Liutprand a magyarokrol

http://www.magyarzenetortenet.hu/do/doak02.html

APR MAY JUN

Previous capture 09 Next capture

2015 2016 2017

20 captures

7 Dec 2004 - 9 May 2016

About this capture

Dokumentum

Dokumentum > Liudprand: Antapodosis

Nyitókép

Bezárás

Előző anyagrész

Következő anyagrész

Ugrás a zenei vonatkozású részre

(I. 5.) Ebben az időben Konstantinápoly városa felett a főhatalmat Bíborbanszületett Leó gyakorolta,
Baziliosz császár fia, atyja ennek a Konstantínnak, aki most él és szerencsésen uralkodik. A bolgárok élén
Simeon állt, ez a vitéz harcos, aki keresztény ugyan, de a szomszédos görögökkel szemben nagyon
ellenséges érzületű. A magyarok népe, amelynek vadságát csaknem minden nemzet tapasztalta, abban
az időben még mindnyájunk előtt ismeretlen volt. Ugyanis súlyos akadályok, amelyeket a köznép
klusáknak nevez, választották el őket tőlünk, úgyhogy sem a déli, sem a nyugati égtáj felé nem volt
számukra lehetőség ezeken keresztül kijutni.

(I. 12) Konstantinápoly városa a legvadabb népek között terül el. Észak felől ugyanis a magyarok,
besenyők, kazárok, rúszok, akiket más néven normannoknak hívunk, továbbá a bolgárok a szomszédai.

(I. 13) Eközben Arnulf, azon népeknek, melyek északon laknak, igen vitéz királya, mivel a neki hősiesen
ellenálló Centebaldot, a morvák fejedelmét nem volt képes leverni, elhárítva - fájdalom - ezeket az igen
megerődített akadályokat, amelyeket mint említettük, klusáknak nevez a köznép, a magyarokat hívja
segítségül, ezt a kapzsi és vakmerő népet, amely nem ismeri a mindenható Istent, de járatos mindenfajta
gazságban, s csupán a gyilkolásra és rablásra vágyik. De lehet-e segítségnek nevezni azt, ami kevéssel
utóbb, Arnulf halála után, mind saját népének, mind a délen és nyugaton élő többi népeknek súlyos
veszélyt, sőt pusztulást jelentett?

Nos mi történt? Centebaldot legyőzik. A magyarok közben megfigyelik a kijáratot, megszemlélik a

vidéket, és szívükben gonoszat forralnak, ami utóbb nyilvánvalóan kitűnt.

(I. 36) Arnulf a legocsmányabb betegségben halt meg. Vajon hát ama mérhetetlen gaztettért, tudniillik
a magyarok kiengedéséért - a próféta szerint - kétszeres gyötrelem őrölte fel?

(II. 1) E nagy férfiú halála nem maradhatott rejtve a szomszédos magyarok előtt, amiként az egész világ
népei előtt sem. Az ő számukra halálának napja minden ünnepségnél kellemesebb volt, minden kincsnél
értékesebb.

(II. 2) Egy évvel ugyanis az ő halála és fiának megkoronázása után, a magyarok igen nagy hadsereget
gyűjtve, maguknak követelik a morvák népét, amelyet Arnulf király az ő vitézségük segítségével igázott
volt le; elfoglalják a bajorok határait is, a várakat lerombolják, az egyházakat tűzzel emésztik el, a
népeket legyilkolják, és hogy még jobban féljenek tőlük, megisszák a megöltek vérét.
 (II. 3) Lajos király tehát, látva népének pusztulását és a magyarok kegyetlenkedését, övéinek lelkét
feltüzeli ama fenyegetésével, hogy ha valaki történetesen kivonná magát ebből a hadjáratból, amelyet a
magyarokkal szemben szándékozik viselni, az ilyen kétségen kívül akasztófán fogja végezni életét.

Végül az elvetemült nép megszámlálhatatlan sokasága sietve megindul Lajos óriási haderejével
szemben. Nem láthat az ember szomjúhozót, aki hevesebben vágyódnék egy korty hideg víz után, mint
ahogy ez a nép vágyódik az ütközet napja után; ugyanis másban nem leli kedvét, csak a harcban. Amint
abból a könyvből értesültem, amely ennek a népnek az eredetéről szól, ezeknek anyái mindjárt a
fiúgyermekek világrahozása után "éles karddal felhasogatják ezek arcát, hogy mielőtt tejet kapnának
táplálékul, kénytelenek legyenek alávetni magukat a sebek elviselésének". Az állítás hitelességét
bizonyítják azok a sebek, amelyeket az élő hozzátartozók ejtenek testükön a megholtak iránt érzett
fájdalmukban. Ez istentelen gonoszok vért ontanak könnyek helyett.

Lajos király már megérkezett összetoborzott sokaságával Augsburgba, amikor jelentik azt a nem
remélt, vagy inkább nem óhajtott hírt, hogy e nép ott van a szomszédságukban. A következő napon
tehát a Lech folyó mentén elterülő mezőkön, amelyek hadműveletre alkalmasak kiterjedésük folytán,
összejött a két sereg.

(II. 4) Tehát még mielőtt "Aurora elhagyná Titonus sáfrányszínű ágyát", a magyarok népe öldöklésre
szomjasan, és vágyódva a harcra, meglepi a még ásítozó keresztényeket, mert többeket a nyíl előbb
ébresztett fel, mint a kiáltozás; másokat pedig, akiket ágyukban döftek keresztül, sem a zaj, sem a sebek
nem ébresztettek már fel, mivel előbb szállott el belőlük a lélek, mint az álom. Tehát innét is, onnét is
súlyos küzdelem kerekedik: a türkök hátat fordítva, mintha megfutamodnának, serényen kilőtt nyilaikkal
igen sokat leterítenek. A lenyugvó nap már hét órát mutatott, és a hadiszerencse még Lajos részének
kedvezett, amikor a türkök, minthogy nem ravaszság nélkül valók, szemtől szembe cselt vetnek és futást
színlelnek. Amikor a király népe, a cselvetést nem sejtve, a legerősebb lendülettel üldözőbe veszi őket, a
lesben állók minden oldalról előjönnek, és megsemmisítik a győzteseket azok, akiket már legyőzötteknek
véltek. A király maga is csodálkozik azon, hogy ő, a győztes legyőzötté vált, és a nem sejtett csapás még
súlyosabbá válik számára. Bizony, az ember láthatta volna a cserjéseket és mezőket szerteszéjjel
hullákkal borítva, s a patakokat és folyókat vértől vörösleni. Ekkor még a lovak nyerítése és a kürtök
harsogása is a futókat rémítette és az üldözőket egyre inkább ösztönözte.

(II. 5) A magyaroknak teljesült ugyan az óhajuk, de aljas természetüket mégsem elégítette ki a

keresztények ily mérhetetlen legyilkolása, hanem hogy álnokságuk dühét jóllakassák,
keresztülszáguldoznak a bajorok, svábok, frankok és szászok országán, mindent felperzselve. Nem is
akadt senki, aki megjelenésüket máshol, mint a nagy fáradsággal vagy a természettől fogva megerősített
helyeken bevárta volna. A nép itt jó néhány éven keresztül adófizetőjük lett.

(II. 7) Néhány év telt el tehát, és senki sem akadt, aki a keleti és déli égtáj felé a magyaroknak
ellenállott volna. Ugyanis a bolgárok és görögök népét adófizetőjükké tették, s hogy semmit se
hagyjanak kipróbálatlanul, azokat a nemzeteket is meg kívánják látogatni, amelyek a déli és nyugati
égtájak alatt élnek. Tehát miután mérhetetlen és megszámlálhatatlan sereget gyűjtöttek össze, a
szerencsétlen Itáliába mennek.

Miután a Brenta folyó mellett felütötték kis sátraikat és ponyváikat, három napig kémeket küldenek
szét, hogy megszemléljék a földnek fekvését és a nép sokaságát vagy ritkaságát. A visszatérő
hírszerzőktől ilyenféle feleletet kapnak: "Ezt a számos telepestől lakott síkságot, mint látjátok, egyik
oldalról meredek és termékeny hegyek, a másik oldalról az Adriai-tenger övezi; városai pedig egyrészt
számosak, másrészt igen meg vannak erődítve. És bár nem ismerjük e nép gyávaságát vagy vitézségét,
mégis sokaságukat felmérhetetlennek látjuk. Nem is javasoljuk, hogy ily kevés csapattal támadjatok.
Mivel azonban nem egy körülmény forog fenn, amely minket harcra ösztökél, tudniillik a megszokott
diadal, a bátor lélek, a harcban való jártasság, és főként a kincsek, melyeknek vágya űz-hajt bennünket, s
amelyekből itt annyi van, amennyit még a világon nem láttunk, és nem is reméltünk, hogy ennyit
láthatunk, mégis, ha tőlünk kértek tanácsot - mivel nem hosszú és nem veszélyes a visszatérés útja: tíz
vagy még annál is kevesebb nap alatt megtehető -, forduljunk vissza, hogy aztán a jövő tavasszal
visszatérjünk, összeszedve népünk minden vitéz emberét, hogy mind vitézségünk, mind sokaságunk
miatt rettegjenek ezek tőlünk."

(II. 8) Ezek hallatára késedelem nélkül visszatérnek saját földjükre, és a kemény tél egészét fegyverek
készítésével, nyílhegyek köszörülésével és az ifjúságnak a harcászat ismeretére való tanításával töltik el.

(II. 9) A nap még alig hagyta el a Hal csillagkép övét, s még alig foglalta el a Kos övét, amikor a
magyarok mérhetetlen és megszámlálhatatlan sereget gyűjtve Itáliába vonulnak, áthaladnak Aquileián
ás Veronán, ezeken a nagyon megerődített városokon, és Paviához érkeznek anélkül, hogy bárki is
szembeszállt volna velük. Berengár király alig tudott eléggé csudálkozni e nevezetes és szokatlan
teljesítményen - ezelőtt ugyanis még a nevét sem hallotta ennek a népnek. Az itáliaiaknak, vagyis az
etruszkoknak, volszkoknak, camerinóiaknak és spoletumiaknak részint írásban, részint odaküldött
követek útján meghagyta, hogy mindnyájan gyülekezzenek egy helyre, és így a magyarokénál
háromszorta erősebb lett a serege.
 (II. 10) És amikor Berengár király látta, hogy ennyi csapat fölött rendelkezik, gőgös lelkében
felfuvalkodva az ellenség fölötti diadalt inkább katonai sokaságának, mint Istennek tulajdonítva, néhány
emberével egy városkában tölti az időt, és mulatozásra adja magát. Tehát mi történt? Amikor a
magyarok meglátták az óriási sokaságot, lelkükben megrettenve, nem tudták eldönteni, mit tegyenek.
Megütközni rettegtek, elfutni meg egyáltalán nem tudtak. A két veszély közül inkább van kedvük a
futáshoz, mint az ütközethez. Amikor a keresztények üldözőbe veszik őket, az Adda folyón úszva kelnek
át, úgy hogy a szerfeletti sietségükben igen sokan elmerültek és meghaltak.

(II. 11) Végre a magyarok elfogadva a nem rossz tanácsot, követeik útján azt kérik a keresztényektől,
hogy a zsákmányt minden szerzeményükkel együtt visszaszolgáltatva, térhessenek haza bántatlanul. Ezt
a kérést a keresztények kereken elutasítják, és kigúnyolják - sajnos - őket, és inkább köteleket keresnek,
hogy azzal a magyarokat megkötözzék, semmint fegyvereket, hogy azzal leöldössék őket.

Minthogy a pogányok a keresztények lelkületét ily módon nem tudták kíméletre bírni, helyesebbnek
gondolva a régebbi tervüket, a már megkezdett futással kívánják magukat kiszabadítani, és így, futva
elérkeznek a veronai széles mezőkre.

(II. 12) A keresztények elővédjei üldözőbe veszik amazok utóvédjeit, és a csatának egy előjátéka
kezdődik itt, amelyben a pogányoké lett a győzelem. Amikor pedig egy erősebb sereg közeledett, a
megkezdett úton tova száguldanak, nem feledkezve meg a futásról.

(II. 13) A Krisztus-imádók és a bálványimádók egyszerre érkeztek meg a Brenta folyó mellé; ugyanis a
szerfelett kifáradt lovak nem tették lehetővé a magyarok számára a futást. A két sereg tehát egyszerre
érkezett oda, s csupán az említett folyó medre választotta el őket egymástól. A magyarok végre a
szerfeletti félelemtől kényszerítve megígérik, hogy odaadják minden felszerelésüket, foglyaikat, minden
fegyverüket és lovaikat, csupán egyet tartva meg belőlük, hogy azon hazamehessenek. Hogy kérésük
annál megtisztelőbb legyen, hozzáteszik még ezenkívül, hogy ha mindenük átadása után, a puszta életük
meghagyásával hazaengedik őket, akkor megígérik, hogy soha többé nem fognak Itáliába betörni, s erre
fiaikat is kezesül adják.

De sajnos, a keresztények gőgös felfuvalkodástól elkapatva a pogányokat fenyegetésekkel halmozzák

el, mintha már le lennének győzve.
 (II. 14) A magyarok tehát e követségük után reményüket vesztve egybegyűjtötték a legvitézebbeket, és
ilyen beszéddel vigasztalják egymást: "Igába hajtani a nyakunkat annyi, mint meghalni; miért féljünk a
fegyverek közé rohanni, és halált szegezni szembe a halállal? Férfias harcban elbukni: nem halál, hanem
élet. Ezt a hírnevet és ezt az örökséget hagyjuk örököseinkre úgy, ahogy azt mi kaptuk atyáinktól.
Önmagunkban, csupán önmagunk tapasztalataiban bízhatunk, hiszen nemegyszer csekély csapattal
leterítettük a túlerőt."

(II. 15) E buzdító beszédtől visszanyerve lélekjelenlétüket, három felől lesbe állítanak csapatokat, ők
maguk meg a folyón átkelve, egyenesen az ellenség közepébe rontanak. A keresztények közül ugyanis a
legtöbben az alkudozások miatti hosszas várakozásban kifáradva, táborszerte leszálltak a lóról, hogy
felüdítsék magukat étellel. A magyarok oly hirtelenséggel döfték le ezeket, hogy egyeseknek az ételt a
torkukban szúrták át, másokat megakadályoztak a futásban, mivel elvették a lovukat, és ezektől annál
kevésbé féltek, mivel lovak nélkül látták őket. Futnak tehát a keresztények, dühöngenek a pogányok, és
akik az előbb ajándékokkal sem tudták megkérlelni őket, utóbb nem ismerik a kíméletet a könyörgőkkel
szemben. Végül a magyarok, miután legyilkolták és megfutamították a keresztényeket, dühöngve
végigszáguldoznak az ország egész területén. És nem akadt olyan, aki megjelenésüket bevárta volna,
kivéve ha nem megerődített helyeken. Amazoknak meg annyira megnőtt a bátorságuk, hogy egy részük
Bajorországot, a Sváb-földet, a Frank-földet és Szászországot, egy másik részük meg Itáliát pusztította
végig.

(II. 19) Konrád király uralkodásának második évében a hercegek fellázadtak ellene. Konrád király
legyőzte és saját hűségére állította őket. A bajorok hercege, Arnold azonban a tőle való félelemtől
kényszerítve, a magyarokhoz menekült feleségével és fiaival együtt, és náluk élt mindaddig, amíg éltető
levegő mozgatta Konrád király tagjait.

(II. 21) Arnold visszatér Magyarországból feleségével és fiaival, és a bajorok és a keleti frankok
tisztelettel fogadják.

(II. 24) Ugyanebben az időben, amikor a magyarok meghallották Konrád király halálát és Henrik
trónutódlását, egymás között ilyen beszélgetésbe kezdtek: "Az új király talán új szokásokat akar
bevezetni. Tehát nem kis csapatot gyűjtve szálljunk lóra, és vizsgáljuk meg, vajon Henrik király hajlandó-
e a nekünk járó adót megfizetni. Mert hogyha nem különbözik a többi királytól - mint hisszük -, akkor
öldöklés és mérhetetlen tűzvész pusztítja el országát."
 (II. 25-26) Henrik királyt súlyos betegség lepi meg, és hírül hozzák neki a magyarok közeli
megérkezését. Alig hallgatta végig a hírhozó szavait, s máris követeket küld Szászországba, és elrendeli,
hogy négy napon belül, fejvesztés terhe alatt, amennyien csak tudnak, jöjjenek hozzá. Egybegyűjtvén
csapatait, ilyenféle szavakkal tüzelte őket harci kedvre: "Most a gonosz türköknek népe igyekszik az
egyház minden népei ellen rántani - fájdalom - kardot. Adózás alá akarják hajtani most a mi nyakunkat."

(II. 28) A király még több ehhez hasonlót óhajtott mondani, amikor egy gyors lábú követ jelentette,
hogy a magyarok Merseburgnál vannak. Hozzátette még, hogy gyermekekből és asszonyokból nem
csekély zsákmányuk van, a férfiak között meg iszonyú öldöklést vittek végbe; kimondották ugyanis, hogy
tízéves kortól és azon felül senkit sem fognak életben hagyni, hogy ezzel nem kis rémületet keltsenek a
szászokban.

A király tehát, minthogy szilárd lelkületű volt, nem ijedt meg ilyesmitől, hanem még inkább buzdította
őket, hogy harcoljanak a hazáért, és dicsőségesen essenek el.

(II. 29) Eközben a magyarok tudakozódnak, vajon meg fogják-e támadni őket. S mivel ezek azt
tanúsítják, hogy aligha lehet másként, kiküldött felderítők útján puhatolják ki, vajon igaz-e ez. A kiküldött
felderítők végül is megpillantják Henrik királyt mérhetetlen hadsereggel Merseburg említett városa
mellett. Végül is alig tudtak övéikhez visszatérni és a sereg megérkezését jelenteni; az ütközet hírnöke
ugyanis nem más volt, mint a király maga.

(II. 30) Haladék nélkül megkezdődik az ütközet, és a keresztények oldalán gyakran hallatszik a szent és
csodálatos Kyrie eleison, "Uram irgalmazz" kiáltás, míg amazok oldalán az ocsmány és ördögi „huj, huj”.

(II. 31) Henrik király a csata megkezdése előtt a következő bölcs és üdvös tanácsot adta: "Amikor
elkezditek a harcot, senki ne próbálja előzni bajtársát, még ha gyorsabb is a lova, hanem az egyik oldalról
a pajzsoktól védve, a pajzsokon fogjátok fel az első nyíllövéseket, azután sebes vágtatással és
leghevesebb lendülettel rohanjatok rájuk, hogy másodszor ne tudják kilőni rátok nyilaikat, mindaddig,
amíg nem érzik a fegyvereitek által ütött sebeket." A szászok tehát nem felejtkeznek el az igen üdvös
figyelmeztetésről, és rendezett hadsorokban egyszerre rohamoznak, s nem akad olyan, aki gyorsabb
lovával megelőzné a lassúbbat, hanem ahogy a király mondotta, egyik oldalról a pajzsokkal fedve,
pajzsaikon felfogják az ártalmatlanná vált nyíllövéseket, azután, ahogy a bölcs férfiú megmondta, gyors
rohammal rájuk mennek úgy, ahogy amazokból nyögések közben előbb távozik az élet, semmint
másodszor kilőhetnék nyilaik villámait. És Isten kegyes ajándéka folytán bekövetkezett az, hogy
amazoknak inkább a futáshoz, semmint a csatához jött meg a kedvük. Lustának szidják akkor a gyors
paripát; ezenfelül a melldíszek ékessége és a fegyverek tekintélye sem nyújt védelmet a magyaroknak,
hanem csak terhet jelent számukra. Eldobálják ugyanis íjaikat, szétszórják nyilaikat, sőt melldíszeiket
elvetik, hogy a lovak annál könnyebben futhassanak, és csupán a menekülésre van gondjuk. De a
mindenható Isten, aki elvette tőlük a bátorságot a harcra, megtagadta tőlük a menekülés lehetőségét is.
Miután tehát legyilkolták és megfutamították a magyarokat, kiszabadítják a foglyok mérhetetlen
tömegét, és a gyászt az öröm énekével cserélik fel.

Ezt a Merseburg melletti dicsőséges és emlékezetre méltó diadalt a király festményben örökítette meg
palotájának felső ebédlőjében úgy, hogy inkább a valót, semmint a valósághoz hasonlót láthatja azon az
ember.

(II. 42) Eközben a magyarok dühe, mivel a szászokkal, frankokkal, svábokkal, bajorokkal nem bírtak,
egész Itáliára kiterjedt anélkül, hogy bárki is szembeszállt volna velük. De mivel Berengár nem tudta saját
katonáit rendületlen híveivé tenni, nem kis mértékben barátaivá tette a magyarokat.

(II. 60-61) Ebben az időben a dölyfös burgundok felett Rudolf király gyakorolta a hatalmat. Az itáliaiak
követeket küldve hozzá azt kívánták, hogy jöjjön hozzájuk, Berengárt pedig el akarják űzni. A tárgyalások
közben azonban tudtukon kívül történetesen Veronába érkeztek a magyarok, akiknek két fejedelme,
Dursak és Bogát igen jó barátságban volt Berengárral. Mialatt tehát Adalbert határőrgróf, Odelrik
palotagróf, Gislebert gróf és még sokan mások a Veronától 50 mérföld távolságban fekvő Brescia
városának hegyvidékén összejöveteleket tartanak Berengár letaszításának ügyében, Berengár arra kéri a
magyarokat, hogy ha kedvelik őt, rohanjanak rá ellenségeire. Ezek pedig, minthogy vágyódtak az
öldöklés után és kívánták a harcot, elfogadva Berengártól egy vezetőt, ismeretlen utakon amazok hátába
kerülnek, és oly gyorsasággal verik le őket, hogy még a felfegyverkezésre és fegyvert ragadni sem volt
idejük. Miután tehát sokat elfogtak és leöltek közülük, megölik Odelrik palotagrófot, aki nem valami
férfiasan védekezett, Adalbert határőrgrófot és Gislebertet pedig élve elfogják.

(II. 62) Adalbert azonban, minthogy nem volt harcias férfiú, de éles eszű és szerfölött ravasz, amikor
látta, hogy a magyarok mindenfelől rájuk rontanak, s hogy a menekülés minden reménye elveszett,
kardszíját és arany karpereceit meg az egész drága felszerelését elvetette, és egy katonájának hitvány
öltözékét vette magára, hogy a magyarok ne ismerhessék meg kilétét. Tehát amikor elfogták, és
kérdezték tőle kilétét, azt felelte, hogy egy bizonyos vitéznek a csatlósa, és azt kérte, vigyék el a közeli kis
várba, név szerint Cacinairába, ahol - állítása szerint - szülei tartózkodnak, akik majd kiváltják őt.
Odaviszik tehát, és mivel nem ismerték fel, igen olcsó áron kiváltják. Egy Leó nevű saját katonája váltotta
ki.
 (II. 63) Végül Gislebertet, mivel felismerték, megkorbácsolva, megkötözve, félig meztelenül Berengár
király színe elé vezetik.

(III. 2) Berengár király halála után és Rudolf távollétében a magyarok dühe Szalárd vezérlete alatt egész
Itáliára kiterjed, úgy hogy Pavia városának falait sánccal vették körül, és körös-körül felütve sátraikat,
megakadályozzák a polgárokat abban, hogy kijöhessenek. Minthogy ilyen erőkkel szembeszállni nem
voltak képesek, saját vétkeik következtében ajándékozás útján sem próbálják megengesztelni őket.

(III. 3-4) Minthogy a magyarok őrjöngő serege, Aeolus szeleitől is segítve, kedvét találja abban, hogy a
városra özönével zúdítsa a lángot, az erős szélben elharapódzik a kis tűz; s a magyaroknak nem elég csak
lángokkal perzselni őket. Mindenfelől összegyűlnek, s halált hozva fenyegetnek; fegyvereikkel ledöfik
azokat, akiket megrémített a tűz forrósága. Leégett a szerencsétlen, egykor csinos Pavia, az Úr testet
öltésének 924. évében, március 15-én, a 12. indikciókor, szombati napon, a nap harmadik órájában. Ám
a kegyes és mindenható Isten kardja nem dühöngött a teljes megsemmisülésükig. Mert bár vétkeik
következtében Pavia leégett, mégsem adatott az ellenség kezébe. Akik ugyanis életben maradtak, vitézül
szembeszálltak a magyarokkal.

(III. 6) Pavia felperzselése után egész Itáliában nem csekély zsákmányt ejtve, a magyarok végül
visszatérnek saját országukba.

(V. 19) Ebben az időben Hugó király tíz mérő pénzt adva, békét kötött a magyarokkal, és túszokat
kapva tőlük, kikergette őket Itáliából, és vezetőt adván nekik, Spanyolországba küldte őket. Hogy pedig
Spanyolországba és abba a városba, amelyben a ti királytok tartózkodik: Kordovába nem érkeztek meg,
annak az volt az oka, hogy három napon keresztül víztelen és szomjúságtól gyötört vidéken haladtak
keresztül. Azt gondolván tehát, hogy lovaik és ők maguk is szomjan pusztulnak, a Hugótól
rendelkezésükre bocsátott vezetőt halálra korbácsolva, gyorsabb ütemben térnek vissza, semmint
elindultak.

(V. 33) Ez idő tájt Taksony, a magyarok királya nagy sereggel jött Itáliába. Berengár király tíz mérő pénzt
adott neki, de nem a saját pénzéből, hanem abból, amit az egyházaktól és a szegényektől begyűjtött. Ezt
pedig nem azért tette, hogy a népnek gondját viselje, hanem hogy ez alkalomból nagy mennyiségű pénzt
halmozzon össze. Ezt meg is tette. Ugyanis mindenütt mindkét nemhez tartozó ember, a tejtől
elválasztott éppen úgy, mint a csecsszopó, egy pénzt adott magáért. Ebbe rezet keverve, néhány
embertől behajtotta a tíz mérőt; a többit, és amit az egyházaktól elvitt, magának tartotta meg.
 (fordította Horváth János)

Forrás:

A magyarok elődeiről és a honfoglalásról.

Kortársak és krónikások híradásai.

Sajtó alá rendezte: Györffy György.

Gondolat Kiadó, Budapest, 1975, 223-233.

Nyitókép

Ugrás a lap tetejére

Előző anyagrész

Következő anyagrész