ZSIGMONDKORI OKLEVÉLTÁR

i.

(13874399)

ÖSSZEÁLLÍTOTTA

MÁLYUSZ ELEMÉR
 Felelős szerkesztő: Lederer Emma

Akadémiai Kiadó (Budapest, V I . , Sztálin-út 31.) Felelős : Mestyán János

Budapest nyomda, Gerlőczy-u. 2. — 10750/51 — Felelős vezető: ifj. Puskás Ferenc

 ELŐSZÓ

Félévszázadnál hosszabb idő óta készül a kiadvány, amelynek első kötetét

az olvasó most kezében tartja. 1888-ban határozta el a Magyar Tudományos
Akadémia történeti bizottsága oly oklevéltár kiadását, amely a tudományos
kutatás számára hozzáférhetővé tenné történelmünknek 1387—1437 évek közti
okleveles emlékeit. Ekkorra már befejeződött a X I I . kötettel az Árpádkori
Üj Okmánytár megjelenése, az 1878-ban megindult Anjou-kori Okmánytár
eljutott az V. kötetig, sőt a «Magyar diplomáciai emlékek az Anjou-korbol»
című három kötetes kiadvány megjelenésével 1876-ban lezárult a külföldi
levéltárak magyar vonatkozású okleveleinek publikálása Mária királynő haláláig
(1395) terjedően. Mindenképpen ideje volt tehát gondoskodni az Anjouk és a
Hunyadiak közti korszak okleveles emlékeinek összegyűjtéséről és közzétételéről.
A munka elvégzésével az Akadémia Wenzel Gusztávot és Fejérpataky
Lászlót bízta meg. Annak feladata a külpolitikai vonatkozású iratok kiadása,
ezé pedig a hazai rész szerkesztése volt. Wenzel kiadványa valószínűleg ugyan­
olyan jellegű lett volna, mint hasonló tárgyú Anjou-kori publikációja, azaz
az Akadémia költségén és megbízásából külföldi levéltárakban másoltatott
anyagnak az egyszerű lenyomata, s így elmaradása pótolhatatlan veszteségnek
éppen nem mondható. Annál sajnálatosabb, hogy Fejérpataky sem jutott el
oklevéltára befejezéséig. Kortársait és utódait egyaránt messze túlszárnyalva
rátermettség és tehetség, szorgalom és munkabírás, tanultság és szakműveltség
dolgában, mindenkinél alkalmasabb volt megteremteni első modern oklevél­
kiadványunkat.
Tervezetében, melyet 1889-ben a történeti bizottság elé terjesztett,
nagykoncepciójú s amellett irásos emlékeinket töviről-hegyire ismerő szak­
ember biztonságával állapította meg: A kiadvány célja minden tekintetben
teljes képet adni az ország bérviszonyairól s ezért a teljes forrásanyagot kell
közzétennie. Csak az egyszerű perhalasztásokról, bírságkivetésről vagy le­
fizetésről, a per folyamának különböző fázisairól szóló oklevelek hagyhatók
el, főleg akkor, ha a végső ítéletlevél is fennmaradt, amely mindezeket magában
foglalja, továbbá egyéb kevésbbé fontos oklevelek, «hacsak valami ok közlé­
süket indokolttá nem teszi». Az óriási terjedelmű anyagnak teljes szövegű
kiadásáról azért nem lehet szó, mivel «ily kiadványnak évtizedek multával
sem érnők végét és kérdés, vájjon a teljes szöveg közlése, mely kétségtelenül
leghívebb képét nyújtja az oklevélnek, kárpótol-e azért a sok visszatérő formulá­
ért, szóhalmozásért és ismétlésért, melyeket az oklevelek formaszerűségüknél
fogva magukba foglalnak s melyek a helyet nagyobb haszon nélkül töltik
meg s ez által a kiadványt szerfölött költségessé, teljessé tételét pedig hosszú
időre lehetetlenné teszik.» A közlés legcélravezetőbb módjának a latinnyelvű
kivonatot találta, mivel ez megtartja az oklevél eredeti alakját a bevezető- és
záróformulával együtt, az érdemleges tartalmi részt áthidaló kifejezésekkel
az eredeti szövegből egyszerűen átveszi s így az oklevélről tartalmilag, sőt
némi tekintetben formailag is a leghívebb képet adja. Sem a magyar, sem a
latin nyelvű regesztát nem tartotta megfelelőnek. Az elsőt azért, mert nehéz
visszaadni egyes kifejezések, műszavak értelmét, az utóbbit azért, mert regesz-
tánál sok minden veszendőbe megy, ami a történetíróra, jogászra, diplomatikusra
nézve fontos. Becslése szerint egy kötetben, mivel oldalanként négy oklevél
volna közölhető, mintegy 2500 oklevél foglal helyet, holott ugyanennyi teljes
szövegben hat kötetet töltene meg.
Ezt a kitűnő tervet a történeti bizottság nem fogadta el. A döntésről
nincs jegyzőkönyvi feljegyzés, csak a végső határozatot ismerjük, amely így
állapította meg Fejérpataky feladatát : Az okleveleket teljes szövegükben kell
közölni, azonban erősen válogatva ; csak azokat, amelyek «az ország általános
politikai, művelődési és egyházi történetét érdeklik, kiváló figyelmet fordítva
a donatiókra, azon korban előkelő szerepet vitt, az ország történetére döntő
hatással bíró családok multjara».
Nem tudjuk, kik vettek részt a bizottság tárgyalásán, bizonyosnak látszik
azonban, hogy az idősebb generáció tagjait, első sorban Fraknói Vilmos elnököt,
Pesty Frigyes előadót és Thaly Kálmánt megijesztették Fejérpatakynak ön­
magával szemben támasztott követelményei. Ők úgy lettek a magyar történet­
tudomány irányítói, hogy magyarázó jegyzetek s különösebb gondozás nélkül
szinte minden évben kötetnyi iratszöveget publikáltak. A Zsigmondkori Oklevél­
tár tehát utói nem érhető példakép s veszedelmes versenytárs lett volna szá­
mukra. Féltékenységük elsöpörte a szép tervezetet. Elutasításuk következté­
ben Fejérpataky többé nem mert előállni javaslatával. Egy vonatkozásban a
bizottság »nagylelkűen« mégis teljesítette óhaját. Hozzájárult ugyanis, hogy a
nyomtatásban már megjelent oklevelek magyar regesztáit — úgylátszik, külön
sorozatban — közrebocsáthassa.
Fejérpataky, bár a bizottság ellenállása megalkuvásra kényszerítette,
mégsem adta be egészen derekát. Azonnal megkezdett gyűjtésében átlépte az
Akadémia által megvont határt s a kiadandó oklevelek közé felvette a városi
hatóságoktól származókat, s így a polgárság történeti szerepe méltánylásának
úttörőjévé lett. Megállapíthatjuk azonban azt is, hogy ugyanakkor érzéketlen ma­
radt a parasztság élete iránt. Ha oly oklevelek magyar regesztáit kell megfogal­
maznia, amelyeket ma parasztságunk életének legszemléletesebb bizonyítékaiul
érzünk, előtérbe a farkasszemet néző nemeseket állítja, akik valamiféle kárt
okoznak egymásnak, arról azonban nem ejt szót, hogy hatalmaskodásaik kiknek
számára jelentenek könnyet, vért, halált és pusztulást.
Mivel Fejérpataky eredeti elgondolása szerint a kártételekről szóló ok­
levelek bekerültek volna kiadványába, fontosságuk felismerése nélkül is fél­
évszázad óta közismertek lennének a magyar feudalizmus egyik igen érdekes
korszakából jobbágyságunk életének emlékei. Terve elgáncsolásával ez a becses
forrásanyag tehát eleve háttérbe szorult. De még mindig modern, kortársai
s főleg tanítványai számára a haladás útját kijelölő lett volna oklevéltára, azzal,
hogy a várostörténeti vonatkozású okleveleket a magyar történelem forrás­
anyagába beletartozóknak tekintette. Rendkívül sajnálatos tehát, hogy nem
jutott el az első kötet kiadásáig. Évekig nagy buzgalommal gyűjtötte az anyagot,
bejárta az egész országot, önmegtagadóan másolgatta a hosszú adományleveleket,
azonban így is 1897-ben, amikorra az első kötet sajtókész kéziratának bemuta-
 tását ígérte, a kiadásra alkalmas anyagnak alig a fele volt meg másolatában.
Ekkor már 80 hazai és külföldi levéltárból mintegy 3000 oklevél gondos, saját-
kezűleg készített, összeolvasott másolatát lapozgathatta, az 1890-es évekig
nyomtatásban megjelent oklevelek regesztáit is elkészítette, a gyűjtés azonban
még a X I V . század utolsó éveire sem volt teljes. Terve mintegy húsz kötet k i ­
adásával valósult volna meg s ebből 12—13 kötetnyi anyag még mindig lemáso-
latlan volt. Két megoldás közt lehetett választania : vagy lesöpri asztaláról kilenc
év fáradozásainak eredményét s egészen elölről kezdi a munkát, az öregek el-
távoztával immár maga formálván a történeti bizottság akaratát, vagy tovább
másolja az okleveleket, amíg húsz kötetet meg nem tölthet velük. Az elsőhöz
nem érzett magában elég erőt, a másodikhoz nem volt kedve. Mindkét megoldást
elejtve, egy harmadik utat választott. Kényelmeset, de a lehető legrosszabbat.
Letette tollát, 1897 táján felhagyott az anyaggyűjtéssel, úgyhogy ettől kezdve
már csak tanítványának, Schönherr Gyulának másolataival gyarapodott gyűjte­
ménye, a világ — s kissé talán önmaga előtt is,—rejtegette azonban, hogy nem
hisz többé vállalkozása megvalósításában.
Utólag visszatekintve, őszintén sajnálhatjuk, hogy a X I X . század munka­
módszere miatt, amely egyetlen ember féltve őrzött privilégiumává tett egy-egy
területet, nem hozta vállalkozását tető alá. A húsz kötetes oklevéltár a maga
idejében felbecsülhetetlen gazdagodása lett volna a magyar történet középkori
forrásanyagának. Bármily egyoldalúan csak az állam sorsára és az ú. n. műve­
lődéstörténeti mozzanatokra vonatkozólag nyújtott volna felvilágosítást, segít­
ségével rég tisztázódhattak volna azon kori politikai történetünk, a pártharcok
kérdései, tisztán állna előttünk az események egymásutánja, ismernők a kor
kormányzástörténetét, általában egész államszervezetét. Ehelyett két generáció
életének tartamára a Zsigmond-kor kutatása kiesett minden programmból,
így középkori történetünknek máig legelhanyagoltabb, legkevésbbé ismert
területe maradt. A helyzet tarthatatlanságát a megújult Akadémia azonnal
felismerte és népi demokráciánknak a tudományos munkát az idősebb .kutatók
által korábban el sem képzelhető támogatásával elhárított minden akadályt
a forráskiadvány megjelenése elől.
Támogatására azért is nagy szükség volt, mivel a Fejérpataky által össze­
gyűjtött anyag értéke évről-évre csökkent. Egyrészt az Akadémia, másrészt
családok és megyék, városok kiadásában sok oklevéltár jelent meg, amelyek
Fejérpataky által is lemásolt okleveleket publikáltak, másrészt számtalan olyan
családi levéltár lett ismeretessé, sőt az Országos Levéltárba kerülve hozzáfér­
hetővé, amelyekről Fejérpatakynak tudomása sem lehetett. Az 1897-ben a XIV.
sz. utolsó másfél évtizedére vonatkozólag csaknem együttlevőnek látszó össze­
gyűjtött anyag tehát egyre távolabb esett a teljességtől. Még messzebb vitte
ettől történettudományunk felfogásának megváltozása. Amióta ugyanis úgy
látjuk, hogy az írott emlékek közül mindazok fontosak, amelyek a társadalmi
fejlődésre vonatkozólag — a legtágabb értelemben véve ezt a kifejezést —
adatot tartalmaznak, a Fejérpataky által — bár kényszerűségből — elmellőzött
oklevelek közül igen nagy tömegnek a bevonásával tudjuk csak teljesnek tekin­
teni azt a forrásanyagot, amelyre egy mai történésznek támaszkodnia kell.
Az első feladat tehát a nyomtatásban már megjelent oklevélmásolatok
nak regesztákkal való helyettesítése, az újonnan előkerült állagokból a köz
lésre érdemesek kiválasztása s a Fejérpataky által már elintézettnek tekintet
valamennyi hozzáférhető levéltár átvizsgálása volt a társadalomtörténeti vonat"
kozású oklevelek kiemelése végett. Lényegében tehát az anyaggyűjtést újból