Galgóczi Erzsébet

Törvényen kívül és belül

 SZENT KRISTÓF KÁPOLNÁJA

– Bizony, ez menekülés, Zsófikám – motyogta a Trabant kormányánál ülő nő. Harminckét éves volt,
sovány, kialvatlan és másnapos. Másnapos…? Legalább kéthetes. A bekötő úton alig volt forgalom.
A műszerfalra mágnesezett óra nyolcat mutatott. Öt órakor indult Budapestről, mert úgysem bírt
aludni. Szikrázóan sütött a nap, az út két oldalán a júniusi mezők, mint egy végtelen paletta, a zöld
szín minden árnyalatában pompáztak: borsózöld, békalencsezöld, olajzöld, penészzöld, palackzöld,
libafoszöld, tengerzöld, haragoszöld, jóllakott zöld… Ilyenkor a legzöldebb a határ, később már
sárgulni kezd. Mint te – folytatta gondolatait. – Azért vállaltad ezt a munkát, hogy ne kelljen Pesten
maradnod… Hogy el ne züllj…! El ne idd a tehetségedet, ha ugyan van…! Nehogy öngyilkos
légy…! Átszögezted kezemet és lábamat, megszámláltad minden csontomat…
Beérkezett a faluba. Zsófia tekintete a háztetőket pásztázta – nem látta a kápolna tornyát. Már
elhagyta a főteret, ahol a falusi templomnak állnia illik, amikor egy kanyarban, korhadt
deszkakerítés mögött, fenyveserdőt pillantott meg, s a fák hegyénél alig magasabb karcsú tornyot.
Követve a kerítést, megkereste a bejáratot. Sárga kaviccsal felszórt út egy elhanyagolt kertben,
ahova azonban valamikor Európa egész flóráját összegyűjtötték: luc-, erdei- és selyemfenyőn kívül
bükk, tölgy, éger, hárs, szil, som, gesztenye, juhar és sok püspöklila levelű fa, aminek Zsófia nem
tudta a nevét. Ebben a kertben állt a kápolna.
Megkapóan kecses épület volt – a homlokzat tompa háromszöge váratlanul, meghökkentően
karcsú toronyban folytatódott. A régen meszelt falon alig látható színes foltok ütöttek át – a
nedvesség vagy egy freskó maradványai? A gyönyörűen vasalt ajtó egyik szárnya tárva. Zsófia
leállította a Trabantot, s bement a kápolnába.
A két padsor között olcsó kókuszszőnyeg vezetett az oltárig. Nemes vonalú, vörösmárvány
oszlopos oltár, amely követi a félkör alakú szentély ívét, és egy nagy méretű, vörös palástú Szent
Kristóf-oltárképet keretez. Valaha romantikus színek tobzódhattak a képen: sötétkék víz, sötétzöld
mezők, sötétbarna-fekete felhők, bíbor palást – de mostanra mindez elmosódott, felhólyagosodott,
lepattogzott; az idő, a nedvesség, a viszontagságok rajta hagyták nyomaikat, mint az elöregedett
emberi arcon. A kápolna fala fehérre meszelve, rajta primitív kálváriaképek, s közöttük
vörösmárvány címerek, elmosódott ábrával és felirattal.
Zsófia megállt a vörösmárvány szenteltvíztartó mellett, ujjait bemártotta a hűs vízbe, s az illem
kedvéért keresztet vetett. A kápolna levegője jólesően hűtötte bőrét, s bizonytalan érdeklődés
kezdett ébredni a lelkében.
Az oltárnál egy hetven körüli, testes, tempós mozgású pap misét celebrált. Zsidányi Timót
esperes – gondolta Zsófia –, aki a megrendelést aláírta. Kerek, kajlaorrú arcán is dús zsírpárnák,
mégis, ez a kövér arc, az élénkpiros ajakkal és a nagy szürkéskék szemekkel nyílt és kifejező volt,
mint egy gyereké vagy színészé. Elmélyülten mormogta a mise textusait, ám húsos orrcimpáinak
élénk szimatolása s a szája körül föl-földerengő mosoly elárulta, hogy érzékeli a szűk ablakokon
bevetődő júniusi napfényt és az oltár vázáiban illatozó friss rózsacsokrokat.
Rajta kívül csak egy nyolcvanéves, meszelősovány, fürge mozgású öregasszony vett részt a
misén, otthonosan mozgott, mint saját konyhája, kamrája és az ura betegszobája között: ministráns,
sekrestyés és harangozó egy személyben – ezenkívül takarítónő, oltárdíszítő és az egyházközség
pénztárosa.
 A két öreg összeszokottan végezte mindennapi dolgát, de figyelmüket nem kerülte el, hogy egy
idegen lépett a kápolnába. A hatalmas napszemüveg mögött alig látszik az arca, valószerűtlenül
vékony alakján rafinált egyszerűségű indigókék nadrágkosztüm, tojáshéj színű blúz, cipő, retikül –
ez árulja el, hogy nő. Elmozdult a szenteltvíztartó mellől, hangtalanul lépkedett a falak mentén,
megbámulta a vörösmárvány nemesi címereket, a rácsos gyóntatószéket, a pislogó örökmécsest.
Mise végeztével a két ember után bement a sekrestyébe. Levette napszemüvegét,
egészségtelenül sápadt arcán udvarias mosollyal kezet nyújtott.
– Jó napot, esperes úr. Tűű Zsófia vagyok, restaurátor.
A penészfoltos, nyirkos falak között, a görbe, fejkendős, szürke ruhás öregasszony mellett
olyan volt, mint egy üde lehelet. Az öreg pap meglepődve, kedvtelve bámult rá, szeme
gyöngédséggel telt meg, kicsattanó piros ajka mosolyra húzódott. Megszorította a lány kezét.
– Magát küldték?
Küldték…? – Zsófia arca megrándult. Kiügyeskedte magának a vidéki munkát.
– Örülök, hogy magát küldték, kedves Zsófia… Szólíthatom igy? …Zsidányi Timót. Ő –
mutatott az öregasszonyra – egyházközségünk pénztárosa, Ágnes néni. Linkai Pálné.
Az öregasszony élénken elmosolyodott.
– Maga a templomfestő?
– Hát… olyasféle.
A pap félig elfordulva kibújt a karingből. Alatta sötétszürke civil ruhát hordott, könnyű, fehér
inggel.
– Megkapta a dokumentációt?
– Igen. – Zsófia a sekrestyét vette szemügyre. Boltozatos mennyezete az egyik sarkán a földig
ért, olyan volt, mint egy nagy kemence. – A fényképek alapján nem gondoltam ilyen érdekesnek…
Azt hiszem, esperes úr, megérné az egész kápolnát restaurálni, nem csak az oltárképet.
– Nincs rá pénzünk. Ezt is a hívek adták össze.
Az öregasszony a miseruhákat gondosan összehajtva befektette egy régi, faragott sublótba.
Váratlanul fölemelte hangját.
– Én megmondtam, esperes úr, hogy ne csak a templomban gyűjtsünk! Ki jár ma már
templomba? Egy-két magamfajta öregasszony! Az egész faluban kellett volna gyűjtenünk. Kérni a
tanácstól! A téesztől…! Kinek van ma pénze falun? A termelőszövetkezetnek!… Ha uszodát tudnak
építeni, a templomra is adhatnának!… Én előre megmondtam!
– Nem olyan nagy érték ez a kápolna, Ágnes néni! – magyarázta türelmesen az esperes. –
Valamikor az ezerhétszázas években építették. Ilyenre nincs az egyházmegyének pénze. A
müemlékhivatalnak sincs… Ami van nekik, az kell a Püspökvárra, a székesegyházra – megint
találtak a szomszédságában római falmaradványokat – meg a lébényi templomra… A hivatalok a
kutatómunkát elvégezték, de a restaurálást már nem vállalták, mert… – a pesti restaurátorra nézve
tapintatosan elhallgatott.
– Tudom – Zsófia megvonta vállát. – Jelentéktelen munkának tartják, ugye? – Cigarettát vett
elő táskájából, de tekintettel a szent helyre, nem gyújtott rá, pörgette az ujjai között. –
Magyarországon olyan kevés a műemlék, hogyha egy kétszáz éves pincét találunk, azt is
kötelességünk megóvni.
 Az öregasszony elbúcsúzott. – Aztán szépre tessék ám festeni! – Az esperes megállt a hajó
közepén, s a nézgelődő Zsófiának magyarázta:
– Urasági kápolna, a Szemerédyek építették. Régi nemesi család, ezer hold földön
gazdálkodtak. A kastély most iskola. Az uradalmi épületekből áll még a kocsma; az istállókat,
pajtákat, magtárakat negyvenötben széthordták a cselédek… Téglánként… Sajnos, jellemző, hogy a
kocsmának megkegyelmeztek. – Az oltárképre mutatott. – Szent Kristóf, az útrakelők és a
kincskeresők védőszentje. Ismeri a legendáját? – Zsófia bólintott. – Amikor Krisztus urunk a földön
járt Szent Péterrel, át akartak menni egy folyón, de nem tudtak, nem találtak ladikot. Éppen arra
ment Szent Kristóf, először Pétert vitte át, azután visszajött Jézusért. Amikor a folyó közepén vitte,
megszólalt: Uram, Teremtőm, tán az egész világot viszem? Éppen most azt viszed, felelte Jézus…
Egy másik legenda szerint Kristóf elindult a legnagyobb kincs feltalálására, és a legnagyobb kincs:
Jézus meglelése… Nyilván ez avatta őt a kincskeresők patrónusává.
– Elég megviselt állapotban van – jegyezte meg Zsófia, közelebb lépve az oltárhoz. – Nagyon
régi lehet… És talán nem is mindig lógott itt. Pincében, kriptában rejtegethették…
A pap nem figyelt rá, tűnődve állt a templom közepén.
– Harminc évvel ezelőtt, 1948-49-ben a hívek templomot akartak építeni, mivel ez kicsi, nem
fogadta már be őket. Akkor még vallásosak voltak az emberek. Ha megszólalt a déli harangszó,
aratás közben a mezőn is elimádkoztak egy Úrangyalát… Most meg csak egy oltárképre valót adtak
össze… Ilyen nagy idő harminc év?
Zsófia a szentély beugrójában fölfedezett egy kicsi, fehérre meszelt, majdnem rejtett ajtót.
– Ez a kriptába vezet? – Nem volt kíváncsi, még kevésbé izgatott a kérdés, az esperes mégis
fölütötte fejét.
– Honnan gondolja, hogy kripta is van?
– Urasági kápolna, a család nyilván ide temetkezett. Megnézhetem?
A pap kutatva, rejtett aggodalommal nézte a fővárosból érkezett ismeretlent. Sokára kérdezte:
– Mit akar látni egy kriptában?
Zsófia nem értette a vonakodást, kissé türelmetlenül felelte:
– Ami van! Falakat. Köveket. Címereket. Sírfeliratokat. Szarkofágokat. Domborműveket… mit
tudom én.
– Nincs itt a kulcs – mondta a pap habozva. – A plébánián őrzöm.
Zsófia, aki az imént még csak rutinból kérdezett rá a kriptára, a pap érthetetlen vonakodása
után most már csalódottságot érzett.
– Jó, majd máskor.
A kápolnát elhagyva, a júniusi meleg, a napfény, a kastélykert burjánzó vegetációja olyan sűrűn
ölelte körül őket, mintha más közegbe léptek volna. A fák mélyéről a kastély okkersárgája derengett
ide. A kápolna külső fala mellett néhány mohos, elhanyagolt, eldőlt, csáléra álló sírkövet fedezett fel
Zsófia.
– Ide kik temetkeztek?
– A Szemerédy család nem teljes jogú tagjai. Menyek, akik nem szültek gyereket… Kétnapos
csecsemők… Egy svájci társalkodónő… Nagyon elmosódottak a feliratok.
Az esperes bezárta a kápolnát, s a nagy, díszes kulcsot jókedvűen lóbálta az ujján. Mintha
megkönnyebbült volna.
 – Reggelizett már? Szívesen látom.
Zsófia Trabantja annyira zsúfolva csomagokkal, hogy a hátsó ülésen nem lehetett kilátni. A nő
még hátragyömöszölt néhány szatyrot.
– Üljön be, esperes úr… Tehát mégis a kriptába temetkeztek.
A parókia nyolcablakos saroképület, tekintélyes lehetett valamikor, de ma már ódon
dézsmaháznak látszik a körülötte rikító emeletes, vadonatúj parasztházak mellett. A fedett
kapuboltozat alatt egy négyökrös szénásszekér is befért valaha. Az udvarra széles, oszlopos tornác,
folytatásában üvegezett ámbitus nézett. A gondosan megművelt hatalmas udvaron virágoskert és
konyhakert osztozott. Rengeteg a virág, futórózsa, bokorrózsa, orgonabokrok, gladiólusz, begónia,
büdöske, többszínű rezgő, muskátli, flox, cinea… Zsófia elámult ettől a tobzódástól, az esperes
büszkén figyelte az arcát.
– Gyönyörű! – suttogta Zsófia. Így is lehet élni, nem virághullák között, amiket elfelejt
megöntözni, mert mással van tele a feje.
– Szeretem az életet magam körül – mondta szerényen az esperes. – Valamikor egy egész
jobbágy telke volt a falusi plébánosnak, huszonöt hold. Most is járna nyolcszáz négyszögöl a
téesztől, de mit csinálnék vele? Arra is alig kapok embert, hogy az udvart fölássa, elvesse,
megkapálja. – A konyhakertben egy hajladozó nőalakot pillantott meg. Fölemelte hangját:
– Piróka, vendégünk van!
Ötven körüli nő, rikító pongyolában és rongyos, széttaposott, sötétkék kismamacipőben lomhán
csoszogott elő a kertből. Bal kezében kis szalmakosárban frissen szedett retek, földtől maszatos
jobbját kézfogásra nyújtotta. Húsos arcán udvarias, begyakorlott mosoly.
– Tűű Zsófia, restaurátor.Örvendek. Sokat hallottunk már a művésznőről.
Zsófia elképedt. – Rólam?… Ebben a faluban…? Engem még a szakmában is alig…
Piróka hirtelen szinte rátámadt.
– Mennyibe kerül Pesten a retek?
– Retek…? – csodálkozott Zsófia. Fura ez a házvezetőnő! Sokat hallott rólam, és ez a retek…!
A konyak árát talán meg tudnám mondani. – Fogalmam sincs, Piróka.
Piróka kivette a leggirhesebb retket a kosárkából, s diadalmasan meglengette a két ember orra
előtt.
– Nálunk ez az egy darab retek, mit gondol, mennyibe kerül? Húsz forintba! Mert ebben az a
kétszáz tő gumós begónia is benne van, amit Pestről, a Rozmaring téeszből hozatott az esperes úr, a
kertésszel együtt, aki elültette. Hát úgy fogyasszák!
Az esperes bűntudatosan elmosolyodott.
– Én még otthon tanultam az apámtól: „Verjen meg az Isten gyöpös udvarral, rossz
szomszéddal…” Nem szebb ez, mint egy gaztenger…?
A piros téglás veranda is tele volt virággal: a falakról futónövények hullottak alá, mint
leheletfinom zöld fátylak. Széles volt és hosszú, kiöblösödő részében kerti bútorokkal pihenő, és
négy szobára szolgált bejáratul: hálódolgozószoba, ebédlő, tanácsterem és káplánfülke. A kanyarban
lengőajtó, mögötte a fürdőszoba, konyha, spájz, személyzeti szoba.
Piróka terítéke impresszionista csendéletre és belvárosi hidegkonyha pultjára emlékeztetett:
több rekeszes porcelán tálban szalámi, kolbász, szalonna, sajt, vaj, lágy tojás; fonott csónakban
kenyérszeletek, fateknőcskében a frissen szedett retek, s könnyedén odavetve zöld mázas korsóban
három szál piros rózsa. Fehér damasztabrosz s ugyanilyen szalvéták.
Az esperes sietve, élvezettel – zabál. Egyszerre töm a szájába mindent: sajtot, szalonnát, vajas
kenyeret, lágy tojást. Zsófia étvágytalanul kényszerít magába néhány falatot, inkább a papot
bámulja lenyűgözve. Miután az apja hazajött hadifogságból, néhány évig ugyanígy falta az ételt, bal
karjával védve a tányért, nehogy elvigye előle valaki. A papnak is nyomorúságos évei lehettek
valamikor …? A nagy sietségben egy csöpp lágy tojás a fehér ingre fröccsent. Az esperes
bűntudatosan nézte egy pillanatig, aztán az asztalkendőt – megkésve – a térdéről a nyakába tűrte.
– Nem buták az angolok. A szalvétát a nyakukban hordják, nem a térdükön, mint a franciák. –
Egy kiadós nyelés után hozzátette: – Sajnos, a háború végén nagyon kiábrándultam belőlük.
Zsófia eltolta a tányért, s megkönnyebbülten cigarettára gyújtott.
– Angol megszállást várt?
– Természetesen… Melyik értelmiségi nem?
– Talán csak a papság.
– Én úgy mondanám: minden katolikus.
– És úgy jobb lett volna?
Az esperes letörölte szája környékéről az ételek nyomát, a szalvétát ledobta, és székestől eltolta
magát az asztaltól.
– Piró!
A lengőajtóban megjelent a házvezetőnő a kávéval.
– Vigye innen ezt a sok ételt, látni se bírom!
Az asszony nagy fatálcára szedte az asztalt, s közben fölfedezte a fehér ingen rikító sárga
foltot. Kifakadt, otthonos, összeszokott zsörtölődéssel.
– Tizenhat éve könyörgök, hogy a szalvétát kösse a nyakába! Ha már leeszi magát, mint egy
kisgyerek.
– No, no, Piróka – dünnyögte restelkedve az öreg –, a tojásfolt kijön.
– Kijön, kijön! Akkor parancsoljon rá, hogy menjen ki! Kijön, ha kimosom – s lúdtalpasan
elcsoszogott a konyha felé.
A pap cukrot tett a kávéjába, s elgondolkodva kavargatta.
– Hogy jobb lett volna-e?… Nézze! Egy pap föltétlen engedelmességgel tartozik az egyháznak.
De engem az élet, úgy is mondhatom, a történelem megtanított arra, hogy ez nem olyan egyszerű.
Mert mi az egyház? A vatikáni zsinat? A bíborosi körlevél? A püspöki kar…? Az egyházba
beletartoznak a hívek is, ugye? Én egész életemben falusi pap voltam, tehát az én hiveim a falusi
parasztok, úgy is mondhatnám: a nép. A nép a háború végén ugyanúgy az angolokat várta, mint én –
vagy fordítsuk meg, ha akarja: én ugyanúgy gondolkodtam és éreztem, mint a nép. Akkor még szó
sem volt felszabadulásról. Maguk a felszabadítók sem tartották magukat felszabadítónak… –
Elmosolyodott. – Van egy kis dokumentumgyűjteményem, majd egyszer megmutatom, ha érdekli.
Nos, egy buzgó tanító tavaly kiállítást akart rendezni a felszabadulás eseményeiből. Megdöbbenve
vette tudomásul, hogy minden negyvenötös parancs, felszólítás, rendelet, plakát így van aláírva:
Ivanov, a megszálló hadsereg parancsnoka… Nos, ha a népnek most így jobb, ahogy van, akkor
nekem is így a jobb.
– A népnek így a jobb – mondta meggyőződéssel Zsófia.
 – Ilyen jól tudja? – kételkedett a pap.
– A szüleim téesz-parasztok – felelte Zsófia. – Anyám azt szokta mondani: kár, hogy nem
negyven évvel ezelőtt kezdődött ez a mostani világ.
Az esperes fölhajtotta a kihűlt kávét.
– Vétek ilyen szép napon politizálni!… Mikor akarja elvinni az oltárképet? Ugyanis a téesztől
előre meg kell rendelni a fuvart.
– Nem viszem el – mondta Zsófia. – Megcsinálom itt.
– Itt…? – csodálkozott a pap.
– Mindent magammal hoztam, ami szükséges.
– Én azt hittem – kezdte az esperes bátortalanul –, egy műterem mégis…
– Nyáron egy templom is kitűnő műterem – mondta a nő. – Pedig nem tudtam, hogy uszoda is
van a faluban… Egy kollégám a Balaton-parton kibérelt egy kápolnát. Ott lakik, fest, kiállítást
rendez, vendégeket fogad. – Nyugtalanul elnyomta cigarettáját, s nyomban másikra gyújtott. Maga
elé meredt. A pap csak most vette észre, milyen keserű, sápadtszürke, meggyötört a nő arca. S a
szeme! Homályos, mintha eltörtek volna benne egy pálinkásüveget.
– Esperes úr – mondta visszafojtott keserűséggel –, hónapok óta nem bírok aludni! Már
gyűlölöm a lakásomat!… Két éve kaptam, műterem, saját fürdőszoba, minden este örültem, hogy
hazamehetek. Úgy rendeztem be, ahogy a fecske rakja a fészkét, szalmaszálanként. Ide egy polc,
oda egy állólámpa, kis szőnyeg az ágy elé… Most meg irtózom tőle… – Észrevette az öreg férfi
zavarát, elrestellte kitárulkozását, s csak gondolatban tette hozzá: Most meg csak akkor vetődöm
haza, ha már az utolsó kocsmát is bezárták Budapesten.
A pap lesütött szemmel, óvatosan kérdezte:
– De ugye, nem a kápolnában óhajt lakni?
– Jaj, dehogy! Ha segítene egy jó szobát találni, esperes úr!… Kijárhatnék Püspökmonostorról,
de nincs pénzem szállodára.
A pap habozott.
– Itt elférne, a káplán szobája üres, szívesen is látnám… De attól félek, a hívek nem vennék jó
néven.
– És Piróka…? – gondolta Zsófia, s átmenet nélkül, pajzánul az öreg férfira nevetett. – Ilyen jó
véleményük van az esperes úrról?
Az öregember húsos arcán két vörös folt jelent meg, s hirtelen az abroszt kezdte bámulni.
Zsófia elámult: jó isten, ez az öreg férfi még úgy tud pirulni, mint egy szűzlány? S milyen megható,
hogy palástolni akarván zavarát, egyre terjed rajta a vörösség. – Nézzük csak, nézzük csak –
motyogta lesütött szemmel, hogy időt nyerjen. Nagy sokára szólalt meg:
– Ágnes néni!

———

Linkai Pálék házát a falu túlsó szélén találta meg. – Legalább ötven holdjuk volt – becsülte föl,
amikor kocsiját a hídon hagyva, belépett a hatalmas udvarra. Körben még mindig álltak a masszív,
fölöslegessé vált gazdasági épületek, mert a kopár udvart csak tyúkok, csirkék, kacsák serege
birtokolta. Közepén szivattyús kút, amely a maga idejében forradalmi újítás lehetett. Az udvar
szőlővel beültetett kertben folytatódott.
 A téglalap alapú ház verandáján Ágnes néni szívesen, szinte örömmel fogadta a
„templomfestőnőt”. Hamar tisztázták, hogy itt ellakhat bármeddig – csak a lakbérről nem akart
hallani. Zsófia hagyta – lesz még erre idő. Az öregasszony, akinek testi és szellemi fürgesége
meghazudtolta nyolcvan évét, büszkén nyitogatta előtte a három szoba ajtaját, amelyek a harmincas
évek főjegyzői meg kántortanítói lakását utánzó „kombinált” bútorokkal voltak berendezve. De a
pohárszékben porcelán s a sárgára lakkozott padlón perzsaszőnyeg is akadt. Ágnes néninek pergett
a nyelve:
– Innen az apósomék haltak ki tíz évvel ezelőtt, ebben a kettőben pedig valamikor nagy volt a
vendégjárás. Ha most annyi borom lenne a pincében, amennyit a drága esperes úr megivott nálam,
igaz, akkor még nem volt esperes, csak egy jókedélyü falusi pap… De jártak ide igazi urak is, ugye,
bíró volt az uram, választások előtt mindig levizitelt nálunk a képviselő úr, a Pálffyak birtoka itt volt
a közelben Pálfán, mindig ők voltak a képviselők, járt itt gróf Pálffy István, aztán az öccse, a Fidél,
akit negyvenöt után fölakasztottak… Megfelel? – de annyira aggály nélkül kérdezte, hogy Zsófia
nem mert nemet vagy talánt mondani.
Az asztal kerek, csipketerítő rajta, azon porcelán hamutartó, dísznek, csikk alig fér bele, aztán
egy nagy porcelán váza, egy díszes gyertyatartó (templomi?), továbbá egy porcelán fedelű,
ezüstkapcsos imakönyv – „szegény apáca húgomé volt” –, évtizedek óta mozdítatlan együttesben.
Hogyan fog ezen rajzolni, szerkeszteni, vázlatokat készíteni, esetleg levelet írni? Mire
„munkaképessé” rámolja az asztalt, lehet, hogy elmegy a munkakedve.
A fal mellett kanapé, fekvőhelynek keskeny, kényelmetlen, és nincs mellette éjjeliszekrény,
olvasólámpa.
A kombinált szekrénysorban nem szokott lenni akasztós rekesz.
A sarokban tükrösszekrény sok fiókkal, ott talán elférnek cipői meg könyvei.
Nem baj, majd valahogy átrendezi, magához idomítja a Pálffy grófokat látott szobát.
Ágnes néni benyitott a negyedik szobába, amelyben két ágy állt egy Ghirlandaio Szűz
Mária-olajnyomat alatt, s az egyik ágyban, hófehér huzatban egy hófehér hajú, hófehér bajuszú,
frissen borotvált, kifejezéstelen arcú férfi feküdt.
– Az uram.
Zsófia megtorpant az ajtóban, s riadtan bámult befelé.
Ágnes néni az ágy alól előkapott egy Komfort szagtalanítót, gyorsan befelhözte vele a szobát,
és suttogva folytatta:
– Öt éve fekszik. Elesett a fürdőkádban, s megbénult a gerincében valami ideg. Nem fáj
semmije, csak mozogni meg beszélni nem bír… Az esperes úr szerint a középkorban úgy hívták ezt
a betegséget: inaszakadt.
Visszadugta a légfrissítő palackot az éjjeliedény mellé, s a beteg fölé hajolt:
– Pali? Kérsz limonádét?
Az öregember arca mozdulatlan maradt, csak a bal szemével hunyorított, hogy nem. Zsófia
irtózva nézte – azt hitte, csak a bibliában léteznek inaszakadtak. Ágnes néni feléje fordult:
– Látja, ért mindent. Talán még a televíziót is érti… Legalábbis nem zavarja. – Az ággyal
pontosan szemközt állt a nagyképernyős készülék. – Én minden este nézem. Mi szórakozása van
már egy vénasszonynak?… Csak beszélni nem beszél. Öt éve.
 Ágnes néni panasz nélkül, nem önmagát, hanem az urát szánva mondta ezt, Zsófia fülében
mégis úgy hangzott, mint egy segélykiáltás.
Ezt a napját arra szánta, hogy kipakoljon, berendezkedjen. Az öreg parasztasszony
megértőbbnek bizonyult, mintsem gondolta. Kis szekrény került az ágy fejéhez, éjjelilámpa a falra,
akasztó a ruháinak. Csak a gömbölyű asztal maradt a csipketerítővei, mert a ház két szögletes
asztala, a konyhai és a verandai – ezen a kacsák répalevelét vágták – elcsúfította volna a szobát.
Ágnes néni készségesen segített neki, ágyneműt adott, pompás ebédet, feketekávét,
fürdőszoba-használatot – viszonzásul meg kellett hallgatnia. Zsófia akkor is végighallgatja az
öregasszonyt, ha nem kap tőle semmit, annyira tehetetlenné tette a szánalom; folyton maga előtt
látta az inaszakadt férfit, akit öt éve gondoz, mosdat, pelenkáz egy nyolcvanéves öregasszony, aki
már maga is gondozásra szorulna. Hogy mer ő szenvedni ilyen sorsok mellett?
Megtudta, hogy Ágnes néninek sohasem volt gyereke. – „Hogy melyikünk hibájából, Zsófika,
már megbocsásson, az unokám lehetne, sohase derült ki, mert ugye, akkor még nem értettek ehhez
az orvosok. Hiába imádkoztam a Jóistenhez, nem segített rajtunk, ő jobban tudja, miért. Volt egy
húgom, annak nyolc gyereke született három holdra, először a harmadik gyereket, egy kislányt
kértem tőlük örökbe. Nem szívesen adták, de hát a nagy vagyon meggyőzte őket, a kislány kis
motyójával idekerült. Nem volt annak csak egy rongyos bugyikája. A következő hetivásáron
felöltöztettem; cipő, kiscsizma, nyúlszőr bunda – ötéves volt és olyan kis növésű, aranyos, formás,
az uram azt mondta: ki lehetne tűzni brossnak –, mégse tudott nálunk megszokni, éjjel-nappal sírt,
egy hét múlva vissza kellett adnom, nem birtam nézni a szenvedését. A húgom hetedik gyereke
megint ilyen formás, ügyes kislány volt, azt is örökbe kértem – ugyanúgy jártam vele, mint a
nővérével. Lehet, hogy bennünk volt a hiba? Vagy az Úristen rendelte másképp…? Próbálkoztunk
aztán mi mindenféle rokon gyerekkel, még egy fiatal szolgalegénnyel is – akinek persze kikötöttük,
hogy csak akkor nősülhet meg és csak azt a lányt veheti el, akit mi akarunk –, hát tizennyolc éves
korában nem itt hagyott bennünket? Elvette a falu legszegényebb lányát… Később beletörődtünk,
hogy saját nevünkre íratott gyerekünk nem lesz, de nem féltünk a jövőtől; ekkora vagyonért bárki
eltart bennünket öregségünkre… Aztán negyvenötben megváltozott a helyzet, a fiatalok elmentek
gyárba, egyetemre, rendőrnek, katonatisztnek, már nem vonzotta őket a föld… Később, amikor
bekényszerítettek a termelőszövetkezetbe, végképp elromlott minden. Nem maradt semmink, csak a
ház meg a kert. Ha szegény volna a nép, még azért is kapkodnának, de mindenki új házat akar, saját
portát… Szegény húgom, a nyolcgyerekes, sorra lakja a gyerekeit, mert sehol sem tűrik egy-két
hónapnál tovább. Pedig a saját gyerekei! Mit várhatok én?… Ha meghalunk, majd tolonganak az
örökösök, marakodnak majd, de két ronccsal nem kell senkinek… Van még egy rokon gyerek, az
idén végez az egyetemen, az mintha hajlana rá. Meglátjuk…”
Estére kelve Zsófia szétmállott koporsónak érezte magát, visszautasította a televíziónézést, a
Trabantból titokban a szobájába vitt egy üveg örmény konyakot, de már egy decispohárnyitól
elnehezedett a feje. A nyitott ablakon fűszeres, hűs növényszag hullámzott be a kertből.
Levetkőzött, a ropogós takaró alá bújt, az éjjelilámpára sem volt szüksége.
Végre el is tudott aludni.

———
Zsófia a kápolnában rendezte be műtermét. A „templomfestőnek” mindig akadt bámészkodója. A
munka első napján Ágnes nénivel a termelőszövetkezeti irodában kértek segítséget. A sápadt, komor
arcú nő, aki körül vibrált a levegő, talán valami kielégületlenségtől, olyan izgatóan hatott a falusi
férfiakra, akik naptól leégett, húsos asszonyokhoz voltak szokva, hogy maga a „vezérkar”
ajánlkozott segítségül. Létrákkal, bakokkal, kötelekkel, kalapácsokkal, franciakulcsokkal
fölszerelve vonultak a kápolnába, félnapi munkával leszerelték az oltárképet, amelyről akkor derült
ki, mennyivel nagyobb, mint amekkorának látszott, amikor a négy bakra fektették a padsorok előtt.
Zsófia sörrel kínálta őket, amelyet a szenteltvíztartó sós vízében tartott hidegen. A Trabant
csomagtartójából segítettek berámolni a templomfestő szerszámait, festékesdobozait,
fényképezőgépét, rejtélyes ládikáit, munkaruháját – a szivárvány minden színében játszó
farmernadrág olyan kemény a beleszáradt festéktől, hogy magától megáll a padlón –, a kápolnát is
eltolják, ha az idegen nő úgy kívánja. Vonakodva távoztak el, s azután mindennap benéztek, nincs-e
a templomfestőnek valamire szüksége.
De benéztek mások is: az esperes, a kastélyiskolából a tanárok, a gyerekek miatta késtek el az
óráról, ismeretlen öregasszonyok baktattak be egy Miatyánkot el mormogni, és a téesz-irodán
megismert egyik férfi, akiről Zsófia hamarosan megtudta, hogy az elnök – milyen ügyesen tudjuk a
mondatainkba szőni, mosolygott magában; amióta elnök vagyok, most látom először a templom
belsejét – naponta kétszer fölajánlotta a gazdaság szolgálatait, lakatos-, asztalos-, kovácsmunkát,
teherautót, kőműveseket.
Ötven körüli, magas, erős férfi volt, aki nem puhult, nem testesedett el a fizikai munka
hiányától, borotvált arcán, melegbarna szemében valami szomorúság lappangott. Zsófia szívesen
beszélgetett vele, és fontos dolgokat tudott meg tőle.
– Azért nem értem a plébános urat – morfondírozott egy ízben –, 1948-49-ben a falu összeadta
egy új templomnak az árát. Egymással versenyeztek a parasztok, ki ad többet. Az apám húszholdas
gazda volt, 1600 forintot adott. Örök riválisa, egy Barta István nevű paraszt erre 1602 forintot
jegyzett. És a plébános úr rábeszélte az embereket, hogy templom helyett építsenek kultúrházat. Az
fel is épült. Ma is működik. Szombat-vasárnap mozielőadás is van, ha szeret moziba járni… De
hogy éppen a pap beszélje le az embereket…
Egy másik alkalommal elmélázva mesélte:
– Gyermekkoromban hallottam nagyanyámtól, hogy a püspökvárat és a pannonhalmi
székesegyházat alagút köti össze, éppen a mi falunkon keresztül, mert abban az időben a
Szemerédyek nagy törökverő hősök voltak. Lehet benne valami… Amikor aknát ástam a
kútmotornak, három méter mélységben hirtelen kilyukadt a gödör oldala. Lejjebb ástam, hát egy fél
méter magas alagút bukkant elő. Gyertyát gyújtottam, s bemásztam az alagútba. Körülbelül három
métert haladhattam benne, amikor elaludt a gyertya – nyilván valami mérges gáztól. Kihátráltam, s
mert sürgős volt a kútmotor, becementeztük az egész gödröt, az alagút nyílását is, gondolván, hogy
egyszer majd utánanézek, mi is lehetett ez, s hova vezethet… Persze, azóta se került rá sor. Pedig a
gyerekeim minden nyáron unszolnak, hogy ássuk ki az alagutat, megtaláljuk a kincseket.
– Milyen kincseket? – kérdezte Zsófia szórakozottan, miközben óvatosan vakargatta Szent
Kristóf fölhólyagosodott, lepattogzott szemét.
– A háború alatt elásták a Püspökvár és a székesegyház kincseit, állítólag azóta se kerültek elő.
Lehet, hogy a németek vagy az oroszok megtalálták s elvitték, mint a szent koronát, ami azóta is
Amerikában volt, most hozták haza, láttam a televízióban, de lehet, hogy még mindig elásva
lappang valahol… Az ötvenes években a mi papunkat is zaklatták az ávósok…
– Maga honnan tudja ezt? – kérdezte Zsófia.
– Falun mindenki tud mindent – legyintett a férfi. – Még többet is, mint ami igaz… Ágnes néni
húga, miután megszűntek az apácarendek, a plébános úrnál volt házvezetőnő. Ő elmondta a
nénjének, Ágnes néni meg a falunak…
Megtudta az elnöktől, akiért nemegyszer a traktorosok brigádvezetője nézett be a kápolnába,
hogy aztán ő is ott ragadjon, hogy Linkaiék adtak legtöbbet a templom építésére, háromezer
forintot, de amikor kiderült, hogy kultúrház épül belőle, felét visszavették, mert Ágnes néni szentes
család sarja, fiatalkorában gyalog elzarándokolt Mária Zellbe, a környékbeli zarándokhelyekre:
Csatkára, Szentkútra, Fehérvárra pedig szinte minden évben, hogy a Szűzanya segítsen rajta, áldja
meg gyerekekkel… Megtudta, hogy Piróka a legöregebb püspökvári kanonoktól, annak halála után
került ide… Megtudta, hogy három kocsma van a faluban, két eszpresszó és egyetlen húsbolt…
Megtudta, hogyha szereti a sört – gyengéd pillantás a szenteltvíztartó-hűtőbe, mert az elnök is
kedveli –, ajánlatos hét közepén beszerezni, mert szombatvasárnap szinte sohase kapható…
Megtudta, hogy… továbbá megtudta, hogy… S megtudta Zsófia, hogy sűrűbb, mozgalmasabb,
elevenebb, érdekesebb közegbe került, mint az a beszűkült, megmerevedett állapot, amiben
hónapok óta él – ha életnek lehet nevezni az óriáskígyó hipnotizálta kisnyúl megadó szűkölését –,
és megtudta, hogy a legutóbbi téeszelnök-válság óta ő a legnagyobb szenzáció a faluban.
Mindennap addig dolgozott, ameddig látott. Akkor benzinnel ledörzsölte kezeit, kibújt
szivárványszínű nadrágjából, beöltözött „pesti művésznőnek”, s a kápolna súlyos kulcsát lóbálva
bandukolt hazafelé. Szerette ezt a hosszú gyalogutat, a meleg por-, virág- és szénaszagú alkonyati
falun keresztül, ahol a téren gyerekek futballozlak, asszonyok trécseltek tejeskannával a kezükben,
férfiak bicikliztek haza a mezőről, s az útba eső kocsmánál a többi kerékpárra döntötték a magukét,
hogy zárórakor nagy nehezen szétválogassák; öregasszonyok locsolták és söpörték a cementezett
járdát, s az országúton az autók megálltak és behúzódtak az árokpartra, hogy utat engedjenek a
csordának.
Két kocsma és egy presszó mellett vezetett az útja Ágnes nénihez – megállta, hogy a
kocsmákba ne „nézzen be”. De a Rozmaring nevű presszónál, amit csak „Önitatónak” neveztek,
felőrlődött ellenállása, s lehajtott egy vagy két féldecit, hogy Linkaiék házának légkörét, legalábbis
így indokolta magának, el bírja viselni. Nem mindig talált üres asztalt, de ilyenkor felugrott
két-három férfi, akiket valószínűleg ismert a templomból, különben nem merték volna „aranyos
festőnőnek”, „kedves művésznőnek” szólítani, s az asztalukhoz invitálták, kínálva a maguk söréből,
borából. Udvariasan elhárította, s inkább a zsúfolt pultnál, ahol soron kívül kiszolgálta a szakállas
pincérfiú, hajtotta föl italát.
Ágnes néni konyhájában étvágytalanul evett egy-két falatot; az öregasszony még mindig nem
nyilatkozott, mennyit kér vagy mennyit fogad el a teljes ellátásért, meghallgatta Ágnes néni
beszámolóját a nap jelentéktelen eseményeiről: kinyűtte az elszáradt borsószárat, a boltban nem
kapott citromot, miből készít a betegnek limonádét?, a gázpalackot a szomszédban lakó vénlány
tolta haza a telepről… – holott Zsófiát csak az érdekelte, kapott-e levelet? Két mondat közt
könnyelműen tartott szünetnél gyorsan elbúcsúzott, s bemenekült a szobájába. Néha szívesen
megnézte volna a televíziót, de háta mögött a béna, kifejezéstelen tekintetű inaszakadttal majdnem
hideglelést kapott.
A csipketerítőn két napilap várta, az országos és a megyei, néha egy képeslap külföldről,
valamelyik úton levő barátnőjétől – a levél soha. Ettől egész napi fegyelme úgy löttyedt össze, mint
egy kiszúrt gumicsónak, és süllyedni kezdett lefelé, önmaga alá. Pánik fogta el a négy faltól, az
egyedülléttől, menekülni szeretett volna, elfeledkezni arról, aki megalázza és mégis vágyakozással
tölti el, s ez megsokszorozza a megaláztatás kínját… Pedig hát mit várt attól a levéltől? Hogy
visszahívja Budapestre, ahonnan elmenekült?… És ha visszahívja, visszamegy…?
Akkor a menekülés is elhibázott lépés volt… Odahaza ilyenkor nyakába vette a várost,
céltalanul gyalogolt a körutakon; a sugárutakon, egy konyakra, nem többre, betért minden útba eső
vendéglőbe, kocsmába, eszpresszóba, talponállóba, válogatás nélkül, míg elkortyolta, tekintetével
végigpásztázta a termet, hátha megérinti egy arc, akivel kedve volna beszélgetni vagy esetleg új
alapokra fektetni az életét… De nem volt arca az embereknek – hova lettek az arcok? A lélek miféle
tektonikus mozgása temette be az arcokat…?
Szeretett volna visszamenni a presszóba, üldögélni a zsivajban, emberszagban, pálinkabűzben,
míg el nem kábul – és hátha van ott egy arc is –, de belátta, hogy nem teheti meg. Ő itt nem az
éjszaka egy névtelen boldogtalanja, mint Pesten – hanem a „templomfestő”, az esperes úr
megbízottja.
A Trabant csomagtartójából becsempészte a második üveg örmény konyakot – nem merte az
éjjeliszekrényben tárolni –, fölhajtotta a csipketerítőt, papírt fektetett maga elé, s levelet kezdett írni.
Ahogy fogyott a konyak, úgy lett a levél egyre zavarosabb, az írás egyre kuszább. Éjfélkor
bekapcsolta a rádiót, s míg hallgatta a híreket, összegyűrte a sok bemocskolt papírt, s elégette a
hamutartóban.

———

Egy öregember életében lassacskán minden szertartássá válik. Piróka a dolgozószoba

legkényelmesebb karosszékét a televízió elé gördítette, melléje emelt az ablak elől egy kovácsoltvas
virágtartót, a virágtartóra egy-egy tálkába korai cseresznyét és sajtos-sós aprósüteményt készített,
bekapcsolta a televíziót, meggyújtott egy falikart, s míg az esperes elhelyezkedett, gyorsan
megágyazott a keskeny heverőn. Egy íróasztal volt még a tágas szobában, tabernákulum,
bárszekrény, a szabad falfelületeket könyvespolcok takarták, tetejükön gondosan összeválogatott
parasztköcsög-gyűjtemény. A két ablak között a falon fából faragott primitív feszület, alatta
imazsámoly.
Az esperes figyelmesen bámulta a híradót, a Sínai-félszigeten dúló harcokat, a földrengést, az
árvizet, a repülőgép-szerencsétlenséget s a többi szörnyűséget, amit az újság és a televízió az
összezsugorodott földgolyóról a népek reggelije és vacsorája mellé tálal, s miközben megrendítette
az áldozatok sorsa, mélyen bent meghitt örömet érzett, hogy mindezt innen a karosszék
biztonságából figyelheti. Észre sem vette, amikor lenyomták a kilincset, és Zsófia lépett a szobába.
Óvatosan megállt a pap háta mögött, s amikor az időjárásjelentés is elhangzott, megérintette a
vállát.
– Nem haragszik, esperes úr? Behoztam a kápolna kulcsát, s gondoltam…
 Noha a televízióban a Delta című műsor következett, sok érdekes újdonságot ígérve a
tudományok területéről, a pap mégis örült a látogatónak. Eloltotta a televíziót, és leültette Zsófiát.
– Mivel kínálhatom meg?… Vacsorázott már?
– Nemigen szoktam…
– Piróka! – kiáltotta a pap, s hogy a házvezetőnő bedugta kócos fejét az ajtón: – Adjon enni a
művésznőnek!
– Inkább innék, ha van – mondta Zsófia, és szerényen mosolygott hozzá, hogy ellensúlyozza
pimaszságát.
Az esperes észrevette már a szenteltvíztartóban hűlő sörösüvegeket. Tanácstalan volt: szóvá
tegye-e?
– Örmény konyak, grúz konyak, francia konyak…
Zsófia elismerően csettintett.
– Ez igen!
– Néha reprezentálnom kell – mentegetőzött a pap. – Püspöki titkár, a kancellária számvevője,
régi iskolatárs Pannonhalmáról…
– Talán francia konyak…
Piróka a bárszekrényből elővett egy megkezdetlen palackot és egy kicsi poharat. Az íróasztal
szélén töltött Zsófia poharába, mellette hagyta a palackot, és kicsoszogott.
– Az esperes úr?
– Én nem élek vele.
– Egészségére. – A nő ivott egy kortyot, s elismerően nézett körül.
– Milyen szép itt! Minden tárgy csak úgy sugározza a nyugalmat. A harmóniát.
– Magánál nem?
Zsófia arcán keserű grimasz jelent meg.
– Budapest legmagasabb lakóházának a tetején lakom. A 19. emeleten. Gyönyörű műtermem
van, hatalmas erkéllyel. Talán Ceglédig is ellátni róla… A télen még lesöpörtem a havat. Azóta nem
merek kimenni az erkélyemre … félek, hogy leugrom.
Az esperes megindult érdeklődéssel nézte.
– Szép, fiatal, tehetséges, az ember azt hinné, boldog is.
– Tehetséges…?! – húzta a szót Zsófia.
– Én nem láttam még a munkáit, de ha magát ajánlotta a Képzőművészeti Alap…
– Szabad? – Zsófia megitta a konyakot, s rögtön töltött magának. – Sokszor megkérdezték már
tőlem, hogyan lesz valaki restaurátor. Őszinte leszek, esperes úr: úgy, hogy festőnek nem elég
tehetséges.
– És maga szenved ettől? – kérdezte részvéttel a pap.
– Én annyi mindentől szenvedek, esperes úr! – Zsófia újra töltött magának, belekortyolt.
Látszott, hogy beszélni akar; mióta itt van a faluban, még nem beszélt senkinek, csak neki beszéltek
szakadatlanul. Ivott, hogy megszabaduljon a természetes gátlástól, amely idegenek jelenlétében
fegyelmezetté és zárkózottá tette. A pap megindultan figyelte. Annyi mélyről felszakadt gyónást
hallott már…
– A lakásomtól nem messze, a sarkon van egy italbolt. Olyan igazi, belevaló, osztályon aluli
vendéglátóipari egység. Csak azért merek bemenni, mert már ismer a személyzet, s tudom, hogy
alkalomadtán megvéd. Az URH minden este menetrendszerűen megjelenik, szétválasztja a
verekedőket, kiemeli a gyanús elemeket. Ott szoktam találkozni egy öregasszonnyal. Rémségesen
öreg. Ősz csimbókok a fején, pipaszárlábán befűzetlen férficipő. Az arca… no nem, ilyet még
Bosch sem képzelt el legrémesebb álmában sem! Összeszedi a mocskos poharakat, ezért löknek
neki fél deci kevertet. Meg egy pakli Munkást… Néha szeretnék cserélni vele.
– Miért?
– Mert fél deci kevert után pünkösdnek látja az életet… A tizedik kevert után pedig elvágódik a
szenespincében, ahol a vacka van, és tizenkét órát alszik egyhuzamban …
– Van egy teakeverék álmatlanság ellen… – mondta meggyőződés nélkül a pap.
Zsófia legyintett.
– Mindent kipróbáltam már, esperes úr! Az anyám is kuruzsló, neki is van teakeveréke… Volt
úgy, hogy reggel nyolckor nyakamba vettem a várost, és este tízig gyalogoltam. Megtettem
harminc-negyven kilométert… hogy kifárasszam magam, és hogy… ne legyek otthon. Ne találjanak
meg telefonon… Kezem-lábam remegett a fáradtságtól, amikor fürdés nélkül ágyba zuhantam, és
félóra múlva olyan éber voltam, kiélezett, meghámozott, hogy reggelig az ősmagyarok hetes
számrendszerét gyakoroltam… hogy ne gondolhassak semmire.
Elhallgatott. Szép, erős keze ernyedten hevert az asztalon. Az esperes gyengéden megérintette
meleg, párnás kezével ezt a hervadt kezet.
– Vallásos, gyermekem?
– Nem, esperes úr. Csak erkölcsös vagyok.
– Akkor nem tudom magának az ima és a gyónás vigaszát kínálni.
– Vallástalan se vagyok – helyesbített Zsófia. – Nincs dolgom istennel. Schopenhauerrel
vallom: „Ha volnának istenek, hogyan viselném el, hogy én nem vagyok az?”
A pap szelíden kijavította:
– Nietzsche.
– Igen, Nietzsche – Zsófia gépiesen helyesbített, aztán meglepődve, örömmel kapta tekintetét
az esperesre. Ez a falusi pap még müvelt is…? Nemcsak aranyos, lomha, az ingét leevő öregember?
Ettől megmagyarázhatatlan hála töltötte el.
– Drága esperes úr, valóban én emlékszem rosszul. Valóban Nietzsche! Köszönöm, köszönöm.
– Fölállt. – Ne haragudjék, hogy…
Az esperes is fölemelkedett.
– Ugyan, Zsófia… Bármikor… Boldogan…
Zsófia a konyakosüvegre mutatott.
– Elvihetem? Nem akarok bemenni a kocsmába!
Az esperes kissé meghökkent, de látva, hogy a nőben mintha fölengedett volna a szorongás,
bólintott.
– Említette, hogy a templomkulcsot… Holnap nem jön?
– Nem, esperes úr. Bemegyek a püspöki levéltárba, utána akarok nézni valaminek… – Kifelé
indult, kezében a konyakosüveggel. – Aztán meg a… munícióm is elfogyott…

———
Néhány nap múlva egy szikrázó délelőttön az esperes rózsát metszett a kertben. Az elhervadt
szálakat egy nagy, vesszőből font kosárba dobálta, amit Piróka tartott a kezében, követve az esperes
mozgását. A pap szeretett kertészkedni, de hajolni, a fülest maga után húzni a földön már nehezére
esett.
– Lehet, Piróka, hogy magának van igaza – morfondírozott félhangosan. – A virág luxus, és a
luxus haszontalan dolog. Különösen egy pap életében. Igen ám, de a haszontalan dolgok
nélkülözhetetlenek. Haszontalan dolgok nélkül nem érdemes élni. – Piróka a kapualjban észrevette
a rövidnadrágos postáskislányt, az ösvényre tette a kosarat, s elébe ment. Az esperes dünnyögött
tovább:
– Nézze meg ezt a virágot! Valóságos csoda… Egyszer egy parányi mustármag belehullott a
földbe, és terebélyes fává nőtt. Mitől? A titkát még senki se fejtette meg. Az az Úristené!
Egy hervadt, lenyesett szálat a fülesbe akart dobni, s észrevette, hogy egyedül van.
– Egy darab retek húsz forintba kerül…? De ha már itt ez a nagy udvar, hagyjam parlagon?…
Amit az Isten adott, annak bűn kárba vesznie!… Igaz, a dudva is a Te teremtményed. A csalán is…
Milyen finom a csalánleves! A zeller! Ha én vegyész volnék, zellerből csinálnék kölnivizet. –
Nagyot nyelt, s a ház felé pislantott. – Vajon mi lesz az ebéd?
A küszöbről Piróka kiabált egy csomó levéllel, újsággal a kezében.
– Esperes úr! Gyászjelentés!
A pap sóhajtott, és a metszőkést a fülesbe dobta.
– Nem is tudom, mi a borzasztóbb: minden barátunkat túlélni, vagy előbb meghalni, mint ők.
Kelletlenül hagyta ott a jóízű elfoglaltságot, átvette a postát, s eltűnt a szobájában.
Többé nem is került elő. Piróka egy idő múlva gyanakodott, de nem jutott eszébe semmi ürügy,
amivel zavarhatná. Végre háromnegyed kettőkor, amikor elkészült az ebéd, bekopogott, s bár nem
kapott választ, óvatosan benyitott az ajtón.
– Tálalhatok, esperes úr?
Az öreg pap az ajtónak háttal, az imazsámolyon térdelt, arcát két nagy tenyerébe temetve. Meg
se moccant a hangra, talán nem is érzékelte, félhangosan mintha ez a nyögés szakadna ki belőle: Jaj,
Istenem! Az íróasztalon kiterítve a gyászjelentés.
A házvezetőnő picit tétovázik, aztán vászon kismamacipőjében az íróasztalhoz lopakodik, s
anélkül, hogy a kezébe venné, végigfutja a gyászjelentést:
———
„… Csak egy mértéke volt: az a tökéletesség, amit ő tett fel magának, és alább nem adta.”
Isten akaratában megnyugodva tudatjuk, hogy Balogh Rafael, volt ferencrendi szerzetes, rövid
szenvedés után, 1978. június 28-án, 76 éves korában befejezte őszinte, tiszta földi életét, s immár
utasa lett a titokzatos tengernek, melyről egész élete vallott. Gyászolják Balogh Tamás, unokaöccse
és családja.
„Hozzám jut el minden ember, akit az Atya nekem szán.
(Ján. 6.37)”
———

A házvezetőnő tűnődő pillantást vetett a térdeplő pap beroskadt hátára.

– Ki ez a Balogh Rafael?
 S lábujjhegyen visszalopakodott a konyhába, s egyedül nekilátott az ebédnek; ha már az
esperes úr állottán fogja enni, a friss ízek ne vesszenek kárba.
De a pap felmelegítve se fogyasztotta el az ebédet. Visszautasította az uzsonnát, s a rimánkodó
házvezetőnőt, aki egyre jobban aggódott, szinte erélyesen küldte ki a szobájából:
– Hagyjon békén, Piró! Nagyon kérem, hagyjon most békén!
– De miért veszi úgy a lelkére? – makacskodott a házvezetőnő. – Kibontottam egy spanyol
rákkonzervet. Azt szereti… Sose járt nálunk egy Rafael nevű atya! Én mindenkire emlékszem, aki
itt tizenhat év alatt megfordult. Arra se emlékszem, hogy az esperes úr elutazott volna hozzá… Hát
akkor kije volt?
– Mit tudja azt maga! Hagyjon magamra, jó?
– Behozhatom a rákkonzervet?
– Ma böjtölök… És reggel hétkor kérem a teát.
Piróka értette, hogy az esperes úr ma este senki számára sem elérhető. Megágyazott, az ágy
mellé készített egy üveg szódát, egy poharat, egy tiszta zsebkendőt, s magára hagyta gazdáját.
Pirókának nem volt magánélete – a saját szobáját csak alvásra használta. Napjai
maradéktalanul fölemésztődtek az esperes szolgálatában. Amennyire rendben tartotta a parókiát, a
kertet, a pap ruházatát, annyira nem törődött önmagával. Ágyát sose vetette be, ruháit sose rakta el,
így aztán, ha vendéget fogadott, csak a konyhában ültethette le.
A konyha régimódian tágas volt, padlója s a fala embermagasságig mosható vörös tégla.
Körös-körül kirakva csillogó rézedényekkel – ezeket a házvezetőnő tisztábban tartotta, mint a
körmeit. A hatalmas rétesnyújtó-asztal fal felőli oldalán székek álltak – Piróka ide ültette le a
templomfestőnőt, s megkínálta a már úgyis kinyitott rákkonzervvel.
Zsófiának csalódást okozott, hogy nem találkozhat az esperessel, kedvetlenül turkálta a
méregdrága csemegét.
A Püspökvár levéltárában ugyan nem talált semmi érdemlegeset, de ezt a keveset is jó lett
volna öreg barátjával – magában már annak érezte – megtárgyalni. Piróka hosszú szárú szipkából
cigarettázott, és gondterhelten újságolta:
– Nem láttam még ilyen megrendültnek. Mindig talált valami örömtelit, valami vigasztalót az
életben. Egy szál virágban… egy tányér zellerlevesben… Egy kis hordó borban, amit a móri apát
küldött…
– Talán valami iskolatársa – vélte Zsófia. – Az apám is abban a korban van már, hogy kezdenek
meghalni a barátai. Ilyenkor napokig búskomor: körüllövöldöz a halál… – Eltolta a kistányért. –
Nincs valami innivalójuk, Piróka?
– Nekünk? – kérdezte önelégülten a házvezetőnő. – Nálunk semmi nem mehet kárba. A rothadt
gyümölcs sem. Egész nyáron meg ősszel pálinkát főzök.
Zsófia elámult.
– Maga?
– Én. A pincében. Néha akkora szag van, hogy a vak finánc is idetalál. De, persze, az esperes
urat békén hagyják. …Mit kér, művésznő? Időrendben mondom: cseresnyepálinka, zölddiópálinka,
vegyes rumos gyümölcs, szilvapálinka, törköly. És persze, bor.
– Talán cseresnyét – tétovázott Zsófia.
 A házvezetőnő kihozott a kamrából egy fehér literes üveget, oldalán papírból kivágott,
kiszínezett piros cseresnye és zöld falevél. A pohárszékből keskeny, magas, alulról fölfelé
vonalkázott poharat tett Zsófia elé. A vonalkák mellett felirat: for Ladies, for Gentlemen, for
Shipmasters és a legfelső vonal mellett egy disznó rajza. A házvezetőnő lassan öntött a pohárkába,
Zsófia csak a matrózoknál szólalt meg, hogy: köszönöm, elég.
– Maga nem iszik, Piróka?
– Soha!… Ezeket az esperes úr se issza, vagy ha igen, nagyon nagy baj van.
Zsófia belenyalt az italba.
– Pompás ez a pálinka, Piróka! Csakugyan maga főzte?
A házvezetőnő arca fölragyogott a büszkeségtől.
– Ízlik? Vigyen egy üveggel.
S kihozott a kamrából még egy üveg cseresnyét.
– A kripta kulcsát szerettem volna elkérni az esperes úrtól – mondta Zsófia, poharából fölhajtva
az italt.
– Én most nem merem zavarni az esperes urat.
Az a jó, gondolta Zsófia, az öregúr lehet, hogy nem adná oda. Ki tudja, miért nem?
A házvezetőnő aggódva is, sértődötten is folytatta:
– Mióta nála vagyok, most mondta negyedszer, hogy hagyjam magára.
– És az előző három… milyen esetben történt? Összevesztek?
– Ha összeveszünk, el sem enged, míg ki nem pakol. Dehogy lehet akkor magára hagyni!… –
Piróka eltűnődött. Hosszú, olcsó szipkájába cigarettát gyömöszölt, rágyújtott, s töprengve fújta ki a
füstöt. Aztán mintha derengeni kezdett volna valami összefüggés. – Két alkalommal szintén
gyászjelentést kapott… Az egyik ugyancsak barát volt, a másik egy kőművesmester… Azokat sem
ismertem, soha nem jártak itt… De a harmadik alkalommal nem kapott gyászjelentést. Leveleket,
újságokat, mint máskor… Akkor nagyon odavolt… Látja, művésznő, akkor ivott. Reggel egy üres
pálinkásüveget találtam az íróasztalán.
Zsófia újra töltött magának a jó szagú italból.
– Biztosan valami ifjúkori kapcsolatok. Minden embernek van valami titka, Piróka… Magának
is, ugye?
A házvezetőnő annyira találva érezte magát, hogy Zsófia majdnem fölnevetett. Mi titka lehet
egy Pirókának? A vőlegénye, aki karpaszományos segédjegyzö volt, elesett a háborúban, s mielőtt
kivitték a frontra, a fiatal lány odaadta magát neki. Aztán egy nős ember szeretője lett, vagy egy
kápláné… Hirtelen elkomolyodott: tényleg, hogyan lesz valaki egy falusi pap házvezetőnője? Apáca
volt ő is…? Volt egy pap rokona, akinél elkezdte…?
Piróka összeszedte magát, mézes mosollyal visszakérdezte:
– Magának is, művésznő?
Zsófia elkomorult.
– Nekem is, Piróka… Pedig én úgy szeretnék élni, olyan egyszerűen, átlátszóan, hogy minden
percemet az ifjúsági adásban sugározhatná a televízió. – Gyorsan fölhajtotta az ital maradékát, az
ajándék üveget a szatyrába erőltette, fölállt. – Megkaphatom a kripta kulcsát?
A házvezetőnő csodálkozva kérdezte:
– Holnap nem lesz jó?… Ilyenkor már sötét van a kriptában.
 Zsófia elmosolyodott.
– A kriptában nappal is sötét van, Piróka.
A házvezetőnő meggyőzötten fölállt, s a folyosó végén, a bejárati ajtó mellett a falon függő
kulcstartó szekrényhez csoszogott. A szekrényke dúsan faragott, főúri darab, tele van aggatva
különféle nagyságú kulcsokkal. A kriptaajtó kulcsa közönséges szobakulcs. Zsófia tüzetesen
megnézte a díszes szekrénykét.
– Szép bútoraik vannak, Piróka.
– Szépek – mondta Piróka elégedetten. – Állítólag a múlt században élt egy Szemerédy,
Széchenyi barátja, aki beutazta egész Európát, és amikor hazajött, a bútorok egy részét kidobatta a
kastélyból, és Bécsből hozatott helyettük. Ezek voltak azok. – Kis lenézés csengett a hangjában. –
Az esperes úrnak két reverendája volt, amikor idekerült. Nagyon szegény falusi gyerek volt, ha a
papok nem taníttatják, ma olyan paraszt, mint a többi… Még ma sem tudja megkülönböztetni az
ezüstöt a pakfongtól.
– És maga honnan tudja megkülönböztetni, Piróka?
– Esterházy herceg főkertésze volt az apám – mondta önérzetesen a házvezetőnő, és becsukta
Zsófia mögött az ajtót.

———

Kinyitotta a kripta ajtaját, és erős zseblámpával világítva magának, lefelé indult a csigalépcsőn.
Kinyújtott karjával méregette a folyosó szélességét, s elcsodálkozott: hogyan fértek el itt egy
koporsóval? Nehéz, dohszagú levegő ütötte meg az orrát.
A lépcső aljában megállt, s előbb a lámpa fénycsóvájával próbálta kitapogatni a termet. A kripta
alaprajza ugyanolyan, mint a kápolnáé. A szentély alatti félkörben, homokkő talpazaton, egy
életnagyságú Krisztus-szobor áll, a feltámadt Krisztus, jobbját az ég felé emelve, baljával a mellére
festett, átdöfött, vérző szívre mutatva. Festett szobor, de a festék már erősen lepattogzott. Olyan
meghatóan primitív, mintha egy részeges falusi kőfaragó munkája lenne. Az oszlopon erősen
elmosódott felirat.
Zsófia körbesétált a falak mentén. A kripta közepét üresen hagyták – vajon miért? Méteres
talapzaton hat kőkoporsót talált, a történelmi család legrégibb, legelőkelőbb halottjai. Izgatottan
böngészte a bevésett neveket, évszámokat, de 1700-nál régebbit nem talált. A falakon márvány
táblák, jelezve a falban nyugvók sírhelyét, de az évszámok egyre közeledtek a mához. Feltört,
kirabolt vagy üres sírhelyet nem talált. A homokkő falon sem lelt semmi nyomot, amely arra utalt
volna, hogy később temettek be valami nyílást. Nem hitte el a téesz-elnök meséjét a Püspökvárat
Pannonhalmával összekötő alagútról, s mégis remélte, hogy valami nyomát találja a kriptában.
Enyhe csalódást érzett – mit félt ezen az esperes úr?
Aztán egy márványtábla előtt mégis megtorpant – frissen, fényesen csillogott rajta az
aranybetűs felirat:
„Itt nyugszik Szemerédy Szemerédy Kálmánné báró Ágasváry Amália, 1885-1947.”
– Ezerkilencszáznegyvenhét – ismételte elgondolkodva. – Ezt félti az esperes úr?… De vajon
miért?
Még egyszer végigpásztázta a termet, s akkor fölfedezett a mennyezeten egy téglalap alakú
bevágást – egy nagy márványlap körvonalait. Nincs odavakolva, ki lehet emelni a helyéről. – Aha!
– ismerte föl Zsófia –, itt engedték le a koporsókat. A templom padlóján nem látszik, mert eltakarja
a piros kókuszszőnyeg.
Hirtelen megborzongott, és sietve elhagyta a kriptát. Beesteledett. A kastélykertben mohaszag
úszkált a levegőben, a falusi utcán az érett gabona szaga keveredett a málna illatával. Asszonyok
trécseltek üres tejeskannákkal a kezükben, a gyerekek a tér sötétjében keresték az elgurult labdát, a
kocsma hangos, vidám közönsége kifolyt az utcára. Zsófiát hirtelen vágy fogta el, hogy úgy éljen,
ahogy ők: tiszta, hányingermentes hajnalok, reggelire frissen fejt tej, utána nehéz, gondolattalan
fizikai munka, este kis lazítás az utcán, a tejcsarnokban, a kocsmában és egészséges, álomtalan
alvás…
Ágnes néni háza sötét volt, a televízió kékes fénye sem derengett. Mi baj lehet? Rosszat sejtve
nyitott be a kapun, a veranda előtt majdnem elbotlott egy hosszú, fekete tárgyban. Olyan volt, mint
egy koporsó. Kikerülte s meggyújtotta az udvari villanyt. Piros kempingágyon, vastag, szürke
lópokróc alatt feküdt egy test. Halott…? A pokróc alól halk, vinnyogó hang tört elő. Fölhajtotta a
takarót, s döbbenten pillantotta meg Ágnes néni sírástól kivörösödött, eltorzult arcát. Most is
szivárogtak a könnyek a szeméből, hasztalan törülgette egy nagy, ronggyá ázott konyharuhával,
amit a kezében szorongatott.
Zsófia föléje hajolt.
– Mi baj van, Ágnes néni? Rosszul van? Hívjak orvost?
– Nem bírom már, leányom! Nem bírom! Nem bírom! – vinnyogta az öregasszony, s újult
erővel szakadt ki belőle a zokogás.
Zsófia tehetetlenül állt fölötte. Irigyled a falu békéjét, íme, ez van a felszín alatt. Mindenütt ezt
találod, ahol megpiszkálod a hazug és könnyednek látszó felületet. Nemcsak a te életed tragédia –
az egész élet nem egyéb tragédiánál.
Az öregasszony a meleg estében vacogott a vastag lópokróc alatt.
– Öt éve ápolom. Pelenkázom. Mosdatom. Kenőcsökkel kenem a testét, hogy fekélyessé ne
feküdje. Naponta cserélem az ágy ruhát, mert már jelezni se tudja… Én meg nem lehetek örökké
mellette… A háztartást is el kell látni… A kertet… A templomot… – Zsófia biztatta, hogy beszéljen.
– Ha először csinálnám, talán több türelmet, több erőt adna az Isten. De már másodszor csinálom!…
Az anyósomat is öt évig ápoltam. Kilencvenéves volt és agyérelmeszesedéses. Nem bírt járni, nem
bírt parancsolni az izmainak… az ő ágyruháját naponta háromszor kellett cserélnem. Jó, beteg,
tehetetlen, istenem … lehet, hogy én is ilyen tehetetlen leszek, ha ugyan akad, aki majd törődik
velem… – de gonosz volt! Az ürülékét szétkente a falon, a vánkoscihán… és amikor bementem és
szelíden korholtam, ugyan, mama, mért csinál ilyet? a szemembe röhögött… Lehet, hogy nem
tudta, mit csinál… öt évig!… Mosógépben mostam az ágyruháit, a kezem mégis ki volt
sebesedve… mint a nyers hús… Egyszer itt volt a húgom, a nyolcgyerekes, aki egész életünkben
irigyelt, mert én gazdag legényt kaptam, s azt hitte, hogy én gondtalanul élek… „Ugyan, Ágnesünk,
mit vesződsz vele? Egy hétig ne adj neki enni!… ” Úristen, mondtam, hogyan gyónnám én ezt
meg?… Akkor kitört belőle a káröröm: „Látod, Ágnesünk, én nyolc gyereket pelenkáztam, míg te
egyet se. Azért téged is utolért az asszonyok sorsa, neked is pelenkáznod kell…” Mintha ez büntetés
lenne azért, hogy az Úristen nem adott gyereket… Hát tehetek én arról…?
Zsófia összefacsarodott szívvel hallgatta. Ma mindenki szenved? Az esperes valakinek a
halálától, Ágnes néni az inaszakadt férjétől. Irtózhat tőle, hogy itt feküdt le, s nem a szomszéd
ágyban…? S eszébe jutott, hogy még nem volt a szobájában, nem tudja, hogy kapott-e levelet? De
ez most nem is volt sürgős.
Ágnes nénit rábeszélte, hogy vetkőzzék, feküdjék le rendesen, mint máskor. Altatót is kínált
neki, de az öreg parasztasszony el volt látva a legmodernebb barbiturát-készítményekkel. Mintha a
panaszkodás segített volna rajta valamit, fölkelt, összehajtotta a kempingágyat, a pokrócot, s bement
az inaszakadt szobájába.
Másnap reggel restellte magát. Sápadtan, vörös szemhéjjal tett-vett a konyhában, s amikor
Zsófia pizsamában kiment teázni, zavartan kérte:
– Aranyos festőnő, nehogy el tessék ám mondani valakinek!
– Ugyan, Ágnes néni! – és gyorsan másról kezdett beszélni. – Láttam a kápolna kriptájában
Szemerédyné sírját, negyvenhétben temették el… Ezt nem értem, Ágnes néni! Mi történt ezekkel a
Szemerédyekkel? Nem tudja véletlenül?
– Hogyne tudnám! – Az öregasszony felélénkült. Talán örült, hogy másról beszélhet, s nem kell
mindig ugyanarra gondolnia. – Ugye, ez egy régi, földesúri család. Valamikor nemcsak ez az egy
birtokuk volt, hanem egy csomó falu a környéken. Az én öregapám még jobbágy volt a
Szemerédyeknél, aztán a tagosztáskor paraszt lett. Ez a szőlődomb, ahol a házunk áll, a Hegyalja, az
Öregutca, a Komlóvölgy, a Horgas, mind, mind Szemerédy-birtok volt… Az utolsó Szemerédy, a
Kálmán, nem élt idehaza, katonatiszt volt, Pesten élt. Csak a nyarakat töltötték a kastélyban. Az
ostrom is Pesten érte őket, valahol a Várban laktak, az egyik szobalányuk idevalósi volt, ő
mesélte… Negyvenötben, valamikor áprilisban jöttek haza, a földet kiosztva, a kastélyt megszállva
találták, az uradalmi kocsmárosuknál húzták meg magukat. Egy ideig pereskedtek, hogy a kastélyt
meg a kastélykertet hagyják meg nekik, mert hogy a tábornok urat azért küldték nyugdíjba,
valamikor harmincnyolcban, mert angolbarát volt, és járt nekik valamennyi föld, Pesten meg is
szavazták, hogy az a tíz hold, ami a kastélykert, az övék maradhasson, de a helybeli szegénység
törődött is a pecsétes papírral: a fákat kivágták, a kert nagy részét fölszántották, az uradalmi
épületeket szétszedték, házakat építettek belőlük… Én is vettem egy kocsi téglát a présház
anyagából, azzal van kikövezve az út a pincéhez meg a budihoz, majd nézze meg egyszer,
mindegyikbe bele van nyomva: 1732. Sz. Zs. Vagyis: Szemerédy Zsigmond.
Ez a bűvös ezerhétszáz! – bosszankodott Zsófia.
– És mikor mentek ki Nyugatra?
– Negyvenhatban… Amikor látták, hogy itt legfeljebb kétkezi munkából tudnak megélni,
kimentek Svájcba. Vagyis a tábornok úr meg a két gyerek. Félix olyan tizennyolc éves lehetett,
nővére, a Blans, húszéves. Rettenetes csúnya nő volt, hosszú, mint a létra, és a lába szára feketéllett
a szőrtől. A méltót… csak így hívta mindenki… vagyis az anyjukat nem merték magukkal vinni,
mert nagybetegen feküdt, gondolták, majd visszajönnek érte, ha meggyógyul, de néhány hónap
múlva lezárták a határt, a méltó itt rekedt, aztán meg is halt… Nagy temetése volt… Azt beszélték
akkor, hogy az esperes úr kapott egy csomó aranyat, hogy márványtáblát csináltasson neki…
Nem hiszem, hogy az aranyat nem vitték magukkal – gondolta Zsófia, aztán felöltözött s
elment dolgozni a kápolnába.
A lekopott festékréteget gondos, aprólékos munkával már eltávolította, lealapozta a helyét, s
most azzal kísérletezett, hogy a palást bíborszínét kikeverje, megegyezően az eredetivel. Válla
fölött megérezte az esperes szuszogását. Fölegyenesedett.
 – Ne nézze, esperes úr, ilyenkor a legrondább. – Meghökkent az esperes sápadt arcától,
véraláfutásos szemétől.
– Rosszul érzi magát, esperes úr?
– Még csak az kellene – mondta sejtelmesen a pap, nehézkesen beszorította magát az első
padba, s előrekönyökölt. Elgondolkodva nézte a szép, idegen nőt.
– Halt meg már valakije, Zsófia?
– Még nem, esperes úr. Anyám is, apám is, hál’ istennek, egészséges… Én egyszer már
majdnem meghaltam, de én én vagyok és nem nekem valakim.
– Nekem most meghalt egy… – a pap kereste a megfelelő szót. Zsófia letette az ecsetet,
magához vett egy hamutartónak kinevezett, üres festékesdobozt, s beült a pad másik szélére. –
Testvérem…? Szövetségesem…? Társam…? Milyen szépen írták a régiek: felebarátom …
Zsófia cigarettára gyújtott. A pap maga elé mélázva beszélt:
– Tulajdonképpen nem ismertem közelről… az az igazság, hogy mindössze kétszer láttam… És
mégis… kevés ember állt közelebb hozzám ezen a földön, mint Rafael atya… Olyan szorosan
összetartoztunk, mint az egymáshoz bilincselt gályarabok… Parasztgyerek volt, bivalyerős és
jámbor lelkű, mint a bivaly. Irgalmatlan szegények voltak, irni-olvasni is alig tanult meg, télen azért
nem járt iskolába, mert nem volt cipője, ősszel-tavasszal azért nem, mert disznókat őrzött… Így pap
nem lehetett belőle, barátnak állt. Ferencrendi szerzetes lett, szolga-barát, az udvaron, a konyhán
dolgozott… Boldog ember volt – amíg a klastrombán élhetett. Tiszta ember. Nincs az a hétpecsétes
titok, amit ne lehetett volna rábízni.
Az esperes sóhajtott, hosszan meredt maga elé.
– 1950-ben, amikor föloszlatták a szerzetesrendeket, hazagyalogolt Zalába a szüleihez, de
előbb kijött hozzám elbúcsúzni… Tragikus sors… Akkor láttam utoljára.
– Huszonnyolc éve – állapította meg Zsófia. – Leveleztek?
– Minek? Miről?… Amit mi tudtunk, arról beszélni sem szabadott…
Beszélni sem szabadott…? Zsófia tűnődve nézte a papot. Miről nem szabadott beszélni?
Valami titok lappang itt, de micsoda…?
– Hány éves volt? – kérdezte. – Nem lehetett már fiatal.
– Nem a kora – mondta a pap. – Hanem az, hogy egyedül maradtam.
Zsófia töprengve hallgatott, aztán megjegyezte:
– Ne haragudjék, esperes úr, nem értem.
A pap bágyadtan elmosolyodott.
– Nem baj, Zsófia. Nekem az is jólesett, hogy meghallgatott.
Csend támadt. Zsófia elnyomta a cigarettáját, s visszament a munkájához. Egy kartonlapon
próbálgatta a bíborszínt.
– Ez a Kristóf gyanús nekem, esperes úr – szólalt meg lassan, s nagy szünetekkel folytatta. –
Szent Kristóf a tizennegyedik században, a nagy európai pestis után válik hazánkban népszerűvé.
Templomok, városházak külső falára festették, terek kútjaira, zsoltároskönyvek és kódexek
lapjaira… Mindenütt láthatóan, messzire tekintően ábrázolták, kapukon állott, a tornyokat díszítette,
várta a közeledőket, és utána pillantott a távozónak… De szárnyasoltárokra is festették, a
leghíresebb Kristóf-ábrázolások, amik még ma is láthatók, Bártfa, az Esztergomi Keresztény
Múzeum, Lőcse és Szmrecsány szárnyasoltárain. Mindegyik az ezernégyszázas évek vége és az
ezerötszázas évek elejéről való… Igaz, hogy kultusza a 18. században újra föléledt, de… bizonyos
jelek, amelyekkel most nem akarom untatni az esperes urat, arra utalnak, hogy a kápolna, legalábbis
az eredeti falmaradványok, föltétlenül korábbiak a 18. századnál… – Az ecsettel óvatosan fölvitte a
bíborfestéket a palástra, s hunyorított szemmel nézte. – Én úgy képzelem, ha szabad egy
restaurátornak képzelődnie, hogy Szent Kristófot eredetileg a torony külső falára festették, és
amikor a templom elpusztult vagy kiégett, vagy a freskót tönkretette az időjárás, akkor került az
oltárra… A püspöki levéltárban találtam egy Canonica visitatio jegyzőkönyvet, 1698-ból. A püspöki
titkár végiglátogatta az egyházmegyét, hogy mi maradt belőle a törökök és a törököket kiűző, a
világ minden részéről összetoborzott seaélyhadak, a zsoldosok, a vandálok pusztításai után. Akik
egyébként többet ártottak ennek a vidéknek, mint a török… A szomszéd faluról megemlíti a
jegyzőkönyv, hogy a hegyen van a templomrom, a hegy alatt pedig kiégve áll a földesúr
dézsmaháza. A mi falunkról azt írja, hogy teljesen elnéptelenedett, lakói, ha vannak is, a
megközelíthetetlen dombok közt, föld alatti üregekben élnek… A téesz-elnök is talált az udvarán
három méter mélyen ilyen föld alatti üreget… Tudja, esperes úr, ez a szó szöget ütött a fejembe,
hogy „megközelíthetetlen”. A püspöki titkár nyilván kétlovas határon járta az úttalan, földúlt
vidéket. Hátha ezt a kápolnát meg sem bírta közelíteni, és még a romokról sem számolhatott be…?
Ide nem úgynevezett „királyi út” vezetett, két oldalán vízlevezető árokkal, hanem csak bekötő út,
ami tavasszal-ősszel nyilván sártenger volt…
Végre elégedett volt a színnel, óvatosan foltozni kezdte vele a foszlott bíbor palástot.
– A kriptában lévő Krisztus-szobor egészen biztosan középkori – folytatta munka közben. –
Ilyen esetlen, primitív szobrokat a középkor óta nem faragtak, még vándor kőfaragók sem.
Talpazata is annyira…
A pap hirtelen fölütötte a fejét.
– Maga járt a kriptában?
– Jártam, és nem találtam ugyan az 1700-as éveknél régebbi halottakat, de valószínűleg erre is
van magyarázat. Az a Krisztus-szobor viszont…
– Mikor? – csattant a pap hangja.
Zsófia csodálkozva megállt a munkában.
– Tegnap este.
– Hol vette a kulcsot?
– Piróka volt olyan kedves… Zsófia elnémult, meghökkenten nézte a pap teljesen földúlt arcát.
Végképp nem érti, miért rejtegeti a pap a kriptát, amiben nem talált semmi, de semmi titkot, sőt a
szentély alatti falmaradványok és a Krisztus-szobor révén talán el lehet érni, hogy a kápolnát
műemlékké nyilvánítsák… amit aztán ő restaurálna, istenem, de jó lenne, egyéves, kétéves munka,
és addig nem kellene visszamennie Pestre…
De ezt nem tudta elmondani, mert a pap búcsúzás nélkül kiment a kápolnából.
Piróka főzött, amikor a pap dühöngve rányitotta a konyhaajtót.
– Kikérem magamnak, hogy a hátam mögött intézkedjék! Ki ennek a parókiának a gazdája?
Maga, vagy én? Eltűröm, hogy ócsárolja a konyhakertemet! Egy szót sem szólok, amikor évente
harminc liter pálinkámat elajándékoz, mivelhogy maga főzte. Tudomásul veszem, hogy
fokhagymával kell ennem a babfőzeléket, mert maga úgy szereti. A paradicsomlevesbe viszont nem
tesz babérlevelet! Elviselem, hogy az ingemre akkor varrja föl a gombot, amikor már rajtam van, és
sietnem kellene! Kibírom, hogy lenézi a származásomat! A szemem se rebben, amikor azt terjeszti
rólam, hogy nem tudom megkülönböztetni a smaragdot a zafírtól! Elszenvedem, hogy ledér
Színházi Életekkel mérgezi a híveimet! De azt, hogy a kulcsaimat az első idegen kezébe nyomja,
azt nem tűröm! Nem tűröm! Vegye tudomásul, hogy nem tűröm!
Piróka inkább álmélkodva, mint meghökkenve hallgatta a papot, talán sose látta még ennyire
kikelve magából.
– Kulcsokat…? – kérdezte értetlenül.
– Igen. A kriptakulcsot!
– Idegen…? Egy művész. Egy templomfestő!… Ha meg akarja nézni a kriptát, nem értem,
miért ne nézhetné…
– Mert nem! – kiáltotta a pap. – Legközelebb, ha betörő jön és kéri az íróasztalom vagy a
tabernákulum kulcsát, maga párnán fogja átnyújtani!
– Nem értem, esperes úr! – védekezett Piróka. – Ha egy művész meg akarja nézni a kriptát…
– Nem a kriptáról van szó! A kulcsaimról! Maga ne rendelkezzék az én kulcsaimmal!
A házvezetőnő mélyen igazságtalannak érezte a pap kirohanását. Ő semmiféle hibát nem
követett el. Az esperes úr nem engedett be magához senkit, az aranyos templomfestőnek meg éppen
akkor kellett a kulcs. Mélyen megbántva motyogta:
– Én el is mehetek… Én hiánycikk vagyok… Kihaló műfaj!… Hetente olvasom az Új
Emberben, hogy világhíres színészek, filmrendezők „megbízható házvezetőnőt” keresnek. Azt az
esperes úr sem mondhatja, hogy nem vagyok megbízható… Nem vagyunk összeláncolva, esperes
úr, mint a gályarabok…
A „gályarab” szóra a pap összerezzent, kissé elrestellte magát. Bosszúsan legyintett, s kiment a
konyhából.
De Pirókának nem volt elég ennyi. Leoltotta a villanytűzhelyet, egy konyharuhában megtörülte
kezét, az előszobaszekrényből kiválasztotta az esperes szebbik bőröndjét, és sértődötten bevonult a
szobájába. A bevetetlen ágy tetejére dobta a bőröndöt, és csomagolni kezdett. Piróka mindig
ugyanazt a két-három pongyolát hordta – a szekrénye olyan ruhákkal volt tele, amiket húsz éve nem
viselt. Szaténból, csipkéből, selyemből varratott ruhák, amilyeneket annak idején a herceg
vendégein vagy a Színházi Életben bámult meg, már rég kimentek a divatból, de sajnálta őket
kidobni. Miközben a bőröndbe fektette a szekrény tartalmát, duzzogva veszekedett az esperessel:
– Bezzeg, amikor beteg volt, odaadta az íróasztal kulcsát is, vegyem csak ki a pénzt, adjam az
orvosoknak… Eh! Az esperes úr is csak olyan ember, mint a többi…
Eszébe jutott, hogy az utazáshoz át kell öltözködnie. Rongyos kismamacipőjét kicserélte egy
krokodilbőr pántos félcipőre – teljesen kidagadt belőle a lába. Egy sötétzöld selyemruhát
félreakasztott az ajtóra. Papírdoboz következett, megszámolta: tizenkét pár fekete bőrkesztyű.
Kalapok – negyven évvel ezelőtti divat. Kis méretű, ómódi retikülök. Az egyiket kinyitotta, kivett
belőle egy háromujjnyi vastag arany karperecet, a csuklójára kapcsolta. Megnézte magát a
tükörben: ősz, kócos haj, csiricsáré pongyola, krokodilbőr cipő, visszeres láb, arany karperec.
Elégedett volt a látvánnyal.
– Décsi Iring művésznőnél jelentkezem. Azt mondom neki: ne kísérletezzék tovább, drága
művésznő, én leszek a maga második Kossuth-díja!
 Félóra múlva, amikor az esperes bűntudatosan keresni kezdte Pirókát, s benyitott a szobájába, a
következő látvány tárult meghökkent szeme elé: fokozhatatlan rendetlenség közepette ült a
házvezetőnő az asztalnál, előtte kibontva egy kockás konyharuha, s azon szakrális tárgyak
villognak: rubinnal kivert püspöki kereszt, lila köves aranygyűrű, aranykehely, aranyszelence, arany
kiskancsó… Az esperes elhűlten nézte. Piróka zavartan, késve próbálta eltüntetni a kincseket, össze
akarta kötni a konyharuhát, de a pap határozott mozdulattal szétbontotta, s valami szörnyű suhant át
a gondolatain, mert úgy kérdezte, mint egy bíró:
– Ez micsoda?
Piróka dacosan felelte:
– Valamiből nekem is élnem kell öregkoromban.
– Honnan van ez? – vészjóslóan csattant a pap hangja.
– Hát a kanonok úrtól! – mondta Piróka sértődötten. – Húsz évig voltam mellette… Itt van róla
az írás!
Arany fényképtartóból elővett egy megsárgult ívpapírt, teleírva, aláírva.
– Ne gondolja, esperes úr… A halálos ágyán hivatalosan rám hagyta.
Az esperes gondosan elolvasta a géppel írt végrendeletet, s hosszan nézte a reszketeg,
girbegurba aláírást. Fölengedett benne a szorongás. Szelíd gúnnyal kérdezte:
– Vezette a kezét, Piróka?
– Jaj, esperes úr – élénkült föl a házvezetőnő. – Hányszor előadódik, hogy a lélek kész, de a
test erőtlen!
– Jól van, Piróka! Utánam nem fog ilyesmit örökölni!
Piróka fürgén fölállt, a kincsek fölött összekötötte a kenyérruha négy sarkát, s eldugta a
szekrényben, a fehérneműk mögé.
– Nekem mondja, esperes úr! Maga fog örökölni utánam … – A bőröndből kezdte
visszarámolni a ruhákat a szekrénybe. – Én már nem sokáig húzom. Száznyolcvan a vérnyomásom,
káprázik a szemem, s néha olyan érzésem van a fejemben, mintha előre akarna vinni…
– A bőröndömet tegye vissza a helyére, aztán adjon valami reggelit – mondta a pap, és kifelé
indult.
– Csak nem képzeli az esperes úr, hogy a bőröndjét nem küldtem volna vissza?
A pap szánakozva kérdezte az ajtóból:
– Honnan, Piróka, honnan?

———

Negyedik hete volt már a faluban, s egy reggel arra ébredt, hogy nem bírja tovább, vissza kell
mennie Budapestre. Legalább egy napra! Legalább egy órára! Megnézi a postaládáját, s kiszellőzteti
a lakást… Legalább ilyen átlátszóan ne hazudnál magadnak – gondolta megvetően Zsófia, hisz
lakáskulcsát is, postaládája kulcsát is a takarítónőjénél, egy pilisvörösvári sváb asszonykánál
hagyta, néhány megcímzett, nagy borítékkal együtt, hogy hetente egyszer, amikor takarít, a
postaláda egész tartalmát küldje utána. Kapott leveleket, de nem azt a levelet! Most minek menne
haza? Telefonálni…?
Ha telefonál, leköpi magát utána. Ha nem telefonál, megbánja, hogy nem telefonált.
És esetleg kezdődjék minden elölről? Mindaz, ami elől erre a biztonságos szigetre menekült?
 De most nem bírta a falut! Idegesítette Ágnes néni – pedig az öregasszony újra
kiegyensúlyozottá, közlékennyé vált –, és irtózott ecsetet venni a kezébe. Nem óhajtott találkozni se
az esperessel, se a téesz-elnökkel, nem volt kedve betérni a kicsi, fülledt eszpresszóba, ahol
gyerekek tolonganak a fagylaltospult előtt. A bőréből szeretett volna kibújni.
Valamivel le kell, hogy kösse a gondolatait.
Valahogy meg kell előznie, hogy már délelőtt elkezdje az ivást. Mert akkor délután mégiscsak
gyorsvonatra ül és hazautazik.
Hirtelen ötlettel autóba vágta magát, és bement a megyei levéltárba.
A levéltár helyettes vezetője – a főnök szabadságon volt –, egy idősebb nő, szívélyesen
fogadta. Előzékenyen előkereste a sovány Szemerédy-dossziét.
– Sajnos, ennyi az egész – állapította meg szomorkásan. – Mire negyvenöt őszére
újjászerveztük a levéltárat, s kimentünk a megye elhagyott kastélyaiba, az irattárat rendszerint
földúlva találtuk. A Szemerédyek hétszáz éves család, és a magyar nemesnek, tudjuk, az irattára volt
a kincse, vagyona, biztonsága. Jobban vigyázott rá, mint a szeme világára. Azokban a zűrös
évszázadokban, ha elvesztek az okmányai, egyik pillanatról a másikra nincstelen emberré vált. Csak
az okmányok bizonyították, hogy ez meg az a birtok, kastély az övé… Legalább két folyóméter
anyagot kellett volna találnunk… A cselédek széthordták, eltüzelték…
– Biztos, hogy nem a hadsereg? – kérdezte Zsófia.
– Biztos. A németek csak a rájuk kompromittáló iratokat vitték magukkal, az oroszok meg ilyen
masszív papírba nem tudtak cigarettát sodorni… Különben is… úgy látszik, a magyar népnek nincs
érzéke a saját múltja dokumentumai iránt, ötvenhatban is ezt csinálták. Mire rend lett, s kimentünk a
községi tanácsokba, már csak egy-két megszenesedett papírcetlit találtunk… A középkorból több
anyagot őrzünk, mint napjainkról…
– Mikor kellene kezdeni az iratok gyűjtését? – tűnődött Zsófia. – Tegnap…? Vagy már ma…?
A kápolnára vonatkozó adatot nem talált az iratok között, egyetlenegyet se. Illetve csak annyit,
hogy az utolsó földesurat, Szemerédy Andort 1920-ban temették el a kriptában, azután fia, a
katonatiszt, a fővárosba költözött, s a vezérkarnál szolgált. Mint tábornokot nyugdíjazták 1938-ban.
A birtokot egy gazdatiszt segítségével az édesanyja igazgatta. A tábornokék csak a nyarakat
töltötték a vidéki kastélyban.
A csalódottság csak fokozta rosszkedvét.
– Azt megértem – mondta a levéltárosnőnek –, hogy a cselédek széthordják a bútorokat,
szőnyegeket, ruhákat, ezüst evőeszközt, s a többit. De mit csinálnak egy halom latin nyelvű irattal?
A vezetőhelyettes kávét főzött egy rezsón, és Zsófiát is megkínálta.
– Írok egy könyvet a megye történetéről – mondta szerény mosollyal. – 1924-ben volt a
Nagyatádi-féle földosztás. Ezeknek az iratai is elvesztek. Írtam a tábornok úrnak Svájcba, hogy ő
még biztosan emlékszik, hány holdat voltak kénytelenek kiosztani…
Zsófia fölfigyelt.
– A fia válaszolt, a Félix. Nincs nálam a levél, de körülbelül úgy szólt, hogy az apját teljesen
földúlta, összezavarta a levelem, hetekig lelki beteg volt utána, részint a honvágy miatt, részint a
lelkiismeret-furdalás miatt, hogy a haldokló feleségét itt hagyták; részint, mert nem értette, hogy
még mit akarnak elvenni tőle? A kérdésemről nem is tudott vele érdemben beszélni, írta, de majd
egy nyugodtabb pillanatában kikérdezi, s megírja a választ, vagy ha hazalátogat, személyesen
fölkeres… Erre egy hónappal ezelőtt gyászjelentést kaptam tőle, hogy az apja meghalt…
– Igen – mondta Zsófia elgondolkodva. – Talán azt is tudja, mikor épült a családi kápolnájuk.
– Ha ő nem tudja, akkor senki – mondta a levéltárosnő, s kedvesen rámosolygott Zsófiára. –
Örülök, hogy itt dolgozik. Ketten talán többet föl tudunk fejteni ennek a falunak a múltjából…
Zsófia elbúcsúzott és estig csatangolt a városban. Megnézte a Püspökvárat, a székesegyházat, a
Helytörténeti Múzeumot, a művelődési ház fotókiállítását, a kazamatákat, a Halászcsárdát, a Határ
Csárdát, a Paprika Csárdát, a Kék Duna eszpresszót, a Rába eszpresszót, az Arany Csillag
eszpresszót… és késő este érkezett haza. Ágnes néniéknél kék fénnyel derengett a televízió. A
közös folyosóról óvatosan lopakodott be a szobájába, ledobta táskáját. A csipketerítőn két újságot
talált, és egy képeslapot, amely Nápolyból jött ezzel a szöveggel: „Kár, hogy nem vagy velünk. Iza,
Kari.”
Az éjjeliszekrényből elővette a Pirókától kapott pálinkásüveget – félig volt –, csak egy
vizespoharat talált a szobában, abba töltött és mohón megitta. Egész nap egy kortyot sem ihatott,
mert vezetett. Úgy érezte magát, mint egy kiszáradt hangyaboly: szomjas volt és nyugtalan. Az
éjjeliszekrény másik fiókjából dossziét vett elő, fölhajtotta a csipketerítőt, még egyszer ivott a
pálinkából, aztán az asztalhoz ült, írni kezdett:
„Kedves Miklós!”
Nézte egy ideig, aztán áthúzta.
„Édes Micu!”
Ezzel sem volt elégedett. A pálinkához fordult segítségért. Éppen a szájához emelte a poharat,
amikor kopogtak. Gyorsan lenyelte az italt, s visszadugta az üveget a szekrénybe. Az asztalhoz ült s
csak azután felelte:
– Tessék!
Ágnes néni dugta be fejét az ajtón, különlegesen fölizgatott állapotban.
– Nem zavarok? – kérdezte, de annyira fölajzott volt, nem is érdekelte a válasz.
– Tessék, Ágnes néni, jöjjön be – mondta Zsófia, kissé kelletlenül, de mégis örült, hogy megint
megszabadulhat a gondolataitól.
– De igazán nem akarok – mondta illedelmesen az öregasszony, s gyorsan becsukta maga
mögött az ajtót. – Látom, dolgozik…
Zsófia töltőtollával eltakarta az „Édes Micu-t.”
– Igen, bent jártam a megyei levéltárban… De csak tessék, Ágnes néni.
Ágnes néni sokkal izgatottabb annál, hogy fölfogja vagy törődjék Zsófia kelletienségével. Leült
a heverő szélére, de már mentében újságolta:
– Megjött a Szemerédy méltóságos úr Svájcból!
– Szemerédy…? – Zsófia meglepődött. – Micsoda véletlen! …Melyik Szemerédy?
– A Félix! Ő volt olyan tizennyolc éves, amikor disszidáltak. Negyvenhatban. Bajszatlan
Kelemenéknél szállt meg, tudja, a volt uradalmi kocsmárosnál… De én is találkoztam vele a posta
előtt. Megismert! Ha hiszi, ha nem, Zsófika, megismert!
A sovány emberek arca, gondolta Zsófia, ötven és nyolcvan között már nem sokat változik.
Megkeményednek a vonások, elmélyülnek a ráncok, szárazabb, szikárabb lesz a bőr – de a jelleg
ugyanaz marad.
 – Ismerték egymást? – kérdezte.
– Az apósom, a hentes, bejáratos volt hozzájuk, nyaranta tőlük vették a kolbászfélét. – Ágnes
néni ragyogva, élénken gesztikulált. – Néha én is segítettem neki. Negyvenöt után pedig, hát
jószerivel a falu tartotta el őket! Kis kosárkában én is vittem nekik csirkét, kacsát, új krumplit,
demizsonban bort. Akkor Bajszatlan Kelemenéknél laktak egy kis szobában, az öreg méltó már
mindig ágyban feküdt, ez a fiú meg dolgozott a kocsmárosnak, mosta a hordókat az udvaron, ha
meglátott befordulni, szaladt elém, segíteni a csomagokat… Azt mondta ma a kocsma előtt: „Kezét
csókolom, Ágnes néni, maga semmit se változott!”
Zsófia elmosolyodott.
– Úriember?
– Á, talpig úriember! Nem úgy értem, hogy pecsétgyűrű meg arany nyakkendőtű… persze, az
is. Hanem a fellépése, a modora… A Pálffy grófok voltak ilyen úriemberek.
– Járt már itthon?
– Nem, most először… – Ezen Ágnes néni is eltűnődött. – Először jött haza…
– Pedig már azok is hazajárnak, akiket ötvenhatban halálra ítéltek volna – mondta Zsófia, és
fölállt. – Köszönöm, Ágnes néni, késő van.
Az öregasszony elégedetten, hogy továbbadhatta az újságot, s mégis vonakodva, kilépett az
ajtón.
Amikor egyedül maradt, rögtön nyúlt a pálinkásüvegért. Jó sokat töltött a vizespohárba. Be
akart rúgni. Már reggel érezte, hogy szétrobbantja a feszültség. Egész nap összeszorított foggal
fegyelmezte magát, egész nap mást csinált, másokra figyelt, és a feszültség nem oldódott. Vetkőzni
kezdett, aztán hirtelen elborította a kétségbeesés: ha most itt marad a négy fal között, ha lefekszik és
hajnalig vergődik az ágyban, megint nem történik semmi, ma sem oldódik meg semmi. Blúzát
lógatva meredt maga elé. Elmenjen az „Önitatóba”?… Eszébe jutott a téeszelnök kedves,
szomorkás szeme, a nevét még mindig nem tudta. Ha ott találná…? Minek…? Hogy a
Rákóczi-fáról meséljen, meg a Világosvár – de inkább váracs – föld alatti börtönéről?… Van ennél
föld alattibb börtön, mint az életem?
Levágta blúzát a padlóra, újra az asztalhoz ült. Fölkapta a töltőtollát.
„Értsd meg, te átok, te rablólovag, annyi szabadság nékem is jár, amennyi a kutyát megilleti a
láncon! Nem vagyok a te…”
A toll nem fogott tovább. Kiürült. Zsófia majdnem sírva fakadt a tehetetlenségtől. Még ez is!
Pedig most meg tudná írni azt a mindent magába foglaló, végleges levelet!
Fölugrott az asztaltól, a pálinkához menekült, hosszú kortyokban döntötte magába. Aludni,
aludni! Bekapcsolta a rádiót, izgatott, izgató rockzene töltötte be a szobát. A heverő szélére ült,
hogy levesse cipőjét. A cipőfűző össze volt gubancolódva. Iszonyú mérgében kettészakította a
fűzőt, s a cipőt bevágta a sarokba. Kilépett a nadrágjából, ott hagyta a padlón. Dongott a dob,
sikoltozott a szaxofon. Bizony, a legfélelmetesebb hangszer a dob. A kivégzések kísérőzenéje!
Kombinéban, tehetetlenül állt a szoba közepén, s hirtelen megpillantotta magát a majdnem földig
érő tükörben. Eléje tántorgott vagy táncolt, maga sem tudta. Farkasszemet nézett önmagával. Arcára
kiült az utálat és az önsajnálat keveréke.
– Ráncos a nyakad! Ki bolond egy ráncos nyakat szeretni?
Visszatáncolt a pálinkásüveghez, meghúzta, s a fején keresztül lerántotta a kombinéját.
 Újra a tükör előtt.
– A lábad is görbe. Azért jársz mindig nadrágban, nem azért, mert divat.
Néhány tánclépés és újabb nagy korty a pálinkából.
Újra a tükör előtt. Már meztelen. Tárgyilagosan próbálta nézni sovány, de arányos, kisportolt
testét. Elhomályosult a látása a szemét hirtelen befutó könnyektől. Kezével megfogja ruganyos
mellét, kissé megemeli, mint ahogy az anyák kínálják a csecsemőnek.
– Ez a mell nem kell önnek…?
Egyre homályosabban látta a tükörképét. Pislogott néhányat, hogy a könnyeket eltávolítsa a
szeméből. Kitisztult a kép. Zsófia egyre reménytelenebbül nézte önmagát, s hirtelen kiöltötte a
nyelvét.
Utálkozva és gyűlölködve mondta:
– Mélyen tisztelt miniszter elvtárs!
A rádióban váratlanul egy fortisszimóval megszakadt a tánczene, szinte ijesztő lett a csönd.
Aztán megszólalt egy kimunkált férfihang:
– Kedves hallgatóink! Éjfél van. Híreket mondunk. Carter, amerikai elnök…
Zsófia odahátrált, belefojtotta a rádióba a szót, tántorogva magára erőltette pizsamáját, s mire
az ágyra zuhant, egész testét rázta a zokogás, és úgy ölelte a párnát, mint egy eleven testet.
Másnap délelőtt fejfájósan, kábultan lézengett a kápolnába. Alig mert a képhez nyúlni.
Kikevert egy-egy színt, fölmázolta, aztán elégedetlenül leszedte. Szinte sistergett körülötte a levegő.
A szenteltvíztartóban több sörösüveg hűlt, mint máskor, és Zsófia is sűrűbben járt rá. Volt olyan
pillanat, hogy úgy utálta Szent Kristóf képét, hogy a legszívesebben kést ragad és szétkaszabolja az
egészet.
Észrevédenül az esperes cammogott be a kápolnába. Keresztvetés előtt megmártotta kezét a
szenteltvíztartóban, s a sörösüvegek láttán bosszúsan csóválta meg a fejét. Ezt azért nem szabadna,
bármennyire nem vallásos is valaki… De restelkedett a kripta miatti, magyarázat nélküli
távozásáért, s így döntött, hogy ma nem teszi szóvá.
Zsófia megnyúlt, összetört arcát megpillantva szinte megijedt.
– Tegnap nem volt itt. Sokáig vártam. Aggódtam, hogy beteg – mondta őszintén.
Zsófia lecsapta az ecsetet, szinte elébe rohant a papnak, szorongatta a kezét.
– Aggódott…? Igazán…? Valaki még aggódik értem?
Az esperes előrement a templomban, hogy Zsófia ne vegye észre, hogy ő észrevette a
sörösüvegeket. Az eddigi két-három üveg el volt buktatva mélyen a víz alatt, de most
kitornyosulnak belőle, mint egy pezsgősvödörből. Zsófia kullogott utána, legszívesebben a kabátja
csücskét fogta volna, hogy ne hagyja egyedül.
Az esperes hosszan nézte Szent Kristófot.
– Én nem értek hozzá, tudja… de a palást színét kitünően eltalálta – dicsérte meg a restaurátort.
– Úgy látom, nagyon szépen halad.
Zsófia legyintett.
– A szakmámat igyekeztem jól megtanulni. De ez nem elég az üdvösséghez.
A pap beült az első padba, ahonnan nézni szokta Zsófia munkáját. Most a nő karikás szemét
nézte, amelyből boldogtalanság és esdeklés áradt. Szánakozva és meghatottan ajánlotta föl
együttérzését:
 – Azt kérdezte, valaki még aggódik-e magáért? Bizonyára sokan… rajtam kívül is… A szülei…
a barátai…
– A szüleim…? Nem terhelem őket a bajaimmal. Megöregedtek. Elég gondot okoz nekik az
öregség, betegség, halál… barátaim meg nincsenek… Igaz, az én hibám. Nincs egyoldalú barátság.
Én meg már két éve nem barátkozom senkivel, ők miért barátkoznának velem?
– Egyedül van? – kérdezte részvéttel a pap.
– Rosszabb! – legyintett Zsófia keserűen. – Az egyedüllét tiszta állapot. Rossz, de egyértelmű.
Előbb-utóbb kitermel valami keménységet… valami dacot. Nem hagyom magam! Azért sem
hagyom! Egyedül az egész világ ellen – abban van valami méltóság… Inkább egyedül lennék!
– Elhagyták?
– Az is jobb lenne! – Hirtelen elhallgatott, valami elhatározás érlelődött benne. Az esperes
részvéttel, tanácstalanul nézte. Bizonytalanul jegyezte meg:
– Nem értem magát. Bocsásson meg, nem értem.
– Esperes úr – kezdte lassan Zsófia –, én katolikus nevelést kaptam, de már elfelejtettem a
részleteket. A gyónási titok mire vonatkozik? Arra, hogy a pap soha nem mondhatja el másnak,
vagy arra is, hogy a gyónót sem emlékezteti rá, soha többé? A gyónást el kell felejteni…? Mert
megölne a szégyen, ha valaha is, a legkisebb részletet is visszahallanám magától.
– Nem hallja vissza, gyermekem – mondta komolyan a pap. Nehézkesen kiszállt a pádból, s
elindult a gyóntatószék felé, de Zsófia megállította:
– Nem fontos, esperes úr! Maradjon csak itt!
Az esperes furcsállta ezt, de engedelmeskedett. Nem látta, csak érezte, hogy Zsófia a mögötte
levő padba térdel, pontosan a háta mögé.
A pap behunyta a szemét, keresztet vetett s hangtalanul mormogta: Dominus sit in corde tuo et
in labiis tuis, ut rite confitearis omnia peccata tua. Amen.
Zsófia behunyta szemét, homlokát eltakarta a keze élével, összeszedte gondolatait. Suttogva
beszélt:
– Nincs más bűnöm, csak a gyöngeség… Egy nagy emberbe vagyok szerelmes. Nemcsak a
beosztásánál fogva nagy ember, hanem… jelleménél, fajsúlyánál fogva. Nem is kellett volna ezt a
pozíciót elfogadnia, már akkor is nagy neve volt a szakmában… Fiatalkorában ö is papnak készült,
aztán megismerkedett a marxizmussal, kommunista lett, s azt állítja: ez éppen olyan szolgálat… Két
éve ismerkedtünk meg, hivatalos látogatást tett a múzeumban. Szép, erős, sűrű férfi, tudja, olyan,
aki tizennyolc órát dolgozik egyhuzamban. Csupa erő, szenvedély, intellektus és valami megható,
gyerekes, költői érzékenység… Nem is tudom, melyikünk választotta a másikat … Hogy ő miért
engem választott, nem is értem. Beosztásánál fogva is dúskálhatna a nőkben. De ha teherautó-sofőr
lenne és izzadt trikóban járna, zsíros hajjal, akkor is meg tudna magának szerezni bárkit, akit akar…
Még aznap levelet írt, hogy találkozni akar velem, de nem nyilvános helyen, mert ő azt nem teheti
meg, legalábbis nem illik megtennie, hanem a lakásomon. Megírtam neki, hogy albérletben lakom.
Behívatott a minisztériumba: hogyhogy nincs lakásom? Vidékről kerültem Budapestre, öt évig
tanultam, azóta meg nem bírtam összegyűjteni annyi pénzt, amennyi egy lakáshoz kell. De hát egy
művész hogy dolgozhat műterem nélkül? Aztán: lehet, hogy ők tudnak valami megoldást… Tudtak.
Kaptam egy műteremlakást egy éppen befejezett magas házban. De hát közben hónapok teltek el.
Leveleztünk, mintha ő a fronton, én meg a hátországban élnék… Rövid, de gyönyörű leveleket írt…
Én eljártam mindenhova, ahol őt láthattam: kiállítások megnyitására, temetésekre, avatásokra,
fesztiválokra, művészeti konferenciákra… néha válthattunk néhány szót, harminc-negyven szempár
kereszttüzében… – Zsófia úgy lehalkította hangját, mintha csak magának vallana. – Amikor először
megcsókoltuk egymást, még csak egy sezlon volt az új lakásomban, és egy festőállvány. Imádtuk
egymást. Nincs rá szó: imádtuk egymást! A testünk… mint a hegedű meg a vonója… Én nem
tudtam, hogy ekkora boldogság létezik. Az én eddigi szerelmeim tele voltak megalkuvással…
Megalkuvás…? Hm… Nős, két egyetemista gyereke van, de nem számít, elválik és
összeházasodunk… Ezt csak egyszer ígérte, de akkor se kellett volna elhinnem. Elhittem… – Zsófia
nehezet sóhajtott. Hosszú szünet után folytatta: – Szerelmes voltam, kábult voltam, örökös
elragadtatásban éltem, mintha ajándékba kaptam volna a földgolyót bársonykék tengereivel,
havasan szikrázó hegycsúcsaival… Úgy éreztem, ő is… Eleinte… Ha akadt egy kis ideje, taxiba
vágta magát, és száguldott hozzám. Kávét ittunk, kis konyakot, de főleg… szerettük egymást…
Igen… szerettük egymást… – Zsófia elgondolkodott. – Olyan munkát szereztem, hogy többnyire
otthon dolgozhattam… Erre ő beszélt rá… persze, kényelmes volt neki… Aztán… Kivette a
szabadságát, és elutazott. A feleségével. Emlékeztettem az ígéretére… akkor már egy éve tartott a
kapcsolatunk. Megmondta őszintén, hogy nem. Persze, nem is néznék jó szemmel, hogy elváljon,
volt már rá példa, hogy magas beosztású funkcionáriust leváltottak emiatt, de ő fütyülne erre, mert
neki nem ajándék a miniszterség, hanem teher, ő lenne a legboldogabb, ha megírhatná tervezett
könyvét a magyar képzőművészet történetéről – de neki semmi baja a feleségével, szereti,
megszokta, és egy kiváló házvezetőnőt veszítene a személyében. „Ne tarts cinikusnak, Fuszulyka,
de én önző ember vagyok, mert drága az időm. Nekem nincs időm a szekrényből előkeresni az
aznapi ingemet. Nincs időm megbeszélni, hogy mi legyen az ebéd. Nincs időm meghallgatni, hogy
a takarítónő megint mit tört össze. Nincs időm ahhoz a hercehurcához, amivel a válás jár. Nincs
időm átköltözni egy másik lakásba. Minden időmre és energiámra szükségem van a munkámhoz.
Érted, szerelmem? …De hát múlhat egy darab papíron a boldogságunk?..- Zsófia hangja gyűlölettel
telt meg. – Akkor kellett volna szakítanom. Akkor kezdődött a pokoljárás… Nekem erről a
szerelemről nincs emlékem … csak a szeretkezéseink. Soha nem voltunk együtt színházban… Nem
söröztünk egy kertvendéglő meleg alkonyatában… Nem sétáltunk a Várban, nem ültünk le az ódon
kapuboltozatok alatt a kőpadra, ahol minden budai polgár bort árult valaha. Nem töltöttünk együtt
egy szombat-vasárnapot… soha nem aludtunk együtt, soha! Egyetlenegyszer sem! – Elcsuklott a
hangja, várt egy kicsit, míg összeszedte magát. – Amikor akadt egy lyukas órája, félórája, fölhívott,
hogy jön, vagy föl sem hivott, taxiba ült és… és utána elrohant. Beszélgetni sem volt időnk. Tudom,
hogy szereti a román építészetet, mert arról tanulmányt írt, de fogalmam sincs, hogy áll a káposztás
kockával. Lassankint arra zsugorodott az életem, hogy dolgozgattam a műtermemben… üvegezett
börtön… összkomfortos pokol… és vártam őt… A barátaim elmaradoztak, mert valahányszor
fölhívtak s megkérdezték, mikor találkozhatunk, kénytelen voltam azt mondani: még nem tudom…
Örökké készenlétben voltam, mint egy őrt álló katona. Ha mégis föllázadtam, és nem talált otthon,
amikor egy értekezletről vagy fogadásról hozzám szökött, akkor megbüntetett: két hétig nem láttam.
Én fölhívni se tudtam: otthon nem mertem, a titkárnője meg hallgatózott… Lehet, hogy bennem
volt a hiba: nem vagyok türelmes Penelope-természet. Mást talán ez is boldoggá tett volna, hogy
várhatja a ritka ünnepeket. Engem meggyötört… Igaza volt: belőlem nem lett volna jó
házvezetőnő-feleség … Így pedig egyre jövőtlenebbé vált, egyre kilátástalanabbá… Egy arc mellé
internálva, amely nem is az enyém… Beszuggeráltam magamnak, hogy a szögesdróton túl van még
világ, s van még lehetőségem a világban, és utolsó erőmmel ide menekültem. Hátha nem muszáj
még meghalnom…
Zsófia elhallgatott, s égő arcát mélyen a tenyerébe temette. Alig hallotta az esperes megindult
mormogását:
– …bocsásson meg néked, és adja meg a békét. Ámen.

———

Zsófia szaván fogta a téesz-elnököt – előzőleg megérdeklődte és bevéste a nevét: Bottyányi Károly
(csak nem balkézről való leszármazottja a Batthyányaknak?) –, csináltatott az asztalosműhellyel egy
nagy méretű festőállványt, hogy Szent Kristófon az utolsó simításokat már frontális szemszögből
végezhesse el, és egy magas, könnyen mozgatható létrát, amelyről a homlokzat vakolatát készült
megvizsgálni: penészfoltok-e vagy pedig valóban egy freskó előütköző színei? A teherautót az
elnök személyesen kísérte, és segédkezett a festőállványra fölrakni, fölerősíteni az oltárképet. Aztán
szinte lenyűgözve álltak az újjászületett Szent Kristóf előtt: pompáztak, harsogtak, éltek a színek, és
a monumentális férfialak, vállán a szakállas Jézussal, nemcsak templomi áhítatot, hanem lovagi
erőt, bátorságot, méltóságot sugárzott.
Zsófia szinte gyerekes, régóta nélkülözött örömet érzett az elragadtatott felkiáltások,
dünnyögések, félhangos füttyentések zűrzavarában. A tér – gondolta. – A távolság meg az idő. Nem
hülyék a milliomosok, akik gyereküket, ha rangján alul szeret bele valakibe, Haitiba küldik, meg a
Kanári-szigetekre.
– Aranyos templomfestőnő – fordult hozzá az elnök. – Augusztus 20-ra elkészül a
termelőszövetkezet székháza. Eddig egy régi kulákházban dolgoztunk, de kinőttük, és ott már
méltatlan is külföldi üzletfeleinket fogadni. Megkérhetnénk, hogy a tárgyalóterem falára fessen
nekünk valamit? Valami odaillőt! A négy évszakot… persze, a falu négy évszakját… Vagy amit
akar… Jobban tudja azt maga, mint én… Jól megfizetnénk!
Zsófia önkéntelenül elnevette magát. Az örömtől. Jólesett neki a naiv ajánlat.
– Igazán kedves, de hát… én restaurátor vagyok.
– Én nem tudom, mi az, de festeni tud, azt látom.
Zsófia egész nap fölszabadultan, könnyedén dolgozott.
Érdekes, gondolta, eddig én vittem a zsákot, most már a zsák visz engem. Kutatnia kellett
emlékezetében, mikor érzett legutóbb hasonló emelkedettséget. Bizony régen, idestova másfél éve,
amikor először dolgozott a saját műtermében, egy primitív román angyalfejen. Akkor a szerelem
fűtötte föl egész valóját, most a szabadság – legalábbis a megszabadulás reménye.
Az oltárképnek híre futott a faluban, a szokásosnál több hangtalan bámulója akadt. Élvezte a
sikert. S lassan érlelődött benne a gondolat, hogy valamilyen módon, okossággal vagy furfanggal,
hivatalosan vagy a hivatalt megkerülve pénzt szerez a kápolna restaurálására, és egyelőre a faluban
marad. Amíg megszilárdul benne a szabadság, és Budapesten sem züllik vissza rabszolgává.
Alkonyaikor, amikor bezárta a kápolnát, vette észre, hogy a szenteltvíztartóban hűlő két üveg
sörről megfeledkezett.
Nyár volt, a hőség megülepedett a házak között, minden lépés port kavart, és sűrű gabonaszag
terjengett. A téren gyerekek futballoztak; az utcasarkokon asszonyok trécseltek tejeskannával a
kezükben, s a kocsmák férfinépe kiáradt az utcára. Zsófia lassan ballagott a forró, sűrű közegben,
szinte boldognak érezte magát. Mindenki köszönt neki, s mindenkinek mosolyogva visszaköszönt.
Egy jéghideg fröccsre betért az „Önitató” presszójába, de se többet, se mást nem kívánt.
Ágnes néni ilyenkorra már rendszerint behúzódott a tévé elé. Most a kivilágított, gőzben úszó
konyhában találta, nagy kondér forró vízben hízott kacsát kopasztott, a tűzhelyen fazekak, lábasok
bugyborékoltak. Az öregasszony tarka kendője hátracsúszva, szikár arca rákvörös és verejtékben
úszik. Zsófia csodálkozva torpant meg a küszöbön:
– Mi az, Ágnes néni? Lakodalom lesz?
– Á, csak egy kis rendesebb ebéd – szerénykedett titkolhatatlan örömmel az öregasszony.
Szinte áhítattal folytatta: – Megjön a Sanyika! Ma volt itt az anyja, hogy a gyerek az éjféli vonattal
érkezik. Meghívtam holnap ebédre.
Zsófia nem emlékezett semmiféle Sanyikára, de mert érezte, hogy tudnia kellene róla,
elmosolyodott:
– Hát ez nagyszerű!
– Jelesen vizsgázott a lelkem, csak a politika meg a gazdaságtan nem ment olyan jól neki. De
hát, mondta az anyja, az úgysem tartozik a szakmájához.
– Mi a szakmája? – kérdezte Zsófia udvariasan. A hűtőszekrényből tálcára rakott kétvéle
felvágottat, sajtot, szelt egy darabka kenyeret, s leült a verandaasztalhoz vacsorázni. A nyitott ajtón
át hallották egymást.
– Mérnök! – vágta ki Ágnes néni büszkén. – Utakat meg hidakat épít. Itt fog dolgozni a Megyei
Mélyépítő Vállalatnál. Az uram öccsének, vagyis a sógorom leányának a gyereke. Nagyon jófejű
gyerek, a Linkaiak mind nagyon nyílt eszűek. Hárman vannak testvérek, és mind a három tanult
valamit. A bátyja valami élelmiszer-szakember, a hűtőházban dolgozik. A nővére férjnél van már, de
ő is érettségizett, a téesz-irodán könyvelő. – Ágnes néniből megállíthatatlanul ömlöttek az adatok.
Zsófia falatozott a félhomályos verandán, s most jutott eszébe, hogy első útja nem a csipketerítőhöz
vezetett, megnézni, van-e levele. De most már fegyelmezte magát, ülve maradt.
– Pedig a szülők nem voltak valami… hogy is mondjam? valami jól eleresztve. Az anyjuk a
háború alatt leánykodott, és kicsit sok katonával összeszűrte a levet… úgy beszélték. Igaz-e, nem-e,
én nem voltam ott. Tény, hogy sokáig nem tudott férjhez menni, a sógornőm már aggódott, hogy
szégyenszemre vénlány marad. Aztán 1950 körül, amikor az utolsó hadifoglyok is hazajöttek,
hozzáment egy volt uradalmi cselédhez, aki már csak három holdat kapott, mert addigra, ugye, a
Szemerédy-birtokot kiosztották. Irgalmatlanul sokat dolgoztak meg nyomorogtak, a sógorom sem
bírta őket segíteni, mert kuláklistára tették… velünk együtt… Ha nem jön a téeszvilág, dehogyis
gondolhattak volna arra, hogy mindhárom gyereküket taníttassák, szükség lett volna a keresetükre.
A téeszben állatgondozó lett az apjuk, amikor azt még senki se vállalta, az anyjuk a gyerekekkel
kapálni járt… néhány év alatt összeszedték magukat. Házat építettek azóta, szépen berendezkedtek,
a lányukat férjhez adták, ő is a saját házában lakik már, az idősebbik fiú a szülőkkel maradt,
Sanyika meg… hát Sanyikának meg itt lesz a mi házunk…
Aha! – gondolta Zsófia – a rokon gyerek, az utolsó reménység, aki öregségükre eltartja Ágnes
néniéket.
– Nagyon örülök, Ágnes néni – mondta, s elrakta a vacsora maradványait. Ha holnap jön az új
„gazda”, ideje tisztázni Ágnes nénivel a fizetség ügyét. Megállt a konyhaajtóban.
 – Két hónapja lakom itt, Ágnes néni. Szeretném, ha megmondaná, mennyivel tartozom.
Az öregasszony kiöntötte a tollas vizet a vödörbe, s újat töltött a remegő húsú, sárga kacsára.
Sokkal gyorsabban talált bele az új témába, mint ahogy Zsófia számította.
– Nem kell nekem pénz, Zsófika. Kapok ötszáz forint nyugdíjat meg kétezer forintot az
Edénygyártól a pajtáért. Itt a raktáruk… Hanem tudja, mit? Fösse meg az uram arcképét.
Zsófia megrázkódott a gondolattól, hogy percekig vagy órákig, esetleg napokig kell néznie az
inaszakadt fehér, kifejezéstelen arcát. Rémülten tiltakozott:
– Nem vagyok én festő, Ágnes néni! Én csak restaurátor vagyok!
– Láttam, milyen szépen megfestette az oltárképet is! Meg azt mondják, a téesz-irodát is maga
fogja kifesteni… Egy föstmény szegény jó uramról… Arany rámába tetetem…
– Majd még beszélünk róla, Ágnes néni – dadogta Zsófia, és bemenekült a szobájába.
A csipketerítőn két újság várta, levél nem. Csak annyi szúrást érzett a szivében, mint egy
méhcsípés. Lerámolt az asztalról, rajzpapírokat, tust készített elő, és dolgozni kezdett. Amikor
Ágnes néni egy óra múlva bekopogott, hogy kivigye a régen használt ezüst evőeszközt szidolozni, a
sezlonon szétteregetve a kápolna különböző metszeteit látta. Elragadtatva nézte.
– Hogy mondhat olyat, hogy nem tud festeni a festőnő? – kérdezte szemrehányóan.
Zsófia föltalálta magát.
– Csak szentképet tudok festeni, Ágnes néni. Élő embert nem.
– Élő…!? – hirtelen keserűvé vált az öregasszony, és lemondóan legyintve kisietett a szobából.

———

Augusztusi hőség nehezedett a falura, a moccanatlan levegőben ájultan kókadozott az élet. A paplak
lefüggönyözött szobájában az esperes a hintaszékben szundikált, ölében kinyitva a breviárium.
Piróka kopogott, aztán hogy nem kapott választ, lenyomta a kilincset, óvatosan a paphoz
lopakodott, s könyékig lisztes kezével megérintette a vállát. Az esperes fölriadt.
A házvezetőnő lisztes ujjhegyével ünnepélyesen nyújtott egy névjegyet:
– Valami úriember Svájcból.
Az esperes átvette a névjegyet, és sokáig kábán, értetlenül bámulta. – Dr. Félix Szemerédy –
motyogta gépiesen, aztán hirtelen magához tért, izgatottan kikászálódott a székből.
– A Félix!… Uramisten!… Kísérje be, Piróka!… Ne ide, a tanácsterembe! – Megkereste a szék
karfájára akasztott zakóját, de nem talált bele az ujjába. – Készítsen ki francia konyakot, és főzzön
kávét! – S hogy Piróka indulni akar, megállítja: – Várjon! Ezüsttálcát!… Az altwien-készletet!…
Vágjon néhány fürt szőlőt…! Tegyen ki aprósüteményt!
– Úristen, ki ez? – álmélkodott a házvezetőnő. – Én meg azt hittem, valami disszidens.
– Tizenhat éve itt van, és nem mond magának semmit ez a név: Szemerédy? – méltatlankodott
izgalmában a pap.
Piróka összecsapta kezét, csak úgy porzott róla a liszt. – A földesúr…! – És gyorsan kifelé
tartott, hogy jóvátegye udvariatlanságát. A pap még utánaszólt:
– Mossa meg a kezét, és vegyen tiszta pongyolát!
– Jó, a lábamat is megmosom – mondta Piróka bűntudatosan.
Az esperes fölfrissítette kezét és arcát a fürdőszobában, megfésülte ősz haját, kölnivízzel
hintette nyakát, és ünnepélyes arccal átvonult a tanácsterembe.
 Szemerédy Félix ötven körüli, magas, sovány úriember, olyan finom eleganciával öltözve,
hogy az már észrevehetetlen. Ez tévesztette meg Pirókát. A főkertész magas rangú cseléd volt, de
cseléd, s a főkertész lányának szemléletét ez az alulról fölfelé igazodó világ határozta meg. A
cselédnek egy ruhája van, a főkertésznek nyolc, a hercegnek nyolcvan, s egyik pompásabb, mint a
másik. Szemerédyn nem villogtak arany mandzsettagombok, monogramos pecsétgyűrűk.
A tanácsteremben állt egy nyolcszemélyes barokk tárgyalóasztal s a sarokban egy kis párnázott
csevegőgarnitúra, ugyanabból a korból két nemes vonalú iratszekrény és a falakon néhány híres
hercegprímás meg püspök aranykeretes arcképe: Kollonits Lipót, Keresztély Ákos, Vaszary Kolos,
Széchényi György, Serédi Jusztinián. Szemerédy ezeket a képeket nézegette, amikor az esperes
belépett. Mosolyogva a pap elé sietett, s kézfogáskor mélyen meghajolt.
– Megismer, plébános úr? – kérdezte kissé idegenes akcentussal.
– A méltóságos úr semmit sem változott – mosolygott a pap, s helyet mutatott a párnázott
fotelokban.
– Csak már nem vagyok méltóságos úr – mondta a látogató. – Mérnök vagyok, plébános úr,
elektromérnök. Közönséges polgár. Burzsoá.
Az asztalra odakészítve mindaz, amit a pap a házvezetőnőnél rendelt. Piróka tiszta kézzel,
tiszta pongyolában, aranymintás porcelánban behozta a hávét, s hangtalanul távozott.
Hogy van, mikor érkezett, mi újság itthon és mi újság ott kint, és egyéb tapogatózó csevegés
után a Szemerédy fiú a tárgyra tért. A helyzethez illően komoly volt, meghatott.
– Plébános úr, szeretném kivinni édesanyám hamvait… Harminc éve furdal a lelkiismeret,
hogy itt hagytuk szegényt, egyedül… Szörnyű lehetett neki…
A látogató maga elé nézett, nem vette észre, hogy a pap verejtékezni, reszketni kezd. Önmagát
mentegetve folytatta: – De ha visszajövök érte, megkockáztatom, hogy őt sem tudom kivinni, és
engem is börtönbe csuknak… Azok az idők…!
Az esperes nem mert megszólalni. Ivott egy kortyot a kitöltött konyakból, reszketett a szája
széle.
– Köszönöm, plébános úr, hogy mellette állt az utolsó hetekben. Azt is köszönöm, hogy
méltóan temette el a kriptában. Köszönöm, hogy minden évben misét tetszett mondani a lelki
üdvéért… Mert ha nem tartottuk is a kapcsolatot, azért én értesültem mindenről, ami itthon
történt…
– Mindenről? – riadt meg a pap.
– És ha eddig nem is volt módunk a család háláját kifejezni, idejövetelem egyik célja az, hogy
ezt jóvátegyem.
Csend támadt. Szemerédy maga elé meredve kavargatta kávéját. Az esperes összeszedte magát,
s néhány nyelés után megszólalt:
– Miért?
– Mit miért? – riadt föl a látogató.
– Miért akarja kivinni a… hamvait?
– Ez volt édesapám utolsó kívánsága… Márciusban eltemettük őt is… Az volt az utolsó
kívánsága, hogy egymás mellett nyugodjanak.
A pap gondterhelten hallgatott.
– Engedély kell – mondta végül.
 – Tudom, plébános úr. Majd megszerzem.
Az esperes hallgatott.
– A debreceni krematórium annyira túlterhelt, hetekbe telik, amíg…
– Megvárom, plébános úr… Negyvenhat óta nem voltam itthon, legalább körülnézek egy
kicsit.
A pap kétségbeesetten kutatott újabb érvek után a fejében.
– Most akarjuk restauráltatni az egész kápolnát. Műemlékké nyilvánítani. Ennél méltóbb, szebb
helyen…
Szemerédy kissé türelmetlenül fölemelte kezét.
– Én magyar vagyok, de Svájc a hazám! Az apám katona volt, végigharcolta az első
világháborút, és amikor látta, hogy belesodródunk egy második, esztelen háborúba, a nyugdíjazását
kérte. Nem nekünk lett büdös ez az ország, mi lettünk persona non graták… – Fojtott keserűség
izzott a hangjában. – Odakint meg displaced person, hontalan… Aztán befogadtak bennünket,
gyökeret vertünk, már halottunk is van, sajnos. Az anyámnak semmi keresnivalója ebben a
kápolnában.
Az esperes leverten suttogta:
– Ahogy akarja, mélt… Szemerédy úr!
A látogató fölállt.
– Köszönöm, plébános úr… Addig is… szeretnék végre imádkozni a sírjánál.
A pap nagyot sóhajtva, reszkető lábakkal fölállt, kezet nyújtott, az ajtóig kísérte a vendéget,
onnan szólt ki a házvezetőnőnek:
– Piróka! Adja oda Szemerédy úrnak a kripta kulcsát!
A házvezetőnő előbukkant a konyhából. Félhangosan dünnyögte:
– Micsoda forgalom van újabban a kriptában!

———

Amikor Szemerédy a kápolnába lépett, nagy csokor virággal és vastag gyertyával a kezében, Zsófia
nem vette észre. Elmélyülten és mégis gyorsan dolgozott – az utóbbi egy-két hétben, talán éppen a
„gyónás” óta s talán éppen attól, valahogy tisztábbnak, megkönnyebbültnek érezte magát, mint a
beteg, amikor elmúlik a görcs. Szemerédy hangjára rántja hátra a fejét.
– Szép munka! – mondta a férfi. – Nem is tudom, nekünk miért nem jutott eszünkbe rendbe
hozatni… Bocsánat – s kezet nyújtott –, Szemerédy Félix vagyok.
– Szemerédy úr? – kérdezte örömmel, egy mocskos rongyban megtörülte kezét, csak azután
nyújtotta. – Tűű Zsófia, restaurátor.
Szemerédy figyelmesen nézte a képet.
– Igaz, mi csak a nyarakat töltöttük a faluban – folytatta. – És szegény édesanyámra mindig
annyi teher hárult, hogy örült, ha a tervei egy kis részét meg tudta valósítani… Bár nem tudom,
hogy ez szerepel-e a tervei között …
– Nagyon örülök, hogy találkoztunk – mondta Zsófia. – Már majdnem levelet írtam magának.
Ön biztosan tudja a saját kápolnájuk történetét.
 – Biztosan, sajnos, nem tudom – hárította el a túlzott reménységet Szemerédy. Észrevette a
festékesdoboz hamutartót, letette a virágcsokrot, s amerikai cigarettát húzott elő a zsebéből. –
Rágyújt?
– Köszönöm.
Zsófia kínálására beült az első padba. Elgondolkodva fújta a füstöt.
– A családi legenda úgy szólt, hogy amikor egy Szemerédy ősünk a török ellen hadba szállt,
megfogadta, hogy ha épségben hazatér, kápolnát emeltet Szent Kristóf tiszteletére, aki abban az
időben az útra kelők védőszentje volt.
– A török ellen? – kérdezte Zsófia izgatottan. – Akkor ez mindenképpen a török kiűzése előtt
volt, 1686 előtt. És nem a 18. században.
– Állítólag maga Széchényi György győri püspök szentelte föl.
– Mikor is volt az győri püspök? – tűnődött Zsófia. – Valamikor az 1600-as évek végén, nem?
– Nem vagyok történész – mentegetőzött Szemerédy. – De hát utána lehet nézni.
– Jó, utánanézek… És miért csak állítólag?
Szemerédy széttárta karját.
– Kamaszkoromban mindenféle családi okiratot mutogatott az apám, köztük a kápolna
felszentelési okmányát is, de engem akkor még az amatőr rádiózás érdekelt… Igaz, azóta is… Azt
hittem, majd én fogom föl a világűrből érkező első értelmes jeleket… Mire benőtt a fejem lágya,
addigra elvesztettük a háborút, a kastélyunkat kirabolták … Egyheti intervallum volt a kastélyban
székelő német és orosz parancsnokság között, és ezalatt a saját cselédjeink teljesen kiraboltak
bennünket. De olyan alaposan, hogy még a szögeket is kiszedték a falból.
– A háború után semmit nem lehetett kapni – mosolygott Zsófia. – Szöget a legkevésbé.
– Gyújtóst se? – kérdezte Szemerédy keserűen. – Mert az egész irattárunkat széthordták,
eltüzelték… Én megértem a francia forradalom parasztjait, hogy jogos haragjukban, gyűlöletükben
elfoglalták, fölgyújtották a földesurak kastélyait, de ezek a cselédek nem csináltak forradalmat!
Ezek ingyen kaptak mindent!
– Lehet, hogy a francia földesúr éppúgy nem értette meg a saját cselédjeit, mint ön a magyar
cselédeket.
– Negyvenöt őszén kijött a megyei levéltár, ennyit talált hétszáz év dokumentumértékű
irataiból.
– Láttam – mondta Zsófia.
– Látta? – kérdezte elismerően a volt földesúr.
– Hónapok óta ezzel a kápolnával foglalkozom – mondta Zsófia. – Én nem hiszem, hogy
Széchényi György püspök szentelte föl. Akkor talán már újjáépítették, mert a török alatt
elpusztult… A kriptában levő Krisztus-szobor és bizonyos falmaradványok alapján én inkább a 14.,
15. századra teszem az első kápolna építését. Csak egyet nem értek. A kriptában az 1700-as éveknél
régebbi évszámot nem találtam. Volna erre valami magyarázat?
Szemerédy elgondolkodott. Zsófia segíteni próbált neki.
– Úgy tudom, maguknak nemcsak itt volt birtokuk, hanem még számos más faluban.
– Hogyne! – Szemerédy fölélénkült. – Hogyne! Persze! Addig Szemeréden lakott a család, a
nevét is onnan nyerte, vagy fordítva, a családtól a puszta, de onnan valamilyen osztrák grófok
kiforgattak bennünket!… Emlékszem, többször mesélte az apám. Addig oda is temetkeztek az
őseim… Ez a kápolna eredetileg a cselédeknek és a faluban élő jobbágyoknak, zselléreknek épült…
A kastély 1701-ből való, jóval későbbi, mint a kápolna. A család akkor volt kénytelen ideköltözni.
Tudja – Szemerédynek csillogott a szeme, mintha hirtelen föltámadt volna az egész gyerekkora –,
nehéz volt azokban a zavaros időkben a jobbágyokat megtartani. Állandóan elszöktek békésebb
vidékekre. Igen, ezt is az apám mesélte… Ezért épített az a Szemerédy ősünk kápolnát, hogy
legalább a templom, mint Szent István idejében, együtt tartsa az embereket. Ideküldött egy káplánt,
aki írni-olvasni tanította a gyerekeket… – Hirtelen fölugrott. – Várjon csak! Valahol lennie kell egy
évszámnak. Én még láttam gyerekkoromban… Vagy csak hallottam róla?… Talán a küszöbön …
Izgatottan a küszöbhöz siettek, de a vörösmárvány téglalap annyira ki volt kopva, hogy ha volt
is benne évszám, mára már teljesen elmosódott. Csalódottan néztek egymásra.
– Járt már Córdobában?
– Sajnos, nem.
– A nyugati világ legszebb mecsetje! – lelkesedett Szemerédy. – A mohamedánok
zarándokhelye. A zarándoklás célja, hogy libasorban megkerüljék a szentélyben őrzött Koránt. Nos,
a Korán körül van ennyire kikopva a márvány, a millió lábnyomtól.
Amint mentek vissza a kápolna belsejébe, Szemerédy fölfedezte a szenteltvíztartóban hűlő két
sörösüveget. Elmosolyodott, s élvezte Zsófia enyhe zavarát.
– Szereti a dobozos sört?
– Sajnos, ritkán lehet kapni.
– Majd küldök egy kartonnal… Szóval, az évszám…
– Az sok helyen lehet – reménykedett Zsófia. – Az oltáron, a torony párkányán, az alapkőben…
Talán rosszul emlékszik, nem a küszöbön, hanem az alapkőben… De lehet a Krisztus-szobor
talapzatán, valamelyik oszlopon …
Szemerédy elgondolkodva nézte a lelkes restaurátort.
– Miért fontos ez magának?
– A mestereim szerint – mondta Zsófia szerényen – érzékem van a régiségekhez. S noha
bizonyítani még nem tudom, érzem, hogy a kápolna 14. vagy 15. századi. S ha ez így van, akkor
meg kell mentenünk a jövőnek.
– Keresse meg az évszámot, s kívánom, hogy találja meg – mondta az úriember kedvesen.
Fölvette az első pádról a gyertyát, meggyújtotta, fogta a hatalmas csokrot, s lement a kriptába
imádkozni az anyja koporsójánál.
Háromnegyed kettőkor, amikor Piróka szokás szerint bekopogott a dolgozószobába –
„Tálalhatok, esperes úr?” –, az öreg pap kezébe temetett arccal, megint az imazsámolyon térdelt.
Piróka megdöbbent, s már azzal a gondolattal foglalkozott, hogy elküld valakit a körzeti orvosért,
de aztán mégsem tette. Babonás volt: a betegség azzal kezdődik, hogy orvoshoz fordulunk.

———

Ágnes nénit napok óta emésztette valami, de Zsófia igyekezett nem észrevenni, s ha éppen
fölfigyelt rá, gyorsan kihullott az eszéből. Részint, mert túlságosan lefoglalta az a felemás érzelmi
állapot, amit újdonságként tapasztalt magában, részint szándékosan kerülte az öregasszonyt. A
reggeli teát a szobájába csempészte, esténként későn járt haza, és hangtalanul tűnt el az ajtaja
mögött.
 A csipketeritön a két újság várta, a levél soha.
Ideje volt eltűnnöm, már nem is szeretett – gondolta rezignáltan, levetkőzött, hanyatt feküdt a
kanapén, s gondosan végigolvasta az újságokat.
– Már nem is szeretett – egy másik este váratlanul heves csalódás és mély, romboló
megalázottság kísérte ezt a gondolatot. Ilyenkor éppannyi konyakot és papírt használt el, mint az
első hetekben.
És ő…? Ő szereti még…? Néha már nem érzett semmit, s ettől könnyű volt, mint a tollpihe,
szabad, mint a seregély, és kitárt ablakkal várakozó, mint az a versbeli ház a régi kúttal, amit
kamaszkorában, valami nem e földre való szerelemre vágyakozva, annyiszor elsuttogott az ágyban:
A RÉGI KÚT
Olts lámpát, s aludj! Régi, örök-éber
kutunk vize csörög csak odakint.
Kit szálláson nálam talált az éjjel,
e hangot még hamar megszokta mind.
Meglehet ugyan, hogy mire elalszol,
csikordulnak a kavicsos utak,
nyugtalanság járja körül a házat,
az ezüst csörgés egyszerre kihagy,
s te felébredsz – de azért ne ijedj meg!
Minden csillag hibátlan őrködik,
csak egy vándor áll a medence mellett,
merít és a tenyeréből iszik.
Mindjárt tovább megy. S fölzeng az örök hang.
Ó, örülj, hogy nem árva a vidék!
Sok vándor halad a csillagos éjben,
és némelyik még úton van feléd.

… Másnap este ugyanaz az üresség megrémítette. Ez a szenvedély úgy tört be életébe, úgy forgatta
föl egész valóját, mint egy hurrikán az óceán partjára vetett, védtelen várost. Marad-e más utána,
mint halál, romok, kiedenség? Ahol egy eltévedt madárnak sincs kedve fészket rakni? A semminél
nem jobb-e még a boldogtalan, reménytelen, megalázó szerelem is…?
De az életét már nem ez a vergődés töltötte ki. Egyre nagyobb örömmel dolgozott a
Kristóf-képen, szinte az ujjhegyeiben érzékelte a kép végső, lenyűgöző megjelenését. Ettől az erőtől
duzzadó, méltósággal telt férfialaktól valóban oltalmat remélhetett a szorongó ember. Talán még ő
is… A téesz-elnök és az építőrészleg vezetője segítségével fölmérte az egész kápolnát, hogy a
restaurálás tervéhez pontos adatokat szolgáltathasson, ne csak szemmérték alapján készített
impresszionista metszeteket. Mert elhatározta most már, ha törik, ha szakad, pénzt szerez a
restauráláshoz – vagyis falusi tartózkodásához. Ha nem megy másként, összekoldulja a
minisztériumtól, a püspöktől, a termelőszövetkezettől. A „minisztérium”, ha lakást tudott neki
szerezni, amikor arra volt szüksége, most tegye lehetővé, hogy ne a lakásában kelljen dolgoznia …
Pihenésképpen a torony homlokzati vakolatát is megbolygatta a gyanús foltok alatt, s noha egyelőre
csak megfeketedett téglákat talált, egy régi tűzvész nyomait, bízott benne, hogy freskótöredék is
lappang a többszörös mészréteg alatt.
 Esténként behúzódott a szobájába, a restaurálás tervén dolgozott. Kerülte Ágnes nénit, mert
nyomasztotta az arckép, amit a tartozása fejében rendelt, vagy csak remélt tőle. Ideérkezése óta
egyetlenegyszer sem kukkantott be abba a szobába – mégis, gyakran megjelent előtte a beteg fehér,
sima, dermesztőén kifejezéstelen arca. Milyen lehetett – élőnek…? Talán egy régi fényképről
megfesthetné… De tudta, hogy ehhez nincs elég tehetsége, és rühellt rossz festményt hagyni maga
után még egy falusi öregasszony házában is.
Egy vasárnap délelőtt nem volt módja megszökni. Éppen pokróccal és könyvvel a hóna alatt a
szőlődomb felé indult, hogy a nagy diófa hűsében kissé elengedje magát, amikor az öregasszony
hazaért a miséről, szeme gyanúsan vöröslött, erővel összezárt szája meg-megvonaglott. A verandán
ütköztek össze.
– Dicsértessék a Jézus Krisztus – köszönt szertartásosan az öregasszony, s folytatta az
évszázados szöveggel: – Részetek legyen a szentmisében és a prédikációban.
– Köszönjük – felelte Zsófia, mert az ő nagyanyja is mindig ezzel jött haza a templomból. S
most már meg kellett kérdeznie:
– Hogy van, Ágnes néni?
Az öregasszony reménytelenül legyintett, imakönyvét a répalevélvágó asztalra dobta, és
zsebkendőért kotorászott ruhája szűk ujjábán. Előcibálta, leroskadt a nádfotelba, és szemét
törülgetve szakadt ki belőle:
– Sanyikának se kellünk!
Aha – gondolta Zsófia –, az egyetemista rokon fiú. – Hóna alatt a könyvvel, pokróccal
ácsorgott, aztán belátta, hogy ezt így nem ússza meg, s magát megadva leült a másik nádfotelba.
– Azt mondta – Ágnes néni nem vádlóan beszélt, csak csüggedten –, pesti a menyasszonya, egy
főorvos lánya, és hallani sem akart arról, hogy falun éljen. Ő is szívesen marad a fővárosban,
mérnöki állást ugyan még nem kapott, de addig majd elmegy benzinkútkezelőnek… Azt mondta,
adjuk el a házat meg a kertet, kap érte Budán egy fél villát… a villa másik felét meg kifizetik a lány
szülei… Már találtak is egy eladót, kicsit rendbe kell hozni… és…
– És…? Maguk…? – kérdezte Zsófia.
– Az alagsorban van egy szoba-konyha… valamikor a házmester lakott ott… azt mondta: ott mi
is elférünk.
– A pincében – állapította meg Zsófia.
– De hát hogyan hagyhatnám én ezt itt? – fakadt ki az öregasszony, széttárta karját, s ölelésébe
nemcsak a háza, kertje, szivattyús kútja, diófája, de szinte az egész falu belefért. Csüggedten,
megadással tette hozzá: – Enélkül én már nem bírok élni… Nem is akarok…
Csönd lett. Zsófia tanácstalanul cigarettára gyújtott. Gondolataiban valami vigasztaló közhely
után kutatott, amikor észrevette, hogy az öregasszony lehajtott fejjel, óvatosan kémleli őt.
Csodálkozva visszanézett.
– Magát nagyon megszerettük, Zsófika – mondta Ágnes néni bensőségesen. – Nagyon rendes,
türelmes, igénytelen ember.
– Engem…? – csodálkozott Zsófia, s a töbes szám külön zavarba hozta. A béna beteg is
megszeretett? Hogyan volt módja erre, s hogyan tudatta ezt Ágnes nénivel…?
– Maga is elég egyedül van – folytatta Ágnes néni –, alig kap levelet… Mióta itt van, még
egyszer sem ment haza Pestre, tehát nemigen várják ott sem. Úgy látjuk, szeret itt lenni a faluban.
Úgy döntöttünk az urammal – Ágnes néni szégyenlősen elmosolyodott –, fölajánljuk magának ezt a
vagyont… magunkkal együtt.
Zsófia annyira meglepődött, hogy az égő cigaretta kiesett a kezéből meztelen térdére, de nem
érezte a kis pörkölés fájdalmát. Nem tagadhatta, jólesett neki ez az ajánlat. Olyan sokáig élt űzött
vadként, barátok, család, békesség nélkül, hogy mélységesen meghatotta az öregaszszony szeretete.
De meg is riasztotta – se vagyonra, se felelősségre nem vágyott, és ha el tudta volna képzelni az
életét falun, akkor tizennégy éves korában ki sem mozdul a saját falujából.
Megpróbálta elvenni a dolog súlyát – amíg valami jobb nem jut eszébe, hogy hántás nélkül
visszautasíthassa.
– Ágnes néni, én nem tudok főzni. Az anyám megtanított, de azóta elfelejtettem.
– Majd főzök én, lányom… – Aprót legyintett az öregasszony. – És ha már én sem tudok, akkor
hozunk a kocsmából.
– Nem szeretek kapálni. Itt ez a nagy kert…
– Eddig is napszámosok művelték.
– Szeretek inni, Ágnes néni. Úgy is mondhatnám, hogy iszákos vagyok.
– Szegény uram is megitta az egész termést. Ezután maga issza meg.
– Szeretem a munkámat. Szeretek templomokat restaurálni. Ha ezzel a kápolnával készen
leszek, tovább kell innen mennem.
– Majd hét végén hazajár… Nem kell azért az ország másik végébe utazni… Szól a püspök
úrnak, találnak magának elég munkát a környéken is.
Zsófiának elpárolgott a tréfálkozó kedve. Megcsöndesedve mondta:
– Meg kell beszélnem édesanyámmal, Ágnes néni. Ő is öreg már.
Ez hatott. Az öregasszony fölállt. – Beszélje meg, Zsófika – mondta szomorúan, s bement a
konyhába.

———

Az esperes meghívta Zsófiát ebédre. Piróka a veranda kiöblösödő részén terített, mint a legelső
délelőtt. Zsófia korábban érkezett, segített neki. A házvezetőnő panaszkodott:
– Valami baja van az esperes úrnak! A múltkor, amikor azt a gyászjelentést kapta, egész nap
imádkozott. Vártam, hogy mikor kéri el tőlem azt a kenőcsöt, amivel a kezemet szoktam kenni… A
térdére… Azóta éjszakákon keresztül ír.
– Mit csinál? – kérdezte Zsófia. – Ír? Mit ír?
– Azt nem tudom. Csak föltűnt, hogy az ajtaja alól mindig fény szivárog. Egyszer
kilopakodtam a kertbe, és belestem az ablakán: az íróasztalnál görnyedt és írt… Nem jó jelek ezek!
Szegény kanonok úr, akinél őelőtte szolgáltam, halála előtt fél évvel eltévesztette a napszakokat:
éjjel mászkált és nappal aludt… Eh! – S eltelve aggodalommal a saját jövője iránt, kicsoszogott a
konyhába.
Az esperes valóban rossz bőrben volt, szórakozottan turkálta az ételt. Zsófia, telítetten valami
jóleső feszültséggel, őt is föl akarta lelkesíteni. Jó étvággyal ette a sült húst, zöld színű, ismeretlen
ízű főzelékkel.
 – Ha sikerül megtalálni az évszámot – mondta, miután beszámolt az esperesnek a
Szemerédyvel történt beszélgetésről –, akkor a Püspökvár és a műemlékhivatal sem zárkózhat el…
Miből van ez a főzelék, esperes úr? Én még ilyen jót nem ettem! Piróka istenien főz!
Az esperes szerény büszkeséggel elmosolyodott.
– Ezt véletlenül én találtam ki. Reteklevél. Mindenki eldobja a retek levelét. Piróka is
eldobta… Egyszer azt mondtam neki: próbáljuk ki.
– Én is eldobtam eddig. Pompás!… Pedig megkeresem, ha az oltárkövet kell eltolnom a
helyéről, akkor is!
– A müemlékhivatal akkor is csak jövőre ad pénzt. Nálunk tervgazdálkodás van. – Az esperes
nem nézett Zsófiára, nehogy csak a tekintetével is célozzon a gyónásban megismert titokra. – Pedig
a maga egészségének most tenne jót egy hosszabb, vidéki tartózkodás.
Zsófia méltányolta ezt, hálásan mosolygott a papra.
– A termelőszövetkezet nem adna pénzt? Legalább a kezdéshez?
– Nem tudom. – A pap elgondolkodott. – Azt hiszem, még mindig neheztelnek rám, hogy
harminc évvel ezelőtt nem engedtem templomot építeni… Azt gondolják, ha akkor nem kellett,
most már minek?… Mindig mellbe üt, ha belegondolok: mekkora idő harminc év!
– Nem minden harminc év! – mondta Zsófia, s amit már évek óta nem tett, egy falat kenyérrel
tisztára törülte a főzeléktől a tányért. – Csak amikor valami miatt fölgyorsul a történelem. Nézze
csak, Mátyás király meghalt 1490-ben. Huszonöt év múlva jött Dózsa, harmincöt év múlva Mohács!
Az is sűrű harminc év volt. Csak ellenkező előjellel, mint a mostani.
Az esperes eltolta maga elől a tele tányért, a szalvétát az asztalra dobta, és székestől távolabb
húzódott.
– Piróka! – kiáltotta. Várt egy kicsit, s hogy a házvezetőnő nem mutatkozott, a maga tányérját
áttette egy virágtartóra, visszaült s folytatta a gondolatot.
– Megértem, hogy maga pozitív jelenségként értékeli, hogy a hívek most már elférnek a
kápolnában. De én, mint a lelkipásztoruk…
Zsófia félbeszakította:
– Valóban félt a templomépítéstől? Ezt beszélik.
– Nem féltem… Nem attól féltem. Igaz, akkor folyt a Mindszenty-per, de az alsó papságot nem
nagyon bántották. Hanem… – Kutatva nézte Zsófiát, kimondja-e? – Ha elhagynak egy kápolnát, azt
előbb-utóbb kirabolják.
Zsófia elcsodálkozott.
– Ami érték van benne, kehely, monstrancia, oltárkép, zászlók, miseruhák, azt úgyis átvitték
volna az új templomba. – Elmosolyodott a képtelenségen: – Koporsókat csak nem lopnak…?
– Ki tudja? – mondta talányosan a pap. – A sírrablás virágzó iparág volt valamikor.
– No de napjainkban…?
A pap komolyra fordította a szót.
– Az uraság, ugye, Nyugatra menekült. Erős volt a háborús veszély… még amerikai
intervenciótól is lehetett tartani… Maga nem emlékszik ezekre az évekre.
– De tanultam.
 – Az más…! Történelemkönyvekből ismerni az eseményeket egészen más, mint átélni… A
légkör az, ami a történelemkönyvből kimarad. Azt legfeljebb egy mai Háború és béke tudná
visszaadni.
– Nem értem, esperes úr. Egy külföldi intervenció és a kápolna kirablása… Nem értem… –
Zsófia gyanakodva kémlelte a pap arcát. – Egyáltalán, mit volna érdemes ellopni a kriptából? Én ott
nem láttam mást, mint köveket.
– Maguk már más világban nőttek fel, Zsófika – mondta az esperes kitérőleg. – Maguknak
például természetes, hogy a koronázási jelvényeket visszakaptuk az Egyesült Államoktól… –
Meghatottan elmosolyodott. – Én már nehezen mozgok, de látja, azt megnézném a Nemzeti
Múzeumban. Harminchárom évig vártunk erre a nagy eseményre.
– Szívesen fölviszem, esperes úr – ajánlotta Zsófia. – Egy nap alatt megfordulunk… – Hirtelen
megváltozott az arca. – Legalább beugrom a lakásomba is.
– Inkább ne! – hárította el szelíden a pap, és szégyenlős, gyengéd mosollyal hozzátette: – Hátha
nem jön vissza!
Húsos keze megmozdult, hogy megsimogassa az elkomorodott nő keze fejét.
– Nagyon hiányozna nekünk!
A lengőajtóban Piróka jelent meg elmaradhatatlan tálcájával. Zsörtölődve vette el gazdája elől
a majdnem érintetlen tányért.
– Inkább egye le az ingét naponta háromszor, csak egyen! Jobban szeretek inget mosni, mint
beteget ápolni!
– Csak nincs valami baja, esperes úr? – kérdezte Zsófia aggódva.

———

Ha Zsófia dolgozott, nemcsak a gömbölyű asztalt, de a kanapé, a tükrösszekrény és a padló minden

négyzetcentiméterét is papír borította. Ilyenkor nagyon meggondolta, hogy félbehagyva a munkát,
lefeküdjék-e, mert a kanapéról s a padló bizonyos részeiről el kellett rámolni, s ez azzal a
kockázattal járt, hogy másnap nem talált meg semmit. A kápolna különböző metszeteit
szerkesztette, ceruzák, vonalzó, centiméter, tus, tuskihúzó, fényképek a keze ügyében, a
hamutartójának alig van hely az asztalon. Kínozta egy kis honvágy a saját tágas műterme, hatalmas
íróasztala után – holott épp az volt a célja, hogy minél később lássa viszont. Elmélyülten, élvezettel
dolgozott, italra sem volt szüksége. A kápolna restaurálási tervével Szent Kristóffal egy időben
akart elkészülni, hogy egyenesen a zsűri kezébe nyomhassa.
Csend van az éjszakai faluban, Ágnes néninél is hallgat a televízió.
Egyszer csak kopogtattak az ajtaján.
Bosszantotta a zaklatás, csak a kezét emelte föl a papírról.
– Ki az?
– Én vagyok, Zsófika – hallotta Ágnes néni fakó hangját.
– Egy pillanat, Ágnes néni. – S a papírok közt sántikálva az ajtóhoz ment és rést nyitott rajta.
Az ajtóban Ágnes néni halálsápadt, rémült arca.
– Aranyos Zsófika – hadarta izgatottan –, legyen olyan jó, nézzen be néha az uramhoz,
elszaladok az esperes úrért…
Ijedtsége átragadt Zsófiára.
 – Az esperes úrért…? Pali bácsi…?
Ágnes néni bólintott.
– Már dél óta akar tőlem valamit, de nem értem… ugye, csak hunyorítani tud, nekem kell
kitalálnom, mit akar… Már kétségbe voltam esve. Valamit, kívülről, ennyit megértettem… De hogy
mit?… Most, hogy elzártam a televíziót, hirtelen eszembe jutott a barkóbázás, vagy micsoda…
Személy? – kérdeztem tőle. Intett, hogy személy… A házban van? Intett, hogy nem. A faluban?
Fiatal? Öreg?… Szóval lassacskán rájöttem, hogy az esperes urat kéri. Most? Most, azonnal!…
Istenem, istenem, csak nem a halálát érzi?
– Majd én elhozom az esperes urat, Ágnes néni – mondta Zsófia, mert szívesebben megy a
kedves öregemberért, mint hogy egyedül maradjon egy beteggel, aki közben meg is halhat. –
Autóval gyorsabb.
Szerencsére, még fölöltözve találta az öreg papot. Piróka már az ágyból kászálódott ki, de
látható élvezettel szedte elő a tabernákulumból a lila-fehér stólát és a szent olajat. Az esperes
magához vette a papiak kulcsát.
– Ne várjon meg, Piróka, ki tudja, mikor jövök… Ha szükség lesz rám, reggelig ott maradok.
Ágnes néni a kapuban várta őket. Az esperest bevezette a beteg szobájába, Zsófia az udvaron
maradt. Leült a kút melletti cementvályú szélére, amiből tizenöt éve már nem ivott igavonó állat,
legfeljebb egy-egy szomjas madár, és tekintete a csillagos égre tévedt. Meleg, békés augusztusi
éjszaka volt. Egy hullócsillag éppen izzó röppályát hasított az ég kupolájába, aztán elenyészett.
Zsófia lelkét forró elragadtatás öntötte el – mikor is látta utoljára az eget? … Egyszer, főiskolás
korában nyári vakációra az Alföldön vállalt munkát egy Árpád-kori falu ásatásán. Egy
öregasszonynál lakott, kertes ház hátsó szobájában, de olyan iszonyú volt a hőség, még éjszaka is,
hogy hajnalig az udvaron lévő pince lépcsőjén üldögélt, s a szárazvillámokat bámulta. Milyen szép
volt… Szerelem az vagy rögeszme, amely vakká tesz az élet, a természet minden szépsége iránt?
Két év az életemből – gondolta. És most, egy idegen parasztház udvarán, a hullócsillagok alatt
hirtelen sajnálni kezdte ezt a két esztendőt. Micsoda mély kút volt! És ha még egy darabka, egy
tenyérnyi eget láthatott volna a kútból…!
– Zsófika, Zsófika! – Ágnes néni magánkívül, vakon tapogatózott a verandán.
– Itt vagyok, Ágnes néni – kiáltotta Zsófia, s átvillant rajta, hogy máris meghalt az öregember.
– Megszólalt! – motyogta az asszony, és a kút mellé érve, leroskadt a vályú szélére. –
Megszólalt! Megszólalt!
– Ki szólalt meg?
– Az uram!… Öt éve nem beszél… és most megszólalt… Azt mondta: Eredj ki!… Merthogy
gyónni akart… – Ágnes néni keresztet vetett. – Üdvözlégy, Mária, malaszttal teljes…
Zsófia megborzongott.
Visszafelé a gépkocsiban az esperes magába roskadtan gubbasztott, nem szólt egy szót sem. De
amikor a parókia előtt megálltak, megérintette Zsófia kezét.
– Bejönne egy kicsit?
Zsófia lezárta az autót. Hangtalanul lopakodtak be a pap dolgozószobájába, hogy föl ne verjék
Pirókát. Az esperes elzárta a stólát, a szent olajat, s elővett egy üveg konyakot s két poharat. Töltött
a poharakba.
 – Lehet, hogy nem éri meg a reggelt – mondta komoran. S elgondolkodva tette hozzá: – Az
embernek addig kell beszélnie, amíg tud… Hetvenhét éves vagyok. A két kaszás. Az éjjel megbénít
egy agyvérzés, megöl egy szívroham. „Semmi sem olyan biztos, mint a halál, és semmi sem olyan
bizonytalan, mint a halál órája.”
Zsófiának már a nyelve hegyén volt: Ugyan, esperes úr, de megérezte, hogy ez most nem
helyénvaló.
Az öreg pap elővett a tabernákulumból egy vaskazettát. Az íróasztalra tette, kinyitotta egy kicsi
kulccsal, melléje ült, de nem vett ki belőle semmit. Nehezen kezdte a beszédet, mintha neki is
valami belső bénaságot kellene legyűrnie.
– Harminc évvel ezelőtt, egy közönséges téli napon megkeresett a püspöki helynök… dr.
Eszéki József, s megkérdezte tőlem, egyetértek-e a Mindszenty-pörrel? Mondtam, hogy
természetesen nem értek egyet. Akkor az én kápolnámban rejtjük el a Püspökvár és a székesegyház
kincseit, hogy ne kerüljenek a kommunista kormány kezébe, mert ez egyenlő a
megsemmisüléssel… Természetesen nagyon megijedtem: ekkora felelősség! És noha tudtam, hogy
ezek a kincsek valóban az egyház tulajdona, mégis valami törvénytelenséget éreztem a dologban. A
helynök úr megérezte bizonytalanságomat, mert elővette az aznapi újságot, s kérte, hogy olvassak el
a Mindszenty-tárgyalásból egy részletet. – Az esperes kiemelt a vaskazettából egy összehajtogatott,
megsárgult újságlapot. – Ez volt az. Kérem, olvassa el, hogy megértse akkori magatartásomat.
Zsófia olvasni kezdte a pirossal megjelölt részt:

———

„Elnök. 1947. augusztus 31-én írt Ön levelet Chapin budapesti USA-követnek, amelyben kérte őt,
hogy az amerikai hadsereg birtokában levő magyar szent koronát ne Magyarországra szállítsák,
hanem Rómába?
Mindszenty. Igen.
Elnök. Mi volt a célja ezzel? Kinek a tulajdona ez a korona?
Mindszenty. Kétségkívül a magyar nemzeté.
Elnök. Ki jogosult a korona tárgyában intézkedni? Igényt bejelenteni? És hol kell ennek lennie?
Mindszenty. Mindenesetre normális időkben mindannyian természetesnek tartjuk, hogy
Budapesten, Buda várában legyen a szent korona őrizve, azonban abban a helyzetben nem így
festett a dolog, tudniillik, elveszettnek hitte mindenki a szent koronát, és búsultunk ezen…
Elnök. Akkor már tudtuk, hogy nem veszett el, a háborús eseményeket, a nyilasok
garázdálkodását szerencsésen átvészelte.
Mindszenty. Igen.
Elnök. Most ismertetem az A/8. sorszámú levelet. Ez az ön saját kezű fogalmazványa?
Mindszenty. Igen.
Elnök olvassa a levelet. »Kegyelmes uram! Az Amerikai Egyesült Államok adták vissza és az
USA-katonák hozták vissza első királyunk, Szent István, 900 éven át épen maradt szent jobbját.
Szent István szent koronája is legjelentősebb alkotmányos és történelmi ereklyénk és értékünk, és
ez az Egyesült Államok hadseregének kezében van, Németország területén, Wiesbadenben… az a
kérésem, hogy kegyelmes uram intézkedjék kormányánál, hogy a hadsereg szállítsa el és adja át
Rómában a Szentszéknek, a Pápa Őszentségének, akinek elődje ajándékozta a szent koronát Szent
Istvánnak, az ezredik évben. Ez nagyon fontos nemzetünk számára… Tekintettel a szent korona
értékére és azért, mert az értékes ereklye katonai műveletek által szerencsétlen körülmények közé
juthatna, népünk számára csak a Rómában való letét lenne megnyugtató… « Így hangzik az ön
levele… Ha ön megmenteni akarta ezt a koronát a magyar nemzet részére, és nem a jelenleg létező
államrenddel szemben kívánta fölhasználni, akkor nyilvánvalóan együttműködött volna a
kormányzati tényezőkkel. Hiszen nekünk egész szervezetünk dolgozott kint, amíg meg nem
akadályozták a munkáját, hogy felkutassa az elhurcolt javakat. Ez lett volna a természetes.
Mindszenty. Nem volt ilyen gondolatom.
Elnök. Ez lett volna a legális és természetes.
Mindszenty. Nem tettem lépéseket…”

———

Zsófia visszaadta az újságot.

– Mindszenty nyilván attól félt, hogy ha a szent korona hazakerül, beolvasztják, és értékét a
gazdasági életbe fektetik.
– Vagy még rosszabbtól félt – mondta az esperes. – Mindszenty, mint tudjuk, nem ismerte el a
köztársaságot. Neki még mindig a királyság volt az államforma. És ha nincs törvényes király, a
magyar jog évszázadokon át úgy rendelkezett, hogy akkor a bíboros hercegprímás az ország legfőbb
ura. Tehát jogosultnak érezhette magát a korona ügyében intézkedni.
Az esperes töltött egy kortyot a poharakba.
– Szóval, a püspöki helynök úr meggyőzött. Lementünk a kriptába, és miután nem volt üres
koporsófülke, úgy döntöttünk, hogy a legutóbbi halottat, Szemerédy méltóságos asszonyt mozdítjuk
el a helyéről… Mindent részletesen, alaposan megbeszéltünk… Én őröket akartam állítani a
kápolna körül, néhány megbízható hívemet, nehogy illetéktelenek meglepjenek bennünket, de nem
engedte: minél kevesebben tudjanak róla… És ha mégis meglepnek bennünket? Hiszen ez zajjal,
fénnyel jár? Akkor keres egy másik templomot a megyében… S elmondta, hogy amikor a front előtt
elrejtették az esztergomi kincsek egy részét, a kőműves kifecsegte a rejtekhelyét. Erre az érseki
titkár egyedül bontotta ki a ládát, és elfalazta máshova.
Az esperes megnedvesítette tikkadt szája szélét a konyakkal.
– Egy hétfői napon, hogy a nyomok a következő vasárnapra elmosódjanak, késő este kétlovas
szekér érkezett a kápolnához, rajta két tagbaszakadt szerzetes, az egyik az a Rafael atya, akiről
beszéltem magának, egy öreg kőműves, és pokrócok alatt egy tekintélyes vasláda. A kápolna
takarásába álltak, az országúiról semmit se lehetett látni, ellenőriztem. A két barát a kápolna fala
mellett elkezdte ásni a sírt, fagyott volt a föld, csak csákánnyal boldogultak. A kőműves a kriptában
kibontotta a koporsót. – Az esperes kezére hajtotta homlokát. – Kegyetlen hideg volt, és kegyetlenül
lassan haladt a munka… Hátborzongató sírásójelenet! Éjszaka, viharlámpa, két csuhás barát, két ló,
orrukból fehér pára dől… Ha valaki arra téved, biztos szörnyethal a rémülettől… Már nem is
magamat féltettem, azért imádkoztam, nehogy valaki arra tévedjen… Aztán közös erővel
félreemeltük a kriptát fedő márványlapot, közösen fölhúztuk a koporsót, s az új sírba eltemettük…
Soha nem éreztem még olyan fenyegetőnek: „Circumdederunt me gemitus mortis… Dolores inferni
circumdederunt me…” Azóta is mindennap bocsánatot kérek a méltóságos asszonytól… És most itt
a fia, s ki akarja vinni Svájcba…
 – Ezért volt olyan gondterhelt az esperes úr – mondta együttérzően Zsófia.
A pap bólintott s folytatta:
– Ugyanígy kötélen leengedtük a kincsekkel tele ládát, s visszafalaztuk a márványtáblát: „Itt
nyugszik Szemerédy Szemerédy Kálmánná báró Ágasváry Amália…” Aztán a püspöki helynök úr
előhúzott a kabátja alól egy aranyláncon függő keresztet, s mi négyen utánamondtuk az eskü
szövegét: „Isten engem úgy segéljen, a Boldogságos Szent Szűz és Isten minden szentjei, hogy a
rám bízott titkot megtartom és azt soha semmi körülmények között, hivatali elöljáróim tudta nélkül,
el nem árulom. Isten engem úgy segéljen! In nomine Patris et Filii et Spiritus Sancti. Amen.” – Az
esperes a vaskazettából kiemelt egy fémkarikán függő, kicsi wertheimkulcsot. – A kincsesláda egyik
kulcsát rám bízta a helynök úr, megöleltük egymást, aztán ők fölültek a szekérre, és elhajtottak az
éjszakában. S én itt maradtam ezzel a mérhetetlen teherrel… s akkor még nem is fogtam föl
egészen, hogy mekkora…
Zsófiának elzsibbadt a lába a mozdulatlan figyelésben, óvatosan, hogy ne zökkentse ki a papot,
változtatott testhelyzetén.
– Egy héttel később megtudtam, hogy a püspöki helynök Rómába utazott, és nem szándékozik
hazatérni! Nem is tért haza, ott halt meg 1968-ban… – Az esperes nehezet sóhajtott. – Amíg élt,
tudtam, hogy a felelősség az övé. – Az esperes elővett a kazettából egy másik megsárgult
újságkivágást. – Egy Rómában élő volt szeminarista társam küldte el a halálhírét… Akkor nagyon
nehéz lett a lelkem. „Uram teremtőm, tán az egész világot viszem? Most bizony éppen azt viszed.”
… A kincsek évszázadok óta ismertek voltak, több iparművész nemzedék tanulmányozta őket, tehát
észrevették, tudták, hogy hiányoznak. Azt is sejtették, hogy nem a háború alatt, hanem doktor
Eszéki távozásával egy időben tűntek el, de nem vitte, nem vihette magával… Amikor
normalizálódott az állam és az egyház közötti viszony, a magyar szervek többször meg is
környékezték Rómában: árulja el a kincsek rejtekhelyét, de ő hű maradt esküjéhez… Az ötvenes
évek elején az ÁVH, később az Egyházügyi Hivatal nyomozott a kincsek után, nálam is többször
jártak, nem tudok-e valamit, ami nyomra vezethetné őket, de ez a jelentéktelen kápolna annyira nem
volt gyanús, hogy a kriptára sem voltak kíváncsiak… Eszéki jól választott.
– Ezért nem engedett templomot építeni? – kérdezte Zsófia, s töltött a két pohárkába.
– Ezért. Mindennap érezni akartam talpam alatt a kincseket… Aztán meghalt Egyed barát…
Néhány év múlva elment körünkből Niklitsek Ferenc mester, a kőműves … És néhány hete Rafael
atya is… Egyedül maradtam a hatalmas titok tudói közül.
– Nagy teher – ismerte el Zsófia.
Az esperes a kazettából kiemelt egy vastag, lezárt borítékot.
– Rafael atya halála után megírtam ezt az egész történetet, hogyha netán hirtelen halnék meg…
– az esperes keresztet vetett, és egy pillanatra lehunyta szemét: – a hirtelen haláltól ments meg
Uram, minket! …ne vigyem magammal a titkot a sírba… De hátha méltatlan kezekbe kerül a síron
túli üzenet?… – Gyötrődve meredt maga elé. Zsófia szánakozva figyelte: a pap tíz évet öregedett a
vallomás alatt. Húsos arcát mély ráncok barázdálták, szeme beesett és gyulladásosán vöröslött, orra
megnyúlt. – Piróka… hiába papok mellett szolgált mindig, primitív ehhez… És talán haszonleső
is… mindenesetre, szereti az aranyat.
– Emlékszik, esperes úr – kérdezte Zsófia szenvedélyesen—, egyszer azt kérdezte tőlem: ilyen
nagy idő harminc év? Ilyen nagy! Egy egész történelmi korszak… A szent koronát is visszakaptuk!
Ha az amerikaiak a koronázási jelvényeket megbízható helyen tudják a mai Magyarországon, akkor
Zsidányi Timót falusi esperes, a nép lelkipásztora sem lehet bizalmatlanabb, mint ők!
A pap elgondolkodva meredt maga elé.
– Gondolja? – kérdezte, de valahogy szórakozottan.
Zsófia elmosolyodott.
– Ugyan, esperes úr! Magában már régen megérett az elhatározás. Különben el se mondja
nekem! Az eskü szerint csak a felettesének szabad elárulnia. Esperes úrban valami már rég
eldöntötte, hogy kihallgatást kér a püspök úrtól, és fölfedi neki a kincsek titkát.
A pap hálásan, de megtörtén nézett Zsófiára.
– Köszönöm, hogy meghallgatott. Maga igazán… nagyon kedves nekem… Nagyon-nagyon
kedves.
Fönt a Káptalan dombon két impozáns, évszázados épület magasodik egymással szemben: a
Püspökvár és a székesegyház.
A macskakövekkel fölrakott téren Zsófia megállította a Trabantot. Az esperes nehézkesen
kikászálódott, búcsút intett a festőnőnek, és sápadt, lámpalázas mosollyal eltűnt a Püspökvár
bolthajtásos, faragott kövekkel díszített kapuja mögött.

———

Néhány nap múlva Zsófia elkészült az oltárképpel. Nehezen kielemezhető érzéssel nézegette:
örömet és valami utólagos félelmet érzett – ilyen nagy és önálló feladattal még nem találkozott. Ha
nincs benne az a pánikszerű menekülési vágy, talán el sem meri vállalni.
A püspök meghallgatta az esperes urat, és nem az történt, amire számítottak: hogy rögtön kijön
és megnézi, nem. Mindössze annyit mondott, hogy köszöni és jelenti a feletteseinek. Valaki vagy
valakik előbb-utóbb kijönnek a kincsesládáért, és Zsófia örült, hogy már a kész oltárképet
mutathatja meg nekik… Bár tudta, hogy a kincsek mellett elenyésző semmiség egy restaurált
oltárkép, de talán éppen a kincsek irányítják rá a figyelmet…
S akkor a kápolna restaurálási tervét is könnyebb lesz keresztülvinni.
Amikor megszáradt a kép, elment a téesz-irodára, s megkérte az elnököt – Bottyányi Károly! –,
ha lesz néhány embere meg ideje, csavarozzák vissza Szent Kristófot az oltárra. A Szemerédytől
kapott dobozos sörökből néhányat magával vitt a kápolnába, s behűtötte a szenteltvíztartóban.
Munka közben ő már hetek óta nem ivott.
Másnap reggel megjelent az egész „vezérkar”, létrákkal, kötelekkel fölszerelve. Ámulva
nézegették az újjávarázsolt képet.
– Azanyját! Olyan, mintha új lenne!
– Amikor levettük, abban a siralmas állapotában – mondta az elnök –, nem hittem volna, hogy
ilyen szépre meg tudja csinálni. Olyan, mintha élne… Szinte megszólal!
– Az egész kápolna ilyen gyönyörű! – mondta Zsófia fölfokozott lelkesedéssel. – Csak ki
kellene bontani abból a sok gipszből, malterból, mészből, amit ráraktak a századok! Higgyék el, a
tárgy, a kő, a forma beszélni tud! Ez a kápolna most olyan, mint egy békává varázsolt királyfi…
vagy királylány… Ha valaki megcsókolja, mint a mesében, vagyis fölfigyel rá, észreveszi,
megrázza magát, leveti a rút, varangyos bőrt, s előttünk áll egy varázslatosan szép teremtmény… és
megszólal: Én vagyok a mesebeli királyfi… aki kincseket rejtek a szívemben…
 A férfiak óvatosan, hogy a friss festék meg ne sérüljön, elkezdték visszaemelni az oltárképet a
helyére. Zsófia egy-egy szóval irányította őket.
Amikor végeztek s kimerülten lejöttek a létrák tetejéről, Zsófia megkínálta őket a dobozos
sörrel. Elismerően kortyolgatták. Zsófia folytatta:
– Igaza volt az esperes úrnak, hogy harminc évvel ezelőtt nem engedett új templomot építeni!
Milyen lett volna az? Mint egy doboz, mint egy lakótelepi ház! Ez a kápolna viszont óriási érték!
Ritkaság!… Csak restaurálni kellene… – vagyis eredeti formájában helyre kellene állítani… Sok
pénz, de megérné!
– Mennyi pénz? – kérdezte az elnök föllelkesülve.
– Még nem tudom pontosan: most készítem a tervet. Sok pénz!
Az elnök összenézett a társaival.
– És ki csinálná?
– Én.
– Maga…?
– Én… Meg néhány segédmunkás… A falu dísze lenne ez a kápolna. Nem is… a megyéé!
Özönlenének a turisták! A téesz nyitna nem messze egy pecsenyesütő pavilont, lángossütőt,
borharapót, kis kerthelyiséget… egy-két év alatt meg is térülne az egész.
– Igen – mondta az elnök nagyon elgondolkodva. – Csak tudnánk, hova lehetne elkönyvelni ezt
a pénzt? Vallásrovat nem szerepel a költségvetésünkben…
– De idegenforgalom-rovat mostantól kezdve szerepelhetne, nem? – kérdezte tréfásan Zsófia.
– Megnézzük, aranyos festőnő – szorongatta a kelleténél hosszabban a téesz-elnök a kezét. –
Megnézzük!…
Zsófia a férfiak távozása után rendet csinált „műtermében”, ládákba rakta szerszámait,
festékeit, s becipelte őket a sekrestyébe. Összesöpörte, fölmosta a szentély környékét, aztán beült az
első padba, cigarettára gyújtott, s nézte az oltárképet. Mély megelégedettséget, majdnem áhítatot
érzett. Jólesett így üldögélnie a templom csendjében, hűvösében, félhomályban, szemben a
ragyogóan, elevenen lüktető oltárképpel. Szinte boldognak érezte magát.
Arra rezzent föl, hogy asztmás szuszogást hall maga mellett. Az esperes volt. Szent Kristófot
nézte.
– Tudja, Zsófia, én nem nagyon értek hozzá, de az én szememnek megnyugtató, fölemelő
látvány. Ha az egyház egyik szentje ilyen erős, milyen hatalom lehet maga Jézus…?
– Igen – bólintott Zsófia fáradtan, s beljebb húzódott a padban, hogy az esperes mellé ülhessen.
– Szép kép, gyönyörű – mondta a pap, miközben leült. – Vasárnap újra fölszenteljük. –
Tenyerébe hajtotta fejét, imádkozott. – Levelet kaptam Pestről.
– Igen? – Zsófia fölkapta fejét.
– A minisztertanácsról írtak, hogy jön egy kormánybizottság. Pénteken.
– Kik a tagjai?
– Nem írták. Csak hogy egy kormánybizottság. Négytagú … Gondolom, az egyházügyi hivatal,
a minisztérium, az illetékes múzeum…
Zsófia belsejét hirtelen forróság öntötte el.
– A miniszter nem jön? – kérdezte reménykedve és rettegve.
 – Nem tudom. Nem írták – mondta szórakozottan a pap, és Zsófia hálát érzett, hogy egy
szemvillanással sem emlékezteti a „gyónásra”. Pedig az esperesnek nem jutott eszébe – mással volt
elfoglalva.
Az esperes talán utoljára a fölszentelése napján volt ilyen izgatott. Pirókával már napok óta
tárgyalták a nap várható menetrendjét. A pap úgy számított, hogy az előkelő küldöttség hét órakor
fog indulni, tehát kilenc-tíz óra tájt ér ide. Már hajnalban talpon voltak mind a ketten. Az esperes
fürdés után az összes körmét végigreszelte, s a legfehérebb ingét vette föl. A házvezetőnő is tiszta,
nagyrózsás selyempongyolát öltött, s a rongyos helyett vadonatúj kék kismamacipőjét húzta föl,
amely kegyetlenül szorította a lábát. Friss virágokat szedett a tanácsteremben levő porcelán
vázákba, s gyönyörűen megterítette az asztalt: konyak, cseresznyepálinka, fehér és vörös vermut,
hozzáillő poharakkal. Kis tálacskában „finom falatok”: olajbogyó, beleszúrt fogpiszkálóval;
megpirított kiflikarikákon kolbász vagy sajt vagy tojás vagy szardínia; hússal töltött gyűszűnyi
pogácsa; köményes sós sütemény… A kávé főzésre készen várakozott a konyhában.
A korán bekapott reggeli után még egyszer megbeszélték a menüt.
– Tehát: előételnek libamájjal töltött gomba…
– Libamáj nincs, esperes úr. Az egész faluban nincs liba. Kacsa van.
– …kacsamájjal töltött gomba, raguleves tárkonyosán, sült kacsa, rántott csirke, natúr
sertésborda angol körettel, illetve szalmaburgonyával és a maga csodálatos vegyes salátájával, s
végül almás és túrós rétes, kaporral és sok mazsolával. – Az esperes önkéntelenül nyelt egyet. –
Fehér bor, vörös bor, jégbe hűtött szódavíz, kávé… A meisseni porcelánnal terítsen, és mindent
ezüsttálcán hozzon be.
– Igenis, esperes úr! – s Piróka indulni akart a konyhába.
– Sofőrök is lesznek, kettő vagy három, azoknak a konyhában terítsen.
– Természetesen. – Piróka kicsoszogott, s félhangosan morogta: – Cselédek és küldöncök csak
a hátsó lépcsőt használhatják.
Fél tízkor megérkezett a három fekete Chevrolet, s a falusiak nem kis ámulatára, a papiak előtti
terecskén parkírozott le. Öt sötétbe öltözött férfi szállt ki belőlük, közülük négy derék, jól táplált,
sima arcú, ötven körüli férfi volt, az a nemzedék, amely uralja a kongresszusi termeket, a szakmai
tanácskozásokat, a kisebb szintű nemzetközi tárgyalásokat és a vadásztársaságok díszvacsoráját.
Piróka, aki erre az alkalomra az arany karperecét is fölcsatolta, a tárgyalóterem ajtajáig kalauzolta
őket.
A püspöki titkár, egy aszkéta külsejű fiatalember nyitott be és fogta az ajtót, míg a többiek
bevonultak.
– Laudetur, esperes úr!
Az esperes izgatottan mosolyogva eléjük lépett.
A titkár, utat engedve a küldöttségnek, bemutatta őket:
– … miniszter elvtárs… Az egyházügyi hivatal főosztályvezetője… A minisztertanács
főosztályvezetője… A Belügyminisztérium megbízottja…
A pap kezet fogott velük, utoljára a titkárral, akit ismert, meghallgatta az elmormogott neveket,
aztán a tárgyalóasztalhoz invitálta őket. Leültek, s az ünnepélyes csöndben a miniszter, ötven körüli,
energikus férfi elővett egy borítékot, s átnyújtotta az esperesnek.
– A megbízólevelünk, esperes úr.
 A pap figyelmesen átolvasta az iratot, s visszaadta.
– Köszönöm, miniszter úr… Örülök, hogy szerény parókiámban üdvözölhetem a kormány
képviselőit… Nagy nap ez az én életemben… ki sem tudom fejezni, hogy milyen nagy… Ha
megengedik… – s kérdőn nézve körül, a konyakosüveg felé nyúlt, de szemlátomást remegett a
keze. A püspöki titkár fölugrott:
– Majd én, esperes úr!
S töltött egyujjnyit a poharakba. A miniszter kis meghatottsággal nézett társaira, fölállt,
fölálltak a többiek, és – „egészségére, isten éltesse, esperes úr” – koccintottak az öreg pappal.
Piróka megjelent a kávéval, szétrakta az asztalon, és nesztelenül távozott.
Az esperes erőt vett magán.
– Rendelkezzenek velem, uraim!
A miniszter maga elé nézett, szép vonású száján ellágyult mosoly derengett.
– Olyan ez, mint a mesében – mondta. – Amikor még aktív művészettörténész voltam, magam
is jártam a Püspökvárban, szerettem volna azt a 13. századbeli mitrát tanulmányozni, amit Artolf
püspök hozott magával Erdélyből, amikor ide kinevezték. Nem találtam. Azt a magyarázatot
kaptam, hogy a püspöksüveg, a hozzá való aranyláncon függő kereszttel és lila köves gyűrűvel a
háborús események alatt eltűnt és még lappang valahol. És íme… harminc évvel később, egy
ismeretlen falu ismeretlen kápolnájából kerül elő. – Az esperes arcára nézett.
– Esperes úr, egészen bizonyos, hogy abban a vaskoporsóban a kincsek vannak?
Az esperes szelíden, nyugodtan válaszolta:
– Én nem láttam, miniszter úr. Lezárva hozták ide. De teljesen bizonyos.
A miniszter türelmetlenül nézett körül.
– Akkor talán… indulhatnánk! Kőművesről gondoskodott?
– A kápolnában vár bennünket – mondta a pap, s hirtelen eszébe villant, hátha ez az a „nagy
ember”, akiről Zsófia vallott. Majd kiderül. Nyájasan hordozta körül tekintetét. – Meghívhatom az
urakat ebédre? Nagyon megtisztelnének …
A miniszter a szájába harapott, és lesütötte szemét. A püspöki titkár zavartan, restelkedve
dadogta:
– Ne haragudjék, esperes úr!… De a Püspökvárban érthetően türelmetlenek!… Ma a püspök úr
vendégei a megyei párttitkár elvtárs… a megyei tanácselnök elvtárs … a megyei rendőrkapitány…
a megyei…
Az esperes arcán keserű kis mosoly suhant keresztül.
– Értem… Természetesen… – s nehézkesen fölállt. – Mehetünk. – Csalódott volt – mennyire
másképpen történik minden, mint ahogy történnie kellene! S arra gondolt, utasítania kellene
Pirókát, hogy csak három személyre főzzön, és értesíteni Zsófiát, hogy ne érje váratlanul, ha mégis
ez a szép mosolyú férfi azonos… De egyikre sem volt módja. Betuszkolták az egyik bárkába, s
elvitték a civil ruhás férfiakkal biztosított kápolna elé.

———

Zsófia napok óta reménykedett és rettegett, hogy találkozik a férfival, aki elől ide menekült.
Tudatosan készítette föl magát arra, hogy találkozik. Ha mégsem… akkor nem lesz semmi baj, a
lélek tükre újra elsimul, talán véglegesen. De ha szemtől szemben áll vele, hogyan tudja elérni,
hogy ne remegjen a keze; ne gyulladjanak piros foltok az arcán; ne árulja el vonagló szája széle s
elhomályosuló tekintete? Hogyan tudja megvalósítani, hogy elfogódottság nélkül, semmitmondó
mosollyal nyújtson kezet…? S magán érezve a férfi tekintetét, körbe bírja-e vésni Szemerédyné
márványtábláját anélkül, hogy a márványt vagy a kezét összezúzná a kalapáccsal…?
A kápolna előtt, a sűrű napfényben várakozott. A három kocsi távolabb, a gesztenyefák
hűvösében parkolt le. Rögtön megismerte, amint ruganyosán kilépett a kocsiból, és mohó
érdeklődéssel pillantott körül. Zsófiának hevesen földobogott a szíve, s tenyerét a blúza aljához
dörzsölgette, hogy ne legyen nyirkos a kézfogáskor.
A küldöttség az öreg pap tempójával közeledett. Az esperes magyarázott nekik valamit, s a
torony felé mutogatott. Mikor vesz észre? – várta a pillanatot Zsófia. A férfi hirtelen megtorpant,
mozdulatlanná vált, és a lány látta csodálkozó, megzavart tekintetét. De csak egy pillanatig tartott a
dermedtség, az esperesen kívül senki sem vette észre, a férfi gyorsan fölzárkózott a többiekhez.
Még mondott is valamit. Diplomata, gondolta Zsófia irigy gyűlölettel. Színész.
Az esperes bemutatta a küldöttségnek Zsófiát:
– Van egy ritka, figyelemre méltó Szent Kristóf-oltárképünk, most fejezte be a restaurálását…
Miklós mosolygott. – Mi már találkoztunk – de Zsófia alig észrevehető remegést fedezett fel a
mosolyában.
Bevonultak a hűvös kápolnába, s megálltak az oltárképpel szemben.
– Nagyon szép!
– Mestermunka.
– Tizenötödik század – mondta büszkén az esperes.
– Tizenötödik…?
– Az egész kápolna, nemcsak az oltárkép – tódította az esperes, és Zsófia tekintetét kereste. De
a nő azzal volt elfoglalva, hogy legyűrje remegését. – Adataink vannak rá – folytatta az esperes a
miniszter felé fordulva, de belátta, hogy neki is hiába beszél most, a kripta bejáratához ballagott.
– Itt a kripta. Fogjanak egy lámpát, uraim, s jöjjenek utánam.
A férfiak magukhoz vettek egy-egy elemlámpát az első pádról, s eltűntek az esperes után a
csigalépcsőn. A miniszter utolsónak maradt, megérintette Zsófia karját.
– Nem tudtam, hogy itt vagy! – suttogta felindultan. – Hetek óta kereslek. Beszélnem kell
veled!
– Nekem is, Miklós – rebegte Zsófia, és magában fohászkodva, hogy csak még egy óráig ne
hagyja el az ereje, a többiek után sietett.
De a kripta hűvöse, a sejtelmes fények, a várakozó csend másfajta feszültséggel töltötte el.
Megkapta a pillanat varázsa: harmincévi kriptahalál után újra a napfényre jut, a nemzet birtokába
egy múzeumnyi ereklye! S ő nemcsak tanúja, de részese ennek az egyedi pillanatnak! Szakszerűen,
ügyesen véste körül a márványtáblát, érezte, hogy a magas beosztású férfiak, Miklós is,
megbabonázva nézik mozdulatait. Milyen szép lenne, milyen stílszerű, ha a kincsekből először
ebben a kápolnában rendeznének kiállítást – esetleg a már restaurált kápolnában!
– Segítsenek! – kérte halkan.
Két férfi odaugrott, a meglazított márványtáblát óvatosan levették az üreg szájáról, s a fal mellé
fektették.
Egyszerre többen is bevilágítottak az üregbe: a fényben kibontakoztak az öreg láda körvonalai.
 – Itthon van a Szemerédy úr Svájcból – szólalt meg az esperes. – Elkérte a kripta kulcsát, hogy
az anyja sírjánál imádkozhasson. Nem mondhattam neki, hogy csak egy láda arany előtt imádkozik.
– Csak…? – kérdezte valaki méltatlankodva.
A ládát közös erővel kihúzták a kripta padlójára.
Az esperes elővette zsebéből a fémkarikán függő wertheimkulcsot. Keresztet vetett:
– In nomine Patris et Filii et Spiritus Sancti. Amen.
S reszkető kézzel kétszer elfordította a zárat.
Fölemelték a láda nehéz tetejét. Vörös bársonyok halmaza tűnt elő. A minisztert elkapta a láz,
türelmetlenül a láda mellé térdelt, óvatosan kiemelt egy nagyobb csomagot, gyengéd mozdulatokkal
fölfejtette a bársonyt, az alatta levő vastag vattaréteget, s íme, kezében csillogott a drágakövekkel
kivert püspöksüveg.
– A mitra! – suttogta áhítattal. – A 13. századból!… Ha nem a történelmi, hanem csak a régiség
értékét nézzük, többet ér, mint a koronázási jelvények, a szent koronát is beleértve.
Lenyűgözve bámulták egy ideig, aztán a miniszter visszagöngyölte a vattába, bársonyba a
püspöksüveget, rácsukta a láda tetejét, bezárta, s a kulcsot gondosan a tárcájába helyezte.
Elmosolyodott.
– Jól néztünk volna ki, ha Eszéki úr megtréfál bennünket, és egy láda sódert találunk a
rejtekhelyen.
Jókor hangzott el a profán mondat, a feszültség egyszeriben fölengedett. Jókedvű hangok
visszhangoztak a kripta komor falai között.
A miniszter boldogan szorongatta az öreg pap kezét.
– Köszönjük, esperes úr! Köszönjük! Felbecsülhetetlen szolgálatot tett a nemzetnek, az
egyháznak és nem utolsósorban a művészettörténetnek… Természetesen honorálni fogjuk… már
amennyire honorálni lehet egy ilyen szolgálatot…
A püspöki titkár elküldött egy sofőrt a falun kívül várakozó teherautóért, rakodómunkásokért. A
többiek az öreg papot faggatták, milyen érzés volt elrejteni a kincseket, és soha nem érzett-e
kísértést, hogy kinyissa és ellenőrizze, valóban itt vannak-e? Az esperes fáradtan válaszolgatott.
A miniszter végre megnézte az oltárképet, és őszintén gratulált Zsófiának. Aztán kihívta a
kastélykertbe. Zsófia a sekrestyében magához vett egy dossziét, és dobogó szívvel követte a férfit.
Az elvadult ősparkban Miklós körülnézett.
– Sok itt a hekus. Ha meglátsz egyet, beszélj a kápolnáról.
– Úgyis a kápolnáról akarok beszélni – mondta Zsófia.
– A kápolnáról? – kérdezte megütközve Miklós. – Csak nem mondod komolyan?
– De igen – erősítette meg Zsófia csendes elszántsággal. – Szeretném restaurálni az egész
kápolnát… Itt akarok maradni egy évig… Egész pontosan: nem akarok Pesten lenni.
– Egy évig? – kérdezte zavartan a férfi. – Miért?
Zsófia lehajtotta a fejét.
– Gondolom, egy év alatt elfelejtelek.
Miklós kínlódva piszkálta cipője orrával a kiégett füvet.
– Napokon át nem vetted föl a telefont… Elmentem néhányszor a lakásodra: nem voltál
otthon… Egy éjszakán át a házatok mögött üldögéltem, a négy pad egyikén, vártam, mikor gyullad
föl lakásodban a fény… Akkor megértettem, hogy előlem bujkálsz… és… megvizsgáltam a
lelkiismeretemet. Nagyon nyomorultul éreztem magam… nem jó beismerni a saját kudarcunkat.
Valamit nagyon elhibáztam, ha nem tudtalak megtartani. – Nehéz szünet után csendesen fűzte
hozzá: – Sajnálom.
Zsófia megremegett.
– Sajnálod?
– Van konfliktus, aminek egyszerűen nincs megoldása. Holtpont, ahonnan nem lehet tovább
lépni, vagy ha mégis lép az ember, még rosszabb… Míg élek, sajnálni fogom, hogy rosszul
vizsgáztam nálad, de megtanultam belőle, hogy többé nem szabad ilyen helyzetbe kerülnöm. Ha
nem adok mindent, akkor nem szabad találkoznom olyan nővel, aki nem elégszik meg azzal, ami
kevesebb az egésznél.
– Nem kezdenéd újra – Zsófia nem kérdezte, hanem megállapította.
A férfi fölemelte fejét, tekintete a nő megkínzott arcára tapadt, s kigyúlt a szeme.
– Most igen… Most nagyon… szeredek… De tudom, hogy megint ide jutnánk… csak sokkal
alacsonyabb fokon. Civódva, kicsinyesen marakodva, ízléstelenül …
– Igen.
A fák közül köhécselés hallatszott, majd előbukkant egy civil ruhás férfi, tisztelettudón távol
maradt és meghajolt.
– Miniszter elvtárs… készen vagyunk.
A miniszter rögtön fölemelte a hangját.
– Igen, azonnal… Szóval a kápolna… – Kivette Zsófia kezéből a nyirkossá szorongatott
dossziét. Kinyitotta, s míg lapozgatta a gonddal elkészített rajzokat, önkéntelenül a kápolna felé
indult. Zsófia tehetetlenül követte. Más ember, ha választania kell a munkája és a szerelem között,
hosszas vívódás után vagy a munkáját, vagy a szerelmet választja. Ez a férfi, aki mellett kullog,
egyszerűen nem kerülhet választás elé. Iszonyú!
– Ezek a metszetek nem nagyon bizonyítják a 15. századi eredetet – mondta aggódva a férfi, s
már tárgyalópartnerként pillantott Zsófiára.
– Valamelyik kőbe bele van vésve egy 1400-as évszám – mondta Zsófia dacosan.
– Valóban? Melyikbe?
– Egyelőre még rejti a malter… Majd előbukkan.
– És ha nem bukkan elő…? Belevésed valamelyik kőbe?
– Itthon van Svájcból a volt kegyúr, doktor Szemerédy Félix. Ő gyerekkorában látta a családi
irattárban a kápolna felszentelési okmányát.
– Itt van az okmány? – kérdezte Miklós.
– Az okmányt a cselédek negyvenötben eltüzelték. De ő hajlandó írásba adni ezeket az
adatokat.
Már a kápolna oldalfala mellett jártak, a tisztásról lárma hallatszott.
– Azt is beleírtam – folytatta Zsófia –, hogy nekem köszönhetitek ezt a láda kincset is. Ha én
nem vagyok itt, lehet, hogy csak az esperes úr halála után találjátok meg… de az is lehet, hogy nem
is ti találjátok meg!
A miniszter megállt, fölemelve a dossziét. Zsófia szemébe nézett.
– Elég meggyőző ez az anyag?
– Ha aláírod, nincs az a főkönyvelő, aki belekötne.
 – Érdekes – mosolygott szomorúan a férfi –, éppen én intézzem el, hogy egy évig ne lássalak.
Zsófia elfordította a fejét.
– Menj már!
– Aláírom – mondta komoran a férfi, aztán szót fogadott, s odament a kápolna elé a többiekhez.

———

Amikor elcsöndesedett a környék, elrobogott a kincset szállító teherautó, elpufogtak a

motorkerékpárok, elsuhantak az autók, Zsófia beoldalgott a nyitott kápolnába. A szenteltvíztartó
fenekén talált még egy árva dobozos sört, fölpöccintette, kiitta.
Az öreg pap megroskadt háttal könyökölt az első padban, állát imára kulcsolt kezére támasztva.
Fájdalmas tekintete az oltárképre tapadt, amely a keskeny ablakokon bevetődő déli verőfényben
gazdagon és diadalmasan ragyogott. Nem adta jelét, hogy észrevette a hangtalanul melléje érkező
Zsófiát, mégis beszélni kezdett:
– Ha meghalok, Zsófia, ne a kriptába temessenek. Azt mondták, kanonok leszek, és a
kanonoknak díszes sírhely dukál, és most, ugye, fölszabadult egy fülke…
Keserű hangjától Zsófia szive összeszorult. S milyen megtört, reménytelen, aggastyános lett az
arca, mintha máris rávéste volna stigmáját a halál.
– Mért gondol a halálra, esperes úr? – És Zsófiának eszébe jutott az a régi beszélgetés: – Halt
már meg valakije, Zsófia? Még soha nem halt meg senkim, akit szerettem. – Ő lesz az első…?
– Szerettem ezt a Szent Kristófot – mondta a pap, tekintetét le nem véve az oltárképről. –
Ahányszor beléptem, annyiszor jutott eszembe: Uram, Teremtőm, tán az egész világot viszem?… –
Keserűen folytatta: – Bizony, most már semmit sem viszel, fiam… Úgy éreztem magam, mint egy
koronaőr. Fontosnak éreztem magam. Ez volt életem értelme… Eredetileg nem ez volt életem
értelme, de azzá vált. – Fáradtan körülhordozta tekintetét. – Érzi? Üres lett, néma, titoktalan.
– Én itt maradok, esperes úr… – kezdte Zsófia, aztán megnémult az öreg pap bánatának
súlyától. Szerette volna megvigasztalni, ám neki is sírhatnékja volt. De tudta, hogy itt marad,
vésővel és kalapáccsal a kezében, és vallatóra fogja a kápolna köveit. Nem igaz, hogy üres lett,
néma, titoktalan. Sok mondanivalója lesz még a századokról, ha újra beszélni kezd.
 TÖRVÉNYEN BELÜL

1959- szeptember elejének egyik viharos éjszakáján a mohácsi körzetben a járőr agyonlőtt egy
határsértőt. Marosi főhadnagynak csak másnap reggel jelentették az esetet, amikor az egyik pécsi
szeretőjétől kialvatlanul visszatért az őrsre. Az ügyeletes őrmester már fölvette a jegyzőkönyvet, a
holttestet is behozták az erdőből, s „fölravatalozták” a legénységi pihenőszoba hosszú asztalán, ami
abból állt, hogy tiszta lepedővel leterítették. Marosi viszolygott a határincidensektől, túl sok
tragédiának volt tanúja az 56 előtti években, és rosszkedve izzó haragba csapott át, amikor
megtudta, hogy az áldozat egy fiatal nő.
– A két gyerek azzal védekezett – a pufók őrmester önkéntelenül mentegette katonáit –, hogy
rettenetes vihar volt, mennydörgőn, recsegtek-ropogtak a fák, ömlött az eső, az orrukig se láttak,
csak egy lopakodó árnyat a villámok hirtelen fényében; háromszor is fölszólították, kétszer a
levegőbe lőttek, de erre se állt meg, és akkor… félelmükben…
Marosi elképedt.
– De ha mennydörgött, nem is hallhatta a fölszólítást! A puskalövést se!… Ki ez a két beszari
fickó?
Az őrmester megmondta a nevüket.
– Nohát, ezek sem kapnak többet jutalomszabadságot, előléptetést, de még azt is megkeserülik,
hogy fiúnak születtek – káromkodott Marosi. – Puszta kézzel nem tudnak elfogni egy fiatal nőt?
– Ezt a retikült találtuk a közelében – mutatta az őrmester az átázott, sáros, sötétkék kézitáskát.
– Más csomagja nem volt. Itt a személyi igazolványa.
Marosi kinyitotta, s a döbbenettől megakadt a szívverése. – Szalánczky Éva – motyogta
elfehéredve. – Én ismerek egy Szalánczky Évát… – Az igazolványképre meredt: rossz minőségű,
torzító kép volt, de nem lehetett nem ráismerni.
– Rettenetes – motyogta remegő hangon. Magához vette a retikült, s betámolygott az irodájába.
Elővett egy üveg vodkát, hogy erőt gyűjtsön átvizsgálni a nő retiküljének tartalmát. Először a
személyi igazolvány adatait tanulmányozta: Szalánczky Éva, született 1931, foglalkozása: újságíró,
iskolai végzettsége: egyetem, családi állapota: hajadon, lakhelye: Budapest, Verpeléti út 38, albérlő.
Munkahelye: nincs, a dátum szerint három hónappal azelőtt szűnt meg, azelőtt a Nép és Kultúra
szerkesztőségében dolgozott. Újra megnézte a fényképet: kissé félrebillent fejű, rövid hajú, derengő
mosolyú lányt ábrázolt, de a bizonytalan mosollyal ellentétben állt összehúzott, gyanakvó tekintetű
szeme. Kihajtott fehér blúz – istenem, hogy szerette a ragyogó fehér blúzokat, gallérját széthajtva,
mint Petőfi… Kinyitotta a sárfoltos, kék retikült. Gyűrött Munkás-doboz kerül elő, töredezett szélű
gyufásskatulya – istenem, mintha ma látná, soha nem gesztikulált, de a keze mindig játszott
valamivel: gyufásdobozzal, töltőtollal, fogpiszkálóval, az asztalterítő rojtjaival, a konyakospohárral
–, két zsebkendő, Parker töltőtoll, körömolló, zsebtükör, fésű, szemöldökcsipesz, zsebkés, használt
borítékba csavart kis darab szappan, kis üveg levendulakölni, két darab Karil, az évi naptár,
jegyzetekkel és telefonszámokkal – ezt a főhadnagy szabályellenesen a belső zsebébe rejtette –, és
néhány összehajtott, kitűnő minőségű ívpapír, üresen. Egy bőr irattárcában kilencszázhetven
forintot talált, egy állandó múzeumi belépőt, egy előző napi gyorsvonatjegyet Budapesttől
Mohácsig. Visszarakodott a táskába, amikor valami sugallattól vezérelve, a tisztának látszó
ívpapírokat szétnyitotta, s a belső oldalon tintával írott szöveget talált:
 „Mohács, 1959. szeptember 8. Elfogyott minden magyarázat. Az ember fölmetszi az ereit…
aztán majd jön valaki, és megmagyarázza…”
Marosi főhadnagy szabadságot kért, hogy magyarázatot találjon. De csak tíz nap múlva
engedték el, mert nem volt, aki helyettesítse.

———

A Déli pályaudvarról telefonált. Amikor meghallotta a kissé álmos, kellemes női hangot, beleszólt a
kagylóba:
– Férjnél vagy már?
– De kérem, ki beszél?
– Nem ismered meg a hangom, Cunika? Böhönyéről jöttem, mesterségem címere…
– Jancsi? Nahát! – Álmélkodó csönd, majd örömteli izgalom: – Hol vagy most?
– Még a pályaudvaron.
– Este játszom, de most ráérek. Ide tudsz jönni?
Régen volt férfival, gondolta Marosi.
– Várjál, Cunika. Küldetésben vagyok Pesten, de nem egészen hivatalos. Szállás kellene. Azért
kérdeztem, férjnél vagy-e már?
Rövid töprengés után felelte a nő:
– Megoldjuk. – Bosszúsan tette hozzá: – Mindig ilyen piszok gyakorlatias voltál.
Délelőtt tizenegy óra, őszi napsütés. A Szilágyi Erzsébet fasor hatalmas gesztenyéi már
megadták magukat az ősznek. A kívül tüskés, belül selymes magburok szájadéka már kezdett
szétnyílni, hogy a jövőbe küldje megérett termését. Marosi a taxiban jóleső izgalommal gondolt az
elkövetkező órákra. Kifizette a sofőrt, s bőröndjével könnyedén szökdelt fel az úri bérház harmadik
emeletére.
A most éppen szőkére festett, kissé közönséges arcú, de pompás alakú nő nagy rózsás
selyempongyolában nyitott ajtót. Marosi, bőröndjét leeresztve, már az előszobában megölelte,
tenyerét ruganyos, feszes bimbójú mellére csúsztatva érezte, hogy a pongyola alatt nincsen semmi.
A száját se rúzsozta ki, tudta, hogy a férfi nem szereti a mégoly márkás festék ízét. „Téged akarlak
csókolni, nem az Elida-céget.” Visszafogottan merültek el egymás szájában, mint az ínyenc, aki az
előételekből csak csipeget, hogy csigázza a vágyát. Aztán tűrhetetlenné vált a selyem, a szövet, mint
egy sündisznóbőrből készült vezeklőcsuha, előbb a pongyola került a szőnyegre, aztán Marosi
zakója, nyakkendője, inge, ölébe emelte a sóvárgó testet, bevitte a legbelső szobába a még vetetlen
heverőre. Cipőjét, nadrágját már az ágy szélén rúgta le.
Mindketten felsőfokon gyakorolták a szerelmet. Ismerték egymás testét, örültek a másik test
minden porcikájának, s annyira a kedvében akartak járni a másiknak, hogy kicsikartak egymásból
és önmagukból mindent. Utána olyan tikkadtan zuhantak el, mint egy fenékig mert kút.
– Te vagy az egyetlen férfi az életemben – suttogta behunyt szemmel a nő –, aki ilyen sokáig
bírod… Kár, hogy nem szeretsz.
Marosi rajtakapottan a nő mellére tette tenyerét, érezte a szív heves lüktetését. Pontosan ez járt
az eszében: minden nőt megkapott az életben, akit csak akart, egyedül Szalánczky Évát nem. Talán
mert egyedül őt szerette?… Megbénult, félszeg, idétlen, lemondó lett a közelében, nem bírta érezni
és sugározni, mint minden más lánynak, asszonynak, feleségnek: Ön nekem jár!… Milyen ostoba
volt, istenem! Hiszen ha megkeresi – a minisztérium, de akár az anyja mindig tudta, hol
állomásozik, s bárkinek megadta a címét –, s ha mindenáron diszszidálni akar, átkíséri a határon, és
még egy gyöngéd pillantást se vár érte. Most már hiába.
Amikor már az ebédlőben a szalonnás tojásrántotta mellett ültek fürdés után, pongyolában –
Cunikának nem volt háztartása, ott evett, ahol rájött az éhség, a Hungáriában libamájjal töltött
gombát, vagy a sarki hentesnél főtt kolbászt mustárral –, a nő megkérdezte:
– Mi ez a titokzatos küldetés? Beszélhetsz róla?
– Sőt a segítségedet kérem – mondta Marosi főhadnagy. – Emlékszel Szalánczky Évára?
– Hogy a fenébe ne emlékeznék, egy gimnáziumba jártunk Püspökváron. MADISZ-titkár volt,
nem is, hanem a végén már városi titkár, mindenki ismerte…
– Jó, ezt én is tudom – intette le Marosi, s fanyarul tette hozzá: – Akkor még én is ismertem…
Mikor találkoztál vele utoljára?
– Pesten nem nagyon szoktunk találkozni, legfeljebb véletlenül. – Cuni a piszkos edényeket a
konyhában a mosogatóba süllyesztette, s behozott egy megkezdett üveg bort és egy szifont. Két
fröccsöt készített. Hirtelen kutatva nézett a férfira. – Miért érdekel ez a nő?
Marosi, a kenyérmorzsákat piszkálva az abroszon, elbeszélte. Cunika tágra nyílt szemmel,
rémülten hallgatott. – Szörnyű! Borzasztó! – hajtogatta. – Mi oka lehetett erre? Ha disszidálni akart,
miért nem disszidált akkor?
– Ezt szeretném én is megtudni. Ezért jöttem Pestre.
A nő belekortyolt az italba, aztán élesen nézett a férfi-ra.
– És miért szeretnéd megtudni? Szerelmes voltál belé?
– Nézd – mondta Marosi lehajtott fejjel –, hárman tanultunk tovább abból a vacak vidéki
gimnáziumból. Mindhárman mélyről jöttünk. A te apád gyári munkás volt…
– Művezető – helyesbített a másik.
– Éváé paraszt, az enyém falusi kőműves. Mindhárman felsőfokú végzettséget szereztünk. Te
színésznő lettél, én hadmérnök, ő tanári képesítéssel újságíró. Éltük az értelmiség mindenkori életét.
Mi az oka, hogy ugyanabban a társadalmi közegben te karriert csináltál, én vegetálok, az ő élete
pedig kisiklott…?
– Karrier…? – A színésznő legyintett. – Amíg a férjem, az a rohadt strici futtatott!… Tudod,
hány filmszerepet kaptam azóta, mióta disszidált? Egyet sem! – vágta ki szinte diadalmasan. –
Engem büntetnek azért, mert ő itt hagyta az országot. Pedig mindenki tudja, hogy az utolsó
hónapokban olÿan rosszul éltünk, hogy nem is lakott itthon…
Marosi csüggedten hallgatott. Mi lenne, ha Cunikának mindig mindenről nem önmaga jutna az
eszébe…? Ha egy párbeszédet logikusan le lehetne vele folytatni…? Persze a színpadon könnyű: ott
nem mondhat mást, mint a szerepét… Mégis, ott is éreznie kell a dialóg belső törvényszerűségét,
hogy jól tudja eljátszani – vagy nem?… Hagyta, hogy a nő kiöntse sekélyes indulatait, ócsárolja
férjét, a stricit, aki az ő hamvas ifjúságát áruba bocsátotta a filmvásznon, aztán, amint a hímpor
eltűnt, gáládul cserbenhagyta őt…
Marosi a nő mögé lépett, hátulról átölelte, belecsókolt a nyakába.
– Azért nem jártál rosszul, Cunika. Maradt egy szép lakásod… Szalánczky Éva, aki nem ment
férjhez, még mindig albérletben lakott.
A nő duzzogva szorította magához a férfi fejét.
 – Tudom, hogy te unod már ezt…
– Mi tagadás – mosolygott Marosi, aztán más hangon kérdezte: – Elintézhetek néhány telefont?
– Persze. – A nő is felállt, nyújtózkodott, csinált néhány karlendítést, derékfogást, s a hálószoba
felé indult. – De hozd ki a telefont, mert nekem muszáj aludnom egy órát… Hoztál egyenruhát? –
kérdezte hirtelen.
– Hoztam – mondta Marosi, tényleg, ki is kell rakodnia a bőröndből. – Miért?
– Elkísérsz este a színházba, ugye? – kérdezte kacéran a nő.
Marosi tudta, hogy szívesen mutatkoznak vele a nők. Magas, kisportolt termet, sötét bőr, római
arcéi, a hosszú fekete szempillák alatt aranybarna szem – „rőzsetüzek égnek a szemedben”, mondta
egyszer Szalánczky Éva –, tömör fekete hajzat – a nők úgy vezetik az oldalukon, mint egy telivér
versenylovat.
– Nem akarok bonyodalmat, drágám – mondta kedvesen. – Nem szeretném, ha pillanatnyi
lovagod botrányt csinálna, hisztériába hajszolna téged, vagy engem arra kényszerítene, hogy
kiverjem a fogát… Rövid az időm.
A nő rajtakapottan kiöltötte élénkpiros nyelvét, aztán magára húzta a hálószoba ajtaját.

———

Szalánczky Éva halálhírét nem közölték az újságok. Ennek ellenére egy szűk körben bizonyára
elterjedt már, Marosi mégis úgy gondolta: azt a stratégiát követi, mintha Szalánczky Éva üzenetét
hozná… honnan? esetleg külföldről…?
A vékony, regiszteres noteszocska szemlátomást régebbi volt az az évi naptárnál, aminek a
végében megtalálta. Sokat használt, ujjlenyomatos, szamárfüles, a telefonszámok különböző
írószerszámmal bejegyezve, némelyik áthúzva, kijavítva, s az egyik oldalon esőcseppek vagy
könnyek nyoma.
De azért mégsem olyan régi ez a notesz – Marosi keserűen gondolta, hogy az ő telefonszáma is
benne volt, amikor még műegyetemre járt.
A közületi telefonszámokon kívül tizennyolc nevet talált, ebből ötöt csak címmel, telefonszám
nélkül, köztük a saját főbérlője lakhelyét. Nagy ez a baráti kör, vagy kicsi?… Baráti, vagy csak
ismeretségi kör ez?… Talán kiderül.
Marosi talált egy üveg konyakot a színésznő jól felszerelt bárszekrényében, az ebédlőasztalra
készítette, melléje töltőtollat, jegyzetfüzetet, kényelembe helyezte magát, s föltárcsázta az első
számot: Árva Flórián.
– Tessék – mondta egy fásult női hang.
– Kézit csókolom, Árva Flóriánnal szeretnék beszélni.
Hosszú szünet a telefonban, túl hosszú szünet, Marosi azt gondolta, elmentek valahova a
keresettért. Ugyanaz a női hang szólt bele, megváltozva.
– Ki keresi?
– Marosi János főhadnagy.
– A rendőrségtől…? Mit akarnak még? – A hang nem volt ingerült, inkább apatikus.
Marosi zavarba jött, de gyorsan föltalálta magát.
– Dehogy! Régi katonacimborája vagyok a Flórinak.
– Marosi…? Lehet… – Kis szünet. – Maga most jött ki?
 – Igen… vagyis… – dadogta a férfi, s rossz érzés kezdte hatalmába keríteni.
– Nem tudja, hogy a férjemet fölakasztották?
– Föla… – a férfinak megbénult a nyelve. A feleség átmenet nélkül rikácsolni kezdett a
telefonban:
– Maga rohadt spicli, ne próbáljon engem bemószerolni, nem árulok el államtitkot, az újságban
is benne volt, mindenki olvashatta, a külföld is, mit akarnak még tőlem, mért nem hagynak békén,
maguknak semmi sem elég, az ember maradék lelkét is meg akarják törni… – Artikulálatlan
zokogásba fulladt a szöveg. Marosi rémülten lecsapta a kagylót.
Hideglelősen meredt a telefonra. Ilyen „belépőre” nem számított. Hogy Szalánczky Éva első
számú – legalábbis az ábécé szerint első számú – ismerősét fölakasztották. Mikor? Miért?
Egyáltalán ki ez az Árva Flórián…? Kije volt Évának…?
Ki kell nyomozni a címét, odamenni, s kifaggatni a házmestert. Milyen jó, hogy hozott
egyenruhát!
Konyakot öntött magának, erőt gyűjtött, s föltárcsázta a következő számot: Kóródi Magdolna.
Megint női hang szólt bele a kagylóba, középkorú vagy idősebb hang.
– Kézit csókolom, Magdolnával szeretnék beszélni.
– Magdolnáv…? – a hang tétovázott. – Ki keresi?
– Marosi János főhadnagy.
Meghökkent csend.
– Rendőrség?
– Dehogy! Hadmérnök vagyok, régi ismerőse Magdolnának.
– Üdvözlöm, mérnök úr! – a hang nyájas lett, vőlegényfogó. – Én Magdolna édesanyja vagyok.
Régen találkoztak, ugye?
– Sajnos elég régen. Tudja, vidéken tart a beosztásom.
– Hát, kedves mérnök úr, én legfeljebb a címét tudom megadni a kislányomnak, mert azokban
a zavaros időkben … – rosszkedvű mosoly – „a szabad világot” választotta.
Marosi meghökkent.
– Disszidált?… De hát mi oka volt erre?
– Azt hiszi, drága mérnök úr, hogy én tudom? Egyes gyerek volt, mindent megadtunk neki, ami
tellett tőlünk, hát persze nem olyan sok tellett, mint egyik-másik osztálytársának, mert én
házfelügyelő vagyok, az uram meg sofőr, de azért tizenkét ruha maradt a szekrényében. Hát
érdemes semmivel külföldön újrakezdeni? Megvolt a szép állása a gimnáziumban, ott kint meg…
Nem panaszkodik, de hát mégiscsak elárusító egy fegyverkereskedésben … Jó, elhiszem, hogy
elárusító létére is jobban él, mint itt egy egyetemi tanár, de hát csak az számít, a rang nem?
– Nem csinált valamit ötvenhatban? – kérdezte Marosi. – Nem azért ment ki?
– Jaj, dehogy csinált! Nem olyan család vagyunk mi! – mondta önérzetesen az asszony. –
Egyszer ugyan kereste a rendőrség, de csak tanúként akarták kihallgatni valami ismerőse ügyében.
– Nem tudja véletlenül, hogy hívták azt az ismerősét?
– Hát… akkor megmondták, de már nem jut eszembe a neve. Nem volt hozzánk bejáratos.
Marosi merészet gondolt.
– Szalánczky Évát nem tetszett ismerni?
 – Dehogynem, osztálytársa volt a lányomnak. – Az asszony hangja melegséggel itatódott át. –
Sokszor idejött hozzánk tanulni, mert az albérleti szobáját nem lehetett fűteni… Nagyon szegény
lány volt, ballonkabátban vészelte át a teleket, mégis, hiába marasztaltam, soha nem várta meg a
vacsorát.
– Mikor tetszett utoljára látni?
– Ó, nagyon régen, még egyetemisták voltak! Idejött egyszer késő este, ki volt sírva a szeme, a
lányom nem volt itthon, leültettem a konyhában, mert vasaltam, kérdeztem, mi baja van, Évike? De
nem felelt, újra könnyezni kezdett, és már csupa lucsok volt a zsebkendője, adtam neki egy frissen
kivasalt zsebkendőt… Aztán elment… Azóta nem láttam… Fél év múlva föltűnt, hogy nem látom,
kérdeztem is a lányomtól, hogy összevesztek vagy micsoda, azt mondta, Évát vidékre helyezték
dolgozni. Igaz, akkor már megkapták a diplomát.
Érdekes, gondolta Marosi, Kóródi Magdolna hazudott az édesanyjának, mert azt még ő is tudta,
hogy az egyetem után Szalánczky Éva rögtön egy kulturális hetilaphoz került. Lehet, hogy azóta –
ez 1955-ben történt – dolgozott vidéken is, de semmiképpen nem akkor, amikor a barátnője állította.
– Meg tudná adni a Magdolna címét, drága asszonyom?
– Várjon egy kicsit, mérnök úr, megkeresem a legutóbbi levelét…
Marosi fölírta a chicagói címet, megköszönte, és udvariasan elbúcsúzott a házfelügyelőnőtől.
Vajon visszaadta-e a zsebkendőt Éva, vagy szegénységében még egy ajándék zsebkendőnek is
örült, gondolta minden ok nélkül Marosi, s töltött egy pohárka konyakot. A csendben meghallotta a
hálószobából a motoszkálást, Cunika dudorászását, fél hat volt, nem mert újabb telefonhívásba
kezdeni.
A nő kissé feltűnő ruhában kilibegett a hálószobából, s valami tartózkodó méltósággal azt
mondta a férfinak:
– Van magában valami nyájas erőszak: szép lassan mindenre rávesz, amire csak akar. Kezdte az
állandó látogatásokkal…
– Mióta magázódunk? – álmélkodott Marosi.
– …folytatta a forró vallomásokkal; aztán jöttek a szerenádok, balettek, ajándékok. Én
mindennek ellenálltam, de maga csak nem tágít, és fokról fokra úrrá lesz akaratomon. Most már
nem felelek magamért, akármennyire húzódozom, végül mégis rávesz a házasságra… Hívj egy
taxit, légy szíves.
– Házasság? – tiltakozott Marosi, míg a taxit tárcsázta. – De Cunika! Tea fővárosban, én
Böhönyén…?
– El tudnád intézni, hogy Pestre kerülj – legyintett a nő. – De semmi ilyen veszély nem
fenyeget a részemről.
– Akkor mit mondtál?
– A szart, amit játszom – fakadt ki a nő. – Azt mondják a befutottak, a nagy színésznők, akik
Rómeó és Júliától Szent Johannán át Gertrudiszig eljátszottak minden főszerepet: nincs kis szerep,
csak kis színész van. Micsoda oltári nagy hazugság! Ha mindig Kása Erzsébet kapja a főszerepet,
én meg a szobalányt, én nem bírom őt lejátszani!
Marosi nem értett a művészethez, de ismerte színésznő barátnőjét: se olyan szép, se olyan
csúnya, se olyan érdekes nem volt, hogy sztár lehessen! Olyan volt, mint az arca: kissé közönséges,
kissé jelentéktelen.
 – Nem tudnál egy kulcsot adni, drágám?
A nő muszlinsálat kötött, fölvette szürke ballonkabátját, s puszival búcsúzott. Marosi bezárta
utána az ajtót, kávét főzött, konyakot ivott, cigarettára gyújtott, s föltárcsázta a következő számot:
Kismányoki Lívia.
Fiatal női hang jelentkezett, aláfestve a rádió magyar nóta közvetítésével.
– Lívia?
– Nem a Lívia, ki keresi?
– Marosi János vagyok, kézit csókolom. Beszélhetnék Líviával?
– Milyen ügyben?
– Magánügyben… Vidéken dolgozom, és ha néha Pestre jövök, mindig meg szoktam keresni.
– A nővéremet sajnos nem tudom adni, mert kórházban fekszik.
– Ajjaj! Mi baja van?
– Maga is újságíró? – kérdezte gyanakvóan a hang.
– Természetesen – mondta Marosi.
– Melyik újságnál?
– A Mohácsi Néplap-nál – hazudta folyékonyan Marosi.
– Oda nem jutott el a híre?
– Valamit rebesgettek… de nem akartam elhinni…
– Pedig igaz. Lelőtte a férje. A szolgálati fegyverével. – Marosi hirtelen támadt izgalmában is
érzékelte, milyen fontosnak érzi magát most a húg, mert egy rendkívüli esemény holdudvarába
került. – Meg akarta ölni. Szerencsére csak a gerincét találta a golyó. Sikerült megoperálni.
– Borzasztó – mondta őszintén Marosi. – Mikor történt ez?
– Egy hónapja… Igen, vasárnap múlt négy hete.
– Meg szabad látogatni?
– Most már igen. – S Lívia húga készségesen megadta a kórház címét, az emelet- és
szobaszámot. – Biztosan örülni fog magának, mert a kórházban, tudja, elég egyhangú az élet.
Marosi megköszönte, és örült, hogy végre talált egy támpontot: Kismányoki Livia és
Szalánczky Éva valószínűleg munkatársak voltak.
Több szerencséje nem volt a telefonnal. Egy férfinévnél vasüzem jelentkezett, ahol nem
ismerték. Egy másik szám hosszan kicsöngött, de nem vették föl. Egy női névnél közölték, hogy
igen, itt volt albérlő, de már régen elköltözött. Egy férfinév disszidált.
Módra Magda száma mellett egy Szabó Ervin Könyvtárfiók jelentkezett, s közölték, hogy az
elvtársnőnek – az „elvtársnőt” mintha kétszer aláhúzták volna – már lejárt a munkaideje. A
lakástelefonját nem adhatják meg, mert a lakásán nincs telefon.
Hét óra volt. Marosi főhadnagy egyenruhába öltözött, s bezárta maga mögött az idegen lakást.
A Verpeléti úti bérház harmadik emeletén egy ötven körüli, túlságosan molett nő nyitott ajtót,
sárga fürdőköpenyben, hajcsavarókkal a fején. Marosi bemutatkozott, s mentegetőzött, hogy
Szalánczky Éva ügyében szeretne néhány szót váltani a főbérlővel. Az asszony kedvtelve mérte
végig a jóképű főhadnagyot, s tűsarkú papucsán ingadozva bevezette egy ormótlan plüssfotelokkal
berendezett szalonba.
– Egy kis likőr…? – mosolygott a férfira, de nemcsak likőrrel és pogácsával tért vissza, hanem
közben a hajcsavarókat is elrejtette egy piros selyemkendő alá.
 Elfogadta Marosi cigarettáját, a fotelban keresztbe rakta dús combjait, hogy a pongyola egy
kicsit szétnyílt. Gödrös arcára sehogy sem illett az erőltetett komorság.
– Igen, a rendőrségtől értesültem a szörnyű szerencsétlenségről … Szegény Évike… Ki
gondolta volna?… Arról faggattak, kik jártak hozzá, és hogy szokott-e külföldről levelet kapni. A
szobáját is átkutatták, az én meg a házmesterné jelenlétében, de nem találtak semmi olyat, ami
kellett volna nekik… – Kíváncsian nézett Marosira: – Csak nem gondolják, hogy kém volt?
Marosi az egyenruha védelmében hivatalos színezettel szólalt meg:
– Dehogy! Csak kötelességünk az ilyen törvényellenes cselekedetek hátterét felderíteni. Az
egyedi esetek indítékainak ismerete hozzásegíthet társadalmi önismeretünk gyarapodásához. –
Beleütközve az üres tekintetbe, fordított a szón. – Szalánczky Éva mióta lakott itt?
– Ötvenöt óta. – Az asszony fölélénkült, ez az ő világa. – Akkor végzett az egyetemen, állást
kapott egy újságnál, addig diákszállóban lakott, mert nem volt pénze albérletre…
Nagyon ritkán lakott diákszállóban, gondolta Marosi, csak két albérlet között néhány napig
vagy hétig. Utálta a diákszállót, a tömeget, a közös hálószobát, a közös fürdéseket. Viszont egyszer
neki fejtegette ezt, minden albérleti szobának van egy vagy több alapvető hibája, amit megszokni
nem lehet, csak hosszabb-rövidebb ideig együtt élni vele, mint egy rossz házastárssal.
– Hogyan jöttek ki egymással? – érdeklődött Marosi.
– Ó, nagyon jól! Alig találkoztunk. – Az asszony fölemelte a sárga színű, sürü italt,
mosolyogva koccintott. – Fogja már meg, százados úr! Ez még szegény édesanyám receptje. –
Belenyalt a likőrbe. – Amióta elváltam a férjemtől, mindig tartottam albérlőt, mert a gyerek kicsi
volt, én meg hát elég keveset keresek a biztosítónál. Könyvelő vagyok… Szóval van tapasztalatom
az albérlőket illetően! – Megvető mosoly. – Ha férfi volt az illető, előbb-utóbb az ajánlataival
üldözött, ha éjjel a… mellékhelyiségbe kellett mennem, képes volt és meglesett a folyosón… a nők
pedig minden itthoni idejüket azzal töltötték, hogy főztek, mostak, vasaltak, éccakára férfiakat
csempésztek a szobába… Évike – az asszony tűnődött a legdicsérőbb jelzőt keresve –, Évike
intelligens nő volt. Ha nem is született úrinő, de lett-úrinő. Akkor keltettem, amikor én elmentem
hazulról, megkért, hogy mindennap kopogjak be hozzá. Kiszólt, hogy igen, köszönöm. Kapuzárás
előtt pedig sohase jött haza. Meg volt beszélve, hogy mivel szombaton nem dolgozik, ő szombat
délelőtt mossa ki a holmiját, így a házi munkában sem kereszteztük egymást… Nagyon rendes
ember volt… És sokat volt vidéken is.
– Kik jártak hozzá? – kérdezte Marosi.
Az asszony elbizonytalanodott, sóhajtott. – Én ezt nem tudom, mert olyankor már aludtam, de a
házmester szerint nagyon gyakran… hogy úgy mondjam… italosan jött haza… És ilyenkor
előfordult, hogy támogatta egy másik nő. Nem ugyanaz, mindig más. „Ne haragudjon, házmester
néni, hazakísérem a barátnőmet, mert rosszul van.” Igen ám, csak aki hazakísérte, az se ment el
reggelig! Én egy ideig nem törődtem ezzel, mert ezt a két szobát – mutatott körül – zártam, de a
konyha, kamra, fürdőszoba nyitva volt, és soha nem hiányzott semmi, még egy csipet tea sem, egy
karéj kenyér sem, hát, gondoltam, nem az utcáról szedi föl őket, ahogy a házmester állítja… Tudja,
milyen mocskosak az emberek! Egyszer-kétszer azért szóvá tettem, akkor azt felelte, a barátnője
nagyon messze lakik, és már nem közlekedtek a villamosok, gondolta, elfér ott a sezlonon, egy
kabáttal takarózva. Hát elfért.
– Férfiak nem jártak hozzá?
 – De, néha férfiak is keresték, de nemigen találták itthon.
– Volt köztük, aki gyakrabban kereste?
– Egy. – Az asszony valami kellemes emlékre gondolva elmosolyodott. – Az éveken át járt
ide… majdnem mindig hiába. Középmagas, zömök, nagyon jóképű férfi, mindig ajándékkal
érkezett, bor, narancs, szardínia, csokoládé… Egyszer Évike influenzásán feküdt, amikor jött a
fiatalember. Nem mertem egyenesen beengedni, mondom, megnézem, itthon van-e? Évike
bebugyolált torokkal, rekedten azt suttogta: „Mondja neki, Ilonka, hogy nem vagyok itthon, de a
csomagot hagyja itt”… Úgy megsajnáltam azt a szegény fiút…!
És megvigasztaltad, gondolta Marosi.
– Megnézhetném a szobáját? Vagy laknak már benne?
– Nem laknak. Hát ugye, erre a hónapra ki van már fizetve… – A háziasszony előrement és a
folyosó végén benyitott a cselédszobába. Nagyobb volt, mint amekkorát Marosi várt, kissé
csőszerű: a túlsó falnál állt a fehér vaságy, csupasz matraccal, a végében a sezlon, a falak mentén
éjjeliszekrény, mosdó, tükör, szögletes asztal, a túlsó falon nagy ruhásszekrény s keskeny, régimódi
könyvállvány. Az egyetlen ablak a szomszéd ház tűzfalára nyílt. A férfi szorongó szívvel nézte ezt a
sivárságot: nem, ide nem lehetett kapuzárás előtt hazatérni. Az asszony beszélt:
– Vasárnap itt volt a testvére, szép, derék fiatalember, elvitte Évike holmiját. Csak egy bőröndje
volt Évikének, abba nem fért bele, a házmestertől kértünk egy papírzsákot. – A háziasszony
leguggolt, s megpróbálta kihúzni a szekrény alsó, egyetlen fiókját. Marosi félretolta, s erőlködve
kiráncigálta a nehéz fiókot. Színig volt papírral. A férfinak hevesen kezdett verni a szíve, mint
amikor tizenöt éves korában először lépett be a megyei könyvtár olvasótermébe, s megpillantotta a
könyvek garmadáját. – Ezt itt hagyta a fivére. Én segítettem neki átnézni, láttuk, hogy egyetemi
jegyzetek, mit kezdett volna vele? Egy csomót már levittem a kukába.
– Elvihetem? – kérdezte Marosi erőltetett közönnyel, nehogy felverje a ritka kincs árát. – Azt
hiszem, én hasznát vehetném.
– Persze, sőt! Legalább nem kell nekem lecipelnem! Milyen súlyos tud lenni a papír…!
Marosi kölcsönkért az asszonytól egy kézitáskát, azzal a szent ígérettel, hogy holnap vagy
holnapután visszahozza, és sürgősen elbúcsúzott.

———

Marosi jól ismerte ezeket a drapp színű, rossz minőségű írólapokat, amelyekre – tankönyvek híján –
az ötvenes évek elejének a diákjai jegyzeteltek. Miután végighallgatta a rivaldafénytől,
színházszagtól, tapsoktól felajzott színésznő fecsegését – élvezte is, noha a pletykák szereplőit
többnyire nem ismerte –, segített meginni a délután fölbontott konyakot, levetkőztette, pizsamába
öltöztette a már kissé bizonytalan mozgású nőt, magának is megágyazott az ebédlő keskeny
kanapéján, elővette a cipzáras, kopott szatyorból az első vastag jegyzetcsomót: „Dialektikus és
történelmi meterializmus. 1954.”
Kék tinta, határozott, tiszta vonalvezetésű írás, rendkívül szemléletes, áttekinthető forma:
aláhúzott címek, kiugratott alcímek, bekarikázott pontok, összekötő és szétválasztó nyilak.
Előadások, kötelező irodalmak jegyzete – Marosi szinte látta a lányt az emelkedő egyetemi
padsorokban és a Párttörténeti Könyvtár meghitt olvasólámpája fényében. Lassan lapozta a
jegyzeteket, szemével pásztázta az oldalakat – hitte, hogy már az írás képe elárulja, ha valami nem
odatartozót jegyeztek be. Hoppá!
„A törvény – a jelenségek belső, lényegi összefüggésének a kifejezése.
»Mit nekem tűnt csók, régi kincs,
Mesét ígérő táj!
Csak az búsít, hogy semmi sincs,
Mitől megválni fáj.«
Törvényszerűség: – okok és okozatok olyan láncolódása, a jelenségek olyan összefüggése,
amely megszabja az események meghatározott, természeti szükségszerűséggel lefolyó menetét.”
De szép ez a vers! – gondolta Marosi elragadtatva, s csak később jutott eszébe, hogy ramaty
lelkiállapotban lehetett, aki írta s aki idézte.
Haladt tovább.
„A fejlődés mint az ellentétek harca A dial. röviden: az ellentétek egysége (Lenin)
»Jéggé állt össze bennem
sokféle fájdalom…
Erős kezemet nézem,
Miért nem tudja a tétlen
szétmorzsolni magát.«
A fejl. ellentéteinek elismerése a módszer
vízválasztó”…
Hosszú oldalakon semmi más, csak a tananyag. Azután Engels A család, az állam és a
magántulajdon eredete című művének kivonata elején Marosi egy hosszabb szöveget talált:
„Nem születtem győztesnek. Nem születtem vesztesnek sem. Áldozatnak születtem.
Áldozatnak születtem, vézna, vérszegény, két kiló hetven dekás csecsemő formájában, olyan
életképtelennek, hogy néhány napos koromban egyszer csak elhagyott a színem, görcsök rángattak,
s minden jel arra vallott, hogy »meg akarok« halni. A családom – túltengő realitással megáldott
parasztcsalád – éppen vasárnapi ebédhez készülődött, tisztára kimosdva, könnyű nyári ünneplőben,
a terítetlen, de fényesre sikált diófa asztalon már párolgott a bőrszínű húsleves, és tessék elképzelni,
én éppen haldokolni kezdek abban a nagy kerekű, szögletes vesszőkosárban, ami örökölt
fekvőhelyem volt – haldokolni önzőn és neveletlenül. A családomnak nagyon nem tetszett a dolog, s
engem kitoltak az udvar végébe, a kocsiszínbe, gondolván, sőt meg is állapodván, ha mindenáron
»meg akar« halni, hát haljon meg, de ne ebéd alatt, itt a szemünk láttára, ne vegye el az
étvágyunkat, hisz vasárnapi ebéd egy héten csak egyszer van. És kitoltak a kocsiszínbe.
Ezek után elment a kedvem az egész meghalástól, s amikor ebéd végeztével kinézett hozzám az
anyám, már visszanyertem természetes színemet, s méltatlankodó bőgéssel követeltem a magam
ebédjét.
És azóta is sokszor »meg akartam« halni, és olyankor engem mindig kitoltak a kocsiszínbe,
nehogy elvegyem az étvágyukat.
De az ebéd végeztével most már nem néz ki hozzám senki.”
Marosi sóhajtott, s lassan továbblapozott a jegyzetekben. A világ és törvényszerűségeinek
megismerhetősége cím alatt a következő sorokat találta:
„Nem kerülöm és nem is keresem,
 csak kibírom, hogy találkozz velem,
átnézel rajtam, mint az üvegen,
átnézek rajtad – s vérzik a szemem.
———
Egyszer szeretném megkérdezni már:
nem fáj néked, hogy néked sose fáj…?”
Marosi végére érve a marxista jegyzeteknek, sajnálkozva vette tudomásul, hogy ez minden.
Kiemelte ezt a négy lapot, a többit Cunika szemétládájába süllyesztette, s eloltotta a villanyt.

———

A kórház portáján nem találták Kismányoki Lívia nevét. De amikor Marosi kibökte, hogy egy olyan nőről van
szó, akit a férje mellbe lőtt, megvilágosult az öreg hölgy szeme:
– Ahá! Horváth Ödönné! Sebészet. Második emelet 14-es szoba.
Reggel kilenc óra volt. Azért választotta ezt az időpontot, mert tudta, hogy a reggeli
szertartások ilyenkorra már befejeződnek, és még nem kezdődik a vizit. Horváth Ödönné –
ízlelgette az ellenszenves nevet. Miféle anya az, aki Ödönnek keresztelteti újszülött csecsemőjét?
Hatágyas kórterem. Úgy érezte, mind a hat nő őt nézi, s ettől megzavarodott. Elsétált az ágyak
lábánál, egy pillantást vetve a kórlapra, de csak bizonytalanul látta a neveket. Már az ablak melletti
ágyat is elhagyta, amikor hirtelen visszalépett, s kissé lehajolt: Horváth Ödönné.
Figyelmes, szomorú szempárral találkozott a tekintete. A szem köré lassan kirajzolódott az arc:
sápadt, görög szobrokra emlékeztető, tökéletes arányú arc, keskeny orr, duzzadt ajak, a megszürkült
párnán szétterülő, aranyosan csillogó haj, a kék hálóingből kiívelő ránctalan nyak – Marosinak
szinte fájdalmat okozott ennyi szépség. S mégis, tekintetének megbabonázva vissza kellett térnie a
nagy, nehéz szemhéjú, sejtelmes csillogású szemre, mely, mint a reflektor, még külön fényt adott
ennek az arcnak.
– Kismányoki Lívia? – kérdezte elfogódottan.
– Igen – mondta a nő.
– Marosi János főhadnagy vagyok.
A nő behunyta a szemét, és fáradtan nyitotta ki. Megadóan mondta:
– Hozzon egy széket, és üljön ide.
Marosi szót fogadott. A szomszéd ágy gazdája, egy öregasszony eddig kíváncsian bámulta
őket, most szemérmesen elfordult.
– Mire kíváncsiak még? – kérdezte megkínzottan a nő.
– Blindics őrnagynak már mindent elmondtam.
Blindics őrnagy, meg kell jegyezni ezt a nevet, gondolta Marosi. Blindics, Blindics. Jó.
– Bocsánat – mondta mosolyogva –, én nem rendőr vagyok, hanem katona. Én Szalánczky Éva
ügyében jöttem.
A beteg nő végigmérte a mutatós férfit. Mintha megvetés lett volna a tekintetében. Kinek szól
vajon, nekem vagy Évának?
– Megkértem Évát – mondta lehalkított hangon Lívia –, hogy hagyjon békén. Nagyon szépen
megkértem, hogy ne jöjjön be hozzám, ne hozzon könyvet, ne hozzon virágot, ne írjon levelet,
nagyon nyomatékosan megkértem, hogy lépjen ki az életemből… Azt reméltem, megtette, mert két
hete nem látom. És erre jön maga…
Marosi feszülten figyelt.
– Mért haragszik rá ennyire?
– Ide figyeljen! – mondta a nő fölszikrázó szemmel, megpróbált fölkönyökölni, de
visszahanyatlott. – Huszonhét éves vagyok, és talán béna maradok az egyik lábamra! Én, akinek –
önkínzó mosoly – állítólag abból állt az életem, hogy a szép lábamon hordtam a szép testemet. Nem
ismeri az elveit? „Mindenki abból él, amiből a legtöbbje van.” Én a szépségemből éltem! Szerinte!
És lehet, hogy béna maradok a lábamra!… Ő, ha akarta volna, meg tudta volna akadályozni ezt a
végzetes lövést! És még ne is haragudjak rá?
– Nem hiszem, hogy meg tudta volna akadályozni – mondta Marosi óvatosan.
– Ugyan, kérem! – Lívia halkan beszélt, de annál forróbb indulattal. – Amikor elváltunk, és
Dönci elkísérte a buszmegállóba, világosan megmondta neki, hogy az éjjel meg fog engem ölni.
„Az éjjel megölöm ezt a dögöt!” – ezt mondta neki. Ő meg fölugrott a buszra, s csak annyit kiáltott
vissza: „Ha Líviának a haja szála meggörbül, velem gyűlik meg a baja!” Aztán hazament és kialudta
magát. Ahelyett, hogy…
– Mit tudott volna csinálni?
– Például fölhívni engem és figyelmeztetni… Nem először fordult volna elő, hogy fölkapom a
gyereket, és elmegyek az anyámhoz aludni…
Gyerek is van – gondolta Marosi.
– …Vagy fönt maradtam egész éjjel, vigyáztam, hogy el ne aludjak, nehogy álmomban fojtson
meg valami villanydróttal. Az őrült… De nem! Hazament, és nyugodtan kialudta magát!
– Nem vette komolyan a férje fenyegetőzését – mondta óvatosan Marosi.
– Hát persze, ezzel védekezik – legyintett tehetetlenül Lívia. – Nem tudom bizonyítani az
ellenkezőjét… Csak érzem… Azért nem akarta komolyan venni és ezzel megakadályozni, mert a
lelke mélyén ő is kívánta a halálomat. Sőt! Őt is megkísértette a gondolat, hogy megöljön engem.
Marosi mélységesen megdöbbent.
– Mi oka lett volna erre?
Az asszony megnémult a csodálkozástól. Lassan halmozódott benne a harag, a megvetés. Halk
szavain átsütött a visszafojtott indulat:
– Magát úgy küldte hozzám Szalánczky Éva, hogy semmit nem mondott magának?… –
Hirtelen megnézte a férfit. – Egyáltalán, ki maga? Mit akar tőlem?
– Éva sohase beszélt rólam? – Marosi igyekezett megnyerően mosolyogni. – Egy
hadmérnökről?
– Mit tudom én – mondta az asszony türelmetlenül –, annyi mindenről beszélgettünk! Másfél
év alatt annyi mindenről lehet beszélgetni… De most én hadd kérdezzek: mit akar tőlem?
Csinos, friss ápolónő jelent meg az ajtóban.
– Aranyoskáim, föl a legszebb pongyolát, frizurát, mosolyt, jön a vizit! – Megpillantva
Marosit, közelebb lépett, s udvariasan mondta: – Szíveskedjék félbehagyni a kihallgatást! Szegény
asszony, mikor hagyják már békén?
Detektívnek néz – gondolta Marosi.
Marosi engedelmesen felállt, és halkan kérdezte:
 – Mikor jöhetek legközelebb?
– Ne jöjjön – fakadt ki hisztérikusan Lívia. – Egyáltalán ne jöjjön! Nem akarok a múltammal,
nem akarok Szalánczkyval foglalkozni!
– Akkor se, ha elárulok valamit? – kérdezte Marosi.
– Nem érdekel!
– Szalánczky Éva meghalt – mondta a férfi. Még látta, hogy az indulatos arcból kiszökik a vér,
a duzzadt ajkak hangtalanul, remegve formálnak ki valamit, talán azt, hogy „nem, nem igaz”, aztán
meghajolt, és kiment a kórteremből.

———

Amikor beüzent a titkárnőtől, hogy Szalánczky Éva ügyében keresi, a főszerkesztő azonnal fogadta.
Alacsony, aszkéta testű férfi volt, keskeny vállain aránytalanul nagy, jelentős fejjel. Hatalmas orra
merészen hajlott lefelé, keskeny, vértelen ajkán valami rákövesedett, keserű mosoly. Éles, okos
tekintetű szeme kiábrándultán nézett a világba.
A kopott, sőt kopár irodában volt tárgyalóasztal is, de a látogatót az íróasztal túlfelére ültette, és
a kézfogás után maga is visszaült. Az asztalon kéziratok, újságok, nyomdai ívek, fényképek,
jelentések iszonyú összevisszaságának közepén volt egy kis szabad hely, ezen egy szétszedett pipa,
s a pipát tisztogatta széttépett borítékkal, kötőtűvel, vattával Erdős Ferenc, a főszerkesztő.
Hivatalból tudta már Éva halálhírét, s a tiszt kiegészítő mondatai után keserűen szólalt meg:
– Mi is felelősnek érezzük magunkat Szalánczky Éva halálában. Közvetve is, közvetlenül is.
Mi küldtük le Mohácsra riportot készíteni… Illetve ő hozta a témát, és mi hozzájárultunk, hogy
lemenjen… De hát ki gondolt erre?
– Mióta ismeri, Erdős elvtárs, Szalánczky Évát?
Erdős elmélyülten tisztogatta a pipát. A rövid, egyenes szárat megszívta, kellően szelel-e?
– 1951-ben, a Rajk-per második hullámában letartóztattak. Újságíró voltam, itthoni illegális
kommunista, fontos beosztásban a Tájékoztató Hivatalban. Sőt elhajló, mi voltunk az Erdős-frakció,
biztosan nem hallott róla.
– Nem – ismerte be Marosi.
– 55-ben rehabilitáltak. Behívtak bennünket az illetékes központba, adtak néhány ezer forint
kártérítést és megkérdezték, hol akarunk dolgozni… Nekem éppen csömöröm volt a politikától,
meghúztam magam az egyik levéltárban… 56 után, amikor láttam, hogy kezd valami kibontakozni
és újra fölszólítottak, most már nem az a garnitúra, aki annak idején börtönbe csukott, hanem
akikkel együtt ültem, nincs-e kedvem valami komolyabbat csinálni, kértem ezt a lapot. Tavaly
január 1-én megindultunk. Munkatársaim nagy részét nem én válogattam, hanem hivatalból
helyezték ide, de lényegében meg vagyok velük elégedve … Ahogy az már egy új lapnál lenni
szokott, egyre-másra jelentkeztek a külső munkatársak. Néhány hónap múlva kezembe került egy
kézirat, ami felkeltette figyelmemet, mert kiemelkedett az átlagból, szenvedélyességével, önálló
állásfoglalásával, saját észjárásával. Ki ez a Szalánczky Éva? Fiatal újságíró, ennyit tudtak róla.
Behívattam. Egy „éhenkórász” jelent meg, bocsánat a kifejezésért. Ruhája kopott, arca sovány,
szeme sóvár. „Éhes vagyok, szomjas vagyok, fáradt vagyok, fázom és pisilnem kell” – pontosan
megszemélyesítette ezt a pesti kiszólást. A kávét olyan beosztással kortyolta, hogy minél tovább
tartson, a cigarettát a körméig szívta. – Állás nélkül van? – kérdeztem tőle. – Igen. – Mióta? – 1957.
január 1-e óta, mióta az újságunkat megszüntették… Tudja – mondta a főszerkesztő Marosinak –,
akkor minden újságot megszüntettek, hogy megbízható káderekkel újraszervezhessék, és másnap
már kezdték is újjászervezni őket, lényegében ugyanazzal a gárdával, mert nem volt más.
Erdős összecsavarozta a pipát. – Hogy is mondta a vicc? Nincs több csőcselékünk, csak
ugyanaz az egy. – Bőrzacskóból jó szagú dohányt tömött a pipába. – S azóta nem vették fel? –
kérdeztem Évától. – Nem. – Miért? – Nem tudom. – Valami okot csak adott rá? – Nem adtam. – Mit
csinált 56-ban? – Nem csináltam semmit. – Semmit nem csinált? – Vártam. Nem értettem a
dolgokat, nem igazodtam el az eseményekben, nem éreztem késztetést magamban, hogy akár ezt,
akár az ellenkezőjét csináljam, vártam. Vártam, mint a parasztok – mi lesz ebből? – Akkor mivel
magyarázza, hogy nem kapott állást? – Nézze, Erdős elvtárs – mondta nekem – és a főszerkesztő
szájába vette a megadjusztált pipát, meggyújtotta, szipogatta, míg szelelni nem kezdett, aztán
kivette. – Én húszéves koromban kerültem Budapestre – mondta Éva –, az egyetemre, úgy, hogy
egy lelket sem ismertem itt. Kitűnő tanuló voltam, a tanáraim megkedveltek, én lettem a példakép,
és akkor elhittem, hogy itt valóban a népből akarnak új értelmiséget teremteni. Az államvizsga után
választhattam, hova megyek dolgozni, újságíró akartam lenni, mi sem természetesebb, mint hogy
újsághoz helyeztek. Aztán… – Erdős megszívta a pipát – amikor egy adminisztratív rendelkezés
nyomán megszűnt az állásom, soha többé senki nem törődött velem. Az ismerőseim átmentek a
tiloson, bele a rendőr karjába, és fizettek tíz forint büntetést, csak hogy ne kelljen szóba állniuk
velem. Ne kompromittáljam őket. Az egyetem titkársága, ahova bementem pártfogást kérni, hisz öt
évig tanítottak, ők tudják, hogy színjeles tanuló voltam, szemináriumvezető stb., mereven
elzárkóztak: nekik csak az egyetemi hallgatókkal szemben van kötelezettségük. A tanáraim, akikkel
beszéltem, a tehetetlenségükkel védekeztek és a titkársághoz utasítottak, mint ami hivatali
tekintélyénél fogva… Szóval, Erdős elvtárs – mondta akkor Szalánczky Éva –, rájöttem, hogy ez
egy blöff, hogy itt népi értelmiséget akarnak kinevelni, itt egy új népi értelmiséggel akarják
fölváltani a régit; ez hangzatos szólam volt a „fényes szelek” korszakában, de mihelyst nem volt
muszáj elhinni, mindenki kimutatta a foga fehérét: büdös paraszt, menjen vissza kapálni!… Ezért
nem vettek vissza engem 56 után dolgozni. – És maga? – kérdeztem. – Maga ezeknek az új és
keserű tapasztalatoknak a birtokában most milyen álláspontra helyezkedik? – Erdős élvezettel
szippantott néha a pipából. – Éva a szemembe nézett, és ezt mondta, amivel egyszerűen
meghódította a szívemet: – Ez az ország az én országom. Ha akarja, ha nem!
A főszerkesztő elhallgatott. Szája két lebiggyedő sarkán még keserűbb lett a mosoly.
– Hát nem! Az ország nem akart az övé lenni!… – Marosira nézett. – Azonnal fölvettem.
Státusom nem volt, nem is kaptam, csak szerződést tudtam kötni vele a honorárium terhére, sőt a
felettes szerveim óvtak, nehogy kompromittáljam magam egy ilyen „gyanús elem”
szerepeltetésével. Konkrétumot ők sem tudtak mondani, illetve csak egyet: Szalánczky Évának
néhány 56-os perben szerepel a neve – tanúként. Vagyis ismeretségi és baráti köréből többen
börtönbe kerültek és többen disszidáltak.
Aha! – gondolta Marosi, megértve a noteszban talált telefonszámok rejtélyét.
Erdős elgondolkodva szívta a pipát.
– Amikor Karády Katalin kiszökött az országból, negyvenkét személyt tartóztattak le miatta,
köztük a pedikűrösnőjét is, akinek annyi köze volt a színésznőhöz, hogy hetenként megápolta a
lábát, a szökéshez meg végképp nem volt köze. No de ez a legsötétebb Rákosi-korszakban történt!
Ezeket a módszereket újítjuk föl most is? Valaki már attól gyanús, hogy ismerte Maléter helyettesét,
akkor, amikor az még nem volt a Maiéter helyettese, hanem egy fiatalember, aki udvarolt az
Évának? Ha a szomszédomhoz betörnek és engem is kihallgatnak, nem észleltem-e valami gyanúsat
– ettől én már éppolyan gyanús leszek, mint a betörő…? Sajátságos európai észjárás. Az angolszász
szisztéma szerint mindenki ártatlan, amíg a bíróság be nem bizonyítja a bűnösségét. Inkább fusson
kilencvenkilenc bűnös, mint hogy egy ártatlan szenvedjen. Az amerikai függetlenségi háború után
nem csukták börtönbe a vesztes tábornokokat; egyetlenegy embert ítéltek el, egy hadifogolytábor
parancsnokát, őt is csak azért, mert szadista volt, kínozta a rábízott foglyokat. Ennek a szisztémának
a jegyében ellenezte Churchill is a nürnbergi pert, azt írván, hogy ha mi veszítjük el a háborút,
akkor most mi állunk a bitófák alatt. Pedig a csatamezők fölött kinő a fü, az akasztófák alatt
sohasem… Nálunk fordítva, a római jog érvényesül, a drákói törvények: mindenki bűnös, amíg be
nem bizonyítja, hogy ártatlan… Hátborzongató, mi? Iszik egy kávét?
– Köszönöm – mondta Marosi. A főszerkesztő fölemelte a telefont, kiszólt a titkárnőnek.
– Megkérdeztem Szalánczkyt, milyen területen, milyen műfajban szeretne nálunk működni – a
riportot jelölte meg. Nagyon örültem ennek, mert a riport volt a lap szűk keresztmetszete – ma is az.
A Rákosi-korszak leszoktatta az írókat, újságírókat a valóság empirikus tanulmányozásáról… Talán
emlékszik arra a híres baromságra: „A szem nemcsak eszköze a látásnak, hanem korlátja is”? És
hogy a riport, a szociográfia nem realista műfaj, hanem naturalista, és a kettő szöges ellentéte
egymásnak… Most már elvileg nem volt akadálya a valóság föltárásának, csak gyakorlatilag. Két
oldalról is. Egyrészt az újságírók nem ismerték az életet, tehát a megismerés módszere nem volt a
birtokukban: minden gyárigazgató, járási párttitkár úgy csapta be őket, ahogy akarta, nem tudták
összegyűlt tapasztalataikkal a félrevezetést kivédeni. Másrészt megmaradt a bizalmatlanság légköre,
a beosztottak nem mertek őszintén beszélni, a főnökök pedig államtitokként kezelték a
legjelentéktelenebb információt is. Egyszóval: riportjaink a felszínen mozogtak, képtelenek voltak a
lényeget megragadni… Ebben a rovatban mindenképpen szükségem volt új erőkre.
– Kik dolgoztak abban a rovatban? – kérdezte Marosi.
– Kismányoki Lívia volt a rovatvezető – mondta Erdős, és kiverte a hatalmas üveg hamutartóba
a pipát. – És két fiatal újságíró, Rusák Ágnes és Hagymás Attila.
Marosi gondolatban fölírta a két nevet.
– Mi azzal a módszerrel csináljuk a lapot, hogy hetente szerkesztőségi értekezletet tartunk, ahol
mindenki előadja az ötleteit, akár a lap egészére, akár a saját munkájára vonatkozóan. Azt
terveztem, hogy az első időkben én adok témát Szalánczkynak, de nem volt rászorulva, már a
legelső értekezleten, amin részt vett, annyi kitűnő ötlettel állt elő, hogy a régi munkatársak szinte
megirigyelték. „Túlbuzgó a kislány – mondta röhögve a helyettesem –, bizonyítani akar, és azt
hiszi, hogy bármit is lehet itt csinálni. Majd a légkör elveszi a kedvét. Fél év múlva olyan tunya,
rosszkedvű és akaratgyönge lesz, mint mindenki.” Tudja – mondta Erdős magyarázólag –, az 56
utáni légkör nem nagyon kedvezett az alkotó munkának, a kezdeményezésnek. Az értelmiség
meglehetősen tanácstalan volt, annyit már tudtunk, hogy valami elmúlt, de nem tudtuk, hogy mi jön
helyette. Egyesek félték, mások remélték, hogy minden ott folytatódik, ahol 56 előtt abbamaradt.
Voltak, akik valami más jellegű kibontakozásban reménykedtek, de nem tudták, hogy milyen lesz
az. Itt a szerkesztőségben valóban elég rohadt volt a légkör. Erre én tulajdonképpen akkor ébredtem
rá, amikor Szalánczky megírta az első riportjait. Az a mérhetetlen sematizmus meg unalomtenger,
amely a lap hasábjait elöntötte, az ő írásai tükrében lett nyilvánvaló előttem is. Nem akarok túlozni,
de Éva minden sora szenzáció volt…
Elolvasom – fogadta meg Marosi.
– … Sajnos, olyan mértékben szenzáció, hogy lehetetlen volt közölni – folytatta sajnálkozva a
főszerkesztő. – Istenkísértés lett volna. Mindkettőnknek a fejébe kerül. Évának is, nekem is…
Persze – Erdős újra a pipát kezdte babrálni – az én fejem hagyján, legfeljebb visszamentem volna a
levéltárba, de nem engedhettem, hogy egy fiatalnak derékba törjék az életét. Az ő érdekében nem
közöltem ezeket a provokatív írásokat. Az egész addigi és akkori politikánkat megkérdőjelezte,
bármiről írt. Bármiről! Hiába adtam neki a legártatlanabb témákat, az ő tolla alatt azonnal
közölhetetlenné vált. A külvárosi kultúrházról bebizonyította, hogy nem a kultúra temploma, hanem
italbolt; a bölcsődéről, hogy nem szociális intézmény, hanem a nők egyenjogúságának a hiányát
leplezi; és így tovább … Egyszer azzal az ötlettel állt elő, hogy riportsorozatot akar írni az 56-os
falusi eseményekről, mi is történt, hogyan is történt 56 októberében falun. Áldásom adtam rá.
Lement két hónapra vidékre, hazajött tíz riporttal. Ragyogó írások voltak, csak éppen
közölhetetlenek. Bebizonyította, hogy a Rákosi-korszak eseményei, elhibázott agrárpolitikája,
népidegen káderpolitikája teljesen logikusan, szükségszerűen vezettek az ellenforradalomhoz …
Ráadásul ő azt forradalomnak tartotta, amelyben, mint minden forradalomban, ellenforradalmi
elemek is felbukkantak, s igyekeztek szerepet játszani – de ezeket maga a nép szerelte volna le…
Volt egy szép, okos mondata erre a jelenségre… – Erdős tűnődve újra megtömte a pipát. – Hogy
is?… „A vihar magasba röpíti a szemetet. De el is söpri.” … Csak, tudja, azt az álláspontot
képviselni, hogy 56-ban forradalom volt Magyarországon, legalábbis kimeríti az izgatás
kritériumát, és izgatásért börtön jár… Higgye el, nagyon nehéz helyzetben voltam. Mint
főszerkesztő és mint magánember egyaránt.
Csöngött az íróasztalon levő házi telefon. Rosszkedvűen fölemelte, és szinte gorombán szólt
bele. – Várjon!
Visszatette a kagylót.
– Láttam, hogy az éhenkórász prérifarkasból hogy válik a tisztességes fizetés eredményeként
jól öltözött, szinte már konszolidált fiatal nő. Minden fizetés után csinosabban jelent meg a
szerkesztőségben: új kosztüm, új retikül, új cipő, vakító fehér blúzok… Szerintem változatlanul a
gyomrán spórolta meg a belvárosi szabóság számláit… és a jól szituált külső kiáltó ellentéteként
észre kellett vennem, hogy belül csügged, sorvad, hogy egyre társtalanabb, magányosabb, és egyre
reménytelenebb. A szerkesztőségben, azt hiszem, mindenki megszerette – és mindenki tragikus
fantasztának tartotta, aki fejjel megy a falnak… – Marosira nézett. – Ismeri a közmondást? „Akár a
követ ütöd a tojáshoz, akár a tojást ütöd a kőhöz, mindenképpen a tojás törik össze.” Nos, várható
volt, hogy nem a fal szakad be, hanem Szalánczky feje… Megpróbáltam segíteni rajta: könyveket
adtam neki, hogy írjon róluk kritikát – bölcsész volt, ahhoz is ért. Valóban értett. Nagynak kiáltott,
szentesített íróinkról megírta, hogy hazudnak, hogy jelentéktelenek; fiatal, kormányhű
karrieristákról, hogy karrieristák, és nem ismerik az életet… És egyre kínosabb helyzetbe hozott
engem mint főszerkesztőt: hónapokon át fizetek valakit, akitől nagyon kevés cikk jelenik meg! „Na,
ugye, előre megmondtuk… ” – olvasták a fejemre diadalmasan, akik valóban előre megmondták…
– Erdős rágyújtott a pipára, hosszan szippantgatta. – És mégsem én küldtem el, hanem, talán mert
nem bírta tovább a pattanásig feszült helyzetet, négy hónappal ezelőtt ő mondott föl.
 – És mivel indokolta? – kérdezte Marosi.
– Azzal, hogy nem bírja tovább.
– Nem volt valami személyes oka?
– Nem ismertem annyira – mondta bizonytalanul.
– Zárkózott ember volt.
– És mi volt a terve?
– Ezt én is kérdeztem – mondta a főszerkesztő. – Nem volt terve. Semmi. Azt mondta, egyelőre
hazamegy a falujába … Biztosítottam, hogy bármikor hoz nekem kéziratot, persze használható
kéziratot, én mindig közlöm… És íme… A halálhír…
Csönd támadt. Újra fölberregett a házi telefon. Erdős fölvette: – Kis türelmet! – szólt bele.
– Megkaphatnám ezt a falusi riportsorozatot? – kérdezte Marosi, és fölállt.
– Sajnos a mi példányunkat fölkérte a … szóval, a felsőbb hatóságunk – mondta Erdős
sajnálkozva, ő is fölállt az íróasztal mögött. – Ha akarja, megpróbálom tőlük visszaszerezni…
Meddig marad Pesten?
– Néhány napig – mondta Marosi, és kezet nyújtott.
– Köszönöm a szívességét, főszerkesztő elvtárs, még majd jelentkezem, ha megengedi.

———

Marosi Éva jegyzetei között talált egy megkezdett füzetet:

„Haza akartam utazni karácsonyra a szüléimhez, de Ő. egy héttel korábban szólt nekem, hogy
szeretné megünnepelni a névnapomat, és ez, ugye, pontosan december 24-re esik. Eddig még
minden karácsonyt otthon töltöttem, mert nincs szörnyűbb egy albérletben eltöltött karácsonynál,
amikor a szobában nincs semmi, csak a kietlenség, és a kocsmák is bezárnak nyolc-kilenc-tíz
órakor, kihalt lesz a város, üresek az utcák, és csak az ablakok ragyognak földíszített, égő
karácsonyfákkal – és az ablakok mögött idegenek élnek. Mindenki idegen. Egyébként se volt
kedvem hazautazni: 1950 óta, amióta eljöttem hazulról, csak a panasz, a betegségek, a pénztelenség,
a tanácselnök, az adó, a téesz-szervezés, a csajkarendszer – mindenki annyira tele van a saját
gondjaival, hogy éntölem nyolc éve senki nem kérdezi meg otthon: Hogy vagy, Évike? – Senki!
Ráadásul pénzem sem volt, legalábbis ami egy otthoni karácsonyhoz kell, számtalan unoka, ha
mindenkinek csak egy szelet csokoládét és egy gyerekkönyvet veszek, az is ötszáz forint, és most is
kétezer forintot hagytam a szabónál meg a suszternál az új télikabátomért – istenem, hat éve nincs
új télikabátom! – és a csizmámért: nekem egész életemben fázott a lábam, mert mindig csak
egyetlen pár cipőm volt, ami októberben elázott, és májusig nem száradt meg, egész télen vizes
cipőben jártam iskolába, állandóan vizestetűs volt a lábam – mi lehet ez a »vizestetü«?, hogy
definiálja az orvostudomány, ha egyáltalán találkozott már ezzel a szegény embereket sújtó
betegséggel? Úgy viszket az ember lábfeje, hogy nemcsak a bőrt, a húst szeretné levakarni! S
egyetlen gyógyszere, bedugni a lábat a meleg rédlibe – de otthon mindenkinek vizestetűs volt a
lába, és életkor szerint váltottuk egymást a meleg rédlinél, és mivel kilenc óra után nem raktunk
tüzet, mire rám került a sor, a tűzhely már alig adott valami meleget. Szóval rendeltem ezer forintért
egy bundabéléses csizmát, mert elhatároztam, hogy nekem soha többé nem fog fázni a lábam…
Ezért nem volt pénzem karácsonyra hazautazni. Persze kérhettem volna kölcsön – de Ő. ajánlata
annyira lázba hozott, hogy hiába tudtam: hat órakor, nyolckor, legeslegkésőbb tízkor úgyis
hazamegy, és én ott maradok a sivatag magyar éjszakában egyedül, boldogtalanul, üvöltő
prérifarkasként – úgy éreztem, még ez is megéri!
Karácsony előtti napon, 23-án, fél ötkor négyesben indultunk el a szerkesztőségből R.-rel és
H.-val. Beültünk a nem tudom milyen utcában, a nem tudom milyen nevű presszóba, pedig már
többször jártam ott. (Azóta elolvastam a cégtáblát: Cineának hívják.) Ez egy derékszög alakú
helyiség: a külső teremben van a pult, presszógép stb. meg egy sor asztal, és azon belül kezdődik
derékszögben a terem. A terem túlsó oldalán hatalmas ablak, visszatükrözi az egész termet – ám ezt
csak karácsony után vettem észre. Ahogy leültünk, én rögtön közöltem, hogy nincsen pénzem. –
Nyugi – mondta H. –, neked ma névnapod van, ne törődj semmivel. – Konyakozni kezdtünk. A
cukrászda lassan kiürült körülöttünk, R. és H. sokatmondó pillantásokat váltott egymással, aztán
megkérdezték: mi még maradunk-e? Egy kicsit még maradunk, mondta Ő. Erre H. rendezte a
számlát, aztán valamilyen ürüggyel kihívott a ruhatárba, és vékony kis bajuszkája alatt cinkos
mosollyal, a kezembe nyomott egy százast. – Ha akarod, majd megadod, de az se baj, ha nem adod
meg – én neked drukkolok.
Bejött a felszolgálónő, kérünk-e még valamit – két konyakot kértünk. Az utolsó vendégek is
elmentek, és még egy óra volt a zárásig.
– Hadd csókoljam meg a kezedet! – mondtam Ő.-nek.
A száját nyújtotta.
Én közben azt figyeltem, mikor jön be a derékszög kisebbik szárából a kiszolgálónő. Minket
kintről nem lehetett látni, a fal takarta sarokban ültünk.
– Gyere el hozzám! – könyörögtem Ő.-nek.
– Ne beszélj! Add vissza a szádat! Csodálatos szád van! Hol vetted ezt a csodálatos szájat?
Én nem mertem elveszíteni a fejemet – a bejáratot néztem fél szemmel, az órámat, és záróra
előtt tíz perccel elszakítottam számat az övétől, és kiszóltam, hogy fizetek.
Valami selma mosollyal jött be a kiszolgálónő, de nem volt bántó a mosoly. Fizettem, és elég
nagy borravalót adtam.
Kimentünk az utcára. Kegyetlen volt a hideg, legalább húsz fok. Én a Körút felé indultam, de
Ő. megfogta a kezemet, és az ellenkező irányba vezetett. Néhány lépés után egy havas parkban
találtuk magunkat. Ő. leült az első padra – miután lesöpörte róla a megfagyott havat (később
kiderült, hogy épp egy villanylámpa égett fölöttünk) –, a mellére ölelt, és folytattuk a csókolózást. –
Gyere el hozzám! – könyörögtem neki. – Hidd el, a lakásban sem csinálok semmi többet, mint amit
te akarsz. – Majd elmegyek – lihegte. – Mikor? – Nem tudom. Most még nem tudok! – Néha
elhaladt mellettünk egy járókelő, kissé megdöbbenve ránk nézett, aztán folytatta útját. – Gyere el
hozzám! – könyörögtem. – Majd elmegyek. – Mikor? – Nem tudom. Ne beszélj! Imádom a szádat!
Puha, esdeklő, és mégis annyi erő van benne, amennyivel én még nem találkoztam. – Szeretlek –
mondtam neki. – Gyere el hozzám. – Majd elmegyek.
Én ilyenkor gátlásos vagyok és hiú – arra vagyok büszke, hogy még soha nem tolták el a
kezemet. Egyszerűen nem merem megkockáztatni, hogy eltolják a kezemet, mert tudom, annyira
megalázna, hogy meggyűlölném a másikat. Most azért én is kezdtem elveszteni a fejemet,
simogattam a bokáját, és hogy nem tiltakozott, a tenyerem fölcsúszott a lábszárán, és simogatni
kezdtem a combja között. – Iszonyú! – sóhajtotta. – Iszonyú rossz? – kérdeztem. – Iszonyú jó! –
felelte.
 Ebben a pillanatban érdes hangot hallottunk:
– Kérem a személyi igazolványokat!
Kibontakoztunk egymás karjából. Ő. gyorsan lehúzkodta a ruháját, én körülnéztem: négy
rendőr állt körülöttünk. Előkotortuk a személyi igazolványokat, hosszan tanulmányozták. Aztán azt
mondta az egyik százkilós férfi, valószínűleg a főnökük, Ő.-nek:
– Maga férjes asszony. Mért keveredik ilyen helyzetbe?
– Az az én dolgom – mondta dacosan Ő., de láttam, hogy nagyon meg van rémülve.
– Ha még egyszer ilyesmin kapjuk magát, meg fogjuk mondani a férjének és a szerkesztőjének,
megértette? – A személyi igazolványt visszaadta Ő.-nek. – Most pedig menjen haza.
Egy szó nélkül távozott. Kint lakott valami külvárosi lakótelepen. Istenem – néztem utána –,
mivel megy haza? Talál-e taxit?
A rendőr az én igazolványomat zsebre tette.
– Maga velünk jön.
Beszálltam az autóba, a négy rendőr közé. Elindultunk. Azt mondta félig cinikusan, félig
irigykedve az egyik rendőr:
– Két órája figyeljük magukat. Ekkora szenvedéllyel még nem találkoztam, pedig ez a
reszortom, az erkölcsrendészet. Nagy a szerelem?
– Uram – mondtam neki, miközben az autó a Deák téri főkapitányság felé száguldott –, mint
erkölcsrendész nem szerzett elég tapasztalatot. Ha nagy a szerelem, akkor a szerelmesek nem a
parkban csókolóznak, húszfokos hidegben, hanem egy lakásban szeretkeznek, ami vagy az övék,
vagy kölcsönkérték valakitől. Nekem van egy szobám, igaz, csak albérlet, de ez még annyira nem
szerelem, hogy az illető nem volt hajlandó eljönni hozzám, csak a parkban csókolózni. – Keserűen
tettem hozzá: – Most már nem is fog eljönni. Maguk jól ráijesztettek. Jól beleköptek a levesembe.
A főkapitányság előtt megálltunk, az egyik tiszt a személyi igazolványommal a kezében eltűnt
az épületben, és tíz perc múlva jött vissza. Kezembe adta az igazolványt.
– Menjen haza – mondta –, magán nem lehet segíteni.
Nem mozdultam.
– Uraim – mondtam –, ha már így elrontották az estémet, vigyenek el valahova, ahol még inni
lehet valamit! Mi van még nyitva?
Elvittek egy osztályon felüli szálloda bárjába, és nagyon szívélyesen búcsúztunk el.
… Az ünnepek elteltek alvással, mosással, kétségbeeséssel, reménységgel – s az első
munkanap két meglepetéssel várt. Az egyik: amikor délelőtt betámolyogtam a szerkesztőségbe,
kiderült, hogy Ő. cserélt Á.-val, s átköltözött az ő helyére, a szomszéd szobába. Fölhívtam
telefonon: – Mi ez? – kérdeztem tőle. – Félek tőled – mondta. – Nem akarom elrontani az életemet.
– De hát miféle hűség az, amire falakkal kell vigyázni? – kérdeztem. – Szeméremövet nem csatolsz
föl? Én nem tudlak megerőszakolni! Köztünk nem történhet más, mint amit te is akarsz! –
Magamtól is félek – mondta a telefonba. – Van benned valami tragikus, ami megrendít és
védtelenné tesz, ugyanakkor iszonyattal is eltölt, mert érzem, hogy valami szakadék felé vonszolsz.
Nagyon szépen kérlek, hagyjál békén. – Most kérsz? – kérdeztem. – Miért kezdted? – Ennek most
már nincs jelentősége, hogy melyikünk kezdte – mondta, és letette a telefont. Újra tárcsáztam. –
Hogyne volna jelentősége – mondtam, mikor meghallottam a hangját: – Azé a nagyobb felelősség,
aki kezdi. Akkor is, ha ezt a felelősséget nem vállalja. – Megint letette a telefont. Azonnal
tárcsáztam: – Nem voltál kényszerhelyzetben, hogy szerelmet mutass, ha nem érzed. Szülőföldeden,
a Ferencvárosban ezért kés jár. Nem tudod? – Kattant a telefon, és többé nem is vette föl. Aztán
megkezdődött a munkanap: lediktáltam egy riportot, bevittem, szó nélkül letettem az asztalára, ő
futólag és riadtan pillantott rám, H. valamit észrevett a másik íróasztalnál, mert fölugrott s kijött
utánam a folyosóra: – Valami baj van? – kérdezte őszinte aggodalommal. – Nincs semmi –
hárítottam el. – Fáj a fejem. Sokat ittam az este.
– Mindenki sokat iszik – mondta rezignáltan. – Ha van hozzá kedved, este közösen
folytathatjuk. – Kedves vagy – mondtam neki, és otthagytam. Isten őrizz, hogy beszélgessek vele,
még a maradék életkedvemet is elveszi. Kiábrándult, cinikus, akaratgyönge. 56 tavaszán éppen
jöttem haza vidéki riportról, s elújságoltam neki, hogy képzeld, Zalában még mindig gumibottal
szervezik a termelőszövetkezeteket. – De megvan a téeszcsé – mondta. – Azt most már gumibottal
se lehet szétverni.
Tizenkettőkor röpgyülés volt, Á.-val megebédeltünk az üzemi konyhán, hívott, hogy menjünk
moziba, de én mindenáron akartam Ő.-vel beszélni, többször fölhívtam délután, de amint
meghallotta a hangom, lecsapta a telefont – aztán, mikor mentem a mosdóba, láttam, hogy bejött
érte az az alacsony, alamuszi katonatiszt, és együtt eltávoztak.
Úgy éreztem, rám omlik a nap. Pedig akkor még nem fájt, csak mérhetetlen haragot és
megvetést éreztem. Minél ócskább valaki, annál megalázóbb, hogy visszautasít. Megenyhült az idő,
bokáig érő lucsok volt a város, mintha takonyban, könnyben csoszognék, és belülről is olyan
mállott voltam, mint egy elázott folyópart. Valami kényszerített, hogy a »névnapi« presszó felé
vegyem utamat.
Ahogy beléptem a külső helyiségbe, az L alakú terem keskenyebbik szárába, mintha cinkosan,
rejtett mosollyal összenézett volna a személyzet. Megálltam a belső terem bejáratánál, hogy
szememmel üres asztalt keressek, amikor a szemközti falra tévedt a tekintetem: a sötét hátterű
ablaküvegen az egész terem látható volt, mint egy hatalmas tükörben. Az az eldugott sarokasztal is,
ahol mi csókolóztunk. Ezért nem jött be hozzánk egy óra hosszat a pincérnő: az egész személyzet a
tükörben nézte és élvezte az ingyencirkuszt.
Égő arccal fordultam ki, mint egy leforrázott kutya. Oda nem merem többé betenni a lábamat.
Most itt ülök egy másik presszóban, mindjárt zárnak, és fogalmam sincs, hogy mi lesz.
Még megírok haza egy karácsonyi képeslapot, december 20-i dátummal.
Julius Fucik azt írta a siralomházban: »Apám, anyácskám, miért ilyen erős a fiatok?«. – Ez,
nem tudom, miért jutott eszembe.”

———

– Találtál valamit? – kérdezte Cunika, amikor éjfélkor hazaérkezett a színházból. A smink még az
arcán virított, ezért nem hagyta magát megpuszilni, csak a testével dörgölődzött a férfihoz.
– Talán – mondta Marosi.
A nő eltűnt a fürdőszobában, Marosi pedig rendet csinált Éva iratai között. Az este átolvasott,
de érdektelen anyagot kivitte a szemétládába, ezt a naplóbejegyzést külön dossziéba tette, a tegnap
talált néhány verstöredék mellé. Délután fölhívta a noteszban talált többi telefonszámot, de vagy
nem vették föl, vagy közölték, hogy az illető elköltözött, öt névről pedig sikerült megtudnia, hogy
disszidált.
 Háziasszonya lesminkelve, jó szagúan, pongyolában jött elő a fürdőszobából, belenyalt a
Marosi vásárolta konyakba, és duzzogva jegyezte meg:
– Te még ruhában vagy?!
– Megszoktam, Cunika, hogy csak fölöltözve tudok dolgozni – szabadkozott a férfi. –
Huszonhat éves koromig nem volt házikabátom, köntösöm, nem volt fűtött szobám, hogy kibírtam
volna pizsamában, muszáj volt nadrágban, zakóban dolgoznom. Még most is, ha levetkőzöm,
reflexszerűen elengedem magam, szétesnek a gondolataim.
– Még ma dolgozni akarsz? – hökkent meg Cunika.
– Nem. Veled szeretnék beszélgetni.
– Beszélgessünk az ágyban… Ott lehet a legjobban beszélgetni.
– Az igaz, csak már késő van. Elalszunk utána.
A nő helyeslőleg ásított, poharat hozott magának, s fölkuporodott a szemközti székre. Ittak,
rágyújtottak.
– Miről akarsz beszélgetni?
– Te, ugye, nem szeretted Szalánczky Évát?
A nő biggyesztett. – Lehet egy „példaképet” szeretni?
– Példakép?… Hogy érted ezt?
– Már a gimnáziumban is ő volt a „pozitív hős”. A színjeles, a tanulmányi versenyek, a
fogalmazási versenyek mindenkori győztese… Amikor Pestre kerültünk, két évig még tartottuk a
kapcsolatot, sőt akkor kezdtünk tulajdonképpen barátkozni, mert, te is tudod, milyen átkozott
egyedül tud lenni egy vidékről fölkerült diák, aki előzőleg egy lelket sem ismert a fővárosban. Mi
sok színház- meg mozijegyet kaptunk, ha nem akadt más partner, Évát vittem magammal az
előadásokra. Mindig éreztem valami kis lekezelést a viselkedésében, például hogy a látott
színdarabokról többet tudott, mint én, aki tanultam őket, többet olvasott, tájékozottabb volt a
politikai kérdésekben, a marxista vizsgákra ő készített fel, különben alighanem megbuktam volna…
– Cunika fanyarul elmosolyodott. – Még ma is hallom kissé gúnyos hangját: „Ezt azért illenék
tudni, művésznő!”… De elviseltem tőle, annyira azért nem volt bántó… Harmadéves koromban
Dunaszegi filmet készített Sztálin városról, és malteroslányt keresett. A lány nem lehetett túl szép,
hisz malteroslány, de túlságosan csúnya sem, mert akkor nem tudja eladni a filmet. Így esett rám a
választása.
A színésznő töltött a két pohárba. A színházi estétől és a konyaktól kipirult arcán kis zavar
mutatkozott.
– Hozzád őszinte lehetek, ugye? Te úgyis tudsz rólam mindent… Én akkor szerelmes voltam
egy fiúba. Diák volt, zeneszerzőnek készült. Neki sem volt lakása, kapualjakban, a ligetben, a
pádon, a végállomáson, az üres villamosban szeretkeztünk. Utána mindig napokig gyűlöltük
egymást… Szégyelltük magunkat… Dunaszegi az első este meghívott a Gellértbe vacsorára, azzal
az ürüggyel, hogy megbeszéli velem a szerepet. Én még soha nem voltam olyan előkelő helyen, és
soha addig nem ettem őzragu levest és nem ettem fácánt és nem ettem pisztrángot – ő mutatta meg,
melyik a halkés –, és teljesen megszédültem. Amikor bevallotta, hogy kivett itt egy szobát, és
menjek föl vele, eszembe se villant, hogy a szerep árát akarja bevasalni rajtam, azt hittem,
megtetszettem neki. Fölmentem… Fél év múlva elkészült a film, ő díjat kapott érte, én meg befutott
színésznő lettem. Épp fél évig tartott az is, amíg elintézte a válást, és a feleségét kitette a lakásból…
 Marosi már majdnem figyelmeztette, hogy nem a házassága érdekli, hanem Szalánczky Éva,
amikor a nő megelőzte:
– Ideköltöztem és meghívtam a barátnőimet, hogy, mi tagadás, dicsekedjek nekik. Évát is. Hát
akkor nagyon rondán viselkedett… Azelőtt is megvolt benne, hogy ítéletet mondott élőkről,
holtakról… Erre is volt valami szentenciája: „Engem nem érdekel, hogy nekem árt-e az igazság
vagy másnak, engem az igazság érdekel” – de most túlment minden határon. – Öntött a poharakba,
még most is föl volt háborodva. – Nem tudom részletesen elmondani az akkori párbeszédet, de a
lényegét igen:
– Hány éves a férjed?
– Negyvenöt.
– Tehát kétszer annyi, mint te.
– Na és?
– Szereted?
– Persze.
– Ki volt az első felesége?
– Kettő volt már neki. A háború előtt egy szeszgyáros lánya, 45 után egy Moszkvából
hazaemigrált funkcionáriusnak a lánya.
– Zsidó volt ez a lány?
– Nem tudom.
– Én tudom. Most meg egy népi káder. Egy echt munkáslány. Szép lista.
– Föl se tudod tételezni, hogy szeret engem?
– Jaj, dehogyisnem! Húsz évvel fiatalabb vagy az előző feleségénél… Ha nem lenne dúsgazdag
filmrendező és ennek a szép, örökölt vagy az államtól kapott lakásnak a birtokosa, akkor is
hozzámentél volna?
– Hülye kérdés! A filmrendezősége és a lakása – nem ő? A pénze – nem ő?
– Akkor másképp kérdezem: ha Tibinek – ez a zenész fiú – is lenne ilyen szép lakása,
melyikükhöz mész?
– Nézd, Tibi két éve tart, úgyis nagyon a végén jártunk már.
Aztán hazajött Tihamér, bemutattam őket egymásnak, és láttam, hogy az első pillanatban
megutálják egymást.
Féltem, hogy botrány lesz – hát botrány éppen nem keletkezett, mert mindketten udvarias,
fegyelmezett emberek voltak, csak nagyon éles politikai vita, bevallom – rámosolygott Marosira –,
én nem sok mindent értettem a dologból. Amit értettem, az nagyjából a következő: Éva kifejtette,
hogy a sztálinvárosi filmünk rossz, sematikus film. Ő még nem dolgozott építkezésen, de széles
körű rokonságában van mindenféle munkás: gyári munkás, hídépítő munkás, építőipari munkás,
akikkel ő nagyon sokat beszélget, és az ő elbeszéléseik, problémáik nyomán van egy őszinte, alulról
átélt és szemlélt képe a munkásosztály mai helyzetéről. Ebben az országban két elnyomott osztály
van: a munkásosztály és a parasztság. Ez az idill, amit mi megrajzoltunk a Kis Veroniká-ban,
szemenszedett hazugság. Hazugság, hogy egy faluról építkezésre kerülő malteroslánynak mindenki
a hóna alá nyúl, a művezető, a párttitkár, a főmérnök, hogy segítsék emberi és szakmai
kibontakozását. Nem a hóna alá nyúlnak, hanem a szoknyája alá. Hazugság az a csupa csempe
munkásszálló, amiben élnek, idilli egyetértésben. A női munkásszállókban emeletes vaságyak
vannak, és az ablakon nincs függöny, mert arra már nem volt keret, és esténként és éjszakánként a
város összes lumpenproletárja az ablakok alatt garázdálkodik, hogy meglesse és megerőszakolja a
lányokat. A munkásszálláson nincs meleg víz, nem lehet fürödni és főzni, nincs rádió, és valaki lop.
Nem tudják, hogy kicsoda, ezért mindenki a másikra gyanakszik. Hazugság ez az idilli házasság a
derék sztahanovista kőművessel, mert a sztahanovizmus is hazugság, mert az a fal, amit ezzel a
módszerrel raknak fel, fél év múlva összeomlik, a sztahanovista eszköz azoknak a kezében, akik föl
akarják emelni a nem sztahanovista, hanem közönséges kőművesek normáját, hogy még egyet
csavarjanak a munkásokat szorító présen…
– Fontos dolgokat mondasz, Cunika! – mondta elismerően Marosi, s fölemelte a poharát.
A nő majdnem elpirult a dicsérettől. – Őszintén szólva, az apám meg a rokonságom majdnem
ugyanezeket mondta erről a filmről. De azt mindenki elismerte, hogy én jó voltam benne, kedves,
naiv, harmatos… Ezért emlékszem erre ilyen világosan, mert először Évától hallottam. Akkor
persze nagyon föl voltam háborodva. Tihamér még jobban. Láttam, hogyan vörösödik a tarkója… a
tarkóján az a két hurka… – A nő kezébe temette arcát. – Eleinte az sem zavart. Később… a tarkóját
gyűlöltem a legjobban. Undorodtam tőle… De akkor már ő is unt engem… – Fölemelte arcát, ivott
egy pohárka konyakot, helyreigazította vonásait.
– De ez még semmi! Azt kell mondanom, hogy ez még semmi sem volt. Mert aztán
személyeskedni kezdett. Kifejtette, hogy Dunaszegi meg a hozzá hasonlók, akik olyan lakásokban
nőttek föl, ahol tízezer kötet könyv volt a polcokon, akik Bécsben végezték a gimnázium utolsó két
osztályát és Berlinben az egyetemet, akiknek kisujjukban van az egész klasszikus műveltség, akiket
ifjúkorukban meglegyintett az európai avantgarde, nem lehetnek olyan ostobák, hogy őszintén
szolgálják ki ezt a mai hazug, sematikus müvészetpolitikát – ha viszont nem ostobák, akkor
cinikusak. Mert az ilyen műveket csak két alapállásból lehet létrehozni: vagy naivul, elhiszem, hogy
valóban így van, vagy abból az alapállásból: ha ezeknek a barom, hülye politikusoknak ez kell, ha
csak ezért adnak pénzt, díjat, villát, akkor ezt csinálom nekik. Ezt érdemlik. De az igazi művész a
művészetét nem a hatalomnak csinálja, nem a politikusoknak, hanem – a népnek… vagy az elitnek,
megengedem. Én elhiszem, hogy maga nem ismeri a sztálinvárosi malteroslányokat – hogy maga
szíve szerint egy szerelmi háromszögről vagy négyszögről forgatna filmet, vagy arról, hogy az
életnek nincs értelme, vagy Courths-Mahler könyveit filmesítené meg, de hát ki kötelezi arra, hogy
olyasmivel foglalkozzék, amit nem ismer, és ami nem is érdekli? Ki vagy mi kötelezi? A karrier!
Semmi más. És megette a fene azt a népet, akit a saját értelmisége elárul!
A színésznő kimerültén elhallgatott. Az asztalra könyökölt, szép válla beroskadt, reménytelen
arccal meredt maga elé. Marosi átnyúlt az asztalon, gyöngéden megsimogatta a haját.
– Ne haragudj…
– Azt hiszem, igaza volt Évának… Mindenben… Eszembe jutott még egy mondata: „Alkudj
meg! Csak egyszer. Mit számít az? – Mindent. A megalkuvás olyan, mint a leszaladt szem a
nylonharisnyán. A szem fut tovább – és az ember végül leszaladt szemekből áll.”
– Ne haragudj, drágám – suttogta Marosi, átölelte, karjába vette a kétségbeesett nőt, s bevitte a
harmadik szobába, a heverőre.

———
Marosi reggel fölhívta Blindics őrnagyot, akinek a nevét Kismányoki Lívia ejtette ki a kórházi
ágyon, s a telefonos kisasszonytól körmönfontan megtudta, hogy a gyilkossági osztályon dolgozik,
és László a keresztneve. Amint bemondta nevét és rendfokozatát, és hogy Szalánczky Éváról akar
vele beszélni, akit az ő katonái lőttek agyon a határon, az őrnagy azonnal szolgálatkésznek
mutatkozott, s megbeszéltek másnapra egy találkozót a rendőrség épületében.
Felöltözött, egyedül megreggelizett, és nyakába vette a várost.
Első útja a kórházba vezetett. Nem akarta bevallani magának, de már nemcsak Szalánczky Éva
érdekelte, hanem a megsebesített asszony is. „Nagy bűnt csak az követ el, akinek nagy oka van rá,
hogy elkövesse.” Nagy okkal csak nagy személyiség tud szolgálni. Nem lehet akárki ez az asszony,
ha férjét a gyilkosságig tudta bőszíteni.
Lívia mintha várta volna. Diónyivá tágult szemével intett, hogy húzza közelebb a széket. Még
közelebb. S amikor Marosi leült, suttogva kérdezte:
– Öngyilkos lett?
Marosi meghökkent.
– Mért lett volna öngyilkos?
– Mert egyszer már megpróbálta… Hát akkor hogyan?
– Disszidálni akart, és lelőtték a határon.
– Istenem! Istenem! – a nő irtózva lehunyta a szemét. – Mért akart disszidálni? Úgy bele volt
nőve ennek az országnak a testébe, mint a vadhús. Ha sikerül leoperálnia magát, abba hal bele. És
ezt ő is tudta… Ő ne tudta volna…? Kísérteties élesen látott mindent. Önmagát is… Fél évvel
ezelőtt azt mondta…
Marosi közelebb hajolt.
– Mit mondott?
– Ha így folytatom, előbb-utóbb valaki meg fog ölni.
Hallgattak. A főhadnagy nézte a tragikus arcot, és óvatosan kérdezte:
– Magát miért akarta megölni a férje?
A nő legyintett.
– Hosszú.
– Van időm – mondta Marosi. – És nagyon érdekel.
Lívia, anélkül hogy a párnáról fölemelte volna a fejét, körülnézett. Az öregasszony a szomszéd
ágyon aludt. A többi szobatárs is el volt foglalva valamivel. Már megszokták, hogy Horváthnét
időről időre kihallgatják civil ruhás rendőrök, s néha tettek is célzást az alorvosnak, hogy mért nem
helyezik el külön szobában ezt a nagy forgalmat lebonyolító beteget, de a túlzsúfolt kórház, ahol
néha még a folyosón is feküdtek, ezt nem tette lehetővé.
– Mióta a kórházban vagyok, van időm gondolkodni – mondta Lívia, maga elé meredve. –
Behozattam egy csomó könyvet, de nem bírok olvasni… „Életemen köd volt, ez a köd most gyérül,
Lásd, tág a kilátás a halál hegyérül.” Most már tudom, hogy rögtön az elején el volt hibázva a
dolog… Öt évvel ezelőtt végeztem a pedagógiai főiskolát. Falura helyeztek dolgozni, két tanerős
általános iskolába. A felső tagozatot tanítottam. Az alsó tagozattal egy húszéves tanító foglalkozott.
Nőiesen finom arca volt, nagy ádámcsutkája és vakítóan fehér inge.
Tantestületi szobánk persze nem volt, az olajos padlójú osztályteremben beszélgettünk. Én a
katedrán ültem, ő az egyik pad tetején.
 – Könyvtár van a faluban?
– Azt hiszem, van… Igen, van egy szekrény a tanácsházán.
– Maga nem onnan olvas?
– Van már két éve, hogy nem olvastam semmit.
– Nem ér rá?
– Ráérnék éppenséggel. Nincs hozzá kedvem.
– És folyóiratokat, újságokat?
– Elég elolvasnom azt a sok hivatalos közlönyt, amit muszáj. Egyébként majd meglátja.
– Kultúrház van, mert ott lakom az egyik öltözőben. Működik?
– A télen tartottak benne három táncmulatságot.
– DISZ-szervezet?
– Van.
– Ki a titkára?
– Én.
– Mit csinálnak?
– Semmit. Tavalyelőtt, mikor idekerültem, foglalkozni kezdtem velük. Előadtunk néhány
színdarabot, néptáncot, ilyesmit. Aztán egyszer csak nem jöttek a fiatalok.
– Miért?
– Mert udvarolni kezdtem egy kislánynak.
– Csak ezért?
Lélektelen, rezignált válaszokat adott, most először villant föl az arcán valami élet,
gúnyos-fájdalmas mosoly formájában.
– Maga még nem ismeri a falut.
– Szinház?
– A megyeszékhelyen. Negyven forint az út, húsz forint a jegy, negyven forint a szálloda.
Ennyit nem ér meg.
Volt valami nyúlós és meddő ebben a fiatalemberben, ami miatt rá kellett haragudnom, nem a
körülményeire – mégis megborzongtam.
Amikor hazafelé indultunk az iskolából, megkérdezte:
– A túlsó járdán lakik vagy az innensőn?
– A kultúrházban.
– Szóval a túlsón. – A tűsarkú cipőmre pillantott.
– Gumicsizmája van?
– Nincsen.
– Vásároljon. Vagy költözzön át az innenső oldalra. Ha esik az eső, nem lehet átgázolni a
sártengeren.
A faluban öt értelmiségi dolgozott: a postamesternő, az állatorvos, az agronómus és mi, tanítók.
Úgy gondoltam, össze kellene fognunk, ha tenni akarunk valamit a falu kultúrájáért.
A postamesternő derék, primitív özvegy volt, három iskolás gyerekkel. Ki sem látszott az
örökös főzésből, mosásból, takarításból, fegyelmezésből. Az MNDSZ-ről beszéltem neki; milyen
hasznos lenne, ha megszerveznénk.
 – Semmi kifogásom ellene, elvtársnő. Én eddig is elmentem minden gyűlésre, amire
meghivtak. Tudom, mivel tartozom az állásomnak.
Ennél többet nem volt hajlandó a dologból megérteni.
Az állatorvos és az agronómus hullára dolgozta magát, és annyi közük volt a kultúrához, hogy
esténként nem sörtől rúgtak be, hanem konyaktól.
Sok értelmes ember volt a faluban a parasztok között is. Mégse tudtam elérni semmit. Még
annyit se, mint elődöm, a szép arcú tanító.
Ő azért nem, mert udvarolni kezdett egy kislánynak.
Egy tanító, aki húszéves, jóképű fiú, remek partinak számított akkor, jobbnak, mint egy
beszolgáltatással megnyomorított középparaszt. Eleinte minden lányos mama jövendőbeli vejének
tekinthette, és küldte lányát a DISZ-be, forogjon csak a szeme előtt. Aztán, amikor a tanító
udvarolni kezdett, egyszeriben érdektelenné vált a többiek számára. Ráadásul a tanító nem is vette
feleségül a kislányt, s ezzel jobban elszigetelte magát a falutól, mintha ragályt jelző cédulát ragaszt
a homlokára. Mert ebben a faluban még középkori erkölcsök uralkodtak: itt kérőnek számított az a
legény, aki egymás után kétszer ugyanazt a fruskát hívta el táncolni.
Rajtam is volt egy ragályt jelző cédula: a szépségem.
Az asszonyok féltékenyek voltak rám, gyűlöltek, és óvták tőlem a férfiakat. A férfiak pedig,
beleértve az aggastyán könyvtárost, a tizenhat éves DISZ-titkárt, akit a kollégám helyett
választattam meg, a Vörös Akadémiát végzett tanácstitkárt, előbb-utóbb félreértették népművelési
buzgalmamat, s két vállra akartak fektetni. S hogy erre nem mutattam hajlandóságot, annál inkább.
Beszélték rólam, hogy egyszerre van viszonyom a téeszcsé-elnökkel, a tanítóval és az italbolt
vezetőjével. Külön-külön mindegyik tudta, hogy nem igaz – de a másik kettőről mindegyik elhitte.
S nyilván azt gondolta, ha másoknak sikerül, nekem mért ne sikerülhetne?
Nem volt kedvem megadni a falunak a mindennapi pletykálnivalót, visszavonultam a
társadalmi munkától.
De anélkül meg lehetetlen volt a falusi életet kibírni.
Tanítani jó volt, az iskolában szerettem. Volt három tehetséges és két értelmes gyerekem.
Közhely, hogy a szónok vagy a színész, ha egyetlen szomjas szempárt lát a közönség soraiban,
olyan szuggesztív lesz, hogy a közömbösök tömegét is magával ragadja. S rajtam öt szomjas
szempár csüngött napról napra. Nincs tehetségem semmihez … – az asszony arca elborult –
sajnos…
– Az íráshoz sincs? – kérdezte tapintatosan Marosi.
– Nincs…
Marosi azt gondolta, akkor mitől újságíró? Rovatvezető?
– … de minden művészeti ághoz van érzékem: zenéhez, tánchoz, rajzoláshoz, költészethez –
mindegyiknek tudtam nyújtani valamit. Az iskolában úgy éreztem magam, mint szerelmes asszony
a pásztorórán. A gyerekekből mindenféle szakkört szerveztem… de még így is töméntelen szabad
időm maradt.
Azok az iszonyatos hosszú téli esték…! Olvasni sem lehet örökké! Néha olyan kísérteties érzés
fogott el, hogy elfelejtettem beszélni!… Rémület töltött el, hogy én is oda juthatok, ahova a szépfiú
kollégám: majd számolom a horgoláson a szemeket, és időm sem lesz gondolni semmire.
És egy napon megkaptam a kegyelemdöfést.
 Kijött hozzánk a járási szakfelügyelő. Vaskos, negyvenéves, kedélytelen férfi, úgy hallottam,
repülőtiszt volt a háború alatt. Ennek semmi jelentősége, csak megemlítem mint életrajzi adatot.
Végigülte az órákat, utána tartott egy nagyképű értékelést, aztán meginvitált bennünket a kocsmába.
A kollégám szó nélkül ráállt, nekem sem volt mit tennem, gondoltam, ő ismeri a helyi szokásokat.
Udvariasságból ittam egy pohár bort, és hazamentem. A felügyelő marasztalt, de kibújtam,
hogy dolgozatokat kell javítanom. Tiszta téli nap volt, sétálni támadt kedvem. Bent a faluban nem
lehetett, az asszonyok azt gondolták: strichel a pesti kurva – nem a strichel szóval, de ezt gondolták.
Jó messzire elballagtam a falutól az egyik keményre fagyott dűlőúton, és ahogy besötétedett,
visszafelé indultam. Öreg este volt már, a faluban semmi forgalom. A túlsó járdán egy férfit
pillantottam meg, közelebb érve megismertem: Kovács volt, a szakfelügyelő. Ő is megismerhetett,
mert megállt. Nem volt kedvem beszélgetni vele, elfordítottam a fejemet, mentem tovább.
Észrevettem, hogy megfordul, s a túlsó járdán követ. Nem ismertem ezt az embert, a délelőtt
alapján nagyon rossz benyomást szereztem róla, félni kezdtem. Meggyorsítottam lépteimet, nem
néztem többé hátra, remegő kézzel nyitottam ki a kultúr ház ajtaját, s éppen csak be tudtam zárni
magam után. Még el sem mozdultam az ajtótól, amikor zihálva odaért, és kopogtatott. Nem
gyújtottam villanyt, hátha ezzel megtévesztem, sötétben botorkáltam el az egyik öltözőig, amelyben
a szállásom volt. Más nem lakott a kultúrházban, még gondnok se. De akkor már dörömbölt az
ajtón.
Magamra zártam az öltöző ajtaját, és hallgatóztam. Valósággal remegtem a félelemtől. A külső
ajtó üveg, csak annyi kell, hogy a bakancsával belerúgjon. Az öltöző ajtaja vékony, egyrétű
furnérlemez, nevetségesen silány zárral. Ez a nagy testű ember nekidönti a vállát, már be is törte. S
engem a 20. század és egy falu kellős közepén megerőszakolnak.
Ráadásul ki fogja ezt elhinni…?
Szakadatlanul dörömbölt a külső ajtón. Álltam a sötétben, s vártam az üvegcsörömpölést.
Eltellett egy óra, tán több is.
A falura nem számíthattam.
A kétségbeesés bátorságot adott. Fogtam az elemlámpát, ami nélkül este nem lehetett
közlekedni, sötétben a bejárati ajtóhoz lopóztam, és az üvegen át hirtelen bevilágítottam az arcába.
Gondoltam, ettől magához tér, s hazamegy a szállásra. Részeg volt. Bárgyú és vad mosolyra torzult
az arca. Jó öt percig világítottam a szemébe, aztán leoltottam a lámpát, és sötétben visszamentem a
szobámba. Most már mertem villanyt gyújtani. Volt a szobámban egy fél méter hosszú piszkavas,
kipróbáltam, milyen sújtás esik vele, s megnyugodtam. Ezzel a súlyos vassal agyon lehet verni egy
embert, és abban a pillanatban erőt is éreztem magamban, hogy a szakfelügyelőt agyonverjem.
Egy óra múlva megunta a dörömbölést, és csend lett.
A piszkavasat az ágyam fejéhez támasztottam, s lefeküdtem.
Másnap reggel iskolába menet találkoztam Kováccsal. A buszmegállóban várakozott, indult
vissza a járási székhelyre.
Hidegen köszönt, elfogadtam, de végigfutott gerincemen a hideg. Eszembe jutott, hogy ez az
ember a felettesem. Ha nem is életem-halálom, de mindennapi kenyerem ura.
Úgy terveztem, hogy ezt az évet becsülettel ledolgozom a faluban, aztán áthelyeztetem magam.
Nem feltétlenül Pestre, de valami iparvidékre. A munkások nyelvét jobban értem, az apám is
munkás, cipőfelsőrész-készítő.
 A szakfelügyelő arcán láttam, hogy nem fog hozzájárulni az áthelyezésemhez. S ebben a
faluban fogok megrohadni … Vagy elmegyek a pályáról.
Néhány héttel később lejött hozzám egy régi pesti udvarlóm, vadonatúj főhadnagyi
egyenruhában, elújságolta, hogy kapott szolgálati lakást, menjek hozzá feleségül…
Marosi meglepődött.
– Katona a férje?
– Oktatótiszt – mondta az asszony. Látszott arcán a fáradtság, de már be akarta fejezni.
Megkérte látogatóját, hogy itassa meg az éjjeliszekrényen levő limonádéból. Marosi bal karját
gyöngéden a tarkója alá dugta, kissé megemelte a karcsú nyakat, s a nő kezébe adta a poharat.
Amint forró bőréhez ért, áthullámzott testén valami jóleső áramlás.
– Köszönöm – mondta Lívia. – A főiskolánkon is ő tanította a honvédelmi gyakorlatot, ott
ismertük meg egymást… Szóval megkérte a kezemet… – Nem kell, hogy azonnal felelj – mondta,
látva habozásomat. – Holnap reggel, mielőtt visszautazom, eljövök a válaszért.
Reggel a gumicsizma döntött helyettem. Utáltam ezt a csizmát, mert büdös volt. Igent
mondtam, s együtt utaztunk vissza Pestre.
Lívia lehunyta a szemét. Marosi izgalommentes, de mégis fájdalmas gyönyörűséggel nézte,
mint egy remekbe sikerült szobrot. Milyen szép, gondolta, hogyhogy nem talált különb férjet?
Eszébe jutott, hogy Szalánczky Éva jegyzeteiben ezt olvasta: „alacsony, alamuszi katonatiszt”.
– Most menjen el – mondta az asszony anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét.
– Egyetlen kérdés még – mondta Marosi mentegetőzve. – Szerette?
– Akkor igen. De… főleg hálás voltam neki.
Marosi fölállt. Kezével megszorította a lehunyt szemű asszony paplanon heverő kicsi, formás,
enervált kezét.
– Holnap jöhetek?
– Jöjjön – mondta az asszony, s egy pillanatra még rányitotta szemét a férfira. Zöld volt a
szeme, mint a macskának.
Egy nő, aki helyett a gumicsizma dönt.
Bement a szerkesztőségbe. A fekete, jó alakú, de már nem fiatal titkárnő ismerősként fogadta,
sajnálkozva mosolygott.
– A főszerkesztő elvtárs vezércikket diktál.
– Most nem őhozzá – mondta Marosi. – Dolgozik maguknál egy vékony bajuszkájú
fiatalember?
– Hogyne, a Hagymási Attila. A folyosón balra a harmadik ajtó.
A kétíróasztalos szobában magas, kissé görnyedt hátú, borotvált arcú férfit talált, aki éppen azt
beszélte meg telefonon, hogy igen, hogyne, vasárnap kint lesz a lóversenyen. Intett a látogatónak,
hogy foglaljon helyet. Ez nem Hagymási Attila, gondolta Marosi, és állva maradt.
– Parancsoljon – tette helyére a készüléket a férfi.
– Hagymási Attilával szerettem volna…
– Vidéken van, riporton. Csak hétfőn lesz bent.
Marosi nem mozdult.
– Valami üzenet…?
 – Én tulajdonképpen Szalánczky Éváról szerettem volna vele beszélni… – mondta Marosi
tétován.
A férfi elkomorodott.
– Szegény Éva!… Rettenetesen sajnálom… Látja, őrá igazán illenek Fortinbras szavai:
„Belőle, ha megéri, nagy király lett volna még.”
– Maga is ismerte?
– Én…? Hogyne. Jobban, mint Attila.
Marosi bemutatkozott, hosszan és megnyerőén elmagyarázta, mért érdekli Szalánczky Éva
sorsa. A férfi bezárta az íróasztalfiókot.
– Van alattunk egy kiskocsma. Gyerünk. Fiala Zoltán vagyok.
A kiskocsma sarokasztalánál vörös bort rendeltek, Fiala mohón lehajtott két decit.
Előrekönyökölt.
Nagyon szerettem Évát, rendkívül becsültem tehetségéért, keménységéért, meg nem
alkuvásáért… Érdekes, ezt mindig elhárította: „Ez nem érdem. Adottság. Egyszerűen hiányzik
belőlem a megalkuvás képessége.” … – Marosira nézett.
– Én hosszú ideig úgy jártam be a szerkesztőségbe, kelletlenül, hogy jóformán csak a testem
volt ott, de már a szemem és a fülem nem. Senkiről nem tudtam semmit, nem is érdekelt senki.
Megírtam a heti penzumot, aztán mentem a magánéletem után. Szalánczky Évára fölfigyeltem,
okos, bátor hozzászólásai voltak a szerkesztőségi értekezleteken, de nem annyira, hogy közeledjek
hozzá… meg nehéz is volt Évához közeledni, zárkózott, kemény ember volt… Aztán egyszer…
Fiala Zoltán nem volt kövér, de az arca húsos volt, és a borostákat kivéve nélkülözött minden
férfias jelleget. Ez a túlságosan nőies arc mégis vonzó volt, azzá tette a szomorúság és a borongó
tekintet. Most, az emlék hatására feszültté, elevenné, kifejezővé vált. Hirtelen kiitta a borát.
– Szóval egyszer, az idén februárban azt a feladatot kaptuk az öregtől, hogy menjünk le
Szolnok megyébe, szervezik a termelőszövetkezeteket, már a száz-valahányadik falunál tartanak,
nézzük meg, hogyan történik, és jó dolog-e ez. Hajnalban indultunk Pestről, közös gépkocsin, Lívia,
Éva és én. Meg Jani bácsi, a gépkocsivezető. Én szeretem pálinkával kezdeni a napot, két decit a
zsebembe süllyesztettem, elszopogattuk, mire Szolnokra értünk. A szállodában szobát foglaltunk,
megreggeliztünk, aztán irány a pártbizottság. Ott kaptunk egy tájékoztatót, aztán egy-egy
megyebizottsági instruktorral kimentünk három különböző faluba, azzal, hogy este találkozunk a
szállodában. Meghívtuk az étterembe az instruktorokat is, hogy közösen kiértékeljük a
tapasztalatokat. Eleinte valóban a téesz-szervezésről volt szó. – Marosira nézett. – Ha érdekel Éva
véleménye erről a dologról, majd azt is elmondom, mert néhány nappal később úgyis visszatértünk
rá a szerkesztőségben. De előbb valami fontosabbat szeretnék… Vacsora után inni kezdtünk…
Említetted, hogy beszéltél Líviával a kórházban. Nos… hogy mondjam?… ő már nem ugyanaz az
ember. Az a golyó teljesen megváltoztatta. Líviára nem az volt a legjellemzőbb, hogy szép nő volt,
aki hordozni is tudta a szépségét, hanem a szex. Minden porcikája erotikát sugárzott. Mérhetetlenül
hiú volt, a tetszésvágy, a hódítani vágyás olyan mélyen lakozott benne, annyira ösztönös volt, hogy
talán a személyiség legerősebb gyökerét alkotta. Nem bírta elviselni, ha valaki közönyös a
jelenlétében – és ez nemcsak férfiakra vonatkozott, hanem kisgyerekre, nőkre, aggastyánra, a
fűszeressegédre és a vállalati sofőrre is. Nos, ültünk az étteremben, ittunk, két nő meg négy férfi,
egyre fesztelenebb lett a hangulat, fölhagytunk az „elvtársozással”, pertut ittunk, anekdotákat,
reakciós vicceket meséltünk, Lívia észbontó pillantásokat vetett mindenkire, lassanként minden
szavunk kétértelművé vált, tudod, hogy van ez… Nem is két nő, csak egy nő, mert Lívia volt a
társaság abszolút középpontja, mindenkivel kacérkodott, az egyik instruktor nagydarab, tohonya
ember volt, szuszogott, röfögött, nyálzott a béllett szája, pocakja kidagadt a nadrágjából, a sliccét
elfelejtette begombolni, izzadt, az inge piszkos volt – nos, Líviának fontos volt, hogy még ezt a
gusztustalan vigécet is meghódítsa, és ez természetesen sikerült is neki… Ahogy az est előrehaladt,
Szalánczky Éva egyre kevésbé vett részt a muriban, egészen elnémult, végül komor arccal fölállt: –
Bocsánat – mondta, és otthagyott bennünket… De az is lehet, hogy undorodó arccal…
Fiala még kért fél liter bort.
– Mikor szoktál ebédelni? – kérdezte Marositól.
– Mindegy. Katonagyomrom van – felelte a férfi.
– Akkor később együnk… – és Fiala folytatta. – Ahogy Éva fölment a szobájába, Líviában
mintha eloltottak volna egy ezerwattos égőt, passziv lett, szórakozott, sőt rosszkedvű. Az a furcsa
érzésem támadt, mintha eddig Évának „szerepelt”, „csillogott” volna. Nem viszonozta tovább a
fölgerjedt férfiak ostromát, és hamarosan asztalt bontott. Csalódottan mentünk szét, megvallom, én
is, mert engem is fölgyújtott az a bestia…
Elgondolkodva kortyolt a borból.
– Én csak reggel tudtam meg, hogy egymás melletti három szobában laktunk a szállodában,
különben lehet, hogy bekopogok Líviához… Levetkőztem, gyorsan elaludtam. Nem tudom, mennyi
idő múlva, arra riadtam, hogy egy jó szagú, meztelen test mellém bújik az ágyba. – Félek egyedül –
ezt suttogta. Livia volt. Nem értettem, mért félhet valaki egy szálloda közepén egyedül, de örültem,
gondolhatod… A kórházi ágyon nem láthattad, isteni alakja van a nőnek, magas, karcsú, de nem
vékony, arányos, dús combok, feszes mellek. És csupa szenvedély… Ne haragudj, öregem, hogy
ilyen részletekre is kitérek, de a későbbiekben ennek jelentősége lesz. Én a sok piától nem voltam
férfiasságom tetőfokán, az első után el is aludtam volna, de addig becézett, míg… Hajnalig nálam
volt, de így sem tudtam egészen kielégíteni… Búcsúzóul megpuszilt, s hallottam, hogy a szomszéd
szobában lakik, leoltja a villanyt, nyikorog az ágy. Egyszer csak óvatosan nyílott a szobám ajtaja,
hangtalan léptek közeledtek, s valaki ott állt az ágyam fejénél, késsel a kezében, hogy elvágja a
torkomat. Bizonytalanul ismertem fel a sötétben: Szalánczky Éva volt. Nem csodálkoztam, mintha
eddig is tudtam volna, hogy gyilkos szenvedélyek lappanganak ebben az alig ismert nőben.
Moccanni sem bírtam, dermedten vártam a szúrást, és mintha meg is érdemeltem volna. Hideg
verejtékben fürödtem, amikor irtózatos erőfeszítéssel magamhoz tértem, s föl mertem gyújtani a
villanyt. Természetesen senki sem volt a szobában.
A pincérek edényekkel csörömpöltek, gyülekezni kezdtek a vendégek.
– Kérjünk valamit enni – javasolta Fiala –, különben kiutálnak bennünket. Közben majd
folytatom.
Silány választék volt. Háromféle húsétel: rántott szelet, natúrszelet és sertéspörkölt. Pörköltet
rendeltek kovászos uborkával.
– Másnap délután, visszafelé az autóban mindenki álmos volt, másnapos, kedvetlen. Lívia ült
elöl, egész úton nem szólt egy szót sem, talán szégyellte magát, nem tudom. Én szundikáltam, Éva
jegyzeteket csinált vagy verset írt, nem néztem bele.
 Sötét volt, mire Pestre értünk. Először Líviát vittük haza, hidegen, kézfogás nélkül búcsúzott
tőlünk. Aztán hazavittem Évát Budára. Nem szállt ki az autóból.
– Beszélni szeretnék veled. Ha ráérsz, menjünk el valahova.
Olyan tragikus volt, olyan baljóslatú, az álmom is eszembe jutott a késsel, elvitettük magunkat
egy presszóba, aztán hazaküldtük a sofőrt. Konyakot rendeltem. Éva megitta, aztán a szemembe
nézett, és nekem szegezte a kérdést:
– Veled töltötte Lívia az éjszakát?
Fiala Marosi főhadnagyra nézett. – Öregem, én már annyi nőnek odaadtam a zsebkendőmet,
hogy fölitassa a könnyeit, gondoltam, Éva is panaszkodni akar, a szerkesztőségre, az életre, a
rendszerre, tudod, a nőknek néha szükségük van arra, hogy kiöntsék a szívüket, és akkor azzal
kezdik: „Engem már az anyám sem szeretett” – de ez a kérdés olyan váratlanul ért, annyira zavarba
ejtett, hogy hamarjában hazudni sem tudtam.
– Velem – ismertem be.
– Mert tegnapelőtt azt ígérte, hogy velem tölti – mondta keserűen. – Ezért mentem le veletek
vidékre. Én már elintéztem az Öreggel, hogy külön megyek, egyedül. Erre… becsapott…
– Tudod, öregem, én szeretem a bátor embereket…
Fiala elhallgatott, mert a pincér megérkezett az étellel. Jó étvággyal nekiláttak. Facér férfiak
módjára mindketten tudták, hogy két vendéglői ételben nem lehet csalódni: a bográcsgulyásban és a
pörköltben. A többihez már hozzáértés kell, szakácsérzék, odafigyelés, amikkel ezekben a szűkös
években a vendéglátóipar vajmi kevéssé rendelkezett. A pörkölthöz viszont csak hagyma kell,
paprika és puhára főzött hús.
– … Tudod, én szeretem a bátor embereket – mondta Fiala két falat között –, nyilván azért,
mert én nem vagyok az. De hát Erasmus írta: „Azt mondják rám, nem vagyok bátor. Ez bizony nagy
sértés lenne, ha dzsidáskapitány volnék. De hát én csak egy szegény író vagyok.” … Évától idegen
volt a köntörfalazás, a sandaság, a méricskélés – vagy hallgatott, mert nagyon tudott hallgatni, vagy
ha megszólalt, követ dobott az állóvízbe… – A férfi megette az étel maradékát, ivott egy pohár bort,
megtörölte száját, rágyújtott.
– Záróráig beszélgettünk. Olyan meghitten, mintha gyerekkorunk óta ismernénk egymást. Nem
volt semmi fal, feszélyezettség közöttünk, a fogalmak ugyanazt jelentették mindkettőnk számára…
Sorra vettük a szabadsághoz, a felelősséghez, a sikerhez, a pénzhez, a családhoz, a szerelemhez, a
halálhoz való viszonyunkat, és Éva ugyanolyan volt, amilyenként én indultam fiatalon az életnek…
– Elhallgatott, keserűen bámulta a borfoltos abroszt. – Tudod, öregem… – vallotta akadozva – az én
nemzedékem annyi mindenen ment keresztül, kész csoda, hogy nem rohadtunk el jobban, mint
amennyire. Én már réges-rég nem hiszek semmiben, legkevésbé az írott szóban, annyit hazudtunk,
annyiszor csaptunk be másokat… – Ködösen nézett Marosira. – Hogy mért nem hagyom ott az
újságírói pályát? Mert nem értek semmi máshoz… Ahhoz meg öreg vagyok, hogy átképezzem
magam ápolónővé vagy vasesztergályossá… hasznos emberré…
Szórakozottan töltött a poharakba.
– Miközben Évával elragadtatva, mámorosan beszélgettünk, az az illúzióm támadt, hogy újra
olyan tudok lenni, mint ő… Hogy meg tud engem változtatni… És hogy én is meg tudom őt
változtatni. A férfiszenvedély erejével…
Hazakísértem. Föl akartam menni hozzá.
 – Hideg a szobám – mondta mentegetőzve. – S nekem ilyenkor már nincs erőm begyújtani.
– Én majd begyújtok.
– Majd máskor, Zoltán – hárított el gyengéden.
– Szeretlek – mondtam a kapuban, és megcsókoltam.
– Én is téged – s nem húzta el a száját.
Fiala elhallgatott, részint az emlék fájdalma alatt, részint mert a pincér leszedte a piszkos
edényeket az asztalról, de a morzsákat otthagyta. A férfi szórakozottan lesöpörte a keze élével.
– Másnap ott aludtam nála. Egy sivár kis albérleti szobában, amit én nem cseréltem volna el a
Hawaii-szigetekért sem. Úgy hiszem, mindketten boldogok voltunk… – Fanyar mosolyra húzta a
száját. – Egy férfi ebben mindig bizonytalan. Azért kérdezi meg utána a nőtől: – Jó volt, szívem?…
Rengeteget beszélgettünk… persze nem eleget. Említettem, hogy én vakon-süketen dolgoztam a
szerkesztőségben, semmiről se tudtam. Tőle tudtam meg, hogy Lívia a főszerkesztő szeretője, még
a Levéltárban dolgoztak együtt, s az Öreg onnan hozta magával, amikor ide kinevezték. Hogy Lívia
nem szereti se a férjét, se a szeretőjét. Hogy Lívia valószínűleg frigid, ezért fekszik le füvel-fával,
hátha végre valaki megtanítja a szerelemre. Hogy Lívia tehetségtelen újságíró, ezt kompenzálja
azzal, hogy minden férfit meg akar hódítani. Sőt nemcsak férfit, minden nőt is…
Fiala fölütötte a fejét.
– Érdekes, többnyire Líviáról beszéltünk ezekben a meghitt pillanatokban. – Töltött a borból. –
Elmesélte, hogyan kezdődött ez a dolog, közte és Lívia között. Harmadik napja dolgozott a
szerkesztőségben. Volt egy udvarlója, akit ki nem állhatott, de aki minden reggel megvárta a ház
előtt, elkísérte a villamosmegállóig, hogy legalább néhány percig lássa, és ezzel a zsarolt
boldogsággal tegye fénylővé vagy legalábbis elviselhetővé a napot. Ezen a reggelen vitt neki egy
csokor gyöngyvirágot, ez volt az első tavaszi nap. Éva behozta a virágot a szerkesztőségbe, ahol
Líviával dolgozott egy szobában, s mivel nem volt ismerős, megkérdezte tőle, hol lehetne ennek a
virágnak vázát vagy poharat szerezni? Lívia fölugrott, hogy ő majd szerez. Vázába tette a csokrot,
aztán újra eltűnt a szobából. Éva 56 előtt is újságnál dolgozott – Lívia nem! –, rengeteg volt a
haverja, barátja. Aznap este véletlenül összefut egy régi haverjával, aki röhögve meséli neki: –
Képzeld, Kismányoki Lívia ma délelőtt berohant a szobánkba, és izgatottan újságolta, hogy úgy
látszik, Szalánczky kivetette rá a hálóját, mert már gyöngyvirágot hordoz neki a szerkesztőségbe! –
Évát elfutotta a méreg, másnap reggel, amikor a közös szobában találkozott Líviával, ezt mondta
neki: – Nagyon tévedsz, Lívia, ha azt hiszed, hogy tetszel nekem. Én ennyi hústól a népbüfében is
tömegiszonyt szoktam kapni! – Lívia vérvörös lett, és kirohant a szobából. De úgy látszik, a fejébe
vette, ő majd megmutatja, hogy „ennyi hústól” még Szalánczky Éva sem kap tömegiszonyt, és
módszeresen kezdte bűvölni, bolondítani Évát. S a vége valóban az lett, hogy Éva belészeretett.
Fiala töltött magának a borból, homályos volt a szeme.
– Nekem van egy végképp elromlott házasságom. A gyerekeink fölnőttek, elmentek a francba.
A feleségem talált egy huszonöt éves futballistát, aki egész éjjel bírja. Én nem birom. Öreg vagyok.
Fölajánlottam Évának, hogy éljünk együtt, talán segíteni tudunk egymáson. Egy hétig gondolkozott,
aztán azt mondta: – Nem! – Búcsúzóul hosszan beszélgettünk. – Én már nem tudok megváltozni –
mondta csüggedten. – De talán nem is akarok… A betegség egyidős az emberiséggel. A bűn sokkal
fiatalabb: a bűn a társadalom szülötte… Ez a betegség – amit jól tudom, a társadalom nagy része
bűnnek tart –, ez teszi lehetővé, hogy tragikus hősnek érezzem magam, és ne egy akarattalan,
tehetetlen, szánandó gennycsomónak … Mondd, Zoli, mért nem vagyok én vagy normálisnak vagy
abnormálisnak tökéletes…?
Fiala hívta a pincért, és elhárítva Marosi ajánlatát:
– Én kértelek erre, nekem tettél szolgálatot – nekem meg jólesett Éváról beszélnem – fizetett.
– Fájt, hogy nem tudtam megmenteni, és mégsem hagyott bennem megalázottságot… Nagyon
szeretem József Attilának ezt a két sorát: „Áldott, mert élek én örökre – aki egy éjre eltemet.”…
Néhány éjre „eltemettem”, azt hittem, valamivel könnyebbé teszem az életét… Nem sikerült.

———

Marosi talált Éva jegyzetei között néhány oldalt, akkor nem értette. Most újra elolvasta:
„Mintha egy katedrális kórusáról hallottad volna: Szép voltál, én magasom, fényem, Líviám,
mint a fenyőfa, jószagú, mint a porhó, mint hóban hegycsúcs, mint a karácsony … Körös-körül
tükrök csillogtak, hódolattal téged csillogtak vissza, s te megmámorosodtál szépséged hatalmától.
Egyre nyugtalanabbul és egyre komorabban néztelek, de már nem fogtad föl a szememből sugárzó
figyelmeztetést.
Egyszerre fölugrottam: »Bocsánat!«, és kisiettem az étteremből.
A reflektorok hirtelen kialudtak, a tükrök helyén pálinkabűz és cigarettafüst kóválygott. A
nézőtér elnéptelenedett, nem volt többé kinek játszanod. Észrevetted, hogy a díszlet szegényes, a
férfiak részegek és közönségesek.
Lefeküdtél a sivár szállodai szobában, s magadra zártad az ajtót. Nem engem zártál ki. Csak a
választás illúzióját akartad megtartani magadnak.
A szomszéd szobában laktam, a vékony fal túloldalán. Hallanom kellett, ahogy ledobod a
cipődet, fogat mosol, ahogy a rossz rugójú ágy befogadja testedet. Vártad a kopogtatást.
Elszívtál két cigarettát, és nem történt semmi.
Mezítláb az ajtóhoz lopóztál, és hangtalanul visszafordítottad a kulcsot. Újabb cigarettára
gyújtottál, de nem bírtad végigszívni, keserű volt, mint a hányt epe.
Keserű, mint az arcom, amikor otthagytalak hiú és olcsó játékaid színterén.
Egyszerre beléd hasított a gondolat, hogy nem megyek be hozzád. Mert azt hiszem, velem is
csak játszottál, hogy te ilyen vagy mindenkihez.
Rést nyitottál az ajtón, és kilestél a folyosóra. Az áramzavaros villanyfényben titokzatosan
sorakoztak a szobaajtók. Középen a tiéd, balra az enyém, jobbra a Férfi szobája. A Férfitől halk
horkolás szűrődött ki, tőlem semmi. Ebből tudtad, hogy ébren vagyok. Ruhástól fekszem az ágyon,
azzal az arckifejezéssel, amellyel elmenekültem az étteremből, és várakozom.
Becsuktad szobád ajtaját, de mintha a levegőt zártad volna ki. Fizikai rosszullét környékezett.
Fulladoztál. Itt nem bírod ki, ezt pontosan érezted, legfeljebb egy óra vagy két óra hosszat, féltél a
falaktól, a csendtől, önmagadtól. Rádobtad szép, fölösleges testedet az ágyra, de mintha
szögesdrótba keveredtél volna. Járkáltál az ellenséges bútorok között, arcodat az üveghez nyomtad,
s kibámultál az ismeretlen város éjszakájába – az éjszakába, amely sosem olyan közönyös, mint
télen.
Oda befelé, a lélek káoszába, miért nem nyílik ablak?
Mért nem vagyok veled, hogy segítsek?
 – Az ember azonos az életével, és mégsem mindenkinek adekvát az élete. – Hogy is mondtam
tegnap este, amikor megállapodtunk, hogy együtt megyünk vidékre? – A legtöbben leélik azt az
olajnyomatot, amelyet készen kaptak a családtól, társadalomtól, amelybe beleszülettek. Mert
elmulasztják belső törvényeik megvizsgálását, vagy ha megkísérlik is, elrettennek a mélységektől,
amelyekkel esetleg önmagukban találkoznak. Pedig ahhoz, hogy az ember önmaga legyen,
személyiség, a Létnek egy egyedi megjelenési formája, nélkülözhetetlen variációja – nem szabad,
hogy elforduljon önmagától, inkább kézbe kell vennie önmagát. Valahogy úgy, ahogy a szobrász
kézbe veszi az anyagot, hogy kiformálja belőle az eszmét, amely alaktalanul és kaotikusán dereng a
lelkében. Hallatlan bátorság kell ehhez!… Válságokon, kételyeken, bizonytalanságokon vezet ez az
út… Tizennyolc éves koromban, amikor nagykorú lettem, tudod, mi jutott eszembe? Nem az, hogy
mától kezdve szavazati jogom van; nem az, hogy szülői beleegyezés nélkül is férjhez mehetek; nem
az, hogy az örökségemmel – ha volna ilyen! – magam rendelkezhetem; hanem az, hogy mostantól
kezdve fel is akaszthatnak azért, amiért tegnap még csak javítóintézetbe csuktak volna. Szóval a
törvény jutott eszembe… Minden ember halhatatlan, mert ott él a gyerekeiben, az ismerőseiben, az
ismeretlenekben, mindenkiben, akire bármilyen kis hatással volt – csak éppen az Emberiségnek
nem mindenki éri meg. Szóval arra gondoltam, hogy ne tegyek olyat, amiért fölakaszthatnak, de ne
mulasszak el semmit, amiért örökké érdemes élni… Hadd idézzek egy gondolatot: »A konformistát
az jellemzi, hogy pontosan betölti azt a helyet, amelyet egy kész, nélküle is létező világban
kijelöltek a számára.« – Te is többet akartál valamikor, amikor lementéi falura tanítani, te sem
fogadtad el »kész«-nek az életet, te is változtatni, formálni akartál rajta…
Minden szavam eszedbe jutott, és minden szavammal szívtalak magamhoz, mint egy tölcsér a
belétöltött folyadékot. Pongyolát vettél, kimentél a szobából, és határozatlan léptekkel elindultál az
ajtóm felé. Eldobott kőnek érezted magad, amely tehetetlenül engedelmeskedik egyetlen
törvénynek: a szabadesés, a szenvedély törvényének, s ez a zuhanás akkora mámor volt, amelyet
életedben még csak egyszer éreztél, de éreztél már, és ott a folyosón az is eszedbe jutott, hogy
mikor: amikor szültél.
– De hát miért szültél neki gyereket, ha nem szeretted? Magadhoz akartad kötni mégis? Be
akartad biztosítani magad?
Nem, nem! Beismernéd, ha így lett volna. Egyszerűen gyereket akartál. Fiatal voltál, pompázó
és egészséges. Életre akartál hívni még egy embert, mert fiatal voltál, pompázó és egészséges és
akartad, hogy egy másik ember is örülhessen az életnek, amely végső fokon pusztán önmagáért
való. Nem a férjednek szülted a gyereket, hanem magadnak szülted, s egyúttal valami kívüled
létező célnak – mert tudtad ugyan, hogy számodra sok forrás lesz az az ember, de önmaga számára
sokkal több forrás lesz. S az a kettősség volt a legfölemelőbb az élményben, hogy fájdalmas volt az
a lemondás, és mégis ezért a lemondásért szültél. Tücsök hároméves, a leválási folyamat már
megindult, már megtapasztaltad, hogy anyának lenni sokkal több aggodalmat, szívszorítást jelent,
mint örömet – de az érzelmeknek ez az eleven vérkeringése fenséges… Állandó hullámverés, nyílt
tenger, a végtelenbe új meg új kapukat táró kilátás. Nem a boldogság forrása – hanem valami többé
–, s a folyosón botladozva egy új forrás felé, most világosodott meg előtted, hogy nem az a legtöbb
az életben, amit eddig ismertél, hanem valami más, aminek még nem tudod a nevét.
Egy kokillában élsz, amelyet mások öntöttek a számodra. Igaz, hogy kitüremkedsz belőle –
ezért vagy tele komplexussal, lelkiismeret-furdalással és kereséssel –, de mégse vagy védtelen,
rajtad ez a páncél. A külvilág drasztikus élményei nem a meztelen idegvégződéseket érik, hanem ezt
a páncélt, s így kevésbé fájdalmasak. Természetes, hogy ezt a mások teremtette formát már csak
úgy lehetne összetörni, ha egy kicsit magadat is összetörnéd…
De ha a cserepekből nem lesz erőd újra fölépíteni önmagad?
Nekem, tudtad, nem létkérdés ez az éjszaka. – »Egyetlen ember van, aki nélkül nem bírnék élni
– és az én vagyok.« – Talán ha ezt nem vallom be, most benyitsz hozzám? Ha azt hazudtam volna
én is, amit a többi: nem tudok élni nélküled? Olyan jólesik az embernek, ha nem tudnak nélküle
élni! Azzal áltathatja magát, hogy a mindenség nem tud létezni nélküle… De én nem hazudok, és
mellettem sem lehet hazudni.
…Nem tudod, hogyan kerültél a Férfi szobájába. Tekintetében több volt a csodálkozás, mint az
öröm. Ledobtad a pongyoládat a padlóra, s melléje feküdtél. A hálóinget a megszokott módon már a
Férfi fejtette le rólad. Minden a megszokott módon történt, és ő nem vette észre, hogy hazudsz.”
– Megint a gumicsizma döntött? – tűnődött Marosi. – Vagy ezúttal már nem?

———

A munkaidő letelte előtt még éppen beért a Szabó Ervin-fiókba. Módra Magdát kereste. A
ruhatárosnő az emeletre irányította, a „Könyvtárvezető” feliratú irodába. Kopogott, belépett. A
szegényes, szűkös szoba egyetlen ablaka mocskos, golyó ütötte tűzfalra nézett, s emiatt mindig
homályos volt. Az íróasztallámpa fénykörében fakó bőrű, fakó hajú, alacsony nő ült, sovány arcából
erősen kiugró orral. Nem is csak gyanakodva, de riadtan meredt a civil ruhás férfira.
Marosi bemutatkozott, s részletesen elmagyarázta, mi járatban van. A nő kezeibe temette arcát.
Kicsiny, csontos kézfeje volt.
– Igen, hallottam, hogy meghalt. Borzasztó – mondta később, aztán fölállt, levetette kék
munkaköpenyét.
– Úgyis vége a munkaidőnek. Üljünk be valahova.
Módra Magda alacsony volt, sovány és lapos, mint egy itatóspapír. Fejletlen, mint egy
tizenhárom éves gyereklány. Csak a feje volt nagy, s az arca keserű ráncokkal szabdalt. Marosi
elképzelte pihés ágyékát, és elfogta a viszolygás.
Huszonöt-huszonhat éves lehetett. Mozdulatai tétovák, félszegek, bizonytalanok voltak. Annyi
energia lehet benne – gondolta Marosi –, mint amikor egy asztallábat kihajítanak a szemétre, és ott
kínjában levelet hajt.
Beültek egy közeli presszó kerthelyiségébe. Az utcalárma szűrve ért hozzájuk, a szeptemberi
alkonyat jóleső szellővel érkezett.
– Mit kér? Konyakot? Kávét? – kérdezte Marosi.
– Egyelőre mindkettőt – mondta zavart mosollyal a nő. – Évával is így kezdtük mindig…
Aztán csak konyakot.
– Éva ivott? – kérdezte Marosi.
– Ajjaj!… De hát ki nem iszik? Mindenki iszik. Csak az nem iszik, akinek már nem bírja a
szervezete.
A középkorú, férfias arcú pincérnő bizalmasan mosolygott a nőre.
– Csókolom, Magdika! Jó napot! Mit hozhatok?
– Ismeri? – kérdezte Marosi, miután a nő fölvette a rendelést.
 – Nyolc éve ide járok – mondta Magda. – Míg nem volt lakásom, itt tanultam, itt olvastam, itt
éltem a szerelmi életemet, itt ünnepeltem, itt szomorkodtam, itt írtam a verseimet.
Marosi meglepődött.
– Verseket ír?
– Költő vagyok – mondta egyszerűen a fejletlen kis nő.
Ezt azért könnyebb elhinni róla, mint azt, hogy szerelmi életet él, gondolta Marosi, és gratulált.
Megkapták az italt. Összekoccintották a poharakat, és Magda olyan mohón hajtotta föl a
magáét, hogy Marosi keze megállt a levegőben. Alkoholista, gondolta. Nem bír fölállni az olyan
asztal mellől, amelyen áll egy pálinkásüveg.
– Még egyet? – kérdezte.
– Kicsit később – mondta a nő. – Egyszer Évát nem találtam a szerkesztőségben, elmentem a
lakására. Feküdt, vizes ruhával a fejen. Épp az a verssor járt az eszemben: „Most vagy megdöglök
itten, vagy megvált egy csoda!” – mondta boldogan. Nem bírt fölkelni, úgy le volt gyengülve, egész
nap hányt. Visszaküldött a közértbe sörért, gépsonkáért, kétszersültért. Meggyógyítottam. Egy óra
múlva már… – elhallgatott.
– Mióta ismeri Évát?
– Még az egyetemről. Évfolyamtársak voltunk… De közelebbi kapcsolatba csak akkor
kerültünk, mikor kijöttem a börtönből… – elharapta a szót, s riadtan, alulról nézett a férfira.
Marosi intett a kiszolgálónőnek. Kissé csodálkozott, hogy ide se jön megkérdezni, mit
óhajtanak, egyenesen hozta a két konyakot.
Magdáé ugyanolyan gyorsan eltűnt, mint az első. Le kell itatni, gondolta Marosi.
– Ötvenhatért ült? – kérdezte Marosi.
– A verseimért – mondta álszerényen a nő.
– De ötvenhat után?
– Ötvenhat után, igen.
– Mennyit?
– Egy évet. A vizsgálati fogsággal együtt tizennyolc hónapot.
– Hol jelentek meg ezek a versek?
– Hát ez az. Egy illegális újságban.
– Nem mondaná el egy versét?
– Nem. Az még ma is izgatásnak minősülne.
– Nem feltétlenül politikai versre gondolok – mondta Marosi megnyerő mosollyal. – Tudja, én
egy kérges lelkű katona vagyok, én utoljára A puszta télen-t olvastam… Ne haragudjék, hogy nem
ismerem a maga verseit.
A rosszul fejlett, csúnya nő bámulatos átalakuláson ment keresztül. Fakó arcbőre megtelt
vérrel, az éles ráncok ellágyultak, tekintete homályos lett, mint szeretkezés közben a nőké. Ajka
remegett, amint halkan mondani kezdte:
Dorisz, ki nékem Dorottya maradtál,
mit siratnál, ha itthon mosogatnál?
Mit siratnál, ha itt nem szeretnének,
miben lelnéd a gyötrő menedéket,
mit honvágynak hív, jobb híján, az ész?
 A sorompón túlról, ki visszanéz
ugye, mind szépnek látja, szereti?
Ugye, csak itt reménytelen e szerelem?
Nem tudok én anyámra visszaütni,
csak jó emlékeimből batyut kötni,
s átmenteni a sorompón velem,
– a honvágyra van honvágyam nekem.
Mert bennem nem hal senki, senki holttá,
de él és fáj, míg el nem pusztulok,
s én mindenki szívében – hadnagy elvtárs –
mindenkiében por s hamu vagyok.
Nagy földgyalu: a szeretet – szívemből
kifogyhatatlan odaadást tép föl,
s ha egy derék roham megölne, tán
hetekig zárva lenne a szobám.
Szavakra vérzem szét fiatalságom,
hogy aki rám néz, testvérének lásson
— és szemében, mint ép üveg mögött,
mit látok én? Csak végtelen közönyt.
———
Nem én voltam, ó, emberek, aki a sorompót lezárta,
senki-földjévé, pusztasággá aki tette a szívemet,
e húscsomó még tegnap is sarkig kitárulkozva várta
azt, aki, ha lett volna még, ki nem aláz meg engemet.
———
Élt egyszer itt egy lehetőség, nagy orra volt és nagy szíve,
formátlan volt, akár a láng, tékozló volt, vagy csak selejt?
s mostan, ha meghal, senki sem tudja, hogy mi hal meg vele,
s utolsó lesz a sírkövem – mert köböl lesz – ki elfelejt.
Magda elhallgatott, nézte maga előtt az asztalt. Kicsi, csontos keze szórakozottan forgatta a
konyakospoharat. Marosi gyöngéden megérintette a keze fejét, a tekintetét kereste.
– Nagyon szép – mondta melegen.
A nő megrázkódott, magához tért.
– Igyunk még! – mondta kétségbeesve, s fölnyújtotta két ujját a pincérnőnek.
– Tudja, amikor kijöttem a börtönből, akkor tudtam meg, hogy a barátnőm disszidált, a
családom pedig kitagadott. Míg Kalocsán voltam, látogatott az anyám, a nővérem, küldték a
csomagokat, már amikor lehetett, mert a bajban-szégyenben nem akartak cserbenhagyni, de amikor
szabadlábra kerültem, ajtót mutattak: akkora szégyent hoztam a családra, nem ismernek többé.
Hiába magyaráztam, hogy nem követtem el semmit, két-három vers, amely nem a hivatalos
ideológiát tükrözi, de nem is az ellenkezőjét, hanem egy harmadik, egy magyar utat… –
Elhallgatott, amíg a pincérnő lerakodott, aztán másutt folytatta. – A nővérem egy magas rangú
pártiunkéinak a felesége, őket ne kompromittáljam. – Megitta a konyakját. – Tudja, abban a hírhedt
orvosnő-perben voltam én is vádlott, holott… A nevem sokszor szerepelt az újságokban. Pedig két
különböző ellenálló csoportról volt szó, a bíróság önkényesen kapcsolta össze, ama puszta tény
alapján, hogy mindkettő ugyanabban a kórházban működött, és a lebukás előtt egy-két nappal
tudomást szereztünk egymásról… Az orvosnő meg a társai fegyveres ellenállók voltak, a Keleti
pályaudvar környékén cirkáltak, orosz tankokra meg járőrökre lődöztek. És megöltek egy hozzájuk
csapódó fiatalembert, mert azt hitték, hogy spicli. Az orvosnő vizet fecskendezett a vérébe…
– Ez már november 4-e után volt, ugye?
– Persze. Mi november 4-ig a Lapkiadó Vállalat épületében szerkesztettük az újságunkat,
aztán, hogy hajnalban az oroszok lőni kezdték a várost, „illegalitásba” vonultunk, ugyanannak a
kórháznak a pincéjébe, ahol ez az orvosnő különben dolgozott. Az orvosi szobában ölte meg azt a
fiatalembert… Kérünk még egyet? – Marosi intett. Az ital pillanatokon belül előttük állt. – Nekem,
azonkívül, hogy verseket írtam, az volt a dolgom ott lent a pincében, semmit sem tudva az első
emeleten működő gyilkosokról, hogy a Szabad Európát hallgattam, az érdekes híreket legépeltem, s
betettük az újságba. A verseimet is…
Megitta a konyakot. Közben besötétedett körülöttük, a kerthelyiség megtelt munkából jövő
emberekkel.
– A bíróság elhitte, hogy semmi közöm nem volt a gyilkosokhoz, azért kaptam csak egy évet,
de a saját nővérem meg anyám nem hitte el… Kijöttem, nem volt lakásom, nem kaptam a
szakmában munkát, a barátnőm disszidált. Beléptem egy textilgyárba, mert adtak a
munkásszállásukon egy… priccset. Akkor írtam ezt a verset.
Hosszan, reménytelenül hallgatott. Marosi kért még két konyakot, és szelíden unszolta:
– Szalánczky Éva…?
Módra Magda az ittasságnak azon a határmezsgyéjén egyensúlyozott, ahol az ember már
megszabadul a gátlásaitól, de még kapaszkodik az értelem fonalába.
– Rám állítottak két nyomozót, hogy szervezzenek be spiclinek… Tudja… – ködösen nézett
Marosira –, aki kijön a börtönből, azt megkörnyékezik. Mindenféle eszközzel. Állandóan a
nyomomban voltak. Ha leültem egy presszóban, az asztalomhoz ültek. Ha moziba mentem, a
mellettem levő székre váltottak jegyet. Megvártak a gyárkapuban, elkísértek a munkásszállóig. És
duruzsoltak. Állást ígértek a szakmámban…
– Könyvtárszakos? – kérdezte Marosi.
– Igen… Adjunktusi ösztöndíjat ígértek. Lakást… S hogy ez nem hatott, zsarolni kezdtek.
Hiába találok pártfogót, volt tanáraim, osztálytársaim között, ők megakadályozzák, hogy valaha is
legyen belőlem valami. Nemcsak a politikai múltamnál fogva, hanem… – Marosira nézett, és most
nem vette le róla a tekintetét, figyelte a hatást – tudja, én homoszexuális vagyok. – Marosi arca
mozdulatlan maradt. Magda megkönnyebbült. – És ez, noha ma már nem számít
bűncselekménynek, amiért az embert börtönbe csukják, de arra elég, hogy a társadalom megvetését
kihívja… És olyasmit mondogattak, hogy ne képzeljem én ezt valami aljas dolognak,
Metternichnek neves magyar arisztokraták, hercegek, grófnők voltak a spiclijei. Egy modern állam
besúgórendszer nélkül nem tud létezni. Nem olyan nagy dolog az, az ismerőseimről, a
munkatársaimról kell időnként beszámolnom: kivel barátkozik, kinek a szeretője, milyen politikai
megnyilvánulásai vannak, nem költ-e többet, mint amennyit keres, nem levelez-e külföldiekkel stb.
– Megitta a konyakot, Marosira nézett, majdnem tiszta volt a szeme. – Nem volt hozzá kedvem. De
nem tudtam szabadulni tőlük. Ekkor jutott eszembe Szalánczky Éva.
Marosi intett a pincérnőnek.
– Láttam az újságban a cikkeit, gondoltam, ő egy nem kompromittált ember, talán tud segíteni.
Megkerestem. Elmondtam neki ezt a problémát. Gondolkozott. – Nézd csak, mondta. Első
lépésként hívd föl az igazságügyi minisztert. Kérj tőle kihallgatást. Ha fogad, mondd el neki, úgy,
ahogy nekem elmondtad, hogy neked nincs kedved ehhez, te leülted a magad büntetését, most már
hagyjanak békén. Találnak erre a célra önként vállalkozót is, eleget. Amikor a németek megszállták
Budapestet, a Gestapo az első héten negyvenezer följelentést kapott. A pesti népet nem kell félteni,
hogy nem lojális a mindenkori hatalomhoz… Igaz, 56 mintha kivétel lenne… Ha a miniszter valami
miatt nem fogad, írd meg neki ugyanezt levélben. Biztos lehetsz benne, hogy intézkedik, és
leszállnak rólad… Ha mégsem, akkor gyere el hozzám, kitalálunk valami mást.
Megitták a konyakot.
– Megtette? – érdeklődött Marosi.
– Igen – mondta a nő. – Elmaradtak.
– És hogy kapott könyvtári állást?
– Megkerestem néhány régi professzoromat, és elintézték.
– Igen… És Éva?
A nő kiszürcsölte a pohár maradékát. Marosi újat rendelt, most már csak neki. Érezte, ha ő is
folytatja az ivást, másnap csak arra fog emlékezni, hogy egy részeg nővel üldögélt egy kertben,
másra nem.
– Beleszerettem… Ő akkor nagyon rossz állapotban volt, sokat ittunk együtt, és azt is
elfogadta, hogy odamenjek az albérleti szobájába és ápoljam, de… másra nem volt hajlandó.
– Mi baja volt? – kérdezte Marosi.
– Nem tudom. Arról nem beszélt. Nagyon zárkózott ember volt. Inkább csak az olvasmányairól
beszélgettünk. Freudról, Nietzsche Zarathustrá-járól, Sartre Egzisztencializmus-áról… Én esztelenül
szerettem! Egyszer nagyon erőszakos voltam a kétségbeeséstől, s megkérdeztem tőle, azért nem
szeret, mert azt hiszi, hogy mégis spicli vagyok? – Engem nem érdekel, Magda, hogy spicli vagy-e,
vagy sem. Rólam mit tudsz jelenteni? Én a legtitkosabb gondolataimat az újságoknak írom meg – s
nekem fáj a legjobban, hogy nem közük, és valami bíróság nem von érte felelősségre. Mert ebből
megtudhatnám, hogy vannak gondolataim; megtudhatnám, ha nem is fontos, de nem elhanyagolható
ember vagyok. Én egyszerűen nem szeretlek! Értsd meg már ezt! – Akkor mért állsz velem szóba? –
Mert egyedül vagyok, mert a barátaimat fölakasztották, vagy börtönbe csukták, és még nem sikerült
új kapcsolatokat teremtenem. Valakivel nekem is szót kell váltanom – valakivel, aki nem csak arról
tud eszmét cserélni, hogy milyen drága a piacon a sárgarépa. Ezért! De semmi más reménységet ne
táplálj magadban!
Már akadozott a nő nyelve, de erővel még tartotta magát. Maga elé mosolygott.
– Egy kávét? – kérdezte Marosi.
– Köszönöm… Egyszer arról beszélt, hogy öngyilkos akar lenni, de nincs kedve se a vérhez, se
a vízhez, se a kötélhez, a zuhanáshoz legkevésbé. – Nem tudnál mérget szerezni? – kérdezte tőlem.
– De tudnék – mondtam –, egy feltétellel; ha egyszer az enyém leszel. – Rendben van – mondta. –
Szereztem morfiumot…
 – Honnan? – hüledezett Marosi.
– Nem fontos… Átadtam neki, és…
Hallgattak. A pincérnő kihozta a kávét.
– Igya meg!
Magda remegő kézzel fogta meg a kávéscsészét, az ajkához emelte, de néhány csepp
végigcsurgott az álián. Marosi átadta a zsebkendőjét, hogy letörülje.
– Bevette? – kérdezte aggódva.
– Mit?… – Aztán föleszmélt. – A morfiumot? Igen.
– Honnan tudja?
A nő már dadogott. – Mert néhány nap múlva aggodalmamban elmentem hozzá és… iszonyúan
lehordott, hogy becsaptam… mert nem volt halálos adag… csak két napig aludt tőle… és csalódott
bennem, és nem akar többé látni… – Sírni kezdett. Marosi újra átnyújtotta a zsebkendőjét. Magda
törülgette szemét, orrát, alig lehetett hallani, amit motyog. – Én igazán… morfiumot adtam neki…
Nem hittem, hogy beveszi… Örültem, hogy életben maradt. Mégis elveszítettem… – szeméből
most már megállíthatatlanul gördültek alá a könnyek. – Nincs több zsebkendőm, gondolta Marosi.
Fizetett, s a pincérnőt, aki egyáltalán nem lepődött meg Magda állapotán, megkérte, hívjon
taxit. Átkarolta Magda derekát, és kisegítette a gépkocsihoz.
– Meg tudod mondani a címedet? – kérdezte.
A nő elmotyogta a címet, és abban a pillanatban elaludt. Marosi erősen karolta. A ház elé érve
fölrázta, kiemelte a taxiból, becipelte a lifthez, és fölcsöngette a házmestert. Egy csíkos pongyolás
férfi csoszogott elő.
– Sajnos rosszul lett – mondta neki Marosi, tíz forintot dugva a markába. – Melyik lakásban
lakik?
– Harmadik emelet egy – közölte mozdulatlan arccal a férfi, fölvitte őket az emeletre, meg is
mutatta az ajtót.
– Ne hívjak orvost? – kérdezte.
– Magam is az vagyok – mondta Marosi, és fél kézzel támogatva Magdát, a másik kezével
kikutatta a retiküljét. Kivett egy kulcscsomót, az egyik nyitotta a lakásajtót. Az első szobában
villanyt gyújtott, beljebb támogatta a nőt – s megdöbbenve torpant meg. A lakás üres volt. Egy
matrac nyújtózkodott a padlón, a falakból szögek álltak ki némi ruhával, és egy könyvkupac hevert
a sarokban. A matracon gyűrött ágynemű. Marosi ráfektette az eszméletlen nőt, lehúzta a cipőjét,
szoknyáját, meglazította melltartóját, és betakarta. Körüljárt a lakásban. Konyha, fürdőszoba,
előszoba. Minden üres, egy szék nem volt a lakásban.
– Kitől kapta maga ezt a lakást? – kérdezte az alvó nőtől.
A nő behunyt szemmel kinyújtotta a kezét.
– Gyere ide – suttogta. – Fogd meg a kezemet. Szeretlek… mert te is szereted Szalánczky Évát.
– Kitől kapta ezt a lakást? A belügytől? – kérdezgette Marosi.
– Nem mindegy?
Magda fájdalmasan felnyögött.
– Te is azt hiszed, hogy spicli vagyok?
Marosi hamutartót, cigarettát, egy pohár vizet készített a nő keze ügyébe, a padlóra, eloltotta a
villanyt, bezárta a lakást, és a nyitva hagyott kémlelőablakon visszadobta a kulcsot.
 Istenem! – gondolta tehetetlenül. – Istenem! Ez is a mi nemzedékünk!

———

Lívia már várta. (Érdekes, gondolta Marosi, mennyire nem illik hozzá ez a név! Külseje és a róla
festett kép alapján Kleopátrának, Médeának vagy Lukréciának kellene nevezni.) Zöld selyem
hálóinge még jobban kiemelte szeme zöld csillogását. Szája szélét is diszkrét rúzsréteg élénkítette,
ettől teltebbnek, érzékibbnek látszott, Marosinak egy pillanatra megdobbant a szíve.
Kezet csókolt, egymásra mosolyogtak, s leült az asszony fejéhez az előre odakészített székre.
– Hogy van? – kérdezte kedvesen.
– Jobban is, meg rosszabbul is – mondta az asszony töprengve. – Valami érthetetlen bizalmat
érzek maga iránt, olyan őszintén mondom el magának az életemet, mintha magamnak mondanám,
vagy belekiabálnám egy kútba, ugyanakkor félek is, hogy olyasmik derülnek ki rólam, amiktől
kétségbeesem… Pedig nekem az orvosom mondta, most kizárólag arra kellene koncentrálnom,
hogy meggyógyuljak. De anélkül, hogy megértsem, mi történt velem és miért, anélkül meg tudok-e
gyógyulni? Egyáltalán: érdemes-e? – Tekintetét levette Marosiról, maga elé nézett. A seszínű
kórházi paplanon nyugtalanul motozott a keze.
– Van egy ősrégi közmondás: „Nagy bűnt csak az követ el, akinek nagy oka van rá, hogy
elkövesse”… – Marosi megdöbbent: neki is ez jutott eszébe. – Ennél nagyobb bűn, mint amit a
férjem elkövetett ellenem, azt hiszem, nemigen van… Álmomban sem hittem volna, hogy megteszi.
Amikor már fenyegetőzött vele, akkor sem… Bennem lehet valami szörnyű, valami démoni, ha erre
kényszerítettem… Derék embernek ismertem meg. Közhely, ugye, ami a gyászjelentésekre
nyomtatva vagyon: „a legjobb a fiú, a leghűbb férj, a legszeretőbb apa.” A gyilkosságig ez nem
közhely lett volna az ő gyászjelentésén, hanem igazság. Nincsen semmi káros szenvedélye…
Elmondtam már, milyen körülmények között mentem hozzá feleségül… Amíg le nem kerültem
vidékre, a szüleim szoba-konyhás lakásában éltünk négyen, mert van egy húgom is. Nem fértünk el.
Állandó volt a súrlódás, a veszekedés. Nem lehet egy életen át alkalmazkodni. Dönci akkor kapott
lakást. Három matracunk volt, amikor összekerültünk, a falakon néhány szög a ruháinknak, egy
kalapács, amivel a szögeket bevertük és egy dugóhúzó, amivel a pezsgősüveget kibontottuk…
Addig nem is volt rossz a házasságunk, amíg konkrét feladatok elé állított a közös élet. Minden
fizetéskor vettünk valamit… Tudja, milyen öröm egy szép állólámpát, egy tükröt, egy faliszőnyeget
hazavinni…? A gyerek is hamarosan megszületett… Egy ideig nem volt bennem semmi hiányérzet.
Aztán…
Lívia töprengve nézett maga elé. Kicsit a homlokát is összeráncolta.
— A levéltárban szerettem. Egyelőre csak teremfelügyelő voltam, úgynevezett „csősz”, de én is
végeztem megbízásból kutatómunkát, ami érdekelt, és érdekes emberekkel ismerkedtem meg.
Aztán…
Gyorsan egy pillantást vetett Marosi arcára.
– Már régóta közeledni próbált hozzám egy férfi. Egyszer elfogadtam a meghívását, és
munkaidő után beültünk egy presszóba. Beszélt az életéről. Négy évet ült Rákosi börtönében, a
Rajk-per második hullámában tartóztatták le. Ők már akkor tudták, hogy Rajk ártatlan volt, olyan
konstrukciós per áldozata, mint a Szovjetunióban Buharinék, s elhatározták, hogy ők nem adják be
a derekukat, igenis, ők a tárgyaláson, a rádió nyilvánossága előtt leleplezik ezeket a törvénytelen
módszereket. Lehet, hogy áruló volt köztük, lehet, hogy Rákosi nem tudott a tervükről, csak félt –
mindenesetre zárt tárgyalást rendelt el, így céltalanná vált a leleplezés, hiszen a bíró ugyanúgy
tudta, mint ők, hogy ártatlanok. Hallatlanul izgalmas volt, amiket mondott. Fölhevülten mentem
haza – a férjem kitérdesedett melegítőben hevert a sezlonon, és keresztrejtvényt fejtett –, akkor
jöttem rá, hogy mérhetetlenül unom ezt az embert. S ki tudja, mióta unom! Talán nem unnám, ha
nem a férjem lenne, hanem útitársam Budapesttől Nyíregyházáig. Körülbelül fél napra való készlete
volt színből és szellemből…
A pillanatnyi szünetet kihasználva Marosi halkan megkérdezte:
– Maga olyan szép nő, hogyhogy nem talált méltóbb férfit?
Az asszony lassan ráemelte fölfénylő tekintetét. Derengő mosoly jelent meg szája sarkában a
bóktól.
– Találtam… Sajnos későn… – Elfordult. – Ő nem válhatott, mert egy olyan asszonytól nem
szabad elválni, aki kitart börtönben levő férje mellett, otthagyja egyetemi katedráját, és mosogatni
megy a vendéglátóiparba… Volt egy kis víkendháza a János-kórház mögött… Aztán, ugye, Dönci
fülébe is eljutott a pletyka – Budapesten semmit sem lehet titokban tartani. Egy este rákérdezett.
Letagadtam. De már undorodtam, ha hozzám ért. Különféle ürügyekkel elhárítottam a közeledését.
Így aztán továbbra is gyanakodott. Egy délután… jaj de szörnyű, gusztustalan, istenem… meglesett
bennünket, követett, s a legkritikusabb pillanatban dörömbölni kezdett a víkendház ajtaján…
Lívia megrázta fejét, látszott, hogy ezt nem bírja elmondani.
– Mikor volt ez? – kérdezte tapintatosan Marosi.
– Mikor is…? Akkor már a szerkesztőségben dolgoztunk … – Észre sem vette, hogy elszólta
magát. – Egy éve.
– Szalánczky Éva is ott dolgozott már?
– Igen, akkortájt került oda… Attól kezdve állandóan veszekedtünk. Dönci annyira
megváltozott, hogy néha csodálkozva meg kellett néznem: ő azonos azzal a férjjel és apával, akire
ráillene a gyászjelentések közhelye? Szívós és leleményes hóhért hívott elő belőle a féltékenység.
Azelőtt, ha összezördültünk – hol nem fordul elő? –, ő kapott először észbe:
– Ne a gyerek előtt!
S mire Tücsök elaludt, rendszerint elpárolgott haragunkból a szesz.
– Most nem érdekelte a gyerek. Kiabált, gúnyolódott, sértéseket vagdosott a fejemhez. S ha
lefeküdtem, a sezlon szélére ült, s nem hagyott elaludni. Simogatott vagy fojtogatott, hízelgett vagy
gorombáskodott. Abban az időben tulajdonképpen csak az értekezleteken pihentem, meg az autóban
egy-egy vidéki úton… Olyan fáradt voltam már, mint egy elvásott hajócsavar. Megígértem neki,
hogy szakítok a másikkal…
– Megtette?
– Akkor még nem tudtam… Még ő sem tudott… Pedig már a legjobb úton haladtunk egy
feszültségmentes, tartalmas barátság felé… Az időtt már kezdtek érdekelni mások is. S akkor újra
rajtakapott bennünket.
Marosira nézett, kért egy korty limonádét. A férfi tenyerével fölemelve az asszony tarkóját,
óvatosan megitatta. A bőrén érezte, hogy nem bír közömbös maradni e mellett a tragikus vagy csak
szerencsétlen asszony mellett.
Lívia az órájára pillantott.
 – Ezt az estét még szeretném elmesélni, talán kijön az időből a vizitig… Együtt mentünk haza,
én beugrottam anyámhoz a gyerekért. Otthon volt a húgom is, s ott volt a nagynéném. Megint
megcsapott a levegő, amitől menekültem hazulról: a csarnok, a templom és a körzeti MNDSZ
keveréke… Otthon egy ideig csend volt. Megvacsoráztattam a gyereket, megfürdettem, lefektettem.
Elmeséltem neki a Szélkötő Kalamoná-t. Csöpp kezével markolta a kisujjamat, és elaludt.
A férjem a fotelban ült, rádiózott, s alamuszi mosollyal kísérte minden mozdulatomat. Ingerelt,
vadított ez a kaján szemlélődés, féltem, hogy kitör köztünk az az ordináré veszekedés. Kimentem
inkább a konyhába, kivittem magammal egy cikket, amit másnap kellett leadni. Az első sorok
üresen futottak előttem. Aztán csillapodott a szívverésem, csökkent a nyomás a halántékomon,
kezdtem figyelni.
Dönci kijött utánam a konyhába, leült szemközt a hokedlira és nézett.
Lecsaptam a dossziét.
– Mit akarsz?
– Téged.
– Hagyjál békén, dolgom van!
– Ide figyelj, szivecském – mondta, és megbotlott a nyelve. Akkor vettem észre, hogy részeg. –
Úgysem szabadulsz meg tőlem, amíg élek.
– Eredj, aludd ki magad! Részeg vagy!
– Nem megyek!
– Akkor megyek én!
Visszamentem a szobába, jött utánam. Kitépte kezemből a kéziratot.
– Ismerlek jól! Azt hiszed, hülye vagyok? Csak azért jöttél hozzám, hogy elkerülj a faluból.
Szereted a kényelmedet. Ezt te nem hagyod itt – mutatott szét a lakásban. – Én pedig csak akkor
megyek el innen, ha lábbal előre visznek.
Megijedtem. Négyévi munkám volt abban a lakásban, tárgyakra váltva. S a tárgyaknak az a
tulajdonságuk, hogy nem létezhetnek egymás nélkül: a ruháknak szekrény kell, az asztalnak székek,
az edényeknek fiók, a könyveknek polcok. S ahogy a dolgok nem érnek semmit egymás nélkül, úgy
vagyunk mi is a dolgokra utalva. A kovácsoltvas állólámpa, a Gorka-váza, a mosógép, a
Szőnyi-rézkarc a falon nemcsak használati vagy fényűzési dolgok, hanem kötelek, amikkel meg
vagyunk kötve. Vagy csak cérnaszálak? De ezer cérnaszálat nehezebb eltépni, mint egyetlen
kötelet… Mégis! Mégse!
– Rendben van, elköltözöm tőled a gyerekkel.
– Azt nem – mondta ridegen. – A gyerek velem marad!
– Ne fenyegetőzz!
– Nincs az a bíróság Magyarországon, aki a gyereket neked ítélné. Te vagy a házasságtörő!
(Érthetetlen, gondolta Marosi, ezekben a fölszarvazott férjekben nincsen semmi lovagiasság.)
Megdöbbentem. Erre nem gondoltam addig. Tücsök az enyém! Tücsök nélkül nem ér az életem
semmit!
Úgy látta, le vagyok győzve. Mellém lépett, átölelt, s lenyomott a sezlonra. Megrázkódtam az
érintésétől, de hiába vontam el magam, húzódott utánam.
 – Várjál! Hallgass meg! Nem minden szenvedély tartós, amiről azt hisszük, egy életre szól. A
tiéd is elmúlik majd… Én kivárom. Én annyira szeretlek, hogy ki tudom várni. Csak engedd meg,
hogy én is… én is…
Felsőtestemet leszorította a sezlonra, s a szájamat kereste. Megcsapott pálinkás lehelete.
– Engedj el! Nem szeretlek!
– De én szeretlek!
– Utállak!
– Imádom, ha ellenkezel.
Összeszedtem minden erőmet, és lerúgtam magamról. Térdre esett a padlón. Ijesztően sápadt és
torz lett az arca. Lassan fölállt, gépiesen leporolta a nadrágját.
– Vannak nekem más eszközeim is – dünnyögte.
Aktatáskájából elővett egy pisztolyt. Belenézett a csőbe, aztán csattogva kinyitotta a závárt,
megszámolta a golyókat. Hat. – Leült, a pisztolyt maga elé fektette az asztalra. Ajkán megjelent az
alamuszi mosoly.
Elnevettem magamat. De a hangom kongott, mintha szakadékba gurult volna. Didergő félelmet
éreztem.
Míg rágyújtott, kimentem a szobából, mintha csak a fürdőszobába indultam volna. A fogasról
magamra kaptam a kabátomat, hangtalanul kinyitottam az ajtót, s behúztam magam után.
Kint álltam az éjszakai utcán. Most aztán hova? Sorra vettem munkatársaimat, ismerőseimet –
senkivel nem voltam olyan meghitt viszonyban, hogy éjszaka bezörgethessek hozzá… Kegyetlen
érzés volt…
– És Szalánczky? – kérdezte Marosi óvatosan.
– Akkor már nem volt Pesten. – Kijavította magát: – Már és még. Megvált az újságtól…
Különben sem tudtam a lakcímét… Maradt az anyám.
A szoba-konyhában mindannyian fölébredtek. Az anyám lehordott mindennek. És a legfőbb
érve: „Most akarsz válni, amikor a húgod menyasszony? Tönkretenni a partiját? Nekik sincs
lakásuk, hol lakjanak, ha nem itt?” S a többi. Templom, csarnok, nőszövetség.
Az asszony kimerültén elhallgatott. Keserű grimasszal még ennyit tett hozzá.
– Hazakullogtam. Abban reménykedtem, nincs benne annyi indulat, hogy megtegye… S három
hónappal később elhúzta a ravaszt.
Az ápolónő jókedvűen, lármásan jelent meg az ajtóban.
– Holnap jöhetek? – kérdezte Marosi, míg kezet csókolt, s kissé hosszabban tartotta tenyerében
a nő kezét.
– Jöjjön – mondta a nő.

———

Blindics őrnagyot, akiről megtudta, hogy a gyilkossági csoport vezetője, nem találta a rendőrség
épületében, bizonyára „helyszínelésen” volt egy friss gyilkosságnál. Az élet nem áll meg. Az élet
kioltása se. Rövid töprengés után Marosi főhadnagy hazaindult. Elviszi Cunikát a Margitszigetre
vagy a Hármashatár-hegyre ebédelni – úgyis csak emészti magát ebben a filmforgatásra alkalmas
időben.
 A színésznő még pongyolában volt. A padlón ült, a lábán lakkozta a körmöket. A rádióból halk
tánczene sugárzott. A férfi ajánlatára fölragyogott az arca, a nyakába csimpaszkodott.
– Már azt hittem, megint éjfél után jössz, idegen nők kölnijével a nyakadban – duzzogott
játékosan.
Marosinak, ajkán Lívia kézfejének finom, betegesen forró érintésével, szemében szoborszép,
meggyötört arca, hosszú, porcelánsima nyaka emlékével, most nem esett jól ez a közelség. Szelíden
elhárította a nőt:
– Öltözködj, szívem.
Cunika pukedlizett:
– Igenis, főhadnagy úr! – Összeszedte a manikűröző szerszámokat. – Még nem is fürödtem. De
hát az nekem csak nyolc perc – s trillázva eltűnt a fürdőszobában.
Marosi levette zakóját – ismerte Cunika „nyolc perceit” –, a főbérlőnő táskájából egy köteg
iratot az ebédlőasztalra készített, melléült, s figyelmesen nézegetni kezdte.
Csöngettek. Marosi fölfigyelt. Fél tizenkettő. Talán a postás. Ajtót nyisson?
A fürdőszobából vízzuhogás és élénk trillázás hallatszott.
Újra csöngettek, türelmetlenebbül.
Marosi rést nyitott a fürdőszobaajtón.
– Csöngetnek, Cunika. Kinyissam az ajtót?
– Ne nyisd ki – mondta Cunika a nyakig érő vizből.
– Mit tudom én, ki az? Hátha a… – Elharapta a szót.
– Add ide a fürdőköpenyt.
Vizes testét a fürdőköpenybe burkolta, papucsba lépett, s kiment. Marosi a belső szobában
maradt.
Kulcszörgés hallatszott, szófoszlányok, aztán a nő sápadtan jelent meg az ajtóban.
– A rendőrség! – mondta ijedten. – Téged keresnek.
– Engem? – csodálkozott Marosi. – Honnan tudják, hogy itt lakom?
– Te tudod… Gyere ki!
A hallban tagbaszakadt, civil ruhás férfi várakozott.
– Marosi János főhadnagy?
– Igen.
– Lautner nyomozó vagyok – s nem a kezét nyújtotta, hanem a kezében egy igazolványt.
Marosi belepislantott, s ennyit látott: Belügyminisztérium.
– Parancsoljon – mondta kelletlenül.
A nyomozó Cunikára nézett.
– Szabadna talán négyszemközt, művésznő?
Tenyérbe mászó pofája van, gondolta Marosi.
_ – Kérem – mondta Cunika sértődötten is, ijedten is, és visszavonult a fürdőszobába.
– Minek köszönhetem…? – kérdezte Marosi, s helyet mutatott a gömbölyű asztal mellett.
Leültek, mereven.
– Van önnek engedélye arra, hogy Szalánczky Éva ügyében nyomozzon? – keményen hangzott
az első kérdés.
– Engedélyem…? – csodálkozott Marosi. – Miért kellene …? Kitől?
 – A felettesei tudnak róla?
– Lehet, hogy konkrétan így nem… De erre kértem szabadságot.
– Mi indította önt arra, hogy a rendőrséggel párhuzamosan magánnyomozást kezdeményezzen?
– hangzott a szigorú kérdés.
– Nyomozás…? – Marosi kínosan mosolygott. – Én nem nyomozok, elvtárs. Én nem
kihallgatom az embereket… Én beszélgetek velük.
A nyomozó nem viszonozta a mosolyt.
– Miután megfélemlíti őket. Mit gondol, ha ön úgy mutatkozik be mint „főhadnagy”, bárki is a
katonaságra gondol? Nem! A rendőrségre.
– Mindenkinek elmondom, hogy határőrtiszt vagyok, és a mi körzetünkben lőtték agyon –
sajnos – határsértés közben a szerencsétlent… Ezt nem lehet félreérteni!
– Tudott ön Szalánczky Éva külföldi kapcsolatairól?
– No de kérem! – Marosi kezdett fölháborodni, de fegyelmezte magát. Mielőtt folytathatta
volna, a nyomozó közbevágott.
– Az illető miért éppen az ön körzetét választotta illegális határátlépése céljából? Nem azért,
mert az ön segítségére számított?
Marosinak összeszorult a gyomra.
– Kérem, én 55 óta…
– Mióta ismeri Szalánczky Évát?
– Középiskolás korunk óta.
– Mit csinált ön ötvenhat előtt?
Marosiban fölvillant sok régi megalázó káderezés rosszízű emléke. De ilyen hangon akkor se
mertek beszélni vele, amikor a keleti fronton megfagyott nagybátyjáról faggatták.
– Köteles vagyok önnek felelni? – kérdezte visszafojtott haraggal.
– Ha itt nem felel, jogom van előállítani – mondta mozdulatlan arccal a nyomozó.
– Kérdezzen – mondta Marosi tehetetlenül.
– Mit csinált ötvenhat előtt?
– Aknák telepítését irányítottam a nyugati és a déli határon.
– És ötvenhatban?
– Ötvenhat márciusában, amikor fölszedtük ugyanezeket az aknákat – már amiket az árvíz nem
sodort át Ausztriába –, és azt reméltem, hogy soha többé nem lesz rám szükség mint hadmérnökre,
kértem a leszerelésemet. Hozzájárultak, tartalékos állományba kerültem. A megyém építőipari
vállalatánál próbáltam elhelyezkedni, de nem kaptam képzettségemnek megfelelő munkát. …Nem
nagyon szerették akkor az ávósokat, a „zöldeket” sem… Hazaköltöztem anyámhoz és a községi
tanácsnak fillérekért terveztem egy új temetőt meg három autóbusz-várótermet… Ötvenhat
november végén újra behívtak… Tudja, elég sok aktív tiszt kompromittálta magát az
eseményekben, így megint szükség lett ránk.
– Ez alatt az idő alatt tartotta Szalánczky Évával a kapcsolatot?
– Nem tartottam. Ötvenötben találkoztunk utoljára, amikor mindketten végeztünk az
egyetemen, engem vidékre vezényeltek, ő pedig Pesten maradt.
– Amíg tartották a kapcsolatot, nem kért öntől Szalánczky Éva lőfegyvert?
Marosi elhült.
 – Lőfegyvert?… Milyen célból?
– Öngyilkosság céljából… Megvolt az a szokása, hogy a barátaitól pisztolyt vagy mérget
kunyerált.
Marosi fejében hirtelen világosság gyulladt. A morfium! Módra Magda! Hát mégis spicli! Ma
reggel kijózanodott, megijedt, és rohant jelenteni a megbízóinak, nehogy ez az ismeretlen
katonatiszt bajba sodorja őt az illegálisan szerzett morfium miatt! Mert akkor a forrást is meg kell
neveznie, s az nem lehet más, mint orvos vagy patikus, akitől talán nemcsak ezt az adag morfiumot
kapta, hanem rendszeresen kap kábítószert. Kinéz belőle, hogy kábítószerre költi a pénzét, ezért
nem jut neki egy sezlonra se!
Megkönnyebbült. Hogy is mondta Éva? „Rólam mit tud jelenteni? Én a legtitkosabb
gondolataimat a rádióban szeretném bemondani, hogy milliók hallják!” Hát őt is megkaparhatják,
akkor se találnak semmi kompromittálót.
– Nem, nem kért tőlem pisztolyt – mondta szinte nyájasan. – Arra se kért, hogy hivatali
eskümet megszegve, átsegítsem a határon. Ha kért volna, akkor lebeszélem a disszidálásról, és nem
lövik le a katonáim.
– Akkor mért foglalkozik az ügyével? – kérdezte a nyomozó, de Marosi most már megérzett
benne valami bizonytalanságot.
Elengedte magát, az asztalra könyökölt.
– Mert szerettem ezt a nőt! Még most is szeretem. És tudni szeretném, hogy egy huszonkilenc
éves, parasztszármazású, egyetemet végzett, kommunista, tehetségesnek tartott fiatalt mi hajszol
odáig, hogy nem lát más kiutat maga előtt, mint elhagyni az országot. Ezt a rendszert, ami már nem
is a Rákosi-rendszer. Amiben nem nyomorítják meg a parasztot, és nem kell rettegni az
Államvédelmi Hatóságtól! Ezért!
– És tudja már?
– Valamit már tudok – mondta Marosi, s már megengedett magának egy kis visszavágást is. –
Hogy nem olyan tökéletesen és nyomtalanul múltak el azok az idők!
A nyomozónak már csak egy kérdése volt: mikor tér vissza állomáshelyére, vagyis meddig
marad Pesten.
– Még két-három napig – mondta Marosi, s az ajtóig kísérte a kellemetlen vendéget. Megint
nem fogtak kezet.
Komiszul érezte magát. Egy szánalmas, megzsarolt, megfélemlített besúgó, egy emberi roncs
keresztezheti egy hadmérnök, egy főhadnagy abszolút törvényes, tisztességes, érzelmektől motivált
szándékait. Kellemetlenkedhet neki. Kínos félórákat szerezhet! Kiteszi annak, hogy gyanússá váljék
egy országos főhatóság számára! Micsoda rendszer ez? Ilyen gilisztákra támaszkodik egy hatalom?
Föl-alá járkált a hallban, halkan káromkodott. Elővett a bárszekrényből egy konyakosüveget,
meghúzta. – Hallatlan! Az anyjuk istenit! Megbíznak egy ilyen bélféregben?! Jobban megbiznak,
mint bennem? Metternichnek biztosan nem ilyen besúgói voltak!
Cunika jelent meg az ajtóban, ugyanabban az átvizesedett fürdőköpenyben, szinte támolyogva
a rémülettől. Leroskadt a fotelba.
– Honnan tudják, hogy itt laksz? – kérdezte ellenségesen.
– Nem tudom – felelte Marosi tanácstalanul.
– Kinek árultad el a címemet?
 – Senkinek… Úgy emlékszem…
– A telefonszámomat?
– Senkinek… Drágám, iszol egy konyakot?
A nő hisztérikusan kitört.
– Akkor kit figyelnek ezek? Téged vagy engem?
Marosi az asztalra vitte a konyakosüveget és a poharakat. Töltött, leült szemben a nővel.
– Idd meg… Hallgatóztál?
– Hát persze. – Remegő szájjal megitta a konyakot.
– Hallottam, hogy még mindig Évát szereted. Örülök neki.
– Ez most nem fontos, Cunika, nyugodj meg. Engem figyelnek. – Elgondolkozott. – Tegnap
este egy spiclivel beszélgettem. Emlékszem, egyszer kiment a mellékhelyiségbe, de ott volt a
telefon is, mert később én is kimentem. Akkor telefonálhatott a megbízóinak, és nyilván azóta
követnek.
– Megnyugtató – mondta dühöngve a nő.
– Hallhattad, rólad meg a férjedről szó sem esett – mondta Marosi csillapítóan, s teletöltötte a
poharakat.
– Most nem… De ezt fölírják valahova! Hogy olyan katonatisztek járnak hozzám, akik a
határon teljesítenek szolgálatot, és gyanúsak, hogy embereket csempésznek át a határon. Mindenki
tudja, hogy a férjem disszidált – a nő kiabált –, és mit csinál egy disszidens odakint? Miből él?
Árulja a hazáját! …Egy hazaáruló felesége…
– Elvált felesége – csitította Marosi.
– Tudod, hány színészt, művészt nem igazoltak ötvenhat után? – kiáltotta a nő. – Hányat
csuktak börtönbe? Hány volt kénytelen a börtön elől disszidálni?… A férjem is azért ment ki, mert
becsukták volna… Talán föl is akasztják, mint azt a szerencsétlen vidéki színházrendezőt! – A nő
zokogva folytatta. – Emlékszel Körösmezey Zsuzsannára? Láttad játszani? Nagy színész volt, nagy
tragika, de amikor a III. Richárd-ot játszották, elhitte, hogy Shakespeare ott ül a nézőtéren. Hát a
politikához is körülbelül ennyit értett. Ötvenhat októberében az írók, színészek, filmesek
főhadiszállása ott tanyázott Nagy Imre előszobájában a Parlamentben, és egyszer valaki becipelte
Zsuzsannát is. A Rádió stúdiója is oda volt kapcsolva, mert a miniszterelnök éppen beszédet
mondott. A beszéd után Zsuzsanna kezébe nyomták a mikrofont, s ő bemondta a rádióba, amit
előzőleg a szájába rágtak: „Addig nem lépek színpadra, amíg az orosz csapatok el nem hagyják az
országot! Magyar színészek, kövessétek példámat!” … Szaván fogták: azóta se lépett színpadra! –
Cunika fuldokolva zokogott. – Istenem, micsoda színésznő volt! Növendék voltam, amikor a III.
Richárd-ban játszott, hétszer néztem meg… „S hogy béke lett s a polgárháborút / Kiküszöbölték,
ők, a győztesek / Vívtak meg egymással, fivér fivérrel, / Vér testvér-vérrel. Ó, visszás az őrült /
Dühöngés, szűnjön átkozott veszélyed, / Vagy haljak meg s ne lássak több halált… ” Mindenki a
Rajk-perre gondolt, és zúgott a taps… Most meg…
– Most meg?… – Marosi töltött a poharakba.
– Delirium tremens.
Hallgatva itták ki a konyakot.
– Még csak az kellene, hogy felbontsák a szerződésemet – mondta a nő maga elé meredve.
– Ne haragudj – mondta Marosi szégyenkezve –, nem akartalak kompromittálni. Elköltözzek?
 A nő ránézett vörösre sírt szemével.
– Jellemző, hogy ez a megoldás jut eszedbe. S nem az, hogy feleségül végy. – Hogy Marosi
bűntudatosan lesütötte a szemét, sóhajtott. – Igen, tudom, még mindig Évát szereted. Költözz
szállodába.

———

Szerencsére Marosi a harmadik szállodában kapott szobát. Lerakta csomagjait, kezet mosott, s
lement az étterembe ebédelni. Nem érzett akkora rosszkedvet, mint amekkorára számított. Sajnálta
Cunika pompás, tehetséges testét, de érzelmileg se kötötte hozzá a pajtásságon kívül semmi. A
jóvátehetetlen mulasztás tompa szomorúságát érezte, hogy nem hat hónappal ezelőtt találkozott
Kismányoki Líviával.
Bevásárolt a közeli közértben, visszament a fakó kis szobába, és hogy megbizonyosodjék
valamiről, fölhívta Blindics őrnagyot, a gyilkossági csoport vezetőjét. Bemondta a nevét. Ha
kitérnek vagy elutasítják, nem „magányos” akcióról volt szó.
Az őrnagy szinte mentegetőzött.
– Igen, mondták, hogy keresett, de sajnos a mi munkánk ilyen, folyton készenlétben kell
lennünk, mert a gyilkosok a legritkább esetben igazodnak a rendőrség munkabeosztásához. Holnap
Pesten lesz még?
– Hogyne!
– Akkor délelőtt várom itt az irodámban.
Marosi megkönnyebbült. Miután a mai napra más programot nem csinált, ingujjra vetkőzött,
kibontotta az üveg konyakot, s turkálni kezdett Szalánczky Éva iratai között.
Részletes kijegyzetelését találta Szerb Antal A világirodalom története című könyvének. A
szöveg közt ezt az egyetlen személyes bejegyzést találta:
„Amikor megkaptam a színjeles diplomámat, hazamentem, és azt mondtam magamnak: Most
pedig elkezdek tanulni!”
Babits Mihály Az európai irodalom története következett, aztán Nietzsche: Imigyen szála
Zarathustra – s ebből pirossal aláhúzva ez az egyetlen párbeszéd:
„Zarathustra tíz évig böjtölt, aztán lejött a hegyről. Az erdőben találkozott a százesztendős
bölccsel.
– Hová mész? – kérdé tőle a bölcs.
– Ajándékot viszek az embereknek.
– Ne vigy te az embereknek semmit, fiam – mondá a bölcs. – Inkább végy el tőlük valamit, és
segits nekik hordani.”
Schopenhauer következett, Sartre, Weininger, Camus – Marosi éppen csak hallotta a nevüket.
De azért lelkiismeretesen átolvasott mindent. Talán még tanult is belőlük valamit.
Villanyt kellett már gyújtania, amikor kezébe került egy boríték címzés nélkül, leragasztatlanul.
Kinyitotta, s néhány sűrűn gépelt ívpapírt húzott ki belőle:
„A Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalának
Fellebbezés
Alulírott Szalánczky Éva azzal a kéréssel fordulok a Hivatal Vezetőjéhez, hogy igazolásom
ügyét másodfokon megvizsgálni szíveskedjék.
 Kérésemet a következőkkel indoklom:
1955-ben kitüntetéssel végeztem az ELTE irodalom-történelem szakán. Kérésemre A mi
ifjúságunk cimü hetilaphoz kerültem dolgozni. A lapot az összes többi sajtótermékkel együtt 1957.
január i-én egy rendelettel megszüntették, s azóta sem szervezték újjá. Ellenben másnap már
megkezdték az új napilapok és hetilapok szervezését. Természetesen továbbra is újságnál kívántam
dolgozni, ezért azonnal jelentkeztem az illetékes fórumnál igazolásom ügyében. Noha nem nagyon
tudták, ki vagyok – új emberek voltak, meg én se régóta vagyok az újságíró szakmában –, fölírták a
címemet, s megígérték, hogy értesítenek.
Néhány hétig türelmesen vártam, aztán sürgetni kezdtem őket. Annál is inkább, mert régi
munkatársaim, ismerőseim egymás után mind elhelyezkedtek az újjászervezett lapoknál.
Végre három hónap múlva behívattak, és egy ismeretlen elvtárs elé kerültem. Leültetett az
íróasztal túlsó oldalára, s kinyitott egy dossziét.
– Mért hagyta abba az egyetemet? – ez volt az első kérdése.
Gondolhatni, mennyire megdöbbentem. – Kérem, én nem hagytam abba. Elvégeztem,
méghozzá kitüntetéssel. Ha óhajtja, behozom a diplomámat.
– Igen? – mondta, de ő egyáltalán nem döbbent meg, hogy ekkora szarvashibát tartalmaz a
káderlapom. Hidegvérrel kérdezett tovább: – Az utóbbi években szülővárosában, Szegeden
dolgozott az ottani újságnál. Ott nagyon elégedetlenek voltak magával.
Kezdtem nyugtalan lenni: kinek a káderlapját tartja a kezében? Kivel téveszt össze engem?
– Az egyetem elvégzése után A mi ifjúságunk fővárosi lapnál dolgoztam, és nem Szeged a
szülővárosom. Szombathely mellett születtem egy faluban, de a szombathelyi újságnál nem
dolgoztam egy percig sem – mondtam.
A szeme se rebbent az elvtársnak.
– Maga nagyon sokat iszik, és botrányosan viselkedik nyilvános helyeken – sorolta.
– Ezt is a »szülővárosomból« jelentették?
– Igen – mondta szenvtelenül.
Akkor már nagyon ideges voltam.
– Értse meg, soha nem dolgoztam vidéken, és Szombathelyen annyi időt szoktam tölteni, amíg
átszállók egyik vonatról a másikra.
Beszélhettem, mint a falnak. Hogyan, ki mer ilyen »elvtársakat«, akik ostobák és
rosszhiszeműek, emberek káderezésével megbízni?
– Magát ötvennégyben kizárták a pártból erkölcstelen magánélete miatt – folytatta a papírról.
Észrevettem, hogy az íróasztal felém eső részén, közvetlenül a kezem ügyében egy masszív
üveg tintatartó van, olyan régimódi, amilyet még Eötvös József használt, tele gyönyörű antracitkék
tintával. Leküzdhetetlen vágyat éreztem, hogy ezt a tinta tartót a fejéhez vágjam.
– Értse már meg az elvtárs, hogy ez a káderlap nem énrólam szól – mondtam remegve a
visszafojtott haragtól. – Engem nem zártak ki a pártból. Igaz, hogy most nem vagyok párttag, de
nem azért, mert kizártak, hanem mert a Magyar Dolgozók Pártja, amelynek tagja voltam, föloszlott,
a Magyar Szocialista Munkáspártba pedig nem léptem be. Meg akartam őrizni a függetlenségemet,
hogy ha a párt újra téved, nekem ne legyen kötelességem vele tévedni… De ismétlem, ez nem az én
káderlapom.
– Hogy hívják magát? – kérdezte közönyösen.
 – Szalánczky Éva.
– Itt az van írva: Szalánczky Éva – mondta megingathatatlan nyugalommal.
Éreztem, hogy vagy a pofájába vágom a tintásüveget, és akkor tényleg vége az újságírói
pályámnak, vagy kirohanok. Az utóbbit választottam. Igaz, azóta is sajnálom, hogy nem vágtam
hozzá a tintásüveget.
Kik keverik össze a káderlapokat – vagy kinek érdeke, hogy a káderlapokon valótlan adatokat
tüntessenek fel? Adatokról beszélek – és nem véleményekről. Rólam írhatják, hogy istenhivő
vagyok, vagy istentagadó, fegyelmezett vagy anarchista, kommunista vagy revizionista legfeljebb
vitatkozom ezzel a minősítéssel. De az, hogy valaki elvégezte az egyetemet vagy félbehagyta – ez
nem vita kérdése, ez tény!
Az igazoló bizottság több mint egy év múlva, végül is 1958 áprilisában igazolt.
Megállapították, hogy semmiféle ellenforradalmi tevékenységben nem vettem részt, tehát nincs
akadálya annak, hogy a népi demokratikus sajtó dolgozója legyek. Mindössze tíz percig tartott az
egész.
Egyetlen szépséghibája volt… Az előszobában hatan várakoztunk a sorsunkra, néhányukat
ismertem. Többen türelmetlenkedtek, hogy minek ez a várakozás, nekik már rég a szerkesztőségben
kellene lenniük. – Ti dolgoztok? – kérdeztem csodálkozva. Kiderült, hogy mindegyik. Mióta?
Kezdettől fogva.
Hogy lehetséges ez? Az a bizonyos sajtótörvény úgy rendelkezett, hogy amíg valakit nem
igazolnak, addig nem vehető fel belső munkatársnak. Hisz engem e törvény alapján utasítottak el
több újságnál, többek között szülővárosom, a Szombathelyi Hírlap-nál is. (Mert már oda is
lementem volna dolgozni.)
Ha nem volt ez a törvény, mért hivatkoztak rá – ha volt, mért nem tartották be mindenütt?
Egy csonka kezű ismerősöm, akinek a markában negyvenötben felrobbant egy gránát,
félrehúzott:
– Te párttag vagy?
– Nem. Nem léptem vissza.
– Na látod. Mi visszaléptünk.
Hát igen, nálunk minden ember egyenlő, de vannak egyenlőbbek is… ”
Itt megszakadt a gépirat – úgy látszik, Szalánczky Éva meggondolta magát, és mégsem küldte
el a fellebbezést. Vagy reménytelennek tartotta, vagy mert akkor már dolgozhatott Erdős
főszerkesztő lapjában.
Beesteledett. Marosi összehajtogatta a fellebbezést, a tárcájába tette. Az átolvasott irodalmi
jegyzeteket a szoba bádog szeméttartójába akarta süllyeszteni – aztán meggondolta magát. Jó lesz
ez a hosszú ügyeletes éjszakákon.

———

Doktor Blindics jó negyvenes, kissé már megereszkedett testű férfi volt. Szemüvege mögött okosan,
élénken csillogott a kék szempár. Marosit, aki egyenruhában jelent meg, hellyel kínálta, és
figyelmesen végighallgatta a főhadnagy indokait, amelyek a napok során egyre kerekebbé, egyre
csiszoltabbá és egyre meggyőzőbbé váltak.
Az őrnagy levette szemüvegét, tiszta zsebkendővel megtörülte szemét.
 — Igen, értem… Engem is sokat foglalkoztatott Szalánczky Éva ügye… különösen azóta,
mióta megkaptam a halálhírét. Minden jel arra mutat, hogy itt közvetett öngyilkosság történt,
jóllehet a tett nincs arányban az előzményekkel. Persze mi az, hogy „arányban”?… Az asztalhoz
képest a gyufaskatulya kicsi, de az asztal még kisebb a Gellérthegyhez képest, viszont a Gellérthegy
törpe a Himalája mellett. A szenvedély mértékegységét még nem találták föl, és addig ki meri
állítani, hogy mi van arányban mivel?… Továbbá az ember nemcsak az emberekhez való
viszonyából áll, hanem önmagából is… – Marosira nézett. – Ön nyilván jobban ismeri Szalánczky
Évát, mint én, ha középiskolás kora óta baráti, sőt bizalmasabb kapcsolatban volt vele, igazítson ki,
ha rosszul látom… Adva van egy parasztlány, aki ráadásul katolikus. Tehát a létező legszigorúbb
erkölcsi normákban nevelődik, más szóval dupla gátlásrendszer épül ki benne. Ez a lány csupa
lázadás. Nem paraszt akar lenni, hanem értelmiségi, nem katolikus, hanem kommunista. Egyszer
csak megtudja magáról, hogy homoszexuális. Ez a lelke mélyéig megrázza, mint egy földrengés.
Pedig hát… tudat alatti lázadásába vajon nem fért-e bele az is, hogy nem nő akart lenni, hanem
férfi?… A tudomány mai állása szerint ugyanis e szokásostól eltérő nemi gyakorlatnak nincs
bizonyitható biológiai, genetikai vagy hormonális oka…
Az íróasztalon csengett az egyik telefon, felvette, és nagyon halkan szólt bele: – Kicsit később.
– Visszatette a kagylót.
– Nos, igen… Annyit viszont már tudunk, hogy nincsenek százszázalékos férfiak és
százszázalékos nők… vagy ha igen, az annyira szélsőséges, hogy már patalogikus eset… minden
ember átmenet egyikből a másikba, különböző százalékos arányban, sőt ez az arány a mindenkori
partnertől is függ… Az a környezet, amelyben Éva felnőtt, a középiskolát, sőt némileg az egyetemet
is beleértve, minden, a szokásostól eltérő nemi gyakorlatot szörnyű bűnnek tartott… és némileg tart
még ma is. Eleinte ő sem volt hajlandó elfogadni, beletörődni, orvosokhoz, pszichológusokhoz járt,
hogy segítsenek rajta, de miután nem betegség, hanem egy sajátos magatartás, nem is lehet
„gyógyítani”. Választhatott: vagy aszkétaéletet él, és megfosztja magát az élet teljességétől, vagy
elfogadja önmagát.
Marosira nézett.
– Ön jobban tudhatja… aki olyan szélsőséges szenvedélyekre képes, mint Éva, hogy a
szenvedély skálája az öngyilkosságtól a teljes odaadáson keresztül a gyilkosság szándékáig vezet,
annak nincs is módja választani. Az alkatunk ellenére nem választhatunk. Nem tehetett mást…
rettenetes gyötrődések, önvádak, szégyenek közepette beletörődött… Egészen?… Nem egészen!…
Egyszer ezt a kifejezést használta nálam: „Eretnek vagyok a teremtésben.” Stigmatizáltnak,
megjelöltnek érezte magát.
A katonatisztre pillantott, s aggódva, de kissé mentegetőzve is kérdezte:
– Nem tudom, elég világos-e, amit mondok?
– Hogyne – felelte Marosi. – Ezért érezte tragikus hősnek magát.
– Pontosan! – az őrnagy letette szemüvegét, fehér zsebkendővel megtörülte szemét, a
szivarzsebéből előpiszkált szarvasbőrrel pedig az üveget dörzsölgette körbe. A megértéstől
föllelkesedve kissé élénkebben folytatta.
– Belülről tehát, hogy úgy mondjam, „elvégezte magában”, de akkor meg szembekerült a külső
nehézségekkel: a partner problémájával… Ez csak gyakorlati tapasztalat, amit most mondok, nem
ismerem, ha van egyáltalán, a tudományos magyarázatát: a homoszexualitás az emberek nagyobb
részében különféle devianciával párosul. Sokkal több közöttük az alkoholista, a moral insanity, a
kitartottságra, a zsarolásra hajlamos, a prostituált, a sikkasztó, a pszichopata, a neurotikus, az
önsorsrontó és még folytathatnám, mint az úgynevezett normális emberek között… Kis túlzással, de
talán úgy is mondhatnám, ez egy sajátos alvilág, ahol előbb-utóbb mindenki megismeri a másikat,
egymás közt cserélgetik a partnereket … és ami nagyon fontos, lecsapnak minden új „húsra”, s
mindent elkövetnek, hogy bekebelezzék, és a saját normáikhoz idomítsák… A kivételekről, a nagy
művészekről most nem beszélek…
Az őrnagy fölállt, észrevétlenül nyújtózkodott, és a sarokban álló iratszekrényhez lépett.
– Elfogad egy kis vodkát? – S hogy Marosi bólintott: – Munkaidő alatt tilos, de én hoztam a
tilalmat. – S halványan elmosolyodott.
Az íróasztal szélére állította a megkezdett üveget és két kis poharat. Töltött. Marosi fölállt.
Összértették a poharakat, fölhajtották.
Visszaültek az íróasztal két oldalára.
– Hogy fogalma legyen erről az alvilágról, elmondok néhány esetet… Köztiszteletben álló
negyvennyolc éves mérnök. Fiatalon ennek a gyakorlatnak hódolt, aztán megnősült, két gyereke
megnőtt. Egy középkorú férfi ilyenkor fiatalabbra cseréli a feleségét. Ő beleszeretett egy tizenhét
éves fiúba. A fiú tipikus pesti strici volt, aki a barátjával már régóta ebből „élt”. A barát lakásán
találkozgattak, s az „öreg mukival” – ahogy ők nevezték – jól megfizettették a titkos örömöket.
Aztán a mérnök észbe kapott, és ki akart lépni a buliból. Nem engedték. Zsarolni kezdték. Hosszú
hónapokig hagyta magát, annyira rettegett a következményektől, amik a munkahelyén és a családi
körben érhetik. (Mellesleg, ha érték volna is, semmiképpen sem olyan szörnyűek, mint
amilyenektől tartott.) Az anyagi tönk szélén, mikor már a lakását kellett volna pénzzé tennie,
megölte a két fiút…
Marosi fölszisszent.
– Rettenetes! – s önkéntelenül eltakarta a szemét.
Az őrnagy meghökkent ettől az irtózó mozdulattól. Mindig rá kell jönnie, hogy a civileknek –
még ha katona is az a civil – nem olyan magától értetődő mindaz, amivel ő napi munkája során
találkozik. Kicsit hallgatott.
– Na jó. Ennyiből is láthatja, sötét és nem veszélytelen az az „alvilág”… De akkor mi marad
egy ilyen beállítottságú nőnek? – Az indulat átszínezte a hangját. – A kielégítetlen asszonyok, az
ilyen Horváth Ödönnék! Van férje, de nem szereti; van szeretője, de kissé már öreg, meg különben
is perspektívátlan az ügy; vannak egyéjszakás kalandjai, de egyik sem hagy benne olyan mély
benyomást, hogy folytassa… az ilyen nő, mint a húsevő virág, minden körülötte röpködő rovart
válogatás nélkül be akar kebelezni. A hangsúly ezen van: válogatás nélkül… A következményekkel
nem törődik, illetőleg a következményeket föl sem tudja mérni. Senki nem tud átélni önmagánál
nagyobb embert, és senki nem tudja lemérni azt a szerfvedélyt, amely az övénél nagyobb… Két
éhség találkozott abban a szerkesztőségi szobában, de Horváthnénak sejtelme sem volt,
Szalánczkyé mennyivel elementárisabb… nemcsak a köztük levő emberi faj súlykülönbség miatt,
hanem mert Évában az egészen soha nem legyőzhető gátlások és bűntudat több palarétegét kellett
áttörnie… Volt egy kétségbeejtő mondta, amikor kihallgattam: „A polgároknak én nem vagyok
szobatiszta.”
– Az őrnagy elvtárs haragszik Líviára? – kérdezte Marosi.
 Az őrnagy rábámult.
– Én az egész magyar értelmiségre haragszom! – mondta dühösen. – Ez az értelmiség nem áll
hivatása magaslatán! Soha még ennyi válás, hisztérikus öngyilkosság, soha még ekkora
alkoholizmus… és úgyszólván semmi munka, semmi eredmény! – Jobb karját előrelendítette,
nyitott tenyérrel, mintha ott lenne a tenyerén: – Nézze meg ezt az ügyet! Számtalan hasonló ügynek
a tükre, csak a többi nem fajul ilyen végzetessé. Mindenki lefekszik mindenkivel, lassankint egész
Budapest egy nagy punalua család lesz! Ha valaki az általános promiszkuitás ilyen légkörében
komolyan veszi a saját és a másik érzelmeit, az ráfizet.
– Mint Lívia – mondta Marosi.
– Nem – rázta meg fejét az őrnagy. – Mint Éva. – Töltött a két pohárkába, kicsit kifújta magát.
– Lívia nem vett komolyan semmit, ő kizárólag a felelőtlenségének, a könnyelműségének az
áldozata.
Fölhajtotta az italt, egy kézmozdulattal Marosit is erre biztatva.
– Most már ő is fölismerte ezt – mentegette önkéntelenül Marosi.
– Kicsit drága árat fizetett, sajnos nemcsak ő, hanem mind a hárman egy olyan fölismerésért,
amely az ép erkölcsi érzékű emberrel úgyszólván vele születik… – mondta az őrnagy keserűen. –
Az ilyen nőt, aki csak hergeli a másikat, de nem ad semmit, „száraz kurvának” hívják, és mifelénk –
ferencvárosi vagyok – az ilyen viselkedést meg szokták torolni… – Gyorsan hozzátette: – Nem
mintha helyeselném ezt, de emberileg meg tudom érteni!… A férje, lám, meg is tette… Szalánczky
kétségbeesése viszont önmaga ellen fordult: előbb öngyilkosságot kísérelt meg, aztán, hogy ez nem
sikerült, otthagyta a biztos kenyérkeresetét, s leutazott vidékre. Elmenekült.
– Onnan disszidált? – csodálkozott Marosi.
– Nem. Néhány hónap múlva a főszerkesztő visszahívta a laphoz. Két napja volt újra
Budapesten, amikor bekövetkezett a tragédia.
Az őrnagy az iratszekrényből elővett egy vaskos dossziét, kinyitotta, lapozgatta, aztán rátette
két tenyerét, s Marosira nézve folytatta:
– Éjjel kettőkor Horváth telefonált a rendőrségnek, hogy lelőtte a feleségét. Szolgálatban
voltam, mire a megadott címre értünk, ott voltak a mentők is, mert őket már előbb értesítette. Lívia
eszméleten volt, de az orvos nem engedte kihallgatni, ha meg akarják menteni az életét, azonnal
műtétre van szükség, tüdőlövés. Elvitték. A férfi, a gyilkos felöltözve ült a fotelban, karjában a
hároméves kisgyerekét csitította (az lassan abba is hagyta a sírást), s azt mondta bocsánatkérő
mosollyal: „Várjuk meg az anyósomat, telefonáltam neki, hogy egy kis baj történt, jöjjön el a
gyerekért.” Megvártuk az anyóst, de nem vártuk végig a sivalkodását, átvette a gyereket, mi meg
behoztuk a férjet. Kihallgattam. Elmondta, amit nyilván maga is tud… Hanem… átadott egy
levelet, hogy neki a gyilkossághoz a végső lökést ez a levél adta meg. Szalánczky Éva írta vidékről
a feleségének. A felesége még nem volt otthon, ő megtalálta a levelet, lovagiatlanul fölbontotta.
Az őrnagy a dossziéból kiemelt egy vaskos, tintával írt levelet, lapozott benne, s ahogy Marosi
nyakát nyújtva, óvatosan rápillantott, pirossal aláhúzott sorokat látott.
– Ez az. – Az őrnagy olvasta: – „A héten eszembe jutott, hogy meg foglak ölni. De nem merem
beleélni magamat, mert ha megbarátkozom a gondolattal, akkor én két héten belül megteszem. Én
nem vagyok Horváth!” – Az őrnagy fölnézett. – Nos, Horváth azt állította, hogy őt ez a passzus
bujtotta föl a gyilkosság elkövetésére… Hát tudja, az ilyesminek fele se tréfa. Azonnal kimentünk
Szalánczky Éva lakására. Reggel fél hat volt, a háziasszonya pongyolában, kócosan nyitott ajtót, de
Évát nem találtuk otthon. A házmesternő azt mondta, éjfélkor engedte be, de kimenni nem látta. Hol
keressük?… Arra gondoltam, hogy Éva előbb-utóbb tudomást szerez a barátnője tragédiájáról, és
berohan hozzá a kórházba. Így is történt. Reggel nyolc órakor a kórház előcsarnokában, hogy úgy
mondjam, a karjainkba futott.
Az őrnagy tovább lapozott a dossziéban.
– Kihallgattam. Ideges volt, kialvatlan, másnapos, az ujjai közül nem fogyott ki az égő
cigaretta.
– Hol volt ma hajnalban? – kérdeztem.
– Rohadt szorongásos álmom volt az éjjel, két órakor ébredtem föl, és hiába ébredtem föl,
egyre nőtt a szorongásom…
(Érdekes, szúrta közbe az őrnagy, a lövés pontosan két órakor dürdült el.)
– … Fölöltöztem, s ahogy kinyitották a kaput, elmentem csavarogni.
– Úgy… Tudta?
– Nem.
– Mikor tudta meg?
– Nyolc órakor fölhívtam a szerkesztőség titkárnőjét, ő mondta.
– Mi volt az a rossz álom?
– Valami vidéki városban vagyok, Szegeden vagy Mezőtúron, Győrött vagy Sárváron, nem
tudom, hol, a lényeg, hogy vidéki város, amelyen egy kis folyó folyik keresztül. Partján liget,
bokrok, fűzfák, sárga kaviccsal fölhintett sétány, ott megyek valahova, véletlenül ránézek a folyóra,
s a döbbenettől földbe gyökerezik a lábam: a mederben nem víz folyik, hanem… hogy is mondjam?
Roncsok! Valaha vasból készült gépek, szerkezetek elhasznált, lecsupaszított, szemétre vetett,
csontvázszerű roncsai. De valami félelmetes mennyiség, kidagad a mederből, ahogy a víz csak
árvízkor dagad ki, akkor se így, hogy az árteret nem önti el, és csak úszik, hömpölyög
megállíthatatlanul lefelé, és ameddig a szem ellát, csak az a rozsdás, lemeztelenített és így szinte
átlátszó vastömeg, mintha csupa létra, borona, kiégett tank, vaskerék, meggörbült sín, lóbordára
emlékeztető vasszerkezetek, de tulajdonképpen fölismerhetetlen, alaktalan vasszörnyek
hömpölyögtek a mederben. Álltam dermedten a roncsfolyó partján… és tudtam, hogy ez az életem.
Marosi összeharapta száját, nehezet sóhajtott.
– Hát igen – mondta Blindics –, egy pszichológus talán meg tudná fejteni. Én valami olyasmit
sejtettem belőle, hogy aki ilyet álmodik, az eddig csak rombolt, lerombolta, amibe beleszületett,
amit készen kapott, de még semmit nem tudott teremteni helyette… Ezek után folytattuk a
kihallgatást:
– Horváth éjjel kettőkor lőtte le a feleségét. Maga tizenegy órakor vált el tőlük, mert akkor
ment az utolsó busz, tehát maga volt az utolsó ember, aki beszélt velük. Mondja el pontosan, mi
történt a maga jelenlétében, mit tapasztalt, mit észlelt. Minden motívumnak jelentősége lehet. Annál
is inkább, mert az asszonyt nem tudtuk kihallgatni …
– Életben marad? – kérdezte Éva.
– Az orvos szerint, aki az éjjel megoperálta, föltétlenül életben marad. – Azt nem árultam el
neki, hogy a gerincet is megsértette a golyó, s ennek következményei még kiszámíthatatlanok.
Éva egy szikrát megkönnyebbült.
 – Tehát… Mesélje el ezt az utolsó együttlétet.
– Délelőtt tíz órakor értem oda, mert így beszéltük meg. Lívia azt mondta a telefonban, hogy a
férje egész nap szolgálatban lesz, meglepetésemre mégis Dönci nyitott ajtót.
– Horváth – helyesbítettem. – Milyen céllal ment ki Líviához?
– Írni kezdtem valamit, és szerettem volna, ha Lívia elolvassa.
– Hol ez a valami? – kérdezte izgatottan Marosi.
Az őrnagy vállat vont.
– Nem tudom. Horváthék lakásán nem volt, mert ott házkutatást tartottunk. Talán Éva
albérletében…
„Az lehet – gondolta Marosi –, ma este az egész iratköteget átnézem.”
– Dönci nyitott ajtót – folytatta Éva –, s kérdésemre, hogy Lívia hol van, azzal a ronda
alamuszi mosolyával a szoba felé intett. Láthatták, egyszobás a lakásuk. Bementem, Lívia a
sarokban ült egy fotelban, és zokogott. Valami villanydrótot szorongatott a kezében. Azt mondta:
„Ez az állat az éjjel elvágta az olvasólámpa zsinórját, és ezzel akart megfojtani. Alig tudtam kitépni
a kezéből.” Mire én: „Már megint veszekedtetek? Mért nem oldjátok meg végre ezt a posványba
fulladt házasságotokat?”
– Sokat veszekedtek? – kérdeztem.
– Egyfolytában… Dönci már hónapok óta fenyegette Líviát, hogy agyonlövi. Szerencsére Lívia
az erősebb, és mindig ki tudta csavarni férje kezéből a pisztolyt. Szerencsére… Álmában lőtte le?
– Igen… Folytassa.
– Mire Dönci pökhendien az ajtó felé mutatott: „Mehet, ahova akar. A lakás és a gyerek az
enyém marad.” – Azt feleltem neki: „Az nem olyan biztos!” – De ő kajánul rávágta: „Lívia a hűtlen,
a csaló, a házasságtörő, nincs az a bíróság, aki neki ítélné a gyereket, ha én ragaszkodom hozzá. A
lakást pedig én kaptam a Honvédségtől.”
– Akkor csöndesen megkérdeztem tőle – mondta Blindics őrnagy –: Maga nagyon gyűlöli ezt a
Horváthot?
Évának megvillant a szeme, mondani akart valamit, aztán inkább rágyújtott, húzta az időt.
– Egyszer azt tanácsoltam Líviának, hogy ilyen verekedés után ne adja vissza a pisztolyt,
hanem vigye be a férje parancsnokának, és őszintén tárjon föl előtte mindent. De ezt nem tette meg.
– Mit gondol, miért nem tette meg?
– Több oka lehetett. Egyrészt nem hitt ezeknek a fenyegetéseknek a komolyságában.
Zsarolásnak tartotta őket. Másrészt… nem akart botrányt. Nem akarta, hogy Döncit leszereljék…
mert igaz, tanári képzettsége van, de egy tanár még az egyetemen se kap annyi fizetést, mint a
Honvédségnél… Az anyjától is tartott: „Most csinálsz botrányt a házasságodból, amikor a húgod
menyasszony?”
– Igen.
– Miután ez a néhány mondat elhangzott – folytatta Éva –, Dönci fölvette a zakóját, búcsúzóul
otrombán megfricskázta a felesége orrát, és elment. Az ajtóból szólt vissza, hogy este nyolckor jön
haza.
– S maguk kettesben maradtak.
– Nem, hármasban. Ott volt a gyerek is.
– Mennyi idős a gyerek?
 – Három.
– Folytassa.
Éva gondolkodott, kutatva nézett rám.
– Horváthot már kihallgatták?
– Természetesen.
– Elmondott mindent?
– Ha Lívia szeretőjére gondol, akkor igen.
– Nos, erről beszélgettünk mi is. Lívia elpanaszkodta, hogy előző nap, vagyis szombat délután
kiment a barátjával a Szigetre, Dönci véletlenül beléjük botlott, és nyilvános botrányt csinált. Annál
kínosabb volt a dolog, mert már három hónappal ezelőtt megszűnt köztük a viszony, csak szép idő
volt, és inni akartak a zöldben egy sört. De a férje nem hitte el, hogy úgy már nincs közük
egymáshoz, és a… barátját sokan ismerik… nagyon kínos…
– Nyugodtan mondhatja, hogy a főszerkesztő elvtársat – nyugtattam meg –, Horváth nem volt
ilyen diszkrét, elárulta.
– Hát jó… Szóval erről panaszkodott Lívia, hogy Dönci üvöltve fenyegetőzött, hogy a
főszerkesztőt följelenti a KEB-nél, Lívia meg hagyja ott az újságot. – elhallgatott, válla
előregörnyedt, két könyökét föltette az asztalra, s homlokát a tenyerébe temette. Vártam egy kicsit.
– Akar egy kávét?
– Inkább sört. Fáj a gyomrom.
– Alkohol nincs a büfében.
– Maguknál már a sör is alkohol? – kérdezte megkínzott mosollyal.
– Vodkával megkínálhatom – mondtam neki.
– Alkoholt nem kérek, köszönöm.
– Folytassa.
– Lívia kétségbe volt esve. Döncit nem szereti, egyenesen utálja… de mit csináljon lakás és
gyerek nélkül? Teljesen kilátástalannak tartotta a helyzetét. Én próbáltam lelket verni belé, és
megoldásokon törtem a fejemet. Javasoltam, hogy menjen le hat hónapra vidékre, legyen az újság,
mondjuk, pécsi tudósítója. Fölajánlottam az albérleti szobámat, hogy én inkább újra hazamegyek a
falumba … A gyerek nem igaz, hogy kell Döncinek, csak zsarolja vele, s a gyereket úgyis a
nagyanyja neveli… Szóval próbáltunk valami megoldást találni… Este hétkor hazajött Dönci,
lefektettük a gyereket, és az én javaslatomra lementünk a Békába. Ez egy olyan nappal presszó, este
kocsma…
– Sokat ittak? – kérdeztem tőle.
– Azt hiszem, elég sokat.
– Mennyit?
– Nem tudom, de úgy rémlik, a poharak már nem fértek el az asztalon.
– Mekkora asztal volt?
– Olyan pici, négyzet alakú presszóasztal – s lerajzolta, körülbelül mekkora.
– Mennyit fizettek?
– Nem tudom, Dönci fizetett.
– Nagyon fontos. Tudja, az alkoholos befolyásoltság enyhítő körülmény. Körülbelül mennyit
fizettek? Egy százas, két darab százas…
 – Nem tudom. Valószínűleg nem voltam az asztalnál, amikor fizettek… Egész este
Wurlitzereztem.
– Annyira szereti a zenét?
– Igen… Ezenkívül találtam egy lemezt, amit kamaszkorom óta nem hallottam.
– Elmondaná?
– Tulajdonképpen egy gyönge sláger. Keringő – mentegetőzött. – De életem egy korszaka
fűződik hozzá… Így szól: „Úgy vártam én minden szavad, / De ajkad néma maradt, / És láttam, te
is úgy fájlalod, / Hogy nincs mit mondanod. / A búcsú könnyű volt neked, / A bánat nekem maradt, /
Mert úgy ahogy én szerettelek / Szeretni nem szabad.”
– Értem… Amikor Dönci hét órakor hazatért, nem volt részeg?
– Nem. Legalábbis nem látszott rajta.
– És maguk?
– Hát… Mi ittunk valamicskét.
– Mennyit?
– Hát… Én vittem két deci pálinkát, meg otthon volt két deci pálinka. Egy napra elosztva nem
olyan sok… Meg ebédeltünk is.
– Mikor jöttek el a presszóból?
– Tizenegy előtt, mert el akartam érni az utolsó buszt. Lívia hazasietett, mert aggódott a gyerek
miatt, Dönci elkísért a buszmegállóhoz, éppen jött az utolsó busz, fölugrottam rá, és hazamentem.
– Útközben miről beszélgettek?
– Azt hiszem, semmiről.
– Gondolkodjon egy kicsit.
Éva hallgatott. – Lényeges dologról nem beszéltünk, mert az eszembe jutna.
– Horváth azt vallotta, hogy a buszmegállóban ő megmondta magának, hogy az éjjel meg fogja
ölni a feleségét.
– Igen, mondott valami ilyesmit – mondta kelletlenül a lány –, de nem hittem el. Azt
gondoltam, csak a szája jár… Hónapok óta ezzel fenyegetőzik, mért ma éjjel tenné meg?
– Szó szerint hogyan történt ez?
– Álltunk a buszmegállóban, s egyszer csak Dönci azt mondta: „Én ma éjjel megölöm ezt a
dögöt!” Jött az utolsó busz, fölugrottam rá, és a lépcsőről szóltam vissza: „Ha Líviának a haja szála
meggörbül, velem gyűlik meg a baja!”
– Ezt hogyan értette?
– Sehogy. Csak mondtam.
– Valami mégiscsak följogosította magát erre a fenyegetésre, nem?… Milyen kapcsolat volt
maga és a barátnője között?
– Én szerettem Líviát, és… szerettem volna segíteni neki.
– Erősen a szemébe néztem – mondta az őrnagy Marosinak –, úgy tettem föl a következő
kérdést: Horváth azt vallotta, hogy amikor ő hét órakor hazaért, a gyerek lent játszott az udvaron a
többi gyerekkel, maguk pedig a sötét szobában ültek a fotelban, és csókolóztak. Igaz ez?
– Nem igaz! – mondta Éva hevesen. – Én sírtam, és Lívia vigasztalt. Ezt értette félre!
– Maga sírt? Nem Lívia sírt?
– Nekem is megvannak a magam problémái.
 – Elhiszem – mondtam neki, aztán a dossziéból kivettem ezt a vaskos borítékot, amit már
mutattam önnek. Rögtön megismerte, mert az arcából teljesen kifutott a vér.
– Ismeri ezt a levelet? – kérdeztem.
– Úgy látom, az én írásom – felelte komoran. – Hogy került ez magukhoz?… Lívia nem kapta
meg. Azt hittem, elveszett a postán.
– Maga azt írja Horváth Ödönnének: „A héten eszembe jutott, hogy meg foglak ölni. De nem
merem beleélni magamat, mert ha megbarátkozom a gondolattal, akkor én két héten belül
megteszem. Én nem vagyok Horváth!” Milyen kapcsolat volt maguk között, ha maga is megöléssel
fenyegette ezt a nőt?
Komoran bámult maga elé, és hallgatott – folytatta az őrnagy. – Megkínáltam vodkával, most
elfogadta. Komoran nézett a szemembe.
– Nézze, mért hazudjak magának? Én valóban eretnek vagyok a teremtésben. De Lívia nem.
– Viszonyuk volt? – kérdeztem könyörtelenül.
Hevesen tiltakozott.
– Nem! Nem!
– Abból, amit hazatértekor meglátott, Horváth arra következtetett, hogy magának is viszonya
volt a feleségével …
Félbeszakított.
– Hát abból aztán igazán az ellenkezőjére kellett volna következtetnie! Egy jó szeretkezés után
ki ül vissza a fotelba csókolózni?
Folytattam a mondatot: „… ezzel aztán betelt a pohár, ezért húzta el éppen ma éjjel a ravaszt és
nem három hónappal ezelőtt és nem két hét múlva! Érti?”
Ettől Éva teljesen összeroppant. Kiégett szemmel meredt maga elé. Kiküldtem a folyosóra, míg
lediktáltam a jegyzőkönyvet, gépiesen engedelmeskedett. Visszahívtam. Annyira remegett a keze,
hogy alig tudta aláírni a nevét. Az ajtóból nézett vissza, és megkérdezte:
– Vádlott vagyok, őrnagy úr?
– Ez már az ügyészség dolga – mondtam neki.
– És ha vádlott leszek, milyen paragrafus alapján ítélhetnek el?
– Gyilkosságra való felbujtás miatt.
Blindics őrnagy elhallgatott, sóhajtott, s töltött a két pohárkába. Megitták, aztán Marosi
megrendülten kérdezte:
– Lehet, hogy a börtön elől akart disszidálni?
– Nem tudom – mondta az őrnagy tehetetlenül. – Lehet, hogy a börtön elől, de lehet, hogy a
lelkiismerete elől… Nekem itt még hiányzik egy láncszem… Vagy több láncszem… És már sose
fogjuk megtalálni…
Komolyan, figyelmesen nézett Marosira.
– Mire megy ezzel a tudással, főhadnagy?… Mire megyünk a tudásainkkal?… Mit érünk vele,
hogy egy embernek vagy száz embernek megismerjük az életét, a titkát? A saját életünk kérdéseire
könnyebben találunk választ?… Netán nehezebben?… Jó, maga megtudja, vagy talán már tudja is,
miért siklott ki Szalánczky Éva élete. Mit kezd ezzel a tudással?
– Visszamenőleg megértek néhány dolgot az életemből – mondta Marosi töprengve. – Éva
nagy, huzatos, didergő hézag volt bennem, eleven kudarcérzés… Megkérdőjelezte minden
magamba vetett hitemet… Talán most meg tudok tőle szabadulni. Lezárhatok valamit, ami nyitott
volt, de nem a jövő felé, hanem a múltba. Az ember ne nézzen hátra.
– Különösen a maga korában ne! – mondta az őrnagy, fölállt, és kezet nyújtott. – Nevelje arra a
katonáit, hogy soha ne lőjenek először. Csak ha rájuk nyitnak tüzet. Nem mindenki diverzáns, kém,
katonaszökevény, körözött gyilkos és hazaáruló, aki illegálisan kénytelen elhagyni az országot.
– Értettem, őrnagy elvtárs – mondta Marosi, és önkéntelenül tisztelgett.

———

Az utcán jutott eszébe az Éva retiküljében talált ívpapír a mohácsi dátummal:

„Elfogyott minden magyarázat. Az ember fölmetszi az ereit… aztán majd jön valaki, és
megmagyarázza.”
„Lehet, hogy nem nekem szól ez a síron túli felszólítás – gondolta Marosi –, bizonyára eszébe
sem jutottam. Ha eszébe jutok, talán megpróbál megkapaszkodni bennem… De az óhaj fölébredt
benne, hogy valaki megmagyarázza… Véletlen-e, hogy hozzám jutott el az üzenete?… Hiszem,
hogy nem véletlen. Megpróbálok neki megfelelni.”

———

Marosi vásárolt egy napilapot, és beült a legközelebbi vendéglőbe ebédelni. Véletlenül a dátumra
pillantott, s megállt szájában a falat: már csak egy napja van, a holnapi. Holnapután vissza kell
utaznia. Mennyi mindent kell még addig elintéznie! Vissza kell vinni Éva főbérlőjének a szatyrot. A
noteszban levő telefonszámok egy része is földerítetlen még – hátha azoknál vannak a hiányzó
láncszemek? Jó lenne leutazni Éva falujába a bátyjához – és akkor a saját édesanyját is
meglátogathatná, onnan tizenöt kilométer. Líviát is szeretné végighallgatni – hisz úgy kell a sebesült
asszonynak ez a lelki számvetés, mint testének a gyógyulás… Pánik fogta el – nem lesz ideje a
végére járni ennek a maga vállalta ügynek.
Fölfalta az ebédet, és besietett a kórházba.
Már vége volt a csendes pihenőnek, a folyosón pongyolás betegek cigarettáztak, egy-egy ágyon
összeszorulva traccsoltak.
Lívia szemére húzott takaróval, mozdulatlanul feküdt. „Alszik?” – tűnődött Marosi az ágy
mellett. De a takaró alól elfojtott, szívszaggató zokogás hallatszott. Gyengéden megérintette a nő
vállát.
– Lívia… Ne haragudjék… Én vagyok… Mi baj van?
Az asszony a takaró huzatjával megtörölte szemét, egy pillantást vetett Marosira, s újra
elrejtette az arcát.
– Most nem tudok… menjen el… legyen szíves.
– Baj van? – hajolt fölé Marosi aggódva.
– Semmi javulás – mondta az asszony a takaró alól. Szavait föl-fölcsukló zokogás tördelte szét.
– Semmi. Béna maradok a lábamra!… A golyó a lábmozgató idegeket roncsolta szét. A gerincem…
lehet, hogy összeforr, és akkor föl tudok ülni! Érti?… Esetleg föl tudok ülni! De a szétroncsolt
idegpályák soha nem regenerálódnak!
– De talán össze tudják őket varrni – mondta Marosi bátortalanul. – Ma már nagyon fejlett az
idegsebészet.
 – Talán… – mondta kelletlenül az asszony. – Az orvosok is azt mondják, hogy türelem… De
még semmi javulás!…
Marosi összeszorult szívvel állt az ágy mellett. „Kicsit drága ár” – egy halott, egy nyomorék és
egy fegyenc.
Az asszony, arcán a takaróval, alig hallhatóan zokogott. Marosi az éjjeliszekrényre tette a korai
szőlőt, a napilapot, az üveg vörös bort.
– Holnap reggel jöhetek? – kérdezte csöndesen. – Mert holnapután el kell utaznom. Sajnos.
Az asszony elhallgatott. Nem tárta föl kisírt, duzzadt szemét, eltorzult arcát, a takaró alól
suttogta:
– Jöjjön. – S még hozzátette: – Köszönöm.
Marosi mintha sajnálkozást érzett volna a hangjában. De lehet, hogy csak beleképzelte.

———

Marosi nyomott hangulatban indult a szálloda felé. Vásárolt egy üveg konyakot, két üveg bort és
négy üveg sört. Nem sok jót várt a nap további részétől. Valamire kísértetiesen emlékeztette ez a
levert, nyomasztó lelkiállapot, s amikor a koszlott kis szobában levetette zakóját, s kezet mosott,
eszébe jutott, hogy mire.
1952 nyarán Böhönyén teljesített szolgálatot. A böhönyei erdő neve úgy hangzott a Magyar
Néphadsereg fülében, mint a mohácsi vész vagy Hirosima. A második világháború utolsó napjaiban
egy csapat német katona bevette magát a böhönyei erdőbe, széles aknagyürűt telepített maga körül,
s várta az oroszokat. A szovjet csapatok nem bíbelődtek a maroknyi német katona
megsemmisítésével, az aknagyűrü köré egy másik aknagyűrűt telepítettek, s vonultak tovább nyugat
felé. A németek, mikor rájöttek, hogy be vannak kerítve, megpróbáltak kitörni az erdőből, de csak a
saját aknazárjuk térképét ismerték, a szovjet aknagyűrűn az utolsó szálig felrobbantak. Az ötvenes
évek elején a besorozott magyar katonákat egy hónapra, kettőre – hosszabb ideig senki se bírta ki –
Böhönyére vezényelték aknát szedni. Nekik se a német, se a szovjet aknagyűrű térképe nem volt
meg. A helybeliek, akik évszázadok óta abból az erdőből termelték a tűzifát, negyvenöt óta a
szomszéd megyébe jártak faizni, mert aki bemerészkedett a böhönyei erdőbe, az rendszerint ott
maradt. Marosi szakaszparancsnok volt. A faluban latak, reggel kivonultak az aknatapogatókkal a
terepre, és este, amikor hazatértek, egy-két fővel mindig kevesebb volt a létszám. A félelem egyre
nőtt a fiatal katonákban – Marosiban is! –, pánikká fokozódott, és egymást érték az öncsonkítások,
szökések, határátlépési kísérletek. És aki azokban az időkben disszidálni akart, és elfogták, nem
határsértési kísérletért ítélték el, hanem kémkedésért vagy fegyveres összeesküvésért, amiért
akasztófa járt… Vaszary Gábort, az ismert író unokaöccsét nem vették föl az egyetemre,
segédmunkásként dolgozott, ezért kiszökött az országból, s az USA-ban ösztöndíjat kapott a
Maryland Egyetemen. A felvételi okirattal a zsebében hazajött, hogy két barátját kivigye magával,
akkor fogták el őket. Az ítélet: halál… De ez lett a sorsa a böhönyei aknagyűrűből menekülő
parasztgyereknek is.
Marosi csak egy fogmosópoharat talált a szobában, megpróbálta kisikálni belőle a Dentofil
szagát, s nagy adag konyakot öntött magának. Letáborozott a telefon mellett.
Megint nem sok szerencséje volt. Vállalatok jelentkeztek, ahol nem ismerték az illető nevét;
középiskolák, ahol a takarítónő vette fel a telefont; lakások, ahol azt állították, semmiféle X. Y. nem
lakik, nem is lakott itt. Egy műszaki diákotthon álmos portása: – Hányas szoba? - Sajnos nem
tudom. – Kérem, nem ismerhetem mind a négyszáz hallgatót. – De valószínű, hogy Éva ismerőse
már rég nem volt hallgató.
Végre az egyik számnál rekedt női hang szólt a telefonba. Marosi széteső testet, zsíros,
mitesszeres bőrt képzelt mögéje.
– Kézit csókolom, Gyürki Józseffel szeretnék beszélni.
– Gyürki Józseffel? – csodálkozott a hang. – Ki keresi?
– Szalánczky Évától hoztam üzenetet – mondta Marosi.
Hosszú szünet. Megint elhibáztam, bosszankodott a férfi.
Agresszív, gúnyos hang.
– Szalánczky Évától? Na, ne mondja!
– Kérem, én…
– Maga szélhámos! – rikácsolta a hang. – Gazember! Szalánczky Éva nagyon jól tudja, hogy
Jóska csak tizenöt év múlva szabadul! Menjen az anyja p…! – s lecsapták a telefont.
Marosi megtörölte verejtékező homlokát, s ivott egy fogmosópohár konyakot.
Hát igen!
Szalánczky Éva átkozott egyedül maradhatott ötvenhat után – szinte újra kellett kezdenie az
életét. Marosi a saját sorsából tudta, milyen keserves, évekig tartó erőfeszítést kívánt, mig tartalmas
és tartós baráti kapcsolatokat tudott kiépíteni, s nem úgy érezte magát Budapesten, mint egy
száműzött.
Vajon a határátlépéshez csak ennek a felfejthető utolsó évnek az eseményei taszították-e – vagy
az „eretnekség”, az idegenség, a hontalanság érzése nem korábban keletkezett-e? Vajon miért sírt
csillapíthatatlanul az osztálytársa anyukájának a frissen vasalt zsebkendőjébe?… Hátha ott van a
Blindics őrnagy által is hiányolt láncszem?…
Mielőtt berúgott volna, fogta a főbérlőnő szatyrát, visszavitte a Verpeléti útra. De nem volt
kedve a beszédes, ajánlkozó asszonnyal találkozni, egy köszönő sor kíséretében leadta a táskát a
házmesternek. Gyalog ment vissza a szállodába, és minden útba eső kocsmába betért. Nyomasztó
hangulata csak nem oldódott.
A szállodában beleturkált Éva erősen megfogyatkozott jegyzeteibe. Négy sor ugrott a szeme
elé:
„Amíg sorvadsz a vágytól, nem lesz tiéd a rózsa,
Végy példát a rigóról, vígan lármáz a lomb közt:
»Dalommal költekeztem, harmattal részegedtem,
Jóllaktam hüs fügével: tudnál-e nem szeretni?«”

– Milyen igaz! – sóhajtotta Marosi, s hanyatt vágta magát a szállodai ágyon. – Tulajdonképpen
undorító mesterség az enyém! A katonának úgy kell élnie, dolgoznia, az lenne az egyetlen feladata,
hogy feleslegessé tegye önmagát!
1951-52 telén szintén a határon szolgált. Tito kiugrása után a jugoszláv határon is kiépítették a műszaki
határzárat. Szabadnapokon a katonái Farkasfára jártak be kocsmázni, udvarolni a lányoknak. Marosi is jól ismerte
a falut – évtizedek óta ismert csempészhely volt a szomszédos Ausztria és az ugyancsak szomszédos Jugoszlávia
felé. Nemcsak tűzkövet, gyógyszert, kávét, kakaót, aranyat csempésztek, hanem embert is, főleg kifelé. Az is
valószínű, bár ezt nem tudták rájuk bizonyítani, mert itt egyetlenegy kémet vagy futárt a magyar hatóságok nem
fogtak el, hogy a falusiak segítségével jutottak be az országba a nyugati kémek is, és ugyanezen az úton vissza.
1952 elején, egy kemény téli éjjelen budapesti és szombathelyi ÁVH-sok szállták meg a falut – a helyi
határvadászokra csak a biztosítás maradt. Egy lista alapján, amit állítólag a sánta vénlány, Szúró Böske párttitkár
állított össze, farkaskutyákkal házról házra jártak, és hetven embert letartóztattak, köztük az előző párttitkárt, két
helybeli rendőrt, a bábaasszonyt, molnárt, vasutast, szegényparasztot, kulákot, férfiakat, nőket vegyesen. A
legtöbb házból az egész családot elvitték. Az egyik család katona fia éppen a szabadságát töltötte otthon – ő is
könyörtelenül fölkerült a teherautóra. Az éj leple alatt néhány férfi megpróbált kiszökni a faluból Jugoszlávia felé
– azokra Marosiéknak kellett tüzelniük. A hetven emberrel a teherautók elindultak Szombathely felé – másnap
reggelre a faluban a kétségbeesett hozzátartozók maradtak, a rettegő szomszédok, a havon vérnyomok és a
határban néhány hulla. S a tárgyaláson tíz halálos ítélet hozatott.
Marosi megitta az egész üveg konyakot, hogy teljesen elzsibbadjon az agya.
Most is tüzet nyitnak a határőrök, most is maradnak hullák az erdőben, a havon, a szántáson, a mocsárban:
hát nem változott semmi?
Az ötvenhatos események után mindössze fél esztendeig nem őrizték géppisztolyok, villanydrótok és
farkaskutyák a határt – kétszázezer magyar választotta a „szabad világot”. Nem tanultunk ebből a hatalmas
vérveszteségből? Még mindig okot adunk embereknek arra, hogy kifelé meneküljenek?
Marosi úgy érezte, megfullad, ha továbbra is egyedül marad a gondolataival. Fölugrott, a vízcsapnál kicsit
rendbe hozta magát, s lement az utcára.
Szerencsére a szerkesztőség alatti kiskocsmában fölfedezte Fialát. Az újságíró két másik férfival ült egy
sarokasztalnál és a sűrű füstben, a gyér világításban rosszkedvűen, nagy szünetekkel beszélgettek. Az asztalon
palackok.
Marosi odaintett, aztán leült egy másik asztalhoz. Konyakot kért.
Az újságíró lustán vagy tán már bizonytalanul odacammogott hozzá, üdvözlésként vállon veregette.
– Érdekel még valami?
– Nem akarom zavarni a társaságodat… – mentegetőzött Marosi – most én szerettem volna elmondani
valamit.
– Ugyan – legyintett Fiala, s lezökkent a szemközti székre. – Velük mindennap találkozom. Kölcsönösen
destruáljuk egymást. Mondd már, ma este nem veszik el egészen az életkedvemet… Mit iszol? – s rendelt
magának egy üveg vörös bort. Marosi is megismételte a konyakot.
– Tudod, öregem, én szeretem a nőket – kezdte Marosi.
Fiala legyintett.
– Na ja, a te korodban!…
Marosi örült, hogy a részegség azonos fokán vannak mindketten, így szinkronban tudnak maradni.
– Te falusi gyerek vagy? – kérdezte.
– Nem – mondta Fiala. – Kolozsvári vagyok.
– Akkor más élményeid vannak. Egy falusi gyereknek nem titok a szexualitás. Korán tanúja a galambok
párosodásának, a kocák búgatásának, a tehenek üzekedésének, a kutyák párosodásának… Én is elmondhatom Ady
Endrével, hogy már ötéves koromban nem voltam szűz… Legkedvesebb játékunk volt a lakodalmas, a
papás-mamás… És tizenhat éves voltam, amikor egy felnőtt nő, egy hadiözvegy behúzott az ágyába. Attól kezdve
előttem még annyi titok sem maradt, mint amennyi addig volt… Emlékszel a háború utáni férfiínséges időkre?
Fiala bólogatott.
 – Ahol én voltam, ott nőínség volt. A fogolytáborban.
– Bocsánat – mondta Marosi, és másutt folytatta. – Nos, Évával tizennyolc éves korunkban ismerkedtem
meg, közös érettségi bált tartott a fiú- meg a leánygimnázium. Nekem akkor már a tornatarnárnőnkkel volt
viszonyom … Elkényeztetett kis kakas voltam, annyi bizonyos. Unottan álltam egy ablakmélyedésben, unottan
néztem a sok szédült, éretlen bakfist, amikor föltűnt egy lány, mert kézről kézre adták a fiúk. Nem volt
különösebben szép, de csodálatosan táncolt, erő, könnyedség és harmónia egyesült a mozgásában. „A fene –
gondoltam –, ez biztosan egy balett-táncos növendék!” Hosszú ideig csak néztem, aztán fölkértem táncolni.
Elmorogtuk a nevünket. Valóban isteni ritmusérzéke volt. Megkérdeztem tőle: „Mi akar lenni? Balett-táncos? –
Nem – felelte egyszerűen –, Szalánczky Éva. – Az milyen foglalkozás? – csodálkoztam. – Az nem foglalkozás. Az
én vagyok – felelte –, illetve leszek…” Hát, öregem…
Marosi ködös szemmel nézett a múltba, és rendelt még egy konyakot. Ittak.
– A horog bele volt dobva a szivembe. Ráadásul tíz perc múlva kijelentette, hogy indul az utolsó vonat, neki
haza kell mennie. Én akkor már kollégista voltam, bent laktam a városban. Először csak a gimnázium kapujáig
kísértem, aztán a sarokig, aztán az állomásig, de ott sem bírtam elválni tőle, fölültem vele a kivilágítatlan éjszakai
vonatra, ahol néhány délutános munkás szunyókált, hazakisértem a falujába, majdnem a házukig…
Fiala fölemelte a poharát.
– Miről beszélgettetek?
Marosi ivott, és újra rendelt.
– A kapálásról – felelte. – Hogy mennyire nem szeret kapálni.
– Ez igen – bólintott megértőén Fiala. – Én is rögtön beleszerettem volna.
– A sötét vonatban meg akartam csókolni, nem engedte. „Azt se tudom, ki vagy.” Visszafelé nem volt vonat,
gyalog tettem meg a kilenckilométeres utat, virradt, mire a kollégiumba értem, s az a kinyíló májusi mennybolt
tündöklő volt, mint a jövő…
Marosi töltött magának a vörös borból, s a konyak kísérőjeként megitta.
– Öregem, életemben elpször szerelmes lettem. És alig tudtam vele találkozni. Szigorú anyja volt, ő nem
csavaroghatott a városban, amint vége volt a tanításnak, az első vonattal hazament. Aztán jött az érettségi szünet,
heteken át nem is láttam. Az érettségi bankett megint közös volt, de ott sem értem el semmit, csak megtudtam,
hogy őt a MADISZ-munkájáért, város titkár volt, a fonyódi ifjúsági táborba viszik üdülni, azután jön Pestre a
bölcsészkarra. – Marosi elmosolyodott. – Egész nyáron dolgoztam, összespóroltam egy kis pénzt, és lementem
Badacsonyba. Onnan átúsztam Fonyódra, és úgy időzítettem az érkezésemet, délelőtt tizenegy körül, amikor az
egész leánytábor a Balatonban lubickolt, és már kilométerekről figyelték, találgatták, miféle kis pont közeledik a
tavon. S nagy volt az ováció, az irigység, amikor kiderült, hogy Szalánczky Éva „lovagja” vagyok…
Marosi keserűen mosolygott.
– Ezzel se értem el… Kedves volt hozzám, ebéd után hozott egy lekváros buktát a strandra, semmi több…
– Nem szerette a tésztát – jegyezte meg Fiala.
– No lám, már a bukta se… – kesergett Marosi.
Fiala visszavonult. – Lehet, hogy akkor még szerette.
– Ősszel – folytatta Marosi – mindketten Pestre kerültünk tanulni. Hetente kétszer-háromszor megvártam az
egyetem vagy a menza előtt… Semmi… Minden barátnőjét, kolléganőjét elcsábítottam, remélve, hogy
viszszamondják neki… Cunikát is azért csábítottam el, mert néhányszor együtt láttam őket.
– Ki az a Cunika? – kérdezte az újságíró.
– Nem fontos.
 – Mért nem vallottál Évának szerelmet?
– Ez már Fonyódon megtörtént.
– És?…
– Azt mondta: ne fárasszam magamat.
– És te nem hitted el.
– Nem.
– Nem vagy te túlságosan hiú? – firtatta az újságíró.
– Lehet… Hogy hihettem volna el? – Marosi szembenézett az újságíróval. – Valahányszor Évától elváltam,
fölajzva, kielégítetlenül, bementem két-három presszóba, vendéglőbe, csak körüldobtam a pillantásomat…
minden este akadt egy nő, aki hazavitt a lakására… Vagy a Mautner-szállóba.
– A Gellérthegyre – mondta Fiala. – Kurvák.
– Nem kurvák! – tiltakozott Marosi. – Nem mind…Kurvákra nem is lett volna pénzem!… Ezek, kérlek,
független nők voltak, özvegyek, elvált feleségek, szövőgyári munkáslányok. Dehogyis kellett ezeknek fizetség!
Vacsorát főztek nekem, megstoppolták a lyukas zoknimat, fölvarrták a gombjaimat.
Az újságíró röhögött. – Szóval te voltál a szépfiú!
– Nem! Szépfiú se voltam! – tiltakozott Marosi. – Ezek tartalmas kapcsolatok voltak… az más, hogy az ő
részükről tartalmasabb, mint az enyémről. Némelyikhez évekig vissza-visszajártam. – Töltött magának Fiala
vörös borából, sóhajtott. – Az életben nincs igazi kárpótlás, öregem. Ha neked egyvalaki kell, száz másikat
megkaphatsz, a száz se teszi ki azt az egyet. Hát nem őrület?
Megint ittak. Marosinak végre zsibbadni kezdett az agya. Talán most ki tudja mondani, amire gondolni sem
mert azóta, s ha véletlenül eszébe jutott, elöntötte a szégyen.
– Egyszer nagyon szánalmasan viselkedtem… Ez is egy bálon történt, a Színművészeti Főiskola bálján,
Cunika mindkettőnket meghívott. Elhatároztam, hogy dűlőre viszem a dolgot. Ittam előtte, hogy bátorságom
legyen. Sőt… egy nővel is lefeküdtem délután, hogy legalább a testem ne kívánja… Ne kívánja annyira. Mint
tudod, táncolni nagyon szeretett. Tánc közben valami ilyesmiket mondtam neki: – Akit én szeretek, annak lehet,
hogy már annyi köze sincs hozzád, mint a Lánchidat őrző oroszlánhoz, de hát erre nincsen bizonyítékom, és addig
nem is lesz, amíg a karjaimban nem tarthatlak, és nem tapasztalom, milyen érzés: megkönnyebbülés-e,
megszabadulás-e, boldogság-e vagy csömör-e a diadal? Lehet, hogy egész irántad való szerelmem nem egyéb
rögeszménél… de mert hiszek ebben a rögeszmében, igaz a szerelem. Te vagy az élet szimbóluma, azzá váltál, és
amig te nem vagy az enyém, addig semmi sem az enyém az életből. Mért nem teszed meg?
– Mert nem szeretlek, János – mondta komolyan. – Ha tudni akarod, másba vagyok szerelmes.
– Mért nem szeretsz? Magyarázd meg! – követeltem.
– Az ilyesmire nincsen magyarázat. – Kissé elmosolyodott. – Megszoktuk, hogy a mondatok így kezdődnek:
Ezt már a régi görögök is tudták… Nos, ezt már a régi görögök se tudták: „Barátok voltunk, mert ő volt ő, és mert
én voltam én.” Nos, kettőnk közt fordítva van ez. Ennyi az egész.
– Egyre jobban kétségbeestem – folytatta Marosi a poharakkal rakott kocsmaasztalnál. – Azt mondtam neki:
addig nem szabadulhatok meg tőled, amíg nem adsz olyan választ, amit meg tudok érteni. Ami logikus. Mert az,
hogy nem szeretsz, érthetetlen, illogikus és… jogtalan. Honnan van jogod arra, hogy ne szeress engem?
– Részeg vagy, János – mondta bosszúsan. – Kísérj a helyemre.
Akkor már könyörögtem.
– Nem tudnád megtenni szánalomból?
Végigmért szűk, hideg pillantással.
 – Nem vagy te frontra induló katona! – s otthagyott a parkett közepén.
Kimentem a büfébe, folytattam az ivást. Belekötöttem egy bajuszos fiúba, mert többször láttam táncolni
Évával. Öregem – Marosi röhögni kezdett –, a bálrendezők úgy elvertek, úgy kidobtak, szinte úgy gurítottak le a
lépcsőn: „Ki hozta közénk ezt a bakát?” – Marosi a szemét törülgette. – Pedig nem is baka voltam, hanem
tisztiiskolás…
Ittak. Fiala megszólalt.
– A nők nem szeretik a sikeres, beképzelt pasasokat. A legtöbb nő ilyenkor azt gondolja magában: „Legalább
egy nő legyen az életében, én, akit nem kap meg ez a Don Jankó!”
Ez jó lecke volt nekem, évekig nem mertem a szeme elé kerülni. De elfelejteni nem bírtam… Ha eszembe
juttatta valami… mit tudom én, Virginia-szag a gyorsvonat folyosóján… Virginiával kezdte, aztán áttért a
Munkásra… kék kockás abrosz egy kisvárosi étteremben … egy patyolatfehér blúz… egy túlságosan fényes
cipő… az ajkamba haraptam a fájdalomtól, a szégyentől, a tehetetlenségtől, hogy elveszítettem valamit, ami
nélkül nem elég magas az ég, és a negyedik dimenzió hiányzik az életemből…
– Mégiscsak nagyon hiú vagy te, főhadnagy – mondta Fiala részegen. – Hiányzik belőled az alázat.
Marosi attól félt, mindjárt sírva fakad. Ezt dadogta:
– Most tudtam meg, hogy olyan pénzegységet kínáltam, amivel nem tudott mit kezdeni. Az ő életében más
volt a valuta… Mit érek ezzel a tudással?… Olyan lennék, mint tíz nő… csak szerethetném… De nem él…

———

– Ne haragudjék, tegnap nagyon kétségbe voltam esve – mondta Lívia, és megpróbált Marosira
mosolyogni. Dagadtra sírt szemhéján vékony púderréteg igyekezett elfödni a vörösséget. – Úgy
éreztem, ha béna maradok, nincs értelme az életemnek.
– Az orvosok?… – kérdezte Marosi, miközben leült az ágy mellé a székre. Igyekezett palástolni
másnaposságát, rosszkedvét. Még a tegnapi sem múlt el, s már új fájdalmat érzett: lehet, hogy
életében utoljára beszél ezzel az asszonnyal, aki talán mégsem érdemelte ezt a sorsot.
– Megoperálnak még egyszer. Harmadszor is, ha muszáj … A fájdalomtól nem félek – mondta
az asszony –, csak attól félek, hogy béna maradok, másokra szoruló, kiszolgáltatott, tehetetlen. –
Veszedelmesen remegni kezdett a szája széle. – Ilyen fiatalon…
Marosi gyöngéden megérintette a keze fejét. És Szalánczky Éva? Ő nem volt fiatal?…
Az asszony mintha olvasott volna az arcán.
– Igen, tudom. Én legalább élek… Éva… – hallgatott. – Szeretném hinni, hogy nem miattam
halt meg. Nem csak miattam.
– Említette, hogy Éva egyszer öngyilkosságot kísérelt meg – ragadta meg a fonalat Marosi.
– Nem hittem el, hogy megteszi – mondta Lívia elgondolkodva. – Azt hittem, neki is olyan
kötélhúzós játék, mint nekem. Igazán, majdnem az utolsó időkig azt hittem. Húzd meg, ereszd meg.
Amikor nagyon „meghúzta”, amikor már nagyon a vonzáskörébe kerültem, amikor már félni
kezdtem magamtól, akkor „eleresztettem”, jobban mondva, eltaszítottam. Egy ilyen helyzetben
bejött a szobámba, és azt mondta:
– Csak egy szavadba kerül, és megszabadulsz tőlem. Kimondod?
– Kimondom.
– Van egy adag morfiumom. Hazamegyek és beveszem.
Kedvesen rámosolyogtam: – Vedd be!
 Két napig nem láttuk, de egyáltalán nem aggódtam.
A harmadik nap bejött a szerkesztőségbe, inkább támolygott, ijesztően nézett ki, sápadt volt,
mintha kilókat fogyott volna.
– Nem sikerült – mondta csüggedten.
Kinevettem. – Nem hiszem el, hogy megtetted.
– Sajnálom, hogy holnap nem jöhetsz el a temetésemre – mondta, és kiment a szobámból.
Napokig nem láttam, aztán a heti szerkesztőségi értekezleten a főnök bejelentette, hogy Éva
nem újította meg a szerződését, megvált a laptól. Akkor kezdtem elhinni, hogy csakugyan meg akart
halni. S valahogy tisztelni kezdtem érte.
Az értekezlet után négyszemközt engem faggatott Erdős, hogy miért ment el Szalánczky. –
Neked mit mondott? – Tulajdonképpen semmit. Hogy rosszul érzi itt magát. – És mihez kezd állás
nélkül? – Hogy jön a nyár, hazamegy a falujába, és megpróbál valami komolyabb dolgot írni.
Mondtam neki, hogy én ezt hülyeségnek tartom, itt is írhat valami komolyabbat, ha akar, ne járjon
be a szerkesztőségbe, csak hetente kétszer… de nem tudtam jobb belátásra bírni. Valami nagyon
súlyos oka van, hogy másfél évi állástalanság után megint a bizonytalanságot választotta – mondta a
főnök, és gyanakodva nézett rám, mintha nekem többet kellene tudnom erről az okról.
Lívia elgondolkodott.
– Volt egy kis lelkiismeret-furdalásom, de aztán jött a második botrány a férjemmel, jöttek a
fenyegetések a pisztollyal, a dróttal, a késsel, hiába szakítottam a… harmadikkal, teljesen pokollá
vált az életem, egy időre megfeledkeztem Éváról. Június elején ment el, és augusztusban kaptam
tőle egy levelet… Ott a retikülöm az éjjeliszekrényben – kérte Marosit –, legyen olyan kedves,
vegye ki belőle.
Marosi engedelmeskedett. Ugyanaz a tükörfényes ívpapír volt, amit Éva táskájában talált: „…
aztán majd jön valaki, és megmagyarázza”.
– Kérem, olvassa el! – mondta Lívia.
Marosi olvasta:
„Lívia!
Amikor bevettem a morfiumot, ez jutott eszembe: Jézus harmincéves volt, amikor kilépett az
emberek elé. Én meghalok huszonkilenc éves koromban, nehogy harmincévesen ki kelljen lépnem
az emberek elé.
A többit tudod.
Aztán hazajöttem azzal az eltökéltséggel, hogy kiirtalak magamból. Nem sikerült. Több oka
lehet ennek. Az egyik az, hogy nem elég egyértelmű a visszautasításod. Sokféleképpen lehet nem
szeretni is. Még tisztességesen is lehet. A másik ok… de erről majd később.
Egy hónappal ezelőtt lefogyott a spulni, s gyengeségemben és kétségbeesésemben írtam neked
egy levelet. Kiégett a papír a toliam alatt. Ha az Operaház előtt álló oroszlánnak címzem, megtelik
vérrel, és lelép a talapzatáról. Te megálltad, hogy ne válaszolj. Gyűlölni kezdtelek. Két hétig vártam
a válaszodat. Aztán vonatra ültem, mert úgy éreztem, kettőnknek kicsi ez a földgömb. Ha magamat
nem sikerült megölnöm, akkor meg kell ölnöm téged.
A pályaudvarról telefonáltam a szerkesztőségbe, mondták, hogy szabadságon vagy. A lakásodra
mentem. Nem voltál otthon. A ház mögötti játszótéren leültem egy padra, vártam, hogy hazajöjj, és
megfojthassalak. Beesteledett, minden ablakban fölgyulladtak a villanyok, csak a tiétekben nem.
Vártam. Négy napig ültem a pádon, és vártam, hogy hazajöjj. Valami rémlik, hogy közben a
lakásomon is jártam, fürödtem, tiszta fehérneműt vettem, tiszta blúzt, meg rémlik, mintha a
közelben lenne egy kocsmaszerű eszpresszó, ahol hervadt szendvicseket meg tömény italokat
fogyasztottam, de négy napig egyfolytában visszatértem a padra, vártam, hogy hazagyere. A
negyedik nap estéjén sem gyulladt föl a lakásodban a villany, én csak ültem, mint Simeon az oszlop
tetején és várakoztam. Tíz órakor eloltották a lépcsőházi villanyt, és nyilván bezárták a kaput.
Ültem a pádon. Egyszer csak hirtelen kigyulladt a lépcsőházi villany, és négy civil ruhás férfi
elindult fölfelé a lépcsőn. Az első emelet lépcsőfordulójában két férfi lemaradt, mint a biztosítók, a
másik kettő ment tovább a második emeletre a lakásotok felé. Becsöngettek hozzátok, kinyílt az
ajtó, és eltűntek. A rendőrség! – döbbent belém a felismerés. – Gyilkosság történt! Lélekszakadva a
ház elé kerültem, hogy a bejáratnál legyek, amikor elvisznek valakit, hogy megtudjam, mélyítek
ölte meg a másikat. Nem állt rendőrségi kocsi a kapu előtt, zárva volt a kapu, és nem égett a
lépcsőházi villany. Mintha több méteres vízoszlop alól, amelyen éppen csak átdereng a külvilág,
emeltem volna ki a fejemet, magamhoz tértem. Megrettentem magamtól, kimentem a pályaudvarra,
és az éjjeli vonattal hazajöttem.
Egyszer azt mondtad nekem: beteg dolog ez.
Lehet, hogy beteg dolog – válaszoltam. – De másodrendű dolog. Nincs nagyobb jelentősége,
mint egy tüdőbajnak vagy rövidlátásnak. A tüdőbajos és a rövidlátó ember is lehet tisztességes, és
lehet tisztességtelen. És a fontos az, hogy embernek milyen, nem az, hogy tüdőbajos. Az emberek
nem az ágyban követik el a bűnöket, hanem felöltözve.
Volt egyszer egy ismerősöm, egy középkorú nő, aki öngyilkos lett. Ezt a búcsúlevelet találták
az asztalán: »Egyedül maradtam, ezért irigy lettem és gyűlölködő.«
Lívia, én húszéves korom óta, amióta Pestre kerültem, olyan magányos ember voltam, hogy
sasok raktak fészket a hajamban. Aztán az egyetemen, a sajtóban mégis szert tettem egy laza baráti
körre. Ötvenhatban szétrobbant ez a baráti köröm is: volt, akit fölakasztottak, többet börtönbe
csuktak, s a maradék disszidált. Az az egy-kettő, aki van, az is csak olyan – Szabó Lőrinc szavaival:
»ki egy hét múlva hallva ugyanazt,
már újnak hitte a régi panaszt.«

Az én életem eddig szakadatlan nélkülözés volt.

Nélkülöztem az örömteli munkát, a sikert, a jólétet, az utazást, az otthont és a szerelmet. Az
embernek élete első húsz évében tíz anya kellene egyszerre, a második húsz évében tíz szerető… Ez
a másik ok, amiért bennem valami ragaszkodik hozzád, noha tudom, hogy a szerelem nem old meg
semmit, csak önmagát. Ez a nagy éhség ijeszt téged -sa hozzád hasonló embereket, akik csak
félmegoldásra képesek. Én az érzelmeimben vagyok sérült – te az önérzetedben.
Ne gondold, hogy éjjel-nappal a lelkemben vájkálok – időm sincs rá. De sajnos a szenvedéshez
nem kell idő – a szenvedés más dimenzióban történik.
Így néz ki egy napom:
Reggel hatkor ébreszt édesanyám, aki addigra megfejte a két tehenet. Apám meg a bátyám már
öt óra óta az állatokkal bajlódnak az istállóban. Rövidnadrágot húzok, szandált, a piros csíkos
selyemingemet – utoljára egy széntrógeren láttam ilyet a Nagy Lajos király úton –, fogat mosok és
arcot, aztán a biciklikormányra akasztva a kannát, elviszem a tejet a csarnokba. Visszafelé, ha kell
valami, bevásárolok a boltban. Rendbe teszem az ágyakat. Addigra ki van tálalva a reggeli. Reggeli
után vagy megyek a bátyámmal a határba dolgozni – a nyári nagy munkák, aratás, cséplés stb. és az
őszi nagy munkák, krumpliszedés között vagyunk, mégis mindig akad valami munka –, vagy otthon
maradok édesanyámnak segíteni: nagymosás teknőben (az egyik nagynénémnek már van
mosógépe, de nekünk nincs rá pénzünk), vasalás, takarítás stb. Sajnos édesanyámnak olyan
természete van, hogy kihasználja az embert – már a tyúkólat is kiganéztatta, kimeszeltette velem,
alig bírtam kimosakodni a tyúktetűből. Igaz, hálás a segítségért, nagyon megöregedett az utóbbi
néhány évben, már azt is kihímezi a gyárban előnyomott asztalterítőn: Fogy ár: 14,70 Ft. Sokszor
magamon érzem aggódó és némileg szemrehányó pillantását: mi lesz velem? Pedig nem mondtam
meg itthon, hogy végleg otthagytam az újságot, az albérletemet sem adtam föl – mégis
becsaphatatlan ösztönnel érzi, hogy valami baj van velem. Ahelyett, hogy itt tanítanék a faluban, és
feleségül mentem volna az állatorvoshoz, kétes álmokat kergetek a bűnös városban.
Vacsora előtt megmosakszom a kútnál a tűzrendészeti cementhordó langyos vizében, s vacsora
után hosszan beszélgetünk bátyámmal a konyhában. Hírlik, hogy az ősszel a mi megyénkben is
megkezdik a termelőszövetkezetek szervezését – akörül forog minden beszédtéma a kocsmában, a
tejcsarnokban, vasárnap a templom előtt. A konyhában is. Belépjen, vagy mit csináljon? Mit
csinálhat egyebet? Elmegy gyári munkásnak… Nem merek neki tanácsot adni – nem az én bőrömre
megy a dolog, hanem az ő bőrére. Azon a rosszul végződött téli napon, amikor te meg Fiala meg én
Szolnok megyében voltunk a téesz-szervezésen, gyűlöltem és megvetettem a szervezőket, akik
gyári munkások voltak, tanácsi alkalmazottak pedagógusok, könyvtárosok stb. – hogyan mernek
egy másik társadalmi réteget rábeszélni – rábeszélni? rávenni, rákényszeríteni a politikai és
lélektani nyomás legkülönfélébb eszközeivel –, hogy változtasson egy száz éve (a jobbágyság
felszabadításával) kialakult, meggyökeresedett életformán, amikor nekik a szervezésen kívül
semmi, de semmi közük nem lesz az egészhez? Hogy van ehhez bátorságuk vagy felelőtlenségük?
Jó, én meg vagyok győződve, hogy a nagyüzem termelékenyebb, mint a kisüzem – de mért nem
bízzuk magukra az érdekeltekre, hogy változtassanak a sorsukon, ha úgy látják jónak? Ez a
demokrácia minimuma.
Aztán a bátyám lefekszik, én meg bemegyek a különszobámba, előveszem a papírjaimat, tintát,
tollat – és rám tör a kétségbeesés. Olyan vagyok, mint egy távoli csillag: magányos és lakhatatlan.
Mi lesz velem, Lívia? Felelj!”
Marosi összehajtotta a levelet, visszatette a borítékba. Hosszú ideig hallgatott.
– Hogyhogy a rendőrség nem vette el ezt a levelet?
– A retikülömben volt, amikor elvittek a mentők. Ők csak a személyi igazolványomat kérték.
– S azóta a retiküljében őrizte?
– Ne értse félre! – mondta az asszony. – Eltépni sajnáltam, kitenni nem mertem, mert Dönci
folyton kutatott utánam.
– Értem.
– Amikor megkaptam a levelet, bementem a főszerkesztőhöz – folytatta az asszony –, hogy Éva
tönkre fog menni vidéken, elkallódik, a legjobb esetben egy meghasonlott tanár lesz belőle, nem
lehetne-e visszahozni a laphoz? Erdősnek volt némi bűntudata, mert rögtön beleegyezett, adott egy
kocsit, és leküldött Évához. Táviratoztam, hogy ne érje váratlanul…
– És lement? – kérdezte Marosi.
 – Talán nem nekem kellett volna lemennem – mondta az asszony tépelődve –, vagy nem
egyedül kellett volna mennem, mert Éva félreértette az egész gesztust… Ez már a tragédia előtti
héten történt. Éva szombaton érkezett Pestre, fölhívott, megbeszéltük, hogy vasárnap kijön hozzám,
aztán vasárnap éjjel két órakor arra ébredtem, hogy egy tompa ütést érzek a mellemen, s amikor
odanyúltam, csurom vér lett a kezem…
– Ezeket a részleteket már ismerem – mondta Marosi.
– Adjon egy kis limonádét – mondta az asszony.
Marosi gyöngéden a nő tarkója alá csúsztatta tenyerét, kissé megemelte a szép, szőke fejet, s a
telt ajkakhoz illesztette a poharat. Másnapos, erőtlen teste is érezte az asszonyból áradó vonzóerőt.
Köszönöm – mondta Lívia, behunyta a szemét, úgy folytatta. – Tudja, én akkor is féltem volna
ettől az embertől, ha férfi. – Látszott arcán az erőfeszítés, hogy minél pontosabban fejezze ki, amit
érez. – Olyan volt, mint az aknamező, keresztül-kasul behálózva huzallal, és akárhol értek hozzá,
rögtön robbant… Olyan volt, aki a nálánál gyöngébbet… és én gyöngébb voltam, mint ő… úgy
megeszi, hogy csontjai sem maradnak… Szívesen idézte Ady A szerelem eposzá-ból ezt a négy sort:
Csak hazudni kéne, mennyi minden jönne
Magyar eredménnyel, sikerrel özönbe.
Már elhallgatni is milyen érdem volna,
De vallani mindent: volt életem dolga…
Tudja, ő valahogy mindenestül… olyan törvényen kívüli volt…
„Hát igen – gondolta Marosi –, mindenki félti a maga kis életét a betörések erejétől.”
– Köszönöm – mondta Marosi. – Ne haragudjék, hogy fárasztottam.
– Én köszönöm – mondta az asszony, s kinyitotta a szemét. Mintha könny csillogott volna
benne. – Alkalmat adott arra, hogy kézbe vegyem önmagamat, mint egy bonyolult műszert,
amelynek végre meg kell ismernem a szerkezetét… Talán még nem késő.
Marosi fölállt, kezébe fogta az asszony szép formájú, forró kezét.
– Írhatok magának? – kérdezte. – Szeretném figyelemmel kísérni a sorsát.
Az asszony szemében, szája szélén bátortalan, remény- kedő mosoly derengett föl.
– Írjon! – suttogta hálásan.
Marosi lehajolt, hogy kezet csókoljon. Lívia szelíden, de határozottan a mellére húzta a
napbarnított, erős férfikezet, és a száját nyújtotta a csók alá.

———

– Egy rumos teát kérek – mondta Marosi a fehér kabátos pincérnek, aztán kibámult az ablakon. Az
ablakon fürge csíkot húzva siklottak alá az esőcseppek. Mögötte és az ég, a látóhatár tömör szürkéje
előtt gyors, apró szemű zsinóreső tette homályossá s bizonytalanná a tájat. A Mohács felé tartó
gyorsvonat füstgomolyagját a földön húzva, remegve fúrta bele magát az áthatolhatatlan őszbe.
Marosi bámulta a csüggesztő tájat, a kukorica- és répaföldek rongyos csíkjait, a szántásokat,
amelyek a határsávra emlékeztették, és levelet fogalmazott a fejében:
„Kedves Kóródi Magdolna!
Ne haragudjék, hogy Chicagóba küldöm maga után ezt a levelet, ahol maga fegyverkereskedő
lett. Férfias foglalkozás. Olyan, mintha motorbicikli-versenyző volna. Tudja, az autónak nincs
neme, a motorbicikli férfias.
 Én Szalánczky Éva régi barátja vagyok…”
A pincér eléje tette a teáskannát, csészét s fél deci rumot.
– Parancsoljon, főhadnagy úr!
Marosi főhadnagy készített egy keveréket, és kortyolgatni kezdte. A negyedik-ötödik után
könnyebb lesz.
– Mihez kezd ezzel a tudással, főhadnagy?
Talán átkéri magát a kárpát-ukrajnai határra – ott kevesebben disszidálnak. Talán leszerel, és
temetőket tervez. Talán megnősül, és ha a gyerekeinek elmeséli az életét, a háborút, a felszabadulás
első bizakodó esztendeit, a hosszú katonáskodást a diplomaszerzés mellett és -ért, az ötvenhatos
kataklizmát, Szalánczky Éva értelmetlen halálát – talán nem úgy hallgatják, mint mi-közöm-hozzá
történelmet, mint a török világot Magyarországon. Talán … talán minden megváltozik az
életében…
Kért még egy rumos teát, s bámult ki az eső csíkozta ablakon.
„… Én az utolsó másfél évet földerítettem az életéből. De ez kevés, hogy megértsünk egy
sorsot. Maga osztálytársa volt Évának az egyetemen, öt évig barátkoztak is. Aztán egy este Éva
sokáig sírdogált a maguk konyhájában a maga édesanyja mellett, aki vasalt, és adott a síró lánynak
egy tiszta zsebkendőt. Miért sírt akkor Éva? Nem tudja véletlenül? És ha tudja, és ha nem terhelem
vele, nem írná meg nekem?…”
A pincér eléje tette a rumos teát. Az étkezőkocsi halk zsibongása, az edények finom csörgése
egy pillanatra a füléhez ért.
Megkeverte az italt, kortyolgatni kezdte.
„…Talán maga után akart menni Chicagóba… Talán valóban meg akart halni… Mohácson,
ahol kivárta az éjszakát, valami kocsmában vagy a váróteremben egy pádon ezt írta egy darab
papírra: »Elfogyott minden magyarázat. Az ember fölmetszi az ereit… aztán majd jön valaki, és
megmagyarázza.« Most veszem észre – folytatta Marosi a levelet –, hogy ebben a mondatban
inkább kétely van az utólagos magyarázatokkal szemben, mint fölszólítás, mégis… belső parancsot
érzek… és hiszek benne, hogy…”
Marosi fölhajtotta a rumos tea maradékát, és újra az ablakot bámulta. Mohácsig bámult ki az
ablakon, mintha várta volna, hogy az esőfüggöny mögül, a szürke látóhatár mögül, a nem foszló
kárpitok mögül majd csak jön valami magyarázat.