Csábító nappalok

II összesen Magnolia tánca

Meghan March
Álomgyár (ápr 2022)

Címke: romantikus, regény

romantikusttt regényttt

Nem én választottam ezt az életet. Senki nem választaná. Tettem, amit

tehettem, és amit kellett. Az élet alakított olyanná, amilyen vagyok. Az élet
és ez a város. Nem kérek bocsánatot, ez vagyok, és kész. Mosesnek
másként úgysem kellenék. Azt mondja, ez örökre szól, és kezdek hinni
neki. De a múltamat nem tudom lerázni, a vétkeim utolérnek. Itt az ideje a
vezeklésnek, és én boldogan bűnhődöm. Talán ez a második esélyünk, de
csak ha élve megússzuk.
Meghan March, a New York Times, a Wall Street Journal és a USA Today
bestsellerszerzője Lachlan Mount világában játszódó sorozatának második,
befejező részében Magnolia sorsa beteljesedik, és kiderül, Moses lesz-e, aki
az út végén mellette áll.
 Meghan March
CSÁBÍTÓ NAPPALOK
Magnolia tánca 2.
 1. fejezet
Magnolia
Tizenöt évvel korábban

Nem túl kellemes a sötétben hideg vízzel zuhanyozni, gondoltam, ahogy

elzártam a vizet, amilyen gyorsan csak tudtam, ám mégsem tudtam
megelőzni az egész testemen végigfutó hidegrázást.
Egy puffanást hallottam lentről, és ettől teljesen lefagytam.
Mióta a lányok a hurrikán érkezése előtt mind elmentek, mert rájöttek,
hogy egypár napig – vagy még tovább – nem lesz keresetük, folyton
hangokat hallottam. Olyanokat, amilyeneket azelőtt soha. Talán az üvöltő
szél remegtette a falakat.
El kellett volna menned velük, súgta Mindentdugó, de figyelmen kívül
hagytam, mert már megszoktam, hogy sosem áll be a szája. Ez már az én
házam volt, és nem engedhettem, hogy bármi rossz történjen vele. A
hurrikánt ugyan átvészeltük, de tudtam, hogy a fosztogatókra még számítani
kell.
Vártam a további hangokat, de csend volt.
Látod? Csak képzelődöm.
Rekordsebességgel megszárítkoztam, és eltűnődtem, hogy miért vártam
sötétedésig a zuhanyzással. Hát azért, mert áram és légkondicionálás nélkül
rohadt meleg volt, és annyit izzadtam, hogy még én sem bírtam elviselni a
saját szagomat. Holnap majd napközben zuhanyzom, gondoltam.
Egy törülközővel a testem körül és egy gyertyával a kezemben hagytam
el a fürdőszobát, és csak pár lépést tettem, amikor a lépcsőn megláttam két
sötét alakot.
– Mi a francot kerestek itt?! Tűnjetek a házamból! – sikítottam, ahogy a
hálószobám felé rohantam, ahol a sörétesem volt.
– Baszki! Kapd el!
Beértem a hálószobába, és megpróbáltam becsukni magam mögött az
ajtót, de az visszapattant valamiről vagy valakiről, és a falnak csapódott.
Még öt lépés. Három.
A sörétesért nyúltam, de valaki rám vetődött hátulról, én pedig arccal a
padlónak estem a férfi súlyától. A túlélőösztöneim bekapcsoltak, és
ficánkolni, könyökölni és rugdosni kezdtem.
 Elég időt töltöttem már a világon ahhoz, hogy tudjam, semmi jó nem
származik abból, ha nem ellenkezem. A férfiak sokkal komolyabban veszik
a nőket, ha puskát szegeznek a mellkasuknak.
A szívem zakatolt, ahogy eltaláltam a könyökömmel, a férfi pedig
felnyögött.
– Te kurva! Ezért még megfizetsz!
A cigaretta és az alkohol szaga facsarta az orromat.
Baszki! Baszki! Maradj nyugodt, és küzdj! Senki sem fog elbánni velem,
főleg nem egy fosztogató!
Folytattam a harcot, és imádkoztam, hogy valamelyik ütésem vagy
rúgásom célba találjon, de a hajamnál fogva felhúzta a fejem, majd a
padlóhoz csapta.
Elhomályosodott a látásom, az állkapcsom úgy lüktetett, mintha egy
téglát vágtak volna hozzá.
A kurva életbe!
– Engedj el! Segítség! – kezdtem kiabálni. Mégis mi mást tehettem volna
egy százötven kilós gorillával a hátamon?
– Kussolj! – megint megragadta a nedves hajamat, és a földhöz csapta az
arcomat, én pedig megéreztem a vérem keserű vasízét.
Baszki! Baszki! Baszki!
A sikoltozás nem vált be, a szavak a torkomon akadtak. Az agyam és a
testem közötti kapcsolat kezdett gyengülni, mint a térerő a hurrikán után.
Maradj… magadnál…, maradj… életben!
Nem ájulhattam el. Azzal teljesen kiszolgáltattam volna magam, és én
nem lehettem védtelen. Én harcos voltam. Nem áldozat.
A fejem oldalra csuklott, ahogy megfordított, a törülközőm pedig leesett
rólam, feltárva a csupasz testemet a hideg levegőnek. A sötétben nem
láttam az arcát, de éreztem… Mindenhol.
– Szállj le rólam! – a sikolyom már nem volt olyan hangos, de
próbálkoztam.
– Kussoltasd már el a ribancot! Jézusom! Egy kilométerre innen is
meghallják!
A másik férfi volt, akinek épphogy csak láttam az alakját a folyosón. De
a szememet vér borította, így szinte lehetetlen volt bármit is rendesen
kivenni.
Egy büdös, kemény kéz befogta a számat, én pedig azt tettem, amit
bármely értelmes nő tett volna. Ráharaptam.
 Gyorsan visszarántotta a kezét.
– Basszameg! Ez a kurva megharapott!
A másik kezével megütötte az egyébként is sajgó állkapcsomat. A
látásom még homályosabb lett, és kezdtem elveszíteni az eszméletemet.
Maradj ébren! Maradj életben!
Amíg magammal küzdöttem, a bandita felállt, én pedig hirtelen éles
szúrást éreztem a bordámban, ahogy a meztelen oldalamba rúgott. A
tüdőmből kiszorult a levegő, és az egész testemet átjárta a fájdalom.
– Na, ez hogy tetszik, te ribanc?
Ahogy megpróbáltam felállni, félelmetes felismerés kerített hatalmába.
Nem tudok elmenekülni!
A szétzúzott testem felé lépett.
– Játszok veled egy kicsit, mielőtt elmegyünk. A fülem csengett a
fájdalomtól.
– Siess! Nem érünk rá egész este – szólt rá a másik, mintha lett volna
jobb dolga is, mint megerőszakolni és megölni engem.
– Kussolj! Nem sietünk sehová – felelte a büdös kezű bandita, ahogy az
ujjait a karomba vájta.
– Akkor viszont osztozkodunk.
Ettől tízszer annyira ficánkoltam. Nem hagyhattam, hogy ezek ketten
megerőszakoljanak. Azt már nem!
– Megkaphatod, ha befejeztem. Rég basztam ilyen harcias kurvát.
Megrúgtam a combját, a másik férfi pedig felnevetett.
– Kötözd meg! Különben még megöl.
A közelebb álló szörnyeteg elvett valamit a másiktól, mielőtt az ágyra
dobott volna, mint egy súlytalan tollpihét.
A fülemhez nyomta a száját, a gyomrom kavarogni kezdett a meleg
leheletétől.
– Azt fogod kívánni, bárcsak kedves lettél volna hozzám. Egyből szét
kellett volna tenned a lábadat. Most bűnhődni fogsz!
– Szállj le rólam! – morogtam, és próbáltam átfordulni a másik
oldalamra, hogy elérjem a puskát.
– Esélytelen.
Aztán rajtam volt, és a fejem fölé nyomta a karjaimat. Akkor hallottam
meg a ragasztószalag szakadását.
– Ne!
 Az első csík a számra került, ahogy sikoltoztam és küzdöttem. A súlyával
maga alá szorított, miközben letépett még egy darabot, amivel a csuklóimat
kötötte össze. A harmadik darab az ágyhoz láncolt.
Kiabáltam, de a ragasztószalag teljesen eltompította a hangomat.
Esélytelen volt, hogy a házon kívül bárki meghallja.
Amint a fosztogató lekötözte a karjaimat, lecsúszott a csupasz testemen,
majd az ágyhoz rögzítette a jobb bokámat. Megpróbáltam megrúgni a
ballal, de elkapta. Teljesen védtelen voltam.
– Neeee! – sikítottam, de még én is alig hallottam magam. Nevetett,
miközben a másik lábamat is kezdte körbetekerni.
– Dögölj meg! – kiáltottam, de nem értette a ragasztószalag miatt.
Amikor már képtelen voltam megmozdulni, kuncogni kezdett, amitől
libabőrös lett az egész testem.
Baszki! Miért nem lehetek legalább ruhában? Jézusom!
Könnybe lábadt a szemem, pedig utálok sírni. Teljesen haszontalan, és
most sem segített.
Pontosan tudtam, hogy mi következik.
Valami, amit megígértem magamnak, hogy sosem fog újra megtörténni,
csak a holttestemen keresztül – amit most nem is volt nehéz elképzelni.
Megvertek, lekötöztek, és semmit sem tehettem.
Túl tudom élni. Túl tudok élni. Csak túl kell élnem, mondogattam
magamban, aztán valami megcsillant a sötétben.
Egy kés.
Ne!
Baszki!
Ne!
– Miután végeztem veled, fizetni fogsz azért a könyöklésért! Hallod,
ribanc? Szóval, jobb, ha szépen bánsz velünk, mert különben az ajkadtól az
ajkadig kettéhasítalak.
Öklendezni kezdtem, és majdnem megfulladtam a ragasztószalag alatt.
– Ezt szereted, mi? Már nedves vagy, mi? Egy ilyen kurva, mint te,
mindig faszra várva csöpög.
Be akartam csukni a szememet, de az nem javított volna a helyzeten.
Talán még rosszabb is lett volna, mert így legalább láttam, hogy mikor
közeledik.
Csörgést hallottam. Kicsatolta az övét.
Baszki! Éld túl, Mags! Képes vagy rá!
 Már ha úgy döntenek, hogy nem ölnek meg.
A következő hang a cipzárja lassú sziszegése volt.
Verejték borította el a testem, mert tudtam, hogy nem tehetek semmit.
Teljes mértékben az irgalmukra voltam bízva.
Istenem, kérlek! Nem kérek tőled sokat, de most jól jönne egy csoda.
Kérlek! Kérlek! Kérlek! Hadd ne történjen ez meg! Lehet, hogy ezt már
tényleg nem bírnám ki.
Hallottam, ahogy a farmerja leesett a földre, és ebben a pillanatban
kételkedni kezdtem Isten vagy bárki segítségében. A magamfajta lányoknak
nem járnak a csodák. Velünk ezek a szörnyűségek csak úgy megtörténnek,
és meg kell tanulnunk együtt élni velük.
Nem mintha most erőszakolnának meg először. De semmi megnyugtató
nem volt ebben a gondolatban. Arra viszont emlékeztetett, hogy ezt is túl
lehet élni. Csak életben kell maradni.
– Fel kell állítanom.
Felnyögött, és én nem akartam belegondolni, hogyan ügyködik épp a
farkával a kezében. Imádkoztam, hogy ne álljon fel neki. Talán túl sokat
ivott. Reméltem, hogy szar a vérnyomása, és még akkor sem állna fel neki,
ha Marilyn Monroe szopná le.
– Ó, ezt jól meg fogod kapni – mondta. Nem volt szerencsém.
A szörnyetegeknek nem okoz gondot az erekció. Szeretik az erőszakot.
Ahogy az áldozat gyengül, az ő erejük folyamatosan nő.
Ekkor egy puffanást hallottam, de nem tudtam megállapítani, hogy
honnan.
Biztos, hogy nem csak képzelődtem, mert láttam, ahogy a bandita
megfordul.
– Ernie? Jól vagy? – amikor Ernie nem válaszolt, a gorilla megint
elkiáltotta magát. – Ernie! Hol a picsában vagy?
Ekkor megláttam még egy alakot a sötétben. Ez magasabb volt, az egész
ajtót betöltötte, amikor a szobába lépett.
– Miért nem válaszoltál, baszd meg?
Hirtelen elvakított egy elemlámpa fénye. A szörnyeteg is eltakarta a
szemét.
– Mert nem Ernie vagyok, te beteg fasz.
A szörnyeteg a fény felé vetette magát, de az kialudt, és csak a küzdelem
hangját hallottam.
 Imádkoztam, hogy az elemlámpás fickó az őrangyalom legyen.
Felsikítottam a ragasztószalag alól, és úgy éreztem, mintha belülről
felvágták volna a torkom. Csak reménykedtem, hogy meghallja a sikolyom,
ami Ernie szerint egy kilométerre innen is hallatszott.
Kérlek, Istenem, mondd, hogy te küldted ezt a férfit!
Isten nem válaszolt. Sosem válaszolt. Tehát várnom kellett, hogy lássam,
ki győzött, és ha az elemlámpás fickó, akkor reménykedni abban, hogy nem
akar valami még rosszabbat tenni velem.
Nem tudom, mennyi ideig birkóztak, de egy örökkévalóságnak tűnt,
aztán egyszer csak abbamaradt.
Csendben maradtam, mert rettegtem, hogy a büdös szájú bandita fog
visszajönni, hogy megerőszakoljon, de megint felkapcsolódott az
elemlámpa.
– Jól vagy?
Az egész testem ellazult, és könnyek gyűltek a szemembe. A fény a
férfival mozgott, ahogy az ágy felé lépett, de ezúttal nem az arcomba
világított. Motyogtam valamit a ragasztószalag alól, ő pedig betakarta a
csupasz testem.
Köszönöm, Istenem! Nagyon szépen köszönöm! Nem takarna be, ha meg
akarna erőszakolni, ugye?
– Ez egy picit fájni fog, de nem tehetek róla. Rendben?
Bólintottam, ő pedig úgy helyezte el a lámpát, hogy lássa, mit csinál. Az
ujjbegyei a bőrömhöz értek, de nem rezzentem össze. Nem féltem.
Biztonságban éreztem magam. Mintha megmenekültem volna a haláltól.
Mintha a pokol legmélyebb bugyraiból tértem volna vissza.
– Oké. Egy, kettő! – a kettőnél letépte.
– Baszki! – sikoltottam. – Jézusom, nagyon csíp!
A hangja mélyebb volt, mint a Mississippi, de selymes, mint a tavaszi
szellő.
– Hozok neked valami hideg rongyot. Kivéve, ha van jeged, ami még
nem olvadt el.
Egyáltalán nem érdekelt a csípő fájdalom az arcomon, és megráztam a
fejem.
– Eressz el! Kérlek, szabadíts ki!
A kétségbeesettség tisztán hallatszott a hangomban.
– Rendben. Egy pillanat – a zsebébe nyúlt, elővett egy kést.
Hirtelen pánikba estem.
 Biztos észrevette, hogy megrémültem, mert megállt.
– Hé, nincs semmi baj! Csak elvágom a szalagokat. Nem foglak bántani.
Egyébként hogy hívnak?
– Magnolia – mondtam, miközben próbáltam lenyugodni.
– Én Moses vagyok. És nem vagyok oda a nemi erőszakért, szóval, nem
kell félned, oké?
Nyeltem egyet, de a szám teljesen ki volt száradva.
– Oké.
Levágta a ragasztószalagot a csuklóimról, én pedig a mellkasomhoz
húztam a kezeim, amint felszabadultak. A lámpával a lábamra világított, és
óvatosan levágta a ragasztószalagot a bokámról. Amint szabad voltam,
legurultam az ágyról, és a sörétes puskámért vetődtem.
– Hé, hé, hé! – tette fel rögtön a kezeit. Az egyikben még mindig
szorította a kést. – Most segítettem neked. Nem azért jöttem, hogy
bántsalak, szóval, ne lőj le, Magnolia!
Rég sajgott ennyire a testem, így nem volt kedvem köntörfalazni.
– Miért vagy itt?
– Egy régi családi barátot akartam meglátogatni az utcában, de nem volt
otthon. Aztán meghallottam a sikolyaidat, és gondoltam, jobb, ha
megnézlek. Megkérdeztem az első pasastól, hogy mi folyik itt, de ahelyett,
hogy válaszolt volna, inkább megpróbált megölni. A többit tudod.
Lenyeltem a torkomban növekvő gombócot.
– Ernie.
– Igen, Ernie. Ismerted?
Megráztam a fejem, de a férfi már nem világított az arcomba, így lehet,
hogy nem látta.
– Nem. Egyiküket sem ismertem. Nem tudom, honnan jöttek, és hogy mit
kerestek itt, de…
– Minden rendben. Csak tedd le a puskát! Ahogy mondtam, a nemi
erőszak nem az én stílusom – eközben megvilágította a vállát a
zseblámpával. – Eltalált? Mert rohadtul fáj.
Ekkor láttam meg a karjáról csöpögő vért, és leeresztettem a puska
csövét.
– Igen, eltalált.
A fény visszarepült az arcomra.
– Úgy látszik, téged is. Teljesen szétcseszte az arcod. Mit szólnál ahhoz,
hogyha segítenénk egymásnak, amíg ki nem találjuk, hogy hová fogsz
menni, hogy ez ne történjen meg többször?
– Menni? – úgy néztem rá, mintha őrült lett volna. – Nem megyek
sehová.
Felém lépett, és ugyan nem szegeztem rá a puskát, de a kezemben
tartottam.
– Tényleg itt akarsz maradni? Mert esélyes, hogy nem csak ez a két
seggfej fosztogat. Ez a város egy kibaszott bolondokháza lett. Sosem láttam
még ilyen állapotban.
Igaza volt. Nem voltam biztonságban egyedül a házban. Azért maradtam,
mert ez volt mindenem. Ha valami történne vele, nem lenne semmim, és
megint a sarkon kéne melóznom, azt pedig mindenáron el akartam kerülni.
– Nem hagyhatom itt a házat. Meg kell védenem! Nekem ez mindenem.
Leguggolt előttem.
– Hát, basszus… Nem tetszik, hogy élő csaliként itt akarsz várni a
következő Ernie-re és barátjára, és… – elhalkult, mert mindketten tudtuk,
mi a mondat folytatása.
Elhatároztam, hogy többé nem leszek ilyen védtelen. Soha többé.
– Majd közelebb tartom magamhoz a puskám. Szitává lövöm azt, aki
legközelebb a házamba merészkedik.
– Először inkább öltözz fel! Szerintem kezdetnek ez is megteszi.
Nekem senki nem parancsolhat, de ez az ember megmentette az életem.
Miért?
– Ki… ki vagy te? És mit csinálsz itt? Hadd lássalak!
Magára irányította a lámpa fényét, megvilágítva a leggyönyörűbb arcot,
amit valaha láttam. Karakteres és szögletes. Meleg tónusú bőr, és
smaragdként csillogó, zöld szemek.
– Ahogy mondtam, Moses vagyok. És a jelek szerint azért vagyok itt,
hogy megmentselek.
 2. fejezet
Magnolia
Napjainkban
„Az első találkozásotok óta hazudik neked.” Mount szavai a drága
bőrülések illatával keveredve lebegnek az autóban.
Mosesre nézek, a képzeletem megvadul.
– Mi a francról beszél?
Moses tekintete gyilkos, de Mount csak büszkén mosolyog.
Baszki! Most mindketten ellenségek.
– Nem tudom, miféle játékot űztök, de nekem semmi kedvem hozzá.
Tudtam, hogy túl szép ahhoz, hogy igaz legyen – megrázom a fejem, és a
kilincsért nyúlok. – Én mentem.
Kiszállok és becsapom az ajtót, leszarom, hogy milyen drága autóhoz
tartozik.
Még egy hazug férfi! Miért vagyok egyáltalán meglepve?
Összeszorítom a fogamat, ahogy küzdök az érkező fájdalommal. Az
árulás rohadt mocskos dolog. Tudhattam volna, hiszen mindkét oldalát
ismerem.
Lehet, hogy karma, jegyzi meg Mindentdugó, én pedig legszívesebben
felpofoznám. Nem akarok tudomást venni arról a lehetőségről, hogy talán
megérdemlem.
Elindulok Bernie háza felé, de a kapuban megállok.
Nem mehetek vissza. Így nem.
A másik ajtó is kinyílik, és Moses kimászik a kocsiból, ami olyan
gyorsan elhajt, mintha maga az ördög vezetné. Talán tényleg erről van szó.
Moses arckifejezése komoly és kifürkészhetetlen. Felém lép, kinyitja a
száját, de én megelőzöm.
Csípőre teszem a kezem, és felkészülök a harcra.
– Házas vagy? Gyerekeid vannak? Hány?
– Kicsikém…
Lassan megrázom a fejem.
– Ne kicsikémezz, mintha attól kevésbé lennék mérges. Nagyon régóta
először hittem azt, hogy van valami jó az életemben. Most pedig nem is
tudom, mit higgyek. Szóval, mondd csak meg, hol van az az istenverte
feleséged, Moses?
A végére már kiabálok, de nem érdekel. Bernie úgysem hall meg annyi
emelet magasságából, és ha Norma mégis hallana, nem fog beleavatkozni a
dologba, legfeljebb majd később rám ír, hogy jól vagyok-e.
Moses kitartott kézzel közelebb araszol, a tekintete esélyért könyörög.
Hátralépek.
– Ne nyúlj hozzám! Elég házas pasival feküdtem már le, nincs
szükségem még egyre. Hacsak nem arról van szó, hogy Mount valami
elbaszott okból játszadozik velem, akkor most azonnal bökd ki az
igazságot!
– Nem vagyok házas, és nincsenek gyerekeim.
Megkönnyebbülés árasztja el a testem, de félek rábízni magam erre az
érzésre.
– Egészen biztos?
Bólint.
– Sosem akartam rajtad kívül más nőhöz láncolni magam. Akár hiszed,
akár nem.
A gyomrom kavargása kezd alábbhagyni, de ki tudja, mennyi időre.
– Akkor miféle hazugságról beszélt?
Moses gyanakodva körülnéz, ahogy egy autó lelassít a stoptábla előtt.
– Ne itt! Nem kockáztathatunk. Bárki is legyen a nyomodban, nem
engedhetem, hogy itt találjon meg.
Az autója felé lép, hogy kinyissa nekem. Aztán megfordul.
– Ha hallani akarod, vissza kell jönnöd velem.
Összepréselem az ajkamat. Mintha lenne más választásom. Az összes
holmim a házában van, mert odavittem őket, amikor még naivan hittem
ebben az egészben.
– Rendben. De a teljes igazságot akarom. Minden részletét.
– Megegyeztünk – mondja, és az anyósülés felé int.
Emelt fővel az autóhoz sétálok, és becsúszom az ülésbe. Még mindig
nagy hatással van rám a Rolls-Royce, de most semmi kedvem ámulni.
Moses is bemászik, és beindítja a motort.
– A legszívesebben megölném Mountot – mondja, miközben olyan
erővel szorítja a kormányt, hogy elfehéredik az ökle. – Okoskodó seggfej.
Abban leli örömét, hogy mások életében vájkál.
 Nem mond semmi olyat, amit eddig ne tudtam volna. És most egyébként
sem érdekel semmi – egyszerűen csak hallani akarom az igazságot.
Mount és az indítékai jelentéktelenek. Nem ő hazudott.
– Mit titkolsz, és Mount miért közölte ezt így? – szegezem rögtön
Mosesnek a kérdést, ahogy elindulunk.
Az állkapcsa összevissza rángatózik, ahogy lelassít és indexel az első
stoptáblánál. Felém fordul, és a szemembe néz.
– Azon az estén, amikor találkoztunk… – elhalkul, a mellkasa pedig
lassan mozog, ahogy lélegzik. – Nem egy régi barátomat mentem
meglátogatni. Egy munkát végeztem Mountnak.
Hármat pislogok, ahogy próbálom feldolgozni, amit mondott.
– Erről hazudtál? – leesik az állam, és pislogok még néhányat. –
Jézusom! – Megvakarom a fejem, és megpróbálok rájönni, hogy ez miért is
számít. – Kit érdekel, hogy miért voltál ott? A lényeg, hogy ott voltál!
Folytatja.
– Arról is hazudtam, hogy miért lehetett az a két fickó a házadban. Nem
véletlenül voltak ott, kicsikém. Ugyanazért voltak ott, mint én.
Hátradőlök a puha bőrülésben, miközben a félelem szép lassan befészkeli
magát a gondolataimba.
– Nem értem. Ez mi a frászt jelent?
– Mount arra kért, hogy lopjak el valamit a házadból. Ők is azért voltak
ott. Mind ugyanazért voltunk ott.
Mögöttünk valaki ránk dudál, Moses pedig végre elkanyarodik.
– Őket is Mount küldte?
– Nem, nem, dehogy! – Moses megrázza a fejét. – Azért voltam ott, hogy
megelőzzem őket.
– Mégis, mi volt abban a házban, amit annyira el akartak lopni? És én
hogyhogy nem tudtam róla? – kérdem, oldalról bámulva az arcát.
– Egy merevlemez.
– Mi van? – az ujjaim közé csípem az orrhidamat, mert nem értem, miről
beszél. – Egy kibaszott merevlemez? Hol? Kié?
Moses megvonja a vállát.
– Egy kliens rejtegette az egyik lány harmadik emeleti szobájában. A
lány nem tudott róla, de a fickó rejtekhelynek használta a szobáját. Senki
sem tudta. Legalábbis addig, amíg be nem rúgott, és el nem dicsekedett vele
– ez pedig eljutott Mounthoz.
 – És te hogy kerültél a képbe? – kérdem, mert komolyan nem értem,
hogy egy biloxi gengszter miért vállal munkát New Orleans királyának.
Lelassít egy piros lámpánál, és rám néz.
– Kiutat kerestem az akkori életemből. Ahogy már mondtam, tudtam, ha
tovább maradok, nem élem meg a harmincat. Kellett egy nagy fogás, hogy
belevághassak valami újba.
A kép kezd összeállni.
– Szóval, munkát keresve mentél Mounthoz? – még mindig nem
értettem, hogy ez miért lenne nekem gond.
– Nem egészen – mondja Moses, amikor zöldre vált a lámpa. Ahogy
gyorsít, rám pillant. – Szereztem egy melót New Orleansban. Nagy melót.
Azt gondoltam, meg tudom csinálni anélkül, hogy Mount megtudná, mert
nem akartam részesedést adni neki, amiért az ő városában ügyködtem.
– Ó! – súgom.
Moses a visszapillantó tükörbe néz, majd bólint.
– Ó bizony!
– Követnek minket? – kérdem, ösztönösen a tükörre pillantva.
– Nem. Egyelőre jók vagyunk.
– Szóval, utána mi történt? Hogyhogy nem ölt meg egyből? Mount nem
osztogatja csak úgy a második esélyeket – ezt pontosan tudtam, mert
amikor én kaptam egyet, úgy éreztem, a halál elől menekültem meg.
– Egy hetet adott arra, hogy visszafizessem a tartozásom tízszeresét, de
nekem nem volt ennyi pénzem. Meg kellett csinálnom még egy melót, de az
rosszul sült el. Valaki ellopta és eladta a szállítmányt. Azt hittem, végem
van. Akkor hívott fel Mount, és akkor érkezett a városba a Katrina is.
– A pénzét akarta?
– Nem. Mintha tudta volna, hogy úgysem tudom megadni, ezért üzletet
ajánlott helyette. Azt mondta, hogy ha megszerzem, amit akar, akkor nem
én leszek az elrettentő példa.
– Áh! – sóhajtottam, ahogy kezdtem érteni. – Szóval, ezért kerested a
házamban a merevlemezt.
– Igen. Aztán beütött a Katrina, és olyan pusztítást okozott, amire senki
sem számított. Nekem persze kapóra jött – mondja, és rám néz, miközben
bekanyarodunk az utcájukba –, mert azt gondoltam, hogy üres lesz a ház.
Nem számítottam rá, hogy mások is ugyanazt keresik, amit én.
A gyomrom kavarogni kezd, de a lelki békém érdekében muszáj még
egyszer feltennem a kérdést.
 – Biztos, hogy őket nem Mount küldte?
– Igen, már megkérdeztem. A csávó, aki részegen megosztotta a titkait a
kocsmában, túl hangos volt, és az információ másokhoz is eljutott. Nem
csak Mount tudott róla. Hogy ezután mi történt, azt tudod.
Egy ideig csendben maradok, miközben Moses tesz még néhány kört.
Amikor végre beállunk a garázsba, és az ajtó becsukódik mögöttünk,
tanulmányozni kezdem az arcát.
– És ezt eddig miért nem mondtad el? Moses nyel egyet.
– Akkoriban nem voltam olyan helyzetben, hogy elmondhassak dolgokat.
Szerintem legbelül tetszett, hogy valamiféle hős voltam a szemedben, holott
pont az ellentéte volt igaz. Én akartam az igazi férfi lenni az életedben.
Nem akartam, hogy tudd; épp olyan rossz ember voltam, mint azok a
rohadékok, akik betörtek a házadba.
Megvakarja az állát.
– Mégis, hogy mondhattam volna el, azok után, amit átéltél? Nem
kockáztathattam meg, hogy kirúgj. Egyedül maradtál volna, védtelenül. Mi
lett volna, ha más is kereste volna, nem tudva, hogy már megtaláltam?
– Baszki, Moses! Miért nem mondtad el, amikor visszajöttél? Moses az
autó plafonját nézi.
– El akartam mondani. Tényleg. Mount megígértette velem, hogy
elmondom neked az igazat. Csak… nem akartam elbaszni – a zöld
szemében kavarognak az érzelmek –, mert ez túl fontos volt nekem. Túl
fontos vagy nekem. El kellett volna mondanom. Hülyeség volt titkolózni.
 3. fejezet
Moses
Várom Magnolia válaszát a vallomásomra. Az első reakciója egyáltalán
nem olyan volt, mint amilyenre számítottam.
Azt gondolta, hogy nős vagyok? Gyerekekkel? Mintha rajta kívül
bárkivel akarnám ezt? Mondjuk, honnan tudhatná? Abból kiindulva, hogy
Mount azt mondta neki, az első naptól fogva hazudtam, nem meglepő, hogy
erre a következtetésre jutott. Nem meglepőbb, mint az a bomba, amit
Mount ránk hajított.
Magnolia összefonja az ujjait az ölében, én pedig várom az ítéletét.
– Megértem, hogy akkor miért nem mondtad el…, de most? Tényleg azt
hiszed, hogy ennyi évvel később még érdekel, hogy miért voltál abban a
házban? – vesz egy mély levegőt. – Figyelj! A hazugság nem a legrosszabb
dolog, amit valakivel tehetsz. Hidd el, tudom. Megjártam már a poklot,
Moses. Olyan dolgokat éltem át, amiket talán sosem fogok megosztani
senkivel, mert nem akarom újra átélni őket. Érted, amit mondok?
Ökölbe szorul a kezem, ahogy Magnolia fájdalmára gondolok.
– Igen, értelek – mondom halkan, és azt kívánom, hogy bárcsak
megkímélhettem volna minden rossz élményétől, még ha azok faragták is
azzá a csodálatos nővé, aki most itt ül mellettem.
Megköszörüli a torkát, és kihúzza magát.
– Szóval, ha nincs valahol egy családod, mert bigámiában nem utazom…
Felemelem a kezem és közbevágok.
– Se feleség, se gyerekek. Esküszöm!
– És csak játszadoztál velem, amikor azt mondtad, hogy komolyan
gondolod ezt? Vagy minden más, amit mondtál, igaz?
Megfogom a kezét, és a szemébe nézek.
– Minden egyes szavam.
– Akkor miért vártál tizenöt évig arra, hogy visszagyere és elmondd az
igazságot? Egy hazugság nem jelent semmit. Viszont az, hogy azt mondtad,
visszajössz értem, aztán eltűntél másfél évtizedre…, azzal már bajom van.
Tudhattam volna, hogy többet akar majd tudni, de megérdemli.
– Az a munka, ami balul sült el?
– Mi van vele? Megnyalom az ajkam.
 – Elbaszott dolgokat tettem, amikor kiderült, hogy nem jött össze. Az
arca elkomolyodik.
– Mennyire elbaszott dolgokat?
– Megölettem egy nőt.
Meg se rezzen, de a tekintete éles, ahogy megemeli az állát.
– És ez hogy tartott távol tizenöt évig?
– A pasija bosszút akart állni, nyilván. Nem kockáztathattam meg, hogy
veled akarjon visszavágni. De aztán teljesen felszívódott, és sok időmbe telt
levadászni. Aztán amikor végre sikerült, időt kellett szánnom rá, hogy
nyom nélkül számoljak le vele. Nem jöhettem vissza, amíg nem voltam
biztos a dologban. Végül elintéztük. Nagyon kreatív megoldást találtunk,
ami tökéletesen működött. Most már tudom, hogy nem eshet bajunk miatta.
Nem jöttem volna vissza, ha minimális esélyt látok arra, hogy valakit bajba
sodrok.
Ennyi idő után nem.
Magnolia szeme kitágul a kíváncsiságtól.
– Tizenöt évedbe telt megbizonyosodni arról, hogy nem fog tudni bosszút
állni?
– Ahogy mondtam, bonyolult helyzet volt, amihez minden
szakértelmemre szükség volt, de nem csak ez az oka.
Megrázza a fejét, a gyönyörű haja csak úgy repked a levegőben.
– Ki vele!
– Miután két hét késéssel vittem el Mountnak a merevlemezt, kirúgott
Louisianából. Ez volt az ára annak, amiért nem kapta meg időben.
– Két hét késéssel – ismétli halkan –, mert velem maradtál, ahelyett, hogy
egyből odavitted volna neki.
Látom rajta, hogy végre megérti, és ezzel hatalmas kő esik le a
szívemről.
– Ja.
– És azért nem erőltetted, hogy veled menjek, mert féltettél a csávótól,
akinek megöletted a nőjét.
– Bevallom, nem ez volt életem legjobb döntése. Magnolia feltartja az
ujját.
– Várj! Valamit nem értek. Miért jöttél vissza Louisianába, ha Mount
kitiltott?
A whiskeyszínű tekintetébe nézek.
 – Elegem lett a várakozásból. Megmondtam Mountnak, akár meg is
ölhet, de így is, úgy is visszajövök. Végül megegyeztünk valamiben.
– És annak a valaminek a része volt, hogy felfedd az igazságot? Ez
engem is meglepett.
– Nem tudom, mikor lett ilyen szentimentális, de fontos volt neki, hogy
mindent tudj. Amúgy is el akartam mondani, csak a tökéletes pillanatra
vártam. Sok minden bezavart.
Magnolia válasz helyett csak hümmög, és amikor kiszáll az autóból, én is
kiszállok, miközben azon tűnődöm, hogy most mit fog csinálni.
Nem kell sokáig várnom, mert azonnal megkerüli az autót, és elém áll.
Megböki a mellkasom az ujjával.
– Ide figyelj, Moses Buford Gaspard! Leszarom, hogy nem mondtad el az
igazat. Ahogy mondtam, a hazugság nem a legrosszabb dolog, amit tehettél
volna. De ha még egyszer hazudsz nekem valamiről, ami fontos, egy
hónapig elfelejtheted a szexet. Megértetted?
Kellemes megkönnyebbülés árasztja el a testem, ahogy átkarolom és
magamhoz ölelem a nőmet.
– Hidd el, nem fogok többször hibázni – súgom a fülébe.
– Akkor jó, mert semmi kedvem keresni valakit, aki kielégít, most, hogy
a jó szex kéznél van.
Lazítok a szorításomon, és a szemébe nézek.
– Senki sem nyúl hozzád rajtam kívül. Soha többet! Jobb, ha tudod, hogy
hozzám tartozol, és senki máshoz.
A szája sarkában mosoly bujkál.
– Akkor jobb, ha most beviszel és emlékeztetsz arra, mit is jelent ez.
Néhány orgazmus talán elfeledtetheti velem ezt a kis incidenst.
 4. fejezet
Moses
Amikor a nőd azt mondja, hogy orgazmusokkal kárpótolhatod azért, mert
elbasztál valamit, akkor úgy odateszed magad, mintha az életed múlna rajta.
Emlékezetessé teszed. Hajlandó lennék napokon át vezekelni, ha arra van
szükség.
Felkapom Magnoliát, és átcipelem a házon keresztül, ügyet sem vetve
Jules és Trey értetlenkedésére, majd berúgom magunk mögött a hálószoba
ajtaját.
– Emlékeztető kell? Olyat kapsz, amit egy ideig nem fogsz elfelejteni.
Leteszem az ágyra, majd én is ráfekszem. Ekkor lep meg azzal, hogy
átkulcsol az egyik lábával, és átfordít minket úgy, hogy ő legyen felül.
– Talán előbb én foglak emlékeztetni téged – mondja vigyorogva –, csak
hogy tudd, mit veszítesz, ha elbaszod.
– Az nem fog megtörténni, kicsikém – felelem magabiztosan. Soha nem
fogom még egyszer elengedni.
– Miután végeztem veled, biztos nem – lassan lecsúszik a testemen, amíg
a keze a rövidnadrágom övrészére kerül. Lehúzza, a már kemény farkam
előugrik.
– Imádom a farkadat. Olyan vastag, hosszú és kemény…
A golyóimban érzem a tekintetét, ahogy a farkamat bámulja.
Hirtelen az összes vér a testemben a kezében lévő farkamba
összpontosul.
– Csak neked, kicsikém. Nem mintha gond lenne, de azt hittem, azért
vagyok itt, hogy én elégítselek ki téged.
Egy pillanatra felnéz rám.
– Azért vagy itt, hogy megadd, amit akarok, legyen az bármi. Most pedig
azt akarom, hogy a számban legyen a farkad, hogy emlékezz, miért az
enyém. Jól figyelj, Moby, mert erről nem akarsz lemaradni – a testemhez
igazodik. A lábaim közé térdel, és beszippantja a farkam hegyét.
Meleg. Nedves. És annyira jó!
Igaza van. Nem akarok lemaradni semmiről, így abbahagyom a
reklamálást. Ha ez kell neki, akkor megkaphatja. Megkaphat bármit, amit
adhatok neki.
 És amikor a farkamat teljes hosszában a torkába nyomja, a
mennyországban érzem magam.
Magnolia Marie Maison megkaphatja a kibaszott lelkemet is. Addig
szop, amíg ki nem csurog az első csepp, amire úgy néz, mintha valamiféle
jutalom lenne.
Amikor ráteszi a kezem a farkamra, hogy a szájába vegye a golyóimat,
majdnem elélvezek.
Az pedig még nem történhet meg.
Megfogom a vállát, és felhúzom a testemen.
– Még nem végeztem – mondja.
– Nem érdekel. Nem fogok azelőtt elélvezni, hogy végigvittelek volna.
Most én jövök – leemelem magamról, átfordulok, és a matracnak nyomom.
– De…
– Csitt! – leveszem a ruháját, és végigcsókolok és -nyalok minden puha
felületet a testén. – Mint a selyem – súgom, és amikor felnézek rá, látom,
hogy az aranybarna tekintete homályosodik.
– Szeretsz kínozni?
– Még csak most kezdtem bele – lassan leereszkedem a hasa felett, és
adok egy csókot a kötésére, ami alatt a varrata van. – Ez már jól van?
Bólint, és megsimítja az arcom.
– Már nem is érzem.
– Akkor jó. De ezt biztos érezni fogod – megmarkolom a lába között. –
Ez az én pinám. Én eszem meg. Én baszom meg.
Ficánkol a kezem alatt.
– Akkor mutasd meg, ki a főnök! Emlékeztess, hogy kié! Morgás hagyja
el a torkom.
– Pont ezt fogom csinálni, te meg sikítani fogsz.
– Bizonyítsd!
Elfogadom a kihívást, és a bugyinak nyomom a számat, ami elválaszt
engem attól az édes falattól.
– Imádom az ízed. Megőrjít, ha csak belegondolok, hogy milyen feszes
ez a kis pina. És sokat gondolok rá.
Magnolia felnyög, ahogy végigsimítom rajta a fogaim.
– Imádom a mocskos szád.
Oldalra pöccintem a bugyit, és belenyalok a nyílásba, megízlelve minden
zugát. Addig kényeztetem, amíg meg nem feszül minden izom a testében.
 Magnolia a tarkómra teszi a kezét, és magához húz, én pedig a nyelvem
alatt becsúsztatok egy ujjat.
A belső izmai megfeszülnek, megszorítja az ujjamat, és közben felkiált.
– Moses!
 5. fejezet
Magnolia
Nem akarom a nevét kiabálni, de nem tudom visszatartani.
Az orgazmus vonatként gázol el, és remegni kezd az egész testem.
Annyira erős az érzés, hogy az egyik kezemmel az ágyba kell
kapaszkodnom. A másik kezem Mosesen van, aki nem áll meg. Újra és
újra, addig folytatja, amíg vonaglani nem kezdek az élvezettől.
Zihálok, amikor felemeli a lábaim közül a fejét. Elhomályosult
tekintetemmel megpillantom a nedves száját.
Úgy néz ki, mint aki most lakomázott, de még többet akar. Belőlem. A
tekintete szinte perzsel. Vágy és imádat keverékét látom az arcán, és nekem
pont erre van szükségem.
Egy hazugság semmi Moses igazi természetéhez képest, és ebbe a
mostani pillantása is beletartozik. Talán azért jött vissza, hogy megbasszon,
de nem azért, hogy átbasszon. Moses nem olyan. Velem sosem volt olyan.
Megmássza a testem és megcsókol, én pedig érzem az ajkán a saját
ízemet, miközben a nyílásomra szegezi a farkát. És amikor becsúszik, teljes
mértékben megértem a szándékait.
Hozzám tartozik. Hozzá tartozom.
Ennek egyszerűen így kell lennie.

***
Utána elégedetten fekszem az ágyban, Moses az egész testével átölel.
Istenem, ez annyira hiányzott!
A volt munkakörömből adódóan az ilyen pillanatok eddig
ritkaságszámba mentek. Nem az élvezetért szexeltem, mindig üzletként
tekintettem rá.
De Mosesszel a szex már a kezdetektől fogva más volt. Egyáltalán nem
volt üzleties. Az a vele töltött két hét megtanított arra, hogy szexelhetek
csupán az élvezetért is. Ezt addig nem tudtam.
Ezzel a melankolikus gondolattal és a szex utáni örömömmel még
közelebb gurulok hozzá, és magamba szívom a testéből áradó melegséget.
Tanulmányozom az arcát, az aranybarna bőrét, és apró vonalakat veszek
észre a szemei körül, amik régen nem voltak ott. Sok évvel ezelőtt sem volt
fiatal fiú. Nem, már akkor is férfi volt, de az évek azóta az arcára vésték a
tapasztalatot és a bölcsességet.
Hasonlóan ahhoz, ahogy a monogramja is mindig a szívembe volt vésve.
M. B. G.
Biztos, hogy ő is látja az öregedés jeleit az arcomon, annak ellenére,
hogy rengeteg pénzt költök a fiatalos külsőm ápolására. Talán tárt karokkal
kéne várnom a ráncokat, elvégre voltak olyan napok, amikor abban sem
voltam biztos, hogy megélem a harmincötöt.
Kíváncsi vagyok, hogy mi lenne most, ha másképp alakultak volna
köztünk a dolgok. Ha akkor együtt maradunk, kitartottunk volna idáig?
Ki tudja?
Mondjuk, épp eléggé hiszek a sorsban ahhoz, hogy ez ne számítson. A
dolgok mindig úgy történnek, ahogy történniük kell. Nincs értelme
megkérdőjelezni Isten terveit.
Egyvalamit viszont tudok. Hogy nem engedem el többet.
Túlságosan hiányzott.
– Ez azt jelenti, hogy megbocsátasz? – kérdi Moses, ahogy odébb simít
egy tincset az arcomból.
– Ezt meg sem kell kérdezned, Moby.
Felvonja az egyik szemöldökét, mintha nem hinne nekem.
– Ha feleséged és gyerekeid lennének, megöltelek volna, de amikor
megtudtam, hogy nincsenek, már nem is igazán érdekelt, hogy miről
hazudtál.
A szája széle felkunkorodik a kijelentésemtől.
– Vad nő vagy, ugye tudod?
– Sosem volt más választásom. Azzá a nővé váltam, akivé a túléléshez
kellett.
– Remek munkát végeztél – mondja gyengéden, miközben magához húz.
– És köszönöm a nagylelkűségedet. Már korábban el kellett volna
mondanom mindent, de túl fontos volt, hogy előbb magamévá tegyelek.
– Hát, most már a tiéd vagyok, úgyhogy bánj velem okosan. Ettől
teljesen felvillanyozódik, és széles mosollyal néz rám.
– Egyszerűen tökéletes vagy számomra, Magnolia Marie Maison. Évekig
tűnődtem azon, hogy csak képzeltem-e azt, ami köztünk volt. Téged.
– És? – kérdem, és tetszik, hogy a szavai hatására melegség önti el a
mellkasomat. Tetszik, hogy éveken át gondolt rám. Én is azt tettem,
akármennyire is próbáltam elfelejteni.
 Az ajkával elfedi a számat, majd suttogni kezd.
– Még jobb, mint amire emlékeztem, mert már mindketten idősebbek és
okosabbak vagyunk, és nyitottabbak is. Van benne valami, amire nem
számítottam. Valami, amitől… mintha még valódibb lenne.
Pontosan tudom, hogy miről beszél.
– Értem én – megkordul a gyomra, én pedig elnevetem magam. – Valaki
éhes.
– Meg kell hagynom, a kielégítésed nem akármilyen kardioedzés.
Hátradől a párnába, én pedig elcsodálkozom a teste kidolgozott izmain.
– Bármit is kell tenned, hogy ezt fenntartsd, én támogatom.
– Én is, kicsike, én is – elvigyorodik, és rám kacsint. – De most hadd
találjam ki, mi lesz ebédre.
Felülök, és hagyom, hogy a takaró az ölembe essen.
– Ne! Ma hadd főzzek én!
– Nem szükséges – mondja Moses, és ő is felül. – Én is tudok, Jules is
tud, és rendelhetünk is, ha úgy tartja kedved. Treyt viszont nem ajánlatos a
konyha közelébe engedni. Ha rajta múlna, csak éttermi kaját enne. Még a
rizst is odaégeti.
– Tudom, hogy nem szükséges, hisz eddig sem haltál éhen, de kedvem
támadt hozzá. Ne aggódj, nem foglak megmérgezni – visszakacsintok rá, és
felállok az ágyról, Moses pedig megragadja az alkaromat.
– Elképesztő vagy, Mags! Ha egyvalamin változtathatnék, akkor sokkal
hamarabb jöttem volna vissza. Azt bánom a legjobban.
Néha nem tudom, hogyan reagáljak, amikor ilyeneket mond. Nem
vagyok hozzászokva az ilyen kedves szavakhoz, de magamban tartom az
érzéseimet, és oldalra hajtom a fejemet.
– Nincs értelme a múlton bánkódni. Használjuk ki azt, amink van.
Megszorítja a karom, majd elengedi.
– Szépség és ész. Veszélyes kombináció. Sosem lesz még egy hozzád
hasonló nő. Soha!
Kihúzom magam a dicsérete hallatán.
– Tudom.
 6. fejezet
Moses
Amíg Magnolia a hűtő előtt álldogál, és azon gondolkodik, hogy mit
készítsen, én leülök Treyjel szemben az asztalhoz.
Halkan szólok hozzá.
– Meg kell fejtened, haver! Földet kell szórnunk erre a szemétládára.
Nem adhatok neki esélyt Mags ellen. Információra van szükségünk.
Trey bólogat.
– Tudom, tesó, mindenhol keresgélek. De nem találok semmit a
családjáról. Nincs semmi, ami egy másik emberhez kötné. Ha volt valaha
családja, úgy látszik, őket is törölték.
A frusztrációm egyre erősödik, mert még sosem ütköztünk ilyen
problémába. Manapság mindenki mindent posztol és megoszt, így szinte
mindenkit könnyű lenyomozni. A mai világ egy bűnöző álma. Az
átlagember nem törődik azzal, hogy amit kitesz a netre, azt fel lehet
használni ellene.
Ki akarsz rabolni egy házat? Keress embereket, akik a nyaralásukról
posztolnak. Látogasd meg őket fényes nappal egy fehér teherautóval,
galléros pólóingben, kis névtáblával, céges logóval, és senki sem fog
kérdezni semmit.
De ez a rohadék nem egy pitiáner bűnöző, ezért minden nézőpontból meg
kell vizsgálnunk a helyzetet.
– Folytasd Alberto Brandonnal! Mount ma reggel azt mondta, hogy
Brandon feleségét ugyanazon az estén ölték meg, mint amikor betörtek
Magshez. Miatta figyelték a házat a zsaruk. Kell lennie valamilyen logikus
kapcsolatnak.
Trey magasra emeli a szemöldökét.
– Hogy ölték meg?
– Elvágták a torkát.
– Basszus! Ez kegyetlen – súgja, de közben továbbra is gépel. – Van
bármi ötletünk, hogy ki lehetett, vagy hogy miért?
Kiropogtatom a nyakam, mert idegesít, ahogy ettől a helyzettől teljesen
befeszült a testem.
 – A zsaruk miatta tartják szemmel a házat, és most meghalt a felesége.
Van itt valami, csak nem tudom, mi. Több információ kell. Szólj, ha találsz
bármit!
Trey bólint, leemeli a kezét a klaviatúráról, és kiropogtatja az ujjait.
– Feltöröm a New Orleans-i rendőrség adattárát. Megnézem, mit tudnak
a nő meggyilkolásáról. Kell hogy legyen kapcsolat. Megnézem, mit
gondolnak a betörésről. Hátha megvan már, hogy emberi vagy állati vér volt
a falon. Az talán elárul valamit.
Felállok, és megpöccintem a képernyőjét.
– Kösz, haver! Vesd be magad! Válaszokra van szükségünk, hogy
egyszer s mindenkorra végezzünk ezzel a köcsöggel.
– Mit szólnátok a jambalayához? – kérdi Magnolia a konyhából.
– Tökéletes, kicsike! – Treyre nézek. – Nem vagy éhes?
– Dehogynem. Mindig éhes vagyok.
– Én is – csatlakozik Jules –, főleg, ha nem én főzök. Magnolia
elmosolyodik a konyhasziget mögül.
– Rendben. Jó nagy adag lesz, máris készül.
***
Amikorra az egész házat betölti a csodálatos illat, Trey már a New
Orleans-i rendőrség rendszerében van.
– Na, nézzük! – mondja, és az ujjai villámgyorsan röpködnek.
– Baszki! Az kemény – motyogja.
– Micsoda? – kérdi Magnolia a szoba másik végéből.
Trey ránéz, de az ujjai egy pillanatra sem állnak meg. Ez az ember képes
egész beszélgetéseket lefolytatni gépelés közben, anélkül, hogy egyszer is
melléütne. Mivel nekem néha még mindig a billentyűzetre kell néznem,
teljesen lenyűgöz.
– Bűnügyi helyszíni képek. Nem akarod látni, kicsikém – mondom, és
közben azt kívánom, bárcsak én se láttam volna őket.
– Igaza van – mondja Trey, és megrázza a fejét, mintha próbálná kirázni
Laura Brandont a fejéből. Nem is hibáztatom – ezeket nem lehet elfelejteni.
Olyan gyorsan zárja be a képeket, mint amilyen gyorsan rájuk kattintott.
– Vannak gyanúsítottak? – kérdem, és leguggolok, hogy lássam a
képernyőjét.
Sóhajt egyet.
 – Nem. Még nem találtak semmit, de kutatnak, az biztos. Cavender
haverod van az ügyön.
Magnolia rárakja a fedelet a lábasra.
– Baszki! Szerintem ezt is rám akarja majd akasztani.
– Esélytelen, hogy ez megállja a helyét a bíróságon. Van alibid, és még
ha nem is lenne, egy jó detektív tudja, hogy ez nem egy nő műve. Ez… –
elhalkulok, és elgondolkodom, hogyan írhatnám le ezt a hátborzongató
helyszínt. – Más. Fogadni mernék, hogy egy férfi tette. A nők nem igazán
csinálnak ehhez hasonló dolgokat.
– Annyira szörnyű? – kérdi halkan Magnolia. Összenyomom az ajkam,
és megvakarom a tarkómat.
– Igen, de tényleg nem akarod megnézni. Aggódnod pedig nem kell
miatta.
Trey tovább turkál Brandon ügyirataiban, de nem talál semmi hasznosat.
A helyszínről gyűjtöttek ujjlenyomatokat, de Brandonékén kívül a többi
hármat nem tudják beazonosítani. Erőszakos behatolásnak semmi jele.
Semmi lábnyom sem bent, sem a kertben.
Bárki is a tettes, nem amatőr.
– Nagy büdös semmi – mondja Trey, ahogy kilép a gyilkossági ügy
aktájából. – Lássuk, tudnak-e valamit a betörésről – az ujjai villámgyorsan
röpködnek a billentyűzet felett, majd megnyitja Cavender betöréssel
kapcsolatos aktáit.
– Először a kriminalisztikát nézd meg. Megnyitja, és mindketten azonnal
futjuk is át.
Először Trey vesz észre valamit, amitől ökölbe szorítja a kezét, majd
ráharap.
– Baszki! Tényleg emberi vér volt – rám néz, én pedig látom a
nyugtalanságot a tekintetében.
– Mount is úgy hallotta – mondja halkan Magnolia. Odalépek hozzá a
konyhában, és átölelem.
– Sosem mész vissza oda, és bárki is ez, végzünk vele. Ne pazarold rá a
gondolataidat! Ezen nem éri meg aggódnod.
– De kinek a vére volt? – súgja remegő hangon.
– Kiderítjük, kicsike. Bízz bennem!
Az igazat mondom. Az eleje óta próbálom összerakni a képet a fejemben.
Újra átgondolom az eseményeket. Kell lennie valamilyen kapcsolatnak.
 – Ricardo Ortiz megpróbált megölni, de te ölted meg őt. Most pedig
vadászik rád valaki, aki feltehetőleg Ortizhoz köthető. Logikusan hangzik,
hogy valaki felbérelte ezt az embert. Lehetséges, hogy Brandon vagy a
felesége volt?
Magnolia hozzám bújik.
– Nem tudom, hogy miért tették volna? Desiree úgy gondolja, hogy
Brandon lelépett az egyik lánnyal. Várjunk csak…, ezt át kell gondolnom.
Ha Brandon lelépett Nayával, az felbosszanthatta a feleségét – felkapja a
fejét. – Ez logikus, nem?
Követem a gondolatmenetét.
– Lehetséges, de a felesége nem Nayán vagy Desireen állna bosszút?
Miért akarna téged bántani?
– Mert az enyém a bordélyház. Ezt mindenki tudja. Könnyen utána lehet
nézni. De annyira őrült lett volna ez a nő, hogy engem akart megöletni,
mert a férje lelépett egy lánnyal, aki az én házamban lakott?
Jules lefagy a konyhasziget másik oldalán.
– A nők bosszúállók. Csak mondom. Szerintem stimmelhet, amit
mondasz. Brandon felesége megtalálhatta a nevedet, és azon nyomban fel is
bérelhetett valakit. Nem túl nehéz rájönni, hogy Ortiz bement az
épületedbe, és nem jött ki élve. Lehet, hogy ez érdekelt valakit annyira,
hogy felkeresse azt, akitől Ortiz kapta a halálos megbízást. Talán, hogy
kiderítse, ki volt a célpontja az épületben? Brandon feleségét megkínozza
az információért, aztán megöli. Ez kijön.
Magnolia hirtelen Jules felé fordul, akinek én a legszívesebben behúznék.
– Megkínozta?
A kezemmel visszafordítom magamhoz a kétségbeesett arcát.
– Hé, ne gondolj rá!
– De… ha őt megkínozta – rám pislog, és már tudom, hogy mire gondol
–, akkor mi a francot fog csinálni…
Megcsókolom, még mielőtt befejezhetné a mondatot, de a szemét
továbbra is aggodalom sötétíti el.
Amikor a csóknak vége, megszorítom a karját.
– Senki sem fog rád kezet emelni, érted? Sóhajt, majd megemeli az állát.
– Igen, de meg kell találnunk ezt a fickót, és ki kell iktatnunk.
Hogyan csináljuk?
– Ortiz vajon hagyott maga után autót? – motyogja Jules az állát vakarva.
Belekapaszkodom az első jó ötletbe.
 – Jó kérdés – elengedem Magnoliát, és Treyre mutatok. – Meg tudod
nézni, hogy Cavender talált-e kocsit?
Trey bólint, az ujjai pedig megint röpködnek, ahogy megnyitja Ortiz
megoldatlan gyilkosságának aktáját. Ha rajtam múlik, jó sokáig
megoldatlan marad.
– Nem említ kocsit. Cavender jegyzeteiben csak a helyszíneléskor felvett
információk vannak. Biztos, hogy Magnoliát akarja megvádolni, de csak a
helyszínbe tud kapaszkodni.
Dobolok az ujjammal a konyhaszigeten, ahogy gondolkodom.
– Elvontatott vagy lefoglalt autók a közelben? Esetleg elhagyott kocsik?
– Jó ötlet – eltelik pár perc, mire Trey megint megszólal. – Oké, lehet,
hogy találtam valamit. Tegnap lefoglaltak egy elhagyott autót. Elvontatták.
– Milyen autót, és milyen messze Magnolia lakásától? – kérdem, ahogy
odalépek hozzá, miközben beírja a címet, és kiszámolja a távolságot.
– Egy Mustang, fél kilométerre – vigyorogva felnéz rám. – Szerintem
szerencsénk volt.
– Később is ráér megköszönni – mondja Jules, és felemeli a kezét.
– Még mindig le van foglalva? – kérdem Treyt.
– Bizony. Hogy a francba fogunk odajutni? Magnolia megáll, és leveszi a
fazékról a fedelet.
– A városi hatósági autótelepen van? Ismerek egy rendőrt, aki ott
dolgozik.
Az összes szempár rászegeződik.
– Vagyis… nem ismerem, de tudom, kicsoda. Mindig is szeretett volna
közelebb kerülni hozzám, ha érted, mire gondolok.
– Értem. Szerinted tenne neked szívességet? Elvigyorodik, és megrázza a
fejét.
– Azt nem tudom, de veletek mehetnék figyelemelterelésként.
Még a gondolattól is irtózom. Belevaló nő, de most a biztonsága a
legfontosabb.
– Ha betörünk a hatósági autótelepre, nem jöhetsz velünk. Biztos, hogy
nem.
Keresztbe teszi a kezét.
– Azért megyünk, hogy megtaláljuk, aki engem keres. Lehet, hogy az a
valaki megkínzott egy nőt. Tényleg azt gondolod, hogy veszélyesebb
veletek mennem, mint itthon maradnom egyedül?
– Mond valamit, főnök. Julesra pillantok.
 – Nem tetszik.
– Nekem meg az nem tetszik, hogy nem tudom, ki akar megölni – vág
vissza Magnolia. – Ma este megyünk. Lehet, hogy nem is lesz rám
szükségetek, de ha mégis, akkor ott leszek. Trey ki tudja iktatni a
kamerákat, hogy senki se lássa, ahogy bemegyünk?
– Igen, Trey ki tudja – mondja Trey.
Mindhárman rám néznek, mert én vagyok a fekete bárány, aki nem
akarja, hogy Magnolia velünk jöjjön.
Veszek egy lassú, mély levegőt, majd kiengedem.
– Rendben. Jöhetsz, de csak akkor veted be magad, ha tényleg semmi
mást nem tudunk kitalálni. Jules és én tudunk vigyázni magunkra. Nem
kockáztathatom meg, hogy bajod essen. Így is túlságosan érdekled
Cavendert, és nem akarok neki még egy okot adni a vizsgálódásra. Oké?
Magnolia elmosolyodik, és viccből tiszteleg.
– Igenis! Ennek még egy kicsit főnie kell, aztán ehetünk.
 7. fejezet
Magnolia
A srácok felzabálták a jambalayát, Jules még egy harmadik repetáért is
visszament. Moses adott egy csókot a homlokomra, és megköszönte az
ebédet, de láttam rajta, hogy ideges az este miatt.
Abból ítélve, amilyen pillantásokat vet rám a szobából, miközben én
óvatosan sminkelem magam a fürdőszobatükör előtt, még mindig ideges.
Megállok a szempillaspirállal a kezemben, és ránézek.
– Nem lesz semmi baj! Nem tudom, miért aggódsz miattam ennyire. Ez
közel sem a legveszélyesebb dolog, amiben részem volt.
Moses előhúz egy fekete pólót a fiókból, az ágyra dobja, majd a
fürdőszobaajtó mellé lép.
– Attól, hogy ilyeneket mondasz, nem fogom meggondolni magam. Csak
azt kívánom, hogy bárcsak hamarabb visszajöttem volna, és akkor talán
nem kellett volna annyi szart átélned. Kiráz a hideg attól a gondolattól,
hogy neked bajod esik.
A szavai hatására melegség önti el a szívemet. Mikor volt utoljára, hogy
Keirán kívül valaki aggódott értem?
A szempillaspirált a neszesszerembe dobom, majd odalépek az ajtóban
álló Moseshez.
Megfogja a csípőmet és magához húz, ahogy szeretem. Mosesnek fontos
az érintés, és imádom, hogy mindig rajtam akarja tartani a kezét. Hogy
mindig azt akarja, hogy közel legyek hozzá. Akárhányszor magához húz,
magamba akarom szívni a testéből áradó melegséget. Potens férfi, az
egyszer biztos.
– Ne gondolj ilyeneket – mondom neki halkan, és megcsókolom az állát.
– Még mindig itt vagyunk. Mindketten jól vagyunk. Ami a múltban történt
velünk, az ott is marad. Talán nem is lesz rám szükséged ma este, de ott
leszek, mert értem csinálod. Miféle nő…, vagyis, miféle partner nézné
keresztbe tett kézzel, ahogy a másik elvégzi a piszkos munkát?
– Olyasféle, aki biztonságban marad, hogy ne aggódjak – mondja mély
hangon, ahogy félrehajtja a fejét, hogy megharapdálja az arcom.
– Az jobban tetszene, ha itt maradnék egyedül, amíg ti hárman elmentek
a telepre? Nem aggasztana, hogy egymagamban maradtam itt? Mert
szerintem igenis aggódnál – megbököm a mellkasát, ő pedig hátralép.
Moses összepréseli az ajkát, de még így is látom, hogy a szája csücske
felfelé kunkorodik.
– Tudod, hogy igazam van. Látom az arcodon, hogy nem szívesen
hagynál magamra.
Felemeli a nagy kezét, és végigsimítja az arcomat a hüvelykujjával.
– Hogy ismerhettél ki ennyire jól, ilyen rövid idő alatt? – kérdi, majd ad
egy csókot.
– Mert már eleve ismerlek – felelem mosolyogva. Ekkor felém hajol,
hogy megint megcsókoljon.
– Fogd be a szád, és csókolj meg, asszony! Nyertél. Nem aggódom
tovább.
A kuncogásomat eltompítja Moses csókjának az íze, és hirtelen lángra
lobban az egész testem. Már egy csók után készen állok rá. Amikor
megemeli a fejét, rajta is látom a vágyakozást. Szinte semmit sem kell
tennünk ahhoz, hogy felgerjesszük egymást.
Moses is biztos látja az arcomon.
– Jól jegyezd meg, amin most jár az eszed! Miután visszaértünk, benned
fogom tölteni az egész estét.
– Nagyon helyes – mondom, miközben a combjának nyomom a
csiklómat. – Csak nem akarok várni.
A csípőmre rakja a két kezét, és megszorít.
– Ha végeztünk, és biztonságban hazaértél. Odavagyok az őszinte
aggodalmáért.
– Szexszel akarsz megvesztegetni, hogy ne keveredjek bajba? – kérdem
összeráncolt homlokkal.
– Pontosan. Működik? Elnevetem magam.
– Hihetetlen vagy, Moby! Ha nem lennél, ki kéne találni. Most viszont
felöltözöm, és utána készen állok.
A karórájára néz.
– Negyvenöt percünk van elindulni, szóval, nem kell sietned. Kint
fogunk várni a fiúkkal.
Ad egy csókot, én pedig végignézem, ahogy visszasétál a hálószobába.
Micsoda segge van! Az ilyen férfifeneket be kéne tiltani. Aztán eszembe
jut valami, amitől elmosolyodom. Az a fenék az enyém!
Visszalépek a tükörhöz, és befejezem a harci sminkemet.
 Ma este válaszokat kapunk. Érzem. Nem fogok tovább félelemben élni.
Ideje, hogy ez a vérszomjas rohadék megbűnhődjön.
 8. fejezet
Moses
Amikor Magnolia kilép a nappaliba, vissza akarom terelni a hálószobába,
és magunkra akarom zárni az ajtót.
Jules füttyent egyet.
– Ez aztán a figyelemelterelés!
– Zsír – mondja Trey, és tapsol egyet, már amennyire egy laptoppal a
hóna alatt képes erre.
A tekintetem a tűsarkújáról a hosszú, csupasz lábára, majd a zöld ruhára
röpül, ami szorosan öleli minden domborulatát. Rohadt dögös, és épp annyit
mutat magából, hogy egy férfi azonnal odakapja a tekintetét, és pont annyit
takar el, hogy az említett férfi még többet akarjon látni.
Szó nélkül odalépek hozzá.
– Készen állok – mondja a vörösre rúzsozott szájával.
Csak arra tudok gondolni, hogy mennyire szeretném a vörös ajkát a
farkamon érezni. Az ereimben a vér egy irányba indul el, a farkam pedig
életre kel. Nagy nehezen leveszem a tekintetemet a szájáról, és a
whiskeyszínű szemébe nézek.
– Gyönyörű vagy! Be akarlak csomagolni egy szemeteszsákba, hogy
rajtam kívül senki se láthasson ilyen szexin. Főleg nem egy kíváncsiskodó
rendőr!
Ahelyett, hogy elkomorodna, veszélyes mosolyt villant, amilyet azelőtt
még nem láttam. A szeme megcsillan, és odahajol hozzám.
– Épp ugyanilyen szexi lennék egy szemeteszsákban is. A magabiztos
szavaitól elnevetem magam.
– Igazad lehet – elkomolyodik a tekintetem, és megfogom a vállát.
– De valamit meg kell ígérned!
Oldalra dönti azt a tökéletes fejét.
– Mit?
– Te csak a végső megoldás vagy. Jules és én ketten is meg tudjuk
csinálni. Te csak akkor szállsz ki a kocsiból, ha rajtakapnának minket.
Érted?
– Igenis, uram!
 Istenem, imádom, amikor ilyeneket mond. Nem is jutok szóhoz, mielőtt
újra megszólal.
– Rendben leszek. Ez nem olyan, mintha a sarokra mennék dolgozni. Na,
az tényleg veszélyes lenne. Bízz bennem, Moby! Minden rendben lesz! Ma
este előrelépünk – kinyitja a táskáját, belenéz, majd becsukja. – Én kész
vagyok. Mehetünk?
– Igen, kicsikém. Mehetünk.
Mind a négyen beülünk az SUV-be, és elindulunk Claiborne felé. Jules
vezet, Treynek az ölében van a laptopja, és gépel. Én hátul ülök
Magnoliával. Csendes az út odafelé.
Amikor odaérünk, Jules lassan tesz egy kört a telep körül.
– Oké, elvileg egy rendőrnek mindig kellene lennie a bejáratnál, de úgy
tűnik, most nincs itt.
– Az jó jel, nem? – kérdezi Magnolia.
– Most megteszi – válaszolom –, de ez azt is jelenti, hogy nem tudjuk,
hol van, és hogy mikor tér vissza. Gyorsan kell dolgoznunk.
– Ha adtok néhány percet, kiiktatom a kamerákat. A Mustang a 117-es
parkolóhelyen van – Trey klaviatúrája kattog, ahogy gépel. – Tudod, mit?
Kerüld meg még egyszer, és parkolj le a távolabbi sarokban. Ott sötétebb
van, és közel is van az autóhoz. Remélhetőleg senki sem vesz észre.
– Rajta vagyok – mondja Jules, ahogy megáll egy saroknál, és kiteszi az
indexet. Két rendőrautó áll a rozoga barna épület előtt, ahol a
törvénytisztelő polgárok a büntetésük kifizetése után visszakapják a
kocsijukat. Mi régóta nem voltunk törvénytisztelő polgárok.
Amikor Jules megkerüli az épületet, és közeledünk a parkolóhely felé,
belenézek a táskámba. Pisztoly. Telefon. Zárfeltörő pálca. Oké.
– Jules, nálad vannak a szerszámok? – kérdem, ahogy megállítja a
terepjárót.
Megpaskolja a zsebeit, és bólint.
– Megvan minden. Készen állsz? Megfordulok az ülésben, és Magsre
nézek.
– Tudod a szereped? Felém hajol, és megcsókol.
– Ne aggódj! Minden jól fog alakulni! Ekkor megszólal Trey.
– A kamerák kikapcsolnak öt, négy, három… Megfogom Magnolia arcát,
és adok neki egy csókot.
– Még szép.
 – …kettő, egy másodperc múlva. Siessetek, körülbelül öt percetek van,
mielőtt gyanakodni kezdenek!
Rábólintok Treyre, és Julesszal egy pillanat alatt kiszállunk az autóból.
Jules már előkészítette a csavarvágókat, és vágni kezdi a kerítést. Harminc
másodperc alatt bejutunk.
117-es hely, mondogatom, ahogy keresgélem a felfestett számokat.
Még Jules előtt észreveszem a Mustangot, és intek neki.
Kikapcsolja a riasztót, és feltartja a hüvelykujját. A kezemben lévő
vékony drótpálcával feltöröm a zárat, és kinyitom a kocsi ajtaját.
Piszkos zokni és fű szaga száll ki az autóból. Belülről kinyitom a másik
zárat, és Jules beül az anyósülésre. Megnézi a kesztyűtartót, és kiveszi
belőle az autó forgalmiját, majd rám bólint. Aztán elkezdünk minden
olyasmit zsákokba pakolni, amiről azt gondoljuk, hogy információval
szolgálhat Ricardo Ortizzal kapcsolatban.
Nyugták, névjegykártyák, mobiltelefon… Hurrá!
Beledobom a táskámba a cuccot, Jules kinyitja a csomagtartót. Kiemel
belőle egy edzőtáskát, én pedig még egyszer gyorsan végignézek mindent,
hátha elfelejtettünk valamit, de úgy látszik, mindent elraktunk.
Jules halkan becsukja a csomagtartót, én meg az órámra nézek.
Két percünk van.
Ekkor három sorral odébb egy elemlámpa fényét veszem észre.
 9. fejezet
Magnolia
A telefonomon beállított stopperóra minden eltelt másodpercével egyre
erősebben és gyorsabban ver a szívem. Trey még mindig a kamerákkal
szarakodik, és villogtatja a bejáratnál lévőket, minél távolabb Julestól és
Mosestől, mintha próbálnának életre kelni.
– Ha csak simán kikapcsolom őket, gyorsan gyanút fognak. Így azt
gondolják, hogy technikai probléma adódott, ami biztos gyakran előfordul.
Sajnos ettől nem érzem jobban magam.
Akármennyire is aggódott Moses amiatt, hogy közbe kell majd lépnem,
én százszor annyira aggódom most miatta.
Egy rendőr figyelmének az elterelése nem bűncselekmény. De az, hogy
Moses és Jules betör egy hatósági autótelepre? Ha elkapják őket,
garantáltan nem ússzák meg.
– Mennyire ügyesek az ilyesmiben? Gyakran csinálnak hasonlót?
– kérdem Treyt, ahogy próbálom kimatekozni, hogy mennyire kell
izgulnom.
Trey fel se néz a monitorról, ahogy válaszol.
– Nem izgulnék különösebben. Voltak már húzós esetek, de Moses
nagyon okos. Biztos vagyok benne, hogy hat lépéssel mindenki előtt jár.
– Mint a sakkban – súgom.
– Igen. Ő is mindig ezt mondja. Mi sakkozunk, amíg mindenki más
dámázik. Ezért vagyunk olyan jók abban, amit csinálunk. Szerintem még ne
aggódj. Seperc alatt vissza fog érni.
Ahogy Trey próbál megnyugtatni, meglátok valamit, amitől görcsbe
rándul a gyomrom. Egy rendőr sétál előttünk a járdán. Ha továbbsétál, meg
fogja látni a kerítésbe vágott nyílást.
– Van egy kis probléma – súgom Treynek. Felnéz, és kinéz az ablakon.
– Baszki! Nem mehet tovább! Ha meglátja a vágást, ez a hely tele lesz
rendőrökkel.
– Úgy látszik, eljött az én időm – mondom, és ugyan próbálok higgadt
maradni, a pulzusom felgyorsul.
– Mags…
 Trey belekezd valamibe, de nem várom meg, mert nem tehetem kockára
a pasim biztonságát. Kipattanok a terepjáróból, és elbújok egy furgon
mögött, hogy úgy nézzen ki, mintha az utcáról jöttem volna.
– Biztos úr! Tudna segíteni?
Az egyenruhás férfi megfordul, és a zseblámpáját a hangom felé
irányítja. Nem az a rendőr, akit ismerek, de tudok bánni az idegenekkel is.
– Jesszusom, hölgyem, a frászt hozta rám! Eltévedt? – ekkor elismerő
tekintettel felmér.
– Nagyon elvesztem, és össze vagyok zavarodva. Még sosem vontatták el
az autómat. Nem vettem észre, hogy egy tűzcsap elé parkoltam.
Szemeteszsákok voltak körülötte, így nem is láthattam – kuncogok, mintha
nem lenne nagy dolog. – Mire visszaértem, már nem volt ott a kocsim, és
egy tűzcsap állt a helyén.
Ellazul, és nehéz megmondani, de szerintem elpirul, amikor a földet nézi
előttem.
– Nagyon sajnálom, de a közbiztonság érdekében nem engedhetjük, hogy
tűzcsap elé parkoljon valaki.
– Tudom, tudom – legyintek –, és nincs is gondom a büntetés
kifizetésével. Higgye el, megtanultam a leckét. Csak azt nem tudom, hogy
hová kéne mennem az autómért. Még sosem voltam ilyen helyzetben.
Kicsit elfordul, hogy a barna épület irányába mutasson, ami mellett
korábban elvezettünk, de nem lehet látni onnan, ahol állunk.
– Ha lemegy ezen az utcán, és jobbra fordul, látni fog egy épületet, amire
az van írva…
Ekkor mintha Moses fekete pólóját pillantanám meg a kerítés túloldalán,
ezért nem engedhetem, hogy a rendőr csak útba igazítson és visszatérjen a
kerítéshez, ezért gyorsan a karjába kapaszkodom.
– Nem tudna odakísérni? Valószínűleg egyedül is meg tudom találni, de
nem szeretek estefelé egyedül erre sétálni. Nagyon megrémiszt. Nem örülne
neki, ha bajom esne, igaz? Nem gond? Nagyon hálás lennék, biztos úr!
A zseblámpáját a földre, a tekintetét pedig a mellemre szegezi.
Úgy van, nézd a mellemet! Csak hátra ne nézz!
– Hát… épp a…
Felnézek a szempillám alól.
– Ó, a fenébe! Nem akarom elszakítani a kötelességeitől. Egyszerűen
csak… kicsit félek a sötétben. Sosem lehet tudni, hogy ki leselkedik egy
védtelen nőre, és ez borzasztóan megrémiszt.
 Pontosan tudom, hogy ez a győzelem pillanata, mert az arca hirtelen
ellágyul, és elmosolyodik.
– Rendben, hölgyem. Boldogan segítek önnek odajutni, viszont az autója
visszaszerzését már a bent lévő kollégákkal kell intéznie. Az már nem az én
hatásköröm.
– Köszönöm! Maga egy igazi úriember!
Ahogy kart karba öltve sétálunk a kivágott kerítéssel ellentétes irányba,
kedvem támad kis győzelmi táncot lejteni, de szerencsére nem teszem.
Moses viszont valószínűleg meg akar ölni.
 10. fejezet
Moses
– Meg fogom ölni – mondom, ahogy beszállok az SUV-be, és Jules
bekapcsolja a motort. – Ez nem volt vészhelyzet. Ki tudtunk volna…
– Gondolj, amit akarsz, de én ugyanezt tettem volna a helyében – mondja
Trey, Magnoliát védve. – Ha az a rendőr továbbsétál, nagy eséllyel meglátta
volna a lyukat a kerítésben, és akkor nem tudtatok volna ilyen egyszerűen
kijutni. Most meg már a kamerák is visszakapcsoltak.
– Mit csináljak, főnök? – kérdi Jules.
– Kerüld meg a háztömböt, és állj meg az épület előtt! Rám néz.
– Álljak a két rendőrautó közé, vagy mi?
– Csinálhatsz bármit, csak csípjük fel Magnoliát. Lassan megrázza a
fejét, majd sebességet vált.
– Remélem, tudja, mit csinál.
– Én is – mondom, ahogy megkerüljük a háztömböt. Hátranézek Treyre.
– Kapcsold ki megint az épület előtti kamerát! Nem akarom, hogy
Magnolia rajta legyen a felvételen.
Amikor befordulunk a sarkon, megpillantom őket. A férfi épp megfordul,
és otthagyja Magnoliát az épület előtt.
– Lassíts! Hadd sétáljon csak el.
Lassan gurulunk le az utcán, Magnolia pedig a nagy, otromba barna
épület felé sétál. Egy bólintással jelzi, hogy lát minket, de megvárja, amíg a
rendőr eltűnik szem elől, nehogy gyanút fogjon a hirtelen irányváltás miatt.
Amikor a rendőr lekanyarodik az útra, ahol rövidesen kétségtelenül meg
fogja látni a nyílást a kerítésben, Jules megáll, Magnolia pedig a terepjárónk
felé siet.
– Trey, nyisd ki az ajtót! – mondom, de Trey már magától kinyitotta.
Magnolia beugrik a kocsiba, és becsukja az ajtót. – Oké, menjünk!
– Találtatok valamit? – kérdi Magnolia, ahogy elhelyezkedik az ülésben.
– Mégis, mi a jó istent csináltál?! – hátrafordulok, hogy lássam az arcát.
– Segítettem. És minden jól alakult, szóval, felesleges felkapnod a vizet,
Moby.
Trey halkan kuncogni kezd mellőle.
– Mi olyan vicces? – förmedek rá.
 Trey most már nem tudja visszatartani a nevetését.
– Mobynak hív. Ez a Moby Dickből jön? Mert ha igen, akkor ez a
legjobb becenév, amit valaha hallottam.
Trey most már annyira nevet, hogy könnyek folynak le az arcán, és a
hangulat az autóban felélénkül, amikor Magnolia is becsatlakozik.
Ragályos, így hát Jules is nagy erőfeszítéssel próbálja magában tartani a
kacaját.
Végül én is elmosolyodom.
– Mit is mondhatnék? Lehet, hogy becenév, de attól még a bálna nem
lesz kisebb.
Jules sem bírja tovább, és elneveti magát.
Beletelik egy kis időbe, mire összeszedjük magunkat, de az igazat
megvallva jólesett egy kicsit levezetni a feszültséget.
Amikor mindenki elcsendesedik, Magnolia megismétli a kérdését.
– Találtatok valamit?
– Igen, kicsikém. Megtaláltuk a Mustangot, és kiürítettük. Nem volt
benne sok minden, de szerintem elég lesz. Most már csak meg kell
néznünk, hogy mi köti ahhoz a baromhoz, aki betört hozzád.
És aki lehet, hogy elvágta Alberto Brandon feleségének a torkát, fejezem
be gondolatban a mondatot. Nem mondom ki, mert tudom, hogy mindenki
más is erre gondol.
– Jó. Ideje kicsinálni azt a rohadékot – mondja Magnolia mögöttem.
– Ki fogjuk, emiatt ne aggódj! Megtaláljuk és kiiktatjuk.
Jules egy hosszú és kanyargós utat választ a marignyi házhoz, ha netán
követne minket valaki, de ennek nem látom semmi jelét.
– Jók vagyunk, haver, menjünk haza keresgélni – megfordulok, és Treyre
nézek. – Találtunk egy telefont. Remélhetőleg azzal jutunk valamire.
– Eldobható? – kérdi hunyorítva, és tudom, mire gondol. Egy eldobható
telefonnal nem mennénk semmire.
Megrázom a fejem.
– Nem. Újnak tűnik.
– Meglep, hogy Rico Ortiznak volt annyi esze, hogy legalább a telefonját
az autóban hagyja, ha már a pénztárcáját magával vitte a melóhoz – mondja
Jules undorral a hangjában, amit az amatőr hiba keltett benne.
– A pénztárcájából nem tudtunk meg semmit arról, hogy ki is ő – vág
vissza Trey. – Szerintem nem aggasztotta, hogy megtalálja valaki. Talán
mert nagy lett a pofája az anonimitásától. Ez azt is jelentheti, hogy a
telefonjában olyan információk vannak, amik a tárcájában nem voltak.
– Oké, oké – sóhajtja Jules, megadva Treynek az apró győzelmet –, csak
találjunk egy nevet, amivel levadászhatjuk ezt a faszt. – Megnyom egy
gombot, amire kinyílik a garázs ajtaja.
Én szállok ki először az autóból, a zsákkal a kezemben, de nem sietek be
vele, hanem kinyitom Magnolia ajtaját, és kisegítem őt a kocsiból.
– Amikor meghallottam a hangodat az autón kívül, majdnem infarktust
kaptam. Nem szeretem, ha veszélybe sodrod magad.
– Minden jó, ha a vége jó! – válaszolja, és ad egy csókot az ajkamra. –
Különben is, ez volt eddig a legkellemesebb élményem egy rendőrrel. A
semmi miatt aggódtál.
Végigsimítom a haját, és megcsókolom a homlokát.
– Na, gyerünk, asszony! Most beviszlek. Amint elrendeztük ezt a sok
szart, ágyba viszlek, és megmutatom, hogy pontosan mit is érzek.
A mosolya megvilágítja a koromsötét éjszakát.
– Megegyeztünk, Moby.
 11. fejezet
Magnolia
Amikor belépünk a házba, Jules épp a zsák tartalmát önti a
konyhaasztalra. Moses és én odalépünk hozzá, és nagyon remélem, hogy
találunk valamit, ami vezet is valahova.
Még mindig megrémiszt a vérrel írt szavak emléke, és ez idegesít a
legjobban. Már rég nem hagyom, hogy bárki megijesszen, most pedig egy
névtelen, arctalan seggfej miatt kell rettegésben élnem.
Csak egy megoldás van. A seggfejnek meg kell halnia. Moses odalép
Treyhez és Juleshoz, majd tapsol egyet.
– Nos, fiúk, álljunk neki! Ideje mindent összeállítani erről a rohadékról,
hogy megtudjuk, kit érdekel ennyire a halála.
Trey először megragadja a telefont.
– Ezt elviszem. Kell lennie rajta valami hasznosnak.
Az asztal végéhez sétál, és elővesz egy zsinórt a laptoptáskából.
Kicsomózza, és az egyik végét a telefonba dugja, a másikat pedig egy kis
ezüst dobozba, ami a laptophoz van kötve.
Egyből elvigyorodik.
– Le van merülve, de nem sokáig. Úgy érzem, sok választ fogunk kapni a
jó öreg Ricardóval kapcsolatban.
Moses bólint.
– Helyes. Szükségünk is van a válaszokra. Jules a nyugtákat
tanulmányozza.
– Ez a pasas imádta a Popeyes gyorsétteremláncot és a Daiquirit.
Mindig pontosan ugyanazt rendelte.
– Hol? – kérdi Moses, és felveszi a kupac tetején lévő bicskát. – Lehet,
hogy arrafelé lakik.
Jules a kopott nyugtákra hunyorít.
– Különböző helyekről vannak. Elrendezem őket, hátha van valami
közük egymáshoz – és ezzel megkerüli az asztalt, és elkezdi halmazokba
csoportosítani a nyugtákat.
Moses mellett állok, ahogy kinyitja a bicskát. Az ezüstnyélen fa- vagy
csontberakás van. Egyből eszembe jutott, ahogy az a tetves Ricardo rám
támadt abban a liftben.
 Ez az egész helyzet kezd bonyolultabb lenni, mint gondoltam. Moses
biztos érzi, hogy megfeszülök mellette, mert felém fordul.
– Jól vagy?
– Igen, csak eszembe jutott valami. Követi a késre szegezett tekintetemet.
– Soha többet nem fog ártani neked, kicsikém. Már rég halott, és bárki is
legyen a nyomodban, ő sem fog egy ujjal sem hozzád érni. Még a
holttestemen keresztül sem.
Megrázom a fejem.
– Ne mondd ezt! Összeráncolja a homlokát.
– Mit?
– Hogy a holttesteden keresztül. Arra nem kerülhet sor, és ha lehet, ne is
beszéljünk róla.
Kedves és könnyed mosolyt villant rám, amit már jól ismerek.
Imádom, mert arra emlékeztet, hogy Magnolia az enyém.
– Rendben, kicsikém. Nem mondok ilyeneket, ha zavar.
– Köszönöm. – A késre mutatok. – Elég ékes darab. Moses maga elé
emeli.
– Dekoratív, de halálos – megfordítja a kést. – És ajándék volt! Ez jó hír.
– Miből gondolod? – közelebb hajolok, ő pedig a hüvelykujjával rámutat
a pengére.
– Valami bele van vésve.
Még közelebb hajolok, hogy megnézzem az alig látható feliratot.
Ricky, mindig vágjon az eszed!
Tony
– Ki az a Tony? – tűnődöm el hangosan.
– Fogalmam sincs, de Trey kideríti nekünk – Moses a barátja felé fordul,
aki a telefonnal babrál az asztal távolabbi végén – Ugye, T?
– Persze. Pár perc alatt feltöröm. Futtatok egy programot, ami megfejti
nekem a kódot.
– Pár perc? – kérdi Jules – Öregszel, vagy mi van?
– Rohadj meg! Próbáld meg te, ha ilyen okos vagy! Jules átforgatja az
asztalon a papírfecniket.
– Először megpróbálok rájönni az egyszerűbb összefüggésekre, mert nem
hiszem, hogy egy zsenivel állunk szemben. Egy hétig mindennap elment
egy Popeyesbe, és eszébe sem jutott kidobni a nyugtákat.
Moses visszateszi a kést az asztalra.
 – Ha feltörted – mondja, figyelmen kívül hagyva Jules megjegyzéseit –,
keress egy Tonyt. Ha tippelnem kéne, azt mondanám, hogy az apja vagy a
testvére. Vagy talán…, nem is tudom. De biztosan valaki, aki közel állt
hozzá. A férfiak nem szoktak csak úgy gravíroztatni.
Észreveszek egy összegyűrt, sárga cetlit, és kisimítom az asztalon.
Az én címem van rajta, elsietett kézírással. Vagyis, a régi címem.
Feltartom Mosesnek.
– Ha bizonyítékra lett volna szükségünk, hogy tényleg hozzám készült,
akkor itt van.
– Ez a barom meg se jegyezte. Julesnak igaza van. Tényleg egy idiótával
van dolgunk.
– Bent vagyok! – mondja Trey, és a levegőbe bokszol. – Azt mondtad
Tony, igaz? Nézem a névjegyzéket.
– Nézd meg az üzeneteit és a legutóbbi hívásait! Az előzményeket is.
Nézz meg mindent, ami eszedbe jut!
Trey ujjai egy ideig röpdösnek a klaviatúra felett, majd megint
megragadja a telefont, és nyomkodni kezdi. Moses megkerüli az asztalt,
hogy mögé álljon, én pedig előhúzok még egy papírt a kupacból. Ez
ragacsos és undorító, úgyhogy félredobom, de ekkor észreveszem, hogy egy
telefonszám van ráírva.
– Van itt egy telefonszám. Név nélkül. Moses a kezét nyújtja a papírért.
– Hadd nézzem meg, hogy hívta-e!
– Abból mit tudnánk meg? – kérdem, de felveszem a cetlit, átadom, és
gyorsan megtörlöm a kezem.
– Vagy nem hívta fel, vagy egy másik telefonról hívta – jelenti ki Trey.
– Egy eldobhatóra gondolsz? Moses bólint.
– Igen. Vannak dolgok, amik jobb, ha nem ragadnak rád. Ez is egy olyan
dolog lehetett.
– Ricky haverunknak nem volt valami sok barátja – motyogja Trey. –
Egy tucat lementett száma van, öt beszélgetése, és senki, akit Tonynak
hívnak.
– Valami érdekes?
– Semmi. Ahogy elnézem, nem szeretett valódi neveket használni…,
vagy csak nem ismerte őket. Van egy Popeyes Ribink, egy Kis Kurvánk,
egy főbérlőnk, egy Pizzapofánk és egy Fehér Karácsonyunk.
– Keress rá a főbérlő számára! – mondja Moses frusztráltan. – Járj utána,
hogy hol lakik! Lehet, hogy ott találunk valamit.
 – Rajta vagyok.
Az, hogy Trey nem talált Tonyt, újabb zsákutcának tűnik. És ez rohadt
elkeserítő. Ha a mai nap után semmire sem jutunk, fogalmam sincs, hogyan
kéne folytatnunk.
Moses odalép hozzám és magához húz.
– Meg fogjuk találni. Még csak most kezdtünk bele a nyomozásba.
Minden rendben lesz, kicsikém! Addig nem állok meg, amíg el nem kapjuk.
Egy kicsit megkönnyebbülve sóhajtok, de még mindig ideges vagyok.
Csak azt akarom, hogy vége legyen ennek az egésznek, és végre kitaláljam,
hogy mit kezdek az életemmel, most, hogy Moses újra a része lett. De amíg
ez a fickó odakint van, aggodalomban kell élnem. És ez a legkevésbé sem
tetszik.
Ahelyett, hogy ezen rágódnék, én is nekiesem az asztalon lévő
szemétkupacnak, és segítek Julesnak hely alapján elrendezni a Popeyes
nyugtákat, és félredobni a vesztes lottószelvényeket.
Megragadom a forgalmit, és megnézem a rajta lévő címet. Nem tudom,
hogy hol lehet, pedig szeretem azt gondolni magamról, hogy jól ismerem
New Orleanst. Felkapom a telefonom, és bepötyögöm a címet, remélve,
hogy be tudom azonosítani a helyet. A térkép egy ipari épületet jelenít meg.
– Ez szerintem téves. Úgy néz ki, hogy egy gyárépület van ott. Moses
felnéz a Trey kezében lévő telefonról.
– Ez a cím is baromság, mint a jogosítványában szereplő. Kár, hogy a
járműnyilvántartó nem figyel jobban a kamu címekre.
Elkeseredetten összegörnyedek.
– Hogy fogjuk megtudni, hogy hol lakik?
– Nálam van a telefonja. Egy pillanat – mondja Trey, majd hevesen
nyomkodni kezdi. – Ami egyben azt is jelenti, hogy nálam vannak a GPS-
előzmények is. Megnézem, hogy milyen címről indult el a leggyakrabban.
Pár perccel később Trey elvigyorodik.
– Megvan! A leggyakrabban egy innen kb. nyolc kilométerre lévő
apartmanból indult el.
Végre valami! Izgatottság önt el.
– Megyünk?
Moses megrázza a fejét.
– Ma nem. Könnyebb és biztonságosabb fényes nappal betörni valahová.
Akkor mindenki dolgozik, és kevesebben fognak gyanút.
Kinyújtom és megmasszírozom a nyakam, ami kezd befeszülni.
 – Szóval, tapasztalt vagy az ilyesmiben? Féloldalasan rám mosolyog.
– Hát… nem ez lesz az első. Munka közben néha eldurvulnak a dolgok,
de mindig megtesszük, amit kell.
– Oké… Tonynak vagy Anthonynak semmi nyoma. Lehetséges, hogy
valamelyik becenéven fut, de fogalmam sincs, melyik lehet az övé.
– Egy szellem? – kérdem félig viccből, félig komolyan, mert kezd annak
tűnni ez a seggfej.
– Nem. Bocs, Mags! Találok valamit, csak adj egy kis időt.
***
Egy órával később még mindig csak annyit tudunk biztosan, hogy hol
lakott ez a Ricky, hogy rengeteg pornót nézett a telefonján, és hogy imádta
a késeket. Az eBay vásárlási előzményei tele vannak antik darabokkal és
mindenféle egyéb őrületes vágóeszközzel. Viszont bosszúszomjas
családtagnak semmi nyoma, és be kell vallanom, nagyon csalódott vagyok.
Megnézem a telefonomat, remélve, hogy találok rajta egy üzenetet
Desireetől. Amikor úgy döntött, hogy nem megy el a lányokkal – akik mind
odavoltak azért, hogy pénzért süttessék magukat a parton –, megígérte,
hogy minden fejleményről tájékoztat, de azóta sem írt semmit.
Megírom neki, hogy adjon magáról életjelet, mert már halálra aggódom
magam miatta. Amikor nem jelenik meg egyből, hogy elolvasta az
üzenetem, leteszem a telefont, és lehajtom a fejem az asztalra.
Moses rögtön észreveszi.
– Jól van, kicsikém. Eljött az ideje, hogy aludni menj.
Utálom, amikor én vagyok a leggyengébb láncszem, de az elmúlt pár nap
nagyon nehéz volt.
– Még nem végeztél – motyogom.
– De te igen. Ezzel az egésszel nem kell tovább foglalkoznod.
Aludnod kell! Különben sem alszol eleget. Gyere!
Felém nyújtja hatalmas kezét, megfogom, és hagyom, hogy felsegítsen az
asztal mellől.
– Akár napokig is ébren tudok maradni, Moby. Miattam nem kell
aggódni – mondjuk, sokkal meggyőzőbb lettem volna, ha nem ásítom el
magam a mondat közepén.
Moses tekintete ellágyul.
– Ebben biztos vagyok. Kemény vagy, mint a dió, de még a legnagyobb
vagányoknak is kell néha aludniuk.
 – Oké, de csak mert én akarom, és nem azért, mert te mondod – nehéz
léptekkel a hálószoba felé indulok. – Jó éjt, srácok! – kiáltom Treynek és
Julesnak, ahogy sétálok a folyosón.
– Jó éjt, Mags! – feleli Trey.
– Reggel találkozunk – mondja Jules. – Olyan hat körül lesz kávé.
– Az rohadt korán van – mondom borzongva.
Jules nevetése a hálószoba ajtajáig kísér. Moses kinyitja, majd becsukja
magunk mögött.
Megfordulok, és megpihentetem a fejem a mellkasán.
– Mondd, hogy megtaláljuk ezt a csávót!
Félresimítja az arcomba lógó tincseimet, és a nyakam hátuljára teszi a
kezét.
– Meg fogjuk. Nemsokára vége lesz ennek az egésznek. Megemelem a
fejem, és a zöldesarany szemébe nézek.
– És akkor mi lesz?
– Mármint, velünk?
Túl fáradt vagyok, hogy bólintsak, de válaszul felvonom a szemöldököm.
– Eldöntöd, hogy milyen életre vágysz, én pedig kitalálom, hogy
adhatom azt meg neked.
Nagyokat pislogok.
– Nem lehet ilyen egyszerű!
Megemeli az államat a mutató- és hüvelykujjával.
– Olyan egyszerű lehet, amennyire csak szeretnéd. Komolyan gondoltam,
amikor azt mondtam, hogy azért jöttem vissza, hogy gyűrűt húzzak az
ujjadra. Te és én, örökre. Nem fogom még egyszer hagyni, hogy
elválasszon minket az élet. Minden egyes nap magam mellett akarlak tudni.
– És mi van, ha New Orleansban akarok maradni? Mount megengedné
neked?
Moses állkapcsa megfeszül.
– Őt bízd csak rám. Senki sem állhat közénk. Soha többet! Még Mount
sem.
Mindennél jobban szeretném elhinni, amit mond. De még ha Moses
téved is Mounttal kapcsolatban, nekem van egy aduászom.
– Ha problémázik, beavatom Keirát. Ha megmondom Keirának, hogy ez
kell a boldogságomhoz, nem fogja hagyni, hogy Mount elbassza, mert
boldogságban eddig nem sok részem volt.
Moses a szemembe néz.
 – Életem legfőbb küldetése lesz, hogy annyi boldogságot kapj, amennyit
csak lehet. Ezt jól jegyezd meg!
Átcsúsztatom a karom a csípője mögött, és megszorítom.
– Már jó irányba haladsz. Már csak meg kéne szabadulnunk a rendőrtől,
aki rám akarja akasztani a gyilkosságot, és a fickótól, aki meg akar ölni.
Moses ad egy csókot a fejem búbjára.
– Rajta vagyok. Te aludj! Nemsokára visszajövök.
Ahogy lefekszem az ágyra, eszembe jut az összes őrültség, ami azóta
történt, hogy Moses visszatért az életembe.
A bizniszem leállt, a félretett pénzem maradéka szépen elszáll a számlák
miatt, a ház, amiért olyan keményen dolgoztam, a rendőrök markában van,
a ház, amit Desireenek akartam eladni, megfigyelés alatt áll, valaki
megpróbált megölni, most pedig valaki más be akarja fejezni a feladatot.
Mindezek ellenére, mosolyogva fekszem az ágyban.
Valami nagy baj lehet velem, gondolom, ahogy felhúzom a takarót.
Aztán visszaemlékszem Celeste jóslatára.
Minden változik, és csak ki kell tartanom a jó dolgok érkezéséig.
Mert azok is jönnek majd.
 12. fejezet
Moses
– Veled megyek! – jelenti ki makacsul Magnolia, csípőre tett kézzel.
– Kicsikém, tudom, hogy segíteni szeretnél, de ebbe inkább ne avatkozz
bele!
– Az istenit, Moses! Ha nem megyek veletek az autótelepre, elég rosszul
is alakulhattak volna a dolgok. Nem vagyok hülye, sem pedig valami
elkényeztetett kis liba, szóval, tisztában vagyok vele, hogy veszéllyel jár
betörni egy házba.
– Tudom, hogy tudsz vigyázni magadra, de két ember is alig kell a
feladathoz. Felesleges kockáztatni, hogy Cavender még inkább gyanút
fogjon. Tudod, hogy igazam van.
Magnolia rosszallóan fintorog, nekem pedig minden önuralmamra
szükségem van ahhoz, hogy ne kapjam fel, és vigyem vissza a hálószobába,
hogy megismételjük a reggeli ébresztőmet.
Lehajolok, és gyengéden ráharapok az ajkára.
– Azt hittem, nem leszel ilyen mogorva a reggeli orgazmusok után.
Magnolia gyilkos pillantást vet rám.
– Nehogy azt hidd, hogy ha alaposan megdugsz reggelente, akkor majd
szót fogadok!
Elnevetem magam.
– Istenem! Egyszerűen tökéletes vagy – megpróbálom eltüntetni az
érzelmeket az arcomról –, de nem jöhetsz. Az én munkám, az én
szabályaim. Itt maradsz Treyjel, és segítesz neki, amiben tudsz. Jules és én
elintézzük a többit.
Magnolia láthatóan dühös, de tudom, hogy meg fogja adni magát, amikor
elkezdi forgatni a szemét.
– Istenem, csak a hősködő férfiaktól ments meg, akik azt hiszik, mindent
tudnak!
– Isten nem fog megmenteni tőlem, itt ragadtál velem.
Megragadom a csípőjét és magamhoz rántom, de ő gyorsan keresztbe
teszi a kezét, mielőtt összeütközik a mellkasommal, én pedig adok neki egy
csókot.
– Haragudhatsz rám, de a biztonságoddal nem játszom.
 – Oké. Viszont meg kell látogatnod a régi házamat. A bordélyt.
Észrevétlenül. Desiree még mindig nem írt, és nagyon aggódom miatta.
– Rendben. A sikátoron át megyek majd, és beszélek vele, hogy többé ne
kelljen aggódnod miatta.
– Köszönöm – mondja Magnolia, de olyan savanyú arcot vág, mintha
citrommal lenne tele a szája.
Megint megcsókolom.
– Egypár óra, és itt vagyunk – mindig rossz érzésem támad, ha magára
kell hagynom, de ez most a nagyobb jó érdekében történik.
– Ha bármi gond van, szólj!
A szívemre teszem a tenyerem.
– Szólok, ezt megígérem.
Ezzel megcsókol, de nem gyorsan és hidegen. Nem. Úgy beleveti magát,
mintha most látna utoljára. Amikor hátralép, aggodalmat látok a szemében.
– Semmi sem fog történni. Gyorsak leszünk. Válaszokat szerzünk, és
közelebb kerülünk ennek a baromnak a kiiktatásához. Minden rendben lesz.
Híres utolsó szavak…
***
– Valaki már járt itt – mondom Julesnak, ahogy a lakás nappalijába
lépünk.
– Honnan tudod? – kérdi, ahogy nyomokat keresve körbenéz. Nincs
semmilyen racionális érvem, egyszerűen csak tudom.
– Megérzés.
Körbejárjuk a rothadó szeméttől bűzlő lakást, és az első dolog, amit
észreveszek, az valaminek a hiánya. Nincsenek képek. Nincsenek
dísztárgyak, csak kések. A lakásban nincs semmi személyes. Vagy átmeneti
szállás volt, vagy Ricardo egyszerűen szart az egészbe.
– Úgy látszik, ez a fazon csak evett, ivott és késeket gyűjtött – motyogja
Jules a konyhából. Mivel Jules az egészséges életmód megszállottja, nem
meglepő, hogy undorodik attól, amit itt lát.
– Megnézem a hálót. Te addig nézz körbe a nappaliban! Talán van itt
valami, ami jól jöhet.
Szétválunk, és én azonnal elkezdem átkutatni a hálószobaszekrényt. Nem
érdekelnek a fickó ruhái és cipői. Olyasvalamire van szükségem, ami a
múltjáról árulkodik. Bármi, ami segíthet megtudni, hogy kinek volt annyira
fontos, hogy bosszút akarjon állni érte. Vagy szerette valaki, vagy a pénz
miatt kellett valakinek. Családtag vagy munkatárs.
Kinyitom a cipősdobozokat, de csak cipőket találok. Legalábbis addig,
amíg el nem érek a sarokban lévő, legalsó dobozhoz.
– Ez az! – súgom, ahogy képeket és még több kést találok.
Átnézem a képeket, és találok egyet, amin két fiú pózol. Az egyik sokkal
magasabb, mint a másik, de eléggé hasonlítanak ahhoz, hogy rokonok
legyenek. A kép hátán nincs felirat, így nem lehetek benne biztos, de
fogadni mernék rá, hogy Ricardónak van egy testvére vagy egy
unokatestvére.
A hónom alá vágom a dobozt, és elhátrálok a szekrénytől.
Gyorsan átkutatom a fürdőszobát, mielőtt visszatérek Juleshoz.
– Találtál valamit?
Nem tűnik túl izgatottnak, ahogy legyint egyet.
– Találtam néhány gyufásdobozt. Félig elhasználtak, ugyanabból a
bárból. Talán lényegtelen, de legalább valami.
Jobb, mint a semmi.
– Épp elég. Tűnjünk innen!
Jules a hónom alatti dobozra néz.
– Találtál valami hasznosat?
– Nagyon remélem.
Ekkor valaki bekopog az ajtón, Jules és én pedig összenézünk.
Rámutatok a tolóajtóra, ami egy földszinti teraszra vezet. Jules ismeri a
járást, így habozás nélkül, némán kisurranunk a lakásból.
Amint az autóban ülünk, leteszem a cipősdobozt a lábaim közé.
– Kerüld meg az épületet! Látni akarom, ki kopogott.
– Rendben, főnök! – Jules elforgatja a kormányt, és az épület elé visz
minket.
A járőrautó láttán szótlanul egymásra nézünk.
– Szerinted valaki kihívta ránk a rendőrséget? Megrázom a fejem.
– Nem tudom, de valami nem tetszik. Húzzunk innen! Nézzük meg Mags
régi házát, aztán hazamehetünk. Ezzel a mai nappal valami nincs rendben.
 13. fejezet
Magnolia
Moses és Jules egy órával később érnek vissza, mint amire számítottam.
Segítettem Treynek összesíteni, hogy eddig mit tudunk Ricardóról.
Egyelőre csak annyit, hogy volt egypár nője, szeretett bulizni,
egészségtelenül evett és nem volt valami jó bűnöző.
Az utóbbira úgy jöttünk rá, hogy rákerestünk a GPS-ében lévő címekre.
– Szóval, ebben a házban egy sikertelen betörést jelentettek, abban egy
rablási kísérletet. Ja, és egyszer rálőtt valakire a sötétben, aki természetesen
elmenekült. Könnyen lehet, hogy Ortiz a legügyetlenebb bűnöző, akivel
valaha dolgom volt.
– De ezzel szerencséje volt – mondja Trey, a monitorján megnyitott
cikket nézve. – Késelés után holtan talált férj. A feleséget gyanúsították,
ezért lecsukták, de később szabadon engedték, mert nem volt ellene elég
bizonyíték.
– Baszd meg, Ricardo! – mondom, és megnézem az időt. Ebben a
pillanatban meghallom az SUV motorjának berregését a nyitott tolóajtón át.
Treyjel meglepetten egymásra nézünk.
– Visszajöttek! – mondjuk egyszerre.
Megkönnyebbülten felpattanok a székből. Attól a pillanattól kezdve,
hogy Moses kilépett az ajtón, baljós előérzetem volt. Amikor belép, görcsbe
rándul a gyomrom az arckifejezése láttán.
– Mi a baj?
Egy pillanatra becsukja a szemét, majd rám néz.
– Van egy rossz hírem, kicsikém. Ülj le! Az egész testem megfeszül.
– Miért? Mi történt? Mondd el! A frászt hozod rám! Moses odalép
hozzám, átkarol és magához húz.
– Meglátogattuk a régi házadat.
– És? Desiree jól van? – a szívem zakatol, ahogy visszatartom a
lélegzetem. Amikor megrázza a fejét, attól félek, kiugrik a szívem a
helyéről. – Baszki… baszki… csak mondd el, mi történt! Bármi is történt,
nem lehet rosszabb annál, mint amit most elképzelek.
Lehajtja a fejét, és megérinti a homlokával az enyémet.
 – Borzasztó volt. Csak beugrottunk, aztán tettünk egy névtelen
bejelentést a rendőrségen.
Kiráz a hideg, és félelem árasztja el a testem.
– Te jó ég! Mi történt?
Moses elemeli a fejét az enyémtől, majd lassan megrázza.
– Nem akarod tudni. A lényeg, hogy már nincs velünk. Ugyanaz a fickó
tette…
Ennek az egésznek a kezdete óta, most először, könnyek gurulnak le az
arcomon.
– Nem! – ökölbe szorítom a kezem, és ütlegelni kezdem Moses
mellkasát. – Nem! Ez nem igazság! Nem csinált semmit! Mi a fasz?
Moses a karjaiban tart, amíg sírok, sikítok és őrjöngök, amíg be nem
reked a torkom. Amikor már kifárasztottam magam, megfogja a tarkómat,
és a mellkasához szorítja a fejemet.
Hosszú ideig csak állok ott, tele gyötrelemmel, félelemmel és haraggal.
Szipogva felnézek Mosesre.
– Mi a faszt fogunk most csinálni? Ennek véget kell vetni! Desiree nem
csinált semmit. Ennek az egésznek nem kellett volna eljutnia hozzá! A
gyilkosnak meg kell halnia! Én magam fogom megölni.
A telefonom megzörren az asztalon, Moses pedig odapillant a szeme
sarkából.
– Keira. Akarsz beszélni vele?
A testem vibrál a haragtól, és nem akarom Keirát gyötörni vele.
– Nem tudom.
– Idefelé jövet beszéltem Mounttal. Elmondtam neki a történteket.
Talán már ő is tudja. Beszélj vele, kicsikém. Beszélj a barátnőddel!
Megragadja a telefont, és odanyújtja nekem. Remegő kézzel veszem át,
majd felveszem.
– Szia! – mondom elkínzott hangon.
– Úristen, Mags, most hallottam! Annyira sajnálom! Tudom, hogy közel
álltatok egymáshoz – mondja érzelemmel teli hangon. Esélyes, hogy ő is a
könnyeivel küszködik.
– Igen… – mondom bizonytalanul.
– Nem vagy jól, szóval inkább meg sem kérdem. De nagyon szeretném,
ha te és Moses nálunk szállnátok meg. Lachlan is így gondolja. Bárki is ez,
addig nem fog megállni, amíg rád nem talál, és én nem veszíthetlek el –
zavarosan beszél, és megemelkedik a hangja, ahogy könyörög. – Kérlek,
mondj igent!
Tudom, hogy a pasim nem hajlandó senkit hátrahagyni.
– Nem csak én és Moses vagyunk. Velünk van két embere.
– Szívesen látjuk őket is. Hely az van bőven. És ami még fontosabb, itt
senki sem találhat meg. Ez a legbiztonságosabb hely a városban. Talán az
egész világon.
Mosesre nézek, aki végighallgatta a beszélgetést. Anélkül, hogy
feltenném a kérdést, beleegyezően bólint.
– Rendben, Ke-ke – mondom a telefonba. – Átmegyünk.
– Hála az égnek! – feleli megkönnyebbült sóhajjal. – Szólok Lachlannek.
V majd elmondja, amit kell. Ne aggódj, Mags! Biztonságban leszel. Nem
engedjük, hogy bármi bajod essen. Soha többé!
Amikor leteszem a telefont, a kezem még mindig remeg. Könnyek
csurognak az arcomon, ahogy elképzelem, mit láthatott Moses, amikor
meglátogatta Desireet.
– Hogyan… hogyan ölte meg?
– Kicsikém… – súgja Moses a fejét rázva –, hidd el, nem akarod tudni.
Mélyen a szemébe nézek, ahol bánatot és borzalmat találok.
– Tudnom kell! Miattam történt. Ez az egész miattam van. Gyengéden
megfogja az arcom.
– Ezt nem te tetted. Te megpróbáltad rábeszélni, hogy menjen a többi
lánnyal. Még fizetést is ajánlottál neki. Tisztában volt a kockázattal, amit
vállalt. Te mindent jól csináltál. Minden tőled telhetőt megtettél. Nem
hibáztathatod magad egy elvetemült pszichopata miatt. Ez nem a te hibád,
érted? Nem te tetted ezt.
Az egész testem remeg, és ha nem szedem most össze magam, darabokra
fogok esni, és akkor haszontalanná válnék. Összeszorítom a fogamat,
veszek egy mély levegőt, majd lassan kifújom.
– Ez az, kislány, még egyet! Mély levegő – biztat Moses, miután elengedi
az arcomat.
Veszek még néhány mély levegőt. Ugyan még mindig úgy érzem, hogy
kettéhasadt a szívem, legalább elhárítottam annak a veszélyét, hogy
magzatpózban a padlóra kuporodjak. Azt senkinek sem kell látnia. Azért
sem akarom megtenni, mert attól félek, sosem állok fel. Ez nekem túl sok.
Mindenkit veszélybe sodortam. De legalább mögöttünk áll a város
legkönyörtelenebb embere.
 – Jó kislány. Oké, menjünk, pakoljunk össze! Minél hamarabb érünk
Mounthoz, annál jobb.
 14. fejezet
Moses
Bármit megtennék, hogy levegyem Magnolia válláról a kilátástalanság
terhét, és gyűlölöm, hogy még mindig nem találtuk meg ezt a szörnyeteget.
A Ricardo cipősdobozában lévő holmiknak várniuk kell, amíg el nem
juttatom Magnoliát valahova, ahol még az ördög sem tudna a közelébe
férkőzni.
Azok után, amit a házban találtunk… Kiráz a hideg.
Sok elbaszott dolgot láttam már. Rengeteget. Sőt, volt, hogy én adtam ki
parancsot elbaszott dolgok végrehajtására. De ez mind a közelébe sem ér
annak, amit most láttam. Biztos vagyok benne, hogy újra látni fogom a
rémálmaimban.
Amikor a zsaruk rábukkannak a tetthelyre, egyből Magnoliát fogják
keresni. Ez is csak újabb ok arra, hogy Magnoliát olyan helyre juttassam,
ahol érinthetetlen. Nem adhatok esélyt Cavendernek vagy egy másik
nyomozónak, hogy megmutassák Magnoliának, mi történt Desireevel.
Azt nem kell látnia. Soha.
Mindketten gyorsan összepakolunk, és ekkor eszmélek rá, hogy
Magnolia harmadszorra költözik a héten. Mégsem vitatkozik. Nem
nyavalyog. Csak teszi, amit tennie kell.
Bármelyik másik nő már rég elvesztette volna a józan eszét a káosztól és
a sok változástól.
Ha voltak is kétségeim afelől, hogy bírni fogja az életstílusomat, köddé
váltak. Rohadt erős nő, és az enyém.
Alig egy órával később Jules beengedi Mount néma bizalmasát. V
kezében van egy boríték. Amikor meglát, felém nyújtja.
Nem kell azon tűnődnöm, hogy talált ide, mert megadtam Mountnak a
pontos címet. Mondjuk, valószínűleg amúgy is tudta.
Elveszem a borítékot és kinyitom. Mount instrukciói vannak benne.
Gyertek ahhoz a bejárathoz, amit eddig is használtál. Ügyelj, hogy ne
kövessen senki! Miután leparkoltál, a kulcsot add oda V-nek. Ő leviszi majd
az autót a garázsba, az enyéim mellé, ahol senki sem fogja látni. Nem lesz
rá szükséged.
 Miután elolvasom az utasításokat, V-re nézek.
– Már majdnem kész vagyunk. Bólint, majd kimegy a ház elé várni. Jules
követi a tekintetével.
– Nem valami bőbeszédű.
– Ne csodálkozz, Mountnak dolgozik – a folyosóra nézek, ahol Trey és
Jules szobái vannak. – Kész vagytok?
Trey egy edzőtáskával a vállán és a számítógépes cuccaival teli dobozzal
a kezében belép a konyhába.
– Jules nevében nem beszélhetek, de én megvagyok.
– Az én cuccaim már a kocsiban vannak. Kiviszem a tiédet és
Magnoliáét, amikor készen álltok.
Megragadom a vállát, ahogy Trey kilép a házból.
– Kösz! És a korábbiakról… – elhalkulok, ahogy Jules arcára gondolok,
amikor a kiáltásomat hallva belépett a szobába, ahol megtaláltam Desireet.
– Jól vagy?
Komor arccal rám néz.
– Baszki…, nagyon kemény volt. Amikor csak eszembe jut, úgy érzem,
keresztet kell vetnem.
– Tudom. Ha beszélni akarsz, csak szólj, oké? Meg fogjuk találni ezt a
rohadékot.
Lassan bólogat.
– Még szép! Senki sem élhet büntetlenül, miután ezt teszi egy ártatlan
nővel.
Lenyelem a rossz szájízt, és odahúzom magamhoz egy hátveregetős
ölelésre.
– Így igaz, haver. Így igaz.
Amikor elengedem, épp olyan határozottnak látom, mint amilyen én
vagyok.
– Megnézem, Mags elkészült-e, és összeszedem a cuccaimat – mondom.
– Te viszed az SUV-t, én pedig a Rolls-Royce-t. Amikor odaérünk, az
összes kulcs V-hez kerül. Mountnál lesz helye a kocsiknak. Ne hagyj itt
semmit! Lehet, hogy nem jövünk vissza.
– Rendben. Én kész vagyok, de megnézem Trey szobáját. Mindig
ottfelejt valahol egy kábelt – akármennyit is szarozza Treyt, olyanok,
mintha testvérek lennének, és örülök, hogy ők is velünk jönnek Mounthoz.
Senkinek sem szabadna egyedül lennie, azok után, amit ma láttunk.
 A hálószobába lépek, ahol Magnolia épp a második bőröndjét cipzárazza
be.
– Minden megvan? Megfordul, hogy lásson.
– Szerintem igen. Kezdek egész rutinos lenni a pakolásban.
Szerencse, hogy kevés holmival utazom.
Utálom, hogy ezen kell keresztülmennie, de ez csak arra ösztönöz, hogy
tartsak ki, amíg véget nem ér ez az egész.
– Már nem kell sokáig, kicsikém. Átvészeljük ezt a dolgot, aztán
letelepszünk valahol, jó hosszú időre.
Egy halvány mosoly villan meg az arcán, de ugyanolyan gyorsan el is
tűnik.
– Ez most csak egy álomnak tűnik.
– Olyan is lesz. Csak várj! Ha kész vagy, kiviszem a cuccaid, Jules pedig
bepakolja őket. V is itt van, szóval, mehetünk.
Vesz még egy mély levegőt, majd remegve kifújja. Ez is újabb jele
annak, hogy milyen hatással van rá ez a helyzet, és rohadtul elegem van
belőle.
– Oké. Menjünk!
 15. fejezet
Magnolia
Sokszor érkeztem már meg Mounthoz és Keirához, de sosem úgy, hogy
ennyi teher lett volna rajtam. És nem csak a csomagokról beszélek.
Az összevissza kanyargó folyosón minden lépésemmel belém hasít a
gyász, ahogy Desireere gondolok, amíg egyszer csak meg nem érkezünk
egy fekete, fehér és aranyszínű szőnyeggel borított előtérbe.
Amint a szőnyegre teszem a lábamat, Keira odafut hozzám.
– Annyira örülök, hogy itt vagy! – mondja, majd átkarol, és majdnem
megfojt a szorításával. – Nagyon sajnálom, Mags! El sem hiszem ezt az
egészet, de meg fogjuk oldani. Megmondtam Lachlannek, hogy nem
érdekel, milyen szívességeket kell kérnie és kitől. Bárki is legyen ez, már
rég meg kellett volna állítani.
Viszonzom az ölelést, és egy kis nyugalomra lelek a karjaiban.
– Köszönöm, Ke-ke! Nem is tudom, mit csinálnék nélküled.
Hátralép, de a kezét a vállamon tartja, és gyengéden elmosolyodik.
– Nem tudom, mihez kezdtem volna az életemmel, ha nem ismerlek meg.
Szóval, kvittek vagyunk.
Az, hogy a barátnőm megköszöni nekem, hogy belerondítottam az
életébe, elég sokat elmond a szociális életemről. Még szerencse, hogy Keira
sem szakértője az emberi kapcsolatoknak.
– Megmutatom a szobáitokat. Ha bármire szükségetek van, tárcsázzátok
a nullát. Bátran kérjetek bármit, húsz ember áll készenlétben, hogy
boldogan segítsen nektek.
Odavezet minket egy magas, fehér és aranyszínű ajtóhoz, és kinyitja.
Moses és én követjük a szobába, ahol minden fekete, arany és fehér –
esküszöm, olyan, mintha egy luxushotelbe érkeztünk volna. Keira sorolni
kezdi a tudnivalókat.
– A hűtőben találtok likőrt, sört, bort, üdítőt, vizet, vagy amit csak
akartok. A konyha mindig készen áll a rendelések fogadására, akár éjjel is.
Csak tárcsázzátok a nullát, mondjátok, mit szeretnétek, és valaki idehozza.
– Ekkor Treyre és Julesra néz. – A ti szobáitok a folyosó végén lesznek.
Majdnem pont olyanok, mint ez. Egy pillanat, és megmutatom.
 – Majd én megmutatom – szólal meg egy mély hang a folyosó végéről.
Mind odafordulunk. Mount az, New Orleans alvilágának könyörtelen
királya – egy tetőtől talpig rózsaszínben pompázó királylánnyal a karján.
– Hát ébren vagy! Hogy van az én kicsikém? – rikkantja Keira, és kitárt
karokkal odasiet hozzájuk.
De Rorynak más tervei vannak. Eltemeti az arcát az apja nyakába, és
nyüszít egyet.
– Valaki nem aludt, és most nagyon haragszik a világra. Ha tudná a
nukleáris kódokat, szerintem egy percig sem habozna – viccelődik Mount,
rá nem jellemző módon.
– Na, kislányom! – mondja Keira, megpaskolva a hátát. – Most meg csak
aput akarod, igaz?
Hogy Mount hogyan tud rémisztően kinézni még egy babával a karján is,
azt nem tudom, de sikerül neki. Furcsa módon még illik is hozzá.
– Persze. Rajtam kívül soha semelyik férfi sem lesz elég jó hozzá. Nem
igaz, édesem? – kérdi Mount a legbarátságosabb hangon, ami valaha
elhagyta a száját. Nem kérdés, hogy ez a férfi mindennél jobban szereti a
lányát.
Rory belenyög az apja nyakába, én pedig akaratlanul elmosolyodom. Ő a
legédesebb kisgyerek, akit valaha láttam. Ennek a kislánynak soha nem fog
bántódása esni, ebben biztos vagyok. Soha. Mount semmi rosszat nem fog a
közelébe engedni.
Elkezdenek beszivárogni a Desireevel kapcsolatos elképzelések az
agyamba, de kizárom őket.
Ez most nem fog segíteni, mondom magamnak.
Keira mond valamit Mountnak és Aurorának, amit nem hallok, de a
válasz már hangosabb.
– Maradhat velem. Megmutatjuk ezeknek az uraknak a szobáikat, aztán
megnézzük, hogy akarunk-e aludni. Talán olvasunk egy kicsit. Megint ki
kell majd adnom azokat a hangokat, mi?
A kislány hozzábújik az apjához, és eltűnődöm azon, vajon tudja-e, hogy
ő az apja mindene.
Keira ad egy puszit a baba tarkójára, Mount pedig elvezeti a folyosón
Julest és Treyt. Trey hátrafordul, hogy rám és Mosesre nézzen, és úgy néz
ki, mint akinek mindjárt kiugrik a szeme a helyéről. Amikor Keira meglátja,
elneveti magát.
 – Sokan nem tudják, mit gondoljanak Lachlanről és a lányunkról. Sosem
gondoltam volna, hogy ilyen könnyen ellágyítja majd a szívét. Ha így
folytatjuk, kétéves korára túlságosan el lesz kényeztetve.
– A kislányok ezt teszik az apukákkal. Ez a dolguk. Remélhetőleg
nemsoká tele lesz porontyokkal az egész ház – mondja Moses mosolyogva.
– Mindennap imádkozom, hogy egyszer én is megtapasztalhassam, milyen
érzés.
Megragadja és megszorítja a kezem, én pedig lefagyok.
Várjunk csak! Tényleg azt mondja, amit gondolok?
Keirának fülig ér a mosolya.
– Gyerekekre vágysz, Moses? Habozás nélkül bólint.
– Igen, hölgyem.
Amikor rám néz, sokkolva bámulok rá vissza.
– Tényleg gyerekeket akarsz? – kérdem óvatosan.
– Hármat szeretnék, de eggyel is beérem. Rajtad múlik.
Valami, amit mélyen elástam magamban, virágozni kezd a szavai
hallatán.
– Talán kezdjük eggyel, és meglátjuk, hogy alakul.
Moses mosolya tele van boldogsággal. Szöges ellentéte annak, ahogy egy
órával korábban kinézett, miután visszatért Desiree házából. Azt kívánom,
bárcsak bele tudnám égetni ezt a képet az agyamba, hogy helyettesítse a
mai nap sok csúfságát.
– Úgy tűnik, ebben egyetértetek – mondja halkan Keira, majd kihátrál a
szobából, teret hagyva nekünk a további beszélgetéshez. Tudom, hogy
Keira nagyon örülne neki, ha már holnaptól csecsemőket potyogtatnék,
hogy együtt nevelhessük őket.
– Jönnek a bőröndjeitek – mondja, ahogy a folyosóhoz ér. – Most
magatokra hagylak titeket. Az embereid a folyosó végén jobbra vannak. Ha
tárcsázod a nullát, és megkéred a kezelőt, hogy kapcsoljon a szobájukra, fel
tudod hívni őket. Hétkor lesz egy visszafogott vacsora. Szívesen látunk
benneteket.
Moses elengedi a kezem, én pedig a barátnőmhöz lépek.
– Köszönöm! Nagyon hálásak vagyunk a segítségedért. Elmosolyodik.
– Örömmel. Nem hagyhatom, hogy bajod essen, Mags – kitárja a karjait,
és melegen magához ölel, miközben a fülembe súg. – És ez a pasas…
Mesélned kell róla, amikor kettesben vagyunk! Mindent tudni akarok a
férfiról, aki három gyereket szeretne tőled.
 Megszorítom a barátnőm.
– Köszönöm, Ke-ke! Te vagy a legjobb!
Egy hosszú, de jóleső ölelés után elengedjük egymást.
– Csak boldognak akarlak látni. Most már csak meg kell találnunk ezt a
rohadékot, és meg kell ölnünk.
Kuncogok egyet a mondata végén eleresztett mosolytól, pedig azt
gondoltam, hogy a mai napon ez már nem fog menni.
– Mount kezd rád ragadni.
– Ebben biztos vagyok. Ezt teszi az igaz szerelem – hátralép, és
félrehajtja a fejét. – Erősebbé tesz, mint álmaidban, és olyan dolgokra leszel
képes, amikről sosem gondoltad volna, hogy lehetségesek. Eljött a te időd
is!
Igaz szerelem. Micsoda elképzelés!
 16. fejezet
Moses
Mount ül az asztalfőn, a jobb oldalán a felesége, közöttük a kislányuk.
Nem tudom, ez miért lep meg ennyire. Rory előkéjén az áll, hogy „Apu azt
mondja, nem baj.” Sokkol, hogy Mount ilyen nyíltan kimutatja a lánya
iránti szeretetét.
Mondjuk, a legbelső körben vagyunk. Ha azt gondolta volna, hogy
bármelyikünk is veszélyt jelent, vagy hogy felhasználnánk ellene ezt az
információt, már rég halottak lennénk.
Jules és Trey meghúzzák magukat, de Mount figyelmét nem kerülhetik
el.
– Szóval, te vagy a hacker – mondja Treynek, miközben bort töltenek a
poharakba.
– Jobban szeretek a cégünk műszaki főigazgatójaként tekinteni magamra,
de igen, szoktam hackelni.
Az alvilág királya megemeli az állát.
– Mi volt az eddigi legnehezebb feladatod?
– Sajnos nem oszthatom meg anélkül, hogy letartóztasson az Interpol.
Mintha Mount le lenne nyűgözve.
– Érdekes… – ezúttal Julesra néz. – És neked mi a szereped?
– Szerintem nagyjából ugyanaz, mint a néma emberednek. Megcsinálom,
amit meg kell. Figyelek arra, amire Moses nem tud.
Régóta ismerjük egymást.
Julesra bólintok.
– Jules és én több mint tíz éve dolgozunk együtt. Trey egy évvel később
csatlakozott.
– Lenyűgöző bizniszt építettetek fel.
– Nélküled nem ment volna – mondom. Mount rám szegezi a tekintetét.
– Ezt hogy érted?
Magnoliára nézek, és elgondolkodom, hogy ezt előbb neki kellett volna-e
elmondanom, de így is, úgy is jó, ha hallja.
– Amikor kitiltottál Louisiana államból…
– Jellemző… – motyogja Keira a férjét nézve.
– Más idők voltak.
 Keira a szemét forgatva visszatér a salátájához, én pedig folytatom a
történetemet.
– Úton voltam Texasba, amikor Houston határán egy bárban
összetalálkoztam egy fickóval. Erős New Orleans-i akcentusa volt. Részeg
volt, és az újrakezdésről hablatyolt. Mivel én is épp új életbe kezdtem,
leültem mellé. A második italomat ittam, amikor végre bevallotta, hogy a
vihar után megrendezte a saját halálát.
Jules és Trey már vigyorognak, mert ismerik a sztorit.
– Igen. Hát… – a baba felé hunyorítok, nem tudom, hogy folytathatom-e
a történetet.
– Nem érti, amit mondasz, úgyhogy csak nyugodtan.
– Hát, talált egy felismerhetetlen, de egy vele kb. hasonló testalkatú
hullát, a tárcáját beletette a zsebébe, a gyűrűjét ráhúzta az ujjára, és a
házába vitte, amit elöntött az árvíz.
– Mi elől menekült?
– Tartásdíj – felelem vigyorogva. – Volt egy exneje, aki annyira utálta,
hogy megesküdött, nem fog újraházasodni, csak hogy minden hónapban
megkapja a csekket. A pasasnak elege lett abból, hogy kigürizi a belét, de a
pénze jó részét elszippantja a nő. Úgy döntött, hogy elölről kezdi.
Keira elneveti magát.
– Tipikus férfi… Jobb ötletnek tartotta megjátszani a halálát, mint
kifizetni az exfeleségét.
Ahogy mindenki felnevet az asztalnál, a személyzet előjön egy ajtó
mögül, ami feltételezem, hogy a konyhába vezet. Kellemesen illatozó,
hatalmas tálcákat hoznak. A vacsora hátralevő részében a beszélgetés
könnyed hangvételű, és a látvány, hogy Magnolia végre nyugodt, jobban
esik, mint bármelyik felszolgált fogás.
Miután mindenki befejezte az evést, Keira kiemeli a babát a székből,
Mount pedig felém fordul.
– Csatlakozz hozzám egy italra a könyvtárban – mondja. Nem
ajánlatként, inkább parancsként.
Ahelyett, hogy rögtön beleegyeznék, Magnoliára nézek. Keira megszólal.
– Mags, ellopnálak egypár percre, ha nem gond. Csak előbb le kell
fektetnem Roryt.
Magnolia feláll a székéből.
– Segítek a kicsivel. Jól jönne egy aranyos figyelemelterelés.
 Ahogy a nők felállnak, Mount ad a lányának egy jóéjtpuszit, és mond
valamit a feleségének.
Ledobom a szalvétámat az asztalra, és nyújtózkodom egyet. Ekkor
eszembe jut a doboz, amit Ortiz lakásában találtam.
– Jules! Trey! Nézzétek át a dobozt, amit Ricardo lakásából hoztam.
Hátha segít valamiben. Van benne egy kép Ricardóról és egy idősebb
gyerekről. Lehet, hogy testvérek.
Trey szeme felcsillan.
– Ha jó minőségű a kép, akkor meg tudom öregíteni a srácot, hogy
megnézhessük, nagyjából hogy festhet most. Legalább kapnánk valamit,
amit átfuttathatunk az arcfelismerő programon.
Mount végig figyeli a köztem és Trey között folyó beszélgetést.
– Tedd azt! Bárki is legyen az, meg fogjuk találni. Még ha nem is ő áll a
dolgok mögött, lehet, hogy tud válaszokat adni.
Trey kinyitja a száját, de gyorsan becsukja, mielőtt megszólalna.
Szerintem valami olyasmit akart kérdezni, hogy „Szerinted meg fogjuk
találni?”, vagy „Szerinted tényleg elmondana bármit?”, csak eszébe jutott,
hogy kinek az asztalánál vagyunk. Ugyan elég jól működik a mi kis
szervezetünk, de Mount és a királysága teljesen másik szinten van.
– Jó terv – mondja inkább Trey.
Mount feláll az asztaltól, és az ajtó felé indul. Meg sem nézi, hogy
követem-e. Vetek egy pillantást Julesra és Treyre, de nem kell mondanom
semmit, mert tudják, mi itt a cél.
Magnolia biztonsága. Semmi más.
Követem Mountot a folyosók útvesztőjében, majd be a könyvtárba, ahol
korábban már találkoztunk. Odalép a bárszekrényhez, és kérdés nélkül tölt
mindkettőnknek egy-egy pohárral. Mivel az ő házában vagyunk, a
választott ital természetesen a Hét Vezér whiskey.
Odaadja az egyiket, és leül egy bőr karosszékbe. Én beleülök a másikba.
– Nagyon rossz volt? – kérdi, miután belekortyol a whiskey-be.
– Desiree?
Nem javít ki, tehát igen.
– Borzasztó. Nagyon. Sosem akarok hasonlót látni. Az arca komor.
– Megkínozták?
A fejemben lévő képektől nehezemre esik lenyelni az italt.
– Igen. És nem volt gyors.
Mount arcán megrándul egy izom.
 – Ha utoléri Magnoliát…
– Nem fogja – vágok közbe. – Esélytelen.
– Akkor találjuk meg – mondja Mount, egyetértően bólintva –, bármibe
is kerül. Ez az én városom, neki pedig nincs benne keresnivalója.
– Reméljük, hogy a képen lévő srácot keressük, akit Trey meg fog
öregíteni. Jó esély van rá, hogy egy szellemet kergetünk. Ortiz ki lett
törölve… Szóval, ha tényleg családtagról van szó, simán lehet, hogy őt is
törölték.
Mount belekortyol a whiskey-jébe, és közben engem tanulmányoz.
– Ha valakit kitörölnek, annak oka van. Talán vannak ellenségei, akik
meg akarják ölni. Ezt felhasználhatnánk ellene.
Csak bámulom a kezemben lévő poharat, az egóm pedig azt akarja
mondatni velem, hogy senki sem nyúl ehhez a szemétládához rajtam kívül.
Én magam akarom megölni azért, amit Magnoliával és az életével tett. De
ez nem számít.
Elvégre csak azt akarom, hogy meghaljon. Azt akarom, hogy Magnolia
szabad lehessen. El akarom tüntetni az összes rosszat a világából. Még
szerencse, hogy jó vagyok az emberek eltüntetésében.
– A halálát akarom – mondom a velem szemben ülő férfinak –, bármibe
is kerüljön.
Mount hátradől a székében.
– Meglepett, amikor visszatértél, és elmondtad a szándékaid. Tizenöt
évre eltűnni, majd újra megpróbálni valamit, nem egyszerű. De úgy tűnik,
nincs gond, az enyhe, de szükséges beavatkozásom ellenére sem.
Halkan felkacagok.
– Majdnem elbasztad nekem az egészet. Kösz! A szája csücske
felkunkorodik.
– Magnolia fontos a feleségemnek. Én pedig úgy gondoltam, hogy
Magnoliának fontos az igazság. De látom, gond nélkül vetted az akadályt.
Meg tudnám fojtani Mountot azért, amit tett, és ahogyan tette, de igaza
van. Örülök, hogy tisztáztuk a dolgokat. Örülök, hogy már nem kell
titkolóznom.
Nem volt mindig egyszerű, de most már értjük egymást. Tudja, hogy
miatta jöttem vissza, és hogy nem játszadozom.
– Mik a terveid, miután elintéztük ezt az ügyet?
Mount úgy beszél a Magnoliát rettegésben tartó férfiról, mintha már
eldöntötte volna, hogy könnyedén elbánunk vele. Remélem, hogy igaza
van. Viszont a kérdése nem tetszik. Információra vadászik, amit nem akarok
megadni neki, mert azt mindig fegyverként használja.
– Arról majd akkor beszélünk Magnoliával, amikor aktuális lesz.
Biztos vagyok benne, hogy valahogy eljut majd hozzád is.
Mount összeráncolja a homlokát, kíváncsi tekintete rám szegeződik.
– Hirtelen nagyon óvatos lettél.
– Vannak olyan dolgok, amiket még a hatalmas Lachlan Mountnak sem
az elsők között kell megtudnia.
Mount belekortyol a whiskey-jébe, és tovább tanulmányoz.
– Régen csak egy biloxi gengszter voltál, aki az engedélyem nélkül
dolgozott a városomban, de azóta sokat változtál. Meg kell hagynom,
Moses, le vagyok nyűgözve, és ez ritka jelenség. A csapatod erős szervezet,
amire szükség van a mi világunkban. Folytatjátok azután is, hogy ezt az
ügyet lezártuk?
A felépített hírnevemre gondolok, és a kliensekre, akik a segítségemre
szorulnak. Aztán ott van Magnolia. Nem akarom, hogy ilyen életet kelljen
élnie, ha ő nem ezt akarja.
– Még nem tudom. Ez egy hosszas beszélgetés lesz köztem és Mags
között. Meg tudom adni neki az életet, amire vágyik. Csak választania kell.
Mount forgatja a whiskey-t a poharában.
– Igazad van, de önző módon nyilván annak örülnék, ha a szakmában
maradnál. Sosem tudni, mikor lehet szüksége az embernek a
szakértelmedre. Reménykedjünk, hogy ezután sosem kell magad és
Magnolia miatt használnod.
Értem, amit mond, de azok után, amit Magnolia és én átéltünk, nem is
lenne olyan rossz ötlet eltűnni.
 17. fejezet
Magnolia
Nem most látom először, ahogy Keira lefekteti Roryt, de mint minden
másik alkalommal, most is megrendít, hogy mennyire vágyom ugyanerre.
Honnan fogod tudni, hogy mihez kezdj egy babával? Mindentdugó
mindig a legrosszabbkor teszi fel a nehéz kérdéseket, és azt is tudja, hol fáj
a legjobban.
Keira ellép a babaágytól, és odajön hozzám, Rory szobájának az ajtajába.
Lábujjhegyen oson ki, széles vigyorral az arcán, és a szobából nyíló
társalgó felé mutat. Halkan becsukja maga mögött az ajtót, majd egy ideig a
lélegzetét visszatartva vár. Amikor semmi sem zavarja meg a csendet,
elmosolyodik.
– Hála az égnek! Esküszöm, ez a lány utál aludni. Mindig foglalkozni
akar valamivel, főleg, ha az apja közelében van.
A kétségeimmel viaskodva muszáj feltennem egy kérdést a barátnőmnek.
– Sosem aggódtál amiatt, hogy nem fogod tudni, mit csinálj egy
gyerekkel? Hogy nem tudsz majd jó anya lenni?
Keira rám néz, és ugyan nem tudja leolvasni, ami az arcomra van írva, a
tekintete ellágyul.
– Gyere, ülj le! Elmesélem, mennyire rettegtem attól, hogy ötletem sem
lesz, mihez kezdjek egy babával, és hogy mennyire félek attól, hogy
elrontok valamit.
Odavezet két aranyszínű fotelhez és egy kandallóhoz, amiről inkább el
tudom képzelni, hogy egy titkos átjáró bejárata, mint azt, hogy valaha tűz
lobogjon benne.
Szkeptikusan Keirára nézek.
– Tényleg attól féltél, hogy nem fogsz tudni bánni vele? De hisz tökéletes
gyerekkorod volt, remek szülőkkel, meg minden.
Keira maga alá húzza a lábait a fotelben, én pedig leülök a másikra.
– Nem azért félsz, mert Bernie hangját hallod, ahogy felsorol mindent,
amit valaha elrontottál? Ahogy azt mondja, hogy sosem leszel jó anya?
Lenézek az ölemben összefont kezeimre.
– Egy csomó dologtól sosem féltem. Sok gondomnak talán ez az oka. De
amikor arra gondolok, hogy mennyire vágyom egy babára, rettegni kezdek,
Keira – amikor felnézek, kedvesen mosolyog rám. – Miért akarnék gyereket
szülni egy olyan világba, amiről tudom, hogy milyen kegyetlen és rideg tud
lenni? Amikor tudom, hogy én milyen kegyetlen és rideg voltam. Nem
érdemlem meg. Talán nem lenne szabad gyereket vállalnom.
Keira kipattan a fotelből, és az enyém előtti lábtartóra ül.
Megfogja a kezem, és megszorítja.
– Ezt most fejezd be! Ez nem az a Magnolia, akit ismerek és szeretek.
Erős és okos vagy. Egy túlélő. Nem tudom, hogy vészeltél át mindent, amit
eddig átéltél, de itt vagy. Mind tettünk olyan dolgokat, amiket szégyellünk,
de egy kisbabát ez egyáltalán nem érdekel. Ő csak szeretetre és védelemre
vágyik. És nálad nagyobb védelmezőt el sem tudok képzelni egy
gyereknek, Mags. Ne merd többé azt gondolni, hogy nem lennél csodás
anyuka! Már csak az, hogy ennyit szenvedsz a gondolattól, elég sokat
elmond, nem gondolod?
Kifújok egy mély levegőt, majd felteszem a másik kérdésem.
– De itt nem tehetném meg. Hogy nevelhetnék fel egy gyereket az én
hírnevemmel? Nem akarom, hogy egy ártatlan gyereknek miattam legyen
rossz. Nem akarom, hogy tudja, milyen érzés besétálni egy szobába, ahol
mindenki tudja, hogy az anyja egy kurva.
Keira még jobban megszorítja a kezem.
– Fáj kimondanom, de akkor ne itt csináld – összepréseli az ajkát.
– Megértem az aggodalmaidat. Aurora a város legrettegettebb emberének
a lánya. Először elborzasztott a gondolat. Mi van, ha az ellenségei
eszköznek akarják használni? De nem élhetek félelemben. Senki sem élheti
le rettegésben az életét. Nem vagyok hajlandó hagyni, hogy a lányom
félelemben nőjön fel.
– Jézusom, Ke-ke! Erre még nem is gondoltam. Hogy bírod?
Elmosolyodik, bátorság és büszkeség ragyog az arcán.
– Sok pénzt költünk a biztonságunkra. Remélem, hogy amikor Rory elég
idős lesz ahhoz, hogy megtudja, ki az apja, és hogy mit csinál, megérti
majd, és ez nem változtatja meg a kapcsolatukat. Feltétel nélkül imádja, és
mivel az én vérem csörgedezik benne, ez mindig így lesz, és sosem fog
bántódása esni.
Keira csodás ember és példás anyuka.
– Így van. Apja lánya.
Keira hátradől a lábtartón, és felnéz a plafonra.
 – Istenem, légy kegyelmes, mert ez az igazság! Már most tudom, hogy
nem lesz könnyű dolgom. Lachlan hajlamos túlságosan elkényeztetni.
Fogalmad sincs, milyen gyakran kell visszatartanom. Az első
születésnapjára egy pónit akart venni neki. Nem azért, hogy meglovagolja,
mert azt túl veszélyesnek találta, hanem csak hogy megsimogathassa, mert
Rory szereti a pónilovakat.
Elnevetem magam, de megpróbálok halk maradni, mert tudom, hogy
Mount és Keira kiskirálylánya a mellettünk lévő szobában alszik.
– Szóval, leállítottad a pónibizniszt? Mosolyogva megforgatja a szemét.
– Igen, épp időben.
– És mit vett helyette?
– Azt a hatalmas ugrálóvárat.
Megint elnevetem magam, ahogy visszaemlékszem, mekkora volt.
Azt hittem, kibérelték.
– Persze, hisz mi mást adnál egy királylánynak?
Amikor Keira egy félórás, Roryról és az anyaságról való beszélgetés után
ásít egyet, felállok nyújtózkodni.
– Szerintem itt az ideje lefeküdnöd. Biztos vagyok benne, hogy a lányod
pirkadat előtt fel fog ébreszteni.
– Ó, igen, hogy hiányzik az alvás! Reggel találkozunk. Ha neked,
Mosesnek vagy a srácoknak szüksége van bármire, csak szóljatok – odalép
hozzám, és átölel. – Annyira örülök, hogy itt vagy. Sokkal jobban érzem
magam, hogy tudom, biztonságban vagytok.
Melegség önt el, és eszembe jut, hogy milyen szerencsés is vagyok, hogy
van egy ilyen jó barátom.
– Köszönöm, Keira! Túl jó vagy hozzám.
– Közel sem. Elkísérlek a szobádig. Gondolom, Moses már ott lesz.
Lachlannek mintha lenne egy hatodik érzéke, amivel a fáradtságomat érzi,
mert mindig ott terem, amint készülök lefeküdni.
– Mert tudja, hogy jó dolga lesz – viccelődöm. Keira elvigyorodik.
– Ebben igazad lehet. Mindenesetre biztos vagyok benne, hogy
Mosesszel kitaláltak egy tervet, amit hamarosan meg is valósítanak.
 18. fejezet
Moses
Miután végeztem Mounttal, megkeresem Treyt és Julest. Az ő
lakosztályuk kisebb, de a luxus pont ugyanolyan. Két egymásba nyíló
szobájuk van.
A cipősdoboz tartalma az asztalon van, Trey pedig hevesen gépel.
– Mit találtatok? – kérdem, ahogy belépek a szobába. Kezd késő lenni, az
asszony pedig vár.
– Két képet Ricardóról és a másik fickóról. Az arcvonásokból ítélve
rokonok. Öregítem és retusálom a képeket. A legjobbat átfuttatjuk egy
arcfelismerő programon, ahogy mondtad. Ha ez a srác is egy szellem, akkor
nem sokra fogunk jutni, de ha lehet találni róla bármit is, ígérem,
megtalálom.
Trey okkal magabiztos. Rohadt jó abban, amit csinál.
– Jó. Valami más? Jules a késekre mutat.
– Ez is odavan a késekért, ami logikus, hiszen nem vitt pisztolyt, amikor
Magnolia után ment. A két nő meggyilkolása alapján ez egy közös vonás
lehet bennük.
– Szép munka. Szóval, van két késmániás őrültünk. Ezt a kört is meg kell
próbálnunk. Késbemutatók. Árusok. Gyűjtők. Sosem tudni, hol
bukkanhatunk információra. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy
bármit figyelmen kívül hagyjunk.
– Rendben, körülnézek – mondja Trey.
– Bármi más?
Jules megrázza a fejét.
– Nem nagyon. Teljes sötétségben mozognak. Nagyon frusztráló.
– Mit találtunk a telefonon? – kérdem Treyt, aki kikukucskál a monitorja
mögül, de tovább gépel.
– Szinte semmit. Vagyis, találtam egy bankszámlát, amire az elmúlt öt
évben minden hónapban ugyanaz az összeg érkezett. Mintha Ricardo
zsebpénzt kapott volna.
– Honnan érkeztek az utalások?
– Offshore számláról.
 – Milyen néven? – kérdem, egyre izgatottabban. Muszáj, hogy valahogy
megtaláljuk ezt a seggfejet.
– Számozott számla. Meghackeltem a rendszerüket. Nincs feltüntetve
semmilyen adat a tulajdonosról. Bárki is legyen ez, eddig tökéletesen
fedezte magát.
– Vagy fizetett valakinek, hogy fedezze – mondom ökölbe szorított
kézzel. – Okosan dolgoznak, azt meg kell hagyni, de mi okosabbak
vagyunk. Ne adjátok fel! Meg fogjuk találni. Megnézted már, hogy járt-e
másik Ortiz abba az iskolába, ahová Ricardo járt?
Trey sóhajtva bólint.
– Az volt az első dolgom, amikor kiderült, hogy rokonról lehet szó. Több
Ortizt is találtam, de egyik sem egyezik az adatainkkal. Szerintem ez a
csávó nem abba a suliba járt. A képekben van a legnagyobb reményem.
– Baszki! – mondom grimaszolva, de Trey magabiztosnak látszik.
– Még ha mindent ki is törölt a múltjából, akkor is találnunk kell róla
valamit az arcfelismerő programon keresztül. Az emberek észre sem veszik,
hogy milyen gyakran állnak kamera előtt. Meg fogom találni.
– Tudom. Folytasd a keresgélést! Gondolom, Jules elmesélte, hogy
találtunk Desireere Magnolia régi házában – Julesra nézek, aki Treyjel
egyszerre bólint. – Akkor tudjátok, mivel állunk szemben. Nem
kockáztatok – utálok nyomást gyakorolni rájuk, amikor amúgy is odaadóan
dolgoznak, de mindent be kell vetnem.
– Ez természetes. Rajta vagyok, de az arcfelismerés időbe fog telni –
mondja Trey. – Reggelre talán lesz valamink.
– Aztán kiiktatjuk ezt a barmot. Magam mögött akarom tudni ezt az
egészet, és nem napok múlva, hanem órákon belül.
– Találok valamit. Kiiktatjuk – mondja Trey határozottan, és csak
reménykedhetek, hogy igaza van. Általában nem így dolgozunk. Mindig
nálunk van az információ, és mi vagyunk a szellemek.
Eltökélt léptekkel magára hagyom Treyt és Julest, és visszaindulok a
lakosztályba, ahol remélhetőleg Magnolia épp pihen. Készen állok a nőmre
és egy ágyra.
Amikor belépek a szobába, azt látom, hogy bábukat rak a sakktáblára,
amit magammal hoztam. Látta, ahogy elteszem, most pedig játszani akar.
Ám legyen!
Egy lóval a kezében felnéz, amikor becsukom az ajtót.
 – Épp azon tűnődtem, hogy mikor jössz vissza. Már azt hittem,
eltévedtél. Olyan ez a hely, mint egy labirintus.
Átszelem a szobát, és minden léptemmel belesüppedek a vastag, puha
szőnyegbe. Amikor odaérek Magnoliához, átkarolom.
– Nem számít, mert hozzád mindig visszatalálok. Ezt garantálom.
– Csak ne tartson tizenöt évig!
Halkan elnevetem magam, és a kezében lévő bábura mutatok.
– Akarsz játszani egyet, mielőtt lefekszünk aludni?
– Igen. Azt gondoltam, egy időre talán segít megfeledkezni a
gondjainkról. Szerintem az jót tenne.
Nem látom rajta a stressz jeleit, csak azért tűnik fel, hogy nincs minden
rendben, mert jól ismerem. Felismerem a terhet a szemében. A bűntudatot.
Biztos arra gondol, ami Desireevel történt. Ez nem tetszik.
– Egész este játszhatunk, ha azt szeretnéd. Egy ideig a mellkasomon
pihenteti a fejét.
– Köszönöm. És köszönöm, hogy nem mondtad el, mi történt. Azt
hittem, tudni akarom, de valójában nem. Nem vagyok biztos benne, hogy
elbírom.
Behajlítom a karom a tarkójánál, és simogatni kezdem a selymes fekete
haját.
– Nem is kell.
Vesz egy mély levegőt, majd hátralép, és a whiskeyszínű szemében már
kevesebb bánatot látok.
Kiveszem a kezéből a lovat, és lerakom a helyére a sakktáblán.
Harminc másodperc alatt felrakjuk a többi bábut. Ő a fehér oldal mögé
ül, én a fekete mögé. Eddig minden játszma előtt helyet cseréltünk, és
tisztán emlékszem, hogy amikor utoljára játszottunk, ő volt a feketével.
– Te is emlékszel? – kérdem gyengéden. Rám néz.
– Mire?
– Az utolsó játszmánkra. Te voltál a fekete, én a fehér. Egy pajzán vigyor
rajzolódik ki az arcán.
– És majdnem hagytalak nyerni. Elfintorodom a megjegyzés hallatán.
– Ilyesmiről szó sem volt, asszony! Nem hagytad magad. Majdnem
megvertelek. Ha jól emlékszem, az utolsó pár napban jó párszor nyertem.
A mosolya titokzatosabb, mint Mona Lisáé.
– Ebben egészen biztos vagy?
Közelebb húzom a székem az asztalhoz, és letámasztom a könyököm.
– Tizenöt évet gyakoroltam. Készen állok! Gyerünk!
 19. fejezet
Magnolia
Nem véletlenül hívtam ki egy sakkjátszmára. Azt akarom, hogy ez a játék
elvonja a teljes figyelmemet, mert ma este fejben teljesen máshol akarok
lenni.
Tudhattam volna, hogy csak arra lesz szükségem, hogy Mosesszel
szemben üljek egy sakktáblánál. Mellette a gondolataim nem tudnak
messzire kalandozni. Ő és a játszma lefoglalja minden figyelmemet.
Pontosan ezt reméltem.
A hatodik lépésnél tartunk, amikor Moses habozva nyúl a bábuért.
– Nem is fogadtunk. Kár.
Ugyan maga a játszma is tökéletes figyelemelterelés, mégis a heccelés a
kedvenc részem.
– Azt hiszed, nyerni fogsz, nagyfiú? Azért akarsz fogadni?
– Ez az egyik oka, nagyokos – feleli.
Kuncogok egy kicsit, mert imádom, ahogy elmosolyodik, amikor hallja,
hogy nevetek. Ezt eddig hogy nem vettem észre?
– Akkor fogadjunk, Moby! Mi a tét? Szívesen megnyerem.
A zöldesarany szeme felcsillan, és van egy olyan érzésem, hogy imádni
fogom, bármi is legyen az.
– Ha én nyerek, megengeded, hogy elvigyelek nyaralni, amint túl
vagyunk mindenen. Kérdés nélkül. Csak összepakolsz és felszállsz velem a
gépre.
Hátradőlök a székben. Bevallom, meglepett a tét.
– És azt hiszed, így is én akarom megnyerni? Széles a mosolya.
– Ha te nyersz, megengedem, hogy te válaszd ki, hova menjünk.
Elmegyünk, ahová csak akarsz.
– Megegyeztünk – mondom, és kinyújtom a kezem, hogy kezet rázzunk.
A kezemért nyúl, de ahelyett, hogy megrázná, megemeli, és ad rá egy
csókot.
– Köszönöm – súgja.
– Mit?
– A második esélyt. Bármennyire is eltökélt voltam, szükségem volt arra,
hogy adj még egy esélyt. Mindig hálás leszek érte. És nem dobtál, amiért
húztam az időt az igazság felfedésével.
Egy ideig gondolkodom, mielőtt válaszolok. Az arcát tanulmányozom.
Őszinteséget látok a szemében, a hangjában pedig szeretetet hallok, és
értem az ígéretet.
– Amikor először megláttalak, nagyon dühös lettem, mert azt hittem,
könnyen megfeledkeztél rólam, és ezért nem jöttél vissza. Gyűlöltem, hogy
továbbálltál, amikor én sosem voltam rá képes.
Megrázza a fejét.
– Nem. Nem erről volt szó. Nem volt könnyű távol lenni tőled. Néha
majdnem megölt. Elképesztő nő vagy, Mags! Gyorsan rájöttem, hogy
sosem találok hozzád hasonlót.
– Gyereket akarok – jelentem ki hirtelen.
Nem tudom, miért mondtam, de igaz. Talán mert mindig is akartam egy
gyereket, csak lehetetlennek tűnt. Mint egy vágyálom. Nem akarom
fecsérelni az időt, ha bármennyi esély van arra, hogy komolyan gondolja a
családalapítást.
– Nem leszek már fiatalabb – teszem hozzá –, nem akarok addig várni,
amíg már nem lehet.
Érzelmek tömkelege árasztja el Moses arcát. A két legerősebb a
meglepetés és a sokk.
– Egy feltétellel – mondja.
– Mi lenne az?
– Hozzám kell jönnöd, mielőtt megszületik a baba. Azt akarom, hogy
neki meglegyen, ami nekem nem volt.
Összepréselem az ajkam, ahogy magamban nevetek, mert oda
lyukadtunk ki, amit megjósolt, amikor visszajött.
– Rendben. Teherbe ejtesz, én pedig hozzád megyek, amint két csíkot
látok.
Moses mosolya nem is lehetne szélesebb, amitől hangosan kacagni
kezdek, mert teljesen elment az eszünk, amiért komolyan gondoljuk ezt az
egészet. Házasság? Gyereknevelés?
Egy radírozó – vagy bármi is legyen a hivatalos elnevezése annak, amit
csinál – és egy visszavonult madame családot alapít. Ha rólunk van szó,
olyan, mintha az „anya” és az „apa” egy csattanó lenne a vicc végén.
Abszurd, de talán így tökéletes. Milyen szép is lenne az élet, ha mindig
meg mernénk tenni, amit szeretnénk!
 Moses a játszmáról megfeledkezve feláll a székéből, engem pedig kiemel
az enyémből.
– Szerintem jobb, ha minél hamarabb nekilátunk ennek a projektnek.
Kuncogok, és úgy teszek, mintha ellenkeznék.
– És mi lesz a nyaralásommal?
– Feladom – mondja vigyorogva. – Amúgy is te nyertél volna. Ezt
mindketten tudjuk.
Átcipel a nappalin, majd mintha törékeny lennék, lassan letesz az ágyra a
hálószobában, közben folyamatosan csókol.
Amikor már nincs semmi a fejemben, csak Moses íze, munkához lát.
Levetkőztet, és miközben csókokkal borít, leereszkedik a testemen.
Megragadom a vállát és a hátát.
Amikor a hasamhoz ér, ad rá egy csókot, majd felnéz rám.
– Magnolia?
– Moses?
– Csodálatos anya leszel. Remélem, tudod!
Kicsit olyan, mintha a kezében tartaná a fagyos szívem, ami az egyszerű
mondat hatására dobogni kezd.
– Hamarosan meglátjuk. Megrázza a fejét.
– Ez nem kérdés. Látom a lelki szemeimmel.
A belém vetett hite egy ajándék. Felhúzom a testemen, és a hátára
fektetem, hogy levetkőztessem.
Amikor mindketten meztelenek vagyunk, letelepszem a lábai közé, és
megfogom a farkát. Lehet, hogy nem tudom megfogalmazni, amit érzek, de
meg tudom mutatni. A makkját nyaldosom, majd beszippantom.
Hagyja, hogy az én kezemben legyen az irányítás, de csak pár percig.
Amikor megfeszülnek a combizmai, leemel magáról, és megfordulunk.
– Itt az ideje a babacsinálásnak! Nem tudom visszatartani a nevetést.
– Ugye tudod, hogy az nem olyan egyszerű? Fogamzásgátlót szedek.
Moses vállat von.
– Akkor gyakoroljunk, te pedig nem szeded többé azt a szart.
Amikor eljön az ideje, meg fog történni. Hiszek benne.
Így hát gyakorlunk, és amikor elélvezek, Moses vállába harapok, nehogy
felkeltsem Mount háztartásának összes lakóját.
Aztán megint gyakorlunk. Aztán megint.
Amíg egyszer csak el nem szállnak a gondolataim, ahogy az életem
egyetlen szerelme mellett fekszem.
 Az utolsó gondolatom, mielőtt elalszom, az, hogy valahogy el kell
mondanom neki. Csak egy szó. Nem lehet olyan nehéz.
De ha még sosem mondtad ki, az.
 20. fejezet
Moses
Kora reggel kopogást hallok a lakosztályunk ajtaján, úgyhogy óvatosan
felkelek Magnolia mellől. Felveszek egy rövidnadrágot, lábujjhegyen
kiosonok a hálószobából, és becsukom magam mögött az ajtót, majd a
nappali felé indulok, ami a folyosóra nyílik.
– Hála istennek, hogy ébren vagy – hadarja Trey vérvörös arccal –, már
vagy két órája írtam. Nagyon el akartam mondani, hogy mit találtam.
Kidörzsölöm a csipát a szememből, és tisztulásra kényszerítem ködös
gondolataimat.
– Mi?
– Megtaláltam! Biztos vagyok benne, hogy Ortiznak van egy bátyja. Ő
van a képen.
Ez nem meglepő. Sőt, mind erre számítottunk. Remélhetőleg nem csak
ennyi mondandója van.
– Hogy jöttél rá?
Trey rácsap az ajtófélfára.
– A rendőrség felvette, ahogy átmegy egy piros lámpán. Ez három napja
történt. Nem valami jó minőségű a kép, de a vonások eléggé hasonlítanak
ahhoz, hogy párosítsam az öregített képpel. Retusáltam mind a kettőt, újból
átfuttattam a programon, és találtam még valamit. Egy cikket egy kis
újságból, tíz évvel ezelőttről, amit senkinek sem jutott eszébe kitörölni,
mert csődbe ment az újság. Az emberünket megölték.
Végre! Az emberek mindig megfeledkeznek valamiről.
– Tényleg meghalt, vagy… – kezdek bele a kérdésbe, de Trey nem lenne
ilyen izgatott, ha az emberünk tényleg halott lenne.
– Mindenki azt hiszi, hogy tényleg halott. Az újságban azt írták, hogy a
kartell állhatott a gyilkosság mögött. Példát akartak statuálni.
Megkönnyebbülés áraszt el. Végre egy igazi nyom!
– Hála az égnek! Ha a kartellre gyanakodnak a kamugyilkosság miatt,
akkor jó eséllyel ezért kellett eltűnnie. Talán ugyanez igaz a testvérére is.
Trey hevesen bólogat.
– Pontosan. Tudjuk, hogy a kartell sosem csak egy emberre támad. Az
egész családját megölték volna. Bármi is volt a terve, balul sült el.
 – Mi a neve? Mondj el mindent, amit tudsz róla!
– Antonio Reyes. És sajnos szinte semmit nem találtam róla ezen az egy
cikken kívül. Minden más törölve lett. Nem tudom, mivel haragította
magára a kartellt, de egy szakadékban találták meg a holttestet, amit az
övének könyveltek el.
Felbosszant az információhiány, de belekapaszkodom abba a kevésbe,
ami van.
– Tudjuk, hogy jutottak arra a következtetésre, hogy a hulla ő volt?
– Nem – mondja Trey a fejét rázva –, a cikkben kevés tény volt. Inkább
csak fel akarták csigázni az olvasókat. De esküszöm, hogy ez az emberünk.
Ha bárki más lenne, már az egész élettörténetét tudnám, de róla semmit sem
lehet találni.
– Miért más a vezetékneve? A testvéréről volt szó a cikkben?
– Szerintem féltestvérek. Ebben nem vagyok biztos, de megpróbálok
utánajárni. A cikkben azt írták, hogy ő a család utolsó élő tagja. Elvileg
néhány hónappal korábban felgyulladt az autó, amiben a többi családtag ült,
de nem említettek neveket. Amint mondtam, kis újság.
– Részletek és nevek nélkül is egyet kell értenem Treyjel.
Szerintem is ő a mi emberünk.
– Akár ő is felgyújthatta az autót, amikor balul sültek el a dolgok, hogy
megmentse a családját.
– Én is erre gondoltam – mondja Trey felvillanyozva. – De most már
tudjuk, hogy itt van, a rendőrségi felvétel miatt. Ő az, Moses! Megtaláltuk!
– Ez igen! – mondom ökölbe szorított kézzel. – Most már csak meg kell
találnunk, vagy elő kell csalogatnunk. Minél korábban találkoznunk kell
Mounttal. El kell mondanunk neki, mit találtunk.
– Igen, főnök – mondja Trey, és máris megfordul, hogy elinduljon.
– Összeszedem a cuccokat.
– Adj tíz percet! Felébresztem Magst, és elmesélem neki, mit találtál.
Már majdnem vége ennek a rémálomnak.
Trey bólint, majd elsiet a folyosón. Becsukom az ajtót, és Magnolia felé
indulok. Mire kinyitom a hálószoba ajtaját, már ébren van.
– Mi történik? – nem meglepő, hogy nem jó hírre számít. Ráncolja a
homlokát és lehajtja a fejét.
– Trey megtalálta.
A takarót a mellkasához szorítva felül az ágyban.
– Biztos?
 Közelebb lépek Magnoliához, majd leülök az ágy szélére.
– Trey nagyon tehetséges. Csak időre volt szüksége, és most már tudjuk,
hogy miért.
Magnolia nagyokat pislog, miközben rázza a fejét.
– Miért?
– Igazunk volt. Ő is egy szellem. Papíron tíz éve meghalt, és a kartellre
kente. Valószínűleg mindeddig a biztonság kedvéért bujkált. Ez az egyik
leggyakoribb oka annak, ha valaki megkeres minket, ezért nem lep meg,
hogy a kartellnek köze van a dologhoz.
Magnolia fejében még mindig forognak a kerekek.
– A kartell meg akarja ölni… Ezt nem használhatjuk fel ellene?
Megmondhatnánk nekik, hogy hol van, ők meg elintézik a többit.
Erre még nem gondoltam, de nem rossz ötlet. Mondjuk, nagyon
veszélyes szóba elegyedni a kartellel, még akkor is, ha most épp a
hasznukra lennénk.
Megszorítom a takaró alatt a lábát.
– Nem rossz felvetés. Trey összeszedi a laptopját és jön. Megmutat
mindent.
Azonnal lehámozza magáról az ágyneműket.
– Összeszedem magam. Pár perc, és kész vagyok.
– Oké – mielőtt túl messzire mehetne, odahajolok és adok neki egy
csókot. – És köszönöm a tegnap estét.
Hátralép és a szemembe néz.
– Nem tudom, hogy érdemlek-e köszönetet, de jólesik a hála.
– Adtál egy ajándékot. Azt köszönöm – még mindig nem érti, hogy miről
beszélek, úgyhogy folytatom. – A jövőnket. Már csak azt látom. Családdá
fogunk válni. Gyönyörűen fest, már alig várom!
Megragadja a kezem, és összefonja az ujjainkat.
– Ugye? – kérdi, majd rám kacsint. Végre visszatért a vakmerő és harcias
Magnolia, akit úgy szeretek. – Na, vessünk véget ennek a faszszopónak,
hogy megvalósíthassuk mindezt, még mielőtt betöltjük a százat!
Még egyszer megcsókolom.
– Öltözz!
 21. fejezet
Magnolia
Moses kimegy a szobából, miközben én kikászálódom az ágyból.
Majdnem a fürdőszobában vagyok, amikor megrezzen a telefonom.
Visszamegyek érte, gondolván, hogy Taylor hív, egy beszámolóval a
tengerparti életről.
De nem ő az. Ismeretlen szám.
Egy darabig hagyom, hogy kicsengjen, de aztán mégis felveszem.
– Igen, tessék?
– Ms. Maison?
– Kivel beszélek? – a hangom nem túl barátságos, mert fogalmam sincs,
ki hív ismeretlen számról, és hogy honnan tudja a nevem.
– Nem könnyű magát megtalálni, Ms. Maison. Cavender nyomozó
vagyok, a New Orleans-i rendőrségtől. Tegnap óta próbálom felvenni önnel
a kapcsolatot.
Rohadj meg!
Amikor Moses elmondta, mi történt Desireevel, gondolhattam volna,
hogy Cavender keresni fog, de mással voltam elfoglalva. Például a
bűntudatommal, hisz ami Desireevel történt, annyira megrázó, hogy Moses
el sem mondja.
Veszek egy mély levegőt, és összeszedem a gondolataimat. El tudom
intézni. Cavender nem tud szart se. Csak annyit tud, hogy van egy holttest a
házban, amit próbálok eladni.
Próbáltam.
Desiree meghalt. Az érzelmeim elkezdenek a felszínre törni, de nem
hagyom. Leküzdöm a bánatot és a kilátástalanságot.
– Hát, megtalált. Miben segíthetek? – kérdezem gúnyosan.
– Be kellene jönnie a kapitányságra, hogy válaszoljon pár kérdésre egy
gyilkossággal kapcsolatban – mondja.
Semmi kedvem ehhez a beszélgetéshez, de sehogy sem tudok kibújni
alóla. Megpróbálom játszani az agyam, mert nem lenne szabad tudnom
Desireeről. Égetni kezd a szemem, amikor arra gondolok, hogy mi
történhetett vele.
Légy erős! Most nem eshetsz szét!
 Az egyik kezem a csípőmre teszem, annak ellenére, hogy Cavender nem
látja.
– Ezt már egyszer megvitattuk, nyomozó úr. Nem tudok semmi újat
hozzáfűzni.
– Ez egy másik gyilkosság, Ms. Maison. Ez is egy magához köthető
házban történt. Nem a lakásában.
– Hol? – kérdem, pedig pontosan tudom a választ. Elmondja a címet,
amit jól ismerek.
– Mi a franc történt? Kit öltek meg? – faggatom.
Zörgést hallok a vonalban. Mintha egy golyóstollal babrálna.
– Jöjjön el egy óra múlva a kapitányságra, és elmondom a részleteket.
Basszameg, azt akarja, hogy találkozzunk! Úgy könnyebben le tud
tartóztatni, ha van bármi hozzám kapcsolódó bizonyíték. De az nem lehet,
hiszen ott se voltam.
Bocsáss meg, Desiree… Ha ott lettem volna! … Lezárom a
gondolatmenetet, mert tudom, hogy nem vezet semmire.
Mindegy, hogy mit tettem volna. Mindegy, hogy hányféleképpen
alakulhatott volna.
Desireen már semmi sem segíthet.
Könnyek gyülekeznek a szememben, de veszek egy mély levegőt, és a
beszélgetésre összpontosítok. Mit is mondott Cavender? Ja, hogy
látogassam meg.
– Sajnos nem érek rá, nyomozó úr. Van bőr a képén kuncogni.
– Ó, én kérek elnézést! Ez nem egy meghívás, Ms. Maison. Vagy eljön a
kapitányságra, vagy magam hozom ide.
Eszembe jut, hogy hol is vagyok, és majdnem elnevetem magam.
Azt megnézném. Sosem találsz meg!
De ekkor megint Desireere gondolok. Ha van rá esély, hogy a rendőrség
megtalálja a fickót, akit Trey lenyomozott, akkor nincs más választásom,
mint jó irányba terelni őket. Talán adhatnék nekik valamit, hogy segítsem
őket a keresésben. Ez is egy lehetőség.
– Délre ott leszek, nyomozó úr.
– Remek. Feltételezem, tudja, hová kell jönnie.
Arcátlan fasz.
– Igen, Cavender. Tudom, hol van a rendőrkapitányság. Jártam ott,
amikor tinédzserként megerőszakoltak, de akkoriban még nem vették túl
komolyan a szexuális erőszakot. Délben találkozunk.
 Leteszem a telefont, és elindulok felkeresni Mosest. Nem fog örülni, de
talán megérti a helyzetemet.
Mi és Mount.
A rendőrség és az FBI.
Talán a kartell, ha nem túl veszélyes.
Minél többen keresik a fickót, annál valószínűbb, hogy túlélem ezt a
napot. Lehet, hogy a keresett férfin kívül másnak nem kell meghalnia.
Imádkozom, hogy pokolra jusson.
Nem kellett messzire mennem, hogy megtaláljam Mosest, a nappaliban
van Treyjel és Julesszal. Trey laptopja körül állnak az asztalnál. Moses
összefont karokkal, harcias tekintettel nézi a képernyőt.
– Nem fogjuk Magst csalinak használni. Biztos, hogy nem. Vesd fel még
egyszer, és nagy szarban leszel – förmed Treyre, ő és Jules pedig felém
fordul, ahogy a szobába lépek.
– Nem úgy értettem – mondja Trey Mosesnek –, csak azt mondtam, hogy
valahogy ki kell csalnunk, és tudjuk, hogy Mags érdekli a legjobban.
– Igaza van – mondom Mosesnek, akinek az arcán komor viharfelhők
gyülekeznek.
– Máshogy kell csinálnunk. Nem mehetsz annak a vérszomjas baromnak
a közelébe. Nem hagyhatom.
Jules ellép Trey laptopja mögül, kihúzza az előtte lévő széket, majd leül.
– Biztos, hogy a rendőrségi adatbázisban nincs semmi? Ha találnánk egy
nevet és egy címet, utánamehetnénk mi.
– A matricák lopottak voltak az autón, amivel átment a piroson, szóval,
azzal nem vagyunk előrébb. Egy másik arcfelismerő programmal
próbálkozom. Remélhetőleg lesz eredménye.
Moses mellé lépek.
– Hol van ez a piros lámpa? Merre tartott?
Trey a képernyőre néz, és gépel valamit, mielőtt válaszol.
– A Poydras és a Carondelet sarkán.
A férfira nézek, aki mindenáron védeni próbál.
– Az nincs messze onnan, ahol követett minket. A második világháborús
múzeum környékén, a belváros közelében mozog. Ez nyilvánvaló, hisz
engem keres. De vajon hol lakik?
– Az öccse lakása sincs messze, de nem láttam jelét annak, hogy ott bárki
is lakna.
A tekintetem Moses arcát fürkészi.
 – Nem lehet, hogy ott lakik, csak feltakarít maga után? Moses szinte
egyből a fejét rázza.
– Túl veszélyes lenne. Ha tényleg olyan jó a rejtőzésben, és tudja, hogy
Ricardo holtteste a rendőrök kezében van, nem fogja megkockáztatni, hogy
rájöjjenek, ki is ő, és felkeressék. Én egy hotelre tippelnék, a piros lámpa
közelében. Ahol nincs nagy felhajtás.
– Kár, hogy a zsaruk ezt nem rakták össze – motyogja Trey gépelés
közben. – Mit szólnátok még egy névtelen bejelentéshez?
Megvakarom a tarkóm, mert ez a tökéletes pillanat arra, hogy elmondjam
nekik.
– Most beszéltem Cavenderrel. Délre a kapitányságon kell lennem, hogy
megválaszoljak pár kérdést.
Az egész szoba elcsendesedik, Moses pedig felém fordul. Az állkapcsa
megfeszül.
– Nem mész!
– Mennem kell! Azt mondtam, hogy ott leszek. Moses elhátrál az
asztaltól, és odajön hozzám.
– Nem lehet, kicsikém. A világért sem. Hányszor mondtam már el?
– Nem lesz gond. Voltam már kihallgatáson.
– Nem – a hangneme nem tűr ellentmondást, de nem számít.
– Nem akarod, hogy lássam, mi történt Desireevel, és biztosíthatlak,
hogy én sem akarom látni, de el fogok menni – Treyre nézek egy pillanatra.
– Van valami, amit átadhatok a rendőrségnek, ami nem fog gyanúba
keverni, és ami segíthet nekik? Talán a hasznunkra válhatnak.
Morgást hallok Moses irányából, és amikor ránézek, izzó tekintettel néz
rám vissza.
– A francba, Mags! Nem kerülhetsz veszélybe! Ezért vagyunk itt. Hogy
ne mehessen a közeledbe, és ne tehesse veled azt, amit Desireevel tett. Nem
engedem, hogy elmenj a kapitányságra. Felejtsd el!
– Küldök vele egy ügyvédet – szólal meg egy mély hang mögülünk.
Mind megfordulunk. Mount áll az ajtóban.
– V majd odaviszi. Senki sem férkőzhet a közelébe. Moses haragosan
rázza a fejét.
– Tudom, hogy megszoktad, hogy te irányítasz, de ezt nem teheted.
– Ha Magnolia nem jelenik meg, Cavender le fogja vadászni. Ő nincs
lefizetve. Igaz, hogy egy igazi tuskó, de nem szarozik. Így is, úgy is
megtalálja. Akkor már jobb, ha megpróbálunk hasznot kicsikarni a
helyzetből.
Moses magához húz.
– Utálom ezt az egészet.
– Nem lesz gond. Megoldom – súgom, és amikor a szemébe nézek, még
mindig fortyog benne a düh.
Amikor végre rám néz, észreveszek valamit, amit addig még sosem
láttam rajta.
Félelmet.
 22. fejezet
Moses
Meg akarom fojtani Mountot, amiért egyetért Magnoliával, viszont
tudom, hogy elfogult vagyok, ami talán elhomályosítja a gondolataimat.
De ki hibáztathatna ezért? A nőmről van szó.
Nélküle töltöttem el az elmúlt tizenöt évet, most pedig kaptam egy
második esélyt, amit senki sem vehet el tőlem. Főleg nem egy nyomozó,
akit nem lehet megvenni.
Mivel kibaszott makacs vagyok, nem vagyok hajlandó szem elől
téveszteni Magnoliát. Ezért ülünk Julesszal a terepjáróban, szemben a
rendőrséggel, és nézzük, ahogy V ajtót nyit Magnoliának. Az ügyvéd
Magnolia után száll ki a Maybachból, V pedig az épület bejáratához kíséri
őket.
Aggódva nézem, ahogy eltűnnek a kapitányság bejáratában.
– Minden rendben lesz, főnök. Az a rohadék nem próbálkozna a
rendőrség előtt. Ha Antonio Reyes csak elvezet mellette, rögtön követni
fogjuk.
Leveszem a szemem az épületről, és elkezdem fürkészni az utcát, pedig
tudom, hogy nem fog eljönni. Annyira azért nem érzem magam
szerencsésnek.
Okos, és ezért kétszer olyan veszélyes. Jules próbál csevegni.
– Tudom, hogy talán nem ez a legmegfelelőbb pillanat, de amúgy hogy
mennek a dolgok Magnoliával?
Julesra nézek. Az életemet is rábíznám.
– Jól. Jobban, mind gondoltam volna. Tudod, ennek az egésznek az
ellenére.
A szeme sarka ráncolódik, ahogy mosolyog.
– Ezt akartam hallani. Azok után, amit átéltél, megérdemelsz egy olyan
nőt, aki megért.
Visszagondolok a tegnapi beszélgetésemre Magnoliával.
– Gyereket akar – mondom Julesnak rekedten. Bizarr megvitatni az ilyen
kérdéseket. Leginkább azért, mert még sosem kellett, de azért is, mert a
férfiak nem álmodoznak együtt csörgőkről és babaágyakról. Mégis itt
tartunk.
 Jules szemöldöke a hajvonalához ugrik.
– Azt a kurva! Ez hatalmas dolog, Moses – megpaskolja a vállamat.
– Ez igen! Jó neked.
– Tudom – és jobban is érezném magam, ha nem keringene felettem ez a
Reyes nevű szürke viharfelhő, ami besötétíti az egész világomat.
– Szerinted készen állsz rá? Habozás nélkül felelek.
– Még szép! Vele más. Működni fog. Ő érti az egészet, és engem is
megért. Mags nekem lett teremtve. Ha ő is annyira szeretne családot
alapítani, mint én, akkor minél előbb meg akarom adni neki. Egy gyönyörű
harcost fogok feleségül venni.
Jules a vállamra teszi a kezét.
– Ez így van – szünetet tart, közben mosolyogva rázza a fejét. – Amikor
először beavattál a tervedbe, és elmondtad, hogy visszajössz, azt hittem,
elment az eszed.
Elnevetem magam.
– Ez érthető.
– De haver – sóhajtja Jules, egyre szélesedő vigyorral –, még akkor sem
kételkedtem benned. Ha mondasz valamit, akkor meg is teszed. Ilyen ember
vagy. Bármit is tervezel a családalapítás után, tudd, hogy a része akarok
lenni.
Még nem került szóba a téma, de ha már itt tartunk, felteszem a kérdést.
– Nem akarsz visszavonulni?
– Túl fiatal vagyok hozzá. Nem tudnám, mihez kezdjek a
szabadidőmmel. Valószínűleg bajba keverednék. Miért? Te vissza akarsz?
Megvonom a vállam.
– Egyikünknek sem kell már dolgoznia.
Ha az életemben a sötétséget fénnyel helyettesítem, akkor biztos nem
fogom összesározni a jövőmet. Nehéz félig benne lenni egy veszélyes
játékban. Nem akarom kompromittálni a jövőnket Magnoliával vagy a
gyerekeinkkel. Hirtelen már nem akarok többé kockáztatni.
Pedig mást nem ismerek. Jules megérti a hallgatásom.
– Ne érts félre, teljesen megértem, ha ki akarsz szállni. De én nagyon
szeretem, amit csinálok. Nem tudom, hogy készen állok-e feladni. Te nem
unatkoznál? Te is feltöltődsz ettől, mint én. Ez már nem csak a pénzről szól.
Azokra az emberekre gondolok, akiknek segítettünk eltűnni. Akiket
megmentettünk. Mint ahogy Reyest és Ortizt, őket is megölték volna, ha
nem tűnnek el. Amikor keresettebbek lettünk, már meg tudtuk válogatni,
hogy kinek segítünk, és nem csak rossz emberekkel hozott össze a sors.
Voltak köztük kifejezetten jók is, akik csak kétségbe voltak esve.
– Még nem tudom, mit akarok csinálni – mondom őszintén Julesnak –,
de együtt fogunk dönteni róla. Te, én, Trey és Mags. Már ő is a csapat része.
– Részünkről rendben. Amúgy, ha maradtok a szakmában, biztos, hogy
Magnolia tudná emelni a színvonalat. Hihetetlen egy nő.
– Igen, tényleg az – motyogom, a rendőrség bejáratát nézve, és azt
kívánom, bárcsak láthatnám és hallhatnám, ami odabent folyik.
 23. fejezet
Magnolia
Mindent utálok a rendőrőrsökben. A ronda falakat, a koszos, olcsó
padlót, az égett kávé szagát, a vádló tekinteteket és az igazságtalanságot. De
a rendőrök csak egy elbaszott rendszer részei, ami nem védi elég jól a
rászorulókat.
Előregörnyedve és kényelmetlenül ülök a kihallgatószoba melletti
műanyag széken, Mount egyik ügyvédjével, Barton Fieldsszel az
oldalamon. Már az autóban várt, amikor beszálltam Mounték háza előtt.
Egy egyszerű kézfogással köszöntött, aztán elmondta, pontosan hogyan fog
zajlani a kihallgatásom.
Csakhogy az még el sem kezdődött. Megint megnézem a telefonomon az
időt.
– Negyed egy van. Szórakozik velem? Fields a velünk szemben lévő
tükörre néz.
– Nem. Csak bekeményített, mert maga nem úgy táncolt, ahogy ő fütyült
– követem a tekintetét, és rájövök, hogy szerinte figyelnek minket a tükör
mögül. – Ha még öt percig váratnak, elmegyünk.
Fields feltételezése igaz lehetett, mert 12:19-kor Cavender lép ki a szoba
ajtaján.
– Elnézést, hogy megvárakoztattam, Ms. Maison – odalép az asztalhoz,
és először Fieldsnek nyújt kezet, ami felbőszít.
– John Cavender nyomozó. Maga kicsoda?
– Ms. Maison jogi tanácsadója és képviselője, Barton Fields. Előre
szólok, hogy rövid kihallgatás lesz, mert Ms. Maisonnak nem áll
rendelkezésére olyan információ, amivel segíthetné a gyilkossággal
kapcsolatos nyomozást.
Cavender tekintete rám vándorol, ahogy kinyújtja felém a kezét.
Megrázom, pedig semmi kedvem hozzá.
– Ez igaz, Ms. Maison? Nem tud semmit Desiree Harding korai
elhalálozásáról? Vagy úgy is fogalmazhatnék, hogy hátborzongató
kivégzéséről.
A név hallatán belém szorulnak a szavak, de Fields szerencsére közbelép.
 – Hálásak lennénk, ha adna egy percet, nyomozó úr. Ms. Maisonnak
érthető módon nem könnyű feldolgozni ezt a hírt. Egy kis együttérzés még
senkinek sem ártott meg.
Ez az ügyvéd nem szarozik. Örülök, hogy mellettem áll.
– Persze. Csak nyugodtan. Egy üveg vizet? Esetleg egy kávét?
– Vizet, legyen szíves! – szipogom. A szememet égető könnyek
kezdenek kitörni. Megpróbálom visszapislogni őket, ahogy Cavender az
ajtó felé mutat.
Kinyitja, és rákiabál a legközelebbi ott dolgozóra.
– Vizet!
Fields felajánl egy zsebkendőt, én pedig elfogadom, és letörlöm a
könnyeket a szemem alól.
– Köszönöm.
– Jól ismerte Ms. Hardingot, igaz? – kérdi Cavender, és máris érzem,
hogy bíráskodik felettem. Valószínűleg már most elítél.
Akármit is gondol, ez nem színjáték. Tényleg felfal belülről a gyász. Ez
mind az én hibám.
Nem. Most nem gondolhatok erre. Nem fog segíteni. Inkább megtörlöm a
szemem, és Cavender szemébe nézek.
– Igen, ismertem. Ő vette meg tőlem a házat. Még törlesztett érte.
– Mikor járt utoljára a házban? Megrázom a fejem.
– Nem tudom. Legalább egy hónapja, ha nem régebben. Felír valamit a
kis jegyzettömbjébe.
– Mikor látta utoljára Ms. Hardingot?
Az emlékeim időrendje zavaros. Az egész elmúlt hét egy nagy katyvasz.
– Pár napja.
A kibaszott tollát nyomkodja. Klikk. Klakk. Klikk. Klakk.
– Hol?
Egy pillanatnyi szünetet tartok, mielőtt válaszolok, de arra jutok, hogy
nem veszíthetek semmit azzal, hogy elmondom az igazságot.
– Egy privát klubban.
Cavender bólint, és szerintem pontosan tudja, hogy melyik klubról
beszélek. Meg se kért, hogy tisztázzam.
– Jelezte, hogy bajban van, vagy hogy aggódik a biztonsága miatt?
Megrázom a fejem. Desiree nem volt veszélyben. Nem félt.
Semmi köze nem volt ahhoz, ami vele történt. Egy elmebeteg rohadék
nem tudott eljutni hozzám. Ennyi az egész. Ez nem igazság. A bűntudat
szögesdrótként tekeredik a tüdőm köré, Cavender következő kérdésétől
pedig csak jobban megszorul.
– Van elképzelése arról, hogy ki akarhatott ártani neki? Vagy hogy ki
ölhette meg?
Gyilkos tekintetet meresztek Cavenderre.
– Ha lenne egy név, amit megadhatnék, akkor örömmel megadnám. De
kérem, higgyen nekem, amikor azt mondom, nincsen. Sőt. Amíg velem
vesztegeti az idejét, a gyilkos talán elmenekül. Azt szeretné? Azt szeretné,
hogy büntetlenül megússza a tettes? – a végére megemelem a hangom a
túlcsorduló érzelmeim miatt.
– Szóval, nincsenek ötletei? Semmi?
Majdnem felsóhajtok megkönnyebbülésemben, amiért nem állt le az
előző válaszomnál.
Fields ekkor közbelép.
– Ahogy Ms. Maison mondta, ha tudna, segítene. Vannak még kérdései,
amik segíthetik a nyomozást? Ha nincsenek, Ms. Maisonnak dolga van.
Cavender bosszúsan az ügyvédre néz, mielőtt visszaszegezi rám a
tekintetét.
– Sok minden történt mostanság, Ms. Maison. Valakit meggyilkolnak a
lakása épületében, erre másnap elköltözik. Aztán valaki betör a lakásba,
ahová vérrel felírták, hogy maga következik. Egyébként a vérben található
DNS egyezik egy másik gyilkossági ügyben talált DNS-sel.
Összerezzenek a székben, ahogy eszembe jut Laura Brandon. Elvágták a
torkát, amikor betörtek a lakásomba. Moses és a srácok elmondták, hogy
szerintük mi történt vele.
– Melyik gyilkossági ügyben? – kérdem Cavendert, a hülyét játszva.
– Attól tartok, nem oszthatok meg több információt. Kivéve persze, ha
azt gondolja, köze lehet a harmadik holttesthez.
Próbálkozz csak, nem fogok bedőlni.
– Ms. Maison nem tud több információval szolgálni, nyomozó úr. Egy
sikeres és teljesen legális vállalkozást futtat. Biztosan ön is megérti, hogy
nagyon értékes az ideje. Ennek ellenére beleegyezett, hogy eljön magával
beszélgetni. Ha nincs több releváns kérdése, akkor elindulunk, hogy Ms.
Maison visszatérjen a munkájához – mondja Fields nagyon illedelmesen,
annak ellenére, hogy gyakorlatilag elküldte a picsába.
– Még egy lenne – mondja a nyomozó, és közben egy borítékba nyúl.
Kihúz belőle egy átlátszó tasakot, olyat, amibe a bűnjeleket szokták tenni,
és az asztalra dobja.
– Nem ismerős?
Egy kés van benne, rajta Desiree vére. Hátrahőkölök, ahogy a csomag
elém siklik.
– Ez teljesen felesleges volt, nyomozó úr – mondja Fields
szemrehányóan.
De szükségtelen. Pontosan tudom, mire megy ki a játszma.
– Ezzel… ezzel ölték meg Desireet? – kérdem, valódi rémülettel a
hangomban.
– Ez csak az egyik gyilkos fegyver. Az egyetlen, amit találtunk.
Miért, látta már?
Megrázom a fejem, mert nem tudom hazugságra bírni a hangom. Láttam
már a kést. Én adtam Desireenek, hogy megvédje magát.
Pontos másolata annak, amivel megöltem Ortizt a liftben.
 24. fejezet
Moses
Amint a Maybach visszaindul Mountékhoz, utána akarok hajtani, de nem
tehetem.
Másik útvonalon kell mennünk, és oda-vissza kanyarognunk a városban,
hogy messziről tudjuk figyelni őket, hátha valaki rájuk tapad. Valaki, akit
meg akarok ölni, mert miatta kellett a nőmnek a rendőrségre mennie.
Antonio Reyes bűnhődni fog. Saját kezűleg fogom megölni. Minden
csepp Magnoliába ültetett félelemért fizetni fog. Senki sem teheti ezt a
nőmmel.
Amikor egy fél órával később Mountékhoz érünk, Jules és én gyorsan
kipattanunk a kocsiból. V ekkor lép ki a garázsból. Úgy látszik, várt ránk. A
kezébe nyomom a kulcsot, de csak egy dolog jár a fejemben.
– Hol van?
A garázs felé int, amin kihajtottunk a rendőrségre menet.
A saját két szememmel akarom látni, hogy jól van, úgyhogy átrohanok a
garázson, és feltépem a házba vezető ajtót. A folyosók sokasága mindig
olyan, mint egy labirintus. Csak három téves kanyar után találok vissza a
lakosztályunkhoz.
– Mags? – kiáltom, ahogy belököm az ajtót. – Itt vagy, kicsikém?
– Itt vagyok.
A hangja rekedt, és ahogy belépek, megdermedek. Magnolia a földön ül,
átkarolva felhúzott térdeit.
Odasietek hozzá, leülök mellé a szőnyegre, és átölelem.
– Mi a baj? Jól vagy?
Az egész teste remeg, ahogy megrázza a fejét.
– Próbálom összeszedni magam…, csak…
– Mi történt? – kérdem, és azt kívánom, bárcsak megfojthatnám
Cavendert, amiért Magnolia ilyen állapotba került. Elnyomom a haragomat,
mert most az a legfontosabb, hogy megnyugtassam.
– A gyilkos fegyver… – még egyszer átfut rajta a hidegrázás, miközben
keresi a szavakat.
A gyilkos fegyver említésére felidézek egy képet, amit nem akarok látni.
Még mindig érzem a száraz vér szagát, amit a szobában éreztem, ahol
Desiree élettelen testére bukkantam. Kikergetem a fejemből a képet, és
Magnoliára irányítom a figyelmemet.
– Semmi baj, kicsikém. Minden rendben lesz. Akármit is mondott vagy
mutatott a nyomozó, nem tud bántani, hisz itt vagy velem. Vigyázok rád.
Nem fogom hagyni, hogy bárki ártson neked.
Rám emeli a tekintetét, és a bent tartott könnyektől még fényesebb a
whiskeyszínű szeme.
– Desiree pengéjét használta. Én adtam neki azt a pengét. A bűntudat,
amit érezhet, engem is majdnem összenyom.
– Baszki…, sajnálom. Megrázza a fejét.
– Nem, nem érted. Van egy pont ugyanolyan késem. Azzal öltem meg a
fickót a liftben. Szerinted tudta? Ezért tette vele, amit tett? – kérdi Magnolia
szipogva, én pedig megszorítom.
– Ó, kicsikém! Picsába! Nem. Nem tudhatta. A rendőrség semmit sem
hozott nyilvánosságra a testvére haláláról.
– Biztos?
– Teljesen biztos. Szerintem csak meglátta, és úgy döntött, hogy azt
használja. Nem tudhatta.
Magnolia visszapislogja a szemében gyülekező könnyeket, én pedig meg
akarom ölni azokat a barmokat, akik miatt ott vannak. Mindegyiket. Reyest,
Ortizt és Cavendert. Egy erős és talpraesett nőt a földön kuporogva látni…
Összetöri a szívemet. Ekkor kiböki még egy gondolatát.
– De nem fogják azt gondolni, hogy ugyanaz az ember ölte meg
mindkettejüket?
Basszameg! Ezt nem raktam össze.
– Hé, hé… Nem. Emiatt ne aggódj. Nem te ölted meg Desireet, és ezt a
rendőrök is tudják. Amit vele tettek, az nem lehet egy nő műve. Ezt tudniuk
kell. Maximum azt gondolhatják, hogy aki megölte Desireet, az ölte meg
Ricardót is.
Szaporán pislog.
– Biztos? Bólintok.
– Száz százalék.
De ahogy ezt kimondom, eszembe jut egy lehetőség. Mi van, ha
megpróbálják összekötni a két gyilkosságot? Mi van, ha ellustulnak, és
Magnoliára fogják?
– Hol van a késed? – kérdem.
– Miért?
 – Mert meg kell szabadulnunk tőle. Kidobjuk a bizonyítékot, hogy ne
kelljen aggódnunk miatta.
– Nem tudom, én miért nem tettem ezt – mondja a vállamnak ütve a fejét.
– Nem lehetek ilyen hülye! Miért nem szabadultam meg tőle?
Arra gondolok, ahogy megtaláltam a liftes eset után, miközben épp a
saját sebét varrta össze.
– Elfoglalt voltál. De ha elmondod, hol van, eltüntetem. Jó vagyok az
ilyesmiben.
A Negyedben van, a házamban, a gardróbomban lévő széfben. Teljesen
tiszta. Nincs rajta ujjlenyomat vagy vér. Ki akartam dobni, de…
– Ne aggódj! Elintézem. Most viszont kelj fel, és zuhanyozz le! Jobban
fogod magad érezni, ha lemosod magadról a rendőrség mocskát.
Felállok, és felhúzom magammal.
– Köszönöm – súgja.
A sötét haját bámulom, és adok egy csókot a feje búbjára.
– Nincs mit megköszönnöd.
– De igen – mondja elcsukló hangon. – Nem tudom, mit csinálnék most
nélküled. Egyedül állnék szemben mindennel, mert nem tudok segítséget
kérni. Nagyon örülök, hogy nem egyedül vagyok.
– Soha többé nem leszel egyedül, kicsikém. Mindent együtt fogunk
csinálni. Egy csapat vagyunk, és mindenemmel kiállok érted. Túl sokat
vártam a második esélyemre ahhoz, hogy ne kincsként bánjak vele.
A mellkasomnak dönti az arcát, és egy ideig csak némán állunk.
Amikor hátralép, letörlök egy könnycseppet az arcáról.
– Hogyan tovább? – kérdi.
– Megnézem, mire jutott Trey. Ha talált egy címet, akkor összeállítunk
egy tervet. Elegem van abból, hogy mindig előttünk jár egy lépéssel. Ideje
utolérni.
 25. fejezet
Magnolia
Miután lezuhanyozom, Moses elindul Treyhez. Én a szobában maradok,
a véres penge képével az agyamban.
Amikor megszárad a hajam, kivánszorgok a nappaliba, de fogalmam
sincs, hogy mihez kezdjek. A lányaim távol vannak, a vállalkozásom
szünetel, így nincs sok tennivalóm. Nem is emlékszem, mikor volt utoljára
ennyi szabadidőm. A folyamatos munka, amit megszoktam, most egy
seggfej miatt szünetel.
Elsétálok a sakktábla mellett, és megsimítom az egyik bábut. Más nők
talán azon tűnődnének, milyen lenne az életük, ha Mosesszel mentek volna,
vagy ha Moses velük maradt volna, de én nem fecsérlem erre az időm.
Nincs visszaút.
Egy esélyt kapsz arra, hogy döntést hozz, aztán annak a döntésnek a
következményeivel kell élned.
De az, amit korábban mondtam Mosesnek, szívből jött. Tényleg nem
tudom, mihez kezdenék most nélküle. Tudom, hogy erős vagyok, de elég
értelmes vagyok ahhoz, hogy tudjam, hogy sokkal rosszabbul is elsülhettek
volna a dolgok, ha Moses csak egy-két nappal később jön vissza.
Kopogás vonja el a figyelmem a gondolataimtól. Hálás vagyok, mert a
melankólia nem az én műfajom.
Átszelem a szobát, és kinyitom az ajtót, ami mögött Keira áll. A
tekintetéből együttérzés árad.
– Jól vagy?
Megvonom a vállam, miközben válaszolok.
– Voltam már jobban.
Keira a vállam köré fonja a karjait, és erősen átölel, én pedig szívesen
fogadom a vigaszt, amit nyújt. Most minden megkönnyebbülés jól jön.
– Borzasztó, hogy ezen kell keresztülmenned.
– Tényleg az – átölelem, még mielőtt hátralép.
– Szóval… hogyan tovább?
Veszek egy mély levegőt, és lassan kifújom.
– Gőzöm sincs. Azt sem tudom, most mihez kezdjek. Még sosem voltam
ilyen helyzetben.
 Bánatosan rám mosolyog.
– A bezártság nem jó móka. Hidd el, nagyon jól tudom.
A legjobb barátnőm férjére gondolok, és arra, hogyan jöttek össze.
Remélem, helyesen cselekedtem.
Keira biztos leolvasott valamit az arcomról, mert elkomolyodik a
tekintete.
– A világért sem adnám azt, amim van, szóval felejtsd el, amit gondolsz.
– Gondolatolvasó lettél, Ke-ke?
– Ha rólad van szó, néha megy – feleli a szemét forgatva. – Igazából
azért jöttem, hogy kérjek tőled egy szívességet.
– Hallgatlak – mondom habozás nélkül. Nincs semmi, amit ne tennék
meg Keiráért. Ez az egyszerű igazság.
– Rory bébiszittere nem ér rá ma este, Lachlannek és nekem pedig…
– Igen – válaszolom, még mielőtt befejezhetné a mondandóját. –
Bármikor szívesen vigyázok a kislányodra.
Egy pillanatra ráharap az ajkára.
– Biztos?
– Persze. Csak szólj, amikor kellek! Oldalra dönti a fejét és grimaszol.
– És mi lesz Mosesszel? Szerinted ő is szívesen bébiszitterkedne?
Visszagondolok arra, amikor azt mondtam neki, hogy gyereket akarok, és
felcsillant a szeme.
– Nem lesz gond. Legalább gyakorol. Keira szeme majd kiugrik a
helyéről.
– Úristen! Terhes vagy?
A hangos kacajom oka kizárólag a legjobb barátnőm meglepett arca.
– Nem. Vagyis, még nem. De szerintem az lesz a következő lépés.
Keira megint megszorongat, ezúttal fojtogató hínárként tekerednek
körém a karjai.
– Ez a legjobb hír, amit egész évben hallottam! Annyira örülök, Mags!
Viszonzom az ölelést, és érzem a belőle áradó szeretetet. Keira nagyon
különleges, és túl jó hozzám.
– Köszönöm. Ez jólesik.
Amikor elenged, csillogó szemmel néz rám.
– Mindig is arra vágytam, hogy boldog legyél – mondja, én pedig hiszek
neki.
– Dolgozom rajta, Ke-ke. Ígérem. Most először magamnak is hiszek.
Keira zsebében megrezzen a telefon.
 – A francba! Egy konferencián kellene lennem. Nemsokára visszajövök.
Köszönöm, hogy vigyázol Roryra.
– Érted bármit. Ezt te is tudod.
Dob egy csókot, majd kihátrál a szobából, magamra hagyva a
gondolataimmal.
***
Amikor egy órával később Moses visszatér, a frusztráció az első dolog,
amit észreveszek rajta.
– Kicsikém?
– Itt vagyok – kiáltom az üres kandalló előtti székből. Amikor meglát,
rögtön megnyugszik.
– Nem vettelek észre. Jól vagy? Felállok, amikor felém indul.
– Te jól vagy? Láttam az arcodat, amikor bejöttél. Trey nem talált címet,
igaz?
A mosoly, amit Moses az arcára erőltetett, elillan, ahogy megrázza a
fejét.
– Nem. Ez a rohadék még Trey trükkjei elől is képes elbújni.
– Történt már ilyen?
– Általában mi töröljük az információkat, ezért tudjuk, hogy mit lehet
könnyen elfelejteni. Hogy hol érdemes keresgélni. De ez a fickó okosabb az
átlagnál.
Moses megvakarja a tarkóját, én pedig odalépek hozzá, és a mellkasára
teszem a tenyerem.
Megpróbálom viszonozni, amit tőle kapok. Megpróbálom vigasztalni,
nyugtatni.
– Mi van Mounttal? Az ő részéről nincsenek fejlemények?
Moses átkarol, és magához szorít, mintha attól félne, hogy elmegyek.
Ezzel nincs bajom, főleg, hogy nem tervezek sehová menni. Nincs
szükségem nélküle töltött időre. Már nincs.
– Még semmi, de a város minden zegzugában vannak szemei.
– Meg fogjuk találni – mondom meggyőződéssel. – Bűnhődni fog a
tetteiért.
Moses lehajol, hogy adjon egy csókot a homlokomra.
– Igazad van. Trey addig nem fogja abbahagyni a kutatást, én meg… –
elhallgat, és ekkor jövök rá, hogy épp annyira nem tud mit kezdeni a
tétlenséggel, mint én.
 – Ma este Roryra vigyázunk – töröm meg a csendet. Moses felkapja a
fejét, és rám néz.
– Hogy mi? Nem sok tapasztalatom van ilyen téren.
– Akkor most megtanulunk ezt-azt – egy kis nyugalmat érzek, amikor
hozzáteszem: – Együtt.
 26. fejezet
Moses
– Ha bármi történik vele a felügyeleted alatt, megöllek – Mount hangja
nyugodt és egyenletes, de abból kiindulva, ahogy az anyja nyakába
kapaszkodó, vörösesbarna hajú kislányra néz, minden szavát teljesen
komolyan gondolja.
– Értem én, ő a mindened – mondom. Ha bárki bántani akarná, rajtam és
Magnolián kellene átgázolnia ahhoz, hogy Rory közelébe férkőzzön.
Mount rám szegezi a sötét tekintetét.
– Nem érted. Nem is fogod, amíg nem tartod a kezedben a saját
gyerekedet.
Igaza van, szóval nem kötekedem.
– Semmi baja nem lesz. A szavamat adom. Mount feszült arccal méreget,
de végül bólint.
– Három óra múlva érünk vissza. V ott lesz minden ajtó előtt, ami mögött
ti vagytok.
Nem lehet könnyű egy magamfajta emberre bíznia az egész világát, így
nem vonom kérdőre.
– Rendben.
– Befejezted végre a fenyegetőzést? Ha nem vetted volna észre, épp
szívességet tesznek nekünk – jegyzi meg Mount felesége, ahogy odalép
mellé.
A férfi egész teste ellazul, amint Keira köré csúsztatja a karját.
Mount óvatosan kiveszi a kislányt az anyja kezéből.
Nagyon remélem, hogy senki sem látja meg azt a sebezhetőséget, amit én
látok, mert akkor tudnák, hogy New Orleans alvilágának a királyát a
lányával vagy a feleségével könnyűszerrel sakkban lehetne tartani.
Megőrülne nélkülük.
– Csak ismertetem Mosesszel a helyzetet.
– Pár óra múlva itthon leszünk. Addig is minden rendben lesz – Keira
rám néz. – Köszönöm, Moses. Nagyon hálásak vagyunk, és kérlek, ne vedd
komolyan Lachlan fenyegetéseit!
Mount tiltakozva a feleségére mered.
– Ne nézz rám ilyen mogorván! Ismerlek, nem emlékszel?
 Ekkor megemeli az állát, és megint a szemembe néz, ahogy Magnolia
mellém áll.
Rory az apja kulcscsontjának nyomja a fejét, ő pedig csókokkal árasztja
el a kócos fejét. Nem használom gyakran ezt a szót, de egész aranyosak.
– Ideje Mags nénivel játszani, kincsem – mondja Mount Rorynak, aki
hátrahúzza a fejét, és Magnolia felé nyújtja kalimpáló kezeit.
– Így van, drágám. Menjünk, játsszunk a kockáiddal – a nőm hangja
selymes és kedves, ahogy a babához beszél, majd a szülőkre néz. – Mind a
tizenkilencmillióval.
Egyből látszik rajtuk, hogy tudják, mennyire elkényeztetik a gyereket, de
nem szégyellik.
Ahogy Magnolia átveszi a kicsit, felvillan előttem egy kép. Egy látomás
a saját gyermekünkről, és arról, hogy milyen szép lesz az életünk, ha nem
pazaroljuk az időt. Hagytunk elveszni tizenöt közös évet, úgyhogy
megtanultuk a leckénket.
Kinyújtom a kezemet, hogy megrázzam Mountét.
– Érezzétek jól magatokat! – Keirára pillantok. – Mindenről gondoskodni
fogunk.
Keira megölel, és ha akarnám, sem tudnám nem észrevenni Mount
arckifejezését, amikor a felesége hozzám ér.
– Köszönöm, hogy ott vagy Magsnek. Szüksége van rád. És ezt is
köszönöm.
– Örömmel – felelem, ahogy hátralép, és meglep, hogy még mindig két
ép térddel rendelkezem.
Mount, te kis érzelgős, gondolom mosolyogva. Mondom én…
***
– Hogy a fenébe mozog ilyen gyorsan? – megperdülök, hogy elkapjam a
futkározó Roryt. Mindkét kezében van egy kocka, amikkel ügyetlenül
hadonászik. Rettegek a gondolattól, hogy arcra esik a szőnyegen. – Hé,
lassíts! Hová sietsz ennyire?
Magnolia nevetése összefolyik Roryéval, ahogy odalép mellé, hogy
felvegye.
– Aurora kiskirálylánynak rengeteg dolga van, igaz?
Rory csicsergésbe kezd, ami érthetetlen azok számára, akik nem vele
töltik minden idejüket. Néhány szót kihallok belőle, de fogalmam sincs,
miről beszél. Nem mintha ez zavarná.
 Magnolia fülig érő mosollyal nézi, ahogy Rory összeüti a kockákat.
– Nézzük meg, hogy a helyükre tudod-e rakni őket. Mit szólsz?
Magnolia egy asztalhoz viszi a csacsogó kislányt, ami tele van
formabedobó játékokkal. Rory pontosan tudja, mit tegyen, így hát beleteszi
a kockákat a kivágott lyukakba. Megkerüli az asztalt, megpörget egy
kereket, és felvesz még két kockát, de ezeket már nem rakja a helyükre.
Nem. Ezek egyenesen a szájába mennek.
Feszülten Magnoliára nézek.
– Ezt csinálhatja?
– Nem fog megfulladni, Mount pedig nem fog megölni minket, ha ezen
tűnődsz – mondja szórakozottan.
– Biztos? Mert szerintem komolyan gondolta, amit mondott. Nem is
hibáztatnám miatta.
Magnolia ragyog, ahogy leguggolok mellé és Rory mellé a földre.
– Te is pont ilyen leszel a mi gyerekünkkel – mondja.
– Ebben kurvá… Baszki! Nagyon igazad van. Magnolia örömteli kacaja
betölti a szobát.
– Nem gond, Moby. Tőled sem fogja eltanulni a trágár beszédet, ha a
szüleitől nem sikerült. Legalábbis Keira szerint.
A nyáladzó, mosolygó Rory megfordul, és nekem nyom egy kockát.
– Te! – parancsolja, úgyhogy elveszem tőle, és bele sem gondolok, hogy
a szájában volt.
A négyzet alakú lyukra mutatok.
– Tegyem be ide?
Megemeli a hegyes állát, amit az anyjától örökölt, és lassan bólint.
– Te!
– Oké.
Belecsúsztatom a kockát a lyukba, Rory pedig izgatottan sikkant és
tapsol, majd odasiet hozzám, és a karjaimba veti magát.
Ahogy nekem ütközik a pici teste, megfogom, nehogy elessen. A
szemembe néz, és rám kiált.
– Mo! Mo! Fel! Fel!
Elolvadok. Nem tudom máshogy leírni az érzést. Most már teljesen
megértem Mount fenyegetéseit.
 27. fejezet
Magnolia
Moses lefagyva néz Roryra, aki tapsol, és azt követeli, hogy vegye fel.
Látom Moses arcán, hogy el van bűvölve. Egyértelműen nem gondolta
volna, hogy ilyen gyorsan a szívébe férkőzik majd egy gyerek.
Csak azért ismerem fel ezt a tekintetet, mert én is voltam ugyanilyen
helyzetben. Akkor értettem meg igazán, hogy mennyire szeretnék gyereket
vállalni, amikor láttam Keirát átmenni a folyamaton. Rory persze az én
szívem kulcsát is ellopta.
Moses óvatosan felveszi a kislányt, ő pedig boldogan sikoltozik. A
mosoly az arcán imádni való.
Aztán, mintha direkt így időzítette volna, lehányja Mosest. Lassított
felvételben. Sosem gondoltam volna, hogy egy ilyen apró gyerekből ennyi
hányás tud kilőni.
– Bassz…us…kulcs! – kiált fel Moses, mire V beront az ajtón, pisztollyal
a kezében. Hirtelen megáll, amikor meglátja, mi történt, és egyből hátrálni
kezd, összepréselt ajkakkal próbálva magában tartani a nevetést.
– Kérlek, szólj egy takarítónak! – mondom neki, és eltakarom a szám,
elfedve a kacajomat.
Moses hatalmas szemekkel néz rám.
– Hányás van a fülemben, igaz? – kérdi, ahogy lecsöpög az arcán.
– Igen. Elveszem Roryt, te fogj egy törülközőt, és menj vissza a
lakosztályunkba lezuhanyozni. Én addig itt maradok vele.
Moses átadja az imádni való hányógépet, és a fürdőszobába indul egy
törülközőért. Én Roryval a karomban követem.
– Mit ettél, angyalom?
Az aranyos, sajátos kis nyelvén válaszol, amiből nem hallok ki semmi
olyat, ami egy ekkora hányáshoz vezethetett volna.
Moses letörli az arcát, és valahogy nem hányja el magát, amikor a
tükörbe néz, és meglátja, hogy mennyire be van terítve.
– Jézusom! Ez hogy lehetséges egyáltalán? – kérdi suttogva, ahogy vizet
eresztek a kádban lévő babakádba.
– Üdv a babák csodálatos világában! Még mindig akarsz egyet?
 Amint elhagyja a kérdés a számat, félni kezdek a választól. Én még
ezután a kis incidens után is nagyon szeretnék egy gyereket. Nem tudom,
mihez kezdek, ha Moses az első nehézség láttán feladja.
De ahogy ott áll egy rózsaszín fürdőszobában, hányással a pólóján és a
fülében, rám mosolyog.
– Még szép, kicsikém.
Melegség önti el a testem, a szívem pedig majd felrobban.
– De legközelebb te veszed fel! – mondja.
A kacajom kikergeti Mosest a szobából, de még sosem voltam ennyire
boldog.
***
Amikor Mount és Keira visszatér, Mount besiet a lánya szobájába. Szó
nélkül elsétál mellettünk, ahogy csendben kártyázunk, és odalép a
babaágyban alvó kis csöppséghez. Csak akkor nyugszik meg, amikor
hozzáér.
Mount ugyan egy kegyetlen bűnöző, de kétségkívül jobban szereti a
lányát, mint magát az életet. Kifejezetten felüdítő látni.
Keira megölel minket, és az ajtó felé int, hogy beszélhessünk a kicsi
felébresztése nélkül. Amint kilépünk a folyosóra, becsukja az ajtót.
– Ha hagyom, egész este nézni fogja, ahogy alszik – mondja a fejét
ingatva, és mosolyog. – Na, hogy ment?
A legjobb barátnőm rám, Mosesre, majd megint rám néz.
– Remekül – válaszolom. Aztán a frissen zuhanyozott Mosesre
vigyorgok. – Rorynak egy kicsit kavargott a gyomra, és lehányta Mosest, de
utána teljesen jól volt. Többször is leellenőriztem, de nem lázas.
Keira zöld szeme majd kiugrik a fejéből, ahogy Moses hatalmas termetét
tanulmányozza.
– Jaj, ne…, Rory baromi messzire képes rókázni, tudom…
Moses elneveti magát, ahogy Mount csendben becsukja a gyerekszoba
ajtaját, és csatlakozik hozzánk az előtérben.
– Mi történt? – kérdezi türelmetlenül.
Keira gyorsan beavatja, mire Mount megdermed.
– Iderendelem az orvost, hogy nézze meg. Egyből fel kellett volna
hívnotok – mondja neheztelve.
Keira a karjára teszi a kezét.
 – Nem lázas. Semmi baja. Ahogy azt mindig elmondja az orvos, amikor
ilyenekkel zaklatod. A kisgyerekek néha hánynak, Lachlan.
Mount továbbra is haragosnak tűnik.
– Nem akarok kockáztatni.
– Szó sincs róla – mondja Keira. – Adok neki egy puszit, és ha úgy
érzem, bármi baja van, felhívjuk az orvost. Rendben?
– Rendben – motyogja Mount.
Ugyan könyörtelen egy alak, de az a kislány szerencsés, hogy ilyen apja
van, gondolom, ahogy Keira eltűnik az ajtó mögött.
Mount kifaggatja Mosest minden Roryval töltött percéről, amíg Keira a
szobában van.
– Teljesen jól van. Feküdjetek le aludni. Köszönjük a segítséget – Keira
odalép hozzám, és átölel. – Köszönöm. Tényleg.
Biztos vagyok benne, hogy Mount legszívesebben elrángatná a feleségét,
amikor Mosest is megöleli, de sikeresen megfékezi magát.
Miután jó éjszakát kívánunk, Moses és én kézen fogva sétálunk az
átmeneti lakosztályunkba.
Amikor megérkezünk, leveszem a pólómat.
– Most én zuhanyozom.
Moses hátulról odalép hozzám, és a nagy kezével masszírozni kezdi a
vállamban lévő csomókat. Úgy látszik, ez az új norma, de elolvadok az
érintésétől.
– Nagyon jó érzés – súgom, ahogy lassan oldalra döntöm a fejemet.
Amikor már szinte remegek a keze alatt, utoljára megszorít, és ad egy
csókot a nyakam hátuljára.
– Zuhanyozz le! Én addig felállítom a bábukat, ha benne vagy egy
játszmában.
Megfordulok a karjaiban, és a teste melegségébe dőlök. – Veled mindig
benne vagyok.
Tíz perccel később egy szál törülközőben kilépek a fürdőszobából.
Moses épp két pohár whiskey-t visz az asztalhoz.
Élénkzöld tekintetét a melleim közti törölközőcsomóra szegezi, és éhes
farkas módjára megnyalja az ajkát.
– Most, hogy jobban belegondolok, szerintem sztriptízsakkozhatnánk. És
mivel sokkal jobb vagy nálam, úgy lenne igazságos, ha rajtad csak ez lenne.
A vállamon ücsörgő kisördög felelős a válaszomért.
– Amikor ledobom a törülközőt, veszítek, vagy folytathatom a játékot?
 A szemében megcsillan a szenvedély, és mintha izzana benne az arany.
– Jobban teszed, ha folytatod. Feszegetem a húrt, de nem félek.
– Szerinted bírni fogod?
– Persze. Bármit kibírok – mocorog egy kicsit, mintha hirtelen
kényelmetlenné vált volna a nadrágja.
Odasétálok az asztalhoz, és felveszem az egyik poharat, mielőtt oldalt
választok.
– Akkor hát, kezdődjön a játszma!
 28. fejezet
Moses
Ki tudja, talán teljesen elment az eszem, de nem érdekel. Semmi sem
érdekel, amikor a nőm mellét bámulom, ahogy ő épp a következő lépését
fontolgatja. Már csak zokniban és alsónadrágban vagyok, de nem számít.
Ebben a játékban senki sem veszít. Főleg nem én, aki egy meztelen,
mosolygó Magnoliával szemben ül.
Az élet néha gyönyörű.
Amikor leüti még egy bábumat, fülig érő vigyorral rám kacsint.
– Vetkőzz, Moby!
– Örömmel – leveszem az egyik zoknim, és az asztal melletti kupacra
dobom.
– Bevallod végre, hogy balul sült el a terved? – kérdi Magnolia. – Nem
tudsz játszani, ha a mellemet bámulod.
Megrázom a fejem.
– Hogy balul sült el? Attól függ, hogy szerinted mi nekem itt a győzelem.
Mert nekem úgy tűnik, hogy ez az egyik legjobb ötlet, amivel valaha
előálltam.
A mélyről jövő nevetésétől pattog a melle, én pedig véletlenszerűen
lépek egy bábuval, de rá se nézek a táblára.
– Nem is próbálkozol – mondja nevetve. – A paraszt nem is tud úgy
lépni.
Felállok, megkerülöm az asztalt, és felkapom Magnoliát.
– Akkor szerintem eldőlt, hogy ki nyerte a meccset, de az estét én fogom
megnyerni.
Kicipelem a nappaliból a gyengén megvilágított hálószobába.
Berúgom magam mögött az ajtót, és az ágyhoz lépek.
– Tényleg győzelemként tekintesz a ma estére? Még a babahányás után
is?
Derűsnek hangzik, de észreveszem a hangjában az aggodalmat. Attól fél,
hogy meggondolom magam a gyerekvállalással kapcsolatban, a mai epizód
után. Hatalmasat téved.
– Kicsikém, nincs annál nagyobb megtiszteltetés, mint hogy feleségül
vehetlek, és teherbe ejthetlek. Nem gondoltam meg magam az első bukkanó
láttán. A gyerekek zűrösek, de tudom, hogy ha együtt vagyunk, nem lehet
baj.
Magnolia arca ellágyul.
– Komolyan?
Lehajtom a fejem, és a homlokomat az övéhez érintem.
– Persze. És ha lányunk lesz, imádkozhatsz, mert akkor ilyen kigyúrt
maradok, hogy egyetlen fiú se merjen ránézni. Kénytelen leszek pólókat
nyomtatni a saját képemmel „Ő az apukám” felirattal, hogy tudják, kivel
van dolguk, ha a közelébe merészkednek.
Magnolia kuncogása váratlan, de jó érzésekkel tölt el. Boldogsággal.
Reménnyel. Békességgel.
– Őrült vagy, Moby. Remélem, hogy lesz legalább egy lányunk, mert ezt
látnom kell – egy ideig csendben marad, majd komoly arccal rám néz. –
Szeretlek.
Egy pillanatra megáll körülöttem minden, és tudom, hogy ezt a nőm is
érzi. A karjai megszorulnak a vállam körül, én pedig hagyom, hogy
csengjen a fülemben a szó. Szeretlek. Szeretlek.
Szeretlek.
Olyan sokat vártam, hogy halljam ezt a szót. Tíz másodpercbe telik, mire
összeszedem a gondolataim. A mellkasomhoz szorítom Magnoliát.
– Én is téged, kicsikém. De még mennyire! Korábban vissza kellett volna
jönnöm…
Magnolia a fejét rázva elcsendesít.
– Ne foglalkozzunk a múlttal. Legyünk a jelenben, és nézzünk előre!
– Nem tudom, mit tettem, hogy megérdemeljelek – súgom a fülébe.
– Mit számít? A lényeg, hogy itt vagy velem. Megemelem a fejem.
– Igazad van. De térjünk vissza a babacsináláshoz. Úgy hallottam,
nagyon sokat kell gyakorolni, hogy működjön.
Leteszem az ágyra, és az este további részében egyikünk sem mond
semmit, amit rajtunk kívül bárki érthetne. Amikor a nőmet átkarolva
elalszom, biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz.
Nem tudom, mit kell tennünk, hogy eljussunk a napos oldalra, de senki
sem veheti el tőlem az édent, amit találtam.
Harcolni fogok érte. Értünk.
A jövőnkért.
Ha esik, ha fúj, sosem fogom elengedni.
 29. fejezet
Magnolia
Még két nap telt el Mountéknál, és nem jutottunk előrébb. Kezdek azon
tűnődni, hogy Trey tényleg olyan ügyes-e, mint amilyennek Moses mondja.
Az biztos, hogy ezt a kérdést nem fogom feltenni. Főleg, hogy a seggfej, aki
a vesztemet akarja, kitöröltetett magáról mindent, és tisztában van a rejtőzés
minden trükkjével.
Akkor is frusztráló. Legalábbis napközben. Esténként Moses
gondoskodik róla, hogy elfelejtsem a gondjaimat.
Amikor elalszom, mindig érzem az érintését. Néha a kezét a lábamon,
néha pedig a mellkasára hajtom a fejem, és átkarol. Imádom ezt az érzést.
És miután végre kimondtuk azt az egyszerű kis szót, most már
könnyedén hagyja el a szánkat.
Sosem voltam még ilyen helyzetben. Szeret.
Szeretem.
Van közös jövőnk, de csak azután, hogy elbántunk Antonio Reyesszel.
Moses Treyjel és Julesszal nyomoz, amikor megcsörren a telefonom.
Megnézem a képernyőt, és meglepetten látom rajta Celeste nevét. Még
sosem hívott fel. El is felejtettem, hogy számot váltottunk.
Régebben hetente többször is meglátogattam, szóval, nem volt oka
felhívni.
Felveszem a telefont.
– Szia, Celeste! Minden rendben?
– Szóval, életben vagy. Már kezdtem elbizonytalanodni a
megérzésemben.
– Igen, élek. Épp nagy szarban vagyok, ezért nem látogattalak meg
mostanában.
– Érzem. Ugyan nem láttalak, de mindennap éreztem. Arra vártam, hogy
benézz, de nem bírtam tovább. Ezért kereslek.
Melegség árasztja el a testem Celeste aggodalmától. Tényleg érdekli,
hogy mi van velem. Mindig is ezt gondoltam, de most már teljesen biztos
lehetek benne.
– Örülök, hogy hallom a hangodat. Köszönöm, hogy hívtál. Jól vagyok.
Biztonságban. Csak radaron kívül kell maradnom, amíg rendeződnek a
dolgok.
– Ez értelmet ad a kártyának – a rekedt hangjában van valami, amitől
feszültséget érzek.
– Milyen kártyának?
– Erős késztetést éreztem arra, hogy húzzak neked egyet, hogy tudjam,
biztonságban vagy-e. Ezt is tettem.
Libabőrös a karom az aggodalomtól.
– És mi volt az?
– Az akasztott ember – feleli halkan Celeste.
Egy ideig csend van a vonalban, amíg megpróbálok emlékezni a kártya
pontos jelentésére, de nem jut eszembe. Ritkán kerül elő ez a kártya. Látom
magam előtt az ágról fejjel lefelé lógó férfit, de nem tudom, mit
szimbolizál.
– Az mit is jelent pontosan?
Celeste vesz egy mély levegőt.
– Általában megadást, áldozatot vagy tétlenséget. Nem megy sehová,
hisz fel van akasztva. Persze vannak olyan értelmezések, amikben ki tud
szabadulni.
– De mit jelent ez rám nézve? – kérdem, ahogy átfutnak az agyamon a
lehetőségek.
– Azt mondtad, radaron kívül maradsz, amíg rendeződnek a dolgok.
Lehet, hogy pont ezt jelenti. Tétlen vagy, mert még nem döntötted el,
melyik utat válaszd.
– Lehet? – muszáj, hogy tisztázza, mert most már sok kellemetlen
gondolat szállingózik a fejemben.
– Igen. Lehet. Tudod, hogy a kártyák nem mindig egyértelműek. Nyelek
egyet, és észreveszem, hogy teljesen kiszáradt a szám.
– És a megadás és az áldozat? Az mi lehet?
– Végső áldozat vagy önfeladás – motyogja, mintha magához beszélne,
nem pedig hozzám. – Magnolia, mibe keveredtél, ami áldozatot követelhet?
Egyből beugrik az alvadt véres kés, amit Cavender az asztalra dobott.
– Már elmondtam, mit tettem a liftben. Azt viszont nem mondtam, hogy
most valaki bosszút akar állni érte. A vesztemet akarja.
– Ó, gyermekem! – mondja Celeste nyugodt, de aggódó hangon. –
Mások tetteit nem veheted magadra. Nem volt benned rossz szándék.
Önvédelem volt, nem igaz?
 Visszagondolok arra, amikor Ricardo Ortiz rám támadt a liftben. Nem
akartam megölni, de élet-halál kérdése volt. Celeste-nek igaza van. Csak
megvédtem magam.
Nem kértem, hogy támadjon meg. Nem én hoztam azt a döntést.
Én csak reagáltam. Vagy én, vagy ő.
– Nem – mondom –, nem volt bennem rossz szándék. Csak azt tettem,
ami a túléléshez kellett.
– Akkor vegyél egy mély levegőt, és bocsáss meg magadnak! Talán nem
vetted észre, de olyasvalamit hordozol magaddal, ami rossz dolgokat vonz.
El kell engedned! Tovább kell lépned!
– Tényleg nem vettem észre – Desiree halála miatt óriási bűntudatom
van, de bele sem gondoltam, hogy mit érzek Ortiz kapcsán. Nem akartam
belegondolni.
– Ezért éreztem, hogy fel kell hívnom téged. Nincs szükséged az
engedélyemre, Magnolia. Csak arra kell emlékezned, hogy vannak lépések,
amiket még meg kell tenned. Ez megmagyarázza a kártyát is. Ott lógsz, és
nem tudod, merre tovább. Bocsáss meg magadnak, és szabad lehetsz.
– Megpróbálom – mondom, pedig a szavak majdnem a torkomon
akadnak. Majd foglalkozom az érzelmeimmel, amikor ez az egész véget ért.
– Képes vagy rá. Erős nő vagy. Csak valami hatalmas tud téged
elbizonytalanítani, de annál is erősebb vagy. Meg tudod csinálni. Légy hű
magadhoz, chére!
Nyelek egyet, de a torkomban lévő gombóc nem tágít.
– Köszönöm, Celeste. Ezt hallanom kellett.
Rekedtesen felnevet. – Celeste tudja. Most magadra hagylak. Tedd, amit
tenned kell!
– Köszönöm – súgom, ahogy a hívás véget ér.
Csak állok a telefonommal a kezemben, és azon tűnődöm, hogy ismerhet
ilyen jól. Odalépek az ágyhoz, lehuppanok, és némán megbocsátásért
imádkozom.
Nem jutott eszembe megbocsátani magamnak azért az estéért, de amikor
megteszem, nagy kő esik le a szívemről.
Hálásan mondok még egy imát Celeste egészségéért és biztonságáért.
Amikor felállok, mintha új értelmet nyerne minden. Előre kell mennem.
Nem tétlenkedhetek tovább. A dolgoknak most kell megtörténniük, mert
elegem van abból, hogy válaszokra várunk. Magunk kell, hogy
megkeressük őket.
 Ettől a tudástól vezérelve megkeresem Mosest. Talán segíthetek
megtalálni ezt a seggfejet, hogy továbbléphessünk.
Eljött az idő.
 30. fejezet
Moses
Amikor Magnolia benyit a szobába, amit Trey és Jules
haditanácsteremnek nevezett el, elmosolyodom. De csak ameddig a
szemébe nem nézek.
– Mi a baj? Megrázza a fejét.
– Semmi. Csak… készen állok ennek az egésznek a befejezésére. Mire
van szükségünk, hogy előcsalogassuk ezt a fickót? Nem bujkálhatunk és
várhatunk örökké. Nem vagyok gyáva.
Magnolia még nem tudja, hogy Trey új információt talált az
emberünkről, így nem tudom, mi motiválja a szavait.
– Nem csak bujkálunk és várunk. Nyomokat keresünk, hogy a lehető
legbiztonságosabb módon bánhassunk el vele – mondja Trey.
– Gondolom, nem vagy lenyűgözve a tudásomtól, de rohadt jó vagyok.
Itt arról van szó, hogy ez a csávó mindent jól csinált. Profik tüntették el.
Most már legalább tudjuk, hogy miért volt ilyen paranoiás.
Magnolia rám szegezi a tekintetét.
– Ezt hogy érted? Mit tudtunk meg?
Kitartom a karom, Magnolia pedig habozás nélkül odajön hozzám.
– Sosem volt legálisan az USA-ban, és szinte biztosak vagyunk benne,
hogy egy sicario.
Szaporán pislog rám.
– Mi a frász az a sicario?
– Egy kartellnek dolgozó bérgyilkos – mondja Trey baljósan. – De ő
kibaszott okos. Kitalált egy tervet a kiszállásra, ami sosem szokott
összejönni, és véghez vitte a saját halálának a megrendezésével. Elég hihető
volt ahhoz, hogy a kartell bevegye. Nem mintha nehéz lett volna
megrendeznie, hisz volt egypár hulla az arzenáljában.
Treyre nézek, remélve, hogy tudja, elég információt osztott meg.
Magnoliának nem kell minden részletet tudnia az emberünk erőszakos
múltjáról.
– Ez hogy segít megtalálni? – teszi fel Magnolia a jogos kérdést.
– Most, hogy tudjuk, közös múltja van a kartellel, és azt, hogy melyikkel,
van rá esély, hogy szeretnék újra a csapatukban tudni. Mount kapcsolatba
tud lépni velük, és meglátjuk, hogy ajánlanak-e segítséget.
Magnolia úgy néz rám, mintha megőrültem volna.
– Azt hittem, az túl veszélyes. Tényleg ezt az utat szeretnénk választani?
– Mind azt szeretnénk, hogy vége legyen ennek az egésznek. Te nem? –
kérdi rosszallóan Jules. Ha elérném, adnék neki egy sallert.
– Mindenki csillapodjon le! Mind szeretnénk magunk mögött tudni ezt az
egészet, de azzal kell dolgoznunk, amivel tudunk. – Magnolia szemébe
nézek. – Átbeszélem Mounttal. Ha van más megoldás, annál jobb, de nem
maradhatunk sokáig tétlenül. Meg fogjuk találni a fickót, és végzünk vele.
Ennyi biztos.
Összepréseli az ajkát és bólint.
– Oké. Tegyünk meg bármit, hogy eljussunk odáig. Elhátrál tőlem,
amikor rezegni kezd a kezében a telefonja.
Magnolia lenéz a képernyőre, és ugyanakkor olvassuk el a nevet.
Norma.
– Eddig érdekes a reggel. Reméljük, jó hír.
Ahogy elhagyják a szavak a száját, görcsbe rándul a gyomrom, de
fogalmam sincs, hogy miért. Ugyan szeretném továbbra is átkarolni
Magnoliát, hagyom, hogy ellépjen, és felvegye a telefont.
Trey ujjai sebesen száguldoznak a klaviatúrán, ahogy Magnolia
mosolyogva üdvözli a nagynénje gondviselőjét.
A mosoly nem tart sokáig.
Öt másodperccel azután, hogy köszön, megfordul, és döbbenten néz rám.
– Hogy mondod? Meghalt?
Könnyek folynak le az arcán, ahogy odalépek hozzá, és átölelem.
A telefon kiesik a kezéből, de felveszem és kihangosítom.
Norma hangját hallom.
– Sajnálom, Magnolia. Voltak gondjaitok, de szeretett téged. A nőm
felnyüszít, és a pólómba vájja az ujjait.
– Hogy? – súgja megtörten.
– Még nem tudjuk biztosan, de Bernie-t ismerve álmában távozott, mint
ahogy tervezte.
Megköszörülöm a torkom, és beleszólok a telefonba.
– Csókolom, Norma! Moses vagyok. Biztos, hogy természetes halál volt?
Betörésnek nincs jele? Minden a megszokott?
– Ó, üdv, Moses! Öhm… Nem, nem láttam semmi különöset. A ház
alaposan be volt zárva, amikor ideértem. Nem hiszem, hogy bárki is bejött
volna. Miért?
Magnolia letörli az arcáról a könnyeket.
– Nincs oka. Csak minden lehetőséget figyelembe vesz. Ágyban volt,
amikor megtaláltad?
– Igen. Olyan békésnek tűnt. Szinte angyalian festett, ha hiszel az
ilyesmiben – Norma kienged egy szívélyes kacajt. – Tudom, hogy nem. De
ne légy szomorú! Bernie készen állt. Már várta, hogy mikor szólítja
magához az Úr. Fáradt volt. Szerintem tényleg stroke-ja volt, és tudta is.
Valami baja volt, pedig azt mondta, jól van. Eljött az ő ideje.
Magnolia remeg a karjaimban, és azt kívánom, bárcsak átvehetném a
terhet a válláról. Túl sok mindenen ment keresztül.
– Kö… köszönöm. Tudom, hogy készen állt. Mindig mondta.
– Így igaz. Makacs lélek volt, így hát nem lep meg, hogy úgy távozott,
ahogy elhatározta, még mielőtt rosszabbodott volna az állapota – teszi
hozzá Norma.
– Hívtál valakit? – kérdi Magnolia. – Úton vannak már?
– Igen, hívtam a mentőket és a tűzoltó unokaöcsémet. Nemsokára mind
itt lesznek. Ha látni akarod, mielőtt ideérnek…
Magnolia megrázza a fejét.
– Nem tudom, hogy jó ötlet-e. Úgy akarok emlékezni rá, mint a tűzokádó
vénasszonyra, aki mindig elmondta, mit hibáztam az életemben. Ha neked
nem gond.
Megszorítom a nőmet, ahogy Norma válaszol.
– Ó, édesem! Te csak ne bolygasd az emlékeid. Elintézek mindent. És
csak hogy tudd, Bernie érezte, hogy közeleg a vég. Tegnap megkerestette
velem azt a füzetet, amiben a temetésére vonatkozó kívánságait írta. Az
egyik zsoltárt lecserélte, és mondta, hogy tartsam kéznél, mert nemsokára
szükségem lesz rá.
Reszketés fut át Magnolián, és csak azt követi a gyenge nevetés.
– Persze hogy ezt mondta. Az utolsó pillanatig irányítani akart. Norma
hangja mintha felélénkülne.
– Bernie már csak ilyen volt. Isten nyugosztalja! A füzetet oda kell
adnom a ravatalozónak, és csináltatnom kell velük egy másolatot a
lelkésznek is. Külön hangsúlyozta, hogy nem akar jazz-zenés temetést,
ahogy az New Orleansban szokás.
Magnolia vállai rázkódnak, ahogy halkan és bánatosan nevet.
– Mintha rá akarnám erőltetni.
 – Tudod, édesem, szerintem titokban azt remélte, hogy ennek ellenére is
megteszed. Azt mondta, hogy túl nagy mulatság egy ilyen komor dologhoz,
de szerintem egy ilyen eseményhez pont az illik. Még akkor is, ha csak
páran lesznek jelen.
Magnolia felnéz rám.
– Majd megbeszéljük. Melyik napot szemelte ki magának a saját
temetésére?
– A szombatot. Még csak kedd van, úgyhogy van egy kis időnk. Ahogy
mondtam, elintézek mindent. Te egy percig se aggódj, mert Bernie
nagynénéd minden kívánságát tudatta velem.
– Isten áldjon meg, Norma! Szerencsés volt, hogy ott voltál neki.
És én is az vagyok.
– Téged is, gyermekem! Megtiszteltetés volt. Viszont látom az
unokaöcsémet az ablakból, épp most ért ide. Ő majd tesz róla, hogy minden
gördülékenyen menjen. Mindenről értesítelek.
– Köszönöm, Norma!
A hívás véget ér, és Magnolia telefonja megint a szőnyegre pottyan,
ahogy körém fonja a karjait. A csontjai mintha folyékonnyá váltak volna.
– Itt vagyok, kicsikém. Gyere, menjünk vissza a szobánkba!
Nem mond semmit, ahogy Jules az ajtóhoz siet, és kinyitja nekünk.
Mire kiérünk a folyosóra, Magnolia megtalálja az egyensúlyát, és
egyenesen sétál, de szinte biztos vagyok benne, hogy nem látja, ami előtte
van.
Amikor lefordulunk, megpillantom magunk előtt Keira vörös haját. A
lépteink hallatán megfordul, a szeme pedig nagyra tágul, amikor meglátja
mellettem Magnoliát.
– Valami baj van? – kérdi. Magnolia a fejét rázva válaszol.
– Nem. Minden rendben van.
Ekkor jövök rá, hogy a „minden rendben” nála az alapállapot. Ez a nő,
aki erősebb, mint bárki, akit ismerek, még a legjobb barátainak is utálja
megmutatni a gyengeségeit.
De Keira átlát rajta.
– Mi történt? – kérdi, gyilkos tekintetet meresztve rám, mintha készen
állna harcba szállni a barátnőjéért, miután kideríti, én vagyok-e az oka a
jelenlegi állapotának.
Hosszú ideig csend van, amíg Magnolia megkeresi a hangját.
Keira minden másodperccel egyre feszültebb.
 – Bernie meghalt álmában. Most hívott Norma – mondja Magnolia
nyugodtan, a fejében lévő káosz ellenére.
– Ó, Mags! Annyira sajnálom – Keira átöleli Magnoliát.
– Bernie érezte, hogy közeleg a vég – folytatja Magnolia. – Mindig tudott
mindent. És persze, nem akar jazzes temetést. Nem akarja, hogy bárki
boldog legyen a temetése napján – a fájdalom a hangjában új jelentést ad a
szavaknak.
– Persze hogy nem akarná – súgja Keira, Magnolia vállát simogatva. Egy
kis idő után rám néz. – Tudunk segíteni? Az étterem tud vinni ebédet.
Megkönnyítünk mindent, ha hagyjátok. Csak szóljatok, bármi is kell.
Magnolia kihátrál az ölelésből.
– Norma azt mondta, hogy Bernie mindent eltervezett. Valószínűleg az
utolsó részletig. Tegnap még oda is adta az instrukcióit Normának. Mégis
honnan tudhatta, hogy meg fog halni?
– Magnolia ekkor felnéz rám. – Honnan?
– Nem tudom, kicsikém. Sosem voltam még ilyen idős. De szerintem ezt
egyszerűen meg lehet érezni. Vagy talán így próbált az utolsó pillanatig
irányítani. A lényeg, hogy készen állt.
Magnolia kettőt bólint, könnybe lábad a szeme.
– Azt hiszem, le akarok feküdni.
– Menj csak – mondja Keira, és még egyszer gyorsan átöleli. – Ha
szükségetek van bármire, csak szóljatok, itt leszünk – ad egy puszit az
arcára, és megveregeti a vállam. – Viseld gondját!
– Igenis, asszonyom! Pontosan ezt fogom tenni. Sikítunk, ha kell valami.
A hálószobába vezetem Magnoliát, és ahogy becsukom magunk mögött
az ajtót, elenged, és az ágy felé botladozik.
– Kicsikém…
Csak legyint egyet, de ahelyett, hogy ráülne a matracra, letérdel mellette
a földre, és beletemeti az arcát a takaróba. A sírása hangjától megszakad a
szívem.
 31. fejezet
Magnolia
Moses letérdel mellém a szőnyegre, és a vállaim köré fonja a karját, de
nem tudok felnézni. Most nem.
Olyan erős gyász éget, amilyet még sosem éreztem. Attól félek, felégeti
az egész énemet. Nem merem kinyitni a szemem, mert csak akkor éreztem
ilyen fájdalmat, amikor megtörten véreztem.
Nem akarom, hogy összetörve lásson.
Az isten verjen meg, Bernie! Légy átkozott! Tudtad, hogy közeleg a vég,
és nem mondtad, hogy szeretsz. Nem mondtad, hogy sajnálod, hogy
kidobtál, amikor tizenhat éves voltam. Légy átkozott, amiért elhagytál! Te
voltál az utolsó élő családtagom. A rohadt életbe, számítottam neked, de
sosem mondtad ki, és eddig nem tudtam, hogy szükségem lett volna rá.
Szánalmas zokogásom megtölti a szobát, ahogy Moses magához szorít,
és erőt ad.
Baszki, Bernie! Annyira szerettelek, de én sem mondtam ki. Miért nem
tettük félre a büszkeségünket, és vallottuk be, hogy milyen fontosak voltunk
egymásnak?
– Itt vagyok, kicsikém. Sírj csak! Itt vagyok – súgja Moses, ahogy a
karjaiban hintáztat.
– Sosem m-m-mondta, hogy sajnálja – nyögöm ki csuklások közepette. –
Kirakott az utcára, amikor tizenhat éves voltam, és sosem mondta, hogy
megbánta.
– Ó, babám, ne mondj ilyeneket! Tudod, hogy élete minden egyes napját
megbánás kísérte. Ezt tudod. Biztos így van. Szeretett téged. Ezt legbelül te
is érzed.
Megrázom a fejem, és visszapislogom a könnyeim, hogy lássam az arcát.
– De sosem mondta. És én nem is tudtam, hogy vártam rá. Nem tudtam,
hogy szükségem volt rá. De most már sosem kapom meg.
Moses szinte összenyom a szorításával, ahogy magához húz.
– Érezted. Ő is érezte. Ezért nem kellett kimondani. Mindketten tudtátok.
A könnyeim ellepik a pólóját, ahogy a torokszorító jajgatások kitörnek
belőlem. Tényleg éreztem. Úgy hiszem, megbánta, amit tett, de hallani
akartam.
 Fogalmam sincs, hogy mennyi ideig térdelünk, de amikor a könnyeim
végre felszáradnak, Moses még mindig mellettem van.
Felülök az ágyra, ő pedig követi a példám. Zöldesarany szemébe nézek.
– Ő volt az utolsó családtagom, de most már egyedül vagyok.
A szememet égető könnyek ezúttal nem törnek felszínre, de ugyanúgy
érzem őket. Érzem, ahogy azt sugallják, hogy nem vagyok elég erős. Hogy
a gyász fog nyerni, ha hagyom.
– Van családod, kicsikém. Itt van melletted. A végső pillanatig veled
leszek. A srácok is a családod részei, ha akarod. Őrületbe tudnak kergetni,
de mindig számíthatsz rájuk. Ott van Keira, aki úgy szeret téged, mint egy
testvér. Van családod. Nem számít, hogy nem ugyanaz a vér folyik az
ereitekben. Elvégre, nem a vértől lesz szoros egy kapcsolat. Csak az számít,
hogy kit szeretsz, és hogy ki szeret.
Megint visszapislogom a könnyeim, ahogy átgondolom, amit mondott.
Hogy csak az számít, kit szeretek, és hogy ki szeret.
– Szeretlek – motyogom. Nem tudom, miért, de muszáj volt
kimondanom.
– Tudom, kicsikém. Én is szeretlek téged, mindennél jobban. Együtt
átvészeljük ezt az egészet. Először percenként, majd óránként, aztán
naponként.
A fejem úgy lüktet, mintha szét akarna hasadni.
– Nem hiszem el, hogy már nincs itt. Pedig mindenbe belekötött, amit
valaha mondtam vagy csináltam.
– Nem kötött volna bele, ha nem érdekelte volna – mondja Moses egy
apró mosollyal.
Visszagondolok a rengeteg vitámra Bernie-vel. Ha Mosesnek igaza van,
akkor nagyon is érdekelte, hogy mi van velem.
– Hiányozni fog a vén boszorkány. Voltak napok, amikor esküdni mertem
volna, hogy nem így lesz. De baszki, imádtam felbőszíteni! Istenem, ez is
nagyon fog hiányozni!
Moses közelebb húz magához, az ölébe ültet, és szorosan átölel.
– Persze hogy fog. De szerintem nem számít, hogy mikor távozik.
Mindig túl korai. Ez így működik.
A mellkasának döntöm az arcom, és hagyom, hogy fogjon, miközben
magamba szívom az erejét és a melegségét.
– Ezt akkor tanultad, amikor elvesztetted a nagymamádat? Moses a fülem
mögé söpri az arcomba lógó tincseket.
 – Igen. Az sok mindenre megtanított, még ha rossz úton is indultam el,
miután meghalt. Régóta nincs vér szerinti rokonom. Ezért gondolom, hogy
a család, amit magadnak alapítasz, épp olyan fontos. Nekem már csak az
maradt.
A szemébe nézek, ahogy végigfuttatja az arcomon az ujját, és letörli a
könnyeket.
– Sajnálom, hogy elvesztetted, de örülök, hogy találtál egy új családot.
Nem tudom, mihez kezdenék most nélküled.
Egy halovány mosoly ül ki az arcára, de ez épp elég ahhoz, hogy tudjam,
a fájdalom nem fog örökké tartani. De most uralkodik rajtam. Erősebb, mint
bármi, amit valaha éreztem.
– Együtt átvészeljük a vihart, kicsikém. Itt vagyok. Mindig a karjaimban
foglak tartani.
Addig fekszem Moses karjaiban, amíg el nem alszom.
 32. fejezet
Magnolia
Bernie temetése napján szürke felhők sötétítik el az égboltot, és esik az
eső. Ezt valószínűleg külön kérte az Úrtól. Bernie-re vallana. Régimódi
felfogása volt a gyászról, és azt akarta volna, hogy emlékezzünk, milyen
szomorú nap a mai.
Ami viszont meglep, az a négy SUV a járda mellett, amikor tetőtől talpig
feketében kilépünk az utcára.
Moses észreveszi a zavarodottságomat.
– Mount és én beszéltünk a biztonságodról. Nagy esély van rá, hogy
Reyes tud a temetésről, és nem akarok kockázatot vállalni. Kitaláltunk egy
tervet, ami biztonságban oda- és visszajuttat. Ha Reyes megpróbál érted
jönni, elkapjuk.
Az elmúlt héten eszembe sem jutott Reyes és az egész helyzet. Őszintén
szólva, másra sem gondoltam, csak a gyászra és a megbánásra.
Aludtam, sírtam, töltöttem egy kis időt Keirával és Roryval, szeretkeztem
Mosesszel, sakkoztam, és csak próbáltam átvészelni a napokat. Még a
lányaimmal sem beszéltem, de Moses és a srácok mindent elintéztek.
Elmagyarázták nekik, hogy miért kell várniuk a visszatéréssel, és
megígérték, hogy segítenek nekik talpra állni, miután rendeződnek a
dolgok.
Hagytam, hogy minden labda leessen, amivel zsonglőrködtem, de nem
törtek össze, mert Moses ott volt, hogy elkapja őket. Csodálatos férfi, és
nem tudom, mihez kezdenék nélküle.
Visszagondolok a hazugságra, amit nem mert elmondani. A hazugságra,
amin a kapcsolatunk alapult. Igazam volt, gondolom. Mert egy hazugság,
ami senkinek sem ártott, eltörpül a megannyi jó cselekedet mellett, amik
megmutatták, hogy ki ő valójában.
Most pedig, ő és Mount gondoskodott róla, hogy el tudjak menni Bernie
temetésére, és ne kelljen rettegnem a férfitól, aki az életemet akarja, amikor
én nem is gondoltam a saját biztonságomra.
– Köszönöm – súgom, ahogy besegít a terepjáróba.
Jules és Trey mögöttünk vannak, Mount és Keira pedig előttünk. Nem
tudom, ki van a legelső kocsiban, de nem számít. Eljön velem a családom,
hogy mellettem legyenek, amikor búcsút mondok valakinek, aki fontos volt
számomra. Jó érzés tudni, hogy számítok nekik annyira, hogy ezt
megtegyék értem.
Egész héten azon rágódtam, hogy már sosem fogom hallani Bernie
szájából azokat a szavakat, amiket szerettem volna, de szerintem kezdem
túltenni magam rajta. Nagyon nehéz elengedni valamit, amire szükséged
volt valakitől, akit soha többé nem fogsz látni.
Veszek egy mély levegőt, és közben figyelek, hogy ne eredjenek el a
könnyeim. Életemben nem sírtam még annyit, mint az elmúlt héten. Nem
volt rá lehetőségem. De a gyász könyörtelen, és akkor támad, amikor a
legkevésbé számít rá az ember. Csak azt remélem, hogy át tudom vészelni
ezt, és hogy rendesen el tudok búcsúzni Bernie-től.
Harminc perccel később leparkolunk az előttünk haladó autó mögé.
– Amikor készen állsz, kicsikém. Még van egypár percünk.
Kinézek az ablakon a ravatalozó és a temető márványépületeire, és
veszek egy mély levegőt. Meg tudom csinálni.
– Mehetünk. Ne várassuk meg Bernie-t. Mindig is utálta.
Moses együttérzőn rám mosolyog, ahogy kinyitja az ajtót. Kiszáll, majd
kinyújtja felém a karját. Emelt fővel a bejárat felé indulunk.
Keira és Mount az ajtó előtt várnak ránk, négy öltönyös férfival a hátuk
mögött, akiket még sosem láttam. Trey és Jules is utolér bennünket, és
hatan besétálunk, hogy találkozzunk Normával és az unokaöccsével.
Amint üdvözöltem és megköszöntem neki, hogy segített a
nagynénémnek, Norma szorosan átölel, és a könnyek, amiket eddig
visszatartottam, égetni kezdik a szemem.
– Ó, édesem! Úgy örülök, hogy látlak – súgja. – Ne sírj Bernie-ért!
Nem akarná látni a könnyeidet. Ezt te is tudod.
Szipogok, és megtörlöm a szemem csücskét egy zsebkendővel, mert
Normának igaza van.
– Mostanság nem tudom visszatartani őket. Norma a vállamra teszi a
kezét.
– Mert jó ember vagy, Magnolia Marie. Ha emlékeztetőre van szükséged,
csak hívd fel az öreg Normát. Az én koromban már nem sok mindenre jó az
ember, de erre még képes vagyok.
Szorosan magamhoz ölelem.
– Köszönöm, amit tettél érte. Te voltál az egyetlen ember, akit kedvelt.
Norma ennek hallatán elneveti magát.
 – Ez csak egy átverés, amit mindenki elhitt. Bernie rengeteg embert
szeretett. De gyengeségnek érezte, és ezért öltötte magára a hárpia szerepét.
Felkapom a fejem.
– Ezt nem tudom elhinni.
Norma mosolyog, és a zsebébe nyúl.
– Ez talán segíthet. A lelkész találta a füzetben, amit Bernie a
ravatalozónak adott. Abban rejtegette.
Alaposan tanulmányozni kezdem a levelet. Az én nevem van rajta,
Bernie precíz kézírásával. A lelkem mélyén tartok attól, ami benne lehet, de
ugyanakkor azt remélem, hogy a szavai vigaszt nyújtanak majd.
Norma biztosan látja a bizonytalanságot az arcomon.
– Olvasd el, amikor készen állsz. Megvár – ekkor a fejem fölé emeli a
tekintetét.
– Örülök, hogy látlak!
Érzem magam mögött Moses megnyugtató melegségét, ahogy kinyújtja a
kezét, hogy megrázza Normáét.
– Örvendek, hölgyem! Hálásak vagyunk azért, amit tett. Norma ragyogó
mosollyal felel.
– Bernie kérése volt, hogy én intézzem a temetést, mert nem akarta, hogy
Magnoliára zúduljon a teher. Sosem akart teher lenni.
Ezen szavak hallatán a levél mintha megégetné a kezem. Itt helyben ki
akarom nyitni, de nem akarom, hogy mindenki előtt megtörjek, úgyhogy a
táskámba csúsztatom a borítékot.
– Mags? – szólal meg egy ismerős hang, mire a biztonságiak elállják az
útját.
Keira int egyet, és odébb állnak.
– Temperance? Hogy… – Temperance-ról Keirára száll a tekintetem.
– Keira elmondta. Kane nem tudott eljönni, de én itt akartam lenni
melletted.
Az újabb öleléstől megint harcba szállok az érzelmeimmel.
– Köszönöm, hogy eljöttél.
– Ez természetes.
Erősen magához szorít, amíg Mount Moses vállára helyezi a kezét.
– Kezdjünk bele – mondja.
Elengedjük egymást, és adok neki egy puszit. Mindig is szerettem ezt a
lányt, és nagyon örülök, hogy végre megtalálta a boldogságához vezető
utat.
 Moses átkarol és előrevezet, ahol a lelkész készen áll a ceremónia
megkezdésére. Amint mindenki a helyén van, belekezd. Figyelnem kellene,
de csak a levélen jár az eszem.
Mit akartál mondani, Bernie? Miért nem tudtad elmondani, amíg itt
voltál? Ha úgy döntöttél, hogy még utoljára lecseszel ebben a levélben,
esküszöm, hogy elégetem!
Majdnem kuncogni kezdek, amikor elképzelem, ahogy Bernie
villámcsapásokkal sújt le rám a gondolatért. De nem teszi. A lelkész
belekezd egy zsoltárba, amihez néhányan csatlakoznak az egybegyűltek
közül. Az ének messze száll, a minket körülvevő márványfalakon is túl.
Amikor véget ér a rövid ceremónia, és elhangzik az utolsó áldás,
odalépek a lelkészhez, és megrázom a kezét.
– Köszönöm. Bernie elégedett lett volna. Meglepetésemre elneveti
magát.
– Ebben nem lennék olyan biztos. Szerintem azt mondta volna, hogy
hamis voltam az utolsó zsoltárnál, de reménykedjünk, hogy kielégítettem a
vágyait.
Elmosolyodom, ahogy Moses a vállam köré fonja a karját.
– Észre sem vettem. Gyönyörű volt. Különben is, Bernie nagyon örült
volna, mert nem akarta, hogy jazzes temetése legyen. Hálásak vagyunk
mindenért.
– Ó, szóval, a rézfúvósok nem erre a temetésre jöttek? – kérdi.
Megfordulok, és meglátom a hangszerekkel felszerelkezett férfiakat. Norma
vigyorogva lép a lelkészhez.
– Norma… Mit csináltál?
Az idős nő vigyora fülig érő mosollyá terjeszkedik.
– Bernie már nem tud nemet mondani. Csak egy dalra hívtam őket.
Szerintem mindnyájunknak jót tenne egy kis boldogság.
Moses a mellkasához szorít, ahogy a zenekar gyászénekbe kezd, majd
derűs jazzre vált, ahogy követjük őket a temetőn át. Mire véget ér a nagyon
hosszú dal, mindenki tapsol a temetőben.
Beleértve valakit, akit a legkevésbé sem akarok látni. Főleg nem itt és
most.
 33. fejezet
Magnolia
Megfeszülök, ahogy a fúvósok leteszik a hangszereiket, Moses pedig
egyből résen van.
– Mi az? Baj van?
Egy kicsit odébb fordulok, és a két férfi felé mutatok.
– Itt van Cavender. És a vele lévő férfit…, mintha már láttam volna.
Mégis, ki lehet?
Moses körbenéz a temetőben, és látom a pillanatot, amikor észreveszi a
nyomozót és a magas, szőke férfit, aki nem tűnik hétköznapi rendőrnek. Túl
fitt és helyes.
– Hol láthattad? Követett? Megrázom a fejem.
– Nem. De nagyon ismerős – szünetet tartok, ahogy eszembe jut, majd
Moses felé fordulok. Nem akarom, hogy lássák az arcomon a sokkot. – A
Negyedben, az új házamnál láttam. Azt mondta, nem ismeri a környéket.
Útba igazítást kért egy kávézóban. Ő is rendőr, nem?
Moses a két férfira néz a vállam felett, akik köztünk és az SUV-k között
állnak.
– Bármit is keressen Cavender, nagyon biztos lehet magában, ha van
pofája itt megjelenni.
– Nem tudjuk elkerülni, ugye? – kérdem, remélve, hogy azt mondja,
dehogynem, de tudom, hogy nincs más választásunk, mint beszélni velük.
– Baj van? – Mount megáll mellettünk, és ahelyett, hogy rám nézne,
követi Moses tekintetét.
– Nincs baj. Csak egy idegesítő kényelmetlenség – feleli Moses. Mount
tekintete a két férfi között röpdös.
– Zsaruk. Kivitetem őket a biztonságiakkal. Ez magánterület. Ekkor
megszólal a fejemben egy hang, és esküszöm, mintha Mindentdugó Bernie-
t játszaná.
Mellőzzük a botrányt a temetésemen, Magnolia! Nincs okod félni a
törvénytől, nem igaz?
Szerencse, hogy már nincs itt, hogy hallja a válaszom, ami egy határozott
de. Önvédelemből megöltem egy férfit. A testvére bosszút akar állni. A
nyomozó azt szeretné, hogy lecsukjanak néhány gyilkosságért.
 Akkor el kellett volna mondanod az igazat, kötekedik Bernie szelleme.
– Az autókat át tudjuk irányítani a másik bejárathoz – mondja Moses. –
Semmi okunk nincs leállni velük.
– Nem, essünk túl rajta! Nem akarom, hogy azt higgye, menekülök előle.
Csak még gyanúsabbnak tűnnék. És tudni akarom, hogy ki a másik fickó, és
hogy honnan tudta, hol lakom.
– Ez a te döntésed. Keira és én az autóban leszünk – mondja Mount,
majd átkarolja és elvezeti a legjobb barátnőmet.
Végignézzük, ahogy elsétálnak a nyomozó előtt, aki úgy néz Mountra,
mint akinek minden vágya letartóztatni. De Mount érinthetetlen. Még
Cavender számára is.
Én már kevésbé.
Elindulunk Cavender felé, aki minden lépéssel egyre önteltebbnek tűnik.
Még mindig nem értem, mit keres itt a szőke fickó.
– Mr. Gaspard. Ms. Maison. Nem könnyű magukra találni.
– Ugye tudja, hogy egy temetésen vagyunk? – kérdi Moses ingerülten.
Cavender erre megvonja a vállát.
– Nem válaszolnak a hívásaimra, és nincsenek sehol, ahol keresem
magukat. Azt tettem, amit tennem kellett – rám néz. – Részvétem a
nagynénje miatt, Ms. Maison.
– Te ki a franc vagy? – kérdem a szőke pasast. – Gondolom, most nem
útba igazításért jöttél.
– Pomeroy ügynök. FBI – mondja, ahogy előhúzza a jelvényét a
zsebéből.
FBI. Jesszus! Még ők is figyeltek?
Ezer gondolat cikázik a fejemben, de tudok uralkodni az arcomon. Talán
segít, hogy kisírtam magamból minden érzelmet, és mostanra már csak
üresség maradt bennem.
– Mégis mit akar az FBI? – kérdi Moses.
Cavender győzedelmesen mosolyog. Ha véletlenül elütném egy
parkolóban, esküszöm, nem állnék meg.
– Együtt dolgozunk néhány gyilkossági ügyön. Desiree Hardingén, egy
másik nőén és a Magnolia korábbi tartózkodási helyén meggyilkolt férfién,
akit egyébként nem tudunk beazonosítani. Sok minden nem áll össze.
– Az ő tartózkodási helyén? Mármint, az épületben, ahol még több tucat
ember lakik? – javítja ki Moses a nyomozót.
 – Igaza van – mondja Cavender, és oldalra dönti a fejét. – Okunk van azt
feltételezni, hogy legalább két, ha nem mind a három gyilkosság szoros
kapcsolatban áll egymással. Szépen gyűlnek a bizonyítékok, amivel
mindezt alá tudjuk támasztani.
– Hogy? Kapcsolatban állnak? – a szavak még azelőtt elhagyják a
számat, mielőtt megfékezhettem volna magam.
Cavender bólint.
– Igen. Ugyanaz vagy hasonló a gyilkos fegyver. Még az is lehet, hogy
egy sorozatgyilkossal van dolgunk.
Meglepetésemben leesik az állam.
Három gyilkosság. Ugyanazok, vagy hasonló gyilkos fegyverek. Ha most
hallanám először a sztorit, én is azt hinném, hogy egy sorozatgyilkosról van
szó.
Részben igaza van. Desireenek és nekem ugyanolyan késünk van. Az
egyiket én használtam a liftben, a másikkal Reyes végzett Desireevel. De
azt nem tudom, hogyan hozzák mindezt kapcsolatba a harmadik
gyilkossággal, ami, feltételezem, Laura Brandon ügye. Reyes elvágta a
torkát…, ami azt jelenti, hogy őt is késsel ölték meg. Basszameg!
– Igencsak meglepettnek látszik, Ms. Maison – mondja Pomeroy ügynök.
Rászegezem a tekintetem.
– Igen. Ez a hír számomra egyszerre meglepő és riasztó. És nem tudom,
miért gondolták azt, hogy a nagynéném temetése napján közöljék velem. Itt,
a temetőben.
Pomeroy legalább elszégyelli magát. Cavendert viszont nem hatja meg.
– Ha könnyebb lenne magát megtalálni, nem kellett volna idejönnünk.
Most pedig azt szeretnénk kérni, hogy jöjjön a kapitányságra, és válaszoljon
néhány kérdésre…
– Most viccel, ugye? – szakítja félbe Moses. – De komolyan, mi a faszt
képzel? Most vett végső búcsút az utolsó rokonától, és maga azt akarja,
hogy bemenjen a retkes kapitányságra? Megint? Szó sem lehet róla! Tud
várni holnapig vagy még tovább. Világos?
– Jobban tenné, ha nem beszélne velem így. Tudja, beleástam a múltjába,
és be kell vallanom, ott sem minden kristálytiszta. Már meg is kértem a
kollégáimat, hogy végezzenek egy alaposabb kutatást.
– Keresgéljen csak, Cavender, de itt végeztünk – Moses átkarol, és
megkerüljük a két férfit.
 – Ms. Maison? – szólít meg Pomeroy, mire megállunk. Lassan
hátranézek a vállam felett.
– Igen?
– Ha nem tud együttműködni Cavender nyomozóval, az FBI is boldogan
kikérdezi. Gyorsan tudok szerezni rá engedélyt, ha megnehezíti a
dolgunkat.
Nagyon szeretnék beinteni neki, de Moses érintése a karomon megállít.
– Beszéljen Magnolia ügyvédjével. Cavender tudja a számát – mondja,
ahogy az SUV-hez sétálunk.
 34. fejezet
Moses
Harag örvénylik az ereimben, ahogy Magnoliával karöltve az autóhoz
lépünk.
Hogy van merszük megjelenni egy temetésen, és kihallgatást követelni?
Mindkettejüket meg tudnám fojtani, amiért még több fájdalmat okoztak
Magnoliának egy amúgy is nehéz napon.
A fogaimat csikorgatom, ahogy kinyitom az ajtót, és besegítem.
Pontosan ezért találtam ki egy B tervet, emlékeztetem magam. Nem
hagyom, hogy a közelébe férkőzzenek. Leszarom, milyen jelvényeik vannak.
Amint a sofőr becsukja az ajtót, megfogom Magnolia kezét.
– Bírod, kicsikém?
Rám néz, a szemében fortyogó düh és bánat keveredik.
– Sajnálom, hogy Bernie nem sújtott le rájuk egy villámcsapással a
mennyekből – mondja, ahogy megemeli a fejét, és vesz egy mély levegőt.
Próbálja összeszedni magát, és utálom, hogy ilyen nehezére esik.
– Hé, sírj nyugodtan! Légy dühös! Érezd, amit érezned kell, miattuk meg
ne aggódj! Elintézek mindent. Ezt megígérem.
Az ujjai megszorulnak a kezem körül. Tudom, hogy hall engem, de
Magnolia sokáig csak magára számíthatott, ezért nem könnyű megbíznia
bennem, akármennyire is szeret.
Bólint, majd nyel egyet, ahogy kibámul az ablakon. Az eső elállt, és
napsugarak törnek át a felhőkön.
Mondok egy imát Magnolia nagynénjéért, és remélem, hogy a napfény
azt jelenti, hogy eljutott oda, ahová kellett, és hogy vigyáz a nőmre.
Magnolia gondolhat bármit, de én láttam valamit abban a házban. Igen,
láttam az idős nőt, sok megbánással, főleg a fájdalom miatt, amit másoknak
okozott, de azt is láttam rajta, hogy szerette.
Tudom, hogy kétélű penge, de szerintem Magnoliának el kell olvasnia a
levelet. Hallania kell Bernie mondandóját. Csak remélem, hogy nem
tévedek.
– Nálad van a levél, amit Norma adott? Magnolia bólint, és megragadja a
táskáját.
– Igen. Itt van.
 – Nem azt mondom, hogy most rögtön olvasd el, de talán adhat valamit,
ami hiányzik.
Magnolia összepréseli az ajkát, és a szája csücskére harap.
– Lehet. Ha az van benne, amit Bernie mondani akart nekem, akkor… –
elhallgat, és vesz egy mély levegőt, mielőtt a táskájába nyúl, de amikor a
levelet keresi, meghallom a telefonja rezgését.
A szemét forgatja, ahogy előveszi a telefont. Amikor a képernyőre néz,
teljesen elsápad. Egyből aggódni kezdek.
– Mi az?
Magnolia ajka remegni kezd, a szeme pedig megtelik könnyekkel, ahogy
felém fordítja a telefont. Elolvasom a nevet a képernyőn.
Desiree.
– Mi a fasz?
– Hogy lehetséges ez? Ki szórakozik velem?
Átgondolom a lehetőségeket, és gyorsan rájövök a megoldásra.
A kurva életbe!
– Vedd fel, és hangosítsd ki! – mondom.
– Mi? Miért? – elborzadva pislog, és majdnem elejti a telefont, ahogy
mocorog az ülésben. Aztán hatalmasra tágul a szeme, amikor rájön, hogy
mire gondolok. – Úristen! Ő az! Ugye?
Kiveszem a telefont a kezéből, és felveszem, még mielőtt véget érne a
hívás.
– Mit akarsz? – kérdem.
– Tudod, hogy mit akarok – feleli egy érdes hang, enyhe akcentussal.
Igaza van. Tudom, hogy mit akar. Szemet szemért. Életet életért.
De ez nem fog megtörténni. Inkább játszom a hülyét.
– Attól tartok, be kell avatnod.
– Hülye vagy? A testvéremet akarom, de mivel őt nem kaphatom meg, jó
lesz a nő is.
– Nem.
– Gondolod?
Ekkor meghallunk egy hangot, ami mindent megváltoztat. Egy baba
sírását.
 35. fejezet
Magnolia
Megdermedek. Egy pillanatra még a szívem is megáll.
Úristen! Úristen! Úristen!
Egy lehetőség jut eszembe, de az nem lehetséges. Nem, az nem lehet!
Biztos, hogy nem.
A sírásból nyöszörgés lesz, és én minden másodperccel egyre
bizonytalanabb vagyok.
Úristen! Ne!
Imádkozom, hogy ne legyen igaz.
Ahogy az agyam tiltakozik az ellen, amitől a szívem a legjobban fél, a
vonal másik végén a férfi felnevet, és ez a leggonoszabb hang, amit valaha
hallottam.
– Van nálam valami, amit a nagy hatalmú barátaitok nagyon vissza
akarnak majd kapni. És nekem nincs ellenemre óránként visszaküldeni
belőle egy darabot, ha nem követitek az utasításaimat.
– Te rohadék! – kiáltom. Nem bírok csendben maradni, ahogy arról
beszél, hogy felszabdalja Aurorát, mert nincs más baba, akivel elérheti,
amit akar.
– Á, hát ott vagy! Puta! Fel foglak darabolni, pont úgy, mint a kis
barátnődet. Csak veled lassabban végzek. Hagyom majd, hogy úgy vérezz
el, mint a testvérem.
– Sosem fogsz a közelébe jutni! – üvölt a telefonba Moses, és biztos
vagyok benne, hogy elhiszi, amit mond.
De téved.
Életet egy életért.
Nem az enyém a testvéréért. Az enyém Roryért.
Mert az a kislány ártatlan. Még nem volt lehetősége élni. Nem fogom
hagyni, hogy egy elmebeteg bosszúja egy perccel tovább is megfertőzze az
életét.
– Szerinted New Orleans hírhedt királya a saját lánya elé helyezne egy
lotyót? Búcsúzz el a nődtől, mert gondolkodás nélkül elhozza majd nekem a
lányáért cserébe. Ezt mindketten tudjuk. Úgy hiszem, ezt nevezik sakk-
mattnak.
 Mintha egy kavics lenne a torkomban, de valahogy mégis sikerül
megszólalnom.
– Mikor és hol? – megtörik a hangom. Nem vagyok rá büszke, de hát ki
sétál örömmel az akasztófához?
Baszki, és ez nem is egy akasztófa! Az könyörületes lenne ahhoz képest,
amit ez a férfi fog tenni velem.
Moses megragadja, és haragosan megrázza a karom. A szemén keresztül
belelátok a fejébe. Tudom, mit gondol.
A holttestemen keresztül! Nem fogod bevállalni ezt a cserét!
– Á, hogy a kurváknak is van becsületük! Ma is tanultam valamit. Azt
gondoltam, hogy egy hűtlen ribanc vagy, de nem számít. Gyere el, és nem
fogom – majdnem énekli a gusztustalan szavait – levágni az aranyos kis
ujjacskáját. Olyan picik. De nincs szüksége tíz ujjra, és csak pár óráig fog
sikítani, ha lenyisszantok egyet.
– Mikor és hol? – kérdem, ezúttal határozottabban, annak ellenére, hogy
Moses úgy néz rám, mint aki meg akar fojtani.
– A Francia piac távolabbi csücskén, a sétány mellett, délben. Negyven
perced van. Hozd az anyját. Sétáljatok a standok között. Ő megtalálja a
babát, én pedig téged. Ha bármivel próbálkoztok, mind a hármatokat
megölöm, mielőtt a pasijaitok közbeléphetnének. Ebben biztosak lehettek.
Szívesen ölök.
– Te beteg rohadék! – préseli ki a szavakat a fogai közül Moses.
– Ó, érzem ám a haragod, de ezt sajnos nem te irányítod. Mr. Mount
ajándékzacskóban fogja átadni nekem a lotyót, és ezt te is tudod – szünetet
tart, mintha súlyt akarna adni a szavainak. – Különben is, te feláldoznál egy
gyereket? Mert, ahogy azt már láthattad, az én pengém éles, és mindig
készen áll. A kislányt sem fogom kímélni. Amúgy se szeretem a
gyerekeket.
– Ne bántsd! Ott leszek, csak ne nyúlj hozzá! Azt teszel velem, amit
akarsz, de ő ártatlan.
– Belőle is csak egy kurva lesz. Ne késs! Szeretek vért ontani, és a
türelem nem az erősségem.
A hívás véget ér, Moses és én egymásra nézünk az autó hátuljában.
A sofőr szólal meg először.
– Te jó ég! Most azonnal felhívom Mountot. Tudnia kell. A picsába! Ha
nem kapja vissza a gyerekét, felégeti az egész várost. Jesszusom…
Moses előveszi a telefonját.
 – Felhívom. Te vezess! Nincs vesztegetni való időnk. Vigyél vissza
Mountékhoz, aztán megkeressük a babát!
 36. fejezet
Mount
Amikor belépek, megcsap a vérszag. Minden érzékem kiélesedik. Valami
nincs rendben. Ezt minden porcikám biztosan tudja.
Megragadom Keirát, magam mögé rántom, és a sofőrünkhöz lököm.
– Ölj meg bárkit, akit nem ismersz fel! És vigyázz a feleségemre,
különben megöllek!
– Lachlan? – Keira csak két szótagot nyög ki, de érzem bennük a
félelmet.
Megfordulok, és megsimítom az arcát.
– Szeretlek. Maradj itt!
– Mi… – kezdi, de elhallgat, okosabb annál, hogy feltegye a kérdést. Az
életünk sok veszéllyel jár, de nagyon régóta nem sodortam bajba, és nem
most fogom újrakezdeni.
A pisztolyommal a kezemben, lopakodva haladok végig a folyosón, hogy
rájöjjek, ki tört be a birodalmamba. Mégis ki lenne ennyire hülye és
meggondolatlan?
Ma meg fog halni.
Amikor befordulok a folyosó sarkán, egyből észreveszek egy vértócsát és
egy holttestet. A düh dárdaként döf a szívembe.
V. Hű barátom, aki mindig mellettem állt.
Térdre ereszkedem mellette, és minden erőmmel azon vagyok, hogy
összeszedjem magamat.
Megtalálni. Megölni. Ez a két gondolat jár csak a fejemben, miközben
meggyőződöm róla, hogy nincs pulzusa.
Nem mintha másra számítottam volna a testén lévő lyukakból és a
hatalmas vértócsából kiindulva.
– Sajnálom, testvérem – lehajtom a szemhéját az ujjammal, és folytatom
a keresést. Még négy holttest vezet ahhoz a szobához, amiben a szereteten
kívül másnak nincs helye.
Az iszonyú önuralmam ellenére is zakatol a szívem, ahogy a vérfoltos
kilincsért nyúlok.
Minden elnémul, és felkészülök a legrosszabbra.
 Fájdalom nyilall a mellkasomba, ahogy elforgatom a kilincset, és
berontok a szobába.
Porrá fogom égetni ezt a rohadt várost! Esküsz…
Egy pillanatra megáll az idő, ahogy belépek Rory rózsaszín szobájába. A
dadusa kitört nyakkal fekszik a földön. A babaágyhoz rohanok, de üres.
Kétségbeesetten nézek körül, de nincs sehol. A dadusa halott, a lányom
pedig eltűnt.
– NEEEEEEEEEEE!
 37. fejezet
Keira
Ahogy megcsörren a táskámban a telefon, meghallom Lachlan üvöltését.
Olyan istentelen düh van benne, amitől a vérem belém fagy. Minden szülő
legnagyobb félelme jut eszembe.
– Hol van a lányom? – sikítom, ahogy átszaladok a folyosón, figyelmen
kívül hagyva a kezeket, amik próbálnak visszatartani. Az sem érdekel, ha
leszakítják a karom. A babámat akarom.
Amikor odaérek, hirtelen megállok, ahogy kavarogni kezd a gyomrom a
szagtól és a látványtól.
– Lachlan! – sikoltom minden erőmmel, de már a következő hulla felé
botladozom.
Olyan, mintha egy horrorfilmben lennék. Vér és halál mindenhol.
– Rory! – kiáltom még egyszer, és közben imádkozom, hogy ne legyen
igaz a legnagyobb félelmem.
Meglátom a vért az ajtón, aztán Lachlan hamuszürke arcát.
Lefagyok. Az összes vér elhagyja a végtagjaim a férjem arcán lévő
borzalom láttán.
– Istenem! Istenem! – könnyek hullnak a szememből, ahogy a hangom
egyenetlenné és rekedtté válik. – Hol van? Hol van a babám? Ugye nem…
Ki sem tudom mondani.
Nem lehet halott. A lányom nem lehet halott.
Lachlan odasiet hozzám, és megragadja mindkét karom.
– Hol van? – kérdem, de valójában azért könyörgök, hogy visszakapjam.
Megáll a szívem, amikor végre megszólal. Sosem hallottam még ennyi
kínt a hangjában.
– Eltűnt.
 38. fejezet
Magnolia
– Miért nem veszik fel? – kérdem kétségbeesetten, ahogy próbáljuk
elérni Mountot és Keirát, hogy elmondjuk a rettenetes hírt.
– Vedd már fel, ember! – kiált a telefonjára Moses, ahogy újból próbálja
hívni Mountot.
– Gyerünk, Keira! Válaszolj! – megrázom a telefonom, mintha ez bármit
is segítene. Fogalmam sincs, hogy közöljem, hogy egy vérszomjas őrült, aki
meg akar ölni, foglyul ejtette a tehetetlen, ártatlan lányukat. Könnyek
csorognak le az arcomon, ahogy a bűntudat újabb hulláma áraszt el.
Istenem, ha meg lehet bánni egy egész életet, akkor én most azt teszem.
Sem a gyász, sem az utálat vagy a szeretet nem tud ilyen érzelmeket
kiváltani belőlem. Semmi nem szembesít annyira minden hibáddal, mint
egy ártatlan, aki a te bűneidért szenved.
Megint hívom Keirát, és imádkozom, hogy felvegye a telefont, pedig
rettegek a fájdalomtól, amit okozni fogok.
Ekkor ugrik be.
Moses felé fordulok, aki majd felrobban a haragtól.
– Mi van, ha már tudják? Úristen! Mi van, ha már otthon vannak? A
sofőr rátapos a gázra, és nem veszi le a kezét a dudáról, ahogy áthajt a
piroson. Az előttem lévő ülésbe kapaszkodom, ahogy átszáguld a Francia
negyed nyüzsgő utcáin.
– Baszki! Baszki! Baszki! – Moses a telefonját csapkodja, amikor Mount
végre felveszi a telefont.
– Ha nem tudod, hogy hol van a kislányom, ne hívj többet – mondja a
legridegebb hangon, amit valaha hallottam.
Kiráz a hideg, mert érzem a hangjában a félelmet és a fájdalmat.
– Reyesnél van. Vissza fogjuk szerezni. Délben. A Francia piac
távolabbik csücskében, a sétány mellett. El akarja cserélni Magnoliára.
Mount üvöltésétől majdnem elájulok.
Reyesnek igaza volt. Mount gondolkodás nélkül oda fog adni a lányáért.
Ha valahogy mind túléljük ezt az egészet, talán még akkor is meg fog ölni,
amiért veszélybe sodortam.
Nem hibáztatnám érte. Sőt. Én magam adnám a kezébe a pisztolyt.
 – Felétek megyünk – mondja Moses, megtörve az üvöltést követő
rémisztő csendet. – Reyest kivéve mindenki életben fog maradni, és ha azt
mered mondani, hogy leszarod, mi történik Magnoliával, én magam foglak
megölni, mielőtt megmentem mindkettőjüket. Hallod? Ezt most az én
tervem szerint fogjuk csinálni.
Tátott szájjal bámulom Mosest, ahogy lassan felfogom, amit mondott. A
fenyegetést. Az ultimátumot. Megfenyegette értem Mountot.
– Rohadj meg, Gaspard! A lányomról van szó.
– És vissza is fogjuk szerezni. Senki nem fog ma meghalni, csak Reyes.
A szavamat adom.
Egy ideig csend van, és közben senki sem vesz levegőt az autóban. Mind
várjuk az ítéletet. Mount következő szavai mindannyiunk életét
megváltoztatják. Még az is lehet, hogy az egész városét, ha úgy dönt,
vérfürdőt rendez.
Volt már rá példa, és az Keira miatt volt.
Senki sem marad életben, ha Rorynak baja esik.
– Ha megakadályozol a lányom visszaszerzésében, véged van, Gaspard.
– Vissza fogjuk szerezni, de nem fogom átadni Magnoliát egy
gyilkosnak. Ígérd meg… Nem. Esküdj a feleséged életére, hogy együtt
fogsz működni velem, vagy nem viszem vissza Magnoliát. Érted, amit
mondok? Őt akarja, és nagyon jól tudod, hogy képes vagyok eltüntetni.
Soha nem fogjátok megtalálni.
– Fejezzétek be! – kiáltja Keira, és a rekedt hangjában lévő fájdalomtól
elkezd belülről felfalni a szégyen.
– Annyira sajnálom, Ke-ke. Nem gondoltam…, sosem költöztem
volna…, Istenem, annyira sajnálom – nem tudom tovább visszatartani a
sírást, és csak le akarok térdelni imádkozni, mert nem vagyok elég erős
ahhoz, hogy ezt egyedül átvészeljem.
– Visszajössz, és kitalálunk valamit. A kislányom haza fog térni, és senki
sem fogja megölni a legjobb barátnőmet. Pont. Érted?
Mint egy kibaszott császárnő, elmondja, hogy pontosan mi fog történni.
Fellobban bennem a remény lángja, mert van rá esély, hogy nem teszem
tönkre a számomra legfontosabb emberek életét.
 39. fejezet
Moses
Nincs vesztegetni való időnk, de azért óvatosan lépek be Mount
territóriumába. Jelenleg teljesen kiszámíthatatlan, persze ez érthető. Nem
akarom megölni, de bármit hajlandó vagyok megtenni, hogy megmentsem
Magnoliát és a kislányt.
Nem azért kaptam vissza, hogy újra elveszítsem, de Mount szemszögéből
is látom a dolgot.
Biztos vagyok benne, hogy Magnoliával egyetemben ő is az életét adná
Roryért. Efelől nincs bennem kétség. Sosem választaná az életet, ha az egy
baba életébe kerül.
De nem fogom hagyni. Biztos nem.
Léptek dübörögnek mögöttünk, ahogy a garázsból a bejárathoz megyünk.
Pisztollyal a kezemben megfordulok, de megkönnyebbülten látom, hogy
Jules és Trey érkezik.
– A sofőr azt mondta, hogy túszul ejtették Mount lányát. Ez igaz? – kérdi
idegesen Jules.
– Igen, sajnos igaz. Menjünk, nincs sok időnk! Ki kell dolgoznunk egy
tervet. Alig van fél óránk.
– Reyes volt? Egyet bólintok.
– Baszki! Nagyon akarja Magnoliát – mondja Jules a fejét rázva. – Nem
mehetünk be. Mount habozás nélkül át fogja adni a lányáért. Úgy érzem,
nem fog jól végződni.
– Mind meghaltok, ha menekülni próbáltok – dörmög Mount az előttünk
lévő sötétségből. – Gyertek be, vagy ott végzek veletek, ahol álltok!
– Fejezd be! – kiáltja Keira.
Magnolia a barátnőjéhez siet, és sírva ráborul.
– Bocsáss meg! Annyira sajnálom! Elmegyek. Elmegyek. Nem hagyom,
hogy bántódása essen. Esküszöm! Megérdemlem. Megfizetek a bűneimért.
Vissza fogod kapni Roryt, esküszöm!
A szívem megszakad Magnolia kétségbeesett sírásától, de Mount
továbbra is rideg tekintettel néz ránk.
– Az én tervem szerint csináljuk, vagy itt és most végezzek veled?
– kérdem, az ujjammal a pisztolyom ravaszán.
 Megrándulnak az ujjai, ami elárulja, hogy ő is a fegyverhasználatot
fontolgatja. Akár mind meg is halhatnánk itt és most, de én átlátok az
embereken. Tudom, hogy ez a férfi azt akarja, hogy a lánya felnőjön,
megházasodjon, és anya legyen.
Mount nagyot fúj.
– Úgy csináljuk, hogy a lehető legtöbb ember életben maradjon.
Ha bármi balul sül el, engem csak Rory érdekel.
Keira haragos pillantást vet a férjére, miközben még mindig szorítja
Magnoliát.
– Rendben – mondom. – Most pedig… Azt mondta, hogy Keira menjen
Magnoliával…
– Szó sem lehet róla – jelenti ki Mount.
– Ezt kérte. Ha egyeztetni szeretnél vele, fel tudod hívni a nő telefonján,
akit felszeletelt. Kötözködni akarsz vele, amikor az ő kezében van a lányod
élete? Különben is azt mondta, hogy ha késünk, vagy nem követjük az
utasításait, akkor darabonként fogja visszaküldeni.
Ha Mount arcán eddig gyilkos harag volt, akkor most nem tudom, mi
vette át a helyét, de meglep, hogy nem haltunk bele a tekintete erejébe.
Mount megfordul, és az öklével lyukat üt a legközelebbi falba.
– Lachlan! Vele megyek. Az istenit! Nem fog a babámhoz nyúlni! Mount
visszafordul. Az ökléről csöpög a vér, az arca eltorzult.
– Még mit mondott ez a rohadék?
– Hogy menjenek a piac távolabbi részére, a sétány mellé, és sétáljanak a
bódék között. Keira megtalálja Roryt, ő pedig megtalálja Magnoliát, és
elviszi.
– Nem fog tudni eltűnni vele – mondja Jules kétkedőn. – Mégis, hogy
gondolja? Esélye sincs. Meg tudjuk csinálni.
Mount rá se néz, ahogy beszél.
– Van egy terve. És nekünk ki kell találni egy jobbat.
 40. fejezet
Magnolia
– Tudod, mit kell tenned? Menni fog? – Moses a kezei között tartja a
fejem, ahogy a zöldesarany szemébe nézek.
– Tudom, mit kell tennem. Menni fog – ismétlem vissza a szavait.
– És tudod, hogy vissza fogsz jönni hozzám, és hogy remek életet fogunk
élni, miután végeztünk ezzel a seggfejjel?
Bólintok, mert látnia kell, hogy egyetértek vele, de nem tudom, hogy
elhiszem-e, amit mond. Ha bármi rosszul alakul, akkor az életemet adom
Roryért.
Végre megértem, hogy mit jelentett az akasztott ember a kártyán, amit
Celeste húzott nekem.
A végső áldozat.
Egész életemben önző voltam. Küzdöttem, harcoltam és próbáltam
megkaparintani azt, amiről úgy gondoltam, hogy megérdemlem. Hazudtam.
Csaltam. Loptam. Hátba szúrtam a szeretteimet. Többet vétkeztem, mint
amennyire emlékezni tudnék.
És ez mind ide vezetett.
Kaptam egy esélyt a megváltásra, és ha Rory élete az enyémbe kerül,
boldogan meghalok.
Nincs bennem sem kétség, sem gyűlölet. Erre az útra vezettek a
döntéseim, és nem hagyom, hogy az a baba többet szenvedjen, kerüljön ez
bármibe.
Nyugodtság önt el, de ezt nem mondhatom el Mosesnek, mert akkor nem
engedne el. Másik utat keresne. Hiszek benne, de nincs időnk, és nem
lehetek az oka annak, hogy Rory ujját levágja egy elvetemült őrült.
Az a gyermek csodálatos életet érdemel.
És ha túlélem ezt az egészet, talán nekem is lesz egy. Talán még meg is
fogom érdemelni.
Moses az arcomat tanulmányozza.
– Mondd, hogy érted, kicsikém! Mondd, hogy bízol bennem!
Hallanom kell!
– Értelek. Bízom benned. És… – veszek egy mély levegőt –, és nagyon
szeretlek. Mindig te voltál nekem az igazi. Ezt már a legelső pillanattól
fogva tudtam, csak féltem. Gyáva voltam. Ha csak ennyi időnk van hátra…
Moses kinyitja a száját, hogy félbeszakítson, de megrázom a fejem, és
folytatom.
– Nem, ezt el kell mondanom. Ha csak ennyi időnk van hátra, ezek
voltak életem legszebb napjai. Szeretlek, Moses. Nem számít, mi fog
történni. Mindig szerettelek, és örökké szeretni foglak.
– Istenem, kicsikém – remegnek a kezei, ahogy közelebb húz magához. –
Ne gondolj ilyenekre! Nem csak ennyi időnk van hátra. Nem engedem,
hogy véget érjen a közös életünk. Ezt értsd meg a makacs agyaddal! Vissza
fogsz jönni hozzám, és Rory is épségben haza fog térni. Érted? Egy
pillanatra se gondolj mást. Hidd el, amit mondok!
Mindketten reszketünk a pillanat súlyától és a túlcsorduló érzelmektől.
– Hiszek neked – súgom –, és szeretlek. De most mentsük meg azt a
babát!
Amikor megcsókol, megízlelek mindent, amire szükségem van.
Mosest.
 41. fejezet
Keira
– Csak azért csinálom így, mert te ezt akarod – mondja a férjem, ahogy a
vállamra teszi a kezét.
– Tudom. Ezt kell tennünk. Hogyan élhetnék tovább azzal a tudattal,
hogy elcseréltem a legjobb barátnőm életét a lányoméra?
– Ez nem egy csere – morogja Lachlan. – És egyértelmű, hogy melyikük
élete a fontosabb.
Visszapislogom a szememben gyűlő könnyeket, mert tudom, hogy
teljesen komolyan gondolja, amit mond. De én nem gondolkozhatok így. Én
nem ez vagyok.
Így egyensúlyozzuk ki egymást. Én vagyok Lachlan embersége, amire
akkor is szükség van, amikor vér folyik. És elég erős vagyok ehhez a
szerephez. De ha a férfiról van szó, aki ellopta a gyermekem, én leszek az
igazság, és tenni fogok róla, hogy meghaljon, amiért a lányomhoz merészelt
érni.
Mert Lachlan ezt adta nekem. Erőt és hatalmat. A hangom erős és
egyenletes, ahogy beszélek.
– Amint Rory nálunk van, és meglátod azt a tetvet, lődd agyon!
Esküdj meg nekem!
Ez meglepő módon apró mosolyt csal az arcára.
– Az én bátor angyalom! Tudtam, hogy kegyetlen védelmezője leszel a
gyermekeinknek. Igazam volt. Szerezd vissza a lányunkat!
Én teszek róla, hogy Reyes bűnhődjön – a tekintete koromfekete, de
ígéretet hordoz magában.
– Szeretlek, Lachlan.
Magához ránt, átkarol, és a testéhez présel.
– Szeretlek, Keira Mount. Te vagy az életem. Rory a szívem. És baszki,
ezt mind Magnoliának köszönhetem, még ha haragszom is rá – elhátrál, és a
fejét rázva lenéz rám. – Mindenemmel azon leszek, hogy mindkettejüket
megmentsem, de nem ígérhetek semmit. Rory az első.
– Rory az első, de kérlek, mentsd meg mindkettejüket – nem szoktam
könyörögni, de ha van rá megfelelő pillanat, akkor ez az. – Könyörgöm!
 42. fejezet
Magnolia
Keira és én karonfogva tesszük meg az első lépéseinket a piacon, öt
perccel dél előtt. Sercegő kolbász és édes tészta illata kering a levegőben,
de jelen pillanatban kavarog tőle a gyomrom.
– Sajnálom – mondom ezredszerre az elmúlt harminc percben.
– Ezt fejezd be! – szól rám, és a tekintete vadabb és határozottabb, mint
valaha. – Ez egy elmebeteg, vérszomjas gyilkos műve, akinek meg van
pecsételve a sorsa. Egy két lábon járó hulla. De te nem érdemelted meg,
hogy az a nő felbérelje a testvérét, hogy megöljön téged. Nem
kényszerítetted a testvérét, hogy rád támadjon, és nem akartad, hogy meg
kelljen védeni magad, amikor megölted. Ez nem a te hibád – megáll, felém
fordul, és rám szegezi zöld szemét.
– Ha más életet éltem volna, senki sem kívánná a halálomat. Keira
elengedi a karom, és megragadja a vállam.
– Utoljára mondom, hogy nem lesz belőled mártír. Erről nem te tehetsz.
Én a pszichopatát hibáztatom, aki megölte a barátaimat az otthonomban, és
ellopta a lányomat. Meg fog dögleni, mert azt érdemli. Te pedig hosszú és
boldog életet fogsz élni. Bízz bennem, Magnolia!
Keira megráz, mintha nem tudná, hogy felfogom-e, amit mond.
– Hinni akarok neked.
– Engedd el ezt az „akarom” faszságot. Erre most nincs időm.
Később vitatkozhatunk róla, ha szeretnéd.
Bólint egyet, én pedig leutánzom a mozdulatot.
– Oké.
– Remek. Most pedig szerezzük vissza a babámat!
Együtt sétálunk a piacon. Mindenkit alaposan megvizsgálok, ahogy Rory
aranybarna haját és egy gyilkos arcát keresem.
Az úton egy mentőautó áll, de nem látok mentőket. A mentőautó előtt
egy rendőrautó áll, de rendőröket sem látok.
– Milyen ruhában is volt? – kérdem, hogy biztos ne valami mást
keressek.
Keira a fejét forgatva felel.
– Rózsaszín cicanadrág. Rózsaszín-fehér csíkos póló.
 Minden arcot és bódét megnézek, de sehol sem látom a kislányt.
A rohadt életbe, miért nem adtál pontosabb utasításokat? Legalább egy
bódészámot mondhattál volna.
Persze hogy nem mondott. Akkor túl könnyű dolgunk lett volna, és az a
férfi okosabb, mint az elején gondoltuk.
– Nem látjuk sem őt, sem Roryt – szólal meg Moses a vezeték nélküli
fülhallgatómban, amit Mount csapata adott. – Ne álljatok meg, keressétek
tovább! Ha láttok valamit, tudod, mit kell tenned.
A mozdulatra gondol, amiben megállapodtunk abban a kevés időben, ami
a rendelkezésünkre állt.
Bármennyire is fél Moses, nagyon jól palástolja. Tudja, hogy
gondolkodás nélkül feláldozom magam, ha arra kerül sor.
– Szerintem lá… – Keira egy kötött ruhákat áruló bódé felé fordul, aztán
csalódottan sóhajt. – Nem. Nem ő az.
– Még mindig van néhány percünk. Sétáljunk tovább!
Átmanőverezünk a nyüzsgő szombati tömegen, és közben mindenfelé
kapkodjuk a fejünket.
Valaki belém ütközik, mire megfordulok, és arra számítok, hogy egy kést
tartó férfival fogom szemben találni magam, de helyette az a gyerek áll
előttem, aki a Negyedben megpróbálta ellopni a táskámat.
– Ne ma, kölyök! Most nincs erre időm.
– Nem akarok ellopni semmit. Egy pasas pénzt adott azért, hogy
idehozzam neked ezt – mondja, miközben felém nyújt egy cetlit.
Elengedem Keirát, és kitépem a kezéből.
– Volt vele egy baba? Rózsaszín nadrágban? Láttál egy kislányt? –
faggatja Keira, miközben én kihajtogatom a cetlit.
– Nem. Csak egy sapkás, napszemüveges férfi volt. Annyit mondott,
hogy adjam oda neked a papírt.
A szavai elhalkulnak, ahogy elolvasom a cetlin a macskakaparást.
202. bódé
Felnézek, hogy kérdezzek még valamit a gyerektől, de már elvegyült a
tömegben.
– Mit írt?
Megmutatom neki, és felcsillan a szeme, ahogy hangosan felolvassa.
Nekem is ezt kellett volna tennem, mert Mosesnek tudnia kell, hogy hová
tartunk.
 – Tovább egyenesen, aztán balra. Az utolsó előtti lesz az – mondja Trey a
fülemben.
A megadott irányba bólintok, jelezve Keirának, hogy hová kell mennünk.
– Úristen! Itt van a babám. Érzem – súgja.
Imádkozom, hogy igaza legyen. Remény árasztja el a lelkem, de minden
egyes lépéssel egyre jobban félek attól, hogy eljön a vég.
El akarom hinni, hogy működni fog a tervünk, de fel kell készülnöm a
legrosszabb esetre. Eszembe jut a véres kés, amit Cavender az asztalra
dobott.
Kérlek, Mosesnek ne kelljen látnia a fegyvert, ha balul sülnek el a
dolgok. Hadd ne ő találjon meg, ha meghalok. Istenem, miért nem olvastam
el Bernie levelét? Vajon lesz még rá lehetőségem?
Ekkor pillantjuk meg. Rory egy bódéban ülő, zavarodott nő karjában van,
aki hevesen fürkészi a piacot.
– Ott van! – majdnem elfelejtem megcsinálni a mozdulatot, ahogy Keira
futni kezd.
– Rory! Kincsem! Itt vagyok!
A nő összerezzen, ahogy Keira odarohan hozzá, és elfordul, mintha
védeni próbálná a kislányt.
Sietve elindulok feléjük, de beleütközöm egy csapat turistába, akik a
semmiből jöttek. Megpróbálok átfurakodni az egymást lökdöső
embertömegen keresztül.
Aztán szúró fájdalmat érzek a hátamban, amitől térdre borulok.
Te jó ég! Ez rohadtul fáj!
– Bolond puta! Nem hitted, hogy megúszod, ugye?
Ahogy a fiú mondta, napszemüveg és sapka takarja az arcát, de
felismerem a szavaiból áradó gyűlöletről. A turistacsoport teljesen eltakar
minket, így senki sem látja, mi történik.
A fájdalom annyira éles, hogy meg sem tudok szólalni.
Úristen! Leszúrt. Jézusom! Szervet talált? Baszki… Ez kurvára fáj!
A hónom alá nyúl, és beleemel egy… kerekesszékbe?
Hallom Moses kiáltását a fülemben, de elnyomja a statikus zúgás, így
nem értem, amit mond.
Biztosan hallotta Reyest. Biztosan tudja, hogy elkapott. Én már annyira
elgyengültem, hogy félig eszméletlenül, előredőlve ülök a kerekesszékben,
miközben Reyes egy furgonhoz tol, majd bedob a hátuljába, és becsapja az
ajtót.
 Az egész nem tartott tovább harminc másodpercnél.
Az ordítás a fülemben elhalkul, ahogy kiesik a fülhallgató, miközben
oldalra dől a fejem.
El fogok vérezni.
Ezt azért tudom, mert nem most először állok szemben a halállal. Nem
most először érdemlem meg. A látásom kezd elhomályosodni, majd minden
elfeketedik.
 43. fejezet
Keira
– Nem adom oda! Azt mondta, hogy mindjárt visszajön érte – mondja a
nő, ahogy a lányomért nyúlok.
– Ő a lányom! Elrabolták! Most azonnal add ide, mert esküszöm, nem
vállalok felelősséget azért, ami történni fog veled.
Nem tudom, hogy a hangom vagy Rory kapálózása győzte meg, de végre
odaadja a babámat.
Amint átkarolom a világomat, megkönnyebbülés árasztja el a testem.
– Ó, kincsem! Annyira hiányoztál! Úristen!
Leellenőrzöm minden porcikáját, miközben a nő azt bizonygatja, nem
tudta, hogy a kislányt elrabolták, és esküdözik, hogy nem akart ártani. Alig
hallom, amit mond, mert közben már Magnolia felé fordulok, hogy azt
mondjam, minden rendben lesz.
De Magnolia nincs ott.
Meghallom Moses kiáltását, és a vérem belém fagy.
 44. fejezet
Moses
– Ne!
A közelben lévő emberek felkapják a fejüket, de nem érdekel. Mount már
félúton van Keirához és a babához, ahogy a furgon elhajt a járda mellől,
benne Magnoliával.
– Kapjátok el! – kiáltom, és teljesen tehetetlennek érzem magam az utca
másik végében. Jules remélhetőleg már a nyomukban van. Ennek nem így
kellett volna alakulnia.
Kell egy másik kocsi! Vissza kell szereznem! Nem hagyhatom, hogy az
az őrült rohadék bántsa Magnoliát. Hallottam, ahogy felnyög fájdalmában.
Csinált vele valamit.
A mentőautóra nézek. Megteszi. Odarohanok, feltépem az ajtaját, majd a
kormány mögé ülök. Csak el kell fordítanom a kulcsot.
Nem tudom, kiért jöttek a mentők, de remélem, talál más utat a kórházba,
mert a nőm élete forog kockán.
Amint beindítom a motort, rohanni kezd felém egy rendőr.
Bocs, de most vannak nálad nagyobb gondjaim.
Ahelyett, hogy tolatnék egy kicsit, rátaposok a gázra, és oldalra rántom a
kormányt. Leszarom, hogy beleütközöm az előttem lévő rendőrautóba.
Letartóztathat, ha ennek vége van.
Kikerülöm a járókelőket, miközben próbálom bekapcsolni a szirénát,
hogy padlógázzal száguldhassak. Ahogy a sétány felé gurulok, végre
bekapcsol. A forgalom lelassul, majd teljesen megáll, én pedig átpréselem
ezt a behemótot a sarkon lévő kis nyíláson, és kétségbeesetten keresem a
fehér furgont.
Hova a faszomba tűnt? Átszáguldok két kereszteződésen, és közben
jobbra-balra kapkodom a fejem.
Áthasítok még egy kereszteződésen, miközben ránehézkedem a dudára,
ahogy hajszál híján bele nem rohanok egy másik autóba.
Ekkor megpillantom a furgont.
– Szó sem lehet róla!
– Megvan? – szólal meg a fülemben Trey, emlékeztetve, hogy ők is
velem vannak. Hogy a picsába felejthettem el?
 Ja igen, mert a szerelmemet és a jövőmet kergetem.
– Igen, most kanyarodtam a… – gyorsan keresek egy utcatáblát –
Henriette DeLille-re. Előttem van. Baszki! Az országút felé megy.
– Jövök – szólal meg egy másik hang, és egy kis időbe telik, mire
rájövök, hogy Mount az. – Te mentsd meg Magnoliát, én elkapom Reyest! –
a hangja egészen hátborzongató.
– Megvan a kislány? Jól van?
– Rorynak nincs baja, de Reyes pusztulni fog.
Nem bírom ki, hogy ne kössek bele, mert épp annyira meg akarom ölni,
mint ő.
– Akkor jobb, ha sietsz, mert ha lehetőségem adódik rá, én végzek vele.
– Már úton vagyok.
Szirénák sikoltoznak a messzeségben. A rendőr a piacon valószínűleg
erősítést hívott, miután elloptam a mentőautót.
Baszki! Ez zavaros lesz, de ha Magnolia megvan, semmi sem számít.
Reyes biztos rájött, hogy a mögötte lévő mentőautó nem a kórházba tart,
mert hirtelen, lassítás nélkül balra rántja a kocsit.
A kurva életbe! Ne!
Egy teherautó csapódik a furgonba, amitől irányíthatatlanul pörögni kezd.
Csak ne borulj fel, kérlek, csak ne borulj fel!
Az imáim nem hallgattatnak meg, mert a furgon nagy robajjal az oldalára
dől.
Tarts ki, kicsikém! Jövök!
 45. fejezet
Magnolia
Leküzdöm a sötétséget, és magamhoz térek, miközben a kerekesszék ide-
oda gurul a furgon belsejében, aztán a falhoz ütközik, és kizuhanok belőle.
Megpróbálok megkapaszkodni valamiben, de nem érek el semmit. Megint
gurulni kezdek, ahogy átfordulunk, aztán… bumm.
Nekirepülök a furgon hátuljának, a fejem hatalmasat koppan.
A látásom elhomályosodik, és tudom, hogy a testem szép lassan fel fogja
adni. Csak egyvalami jár a fejemben.
Búcsút kell vennem Mosestől. El kell mondanom neki még egyszer, hogy
mennyire szeretem. Hogy sajnálom, hogy csak ennyi időnk volt. Nem
hagyhatom itt enélkül.
Hangokat hallok kívülről, de nem tudok figyelni rájuk. Nincs elég erőm.
A szirénák belehasítanak a ködbe, amiben úszom.
Segítség? Nekem? De hát senki sem segít az olyan lányoknak, mint én.
Ez az a régi hazugság, amit mindig mondogattam magamnak. Ezért nem
kértem sokáig segítséget. De most már tudom, hogy nem igaz.
Moses el fog jönni értem.
Moses szeret engem.
Moses nem fog harc nélkül elengedni. Nekem is harcolnom kell érte.
Foltok sötétítik el a látásomat, és minden porcikám ég a rettenetes
fájdalomtól, de kitartok.
 46. fejezet
Moses
– Érte megyek! – ordítom, ahogy kiugrom a mentőautóból, és a
pisztolyommal a kezemben a furgonhoz rohanok. Nem látom Reyest, de
nem is ő a fontos.
– Mags! – kiáltom, ahogy a roncs hátuljához lépek, és megpróbálom
kinyitni.
Zárva.
– Az istenit!
A szirénák egyre közelednek. Nincs sok időm. Magnoliának szüksége
van rám, és minél előbb el kell tűnnünk innen. Nem kockáztathatom meg,
hogy megbilincseljenek, és hagyják Magnoliát meghalni.
Megszorítom a pisztolyomat, és betöröm vele az ablakot. Átnyúlok rajta,
és kinyitom belülről az ajtót.
Ahogy kitépem, megáll mögöttem egy autó, de a szirénák még mindig
néhány utcányira vannak.
– Mögötted vagyok.
Jules velem van, amikor megpillantom Magnoliát. Összekuporodva
fekszik az összezúzott kamion padlóján, és mindenhol vér van.
– Itt vagyok, kicsikém! Tarts ki még egy kicsit! Nincsen semmi gond –
ahogy kimondom a szavakat, attól tartok, hazudok. Igenis van gond. – El
kell vinnünk innen!
– Tedd a mentőautóba, és menjetek vissza hozzám – szólal meg Mount,
aki úgy bukkan fel mellettem, mint egy pokolból érkező démon. – Valaki
terelje el a rendőrök figyelmét. Kitűnő orvosi csapatom van. Jobbak, mint
bármelyik kórház.
Kiemelem Magnoliát a furgonból, Mount pedig beleugrik. Reyest keresi.
De ő már nem érdekel. A karjaimban fekszik életem szerelme, és a
segítségemre van szüksége.
Odarohanok a mentőautóhoz, és Julesra kiáltok.
– Menj! Én hátul maradok vele. Taposs a gázra, mintha az életed múlna
rajta!
Bólint egyet, én pedig lefektetem hátra Magnoliát. A bőre szürke, a keze
pedig nyirkos.
 – Maradj velem, kicsikém! Maradj velem! Kérlek! Kérlek, Mags! Jól
leszel. Nem lesz baj.
Kinyitja a véres száját, és csak egy szót mond.
– Rory?
– Biztonságban van. Keirával. Mount épp most gondoskodik Reyesről.
Te csak ne aggódj! Szeretlek.
Elindulunk, miközben a szirénák egyre közelebb érnek, de nem érdekel.
Csak Magnolia érdekel.
 47. fejezet
Mount
Üvegszilánkok ropognak a cipőm talpa alatt, ahogy a pólójánál fogva
megragadom, és kirángatom a furgonból.
– Reyes!
A férfi szemében megvillan a felismerés.
– Rohadj meg, Mount!
– Rossz emberrel húztál ujjat. A lányomat fenyegetted. Megölted az
egyik legjobb barátomat. Ezért az életeddel fizetsz!
Táncol rajtunk a napfény, ahogy kimászunk a roncsból, és az aszfaltra
hajítom. Vér fröccsen az arcáról, a ruhái tetőtől talpig vörösek.
Nagyon jó. Pont ezt érdemli.
Minden másodperccel egyre közelebb érnek a szirénák, és akármennyire
is szeretném kínozni ezt a rohadékot, nincs rá időm.
Leguggolok, mire vért köp az arcomba.
– Meg kellett volna ölnöm a gyerekedet.
Nincs szükségem időre. Egy másodperccel tovább sem szívhatja
ugyanazt a levegőt, mint a lányom.
A szájába nyomom a pisztolyom csövét.
– Rosszabbat érdemelsz, te kibaszott patkány! Aztán meghúzom a
ravaszt.
Roryért.
Keiráért. Magnoliáért. Bethanyért.
És V-ért, aki tudom, hogy az életét adta a lányomért.
Ezt értük teszem.
Szétloccsan a feje, én pedig felállok és elsétálok.
 48. fejezet
Moses
Hosszú órák óta gyötrődöm. Szép lassan a nap összes szereplője
megérkezik a szobába, ahol várok az ítéletre.
Trey, Jules, Mount, Keira és a baba, és még néhányan, akiknek nem
tudom a nevét, de nem is érdekelnek.
Csak Magnolia érdekel.
A csend minden perccel egyre ijesztőbb. Remélem, hogy az összes
jelenlévő imádkozik magában.
Magnoliának élnie kell!
Reyes pontosan tudta, mit csinál, amikor megkéselte. Egyenesen a
veséjét célozta, és rengeteg vért veszített. Arról nem is beszélve, hogy csak
a balesetbe is belehalhatott volna.
Rory felébred az anyja karjában, és Keira ringatni kezdi. Annyira örülök,
hogy biztonságban van.
Megint imádkozni kezdek.
Istenem, ne vedd el tőlem Magnoliát! Megérdemli, hogy éljen. Egy
harcos. Megérdemel még egy esélyt. Kérhetsz bármit, és én ígérem,
megteszem!
Ahogy alkudozom Istennel, az egyik orvos a szobába lép. Egy pillanat
alatt felpattanok.
– Ugye jól van?! Leveszi a maszkját.
– Nehéz döntés volt, de… Közelebb lépek hozzá.
– Mondd, hogy jól van!
Az orvos vesz egy mély levegőt, és bólint.
– Az állapota stabil és biztató, de még nem lehetünk biztosak.
Főleg azért, mert úgy döntöttünk, hogy nem vesszük ki a veséjét.
– Mi? – hevesen pislogok, ahogy az orvost bámulom. – De hát
megkéselték!
Megvakarja a halántékát, és kinyújtja a nyakát.
– Ez igaz, de a legjobb kórházakban elvégzett kutatások alapján
bizonyítható, hogy a vese nagyon jól regenerálódik, és hogy a páciens még
a sérült szervvel is jobban jár, mint ha eltávolítják azt. Sok pihenésre van
szüksége, mert súlyos sérüléseket szenvedett, de amint mondtam, bízunk
benne, hogy meg fog gyógyulni.
Mount felkel a székéből, és mellém áll.
– A pénz nem számít, de ezt úgyis tudják. Tegyenek meg érte mindent.
Remeg a hangom a hálától, amit a férfi iránt érzek, akit pár órája képes
lettem volna megölni.
– Köszönöm – súgom, ahogy Mount felé fordulok. – Köszönöm. Mount
rám szegezi koromfekete szemét.
– Senki más nem fog ma meghalni. Nem, amíg én itt vagyok.
 49. fejezet
Magnolia
Egy örökkévalóság óta úszom a ködben, amikor sikerül a felszínre
törnöm és kinyitnom a szemem. Pislogással fogadom a szoba gyenge
fényét, ahogy próbálok valami ismerősre lelni. Pár másodpercbe telik, mire
kitisztul a látásom, és az egyetlen dologra nézek, ami számít.
Mosesre.
Egy székben alszik az ágy mellett, a lehető legkényelmetlenebb
pozícióban. Előredőlve, hogy a kezét a lábamra tudja tenni, miközben a
könyökével tartja magát.
Hála árasztja el a szívem, ahogy ránézek a kezére. Hála istennek, hogy itt
van!
Gyorsabban pislogok, ahogy az érzelmeim könnyekkel töltik meg fáradt
szememet.
Mindketten élünk. Együtt.
Nem tudom, milyen állapotban vagyok, de amennyiben nem vagyok
halott, nem igazán számít. Hiszen itt vagyunk.
Moses egyből felébred a mocorgásomra, mintha minden mozdulatomra
rá lenne hangolva.
– Kicsikém? – kérdi álmos, rekedt hangon, ahogy a szemembe néz.
– Vége. Megcsináltuk – mondom.
Moses mosolya kivilágítja a szobát, és boldogsággal tölti meg a szívem.
– Meg hát! Hogy érzed magad?
Megemelem a karom, de Moses gyengéden megszorítja a lábam.
– Ne mozogj túl sokat. Mindened fájni fog, még a gyógyszerekkel is.
Visszatér a fájdalom és a történtek emléke. A döfés. A baleset.
Rory.
– Úristen! Rory! Keirával van? Jól…
– Semmi baja. Reyes nem bántotta. Vigyorog és nevetgél, mintha mi sem
történt volna. Semmire sem fog emlékezni.
A feszültség elhagyja a testem, és visszadőlök a párnára.
– Köszönöm, Istenem! – súgom. De Moses folytatja.
– De te… Jesszus! Éveket öregedtem, amikor elvitt. Nem tudtam
megállítani. Bajban voltál, én pedig nem voltam elég gyors – a mosolya
eltűnik, ahogy a kísértő emlékek visszatérnek.
Megfogom, és megszorítom az erős kezét.
– Hé… Itt vagyok, és nagyon szeretlek. Megígérem, hogy senki más
gyerekéért nem fogom elcserélni magam. Megcsináltuk, Moby. Nincsen
semmi baj.
Elmosolyodik, de megfordítja a kezét, és összefonja az ujjait az
enyéimmel. Rám szegezi zöldesarany tekintetét, amit annyira imádok.
– Istenem… Én is szeretlek. Jobban, mint ahogy azt el tudod képzelni. És
most már jobban átlátom a dolgokat. Szóval, elmondom, hogy mire
gondoltam, amíg itt ültem az ágyad mellett, és arra vártam, hogy felkelj.
– Oké – felelem kíváncsian.
Moses lehajol, és megcsókolja a kezem, mielőtt megint a szemembe néz.
– Szeretnék gyűrűt húzni az ujjadra. Minél előbb. Hozzád akarok
tartozni.
– Moses… – súgom. A szívem zakatol a boldogságtól. Még közelebb
hajol hozzám.
– Azt akarom, hogy hozzám tartozz. Szeretném, hogy tudd, mennyire
szeretlek. Azt akarom, hogy emlékezz, akárhányszor nézel a kezedre.
Könnyek gyűlnek a szemembe, és nem érdekel, hogy amióta visszajött,
többet sírtam, mint egész életemben. Kinyitom a számat, hogy válaszoljak,
de folytatja.
– Nagyon hősies voltál ma. Értem, hogy miért. Én is ezt tettem volna. De
nem tetszik, hogy azt gondolod, hogy a te életed kevesebbet ér a múltad
miatt. Mert semmi sem állhatna távolabb az igazságtól. Mindent megérsz,
Magnolia. Addig nem állok meg, amíg meg nem érted, hogy mennyire
csodálatos vagy. Felbecsülhetetlen vagy. Soha többé ne tedd kockára az
életed! Soha! Nem tudom, és nem akarom elviselni.
– Igenis, uram! – mondom, ahogy legurulnak az arcomon a könnyek.
Moses az első csepp láttán feláll, és letörli.
– Imádom, amikor uradnak szólítasz, de ne sírj többet! Ma ne. Remek
nap a mai, mert magunk előtt tudjuk az egész életünket. Szabadok vagyunk,
Reyes pedig halott.
Ez a hír rögtön megállítja a könnyeket.
– Tényleg? Meghalt?
– Igen. Ez azt jelenti, hogy valóra fog válni a tervem. Remélem, hogy
készen állsz rá.
– Van beleszólásom ebbe a tervbe?
 Moses lehajol, és ad egy csókot a homlokomra.
– A rendőrök és az FBI ki akar téged hallgatni. Téged gyanúsítanak mind
a három gyilkossággal.
Leesik az állam.
– Micsoda? Mind a hárommal?
– Nyugi, nincs baj. Nem fog menni nekik. Mount ügyvédjének
köszönhetően ki se látnak a papírmunkából.
– De mind a hárommal?
– Igen. Reyes testvére, Desiree és Brandon felesége.
– De én…
– Tudom, és kettőt be is tudunk bizonyítani, de nem vagyok hajlandó
végigülni egy bírósági tárgyalást, hogy eldöntsék, önvédelemből ölted-e
meg Ortizt vagy sem. Szóval… meg kell válaszolnod egy kérdést!
– Igen?
– Bízol bennem?
– Igen. Teljesen – válaszolom habozás nélkül.
– Akkor jó, mert nem fogok arra várni, hogy összekössék Reyest és a
gyilkosságokat. Meg fogunk szabadítani téged mindettől, és egy vadonatúj
életbe kezdünk. Ne aggódj, imádni fogod az óceánt és a pálmafákat a
kertünkben.
Összerakom, amit mond. Megrendezi a halálomat, kitöröl, aztán egy
trópusi paradicsomba menekülünk. Egy másik lánynak talán lennének
kérdései, de számomra egyértelmű a válasz.
– Mikor megyünk?
Látom az arcán, hogy pontosan ezt akarta hallani.
– Amint meggyógyultál. A lányaid már úton vannak ide. Trey készített
nekik egy online időpontfoglalót, amin keresztül egyeztetni tudnak a
kliensekkel.
Annyira hálás vagyok azért, amit értem tesznek.
– Köszönöm! Köszönöm, hogy segítesz nekik. A ház…
– Már ki lett takarítva. A lányok semmit sem fognak látni.
Elcsendesedem, és arra gondolok, hogy semmi sem lesz olyan, mint régen,
majd mondok egy néma imát Desireeért.
– Taylornak akarom adni a házat. Ingyen. Desiree lányai ott
maradhatnak, amíg nem találnak másik helyet, de Taylor mindig is
szépségszalont akart csinálni a házból – halkan elnevetem magam, és
megrázom a fejem. – Szerintem kicsit őrült, amiért az gondolja, hogy egy
bordélyból lehet valami más, de hadd próbálja meg.
– Kicsikém, bárki és bármi meg tud változni. Csak egy döntés kell hozzá.
Mondd el, hogy legyen, én meg keresek valakit a munkára.
– Köszönöm – mondom. Nem hiszem, hogy tudnám ennél jobban
szeretni.
– Jó ébren látni – szólal meg Mount az ajtóból, félbeszakítva a kellemes
pillanatot, és az egész testemet elönti a feszültség.
Bajba kevertem. Őt és Keirát is. Befogadtak az otthonukba, és én rájuk
szabadítottam Reyest.
Bűntudat nyomja a lelkem.
A fekete szemébe nézek, és szívből beszélek.
– Sajnálom, Mount. Sajnálom, hogy az otthonodba vittem ezt az egészet,
és azt, amibe ez került neked. Nagyon szeretném jóvátenni, de nem tudom.
Bocsáss meg!
Moses készen áll közém és a király közé állni, ha olyasmit mond, amit
nem akarunk hallani. De kibírom.
Mount nyugodt és kimért marad.
– Engedd el a bűntudatot! Visszarántom a fejem.
– De azt… – kezdek bele, de elhallgatok, mielőtt végigmondanám.
Mount beljebb lép a szobába.
– Bármit megtennék a lányomért. Bárkinek az életét odaadtam volna érte.
Nem volt személyes. És azért, amit Reyes tett, nem te vagy a felelős. Egy
olyan ügybe sodródtál, amihez semmi közöd nem volt.
– Ezt hogy érted? Megöltem a testvérét.
– Ezt az egészet egy hűtlen férj és egy sértődött feleség okozta. Ők a
felelősek minden csepp kiontott vérért. És Alberto Brandon is fizetni fog a
bűneiért, amikor megtalálom. Épp most kísértem ki egy barátodat, aki
segíteni fog nekem megtalálni. Kifejezetten motiváltnak tűnt, amikor
megtudta, milyen hatással voltak rád Brandon tettei.
– Egy barátom? – senki sem jut eszembe.
– Úgy tudom, együtt sakkoztatok.
Mosesre nézek, ahogy rájövök, hogy Mount Rhodesról beszél, akivel
Moses a legkevésbé sem ideális körülmények között találkozott a klubban,
de úgy látszik, nem zavarja a dolog.
– Nem gond, kicsikém. Engem aztán nem zavar. A jövőben még
hasznunkra is válhat ez a Rhodes. Lehet, hogy eddig is jól jött volna.
 – Azt mondja, ő a legjobb abban, amit csinál.
– Ez így is van – mondja maga Rhodes, ahogy megkerüli Mountot.
– Bocsánat a betolakodásért, de megérte.
Mount ránéz, kellemetlen meglepetés tükröződik az arcán.
– Hogy tudtál visszajönni a házba? Rhodes önelégülten mosolyog.
– Van néhány rés a pajzson, amiket be kéne foltozni, ha tényleg azt
szeretnéd, hogy senki se hatolhasson be ide. De ne aggódj, majd én
elintézem. Mire végzek, még egy bolha sem tud belépni a házadba az
engedélyed nélkül. Nevezzük szívességnek. Aztán jössz nekem eggyel.
Moses és én összenézünk, és látom rajta, hogy épp olyan meglepett, mint
én, amiért Rhodes nem alázkodik meg Mount előtt.
Felém indul, de mielőtt az ágyhoz lépne, Mosesre pillant.
– Nem gond, haver? Ígérem, úgy tekintek rá, mintha a húgom lenne.
Moses csak vigyorog.
– Van vér a pucádban! Mondj neki, amit csak akarsz. Nem kell az
engedélyem. Magnolia a maga ura.
Ezért a megszólalásért le fogom szopni, amint jobban leszek. Rhodes
odalép az ágyhoz, és térdre ereszkedik.
– Örülök, hogy jól vagy, Mags. Kevesebb lenne nélküled a világ.
– Köszönöm.
Megcsókolja a kezem, és megszorítja, mielőtt visszafordul Moseshez.
– A tiéd. Csak add néha kölcsön egy sakkjátszmára. Mert annyira jó.
Moses szája csücske felkunkorodik.
– Ha megtalálsz minket, annyit játszhatsz vele, amennyit csak akarsz.
– Elfogadom a kihívást – mondja Rhodes, majd rám kacsint, aztán Mount
felé fordul. – Most viszont tényleg megyek. Majd küldök egy részletes listát
azokról a dolgokról, amiken változtatnék. Ha szükséged van rám, csak
szólj!
Ezzel el is tűnik.
– Nem normális ez a fazon – motyogja Mount.
– Tényleg őrült, de jóféle őrült. Moses rám néz a szeme sarkából.
– Mi van? Tudod, hogy csak téged akarlak.
– Szerintem ideje, hogy távozzak – mondja Mount, Moses és én pedig
kikergetjük a nevetésünkkel.
 Utószó
Magnolia
Egy évvel később
– Psszt! Ha nem hagyod abba a sírást, fel fogod kelteni anyát. És tudod,
hogy így is alig hagytad aludni – szólal meg Moses hangja a babafigyelőn
keresztül.
Langyos, finom szellő táncoltatja a tolóajtó előtti függönyt, és magával
hozza az óceán sós ízét.
Nyújtózkodom, majd kigurulok az ágyból, és a selyemköntösért nyúlok.
Halkan átsétálok a gyerekszobába, amit a reggeli napfény egy gyönyörű,
narancssárgás árnyalatokban pompázó képpé fest.
Moses a fiunkkal a karjában sétál fel-alá a szobában. Ez a
legszívmelengetőbb dolog, amit valaha láttam.
Mondjuk, minden reggel ezt gondolom, amikor felkelek a trópusi
paradicsomban, ahol mindenki Magnolia Grayként ismer. Nincs múltam, a
jövőm pedig olyan fényesen ragyog, mint az égbolt. Még Bernie is
jóváhagyná a jelenlegi életem. A levele, amiben megbocsátást kért tőlem
mindazért, amit tizenhat éves koromban tett velem, és amiben leírta, hogy
mindig is szeretett, és ha tehette volna, mindent máshogy csinált volna, az
ágyam melletti éjjeliszekrény fiókjában pihen.
Moses megfordul, amikor meghall, és a mosolyától itt helyben elolvadok.
Egy nőt sem szerettek még ennyire. Ebben biztos vagyok.
– Na, látod? Felkeltetted.
– Nem zavar – mondom, és tárt karokkal odalépek hozzájuk. – Nem is
akarnék többről lemaradni.
Moses átadja Abrahamet, én pedig leülök vele, hogy megetessem. A
férjem az ablak mellett áll, és a tengerpartot nézi.
– Van számodra egy meglepetésem. Ma fog megérkezni. Felnézek, ahogy
Abraham belém kapaszkodik.
– Milyen meglepetést kapok már megint? Moses csak vigyorog.
– Majd meglátod.
***
 Három órával később Abraham és én egy ernyő árnyékában fekszünk a
napozóágyban a medence mellett, a karibi nap alatt. Jules egy ládát tol a
betonúton, ami a házunk ajtajától a tengerpartig vezet.
Jules és Trey felváltva utaznak itteni otthonunk és a Francia negyedben
lévő ház között, ami most már legálisan Julesé. Mind a két férfi rengeteget
segített a lányoknak, főleg miután eljutott hozzájuk a „halálom” híre. Taylor
vállalkozása remekül teljesít, amióta a Desireenek dolgozó lányok
elköltöztek vagy csatlakoztak hozzá. A régi ház, amiben Moses és én
először találkoztunk, most már gyógyfürdő és szépségszalon, és én nagyon
büszke vagyok a lányaimra.
Bárcsak elmondhatnám nekik.
De amióta Moses megrendezte mindkettőnk halálát, ez sajnos nem
lehetséges.
Trey azt mondta, hogy amikor Cavender megkapta a hírt a váratlan
balesetünkről, nem hitte el. Követelte, hogy megnézhesse a szétroncsolt
járművet és a holttesteink maradványait. Később nagy meglepetésként érte,
amikor a nyomozás Laura Brandon banki utalásához és egy felbérelt
bérgyilkoshoz vezetett. Ezután a rendőrség és az FBI összerakta az egész
ügyet.
Trey digitális bizonyítékainak segítségével a rendőrség arra a
következtetésre jutott, amiben reménykedtünk. Reyeshez kötötték Laura
Brandon és Desiree meggyilkolását, és lezárták az ügyet. Reyes halála máig
megoldatlan. Mountot sosem gyanúsították, és szerintem nem is fogják. Ő
már csak ilyen. Ortiz halálát Cavender nyomozó végül elengedte, mert az
év végén szeretne nyugdíjba menni.
Csak Mount és Keira tudják, hogy élünk. Ők és Rhodes. Isten tudja, hogy
talált rám, de már kétszer is sakkoztunk. Moses tárt karokkal fogadta, és
alaposan kikérdezte arról, hogy talált ránk. Rhodes azt mondta, tett róla,
hogy másnak már ne sikerüljön, ami jó hír, mert nemsokára találkozunk
Mounttal és Keirával egy szomszédos szigeten, hogy közösen
kikapcsolódjunk.
Az egyik legnagyobb vágyam, hogy a gyerekeink még nálunk is jobb
barátok legyenek. Ha Keirán és rajtam múlik, legalább havonta fogunk
találkozni. Még szerencse, hogy a férjeinknek elég pénzük és szakértelmük
van ahhoz, hogy ezt biztonságosan megtehessük.
És ott van Celeste. Még mindig hagy nekem üzeneteket a régi
telefonszámomon. Nem tudom, honnan tudja, de tudja. És Treynek
köszönhetően meg is tudom nézni, anélkül, hogy olvasottnak jelezné őket.
– Mi van a ládában? – kérdem Julest.
– Kérdezd a főnököt! Ő majd elmondja. Még több tucat ilyen van.
Egy fél konténert megtöltöttek.
Rettentő kíváncsi vagyok, felkapom Abrahamet, és a ládához sétálok.
Jules visszafordul, feltehetőleg a következő ládáért.
– Mi a fenét hozathatott apu?
– Megmutatja, ha adtok neki öt percet – mondja Moses, ahogy kilép a
teraszra egy feszítővassal a kezében.
– Istenem, nehéz nap lesz a mai, ha feszítővasra is szükség van.
Gyakran hallom a nevetését, de mindig ugyanolyan örömmel tölt el.
Pár perccel később Moses lecsúsztatja a láda tetejét, és kicsomagol egy
fekete szobornak tűnő valamit.
– Ez meg… – elhallgatok, amikor meglátom a tetején a koronát. Tátott
szájjal nézek Mosesre. – Úristen! Mondd, hogy ez egy sakkbábu!
Fülig érő mosollyal lép elém.
– Az hát! Nagyra, de könnyűre csináltattam őket, hogy könnyen tudjuk
mozgatni őket a homokban.
Majdnem ugrálni kezdek örömömben.
– Sakktáblává változtatjuk a tengerpartot?
– Nem gond?
– Ha neked nem gond, hogy minden játszmát el fogsz veszíteni… Moses
átölel engem és Abrahamet, és magához szorít minket.
Lehajol, és a fülembe suttog.
– Kicsikém, minden áldott nap nyerek, amikor melletted kelek fel.
Ezt nevezem sakk-mattnak!
 Tartalom
1. fejezet Magnolia
2. fejezet Magnolia
3. fejezet Moses
4. fejezet Moses
5. fejezet Magnolia
6. fejezet Moses
7. fejezet Magnolia
8. fejezet Moses
9. fejezet Magnolia
10. fejezet Moses
11. fejezet Magnolia
12. fejezet Moses
13. fejezet Magnolia
14. fejezet Moses
15. fejezet Magnolia
16. fejezet Moses
17. fejezet Magnolia
18. fejezet Moses
19. fejezet Magnolia
20. fejezet Moses
21. fejezet Magnolia
22. fejezet Moses
23. fejezet Magnolia
24. fejezet Moses
25. fejezet Magnolia
26. fejezet Moses
27. fejezet Magnolia
28. fejezet Moses
29. fejezet Magnolia
30. fejezet Moses
31. fejezet Magnolia
32. fejezet Magnolia
33. fejezet Magnolia
34. fejezet Moses
35. fejezet Magnolia
36. fejezet Mount
37. fejezet Keira
38. fejezet Magnolia
39. fejezet Moses
40. fejezet Magnolia
41. fejezet Keira
42. fejezet Magnolia
43. fejezet Keira
44. fejezet Moses
45. fejezet Magnolia
46. fejezet Moses
47. fejezet Mount
48. fejezet Moses
49. fejezet Magnolia
Utószó Magnolia