról. A legtöbb korombeli
lány még csak próbálta kitalálni, hogy mihez kezdjen az életében,
anyuval és apuval lakott, vagy egy olyan pasit keresett, aki a helyükbe
léphet, és eltartja. Paige nem ilyen volt, és ezt pokolian szexinek
találtam.
Végigsiettem a neonlámpákkal megvilágított folyosón a műtő felé,
készen álltam az előttem álló zsúfolt napra. Nyitott szívműtétre
készültünk ma reggel. Ez lesz a harmadik bypassműtét, amelyhez
asszisztálok, és érezni lehetett a levegőben a feszültséget, mindenkit
áthatott a felelősségtudat. Az orvosok és a nővérek természetesen jó
képzést kaptak, és évekig készültek ezekre az esetekre, de ez nem
jelentette azt, hogy nem vették volna olyan komolyan a dolgot, ahogyan
azt kell. Büszke voltam rá, hogy a csapat tagja lehetek, izgatottan
vártam, hogy egyszer majd elég képzett legyek ahhoz, hogy egyedül is
végezhessek ilyen életmentő műtéteket.
– Szóval, hogy mennek a dolgok Paige-dzsel? – kérdezte Peter,
miközben alaposan bemosakodott.
Eltérő műszakban dolgoztunk, így napok óta nem találkoztam már
Peterrel. Ragyogó, könnyed mosolya láttán azonnal jobban éreztem
magam.
A rozsdamentesacél mosdóhoz léptem, és megnyitottam a melegvizes
csapot.
– Tényleg el kell magyaráznom, haver?
Peter intett a szappanhabos kezével.
– Kérlek! Biztosan szórakoztató lesz.
– Amikor egy fér i és egy nő kedveli egymást, akkor néha szeretik
levenni az alsóneműjüket, hogy összedörzsöljék az intim testrészeiket.
Peter a szemét forgatta.
– Keresed a bajt, haver. A nővéred a legjobb barátnője. Ezt biztosan tiltja
valamilyen íratlan szabály.
Befejeztem a bemosakodást, és megszárítottam a kezemet egy
papírtörülközővel.
– És akkor mi van? Paige dögös. És laza. És amikor ágyba bújunk… az
maga a varázslat.
Peter lebiggyesztette az ajkát, összehúzta a szemét.
– Tényleg el tudod képzelni vele a jövődet?
Összeszorult a szívem, ahogy átjárt egy furcsa érzés.
– Természetesen nem.
Peter sokatmondóan rám mosolygott.
– Pontosan. Ezért abba kell hagynod a hülyítését. Hadd lépjen tovább, és
találja meg az igazit. Te is tudod, hogy a nők hiába állítják, hogy nem
akarnak komoly kapcsolatot, mindig komoly kapcsolatot keresnek.
Volt benne valami, még ha nem is tetszettek Peter szavai. Végül is Paige
regisztrált arra a társkereső oldalra, még egy randira is elment. A ickó
ugyan totál seggfej volt, de akkor is. Paige nyilvánvalóan többre vágyik,
mint amit én adhatok neki. Talán a boldogsága útjában állok.
– Mindegy, már vége. Már nem számít. Befejeztük. A múltkori volt az
utolsó alkalom.
Ma reggel nem akartam Paige-ről beszélni; a hamarosan kezdődő
műtétre akartam összpontosítani.
Peter gúnyosan rám nézett, mintha azt mondta volna, hogy „Ja, persze!”.
Dr. Ramirez robogott el mellettünk egy odavetett Jó reggelt!-tel. Ő végzi
majd a műtétet, és imádtam a gyakorlatias, pro i hozzáállását.
– Gyerünk, lássunk munkához! – Levegőbe tartott kézzel követtem az
orvost a műtőbe, ahogy tanították.
***
Négy órával később fenekestül felfordult a világom.
Természetesen minden műtét kockázatokkal jár. De annyira biztos
voltam benne, hogy David Hancock – aki azt kérte, hogy szólítsuk Dave-
nek, fehér fér i, ötvenöt éves, három gyerek apja, hamarosan nagypapa
– haza fog térni a családjához. Hát persze, hogy hazatér majd.
Gondoskodunk róla, hogy jobban legyen, mint új korában. Még annál is
jobban.
Az egyik pillanatban még minden a tervek szerint alakult. A
következőben pedig kitört a káosz.
Soha nem fogom elfelejteni a fülsiketítő csendet, ami a helyiségre
borult, amikor kikapcsoltuk a gépeket, és eltávolítottuk a csöveket. Nem
fogom elfelejteni, hogyan nézett rám dr. Ramirez, és azt mondta:
– Egyél valamit! Hosszú napunk volt.
Mintha képes lett volna bármit is befogadni a gyomrom.
Elkerekedett szemmel, sokkos állapotba bebotorkáltam az orvosi
pihenőbe, és felhívtam Paige-t. Eredetileg csak egy sms-t akartam
küldeni neki, de annyira remegett a kezem, hogy nem bírtam írni.
Hallhatta a hangomon, hogy baj van, mert amikor megkértem, hogy
jöjjön be a kórházba, faggatózás nélkül igent mondott. Szerencsére
senki más nem volt a szobában, amelyben egy emeletes ágy állt, így
bezuhantam az alsóra.
Néha elveszítettünk betegeket, és orvosként tudtam, hogy együtt kell
élnünk ezzel a tudattal. Az egyetemen megtanultuk, hogyan
vonatkoztassunk el a személytől, és koncentráljunk csak a betegségre. A
kórházi gyakorlaton azt is megtanultam, hogy soha nincs sok idő a
gyászra; mindig rengeteg volt a páciens, akinek kezelésre és egy toppon
lévő orvosra volt szüksége.
De ebben a pillanatban ez mind nem számított. Nem érdekelt a
képzésem, sem a többi páciens, akinek esetleg szüksége volt rám. Csak
a műtő bénult csöndjére bírtam gondolni, és arra, vajon csinálhattam
volna-e valamit másként.
Paige tizenöt perc múlva küldött egy sms-t, hogy megérkezett. Az
előtérben találkoztunk, aztán visszamentünk a pihenőbe, ahol
magammal húztam az ágyra. Még mindig meleg volt a matrac.
– Cannon? Jól vagy?
Lehunytam a szememet, és éreztem, hogy Paige megsimogatja a
hajamat.
A karjában kifújtam a levegőt, amelyről úgy éreztem, hogy azóta
visszatartom, amióta a betegünk utolsót lélegzett. Azt hittem, nehéz
végignézni egy páciens halálát, de semmi nem készített fel arra, amit
akkor éreztem, amikor dr. Ramirezzel bekísértük a váróba a feleségét és
a lányát, és közöltük velük a hírt, hogy Dave agyvérzést kapott a
műtőasztalon, és leállt a légzése. Átéreztem a fájdalmukat, szívszorító
volt, ahogy a felesége vérfagyasztó sikollyal a padlóra rogyott.
– Nem tudom, képes vagyok-e ezt csinálni – suttogtam.
– Történt valami?
Lágy és kedves volt a hangja, mintha előre tudta volna a választ.
– Ja – feleltem megtört hangon. – Elveszítettünk egy beteget.
Nehéz volt hangosan kimondani.
Paige hosszú ideig nem szólalt meg. Aztán megfordult a karomban, és
éreztem a leheletét a nyakamon.
– Természetesen meg tudod csinálni – suttogta. – Holnap visszajössz,
aztán holnapután és azután is. Sokkal, de sokkal több életet fogsz
megmenteni, mint amennyit elveszítesz. Nagyszerű ember vagy, Cannon
Roth. A világnak több ilyen emberre lenne szüksége.
Ez arra emlékeztetett, amit dr. Ramirez mondott, amikor kijöttem a
műtőből.
– Mihez kezdjünk? – kérdeztem akkor tőle.
– Hazamegyünk. Holnap pedig jobb orvosokként jövünk vissza.
Kifújtam a levegőt, és szorosabban öleltem magamhoz Paige-t. Talán
igaza volt; talán képes leszek holnap visszajönni, és tenni egy újabb
próbát. De most csak arra tudtam koncentrálni, hogy itt van velem, és a
meleg testét érzem a karomban. Ennyi elég volt.
A pokolba, ez jelentett mindent.
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET
Paige
Kész gyötrelem volt nézni Cannon szenvedését. Valami megmozdult
bennem, miközben igyeltem, ahogy fekszik azon a keskeny ágyon, és
úgy kapaszkodik belém, mintha én lennék az egyetlen, aki képes
enyhíteni a fájdalmát.
Simogattam a haját, és biztató szavakat duruzsoltam a fülébe, de
fogalmam sem volt, hogy ez segít-e. Cannon nem félt kimutatni a
sebezhetőségét, nem félt bevallani, hogy szüksége van rám. Ez jelentett
számomra mindent. De egy órával később megszólalt a csipogója, és
elrohant egy beteghez, csak odavetette, hogy otthon találkozunk. Hátra
sem nézett.
El sem tudtam képzelni, hogyan lehet ilyen munkát végezni. Én egy
irodában dolgoztam, ahol a legrosszabb, ami történhetett, az volt, hogy
kifogyott a festék a nyomtatóból. Cannon ma látott egy embert
meghalni, és ami még ennél is rosszabb, felelősnek érezte magát miatta.
Szó szerint véres volt a keze. Nem tudtam, mi történik majd, nem
tudtam, magához tér-e egy ilyen eset után. Tudtam, hogy a karrierje
során Cannonnak természetesen szembe kell majd néznie a halállal. De
az első ilyen alkalom? Az talán örökre megváltoztatja az embert. Talán
soha nem lesz már az, aki előtte volt. Nem voltam benne biztos, és ez
megrémített.
Megnéztem a sütőbe épített órát, és eltűnődtem, vajon mikor ér haza a
munkából. A ma átélt trauma miatt nyilván korábban elengedik. Bár
ahogy Cannont ismerem, nem fog élni a lehetőséggel. A vérében volt a
kemény munka és a lojalitás. Még egyszer utoljára megkevertem a
csirkehúslevest, lefektettem egy csészealjra a fakanalat, és töltöttem két
pohár whiskey-t.
Fogalmam sem volt, mi történhet ma este közöttünk, de egy részem azt
remélte, hogy valami mélyebb, mint pusztán a szex. Mert bármilyen jó is
volt, inkább valamiféle kötődésre vágytam. Korábban nem vettem
számításba, milyen nehéz fenntartani egy titkos kapcsolatot, amelyről
nem beszélhetek a legjobb barátnőmmel. Tanácsra volt szükségem,
beszélnem kellett valakivel, kiadni magamból mindent, de Allie nem
lehetett ez az ember.
Idegen volt számomra az üresség érzése a mellkasomban. Olyan sok éve
éltem egyedül, és jól megvoltam. Együtt lenni valakivel, és nemcsak
valakivel, hanem Cannonnal, aki magas és fér ias és okos és szexi és
csábító? Kissé őrjítő volt.
Kinyílt a bejárati ajtó, és Enchilada kiszaladt a szobából.
– Szia – köszönt Cannon, amikor belépett a nappaliba. Levette a válláról
a laptoptáskát, és lerúgta a cipőjét. Semmit nem árult el az arca, az
ember nem gondolta volna róla, hogy milyen nehéz napon van túl.
– Szia. – Odanyújtottam neki az egyik pohár whiskey-t. – Gondoltam,
szükséged lesz rá.
Bágyadt mosolyra húzódott a szája, elvette tőlem a poharat, és
koccintottunk.
– Kösz. Basszus, jól gondoltad.
Aprót kortyolt az italból, én pedig igyeltem őt, hogy látom-e rajta jelét a
traumának. Mozgott az ádámcsutkája, ahogy lenyelt egy apró kortyot,
aztán még egyet. Kívülről nem látszott rajta, hogy ma szétesett. Olyan
magas és magabiztos volt, mint mindig. Vonzó és tökéletes.
Én is kortyoltam egyet, hagytam, hogy a szesz égesse a torkomat.
– Főztem csirkehúslevest. A nagymamám receptje alapján.
Cannon melegen rám mosolygott.
– Köszönöm.
A ma történtek házias kosztot követeltek. Reméltem, hogy segít majd, és
megnyugtatja Cannont.
– Mindjárt készen lesz – közöltem, és elindultam a konyhába.
– Előbb lezuhanyozok. Nem baj?
– Dehogy. Addig felmelegítem a sütőben a kenyeret. Nem kell sietned.
Tudtam, hogy nem szabadna megfordulnom, és igyelni, ahogy Cannon
kemény segge távolodik a folyosón, de a pokolba, egyre nehezebb volt
együtt élni a fér ival, akihez annyira vonzódtam.
Miután Cannon lezuhanyozott, leültünk az asztalhoz enni. Cannon
megrázta a fejét, amikor megkérdeztem, akar-e beszélni a történtekről.
Így aztán a saját munkahelyi meséimmel untattam, és mutattam neki
néhány fényképet Enchiladáról. Vacsora után visszatértünk a
megszokott, könnyed ritmusunkhoz. Elmosogattunk, tévét néztünk,
aztán lefeküdtünk a saját ágyunkban. Kétségbeesés emésztett, ahogy
bemásztam az ágyamba.
Elviselhetetlen volt a vágy, hogy megvigasztaljam Cannont, a közelében
legyek, gondoskodjam arról, hogy jól legyen. De nem voltam hajlandó
átmenni hozzá, ma este nem. Addig nem, amíg nem teszi világossá, hogy
szüksége van rám. A legutolsó alkalommal, amikor beosontam a
szobájába, megadta nekem, amit akartam, a vad szexet, amelyre
vágytam, de igyelmeztetett is, hogy nem szabadna újra megtennünk.
Én nem leszek az a lány – az a fajta, akinek nincsen önuralma,
önértékelése, aki leveti az elveit az ajtóban, és széttárja a combjait.
Nem, kösz. Képesnek kell lennem arra, hogy a tükörbe nézzek, amikor
ennek az egésznek vége lesz.
Felriadtam, amikor mozgásra lettem igyelmes az ajtóban.
– Szia – mondta Cannon, és megállt a küszöbön.
– Minden rendben?
Felültem az ágyban. A szürke sort hívogatóan szabadon hagyta a
csípőjét.
– Ja. – Megdörzsölte a nyakát, olyan bizonytalannak látszott, mint még
soha. – Bejöhetek?
Bólintottam, mivel nem tudtam volna nemet mondani neki még akkor
sem, ha akartam volna. Ez volt az első jele, hogy még nem végeztünk,
annak ellenére, amit mondott.
Hamarosan egymáshoz bújva feküdtünk a paplan alatt.
– Köszönöm a mait, Paige – mondta halk, álmos hangon.
– Nincs mit.
Nem tettem semmit, csak korábban elszöktem a munkából, hogy
vigasztaljak egy barátot, de boldog voltam, hogy akár ilyen aprósággal
is segíthetek rajta.
– Őrültség, de a mai nap felnyitotta a szemetet, és most már tudom,
hogy mit akarok, mi az, ami mindig is érdekelt, de nem bíztam
magamban.
– És mi lenne az?
– Kardiológus akarok lenni. Tudom, hogy ez nagyon kompetitív terület;
tudom, hogy kemény lesz. Tudom, hogy a karrierem során lesznek majd
olyan napjaim, mint a mai, amikor eltűnődöm azon, hogy miért ezt a
szakterületet választottam, de valami megérintett abból, amit ma
mondtál.
– Mit mondtam?
– Azt, hogy több életet fogok megmenteni, mint amennyit elveszítek.
– Ez így igaz, tudod – suttogtam.
– Tudom – felelte, és gyengéd csókot nyomott a homlokomra.
Közelebb húzott magához, hogy a mellkasához bújhassak, és éreztem a
mámorító illatát – tusfürdő és Cannon. Megnyílt nekem, és tetszett,
hogy itt vagyok neki, amikor szüksége van rám.
Tudtam, hogy ez nem fog sokáig tartani. Egy dolog volt megjátszani
magam a legjobb barátnőm kisöccsével, és egy egészen másik valódi
kapcsolatba kerülni vele. De azt is tudtam, hogy nem akarok tovább
tettetni.
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET
Paige
A telefonhívás az éjszaka közepén érkezett, és felriasztott
mindkettőnket. Mostanra már tudtam, hogy Cannon a mobiljával a keze
ügyében aludt, és mivel azt használta ébresztőként is, ezért hangosra
állította a csörgést.
Valamit kiabált a telefonba, amikor felébredtem.
– Nem. Nem, bassza meg! – bömbölte, és ököllel a matracra csapott. –
Csak lélegezz! Azonnal ott vagyok.
– Cannon? – Felültem az ágyban, hevesen zakatolt a szívem. – Ki volt az?
– Anyu – nyögte, alvástól még rekedt hangon. – Meghalt a nevelőapám.
***
Bob halála sokkolta a családot. Ahogy várható volt, Cannon édesanyja
vigasztalhatatlan volt, de Cannon és Allie sem viselték sokkal jobban.
Bob lett a kőszikla, amelyre támaszkodtak, amióta feleségül vette az
anyjukat. Gondoskodott Susanne-ról, kellemes otthont, kényelmes
életet biztosított a számára, és ami a legfontosabb, szeretet és stabilitást
nyújtott neki. Most pedig Susanne elveszített mindent, és nehéz volt
látni Cannont és Allie-t szembesülni az édesanyjuk új helyzetével.
Bob zsidó volt, ezért a zsinagógában tartott formális temetési szertartás
után visszatértünk a házba, hogy megtartsuk a sivát, ami azt jelentette,
hogy a lakásban le volt takarva minden tükör, és halványan pislákoltak a
gyertyák. Bob nővére jött át, hogy megmondja Susanne-nak, mit kell
csinálni, mert a Roth család nem volt zsidó, így nem ismerték a pontos
eljárást.
A konyhasziget mellett ültem, és egy üveg sört iszogattam. Nem is
szerettem a sört, de Allie-vel a konyhában rejtőztünk el, és csak ez volt
kéznél. Korábban a nappaliban ételt és bort kínáltunk a vendégeknek,
de nem akartam magára hagyni Allie-t, és pláne nem akartam hosszú
beszélgetésbe bonyolódni Bob valamelyik rokonával.
Bobot súlyos szívroham érte álmában. Mivel horkolt, ezért Susanne
azonnal észrevette, hogy szokatlanul csöndes volt aznap éjszaka. De
ahelyett, hogy élvezte volna a csendet és a nyugodt alvást, nyomban
rájött, hogy valami baj van. Nem sokkal éjfél után vette észre, hogy a
férje nem lélegzik. Hívta a mentőket, de amíg várta, hogy
megérkezzenek, telefonált a iának is, aki hamarosan orvos lesz. Cannon
azonnal rohant hozzájuk.
Nagyot kortyoltam a sörömből, és bátorításképpen megpaskoltam Allie
vállát.
– Valahogy majd minden rendbe jön, Allie. Muszáj lesz, nem igaz?
Allie szipogott, és biccentett.
– Ja. Úgy lesz. Csak aggódom Cannon miatt.
Cannon? Mi köze neki ehhez az egészhez?
– Ezt hogy érted? – Arra számítottam, hogy az édesanyja miatt aggódik.
Vagy borzalmasan érzi magát Bob miatt.
Allie a füle mögé tűrte gesztenyebarna haját.
– Kiskora óta Cannon gondoskodott anyuról. De amikor anyu
megismerkedett Bobbal, és összeházasodtak, Cannon végre Cannon
lehetett – egy normális egyetemista iú, aki a saját céljaira és vágyaira
összpontosíthatott.
Összeráncoltam a homlokomat, mert tudtam, hogy ez sosem volt
teljesen igaz. Meglehetősen biztos voltam benne, hogy Cannon legfőbb
életcélja mindig is az volt, hogy gondoskodjon az édesanyjáról,
függetlenül attól, hogy Bob benne volt-e a képben, vagy sem. Ez volt az
egyik oka annak, hogy olyan karriert választott, amelyik lehetővé tette
számára, hogy anyagilag segítsen; egyszerűen ez volt ő. De nem állt
szándékomban vitatkozni Allie-vel. Az egész család éppen elég szörnyű
dolgon ment keresztül az elmúlt negyvennyolc órában.
Cannon pontosan ezt a pillanatot választotta, hogy bejöjjön a konyhába.
Fáradtnak tűnt. Karikák sötétlettek a szeme alatt, morcos képet vágott.
De még így is sikerült keménynek, fér iasnak és gyönyörűnek látszania.
Az anyja és Bob házában maradt attól a pillanattól kezdve, hogy az
éjszaka közepén elhagyta az ágyamat. Egy részem elgondolkodott azon,
vajon ideköltözik-e most hozzá. Negyvenöt perces autóútra volt a
kórháztól, szemben az én lakásom tízperces távolságával, de tudtam,
hogy ha az anyukájának szüksége van rá, akkor Cannon nem fog
habozni. Összepakolja a holmiját, minden jót kíván nekem, és vége az
együttlakásnak és a tiltott vágyaknak. Belehalok, ha elmegy, és még nem
álltam készen rá, hogy szembenézzek ezzel.
Vajon Cannon hogyan viseli a történteket? Bár láttam őt az elmúlt
napokban a szertartások alatt, de nem maradtunk soha kettesben, és
alig pár szót váltottunk csak egymással. Nem tudtam, hogy érzi magát,
mi jár a fejében.
– Igyál velünk egy sört, Cannon! – paskolta meg Allie a mellette álló
bárszéket.
Cannon kivett egy üveg sört a hűtőből, lecsavarta a kupakot, aztán
lerogyott a székre.
Pár pillanatig egyikünk sem szólalt meg, csak fogtuk a sörünket, és nem
tudtuk, hogyan törjük meg a csendet. Az élet egy pillanat alatt
megváltozhat, és a saját bőrünkön tapasztaltuk meg ezt a kemény
realitást.
Susanne dugta be a fejét a konyhába. Duzzadt volt az arca, a szemei
feldagadtak, de most már legalább nem sírt. Egyelőre tartotta magát.
– Hé, srácok, segíteni kellene Bob nagybátyjának, Fritznek. Elakadt a
kocsija a gyepen.
Felvontam a szemöldököm. Találkoztam már korábban Fritz bácsival.
Kilencvenhét éves volt, és szerintem nem szabadott volna autót
vezetnie.
Cannon felállt a székről, de Allie megpaskolta a vállát, és
visszatessékelte a helyére.
– Maradj csak. Igyál egyet! Majd én elintézem.
Együttérzően Allie-re mosolyogtam, és igyeltem, ahogy követi az
édesanyját ki a konyhából. Cannon felé fordultam, próbáltam kitalálni,
mit mondjak neki. Most, hogy Allie már nem ült kettőnk között, hirtelen
úgy éreztem, hogy túl közel vagyunk egymáshoz, és túl sebezhetőek
vagyunk. Ha valaki besétál, akkor elég egyetlen pillantást vetnie ránk, és
tudni fogja, hogy az elmúlt hetekben lefeküdtünk egymással. Ennyire
valóságosnak és kézzelfoghatónak érződött az összetartozásunk.
Egyetlen pillantás, és valaki azonnal látni fogja minden intenzív
érzelmemet, minden titkos vágyamat ez iránt a fér i iránt.
Cannon felém fordult, letette a sörét a pultra. Mohó, szégyentelen
pillantással mért végig. Melegség öntött el, amikor megnyalta az alsó
ajkát.
– Gyere velem! – parancsolt rám.
Megragadta a kezemet, és magával húzott. Mielőtt feleszmélhettem
volna, már követtem is ki a hátsó ajtón, be a félhomályos garázsba.
Csönd volt, nem szűrődtek ki hangok a házból. Porszemcsék lebegtek a
levegőben, ahogy megvilágította őket az ablakon beszivárgó késő
délutáni napfény.
Napok óta először maradtunk kettesben, és Cannon nem vesztegette az
idejét. Vadul megcsókolt, a hajamba túrt, és összeforrt az ajkunk.
Hátratántorodtam, egy pillanatra összezavart a hirtelen lerohanása, de
Cannon nem állt le, tolt hátrafelé, míg végül a hátsóm nekinyomódott
egy vászonnal letakart öreg autónak.
Tudtam, hogy Bobnak autószerelő műhelye volt, és ez is biztos az egyik
projektje lehetett. Helytelennek kellett volna éreznem, hogy
támasztéknak használtuk, de fura módon nem így volt. Bob barátságos
volt, kedvelte a társaságot. Szerette az autókat, de a feleségét még
jobban. Fura békesség szállt meg a tudattól, hogy talán még boldog is
lenne, ha tudná, hogy a régi autóját még mindig használják valamire.
Különös, tudom, de ez valahogy szentesítette azt, amire készültünk.
Cannon megsimogatta a combomat a szoknya alatt, és a szájába
lihegtem.
– Mit művelünk?
– Megkeféllek ennek az autónak a motorháztetején, hercegnő.
A hangjából csengő magabiztossága nem hagyott helyet vitának.
Szent szar.
Az ujjai végigsiklottak a bőrömön, libabőrös lettem az érintésére, ahogy
elindult a keze felfelé, és megragadta a bugyim pántját. Hosszú ujjú,
térdig érő fekete ingruhát viseltem aznap. Visszafogottnak tűnt, amikor
ma reggel felvettem, de most már látom, hogy könnyű hozzáférést is
biztosít Cannon számára ahhoz, amire vágyik.
Lerántotta a bugyimat a combomra, ahonnan lecsúszott a térdemen, és
elakadt a szarvasbőr bokacsizmámban. Az agyam még mindig nem
fogta fel, hogy mi történik.
Vajon mi változott, amióta Cannon közölte velem, hogy mindennek vége
közöttünk? Mit gondol, amikor az anyja és a nővére alig hat méterre van
tőlünk az ajtó túloldalán? Mi a franc történik?
Mély lélegzetet vettem.
– Paige? – Cannon hirtelen megmerevedett.
– Ne így – mormogtam. – Ne most. Ne itt.
Értetlenül összeráncolta a homlokát.
– Nem akarod?
Furcsa kérdés volt, igyelembe véve, hogy ő volt az, aki azt állította,
hogy nem tehetjük meg többé.
Ebben a pillanatban kinyílt a háza ajtaja, és Allie dugta ki rajta a fejét, és
ránk nézett. Hála istennek, a lábamat nem láthatta az autótól, így azt
sem, hogy a bugyim a bokámnál lógott. Szerencsére éppen nem
csókolóztunk, amikor kinyílt az ajtó.
– Mi folyik itt? – kérdezte, belépett a garázsba, és összehúzott szemmel
végigmért bennünket.
Cannon a derekamra tette a kezét, mintha érezte volna, hogy kezdek
pánikba esni. Ezzel az apró mozdulattal akart megnyugtatni, és
megakadályozni, hogy kiboruljak.
– Csak kijöttünk egy kicsit levegőzni. Mindjárt visszamegyünk – felelte
Cannon erős és határozott hangon.
Feszült csend követte a szavait, a szívem hevesen zakatolt.
Aztán megértő mosolyra húzódott Allie szája.
– Rendben. Egy perc múlva találkozunk.
Mély lélegzetet vettem, mihelyt becsukódott az ajtó. Cannon fél térdre
ereszkedett előttem, felhúzta a bugyit a lábamon, és megigazította a
csípőmön.
– Sajnálom – mondta, amikor felegyenesedett előttem.
Megráztam a fejemet.
– Azt mondtam, hogy nem itt; nem azt, hogy soha többet.
Egy részem gyűlölte magamat a vágyakozás miatt, de a másik részem
szédülten boldog volt az ígérettől, hogy újra az ágyamba fogadom majd
Cannont.
Bólintott, szinte megkönnyebbültnek látszott.
– Jól vagy? – faggattam. Kemény pár napon volt túl, huszonnégy órán
belül veszítette el az első betegét, aztán meg a nevelőapját.
Cannon megsimogatta az arcomat a hüvelykujjával.
– Majd jól leszek.
– Jobb lesz, ha bemegyünk.
Bólintott, és az ajtóhoz kísért.
Hajszál híján lebuktunk. De arra semmi sem készített fel, ami később
történt.
 HUSZONHARMADIK FEJEZET
Paige
Segítettünk Allie-nek és Susanne-nak kikísérni a vendégeket és rendet
rakni. Pizzát rendeltünk, mert képtelenek voltunk megenni még egy
adag rakott ételt. Tele volt a hűtő a barátok és rokonok vigasztalásnak
szánt ajándékaival, de már két napja egyfolytában brokkolis rizst és
tonhalas tésztát ettünk. Elegünk volt, és nyugalom ereszkedett ránk,
ahogy együtt ültünk az apró kerek konyhaasztal körül egy hatalmas
pizzával.
– Jól vagy, anyu? – kérdezte Allie, és megtörölte a kezét egy
papírtörlővel.
Susanne bólintott.
– Igen, édesem. Majd csak túléljük valahogy, nem igaz? – felelte, és
megszorította a lánya kezét.
– Ahogy mindig – értett egyet Allie.
– Hol van Cannon? – kérdezte Susanne. – Ki fog hűlni az étel.
Órák óta nem láttam már Cannont – egészen pontosan a garázsbeli
incidens óta. Lehet, hogy került engem. Talán megbánta, amit tett; nem
tudom. A tányéromon lévő meleg pizzaszeletre összpontosítottam, és
próbáltam elfeledkezni minden másról.
Allie bólintott.
– Megyek, megkeresem.
Felmasírozott az emeletre, miközben mi Susanne-nal csendben
folytattuk az evést.
Susanne orvosa, a család egyik régi barátja korábban beugrott egy
doboz nyugtatóval. Mintacsomag volt alig pár adaggal, és Susanne
korábban bevett már egy tablettát egy pohár vízzel. Tudtam, hogy a
gyógyszer nem jelent hosszú távú megoldást, de örültem, hogy Susanne
egyelőre kicsit nyugodtabbnak tűnt. Erős és szívós asszony volt. Hittem
benne, hogy megtalálja majd a kiutat ebből a rémálomból.
Allie visszajött, és közölte, hogy Cannon berúgott, és majd később eszik.
Nem volt jellemző rá a kemény ivás, ezért úgy éreztem, mintha pizza
helyett kő nyomta volna a gyomromat.
Nem láttam aznap Cannont. Rendet raktam a konyhában, majd
hazamentem.
***
Majdnem éjfél volt már, amikor meghallottam a kulcsot a zárban. Nem
aludtam. Bár a testem fáradt volt, az agyamban kavarogtak a
gondolatok.
Felültem az ágyban. Cannon hazajött.
Egyre hevesebben vert a szívem, ahogy hallottam a zajait a lakásban.
Lerúgta a cipőjét a bejárati ajtónál, és elindult a folyosó felé, hallottam,
ahogy tántorog. Aztán egy hangos puffanás következett, majd halk
káromkodás. Talán belerúgott valamibe, és megütötte a lábujját?
Majdnem felkuncogtam, de ekkor megjelent az ajtómban.
– Paige?
Nem fogta vissza a hangját, nyilvánvalóan nem félt tőle, hogy felébreszt.
Mohó vágy sugárzott a hangjából, ami felébresztett bennem valamit.
Összerándult a szívem.
Cannon pislogott, mintha a szeme próbált volna alkalmazkodni a
sötétséghez, aztán belépett a szobámba. Arra számítottam, hogy
megkérdezi, csatlakozhat-e hozzám, mint múltkor, amikor együtt
aludtunk, hogy vigaszt találjunk egymás karjaiban. De azonnal
sejtettem, hogy nem így lesz, amikor átsétált a szobán, lehajolt, és
megragadta a bokámat, hogy lejjebb húzzon az ágyon.
– Paige – szólított ismét a nevemen, és remegett a hangja.
– Igen? – suttogtam.
– Szükségem van rád.
Olyan egyszerű, mégis olyan szívszorító volt a kérése.
– Igen – nyögtem, ahogy a két keze felsiklott a pucér lábamon.
Egy szál kényelmes pólóban és bugyiban feküdtem le aludni. És Cannon
úgy három másodperc alatt megszabadított mindkettőtől. Aztán az
ajkamra tapasztotta a száját, és mélyen megcsókolt. A nyelvének
whiskey- és vágyíze volt.
– Részeg vagy? – lihegtem, és elhúzódtam tőle.
– Talán. Egy kicsit. De nem annyira, hogy neked ne legyen jó.
A nyakamba fúrta az arcát, nedves csókokat nyomott a nyakamra, és
elöntött a vágy.
– Nem baj, hercegnő?
– Nem.
Levegő után kapkodtam, ebben a pillanatban kész voltam bármibe
beleegyezni, csak ne hagyja abba, amit csinál.
Cannon levetkőzött, lehajította a holmiját a padlóra, aztán fölém
gördült, lágy sóhajjal az ajkán belém hatolt, és azt motyogta, hogy
milyen tökéletes érzés.
Vegyes érzelmek hullámzottak bennem. Akartam ezt, akartam őt, de azt
is akartam, hogy többet jelentsen egy gyors éjféli menetnél, amelynek a
stresszlevezetés a célja. Cannon mellett akartam felébredni, vele együtt
reggelit készíteni, megcsókolni azokat a tökéletes ajkait, mielőtt
munkába megyek, és esténként meginni vele egy pohár bort.
Egy apró részemben még mindig élt a remény, de a nagyobb részem
már elfogadta a tényt, hogy magamnak köszönhetem a helyzetemet – én
juttattam magam Cannon titkos szexcimborájának a pozíciójába. Több
akartam lenni egy meleg, nedves lyuknál, és kezdtem dühbe gurulni a
gondolattól, hogy ez nem sikerült. Kezdett dühíteni, hogy szexet
keresve részegen beállított, és dühített, hogy elmaradt az előjáték.
Cannon felemelte a behajlított térdemet, nekinyomta a mellemnek,
hogy még közelebb férkőzhessen, és még mélyebbre hatolhasson. Új
volt számomra Cannonnak ez az oldala – nem az a gyengéd, igyelmes,
játékos szerető volt, aki mocskos szavakat suttogott, és várta a
reakciómat. Önző volt, csak elvett, és egyre keményebben kefélt.
– Elélvezel a kedvemért? – suttogta a nyakamba, miközben pumpált a
csípőjével.
A nyakába fúrtam az arcomat, és bólintottam.
– Szeretlek, hercegnő. Mindig szerettelek. Mindig szeretni foglak.
Hosszú ideje harcolok ellene. De most, hogy az enyém vagy, már nem
fordulhatok vissza. Nem fogok.
A nyakába zokogtam, miközben Cannon tovább dö ködött.
– Cannon… – tört fel a szaggatott kiáltás a torkomból.
Minden dühöm elpárolgott. Olyan ragyogó szerelem vette át a helyét,
hogy teljesen elvakított. Ki fogjuk találni, hogyan tovább. Muszáj lesz.
***
A nappaliból beszűrődő zajra ébredtem, és megállapítottam, hogy nem
Cannon okozta, mert éreztem a karját a derekamon.
Álmos szemmel pislogtam a beszűrődő erős fényben, és megráztam
Cannon vállát.
– Azt hiszem, Enchiladának pisilnie kell – suttogtam.
Motyogott valamit, és nem bírtam elfojtani a mosolyomat. Én is
ugyanazt éreztem, halálos fáradtságot és teljes kielégülést. Fél éjszaka
szeretkeztünk, és nem volt kedvem megmozdulni. Az első menet gyors
és durva volt, és soha nem felejtem el, ahogy Cannon szerelmet vallott
nekem, miközben a magáévá tett. A második lassabb volt, gyengédebb
és jelentőségteljes. Fogalmam sem volt, mit tartogat számunkra a mai
nap, de azt tudtam, hogy meg kell beszélnünk, mi lesz kettőnkkel.
Kinyújtóztam, és észrevettem, hogy Enchilada az ágy mellett fekszik, és
még alszik. Aztán egy hang a nappalimban Cannont szólította, és
azonnal felültem az ágyban.
Léptek közeledtek. Valaki van a lakásomban, és felénk tart.
A mellem elé kaptam a paplant, amint Allie megjelent az ajtóban.
– Mi a fasz ez? – visította.
Felpattant Cannon szemhéja, felült mellettem az ágyban, és a derekára
húzta a paplant, hogy eltakarja magát.
Lebuktunk. Meztelenül feküdtünk az ágyban – ennél rosszabb nem is
történhetett volna.
Allie keze remegett, ahogy a szája elé kapta.
– Ne…
Megrázta a fejét, mintha ki akarta volna törölni a képet az agyából. A
szemembe nézett, és vad tekintetéből olyan fájdalom sugárzott, amilyet
még soha életemben nem láttam. Döbbentebb és feldúltabb volt az arca,
mint amikor megtudta, hogy megcsalta a vőlegénye.
– Te kefélsz az öcsémmel? – nyögte ki nagy nehezen, és elcsuklott a
hangja.
Zakatolt a szívem, és elöntött a hányinger. Nem akartam elárulni a
legjobb barátnőmet, mégis egy ágyban voltam az öccsével. Ennél
borzalmasabb árulást el sem lehetett képzelni.
– Al, adj nekünk egy percet! – törte meg Cannon a pár másodpercig
tartó feszült csöndet. Teljesen érzelemmentes volt a hangja, annyira
más, mint az éjszaka, és ettől még jobban összeszorult a szívem.
Allie sarkon fordult, és kiviharzott a szobából. Biztos voltam benne,
hogy harminc másodpercem van felöltözni, mielőtt törni-zúzni kezd a
nappaliban. Isten a tanúja, hogy megérdemeltem a haragját. Nem elég,
hogy kikezdtem Cannonnal; ráadásul mindezt Allie háta mögött tettem.
Talán, ha az első perctől kezdve őszinte lettem volna vele, bevallottam
volna neki az érzelmeimet, és az áldását kérem…
Felrángattam a bugyimat, és belebújtam a farmerembe. Felhúztam a
tegnap esti pólót, és összekötöttem a kócos hajamat. Cannon is felvette
a farmerét, alsónadrág nélkül.
Nem mertem Cannon szemébe nézni, visszatartottam a lélegzetemet, és
elindultam kifelé. Bár nem álltam készen arra, hogy szembenézzek
Allie-vel, de Cannon jeges hallgatását sem bírtam tovább elviselni.
– Hé! – Cannon megragadta a könyökömet, és megállított az ajtóban. –
Hadd beszéljek vele én! Adjunk neki esélyt, hogy megnyugodjon!
Megráztam a fejemet.
– Nem, minden rendben. Én kevertem magam bajba, nekem is kell
vállalnom a következményeket.
Bólintott, és elsötétedett az arca. Egy fal emelkedett kettőnk között, de
ahelyett, hogy próbáltam volna kideríteni, mi történik velünk, inkább
kimentem Allie-hez.
A kanapé közepén ült, ökölbe szorított kézzel az ölében. Az első
gondolatom az volt, hogy dühös, de ahogy igyelmesebben megnéztem
az arcát, láttam, hogy könnyek patakzanak rajta, és már nem voltam
benne biztos, hogy így van. Látszott rajta, hogy fájdalmat okoztam neki.
– Miért, Paige? Nem értem.
Nagyot nyeltem, és leültem mellé.
– Annyira, de annyira sajnálom, Allie. Egyszerűen csak megtörtént.
Allie letörölte a könnyeit.
– Szóval a tegnap éjszaka – ez volt az első alkalom?
Megköszörültem a torkomat.
– Nem. Korábban kezdődött…
Gyakorlatilag mihelyt Cannon beköltözött, vagyis hosszabb ideje volt
viszonyunk, mint amit szívesen bevallottam volna Allie-nek.
– De nem is volt kedved járni senkivel. Olyan sokszor próbáltalak
rávenni, hogy járj el többet itthonról – szipogta.
Istenem, ez nagyon fájt. Nem árulhattam el neki, hogy beleszerettem az
öccsébe. Még magamnak sem tudtam bevallani, mert kilencvenkilenc
százalékig biztos voltam benne, hogy akkor mindennek vége lenne
közöttünk.
– Annyira sajnálom, Allie.
Elöntött a szégyen.
Még nem viharzott el, szóval legalább hajlandó végighallgatni.
Gondolom, több mint húszévnyi barátság után nem akart azonnal
kizárni az életéből, bármilyen dühös is volt, és ez nyújtott számomra
némi vigaszt.
– Megbeszélhetnénk a dolgot? – kérdeztem. – Talán egy csésze kávé
mellett?
Ha elmegyünk, az legalább majd megment bennünket a kínos
helyzettől, amikor Cannon végre felöltözik, és kijön hozzánk. Nem volt
elég erőm ahhoz, hogy ma reggel még vele is szembenézzek. Allie nem
tudhatta, de bizonytalanság kavargott bennem Cannon éjszakai
vallomása miatt.
A rideg napvilág felfedte az igazságot. Cannon részeg volt. Csak ennek a
magyarázatnak volt értelme. Két tragédiát élt át egyetlen nap alatt,
elveszítette az első betegét, aztán pedig a nevelőapját. Eszét vesztette a
gyásztól, és csak az ital beszélt belőle.
Az emberek mindig mondanak ilyesmit, amikor isznak. A részeg
cimborák közötti „szeretlek, haver” szinte klisének számít. Ennyi volt az
egész. Szerettem volna hinni, hogy többet jelentett, de ha Cannon
tényleg szeretne, akkor most itt lenne velem, hogy együtt nézzünk
szembe a következményekkel, és bevalljuk Allie-nek, hogy egy pár
vagyunk, és nem pusztán hibát követtünk el.
Cannon nem szeret engem. Én ott voltam neki, amikor szüksége volt
rám, és ezt értékelte is. Nem szeret, ha meg sem említette ezt ma, és az
is sokat elmondott, hogy nem nézett rám, amikor Allie üvöltözött. Úgy
tűnt, mint aki legszívesebben eltűnne a színről, ha tehetné.
Allie alaposan megfontolta a kávémeghívásomat. Ki kell szabadulnom
innen, akár velem jön, akár nem. Végre bólintott, én pedig felkaptam a
kulcsaimat és a telefonomat, aztán távoztunk.
Mihelyst letelepedtünk két gőzölgő kávésbögrével a kezünkben, Allie
rám nézett, és várta, hogy mondjak valamit. Csak éppenséggel
fogalmam sem volt, hogy mi legyen az.
Valljam be, hogy Cannon fontos a számomra? Az meg ugyan hová
vezetne? Talán jobb, ha Allie azt hiszi, hogy csak pillanatnyi gyengeség
volt az egész, pusztán izikai vonzalom. A pokolba, talán így is van.
Igazság szerint fogalmam sem volt, hogy éppen mi jár Cannon fejében.
Csak azt tudtam, hogy meg sem próbált utánam jönni, nem szólt rá
Allie-re, hogy tűnjön el, és foglalkozzon a saját dolgával.
– El sem tudom mondani, mennyire sajnálom – esedeztem újra a
bocsánatáért.
Allie megmozdult a széken, egymásra tette a lábait, és igyelmesen
nézett.
– Pontosan mióta van viszonyod az öcsémmel?
– Egy ideje. Barátok vagyunk, és ez valami többé érett, miután hozzám
költözött.
– Valami többé, vagyis… Cannon fontos neked? Áldozatot vársz tőle, azt
akarod, hogy itt maradjon?
Megráztam a fejemet.
– Cannon fontos nekem, igen, de soha nem kérnék tőle ilyesmit.
Allie hangosan kifújta a levegőt, és még erősebben szorította a bögrét.
– Fogalmam sincs, hogy mit mondjak, Paige. Soha nem hittem volna,
hogy összeszűröd a levet a kisöcsémmel a hátam mögött.
Elöntött a szégyen. Nem tudtam, hogyan reagáljak, ezért
belekortyoltam a forró kávéba, és megégettem a nyelvemet. Biztos a
karma volt az oka.
Letettem magam elé a bögrét.
– És most mi lesz?
Allie kibámult a kávézó ablakán az utcára, ahol gyalogosok és főiskolás
kölykök mentek a dolgukra a még félig alvó városban.
– Őszintén? Nem tudom, Paige. Nem lesz könnyű elfelejteni kettőtök
látványát az ágyban.
Bólintottam. Ez most más helyzet volt, mint amikor leöntöttem
Marinara-szósszal a kedvenc selyemblúzát. Azt helyrehozták a
tisztítóban, és minden rendben is volt kettőnk között. Volt egy olyan
érzésem, hogy ezúttal el fog ez tartani egy darabig. Elveszítettem Allie
bizalmát. Nem elég csettinteni az ujjammal, hogy minden helyrejöjjön.
– Időre van szükségem – folytatta. – És beszélnem kell Cannonnal.
Kideríteni, mit a faszt gondolt a kis szaros.
Akkor ezzel már ketten vagyunk.
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET
Paige
Könnyek gyűltek a szemembe, és lehuppantam a kanapéra, mert
összecsuklott a lábam. Cannon izikai vigaszt kapott tőlem, amikor
tragédia érte. Be akartam bizonyítani, hogy téves az elmélete, és közben
átélni néhány orgazmust. Mindketten kihasználtuk a másikat. És most
mindennek vége volt.
Cannon átlépett egy határt, amikor azt mondta, hogy szeret, és elhitette,
hogy velem akar lenni. Egy gyors menet voltam, ennyi volt az egész. De
akkor miért mondott olyasmit, amit nem szívhat vissza? Miért mondta
azt, hogy szeret? Ezek voltak a legcsodálatosabb szavak, amelyeket
valaha hallottam, minden, amiről álmodoztam, de soha nem reméltem
megkapni.
Fájt a szívem. Sajgott a testem a kemény, durva ökleléseitől. Mintha nem
lett volna menekvés, nem feledkezhettem el az elmúlt éjszaka
legapróbb részleteiről sem. Cannon viszont elfelejtette az egészet.
Részeg volt, ezt tudtam, de azt soha nem gondoltam volna, hogy Cannon
elfeledkezik egy ilyen létfontosságú részletről.
Törékeny világom legnagyobb fájdalma volt elveszíteni Cannont, még
mielőtt igazán az enyém lehetett volna.
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
Cannon
Alig huszonnégy óra telt el azóta, hogy Allie rajtakapott Paige-dzsel.
Tökéletes volt az az éjszaka. Az előző néhány kimerítő nap után azért
fordultam Paige-hez, mert szükségem volt az édes vigasztalására. És
olyan helyénvalónak tűnt, olyan csodálatosnak, hogy többé nem kellett
magamba fojtanom az érzéseimet. Bevallottam neki, hogy szeretem őt.
Nem terveztem elárulni neki – a francba, még magamnak sem
terveztem bevallani –, mégis megtörtént. És Paige csak kapaszkodott
belém, élvezte a kéjt, amit nyújtottam neki, de nem vallotta be
fennhangon az érzelmeit. De mégis mire számítottam? Ennek az
egésznek semmi köze se kellett volna legyen a szerelemhez. Paige
elfogadta tőlem a kéjt, szeretett a testével, de a szavaival soha.
Jézusom, soha nem fogom elfelejteni, milyen élmény volt óvszer nélkül
a magamévá tenni őt. Ahogy felsóhajtott, és halkan a nevemet nyögte,
amikor belé hatoltam, ahogy a teste megfeszült, szinte fojtogatta a
farkamat, ahogyan felém mozdult, amikor visszahúzódtam… maga volt
a tökély. De Allie rajtakapott bennünket, és ez mindent tönkretett.
A nővérem baromi dühös volt, és talán bűntudatot kellett volna
éreznem emiatt, de Paige és én is felnőtt emberek vagyunk. Tudtuk, mit
vállalunk, amikor belekezdtünk. A francba, gyakorlatilag Paige volt az,
aki elcsábított engem. Azt mondta, kizárt, hogy belém szeressen.
Úgy tűnik, hogy igazat mondott.
Én azóta akartam őt, amióta néhány hete megláttam, amikor kinyitotta
nekem az ajtót azon az első napon. De soha nem tettem volna semmit az
ügy érdekében, ha nem ő maga javasolja, hogy jöjjünk össze. És ha soha
nem jutottunk volna el odáig, ha soha nem öleltem volna magamhoz a
sötétben, soha nem hatoltam volna a szűk, meleg puncijába, akkor most
nem lennénk ekkora zűrben. Paige tönkretett.
Könnyű volt elhitetni magammal, hogy azért maradok anyunál, mert
szüksége van rám, de igazság szerint a döntésemet az motiválta, hogy
adjak Paige-nek egy kis időt.
– Föld hívja Cannont – integetett Peter az orrom előtt.
Pislogtam, és felnéztem rá. Éppen egy brutális tizenkét órás éjszakai
ügyelet közepén jártunk. Nem bírtam még megszokni, hogy hajnali két
órakor ebédeljek. De legalább Peterrel voltam, aki gyakran hozott
vidámságot az életembe.
– Jól vagy, haver? Teljesen kikapcsoltál.
Bólintottam, és felvettem a villámat.
– Jól.
Peter tudta, hogy a múlt héten elveszítettem a nevelőapámat. Soha nem
éreztem, hogy Bob az apám lenne, de jó ember volt, szerette anyut, és
ez nekem elég is volt. Tragikus volt az elvesztése. Anyu keresztülment a
gyász szokásos szakaszain, és minden éjszaka nála maradtam, hogy ne
legyen egyedül. Egyébként tényleg kellemes volt vele lenni. Együtt
étkeztünk, amikor otthon voltam, ő pedig mosott rám, mint a régi szép
időkben. Azt hiszem, adtam valami értelmet az életének.
Peter felnevetett, eltolta maga elől a tálcát.
– Baromság. Nem vagy jól. És most nem Bob elvesztéséről beszélek. Az
nehéz és borzalmas volt az egész család számára, értem én, de itt
valami másról van szó.
Leerőltettem még egy falat enchiladát a torkomon, és összeráncoltam a
homlokomat. Az enchilada is csak Paige-re és a fura kicsi kutyájára
emlékeztetett. Senkinek nem akartam bevallani, hogy mennyire
hiányoznak nekem.
– Miért nem világosítasz fel, ha azt hiszed, hogy tudsz valamit, amit én
nem? – vetettem oda Peternek.
– Odavagy Paige-ért. Látszik rajtad.
Felvontam a szemöldökömet. Nem erre a beszélgetésre számítottam.
– Messze jársz a valóságtól.
– Kezdesz beleszeretni. Gyakran emlegeted őt szeretettel, és munka
közben is elkalandoznak a gondolataid. Megtörténik. A nagy Cannon
Roth is elbukik egyszer.
Micsoda baromság…
Nők vetették magukat a lábam elé szinte mindennap. A szerelem soha
nem szerepelt a céljaim között, és ezen nem is állt szándékomban
változtatni. Olyan volt a szívem, mint egy acélcsapda, erős és
megbízható. Azt persze nem bántam, ha ugrálnak a farkamon egy
órácskát, de mindig könnyű volt búcsút mondani nekik, mert a szívem
soha nem volt veszélyben. Világos célt tűztem ki magam elé, és abban
soha nem szerepelt egy olyan nő, aki tartósan mellettem van.
Pont. Történet vége.
Egészen Paige-ig…
Lehet, hogy azt mondtam neki, balszerencsés vagyok a szex terén, mert
utána a nők belém esnek, aztán nem szállnak le rólam, de Paige
bebizonyította, hogy tévedtem. Ő nem szeretett belém, nem koslatott
utánam. A francba, még csak nem is mondott semmit, amikor
bevallottam neki, hogy szeretem. Meg sem köszönte, hogy színt
vallottam.
Nehéz volt szembenézni az igazsággal, hogy Peternek igaza van. Én
voltam az, aki szerelmes lett.
Csendben befejeztük az evést, aztán a helyére vittük a tálcáinkat.
– Nem számít – sóhajtottam. – Beadtam a kérelmet a rezidensi posztra.
– Ez aztán a jó hír! – vigyorgott rám Peter. – Éppen ideje volt.
Dr. Ramirez felajánlotta, hogy beajánl egy denveri kórházba, ahol
világszerte elismert kardiológiai program működik, és nem
mondhattam nemet erre a lehetőségre. Nagyon fontos számomra a
támogatása, az, hogy hisz bennem. Ráadásul baromi jó ötletnek tűnt
lelépni innen azok után, ahogyan a dolgok álltak Paige-dzsel és a
nővéremmel.
Nehéznek éreztem a szívemet, ahogy kiléptünk a kórházi büféből. A
hosszú hónapok óta tartó bizonytalanság után meg kellett volna
könnyebbülnöm a tudattól, hogy végre kiválasztottam melyik útra
lépek.
Ehelyett főbe kólintott a valóság. Beleszerettem valakibe, aki nem lehet
az enyém, és most az egyetlen dolgot csinálom, amit csak tehetek –
elmenekülök.
 HUSZONHATODIK FEJEZET
Paige
Meglepődtem, amikor kopogtattak. Egy futó másodpercig abban
reménykedtem, hogy Cannon lesz az. Aztán eszembe jutott, hogy ő az
első alkalomtól eltekintve soha nem kopogott. Volt saját kulcsa, nem
mintha használta volna az elmúlt egy hétben.
Akkor is meglepődtem, amikor kinyitottam az ajtót, és egy jámbor,
főiskolás korú lányt találtam a küszöbön állni puha szőke hajjal és
szomorú, mézszín szemmel. Apró volt, cicanadrágot és egy hatalmas
Michigani Egyetem feliratú melegítőfelsőt viselt, ami lógott rajta, és
ettől csak még kisebbnek látszott.
Rám nézett, láthatóan ő is kíváncsi volt arra, hogy ki lehetek. Aztán
mögém pillantott, be a nappaliba.
– Segíthetek?
– Itt van C-Cannon? – hebegte.
– Jelenleg nincs.
– De itt lakik?
Nagyot nyeltem, elöntött a nyugtalanság, ráadásul nem is tudtam
pontosan, hogy mit válaszoljak a kérdésére.
– Elnézést, de te ki vagy?
Megváltozott az arckifejezése, szégyenlősen elmosolyodott.
– Bocsánat. Michelle vagyok. Cannon barátnője.
Kigúvadt a szemem.
– A mije?
Lehervadt a mosoly Michelle arcáról.
– Vagyis voltam. Nem tudom, hogy most mi vagyok. Nem beszéltem
vele.
Hirtelen több minden is a helyére került. Ez a lány volt az oka, hogy
Cannonnak hirtelen új lakásra volt szüksége. Szakított a barátnőjével, és
egy biztonságos helyre volt szüksége. Én jelentettem számára a
legegyszerűbb menekülő útvonalat. Elszorult a torkom,
belekapaszkodtam az ajtófélfába, hogy nehogy összeessek.
– Nem tett említést rólad.
Lehervadt a mosoly Michelle arcáról.
– Nem lep meg. Jellemző Cannonra. A közös történetünk… bonyolult.
Cannon mesélt ezt-azt a nőkkel kapcsolatos múltbéli bonyodalmairól,
de most eltűnődtem, hogy vajon mindent elmondott-e nekem. A jelek
szerint nem, mivel fogalmam sem volt, hogy ki ez a nő a teraszomon.
Soha nem említette a Michelle nevet.
– És te vagy Cannon… – Michelle elhallgatott, nyilvánvalóan azt remélte,
hogy kideríthet valamit.
– A nővére barátnője.
Istenem, ez olyan bénán hangzott.
– Ah. Logikus. Úgy értem, nem gondoltam… nem érdekes.
Rám vigyorgott, szinte hebehurgya mosollyal, ami elárulta, hogy milyen
iatal.
– Ha legközelebb találkozom vele, szólok majd neki, hogy itt jártál.
Michelle bólintott.
– Köszönöm. És mondd meg neki, kérlek, hogy hívjon fel.
– Úgy lesz.
Michelle visszament a kis piros Sedánjához, és igyeltem, ahogy beül az
autóba, még egyszer vet felém egy sóvárgó pillantást, aztán elhajt.
Michelle látogatásától felkavarva bementem az apró konyhámba, hogy
elfogyasszam szomorú, magányos vacsorámat.
 HUSZONHETEDIK FEJEZET
Cannon
Az elmúlt másfél hetet az anyámnál töltöttem. Bár Paige nem mondta,
mégis úgy éreztem, hogy nem lát már szívesen. Attól még rosszabbul
éreztem magam, hogy tudtam, gyakorlatilag az én hibám volt, hogy Allie
rajtakapott bennünket. Az éjszaka közepén, köszönés nélkül távoztam
az anyámtól, részegen megjelentem Paige-nél, és a jelek szerint
elfelejtettem bezárni az ajtót, miután hazaértem. Mivel másnapos
voltam, így nem hallottam, hogy Allie bejött, egészen addig, amíg már a
küszöbön állt, és elítélően bámult ránk.
Allie még mindig dühös volt rám, de tudtam, hogy idővel túllép majd
ezen. Téved, ha azt hiszi, hogy Paige eltereli a igyelmemet a
karrieremről. Paige nem velem képzelte el a jövőjét. Legalábbis ezt
hitette el velem.
– Helló! Anyu? – kiáltottam, amint beléptem a házba.
A konyhában találtam, éppen sütött. Anyu mindig sütött, amikor
stresszes volt; ez volt a szokása. Egy tál cukormázzal bevont sütőtökös
süti állt a pulton, és egy tepsiben brownie-k hűltek a tűzhely tetején.
Anyu könyékig volt egy másik tálban, ha jól láttam, teasütemény-tésztát
csinált éppen. Rossz előérzetem támadt.
– Cannon – mosolygott rám, mihelyst meglátott. – Örülök, hogy itt vagy.
Add ide a liszttartót!
Engedelmeskedtem, aztán leültem a pult mellé, és igyeltem, ahogy
dolgozik.
– Hogy bírod? – biccentettem a pult felé, ami tele volt édességekkel.
– Mit? Ezeket a templom hétvégi villásreggelijére sütöttem.
A szememet forgattam. A sütés sokkal jobb alternatíva volt, mint egész
nap ágyban feküdni és sírni, de akkor is az anyám, és jogomban állt
viccet csinálni a bolondságaiból.
– Szóval, mesélj nekem Denverről! – kérte, és még egy kis lisztet szórt a
nyújtódeszkára.
Abban a pillanatban felhívtam, mihelyt tudomást szereztem erről a
lehetőségről, hogy kikérjem a véleményét, bár a végső döntést nekem
kellett meghozni. De mindez még Bob halála előtt történt. Mostanra
megváltoztak a dolgok.
– Anyu, most nem hagyhatlak itt. Mindazok után, ami történt.
Nem beszéltem neki Paige-ről és rólam, és megígértettem Allie-vel,
hogy ő sem fogja elárulni. Anyunak éppen elég oka volt az aggodalomra.
Nincs szüksége további drámára. Allie vonakodva beleegyezett, de csak
sms-ben, mert még mindig nemigen volt hajlandó szóba állni velem.
– Dehogynem, és meg is fogod tenni. Mindig tudtam, hogy egyszer eljön
majd ez a nap, és már régóta felkészültem rá, Cannon.
Átgondoltam a szavait, forgattam őket a fejemben. Soha nem képzeltem
a helyébe magam, nem gondoltam bele, milyen érzés lehet szülőnek
lenni, tudni, hogy a gyerekeid felnőnek, és egy nap majd elhagynak
téged. De igaza volt; az ember tudja, hogy ez egyszer bekövetkezik.
– Megvoltam akkor is, amikor a Yale-en voltál, és megleszek most is.
Nyitottam a számat, hogy vitába szálljak vele, de összeráncolta a
homlokát, hogy elhallgattasson. Anyám majdnem egész felnőtt életét
egyedül töltötte. Apám már jóval a válás előtt lelépett, és anyu remekül
elboldogult. Kialakította a saját életét, és gondoskodott két
kisgyerekről.
Anyu kiborította a tésztagombócot a belisztezett deszkára, és elkezdte
kinyújtani.
Hálás voltam a sorsnak, amikor megismerkedett Bobbal, és egymásba
szerettek. Nem volt tisztességes az élettől, hogy csak pár év jutott nekik.
De hiszen tudtam, hogy az élet nem igazságos. Az anyámtól tanultam
meg, hogyan viseljem el a legfanyarabb, legkeserűbb pillanatokat is, és a
saját hasznomra fordítsam őket. Eljött az ideje, hogy anyu készítsen egy
jó limonádét.
– Cannon, van még valami, amit meg szeretnék kérdezni tőled.
– Mi lenne az?
– A lakótársad, Paige.
Vadul zakatolt a szívem. Allie mondott volna neki valamit? Nem volt
könnyű látni, hogy Allie mennyire kiborult aznap reggel. De Paige
közömbös viselkedése irányomba sokkal rosszabb volt.
– Mi van vele?
– Figyeltem, hogyan viselkedtetek egymással a temetésen. Figyelmes és
kedves voltál vele, és tudva, hogy titokban odavoltál érte iatalabb
korodban… – Anyu ismét gyúrni kezdte a tésztát. – Nevezzük anyai
ösztönnek, de olyan érzésem volt, hogy lehet valami kettőtök között. És
aztán hirtelen hazahúztad a csíkot.
– Szeretlek, anyu, de nem fogom megbeszélni veled a szexuális
életemet.
Anyám felhorkantott.
– Akkor ezt igennek veszem.
A szememet forgattam.
– Csak izikai vonzalomról van szó, Cannon? Egy részem mindig úgy
gondolta, hogy át fogjátok lépni a barátság határát.
– Nem hiszem, hogy Paige-t érdekelné a dolog, anyu. Ráadásul Allie
soha nem egyezne bele.
– Soha nem tudhatjuk, Cannon. Sok mindent meg lehet oldani egy
csésze kávé mellett, némi beszélgetéssel.
A homlokomra szorítottam a tenyeremet, mert éreztem, hogy mindjárt
megfájdul a fejem.
– Már egyébként sem számít, anyu. Igazad van Denverrel kapcsolatban.
Nincs okom maradni, ha te rendben vagy.
Denver túl jó lehetőség ahhoz, hogy elszalasszam. És ha anyu
ragaszkodik hozzá, hogy nincs szüksége rám, akkor semmi sem tart már
itt. Hacsak nem számítjuk ide a nővéremet, akivel nem voltam
beszélőviszonyban, és a nőt, akire mindig vágytam, és aki az első
perctől kezdve őszintén megmondta, hogy mit akar tőlem – pár
észvesztő orgazmust, és semmi mást.
Anyu bólintott, mosoly játszott a szája szélén.
– Tudom, hogy helyesen cselekszel majd. Mindig ezt teszed.
Én azonban nem voltam ennyire biztos benne.
 HUSZONNYOLCADIK FEJEZET
Paige
Hálás voltam, hogy Allie adott nekem egy második esélyt, kaptam hát az
alkalmon, amikor meghívott ma estére, egy pohár borra az egyik helyi
bárba. Az ő barátsága volt nagyjából az egyetlen, ami megmaradt
nekem.
Megvitattuk, hogy van-e kedve újra randizni a Jamesszel átélt
katasztrófa után, de hevesen kezdett zakatolni a szívem, amikor
rátértünk az öccsére. Mérsékelt érdektelenséget akartam színlelni a
barátságunk helyreállítása érdekében, de már pusztán Cannon nevének
hallatán is úgy éreztem, mintha valaki gyufát gyújtott volna a
mellkasomban. Elöntött a forróság és a szorongás, kétségbeesetten
vágytam a hírekre vele kapcsolatban.
– Azt hiszem, hamarosan végez a kórházban – mondta Allie, miközben a
szalvétájával játszott.
– Mit akarsz ezzel mondani? Cannonnak máris van ajánlata?
Mosolyra húzódott Allie szája.
– Igen. Az ország egyik legjobb kardiológiai programjában lesz rezidens.
A székembe kapaszkodtam, hogy ne essek le, visszafojtott lélegzettel
vártam, hogy folytassa.
– Denverbe költözik. Nem mondta neked?
Ez azonnal el is árulta, hol szerepeltem Cannon prioritási listáján.
– Nem említette.
Már két hete nem beszéltünk egymással. Allie szeme elkerekedett.
– Már hetek óta tudja. Biztos voltam benne, hogy te is tudod.
Reszkető kézzel letettem a poharamat, az alja hozzákoccant az asztal
lapjához. Úgy éreztem, mintha tőrt döftek volna a szívembe,
felhasították volna a legérzékenyebb pontomat, amelyet elrejtettem a
világ elől. Allie tudta, hogy lefeküdtünk egymással, de fogalma sem volt
róla, milyen mélyek az érzelmeim, mennyire összetört, amikor Cannon
egyszerűen elsétált.
Allie az italára összepontosított, nem adta jelét, hogy észrevette volna a
reakciómat.
– Elfoglalt volt. Biztos elmeséli majd neked.
– Nem jött el a holmijáért. Az anyukádnál lakik.
Olyan volt ezt bevallani, mintha elveszítettem volna Cannonból az
utolsó darabot is.
Allie önelégülten vigyorgott.
– Így a legjobb, nem gondolod?
Hirtelen aprónak és sötétnek tűnt az egész világom. Kellemes volt
együtt lakni valakivel, még jobb is, mint előtte gondoltam. Cannonnal
remekül kijöttünk, és mihelyt a szex is bekerült a képbe, kezdtem úgy
érezni, hogy mindenem megvan. Aztán Cannon tönkretett mindent
azzal, hogy szerelmet vallott. És most elköltözik.
Hetekig abba a hitbe ringattam magam, hogy az Allie-hoz fűződő
barátságom és aközött kell választanom, akarok-e valami többet
Cannontól. De most úgy tűnt, hogy kivették a döntést a kezemből.
***
Nem is döbbentem rá, mennyire hiányoznak Cannon édes kis üzenetei,
amíg egy héttel később meg nem jelent egy a bejárati ajtómon.
Könnyben úszó szemmel téptem le a cetlit a naptól kifakult fáról:
Beszélnem kell veled.
Ráérsz pénteken?

Addig még volt két nap. Miért éreztem egy örökkévalóságnak? Biztos
voltam benne, hogy Denverről akar beszámolni nekem.
Beléptem a lakásba, elővettem a telefonomat, és küldtem neki egy sms-
t.
ÉN: Igen, szabad vagyok pénteken. Van kedved átjönni vacsorára?
Pár másodpercen belül válaszolt.
CANNON: Szabadnapos leszek. Bevásárolok, és ott találkozunk.
Ezt meg is beszéltük; vacsorarandim lesz Cannonnal negyvennyolc óra
múlva. Már csak azt kellett kitalálnom, hogy mit mondjak majd neki.
***
Azt hihetné az ember, hogy a világ minden ideje a rendelkezésemre állt,
hogy eltervezzem, mit mondok majd Cannonnak, ha találkozunk, de ez
tévedés. A két nap valahogy elszaladt, és hirtelen péntek lett – eljött az
ideje, hogy vállaljam a tetteim következményeit. Cannon küldött egy
sms-t, amikor elindult a kórházból, hogy korábban érkezik, aztán a saját
kulcsával bejött a lakásba.
Amikor hazaértem, meglepve láttam, hogy nyitva állt a bejárati ajtó,
nem egyszerűen csak nem zárta be, hanem résnyire nyitva hagyta.
Besiettem, körülnéztem, hogy hiányzik-e valami. Cannon szobájának az
ajtaja be volt csukva. Feltételeztem, hogy a hosszú kórházi ügyelet után
esetleg ledőlt aludni.
Ahogy közeledtem, hirtelen füstszagot éreztem, és megtorpantam. Nem
tudtam, mi történik, bekopogtam hát Cannon ajtaján. Mivel
másodpercekig nem válaszolt, belöktem az ajtót. Egy kanna benzin állt
a lábamnál, elzárta a bejáratot, ezért lehajoltam és felvettem,
félretettem az útból, és közben próbáltam felfogni, hogy mi
történhetett.
Egy gyertya égett pár centire tőlem. Cannon paplanjának a csücske
füstölgött, ahogy megkapta a gyertya lángja. Cannon aludt, nem is
tudott róla, hogy milyen veszélyben van.
Zavarodottan lehajoltam, és felvettem egy doboz gyufát a padlóról,
aztán a gyertyát, hogy elfújjam, de addigra már késő volt. A tűz
belekapott a paplanba, ami most már parázslott, és hirtelen minden
megvilágosodott.
Michelle visszajött.
Cannon nevét sikítottam, a hangom visszhangzott az apró szobában.
 HUSZONKILENCEDIK FEJEZET
Cannon
Paige és én is kimerültünk, mentálisan és érzelmileg is elhagyott
minden erőnk, mire megtettük a rendőrségi vallomást. Végig szorosan
mellettem maradt, és felizzott bennem a védelmező ösztön, a vágy, hogy
a közelemben tartsam őt. Összesimulva mértük fel a helyzetet.
Szerencsére csak minimális kár érte a lakást. A tűz nem terjedt szét,
valójában csak az ágyamon lévő takarókat égette meg, mire Paige
hazaért, és rám talált a kimerültségtől aléltan.
Paige fel-alá járkált a nappaliban, és a kezét tördelte. Éreztem rajta,
hogy az otthona az utolsó hely, ahol most lenni akar.
– Nincs kedved elmenni? Enni valamit? – kérdeztem, és megsimogattam
a karját. Utáltam, hogy ilyesminek tettem ki őt. Gyűlöltem a múltamat,
és az őrült exek hosszú sorát.
Paige bólintott. Egyikünknek sem volt kedve főzni, de mindketten
éhesek voltunk.
Egy közeli pizzériába mentünk, beültünk egy bokszba egy-egy
papírtányérnyi zsíros pepperonis pizzával. Olyan messze volt a
romantikus első randinktól, amennyire csak el lehet képzelni.
– Jól vagy? – kérdeztem.
Alig pár szót váltottunk az elmúlt néhány óra alatt, amióta Paige
hazaért. Mindkettőnkre ránehezedett a sokk és a potenciálisan tragikus
végkimenetel súlya. Ha nem ébredtem volna fel, és szétterjed a tűz,
akkor az a benzineskanna a végzetemet jelentette volna. De ebbe nem is
akartam belegondolni.
Amikor a rendőrök megkérdezték, történt-e valami különös az utóbbi
időben, Paige megemlítette, hogy Michelle pár nappal korábban
beugrott hozzá, és utánam kérdezősködött. Ez az információ számomra
megerősítette, hogy pontosan melyik exem tette ezt. Részletes leírást
adtam Michelle-ről és az autójáról a rendőrségnek, elmondtam, hol
lakik, hol szeret lógni, mindent, amit tudtam. Allie-nek igaza volt –
távolságtartási végzést kellett volna kérnem, miután Michelle betört a
lakásomba. Soha nem gondoltam volna, hogy idáig merészkedik.
– Azt hiszem, igazad volt – mondta Paige, letette a félig megevett
pizzaszeletet, és megtörölte a kezét a papírszalvétával.
– Mivel kapcsolatban?
– Hogy isteni vagy az ágyban, és a csajok beléd esnek.
Lehorgasztott fejjel közölte mindezt, és ebben a pillanatban mindennél
jobban szerettem volna látni a szemét. Szerettem volna hinni, hogy
önmagáról beszél, de tudtam, hogy Michelle-re értette.
– Te megtörted az átkot. Azt hiszem, köszönetet kellene mondanom
érte.
Paige ezúttal a szemembe nézett, de gyűlöltem, amit ott láttam. Olyan
boldogtalannak látszott. Mindennél jobban szerettem volna
elhessegetni ezt a szomorúságot, de csak egy mosolyra futotta tőlem.
Paige viszonozta a gesztust, de szomorú volt a mosolya, nem érte el a
szemét.
– Nem akarom kínosan és bevégezetlenül hagyni a dolgokat kettőnk
között.
– Hogyan kellene állniuk a dolgoknak, Cannon? Két hete nem láttalak,
aztán hirtelen felbukkant a semmiből az őrült exed. Allie még mindig
haragszik rám, és…
Elhallgatott, és szaggatott lélegzetet vett, én pedig átnyúltam az
asztalon, és megszorítottam a kezét. Drámai napon voltunk túl, és nem
akartam tovább feszíteni a húrt.
– Egyszerűen fáradt vagyok, Cannon.
Bólintottam.
– Gyere, hazaviszlek.
 HARMINCADIK FEJEZET
Paige
Teltek-múltak a napok, és egyre inkább kétségbeestem. Abban a
pillanatban, amikor megláttam Cannont az ágyon fekve, a lángok
közelében, biztosan tudtam, hogy szeretem őt. Mély, fájdalmas
szerelemmel, ami nem fog elmúlni.
Azt kívántam, bárcsak elég bátor lettem volna elárulni ezt neki azon az
éjszakán, amikor szerelmet vallott nekem. De ez vajon mit változtatott
volna kettőnk között? Igen, én is teljes szívemből szerettem őt, de nem
lehetek az, aki visszatartja őt.
Gyűlöltem magam, amiért nem kértem számon az első adandó
alkalommal. Még jobban gyűlöltem magam, amikor ebédszünetben
denveri állásajánlatokat böngésztem. Tudtam, hogy mindennek vége
közöttünk, de ez nem akadályozta meg az agyamat abban, hogy arról
fantáziáljon, milyen lenne újrakezdeni, új városba költözni, és
felfedezni, milyen lenne valóban együtt lenni Cannonnal.
A külső szemlélő számára az életem visszatért a normális
kerékvágásba. Dolgoztam, ettem, aludtam, és eljártam az edzőterembe,
de éjszakáról éjszakára álomba sírtam magam egyedül az otthonomban.
Bár a kapcsolatunk változatlanul kissé feszült volt Allie-vel, tudtam,
hogy a barátságunk idővel helyrejön majd.
Péntek este volt, és Allie átjött, hogy igyunk, és végignézzünk egy tucat
részt a kedvenc sorozatunkból a Net ixen egy csapat szingli csajról, aki
élvezi az életet a nagyvárosban. Szinte komikus volt, hogy milyen távol
van ez a forgatókönyv a saját életünktől, de talán éppen ezért szerettük
ennyire – egy estére elszabadulhattunk a valóságtól.
Letettem Allie elé a kávézóasztalra az áfonya-vodka koktélt, aztán
leültem mellé a saját italommal.
– Egészségedre!
Az ajkához emelte a poharat.
– Fincsi. Köszönöm!
A tévé felé tartottam a távirányítót, megnyomtam a lejátszás gombot,
hogy elkezdődjön az aznap esti harmadik rész, ami valószínűleg még
nem az utolsó lesz.
– Mondani akarok neked valamit, de nem szeretném, ha félreértenél.
Allie elhallgatott, hogy megigazítsa a szoknyáját, míg én próbáltam
kitalálni, hogy mi járhat a fejében. Letettem magam elé a koktélos
poharat.
– Csak bökd ki, Al.
A vállamra tette a kezét, és bágyadtan rám mosolygott.
– Ne nézz hátra! Ha Hamupipőke visszament volna azért a cipőért,
akkor most nem lenne hercegnő.
Ezzel azt akarta mondani, hogy el kell fogadnom a valóságot, és
továbblépni. Azt hiszem, tudta, vagy legalábbis sejtette, hogy mélyebb
érzések szövődtek Cannon és köztem annál, mint amit bevallottam neki.
És az a helyzet, hogy bármennyire is fájt, Allie-nek igaza volt. El kell
fogadnom, hogy nem jöttek össze a dolgok közöttünk. Nem feleltem
semmit, nem is voltam benne biztos, hogy vár-e választ, de
visszamosolyogtam rá.
– Mikor költözik? – kérdeztem pár percnyi szünet után. Nem tudtam,
vajon Allie a ilmet nézi-e, vagy csak vakon mered a semmibe, mint én.
– Holnap utazik – felelte, miközben belefacsarta a lime-szeletet az
italába, és lenyalta az ujjait. Tósztra emelte a poharát. – Igyunk a szebb
jövőre!
Lehet, hogy a szemem a tévére tapadt, de semmit sem láttam. Egész
valómmal arra a tényre összpontosítottam, hogy a fér i, aki elrabolta a
szívemet, magával viszi azt az ország másik felébe, amikor holnap
elköltözik. És semmit nem tehetek ellene.
 HARMINCEGYEDIK FEJEZET
Paige
CANNON: Ma délután megy a gépem. Nem tudom, akarsz-e látni,
mielőtt elutazom.
Meglepetésként ért Cannon ma reggeli sms-e. Az ágyban feküdtem, és
rá gondoltam, meg a tegnap esti beszélgetésre Allie-vel, amikor
csipogott a telefonom, jelezve, hogy üzenetem érkezett. Óhatatlanul
eltűnődtem, vajon ő is az ágyában fekszik-e a város túlfelén, és rám
gondol.
Miután nem is hallottam felőle a tűz óta eltelt egy hétben, már azt
hittem, hogy búcsú nélkül megy el. Hát persze, hogy látni akartam, de
aztán arra gondoltam, hogyan végződhet az a találkozás, és kétségek
merültek fel bennem.
Mit fogunk mondani egymásnak – azt, hogy hiányozni fogsz? Jó életet
kívánok neked? Túl fájdalmas volt még erre gondolni is. Megbékéltem a
tudattal, hogy a távolból fogom igyelni, amint Cannon továbblép, és
csak Allie-től tudom majd meg, mi történik vele. Biztosan briliáns orvos
lesz, és csodálatos életet él majd. És azt is tudtam, hogy egy nap majd
találkozik valakivel, és megnősül.
ÉN: Talán jobb lesz, ha nem találkozunk.
Nem válaszolt.
De két órával később azon kaptam magam, hogy a Google-on keresem,
mikor indulnak járatok Denverbe. Kirohantam a repülőtérre, abban a
reményben, hogy láthatom őt, még mielőtt elutazik egy részemmel
együtt, amelyet sosem kapok már vissza. Nem érdekelt, mennyire fog
fájni, milyen kínos vagy erőltetett lehet a beszélgetésünk. Nem fogom
elszalasztani az utolsó alkalmat, hogy láthassam Cannont.
Megérkeztem a repülőtérre, az autómmal átgurultam a terminál elé,
ahonnan a járatok indulnak. Nem egészen két óra múlva megy egy gép
Denverbe. Ha Cannon nem ezzel utazik, akkor van egy másik is kábé
négy óra múlva. Az egész napom szabad, és türelmes leszek.
Ekkor Cannon anyukájának kis ezüstszínű kocsija haladt el mellettem.
Lehajtottam a fejemet, felvettem a napszemüvegemet, reméltem, hogy
nem vett észre.
Jó néhány sorral arrébb várakoztam, és igyeltem, ahogy Allie és az
anyjuk kiteszik Cannont a járdánál, úgy ölelték és csókolták, mintha
háborúba menne. Cannon nyugodt volt, töprengő, de nem tűnt
különösebben szomorúnak. Valószínűleg izgatottan várta életének ezt a
következő szakaszát.
Leállítottam a motort, mihelyt Allie és az anyja elhajtottak, kiugrottam a
kocsiból, és a kezemben szorongattam a cetlit, amire az üzenetet
irkantottam, mielőtt eljöttem otthonról.
Cannon a vállára vette a sporttáskát, és egy hatalmas fekete bőröndöt
húzott maga után. A többi cuccát majd biztosan utánaküldik. Bár nem
sok mindene volt. Az ágy, amit vett, még mindig kihasználatlanul állt a
vendégszobámban. Őrület belegondolni, hogy egy ember egész élete
elfér két bőröndben.
Utánasiettem, egyre jobban megközelítettem, és hevesen kezdett verni
a szívem.
A pulthoz ért, és könnyedén felrakta a nehéz táskákat a futószalagra.
Mély lélegzetet vettem, már csak öt méterre voltam tőle.
Néha nincs második alkalom. Néha csak a most van, vagy a soha.
A pult mögött ülő csinos, hosszú szőke lófarkas nő Cannonra
mosolygott, aki visszamosolygott rá. A lány mondott valamit, amit nem
hallottam, és Cannonból kirobbant a nevetés.
Olyan hirtelen torpantam meg, hogy a mögöttem haladó fér i majdnem
belém szaladt. Nem mozdult a lábam. Cannon nem volt feldúlt; nem volt
szomorú vagy zaklatott. Mosolygott és nevetgélt, miközben csevegett
azzal a lánnyal. Nyilvánvalóan soha nem gondolta komolyan azt a
„szeretlek”-et.
Nem fogok bolondot csinálni magamból, futni utána, mint egy
szerelmes kamasz.
Összegyűrtem a kezemben tartott cetlit, sarkon fordultam, és
visszasiettem az autóm menedékébe. Úgy fájt, mintha újra elveszítettem
volna őt. Patakzottak a könnyek az arcomon, ahogy elhajtottam, és
tudtam, hogy nincs annyi csokoládé vagy alkohol a világon, ami
megszüntethetné ennek a pillanatnak a fájdalmát.
És az volt az egészben a legrosszabb, hogy még a legjobb barátnőmhöz
sem fordulhattam, hogy átsegítsen ezen.
 HARMINCKETTEDIK FEJEZET
Cannon
Két hete voltam már Denverben, és minden nap azzal biztattam magam,
hogy ez lesz majd az a nap, amikor elkezdem jobban érezni magam. Ma
lesz a napja, amikor túllépek Paige-en, és végre minden rendbe jön.
A dolog egyetlen jó oldala az volt, hogy belevetettem magam a
munkába. Sűrűek és stresszesek voltak a napjaim, és nem volt időm a
múlton rágódni. De a szűnni nem akaró sajgás a mellkasomban
megnehezítette, hogy teljesen elfeledkezzek róla. Kissé túl ironikus volt,
hogy első heteimet kardiológusként összetört szívvel töltöttem.
A kimerítő tizenkét órás ügyelet után kész voltam hazamenni. Levettem
a köpenyemet, és begyűrtem a táskámba. Összeszedtem a holmimat,
bezártam az öltözőszekrényem ajtaját, és távoztam. Még mindig nem
szoktam hozzá, hogy napfény fogadjon a hosszú éjszakai ügyelet után.
Az új lakásom sötét függönyei szerencsére lehetővé tették, hogy aludjak,
amíg a világ buzog odakinn.
Előhalásztam a telefonomat a zsebemből, és felhívtam anyut. Kora
délelőtt volt Michiganben, és tudtam, hogy otthon van.
– Jó reggelt – köszöntött.
– Szia, anyu.
– Most végeztél?
Elfojtottam egy ásítást.
– Aha. Hogy vagy? Van valami terved mára?
Bár tudtam, hogy anyám jól van, a biztonság kedvéért hetente többször
is megkérdeztem ezt tőle.
– Nem igazán. Estefelé talán elmegyünk Allie-vel vásárolni. Eldöntötted
már, hogy csatlakozol-e a softballcsapathoz? – kérdezte, az
orvoscsapatra utalva, amelyikbe meghívtak.
– Igen, azt hiszem, belevágok.
Így legalább nem fogok csak heverni munka után.
– Akkor jó. – Anyu felsóhajtott. – Nem szeretem a tudatot, hogy
magányos vagy.
– Minden rendben lesz, anyu. Ne aggódj miattam!
Beültem az autóba, beindítottam a motort, és kihajtottam a föld alatti
parkolóból.
– Tudod… – Anyu tétovázott pár percig, és annyira fáradt voltam, hogy
el is felejtettem már, miről beszéltünk. – Van valami, amit el akarok
mondani neked.
– Mi az?
– Ha van valami, amire Bob halála megtanított, az az, hogy az élet túl
rövid ahhoz, hogy boldogtalanul töltsük, Cannon.
A lelki szemeim előtt azonnal megjelent Paige. Láttam az álmos kék
szemét, magam elé képzeltem a puha testét, ahogy hozzám simul.
Visszatért az ismerős fájdalom a mellkasomba. Nem voltam benne
biztos, hogy anyu tanácsa Paige-dzsel volt-e kapcsolatos vagy sem, de
az agyam azonnal ezt a következtetést vonta le belőle.
Itt az ideje vállalni a kockázatot. Különben egész életemben bánni
fogom.
 HARMINCHARMADIK FEJEZET
Paige
Meggondolatlanul elkövettem egy őrültséget, és most megnézhetem
magamat. Amikor megtudtam, hogy Cannon Denverbe költözik, a
pillanat hevében elküldtem az önéletrajzomat egy cégnek, amelyik
személyzeti vezetőt keresett. Egy nagy cégnek Denver belvárosában,
amelyik jelentősen többet izet, mint amennyit jelenleg keresek. Akkor
azt mondtam magamnak, hogy ez egy remek lehetőség, miért ne
jelentkeznék, aztán majd meglátjuk, mi lesz belőle.
Nos, a múlt héten kétszer is felhívtak, üzenetet hagytak a
hangpostámon, de nem volt elég bátorságom, hogy visszahívjam őket.
Utáltam, hogy pro ihoz ilyen méltatlanul viselkedem, és nem fogadom a
hívásaikat, különösen, mivel olyan remek lehetőség volt, de mit kellett
volna tennem? Lehet, hogy Cannon elrabolta a szívemet, de nem fogok
lemondani a méltóságomról is a kedvéért.
Miközben próbáltam kitalálni, mi legyen, valami még jelentősebb dolog
is történt. Csütörtök este munka után, ahogy szoktam, kivittem
Enchiladát, és behoztam a postát. Jött egy levél feladó nélkül, de a
kézírás olyan ismerős volt, hogy bizseregni kezdett a tarkóm.
Meg sem vártam, hogy beérjek a lakásba, ott azonnal a járdán feltéptem
a borítékot. Egy Denverbe szóló repülőjegy volt benne és egy cetli:
Sosem tudhatjuk meg,
ha meg sem próbáljuk.

Nem volt éppen egy szerelmi vallomás, de legszívesebben ugrándoztam

volna a boldogságtól. Cannon maga mellett akar tudni engem. Meg
akarja próbálni. Ez is valami.
Mihelyst beléptem a lakásba, zakatoló szívvel azonnal felhívtam
Cannont.
– Biztos vagy benne? – kérdeztem, amint felvette a telefont.
Cannon kuncogni kezdett.
– Szia, Paige.
Nyílvesszőként hasított belém az öblös, fér ias hangja. Istenem, annyira
hiányzott nekem.
– Szia.
Alig kaptam levegőt, és magam sem értettem, hogy miért.
– Ezek szerint megkaptad a repülőjegyet?
– Igen, de nem értem. Azt hittem, hogy már továbbléptél. Nem nézel
vissza.
Leültem a kanapé szélére, és megsimogattam Enchilada puha bundáját.
– Figyelj, elszúrtam, azt hiszem. Miután Bob meghalt, és aztán Allie
rajtakapott bennünket, én megrémültem… – Egy pillanatra elhallgatott,
aztán nagyot sóhajtott. – Azt hiszem, jobb lenne személyesen
megbeszélni ezt.
– Azt akarod, hogy három órát repüljek csak azért, hogy beszélgessünk?
– Azt remélem, ennél többet is csinálunk majd – mélyült el a hangja, és
libabőrös lett minden porcikám.
Nem feleltem erre semmit, mert szentséges isten, mit mondhattam
volna? Megrengett az egész világom.
– Eljössz? – kérdezte Cannon tétován, reménykedve.
Hirtelen rádöbbentem, milyen kockázatot vállalt azzal, hogy elküldte
nekem azt a jegyet.
– Igen – feleltem végül, és összerándult a gyomrom.
– Hála istennek. Hiányzol, hercegnő.
Letöröltem egy kósza könnycseppet, és lenéztem a repülőjegyre a
kezemben.
– Holnap utazom.
– Igen. Nyolckor felveszlek a repülőtéren.
– Hamarosan találkozunk.
 ***
– Biztos, hogy elbírsz majd vele? – kérdeztem Allie-től, és átnyújtottam
neki Enchilada pórázát. – Csak egy hétvégéről van szó.
Allie sokat sejtetően rám vigyorgott.
– Megoldom.
Amikor beszámoltam neki a hirtelen jött coloradói utazásomról, arra
számítottam, hogy Allie kiakad. Ehelyett felajánlotta, hogy vigyáz a
kutyámra. Eltűnődtem, vajon Cannon beszélt-e neki a jegyről, mielőtt
postára adta. Allie ugyanis csöppet sem látszott meglepettnek.
– Még egyszer köszönöm. Vasárnap este jövök.
Odaadtam neki a táskát, benne Enchilada tányérjával, kedvenc
takarójával és egy doboz kutyakajával.
– Ne aggódj miattunk! Megleszünk.
– Fogadj szót Allie-nek! – mormogtam a kutyának, lehajoltam, és még
utoljára megsimogattam puha, szürke bundáját.
– Minden rendben? – kérdezte Allie, amikor felegyenesedtem. Érzelmek
sugároztak barna szeméből, és szíven ütött a szavai mögött rejlő
mélyebb értelem.
Nem azt akarta tudni, hogy nem bánom-e, hogy rá kell bízzam a
kutyámat két éjszakára. Azt a kérdést tette fel, amelyet egyikünk sem
mert eddig szóba hozni.
– Nagyon rossz tanácsokat adtál – suttogtam.
– Tudom. – Lehorgasztotta a fejét, a cipőjére meredt, aztán a szemembe
nézett. – Azt kellett volna mondanom neked, hogy hallgass a szívedre.
Azt kellett volna tanácsolnom, hogy fuss, ne sétálj.
Könnyek öntötték el a szememet. Allie megölelt, a karjába szorított.
Végre megkaptam a legjobb barátnőm áldását. Már csak annyit kell
tennem, hogy visszaszerzem a pasimat, és reménykedek, hogy semmi
sem változott meg köztünk az egymástól távol töltött hetek alatt.
 HARMINCNEGYEDIK FEJEZET
Cannon
Végre péntek van, és Paige egy órán belül megérkezik. Ismét izgatott
tinédzsernek éreztem magam, görcsbe rándult a gyomrom, idegesen
vártam, mire jutunk egymással, újra meg újra elképzeltem a jelenetet.
Kissé már nevetséges is volt, hogy Paige mennyire hiányzott nekem.
Majd szétrobbantam az idegességtől tegnap óta, amikor felhívott, hogy
közölje, eljön. Azóta semmi másra nem tudtam gondolni.
Egész nap a lakást takarítottam. Egy márvánnyal borított, ötemeletes
luxusépületben laktam a belváros közelében. Nem a legfelső szinten
volt a lakásom, de saroklakás volt, ami azt jelentette, hogy két oldalról
áradt be a délutáni napfény, és volt egy kellemes erkélyem is.
Miután rendet raktam, elmentem a boltba, hogy bevásároljak a
hétvégére, mivel azt terveztem, hogy ritkán hagyjuk el majd az ágyat.
Ma estére bort, sajtot és gyümölcsöt választottam, és beszereztem
mindent a bundás kenyérhez is, amit reggelire akartam elkészíteni.
Negyvennyolc óra nem lesz elég a hercegnőmmel. De reméltem, hogy
meg tudom győzni, hosszú távon is maradjon.
Sok nővel volt dolgom az évek folyamán, de egyik sem volt Paige-hez
fogható. Ő értékes volt számomra. Együtt nőttünk fel, így láttam, hogyan
érett észvesztő szépséggé, és még csak nem is álmodtam róla, hogy
lehet nála esélyem. Szinte szürreális volt arra gondolni, hogy
meglátogat.
Lezuhanyoztam, megborotválkoztam, feltettem egy kis parfümöt, és
más dolgom nem volt, mint várni.
***
Végre eljött az idő, hogy elinduljak a repülőtérre, és várjam, hogy
megérkezzen a gépe. Természetesen túl korán értem ki, és a repülőtéri
biztonságiak gyorsan elhajtottak, nem hagyták, hogy hosszabb időre
megálljak a bejáratnál. Háromszor megkerültem az egész repülőteret,
mire Paige végre üzent, hogy leszálltak.
Még jobban nézett ki, mint ahogy emlékeztem rá: hosszú, világoskék
pulóver és leggings volt rajta magas sarkú csizmával. Mézszínű haja
leomlott a vállára, idegesen a füle mögé simította, ahogy körülnézett.
Rájöttem, hogy még azt sem tudja, milyen autóm van, mert
izgalmamban elfelejtettem megmondani neki. Eladtam a régi kocsimat,
amit diákkoromban vezettem, és vettem egy fekete terepjárót.
Leparkoltam, kimásztam a kocsiból, és Paige nevét kiáltottam.
Megfordult a hangom hallatán, és elmosolyodott. Lehajította a földre a
táskáját, és futva a karjaimba vetette magát.
Felkaptam, magamhoz szorítottam, és belélegeztem az illatát, annyira
hálás voltam azért, hogy itt van. Egy lelket sem ismertem ebben az
államban a munkatársaimon kívül, és Paige jelenléte volt számomra
minden.
 HARMINCÖTÖDIK FEJEZET
Paige
– Hogy mennek a dolgok? Szeretsz itt élni? Milyen az új lakásod? És a
kórház?
Mindent azonnal tudni akartam, összevissza beszéltem, mint egy idióta.
Cannon csak kuncogott, és a térdemre tette a kezét. Finoman
megszorította.
– Aha, nagyon is. Közel lakom a kórházhoz egy csomó más rezidenssel
együtt. A kórházat csak pár éve építették, szóval új és nagyon klassz. És
a kardiológiai csapat nagyon kedvesen fogadott.
Úgy hangzott, mintha minden csodás lenne. Én alig bírtam egyben
tartani magam, néha szinte képtelen voltam reggel felkelni az ágyból,
Cannon pedig szemmel láthatóan kivirágzott ebben az új városban.
– Örömmel hallom – nyögtem ki nagy nehezen.
Cannon talán mégsem ugyanazt akarta, amit én. Ez a hétvége talán nem
több számára elvárások nélküli szórakozásnál. Nem ringathattam
magam hiú reményekbe. Megkeményítettem magam, a látnivalókról
faggattam, amelyek mellett elhaladtunk, és Cannon boldogan mesélt az
új otthonáról, és az érdekességeket mutogatta a kocsiablakból.
Bólogattam, miközben beszélt, mert biztos voltam benne, hogy ha
kinyitom a számat, akkor esetleg olyasmit találok mondani, amit később
megbánok. Be akartam vallani neki, hogy hiányzott, hogy olyan boldog
vagyok, hogy itt lehetek, de inkább csendben maradtam.
Megérkeztünk az új lakásához, és Cannon körbevezetett. Tágas egy
hálószobás lakás volt faltól falig érő ablakokkal, csodás kilátással a
városra. Ízlésesen, de egyszerűen volt berendezve – bézs színű
bőrkanapé, hosszú tölgyfa ebédlőasztal két paddal, és egy hálószoba
baldachinos ággyal és két éjjeliszekrénnyel. Szép volt.
Végül bementünk a konyhába, és Cannon mindkettőnknek töltött egy
pohár bort. Nem tudtam nem észrevenni a címkét – ugyanaz a márka
volt, amit én is mindig vettem otthonra.
– Az utolsó éjszaka, amikor együtt voltunk… – kezdte Cannon, aztán
elhallgatott, hogy megköszörülje a torkát. Nem kellett pontosítani, hogy
melyik éjszakára gondolt. Arra, amikor részegen eljött hozzám az
éjszaka közepén, és bevallotta, hogy szeret.
Összeszorult a szívem az emlékre. Belekortyoltam a boromba, és
bólintottam.
Cannon kivette a kezemből a borospoharat, és a sajátjával együtt letette
a pultra.
– Nem tudom, mi ez, ami kettőnk között történik; csak azt tudom, hogy
tetszik. És nem akarom, hogy vége legyen.
– Aznap éjjel azt mondtad nekem, hogy szeretsz.
Megkönnyebbültem, hogy volt elég bátorságom végre kiadni ezt
magamból, nagy levegőt vettem, és vártam a sokkot. Csak éppenséggel
nem jött.
– Tudom. És te semmit nem mondtál viszonzásképpen. És aztán
másnap reggel Allie ránk nyitott, te elrohantál, és vissza se néztél.
Várjunk csak, mi van?
– Emlékeztél rá, hogy szerelmet vallottál?
Cannon bólintott.
– Azt hittem, hogy csak részeg tévedés volt.
– Paige. – Cannon megsimogatta a kezemet. – Köztünk semmi sem volt
tévedés.
Megnyaltam a számat, összeszedtem a gondolataimat. Egyelőre
képtelen voltam bevallani neki, hogy én is szeretem őt.
– Fogalmam sincs, mit csinálok – ismertem be. – De egyáltalán
semmiről. Azzal kapcsolatban, hogy mihez kezdjek az életemmel, ezzel
a gyönyörű, nálam iatalabb fér ival, aki klasszisokkal jobb nálam, az
egésszel. Hosszú ideje nem volt már valódi kapcsolatom.
Cannon az ajkamra tette az ujját.
– Nekem is ez lesz az első.
Bágyadtan rám mosolygott, és elöntött a megkönnyebbülés.
– Gyere velem!
Cannon megfogta a kezemet, és bevezetett a nappaliba. Leültünk
egymás mellé a kanapéra, a vállára hajtottam a fejemet, és Cannon a
hajamba túrt. Annyira hiányzott a izikai kapcsolat, hogy most élvezni
akartam minden másodpercét – bár tudtam, hogy még nem fejeztük be
a beszélgetést.
Cannon a szájához emelte a kezemet, és gyengéden megpuszilta a
tenyeremet.
– Azt hittem, hogy gyorsan képes leszek majd túllépni ezen. Hogy idővel
elhalványulnak majd a veled kapcsolatos emlékeim. Azt hittem, hogy
túljutok rajta, és teszem, amit egész életemben…
– Limonádét készítesz – fejeztem be a gondolatot.
Megfogta mindkét kezemet.
– Igen. Csak éppen nem történt meg. Hiányoztál, Paige. Minden nappal
egyre jobban.
– Te is hiányoztál nekem. – Összeszedtem a bátorságomat, és a szemébe
néztem. – Szerelmes vagyok beléd, Cannon.
– Istenem, olyan régóta vágytam már hallani ezeket a szavakat,
hercegnő.
Felém hajolt, édes csókot nyomott a számra.
– Akkor miért mondtál le rólam olyan könnyedén? – kérdeztem, és
hozzábújtam.
– Nem akartam, hogy tönkremenjen miattam a barátságod Allie-vel. És
felnőtt nő vagy, Paige. Azt gondoltam, el tudod dönteni, hogy mit akarsz.
Bólintottam. Logikus válasz volt.
– És mi az, amit te akarsz?
– Tudni akarod, hogy mit akarok, hercegnő?
Nyeltem egyet, és bólintottam.
Hirtelen a kanapéra döntött, el is feledkeztünk a kávézóasztalon
hagyott borospoharainkról, és az izmos kemény teste hozzám
nyomódott. Fojtott nyögés szakadt fel a torkomból, mihelyt megéreztem
kemény fér iasságát a lábaim között.
– Így akarlak, minden egyes nap az életem végéig.
Olyan brutálisan őszinték voltak a szavai, hogy nem tudtam mást tenni,
csak felsóhajtottam, aztán a szájára tapasztottam az ajkaimat.
Cannon szenvedélyesen megcsókolt, ringatni kezdte a csípőjét, és
mindketten lihegtünk.
– Jézusom, tökéletes vagy a számomra, Paige. Mondj igent! Mondj igent
kettőnkre!
Egy kissé visszahúzódtam, hogy a reménykedő szemébe nézzek.
Szerelmet, odaadást és olyan elköteleződést olvastam ki belőle,
amilyenről álmodni sem mertem.
– És én mit kapok cserébe? – ugrattam.
Pajzán fény villant fel Cannon szemében, és lehajolt, hogy
megcsókoljon, megmutassa, pontosan mit kapok cserébe.
Három másodpercen belül meztelenül vonaglottam alatta, de onnantól
kezdve már nem sietett, lassan szeretkezett velem – a kanapén, a
konyhapulton, és aztán az ágyon is, míg végül mozdulni sem tudtam.
Szerelmesnek lenni nem olyan érzés volt, mint gondoltam – elveszíteni
egy részemet, és odaadni azt egy fér inak. Nem, olyan érzés volt, mintha
kaptam volna valamit. Valami nagyobbat önmagamnál. De azt is tudtam,
hogy ez a valami olyan nagy és kiszámíthatatlan, hogy hatalmában állt
teljesen elpusztítani engem, ha rosszul sül el a dolog.
Az első akadályon azonban átjutottunk. Csak azt nem tudtam, mi
történik majd a következőnél.
 UTÓSZÓ
Paige
Egyfolytában Cannon járt a fejemben, miközben megmostam a hajamat,
lezuhanyoztam, szőrtelenítettem és leradíroztam a bőrömet.
Automatikusan végeztem a dolgomat, addig sikáltam minden
porcikámat a forró víz alatt, amíg végül rózsaszínű lett a bőröm, és
teljesen ellazultam.
Cannon a tizenkét órás ügyeletét töltötte éppen a kórházban, és máris
őrülten hiányzott. Ma ünnepeltük a Denverbe költözésem kéthetes
évfordulóját. Hétfőn kezdek az új munkahelyemen, és bár féltem egy
kicsit, alig vártam már, hogy ne Cannonnak kelljen eltartania. Egész
életemben dolgoztam, így ez most fura volt számomra. Majd
beleőrültem, hogy két hétig nem csináltam semmit, és alig vártam, hogy
végre ismét hasznosnak érezhessem magam. Cannon mondta ugyan,
hogy lazítsak, élvezzem a szabadságot, de nem nagyon ment, és örültem
neki, hogy végre vége lesz. Rettentően hiányzott Enchilada is, de ő most
Susanne-nal lakott, és tudtam, hogy Cannon anyukájának nagyobb
szüksége van a társaságra és a cuki kiskutyára, mint nekem.
Könnyű volt megszokni az együttélést Cannonnal, mivel már korábban
is egy lakásban laktunk. De ez alkalommal minden még jobb volt. Külön
szoba helyett egy ágyban aludtunk. Az elmúlt hetekben közelebb
kerültünk egymáshoz, mint valaha, már azt tervezgettük, hogy együtt
megyünk külföldre jótékonysági munkára, ami mindkettőnket érdekelt.
És tegnap este Cannon még az esküvő ötletét is szóba hozta,
megkérdezte, milyen szertartást szeretnék, kicsit és intimet vagy
nagyszabású lagzit. Gondolom, ezzel arra utalt, hogy hamarosan
megkéri majd a kezemet, és én totál benne is voltam.
Kiléptem a zuhany alól, és megláttam a törülközőjét, amely az enyém
mellett lógott. Tegnap este együtt főztünk vacsorát, aztán elment
dolgozni, gyengéden megpuszilta a számat indulás előtt.
Törülközőt tekertem a fejemre, hoztam egy palack vizet a konyhából, és
leültem az ágyunk szélére.
Megszárítottam a hajamat, feltettem egy kis sminket, és egy szál
fürdőköpenyben rendet raktam a lakásban. Még volt úgy húsz percem,
mielőtt Cannon hazaér.
Éppen kókuszos testápolót dörzsöltem a bőrömbe, amikor hirtelen
támadt egy ötletem. Gyorsan feltúrtam a gardrób hátulját, amíg meg
nem találtam, amit kerestem – a szexi nővéregyenruhát, amit két éve
viseltem Halloweenkor, amikor Allie rábeszélt, hogy menjünk el inni. Az
az este kész katasztrófa volt. Allie összefutott egy gimis szerelmével, és
egy sikátorban rejtőzködtünk, hogy lerázzuk a pasit. Azért vettem fel
ezt a jó kis kosztümöt, hogy megmutassam magamat, de ehelyett a
sötétben lapultunk, műanyag pohárból iszogattuk a koktélt, szidtuk az
exét, aztán hazamentünk. Nem is voltam benne biztos, hogy egyáltalán
elhoztam magammal, amikor ideköltöztem.
Felhúztam a fehér comb ixet, és elégedettség öntött el. Az öltözet talán
elég önbizalmat ad majd, hogy legyőzzem a félelmemet. Imádkoztam,
hogy Cannon belemenjen a játékba. Felvettem az illetlenül rövid fehér
szoknyát is, amely alig ért a combom tetejéig, és a hozzá illő topot,
amely olyan szűk és kivágott volt, hogy szorosan a derekamra simult, és
kibuggyant belőle a mellem. Aztán megnéztem magam a földig érő
tükörben, és elmosolyodtam.
Hülyén vagy szexin festek? Nem tudtam megállapítani.
Kinyílt a bejárati ajtó, és hirtelen pánikba estem.
– Paige? – kiáltott be Cannon az előszobából.
Elöntött a vágy mély hangja hallatán, kiléptem az ajtón, és
megtorpantam. Cannon a folyosón állt, és leesett az álla, amikor
meglátott.
– Akarsz doktorosat játszani? – kérdeztem a legerotikusabb hangomon.
Cannon nem válaszolt – csak felfalt a szemével, és egyre jobban
elsötétedett a szeme.
A vékony pamut műtősnadrág keveset takart, az erekciója kinyomta az
anyagot, ahogy egyre jobban felizgult.
Olyan mókás és buta volt az egész helyzet, hogy kuncogtam volna, ha
bárki más van itt velem. De nem ezzel a fér ival. Cannon úgy cserkészett
be, mint gepárd a gazellát. Sugárzott belőle a fér ias energia, átható és
birtokló volt a tekintete.
A karjába vont, és mélyen megcsókolt.
– Basszus, irtó dögösen festesz – nyögte, amikor végül elhúzódott tőlem.
– Jól telt a napod, csini iú?
Felmosolyogtam rá, imádtam, ahogy a műtősruhában festett, imádtam,
ahogy erős karjával átkarolta a derekamat. Mindent imádtam benne.
– Legyen elég annyi, hogy örülök, hogy végre itthon lehetek.
Ismét elmosolyodtam. Otthon. Tényleg az volt. Együtt alakítottunk ki
egy otthont magunknak, és ez az egész olyan gyorsan történt. De
minden a helyére került, összehangolódtak a reményeink és az álmaink.
Már csak élveznünk kellett az életet.
El sem tudtam képzelni azt a napot, amikor nem fogom minden
porcikámmal akarni ezt a fér it. És bármit tartogat is nekünk az élet,
mindig együtt fogunk majd limonádét készíteni, efelől kétségem sem
volt.
Jamie, bárcsak elmondtam volna neked, hogy élj minden pillanatnak!
Bárcsak többször is ott lehettem volna melletted, hogy veled éljem át
őket!
A legcsodálatosabb azonban mégiscsak az volna, ha lenne akár csak
egyetlen olyan pillanat is, amikor veled együtt kacaghatnék.
Szárnyalj magasan, Jamison!
♥Szeretettel♥:

Cserfes Sasquatch
 Prológus

– Húzódjatok közelebb egymáshoz! – parancsolta a nővérem néhány

méternyi távolságból. A szeméhez emelte azt az apró, eldobható
fényképezőgépet, amit a nyolcadik születésnapomra kaptam.
Nem éppen ilyesmire gondoltam, amikor egy kamerát kértem a
szüleimtől. Ez azonban nem tartott vissza attól, hogy elkattintsak
harmincöt „biztos, hogy szenzációs” képet a barátaimról, az iskolámról,
a Herman nevű iguanánkról, sőt lesifotósként néhányszor még
harmadik osztályos nagy szerelmemet, Brad Harrist is lekaptam.
Mindig is imádtam a fényképezést, vagy legalábbis azt, amit az anyukám
régi, harmincöt milliméteres kamerájával művelhettem. Mást nem is
nagyon ismertem. A szüleimnek azért rimánkodtam, hogy vegyenek
nekem is egy olyan digitális fényképezőgépet, mint amilyeneket az
elektronikai szaküzletben láttam, ám erre a legcsekélyebb mértékben
sem mutatkozott esély. „Őseim” kőkeményen régivágásúak voltak. Ha
valami nem létezett az ő iatalkorukban, akkor olyasmit mi sem
kaphattunk. Figyelembe véve pedig azt, hogy a nagyszüleink még náluk
is keményvonalasabbak voltak, ez azzal járt, hogy nem volt tévénk,
számítógépünk vagy mobiltelefonunk. Eltekintve attól, hogy nem lovas
bricskával közlekedtünk, olyan közel álltunk az amisok életstílusához,
amennyire az csak lehetséges New York egyik álmos elővárosában,
Watersedge-ben.
Apámnak volt egy péksége a Times Square környékén, ám úgy vélte,
hogy a veszélyes nagyváros nem megfelelő hely a családja számára. Azt
gondoltam, hogy amikor nagy ritkán elmentünk szombatonként a
Central Parkba piknikezni, az ott látott többtucatnyi kisgyerek nem
igazán értett volna egyet vele, ám a szüleink hajthatatlannak
bizonyultak.
Apukám most átölelte anyukámat, a másik kezével meg engem, és
közelebb húzott minket magához.
– Szerintem ennél jobban már nem is lehetne összebújni, kivéve, ha a
Banks család egy ormótlan szörnyeteggé olvadna össze.
Az égre emeltem a tekintetemet, amikor az apukám a kezével
csapkodva vicsorogni kezdett. Imádtam, de néha nagyon bután tudott
viselkedni.
Anyukám kuncogása olyan lágyan csengett, mintha csak hópelyhek
simították volna végig a bádogtetőt.
– Csak nyomd meg a gombot, drágám! Egész biztosan remek képet
készítesz.
Kutyafülét lesz remek a kép! Ebből a szögből kizárt dolog. Engem
valószínűleg le fog hagyni róla. Alighanem eleve ez volt a terve. Az
idősebb leánytestvérek létezésének a célja kizárólag a húguk kínzása.
Nem számít. Nem igazán érdekelt, hogy rajta leszek-e a képen vagy sem.
Csakis azért egyeztem bele, hogy a bevásárlóközpont
étteremrészlegének közepén ellőjük azt a hülye képet, mert így a
negatívot beadhattam volna előhívásra. A hagyományos fényképezés
már haldoklott – nem csoda –, és Watersedge-ben a Sixty Minutes cég
azon kevés helyek egyike volt, ahol még megvárhattad a beadott
negatívod előhívását.
Hidd el nekem, ha te is ismerted volna Brad Harrist, akkor megértetted
volna, miért égek a vágytól, hogy kézbe vehessem a kész képeket.
– Tessék, kérem, mosolyogni! – trillázta anyukám, mégpedig
lenyűgözően mosolyogva.
Annyira gyönyörű volt, hogy az emberek gyakran megtorpantak és
megbámulták. Keira Banks cseppet sem volt kihívó, sem pedig
hétköznapi módon vonzó. Sajátos, időtlen szépség áradt belőle.
Szerencsére én és a nővérem is örököltük vörös haját és zöld szemét.
Kisgyerekként utáltam zabolátlan, narancssárga, göndör tincseimet, ám
anyu megígérte, hogy egy szép napon ugyanolyan ragyogó,
borostyánszínű, fejedelmi hullámaim lesznek, mint neki. Nem igazán
tudtam elhinni mindezt, ám ennek dacára is megpróbáltam
reménykedni.
Bele intorogtam a kamerába, és szerettem volna a hülye fotó
elkattintása után elrohanni a Sixty Minutesbe.
– Ez meg milyen mosoly? – kérdezte apu, és megcsiklandozott. – Tessék
ennél lelkesebben nevetni, drágám!
– Apu, hagyd abba! – méltatlankodtam.
Ezek voltak az utolsó szavak, amiket az édesapámnak mondtam.
Arccal zuhant a padlóra, és a tarkójában egy hatalmas lyuk
éktelenkedett. A puskalövés dörejét csak ezután hallottuk meg.
Elszabadult a káosz. A fehér csempével fedett folyosókon a sikoltozás
szimfóniája harsogott, és üvöltés vetett visszhangot a falakról. A
dobokat egy fegyver dörgése helyettesítette.
Az emberek futásnak eredtek. Mindenütt. Minden irányba.
Szétszóródtak, és én csak a farmer meg a pamut elmosódott csíkjait
láttam. Szerettem volna megmozdulni, talán a nyomukba szegődni, de a
lelkem legmélyén valamilyen elemi ösztön rám üvöltött, hogy hasaljak
le. Pánikba esve az anyukámra néztem. Ő majd tudni fogja, hogy mit
tegyünk.
Félméternyire állt mellettem, és a tekintetünk még kellő időben
találkozott ahhoz, hogy meglássam, amint a becsapódástól megrándul a
teste. Először az egyik, aztán a másik válla. Előremozdult a mellkasa, a
feje pedig hátrabicsaklott a lövedék iszonyatos ereje miatt.
Amikor összeesett, apám halott testére zuhant.
– Mama! – sikoltottam, és odavetettem magam mellé.
A puska tovább ropogott. A lövései egymásba olvadtak.
Térdre rogyva megragadtam anyu kezét.
– Mama, mama, mama! – kántáltam, és az arcomat elborították a forró
könnyek. Anyám halvány rózsaszín pulóverén keresztül vér szivárgott
elő, és amikor rám nézett, színtiszta borzalom ragyogott a szemében.
Bár csak nyolcéves voltam, a pokol pedig golyózáport zúdított ránk, én
mégis világosan megértettem, hogy mire gondolt az anyám.
Tudta, hogy meg fog halni, de nem bírt rájönni arra, hogyan
akadályozhatná meg, hogy velem is ez történjen.
A puska váratlanul elhallgatott, és a csendes pillanatot kihasználva
felemeltem a fejem, hogy megkeressem a nővérem. Csakis a halál és a
kétségbeesés látványa tárult elém. Az előbb még emberek nyüzsögtek
az éttermi részlegben, ami most mészárszékké változott. Holttestek
hevertek egymás mellett, a vérpatakokból tócsák alakultak ki, majd
vöröslő tengerré olvadtak össze. A sikolyok helyét átvette a nyöszörgés,
az üvöltözését a vinnyogás. A néhány túlélő az asztalok alatt
rejtőzködött, vagy pontosan úgy bújtak oda megsebesült szeretteikhez,
mint én.
Csakhogy amikor visszafordultam az anyukám felé, ő már nem sebesült
volt.
Hanem halott.
Vadul rázkódott a vállam, és néma zokogás robbant ki a torkomból. El
kell futnom. El kell menekülnöm innen. Csakhogy lebénított a félelem és
a tehetetlenség. A homlokomat ugyanazzal a mozdulattal szorítottam az
anyáméhoz, ahogy ő tette oly sok alkalommal a múltban, így
megnyugtatva egy-egy rossz álom után.
Azt akartam, hogy – megüvegesedett szemű és mozdulatlan – anyám
rendbe tegye a dolgokat. Hogy felüljön, és elmondja, hogy vége a bajnak.
Arra volt szükségem, hogy az apám is feltámaszkodjon, és erős karjával
átöleljen. Akkor senki nem bánthat. Olyan jó lett volna az is, ha
felbukkan a nővérem, megfogja a kezemet, és ugratni kezd, amiért
túlreagáltam ezt az egészet.
Ez egyszerűen nem lehet igaz.
Váratlanul felpattant egy fér i, és az üveg kijárati ajtó felé vetette magát.
Egyetlen puskalövés dörrent, és a menekülő a padlóra zuhant.
A sikolyom egybeolvadt a háborús zónában rejtőzködő többi csapdába
esett ember zihálásával és sírásával. Kétségbeesetten kerestem volna
segítséget, és körülnéztem.
Még több halott.
Rengeteg vér.
Iszonyú reménytelenség.
Megpillantottam egy, az apámmal egykorú fér it. Háttal ült egy felborult
asztal mögött, az arca eltorzult, a két kezével befogta a fülét, és előre-
hátra hintázott a teste. Sűrű szakálla, tetoválásokkal borított izmos
karja miatt azt gondoltam volna róla, hogy esetleg képes lenne
megvédeni. Az arcára kiülő színtiszta pánik miatt azonban még nálam is
kisebb gyereknek látszott.
Majdnem elhánytam magam, amikor a következő puskalövést megint
tompa csattanás követte. Tudtam már, hogy a kőre zuhanó testnek van
ilyen hangja. Annyira boldog lettem volna, ha soha az életben nem
kellett volna megismernem ezt a zajt. Mostantól viszont mindörökre ott
lesz a fülemben.
– Még valaki? Ki próbál meg kirohanni innen? – kérdezte egy mély,
érdes fér ihang.
Nem tudtam, hogy hol áll, de hörögve beszívtam a levegőt, és
lesimultam a földre, azt remélve, elkerüli a igyelmét, hogy még élek.
Ezután hátborzongató csend telepedett ránk. A fülemben dübörgő vér
hangján kívül csak a gyilkos cipőjének nyikorgását hallottam,
valahányszor megfordult. Nem sietett, mintha csak alaposan szemügyre
vette volna a pusztítást. Persze az is lehet, hogy az időt szándékosan
húzva kereste a következő áldozatát.
A hasam minden alkalommal görcsbe rándult, amikor a zaj közelebb ért
hozzám.
Aztán viszont megremegtem a megkönnyebbüléstől, mert elhalványult
a léptei zaja.
Persze csak idő kérdése volt, hogy visszatérjen. A szüleim meghaltak, és
talán a nővérem is. Én leszek a következő.
Mozdulatlanná dermedve becsuktam a szemem, és életemben először
imádkozni kezdtem. Mi nem jártunk templomba, és én hittant sem
tanultam, de ha Isten létezik, akkor ebből a helyzetből egyedül ő
menthet ki engem.
Közben egész idő alatt az anyám kezét szorítottam.
Anyu majd megvéd.
Illetve küld valakit, aki képes lesz erre.
– Ha azt mondom, hogy most, velem együtt arrébb kell kúsznod innen –
szólalt meg egy suttogó hang.
Felpattant a szemhéjam, és egy tizenéves iút pillantottam meg magam
előtt. A sötét hajú ismeretlen tizenöt vagy tizenhat éves lehetett. Még
sosem láttam olyan kék szemet, mint ami most engem bámult. Ő is
hason feküdt, egyik orcája hozzásimult a hideg csempéhez, oldalra
fordult, piros baseballsapkája pedig eltakarta a feje nagy részét. El sem
tudtam volna képzelni, hogy kerülhetett ide.
Vadul megráztam a fejemet.
A iúnak tágra nyílt a szeme.
– Figyelj rám, te kölyök, ez az alak fel s alá jár. Ebben a pillanatban ott
van a fagyasztottjoghurt-árusnál. Amikor újra megy egy kört, nagyjából
hatvan másodpercünk lesz arra, hogy bejussunk a Pizza Crustba. Ott
van egy hátsó ajtó, amin át elmenekülhetünk. Viszont közben mellettem
kell maradnod.
Nagyot pislogtam.
Ki ez a iú? Bár iatal volt, de még így is idősebb nálam. Nem volt olyan
nagydarab és izmos, mint a tetovált ickó, de elég magas ahhoz, hogy
esetleg szembeszálljon a gyilkossal.
– Hallottad, hogy mit mondtam? – kérdezte, amikor nem válaszoltam. –
Ha azt mondom, hogy most, akkor meggörnyedve befutsz a Pizza
Crustba, és eltűnsz a pult mögött. Rendben?
– Le fog… Le fog lőni minket – dadogtam.
– Ezért kell sietnünk. – Felemelte a fejét, és körbepillantott. – Basszus!
Felmordult, az arcát újra nekiszorította a csempének, és becsukta a
szemét.
Egy jó darabig a hosszú, puha szempilláit bámultam, és nem tudtam
eldönteni, hogy megbízhatok-e ebben a srácban. Ugyanolyan keveset
tudtam róla, mint a gyilkosról. Csak hát nem volt itt más. A semminél
még az is jobb, ha csak egy hórihorgas tizenéves iú próbál segíteni.
Továbbra is csukva maradt a szeme, alig észrevehetően lélegzett, és a
teste se mozdult. Ekkor azonban váratlanul odanyúlt hozzám, és két
ujjal bezárta a szememet.
– Nem lesz semmi baj – suttogta olyan halkan, hogy ha nem tenyérnyi
távolságra lettem volna tőle, akkor meg sem hallottam volna.
Azóta, hogy váratlanul földre zuhant az apám, most először ragyogott
fel bennem a remény szikrája, hogy esetleg mégis megúszhatom.
A tenyeremet a hideg csempére szorítottam, és addig nyújtózkodtam a
kezemmel, míg meg nem találtam a iú ujjainak a hegyét. A lépések zaja
egyre közelebbről hallatszott, ám ez nem tartotta vissza a srácot attól,
hogy a mutatóujját rátegye az enyémre.
Ez az apró gesztus is elég volt ahhoz, hogy könnybe lábadjon a szemem.
Ennél csodálatosabb dolgot nem is tehetett volna azzal a rémült
kislánnyal, aki magát holtnak tettetve próbált elbújni egy őrült elől.
Csupán egyetlen ujja ért hozzám, ám én most már nem voltam egyedül.
Nem tudtam, hogy ki ez a iú, vagy honnan került ide, ám a
leghalványabb kétely nélkül is egyértelmű volt, hogy ha azt akarja,
akkor vele fogok menni.
1. fejezet
CAVEN
Tizennégy évvel később…
– Bárcsak tudnám, mit illik ilyenkor mondani! Na jó, igazából azt
szeretném, hogy Ian mondjon valamit. Ő azonban valahogy mindig
képes megtalálni a szobák legelrejtettebb zugait.
– Cseppet sem véletlenül! – kiáltotta Ian, ami miatt mindenki
felnevetett.
– Azt hiszem, már csak az maradt hátra, hogy köszönetet mondjak.
Mindenkinek, aki segített eljutni idáig. Különösképpen pedig azoknak,
akik kétségbe vonták, hogy egyszer itt lehetünk. – Elmosolyodva a
magasba emeltem a palackot. – Igyunk a Kaleidoscope-ra!
Kirobbant a pezsgősüveg dugója, és az ital kifröccsent a keményfa
padlóra. Tucatnyi barátom, a párjuk meg néhány olyan seggfej kezdett
el tapsolni, akikkel kapcsolatban úgy tettem, mintha kedvelném őket. A
hétszáz dolláros pezsgőt a számhoz emeltem, ittam egy kortyot, aztán
elegáns kék ingem ujjába töröltem az ajkamat.
– Ne vidd túlzásba, mert kiütöd magadat éjszakára! – dorombolta a
fülembe Veronica, majd odasimult hozzám. Karcsú teste és hatalmas
keble az oldalamnak nyomódott. Aranyszőke haja selyemként borította
be meztelen vállát, és testhezálló, vállpánt nélküli piros ruhája igazából
semmit nem takart el.
Persze azok után, hogy a tekintetével gyakorlatilag már levetkőztetett,
úgy véltem, arra számít, hogy aznap éjjel már ez a vékony, piros
szövetdarabka sem marad közöttünk.
Vigyorogva átkaroltam a derekát. Hónapok óta tartott kettőnk között ez
a tiltott macska-egér játék. A csaj gyakorlatilag a lábam elé vetette
magát. Én viszont végig úgy tettem, mintha nem is akarnám rongyosra
kefélni a seggét. Csakhogy felkerült a pecsét a szerződésre, a pénz pedig
megérkezett a bankba, így hivatalosan is szabad emberré váltam. Nem
mintha azelőtt bilincs lett volna a kezemen. Életem nagy részét a
szingliség áldott állapotában töltöttem. Veronicával három hónappal
ezelőtt találkoztunk, és kimondtam rá a vadászati tilalmat. A csaj
ugyanis a milliárdos Stan Gotham, vagyis a Copper Wire technikai
óriásvállalat tulajdonosának a személyes asszisztense volt. Na most, az
a nagy helyzet, hogy éppen ez a komputervállalat vásárolta meg az
egyetemistaként megalapított startup cégemet
hatszáznyolcvanhatmillió dollárért.
A biztonság kedvéért megismétlem ezt a számot.
Hatszáz.
Nyolcvanhat.
Millió.
Dollárért.
Nincs oly nő széles e világon, aki miatt érdemes volna lemondani egy
ilyen üzletről.
Nyolc évvel korábban, amikor legjobb barátommal, Ian Villával
belevágtam a Kaleidoscope-ba, még a srác szüleit sem tudtuk rávenni
arra, hogy tegyenek bele egy kis pénzt az arcfelismerő szoftverünk
kifejlesztésébe. A Google-hoz és a Facebookhoz hasonló nagyágyúk
fényévekkel előttünk jártak, ám még így is nagy hiba volt alábecsülni
két olyan egyetemista srác elszántságát, akik semmiképpen sem
akartak mókuskerékbe zárva gályázni. Kiderült, kevés dolog nehezebb
annál, mint a munkába állás elkerülése. Azt hiszem, egyikünk sem aludt
hosszú éveken át. Ugyanakkor viszont mindenért kárpótolt minket a
tény, hogy huszonkilenc éves korunkra többszörös dollármilliomosok
lettünk.
A Kaleidoscope forradalmi rendszerét az amerikai szövetségi és helyi
hatóságok ugyanúgy felhasználták, mint több száz magánvállalat.
Huszonöt pixel – a rendszerünknek csupán ennyire volt szüksége egy
személy beazonosításához! Ha létezett egy kép vagy egy videó az
interneten, illetve az internetre rákapcsolt számítógépen, akkor a
keresőmotorunk képes volt megtalálni. Ez rendkívül kellemetlen volt
mindazok számára, akik a pornóiparról szerettek volna átnyergelni egy
másik szakmába. A rendszer ugyanakkor felért egy csodával a sok száz
áldozat számára, akiknek a megerőszakolóit, gyilkosait, elrablóit nem
csupán azonosítani sikerült, de el is ítélték őket.
A licencszerződésekből eszméletlen mennyiségű pénz zúdult ránk, és a
látóhatáron további pénzhegyek magasodtak. Ian meg én már azt
hittük, mindez csupán a Kaleidoscope diadalútjának a kezdete.
Aztán pár hónap alatt minden megváltozott.
Na most, a Kaleidoscope távolról sem tökéletes. Igen csúnyán
megtáncoltattak minket, amikor a DNS-vizsgálat után szabadon kellett
engedni azt a gyilkossággal meggyanúsított valakit, akit a szoftverünk
egy biztonsági kamera elmosódott felvétele alapján azonosított be a
Facebookon. Nagyon kellemetlen ügy volt. Ugyanakkor a közvélemény
újra mögénk állt, amikor két héttel később az egyik amerikai elnökjelölt
rácsatlakozott egy nem biztonságos wi i-hálózatra, a rendszerünk pedig
fel igyelt arra, hogy a politikus számítógépén egy eltűnt kiskorú lány
meztelen fényképei vannak. Az áldozatát sikerült három másik lánnyal
együtt kimenteni egy chicagói szexrabszolga-hálózat karmai közül.
A dolgok összefüggésében azonban egyetlen jó cselekedet sem
maradhat büntetlenül, és az az egyetlen kép mindörökre megváltoztatta
a Kaleidoscope sorsát. A hónap végére Iant és engem beidéztek az
amerikai kongresszus elé, és ugyanúgy kifaggattak minket, mint
Zuckerberget. Ezzel vette kezdetét az Egyesült Államok legnagyobb, a
magánélet szentségével foglalkozó etikai vitája.
A nagyvilág hírcsatornái egyfolytában beszámoltak a Kaleidoscope-pal
kapcsolatos ügyekről. Rengetegen sorakoztak fel mögöttünk, azt
hangoztatva, hogy a programunk kincset ér a bűnüldözés számára.
Mások viszont a fejünket akarták, és a tiltakozó tüntetéseken azt
követelték, hogy mindkettőnket zárjanak börtönbe, amiért
megteremtettük ezt a félelmetes fegyvert. Azon a héten az egész
emberiség megismerte Caven Hunt és Ian Villa nevét. Ugyancsak ez volt
az a hét, amikor eldöntöttük, hogy tőlünk nagyon távol áll a politizálás,
és csendben elfogadtuk Stan Gotham meglehetősen szerény vásárlási
ajánlatát.
Nagyon nem akaródzott eladni a Kaleidoscope-ot, hiszen imádtuk ezt a
rendszert, de meg volt kötve a kezünk. A Legfelső Bíróságon zajló vita
végeredménye alighanem az lesz, hogy örökre lezáratják a
keresőmotorunkat, így mindketten úgy véltük, inkább legyünk
gazdagok és szomorúak, mint csórók és kétségbeesettek.
Így került sor erre a bulira – megünnepeltük az üzlet nyélbe ütését, és
hogy több százmillió dollár érkezett a bankszámlánkra. Most már
semmi nem tarthatott volna vissza attól, hogy egy gyönyörű nő karjába
vessem magam.
Veronica kezébe nyomtam a pezsgőt.
– Egészen pontosan mire is gondoltál? Mit fogunk mi ketten ma éjjel
csinálni?
– Ne csinálj úgy, mintha nem tudnád! – mosolygott rám a szájában az
üveggel, és ivott egy nagy kortyot.
– Mit nem tudok? – kérdeztem, és az egyik kezem cseppet sem félénk
módon rásimult a fenekére.
Veronica még jobban hozzám bújt.
– Mi lenne, ha kirúgnánk innen ezt a sok léhűtőt, aztán pedig
átmennénk hozzánk?
– Át, hozzád? Tök felesleges időpocsékolás lenne utazgatni, amikor az
ágyam itt van, alig tizenöt lépésnyire tőlünk.
– A lakásod egy szemétdomb, Caven.
Savanyú arcot vágva körülnéztem a lakásban.
– Ó… Manapság tényleg szemétdombnak hívják az ilyen kecókat?
Megvillant a szeme, ahogy felnézett rám. Ártatlan mosollyal
megrebegtette a minden valószínűség szerint mű szempilláit.
– Tegnap még egész jó kis lakásnak számított. Na de ma már milliomos
vagy. Szóval igen, szemétdomb.
A legtöbb ember amúgy valószínűleg már akkor is gazdagnak tartott
volna, hogy beindult a Kaleidoscope. Én azonban olyan kevés időt
töltöttem otthon, hogy eszem ágába se jutott volna komolyabb
összegeket beleölni abba a lakásba, ahová alapvetően csak aludni
jártam, mint egy otthonosabb hotelszobába. Ezenfelül úgy véltem, hogy
ha valakinek a közvetlen főnöke egész Amerika leggazdagabb embere,
akkor a kétszobás lakásom lehet akármilyen tiszta és szellős, az illető
szemében akkor is csak szemétdombnak látszik.
– Holnap nekilátok egy új lakást keresni.
Elvigyorodott. A foga hófehér, a mosolya pedig mézédes volt.
– Okos.
A fejemet rázva elfordultam a csajtól, és észrevettem, hogy Ian elindult
felénk. Magas, szikár alakja kimagaslott a csevegő vendégek közül, ám
nyugodt, barna szemével az én pillantásomat kereste, és az arcára kiült
a nemtetszés.
Kettőnk közül én voltam a jókedvű szingli, Ian pedig kissé… unalmasan
viselkedett. Amúgy imádtam a ickót. Csakhogy míg én a hétvégéimet
vonzó hölgyek társaságában töltöttem, addig ő otthon ücsörgött
kertvárosi házában, egyik kezében egy könyvvel – igyelembe véve
pedig, hogy az elmúlt évek során nem akadt egyetlen hölgyismerőse
sem –, a másikban a farkával.
Megállt előttünk, vászonnadrágja zsebébe vágta az egyik kezét, és
sokatmondóan Veronicának az ingem gombjával játszadozó, tűzvörös
körmű ujjaira pillantott.
– Ti ketten aztán nem pocsékoljátok az időt.
– Már hosszú órák is elteltek azóta, hogy a pénz megérkezett a bankba,
és rajtunk még mindig ruha van. – Rákacsintottam Veronicára, és még
jobban magamhoz szorítottam. – Szerintem ezzel elképesztő
visszafogottságról tettünk tanúbizonyságot.
Ian a szemét forgatta.
Veronica kuncogott.
Én pedig boldogan és szabadon fellélegeztem, mintha csak kezdetét
vette volna új, szabad életem első napja.
Ian kivette a kezemből a pezsgősüveget, és megvizsgálta a címkét.
– Jézusom, te klasszikus évjáratú Domot vedelsz? Az egyetemen ennek
az üvegnek az árából kitellett volna egyhavi lakbér.
– Te talán nem hallottad? – Közelebb hajoltam hozzá, és a fülébe
suttogtam. – Most már gazdagok vagyunk.
Bár továbbra is a palackot nézte, az ajka két széle nagyon halványan
megmoccant. Hát, igen. Ő is büszke volt ránk.
A szemembe nézett, és nemcsak visszafogottan mosolygott, hanem fülig
érő szájjal vigyorgott.
– Ó, a fenébe is! – Ivott egy hatalmas kortyot az üvegből.
Harsogva felkacagtam, ám az elmémet elborító mámornak semmi köze
nem volt az alkoholhoz.
Minden annyira… jó volt.
Az élet eddig nem bánt kesztyűs kézzel velem. A káosz sötét felhője
mindig a nyomomban járt, fenyegetően fölém magasodott, és sötét
árnyéka mindent beborított, függetlenül attól, hogy a rám váró út
milyen sokat ígérőnek tűnt. Figyelembe véve, hogy egészen idáig a
boldogság inkább csak váratlan szerencse, mintsem tartós állapot volt,
biztosra vettem, komoly baklövés lenne azt hinni, hogy a jó dolgok most
majd nem bizonyulnak mulandónak.
Egy másodperccel később az univerzum bebizonyította, hogy igaz a
feltételezésem.
A csengő hangját meghallva elfordultam Iantől. A vendégek egész este
ki-be mászkáltak, és a legtöbbjüknek még bekopogni sem jutott az
eszébe. Korábban egy komoly összeget nyomtam az alattunk lakó pár
kezébe, elkerülendő, hogy ránk hívják a rendőröket, ha túlságosan
elfajulna az ünneplés. De hát csak kilenc óra. Elfajulásról szó sem
lehetett. Hogyan beszélhetnénk zabolátlanságról, ha Veronicán még
mindig rajta van a ruhája?
Erre gondolva rávigyorogtam a csajra, és jól megnéztem magamnak a
keblét.
– Majd én beengedem – mondta Ian –, én amúgy is már megyek haza.
– Mi van? – kaptam fel a fejem. – De hát csak most jöttél!
– Igen, és máris megyek. Bár rendkívül vonz az a lehetőség is, hogy
végignézzem, ahogy hülyére iszod magad, mielőtt lelépnél a hálószobád
irányába, én inkább a lelépést választanám, mint hogy leessenek a
füleim, ha akár csak egy perccel is tovább kell hallgatnom Brandon
idióta, befektetési tanácsait. Te viszont örülhetsz, mert most rád fog
szállni, és megpróbál rávenni arra, hogy inanszírozd a Milwaukeeban
egy kidobós pályával kombinált kézműves söröző megalapítását.
– Szerintem ez jogilag lehetetlen.
– Én is pontosan ezt gondolom. Na, most akkor lelépek, így rád marad,
hogy közöld vele a rossz hírt. Esküszöm viszont az élő Istenre, Caven, ha
holnap reggel a Gyors Labda söröző logóinak vázlatát találom az e-
mailemben, akkor megkereslek, és…
– Persze, persze, persze. Jobban belegondolva talán nem is baj, ha most
lelépsz. – Elvettem Iantől a pezsgőt, és Veronica kezébe nyomtam, majd
elkezdtem az ajtó felé taszigálni a barátomat. – Ma éjjel a fenekére kell
vernem hatszázmillió dollárnak. Semmi szükségem sincs arra, hogy
észszerű és logikus tanácsokat adjál.
– Csak a felét – morgolódott. – Csak a felét költheted el, mert annyi a
tied, seggfej.
– Persze. Világos. A felét. Majd igyekszem erről nem elfeledkezni,
miközben söröshordóra emlékeztető labdákat veszek.
Egy szúrós pillantást vetett rám a válla felett, de közben önkéntelenül is
elvigyorodott. Így értünk oda az ajtóhoz.
Márciushoz képest szokatlanul hideg volt, mert a városra lecsapott egy
front, és egy kicsit még havazott is. Arra számítottunk, hogy éjjel megint
hullani fog a hó. Miközben Ian felvette magára a félelmetes havasi
emberek elijesztésére is alkalmas kabátját, sálát és kesztyűjét, én
kinyitottam az ajtót, hogy megnézzem, ki nyomta meg a csengőt.
Első pillantásra senkit sem láttam a folyosón.
Ekkor azonban meghallottam azt a neszt, amelyik miatt abban a
pillanatban gyökeresen megváltozott az egész életem. Nemcsak
átmenetileg, hanem mindörökre.
Először csak egy halk mordulásra igyeltem fel, de aztán a baba mintha
csak megérezte volna magán a pillantásomat. Abban a pillanatban,
amikor találkozott a tekintetünk, fülsértő sírásban tört ki.
Villámcsapásként sújtott le rám a zavarodottság, és emiatt hátraléptem.
Megkapaszkodtam az ajtófélfában, és alaposabban is szemügyre vettem
a sárga pokrócot, amelyen éppen akkora nyílást hagytak, hogy jól
látsszon egy halvány, rózsaszín arcocska.
– Ez meg mi a fene? – nyögtem ki. Körülnéztem a folyosón, és vártam,
hogy valaki előugorjon a rejtekhelyéről és nevetni kezdjen. Amikor
azonban senki sem állt elém egy jó poénnal, közelebb léptem a kicsihez,
és újra ezt kérdeztem: – Ez meg mi a fene?
Egyszerűen képtelen voltam feldolgozni ezt az abszurd helyzetet.
A tényeket azért felfogtam.
Ez itt egy bébi.
A küszöbömön.
Egyedül.
Csakhogy a képletből hiányzott egy lényeges elem: a miért?.
{1} Az enchilada hússal töltött csiliszószos tortillatekercs, ami egy
♥

hagyományos mexikói étel.♥