LÁNGOLÓ SZÍV

A ciprusi mágus misztériuma

Kyriacos C. Markides

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Fire in the Heart - Healers, sages and
mystics
Penguin Books, Arkana 1991
Fordította: Balikó Nándor

A szerzőről

Kyriacos C. Markides ciprusi születésű, a szociológia professzora a maine-i

egyetemen, az Egyesült Államokban. Felesége, Emily J. Markides szintén
Cipruson született, Famagustában. Két gyermekük van, Constantine és Vasia. A
szerző A ciprusi mágus - egy spirituális gyógyító különleges világa című művével
vált közismertté, amelyben Daskalosnak, a misztikus beavatottnak és
médiumnak az életéről számol be. Ezt a történetet folytatja két további
kötetében, a Hódolat a Napnakban, illetve a Lángoló szívben

Tartalom

A szerző megjegyzései
1. Az Igazság Keresői
2. Mennyországok és poklok
3. Illúziók
4. A Valóság, és ami belőle felfogható
5. A lángoló szív művésze
6. Kozmikus emléktár
7. A mester felébredése
8. Szellemi felfedezések
9. Kozmosz és Tudat
10. A magasabb testek formálása
11. Látomások
Szójegyzék

A szerző megjegyzései

A Lángoló szív egy trilógia harmadik kötete, korábbi írásaimnak - A ciprusi

mágus és a Hódolat a Napnak című könyveknek - a folytatása. Ennek ellenére
önálló műként is megállja a helyét, azaz a korábbi kötetek ismerete nélkül is
nyugodtan olvasható. Azok, akik az előző részeket már olvasták, felfedezhetik
majd, hogy a Lángoló szívben olyan új témák kerülnek feltárásra, amelyek
korábban csak részben, vagy egyáltalán nem lettek kifejtve. Az első fejezet
mintegy összefoglalja az előző két kötet alapvető mondanivalóját; töménysége
és az új fogalmak sokasága senkit ne riasszon el a folytatástól. A további
fejezetek részletes magyarázatot adnak a tanításokról, és gazdag
párbeszédekkel, anekdotákkal, történetekkel színesítik azokat. A könnyebb
érthetőséget szolgálja továbbá a könyv végében található Szójegyzék is, amely
különösen új olvasóimnak lehet segítségére.
A következetesség kedvéért a görög nevek helyesírásában ugyanazt az eljárást
alkalmaztam, mint korábban: a hímnemű tulajdonneveket alanyesetben
használom, ha valakiről beszélek - Daskalos, Kostas, Yiannis Antonis, Stephanos
-, de vokatívuszi végződést, ha hozzájuk fordulva megszólítom őket - Daskale,
Kosta, Yianni, Antoni, Stephane. (A nőnemű görög tulajdonnevek esetén hasonló
probléma nem áll fenn.)
A könyvben szereplő személynevek fiktívek, kivéve a történelmi szereplők és
családtagjaim nevét. A Daskalos név tulajdonképpen címet, rangot jelöl,
jelentése „mester” vagy „tanár”. Gyakori szó a görögben, általában
iskolaigazgatók és papok megnevezésére, megszólítására használják.
Jelen kötet és korábbi írásaim megszületésében oly sokan közreműködtek -
beleértve magukat a szereplőket, és ciprusi barátaimat, rokonaimat is -, hogy
név szerinti felsorolásuktól hely szűkében el kell tekintenem. Mondanom sem
kell, mennyire hálás vagyok Daskalosnak és Kostasnak, e két ciprusi szellemi
mesternek, hogy bizalmas barátjukká fogadtak, és megtiszteltek azzal, hogy
különleges tanításaikat a széles nyilvánosság elé tárhatom.
Köszönettel tartozom a Maine-i Egyetemnek, amiért szabadságomat és nyári
tanulmányutamat lehetővé téve hozzájárultak Cipruson folyó munkámhoz.
Kollégáim a szociológiai tanszéken a kutatómunkámhoz nyújtottak értékes
támogatást, amiért ezúton is szeretném őszinte hálámat leróni feléjük. Erkölcsi
segítségükért és jó szándékú kritikai észrevételeikért különösen hálás vagyok
Steve Cohn, Stephen Marks és Kathryn Grzelkowski professzoroknak, valamint
Susan Greenwoodnak, aki időt és energiát nem kímélve olvasta át művem
kéziratát. Köszönöm továbbá Michael Lewisnak, hogy együttműködésével és
művészi munkájával mindvégig segítségemre volt - barátságának és spirituális
érzékenységének köszönhetően az elmúlt évek során magam is sokat fejlődtem.
Végül, de nem utolsósorban hálásan köszönöm feleségemnek, Emilynek, hogy a
kezdetektől fogva velem volt, és kitartott mellettem minden anyagi és szellemi
megpróbáltatásunk ellenére, amely Daskalos és Kostas misztikus
kozmológiájának megértése kapcsán hatalmas kihívásként jellemezte életünket.
Ciprusi születésű lévén, de végzettségéből adódóan a német és a francia
irodalom szigorához szokott Emily tiszteletet parancsoló, kritikus szemléletmódja
volt az, ami olykor a legjobb párbeszédeket szülte beszélgetéseink alkalmával.
Jelenlétével ő figyelmeztetett folyton „az Istenanya feltámasztásának”
szükségességére, mint előfeltételére annak, hogy az emberiség megélhesse
végre szellemi reneszánszát. Mit is mondhatnék még róla? Nagyszerű társként
életem hajójának gerincét alkotta ő; nélküle kétséges, hogy lett-e volna elég
erőm, kitartásom és nyugalmam ahhoz, hogy a szellemi valóság titkaiba
beavatott ciprusi görög tanítómesterek misztikus világának kalandos
útvesztőiben el ne tévelyedjem.

Első fejezet
'

1. Az Igazság Keresői

Alig, hogy 1987. májusában megérkeztem Nicosiába, Stephanos keresett

telefonon.
„Mutatnom kell neked valamit, most azonnal! Daskalosról van szó!”
Hangja izgatottan csengett, sürgető volt, úgyhogy annak ellenére, hogy a múlt
éjjel nem aludtam és a hosszú repülőút is meglehetősen kimerített,
beleegyeztem, hogy jöjjön át hozzám. Fáradtságtól elgyötört arcom menten
felderült, amikor rég nem látott, bizalmas jó barátomat üdvözölhettem.
- Felpörögtek az események! - mondta mosolyogva, és mély levegőt véve
átnyújtott egy újságot, benne egy Daskalosról szóló kétoldalas cikkel.
Döbbenten csóváltam a fejem a hír olvastán. Annak idején ugyanis ígéretet
tettem arra, hogy megőrzöm Daskalos inkognitóját, de úgy látszik, többé már
nem lehetett kilétét titokban tartani. Az elmúlt években két könyvem is
megjelent róla, és Ciprus túl kicsi szigetnek számított ahhoz, hogy ott bárki
névtelen maradhasson, nem is szólva egy olyan nagyságról, mint Daskalos.
Amikor néhány elképedt újságíró jelenlétében egy hihetetlen gyógyítást vitt
véghez, elkerülhetetlenné vált, hogy a „csoda” napvilágot lásson a sajtóban.
Stephanos éppen jelen volt a történtekkor, úgyhogy részletesen be tudott
számolni róla.
- Éppen Daskalosszal beszélgettem, - kezdett bele elbeszélésébe Stephanos,
amint jeges teával a kezünkben kényelembe helyeztük magunkat, - amikor egy
sereg újságíró érkezett a házához, fényképezőgépekkel, diktafonokkal
felfegyverkezve, és riportot kértek tőle. Állítólag hallották hírét, és szerettek
volna feltenni neki néhány kérdést. Daskalos beinvitálta őket, és legalább egy
órán keresztül készségesen beszélgetett velük.
- Micsoda fordulat! - csodálkoztam, tudván, hogy Daskalos ezt megelőzően még
sohasem adott interjút újságíróknak.
- Mindenféléről faggatóztak, a halál utáni élettől kezdve, a reinkarnáción és a
gyógyításon át, a tisztánlátásig. Szerintem azok a fickók még életükben nem
hallottak ezekről a dolgokról, úgyhogy csak úgy kapkodták a fejüket a
csodálkozástól!
Amikor már éppen távozóban voltak, - folytatta Stephanos, - egy angol anyuka
érkezett a házhoz, karjában hároméves gyermekével. A többit pedig már magad
is elolvashatod a cikkből.
Tekintetem újra a hetilap hasábjaira siklott, és hangosan olvasni kezdtem a
nagybetűs görög szöveget: „Spyros Sathi [Daskalos] több szemtanú jelenlétében
meggyógyított egy paralízisben szenvedő, hároméves, angol kisfiút. Csoda
történt? Vagy hipnózis áldozatai lettünk? Magam sem tudom. Csak azt tudom,
amit két szememmel láttam: egy béna, saját lábán megállni is képtelen
kisgyerek pár perces kezelés után vidáman futkosott körbe a szobában.”
Az újságíró megindító szavakkal ecsetelte tovább, hogyan vitte véghez a
gyógyítást Daskalos:
„Kíváncsi szemekkel figyeltem az angol anyukát, karján gyermekével. Csak
amikor odanyújtotta őt Spyros Sathinak, akkor vettem észre a fiúcska bal lábán
a súlyos műanyag merevítőt. Izmai teljesen elsorvadtak, és egyik végtagja
láthatóan rövidebb volt a másiknál... Spyros Sathi leült egy karosszékbe, ölében
a gyermekkel, és lágy, megnyugtató hangon beszélt hozzá. Eközben kezével
gyengéden simogatni, masszírozni kezdte a beteg lábat. Kollégám suttogó
hangon kérdezte meg az anyát, hogy mi baja fiának.
»Gyermekbénulás. Nem tud lábra állni. Ha felállítjuk, de elengedjük a kezét,
összecsuklik.«
Spyros Sathi közben tovább cirógatta a sorvadt izmokat, és egyszer-egyszer jól
meghúzta a gyermek lábát, mintha így akarná megnyújtani azt.. Tíz-húsz perc
telhetett el így, nem emlékszem pontosan. Tekintetem hol a gyermekre, hol
Spyros Sathira tapadt. Hirtelen a fiúcska arca fájdalmas grimaszba rándult.
Akkor Daskalos felállította őt, nevetve a fenekére csapott, és azt mondta: »Most
aztán futás, barátocskám!«
És a gyermek valóban futásnak eredt szobában! Csoda történt? Vagy hipnózis
áldozatai lettünk? Ki-ki vonja le maga a következtetést. Én csak beszámoltam
arról, amit saját szememmel láttam.”
- Vége hát a névtelenségnek! - szóltam Stephanoshoz, aki velem együtt lassan
egy évtizede követte figyelemmel Daskalos munkásságát.

1978. nyarán találkoztam először Spyros Sathival, a nyugalmazott

köztisztviselővel. Magas, átlagos kinézetű férfi volt, ránézésre semmiben sem
különbözött honfitársaitól, akik napjaik nagy részét Ciprus kávézóiban töltötték,
dámázással, kártyával múlatva az időt, újságot lapozgatva, beszélgetésbe
melegedve, lustán szürcsölve a török kávét.
Csakhogy Spyros Sathi nem közönséges ember volt, és aligha lehetett őt a
kávéházak törzsvendégének nevezni. Szabadidejében ő inkább kedvenc
növényeit és kaktuszait ápolgatta, vagy furcsa, nem evilági tájképeket
festegetett, és közben Beethovent hallgatott. Ha Szibériában, Nepálban, vagy
netán egy afrikai kis faluban élt volna, az antropológusok nagy valószínűséggel
sámánnak kiáltották volna ki őt, vagy ha mexikói, esetleg perui származású lett
volna, akkor ő lett volna az orvosságos ember, a curandero. Indiai vagy tibeti
illetőség esetén pedig tiszteletreméltó jóginak vagy lámának tartották volna őt.
Spyros Sathi ugyanis gyógyító volt, a magasabb világok bölcs ismerője,
határtalan szellemi erővel rendelkező mester. Saját állítása szerint képes volt
akaratlagosan kilépni idősödő fizikai testéből, és „láthatatlan segítőinek”
társaságában távoli tájakra és más dimenziókba utazni, hogy „szolgálatára”
lehessen a szükségben szenvedőknek. Mindezt teljesen tudatosan tette, és a
sámánokhoz hasonlóan, ő is képes volt követőinek és tanítványainak beszámolni
testen kívüli utazásairól.
Mindenféle végzettségű ember látogatta őt; akiknél a hagyományos kezelések
már végleg csődöt mondtak, diszkréten felkeresték őt, hogy kiűzze belőlük a
gonoszt, hogy ezer testi-lelki problémájukat orvosolja.
Neve a szigeten sokáig összeforrt az okkultizmussal, a szigorúan vallásos hívek
messzire elkerülték őt, a szerintük mefisztofelészi képességekkel megáldott
mágust.
„Ki ne merd ejteni a nevét az én házamban!” - parancsolt rám ellentmondást
nem tűrő hangon egyik mélyen katolikus nagynéném.
Daskalos, aki ellen a klérus vezetői többször is próbálkoztak összefogni,
valójában csak barátja, Makarios érsek lelkes közbenjárásának köszönhette,
hogy már régen ki nem közösítették az egyházból. Az a hír járta, hogy
őméltósága egyike Daskalos tanítványainak, aki titokban maga is hallgatja a
mester magnóra rögzített beszédeit és előadásait. Az elöljáró felismerte, hogy
Daskalos nem jelent veszélyt a keresztény egyházra nézve, és hogy korántsem
lehet őt gonosz kuruzslónak titulálni. Épp ellenkezőleg, hozzám hasonlóan ő is
belátta, hogy a különc „ciprusi mágus” valójában egy misztikus keresztény
beavatott!
Spyros Sathi a hitetlen tudóstársadalom szemében sem örvendett éppen
köztiszteletnek. Komolytalannak tartották őt, leginkább szélhámosnak, vagy
sarlatánnak bélyegezték, legjobb esetben is furcsa vénembernek, a régmúlt idők
ártatlan kövületének, akinek a gyógyerejében csak a hiszékenyek és a naivok
bíznak, azok az agyalágyult, iskolázatlan emberek, akikhez a tudományos
vizsgálatok tárgyilagosságához szokott műveltségűek le nem alacsonyodnak.
„Tényleg erre az emberre akarod pazarolni a drága idődet?” - kérdezte egyszer
egyik unokabátyám, elismert társadalomtudós, és csalódottan rázta a fejét,
amikor bevallottam neki, hogy egyik hétvégémet Spyros Sathival, és különös
világának tanulmányozásával szeretném tölteni.
„Foglalkoznál inkább a ciprusi társadalom szerkezetével, a szavazási szokások és
a pártbeli hovatartozás összefüggéseivel! Ezt a területet még senki sem kutatta!”

Spyros Sathi élete java részét kitaszítottként élte le övéi között, hívők és
hitetlenek egyaránt kétkedve tekintettek rá. Mindazok azonban, akik a gyógyulás
reményében keresték fel őt, természetesen más véleményen voltak róla,
csakúgy, mint egyre bővülő tanítványi körének tagjai, akik jó hírüket kockára
téve látogatták előadásait a Sztoában. Itt, Daskalos házának ebben a szentéllyé
alakított hátsó szobájában gyűltek össze rendszeresen, hogy misztikus
művészetüket gyakorolják, köztük azokat a meditációs technikákat, amelyeket
Daskalos jelölt ki számukra szellemi fejlődésük elősegítése érdekében. A
tanítványok számára ugyanis Spyros Sathi nemcsak egyszerűen „a ciprusi
mágus” volt, de az ezoterikus bölcsesség tanítója, akit mesterükként,
Daskalosként tiszteltek.
Közöltem Stephanosszal, hogy másnap reggel, mihelyst kialszom magam,
szándékomban áll felkeresni Daskalost. Így is történt; amikor megérkeztem, már
több látogató várakozott a házban, akik szokás szerint Daskalos segítségét
kérték ügyes-bajos dolgaikban. Daskalos vidám hangulatban volt, örült, hogy
viszontláthatott, hiszen legutóbbi látogatásom, 1986. augusztusa óta már több
mint nyolc hónap telt el.
Egyáltalán nem látszott rajta, hogy zavarná a hirtelen jött népszerűség, amit az
újságcikk megjelenésének köszönhetett. Sőt, ellenkezőleg, magát is meglepte és
boldogsággal töltötte el a tudat, hogy micsoda lelkesedést váltott ki a
riporterekből.
„Pedig semmi különlegeset nem csináltam,” - nevetgélt.
„Csak csatornaként szolgáltam a Szent Szellemnek, ennyi az egész.”
Megismételte, amit már annyiszor mondott nekem, hogy a csodákat pusztán
tudatlanságunk miatt tekintjük csodáknak. Ha ismernénk a Természet
működésének rendjét, az efféle történéseket is természetesnek tartanánk.
„Az egyetlen csoda,” - hangsúlyozta - „maga az élet, semmi más.”
Jellegzetes huncutságával, viccelődve emlékezett vissza az interjúra, amivel a rá
várakozókat hangos kacagásra késztette. Mivel sok dolga akadt aznapra, nem is
zavartam őt sokáig. Megállapodtunk, hogy a hét második felében újra
találkozunk majd. Addig is, pár napot Limassolban, ebben a virágzó
kikötővárosban töltöttem, ahol alkalmam nyílt felkeresni Kostast, Daskalos
leghaladóbb tanítványát és egyben kijelölt utódját is.
Az újságcikk a sziget egész lakosságát megbolygatta, még azok is felkapták rá a
fejüket, akiket egyébként általában hidegen hagytak az efféle szellemi gyógyító
képességről és egyéb ezoterikus csodákról keringő hírek. Mivel az emberek
tudták rólam, hogy van némi közöm a dologhoz, ismerősök és ismeretlenek
egyaránt felkerestek, hogy kikérjék „szakmai” véleményemet. Közéjük tartozott
Sophia is, a szintén ciprusi származású, de egy kanadai egyetemen tanító
szociológus kolléga, aki ugyan nyaralni utazott haza a szigetre, de amikor
értesült az ittlétemről, kérte, hogy találkozhassunk.
Szombat estére beszéltünk meg randevút a Elefthere Karpasia étterembe, amely,
a Cipruson állomásozó, görög és török lakosság közti békét felügyelő ENSZ-
csapatok által kijelölt határ, a Zöld Vonal mentén állt. Az épület, a valamikori
kormánypalota még a brit gyarmati uralom idején épült homokkőből, de miután
bombatalálat érte, teljesen elnéptelenedett. A sziget két etnikai csoportja közt
feszülő ellentétekre emlékeztető falak, és az 1974 nyarán történt török
megszállás tragédiáját idéző hiányzó fél tető ellenére kedveltem a helyet. Az
étterem nyitott kerthelyiségében jázminok illatoztak és pálmafák lengedeztek, a
velencei árkádívek alól csodálatos kilátás nyílt Nicosia törökök lakta
városnegyedére.
Az épületet a most török kézen lévő Karpasia-félszigetről ide menekült görögök
újították fel, és üzemeltették a forró nyári hónapokban ideiglenesen étteremként;
a kis vállalkozás sikerét jelezte, hogy délutánonként és esténként rendszerint
teltház volt. A helyet leginkább értelmiségiek és néhány radikális politikai
aktivista látogatta, ideális találkahelynek ígérkezett tehát egy hosszú és nyugodt
esti beszélgetésre.
- Őszintén megmondom, nem értem, mire vesztegetted az elmúlt éveket, -
mosolygott rám Sophia, amint helyet foglaltunk asztalunknál az egyik velencei
bolthajtás alatt.
- Bevallom, kissé kényelmetlenül is érzem magam, ha arra gondolok, mivel
foglalkozol. A te kutatásaid minden szakmai ismeretemnek és tudományos
értékítéletemnek ellentmondanak.
- Megértelek, - nevettem én is, és megnyugtattam, hogy az efféle reakciók
cseppet sem zavarnak.
Biztosra vettem, hogy Sophiának csak halvány sejtelmei vannak szellemi
kutatásaimat illetően, hiszen alapvetően mint politikai szociológust ismert; annak
idején több szemináriumon is találkoztunk, ahol a fő téma a ciprusi helyzet
megoldása volt. Nem csoda hát, ha nehezére esett felfogni hirtelen
pálfordulásomat publikációim témáját illetően, hogyan szentelhettem életemet
egyik napról a másikra egy ismeretlen gyógyító és misztikus életének és
munkájának tanulmányozására. Tudományos, pozitivista hagyományokon
nyugvó társadalomtudósi végzettségünk alapján, amely a vallásosság
mindennemű formáját csupán a társadalom beteges, pszichopatológiai
kivetítésének tartotta, természetes volt, hogy Sophia rákérdezett, hogyan is
kerülhettem kapcsolatba Daskalosszal, Kostasszal, és tanítványi köreikkel. Szinte
hallottam kimondatlan gondolatait: „Szegény Kyriacos! Mi az ördög üthetett
beléje?”
- Amikor jó tíz évvel ezelőtt először látogattam el Daskaloshoz, még magam is
úgy kételkedtem benne, mint most te. De az évek múltával fokozatosan
rádöbbentem, hogy valami olyan hiteles dologgal állok szemben, amit nem lehet
csak úgy egyszerűen, egyetlen kézlegyintéssel elintézni.
- Jó, jó, de hova lett belőled a tudományos objektivitás? - kérdezte Sophia,
hangjában barátságos iróniával.
- Biztosíthatlak, kutatásaim korántsem nélkülözik a tudományosságot. Csak
ezúttal valamivel fenomenológiaibb hozzáállást tanúsítok, - feleltem.
Elmagyaráztam, hogy sosem állt szándékomban megmagyarázni (avagy
félremagyarázni) Daskalos, Kostas és a hozzájuk hasonló emberek
világfelfogását.
- Ahelyett, hogy én, az amerikai akadémikus saját, a valóság természetéről
alkotott elfogult nézeteimet próbáltam volna ráerőszakolni Daskalosra, hagytam,
hogy ő maga meséljen világáról. Amikor az ember vizsgálati alanyainak a
felfogása az övétől olyannyira eltérő, egyébként is bölcsebb dolog, ha mégoly
tudományosnak tűnő módszereinket félretéve hagyjuk, hadd fejtsék ki ők maguk
álláspontjukat a saját nyelvükön, saját fogalmi rendszerük szerint. Igyekeztem
hát részrehajlásommal és előítéleteimmel nem korlátozni őket.
- Nem gondolod, Kyriaco, - kérdezte Sophia elgondolkodva, - hogy az általad
választott módszernek tudományos szempontból hátulütői is akadnak? Arra
gondolok például, hogy kutatási eredményeid pusztán leíró jellegűek, minden
kritikai észrevétel nélkül.
- Épp ellenkezőleg! Daskalosszal és Kostasszal folytatott beszélgetéseim során
minduntalan Hitetlen Tamás szerepét játszottam. Kritikai észrevételt fűztem
szinte mindenhez, olykor már magam is túlzásnak éreztem heves
ellenkezésemet. Mégis, kényszeresen igyekeztem igazolni magamnak mindazt,
amit a valóság természetéről ők állítottak. Ugyanakkor talán éppen szkeptikus
magatartásomnak köszönhetem, hogy oly könnyedén befogadtak maguk közé.
Sophia tovább ellenkezett:
- Ezek szerint eleve nem kérdőjelezted meg az ő valóságképüket? Nem tártál
elébük más, tudományosabb alternatívát?
- Hidd el, ha ellenkezni állt volna szándékomban, nem sokra vittem volna velük!
Nem gyűjthettem volna tíz év alatt óriási mennyiségű anyagot arról a különleges,
misztikus világról, amelyben Daskalos és követői élnek és dolgoznak. Réges-rég
elzárkóztak volna előlem, a reménytelenül dogmatikus és merev tudós elől.
- Mégis, sosem gondoltál arra, hogy nem feltétlenül előnyös számodra, ha
szakmailag lealacsonyodsz ezeknek az embereknek a szintjére, vagy ahogy mi,
szociológusok mondanánk, ha magad is „bennszülötté válsz” a kedvükért,
megfeledkezvén kritikus tudósi hovatartozásodról?
- Szakmai lealacsonyodás? Hiszen épp ezekről az előítéletekről beszélek! -
tiltakoztam.
- Ha nem fogadom el a társaságukat, hogyan is érthetném meg mindazt, amit
kutatni szeretnék? Éppen azzal silányítanám őket értékes emberekből puszta
kutatási tárgyakká, ha tudományomnál fogva hárítanám őket. Nem hiszem, hogy
az ehhez hasonló szituációban ez a fajta hozzáállás hosszú távon
gyümölcsözőnek bizonyulna, és valószínűleg egyáltalán nem vezetne valódi
ismeretekhez. Mi több, csak még nagyobb szakadékot teremtene kutató és
vizsgálati alanya között.
Rövid, barátságos módszertani vitánknak az asztalunkhoz érkező pincér vetett
véget. Sophia teát, én egy pohár sört rendeltem. Már sötétedett - a nap egy
órája lenyugodott, - de még láttuk az erkélyeiken könyöklő törököket a széles,
rég kiszáradt sánc-árok túloldalán, amivel a sziget hajdani urai, a velenceiek
igyekeztek megerősíteni a 16. században épült városfalakat, nem is sejtvén,
hogy ezek a falak egykor elzárják majd egymástól a görögöket és a törököket.
- Szóval azt állítod, Kyriaco, - kérdezte Sophia, miközben ő is a zöldhatár
túloldalát kémlelte, - hogy ennek a Daskalosnak, hogy is mondjam csak,
metafizikai képességei vannak?
- Engedd meg, hogy válaszul magát Daskalost idézzem: a világon valójában
semmi sem metafizikai. Csak tudatunk korlátai miatt sorolunk bizonyos
jelenségeket vagy képességeket a természetfeletti kategóriába. Ha ugyanakkor a
tudatosságunkat megfelelő módon kitágítanánk, az olyan csodaszámba menő
tettek, mint amilyen például a szellemi gyógyítás, teljesen normálisnak és
mindennaposnak tűnnének.

Valójában rá kellett ébrednem, hogy a Természetről alkotott elképzeléseink

igencsak korlátozottak. Mindenre, ami ezeken a korlátokon kívül esik, ráaggatjuk
a „metafizikai” jelzőt, s ezzel ki is zártuk a tudományos vizsgálatra érdemes
dolgok köréből, mondván, hogy észérvekkel úgyis igazolhatatlan. Ha pedig
egyszer valamit ezzel a címkével raktároztunk el a tudatunkban, akkor már akár
tudatosan, akár tudat alatt, de el fogjuk utasítani. Valótlannak, vagy jobb
esetben emberi értelemmel megragadhatatlannak tituláljuk, és elhitetjük
magunkkal, hogy nem is érdemes foglalkozni vele. Más szavakkal, csak azt
fogadjuk el természetesnek és valóságosnak, amit hétköznapi látásunkkal,
hallásunkkal, tapintásunkkal, ízlelésünkkel és szaglásunkkal érzékelni tudunk. De
mi a helyzet akkor, ha valaki olyan „szuperérzékenységgel” van megáldva, mint
a beavatott mesterek? Erre már néhány mai tudós is felfigyelt! Ráadásul ez a
szuperérzékenység bárki által kifejleszthető és elsajátítható, ennek birtokában
pedig az ember egész világképe átalakul, elmélyül!
Magától értetődőnek gondoljuk, - folytattam eszmefuttatásomat, amit Sophia
egyre nagyobb érdeklődéssel hallgatott, - hogy az emberi tudatosság a teljes
tudatlanság állapotából a babonákon és a primitív mágián keresztül eljutott a
logikus gondolkodásig, majd a 19-20. század során a tudományos
gondolkodásban elérte csúcspontját. Pedig valójában semmilyen logikai alapunk
nincs azt feltételezni, hogy a tudatosság fejlődése a mai mechanisztikus
tudomány terén elérte volna végcélját, ahonnan már nincs tovább. Amint azt a
történelem folyamán a nagy beavatottak mindig is hangsúlyozták, a
tudatosságnak léteznek olyan logikán és tudományon túli fokozatai, amelyek
kialakítása még az emberiség előtt áll. A transzperszonális pszichológia képviselői
már hozzá is láttak ezeknek a határterületeknek a kutatásához.
Sophia egy ideig gondolataiba mélyedve hallgatott, teáját szürcsölte. Végül így
szólt:
- Ha jól értem, ezzel azt akarod mondani, hogy a te Daskalos és Kostas
barátodnak az öt érzékszerven kívül további különleges érzékeik is vannak.
- Határozott válasz helyett hadd említsem meg saját példámat, feleltem nevetve,
- min mentem keresztül az elmúlt évtizedben ezekkel az emberekkel. Abból
aztán majd levonhatod a magad következtetését.
Annak idején alapos gyanúval fogadtam minden paranormális képességre való
hivatkozást, de a Daskalosszal és Kostasszal töltött idő és olvasmányélményeim
a téma szakirodalmában idővel arra késztettek, hogy felülbíráljam kezdeti,
pozitivista hozzáállásomból fakadó előítéleteimet. Végül arra a szilárd
meggyőződésre jutottam, hogy az efféle képességek nem csak hogy
lehetségesek, valóságosak és normálisak, hanem az emberi faj filogenetikai
örökségének részét képezik. Lelke legmélyén mindenkiben ott szunnyadnak, de
akad néhány kivételes tehetség, mint például Daskalos és Kostas, akikben ezek a
képességek a felszínre is törnek. Az ilyen emberekre aztán általában ráaggatják
a következő nevek valamelyikét: okkultista, médium, tisztánlátó, sámán,
misztikus beavatott, vagy valami efféle.
Bevallom, valamikori kételyeim a szemem előtt lejátszódó különleges
gyógyítások sora, és a véletlen egybeesések láttán fokozatosan elpárologtak,
úgyhogy ami az újságírókat meglepte a minap, az számomra már egyáltalán
nem volt különleges. Annyi ehhez hasonló esetet tapasztaltam meg az elmúlt
évek során, hogy azok nekem már teljesen magától értetődőnek számítanak.
- Tudnál nekem néhány konkrét példát említeni? - kérdezte Sophia.
- Tavaly nyáron, amikor jómagam már hazautazni készülődtem Amerikába, egy
brit orvosnő látogatott a szigetre, hogy szemináriumi előadásokat tartson. Mivel
olvasta a könyveimet, úgy döntött, meglátogatja Daskalost. Beszélgetésük
végére Daskalos és Kostas kigyógyította őt krónikus gerincferdüléséből. Amikor a
hölgy észrevette, hogy mi történt vele, zokogva félrevonult a Sztoába, majd még
aznap késő este felhívta a feleségemet, Emilyt, hogy beszámoljon neki a
történtekről. Elmesélte, hogy amikor lefeküdt aludni, észrevette, hogy a két lába
egyforma hosszú. Azóta nincs is problémája a járásával. Még a telefonba is úgy
szipogott: „Itt vagyok én, azért utaztam Ciprusra, hogy a gyógyításról tartsak
előadásokat, és tessék, engem gyógyítanak meg!”
Ezt követően Sophia meggyőzésére még néhány történetet elevenítettem fel,
köztük Katina asszony különleges esetét. Az illető hölgy hónapok óta ágyhoz
kötötten, bénán feküdt, szintén súlyos gerincpanaszokkal. Daskalos a szemünk
láttára gyógyította meg őt. Azóta az idős nő újra normális életet él, a visszaesés
legcsekélyebb jele nélkül. És ami az esetet különösen érdekessé teszi, az az,
hogy a hirtelen felépülését maga is hitetlenkedve fogadó asszony meglátogatta
kezelőorvosát, és megröntgeneztette a gerincét. Míg a régi, egy héttel korábban
készült felvételeken egyértelműen látszott a betegség, addig az új
röntgenképeken már egy teljesen egészséges gerincoszlop volt látható.
- Egy másik alkalommal éppen együtt autóztunk Daskalossal, amikor egyszerre
csak, teljesen váratlanul, elkezdte leírni nekem maine-i otthonunk belsejét. Azzal
viccelődött, hogy nem ártana az emeletre is felszereltetnünk egy
telefonkészüléket.
„Még a végén kitöröd a nyakad, miközben lefelé rohansz, hogy felvedd a kagylót,
Kyriaco!” - mondta.
Pedig soha senki nem említette neki, hogy néz ki a házunk belülről, a telefon
helyéről pedig végképp sohasem esett szó köztünk.
- Talán mindez csak a véletlen műve, - próbálkozott kényszeredetten, erőtlen
hangon Sophia.
- Nehezen tudnám puszta véletlenként kezelni az összes esetet! Tudod, ha
valami ilyen gyakorisággal történik, arra az ember előbb-utóbb felfigyel, és a
„véletlen” szó kezdi értelmét veszíteni.
Állításomat néhány további példával igyekeztem alátámasztani:
- Az egyik diákom az elmúlt húsz évben súlyos fizikai problémákkal küszködött,
de az orvosok csak nem tudták megállapítani betegsége eredendő okát. Egyszer
megmutattam a fényképét Daskalosnak. Ő kézbe vette a képet, és pár
másodperc alatt kész volt a diagnózissal: a lány agyával van a baj, ezért EEG-
vizsgálatot javasol. Diákom megfogadta a tanácsot, alaposan kivizsgáltatta a
fejét, és valóban meg is találták a probléma okát. Azt persze már nem közölte az
orvosaival, honnan vette az ötletet, hogy éppen az agyát érdemes kivizsgálni.
- Vagy egy másik alkalommal egy new yorki nő fényképét vittem el Daskaloshoz,
akinek az előzőekhez hasonlóan, szintén súlyos fizikai problémái voltak, de az
orvosok tehetetlenek voltak vele szemben, nem tudván, mi okozza a bajt.
Daskalos közölte, hogy a nőnek szuvasak a fogai, azokat kellene kezeltetnie,
kihúzatnia valamennyit, még mielőtt az egész testét megmérgezik. Mivel magam
is furcsálltam a dolgot, levelemben csak óvatos célzást tettem Daskalos
javaslatára, úgy adtam fel azt Ciprusról. Fél év elteltével telefonhívásom
érkezett. Az illető hölgy férje keresett, hogy beszámoljon nekem a történtekről. A
felesége előszörre nem fogadta meg Daskalos tanácsát, és nem ment el a
fogorvosához, hogy kihúzassa a fogait, de a fél év alatt négy foga is szó szerint
felrobbant a szájában, és magától kiesett. A fertőző genny úgy csorgott ki az
asszony szájából. Ekkor persze már felkereste a fogorvost, és a maradék fogait is
kihúzatta. Fizikai problémái azóta nyomtalanul megszűntek.
- Ha ezek az esetek valóban megtörténtek, - mondta Sophia, és egyre nagyobb
döbbenettel a szemében nézett rám, - és a véletlen lehetőségét kizárod, akkor
hogyan tudod megmagyarázni őket?
- Márpedig a történelem folyamán a legnagyobb filozófusok, beavatottak és
tudósok mind arra a véleményre jutottak, hogy a véletlen, mint olyan, nem
létezik! C. G. Jung például erre az észrevételére alapozta híres és sokat vitatott
elméletét a szinkronicitásról. Hasonlóképpen, Daskalos és Kostas is egy olyan
magasan lejlett ismeretelméleti rendszeren belül dolgozik, amely természetes
magyarázatot szolgáltat az úgynevezett véletlenekre.
Idáig jutottam okfejtésemben, amikor egy rég nem látott barátomat vettem
észre, éppen akkor lépett be az étterembe. Integettem neki, és miután
üdvözöltük egymást, barátaival letelepedett egy másik asztalhoz. Sophia és én
ezután nekiláttunk, hogy elfogyasszuk kiadós vacsoránkat. Ekkorra már az
Elefthere Karpasia minden asztala foglalt volt, a pincérek alig győzték a sok
futkosást a kinti konyha és a vendégek sokasága közt, hogy mindenkinek
felszolgálják a különböző görög és török finomságokból álló vegyes ízelítőt, a
mezedest, ami mellé sört, vagy jégbehűtött helyi borspecialitást ajánlottak.
Evés közben ki-ki a magánéletéről ejtett pár szót, majd miután már jóllaktunk,
Sophia visszakanyarodott eredeti témánkhoz:
- Kész vagyok, hogy még többet halljak barátaid világnézetéről!

Nekifogtam hát, hogy megkíséreljem őt bevezetni az alapvető tanításokba.

- Gondolatainkat és érzéseinket energia-impulzusok formájában kivetítjük a
külvilágba. Minden ember folyamatosan elementálokat teremt...
- Micsoda, elementálok?
- Az elementálok gondolatformák, amelyek különböző alakot és színt ölthetnek; a
beavatott mesterek és tisztánlátók képesek észlelni őket, amikor azok kilépnek
az ember tudatalattijából. Ezeknek az elementáloknak ereje, energiája van, és
önálló élettel rendelkeznek. Az energiájuk lehet pozitív, vagy negatív. Például
egy jóindulatú gondolatnak, vagy egy másik ember iránti szeretetteljes érzésnek
pozitív energiatöltete van. Ugyanakkor egy negatív gondolat vagy érzés nem
más, mint egy negatív töltésű elementál.
- Hova kerülnek ezek az elementálok? - kérdezte Sophia.
- Az elementálok természetükből adódóan a Daskalos és Kostas által
pszichonoetikusnak nevezett dimenzióban léteznek, az asztrális és mentális
világban, s onnan befolyásolják mindazokat az embereket, akik tudattalanul
velük azonos rezgésszinten állnak. Előbb-utóbb pedig visszatérnek a forrásukhoz.
Éppen ezért bármilyen elementált is sugárzunk ki környezetünkbe, jót vagy
rosszat, - az idővel hétszeres erősséggel tér vissza hozzánk. így működik a
karma.
- Karma?
- Igen, az ok és okozat törvénye, miszerint a világon semmi sem véletlen.
Minden létezést a karma irányít, minden oknak megvan a maga következménye.
„Ki mint vet, úgy arat.” Jézusnak ez a mondása a karma törvényéről szól. Bármit
teszünk is, helyeset vagy gonoszát, a valóságban saját magunkkal tesszük azt.

Elmagyaráztam, hogy a karma törvénye az újjászületések láncolatában

érvényesül:
- Az általunk kivetített elementálok visszatérhetnek hozzánk mostani, vagy
valamelyik következő inkarnációnkban. Így szőjük-fonjuk valamennyien sorsunk
hálóját.
- Ha jól értem, ez azt jelenti, hogy teljes mértékben magunk vagyunk felelősek a
saját végzetünkért? - kérdezte Sophia.
- Pontosan így van! Gondolataink, vágyaink, érzéseink mind-mind elementálok, s
ezek alkotják a tudatalattinkat. A tudatalatti szerkezetét tulajdonképpen
elementáljaink határozzák meg, és ennek az összességét visszük tovább
magunkkal egyik életről a másikra.
- Hát, bevallom, a reinkarnáció gondolata eléggé távol áll tőlem, - nevetett fel
idegesen Sophia.
- Daskalos szerint az efféle fogalmak függetlenek attól, hogy az ember hisz-e
bennük, hogy szered, vagy nem szereti őket. Ezek az élet tényei. A létezés
alapjainak komoly kutatásával el lehet jutni oda, hogy az ember felismeri
érvényességüket.

- Akkor folytasd csak! Mondd tovább, mi történik velünk egyik életről a másikra?
Mit mondanak erről a barátaid?
- Ahhoz, hogy megértsd, mi történik az emberrel a halál után, tudnod kell, hogy
nem csak egy testünk van, hanem három.
- Három? - Nevetnem kellett Sophia elképedt arca láttán.
- Igen, három, - ismételtem meg.
- Durva anyagi testünk mellett rendelkezünk egy pszichikai vagy asztráltesttel,
és egy noetikus, avagy mentál testtel is. Az asztráltest érzéseink, érzelmeink,
vágyaink megtestesülése; ennek középpontja a szív. A mentáltest gondolataink
teste, és középpontja a fej területe. A három test a valóság három különböző
dimenziójában nyilvánul meg, és együttesen alkotják jelenvaló
személyiségünket. A fizikai test a harmadik dimenzióban létezik, az asztráltest a
negyedikben, a mentáltest pedig az ötödikben. Három test egyben, mint
jelenvaló személyiségünk.
A három testet azok éterikus másai kapcsolják össze, egy energiamező, amely
áthatja és folyamatosan élettel telíti őket. Daskalos és Kostas azt állítja, hogy a
halál pillanatában csak a fizikai test az, ami meghal. Mint öntudattal rendelkező
személyiségek, a szellemi világban tovább élünk, érzéseinkkel, vágyainkkal,
mindazzal, ami iránt szeretetet vagy ellenszenvet érzünk, s mindezt azért
lehetjük meg, mert rendelkezünk két másik testünkkel, az asztrál- és a
mentáltesttel.
- No, és mi a különbség ebben a dimenzióban való életünk és a halál utáni élet
között? - kérdezte Sophia.
Hangjában továbbra is ott bujkált az idegenkedés, ugyanakkor egyre jobban
lenyűgözte a téma.
- Az egyetlen különbség az adott dimenziókban uralkodó törvényszerűségek
tekintetében van. Daskalos és Kostas szerint ezek a világok egymásba
ágyazódnak, de mindegyik világnak megvan a maga sajátos, egyedi
rezgésszáma. A fizikai világ például csak azért tűnik számunkra szilárdnak, mert
amíg fizikai testünkben élünk, addig ugyanazon a hullámhosszon rezgünk, mint a
durva anyagi világ. A magasabb dimenziók ugyancsak anyagiak, csakhogy jóval
magasabb rezgésűek. Az asztrális világban például már eltűnik a tér, úgyhogy az
ember egy szempillantás alatt a Föld bármely pontján képes ott teremni.
Ha megtanuljuk megemelni a rezgésszintünket, akkor amellett, hogy fizikai
testünk természetesen megmarad, de képesek vagyunk azt hátrahagyva
magasabb testeinkkel átutazni a magasabb dimenziókba. Ebben az állapotban a
fizikai test és a durva anyagiság nem jelent akadályt. Ezt hívják exomatózisnak,
testen kívüli élménynek. Tudatunkkal nemcsak azokba a valóságokba vagyunk
képesek behatolni és ott utazásokat tenni, hanem a fizikai síkon is, pillanatok
alatt információt és tudomást szerezve a világ bármely pontjáról - akár maine-i
házunk berendezését illetően is, - fejeztem be a mondatot nevetve.
Sophia zavart tekintettel nézett vissza rám. Az volt az érzésem, hogy mindaz,
amit elmondtam, furcsa tündérmesének tetszhetett neki. Újabb és újabb
ellenvetései és kérdései önmagamra emlékeztettek, amint annak idején
viselkedtem Daskalosszal, kutatásaim kezdeti szakaszában, majdnem tíz éve.
- Jól értem, azt akarod mondani, hogy ezek a magasabb testek azok, amiket az
emberek általában léleknek neveznek? - kérdezte.
- Nem, egyáltalán nem, - feleltem.
- Az asztrális és a mentális test szintén anyagi, de magasabb rezgésű. Amikor a
fizikai halál beköszöntőnek pillanatában kilépünk durva anyagi testünkből,
magasabb testeinkben - érzéseink és gondolataink testében - tovább folytatjuk
életünket. Kinézetünk egészen hasonló marad ahhoz, mint ahogy a fizikai
világban megtestesültünk. Ezekben a dimenziókban élünk tovább következő földi
testet öltésünkig, amikor is asztrál- és mentál testünket elnyeli, magába szívja
állandó személyiségünk.
- Állandó személyiség? Az micsoda? - kérdezte Sophia, és érdeklődéssel
könyökölt rá az asztalra.
- Belső valónknak az a része, amelybe az inkarnációs tapasztalatok
belevésődnek. Az állandó személyiségen keresztül visszük magunkkal egyik
életből a következőbe minden egyes testet öltésünk összes tapasztalatát.
Semmi sem vész el. Egy új inkarnáció azzal kezdődik, hogy az emberi szellem új
mentáltestet és asztráltestet alakít ki magának. Ezek nemcsak az előző testet
öltés tapasztalatait, hanem az ember addigi összes leszületésének emlékeit
magukba zárják. A fogantatáskor aztán - feltéve, hogy a körülmények lehetővé
teszik - egy új jelenvaló személyiség kezdi meg utazását a háromdimenziós
világban, hogy új tapasztalatokra tegyen szert, és tanuljon belőlük a karma
törvényének szövedékén belül.
Elmagyaráztam, hogy a magasabb testek - Daskalos és Kostas tanításainak
értelmében - fokozatosan kapcsolódnak hozzá az új jelenvaló személyiséghez. Az
első időszak a fogantatás pillanatától körülbelül a hetedik életév betöltéséig tart.
Addig a gyerekek részben még a szellemi világokban élnek. Hét éves kor után
aztán az egyén többnyire teljesen a háromdimenziós világ felé fordul, és
megfeledkezik a valóság más régióiról.
- Akkor ez az állandó személyiség lenne a lélek? - kérdezte Sophia.
- Nem egészen, - feleltem, és újra csak nevetnem kellett zavarodott
arckifejezése láttán.
- Mi lenne, ha valahol máshol folytatnánk ezt a beszélgetést? - tett javaslatot
Sophia halkan.
A környező asztaloknál ülő vendégek ugyanis egyre feltűnőbben hallgatóztak,
vagy fordultak felénk nem titkolt érdeklődéssel.
Fél tizenegy felé járt. Úgy döntöttünk, sétálunk egyet a fallal körülvett
óvárosban, Nicosiának abban a részében, amit továbbra is a ciprusi kormány
felügyelt. A Famagusta Kapuhoz hajtottunk, leparkolunk a régi sáncárok mellett,
és elindulunk a keskeny, szinte teljesen kihalt utcákon.
- Szóval akkor mi is az a lélek? - szegezte nekem a kérdést Sophia, ahogy a
velencei védőfalak tövében haladtunk.
- Ahhoz, hogy erre a kérdésedre válaszolni tudjak, meg kell beszélnünk pár
dolgot Istenről - vagy ahogy Daskalos és Kostas sokkal inkább szereti
megnevezni Őt, személytelenül, az Abszolútumról, az Abszolút Létezőről.
Számukra az Abszolútum egyenlő a minden világok mögött meghúzódó végtelen
valósággal. Valami, amiről vagy akiről az ember csak sejtelmes kijelentéseket
tehet, hiszen nyelvünk és értelmünk a találgatásokon túl áthághatatlan akadályt
jelent mérhetetlenségének megragadásához. Az ember csak akkor ismerheti meg
Istent igazán, ha maga is Istenné válik, ha eléri a szeretetteljes eggyé válás, a
Teózis állapotát.
Daskalos és Kostas azt tanítja, - folytattam, - hogy az Abszolút Lény Szent
Monászok miriádjaiból áll. Minden egyes Szent Monász maga is miriádnyi szellemi
létezőből tevődik össze. Egy Isten, egy Abszolútum a maga pluralitásában,
sokféleségében, és önállóságában, vagy ha úgy tetszik, abszolút Isteni
Egyeduralmában (autokrácia). Az Abszolútum mindent magában foglal, és semmi
sincs kívüle. Önmaga megnyilvánítása érdekében az Abszolútum megteremtette
a Tudatot, a rezgések végtelen óceánját, kezdve a legfinomabb, formátlan
rezdülésektől a legdurvább, anyagi szintű hullámokig.
- Azt állítják, hogy Isten maga a Tudat? - kérdezte Sophia. Hangjából egyre
fokozottabb érdeklődés érződött.
- Nem. A Tudat az a kifejezési forma, amit Isten, avagy az Abszolútum
választott, hogy önmagát manifesztálja. Na már most, minden Szent Monász
szellemi lényeket sugároz ki magából, amelyek áthaladnak az Ősképek Világán.
Leginkább Platón idea-tanához tudnám hasonlítani ezt a felfogást. Az Ősképek
egyike az Ember Ideája. Abban a pillanatban, amikor egy szellem-én, egy
szellemi lény sugara áthalad az Ember Ideáján, megszületik egy lélek.
- Eddig azt gondoltam, hogy a lélek halhatatlan, - szólt közbe Sophia, ahogy
tovább sétáltunk.
- Az is, de először meg kell alkotni. Valójában azonban mindannyian az a
szellemi Én-lény vagyunk, aki a lelken túl található, az Ember Ideája mögött,
amit görögül pneumának nevezünk. Minden emberi lény esszenciális magja a
pneuma, avagy a szellem. Ez a bennünk lévő Isten. Emlékezz csak arra, mit
énekelnek máig is a görög templomokban: „Pneuma o Qeos Pneuma s QesV” -
Isten a Szellem (Pneuma).
Abban a pillanatban, amikor egy lélek megteremtődik, - folytattam, -
elkerülhetetlenül alá kell szállnia a legdurvább anyagi síkra, hogy tapasztalatokat
szerezzen az alacsonyabb világokról, a polaritás világairól, jóról és rosszról,
életről és halálról, és így tovább.
A lélek eredendően színtelen. Nincs tapasztalati tudása az alacsonyabb
világokról. Alászállása előtti állapota megfelel Ádám és Éva paradicsomi
állapotának a bukás előtt. A tapasztalatszerzés érdekében tehát ki kell terjednie,
alá kell szállnia az alacsonyabb világokba, hogy úgy mondjam, el kell buknia.
Abban a pillanatban teremtődik meg az állandó személyiség, a léleknek az a
része, amibe az inkarnációk tapasztalatai rögzülnek majd. Az első testet öltés
alkalmával pedig megteremtődik egy jelenvaló személyiség, ami - mint azt már
korábban tisztáztuk - három testből áll: mentál testből, asztrál testből és fizikai
testből.
Minden emberi lény többdimenziós. Daskalos szemléletes hasonlatát használva,
egy szakasz, két végponttal. A Szellem pontja folyamatosan sugárzó, a másik
végpont, a jelenvaló személyiség ugyanakkor a sötét oldal. A létezés célja nem
más, mint a két végpont egyesítése egy fényesen ragyogó körben.
- Hogyan tehetjük ezt meg? - kérdezte Sophia.
- Azáltal, hogy alacsonyabb énünket ráébresztjük önmaga isteni eredetére.
Alászállásunk az alacsonyabb világokba, és az inkarnációs körforgás kezdete
valójában azzal járt, hogy Isteni Énünket, a Szellemet börtönbe zártuk, és
megfeledkeztünk róla.
- Szóval azt akarod mondani, - jegyezte meg Sophia erőltetett mosollyal - hogy
valójában mindannyian istenek vagyunk.
- Száműzött istenek, - válaszoltam - akik saját magunkra erőltetett amnéziában
szenvedünk. Végső és mindenen átívelő életcélunk azonban éppen az, hogy
visszanyerjük emlékezetünket. Ezt tanítja Daskalos és Kostas.
- Ha valóban ez a helyzet, akkor máris adódik a következő kérdés: hogyan
emlékezhetünk vissza? - szólt Sophia.
- Ennek több módja is van. Daskalos és Kostas azt tanítja, hogy függetlenül
attól, hogy felismertük-e vagy sem, függetlenül attól, hogy tudatában vagyunk-e
vagy sem, de mégis mindannyian önmagunk felfedezésének és megvalósításának
az ösvényén járunk. A karma adok-kapok törvényének keretein belül, újabb és
újabb inkarnációink tapasztalatai idővel oda vezetnek, hogy egyre érettebbekké
válunk, és elindulunk vissza, eredetünk végpontja, a bennünk élő Szellem-én
felé. Végül valamennyi emberi lény önmaga valódi tudatára ébred majd, még ha
ez az út fájdalmakkal és szenvedéssel teli is; ez az ára feledékenységünknek.
Létezik azonban egy másik, tudatosságot és önfegyelmet igénylő út is, az
igazság keresésének útja, a Keresők ösvénye. Ha az ember az Igazság
Keresőjévé válik, tudatosan vág neki a visszavezető útnak, amelynek során
önmagát felismeri, s a Tékozló Fiúhoz hasonlóan - akire Daskalos oly
előszeretettel szokott hivatkozni - visszaérkezik Szerető Atyja palotájába. Az
Igazság Keresésének módszere a következő krisztusi kijelentésre épül: „Ismerd
meg az Igazságot, és az Igazság szabaddá tesz.”
- Jó, de hogyan kezd hozzá az ember ehhez a kereséshez? Hogyan válik az
Igazság Keresőjévé?
- Koncentrációval, meditációval, önmegfigyeléssel és szolgálattal, - feleltem, és
elmeséltem Sophiának néhány egyszerű meditációs gyakorlatot, amiket Daskalos
és Kostas szokott kijelölni a tanítványaiknak.
- Az önmegfigyelés és a szolgálat elengedhetetlen a törekvésben. Ahogy
Daskalos mondja, »ezek ölik meg bennünk a Minotauruszt«, ezek törik le
egoizmusunk szarvait. Saját önzőségünk a legnagyobb ellenségünk, mert ez
akadályoz meg minket abban, hogy valódi mivoltunk tudatára ébredhessünk.
Egoizmusunk tart fogva alacsony tudatszintünkön. Ahhoz, hogy csapdájából
kitörjünk, Thézeuszhoz hasonlóan meg kell ölnünk a Minotauruszt.
Azzal, hogy szisztematikusan megtisztítjuk tudatalattinkat önző vágyainktól,
tulajdonképpen tudatosságunk fejlődését mozdítjuk elő. Felgyorsítjuk
visszatérésünk menetét az Atyához, az Istennel való egység, a Teózis
megvalósítását.
- Nekem még mindig gondom van ezzel az inkarnációs elmélettel, - szólalt meg
Sophia séta közben, hosszas hallgatás után.
Éppen akkor értünk az Ayios Sawas, a sok Nicosia szívében található régi
templom egyike elé.
- Ha eredetileg valóban istenek vagyunk, és az a célunk, hogy újra ráébredjünk
isteni mivoltunk állapotára, akkor miért éppen az inkarnációs körforgást
választottuk ennek megvalósítására?
- Jó kérdés! Az évszázadok folyamán rengetegen elgondolkodtak már ezen, a
közönséges átlagembertől kezdve a komoly beavatottakig.
Az egyik népszerű, a buddhizmus egyik ágának hagyományából eredő elképzelés
szerint a tudatosság legvégső állapota az én egyfajta nihilizmusa, amikor is
öntudatunk összefonódik Istennel, és feloldódik az Ő teljességében. Ebben az
állapotban az egyén mint olyan, elveszíti létét. Ez az elképzelés a nyugat világi
értelmisége számára olyannyira megnyerő volt, hogy a gnoszticizmusuknál fogva
sokkal inkább hajlandók voltak elfogadni azt, semhogy beismerjék az egyéni
tudat örök és halhatatlan voltát. Nemrégiben olvastam egy igen érdekes könyvet
a Tudatos álmodásról - a szerzője Stephen LaBerge, a Stanford Egyetem alvással
foglalkozó kutatóközpontjának a vezetője, aki műve vége felé éppen ezt a témát
boncolgatja. Megállapításai elgondolkodtattak, úgyhogy pár mondatát fel is
jegyeztem magamnak, hátha megvitathatom majd őket Daskalosszal vagy
Kostasszal. Valahol a pénztárcámban itt is kell, hogy legyen nálam a papiros.
Odasétáltunk az egyik utcai lámpa alá, és előkerestem a lapot. Széthajtogattam,
és elkezdtem felolvasni róla: „Transzperszonális identitásunk meghaladja
személyes öntudatunkat. Transzperszonális identitásunkról végső soron
bebizonyosodhat, hogy az természetét tekintve azonos a végső valósággal. (...)
Minden Birtok Birtokosa, a Mindentudás Tudója, Mindenek Teremtője - az Egy
Tudat, a Valóság maga.” Nos, eddig rendben is volnánk, már ami az Igazság
Keresőit illeti. Nem hinném, hogy ezen szavak ellen akár Daskalosnak, akár
Kostasnak bárminemű kifogása lenne. De hallgasd csak, később mit állít
LaBerge, az álmok kutatója! - Sophia közelebb hajolt, és együtt olvasott velem.
„Éppen ezért elképzelhető, hogy amikor az ember meghal, bár egyéni szinten
megszűnik létezni, és mint harmatcsepp, belevész az óceánba, de ugyanakkor
eljuthat lényegi önvalója felismeréséhez: a harmatcsepp ráébredhet, hogy túl
önmagán mint harmatcseppen, ő maga az Óceán. A kérdésre, hogy mivé is
leszünk hát a halál után, eszerint azt felelhetjük, hogy minden és semmi
egyszerre.”
- Szinte látom magam előtt, hogy fog fetrengeni a nevetéstől Daskalos, ha ezt
felolvasom neki! - mondtam, és az összehajtogatott lapot visszatettem a
pénztárcámba.
- Azt mondaná, ha a halál ilyen megvilágosodást hozna nekünk, akkor a
bölcsességhez vezető legrövidebb és legbiztosabb út az öngyilkosság lenne.
Csakhogy a halál semmit sem változtat az ember tudatosságán! - szögeztem le,
ahogy újra nekiindultunk, hogy folytassuk sétánkat.
- Hiszen az egyetlen változás, ami a halál pillanatában bekövetkezik - mondaná
Daskalos és Kostas -, csupán annyi, hogy az ember maga mögött hagyja durva
anyagi testét. Életünk azonban tovább folyik, öntudatos lényekként tovább élünk
magasabb testeinkben, érzéseink és gondolataink testében, asztrál és mentál
testünkben. Ezekbe a rezgésállapotokba azzal a tudatszinttel lépünk át, amivel
halálunk pillanatában rendelkezünk. Az inkarnációk sora és a karma az, ami
egyre érettebbé tesz minket spirituálisan, mígnem a Teózisban elérjük
végcélunkat. Természetesen visszatérésünket felgyorsíthatjuk az Igazság
Keresésével.
Daskalos azt mondaná, hogy a legtöbb ember nincs tisztában azzal a ténnyel,
hogy magasabb testei vannak. Ezért is jutnak rendszerint téves megállapításokra
az emberiség végső rendeltetését illetően.
- De ezzel még mindig nem válaszoltál az eredeti kérdésemre, - figyelmeztetett
Sophia - nevezetesen, hogy miért van szükségünk az inkarnációk sorozatára?
- Rögtön meglátod! Daskalos és Kostas azt tanítja, hogy az inkarnálódás célja
éppen az, hogy az ember kifejlessze egyéniségét, hogy az Abszolútummal való
Egység állapotába visszatérve ahelyett, hogy elveszítené, meg tudja majd tartani
önmaga egyediségét. Mielőtt alászálltunk volna a polaritás világaiba, istenek
voltunk, de az alacsonyabb világok megtapasztalása nélkül, tisztán elhatárolható
individualitás nélkül. Mindannyian egyformák voltunk. Arkangyali létformánkban
felette álltunk térnek és időnek. A polaritás alacsonyabb rendű világaira, a tér és
az idő megteremtésére éppen azért volt szükség, hogy Szellem-énjeinknek,
pneumáinknak lehetősége nyíljon a tapasztalatszerzésre, ami végül elvezethet
minket az Ontopeiziszhez.
- Az meg micsoda? - kérdezte Sophia, és tettetett kétségbeeséssel emelte
magasba kezeit.
- Sajnos, - sóhajtottam - angolul nem találtam rá megfelelő kifejezést, ami
pontosan visszaadná a szó jelentését. A görög összetétel első tagja az on főnév,
ami „lény”-t, „létező”-t jelent; a peisis pedig a „lenni, válni valamivé” ige
származéka. Egyszóval, az Ontopeizisz azt a folyamatot jelenti, melynek során a
pneuma, a szellem az inkarnációs körforgás végén [azaz amikorra az
alacsonyabb én már minden karmikus adósságát letörlesztette] megvalósítja
egyéniségét. Az Ontopeizisz a Teózis végterméke. Ha utóbbi maga a végső
megvilágosodás, az alacsonyabb én megszabadulása az inkarnációs körforgásból
és eggyé válása a Szellem-énnel, akkor az Ontopeizisz az, amit a Szellem-én
azáltal nyer, hogy keresztülsugározza önmagát az Ember Ideáján, bele a
polaritás világaiba, a téridőbe.
Daskalos és Kostas szerint ezt a nagy létigazságot fejezi ki csodálatos módon
Jézus példabeszéde a Tékozló Fiúról. Az Ontopeizisz azt az állapotot fejezi ki,
miután a tékozló fiú már visszatért atyja házába, s birtokában van minden
tapasztalásnak, minden megpróbáltatást kiállt, amit a tér és az idő
rákényszerített.
Térben és időben szerzett tapasztalataink azok, amelyek egyedivé, különbözővé
tesznek minket. Nincs két emberi lény, akik tökéletesen egyformák lennének,
hiszen az ellentétek, a jó és a rossz világában senki sem ment keresztül
pontosan ugyanazokon a tapasztalásokon. Ez a fajta felfogás, legalábbis
számomra, sokkal elfogadhatóbb annál, mint hogy végső célunk az „Én vagyok
Én”, azaz öntudatunk teljes feladása lenne. Nem öntudatos énünket, hanem
egoizmusunkat kell feladnunk! Daskalos azt mondaná, hogy az „Én vagyok Én”
saját halhatatlan Szellem-énünk, a Pneuma, igazi önvalónk, létünk alapja. Sosem
keletkezett és sosem múlandó. Ez a bennünk lévő isten, aki önnön isteni
akaratából belépett az ellentétek világába, feledésbe burkolta önmagát, pusztán
azért, hogy az alacsonyabb világokról szerzett tapasztalatai elvezessék őt
önmaga Ontopeiziszéhez.
Sophia sejtelmesen mosolygott rám.
- Azt akarod mondani, hogy mi kutatók és tudósok, miközben ismereteket
halmozunk fel és igyekszünk feltárni a természet rejtett titkait, tulajdonképpen
mást sem teszünk, mint önmagunk Teózisára és Ontopeiziszére törekszünk?
- Az Igazság Keresésének értelmében igen, tulajdonképpen minden ember ezt
teszi, még ha tudattalanul is, legyenek akár tudósok, akár dokkmunkások,
kommunisták vagy kapitalisták.
- Van, aki tudatosan teszi ezt?
- Igen kevesen, - kuncogtam - néhány beavatott csupán! Az emberiség
legnagyobb része, ahogy Daskalos és Kostas fogalmaz, korlátozott
tudatosságukba bábozódva mély álmát alussza.
Ahogy keresztülvágtunk egy ottomán stílusú kis sikátoron, és kiértünk az érseki
palotával szemközti térre, Sophia szólalt meg:
- Nem mintha valamennyiüket ismerném, de tudtommal rengeteg különbség van
beavatott és beavatott között, rengeteg egymásnak ellentmondó vélemény. Hogy
lehet ez? Melyikben bízhat akkor az ember?
- Daskalos és Kostas szerint senkiben sem bízhatunk. Mindenkinek magának kell
feltárnia az Igazságot. Számukra, mesterek számára az Igazság Keresése nem
holmi dogmák gyűjteménye, hanem egy módszer önmagunk személyes
felfedezésére és megvalósítására. Ugyanakkor, állításuk szerint mégiscsak
létezik, hogy a hiteles és leghaladottabb mesterek egymástól függetlenül
ugyanazokra az igazságokra lelnek rá, hasonlóan a világi tudósokhoz, akik a
külvilág megfigyelése során jutnak közös nevezőre. Mindamellett, minden tudás
kísérleti és relatív, függetlenül attól, hogy tudományos vagy misztikus eredetű.
Végeredményben csak akkor fogjuk megtudni az igazságot, amikor magunk
válunk az Igazsággá, azaz a Teózis állapotában.
Ebből adódik, hogy amikor a magasabb világokról szóló ismeretek az
alacsonyabb világok szintjén jutnak kifejeződésre, akkor azokban bizonyos
mértékben eltorzulnak, az őket kinyilvánító beavatottak szellemi fejlettségétől és
tudatosságától függően. Nem minden mester egyforma, mint ahogy nem minden
tudós kap felfedezéséért Nobel-díjat.

Mire eszmefuttatásomat befejeztem, éppen visszaérkeztünk sétánk

kiindulópontjára, a Famagusta Kapuhoz. Annyira belemelegedtünk a
beszélgetésbe, hogy észre sem vettük, hogy elszaladt az idő. Rég elmúlt már
éjfél, az utcákon egy lélek sem járt. Csak az egyik barikád mögött volt észlelhető
némi mozgolódás, ahogy a katonák őrködtek, nem messze a parkolótól, ahol az
autómat hagytuk.
Felajánlottam, hogy hazafuvarozom Sophiát Kaimakliba, egy közeli
városnegyedbe, ahol szigeten tartózkodása idején lakott.
- Mondd csak, Kyriaco, személy szerint hogy érintett meg téged ez a téma? -
kérdezte út közben.
- Sokan feltették már nekem ezt a kérdést. Hosszú történet, - nevettem el
magam.
- Mint te magad, egykor én is tele voltam kételyekkel minden iránt, ami
túlmutatott azon, ami öt érzékszervünkkel észlelhető. Persze be kell vallanom,
nem rajongtam túlzottan a tudományos materializmusért sem. Hozzád hasonlóan
a görög ortodox vallás keretei között nőttem fel, és lenyűgözött annak liturgikus
szépsége. De aztán idővel azt éreztem, hogy nincs más választásom, mint hogy
az agnoszticizmus irányába mozduljak el. Egyetemi tanulmányaim sem igazán
kínáltak más lehetőséget, hisz szinte az egész oktatás arra épül, hogy az egyedül
valóságos világ az, amelyet hétköznapi tudatunkkal észlelünk. Elhitették velem,
hogy hiteles tudás csakis egyetlen módon szerezhető, a szigorú tudományosság
révén. Minden más csak puszta vélekedés, bizonyíthatatlan illúzió. Egy idő után
aztán azon kaptam magam, hogy ha kényszeredetten is, de behódoltam a
racionális tudományosságnak, s már egyenesen a fundamentalisták közé
tartozom.
Más világokról azt gondoltam - már ha egyáltalán elgondolkodtam a létezésükön
-, hogy ha vannak is, túl vannak az emberi felfogóképesség határain, éppen
ezért bárminemű kutatásuk felesleges idő- és energiapocsékolás lenne.
Megbékéltem hát a magam kis háromdimenziós világával, és mint szociológus,
próbáltam megérteni azokat a társadalmi viszonyokat, amelybe belecsöppentem.
Képzeld, egy rövid ideig, mint végzős diák, még a marxizmus gondolatával is
kacérkodtam, mint minden probléma lehetséges megoldásával.
- És aztán mi történt? - kérdezte Sophia.
Úgy éreztem, hangjában bujkál némi irónia; eszembe jutott, hogy szimpatizál
történelmi materialistákkal.
- Állást kaptam a Maine Egyetemen, és egyszer csak minden változni kezdett, -
feleltem.
Elmeséltem neki, hogyan avatott be egyik kollégám a keleti meditációs
technikákba „testem és elmém lecsendesítése” érdekében, és hogyan ismertetett
meg egy sor irodalommal, aminek eladdig a létezéséről sem tudtam.
- Milyen irodalomra célzol?
- Az örökérvényű filozófiára, - válaszoltam Huxley híres szavaival, majd
elmagyaráztam, hogy Huston Smith filozófiai nézete szerint az örökérvényű
filozófia - vagy ahogy Az elfeledett igazság című művében ő nevezte, az
„őshagyomány” - az az évezredek során fölhalmozódott ezoterikus bölcsesség,
amely a történelem folyamán minden komoly törekvő és a tudatosság határait
feszegető kutató előtt egyformán megmutatkozott.
- Az őshagyomány benne gyökerezik az emberi természetben, függetlenül a
különböző korok és kultúrák filozófiai divathullámaitól és szeszélyeitől. A nagy
misztikusok és tanítók minden kultúrkorszakban ezt a hagyományt adták tovább.
És most először a történelem során, ez az őshagyomány elérhetővé vált a széles
tömegeknek is.
- Hogyan?
- Az olcsó könyvek által.
- Ezt hogy érted?
- Egészen a legutóbbi időkig ez a fajta misztikus bölcselet csak néhány
kiválasztott egyén sajátja volt, a nagy beavatottaké, akik súlyos nehézségek - és
néha életük kockáztatása - árán gyakoroltak, és adták át tudásukat titkos
testvériségekben. De az idők mára megváltoztak. Szerencsére, mi már sokkal
nyitottabban élhetünk, egy sokkal toleránsabb világban. Előbb-utóbb minden
napvilágot lát nyomtatásban.
Látod, Sophia, kapcsolatom ezekkel a ciprusi mágusokkal arra késztetett, hogy
minél mélyebbre ássam magam az efféle dolgok kutatásában. És eközben arra
kellett rájönnöm, hogy az emberiség talán egy hatalmas tudati forradalom
küszöbén áll, egy a reneszánsznál és a felvilágosodásnál is jelentősebb változás
előtt.
Időközben hazaérkeztünk, leállítottam az autót Sophia édesanyjának a háza
előtt, úgy folytattam:
- Talán mégsem vagyunk olyan feledésre kárhoztatott, tehetetlen teremtmények,
mint amilyennek sokszor képzeljük magunkat! Talán léteznek belsőnkben
felfedezésre váró világok, amelyek akár még tágasabbak is, mint a csillagászok
égboltja!
Megemlítettem az amerikai űrhajóst, Edgar Mitchellt, aki holdra lépése
pillanatában oly mélységes misztikus élményen esett át, hogy visszatérve a
Földre, Kaliforniában megalapította a Mentális Tudományok Intézetét, egy
alapítványi kutatóközpontot az ember „belső tere” új határmezsgyéinek
feltárására.
- Tudod, a legnagyobb elismerés, ami könyveim megírása óta ért, az az a
rengeteg levél, amiket a világ legkülönbözőbb pontjairól kaptam, s amelyekben
olvasóim beszámolnak arról, hogyan nyújtottak nekik térképet és útmutatást
ezek a tanítások azoknak a világoknak a felfedezéséhez, amelyeket volt alkalmuk
megtapasztalni, vagy amelyeket azóta is tapasztalnak.
Ezen a ponton túl számomra már nem is az a kérdés, hogy vajon tényleg
léteznek-e más, a mi hétköznapi háromdimenziós világunkkal kölcsönhatásban
lévő valóságok, hanem hogy miként lehetne azokat feltárni, kikutatni, hogyan
lehetne létrehozni egy olyan tudományt, amely ezeket a spirituális dimenziókat
veszi vizsgálat alá. A tibeti lámák például évezredek óta ezt művelik a Himalája
csúcsai közt.
- Feltételezem, - vetette közbe Sophia, - hogy meg vagy győződve róla, hogy a
barátaidnak, Daskalosnak és Kostasnak bejárásuk van ezekbe a világokba, és
hogy ők ezt a bizonyos őshagyományt oktatják.
- Hiszem, hogy Daskalos és Kostas megérdemlik, hogy adjak a szavukra, és
komolyan vegyem őket, illetve azokat az állításaikat, amelyek ezekről a más, a
hétköznapi érzékeken túli világokról szólnak. Tudod, Sophia, mostanára
beláttam, hogy a jó, dogmatikamentes tudomány nem ellensége a
spiritualitásnak, sőt, ellenkezőleg, annak egyik szövetségese. És éppen ez teszi a
mai helyzetet oly lenyűgözően érdekessé és ígéretessé.
- El fogok gondolkodni azon, amit mondtál, - mondta mosolyogva Sophia.
Búcsúzóul ajánlottam neki egy könyvet, Marilyn Ferguson Vízöntő
összeesküvését, amelyet jó összefoglalásnak tartottam arra, hogy az
úgynevezett „határtudományok” indirekt módon hogyan képesek igazolni a nagy
misztikusok spirituális kijelentéseit.
- Még egy utolsó kérdés! - mondta Sophia, miközben kikászálódott az autóból.
- Honnan tudják ezek az emberek, amit tudnak? Hol tanultak ezekről a dolgokról,
amelyekről ma egész este beszélgettünk?
- Mind Daskalos, mind Kostas azt állítja, hogy a magasabb világokról szerzett
ismereteik alapvetően két forrásból fakadnak. Az egyik forrás saját közvetlen
tapasztalatuk ezekről a szellemi valóságokról. Képességeiket és tudásukat nem
egyedül mostani inkarnációjukban szerezték, hanem előző életeikben alapozták
meg. Ha valaki mesterévé válik mindhárom testének, képes kilépni azokból, és
használni azokat, hogy betekintést nyerjen a magasabb dimenziókba. Ha pedig
már megismerte ezeket a világokat, szolgálatára lehet azon embertársainak, akik
szükséget szenvednek valamiben. Az ember „láthatatlan segítővé” válik,
szupertudatossággal rendelkező énné, egy Hermész Triszmegisztosszá.
- Egy mivé? - kérdezte Sophia elkerekedő szemekkel.
- Egy Hermész Triszmegisztosszá, - ismételtem meg kuncogva, és
elmagyaráztam, hogy az ezoterikus, misztikus bölcsességgel foglalkozó
hermetikus filozófia állítólag egy görög bölcs nevéhez fűződik bizonyos Hermész
Triszmegisztoszhoz, aki az ősi Egyiptomban élt, több évszázaddal Krisztus előtt,
illetve hogy a hermetikus filozófia részét képezi annak, amit Huxley „örökérvényű
filozófiá”-nak nevezett.

Amikor megemlítettem Daskalosnak a hermetikus filozófia eredetére vonatkozó

iménti eszmefuttatást, ő nevetve rázta meg a fejét. Kijelentette, hogy bármely
emberi lény Hermész Triszmegisztosszá válhat, aki eléri a szupertudatos énség
állapotát. Bárki, aki három - fizikai, asztrális és mentális - testének mesterévé
vált, Hermész Triszmegisztosznak nevezhető. Hermész, a szárnyas isten a
repülést jelképezi, azaz a testelhagyás - vagy ahogy mások nevezik az „asztrális
utazás” - képességét.
Mint tudod, a görög trismegistus szó lefordítva „háromszorosan nagy”-ot jelent, s
mint ilyen, arra a személyre utal, aki uralja mindhárom testét, s ezáltal szabad
bejárása van a létezés magasabb világaiba, ahol képes tudást és bölcsességet
felhalmozni és átadni azt mindazoknak, akik - hozzánk hasonlóan - egyelőre a
tudatosság alacsonyabb szintjén éljük életünket.
Amint látod, kedves Sophia, előbb-utóbb te is, én is, és minden ember eljut majd
arra a szintre, hogy Hermész Triszmegisztosszá válik. Amikor pedig ez
megtörténik, jó spirituális tudósok módjára tapasztalatilag leszünk képesek
igazolni mindazt, amiről egyelőre csak hallomásból tudunk.
- A Hermész Triszmegisztosszá válás azonos a Teózissal?
- Nem, a Teózis annál sokkal magasabb tudatállapotot jelent. A Teózis minden
lélek végső rendeltetése, a tudatosság fejlődésének végső állomása. A
szupertudatos énség állapota egyike azon kevés közbenső lépcsőfoknak, amelyek
az Istennel való tudatos egységhez vezetnek. A Teózis ilyen formán egy
egyirányú sugárút. Ha célhoz érsz rajta, a hétköznapi értelemben vett emberi
módon - születés, halál, újraszületés körforgása révén - már nem térhetsz vissza
belőle. Kostas egyszer azt mondta nekem ezzel kapcsolatban, hogy a legnagyobb
mesterek, akik már elértek a Teózis küszöbére, és bármikor kívánságuk szerint
beléphetnének, nem teszik meg az utolsó lépést, éppen azért, mert szeretnének
még visszatérni, és másokat segíteni szellemi útjukon. Kostas így fogalmazott:
„Minél magasabbra jutsz, annál nagyobb benned a szeretet és az együttérzés
mások iránt, és annál nagyobb készséget érzel a szolgálatra.” Talán épp az ilyen
emberekre vonatkozik az állítás: „elsőkből lesznek az utolsók”.
- És mi az a másik forrás, amire céloztál, ahonnan Daskalosék a tudásukat
merítik? - kérdezte még Sophia, mielőtt beindítottam volna a motort.
- Na, ez lesz csak a meglepő számodra! Azt állítják, hogy képesek tökéletesen
ráhangolódni olyan nagy mesterek tudatrezgéseire, akik a tudatosságnak és a
bölcsességnek a legmagasabb szintjén állnak. Ezek a mesterek már az
Abszolútum isteni autokráciáján belül tartózkodnak. Egyikük Yohannan, azaz
János apostol, Krisztus Szeretett Tanítványa. Daskalos és Kostas Yohannan
közvetlen irányítása szerint tanít. Az Igazság Keresése tehát egy olyan szellemi
gyakorlatrendszer, melynek alapjait az az arkangyali lény fektette le, aki
valamikor Szent Jánosként, a negyedik evangélium szerzőjeként élt a Földön.
Daskalos és Kostas egybehangzó véleménye szerint bárki, aki egy bizonyos
szellemi fejlettséget, a szupertudatos énség bizonyos fokát eléri, csatornájává
válhat Yohannannak, annak a „szuperintelligenciának”, aki - ahogy ők mondják -
tökéletesen átlátja és felügyeli bolygónk szellemi fejlődését.
- Olvasnak ezek az emberek valaha is könyveket? - kérdezte Sophia.
Már elfordítottam a slusszkulcsot és a lábam a gázpedálon volt, de észrevettem
arcán az elhatalmasodó kétségbeesést a Yohannan név hallatán.
- Azért, hogy szellemi ismereteket szerezzenek, nem, - feleltem.
- Arra ott vannak egyéni tapasztalataik. De ez nem azt jelenti, hogy akár
Daskalos, akár Kostas műveletlen barbár lenne. Épp ellenkezőleg, Kostas
Angliában szerzett mérnöki diplomát, Daskalos pedig a larnacai Amerikai
Akadémián végzett, majd később, bár a szigetet sosem hagyta el, levelező úton
még több angol felsőoktatási intézmény oklevelét megszerezte, azokat is
kitüntetéssel.
- Szeretnék találkozni ezekkel az emberekkel! - kiáltotta még utánam búcsút
intve Sophia.

Az elkövetkező hetekben feleségemmel, Emilyvel többször is elkísértük Sophiát

Kostasszal és Daskalosszal való találkozóira. Mire elhagyta Ciprust, hogy
visszatérjen Kanadába, világnézetének változásában már érezhető volt a hosszas
beszélgetések hatása. Sőt mi több, utolsó együttlétünket követően Daskalos
cinkosan rám kacsintott, és azt mormolta: „Készen áll!” Elérkezett hát Sophia
ideje, hogy belevágjon abba a hosszú folyamatba, amely elvezeti majd őt a
felébredéshez. Ígéretet tett arra, hogy legközelebb hosszabb időre tér majd
vissza Ciprusra, hogy lehetősége legyen alaposabban elmélyedni Daskalos és
Kostas világában. Tökéletesen megértettem őt. Tíz évvel korábbi önmagamat
láttam Sophiában, amikor jómagam is először szembesültem Daskalos és Kostas
különleges szellemiségével.

Második fejezet
2. Mennyországok és poklok

Stephanosszal együtt reggel fél tízkor érkeztünk Strovolosba, Daskalos házához.

A bejárati ajtó szélesre volt tárva, az előszobát elöntötte a ragyogó nyári nap
melege. Daskalos egyedül üldögélt egy árnyékos sarokban. Teljesen
elcsigázottnak tűnt, mint akiből minden életerőt kifacsartak.
- Daskale, mi történt veled? - kiáltottam fel ijedten.
Félig megemelte szempilláit, intett a kezével, és kért egy pohár vizet.
- Majd elmesélem, később, - suttogta.
Az utolsó cseppig kiitta a pohár vizet, és megkönnyebbülten sóhajtott fel.
- Éppen most tértem vissza egy pokolból. Ott volt dolgom. Ha tudnátok, micsoda
kellemetlen dolog ellátogatni efféle helyekre! - és grimaszba torzult az arca.
Látva kérdő tekintetünket, belekezdett, hogy részletesen elmesélje a történteket.
Időközben az ereje is kezdett visszatérni.
- Amíg az ember a földi síkon él, tudatát könnyebben rá tudja hangolni az
alacsonyabb pszichonoetikus világok rezgéseire, mert azok közelebb állnak a
durva anyagi rezgésekhez. Az egyik szellemvilágbeli ismerősöm, egy láthatatlan
segítő ezért engem kért meg arra, hogy segítsek neki egy barátjával
kapcsolatban, aki a legalacsonyabb asztrál-szellemi régiók egyikébe került. Azért
hívom asztrál-szelleminek, mert mint tudjátok, az asztrális (pszichikus) és a
mentális (noetikus) szintek kölcsönösen áthatják egymást. Ahol nincs gondolat,
ott nincs érzelem. És ezek a világok az anyagi síkon is érvényesülnek.
Egy vakító fényes térben kapcsolatba léptem hát ezzel a láthatatlan segítővel, és
elbeszélgettünk egymással. Csodálatos volt odafent!
„»Gyere velem, segítsünk a barátomon!« - invitált, mondván, hogy ő már
annyiszor meglátogatta őt, de mindhiába.
»Ha ő maga nem akar kimozdulni saját poklából, nem lesz könnyű segíteni
neki!« - feleltem.
»De azért csak irányítsuk rá a tudatunkat, és teremjünk ott mellette.«
Tudjátok, az asztrál-szellemi világokban az ember tudatának koordinálásával
mozoghat: ha akarja, egy villanás, és tizedmásodpercek alatt bárhol ott terem,
de ha úgy tetszik, fokozatosan is közeledhet valami felé. Az illető akaratától
függ, melyik módot választja éppen. Nos, alászálltunk hát. Pokoli sötét volt.
Kísértetiesen ijesztő. Próbáltam fókuszálni, hátha sikerül legalább körvonalakat
kivennem magunk körül. Mint kiderült, formáit és alakzatait tekintve az a világ is
csodálatos volt, hegyekkel, völgyekkel, fákkal; még valami tengerfélét is
észrevettem, csakhogy az mozdulatlan és néma volt. Láthatatlan segítőmnek
megjegyeztem, hogy magamtól meglehetősen ritkán látogatok el efféle helyekre.
Olyan volt az egész, mint egy koromsötét éjszaka, amelyben alig dereng
halványan a félhold.
»Ezen a helyen nem lehet ennél világosabb,« közölte ismerősöm, - »mert azt az
itt élők nem tudnák elviselni. Az Isteni Kegyelem itt is működik. A sötétség, amit
észlelsz, az itt élők belsejéből ered, és ez befolyásolja a külső környezetet is.«
»Fojtogató a levegő,« - panaszoltam, - »mintha minden rothadna!«
Ők teremtenek maguknak ilyen állapotokat,« - magyarázta tovább barátom, -
»mert ez felel meg nekik.«”
„Egy négyszer akkora ház előtt találtuk magunkat, mint az enyém,” - folytatta
Daskalos.
„Bekopogtattunk a hatalmas vaskapun, de senki sem válaszolt. Úgy tűnt nekem,
láthatatlan ismerősöm nem a legtapasztaltabb, mert nekem kellett noszogatnom
őt, hogy menjünk át a falon. Emlékeztettem rá, hogy adott helyzetünkben
felesleges kopognunk. Bent teremtünk hát a ház belsejében, és ott találtunk egy
embert, aki a félhomályos nappaliban ücsörgött. Biztos voltam benne, hogy azt a
kis fényt is az Isteni Kegyelemnek köszönhettük. Mintha egy húsz wattos izzó
hunyorgott volna, de a szoba méreteihez képest elenyésző fényt adott. A férfi
egy sötét, bársonyos fotelban ült, és mióta csak meglátott minket, azt
kérdezgette, hogy kerültünk a házába.
»A barátaid vagyunk,« - feleltem neki.
»Értem én,« - dünnyögte bosszúsan, - »ti is csak afféle bajkeverők vagytok, akik
sosem hagynak nyugton!«
»Igazán sajnálom,« - válaszoltam. » De mondd csak, szeretsz itt élni?«
»Miért ne szeretnék? Ez az otthonom. És verjétek ki a fejetekből, hogy bármit is
ellophattok tőlem! Tőlem senki nem lophat el semmit!«
Próbáltam lecsillapítani: »Nem azért jöttünk, hogy bármit is elvegyünk tőled.
Egészen más okból vagyunk itt. Nézd csak, ez az illető a barátod, ugye?« -
mutattam társamra.”
„A férfi a fogait vicsorgatta.
»Tudom én jól, milyen barát! Hagyjatok magamra! Nincs szükségem barátokra!«
»Tényleg nincs?« - erősködtem. »Jobb egyedül élned, teljesen magányosan?«
»Igen, jobb!« - felelte dacosan.
Ekkor odafordultam az ismerősömhöz, és közöltem vele, hogy egyelőre semmit
sem tehetünk a barátjáért, és a legjobb lenne, ha láthatatlanokká válnánk a
számára, úgy maradnánk ott mellette, kifigyelve, mi történik.
Így is tettünk. Megemeltük a rezgésszintünket, és ezzel eltűntünk a szeme elől,
pedig egy tapodtat sem mozdultunk mellőle. Ismerősömnek segítenem kellett a
láthatatlanná válásban; mint mondtam, meglehetősen tapasztalatlan volt az
efféle ügyekben.
Tudjátok, igen sok gyakorlásra van szükség ahhoz, hogy az ember akarata
szerint tudja változtatni saját rezgéseit. Meg kell tanulni felülemelkedni a
formákon és a képzeteken, hogy befolyásuktól függetlenül az ember
láthatatlanná válhasson.
Szóval, ott maradtunk az illető mellett, és figyeltük, mi történik. Hallottuk, ahogy
megkönnyebbülten felsóhajt: »Hál istennek, végre elkotródtak innen a fenébe!
De vajon hogy kerültek be ide?«
Azzal üvöltözni kezdett, mire egy sötét ruhás alak lépett be a szobába. Úgy
nézett ki, mint egy lakáj. A férfi folyamatosan üvöltözött vele: »Hogy kerültek ide
azok az alakok az előbb? Már megint nyitva hagytad a bejárati ajtót?«
Csak ekkor értettem meg, mi is történik valójában. A lakáj tulajdonképpen az
illető angyala volt, aki próbálta jobb belátásra téríteni védencét, de a férfi a
szolgájává alacsonyította őt. Így aztán az angyal nem tündökölhetett előtte igazi
fényében; abban a sötét öltözékben volt kénytelen megjelenni, amibe gyűlölködő
gondolataival a férfi öltöztette.”
„A férfi tovább üvöltözött:” - folytatta Daskalos - „»Ülj le!« - parancsolta az
angyalnak.
Aztán kinyitott néhány csikorgó vasajtót, és előhúzott mögülük egy rozsdás
fémdobozt. Közben folyamatosan szitkozódva tudakolta angyalától, hogy ki lopta
el a kincseit. Leemelte a láda fedelét, és számolni kezdte a benne lapuló arany
pénzérméket. Nevethetnékem támadt, ahogy elnéztem őt. Ez volt hát a
büntetése, a saját pokla, gondoltam. Számolta az aranyait - az érmék egyik
oldalán az angol király arcképe díszlett, a másikon Szent György. A férfi pedig
csak számolta őket, egyiket a másik után. Míg el nem felejtette, hol tart a
számolásban. Olyankor káromkodott egyet, és kezdte elölről az egészet. Közben
maga is belefáradt, ismét csak újra kezdte, és ez így ment végeláthatatlanul.
Ráadásul folyamatosan az a kényszerképzete volt, hogy meglopták őt, úgyhogy
eszelősen cikázott a tekintete a pénzkupacokon.”
„Odaszóltam az angyalnak, aki természetesen látott minket: »Mióta tart ez az
egész? Te teremted neki a pénzt?«
»Igen, de folyton elveszíti. Akkor újra teremtek neki számolnivalót, és ő újra
elveszíti. Nem tud kiszabadulni saját fogságából. Folyamatosan azon aggódik,
hogy tolvajok lopják meg őt. Pedig ezzel ő maga teremti meg azokat a
körülményeket, amelyek miatt az az érzete támad, mintha elvesztené a
kincseit.«
»És te mit teszel, hogy segíts neki?« kérdeztem az angyalt, aki erre elmondta,
hogy már minden elképzelhetőt megpróbált, hogy megvilágítsa a férfi előtt
rögeszméje illuzórikus voltát, de mindhiába. Felajánlottam, hátha segíteni tudok
néhány hatásos gondolattal, hátha belátja az illető, hogy halott, hogy aranyai
értéktelenek, és hogy ideje lenne kimozdulnia végre sötét szobájából, ki a
napfényre, más emberek társaságába.
»Gondolod, én nem próbálkoztam már ezzel?« - kérdezte az angyala.
»Ezerszer is, de egyszer sem hallgatott rám. Persze miért is ne próbálnád meg te
is? Lássuk, mire mész vele!«
Így hát megpróbáltam. A férfi a füle botját sem mozdította, csak számolta
tovább a pénzét. Ekkor utánanéztem előző inkarnációjának. Kiderült számomra,
hogy dúsgazdag volt, de rendkívül zsugori, aki végül is öngyilkosságot követett
el. Beláttam, hogy csak saját elhatározásából vethet véget kínszenvedésének, és
szabadulhat ki pokoli helyzetéből, amit önmagának teremtett.”
- Mikor történt veled mindez, Daskale? - kérdeztem.
- Ma reggel.
- Úgy érted, alvás közben?
- Nem, már ébren voltam. Nem kell ahhoz feltétlen elaludni, hogy az ember
dolgozni tudjon a szellemvilágban!
Azzal Daskalos tovább ecsetelte a különös történetet a férfival és az őt szolgáló
angyali lénnyel. Ereje időközben visszatért, tele volt energiával, már nyoma sem
maradt a kimerültségnek, amitől érkezésünkkor annyira megijedtünk.
- Amikor elhagytuk a házat, próbáltam kapcsolatba lépni az angyallal. Szinte
áttetszőén fényes volt. Megkérdeztem őt, miért olyan sötét körülöttünk minden.
»Tegyük fel,« - mondta, - »hogy egy csodálatosan szép helyen jársz, de valakik
gumiabroncsokat kezdenek égetni, és a levegő megtelik fojtogató fekete füsttel.
Hogy éreznéd magad?«
»Nyilván nagyon rosszul. De az égett gumis hasonlatodból arra következtetek,
hogy meglehetősen sokat tudsz a mi földi világunkról.«
»Ez csak természetes. - felelte.
»Nos, ebben a pokoli világban az emberek tudata olyan, mint a földi levegőt
szennyező égő gumi. A táj is azért fordul feketébe, mert az itt élő emberek
gondolatai és érzései ilyen sötétek.«
»És te szeretsz itt lenni velük?«
»Velük? Ki mondta neked, hogy én velük vagyok?« - kapta fel a fejét.
»Máshol, másokkal legalább ugyanúgy jelen vagyok.«
»Így már értem!« - feleltem.
»Szeretnék minél többet megtudni rólad!«
»Én már elég jól ismerlek téged! De ne aggódj, te is hamarosan többet fogsz
tudni rólam. Jössz te még vissza ide segíteni a rászorulókon.«
»Ugyan, hagyd el, hiszen az imént sem tudtam segíteni a védenceden!«
»Dehogyisnem! A szereteted, amit lehoztál ide, az maga a segítség, amit
nyújtani tudsz,« - felelte.
»Meglásd, idővel majd csak észhez tér. Lehet, hogy legközelebb, amikor erre
jársz, még mindig az aranyait fogja számolgatni, de annál sűrűbben látogatjuk
majd, hogy támogassuk őt. Csak Isten tudja, mikor fog kikecmeregni ebből a
pokoli kellemetlenségből.«”

„Az embernek tényleg az volt az érzése,” - fordult felénk Daskalos, - „hogy

valahol a föld alatt tartózkodik. Természetesen a poklot maga a férfi teremtette
önmagának azzal, hogy belemerült saját érzései és gondolatai világába. Ha bárki
megkérdezné őt, hogy elégedett-e a helyzetével, ő valószínűleg igennel felelne,
és eszébe sem jut, hogy változtasson rajta. Pedig csak az akaratán múlna, hogy
kilépjen saját poklából.”
Ekkor Stephanos rákérdezett, milyenek a különböző dimenziók közti határok,
mire Daskalos újabb magyarázatba kezdett.
„A szellemi világ különböző síkjai és régiói között tulajdonképpen rezgésszintbeli
eltérések vannak. Az ember úgy mozoghat ide-oda, hogy tudatát a megfelelő
rezgésre állítja be.
Mondok egy közérthető példát! A rádióval fogni tudom a BBC adását, ahol,
mondjuk, éppen egy szimfonikus zenekari hangversenyt közvetítenek. Na
mármost, anélkül, hogy akár a rádiót mozgatnom kellene, vagy nekem kellene
arrébb ülnöm, elég, ha egyszerűen csak eltekerem az állomáskereső gombot, és
máris görög buzuki zene szólal meg, ami a valóságnak egy az előzőtől teljesen
eltérő szelete. Így van ez a szellemi világ rezgéseivel is: földi időben kifejezve, az
ember tizedmásodpercek alatt változtathat helyet, kerülhet egyik pokolból vagy
paradicsomból a másikba, oda-vissza, tetszés szerint. Ahhoz, hogy egy pokolból
kikerüljön, elég csak megemelnie a rezgésszintjét, hogy úgy mondjam, és máris
egy fényesen ragyogó világban találhatja magát. Minél magasabbra emelkedik az
ember, annál nagyobb fényességgel találja szemben magát, annál tisztábban
észleli a Valóságot.”
„Saját tapasztalataim alapján állíthatom,” - folytatta Daskalos lélegzetvételnyi
szünet után, - „hogy minél fejlettebb valaki szellemi téren, minél magasabbra
kapaszkodik a mentális világ létrafokain, annál közelebbi kapcsolatba, annál
nagyobb egységbe kerül embertársaival. Ugyanakkor minél alacsonyabbra száll
alá, annál inkább eltávolodik tőlük. Legyenek odalent bármilyen sokan, akkor
sem igazán vesznek tudomást egymásról, nem érzik a többiek közelségét,
mindenki csak éli a maga kis zárkózott, magányos szellemi életét.”
Ahogy hallgattam őt, feltűnt, hogy Daskalos állításai tökéletesen egybecsengenek
mind saját tapasztalataimmal, mind a hagyományos szociológiai és pszichológiai
nézetekkel. Nem állhattam, hogy ne tegyek egy összefoglaló megjegyzést erre
vonatkozóan:
„Szóval, minél magasabb tudatszinten van valaki, annál kevésbé fog idegenkedni
embertársaitól, illetve annál kevésbé idegenedik el önmagától is.”
Majd saját kijelentésemen felbuzdulva így folytattam:
„Minél magasabbra emeli valaki tudati rezgésszintjét, annál közelebbi egységbe
kerül a többi emberrel és önmaga magasabb énjével.”
Felismeréseim kinyilatkoztatásától egészen magával ragadott a hév, nem tudtam
türtőztetni magam:
„Minél alacsonyabb tudatossági fokon áll valaki, annál kisebb mértékben tud
jelenvaló személyiségében megnyilvánulni a szeretet. Viszont minél tudatosabb
az ember, annál erősebben és célirányosabban tudja megnyilvánítani a
szeretetet, míg végül eléri a tökéletes egység állapotát, amikor már maga válik a
szeretetté!”
- Remek észrevétel! - bólogatott elégedetten Daskalos, majd ismét magához
ragadta a szót, hogy kifejtse a szellemi dimenziók további sajátosságait.
„Az emberek odaát is csak a földön megszokott világot teremtik meg maguknak.
Ugyanolyan életet élnek, amilyet az anyagi síkon folytattak: a kedvenc ételeiket
eszik, a kedvenc boraikat kortyolják, a megszokott fesztiválokra járnak
szórakozni, még a járásuk is ugyanolyan marad, mint amilyen a földi
körülmények között volt.”
- Furcsa, - jegyezte meg Stephanos, - hiszen ezek a dolgok, amiket említettél,
mind-mind a test anyagi szükségleteinek a kielégítésére szolgálnak. Holott ekkor
már nincs is testük.
- Ne feledd, amit már annyiszor, de annyiszor hangsúlyoztam: a halál után az
embereknek igenis maradnak testeik - asztráltestük és mentáltestük. Attól, hogy
átköltöznek a túlvilágra, az embereknek még nem változik meg a karaktere, a
felfogása. Asztráltestükben továbbra is ugyanazok a vágyak élnek,
átalakítatlanul, úgyhogy odaát is csak az itteni világ mását teremtik meg
maguknak, azt, amihez a földön hozzászoktak.
Daskalos hozzáfűzte, hogy az asztrális régiókban a gondolatok és vágyak sokkal
könnyebben szilárdulnak meg elementálok formájában, amik aztán az őket életre
hívók tudatában és szubjektív környezetében léteznek.
- Daskale, - kérdeztem, - a túlvilágra került emberek ugyanazokat az örömöket
tapasztalják meg, amikhez anyagi létük során hozzászoktak?
- Természetesen igen.
- Szexuális téren is?
- Igen. Persze minél magasabb szellemi régiókba emelkedik valaki, annál inkább
átalakul a szexualitása. Alacsonyabb szinteken viszont alig van különbség az
asztrális és a földi világ szexualitása között.
- Ezek szerint nincs is szükség fizikai testre ahhoz, hogy az ember szexuális
örömöket éljen át? - vetettem fel némileg zavarodottan.
- Hogy is kérdezhetsz ilyet? - csóválta a fejét Daskalos.
„Vajon a szexuális örömök forrása a fizikai test, vagy az asztráltest? Nemde
érzelmi testünk tesz minket képessé az egyesülésre?! E tekintetben a fizikai test
csak úgy van,” - azzal Daskalos mutatóujját a padló felé fordította.
„Asztráltestünk megfelelő hozzáállása nélkül azonban... meg sem moccan!” -
fejezte be a mondatot, s közben nevetgélve felemelte a mutatóujját. „Nem
véletlen, hogy annyi impotenciával küszködő emberrel találkozni manapság.”
„Az asztrális dimenziókban tehát minden megtalálható, ami a durva anyagi síkon
létezik - beleértve a szexet, a kegyetlenséget, a kedvességet, és így tovább. Az
ott élők jellemvonásai határozzák meg az adott régió természetét.”
- A halálfélelmük is megmarad? Jelent nekik valamit is a halál? És mi a helyzet a
gyilkossággal? - kérdeztem.
- Igen, van haláltudatuk. De egy szembetűnő különbség azért akad. Tegyük fel,
hogy egy kegyetlen ember megtámad valakit, és úgy érzi, hogy megölte az
illetőt. A gyilkos egy idő után mégis azt fogja észrevenni, hogy az áldozata
visszatért az életbe. Akkor újra nekitámad, és ez így megy mindaddig, míg rá
nem jön, hogy az asztráltestet nem lehet megölni. Érted? Ezért is van az, hogy
akik itt a földön sokat háborúztak és csatáztak, azok a túlvilágon is ezt folytatják,
csak asztráltestben.
- A támadással ott is fizikai fájdalmat okoznak egymásnak az emberek?
- Nem, a túlvilágon nem létezik fizikai testi fájdalom. Az ember
megtapasztalhatja például, hogy egy bombarobbanás darabokra szaggatja őt, a
tapasztalat be is íródik a tudatába, de nem érez fizikai testi fájdalmat. Aztán
egyszer csak arra eszmél, hogy „De hiszen kutya bajom!”. A későbbiekben
felidézheti az esetet, emlékezni fog rá, de fizikális fájdalomérzete nem lesz. Azt
fogja tapasztalni, hogy mindennek ellenére tovább él, úgyhogy a történteket
előbb-utóbb rossz álomnak titulálja majd. Mint mondtam, az asztrális világ
alacsonyabb régióiban mindenfelét tapasztalhat az ember. Magam is láttam már
ott egyet s mást. Akik például az iráni-iraki háborúban esnek el, a túlvilágon is
folytatják a harcot egymás ellen. Persze valójában az történik, hogy az öldöklés
az asztrál világban kezdődik, szellemi szinten, s onnan vetül le aztán a durva
fizikai síkra. Ne higgyétek, hogy az emberiség csak a Föld felszínén háborúzik!
Sajnos bárhol és bármikor kitörhetnek harcok, ahol és amikor erre vágy kél az
emberekben. Akik pedig gyilkolási, leigázási és hódítási hajlamokat visznek
magukkal a túlvilágra, azok ott is hadakozni fognak, csakúgy, mint az anyagi
világban.
Daskalos ezt követően megjegyezte, hogy láthatatlan segítőként egyik feladata
éppen az, hogy a csatatereken segédkezzen a rászorulóknak. Erős vizuális
képzelőerejével csillapítani tudja például a vérzést, míg a sebesült orvosi ellátást
nem kap. Ha pedig az illető karmája olyan, hogy halála elkerülhetetlen, akkor
többi láthatatlan segítőtársával együtt Daskalos abban működik közre, hogy az
illető helyes módon lépje át a túlvilág küszöbét.
- Ha valaki csatában veszti el az életét, általában sokkos, zavart állapotban kerül
át a túlvilágra. „Mi történt velem? Hol vagyok?” - kérdezgeti. Végignéz a testén,
de nem talál rajta sebeket, hiszen azok a szellemvilágban azonnal begyógyulnak.
Az ilyen elhunytakat mindig láthatatlan segítők kísérik, az ő közreműködésükkel
alakítják ki magukban azt a megfelelő pszichológiai felfogást, ami aztán az
asztrális világ azon régiójába juttatja őket, ahol következő testet öltésükig élniük
kell. Senki sem mások által kerül éppen oda, ahová. A láthatatlan segítők nem
dönthetnek helyettük, ők csak abban segédkezhetnek, hogy a dimenzióváltáskor
fellépő zavart leküzdjék az emberek. Lehet, hogy nem is voltak rosszak, csak
éppen valamilyen kollektív népi karmát törlesztenek a halálukkal. Sosem
tudhatjuk az okát, miért esik el valaki a csatatéren. Azt csak a karma törvénye
mögött álló Abszolút Létező ismeri.
„A láthatatlan segítők legtöbbje arkangyal. Képzeljétek csak, mekkora
türelemmel rendelkeznek ezek a lények, hogy minduntalan az emberiség
szolgálatára állnak, függetlenül védenceik őrültségeitől! Folyamatosan azon
dolgoznak, hogy megnyugtassák az elesetteket, és a nekik megfelelő asztrál
régióba irányítsák őket. Előfordul, hogy egy ütközetben a háromszáz halottból
egy sem kerül ugyanabba a szellemi állapotba, mint az a bajtársa, aki pedig
közvetlenül mellette esett el.”
„Ugyanakkor olyat is megfigyeltem már,” - folytatta Daskalos, - „hogy az
örmények is a saját nyelvükön folytatták vallási ceremóniáikat, miközben az
ortodox görögök a Kyrie Eleison-t zengték, a katolikus keresztények vagy a
mormonok pedig hasonlóképpen, ki-ki a maga nyelvén, a maga egyházi
hagyományait követve. Ez azt jelenti, hogy az azonos mentalitású és
beállítottságú személyek a túlvilágon is egymásra találnak, és a nekik megfelelő
asztrális régióban gyűlnek össze. Asztrálsíkon tehát ugyanúgy megtalálható a
világ összes vallása és felekezete. Ráadásul a földi ünnepek hatással vannak
azokra a túlvilágon élőkre, akik az adott hitűekkel közel azonos rezgésszinten
állnak. Alacsonyabb asztrális szinteken például ugyanúgy megfigyelhető a vallási
fanatizmus, mint a földön. Ezeket a tereket hívom én pokolnak.”
- De ezek szerint maga a Föld is egyfajta pokol,” - vetettem közbe.
- Pontosan, - helyeselt Daskalos. „Persze földrajzi értelemben nem tekinthető
annak. Ezt jól jegyezzétek meg! Az emberek által teremtett szellemi állapotok
változtatták a földet pokollá. Ugyanakkor ez a pokol különbözik a szellemi világ
poklaitól, lévén, hogy a háromdimenziós világ poklában más természeti
törvények uralkodnak, mint az asztrális és mentális dimenziókban. Hogy csak
egy példát említsek, a mi földi poklunkban a világosság és a sötétség a Föld Nap
körüli keringéséből adódóan váltakozik. A szellemvilágban élő lényeknek
ugyanakkor nincs szükségük napra, hogy világos legyen. Gondolataikkal mégis
teremtenek maguknak fényforrást, hiszen magukkal hozták földi tapasztalataikat
- képzeletükben megalkotják hát saját Napjukat. A szellemi világokban minden
fényt sugároz - még a legsötétebb pokol is, ha az ott élők úgy akarják.”
„Tegyük fel, hogy valakinek az a leghőbb vágya, hogy egy csodaszép otthont
építsen magának. Életében, a háromdimenziós földi világban nincs elég pénze az
építkezésre. Asztrális szinten azonban megkapja a lehetőséget a házépítésre.
Amikor aztán oda kerül, nem győz csodálkozni: »Vajon mikor építettem
mindezt?«. A vágyával teremtette meg az otthonát. Megtehette, feltéve, hogy
alapjában véve jó emberként élte le az életét. Persze ha elvetemült gonosztevő
volt, a karmája révén úgyis a legalacsonyabb asztrális régiókba kerül majd,
illetve oda helyezi majd önmagát. Mindenesetre, ha egész életében egy
kényelmes kis házikóra vágyott, a túlvilágra érkezve egyenesen benne találja
magát. Pontosan olyan lesz, ahogyan azt elképzelte. Felépíti és benne találja
magát, már persze ha megérdemli.”
„De még valamit megfigyeltem odaát, ami a durva anyagi sík jellemzője is,” -
folytatta Daskalos.
„Bármire vágyott is az ember, idővel betelik, kiég, és a megelégedettséget
felváltja az unalom. Ugyanakkor a kielégítetlen vágy csak növeli a szomjat annak
beteljesítésére. Láthatjátok, hogy a túlvilágon is a földihez hasonló pszichológiai
tényezők működnek. És van itt még valami. Az emberek általában mohók -
telhetetlenül vágyakoznak. Mondok egy példát személyes tapasztalatomból.
Annak idején volt egy barátom, Andreas. Osztálytársak voltunk a larnacai
Amerikai Akadémián, együtt végeztünk. Andreas nagyon szegény volt, alig volt
valamije. De annál több mindenről álmodozott! Családjában mindennaposak
voltak a veszekedések, a dühkitörések, és a verések, így nőtt fel. Édesanyját
tizenkét éves korában elveszítette. Az iskola után elváltak útjaink. Több év
elteltével találkoztunk újra. Minden vágya az volt, hogy leépítsen egy kis házat,
ahol nyugalomra lelhet. Kereskedő szeretett volna lenni. Ellátogatott néhány
előadásomra, és megtanult pár hatékony vizualizációs módszert. Aztán egyszer
csak elmaradt. Néhány év múlva bukkant fel újra, meglátogatott. Kijelentette,
hogy többek között a vizualizációs gyakorlatoknak köszönhetően igen
meggazdagodott. Két autója is volt, és Larnacában, a tengerparton épített
magának egy házat. De ezzel még nem fogytak ki a vágyai. Harmincöt éves
korában aztán meghalt. Karmikus okok miatt nem élhetett tovább. Egy napon
aztán találkoztam vele odaát. Ott is borzasztó gazdagnak képzelte magát.
Gondoltam, segítek neki legyőzni az illúzióját, ezért így szóltam hozzá:
- Ide figyelj, Andrea, tudatában vagy a változásoknak? Észrevetted, hogy
meghaltál?
- Kicsoda? Még hogy én? Egyszerűen nem hitte el, hogy meghalt.
- Csak átestem egy komolyabb betegségen, - magyarázta nekem.
„Emlékszem, nem tudtam visszatartani a vizeletemet, és véres volt a székletem.
Iszonyatos vastagbélgyulladásom volt!” (Valószínűleg tífusza volt, - magyarázta
nekünk Daskalos, - akkoriban még nem sokat tudtak erről a betegségről.)
„Borzasztó beteg voltam, Spyro, de mostanra teljesen rendbe jöttem,” - mesélte,
- „mi több, kifejezetten remekül érzem magam. Azelőtt alig bírtam felkelni
reggelente, most meg úgy ugrom ki az ágyból! Sőt, egy idő óta azt vettem észre
magamon, mintha nemhogy öregednék, de még fiatalodom is.” (A túlvilágon ez
természetes, - jegyezte meg Daskalos, - ha az ember úgy akarja, fiatalkori
formáját öltheti magára.)
- Mindig is fiatalosan néztél ki, Andrea, - mondtam neki.
- Nem kell hízelegned, Spyro, - felelte, - inkább gyere velem a larnacai házamba.
- Szóval azt képzeled, hogy a larnacai házadban vagy? - tettem fel neki a
kérdést.
- Hát hol a csudában máshol lennék, talán Londonban? - viccelődött velem.
- Andrea, barátom, vedd észre, hogy halott vagy! A világ, amiben élsz, ugyanaz,
mint amire valaha vágytál. Mindent a képzeleteddel építettél magad köré. A földi
tapasztalataidat hoztad át a túlvilágra.
- Spyro, most ugye csak ugratsz? Képtelen vagyok felfogni, amit mondasz,
szétmegy tőle a fejem!
- Dehogy megy szét! Csak szeretnélek rávezetni arra, hogy felesleges aggódnod
a tulajdonod, a vagyonod, a házaid miatt. Mindig elégedetlenkedtél, egész
életedben, bármid is volt, mindig többet akartál. Kielégíthetetlen volt az
étvágyad, Andrea. Most látszólag csodaszép világban élsz - egyesek talán
paradicsominak is neveznék. De valójában egyfajta pokolban sínylődsz, barátom,
amit te teremtettél saját magadnak Hadd kérdezzek tőled valamit! Eszel
mostanában?
- Nem, egy ideje egyáltalán nem vagyok éhes. (Azaz maga is kezdte észrevenni,
hogy életben maradásához nincs szüksége arra, hogy táplálékot vegyen
magához.) „Azelőtt azt ettem, amit csak akartam. És most tudod, mi történik,
Spyro? Csoda, én mondom, csoda! Bármi, amit megkívánok, készen ott terem a
konyhaasztalon. Ki süt-főz rám?”
- Te magad, barátom. Beteljesülnek a kívánságaid. Annyi mindent tanultál tőlem
életedben, hogyhogy nem veszed észre, hogy vágyaid és gondolataid itt
automatikusan materializálódnak? Halálodat megelőzően, a földön, ha valamit
elterveztél szellemi szinten, utána munkához kellett látnod, alapot ásnod, fát
vágnod, követ faragnod az építkezéshez. De itt, ahol most élsz, az anyagot -
mert bizony ez is anyag! - a gondolataiddal formálod.
- Azt akarod mondani, hogy ez az egész itt nem is valóságos? - kérdezte erre.
- Jaj, látom, nem érted! Miért képzeled, hogy csak az lehet valóságos, ami
elkorhadhat, vagy ami pillanatok alatt romba dőlhet egy földrengéstől? Azt miért
nem tekinted valóságosnak, ami elpusztíthatatlan? Pedig ezek a dolgok, amiket a
tudatoddal teremtesz, sokkal tartósabbak; egészen addig fennmaradnak, amíg
csak akarod. Ha pedig már nem vágysz rájuk többé, elmaradnak mellőled, és
mások veszik majd birtokukba őket.
- Nem, ezt képtelen vagyok felfogni. Szétmegy a fejem, ne is folytasd, barátom!
- Dehogy megy szét a fejed! - feleltem neki.
„Az a te bajod, hogy nem elég erős benned a megértés vágya. Annyi sok házad
van itt. Megálmodtad, és ezzel megteremtetted őket. Most aztán kedvedre
kocsikázhatsz egyiktől a másikig, csodálhatod őket. Ilyenek voltak a
tapasztalataid, ilyenek lettek hát az alkotásaid. És tudod, miért? Mert amíg a
földön éltél, se tolvaj, se becstelen ember nem voltál. Alapjában véve átlagos
életet éltél, és a tudatoddal mindazt megteremtetted magadnak, amire csak
vágytál. Eddig rendben is van a dolog. De meddig akarod még magad ebbe az
illúzióba ringatni?
- Tényleg az őrületbe kergetsz, Spyro! Nézd! Hogy mondhatsz olyat, hogy itt
minden az én teremtményem? A múltkor például olyan óriási felhőszakadás volt,
hogy életemben nem láttam még akkora zuhárét!
- Drága barátom, azt a felhőszakadást is te idézted elő a gondolataiddal. Az
asztrális világban, ahol most élsz, egyébként nem létezik eső. Te hoztad létre azt
saját szubjektív asztrális burkodon belül, amit éppen olyanra formáltál,
amilyennek életed során megismerted a világot. Jelenlegi állapotodban csak az
létezik, amit gondolataiddal és vágyaiddal megteremtesz magadnak.
- Olyan zavaros ez az egész, amiről beszélsz: e világ, túlvilág... csak nem azt
akarod mondani, hogy halottak vagyunk?
- Nem, csak te vagy halott. Én még mindig élek, de képes vagyok bármikor
idelátogatni. Te ide kerültél, és itt is maradsz, én viszont visszamegyek - tudod,
még sok munkám van a földön. Nem vagy elégedett itteni életeddel? -
kérdeztem tőle.
- Dehogynem, nagyon is!
- De Andrea, miért nem próbálod meg végre összeszedni a figyelmedet, és
megérteni azokat a törvényeket, amelyek itt, a túlvilágon működnek?
- Spyro, ne csináld már! - felelte, és felkapott egy marék földet.
„Csak nem azt akarod bemesélni nekem, hogy ez nem föld? Márpedig ez az,
akármit is szónokolsz itt nekem! Nyugodtan nézd csak meg!”
- Nos, foglalta össze a történetet Daskalos, - mit is mondhattam volna neki ezek
után? Nem maradt elég ideig az Igazság Keresőinek körében ahhoz, hogy jobban
megértse a szellemi világ törvényeit. Próbáltam megmagyarázni neki, hogy
minden a Tudat, különböző rezgésszinteken, és hogy a négy elem minden
dimenzióban megtalálható. De hiába, nem értette, amit mondok.
Az Igazság Keresőinek, akik valamivel jobban belemélyedtek a tanításokba, az a
nagy előnyük, hogy tudatában vannak, mi történik velük, amikor átkerülnek a
túlvilágra. A földön megszerzett tudás nem vész el. Az Igazság Keresője
kifejezetten előnyben van az átlagemberhez képest, egyrészt mert már a földön
is sokkal tudatosabb életet él, másrészt pedig mert tudását a magasabb
világokba is magával viszi.
„»Tudod,« - mondta nekem Andreas,” - emlékezett vissza párbeszédükre
Daskalos, - „»minden szomszédom görögül beszél. Van itt néhány angol
anyanyelvű is, de az angolom nem a legjobb, úgyhogy velük nem igen beszélek.
Rég elfelejtettem már, amit valamikor az iskolában tanultam.«”
„Bármit is tanuljon meg az ember a földi síkon, azt magával viszi a halál után.
Így van ez a nyelvekkel is - azokat a szellemi világokban is használhatja az
ember. Tegyük fel, hogy a földön valaki képtelen volt elsajátítani egy idegen
nyelvet, de a magasabb dimenziókban megtanulja azt. Akkor a szellemi síkon az
ember képes lesz felfogni mások gondolatait nyelvi közvetítés nélkül is.
Egyébként viszont kénytelen a földi módszerekhez hasonlóan nyelvet tanulni, ha
kommunikálni szeretne más nemzetiségűekkel. Megjegyzem, mindez nem csak a
nyelvekre igaz: az ember a túlvilágon bármit megtanulhat, amit a földön is
lehetőség van megtanulni. Mondjuk, valaki mindig is arra vágyott, hogy
megtanuljon zongorázni, de a körülmények úgy alakultak, hogy erre életében, a
durva anyagi síkon nem volt lehetősége. Nos, ugyanúgy, ahogy itt
megtanulhatott volna zongorázni, úgy odaát is megtanulhat. Amikor aztán
elérkezik új testet öltésének az ideje, új életébe magával hozza majd a tudást és
a tehetséget, amire az asztrális-mentális világokban szert tett.”
- Mikor következik el az ideje az ember inkarnációjának? - kérdezte Stephanos.
- Nincs két ember, akik azonos körülmények között inkarnálódnának. Minden
esetben a karma nagy mesterei azok, akik eldöntik, mikor áll készen valaki a
testet öltésre. Az igazat megvallva, e téren még én sem látok teljesen tisztán.
Rengeteget tudok ugyan saját tapasztalataim és kutatásaim alapján, de még így
sem merném azt állítani, hogy tudom, hogyan működik a dolog.
- Vajon a földi élethez hasonlóan a szellemvilágban élőknek is többé-kevésbé
meghatározható az élettartamuk, mielőtt az újra testet öltés érdekében
elhagynák a magasabb dimenziókat? - érdeklődött Stephanos.
- Nem, ez teljesen egyéni - felelte Daskalos. [Kostas egy korábbi beszélgetésünk
alkalmával már elmondta nekem, hogy az asztrális világban töltött idő hossza
függ az illető asztráltestének rezgésétől. Minél nagyobb valaki lelkében a
kavarodás, minél több kegyetlenséget hoz magával az életéből, annál hosszabb
időre van szüksége ahhoz, hogy lecsillapodjon, és felkészüljön új inkarnációjára.]
Daskalos így folytatta:
- Még most is próbálok segíteni Andreason, hátha megérti a helyzetét, és így
magasabbra emelkedhet, ahol több fényességet tapasztalhat meg. Hátha egyszer
a magasztosabb eszmei dolgokat is értékelni fogja a háza és a vagyona mellett!
Minél magasabbra emelkedik az ember a szellemi világban, annál szabadabbá
válik az anyagi tulajdontárgyaktól, azoktól a láncoktól, amelyek fogva tartják. A
túlvilágon amúgy sincs szükség lakóházra, hogy az védje meg az embert az
elemektől. Értitek? Ezt is saját tapasztalatból mondom. Életem során eljutottam
arra a szintre, ahol már nem korlátoznak az anyagi világ tormái és képzetei.
Éntudatomat nem azonosítom testi mivoltommal vagy személyiségjegyeimmel.
Persze elég nehéz dolog erről beszélnem, mert az efféle élményeim az alsó
mentális szférán is túlról származnak. Talán úgy fogalmazhatnék, hogy az
embernek el kell érnie azt az állapotot, amikor eggyé tud válni a Természettel.
Amikor képes a tenger sósságává átalakulni például. Van-e ebben valami emberi,
kérdezhetitek.
Mi köze mindennek az éntudathoz? Nagyon is sok köze van! Talán túl merészen
hangozhat, amit mondok, de az emberek kis istenekké válhatnak. Márpedig
ahogy Isten benne érez minden teremtményében, úgy az ember is, mint kis
isten, a maga mikrokozmoszában, Istenhez hasonlóan érezheti magát. Az ember
virággá változhat, maga lehet a virág szépsége. Vagy egybeolvadhat egy
számára kedves személlyel. Mindezekről az átalakulási lehetőségekről az
alacsonyabb világokban is van fogalmunk, valamit jelentenek a számunkra, de
vajon meg tudjuk-e ténylegesen valósítani, át tudjuk-e ültetni a gyakorlatba?
- Ezt az egységélményt, amiről beszélsz, már én is megtapasztaltam, - szólalt
meg Stephanos. „Igaz, csak pillanatnyi élmény volt, és akaratlanul történt meg
velem, anélkül, hogy tudatosan erre törekedtem volna. Mintha az Isteni
Kegyelem ajándéka lenne ez az állapot, ahová csak úgy felszárnyal az ember
anélkül, hogy pontosan tudná, hogyan is történt vele a dolog.”
- Nos, ha már itt tartunk: pillanatokra és tudattalanul mindenki élt már át
hasonlót. Hiszen az embert aligha foglalkoztatja önmaga, amikor szerelmes és
minden gondolata csak kedvese körül kering, ugye? Ilyenkor egy kicsit azzá a
másik személlyé válik. Ez az egységnek a tudatalatti formája. De vajon ki teszi
ezt lehetővé? Maga Isten, a Szeretet! A szeretetnek ez a vonása Istentől ered,
már amennyire azt mi emberek - az elkülönültség világainak korlátai közt -
képesek vagyunk egyáltalán felfogni. Sőt, még ennél is tovább megyek, és azt
mondom, hogy tulajdonképpen egész anyagba zárt életünk nem más, mint
egyfajta összehangolódás környezetünk tárgyaival.
- Azt hiszem, értem, mire célzol, - mondta Stephanos, - de amikor létrejön
bennem ez az összhang, amikor egységbe kerülök valamivel, mindez véletlenül
történik. Arról fogalmam sincs, hogyan valósíthatnám meg ezt az állapotot
tudatosan.
- Csakis a kitartó gyakorlás révén. Próbálkozni kell, - vágta rá Daskalos.
- Jó, de amikor próbálkozom, mintha valami mesterséges állapot idéződne elő,
amit én magam nem tudok megismételni.
- Nem. De ez a mesterséges állapot fog hozzásegíteni ahhoz, hogy beléphess a
valódi egységbe. Gyakorolni kell, míg mesterévé válsz a teremtő képalkotásnak.
Érted? Amikor azt a feladatot adom nektek, hogy próbáljatok tudatosan képeket
alkotni, akkor tulajdonképpen arra szeretnélek rávezetni titeket, hogy
részlegesen váljatok eggyé magával az imaginatív képpel. Az efféle gyakorlatok
aztán idővel oda vezetnek majd, hogy az ember nem ragaszkodik többé saját
képzeteihez, és maga válik a szeretetté. Ez azt jelenti, hogy képes lesz valakit
akkor is szeretni, ha személyesen nem is ismeri az illetőt. Azt jelenti, hogy úgy
tud majd egy vadidegenre nézni, mint aki ebben az életben egy adott néven
inkarnálódott annak érdekében, hogy bizonyos tapasztalatokra szert tegyen, de
aztán még számtalan új meg új testet öltés vár rá más formában, más néven,
míg végül el nem éri a felszabadulást.
- Daskale, amikor az emberek balesetben halnak meg, maradnak-e emlékeik
arról, hogy mi történt velük a fizikai síkon? - tereltem vissza kérdésemmel a szót
az asztrális dimenziókra.
- A legtöbben semmire sem fognak emlékezni. Az, hogy marad-e bármiféle
emlékük, az a karmájuktól függ.
- Jó, tegyük fel, hogy most meghalok, - mondtam.
„Vajon jelent-e bármit is, hogy oly hosszú ideig hallgattam a tanításaidat?
Tudatában leszek-e a túlvilágon annak, hogy mi is történik velem? Képes leszek-
e megkülönböztetni egymástól a magasabb világok egyes szintjeit?
- Először is, az ember nem hal meg. Hányszor kell még tisztáznunk ezt a dolgot?
- Daskalos szelíd hangú feddése elárulta, hogy Kivetésem igazából szórakoztatja
őt. „De ha az a kívánságod, akkor teljesen tudatos lehetsz.”
Azzal belefogott, hogy még egyszer elmagyarázza, hogy az Igazság Keresőjének
éppen az a jutalma, hogy fejleszti tudatosságát, és amit földi életében elér, azt a
magasabb világokba is magával viszi, és birtokolja majd következő testet
öltésekor is.
Amit az ember egyszer a tudatába vésett, az attól fogva kitörölhetetlenül
megmarad - hangsúlyozta sokadszor Daskalos.

Majd egy újabb élményét idézte fel egy régi jó ismerősével kapcsolatban, aki egy
önmaga által teremtett pokolba zártan éldegélt.
- Az illető már hosszú-hosszú évek óta kínozza magát egy kérdéssel: „Miért?
Miért mondott nekem ilyet?”
„Az ég szerelmére, felejtsd már el azt a nőt!” - kérleltem ezerszer is, mindhiába.
„Könyvtáros volt, és folyamatosan elégedetlen az életével. Fiatalkoromban
gyakran jártam abba a könyvtárba, összebarátkoztunk. Emlékszem, hányszor
kellett győzködnöm őt arról, hogy nem miatta járok oly gyakran a könyvtárba,
hanem hogy tanuljak. Akkoriban oda voltam a modern görög költészetért,
akárcsak ő. Ezért is nem hagyott békén egy percre sem.
Egyszer aztán eljegyzett egy lányt. De szó szerint a fellegekben járt a
költészettől - mint holmi nemesi kiváltság, úgy szavalta a verseket. A
menyasszonya végül megunta, hogy éjjel-nappal a verseket hallgassa, amik
egyáltalán nem érdekelték őt, és egy szép napon kifakadt. Könyvtáros
ismerősöm éppen holmi érzelmektől csöpögő sorokat idézett fennhangon, amikor
a lány unottan a lábujjait kezdte piszkálni.
»Idehallgass,« - mondta, - »ha így folytatod, és hátralevő életemben ez vár rám
melletted, akkor inkább most azonnal felbontom az eljegyzésünket! Nekem olyan
férfira van szükségem, aki két lábbal a földön áll, nem pedig egy magadfajta
őrült álmodozóra!«
A barátom teljesen kikészült a hallottaktól, különösen attól, hogy a
menyasszonya őrült álmodozónak nevezte őt. Úgy döntött, hogy véget vet az
életének. Felmászott a könyvtár épületének a tetejére, és levetette magát a
mélybe.”
„Évekig küszködtem azzal, hogy megértessem vele, hogy meghalt, és már nem a
durva anyagi világban él, hogy az a lány, akibe még mindig szerelmes, a földön
azóta öreg nagymama lett.
»Rég nem az már, akiről te fantáziálsz, a te kis bogarad, a te istennőd.«
»De miért hívott engem őrült álmodozónak?« - ismételgette folyton.
»Magyarázattal tartozik nekem, és bocsánatot kell kérnie tőlem!«
»Az istenért, nyugodj meg!« - kérleltem, és újra meg újra elmondtam neki, hogy
mit is tett magával, hogy öngyilkosságot követett el.
»Igen,« - ismerte el, - »tényleg lezuhantam. De semmi bajom nem történt. Alig
ütöttem meg magam, és nagyon gyorsan rendbe jöttem.«
»Szóval meggyógyultál. És azóta mit csinálsz?« - érdeklődtem.
»Most? Hát, mostanában pihengetek. Megérdemlem. Látjátok, alapvetően egy
lusta típus - könyvtárosnak is azért ment, hogy ne kelljen megszakadnia a sok
munkától,” - jegyezte meg szarkasztikus humorral Daskalos. [Az idő tájt tényleg
meglehetősen kevesen látogatták a könyvtárakat.]
- Azóta is a könyveit bújja, amiket mindenhová magával cipel, és közben folyton
azt kérdezgeti: „Miért?”
Egyszer a következővel próbálkoztam: „Gyere csak, hadd mutassak neked
valamit! Menjünk keresztül azon a falon ott, hátha ez ráébreszt arra, hogy már
nem a durva anyagi világban élsz, hanem abban, amit az emberek alvilágnak is
neveznek.”
„Nem csoda, hogy mágusnak tartanak téged, Daskale,” - felelte erre, - „biztosan
meghipnotizáltál engem, ezért látom másnak a dolgokat.”
„Ember, vedd már észre, hogy átköltöztél egy másik világba!” (Szándékosan
nem úgy fejeztem ki magam előtte, hogy meghalt.) „Már nem a durva anyagi
világban élsz!”
„Hogy mondhatsz ilyet, Daskale? Hiszen itt vagyok, élek és virulok,” -
erősködött.
„Igen, élsz és virulsz, de nem úgy, ahogyan korábban éltél.”
„Hogyhogy? Talán nem az vagyok, aki voltam?” (És megmondta a nevét.)
„Persze, hogy az vagy, de csak azért, mert még mindig nem sikerült
megszabadulnod illúzióid világától, fogva tartanak saját magadról alkotott
elképzeléseid. De gyere csak, menjünk át azon a falon!”
Átsegítetem őt anélkül, hogy kinyitottam volna az ajtót.
„Legalább próbáld megérteni, hogy egy ideje más anyagi viszonyok között élsz!
Olyan ritka a tested, hogy át tudsz hatolni a falakon és a tárgyakon. A mozgásod
sem olyan, mint a földön volt, nem kell két lábon lépegetted. Itt, a túlvilágon
nem úgy működik a gravitáció törvénye, ahogyan azt korábban ismerted. Itt
mások a törvények. Miért nem ülsz neki, és kezded el tanulmányozni ennek a
világnak a szabályszerűségeit, mint ahogy annak idején a földi világ törvényeit is
megtanultad? Mi értelme, hogy bezárd magad illúzióid gubójába?”
De ő a füle botját sem mozdította, csak hebegett tovább: „De miért hívott őrült
álmodozónak? Miért? Pedig hogy szerettem őt, imádtam! Bocsánatot kell kérnie
tőlem!”
„Megragadt ezen a szinten. A mai napig is ezen a »miért«-en rágódik. Ez az ő
pokla, az ő büntetése. Próbáltam engedélyt kérni a mestereimtől, hogy
megteremthessem volt menyasszonya elementálját. Felidézhettem volna a képét
barátom tudatalattijából abban a formában, ahogyan valamikor ismerte őt, és
oda állíthattam volna elébe. Könnyen megtehettem volna. De Yohannan nem
adott rá engedélyt nekem. Azt mondta, tisztességtelen csalás lenne ilyet művelni
vele.
»De akkor hogyan fog valaha is megszabadulni a tévképzeteitől?« - kérdeztem
tőle. Hiszen az elementál megtehette volna, hogy bocsánatot kér: beismerte
volna, hogy hibázott, és bocsánatért könyörgött volna, pontosan úgy, ahogy azt
a barátom elvárta a kedvesétől.”
Daskalos eljátszotta a képzeletbeli párbeszédet könyvtáros és menyasszonyának
elementálja között, és jót mulatott a hangutánzással.
„Yohannan atya egyértelműen megtiltotta nekem, hogy véghezvigyem a
tervemet. Látjátok, még nekem is vannak korlátaim. Nem tehetünk meg bármit
a kedvünk szerint, amit pedig jónak tartanánk! Éppen ezért én mindig tartom
magam mestereim utasításához. Nélkülük rengeteg baklövést követtem volna
már el életemben. Ezúttal is, ha csak a saját eszemre hallgattam volna, minden
gond nélkül megteremtettem volna az elementált, abban a szent
meggyőződésben, hogy ezzel a trükkel átsegíthettem volna barátomat a
rögeszméjén, és így magasabbra léphetett volna. De még egy láthatatlan
segítőnek is be kell tartania bizonyos korlátokat, törvényeket, amiket egyszerűen
nem szeghet meg. Erre mindig oda kell figyelni!”
„Még fiatal voltam, amikor könyvtáros ismerősöm öngyilkos lett. Azóta hetven
éves is elmúltam már, de ő még mindig azzal a »mi- ért«-tel küszködik
kényszeresen. Földi években mérve még akár további nyolcvan-száz évet is
eltölthet ebben az állapotban, ki tudja?!”
- Beszélhetünk még egyáltalán időről azon a síkon? - kérdeztem. „És ha igen,
vajon mérhető-e földi években?”
- Nagyon jó a kérdés! Az adott körülmények között természetesen a tér és az idő
elveszíti földi jelentését. Ha megkérdeznéd a barátomat, hogy hol is van,
valószínűleg azt felelné, hogy a szobájában, vagy amilyen helyszínt éppen maga
elé vetített földi emlékképei közül.
- Gondolom, ugyanez a helyzet az idő fogalmával is. Azaz ha valami odaát
látszólag egy évig tart, közben földi viszonyok közt akár száz év is eltelhet, -
okoskodtam.
- Pontosan ez a helyzet. Észrevettem például, hogy azt az előadást, aminek a
megtartása a földön három-négy órát vesz igénybe, szellemi síkon három perc
alatt megtarthatnám. A különbség az idő múlásának sebességében van.
De mondok egy másik szemléletes példát! Mit gondoltok, mi a tér? Nos,
ismeritek ennek a szobának a méreteit, amelyben éppen vagyunk, és azt
hívjátok térnek, amit a négy fal körülhatárol. De mire egyet is pislantanátok a
szemetekkel, már több ezer kilométeres távolba kerültünk attól a bizonyos tértől,
hiszen a Föld folyamatosan mozog az űrben. Sőt, a Nappal együtt egész
naprendszerünk együtt száguld a galaxisban, ami pedig a végtelen világűrben
halad iszonyatos sebességgel. Akkor most mit is jelent ennek a szobának a
„tere”? láthatjátok, hogy végső soron a tér mint olyan csak ideaként létezik az
emberek tudatában. Márpedig amíg az ember falakban gondolkodik, addig
mindig is meg fog maradni korlátolt elképzeléseinél. Pedig igazság szerint a tér
nem több puszta fogalomnál, egy viszonylagos valóság.
Daskalos eszmefuttatása térről és időről eszembe juttatott valamit. A 18. századi
német filozófus, Immanuel Kant volt az első a nyugati gondolkodás történetében,
aki felvetette azt a nézetet, miszerint az idő és a tér csak a tudatban létezik,
nem „odakint”, az „objektív” világban. Ezzel az elméletével forradalmasította a
filozófiát. Daskalosról ugyanakkor nem feltételeztem, hogy valaha is hallott vagy
olvasott volna Kantról. Amiről ő beszélt, azt saját maga megtapasztalta,
megfigyelte abban a mágikus kozmoszban, ahová tudatát képes volt
kiterjeszteni.
Előfordulhat, - folytatta Daskalos, - hogy valaki évekig szenved ezekben a pokoli
szférákban, de ha megkérdeznénk őket, hogy mióta vannak ott, azt felelnék:
„Csak tegnap óta”, vagy „Ma érkeztünk ide”. Egyszerűen nincsenek abban az
állapotban, hogy érzékelni tudnák az idő múlását.
Ha nem így lenne, valószínűleg sokkal nehezebben viselnék el a helyzetüket.
Tényleg pokoli lenne számukra! - jegyeztem meg.
Én is így gondolom, - helyeselt Daskalos.
Felteszem, ez is az Isteni Kegyelem egyfajta megnyilvánulása.
Pontosan! Sokakkal találkoztam már odaát, akik úgy utaltak valamire, mintha az
„tegnap” történt volna, pedig a durva anyagi síkon hatvan év is eltelt közben, -
emlékezett Daskalos, majd pár másodpercre elhallgatott, hogy aztán megint csak
egy új történetbe kezdjen az asztrális világ egy másik lakójáról.

Igen jó szellemi képességekkel rendelkező, intelligens ember volt, aki

rendszeresen tett látogatást az alacsonyabb asztrális síkokon. Amikor ennek a
szokásának az okáról kérdeztem, azt felelte, hogy valami olyasmit valósít meg
ezzel, amit földi élete során nem tudott. Villámcsapás módjára belehasít az
asztrális térbe, s máris egy lassan hömpölygő folyó partján találja magát, a víz
tükrén csodálatos vízililiomok ringatóznak - egyszóval olyan körülmények közé
kerül, amiket saját maga teremtett meg a barátaival, méghozzá a gondolataik
segítségével, mintegy pálmafás hawaii sziget éjszakai hangulatát idézve fel.
Egyszer vele tartottam, és megnéztem ezt a tájat. „Ugye milyen szép itt? Minden
olyan békés és nyugodt!” - mondta nekem, és invitált, hogy üljünk le
beszélgetni.
„Beszélgetni? Miről?”
„Hát erről a szépségről, ami itt körbevesz minket! Te nem hallod a zenét?” -
kérdezett vissza. [Persze a zene csak az ő gondolatában létezett, ő komponálta.
Nem mintha egyébként ne létezne a zene - az ember azt hallja, amilyen
rezgésekre ráhangolódik.]
„Szeretnék választ kapni tőled egy kérdésemre,” - mondta. „Mi van akkor, ha az
ember mély, álomtalan alvásba zuhan?” [Látjátok, asztrál síkon ugyanazok a
jelenségek léteznek, mint a földi világban.]
„Életem során egy nagyon fárasztó és fájdalmas élményen mentem keresztül.
Máig is emlékszem rá - csak fájdalomérzet nélkül. Nem túl élénk a kép, ami
megmaradt róla, de amikor felmerül a tudatomban, mindig nagyon
elálmosodom.” [Daskalos magyarázata szerint az Isteni Kegyelem lépett közbe
ily módon.] „Mintha a felejtés birodalmába lépnék olyankor. Először meg is
ijedtem ettől.”
„Mi volt benne ijesztő?” - kérdeztem tőle. „Hiszen a földön minden éjjel
megtörtént veled ugyanez?! Elaludtál, és mély, álomtalan alvásba zuhantál - a
felejtés birodalmába. Reggel aztán, amikor felébredtél, mégis ugyanaz a személy
voltál, aki előző este elaludt, ugyebár? Mint éntudattal rendelkező lény, az ember
belép ugyan a nemlét rendkívüli állapotába, de valójában mégsem vész el
benne.”
„Ebben igazad van, de engem valami más foglalkoztat.”
„Micsoda?”
„Tegyük fel,” - mondta, - „hogy belépek a nemlétnek ebbe a különleges
állapotába, mondjuk tíz percre, vagy egy órára, vagy akár ezer évre, aztán
egyszer csak felébredek. Mi a különbség? Honnan tudhatom, mennyi időt
töltöttem mély alvásban?”
„Örülök, hogy mindez felmerült benned!” - lelkesedtem. „Igen, tegyük fel, hogy
megtörténik valami ilyesmi, hogy pár száz évre mély alvásba zuhansz, aztán
hirtelen felébredsz a nemlétből. Valójában az évszázadok jelentésébe hatolsz
bele olyankor, de mindvégig az Örök Jelen pillanatában maradsz. És felébredni is
az Örök Jelenben fogsz. Csak a tudatod az, ami a Mostot évszázadokként éli
meg.”
Nem állhattam meg, hogy újra Daskalos szavába ne vágjak:
- Az, hogy az ember nincs igazán tudatában az időnek, talán a karma és az Isteni
Kegyelem együttes működésének tudható be. A földön folyamatosan zajlik a
fejlődés, és amikor egy léleknek vissza kell térnie a durva anyagi világba, akkor
ott mindig a legmegfelelőbb tapasztalatokat szerezheti.
- Pontosan. Ettől az illetőtől is a következőt kérdeztem: ,Miért akarod érezni ezt
a rendkívüli felejtést, ezt a tehetetlenségi állapotot?”
„Egy pillanat,” - vágott vissza, - „ki beszélt itt tehetetlenségről?”
Végre sikerült hát bogarat ültetnem a fülébe, gondoltam, és újabb kérdést
szegeztem neki: „Ha már úgyis olyan sok tudást halmoztál fel itt, és nyugodtan
közlekedsz az asztrális világnak ezekben az alacsony régióiban, akkor miért nem
csatlakozol hozzánk, láthatatlan segítőkhöz, hogy te is szolgálatára lehess a
rászorulóknak? Ahelyett, hogy a vízililiomokat csodálnád a kéklő holdfényben,
talán segíthetnél is a környezetedben élőkön?!
Olyan érzésem volt, mintha az illető két-háromszáz évvel korábban élt volna, a
beszédmodora legalábbis erre engedett következtetni.”
- Görög volt? - kérdeztem.
- Nem, más nemzetiséghez tartozott, - felelte Daskalos. „És tudjátok, mi volt a
baj vele? Felettébb értelmes volt ugyan, de mások szeretetére teljesen képtelen.
Csak önmaga foglalkoztatta, ez pedig az egyik legnagyobb visszahúzó erő!
Semmiféle vágyat vagy késztetést nem érzett arra, hogy csatlakozzon a
láthatatlan segítők soraihoz, és mások szolgálatára legyen. Pedig azt gondolom,
még mindig ezerszer jobb helytelenül szeretni, mint egyáltalán nem szeretni!
Akkor már sokkal jobbnak tartom az önző, agresszív módon megnyilvánuló
szeretetet, mint a teljes közönyt! Egoista szeretete miatt érzett fájdalma persze
idővel majd őt is felébreszti, meglátjátok! Ha például egy apa azért dühös a fiára,
mert szereti őt, és így fakad ki: „Az a hálátlan semmirekellő, felneveltem,
kitaníttattam, és most tessék, magamra hagy!” - nos, ez a fajta, szomorúsággal
és keserűséggel teli szeretet-megnyilvánulás még mindig ezerszer értékesebb,
mint a szeretet abszolút hiánya. Hiszen a szenvedélyes érzelmi kitörésben eleve
benne rejlik az az önbüntetés, ami aztán fejlesztőleg hat az azt megélőre.
Értitek, mit szeretnék mondani?

Ekkor halk kopogtatás szakította félbe beszélgetésünket. Látogatók érkeztek

Daskaloshoz, hogy a tanácsát kérjék, úgyhogy elnapoltuk a téma befejezését.
Két nappal később Limassolban találkoztam Kostasszal, és megemlítettem neki,
miről folyt a szó köztünk Daskalosszal a legutóbb. Szombat volt, kora reggel, és
Kostas úgy döntött, szabadságot vesz ki aznapra, és eljön velem, hogy együtt
töltsünk pár órát a famagustai Tengerészeti Klubban. Leültünk az eukaliptuszfák
árnyékába, rendeltünk egy korsó sört, és míg iszogattunk, elnézegettük a
fürdőzőket és a vitorlázókat. Egyszer csak Kostas mesélni kezdte egyik
legfrissebb asztrális élményét.
- Több láthatatlan segítőtársammal együtt utaztunk a statikus időben; a tenger
felett lebegtünk, amikor észrevettünk egy kis parti városkát az egyik igen
alacsony rezgésszintű asztrális régióban - mondhatnánk asztrál pokolban.
- Ezt hogy érted? Egy földi síkon is létező város asztrális másáról beszélsz? -
kérdeztem.
- Hadd folytassam a történetet, ki fog derülni belőle! Leszálltunk, és
nekieredtünk a keskeny utcácskákon, a fehérre meszelt falú házak között.
Hirtelen egy idős asszonyra lettünk figyelmesek, aki a háza előtti padon üldögélt.
Meglepődött, amikor észrevett minket. Kíváncsi lehetett ránk, mert beinvitált
minket a házba. Alig léptük át a küszöböt, panaszkodni kezdett a fiára, akinek
szerinte elment az esze - fájdalmában becsavarodott. Könyörögve kért minket,
hogy próbáljunk meg segíteni rajta. Beszólította a fiút, és bemutatta nekünk.
Kostas Papadakisnak hívták, elmondása szerint negyvenöt éves angoltanár volt,
aki reménytelenül beleszeretett egyik tanítványába, egy huszonhárom éves
lányba. Teljesen kétségbe ejtette ugyanakkor, hogy a lány egy másik
tanítványáért epekedik, egy korban hozzá illő fiú után.
„A minap” - mesélte, - „borzasztó motorbalesetet szenvedtem. Kórházba vittek,
iszonyú fájdalmaim voltak. Minden porcikám eltörött. Nem is értem, hogy
épültem fel ilyen hihetetlenül gyorsan, és hogy kerültem ide,” - mutatott maga
köré.
Akkor valamelyikünk megkérdezte tőle, - folytatta Kostas, - hogy mit is mondott,
hány éves?
„Negyvenöt,” - felelte a fickó.
„De hisz alig nézel ki huszonévesnek!”
„Na, ne vicceljetek velem! Mondom, hogy negyvenöt éves vagyok, hogy is
lehetnék már huszonéves?”
„Pedig úgy nézel ki! Biztos vagy benne, hogy nem haltál bele abba a
motorbalesetbe?”
„Miről beszéltek?” - tiltakozott. „Már hogy haltam volna meg, amikor itt
beszélgetek veletek?”
Azzal belekezdett, hogy előadja nekünk, mik is zavarják őt tulajdonképpen.
„Látjátok, itt vagyok az én kis thesszaloniki házamban. Pár évvel ezelőtt kaptam
a hírt, hogy az anyám - aki egyébként Olaszországban, Nápolyban lakott -
meghalt. Nem értem, miért hazudták ezt nekem. Azt meg pláne fel nem
foghatom, hogy termett egyszer csak itt az anyám Thesszalonikiben?”
„Hadd kérdezzek tőled valamit,” - fordultam oda hozzá. „Mit gondolsz, milyen
évet írunk most?”
„Ez valami vicc? Azt gondolod talán, hogy nem vagyok normális?” - felelte
ingerülten. „Hát tessék, 1923-ban járunk.” Azzal hozzátette, hogy ezt egyáltalán
nem volt nehéz kiszámolni, mert emlékszik, hogy a balesete óta még csak két
nap telt el.
„Barátom, nem akarlak elkeseríteni,” - teleltem erre, - „de hadd világosítsalak tel
a mai dátumról: 1986-ot írunk.”
„Na persze,” - ordított fel, és egy cifrát káromkodott hozzá olaszul, amit azóta
szerencsére már elfelejtettem. Később megkérdezte, miért vagyunk mindannyian
fehér ruhában.
„Csak nem egy másik bolygóról jöttetek ide?”
„Nem, barátom,” - feleltem neki, - „te vagy az, aki meghaltál, és most az
asztrális világban élsz. Ezért is találkoztál elhunyt édesanyáddal. Pillanatnyilag az
1920-as évek Thesszalonikijébe képzeled magad, ahogy akkoriban ismerted a
várost, pedig azóta rengeteg idő eltelt. Jelenleg 1986-ot írunk. Ha még ma is
élnél, már százkilenc esztendős is elmúltál volna, vagy ami még valószínűbb,
azóta természetes halált haltál volna. A tanítványod pedig, akibe valamikor
szerelmes voltál, ma - ha jól számolom - nyolcvankilenc éves, már ha még él
egyáltalán.”
- Látod, - mondta Kostas, ahogy kiittam utolsó korty sörömet, - a fickó olyat is
mondott, hogy szeretne bosszút állni azon a tanítványán, aki elszerette tőle a
lányt. 1923-tól 1986-ig csak két napot aludt, és még mindig abba az illúzióba
ringatta magát, hogy a földön él, és bosszút állhat az illetőn. Fogadkozott is,
hogy felkeresi őt.
- És ti képesek voltatok őt az 1920-as évek Thesszalonikijében hagyni? -
kérdeztem csodálkozva.
- Igen, azóta is ott éldegél. Behatoltunk tudati rezgéseinek világába, saját
képzeletébe, abba a környezetbe, amit maga teremtett magának.
- És vajon ezt a környezetet a ti előnyösebb nézőpontotokból láttátok, vagy az
övéből?
- Természetesen az övéből. Hiszen eleve azzal a céllal hatolunk bele a tudatába,
hogy segítsünk rajta, hogy kimozdítsuk őt asztrális poklából. Beléptünk hát az
1920-as évek Thesszalonikijébe, abba a világba, ahol sajnálatos módon az ő
tudata rögzült.
- Ti magatok kezdeményeztétek ezt a látogatást, saját akaratotokból? -
érdeklődtem.
- Igen. Hiszen láthatatlan segítők lévén éppen mások szolgálata a célunk.
- Képzelem, nem véletlen gondolt titeket szegény flótás földönkívülieknek! -
kuncogtam.
- Nos valóban, számára tényleg paranormális jelenségnek tűntünk. Mielőtt
magára hagytuk volna, így búcsúztunk tőle: „Csak azért, hogy ráeszmélj végre,
hogy nem a te világodból valók vagyunk, itt és most a szemed láttára fogunk
köddé válni!” - és valóban úgy is tettünk.
- És ez meggyőzte őt?
- Nem egészen. De a tudatában legalább felmerült néhány kérdés. Meg kell még
látogatnunk őt néhányszor, mire komolyabb hatást érhetünk el nála.
- És mi a helyzet az édesanyjával?
- Rajta nem dolgoztunk. Nem is ugyanazon a rezgésszinten volt, mint a fia. Az
igazat megvallva, a fickó nem is az anyjával, hanem az anyja elementáljával
találkozott.

Megkérdeztem Kostast, hogy a többi láthatatlan segítő is mind Daskalos belső

tanítványi köréhez tartozott-e, vagy más-más nemzetiségűek voltak. Azt
válaszolta, hogy különböző országokból verbuválódtak. De rögtön hozzátette,
hogy az asztrális régiókban nincsenek nyelvi vagy etnikai korlátok, lévén, hogy a
kommunikáció közvetlenül történik, tudattól tudatig. A magasabb világokban az
emberek mind a maguk nyelvén szólalhatnak meg, és még ha ennek tudatában
vannak akkor is megértik a másik beszédét, akár anélkül is, hogy ismernének
egy adott nyelvet vagy sem. Kostas továbbá megemlítette még, hogy maga
Daskalos is jelen volt a történtekkor, úgyhogy miután visszatértek a durva
anyagi világba, ellenőrzésképpen meg is beszélte vele élményeit. Ez az
élménybeszámoló hovatovább Kostas szokásává vált, ezzel is hitelesítve testen
kívül, az asztrális dimenziókban szerzett tapasztalatainak objektív valódiságát.
- Mennyi ideig tartott ez a látogatásotok? - kérdeztem tovább.
- Nagyjából egy órát vett igénybe - földi idő szerint. De még így is nagyon
fárasztó volt kivetíteni magam azokba a terekbe, miközben tudatosságomat félig
a földi világban is fenntartottam.
- Ez azt jelenti, hogy párhuzamosan, egy időben tapasztaltad az asztrális és a
földi világ történéseit? - próbáltam tisztázni a dolgot.
- Igen. Ez a legfárasztóbb módja a testen kívüliségnek. Mindamellett mégis így
szoktuk kivetíteni magunkat a szellemi világokba.

Kostas megjegyzései néhány mai antropológus felfedezését juttatták eszembe,

akik a sámánizmus jelenségét, közelebbről magát a sámán révülését
tanulmányozták. Elődeikkel ellentétben - akik a sámánok transzállapotát
egyszerűen skizofréniának, vagy valamilyen más patológiás esetnek tartották - L.
G. Peters és D. Price-Williams antropológusok - állításukat meggyőző érvekkel
alátámasztva - arról számoltak be, hogy a Sámán Tudatállapot egy egyedülálló
valóság, egy önmagában létező, semmilyen más tudatállapottal - hipnózissal,
skizofréniával, közönséges transzállapottal, alvással - össze nem téveszthető
dolog. Tudományos kutatásaik eredményei egyszerűen felülírták az addigi
elképzeléseket. Bebizonyosodott, hogy a hiteles sámánok egy speciális
transzállapot mesterei, akik akaratuk szerint lépnek eksztázisba. Ebben a
különleges révületben a magasabb világokból érkező üzenetek közvetítőivé
válnak, áthidalva a szakadékot a hétköznapi tudatállapot és a nem mindennapi
valóságtudat között. Ebben az elkülönült állapotban - a kutatók szerint - a
sámán, miközben a szellemek birodalmában jár, folyamatosan kommunikál földi
hallgatóságával is, azaz egyszerre tudatos mindkét világban.
- Transzba esve, amikor az ember teljesen kivonja a tudatát a fizikai testből,
nem olyan fárasztó a dolog, - magyarázta Kostas a testen kívüliség egyéb
formáit illetően. „Ilyenkor a test látszólag halottá válik. Ha orvosi kivizsgálásnak
vernék alá, élettelennek nyilvánítanák az illetőt, mert még a szívverését sem
biztos, hogy ki tudnák mutatni a sápadt és hullamerev testben. Különösen igaz
ez akkor, ha az illető szelleme egészen messzire távolodik el a testétől. Minél
messzebb kerül az éntudat a fizikai anyagtól, annál inkább lelassulnak az
életfolyamatok - a pulzus, a szívverés, és így tovább. A vérkeringés például
annyira leállhat, hogy a test szinte teljesen kihűl. Ugyanakkor mihelyst az
éntudat visszatér a testbe,” - fűzte hozzá Kostas, - „az életfunkciók is azonnal
visszaállnak normális állapotukba.”

Párbeszédünket Kostas egyik ismerőse szakította félbe, egy tanítványa, aki

miután észrevett minket, odatelepedett az asztalunkhoz. Kostas bemutatta
nekem a hölgyet, és rendelt még egy kört a hűvös helyi sörből. Egy időre sokkal
prózaibb mederbe terelődött a beszélgetésünk - Ciprus régóta fennálló problémái
kerültek terítékre, már csak a hölgy férjének kényes politikai pozíciójából
adódóan is. Amikor azonban kiderült, hogy ezt megelőzően miről társalogtunk, a
nő témát váltott, és megkérte Kostast, hogy adjon magyarázatot valamire, ami
egy hete, Kostas egyik előadása óta fogalmazódott meg benne kérdésként.
- Mi történik az ember intelligenciájával a fizikai test halála után? Megmarad?
Vagy kérdezhetném úgy is, hogy vajon aki most zseniális koponya, az földi életét
bevégezve is zseni marad?
- Mint azt már többször tisztáztuk, - felelte Kostas, - a jelen személyiség az
éppen leélt élete során megszerzett intelligencia-, tudás- és tudatosságszinttel
folytatja életét, mint jelen személyiség. János János marad, Mária pedig Mária.
Amint azonban hozzászokik a magasabb dimenziók valóságához, a jelen
személyiségnek lehetősége nyílik a fejlődésre, a tudásszerzésre a szellemi úton.
A spirituális gazdagodás esélye minden emberi lénynek megadatik a túlvilágon is.
- A fejlődés tempója és üteme ott is hasonló a háromdimenziós világban
megszokott valósághoz? - kérdeztem.
- Ha sikerül megfelelően szilárd alapokra szert tennie az embernek földi életében,
- bökött Kostas a talajra a lábunk alatt, - akkor a magasabb világokban a
szellemi fejlődés hatványozott mértékben, ugrásszerűen növekedhet.
- Hogyan lehetséges ez? - töprengtem hangosan.
- Ebben a dimenzióban sok kérdés marad megválaszolatlanul, egyszerűen mert
itt az ember nem tapasztalhat meg bizonyos dolgokat. A durva anyag
természeténél fogva egyfajta gátat szab a tudat fejlődésének. A szellemi
világban ugyanakkor nincsenek korlátok. Ott abban a pillanatban, hogy az
emberben felmerül egy kérdés és az Igazság Keresőjévé válik, máris abban a
nagyszerű helyzetben találja magát, hogy megismerheti és felfedezheti
magának, mi valóságos és mi nem az. Ebben a világban például rengeteg a
kíváncsi ember, a legtöbben szeretnének úgynevezett paranormális jelenségek
szemtanúivá válni. Nos, a szellemi világokban senkinek sem kell majd arra
várnia, hogy mások műveljenek csodákat a szemük láttára, hiszen bárki maga is
képes lesz ilyeneket végrehajtani. Sokkal egyszerűbben meg fog tudni győződni
az ember a szellemi tanítások igazságáról, mint itt, földi síkon.
- Ezek szerint - vetettem fel, - a szellemi világokban sokkal könnyebb az Igazság
Keresőjévé válni.
- Igen, - nevette el magát Kostas, - de ennek igen komoly előfeltétele van,
mégpedig az, hogy az első lépéseket a durva anyagi síkon tegye meg az ember!
- És gondolod, hogy azok a lépések, amiket eddig mi megtettünk, elégségesek
lesznek majdani előmenetelünkhöz? - firtattam játékosan.
- Elégségesek lesznek, - nyugtatott meg Kostas. „Minél előrébb halad valaki
ebben a világban az Igazság Keresésének ösvényén, annál könnyebben és
gyorsabban fog tudni fejlődni majdan a szellemi világokban.”

Harmadik fejezet

3. Illúziók

A vasárnap délelőttöt feleségemmel, Emilyvel, és két gyermekünkkel,

Constantine-nal és Vasiával a Kourion Beach-en töltöttük, egy mérföldnyi
hosszan elnyúló, érintetlen tengerpart-szakaszon, Limassoltól nyugatra. A
közelben található brit katonai bázisok körzetén belül lévén a területet elkerülte a
sziget egyéb partszakaszaira jellemző fejlesztés. Az angolok egy esetleges
nemzetközi terrortámadástól tartva megtiltották bármilyen betonozott út vagy
állandó lakhatásra szolgáló ingatlan építését - érdekeltségeiknek hála, a part így
megmaradt a kocogok, fürdőzők és napimádók érintetlen paradicsomának. A
homokos föveny egy meredek hegy lábánál terül el, melynek tetejét a hajdani
Kourion színház maradványai koronázzák; a romok közül meseszép
naplementékben gyönyörködhet az arra járó. Az ókorban Kourion egyike volt a
szigetország tizenkét királyságának, s a legfrissebb ásatások eredményei szerint
a város Pompeiihez hasonló sorsra jutott. Körülbelül Kr.u. 365-ben, amikor a
kereszténység már éppen kezdett volna megszilárdulni a mediterrán térségben,
egy pusztító földrengés rázta meg a szigetet. Kourion városa a föld színével vált
egyenlővé – több ezer lakosa mind a romok alatt lelte halálát.

Kora délután úgy döntöttünk, hogy visszatérünk Limassolba, feleségem

családjának kis nyaralójába, és pihenünk még egy órácskát, mielőtt nekivágnánk
a Nicosiába vezető egy órás autóútnak. Hazafelé megálltunk Kostas autószerelő
műhelye előtt, nem messze a helyi borgazdaság pincészetétől. Emily és a
gyerekek elmentek bevásárolni a közeli zöldségpiacra, én pedig beugrottam
Kostáshoz üdvözölni őt.
Kopott, foltos farmerben fogadott - legkényelmesebb öltözékében, ahogy egyszer
viccesen megjegyezte nekem -, kora reggel óta egy öreg Rovert bütykölgetett.
Amikor Famagustából Limassolba érkezett mint menekült, az autószerelésből
tartotta el magát. S bár azóta belevágott egy új vállalkozásba is - vámmentes
boltot nyitott a külföldi turisták részére -, a műhelyet azért megtartotta. Kostas,
az Angliában tanult gépészmérnök sokkal inkább hobbijának, mint munkának
tekintette az autószerelést, pihentető kikapcsolódásnak a sok szellemi munka és
gyógyítás után. Az épület tulajdonosai nemrég szóltak neki, hogy hamarosan ki
kell majd költöznie; a jelenlegi műhely helyére új apartmanokat terveztek
építeni. Már csak pár hónapja maradt, ahogy mondta, ezért is dolgozott hát
vasárnap is. Limassol szőlőskertekkel teli nyugati negyede, ahol Kostas garázsa
üzemelt, az utóbbi időben gyors fejlődésnek indult, egyrészt egy modem kikötő
építésének, másrészt a turizmus fellendülésének köszönhetően.
- Szeretek régi modellekkel bíbelődni, - mesélte Kostas, miközben valami
elektromos ketyerével az antik négykerekűbe frissen beszerelt új motorblokkot
tesztelte.
- Furcsa, - mondtam nevetve, - hogy egy magadfajta spirituális mester
kiszuperált, ócska járgányok foltozgatására pazarolja a drága idejét!
- Nem úgy van az, - húzta ő is mosolyra a száját, de közben abba nem hagyta
volna a motor vizsgálgatását.
„Tudod, nekem is szükségem van néha a kikapcsolódásra. Ha az ember
folyamatosan egy adott tudatszinten rezeg, hamar elfárad. Éppen ezért időnként
nem árt valami olyan tevékenységet végezni, ami a megszokotthoz képest
alacsonyabb tudati megterhelést jelent.”
Az autószerelés mint efféle kikapcsolódás mellett Kostas másik kedvenc
időtöltése a moziba járás volt; saját bevallása szerint még a bugyuta
rajzfilmeken is jókat szokott szórakozni. Az pedig, hogy egész vasárnap a
műhelyben szöszmötölhetett anélkül, hogy betegek serege, vagy bölcs tanácsra
szorulók sokasága kereste volna őt, egyenest a felüdülés netovábbját jelentette
számára! Itt csak ő volt, a szerszámai és az autómatuzsálemek.
Elnéztem őt, ahogy fejét a motorháztető alá dugta, és eltöprengtem a helyzetén.
Itt van ez a szerény, vékonydongájú, negyvenhét éves, átlagos külsejű bölcs, aki
gimnazista kora óta állítólag egyetlen új könyvet sem olvasott - leszámítva
azokat a mérnöki szakszövegeket, amiket angol professzorai nyomtak az orra
alá, mint kötelező tananyag. És ennek ellenére mégis, intellektuális
felfogóképessége, éles elméje, mi több, filozofikus látásmódja mindig is
lenyűgözött.
„Amit tudok,” - magyarázta nekem több ízben is, - „azt nem a könyvekből
tudom.” Ismereteit közvetlenül a bölcsesség forrásából merítette, abból a
kútfőből, ami egyébiránt minden emberi lény sajátja. Amikor egy jelenvaló
személyiség már kezd át-átlépegetni a szupertudatos éntudat állapotába -
magyarázta -, attól fogva már nem nagyon lesz többé szüksége könyvekre.
Egyszerűen csak behatol tudatával a kozmosz Egyetemes Memóriatárjába, ahol
minden tudás megtalálható, ahonnan az ember bármilyen ismeretet beszerezhet.
„Az univerzum minden tudása bennünk rejlik,” - jelentette ki, - „úgyhogy csak
oda kell figyelnünk magunkra, befelé kell fordulnunk, és feltárul előttünk a
létezés minden titka, a teljes igazság.”
Kostas azt is beismerte - én pedig készséggel elhittem neki hogy még azt a két
könyvet sem olvasta el, amiket eleddig róluk írtam. „Csak rátettem a kezem a
borítóra,” - mesélte teljesen magáról értetődően, - „és már tudtam is a lényegi
mondanivalójukat.”
Amikor először hallottam így beszélni őt és Daskalost, bevallom, igencsak
megdöbbentem, de később kezdtem rájönni, hogy állításaik tökéletes
összhangban vannak tanításaikkal, és minden egyes szokatlan kijelentésük
beleillik különleges ismeretelméleti rendszerükbe.
Ha mi emberek valóban önmagunkról megfeledkezett istenek vagyunk, akik
magunk kényszerítettük magunkat amnéziába, ugyanakkor a célunk az, hogy
alvajáró állapotunkból ismét isteni mivoltunkra ébredjünk, akkor a könyvolvasás
tényleg feleslegesnek látszott, mihelyst valaki kíllépett önnön korlátain. Végül is
az emberiség nagy tanítómesterei sohasem tanítottak könyvekből, sem maguk,
sem mások írásaiból - talán mert az írás-olvasásra nincs is szükség, csak az
alacsonyabb tudatszinteken.
Alig húsz percet maradtam Kostasnál. De amikor kiderült, hogy pár órán belül
Chrysanthosszal, egy fiatal görög ékszerésszel egy görög mágus délutáni
előadására készül, minden vágyam az volt, hogy én is velük tarthassak. Kostas
megtörölte olajos kezeit egy ugyancsak olajos rongydarabba, és felhívta
tanítványát, hogy van-e még jegy a különlegesnek ígérkező műsorra. Azt a
választ kaptuk, hogy már minden belépő elkelt, de Chrysanthos a biztonság
kedvéért eggyel több jegyet vett, mert - ahogy ő fogalmazott - az a „halvány
sejtelme” támadt, hogy valaki még biztosan jönni akar majd, ha nem is sejtette
előre, hogy ki lesz az. Chrysanthos később megerősítette nekem, hogy még
véletlenül sem „véletlenül” vett a kelleténél eggyel több jegyet.
A Szőke Mágus, ahogy az előadót hívták, egy makedón származású varázsló volt,
aki a híresztelések szerint emberfeletti képességekkel rendelkezett. Egy helyi
tévéműsorban fellépve azt állította magáról, hogy tudományát egy hat éven át
tartó elvonulás során sajátította el egy tibeti kolostorban. Mióta Keletről
visszatért, különleges képességeinek köszönhetően több kuruzsló- és
mágustalálkozó nemzetközi nagydíját elnyerte. A zengzetes plakátok nem
kevesebbet állítottak róla, mint hogy ő a földkerekség egyik legmenőbb mágusa!
Az egyik helyi lapban szerénytelenül így nyilatkozott: „Minden lehetőt
megtanultam a meditációról, tökéletesen tudom uralni testemet, nem érzek
fájdalmat. Akár az összes fogamat kihúzathatnám érzéstelenítés nélkül. Ha kell,
a szívverésemet is meg tudom állítani, vagy elállítani a vérzésemet, pusztán a
tudatom segítségével.” S mint mondta, mindezeket a titkokat Tibetben tette a
magáévá.
Kostas csak vonakodva fogadta el a meghívást, tanítványai hosszas unszolására,
hogy ugyan ellenőrizze már le a híres Szőke Mágus eredetiségét, aki
nyilvánvalóan holmi „paranormális” képességeket készült megcsillogtatni a
színpadon. A beharangozóból az egyik legmegrázóbbnak az a fakírmutatvány
ígérkezett, miszerint a nagy varázsló nyársakkal, tőrökkel és fúrófejekkel fogja
átlyuggatni a testét. Emilyt a legkevésbé sem érdekelték az efféle mutatványok,
szívesebben maradt inkább idős szülei társaságában.
Kostas hazaszaladt megmosakodni, s már átöltözve várt rám, Chrysanthosszal
egyetemben, aki úgy tűnt, meglehetősen sokat tud a színpadi mágiáról.
Házigazdánk idegesen pöfékelt pipájával a nappaliban.
- Ha ez a fickó tényleg képes mindarra, amit állít magáról, - mennydörögte, -
akkor nagy valószínűséggel démonok segítségével művel csodákat. Csak egy
fekete mágus vetemedik olyasmire, hogy hatalmával közönségeket nyűgöz le,
ezzel teremtve magának anyagi jólétet.
Szívott még párat a pipájából, s közben tovább morgolódott; nem látta
kizártnak, hogy a mágus a démonok egy különlegesen veszélyes fajtáját hívja
segítségül. Meg is nevezte ezeket a pokolfajzatokat, de azóta sem emlékszem a
furcsa névre, még sosem hallottam. „Ezek a lények nagyon ártalmasak
lehetnek,” - fűzte hozzá, - „még magát a mágust is felemészthetik idővel.
Hihetetlen erejük van ezeknek a démonoknak! Elég nekik pár csepp vér, hogy
káoszt teremtsenek maguk körül.”
Kostas korábban beszámolt már nekem egy majdnem végzetes találkozásáról
ezekkel a bizonyos démoni lényekkel. Egy ízben valaki egy olyan tárgyat
mutatott neki, amit egy helyi boszorkány készített egy férfi megbízására, aki egy
rivális családot szeretett volna ily módon örökre eltávolítani az útjából. Kostas
akkor meg is mutatta nekem a tárgyat - mágikus jelekkel díszített, kerek
fémmedál volt. Egy a boszorkányról készült fényképet is volt szerencsém
szemrevételezni - átlagos kinézetű, feketébe öltözött nagyanyó mosolygott rám a
képről. Kostas azonban a fejét rázva figyelmeztetett, nehogy bedőljek a csalóka
látszatnak: „El sem tudod hinni, mekkora kalamajkát művelt ez a nőszemély!”
Kostas most emlékeztetett a korábbi incidensre, és elmondta, hogy azon a kis
fémmedálon a bűbájos asszonyság egy kifejezetten veszélyes démoni lényt ejtett
foglyul, ugyanabból a pokoli seregletből, mint amit a Szőke Mágussal
kapcsolatban is említett. Az a bizonyos démoni elementál olyan hatalmas erővel
bírt, hogy Kostas nem is mert egyedül megbirkózni vele. Addig faggattam, míg
hajlandó volt beavatni a részletekbe. Természetesen Daskaloshoz fordult
segítségért - kettejük erőteljes, intenzív koncentrációja révén sikerült a démoni
elementált olyan parányi méretűre zsugorítaniuk, mint egy gombostű feje, és így
belekényszerítették őt egy hófehér gyertya lángjába, amit direkt a szertartás
sikerének érdekében gyújtottak. „A démoni elementál rezgését pontosan a fizikai
tűz rezgésére kellett ráhangolnunk,” - mesélte Kostas, akinek aztán egyik
tanítványa is beszámolt nekem az esetről. A hölgy szemtanúja volt a
szertartásnak, és bevallása szerint saját szemével látta a démon apró, fekete
árnyékát a gyertya lángjában. Abban a pillanatban, mihelyst Daskalosnak és
Kostasnak sikerült őt a gyertyalángba kényszeríteniük, elfújták a gyertyát. így, a
démoni elementál feloldásával tudták semlegesíteni a medál pusztító energiáját.
Amint befejezték művüket, az ördögi praktikákkal megrontott család tagjai
menten megkönnyebbültek. „Ezek a démoni elementálok” - magyarázta Kostas, -
„a bennük hívőkből nyerik az energiájukat, általuk tartják fenn az életüket.”
Kostas figyelmeztetett, hogy Daskalosszal csupán a súlyos helyzetre való
tekintettel voltak kénytelenek ezt a kifejezetten veszélyes segítségnyújtási
módot választani, amit ugyanakkor kezdő amatőröknek egyáltalán nem javallana
kipróbálni. Ha kettejük együttes koncentrációja nem lett volna elég erőteljes, a
démon kiszabadulhatott volna a gyertyalángból, az pedig akkora robbanással járt
volna, hogy „romba dőlhetett volna a ház, és maga alá temethetett volna
mindenkit.”

Amikor felrémlettek bennem Kostas hajdani, vészjósló szavai, kissé

elbizonytalanodtam a délutáni programot illetően. A Szőke Mágus egy korábbi
műsora keretében állítólag kibelezte saját magát az elhűlt közönség szeme
láttára. Gyomrából kifordított beleit megmosta egy tál vízben, majd
visszagyömöszölte őket hasüregébe. A sebeket, ha voltak, puszta kézzel tüntette
el magáról - a műtéttel is felérő beavatkozásnak mindenesetre nyoma sem
maradt rajta. Olyasmit is pusmogtak róla, hogy a nézők soraiból egyesek egyszer
csak a színháztermen kívül találták magukat. Hagyományos szkepticizmusommal
persze nehezemre esett megemészteni az efféle különös pletykákat, bár
tudatában voltam annak, hogy az ilyesmi mind a keleti, mind a nyugati okkult
irodalomban teljesen elfogadott jelenségnek számított. Egy alkalommal egy
amerikai tanulmányúton lévő szimpatikus indiai zenetudós mesélte nekem, hogy
valamikor maga is szemtanúja volt egy indiai beavatott „teleportációjának”.
Daskalos szerint az efféle szellemi teljesítmények olyannyira lehetségesek, hogy
még a Bibliában is előfordulnak - lásd például Szent Fülöp esetét, aki a leírás
szerint materializálta magát az etióp király előtt, hogy megkeresztelje őt Krisztus
nevében.
Ugyanakkor mind Daskalos, mind Kostas többször hangsúlyozta, hogy a szellemi
képességeket csak gyógyító céllal szabad használni, haszon-, rang-, vagy
hatalomszerzés érdekében soha! Az Igazság Keresői ezért is fejlesztették
spirituális adottságaikat fokozatosan, tudatosságuk és moralitásuk fejlesztésével
párhuzamosan. Enélkül ugyanis fennállna a veszély, hogy fekete mágusokká
züllenek, akiknek az egoizmusa veszi át az irányítást magasabb énjük helyett, s
ezzel maguknak is, másoknak is csak bajt okoznának.
- El ne felejtsétek majd levédeni magatokat a színházban! - szólalt meg Kostas
rövid töprengés után. „Gondolatban teremtsetek magatok köré egy fehér fénnyel
ragyogó ötágú csillagot, az megvéd majd titeket az esetleges démoni támadások
ellen.”
Egy pillanatra összeszorult a torkom e baljós figyelmeztetés hallatán. - Miért
kellene démoni támadástól tartanunk? - érdeklődtem ijedten. Kostas
elmagyarázta, hogy mivel mi a jó oldalt képviseljük, ezért ha ne adj Isten
előfordulnának démonok az előadáson, elképzelhető, hogy megpróbálnának majd
megtámadni minket, lévén, hogy puszta jelenlétünkkel veszélyt jelentünk rájuk
nézve. Ha azonban levédjük magunkat egy fényes ötágú csillaggal, akkor nincs
mitől tartanunk, azon keresztül semmilyen gonosz erő nem hathat ránk.
- Ja, és még valami, - jegyezte meg Kostas, - próbáljátok meg érzelmileg nem
elragadtatni magatokat a látottaktól. Legyetek csak éber szemlélődök! Ha pedig
bármilyen kérdés merül fel bennetek, azt tartsátok magatokban, míg haza nem
érünk majd, s csak akkor tegyétek fel nekem.

A színházterem zsúfolásig megtelt zsivalygó emberekkel. A mi jegyünk a

harmadik sorba szólt, úgyhogy egészen közelről láthattuk majd a mágus
műsorát. A „Tilos a dohányzás!” feliratok ellenére a közönség soraiban többen is
nyugodtan pöfékeltek, semmibe véve a többieknek okozott kellemetlenséget. A
mögöttem ülő nagydarab, bajuszos fickó is - félig kigombolt inge alól elővillant
szőrös, robosztus mellkasa - egyik cigarettát a másik után gyújtotta; majd’
megfulladtam tőle, alig bírtam ki köhögés nélkül.
Meglepett, mennyi gyereket láttam a sorok között, s csak remélni tudtam, hogy
egyikük sem szerez majd maradandó lelki sérüléseket attól, aminek gyanútlan
szemtanúi lesznek. Élénken bennem élt Kostas figyelmeztetése, s mit mondjak,
az ördögi lények esetleges jelenléte cseppet sem hatott rám nyugtatólag. Csak
csodálni tudtam Kostas higgadtságát, aki mágikus képességeinek és gyógyító
erejének birtokában képes volt eloszlatni a magasabb világokból az emberre
leselkedő veszélyek miatt érzett mindennemű aggodalmat, függetlenül attól,
hogy azok milyen félelmetesen bizarrnak tűntek nekem, reménytelenül beszűkült
tudatú halandónak.
Ahogy kialudtak a fények, a hangszórókból fülsiketítő buzuki-zene harsant fel; a
sötétben felzengő disszonáns akkordok pillanatok alatt pokoli hangulatot
teremtettek. Nagyjából öt percnyi kínos hangélmény után végre csend borult a
teremre, s a színpadon megjelent egy langaléta, börleszk filmbe illő figura, aki
mint kiderült, arra volt hivatott, hogy bohóckodásával lelkileg felkészítse a
nézősereget az „isteni mágus” fellépése előtt. A komikus hosszúra nyúlt
monológja hemzsegett a disznó viccektől - ha jól belegondolok, ez volt életem
legerkölcstelenebb szónoklata, amit valaha nagy nyilvánosság előtt hallottam -,
amivel próbált megnevettetni minket, „szórakoztatni a nagyérdeműt”. Előadását
félreérthetetlen csípőmozgással tette még látványosabbá: övéről egy jó húsz
centis műanyag fallosz lógott, azt himbálta körbe-körbe nagy élvezettel.
Komolyan mondom, én éreztem magam kellemetlenül azért, hogy mindezt hány
ártatlan gyermeknek kellett végignéznie, s mellesleg hálát adtam az égnek, hogy
az enyémek nem voltak velem. Több mint negyed órán át zúdította ránk
kifogyhatatlanul ezt a mocskot az illető - már az is eszembe jutott, hogy ha
tényleg vannak a teremben démonok, akkor ő bizonyosan közéjük tartozik.
Megjelenésével sokkal inkább emlékeztetett engem egy kecskelábú, ördögszarvú
ókori szatírra, semmint 20. századi színpadi előadóművészre. Ráadásul amikor
úgy húsz végtelennek tűnő perc múltán végre befejezte romlott mondókáját,
nem átallotta még kitörő lelkesedéssel és sugárzó büszkeséggel közhírré tenni,
hogy a produkciójáról készült sztereó felvételt az előadás végeztével ki-ki
megvásárolhatja majd a kijáratnál...

No de végre-valahára elérkezett a mágus fellépésének ideje. Magas, izmos,

szőke férfi volt, haja a válláig ért. Csupasz felsőtesttel jelent meg a színen,
kezében nyársakkal, egy pár hatalmas henteskéssel és egy elektromos
fúrógéppel. Szótlanul megállt a színpad közepén, szigorú tekintettel végigmérte a
közönséget, és azonmód belevágott a mutatványba. Lábaiba beledöfte a
nyársakat úgy, hogy a sebekből vér szivárgott. Ezután mazochista élvezettel az
arcán fűrészelni kezdte bal csuklóját - késével félig átvágta a csontot is, de ez
láthatóan semmiféle fájdalmat nem okozott neki. Mintha nem is a saját kezét,
csak egy birkacombot darabolt volna. Az előttünk ülő gyerekeken láttam, hogy
fejüket leszegve egyszerre igyekeztek eltakarni szemüket és befogni fülüket -
persze mindhiába -, hogy megkíméljék magukat a szörnyűségtől.
A Szőke Mágus eközben a fúrógéppel több helyen is átlyuggatta a saját gyomrát;
a fúró berregése összekeveredett a közönség soraiból itt is, ott is feltörő
fájdalmas nyögésekkel. Aztán a mágus az egyik kést átszúrta a karján - a penge
kivillant a túloldalon, ahogy fel-alá húzgálta húsában a borotvaéles szerszámot.
Közben ide-oda járkált a színpadon, hogy a szélekről is jól lehessen látni a
mutatványát. A mögöttem ülő macsó kinézetű férfiú eddig bírta; szemei hirtelen
kidülledtek, és elájult. Négyen nyalábolták össze és cipelték ki őt a friss levegőre.
Példája, úgy tűnik, ragadós volt, mert a hátsó sorok egyikéből hamarosan egy
hasonlóan pórul járt nőt vittek utána. A mágust cseppet sem zavarta a
felbolydulás, arcáról levakarhatatlan, torz vigyorral döfködte magát tovább
nyársakkal, késekkel, fúrófejekkel.
- Gondolod, hogy ez igaz? - kérdezte Kostast Chrysanthos suttogó hangon.
- Ne most, kérlek, - felelte Kostas, és tekintetét ismét az előadóra szegezte,
nehogy kizökkenjen a koncentrációból. Erről eszembe jutott, hogy talán nem árt
megerősítem magam körül a védelmet - újra vizualizáltam hát a fehér fényű
ötágú csillagot, ha lehet, ezúttal még nagyobb igyekezettel, mint korábban.
Biztos akartam lenni benne, hogy fizikai testem minden egyes porcikája a
csillagon belül van, sőt, hogy finomabb testeim is védve vannak általa.

Negyedórányi hajmeresztő produkció után a Szőke Mágus levonult a színpadról;

csak néhány, izmos karjáról legördült vércsepp maradt utána. Mihelyst eltűnt a
függöny mögött, észrevettem, hogy Kostas rázkódik az elfojtott nevetéstől. Egy
pillanatra úrrá lett rajtam az ijedtség, mert azt hittem, ez valami ideges reakció a
részéről.
- Csak nincs valami baj? - hebegtem.
- Nem, dehogy! Átkozottul jól csinálta az ürge! - felelte halkan, a fejét ingatva,
mosollyal a szája szögletében.
- Úgy érted, az egész csak egy nagy átverés volt? - kérdezte Chrysanthos
némileg csalódottan.
- Az ám, de még milyen! - lelkendezett Kostas a karjaival hadonászva. „Első
osztályú trükkök voltak! Én mondom, zseniális illuzionista a fickó! Van néhány
adottsága, olyasmi, mint az indiai fakíroknak, akik a nyílt utcán produkálják
magukat, de az igazat megvallva ezzel minket nem nagyon tud már lázba hozni.
- Tyű, azért nagy kő esett le a szívemről, - sóhajtottam fel megkönnyebbülten.
„Szóval azt mondod, nem kell démonoktól tartanunk?”
- Nem, hála Istennek, - kuncogott Kostas, és hogy maradék kételyeinket is
eloszlassa, biztosított minket, hogy a Szőke Mágus egyáltalán nem veszélyes
kuruzsló, hanem egy jól képzett művész, afféle csodabogár.
- És mi van azzal a hatéves elvonulással valami tibeti kolostor mélyén? -
firtattam.
- Még hogy Tibet! - fakadt ki Kostas. „Gondolod, ha valóban hat évet töltött
volna lámák társaságában, akkor ilyen értelmetlenségre fecsérelné az idejét és
az energiáját? Vagy hogy egyáltalán csak a show és a pénz kedvéért csillogtatná
szellemi képességeit?” Mielőtt még túlzottan belemélyedhettünk volna a
beszélgetésbe, a komédiás szatír újabb dicsőséges jelenést tett a színen, hogy
még húsz percen át zúdítsa ránk a trágár poénok áradatát - talán hogy levezesse
a feszültséget, amit az iménti műsorszám váltott ki a közönségből. Ezt követően
újra a Szőke Mágus lépett fel - néhány aprócska horzsolástól eltekintve a teste
teljesen ép volt. Az előadás hátralévő részében megszokott cirkuszi
mutatványokat adott elő - bár el kell ismerni, ezek is elsőrangú trükkök voltak -,
kezdve a hipnózistól, a levitáción át, a bájos asszisztensnő szétfűrészeléséig.
A műsor végeztével szólalt meg először: rövid beszédet intézett a publikumhoz,
melyben kijelentette, hogy a délután folyamán bemutatásra került produkciók
nem holmi szemfényvesztések voltak, úgyhogy ne is keressünk rájuk racionális
magyarázatot - csak az időnket vesztegetnénk, mert hétköznapi logikával
úgysem jöhetünk rá, mit hogyan csinált.
- Az előadás megkezdése előtt - magyarázta, - hosszan meditáltam a színfalak
mögött, és magnetikus kisugárzásommal áthatottam önöket. Ezeket a titkos
technikákat tibeti szerzetesek tanították nekem.

Felszabadító érzés volt magunk mögött hagyni a zsúfolt és zajos színházat,

annak fojtogató légkörét. Úgy döntöttünk, hogy hazasétálunk a tengerparton.
Láthatólag Kostas is megkönnyebbült. Ahogy kiléptünk az utcára, nagyot
nyújtózott, égnek emelt karokkal vett néhány mély lélegzetet, és nagy
sóhajtások közepette, elégedetten fújtatott.
A tengerparti sétány, melynek mindkét oldalát frissen ültetett pálmafák
szegélyezték, ideálisnak ígérkezett a pihentető sétára és beszélgetésre. Nekünk
pedig éppen arra volt szükségünk, hogy megmozgassuk elgémberedett
végtagjainkat, jókat szippantsunk a sós tengeri levegőből, és kibeszéljük
magunkat.
Egy darabig csendben baktattunk, és csodáltuk a kelő teliholdat a víz felett.
Mióta Daskalost és Kostast megismertem, teljesen más szemmel tekintettem a
Holdra. Szerintük ugyanis - függetlenül attól, hogy hány költőt és szerelmespárt
ihletett már meg az évezredek során - a Hold valójában a Föld bolygó lelki
börtöneként funkcionált. Ez az a hely, ahová a planétánk fejlődését felügyelő
arkangyali lények a különösen destruktív embereket elzárják, s ott tartják fogva
őket a durva anyagi Hold asztrális másának „börtöncelláiban”. Szorult
helyzetükből hiába is próbálnának menekülni, mindaddig nem térhetnek vissza a
Földre, míg büntetésük ideje le nem telik. Ennek ellenére rendszeresen
próbálkoznak a szökéssel, különösen amikor az asztrális Hold és Föld az év
bizonyos szakaszaiban érinti egymást. Olyankor ezek a pusztításra hajlamos
emberi lelkek próbálnak akár állatok, akár földi emberek testébe férkőzni,
megkörnyékezni a rájuk fogékonyakat. Kostas állítása szerint ez a szellemi
háttere az epilepszia jelenségének: időszakos megszállottság egy efféle lélektől,
amely azon nyomban megszűnik, mihelyst a két bolygó asztralitása elszakad
egymástól. Akkor a Hold visszahúzódásával együtt ezek a lények is eltávolodnak,
és az epilepsziás rohamnak vége szakad. Kostas azt is hozzátette tanításában,
hogy az Igazság Keresői a görcsök fellépése esetén segíthetnek az
epilepsziásokon azzal, hogy kezüket a páciens májára helyezik, és azt
vizualizálják, hogy tenyerük közepéből gyógyító fehér fény árad az illetőbe.
Eközben az Igazság Keresőjének erősen arra kell koncentrálnia, hogy a beteget
időszakosan megszálló ártó lény lekapcsolódjon áldozatáról, akinek a
megfelelően elvégzett kezelés azonnali enyhülést hoz. Kostas megjegyezte, hogy
a Hold-börtön lakói az arra érzékenyek máján keresztül férkőznek hozzá
kiszemelt áldozatukhoz, így próbálván idő előtt kiszabadulni fogságukból.
Megnyugtató volt hallani, hogy ezek a kártékony emberi lelkek sem
menekülhetnek el a sorsuk elől: büntetésüket csak a karma urai engedhetik el.
Egy nagy sziklán ücsörögtünk, néztük, hogy tükröződik a holdfény a tükörsima
vízen.
- Daskalos egyszer azt mondta nekem, - törtem meg a csendet, - hogy az ember
öt érzékszerve a legkevésbé sem alkalmas a valóság megismerésére, lévén,
hogy felettébb megbízhatatlanok.
- Ez így is van, - bólogatott Kostas, és elégedetten pöfékelt a pipájával. - Az
érzékszerveink nagyon könnyen becsapnak minket. Ezt lehet megtanulni az
efféle előadásokból is, amit az imént volt szerencsénk végignézni. Az Igazság
Keresői éppen ezért csak a gyógyításra használhatják képességeiket. Trükkökkel
nem lehet sebeket behegeszteni, rákos daganatokat eltávolítani, vagy
kiegyenesíteni egy elferdült gerincet, még ha egy ügyes illuzionista látszólag
szinte bármit képes is leutánozni, amit egy szellemi mester valódi erejénél fogva
végrehajt. De az Igazság Keresői sohasem fogják csak azért csillogtatni a
tudásukat, hogy azzal széles tömegeket nyűgözzenek le, vagy kielégítsék az
érdeklődők kíváncsiságát.
- Sokan csak nehezen, vagy egyáltalán nem tudnak különbséget tenni
imposztorok, szélhámos csalók és valódi gyógyítók között, - jegyeztem meg.
- Mindenkit egy kalap alá vesznek.
- Éppen ezért kell különösen óvatosnak lennünk, és nem adni okot a
botránykeltésre azok számára, akik még nem értik, mit is teszünk valójában, -
magyarázta Kostas.
- Meg kell őriznünk az Igazság Keresőinek a becsületét. Tulajdonképpen
magunkra kell vigyáznunk, hiszen az Igazság maga nem szorul senki védelmére
sem.

Felálltunk, és tovább sétáltunk. Eszembe jutott, hogy Amerikában olyan elismert

szerzők, mint Isaac Asimov vagy Carl Sagan, az emberiség egyre szélesebb
köreiben megnyilvánuló spirituális érdeklődésre való tekintettel összefogtak egy
közismert bűvésszel, a Csodás Randival, hogy segítségével leleplezzék a csalókat
és az álgyógyítókat, akik tevékenységükkel szerintük magának a racionális
nyugati kultúrának az alapjait veszélyeztetik.
- Az egésszel csak az a probléma, - meséltem Kostasnak és Chrysanthosnak,
akik érdeklődéssel hallgatták beszámolómat, - hogy a mozgalom aktivistái
egyáltalán nem tesznek különbséget. Randi és társai szemében minden gyógyító
és mágus - még a valódi beavatottak is - eleve imposztorok és szemfényvesztők.

Menet közben úgy belemelegedtem a panaszkodásba, hogy az esettel

kapcsolatban már saját megpróbáltatásaimat sem hagyhattam ki a történetből.
Egyik jó barátom és kollégám, egy indiai származású matematika professzor,
mellesleg szigorú híve a nyugati tudományos racionalizmusnak, egyszerűen
képtelen volt megérteni, hogy egy magamfajta művelt ember hogy vonzódhat a
keleti szellemiség, Patandzsali jóga szútrái és Daskalos tanításai felé. Ez az
egyébként jó természetű és jó szándékú professzor a főszervező szerepét vállalta
magára, hogy egyetemünk meghívja előadni a Csodás Randit, aki figyelmeztette
hallgatóságát arra a „halálos veszélyre”, amit a „sarlatánok” jelentenek racionális
kultúránkra nézve. Kostasék nem állhatták meg hangos nevetés nélkül.
- Hogyan nyújt védelmet az embernek az ötágú csillag? - tereltem vissza a szót
eredeti, komoly témánkra, miután lecsillapodtak a kedélyek.
- Bármikor, ha szorult helyzetbe kerül valaki, - felelte Kostas, ahogy tovább
róttuk utunkat, kényelmesen fel-alá a tengerparti sétányon, - képzelje azt, hogy
egy fehér fényesség ragyogja be, és gondolatban rajzolja maga köré az ötágú
csillagot.
- Mit értesz „szorult helyzet” alatt?
- Azt, amikor az embert hétköznapi környezetéből asztrális támadások érik,
amikor gondolatilag vagy érzelmileg ráakaszkodnak, vagy más szellemi
dimenziókból érkező káros behatásoknak van kitéve.
- Kosta, megmutatnád, pontosan hogyan is alkossuk meg magunk köré az ötágú
csillagot? - kérdezte Chrysanthos. Kostas elgondolkodott egy darabig, szippantott
párat a pipájából, és belekezdett a válaszadásba.
- A csúcsa mindenképpen a fejetek fölé kerüljön, - magyarázta,
- a két vízszintes ága pedig burkolja be a két karotokat, ha azt kétoldalt
széttárjátok, mint egy keresztnek a vízszintes szára. A csillag két csúcsa az ujjak
hegyéhez kerüljön. Az alsó két ág a két lábat vegye körbe, mint amikor
terpeszben álltok, úgy, hogy a két csúcs a lábfejeket érintse.
- Ha jól értem, Leonardo da Vinci klasszikus rajzának az állását kell leutánozni,
széttárt karokkal, terpeszállásban, - jegyeztem meg.
- Pontosan. Az ötágú csillag az asztrális világ szimbóluma, valamint az emberi
tudatosság átalakulásáé, amint az öt mostani érzékszerv helyett az öt felsőbb
érzékhez fordul.
- Miben különbözik az ötágú csillag nyújtotta védelem attól a tojás alakú fehér
ragyogástól, amit meditáció közben képzelünk magunk köré? - kérdezte
Chrysanthos.
- Az ötágú csillag sokkal szilárdabb. Ha egyszer megteremtetted magad köré,
semmi, ismétlem, semmi negatív nem érinthet meg. Az egyetlen dolog, ami még
az ötágú csillag erején is túltesz, az a hatágú csillag, de azok, akik már ennek is
mesterei, csak jótettekre képesek, csak szeretetet sugároznak magukból.
Értitek?
- Tehát az ötágú csillag technikáját akár gonosz szándékú emberek is
elsajátíthatják? - ötlött fel bennem a kérdés.
- Igen, - felelte Kostas, - csakhogy negatív célzattal anapodoszt, egy feje
tetejére állított ötágú csillagot fognak alkotni, ami Lucifernek a jelképe. Ha
azonban az Igazság Keresője magára öltötte a jó állású ötágú csillag védőburkát,
már semmilyen negatív gondolat vagy érzelmi hatás nem érheti.
- Ha jól értem, azt mondod, hogy bárki, aki megfelelő módon alkalmazza az
ötágú csillagot, az védőburkot von maga köré, óvó erőket idéz meg.
- Természetesen. Az ötágú csillag megrajzolása nem más, mint egyfajta
szellemiség megidézése.
- Vajon csukott szemmel érdemes magunk köré rajzolni? - töprengtem
hangosan.
- Úgy képzeled el, ahogy neked tetszik, - válaszolta Kostas, majd lassú
mozdulatokkal elkezdte lépésről lépésre bemutatni, hogyan is alkossuk meg
magunk köré a csillagot, ezt a mentális talizmánt.

Egy padra tette le a pipáját, és körülnézett, jár-e valaki rajtunk kívül a sétányon.
Biztos akart lenni abban, hogy egyetlen avatatlan szempár sem mered ránk a
távolból, azt kémlelve, miféle furcsa mozdulatokat teszünk, miközben próbáljuk
elsajátítani ezt a lelkünk és szellemünk védelmére szolgáló mentális technikát.
Senki sem volt látótávolságban, Kostas szembefordult hát a tengerrel és a kelő
Holddal. Terpeszbe állt, bal karját oldalra nyújtotta, jobbját pedig egyenesen
fölfelé. Pár pillanatig így állt mozdulatlanul - arra várt, hogy kövessük
mozdulatait.
- Kezdjük a csillag legfelső csúcsával, a jobb kéz ujjhegyénél! Kössétek össze azt
a pontot egy egyenessel a jobb lábfejetekig. Megvan?

Kissé esetlenül próbáltuk követni utasításait.

- Most a jobb lábfejetektől induljatok el gondolatban fölfelé a bal kéz
ujjhegyeinek irányába, majd a bal kézfejtől a karok vonalában a jobb kézfejig.
Feszítsétek meg a kezeiteket!

Most kössétek össze a jobb kezeteknél lévő pontot a csillag bal lábatoknál
található csúcsával, onnan pedig induljatok el ismét fölfelé, egészen a fejetek
fölé, a kiindulópontig. Ezzel gondolatilag megalkottátok az ötágú csillagot, -
fejezte be Kostas, és ellazította tagjait.
- Csináljátok csak meg még egyszer-kétszer! - vezényelt nekünk. Pár
próbálkozás után Chrysanthos és én is úgy éreztük, biztonsággal elsajátítottuk az
ötágú csillag rajzolásának technikáját, levédve ezzel magunkat. Kostas
hozzáfűzte, hogy a gyakorlathoz legközelebb már nem szükséges felállnunk:
- Elég, ha gondolatban követitek végtagjaitok mozgását, és mentálisan
teremtitek meg az ötágú csillagot. Különben még félreértenének titeket, és
mindenféle kellemetlen következménnyel kellene számolnotok, - magyarázta
mosolyogva.
- Egyáltalán, muszáj gondolatban vonalakat húzogatnunk? Nem elég, ha
egyszerűen csak beleképzeljük magunkat egy kész ötágú csillagba? - kérdeztem.
- Nem, nem elég. Az ötágú csillag védőburka éppen a megrajzolásával
aktivizálódik. Ha csak beleképzeled magad, az még semmit sem ér. De ha újra
és újra megrajzolva életre kelted ezt az óvó elementált - mert ugye, mi mást is
teremt ezáltal az ember, ha nem egy elementált?! -, azzal energiával töltőd fel a
lényét, megerősíted őt. S ha ezzel megvagy, már elég, ha csak a figyelmedet rá
irányítod, és ő abban a pillanatban rendelkezésedre áll védelmével.
Eszembe jutott, hogy ezek szerint a színházban nem megfelelően alkalmaztam a
technikát, mert nem rajzoltam meg az ötágú csillagot, csak beleképzeltem
magam egynek a belsejébe. Kostas megnyugtatott, mondván, hogy mivel vele
voltunk, ezért egyébként sem kellett tartanunk semmiféle démoni szörnyeteg
esetleges jelenlététől.
- Különben is, az Igazság Keresői automatikus védelem alatt állnak, - tette még
hozzá biztatólag. - De ha valaha is szembe találnátok magatokat egy
anapodosszal, egy feje tetejére állított ötágú csillaggal, akkor jobban teszitek, ha
azonnal levéditek magatokat! Így még a luciferi ellenerő sem lehet hatással
rátok.
- Hogy lehetséges ez? - furcsálltam a dolgot.
- Az egyik csillag magába zárja a másikat, így, - azzal Kostas behajlított ujjakkal
összekulcsolta a két kezét. - A helyes állású ötágú csillag felborítja az
anapodoszt, és semlegesíti annak erejét.

Megkértem Kostast, hogy magyarázza el bővebben, milyen veszélyek ellen véd

az ötágú csillag. Készséggel ecsetelte, hogy bármilyen asztrális fenyegetés ér
minket - például tudatos álmodás közben egy negatív rezgéssel találkozunk -, a
leghatásosabb védelmünk az ötágú csillag lehet. - Ha pedig bármilyen formában,
akár csak egy látomásban is, az anapodosz szimbólumával szembesülnétek,
gondolatban rajzoljátok magatok köré a helyes állású ötágú csillagot. Még akkor
is, ha - mint mondtam - az Igazság Keresőiként mindenképpen védve vagytok.
- Ezek a védő mechanizmusok az Igazság Keresőinek is fontosak, - folytatta
Kostas, - hiszen amikor elkezdjük felnyitni asztrális energiaközpontjainkat,
vagyis csakráink szirmait, akkor készen kell állnunk önmagunk megvédésére a
más dimenziókból érkező ártalmas behatásokkal szemben.

Kostas ismételten megjegyezte, hogy a csakra szirmok csukott állapotban

egyfajta eredendő védelmet biztosítanak; „erős vár a mi testünk” - hogy a
szavait idézzem. Ha azonban felkészületlenül nyitjuk meg asztrális
energiaközpontjainkat, mielőtt még uralni tudnánk gondolatainkat és
érzelmeinket, ezzel olyan negatív rezgéseknek és elementáloknak adunk utat,
amelyek könnyedén megzavarhatják és felboríthatják lelki és szellemi
egyensúlyunkat.
Annyira belefeledkeztünk a beszélgetésbe, hogy észre sem vettem, hogy már
elmúlt kilenc óra - több mint egy órája őgyelegtünk fel-alá a tengerparton.
Búcsút intettem hát Kostasnak és Chrysanthosnak, és sietősen hazafelé vettem
az utam.
Másnap reggel Daskaloshoz hajtottam, és beszámoltam neki a macedón
varázslóval esett kalandunkról. Daskalos dőlt a nevetéstől.
- Abból, amit elmondtál, arra következtetek, hogy a fickónak vannak képességei,
csak nem a leghelyesebb módon alkalmazza azokat, - mondta. Majd
felelevenítette emlékeit egy régi ismerőséről, Tahram Beyről, a jógi-mesterként
tisztelt szufi mágusról.
- Amikor Tahram Bey Ciprusra érkezett, rögtön felismertem, hogy hatalmas
szellemi erővel rendelkezik. Azt állította magáról, hogy bár képes lenne azt
láttatni a közönségével, amit csak akar, de mégsem így akarta elkápráztatni
őket, hanem egy igazi és eredeti mutatvánnyal.
„Csak egy dolgot kérek,” - figyelmeztette a publikumot, - „hogy maradjanak
teljes csendben, mert különben az életemmel játszom.” Arról volt szó ugyanis,
hogy egyfajta különleges transzállapotba mélyedt, amiről a mai hipnózis-
terapeuták még csak nem is hallottak. Ebben az állapotban aztán a közönség
késekkel szurkálhatta őt, semmi sem történt vele. Még rá is lőhettek egy
pisztolyból, az sem ártott neki - a golyó egyszerűen áthatolt a testén anélkül,
hogy Tahram belehalt volna a lövésbe. Előadásaival Európa-szerte
megdöbbentette az orvos-társadalmat. Hiába döfködték „halálra”, amint kihúzták
testéből a késeket, a sebek maguktól behegedtek rajta.
- Hihetetlenül hangzik! - jegyeztem meg, ugyanakkor mégsem soroltam
Daskalos beszámolóját a képtelen ostobaságok közé - mint tettem volna azt pár
évvel korábban annál is inkább, mert eszembe jutott egyik meghatározó
olvasmányélményem, John Fuller minden kétséget kizáróan dokumentált
tanulmánya egy brazil csodadoktorról, bizonyos Arigóról, a „rozsdás késes
műtős”-ről.
- Hogy csinálta ezt Tahram Bey? - kérdeztem kíváncsian.
- Megtanulta olyan ritkává tenni az éterikus mását, hogy félig dematerializálta a
testét. A kések így akadálytalanul hatolhattak belé, anélkül, hogy megsértették
volna a húsát vagy a csontjait. A durva anyagnak megszűnt az ellenállása, ezért
nem keletkeztek rajta sebek sem. Egyszerűen mihelyst a késeket kihúzták
belőle, sejtjeinek összetartó ereje, kohéziója ismét normalizálódott. (Daskalos
összeérintette a két tenyerét, hogy szavait még érzékletesebbé tegye.) Tahram
Bey tehát effélékre volt képes. És mondom, mindig figyelmeztette a közönségét,
hogy maradjanak teljes csendben, mert amit csinál, az életveszélyes.
- Te is képes lennél ilyen mutatványra? - kérdeztem Daskalost félig viccelődve. -
De komolyan, meg tudnád ritkítani tested szöveteit annyira, hogy nem ártanának
a késszúrások vagy a lövedékek?
- Nem, erre nem lennék képes. Soha nem foglalkoztam ezzel a fakír-technikával.
De mivel egyébiránt dolgozom a test szöveteivel, ezért ha elég időt szántam
volna a gyakorlásra, elsajátíthattam volna ezt a képességet is. De mi értelme lett
volna, mondd? Nekem más a szakterületem, más a munkám,” - fejezte be az
eszmefuttatást kuncogva Daskalos.
- És mi történt Tahram Beyjel? - kérdeztem.
Daskalos arca hirtelen elkomorult. - Szerencsétlen, az egyik mutatványa közben
életét vesztette, - sóhajtott nagyot. – Különleges transzállapotában volt, teste
teleszurkálva késekkel, és akkor következett a pisztolylövés, de valami idióta
hangtompító nélkül tüzelt.
Tahram Bey kizökkent a transzból, és ott helyben elvérzett a testén keletkezett
sebekből. Sejtjei összetömörültek eredeti sűrűségű állapotukba, még mielőtt a
késeket kihúzhatták volna belőle.
- Ezek szerint Tahram nem démoni segítséggel művelt csodákat?
Nem, egyáltalán nem! - ellenkezett Daskalos, és jelentőségteljesen felemelte
mutatóujját, hogy még az efféle gyanú árnyékát is elhessegesse.
- Tahram Bey jó ember volt. Egyéni erőfeszítései révén szerezte meg csodás
képességeit. Különben is, egy adott szellemi teljesítmény elérésére mindig több
felkészülési módszer létezik. Kétszer is volt szerencsém látni őt mutatvány
közben, megszerettem és tiszteltem őt a képességeiért. Nagyon elszomorított
tragikus halálának híre. Valódi angyal volt az az ember! Azért dolgozott, hogy
mutatványaival oktasson és felhívja a figyelmet - különösen az orvosi társadalom
figyelmét - a tudat hatalmára a test lelett. Az emberi tudás és tudatosság
fejlődését szolgálta, nem a pénzszerzésre vagy a hírnévre törekedett.
Viszont a tegnapi mágusra, illetve limassoli előadására visszatérve, az illető a
mágiának egy eddig számomra is ismeretlen területére hívta fel a figyelmet, -
jegyezte még meg Daskalos ravaszkásan.
- Micsoda?!
- Mindeddig azt hittem, hogy csak fehér és fekete mágia létezik. De ez a fickó
megmutatta, hogy van szőke mágia is! - fakadt ki Daskalosból a hangos nevetés,
és én sem állhattam meg, hogy ne csatlakozzam hozzá.

Amikor aztán lecsillapodtunk, elmeséltem Daskalosnak, hogy a Szőke Mágus

állítása szerint fellépés előtt meditálni szokott, és magnetizmusával bevonja a
közönségét.
- Talán ezzel a módszerrel láttatja a nézőkkel mindazt, ami valójában nem is
történik meg, - felelte Daskalos.
- Hogyan?
- Az ember képes kiterjeszteni az auráját, és megfelelően erős vizualizációs
képességgel objektív tényként azt láttatni bárkivel, amit valójában csak a
tudatával teremt meg és vetít ki elementális formában. Hívhatjuk akár egyfajta
megtévesztésnek is.
- De hisz ez hihetetlen szellemi erőket igényel!
- Természetesen. Az efféle jelenségek is csak azt támasztják alá, amit a tudat
természetéről egyébként tanítunk, de igazad van, felesleges ezeket a
képességeket ilyen semmiségekre elpazarolni! Ugyan mi értelme a tudat
szuperszubsztanciáit szájtáti nézőközönség ámítására fecsérelni? Mennyivel
bölcsebben tenné, ha gyógyítana, ahelyett, hogy azt láttatja közönségével, hogy
a beleit egy tálban mosogatja!
- Hogyan gyógyíthatna a képességeivel?
- Eloszlathatna például egy rákos daganatot. Elég erős vizualizációs képessége
van ahhoz, hogy ha a tudatában megteremtené a visszafejlődő tumor képét, azt
el tudná ültetni páciense képzeletében is. Én mondom neked, működne a dolog!
Néha az önszuggesztióval is csodákra képes az ember. Ha a betegnek lenne
hozzá elég ereje, hogy azt vizualizálja, felszívódik a daganata, az tényleg
felszívódna! És ehelyett a Szőke Mágus a szórakoztatóiparba öli a tehetségét,
hogy hatalmas pénzeket kaszáljon... Micsoda idő- és energiapocsékolás!

Persze hozzáteszem, - folytatta Daskalos némi töprengés után, - hogy az

önszuggesztió nem számít éppen hagyományos gyógyítási módszernek, úgyhogy
mi, mint az Igazság Keresői, igyekszünk kerülni azt.
- Mitől számít nem hagyományosnak? - érdeklődtem.
- Az önszuggesztiónak veszélyei is lehetnek, ha azt gyógyításra alkalmazzuk.
Nem veszi ugyanis figyelembe az emberi akaratot, ez pedig igencsak kívánatos
lenne. A páciens rendszeresen egyfajta fél-hipnotikus kábulatba juttatja
önmagát, ahol az akarata csak nagyon csekély szerepet játszik, ha játszik
egyáltalán.
- Na és, kit érdekel ez, ha a beteg meggyógyul?
- Én mégis jobban kedvelem a meggyőzéses módszert a szuggesztiónál. Persze
előfordul, hogy jómagam is alkalmazom a szuggesztiót, de amikor csak
lehetséges, igyekszem a személyes meggyőzéshez folyamodni.
- Mi a különbség a kettő között a gyógyításban?
- A meggyőzés a másik ember akarati erejére épít. A szuggesztióval nem ez a
helyzet. Amikor egy beteg ellátogat hozzám, és én azt mondom neki: „Nézze, itt
és itt a probléma,” - azzal megérintem az adott területet és azt mondom neki,
hogy most, tegyük fel, eloszlatok a testében egy daganatot, akkor a beteget
tudatosan bevonom a saját gyógyulási folyamatába. Ha nem ezt tenném, ha a
beteg nem akarná tudatosan a gyógyulást, akkor fennállna a veszélye, hogy
mihelyst eltávozik tőlem, a tünetei visszatérnek és a betegsége előbb-utóbb
ismét kiújul, fia viszont sikerül meggyőznöm őt, feltámad a hite, és valóban
meggyógyul.
- Nekem ez is teljesen úgy hangzik, mintha szuggesztióról vagy önszuggesztióról
lenne szó, - vetettem ellen.
- Nem, ez meggyőzés. Az ember nem kényszeríthet hitre másokat, érted?
Daskalos, látván tanácstalanságomat, hosszabb magyarázatba fogott.
- Na, tisztázzuk ezt a dolgot! Tegyük fel, adva van egy barbár férj, aki veri a
feleségét. Az egyik kezelési módszer az lehetne, hogy teremtünk számára egy
elementált, a következő üzenettel: „Nem szép dolog bántani az asszonyt,
kegyetlen és önző tett ez, szokj le róla!” Ez szuggesztió lenne, akár tud a
dologról a férj, akár nem. De nem ez lenne a legcélravezetőbb megoldás, hiszen
az illető akaratlagosan nincs bevonva a változásba. Még az is megtörténhetne,
hogy olyan erős bűntudat ébred benne, hogy öngyilkosságot követ el.
- Ez esetben mi lenne hát a jobbik megoldás?
- Mindjárt rátérek. Amennyiben a közönséges rábeszélés, a tanácsadás nem
működik, a következőt tenném. Kilépnék a testemből, kivetítenék egy elementált
és behatolnék a férj testébe. Egybeolvadnék vele, átalakulnék ővé, és
gondolatban, ezúttal mint ő, azaz nem külön személyiség, azt mondanám: „Soha
többé nem viselkedem ilyen brutálisan a feleségemmel, ezért és ezért.” Aztán
kilépnék belőle, és visszatérnék saját testembe. Ezáltal a férj nem érzékelné,
hogy a gondolat, a saját gondolata nem tőle származik, és aszerint cselekedne a
gyakorlatban is. A módszer lényege tehát, mint láthatod, abban rejlik, hogy nem
vált ki ellenreakciót. Ellenkező esetben, ha szuggesztíven ráerőszakolnál valamit
a másik énjére anélkül, hogy tudatosan eggyé váltál volna vele, az illető
kényszernek élné meg a szuggesztiót, nem lévén más választási lehetősége.
Érted már, mi zajlik le egyik és másik alkalommal?
- Úgy érzem, amit te meggyőzésnek neveztél, még erősebb kényszerítő hatással
van az emberre, mint a szuggesztió.
- Nem, nem, látom, még mindig nem egészen érted. A haladottabb láthatatlan
segítők éjjel-nappal ezzel a módszerrel dolgoznak. Felkeltik az ember
akaraterejét. A változás igénye így belülről fakad, nem külső ráhatásra. Az
ember maga dönt, nem pedig külső kényszer hatása alatt cselekszik.

Persze kérdezhetnéd, - folytatta Daskalos, - hogy mennyire kellemes vajon

belemászni egy másik emberbe, ráadásul egy beteg emberbe? Eggyé válni vele
és az egység pillanatában mindazt átélni, amit ő is átél? Nos, bevallom, nem
valami kellemes! - tört elő Daskalosból a sóhaj, és jelentőségteljesen a térdemre
csapott. - De hát mit tegyünk? Ha valaki fuldoklik a pöcegödörben, hát nem
utána ugranál te is, hogy megpróbáld kirángatni, még ha közben te magad is
szaros leszel? Én be szoktam ugrani. Aztán amikor sikeresen kimásztunk a
slamasztikából, veszek egy forró fürdőt, és annyi. Megtisztulok.
- Ezek szerint azért ennek a módszernek is vannak hátulütői!
- De még mennyire! Nagyon erősnek kell lenni hozzá, és tudni kell, mit csinál az
ember! Ellenkező esetben - húzta fel a szemöldökét Daskalos, - könnyedén a
másik hatása alá kerülhetünk. Ha csak egy szemernyit is megvan bennünk a
hajlandóság a másik problémájára, azt könnyedén átvehetjük magunkra. Mindig
is mondtam, hogy a lelkiállapot még súlyosabb fertőzést okozhat, mint a
legádázabb vírus! Ha az ember nincs tökéletesen tudatában a tetteinek, akkor
azt kockáztatja, hogy ráhangolódva a másik rezgéseire, ott ragad azon a szinten.

Daskalos hátradőlt karosszékében, és kezeit összekulcsolta a hasán. - Furcsa, -

jegyezte meg némi hallgatás után, - de a társadalomban is lépten-nyomon ezzel
találkozunk, nem? Nagyon-nagyon óvatosnak kell lennünk, amikor efféle
ügyekbe ártjuk magunkat!
- Ezzel azt akarod mondani, hogy afféle spirituális képességeket, mint amilyennel
a Szőke Mágus is rendelkezik, elvileg bárki elsajátíthat anélkül, hogy szellemileg
különösebben fejlett lenne?
- Ez így van, - bólogatott Daskalos. - Ezek a tudással járó veszélyek. Merthogy a
tudás mindaddig veszélyes, míg az ember meg nem szabadult az egoizmusától.
Ezért is ragaszkodom a folytonos önelemzéshez, a gondolatok és érzelmek
állandó uralásához. Gyökerestől ki kell irtani az egoizmust, - magyarázta
Daskalos sugárzó szemekkel, hogy a kezei is ökölbe szorultak, - s akkor az
ember Szellem-énje veszi át az irányítást, akinek sem pénzre, sem dicsőségre
nincs szüksége ahhoz, hogy Isteni Akaratként megnyilvánítsa önmagát, és
szolgálatára legyen a többi emberi lénynek!

Heves felindulása után Daskalos elhallgatott pár percre. Majd egyszer csak
előrehajolt a székében, és átható pillantását rám szegezve fojtott hangon azt
kérdezte: - Nem gondolod, hogy itt az ideje kávéznunk egyet?
Nevetgélve mentem ki a konyhába, hogy lefőzzek két adag török kávét. Lám
csak, még Daskalosnak is van gyengéje! Igaz, arra kért, hogy az övét gyengére
csináljam, mert az orvosa szigorú koffein-adag csökkentést írt elő neki.
Valamivel később, ahogy élvezettel szürcsöltük feketénket, Daskalosban
felelevenedtek a szigetre látogató mágusokkal kapcsolatos fiatalkori élményei.
- Emlékszem, volt az a hipnotizőr, akit apám meghívott hozzánk vacsorára. Alig
múltam tízéves akkoriban. Több vendég is érkezett egyszerre, és a varázsló meg
akarta csillogtatni előttük a képességeit. Megkérdezte tőlem, hogy vállalkoznék-e
a szerepre, azaz hogy hipnotizálhatna-e engem. Beleegyeztem. Erre elővett egy
ingát, én meg úgy tettem, mint aki hipnózisba esik, de valójában szép csendben
én vetítettem ki rá a hipnózis elementáljait. Egy szempillantás alatt
elszenderedett. Akkor kimentem a konyhába, és egy nagy fej vöröshagymával
tértem vissza. Átnyújtottam neki, és azt mondtam róla, hogy ízletes alma.
Boldogan befalta az egészet. Amikor aztán magához tért, semmire sem
emlékezett a történtekből, és újra csak az ingája után nyúlt, hogy folytassa
hipnotizálásomat. A szobában egyszerre mindenkiből kirobbant a nevetés, -
fejezte be a történetet Daskalos, és az ő teste is megrázkódott a kacagástól, úgy
csóválta a fejét.

Kedélyes beszélgetésünk itt hirtelen félbeszakadt - a verandán közeledő léptek

zaja hallatszott, és már kopogtattak is a bejárati ajtón.
Intettem Daskalosnak, hogy maradjon csak, és már mentem is, hogy magam
nyissak ajtót a látogatónak. Egy harmincas évei végén járó, de kifejezetten
szemrevaló szőke nő állt előttem, és tört angolsággal azt tudakolta, itthon
találja-e Daskalost. Beljebb invitáltam, s míg helyet foglalt az előszobában,
röviden előadta a problémáját. Mint kiderült, norvég származású művésznő volt,
aki egy ciprusi görög férfihez ment feleségül, akivel Paphosban telepedtek le.
Rövid habozás után, ahogy kezdeti feszültsége oldódni kezdett, kibökte, hogy
tulajdonképpen a barátai beszélték rá, hogy keresse fel Daskalost, aki biztosan
tud felvilágosítással szolgálni elveszett kutyusa hollétét illetően. Próbáltam
megőrizni higgadtságomat, és komolyságot erőltetni az arcomra, úgy léptem be
a másik szobába, hogy tolmácsoljam Daskalosnak a nem mindennapi kérést.
Átsétált velem az előszobába.
- Kedvesem, - fordult a nőhöz, és a kezeit tördelte, - effélékkel nem nagyon
szoktam foglalkozni. Nem tartozik kifejezetten a szakterületemhez. De ha akarja,
a vállát rendbe szedhetem.

A norvég hölgy szemei elkerekedtek, és a teste egy pillanatra megfeszült, ahogy

ráeszmélt, hogy ez a vadidegen egy szempillantás alatt felismerte jobb vállának
krónikus betegségét, amit eleddig hiába kezeltetett. Zavartan hebegett-habogott
valamit, hogy ő nem is tudja, nem ismeri igazán Daskalost, neki csak azt
mondták, hogy ő elő tud keríteni elveszett dolgokat, például kutyusokat. Bátorító
pillantásaim hatására végül mégiscsak erőt vett magán, és követte Daskalost a
nappaliba.
- Vegye le a blúzát, - vetette oda könnyedén Daskalos, és kezeivel céltalanul a
semmibe intett. A nő kétségbeesett szemekkel meredt rám, nem tudta, mitévő
legyen. „De alatta nincs rajtam semmi - súgta oda nekem félénken. Biztosítottam
róla, hogy ez nem probléma, és kisiettem a szobából. Ahogy becsuktam magam
mögött az ajtót, még mindig azzal küszködtem, hogy elfojtsam feltörni készülő
nevetésemet.

Húsz perc telt el, mire Daskalos újra kinyitotta a nappali ajtaját, és diadalittasan
kilépett a szobából. „Áldott legyen ez a pillanat!” - mondta széles mosollyal az
ajkain. A norvég nő követte őt, de az ő arcán még mindig a zavarodottság
tükröződött, maga sem értette, mi történt vele az imént. Fel-alá mozgatta a
karját, a vállát körözte, és szemlátomást alig hitt a gyógyulásában. Mint mondta,
ilyen mozdulatokra évek óta nem volt már képes. Köszönetét mondott
Daskalosnak, és sietősen távozott. Daskalos csak nevetett, és a fejét rázta,
ahogy előadta a történteket: - Különös utakon vezetgeti az embereket a Szent
Szellem! Van, aki úgy jön ide, hogy ég a vágytól, hogy meggyógyulhasson, tele
van hittel és reménnyel, mégsem történik semmi. Ez a nő meg csak betéved ide
a kutyáját keresve, és azonnal meggyógyul.
- És mivel magyarázod ezt? - kíváncsiskodtam.
- Istent kérdezd, - telelte Daskalos, és ártatlanul vonogatta a vállát. - Talán a nő
életében most jött el az ideje a felébredésnek. Talán ez a tapasztalat vet majd fel
benne bizonyos kérdéseket, és indítja el őt a tudás ösvényén, az igazság
keresésének útján.
- Bárcsak én is képes lennék úgy betegeket gyógyítani, ahogy te, - sóhajtottam
fel, hogy magam is meglepődtem, milyen komolyan hangzottak szavaim.
- Kyriaco, - szólalt meg Daskalos megfontoltan, és a nyomaték kedvéért
megragadta a két karomat, - az életben nem az a fontos, hogy mindenki felé a
kezünket nyújtsuk és meggyógyítsuk őket, hanem hogy segítsünk az
embereknek kifejleszteni a tudatosságukat. Ez a mi igazi küldetésünk! Ha
engedély van a gyógyulásra itt, a durva anyagi síkon, az előbb-utóbb magától is
bekövetkezik. A közbenjárásunk nélkül talán hosszabb időbe telne, de
végeredményben mégiscsak a Szent Szellem az, aki végrehajtja a csodát, nem
mi magunk. Amit mi tehetünk, az az, hogy segítünk kimozdítani az embereket
közönyös állapotukból, és ráébresztjük őket, hogy mostantól tudatosan
induljanak el önmaguk felfedezésének útján. Végül is valamennyi emberi lény
azért született erre a világra, a polaritás világába, hogy itt kezdje meg
tanulmányait. Nekünk, az Igazság Keresőinek tehát az a küldetésünk, hogy
magunkat és másokat is segítsünk felébredni a tudatlanság és a nemtörődömség
kábulatából.

Egy pillanatra szinte ellenállhatatlan késztetést éreztem arra, hogy sírva

fakadjam. Daskalos szavai a szívem legmélyéig hatoltak. Foglalkozásomból és
írói vénámból fakadóan, mint a témában érintett, hirtelen páratlan céltudatosság
érzése ömlött végig rajtam.
Amikor visszatértünk a nappaliba, és újra kényelembe helyeztük magunkat,
Daskalos ott folytatta, ahol látogatója érkezése előtt abbahagyta: mágusokkal és
csodabogarakkal teli ifjúsága emlékeit idézte fel.
- Annak idején volt egy híres német médium, bizonyos Hansen, aki a régi nicosiai
Varázs Színház színpadán lépett fel. Ha jól tudom, később Hitler kivégeztette,
mert nem volt hajlandó együttműködni a nácikkal. Nos, apám egy alkalommal
magával vitt, így magam is szemtanúja lehettem varázslatainak. A második
sorban ültünk. Hansen kiszúrt engem, azt mondta, az aurám alapján, és
megkérdezte, lenne-e kedvem részt venni az egyik műsorszámban. Bár apámnak
nem nagyon tetszett az ötlet, én örömest vállalkoztam a dologra. A színpadon a
német médium átadott nekem egy arany ékszert, amit a közönség soraiban ülő
egyik nézőtől kért el, és azt mondta, próbáljam a tenyeremmel érezni a tárgyat.
Azután elvette tőlem a nyakéket, és egy Nicosiától hét-nyolc kilométerre lévő
olajfaligetben - Chrysospiliotissa közelében, a Szent Szűznek szentelt
barlangszentély szomszédságában - egy fa tetejére varázsolta azt. Én mit sem
tudtam a nyakék hollétéről, arról, hogy Hansen hova tüntette azt. Akkor
bekötözte a szememet, és egy pártatlan néző társaságában, aki azt volt hivatott
tanúsítani, hogy nem történik csalás, taxiba szálltunk.
- És mi történt?
- Bekötözött szemmel én irányítottam a taxist, pontosan arra a helyre, ahol az
ékszer el volt rejtve.
- Nem is csoda hát, - fakadtam nevetésre, - hogy boldog-boldogtalan téged
keres meg, ha elveszett a kiskutyája!

Daskalos azonban komoly maradt, és megjegyezte, hogy ezeknek a gyermekkori

élményeknek a hatására tudatosodott benne, hogy elüt korosztálya többi
tagjától.
Rámutattam, hogy a történet, amit épp az imént mesélt el, nekem is eszembe
juttatott egy kísérletet, amit két amerikai fizikus, Russell Targ és Harold Puthoff
végzett el: ellenőrzött körülmények között igazolták néhány médium különleges
képességeit. Eredményeikből könyvet is írtak, A tudat határai - szellemi
képességek a tudomány tükrében címmel.
Daskalos erre elismételte, amit már annyiszor hangoztatott nekem, nevezetesen,
hogy jó ideje túl van már azon, hogy szellemi jelenségek háttere, vagy elveszett
tárgyak után kutasson - mint tette azt még gyermekkorában. Mestere, Yohannan
atya világosan megmutatta neki, mi a tennivalója: embertársainak gyógyításán
kívül másra nem érdemes vesztegetnie képességeit.

Negyedik fejezet

A Valóság, és ami belőle felfogható

Daskalosszal folytatott társalgásunkat újabb kopogtatás szakította félbe. Az a

kívánsága, hogy háza állandóan, az év minden napján, minden órában nyitva
álljon a segítségére szorulók előtt, kezdett egyre kivihetetlenebbé válni, ahogy
népszerűsége rohamosan terjedt.
A most érkezett indiai családot azonban Daskalos kitörő lelkesedéssel fogadta.
Széles mosollyal és a szokásos hindu meghajlással üdvözölték egymást, úgy
vezette be vendégeit a nappaliba. Kedélyes hangulatából és a látogatók
viselkedéséből arra következtettem, hogy nem először járnak Daskalosnál. Aztán
eszembe jutott, hogy Kostas korábban említette már, hogy van egy indiai család,
akik időről időre Daskaloshoz járnak szellemi tanácsadásra. Ahogy ő mondta,
annak idején Daskalos érttette meg velük, hogy az evolúció nem az állati
létformától halad az emberi felé, fordítva pedig még kevésbé igaz a dolog, még
akkor sem, ha néhány keleti szekta tévesen ezt híreszteli. Daskalosnak sikerült
józan észérvekkel meggyőzni őket, hogy amennyiben egy Szent Monász
sugárzása az Ember Ideáján halad keresztül, akkor az ezáltal keletkező lény,
mint egyedi archetipikus forma, a számára legmegfelelőbb evolúciós úton indul
el. Elképzelhetetlen hát, hogy egy emberi lény valaha is egy állatból alakult volna
ki, mint ahogy az is képtelenség, hogy egy emberi lény valaha is állati, a Szent
Szellem által felügyelt és kormányzott létállapotba süllyedjen vissza.
Annak idején, amikor a témát megvitattam Kostasszal, megemlítettem, hogy
Szókratész másként tanított minderről; az egyik ránk maradt dialógus szerint az
ókori görög bölcs azt állította, hogy ésszerű azt feltételezni, miszerint a jó és igaz
ember következő inkarnációjában is emberként fog megszületni, ugyanakkor a
rossz és igazságtalan legközelebb állati testbe kényszerül majd - mintegy isteni
büntetésként azért, amiért letért a számára kijelölt útról. Kostas egy
vállrándítással intézte el a dolgot, és tökéletes magabiztossággal jelentette ki,
hogy bár Szókratész nagy tanító volt ugyan, de valószínűleg mégsem látott a
misztériumok legmélyére, s ebből fakadhatott téves következtetése.
Daskalos bemutatott vendégeinek. Az apa ötvenes évei elején járó, láthatóan
kicsattanó egészségnek örvendő, beszédes férfi volt, az Indiai Nagykövetség
munkatársa. Hagyományos viseletbe öltözött középkorú felesége sem volt éppen
az a zárkózott típus. Termetre egyikük sem volt túl magas, a feleségnek pedig a
szári alól ki-kivillantak gömbölyded tagjai. Két gyermekük kísérte el őket: egy
csinos, húsz éves, csillogó szemű leányzó, aki Londonból érkezett nyári vakációra
a szigetre, és egy pár évvel fiatalabb fiú, aki éppen az Egyesült Államokba
készült, hogy ott kezdje meg egyetemi tanulmányait. A kölcsönös üdvözlések
után az apa előrukkolt jövetelük céljával.
- Azért látogattunk el hozzád, kedves Daskale, - komolyodott el beszéd közben, -
hogy a tanácsodat kérjük egy nagy horderejű családi ügyben.
- Csupa fül vagyok, - válaszolta Daskalos, és intett, hogy nyugodtan érezzék
magukat otthon.

Kényelembe helyeztük hát magunkat - megengedték, hogy én is maradjak -, és

a látogatók mesélni kezdtek. Amerikában tanuló, utolsó vizsgái letételére
készülő, kereskedelmi főiskolás idősebb lányuk kezét megkérte egy sikeres és
gazdag indiai mérnök, aki az Egyesült Államokban telepedett le. A lány mind ez
ideig ellenállt szülei nyomásának, és tiltakozott a tervezett házasság ellen -
cseppet sem érdekelte a kiszemelt kérő. Daskalos gondolkodás nélkül
közbevágott, és megjegyezte, a szülők jól tennék, ha tiszteletben tartanák
lányuk kívánságát.
- Úgy érted, nem kellene erőltetnünk a házasságot? - kérdezte az apa, akit
láthatóan meglepett Daskalos hirtelen reakciója.
- De nem ám! - válaszolt Daskalos nyomatékosan, és szemeit rávillantotta a
szülőkre, akiknek ettől menten lehervadt arcukról a mosoly. A gyerekek
ugyanakkor felderültek - a leányzó nem tudta eltitkolni örömét, és szélesen
elmosolyodott.
- Na de Daskale, - emelte fel a hangját az anya, - már megvolt az eljegyzési
vacsora, és mi odaígértük a lányunk kezét. Becsületszavunkat adtuk, és
elfogadtuk a férfi ajánlatát. Ha látnád, mennyire rajong a lányunkért! Hogy
mondhatnánk most mégis nemet neki? Attól tartok, ha közölnénk vele, hogy
meggondoltuk magunkat, még öngyilkosságot követne el. Mitévők legyünk hát?
Pár pillanatra súlyos csend ülte meg a szobát, majd Daskalos szólalt meg: - Van
egy fényképetek a kérőről?
- Igen, igen, itt van valahol, - kezdett idegesen kotorászni pénztárcájában az
anya, és előhúzott egy családi fotót.

- Jaj, Uram Isten! - sopánkodott Daskalos a férj-jelölt láttán, és olyan teátrális

grimaszt vágott, hogy alig bírtam visszafojtani kirobbanni készülő kacagásomat.
- Szűz anyám, ezt komolyan gondoltátok? Hadd kérdezzek valamit! El tudnátok
képzelni, hogy a lányotok mostantól minden reggel emellett a férfi mellett
ébredjen, és elnézze, hogy horkol mellette?
Az anyát nyilvánvalóan váratlanul érte Daskalos őszinte kérdése, mert
kényelmetlenül fészkelődni kezdett, de egy szó nem sok, annyi sem jött ki a
torkán. Daskalos nekem is odanyújtotta a fényképet. Rögtön megértettem, mire
célzott.
- Daskale, attól tartok, nem érted a helyzetet, - erősködött az apa.
Nálunk Indiában mások a szokások, és egyébként sem vagyunk olyan jóképűek,
mint az európaiak.
- Badarság! - fakadt ki Daskalosból. - Csak nézz rá a lányodra, meg a
feleségedre! Vagy itt van ez a jóvágású ifjú legény, a fiad! És neked sem kell
éppenséggel panaszkodnod a külsődre.
Az apa arcán elégedett mosoly suhant át.

- Hát nem érted, Daskale?! - ellenkezett még mindig az anya. - Jó, lehet, hogy
ez a férfi nem a legszebb, de olyan jó szíve van!
- Na ide hallgassatok! - fordította komolyra a szót Daskalos. - Ha a lányotoknak
nem lenne kifogása kérője külsejét illetően, és odaadóan törődne vele, akkor
örömmel adnám áldásomat a házasságukra. De a lányotok kézzel-lábbal
tiltakozik a férfi ellen. Gyermeketek boldogsága és jóléte érdekében azt
tanácsolom nektek, hogy ne erőszakoljatok rá olyasmit, amihez semmi kedve. És
őszintén szólva, - folytatta Daskalos, és ravaszkás mosolyra görbült a szája, - a
lányotok helyében én is inkább olyan férfire vágynék, akihez fizikálisán is
vonzódom, még ha egyébként nem is a legtökéletesebb.
- Ennyi elég is, - jelentette ki határozottan az apa. - Az ügyet ezennel lezártnak
tekintjük. Nem kényszerítjük házasságba a lányunkat!
Felesége ugyan nem lelkesedett túlságosan, de meghajolt párja döntése előtt. A
gyerekek viszont ragyogtak a boldogságtól. Daskalos később elmesélte még
nekem, mennyire örült, hogy sikerült megakadályoznia egy kényszerű
házasságot, megmenekítve ezzel az indiai lányt a keserűségtől.

Kora délután volt, amikor elköszöntem, és elhagytam Daskalos házát.

Hazahajtottam, és igyekeztem néhány órácskára félrevonulni, hogy bepótoljam
elmaradásomat a jegyzetelés terén. Bevallom, elég nehezen ment, egy olyan
társadalomban, ahol a magánélet fogalma mint olyan tökéletesen ismeretlennek
számított. Házunkban ismerősök és ismeretlenek, szomszédok, barátok és rég
nem látott hozzátartozók váltották egymást folyamatosan, csak hogy pár jó szót
váltsanak velünk politikáról, Daskalosról, vagy bármiről, ami módot adott nekik a
társas érintkezésre. Mivel jómagam is ebből a kultúrából nőttem ki, így általában
könnyedén áldozatul estem a helyi szokásoknak, úgyhogy ezúttal külön
erőfeszítésre volt szükségem ahhoz, hogy tudatosságomat megőrizve
visszautasítsam a hívatlan látogatók közeledését, és csak az írógépemnek
szenteljem magam. Másnap délutánra azt terveztem, hogy részt veszek Kostas
egyik limassoli csoportjának összejövetelén, és szerettem volna rendbe tenni
készülő irományomat, mielőtt még elborítanának az egyre újabb és újabb
jegyzethalmok.
Meglepődve tapasztaltam, hogy maga a fájdalom segített a koncentrációmban és
figyelmem összpontosításában. Az az erős vágy, amivel lábam gyógyulását
kívántam, elnyomott bennem minden egyéb gondolatot. Elképzeltem, hogy
lüktető, vibráló fehér fény burkolja be a lábam, és közben azt üzentem
magamnak, hogy reggelre tökéletesen rendbe jövök és nyoma sem marad a
fájdalmamnak. Hogy ezt követően mi is történt pontosan, azt nem tudnám
megmondani. Valószínűleg elaludtam, miközben arra a képre koncentráltam,
hogy lábam fehér fényárban úszik. Arra azonban még határozottan emlékszem,
hogy mihelyst mélyeket kezdtem lélegezni és tudatilag a gyakorlatra
összpontosítottam, azonnal részleges javulást éreztem, mintha csak valami
varázsszer érte volna sajgó végtagom. Reggelre kelve pedig kutya baja sem volt
a lábamnak.
Késő estig dolgoztam, feleségem és a gyerekek már rég lefeküdtek. Mielőtt én is
aludni tértem volna, elhatároztam, hogy még sétálok egyet, és testileg-lelkileg
felfrissítem magam a hűs esti szélben. Ahogy visszatértem a házba, éles
fájdalom nyilallt a jobb lábamba. Nem értettem, mi történhetett hirtelen. Soha
semmilyen problémám nem volt még a lábaimmal. A fájdalom odáig fokozódott,
hogy már szinte lépni sem bírtam, és percről percre csak még rosszabb lett.
Mintha valaki szándékosan ki akarta volna tépni a lábamat a helyéből. Próbáltam
bedörzsölni egy kis alkohollal, de hiába. A fájdalom annyira elviselhetetlenné
vált, hogy a szemem is könnybe lábadt. Egy pillanatra átfűtött az agyamon, hogy
talán örökre lebénulok, és már majdnem felébresztettem Emilyt, hogy vigyen
kórházba. De aztán meggondoltam magam. Erőlködve elvonszoltam magam az
ágyig, és hanyatt dőltem rajta. Csukott szemmel elkezdtem mélyeket lélegezni.
Arra gondoltam, itt a nagyszerű alkalom, hogy a gyakorlatban is kipróbáljam
végre Daskalos tanításait.
Amint ez az ötlet a tudatomba fészkelte magát, valamivel már alább is hagyott a
kétségbeesésem. Ügy tekintettem a fájdalmamra, mint egy kihívás. Tudtam,
hogy a vizualizáció hathatós lehet a gyógyításban, de nem voltam biztos benne,
hogy megvan-e bennem a szükséges koncentráló erő. Sebaj, most legalább
tehetek egy próbát, gondoltam. Az is eszembe jutott, hogy nem egy célratörő
beteg, akiről az orvosok már lemondtak, gyógyította meg önmagát megfelelő
vizualizációk alkalmazásával. Hallottam hírét például olyan gyógyulásoknak,
amikor rákos betegek módszeresen bizonyos színeket vizualizálva pásztázták
végig testük rendellenesen elburjánzott szöveteit, és ezáltal teljesen kitisztították
magukból a daganatot. Egy kisfiú pedig úgy gyógyította meg magát, hogy
PacMan-t vizualizálta, egy számítógépes játék figuráját, aki egyenként felfalta
rákos sejtjeit.
Másnap délután Limassolban találkoztam Kostasszal, és elmeséltem neki előző
éjszakai kalandomat. Csak mosolygott rajtam, és egy vállrándítással elintézte a
dolgot: „Le lett tesztelve szellemi fejlettséged.”
Ezzel egyszer s mindenkorra lezártnak tekintette az ügyet, én pedig azóta sem
tudtam meg, mi baja volt a lábamnak. Igaz, már nem is nagyon érdekelt. Azt
azonban egy életre sikerült a tudatomba vésnem, hogy az öngyógyítás - illetve
általában a nem orvosi kezelés hatására bekövetkező gyógyulás - sikerének a
kulcsa a minden zavaró tényezőt kizáró, irányított koncentrációban és a
gyógyulásba vetett megingathatatlan hitben rejlik.
Egy könnyű vacsorát követően Kostasszal a város gyárnegyedébe hajtottam, heti
előadásának helyszínére. A termet egyik tanítványa, egy gyártulajdonos kisiparos
ajánlotta fel ideiglenesen az Igazság Keresői limassoli ágának gyűlései céljára,
tekintettel a csoport folyamatos bővülésére. A hallgatóság már rendszeresen
meghaladta a hetven főt, úgyhogy magánházak nappalijai már nem voltak
alkalmasak a befogadásukra.
A kihalt gyárépület számomra meglehetősen képtelen helyszínnek tűnt
bárminemű spirituális gyűlés megtartására, de Kostast nem különösebben izgatta
ez az apróság - bár a környezet leginkább munkáspárti megmozdulások
hangulatát idézte, szerinte az Igazság Keresőinek is tökéletesen megfelelt. Sőt,
még előnyt is kovácsolt a helyzetből, mondván, hogy a munkaidő lejárta után, a
bezárt gyár falai közt sorra kerülő összejövetel így legalább mindenféle
kíváncsiskodó zavaró jelenléte nélkül folyhat le.
A találkozó első negyvenöt percét Kostas szokás szerint egy különteremben
töltötte, ahol az őt személyesen felkeresőket gyógyította, vagy látta el aktuális
tanácsokkal. Tanítványai rendszeresen járultak hozzá barátaik, ismerőseik
fényképével, hogy az alapján diagnosztizálja és távkezelje őket, vagy kértek
segítséget saját gyógyulásuk érdekében. Maga az előadás akkor vette kezdetét,
amikor az egyéni kezelésre várók sora elfogyott, és mindenki helyet foglalt a
külső teremben.
- Figyelmünket ma este a Valóságnak, és a Valóság megtapasztalható vagy
felfogható részének megkülönböztetésére fogjuk irányítani, - kezdte beszédét
Kostas. - Mert mi is a Valóság? Az emberek úton-útfélen használják ezt a
kifejezést, mégis nagyon ritkán gondolnak bele annak mélységes mély
értelmébe...

Itt tartott egy rövidke hatásszünetet, hogy mindenkiben leülepedjen a kérdés.

- Mint azt már többször is hangoztattam, ha emlékeztek, a Valóság nem más,
mint egy másik kifejezés az Abszolútumra. A valóság maga az élet, mely
törvényekben, okokban és ideákban jut kifejeződésre. A valóság legbenső
önvalónk, mint Szent Monász, azaz téren és időn túli önmagunk. Ugyanakkor
annak érdekében, hogy ezt a valóságot emberi értelemmel képesek legyünk
felfogni, először is annak kivetüléseit és megnyilvánulásait kell közelebbről
tanulmányoznunk.
- Pillanatnyilag két dolgot kell megkülönböztetnünk egymástól, a Valóságot,
illetve azt, ami ebből megérthető. Még egyszer, a Valóság maga a változatlan és
örök Abszolútum, mely az élet jelenségében nyilvánul meg.
Akár azt is mondhatnánk, hogy Isten maga az Élet. Igaz, ez az Élet nem azonos
azokkal az életjelenségekkel, amelyeket hétköznapi emberi tudattal is képesek
vagyunk felfogni. A nagybetűs Isteni Élet - tehát nem a belőle megnyilvánuló
életjelenségek - túlmutat a fogalmakon, mint ahogy a róla kialakított mentális
képzetek sem elégségesek a megértéséhez. Az Isteni Élet felfogására csak a
Szent Monász, és annak kivetülése, tudatos szellemi énünk lesz majd képes
idővel, abban a pillanatban, amikor öntudatára ébredve, a valóság
életjelenségekben megnyilvánuló mivoltának minden korlátjától és megkötésétől
szabadon behatol az igazi Valóságba, önnön belsejébe, a Szellembe (Pneuma).
És hadd emlékeztesselek titeket arra, hogy önvalónknak nemcsak az a része
valóságos, amit Szent Monásznak hívunk, hanem az a lélekrész is, amit
szellemmel áthatunk. Ez alatt az embernek azt a részét értem, ami alászállt az
elkülönültség és a polaritás világaiba, hogy ott a karma törvényének megfelelően
újra és újra testet öltve tapasztatokat szerezzen, s végül visszatérjen
eredetéhez. Amikor ez bekövetkezik, a Theózis pillanatában - amikor az ember
éntudatát megőrizve eggyé válik az Abszolútummal, azaz tudatára ébred
Istennek és saját isteni mivoltának -, akkor ismeri majd meg a Valóságot.
Kostas elhallgatott néhány másodpercre, és jellegzetes, átható tekintetével a
hallgatóságát fürkészte, vajon tanítványai felfogták-e mindazt, amit átadni
igyekezett nekik. Válaszolt pár kérdésre, majd folytatta előadását.
- Na mármost, ahhoz, hogy az ember alkalomadtán tudomást szerezhessen a
Valóságról, először is a jelenségek világának vizsgálatára, a Valóság
megismerhető kifejeződéseire kell összpontosítania. Gondosan tanulmányoznunk
kell a Valóság kivetüléseit és hatásait. Márpedig ha a valóság törvények, okok és
ideák együttese, akkor megismerhető részei a Tudat kivetülései. Mint azt már
máskor is hangoztattam, a Tudat az a szuperszubsztancia, amit a Valóság arra
használ, hogy általa megnyilvánítsa Önmagát. Emlékezzetek csak, hogy minden
univerzum, beleértve a durva anyagi világot is, nem más, mint a tudat
manifesztálódása.
- Ha jól értelek, Kosta, igazából azt akarod mondani, - szólt közbe valaki, - hogy
a Valóságból csupán a jelenségek világa megismerhető. Viszont mint eredendő
ok, minden jelenség hátterében a Valóság áll, még ha ez túl is mutat a
hétköznapi értelem felfogóképességén, s ezért nem érthető.
- Így van. De ne feledjétek, hogy az Abszolútum mint valóság túl van Önmaga
megnyilvánulási formáin, az okokon, a törvényeken és az ideákon is. Isten
folyamatosan az Örök Jelenben meditál, s eközben okok, törvények és ideák
képében juttatja kifejezésre Önmagát. Ennek az isteni létállapotnak a leírására
igazából nincsenek megfelelő szavaink.
- Nem mondhatnánk, - vetette fel Andros, egy harmincas évei végén járó
építész, - hogy ez az állapot megfelel egyfajta isteni álmodásnak?
- Nem! A Valóság szemszögéből ez az állítás egyenértékű lenne az
istenkáromlással! - tiltakozott hevesen Kostas, majd maga is elmosolyodott
hirtelen támadt indulatán. - Bizonyos keleti iskolák valóban tanítottak olyasmit,
hogy a meditációjába mélyedt, Önmagában álmodó Isten a Logosz által
dinamikusan teremti, vetíti ki a különböző világegyetemeket. De gondoljunk csak
bele: egy álmodó Isten? - s hangjában leplezetlen iróniával összevonta a
szemöldökét,
- Mint az Igazság Keresői, tudjuk, hogy álmodás során az ember a tudatalattiból,
az emlékekből merít már létező alapokat - beleértve a Kozmikus Emlékezetben
rögzülteket is -, s azokat ötvözi bizonyos módon. Ezt nevezzük álmodásnak. Ez
azonban korántsem egyenértékű azzal a létállapottal, amikor figyelmünket
tudatosan irányítjuk rá valamire, és a Tudat erejénél fogva elmeditálunk az adott
dolgon, mentális képeket teremtve ezáltal. Ez már nem nevezhető álmodásnak;
sokkal inkább hívnám tudatos, pozitív és célratörő munkának.

Ha kicsit is eltöprengünk ennek a kétféle állapotnak a mibenlétén, azonnal

rájövünk, hogy az önmagában létező Abszolútum nem álmodhat. Épp
ellenkezőleg: kivetíti Önmagát, és tervszerű, szupertudatos meditációval
világokat teremt - ha gondoljátok, hívhatjuk isteni gondolkodásnak is.
És van itt még egy jellegzetes hiba, amibe sokan beleesnek, amikor Isten
természetére próbálnak következtetni, - jegyezte meg Kostas feszülten figyelő
hallgatóságának. - Azt feltételezik, hogy mindenek oka egy mozdulatlan Isten.
De Isten ott van minden ok mögött. Tulajdonképpen az Ő isteni akarata az, ami
okká válik. Isten maga nem egy az okok közül. Egyelőre leginkább azt
tanácsolnám, hogy ne próbáljunk materiális agyunk számára érthető érveket
támasztani, fogalmakat rendelni az Abszolútum mellé. Éppúgy eredménytelen
próbálkozás lenne, mint mentális képeket alkotva avagy meditációba mélyedve
azt kutatni, hogy milyen is valójában belső önvalónk mint Szent Monász.
- Rendben, de mit értsünk akkor Abszolútum és Szent Monász alatt? - kérdezte
valaki némileg zavarodottan, izgatott hangon.
- Képzeljétek azt, hogy mind az Abszolútum, mind ti magatok Szent Monászok
vagytok. Ne akarjátok a Valóságot szavakkal magyarázni, emberi fogalmakba
zárni!

Többször utaltam már rá, hogy isteni gondolkodásmódja révén az Abszolútomnak

hatalmában áll megteremteni a Tudatot, azt a szuperszubsztanciát, amellyel és
amin keresztül aztán megalkotja a világegyetemeket. Az Abszolútom teremt.
Vizsgáljuk meg ezt az egy kifejezést! Vajon lehetséges-e a teremtés álmodás
közben? Avagy a teremtés sokkal inkább az isteni gondolkodásnak és
meditációnak a terméke, mely az isteni Akarat, Hatalom és Bölcsesség
eredményeként valósul meg?
Megfigyelhetjük, hogy Földünkön az embernek nevezett egyedek korlátozott
gondolkodásukkal is milyen csodálatos dolgok alkotására képesek. Ugyanakkor
hogy is hasonlíthatnánk össze az emberi intelligenciát az Abszolútom teremtő
képzeletével?! Mégis, az emberiség elmés találmányok sokaságát hozta már
létre. Felmerül hát a kérdés: előfordulhat-e, hogy az okozat nagyobb legyen,
mint az őt kiváltó ok? Lehetséges-e, hogy ez a csodaszámba menő dolgokat
létrehozó, embernek nevezett teremtmény egy önmagánál kisebb okból
következően létezzen?
Kostas elhallgatott, hagyta, hogy ki-ki végiggondolhassa az elhangzottakat, majd
újra magához ragadta a szót:
- Tekintsük alapigazságnak a következőt: valaminek a kiváltó oka sohasem lehet
kisebb vagy gyengébb, mint maga az okozat.
Hallgassunk a józan eszünkre! Az emberiséget pusztán egyetlen kozmikus nap
választja el attól a kezdeti időszaktól, amikor még ősemberként barlangokban
lakott, és bunkóval a kezében rohangált vadállatok után vagy elől. Az emberiség
fejlettségét tekintve mind a mai napig újszülött csecsemőállapotban van.
Ugyanakkor mint szellemi lények - és nem mint megmérgeződött jelenvaló
személyiségek - az emberek idővel biztosan megérnek majd arra, hogy a
teremtés minden szférájában - az anyagi létsíktól kezdve, az asztrális világokon
át, a mentális régiókig - kifejezésre juttassák önnön isteni éntudatukat.
- Milyen lesz akkor az emberiség évszázadok, vagy évezredek múlva? - tette fel
a kérdést valaki. Kostas azt felelte, hogy az emberek egyre tudatosabban fognak
viszonyulni a világ jelenségeihez, mígnem tudatosságuk köre olyannyira
kiszélesedik, hogy ráébrednek önnön Isten-mivoltukra. Ezt követően visszatért
eredeti témájához, hogy tovább fejtegesse, milyen kapcsolat létezik a Valóság és
a megismerhető jelenségek között.

„A ma emberisége, beleértve a legtöbb tudóst is, olyan jelenségeket

tanulmányoz, amelyekről azt feltételezi, hogy a véletlenek következményei. Ez
elképesztő! Pedig a jelenségek a mögöttük meghúzódó mélyebb valóság
kifejeződései, a kutatóknak mégsem áll szándékukban behatolni ebbe a
valóságba. De egy napon eljön majd az idő, amikor az emberek tudatára
ébrednek a Valónak. Addig is, mindannyian éljük életünket a
megtapasztalhatóság világaiban, a durva anyagi síkon, a bolygó felszínén.
Helyzetünk elmélyült tanulmányozása során a nagy misztikusok már
évszázadokkal ezelőtt rájöttek, hogy a megismerhető világ az idő és a tér
terméke, azaz olyan jelenségeké, amelyek az Abszolút Valóságban nem léteznek.
Ugyanakkor mind az idő, mind a tér egy olyan valóság kifejeződései, amelyet
Örök Jelennek nevezhetünk. Ebből következik, hogy a múlt, a jelen és a jövő,
azaz az időben és térben egymást követő események sorára utaló fogalmaink
tulajdonképpen a Valóság megismerhető kivetülésének tekinthetők. Ezeket az
igazságokat manapság még csak nagyon kevés tudós kezdi felismerni.”
Kostas tovább fejtegette az idő és a tér jelentését: azt állította róluk, hogy azok
szubjektív állapotok, vagyis minden egyes ember máshogyan érzékeli őket.
Nem állhattam meg, hogy közbe ne szóljak: megjegyeztem, hogy ez az
elképzelés korántsem új keletű, és az antropológiai szakirodalomban közismert
ténynek számít, hogy az emberiség idő- és térfelfogása kulturális közegenként
más és más.
- Remek, - reagált Kostas. - De mégis, a megismerhető világ mögött forrásként
maga a Valóság húzódik meg, amely az idő és a tér fogalmának különböző
értelmezéseit, felfogásukat egyáltalán lehetővé teszi számunkra.
Mire is akarok kilyukadni? Ahogy az ember halad előre a szellemi úton, és egyre
tudatosabban kezdi élni az életét az asztrális világokban, egyszer csak felismeri,
hogy a Valóság és annak megismerhető vetülete közti különbségtételre többé-
kevésbé ott is ugyanúgy szükség van, mint a durva anyagi síkon. A magasabb
világok szintén a megismerhető világ részei. Mind az asztrális, mind a mentális
világok ugyanannak a mély valóságnak a termékei, amely túlmutat a fogalmi
megértésen - ugyanaz a mély értelmű valóság, amely a durva anyagi világ
megismerését lehetővé teszi számunkra. Tulajdonképpen nincs két, három, vagy
négy világ. Valójában csak egy világ létezik, egyetlen középponttal, de különböző
kifejeződési, megnyilvánulási módokkal. Ahogyan Krisztus mondta: „Az én
Atyámnak házában sok lakóhely van.” (János 14:2.) Érdemes elgondolkodni ezen
a kijelentésen!
- Ha a magasabb világok szintén a megismerhető világ részei, és nem maga a
Valóság, akkor mi a különbség a fizikai és a szellemi síkú megismerhetőség
között? - kérdezte valaki a sorok közül.

- Jó kérdés! - bólogatott Kostas. - Természetesen vannak különbségek A durva

anyagi világban a mentális képeket úgy vagyunk képesek felfogni, hogy azokat
öt érzékszervünkön keresztül, benyomások formájában vesszük fel, fizikai
testünkön kívülről. Ezeket a kívülről érkezett benyomásokat aztán az asztrális és
mentális fény segítségével értelmezzük, más szóval a testünkbe jutó külső
benyomások a durva anyagi fény révén rezgésbe hozzák asztrál és mentál
testünket.
No már most, megnyilvánulási formájuk tekintetében mind az asztrális, mind a
mentális fény sokkal intenzívebb és teljesebb, mint a durva anyagi világ fénye.
Amikor az ember, mint éntudattal rendelkező személyiség a durva anyagi fény
révén tudomást szerez, mondjuk egy tárgyról vagy egy földrajzi tájegységről,
akkor ismeretében az idő és a tér döntő tényezőként funkcionál. Mint azt már
kifejtettem, az idő és a tér mint benyomások, anyagi univerzumunkban központi
jelentőséggel bírnak. A fizikai világban a benyomások kívülről befelé haladnak, s
ezáltal jelentéseket és mentális képeket hoznak létre bennünk. Ugyanakkor, ha
átlépünk az asztrális régiókba, ott már nem ilyen formában, azaz nem kívülről
befelé érnek minket a benyomások - azok sokkal inkább önmagunkon belül
kelnek életre!
- Attól tartok, - vetettem közbe, - a legtöbb ember nincsen tudatában ennek a
dinamizmusnak.
- Ez igaz. Az emberek nagy része magával viszi az asztrális világokba a durva
anyagi világ illúzióit, - válaszolta Kostas. - Pedig az asztrális világok teljesen más
természetűek. A fizikai világban nekünk kell megközelítenünk a dolgokat, ha
szeretnénk azokat megismerni. Az asztrális világokban épp ellenkezőleg, minden
hozzánk jön. És mint azt régebben már többször hangoztattam, az asztrális és
mentális fényben minden láthatóvá válik számunkra, a téren és időn túli
jelenségek is. Emlékezzetek csak arra, hogy a negyedik dimenzióban megszűnik
a tér fogalma. Csak annyit kell tennünk, hogy ráfókuszálunk valamire
önmagunkban, és máris ott vagyunk. Hiszen minden bennünk van. A negyedik
dimenzióban nem kell asztráltestünkkel ide-oda mozognunk, mint tesszük azt a
fizikai világban, ha el akarunk jutni valahová. A magasabb világokban minden
mihozzánk jön, pusztán azáltal, hogy az adott dologra fókuszáljuk a
figyelmünket.
- Ezek szerint mondhatjuk azt, - adtam hangot észrevételemnek, - hogy a
magasabb világokban szerzett tapasztalatok közelebb állnak az Abszolút
Valósághoz, mint durva anyagi síkú élményeink.
- Pontosan. Minél magasabb dimenziókba emelkedünk, annál közelebb kerülünk
az igazi valósághoz. De ne feledjétek, hogy ezek a világok is csak a
megnyilvánulás világai, és nem maga a Valóság. Ennek ellenére, mivel az
asztrális és mentális fényben azok vagyunk, ami éppen a tudatunkban van, ezért
a magasabb dimenziókban ténylegesen közelebbről tapasztalhatjuk meg a Valót,
és ébredhetünk tudatára annak, hogy minden megismerhető megnyilvánulás
mögött az Abszolútum húzódik meg. A szellemi világokban nem korlátoznak
minket a durva anyagi világ dolgai, amelyek olyannyira megnehezítik, hogy
megpillantsuk a Valóságot. A fizikai síkon az emberek sokkal könnyebben
áldozatul esnek a négy őselem illuzórikus bájának, és elvarázsolódnak attól.
Belemerülnek az öt érzékszervük nyújtotta értelmezések - vagy jobban mondva
félreértelmezések - sokszínűségébe, és megvakulnak. Úgy érzékelik, hogy az
anyagi világ az egyetlen és mindenekfelett való valóság. Ezt látják, ezt tapintják,
ezt érzik szilárdnak, és mindebből arra következtetnek, hogy ez a valóság. Pedig
valójában nincs igazuk. Amit valódinak hisznek, az csupán az Abszolút Valóság
megismerhető része, annak múlandó és állandóan változó megnyilvánulása.
Kostas itt megállt egy pillanatra, és fürkészően végignézett hallgatóságán.
Megválaszolta a menet közben felmerült újabb kérdéseket, majd folytatta
előadását.
- Amikor valaki átlép a megismerhetőből az igazi Valóságba, akkor hatalmat nyer
a megnyilvánulás világainak dolgai felett. Azok a jelenségek, amelyek
megtételére a misztikusok évezredek óta képesek, és amiket a közönséges
halandók jobb híján „csodáknak” titulálnak - mint például a materializáció vagy a
dematerializáció, és így tovább -, akkor válnak lehetségessé, amikor a beavatott
belép az Abszolút Valóság birodalmába. A csodák azáltal valósulhatnak meg,
hogy az ember maga mögött hagyja a megnyilvánult világokat, amelyek
korlátozzák és beszűkítik legbensőbb Énünkből fakadó Szabad Akaratunk
megvalósítását. Amikor azonban belépünk a Valóság birodalmába, minden
lehetővé válik számunkra. Amikor teljesebb és tökéletesebb módon fejezhetjük ki
önmagunkat, azzal az eleve bennünk rejlő erővel, amellyel mint isteni lények
rendelkezünk, lévén, hogy igazi belső magvunk, a Szellem (Pneuma) állandó
jelleggel az Abszolút Valóságban tartózkodik.
- A magas beavatottak, - folytatta Kostas, - a haladóbb Igazság Keresői azáltal,
hogy behatolnak a Valóság birodalmába, olyan szellemi képességekre tesznek
szert, amelyek a közönséges halandók szemében felfoghatatlannak tűnnek. Egy
beavatott például, szuper- tudatos énje révén bármikor képes belépni az asztrális
világokba anélkül, hogy eközben be kellene zárnia a fizikai síkról érkező
benyomások észlelésére szolgáló érzékszerveit. Ráadásul azáltal, hogy behatol a
Valóság birodalmába, a beavatott túllép téren és időn, azaz képessé válik a
különböző dimenziókból érkező benyomások és tapasztalatok egyidejű
érzékelésére - kezdve a fizikai síktól, az asztrális és mentális világokon át, az
azokon is túl terjedő régiókig.

Egy kérdésre válaszolva Kostas tovább magyarázta a tér és az idő jelenségét:

- Az idő és a tér a megnyilvánulás körébe tartozó valóságok az anyagi
világegyetemben csakúgy, mint az asztrális és a mentái is dimenziókban.
Kutatásunknak ebből a pontból kell kiindulni. Az idő és a tér jelentései nem
állandóak. Épp ellenkezőleg, relatív változók.
S hogy állítását szemléletessé tegye, egy konkrét példát említett:
- Legyük fel, hogy történik egy esemény, amit mi felfogunk valamilyen módon. A
dolog idő- és térbelisége a durva anyagi világból nyer jelentést számunkra. Ha
ugyanakkor az adott eseménynek eltekintünk fizikális vonatkozásaitól, ha
kiemeljük durva anyagiságából, akkor emlékezetünkben megkapjuk az időt és a
teret úgy, ahogyan azok az eseményhez kötődnek. Ez a felfogás ugyanakkor már
teljesen más lesz, mint amit korábban, az esemény közvetlen
megtapasztalásakor alakítottunk ki magunkban.
Hadd magyarázzam el még érthetőbben! Tegyük fel, hogy tegnapelőtt elmentünk
kirándulni a hegyekbe, majd onnan a tengerpartra. Út közben rengeteg dolog
kötötte le a figyelmünket, és számtalan benyomás ért minket. Na már most, az
átlagember a lehetséges tapasztalatoknak csak a töredékére tesz szert, mert
nem eléggé tudatosan tekint környezetére. Nem tudja, hogyan irányítsa
figyelmét valamire tudatosan, ebből adódóan pedig rutinszerűvé, mechanikussá
válnak mindennapjai.
De a kirándulás során mindenkit érnek benyomások, amiket ma képesek
vagyunk felidézni emlékezetünkből. Látjuk magunkat leszállni a buszról, séta
közben, és így tovább. Tapasztalataink tükrében tudatunkban újraéljük a
térbeliség jelentését. Az időbeliség ugyanakkor már teljesen más formát ölt,
hiszen gondolatilag bármikor megállhatunk és elidőzhetünk egy-egy részletnél,
felkelhetnek bennünk asszociációk, ahonnan ha akarjuk, visszatérhetünk az
eredeti kirándulás felidézéséhez. Az időben való haladást az asztrális és mentális
dimenziókban tehát egészen másként érzékeljük, mint a fizikai valóságban. A
durva anyagi világban nem vagyunk képesek arra, hogy visszatérjünk múltbeli
eseményekhez. Emlékezetünk révén azonban megtehetjük, hogy felidézzük és
újra átéljük korábbi érzéseinket, gondolatainkat, amelyeket egy adott dologhoz -
ez esetben egy kiránduláshoz - társítottunk.
Anyagi síkon a kirándulás csak egyszer történt meg. Az időben azonban,
emlékezetünk segítségével megismételhetjük a történteket, mint bizonyos
jelentések halmazát. Sőt, ha úgy kívánjuk, akár meg is változtathatjuk, el is
torzíthatjuk korábbi, fizikai síkon szerzett tapasztalatainkat.
- Később még végzünk majd bizonyos szellemi gyakorlatokat, amelyek arra
szolgálnak, hogy minél inkább megértsük az idő és a tér öntudatunkra gyakorolt
hatását - és öntudat alatt itt most azt a jelenvaló személyiséget értem, amelynek
szeretnénk kitágítani korlátozott tudatosságát, hogy az eggyé válva belső
énünkkel kisugározza magából ezt a lelki öntudatot. Amikor aztán teljesen
öntudatra ébredtünk, amikor idő és tér vonatkozásában már a megnyilvánult
világ mestereivé váltunk, akkor belépünk az Abszolút Valóba, és egyike leszünk
azoknak, akik „nem látnak halált”, ahogy az Atya Legkedvesebbje mondotta
tanítványainak. Hiszen a halál is csak egy fogalom: benyomásokat és
tapasztalatokat magába fogadó, halhatatlan és állandó középpontunkból kiinduló
teljes átalakulás. A halállal a belső én nem szűnik meg, hiszen ez az a mag,
amely végeérhetetlenül gyűjti és értelmezi a benyomásokat. Amikor elérjük majd
ezt az állapotot, érthetővé válnak előttünk Szent Pál szavai: „a múlandó a
múlhatatlanra épül, a halandó a halhatatlanra”.
Ezzel a bibliai idézettel Kostas befejezettnek tekintette előadását a Valóságról és
annak megismerhető oldaláról. Csillogó szemekkel, szokásos mondatával - egy
ortodox görögkeleti liturgikus mondással - zárta az este elméleti részét: (Tiszta
szívvel állunk az Úr előtt, mindörökké).

- Most pedig térjünk rá a gyakorlati meditációs részre! - szólalt meg pár

pillanattal később újból Kostas. - Kezdjük testünk energetizálásával!
Becsuktuk szemeinket, és a lehető legkényelmesebben helyezkedtünk el. Valaki
még a lámpákat is lekapcsolta, hogy az erős fény ne zavarjon minket az
elmélyedésben.
- Nyugtassátok el magatokat! Tudatotokból zárjatok ki minden jelen
személyiségeteket zavaró tényezőt! - kezdte Kostas lassan, halk hangon. -
Ismételjétek el néhányszor magatokban a szeretet szót, egyéni ritmusotoknak
megfelelően. Szeretet... szeretet... szeretet...
Kostas hangja fokozatosan mélyült, ahogy a szavakat mormolta.
- Lazítsátok el izmaitokat! A szereteten kívül ne engedjetek elmétekbe más
gondolatot! A szó ismételgetésével tökéletes összhangba kerültök az Abszolútum
Szeretetével. Teljes béke és nyugalom tölt el benneteket. Megszűnnek a zavaró
gondolatok, csak a béke és a derű érzése marad.

„Most képzeljétek azt, hogy ragyogó fehér fény burkol be titeket, és érezzétek át
anyagi létezésetek minden sejtjét, minden porcikátokat! Érezzétek testi
határaitokat, a formába zártságot!
Lélegezzetek mélyen, nyugodtan! Lassan, jó mélyeket! Lélegezzétek át minden
sejtetek, minden porcikátokkal vegyétek a levegőt! Egész testetekkel váljatok
magává a lélegzéssé! Energiával töltődtök fel, élő éteri energia jár át titeket a
lábujjatok hegyétől a fejetek búbjáig.
Minden egyes lélegzetvétellel egyre fehérebben és fehérebben ragyogtok.
Vizualizáljátok a testetek körül sugárzó fényt - egyre fehérebb és fehérebb!
Erezzétek át! Kilégzés közben eltávozik belőletek minden tisztátalanság, ami
foltot ejthetne ragyogó fehérségeteken. ”
Csukott szemmel folytattuk a gyakorlatot, egyre mélyebb meditációba
merültünk.
- Fejezzétek ki hálátokat a Szent Szellemnek, aki felépíti és fenntartja fizikai
testeteket! - utasított minket Kostas. - Kívánjatok jó egészséget magatoknak,
hogy testeitekben az egészség uralkodjon! Kívánjatok jelenvaló
személyiségeteknek békét és nyugalmat! Törekedjetek a helyes belátásra és a
bölcsességre, kérjétek, hogy megfelelően élhessetek a gondolkodás isteni
adományával!
„Ennyi elég is lesz. Ezzel a módszerrel bármikor feltöltekezhettek éteri
energiával, ha kimerültnek éreznétek magatokat,” - zárta le Kostas a
gyakorlatot, amely nem tartott tovább tíz percnél.
Miután kinyújtóztattuk tagjainkat, Kostas újabb meditációs gyakorlatba kezdett
velünk, amely ezúttal azt a célt szolgálta, hogy elsajátítsuk az éteri erők
különböző tulajdonságait, s ezáltal gyógyítókká válhassunk, illetve elősegítsük
testeink harmonikus fejlődését.
Daskalos és Kostas azt tanította, hogy az éteri erőket négy alapvető funkció
szerint lehet osztályozni, amiket a tudatos gyógyításhoz, valamint a magasabb
tudatszintekbe való beavatáshoz tudni kell uralni. A éteri erők ezen négyféle
sajátossága a következő: mozgató (kinetikus) jelleg, ami lehetővé teszi a
mozgást és a rezgést; érző jelleg, ami lehetővé teszi az érzelmek átélését, az
érzéki tapasztalatszerzést; bevéső jelleg, ami a gondolatformák és mentális
képek teremtéséért felelős; valamint teremtő (kreatív) jelleg, ami magát az
életet tartja fenn, és a materializációs és dematerializációs folyamatokat
működteti. Az Igazság Keresőinek célja az első három jelleg tudatos elsajátítása
meditáció segítségével, hogy aztán a negyedik önmagától kifejlődjön, a többi
éteri sajátosság uralásából fakadóan. Az éteri erők teremtő jellege a Szent
Szellem fennhatósága alá tartozik, s ez teszi lehetővé magát a gyógyítást.
Behunyt szemekkel hallgattuk Kostas újabb elcsendesítő instrukcióit:
- Tökéletes nyugalom vesz körbe titeket, béke érzése járja át a testetek. Az éteri
erő érző jellegének segítségével érezzétek mindkét talpatokat! Most pedig a
mozgató éterrel induljatok el felfelé a lábaitokban, a bokáitok irányába! A
mozgató és az érző éter együttes átélése olyan érzetet kelt bennetek, mintha
zoknit húznátok a lábatokra. Haladjatok tovább felfelé, a térdeiteken, a
combjaitok át a csípőtökig, ahol a lábszáraitok a medencétekhez kapcsolódik.
Érezzétek át az érző éterrel mindkét lábatokat, egészen a csípőtökig! Most pedig
alkalmazzátok az éteri erők bevéső jellegét, és vizualizáljátok azt, hogy lábaitok
hófehér fénnyel ragyognak. Figyelem: a fény valóban hófehér legyen, mint a
tiszta gyapjú, ne csak holmi márványozott, matt fehérség! Hiszen ez a ragyogás
maga a fény! Kívánjatok jó egészséget a lábaitoknak!
„Most térjünk vissza ismét az éteri mozgató jelleghez,” - folytatta Kostas.
„Haladjatok felfelé a csípőtöktől a hasi tájékra, lassan, a bordáitokig. Az érző
éterrel érezzétek át az egész altesti részt. Majd az éteri erő bevéső jellegét
segítségül hívva vizualizáljátok azt, hogy a gyomrotokban és a hasi tájék körül
egy halvány, ködös, kékesfehéren derengő fény ragyog. Ez a kékesfehér fény
tölti ki törzsetek alsó felét. Kívánjatok jó egészséget fizikai testeteknek, annál is
inkább, mert annak központja éppen itt, ezen a területen található - a napfonat
(solar plexus).”
„Mozgassátok az éteri energiákat ismét felfelé, a mellkas tájékára. Lassan
haladjatok, lassan, töltsétek ki a mellkasotokat, mígnem az érző éterrel az egész
felsőtesteteket át nem érzitek! Az éteritás bevéső jellege segítségével
vizualizáljátok azt, hogy a mellkasotokban és akörül halvány rózsaszín fény
dereng, s rózsaszínbe burkolja törzsetek felső részét. Kívánjatok jó egészséget
asztráltesteteknek, amely érzelemvilágotokért felelős. Kérjétek, hogy jelenvaló
személyiségetek a tökéletes béke és nyugalom állapotába kerüljön!”
„A mozgató éterrel haladjatok ismét felfelé a vállaitok irányába, majd le a két
karotok mentén. Az éteri erők mozgása a karjaitokban lefelé irányul. Haladjatok
lassan lefelé, előbb könyökig, majd a csuklókig, s végül a tenyereken át az
ujjaitok hegyéig. Életerő tölti ki mindkét kezeteket. Érezzétek az érző éterrel, a
bevéső jelleget pedig használjátok a vizualizációra: karjaitok hófehér fényben
tündököljenek! Kívánjatok jó egészséget a karjaitoknak, hogy kezeitek a
gyógyítás eszközévé, embertársaitok fájdalmainak csillapítóivá lehessenek!
Kérjétek kezeitekre az Abszolútum áldását, hogy érintésetekkel azt adhassátok
tovább!”
„Az éteri erők mozgató sajátosságával induljatok el ismét felfelé, a
pajzsmirigyhez. A bevéső éterrel vizualizáljatok a nyakatok köré egy homályosan
derengő narancsszínű fényt. Ez a narancsszínű sugárzás öleli körbe a
pajzsmirigyeteket. Három testetek energia-áramlásainak a középpontja található
itt, kívánjatok hát jó egészséget mindhárom testeteknek!”
„Induljatok el újra a mozgató éterrel, és érezzétek, ahogy az éteri erők a
fejetekbe áramlanak! Lassan, bele a fejetekbe! Érzitek a fejeteket? Használjátok
az éteri erők érző jellegét! Most pedig a bevéső éterrel vizualizáljátok azt, hogy
fejteket betölti és körberagyogja egy halvány arany fehér fényesség. Aranyos
ragyogás árad a fejetekből, a fejetek körül. Kívánjatok jó egészséget mentál
testeteknek! Figyelem: kérjétek, hogy megfelelően használhassátok a
gondolkodás isteni adományát, hogy helyesen gondolkodjatok, és helyes
ítéleteket hozzatok.”
„Végül forduljunk ismét az éteri erők érző sajátosságához,” - folytatta Kostas.
„Fizikai testetek minden sejtjében, minden porcikátokban benne érzitek
magatokat. A bevéső éter segítségével arany fehér fényt vizualizáltok a
fejetekben és a fejetek körül, rózsaszín fényt a mellkasotok belsejében és
körülötte, kékesfehér fényt a hasi tájékon, míg végtagjaitok - karjaitok és
lábaitok - hófehér fényben fürdenek. Most pedig, mindezzel egy időben
képzeljétek azt, hogy körülölel titeket egy hófehér ragyogás, amely megvéd
titeket minden káros behatástól. Kérjétek, hogy ez a tojásdad alakú fehér
fényesség szolgáljon jelen személyiségetek pajzsaként, hogy védelmezzen a
rosszindulatú gondolatok és elementálok ellen. De ne akarjátok, hogy ezek az
ártó elementálok visszaszálljanak teremtőikre, mert ez esetben hétszeres erővel
hatnának rájuk! Ilyen kívánságotok nem lehet. Tudatotokkal arra
koncentráljatok, hogy feloldjátok ezekez az elementális lényeket, mihelyst azok
az aurátokhoz érnek. Járuljatok hozzá ezzel is bolygónk gonosztól való
megtisztításához, a mindent elborító tudatlanság felszámolásához! Kívánjatok
jelen személyiségeteknek jó egészséget minden téren! Ezzel mára végeztünk is!”
Fokozatosan visszatértünk meditatív állapotunkból. Nagyjából húsz percet vett
igénybe az egész. Kostas leszögezte, mennyire elengedhetetlen, hogy ezt a
meditációs gyakorlatot naponta megismételjük, lévén, hogy ez segít majd minket
az éteri erők különböző jellegzetességeinek az elsajátításához, illetve három
testünk - gondolat- és érzelemvilágunk, valamint fizikai mivoltunk -
egészségének és általános jólétének a fenntartásához.
Az összejövetel végeztével a csapat egy része - Kostas vezetésével - átsétált egy
tengerparti étterembe vacsorázni. Természetesen jómagam is velük tartottam. A
turisták forgatagától távol eső helyen volt alkalmunk a beszélgetésre; esténk
ennek megfelelően - mint manapság általában minden ciprusi társalgás -
elengedhetetlenül az aktuális politikai helyzet alakulásának megvitatásába
torkollott.

Ötödik fejezet

A lángoló szív művészete

Áthoztam egy széket a nappaliból, és odatelepedtem Daskalos mellé. Figyeltem,

ahogy az utolsó simításokat végezte az egy hete, hosszabb-rövidebb
megszakításokkal készülő új festményén. Reggel hatkor fogott ecsetet
hevenyészett, valamikori aprócska hálószobából átalakított „műtermében”, s
azóta dolgozott a művön - én kilenc körül csatlakoztam hozzá.
- Ehhez a képhez azután kaptam ihletet, hogy megnéztem a Hattyúk tava balett-
előadást, - mesélte Daskalos, én pedig lehalkítottam a magnót, hogy egyáltalán
halljam a hangját. A klasszikus zene hullámai kicsit lejjebb csillapodtak. „A
meghajló balerina” - adta tudtomra a kép címét, s közben megállás nélkül
dolgozott a vásznon. „Az egót szimbolizálja, amint »táncának« - életciklusának -
végére ér, s készen áll arra, hogy elhagyja ezt a világot. A hattyú a táncosnő
fölött maga a halandó fizikai test, amit le kell vetnie, a háttérben látható hegyek
és ciprusfák pedig az asztrális világot jelképezik, ahová a balerina távozni készül
a durva anyagi létsíkról.”
- Tetszik! - fakadt ki belőlem, és míg Daskalos tovább szöszmötölt ecsetjeivel,
folytattuk társalgásunkat a művészetről. Úgy vettem észre, jól esett neki a
dicséretem, annál is inkább, mivel egyébként meglehetősen kritikus szoktam
lenni művészeti teljesítményeit illetően. Rendszerint azt vetettem a szemére,
hogy festészetét össze sem lehet hasonlítani a valóságról és az emberi
természetről alkotott mélységes és tiszteletet parancsoló tudásával. Ismerve
rendíthetetlen önbizalmát, szerencsére biztos lehettem benne, hogy tiszteletlen
megjegyzéseimmel nem bántom meg őt. Szerény megítélésem szerint
fiatalkorában még csak alkotott néhány figyelemreméltó művet - különösen
tájképei nyerték el tetszésemet, amelyekről azt állította, hogy az asztrális világot
ábrázolják, és el kell ismerni, valóban lenyűgözőre sikeredtek -, de újabban
egyre elnagyoltabb ecsetvonásokkal dolgozott, s ettől olyan érzetem lett, mintha
csak összecsapná a képeket. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy létezne a
világon olyan múzeum, amely igényt tartana ezekre az alkotásokra.
Daskalos egyszer azt mesélte nekem, hogy egyik korábbi életében hivatásos
festőművész volt, Leonardo da Vinci kortársa. - Ebben az inkarnációmban
azonban úgy döntöttem, hogy inkább másra fordítom a figyelmemet és az
energiáimat.
- Tudod, Kyriaco, - mondta mosolyogva, és bal könyökével gyengéden oldalba
bökött, - most közvetlenül az emberek lelkére készítek festményeket. Lángra
lobbantom a szívüket, hogy ráébredjenek valódi természetükre, hogy képessé
váljanak a szeretetre és a részvétre. Száz művészből csak két-három igazi akad.
A többi csak festeget ezt-azt. Én a két-három kivétel egyike vagyok, - s mintegy
szavai hangsúlyozásaként egy nagy adag zöldet kent az egyik ciprusfára.

Daskalos tulajdonképpen a festészettel egészítette ki alacsony nyugdíját, művei

árával támogatta rászoruló rokonait, és adakozott jótékonysági szervezeteknek.
Ez utóbbit sokkal fontosabbnak tartotta, mint magát a művészi értéket, amit
alkotásai képviseltek. Tanítványai rendszeresen bocsátották árverésre a képeit, a
bevételt pedig különböző nemes célokra ajánlották fel.
- Annyi a fájdalom ezen a világon, - kesergett Daskalos, - úgyhogy nekünk, az
Igazság Keresőinek mindig készen kell állnunk mások megsegítésére és
szolgálatára!

Néhány héttel korábban például, amikor váratlanul beállítottam hozzá, éppen

katonai lepedőket mosott, puszta kézzel. Egy Libanonból menekült családnak
szánta szerzeményét, akiket kitoloncoltak Németországból, s miután
Franciaországban sem engedték partra szállni őket, végül Cipruson kötöttek ki -
egyszerűen lehajították őket a hajóról. A szabad ég alatt laktak, csak néhány
olajfa nyújtott nekik menedéket az időjárás elől. Daskalos akkor értesült az
esetükről, amikor a négygyermekes anya kétségbeesésében a strovolosi
templom előtt hangosan segítségért kezdett könyörögni. Azt kiáltozta, hogy ők is
keresztények, és hogy a családjának se betevő falatja, se tető a fejük felett.
Libanonban gazdag protestáns családként élték életüket, de a háborúban
elvesztették minden vagyonukat, és országról országra toloncolt menekültekké
váltak. Szerencsétlen asszony odáig ment, hogy még az ortodox kereszténység
felvételét is felvállalják, csakhogy a helyi bevándorlási hivatal emberei hallani
sem akartak erről. A német és a francia példát tartották követendőnek, s csakis
Daskalos közbenjárásának volt köszönhető, hogy a család végül mégis Cipruson
maradhatott. Daskalos munkát szerzett a férfinak - egy autószerelő műhelybe
vették fel festőnek -, a három tizenéves fiúnak pedig rendszeresen görög
nyelvleckéket adott.

- Bevallom, - sóhajtott Daskalos festés közben, - néha magam sem értem, Isten
hogy engedhet meg ennyi fájdalmat és szenvedést. Csak nézd meg, mi folyik
manapság a Közel-Keleten! Mennyi vérontás, mennyi értelmetlen pusztítás! Még
nekünk, mestereknek is nehezünkre esik elnézni ennyi barbár kegyetlenkedést!

A belső tanítványi kör múlt heti gyűlésének kezdetén Daskalos levetette fehér
palástját, és szokatlan hevességgel kelt ki az iraki-iráni háború kiváltotta
elviselhetetlen állapotok miatt. Mint mondta, testen kívül tanúja volt az egyik
ütközetnek, amely több mint ezer fiatal katona életébe került; állítása szerint
„patakokban folyt a vér” a csatatéren. Daskalos így számolt be a történtekről:
„Ott álltam étertestben, és teljesen megdöbbentett a látvány. Az égnek emeltem
két karomat, úgy kiáltottam fel: »Istenem, miért, ó miért?« Abban a pillanatban
megéreztem magam mögött Yohannan atyát. Betapasztotta a számat, és a
fülembe súgta, hogy maradjak csendben. Azóta is az a kérdés motoszkál a
fejemben, vajon milyen emberek azok, akik harcba küldték azokat az ártatlan
gyerekeket, hogy felrobbanjanak vagy megnyomorodjanak a csatában, miközben
a nyakukban ott lóg a mennyország képzeletbeli ajtajának a kulcsa? Milyen
emberek képesek erre, mondjátok?”

Egyikőnk sem tudott mit felelni.

Daskalosra nem igazán voltak jellemzőek az efféle hirtelen kitörések. S ami az
esetet még különösebbé tette számomra, az a másnapi híradó volt, amelyben a
bemondó szinte szó szerint Daskalost ismételte meg: az iraki-iráni határon
lezajlott ütközet után „patakokban folyt a vér”.
- Időnként felteszem magamnak a kérdést, - töprengett hangosan Daskalos, én
pedig néztem, hogy alakul keze alatt a festmény, - vajon miért adott Isten
akkora szabadságot az embernek, hogy azzal visszaélve hihetetlen szenvedést
tudjon okozni embertársainak?
- És tudod rá a választ?
- Nem. Elméletileg persze meg tudom magyarázni, de én is ember vagyok, és
érzelmileg nehezemre esik megemészteni a dolgokat. Végül is minden ember
Isten, és senkinek sem áll módjában, hogy bárki mást megfosszon isteni
szabadságjogától.
- De a kérdésed arra vonatkozik, hogy miért követhetnek el egyáltalán
gonoszságot az emberek egymás ellen, igaz?
- Igen. Miért van jogunk ilyesmire? Ebből adódik aztán az a végeláthatatlan
lökdösődés évezredeken át: egyszer én gáncsolok el valakit, aztán engem
gáncsolnak el; én megöllek téged, te megölsz engem; és így tovább.
Természetesen elfogadom a karma törvényét. Mindenki megérdemelten szenved.
De ha valaki nincs tisztában a szenvedés okával, akkor nagyon nehéz! Aztán
amikor az ember a szellemi úton elér egy bizonyos fejlettségi fokot, és belelát a
valóságba, akkor feltárulnak előtte a karmikus okok is. A törvény tökéletesen
igazságos, igaz, ettől még továbbra is fájdalmas marad.

Daskalos ekkor egy pillanatra abbahagyta a festést, és felém fordult.

- Gondolom, most felmerül benned a kérdés, vajon miért nem avatkozott közbe
Isten egy idő után, hogy lecsendesítse a fájdalmakat? Nos, mert ennél valami
sokkal magasztosabbat tett: eleve úgy teremtette meg az embert, hogy az
képtelen legyen emlékezni a fájdalomra! Ez nagyon fontos, magának az Isteni
Kegyelem működésének a megnyilvánulása. Isteni Kegyelem alatt itt most Isten
köz- beavatkozását értem, amivel megvonja az egyéntől a fájdalomra való
emlékezet képességét. Isten engedi, hogy az ember emlékezzen a történésekre,
az eseményekre, de az eközben felmerülő fájdalmakra nem. Ráadásul ez
nemcsak a fizikai test szintjén érvényes, hanem az asztrál- és a mentáltest
szintjén is. Márpedig ez csakis az Isteni Kegyelem sajátossága lehet, - vonta le a
végkövetkeztetést Daskalos az elragadtatástól csillogó szemekkel.
- De a fájdalmak révén lehetőségünk nyílik a szellemi fejlődésre.
- Pontosan, - helyeselt Daskalos, és egy utolsó ecsetvonással véglegesítette a
hattyú fehér nyakát. - Hadd kérdezzek tőled valamit! Operáltak-e már meg téged
valamivel?
- Nem.
- Voltál-e már olyan beteg, hogy komoly fájdalmaid voltak tőle?
- Hát, gyerekkoromban eltörtem a jobb karom, amikor egy esernyővel
leugrottam egy fa tetejéről, - feleltem. - Az akkor iszonyatosan fájt.
- Ez az! - mondta Daskalos. - Látod, arra ma is emlékszel, hogy eltört a karod,
de a fájdalomérzetre bárhogy is próbálnál visszaemlékezni, nem sikerülne.
- Ha képes lennék emlékezni a fájdalomra, újra érezném is azt?
- De még mennyire! Ezért mondtam, hogy Isteni Kegyelemben van részünk!
Isten nem engedi, hogy emlékezzünk a fájdalomra. Ráadásul figyeld meg, minél
erősebb egy fájdalom, annál könnyebben megfeledkezik róla az ember. Oly sok
minden megragad az emlékezetében, oly sok mindent képes gondolatilag
felidézni, de a fájdalom érzetét magát sohasem. És most kérdezek még valamit:
vajon Isten érez-e fájdalmat akkor, amikor nekünk fáj valami? Mit gondolsz?

Daskalos egy pillanatra ismét abbahagyta a festést, és várakozóan nézett rám.

- Feltételezem, Istennek éreznie kell minden fájdalmat, hiszen minden Őbenne
van.
- Igazad van. Ugyanakkor az Ő fájdalma természetesen nem ugyanaz a
fájdalom, mint a miénk. Ahhoz hasonlíthatnám talán, mint amikor egy
kisgyereket véletlenül megszúrunk egy tűvel, és ő azon nyomban sírva fakad a
fájdalomtól. De ha ugyanazzal a tűvel egy felnőttet szúrunk meg, lehet, hogy
észre sem veszi. Én mondom, a teremtés egyik nagy csodája ez!
- Ha jól értem, ugyanerre céloztál akkor is, amikor egyszer arról beszéltél, hogy
a Krisztus Logosz magába fogadja és semlegesíti az emberiség fájdalmas terheit.
Ez teszi lehetővé aztán, hogy az emberek a szeretet révén képesek legyenek
elviselni egymás terheit. Hiszen karmikus adósságaink legnagyobb részét más
egyenlíti ki helyettünk, és csak egy töredéke marad a fájdalomnak, amit
ténylegesen meg kell élnünk.

- Jól érted.
- Ha már a fájdalmakról beszélgetünk, Daskale, - mondtam, ő pedig folytatta a
festést, - mi köze a fájdalomnak az örömhöz, a nevetéshez és a boldogsághoz?
- Nos, amikor a fájdalom megszűnik, már csak úgy emlékszel rá, mint egy
eseményre az életedből. Persze a továbbiakban kerülni fogod a hasonló
eseményeket, nehogy megint fájdalmat okozzanak, ettől pedig
megkönnyebbülsz. Ez is a tapasztalásod részét képezi.
- Miért ábrázolják Krisztust a legtöbb ikonon úgy, mint aki soha nem volt boldog,
mint aki soha nem nevetett, vagy éppenséggel soha nem volt szomorú?

Daskalos hirtelen mozdulattal elrántotta ecsetjét a vászontól.

- Ki mondta neked, hogy Krisztus sosem volt boldog, hogy sosem nevetett?
- Senki, de a legtöbb festményen mégis így ábrázolják Őt.
- Nos, ez azért van, mert akik lefestették Őt, sosem találkoztak Vele, és semmit
sem tudtak a jelleméről. Ha azok közül kérdeznél meg valakit, akik ténylegesen,
Jézus Krisztus földi élete során együtt voltak Vele, azt mondanák, hogy bizony
nevetett Ő, volt humorérzéke, és Neki volt a legédesebb mosolya, amire ember
csak képes lehet.

Egy korábbi beszélgetésünk alkalmával Daskalos részletesen beszámolt nekem

Jézus idejében élt életéről. Abban az inkarnációjában, más gyerekekkel
egyetemben, rendszeresen keresték fel Jézust Yohannan atya, azaz János
apostol, a szeretett tanítvány kíséretében. Ezért is ismerte hát Daskalos oly jól
Jézus jellemét.
- Ha Jézus nem állt volna az öröm és a boldogság pártján, miért is lett volna
gyakori vendég olyan összejöveteleken - esküvőkön, közös vacsorákon -, ahol a
nevetésé, a felhőtlen viccelődéseké volt a főszerep? Neki magának nem lett
volna szüksége efféle szórakozásra. Mégis részt vett rajtuk, és osztozott
embertársai örömében és boldogságában. Sőt, emlékezz csak, első csodatétele
éppen az volt, hogy borrá változtatta a vizet a kánai menyegzőn, hogy a
lakodalmi vendégsereg tovább ünnepelhessen. Jézus Krisztus egyáltalán nem az
a barátságtalan, zord erkölcsű puritán volt, ahogy tudatlan szerzetesek gyakran
megfestették Őt.
- A kereszténységen belül - vetettem fel, Daskalos pedig folytatta a festést, -
mindig is nagy hangsúlyt fektettek a szenvedésre, mint fogalomra. A keleti
vallásokban ugyanakkor épp ellenkezőleg, azt találjuk, hogy a szenvedés - mint
minden más is - csupán káprázat, májá.
- Az illúzió fogalma a keresztény hagyományokban is megtalálható, - felelte
Daskalos. - Azt mondjuk például, hogy a fizikai világ az, amely jelentéssel
ruházza fel a múlt, a jelen és a jövő egyébiránt illuzórikus fogalmát. Májá-
jellegük belátásához elég, ha csak felidézel magadban egy emléket, tegnapi vagy
tegnapelőtti napod bármely tetszőleges epizódját, ami jóérzéssel töltött el, vagy
haragossá tett. Beláthatod, hogy tegnapi tapasztalatod emléke pusztán a mája
egyfajta megnyilvánulása. Hisz mi maradt a tegnapból azon kívül, hogy ma
emlékszel rá? Ezen a megfigyelésen alapult az indiaiak azon állítása, hogy a
tapasztalati világ illúzió csupán, amit az ősi héber kultúrában is csalóka
káprázatnak, kimérának tekintettek.
„Ugyanakkor” - folytatta Daskalos, miközben festménye néhány apró részletének
kidolgozására összpontosított, - „egyik népnek sem volt teljesen igaza. A durva
anyagi világ sem nem illuzórikus, sem nem kimérai. Már csak azért sem lehet az,
mert tanulságokkal szolgál nekünk, tapasztalatokat nyújt. Tapasztalataink
összessége pedig olyan leckét jelent számunkra, amelyet helyesen megoldva
előrébb juthatunk szellemi fejlődési utunkon.”
„De feltehetném akár a következő kérdést is: ha a világ májá, azaz nem valós,
akkor hol tárolódtak benne múltbeli tapasztalataim, amelyeket ma fel tudok
idézni a tudatomban, amelyeket elő tudok hívni mint emlékképeket? Ha
nekiülünk, hogy egyszer is alaposan áttanulmányozzuk ezt a kérdéskört, rá kell
jönnünk, hogy amit májának nevezünk, az valójában cseppet sem annyira
illuzórikus, mint azt általában hisszük, lévén, hogy ez a káprázatnak nevezett
világ emlékezet formájában rögzül a tudatalattinkban. Arról már nem is beszélve,
hogy ha a tapasztalati világ májá lenne, akkor hogyan rögzülhetnének a dolgok a
Kozmikus Emléktárban, ahonnan aztán a haladottabb mesterek bármikor bármit
képesek felidézni?”
„Az igazság az, hogy a májá világa tulajdonképpen az elementálok világa, azoké
az elementális lényeké, akiket az emberiség folyamatosan teremt, s felelős
értük. Az elementálok valóságosak - lehet, hogy az ember meg-megfeledkezik
róluk, de előbb vagy utóbb felbukkannak a tudatalattinkból, és szembe kell
néznünk velük, hiszen mi adtunk életet nekik. Látod, a májá tulajdonképpen a
dolgok észlelésének egy módja. Mert ha körülöttünk minden csak májá lenne,” -
azzal Daskalos körbemutatott a szobán, - „akkor Isten is csak fantáziáira,
álmodozna. Márpedig az Abszolútum nem álmodik, hanem meditál! Mi pedig
valamennyien az Ő örök meditációjában létezünk. Minden Belőle bontakozik ki és
Benne megy végbe.”
„Egyszóval, bánjunk csak óvatosan ezzel a májával!” - összegezte mondandóját
Daskalos, és tekintetét ismét a vászonra szegezte. „Ami megtörtént, esemény-
szinten elmúlik ugyan, de elementálként megmarad. Az elementálok világa
pedig, mint azt már annyiszor kifejtettem, korántsem illuzórikus, hiszen ki-ki
felelős a maga teremtette asztrális lényekért. Krisztus nem beszélt májáról,
káprázatról. Épp ellenkezőleg, arra ösztökélte az embereket, hogy tudatosan
cselekedjenek. »Ki mint vet, úgy arat,« - figyelmeztetett, s ezzel nem kimérákra,
nem illúziókra célzott.”
Daskalos letette az ecsetet, és elégedetten szemlélte alkotását: - Készen van!
- Daskale, - szólaltam meg, - Kostas a minap azt mesélte nekem, hogy
ifjúkorodban néhány kifejezetten szép festményt készítettél, de aztán tűzbe
vetetted őket.
- Hát elmesélte neked? - nézett rám Daskalos enyhe döbbenettel az arcán.
- Miért tettél ilyet?

Daskalos mosolyogva csóválta a fejét, de nem kellett kétszer kérdeznem őt,

hogy ésszerű magyarázatot adjon meglehetősen bizarr tettére.
- Úgy ötven évvel ezelőtt, nagyjából huszonöt éves koromban, valaki megkért rá,
hogy fessem meg neki Ábrahám áldozat-bemutatását. Még arra is emlékszem,
hogy egy pap, egy arkimandrita küldte hozzám az illetőt a megrendeléssel. Mivel
éppen pénzszűkében voltam, hát elfogadtam a festményért felajánlott kétszáz
fontot, ami akkoriban kisebb vagyonnak számított. És tényleg jóra sikeredett a
kép, egyik legsikerültebb művem volt, amit valaha festettem. Egyesek
egyenesen „mesterműnek” titulálták. Azt a pillanatot örökítettem meg, amikor
Ábrahám már emelte a kését, hogy feláldozza fiát, Izsákot.

Daskalos kimosta az ecseteket, és elpakolta a festékeket, majd folytatta a

történetet.
- Amikor eljött a szállítás ideje, elbizonytalanodtam. Egy hang fellázadt bennem.
Egyszerűen nem tudtam elviselni a gondolatot, hogy Isten arra kérjen egy apát,
hogy az saját gyermekét áldozza fel. Isten nem adhatott ilyen esztelen
parancsot, mondtam magamnak. Ábrahám és Izsák története ellentmond Isten
mindenszerető mivoltának. Lelki gyötrődésemnek azzal vetettem véget, hogy
darabokra téptem a képet, és a tűzre dobtam.
- És mivel magyarázod Ábrahám elszántságát, Daskale? Mi járhatott vajon az ő
fejében, hogy kész volt meghozni ezt az áldozatot?
- Ábrahám, Istenről alkotott fantáziadús képzelete alapján nyilvánvalóan
teremtett magának egy Isten-elementált, aki azonban meglehetősen önkényesen
viselkedett, és tréfát űzött az emberekkel. A jó öreg Ábrahámnak egyszerűen
elmehetett a józan esze.
A pszichológusok ma valószínűleg időszakos elmezavarnak diagnosztizálnák az
esetét. Szerencsére a legutolsó pillanatban legbelső énje közbeavatkozott a
történésekbe, Ábrahám észhez tért, győzött a bölcsesség, és így szegény Izsák
megmenekült. Ne hidd, hogy holmi tollas szárnyú angyal jelent meg mellette,
hogy lefogja a kezét! - tette még hozzá Daskalos viccesen, csak hogy engem
ugrasson.
- Hát, ezzel a magyarázattal egy csapásra elintézted Kierkegaard híres filozófiai
elméletét Ábrahám áldozat-bemutatását illetően, - vágtam vissza én is
csipkelődve. - Szerinte ugyanis Ábrahám tettrekészsége az Istenbe vetett hit és
a magasztos engedelmesség legmagasabb rendű megnyilvánulása volt.

Daskalos megrázta a fejét, és elhúzta a száját. Elmagyaráztam neki, hogy Sörén

Kierkegaard-t, a 19. századi dán filozófust az egyik legmeghatározóbb
keresztény egzisztencialista gondolkodóként tartják számon nyugaton, filozófiai
beállítottságú hívők és hitetlenek egyaránt.
- Krisztus tanításaiban nem találni efféle badarságot, - szögezte le Daskalos. -
Isten nem holmi zsarnok uralkodó, odafenn a magasban, aki vicces kedvében
szórakozik az emberekkel. Krisztus tanításaiban semmilyen irracionális elem
nincsen.
- A szociológusok azt állítanák, - vetettem fel, - hogy Ábrahám áldozat-
bemutatása a tekintélyelvű patriarchális kultúra értékeit szimbolizálja és erősíti
meg, ahol a legfőbb jó az atyai hatalomnak való tökéletes engedelmesség,
függetlenül az adott tekintélyszemélyiség ésszerűtlen viselkedésétől. Egy ilyen
elvekre épülő kultúra teremthette meg Ábrahám mítoszát, hogy azzal önnön
szerkezeti felépítését magyarázza, és tartsa működőképesen. Ez esetben a
szociológia egyenértékű, az Igazság Keresésével is összeférhető válasszal áll elő.
- Az igazat megvallva, - mondta Daskalos, - azóta, hogy azt a képet a tűzre
dobtam, nem szívesen beszélek Ábrahámról és Izsákról, sem arról, ahogyan
képtelen történetüket az egyház igyekszik megmagyarázni.
- Festettél másik képet is, ami hasonló sorsra jutott, mint az Ábrahám témáját
feldolgozó?
- Igen. Nagyjából azzal egy időben történt, hogy valaki beállított hozzám
Miltonnak Az elveszett paradicsom-a egy példányával, benne egy fekete-fehér
illusztrációval, amely Michael arkangyalt ábrázolta, amint egy hatalmas karddal
épp kiűzi Ádámot és Évát a Paradicsomból. Az illető arra kért, hogy ezt a témát
dolgozzam fel egy festményben. Nagyon hatásos műalkotás kerekedett belőle.
Ádámot és Évát mezítláb ábrázoltam, ahogy a rémülettől dermedten egymás
kezét fogják, és elhagyják az Édenkertet. A fejük felett ott hatalmasodott Michael
arkangyal; tüzes kardját fenségesen az égnek emelve tessékelte ki a két alakot.
Még magát Istent is ráfestettem a képre, ahogy a magasból alátekintett rájuk,
mint az univerzum szigorú uralkodója, aki alattvalóit kitagadja királyságából. De
ahogy kész lettem a képpel, megint csak úrrá lett rajtam a csalódottság.
- És ezt is darabokra tépted, - sóhajtottam egy nagyot.
- Igen. Sőt, el is égettem. Ez a bibliai történet is olyan szentségtörőnek tűnt a
számomra. Michael arkangyal senkit sem kerget ki a Paradicsomból! Ő a tűz
elem mestere. Mindannyiunkban benne van, és folyamatosan munkálkodik
szervezetünkben, fenntartva hőháztartásunkat. Mint ahogy Isten sem egy
haragvó és irigy kényúr. Érted már, miért tettem azt, amit, hogy miért
lázadozott a lelkem? Ezt a képet, és egy másikat is, ami Káint és Ábelt ábrázolta,
azért vetettem a lángok közé, mert nem fértek össze lelkiismeretemmel, belső
énemmel, személyes tapasztalataimmal.

- Kostas szerint - mondtam, miközben Daskalos kezet mosott, - Ádám és Éva

állapotát ősképként kell érteni; történetük tulajdonképpen az emberi lélek
bukásáról szól, az elkülönültség és a durva anyagiság világába való szükségszerű
alászállásról. Ha pontosan szeretnénk fogalmazni, igazából Ádámokról és Évákról
kellene beszélnünk, többes számban, hiszen esetük téren és időn kívüli, és azóta
is folyamatosan ismétlődik a teremtés végtelenjében. Kostas úgy fogalmazott,
hogy a paradicsom, ahonnan kiűzettek, de ahol azóta is megtalálhatók,
tulajdonképpen nem más, mint azok a magasabb dimenziók, ahol a lelkek azelőtt
tartózkodnak, hogy első ízben alászállnának a fizikai síkra.
- Pontosan így van. - helyeselt Daskalos.
- Kostas azt is mondta, hogy az alma, amit Éva Ádámnak nyújtott, magát a
fizikai bolygót szimbolizálja, és hogy alászállásuk az anyagba valójában nem
azért történt, mert kiűzettek az Édenkertből, hanem mert az emberi lelket égette
a vágy, hogy megtapasztalja a durva anyagi létformát.
- Így igaz! Mi, az Igazság Keresői legalábbis így értelmezzük Ádám és Éva
mítoszát. Isten nem büntet, nem űz el királyságából. Isten csak teljesíti a lélek
óhaját, és engedi, hogy az megtapasztalja az anyagi létet. Ahogy az az
Ótestamentumban áll: „És csinála az Úr Isten Ádámnak és az ő feleségének bőr
ruhákat, és felöltözteté őket” (lMózes 3.21.) - azaz felruházza őket durva anyagi
testtel.
- Kostas azonban semmit sem szólt a Kígyóról, - panaszkodtam.
- Egyszerűen átugrotta, azt mondta, majd máskor beszél a szerepéről. Daskale,
elárulnád, mit jelképez a Kígyó?
- Mit gondolsz? - kérdezett vissza Daskalos, és huncut grimaszából arra
következtettem, hogy amit mondani készül, megrázó lehet a számomra.
- Mije is van egy kígyónak? Ugyebár feje és farka. És valahogy így mozog, -
azzal jobb kezével utánozta a földön csúszó kígyók mozgását.
- Pontosan úgy, ahogyan egy fej- és egy farok részből álló spermium is halad,
felfelé a nő hüvelyében, hogy megtermékenyítse a petesejtet. Érted már? A
Kígyó nem az Ördög, semmi köze a luciferi gonosz erőkhöz. Épp ellenkezőleg!
Hiszen Krisztus maga intett minket arra, hogy legyünk ártatlanok, mint a
galambok, és okosak, mint a kígyók. A Kígyó az élet esszenciáját jelképezi, nem
pedig egy kísértő démont. És ha már itt tartunk, még valami: Éva almája
nemcsak a fizikai föld szimbóluma, hanem mikrokozmikus szinten a női petesejt
is.

„A Genezis mítosza párhuzamba állítható Krisztusnak a Tékozló Fiúról szóló

példabeszédével: a lélek önszántából hagyja el paradicsomi otthonát,
önszántából lép az anyagi létsíkra, pusztán azzal a céllal, hogy földi
tapasztalatokat szerezzen, s azoknak birtokában idővel visszatérjen szerető atyja
palotájába.”
„Érted már, miért égettem el azokat a festményeket? Hamisan ábrázolták az
életet, a létezés természetét, az emberiség és Isten kapcsolatát.”
- Ezek szerint a művészetnek nem csak esztétikai élvezetet kellene nyújtania,
hanem elsődlegesen azt a célt kellene szolgálnia, hogy emelje az emberek
tudatossági szintjét?
- Pontosan!

(Daskalos festészetéről egyszer komolyan elbeszélgettem jó barátommal,

Michael Lewis-szal, a Maine Egyetem művészeti tanszékének professzorával, aki
maga is találkozott Daskalosszal, és tanulmányozta a képeit. Michael mutatott rá
nekem először, hogy Daskalos alkotásait nem szabad esztétikai alapokon
megítélni, sem precíz technikai kivitelezettséget elvárni műveitől. Festményei
azért csodálatra méltóak és értékesek, mert egy olyan ember művészi alkotásai,
akinek kivételes adottságai révén betekintése van a spirituális világokba, és azt
próbálja megjeleníteni a vásznon.
- Tegyük fel, - mondta Michael, - hogy tudnék néhány szót görögül, de kerek
egész mondatokban nem tudnám magam kifejezni. Ha ugyanakkor arra képes
lennék, hogy egyfajta Daskaloséhoz hasonló szupertudatossággal ráhangolódjam
egy adott képre, akkor beszélni tudnék róla, igaz, csak korlátozott szókincsem
keretein belül. Nyelvi korlátaim ellenére azonban tökéletesen tisztában leírnék a
kép hordozta tartalommal. És most tegyük fel, hogy van valaki, aki folyékonyan
beszéli ugyan a görög nyelvet, de semmiféle különleges szellemi képességgel
nem rendelkezik. Ő remek szónoklatban tudná ecsetelni, hogy mit lát a vásznon,
de ezzel csak a felszínt ragadná meg. A két leírás közül kétségkívül az övé lenne
a hatásosabb, lévén az én kifejezőkészségem korlátozott. De az illető
ékesszólása korántsem biztos, hogy ellensúlyozná azt a mély tartalmi megértést,
ami bennem keletkezne. Na már most, ha Daskalos festményei nem is feltétlenül
ékesen szóló alkotások, én mégis érzem bennük látomásainak emocionális és
spirituális töltetét.

Petrovna reakcióját sem fogom elfelejteni soha Daskalos egyik képét illetően. Az
angol hölgy kutató orvos és egyben tisztánlátó, aki bár sosem találkozott
Daskalosszal, és fogalma sem volt arról, hogy az irodám falán lógó nagy méretű
kép az ő egyik alkotása, mégis földbe gyökerezett a lába, amikor megakadt rajta
a tekintete. Azt mondta, a festmény fehér fényt sugároz magából, és mintha arra
ösztökélné nézőjét, hogy az lépjen át „a másik világba”. Mindenféle tudományos
igény nélkül megpróbáltam leellenőrizni állítását, és meghívtam magamhoz még
néhány médiumot - mindannyiuknak hasonló érzései támadtak. Amikor ciprusi
látogatásom során ezt megemlítettem Kostasnak, ő elmagyarázta, hogy Daskalos
saját rezgéseit és elementáljait festi bele képeibe, ezért azok rendszerint
mágikus talizmánokként működnek, mintegy ereklyeként.)
- Ideje egy kis szünetet tartanunk, nem gondolod? Jól esne egy kávé! - szólalt
meg Daskalos, miután mindent elpakolt maga után, megmosakodott és
átöltözött festékfoltos zubbonyából. - De előtte van még egy fontos tennivalónk!

Fogalmam sem volt, mire gondolhatott. Az imént elkészült képet kitette száradni
a verandára, majd mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne,
megkérdezte, segítek-e neki könyveket égetni.
- Könyveket égetni?
Hirtelen úgy visszahőköltem, mintha kígyó mart volna meg. Egy pillanatra
agyamba villant a gondolat, hogy festményei sorsáról folytatott beszélgetésünk
netán valami mélyen elfojtott piromániás hajlamot hozott elő az idősödő mester
tudatából. Jól hallottam? Valóban arra kért, hogy ilyen kimondhatatlan tettben
legyek a segédje? Megszegni egy szent és sérthetetlen tabut? A hideg is kirázott,
különösen, hogy eszembe jutottak a nácik könyvégetései is.
- Igen, professzor úr, könyveket égetni! - ismételte meg szavaimat Daskalos
némileg szarkasztikus éllel, látván megdöbbent ábrázatomat. - Azokról lenne
szó, - mutatott zongorája felé, melynek tetején néhány régi, fekete,
keménykötésű kötet feküdt. - El sem tudod képzelni, mennyi gonoszságot
okoztak már ezek a művek! Nagyon is rászolgáltak arra, hogy elégessük őket!

Belelapoztam a könyvkupacba. Gyöngybetűs kézírással írt arab szövegek voltak.

A lapok már sárgállottak a sok használattól, és az idő is nyomot hagyott rajtuk.
Súlyos, hat-hétszáz oldalas monográfia volt valamennyi.
- Fekete mágiáról szólnak - mondta Daskalos teljes komolysággal. - Ezért is kell
elégetnünk őket, még mielőtt rossz kezekbe kerülnének! Pár napja kerültek
hozzám, egy egyiptomi származású hodzsa hozta őket hozzám, aki varázslásra
használta őket, s ezzel sokaknak okozott szenvedést.

Daskalos elmesélte, hogy testen kívül tartózkodva figyelt fel az egyiptomi mullah
alantas működésére, és erős vizualizációs és koncentrációs képességét latba
vetve vette rá őt, hogy látogasson el hozzá, és hozza magával mágikus könyveit.
- Mióta a fickó áttelepült Ciprusra, a varázslásból és a fekete mágiából élt.
Ráparancsoltam, hogy szedje össze minden aranyát és ezüstjét, amit eddig
keresett, és azonnal térjen vissza Egyiptomba. A könyveit itt hagyta nekem.
Gyere, vigyük ki őket a kertbe, és égessük el őket!
- Biztos, hogy jó ötlet ez, Daskale? - kérdeztem idegesen, ahogy ott lapozgattam
az aprólékos gonddal rótt oldalakat. Tudtam, hogy tele vannak eddig még soha
nem publikált, a muzulmán kultúrkör mágikus gyakorlataira vonatkozó titkokkal.
Antropológiailag felbecsülhetetlen értékük lehet. Biztosra vettem, hogy íróik
évekig - ha nem évtizedekig - gyakorolták a varázslást, és rögzítették mágikus
tapasztalataikat. Kérleltem Daskalost, hogy gondolja meg magát, és ne vessük
tűzre a kéziratokat.
- Hidd el nekem, Kyriaco, - vesztette el végül a türelmét Daskalos, - nem holmi
bölcs szókratészi párbeszédek ezek, hanem gonosz irományok, amiket igenis el
kell égetni! Ha tudnád, hányan szenvedtek attól, ami ezekben a könyvekben áll?!
- azzal még hozzáfűzte, hogy a könyvek mágikus formulái démonok és gonosz
szellemek megidézésére szolgálnak, ezért esze ágában sincs, hogy elálljon
tervétől - tűzre velük!

Megkért, hogy a négy műből hármat vigyek ki a kertbe, míg ő hoz egy kis
benzint és kerít gyufát. Ugyanakkor a lelkemre kötötte, hogy a kupac alján
heverő negyedik kötethez ne nyúljak, mert az nem égetnivaló. A Korán volt az.
- Van fogalmad arról, hány ezer fontot ajánlanának egyesek, csak hogy
megkaparinthassák ezeket az irományokat? - kérdezte Daskalos, és egy
gyufaszállal lángra lobbantotta a benzinnel lelocsolt, átázott könyveket. Aztán
csak állt, nézte a tüzet, és imákat kezdett mormolni magában, amiket számomra
érthetetlen, szimbolikus kézmozdulatokkal kísért. Később elmagyarázta, hogy
egyfajta ördögűzést hajtott végre: a tűz és az imák a szövegekhez kötődő
negatív elementálok megsemmisítésére szolgáltak. Daskalos szemszögéből nézve
nem is könyvégetésnek, hanem egyfajta gyógyító célzatú tisztító szertartásnak
lehettem szemtanúja.

Daskalos maga nem volt az a tudós természet, legalábbis nem abban az

értelemben, hogy „tudományát” felhalmozza, majd publikálja, mint
információhalmazt, függetlenül a következményektől. Ő elsősorban gyógyító volt,
akit mindenekelőtt embertársainak testi-lelki egészsége és szellemi jóléte
foglalkoztatott. Daskalos számára ezek a könyvek a gonoszt képviselték, mert
olyan varázsigéket tartalmaztak, amelyek mások megrontására szolgáltak,
pusztán önző, egoista érdekből. Az ilyen tudás pedig nem terjeszteni való. Én
ugyanakkor, aki hagyományos iskolázottságomnál fogva a tudást magáért a
tudásért értékeltem, függetlenül annak az emberiség életében játszott
szerepétől, meglehetősen kényelmetlenül éreztem magam, ahogy tehetetlenül
szemléltem, hogy kapnak lángra egymás után a monográfiák gondos kézírással
sűrűn teleírt lapjai. Provokatív tettével Daskalos rákényszerített, hogy
átértékeljem magamban a tudomány rendeltetéséről alkotott elképzeléseimet,
régóta dédelgetett nézeteimet az információ felhalmozásáról és terjesztéséről.
Daskalos szerint a tudásszerzésnek és a természet titkai megismerésének
minden esetben szellemi fejlődéssel kell párosulnia, különben a feltárult
ismeretek pusztító hatással lesznek birtokosukra.
Az én modern ismerethajhászásom szinte teljes mértékben figyelmen kívül
hagyta ezt az álláspontot. Egyetemeinken gondolkodás nélkül estünk neki a
legkülönfélébb természeti titkok kikutatásának, anélkül, hogy előzetes
óvintézkedésekkel biztosítottuk volna, hogy a tudás majdani felhasználói csak az
arra spirituálisán érettek legyenek. A világűrben száguldó Föld nevű űrhajó
tudományos kutatói - karrierre, pénzre és hírnévre vágyakozva - felfedezték az
atomhasítás ördögi mikéntjét, számtalan elképesztő, halálos mérget
kotyvasztottak össze, és több mint ötvenezer nukleáris töltetű bombát halmoztak
fel az idők során, készen arra, hogy bármikor megsemmisítsék velük
Földanyánkat, azaz nyakunkra hozzák Armageddont. Vajon nem ártana-e,
töprengtem magamban, ha egyetemeink nyugati elveit megpróbálnánk ötvözni
azokkal a hagyományos szellemi értékekkel és gyakorlati módszerekkel, amelyek
az indiai asramokhoz, tibeti kolostorokhoz és a világ egyéb spirituális
menedékhelyeihez kötődnek? Talán helyesebb lenne, ha a jövő tudományos
nemzedékétől elvárnánk, hogy a külvilág kutatása mellett belső világuk
valóságait is tárják fel és fejlesszék szellemi képességeiket?! Talán elvárható
lenne a természet titkaiba beavatást nyert tudósoktól, hogy rendszeresen
megfelelő meditációs és spirituális gyakorlatokat végezzenek, hogy ezzel is
növeljék könyörületességüket, nem-ragaszkodásukat és szeretetüket?! Vajon
túléli-e egyáltalán az emberi faj önnön technikai fejlettségét és a folyamatosan
bővülő információáradatot, ha a dolgok az eddigi mederben folynak tovább?
Ehhez hasonló kérdések és gondolatok cikáztak át az agyamon, ahogy elnéztem
az egyiptomi müezzin lassan elhamvadó mágikus szövegei fölött imákat és
varázsigéket mormoló Daskalost.
Végül, miután egy vödör vízzel lelocsoltuk a még izzó parazsat, Daskalos ismét
fennhangon szólalt meg: - Na, most már jöhet az a kávé! - és elégedetten
dörgölte össze két kezét. Bementünk hát a nappaliba, és Daskalos rövidesen
átadhatta magát a koffein iránt érzett gyöngéd szenvedélyének. Ekkorra már
többen is várakoztak rá odakint az előszobában, hogy ügyes-bajos dolgaikat
megtárgyalhassák vele.

Hatodik fejezet

Kozmikus emléktár

- Kelthetnek-e mások rossztettei olyan szabadon áramló gonoszság-áradatot,

amely aztán ártatlan emberek fejére száll vissza? - olvastam fel Daskalosnak egy
kérdést amerikai kolléganőm listájáról, aki megkért, hogy alkalomadtán kérjek
rájuk válaszokat. Úgy gondoltam, az egyiptomi hodzsa fekete mágiával
foglalkozó könyveinek a minap történt elégetését követően ez a kérdés éppen
aktuálissá vált.
- Soha! - jelentette ki Daskalos kategorikusan. - Rossz szándékú embereket
befolyásolhat, de ártatlanokat soha. Persze felmerül a kérdés, hogy mi számít
egyáltalán gonosz cselekedetnek. Nos, az ártó tett minden esetben ártalmas
gondolatból és annak megfelelő érzelmi viszonyulásból születik. Ez azt jelenti,
hogy mielőtt az ember bármi rosszat követhetne el, gondolatban már
megteremtette a gonoszt, azt a rezgésállapotot, amely aztán a rossztetthez
vezet. A helytelen gondolat és szándék olyan rezgéseket kelt, amelyek
gonoszság formájában öltenek testet. Ráadásul két kellemetlenséggel is
számolnunk kell: egyrészt magával az ártalmas kisugárzással, másrészt annak
formai megnyilvánulásával, alakot öltésével. A forma egy elementális lény, aki a
kisugárzott energiával feltöltődve, annak intenzitásával hat. Ezt használják ki a
fekete mágusok: bizonyos elementális alakzatokat teremtenek, és feltöltik azokat
negatív energiával. De természetesen az átlagemberek is folyamatosan hoznak
létre efféle negatív elementálokat gyűlölködéseikkel és sértődöttségeikkel, akár
tudatosan, akár tudattalanul. A legtöbben persze nincsenek tisztában azzal, hogy
mi származik a gondolataikból. De egy tisztánlátó látja a keletkező
elementálokat, amint azok állatok - különböző méretű és színű kígyók, majmok,
medvék, illetve a fizikai síkon nem is, csak az asztrális és mentális világokban
létező lények - képében kilépnek az emberből. Ezek az elementálok mindazokra
az emberekre károsak, akik velük azonos hullámhosszon rezegnek. A gonosz
ugyanúgy bevonzza a gonoszát, mint ahogy a jó bevonzza a jót. Az
ártatlanoknak nincs mitől tartaniuk, hiszen az ő rezgésszintjük eltér attól, mint
amit a kolléganőd „szabadon áramló gonoszság-áradatnak” nevezett.
Ja, és még valami! Jó, ha tudod, hogy az ember alvás közben is elementálokat
teremt, miközben álmodik.
- Hogyhogy? - kérdeztem csodálkozva.
- Álmodás közben az ember vágyai sokkal erőteljesebbek. Nagyobb erővel
bírnak, mint napközben, amikor az embert lekötik egyéb teendői. Éjszaka
azonban, amikor aludni térünk, vágyaink felszínre törnek, és a jelenvaló
személyiségünk akár rosszakat is álmodhat, negatív elementálokat teremtve
ezzel. Rendszerint ilyenkor vannak a gyerekeknek rémálmaik, hogy csak egy
példát mondjak.
- A barátom, Michael, aki könyveim borítóit tervezte, érdeklődött, vajon a
könyvek, mozifilmek és egyéb művészi alkotások is elementálokat hívnak-e
életre?
- Minden, ami gondolatilag belénk villan, legyen az egy mentális kép vagy egy
hirtelen feltörő sóvárgás, elementált teremt. Sőt, az elementál már azelőtt
létezik, hogy az ember könyvet írna, filmet forgatna, vagy művészileg alkotna
valamit az ötletéből. Már maga a gondolat és az érzés létrehozza az elementált.
A fizikai tárgyakat - műalkotásokat, ékszereket, fényképeket, festményeket stb.
- tudatosan vagy tudattalanul fel is lehet tölteni elementálokkal. így készülnek
például a talizmánok, amelyek megvédik viselőjüket: az adott tárgyat jóindulatú
gondolatenergiákkal ruházzuk fel, így az jó áramlásokat sugároz magából.
Hasonlóképpen, ha mondjuk egy értékes drágakőhöz az irigység és a
birtoklásvágy negatív elementáljai tapadnak, az olyan pusztító energiákkal
töltheti fel az adott követ, ami bajt, szerencsétlenséget hozhat a tulajdonosára.
Tulajdonképpen minden fizikai tárgyba elementális lények vannak bezárva.
- Emiatt működnek bizonyos szellemi jelenségek, mint például a pszichometria?
- Pontosan. Egy tapasztalt mester össze tudja hangolni a tudatát egy tárggyal, s
ezáltal képes kapcsolatba lépni az összes hozzá kötődő elementális lénnyel. Ezzel
magyarázható, - vetett fel egy példát Daskalos, - hogy ha egy beavatott,
mondjuk, egy ősi szoborra koncentrál, arról olyan titkokat tudhat meg, amikről a
könyvtárakban vagy laboratóriumokban dolgozó tudósoknak évek hosszú
munkája után sem lesz fogalmuk.
- Ezen az elven működik akkor az is, - tettem hozzá, - hogy egy adott helyet
pozitív vagy negatív elementálokkal energetizálni lehet.
- Úgy van. Megfigyeltem például, hogy azokon a területeken, ahol rendszeresen
történnek balesetek, elementálok vannak működésben. Nekünk, az Igazság
Keresőinek az is feladatkörünkbe tartozik, hogy az ilyen helyszíneket felkeresve
ott eloszlassuk a negatív töltetű lényeket. Hogyan tesszük ezt? - tette fel a
kérdést maga Daskalos, megelőzve engem.
- Nos úgy, hogy velük ellentétes energiájú elementálokat hozunk létre. A töltését
vesztett, semlegesítődött elementális lény formai burka ilyenkor visszahúzódik a
Kozmikus Tudatba, az Egyetemes Emléktárba, vagy ahogy keleten általában
hívják, az Akása Krónikába. Mert ahogy azt már említettem, ha egy elementál
egyszer megteremtődött, már soha többé el nem pusztítható. Amikor egy
elementális lény feloldásáról beszélünk, valójában csak az energiáját, a negatív
töltetét oldjuk fel, de formai burka mint passzív alakzat örökre fennmarad és
beíródik az Egyetemes Emléktárba.
- Nem veszélyes akkor efféle helyekre látogatni, hogy feloldd az ottani
elementálok negatív energiáját? Nem támadhatnak meg azok téged? -
kérdeztem.
- Előfordulhat. De úgysem tehernek kárt bennem. Esélyük sincs! Persze el kell
ismerni, az efféle munka nem éppen a legkellemesebb. De az elementálok csak
az esetben lehetnének rám hatással, ha gyűlölettel lennék tele, ha panaszkodnék
valakire, vagy rosszakat gondolnék róla. Az Igazság Keresőinek éppen ezért
nagyon óvatosnak kell lenniük, és gondosan meg kell tisztítaniuk a
tudatalattijukat, ki kell pucolniuk belőle mindennemű negatív érzést és
gondolatot. Ellenkező esetben a bennük lévő elementálok negatív energiája
bevonzza a külvilág ártalmas elemi lényeit, amiket éppen feloldani készültek.
Jómagam, mielőtt efféle munkába kezdenék, mindig meggyőződöm róla, hogy
sem énbennem, sem a munkatársaimban nyoma sincs negatív érzéseknek.
Láthatod, a tiszta szívűeknek nem kell a fekete mágiától, a rontásoktól, a gonosz
ártalmas hatásaitól és hasonló negatívumoktól tartaniuk.
- Ez mind szép, de vajon hányan akadnak a valóban tiszta szívűek, akik
tökéletesen védve érezhetik magukat a bűncselekmények és a történelmi
tényezők keltette elementáloktól? Az ilyen lények nem támadhatnak meg egy
közönséges átlagembert, aki bár nem velejéig romlott gonosztevő ugyan, de
azért a szíve sem teljesen tiszta? Mi van akkor például, ha valaki egy
úgynevezett kísértetjárta házban lakik? Kénytelen elszenvedni az adott épületben
felgyülemlett negatív energiák káros hatásait?
- Attól tartok, igen. De rögtön hangsúlyoznám, hogy az átélt szenvedés mértéke
minden esetben attól függ majd, mennyi és milyen erős negatív energia lakozik
eleve az adott illetőben. Hadd meséljek el erre egy jó példát! Egy ízben
felfigyeltem arra, hogy néhány pásztor, akik régóta veszekedtek egymással és
szidták a másikat, gondolataikkal és cselekedeteikkel olyan „szabadon áramló
gonoszság-áradatot” teremtettek - hogy kolléganőd szavaival éljek -, hogy a nap
bizonyos óráiban az adott térségben úgy megnövekedett a negatív energiák
magnetikus vonzereje, hogy az elősegítette a káros elementálok
megnyilvánulását, és azok már a pásztorok jelenléte nélkül is működésbe léptek.
Na most tegyük fel, hogy valaki arra jár, és negatív érzéseket táplál valaki iránt.
Ez esetben a pásztorok teremtette elementálok megtámadhatják őt, és
szenvedést okozhatnak neki. De hogy mekkora szenvedést, az az illető
lelkiállapotán múlik. Lehet, hogy megfájdul valamije, lehet, hogy elgyengül,
ideges lesz, fejgörcse támad, vagy valami hasonló. Márpedig efféle elementálok
mindenhol léteznek, és az Igazság Keresőinek és láthatatlan segítőiknek a
feladata, hogy ezeket feloldják - azaz közömbösítsék az elementálok negatív
energiáját és eltakarítsák őket a területről. Testen kívül tesszük is a dolgunkat,
asztrál- és mentáltestben utazgatva el távoli vidékekre. így egyszerűbb és
olcsóbb is, - kuncogott Daskalos, - arról nem is beszélve, hogy a szellemi
világból hatékonyabban tudunk dolgozni.
- Miért? - firtattam kérdésemmel a dolgot.
- Mert ha az ember kilépett a fizikai testéből, sokkal nagyobb erőt képes
kifejteni, sokkal több energiát tud mozgósítani, hogy azzal semlegesítse az
elementális lények energiáját. Van még kérdésed? - pillantott Daskalos a
papírom felé, és türelmesen várt, míg tekintetemmel végigfutottam a listán.
- Van itt egy érdekes a prófétálásról. A barátom arra lenne kíváncsi, lehetséges-e
előre megjósolni a jövőt, és ha igen, vajon beszélhetünk-e az ember szabad
akaratáról?

Daskalos elmosolyodott, úgy kezdett bele a válaszadásba. - Mint az Igazság

Keresője, saját tapasztalatom az, hogy semmi sincs eleve elrendelve. Ezt
egyébként már számtalanszor kifejtettem. A jövő előrelátása nem több, mint
lehetőségek előrejelzése. Valami vagy bekövetkezik, vagy sem. A kimenetel
ahhoz hasonló, mint amikor tudósok a jelen tényei és irányzatai alapján ésszerű
prognózist állítanak fel a jövőről.
Ezután elmesélte, amit már tőle is, Kostastól is többször hallottam, hogy az
emberek minden egyes másodpercben újraírják a jövő történéseit. A jövő nyitva
áll előttünk, az embereknek pedig szabadságukban áll a nekik tetsző
elementálokat megteremteni, amik aztán a jövőjüket alakítják majd. Amikor
tehát valaki jövőt jósol, tulajdonképpen előre látja az adott pillanatig teremtett
elementálok milyenségéből kibontakozó lehetséges eseményeket. De az emberek
bármikor szabadon teremthetnek új elementális lényeket, amelyekkel
meghiúsíthatják a próféciák beteljesedését.
- Én személy szerint nem hiszem, hogy a karmikus történéseket maximum két-
három napos hatályon túl pontosan előre lehetne jelezni, - fejezte be mondókáját
Daskalos.
- Miért nem? - kérdeztem vissza.
- Ilyen rövid időszak alatt a karmikus erők olyannyira besűrűsödhetnek, hogy
gyakorlatilag már semmit sem tehet az ember, hogy elkerülje a történéseket. De
azon túl befolyással lehet önnön jövője alakítására.
- Elmagyaráznád ezt még érthetőbben, ha lehet? Tudnál mondani esetleg egy
konkrét példát saját tapasztalatodból? - érdeklődtem.

Daskalos eltöprengett egy rövid ideig, aztán ismét mesélni kezdett: - Sok évvel
ezelőtt egy reggel munkába készülődtem. Fél hét körül lehetett, ültem az ágyam
szélén, és a zoknimat húztam éppen. Teljesen éber voltam, és akkor hirtelen a
következő látomásom támadt. A munkahelyem - az állami nyomda épülete -
közelében találtam magam, ahol betűszedőként dolgoztam. Ott, ahol a városi óra
áll, leszálltam a biciklimről; azt terveztem, a hátralévő utat gyalog teszem meg,
át a kormányépületeket övező eukaliptuszligeten. Ekkor megpillantottam egy
embert, aki a kiskocsiját tolta. Tisztán láttam a vonásait, még azt is észrevettem,
hogy egy forradás van az arcán. A kocsijának üvegteteje volt - koulouriát
[perecszerű tésztaféleséget] árult, és hozzá sajtot. Ahogy az óra alá ért, kiabálni
kezdett, hangosan hirdette a portékáját: „Friss, meleg a koulouria!” Aztán
észrevettem egy másik férfit; az ellenkező irányból közeledett a biciklijén.
Odament az árushoz, lepattant a járgányáról, és üvöltözni kezdett: „Végre
megvagy, te rohadék!”
„Még hogy én? Rohadék, aki mondja!” - kiabált vissza neki az árus, és dulakodni
kezdtek. A veszekedés kirobbantója belerúgott az árus kiskocsijába, mire az
felborult, az üvegtető ezer darabra tört, és a koulouria a sajttal együtt a betonra
borait. Az árus dühében előkapott egy nagy konyhakést, és azzal hadonászott
ellenfele után; látszott rajta, hogy kész megölni az illetőt. Szerencsére volt a
közelben egy állami alkalmazott, aki látta az esetet, és még idejében odafutott,
hogy lefogja a hadakozó kereskedő karját és rákiáltson: „Az Isten szerelmére,
ember, megőrült? Képes lenne megölni a másikat?”
„Kibelezem a rohadékot!” - tajtékzott az áras. „Nézze, mit művelt velem!”
Közben a biciklis alak kihasználta az alkalmat, és sietősen elkerekezett. Ezzel a
látomásom véget ért. Megráztam a fejem, és jót nevettem az egészen. Nem
értettem, hogy férkőzhetett az agyamba efféle képsor, reggel fél hétkor,
öltözködés közben.
„Úgy húsz perc múlva aztán felültem a kerékpáromra, és elindultam a
munkahelyemre. Alig, hogy a városi óra közelébe értem, reggeli látomásom
megelevenedett előttem a valóságban, pontosan úgy, ahogy azt egy fél órája
láttam. Jött az áras a kiskocsijával, sebhely az arcán, kiáltozva kínálta friss,
meleg koulouriáját, és így tovább. Érkezett a biciklis - még a ruházata és a
mozdulatai is ugyanazok voltak, mint amit a látomásomban láttam. Ahogy
elnéztem őket, előre tudtam, mi fog történni a következő pillanatban, mert a
karmikus erők már olyannyira beértek, hogy képtelenség volt bármit is
megváltoztatni az események sodrában. Már csak azon töprengtem, ki lehet az,
aki közbe fog avatkozni és lefogja az árast; erre a részletre nem emlékeztem a
látomásomból. Nos, kiderült, hogy egyik munkatársam az, még meg is
jegyeztem magamnak: „Ó, szóval Constantinides volt résen!” Persze ha a
látomásomban erre a részletre fókuszáltam volna, ezt is előre tudtam volna.
Végül megérkezett a rendőrség, én pedig besétáltam az irodába dolgozni.
- Teljesen tudatos voltál látomás közben? - kérdeztem.

- Természetesen, - felelte Daskalos. - Mondom, éppen a zoknimat húztam.

- Ha az emberek képesek egy-két órával előre látni a jövőt, akkor nem lehetnek
képesek akár évszázadokra is előre prófétálni az eseményeket?
- Nem, az lehetetlen, - felelte Daskalos minden kétséget kizáróan.
- Ezek szerint a Nostradamus-féle és egyéb jóslatok, amikről több
könyvespolcnyi kötetet írtak össze, nem tekinthetők hiteles előrejelzéseknek,
amiket szó szerint kellene vennünk?
- Csak saját tapasztalatomat tudom ismételni: három napon túl a jövő nem más,
mint lehetőség.
- És mi a helyzet János apostol Jelenéseivel?
- Azok is csak lehetséges kimenetelek, - felelte Daskalos tántoríthatatlanul. -
Megtörténnek, ha... De mindig ott van egy ha. Az embernek szabad akarata van.
A karmát pedig a szabad akarat formálja, a sorsszerű történések iránya tehát
bármelyik pillanatban megváltoztatható. Eszerint a jóslatok vagy beteljesülnek,
vagy sem.
- Elképzelhető-e esetleg, - próbálkoztam tovább, - hogy ez az elv csak egyénekre
érvényes, de társadalmi szinten, történelmi keretek között nem feltétlenül? Még
ha az egyes embereknek szabad akarata van is, nem lehet, hogy a történelem
színpadán, az egész emberiségre nézve más elvek és törvényszerűségek
érvényesülnek?
- Ha megfelelően nagy számú egyén megváltoztatja a tudatát, azzal a nemzeti
vagy akár a kollektív emberiség-karma is megváltoztatható, - válaszolta
Daskalos.
- De azért lehetőség és lehetőség között csak van különbség? A jelen karmikus
állapotai szerint egy próféta előre láthatja a jövőt kilencven százalékos
valószínűséggel, vagy úgy, hogy a bekövetkezés esélye nem több tíz százaléknál.
- Ebben igazad van, - értett velem egyet Daskalos.
- Mi befolyásolja hát a valószínűség fokát, hogy egy előre megjövendölt esemény
valóban bekövetkezik-e vagy sem?
- Az adott eseményhez kötődő elementálok erőssége és energiája. Minél nagyobb
energiatöltettel rendelkeznek az elementálok, annál nagyobb valószínűséggel
következik be a dolog.

„De meg kell mondanom, a magam részéről nem vagyok túlzott híve a jövő előre
jósolgatásának, különösen ami a borzalmas eseményeket illeti,” - tette hozzá
Daskalos, és a nyomaték kedvéért figyelmeztetőleg felemelte jobb kezét.
- Miért? - értetlenkedtem.
- Mert a jóslással az ember energetizálja azokat az elementálokat, amelyek csak
még valószínűbbé teszik egy adott dolog bekövetkeztét. Még egy eredetileg
hibás prófécia is olyan erővel és energiával rendelkező új elemi lényeket hívhat
életre, hogy azok megtörténtté teszik azt, amit eredetileg helytelenül jövendöltek
meg.
- Más szóval, a jóslat önmagát teljesíti be.
- Úgy van. Általában akkor történik ilyesmi, amikor az emberek hinni kezdenek a
próféciákban, és elültetik tudatalattijukba az adott jóslat elementáljait.
- Az önbeteljesítő jóslat jelenségére már a szociológusok is felfigyeltek, -
jegyeztem meg. - Persze a tudósok nem beszélnek elementálokról. W. I.
Thomas, egy amerikai szociológus például kimutatta, hogy egy a valóságról
alkotott, eredetileg hibás definícióból kiindulva végül mégis juthatunk helyes
következtetésre.

Daskalos helyeslően bólogatott. - így igaz. Az ember hite egy elementális lényt
energetizál. És minél több energiával töltődik fel egy elementál, annál nagyobb
az esély arra, hogy a dolog bekövetkezik.
„De ne feledd, hogy csak lehetőségekről van szó, nem bizonyosságokról. Mind az
egyéni, mind a kollektív karma megváltoztatható, bármelyik pillanatban. Ez az
emberi szabadság lényege!”
Daskalos egy Ótestamentumból vett példával támasztotta alá állítását, amire
már korábban is hivatkozott, nevezetesen Jónás próféta esetére, aki előre
megjövendölte Ninive pusztulását. A város lakosai olyan sok bűnt halmoztak fel,
hogy Isten kész volt eltörölni őket a föld színéről. A niniveiek azonban
bűnbánatot gyakoroltak - az utolsó pillanatban megváltoztatták a tudatukat -, és
így ők is és városuk is megmenekült.
- Vedd észre, - mondta Daskalos, - hogy nem Isten gondolta meg magát, hanem
maguk az emberek változtatták meg kollektív karmájukat azáltal, hogy
tudatosságukat átalakították. Ezért maradhatott meg Ninive.
- De ettől még Jónás látomása valóságos volt, ugye?
- Természetesen.
- Akkor ez azt jelenti, hogy ha a niniveiek nem változtattak volna kollektíven a
felfogásukon, elpusztultak volna.
- Így igaz, - helyeselt Daskalos. - De szabadságukban állt változtatni a sorsukon,
és ők változtattak is. Az új okok pedig új következményekhez vezettek.
- Ha most visszatérünk egy kicsit a te látomásodra, Daskale, amikor előre láttad,
mi fog történni egy fél órán belül, nem lehet - legalább elméleti síkon - azt
feltételezni, hogy a karma akár a legutolsó másodpercben is más folyásirányt
vehet?
- De hiszen amikor a képsor belém villant, az árus már javában úton volt a
portékájával, és a biciklis fickó is rég nyeregben ült és pedálozott, - nevetett
Daskalos. - A karmikus erők akkor már olyannyira beértek, hogy nem hiszem,
hogy bármit is meg lehetett volna változtatni belőlük.
- És mit gondolsz, mitől kerültél abba az állapotba, hogy az a látomásod
támadhatott? - kérdeztem.
- Ki tudná megmondani az okát? Talán csak azért láttam előre, mert rövid időn
belül a való életben is szemtanúja lehettem a történéseknek. Vagy talán azért,
mert a magasabb hierarchiák ezt a tanulási lehetőséget kínálták fel nekem.
- Látomás közben egyfajta testen kívüli élményed volt? - kíváncsiskodtam
tovább.
- Nem, nem kerültem a testemen kívül. Teljes tudatommal ott ültem az ágyam
szélén. Húztam a zoknimat, és készültem a munkába. Inkább egyfajta
kivetülésnek nevezném az esetet. Látomás közben egyszerre voltam tudatos
otthon, és a téren, a városi óra mellett.

„Tudod, ha az ember fejleszteni kezdi tisztánlátó képességét, rendszeresen

ehhez hasonló tapasztalatai lesznek,” - vonta le a végkövetkeztetést Daskalos,
majd néhány másodperces csöndet követően egy újabb személyes élményének
ecsetelésébe fogott, amikor szintén előre látta a jövőt.
- Valamikor réges-rég, a második világháború kitörésének előestéjén, a bácsikám
meghívta a családunkat egy közös vacsorára. Aznap este a rádióban Verdi
Aidáját adták; mivel a bácsikám tudta, hogy szeretem az operát, megüzente,
hogy feltétlenül számít a megjelenésemre. Bevallom, készültem is a
zenehallgatásra, mert emlékeztem, mekkora hatással volt rám, amikor először
hallhattam Verdi áriáit - szinte elvarázsoltak a dallamok!

„Karácsony másnapján történt a dolog, emlékszem, zuhogott az eső. A bácsikám

Bayractares közelében lakott, a város falain kívül. Ahogy épp letelepedtünk volna
a rádió köré, hogy élvezzük a klasszikus muzsikát, belülről egy hangot hallottam
megszólalni a fejemben: »Kelj fel, és eredj!«
»Ugyan hová?« - kérdeztem magamban.
»Indulj!« - erősködött bennem a belső hang. Mit volt mit tenni, felálltam hát,
felvettem az esőkabátomat, és indultam kifelé a házból.
»Hova készülsz ebben a zuhogó esőben, Spyro?« - értetlenkedett a bácsikám, de
bennem újra felcsendült a hang: »Menj!«
»Nem hallgatod meg az Aidát? Hova mész?« - kérdezte a bácsikám a szoba túlsó
végéből.
»Magam sem tudom. Egyszerűen nem érzem jól magam,« - feleltem neki, és
tényleg elég ramaty érzés kerített hatalmába. Nekivágtam hát a kihalt utcáknak,
és a szakadó esőben elindultam hazafelé. Akkoriban még a Pantheon utcában
laktunk, de a hang egyre csak arra ösztökélt, hogy kerülő úton haladjak -
legalább egy mérfölddel nagyobb kunkort írtam le a kelleténél, le a lépcsőkön a
mocsár irányába, aztán fel a lépcsőkön, a fallal körülvett régi városrész másik
oldalán. Útvonalam teljesen ésszerűtlennek tűnt, annál is inkább, mivel úgy
zuhogott, mintha dézsából öntötték volna. »Istenem, Istenem,« - dünnyögtem
magamban, - »ki érti ezt?« Akkoriban még fiatal voltam, és meglehetősen
tapasztalatlan e téren. Ennek ellenére követtem a hang utasításait, még ha azok
teljesen értelmetlennek tetszettek is számomra.”
,Ahogy ott sétáltam, nem messze a polgármesteri hivataltól megpillantottam egy
részeg angol katonát; az úttest közepén feküdt, egy pocsolya kellős közepén, és
nyöszörgött,” - azzal Daskalos utánozni kezdte a részeg katona hangját.
„»Húzd fel őt a járdára!« - parancsolta bennem a belső hang. Fölé hajoltam hát,
és teljes erőmből vonszolni kezdtem a járda felé.
»Baszd meg!« - nyögte a részeg alak, és megpróbált behúzni nekem egyet, de
az ökle és a feje is a nedves aszfaltra hanyatlott. Egyszerűen képtelen voltam
lábra állítani őt, de a hang csak tovább nógatott, hogy igyekezzem vele a
járdára. Nagy erőfeszítések árán végül sikerült elrángatnom őt az úttest
közepéről. Közben folyamatosan ömlött az eső, az angol katona csuromvizes
volt, és az én esőkabátom is kezdett átázni. Abban a pillanatban, hogy a
járdaszegélyre értem vele, egy katonai teherautó zúgott el mellettünk.
»Most már értem!« - villant belém azonnal a felismerés. A kocsi biztosan halálra
gázolta volna a fickót, ha ott marad az úttest közepén, abban az éles kanyarban.
A teherautó sofőrje nem láthatta volna, hogy ott fekszik valaki, különösen úgy,
hogy sötét decemberi éjszaka volt, és zuhogott az eső.”
,Ahogy elhajtott mellettünk, a vezető észrevett minket,” - folytatta a történetet
Daskalos, - „egy hirtelen fékezéssel megállt, és visszatolatott. Kiszállt a fülkéből,
és felénk sietett. Ahogy a közelünkbe ért, felismerte a részeg alakot, elkezdett
vele kiabálni, és ő is megpróbálta talpra állítani, de hiába. Megkérdezte tőlem, ki
vagyok, és hogy mi történt. Látszott rajta, hogy nagyon bántja a dolog. Angolul
megkért rá, hogy adjam meg neki a címemet. Megmondtam, hol lakom. Eközben
még ketten kiszálltak a teherautóból, és közös erővel felrakták a járműre részeg
társukat.
»Szerencséden flótás!« - gondoltam magamban; biztos voltam benne, hogy
mihelyst kijózanodik, hadbíróság elé állítják.”
„Négy nappal később, az éjszaka kellős közepén, kopogattak az ajtónkon.
Kinéztem, és kit láttak szemeim? A sofőrt és a részeg alakot, akit elrángattam az
úttestről. A fickó, akit megmentettem, meglehetősen nyúzott volt, lehorgasztott
fejjel állt előttem. Sugárzott belőle a szomorúság és a fájdalom.
»Uram,« - szólalt meg a sofőr, - »szeretném megköszönni önnek, hogy
megmentette a barátom életét! Tudja, London bombázása közben találat érte a
házukat, és a családja - apja, anyja és felesége - odaveszett. Ezért itta le magát
aznap éjjel. Csak a kisfia menekült meg, aki a nővérééknél volt vendégségben,
egy másik városban.«”
„Látod, ha aznap éjjel a fejemben szóló belső hang helyett Verdi Aidáját
hallgattam volna, azt az angol katonát a saját bajtársa gázolta volna halálra. A
Gondviselés útjai kifürkészhetetlenek!”

Daskalos pár pillanatra elhallgatott. - Azóta számtalan hasonló élményben volt

részem, - fűzte hozzá az előzőekhez, - amikor egy belső hang egy adott helyre
irányított, hogy valakinek a segítségére siethessek.
Azzal egy újabb történetbe fogott: - Történt egyszer - akkoriban még mindig a
Pantheon utcában laktunk -, hogy a hang rám parancsolt, hogy azonnal menjek a
Ciprusi Nemzeti Gimnáziumhoz, az Érseki Hivatal szomszédságában. Utasítása
teljesen értelmetlennek tűnt; éppen a dolgozószobámban ücsörögtem
kényelmesen, semmi okát nem láttam, miért kellene kitennem otthonról a
lábamat.
Az iskola meglehetősen veszélyes környék volt az ötvenes években - a diákok
gyarmatosítók elleni tüntetései akkoriban hágtak a tetőpontjukra, úgyhogy
időnként még heves összetűzésekre is sor került köztük és az angol katonaság
között. A hang mégis egy kis mellékutcába irányította Daskalost, ahol egy
tizenéves fiatalembert talált a földön fekve; vérzett a feje, és eszméletlen volt.
Egy másik járókelő segítségével bevitték őt egy közeli házba, ahol elsősegélyben
részesítették, és Daskalos eszméletére térítette őt. A zavargásokat ily módon
túlélt fiatalember később az egyik legnevesebb, Angliában végzett ügyvéd lett
Cipruson.
- Mit gondolsz, ki adta neked az utasításokat, hogy mikor merre menj, és állj
szolgálatára idegeneknek?
- Nem tudom. De vannak szellemek, akik a magasabb dimenziókból előre látják a
jövő történéseit, s ha van rá karmikus engedély, megpróbálnak találni valakit,
akivel - hozzájuk hasonló rezgésszinten lévén - képesek kapcsolatba lépni és
átadni a megfelelő üzenetet. Nyilvánvalóan velem is ez történt a fent említett
esetekben.

Miután elköszöntem Daskalostól, hosszú sétára indultam Nicosia velencei fallal

körülvett régi belvárosi negyede felé. Élveztem a szűk sikátorokat, a kis boltokat,
a középkori templomok és történelmi nevezetességek látványát. A város többi
részével ellentétben, ahol tervszerűtlen összevisszaságban nőttek ki a földből az
épületek, ez a kerület megőrizte az ősiség hangulatát, hála a szigorú
műemlékvédelmi szabályozásnak, illetve a török és görög lakosság között feszülő
etnikai ellentétnek, ami távol tartotta a befektetőket a Zöld Vonaltól. Ironikus
módon, az óváros a nemzetet sújtó tragikus állapotoknak köszönhette eredeti
jellege fennmaradását.
Ahogy a szűk, forgalomtól távol eső utcácskákban sétáltam, élvezve a
nyugalmat, bele-belehallgatva az eldugott kovács- és ácsműhelyekből kiszűrődő
halk duruzsolásba, igyekeztem felidézni magamban Daskalosszal az idő, a
próféciák és a karma természetéről folytatott beszélgetésünk részleteit. Daskalos
saját tapasztalati kutatásai alapján magyarázattal tudott szolgálni arra a
jelenségre, amit tudományos körökben előzetes megérzésnek neveznek. Azt
ugyanis már laboratóriumi körülmények között kimutatták, hogy az arra
érzékenyek képesek „megjósolni” a jövő eseményeit. Russell Targ és Harold
Puthoff fizikusok például bebizonyították, hogy az általuk vizsgált kísérleti
alanyok meg tudták határozni azt a helyszínt, ahová a két kutató egyike
véletlenszerűen elhajtott autójával. Ami a két tudóst és más elméleti
szakembereket is elsősorban foglalkoztatott, az az emberi szabad akarat kérdése
volt. Ha a jövő előre látható, akkor mennyiben tekinthetők felelőseknek az
emberek saját döntéseik tekintetében? Hogyan beszélhetünk szabad akaratról,
ha a jövő eleve elrendeltetett?
Daskalos sajátos világnézetében gyökerező, tapasztalatilag igazolt, ésszerű
magyarázatot adott a kérdésre. Eszerint a jövő csak nagyon rövid
időintervallumon belül jósolható meg előre, amikor is a karmikus erők már
végletesen előrehaladottakká váltak, de hosszú távon semmi sem jelezhető előre
biztosan. Ha megfelelő idő áll rendelkezésükre, az emberek bármikor
teremthetnek olyan elementálokat, amelyek megváltoztathatják egy
megjövendölt esemény kimenetelét. Egy szóval, az emberiség tökéletesen
szabadon formálhatja önnön sorsának alakulását. Az előzetes megérzés
laboratóriumi körülmények között történő vizsgálatai minden esetben
határozottan rövid időszakra korlátozódtak, amikor a jósolt esemény pár percen
vagy néhány órán belül bekövetkezett. Hónapok vagy évek, netán évszázadok
távlatának vizsgálata - érthető okokból - fel sem merült.

Az utolsó mozaikdarabka János apostol apokaliptikus előrejelzéseit illetően

azután került a helyére bennem, hogy részt vettem Kostas limassoli csoportjának
soron következő ülésén.
Hétfő délután volt, egy héttel azután, hogy utoljára találkoztam Daskalosszal.
Átkocsikáztam Limassolba, hogy meghallgassam Kostas saját tanítványai és
követői körében tartott heti előadását. Máskor általában előbb Kostas házához
hajtottam, hogy csevegjünk egyet, de ezúttal el volt foglalva egy láthatóan
komoly pszichológiai problémákkal küzdő férfi gyógyításával. Az illető nem
tartozott az Igazság Keresőinek körébe, de egy másik csoportban olyan -
megfelelő irányítás nélkül végzett, ezért Kostas által kifejezetten veszélyesnek
ítélt - meditációs gyakorlatokat folytatott, amelyeknek eredményeképpen
megnyílt a napfonat-csakrája anélkül, hogy erre fel lett volna készülve.
Kundalini-energiája ellenőrizetlenül fel-le futkosott a gerince mentén, s a
valamikori megbízható állami tisztviselő hallucinálni kezdett, cserben hagyta
koncentráló képessége, és lassan de biztosan állása elvesztése és az
elmegyógyintézeti kezelés felé sodródott.
Kostas azzal magyarázta az esetet, hogy amikor az illetőnek megnyílt a
napfonat-csakrája, alacsonyabb démoni elementálok támadták meg és kerítették
őt hatalmukba.
Az ehhez hasonló esetek miatt figyelmeztette Kostas újra és újra tanítványait,
hogy ne kísérletezzenek tudatalattijuk feltárásával csak azért, hogy látványos
szellemi képességekre tegyenek szert. Ehelyett a tudatalatti negatív
elementáloktól való teljes megtisztítását, valamint a spirituális tudatosság
fejlesztését hangsúlyozta. Rendszeresen figyelmezette hallgatóságát, hogy a
szellemi képességek csakis a morális tudat fejlesztésével párhuzamosan
alakulhatnak megfelelően. Az Igazság Keresőjének idővel odáig kell eljutnia,
hogy uralni tudja a rendelkezésére álló szellemi erőket, és azokat csak és
kizárólag gyógyító céllal használja.
Kostas hétfői előadásának témája az Egyetemes Emléktár volt. Azt mondta,
minden, amit az ember gondolni vagy tenni képes, beíródik a Kozmikus
Emlékezetbe, vagy annak „tudatalattijába”, úgyhogy amit mi saját
tudatalattinknak képzelünk, az valójában részét képezi az Egyetemes
Emlékhálónak. Ebből adódóan minden felfedezés tulajdonképpen egy olyan
tudásnak az előhívása, amely már örök idők óta „felfedeztetett”.
Miután a nagyjából húsz perces kiselőadás véget ért, néhány koncentrációs
gyakorlat következett, ezt követően pedig ki-ki szabadon vitára bocsáthatta az őt
foglalkoztató kérdéseket.
Kostas az első felszólalónak a következőket felelte: - Ha az egyén tudata nem
avatkozna közbe abba, ami tudatalattijából imaginációs képek formájában
felmerül, az esetben az imagináció minden egyes részletében tökéletesen
megfelelne a valóságnak.
„Látom, ma mély vizekre evezünk!” - mosolygott, ahogy a körülbelül ötven fős
tanítványseregből rá meredő, érdeklődéstől csillogó szempárokat figyelte.
- Még egyszer elmondanám, - ismételte meg előző kijelentését, - amennyiben az
egyén pillanatnyi tudatállapota nem szólna közbe, s ezzel nem torzítaná el azt a
képet, ami a tudatalattijából fantáziaképek vagy imaginációk formájában
felmerül, akkor az egyén magát a teljes valóságot lenne képes visszaadni,
mégpedig a legapróbb részletekig menően.
- Mondanál erre egy példát? - kérdezte egy harmincöt éves hölgy a sorok közül.
- Vegyük például a fantasztikus könyvek szerzőit! Az a fantasztikum, amiről ők
írnak, egy rejtett valóság terméke. A valós gondolat az író tudatalattijából fakad,
de pillanatnyi tudatállapotától függően torzul, ahogy keresztülszűrődik rajta.

- Ha jól értem, - próbáltam hangosan tisztázni a hallottakat, - az író tudata

mintegy tükörként működik, és kisebb-nagyobb torzításokkal azt adja vissza, ami
mint autentikus valóság saját tudatalattijából eredt.
- Pontosan így van, - helyeselt Kostas. - Aki járatos az effélékben, az képes
felfedezni a torzításokat. De ne feledjük, még ha torzultan is, de minden mögött
ott húzódik maga a valóság. Hiszen a semmiből semmi sem születhet!

Kostas ezután kifejtette, hogy annál inkább megközelíthetjük a valóságot, minél

inkább a kozmikus tudatalatti szövedékébe fonódó tudatalattink mélyére ásunk. -
Valójában nem is beszélhetünk „az én tudatalattim”-ról, vagy „a te tudatalattid”-
ról, hiszen a kozmikus tudattalan ott rejlik minden anyagi részecskében, minden
sejtben, minden atomban, a teremtés minden univerzumában, minden világában
és dimenziójában. Következésképpen nem szükséges, hogy egy történés vagy
cselekedet az illőben és a térben egy adott bolygón menjen végbe ahhoz, hogy
az adott történés, vagy annak következménye ugyanazon bolygó lakosának a
tudatalattijában merüljön fel.
„Megpróbálom még érthetőbbé tenni,” - folytatta Kostas, látván, hogy
hallgatósága néhány tagjának csak nagy nehézségek árán sikerült követnie
meglehetősen elvont gondolatmenetét. „A 19. századi tudományos-fantasztikus
irodalom egyik nagy alakjának, Jules Vernének a regényeiben olvashatunk
például a holdra szállásról, vagy tengeralattjárókon tett mélytengeri utazásokról.
Annak idején könyveit pusztán fantasztikus irodalomként olvasták, mintegy
tündérmesékként. Pedig Jules Verne valójában az Egyetemes Emléktár valóságait
hozta felszínre írásaiban.”
- Persze, persze, Jules Verne nekiült, és írt, amit írt, - szólt közbe valaki, - de
művei mégsem önmagukról bukkantak elő belőle! Ahhoz, hogy írni tudjon
valamiről, előbb el kellett gondolkodnia a dolgokon, nemde?
- Természetesen. A tudatalattijából felmerülő képzeteket megszűrte tudati
működése. Minden fantasztikumnak és imaginációs képnek van valamilyen
valóságalapja, függetlenül attól, hogy kitől származnak. Jó példa erre a kicsi
gyerekek képzeletvilága. A valóság torzításának mértéke annak a tudati
fejlettségén múlik, aki behatol a mindent rögzítő Egyetemes Emléktár
mélységeibe.
- Kosta, megmondanád, mit is értesz pontosan Egyetemes Emléktár alatt? -
kérdezte egy idősebb nő.
- Az Egyetemes Emléktár az az alapszubsztancia, amiben minden rögzítődik. Az a
Krónika, amiben minden egyes mozdulat feljegyzésre kerül, a raktár, amiben a
legapróbb történés is elraktározódik.
- És melyik krónikás kötetet lapozta fel Jules Verne, amiből aztán a regényeihez
merített fantasztikus ihleteket? - kérdezte ismét csak az előbbi hölgy.
- Nem „melyik” krónikás kötetet, - javította ki őt Kostas. - Csak egyetlen
Egyetemes Emléktár létezik.
- Úgy értem, Verne egy korábbi életéből hozta felszínre a tudását? - helyesbítette
kérdését az asszonyság.
- Nem, erre nem volt szükség. Mint mondtam, mihelyst egy mozzanat
megtörténik a téridőben, az azon nyomban feljegyzésre kerül a Tudat minden
részecskéjében, sejtjében és atomjában, az egész teremtésben. Ez az Egyetemes
Emléktár. Mindaz, ami az univerzumokban valaha is történt, millió, milliárd vagy
végtelen számú alkalommal, örökre és kitörölhetetlenül bejegyzésre került a
Kozmikus Tudatba.
- így válik érthetővé az Örök Jelen fogalma, - jegyeztem meg.
- Más szóval, ha jól értelek, Kosta, - fűzte hozzá valaki, - minden találmány, mint
például a lézer, öröktől fogva létezik, és az Egyetemes Emléktárban már fel is
fedeztetett. Ami tehát egy felfedezés pillanatában történik, az nem más, mint
hogy valaki behatol a Kozmosz emlékezetébe, és tulajdonképpen valami olyasmit
fedez fel, ami az Akásában már örök idők óta létezett.
- Pontosan! Semmi sincs, ami az univerzumokban ne került volna már
felfedezésre. A beteljesülés mindig benne rejlik az állandóságban. Sosem volt hát
tökéletlen kezdet, mint ahogy nem létezett olyan idő, amikor az Abszolútum -
vagy ha úgy jobban tetszik, Isten - ne meditált volna Önmagán belül.

„Ebben az értelemben kell megértenünk Krisztus megjelenését is bolygónkon,” -

folytatta Kostas, majd feltett egy szónoki kérdést, hogy aztán rögtön meg is
válaszolja azt: „Mit gondoltok, mikor öltött testet az Ige a Földön? Nos, a Logosz
az Abszolútum állandóságán belül nyilvánul meg a világegyetemekben. Az Ige
akkor ölt testet egy adott civilizációban, egy adott bolygón, amikor az emberi
tudatosság olyan szintet ér el, hogy megtestesülése lehetségessé és értelmessé
válik.”
Kostas azzal folytatta, hogy Jézus Krisztus éppen az emberiség valamikori állati
szinten lévő tudatalattijával jellemezhető múlt és az Istennel eggyé vált
szupertudatos jövő két szélső állapotának közepén jelent meg Földünkön. Utóbbi
létállapot, a Teózis minden Szellem-én elkerülhetetlen végső állapota, aki valaha
is áthaladt az Ember Ősképén és ezzel belépett az inkarnációk ciklikus spiráljába.
- Tegyük fel, hogy valaki, aki több száz évvel Jézus születése előtt élt, képes volt
behatolni az állandóság állapotába az Egyetemes Emléktárban. Ez esetben az
illető előre láthatta Krisztus testet öltését az idők fordulóján, ahogy az Földünkön
megesett, - tette még hozzá Kostas.
- Létezett volna ilyen személy? - adtam hangot csodálkozásomnak.
- Már hogyne létezett volna! - felelte Kostas. - Gondolj Buddhára! Még ha ő
maga nem is érte el a Teózist, az Istennel alkotható legmagasabb egység
állapotát, s ezért nem volt képes a valóságot a legteljesebb mértékben kifejezni,
azért a tökéletességnek eljutott arra a fokára, hogy az igazságot megfogalmazza.

Megkérdeztem, honnan veszi Kostas, hogy Buddha valaha is megjósolta volna

Krisztus testet öltését. Nem mintha jómagam a buddhizmus szakértőjének
tartottam volna magam, de efféle kijelentést még sosem hallottam. Kostas azt
felelte, hogy információjának forrása nem holmi írásos történelmi dokumentum,
hanem olyan mesterek közlése, akik tudásukat szellemi síkról adták át neki és
Daskalosnak.
- Buddha igenis megjövendölte, - szögezte le Kostas minden kétséget kizáróan, -
hogy az Ige körülbelül ötszáz éven belül megjelenik majd a Földön, és emberi
testet ölt. Más szóval, Buddha felismerte, hogy bolygónk lakosságának
tudatszintje addigra olyan szintet fog elérni, amely lehetségessé, sőt,
elkerülhetetlenné teszi majd a Logosz megnyilvánulását. Buddha elérte a
„Harmadik mennyországot”, ahol már elkezdte meghaladni/ levetni emberi
formáját. Buddha nem véletlen ébredt öntudatára. Amikor felébredetté vált,
képes volt előre látni az eljövendőt, és ennek fényében utasításokat adott
tanítványainak. Ezen prófécia alapján indult útnak a három keleti mágus
Betlehembe, hogy tiszteletüket tegyék az újszülött Isten-ember előtt.

„A Krisztus-Logosz” - folytatta Kostas - „az Abszolútum állandóságán belül örökre

megszületett és keresztre feszíttetett. Az állandóság állapota pedig aszerint jut
kifejeződésre a téridőben, hogy az Ember Ősképén valaha áthaladt szellemi
lények milyen tudatszintet érnek el.”
„Értitek, mi zajlik körülöttünk?” - kérdezte mosolyogva Kostas, és tekintetével
végigpásztázta figyelmes hallgatóságát. „A kozmikus tudatalattiban minden
megnyilvánulás rögzítve van, egytől egyig,” - azzal körbemutatott a termen. „Az
állandóság állapotán belül minden örökre létezik, de bármely dolog csak akkor
nyilvánul meg a felszínen, amikor egy adott bolygó emberiségének kollektív
tudatszintje lehetővé teszi annak első megjelenését, vagy esetleg újbóli
felbukkanását az állandóságból.”
„Bármi, amit most teszünk, ebben a pillanatban, egy mozdulatot,” - azzal Kostas
megfogott egy ceruzát, és áttette az asztal egyik sarkából a másikba, - „állandó
jelleggel berögzül az Egyetemes Emléktárba.”
- Ez eddig rendben is van, Kosta, - szóltam közbe, - de felmerül a kérdés: vajon
akkor minden előre el van tervezve? Ha az ember belép az állandóság
állapotába, mint tette azt például Buddha, évszázadok történéseit képes előre
látni. Mi ez, ha nem prófécia? Avagy Buddha jóslata különbözött a többi próféta
előrejelzéseitől, amelyekről azt tanultuk, hogy csak lehetőségeknek szabad
tekinteni őket, amelyek vagy bekövetkeznek, vagy sem?
- Amit Buddha megjövendölt, az nem prófécia volt, legalábbis nem abban az
értelemben, hogy előre látta, mi fog történni térben és időben. Buddha magát a
szerkezetváltást látta meg előre, az idők fordulóját az emberiség fejlődésében.
Egy megvilágosodott mester matematikai pontossággal képes előre jelezni
azokat az evolúciós szintváltásokat, amiket az emberiségnek időről időre meg
kell lépnie a tökéletesedés útján. Ezek a lépcsőfokok valóban eleve
meghatározottak; kereteket jelentenek, amik között aztán a téridő eseményei
szabadon kibontakoznak majd.
- Más bolygókra is igaz ez? - kérdezte valaki fennhangon a terem túlsó végéből.
- Már hogy ne lenne igaz?! Vannak más planéták, ahol az emberi lények nem úgy
közlekednek, ahogyan azt mi tesszük, itt a Földön. Előfordulhat, hogy még csak
szamárháton ügetnek, a technikai fejlettség primitív fokán állnak, és kollektív
tudatszintjük meg sem közelíti a miénket. Az is előfordulhat, hogy még a kereket
sem találták fel, de ugyanúgy az is megeshet, hogy fényévekkel előttünk járnak
fejlődési útjukon. Nem feltétlenül bölcs dolog előretekinteni egy bolygó
jövendőbeli létállapotaiba, mert mindig akadhatnak olyan emberek, akik jelenlegi
tudatszintjükön visszaélhetnek például a technika majdani vívmányaival, és
ezáltal önmagukat semmisíthetik meg. Hála Istennek, ezt elkerülendő, általában
működik a Kegyelem, úgyhogy védve vagyunk önnön tudatlanságunk ellen.
- Az emberi tudat fejlődési állomásai képezik az evolúciónak azt az archetipikus
csontvázát, ami a lét állandóságában rögzítve van, s mint ilyen, mindenhol
azonos, - foglalta össze valaki az eddig elhangzottakat egy mondatban.
- Úgy van. Ez maga az Isteni Terv, - felelte Kostas.

Megpróbáltam én is hangosan tisztázni, jól értettem-e a dolgokat: - Egy

megvilágosodott mester tehát matematikai precizitással képes előre jelezni az
emberiség fő evolúciós állomásait, egészen az Istennel történő tudatos eggyé
olvadás, a Teózis eléréséig, de a két lépcsőfok között kibontakozó történelmi
részleteket ezek szerint nem fogja tudni előzetesen megjósolni.
- Jól látod, pontosan ez a helyzet.
- S ha jól értem, azt állítod, - folytattam okfejtésemet, - hogy a Krisztus-Logosz
megtestesülése a názáreti Jézusban nem a véletlen történelmi részletek közé
tartozott Földünk téridő-keretei között, hanem egyike volt azon sorsfordulóknak,
amik eleve elrendelten kódolva vannak az emberi tudat evolúciójának
menetében. Magyarán, Krisztusnak elkerülhetetlenül emberré kellett válnia
akkor, amikor az emberi faj kollektív tudatszintje elért egy bizonyos fokot.
- Igen. Krisztus alászállása és emberi testet öltése nem holmi történelmi részlet
volt csupán a kibontakozó jelenségek sorában, hanem egy olyan szükségszerű
állomás, amin minden bolygónak keresztül kell mennie, ahol emberi élet van.
Mint azt korábban is mondtam, mindez az Abszolútum állandóságának részét
képezi, örök időkre. Az Isteni Ige inkarnálódása a kollektív szellemi fejlettség
adott szintjét lehetőségként adatott az emberiségnek, hogy Krisztusban és
Krisztus által felismerhessük sorsszerű végzetünket, az ember megistenülését.

Hosszasan boncolgattuk még a témát, rengeteg kérdés merült még fel a

hallgatóság soraiban, úgyhogy csak késő éjjel, tizenegy óra után fejeződött be ...
Beszálltam az autómba, bekapcsoltam a rádiót, és kerestem valami kellemes
klasszikus zenét, hogy legyen mit hallgatnom a csaknem egy órás visszaúton
Nicosiába. Alig volt már forgalom az utakon, úgyhogy hagytam szabadon
csapongani a képzeletemet: hol az aznapi előadás képei, hol a minap
Daskalosszal folytatott beszélgetésünk részletei jutottak eszembe.
Kostas kijelentése Krisztus inkarnálódásának jelentőségéről eszembe juttatta
mindazt, amit annak idején a német tudós és tisztánlátó, Rudolf Steiner A
kereszténység mint misztikus tény című művében olvastam. Abban biztos
voltam, hogy sem Kostas, sem Daskalos nem olvasott Steinert, sőt, talán soha
nem is hallottak róla, úgyhogy kételkedő alaptermészetem ellenére be kellett
látnom, hogy Krisztus megtestesülésének az emberi tudat fejlődésében játszott
strukturális jelentőségét illető tudásukat egyikük sem könyvekből merítette. Ami
a legszembetűnőbb volt az egészben, hogy mindannyiuk állításai logikusan
illeszkedtek Yohannan atya tanításainak átfogó kozmológiai rendszerébe. Én
legalábbis tisztázódni láttam ezáltal azt a látszólagos ellentmondást, amely
egyrészt a lehetőségszintű jövő, másrészt a Krisztus-Logosz mind Buddha, mind
Keresztelő János által minden kétséget kizáróan és pontosan megjövendölt
emberi testet öltésének szükségszerűsége között állt fenn.
A paradoxon feloldása a különböző próféciák megkülönböztetésében rejlik: az
egyik oldalon ott vannak azok a jóslatok, amelyek olyan eseményekre
vonatkoznak, amelyek vagy bekövetkeznek, vagy sem, a másik oldalon pedig
azok az előrejelzések, amelyek az Egyetemes Emléktár állandóságába
betekintést nyert mesterektől erednek, akik tökéletes tudással rendelkeznek az
emberiség archetipikus létállapotainak a jövőben előttünk álló lépcsőfokairól.
Ilyen állomás volt kétezer éve az Ige emberi testet öltése is.

Hetedik fejezet

A mester felébredése

1987. augusztusának végén visszatértem Maine-be, hogy folytassam tanári

munkámat, és rendszerezzem a nyári hónapok során gyűjtött kutatási
jegyzeteimet. Karácsonykor aztán ismét Ciprusra utaztam, ezúttal sokkal
hosszabb időre; szerencsére sikerült elintéznem, hogy az egyetem az 1998-as év
teljes tavaszi szemeszterére szabadságoljon. így összesen nyolc hónap állt
előttem - micsoda luxus! -, amit családommal - Emilyvel és a gyerekekkel - a
szigeten tölthettünk, s nekem újra lehetőségem nyílt arra, hogy még mélyebbre
hatoljak Daskalos és Kostas világának megismerésében.
Nagy felfordulás közepette szálltunk le Cipruson. 1988. januárjában, az
elnökválasztás előtt néhány héttel, mindenki a politikai kampányok lázában
égett. A karácsonyi díszeket politikai hirdető- táblák, az esélyes jelöltek plakátjai
és házfalakra festett jelmondatok váltották fel. Daskalos és Kostas, a két mester
ugyanolyan izgalommal figyelték a választás fejleményeit, mint bármelyik más
szigetlakó. Beszélgetéseink az idő tájt az Abszolútum tulajdonságainak
megvitatása helyett sokkal inkább a pártprogramok és a kampányok kiváltotta
heves érzelmek körül forogtak.
Egy februári hajnalon már öt óra tájban felébredtem. Kinyitottam a bejárati ajtót,
hogy betódulhasson a friss levegő, elgyönyörködtem északon a Pendadaktylos-
hegylánc impozáns vonulatában, és megcsodáltam a napfelkeltét. Gondoltam,
légzőgyakorlatozom is egy jót, amikor a verandán észrevettem egy odasodródott
szórólapot. Felvettem, hogy beleolvassak. „Hány évig kell még Damoklész kardja
alatt élnünk?” - hirdette az iromány első sora, majd így folytatódott a szöveg:
„Keserű és tragikus megtapasztalást jelent ma ciprusinak lenni! Fejünk felett
vékony cérnaszálon ott függ Damoklész kardja, és mi minden reggel ugyanazzal
a kérdéssel ébredünk.
„Mi történik, ha ma valaki elvágja azt a cérnaszálat?”
Honfitársaink! Fogytán az időnk! Míg a világ más kultúrnemzetei széles
sugárutakon menetelnek egy ragyogó és biztonságos jövő felé, addig mi
ciprusiak az állandó bizonytalanság homályába kényszerülünk.
Saját földünkön les ránk az ellenség, a némán várakozó török hadsereg. Az idő
megszállóinknak dolgozik, és ki tudja, mi vár még ránk.
Ciprusiak, honfitársaink! Meddig tűrjük még ezt a borzalmas fenyegetést?
Meddig fulladozunk még a föld alatt, eltiporva? () Meddig kényszerülünk élni még
ebben a látszólagos nyugalomban, a vihar előtti csendben? És vajon meddig
élhetünk azután, ha törekvéseinket végleg meghiúsítják, ha álmainkat is
megmérgezik, ha utolsó reménységünket is elveszik tőlünk, s nekünk nem marad
más, mint az elviselhetetlen érzés, hogy minden hiábavaló volt, hogy nincs már
holnapunk?”
A hirdetményt az egyik vezető ellenzéki párt jegyezte, amely a hivatalban lévő
kormány képviselőit készült kiütni bársonyszékükből. Hatásos kampányt
folytattak Kyprianou elnök rezsimje ellen, leginkább azzal érvelve, hogy a
parlamenti vezetés az elmúlt tíz év alatt képtelen volt kezelni „a nemzet
problémáját”, és nem találtak gyors és békés rendezést a ciprusi nép gondjaira.
A ciprusi görögök egyre csak azt érezték, hogy fogytán az idő, és hogy a sziget
török kézen lévő részében a tömeges katonai jelenlét napról napra nagyobb
fenyegetést jelent számukra. Attól tartottak, hogy Törökország végső célja a
sziget teljes megszállása.
A jövőért való aggódás egészen 1960-ig nyúlt vissza, a Ciprusi Köztársaság
kikiáltásának idejére, amikor is az angol gyarmatosítók nyolcvankét évig tartó
uralmát sikerült öt évnyi véres földalatti harc árán megdönteni. A függetlenség
azonban csak kompromisszumos megoldást jelentett, hiszen a ciprusi görögök
nemzeti felkelésének valódi célja a sziget Görögországgal való egyesítése lett
volna, ami a körülbelül félmilliós lakosság tizennyolc százalékát kitevő török
kisebbség elkeseredett ellenállása miatt hiúsult meg.
A két népcsoport között feszülő bizalmatlanság és gyűlölet hamarosan
felborította az amúgy is nehezen megteremtett alkotmányos egyensúlyt, és
1963. karácsonyán újabb etnikai összetűzések lobbantak lángra. 1974-ben aztán
Törökország, amely alig hetven kilométernyire fekszik Ciprus északi partjaitól,
megszállta a szigetet, azzal az ürüggyel, hogy védelmet nyújtson a ciprusi török
kisebbségnek. A ciprusi görögség számára annál is lesújtóbb volt a helyzet, mert
mindez ráadásul alig néhány nappal egy gyilkos puccsot követően történt, amit a
Görögországot akkoriban kormányzó katonai vezetés hajtott végre III. Makarios
érsek ciprusi kormányzata ellen. Ezután a sorsfordító kataklizma után foglalta el
tehát a török hadsereg a sziget majdnem negyven százalékát, minek
következtében több mint kétszázezren váltak menekültekké saját hazájukban. S
ugyanekkor történt, hogy először találkoztam Daskalosszal és Kostasszal,
kezdtem el kutatni misztikus világukat, és lettem a tanítványukká.
A politika azóta is központi téma volt minden csoportos összejövetelen, ami alól
még a misztikusok, okkultisták és metafizikusok gyűlései sem voltak kivételek. A
törökök egyetlen alkalmat sem mulasztottak el tekintélyt parancsoló jelenlétük
hangsúlyozására, ezzel is súlyosbítva a görög lakosság paranoiás félelmeit. A
Pendadaktylos-hegység görögök lakta vidékei felé néző lejtőire a törökök egy
hatalmas zászlót faragtak, ezzel jelezve egyoldalúan kikiáltott államuk határát
(amit természetesen a görögök nem tekintettek érvényesnek), s a kőbe vésett
zászló fölé óriási, kilométerekről is tisztán kivehető betűkkel a következő,
arcátlanul provokatív török nyelvű mottót írták: NE MUTLU TÜRKÜM DIYENE,
azaz „Töröknek lenni nagyszerű dolog!”
Daskalos mindennek ellenére szerette a ciprusi törököket, és minduntalan meg is
ragadta a kínálkozó alkalmat, hogy irántuk érzett vonzalmát kifejezze. A török
megszállás szerinte cseppet sem „véletlen” volt; azt állította, hogy a görög
nyelvű lakosság ezzel törleszti nemzet-karmájának egy részét. Daskalos többször
is hangsúlyozta: „Nem a törökök az ellenségeink, hanem saját magunk, úgyhogy
önmagunkkal érdemes foglalkoznunk!”
A ciprusi törökök, teljesen természetesen, viszonozták Daskalos irántuk érzett
szeretetteljes érzéseit. Legnagyobb meglepetésemre nem is egyszer volt
szerencsém ezt megtapasztalni. Legutóbb egyik közeli barátomtól, egy több éve
Cipruson szolgáló ENSZ-diplomatától hallottam, hogy amikor az egyik török
oldalon tartott társasági összejövetelen megkérdezte a jelenlévő török
politikusokat, vajon ismerik-e Daskalost, az egyik jeles vendégnek torkán akadt
a szó.
Barátom így számolt he a történtekről: „Megkérdeztem tőle, netán ellenzi azt,
amit Daskalos művel, de ő [a ciprusi török politikus] tagadólag rázta a fejét.
»Nem, nem, épp ellenkezőleg,« - felelte, - »az az ember megmentette az egyik
rokonom életét. Harminc évvel ezelőtt az orvosok már halálos betegnek
kiáltották ki az unokaöcsémet; azt mondták, legfeljebb néhány hete van hátra.
Akkor elvittük Daskaloshoz, aki meggyógyította őt. Az unokaöcsém azóta is él és
virul. Daskalos rendkívüli ember!«” Ugyanez a ciprusi török politikus, akit
mellesleg a görögök egyik legfőbb ellenségeként tartottak számon, udvarias
szóváltásuk után a következőkkel búcsúzott el barátomtól: „Daskalos egyike
azon keveseknek, akik igazán jószívűek ezen a szigeten!”
Daskalos semmi különöset nem látott abban, hogy a törökök kedvelik őt;
egyszerű magyarázattal szolgált a dologra: „Ha őszintén szereted az embereket,
teljesen természetes, hogy ők is szeretni fognak téged.” Ahogy azt többször is
hangoztatta, a ciprusi görögök csak akkor fogják tudni megoldani a
problémájukat, ha megtanulják szívből szeretni török honfitársaikat. Persze
ugyanez igaz a törökökre is. Mindaddig, míg ez kölcsönösen nem sikerül, a
karma újból és újból a mostanival egyező helyzeteket fog teremteni, ahol a
lecke: megtanulni szeretni azokat, akiket az ember - önnön tudatlanságának
felsőbbséges nézőpontjából - halálos ellenségének tekint. így működik az
egyetemes igazságszolgáltatás. A gyűlölet hullámai mindaddig hasonló történelmi
keretek közé fogják sodorni elindítóikat, míg a valamikori ellenségekből szerető
barátok nem lesznek. Az efféle történelmi szituációk valójában csak akkor
oldódnak meg véglegesen, amikor az egyes individuumok tudatában
bekövetkezik a megfelelő pszichológiai átalakulás. Daskalos ezért azt tanította,
hogy a török megszállás okozta tragédia és szenvedés egyben hatalmas tanulási
lehetőség is, amit helyesen kihasználva mind a görögök, mind a törökök
előreléphetnek spirituális fejlődési útjukon.
Reggel hat órakor már úton voltam Limassol felé, hogy találkozzam Kostasszal,
és nekivágjunk egy egész napos kirándulásnak a Kokkinochoria-régióban, a
szigetország burgonyatermesztő vidékén, ahol Kostas - szokásához híven - több
falut készült üzleti ügyekben végiglátogatni. Úgy gondoltam, itt a kiváló alkalom,
hogy egy egész napot vele töltsék, elkísérjem őt útjára, és közben
elbeszélgessem vele az Igazság Kereséséről. Antonis, Kostas barátja és limassoli
tanítványi körének egyik új tagja hasonló megfontolásból csatlakozott hozzánk. A
negyvenöt éves, éles elméjű, sikeres építész avatott olvasója volt a különböző
filozófiai és tudományos irodalomnak. Rostáshoz hasonlóan Antonis is Angliában
szerzett diplomát, mi több, annak idején ő is Famagustából menekült el a török
megszállók elől. Kostas és Daskalos szellemi tanításaival a nővére révén
ismerkedett meg, aki már régóta Kostas tanítványa volt, úgy adta tovább a
családban az Igazság Keresésének filozófiáját.
Antonis szabadságot vett ki arra a napra, hogy velünk lehessen, és együtt
élvezhessük örömtelinek ígérkező társalgásunkat mesterünkkel. Fél nyolc táján
hagytuk el Limassolt; Antonis vállalta az autóvezetést, Kostas ült mellette az első
ülésen, én pedig hátul foglaltam helyet, s élveztem a ragyogó reggeli napsütést,
ahogy a sugarak elnyelődtek a Földközi-tenger mélykékjében. Előző este esett az
eső, így most illatos pára lengte be a földeket.
Egy darabig a helyi politikai helyzet aktuális alakulásáról cseverésztünk -
találgattuk a közelgő választásokon induló pártok esélyeit, próbáltuk megjósolni
a várható győzteseket. Helyzetünk közvetlenségét kihasználva azonban
hamarosan úgy döntöttem, hogy személyesebb vizekre terelem társalgásunkat, s
leplezetlen kíváncsisággal Kostashoz fordultam:
- Hogyan lettél Daskalos tanítványi körének a tagja, Kosta, és hogyan
fejlesztetted ki szellemi-gyógyító képességeidet?

Igaz, hogy alig hagytuk még el Limassolt - suhantunk a várost a sziget többi
részével összekötő, újonnan épült autópályán -, amikor nekiszegeztem
kérdésemet, de az volt az érzésem, hogy cseppet sem érte váratlanul őt, sőt,
mintha kifejezetten számított volna rá, úgyhogy minden meglepődöttség és
teketória nélkül mesélni kezdett magáról. Rövid időn belül többet tudtunk meg
róla aznap, mint addigi tíz éves ismeretségünk alatt összesen.
- Tudod, Kyriaco, - kezdte Kostas, - már kicsi gyerekkorom óta foglalkoztattak az
effélék. Emlékszem, általános iskolás koromban kezembe került néhány könyv,
amelyekben többek között szó volt a hipnózisról is. Akkoriban még alig értettem
ugyan, hogy mit olvasok, mégis vonzódtam hozzájuk, és mindent megtettem,
hogy elsajátítsam a szerzők által javasolt gyakorlatokat. Hogy kísérleteztem
például annak idején hosszú órákon át a koncentrációval!

- De hiszen még csak gyerek voltál! - adott hangot csodálkozásának Antonis.

- Igen, Antoni, kisiskolás. Egyszer az édesanyám rám nyitott, és csak azt látta,
hogy ülök az ágyamon, és meredten bámulok a szoba sarkába. Azt hitte, valami
bajom van, de amikor közelebb jött, felfedezte előttem az egyik könyvet, és jól
elfenekelt, nehogy még egyszer az életben a kezembe merjem venni azt, -
nevette el magát Kostas.

Erről eszembe jutott, Daskalos egyszer mesélte, hogy Kostas szülei mindketten
tagjai voltak famagustai csoportjának, és nem egyszer előfordult, hogy a kis
Kostast az ölében lovagoltatta. Amikor értesült arról, hogy az aggódó anya
elnáspángolta gyermekét, összevont szemöldökökkel feddte meg az asszonyt:
„Nem veszed észre, hogy egy mestert ütöttél meg?”
- Tulajdonképpen könyvek nélkül is elvoltam, - folytatta Kostas, Antonis és én
pedig egyre nagyobb érdeklődéssel hallgattuk minden szavát. - Az álmaim
mintegy második életteret jelentettek nekem. Valójában persze fogalmam sem
volt arról, mi történik velem. Azt hittem, mindenkinek vannak hasonló élményei.

„Még mindig az általános iskolába jártam, amikor felfedeztem, hogy pusztán a

gondolatom erejével mozgatni tudom a tárgyakat. Cérnaszálon fellógattam
valamit magam elé, és a tudatommal jobbra-balra lengettem azt, mint egy ingát.
Annak idején azt képzeltem, mindez teljesen természetes. Vagy üres
gyufásdobozokat mozgattam úgy, hogy az ujjhegyeimre koncentráltam, és azok
mintegy mágnesként magukhoz rántották a gyufásdobozokat. Azóta persze
tudom, hogy a különleges képességeket nem szabad effélékre használnom.”
- Miért nem? - kérdezte Antonis.
- Mert az emberek csak megbotránkoznak rajtuk, és ingerültekké válnak.
- Na és ha otthon, magadban gyakorolgatnál? - próbálkozott tovább Antonis.
- Annak meg mi értelme lenne? Én tudom, hogy képes vagyok megtenni
dolgokat. Egyébként is, miért pazarolnám a drága energiát gyógyítás helyett
ilyen semmiségekre? A gyógyítás különben is sokkal fejlettebb képességeket
igényel, mint holmi cérnáról lógó tárgyak mozgatása. Fiatalon is csak azért
műveltem ilyesmiket, mert még nem voltam tudatában annak, hogy mit is
teszek.
Kostas röviden elmesélte addigi élettörténetét. Famagustában, a sziget
valamikori legjelentősebb kikötőjében nevelkedett. Ha a törökök nem szállták
volna meg az országot, valószínűleg már többszörös milliomos lehetett volna,
hiszen a családjának jelentős földbirtokai voltak abban a térségben, ami annak
idején a legfelkapottabb turista központnak számított. Kostas jómódban nőtt fel,
és Angliába is azért ment tanulni, hogy végzett mérnökként átvegye majd apja
szállítmányozási vállalatát. A karmája azonban egyik pillanatról a másikra
nincstelen menekültté tette őt, akinek a puszta életben maradásért is meg kellett
küzdenie a ciprusi üzleti élet gazdasági versengésében. Menekültek ezreihez
hasonlóan ő is csak remélni tudta, hogy álma egyszer még valóra válik, és
visszatérhet szülőföldjére.
- Már gyerekkoromban ismertem Daskalost, - mesélte Kostas, - hiszen a szüleim
nagyon közel álltak hozzá, és tagjai voltak az Igazság Keresői körének.
Bármilyen probléma is merült fel a családunkban - például különböző betegségek
-, elsőként Daskaloshoz fordultunk. Középiskolai tanulmányaim végeztével
azonban, amikor Angliába költöztem, hogy ott járjak egyetemre, elfordultam a
szellemi úttól. Csak később, 1972-ben, több évvel azután, hogy Angliából
hazatértem, kezdtem el ismét érdeklődni a szellemi dolgok iránt, és mentem el
Daskalos egyik előadására, aki abban az évben nyitotta meg újra - hét év
kihagyás után - tanítványi köreit. Annak idején még Yohannan atya tanácsára
hagyta abba a nyilvános tanítást, hogy ezzel elkerüljön bizonyos problémákat.
„Az első előadás után otthon leültem egy fotelba a nappalinkban. A feleségem és
a fiam már aludtak. Egy darabig néztem a tévét, de mivel semmi érdekeset nem
adtak, hát ki is kapcsoltam. Daskalos szavai jártak a fejemben. Hirtelen a létezés
egy másik síkjára kerültem, de teljesen a tudatomnál maradtam. A tévé eltűnt a
szemem elől, a falak is köddé váltak, és egy sugárzó, ragyogó fényesség
közepén találtam magam. Micsoda fény volt! Nem evilági. Ebben a dimenzióban
nem létezik ilyen. Mindent felülmúló, eufórikus boldogság töltött el. Nincs is rá
szó, amely kifejezné, hogy mit éreztem!”
- Mennyi ideig tartott ez az eksztatikus állapot? - kérdeztem.
- Nem emlékszem pontosan, de elég hosszú idő telhetett el így. Aztán
fokozatosan - nem hirtelen, mint az elején -, szóval fokozatosan kezdtem
visszatérni ebbe a dimenzióba. Láttam, hogy sűrűsödik körülöttem az anyag, a
harmadik dimenzió rezgésállapotainak megfelelően. Láttam, hogy öltenek újra
alakot a falak, hogy szilárdul meg a tévé, a bútorok, és minden más a szobában.
Lassan-lassan én is visszatértem fizikai testembe. De hozzá kell tennem, mint
én-tudatos lény, egész idő alatt nem mozdultam el a helyemről. Minden egy és
ugyanazon térben zajlott le. Ráadásul rögtön azon a napon esett meg velem ez
az élmény, miután meghallgattam Daskalos előadását, és elmerengtem
mindazon, amit hallottam tőle.
- És mikor érted el azt a szellemi fejlettséget, amikor már tudatosan tudtál
belépni ebbe az eksztatikus állapotba? - érdeklődtem.
- Ez a képességem lassan, néhány hónap alatt alakult ki, - válaszolta Kostas. -
Addigra bármikor, saját kívánságomnak megfelelően képessé váltam átlépni a
magasabb rezgésszintekre. Persze ehhez tudni kell, hogy már másnap nekiláttam
a szellemi gyakorlatoknak. Megvártam, míg a családom aludni tér, én pedig
leültem ugyanabba a fotelba a nappaliban, és próbáltam ismét átkerülni abba a
bizonyos eksztatikus állapotba. Képzeljétek, sikerült!” - mondta diadalmas
hangon Kostas.
- Hogy csináltad? - kérdeztem.
- Nem igazán tudnám elmondani, - mosolygott Kostas.
- Lehet, hogy Daskalos valami különleges meditációs technikát tanított meg
neked, az segített elérni az eksztázist?
- Nem, ilyesmiről szó sem volt azokban a korai időkben. Mondjuk azt, hogy az
egész dolog magától történt.
- És mi minden esett még meg veled a kezdet kezdetén? - érdeklődött lelkesen
Antonis.
- Teljesen átalakult az áloméletem, olyannyira, hogy az álmaim lassan igazabb
valóságnak tűntek mint amit ébren tapasztaltam. Persze azt már tudjátok rólam,
hogy addig is meglehetősen élénk álmaim voltak, de korábban semmivel sem
tudtam megmagyarázni különleges éjszakai kalandjaimat. Egy idő után
hozzászoktam, és már fel sem tűntek, nem nagyon törődtem velük. Egészen
addig, míg az álmaim olyan valóságosakká nem váltak, hogy már azt hittem,
egyszerre két létsíkon létezem párhuzamosan. Előfordult, hogy meg sem tudtam
különböztetni, mi az, ami álmomban, és mi az, ami ébren történt velem. Először
azt hittem, ilyesmi mindenkivel megesik, de aztán, ahogy egyre szorosabban
kötődtem az Igazság Kereséséhez, kezdtem megérteni, mi is történik velem
álmomban.
- Mit értesz pontosan az alatt, hogy az álmaidban léteztél?
- Teljesen tudatos voltam álom közben, azt tettem, amit akartam. Más szóval,
képes voltam ésszerűen viselkedni. Ha el akartam jutni valahova, eljutottam. De
menet közben álmaim mindig folyamatosak és összefüggőek maradtak. Nem
ugráltam egyik álomképből a másikba, mint azt az emberek általában teszik.
Megfigyeltem ugyanis, hogy a legtöbben egyik epizódból a másikba esnek
anélkül, hogy két álmuk között bármiféle kapcsolódási pont lenne. Az embereket
ide-oda sodorja a magasabb világok szele.
- Micsoda? Hogy érted ezt? - furcsállta Kostas utóbbi szavait Antonis, és nagyot
fékezett, hogy elkerüljön néhány, az út kellős közepén bóklászó birkát.
- A magasabb dimenziókban a gondolat erejével lehet mozogni. Amíg az ember
nem képes uralni gondolatvilágát, addig bizony ki van szolgáltatva az asztrális és
mentális erők kényének-kedvének.
- A tudatos álmodás is azoknak a gyakorlatoknak az eredményeként fejlődött ki
benned, amiket Daskalos tanított neked?
- Nem, - felelte Kostas minden kétséget kizáróan. - Ez a képességem mindig is
megvolt.
- Ez azt jelenti, hogy előző életedből hoztad magaddal? - kérdezte Antonis.
- Igen. Ezek a képességek már bennem voltak, úgyhogy nem volt szükségem
külső gyakorlásra ahhoz, hogy ebben az inkarnációmban is előjöjjenek belőlem.
Sőt, mivel sok tudás magától felmerült bennem, Daskalos igyekezett minél
inkább visszafogni; kérdezzétek csak meg őt magát egyszer! - nevette el magát
Kostas, és hátrafordult felém.
- Miért akart volna visszafogni? - értetlenkedtem.
- Mert nem volt biztos benne, hogy elbírom majd a tudás és az emlékek súlyát.
Volt, hogy elmeséltem neki, kivel találkoztam - anélkül persze, hogy
megemlítettem volna, hogy az eset egy másik dimenzióban történt -, mire ő
döbbenten kérdezett vissza: „Hol találkoztál vele?”
- Miért, Daskalos is ismerte az illetőt? - kérdeztem.
- Történetesen igen, - kuncogott Kostas. - Máskor meg azt mondtam neki: „Mától
ez és ez a személy leszek!” „Szűz Anyám!” - sopánkodott erre Daskalos, kezdtem
ugyanis visszatérni korábbi életeimbe és azok szerint élni. A sopánkodáson kívül
ezúttal nem sokat segített, de a dolgok maguktól is megoldódtak.
- Azt mondod, Daskalos nem segített a fejlődésedben? - vontam össze kérdőn a
szemöldökömet.
- Dehogynem segített! Az ő tanításai tették lehetővé, - így Kostas, - hogy mindaz
a tudás, ami már eleve bennem volt, előjöhessen.
- Szóval Daskalos tanításai mintegy katalizátorként hatottak rád, - igyekeztem
tisztázni a helyzetet.
- Pontosan. Tudásom általa sokkal könnyebben jött felszínre a tudatalattimból.
Ma már ott tartok, hogy szinte „gombnyomásra” képes vagyok bármilyen korábbi
tapasztalatomat villámgyorsan felidézni.
- Miért van erre szükséged? - kíváncsiskodtam.
- Azért, Kyriaco, - fordult hátra hozzám ismét Kostas, - mert mindazt a tudást,
amit eddigi életeimben felhalmoztam, azt jelenlegi életemben még kifejezésre
kell juttatnom. Elő kell hívnom a tudatalattimból, - azzal Kostas a mellkasára
bökött.
- Miért nem hívsz akkor elő mindent „gombnyomásra”?
- Mert nem akarok, - felelte mosolyogva Kostas.
- Ugyan miért nem? - erősködtem.
- Mert emlékeim csak megzavarnák mostani életem szociális viszonyait. Tudod, a
feleségemre, a gyerekeimre, a rokonaimra is gondolnom kell, akikért felelőséggel
tartozom. Érted már?

[Daskalos később további magyarázattal is szolgált az esetet illetően. Azt

mondta, Kostas sokszor azért „fogja vissza” magát, mert nem szeretné, hogy
Daskalos elhagyja ezt a világot. „Ő az én börtönőröm, aki ebben a romlandó
burokban tart fogva engem!” - mutatott végig idősödő testén Daskalos.
„Szeremé, ha maradnék még egy keveset.”]
- Daskalosszal több közös inkarnációnk volt például a mai Peru területén, -
folytatta Kostas, - amikor hatalmas erőket birtokoltunk. Én mondom nektek,
azok között a hegyek között [az Andokban] mindmáig óriási emlékművek
rejtőznek felfedezésre várva, köztük piramisok is.

Mindezt teljes bizonyossággal állította, sőt, a részletekbe is beavatott minket: -

Azok a bizonyos szakrális épületek úgy vannak a gránithegység szikláiba vájva,
hogy azt a mai kifinomult technikával sem lehetne leutánozni! Ez persze nem is
csoda, hiszen annak idején sem földi szerszámokkal és módszerekkel építették
őket!
Kostas hangján érződött, mennyire szánalmasan nevetséges az a
felsőbbrendűség-tudat, amivel a ma emberisége dicsekszik önnön technikai
fejlettségét illetően, de aztán visszafogta magát, és inkább a mai perui régió ősi
kultúráiról mesélt tovább. Kifejtette, hogy a Föld többi területéhez képest
meglehetősen sokszor inkarnálódott ott, majd félig viccesen, széles mosollyal az
arcán hozzáfűzte: - Jelenleg Cipruson hordozom Peru összes bölcsességét. Az
egyetlen különbség korábbi perui inkarnácóim és mostani testet öltésem között
az, hogy a bölcsességet ebben az életemben már keresztényivé téve adom
tovább. Ez mostani életem újdonsága, hogy úgy mondjam. De ha általában
beszélünk a tudásról, illetve a vele járó szellemi erőkről, akkor még mindig
többet tudtunk régen - pontosabban, több minden megvalósítására voltunk
képesek mint ma.
- Ha jól értem, - szólt közbe Antonis, - mostani életed küldetése az, hogy
mindezt a tudást beleoltsd a kereszténységbe.
- Pontosan. Ezt a felelősséget vállaltam magamra, mint ahogy ezt a feladatot
teljesíti Daskalos is.
- Feltételezem, Kosta, - fűztem hozzá én is a magam meglátását az
elhangzottakhoz, - hogy te és Daskalos sokkal nagyobb bölcsesség birtokosai
vagytok ma, mint voltatok perui életeitek során.
- Ó, igen, egyértelműen! - felelte Kostas felém fordulva. - Ha technikailag nem is
feltétlenül jut érvényre mindaz, amire elménk erejével annak idején képesek
voltunk, ma mégis magasabb szellemi szinten és tudatossági fokon állunk. Ó,
igen. Minden újabb inkarnáció jobb, mint bármelyik előző volt. Bármilyen tudást
is közvetítünk ebben az életünkben, azt már a kereszténység szűrőjén át
tesszük. Ez a nagy különbség!

- Jól sejtem, hogy ez a szűrő arra szolgál, hogy a képességeiteket csakis

gyógyításra és az emberiség szolgálatára használjátok? - kérdeztem.
- Úgy van! Mondom, ez a nagy különbség! - azzal Kostas megismételte, hogy a
bölcsességet, amit ma tanításaiban továbbad, nem ebben az életében sajátította
el. - A tudás mintegy forrásként önmagától tör fel belőlem.

Azt is hozzátette még, hogy ő és Daskalos tökéletesen össze vannak hangolódva,

úgyhogy amit egyikük tud és tanít, azt a másikuk is tudja.
- Amikor előadást tartasz, Kosta, akkor teljesen tudatában vagy annak, amit
mondasz, vagy egyszerűen csak előtörnek belőled a szavak anélkül, hogy magad
is értenéd, honnan fakad a tudásod? - kérdezte Antonis.
- Be kell vallanom, gyakran megesik, hogy amit beszélek, azt én is először
hallom ebben az életemben. Számtalan példát tudnék sorolni! Leginkább akkor
fordul elő velem ilyesmi, amikor valaki egy olyan új kérdést tesz fel nekem,
amivel addig még sosem foglalkoztam. Ilyenkor a válasz egyszerűen kibuggyan a
számon.
Pár percig csendben maradtunk, s figyeltük a tájat, hogy suhannak el mellettünk
az olajfákkal dúsan zöldellő hegyek. De nem bírtam sokáig, hogy ne tegyek fel
újabb kérdést Kostasnak:
- Milyen fokozatokon mentél még keresztül, mire elérted mostani
tudatállapotodat?
- Mostanra képes vagyok tudatosan kilépni a testemből, - válaszolta Kostas.

- Ügy értem, volt-e valami különleges élményed legelőször, ami - hogy úgy
mondjam - felrázott téged?
- Az egyik legelső élményem az volt, hogy beléptem az időfolyamba, és a
múltban megtapasztaltam Földünk tüzes hő-állapotát.
- És eközben teljesen tudatos voltál? - érdeklődött Antonis.
- Szavakkal nem nagyon tudom leírni azt az érzést. A teljes tudatosságnál valami
sokkal hatalmasabb dologról volt szó. Leginkább talán szupertudatosságnak
nevezhetném.
- Ténylegesen visszamentéi az időben? Emlékként idéződött fel benned valami,
vagy látomásod volt? - kérdezte leplezetlen zavarodottsággal Antonis, jellegzetes
szkeptikus hangján. - Hiszen az egész évmilliárdokkal ezelőtt kellett, hogy
legyen.
- Egyszerűen csak behatoltam a tudatalattimba, - válaszolta Kostas megfontolt
lassúsággal. - Minden tudás ott van.
- Ezzel azt akarod mondani, hogy te már a tüzes hő-állapotú Föld idején, vagy
még annál korábban is léteztél? - feszegette a témát tovább Antonis.
- Mit számít az, hogy léteztem-e akkor, vagy sem?! De az igazat megvallva,
később leellenőriztem magamnak a dolgot, és beigazolódott, hogy ténylegesen
léteztem már akkoriban is. Hangsúlyozom, ahhoz, hogy az ember visszamenjen
valamikorra az időben, egyáltalán nem szükséges, hogy a múltnak abban az
adott időszakában megnyilvánult formában legyen.
- Hogy működik akkor ez a dolog? - kérdezte Antonis, s látszott rajta, hogy még
mindig nem igazán tud mit kezdeni azzal, amit Kostas próbált elmagyarázni.
- Az ember fogja magát, és egész egyszerűen behatol a bolygó tudatalattijába, -
mondta nevetve Kostas. - Hisz minden benned van, és te is benne vagy
mindenben!
- Még mindig nem értem, hogy létezhettél a tüzes hő-állapotú Föld idején? -
rázta meg a fejét hitetlenkedve Antonis.
- Nézd, Antoni, - kezdett mélyebb magyarázatba Kostas, hogy képtelennek
hangzó kijelentését felfoghatóvá tegye. – Emlékezz csak, mit tanítottam nektek
előadásaimon a Föld korábbi állapotairól? ! Bolygónk annak idején a mainál
sokkal nagyobb volt, és nem is Földnek hívták, hanem Maartouknak.
- Milyen nyelven? - kérdezte Antonis némileg gunyorosan.
- Az elnevezés az ősi bolygó rezgéséből adódott. Maga a bolygó rezgett ilyen
hangon, úgyhogy nem nyelvek kérdése volt a dolog, hanem hangrezgéseké.
- Aha, értem már...
- A Maartoukon élő emberi lények - mint arról előadásaimon már beszéltem -
azáltal tettek szert mágikus hatalmukra, hogy felfedték a Természet titkait.
Hihetetlen okkult pszichikai képességek birtokosai voltak, de szellemi oldalukat,
tudatosságukat nem fejlesztették kellőképpen. Ennek pedig az lett a
következménye, hogy felrobbantották saját planétájukat, így az egy már sokkal
kisebb, tüzes égitestté változott.
- És mi lett a Maartouk többi maradványával? - kíváncsiskodott Antonis.
- Azok alkotják naprendszerünk aszteroida-övezetét.

Kostas elmondta, hogy sok ember, aki ma a Földön él, valamikori maartouki lény
reinkarnációja, azaz rendelkezik akkori tapasztalatokkal. Mindazzal szemben,
amit a tudomány ma az emberiség múltjáról állít, Kostas leszögezte, hogy a
Maartouk felrobbanása után is maradt élet a Földön - bár a bolygó felszínén
tüzes láva hömpölygött, néhány szilárd oázison mégis tovább virágzott az emberi
élet. Kostas azt állította magáról, hogy emlékezett a Földnek erre a korai
létállapotára - pontosabban, hogy újra elevenen átélte azt, amikor előző
inkarnációi előtörtek tudatalattijából.
- Valójában valamennyien maartoukiak vagyunk! - zárta le a témát nevetgélve.
- Mesélnél még előző életeidről? - kérlelte őt Antonis. Kostas csak mosolygott: -
Vegyük úgy, hogy meg sem hallottam ezt a kérdést, jó?

Én pedig emlékeztem olyan beszélgetéseinkre, amikor Kostas belefeledkezett a

régmúlt felidézésébe, és hajlandó volt részleteket mesélni hajdanvolt életeiből;
igaz, azt soha nem árulta el, hogy konkrétan, név szerint ki volt. Egyszer például
megemlítette, hogy - Daskaloshoz hasonlóan - a reneszánsz idején olasz
festőként élt, csak hogy aztán rögtön hozzátehesse, hogy „most bezzeg egy
egyenes vonalat se tud húzni”. Persze nem is állt soha szándékában, hogy
ecsetet ragadjon, hiszen jelenlegi életének már más volt a feladata, és nem
akarta feleslegesen „felébreszteni a festőt” magában.
- Kosta, miért nem segítesz az embereknek visszaemlékezni előző
inkarnációikra? - vetette fel a kérdést Antonis, s ezzel Kostas elevenére tapintott.
Kostasnak ugyanis e témában megvolt a maga jól megalapozott véleménye,
olyannyira, hogy nem egyszer még Daskalost is élesen bírálta, amiért az idős
mester néha fellebbentette a fátylat egyesek múltbeli kilétéről. „Nem szabadna
ezt tenned!” - figyelmeztette tanítóját szigorúan. Daskalos nem is vitatkozott
vele, elismerte, hogy talán hibázott, de mégsem tudott lemondani ebbéli
szokásáról - ugyanolyan szenvedélye volt, mint a kávéivás. Különösen nehezen
türtőztette magát, ha olyasvalakivel találkozott, akivel már ismerték egymást
egy másik életben, egy másik országban, egy másik időben. Kostas viszont azon
a véleményen volt - s ezt többször is tudtomra adta -, hogy az elmúlt életekről
való szócséplés csak az ember egoizmusát növeli.

Antonis elmesélte egy „különös” érzését, amit akkor tapasztalt, amikor

Európában ellátogatott egy indiai kiállításra; szerette volna megtudni, vajon
lehetett-e bármi köze Indiához valamelyik előző életében. Remélte, hogy Kostas
szolgál némi felvilágosítással ez ügyben, de hiába.
- Ne is reménykedj! - hűtötte le őt Kostas, mint az várható volt.
- Ha ilyesmiket mondanék el neked, csak előtörnének az emlékek a
tudatalattidból, és máris az előző életed tudatállapotához kötődő
érzelemvilágodnak megfelelően reagálnál a jelenlegi dolgokra. Tudod, barátom, -
azzal Kostas megveregette Antonis vállát, - az embernek csak akkor szabad
visszautaznia az időben, amikor már készen áll rá. Akkor aztán úgyis minden
bekövetkezik magától. Ne akard elsietni a dolgokat!
- De igazán, Kosta, mesélj nekem! - adta az ártatlan gyermeket Antonis. -
Szeretném tudni, milyenek voltak az érzéseim!

- Hányszor mondjam még, - felelte Kostas rendíthetetlenül, - hogy minden új

inkarnáció jobb, mint bármelyik előző volt! Amikor az ember visszamegy az
időben, egyben egy alacsonyabb tudatszintű létállapotba tér vissza. Úgyhogy
mielőtt efféle szellemi képességeket fejlesztene ki magában, először is a csakráin
kell dolgoznia. Ellenkező esetben csak pusztító energiaáradatot zúdítana
jelenvaló személyisége nyakába azzal, hogy éretlenül tett szert bizonyos szellemi
képességekre.
- Miért?
- Mert az emlékezést az Abszolútum által meghatározott törvények szabályozzák.
És ez így van rendjén, a mi érdekűnkben.

Kostas elmagyarázta, hogy az Isteni Kegyelem azért zárta el előlünk az előző

életeinkre való emlékezés képességét, hogy spirituális fejlődésünket ne
akadályozzák holmi kellemetlen emlékek. Ha az ember mesterséges úton mégis
felidézné régi emlékeit, azzal megszegné a felejtés törvényét. Ilyenkor
újjáéledhetnek az előző életek inaktívvá vált elementáljai, még nagyobb
energiával, mint annak idején, és megkísérthetik az illetőt jelen inkarnációjában.
Amikor ellenben az ember elér egy bizonyos szellemi fejlettségi fokot, a múlt
emlékeinek már semmilyen negatív kihatása nem lehet jelenlegi életére nézve. A
régi elementálok ekkor már nem jelentenek potenciális veszélyforrást, hiszen az
illető megfosztotta őket energiájuktól azáltal, hogy letudta karmikus adósságait.
- Érdekes, hogy Európában és Amerikában kifejezetten nagy divatja van
manapság az előző életek regressziós visszaidézésének, - jegyeztem meg.
- Elég baj az! - válaszolta komolyan Kostas. - Szerencsére vannak láthatatlan
segítőink, akik ilyenkor közbeavatkoznak, és megakadályozzák, hogy nagyobb
gond érje az embert. Tőlem sosem fogtok megtudni előző életeitekre vonatkozó
konkrétumokat. Ha eljárna a szám, azzal csak megszegném a törvényt. Márpedig
ki vagyok én ahhoz, hogy szembeszálljak a Teremtő akaratával? A Törvény előtt
senki vagyok. Persze ha sikerül önnön szellemi erőfeszítéseitek révén odáig
fejlődnötök, hogy emlékezni kezdtek, az rendben van. De tegyük fel, én
elárulnám nektek, hogy ez és ez voltatok valamelyik előző életetekben. Mit
gondoltok, mi történne akkor? Higgyétek el nekem, több mint valószínű, hogy
felvennétek az adott illető modorát és viselkedését. Hát még ha netán valami
hírességek voltatok annak idején! Rohannátok a könyvtárba, hogy mindent
elolvassatok az illetőről, és mire észbe kapnátok, már pontosan úgy
viselkednétek, mint ahogy az a személy tette. De ne feledjétek, - fejezte be
Kostas a mondókáját hosszabb hatásszünet után, - az ember egyetlen korábbi
inkarnációjában sem volt magasabb tudatszinten, mint mostani testet öltése
idején!
- Minden születésünknek célja van, igaz? - pillantott oldalra Antonis Kostas felé.
- Igen.
- Mi van, ha valamilyen oknál fogva az ember nem tanulta meg azt a leckét, ami
egy korábbi életére adatott? Ilyenkor sem lenne célszerű visszaemlékeznie a
múltjára, hogy megtudja, mit hol rontott el? - vetette be Antonis az utolsó
kártyáját.

Kostas hangosan elnevette magát. - Ha az ember elmulasztott megtanulni

valamit, amit pedig meg kellett volna tanulnia, a sors keze úgyis utoléri őt! A
karmikus adósságok törlesztése elől nem lehet elmenekülni, még ha az fájdalmas
is! Ezért viszont nem kell visszamenni előző életekbe. Az ember mindig a
jelenben fizet. Eltekintve attól az egy esettől, hogy menet közben megváltoztatja
a tudatosságát. Ez esetben a megemelkedett tudatrezgés kioltja a múltban az
emberhez kötődött elementálokat, és így azok karmikusan nem hathatnak rá
többé. így működik az egyetemes igazságszolgáltatás. Mi, az Igazság Keresői is
ezért törekszünk arra, hogy megemeljük a tudatszintünket, s ezáltal kivédjük
előző életeink emlékeinek jelen személyiségünkre gyakorolt esetleges
kellemetlen visszahatásait. Minél magasabban rezeg az ember, annál szabadabb
a törvény alól, amely különböző tapasztalatokhoz rögzítené őt.
Annyira belemelegedtünk a társalgásba, hogy észre sem vettük, mennyire
elrepült az idő. Egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy már Larnaca
külvárosi negyedeiben járunk - a hajdani római vízvezeték romjai mellett
vezetett el az utunk. Kostasnak akadt itt némi üzleti intéznivalója; míg ő azt
bonyolította, mi Antonisszal egy tengerparti kávézóban vártunk rá.
[A sziget 1974-ben történt török megszállása előtt Kostas a Shell olajtársaság
üzletkötőjeként dolgozott Ciprus famagustai körzetében. Miután a török hadsereg
elfoglalta Famagustát, Kostas minden jövedelmét és vagyonát elveszítette, s
természetesen kizárólagos forgalmazói joga is másra szállt át. Csak pár falucska
maradt, amely nem került török kézre, így a néhány maradék benzinkúttal
továbbra is Kostas tartotta a kapcsolatot, mint az olajcég képviselője. Ahogy
nekem bevallotta, nem igazán örült a feladatnak - nemhogy anyagilag megérte
volna neki, a kutak olykor még veszteségesen is üzemeltek. Mindennek ellenére
megtartotta őket vállalkozásában, annak reményében, hogy Famagusta egyszer
majd csak visszakerül eredeti lakosaik tulajdonába. Amikor azzal próbáltam
vigasztalni, hogy a török megszállás csak felgyorsította szellemi fejlődését, ő
tagadólag rázta meg a fejét. Azt mondta, fokozatos tudatra ébredése már
korábban elkezdődött, és ha anyagi biztonsága nem forgott volna veszélyben,
minden idejét az Igazság Keresésének szentelhette volna, mint ahogy
vagyonával is hozzájárult volna a tanulócsoportok működéséhez. „De hát,” -
sóhajtozott fanyar mosollyal a szája szögletében, - „nem így kellett lennie.
Keresztül kellett mennem ezen a karmikus megtapasztaláson.”]
Nagyjából egy óra telt el, míg Kostasra vártunk; ez idő alatt kellemes filozófiai
eszmecserét folytattunk Antonisszal. Aztán folytattuk utunkat a vidék többi
tengerparti kis települése irányába - a megszállt területeken kívül eső régiót
Kokkinochoriának, azaz „vörös falvak”- nak nevezték, az ottani termékeny talaj
vörös színére utalva ezzel.
Larnacától északra haladtunk, jobb oldalon a Földközi-tengerre nyílt kilátásunk.
Dekeliánál magunk mögött hagytuk a britek katonai bázisát, és onnantól kezdve
a török fennhatóság alatt álló területet a sziget többi részétől elválasztó
határsávban haladtunk tovább. Az út éppen a Zöld Vonalon húzódott. Bal oldalt
az ellenőrzőpontokon török zászlók lobogtak és török egyenruhások igazoltattak
minket, az út jobb oldalán pedig ciprusi és görög zászlók lengedeztek, és ciprusi
görög katonák posztoltak. A megszállás ideje óta nem jártam ezen a vidéken,
úgyhogy meglehetősen hátborzongató érzések kerítettek hatalmukba. De nem
csak én voltam így ezzel; az út hátralévő részében többnyire csak nagyokat
hallgattunk, és felidéztük magunkban az 1974-es év tragikus eseménysorozatát,
amely oly sanyarú helyzetet teremtett az országban. Végül aztán Liopetri
irányában jobbra letértünk a főútról, és magunk mögött hagytuk a barikádokat.
Igyekeztem újra felvenni a beszélgetés fonalát, és folytatni eredeti témánkat
Kostas mesterré válásáról, úgyhogy hamarosan nekiszegeztem a kérdést, vajon
volt-e olyan egyéb korai élménye - akár az Igazság Keresőinek körében, akár
Daskalosszal -, amit fordulópontnak nevezne szellemi fejlődésében. Kostas
eltöprengett egy darabig, aztán mesélni kezdte, mi történt vele egyszer az
ágyában fekve.
- Teljesen éber és tudatos voltam, amikor egy részem hirtelen a testemen kívülre
került, alig valamivel a testem fölé, egy másik részem pedig a mennyezet alá.
Méretét és formáját tekintve mindegyik a fizikai testemre hasonlított. Aztán még
egy és még egy test vált ki belőlem: az egyik félig a tető alatt, félig a tető felett
lebegett - teljesen ráláttam a házunkra és annak környékére -, a másik pedig a
falba ékelődött. Egyszerre láttam és érzékeltem mindent megsokszorozódott
testeimmel, beleértve az ágyban fekvő fizikai testemet is.
- A hagyománytisztelő pszichológusok azonnal a legkülönfélébb pszichopata-
címkéket ragasztanák rád, ha ezt elmesélnéd nekik! - jegyeztem meg viccesen.
- Marhaság! - vágott vissza Kostas, hangot adva ezzel a hagyományos
pszichológiáról vallott, cseppet sem hízelgő nézeteinek.
- Ezek a szupertudatos éntudat élményei, legalábbis annak egy formája, mert
hogy a szupertudatosság átélésének több módja is lehetséges. Ez az egyik.
- Mindazok az élmények és megtapasztalások, amiket idáig említettél, Kosta -
gondolok itt az eksztázisra, az elmúlt életekre való emlékezésre, a bolygó
tudatalattijába hatolásra és tüzes hő-állapotának átélésére, a testen kívüli
utazásokra, illetve hogy egy időben egyszerre több helyen is jelen tudsz lenni -,
szóval ezeket a szellemi képességeket úgy hoztad magaddal, igaz?
- Igen, de először csak úgy megtörténtek velem anélkül, hogy tudatosan
irányítani tudtam volna őket. Aztán szép fokozatosan addig gyakoroltam, míg
képes lettem uralni ezeket, és még több szellemi képességre tettem szert.
Eleinte például nem tudtam akaratlagosan kilépni a testemből. Egyszer csak ott
találtam magam a plafon magasságában, onnan néztem le a testemre. Pedig míg
kezdő az ember, addig nagyon nehéz kívül maradnia a testén, ha az a közelében
van.
- Én pedig azt hallottam, - vágtam Kostas szavába, - hogy Daskalos arra
utasította a belső kör egyik új tagját, hogy vigyázzon, eleinte ne nagyon
távolodjon el a testétől. Vajon miért?
- Egyszerűen mert az veszélyekkel járhat, - fordult felém Kostas mosolyogva. -
Kezdő korában még nincs hozzászokva az ember ahhoz, hogy felügyelje önnön
testi épségét és másokét. A magasabb dimenziók rezgésszintjein ugyanis
teljesen más törvényszerűségek uralkodnak, amikhez először hozzá kell edződni.
Különösen a durva anyagi világhoz legközelebb eső rezgésszintek okozhatnak
problémákat. Hadd meséljem el ezzel kapcsolatban egy személyes élményemet!
Először kísérleteztem a tudatos testelhagyással, és abba a hibába estem, hogy
azt gondoltam, magasabb testeimre ugyanazok a törvényszerűségek
vonatkoznak, mint fizikai testemre. Persze hamar rá kellett jönnöm, hogy ez nem
így van. Az asztráltest sokkal finomabb, ezért képes áthatolni a durva anyagon.
Szóval azon a bizonyos éjszakán kiléptem a testemből, és elnéztem magam,
ahogy ott aludtam a feleségem mellett. Aztán gondoltam egyet, és elindultam
kifelé a szobából. Zárva volt az ajtó. Eszembe sem jutott, hogy akár a falon át is
közlekedhetnék, ezért mindenáron az ajtót próbáltam kinyitni valahogy. Pusztán
akaratom erejével lecsökkentettem asztráltestem rezgésszintjét annyira, hogy
végre ki tudtam nyitni az ajtót. Ha akkor valaki ébren lett volna a szobában, csak
annyit látott volna, hogy az ajtó magától kinyílt. Elég ijesztő élmény lett volna!
Végül ráeszméltem, hogy mit művelek, és alig hogy kinyitottam, vissza is
csuktam az ajtót. Akkora zajjal vágódott be, hogy attól tartottam, a feleségem
felébred rá.
- Mi történt volna, ha Lénia valóban felébred, és ijedtében megpróbált volna
téged is felébreszteni? - kérdezte Antonis.
- Egyszerűen visszasurrantam volna a testembe. Semmi különös nem történt
volna.
- És feltételezem, szegénynek fogalma sem lett volna arról, hogy te éppen a
testeden kívül jártál.
- Nem, tényleg fogalma sem lett volna.
- Akkor mik is azok a veszélyek, amik akkor lesnek az emberre, ha túl messzire
merészkedik el a fizikai testétől? - érdeklődött tovább Antonis.

Kostas pár pillanatig csak mosolygott, majd így válaszolt: - Amikor kilépek a
testemből, hogy mások szolgálatára lehessek, azok az emberek, akik velem
ellentétben a rossz oldalt képviselik, megpróbálhatnak megtámadni engem. Ha
észreveszik, hogy éntudatom, ami általában a testemhez kötődik, elhagyta fizikai
burkát, rám ronthatnak.
- Egészen ijesztően hangzik! - rázkódott össze Antonis a vezetőülésben.
- Ne félj, nincs ok az aggodalomra! Velem például még sosem fordult elő, hogy
rám ijesztettek volna. Csak tudni kell, mit csinál az ember, - azzal Kostas
elmagyarázta, hogyan kell megvédenie magát az embernek arra az időre, míg a
testén kívül tartózkodik.
- Mielőtt kilépnél a testedből, teremtened kell egy elementált, aki távollétedben a
fizikai tested felett fog őrködni. Ezt erős önszuggesztióval érheted el; például azt
mondod magadnak: „Semmi baj nem érheti a testemet, amíg távol vagyok!”

„Hosszabb utakra érdemes többedmagaddal elindulni; az a jó, ha az ember

mellett van legalább még egy valaki. Én rendszerint Daskalosszal tartok, nem
mintha feltétlen szükséges lenne, hogy az ember társa is a harmadik dimenzióból
való legyen. Ha valaha testelhagyás közben mégis fenyegető elementálokkal
találkozna az ember, és úgy érezné, hogy nem tudja kezelni a helyzetet, utolsó
mentsvárként még mindig ott a fizikai teste. Gyorsan visszacsusszan bele, és
már biztonságban is van!”
- Tudod, Antoni, jómagam azt fedeztem fel, - szóltam közbe az autó hátsó
üléséről, - hogy minél jártasabbá válók a szellemi tanításokban, annál kevésbé
hatnak rám ijesztően azok a dolgok, amik korábban jeges rémülettel töltöttek
volna el.

S hogy állításomat alátámasszam, elmeséltem pár nappal korábbi tudatos

álmomat: - Alvás közben rájöttem, hogy álmodom, és én irányítom az álombéli
történéseket. Korábbi hasonló élményeimhez hasonlóan, ezúttal is tökéletesen
tudatában voltam, hogy testemen kívül vagyok, és ez csodálatosan jó érzéssel
töltött el, még ha én nem is tudatosan léptem ki belőle. Az efféle élmények
mindig olyan elevennek tűnnek a tudatom számára, mintha valóságosabbak
lennének a háromdimenziós létállapotnál is! Szóval, hirtelen ott termett előttem
egy félelmetes, undorító elementális lény - minden jellegzetes vonása megvolt,
amire az emberek általában azt mondják: démoni. Nos, néhány évvel ezelőtt egy
ehhez hasonló élmény hatására - és elhihetitek volt szerencsém efféléhez –
összecsináltam volna magam ijedtemben! A szívem kiugrott volna a helyéből,
kivert volna a hideg veríték, és az egekig szökött volna az adrenalin szintem.
Most ehelyett csak elnevettem magam, és azt mondtam a pokolfajzatnak: „Nem
ijedek meg tőled! Soha többé! Daskalos megtanított rá, hogy bánjak el a
magadfajtával!” Azzal rámutattam, és hűvös nyugalommal csak ennyit
mondtam: , Jézus Krisztus nevében, azt parancsolom neked, hogy negatív
energiából változtasd magadat pozitívvá!”
- És mi történt? - kérdezte Antonis, s közben igyekezett visszafogni magát,
nehogy kirobbanjon belőle a nevetés. Kostasnak ugyancsak uralkodnia kellett az
arcizmain.
- A démon szétfolyt előttem, és a helyén kivirágzott a legcsodálatosabb virág,
amit valaha láttam.

Egy darabig még elbeszélgettünk az álmainkról, aztán Antonis újabb kérdést

intézett Kostashoz:
- Milyen módszereket használtál szellemi képességeid kifejlesztésére?
- Maga a tudás a módszer, ami az ember belsejéből fakad, - felelte Kostas
rejtélyesen mosolyogva, majd hozzátette: - Persze be kell vallanom, nemcsak
Daskalos segített, hanem olyan mesterek is, akik nem a fizikai síkon élnek.
- Kikre gondolsz? Elmondhatod? - kerekedett felül Antonison a kíváncsiság.
- Az egyikük, mint azt ti is tudjátok, Yohannan atya, aki az Igazság Keresőinek
köreit igazgatja odafentről. Ő az, aki vezet minket, aki mindig mellettünk áll.

[Kostas újra és újra leszögezte, hogy a belőle - csakúgy, mint Daskalosból -

előtörő tudást Yohannan atyának, azaz János apostolnak, a szeretett
tanítványnak köszönheti. Daskaloshoz hasonlóan, Kostas szellemi fejlődésének
útján eljutott arra a szintre, hogy eszközévé válhatott Yohannannak, akinek
misztikus bölcsessége így rajta keresztül is kifejezésre jutott világunkban. Ezért
is tekintették Kostast mint mestert Daskalosszal egyenrangúnak, aki majdan
Daskalos örökébe lép az Igazság Keresőinek a vezetésében.)
- Persze tudnotok kell, - folytatta Kostas, - hogy Yohannan nem emberi lény volt.
- Hát micsoda? - kérdezte Antonis, a hitetlenkedő csodálkozástól tágra nyílt
szemekkel.
- Valójában egy arkangyal volt, aki emberi formát öltött annak érdekében, hogy
elősegítse a Logosz megnyilvánulását bolygónkon.

Kostas elmagyarázta, hogy Yohannan nem közönséges emberi lény volt,

legalábbis abban az értelemben nem, hogy ő - a többi emberrel ellentétben -
nem ment át inkarnációk hosszú során, hogy elérje a szellemi tökéletességet.
Neki ezt már első testet öltése alkalmával sikerült megvalósítania, amikor először
ereszkedett alá az anyagi világba. Amikor Antonis megkérte Kostast, hogy ezt az
álláspontját fejtse ki egy kicsit bővebben, Kostas ígéretet tett arra, hogy
valamikor a közeljövőben még majd a dolog mélyére ásunk, de most inkább a
többi mesterről és láthatatlan segítőről mesélne tovább, azokról, akikkel azt
követően lépett kapcsolatba, hogy csakrái kezdtek felnyílni, és képessé vált
tudatosan élni a létezés egyéb dimenzióiban is.
- Az első mesterek egyike, akivel odaát találkoztam, - mondta Kostas, -
Immanuel testvér volt, aki maga mutatkozott be e szavakkal: „Immánuel mester
vagyok.” Később felfedeztem, hogy már korábban is kapcsolatban álltam vele,
amikor ő Ciprus velencei korszakában (a 16. században) Famagustában élt.
Akkoriban katolikus pap volt, akit a görögök Manos néven tiszteltek. Azóta aztán
nem inkarnálódott többé; a szellemi világokból segítette tovább az emberiséget.
- Hogy néz ki most?
- Pontosan úgy, mint utolsó földi megtestesülésekor - tipikus katolikus pap
kinézete van. Azóta is barna csuhát hord; én így láttam őt először, és így jelenik
meg előttem, valahányszor találkozunk. Ha megkérdezik tőle, mi a foglalkozása,
még most is azt feleli: „Katolikus pap vagyok.”
- És kiket segít? Egy embert, vagy netán többeket is? - érdeklődött Antonis.
- Ó, nem, ő az egész bolygó lakosságának szolgálatában áll, valamennyi emberi
lény szellemi fejlődését elősegíti!
- Hol van most?
- Mindenütt jelen van. Ha csak beszélnek róla valahol, vagy gondolnak rá,
megjelenik.

Kostas ezután további mestereket sorolt még fel, akik amellett, hogy az ő útját is
egyengették, szintén az egész emberiség szolgálatának szentelték életüket.
Közülük is kiemelkedett egy másik katolikus pap, Dominico atya, akivel Kostas
rendszeresen találkozott, és aki Daskalos szellemi vezetőinek is egyike volt.
Beszélgetésünk akkor szakadt félbe, amikor Liopetribe értünk - Kostasnak üzleti
ügyeit kellett lebonyolítania a kis faluban. A délelőtt hátralévő részében számos,
a Kokkinochoria-régióhoz tartozó településen álltunk még meg, többek között
Ayia Napa és Paralimni üdülőfalvakban. Hosszú évek óta nem jártam már a
szigetnek ebben a felében, és most elborzasztott a látvány: a valaha festői
halászfalucskák a féktelen építkezések következtében betondzsungelekké és
dübörgő diszkók labirintusaivá változtak. A szigeten és a Közel-Keleten uralkodó
politikai feszültségek ellenére Ciprusnak erre a török megszállást elkerült déli
részére továbbra is özönlöttek az észak-nyugati turisták, hogy lustán elnyúljanak
a napsütötte, homokos tengerparti fövenyeken. A gazdasági fellendülés sürgető
igénye és a helyiek érthető aggodalmai a török hadsereg jelenléte miatt mintha
tudathasadást idézett volna elő - azzal, hogy a gátlástalan építkezések hosszú
távon a sziget ökológiai egyensúlyának felborulásához vezethetnek, látszólag
senki sem törődött. A tengerparti területek minden egyes négyzetcentiméteréért
vérre menő csatározásokat folytattak a befektetők.
Paralimni közelében szerencsére találtunk egy csöndes helyet, ahol elköltöttük
ebédünket. Még csak február volt, úgyhogy a turistaszezon alig vette kezdetét -
a partokon csak elszórtan virított egy-egy napernyő vagy gumimatrac. Ebéd után
bóklásztunk egy kicsit a Fügefa-öbölnél, hogy a visszaút előtt megmozgassuk
tagjainkat.
Már hazafelé tartottunk Larnacába, Kostas újabb üzleti megbeszélésen volt túl
Ayia Napán, amikor Antonis felvetette a testelhagyás témáját, és rákérdezett
Kostas ez irányú élményeire.
- Az ember kiléphet a testéből, és ellátogathat a fizikai világ bármely pontjára,
hogy megnézze, hol mi zajlik éppen, - magyarázta Kostas. - Vagy átléphet a
létezés magasabb dimenzióiba, amelyek az anyagi síkhoz képest magasabb
hullámhosszon rezegnek.
- Hogyan tudod igazolni, hogy „túlvilági” tapasztalataid valósak, és nem csak a
képzeleted, a fantáziád szüleményei, hogy nem csak egyszerűen hallucinálsz? -
firtatta Antonis.

- Az ember tudja azt, amikor átlép a magasabb rezgésszintre, - jelentette ki

Kostas.
- Olyan ez, mintha azt kérdeznéd tőlem, hogy te meg én, illetve Kyriacos valódi
emberek vagyunk-e, akik itt és most beszélgetünk egymással. Egyszerűen tudjuk
a választ. A biztonság kedvéért ugyanakkor rendszeresen ellenőrzőm
élményeimet Daskalosszal, úgyhogy kétségem sem lehet saját tapasztalataim
hitelességét illetően.
- Mondanál egy példát arra, amikor ily módon leellenőrizted magad? -
kíváncsiskodtam, miközben a távolban már feltűntek előttünk Larnaca háztetői.
- Már így is túl sokat beszéltem magamról, - szabadkozott Kostas felém fordulva.
- Nagyszerű, folytasd csak, így tovább! - veregettem meg lelkendezve a vállát,
és rögtön Antonis is csatlakozott hozzám; közösen biztattuk Kostast, hogy
meséljen még arról az egzotikus világról, amelyben ő él. Kostas előbb csak
mosolygott, de aztán rövid gondolkodás után belefogott egy történetbe, ami vele
és Daskalosszal esett meg, amikor testen kívül ellátogattak egy törökországi
kisvárosba.
- Egy ciprusi görög illető felkutatására indultunk, aki a török megszállást
követően tűnt el, és azóta sem adott életjelt magáról. Rokonai mégis
gyanították, hogy a férfi életben van, mégpedig valahol Törökország területén.
Az apa hozott egy fényképet eltűnt fiáról, akinek az aurájáról rögtön láttuk, hogy
tényleg él és virul. Egyik este elhatároztuk hát, hogy testen kívül utánajárunk a
dolognak. Micsoda kaland keveredett belőle! Megtaláltuk őt - házas emberként
éldegélt Törökországban, egy a megszállásban részt vett török katonatiszt lányát
vette el feleségül.
- Biztos vagy benne, Kosta, hogy őt kerestétek? - kérdeztem némileg kételkedve.

[A megszállás következtében eltűnt legalább kétezer ember sorsa élénken

foglalkoztatta a ciprusi görög közvéleményt. Az én egyik közeli
hozzátartozómnak is nyoma veszett - az utolsó hír, amit hallottunk felőle, annyi
volt, hogy török csapatok tartóztatták le őt Kyrenia közelében. Az eltűntek
többségével kapcsolatban általában minden jel arra mutatott, hogy meghaltak;
vagy a megszállás első napjaiban vesztették életüket, vagy fogolyként végezték
ki őket valahol. A török kormány minduntalan azt hangoztatta, hogy egyetlen
ciprusi görög állampolgár sem sínylődik törökországi börtönökben - ami részükről
azt jelentette, hogy az eltűntek a török állami vezetés által „Béketeremtés”-ként
aposztrofált megmozdulás kiváltotta heves harcokban kellett, hogy elessenek. A
Ciprusi Köztársaság kormánya ugyanakkor állítólag hiteles dokumentumokkal
tudta bizonyítani, hogy legalább az eltűnt személyek egy bizonyos hányada
életben van, akiket hajón hurcoltak el fogolyként Törökországba. Kostas tehát
azt állította, hogy az általa előadott történet főszereplője is azon rabok közé
tartozott, akik kivételesen megmenekültek a kivégzéstől.]
- Igen, a saját szememmel láttam őt, - bizonygatta igazát Kostas. - Az a férfi szó
szerint törökké változott. Meg volt elégedve a sorsával, és esze ágában sem volt
visszatérnie az apjához, akivel amúgy sem jött ki valami fényesen. Nyár volt,
amikor felkerestük; éppen kint vacsorázott a családjával óriási házuk
verandáján. Nem is ház volt az, hanem egyenesen villa — a felesége
meglehetősen tehetős családból származott.
- Ha jól értem, a leghalványabb kétséged sincs afelől, hogy élményed nem
egyszerűen a tudatalattidból fakadt? - feszegettem tovább Kostas testen kívüli
tapasztalatának hitelességét.
- Nem, a leghalványabb sem! Mondom, ott vacsoráztak a verandán, - ismételte
iménti szavait Kostas még hangsúlyosabban, majd lágy hangon folytatta
beszámolóját éjszakai kalandjukról.
- Képzeljétek csak, mi történt Daskalosszal?! Meglátott a kertben egy virágba
borult rózsabokrot. Ismeritek őt, tudjátok, mennyire odavan a virágokért! Hiába
figyelmeztettem, hogy vigyázzon magára, mintha meg sem hallott volna.
Egyenesen a rózsabokorhoz suhant, és azon mód bele is gabalyodott, - nevette
el magát Kostas. - Hiába, ilyen az öreg, még a testén kívül is! Szerette volna
megszagolni a rózsákat, ezért meggondolatlanul lecsökkentette a rezgésszintjét,
úgy hajolt a virágok fölé. Amikor aztán elérkezett az ideje, hogy visszatérjünk
testeinkbe, ahelyett, hogy először újra megemelte volna saját rezgését,
egyszerűen csak kirontott a bokorból. Majdnem ott állt félig materializált
alakban!
- És mi történt? - hüledezett Antonis Kostasra meredve; kíváncsiságában még
arról is megfeledkezett, hogy az utat nézze.
- Amikor visszatért a testébe, tele volt karcolásokkal, - kacarászott Kostas.
- Láttad? Úgy értem, te is Daskalosszal voltál aznap éjjel, vagy ő Nicosiában, te
pedig Larnacában tartózkodtatok? - kérdeztem.
- Aznap éjjel vele voltam Nicosiában.
- Ezek szerint rögtön ellenőrizni tudtad élményeidet az övéivel, és minden ponton
megegyeztetek?
- Úgy, ahogy mondod!
- És a fizikai szemeiddel láttad Daskalos testén a rózsatövisek karcolásait? -
kérdezte Antonis is.
- Igen, igen, hányszor mondjam még?

Kostas hozzátette, hogy rendszeresen végzett efféle ellenőrzést Daskalosszal,

úgyhogy egyikük sem kételkedhetett, hogy hétköznapinak legkevésbé sem
nevezhető tapasztalataik megfeleltek a valóságnak. Ráadásul az ehhez hasonló
élmények hovatovább rutinszerűekké váltak mindkettőjük életében; akaratuk
szerint voltak képesek kilépni testükből, és ellátogatni más síkokra, magasabb
rezgésű világokba.
- Most is, ahogy veletek beszélek - ebben a szent pillanatban -, lehetnék valahol
máshol is, ugyanolyan tudatos állapotban, mint itt, - állította magáról Kostas.
- Azt mondod, e percben képes lennél elmenni, mondjuk, Apostolos Andreasba,
és megnézni, mi folyik éppen a kolostorban? - hitetlenkedett Antonis.

[Apostolos Andreasnak, a Karpasia-félsziget legkeletibb csücskében található

kolostornak szimbolikus jelentősége volt a ciprusiak számára. A névadó szent
ikonjával kapcsolatban különös csodákról és hihetetlen gyógyulásokról szóló
történetek keringtek szerte a szigeten; állítólag törökök és görögök egyaránt az
apostol szent erejének köszönhették egészségüket. A ciprusi görögöknek
ráadásul Apostolos Andreas jelképezte Ciprus egységes egészét, s a kolostor
templomtornya mintegy ígéretként magasodott a táj fölé, hogy egyszer
bekövetkezik még a legnagyobb és leghőbben remélt csoda is: a török katonai
csapatok kivonulnak, és a menekültek szabadon visszaköltözhetnek ősi falvaikba
és otthonaikba. A kolostort és a csodaszép Karpasia-félszigetet a megszállással
egy időben lerohanták a török seregek, ezért a görög lakosság javarésze délre
menekült. Az elfoglalt terület számomra is nagy veszteséget jelentett, lévén,
hogy gyermekkorom legkellemesebb emlékei fűződtek a természetes
szépségével tündöklő, érintetlen vidékhez: itt tanultam búvárkodni, ide jártam
szigonnyal halászni és kirándulni. Mindenekelőtt azonban közeli jó barátaim
elvesztése okozott fájdalmat, akiket pedig életvidám, mindig mosolygós
természetük miatt annak idején gyakran Colin Turnbull „erdei einberei”-hez
hasonlítottam.]
- Antoni, Antoni, - kuncogott Kostas, - tudod, hogy oda megyek ezen a bolygón,
ahová csak a kedvem tartja!
- Úgy érted, pár perc, és Apostolos Andreasban lehetnél? - kérdezett vissza az
Igazság Keresőinek sorában még újoncnak számító Antonis, aki racionális
neveltetéséből adódóan meglehetősen nehezen tudta megemészteni Kostas
kijelentéseit.
- Pár perc? Dehogy! - nevetett Kostas.
- Ha az ember ilyenre képes, a másodperc töredéke is elég neki, hiszen számára
az idő mint olyan már nem is létezik.
- És sosem fogott el a kíváncsiság, hogy testen kívül visszalátogass
Famagustába, az otthonodba? - kérdeztem ezúttal én.
- De, sajnos igen.
- Sajnos?
- Nem lett volna szabad! Az egy dolog, ha azért megyek oda, hogy segítséget
nyújtsak a rászorulóknak, de pusztán a kíváncsiságtól vezéreltetve, önös
érdekből nem tehettem volna ilyet.
- Miért, mi különbség van a között, hogy testen kívül látogatsz haza, vagy módot
találsz arra, hogy fizikai testben utazz oda és nézz körül? - érdeklődtem.
- Ó, Kyriaco, - mosolygott Kostas, - amíg az Igazság Keresője a háromdimenziós
világban tartózkodik, addig annak a szférának a törvényei szerint kell
cselekednie. De ha egy magasabb világból származó szellemi képesség
birtokában van, erejét már csak és kizárólag gyógyításra és az emberiség
szolgálatára használhatja. Minden egyéb esetben visszaél adottságával.
- De hiszen a te esetedben a testen kívüli utazás már teljesen természetesnek
számít, - mondtam, - erőlködés nélkül, magától megy. Akkor meg kinek ártanál
azzal, hogy átruccansz Famagus- tába és kielégíted a kíváncsiságodat,
megnézed, mi a helyzet saját házad táján, ahová egyébként most nincs
bejárásod? Jó, lehet, hogy tényleg csak a vágyaid vezérelnének, de akkor sem
értem, miért számítana ez akkora vétségnek.
- Nos, az ottlétemmel tényleg nem ártanék senkinek, de testen kívül olyan éteri
energiát használnék, amely valójában nem a sajátom, - felelte Kostas
magyarázatképpen.
- Ez az éteri energia a teremtő Ige, a Krisztus-Logosz tulajdona, aki az egész
világ bűneit magára vette. Ki vagyok én Hozzá képest, hogy pusztán a
kíváncsiságomtól hajtva kölcsönvegyek az Ő energiájából és semmiségekre
pocsékoljam el azt? Ennek ellenére - legnagyobb sajnálatomra - be kell
vallanom, hogy volt idő, amikor emberi gyarlóságom fölébem kerekedett, és
megtettem néhányszor. Ma már azonban semmi esetre sem követnék el ilyesmit,
időközben ennyivel bölcsebb lettem. De akkoriban még mágnesként vonzott
Famagusta, és én testen kívül ott csatangoltam keresztül-kasul az elfoglalt
területek felett. Sőt, hogy még egy hibámat bevalljam nektek, kezdőként
igyekeztem minden tőlem telhetőt megtenni Famagusta érdekében.
- Mire gondolsz?
- Testen kívül többször is a város fölé emelkedtem, és a tudatommal egy
erőteljes védőernyőt képeztem köré. Ezt az elementális lényt aztán rendszeresen
töltögettem energiával, hogy senki idegen ne akarjon ott letelepedni.
- Hát, mi tagadás, jó munkát végeztél! - élcelődtem.

[A törökök megszállta területek összességéből egyedül Famagusta maradt

viszonylag érintetlen. Míg más városokba és falvakba a török hatóságok minden
teketória nélkül ciprusi vagy anatóliai törököket telepítettek be a görögök
elhagyott otthonaiba, addig Famagusta házai, mintegy kísértetjárta településé,
üresen tátongtak. Csak a török katonai járőrcsapatok és az ENSZ ciprusi
békefenntartó-kontingensének állomáshelyein volt némi élet a városban. Még
diplomáciai körökben is egyetértés mutatkozott a két fél között a tekintetben,
hogy ha valaha születik megoldás Ciprus problémájára, Famagustát vissza kell
majd szolgáltatni hajdani ciprusi görög lakosainak. A török állami vezetés - bár
több ízben is az ellenkezőjével fenyegetőzött a nemzetközi politikai nyomás
hatására végül mégiscsak lemondott arról, hogy Famagustát is törökökkel
népesítse be. Kostas és a többi famagustai menekült tehát tovább
reménykedhetett abban, hogy a jövőben valamikor még visszatérhet otthonába.]
Kostas beavatott mester létére egyáltalán nem zárkózott el a politikai élet
zűrzavarainak nyomon követésétől. Ő és Daskalos sem volt az az elmélkedő
típus, aki kivonta volna magát a mindennapok történései alól, sőt, épp
ellenkezőleg! Mindketten előszeretettel vetették bele magukat a nemzetek között
dúló őrületes vitákba, hogy saját tudatállapotuknak megfelelő álláspontjuknak
hangot adjanak és megtegyék, ami tőlük telik. Mi több, miután a szigetország
1960-ban kinyilvánította függetlenségét, Kostas, aki frissen szerzett mérnöki
diplomájával éppen akkor tért haza Angliából, vezető szerepet játszott a
Karpasia-félsziget falvai polgári védelmének megszervezésében, ami annál is
inkább jelentős lépésnek számított, mert akkoriban még nem működött az önálló
ciprusi nemzetőrség, és a törökök esetleges betörése állandó veszélyt jelentett a
környékre nézve. Amikor aztán ténylegesen bekövetkezett a megszállás, Kostas
az utolsók között menekült el a térségből, amikor már török tankok dübörögtek
végig Famagusta utcáin. Azokban a tragikus órákban Kostasszal valami olyan
misztikus dolog történt, amit azóta sem igazán tudott megmagyarázni. A várost
török repülőgépek bombázták, romokba döntve több tengerparti szállodát is.
- Épp a parton álltam, az egyik hotel maradék falainak a tövében, - mesélte
Kostas, - amikor a tenger felől feltűnt egy gép a levegőben, és golyózáport
zúdított rám. Esélyem sem volt elfutni, márpedig ha ott maradok, biztosan
agyonlőnek. Az egyetlen lehetőségem az volt, hogy valahogy átkerülök a fal
túloldalára, de az túl magas volt ahhoz, hogy átugorhattam volna. Fizikálisan
lehetetlennek tűnt ugyan, de mit volt mit tennem, mégis megpróbálkoztam az
ugrással - és sikerült!

Kostasnak még most is felragyogott az arca a csodálattól, ahogy előadta nekünk

a történetet:
- Valami hihetetlen erő ragadott magával, és emelt a magasba. Egy pillanattal
később már biztonságban landoltam a fal túloldalán, éppen akkor, amikor a
lövedékek becsapódtak a vakolatba.
Akkoriban nem tudott értelmes magyarázatot adni magának csodás
megmenekülésére, lévén, hogy az eset még mesteri tudatra ébredése előtt pár
évvel történt.
- Ha ma visszagondolok, csak azt mondhatom, hogy magasabb erők mentették
meg aznap az életem, - azzal Kostas sorolni kezdte azoknak a különböző
mestereknek és szellemi vezetőknek a neveit, akik egész életében mellette álltak
és óvták őt.
Hazafelé vezető utunkon Kostas elmesélte még, hogy felébredésének korai
éveiben különböző szellemi kísérleteket folytatott, csak hogy igazolja saját maga
számára a tanítások valódiságát és azoknak a magasabb világoknak a létét,
ahová a tudatossága fokozatosan kiterjedt.
- Egy teljes évig szinte alig ettem. Közvetlenül fénnyel tápláltam a testemet.
Mindezt állítólag közvetlenül azután művelte, hogy el kellett hagynia Famagustát.
- Abban az időben velünk együtt lakott az apósom, aki egyébként orvosként
dolgozik. Nem akarta elhinni, hogy étel nélkül is életben maradok. Tényleg szinte
semmit sem fogyasztottam, legfeljebb néhanapján egy-egy görögdinnyét. Az
apósom orvosi ismeretei szerint már réges-rég meg kellett volna halnom.
- Beszéltél neki a szellemi kísérletedről?
- Nem, akkoriban még igyekeztem titokban tartani, hogy kapcsolatban állok
Daskalosszal és az Igazság Keresőivel. Csak a feleségem tudott a dolgaimról. Az
apósom végül egy közönséges vállrándítással intézte el az ügyet; azt feltételezte,
csak a bolondját akarom járatni vele, és titokban étterembe járok enni.

Kostas azt állította, hogy az embereknek alig lenne szükségük táplálékra, ha

tudnák, hogyan energetizálják éteri másukat bizonyos meditációs gyakorlatok
segítségével. - Ráadásul, - tette hozzá, - képzeljétek, az egy évnyi böjt alatt nem
hogy vesztettem volna a testsúlyomból, de még nehezebb is voltam, mint
manapság.
Az évszázadok során persze nem ő volt az egyetlen, aki efféle mutatványra volt
képes, hiszen mint mondta, számtalan jógi, keresztény aszkéta és misztikus
beavatott jutott el arra a szellemi szintre, hogy oly mértékben fegyelmezni tudta
önmagát, hogy akaratával győzedelmeskedett az anyag felett.
Kostas története eszembe juttatott egy kérdést, amit annak idején még
Daskalosnak tettem fel arra vonatkozóan, hogy vajon az emberi evolúció végül
oda vezet-e majd, hogy mindenki univerzálisan vegetáriussá válik. - Ó, nem, -
felelte akkor Daskalos, - fejlődési utunk végcélja nem a vegetáriusság, hanem a
fénnyel való táplálkozás! Az emberiség idővel eljut majd oda, hogy már nem a
zöldségekből és gyümölcsökből veszi fel a szükséges fénymennyiséget, és nem is
még áttételesebben, az állati húsokból, hanem - fokozatosan átalakítva
szervezetét - közvetlenül az életadó éteri energiát nyeli majd el!
- És mi késztetett arra, hogy véget vess a böjtödnek? - kérdezte Antonis.
- Rájöttem, hogy nem ez a helyes út számomra, - válaszolta Kostas. - Először is,
csak feldúltam vele azokat, akikkel együtt éltem, mint például az apósomat. A
böjtömmel felesleges problémákat idéztem elő a családomban, mindenféle
gyanúsítgatások keringtek rólam. Egyébként is, közben az Igazság Keresésében
odáig jutottam, hogy már tudtam, a szellemi képességeket csakis gyógyításra
szabad használni, és kész. Szellemi energia pusztán a kíváncsiság kielégítésére,
vagy mások lenyűgözésére nem fordítható! Másodszor pedig, mindennapi
életemben egyre komolyabb nehézségekbe ütköztem. Egyszerűen nehezemre
esett a fizikai testemben maradnom.
- Hogyhogy? - hüledezett Antonis.
- Előfordult, hogy hirtelen kicsúsztam a fizikai testemből, és így komoly
veszélyek lestek rám. Egyszer például éppen a Nicosiát Limassollal összekötő
autópályán hajtottam, amikor azt vettem észre, hogy az autó felett lebegek, a
testem pedig mint valami robotpilóta, vezeti tovább a járművet. Képtelen voltam
tudatosan uralni a helyzetet. Akár súlyos balesetet is okozhattam volna. Akkor
ráeszméltem, hogy ideje felhagynom a kísérletezgetéssel. Azok a jógik és
aszkéták, akik hajdanán ezt az életformát választották, elvonultak a világtól, és
rejtőzködő remeteként élték le életüket. Nem forgolódtak a modern világ
sűrűjében, nem kellett autót vezetniük, nem dolgoztak villamos
szerszámgépekkel, és így tovább. Attól a naptól fogva újra rendszeresen enni
kezdtem. Azt mondtam magamban: „A jóból is megárt a sok.”

Kostas némi játékos öniróniával a hangjában megjegyezte még, hogy nemcsak

az evéshez tért vissza, hanem a pipázáshoz is: olykor-olykor rágyújtott, csak
hogy fölös energiáit levezesse. Amikor éteri energiái olyannyira felgyülemlettek,
hogy akarata ellenére ismét hosszabb időre kilépett a testéből, pöfékelt egyet. -
A dohányzás rossz szokás, - ismerte el, - mert elégeti az ember életenergiáit. De
én ezzel földelem le magam; néha rövid időre rászokom, míg tökéletesen uralni
nem tudom testen kívüli tartózkodásaimat, aztán rögtön le is mondok róla.
Daskalos ehhez képest más magyarázattal szolgált Kostas különös viselkedésére.
Bizalmasan elárulta nekem, hogy Kostas időszakos dohányzási hajlama még
bennszülött amerikai életeiből maradt vissza rossz szokásaként.
„Nézd csak meg az arcát egyszer jó alaposan!” - mondta nem egyszer
vigyorogva Kostas jelenlétében. „Hát nem pont úgy néz ki, mint egy apacs
indián?!”
Megfigyeltem, hogy Kostas olykor egy hónapra erőteljes dohányossá változott,
de aztán letette a pipáját, és egy-két évig hozzá sem nyúlt. Aztán egyszer csak
megint elővette egy rövid időre, rá-rágyújtott, majd szokásos könnyedségével
újra lemondott róla. Biztosított minket afelől, hogy esetében szó sincs
szenvedélyről; céltudatosan alkalmazta a dohányzást, hogy leföldelje magát a
háromdimenziós világban. Módszerét ugyanakkor senki másnak nem ajánlotta,
sőt, kifejezetten óvta tanítványait a dohányzástól, figyelmeztetve őket, hogy ha
az éteri energiák mestereivé szeretnének válni, semmiképpen se szokjanak rá a
füstölésre.
Emlékszem, előfordult, hogy egy szép napon, valamikor a belső kör aktuális
összejövetele előtt egy kora hajnali órában beállított hozzám Kostas Nicosiában,
és elmesélte, micsoda felkavaró élménye volt előző nap:
- Épp a konyhában tettem-vettem, amikor hirtelen „odaát” találtam magam.
Csakhogy ezúttal nem szándékosan léptem ám át a magasabb világokba!
Kifejezetten nehezen tudtam visszatornázni magam a fizikai testembe. Gépiesen
átcsoszogtam a szobába, ahol a feleségem és a lányom tévéztek, leültem
melléjük, es úgy tettem, mintha én is a műsort néztem volna. Valójában azonban
kétségbeesetten küzdöttem magammal, hogy visszatérhessek a testembe. Végül
nagy nehezen sikerült.
Kostast nem maga a testen kívüli élmény zavarta, hanem hogy az akaratlanul
történt meg vele. Amikor megkérdeztem tőle, mit gondol, mi válthatta ki nála ezt
az esetet, azt felelte, valószínűleg mindhárom teste túl terhelődött, mind
fizikálisán, mind mentálisan és emocionálisan ráfért volna már a pihenés, és
testei így vetkőzték le fáradtságukat. Ugyanakkor azt is hozzátette, hogy ha
mindez egy ezoterikus dolgokban járatlan, szellemileg képzetlen egyénnel történt
volna meg, az könnyen az illető tudathasadását idézhette volna elő. Ezért is
intett óvatosságra mindenkit, nehogy hozzá nem értő módon felelőtlen szellemi
kísérletezgetésekbe fogjon.
- Szegény jó apósom, - emlékezett vissza Kostas kuncogva egyik korai jóga-
kísérletére.
- Annak idején vett egy méregdrága orvosi műszert, hogy azzal páciensei
szívműködését vizsgálja majd. Mielőtt azonban felállította volna a rendelőjében,
megkérdezte tőlem, hogy letesztelhetné-e rajtam a működését. Persze igent
mondtam, mire feldrótozott, és rákapcsolt a készülékre. Én viszont úgy
döntöttem, hogy megtréfálom az öreget, és össze-vissza változtattam a
szívverésemet. Hol teljesen leállítottam a dobogását, hol úgy zakatoltattam, mint
egy mozdony, hol meg lelassítottam. Szegény öreg, odavolt a kétségbeeséstől,
hogy egy hibás műszert szállítottak le neki, - hahotázott Kostas. - Ütögette a
kijelzőt, ki-be dugdosta a drótokat, hogy biztosan jól csatlakozzanak, és csak
csóválta a fejét, meg sóhajtozott értetlenül. Végül mielőtt még túl messzire
mentem volna, úgy határoztam, hogy elég a tréfából; normalizáltam a saját
szívritmusomat, s ezzel az apósomét is. A műszer tökéletesen működött, mire az
öreg is megkönnyebbülten lélegzett fel. Azt persze sosem árultam el neki, hogy
én járattam vele a bolondját.
Kostas még egyszer leszögezte, hogy ezek a jópofa tréfák és szellemi kísérletek
régmúltjának nem túl dicső emlékei csupán, és mióta sokkal nagyobb
tudatosságra tett szert, azóta képességeit csakis mások gyógyításának szenteli.
Fél öt felé járhatott az idő, amikor megálltunk Larnacában, hogy meglátogassuk
Daskalos belső tanítványi körének két tagját: Maró nővért, Daskalos régi jó
barátját, illetve a negyvenes éveiben járó Charikha nővért, aki újonnan
csatlakozott a csapathoz. Chariklia asszony kedvesen üdítőket szolgált fel
nekünk, majd házától átsétáltunk a nem messze fekvő Szent Lázár templomba,
és meggyújtottunk néhány mécsest. Elvegyültünk az éppen akkor kezdődő
vecsernyére érkezett öregek és a bámészkodó turisták között, akik ezt a
kilencedik századi építészeti remekművet jöttek megcsodálni, s mi magunk is
tisztelettel adóztunk hajdanvolt építtetőjének, egy orosz származású hercegnek,
aki Lázár tiszteletére emeltette a kápolnát, a szent állítólagos nyughelye fölé. A
fáma szerint ugyanis, miután Jézus feltámasztotta őt, Lázárt üldözőbe vették a
farizeusok, akik Jézus csodatévő erejének minden bizonyítékát örökre el akarták
törölni a föld színéről. Lázár ezért Ciprusra menekült, és ott élte le életének
hátralévő éveit. A legenda úgy tartja, hogy nagyon szigorú, szent életet élt a
szigeten, hiszen a halálból feltámasztván tisztában volt önnön halandóságával.
Állítólag élete végéig már csak egyszer hallották őt nevetni, amikor egy tolvajt
látott elcsenni egy cserépedényt. Amikor megkérdezték tőle, min mulat olyan jól,
csak annyit mondott: „Nem tehetek róla, de olyan nevetséges: az agyag ellopta
az agyagot.” A szentet végül másodszor - és ezúttal véglegesen - Larnacában
temették el, s az orosz nemesember az ő sírja fölé emeltette a templomot.
Amikor visszaszálltunk a kocsiba, már lement a nap. Az út hátralévő részében
Antonisnak, a nagy komolyzene-rajongónak az egyik kazettáját hallgattuk,
Vivaldi- és Mozart-felvételekkel. A zene és az alkonyi szürkület hatására
valamennyien elcsöndesedtünk. Kényelmesen elnyújtóztam a hátsó ülésen, és
átadtam magam a muzsika hangjainak. De az agyam csak tovább zakatolt,
egyfolytában Kostas mesterré érésének szellemi tapasztalatai jártak a fejemben.
Szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy élménybeszámolói hitelesek voltak.
Túl régóta ismertem már őt ahhoz, hogy szavahihetőségét megkérdőjelezzem. Mi
több, az évek során magam is megéltem, mekkora energiával rendelkezik, és
hogyan képes azt mások gyógyítására használni. Sokak érezték azt a hatalmas
energiahullámot, ami valahányszor egész testüket elárasztotta, ha csak Kostas
lágyan a fejükre tette a kezét. Tisztában voltam hát vele, hogy történeteit nem
lehet holmi olcsó, hagyományos pszichológiai vagy pszichoanalitikai érvekkel
kimagyarázni. Magamban azt a megállapítást tettem, hogy Kostas mesterré
érése a természetfeletti tudatállapotokba való akaratlan, rövid ideig tartó
bepillantásokkal vette kezdetét. Ahogy ott hevertem a hátsó ülésen, azon
morfondíroztam, hogy felébredésének kezdeti tapasztalásai mennyi hasonlóságot
mutatnak azzal, amit Abraham Maslow „csúcsélmény”-nek nevezett. Csakhogy
Kostas - Daskalos segítségével, illetve önnön bevallása szerint láthatatlan segítői
révén - továbbfejlesztette szellemi képességeit, mígnem tudatosan is képessé
vált átlépni a magasabb világokba. így válhatott aztán maga is mesterré,
Daskalos választott utódjává.
A természetfeletti világok megismerésének képzete nagyon is ősi időkre nyúlik
vissza. Az évszázadok folyamán számtalan bölcs - különösen indiai és tibeti
mesterek - azonosították precízen azokat a tudati fokozatokat, amelyeket
meditációik során elértek. Az ezoterikus gyakorlatokba ily módon belemélyedt
egyének pedig a magasabb tudatállapotokban szerzett tapasztalataikat a valóság
sokkal különb és átfogóbb megismerésének tekintették, mint holmi hétköznapi
tudományos megismeréssel szerezhető ismereteket, mint ahogy rendszerint a
természettudósok is felsőbbrendűnek képzelik önnön racionális eredményeiket az
alacsonyabb tudatszinteken lévők megismerésénél. A kanadai orvos, Richard
Maurice Bucke, a tudományos materializmus tetőfokán, 1901-ben tette közzé
akkoriban forradalminak számító művét, a Kozmikus tudatosságot, mellyel a
nyugati intellektuális hagyományokat felrúgva hivatkozott több ezer éves
szellemi megfigyelésekre. A pszichológia főbb áramlatainak nagyjai, a
társadalomtudományok szakemberei általában, és különösen saját
tudományterületem - a szociológia - képviselői ennek ellenére mintegy
megbabonázva, gépiesen ismételgették a valóságról alkotott elképzeléseiket, s
vagy semmibe vették, vagy alulértékelték a Bucke-féle másként gondolkodókat.
Az ismert szociológus szaktekintélyek közül egyedül az orosz Pitirim A. Sorokin, a
Harvard szociológiai tanszékének alapítója foglalkozott mélyrehatóan azzal a
tudati jelenséggel, amelyet aztán „tudatfeletti” állapotnak nevezett el. A
kreativitással kapcsolatban a következőket írta:
„Az emberi személyiség tudatalatti (vagy tudattalan) és tudatos szintjei mellett
egyre nagyobb figyelmet kell szentelnünk egy harmadik - tudatfeletti – rétegnek.
A legnagyobb emberi alkotások, felfedezések és találmányok valódi energetikai
forrása ugyanis a közhiedelemmel ellentétben nem a tudatalatti, hanem éppen a
tudatfeletti, mégpedig a kultúra minden területén - a természettudományokban,
a filozófiában, a jogban, az etikában és a szépművészetekben éppúgy, mint a
technikai, politikai és gazdasági életben() A természetfeletti érzékelési képesség
vagy a pszichokinézis; a misztikusok tudatfeletti vallási élményei; a történések
előre megérzése; a „számoló zsenik” vagy „matematikus csodaagyak”
teljesítményei; a jógik szamádhi-állapota, avagy a zen buddhisták szatorija; a
kognitív és kreatív intuíció mind-mind a tudatfeletti jelenségei, nem pedig a
tudatalattié, és mint ilyenek, nem tekinthetők a vitális és mentális energiák
alacsonyabb formáinak”
[In Harman & Rheingold, Magasabb kreativitás]
A Bucke-hoz, Sorokinhoz, Teilhard de Chardin-hez, vagy hogy az újabbak közül
is említsek valakit, a Ken Wilber-höz hasonló gondolkodók mind azt állítják, hogy
végül az egész emberiség eléri majd a felvilágosodásnak és a magasabb
tudatosságnak azt a szintjét, amiről az évszázadok során a misztikusok és az
avatárok tanítottak. Mint azt Wilber nagyszerű írásában, a Társas Istenben
kifejtette, az emberek első lépésként csak néhány másodpercre nyernek majd
bepillantást a magasabb, tudatfeletti régiókba - éppen úgy, ahogyan azt Kostas
is elmesélte nekem és Antonisnak. Ezek mintegy ízelítők lesznek a „paradicsomi
állapotokból”, hogy ezzel is képességeik továbbfejlesztésére sarkallják a
tömegeket, míg folyamatosan mindenki képes nem lesz a magasabb tudatosság
állapotában létezni.
Úgy gondoltam, ha az efféle állítások helyesek, akkor Kostas és Daskalos már
biztosan elérte ezt a fokozatot, hiszen kezdeti csúcsélményeik mára már teljes
mértékben részeivé váltak hétköznapi tudatállapotuknak. S hogy ebben
mennyire igazam volt, azt ők maguk hagyták jóvá.
Úgy belemerültem gondolataimba, hogy meglepődve láttam, hogy már elértük
Limassol külvárosát, és a városba vezető tengerparti úton haladtunk. Kihúztam
hát magam a hátsó ülésen, félig letekertem az ablakot, és nagyot lélegeztem a
tenger felől fújó szélből. Miután tüdőmet megtöltöttem friss sós levegővel,
előadtam Kostasnak, min töprengtem az elmúlt időben. Mosolygott, és he-
lyeslően bólogatott. Erre hozzátettem, hogy mindazok, akik nem hisznek a
természetfeletti létezésében, az általa és sokan mások által is megtapasztaltakat
puszta értelmetlenségnek, vagy egyenesen őrültségnek titulálják.
- Pedig amikor az ember eléri a tudatosság e magas fokát, - mondta Kostas, -
nemhogy elhagyná az értelme, hanem épp ellenkezőleg, felfogóképessége
hihetetlen mértékben kitágul. Természetesen előbb a nappali éberséget kell
kifejleszteni magunkban, mielőtt azt meghaladhatnánk, különben még felesleges
veszélyeknek tennénk ki magunkat.
Részben ezért is volt Kostas kiváltképp óvatos, amikor arról volt szó, hogy
ezoterikus ismereteiből származó titkokat osszon meg az emberekkel. Egyszer
megkérdeztem tőle, hogy saját tizennyolc éves fiát beavatta-e már az Igazság
Keresésének bölcseletébe, de azt felelte, hogy még korai lenne ilyesmit tennie. -
Először hadd verjen csak gyökeret a fiú a háromdimenziós világban, ahol a
mindennapjait kell majd élnie. Ha ezt már megvalósította, jöhet majd számára is
a magasabb tudás megszerzése, de már annak veszélye nélkül, hogy jelenvaló
személyiségében zavarok támadhatnának.
Ugyanez az elv vezérelte Kostast akkor is, amikor egyik tanítványának azt
javasolta, hogy ne akarja tizenkét éves gyermekét mindenáron misztikus
gyakorlatokra tanítani, mert a fiúnak - aki egyébiránt tisztánlátó és egyéb
paranormális képességekkel is rendelkezett - először az anyagi világban kell
megtalálnia a helyét. A szellemiekkel való idő előtti foglalatoskodás később
súlyosan visszaüthet a gyermek fejlődésében. Ahogy azt a belső kör egyik tagja
nagyon találóan megfogalmazta: „A misztikum és az ezoterikus tudás hajhászása
sosem szolgáltathat jogot az esztelen cselekedetekre!”

Nyolcadik fejezet

Szellemi felfedezések

A Sztoában véget ért a délutáni előadás, és Daskalos - szokásához híven - maga

köré gyűjtötte munkatársait, hogy csevegjenek és tréfálkozzanak még egy jót.
Míg a belső kör két női tagja, Aspasia és Chariklia kávét és tésztát főzött kint a
konyhában, Kostas gyengéden Daskalos fejére tette a kezét, és csukott szemmel
erősen koncentrálni kezdett. Mélyeket lélegzett, és „elárasztotta” Daskalost éteri
energiával, hogy feltöltse a kimerült mestert.
- Túlságosan is fárasztó volt az előadás, - magyarázta a nagyjából tíz perces
kezelés végeztével Kostas.
Korábban őt is, Aspasiát is láttam már ilyet művelni. Daskalos ettől ellazult, és
néhány mély lélegzetvétellel gyorsan visszanyerte életerejét. Arca kisimult,
nyoma sem maradt fáradtságának.
A következő háromnegyed órában Daskalos vicceket mesélt, Lizának, a belső kör
egy másik tagjának a kávémaradékaiból olvasott ki jóslatokat, és lelkesen
elemezte a helyi és a nemzetközi politikai helyzet alakulását. Aztán hirtelen
témát váltott: előző napi élményéről számolt be nekünk, az esethez méltó,
komoly hangon.
- Mint azt jól tudjátok, eddig azt tanítottam, hogy az asztrális világnak hét fő
szintje van, melyek mindegyike további hét alrégióra oszlik. A három
legalacsonyabb szint az, amit az emberek általában pokolnak neveznek, az ezek
fölött található negyedik szint pedig megfelel a katolikus keresztény értelemben
vett purgatóriumnak, ahol a megzavarodott lelkek gyógyulgatnak, hogy úgy
mondjam.
Ezen szférák és alrégióik fölött találhatók aztán az asztrális világ paradicsomnak
nevezett területei. Eddig ezt tanítottam nektek.
„Nos, tegnap bizonyos láthatatlan segítőkkel dolgoztam együtt valahol, de
magam sem tudtam megmondani, pontosan melyik al-régióban. A környező
területek jellegzetességeit még csak-csak kivettem valahogy, de ettől még
mindig nem tudtam eldönteni, hol is vagyok. Megkérdeztem hát az egyik
láthatatlan segítőt, nevezetesen egy arkangyali lényt, az isteni kegyelem
szolgáinak egyikét, hogy melyik asztrális alrégióban vagyunk éppen.
»Te mire tippelsz?« - kérdezett vissza. Persze mentálisan társalogtunk
egymással!
»Valahol a purgatórium közelében lehetünk,« - feleltem.
»Igen, igen, de melyik alrégióban?« - kérdezett tovább az arkangyal.
»Látod, ma meg kell tanulnod valamit, amit ez idáig még nem vettél észre.
Számtalanszor dolgoztál már ezeken a területeken, mégsem figyeltél még fel a
köztük lévő apró különbségekre.«
»Miféle különbségekről beszélsz?« - kérdeztem némileg zavarodottan.
»Mindegyik alrégió, amelyekben valaha dolgoztál, nagyon hasonlít egymásra, de
kis eltérések azért akadnak közöttük. Ezért fordulhatott elő, hogy eleddig még
nem vetted észre, hogy mindegyik alrégió tovább oszlik hét-hét al-alrégióra.«
»Micsoda?«
»Figyeld csak meg,« - magyarázta nekem az arkangyal, - »hogy az asztrális
világ szféráinak és alrégióinak a száma összesen nem negyvenkilenc. Sokkal
több al-alterület létezik, mint gondolnád, csakhogy neked ez idáig nem tűntek fel
a finomabb részletek, még ha egyébként könnyedén át is jársz közöttük és
dolgozol bennük. Minden alrégiónak további hét al-alosztálya van.«
»Miért éppen hét részre tagolódnak az alrégiók is, és nem több vagy kevesebb
részre?« - kérdeztem.
»Mert ez a törvény,« - felelte a láthatatlan lény, - »a hetesség törvénye, ami
egyébiránt az alacsonyabb világokban is megnyilvánul. Gondolj csak a hét fő
színre, vagy a zenei skála hét alaphangjára, és még sorolhatnám!«”
- Ez azt jelenti, Daskale, - kérdeztem izgatottan, - hogy ennek az élményednek a
hatására ezentúl mást tanítasz majd az asztrál világ felosztásáról?
- Nem, dehogy. A hét asztrális szféra egyenként hét alrégiójának összessége, a
negyvenkilenc asztrális alterület valóságos, ahogy azt eddig is tanítottam. Az
arkangyali lény ezt tisztán és érthetően meg is erősítette: „Az asztrális világnak
hét fő szférája van, ezeket jól ismered. Továbbá minden szférának hét alrégiója
létezik, amelyeket szintén behatóan ismersz, hiszen rendszeresen tevékenykedsz
bennük.” Ugyanakkor mindezt kiegészítette azzal, amiről eddig nem volt
tudomásom, nevezetesen, hogy minden egyes alrégió is tovább osztható hét-hét
al-alterületre, amelyeket - mint ő mondta - csak tudat alatt ismertem ottani
munkáim során.
„Ez a bizonyos láthatatlan segítő megtanított arra, hogy nagyobb figyelmet
szenteljek a finomságoknak Úgy képzeljétek, mintha lenne egy sokemeletes ház,
amiről tudnátok, hogy hány szintje van, sőt, még azt is, hogy az egyes szinteken
hány külön lakás található, de azt már nem tudnátok pontosan, hogy az egyes
lakásokban mennyi a szobák száma.”
- Ezek szerint tegnap egy új szellemi felfedezést tettél, - foglaltam össze a
tényeket, - miszerint minden egyes asztrális alrégiónak további hét-hét al-
alrégiója van.
- Igen, de ki tudja? Lehet, hogy aztán még finomabb és finomabb osztályozások
lehetségesek, amelyekről még mindig fogalmam sincsen.

„S ha már addig is olyan jól elbeszélgettünk, hát megkérdeztem az arkangyalt,” -

folytatta Daskalos, - „hogy el tudná-e kísérni azt a lelket, akin éppen segíteni
próbáltunk, egy magasabb régióba, hogy ott újra találkozhasson kedvesével, és
végre megnyugodjon.
»Nem, ez sajnos lehetetlen,« - felelte.
»De az a lélek, aki a kedvese volt, s szellemi fejlettségénél fogva most egy
magasabb régióban tartózkodik, bármikor kedve szerint meglátogathatja őt az
alacsonyabb síkon.«”
„Ezt követően tovább faggattam láthatatlan segítőmet: »Melyik asztrális szféráig
hatolhat fel az ember, mely régiókban utazgathat? Mik korlátozzák az
átlagembert abban, hogy egyik szintről a másikra lépjen?«
»Korlátok? Nincsenek korlátok!« - válaszolta az arkangyal. »Isten nem állított őrt
az ember mellé, hogy az akadályozza őt a mozgásában egyik síktól a másikig. Az
ember magasabb testeinek minősége az, ami megszabja, ki hová, meddig
mehet, illetve megy el. Láttál-e valaha is őröket a tenger színe fölött, akik a
halakat akarták meggátolni abban, hogy kiugráljanak a vízből?« - kérdezte, s
még mielőtt gondolatban szóhoz jutottam volna, rögtön válaszolt is: »Azért
nincsenek őrök a víz fölött, mert a halak természetes közege a víz. Ha az
embereket kivennénk az alacsonyabb asztrális régiókból, és magasabbakba
helyeznénk át őket, nem éreznék jól magukat. Kényelmetlen lenne számukra a
magasabb közeg, mert rezgésszintjük nem egyezne az adott terület
rezgésszintjével. Külsőleg tehát semmi szükség korlátokra, gátakra. A
mozgásszabadság az egyén tudatosságának fejlettségén, érettségén múlik.
Minden világ minden szférája és alrégiója nyitva áll az emberiség előtt; ki-ki csak
maga elé gördíthet akadályokat. Annak semmi értelme, hogy valakit kiragadjunk
természetes közegéből, és magasabbra helyezzük őt, hiszen úgysem illene oda.
Előbb-utóbb magától visszacsúszna az alacsonyabb síkra. Létezik egyfajta
gravitációs rendezőerő, ami mindenkit az őt megillető területhez vonz, ahol
mindenki a lehető legkényelmesebben érzi magát. Ez a gravitáció tart mindenkit
azon a síkon, ahol az egyes emberek tökéletes összhangban lehetnek
környezetük rezgéseivel. Ha valakiben felébred a vágy, hogy magasabbra lépjen,
minden lehetőség adva lesz számára a felemelkedéshez. Senki nem fogja
akadályozni az illetőt, elzárni a magasabb síkok felé vezető utat az emberi
szellem elől. A tényleges felemelkedéshez azonban az emberi akaratra van
szükség, és az egyénnek magának kell önnön rezgésszintjét megemelnie hozzá.
De ismétlem,« - hangsúlyozta az angyali lény, - »mindenki előtt ott a lehetőség,
hogy szabadon válassza a felfelé vezető utat, akár a legmagasabb paradicsomi
szférákig, még azok előtt is, akik pillanatnyilag a legsötétebb pokoli bugyrokban
sínylődnek. Mi több, egy szép napon mindenki eljut majd a legmagasabb szintre.
Senki sem vész el, soha senki sem veszett el, és soha senki sem fog elveszni,
egyetlen emberi szellem-én sem!«”
„Képzelhetitek, micsoda öröm volt számomra ezt a jó hírt hallani! Egyetlen
emberi szellem-én sem veszhet el!” - lelkendezett örömteli elégedettséggel
Daskalos.
- De hiszen eddig is ezt tanítottad, hogyhogy az újdonság erejével hatott rád ez
a kijelentés? - néztem körbe kérdőn a szobában, s láttam a többieken, hogy ők is
furcsállják az esetet.
- Igazad van, de tudod, mindig volt bennem egy kis félsz, hogy a Hitlerhez,
Napóleonhoz vagy Sztálinhoz hasonló szellemiségek feloldódnak a
Szentszellemben. Szerencsére az angyali lény minden kétségemet eloszlatta e
téren. Világosan megmondta, hogy soha egyetlen emberi lény el nem veszhet,
függetlenül attól, hogy jelenvaló személyiségként mennyire gonosz volt az illető.
Pedig direkt megkérdeztem őt Hitlerről és társairól.
„Az ő énjük sem fog feloldódni,” - felelte megnyugtatóig. „Hosszú-hosszú időre
elalszanak ugyan, de amikor el jön az ideje a felébredésüknek, egy lépést -
egyszerre csakis egyet - ők is előrelépnek. Előrehaladásuk - vagy ha úgy tetszik,
szellemi érésük - fokozatos és nagyon fáradságos lesz. Te nem fáradsz bele a
felemelkedésbe, hiszen tudsz repülni. De akinek nincsenek szárnyai és ezért
kénytelen lépésről lépésre araszolni előre, folyamatosan érezve testének súlyát,
az bizony keservesen megszenved a felfelé vezető úton. Az általad említett
szellemiségek csak nagy nehézségek árán jutnak majd el a második, majd a
harmadik és a negyedik lépcsőfokig, és így tovább.”
- Nem feltételezhetjük esetleg, Daskale, - vetettem fel egy újabb kérdést, - hogy
mondjuk Hitler, aki olyan meghatározó szerepet - ha mégoly pusztítót is -
játszott az emberiség történelmében, valójában igen fejlett, öreg lélek volt, aki
valamilyen úton-módon letért a szellemi fejlődés helyes ösvényéről?
- Erre a kérdésedre nem tudok válaszolni, ezzel a témával még sosem
foglalkoztam. Találgatni pedig nem szeretnék. Hacsak nem jártam utána
valaminek, ha nem szereztem egy adott dologról személyes tapasztalatokat, jobb
szeretek csendben maradni. És még ha vannak is elképzeléseim, ha sokat
kutattam is egy területet, akkor is előfordulhat, - mint azt épp az imént
meséltem nektek -, hogy néhány aprócska részlet elkerüli a figyelmemet.
Tényleg igazi meglepetés volt számomra a felismerés, hogy az asztrális
dimenziónak hány újabb rétegét lehet még megkülönböztetni!

Loizos, a fiatal orvostanhallgató, Daskalos belső tanítványi körének egyik tagja

megpróbálkozott egy felvetéssel: - Lehet, hogy pontosan annyi régió létezik,
Daskale, ahány emberi szellem, így ténylegesen mindenki az őt megillető helyre
kerülhet.
- Drága Loizo, - szólalt meg Daskalos dörgedelmesen, - sose hozzunk
elhamarkodottan végkövetkeztetéseket! Egy mesternek először fel kell tárnia a
tényeket, tanulmányoznia kell őket, tapasztalatilag igazolnia kell azok
valódiságát, és csak ezt követően vonhat le következtetéseket. Ahhoz, hogy egy
efféle kijelentést tegyünk, nagyon sok szellemi kutatást kell még folytatnunk!

Daskalos, hogy a feddő szavai hallatán beállt csendet oldja, meg- enyhülten
hozzátette még a jól ismert szokratikus aforizmát: - Csak azt tudom, hogy nem
tudok semmit.
Alig, hogy befejezte a mondatot, megcsörrent a telefon. Én vettem fel a kagylót;
Theophanis telefonált Paphosból. Remegő hangon kérte Daskalost.
- Emlékezz, mit tanítottunk éveken át, Theophani?! - harsogott a telefonba
Daskalos, hogy megnyugtassa hetvenéves jó barátját, akivel hosszú ideje
munkatársi kapcsolatban állt a szellemi úton.
- Drága jó Theophani, hiszen tudod, hogy a halál nem létezik! Ne sírj hát, kérlek!
Menj, feküdj le arra a díványra a másik szobában, tudod, amin én szoktam
heverészni, ha nálatok vagyok vendégségben, és pihend ki magad. Megyek, és
én is próbálok segíteni, rendben?

Miután letette a telefont, Daskalos elmagyarázta nekünk, mi történt. Amint

Theophanis hazaért Paphosba, a sziget délnyugati csücskében lévő
kikötővárosba, halva találta hetvenhárom éves nővérét.
- A belső kör délelőtti gyűlésén próbáltuk figyelmeztetni őt, - fűzött az esethez
további magyarázatot Kostas, - sőt, a szokásos előadás szinte el is maradt, csak
hogy a fennmaradó időben felkészítsük Theophanist arra, amit hazatérésekor fog
felfedezni.
Kostas elárulta nekünk, hogy ő és Daskalos előre tudták, mi fog történni, de
hiába célozgattak Theophanisnak, ő semmit sem vett észre a nővérére irányuló
utalásokból, annyira odavolt érte. Pedig Daskalos fennhangon közölte vele, hogy
a nővére nem érzi túl jól magát aznap. A gyanútlan Theophanis azonban csak
akkor értett meg mindent abból, amit Daskalos mondott, amikor három órával a
gyűlés vége után hazaért Paphosba.
Daskalos egyáltalán nem tűnt szomorúnak, annak ellenére sem, hogy ő maga is
igen közel állt Dorához, Theophanis elhunyt nővéréhez. Sőt, filozofálni kezdett a
halál illuzórikus voltáról, és közölte, mennyire természetes velejárója az életnek,
hogy az öregek meghalnak.
- De jobb, ha most megyek, és megnézem, mi zajlik odaát, - zárta le hirtelen a
témát Daskalos, s ezúttal mégis csak vegyült a hangjába némi aggodalom. -
Lehet, hogy elkél a segítség Dórának!
Csendben maradtunk hát, míg Daskalos behunyta szemeit, fejét kényelmesen
hátrahajtotta, és karjait összefonta maga előtt. Mind az öten, akik jelen voltunk -
Theano, Kostas és Aspasia is, valamennyien a belső kör tagjai - Daskalos arcára
szegeztük a tekintetünket, ahogy belemélyedt abba az állapotba, amiről
jómagam azt feltételeztem, hogy egyfajta mély transz. Körülbelül tíz perc telt el
így, néma csendben. Daskalosnak félig kinyílt a szája, de mintha nem is lélegzett
volna egész idő alatt. Mindenki tisztában volt vele, hogy Daskalos testén kívül
Paphosba látogatott, hogy segítsen Dórának. Aztán hirtelen kinyitotta a szemeit,
hogy beszámoljon élményéről.

- Dórával minden a legnagyobb rendben, - jelentette ki szokásos

határozottságával Daskalos.
- Igaz, eleinte nem volt tisztában a helyzetével.
„Daskale, rég nem láttalak. Hogy kerülsz ide ilyen hirtelen?” Ezzel fogadott, majd
előadta nekem, hogy egész nap nem valami fényesen érezte magát, de már
egészen jól van.
„Gyere, kedvesem,” - mondtam neki, - „jobban teszed, ha lefekszel egy kicsit és
jól kialszod magad. Biztosan elfáradtál.” Azzal elkísértem őt a magasabb
világokba, távol a fizikai testétől és a házától, nehogy a rokonok gyásza zavart
keltsen a tudatában.

A jajveszékelés, a hisztérikus sírás-rívás, amit a hozzátartozók néha művelnek,

csak árt az elhunytnak, magyarázta Daskalos. Ezért vágott el ő is minden
kapcsolódási szálat Dora és a fizikai világ között, hogy az asszony lelke is
nyugovóra térhessen.
Fél óra múlva Theophanis újra telefonált, és megköszönte Daskalos segítségét.
Kipihente magát, ahogy mestere javasolta, és már sokkal jobban érezte magát.
Dora halála jó lehetőséget kínált számomra, hogy Daskalosszal részletesen
megvitassam a halál utáni élet kérdését. Megemlítettem neki, hogy éppen a nagy
német misztikus és tudós, Rudolf Steiner egyik könyvét olvasom, és hogy
mennyire lenyűgöz az a rengeteg hasonlóság, amit Steiner és Daskalos tanításai
között fedezek fel. A könyv egyik fejezete tulajdonképpen kifejezetten a halál
utáni létről, avagy szanszkrit kifejezéssel élve a kámalókáról szólt. Daskalos
kifejezte csodálatát Steinert illetően, de amikor jellemezni kezdte őt, rájöttem,
hogy összetévesztette a német bölcset egy tolószékbe kényszerült gyógyítóval.
Márpedig Steiner maga nem igen gyógyított, és semmi esetre sem volt
nyomorék.
Úgy döntöttem hát, hogy gyorsan hazaugrom az említett könyvért, egyrészt
hogy tisztázzuk a félreértéseket, másrészt hogy megtárgyaljuk, mit is lehet tudni
a halál utáni létezésről. Fél óra alatt visszaértem, és bíztam benne, hogy
Daskalos továbbra is ráér és készségesnek mutatkozik a beszélgetésre.
Amikor újfent beléptem otthonába, a többiek már nem voltak sehol; bizonyára
mind hazamentek. Daskalos a heverőn feküdt, és csukott szemmel orosz
gregoriánokat hallgatott magnóján. Olyan hangos volt a zene, hogy észre sem
vette, amikor leültem vele szemben egy karosszékbe, a szoba másik végében.
Daskaloson látszott, hogy mély meditatív állapotban van. Ahogy ott elnéztem őt,
eszembe jutott, hogy talán éppen szeretett Oroszországában időzik testen kívül.
Bár ebben az életében ciprusi görögnek született, félig skót szülők gyermekeként
(mindkét nagyapja skót származású volt, akik Cipruson találtak maguknak görög
feleségeket), mégis erős vonzalom élt benne Oroszország iránt. A Sztoában
berendezett kis könyvtárában több ősrégi orosz monográfia is porosodott.
Egyszer elárulta nekem, hogy közvetlenül mostani inkarnációját megelőzően
orosz író volt, és ennek az előző életének az emlékei még túlságosan is élénken
éltek a tudatában. Nem esett nehezemre elképzelnem őt mint nagyszakállú,
tizenkilencedik századi orosz művészembert, aki azokban a viharos történelmi
időkben a pennájával harcolt az igazságért, és szenvedélyes hangvételű írásaival
igyekezett a létezés legmélyebb misztériumaiba beavatni az embereket.
Jó húsz percig ücsörögtem így mélázva, amikor lejárt a kazetta - előbb
abbamaradt az orosz ortodox liturgia, majd hangos kattanással kikapcsolt a
magnó. Néhány másodperc múlva Daskalos is magához tért, kinyitotta a
szemeit, és egyenesen felült a heverőn. Ekkor vett csak észre. Szokatlanul nagy
volt a csend. Se látogatók nem vártak rá az előszobában, és kora délután lévén a
közeli telken folyó építkezés pokoli lármája is szünetelt éppen. S hogy végleg
megnyugodjam, a telefon sem kezdett el percenként csörögni. Daskalos
kipihentnek látszott, és beszédes kedvében volt, úgyhogy a csendet megtörve
igyekeztem felvenni délelőtti társalgásunk fonalát, és röviden összefoglaltam
azokat a kulcspontokat, amiket Steinertől olvastam a halál utáni élettel
kapcsolatban.
- Steiner azt tanítja, - kezdtem bele kiselőadásomba, - hogy amikor a lélek a
purgatóriumba, vagy hogy az ő szanszkrit terminológiájával éljek, a kámalókába
ér, ott átmegy egy értékelési folyamaton: végignézi aktuálisan leélt életének
minden mozzanatát. Steiner szerint az én a leélt élet egyharmadának megfelelő
ideig marad a kámalókában, s eközben minden benne maradt tisztátalan
vágyától és sóvárgásától szenvedni fog. Ezt a megpróbáltatást követően az
asztráltest - immár megtisztultan - feloldódik a lélekóceánban. A kámalókában,
mondja Steiner, az ember mindazt megtapasztalja, amit életében mások ellen
elkövetett, csakhogy ezúttal a másik szemszögéből: egy gyilkos például az
áldozat szerepét lesz kénytelen átélni.
- Pontosan így van, - bólogatott egyetértően Daskalos.
- A kámalóka után - folytattam, - Steiner szerint az én továbblép a szellemi
birodalmakba, hogy majd visszatérjen onnan egy új életbe, és törlessze karmikus
adósságait, illetve jóvátegye vétkeit. Steiner azt állítja, hogy a személy maga
választja meg a környezetet, ahová leszületik, beleértve saját szüleit is.
- Vigyázz, ne keverd a fogalmakat! - szólt közbe Daskalos. - Nem a jelen
személyiség választja meg inkarnációja helyszínét, hanem a magasabb én!
Szellem-énünk leszáll velünk az anyagi világba, őrangyalunkkal együtt, akit az
Abszolútum rendel mellénk, hogy első testet öltésünktől felszabadulásunk
pillanatáig végigkísérjen minket életeinken. Általában ezzel az angyali lénnyel
azonosítja magát az ember, őt érzi magának, aki tükörként villantja fel előtte
tudatállapotának változásait, hogy ezáltal ébressze rá az egyént tetteinek
következményeire. Olyan tükörként szolgál ez a lény, amit nem lehet csak úgy
félretolni magunk elől, vagy földhöz vágva ezer darabra törni. Ha tetszik, ha
nem, a tükör mindig előttünk lesz, és nem kerülhetjük el, hogy ne lássuk meg
benne gondolatainkat, érzéseinket és cselekedeteinket. Ha gyilkoltál, meglátod
benne saját halálodat. Abban a pillanatban, ahogy valakire fegyvert fogtál, már
alá is írtad saját halálos ítéleted. Steinernek igaza van. Aki karddal él, az kard
által hal. Ez a törvény nemcsak a durva anyagi világra érvényes, hanem a
magasabb, asztrális és mentális dimenziókra is. Érted, Kyriaco? Ha az ember az
asztrális világok törvényeit sérti meg, azért az asztrális világokban fog felelni,
csakúgy, mint ahogy a fizikai síkon elkövetett bűnökért a fizikai síkon kell
vezekelnie.
- Azt mondod, - próbáltam követni Daskalos okfejtését, - hogy az ember az
asztrális világba átlépve is képes karmát teremteni magának?
- De még mennyire! Természetesen.
- És ha így tesz, akkor asztrális adósságát az asztrál világban kell törlesztenie,
nem a fizikai síkon.
- Úgy van, - bólintott Daskalos, és további magyarázatba fogott.
- Ha az ember gondolatai és érzései a durva anyagi világban késztették
cselekvésre őt, akkor a durva anyagi világba kell visszatérnie, hogy megfizessen
értük. Minden a neki megfelelő valóság szintje szerint kerül osztályozásra és
elbírálásra. Tegyük fel, hogy valakire hirtelen felindulásból kést rántottál a durva
anyagi világban, de végül mégsem fajult tényleges gyilkosságig az ügy. A
bűncselekményt már akkor is elkövetted! Ahogy Jézus mondta: „Aki felebarátja
feleségét megkívánja, szívében házasságtörést követ az el!” [...valaki asszonyra
tekint gonosz kívánságnak okáért, immár paráználkodott azzal az ő szívében.
(Máté 5.28.)] Ez a krisztusi kijelentés pontosan az efféle esetekre vonatkozik.
Gyilkos gondolataiddal és érzéseiddel a magasabb világokban kell majd
szembesülnöd. Hiszen ha nem is öltél meg senkit, gyűlöleteddel akkor is olyan
elementálokat teremtettél, akik károsan befolyásolhatják mások életét, feltéve
persze, hogy az adott személyek az illető elementális lényekhez hasonló
hullámhosszon rezegnek. A magasabb világokban tehát már a gyilkosság
gondolatától is gyilkosnak számít az ember, függetlenül attól, hogy
felindultságában tényleg ölt-e, vagy sem. „Semmi sem marad titokban,” -
mondta Jézus. [Mert nincs oly titok, mely nyilvánvalóvá ne lenne, és nincs oly
elrejtett dolog, mely ki ne tudódnék, és világosságra ne jőne.(Lukács 8.17.)] Az
embernek mindenért meg kell fizetnie.
- De mi módon fizethetünk az asztrális világban egy érzelmi
megnyilvánulásunkért, ha az nem materializálódott a fizikai síkon? - kérdeztem
értetlenül.
- Hát úgy, hogy az adott érzés az asztrál világban ölt testet, - felelte Daskalos
habozás nélkül. - Hisz tudod, az asztrális világ is anyagi természetű, csak sokkal
finomabb a rezgésszintje.
- Ezek szerint az elementálok, amiket az ember az érzéseivel és gondolataival
életre hív, az asztrális világban fogják kísérteni gazdájukat?
- Pontosan. És mit gondolsz, ki fogja ezt engedni nekik? - kérdezte Daskalos, és
előrehajolt, mint aki nagy titkot készül elárulni.
- Az ember maga, mint szellemi én-lény! - azzal mutatóujjával a szívemre
bökött. - Tudsz követni? Az ember következő inkarnációjáról nem a jelenvaló
személyiség határoz. Ahogy azt tanításaimban már többször kifejtettem, az
ember e tekintetben két részből áll: egyfelől a jelen személyiségből, mely
természetét tekintve bűnös és - hogy úgy mondjam - tudatlan, és amely
önmagának szabja ki jól megérdemelt büntetéseit; másfelől a belső énből, mely
tiszta, bűntelen és mindenek bölcs tudója. Ez utóbbi részünk felügyeli jelenvaló
személyiségünket, és figyelmezteti minduntalan: „Fáj valami? Tudom, de hidd el,
semmit sem tehetek ellene. Fejlődésed érdekében szükséged van az adott
fájdalomérzetre.” Maga az én, belső önvalónk is átéli a jelen személyiségünk
eltévelyedéseiből adódó szomorúságot.
- Feltételezem, ezt a szomorúságot érezte Jézus is, csakhogy O az egész eltévedt
emberiség miatt.
- Úgy van. Az emberi szellem fizikai síkra történő leszületéséről tehát a
magasabb én dönt, mégpedig a négy őselem mestereivel összhangban.
- Az őselemek mesterei? Ezek szerint nem egyedül legbelsőbb önvalónk felelős a
döntésért? - kérdeztem.
- Természetesen nem. Hogyan is avatkozhatna bele döntésével szellem-énünk a
durva anyagi világ folyamataiba anélkül, hogy előzetesen ne egyeztetne az
őselemek mestereivel? A fizikai világot felépítő elemek nem csak úgy oda vannak
ám hajigálva valahogy a nagy semmibe; mindegyik elemnek megvan a maga
szellemi mestere, akik lehetővé teszik a testet öltést, hogy szellemünk fizikálisán
is kifejezésre juttathassa önmagát. Ezeket a mestereket hívjuk arkangyaloknak,
Gábrieleknek, Michaeleknek, Rafaeleknek és Urieleknek. Persze az indiai
hagyományokban ugyanezeknek a lényeknek más neveik vannak. Amikor az
ember a fejlődésben elér egy bizonyos szintet, képessé válik felvenni a
kapcsolatot ezekkel az arkangyalokkal, sőt, maga is eggyé válhat velük. Ekkor
mondhatjuk azt valakiről, hogy tökéletesen urává vált az elemeknek, s képes
elsajátítani a materializáció, illetve a dematerializáció „csodáját”. Ezeknek a
jelenségeknek a hátterében ugyanis az elemekkel való tudatos bánásmód áll.

Daskalos pár percre elhallgatott, és a gondolataiba mélyedt. Aztán a

következőkkel folytatta: - Nem könnyű a jelenvaló személyiséget észhez téríteni.
A belső énnek többször is pofon kell legyintenie, mire végre-valahára megfelelő
józansággal kezd működni. A jelenvaló személyiség ilyen szempontból hasonlít
egy dörzsölt ügyvédhez, aki önmagának igyekszik megmagyarázni minden egyes
tettét. Pedig mindaddig, míg ezt teszi, egy helyben fog toporogni szellemi
fejlődési útján. Érted már, miért fektetek akkora súlyt az önelemzésre,
önmagunk megismerésére és uralására? Amit öntudatlanul kényszerből kellene
végigélnünk, azt akaratlagosan is felvállalhatjuk, elkerülve ezzel a fájó karmikus
megtapasztalásokat. A meditációs gyakorlatok és önelemző módszerek ily módon
felgyorsítják az ember szellemi fejlődését.
- Gondolom, ha erre rájön valaki, ha szembesül ezekkel az igazságokkal,
automatikusan figyelni és fegyelmezni kezdi gondolat- és érzelemvilágát, és így
önértékelése is egyre objektívebbé válik, - szóltam. - Ez pedig oda vezet, hogy a
tetteiben is jobb emberré lesz.
- Akkor lesz jobb emberré, amikor a jelenvaló személyiség ráébred a valóságra,
és kimondja: „Megvallom bűneimet, hibáimat...”
- Szerintem a „megvallás” még kevés! - vetettem közbe.
- Nincs igazad. Amikor valaki eléri ezt a szintet, vallomásával tulajdonképpen azt
fejezi ki: „Átadom magam magasabb énemnek, akinek jogában áll fegyelmeznie
engem!”
De vajon hogy bírja vallomásra belső önvalónk a jelenvaló személyiséget?
Hogyan emeli ilyen magasra a tudatszintjét? Nos, oly módon, hogy
személyiségünket annak a szerepébe helyezi, akit megbántottunk, akivel
igazságtalanul bántunk. Ezzel a módszerrel segít minket, jelenvaló
személyiségeket bölcs szellem-énünk, hogy észhez térjünk és megvalljuk
vétkeinket. Mindaddig ugyanis, míg csakis jelen személyiségünk önzőségének
szemüvegén keresztül vagyunk hajlandók szemlélni a világot, sosem leszünk
képesek a magasabb megismerésre és a szellemi fejlődésre. Érted? Szó sincs
büntetésről, amit a magasabb én ró ki emberi mivoltunk alacsonyabb részére, a
jelen személyiségre. Sokkal inkább beszélhetünk megvilágosodásunkat elősegítő
módszerről. A Legkegyelmesebb, Krisztus nem enged bűnhődni minket. Csak
leckéket ad, amelyek megoldásával előrébb juthatunk spirituális utunkon.

- Mondanál egy konkrét példát arra, hogyan működik ez a bizonyos szerepcsere

a magasabb világokban? - kérdeztem.
- Nehéz erről beszélni, a láthatatlan segítők munkájáról. Pedig az asztrális
világban rendszeresen találkozunk ilyen esetekkel. Előfordul például, hogy valaki
a segítségünket kéri, mert úgy érzi, hogy valaki üldözi őt és az életére tör. Mi,
láthatatlan segítők persze észleljük, hogy az illető, aki üldözöttnek érzi magát,
élete során embert ölt, és most azt érzi, valamikori áldozata nem hagyja nyugton
őt. De vajon ki szabadítja az áldozat elementáljait a hajdani gyilkosra?
Daskalos rövid hatásszünet után lágy hangon maga felelt meg a költői kérdésre:
- Nos, magának a gyilkosnak a magasabb énje, azaz tulajdonképpen önmaga!
Ilyen esetben az áldozat legtöbbször ártatlan, akinek egyáltalán nem áll
szándékában bosszút állni a haláláért. Persze néha előfordul, hogy az áldozatban
is tombol a bosszúvágy, és ő vetíti ki negatív elementáljait gyilkosára. De
mondom, a legtöbb általam is tanulmányozott esetben nem ez volt a helyzet,
hanem maga a gyilkos kísértette általuk önmagát.
- Gondolom, „gyilkos” alatt itt most az illető magasabb énjét, tudatosságának
forrását érted, ugye? - kérdeztem közbe.
- Természetesen. Ugyanakkor, ha a gyilkos megtanulja a leckét és igazi
megbánást tanúsít, felszabadul karmikus terhei alól, és nem kell szükségszerűen
elszenvednie azt, amin hajdani áldozata ment keresztül. Ezt nagyon fontos
észben tartanunk! Ha okultál leélt életed történéseiből, nem leszel lemészárolva,
még ha annak idején te le is mészároltál másokat. Látod, először azt hittem, az
„Aki karddal él, az kard által hal” törvénye abszolút érvényű, és kikerülhetetlen.
De az asztrális világban végzett további kutatásaim és tapasztalataim
meggyőztek arról, hogy nem feltétlenül van igazam. Ez persze nem jelenti, hogy
a törvény ne működne, vagy ne lenne igaz. Egyszerűen csak felül lehet rajta
emelkedni. Ha az ember nem tanulta meg a leckét, ha nem tért észre, akkor
bizony kard által fog elveszni, függetlenül attól, hogy eredeti áldozata a halálát
akarja-e, vagy sem. Lehet, hogy egyáltalán nem az a típus, aki fegyvert emelne
bárkire is. Ha a valamikori áldozat spirituálisán fejlett lélek, akiben a
bosszúszomj helyett a megbocsátás él, de a gyilkos még nem tanulta meg azt,
amire szüksége lenne a továbblépéshez, akkor, tegyük fel, következő életében
egy ártatlannak tűnő műtétbe fog belehalni. Még egyszer hangsúlyozom, mindez
csak akkor fordul elő, ha az illető szellemi fejlődése érdekében erre van
szüksége.
„De tegyük fel,” - folytatta Daskalos a példát, - „hogy az illető tudatossága elért
egy bizonyos szintet, és belátja múltbeli tetteinek gonoszságát. Gyökeres tudati
átalakulásának köszönhetően Isten leveszi válláról a karmikus terheket, és
megszabadítja őt múltjának kellemetlen emlékeitől. Csak a tapasztalat lényegi
magva marad meg, ami a következő életben például úgy csírázhat ki, hogy az
illetőből ezúttal egy jó sebész válik, aki bár ismét »karddal« él, de ezúttal
életeket ment a »fegyverével«. Nem embert öl majd, hanem gyógyítani fog!” -
azzal Daskalos magasra emelte ökölbe szorított kezét, mint aki egy képzeletbeli
kard markolatát szorítja éppen.
- Ha jól értelek, azt állítod, hogy a karma törvénye nem egy abszolút érvényű,
kikerülhetetlen valami, hanem felül is lehet kerekedni rajta?
- Igen, jól érted. Hadd magyarázzam el még egyértelműbben! Mint azt eddig is
tudtad, a karma teljesen természetesen, törvényszerűen működik. Csakhogy egy
magasabb érvényű törvénnyel felül lehet írni azt! Ezt tanította Krisztus. Ezért
szólította fel az embereket a bűnbánatra. Ha nem így lett volna, ha a karma
azóta is szigorú kegyetlenséggel működne tovább, akkor a kereszténység eltűnt
volna a történelem süllyesztőjében, és a „Viseljétek egymás terheit” intés
értelmetlen lenne.
„A karma az ok és okozat törvénye, amely nem csak a fizikai síkon, de a
teremtés minden világában működik. Attól a pillanattól kezdve, hogy a durva
anyag megteremtetett, a vonzás és a szeretet törvényei révén a megtelelő
formában alávettetett a karma törvényének.”
- Azt hiszem, elvesztettem a fonalat. Hogy mondod?
- Vegyünk egy példát, mondjuk, egy sziklatömb karmáját! A sziklát ugye víz és
föld alkotja, amely adott hőmérsékleten szilárdult meg. A szikla karmája tehát az
őt alkotó víz-, föld- és tűz-elem karmájából tevődik össze. Na már most, ha
tudományosan közelítünk a sziklatömbhöz, egyszerű matematikai számítások
segítségével (a Föld tengely körüli forgásából, az adott földrajzi területre
jellemző hőmérsékleti és csapadékviszonyokból stb.) megjósolhatjuk a szikla
további sorsát: azt, hogy száz, kétszáz, ötszáz, vagy ezer év múlva porlad el.

- Jól értem, eszerint a fizikai törvények is a karma egyfajta megnyilvánulási

formái? - csodálkoztam.
- De még mennyire! - felelte Daskalos határozottan. - De nem győzöm elégszer
hangsúlyozni, létezik egy magasabb törvény, a tudat, az emberi tudat törvénye.
Tegyük fel, a sziklán végzett tanulmányaimból arra a megállapításra jutok, hogy
az ezer év múlva fog felosztani alkotóelemeire. De ha veszek egy dinamit rudat,
azzal másodpercek alatt porrá zúzhatom. A sziklatömb, ami magától ezer év alatt
került volna egyik létállapotból a másikba, most az emberi tudat
találékonyságának köszönhetően pillanatok alatt jutott ugyanoda. Ezer év
karmája másodpercek alatt lett letudva. Teljesen új valóság állt elő, teljesen új
karmikus viszonyokkal. Ez persze nem jelenti, hogy magát a karma törvényét
lennénk képesek eltörölni, vagy hogy egy sziklatömb felrobbantásával a több
milliárd másik szikla ezer éves karmáját is megszüntetnénk. Vagy hogy egy
másik példát említsek, az ember feltalálta a sugárhajtású repülőgépet, amivel
időlegesen képes legyőzni a gravitáció törvényét, és így pár óra leforgása alatt
eljuthat Ciprusról Angliába. De ha a hajtóművek leállnak, a gép le fog zuhanni. A
gravitáció törvényén időlegesen felül lehet emelkedni ugyan, de véglegesen nem
lehet kiküszöbölni. Ahogy pedig a Föld tömegvonzása, úgy a karma törvénye is
mindig érvényes marad.

[Daskalos rendszeresen sajnálkozott azon, mennyire nyomorúságos életet él

manapság egy átlagember, és kifejtette, hogy az egyén spirituális fejlődésének a
magasabb asztrális és mentális képességek párhuzamos elsajátítása is részét
kellene, hogy képezze. Daskalos azt tanította, hogy e tekintetben a fizikai test
valóban börtönnek tekinthető, a szellem-én börtönének, és hogy az emberi
haladás egyik központi problémája a test börtönéből való megszabadulás, az
anyagi korlátokon való felülemelkedés. Ennek a felülemelkedésnek az egyik
lépése lenne az, ha az ember a fizikai test alvása közben is képes lenne
tudatossága teljes megőrzése.]
Mivel újabb látogatók érkeztek Daskaloshoz, hogy személyes jellegű
problémájukban a tanácsát kérjék, fél órára ismét felfüggesztettük
beszélgetésünket. A rövid szünet után Emily ragadta magához a
kezdeményezést:
- Daskale, szeretnék még többet megtudni a második halál megtapasztalásáról,
arról, hogy közben miféle öntudattal rendelkezik az ember?
- A második halál folyamatában az ember elérhet egy olyan pontot, - kezdett
újabb magyarázatba Daskalos, - ahol érzelmei, mégpedig legalapvetőbb érzelmei
nem uralják többé. Ehelyett a gondolatai válnak meghatározó erejűvé.
- Hogyan lehet megkülönböztetni ezt az intellektualitástól? - kérdeztem. - Amikor
azt mondod, a gondolatok veszik át az irányítást, úgy érted, hogy a szeretet
érzése is elvész?
- A szeretet nem érzés. A szeretet magának az Abszolútomnak az
alaptermészete. Különbséget kell tennünk emberi szeretet, és Isteni Szeretet
között! A gyertya lángja, a kandalló tüze nem azonos a Nap fényével. Magasabb
tudati nézőpontból a közönséges emberi érzelmek - még a legnemesebbek is -
csupán pislákoló tűzre emlékeztetnek, amely aligha világít be minden homályos
zugot. Ne keverjük össze a tűzijátékot az igazi napsütéssel!
- De Daskale, - igyekezett tisztázni a helyzetet Emily, - amikor azt mondod, hogy
a második halál alkalmával az ember átkerül a gondolatok világába, ez alatt azt
érted, hogy maga mögött hagyja az érzéseit? Azokra nincs is szükség többé?
- Megint csak azt mondom, hogy meg kell különböztetnünk az érzelmet mint
lényeget az érzelem jelenségétől. A felső mentális világban az ember maga válik
a szeretetté, ő maga a szeretet. Nem úgy, mint az alacsonyabb szférákban, ahol
csak saját egoisztikus önszeretete vetületeként szeret másokat. Az alacsonyabb
világokban az ember csak képzeli, hogy szeret, de valójában önmagától van
elbűvölve. Ezt hívom én itt érzelemnek. Kevesen akadnak ma bolygónkon, akik
igazán tudnak szeretni!
- Nyilván vannak fokozatok, - mondtam.
- Így igaz. No de akkor vajon milyen érzelmeket akar magának az ember, amikor
átlép a mentális világokba?
- De hiszen most mondtad, hogy az a gondolatok világa, Daskale!
- Milyen gondolatoké? Elválasztottad a gondolat jelentését az érzelem
jelentésétől? - kérdezett vissza Daskalos, majd mosolyogva, lágy hangon törte
meg a pár másodperces csöndet, ami abból adódott, hogy egyre inkább
nehezünkre esett követni mondatait:
- Kezdünk mély vizekre evezni!

„Hadd kérdezzek még valamit!” - folytatta Daskalos, és karjait keresztbe fonva

kényelmesen hátradőlt. „Mi a gondolat a felső mentális síkon?”
Jó diák módjára próbáltam értelmes választ kicsikarni fáradó
agytekervényeimből, hogy tanárom elégedett lehessen velem:
- Hát, talán tudatforma, tudati alakzat.
- De vajon külső tárgyakról alkotott tudatforma-e, vagy te magad válsz a
különböző tárgyakká? - azzal Daskalos széttárta a karjait, mintha képzeletben
körülöttünk heverő tárgyakra mutatna.
- A felső mentális szférákban az ember nem kívülállóként szerez ismereteket a
dolgokról, hanem maga válik megfigyelése tárgyává. Ezt hívjuk az Egység
élményének. A felső mentál szférákban a tudat nem külsődleges gondolati
formákat hoz létre, hogy az ember önmagán kívül próbálja megérteni a
valóságot. Ehelyett az ember maga válik önnön külső valóságává. Amikor átlépi
a felső mentális világ küszöbét, tudatosan képes olyan alakot ölteni, amilyet csak
szeretne, azzá válni, amivé csak akar, és eközben mégis mindvégig önmaga
marad.

„Nem tudom, követhető-e mindaz, amit beszélek,” - folytatta Daskalos. „Nehéz

ezeket az élményeket szavakba önteni! Néha még új kifejezéseket is alkotnom
kell, hogy az általam megtapasztalt, és nyelvi eszközökkel tulajdonképpen
kifejezhetetlen valóság lényegi magvát meg tudjam ragadni valahogy. A görög
nyelvben létezik például az antilepszisz (felfogás, tudatosság) szó. De a minap
kénytelen voltam megalkotni a szünantilepszisz (együttes felfogás, közös
tudatosság) szót, ami tudtommal nem létezik, csak hogy a tapasztalati
valóságról beszélni tudjak a belső kör tagjainak tartott előadásomon.”
- Mi az a szünantilepszisz?
- Arra próbáltam utalni vele, amikor két vagy több ember egyszerre ugyanazt a
tanulságot szűri le valamiből, vagy amikor tudatukkal pontosan ugyanazon a
módon ragadnak meg egy tárgyat.
- Ha jól értem, egy olyan állapotra célzol, ahol mindenki egyformán érzékel
valamit.
- Nem, a szünantilepszisz több puszta érzékelésnél. Ebben az állapotban az
ember eggyé válik az érzékelés tárgyával. A szünantilepsziszt tehát megelőzi az
Egység élménye. Látjátok, kénytelen vagyok efféle szavakat használni, aztán
vagy megérti valaki, hogy mit jelentenek, vagy sem. Ki tudja?
- A felső mentális szférákban tehát, - szólt közbe Emily, - az ember behatol a
dolgok természetébe, magába a valóságba. Sőt, eggyé válik a valósággal. Ezt
érted „gondolat” alatt ezen a szinten, ez az, amit a második halál folyamán -
megfelelő szellemi fejlettség esetén - elérhet az ember? Jól látom?
- Igen. A gondolat ezeken a szinteken az ember maga. Önnön természete. Nem
valami rajta kívülálló dolog, ami lázba hozza, vagy csalódottá teszi. A gondolat itt
maga a szeretet. A legmagasabb fokozatot akkor éri el az ember, amikor
igazából megérti és megéli a krisztusi üzenet lényegét: „Szeressétek
ellenségeiteket!” (Máté 5.44.) Létezik egy pont, amin túl az ember természetéből
adódóan felismeri, hogy gyilkos és áldozat ugyanaz a személy: ő maga!
- Az igazság megértése! Ez a gondolat természete a felső mentál szférákban, -
próbálkoztam újabb megfogalmazással.
- Nem. Nem az igazság megértése, hanem magává az Igazsággá válás! - javított
ki Daskalos.
- Hogy is mondta Krisztus? „Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet. ” (János
14.6.) Én vagyok!
- Tehát létezik egy pont, egy küszöb, amin átlépve az ember maga mögött
hagyja bűnös érzelmeinek körét, és egybeolvad az igazsággal, a valósággal.
- Úgy van. Na és mint gondoltok, hová lesznek az érzelmek a felső mentális
világokban? Vajon feloldódnak? Nem! Megtisztulnak a rájuk rakódott
szennyeződésektől. Olyan ez, mintha egy marék bűzölgő sarat tartanál a
tenyeredben, amiből ha tűz segítségével elpárologtatod a vizet, tiszta föld marad
a kezedben. A magasabb rendű tűz elem hatására elválik egymástól a föld és a
víz, és megtisztulnak. Nos, érzelmeink is olyanok, mint a sár: pillanatnyi
rajongásaink, gyűlölködéseink, sértődöttségeink, szeretetünk vagy utálatunk,
szimpátiánk vagy antipátiánk keverednek bennük nagy összevisszaságban. A föld
elem önmagában tiszta és jó. Gondoljatok csak a Földanyára! A sarat az teszi
büdössé, hogy föld és víz keveredik benne. Ez nem jelenti azt, hogy a
kellemetlen szag megszüntetése érdekében meg kellene szabadulnunk a sártól.
Hasonlóképpen, érzelmeinktől sem kell megválnunk. Nem. Arra van szükség,
hogy egy magasabb elem segítségével szétválasszuk a sarat alkotó földet és
vizet. Maga a föld elem tiszta és szent, csakúgy, mint a víz. A föld elemnek
köszönhetjük például azt is, hogy egyáltalán megnyilvánulhatunk a
háromdimenziós anyagi világban. Értitek, mire akarok kilyukadni? Amikor az
ember elér egy bizonyos tudatszintet, ráébred, hogy az Abszolútumon belül
semmi sem ronda és utálatos. Ezeknek a fogalmaknak csak az elkülönültség
világaiban van értelmük, s ott is csak olyan mértékben bírnak jelentéssel,
amennyire használójuk szerint ronda és utálatos valami.
„»Ha elérem a felső mentális szférát, megszűnik számomra a szeretet?« -
kérdeztétek. »Megszűnök szeretni barátaimat, gyermekeimet, unokáimat?
Megszűnnek számomra az érzéseim?«
Nem, a válasz egyértelmű nem. Az ember itt érti csak meg igazán Krisztus
szavait: »Szeressetek egyformán minden embert!«”
- Szóval nem a szeretet csökkenéséről van szó, hanem épp a szeretet
kiteljesedéséről, - bátorkodtam ismét megszólalni.
- Igen, a szeretet kiteljesedése! Néhányan a fejükhöz kapnak ilyesmik hallatán,
és hitetlenkedve tiltakoznak: „Az nem lehet, hogy az ember ugyanúgy szeressen
egy vadidegen, trottyos vénembert, mint a saját gyermekét!” Pedig lehetséges,
és előbb-utóbb mindenkinek meg kell próbálnia! A kis unokám semmit sem
veszít attól, hogy én másoknak is felajánlom a szeretetet.

„Hová akarok kilyukadni?” - folytatta Daskalos. Oda, hogy érzelmeinket, amelyek

ma még másra sem szolgálnak, mint túlságosan is nagyra nőtt egoizmusunk
kielégítésére, idővel felváltsuk a valódi szeretet kinyilvánításával. Ez a változás
pedig semmiféle áldozathozatalt nem kíván a részünkről. Sőt, még sokkal inkább
mi nyerünk vele! Sokan azt hiszik, hogy a kámalóka után az érzések
értéktelenekké válnak, s így megfosztatnak érzelmi életük gazdagságától. Pedig
éppen hogy azok az érzések értéktelenek, amelyektől ma gazdagnak képzelik
magjukat! A víz és a föld, ha összekeverednek, csak förtelmes szagú,
tökéletesen értéktelen sarat alkotnak. De ha szétválasztjuk az alkotóelemeket,
kiderül, hogy a föld és a víz is hasznos és értékes. Vegyünk egy magasabb rendű
elemet, jelen esetben a tüzet, s azzal máris megtisztíthatjuk őket. így váljunk mi
is, emberek, tiszta Tudattá!
- Úgy érted, gondolattá?

- Nem, nem gondolattá. Tudattá! Megpróbálom hozzávetőlegesen érzékeltetni a

különbséget egy analógia segítségével. Tegyük fel, hogy a tudat az a fény, ami
rávetül egy tárgyra, s arról visszaverődve a tárgy képe mint ingerület, végigfut a
látóidegen, eljut az agyba, az megalkotja a tárgy háromdimenziós képét, s végül
az ember azt mondja: „Látom a tárgyat.” Mondjuk úgy, hogy ez a hétköznapi
gondolat. Ehhez aztán egy érzés társul: „Tetszik, amit látok; nem tetszik, amit
látok. Akarom; nem akarom.” Ekkor még az „én” mint megfigyelő, és az „én”
által megfigyelt tárgy két külön entitás, s az „én” - érzései alapján - ítéletet hoz
megfigyelése tárgyáról.
De amiről én beszélek, a tudat, az valami egészen más dolog! Én nem várom
meg, hogy egy külső fényforrás tegye lehetővé számomra ennek vagy annak a
látványnak az érzékelését, ezzel elkülönítve engem mint érzékelőt a rajtam kívül
álló, érzékelhető dologtól. Nem. Én magát a Tudatot hívom segítségül, mert
rájövök, hogy „én”-em leglényege a tudat, ami nem más, mint az Abszolútumnak
is a leglényege. Nem arról van tehát szó, hogy a tudatot mint külsődleges
valóságot arra használom, hogy mentális képeket alkossak, s ezáltal lássam a
rajtam kívülálló dolgokat, hanem arról, hogy tudatosságomat egybeforrasztom a
külső valósággal, s mint megfigyelő, eggyé válók a megfigyelés tárgyával. Ezáltal
pedig nincs szükségem arra, hogy próbáljam megérteni az adott dolgot, hiszen
én magam vagyok az. Tudom, ismerem. Azzá váltam.
Emily, csakúgy, mint jómagam, feszült figyelemmel hallgattunk, és próbáltuk
követni Daskalost. Feleségem a német költőre, Rainer Maria Rilkére hivatkozott,
aki hasonló módon érvelt a költő és költészetének tárgya közötti viszony
természetét illetően: - Rilke azt állítja, hogy a költészetben csak egy módon
lehet megismerni a tárgyat: eggyé kell válni vele.
- Egy pillanat, - vágott közbe Daskalos. - Vajon Rilke teljes egészében eggyé vált
megfigyelése tárgyával, avagy csak annak felszínével, a képmásával? Hiszen az
egységnek is vannak fokozatai!
- Mondok egy konkrét költői példát, - felelte Emily. - Rilke egyik versében egy
ketrecbe zárt párducról ír. A költő kívülről látja és írja le a ketrecben lévő vadat,
ugyanakkor Rilke elismeri, hogy ez a nézet nem ad valós képet az állatról. Egy
költő igazából csak akkor írhatna élethűen a párducról, ha ketrecében eggyé
válna vele.
- De hogyan? Hogyan? - kérdezte Daskalos. - Nem elég meg-, mondani a „mi”-t,
a „hogyan”-t is tudnunk kellene!
- Rilke a tárggyal alkotott egység (Dingedichte) révén érezte át, mit jelent -
mondjuk - ketrecbe zárt párducnak lenni, - magyarázta Emily. - A vers ritmusa
tökéletes! Az olvasó szinte együtt él a rab állattal, átérzi fogsága felett érzett
minden kétségbeesését.
- De azért Rilke mégsem változott párduccá, igaz? - kérdezte csipkelődve
Daskalos.
- A képzeletével keltette fel az egység érzetét, - feleltem.
- Rilke egyszerűen a dolgok belső valóságát (Innerlichkeit der Dinge)
tolmácsolta, abban a formában, ahogyan azt ő maga tapasztalta, - fűzte hozzá
Emily.
- Rendben. De ő maga mégsem változott párduccá. Az igazi egység azt jelenti,
hogy bármi legyen is a párducban, az ember azzá válik, téren és időn túl. Nem
pedig csak megfigyeli a párducot és empatikusán elképzeli, milyen érzés lehet
ketrecbe zártan élni. Rilke megközelítésmódja egy lépés az egység felé, de még
nem az igazi egységélmény.
- Min kell dolgoznia az embernek ahhoz, hogy elérje ezt az állapotot? - kérdezte
Emily.
- Koncentrációs és meditációs képességét kell fejlesztenie. Az ember így idővel
olyan tudatossági szintet érhet el, ahol egyszerre minden információ birtokába
juthat egy adott dologról, szemben a tudományos kutatókkal, akik évekig, vagy
akár évtizedekig is tanulmányozhatnak valamit. Egy botanikus például éveken át
gyűjthet adatokat egy adott rózsafajtáról, és még akkor is csak vajmi keveset
fog tudni a virágról. A külső megfigyelés ugyanis igen kezdetleges tudati és
megismerési szint, még ha az átlagember általában csak ezzel a képességgel
rendelkezik a fizikai síkon. De ha valaki képes felemelkedni a felső mentális
szférákba, ott eggyé válhat magával a rózsabokorral, és egyetlen pillanat alatt
mindent megtudhat róla - attól kezdve, hogy magként elvetették, odáig, amikor
már fel fog oldódni a téridőben. Minderre azért képes az ember, mert eggyé válik
a rózsabokorral.
- Erre utaltál egyszer, mint megismerési roham, - szólaltam meg.
- Ez az egységélmény az egyik legnehezebben felfogható dolog, még a belső kör
tagjainak is meggyűlik vele a bajuk. Az ember felülemelkedik téren és időn, és
maga válik a dolgok lényegévé. A konkrét, folyamatosan fejlődő és változó
alakzatok világa helyett belép az állandó ideák világába. Amikor az egység
állapotában kiterjesztem a tudatosságomat, mindaz, ami addig kívül volt, a
belsőmmé válik. Az egység élményében eggyé válók az egész teremtéssel:
tudatosul bennem az arkangyalok feladata csakúgy, mint az életadó Krisztus-
Logosz szerepe, Hogy mit nyer ezzel az ember? A legelső, legalapvetőbb elvekkel
válik eggyé, mindenek belsejébe nyer betekintést. Kérdezhetnétek, hogy amikor
az ember egyszer eléri ezt a fokot, attól kezdve vajon minden mást lebecsül-e,
mint alacsonyabb rendűt, de erre nemmel kellene válaszolnom. Hiszen a
valóságban nincs magasabb és alacsonyabb.
„Hozzá kell tennem, hogy a rajtunk kívül lévő dolgok megismerésének vágyát
sohasem fogjuk tudni kielégíteni. Tudás utáni szomjunk csillapíthatatlan. Ily
módon sosem nyughatunk. Mindaddig, míg különbséget teszünk önmagunk és
megismerésünk tárgya közt, folyamatosan kielégítetlenek maradunk. Teljes és
tökéletes megelégedéssel csak az fog eltölteni minket, ha eggyé válunk azzal,
amit meg szeretnénk ismerni.”
Daskalos itt megállt egy pillanatra, előredőlt, és kezét feje tetejére szorította
úgy, hogy közben a könyöke a térdén pihent.
- Nem könnyű ezekről a dolgokról beszélni, - mondta, és megrázta a fejét. - Ha
Yohannan atya nem lenne, egy szót sem tudtam volna mondani nektek
mindarról, ami ma szóba került közöttünk. Ha elveszítem az összhangot vele,
rögtön akadozni kezdek. Nézzetek csak rám! Hogy is férhetne magától ekkora
bölcsesség az én szegény öreg, érelmeszesedéses koponyámba? - kopogtatta
meg Daskalos a feje búbját. - Vegyétek észre, hogy nem én tartom az
előadásokat, nem én tanítok ezt vagy azt, hanem Yohannan atya! - és
Daskalosnak fényesen ragyogtak a szemei, ahogy ránk tekintett.
Háromdimenziós világunkhoz mért akadémikusi tudatom megfeneklett, kínos
zavarodottsággal roskadtam magamba. Nem rendelkeztem tisztánlátó
képességgel, úgyhogy nem tudtam konkrét formában érzékelni Yohannan atya
jelenlétét. Egymásra néztünk Emilyvel, és láttam a feleségemen, hogy ő is
ugyanolyan kényelmetlenül érezte magát, mint jómagam.

Daskalos a teraszon üldögélt, jázminbokrok és különféle cserepes virágok, meg

kaktuszok között, amikor meglátogattuk őt Stephanosszal. Daskaloson
világosbarna kardigán volt, karjait összefonta a mellkasán, és csukott szemmel
élvezte az áprilisi nap melengető sugarait. Felsétáltunk hozzá a keskeny lépcsőn,
úgy üdvözöltük, mire ő is kinyitotta a szemeit. Daskalos különösen kedvelte
Stephanost, az ötvenes évei elején járó férfit, aki rendszeresen csatlakozott
hozzám és Emilyhez, hogy együtt beszélgessünk el Daskalosszal. Az idős mester
egy alkalommal egyenesen „angyal”-nak nevezte Stephanost, aki bár hivatalosan
nem tartozott Daskalos tanítványi köreihez, Daskalos mégis egyfajta
tanítványának tekintette a gyakorlati filozófiával foglalkozó férfit, és elismeréssel
illette Stephanos saját iskolai köreiben kifejtett tanári tevékenységét.
Pár nappal korábban Stephanos azzal a hírrel keresett fel engem, hogy néhány
tanítványa épp akkor járt nála, és azért hálálkodtak, mert ő állítólag
meggyógyította őket. Stephanosnak persze halvány fogalma sem volt arról,
mikor és hogyan tett volna ő ilyet, ezért szerette volna felkeresni Daskalost,
hátha ő tudna neki magyarázatot adni az esetre.
- Az az érzésem, - mesélte Stephanos, miután a teraszról bevonultunk a
nappaliba, - hogy gyakran közvetlen kapcsolatban állok veled, Daskale. Egyszer
csak megjelenik a fizimiskád a fejemben, és bármiben segít, amire éppen
szükség van. Olyan dolgok történnek ilyenkor, amiket magam sem értek... -
révedt pár másodpercre a távolba Stephanos, - néha azt hiszem, csak a
képzeletem játszik velem.
- Nem képzelődsz, ezek a dolgok valóban megtörténnek, - mosolygott együtt
érzően Daskalos. - Tudod, én mindig veled vagyok.

- Jó, jó, de akkor sem értem, - csóválta a fejét Stephanos, és előadta, hogy az
elmúlt három évben többen is azt állították, hogy filozófiai iskolájába járva
kigyógyultak betegségeikből. - Persze sokakkal beszélgetek, és igyekszem
segíteni nekik a problémáik megoldásában. Arra most nem térnék ki, miket
szoktam mondani nekik, annyira különbözőek az esetek. De aztán vissza-
visszatérnek hozzám, és azt mondják, meggyógyítottam őket. A minap is,
meditáció közben felfigyeltem rá, hogy az egyik fiatalasszony heveny ízületi
gyulladásban szenved, és igen komoly fájdalmai vannak. Hirtelen valami
misztikus erőt éreztem feltörni a belsőmből, ami a nőhöz vonzott, s én
gondolkodás nélkül rátapintottam fájó pontjára.
- Nagyszerű! - bólogatott lelkesen Daskalos.
- No és a nőnek azóta teljesen elmúltak a fájdalmai, - tárta szét a karját
Stephanos értetlenül. - Hát ilyesmiket művelek, és az emberek azt mondják, én
gyógyítottam meg őket. Pedig nekem fogalmam sincs a dolgokról, halvány
gőzöm sincs, mi történik körülöttem.
- Már hogy ne volna, tudod te nagyon jól, mit csinálsz! - felelte Daskalos, és csak
úgy ragyogott az arca a boldogságtól.
- Azokban a pillanatokban úgy érzem, - magyarázott tovább Stephanos, - mintha
csatorna volnék, és a gyógyító energiák rajtam keresztül átáramolnának a másik
személybe.
- A magasabb éned az, aki gyógyít. Ne feledd, te nem csak Stephanos vagy.
Stephanos valódi önmagad átmeneti árnyéka csak, - mutatott Daskalos
megilletődött barátomra.
- Hm, értem, - hümmögött Stephanos.
- Igazi énséged valami más, mint Stephanos, - hangoztatta újfent Daskalos. -
Stephanos csak szellem-éned külső burka, a Pneuma ruhája. A gyógyítást
magasabb éned hajtja végre, abban a pillanatban, amikor azt kívánod, hogy
mások szolgálatára légy. De vajon honnan, kitől ered a kívánság? Gondolkoztál
már ezen?
- Szerintem nem is a kívánságomról van szó. Úgy érzem, mintha parancsot
kapnék a gyógyításra.
- Hidd el, ez azért van, mert te magad kívánod így, - szögezte le Daskalos. - A te
szellem-éned kívánsága teljesül ilyenkor, nem Stephanosé, aki az adott
pillanatban végrehajtja a gyógyítást. A Karma közvetítőként használ téged,
Stephanos, még ha öntudatlanul cselekszel is.
„Élményeid lehetőségek számodra,” - folytatta Daskalos lélegzetvételnyi szünet
után, - „hogy eltöprengj a kérdésen, ki is vagy igazából. Fedd fel hát magadnak
a kérdést: »Ki vagyok én valójában? Milyen természetű a kivetülésem térben és
időben?«
A döntéseket nem Stephanos hozza. Vagy úgy gondoltad netán, hogy én Spyros
Sathi gyógyítok rajtad keresztül? Nos, elárulhatom neked, egyáltalán nem, -
nevetett fel hangosan Daskalos. „Esetleg mondhatod, hogy a Szent Szellem. Az
igen, természetesen. Persze ugyanakkor én is, mégiscsak, de mint szellem-én,
és nem mint Spyros Sathi. Én, mint szellem, mint Pneuma. A szellemem az, ami
ráhangolódik arra, amire a figyelmemet fordítom. Más szóval, amikor úgy érzed,
hogy én végzem a gyógyítást általad, abban a pillanatban tökéletesen össze
vagyunk hangolódva mi ketten. Akkor úgy érzed, te és én egyek vagyunk.”
„Kostas például teljesen tudatában van összehangoltságunknak,” - folytatta
Daskalos felém fordulva. „Néha előfordul, hogy az emberek megkérdeznek, vajon
én, Spyros Sathi tartom-e az előadásaimat, én gyógyítok-e, vagy Yohannan
atya? Nos, az adott pillanatban mindkettő én vagyok. Később aztán, amikor már
újra csak önmagam vagyok, Spyros Sathi, tudatában vagyok, hogy nem vagyok
Yohannan. Nem tudom, értitek-e?”
„Hadd mondjak egy hasonlatot, talán az követhetőbb lesz! Tegyük fel, hogy egy
kis gyertya vagyok, akinek alig pislákol a lángocskája. Yohannan hozzám képest
egy óriási gyertya, hatalmas fényességgel. Mindkettőnk teljesen különböző
módon ég. De ha saját kis gyertyácskámat a hatalmas nagy gyertya mellé
állítom, és a két lángot összeérintem, a két fény egybeolvad,” - azzal Daskalos
eljátszotta, mintha összeérintene két gyertyát. „Ilyenkor a kis gyertya is
elmondhatja magáról: »Én vagyok a nagy láng!« De abban a pillanatban, hogy
kis gyertyácskámat eltávolítóm a hatalmas méretű gyertya mellől, újra csak
pislákolni fog a fényem. Vegyétek észre, hogy a kis lángocska úgy válik eggyé,
úgy olvad össze a naggyal, hogy eközben nem veszíti el önállóságát, aprócska
láng mivoltát. Olyan összhang ez, ami nem jár az egyéniség megszűnésével.
Tudtatok követni?”
„Na már most,” - fordult Daskalos ismét Stephanos felé, - „ha bármikor
gyógyítani szeretnél, csak hunyd le a szemedet, és mondd:
»Daskale, kérlek, segíts!« Abban a pillanatban te és én eggyé válunk, s a te éned
az enyémmel összhangban képes lesz végrehajtani a gyógyítást - feltéve persze,
hogy arra megvan a karmikus engedély. Érted már, mi szokott történni veled?”
- Tudod, már csak az zavar, - szólalt meg Stephanos, - hogy amikor szükségem
van rád, te hívás nélkül ott teremsz. Nem kell becsuknom a szememet, nem kell
a tudatomat rád hangolnom, nem kell a segítségedet kérnem. Egyszerűen jössz,
és kész. Olyankor egyfajta kellemes érzés kerít hatalmába. De még egyszer
mondom, semmiféle tudatos erőfeszítést nem kell tennem azért, hogy
kapcsolatba kerüljek veled.
- Nincs is szükséged ilyesmire, - mosolygott Daskalos.
- Olyan ez, mintha meglátogatnál, - magyarázta Stephanos.
- Nem, nem meglátogatlak. Az imént mondtam valamit, ami felett, úgy látszik,
elsiklottál, - halkította le a hangját Daskalos, és egészen közel hajolt
Stephanoshoz. - Én mindig veled vagyok! És mindig is veled leszek az Örök
Jelenben!

„Más szóval,” - emelte fel a hangját újra Daskalos, és kényelmesen hátradőlt

karosszékében, - „ha szeretek bizonyos embereket, és kialakul köztünk egy
különleges kötődés, mint például a ti esetetekben is, akkor kiválik belőlem egy
elementál, amit együtt teremtünk meg, ti és én. Ez az elementál onnantól
kezdve mindig veletek lesz, az aurátokon belül. Az az elementál én magam
vagyok. Illetve, igen is, meg nem is. Bármikor, bárhol is tartózkodjam, szellem-
énem mindig összeköttetésben fog állni veletek, hiszen az elementálom ott van
az aurátokban. Értitek? Nem arról van szó, hogy olykor meglátogatlak titeket,
hanem hogy folyamatosan, mindig veletek vagyok. Ezért ha bármikor segítségre
van szükségetek, akár a magatok, akár mások részére, csak csukjátok be a
szemeiteket, és hívjatok engem. Nem kell magatok elé képzelnetek, elég, ha
csak a nevemen szólítatok.”
- Nekem az alakod is meg szokott jelenni, mint körvonal, anélkül, hogy az arcod
vonásait ki tudnám venni. Olyan vagy, mint egy sejtelmes fénysugár, - mondta
Stephanos.
- A magasabb énem az, ami nem kötődik egyeden konkrét helyszínhez vagy
időponthoz sem, - magyarázta Daskalos, majd miután végignézett elképedt
ábrázatunkon, így folytatta:
- Tudom, nehezen követhető, amit mondok, de talán egy példával
szemléletesebbé tudom tenni a dolgokat. Tudjátok, Kostasszal és Teophanisszal
folyamatosan össze vagyok hangolódva. Mindketten hallják, ha gondolatban
üzenek nekik valamit. Nem kell mást tennem, csak rájuk koncentrálnom. Tudják,
hogy mit kérek tőlük, és én is tudom, hogy ők mint kérnek tőlem. Ez egyfajta
összehangoltság közöttünk, de még nem az egység-élmény.
- Az az érzésem, több gyakorlati képzést kellene kapnom tőled, Daskale, -
mondta Stephanos. - Szükségem van ezekre a fizikális együttlétekre, mint most
is, hogy sokkal mélyebben tudatosodjanak bennem a tanításaid.
- Bármikor szívesen látlak! De addig is, gyakorolj otthon!
- Mit és hogyan? - kérdezte Stephanos.
- Vonulj félre egy csöndes sarokba, csukd be a szemed, és képzeld az arcomat
magad elé. Tartsd a tudatodban ezt a képet, ameddig csak tudod, és közben
próbáld érezni a kettőnk közti kapcsolatot. Tudatosan érezz rá! Ezáltal a
gyakorlat által a kapcsolatunk többé nem csak elvont, tudatalatti kapcsolat lesz
számodra. Nem szellem-éned fog rám hangolódni, hanem énséged alacsonyabb
szintű megnyilvánulása, Stephanos mint jelenvaló személyiség fog tudatos
kapcsolatot teremteni kettőnk között. De tényleg szükséged van erre?
- Nem is tudom, csak úgy kérdeztem, - vonta meg a vállát Stephanos. - Attól
függ, te mit gondolsz. Érdemes megtanulnom ezt a módszert? Enélkül, úgy
érzem, tudatlanul cselekszem, és magam sem tudok magyarázatot adni a
tetteimre.
- Vannak dolgok, amik tudat alatt is működnek, - jegyezte meg Daskalos.
- De Stephanos tudatos gyógyítóvá szeretne válni, - csúszott ki a számon.
- Nos, már így is sok mindenre képes, és egészen jól tudja kisugározni az
energiát. Nem olyan tudatlan ő, mint azt állítja magáról! - vigyorgott rám
Daskalos. - Tulajdonképpen semmiféle különösebb képzésre nem lenne
szüksége, - intett Stephanos felé, - csak kapcsolódjon össze a képmásommal,
ahogy azt az előbb elmagyaráztam.
- Daskale, - kérdezte rövid gondolkodás után Stephanos, - mi a különbség az
összehangoltság és az egység között?

- A legjobb lesz, ha elmondok erre egy személyes élményemet, - felelte

Daskalos. - Mint tudjátok, Kostas egy ideje egy limassoli gyártelepen tartotta
előadásait, egyik tanítványa munkahelyén. Eddig minden rendben is volt. Hát a
minap, ahogy itt ücsörögtem magamban, egyszer csak mit látok? Egy fekete
felhő terült szét a teremben.
Éppen senki sem tartózkodott az épületben, nekem pedig azon nyomban egy név
villant a tudatomba. Nem ismertem ilyen nevű illetőt, úgyhogy meglehetősen
értetlenül álltam a látomás előtt. Aznap úgy esett, hogy Kostas egyik tanítványa
épp nálam járt, hát megkérdeztem tőle, van-e valami gond a limassoli Sztoával.
Azt mondta, ő semmiféle problémáról nem hallott. Akkor úgy határoztam, majd
utánajárok én a dolgoknak. Ahogy ráhangolódtam Kostasra, az új limassoli kikötő
felé vezető autóút jelent meg előttem, majd egy kétemeletes épület képe villant
elém. Az első emelet vámmentes árucikkekkel volt tele, mintha bolt lett volna, a
második emeleten meg ott láttam Kostast, aki egy kis oltárt rendezgetett.
Semmit sem értettem az egészből. Mit jelentett ez a látomás? No, másnap
beállított hozzám maga Kostas; a belső kör tagjainak készültem előadást tartani.
Rögtön előadtam neki, miket láttam, mire ő hangos kacagásban tört ki. „Mi olyan
vicces?” - kérdeztem.
„Jól láttad, pontosan ez a helyzet!” - mondta még mindig a nevetéssel
küszködve. „Hamarosan el kell hagynunk a gyárat, mert az új tulajdonosnak
szüksége van a teremre.” Akkor megemlítettem neki a számomra ismeretlen
nevet. „Igen, ő az új tulaj.” Ezt követően Kostas mindent részletesen elmesélt,
pontosan úgy, ahogyan az előző nap megjelent előttem. Akkor árulta el nekem,
hogy vámmentes áruk boltját készül nyitni a limassoli kikötőnegyeden túl, és azt
tervezte, hogy a bolt épületének az emeleti részébe költözteti át a Sztoát.
„Egyelőre még csak gondolkodom a dolgon,” - fejezte be a mondókáját.
Mondom, nekem egészen addig sejtelmem sem volt a terveiről, míg a képek meg
nem jelentek a látomásomban.
„Na már most, kérdezhetnétek, hogy láthattam mindezt? Hát úgy, hogy Kostas
és én folyamatosan összehangolt állapotban vagyunk. Ha két ember szereti
egymást, nincsenek titkaik egymás előtt, mint ahogy az Igazság Keresőinek
sincsenek. Ezt ne feledjétek! Elementál képében állandóan ott vagyok Kostas
mellett; ő is táplálja energiával az elementálomat, és én is. Bármi, amit én
tudok, tudja ő is, és bármi, amit ő tud, azt tudom én is. Persze tudat alatt. De
egymásra hangoltságunk tudatosulhat is, akár véletlenül, akár mert úgy
kívánjuk.”
„Ilyen, az irántam érzett szeretetedből született és általam energetizált
elementál hat rád is tudat alatt,” - fordult Daskalos Stephanoshoz. „Ha szeretnéd
tudatossá tenni összeköttetésünket, bármikor megteheted. Csak egy kis
gyakorlás kérdése az egész, nem több.”
„Elementálnak neveztem, ami összeköt minket, de vizsgáljuk csak meg
közelebbről egy kicsit, valóban elementálról van-e szó? Igazából énem egy
darabkája van veletek; no ez az, amit összehangoltságnak nevezek. Az egység
ugyanakkor az az állapot,” - fordult ezúttal felém Daskalos, - „amikor két lény
teljesen eggyé válik. Ez sokkal magasabb szinten történik meg. Ilyen egységet
élek át rendszeresen előadás közben Yohannannal, ahogyan azt az imént
ecseteltem nektek a gyertyás hasonlatommal.”
Daskalos ezután elmesélte még, hogy a tanítás során néha olyan erősek a
rezgések, hogy Yohannan szó szerint „kilövi” őt, nehogy kárt tegyen idősödő
testében. Ilyenkor a hatalmas mesteri lény teljesen átveszi az uralmat felette, és
Daskalos a fizikai testéből kilépve, étertestben követi az előadást, azaz ő is csak
hallgatóvá válik, mint a tanítványai.
- A minap a gyűlés után Aspasia a homlokomra tette a kezét, és teljesen
ledöbbent, hogy milyen jéghideg a testem. „Hát persze, hogy jéghideg,” -
magyarázta neki Kostas nevetve, - „hiszen egész idő alatt kint volt belőle!”

„Láthatjátok, az ember élete nem korlátozódik pusztán a húsra és vérre,” - vonta

le a végkövetkeztetést Daskalos, és játékosan megveregette Stephanos térdét.
„Nagyobbik részünk mindig odaát van. Amikor az ember végre-valahára felismeri
ezt, megérti Krisztus szavait: »A hús haszontalan, a szellem az, ami
megelevenít« [„Lélek az, a mi megelevenít, a test nem használ semmit” (János
6.63.) - a Károli- féle Biblia-fordításban az eredeti görög nyelvű szöveg „szellem”
jelentésű szava (pneuma) magyarul többször is helytelenül „lélekként szerepel,
mintha a szövegben a görög pszükhé szó állna - a fordító megjegyzése]. Megérti,
hogy a halál mint olyan nem létezik, hogy legbelül lakozó szellem-énje örök és
halhatatlan.”
Társalgásunkat egy csoport látogató szakította félbe, akik Daskaloshoz érkeztek,
hogy a segítségét kérjék. Daskalos magunkra hagyott minket, hogy vendégeivel
foglalkozzon, mi pedig Stephanosszal addig a mester egy nemrég befejezett,
nagyméretű festményéről beszélgettünk. A mű Az életfa címet viselte, és
leginkább azokhoz a rajzokhoz hasonlított, amiket korábban zsidó kabbalával
foglalkozó könyvekben láttam. Daskalos azt mondta az alkotásáról, hogy bár
valóban rokonságot mutat a kabbalista hagyományokkal, műve mégis eredeti -
Yohannan atya útmutatásai alapján festette, és témája tulajdonképpen a
teremtés menetének szimbolikus megjelenítése volt.
„Persze” - mint mondta, - „a kép a valóság mélyebb titkainak megértésében csak
az Igazság Keresésének útján előrehaladott, egy bizonyos szellemi fejlettséget
már elért embereknek nyújt használható segítséget.”

Amikor Daskalos visszatért közénk a nappaliba, búskomor hangulatban roskadt

vissza karosszékébe, és sóhajtozva csak ennyit mondott:
- Vannak típusai a ráknak, amiket könnyűszerrel fel lehet oszlatni, de vannak
olyanok is, amikkel nincs mit tenni - a gyógyításra nincs karmikus engedély.
Látogatóinak egyike nyilvánvalóan rákos beteg volt, és már Daskalos sem
segíthetett a halálos kór felszámolásában, csupán annyit ígérhetett, hogy minden
tőle telhetőt megtesz a fájdalmak enyhítése érdekében.
- Hogyan védheti meg magát az ember a ráktól? - kérdeztem.
- Úgy, hogy helyes életmódon él, - mondta elcsigázott hangon Daskalos.
- Mi számít helyes életmódnak?
- Mindenek előtt a lelki nyugalom megőrzése. Enélkül az ember éteri mása
annyira kiég, hogy a fizikai test teljesen legyengül, és nem tudja megvédeni
magát. Az angol nyelvben van erre egy nagyon találó mondás: „Take it easy!”
(Csak könnyedén!)
„Ugyanakkor a test megfelelő oxigénellátottsága is nagyon fontos szempont” -
fűzte hozzá Daskalos. „A különböző szervek oxigénhiányos állapotban mindenféle
betegségeknek vannak kitéve, akár még el is rákosodhatnak.”
- Ezért olyan egészségesek hát a légzőgyakorlatok?! - hasított belém a
felismerés.
- Úgy van, - bólintott Daskalos, és széttárta karjait, majd így folytatta:
- Két nagy csoportba sorolom a betegségeket, beleértve a rákot is. Vannak,
amiket gyógyítóként átvállalhatok, és így tehetek valamit a gyógyulás
érdekében, és vannak azok a súlyos esetek, amikor már hiába avatkozom közbe,
az mit sem változtat a helyzeten. Az előbb sajnos épp egy olyan látogatóm volt,
akinek a betegsége ez utóbbi kategóriába tartozik. Szegény asszony többször is
járt már nálam, de mindannyiszor visszautasította az éteri energiát, amivel a
szervezetét feltöltöttem volna. Egy idő után rájöttem, hogy gyógyulásának
karmikus akadálya van, úgyhogy most kénytelen voltam felkészíteni őt az
elkerülhetetlenre. „Leányom,” - mondtam neki, - „ a tested végleg
elhasználódott. Mint egy elrongyolódott ruha, amit már hiába is foltozna az
ember. Készülj hát fel rá, hogy kilépj belőle.”
- Lehet-e megbetegedni karmikus ok nélkül? - kérdezte kíváncsi szemekkel
Stephanos.
- Nem, soha. Minden a karmán múlik. De vannak komolyabb, és kevésbé komoly
esetek. Ha a karmikus teher nem túl nagy, egy rákos daganatot például ki lehet
égetni a szervezetből. De ha súlyos karmikus okok állnak a háttérben, akkor
nincs mit tenni, fel kell készíteni az illetőt az elkerülhetetlenre.

„Nem is olyan rég járt nálam valaki, akinek agydaganata volt. Láttam a fejében a
fekete foltot, akkora volt, mint egy jókora lencse. Azt csináltam vele, hogy
egyszerre ultraibolya és infravörös fényt küldtem a daganat belsejébe. A dolog
úgy működik, hogy erős koncentrációval elképzelem a fényeket, mint
gombostűfejnyi gömböket, és belülről szétégetem velük a daganatot. De az
egész nem tarthat tovább tizenöt másodpercnél.
- Miért nem? - kérdeztem.
- Mert akkor már nem csak a daganat égne el. Nagyon-nagyon óvatosnak kell
lennünk, és csak kivételes helyzetekben szabad ehhez a technikához
folyamodnunk. Magam is csak négyszer-ötször használtam életemben.

Daskalos ezután előadta a konkrétumokat, miszerint az említett eset egyik jó

barátja fiával történt:
- Elutaztam a családdal Londonba, ahol a fiút készültek megoperálni, de a műtét
előtti éjszakán úgy döntöttem, megpróbálom bevetni ezt a módszert. Másnap az
orvosok nem győztek csodálkozni, hogy nyoma sincs a daganatnak, és a fiút
mintha kicserélték volna - kutya baja sem volt, pedig azelőtt nem bírt megállni a
saját lábán, mert rögtön elvesztette az egyensúlyát.

Daskalos története egy hasonló esetet juttatott eszembe. Pár évvel korábban
New Bedfordban, Massachusettsben találkoztam egy ott praktizáló görög
akupunktőrrel, Demetriosszal, akivel rögtön jó barátságot kötöttünk. Ő, akinek
szavahihetőségéről többszörösen is volt alkalmam meggyőződni, mesélt nekem
egy különleges gyógyulásról. Mint előadta, egyszer meghívta magához egyik
falujabeli görög ismerősét, Thomást, akit nemes egyszerűséggel hol „a második
számú Edgar Cayce”-nek, hol „Tamás apostol’-nak nevezett. A görög férfi
ugyanis hétköznapi munkásemberből pillanatok alatt különleges képességek
birtokában lévő mesterré tudott átváltozni - transzba esve, egy magasabb
szellemiség irányítása alatt előfordult például, hogy Demetrios megkeresztelt
általa egy földönkívülit. Thomás körülbelül egy hónapot töltött együtt Demetri-
osszal, s ezalatt számtalan gyógyítást hajtottak végre közösen.
Az egyik napon Demetrios közeli jó barátját, Jimet, súlyos közlekedési baleset
érte. New Bedford belvárosában akart átkelni egy kereszteződésen, amikor egy
teherautó elütötte őt. Jim hosszú órákra kómába került, és az orvosok
tulajdonképpen már lemondtak róla; szemernyi esélye sem volt a túlélésre.
Megröntgenezték, CT-vel (komputertomográffal) végigpásztázták a fejét, és
megállapították, hogy az agyában egy hatalmas vérrög keletkezett, amit ha
megpróbálnak műtétileg eltávolítani, Jimnek akkor sem igazán javulnak az
esélyei. Demetrios teljesen kiborult, amikor értesült barátja balesetéről.
Hazarohant, és azonnal szólt Thomásnak: „Gyere gyorsan, sürgős dolgunk van!”
Arról, hogy Jimnek - akivel korábban maga Thomás is találkozott - konkrétan mi
baja, hogy kómában fekszik, nem beszélt, de amikor Thomás transzba mélyedt,
és Demetrios arra kérte őt, hogy gondolatban idézze maga elé Jim képét, a
görög médium fájdalmasan felnyögött:
„Ó, édes Istenem, mi történt vele?”
„Miért, mit látsz, Thomá?” - kérdezett vissza Demetrios.
„Egy óriási fekete foltot látok az agyában.”
„Figyelj rám,” - utasította őt Demetrios, - „a képzeleteddel teremts egy lila
fénygömböt, akkorát, amekkora a fekete folt! Megvan? Akkor most küldd bele
ezt a fénygömböt Jim agyába, a folt helyére!” Thomás úgy tett, ahogy Demetrios
kérte, és hamarosan közölte, hogy a fekete folt eltűnt a látomásából. Erre
Demetrios feloszlatta vele a gyógyító lila fénygömböt, majd Thomás visszatért
transzállapotából, és izgatottan kérdezgetni kezdte őt Jim hogylétéről. Demetrios
azonban szó nélkül elsietett a kórházba, és épp a műtő bejáratában érte utol az
orvosokat, akik majd’ hanyatt estek, amikor felfedezték, hogy hűlt helye sincs a
vérrögnek.
Jim azóta szinte teljesen felépült. Három hónappal a balesetet követően
találkoztam vele New Bedford egyik éttermében, amit történetesen Demetrios
egyik krétai ismerőse üzemeltetett. „A baleset a legjobb dolog volt az életemben,
ami csak történhetett velem!” - lelkendezett nekem Jim. „Felnyitotta a szememet
a szellemi valóságra! Mi több, azóta még mintha fizikálisán is jobban érezném
magam, mint a balesetemet megelőzően.” Kérdésemre elmondta, hogy amikor
elütötték, egyáltalán nem érzett fájdalmat.
„Csak arra emlékszem, hogy amikor a teherautó belém rohant, derengő kékes
fényeket láttam a környező épületek felett. Később megtudtam, hogy valaki az
utcán megnézte a pulzusomat, és kijelentette, hogy meghaltam. Amikor aztán
órák múlva magamhoz tértem, az első dolog, ami a tudatomba villant, az a
sejtelmes kék fény volt a házak lelett.”
Az eset további érdekessége azoknak a „véletlen” egybeeséseknek a sokasága
volt, amik új fent csak a sors kiszámíthatatlanságáról győztek meg engem. Mint
megtudtam, az egyetlen sebész, aki megoperálhatta volna Jimet, a baleset
napján éppen vidékre készült egy fontos találkozóra, de még New Bedford
külvárosi részén defektet kapott. Felhívta hát a feleségét, aki hamarosan
megérkezett a család másik autójával, de alig hajtott tovább az orvos, újabb
defektet kapott. Csalódottan és mérgesen, hogy a találkozót már úgyis lekéste,
visszafordult a kórházba, ahonnan időközben a személyi hívóján értesítették őt a
sürgős műtétről. Mire megérkezett, Jimet már megvizsgálták a CT-vel. A
leleteken világosan kivehető volt a nagy vérrög fekete foltja, úgyhogy az orvosok
már csak arra vártak, hogy specialista kollégájuk is bemosakodjon a műtéthez,
amikor Demetrios befutott. Jim elmesélte, hogy az orvosok maximum öt százalék
esélyt adtak neki a túlélésre, olyan súlyos volt az állapota, és hogy újra járni lesz
képes, arra szerintük még ennél is csekélyebb kilátás volt, csupán két százalék.
Úgy kezelték őt, hogy lesz, ami lesz, neki már úgyis mindegy.
Természetesen nem állhattam meg, hogy meg ne kérdezzem Jimet, hogyan
reagáltak orvosai csodálatos felépülésére. „Csak vonogatták a vállukat,” -
mondta. „Nem értették, mi történt velem, de nem is igazán foglalkoztatta őket
az ügy. Azt mondták, megesik néha az ilyen, és örültek, hogy megszabadultak
tőlem. Kollégájukat dicsérték, micsoda »remek munkát« végzett - nem mintha
egy ujjal is hozzám nyúlt volna a doki.” Persze a kórház dolgozói sosem tudták
meg, hogy a „csodát” Demetrios és Thomás hajtották végre Jimen.
„Azért kértem Thomás segítségét,” - mondta magyarázatképpen Demetrios, -
„mert ő olyan tiszta csatorna, remek adóvevőként szolgál. Egyedül képtelen
lettem volna tenni bármit is, mert én magam nem tudok azokba a magasabb
világokba emelkedni. Elméletben tisztában voltam a tennivalókkal, de szükségem
volt Thomásra, az ő szellemi képességeire. Ő működött közvetítőként a
magasabb dimenziók felé, ő volt a médium.” Demetrios elmondta, hogy a baleset
következtében Jimnek elvileg nyomorékon kellett volna vegetálnia, amikor
meglátogattam őket. Orvosi vélemény szerint sem járni, sem beszélni nem lett
volna képes. Mint azt is elárulta, Demetrios az ezoterikus gyógyászat terén
végzett több évi gyakorlás és kísérletezés során sajátította el a színekkel való
bánásmódot, névtelen mesterektől lesve el a titkokat.
Ezúttal Daskalosnak is előadtam Demetriosék történetét, és megkérdeztem tőle,
vajon ugyanazzal a módszerrel tüntette-e el ő is a daganatot barátja fiának az
agyából.
- Nem, - hangzott Daskalos válasza, - én nem voltam transzban, és nem is
vizualizációt, hanem projekciós technikát alkalmaztam. Kiléptem a fizikai
testemből, behatoltam a daganat belsejébe, és belülről keltettem az ultraibolya
és infravörös fényeket.
- Hogy csináltad ezt? - kérdezte Stephanos álmélkodva.
- Ugyanúgy, ahogy annak idején a fémeket alakítottam át, - felelte Daskalos, és
mosolyogva felém biccentett. Visszamosolyogtam rá, jelezve, hogy értem, miről
beszél.

Évekkel ezelőtt Daskalos ugyanis elmesélte nekem, hogyan kísérletezgetett

ifjúkorában a fémek átalakításával - ezüstöt változtatott arannyá, aranyat
ezüstté, sőt, olajfa levelet rézzé. Mint mondta, koncentrációja közben ezeknek az
anyagoknak az atomi szerkezetébe hatolt bele, és akaraterejével átrendezte
molekuláris struktúrájukat.
- Lekicsinyítettem magam, úgy kerültem a daganat belsejébe, - magyarázta
Daskalos ezúttal Stephanosnak, - majd belülről munkához láttam a két fény
segítségével. Addig keltettem ezeket a sugarakat, míg a daganat teljesen fel
nem oszlott. Az egész csak pár pillanat műve volt, de még egyszer
hangsúlyozom, tizenöt másodpercnél semmiképp sem tarthatott volna tovább.
- Hogyan tudod ebben az állapotban követni az idő múlását? - érdeklődtem.
- Tudom, és kész, - rázta meg a fejét Daskalos. - Az effélékben nagyon járatos
vagyok, higgyétek el. Ha egyszer majd ti is mestereivé váltok térnek és időnek,
megértitek, és magatok is képesek lesztek ilyesmire.

S hogy befejezze a történetet, Daskalos elmondta, hogy bár ő tökéletesen

„megsemmisítette” a daganatot, az kilenc hónap múlva újra megjelent, s végül
barátja fiának a halálát okozta. Karmikus okok miatt nem volt lehetőség a teljes
és végleges gyógyulásra.
- Ha a gyógyítás ellentmond a karma törvényének, - húzta keserű mosolyra a
száját Daskalos, - a betegség előbb-utóbb kiújul. De legalább megpróbáltam,
még ha aztán hagynom is kellett, hogy a fiú karmája beteljesedjen. Nem
ítélkezhetem a sors felett. Végül is, én csak egy ember vagyok, tévedhetek is.
Soha nem ítélhetek a karma urai felől! Mestereink arra tanítottak minket, hogy
legjobb tudásunk szerint tegyük meg, ami tőlünk telik, de sose legyünk
csalódottak, ha az eredmények nem a kívánságainknak megfelelően alakulnak.
Hadd mondjak erre egy példát! Sok évvel ezelőtt egyik kedvenc unokaöcsémet
igyekeztem meggyógyítani, akinek egy csúnya seb nem akart elmúlni a lábáról.
Többször is megpróbálkoztam vele, de hiába. Erőfeszítéseim ellenére nyolc teljes
hónapba telt, mire a fiú felépült. Ugyanabban az időben történt, hogy egy török
anyuka beállított hozzám a kisfiával - emlékszem, jövetelükkor épp hátul a
kertben locsoltam a virágaimat. Szóval, a fiúcskának gyermekbénulása volt, a
jobb lába már sorvadó félben, és jóval rövidebb a balnál. Azt hiszem, úgy
tizenhárom éves lehetett. Neki meg csak megsimogattam a lábát, és azon
nyomban futkosni kezdett, mindenféle támaszték vagy fogódzó nélkül.
- Lenne egy kérdésem, Daskale, - szólt ekkor közbe Stephanos.
- Többször hangoztattad már, hogy a gyógyulás csak akkor következik be, ha az
illető megtanulta a leckéjét, és letudta karmikus adósságait, igaz?
- Igen.
- Na már most, tegyük fel, hogy valaki már leszűrte a kellő tanulságokat, de nem
találkozik egy hozzád hasonló emberrel, aki meggyógyítaná. Ez azt jelenti, hogy
az illető elmulasztja a gyógyulás lehetőségét?
- Dehogy! Mit gondolsz, mire valók az angyali hierarchiák és a láthatatlan
segítők? - válaszolta Daskalos. - Ilyenkor a gyógyulás megmagyarázhatatlan
módon megy végbe, legalábbis az átlagemberek nem fogják tudni
megmagyarázni.
- Szóval azt állítod, - mondtam, - ha egy embernek elérkezett az ideje, hogy
meggyógyuljon, akkor mindenképpen meggyógyul, függetlenül attól, hogy
hozzád hasonló gyógyítóra talált-e, vagy sem.
- Pontosan. Hiszen én is csak-csak egy fogaskerék vagyok az Isteni Óraműben,
semmi több.

- Jó, de tegyük fel, hogy a béna török kisfiút aznap nem viszi el hozzád az
édesanyja. Akkor is meggyógyult volna? - faggatóztam.

- Nos, lehet, hogy nem rögtön aznap gyógyult volna meg, csak fokozatosan,
mondjuk hat hónap alatt, de meggyógyult volna. Mondom, számtalan olyan
„csodás” gyógyulás létezik, amire a hagyományos orvostudomány nem tud
magyarázattal szolgálni.

Stephanosnak ekkor mennie kellett, hogy sürgős ügyeit intézze, de én délig még
Daskalosnál maradtam. Az ebédidő közeledtével aztán én is szedelőzködni
kezdtem, hogy hazasétáljak Strovolosból acropolisi házunkig, ám ekkor
váratlanul Kostas és Theophanis állított be Daskaloshoz, mégpedig egy kelet-
európai származású, de Angliában praktizáló doktornő, Petrovna társaságában.
Daskalos odavolt a boldogságtól, hogy házában üdvözölhette őket, és intett
nekem, hogy maradjak. A kölcsönös ölelések után kényelembe helyeztük
magunkat a nappaliban. Petrovna sugárzott az örömtől. Másodszor járt Cipruson;
ezúttal kifejezetten azért érkezett, hogy Daskalosszal és belső körének tagjaival
találkozhasson.
Középkorú, magas, előkelő megjelenésű hölgy volt, és áthatóan intelligensnek
mutatkozott. Évekig megbecsült kutatóként dolgozott, egy angol orvosi egyetem
nemzetközileg is elismert professzor-asszonya volt, ugyanakkor tisztánlátó
képességgel is rendelkezett. Mint mondta, szellemi tapasztalatai ráébresztették,
hogy a hagyományos orvoslás túlságosan is szűklátókörű és korlátolt, jobbára
csak a „vaksötétben tapogatózik” - ahogy ő fogalmazott. Ügy érezte, a fizikai
vizsgálatoknál, az ember anatómiai felépítésének csak egy töredékét figyelembe
vevő gyógyszeres kezeléseknél sokkal többet is lehetne tenni az emberek
egészségéért, ezért tanulmányozni kezdte a holisztikus medicinát, és a
különböző kultúrák ősi gyógy művészetét. Kutatásai érdekében feladta egyetemi
állását, és keresni kezdte „az igazi tudást és bölcsességet”. Miután szeretett férje
- aki egyben kollégája is volt - eltávozott az élők sorából, a doktornő még
függetlenebbé vált, és világkörüli útra indult, hogy személyesen találkozhasson
azokkal a különleges képességű, rejtélyes gyógyítókkal, akik birtokában lehettek
az általa keresett titkoknak. Ciprus is ennek a keresésnek volt az egyik állomása.
Kostas, aki egyébként higgadt és megfontolt természetéről volt híres, most alig
fért a bőrébe, úgy örült Petrovnának. Bizalmasan megsúgta nekem, hogy a
doktornő kifejezetten magasan fejlett szellemiség volt, és minden lehetőség adva
volt ahhoz, hogy egy kis segítséggel kiváló gyógyítóvá válhasson. Ennek
megfelelően mind Kostas, mind Daskalos sok időt töltött Petrovnával, és olyan
különleges meditációs gyakorlatokba vezették be őt, amit egyébként csak a
leghaladóbb tanítványokkal osztottak meg. „Azt kell még megtanulnia,” - mondta
Kostas, - „hogy miként védje le magát.” Értetlen arckifejezésem láttán
elmagyarázta, hogy Petrovnának minden csakrája nyitva van, és annyira
érzékeny mások problémáira, hogy azokat könnyedén átveszi magára. Vigyáznia
kell, nehogy összeroppanjon a vállára nehezedő súlyos terhek alatt. De Kostas
azért is lelkesedett annyira, mert Petrovna személyében valamikori perui,
mexikói és angliai inkarnációinak régi jó ismerősét vélte felfedezni.
Petrovna legalább ilyen boldog volt, hogy a ciprusi gyógyítók - Daskalos, Kostas
és Theophanis - jeles társaságában lehetett. Első találkozójuk után így áradozott
nekem: „Ó, Istenem, ezek az emberek közvetlen összeköttetésben állnak a
Logosszal!” - és lelkesen az ég felé tárta karjait. Petrovna és az idős, törékeny
Theophanis első találkozásakor nem voltam jelen. Yiannis, Kostas közeli jó
barátja és tanítványa vitte el a doktornőt Paphosba az öregemberhez, aki épp
házának egyik sötét zugában üldögélt, amikor rányitották az ajtót. A szobában
szétáradt a fény. Teophanisnak nem volt szüksége formális bemutatásra, máris
ismerősként köszöntötte látogatóját: „Kerülj beljebb, kishúgom,” - mondta
reszkető hangon, és magához ölelte a jövevényt. Abban a pillanatban felismerték
egymást: annak idején, még egyiptomi inkarnációjukban, Theophanis fáraósága
idején testvérek voltak. Petrovna később lenyűgözve mesélte nekem: „Ha látnád,
hogy ragyog Theophanis aurája!”
Petrovna ezúttal Daskalos balján foglalt helyet, szemben Az életfa című nagy
festménnyel. Theophanis barátja és mestere jobbjára ült, én pedig Kostasszal a
heverőre telepedtem. Pár percnyi apró-cseprő semmiségekről folytatott
cseverészés után, amit Daskalos soha ki nem hagyott volna, Petrovna rátért
jövetele céljára, és mesélni kezdte egy visszatérő látomását.
- Iszonyatos sebességgel felfelé repülök, s közben egyre nagyobb fényesség vesz
körül. Aztán egyszer csak hirtelen, mint egy addig víz alá nyomott dugó,
kipattanok a valaha látott legragyogóbb fényességbe. Minden káprázatos
színekben pompázik, és határtalan béke érzése tölt el. Egy csoport fehér
palástba öltözött lény vesz körül, ruhájuk a legfinomabb szövésű anyagból
készült.

Daskalos itt félbeszakította Petrovna beszámolóját, és részletesen leírta nekünk a

palástok anyagát és minőségét, majd hozzátette még, hogy helyileg a mentális
szféráról van szó.
- Azt nem tudnám megmondani, hogy az alakok férfiak vagy nők-e, - folytatta
Petrovna, - leginkább talán nemtelenek. Ami azonban a leginkább meg szokott
lepni, az az, hogy én magam is hozzájuk hasonlóan nézek ki, ugyanolyan
ruhában vagyok. Kivételesen jó érzés köztük lenni, olyan eksztatikus élményt
jelent, amilyenhez foghatót még soha máskor nem éreztem. Mintha ők lennének
az igazi családom, sőt, még annál is több. Közéjük tartozom. Találkozóinkon a
Föld jövőjéről szoktunk tárgyalni - mindannyiunknak megvan a maga feladata.
Mint azt többször is közölték velem, az én küldetésem a bolygó spirituális
gyógyításának elősegítésére szól. Ettől mindannyiszor mélységesen
meghatódom, s ilyenkor általában véget is ér a látomásom. Kristálytisztán
előttem van hát az életcélom.
Beszámolója végeztével Petrovna kérdőn nézett Daskalosra, várta, mit szól
hozzá a mester. Daskalos Kostas és Theophanis felé kacsintott, és huncut mosoly
játszott az ajkain.
- Értitek ti ezt? - kuncogott. - Magától felöltötte a Fehér Palástot, magától
beavatottá vált! - azzal mélyen Petrovna szemébe nézett, és teljes komolysággal
a következőt mondta neki: - Azt akarom, hogy megtégy valamit! Meditálj el Az
életfán.
- Hogyan? - kérdezte Petrovna megilletődötten.
- Azt akarom, hogy a szívcsakrára koncentrálj, - mutatott Daskalos a festmény
közepére.

A kép közepe egy kört ábrázolt, benne egy hatágú csillaggal, amiben egy kereszt
fénylett. A körön kívül vörös lángnyelvek imbolyogtak. Aki ezt a csakráját
megnyitotta, már a Teózis küszöbére érkezett. Daskalos azt is elárulta, hogy ez a
szimbólum, amit ő és Kostas is talizmánok készítésére szokott használni, egyben
Yohannant is jelképezi. A kör az Abszolútumot idézi meg, a hatágú csillag felfelé
mutató háromszöge a bennünk lévő isteni Logoszt, az ember végső
rendeltetését. A lefelé mutató háromszög az Ige alászállását mutatja az anyagi
világba, s ezzel együtt az ember alacsonyabb lénytagjait. A kompozíció
közepében lévő kereszt pedig a négy elemet hivatott megjeleníteni, a fölöttük
elnyert uralmat és az odaadó szolgálatkészséget.
Petrovna követte Daskalos utasításait. Kihúzta magát, kezeit a térdén pihentette,
és tekintetét egyenesen a festmény közepére szegezte. Síri csend telepedett
ránk, csak Daskalos régi faliórájának a ketyegése hallatszott be az előszobából.
Petrovna feszültnek látszott, és halkan közölte, hogy a monoton zaj zavarja őt az
elmélyült koncentrációban.
- Az elégedetlenség kígyói próbálják felemészteni éteri energiáidat, - suttogta
Daskalos, és közel hajolt Petrovnához. - Ne hagyd magad! Feledkezz meg az
óráról, és csak koncentrálj!

Petrovna elmosolyodott, és láthatóan megnyugodott. Daskalos szavai jó hatással

voltak rá; ismét derűs szemekkel meredt a kép középpontjára. Ügy tűnt
számomra, mintha mély transzba esett volna. Körülbelül negyed óra telt el így,
néma csendben, amit végül Daskalos halk hangja tört meg: - Jól van, elég lesz,
most már gyere vissza!
Petrovna mély levegőt vett, és abbahagyta a koncentrációt. Előrehajolt, és
kezébe temette az arcát. Pár másodpercre úgy maradt, majd ismét
felegyenesedett, és mesélni kezdte élményét.
- Nagyon erősek a kép rezgései! - ez volt az első megjegyzés, amit ki tudott
préselni magából.

Nem ő volt az első látó, akit így hallottam nyilatkozni Daskalos festményeiről; Az
életfával kapcsolatban is már többen szó szerint ugyanezt jegyezték meg.
- Szinte elviselhetetlen sebességgel utaztam, - mesélte nagy átéléssel Petrovna,
- egy alagúton át, aminek a bejárata a hatágú csillag volt. Az alagútban végig
angyalok sorakoztak, és a végén, amikor kibukkantam belőle a fényre, egy
krisztusi alakot pillantottam meg.

Misztikus élménybeszámolójában részletesen leírta az alakot, akivel az alagút

túloldalán találkozott, mire Daskalos önfeledten csapdosni kezdte a térdeit: - Ez
hihetetlen! Csodálatos! Tudatosan kapcsolatba léptél Yohannannal! - jelentette ki
határozottan. - Micsoda jó ómen!
Attól a pillanattól fogva Petrovnát úgy kezelték, mintha a belső kör avatott tagja
lenne. Én csak ültem ott, és hallgattam négyük túláradó emlékeinek özönét;
egyiptomi és perui nevek röpködtek a levegőben - távoli életeik színes
kavalkádja elevenedett meg pillanatok alatt. Úgy vettem észre, Petrovna
tökéletesen emlékszik minden egyes apró részletre, úgy bólogatott egyetértően
Kostas, Teophanis és Daskalos félszavas megjegyzéseire. Felesleges kívülállónak
éreztem magam, és erőtlenül, irigységgel vegyes félelemmel a hangomban
megjegyeztem, milyen kár, hogy én nem emlékszem előző életeimre. A többiek
igyekeztek megnyugtatni, mondván, hogyha eljön az ideje, én is mindenre
emlékezni fogok.
Végül sikerült maradásra bírniuk, s így velük együtt ebédeltem; gyorsan
összeütöttünk valamit. Aztán mind az öten átvonultunk a Sztoába, ahol Daskalos
délutáni előadását készült megtartani tanítványai számára. Mielőtt azonban még
beállított volna a hallgatóság, Daskalos szerette volna formálisan is felavatni
Petrovnát, és feladni rá a belső kör tagjait megillető fehér palástot. Mint mondta,
erre egyenesen Yohannan kérte meg őt. Petrovna a megilletődöttségtől némileg
összezavarodva szemlélte a fejleményeket; ilyen hirtelen előmenetelre, azt
hiszem, maga sem számított. Korábban elmesélte nekem, milyen közelinek
érezte magához Daskalos tanítványi körét, és Yohannan tanításait, hiszen
neveltetéséből, kulturális örökségéből adódóan is közelebb álltak hozzá Daskalos
módszerei, mint az ájtatos keleti misztika szellemi ösvényei és gyakorlatai. Az a
tény pedig, amit Daskalos minduntalan hangoztatott, nevezetesen, hogy
mennyire ellene van a számtalan veszélyes csapdát magában rejtő szolgai
talpnyalásnak, illetve a gurut övező személyi kultusznak, csak még vonzóbbá
tette a racionális beállítottságú, nyugati tudományos végzettségű Petrovna
számára ezt az utat. Ahogy Daskalos fogalmazott: „Nem én vagyok az Igazság,
én csak keresem az Igazságot.”
Petrovna vonzalma az Igazság Keresése felé nem utolsósorban abból is
táplálkozott, hogy ez az ezoterikus bölcseleti út a misztikus kereszténység
görögkeleti hagyományaiból fakadt, márpedig ő maga is a keleti ortodox egyház
keresztségében nőtt fel, s így könnyűszerrel magáévá tudta tenni a Daskalosék
használta jelképrendszert csakúgy, mint a belső kör gyakorlatait.
Petrovna letérdelt a szentély oltára fölött függő Krisztus-kép előtt, és imádkozott.
Ezalatt Daskalos, Kostas és Theophanis magukra öltötték fehér palástjukat,
gyertyát gyújtottak, és előkészítették az édes bort a Szentáldozáshoz (Koinoia
tes Agapes). Miután Kostas megáldotta és „energetizálta” a kelyhet, mindannyian
ittunk belőle „az Atya, a Fiú és a Szent Szellem nevében”. Ezután Daskalos
megkérte Petrovnát, hogy ismételje utána a Hét ígéret szövegét, amit az Igazság
Keresői minden beavatottjának végig kellett mondania, mielőtt magára ölthette
volna a fehér palástot.
- Ígérem magamnak, hogy:
• minden időben és minden helyen az Abszolút Létezőt szolgálom, akihez teljes
szívemből kötődöm;
• mindig és mindenhol készen állok arra, hogy az Isteni Tervet szolgáljam;
•gondolataimat és szavaimat, ezeket az Isteni Adományokat helyesen
használom, mindig, mindenhol, minden körülmények között;
• a megpróbáltatások és a kínszenvedések minden formáját, melyet a
legbölcsebb Isteni Törvény kiszab rám, türelmesen és zokszó nélkül viselem;
• őszintén, szívem és lelkem mélyéből jövő Szeretettel szolgálom minden
embertársamat, függetlenül az ő irányomban tanúsított viselkedésüktől;
• naponta elmélkedem és meditálok az Abszolút Létezőről, azzal a céllal, hogy
gondolataimat, vágyaimat, szavaimat és tetteimet az Isteni Akaratához
igazíthassam;
• minden este megvizsgálom és ellenőrzőm, hogy gondolataim, vágyaim,
szavaim és tetteim valóban teljes összhangban voltak-e az Isteni Törvénnyel.

Theophanis és Kostas segített Petrovnának beöltözni, Daskalos pedig elővette a

Csorbahegyű Kardot, és megérintette vele a doktornő vállait. Közben egy imát
mormolt magában, végezetül pedig jobb kezével keresztet vetett a nő feje fölött,
és homlokon csókolta őt. Ezzel a rövid szertartás véget is ért; Petrovna most már
hivatalosan is Daskalos tanítványainak legszűkebb tanítványi köréhez tartozott.
Amikor a Sztoa belső szentélyéből kiléptünk, az előadóterem szinte már teljesen
megtelt a délutáni gyűlésre érkezett tanítványokkal. Mindenki felállva üdvözölte
a mestert, aki először is fennhangon elimádkozta a Miatyánkot. Kostas ezalatt
templomi füstölőket gyújtott, és a Petrovna beavatásánál is használt két
hatalmas fehér gyertyát a Daskalos előtt heverő asztalra tette. Az ima végeztével
mindannyian helyet foglaltunk, és kezdetét vette az előadás.
Jómagam Petrovna mellé telepedtem, hogy görögből angolra fordítsak neki;
időnként a fülébe sugdostam, így ő is követni tudta a lényeget. Igaz, Daskalos
még az előadás előtt arra kérte őt, hogy beszédének a rezgéseire figyeljen, és
inkább asztrálisan, mintsem a fordítás alapján próbálja meg követni az
elhangzottakat.
- Többször is beszéltem már nektek az Abszolútum természetéről, ami alatt az
emberek általában Istent értik, - kezdte Daskalos.
- Persze sem egyik, sem másik kifejezés nem igazán alkalmas arra, hogy
megragadhassuk vele a valóságot. A szavak és a hozzájuk társított jelentések
túlságosan is szűkre szabottak ehhez. De akárhogy is legyen, értelmünk és
nyelvünk korlátain belül közvetett módon mégis csak szerezhetünk némi
ismeretet az Abszolútum legszembetűnőbb jellemvonásairól.
„Az Abszolútum egyik alaptulajdonsága a korlátlan egyeduralom (Autarchia),az
önállóság és a véghetetlen gazdagság, amivel folyamatosan árad. Minden
Őbenne van, Belőle semmi sem hiányzik, és semmi sincs Rajta kívül. Az
Abszolútum maga az Élet. Végtelenségében létezik, megnyilvánulatlanul is Van.”
„Ha azonban az Abszolútumot csak a korlátlan egyeduralom jellemezné, attól
még nem nyilvánította volna meg Önmagát, és így lehetetlen lett volna a
Teremtés. Ezért az Abszolútumnak rendelkeznie kell egyfajta hajlammal arra,
hogy Önmagát kifejezésre juttassa. Ez az Isteni Önkifejezés (Thia Evareskiá) az
Abszolútum Önmaga iránt érzett szeretetéből fakad, melynek révén Önmaga
által megnyilvánítja Önmagát.”
„Na már most,” - folytatta Daskalos, - „Isten, Önnön megnyilvánulása érdekében
megteremtette a Tudatot. A Tudat az a szuperszubsztancia, a rezgéseknek az a
végtelen óceánja, amiből a teremtés minden birodalma, minden világ létrejön.
Ugyanakkor ne feledjük, a Tudat nem azonos magával az Abszolútommal. A
Tudat csak a megnyilvánulatlan Abszolútom önkifejeződésének az eszköze.”
Daskalos ezután kifejtette, mint tette azt már máskor is, hogy az Abszolútumot
tökéletes bölcsesség (mindentudás), tökéletes hatalom (mindenhatóság) és
tökéletes jóság (mindenszeretet) jellemzi. Ez a három tulajdonsága a Tudaton
keresztül kerül kifejeződésre, a Krisztos-Logosz és a Szent Szellem formájában.

A félreértések elkerülése végett azt is tisztázta, hogy az Ige az Abszolútomnak az

a része, amely lehetővé teszi az öntudat kialakulását, amely az embert képessé
teszi az Én Vagyok kimondására. Ezáltal tulajdonképpen a Logosz tesz lehetővé
minden szellemi fejlődést, a szabad akarat és az egyéniség kialakulását, illetve
önmagunk isteni természetének felismerését. A Szent Szellem ugyanakkor az
Abszolútum dinamikus része, amely magát a teremtési folyamatot indítja útjára.
- Az Igét és a Szent Szellemet csupán a teremtésben játszott szerepük alapján
különböztetjük meg, valójában ugyanis az élet létrehozatalában együttesen
vesznek részt. Ennek ellenére mégis el lehet különíteni egyiket a másiktól. Mint
mondtam, az Ige teszi lehetővé az öntudatos intelligencia számtalan alakban
történő megjelenését, kezdve a hétköznapi emberi éntudattól, a szupertudatos
angyali hierarchiák önkiteljesedett tudatállapotáig.

Daskalos még egyszer leszögezte, hogy az Abszolútom igei természetét Krisztus

testesíti meg, majd arról beszélt, hogy a Szent Szellem is rendelkezik saját
tudatossággal, ami viszont már túlmutat az emberi felfogóképesség határain.
- Az Abszolútum két arculatának megkülönböztetésére a legegyszerűbb példa az
emberek és az állatok összehasonlításából adódik. Az ember egyszerre Igével és
Szent Szellemmel is áthatott lény. Egyrészt rendelkezik éntudattal, azaz
tudatában van önnön létezésének, ami kizárólag az Igének köszönhető. Másrészt
ugyanakkor testei vannak, amelyeket a Szent Szellem mindentudó bölcs hatalma
éltet. Ezzel szemben az állatvilág lényeit csupán a Szent Szellem hatja át; az
állatok nem rendelkeznek egyéni éntudattal, azaz hiányzik belőlük Isten igei
aspektusa.

„Még egyszer hangsúlyoznám, hogy az Abszolútum Önmagában is önálló élettel

bír, tökéletesen teljes a maga megnyilvánulatlanságában is, túl van téren és
időn, és persze túl az emberi felfogóképesség határain.”
„Most pedig felteszem a kérdést: »Mi is az ember?« Magunk vagyunk az élet,
avagy csak az élet egyik megjelenési formája? Nos, egyfelől nyilvánvaló, hogy
mint élő szervezetek, megtestesült, jelenvaló személyiséggel bíró lények az élet
egyik - mégpedig a Szent Szellem-jellegű - megjelenési formái vagyunk. Fizikai
testünket a Szent Szellem építi fel. Énségünket, Én Vagyokságunkat ugyanakkor
- jelenjen az meg fejletlen tudatalatti formában, éber nappali tudatként, vagy
szupertudatosságként - a Logosznak köszönhetjük. Az ember igei természetét mi
sem mutatja jobban, mint gondolkodásra való képessége. Még pontosabban, az
ember rendelkezik azzal a hatalmas lehetőséggel, hogy a Tudatot mint
szuperszubsztanciát felhasználva azt gondolatokká és érzésekké alakítsa
önmagában.”
„Másfelől ugyanakkor, mint Szent Monászok, tulajdonképpen egyek vagyunk az
Abszolútummal. Amikor isteni énünkbe képzeljük magunkat, akkor mi magunk
vagyunk az élet. Nem valami külső forrásból nyerünk életet, nem valami rajtunk
kívülálló létező elevenít meg bennünket. Persze testi valónkban, jelenvaló
személyiségekként megeleveníttetünk. Három testünk - a fizikai, az asztrális és a
mentális test - külsőleg teremtetett és életre keltett létezők. De mint éntudattal
rendelkező szellemi lények, mint Szent Monászok, egyszerűen csak vagyunk.
Maga vagyunk az élet.”
Daskalos itt rövid időre elhallgatott, hogy időt adjon nekünk a hallottak
megemésztésére. Néhány, menet közben felmerült kérdés tisztázása után aztán
a következőkkel folytatta előadását: - Tehát, az Élet maga az Abszolútum, az
isteni valóság, az Igazság. Hadd világítsam ezt meg egy hasonlat segítségével!
Tudjuk, hogy a víz egyik alkotóeleme a hidrogén. Ahol víz van, ott hidrogénnek is
lennie kell, legyen az akár csak egy esőcsepp, egy pohár víz, egy tó, egy folyó,
vagy maga az óceán. Ezek mind a hidrogén gyermekei, hogy úgy mondjam, s
mint a hidrogén kifejeződései, mind egy és ugyanaz a valóság, még ha formailag
oly eltérőek is egymástól. Mindegyiküknek megvan a maga személyes jellege, ha
mondhatom így. Na már most, egy pohár víz mennyiségileg eltér ugyan egy tó,
vagy az óceán vizétől, de mégis, a pohár víz és az óceán vize is csak víz.
„Hasonló módon, a Logosz minden megnyilvánulása mögött az Abszolútum
valósága húzódik meg. Létezik az Abszolútum, az elsődleges Logosz, amelynek
minden egyéb igei megnyilvánulás fölött hatalma van, ahogy azt az egyházatyák
is tanítják. De mint ahogy különböző vizek formájában a hidrogénnek is több
megjelenési formája van, úgy számtalan ige is létezik, kicsik és nagyok, mind a
maga feladatát töltve be az Isteni Tervben. Minden angyal, az angyali hierarchiák
összes lénye igei létező. Minden ember is igei létező - Logosz-lények vagyunk.
De mint az elsődleges Logosz megnyilvánulásai, az egyes emberek csak nagyon
kis mennyiségben és hatásfokban igeiek. Mint ahogy egy pohár víz sem az óceán
még, de minőségileg mégis csak víz az is. Egy kis gyertyaláng még nem a Nap,
mégis mindkettő tűz elemű. Mire is akarok kilyukadni? Az élő univerzumok tele
vannak a legkülönbözőbb formájú igei megnyilvánulásokkal, a legkülönbözőbb
tudatossági fokon. Léteznek ember-logoszok csakúgy, mint arkangyal-logoszok,
planetáris logoszok, galaktikus logoszok, végesteien végig, egészen a Pán-
Univerzális Logoszig.”
„Mint azt korábban már mondtam, az Abszolútumon belül eredendően létezik a
mozgás, a rezgés, a vibráció, de anélkül, hogy bárki is létezne, aki mozogna,
rezegne, vagy vibrálna. Csak a Tudat megteremtésével válik lehetővé minden
mozgás kifejeződése. A Tudattal az Abszolútum teremteni kezdi a
világegyetemeket, a felső és az alsó mentális univerzumokat, az asztrális és éteri
dimenziókat, és végül a Tudat legalacsonyabb rezgéseként a durva anyagi
világot.”
„Gondoljunk csak bele egy pillanatra! A végtelen térben végtelen számú galaxist
tudunk elképzelni. Azt tudjuk, hogy egy galaxis két végpontja fényévek millióira
és milliárdjaira van egymástól, mint ahogy azt is tudjuk, hogy egy galaxison
belül naprendszerek miriádjai találhatók. Ezek azok a színterek, ahol az élet
kibontakozik.”
„No már most, korábban tisztáztuk, hogy az Abszolútum maga az Élet. És mivel
természetéből adódóan mindenhol megtalálható, ezért az élet is mindenhol van.
Ne higgyük hát, hogy létezik élettelen tér! Az univerzumok élő valóságok. A
Tudatnak nevezett szuperszubsztanciának, amin keresztül a világegyetemek
megteremtődnek, megvan a maga önálló élete. Éppen ezért rendelkezik az
Abszolútum bölcsességével és mindentudásával.”
„A Tudat él. Mint ahogy fizikai testünket mint élő valóságot is különböző élő
szervezetek alkotják, ahhoz hasonlóan az univerzumok is élettel teli létezők. És
mint ahogy az emberi személyiséget a fizikai test, az asztráltest és a mentáltest
hármassága alkotja, úgy léteznek fizikai világegyetemek, asztrális
világegyetemek, alsó és felső mentális világegyetemek, és még azon is túl!
Amilyen a mikrokozmosz, olyan a makrokozmosz is. Amint fent, úgy lent.”
„Nyilvánvalónak vehetjük, hogy a fizikai anyag - a maga naprendszereivel és
galaxisaival együtt is - csak a legminimálisabb megnyilvánulása az életnek. A
fizikaiaknál végtelenszer több asztrális galaxis létezik, az élet kifejeződésének
olyan asztrális központjai, amelyekben semmi sem jutott el a durva anyagi
megjelenésig. Ezek mögött az asztrális galaxisok mögött aztán ott találjuk
mindegyik mentális megfelelőjét. Léteznek továbbá olyan mentális
világegyetemek, amelyek ez idáig még az asztrális megnyilvánulási formáig sem
jutottak. Ezeken túl található aztán az a végtelen szellem-óceán, amelyből
minden mentális, asztrális és fizikai univerzum megszületik, amely mindeneket
fenntart, és amelybe mindenek visszaolvadnak.”
Daskalos végignézett feszülten figyelő hallgatóságán, mennyire bírják még
követni szavait, majd lélegzetvételnyi szünet után folytatta előadását:
- Jegyezzétek meg a következőket! Mielőtt a tér végtelenjében megszületne egy
fizikai univerzum, előbb megszületik annak asztrális és mentális megfelelője. A
Krisztus-Logosz és a Szent Szellem, mindenhatóságuk, mindentudásuk és
mindenszeretetük jegyében a Tudaton keresztül kivetítik az elsődleges ideák
világát, amelyből aztán először létrejön egy mentális univerzum. Évmilliárdok
múlva aztán - már ha egyáltalán beszélhetünk ezen a szinten időről - a mentális
univerzum asztrális megfelelője is megnyilvánul, és újabb évezredek múlva
megjelenik mindezen elődeinek durva anyagi megfelelője, egy fizikai
világegyetem.
„Az abszolút végtelenségben ebben a pillanatban is univerzumok vannak
születőben és feloldódóban. Hasonlóan ahhoz, ahogy egy társadalomban is
folyamatosan születnek és halnak meg emberek, úgy a tér végtelenjében is
nemhogy galaxisok és naprendszerek, de univerzumok miriádjai vannak e
másodpercben is születőben, a fejlődés különböző stádiumaiban, vagy éppen
elhalóban.”
„Mit jelent ez?” - kérdezte éles hangon Daskalos. „Azt jelenti, hogy sosem
létezett Összuniverzális Éjszaka, hiszen az Abszolútumon belül, Isten örök
teremtő természetéből adódóan sohasem létezett idő anélkül, hogy ne születtek,
fejlődtek, vagy lettek volna éppen feloldódóban univerzumok. Hasonlóképpen,
sosem létezett a teremtésben olyan korszak, amikor ne lettek volna emberi
lények, akik a maguk társadalmán belül éltek-haltak. Amint a makrokozmoszban,
úgy a mikrokozmoszban. Amint fent, úgy lent.”
„Vannak, akik kozmikus nappalokról és éjszakákról beszélnek. Ők úgy képzelik,
hogy jelen pillanatban valahol kozmikus éjszaka van, máshol pedig kozmikus
nappal. Pedig az isteni dráma - vagy ha úgy tetszik, az isteni szimfónia - örökkön
örökké újrajátszódik, ennél fogva sosem volt, és soha nem is lehet idő teremtés
nélkül. Az Abszolútum időtlenül meditál Önmagán belül, és folyamatosan örömét
leli Önmaga kifejezésében, azaz a különböző - mentális, asztrális, éteri és fizikai
- univerzumoknak a Tudaton keresztül történő materializálásában.”
„A mai előadás új látóhatárokat nyitott meg a tudatotokban. Ezért fontos, hogy
otthon újból nekiüljetek és elmeditáljatok a hallottakon, mert a valóság és
önmagatok mind jobb megismerése felé vezető szellemi utatokon csak így
juthattok előre biztosan.”
Ezzel a záró megjegyzéssel Daskalos befejezettnek nyilvánította előadását, és
arra várt, hogy mintegy harminc főnyi hallgatósága kérdéseket tegyen fel neki.
De még mielőtt bárki is szóhoz juthatott volna, a Sztoába váratlanul belépett
Marios, Daskalos tizenéves kis unokája, és nagyapja fülébe súgta, hogy odakint
látogatók várnak rá. Az idős mester felállt hát, és távozott, hogy ifjabb utódjának
adja át a helyet; a kérdésekre ez alkalommal Kostas adta meg a válaszokat. Az
első jelentkező Lydia volt, egy gyakorló klinikai pszichológusnő, aki egyébiránt
Kostas nicosiai csoportjának is tagja volt.
- Ha jól értettem, korábban többször is azt hangoztattátok, hogy Istenen kívül
minden Tudatból áll, annak különböző rezgésszintjein.
- Így igaz, - felelte Kostas. - A Tudat Isten teremtménye, nem maga Isten.
Ugyanakkor Isten a Tudaton keresztül nyilvánítja meg Önmagát. A múltban
léteztek olyan misztériumiskolák, ahol a Tudatot összetévesztették a Szent
Szellemmel, de ez hiba!
- De mintha valami olyat is mondtatok volna, Kosta, - folytatta Lydia, - hogy a
Tudat legfinomabb rezgésszintjein megnyilvánuló mentális univerzumokon túl is
léteznek még bizonyos világok, amelyek tehát a Tudaton is túl vannak. Hogy
lehet ez? Vagy csak rosszul hallottam?
- Nézd, ehhez különbséget kell tennünk a formát öltött Tudat és a Tudat mint
formátlan állapot között. A kettősségek, a poláris ellentétek világai mind formát
öltött, alaki világok. Az alsó mentális szféráktól kezdődően formák és alakzatok
világaival találkozunk. A felső mentális világ ehhez képest már sokkal kevésbé
megformált, azon túl pedig egyáltalán nem beszélhetünk többé körülhatárolt,
formával rendelkező alakzatokról - onnantól kezdve átlépünk a Tudatba mint
alaktalan állapotba. De ez is Tudat, még ha formátlan, alaktalan is. Hiszen a
teremtésben minden a Tudatból van.
- Azt mondtátok, hogy az ember maga a Tudat, hiszen rendelkezik három testtel,
amik... - firtatta volna még tovább a dolgot Lydia, de Kostas közbevágott.
- Nem, az ember nem a Tudat! Az ember a Tudaton keresztül nyilvánul meg,
mint ahogy az Abszolútum is a Tudaton keresztül jut kifejeződésre. De az ember
nem maga a Tudat.
- Akkor ki az, aki magára ismer, miután visszatért kiindulási helyére, ahonnan az
elkülönültség világaiba alászállt? Ki az, aki végül a Tudatba mint forma nélküli
állapotba visszatérve önmagát felismeri? Az emberi egyén? - kérdezte Lydia.
- Nem, nem az emberi egyén, legalábbis nem a jelenvaló személyiség. Az Én,
vagy ha úgy tetszik, a bennünk lakozó szellem az, aki önmagára ébred. A
szellem, aki az Ember Ősképén áthaladva valamikor alászállt a Tudat által
megteremtett ellentétek világaiba, hogy ott tapasztalatokat szerezzen, s ezáltal
kifejlessze egyediségét, önállóságát, a maga nemében páratlan jellemvonásait.
Ez az egyediség az, amin keresztül aztán magasabb énünk eljut majd önmaga
felismerésére. Ezért van szükségünk a durva anyagi világban szerzett
tapasztalatokra is, hogy amikor önmagára ébredt szellemünk végül visszaolvad
majd az egyedüli Abszolútum multidimenzionalitásába, akkor ki tudja jelenteni
magáról, hogy Én Vagyok Én, és meg tudja különböztetni magát a Mindentől.
- Ezek szerint ez már nem is a Tudat forma nélküli állapota? - faggatózott tovább
Lydia.
- Nem, - mondta nyomatékosan Kostas, - ez túl van a Tudaton. A teremtésben
minden a Tudatból van, de az Abszolútum egyeduralma túl van azon. Érted már?

- Azt hiszem, nem ártana, ha tovább tisztáznánk ezt a dolgot, - szólalt meg
Leandros, egy fiatal, húszas éveiben járó könyvelő, aki csak nemrégiben
csatlakozott a csoporthoz. - Mi is az az egyedüli Abszolútum?
- Maga az Isten, - felelte Kostas.
- És mi a helyzet minden egyébbel? Minden más Istenen kívül van?
- Nem, éppen hogy minden Istenen belül van! De nem minden Isten. Minden a
Tudat, amin keresztül Isten megnyilvánítja Önmagát.
„Ide figyeljetek!” - vágott bele egy példázatba Kostas, hátha azzal sikerül
valamivel érthetőbbé tennie meglehetősen paradox kijelentését. „Tekintsünk egy
pillanatra az Abszolútumra úgy, mint valami rezgésre, valami mozgásra, anélkül,
hogy bárki vagy bármi is rezegne vagy mozogna. Vegyük úgy, mint egy energiát,
aminek semmilyen kihatása nincsen. Nos, a teremtés maga a mozgás, a be-
rezonálás, valamivel, ami rezeg, ami mozog. Ennek a vibráló valaminek a
létrejöttéhez pedig szükség van egy mögöttes okra, ami az Abszolútum korlátlan
egyeduralmában, önálló egyediségében keresendő. A mozgás, a rezgés
megjelenése meg kell, hogy előzze annak a valaminek a kialakulását, ami
mozog.”
- Na és mikor jelenik meg először ez a mozgó valami? - kérdezte ismét csak
Leandros.
- A Tudat megteremtésének a pillanatában. S mint az ma már többször is
elhangzott, bár a Tudat nem azonos magával Istennel, mindazonáltal Istenen
belül van.
- Mi az összefüggés a Tudat és a Logosz között? - kérdezte valaki a hátsó
sorokból.
- A Tudat a Logoszon keresztül teremtetett, - válaszolta Kostas. - A Logosz a
Tudat létezésének az oka. Vannak olyan filozófiai iskolák, ahol a Tudatot és a
Szent Szellemet egy kalap alá vonják, azonosként kezelik őket. Ezen irányzatok
képviselői nincsenek tudatában a Logosznak, mint a Tudat okának. Számukra a
Tudat pusztán Szent Szellem-jellegű megnyilvánulás. Az általunk végzett munka
és szellemi kutatás alapján viszont nyugodtan állíthatom, hogy azoknak, akik így
vélekednek, nincs igazuk. A Tudat a Logosz révén teremtetett, és a Szent
Szellem hozta működésbe, öntötte formába, hogy ezáltal maga a teremtés
menete beindulhasson.
- Nekem is lenne egy kérdésem, - jelentkezett ekkor szólásra az építészmérnök
Vladimiros, aki szintén új tagnak számított. - Vajon ha muzulmán hitűek volnánk,
akkor is ugyanezeket a kifejezéseket használnánk - Krisztus-Logosz, Szent
Szellem, és így tovább -, vagy más szavakkal illetnénk ugyanazokat a
valóságtartamokat?
- Nem mindegy? - kérdezett vissza Kostas. - Végül is a muzulmánok is csak
Istenben hisznek! Mi egy bizonyos valóságtartam megnevezésére azt a szót
használjuk: Ige, egy másikra pedig azt: Szent Szellem. De nem a nyelv a lényeg,
hanem az általa megnevezett igazság.
- Igen ám, de nem lehet, hogy az adott kifejezésekre neveltetésünkből, vallási
hovatartozásunkból adódóan rárakódott jelentéstartalmak már eleve
befolyásolnak minket az igazság megközelítésében?
- Nos, az Igazság Keresése során mi mindig is a közvetlen megtapasztalást
részesítettük előnyben. Nem a vakhitre alapozunk, amit néhány túlbuzgó pap
nélkülözhetetlen erénynek képzel. Mi azt az utat követjük, amit parancsolatával
maga Krisztus mutatott meg nekünk: „Keressétek az Igazságot, és az Igazság
szabaddá tesz titeket!” [És megismeritek az igazságot, és az igazság szabadokká
tesz titeket. (János 8.32.)] Érted? Számunkra nem az az érdekes, hogy valaki az
iszlám, a hinduizmus, vagy bármelyik más vallás követője. Végül is egy bizonyos
fokig, a kollektív tudatosság egy adott szintjéhez képest minden vallás a
tudatlanságtól való megszabadulásban segíti az emberiséget.
- Szeretném, ha még visszatérnénk egy kicsit a Tudat témaköréhez, - szólalt fel
a tanítványok sorából egy művésznő. - Jobban örülnék, ha a Tudat forma nélküli
állapotára valami más kifejezést lehetne találni. A mi kultúránkban ugyanis a
tudat túlzottan összefonódott az intellektussal. Nem lehetne mondjuk a Szeretet
szót használni Tudat helyett?
- Nem.
- Biztosan azért nem, mert a Szeretet is a Tudaton belül van, - dünnyögte maga
elé a művésznő.

- A Szeretet a Tudaton keresztül jut kifejeződésre a teremtés világaiban -

mondta Kostas. - A Tudaton belül pedig tökéletes harmónia uralkodik, az
Abszolútum mindenszeretetének megnyilvánulásaként.

„Minőségileg a Tudat tökéletes. De az a mód, ahogyan emberileg megformálódik

és alakot ölt, már magában rejt egyfajta diszharmóniát. Megjegyzem, ez a
diszharmónia nem a Tudat sajátja, hanem az emberi gondolkodás terméke. A
Tudat nem szennyeződik be, nem torzul el, legyen bár az emberi gondolkodás
mégoly szennyes és torz is.”
„Tegyük fel, hogy itt van előttünk egy tükör - a belső énünk,” - próbálta
érzékletesebbé tenni szavait Kostas. „Teljesen mindegy, milyen torz, milyen mély
fertőbe süllyedt dolog képét tükrözi vissza, attól maga a tükör még érintetlen
marad. Ha a szennyest eltávolítod a tükör elől, az továbbra is tisztán fog
ragyogni. így van ez a Tudattal is. Egyszerűen nem szennyeződhet be. Arra
szolgál, hogy tapasztalatokat nyújtson, elősegítve ezáltal az emberiség szellemi
fejlődését. Hiszen a Tudat az, amin keresztül mi emberek tapasztalatokat
szerzünk a téridőn belül. Ha a Tudat nem létezne, mi sem tudnánk
megnyilvánulni a létezés különböző világaiban.”
- Ha jól értelek, - szólt közbe Lydia, - úgy beszélsz a Tudatról, mint valami
energiáról. Engem még mindig az foglalkoztat, hogy lehet a Szeretet - nem az
emberek közti, hanem a krisztusi szeretet, a szeretet mint erő, mint energia -
szerves része a Tudatnak?
- Már hogy ne lehetne? - tárta szét a karjait Kostas. - A Szeretet, ami maga az
élet, mindenben és mindenütt megtalálható. A teremtésben uralkodó harmónia is
a szeretet eredménye. A szereteté, ami a tökéletes bölcsesség terméke. Mint azt
már annyiszor mondtuk, a Tudat minden megnyilvánulási formájában érvényre
jut az Abszolútum tökéletes hatalma (mindenhatósága), tökéletes bölcsessége
(mindentudása) és tökéletes jósága (mindenszeretete).

„De most ha megengeditek, térjünk rá szokásos meditációs gyakorlatunkra,” -

zárta le a kérdések sorát Kostas. Utasításait követve tíz perces meditációba
mélyedtünk, hogy feltöltsük éteri erőtartalékainkat. Kostas ezután egy újfajta
meditációs formát mutatott be nekünk, a „szolgálat-meditációt”, ahogyan ő
maga nevezte.
- Ez a gyakorlat roppant nagy jelentőséggel bír! - kezdett élénk magyarázatba. -
Csoportunk minden tagjának fontos egyéni felelőssége, hogy rendszeresen
végezze ezt a meditációt, mellyel hozzájárulhat a világban lévő szenvedések és
fájdalmak felszámolásához.
Javaslom, hogy mindenki naponta szánjon rá időt, nagyon fontos lenne!
Kezdjünk is hozzá!
„Érezzétek újra, hogy teljes béke és nyugalom érzése tölt el benneteket! Egy
kilégzéssel engedjetek el minden zavaró gondolatot, ami jelenvaló
személyiségeteket foglalkoztatja. Vizualizáljátok azt, hogy ragyogó fehér fény
árad a testetekből, de konkrét alakotokra most ne fektessetek különösebb
hangsúlyt. Egyre könnyebbnek érzitek magatokat. Érzitek a fényt, és látjátok,
hogy egy mindent betöltő kékes-fehér ragyogás ölel körbe titeket.”
„Ti magatok fehéren, a környezetetek pedig kékes-fehéren ragyog. Testsúlyotok
érzése teljesen megszűnik számotokra, a gravitáció már nem korlátozhat a
mozgásotokban. Semmi sem köt többé a széketekhez, amin ültök.”
„Most úgy érzitek, hogy a tudatotok kitágul, felfelé halad, ti pedig vele
emelkedtek, egyre feljebb. Érezzétek, hogy mozog a tudatotok!”
Jó, egy bizonyos magasság elérése után álljatok meg, és maradjatok
mozdulatlanok! Nézzetek le, és vizualizáljátok azt, hogy egész Ciprus alattatok
terül el. Az alakjáról felismeritek a szigetet. Jobb kezetek felől van kelet, bal
kezetek felől nyugat, előttetek észak, a hátatok mögött pedig dél. Mintha Ciprus
fölött függenétek.”
„Most a mellkasotok közepében, a szívetekben élesszétek fel szeretetetek
napsütését!” - utasított minket Kostas. „Halvány rózsaszín fény sugárzik ki
belőletek minden irányba. Ti magatok továbbra is fehéren, a környezetetek pedig
kékes-fehéren ragyog. Koncentráljatok a szívetekből áradó fényre, és
irányítsátok azt lefelé Ciprusra. Szeretetetek napsütése ragyogja be az egész
szigetet és a környező vizeket! Erősítsétek meg Ciprust a szeretetetekkel! Sok
szeretetre van szüksége hazánknak. Kívánjatok jobb napokat a szigetnek az
elkövetkező időkben, kívánjátok, hogy lakosai helyesen gondolkodjanak. A
belőletek áradó szeretet nyújtson védelmet országunknak! Ahol szeretet van, ott
csak a szeretet növekedhet.”
„Ciprus halvány rózsaszín fényárban úszik,” - folytatta Kostas lassan, határozott
hangon, mi pedig csukott szemmel követtük utasításait. „Sugározzátok
magatokból azt a kívánságot, hogy az emberek kölcsönösen megértsék egymást
és barátokká legyenek, nemzetiségre, vallásra, vagy politikai hovatartozásra való
tekintet nélkül.
Kívánjatok szebb napokat Ciprusnak!”
„Most pedig azt szeretném, ha - amellett, hogy figyelmeteket továbbra is
Ciprusra irányítjátok - újból azt éreznétek, hogy a tudatotok felfelé mozog. Egyre
magasabbra és magasabbra emelkedtek, egészen addig a pontig, ahonnan már
Földünk környező térségei is beláthatok: Görögország, Törökország, Szíria, Irak,
Irán, Libanon, Izrael, Jordánia, Szaud-Arábia, Egyiptom és Líbia. De a
középpontban továbbra is Ciprus áll. Terjesszétek ki szeretetetek napsütését az
összes szomszédos országra, és kívánjatok minden ott élő népnek kölcsönös
egyetértést, bizalmat és jó szomszédságot! Kívánjatok szebb napokat az egész
térségnek, hogy az ott élő emberek a nemzetközi törvények adta keretek között
tudják rendezni nézeteltéréseiket, az emberi jogokat szem előtt tartva. Béke és
nyugalom uralkodjon az egész térségben, szeretet töltse be Földünknek ezt a
részét!”
„Most pedig azt szeretném, ha bolygónk egy másik vidékére fókuszálnátok,
mégpedig Kínára.” [Mindez közvetlenül a kínai pro-demokratikus mozgalom
kegyetlen vérbefojtása után történt, mely akkoriban az egész világot megrázta.]
„Öleljétek át Kínát a szívetekből áradó halvány rózsaszín fénnyel! Kívánjatok
szebb jövőt a kínai népnek! Kívánjátok azt, hogy szeretetetek ragyogása
eloszlassa az ott élő emberek fájdalmait!”
„Most pedig képzeljétek magatok elé az egész földgolyót, mint egy nagy
léggömböt! Árasszátok ki rá szeretetetek fényét, hogy minden földrészt
elborítson szívetek halvány rózsaszínje! Halvány rózsaszínben fürdik Ciprus, a
környező országok, Kína és az egész bolygó! Éljen szebb napokat hazánk
lakossága, és Földünk minden népe! Békesség, jólét és szeretet!”
„Az Egyszülött szeretete legyen mindannyiunkkal, égi és földi mestereink
szeretete töltse be otthonainkat, áradjon ki szeretteinkre és az egész világra!
Tiszta szívvel állunk az Úr előtt, örökkön örökké. Úgy legyen!”
„Hát ennyi lett volna mára!” - zárta le a meditációt a már megszokott formulával
Kostas, aki később elmagyarázta nekem, hogy ennek a meditációnak a célja -
megfelelő pozitív rezgések tudatos felkeltése révén - a világban lévő negatív
rezgések semlegesítése. Ezzel a gyakorlattal tulajdonképpen jóindulatú angyali
lényeket hozunk létre, akik aztán felveszik a harcot a gonosz erőivel. Végezetül
azt is hozzátette még, hogy vizualizációjában természetesen mindenki saját
hazáját képzelheti a középpontba.

Tízedik fejezet

A magasabb testek formálása

Családommal 1989. júniusának a közepén érkeztünk újra Ciprusra, ezúttal csak a

nyári hónapokra. Édesapám citrom- és narancsfákkal teleültetett kertjében
élveztem a reggeli napsütést, és a jegyzeteimet lapozgattam. Később a délelőtt
folyamán Kostasszal és Petrovnával készültem találkozni Daskalos otthonában.
Békés magányomat hirtelen egy kopogtatás zavarta meg, valaki zörgetett a
bejárati ajtón. Anna volt az, feleségem, Emily egyik barátnője. Beinvitáltam őt,
és mondtam, hogy nyugodtan várja meg Emilyt, akinek dolga akadt a városban.
Én ezalatt vizet forraltam a konyhában egy kis gyógyteához, és közben azon
törtem a fejem, vajon mi baja lehet Annának, aki látványosan maga alatt volt.
Egy szó nem sok, annyit sem lehetett kihúzni belőle, pedig egyébként
meglehetősen beszédes típus. Megkérdeztem tőle, hogy az aktuális politikai
helyzet szomorította-e el annyira, hiszen tudtam róla, hogy lelkes pártfogója volt
a korábbi elnöknek, Kyprianou-nak, akit az előző év során George Vassiliou, egy
mind liberális, mind baloldali pártok támogatását élvező sikeres közgazdász
váltott fel az ország vezetése élén. Anna jelezte, hogy rosszkedvének semmi
köze a politikai élet alakulásához, még ha nem is örült túlságosan a
változásoknak. Ennél többet aztán nem volt hajlandó elárulni. Jól ismertem őt,
próbáltam még néhány személyes jellegű kérdéssel rátapintani lelki problémája
okára, hátha sikerülne őt mély depressziójából kihozni valahogy, de mindhiába.
Minden pszichoanalitikusi és terapeuta tudásom csődöt mondott vele szemben.
Ekkor úgy döntöttem, hogy más stratégiához folyamodom.

Bementem a szomszéd szobába, becsuktam az ablakot, és elhúztam a

sötétítőfüggönyt. A kis asztal közepére odatettem egy fehér gyertyát és
meggyújtottam. Jobbról-balról tettem mellé egy pohár vizet és egy kistányéron
néhány csipet sót.
- Gyere csak, Anna, - kiáltottam ki neki, és betessékeltem őt a szobába.
Leültettem, és megkértem, hogy nagyon figyeljen arra, amit most mondani
fogok. - Koncentrálj a gyertya lángjára! - suttogtam alig hallhatóan. - Ne hagyd,
hogy bármi is elvonja róla a figyelmedet, egy kósza gondolatod se legyen. Csak a
lángot figyeld, legalább tíz percig.

Szó nélkül követte az utasításaimat.

- Tíz perc múlva hunyd majd be a szemed, - folytattam lágy hangon, - de
továbbra is képzeld magad elé a gyertyafényt. Kívánd erősen azt, hogy
bármilyen elementálok is kínozzanak e pillanatban, azok égjenek el a gyertya
lángjában. Nézd végig gondolatban, ahogy az elementális lények egyenként
elenyésznek. A gyertya fénye megtisztítja majd a tudatalattidat minden
boldogtalanságtól és keserűségtől, ami nem hagy nyugodni téged.

Azzal magára hagytam, és becsuktam magam mögött az ajtót. Visszatértem a

jegyzeteimhez, és vártam, mikor fejezi be Anna a gyakorlatot. Körülbelül fél óra
múlva került elő a szobából, és mintha teljesen kicserélték volna. Szemében
könnyek csillogtak, de széles mosoly játszott az arcán. Azt mondta, végre újra
megtalálta „régi önmagát”, és lelkesen ecsetelni kezdte, milyen gyógyító
élményen esett át. „Mintha egy nagy malomkő gördült volna le a mellkasomról!”
- ahogy ő fogalmazott. Megkértem, hogy igya meg a pohár vizet, és a sót szórja
ki a hátsókertbe. Magyarázatképpen elmondtam neki, hogy a víz gyógyító
elementálokkal töltődött fel, a só pedig a föld elemet szimbolizálja, ami védelmet
nyújt az esetleges újabb negatív elementálok ellen. Alig hogy a „kezelésnek” a
végére értünk, beállított Emily - a mostanra kitörő erőben lévő Anna neki is
rögvest élménybeszámolót tartott. Sosem tudtam meg, mi baja lehetett
eredetileg, mi okozhatta súlyos depresszióját, de nem is érdekelt. Csak az volt a
fontos, hogy sikerült kikecmeregnie beteges lelkiállapotából.
Amikor később előadtam Anna történetét Daskalosnak, ő csak kuncogott
magában, és a fejét csóválta: - Nézd csak, még a végén a szuggesztió mestere
lesz belőled, Kyriaco!
- Tudod, én csak téged utánozlak - vágtam vissza hasonlóan humoros
hangvételben.

Daskalos azt tanította, hogy az emberek mentális problémáit a tudatalattijukból

felbukkanó elementális lények okozzák. Gyógyításuk ezért ezeknek a negatív
lényeknek az ártalmatlanítása, energiatöltetük semlegesítése révén történhet
meg. Erre pedig több módszer is kínálkozik, kezdve a meditációtól, az
önelemzésen és a szuggesztión át, az imáig, hogy csak a legismertebbeket
soroljam. A tudatalatti hagyományos pszichoanalízissel történő feltárása
ugyanakkor néha kellemetlen, egészségre ártalmas következményekkel is járhat
- előfordulhat, hogy a páciens újra energetizálja azokat a negatív elementálokat
vagy „démoni” lényeket, amelyek addig tudatalattijának legmélyebb zugaiban
eltemetve szunnyadtak. Ha a pszichoanalízist végző terapeuta járatlan az
elementális világ törvényeiben, előfordulhat, hogy képtelen lesz megbirkózni a
betegéből előtörő, hirtelen tudatának felszínére bukkant elementálokkal. Az ilyen
újra energetizálódott lények aztán csak kísértik a beteg személyiséget.
A Daskalosnál töltött délelőttöt követően Petrovnát kísérgettem a főváros egyik
templomától a másikig. Nicosia bővelkedik a különböző vallási
nevezetességekben, a fallal övezett óváros tele van szebbnél szebb látnivalókkal;
némelyik templom már a középkorban is állt. Petrovna ismerősen mozgott az
épületek között, hiszen maga is az ortodox keleti egyházi hagyományokhoz híven
nevelkedett. Sorra látogattuk Faneromeni, Tripiotis és Ayios Kassianos
templomait// a Faneromeni-, Tripiotis- és Ayios Kassianos-templomokat, utoljára
hagyva a püspöki székesegyház tőszomszédságában magasodó, öreg tornyú
dómot, amit János apostolnak - azaz Daskalos és Kostas Yohannanjának - a
tiszteletére szenteltek fel.
Petrovna meg-megállt a templom különböző pontjain, bizonyos ikonok vagy az
oltár előtt, a kupola alatt, és azt vizsgálgatta, milyen erősek a hely rezgései.
Olyan volt, mintha valaki műszerrel a kezében, mondjuk, a radioaktív
háttérsugárzást méregette volna. A kupola alatt, szemben az oltárral izgatottan
közölte velem, hogy az ottani rezgések „egyszerűen káprázatosak”. Noszogatott,
hogy álljak a helyére, hátha én is megérzem, amit ő.

- Na, próbáld meg, - ráncigáit finoman a karomnál fogva. Odaléptem hát, ahová
mutatott, de iszonyatosan éreztem magam - felfedeztem, hogy a tetőtől talpig
feketébe öltözött templomszolga gyanakvó pillantásokkal méreget minket a
távolból, és egyre idegesebben morzsolgatja az olvasóját.
- Érzel valamit? Mondd már! - kérdezte Petrovna, és látszott rajta, hogy alig
tudja türtőztetni magát.
- Hát, - dünnyögtem, - engem mindig jó érzés tölt el, ha templomban lehetek,
különösen ha az görögkeleti. De azon kívül... - azzal bocsánatot kértem tőle,
hogy csalódást kell okoznom neki, amiért én nem rendelkezem hozzá hasonló
érzékenységgel, és a templomi környezethez illő átlagos nyugalomnál semmivel
sem érzek többet. Petrovna megértően veregette meg a hátam, és csak ennyit
mondott: - Sebaj, te csak maradj az írásnál!

Hat órára Kostas egyik tanítványának, Reának a házához hajtottunk, ahol Kostas
nicosiai csoportja számára készült megtartani kéthavonta esedékes előadását.
Mire megérkeztünk, már majdnem mindenki ott volt, zsúfolásig megtöltve Reá
tágas és kényelmes nappaliját.
Kostas nicosiai tanítványai jobbára Ciprus kulturális elitjéből verbuválódtak.
Diplomás férfiak és nők, harminc és negyven között, akik eddigi társadalmi és
kulturális elfoglaltságaik mellett most új kedvtelésükre, az ezotériára is
igyekeztek időt szakítani. A legtöbbjük külföldi egyetemet végzett, akár nyugaton
- Angliában, az Egyesült Államokban, Franciaországban -, akár a keleti régió
országaiban, például Oroszországban. Ez a hatvanas születésű nemzedék
jellemzően több évet töltött Ciprustól távol, elméleti tanulmányokba mélyedve,
hogy aztán hazatérve új perspektívák, ideológiák és idegen szokások özönével
árasszák el a parányi szigetet. Ciprusnak a hosszú ideje fennálló politikai
rendezetlenségből kifolyólag nem volt egyeteme, így felső fokon értelemszerűen
csak külföldön lehetett továbbtanulni.
Kostas több tanítványát is ismertem, még a Daskalosszal kötött barátságomat
megelőző időkből. Némelyikük azelőtt jó barátom volt, és most kifejezetten
meglepett, hogy Kostas tanítványainak körében láttam őket viszont; én még
mint istentagadó, egyházellenes értelmiségieket ismertem őket, akik csak
legyintettek á „vallás” szó hallatán, mondván, hogy az csupán a tudatlan
parasztoknak és fekete népviseletbe öltözött nagyanyáiknak való. A női
hallgatóság soraiban több, valamikori radikális feminista beállítottságú
ismerősömet is felfedeztem, akik nem is olyan régen még élesen bírálták a helyi
patriarchális egyházat. Jelenlétük Kostas előadásán egyértelműen meggyőzött
arról, hogy változnak az idők, s már Cipruson is új szelek fújnak.
Kostas tanítványai a sziget politikai és közéleti palettájának szinte teljes színe-
javát felvonultatták: ki születése, ki házassága révén tartozott a helyi
kommunista párt zászlaja alá, mások konzervatív, vagy éppenséggel jobboldali
aktivistáknak számítottak, és így tovább. Voltak itt kiábrándult történelmi
materialisták, antiburzsoá kapitalisták, konszolidált hazafiak, és a szexuális
forradalom hajótörött veteránjai egyaránt. Ezek a törekvő lelkek a legkevésbé
sem hasonlítottak a tipikus szerzetesi vonal követőihez, akik imádsággal és
meditációval töltötték kolostori magányuk mindennapjait. Reá például, a helyi
televízió rendezőnője, aki a nagyjából negyven fős csapatot rendszeresen
vendégül látta, energikus és szenvedélyes élharcosa volt az „Asszonyok Haza!”
mozgalomnak, amely azt a célt tűzte maga elé, hogy a békés ellenállás eszközeit
latba vetve visszajuttatja a ciprusi nőket hajdani otthonaikba a megszállt északi
területeken.
Pszichológusok, szociológusok, művészek, orvosok, üzletemberek, építészek -
mind azért gyűltek Kostas köré, mert felfedezték, hogy a tanítások bár
szellemiek, mégis racionális elvekre alapulnak, és tudatosan épülnek fel. További
vonzerőt jelentett számukra az a dogmamentes megközelítésmód, ahogyan
Kostas a spirituális kérdéseket kezelte - tökéletesen tolerálta a legkülönfélébb
vallások nézeteit és ötvözte azokat ökumenikussá, lévén, hogy szellemi magvuk
közös. A kultikus elemek hiánya ugyancsak vonzólag hatott, nem is beszélve a
teljes szabadságról, sőt, hogy mind Kostas, mind Daskalos kifejezetten
támogatta az önálló szellemi kutatást. A legfontosabb és legmeggyőzőbb érvek
azonban, amelyek Kostas mellett szóltak, mégis azok a „csodás” gyógyítások
voltak, amiket az ifjú mester a tanítványok szeme láttára vitt véghez. Egyik
ismerősöm, Maria például, aki a moszkvai orvosi egyetemen szerezett diplomát,
és kórházi ápolónőként dolgozott, elmesélte nekem, hogy azt követően
csatlakozott Kostas köreihez, miután szemtanúja volt egy lebénult légiutas kísérő
csodaszámba menő gyógyításának.

Mielőtt Kostas belekezdett volna előadásába, kihasználtam az alkalmat, és

átnyújtottam neki egy halom levelet meg fényképet, amiket olvasóimtól és
ismerőseimtől kaptam, akik Kostas és Daskalos segítségét keresték. Kostas
csukott szemmel, egyenként végiglapozta a fotókat. Az ujjaival érezte őket,
állított fel diagnózist a rajtuk szereplő idegenekről és tett ígéretet arra, Hogy
minden tőle telhetőt meg fog tenni gyógyulásuk érdekében.
- Kyriaco, őt egyszer már megvizsgáltam! - nyitotta ki egyszer csak a szemét
Kostas, és az orrom alá tolta az egyik fényképet.
Alaposan szemügyre vettem a figurát, és rájöttem, hogy Kostas pár hónappal
korábban már valóban látta őt, az illető képét én kevertem valahogy az új
levelek közé. Ugyanez a jelenet még egy fényképpel megismétlődött, Kostas arra
is hasonlóképpen reagált. Persze szó sem volt arról, hogy szándékosan kevertem
volna régi képeket az újak közé, hogy ezzel tegyem próbára Kostast, de ha már
így esett, hát ő ezzel is igazolta tisztánlátó képességét.
- Honnan tudtad, Kosta? - álmélkodtam. - Hiszen az elmúlt időben több száz
vadidegen ember képét vizsgáltad meg! Hogyan emlékezhetsz mindegyikre?
- Egyszerű, - felelte Kostas, - amikor először látok egy képet, hozzákapcsolok a
rajta szereplő illetőhöz egy gyógyító elementált. Ha aztán újra kezembe kerül
ugyanaz a fotó, ez az elemetális lény azon nyomban visszatér hozzám, és
tájékoztat arról, mi minden történt azóta.

Hasonló eset történt egy ízben Daskalosszal is. Egy hölgy látogatta meg őt, és
adott neki egy fényképet hároméves gyermekéről, aki valami komoly
betegségben szenvedett. Az egyik szemtanú mesélte nekem, hogy amikor
Daskalos a kezével végigpásztázta a képet, izgatottan felkiáltott: „De hiszen ő az
egyik Bach reinkarnációja!” A fiú végül meggyógyult, a családjával kivándorolt
Európába, és idővel nemzetközi hírű zongorista lett belőle. Huszonöt évvel
később valaki a már felnőtt férfiról mutatott egy képet Daskalosnak anélkül,
hogy elmondta volna, az kit is ábrázol. Daskalos becsukta a szemeit, mélyeket
lélegezve végigtapogatta a képet, és felismerte az illetőben a valamikori három
éves beteg gyermeket. Amikor erről az esetről faggattam őt, hasonló
magyarázatot adott, mint most Kostas, nevezetesen, hogy annak idején a
gyermek számára teremtett egy angyali elementált, aki huszonöt év múlva
visszatért hozzá és azonosította a már felnőtt férfit. Effélék voltak azok a
képességek, amikkel Daskalos és Kostas lépten- nyomon elkápráztatták az
embereket, és amiknek köszönhetően hosszú évek óta mindketten megbecsült
gyógyítók és spirituális mesterek hírében állottak.

Miután mindenki sorra került, aki valamilyen személyes ügyben szeretett volna
tanácsot kérni Kostastól, kezdetét vette maga az előadás. Ezúttal is Petrovna
mellé ültem, és időnként pár szavas fordításommal összefoglaltam neki a
lényeget.
- Ez idáig azt tanultuk, - kezdte Kostas, - hogy a fizikai test minden atomjának,
minden sejtjének, minden részecskéjének megvan a maga éteri, asztrális és
mentális megfelelője, avagy mása. Az ember tehát rendelkezik egy asztrál- és
egy mentáltesttel is, amelyek együttesen mintegy burokként szolgálnak, amiben
a fizikai test felépül. Ráadásul mindez a teremtés minden durva anyagi
természetű létezőjére igaz, azaz például a fizikai föld mögött is találunk egy
asztrális földet a negyedik, és egy mentális földet az ötödik dimenzióban, így van
ez tehát a mi fizikai testünkkel is. Magasabb testeink közvetlenül a Szent Szellem
irányítása alatt állnak, és fő feladatuk a fizikai test fenntartása, egészséges,
helyes működésének a biztosítása.

Kostas azzal folytatta tanítását, hogy a Szent Szellem felügyelete alatt álló
magasabb testek mellett, amelyeknek minden egyes sejtje tökéletesen
megegyezik a durva anyagi test sejtjeivel, létezik még két magasabb test,
amelyeket szintén asztrális (pszichikus) és mentális (noetikus) testnek
nevezhetünk - vagy röviden pszicho-noetikusaknak-, s amelyeknek a központja a
szív. Ezek a testeink eredetileg formátlanok, és minden ember feladata az lenne,
hogy ezeket a testeit is megdolgozza és formába öntse, hogy ugyanolyan
tökéletessé nemesítse őket, mint amilyen a fizikai test a maga asztrál- és
mentál- testi másaival.
- Nos, ezek a pszicho-noetikus testek - magyarázta Kostas, itt-ott szinte szó
szerint Daskalos szóhasználatát követve, - folyamatosan alakulnak, formálódnak,
s egyúttal az egyén tudatszintjének a fejlettségét mutatják. Tulajdonképpen ezek
alkotják a tudatosság központját. Az Igazság Keresői fokozatosan alakítgatják
ezeket a formátlan testeket, hogy aztán rajtuk keresztül ismeretekhez
juthassanak a magasabb világokról, a magasabb dimenziókról. A pszicho-
noetikus testek megnemesítése nélkül nem szerezhető objektív tudás az ember
anyagi világon túli, magasabb rezgésszintű létezésének titkairól.
- És mi a helyzet a már tökéletesen megformált asztrál- és mentál testünkkel? -
vetettem közbe. - Azoknak a magasabb testeknek mi a szerepe?
- Ezek a testek lelkünk és szellemünk központjai, amikre öntudatunk alapul.
Tapasztalatokat és benyomásokat szerző Én-ségünk centrumai, maguk a
változhatatlan Én Vagyok. Szavakkal vissza nem adható szépséges ragyogásuk!
„Pillanatnyilag” - folytatta Kostas, - „az ember tudatosságának a központja még
nem ezekben a testekben található. A cél mindenki számára az lenne, hogy
alaktalan pszicho-noetikus testeit, tudatossága testeit megformálja, és egyesítse
azokat már tökéletes magasabb testeivel, éntudata centrumaival. Ezek alapján
válik érthetővé Krisztus következő mondása: „Boldogok a tiszta szívűek, mert ők
meglátják az Istent.” (Máté 5.8.) Mint azt korábban már mondtam, a formálódó,
fejlődő pszicho-noetikus testek középpontja a szív. „Tiszta szívűnek” lenni
tulajdonképpen azt jelenti, hogy az ember tökéletesen kifejlesztett pszicho-
noetikus testekkel rendelkezik, amik ezáltal eggyé válnak már tökéletes formájú
magasabb testeivel.”
- Ha jól értelek, Kosta, azt állítod, - próbáltam tisztázni a dolgot, - hogy
tudatosságunk alapjait képező formátlan pszicho-noetikus testeink majdan
egybeolvadnak már tökéletes asztrál- és mentáltestünkkel, azaz Én-ségünk
centrumaival, az Én Vagyok-kal.
- Pontosan. Minőségüket tekintve minden ember tökéletesen formált magasabb
testei azonosak, hasonlóan az arkangyalok magasabb testeihez. Ugyanakkor
megnemesítésre váró pszicho-noetikus testeink egyénenként változó
minőségűek, más-más alakúak, és kisugárzásuk intenzitása is személyfüggő.
Nincs két emberi lény, akiknek tökéletesen egyeznének pszicho-noetikus testeik.
Ezek a testek - mint gondolataink és érzéseink testei - teszik lehetővé az emberi
individualitást.
- Ezek szerint - vetette fel barátom, Neophytos, - magasabb testeink egyesítése
ezekkel a testeinkkel azt a célt szolgálja, hogy individuális tapasztalataink
eredményeit eltöröljük? Hát nem pont a személyes tapasztalatok azok, amik
megkülönböztetik őket egymástól?

Kostas válaszában csak önmagát és Daskalost ismételte újra, miszerint az

inkarnációk körforgásának a célja éppen az egyéniség kibontakoztatása az
Abszolútum egységén belül, és ez az egyéniség korántsem vész el akkor, amikor
ma még formátlan pszicho-noetikus testeink megnemesítve majdan eggyé
válnak magasabb testeinkkel, belső énünk központjával.
- Amíg az ember a jelenségek körforgásában él, finomabb testei még nem érik el
tökéletes alakjukat, - mutatott rá Kostas.
- Minden esetben így van ez? - kérdezett vissza gyanakvó hangon Neophytos.
- Nem, nem egészen. Előfordulhat, hogy valaki, aki már tökéletesen megformálta
pszicho-noetikus testeit, úgy dönt, hogy visszatér az elkülönültség, a poláris
ellentétek világaiba, hogy valamilyen önként vállalt feladatot végrehajtson. Sőt,
valójában minél inkább megnemesítette valaki pszicho-noetikus testeit, annál
biztosabb, hogy visszatér ide! - mutatott le a lába elé Kostas mosolyogva. - Ez az
a hely, ahová az illető visszatér, hogy szellemi útjukon segítse a többieket.
- Azt hiszem, kicsit összezavarodtam, - sóhajtott fel valaki a hátsó sorokból, aki
addig mindvégig csöndesen figyelt. - Most mik is ezek az alaktalan pszicho-
noetikus testek? A formátlanok lennének a tökéletesek?
- A formátlanok azok, - felelte Kostas, miután a szobában elült a nevetés, ami
ennek az ártatlan kérdésnek a hallatán robbant ki a társaságból, - amelyeket
ebben az életünkben próbálunk alakítgatni. A már most is tökéletes alakú
magasabb testeink jellegzetessége azok leírhatatlanul szépséges ragyogása,
hiszen azokban Isten lakozik. Ehhez képest alaktalan pszicho-noetikus testeink
úgy néznek ki, mint egy szétfolyó massza a szív körül. Ha egy látó ránéz valakire
az alacsonyabb világokban, valami olyasmit lát, mint... mint egy krumpliszsák.
Egy fejlett mester olyannak látja az embereket, mint akiknek se keze, se lába;
magasabb szemszögből pont olyanok, mint egy zsák krumpli.

„Ez az igazság!” - próbált csillapítani minket Kostas, mert ha már az előbb is

nevetésben törtünk ki, hát akkor most a falak is beleremegtek hangos
hahotánkba, úgy kacagtunk fura szóhasználatán.
- Kosta, - kérdezte Neophytos, - ha a formátlan pszicho-noetikus testek úgy
néznek is ki, mint egy zsák krumpli, azért tökéletes magasabb testeink alakja
megegyezik a fizikai test alakjával, ugye?
- Így igaz.
- Más szóval, - folytatta Neophytos, s némi zavar látszott tükröződni az arcán, -
nem csak átvitt értelemben érted azt, hogy az inkarnációs körforgás célja
alaktalan testeink formába öntése, hasonlóvá tétele fizikai testünkhöz?
- Nem, pontosan ez a cél. Erre törekszünk. Azt szeretnéd tudni, miért? Hát hogy
mindhárom testünk minden sejtjében, fizikai, asztrális és mentális testünk
minden elemi részecskéjében tökéletesen tudatos életet éljünk. így válhatunk
mindhárom testünk mestereivé.

- Kifejtenéd ezt kicsit bővebben? - kérdezte még mindig Neophytos.

- Nos, a magasabb világok minden részecskéje tökéletes tudatosságra képes.
Ezekben a világokban nemcsak a szemünkkel látunk és a fülünkkel hallunk,
hanem létezésünk minden egyes sejtjével, atomjával. Ezért van az, hogy csakis
tökéletesen fejlett pszicho-noetikus testekkel valósíthatja meg az ember az igazi
testelhagyást.
- Azt akarod mondani, Kosta, - szólaltam meg, próbálván saját szavaimmal
visszaadni az imént elhangzottakat, - hogy az ember nem képes tudatos testen
kívüli utazásra anélkül, hogy pszicho-noetikus testeit ki ne fejlesztette volna?
- Úgy, ahogy mondod! Csakis tökéletesen megformált pszicho-noetikus testekkel
lesz képes az ember objektív tudatossággal megismerni a magasabb világokat,
akár önnön tudatának kivetítése, akár testelhagyás révén. Sokan állítják azt
manapság, hogy kiléptek a testükből, de valójában nem történt más velük, mint
hogy behatoltak saját tudatalattijukba. Más szóval, hasonló tudatállapotba
kerültek, mint a kábítószer élvezők, még ha ezek az emberek nem is
fogyasztottak drogot. Valójában önnön illúzióik világába jutottak, az bontakozott
ki előttük, nem pedig az objektív valóság.
- Tudnál konkrét példát mondani erre? - kérdezte kíváncsian Neophytos.
- Tegyük fel, valaki azt állítja, hogy kilépett a testéből, és ellátogatott Londonba.
Hacsak az illető nem rendelkezik tökéletesen fejlett pszicho-noetikus testekkel,
valójában azt a „London”-t látogatja meg csupán, ami régmúlt emlékeiben él,
akár előző életeiből. A valódi londoni „városnézéshez”, ahhoz, hogy ott az éppen
aktuálisan zajló történéseket követhesse nyomon az ember, tökéletesen fejlett
pszicho-nooetikus testekre van szükség. Csakis ezeknek a testeknek a
segítségével szerezhet valaki objektív tudást arról, hogy mi folyik éppen,
mondjuk, a Trafalgar-téren. Ha például arra kérsz egy ilyen illetőt, hogy
látogasson el Földünknek egy olyan pontjára, ahol azelőtt még sosem járt, nem
lesz képes „testét elhagyva” odautazni, mert az adott helyről nem rögzültek
képek a tudatalattijába.
- Feltételezem, ugyanez igaz a magasabb világok különböző szféráiról és
alrégióiról szerezhető ismeretekre is, - vetettem fel.
- Pontosan. Hacsak nem rendelkezel teljesen jól formált, megnemesített pszicho-
noetikus testekkel, nem nyerhetsz bepillantást ezekbe a fizikáin túli valóságokba.
Csak a fantáziád fog játszani veled.
„Ugyanakkor hozzá kell tennem,” - folytatta Kostas, - „hogy már a tudatalattiba
való behatolás is egyfajta előrelépést jelent - feltéve persze, hogy mindezt
természetes úton-módon éri el az ember, nem pedig drogok segítségével.
Mindazonáltal, nem a testelhagyás az, ami kapcsolatba hozza az embert a
létezés magasabb dimenzióival, hanem az ember engedi magába a szellemi
valóságot.”
Kostas néhány pillanatra elhallgatott, és végignézett hallgatóságán, kiben merül
fel valami új kérdés.
- Mondd csak, Kosta, - szólalt meg felbátorodva a belgyógyász Panos, - vajon az
állandó személyiségnek csak és kizárólag jó tulajdonságai vannak?
- Az állandó személyiség egy bennünk lakozó isten, - felelte Kostas. - Nem más,
mint magasabb énünk, avagy a Szellem; azon részünk, amely azért szállt alá,
hogy tapasztalatokat szerezzen. De ennek ellenére isteni. Tudatosan ereszkedett
le az ellentétek világaiba. Az állandó személyiség nem öltött magára holmi
szerepszemélyiséget, hogy azzal elhomályosítsa a Mindenséget, mint teszi ezt az
a részünk, amit jelenvaló személyiségnek hívunk.
- Mondhatjuk azt, hogy bármilyen megformáltságot érnek is el egy adott
inkarnációban pszicho-noetikus testeink, az az állandó személyiségen keresztül
átíródik következő testet öltésünkbe? - érdeklődött tovább Panos.
- Természetesen. Soha semmi sem vész el.
- Lehetséges-e, - szólalt fel Glafkos, egy hivatásos művész, - hogy valaki, aki
egy bizonyos fokig már megnemesítette pszicho-noetikus testeit, valamilyen
oknál fogva következő életében alacsonyabb pszicho-noetikus fejlettségei szintre
jusson vissza?
- Nem, soha, - jelentette ki kategorikusan Kostas. - Amire egyszer szert tett az
ember, azt megőrzi. Lehet, hogy több inkarnáción át egy helyben fog toporogni
és egy tapodtat sem halad előre, de alacsonyabb szintre sosem fog visszaesni.
Az öntudatra ébredés menetében elért előrelépés többé már nem vész el.

„Na már most,” - folytatta Kostas, - nekünk, az Igazság Keresőinek különösen

fontos, mondhatni elengedhetetlen feladatunk, hogy formába öntsük pszicho-
noetikus testeinket, hiszen csak így nyerhetünk uralmat három testünk fölött, s
csak így válhatunk alkalmassá embertársaink szolgálatára.”
- És hogyan fejleszthetjük ezeket a testeinket? - kérdezte egy pszichológusnő,
Maria.
- A rendszeresen végzett meditációs gyakorlatok, a szellemi tanulás és az
önelemzés segítségével. Ezek azok, amik növelik az ember mindennapi
tudatosságát, azaz formálják pszicho-noetikus testeit.
Kostas ezután elárulta, hogy éjszakánként ő és Daskalos rövid időszakokra
„belenyúl” tanítványaik pszicho-noetikus testeibe, és segít átalakítani azokat.
- Miért tesztek ilyet? - kérdeztem meglepetten.
- Azért, hogy alvás közben képesek legyetek befogadni a tudatalattitokba
mindazt a tudást és bölcsességet, amit éber nappali tudatállapotban vettetek fel
magatokba. Továbbá, pszicho-noetikus testeitek időleges megformálásával
segítségére lehettek a magasabb dimenziókban létezőknek. Mindez persze
korántsem tudatosul bennetek.

„Higgyétek el,” - tette hozzá Kostas, - „anélkül, hogy mestereitek segítenének

nektek pszicho-noetikus testeitek megnemesítésében, segítőkként
hasznavehetetlenek lennétek a magasabb rezgésszinteken. Persze a földi
mesterek közbeavatkozásának elsődleges célja e téren csupán az, hogy
elősegítsék tanítványaik pszicho-noetikus testeinek megformálását. A megfelelő
alakot öltött pszicho-noetikus testek révén időlegesen a tanítványok is képesek
befogadni bizonyos tapasztalatokat a magasabb világokból. Amikor aztán
visszatérnek fizikai testükbe, azaz visszanyerik éber nappali tudatukat,
élményeik rendszerint eltorzulnak, hiszen pszicho-noetikus testeik formája még
nem tökéletes.
- Máshogy viselkedünk éjszakánként azokban a rövid időszakokban, amikor
pszicho-noetikus testeink - mestereinknek köszönhetően - megfelelő alakot
öltenek? - tette fel a kérdést valaki.
- Nem. Az ember viselkedése pontosan ugyanolyan marad, mint az éber tudatára
jellemző. Tudatszintje, gondolkodásmódja, érzésvilága változatlan marad. A
mester csak azért nyúl bele ideiglenesen a pszicho-noetikus testekbe, hogy a
tanítvány képes legyen olyan tapasztalatokat szerezni, amelyeket egyedül még
nem tudna befogadni, lévén, hogy azokhoz még nem elég fejlettek a testei.
- Kosta, - kérdeztem, - honnan állapítod meg, kinek mennyire fejlettek a
pszicho-noetikus testei?
- Természetesen azok formája és sugárzása alapján. Minél fejletlenebbek, annál
kevésbé fedik a fizikai testet. Mint mondtam, egy alacsony tudatszinten álló
ember pszicho-noetikus testei úgy néznek ki, mint egy alaktalan massza a szív-
központ körül. A fejlődés folyamán ez a massza egyre nagyobbá és nagyobbá
válik, míg végül teljesen felveszi a fizikai test alakját és lefedi azt.
- Ezek szerint teljesen természetesen, szó szerint látványosan nyomon tudod
követni egy ember szellemi fejlődését, - mondtam.
- Teljesen természetesen! - nevetett Kostas. - Persze más módjai is vannak
annak, hogy egy mester meggyőződjön róla, milyen fejlettek valakinek a
pszicho-noetikus testei. Említettem például a kisugárzásukat is.

„Tegyük fel, hogy ellátogatunk az asztrális világ valamelyik szférájába, vagy

valamelyik alrégiójába! Mondjuk vegyünk egy igen alacsony szintet! Nos, azok,
akiknek hatalmukban áll az adott szintre betekinteni - azaz megfelelő tudati
fejlettséggel rendelkeznek és mesterei az adott régiónak - úgy fogják látni az ott
élő embereket, mint formátlan krumpliszsákokat. Ugyanakkor ha ezek a
mesterek úgy akarják látni az ottaniakat, ahogyan saját magukat szemlélik,
akkor az emberek aszerint fognak megjelenni előttük, azaz mintha kiteljesedett,
tökéletes formájú testeik lennének, pontosan olyanok, mint amilyenekké utolsó
inkarnációjukra válnak majd.”
- Tudatában vannak az asztrális régió lakói pszicho-noetikus testeik aktuális
formájának? - kérdezte Glafkos.
- Nem, egyáltalán nem. Saját illúzióiknak megfelelően látják önmagukat, saját
alacsony tudatszintjük szerint.
- Hasonlóan ahhoz, ahogy az emberek a durva anyagi világban szemlélik
önmagukat, - bátorkodott közbeszólni Panos.
- Pontosan, - értett egyet Kostas. - Ezért is mondtam, hogy mielőtt valaki igazi,
tudatos testelhagyásra lenne képes, ki kell fejlesztenie pszicho-noetikus testeit.
Mindezt persze nem olyan könnyű megvalósítani, mint azt néhányan hiszik, akik
mesterséges úton, LSD vagy egyéb kábítószer segítségével emelkednek ki a
testükből és szereznek élményeket a magasabb világok valóságairól. Efféle
tudatmódosító eszközökkel az ember igazából csak a saját fantáziavilágába nyer
bebocsátást. A valódi testelhagyáshoz térben és időben, avagy a létezés
bármelyik dimenziójában az szükségeltetik, hogy az ember megfelelően formált
pszicho-noetikus testekkel rendelkezzen, hiszen a tudatosság ezeken a testeken
keresztül jut érvényre.
- Lehetnek-e a pszicho-noetikus testek rosszul formáltak? - kérdezte Maria.
- Nem létezik jól vagy rosszul formáltság. A pszicho-noetikus testek vagy
tökéletes formát öltöttek már, vagy még tökéletlenek.

De még egyszer hangsúlyoznám: minél megformáltabbak ezek a testek, annál

magasabb tudatszinten áll az illető. A pszicho-noetikus testek alakja az ember
jelenvaló személyiségének fejlettségét tükrözi.
- Mi mint az Igazság Keresői hogyan is dolgozunk pontosan pszicho-noetikus
testeink alakításán? - érdeklődött újból Neophytos, hátha korábbi kérdésére
ezúttal még kézzelfoghatóbb magyarázatot kap.

Kostas azt válaszolta, hogy minden embernek, aki a Földre születik, az a fő

feladata, hogy pszicho-noetikus testeit megformálja. Ezek azok a testek, amiket
a „mennyei atya” örökül hagyott ránk, Tékozló fiúkra és lányokra. A fizikai testet
öltés mellett megadatott nekünk az érzés és a gondolkodás képessége, más
szóval az asztrális és a mentális test is. Egyik inkarnációjáról a másikra minden
emberi lény arra törekszik, hogy gondolatainak és érzelmeinek összességét
tudatosítsa, azaz formába öntse pszicho-noetikus testeit. Ez a folyamat
tudattalanul zajlik, az ok és okozat, avagy a karma törvényének irányítása alatt.
Az idők végezetén minden ember tökéletesen fejlett pszicho-noetikus testekkel
fogja átlépni a Teózis küszöbét; ez maga a megtestesült ember életfeladata. Az
Igazság Keresői jó kozmikus szobrászok módjára dolgoznak, úgy alakítgatják
pszicho-noetikus testeiket. Céltudatos tetteikkel felülemelkednek a karma
törvényén, és kilépnek a tudatlanságot, fájdalmat és szenvedést eredményező
inkarnációs körforgásból.
- Lassan, apránként dolgozgatunk, türelmesen rakosgatva egyik kavicsot a
másikra, míg el nem készül a tökéletes alkotás. Mindez a munka a tudatalattin
keresztül folyik.
- Hogy függ ez össze a tudatossággal? - kérdezte Neophytos.
- A tudatosság minden pillanatban a szerzett ismeretek függvényében fejlődik. E
másodpercben is a tudatosságodon dolgozol, amikor a hallottakat megpróbálod
befogadni a tudatodba!
- Én igazából azt szeretném végre megtudni, - erősködött tovább Neophytos, -
hogy a meditációs gyakorlatok miként segítenek minket előre ebben az irányban?
- Nézd! Az ismeretszerzés egyszerre két irányból történik folyamatosan. Egyrészt
az elméleti tudásanyag befogadása, másrészt a meditációs praxis révén.
Meditáció közben az ember az éteri másán dolgozik. Az éteri erők különböző
sajátosságait energetizáljuk, ezáltal a szerzett tudás beépülhet
mindennapjainkba, életünk részévé válhat. A tudás önmagában leggyakrabban
inkább akadállyá, mint segítővé válik a spirituális úton, mert nagyon könnyen
felkelti az egoizmust. Ezért olyan elengedhetetlenek hát a meditációs és az
önismereti gyakorlatok! A tudás maga vajmi keveset formál pszicho-noetikus
testeinken. Előfordulhat például, hogy valaki óriási koponya, iszonyatosan nagy
tudással, de pszicho-noetikus testei mégis abszolút formátlanok.
- Ezek szerint mindaz a tudás, amiket az egyetemeken szerezhetünk, - szólalt fel
Emily, - az emberi tudatosságnak ebből az aspektusából nézve teljesen
felesleges. A mai felsőoktatásban egyáltalán nem veszik figyelembe a pszicho-
noetikus testek fejlődését, egyáltalán nem úgy kezelik az embert, hogy az
kiteljesedhessen.
- Sajnos ez a helyzet, - bólogatott Kostas. - Sőt, elárulom nektek, manapság a
legtöbb misztériumiskolában sincsenek tisztában az egyelőre még formátlan
pszicho-noetikus testek természetével, nem is beszélve arról, ha még a
létezésükről sem tudnak. Csak az Igazság Keresésében leginkább élen járók
azok, akik képesek felismerni és megkülönböztetni ezeket a testeket.
- Úgy érted, ezek a testek szó szerint „láthatók”? — kérdezte Maria.
- Természetesen! - felelte Kostas. - Hiszen már mondtam, egy előrehaladottabb
Keresőnek elég csak ránéznie valakire ahhoz, hogy megállapítsa az illető
tudatossági szintjét. Ehhez szemügyre kell vennie, mennyire megformáltak az
illető pszicho-noetikus testei, lévén, hogy ezek alkotják a központját a jelenvaló
személyiség tudatosságának.

„Már csak egy kérdést várok hiába,” - mosolygott Kostas, - „amit már rég fel
kellett volna tennetek, de eddig még senkinek sem jutott eszébe. Segítek: vajon
a már most is tökéletes alakú asztrál- és mentáltestnek, illetve az egyelőre még
formátlan pszicho-noetikus testeknek is van éteri mása?”
Hirtelen hangzavar kerekedett a szobában, ahogy mindenki a lehetséges
válaszokat kezdte találgatni.
- Elárulom, mindegyiknek megvan a maga éteri mása! - válaszolta meg Kostas a
maga kérdését. - Hiszen jusson csak eszetekbe, mindennek, ami létezik,
rendelkeznie kell étertesttel, ami éltesse. Csakhogy az asztrál- és mentáltest,
illetve a pszicho-noetikus testek éteri másai egybeolvadtak!
- Miért? - kérdeztem.

- Ha nem így lenne, Kyriaco, semmiféle kapcsolat nem lenne közöttük, s így
lehetetlen lenne a most még formátlan testek majdani eggyé válása a már most
is tökéletes magasabb testekkel. Amikor a tökéletes testeket mint modelleket
alapul véve meditálunk, tulajdonképpen még formátlan testeink éteri erőit
aktivizáljuk, hogy ezzel is elősegítsük azok fejlődését.
- Kosta, mondd, milyen a formája a gyerekek pszicho-noetikus testeinek? -
kérdezte Reá a nappali túlsó végéből. - Mit értett Krisztus azon, hogy olyanokká
kell lennünk, mint a kisgyermekek?
- Krisztus a gyermeki tisztaságra és ártatlanságra gondolt.
- Ez azt jelenti, - érdeklődött tovább Reá, - hogy mielőtt szocializálódnának,
mielőtt egyéni élményekre tennének szert, a gyermekek többnyire tökéletes
testeiken keresztül fejezik ki magukat?
- Nem egészen. Az újszülöttek is formátlan pszicho-noetikus testekkel jönnek a
világra, amelyeknek fejlettségét és alakját előző életeik tapasztalatai határozzák
meg. Minden ember az előző életei összessége során felhalmozott tudatossággal
születik le újra. Éppen ezért elképzelhető, hogy egy gyermek már születésekor
igen magasan fejlett tudatszinttel rendelkezik, azaz pszicho-noetikus testei
meglehetősen fejlettek. Úgy is fogalmazhatnék, hogy szellemi érettség és
tudatossági szint tekintetében nem egyformának születünk.
Kostas hangsúlyozottan leszögezte, hogy formátlan pszicho-noetikus testei
minden embernek csakis legelső testet öltésükkor azonosak, amikor az anyagi
világban megkezdik inkarnációs körforgásukat. Attól a pillanattól fogva azonban
mindenki másként fejlődik, hiszen nincs két emberi lény, aki pontosan ugyanúgy
használná a rendelkezésére álló éteri anyagot. Gondolatainak és érzéseinek
megfelelően mindenki egyedi módon építgeti pszicho-noetikus testeit.
- Mint azt már számtalanszor elmondtam, mi magunk vagyunk tudatalattink
építészei. Tervünk megvalósítása érdekében az Abszolútum képessé tett minket
arra, hogy gondolataink és érzéseink legyenek, amiket elementálok formájában
vetítünk ki önmagunkból.
- Kosta, honnan tudhatjuk mi, az Igazság Keresői, - kérdezte Reá, - hogy
pszicho-noetikus testeink valóban formálódnak és fejlődnek-e? Vannak-e erre
mutató jelek, vagy valami kritérium, ami alapján lemérhető, hol is tartunk éppen
e téren?
- Már hogy ne lenne! Tudati megnyilvánulásaink folyamatos változásai és
átalakulásai a jelzőkövek.
- De honnan tudhatjuk, hogy a tudatosságunk fejlődött-e?
- Hát onnan, - válaszolta Kostas, - hogy az olyan történések vagy események,
amelyek korábban kihoztak a sodrodból, amik lelkileg megviseltek, mostanra
már nincsenek rád hatással. Az ember egyszer csak azon veszi észre magát,
hogy teljes nyugalommal reagál a dolgokra, mindenféle szélsőséges érzelmi
hullámzás nélkül.
- Azt hiszem, itt az ideje, hogy egy kis szünetet tartsunk, - jelentette ki
ellenvetést nem tűrő hangon Reá, még mielőtt bárki is újabb kérdést tehetett
volna fel. Azzal Maria segítségével néhány tálca süteményt varázsolt elő, Kostast
pedig egy csésze kávéval kínálta meg. Tulajdonképpen jól is esett felállni végre,
kinyújtózni egy kicsit, és elbeszélgetni a többiekkel. Kostas kéthavi előadásai
ilyenformán a baráti eszmecserékhez is jó terepet biztosítottak. Hamarosan
kiderült, miért is volt házigazdánk annyira határozott az imént: fél kilenc volt,
kezdődött a híradó. Reá bekapcsolta a tévét, és mindenki érdeklődve hallgatta a
legújabb politikai fejleményeket - különös tekintettel a pár hónapja beiktatott új
kormány döntéseire. Reá és még jó néhányan a jelenlévők közül oda voltak a
boldogságtól, hogy kedvenc jelöltjük, George Vassiliou a választásokon legyőzte
a korábbi elnököt, Spyros Kyprianout. Mások legalább annyira szomorkodtak
emiatt. Kostas mindig is arra kérte tanítványait, hogy tartózkodjanak a politikai
érzelemnyilvánítástól, hiszen a csoportokban megannyi párt szimpatizánsai
megtalálhatók voltak. Előadásai idején maga is szigorúan titokban tartotta
politikai nézeteit, és bár hónapokkal korábban még szenvedélyesen érdekelték a
választások eredményei, mégis csak legközelebbi barátai tudták róla, hogy kire is
adta le szavazatát. Mint azt újra és újra kijelentette, a tanítványi köröknek kívül
kellett maradnia a politikán.
Mielőtt a híradó véget ért volna, Reá egy fizikai betegségben szenvedő férfi
fényképét mutatta meg Kostasnak, és érdeklődött, lehetne-e segíteni az illetőn.
Kostas behunyt szemmel, jobb kezét a képre téve ráhangolódott annak
rezgéseire. Mélyeket lélegzett, és pár perc múlva készen is állt a diagnózissal.
Azt ígérte, minden tőle telhetőt meg fog tenni az illető gyógyulásáért. Korábban
elmagyarázta, mennyire „egyszerű” megvizsgálni valakinek az egészségi
állapotát egy fotó alapján, hiszen azon rögzülnek az illető rezgései. Egy
gyógyításban jártas Igazság Keresője képes pusztán a fénykép letapogatásával
kapcsolatba lépni az azon megörökített személlyel. Kostas ezúttal, mint máskor
is, egy saját elementált hozott létre és kapcsolt az illetőhöz, hogy azon keresztül
tudja gyógyítani őt.
Kostas és Daskalos tanításai szerint egy fénykép alapján azt is meg lehetett
állapítani, hogy valaki él-e még, vagy már meghalt. Daskalos ez irányú
képességét többször is demonstrálta Ciprus 1974-es török megszállását
követően, amikor is rengetegen érdeklődtek nála a harcokban eltűntek sorsa
felől.
A híradó végeztével Reá kikapcsolta a tévét, és Kostas egy újabban felmerült
kérdésre elmondta, hogyan tudja egy hozzá hasonló tisztánlátó megállapítani
valakiről egy fénykép alapján, hogy az illető életben van-e, vagy sem.
- Minden anyagi megnyilvánulásnak csakis rá jellemző fénye van. Ha egy haladó
Igazság Keresője egy fényképet kap a kezébe, és azt kérdezik tőle, vajon a
képen látható személy él-e, vagy már levetette durva anyagi testét, nos, az
Igazság Keresője automatikusan érezni fogja, milyen színű fényt sugároz az
illető. Ha a rezgései kék vagy kékesfehér fényt keltenek, az azt jelenti, hogy az
illető életben van, mármint a fizikai síkon is.
- Miért van ez így? - érdeklődött Neophytos.

- Mert a kékes színárnyalatot a fizikai test rezgései keltik. Tudjátok, hogy a fizikai
test központja a hármas csakránál, a napfonatnál található. Ezért is
koncentrálunk meditáció közben a solar plexusra, amikor a fizikai testnek
kívánunk jó egészséget, és vizualizáljuk azt, hogy az adott testtájékot kékesfehér
fény ragyogja be.
- És mi alapján állapítod meg egy fényképről, hogy valaki már eltávozott a fizikai
testéből? - kérdeztem.

- Mi sem egyszerűbb ennél! - felelte Kostas. - Ha csak rózsaszín fényt érzek,

azaz az asztráltest kisugárzását, az azt jelenti, hogy az illető csak az asztrális
dimenzióban él. Higgyétek el nekem, ezeket a szellemi képességeket nem is
olyan nehéz elsajátítani, nem igényelnek túl nagy fejlettségi fokot. Ahhoz, hogy
megállapítsuk valakiről, vajon él-e vagy halott, nem kell tudnunk kilépni a
testünkből, és tűvé tenni érte a magasabb világokat. Ha az ember tudja, mihez
kezdjen vele, akkor elég egy fénykép, az alapján egyszerűen megállapítható az
illető egészségi állapota, illetve hogy milyen testben él. Mindössze három színt
kell tudni érzékelni: a fizikai test kékes árnyalatát, az asztráltest rózsaszínjét, és
a mentáltest aranysárgáját. Ha mind a három megvan, az azt jelenti, hogy az
illető mindhárom dimenzióban létezik.
- Előfordult már olyan szituáció, hogy valami miatt nem tudtad meghatározni, itt
tartózkodik-e valaki a fizikai síkon, vagy sem?
- Igen, nem is egyszer. Tudod, adódhatnak olyan helyzetek, amikor nem lenne
üdvös felfedni bizonyos igazságokat. Ilyenkor a magasabb világok mesterei
közbeavatkozhatnak, és meggátolhatnak abban, hogy valami meggondolatlant
tegyek. Súlyos esetben megkérhetnek, hogy ne is kezdjek keresésbe; ilyenkor
egyszerűen semmit sem teszek. Vagy az is lehet, hogy már felfedeztem az
igazságot valakiről, de a magasabb mesterek közbeszólnak, és arra utasítanak,
hogy ne áruljam el, mit találtam. A legtöbbször mégis úgy adódik ilyenkor, hogy
még a kutatás előtt leállítanak.
- Milyen okok késztetik a magasabb mestereket a közbeavatkozásra? - tudakolta
Maria.
- Néha azzal, ha feltárnám valaki sorsának az alakulását, megváltoztatnám
azokat a körülményeket, amikből másoknak adott tapasztalatokat kellene
leszűrniük. De még mielőtt ezzel fájdalmat és szenvedést okozhatnék az
érintetteknek, odafentről általában meggátolnak abban, hogy eláruljam az
igazságot.

„Van-e még kérdésetek?” - nézett körbe a szobán Kostas.

- Az önismeret és belső énünk tudatosítása előfeltétele-e a három testünk feletti
uralom megszerzésének? - kérdezte Panos. - Avagy elképzelhető-e, hogy valaki
már azelőtt mesterévé válna a testeinek, hogy tökéletes önismeretre tett volna
szert? Meg lehet-e tanulni például a gyógyítást, a különböző testek működésbe
hozatalát anélkül, hogy az ember előrébb haladna az önismeret ösvényén?
- Nem. Mielőtt az ember képes lenne behatolni a napba - vagy más szóval,
mielőtt Krisztus-tudatosságra tenne szert -, mindenképpen tökéletessé kell
formálnia ma még alaktalan testeit. Ne ringassuk magunkat felesleges illúziókba!
Amíg nem vagyunk képesek a tudatunkat bizonyos mértékben összehangolni a
Logosszal, addig nem nyerhetjük el ezeket a képességeket. Amikor azt mondom,
„a tudat összehangolása a Logosszal”, ez alatt a bennünk lévő bölcsességre való
ráhangolódást értem, - mutatott Kostas a szívére.
- És a fekete mágusok? - kérdeztem. - Ők nem anélkül művelik szellemi
gonoszságaikat, hogy kifejlesztették volna magasabb testeiket?
- A fekete mágusok nem rendelkeznek megformált pszicho-noetikus testekkel.
Hála Istennek, teszem hozzá rögtön, - mosolyogta el magát Kostas.
- Honnan van akkor az erejük? - kérdezte Neophytos.
- Először is tisztázzuk, hogy nekik csak korlátozott hatalmuk van. Bizonyos
rendhagyó módszerekkel, okkult technikákkal sikerült elérniük, hogy a Tudatot -
helytelen és elítélendő módon - önnön céljaik kielégítésére használják. Ezzel
persze valójában önmaguknak ártanak a legtöbbet. A magasabb mestereknek
hatalmuk van az úgynevezett fekete mágusok felett, akiket talán jobb is volna
egyszerűen tudatlan embereknek hívni, amiért isteni örökségükkel, a Tudattal oly
balga módon visszaélnek. Létezésükre csakis azért van mód, amiért a gonosz is
létezik: hogy az elkülönültség világaiban lehetőség legyen mindkét véglet szabad
akaratból történő megtapasztalására. Hiszen a poláris ellentétek, az okok és
okozatok világában élünk!
Kostas azzal érvelt, hogy a gonosz jelenléte biztosítja a „harmonikus
egyensúly”t: - A negatív oldal nem pusztán a büntetés kedvéért létezik. Azok a
luciferi lények, akiket mi gonosznak tartunk, valójában a szélsőségek és az
ellentétek mesterei. Maguk is az angyali hierarchiákhoz tartoznak, és teljes
világunkat átlátják. Egyszerűen szolgák ők, a mi szolgáink, - azzal Kostas
jellegzetes mozdulatával újfent a szívére mutatott.
- Ha jól értem, - szólalt meg Maria, - a gonoszra azért van szükség, mert
közvetve ő is a jó felé ösztönöz minket.
- Így igaz. A negatív oldal nélkül nem lenne tudomásunk a jóról.
- Már csak egy gondom van ezzel a logikával, - szólalt fel újra Maria. - Azt
mondod, a harmonikus egyensúly érdekében szükség van a rosszra. Na de ezek
szerint minél több valahol a jó, ott annál többnek kell lennie a gonosznak is?!
- Pontosan ez a helyzet! Ez az elv a teremtés egészében megnyilvánul, minden
univerzumban. Soha nem létezett olyan idő, hogy ez a törvény ne érvényesült
volna. Ugyanakkor a mi célunk éppen az, hogy felülemelkedjünk ezen a
törvényen, hogy meghaladjuk az ok-okozati kötöttségeket. A mi célunk
felülemelkedni az elkülönültség világain.
- Hát, számomra ez még mindig zavaros egy kicsit, - vallotta be Maria. - Hadd
fogalmazzak egészen egyszerűen! Ha Földünk lakossága fejlődése során
folyamatosan jobbá válik, és egyre közelebb kerül a tökéletesség állapotához, ki
fogja akkor betölteni a gonosz szerepét? Milyen formában fogja akkor
megnyilvánítani önmagát a negatív oldal?
- Egy pillanat, Maria, gondolkozz csak el egy pillanatra! - állította le a
pszichológusnőt Kostas hirtelen fellobbant hevességgel, és szavainak egy gyors
kézmozdulattal adott még nagyobb nyomatékot. - Hát csak mi vagyunk egyes
egyedül a teremtés összes világegyetemében? Azt hiszed, a mi Földünk, ez a
parányi porszem az egyetlen a Kozmosz végtelenjében? Csak mi létezünk vajon,
alig néhányan, akik erre a porszemre születtünk?
- Értem már, mire gondolsz! - bólogatott Maria. - Ezek szerint feltételezhetjük,
hogy eljön majd egy idő, amikor a bolygónk minőségi átalakuláson megy át, és a
gonosz többé nem fogja megnyilvánítani önmagát.
- Hát persze! Ez az! - adott hangot örömének megnyugodva Kostas. - Ez a
legfőbb cél, ami a szemünk előtt lebeg. Ha erre nem lenne lehetőség, mi értelme
lenne az Igazság Keresésének? Miért öltött volna testet az Ige? Miért születne le
erre a bolygóra oly sok mester, hogy különböző utakat mutassanak nekünk
önmagunk felismerése és a tökéletesség elérése felé?
- Kosta, „vajon barbárok nélkül mi lesz velünk”? (Kavafisz: A barbárokra várva;
Somlyó György fordítása; Lyra Mundi—Kavafisz versei, Európa Könyvkiadó,
1975) - kérdezte Glafkos, akit művészi hajlamai mellett erős humorérzékkel is
megáldottak. Az alexandriai költő, Kavafisz híres soraira utalt, miszerint
„barbárok” nélkül nem tudhatjuk, kik is vagyunk valójában, és mi is a teendőnk.
- Eljön majd az idő, kedves Glafko, amikor többé már nem lesz szükségünk a
„barbárokra”, nem lesz szükségünk a poláris ellentétekre, - felelte mosolyogva
Kostas.

Amikor a kérdések sorának vége szakadt, Kostas rátért a már megszokott

meditációs gyakorlatokra. Ezúttal a relaxáció és a koncentráció mellett a
meditatív segítségnyújtás gyakorlására is időt szakított velünk.
- Végezetül ne feledjétek, - szólt, miután elmélyült állapotunkból visszatértünk, -
mennyire fontos, hogy az önmegfigyelést is rendszeresen gyakoroljátok! Mielőtt
elaludnátok, öt-tíz percet töltsetek azzal, hogy visszanézitek a napotokat.
Gondolatban idézzetek fel egy epizódot, és nézzétek meg, hogyan viselkedtetek
az adott szituációban. Figyeljétek meg, mit éreztetek, mit gondoltatok, hogyan
reagáltatok a történésekre, de mindezt úgy tegyétek, mint egy kívülálló. Ne
ítélkezzetek magatok felett. Legyetek csak szemlélői mindannak, ahogyan egótok
viszonyult az eseményekhez.

Kostas és Daskalos egyaránt azt tanította, hogy az efféle önmegfigyelési

gyakorlatok hosszú távon elvezetnek minket oda, hogy tudatosan uralni tudjuk
érzéseinket és gondolatainkat - azaz hogy mestereivé váljunk asztrál- és
mentáltesteinknek!

Tizenegyedik fejezet

Látomások

Másnap reggel csatlakoztam Tinához, egy külföldi nagykövet feleségéhez, és

elkísértem őt Daskaloshoz. Amikor megérkeztünk hozzá, éppen kis stúdiójában
festegetett, és a híreket hallgatta. Mivel Tina értesült róla, hogy Daskalos
rajongásig szerette a virágokat, ezért hozott magával ajándékba egy hatalmas,
virágzó, fehér gardéniát. A bemutatkozás után, széles mosollyal az arcán, át is
nyújtotta a nagy cserepet Daskalosnak. Az idős mesterrel madarat lehetett volna
fogatni örömében. Megcsodálta a szép és egészséges növényt, magába szívta a
virágok illatát, mélyet sóhajtott az elragadtatástól, és nem győzött hálálkodni
Tinának. Végül aztán csak rátértünk jövetelünk igazi céljára - kényelembe
helyeztük magunkat a nappaliban, és Daskalos feszült figyelemmel hallgatni
kezdte Tina megpróbáltatásainak történetét.
A nagykövet-feleség az elmúlt harminc évben komoly gyomor-panaszokkal, és
időnként heveny fejfájásokkal küzdött, de mind ez ideig az orvosok hiába
vizsgálgatták őt, nem tudtak segíteni rajta. Azt feltételezték, hogy betegsége
pszichoszomatikus eredetű, hogy a férje diplomáciai munkájával járó sok stressz
az, ami ilyen hatással van rá. Tina, aki teljesen nyitott volt a szellemi tanítások
iránt - ismerte például Rudolf Steiner műveit, és a legmesszebbmenőkig
elfogadta Daskalos világnézetét -, remélte, hogy a mester megtalálja
problémájának igazi okát, és valami recepttel is tud szolgálni az ellen.
Miközben Tina beszélt, Daskalos szó nélkül végigmérte őt, és közben csak
bólogatott nagyokat. Végül a következő kijelentést tette: - Hölgyem, az ön
problémája egyáltalán nem pszichoszomatikus eredetű. Orvosai tévedtek.
Problémáit egy újfajta baktériumnak köszönheti, nem másnak.
Tina komor tekintettel meredt maga elé, miközben Daskalos folytatta
diagnózisát: - Egy új baktériumtörzs fejlődött ki a bélrendszerében. Problémái
még Törökországban kezdődtek, amikor a férje ott állomásozott; akkor a
szervezetébe került egy bizonyos baktérium. Amikor áttelepültek Japánba,
tovább romlott a helyzet: ott megtámadta egy másik baktériumfajta is, és a
kettő kereszteződött. Létrejött egy eddig ismeretlen baktériumtörzs, ami a
beleiben ragadt, és amit az orvosok hiába is próbáltak kimutatni. Fejfájások is
amiatt gyötörték, hogy a baktériumok időnként elzárták a fejébe futó vénás
ereket.
- Mitévő lehetnék ellenük? - kérdezte Tina, némi aggodalommal a hangjában.
Daskalos elgondolkozott egy darabig, és már mondta is a gyógymódot:
- Először is, hagyjon fel mindenféle orvosság szedésével, amit a
gyomorpanaszaira és a fejfájásaira felírtak magának. Ez elengedhetetlen!
Másodszor, csinálja a következőket. Egy fél pohár vízben keverjen el jól egy
kanál mézet két kanál szőlőecettel, és azt igya meg egy-két órával evés után,
hetente kétszer.

„Harmadszor, öntsön két ujjnyi karobszirupot egy csészébe,” - Daskalos az

ujjaival mutatta is a kívánt mennyiséget, - „csavarja bele egy citrom levét, és
keverje el az egészet vízzel. Ezt iszogassa, amikor csak megszomjazik. Ennél
jobb üdítőt a boltokban sem talál majd, meglátja! És végül a legfontosabb: törjön
össze öt-hat gerezd fokhagymát, keverje bele joghurtba egy kis olívaolajjal, és
néhány vékony szelet uborkával. Az uborkát apró kockára is vághatja, de ne
hámozza meg. Ezt a fokhagymás uborkasalátát fogyassza ebédhez, vacsorához,
ahogy tetszik. Ez majd kitisztítja a beleit, és elpusztítja a kórokozókat.”
- Honnan tudod, milyen gyógyszert ajánlj? - kérdeztem Daskalost, akit már
máskor is hallottam különféle gyógynövénykeverékeket összeállítani a
legegyedibb panaszok ellen, mi több, csodaszerei kivétel nélkül mindig beváltak.
Kérdésemre meglepően egyszerű magyarázattal szolgált.
- Minden fizikai betegség bizonyos rezgéseket kelt. A kezeléshez ellentétes
rezgésű hatóanyagokat kell keresni, így azok kioltják egymást. Vagy nem azt
tanítottam mindig is, hogy minden mozog, vibrál, pulzál és rezeg?
Daskalos receptjei is erre az elvre alapultak. Fiatalkorában keresztül-kasul
bebarangolta a ciprusi vidéket, hegyeket mászott meg, és különböző füveket,
meg gyógynövényeket azonosított be, hogy rezgésük alapján milyen betegségek
ellen lehetnek hatásosak. A sokévi gyakorlat alapján tapasztalatból tudta, mit
mivel gyógykezeljen. Daskalos magyarázata elgondolkodtatott, vajon több keleti,
hagyományos, sámánok által ajánlott gyógykészítmény is nem ezen az alapon -
a „rezgések” tapasztalati vizsgálata alapján - készült-e.

- A minap is volt egy ehhez hasonló esetem, - mesélte Daskalos, miközben Tina
szorgosan jegyzetelte a maga receptjeit. - Egy kisfiúról azt gondolták, hogy
epilepsziája van, mert időnként görcsbe rándulva összeesett és habzott a szája.
Pedig valójában a beléből kiinduló baktériumok okozták a bajt, amik felkerültek a
fiú agyába.
Daskalos neki is a Tináéhoz hasonló kezelést ajánlott, és a gyermeknek azóta
meg is szűntek a tünetei. Mint ahogy néhány hét múlva rákérdeztem, kiderült,
hogy Tina is tökéletesen rendbejött. Boldogan újságolta nekem, hogy harminc
éve makacsul fennálló kínszenvedéseinek nyoma veszett, és férjével együtt
rendszeres diétájuk részévé tették Daskalos természetes receptjeit.
Tina gyógyulása egyáltalán nem lepett meg. Annyiszor láttam már Kostast és
Daskalost helyes diagnózist felállítani olyan esetekben is, amikor a hivatásos
orvosok csak a sötétben tapogatóztak, hogy egy idő után már természetesnek,
rutinszerűnek vettem gyógyítói sikereiket. Tapasztalataim szerint Daskalos
egyetlen egyszer hibázott csak egyik páciense problémájának helyes
meghatározásában. Az illetőt egészségesnek diagnosztizálta, annak ellenére is,
hogy annak folyamatosan fennálltak a panaszai. A beteg végül az Egyesült
Államokba utazott kivizsgálásra, az ország egyik legelitebb klinikájára, de
teszteredményei ott is csak negatívak lettek. Daskalos és a klinika megállapításai
tehát egybecsengtek: az illető szervezetében nyoma sincs rákos daganatnak. A
férfi egy hónapra rá mégis elhunyt - rákban. Amikor Daskalost az esetről
faggattam, ő csak széttárta a karjait, és így sóhajtott: - Emberek vagyunk.
Mindannyian tévedhetünk.
Miután hazafuvaroztam Tinát, visszatértem Daskaloshoz, hogy folytassuk
beszélgetésünket. Kostas előző esti előadása nem hagyott nyugodni,
minduntalan ott motoszkált a fejemben. Az az elképzelés, hogy szobrászok
módjára mi magunk alakítgatjuk saját tudatunkat, valamint hogy a valóságról
alkotott felfogásunknak egy magasabb rezgésszinten fizikailag érzékelhető jelei is
vannak, amiket egy mester könnyedén felfoghat, egyszerűen lenyűgöztek.
Káprázatosnak tartottam őket annak ellenére is, hogy saját tapasztalatokkal még
nem tudtam meggyőződni igazukról, és így egyelőre hipotézisek maradtak
számomra. Daskalos és Kostas tanításai legtöbbjének igazolására ugyanis csak
egy bizonyos szellemi fejlettségi szint elérése után vált képessé az ember - a
bizonyossághoz rendelkezni kellett egy adott tudatszinttel.

A történelem folyamán nyugati filozófusok egész sora kínlódott annak az

episztemológiai kérdésnek a megválaszolásával, hogy mi teszi lehetővé a tudást.
Pozitivista gondolkodók és tudósok - Démokritosztól kezdve August Comte-on át
Bertrand Russellig - folytattak vérre menő vitákat azon, vajon szerezhetők-e
valós ismeretek a külvilágról, s ha igen, akkor vajon a matematikai logika, az
érzékszervi tapasztalatok, vagy a tudományos kísérletek alapján? A 18. századi
német filozófus, Immanuel Kant aztán rámutatott, mennyire illuzórikusak is
voltak a korábbi elképzelések. Kant romba döntötte a reményt, hogy a tudomány
közelebb vihet minket a világ mint „magánvaló” megismeréséhez. Létezik ugyan
a jelenségek „mögötti” valóság, ismeri el Kant, de az ember arra ítéltetett, hogy
azt közvetlenül ne tudja megközelíteni soha. Minden tudásunk csupán emberi
agyunk szüleménye, ezért a valóság igazi megismerése végül is lehetetlen.
A nyugati eszmetörténet pozitivista és idealista hagyományainak képviselői közt
dúló végeláthatatlan csatározások mellett, azokkal párhuzamosan azonban
mindig is létezett egy rejtett, avagy ezoterikus filozófiai irányzat is. Ennek az
őshagyományokra épülő „hermetikus” vonalnak a képviselői azt állítják, hogy a
valóság igenis megismerhető, de az igazi tudást csakis misztikus gyakorlatokon
keresztül lehet elsajátítani. Ezek a gyakorlatok azok, amik megemelik az ember
tudatszintjét, és lehetővé teszik, hogy egyre mélyebb rétegeit tárja fel az
igazságnak.
Úgy véltem, Daskalos és Kostas tanításai a pszicho-noetikus testekről érthetővé
és kézzelfoghatóvá teszik ezeket a misztikus hagyományokban gyökerező
filozófiai nézeteket. Rendszerükből az következik, hogy a spirituális fejlettség és
a tudatosság szintje a pszicho-noetikus testek egyre tökéletesebb
megformáltságának függvényében nő. Mivel ezek a magasabb testek az egymást
követő inkarnációk során szerzett szellemi tapasztalatok révén folyamatosan
érnek, ezáltal mindig egyre magasabb tudatszintet tesznek lehetővé, s így a
valóság megismerése is egyre objektívebbé és eredetibbé válhat az ember
számára. Minél fejlettebb pszicho-noetikus testekkel rendelkezik valaki, annál
tárgyilagosabban képes tudomást szerezni a „magánvaló” világról.
A pszicho-noetikus testek folyamatos fejlődési elmélete további sejtésekre
engedett következtetni. Eszerint minden, a háromdimenziós világba leszületett
ember életcélja az, hogy pszicho-noetikus testeit minél tökéletesebbre formálja.
Amikor elhagytuk „a szerető Atya palotáját” - hogy Daskalos egyik kedvenc
szavajárását idézzem -, tékozló fiúkként megkaptuk örökségünket: fizikai,
asztrális és mentális testeinket, amelyeken keresztül kifejezésre juttathatjuk
magunkat térben és időben. A gondolkodás és az érzés képessége - azaz a
lehetőség, hogy elementálokat teremtsünk - annak köszönhető, hogy pszicho-
noetikus testeink megadattak nekünk. Abban a pillanatban, hogy inkarnációs
körforgásunk elkezdődött, megkezdtük szellemi fejlődésünket is azáltal, hogy
formálni, tökéletesíteni kezdtük magasabb testeinket. Jelen személyiségekként
elért aktuális teljesítményünk pszicho-noetikus testeink fejlettségi fokán mérhető
le. Daskalos és Kostas nem győzte elégszer hangsúlyozni, hogy nem a világi
szerepek, nem a magas rangú tisztségek, az egyetemi diplomák, vagy az anyagi
jólét az ember fejlettségének fokmérői, nem azok a fontosak, hanem a pszicho-
noetikus testek mindenkori megformáltságának a mértéke. Emberi lényekként ez
a mi egyedüli, mindenen túlmutató életfeladatunk. Ez az az út, amelyet bejárva
önmagunkra ébredhetünk és elérhetjük az Isten-tudatot, azaz megvalósíthatjuk
a Teózist, az Abszolútumba való tudatos visszaolvadást egyéniségünk
megtartása mellett.
Röviden felvázoltam Daskalosnak Kostas tegnap esti előadását, és saját
gondolataimat, amiket a téma ébresztett fel bennem. Daskalos mosolyogva
jegyezte meg, hogy az idők során sok gyakorló misztikus tévedett a pszicho-
noetikus testeket illetően, mert azt gondolták, hogy azoknak a napfonat csakra a
középpontja. - Nos, azt kell mondjam, hogy tévedtek. Miközben hosszasan erre a
szakrális energiaközpontjukra meditáltak, önnön tapasztalataik áldozatául estek.
Koncentrációik folytán pillanatokra betekintést nyertek ugyan a magasabb
dimenziókba, de öntudatukat tökéletesen megőrizve nem voltak képesek átlépni
azokba a világokba. Mintha valami pszicho-noetikus teleszkópon át szemlélték
volna ezeket a birodalmakat. Ahhoz ugyanis, hogy behatolhassanak ezekbe a
dimenziókba és teljesen tudatosan létezhessenek ott, először ki kell fejleszteniük
magasabb testeiket. Ez elengedhetetlen!
- Kostas tanítványainak többségét az a kérdés foglalkoztatta, hogy miként lehet
vajon felgyorsítani a pszicho-noetikus testek fejlődését, - igyekeztem
összefoglalni a tegnap este folyamán felmerült kérdések lényegét, miután
Daskalos még néhány további részletet tárt fel előttem a témát illetően.
- Természetesen meditációs gyakorlatok segítségével, - felelte Daskalos. -
Amikor arra kérünk titeket, hogy csukjátok be a szemeteket, lélegezzetek
mélyeket és figyelmeteket fordítsátok befelé teljes testetekre, akkor
tulajdonképpen pszicho-noetikus testeiteket dolgoztatjuk meg veletek. A
koncentráció és a rendszeres gyakorlás vezet el a megnemesítésükhöz.

Daskalos rámutatott, hogy e magasabb testek tudatos fejlesztésének

legbiztonságosabb módja az önmegfigyelésen kívül azok a koncentrációs
gyakorlatok, amiket ő és Kostas rendszeresen ajánl tanítványaiknak. „Csak
üljetek kényelmesen, és érezzétek, hogy a testetekben vagytok,” - szokták
mondani.
- Fontos, hogy valamilyen különleges ülőpózt vegyen fel az ember? - kérdeztem,
s szemem előtt indiai jógagyakorlatok lebegtek.
- Nem. Mi, az Igazság Keresői más módszereket alkalmazunk. Az ember úgy
üljön, ahogy az neki a legkényelmesebb. A lényeg az, hogy semmiféle
kényelmetlenség-érzet ne vonja el a figyelmet a befelé fordulástól, a
koncentrációtól. Ha sikerült kényelmesen elhelyezkedni, lélegezzünk mélyeket,
és figyelmünket irányítsuk testünk különböző pontjaira. Kezdhetjük a
lábujjainktól, és haladhatunk felfelé, egészen a fejünk búbjáig. Nagyon jó
lehetőség ez az éteri erők különböző jellegzetességeinek gyakorlására. Végül az
ember elér egy pontot, amikor már nem a testtájait érzi egyenként, hanem azt,
hogy benne van a fizikai testében, kitölti azt. Figyeld majd meg egyszer ezt a
különbséget! Érezni fogod, hogy teljesen tudatosan benne vagy a fizikai
testedben. De ne maradj ebben az állapotban tíz percnél tovább.
- Nem olyan egyszerű ez a gyakorlat! - panaszoltam. - Az embernek mindenféle
zavaró gondolata támad közben.
- Kergess el minden más gondolatot! Csak koncentrálj befelé! Az éteri erők érző
jellegével érezd át, hogy a testedben vagy. Ha tudatosan végzed ezt a
gyakorlatot, közben tudat alatt pszicho-noetikus testeid kezdenek formát ölteni,
és alakjukkal a fizikai test alakjához igazodni. Az éteritás bevéső jellegével
ilyenkor érdemes azt vizualizálni, hogy az ember egy fényes burokban - a
magasabb testeiben - helyezkedik el a durva anyagi test belsejében.
- Ez az a módszer, ami idővel képessé tesz minket arra, hogy tudatosan lépjünk
majd ki a testünkből? - érdeklődtem kíváncsian.
- Nos, ahhoz még keményen meg kell dolgozni, hogy az ember használni is tudja
kifejlődött pszicho-noetikus testeit mint a magasabb dimenziók megismerésére,
szellemi tapasztalatszerzésre szolgáló járműveket. De ha az ember készen áll, a
dolgok szinte maguktól menni fognak. Nem kell majd erőlködnie, hogy
elhagyhassa durva anyagi testét, és kívülről nézzen le rá, hiszen akkor
éntudatával ragyogó fényű magasabb testeiben lesz jelen.

„De már jó előre szólok, elsőre nem érdemes túl sokáig a fizikai testen kívül
időzni! Magad is észre fogod venni, hogy a második testelhagyás már
összehasonlíthatatlanul könnyebben fog menni az elsőhöz képest, és egy idő
után az egész gyerekjátéknak fog tűnni. Annyi erőfeszítésbe sem fog kerülni,
mint most felemelni a karodat. Csak kívánnod kell majd, és kész!”
„Ez hát a legegyszerűbb és legbiztonságosabb módszere a testelhagyásnak” -
dőlt hátra karosszékében Daskalos.
- Úgy érted, vannak ennél kockázatosabb módjai is a testből való kilépésnek? -
kérdeztem.

Daskalos csak mosolygott, és halkan megjegyezte, hogy egy érett,

kiegyensúlyozott személyiség számára, aki tudja az igazságot, nem léteznek
kockázatos dolgok. - Mindamellett igen, létezik más módszer is a pszicho-
noetikus testek fejlesztésére, de az sokkal nehezebben elsajátítható és
követhető.
- Azért szeretném tudni, mi az!
- Ennek a gyakorlatnak a kivitelezéséhez sokkal intenzívebb erőfeszítésekre van
szükség, - mondta Daskalos elgondolkodva, - és az éteri erők bevéső, mozgató
és érző jellegét is sokkal rutinosabban kell tudni kezelni hozzá.

Daskalos kis időre elhallgatott, mielőtt folytatta volna: - A misztikusok már

évszázadokkal ezelőtt is ismerték és alkalmazták ezt a technikát. A bevéső éter
segítségével megteremtették önnön elementális másukat, aki testükön kívül
helyezkedett el. Ezután a tudatosságukat átirányították az elementálba, és úgy
használták azt, mint önkifejezésük egy új eszközét. Új nézőpontjukból úgy
tudtak fizikai testükre tekinteni, mint valami rajtuk kívülálló dologra, és az
elementális teremtményt érezték magukénak.
- És ez a módszer is a magasabb testek megnemesítését szolgálta?
- Nem egészen. A gyakorló csak arra volt képes, hogy éteri energiából
megalkossa önmaga elementálját. De amikor a tudatosságát átvetítette az
elementális lénybe, azzal a pszicho-noetikus testeit is magával vitte, és onnantól
kezdve tulajdonképpen ugyanaz történt, mint amikor valaki a fizikai testén belül
koncentrál testei megformálására, csak ő az elementálon belül összpontosította
erre a figyelmét.
- De feltételezem, ennek a módszernek a kivitelezéséhez egészen magasan
fejlett meditációs és koncentrációs képességek szükségeltetnek?
- Úgy van. Hosszú időt, türelmet és békés elmélyedést igényel.
- Mit értesz „békés” elmélyedésen?
- Azt, hogy nem lehet kapkodni. Nem lehet türelmetlenkedni, erőszakosan,
rögeszmésen, görcsösen akarni. A türelem rózsát terem, a türelmetlenség
viszont önpusztító. Az ember türelmetlenségében olyan rezgéseket kelt, amelyek
feloldják azt az elementális lényt, amit éppen meg akarna teremteni magának.
Amire igazán szükség van, az a kitartás és a meditáció rendszeres gyakorlása,
mindenféle csökönyösség nélkül, ami csak kimerültséget és csalódást hozna.

„Nos, most már kétféle módját is ismered, hogyan formálhatók tudatosan

pszicho-noetikus testeink,” - folytatta Daskalos, - „amiket aztán független
testekként tudunk majd használni önmagunk mint éntudatos lények kifejezésére.
Ha egyszer kialakul az emberben ez a képesség, tapasztalni fogja, hogy nem
azonos sem a fizikai testével, sem az éppen kialakított magasabb testeivel. Rá
fog ébredni, hogy testei csak eszközök, amiken keresztül éntudatát kifejezésre
juttathatja. Ez az első és legfontosabb felismerés, amit szellemi gyakorlatainak
köszönhet az ember. Megtanulja énségét kiszabadítani testeinek szorításából. Az
éteri erők jellegzetességeinek elsajátítása révén teljesen tudatosan fogja tudni
használni különböző testeit.”
„De még egyszer hangsúlyoznám,” - tette hozzá szigorúan Daskalos, - „hogy
ezek a gyakorlatok azoknak szólnak, akik komolyan keresik az Igazságot. Nekik
nincs mitől tartaniuk. Ugyanakkor kiegyensúlyozatlan, neurotikus típusoknak
nem ajánlott effélékkel kísérletezniük, mert a fenti módszerek csak még több
zavart és problémát idézhetnek elő náluk. A legfontosabb mindenekelőtt
tudatalattink megtisztítása, mégpedig az önmegfigyelés és az önelemzés
segítségével, hogy egoizmusunkon felül tudjunk emelkedni. Enélkül hiába is
gyakorolnánk bármit!”
Daskalos nagyot sóhajtva dőlt hátra karosszékében, ami egyértelmű jele volt
egyre fokozódó fáradtságának. Az elmúlt héten ugyanis egész napos előadásokat
tartott Sai Baba német és svájci követői egy csoportjának. Az egyik ilyen
összejövetelt követően, a Sztoából kifelé jövet már javasoltam neki, hogy fogja
vissza magát és pihenjen, nehogy túlerőltesse magát a sok munkával. Alig, hogy
mondatom végére értem, erősen megragadta a karomat, és mélyen a szemembe
nézve azt mondta: „Kyriaco, nekem hamarosan mennem kell, és addig még át
kell adnom mindazt a tudást, ami bennem van!” Tiltakozni próbáltam, de hiába.
Daskalos emlékeztetett idős korára, hogy már hetvenhét éves is elmúlt. „Hála
Istennek, hogy Kostas átveszi majd a helyemet! Az Igazság Keresői jó kezekben
lesznek!” Azzal újból emlékeztetett arra, amit már oly sokszor hallhattam tőle:
„Én és Kostas egyek vagyunk. Amit én tudok, azt tudja ő is. Amit ő tud, azt
tudom én is. Én vagyok ő, és ő én vagyok.”
- Ma reggel volt egy látomásom! - jegyezte meg Daskalos mintegy mellékesen,
amikor látta, hogy távozni készülök. Visszaültem hát a helyemre, hogy
meghallgassam legújabb sztoriját. Hangsúlyozta, hogy nem álomról van szó;
teljesen ébren és tudatánál volt, amikor a dolog megesett vele.
- Édesapám hajdani házában találtam magam. Gyerekkoromban ott nőttem fel,
abban a nagy, sok szobás házban. Azóta persze rég lerombolták már, úgyhogy a
fizikai síkon nem létezik többé. De az asztrális és mentális világokban annál
inkább megmaradt! Ott találtam benne a szüléimét. Édesanyámnak odaszóltam,
hogy felmegyek a szobámba és ledőlök egy kicsit pihenni, pedig egyáltalán nem
voltam fáradt. Tágas szobám volt odaát, legalább kétszer akkora, mint ez itt. Ott
volt mindenem, a zongorám, a könyveim.
De édesanyám utánam szólt: ,Jaj, fiacskám, olyan régen jártál itthon, hogy múlt
éjjel kiadtam a szobádat az unokaöcsédnek, Andrew-nak.”
„Semmi baj, anya,” - válaszoltam neki, - „igazán semmi baj.” Akkor megszólalt
az apám, és arra kért, hogy menjek vele a ház hátsó felébe. Ott valami olyat
találtam, ami a fizikai síkon sosem létezett: egy felfelé vezető, fényesen ragyogó
alabástrom lépcsősort. Széles lépcsőfokai voltak, s mi elindultunk rajtuk felfelé
apámmal, de ő hamar elfáradt.
„Álljunk meg itt, szusszanjunk egyet!” - mondta nekem, de én azt feleltem neki,
hogy csak pihenje ki magát nyugodtan, én addig is tovább megyek. Amikor
elmaradt mögöttem, repülni kezdtem felfelé; nem volt szükségem a
hagyományos lépcsőfokokra.
„Egy fennsíkra értem, ami szintén alabástromból volt,” - folytatta Daskalos.
„Amerre csak néztem, mindenfelé csodálatosabbnál csodálatosabb egzotikus
virágok nyíltak. Egyszerre egy palota előtt találtam magam, az is ugyanolyan
szikrázóan fehér alabástromból épült. Ahogy odaértem, az ajtaja magától kinyílt
előttem. Egy nagy teremben találtam magam, ami tele volt ifjúságom
legkedvesebb kincseivel, díszesen faragott ládákkal, és a többi. Múltam minden
vágya, kívánsága, ragaszkodásom tárgyai mind ott parádéztak a szemem előtt.
Középen egy tavacska vize csillogott, benne aranyhalak úsztak, és egy szökőkút
csobogott bele. Egy fehérbe öltözött, tizennyolc éves forma ifjú köszöntött:
»Isten hozott itthon! Ez a te házad.«
Kitágítottam a tudatomat, és egyetlen pillantással felmértem a palota összes
szobáját. »Azt mondtad, hogy ez az én palotám?«
»Igen,« - felelte az ifjú. »Abból az anyagból építettük, amit a Földről küldözgettél
fel nekünk.«
»Nem emlékszem, hogy valaha is bármilyen anyagot küldtem volna nektek,« -
feleltem. Mint ha meg sem hallott volna, elindult, hogy még egy palotát
mutasson nekem, egy még hatalmasabbat valahol a távolban.
»Az is a tiéd. Menj, nézd meg, és használd kedvedre! De még azon kívül is több
palotád van.« Erre már csak csóváltam a fejem, és hangosan elnevettem
magam.
»Min nevetsz?« - kérdezte ő.
Mire én: »Tudod, lenn a Földön azért van szükségünk házakra, hogy azok
megvédjenek minket esőtől, hótól, széltől. De itt minek nekem ezek a paloták?
Mitől kellene, hogy megvédjenek?«
»Pedig te küldted hozzájuk az alapanyagot, mi csak felépítettük neked őket. Ha
szeretnéd, ellakhatsz bennük.« - felelte. Végül is továbbálltam, és végignéztem a
sok csodálatos látnivalót, de anélkül, hogy egyszer is felébredt volna bennem a
vágy utánuk, hogy egyszer is az enyémnek szerettem volna tudni őket.
Aztán egy öregemberbe botlottam, aki hasonlóképpen üdvözölt: »Isten hozott
itthon, drága fiam!«
»Igazán köszönöm,« - feleltem, - »de mondja csak, mit keresek én itt? Az előbb
egy fickó azt mondta nekem, hogy ez az én palotám.«
»Hát persze, hogy a tiéd!« - bólogatott az öreg.
»Nézze, azt hiszem, én már túljutottam az enyém és a tiéd fogalmán, arról nem
is beszélve, hogy ha akarom, hát kiterjesztem a tudatomat a vizek, a hegyek és
a kertek fölé, és az egész mindenséget a részemmé teszem. Egyáltalán nincs
szükségem házra, hogy abban lakjam.« Azzal még hosszasan elbeszélgettünk az
öreggel a vágy természetéről, arról, hogy túlzott ragaszkodásainkkal
tulajdonképpen önmagunkat büntetjük.”
„Hát ennyi. Na, mit gondolsz, miről szólt ez a látomásom?” - kérdezte Daskalos,
és karjait keresztbe fonta maga előtt. „Vajon mit akart ezzel bolondos,
nyughatatlan énem tudtomra adni?” - nevette el magát, és kérdőn nézett rám,
arra várva, hogy a látomásfejtő jós szerepét magamra öltve megfeleljek a
kérdésére.
- Hát, nekem úgy tűnik, - kezdtem némileg vonakodva, mert nem szívesen
bocsátkoztam tudatlan találgatásokba, - mintha a belső éneddel beszélgettél
volna. Az ifjú és az öregember is te magad voltál, egy-egy aspektusod.
- Pontosan! - csillantak fel Daskalos szemei. - Mi lehetne drágább dolog az
életben annál, mint hogy az ember megtalálja önmagát?! Ezen kívül nincs is
másra szükség! Ebben az életben csak azért birtoklunk dolgokat, mert
szükségünk van rájuk, hogy azok fizikai túlélésünket biztosítsák, de ettől még
nem érdemes elvakulnunk tőlük. Találd meg önmagad, és mindened meglesz!
- Ez volt hát a látomásod üzenete? - kérdeztem.
- Mi más is lehetett volna?

[Daskalos élménye Kostas egyik látomását juttatta eszembe, amit Petrovnával és

velem osztott meg közvetlenül azután, hogy megtörtént vele. „Sétáltam az
úton,” - mesélte Kostas, - „és egyszer csak mit látok? Egy hófehérbe öltözött,
szakállas öregember egy hatalmas keresztet cipelt a vállán. Odasiettem hozzá,
hogy segítsek neki, de ő visszautasított. Azt mondta, valami mást tartogat
nekem, amit cipelhetek, azzal átnyújtott nekem egy nagy zsákot.
»Nesze, fiam!« Kinyitottam a zsák száját, és nem fogjátok elhinni, mit találtam
benne!” „Ezer meg ezer apró keresztet!” - tört ki Petrovnából a kacagás.
„Pontosan, eltaláltad!” - felelte Kostas.]
- Mielőtt még elmennél, a hálószobámban van egy halom fénykép az ágyon,
idehoznád őket, kérlek, - mondta Daskalos.

Nagy köteg fényképpel a kezemben tértem vissza hozzá, amiket szerte

Európából küldtek neki a gyógyulást remélők. Hiába, Daskalos jó híre egyre
szélesebb körökben terjedt a világban; rengetegen keresték őt és kérték a
tanácsát, illetve hogy fénykép alapján távkezelje a rászorulókat. Úgy döntöttem,
maradok még egy kicsit; odaültem mellé, és segítettem neki szétválogatni a
fotókat, közben aggódva ismételve önmagam, miszerint inkább pihennie kellene,
s jobban tenné, ha mihamarabb lefeküdne.
Daskalos egyesével megvizsgálta a képeket, ráhangolódva az illetők rezgéseire.
Ez alapján három csoportba rakatta velem azokat: az elsőbe kerültek azok, ahol
úgy érezte, már nincs mit tennie. Egy kisfiút ábrázoló képnél például
megjegyezte, hogy már túl késő, a gyermek meghalt. A második kupacba
kerültek a sürgős esetek, amelyek azonnali figyelmet igényeltek; a harmadik és
egyben legnagyobb halomba pedig azoknak a fotói, akiken Daskalos fokozatosan
készült majd segíteni, lévén, hogy nem voltak közvetlen életveszélyben. Jó
háromnegyed óra alatt végeztünk az összes fényképpel. Akkor Daskalos
megkért, hogy a sürgős eseteket tegyem az oltárra, a Csorba hegyű kard alá.
Mire elkészültem, külföldi látogatók egy csoportja állított be hozzá, úgyhogy
búcsút intettem, és elindultam haza.
A teendők kezdtek feltornyosulni. Daskalost és Kostast spirituális tanácsadásra
és gyógyításra váró, vagy egyszerűen csak kíváncsiskodó látogatók napról napra
növekvő serege árasztotta el. Amikor először említettem meg Daskalosnak, hogy
talán nem ártana valamilyen szervezetet felállítani, hogy a tanításai iránt
megmutatkozó nemzetközi érdeklődés logosztikai problémáival az foglalkozzon
hivatalosan, ő csak legyintett. Nem érdekelte a dolog, hozzá volt szokva, hogy
ajtaja bárki előtt mindig nyitva állt. Közvetlen természetéhez egyébként sem
illett volna holmi hivatalos szervezet. Csoportjának néhány tagja ugyanakkor -
köztük maga Kostas is - egyre inkább azt érezte, hogy elkerülhetetlenül
szükségessé vált egyfajta alapítvány létrehozása, nem pusztán azért, hogy az
Daskalos és Kostas tevékenységét támogassa, hanem hogy kielégítse a napról
napra növekvő érdeklődést, előadásokat rögzítsen szalagra, összefogja a külföldi
tanítványi köröket, és így tovább.
- Minek nekünk akármilyen szervezet? - tiltakozott még annak idején Daskalos
nekem.
- Jézus is egészen jól eltanítgatott az olajfák árnyékában. Nekünk itt a Sztoa,
még tető is van a fejünk felett!

Próbáltam megértetni vele, hogy a római időknek már régen vége, és hogy ha
tetszik, ha nem, ma már a sugárhajtású gépek korszakában élünk. Ezen a
kijelentésemen végre eltöprengett, és minekutána belátta, hogy valóban egyre
több szellemi turista kopogtat az ajtaján, akik csak őmiatta vágtak neki a
nagyvilágnak, megígérte, hogy fontolóra veszi azt az ajánlatunkat, amit addig
folyton visszautasított. Végül akkor adta be a derekát és egyezett bele abba,
hogy létrehozzunk egy nonprofit alapítványt, miután neki és Kostasnak az egyik
belső kör számára tartott előadáson megjelent Yohannan atya, aki - mint azt
Kostas elmesélte nekem - magán Daskaloson keresztül megnyilvánulva azt
javasolta, hogy állítsanak fel egy spirituális centrumot tanításaik és ezoterikus
gyakorlataik széleskörű terjesztése céljából.
- Yohannan hangsúlyozta, - magyarázta Kostas, - hogy a központnak nem
szabad csak a keresztény hitűekre korlátozódnia; abba bárki beletartozhat,
legyen akár buddhista, hindu, muzulmán vagy zsidó, ha képes saját szeretet-
természetét megnyilvánítani mások felé. Nem állíthatók fel dogmák, nem tehetők
megkülönböztetések senki rovására. A szervezeti tagság egyetlen feltétele az
egyén embertársai iránt tanúsított szeretete kell, hogy legyen.

Daskalos közölte, hogy ő nem vállalja az alapítvánnyal járó adminisztrációs

munkákat, és hogy bármilyen szervezeti forma is jöjjön létre, annak mindig az
Igazság Keresését kell szolgálnia.
Az alapítvány hivatalos neve ennek megfelelően EREVNA (Igazság) lett. Az
alakuló ülésen majdnem kétszáz fő volt jelen, köztük néhány német és amerikai
tanítvány is. Daskalos Kostas mellett ült, aki az avató beszédet tartotta:
ismertette a hallgatósággal az alapítvány tervezett működési menetét és céljait.
A rövid beszédet követően Kostas a pódiumra szólította Daskalost. Az idős
mester lassan felállt, s kisétált a mikrofon elé. Hasztalan igyekezett elnyomni
meghatódottságát. Talán eszébe juthatott, hogy munkája végre nemcsak
Cipruson keltett érdeklődést, hanem külföldön is. Évtizedekig egyedül küzdött
azzal, hogy tanításait továbbadja egy olyan társadalmi közegben, amely inkább
ellenségesen, mintsem barátian viszonyult hozzá és tevékenységéhez. Most
végre, élete alkonyán eljutott oda, hogy a belőle - és azóta Kostasból is - feltörő
bölcsesség egyre növekvő számú, értő hallgatóságra talált. Kezdeti vonakodó
hozzáállása az alapítvány létrehozásáról, úgy tűnt, a megnyitóra végleg semmivé
lett.
- Boldogság tölti el a szívem, - kezdte el-elcsukló hangon, - hogy munkánk mától
rendszerbe foglaltatik. Nem találok szavakat, amikkel méltóképp kifejezhetném
hálámat legszeretettebb testvéremnek, Kostasnak, aki magára vállalta ezt a
hatalmas és bonyolult feladatot. Mert ő lesz az, aki tanításainkat rendszerezni
fogja.
Daskalos szabadkozott, hogy idős korára való tekintettel ő maga nem vállalhatja
az alapítvány szervezeti ügyeivel való foglalkozást, hiszen már a szellemi
tanítások és a gyógyítások is túl sok terhet rónak a vállára. Figyelmeztette a
hallgatóságot, hogy az Igazság Keresésének lényege szerint minden tag feladata,
hogy embertársai szolgálatára álljon.
- Mint az Igazság Keresői, - zárta beszédét, - fel kell ismernünk elsődleges
célunkat: le kell győznünk egoizmusunk sárkányát, hogy jelenvaló
személyiségünket belső énünkkel áthatva méltón felragyoghasson helyén
szellemünk!
Végül a bankettet követően Kostas - a hallgatóság új tagjai, illetve az alapító
ülésre hivatalos vendégek kérésére - rögtönzött kiselőadást tartott szellemi
alaptanításaikból.
Lassan 1989. nyara is a végéhez közeledett, s mint már annyiszor, most is
elérkezett az ideje, hogy a hazaútra gondoljunk. A Maine-be indulásunk előtti
utolsó vasárnapra Yiannis, jó barátunk és Kostas tanítványi körének tagja - az
EREVNA megalapítását megünneplendő - kirándulást szervezett a Troödos-
hegységbe. Yiannis dédelgetett vágya volt, hogy egy szellemi menedékhelyet
hozzon létre valahol kedvenc hegyei közt, ahová bármikor visszavonulhat az
ember, ha magányra és elmélyedésre van szüksége. Az angliai végzettségű
könyvelő és harcos környezetvédő ugyanis más spirituális csoportokat is megjárt
már, mielőtt Kostas köreihez csatlakozott.
Az összejövetelre Platés-ban került sor, egy meglehetősen megközelíthetetlen,
de fenségesen szép folyóvölgyben a Troödos-hegységben, Tris Elies falucska
alatt, ahol valamikor Yiannis nevelkedett. Különös vonzalma Platés iránt érthető
volt nem csak azért, mert gyermekként bebarangolta a környező hegyeket és
völgyeket, és úgy ismerte őket, mint a tenyerét, hanem mert annak idején szinte
egymaga védte meg a völgyet attól, hogy völgyzáró gátat építsenek a folyóra.
Erőfeszítéseinek hála, az új kormány természetvédelmi övezetté nyilvánította a
helyet. Yiannis hosszú távú elképzelése az volt, hogy mozgósítja a különböző
környezetvédelmi szervezeteket, hátha együttes összefogással sikerül az egész
Troödos-hegyláncot megőrizni a befektetők barbarizmusától.

Kalandos utunk végén, mely sáros, alig járható, keskeny, kacskaringós hegyi
utakon és kis hidakon vezetett keresztül, végül megérkeztünk Platés-ba.
Kipakoltunk az autókból, és kiterítettük plédjeinket a folyóparton a vízen átívelő,
még a kereszténység első századaiból való, római kori kőhíd közelében. Az erdők
sűrű lombsátra, a magashegyi levegő és a hűs patak feledtette velünk az
egyébként elviselhetetlen augusztusi hőséget.
Kostas és Antonis családjukkal érkeztek Limassolból, Petrovna társaságában, aki
a tervek szerint nyár végéig szándékozott a szigeten maradni, de már most
szervezni kezdte saját Igazság Keresői csoportjait Londonban és Belgiumban.
Emily, gyermekeink és jómagam Yiannisszal és Sophiával érkeztünk Platés-ba.
Sophia három hete érkezett Ciprusra; két évvel ezelőtti társalgásunk láthatóan
nyomot hagyott a lelkében, mert azóta nemhogy rendszeresen találkozott
Daskalosszal és Kostasszal, de egyre több előadásukon is részt vett.
Sophia minden hetedik évben esedékes tudományos kutatószabadságát ezúttal
Cipruson tervezte eltölteni, hogy a helyi népcsoportok egymás ellen vívott
harcainak eredetét kutassa. Emellett a Nők Oktatási Központjának munkájába is
szeretett volna bekapcsolódni, amit még Emily alapított a szigeten töltött évek
során, az ENSZ nemzetközi támogatásával, Daskalos és Kostas biztatására.
Sophia Kostas nicosiai köréhez is csatlakozni szándékozott; időközben több,
annak idején általam javasolt könyvet is elolvasott már, úgyhogy két év alatt
egészen jártassá lett az ezoterikus filozófia terén.
Társaságunk létszámát tovább gyarapította még Doros és Stephanos -
mindketten családostól érkeztek -, ráadásul velük tartott egy new yorki
közigazgatási szakember, Linda is, aki értékes alapítványi tapasztalataival
nagyban hozzájárult az EREVNA felállításához.
Doros az Igazság Keresőinek egyik szociális instruktora volt, aki Yiannishoz
hasonlóan több szellemi közösséget is megjárt, mire kikötött Daskalos és Kostas
mellett. A szociális instruktor olyan személy volt, aki bár még nem érte el a
mesteri szintet, de már megfelelő elméleti és gyakorlati tapasztalatra tett szert
az Igazság Keresésében ahhoz, hogy Daskalos és Kostas irányítása és
felügyelete mellett saját tanulócsoportokat állítson fel.
Zöldségekből, olívabogyóból, kenyérből és a híres ciprusi kecskesajtból, a
halloumiból álló ebédünk elköltése után körbeültünk, és megvitattuk az EREVNA
szervezeti kérdéseit. Kostas ismételten leszögezte, hogy az alapítványon belül
sem szeretné, ha bármiféle személyi kultusz vagy áhítatos mester-tisztelet
alakulna ki, hiszen az egyetlen cél a tanítások terjesztésének megoldása volt.
- Az Igazság Keresése nem engem jelent. Nem azonos sem velem, sem
Daskalosszal, sem senki mással, - ahogy ő maga fogalmazott.
Kostas egy fatörzsnek támasztotta a hátát, úgy figyelmeztetett arra, hogy a
szociális instruktoroknak mindig meg kell őrizniük éberségüket, és nem szabad,
hogy elvakultakká váljanak mestereikkel szemben.
- Mit értesz pontosan ez alatt? - kérdezte Petrovna.
- Tudod, sokszor mondtam már, hogy a mesterek is csak emberek, akiknek
megvannak a maguk gyengeségei. Amíg az ember anyagi testben él, soha nem
is lehet tökéletes és tévedhetetlen. Hogy csak egy durva példát mondjak: tegyük
fel, hogy valaki jól fejbe vág engem egy fél téglával, megsérül az agyam, és
emiatt többé nem leszek képes arra, hogy ugyanazt a bölcsességet közvetítsem,
mint azelőtt. Te továbbra is komolyan vennél, függetlenül attól, milyen
bolondságokat kezdek beszélni? Ez hiba lenne! Emlékezz, az Igazság
Keresésének célja éppen a tapasztalati ismeretszerzés, az emberi tudatosság
növelése, a mindannyiunk mélyén ott szunnyadó bölcsesség felélesztése.
- Kosta, - kérdezte Emily, - valamikor régebben azt mondtad nekünk, hogy te és
Daskalos „felügyelitek” a köreitekhez tartozó tanítványok szellemi fejlődését,
hasonlóan a szociális instruktorok munkájának felügyeletéhez. Hogyan
csináljátok ezt? Hogyan kíséritek figyelemmel szellemi előmenetelünket?
- Természetesen elementális lényeken keresztül, - felelte Kostas.
- Mármint amiket te és Daskalos teremtetek?
- Pontosan. Ezért szokott előfordulni néha olyan, hogy egyikőtök-másikótok azzal
hív fel például, hogy ekkor és ekkor, itt és itt „látott” engem. Pedig én
garantálom neked, hogy az adott időben nem jártam „ott”, - kuncogott Kostas.
- Akkor ki volt „ott” valójában? - kérdezett vissza Emily.

- Természetesen a személyes elementálom. Efféle szituációkban általában az

történik, hogy az illető tudata ráhangolódik az általam életre hívott és azóta is
folyamatosan mellette tevékenykedő elementális lényre. Ez mindig is a mester
munkájának egy részét képezte, ami persze megfelelő felelősséggel jár együtt.
- Kosta, ez a bizonyos elementál védelmet nyújt a tanítványnak? - kérdezte
Antonis, aki kényelmesen elnyújtózott pokrócán.
- Védelmet nyújt, de ugyanakkor szükség esetén meg is dorgál, ha az illető jelen
személyisége helytelen utakra tévelyedne, - nevette el magát Kostas.
- Miért?
- Mert a jelenvaló személyiség tehet olyasmit, ami nem illik az Igazsághoz és
annak Keresőjéhez. Nevezhetnénk ezt csúnya kifejezéssel élve egyfajta
programozásnak is; az illető tudatalattijába megfelelő tudást, útmutatást és
javaslatokat ültetünk el. Ugyanakkor attól a pillanattól kezdve, hogy a jelen
személyiség túllép bizonyos határokat, azokon túl már a mester elementálja sem
tud védelmet nyújtani számára, különben sérülne az egyén szabad akarata.
Márpedig Isten ments, hogy ez előforduljon!
Miután Kostas megválaszolt még néhány, ezeknek a mesteri védő
elementáloknak a működésével kapcsolatban felmerült kérdést, előadott egy
konkrét esetet, hogy ezzel is szemléltesse munkájuk természetét.
- Körülbelül egy hónapja lehetett, hogy Angliából kaptunk egy fényképet - egy
súlyos betegről küldték a barátai, az illető tudta nélkül. Az orvosok már feladták
a reményt, de a beteg ismerősei még bíztak esetleges segítségünkben. Maga a
beteg olyan állapotban volt, hogy egyáltalán nem tudott a külvilágról; a fényképe
alapján megállapítottam, hogy már igen előrehaladott rákban szenvedett.
Természetesen a mi célunk az volt, hogy minden tőlünk telhetőt megtegyünk
gyógyulása érdekében. Szerencsére, most, hogy már jó egy hónapja dolgozunk
rajta, meg is szűntek a fájdalmai.

„A múlt héten valaki mégis ijedten telefonált nekem Londonból,” - folytatta

Kostas, - „ráadásul az éjszaka kellős közepén. Az illető bemutatkozott, persze
angolul: »Ez és ez vagyok,« - mondta, - »annak a rákos betegnek a bátyja,
akiről a fényképet küldtük. Valamit feltétlenül el kell mondanom! A testvérem,
ahhoz képest, hogy súlyos állapotából kifolyólag hosszú hónapokig se
megszólalni nem tudott, se azt nem érzékelte, mi zajlik a környezetében, most
hirtelen felfigyelt ránk, és beszélni kezdett, mégpedig olyasmit, amitől nagyon
megijedtünk! Szó szerint a következőt mondta: ‘Azok a ciprusiak csak az
utamban állnak!’« Na már most, a beteg elvileg mit sem tudott rólunk, nemhogy
azt, hogy ciprusiak lennénk. Az angol báty azért telefonált, hátha én
magyarázattal tudok szolgálni a történtekre. »Úgy tűnik, mintha valamiben
zavarnák a testvéremet,« - sopánkodott.
»Zavarjuk is!« - válaszoltam neki. »Nem engedjük őt, hogy feladja ezt az
életét.« Olyan elementálokat teremtettünk számára, amelyek segítették őt a
fizikai síkon maradni mindaddig, amíg csak lehetséges.”
„Hát így dolgozunk mi az elementális lényekkel. Hozzáteszem, a beteg jobbára
már a magasabb világok létsíkjain tartózkodott, onnan is tudott vele való
kapcsolatunkról. Amikor aztán vissza-visszatért még fizikai testébe, szellemi
emlékei ilyenformán elevenedtek meg. Az igazság az, hogy közbenjárásunk
ellenére többnyire továbbra is a magasabb rezgésű világokban szeret inkább
időzni.”
„A példa kedvéért tegyük fel, hogy ez az illető egyszer csak teljesen meggyógyul,
megszabadul a betegségétől, és az azzal járó élményeitől. Nos, vajon akkor
emlékezni fog-e ránk, arra, hogy mi segítettük őt? Megmondom, nem fog
emlékezni. És tudjátok miért nem? Mert pszicho-noetikus testei nem elég
fejlettek ahhoz, hogy képes legyen megőrizni emlékezetében a magasabb
világokból származó szellemi tapasztalatait.”
- Nem lenne jobb egyszerűen hagyni őt elmenni? - kérdezte Sophia.
- A mi feladatunk az, hogy az utolsó másodpercig segítsük az ő felépülését. Azt,
hogy végül is a karma hogyan dönt felőle, úgysem tudhatjuk soha. Az adott illető
életéért mindenesetre Angliában és Cipruson is többen aggódnak, és
reménykedve figyelik sorsa alakulását.
- Fontos ez? - vetette fel Stephanos.
- Tulajdonképpen nem igazán. De mindaddig, míg egy ember szeretete jeléül
törődik egy másik ember életével, és erről nekünk tudomásunk van, mint az
Igazság Keresőinek kötelességünk támogatni a szeretetnek ezt a fajta
megnyilvánulását is.

- De miért nem engeditek mégis inkább meghalni a beteget? - kérdezte a folyami

köveken ücsörgő Emily mellől Sophia.
- Nézd, minél tovább életben tartjuk őt, annál tovább marad esélye arra, hogy
karmikus adósságait még most lerendezze. Hiszen nemcsak az a feladatunk hogy
az életét elnyújtsuk hanem az is, hogy elősegítsük karmikus terheitől való
megszabadulását. És amíg megteheti, miért ne törlesztene még ebben az
életében, semmint hogy negatív karmikus kötőerőit magával vigye következő
életébe is?
- Miért, azzal hogy haldoklik, nem mentesül eleve a karmája alól? - kérdezte
Linda.
- Nem, dehogy is! - hőkölt fel Kostas. - Ha ez így lenne, az öngyilkosság egyenes
útként vezetne a felszabaduláshoz.

„Nem, az ehhez hasonló esetekben általában az a helyzet, hogy a haldokló már

sokkal inkább tartózkodik a túloldalon, és az ottani környezet elkápráztatja őt. Ez
tény. Nem szívesen térnek vissza fizikai testükbe. Hiszen mennyivel különbek
azok a magasabb világok a durva anyagi síkhoz képest?! Az emberek szeretnek
ott lenni, szeretnének ott maradni. Más szóval, direkt igyekeznek eloldódni a
fizikai testüktől, és meg sem próbálnak harcolni földi életükért. Ha aztán a
magunkfajták éppen arra szeretnénk rávenni őket, hogy maradjanak még, hát
nem csoda, ha úgy fakadnak ki, mint azt tette az a bizonyos angol beteg is.”
- Valóban, - merült fel bennem valami a hallottak kapcsán, amit nem állhattam
meg szó nélkül, - sokan, akik halál közeli élményen mentek keresztül, azt
állítják, hogy erős vágyat éreztek arra, hogy a valóságnak általuk újonnan
felfedezett régiójában maradjanak. Többen arról számoltak be, hogy odaát
Krisztushoz hasonló lényekkel találkoztak, akik arra beszélték rá őket, hogy
térjenek még vissza a fizikai testükbe, mert még arra van szükségük. Ez történt
például a híres „delfin-pszichiáterrel”, John Lillyvel is, aki élményeiről A ciklon
szeme című művében számolt be részletesen. Vagy említhetném Dr. Raymond A.
Moody igazán lenyűgöző könyveit is - a világszerte ismert kutató orvos
évtizedekig tanulmányozta a halál közeli élmények különböző jellegzetességeit.

- Ha egy ilyen ember végül is úgy dönt, hogy visszatér még ebbe a világba, azaz
visszaköltözik még fizikai testébe, akkor vajon átalakul az élete? Fejlődik ettől a
tudatossága valamit is? - kérdezte Linda.
- Nem szükségszerűen. Egyszerűen csak esélyt ad magának arra, hogy valamivel
több karmikus adósságát rendezze.
- Ha ebből a szemszögből közelíted meg az efféle eseteket, Kosta, - vetettem fel,
- akkor az illetőnek még örülnie is kellene, hogy tovább tűri „balsorsa nyűgét és
nyilait”, hiszen ezzel is a karmáját törleszti.
- Pontosan így van, kedves Kyriaco. Legyünk realisztikusak: a valóság
megértéséhez és a tudatosság kitágításához a szenvedéseken át, azokat
leküzdve vezet az út. A fájdalmak érlelik az embert. Természetesen felül lehet
emelkedni az élet szenvedés teli oldalán, ha az ember tisztázza magában a
fogalmakat. Hiszen a szenvedés végső soron nem más, mint egy fogalom, egy
idea, nem pedig egy valós létező. Abban a pillanatban, hogy valaki felismeri a
fogalmak mögött húzódó igazságot, azok már nem gyakorolhatnak többé
hatalmat fölötte.
- Nem értem, kifejtenéd ezt kicsit bővebben? - kérdezte Yiannis, de a többiek
arcán is látszott, hogy elvesztették a fonalat.
- Mihelyst az ember mesterévé válik mindhárom testének, már nem
befolyásolhatják őt a világ fájdalmai. Csak nézzetek körül a mindennapi
életetekben, és magatok is fel fogjátok ismerni ennek az elvnek a
megnyilvánulásait, még ha egyébként ez idáig nem is tudatosult bennetek, -
mondta Kostas. - Különböző emberek, akik hasonló szituációban találják
magukat, más-más módon értelmezik és élik meg ugyanazt a fájdalmat. Így van
ez, mindig is így volt, csak nem szenteltünk neki különösebb figyelmet. Például
valami, amit régebben még igen szenvedéstelien éltünk volna meg, ma már
egyáltalán nem okoz fájdalmat, fel se vesszük.
- És mi a helyzet a fizikális testi fájdalmakkal?
- Az elv a fizikai fájdalmakra is vonatkozik, - szögezte le Kostas.
- Gondoljátok csak végig!
- Tudod, Kosta, - szólalt meg Petrovna izgatott hangon, - egyre több értelmét
fedezem fel mindannak, amit mondasz. Mindig is az volt az érzésem például,
hogy Jézus Krisztus, az lévén, aki, nem szenvedhetett úgy a kereszten, mint
ahogy azt vallásosan általában képzelik az emberek. Mindig volt egy ilyen
érzésem.
Kostas csak mosolygott, de nem fűzött kommentárt ehhez a megjegyzéshez.
Miután közösen meditáltunk egyet az emberiség megsegítése céljából, felálltam
és kinyújtóztattam elgémberedett tagjaimat. Aztán csatlakoztam fiaimhoz,
Constantine-hoz és Vasiához, illetve Doros gyermekeihez, akik rákok után
kutattak a sebes sodrú patak part menti kövei közt. Levettem a cipőmet,
feltűrtem a nadrágszáramat, és mezítláb belegázoltam a vízbe. Leültem egy
kimagasló sziklára, onnan lógattam a lábam a kristálytiszta folyóba, élvezve a
hűvös hullámok simogatását. Az ókori görög bölcs, Hérakleitosz szavai jutottak
eszembe, miszerint az ember nem léphet kétszer ugyanabba a folyóba, illetve
hogy minden állandó változásban van, semmi sem maradandó.
Amikor Mózes felmászott a Sínai-hegy tetejére, hogy ott átvegye a
Tízparancsolat kőtábláit, megkérdezte az égő csipkebokor képében megjelenő
Istentől: „Ki vagy te?” Mire azt a választ kapta: „Vagyok, aki vagyok.” Amikor
Poncius Pilátus ugyanazt a kérdést szegezte Jézusnak, hasonló választ kapott:
„Az vagyok, aki vagyok.”
Ez az „Én vagyok Én” az egyedüli valóság az események és a jelenségek
sodrában, tanítja Daskalos és Kostas. A poláris ellentétek világa, a teremtés
világai mind annak az egy célnak az érdekében léteznek, hogy az „Én vagyok”-ot
szolgálják, amint az aláereszkedik, hogy tapasztalatokat szerezzen. Föld
bolygónk is énünk fejlesztése érdekében teremtetett, Szellemünk számára, hogy
emberi lényekként megvalósítsuk az Ontopeiziszt, azaz hogy egyediségünket,
egy-Éniségünket kialakítva és azt megőrizve térjünk meg az örök isteni Egy-ség
állapotába.
Kihúztam a lábam a vízből, és hagytam, hadd száradjon meg lassan magától.
Továbbra is Hérakleitosz filozófiai nézetei jártak a fejemben, Yohannan atya
tanításaival vegyesen. Végül felhúztam zoknimat és cipőmet, és a többiek után
eredtem, akik hosszú sétára indultak a folyó kacskaringós ívét követve.
VÉGE

Abszolútum: A minden jelenség mögött meghúzódó megnyilvánulatlan valóság,

Isten.

Akása Krónika: Lásd - Egyetemes Emléktár.

Állandó személyiség: Énünknek az a része, amelybe inkarnációs tapasztalataink

vésődnek, és örökítődnek át egyik életünkből a másikba.

Anamnézis: (görög) „Emlékezet”; a tudatalattiban rögzült tapasztalatok

akaratlagos visszaidézése.
Anapodosz: Fejjel lefelé fordított ötágú csillag; démoni szimbólum, az ördög
jelképe.

Angyalok: Arkangyali lények kivetülései; arkangyalok által teremtett

elementálok, amelyek a teremtést szolgálják. Az arkangyalokkal ellentétben az
angyalok nem örök létezők, hanem jóindulatú elementális lények. Hasonló
jóindulatú elementálok, azaz angyali lények kivetítésére az emberek is képesek
lehetnek. Lásd még - Arkangyalok.

Antilepszisz: (görög) „Felfogás, tudatosság”

Archetípusok: Törvények, Okok és Ideák, melyek a konkrét jelenségek mintáiul

szolgálnak. Az archetípusok a Tudat legmagasabb rezgésszintjén találhatók. Az
archetípusok közé tartozik az Ember ősképe vagy ideája is. Lásd még - Ember
ősképe, Tudat, Felső mentális világ.

Arkangyalok: A teremtés szolgálatában álló, örök életű, Szent Szellem-típusú

lények. Fő képviselőik Michael, a fény és a tűz elem mestere; Gabriel, a víz elem
mestere; Rafael, az éteri erők mestere; valamint Uriel, a másik három mester
irányítója. Az arkangyalok folyamatosan angyali elementálokat (angyalokat)
vetítenek ki magukból, hogy azok is a teremtést szolgálják. Léteznek Logosz-jel-
legű arkangyalok is - mint például Yohannan -, akik a szellemi hierarchia
magasabb fokán állnak. Isteni létállapotukra való ráébredésük folyamatában az
emberi lények maguk is Logosz-jellegű arkangyalok. Lásd még - Angyalok, Szent
Szellem.

Asztrális utazás: Lásd - Testelhagyás.

Asztrális világ: A negyedik dimenzió, ahol megszűnik a tér, minek következtében

az ott élő emberi lény egy szempillantás alatt óriási távolságokat képes bejárni.

Asztráltest: A jelenvaló öntudatos személyiséget alkotó három test egyike,

érzéseink és érzelmeink teste. Központja a szívcsakra. Az asztráltest az asztrális
világban, azaz a negyedik dimenzióban található, képe megegyezik a másik két
test - a durva anyagi és a mentáltest - képével. Lásd még - Asztrális világ, Jelen
személyiség, Csakrák.

Belső kör: Beavatottak kis csoportja, Igazság Keresői, akik magukra ölthették a
fehér palástot. Ideális esetben mestereivé válnak mindhárom testüknek, képesek
lesznek a tudatos testelhagyásra, gyógyításra és láthatatlan segítőkként
embertársaik szolgálatára. Lásd még - Testelhagyás, Láthatatlan segítők, Fehér
palást.
Cayce, Edgar (1877-1945): Híres amerikai médium és tisztánlátó, ismertebb
nevén „az alvó próféta”, avagy „a virginiai látnok”. Különleges képességeinek
köszönhetően transzállapotban diagnosztizált betegségeket. Tiszteletére Virginia
államban egy a nevét viselő alapítványt hoztak létre.

Csakrák: Az emberi testen található magasabb szellemi központok. Az emberi

személyiség a csakrákon keresztül veszi fel a fenntartásához szükséges éteri
energiákat. A magasabb szellemi erők megszerzése érdekében a misztikus -
megfelelő koncentrációs gyakorlatok segítségével - csakrái megnyitására
törekszik. A tisztánlátók a csakrákat forgó korongokként észlelik. A három
legfontosabb csakra a következő: a napfonat, amely a fizikai testhez kötődik; a
szívcsakra, mint az asztráltest, és egyben az emberi tudatosság központja;
valamint a fejtető csakra, a mentáltest centruma. E három csakra együttes
fejlődése szükséges a személyiség kiegyensúlyozott működése érdekében. A
csakrák szent korongok néven is ismertek.

Csorbahegyű kard: Beavatási szertartások során jelképesen használt,

csorbahegyű kard, melynek eredete a Háromkirályok egyikének állítólagos
tettére nyúlik vissza, aki az újszülött Jézus előtt tett betlehemi látogatásuk
alkalmával kettétörte kardját, és a két darabot e szavakkal helyezte a gyermek
lábai elé: „Ó, Uram, a Te makulátlan tisztaságod előtt fejet hajt minden
hatalom.”

Durva anyagi test: A jelenvaló öntudatos személyiséget alkotó három test

egyike, az ember fizikai teste, mely a háromdimenziós fizikai világban létezik. Ez
énünk legalacsonyabb szintű kifejeződése. A durva anyagi test központja a
napfonat csakra, azaz a solar plexus.

Egyetemes Emléktár: Minden dimenzió minden anyagi részecskéje magába zárva

hordozza a teremtés összes titkát. Minden mozdulat, minden rezdülés, legyen az
akár gondolati, akár érzelmi vagy akarati szintű, bevésődik az Egyetemes
Emléktárba. Az ezoterikus irodalomban gyakran Akása Krónika néven
hivatkoznak rá.

Egység: A megfigyelés tárgya és a megfigyelő alany közti elkülönültség

megszűnése. Az ember azzal válik eggyé, amire a tudatát irányítja.

Elementálok: Gondolatformák, amiket az ember azáltal teremt, hogy gondolatait

és érzéseit kivetíti. Az elementálok az őket kivetítő illetőtől függetlenül önálló
életet élnek.
Élet Fája: A makrokozmosztól mikrokozmoszig tartó teremtés menetének
Yohannan atya útmutatásai alapján felvázolt, szimbolikus ábrázolása.
Egyezéseket, ugyanakkor lényeges eltéréseket is mutat a zsidó kabbalista
ábrázolásokkal. A Szellem bukását, anyagi világba történő aláereszkedését, majd
onnan az isteni világokba való újbóli felemelkedését jeleníti meg különböző
szimbólumok segítségével. Állomásai egyben a fizikai testen található csakrák
helyét is jelzik.

Ember ősképe: Az ember archetípusa, örök archetípus az Abszolútumon belül.

Amikor egy Szellem (Pneuma), egy szellem-én áthalad ezen az ősképen,
kezdetét veszi az emberi lét. Lásd még - Archetípusok, Szent Monászok, Szellem
(Pneuma).

EREVNA: Ciprusi nonprofit alapítvány az Igazság Keresőinek szolgálatában.

Éteri bevéső jelleg: Az éteri erők azon jellege, amely a gondolatformák és

mentális képek kialakítását lehetővé teszi. Lásd még - Éteri más.

Éteri érző jelleg: Az éteri erők azon jellege, mely érzéseket, hangulatokat, érzéki
benyomásokat tesz lehetővé. Lásd még - Éteri mások.

Éteri más: Az ember három testét - a fizikai, asztrál- és mentál- testet - életben
tartó és azokat egymáshoz kötő energiamező. Az emberi test minden egyes
részecskéjének megvan a maga éterikus mása. A világegyetem tele van éteri
energiával, ami a csakrákon keresztül szívódik fel. Ez teszi lehetővé a gyógyítást
is, hiszen az energia átadható egyik embertől a másikig. Lásd még - Éteri
teremtő jelleg, Éteri bevéső jelleg, Éteri mozgató jelleg, Éteri érző jelleg.

Éteri mozgató jelleg: Az éteri erők azon jellege, amely lehetővé teszi a mozgást
és a rezgést. Lásd még - Éteri más.

Éteri teremtő jelleg: Az éteri erők azon tulajdonsága, mely magát az életet,
illetve a materializációt és a dematerializációt lehetővé teszi. A teremtő jelleg
közvetlenül a Szent Szellem befolyása és irányítása alatt áll. Lásd még - Éteri
más.

Fehér palást: A belső kör tagjai által az összejöveteleken viselt ruhadarab,

melyet beavatásuk alkalmával ölthetnek először magukra. A szándékok
nemességét és a szív tisztaságát szimbolizálja.
Felső mentális világ: Az ideák és ősképek világa. Az okok és törvények világa,
amely minden létezés alapját biztosítja. Lásd még- Archetípusok.

Hermész Triszmegisztosz: Bármely emberi lény, aki eléri a szupertudatos

öntudatot, azaz aki mestere mindhárom, fizikai, asztrál- és mentáltestének is.

Hét ígéret:Az Igazság Keresőinek köreibe felvételt nyert egyén beavatásakor

önmagának tett ígéretei. Beletartozik az embertársak szeretetének és
szolgálatának ígérete, függetlenül azok velünk szemben tanúsított
viselkedésmódjától.

Ideák világa: Lásd - Felső mentális világ.

Igazság Keresése: Yohannan atya által kinyilatkoztatott tanítási és

önmegismerési rendszer, mely az ember valós lényének tudatos és módszeres
felfedezésére irányul.

Inkarnáció: Az Igazság Keresőinek mesterei azt tanítják, hogy az egyén mint

szellem-én több életen megy keresztül jelenvaló személyiségként. Ezen életeinek
- inkarnációinak - célja az alacsonyabb világokban, az ellentétek világaiban való
tapasztalatszerzés. A korábbiakhoz képest minden újabb leszületés a szellemi
fejlődés eggyel magasabb fokát jelenti.

Isteni Egyeduralom: Az Abszolútum minden megnyilvánulást megelőző,

mozdulatlan, önálló állapota. Az Abszolútumban minden megtalálható, és Belőle
semmi sem hiányzik. A Létezés ősállapota. Lásd még - Abszolútum.

Isteni én: Lásd - Szellem (Pneuma).

Jelen személyiség: Az ember általánosan ismert jellegzetességeinek összessége.

Mentális, asztrális és fizikai testből áll, és mint önmagunk legalacsonyabb szintű
megnyilvánulása, folyamatos fejlődés révén az állandó személyiség irányába
törekszik. Lásd még - Durva anyagi test, Asztráltest, Mentáltest.

Kámaláka: A katolikus keresztényi purgatóriummal azonos hindu fogalom. A

megzavarodott személyiségek felépülésének magasabb, asztrális és mentális
létsíkjai, ahol a leélt élet tanulságait van módjuk levonni az oda kerülteknek.

Karma: Az ok és okozat törvénye. Egy ember cselekedeteinek, gondolatainak és

érzéseinek összessége, amely meghatározza következő létállapotait. Az ember
teljes mértékben önmaga felelős saját karmája, saját sorsa megteremtéséért. Az
Istennel való tudatos egység, a Teózis elérése érdekében túl kell lépni a karmán.

Krisztus-tudat: A jelen személyiség összehangolódása az emberben lévő

Krisztus-Logosszal. A szívcsakra megnyitását feltételezi, miáltal az ember eljut a
Teózis küszöbére.

Kundalini: Hindu felfogás szerint a gerinc tövében „szent tűz” parázslik, egyfajta
asztrális erő, melyet feltekeredett kígyó képében jelenítenek meg. Amikor a
Kundalini felébred, ez az energia felfut a gerinc mentén, és különleges szellemi
képességeket biztosít az egyénnek. A Kundalini előkészítetlenül, nem megfelelő
vezetéssel történt felébresztése ugyanakkor őrültséget okozhat. Michael
arkangyal tüzes kardja a keleti ortodox vallási hagyományokban megfelel a
Kundalini jelképének.

Láthatatlan segítők: A fizikai szem számára láthatatlan, az asztrális és mentális

világokban élő mesterek, mint például Dominico atya, Kostas egyik szellemi
vezetője. Közéjük tartoznak azok a fizikai világban élő mesterek is - mint például
Daskalos és Kostas -, akik testelhagyásra képesek, és segítik az embereket a
különböző létsíkokon.

Legkegyelmesebb: Az Atyára utaló ortodox görögkeleti kifejezés.

Lélek: Az ember azon része, mely tiszta és érintetlen marad a földi élményektől.
A lélek akkor keletkezik, amikor a Szellem (Pneuma) vagy Szellem-én áthalad az
Ember Ősképén. A lélek Adám és Éva állapota, mielőtt aláereszkedtek volna a tér
és az idő világaiba. Valamikor minden ember „Adám” és „Éva” volt. Ahelyett,
hogy azt mondjuk: az embereknek lelke van, helyesebb lenne úgy
fogalmaznunk: az emberek megtestesült lelkek. Lásd még - Szellem (Pneuma),
Ember ősképe.

Logosz (Ige): Az Abszolútumnak az éntudatot és a szabad akaratot lehetővé tevő

része. Az ember, mint örök létező, egyszerre Igével és Szent Szellemmel
áthatott lény, szemben az állatokkal, akikben csak a Szent Szellem van jelen.
Lásd még - Szent Szellem.

Májú: (hindu) „Káprázat, illúzió”. A létezés világai állandó változásban vannak,

azaz valótlanok. Az egyetlen valóság a Brahman, azaz az Isten, aki viszont túl
van a májá világán.
Mentális világ: Az ötödik dimenzió, ahol mind a tér, mind az idő megszűnik
létezni. A mentális világ lakója egy szempillantás alatt képes bármely térbe és
időbe elutazni. Lásd még - Mentáltest.

Mentáltest: A jelenvaló öntudatos személyiséget alkotó három test egyike, a

gondolatok teste. A mentáltest a mentális világban, azaz az ötödik dimenzióban
létezik. Képe megegyezik a két alacsonyabb test képével. A mentáltest központja
a fej, a koronacsakra. Lásd még - Mentális világ.

Metanoia: (görög) „Bűnbánat”. A jelen személyiség megtisztulása a vétkek és

bűnök terheitől.

Negyedik dimenzió: Lásd - Asztrális világ.

Ok és okozat törvénye: Lásd - Karma.

Ontopeizisz: Az a folyamat, melynek során a Szellem (Pneuma), avagy az Én

elnyeri egyediségét, amikor inkarnációs körforgásának vége szakad, azaz amikor
alacsonyabb valója minden karmáját letörlesztette. Lásd még - Szellem
(Pneuma), Karma, Lélek.

Ösvény: Az „út” szinonimája.

Ötödik dimenzió: Lásd - Mentális világ.

Pszicho-noetikus testek: Az az alaktalan, gondolatokból és érzésekből álló

energiamező, amely az első inkarnációt követően a szívcsakra körül helyezkedik
el, és amely az egymást követő testet öltések során fokozatosan magára ölti a
fizikai test formáját. Fejlődése folyamán egyre fényesebben sugárzik. Minden
emberi lény feladata, hogy pszicho-noetikus testeit kialakítsa, megnemesítse.
Megformáltságuk mértéke jelzi az egyén szellemi fejlettségét. A még formátlan
pszicho-noetikus testek nem azonosak a már most is tökéletes formájú, fénylő
asztrál- és mentáltesttel. Utóbbiak a Szent Szellem felügyelete alá tartoznak, és
mintegy öntőformaként szolgálnak az ember által megdolgozandó pszicho-
noetikus testek számára, míg végül eggyé nem válnak.

Sai Baba(1926-): Indiai guru, különleges csodatévő képességek birtokosa, akit

több ezer követője ezért avatárnak, azaz Isten megnyilvánulásának, „India élő
Istenének” tart. Ashramja Puttaparti- han, Indiában található.
Steiner, Rudolf (1867-1925): Német tudós és keresztény misztikus, a huszadik
század első harmadában tevékenykedett. A teozófiai mozgalomból kinövő
Antropozófiai Társaság megalapítója. Steiner, mint tisztánlátó, az ezoterikus
bölcsesség tanítója és beavatott azt állította, hogy az ember a
szellemtudományok segítségével képes „a magasabb világok megismerésére”. Az
Egyesült Államok legtöbb nagyvárosában és Nyugat-Európa országaiban számos,
a steineri pedagógia alapjain nyugvó, úgynevezett Waldorf-iskola működik, és
ápolja ennek a kivételes mesternek az örökét.

Szellem (Pneuma): Legvégső és legvalóságosabb magvunk. Belső szellem-

énünk, önmagunk azon része, mely minőségében azonos az Abszolútummal. A
Szellem isteni lényegünk, s mint ilyen, változhatatlan és örök. Sosem teremtetett
és sosem fog meghalni. Szellemünk az, aki alászállt az ellentétek világaiba, hogy
ott tapasztalatokat szerezzen az alacsonyabb létsíkok természetéről annak
érdekében, hogy egyéniségét, egyediségét kifejlesztve és azt megőrizve majdan
visszatérjen az Abszolútum egységébe. Lásd még - Ontopeizisz.

Szellem-én: Lásd: Szellem (Pneuma).

Szent korongok: Lásd - Csakrák.

Szent Monászok: Az Abszolútum alkotórészei. Minden egyes Szent Monász

sugarak millióit árasztja ki magából, amelyek különböző ősképeken áthaladva
formát és létet nyernek. Ha egy ilyen sugár, egy Szellem (Pneuma) áthalad az
Ember Ideáján, megteremtődik egy emberi lélek. Az ugyanazon Szent Monász
kisugárzásából keletkezett emberek között különös vonzás figyelhető meg. Lásd
még - Szellem (Pneuma), Ember ősképe, Lélek.

Szent Szellem: Az Abszolútum hatalmának megnyilvánulása, mint személytelen

szupertudatosság, ami által a világegyetem teremtése bekövetkezik. Az
Abszolútum dinamikus része. Lásd még - Arkangyalok, Angyalok.

Szent Szellem-jellegű: Minden, ami csak a Szent Szellem működésének hatálya

alá tartozik. Az állatok például Szent Szellem-jel- legű életet élnek, azaz hiányzik
belőlük az Abszolútum igei természetének megnyilvánulása - az állatok nem
rendelkeznek éntudattal. Az emberi lények ezzel szemben egyszerre Szent
Szellem- és Logosz-jellegűek. Lásd még - Logosz (Ige), Szent Szellem.

Szociális tanácsadó: Az Igazság Keresőinek azon tagja, aki bár még nem érte el
az önálló mesteri szintet, de az ezoterikus ismeretekben már olyan fokú
jártasságra tett szert, amely feljogosítja őt arra, hogy egyénileg csoportot
vezessen. Lásd még - Igazság Keresése.
Sztoa: Tanulóterem, az Igazság Keresőinek tartott előadások és gyűlések
színtere. Daskalos házának e célra szolgáló hátsó helyisége.

Szupertudatos öntudat: A Teózis küszöbére érkezett beavatott spirituális

fejlődésének állomása. Feltételezi a három test feletti tökéletes uralmat, a
tudatos és akaratlagos testelhagyásra való képességet, valamint a szellemi
tudatossággal párhuzamosan kibontakozó asztrális képességek megjelenését.
Lásd még Teózis, Testelhagyás.

Szünantilepszisz: (görög) „Együtt-érzékelés”. Az a jelenség, amikor egyszerre

két vagy több ember tökéletesen azonos módon észleli ugyanazt a dolgot.

Teózis: Az Istennel való tudatos egység átélése. Az én fejlődésének legvégső

állapota, amit az ember sorozatos inkarnációi révén ér el, miután az anyagi
világba vetetten megszerezte a szükséges tapasztalatokat.

Testelhagyás: Az a képesség, amikor az ember akaratlagosan kilép a testéből,

tudatát átemeli a magasabb szellemi dimenziókba, majd onnan újra visszatér a
testébe. Feltételezi, hogy a testelhagyás során szerzett élményekre az ember
utólagosan visszaemlékszik.

Tudat: A megnyilvánulatlan Abszolútum megnyilvánulásának eszköze, az a

szuperszubsztancia, amelyen keresztül a létezés minden dimenziója létrejön.
Minden a Tudat.

Üt: Az én önmaga felfedezésének menete a Teózis eléréséig.

Yogananda, Paramahansa 1893-1952): Szentként tisztelt, híres indiai jógi. Ma

már klasszikusnak számító főműve az Egy jógi önéletrajza.

Yohannan: János apostol héber elnevezése; Szent János, a negyedik evangélium

szerzője. Daskalos és Kostas bevallásuk szerint Yohannan közvetlen „csatornái”,
akik ennek a szuper intelligens, a Földön élő emberiség szellemi fejlődését
tökéletesen átlátó arkangyali lénynek a tanításait adják tovább. Yohannan atya,
azaz Jézus szeretett tanítványa nevéhez fűződik az Igazság Keresésének mint
spirituális gyakorlati útnak a teljes rendszere.
Zöld Vonal: Az ENSZ Cipruson állomásozó egységei által megrajzolt határvonal,
mely a görög és török lakosság közti békét hivatott megőrizni azt követően, hogy
a törökök 1974-ben megszállták a szigetország negyven százalékát.