Lajta Gábor

A látható valóság
Aforizmák a figuratív realizmusról

Az új figurativitás

Az új figurativitás (vagy nevezzük bárminek) az ezredforduló után lépett teljes fegyverzetben a

művészeti színtérre Odd Nerdrumtól a Lipcsei Iskoláig, a Firenzei Akadémiától a new yorki
Academie of Artig, megtámogatva olyan idős mesterek tekintélyével, mint Andrew Wyeth, Antonio
Lopez García, Lucian Freud, vagy nem utolsó sorban a magyar Csernus Tibor.

Az új figurativitás a művészet olyan régi-új gyermeke, amely sok születési hibával jön világra.
Szülőit sokszor kényszerítették vetélésre, sőt, egész életművek apadtak el a kor parancsa miatt.

Az új figurativitás már nem hirdetheti, hogy nem kell tanulni a művészetet. Nem hirdetheti, hogy
mindenki művész. Ez alapvetően megváltoztatja a művészi gyakorlatot.

Az új figuratív realista festészet nem épít tiltásokra. A XX. századi modernizmus tiltotta a
történetet. A művészet történetében a modern állította a legtöbb korlátot. Tilos a történet, tilos az
ábrázolás, tilos a realizmus, s végül tilos a kép.

A képességek lebontása után a képességek visszaszerzése. Minimal art helyett maximal art. Minden
képesség és minden lehetőség maximális kifejtése.

„Mindent elmondtak már, de nem mondták ki kellő nyomatékkal” – mondta Delacroix. A kifejezés
ereje és energiája újítja meg a formát, nem pedig az úgynevezett problémafelvetések, amelyek
inkább a tudományra jellemzők.

Az alkotás felől

A figuratív realizmus egyik alapkérdése (a festészet mestersége szempontjából) a szigorú

pontosság és az oldottság közti kötéltánc. Elmozdulni valamelyik oldal felé – könnyű. Ami a
legnehezebb: megállni egy tű hegyén.

Azt, hogy mit jelent „jól festeni”, néha olyan egyszerű dolgokban ölt testet, mint a pozitív-negatív
formák egyensúlya.

Egy festményen az apró festői jelek, az ecsetnyomok formája, ritmusa, s főként a hangsúlyok adják
vissza a festő lélegzetvételének, testének, izommunkájának ritmusát. Ha ezeket kiküszöböljük,
akkor az olyan, mintha egy mozdulatlan ember készítené a képet, vagy olyasvalaki, akinek csak
tudata van, teste nincs.
A valóságábrázolás nagy paradoxona, hogy képesek legyünk átlátni az úgynevezett valóságon. A
festőnek tisztáznia kell, mit tekint valóságnak. Ha úgy gondolja, hogy amit lát, az nem a végső
valóság, akkor is festhet látványszerűen, de akkor a kép már nem egyszerű tanulmány lesz a
látványról, hanem feltöltődik a valóság látványon túli misztikus tapasztalatával. Ezen a ponton
nonfigurális és figurális összetalálkozik, csak a hangsúly tevődik egyikre vagy másikra.

Egy jól megfestett fül árnyékában kozmikus tapasztalat rejlik.

A megfigyelés és az élmény szerepe. „Ezt láttam.” Tanúságtétel. Igazságtartalma van. A megfigyelt

dolog mindig élettelibb, mint a kitalált. A legnagyobb figurális festők, Velazquez, Rembrandt vagy
Goya nem elvont formából indultak ki, hanem a látható valóságból, amelyet átlelkesítettek.

A realista kép közönséges életszeletet ábrázol az öröklét igényével. Ilyen nagyfeszültségű

érintkezési ponton található néhány szilva és barack Chardin csendéletén, vagy egy megnyúzott
nyúl Lopez-Garcia festményén.

Ha egy mai figuratív festő túljutott az önmagára találás időszakán, a legfontosabb kérdése rögtön
az, miként lépjen túl az ábrázolás tanulmányszerűségén? Meg kell vizsgálnia, hogy mi a különbség
például Rembrandt és Gerrit Dou között. És akkor rájön, hogy a kaland itt kezdődik. A figurativitás
mindig költői látást kíván meg, különben csak leltár lesz, üres másolás, akármilyen magas fokon is.

A látványhoz kapcsolódó festészet ismérve a dinamikus szem, a dinamikus látás. A festők

kilencven százalékának tekintete nem kapcsolódik a látványhoz. Nincs látványélménye, vagy ha
van, az nem jelenik meg a képen.

Az új figuratív festészet két fontos kérdése a dinamikus szem munkája, valamint a

tanulmányszerűség elkerülése. A dinamikus szem azt jelenti, hogy a festőnek vizuális kapcsolata
van a látható valósággal. Nemcsak a másodlagos valósággal (fotó, film, számítógép), de a reális
természeti környezettel is. A tanulmányszerűség elkerülése azt jelenti, hogy noha bármilyen fontos
az érzékeny megfigyelés, a festői nyelv hiánya csak egyforma stúdiumokat hoz létre. Ezek bármikor
készülhetnének, nem mutatják a kor és az egyéniség jegyeit.

A természet és a látvány újrafelfedezése euforikus élmény, ám hamar meghozza a kudarcot. De

miért is drámai a természettel való hadakozás? Gondoljunk csak Flaubert híres felvetésére, vagyis
arra, hogy képesek vagyunk-e úgy látni egy fát – egy arcot, egy asztalterítőt –, mintha most látnánk
először életünkben. Úgy látni, ahogy előttünk senki más nem látta. Ezt a valóban szürreális
tapasztalatot naponta újra meg újra ki kell harcolni. De paradox módon, minél inkább szűziesedik a
tekintet, annál inkább közelít ahhoz, ahogy valaha mindenki láthatott. Giacometti, Balthus és
Antonio Lopez-Garcia (ha különböző módon is) ehhez az archaikus tekintethez jutottak el.

A hagyomány

A múlt dinamikus.
A tradicionális felfogás mindig mindent együtt lát. Manet felől másnak látjuk Velazquezt, de
Velazquez felől másnak látjuk Manet-t.

A régi mesterekkel való párbeszéd az öröklét egyik – nem lebecsülendő – lehetősége.

Az ég, a fák, az állatok, az emberi test festésére voltak receptek, amelyeket minden festő módosított
kissé a saját ízlése szerint, de ezek a receptek elvesztek. A mostani népszerű festőkönyvek úgy
viszonyulnak a valamikori műhelyek tudásához, mint az életmódjavító ezoterikus giccs az archaikus
hagyományhoz.

Elvesztek a technikai receptek is; a szájhagyománnyal terjedők mindenképpen. Mindent újra kell
tanulni.

Az igényes kortárs figuratív festészetnek olyan lehetőségeket kellene biztosítani, mint a filmnek.
Teljesen lehetetlen állapot, hogy egy filmre százmilliókat költenek. Egy kép előállításához nem elég
némi festék és vászon.

A festői hagyomány azt jelenti, hogy egy festőnek olyan mestere volt, akinek magának is volt
mestere, és így tovább. De ha valaki egyáltalán nem alkalmazza, vagy netán egyenesen megtagadja
a mesterek tanításait, akkor megszakítja a hagyományt.

A modern művészet szakítani akart a hagyománnyal, amikor ellene dolgozott. Sikerrel tette.

A festőnek tudnia kell, hogy hol él, és hogy melyek a hely hagyományai. Ha a hely hagyományait
nem veszi figyelembe, akkor üvegházi növényekhez hasonló műveket hozhat létre.

A magyar festészet helyi szelleme Hamvas Béla Öt géniuszából és Kállai Ernő Új magyar
piktúrájából tökéletesen kirajzolódik. Kár, hogy ezt a két forrást együtt nem emlegeti senki. A hely
szellemének azonban csak akkor van jelentősége, ha az egyetemeshez kapcsolódik.

A hagyomány emlékezet. A hagyománytól megfosztott ember az emlékezet nélküli örökös jelen

őrületében él.

(Megjelent: Ózon, 2011 01. számában, 20-21.old.)