1.

FEJEZET

Theo Garrisont soha nem szorította még így a zakó, ami

nagy szó, tekintve, hogy egy volt barátnője egyszer meg
is gyanúsította, hogy már az anyaméhből is háromrészes
öltönyben bújt elő. Most viszont fojtogatta a védjegyévé
vált ruhadarab, hiába szabták hajszálpontosan a méretére.
Hogy enyhítsen kínjain, bedugta az ujját az inggallérja alá,
és huzigálni kezdte azt, de a kétségbeesett próbálkozás
nem hozott eredményt.
Talán nem is a zakóval van baj.
Hanem a kétszáz fős tömeggel.
Minek egy ilyen eseményre ennyi ember?
Theo, ha tehette, kerülte a népes csődületet, de most
nem volt erre lehetőség. A nagyanyja emléke előtt tisztel-
gett, és a nagyanyja mindig is ragaszkodott a népes csődü­
lethez.
Még holtában is.
Könyörtelenül, lankadatlanul tűzött a nap. Theo újfent
meghuzigálta a gallérját, és a bőrét bizsergető nyugta­lan­
sággal küzdve hallgatta a papot, aki a nagyanyja életéről be­
szélt. Kíváncsi tekintetek mázsás súlya nehezedett rá. Gyű­-
lölte, ha figyelik, mint a terráriumba zárt hüllőt. Mint­­ha

Stephanie_London_A_tacsko_Pradat_visel_PRESS_2.indd 7 2022. 07. 15. 14:53

 kocogtatnák az üveget, és lesnék a reakcióját… S­ zeren­csére
a figyelem elsősorban Etna Francois-­Garrisonra irányult,
és Theo biztosra vette, hogy a n ­ agyanyjának pontosan ez
volt a célja.
Különben miért hagyta volna meg, hogy egy Valen-
tino báli ruhában temessék el?
A hófehér koporsót már lezárták, de a gyászszertar-
tás előtt mindenki megcsodálhatta a ruhakölteményt, il­
let­ve a halvány rózsaszín selyembélést. A koporsót é­ kesítő,
csillogó-­villogó kövek valódi gyémántoknak tűntek, de
Theo csak majdnem volt biztos benne, hogy tényleg azok.
Ugyanis, bár ő volt a végrendelet végrehajtója, épp csak át­­
futotta a nagyi kívánságlistáját, mielőtt szignálta az okira-
tot. Előre eldöntötte, hogy Etna Francois-Garrison meg­
kapja, amit akar, bármilyen elrugaszkodott ötlete is támad.
Hiszen most kell igent mondania neki utoljára – most
mutathatja meg utoljára, hogy milyen sokat jelentett neki
a nagyanyja.
Theo tízéves volt, amikor a szülei meghaltak. Etna
Francois-Garrison magához vette a kisfiút, és attól kezdve
anyja, apja, nagyanyja, bizalmasa volt egy személyben.
Ő volt az egész családja. Talán nincs is még egy ember a
föl­­dön, aki ennyi szerepkört képes betölteni, és még másra
is marad energiája.
Theo nagyot nyelt. Masszív csomó ült a torkában, lel-
kébe tátongó lyukat fúrt a veszteség okozta fájdalom. Ki­­
húzta magát, tekintete a távolba révedt.
– Kérném a családtagokat, hogy lépjenek előre, és róják
le kegyeletüket – mondta a pap, és intett Theónak.

Stephanie_London_A_tacsko_Pradat_visel_PRESS_2.indd 8 2022. 07. 15. 14:53

 Családtagok… A szó embercsoportot jelöl, de csak
Theo lépett előre. Ennyi maradt a Garrison családból: egyet-
­­lenegy ember. Hajszálon függött egy nagy manhattani név,
egy nagy manhattani örökség jövője.
Theo elindult a hordozható asztalka mellett álló pap
felé. Az asztalkán rendezett halomban hevert a rózsa
– nem vörös, mert a nagyanyja gyűlölte az ócska kliséket,
és nem is fehér vagy sárga, mert az túl szomorúnak hatott
volna. Pink színben pompáztak a rózsák, méghozzá olyan
élénk árnyalatban, hogy könnyen művirágnak nézhette
őket az ember. Theo a kezébe vett egy szálat – rögtön fel-
tűnt neki, hogy a töviseket gondosan lenyesegették róla.
A hüvelykujja súrolta az egyik érdes pontot, mielőtt egy
„Isten veled, nagyikám!” kíséretében a földbe süllyesztett
koporsóra ejtette a virágot.
– Üdvözlök mindenkit – tette hozzá, miután a rózsa
puhán a hófehér fedélen landolt, és már nyúlt is a követ-
kező szálért. Bedobott egyet-egyet mindazok nevében,
akiknek ott kellett volna állniuk mellette. A szüleit is, a
nagy­­apját is idő előtt ragadta el a halál: nem adatott meg
nekik, hogy szépen végigéljék az életüket.
Theo, miután végzett, hátralépett. Szerencsére nem
feledkezett meg a napszemüvegről. Mindig is úgy érezte,
hogy pajzsként védi a külvilágtól, és most nagyobb szük-
sége volt rá, mint valaha.
Miután véget ért a szertartás, sorra érkeztek a kondo­
leálók: hosszasan szorongatták Theo kezét, és parfüm­­­­il­
latú puszikat leheltek az arcára. Sokakat felismert, hiszen
a nagyanyja temetése a New York-i felső tízezer seregszem-

Stephanie_London_A_tacsko_Pradat_visel_PRESS_2.indd 9 2022. 07. 15. 14:53

 léjének, avagy „ki kicsodájának” is beillett. Hemzsegtek a
divattervezők, a politikusok, a kékvérűek – azaz minden
az extrovertált, közfigyelemfüggő Etna Francois-Garrison
szája íze szerint történt.
Hogy az unokája szívesebben búcsúzna el tőle egye-
dül, az nem számított. Theo is tudta, hogy ez a nap a na­­
gyi­­ról szól.
A végén nagyot fújt, majd a nadrágzsebébe gyömö-
szölte a két kezét, és várta, hogy szétszéledjen a nép.
– Bámulatos nő volt – szólalt meg az odalépő Ahern
atya, és vigasztalón a vállára tette a kezét. – Senkihez sem
hasonlítható, egyedi jelenség.
– Tudom – bólintott rá Theo.
– Minden vasárnap itt volt a misén. Az első sorban ült.
Senki sem merte elfoglalni a helyét, még akkor sem, ha ké-
sett. – Az idősödő pap jót kuncogott, majd összekulcsolta
az ujjait a miseruhán, és folytatta: – Azaz egyszer leült oda
pár kölyök, de aztán megjött a nagyanyja, és el­­hessegette
őket a retiküljével. Szétzavarta őket, mint a sirályokat.
Többé nem próbálkozott ilyesmivel senki.
Theo elmosolyodott. A sztori hihetően hangzott, hi­­
szen a nagyanyja már ifjabb korában is ellentmondást
nem tűrő, bőszen nyomuló „gőzhenger” volt, pedig a nők-
nek akkoriban még nemigen volt lehetőségük a főnökös-
ködésre. Az utóbbi időben pedig a betegséggel csatázott
Góliátként, amíg bírta szusszal.
– Maga sosem tartott vele – jegyezte meg Ahern atya.
– Nem bírom a tömeget.
– Esetleg gondolhatna rá közösségként.

10

Stephanie_London_A_tacsko_Pradat_visel_PRESS_2.indd 10 2022. 07. 15. 14:53

 Theo a sírok közt kanyargó ösvényt kémlelte. Elő­­­-
ször csak a limuzinokhoz igyekvő gyászolók hátát látta,
de aztán messzebbre tekintett, és szemébe ötlött a média-
had. A kamerás dögkeselyűk csak azért nem jutottak bel-
jebb, mert ő felfogadott egy csomó drabális biztonsági
embert.
A látvány megerősítette Theót a hitében, miszerint a
szexnél csak egyvalami kelendőbb: a gyász.
– A közösséget sem bírom – mondta Ahern atyának.
És akkor még finoman fogalmazott. A napját sem tud­­
ta, mikor volt együtt utoljára zárt térben háromnál több
em­­­berrel, legalábbis a munkahelyén kívül. És ez ko­­ránt­
sem a véletlen műve volt.
– Tudom, hogy tragikus körülmények között veszítette
el a szüleit – mondta homlokráncolva a pap. – Nehéz lehe-
tett feldolgozni.
– Az már régen volt – felelte Theo.
De még most, negyedszázad múltán is előfordult, hogy
rémálmoktól gyötörve riadt föl éjszaka. Azóta sem tudta
kiverni a fejéből a szörnyű képet: a szétroncsolódott, vér-
foltos ablakú autó képét, amelyet minden híroldal vastag
betűs szalagcímmel hozott le. Az emberek pedig döbben-
ten bámulták, mintha meglepte volna őket, ami történt.
A helyszínen életét vesztette a hollywoodi üdvöske és a
New York-i trónörökös!
Theo szíve elszorult. A szülei tudták, hogy veszélyes
­já­­tékot űznek azzal, hogy megpróbálják lerázni az egyre to-
­­­lakodóbb, egyre agresszívebb lesifotósokat. Váltott autók­
kal, járatlan utakon közlekedtek, vagy padlógázzal mene­

11

Stephanie_London_A_tacsko_Pradat_visel_PRESS_2.indd 11 2022. 07. 15. 14:53

 kültek üldözőik elől, ha nem tudták kijátszani őket. Az
ádáz hajszának egy híd kőkorlátja vetett véget.
Theónak volt hát némi gondja a médiával, és minden-
kivel, aki beleütötte az orrát a magánéletébe. Nem szemé-
lyes ellentétek miatt zárkózott be, egyszerűen így védte
magát.
– Az, hogy gyászol, abszolút helyénvaló – mondta
Ahern atya. – Az érzelmeinket nem ok nélkül kaptuk az
Úr­­tól. A bánat természetes dolog.
A pap még folytatta volna, de egyszer csak ott termett
Frank Ferretti. A korosodó, olasz származású férfihoz – az
alkalomtól függetlenül is – pompásan illett a fekete öltöny.
Frank a család régi barátja volt, Theo édesanyjának tes­t­
őreként kezdte, majd a nagyanyja jobbkeze és bizalma­-
sa lett.
– Indulhatunk? – kérdezte. – Vár minket a kocsi.
– Köszönöm, atyám – mondta Theo, és kezet nyújtott a
papnak. – Csoda szép szertartás volt. Méltó emléket állí-
tott a nagyanyámnak.
– Ha egyszer megváltoznak a nézetei, szívesen látom a
mi kis közösségünkben.
Theo bólintott, de a lelke mélyén tudta, hogy e téren
nem fog változni semmi. Már gyerekkorában is nagy volt
a felhajtás, ha megjelent valahol, és lám, így van ez most
is, és így lesz a jövő héten is, és az után is. Csak akkor lesz
vége, ha ő is sorra kerül, és rácsukódik a koporsófedél.
Egyszerűbb az élet, ha visszavonultan, bezárkózva éli.
– Erre – mutatta Frank. Maguk mögött hagyták a csa-
ládi parcellát, ahol Etna Francois-Garrisont örök nyuga-

12

Stephanie_London_A_tacsko_Pradat_visel_PRESS_2.indd 12 2022. 07. 15. 14:53

 lomra helyezték a férje és Theo szülei mellett. Nem a kijá-
rat felé indultak el, hanem a másik irányba. Átvágtak a
szé­­pen gondozott templomkerten, és kibújtak a sövény
ré­­­­­sén. A nyakát, vállát melengető nap arra emlékeztette
Theót, hogy a világ a legsötétebb napokon is tovább forog
ten­­gelyén.
A médiaslepp, a bosszús kiáltozásból ítélve, rádöbbent,
hogy ma nem kap koncot. Mire Frank és Theo beugrott a v­­á­­­-
rakozó autóba, pár fotós átjutott a sövényen, és villantak
a vakuk, de a kocsi máris kilőtt. Theo görcsösen markolta a
kapaszkodót.
A sofőrjeinek mindig szigorúan meghagyta, hogy nem
mehetnek gyorsan, de ez az utasítás, csak normál körülmé­
nyek között volt tartható. Kihajtottak a Green-Wood teme-
tőből, és hamarosan már csak a tükörben látták Brooklynt.
Amikor átrobogtak a hídon Manhattanbe, úgy tűnt, sike-
rült lerázniuk a médiahadat, de Theo azért sűrűn tekinge-
tett hátra.
Mint mindig…
– Csak azért csinálják ezt a cirkuszt, mert titokzatosko-
dik – morogta Frank. – Minél szűkebben méri az informá-
ciót, annál jobban koslatnak maga után.
– Hadd koslassanak. Úgyse szednek ki belőlem ­semmit.
Frank rekedtesen felkacagott. Érdes volt a hangja, mint
az aligátor bőre.
– A minap olvastam magáról egy cikket – mondta.
– Tényleg? – vonta fel a szemöldökét Theo. – Csak
nem a régi sztorit melegítették újra? Mert új témával biz-
tos nem szolgáltam.

13

Stephanie_London_A_tacsko_Pradat_visel_PRESS_2.indd 13 2022. 07. 15. 14:53

 – Elnevezték az Ötödik sugárút remetéjének.
– Egész jól csengő név – mondta Theo, majd Frankre
pillantva hozzátette: – A Talányos Theo is tetszett, na meg
a Morc Manhattani Medve. Kész városi legendát csinálnak
belőlem.
– Csak nehogy a fejébe szálljon a dicsőség.
– Nem fog – mondta Theo, majd a mellettük ­elsuha-
nó, azaz szép lassan elcammogó várost kémlelte. Néha
klauszt­­­­­rofóbiásan szűknek látta Manhattant, bár tudta,
hogy a legtöbben kinevetnék, ha ezt hangoztatná. De az
égre törő toronyházak akkor is egy gigantikus ketrec rá­
csozatát idézték.
– Nagyon fog hiányozni – szólalt meg Theo.
– Tudom – mondta Frank, és a nagy lapátkeze megpi-
hent Theo vállán. – Nekem is hiányozni fog a nagyanyja.
Már az Upper East Side közelében jártak. Theo a támlá-
nak döntötte a fejét. Teljes súlyával nehezedett rá az utóbbi
néhány hét. A csontig hatoló kimerültséghez a végleges,
megmásíthatatlan veszteség tudata társult.
Csak most fogta fel igazán, hogy vége van: a nagyi
tény­­­leg elment.
– Azt a keveset, ami hátravan, hamar át tudja nézni
– biztatta Frank, mintha olvasna a gondolataiban. – Talál-
tam még pár régi fotót, az egyik fiókban pedig néhány le­
velet. Gondoltam, talán megtartaná őket.
– Hogy őszinte legyek, mára kidőltem. Majd holnap
átjövök munka után.
– Rendben, de a kutyát mindenképp el kell vinnie.
Theo fölkapta a fejét. Nem gondolta volna, hogy eny­-
nyire kimeríti az alváshiány…

14

Stephanie_London_A_tacsko_Pradat_visel_PRESS_2.indd 14 2022. 07. 15. 14:53

 – A kutyát?
– Igen, a kutyát – mondta Frank, és olyan képet vágott,
mintha Theónak nőtt volna még egy feje, és manónyelven
szólt volna hozzá. – Camillát. Tudja, kis szőrpamacs, vagy
még inkább szőrtorpedó. Egy begőzölt kocsmatölteléké-
vel vetekedő harciasság. Tűhegyes fogak, meg láthatatlan
ördögszarv és pata. Emlékszik?
– Igen – mondta Theo, és megborzongott. Camilla
ugyanolyan hírhedt volt, mint ő, csak nem a „remeteélete”,
ha­nem a cudar természete miatt.
– De miért kell elhoznom?
Frank még mindig úgy nézett Theóra, mintha látná
ugyan, hogy mozog a szája, de egy szavát sem értené.
– Azé-ért – nyújtotta el a szót, mintha egy kisgyerekhez
beszélne –, mert immár maga a tejben-vajban fürösztött
kis hercegnő, avagy ördögfióka büszke gazdija.
– Micsoda? – hüledezett sűrűn pislogva, fejét rázva Theo.
– Mióta?
– Mióta aláírta a papírokat. Ugye emlékszik rá, hogy
az ügyvédekkel végignézték a nagyanyja végakaratát? El­­­­
mondták, hogy kiknek akar adományozni, és hogy…
– Igen, igen – intette le Theo. – Emlékszem. De arra már
nem, hogy a kutyáról is szó esett volna.
Aznap ugyanis eléggé kába volt. A papírokat köz­­vet­
le­nül a nagyi halála előtt írta alá, mert Etna Francois-­­Gar­­
ri­son az utolsó pillanatban módosította a ­végrendeletét.
Erre azért került sor, mert Theo rávette, hogy a pénze nagy
részét inkább karitatív szervezetekre hagyja, m ­ ondván,
hogy ő már a saját jogán is gazdag ember, nem szorul to­­
vábbi támogatásra.

15

Stephanie_London_A_tacsko_Pradat_visel_PRESS_2.indd 15 2022. 07. 15. 14:53

 Az ügyvédekkel folytatott megbeszélésen alig-alig
tudott koncentrálni: mintha sűrű köd lepte volna el az
agyát, hiszen ő már akkor is gyászolt. Úgy rémlett neki,
hogy a folyton ismételgetett „igen, perszén” kívül nemigen
hagyta el más a száját.
Arra csak emlékeznék, ha örökbe fogadtam volna a kis
pokolfajzatot!
– A megőrzendő családi ereklyék listáján szerepelt –
se­gí­­tette ki az állát vakargatva Frank.
– Családi ereklyék? – hüledezett Theo. – Most szórako-
zik velem? Családi ereklye az antik óra, a ­fényképalbum
és a hímzett terítő. A hobbiállat nem családi ereklye, a 
francba is!
Pláne ez a hobbiállat… Méghogy ereklye! A nagy túrót!
– Rajta volt a listán – erősködött Frank. – Gyakran ír
alá valamit úgy, hogy nem olvassa el az apró betűs részt?
A nagyapjának lenne ehhez egy-két szava.
Theo mindig mindent árgus szemmel átvizsgált, mi­­­­­
előtt aláírt volna – legalábbis normál körülmények ­kö­­zött.
De akkor nem ezzel volt elfoglalva, hanem azzal, hogy
minden tőle telhetőt megadjon a nagyanyjának, mielőtt
az asszony távozna az élők sorából. Arra törekedett, hogy
a legnagyobb kényelemben élje le utolsó napjait, és azt
érezze, hogy megbecsülik – azaz még egyszer, utoljára
„min­­­ta­unoka” akart lenni. De még így, elködösült aggyal
is ki kellett volna szúrnia, hogy rá akarják lőcsölni azt az
isten­­­­átkát.
Az ő kedves, aranyos, ám igen agyafúrt nagyikája so­­­
sem említette, hogy ez a szándéka… Tehát eldugta tejben-­
vajban fürösztött ölebét az apró betűs részbe, hátha így

16

Stephanie_London_A_tacsko_Pradat_visel_PRESS_2.indd 16 2022. 07. 15. 14:53

 ő, Theo, elsiklik fölötte. Tudta, hogy Theo bármennyire
is szereti őt, bármennyire is a kedvében akar járni, ebbe
nem menne bele. De nem ám.
Theo élete óramű pontossággal, kiszámíthatóan csor-
dogált, hála néhány szigorúan betartott szabálynak:

1. Interjú nincs.
2. Meglepetés nincs.
3. Párkapcsolat nincs.
4. Kivétel nincs.

Az utolsó pont különös fontossággal bírt. Csakhogy

most felütötte a fejét egy négylábú, csillogó szőrű, cudar
természetű probléma.
– Ezt nem hiszem el – mondta fejcsóválva Theo.
Frank sóhajtott egy nagyot.
– Odamegyünk, és majd meglátjuk, mi lesz, rendben?
– Rendben.

Mire odaértek az Upper East Side-i rezidenciához, Theo

úgy érezte, hogy mindjárt szétrobban a feje. A nagyanyja
háza szinte üres volt: a népes személyzet már egy hete pa­
kolta, rendezte az impozáns műkincseket és az antik búto-
rokat. Az örökhagyó a javai nagy részét múzeumoknak
ado­mányozta, illetve úgy rendelkezett, hogy egyes tétele-
ket bocsássanak jótékony célú árverésre, de néhány közeli
barátja is kapott ezt-azt. Nagyszámú haute couture ruháját
a neves divatiskolának, a Fashion Institute of Technology-­
nak adta kiállítási céllal, az ékszereit pedig a Metropolitan
Museum of Art kapta.

17

Stephanie_London_A_tacsko_Pradat_visel_PRESS_2.indd 17 2022. 07. 15. 14:53