Vujity Tvrtko

Túl minden határon

Pokoli-Angyali Kiadó Kft.

2016
Fiaimnak: Benjaminnak, Barnabásnak, Bendegúznak

Feleségemnek, Zsolnay Gyöngyinek

 Túszul ejtve

„Őrizkedj azért, és vigyázz nagyon magadra, hogy meg ne feledkezz

azokról, amiket saját szemeddel láttál; ne vesszenek el emlékezetedből
egész életedben! Ismertesd meg azokat fiaiddal és unokáiddal is.”
(5Móz 4:9)

A végtelenségig beszélhetnék arról, hogy mi a félelem.

Erősnek mutatni magam, ez rendíthetetlen alapszabály volt
abban a huszonöt esztendőben, amit az újságírásnak szenteltem.
– Te nem vakmerő vagy! Te idióta vagy! – legyintett rám egy
nagyképű riporter kollégám, aki mára igen-igen távol került a
hivatásunktól: kabinos a Balatonnál, egy déli parti közstrandon. –
Az csak idióta lehet, aki elmegy a radioaktív Csernobilba, és nem
fél – mondta.
A kolléga pökhendisége és arroganciája akkor elnémított,
pedig kedvem lett volna a szemébe vágni:
– Dehogynem félek, testvér! Sőt, rettegek! Csak igyekszem
mélyre rejteni magamban a szorongást, az iszonyt, a pánikot.
Mert jó, mondjuk, én nem megyek el Csernobilba. Vagy a
lepratelepre. Vagy az elmegyógyintézetbe. De akkor ki megy el
oda, hogy megmutassa a világnak azt, ami ott történt vagy
történik? Ki mutatná be a leprásokat mentő magyar doktornő
csodáját, ki harcolna a Csernobil környékére küldött, majd
tragikusan fiatalon meghalt kamionsofőrök kegyeleti igazságáért,
és ki kíséri haza az utolsó második világháborús hadifoglyot? Na
ugye…
 Sikereim csúcsán, amikor valami épp nem sikerült, azt mondta
az édesanyám, Matija: „Nem kell mindig győzni!” Meg azt is
mondta: „A győzelem bizony a vereség ikertestvére.” Nem
nagyon tudtam rá mit felelni.
Egész életemben a győzni akarás, a sikeréhség vitt előre. Mit
kezdjek a vereséggel? A világ legjobb riportere akartam lenni.
Nem a harmadik, nem a második – az első. Lehet, sőt valószínű,
hogy sosem leszek, de sosem adtam fel. Én semmiben nem
akartam harcba szállni az ezüstéremért.
Megbűnhődöm persze ezért. Hisz annak, aki olykor nem tud
veszíteni, nagyon nehéz ez az életnek hívott kavalkád. S nyilván
nem csupán neki, de a körülötte élőknek is. Pedig ahogy múlnak
az évek, a test bizony elhasználódik. A pszichéről nem is
beszélve. Bűnhődöm én eleget az éjszakáimon. Velem vannak
álmaimban mind, akik mellettem haltak meg; akik rettenetes
körülmények között tengették mindennapjaikat; akiknek esélyük
sem volt emberhez méltó életet élni. Magányos, csupa
bűntudatálmaimból, félelemálmaimból verejtékben úszva
ébredek. És a rémséges árnyak nem tágítanak: gyakran
ébrenléteim is kísérteties utazások.
– Semmi reményem már – suttogja a fél arcát vesztett leprás
etióp asszony –, tudom, hogy mikor van nappal, mert érzékelem
a világost, de látni már nem látok semmit, ha megbökném az
ujjammal a szemgolyóm, kipattanna, már az idegek is alig
tartják.
– „Csak a kisfiamat sajnálom… – zokogja egy elhagyott
kórházban az anyaszült meztelenre vetkőztetett fekete férfi, akin
egy közép-afrikai országban kísérleteztek a diktátor
kutatóorvosai, mint egykor Mengele auschwitzi rendelőjében a
zsidó ikreken. – A kisfiamat is idehozták, és így látott, ezt nem
szabadott volna. Inkább a halál – vinnyogja fájdalmasan.
– Ments meg! – sikolt a kislány, akinek nem mondják meg,
hogy gyógyíthatatlan beteg. Tanár is jön hozzá, aki éppen
földrajzot oktat, hogy aztán elfordítsa könnyes szemét. Tudja, ez
az utolsó óra, a vizsgák időpontjában a tizenkét éves gyermek
már nem fog élni.
Igen, az etióp asszony, a megkínzott meztelen férfi, a szörnyű
betegség által halálra ítélt lány – mind itt cipelem őket
magammal, a hangjukat, a tekintetüket, éjjel és nappal, egy
életen át.
Megfigyeltem, ha túl sokszor és túl bántón kísértenek a
rémképeim, egy gyógyír van csak ellenük: találni egy nagy teret,
egy végtelen teret. Bevallom, az én kedvenc, nyugalmat adó
helyem a lakásunkhoz közeli repülőtér. Ha nem vagyok rendben,
csak kimegyek, és valóban, fél óra alatt megnyugtat a nagy tér.
Ha lehet, nem kocsival megyek, egyszerűen kibandukolok. Akkor
is, ha éjszaka van. Az utcákat megüli a nyugalom, s csak néhány
részeg veri fel tántorogva a csendet, hogy italtól és okádéktól
bűzösen a nyomomba szegődjön, és megpróbáljon pár forintot
lejmolni. Reszelős hangon kunyerálnak, én meg adok némi pénzt,
noha tudom, hogy piára költik. Még idejében visszahúzódom,
hogy utol ne érjen a hálás lihegéssel érkező bűzhullám.
Kambodzsa. Türkmenisztán. Ruanda. Tatárföld. Szahara.
Kolumbia. Észak-Korea. Micsoda elvetemült szegletei a világnak!
Emberlakta helyek, ahol ha van is angolvécé, a deszka a
rászáradt ürüléktől tarka, és ha az undorodó magyar riporter a
használatára szorul, spórolnia kell a papír zsebkendővel, amikor
a deszkára teszi, mert nincs más papír, s később, más
szükségletekhez is azt kell használnia.
Emberlakta helyek, ahol nyirkos, húgyszagú udvarokon, gyér
fényű lámpák sárga világában sápkórós emberek rothadó állati
hulladékokból tépnek maguknak cafatokat, és a kilenc napja
éhező magyar riporter kénytelen közéjük ülni és kiszolgálni
magát, lehetőleg tudomást sem véve a poshadt hús csöppjeiről,
vagy épp az évek óta elhullott dögökön élő gyermekek testén
feketéllő, súlyos betegséget jelző koromszínű foltokról.
Emberlakta helyek, ahol a magyar riporter hosszú órákra a
föld alá vájt gödörbe mászik partizán vendéglátói után, hogy a
bizonytalan nedvességű, csótányoktól hemzsegő, iszapszagú
sírboltban nyolcadmagával túlélje az éppen aktuális agresszor
bombázását.
Nem bírom feledni a kis fekete árvát, ahogy utolsó erejéből
folyadékhoz próbál jutni, egy fa nedvét szívogatva a leveleken
keresztül. Nem feledhetem a lovat, amely a csecsenek golyói
ütötte mély sebektől vérezve, vad nyerítéssel, rettenetes kínok
között imbolyog a sztyeppén, míg össze nem esik. Nem
feledhetem a mesztic férfit, akinek sárból tapasztott otthona
körül már az égig verdesnek a lángok, s ő eszét vesztve ököllel
veri a földet, mert két gyereke ott hamvad el az üszkös falak
között, és nincs ember, aki ki tudja őket menteni a vörös halálból.
Megjártam a poklot. Sokszor. A Pokoli történetek
könyvsorozata immáron tizenöt kötetre rúg. Ha hagyom a
keserűséget úrrá lenni a lelkemen, riportjaim fényében azt
mondhatom: miközben társadalmainkban a felszínen boldogság
és szeretet „kergetőzik”, a mélyben gyűlölet és gonoszság
„fortyog”. Ilyenkor azonban bevillan József Attila két fontos sora:
„A bűn az nem lesz könnyebb, hiába hull a könnyed.” Milyen igaza
van a költőnek! De hinni kezdem, hinni akarom, hogy a könnyek,
amelyeket az emberiségért, a természetért, a planétánkért ejtek,
nem hullnak terméketlen talajra.
Nemrég az a szerencse ért, hogy a Csendes-óceánon
hajózhattam egy svéd baráti társasággal. A húsz méter hosszú
jacht büszkén szelte a hullámokat, ám egyszer csak lassulni
kezdett a sebessége, s végül megállt. Kérdőn tekintettünk a
középkorú fickóra, aki a vezetőállásból jobb felé mutatott. Nem
messze, a víz tetején sötét foltot vettünk észre. Ötször-hatszor
nagyobb volt, mint a hajónk.
– Bálna! – kiáltott föl egyikünk. Abban a pillanatban a víz színe
fölé emelkedett a hatalmas test. Gigászi farokúszó bukkant elő a
habokból, körülötte ritmikusan süllyedt és emelkedett a kékes
színű halom.
Micsoda végtelen nyugalom áradt ebből a hatalmas állatból!
Micsoda szelídség, micsoda felülemelkedettség az élet és az
emberiség piszlicsáré ügyein.
Mit tud ő, amit mi nem?
Ott, a tengeren rádöbbentem, hogy figyelnem kell magamat.
Annyi negatívummal volt már dolgom 1991 óta, annyi könnyel és
fájdalommal, hogy lassan magam is átitatódtam, s előbb vettem
észre mindenben a rosszat, mint a jót. Márpedig ha elmerülök a
félelem, a szorongás tengerében, többé nincs kiút. A negatív
gondolkodás, a pesszimizmus nagy veszélye, hogy örvényként
lehúzza az embert a mélybe.
 Persze nehéz ellenük védekezni. Nekem a család megoldást
hozott. Ahogy a fiaim édesen felkacagtak valami buta tréfámon.
Ahogy óvón, szeretettel átölelt a feleségem. És még valami
segített: közel mentem a félelmeimhez, a szorongásaimhoz. Húsz
évig menekültem előlük, aztán egyszer csak megálltam, és
szembefordultam velük. Eleget gyötörtek a múlt rémképei,
mondtam magamnak, mindennek van határa. Telítődtem a
fájdalommal meg a bánattal, a keserűség túlcsordult azon a
határon, amíg még egészséges maradhatott a pszichém.
Ez az átalakulás egybeesett a Napló átszervezésével, így nem
jelentett különösebb szerkezeti fennakadást, hogy egy picit
fékezni szerettem volna a tempót, és lassan átengedni a terepet a
fiatalabbaknak, akik még sebezetlenebbek, s épp ezért
vakmerőbbek és bevállalósabbak. Vagy legalábbis azok lettek
volna, hisz az átszervezések egybeestek a költségmegvonásokkal,
így utazásokra, riportokra is kevesebb pénz jutott. Nem áltatom
magam, a vakmerőség és a bevállalósság kevés lett volna ahhoz a
riporteri pályához, amelyet 1991 és 2014 között volt szerencsém
befutni: pénz, paripa, fegyver a rendelkezésemre állt, ha sokszor
magam is eredtem a nyomukba – merthogy a tévés büdzsét
majdnem mindig ki kellett egészítenem különféle
szponzorációkból.
A legfőbb kérdést nálam, bármily furcsa is, mindig az
jelentette, hogy riporterként meddig mehetek el a riportjaimban.
Hol a határ, mit mutathatok még meg az embereknek a világ
mocskából? Egyet tudtam: sokszor nem az a kérdés, hogy jó
riporter vagyok-e vagy sem. A kérdés az volt: enged-e a politika
kérdezni, megmutatni, feltárni?! Nem szeretem a politikát,
mindig is civil voltam. Aztán még a „civil” szó is politikai
felhangot kapott. Várták tőlem – különösen a Napló megszűnése
után –, hogy majd „borítok”, s elmondom, mit tett velünk a
politika. Nem tettem, pedig kerestek Magyarországról, s kerestek
világlapok is, külföldről. Persze annyira egyszerű lenne azt
mondani: állj ki, mondd meg, lássa a világ! Aztán mi lenne? A
másik politikai párt tüntetne értünk, hogy ezzel azonnal
beleírjon minket valamilyen politikai szótárba. Aztán lehetett
volna tiltakozásképpen felállni, ám akkor nincs Weisz Fanni
felemelő története, a szomáliai árva lány megmentése, nincsenek
nagyszerű hősök a képernyőnkön, nincs utazás, nincs kaland, s
nem mutatjuk be mindazt, ami a világból megmutatásra
érdemes. Kompromisszumok ezek, néha nagyon rossz
kompromisszumok, amelyekbe belefárad az, aki nem nézi, hogy
mit kér az egyik vagy másik politikai oldal…
Sokszor nehéz volt dűlőre jutnom: telítődtem a tragédiákkal,
ugyanakkor pontosan tudtam, hogy a sajtónak abban a
szegmensében, amelyben én működöm, ami nem éri el az
emberek ingerküszöbét, az egyszerűen nem létezik. Az
unalmasság, az érdektelenség pedig nem csupán egzisztenciális
tekintetben lehetetlenített volna el. Tudom, hogy amit csináltam,
azt sokan nézték, sokan várták, sokan igényelték. Tudom, voltak,
akik kedveltek, jobban mondva szerették azt, amit képviselek. Ez
a szeretet adott nekem erőt utamhoz, és az alázathoz, amellyel a
nézőket szolgáltam. A legnagyobb sikereim idején sem feledtem
soha egy pillanatra sem, amit a nagy francia gondolkodó,
Montaigne majd’ fél évezreddel ezelőtt leírt, miszerint „…a világ
legmagasabb trónusán is csak a fenekünkön ülünk…” Ma, sok
évvel később, őszintén megvallhatom, amit korábban magam
előtt is titkolni igyekeztem: a legnagyobb félelmem az volt, hogy
elveszítem az emberek szeretetét. Biztonságban éreztem magam
ettől a szeretettől, jól éreztem tőle magam a világban. Tudat alatt
rettegtem a ténytől, hogy az emberek szeretete nem feltétel
nélküli: amíg képernyőn vagyok, amíg olvashatják a könyveimet,
s amíg őket érdeklő és izgató történeteket hozok nekik a világból,
addig kedvenc vagyok. És utána? Utána is meg kell, hogy
maradjon az alázat. Alázat a téma iránt, a film iránt, ám
mindenekelőtt a néző, hallgató, olvasó iránt. Mert az elejétől
tudtam: nem a néző van értem, én vagyok érte. Önökért. Mert az
újságírás bizony hatalom, amellyel meg kell tanulni élni és nem
visszaélni! Ez a mondat lett a fő mottóm az évek során. Talán
éppen ezért is, az idő előrehaladtával igyekeztem még több
pozitív, az embereknek erőt adó anyagot gyártani, felvettem a
kesztyűt a kamucelebekkel, és minden erőmmel az igazi hősökre,
pozitív történetekre szerettem volna irányítani a reflektorfényt.
Ez volt a saját értékrendem, otthon, a magánéletben, s a munkám
során, a tévében is. Tettem mindezt abban a világban, ahol a
negatív hír az úr. Az emberek szenvedést akartak látni,
szorongani akartak, s utána fellélegezni: ó, micsoda boldogság,
hogy nálunk nincsenek természeti katasztrófák, nincs éhínség,
nincsenek halálos fertőző betegségek. Mint a múlt század elején a
Ligetbe látogató emberek, akik szörnyülködve megbámulták a
kétfejű gyereket a vurstliban, aztán megkönnyebbülve mentek
haza: „Jaj de jó, hogy a mi gyerekünk egyfejű!” Kukucskálni
persze imádtak.
De én nem akartam többé vérben és könnyben tocsogni. Mert
épp azt a pluszt láttam elveszni a korszellemből, amiért a
filmjeimet csináltam. Mert míg a kilencvenes-kétezres években
nyugodt szívvel mutathattam be a kutyanőt, az aknaszedőt, a
kissé hóbortos bányászköltőt, Rebeka kutyájáról írt slágerrel
országos sztárrá lett virágkertész bácsit; vagy épp a délszláv
háború elsőre lököttnek tűnő, valójában azonban nagyon is éles
eszű túraszervezőjét, hisz hihettem abban – és mindig meg is volt
rá az esély –, hogy az emberek szeretettel fordulnak a hőseim
felé. Ráadásul mindezt a reakciók, a zsúfolt telt házas
előadásaim, a rokonszenvről biztosító és gyakran konkrét
segítséget ajánló levelek egytől egyig alátámasztották. Ám az
ezredforduló ingerlékenységet és indulatot hozott, s rá kellett
döbbennem, hogy vannak olyan emberek is, akikből dühöt vált
ki, ha elesett vagy különös emberekről készítek filmet, s bizony át
kellett gondolnom, hogy az új idők hozta új erkölcsi rend nyomán
nem hozom-e átkozottul kiszolgáltatott helyzetbe a hőseimet, ha
megmutatom őket országnak-világnak.
Igazság szerint már a kétezres évek második felétől
nyakatekert és körmönfont okoskodásra volt szükségem, úgy
filmjeimben, mint könyveimben és előadásaimban, hogy a
magam számára igazoljam: még hasznos, amit csinálok.
Vörösmartyval szólva: „Ment-e a könyvek által a világ elébb?”
Aztán egyszerre elegem lett az önigazolásból, a fals okoskodásból
és magyarázkodásból. Hidegzuhanyként ért a felismerés: túl
azon, hogy a riporteri működés a perc „művészete” (ezért is
kezdtem könyveket írni még a húszas éveimben), ma már
egyszerűen nem tölti be azt a funkciót, amiért tisztaszívű,
lánglelkű, ambiciózus tizenévesként belevágtam. Ám megalkudni
soha nem akartam. Még Miamiban, az egyetemen, azt mondta
drága tanárom: „Addig vagy újságíró, amíg szabad vagy. Ha
egyetlen egyszer is kiszolgálsz politikust vagy hatalomgyakorlót,
már csak egy felkészült médiaszakember leszel, aki szolga lett!” És
én nem akartam szolgája lenni senkinek. Szabad akartam lenni
és maradni, ezért (is) voltak fontosak a könyvek. Hogy ne kelljen
pénzért kuncsorogni, ne kelljen beadni a derekamat egyik-másik
pártnak vagy politikusnak. S mindezt tenni egy olyan világban,
ahol a politika mindent akar, szó szerint mindent.
– Jó éjt, szívem, abbahagyom a filmezést – toppantam be a
lakásunk ajtaján egy átvergődött tévés nap végén.
A feleségem zavartan elmosolyodott. A szíve mélyén egy ideje
nyilván számított erre a bejelentésre. Titkon talán jó ideje
kuncogva, vagy épp sóhajtozva nézte, ahogy a bőröndjeimet
pakolom egy-egy rázósabb afrikai vagy ázsiai forgatás előtt, s
közben azon morfondírozom, honnan lesz ivóvizem, mennyit
kell majd egy riportért sorban állnom a tűző napon, hogyan jutok
át ép bőrrel a Viktória-tótól a Tanganyika-tóig. Korábban mindez
nem izgatott, az ifjúság heve „elnyomta” a felelőtlenség meg-
meglegyintő „fuvallatát”. Ebből is látszik, hogy ez a műfaj,
mármint az oknyomozó újságírói, avagy a dokumentarista
riporteri, nem igazán a negyvenes, háromgyerekes apukáknak
való.
Gyöngyi nem kérdezett, nem véleményezett, csak annyit felelt
a bejelentésemre:
– Oké.
És mosolygott.
Nálam pedig abban a pillanatban nem volt boldogabb ember a
földön.
Utolsó jelentősebb utam Fekete-Afrikába vezetett, s ugandai
forgatásomat (amelynek során – milyen karakteres jellemzője ez
a TV2 profilváltásának! – már magam voltam a saját operatőröm)
akár képletesnek is mondhatnám, hisz mindaz vegyült benne,
ami huszonöt éves riporteri pályafutásom során felbukkant az
anyagaimban: fájdalom, akarat, s végül a jó győzelme. Ez a
könyvfejezet is arról szól majd, amiről a többi: a reményről, amit
a legpokolibb helyzetekben sem szabad feladni.
Ugyanakkor a megvágott riportfilmet, de még inkább a
forgatott nyersanyagot nézve valami egészen új „íz” érződik a
képeken. Egyfajta felülemelkedettség, egyfajta távoltartás. Igen,
ez a jó szó: filmkészítőként már bizonyos távolból nézem a
szereplőimet, a történetemet. Képes vagyok érzelemmentesen, ha
úgy tetszik, bevonódás nélkül, teljes objektivitással szemlélni és
bemutatni az eseményeket, a figurákat. Ez persze a konkrét
filmmel kapcsolatban nem jelenthet nehézséget, hiszen pozitív
fordulatról számolok be: egy rettenetes diktátor egész népét
nyomorba döntő uralkodása után elmenekül, s az országa
fejlődésnek indul.
Az egykori véráztatta föld mára a fekete kontinens egyik
legbiztonságosabb államává vált. Csakhogy én akkor is jártam
abban az országban, amikor még nem sikerült felocsúdnia a
tébolyból, amit Uganda mészárosa maga után hagyott. Láttam,
mit művelt a rábízott életekkel Afrika legszadistább tirannusa:
láttam a tavat, ahova ellenfeleit dobatta, hogy felfalják őket a
krokodilok. Láttam a tisztásokat, amelyeken egykor tízezrek
hevertek holtan: összesen félmillió embert öletett meg Idi Amin
Dada tábornok. Láttam a hűtőt, amelyben miniszterei levágott
fejét tartotta, és a gyaloghintót is, amelyen négy fehér üzletember
cipelte a vigyorgó őrültet – a fekete faj győzelmét hirdetve a
fehérek fölött.
Idi Amin őrjöngve vérengzett, Uganda nyögött és haldoklott a
porban, a bitang világ pedig, mint oly sokszor, álszent módon
ciccegve félrenézett.
Az összetört állkapcsú, idős kosárfonó asszony, akit még a
diktátor emberei intéztek el, s aki soha többé nem tudott
normális ember módjára beszélni, második látogatásomkor már
nem élt. Már nem tudta elmesélni, hogyan temette el kilenc
rokonát, s hogyan hullott a lába elé apja csillogó, törékeny
szemüvege, miközben a holttestét igyekeztek megmozdítani.
Nem mesélhette el újra, hogyan szegeződött rá saját anyja
megkövült szeme, s hogyan szedte össze házuk körül kisfia
machetével sorra lemetszett, aszott, csupa csont végtagjait.
A szétvert állkapcsú asszonyok elmennek, a bűnök idővel
feledésbe merülnek. Még a legnagyobb bűnök is.
Száz éve volt az örmény népirtás. Vajon hányan lehetnek
olvasóim között, akik legalább megközelítőleg tudják, kik és hány
embert öltek meg egy évszázada, pusztán a származása miatt?
Alig több mint húsz esztendeje nyolcezernél is több embert
mészároltak le néhány nap alatt a művelt és felvilágosult
Európában. Menjen ki a kedves olvasó az utcára, és állítson meg
tíz embert, ezt az egy szót mondva: Srebrenica. Mit gondol, tízből
hányan tudják majd, mire gondol?
Vajon ha azt mondom: a tuszik elleni népirtás egyik
eszközeként bevetett nemi erőszakot gyakran szándékosan HIV-
fertőzött hutu milicisták követték el – tudja a kedves olvasó,
melyik kontinens melyik országára gondolok, és a huszadik
század melyik évtizedére?
Sokan értetlenkednek amiatt, hogy hazánkban a zsidóság évről
évre mártír-megemlékezéseket tart. Pedig abszolúte igazuk van,
kérem szépen. Nem hagyják, hogy feledésbe merüljön hatmillió
társuk meggyilkolása. Ébren tartják a lelkiismeretet, s ennek is
köszönhető, hogy a holokauszt óta a legapróbb antiszemita
megnyilvánulás is irtózatos felháborodást von maga után.
A kosárfonó asszony, Angella a halála előtt videoüzenetet
küldött nekem. Lesoványodva, sápadtan, beesett arccal
ismételgette, hogy csak bennem bízik, s hogy sose feledjem
Ugandát, meséljem el, kürtöljem világgá újra és újra a
megtépázott ország történetét, mert nekem módomban áll, nem
úgy, mint a sok millió Angellának.
– Csak akkor volt értelme a szenvedésünknek, ha tanul belőle
a világ – nyögte utolsó szavaival a nagybeteg asszony.
Néztem a felvételt. Néztem a bágyadtan kókadozó Angellát.
Átizzadt lepedő tapadt a testéhez, tátott szájjal és kidülledt
szemmel hörgött a halálos ágyán. Szörnyen elcsúfította a
végzetes kór, tátott szája sarkán vércsepp vöröslött. Fuldokló
lélegzetvétele lassan egyenletessé vált, aztán akadozni kezdett,
végül csak hevert ott mozdulatlanul, fájdalom és szenvedés
nélkül, míg egy utolsó sóhajjal át nem adta lelkét a Teremtőnek.
A film pergett tovább, néhány percig még nem kapcsolták ki a
videokamerát. Kintről vihar zaja hallatszott, fenyegető dörgéssel
leszakadt az ég, az esőcseppek fülsiketítő zajjal doboltak a
vályogviskó tetején.
 Kongó ürességet éreztem, nyomasztó érzés telepedett rám. Egy
villám fehér fénye világította meg hirtelen a halott asszony
hófehér arcát, hogy aztán megint fullasztó sötétbe zuhanjon a
helyiség.
Ma is belém nyilall a fájdalom, ha a mereven nyitva maradt
szemekre gondolok.
Sosem éreztem kötelességnek, hogy eleget tegyek Angella
utolsó kérésének. Egyszerűen magától értetődő volt, hogy nem
engedhetem a tüzet kihunyni: a világ nem feledkezhet meg az
ugandai pokolról.
Persze újra és újra felmerül a kérdés: hogy tehette meg ezt egy
egész néppel egyetlen ember, egy beteges hajlamú politikai
vezető?
Hogy Uganda népe ma hol tart felvilágosultságban,
gondolkodásmódban például egy európai ország társadalmához
képest, azt jól példázza egy közelmúltbéli eset. Az ugandai
atlétikai válogatott edzője, Peter Wemali, aki nem mellesleg
törzsi varázslónak tartja magát, úgy került kapcsolatba a
sportággal, hogy az ezredforduló környékén feleségül vette az
egyik legtehetségesebb ugandai futónőt. Képesítés nélkül kezdett
edzősködni, s legfőbb vezetői tanácsa a következő volt: ha a
futónők teherbe esnek, majd – amikor a magzat eléri a három
hónapos életkort – elvetetik a babájukat, sokkal jobb
eredményeket érhetnek el a pályán.
Nem folytatom a történetet. Inkább egy másikat idézek.
Néhány éve brutális hajtóvadászat indult a kelet-afrikai
országban a melegek után. 2013 óta az azonos neműek közötti
szexuális aktusért, illetve élettársi kapcsolatért azonnal
életfogytiglani börtönbüntetés járt. Már egy nyilvános helyen
való érintésért verést kaphattak a meleg szerelmesek. Ma már
nincs életben a 2013-as törvény, de csak azért, mert az óriási
nemzetközi felháborodás elseperte. Az Egyesült Államok
vízumkorlátozást vezetett be Ugandával szemben, Dánia,
Svédország és Hollandia pedig megvonta számos fejlesztési
program támogatását.
Hát így lehet kordában tartani egy „renitens” politikai
vezetést, már persze amíg az a vezetés rá nem legyint a beáramló
pénzekre.
Mégis, Ugandára rá sem ismertem, amikor legutóbb ott jártam.
Az ország vezetése egyelőre igyekszik kihasználni, hogy
fantasztikusan vonzó a turisták számára az Egyenlítő
„biztosította”, örökös 27-28 fokos meleg, illetve az érintetlen
paradicsomi táj. Az elmebaj persze mindig ott kísért a háttérben;
nemrég például az etikáért felelős miniszter, Simon Lokodo
javaslatára kisebb vagyont fizettek egy dél-koreai cégnek egy
úgynevezett pornóérzékelőért, amely az ország szigorú
pornóellenes törvényeit igyekszik betartatni (Ugandában akár
évekre is lecsukhatják azt az óvatlan állampolgárt, akinek a
telefonján vagy a mobilján felnőtt tartalmakat találnak),
ugyanakkor az országban jó ideje tönkrement az egyetlen
sugárterápiás készülék, így a daganatos betegeket nem tudják
kezelni. (Hogy a kétmillió AIDS-fertőzött milyen kezelésre
számíthat, azt inkább hagyjuk.)
Amiről írok, tekinthető akár kekeckedésnek is, hiszen, ha
szemet hunyunk afelett, hogy a hetvenegy éves elnök, Museveni
immáron harminc esztendeje vezeti az országot, s bár az egykori
gerillavezérre ma egyfajta apafiguraként tekintenek „alattvalói”,
kormányzása igencsak autokratikusnak mondható, szóval, ha
mindezt feledni tudjuk, akkor kijelenthető: Uganda ma a béke és
nyugalom szigete Afrikában. Ma, írom, hiszen a fekete
kontinensen napról napra változnak a játékszabályok, s még azt
is nehéz megjósolni, holnap ki támad kire, mert gyakorta
különösebb konfliktus nélkül is átlépik egyes nemzeti seregek az
országhatárokat, vagy épp egy-egy vérszomjas vezetőnek támad
kedve kardélre hányni a sajátjait.
E sorokat a sokak által a világ fővárosának tartott
Washingtonban rovom, ahol ilyesmit csak speciális effektekkel és
alig megfizethető hollywoodi celebekkel teletömött nagy
költségvetésű amerikai blockbusterekben láthat az ember fia –
bár kétségtelen, hogy sok évvel ezelőtt épp a Fehér Ház melletti
utcában futottam össze a délszláv háborúban egészen
rokonszenvesnek indult, később sajnos ugyancsak besározódó
macedón politikussal, Vaszil Tupurkovszkival.
A filmeket persze botorság volna összetéveszteni a valósággal.
Diktátorok, akik túszul ejtették a nemzetüket, nemigen
andalognak fagylalttal a kezükben az amerikai főváros
sétálóutcáin. Ha így volna, akkor nem az USA-t választottam
volna családom lakhelyéül. Apropó, lakhely: egy író-olvasó
találkozón feltették a kérdést, hogy én, aki – túlzás nélkül –
bejártam a világot, hol élnék a legszívesebben. Régen nem
tudtam válaszolni az effajta kérdésekre. Az elképzeléseimhez az
Egyesült Államok már akkor is közel állt, de hogy kiköltözzek,
családostul? Annyi csodálatos hely van ezen a bolygón. A
káprázatos Gambia, ahol Benjamin először járt óvodába, és ahol
igazán megtapasztalhatta, hogy nemcsak számítógépes
kütyükkel, hanem rongylabdával is nagyon jól lehet játszani.
Aztán ott van a horvát tengerpart, megkapó öbleivel, szavakkal
leírható békéjével és a kulturális, nyelvi közelségével, hiszen
horvát vagyok magam is, s így igazán közel érzem magam ahhoz
a vidékhez. Ki ne hagyjam Ausztrália lenyűgöző tájait és
kiszámíthatóságát, Szarajevó sokszínűségét, a dél-amerikai
dzsungelek leírhatatlan méreteit. Írom mindezt, miközben
nekem Magyarország a mindenem, azon belül is Pécs.
Pár éve furcsa dolog történt. 2014 karácsonyára az apósomtól
naptejet, a sógoromtól szalmakalapot, a nagyfiamtól pedig
strandpapucsot kaptam.
– Normálisak vagytok? – tártam szét a karom fancsali képpel. –
December van, szállingózik a hó.
– Menj le a garázsba, találsz egy dobozt a tárolóban, abban van
a nagy ajándékod! – mondta titokzatosan Gyöngyi.
Lementem, megtaláltam a dobozt. Felvittem a lakásba. A
hatalmas dobozban volt egy kisebb doboz, abban egy még
kisebb… A kedves olvasó nyilván ismeri a klasszikus tréfát: egyre
kisebb dobozokra leltem, majd az utolsó dobozban egy borítékra.
A boríték repülőjegyet rejtett, Hawaiira. Három évig spórolt rá a
feleségem.
Nem kaptam levegőt.
Gyöngyi mindent előre leszervezett akkori munkahelyemen,
így a TV2-nél is tudták, mire készül, s persze azokra a hetekre,
amelyeket a planéta másik oldalán szándékoztunk tölteni, nem
osztottak be.
Így került fel a vágyálmaimat tartalmazó listára, vagyis életem
térképére Hawaii. Jó lenne ott (is) élni, mégpedig közel ahhoz a
helyhez, ahol Spielberg a Jurassic Parkot forgatta.
Erre azonban még várni kell. Amikor ugyanis a feleségem
edzői állást kapott Angliában és a legkisebb fiunkkal a Brit-
szigetre költözött, fogtam magam, és beiratkoztam egy remek
amerikai egyetem posztgraduális képzésére. Természetesen
magammal hoztam a két nagyobbik fiunkat, akik ma már egy
amerikai iskola szorgalmas kis diákjai, és úgy tűnik, remekül
viselik, hogy az apjuk készíti el a tízóraijukat. Miközben e sorokat
pötyögöm, ablakom alatt egy mókus falatozza a nehéz munkával
megszerzett eleségét, s én éppen Gyöngyi és Bendegúz következő
repülőjegyét intézem, hogy hamarosan újra együtt lehessünk.
– Haragszol rám, amiért magammal hoztalak ide, vagy nem? –
fordultam egy délután a nagyfiamhoz.
Benjamin elmosolyodott, figyelmesen vizsgálta az arcomat.
– Mi a jó válasz? – kérdezett vissza.
– Az őszinte… – feleltem.
Megvakarta a fejét.
– Tudod mit, apu? Ha nem érezném jól magam, akkor sem
lenne más választásom. Toporzékolhatnék, hisztizhetnék. És?
Inkább igyekszem jól érezni magamat. Egyelőre jól megy.
Te jó isten, töröltem meg a homlokomat zavartan, miközben
én a világot jártam, egyszer csak felnőtt mellettem egy fiú… Hisz
tegnap még a karomban dédelgettem, ma meg olyan
elképesztően pontos és felnőttes választ ad a kérdéseimre, mint
egy sokat tapasztalt nagyapó.
Nyilván mindenekelőtt a feleségem érdeme, hogy Benjamin
ilyen felvilágosultan gondolkodik, de azt Budapesten és
Washingtonban egyaránt érzékeltem, hogy a mai gyerekeknek
igen-igen hamar fel kell cseperedniük. Sosem felejtem el azt a
vasárnap délutánt, amelyen a nagyfiam lekuporodott mellém
híradót nézni, és épp a Szita-gyilkosságról következett egy
tudósítás.
– Menj be, kicsim – rebegtem félve –, ez nem neked való.
– Tizenegy éves vagyok, apu, pontosan tudom, milyen ramaty
tud lenni a világ.
Nem tudtam mit felelni. Megnézte velem a riportot. A végén
csak annyit fűzött hozzá:
– Szegény kicsi fiú.
Bizony. Ritkán tör fel egy egész társadalomból akkora
fájdalom, mint 2012. október 29-ét követően. Ha valaki nem
emlékszik az utóbbi évek talán legrémisztőbb
gyerekgyilkosságára, álljon itt róla néhány mondat.
Egy nap felszóltak a TV2 recepciójáról, hogy egy ismeretlen
férfi szeretne velem beszélni. Mondtam, sajnos most nem
alkalmas: értekezletek, tárgyalások, meló ezerrel… A recepciós
közölte, a férfi nem tágít, és az autójában fog várni. Ha kell,
napokig.
Amint engedett kissé a szorítás, leszaladtam a földszintre.
– Arra, abban a szakadt verdában! – intett a fejével a recepciós
egy öreg, rozsdás kis autó felé.
Kimentem az épületből, bekopogtattam a kocsi ablakán.
Gyűrött arcú pasas tekintete villant rám.
Letekerte az ablakot, dohányfüsttel kevert verejtékszag csapta
meg az orromat.
– Szerencse, hogy lejött – motyogta fátyolos hangon.
 – Szerencse?
– Különben felgyújtottam volna magam.
– Mit beszél?
– Mondom. Nekem semmit sem ér már az élet.
– Jöjjön, üljünk le a székház aulájában. Ott elmondhatja, amit
szeretne.
Elmondta. Egy egész órán át mondta. Egy cetlire leírt mindent.
Folyamatosan gyűrött papírokat mutogatott, amelyeket egy
szakadt és végtelenül koszos irattartóban tárolt. Minden
remegett a kezében, amíg beszélt. Elhagyta a felesége. Nem
engedi, hogy láthassa a közös gyereket.
– Tud segíteni? – hajolt végül előre megfeszült testtel. – Kertész
József vagyok. Segítsen, különben felgyújtom magamat.
– Jóember, hagyja abba a zsarolást! – emeltem föl a hangom.
Tudtam, hogy ez hatásosabb, mintha mellé térdepelek zokogni. –
Legyen férfi, az isten megáldja. Mindannyiunk életében vannak
kudarcok, de nem vághatjuk fel minden bánatunk miatt az
ereinket.
A pasas meghökkenve hallgatott. Tudtam, hogy most kell
megragadni a figyelmét, most kell meggyőzni.
– Legyen békésebb, elfogadóbb, uram. Adja föl az örökös
harcot. Nincs más lehetősége arra, hogy jól érezze magát a
bőrében. Sem a felesége, sem a gyermeke nem a tulajdona. Érti?
Nem birtokolhatja őket. Sem a testüket, sem a lelküket.
Nem értette igazán, de úgy tűnt, valamelyest sikerült
megnyugtatnom.
– Akkor nem segít? – kérdezte távolba meredő tekintettel.
– Nézze – mondtam –, a nekem mutatott bírósági papírjaiban
az van, hogy maga terrorizálta a családját, ezért távolságtartást is
elrendeltek.
– Megvették a bíróságot – vágott a szavamba az egyre jobban,
egyre színpadiasabban remegő Kertész.
– Értem – nyugtáztam –, de értse meg, én magánemberként és
riporterként sem vonhatom kétségbe a független magyar bíróság
jogerős ítéletét. Nem én fogom ezt felülbírálni, ha tehet valaki
valamit, az maga. Amúgy sem engem kell meggyőznie, ha a
gyerekét szeretné látni. Csak jó tanácsként mondom: zsarolással
semmire sem megy. Sem nálam, sem másnál.
Elment, azzal a feltétellel, hogy ha krízishelyzetbe kerül,
bármikor megkereshet.
Bólintottam, noha még belegondolni is hátborzongató volt,
hogy a következő években esetleg fel-feltűnik majd az életemben.
A beszélgetésünk után már csak egyszer találkoztam a
nevével. Igaz, az a „találkozás” nagyon megrázott. Kertész József
ugyanis, egy hónappal a TV2-ben való csevegésünk után, élve
elásta Szita Bencét. Igen, ő volt Bogdán József mellett a másik
„hajléktalan” (a sajtó így írta le), akit a kis Bence mostohaanyja,
Polcz Erika felbérelt a gyilkosságra.
 A TV2 ipari kamerájának felvétele: találkozásunkkor Kertész József sírva
sajnáltatta magát.
Egy hónappal később részt vett egy ártatlan kisgyerek, Szita Bence bestiális
meggyilkolásában.

Egészen lélekölő volt Kertészék kegyetlenségéről olvasni.

Huszonnégy késszúrást számoltak a szakértők a tizenegy éves
kisfiú holttestén.
És ez az ember jött hozzám segítségért?
Összesen ötvenkét sérülést fedeztek föl a kis Bencén, köztük
koponya- és agysérülést, járomcsonttörést az ásótól, darabos
töréseket az állcsonton, légcsőszakadást a nyaktaposás miatt, és
májlebenyszakadást.
És ez az ember jött hozzám segítségért?
Kiderült az is, Kertészék eredetileg savban akarták feloldani a
fiú holttestét, meg is vásárolták a sósavat, végül mégis az élve
eltemetés mellett döntöttek.
És ez az ember jött hozzám segítségért? Ez az ember kérlelt
könnyel a szemében, hogy tegyek valamit az érdekében? És én
erre az emberre szántam egy egész órát az életemből? Behívtam
a munkahelyemre, kávét adtam neki, és jótanácsokat?
No, Kertész persze nem mondott el nekem mindent a TV2
épületében. Később mindennek utánanéztem. A nekem remegő,
izzadságtól gyöngyöző homlokú, a bíróság által „igazságtalanul
kicsinált” ember gyalázatos gazember volt. Persze ezen mit
csodálkozom? Szóval az akkor negyvenegy éves pasas tényleg
nem akármiért nem láthatta a tizenkét éves gyerekét: egy másik
ügyben az volt ellene a vád, hogy – úgymond nevelési célzattal –
kályhán felforrósított százforintos érméket tett a fia kezébe,
illetve piszkavassal verte. Sőt, tanúk szerint a feleségét is
terrorizálta, leköpte, és kivégzéssel fenyegette. Ezért hozta a
bíróság ellene a távoltartási végzést.
Mindez persze csak Szita Bence meggyilkolása után került
napvilágra, addig jótékony (vagy inkább kártékony) homály fedte
Kertész előéletét. Persze ha a látogatása után azonnal a bírósági
vagy rendőrségi informátoraimhoz fordultam volna… De hát
riporterként hetente több tucat vadidegen emberrel volt dolgom,
számosan személyesen kerestek föl a munkahelyemen, mert
bennem látták utolsó esélyüket az ilyen-olyan céljuk
megvalósítására. Hát nem nézhettem utána minden embernek,
aki találkozót kért tőlem! S ha utána is nézek, persze kiderült
volna, hogy milyen ember, de Polcz Erika 2012. október 29-én
akkor is Kaposvárra csalta volna a 11 éves kisfiút, hogy két
társával végezzenek vele, s Kertész Józsefék ugyancsak
megkínozták, és élve elásták volna a gyermeket a sántosi
erdőben!
 Amellett, hogy kínlódva gondolok vissza arra az átkozott egy
órára, újra és újra rádöbbenek: huszonöt év a tűzvonalban sem
volt elegendő ahhoz, hogy belefásuljak az emberi
kegyetlenségbe. Ma is ökölbe szorul a kezem, ha Idi Amin
embertelen tettei kerülnek szóba, vagy ha eszembe jut a csepeli
iskolai gyilkosok könyörtelensége, a biztonsági őr ádáz
brutalitása, ahogy távozóban még belelőtt egyet a haldokló
tanárba.
És hát ugye még egy tény: egy nő az éceszgéber? Egy
nevelőanya végezteti ki a nevelt fiát? Csak mert fél, hogy az
élettársa és közé áll? Fél, hogy az élettársa számára fontosabb
lesz a gyereke, mint ő? Egy tizenegy éves fiúban látja az
élettársával való kapcsolata kiteljesedésének akadályát? Gyűlöli,
hogy „a kis ördög” miatt kell hazasietniük élettársával a
randikról? Eladja az arany ékszereit, és felbérli Kertészéket 192
ezer forintért, hogy öljék meg a kis Szita Bencét? Az erdőbe csalja
a gyermeket azzal, hogy megmutatja neki, hol építenek majd
házat a nevelőapjával? S aztán végignézi saját szörnyű tervének
kivitelezését?
Mi szunnyadhat egyesekben? Milyen ősi, mély, tudatalatti
sérülések rejtőznek a pszichében, arra „várva”, hogy a
bennünket érő ilyen-olyan hatások aktivizálják rosszabbik
énünket?
Nézze el nekem a kedves olvasó, hogy hangosan gondolkodom,
de ez a fajta kitárulkozás segít elviselni a tragédiák fájdalmát.
Néha eszembe jut, ha nem gyógyítanám magamat az írással,
talán már rég belebolondultam volna a tragédiák tudatába. Vagy
jobb esetben templomjáró lettem volna, mint egykoron drága
nagyszüleim. Ők még tiszta szívből hitték, hogy az ember
eredendően jó, csak aztán Isten nélkül elrontja a dolgait.
Bogdán József jelenleg fülpiszkálókat dobozol (a bordáját
megrepesztették, a fogait már kiverték odabent, hisz a rabtársak
gyűlölt kasztként kezelik a gyerekgyilkosok csapatát).
Polcz Erika, akivel három évig élt Szita Bence nevelőapja, ám
akivel a férfi – a gyilkosság előtt pár héttel – szakított, egyetlen
női tényleges életfogytiglanosként tengeti nyomorúságos napjait
a Kalocsai Fegyházban. Két, vér szerinti gyermeke elfordult tőle,
csak idős édesanyja látogatja. Ilonka néni szerint a lánya nincs
jól, hónapokig semmit sem eszik, még a vizet is kihányja.
És Kertész? Kertész, aki sírva könyörgött, intézzem el, hogy
láthassa a fiát? Kertész, aki a gyilkosság előtt arra kérte Bogdánt,
hogy vagdossa össze a felesége arcát, akivel vitái vannak?
Kertész, aki végül rezzenéstelen arccal lapátolta a földet a még
élő kisfiú arcára? (Szita Bence halálát nem szúrás vagy ütés
okozta, hanem fulladás, azaz a föld a tüdőben!) Kertész, akinek
nőismerőse, Andrea, állítólag mindent megtudott a tragédia után,
ám nem bírva a lelki teherrel, a tárgyalások megkezdése előtt
öngyilkos lett, s ezért nem is lehetett tanúként megidézni?
Nos, Kertész változatlanul tagadja, hogy köze volna a
gyilkossághoz. „Egyetlen bűnöm van: nem szóltam azonnal a
rendőröknek! – hajtogatja, s még hozzáteszi: – Megtalálom a
módját, hogy vége legyen az életemnek…”
Ahogy mondani szokták: a kegyes halált is ki kell érdemelni,
nem adják azt olyan könnyen.
Ami biztos: a hóhérok örökös rabságuk végén, hullazsákban
hagyhatják csak el a börtönt.
 Ezzel csendesítettem le a gyászoló nevelőapát, Gyöngyi
Sándort is.
– Nekem kellett volna meghalnom, valójában engem akart
megölni az a nő, nem Bencust – sírta a telefonba. – De bosszút
állok rajtuk, megölöm mindhármukat!
Heteken át beszéltünk, sok-sok estén át.
– Nem lehetsz olyan, mint ők – mondtam neki százszor,
ezerszer. Nem lett az. A tárgyalások során erős emberi tartásról
tett tanúbizonyságot. Megrendülten összeszedett, méltóságteljes
nyilatkozatokat adott.
A súlyos ítéletet hallva pedig letett szörnyű tervéről, de ma is
elönti szemét a könny, ha a nevelt fiáról kérdezik. Pedig ha nem
tudnám, milyen fájdalmas újra és újra feltépni a régi sebeket,
arra biztatnám, hogy mindig, mindenhol meséljen Bencéről.
Meséljen arról az édes, ártatlan kisfiúról, aki tele volt álmokkal, s
akit úgy taglóztak le, akár egy gyönge kis áldozati bárányt.
Meséljen a nevelőapa, hogy ne feledjünk, s hogy tudjuk: itt
járnak-kelnek közöttünk azok az emberek, akik majd a jövőben
lesznek gyilkosok!
Meséljen Gyöngyi Sándor, ahogy Angella mesélt, vagy ahogy az
a több mint ezer ember mesélt, akik az elmúlt huszonöt évben a
kamerám és a mikrofonom elé álltak. Meséljenek jóról és
rosszról, tragédiáról és örömről, hogy tanulhassunk a sorsukból!
Persze nincsenek illúzióim. Egy-egy nagyobb történelmi
kataklizma után mi, emberek mindig megfogadjuk: többé nem
engedjük, hogy hasonló szörnyűségek történjenek a világban.
Aztán az I. világháború után jött a második. Ruanda után is
fogadkozott mindenki, hogy aztán a világ magatehetetlen
bénasággal asszisztáljon Srebrenicához. Az igazság az, hogy
olykor még a legválogatottabb rémtettekből sem tanulunk. Sőt, a
saját halálközeli helyzeteinkből sem. Sosem felejtem el, huszonöt
éve, taknyos kis kezdőként kúsztam-másztam az eszéki dombság
susnyásában a megszállók lövedékeitől tartva, amikor fülsiketítő
dörrenés hallatszott a közelemben. Sokáig káprázott a szemem,
aztán egy ideig csak füstöt láttam magam körül. Kinyújtottam a
kezem, véres, felsebzett emberi testeket tapintottam. Nagyon
közel csapódhatott be a gránát, nem is értettem, hogyan
maradhattam életben. Feltápászkodtam, a füst is oszlani kezdett
körülöttem. Merev és imbolygó testek tömege tárult a szemem
elé, hófehér arcok és megfagyott tekintetek emlékeztettek arra,
milyen bitang szerencsém van. A föld meleg és ruganyos volt a
ráömlő, tömérdek mennyiségű vértől, néhány fej mélyre süllyedt
a sárba. Csak a szélesre tárt, halálüvöltést formáló ajkak
feketéllettek ki a vöröses masszából.
Visszazuhantam a térdemre, s órákig ültem, görnyedt háttal,
öklendezőn sírva. Már a holttestek azonosítása folyt iszonyú
lármával, amikor elmúlt tagjaimból az idegsokk letaglózó
zsibbadtsága. Rosszul voltam az alvadó vér iszonyú, fojtogató
szúrós szagától.
– Máshogy fogok élni – dünnyögtem csengő-bongó fejjel –,
mostantól máshogy kell élnem! Kaptam odafentről egy új életet,
okosan kell sáfárkodnom vele.
Mit gondol a kedves olvasó, máshogy éltem az újjászületésem
után? Persze, hogy nem. A tragédia semmit sem változtatott
azon, hogy igazi, vérbeli, született muzungu legyek. Hogy mi az a
muzungu? Így nevezik több afrikai nyelvben is a soha meg nem
nyugvó, örökké pezsgő fehér embert. A pontos jelentése: izgő-
mozgó. Ez voltaképp sokak számára azt jelenti, hogy míg a fekete
ember annyit gürizik és hajt az életében, amennyit feltétlenül
szükséges, aztán az életet élvezi, a kicsinek is örül, attól is boldog;
miközben a fehér ember örökösen rohan, örökösen akar valamit,
örökösen tervez és végez, hogy aztán a megtermelt javai fölött
búsongjon és problémázzon – mert abban az anyagi világban
bizony a legritkább esetben boldog.
Igen, muzungu vagyok én is.
De ismerek muzungut, aki épp azáltal jobbítja a világot, hogy
nem tud megváltozni. Megy előrevetett fejjel, mint a bölény, és
csak a jó célt látja maga előtt.
Ilyen ember például Balogh Sándor.
Az elkötelezett Pokoli történetek-olvasó számára ismerős lehet
ez a név, hiszen afrikai utazásom majd’ mindegyike
valamiféleképp kapcsolódik Sanyi személyéhez.
A magyar üzletember a Zemplén-hegység lábánál, a csokoládé
hazájának számító Szerencsen született 1962-ben. Kiskorát a
megyaszói gyermekotthonban töltötte, ahol szülei pedagógusként
dolgoztak. 2006-ban tíz lelkes barátjával együtt megalapította a
Magyar Afrika Társaságot.
A szervezet ma már nemzetközi hírű. Elsődleges céljai közé
tartozik a fekete kontinens megismertetése a magyarokkal,
illetve különféle közös programok, események szervezése helyi
afrikai közösségek bevonásával.
Az egyik legjobb ember, akit valaha megismertem: Balogh Sándor egy afrikai
árvával

A több éves megfeszített munka eredményeként a Magyar

Afrika Társaság több afrikai országban működtet sikeres, az
emberek életét jobbá tévő programot. A társaság segítségével
épül egészségügyi központ az ugandai Kapekében, önkéntes
orvosai rendszeresen helyi lakosok ezreit gyógyítják meg és
látják el Kelet-Kongótól Malawiig. Maliban, Etiópiában és
Ugandában pedig helyi árva és iskolás gyermekek mindennapjait
igyekeznek megkönnyíteni távtámogatási programjaikon
keresztül.
Muzungu barátom, Balogh Sanyi képtelen lecsücsülni és a
babérjain pihenni. 2011-ben két másik, hasonlóan színes
földrész, Ázsia és Latin-Amerika is felkeltette a figyelmét, így
többedmagával megalapította a Magyar Ázsia Társaságot,
valamint a Latin-amerikai–Magyar Egyesületet.
Természetesen mindeközben Magyarországról sem feledkezik
meg. Az egyesületek égisze alatt számos kulturális, társadalmi és
sportesemény megszervezését vállalta magára. Pedagógus
édesapja emlékére létrehozta a Balogh Sándor Alapítványt,
amely már évek óta támogatja a szerencsi járásban élő fiatalokat
nyelvvizsgájuk megszerzésében. Amikor először találkoztunk,
kirázott a hideg. Amikor bemutatkozott, apám nevét mondta.
Balogh Sándor szénbányászét. Attól a pillanattól fogva különös,
spirituális tiszteletet (is) érzek iránta. Balogh Sándor a barátom
lett.
– De miért pont Afrikával kezdted? – kérdeztem Sanyit egy
alkalommal.
– Mert már untam, hogy a magyaroknak csak az éhínség, a
polgárháborúk meg a vemhes leopárdok éjszakai vonulása jut
eszükbe arról a kontinensről. Aztán attól is félek, és attól bizony
gyerekkorom óta félek, ha elengedjük Afrikát, akkor nagy bajba
kerülünk. Láttam az ott élőket, láttam a rengeteg szegény
embert. Mindig azon aggódtam, mi lesz, ha egyszer elindulnak.
Mi lesz, ha az éhező milliók elindulnak nyugatra? Világháború?
Megpróbáltam hát tenni a magam módján azért, hogy a
rászorulók legalább a legszükségesebbekhez hozzájuthassanak.
Hátha elodázhatom a nehezen elodázhatót. Így lett ez szerelem.
Afrika az egyik legnagyobb szerelmem.
Sanyi közelében mindig azt érzem, rossz korban született. Egy
hálásabb időszakban még ennél is többet tehetne az
emberiségért ez a reneszánsz fickó.
Persze az is lehet, hogy én születtem rossz korban. Az én
érzékenységem bírja nehezen gyűlölettel teli világunkat.
Istenem, ha csak fele olyan bölcs, vagy legalábbis kegyelmes és
irgalmas lehetnék, mint Kotroczó Emil.
Hogy a kedves olvasó esetleg nem tudja, kicsoda Kotroczó
Emil?
Az úr Kotroczó Kitti édesapja. Vagy ha pontosan akarok
fogalmazni, a néhai Kotroczó Kitti édesapja. A huszonöt éves
salgótarjáni lányt és barátját ugyanis Salgótarján belvárosában
lekaszabolta egy bozótvágóval a volt kedvese.
– Ön látta a lányát bestiálisan kivégezve, mégis megbocsátott a
lánya gyilkosának – ingattam a fejem hitetlenkedve, amikor
személyesen találkoztam a hófehér hajú idős férfival. A fél méter
hosszú penge szinte azonnal halálos sebet ejtett Kittin, de a
gyilkosnak ez sem volt elég, még tucatnyiszor megszúrta a lány
testét. (A támadó, Fekete László, azután Kitti új, a közeli boltba
menekült szerelme után vetette magát, és ott, a vásárlók szeme
láttára esett neki bozótvágóval, aminek következtében az áldozat
a kórházba szállítása után életét vesztette.)
– Hívő ember vagyok – válaszolta halkan Kotroczó Emil. – A
hívő ember minden embertársát szereti. A legelvetemültebb
gyilkost is. A lánya gyilkosát is.
– Fekete László éveken át udvarolt Kittinek. Nem látszott rajta,
hogy zavart, hogy veszélyes?
– Én nem vettem észre. Bár az utolsó időben Debrecenben
feküdtem a klinikán, s talán akkor látszott már valami Lászlón.
– Egy interjúban ön azt mondta, nem rajongtak Fekete
Lászlóért a feleségével, de nem akartak beleszólni a lányuk
életébe. Ahogy fogalmazott: kifejezetten nyámnyila, teszetosza
embernek ismerte meg Kitti udvarlóját.
– Igen. Láttam a lányom testét, és alig hihető, hogy azt a
szörnyű mészárlást László követte el. De megbocsátok neki.
Kotroczó Emil megbocsátott Fekete Lászlónak. Fekete László
azonban nem bocsátott meg magának.
– Szétkaszabolt két embert – kapta meg a Napló kérdését a
fegyházban.
– Igen… – rebegte – ez megbocsáthatatlan.
– Árulja el, hogyan tudott így elbánni azzal az emberrel, akit,
állítása szerint, rajongásig szeretett!
– Nem tudom.
– Miért nem nyugodott bele abba, hogy Kitti már mást szeret?
– Erre nincs válasz.
Fekete László védője, Lichy József fellebbezett az első fokon
megítélt, életfogytig tartó szabadságvesztés ellen. Szerette volna,
ha másodfokon egy másik pszichiátriai orvos szakértőt is
felkérnek.
 Fekete László bozótvágóval gyilkolta meg egykori szerelmét és annak
új partnerét. Semmilyen választ nem tudott adni tettére.

A kegyetlen gyilkosnak közben egyetlen elfogadható

magyarázata sem volt, nem is lehetett. Kitti édesapja mégis
többször kimondta: „megbocsátottam neki”.
Csak ültem Kotroczó úrral szemben, és gépiesen
ismételgettem:
– Hogyan lehet megbocsátani annak, aki megöli az ember
gyermekét, ráadásul példátlan bestialitással?
Az idős férfi sóhajtott.
– Emlékszem, a gyilkos ott ült az első sorban a megyei
bíróságon két fegyőr között, én mögötte, a második sorban, és
láttam, hogy az egyik fegyőrnek a fegyvere egészen
hátracsúszott, hát rögtön tudtam, hogy csak ki kellene húznom
annak az embernek a fegyverét, és egyetlen másodperc alatt
lepuffanthatnám a lányom gyilkosát, tényleg, csak odanyúlni, és
mire az őr észbe kap, puff-puff! Tudja, mit? Még a gondolatra is
azonnal elszégyelltem magamat. Hogy én is olyan legyek, mint
Fekete László? Nem. Én megbocsátottam neki. Súlyos büntetést
kellett kapnia, mert megérdemelte, de megbocsátottam. Most
már csak az Úristennek kell megbocsátania.

„Súlyos büntetést kellett kapnia, mert megérdemelte, de megbocsátottam. Most

már csak az Úristennek kell megbocsátania” – mondta lánya gyilkosáról
Kotroczó Emil, a megrendült édesapa.

A gyilkos legkorábban negyvenöt év múlva szabadulhat.

Kotroczóék, ha nem is nyugodhatnak meg, de igyekeznek túlélni
a túlélhetetlent. S bennem változatlanul dörömböl a kérdés:
honnan és miért e kegyetlenség? Hogy lehet hússzor belevágni
egy machetét a szerelmünkbe?
– Neked van erre a kérdésre válaszod? – kerestem fel
személyesen a sztárnyomozót, Doszpot Pétert.
– Nincs – vallotta be őszintén a magyar Columbo. – Persze, ha
kezdőként kimentem egy helyszínre, és azt láttam, hogy valakit
60-80 késszúrással öltek meg, rögtön női elkövetőre
gyanakodtam, mert úgy tudtam, általában egy nő gyilkol így, ha
gyűlöli az áldozatát. Többnyire így adja ki magából, amit éveken
át elfojtott. Később, tapasztaltabb nyomozóként már tisztában
voltam vele, hogy egészen különös esetek eredhetnek férfiaktól.
Volt például, hogy az áldozat legjobb barátja volt a gyilkos. Éjjel-
nappal együtt lógtak, szinte testvérként szerették egymást, és a
gyilkosság után az elkövető maga jelentkezett, hogy segítse a
nyomozást, mondván, a legjobb barátját „ölték” meg. Erre sem
mondanám, hogy tipikus férfias…
– Gondolom, ilyenkor azért egy idő után felismerni a
hazugságot…
– Ahogy telnek az évek, egyre könnyebben és gyorsabban.
Aligha van lúdbőröztetőbb egy nyomozó és egy gyilkos közötti,
látszólag felebaráti kommunikációnál. Nagy vívás az!
Csöpögtetek egy kis információt, nehogy eltüntesse a még
fellelhető bizonyítékokat. Egy pillanatig sem éreztetem vele, hogy
gyanakszom rá. Közben ő is szerepet játszik: lelkesen
bizonygatja, hogy számíthatok rá, mindig és mindenben, mert
állati elkötelezett a gyilkos fülön csípésében. S néha én már rég
tudom, hogy egy szadista barommal parolázom, de még nincs
annyi bizonyítékom, hogy a csuklójára kattinthassam a bilincset.
– Mondj egy példát!
– Oké, itt van például a bolti sorozatgyilkos. Nagyon izgalmas
párharc volt. A profilalkotók őrült módon dolgoztak az ügyön,
sőt, az FBI-tól is voltak itt, és ők előre megmondták, hogy a
gyilkos megpróbál majd kapcsolatot teremteni velünk, zsarukkal.
Azt mondták, valamiféleképpen kötődnie kell a nyomozás
vezetőjéhez és a nyomozásban részt vevőkhöz. Csak
mosolyogtunk rajtuk: ó igen, kötődni, persze, ez olyan nagyon
hollywoodi, Joe Eszterhas tollára való. És mit ad isten, pontosan
így történt. Erdélyi Nándor egy szép nap, Ferenc Nándor néven,
besétált a rendőrségre, hogy „segítsen” nekünk a Fenyő-
gyilkosság nyomozásában. Eleinte természetesen nem tudhattuk,
hogy a bolti sorozatgyilkos áll előttünk. Egy hónapig bejárt
hozzánk, nézegette a nyilvántartást, evett-ivott nálunk. Különféle
albánokat nevezett meg a Fenyő-üggyel kapcsolatban, közben az
elejtett információkból nyilvánvalóvá válhatott számára, hogy
meglehetősen messze járunk a megoldástól a bolti
gyilkosságokkal kapcsolatban. Aztán egy reggel, éppen
reggeliztem, a kollégám behozta Erdélyi fényképét, akit köröztek.
Megakadt a falat a torkomon. A férfi, akit a képen láttam, épp a
másik szobában ült, és mi csak Ferencként ismertük. Rögtön ő
lett az első számú gyanúsított. De nem szóltunk neki. Figyelni
kezdtük. Lassan rájöttünk, hogy őt keressük. Gyanút fogott,
szökni próbált. A határ mellett kapták el, egy Doszpod nevű
cukrászdában. A véletlen a kezünkre játszott: a csepeli gyilkosság
helyszínén az egyik eladót a vécében gyilkolta meg, egy kis
ablakon keresztül tüzelve. Az ablak szétrobbant, az
üvegszilánkok darabjai szanaszét repültek. Közülük néhányat
megtaláltunk Erdélyi dzsekijében!

Túszul ejtett életek… Nem csak halottakat hagynak maguk után a

Fekete Lászlók és az Erdélyi Nándorok. Az életben maradt
rokonok és barátok életét is „túszul ejtik”. Hogyan lehet tovább
élni a tudattal, hogy szerettünket, barátunkat kíméletlenül
lemészárolták? A Feketék és az Erdélyik bizony sok-sok ember
életét, örömét és boldogságát viszik be magukkal a rácsok mögé,
évtizedekre. Örökre. Visszafordíthatatlanul.
– Szeretném megköszönni a támogatását annak, aki egész
életemben ott áll mellettem, ő pedig Gyulai Gusztáv, a férjem! –
mondta a mikrofonba elérzékenyülve a szépséges és sikeres
golfozó, Fodor Krisztina, midőn újra bajnok lett. Majd boldogan
odaszaladt a férjéhez, Gyulai Gusztávhoz, hogy megölelhesse és
megcsókolhassa.
Gyulai Gusztávot, a Kékfény bűnügyi magazin egykori
munkatársát (!) háttérbe húzódó, csendes embernek ismerték.
Egészen addig, míg 2010-ben, egy májusi hajnalon ki nem végezte
a saját feleségét.
Megszereztem a vádiratot. Pontosan kirajzolódott belőle a
tragédiáig vezető út. A csodálatosan indult házasság elszálló évei
során a feleség rátalált a golfra, és egészen elképesztő sikereket
ért el, ugyanakkor a korábban vagyonos férj anyagilag lecsúszott,
elvesztette a munkáját és a pénzét. A gyilkosság előestéjén Fodor
Krisztina különösen boldog volt. Az elmúlt hétvégén megnyert
egy fontos versenyt, és nem sokkal korábban összebarátkozott
egy fiatalemberrel, akinek a társaságában egyre jobban érezte
magát.
Gyulai Gusztáv éppen azon a héten töltötte be az ötvenet.
Féltékeny volt, mély depresszió és kilátástalanság gyötörte.
Miután a felesége elaludt, kezébe vette az asszony
mobiltelefonját. Nyilván nem volt kedvére való, amit a
készülékben talált. Felemelte Krisztina győzelmi serlegét és
kegyetlenül agyonverte vele a bajnoknőt. Majd egy
szemeteszsákot húzott az áldozatra, és egy konyhakéssel
beleszúrt néhányszor a testébe.
– Gyulai úr, megbánta a tettét? – kaptam el a gyilkost a bíróság
épületében.
– Meg.
– Szokott a feleségére gondolni?
– Mindennap. Verseket írok hozzá…
Néhány évvel a gyilkosság – és a gyilkos sokéves
börtönbüntetésének kiszabása után – nálam járt a stúdióban
Krisztina öccse, István. Ő egy percig sem gondolkodott azon, hogy
mi vezethette volt sógorát, amikor végzett az áldozatával.
Megbocsátani sem volt hajlandó Gyulainak.
– Szétverte a testvérem fejét, majd szemeteszsákot húzott rá,
és a 23 centis hússzeletelővel, amit tőlünk kaptak előző
karácsonyra, többször szíven szúrta a nővéremet. Van élő ember,
aki komolyan gondolja, hogy ezt meg lehet bocsátani?
Furcsa az élet. Krisztina tanított meg golfozni. Gyulai Gusztáv
a kollégám volt. Istvánnal barátok lettünk. Kicsi a világ, nagyon
kicsi.
Túszul ejtett életek… Bándy Kata gyilkosának a kisfiát halállal
fenyegették meg, miután apja bűne napvilágra került. „Kiirtjuk a
romlott vérvonalat!” – szólt az üzenet, sok másik között.
Ugyan mit tehetett a gyilkosság idején mindössze kétéves
Lacika arról, hogy Péntek László 2012. július 8-án éjszaka
megfojtotta Bándy Kata rendőrségi pszichológusnőt? De a fiú, és
a fiú anyja, Juhász Eszter is egy életen át hordozzák vállukon a
tragédia súlyát.
Kardos Lajos sokáig mint feltételezett gyanúsított szerepelt a
felesége meggyilkolásával kapcsolatos ügyben. Kardosné Gyurik
Krisztinát a soroksári Szigetdűlőben, kocogás közben ölték meg.
Évekbe telt, mire minden kétséget kizáróan tisztázhatta magát a
férfi. Most már csak „túszul ejtett” életét kellene valahogy
elviselnie, s ebben nem segít a tény, hogy mind a mai napig nem
sikerült megtalálni a felesége gyilkosát – vagy gyilkosait.
– A kisfiunk az édesanyja halála óta zaklatott állapotban van –
árulta el Kardos Lajos a közelmúltban. – Sajnos egyetlen
pszichológus sem vállalja el a gyereket. Pedig attól is fél, hogy
engem is minden ok nélkül elveszíthet.
És vajon mit érezhet Schönstein Sándor? Balla Irma
önkormányzati képviselőt brutális kegyetlenséggel ölték meg.
Fiát gyanúsították a kegyetlen emberöléssel. Bilincsben
mutogatták, vezetőszáron hurcolászták. A vád egyik fontos érve
az volt: a fiú mindvégig túl nyugodt volt. Éveket vettek el az
életéből, sokan ellene fordultak. Aztán kiderült, hogy ártatlan.
Elvesztette az édesanyját, aztán még meg is hurcolták érte,
teljesen ártatlanul. Van erre kárpótlás? Létezik, hogy a tévedő
igazságszolgáltatás miatt kifizet neki az állam egy vaskosabb
összeget, és akkor minden rendben? Minden megy tovább,
mintha mi sem történt volna?! Kötve hiszem…
Bándy Kata és Gyurik Krisztina gyönyörű ifjú hölgyek voltak.
De senki ne gondolja, hogy a csinos, vonzó külső kizárólagos
feltétele az áldozattá válásnak. És azt se higgye a kedves olvasó,
hogy ő maga nem válhat tússzá, akár már a következő
pillanatban!
Bataclan. Kilencven halott Párizs legrégebbi szórakozóhelyén.
Megcsonkítva, megbecstelenítve. Túlélők, akik túszként órákon át
remegtek az életükért.
 Balassagyarmat. A tizennyolc éves Pintye András és öccse,
László – egy helyi, magas rangú párfunkcionárius gyermekei –
fegyveresen túszul ejtenek húsz lányt a Geisler Eta Középiskolás
Leánykollégiumban. Nem régiben beszéltem telefonon az egyik
egykori tússzal. A mai napig zokogva mesél arról a horrorról.
Beszlán. Tanévnyitó ünnepség az 1-es számú iskolában.
Ezeregyszáz túsz. Háromszázharmincnégy halott, köztük
száznyolcvanhat gyerek.
Voltam néhányszor rázós helyzetben. De azt a nyomást soha
sehol nem éreztem, mint ami Beszlán általános iskolájának
tornatermében ácsorogva telepedett rám. A falakról kisgyerekek
néztek vissza fényképekről. Annyi idősek lehettek, mint az én
fiaim.
– Te vagy Magyarország legprofibb túsztárgyalója – mondtam
Végh Józsefnek egy alkalommal –, de nyilván te sem vagy
mindenható.
– Kriminálpszichológusként találkozom ezzel-azzal,
gondolhatod – felelte –, de igyekszem a végletekig elmenni. Ha
falba ütközöm, dühít. De megkönnyezni csak sikeres
túsztárgyalást tudok.
– Volt már, hogy sírtál?
– Egyszer. Amikor Oláh István és Dunajszky Gábor élve
hazaérkezett Csecsenföldről.
– Ha egy általános iskola tornatermében 1100 embert tartanak
fogva, és abból kb. 800 embert sikerül kiszabadítani, az siker
vagy kudarc?
– Szakemberként azt kell mondanom: siker. Tudnod kell, hogy
potenciálisan minden túszt halottnak tekintenek.
 – Valóban?
– Igen. Innentől kezdve minden megmentett túsz sikert jelent.
– Oké, vegyünk egy szörnyű példát!
– Sok szörnyű példa van.
– Egy számomra szörnyűt. A lehető legszörnyűbbet. Szóval:
elrabolják a nagyfiamat és százmillió forintot kérnek érte.
– Gratulálok, remek ötletet adtál az emberrablóknak.
– Az emberrablók, akiknek egy csöppnyi eszük van, tudják,
hogy nincs százmillió forintom.
– Összeszeded. A fiadért tuti.
– Ez minden, amit mondani tudsz? Hogy fizessek?
– Nem. Először is beköltözünk hozzátok, rejtve, hogy az
elkövetők ne vegyék észre, hogy bent vagyunk. Onnantól fogva
bentről támogatjuk a családot a tárgyalásban. Ha lehet, én
tárgyalok az emberrablókkal helyetted. A megzsarolt személyek
ritkán tudják az ilyenkor kötelező szabályokat követni.
– De ha te vagy a családapa, azaz engem alakítasz, amatőrnek
kell látszanod.
– Jogos. Bizony előfordult már velem, hogy túl higgadt voltam.
Egy kicsit látványosan meg kellett rettennem, hogy ne ébresszek
gyanút…
Mesélt, én pedig szívvel-lélekkel csüggtem a szavain. Végh
számos híressé vált bűnténynél tárgyalt a túszejtőkkel. 2007-ben
az életét kockáztatva tárgyalt a Széna téri bank túszejtőjével,
amikor bement hozzá… (2007. május 4-én, egy békésnek ígérkező
péntek délutánon egy 180 cm magas férfi sétált be a budapesti
Széna tér egyik bankfiókjába: a falba lőtt, a biztonsági őrt a
fegyvere átadására kényszerítette, és túszokat ejtett.)
 – Néha több bajom volt a túszokkal, mint a túszejtőkkel –
emlékezik a Széna téri esetre. – Ott például rá kellett ripakodnom
az egyik túszra, hogy tegye, amit a túszejtő mond, különben
tényleg lelövik. Persze ezt nem lehetett volna bármelyik
túszejtővel megcsinálni. De a túszejtő sem volt egyszerű eset.
Nem értette, hogy mit mondok, néha én sem azt, amit ő mond.
Kérte, hogy cseréljünk és legyek én a túsz. Ezt azonban nem
lehet, mert egy profi iránt nincs empátia, könnyebben végeznek
vele. Mondta, hogy térden lő. Erre én: az nagyon bonyolult az
ízületek miatt. Akkor kiegyeztünk a lábszárban. Nagy csata volt,
nagyon nagy.
Mint vérbeli muzungu, nem értem be ennyivel. Szóra bírtam
Tarjányi Péter biztonságpolitikai szakértőt.
– A Széna téren a túsztárgyaló, a bevetés-irányítási parancsnok
és a műveleti alegység parancsnok számára is teljesen
nyilvánvaló volt, hogy a túszejtő nem akarja magát megadni, sőt,
számára a fegyveres ellenállás az egyetlen alternatíva. Tehát szó
szerint kikényszerítette, hogy a rendőrség is fegyverrel oldja meg
a szituációt.
Péter sokáig vezette a rendőrség különleges alakulatát. Senki
más nem tudta volna nála jobban megválaszolni a kérdésemet:
– Mondd, melyik az a pillanat, amikor már látod, látjátok, hogy
nincs értelme tovább várni vagy alkudozni, és erőszakkal véget
kell vetni a drámának?
– Több fontos pillanat is van egy ilyen akció során. Rögtön a
helyszínre érkezés után az elsődleges rendőri vagy katonai
erőknek fel kell készülniük a halaszthatatlan végrehajtásra. Ez
azt jelenti, hogy azonnal támadásba lendülünk, ha a bűnözők
elkezdik kivégezni a túszokat. Például Egyiptomban volt egy
túszhelyzet, amikor sok-sok óra után egyszer csak a repülőgépen
a túszejtők úgy döntöttek, hogy azonnal kivégeznek mindenkit.
Miért? Mert elment az áram. Azt hitték, a terrorelhárítok trükkje,
pedig magától ment el az áram. Nos, ha ekkor nincs fölkészülve
az egyiptomi hatóságok különleges alakulata, mindenkit
elveszítettek volna a túszok közül. A másik verzió, hogy
tervezetten készül egy műveletre a rendőrség vagy a hadsereg.
Ez általában akkor szokott előfordulni, amikor a túsztárgyalók
jelzik, hogy labilis elkövetővel vagy elkövetői csoporttal van
dolgunk, és hogy nagy valószínűséggel nem tudják „kitárgyalni” a
túszokat.
– Meg lehet ezt tanulni?
– 1991-ben jött létre a rendőrség különleges egysége, én is ott
szolgáltam, sőt Végh József is. Mi már profi kiképzést kaptunk. A
világ több részén, Izraelben, Franciaországban, az Egyesült
Államokban és Nagy-Britanniában is megismerhettük a legújabb
módszereket. Megszerezték számunkra a felszereléseket, hogy
túsztárgyalásban és végrehajtásban egyaránt ütőképesek
legyünk.
Na jó, de milyen lehet túsznak lenni? Több foglyul ejtett
emberrel volt már dolgom, de Nánási László újságíró – talán
szakmájából is adódóan – tudott a legösszeszedettebben mesélni
a túszélményéről.
– Amikor a túszejtő elővette a fegyverét, átfutott rajtam, hogy
itt a vége, ennyi volt az életem – így Nánási. – Közben szinte az
első pillanattól kezdve azon törtem a fejem, azt a feladatot adtam
magamnak, hogy ezt túl kell élni. Miután a túsztárgyaló nem járt
eredménnyel, a kommandósok hang- és fénygránát bevetése
után berohantak a helyiségbe és rövid tűzpárbaj során
agyonlőtték a túszejtőt.

De ki tárgyal és kivel, ha egy bűnöző egy egész országot ejt

túszul? Egyáltalán: tárgyal-e valaki egy politikai vezetővel,
igyekszik-e meggyőzni vagy megfélemlíteni, amíg az érdekei úgy
nem kívánják? Ha Hitler nem indul el Anglia és a Szovjetunió
ellen, akkor ma vajon hogyan festene Európa térképe? Miért volt
szükség 2011. szeptember 11-ére ahhoz, hogy az USA Irak ellen
induljon? Miért nézte el a Varsói Szerződés, vagy ha úgy tetszik,
Moszkva, a beteges személyiségű Ceauşescu eszeveszett
pusztítását?
És a politikai másodvonal, vagy maguk a polgárok hogy
tűrhetnek meg tébolyodottakat a nyakukon? Mert nekem senki
se mondja, hogy Sztálin, Papa Doc vagy Szaddám, akik élvezettel
nézték végig áldozataik kínzását és kivégzését, épelméjűek
voltak! Sem mentálisan, sem morálisan nem nevezhetők
egészségesnek és normálisnak olyan emberek, akik hatalomra
jutva csakis saját meggazdagodásukat és hatalmuk
bebetonozását tartják a legfontosabbnak, miközben népüket
kizsigerelik és megfélemlítik.
Az ember nem annyi, amennyi. Az ember annyi, amennyi
kitelik tőle.
Vajon hányan ácsorognak a képzeletbeli startvonalnál csak
arra várva, hogy zsarnokká lehessenek?
Nem kell Európánál messzebbre menni: az öreg kontinensen
százezrével, ha nem milliószámra élnek pszichés betegek. Szedik
a nyugtatókat, isznak, mint a gödény, bekerülnek a
pszichiátriára, drogoznak, deviáns csoportokhoz, misztikus
szektákhoz, egyházakhoz csatlakoznak, vagy néhányan –
Magyarországon is! – kiirtják a családtagjaikat, megölik a
szeretőjüket, a szomszédjukat, és természetesen a leggyakrabban
saját magukat. Kis hazánkban is rengeteg erőszakos
bűncselekmény történik évente, s nem ritka, hogy megölnek
valakit.
Persze nem mindenkiből lesz gyilkos, pláne diktátor. De a
pszichésen megrogyott embereket – s az egészséges, de tudatlan
tömeget nemkülönben – sokkal egyszerűbb hintába ültetnie egy
aljas politikai vezetőnek, mint mondjuk a meglévő nemzeti
vagyont tisztességesen, korrektül elosztani, a leszakadó rétegeket
támogatni, a mentális sérülteket gyógyítani, egyáltalán, valódi
államként működtetni azt a szervezetet, amit nem a népesség pár
százalékának meg a haveroknak a jólétéért, hanem a nemzet
minden tagjának a megélhetéséért hoztak létre az emberek az
idők mélyén.
Aláírom: a gondolkodás munka. Sémákkal, előítéletekkel
fenyegetőzni, rejtett félelmekből fakadó traumáktól sérülten
vádaskodni sokkal könnyebb.
Mi lehet a fény az alagút végén mindazok számára, akik ma, a
21. század első évtizedeiben is egy zsarnok elnyomása alatt
élnek? Mi más lehetne, mint hogy ha nem is tudni mikor, de
valamikor majd jobb jön. Ki kell hát várni a végét. Mert olyan
még soha, de soha nem volt, hogy egy rossz álomnak egyszer ne
szakadjon vége. Tény: néha sok millió halottba kerül az
ébredés…
Érdekes módon sokkal jobban megráztak azok a riportok,
amelyeket letűnt gyilkos rezsimek nyomában forgattam, mint a
ma is egy diktátor hatalma alatt nyögő államokban felvett
anyagok. Kim Ir Szen Észak-Koreája vagy Türkménbasi
Türkmenisztánja sokkal kevésbé rázott meg, mint a Pol Pot utáni
Kambodzsa vagy Uganda, Idi Amin Dada árnyékában. Ennek
nyilván az is oka lehet, hogy az aktuálisan regnáló önkényuralmi
rendszerek gondosan rejtegetik az igazi, emberiség elleni
szörnyűségeket, míg a letűnt diktatúrák után napvilágra kerülő
„szennyest” sokszor már senki sem takargatja.
Ha valamiből, hát szennyesből már ötven-hatvan éve is sok
volt Ugandában. A későbbi diktátor, Idi Amin már ifjú
katonaként is kegyetlen brutalitásról tett tanúbizonyságot. Az
ötvenes évek közepén épp a nyugat-kenyai határvidéken
járőrözött néhány társával, amikor egy maroknyi marhatolvajba
botlottak. Amin megkínozta és ledöfte szerencsétleneket, egytől
egyig. Egy társa feldobta, ezért később katonai bíróság előtt
kellett felelnie a tettéért, de eltussolták az ügyet, az Amint
beáruló közlegény meg valahogy – egy hadgyakorlat során –
golyót kapott a hátába…
A jogász végzettségű Milton Obote 1962-ben került hatalomra,
abban az évben, amikor az ország felszabadult a brit gyarmati
uralom alól. Egységessé akarta kovácsolni a különböző
törzsekből álló, sokszínű népet. Ő maga egy kisebb törzsből, a
langik közül származott, és a legnépesebb törzsből, a bugandák
közül választott királyt. Obote jót akart, ám a többi törzs
felhorgadt ellene, ráadásul az elitet adó bugandák is ellene
fordultak, mert úgy érezték, hogy miniszterelnökként korlátozza
a király, s ezáltal a bugandák hatalmát.
 Obote egyszer csak egyedül találta magát. Kihez fordult
segítségért? Az ugandai hadsereg frissen kinevezett
alparancsnokához, akit történetesen Idi Aminnak hívtak.
Idi Amin mindjárt belelőtt a király palotájába pár sorozatot a
katonai terepjárójára szerelt géppuskából, így aztán a király
gyorsan Angliába menekült. A hatalmas termetű alparancsnok
ezután évekre Obote jobbkeze lett, de nem volt harmonikus
közöttük a viszony. Így amikor 1971 januárjában a
miniszterelnök Szingapúrba repült, az Aminhoz hű hadsereg
puccsot hajtott végre. Az emberek boldogan éltették a népszerű
vezetőt, aki pedig esetleg nem volt olyan lelkes, hamar a
Nílusban találta magát, összekötözött végtagokkal, a krokodilok
nagy örömére.

Afrika mészárosa kedélyesen játszik. A tömegek halálsikolya

egy idő után elnyomta a harmonika hangját.

Amin első lépésként kivégeztette Obote törzsének több tagját.

Továbbá a számára nem rokonszenves politikai és gazdasági
szereplőket sorra láncra verette. Akadt a korábbi vezetők között,
akit puskatussal vertek agyon, emellett neves ugandai
közszereplőknek veszett nyomuk örökre azokban a véres
hónapokban, s Amin bizony nyugati újságírókat is lelkiismeret-
furdalás nélkül elhallgattatott. A börtönökben gőzerővel folyt a
többnyire ártatlanul odahurcolt foglyok likvidálása, miközben a
világ országai szemet hunytak a nyílt diktatúra bűnei fölött és
sorra legitimnek ismerték el Amin Ugandáját, sőt, az angol
királynő a Buckingham-palotába hívta vacsorázni a démoni
zsarnokot. Persze sokan mondták, ahogy mondták később
Ruanda vagy éppen Srebrenica esetében is, hogy „akkor még
nem tudhatta a világ…” Nem tudta egy fenét! Maximum nem vett
róla tudomást! Mert olyan könnyű észrevenni Aminban a
fiatalkori bokszbajnokot, a tangóharmonika virtuózát, a
szellemesen viccelődő mosolybajnokot. Az álarcot, amely
eltakarja minden idők egyik legkegyetlenebb fenevadját.
Idi Amin Dada, Londonból hazatérve, kilencven napot adott az
ázsiaiaknak, hogy elhagyják az országot. A menekülők minden
vagyonukat hátrahagyták, és örülhettek, ha valamelyik
vasútállomáson nem erőszakolták és nem ölték meg őket.
Az okokról kár beszélni: Idi Amin mondvacsinált indokkal űzte
el az országból az ugandai gazdaság 85%-át irányító ázsiaiakat.
Ez a lépés óriási butaságra vallott, hisz az ázsiaiak voltak Uganda
gazdaságának tényleges mozgatórugói. A szellemi sötétségbe
taszított helyiek hősként ünnepelték az „ázsiai kizsákmányolók”
kiebrudalását, hogy nem sokkal később szembesüljenek a
gazdaság teljes összeomlásával, a nyomor térnyerésével. De nem
ez volt az egyetlen rossz lépése ennek a korlátolt, rasszista,
öntelt, agresszív és sunyi pasasnak, aki közben különféle
címekkel halmozta el saját magát: volt ő örökös elnök,
őexcellenciája Amin tábornagy, főkancellár, hadiérdemkereszttel
kitüntetett tábornok, és az afrikai brit gyarmatbirodalom
felszabadítója is. Egy idő után ez a címmánia lett a fő hobbija,
hogy csak néhány további címét említsem a hivatalos
felsorolásokból, ő volt többek között Őméltósága Al-Hajji Doktor
Idi Amin Dada, Tábornagy, Örökös Elnök, VC, DSO, MC, Minden
Földi Vadak és Minden Tengerek Halainak Ura, az afrikai Brit
Birodalom, és különösképpen Uganda Meghódítója. Na most
ehhez vegyék hozzá, hogy még svájci síoktatói címet is szerzett
magának valahonnan. De alighanem ez utóbbi volt a legkisebb
baj vele.
 Széles volt a paletta: Őexcellenciája Idi Amin Dada, örökös elnök,
a halak és vadak ura, hódító és síoktató.

Bár korábban rendre körüludvarolta Izraelt, szövetségest

keresve benne, egyszerre csak az agyába fészkelte magát az a
képtelenség, hogy a zsidó állam valójában hazája megszállására
készül. Az ugandai Néró rögvest hazaküldte a zsidó állam ötszáz
tanácsadóját és diplomatáját, majd 1972-ben, miután a müncheni
olimpián nyolc palesztin terrorista kioltotta tizenegy izraeli
sportoló életét, táviratot küldött az ENSZ főtitkárának, Kurt
Waldheimnek. „Hitler és a német nép már annak idején is jól
tudta, hogy az izraeliek csakis saját maguk érdekeivel törődnek,
ezért égették hát el azt a hatmillió zsidót a német gázkamrákban.
A világnak tudnia kell, hogy a palesztinoknak a német nép
segedelmével sikerült végrehajtaniuk akciójukat az olimpiai
faluban.” Kijelentette továbbá, hogy ha Németországban nem
lehet, hát majd Ugandában emeltet szobrot a nagy elődnek,
Hitlernek.
Ez az írni nem tudó, tudatlan és műveletlen ember
kínzómestereket tartott, akik kivágták az elítéltek húsát és
ételként kínálták fel a kiéheztetett foglyoknak. Aztán kalapácsot
adtak a rabok kezébe, és szabadságot ajánlottak nekik, ha
végeznek a cellatársukkal.
Kivéreztetés, nemi szervek megcsonkítása, rinocéroszbőr
ostorral korbácsolás, női foglyok megerőszakolása – igen széles
volt a pszichopata vezér palettája. Egyik fiatal exfelesége, Kay
Adore egy titokban végrehajtott abortusz során életét vesztette.
Négy hónapos terhes volt. Amin dühödten a hullaházba rohant,
és parancsot adott a kórházi személyzetnek. Hogy mire? Két
órával később legfiatalabb asszonyával, illetve Kay kisfiával, Kay
szüleivel és néhány magas rangú kormánytaggal az oldalán tért
vissza a kórházba.
– Jól jegyezzétek meg, amit most látni fogtok! – vicsorogta. –
Kay gonosz asszony volt, lássátok hát, mi lett belőle!
Amikor beléptek egy félhomályos terembe, Kay lecsupaszított
holtteste hevert előttük a műtőasztalon. Fejét és végtagjait
levágták, karjait véres medencéjére, lábait pedig vállcsonkjaira
varrták vissza. Fejét az altestéhez illesztették. Szörnyű kép volt
ez, amely még az Idi Aminról szóló Oscar-díjjal is jutalmazott
filmben, Az utolsó skót királyban is helyet kapott.
Eközben Amin csak a hadseregre költött, az egészségügyre, az
oktatásra, a kultúrára egy fillért sem szánt.
Azt, hogy katonai diktatúrája valaha is véget érhet, senki sem
hitte. Legalábbis egészen 1976. június 27-éig.
Azon a napon palesztin fegyveresek térítették el az Air France
139-es járatát Athén felett. A gép, amelyen mintegy száz zsidó
utas is tartózkodott, s amely Tel-Avivból Párizsba tartott, hol
máshol is landolhatott volna, mint az ugandai Entebbe
repülőterén.
Az ostoba Amin ebben az időben éppen a fagyasztójában
tartotta kirúgott miniszterei fejét, hogy időnként kivetesse őket a
szolgáival, majd elmagyarázza a fejeknek, hogy miben és hol
tévedtek. Ez az eszement zsarnok, aki valójában egyetlen
valamirevaló katonai akciót nem tudott felmutatni
nyolcesztendős uralkodása alatt, szóval ez a nagyszájú,
beképzelt, valójában azonban politikai és vezetői értelemben
teljességgel impotens paprikajancsi végre büszkén sütkérezhetett
az országára vetülő kétes rivaldafényben. Személyesen sietett a
terroristák segítségére, s ő maga közvetítette a követeléseiket az
izraeliek és Európa felé: ha negyvennyolc órán belül nem
engedik szabadon az Izrael és Európa börtöneiben raboskodó 53
palesztin terroristát, az összes túszt megölik.
 A túszdráma vége: a kiszabadítottakat és a szabadítókat ünnepli a tömeg a
történelem egyik legvakmerőbb akciója után

Az utasterminálba összeterelt zsidó utasok közül egy idős

hölgy az ugandai főváros kórházába került, mert étkezésnél
félrenyelt egy falatot. Amin eközben csak pózolt és nyilatkozott.
Az izraeli légierő repülőgépei meg az éj leple alatt szélsebesen
elsüvítettek a Viktória-tó fölött, meg sem álltak Entebbéig. Ott a
Moszad különleges egységei behatoltak a terminálba, végeztek
Amin húsz fegyveresével, és mind a hét terroristával. A
kommandót vezető frenetikus képességű katona, Jonatan
Netanjahu (a leendő izraeli miniszterelnök bátyja) életét
vesztette, de ő volt az egyetlen. Az izraelieknek az összes túszt
sikerült kimenekíteniük. Illetve nem egészen az összest. Az idős
hölgy ugyanis a kampalai kórházban maradt. És most jól
figyeljen a kedves olvasó! Mert ennél árulkodóbb történet nincs:
amit most leírok, az mindennél jobban példázza Idi Amin Dada
és a hozzá hasonló férgek jellemét.
Történt tehát, hogy a bosszúszomjas Amin, megrendülve a
szégyentől, parancsot adott a csont és bőr, lélegezni is alig képes
asszony kivégzésére. Ennek megfelelően két embere rátörte az
asszonyra a kórterem ajtaját, pisztolyukkal ütlegelni kezdték a
fejét, majd magukkal vonszolták a szerencsétlent. Áldozatuk
szitává lőtt testét később a Namanve-erdőben találták meg. És
most jön a hab a tortára: amikor a nemzetközi politika az idős
asszony után érdeklődött, Amin széttárta a karját, és közölte,
hogy még a mentőakció előtt visszaszállították a reptérre, így
nyilván elutazott a többiekkel.
Volt gyerekkoromban egy játékunk. Eldugtunk valamit a
hátratett kezünkbe, amolyan zálogfélét, amit ki lehetett váltani,
és hangosan azt kérdeztük: „Mit érdemel az a bűnös…?”
Én is ezt kérdezem most: mit érdemel az a bűnös, aki nemcsak
hogy a gonoszok oldalára áll, de öl is, és aztán még le is tagadja
az ölést?
Amin nem állt meg az idős asszonynál. Kivégeztette az asszony
ápolóit, az ügyről beszámoló újságírókat, az összes reptéri
dolgozót, és több száz Ugandában élő kenyait is. Hogy őket
miért? Egyszerű: mert az izraeliek túszszabadító gépe az akció
előtt Kenyában tankolt.
Amin elméje lassan egészen elborult. Egész Kenyát
megfenyegette, amiért segített az izraelieknek elérni Ugandáig.
Az afrikai kontinensről teljességgel ki akarta irtani a
fehérbőrűeket. Gyaloghintója köré fogott négy fehér embert, és
ők vontatták őt az országban mindenfelé, hogy így is jelezze a
fekete faj fölényét a fehér fölött.
 Ha pedig nagyon magányos volt – ahogy fentebb már írtam –,
előhozatta a fagyasztóból volt vagy valós ellenfelei fejét, s a
vacsoraasztalra helyezve a fejeket, hosszan beszélgetett velük.
Volt, amikor nem a hibáikat sorolta, hanem kifejezetten
kedveskedett nekik.
Egy nap Amin kijelentette, hogy Tanzánia véres támadásra
készül Uganda ellen. Ezt megelőzendő megparancsolta néhány
osztagának, hogy lépjék át a határt és végezzenek a tanzániai
csapatokkal.
Ez nagy hiba volt. Tanzánia csapatai ugyanis 1979 áprilisában
benyomultak Ugandába, egészen a fővárosig. Amin hiába írt
kétségbeesetten a pápának, hogy fékezze meg a katolikus
tanzániai elnököt, Nyererét, Tanzánia akkor már
megállíthatatlan volt. A „drága arab testvér”, a líbiai Kadhafi
által küldött ezerötszáz katona sem segíthetett már a bukását
érző Amin tábornagyon, aki még el tudott menekülni a
limuzinján Líbiába, majd – Kadhafi lányának molesztálása miatt
– onnan Szaúd-Arábiába.
Huszonnégy évet töltött száműzetésben. Az ezredforduló után
kérte, hogy hazatérhessen meghalni, de nem engedték. Közölték
vele: amint Uganda földjére lép, azonnal bíróság elé állítják
háromszázezer ember meggyilkolásáért, illetve nyolcszázezer
gyermek árvává tételéért.
A saját magát a világ legnagyobb államférfijának és Skócia
utolsó királyának kikiáltó, akkor már jó ideje kómában,
lélegeztetőgépen élő exdiktátor 2003. augusztus 16-án halt meg.
Az ugandai emberek ellenezték, hogy országukban temessék el
egykori gyűlölt vezérüket.
 A rémisztő fekete zsarnok-király által lezüllesztett Ugandának
sok évig tartott kievickélnie a nyomorból. Népirtás, korrupció,
gazdasági csőd – s mindez részben a Nyugat asszisztenciájával:
szomorú és kiábrándító.
Látni akartam, mi változott az elmúlt években, évtizedekben
Ugandában. Hogy lehet egy hatalmas termetű, egyenruhába bújt
bohóc nélkül élni, aki személyesen hívta meg magához
„kisöccsét”, a bukott Nixont, úgymond, kipihenni a Watergate-
botrány fáradalmait? Egy olyan háborodott pojáca nélkül élni,
aki ezt írta II. Erzsébetnek Londonba: „Kedves Királynőm! Arra
kérem, hogy szervezzen meg nekem egy skóciai, írországi és walesi
látogatást, mert szeretnék az ön imperialista elnyomása ellen
küzdő forradalmi mozgalmak vezetőivel találkozni…”
Afrika gyöngye – mondta Ugandáról Churchill. Húsz éve még
voltak kétségeim, ma már azonban megerősíthetem a szavait. Az
egykori kávé-, tea-, cukornádtermelő mintagyarmat ma újra régi
pompájában tündököl. Hol van már 1975, amikor Amin egy
rommá döntött ország kellős közepén vette feleségül ötödik
asszonyát (az esküvői tanúja Jasszer Arafat volt)! Hol van már a
büntetlenségben élő bűnös, aki a Vörös-tenger partján süttette
hatalmas hasát, miután végiglátogatta a luxusszállodák éttermeit
és masszázsszalonjait, hogy elköltse a szaúdiaktól kapott busás
havi életjáradékot!
– Obote alatt is folyt vér azért! – figyelmeztetett egy ugandai
férfi a kampalai utcán. – De az igazi nagy fájdalmunk, hogy
Doktor Jaffa megúszta felelősségre vonás nélkül.
Doktor Jaffa? Mindjárt megtudtam, hogy amikor az idősödő Idi
Amin Dada észrevette, hogy már nem bír annyit az ágyban, napi
harminc narancsot kezdett fogyasztani, hogy hozzásegítsék
egykori potenciájához. Elnevezték hát Doktor Jaffának.
Uganda tehát kimászott egy mély gödörből, de még mindig
messze vannak a hegyek, ahova fel kellene kapaszkodnia. Sok az
elrabolt gyerekanya, akiket szexrabszolgaként használnak más
törzsbéliek a vadonban. Sok a természeti katasztrófa is, főként
áradások, amelyek legalább annyira pusztítóak, mint a
polgárháborúk. Ma mintegy kétmillió hajléktalan menekült
tengődik Ugandában. Sok nőt megerőszakolnak; az elmúlt
években több ezer gyermek vált emberrablás áldozatává; véres
hasmenés, AIDS és malária kínozza a lakosságot. Ezért is eredtem
olyan magyarok nyomába, akik úgy döntöttek, időt, pénzt és
energiát nem kímélve megpróbálnak segíteni.
Szó ami szó, néhány magyar ember nagyot álmodott. A
Kecskemétről érkezett doktornő szabad idejében olyan
gyerekeket gyógyít, akik még soha nem láttak orvost. A szerencsi
illetőségű vállalkozó alultáplált, beteg árváknak ad enni.
De kezdjük a legelején. Balogh Sándor barátom – róla már
esett szó – a Magyar Afrika Társaság székházában fogadott
Budapesten. Hű olvasóm az afrikai levélcsalások idején
ismerkedhetett meg vele, a nagy átverés-leleplezővel, de a nagy
naplós szemétszedő akciókon is részt vett rokonszenves
csapatával.
Balogh Sándor még gyerekkorában megálmodta, hogy segíteni
fog az éhező, beteg és szegény gyerekeken, bárhol éljenek is a
Földön. Az elmúlt években orvosai 27 ezer embert gyógyítottak
meg.
– Árvák Ugandában, árvák Ruandában, árvák mindenhol – így
Sándor –, meghalt, megölt, eltűnt szülők… egyszerűen segítenem
kellett.

Uganda gyermekei

Jakkel Anna nyugdíj előtt álló doktornő. Az év nagy részét

kecskeméti betegeivel tölti. De a szabadságát a Föld egy olyan
isten háta mögötti szegletében, ahova nemhogy orvos, de fehér
ember sem nagyon merészkedik.
Második ugandai utazásom előtt találkoztam vele.
– Hatszor voltam Fekete-Afrikában – mondta Jakkel doktornő
–, jött felnőtt, jött gyerek, jött hurutos, jött bőrbeteg, leprás,
tífuszos, maláriás, tbc-s, nemi beteg, és mind gyógyulást várt,
vagy legalábbis a kínjai enyhülését. Nekem ez az életem. És ezt a
drága kecskeméti betegeim is megértik.
 Megkerestem a kedves mosolyú egykori tévés Onyutha Juditot
is, aki később egy szigetszentmiklósi középiskola némettanára
lett.
Judit Ugandában töltötte gyermekéveit. Családjával többször
menekülnie kellett.
– Ott nem számítottam feketének, túl világos volt a bőröm. Ott
fehér embernek csúfoltak az iskolában. Itthon meg épp fordítva
van. De ennél sokkal keményebb megpróbáltatásokat éltem át.
Különféle fegyveres konfliktusok miatt sokszor úton voltunk.
Számtalanszor a földön kellett aludnunk, olykor fel sem
ébredtem rá, hogy a fejem fölött röpködnek a golyók, olyan
kimerült voltam. Napokig nem ettünk, aztán a szüleim valahogy
összeszedtek egy kiló babot, azon aztán egy hétig éltünk.
Judit gyerekkori képeket mutat, és rendkívül plasztikusan
mesél. Történetében megelevenedett egész Uganda történelme.

Kampalában hatalmas nyüzsgés fogadott. Mindenki sietett

valahová. Első ránézésre a város gazdagabbnak tűnt a
szomszédos afrikai országok fővárosainál, bár koldusból itt is
akadt szép számmal.
A Balogh Sándor által alapított Kampalai Magyar Ház
(hivatalos nevén Magyar Kulturális és Kereskedőház) talán a
legszebb épület a dimbes-dombos kampalai városrészben.
Fegyveres őrök és szögesdrótok vigyázzák, ahogy arrafelé
minden nagyobb értékű ingatlant.
Az őrzés most különösen nagy hangsúlyt kapott. Estére
ugyanis Sándorék magyar estet szerveztek, nemzeti ünnepünk
alkalmából.
Jakkel Anna munka közben. A kecskeméti doktornő sokszor olyanokat gyógyít,
akiket korábban még soha nem látott orvos.

Az asszonyok piacra készültek.

– Én is mehetek? – kérdeztem. – Nem veszélyes?
Elnézőn mosolyogtak. Amatőr kamerámmal felszerelkezve
melléjük szegődtem.
A Magyar Ház tündéri háziasszonya, Mónika vezette a
csapatot. Mennyi ember! A bódéban szolgáltató fodrászhoz ott is
külön be kellett jelentkezni. A cipőárusok közölték, hogy nincs
eldobott lábbeli, mert mindent meg lehet javítani, és persze
mindent újra el is lehet adni. (Érdekes, ezzel falusi nagyszüleim
is tisztában voltak egykoron, de hát ma már, ugye…) Az utcai
turkálónál háziasszonyok sokasága méregette a toronyba rakott
használt ruhákat. Aztán jártunk a halpiacon, a zöldségpiacon, a
húspiacon. No, ez utóbbiról inkább ne essék szó, legalábbis ami a
higiéniát illeti.
Lukácsné Novák Mónika nem ott vette a húst. Hosszan
válogatott a jól bejáratott, kissé távolabbi üzletben, eközben
segítői, Mari és Zsuzsi, a zöldségek és a gyümölcsök között
válogattak.
– Kilencéves kisfiam kedvence a krokodilhús – magyarázta
visszatérve Mónika. – Ha azt adják az iskolai menzán, Martin
már vacsorázni is alig akar.
– Bocsánat, az ott szöcske a kosarában? – böktem egy
zacskónyi soklábú rovarra.
– Bizony. Mennyei étel.
Összeugrott a gyomrom.
– Hogyan kell egy szöcskét jól elkészíteni?
– Meg kell pirítani, majd kis fokhagymával, hagymával
megbolondítani – felelte a világ legtermészetesebb hangján
Mónika.
Erős kételyeim támadtak a tekintetben, hogy a tervezett
vacsora találkozik az ízlésvilágommal.
– Nagyon érdekes íze van – mondta még Mónika, hazaindulva.
– Ropogós.
 Martin a Nemzeti dalt szavalja Uganda fővárosában, Afrika kellős közepén

Martin este elszavalta a Nemzeti dalt, én pedig feláldoztam

magamat a televíziózás oltárán (mindent a kedves nézőért!), és
megkóstoltam a lassú tűzön, olajban elkészített krokodilsültet.
Volt hozzá chilis mogyorószósz meg banánszósz gránátalmával,
de ezek vajmi keveset javítottak a vizuálisan és kulinárisan
egyaránt nem túl vonzó étellel kapcsolatos összképen. Az est
házigazdája Mónika férje, Lukács Balázs volt. A székesfehérvári
fiatalember élettörténete önálló regénybe kínálkozik. Volt
gumikereskedő, üzletelt játékautomatákkal és arannyal is, amíg
egy kongói tárgyalás alkalmával a jelenlétében le nem lőtték az
egyik tárgyalópartnerét. Menekült fegyveresek elől és alkudozott
a saját életéért is, hogy aztán megtalálja a nyugalom szigetét, ami
számára Uganda. Feleségével irigylésre méltó meghittségben
nevelik Martint és húgát, Málnát. A gyerkőcök kígyókkal
játszanak, majmokat etetnek, nem, nem az állatkertben – otthon.
Nem véletlen, hogy korábbi makijuk, Dollár, igazi családtagnak
számított Lukácséknál, ahogy az sem meghökkentő, hogy ez a két
kisgyerek – szerintem – boldogabb életet él, mint az
okostelefonok játékaira rákattant kortársaik.

Munkában az egyszemélyes stáb: magyar hősről forgattam egy ugandai

árvaházban

De visszatérve a magyar fogadásra: a tiszteletüket tevő

ugandai politikusok egytől egyig rendkívül illedelmesek és
barátságosak voltak. Elhangzott a magyar és az ugandai
himnusz, és meg lehetett tekinteni a kiállítást, amely Jakkel Anna
doktornő afrikai képeiből állt.
Másnap kora reggel szakadt az eső. Kocsiba ültünk. Kátyús,
sáros utakon vezetett az utunk, mígnem elértük az egyik
árvaházat. Balogh Sándor, némi segítséggel, becipelte a
segélyszállítmányt, és ahogy erőlködni láttam, egy pillanatig sem
kételkedtem abban, amit a Magyar Ház munkatársaitól
hallottam: az elmúlt négy esztendőben 120 tonna tartós
élelmiszert mozgatott meg, és akkor még nem beszéltünk a
víztisztító berendezésekről, a gyógyszerekről és a tanszerekről.
– Ilyen súly után a hátadnak már olyannak kellene lennie,
mint Hulknak.

Uganda egyik arca...

– Ha a reggeli ébredés után Hulk is egy órán át melegíti a

hátát, hogy egyáltalán ki tudjon kelni az ágyból, akkor épp olyan
a hátam, mint az övé – nevetett Sándor, majd egy másik, bűzös,
ivóvíz és áram nélküli menekülttáborba fuvarozta dr. Jakkel
Annát, ahol a szinte meztelen szülők azt sem tudták
megmondani, pontosan hány éves a gyermekük.
Sanyi, Jakkel doktornő és társaik roppantul szívükön viselték
hát a nyomorból kitörni képtelen tömegek sorsát. Mindig
érzékeny húrokat pendít a lelkemben, ha hozzájuk hasonló
hősöket látok. Nap mint nap nekivágnak az élet nehézségeinek,
szívükben túlcsorduló szeretettel piszkos és durva modorú
emberek közé sietnek segíteni, s ha kell, a nincstelenekért
előszobákban ácsorognak, és goromba, pöffeszkedő helyi
hatalmasságokkal kvaterkáznak. Egyszóval olyan kitartást és
rendíthetetlenséget tanúsítanak, hogy az emberben felmerül:
lehet szeretet nélkül élni, de minek?
 ...és egy másik

Ha őket nézem, újraéled bennem a remény, ami sok-sok éve a

televíziózás és a könyvírás felé hajtott. A remény, hogy egykoron
szégyenkezés nélkül tudunk majd a gyermekeink szemébe nézni,
mert erőnkhöz mérten mindent megtettünk azért, hogy ők egy
jobb világban élhessenek.
 Trianon – A könyv titka

Tizenhat év.
Egy gyermekkornyi idő.
S a gyermekkor a tündérhistóriák kora.
Még hisszük, hogy jók az emberek, az élet csupa felhőtlen
öröm, és ha akarjuk, mindenkor és mindenhol győzhetünk.

Az első tizenhat esztendő.

Még csak meglegyint bennünket a fájdalmas felnőttkor szele.
Még bármi lehetséges, s nem csak hisszük, tán így is van.
Még Csodaország lakói vagyunk, és csak hírből ismerjük
Senkiföldjét.

Tizenhat év, ennyi adatott meg a kínai Tiencsinben a magyar

„gyarmatnak”.
Igen, jól látja a kedves olvasó: a kínai magyar „gyarmatnak”.
Mert bizony volt nekünk olyanunk is, hétezer-ötszáz
kilométerre Pesttől.
Trianonban azt is elcsatolták.

„Schang-Hai nagyon szép helyen van, a Jankesekjang folyón állunk a

hajóval… A kiegyezésről még szó sincsen, borzasztó, amit azok a boxerek
csinálnak, még mindig nagy baj van velük. Alighanem tavasszal megint
megkezdődik a háború velük, pedig már mink alig várjuk, hogy
visszamenjünk szép hazánkba…”
(Eberslärk Andor szabadkai matróz levele 1901 márcziusából)
*
Buffalóban a Magyar Ház csöpp közösségi termének falát a
Trianon előtti Magyarország képei díszítik.
Clevelandben, Sarasotában, Miamiban hasonlóképp.
Az említett házakban ötvenhatosokkal beszélgetek. Őrület, de
amikor azt kérdezem tőlük, mi fáj a legjobban, nem ötvenhatot
említik. Nem az eltiport forradalmat, nem a disszidálás
rettenetes nyűgét. Egytől egyig egy kastély nevét mondják,
könnyekkel a szemükben. Egy kastély nevét, amelynek az
ötvenkét méter hosszú, hét méter széles termében játszódott le a
magyar történelem egyik, ha nem éppen a legfájdalmasabb
aktusa.
Fájdalmas aktusok… No, azokban aztán bővelkedett
megtépázott hazánk történelme… A muhi csata. Mohács.
Negyvennyolc. Ötvenhat. A vesztes világháborúk. Hatszázezer
zsidó polgártársunk meggyilkolása, a Don-kanyar, és a málenkij
robot. Haynau és Péter Gábor. Szálasi és Rákosi. Mégis, ma a
legtöbb magyar az 1920-ban aláírt trianoni békediktátumot tartja
történelmünk legfájóbb pontjának.
Tragédiák terén én nem kívánok rangsort állítani. Nem is
tudnék, de nem is dolgom. S igyekszem objektív maradni: vesztes
fél soha, sehol, semmikor nem szabhatott feltételeket a békéért
cserébe. Mégis fáj. Ma is fáj. Fáj a franciák románbarátsága. Fáj
akkor is, ha tisztán látom, hogy Magyarország hosszú
évtizedeken át bizonyította: nem tud igazán jól és okosan bánni a
nemzetiségeivel, s ennek tán nem is lehetett más következménye,
mint a szétszakított ország. Fáj a nagyhatalmak dölyfössége, a
szomszédok bosszúvágya, egyáltalán, az igazságtalan
osztozkodás. Fáj a magyar arisztokrataküldöttség súlytalansága a
tárgyalásokon. Fáj, hogy hazám delegáltjait már csak akkor
hívták, amikorra minden elrendeltetett. Fáj, hogy amikor a
zárószakasz előtt felcsillant az esélye némi módosításoknak az
etnikai határok felé, akkor voltak olyanok, akik azzal intézték el
az egészet, hogy túl régen tart az egész tárgyalás, és ebbe már
mindenki belefáradt. A fáradtságnak is van köze az igazságtalan
határokhoz? Bizarr leírni, de így van.
Nem kesergés ez a múlton. Nem itatja át a mindennapjaimat a
bánat, nem kínoz a majd’ évszázados sérelem.
De kétségtelen, hogy ha eszembe jut Trianon, a gondolat
fájdalomérzettel párosul. És az sem vigasztal, hogy bár a
románok például szívük szerint egészen a Tiszáig tolták volna az
országhatárt, a csehszlovákok, a szerbek és még az osztrákok is
többet akartak, nos, ez nem valósult meg.
Elfogadom a rengeteg vélemény között azt is, mely szerint, ha
itt, ebben a kicsire zsugorodott országban boldogok volnának az
emberek és jól mennének a dolgaink, tán Trianont sem
emlegetnénk olyan gyakran.
De félre a könnyekkel! Az itt következő oldalakon, stílszerűen,
igazi tündérmesét osztok meg a kedves olvasóval. Száznyolc
hektárról van szó, ami nagyjából a budapesti Városliget területe.
Íme, elfeledett gyarmatunk igaz története!
*

– Féreg vagyok, átkozott kis féreg! – sír egy csöpp sárga ember az
újpalotai AsiaCenterben.
– Mi a baj? – kérdem, hátha segíthetek.
– Loptak az üzletből, míg kiszolgáltam a vevőket – ingatja a
fejét, miközben könnyek szántják végig az arcát. – Kirúgott a
főnök.
– Kínai a kínait? Ilyen szívtelenek egymással?
– Én vietnami vagyok – hüppögi –, az alkalmazottak között alig
talál kínait.
Tényleg elkeseredett. Ha elég mély volna a közeli Szilas-patak,
talán vízbe is fojtaná magát.
– Lesz munkája? – kérdezem.
– Mit faggat? – húzza fel az orrát. – Aki dolgozni akar, talál
munkát…
Feszült, várakozásteljes pillantást vet felém, mintha csak a
reakciómra volna kíváncsi. Nem rezzen az arcom, bár izzó
parázsként égetnek belülről a szavai. Micsoda elszántság
visszhangzik a szavaiból, miféle ősi akarat a túlélésre? Ebben tán
senki sem különb a távol-keleti népeknél. Felállni a földről, a
legnagyobb tragédia közepette is.
Idősebb, kecskeszakállas férfi áll ki az üzlet elé. Teli torokból
harsog a vietnami felé. A vietnami ránéz, visszakullog. Öt perc
múlva újra a pénztárgép mögött áll: visszavették. No igen, munka
sok van, megbízható munkaerő kevés.
Sokáig foglalkoztat még a kirúgott, majd visszavett vietnami
eladó esete. Éjszaka rossz álom szorítja a szívem. Végeláthatatlan
folyosón futok, mit futok? menekülök! S persze minden ajtó
zárva, hiába dörömbölök itt is, ott is.
Vajon mi elől menekülök? Ez a szorongató, szinte rituális
félelem nyilván valamiféle gyerekkori rossz élményem
kivetülése. Talán rossz anyagi körülmények között éltünk, és a
szívem mélyén attól rettegek, hogy a nyomor ma is rám
köszönthet? Hiába butaság, az ember nem képes kordában
tartani az érzelmeit. Vagy apám beszélt egy alkalommal, tán
vasárnapi ebéd közben a kikerülhetetlen tragédiákról, amilyen
például a rákbetegség? „Mindenkinek áll a zászló!” – dörmöghette
a húsleves fölött, s én kisgyermekként megdermedtem a
gondolatra, hogy a legegészségesebben élő embert is elragadhatja
egy halálos kór. (A sors szörnyű fintora, hogy apám később
daganatos betegségben ment el.) Néha, ha napközben erős
érzelmi hatás ér, éjszaka ott futok az álombeli folyosón. Így megy
ez lassan negyven éve (ötéves koromig tudok visszaemlékezni az
álmaimra), s mind a mai napig tanácstalan vagyok, hogy mégis
mi elől menekülök. Az ugyanis négy évtized alatt nem derült ki
az álmomból.
Nagyfiam Jackie Chan-filmet néz. A jó öreg Jackie, aki már az
én kamaszkoromban is mindent túlélt a celluloidszalagon, azt is,
amit hús-vér ember sosem élhetne túl. Most is, beszakad alatta a
tető, és ő az égő házba zuhan. Vicsorogva, köhögve küzd a füsttel
és a lángokkal, meztelen talppal siet végig az üvegszilánkokkal
teleszórt parkettán, körülötte a levegőben szikrák kavarognak.
Csak kint esik térdre, a kertben, hogy aztán sötétség boruljon rá
és eszméletét veszítse… Chan koma nagy túlélő, s vele együtt
túlélő a Pol Pot rezsim halálra éheztetett és dolgoztatott
Kambodzsája; a Kim Ir Szen, Kim Dzsongil és Kim Dzsungun
kivégzőosztagait vagy munkatáborait megúszó észak-koreai
polgárok; vagy azok, akik nem pusztultak bele ázsiai, afrikai vagy
éppen dél-amerikai diktatúrákba.
Jackie meg az elszántság. És a tűz, ami a kidobott vietnami
könnyes szemében lobogott. Mit tudunk minderről mi, akik itt,
Európa közepén nyakig merülünk hétköznapi kis problémáinkba
és jóléti gondjaink foglyává válunk?
Véget ér a Jackie Chan-film. A fiam aludni tér, én pedig
valamelyik ismeretterjesztő csatornára váltok. Különös
dokumentumfilmet adnak, a maga nemében nívós műalkotás. A
filmben megsárgult, archív fotókat mutatnak fegyverekkel
rohanó távol-keleti férfiakról, a háttérben épp összedől egy
szétlőtt teaház. A fegyveresek részvéttelen, marcona arcán
ugyanaz az elszántság, mint Jackie Chanén vagy a vietnami
eladóén.
„A 19. és 20. század fordulóján még félgyarmati sorban tengődő
Kínába egyre nagyobb számban beözönlő külföldiek kivitték a
gazdasági hasznot, cserébe ópiumot hoztak a keleti országba, és
egyre nagyobb befolyással bírtak az elerőtlenedett Csang-
dinasztia köreiben – hangzik a narrátor jellegzetes mély
férfihangján, mely oly sok hasonló dokumentumfilmet kísér. –
Mindamellett kevés vagy semmiféle tiszteletet nem mutattak az ősi
vallás és a kínai hagyományok iránt. Emiatt az akkor nagyjából
félmilliárd lelket számláló ország északkeleti területén (ahol a
legerőteljesebb volt a nyugati befolyás) szervezkedni kezdtek az
egyszerű kínai emberek, akik az Igazságot Teremtő Ököl
Társasága nevet adták maguknak. Ebből alakult ki aztán, némi
nyugati iróniával, a boxerlázadás elnevezés.”
Hiába érdekes a film, elalszom a tévé előtt. Később a képcső
vibrálására ébredek.
*

A partiumi előadásom szervezőjének arcán az örökös fáradtság

sápadtsága ül. Magas, ötven körüli férfi, halántéka enyhén ősz,
hangja színtelen. Barna öltönyt visel, s hozzá unalmas, szürke
nyakkendőt. Az ember így képzelné el Willy Lomant, a zseniális
Arthur Miller megtört lelkű és tartású ügynökét. Pedig korántsem
olyan átlagos, amilyennek látszik: azon kevesek egyike, akik
Magyarországról költöztek Romániába, s nem fordítva.
– Egyszerű szabolcsi gyerek vagyok, itt kaptam állást – mondja,
és megtörli verejtékező nyakát egy textil zsebkendővel.
Az augusztus végi fülledtségben mohón kortyoljuk az
ásványvizet kopott kis irodájában. Hirtelen feltesz egy kérdést,
amitől rögvest színessé lesz a jellegtelen művelődési házi
környezet:
– Maga olyan sokat forgat Trianonról; hogyhogy Zajtáról még
sosem csinált filmet?
Keresem a szavakat, elsőre nem is értem, mire céloz.
– Sokat forgatnék Trianonról? – kérdem töprengőn, mintegy
magamtól, de aztán számolni kezdek, s végül igazat kell adnom
vendéglátómnak. Magam is meglepődöm, milyen gyakorisággal
bukkan fel riportjaimban a trianoni országcsonkítás, illetve
annak következményei… legalábbis viszonylag. Ahogy görcsös
önvédelemmel zárkózom el bizonyos témák elől, úgy kerestem
újra és újra a nagy nemzeti tragédiánkhoz fűződő történeteket az
elmúlt esztendőkben, persze javarészt öntudatlanul.
Meglepődöm a tényeken. – Igen, valóban ott mocorog az
agyamban Trianon… De higgye el, bár a statisztika
ellentmondani látszik, az 1920-as döntést érintő filmjeim zöme
„nem szándékos”.
– Miért nem szalad be Zajtára? – engedi el vendéglátóm a füle
mellett a magyarázkodásomat. – Hazafelé ugorjon oda, itt van
egy kőhajításra, garantálom, nem csalódik. Nincs magyarabb
község szerte az országban.
Mit tudok Zajtáról? Volt valami vita a községről 1920-ban…
Trécselünk még vagy húsz percet a világ dolgairól, aztán
kisétálunk a parkolóig, és bágyadtan beülök a kocsimba.
– Akkor ne feledje, Zajta! – szól még be az ablakon szelíd
erőszakkal. Bólintok, és nem is esik nehezemre a
programváltozás: túl azon, hogy épp ideje behoznom régi
adósságomat és megtudnom, mi is történt Zajtával majd’ száz
évvel ezelőtt, borítékolható, hogy fontos történetbe botlom.
Minden falunak megvan a maga sztorija, s tapasztalataim szerint
mindegyik filmkockákra, de legalábbis könyvoldalakra
kívánkozik. Csak Pestről látszik olykor eseménytelennek és
unalmasnak a vidéki élet: a magyar községekben az elmúlt
százötven évben illúzió volt a nyugalom. Tapasztalataim szerint,
ha bizalmába fogad egy falusi ember, olyan titkos történeteket
„húz elő” elméje hátsó, poros fiókjából, amelyekből bármelyik
forgatókönyvíró vagy bestsellerszerző egy életen át megél.
Zajta: egyszerű házak, álmos utcák, csaholó kutyák, rengeteg
zöld. A templom és az előtte lévő park olyan gyönyörű, hogy
képeslapra kívánkozik. A kocsmában kezdek. Valamivel
hűvösebb van, mint a szabadban, mégis valamiért nehéz bent a
levegő. Áttörök a savanykás izzadtságszagon, a pulthoz lépek.
– Nocsak, itt? – húzza fel a szemöldökét a pultos. – És az
operatőr?
Elmosolyodom.
– Jön ő is, ha van miért.
– Zajtára? Mindig.
– Kivel érdemes beszélgetnem?
 – Trianonról? – kérdezi, és máris sorolja a neveket.
– És önnel? – fúrom a tekintetemet az övébe.
Legyint.
– Inkább igyon egy üveges sört! A vendégem.
– Köszönöm, vezetek – hárítom el a kedves invitálást,
miközben az arcát fürkészem. Elfordul, elkezdi pakolni a most
érkezett árut.
Nekem közben továbbra is Trianonról zakatol az agyam.
Hogyan lehetséges, hogy nemhogy Pesten, de még a megyében
sem nagyon tudnak Zajta történetéről? Lehet, hogy önmagában
már ez a tudatlanság is szimbólum? Jelképe annak, hogy
mennyire keveset tudunk. Mert, bizony be kell vallanom, azt
hittem, hogy tisztában vagyok alapvető tényekkel, ám minél
mélyebbre ástam bele magamat a Trianon-témába, annál inkább
úgy éreztem: egyre kevesebbet tudok. Miért ez az érzés? Talán
arról van szó, hogy ha egy nagy tragédia egészen ráül egy
nemzetre, és évekig, évtizedekig hallgatnia kell róla, akkor olyan
hatalmas teherré nő, amekkorával képtelen megbirkózni a nép.
Ezért nem beszélünk róla? Vagy azért, mert túlzottan fájdalmas
minden mondat, de még egyetlen szó is?
Mélázásomból a kocsmáros billent ki azzal, hogy nagy pohár
jéghideg szódát rak elém a pultra. Mondana is valamit, de
váratlanul elhízott, munkásruhás férfi böki meg a vállam.
– Elkísérem a polgármesteri hivatalba – ajánlja fel zihálva, de
készségesen. Nyaka alatt hármas toka remeg, apró malacszeme
előtt vastag keretes szemüveget visel.
– Megtisztel, köszönöm. Kihez megyünk?
– A polgármester úrhoz. Gyerekkori haverom. Csak bízza rám
a dolgot, összeismertetem magukat. Ritkán jár híres ember
nálunk.
Próbálnám csillapítani túlzó tiszteletét, de látom, imád a „híres
ember” segítőjének képében tetszelegni. Amint a szabad ég alá
lépünk, kihúzza magát, amennyire tőle telik. A járókelők
megbámulnak bennünket, a két szokatlanul feltűnő alakot – az
egész életében ráérősen kullogó, ám most kilógó nyelvvel előttem
loholó, lehetetlenül kövér szemüvegest, meg a baseballsapkás,
nyurga soványt a tévéből.
– Erre, erre! – int fuldokolva a helyi erő, és beviharzik egy
takaros kis épület kapuján, hogy csak úgy repül utána
kimoshatatlanul mocskos munkáskabátja.
A község első embere egy pillanatra sem lepődik meg, amikor
izgatottan bemutatnak neki. Két tálka rágcsálnivalóval mindjárt
lefoglalja Zajta alighanem legsúlyosabb polgárát, majd hellyel
kínál a hivatali szobájában.
A gyéren berendezett helyiség falán központi helyet foglal el a
magyar zászló, s mellette Zajta község címere a templommal és a
fával.
– Maga már nincs a tévénél, igaz? – kérdezi nehéz íróasztala
mögé kuporodva.
– Nem, annál a televíziónál már nem vagyok. De változatlanul
riportfilmeket forgatok és riportkönyveket írok.
– Mi szél hozta Zajtára?
– A közelben jártam, s miután valaki azt mondta, Zajta a
legmagyarabb falu, gondoltam, hazafelé beugrom.
– Bocsásson meg – mosolyodik el a polgármester, és olyan
lassúsággal ejti ki a szavakat, mintha egy csekély értelmű
medvebocsnak akarná elmagyarázni a törtek összeadását –, ha
nem haragszik: mit tud maga erről az alig félezer lakosú kis
településről?
– Majdnem semmit – vallom be töredelmesen. – Zajtát
Trianonban elcsatolták Magyarországtól, de aztán valahogy
mégis visszakerült hozzánk. Ha az emlékezetem nem csal, valami
tévedés lehetett a dolog mögött.
A rendkívül szimpatikus és segítőkész polgármester még
mindig mosolyog. A helyi nagy ember magabiztosságával nyúl a
mobiljáért.
Kint a kövér otthonosan bekapcsolja a tévét. Rácuppan valami
bugyuta filmre. Míg a polgármester szót vált valakivel (ha jól
hallom, idehív egy másik embert, aki még többet tud Zajta
múltjáról), az ajtóba állok. Lövés fülsiketítő zaja hallatszik a
készülékből, a képernyőn egy vékony pasas esik hasra,
halántékán lőtt seb, fekete vér bugyog belőle. A tehetetlen test
borzalmas rángatózását hörgés kíséri, a pasas végül nyögve
kiszenved. A kövér izgatottan piszkálja az orrát, egészen elmerül
a filmben.
Percek múlva befut a „riasztott” ember. Napbarnított bőr,
barátságos tekintet, gondosan fésült haj.
– Huszti Róbert vagyok, a Vitéz Gaál Lajos Közhasznú
Kulturális Egyesület elnöke – nyújtja a kezét, s mindjárt
hozzáteszi: – Zajta Magyarország egyik leghűségesebb községe.
Hivatalosan is kijárna neki ez a megtisztelő cím, csakúgy, mint
Sopronnak a Civitas Fidelissima, azaz a Leghűségesebb város.
Huszti úr el is mondja, miért gondolja így: 1921 decemberében
a soproniak népszavazáson Magyarország mellett tették le a
voksukat, s ezért gyönyörűséges nyugati városunkat a
Leghűségesebb város címmel jutalmazta az országgyűlés. (Nem
mellesleg: Sopron után tíz nyugati falu lakossága is követelte,
hogy az ott lakók dönthessenek lakóhelyük hovatartozásáról, így
1923. január 10. és március 9. között azok a helységek is
visszakerültek Magyarországhoz. A legelső visszatérő,
Szentpéterfa már 1923-ban megkapta a Communitas Fidelissima,
azaz Leghűségesebb község címet – jó hetven évvel később a többi
települést is kitüntették. Amúgy Szentpéterfáról még esik szó
később.)

„Zajta Magyarország egyik leghűségesebb községe” – mondja büszkén Huszti

Róbert, Zajta két lábon járó élő lexikonja

Hamar kiderül, hogy Róbert voltaképp egy élő lexikon. Fejből

sorolja az évszámokat, s közben száz évvel korábban élt zajtaiak
nevét idézi. A kocsimba ültetem, hogy elvigyen a régi, a korabeli
ítészek által tévesen meghúzott határig.
 – A nagypolitika szintjén Lloyd George, Orlando, Clemenceau
és Wilson szabták meg az új államhatárt, persze kevés
hozzáértéssel – így „idegenvezetőm”. – Itt például a trianoni
határ eredetileg Zajta és Nagypeleske között húzódott, ám a
románok Nagypeleske mellett Zajtát is magukhoz „csatolták”. A
helyi kántortanító, Vitéz Gaál Lajos nem nyugodott bele az
igazságtalanságba, és addig szervezkedett, míg érvényesíttette a
trianoni szerződés által kijelölt határvonalat: 1920. július 4-én
Zajta visszakerült Magyarországhoz.
– Megbocsásson, hogyan volt képes egy világvégi kis tanítócska
a dölyfös nyugati szövetségesek orrára koppintani? – csóválom a
fejemet hitetlenkedve.
– Levelet írt korábbi osztálytársának, Huszár Károlynak.
– Értem. És ki volt Huszár Károly?
 Vitéz Gaál Lajos, aki miatt visszakaptuk a tévedésből elcsatolt magyar falut

– A Magyar Királyság huszonnegyedik miniszterelnöke.

– Az más.
– Csak 1919. november 24. és 1920. március 15. között töltötte
be ezt a pozíciót, de ez elegendő volt ahhoz, hogy egykori,
szatmárnémeti tanítóképző intézeti osztálytársának, no meg
hazájának a segítségére legyen.
Huszár, Huszár… Így már világos… Ő volt hatalmon, amikor
Apponyi grófék Párizsba mentek a békeszerződésről tárgyalni…
A valódi trianoni határnál nagyot dobban a szívem. Fut a
betonút tovább, de meg kell állnunk. Az utat ugyanis elvágja
előttünk a határ. Sorompó, betonakadályok. Előveszem a
mobilom, hogy lefilmezzem, amit látok – később megmutatnám
Budapesten az ismerősöknek. Román oldalról átszól a szolgálatos
rendőr, hogy nem kéne.
– A szerencse az volt, hogy Gaál korábban látott egy Párizsban
jóváhagyott térképet – meséli Róbert. – Így aztán amikor a
románok meghúzták a maguk határvonalát, a tanító rögtön
tudta, hogy nagy disznóság történik. Összevetette a szöveget a
térképpel, és akkor már egészen biztos volt benne, hogy csalás
van a dolog mögött. Határátlépési igazolást kért arra hivatkozva,
hogy maradt odaát egy földecskéje, eladná. Persze amikor átjött a
határon, rá se bagózott a földecskéjére, ment rögtön intézni
kezdte Zajta sorsát. Sikerrel járt. Hanem amikor visszament
Zajtára, a románok meg akarták nyuvasztani szegényt. Egy egész
éjszakát a kukoricásban töltött, hogy mentse az életét. Egy szó,
mint száz: végül Zajta visszakerült Magyarországhoz. A többi,
Romániában maradó falu lakója persze sírt, hiszen azok is
színmagyar községek voltak. De nem lehetett mit tenni.
– Zajta meg ünnepelt, gondolom.
– Az emberek népviseletbe öltöztek azon a vasárnapon.
Mindenki Gaál Lajost éltette.
Ebben a könyvben, egy másik, a Fekete-tenger partján élő
magyarokról szóló fejezetben hosszabban írok székely
nagymamámról, Réthi-Kapus Máriáról, aki az ezeréves határon,
a Trianonban elszakított Ozsdolán született. Érthető, ha a
félbevágott betonutat látva a sírás szorongatja a torkomat.
Nem sokkal Zajta után van még két látogatásom, amelyek
összefüggnek az 1920-as békediktátummal, s amelyek ugyancsak
könnyeket csalnak a szemembe.
*

Kohuth Miklós gyermekkori barátom. Korábban polgármester

volt a Körmend melletti kis faluban, Szentpéterfán. Ma már
boldog civil. A kocsma előtt találkozunk, az minden magyar falu
origója. Horvátul üdvözöljük egymást: mindkettőnkben
csörgedezik horvát vér, és különben is, Szentpéterfa, vagy ha úgy
tetszik, Petrovo Selo a legnagyobb magyarországi horvát
többségű falu – a lakosok háromnegyede horvát.
– Végre újra mosolyogni látlak! – ölelem magamhoz Miklóst.
Most halt meg az édesapja, mélyen lesújtotta a gyász. Nagy
mackó, jóval magasabb nálam, a múló évekkel felszaladt pár kiló
is, ám elnagyolt vonásai ellenére még mindig vonzó ábrázatú
fickó. – Polgármesterként örökösen mérgesnek tűntél.
– Polgármesternek sehol sem könnyű lenni, de Szentpéterfán
különösen nehéz – mondja. – Ilyen községet nem találsz még
egyet! Gondolj csak bele, egy voltaképp teljességében horvát falu
úgy döntött, hogy Magyarország része marad. Miközben itt száz
éve szinte senki sem beszél magyarul. Na jó, ha igaz a helyi
szóbeszéd, akkor egészen pontosan négyen.
A kocsma homlokzatára pillantok: NAZDRAVLJE. Magyarul:
Egészségedre! Szép név, különösen, hogy Szentpéterfán a
Nazdravlje nemcsak italbolt, hanem igazi magyarországi horvát
kultúrközpont is.
Nem oly rég, 2001-ben 1093 szentpéterfai lakos közül 796
horvát volt.
 A visszacsatolás napja Szentpéterfán. A helyi horvátok büszkék arra,
hogy falujuk lett az első leghűségesebb magyar község.

Belépünk. Körben a falakon megsárgult fotók. A fotókon

ünneplő helyiek.
– A visszacsatolás napja – magyarázza Miklós. – Persze a
helyzet azért nem volt annyira egyszerű. A faluból jó néhányan
Ausztriához szerettek volna tartozni. Bizony évekig, sőt,
évtizedekig voltak verekedések az itteni búcsúban az alsó- és a
felsőfalusiak között. Akármire is fogták, az ok valójában mindig
az ősi ellentét volt: Trianon után ki ide, ki oda akart csatlakozni.
Miután kikeseregjük magunkat, és a családunkról is ejtünk
néhány szót, Miklós nagy meglepetéséül néhány cimbora lép be
az ajtón, s telepszik körénk. Kezükben hangszer: tambura,
brácsa, nagybőgő. Gyerekkorunkban együtt zenéltünk Miklóssal,
s most, harminc év után ismét kezembe foghatom a csodálatos
tamburahangszert, hogy ha csak néhány percre is, de a helyi
zenekar szólistája lehessek.

A leghorvátabb magyar faluban, prímásként. A mögöttem álló

Kohuth Miklós egy egész zenekarral kedveskedett nekem.

– Nem gyakorolsz eleget! – csóválja a fejét nevetve Miklós,

pedig ahhoz képest, hogy évtizedek óta nem játszottam
tamburán, egész jól pengetek.
Nézem a mosolygó zenészeket, nézem a kocsmában pihegőket,
s egy pillanatra belesüllyedek a békébe, az andalító nyugalomba.
A muzsika hangjára egy olyan világban találom magamat, ahol
nincsenek fájdalmak és sebek, nincs Auschwitz és Trianon,
nincsenek kitelepített, elgázosított és munkatáborba hurcolt
emberek, csak csend van és harmónia.
Ahogy vége szakad a muzsikának, vissza kell térnem a
valóságba.
Nincs erőm megmozdulni. Összerándul a gyomrom, imbolyog
a talaj a lábam alatt.
– Lehetne még egy számot? – kérdezem bátortalanul.
– Persze – bólint Miklós. – De előtte áruld el, voltaképp miért
jöttél el Szentpéterfára? Tudom, erre volt dolgod, de… Legalább
tíz éve nem láttunk erre, Tvrtko…
Lehajtom a fejemet, úgy mondom:
– Nem is tudom… Egy film terve körvonalazódik a fejemben,
és… Szentpéterfa története is a film része volna…
*

Várpalota főutcáját lombsátrak árnyékolják. Hiába, még ez a

szocreál elemekkel megtűzdelt város is szép tud lenni a májusi
nap aranyló fényében. Csaholó házőrző ebek futkosnak
céltalanul a portákon, innen-onnan harsány macskanyávogás
hallatszik.
A portás bizalmatlanul méreget, foga között szűri a szót.
– A Trianon Múzeum? Zárva.
– Tudom – erőltetek magamra türelmet –, külön időpontot
kértem a vezetéstől.
– Nekem senki se szólt – vonja meg a vállát a portás, és a
telefon után nyúl. Tárcsáz, majd gondterhelten végigsimítja ritka,
őszes, félrefésült haját.
Két perc múlva kinyílik egy ajtó, kedves arcú úriember lép
elém: dr. Szabó Pál Csaba, az alapító-igazgató. Végigkalauzol a
termeken, térképek, plakátok, fényképek sokasága idézi föl a
szomorú múltat.
– Sok látogatójuk van? – kérdezem.
– Sok. Fáj ez még az embereknek, kérem. Megállnak egy tárgy,
egy ereklye előtt, meghallgatnak egy korabeli dalt, és patakokban
folyik a könnyük.
– Sok ember azt gondolná, ennyi idő után már csak legenda
Trianon.
– Tapasztalataink szerint elevenebb nem is lehetne a százéves
seb. Látja azt a réges-régi társasjátékot ott a vitrinben? Az győz
benne, aki minél több elcsatolt országrészt visszafoglal. Földbe
gyökerezett lábbal szokták bámulni a látogatók. Ez a társasjáték
az egyik legbeszédesebb emléke a feloldhatatlan bánatnak, amit
a korabeli magyarság érzett Trianon miatt.
– Meg a rengeteg, ma is élő szóbeszéd… – teszem hozzá, és
sorolni kezdem a feltételezéseket, amelyeket az igazgató egytől
egyig megcáfol.
A feltételezésekről később többet is szólok, de előtte még a
filmekről, amelyeket a múzeum vetítőtermében láthatok:
korabeli híradórészletek, tudósítások. Ünneplő pécsiek a szerbek
kivonulása után. Trianon céllövészet és Trianon tornaverseny.
Tüntetések, és mindenhol zászlók meg táblák, a táblákon pedig a
kérdés és a válasz: „Maradhat ez így? Nem, nem, soha!”
– Érdemes felkeresni a Filmtudományi Intézetet – javasolja az
igazgató –, ott sokkal több filmanyagot talál.
Szabó úr nem tudja, nem tudhatja, hogy az említett
intézményben régi jó ismerősöm, Kurutz Márton filmkutató
bármikor hadra fogható. A Goll Beáról szóló riport alkalmával is
ő vezetett be a régi Goll-filmek világába, s ezúttal ugyancsak
segítségemre van.
– Magáról az aláírásról csak egy kilencperces csehszlovák
anyagunk van – figyelmeztet előre. – Értelemszerűen nem utazott
operatőr a magyar küldöttséggel. A kópiát amúgy franciák
készítették, de mi Prágából kaptuk a hatvanas években, ők
agyonvetítették. Hiszen ami nekünk szörnyű tragédia volt, az
nekik határtalan öröm. Szó szerint határtalan.
Forog a film, kattog a vetítőgép: Benárd Ágoston, majd
Drasche-Lázár Alfréd odalépnek az asztalhoz, és aláírják a
békediktátumot.
– Megállítanád a filmet? – kérdezem izgatottan Mártont. –
Szeretném újra megnézni, ahogy aláírjuk a trianoni szerződést.
Márton készségesen „visszapörget”. Újra lefut a jelenet.
– Egy könyv… – töprengek hangosan.
– Hogyan? – kérdezi Márton.
– A trianoni szerződés egy könyv. Én ezt nem tudtam eddig,
Márton.
 Ami nekünk tragédia, az máshol hatalmas boldogság. „Magáról
az aláírásról csak egy kilencperces csehszlovák anyagunk van” – meséli
a régi filmek egyik legnagyobb hazai szakértője, Kurutz Márton.

– Kevesen tudják.
Meggyőződésem, hogy az emberek többsége azt gondolja, pár
papírlapból állt a békediktátum, s azt bizonyára nagyon kevesen
tudják, mi is a szerződés a maga fizikai valójában. Később aztán
leteszteltem, a megkérdezettek száz százaléka tudta, hogy mi az a
békediktátum, de senki – még a megkérdezett kutató – sem tudta,
hogy valójában hogyan néz ki. Csakhogy a filmrészlet árulkodó:
egy vastag könyvet látok.
Már nem érdekelnek az aláírást boldogan ünneplő csehek,
románok, szerbek, nem érdekel Clemenceau vigyora, semmi sem
érdekel. Csak egyvalami: hol van az a könyv? Hol van a trianoni
szerződés?
Látta-e egyáltalán valaki az aláírás óta?
*
– Nem – feleli Ablonczy Balázs történész, a Trianon-legendák
című könyv és más hasonló témájú kiadványok szerzője, amikor
arról faggatom, ismer-e olyan kollégát, aki személyesen látta a
trianoni békediktátumot, mégpedig az eredetit. – Egyetlen eredeti
példányáról tudunk, a hivatalos magyar fordítása megjelent
nyomtatásban 1921-ben, de a valódit nem láttam, és tudomásom
szerint más sem.
Az Eötvös Loránd Tudományegyetem folyosóin méhrajként
zsongnak a vizsgára készülő hallgatók.
– Trianon tétel?
– Tétel – mondja a történész –, kihúzhatják, vizsgázhatnak
belőle.
– Könnyű tételnek számít?
– Én azt hiszem, a vizsgázók szempontjából kifejezetten.
Egyrészt sokan közülük már gyermekként fújták az adatok egy
részét. Másrészt minden történelmi tény és adat könnyebben
befogadható, ha megérint bennünket.
– Vizsga közben akad, hogy érzelmek törnek elő?
– Nem jellemző. Egy történészhallgató sok mindennel
tisztában van, amivel az utca embere talán nem.
– Például?
– Például pontosan tudja, hogy mi vezetett Trianonhoz. Vagy,
mondjuk, tökéletesen átlátja, hogy ha minden utódállam területi
követelése teljesült volna, akkor Magyarország ma mindössze 35-
40 ezer négyzetkilométeren helyezkedne el, azaz a területe alig
harmada volna a mostaninak (a mostani állapot tehát egy
kompromisszumos eredmény). S az sem mellékes, hogy első
pillanattól kezdve óva intjük a diákjainkat attól, hogy túlzottan
átadják magukat az indulataiknak, amikor például tanítanak.
Míg a történész beszél, a gondolataimba mélyedek. Felvillan
előttem az öreg Apponyi gróf ősz szakálla és szigorú tekintete.
Mit élhetett át ő és a küldöttség többi tagja?
Majdnem pontosan egy esztendővel azután, hogy
Magyarország szomszédjainak meghallgatása megkezdődött a
francia fővárosban, 1920. január 7-én reggel nyolc óra tíz
perckor befutott a magyar békeküldöttség vonata a párizsi Gare
de l’Estre. A francia kormány azonnal közölte gróf Apponyiékkal:
egy hét múlva a külügyminisztérium épületében vehetik át a
békefeltételeket, délután három órakor.
A magyar delegáció tanulmányozta a leiratot, majd – rövid
budapesti tartózkodása során – összesen 18 jegyzékben sorolta
fel a kifogásait és érveit, amely anyaghoz 84 mellékletet és egy
bevezető kísérőjegyzéket csatolt.
Február közepén Apponyiék ismét Párizsban voltak,
Ezt követően Apponyiék – március 31-én – véglegesen
visszatértek Budapestre.
Május 6-án megérkezett a válasz Párizsból. Egy kísérőlevélből,
a békeküldöttség felvetéseire adott válaszok jegyzékéből, és a
békefeltételek végleges jegyzékéből állt.
Az anyag áttanulmányozása után, május 19-én Apponyi
bejelentette a békeküldöttség lemondását.
Június 3-án reggel megérkeztek Párizsba Benárd Ágost és
Drasche-Lázár Alfréd miniszterek.
Mire másnap délután fél öt körül a Grand Trianon kastélyhoz
értek, odafent már huszonkét hatalom képviselői várakoztak.
Az aláírás után a magyar megbízottak elsőként hagyták el a
helyszínt.
Eddig a hivatalos adatok. De vajon mit tudhatunk az emberről,
az emberekről, akiknek az életéről döntöttek a nagyhatalmak –
ma már kimondhatjuk, elsősorban saját érdekeiket figyelembe
véve?
Látnunk kell az embereket, akik a Párizs felé vonatozó
Apponyiékat minden nagyobb állomáson reménykedve várják, s
százával kérik tőlük, mentsék meg a hazát a küldöttek a
nemzethalált is okozható csonkítástól.
Látnunk kell Apponyiékat, akik mindvégig tudják, teljesen
felesleges a reménykedés: a béketárgyalásokon való magyar
részvétel pusztán lelkiismereti kötelesség.
Látnunk kell (az akkor már hetvennégy esztendős) Apponyit,
amint fanyar ábrázattal átveszi a francia elnöktől, Clemenceau-
tól a vastag iratköteget, amelyen ez áll: „A Magyarországnak
felajánlott (sic!) békefeltételek”. Hogy lehet egy diktátum
esetében a felajánlás szót használni?
Látnunk kell az angol és olasz politikusokat, amint Apponyi
„védőbeszéde” után éles hangon kifogásolják, hogy félrevezették
őket, s hogy a magyar érveket talán mégiscsak tisztességesen meg
kellett volna hallgatni (persze akkor már késő volt, hiszen több
mint egy éve folytak a béketárgyalások – Magyarország
részvétele nélkül).
Látnunk kell az 1920. május 27-én estére összehívott
minisztertanácsi gyűlés résztvevőit, amint heves vitában
próbálnak aláírót találni június 4-re, Trianonba: érthetően senki
sem vállalná szívesen, hogy kézjegyét adja a magyarok második
Mohácsához. „Átkozott a kéz, mely ezt a békét aláírja!” –
visszhangzik a keserű kiáltás országszerte.
S végül látnunk kell azt is, hogy hazánk megcsonkítása nem
pusztán infrastrukturális, financiális és szociális tragédiát
eredményezett, de bizony mentális terhet is hozott, nem is kicsit.
Trianon a becsületében alázta meg a magyarságot, a radikális
békeszerződés egyszerűen pszichésen feldolgozhatatlan volt, és
bizonyos mértékig ma is az. Hogy ebben milyen szerepe van a
második világháború után, 1947-es párizsi békeszerződés
„megismételt Trianonjának”, illetve a Rákosi- és Kádár-féle
diktatúrák szisztematikus Trianon-taktikájának, az
elhallgatásnak – azt nem tisztem vizsgálni. Mindenesetre
érdekes, hogy bizarr módon mind a két kommunista vezető a
mai határokon kívül született (Rákosi a ma Szerbiához tartozó
Adán, Kádár János pedig a most már Horvátország részét képző
Rijekában, vagyis a korabeli Fiumében látta meg a napvilágot),
mégsem törték magukat azért, hogy felemeljék szavukat az
elveszített területekért. Az internacionalizmus fontosabb volt
számukra. Rákosi például akkor sem gondolt szülőföldje
felszabadítására, amikor reggeltől estig „láncos kutyázta” Tito
marsallt, az iskolában Trianon nevét még csak kiejteni sem volt
szabad. Akkori vélekedés szerint a modern szocialista
társadalom túllépett ezen a problémán. Ma már látjuk, ez úgy
hülyeség, ahogy van. És nem csak a mai közbeszéd, a történelem
is árulkodó.
Néhány tény kifejezetten szívszorító számomra. Például, hogy
1918 és 1924 között több mint négyszázezer ember hagyta el az
elcsatolt területeket.
– Ez nem legenda, ugye? – kérdezem Ablonczyt, arra utalva,
hogy rengeteg mendemonda kapott szárnyra Trianonnal
kapcsolatban.
– Nem, elég pontos statisztikák támasztják alá a majd’
félmilliós népvándorlást – így a történész.
– És a többi legendákkal mi a helyzet? Például a csehszlovák
csellel a Ronyvával kapcsolatban?
– Az igazság az, hogy Benešék sosem próbálták nemzetközi
hajózható folyónak beállítani a Ronyvát. Sátoraljaújhely persze
Trianon egyik nagy vesztese, így méltán áll ott az egyik
legnagyobb Trianon-emlékmű, a Magyar Kálvária. De az
országhatárral kettészakított város aprócska Ronyva-patakjáról
nem igaz a szóbeszéd: a várost nem miatta vágták félbe. Sokkal
inkább a vasúti vonal volt a fókuszpontban. Ahogy az sem igaz,
hogy a franciák csontrészegen írták volna alá a szerződést, s
ezért fordítva áll rajta a nevük.
– Miért születtek ezek a legendák? – vetem közbe kérdésemet.
– Mert a nagy fájdalom közepette sokkal könnyebb
elmagyarázni valamit egy jól érthető, kocsmában is elmesélhető
legendával, mint bonyolult történelmi összefüggésekkel.
– Melyek voltak a legnépszerűbb szóbeszédek?
– Kezdem azzal, hogy általában az ilyen történeteknek van
valamilyen apró valóságalapja, így a köréjük szőtt történetek
akár hitelesnek is hangozhatnak. Ott van például Georges
Clemenceau magyar menye, akit az egyik legelterjedtebb legenda
szerint a francia államférfi annyira gyűlölt, hogy bosszúból
megbüntette a magyarokat. Nos, Clemenceau-nak valóban
magyar volt a menye, Michnay Ida, akinek valóban zátonyra
futott a házassága a francia „Tigris” Michel nevű fiával, ám
érdekes módon Idának megmaradt a jó kapcsolata a Clemenceau
családdal, olyannyira, hogy a válás után is az ő kastélyukban
maradt. Szóval szó sincs valamiféle családi bosszúról. Ahogy
arról sincsenek mértékadó információk, hogy a románok
prostituáltakkal fizették le a döntnököket, ez is csak egy kitaláció.
Érdekes volt ezeket a legendákat hallgatni, különösen, hogy a
forgatás során én is belefutottam párba. Amikor kiderült, hogy
miről készül az új filmem, egyre másra jöttek a „tuti tippek”
arról, hogy minek nézzek utána. Volt olyan, aki megbízható
forrásból tudta, hogy a békediktátumnak van egy titkos
záradéka, mely szerint a szerződés száz év elteltével érvényét
veszti, így mindent visszakaphatunk. Megint más arról írt, hogy
nem is érvényes az egész, mert a már fent idézett történet szerint
a franciák részegen és fordítva „hitelesítették” a dokumentumot.
De tényleg, honnan tudhatjuk, hogy is néznek ki az aláírások,
akár rendesen, akár fejjel lefelé, ha nem is látta senki az eredeti
dokumentumot?!
És abban a pillanatban egy őrült ötlet furakszik az agyamba: ki
tilthatja meg, hogy belenézzek a trianoni békeszerződésbe?
Egyáltalán: hol őrizhetik az eredeti példányt?
*

Volt már néhány őrült ötletem riporteri működésem során, nem

tagadom. Kimentem Tatárföld mellé egy bácsiért, akiről nem
tudhattam biztosan, hogy ő valóban egy magyar hadifogoly, a
világ legutolsó második világháborús hadifoglya. Elutaztam
Csernobilba, noha tisztában voltam vele, a láthatatlan veszély
akár a vesztemet is okozhatja. Megfogtam és megráztam a
tichileşti lepratelep primárjának kezét, pontosabban a keze
helyén éktelenkedő csonkot, habár ezzel veszélyt vállaltam, ha
nem is nagy veszélyt. De felkutatni egy nemzet leggyűlöltebb
könyvét, és fellapozni: ez minden korábbi ideánál
tébolyultabbnak tűnt.
Suha György barátom is elképedve mered rám, amikor
elővezetem neki, mire készülök.
– Na jó, ebből hagyj ki, cimborám! – fordít hátat színpadiasan.
Bámulom elegáns zakóján a csíkokat, tudom, hogy szöget ütött a
fejébe a dolog, s csak idő kérdése, mikor harap a csalira.
Kisvártatva visszafordul. – Nyilván a franciák őrzik. Ki más?
Azért diplomata, hogy a feltételezését tényekkel is
alátámassza. S ha valaki, ő biztosan a fontos és exkluzív irat
nyomára bukkan, vélem.
Így is történik: a jelenleg miniszteri biztosi rangban szolgáló
Suha, akivel annak idején együtt jártuk meg a pokol szigetét,
Haitit, és közös ebédünk volt a sárpogácsa; aki ENSZ-
nagykövetként megmutatta nekem Afrika legkisebb országát,
Gambiát, és akivel együtt léphettem be a bomlott elméjű türkmén
diktátor, Szaparmurat Türkménbasi rémisztő birodalmába, hogy
együtt ünnepeljük a naptárban a diktátorról elnevezett január
hónapot. Szóval Suha biztos úr, barátom és harcostársam ezúttal
sem hagy cserben.
– Megvan! – hív néhány hónap múlva. – Nehezebb volt, mint
gondoltam, de megtaláltuk! Két munkatársammal több mint ezer
levelet, e-mailt és telefonhívást eresztettünk meg az ügy
érdekében, de megérte: Párizs mellett vár a békeszerződés
egyetlen eredeti példánya. Sőt, kamerát is vihetsz, elintéztük!
– És te? – csapok le a szavaira, mint a vércse. – Te is jössz,
ugye?
Hallgatás a vonal túloldalán. Kis csönd után félénk hang:
– Hát én is mehetek? Nem zavarom a forgatást?
– Ugyan, dehogy. Van kedved jönni?
– Hogyne volna?… Melyik magyar embernek ne volna?… Csak
nem akartam tolakodni…
*

Újabb pár hónapba telik, mire időpontot egyeztetünk a

courneuve-i diplomáciai levéltárba. Mivel a francia
külügyminisztérium hivatalos archívumáról van szó, előre
figyelmeztetnek bennünket: háromszázötven euróba kerül majd,
hogy négy órán át betekinthessünk az eredeti szerződésbe, és
kizárólag kísérő jelenlétében, kesztyűben vehetjük kézbe a
dokumentumot.

Nélküle nem ment volna. Suha György hosszú hónapokig dolgozott azért, hogy
eljuthassunk a „könyvhöz”.
 A gondolatra is felkavarodik a gyomrom az idegességtől, hogy
esetleg ügyetlenül beszakítok egy oldalt, vagy meggyűrök néhány
lapot. Magamnak sem könnyű bevallanom: rettenetesen
aggódom. Gyerekkorom óra frusztrálnak azok a helyzetek,
amikor olyasmit kellett megérintenem, amiből csak egy van a
világon: festményt, szobrot, kódexet. Ráadásul ezt a szerződést,
szívem szerint… no, ezt hagyjuk is.
– Nemes feladatot vállalsz, de kevés lesz benne a köszönet –
figyelmeztet Ablonczy barátom, arra utalva, hogy a
békeszerződésben csupa olyasmit olvasok majd, amitől
összefacsarodik a szívem. Ő csak tudja: betéve ismeri a
szövegét…
Apró, de kedves családi hotelben szállunk meg Saint Denis-
ben, Párizs külvárosában. Mosolygós bácsi a recepciós, 1942-ben
az apja bottal kergette ki a fasisztákat az emeletes épületből –
akkor még családi ház volt. Amikor megtudja, hogy magyarok
vagyunk, s hogy miért jöttünk, kiszalad a vér az arcából.
– Maguk nem szeretnek minket, franciákat – közli fakó
hangon.
– És erre akár még okunk is lehetne, de nagy általánosságban
ez nem igaz – nyugtatom meg. – Sokkal jobban szeretjük a
franciákat, mint amennyire a franciák szeretnek bennünket,
magyarokat, legalábbis szerintem.
– A helyzet az, hogy amióta én élek, maguknak rém rossz a
sajtójuk – magyarázza. – Kesergős, búsongós nép, azt írják
magukról. Persze az ember ne adjon a média híreszteléseire…
Csak hát, tudja, hogy van az, ha örökké azt sulykolják…
 Bólintok.
– No igen, búsongó nép, lehet, lehet… Ám ha számba veszi,
hogy szinte nincs olyan magyar család, amely ne lett volna
érintett a Don-kanyar vagy Trianon poklában; amelynek
valamelyik tagját el ne égették volna a németek vagy ki ne
telepítették volna, be ne börtönözték volna, el ne hurcolták volna
a kommunisták; amelynek legalább egy tagja el ne menekült
volna nyugat felé; szóval ha mindezt számba veszi, megértheti,
miért olyan búsongó nép a magyar.
Az öreg pislog, nehezen tud követni. Suha Gyuri csóválja a
fejét, azt olvasom le az arcáról: Minek, úgysem érti meg? Egy
családi panziót vezető bácsi Saint Denis-ben? Sose nő be a fejed
lágya!
Persze, húsz, negyvennégy, negyvennyolc, ötvennégy,
ötvenhat, hatvannyolc… Majd pont férfikora alkonyán fogja
megérteni Jean-Lou Thibault úr a magyar bánat mibenlétét! Egy
népét, amely még az elvesztett focidöntőjét is siratja mind a mai
napig. Ami azt illeti, én sem változom; minden a hazámat ért
kritikát hajlamos vagyok személyes sérelemnek tekinteni.
Gyuri eközben mindenkivel sziporkázik, kedves és megértő,
vérbeli diplomata. Neki köszönhető, hogy viszonylag derűs
hangulatban készülünk a nehéz találkozásra.
A derű aztán hamar elpárolog, amint látogatást teszünk
Versaillesban. Pedig béke honol a kastélykertben, kizárólag a
közeli folyón tartott evezősverseny hangjai pezsdítik fel kissé az
álmos délutánt. Fagyizó, fényképezkedő, selfie-botos turisták
kacarásznak mindenütt, némelyikük golfautóban teszi meg a
kastélyépületek közti utat. Nézne nagyot a Napkirály, ha látná!
 Hátborzongató belegondolni, hogy volt idő, amikor a
kastélyban lakó nemesek és szolgák száma elérte a tízezret.
Életükről sokat elmond a kiállítás (amire sosem könnyű bejutni,
lévén hosszú sor kígyózik a pénztár, illetve a bejárat előtt), az
impozáns kert, a szökőkutak, a medencék. A mi életünkről meg a
vásárlásra kínált kastélyos hűtőmágnesek, bébielőkék,
törülközők árulkodnak.
Az épület, ami bennünket érdekel, a fő kastélyépülettől
északnyugatra helyezkedik el. A XIV. Lajos magáncéljaira épült,
rózsaszín márvánnyal burkolt egyszintes Nagy Trianon kastély
másoknak édes és idilli helyszín, ezúttal is esküvői párok
fotózkodnak a falánál. Nekünk azonban fájdalmas az egykori
aprócska Trianon település helyére húzott, eleinte egyszerű kerti
pavilonnak szánt épület, melynek falai között írta alá
Magyarország 1920. június 4-én az új határait felrajzoló
békeszerződést.
– A szerződés első része tulajdonképpen a Nemzetek
Szövetségének alapokmánya, a második rész Magyarország
határait rögzíti, a harmadik Magyarországnak a szomszéd- és a
többi országgal szembeni kötelezettségeit, az ötödik a katonai
megkötéseket, a hatodik a hadifoglyokkal, a hetedik a háborús
bűntettekkel, a nyolcadik és kilencedik a jóvátétellel foglalkozik –
darálja Gyuri, alaposan felkészült idegenvezetőként.
Ő is elhallgat azonban, amikor belépünk az aláírás helyszínéül
szolgáló, ötvenkét méter hosszú, hét méter széles Cotelle-
csarnokba. A mennyezeten öt hatalmas csillár, a falakon
monumentális festmények a tizennyolcadik századból. Napóleon,
De Gaulle és más történelmi nagyságok múlatták itt az időt, de
nekünk most Benárdék járnak a fejünkben, akiket nem engedtek
be mindjárt ebbe a díszes terembe, előbb kicsit várakoztatták
őket a hátsó bejáratnál húzódó előszobában. Majd szinte percre
pontosan negyedórát tölthettek a Cotelle-csarnokban, hogy aztán
ugyancsak a hátsó ajtón távozzanak az épületből. A győztesek
ünnepi fogadáson veregették egymás vállát, amire a magyar
delegáció természetesen nem kapott meghívást – bár nyilván ha
kap, sem ment volna el rá.
– Eleinte Neullyben akarták aláírni a szerződést, aztán 1920.
május végén feldobta a francia külügy a Nagy Trianon palotát –
mondja Gyuri. – Nem tekintették tárgyalófélnek a magyar
delegációt. Lenézték a küldötteinket. De ennél nagyobb baj, hogy
nem látták előre, amire Apponyi többször is utalt a beszédében:
Trianon nyomán kitelepítések, lakosságcserék, üldözések
kezdődnek majd. Ahogy a tárgyalásokon részt vevő brit
miniszterelnök nyolc évvel Trianon után egy beszédében
fogalmazott: „…a teljes okmány- és adattár, amit egyes
szövetségeseink a béketárgyalások során nekünk szolgáltattak,
hazug és hamisított volt. Nem vettük észre a szövetségeseink által
elénk terjesztett statisztikák valótlanságát, amelyek végül is a
diplomácia történetének legigazságtalanabb békéjét hozták létre,
és amelyek következménye a nemzetközi törvények és a
nemzetközi jogok legdurvább megsértése volt.”
Ökölbe szorul a kezem. Rendben van, háborút veszítettünk. De
arányos volt a bűnünkkel az, ami ebben a teremben történt?
Bocsánat, de a győztesek nem Magyarországgal álltak
háborúban, hanem az Osztrák–Magyar Monarchiával. Ezek után
elcsatolni egy országtól a területe több mint kétharmadát?
Leválasztani egy ország 18,2 milliós lakosságából 10,5 millió
polgárt? Elvenni egy ország termőföldjének 61,4 százalékát, a
faállománya 88 százalékát, a vasúthálózata 62,2, az útjai 64,5, az
ipartelepei 55,7, a bankok 67 százalékát? És „mentek a levesbe” a
színházaink, múzeumaink, a kikötői építményeink, a teljes
tengerhajózásunk, az arany-, ezüst- és sóbányáink, rengeteg
műkincs. Sok példát nemigen tudnánk említeni az újkori
történelemből ehhez hasonlatosan durva (és kapzsi) megtorlásra!
Sokmilliónyi magyar pedig egyik pillanatról a másikra más
országok állampolgára lett, s élte le életét jogfosztottságban,
kiszolgáltatva az utódállam sokszor igazságtalan kényének-
kedvének.

52 méter hosszú, 7 méter széles. 1920 június 4-én ebben a folyosószerű

 teremben pecsételték meg Magyarország sorsát.

Húsz percet, ha maradunk a Cotelle-csarnokban. A terem

sarkában van egy ismertető, amelynek legvégén, egyetlen
félmondattal jelzik, hogy 1920. június 4-én itt írták alá a
Magyarország sorsát meghatározó trianoni békeszerződést.
Ennyi jut egy kis ország feldarabolásának. Ami nekünk végzetes
tragédia, az az európai történet szemszögéből abszolút súlytalan
mellékzönge. Ha tetszik, ha nem, a történelmet a nagyhatalmak
írják.
Egy igazi mellékzönge azonban ide kívánkozik: 1920-ban a
környékbeli békekötések idején nemcsak a trianoni
békediktátumot írták alá, hanem például a Spitzbergák-
szerződést is. E szerződés kivételesen ad hazánknak, és nem
elvesz tőle.
A Norvégia és az Északi-sark között félúton található,
kétharmad Magyarországnyi szigeten, a Spitzbergákon – ahol
háromezren sem laknak, és ahol csak egyszer megy le a nap egy
évben, és ennek megfelelően a félévnyi nappalt félévnyi sötétség
váltja. Szóval itt, ezen a különleges helyen kellemes kis
kiváltságok illetik meg a magyar állampolgárokat. Halászhatunk,
vadászhatunk, sőt, kutatóállomást is létesíthetünk! Vannak
kérdések, amelyekben konkrétan belföldinek számítunk
arrafelé.
Annak idején már megemlékeztem róla, hogy a Spitzbergák-
szerződés nyomába szegődve elmentünk a Napló stábjával a
jégszigetre. Tíz órát utaztunk hómobillal, megnéztünk egy Lenin-
szobros orosz metropoliszt a jég fogságában, aztán élve a
történelmi jogunkkal, két és fél négyzetméteren, sátrunkat
felverve, északi szélesség 79 fok 59 percnél és keleti hosszúság 15
fok 12 percnél hivatalosan létrehoztuk az úgynevezett Kis-
Magyarországot, amely fel is került a hivatalos térképre.
A történet kétségkívül mókás, ám ugyanakkor halálosan
komoly: a szigetcsoport kontinentális talapzata rejtette
bányászati lelőhelyek miatt, megelőzendő egy újabb háborút,
szükséges volt megegyezni az európai hatalmaknak a senki földje
fölött gyakorolt jogokról. Az I. világháború után, 1920
februárjában megkötött Spitzbergák-szerződés tehát egy az
úgynevezett Párizs környéki békék közül. A szerződésben a
magas felek elismerték Norvégia szuverenitását a szigetcsoport
felett, ám az okirat szerint a szerződőknek speciális jogosítványai
vannak a területen, így halászatra, vadászatra, bányászatra
használhatják a területet, kikötőit, infrastruktúráját, amennyiben
betartják az ottani – norvég – törvényeket. Mivel Magyarország is
csatlakozott a szerződéshez, bármelyik honfitársunk kiutazhat a
Spitzbergákra, és akár már másnap nyithat egy boltocskát,
hiszen belföldinek számít. Annak idején mi a kutatóállomás-
alapítási jogunkkal éltünk, szimbolikusan ez lett az a nemzetiszín
zászlóval ékesített sátor, amely a térképen a magyar
település/Kis-Magyarország nevet kapta.
Szívesen oldom a nyomott hangulatot az északi történet
felelevenítésével, de csak részben sikerül. Gyuri SMS-t kap a
mobiljára a külügyi archívumtól, amelyben emlékeztetik, hogy
foglalt terminusa van reggelre. Kedves figyelmesség, de
mindkettőnket enyhe letargiába dönt. Szótlanul autózunk vissza
a szállodánkba. Azokon a magyarokon jár az eszem, akik az
elcsatolás után magukra maradva igyekeztek túlélni a rájuk
zúduló gyűlölethullámot. Egész életüket homályban, a
számkivetettség gúzsába kötve voltak kénytelen leélni.
Magától értetődő, hogy másnap reggel összeszorult gyomorral
ülök be Gyuri mellé a kocsiba. Nehéz dolgom volna, ha le kellene
írnom az érzéseimet. Csalódottság, szégyenkezés, bosszúság,
fagyos sértettség kavarog bennem szinte letaglózó vadsággal, s
bizony szükség van a diplomáciai levéltárig tartó fél órás
autóútra, hogy indulataimat lecsendesítse a józan ész, és
visszanyerjem lelki egyensúlyomat.
Gyuri könnyedén jár, mintha nem nyomná a felelősség súlya,
hogy beletekinthet egy könyvbe, amibe majd’ egy évszázaddal
ezelőtt sokmillió magyar szeretett volna beletekinteni. Vele
született derűs kedélyével hamar szót ért az őrökkel, semmiféle
mesterkéltség nincs az udvariasságában. A szemem sarkából
azonban látom, hogy izgatottságtól fénylik a szeme.
Szétnyílnak a zsilipek, gyalog haladunk a vizsgálati fülkék
irányába. Utoljára Miamiban, a reptéren szedtek szét ennyire:
motozás, detektor… Néhány szélsőséges embertársunk az utóbbi
években elintézte, hogy már egy cukrászdában is tetőtől talpig
végigmérik a belépőket, nemhogy egy szigorúan őrzött
gyűjtemény bejáratánál.
A levéltár leginkább egy szigorúan őrzött börtönhöz hasonlít:
szürke tömbjeivel messze elüt a harmóniát és békét sugárzó,
már-már álmos és unalmas kisváros, Courneuve árasztotta
nyugalomtól.
 A trianoni békediktátum egyetlen eredeti példányával...

Hosszú, kihalt folyosón kísér végig bennünket a kiszemelt

levéltáros – ide már csak a kiváltságosok juthatnak be.
Különösebb pátosz nélkül, mondhatni hétköznapi
közönyösséggel vezetnek bennünket egy páncélajtóval védett
kisebb helyiségbe, ahol egy asztalon már ott vár bennünket egy
fekete doboz, mellette két pár hófehér kesztyű, s a falnál két
megtermett őr. Mielőtt a kesztyűket felhúznánk, a szoborarcú
levéltáros elismétli a szabályokat és előírásokat, amelyeket
néhány perccel korábban, még a fogadóirodában aláírtunk.
Amikor végzett, a trianoni szerződés könyvét tartalmazó dobozt
felteszik egy kórházi ételszállítóra hasonlító gurulós szerkezetre,
majd a biztonsági emberek gyűrűjében betolják a
megtekintőhelyiségbe. Mindenki hátralép. Ott állunk Suha
Györggyel a doboz felett, remeg kezünk-lábunk. Egymásra
nézünk. Nem szólunk. Iszonyatos a feszültség bennünk, pedig
még nem is láttuk magát a könyvet, addig még eltelik pár hosszú
perc. Jó ideig csak állunk, majd ülünk Suha Gyurival némán, a
trianoni szerződés gyászfekete dobozára meredve, és nagyokat
nyelünk. Itt van hát, harminc centire az orrunktól. A biztonsági
személyzet és a levéltáros előrelép, fejünkkel bólintunk:
kezdhetik. Olyan ez, mint egy előadás, amelynek vannak
szereplői, van cselekménye. Egy tragikus cselekménye. És
vannak nézői is: papíron kettő, amúgy tizenötmillió. Az aktus
kezdetét veszi: az alkalmazott profi mozdulatokkal dolgozik.
Szétoldja a dobozt összekötő vastag madzagot, kinyitja a dobozt,
miközben másik kezével már a bíborvörös támasztékokat készíti
elő. Majd finoman lefejti a celofánpapírt a könyv tetejéről, és
ekkor elénk tárul a magyarság sorsa, a könyv. Ötszázhuszonnégy
oldalon, francia, olasz és angol nyelven. Az őrök és a levéltáros
talán nem is értik, miért nem mozdulunk. Abszurditásnak
tűnhet, de mintha attól félnénk, ha belelapozunk, felőrli az
emberi tartásunkat, a becsületünket.
 ...amelynek utolsó aláírói a magyar küldöttek voltak

Ezért csak ülünk tétlenül, ott, a levéltári labirintus gyomrában,

bámuljuk a trianoni szerződést, és épp úgy rettegünk tőle, mint
egy nagy betegségtől, a magánytól vagy a haláltól.
Végül Gyuri erőt vesz magán, és kinyitja. Rögtön az utolsó
oldalra lapoz: Benárd Ágoston és Drasche-Lázár Alfréd szignója
fölött dr. Edvard Beneš neve kanyarog. Kinyitjuk itt-ott a
könyvet, lehetetlenség minden oldalt végignézni, nem is azért
jöttünk, nem vagyunk történészek. A kihajtható
térképmellékletnél mégis megállunk: Magyarország új határait
mutatja.
– Nézd, Gyuri, vannak magyar városok, amelyek még nem is
kaptak új nevet, bár már a határ túloldalán jelölik őket – emelem
fel kissé a hangom iszonyodva. – Még Szatmárnémeti van, és
nem létezik Satu Mare. Nagyvárad még nem Oradea, és Kassa
még nem Košice.
Itt-ott óhatatlanul papírreszelék csúszik ki a lapok közül – a
térképet például nagy valószínűséggel 1920. június 4. óta nem
hajtogatta ki senki.
– Ödenburg! – mutat a határon túlra került, így a térképen még
Ausztria részeként feltüntetett Sopronra Gyuri. – Ott már volt
osztrák név.
Hiába volt, gondolom, az első világháborút megjárt,
antikommunistákból álló, önszerveződő fegyveres csoport, a
Rongyos Gárda célja ugyanis Sopron környékének megtartása
volt: ők is komoly szerepet játszottak abban, hogy 1921
decemberében népszavazást tartottak Sopronban.
A területi rendelkezésekhez lapozunk. Száznegyedik cikkely.
Felvidék, Délvidék, Erdély, Partium, Kárpátalja… Ördögi
rendelkezések… A balsors paktumai… Lidérces percek, kiver a
víz. Torkunk szorítják az egymás után következő földrajzi nevek,
mintha reggel szűk nyakú inget húztunk volna.
Elveszítem a türelmem, hirtelen egészen feleslegesnek érzem
azt, amit csinálunk.
– Menjünk, Gyuri, ennek nincs értelme! – nógatom a
barátomat.
– Várj! – mutat egy sorra a szerződésben. – Idenézz!
Kelletlenül lepillantok a könyvre. Kilencvenkilences cikkely.
Ugyan mi újat tud mondani ez az átkozott könyv?
 A trianoni békediktátum melléklete egy sosemvolt Magyarország térképével.
Sopron itt hivatalosan még egy kelet-ausztriai kisváros, Ödenburg néven.

És tud! A kilencvenkilences cikkely ugyanis egy kínai telepre

utal. Egy telepre, ami Kínában van, de a miénk! Volt. Hát, igaz a
legenda. Valóban nem csak mendemonda a távol-keleti
gyarmatunk híre. Bevallom őszintén, korábban mindezt lazán
betettem volna abba a skatulyába, amelyben ott sorakoznak a
közismert, ám hamis állítások a „nemzetközi hajózható folyóktól”
a prostituáltak országrészekben mérhető szolgáltatásain át a
részegen fordítva aláírt szerződésig. Korábban már beleolvastam
a szerződés szövegének magyar fordításába, ám valahogy
átsiklottam az említett passzuson. Talán egyetlen
négyzetkilométer lényegtelennek tűnt a hatalmas nemzeti
tragédia árnyékában, talán magam sem hittem volna, hogy ez
tényleg nem legenda: a kínai gyarmatunk valóság volt.
Gyuri hangosan olvas.
– „Magyarország a maga részéről Kínára ruházza mindazokra
az épületekre, rakodópartokra és kikötőhidakra, laktanyákra,
erődökre, […] mindennemű hajókra […] egyéb közvagyonra
vonatkozó jogait, amelyek a […]tien-tsini osztrák–magyar telepen
vagy a kínai terület más részein vannak vagy találhatók.”
Egymásra nézünk. Szinte tapintani lehet a csöndet. S a
csöndbe belereccsennek büszkeségünk törékeny cölöpjei.
– Akkor most tényleg jól értem, volt egy kínai gyarmatunk? –
szegezem a kérdést rekedten Gyurihoz, mint aki látja is, olvassa
is, mégsem hiszi az egészet.
– Ezt én magam sem tudtam! – tárja szét a kezét a barátom.
Vele azonban sohasem történhet meg olyan szerencsétlenség,
hogy egy nem várt fordulat tehetetlenné alázza. Gyuri arcán,
vérbeli diplomataként, ilyenkor szinte sosem látszanak érzelmek.
Nyilván abban a pillanatban is voltak néhányan a világon,
akik tudták, hogy egykor területünk volt Kínában. Mi azonban
valóban mélyen meg vagyunk lepődve, ha Gyurin nem is látszik.
Hallottam már némi részinformációt valami messzi, kínai
területről, olvastam is tán róla valami mendemondát, de az
igazat megvallva azt hittem, hogy a kínai magyar gyarmat léte
pontosan olyan legenda, mint amilyet Clemenceau magyar
menyéről vagy a Ronyva-patakról gyártott a nép.
– Szóval Kolozsvár, Kassa, Szabadka, Pozsony és a többi
elcsatolt városunk mellé felsorakozik Tiencsin is… – morogtam,
és összecsuktam a legigazságtalanabb béke aktáját.
*
Hivatalos levélváltás.

Külgazdasági és Külügyminisztérium
Magyarország Nagykövetsége, Peking
2016. január 12.

A tiencsini osztrák–magyar koncessziós zóna tárgyában tervezett

dokumentumfilm forgatás és az annak keretében Miniszter úr által
adandó interjú háttereként az alábbi összeállítást terjesztjük fel:

A tiencsini koncessziós zónák Kínában Tiencsin város délkeleti részén

alapított koncessziós területek, melyek kilenc ország által igazgatott
különleges közigazgatási autonómiaként működtek. A koncessziót a
Csang dinasztia (1644–1911) adta át több külföldi imperialista
hatalomnak…

…A tengeri kijárattal is rendelkező, akkor egymillió lakosú Tiencsin város

területének hatvan százalékát feloszthatták egymás között a harcokban
részt vett államok. A Hajho folyó jobb partján nyugati oldalon
megalakultak a japán, a francia, az angol, illetve a német koncessziós
területek, míg a folyó bal partján a keleti oldalon helyet kapott az
osztrák–magyar, az olasz, a belga és az orosz koncesszió. Az Osztrák–
Magyar Monarchia által birtokba vett Tiencsin belvárosban található
rész mintegy száztíz hektáros területet tett ki…

…Az osztrák–magyar sajátosság az volt, hogy Bécs és Budapest sem

támogatta anyagilag kínai koncesszióját, így az osztrák–magyar terület
Tiencsin leglassabban fejlődő területének számított… Az 1910-es
népszámlálási adatok szerint az osztrák–magyar kolónia lakossága négy
év alatt 25 744 főről 14 946 főre csökkent. Volt viszont egy érdekes
jelenség is, hiszen ezzel az elvándorlással szemben az osztrák–magyar
koncessziós területen is megjelentek a gazdag befektetők, akik mintegy
villakerületté formálták a koncessziós területet…

…Amikor Kína az első világháborúban hadat üzent a központi

 hatalmaknak, a Monarchia elvesztette a terület feletti fennhatóságát. A
zónát a kínaiak birtokba vették, és 1917. augusztus 14-én az osztrák–
magyar koncessziót egyoldalúan felmondták, a jelentősebb német
koncesszióval együtt. Végül Ausztria az osztrák igényekről 1919.
szeptember 10-én a saint-germaini békeszerződésben lemondott. A terület
feletti magyar követelések egy kicsit később, 1920-ban, a trianoni
békeszerződéskor szűntek meg…
*

Bécsben, dr. Oross András levéltári delegátusnál kutakodom. Az

Osztrák–Magyar Monachia archívumának levéltárosa korábban
nem sokat tudott a kínai területünkről. Mióta megkerestem,
behozta a „lemaradást”. Pörög a nyelve, miközben egykori
„gyarmatunk” papírjait cipeljük be az olvasóterembe hatalmas
dobozokban.
– Tizenhat évig volt a fennhatóságunk alatt a tiencsini telep,
amit Pesten valóban gyarmatnak tekintettek és hívtak – mondja.
– Mivel jogilag az osztrákok korábban elvesztették a területet,
Trianonban papíron már csak tőlünk csatolták el a mi kis
Kínánkat.
– Pikáns. Mármint ez az elcsatolás.
– Mire gondolsz? – kérdezi most a riportalany a riportert.
– Nézd, a trianoni békeszerződés magyar szemszögből
diktátum. Azaz kötelezték hazánkat arra, hogy írja alá a
paktumot, meggyőződése ellenére. Kényszerből! Na most, ha ezt
elfogadjuk, akkor a tiencsini koncesszióról is kényszerből
mondtunk le, mely döntéssel – csakúgy, mint magával a
békediktátummal – Magyarország sohasem azonosult.
– És ez mit változtat a helyzeten?
– Nem vagyok jogász, de feltételezem, jókat vitatkozhatnának e
kérdésen a kedves jurátusok. Mármint hogy egy nyilvánvalóan
kényszer alatt aláírt szerződés mennyire tekinthető érvényesnek.
– Értem a gondolatmenetedet, de én meg levéltáros vagyok, s
nem gondolkodhatok teljesen közemberként, még ha meg is van
a véleményem Trianonról.

Oross András kinyitott egy dobozt, amelyben a kínai magyar gyarmatunk

anyakönyvvezetőjének címeres díszszalagja pihent

András egy időre elhallgat, némán pakoljuk ki a padlóra a

dobozok rejtette relikviákat. Megtaláljuk a magyar
anyakönyvvezető nemzetiszín szalagját, sőt a pecsétjét is.
Kipróbálom, száz év után is remekül működik. Egy anyakönyvi
kivonat is a kezünkbe kerül, amely arról tanúskodik, hogy 1909-
ben, a tiencsini magyar anyakönyvvezető előtt Hermann Adolf
feleségül vette Hirsch Emma Amáliát. És ott van a több mint
százéves bélyeg, rajta a magyar felírat: Cs. és K. Oszt:Mag.
Konzulátus, Tienstin.
 Megsárgult fotók, iratok, dokumentumok elevenítik fel az
egykori koncessziós terület mindennapi életét.
– Azért nem lehetett olyan könnyű az ott lakó magyarok élete –
hümmög András. – A vidéki kínaiak nyilván változatlanul fehér
ellenségnek tartották őket.
– Változatlanul?
– Persze – veszi át a szót az addig a kamera mögött csöndesen
figyelő Suha György, aki ekkorra már igazi „gyarmatszakértővé”
nemesedett –, hát maga a boxerlázadás is a nyugati
kizsákmányolás és a mindenkit letaglózó fehér ellenség ellen
indult. A feszültségek 1900. május 18-án harcokba torkolltak: a
felkelők elképesztő dúlást vittek végbe, főleg Tiencsinben és
környékén, többek között megöltek háromezer keresztényt, és
vérdíjat tűztek ki a külföldiek fejére. A zömében parasztokból
álló seregből sokan azt hitték, ha szent ügyért harcolnak, nem
fogja majd őket a golyó.
 Harc életre-halálra. Ez a boxerlázadás egyik legismertebb fényképe.

– És kivel volt a császár?

Gyuri barátom ezen a ponton megvakarja a fejét.
– Látod, hogy itt nagyon az alapoknál kell kezdeni a
történelemoktatást.
– A felkelők mögött a császár özvegye, Ce-hszi állt. Ügyes
manőverező volt, ezt mutatja már csak az is, hogy szeretőből
császárné lett. Igyekezett megfelelni a saját népének épp úgy,
mint a nyugati hatalmaknak. Miközben titokban a felkelőket
bátorította, ügyes diplomataként csakis kedves mosolyokat
küldött Európa és az USA felé. Ám egyszer csak eljött a pillanat,
amikor döntenie kellett. És Ce-hszi a népe mellé állt. A német
nagykövetet épp akkor végezték ki, amikor hozzá készült. A
követségi dolgozók meggyilkolása után hat európai nagyhatalom,
köztük az Osztrák–Magyar Monarchia, illetve az Egyesült
Államok és Japán szövetségre lépett, és csapatokat küldött
Kínába. A külföldi katonák néhány hónap alatt felszámolták a
lázadók bázisait, és vadállati kegyetlenséggel visszafoglalták
Pekinget. Tiencsint egyetlen nap alatt, július 14-én ragadták
vissza a felkelőktől. A harcokban sajnos magyarok is életüket
vesztették, hiszen a monarchia hajóin, a Zentán, az Erzsébet
Császárnén és az Aspernen számos honfitársunk szolgált. Sőt,
haláluk előtt sokat is szenvedhettek, mert bár a húszezer főnyi
képzettebb és jobb fegyverzetű szövetséges katona viszonylag
hamar legyűrte a hetvenezer főnyi császári katonát és a százezer
főnyi felkelőt, a Tiencsintől Pekingig tartó menetelés során
embertelen kínokat kellett kiállniuk a 43 fokos hőség és az alig
elviselhetően magas páratartalom miatt. A harcok során
elvesztettük többek között Pap Lajos tengerészkadétot, Mayer
kadétot, valamint Kántor, Szemenyey és Jánossy matrózokat.
Többen közülük szörnyű kínok között adták át lelküket a
Teremtőnek. Álljon itt egy német katona korabeli levele, akkori
közlésben: „Mindenkit agyonlőttünk, s a khinaiakat, a kiket csak
megláttunk, lekaszaboltuk és lelőttük. Az oroszok kis gyermekeket
és asszonyokat is lemészároltak. A meddig a szem ellátott, a
harcztér tele volt halott khinaiakkal. Másnap kimentünk a
harcztérre, hogy halottainkat eltemessük, a kiket egy héttel előbb
az első csatában elvesztettünk. De mennyire megrémültünk attól, a
mit láttunk. A kutya khinaiak összes halottainkat
megcsonkították, fejüket, karjaikat, lábukat levágták, a kin jó ruha
volt, azt kifosztották. A hadnagyomnak, a ki elesett, a hátáról
levágták a hust, ugy, hogy csak a csontváza maradt. Csakis
csizmáiról ismertük meg.”

Az Osztrák–Magyar Monarchia haditengerészetének büszkesége, az SMS

Zenta nevű védett cirkáló. Ezen a hajón érkezett katonai különítményünk egy
része Kínába.

A lázadást végül leverték, a szövetséges csapatok győztesen

kerültek ki az ütközetből. S ha már így alakult, Ferenc József is
szeretett volna magának egy igazi határon túli saját területet. Az
Osztrák–Magyar Monarchiának voltak már korábban ilyen
törekvései, őseink meg akarták mutatni, hogy mi olyan erősek
vagyunk, hogy nekünk is dukál egy valódi gyarmat. Hát a
többiekkel együtt megkaptuk. Cserébe az agyafúrt Ce-hszi a
lázadást követően is hatalmon maradhatott. Hát így lett nekünk
egészen pontosan 108 hektárunk Kínában, Tiencsinben, annak is
a belvárosában. Telepünk kicsi volt ugyan, ám stratégiai helyen
feküdt. Volt folyópartunk kikötővel, és az oroszok területén lévő
pályaudvart például rajtunk keresztül lehetett a legjobban
megközelíteni. Bécs és Budapest ugyan nem sokat törődött a „mi
kis Khinánkkal”, ám ennek ellenére voltak fejlesztések. Lett
iskolánk, ahol osztrák és magyar történelmet is tanultak a
gyerekek. Épült kórházunk, és még mozink is volt. A tiszti
kaszinónak pedig csodájára jártak a szomszédos gyarmatokról.
Nos, a Bécsben fellelhető dokumentumok igazán egzotikus képet
adnak a részben magyar területről. És amikor azt hiszem, hogy
ennél elképesztőbbet már nem látok és hallok, akkor Andrással
kihajtogatjuk a mi kis Kínánk korabeli térképét.
 A megsárgult képen a szövetséges csapatok tagjai láthatók.
Jobbról a harmadik ember a mi katonánk.

– Mondjak még valami érdekeset? – bök András egy piros

vonalra a városon belül. – Ez a határvonal itt örökös vitára adott
okot Olaszországgal.
– Hogyan?
– Nem vicc: ezen a határvonal menti csöpp területen három
évig vitatkozott Olaszország és a Monarchia.
– Óriási! Területi vita Kínában, Olaszországgal. Azt hiszem, ezt
nem lehet felülmúlni.
 Igazi kincs a doboz mélyéről: 1902 decemberében a kereskedelemügyi
miniszter levelet írt a külügyminiszterhez, amelyből kiderült, hogy a magyar
országgyűlés is tárgyalta a „mi kis Khinánk” ügyeit

Hogy mi lett a területi vita vége, arról nem találtam feljegyzést.

Ami biztos: másfél évtizedig tényleg miénk volt az a terület, ahol
villamos is járt, egyes helyeken még mindig látszik a sínek
vonala. S hogy ki ne hagyjam a fejlesztések közül: 1906-ban a
Ferencz József utca végén hidat is építettünk, itt volt a határ is, a
saját területünk határa. Találtam egy iratot, amely szerint az
egyik évben víz alá kerültek az utcáink, olyan árvíz volt. A
területünknek egyébként saját, magyar nyelvű törvénykezése is
volt, nem akármilyen szabályokkal. Itt van például egy:
„Tűzijátékok rendezéséhez külön rendőri engedély szükséges.”
Aztán: „Tilos az utczán való verekedés és rendbontás.” És:
„Kínaiaknak – éppúgy, mint kínai területen – fegyvert hordaniuk
nem szobad!” Végül a legfontosabb szabály: „Koldulni tilos!”
Vasszigorral tartották a rendet, az biztos. Kellett is, hiszen nem
lett volna már erő az örökös harcokra a renitens kínaiakkal. Mert
ez az egész kínai gyarmatosdi jó lehetőségnek mutatkozott
ugyan, de folyamatos konfliktusokkal is járt. Voltak, akik
hatalmas lehetőséget láttak abban, amit mások távol-keleti
hóbortnak, feleslegesen kidobott pénznek, vagy egyszerűen csak
bolondságnak gondoltak.

Pedig tényleg épült-szépült a kínai osztrák–magyar

törpegyarmat, főleg, amikor Karl Bernauert nevezték ki
főkonzulnak. Ő volt az, aki rájött arra, hogy a kedves, egzotikus
területet, emellett pedig a gyarmatosító törekvéseket pénzre
lehet, illetve kell váltani. Ahhoz viszont bizony fejleszteni kell.
Azok pedig – mint fentebb írtam – megindultak. Bernauer
bevezette a monarchia törvénykezését, pénzügyi rendszerét,
osztrák–magyar mintára formálta a közigazgatást. Volt saját
rendvédelmi szolgálatunk is, amelynek vezetésével Acurti Hugó
sorhajóhadnagyot bízták meg, aki fel is állíttatott négy
rendőrőrsöt. A 108 hektáron összesen 40 osztrák és magyar,
valamint kétszer ennyi kínai rendőr szolgált, igaz, nekik nemcsak
rendőri feladatokat kellett ellátniuk, hanem például az adók
beszedéséért is ők feleltek. Miután már volt börtönünk,
kórházunk, szórakozóhelyünk és kocsmánk is, pár snapsz után
egy fáradt estén a tengerészeink kis túlzással akár Bécsben vagy
Budapesten is érezhették magukat. Különösen, ha figyelembe
vesszük, hogy gyermekeik olyan iskolába járhattak, ahol
Ausztria–Magyarország történelmét és földrajzát is oktatták,
ahogy az „őshaza” zenéjéről és más kulturális ágairól is
megemlékeztek. Viszont bizonyítvány vagy iskolakönyv egy sem
lapult a bécsi levéltárban. Ha voltak is, azokat Kínában kellene
keresni. Bizony-bizony, szép lassan rádöbbenek, hogy minél
többet tudok a területről, lényegében annál kevesebbet is
egyben. Újabb és újabb kérdések merülnek fel, s a válaszok
valahol Tiencsinben, Pekingben, vagy az egykor területeket
birtokló országok archívumaiban pihenhetnek. Ki tudja,
megtudunk-e valaha mindent erről a területről…
Fotók, fotók, fotók… Este, már Budapesten, mai fotókat keresek
Tiencsinről. Nem régieket, mostaniakat. S számítógépem
monitorján meg is jelenik egy csilivili világváros képe. Micsoda
változás! Üvegkupolák zuhataga, csillámló felhőkarcolók, égbe
nyúló acéltornyok. Óriási, sosem látott terek és épületek – s mégis
minden olyan ismerős. A sugárút fölé hajló erkélyek, a kikötő
remegő fényei, a vibráló neonreklámok.
Két hét múlva Párizsban felszállunk egy Peking felé tartó
repülőgépre.
*

Megbillen a gép szárnya. Nyilván csak egy széllöket – ám Suha

Gyuri barátom vigyorogva rám ijeszt:
– Senki sincs a botkormánynál.
 Ijedten rápillantok. Elemében van.
– Ilyenkor, ha már szintbe hozták a gépet, rábízzák a
robotpilótára, és elmennek aludni.
Nevet. Tudja, hogy bár az elmúlt húsz évben vagy százszor
körbeutaztam a Földet, titkon ma is tartok a repüléstől, épp úgy,
mint amikor először emelkedtem levegőbe még 1992-ben.
– Bocsánat – intettem magamhoz a légiutas-kísérő hölgyet –, be
lehetne nézni a pilótafülkébe?
A szőke, csinos stewardess értetlenül pislog.
– Mégis miért, uram?
– A barátom szerint a pilóták alszanak.
A hölgy felkacag. Én is elmosolyodom. Gyurira nézek: Na
látod, nagyokos?!
Ekkor a stewardess megtörli kacagástól könnyes szemét, és
közli:
– Most nem tud bejönni a pilótákhoz, uram, mert alszanak.
Meghűl a vér az ereimben.
– Most csak viccel velem, ugye?
A hölgy erőszakkal igyekszik elfojtani az újabb
kacagásrohamot.
– Uram, a legtöbb pilóta alszik repülés közben.
– De csak nem egyszerre!
– A repülési idő kétharmadában csak a robotpilóta van
„ébren”.
Elhallgatok. Suha Gyurira pillantok: meredt szemmel bámul.
Erre ő sem számított. Megeresztett egy hülye viccet, erre most
belemerevedtünk mindketten. S mivel egyikünk sem pilóta,
fogalmunk sincs, hogy akkor most mi van.
 – Van még hasonló meglepetése számunkra, hölgyem? – kérdi
Gyuri, miközben izgalomtól kiszáradt ajkát nyalogatja.
– Hogyne – bólint készségesen a légiutas-kísérő. – Ha például
kitartóan leselkednének a fülke előtt, láthatnák, hogy két
különböző ételt kap a pilóta és a másodpilóta.
– Miért?
– Ha az egyikük ételmérgezést kap, a kolléga biztonságban
fenn tudja tartani a gépet.
– Óriási. Más?
– Azt tudják, hogy a landolás tulajdonképpen egy jól irányított
repülőgép-katasztrófa? Gondoljanak bele, az aszfalt felé tart a
gép, és a pilótáknak köszönhető, hogy nem csapódik bele.
– Most, hogy mondja…
– De a legfontosabb még csak most jön, uraim! Miután a
repülőgép ajtaja bezárul, a pilótáknak hirtelen rengeteg joguk
támad.
– Mijük?
– Joguk. Büntetéseket írhatnak, de akár le is tartóztathatnak
utasokat, ha nem megfelelően viselkednek.
– Nem megfelelően? – kérdeztem.
– Például ha halálra ijesztik a marhaságaikkal az utastársaikat!
Körbeforgatjuk a fejünket. Elöl és hátul riadt tekintetű utasok
meresztik ránk a szemüket.
Behúzzuk a nyakunkat. Aztán egyszerre mindenki felkacag.
Pekingig már csak a Kr. e. VI. században élt katonai stratégiai
szerzőről, Szun Curól, a Kr. e. 221-ben egész Kínát uralma alá
vonó Csin Si Huang-tiról, illetve kora nagy tengerészéről, a Ming-
dinasztia admirálisáról, Cseng Hóról csevegünk – abból nem
lehet baj.
A pekingi reptéren a magyar nagykövetség autója vár, azzal
hajtunk a belvárosba. Érkezésünk után pár órával már a kínai
főváros utcáit rójuk, és a piros lampionos éttermek közötti szűk
sikátorokba bújunk, hogy avatatlan szemek elől szerényen
megbúvó, több száz éves buddhista templomokat fedezzünk föl.
Már amennyit a masszív szmogtól látnunk sikerül a házakból,
éttermekből, templomokból. Mondják, egy nap a szmogos
Pekingben huszonegy szál cigaretta elszívásával egyenlő. Mintha
állandó köd ülne magasan, a felhőkarcolók szintjén. Estefelé
vérezni kezd az orrom. Ennyi idő kellett a levegőben található
szennyezésnek, hogy szétmarja a nyálkahártyámat.
A szmog, túl a tüdő és más szervek károsításán, egy közvetlen
veszéllyel is jár: a félhomályban alig látni a járdát. Márpedig
Pekingben nem lehet csak úgy sétálgatni, hiszen itt-ott hiányzik a
csatornafedő, s arrafelé bizony igen mélyek a csatornák. Ez
persze nem csupán abból a szempontból kellemetlen, hogy a
figyelmetlen vagy a rosszul látó járókelő métereket zuhanhat a
bűzös föld alatti szennyfolyók fenekéig, de akár méretes
csótányok is előmászhatnak odalentről, netán pár gasztronómiai
felüdülésre vágyó patkány, esetleg néhány, az esők által
bemosott és odalent elszaporodott, jól megtermett kígyópéldány
bukkan elő tekergőzve, ez utóbbiak persze kizárólag az éjszaka
közepén. Hihetetlen a kettősség: a nemrégiben még lesajnált
Peking szegénységmaradványai vegyülnek a XXI. század minden
igényt kielégítő pompájával és modernségével.
Tiencsinbe csak másnap reggel indulunk, s a pekingi
követségre is csupán este vagyunk hivatalosak, irány, fedezzük
fel Kína fővárosát. Csak ez a makacs köhögés ne kínozna, mióta
kiléptünk a repülőtér épületéből. A vérzés elállt, ám ha kifújom
az orrom, fekete lesz a zsebkendő.
A túlnépesedett, erősen szennyezett nagyváros yuppie utcáján
egymást érik a divatos éttermek és a felkapott bárok. A közeli
felhőkarcolókból kisiető milliárdosok előtt elegáns fekete
formaruhát viselő sofőrök nyitnak ajtót, alázatosan a földig
hajolva. Úgy tűnik, senkit sem zavar, hogy úgy ötszáz méterre a
csillogó kirakatoktól és üvegpalotáktól éhező gyerekek turkálják
végig a kukákat, vagy ha nagy néha a kezükbe akad egy-egy béka,
gondosan belehelyezik a vállukra akasztott szatyorba. A
felhőkarcolóktól távolabb, a korszerű vonatok hídjai alatt, a
modern nagyváros mélyén borzalmas a szegénység. Arrafelé
nem szerveznek városnéző sétákat az utazási irodák, pedig az
eldugott kis piacokon (ahol még él a cserekereskedelem ősi
gyakorlata) potom pénzért vásárolhatók meg azok a ruhák,
amelyeket a pesti Váci utca vagy Andrássy út csillogó-villogó
üzleteiben kínálnak eladásra, csillagászati összegekért.
Hamisítvány? Ugyan! Megvarrja délelőtt a gyárban a márkát,
majd hazamegy, és ugyanazt a minőséget megvarrja a
feketepiacra. Sok pénzt persze így sem csinálhat a kisember.
Döbbenten hallgatom helybeli kísérőnket, egy harmincas hölgyet,
amint arról mesél, Kínában rengetegen élnek az utcán, még a
boltosok közül is sokan egy nyugágyon alszanak a portékáik
között vagy a boltjuk előtt. Gyermekkereskedelem,
gyermekprostitúció, gyermekmunka – e kifejezések nem
ismeretlenek az országukat jól ismerő kínaiak számára, ha a
hivatalos média hallgat is róla.
 Remélem, jól értem, amit kísérőnk mesél, mert errefelé azok
sem beszélnek túl jól angolul, akik a diplomáciában vagy a
turizmusban dolgoznak, az utca embere meg egyenesen
elzárkózik, ha angolul szólítom meg.
– De hogyan intézi itt az ügyeit, aki csak angolul beszél? –
kérdezem kísérőnktől, mire ő a legnagyobb természetességgel
megvonja a vállát:
– Vagy talál egy angolul beszélő segítőt, vagy sehogyan.
Látja a pekingi hölgy, hogy elakad a lélegzetünk, ezért gyorsan
hozzáteszi:
– De amíg nem kell kórházba menni, vagy nem támad
rendőrségi ügye az idegennek, addig minden rendben van.
Megnyugtató.
Kis tülekedés következik a metróban (állatira nem figyelnek
egymásra a helyiek, lökdösődnek, tolakszanak), majd újra a
felszínre érve egy anyuka mellett kelünk át az úttesten, aki
minden különösebb szégyenérzet nélkül tartja kisgyermekét a
karjában, míg a csöppség elvégzi a dolgát a járda szélén.
– Sokan vagyunk – szabadkozik mosolyogva kísérőnk, mintha
ez megmagyarázná, hogy az anyuka miért nem megy el
gyermekével a húsz lépésre található gyorsétterem vécéjéig. A
higiénét errefelé egyébként is sajátosan értelmezik. Jellemző hír
volt, még a kétezres évek közepén, hogy a hatóságok rájöttek
arra, hogy a helyiek állandó köpködése ellenérzéseket kelthet az
idelátogató nyugati turistákban. Így hát az olimpia előtt
forgalomba hozták az úgynevezett köpőzacskókat. Na, attól a
pillanattól fogva már nemcsak köpködtek, szemeteltek is a derék
pekingiek.
 Abban persze messzemenőkig igaza van helyi kísérőmnek,
hogy a túlnépesedés már-már társadalmi katasztrófához vezet.
Az országban nincs a mienkhez hasonló szociális védőháló, sem
társadalombiztosítási rendszer. A városiak többsége apró kis
bérodúkban tengeti mindennapjait, szénnel fűt, és fizetése egy
részét hazaküldi vidéken élő családjának. Egyáltalán, közel
másfél milliárd embert etetni? Kína, ahol csak a fővárosban több
mint kétszer annyian élnek, mint egész Magyarországon. Nem
véletlenül mondogatom vagy tíz éve a barátaimnak: életem álma
lenne megbukni a kínai könyvpiacon. Csak minden tízezredik
olvasó vegye meg a könyvemet, és egy életre rendben vagyok
anyagilag. Bevallom, amennyire megrémisztettek Kína
számomra felfoghatatlan méretei, annyira megfogott az állandó
nyüzsgés, a folyamatos zakatolás. Sehol egy percnyi leállás,
valaki, valahol mindig csinál valamit. Például ebédet.
Apropó, étel: betérünk egy hétköznapi kisvendéglőbe, és a
menüválasztást kísérőnkre bízzuk. Gőzgombócot és csirkét
kapunk, ez utóbbit csontozatlanul, Kínában ugyanis maga a csont
is elsőrendű étel (nyilván a helyi illetőségű fogorvosok nagy
örömére). A kiszolgáló hölgy rendíthetetlenül a mennyeinek
mondott kígyólevest ajánlja, amit – Gyurival és operatőr
kollégámmal nagy egyetértésben – falfehér arccal
visszautasítunk.
A kiszolgáló hölgy egyébként kifejezetten szép arcú.
Mindenkitől bocsánatot kérek, akit érint, ám ez nem mondható el
az étteremben lévő többi lányról, asszonyról. Ebben is
egyetértünk magyar utastársaimmal, persze az is lehet, hogy csak
el vagyunk kényeztetve, hiszen, mint tudjuk, a magyar nők a
legszebbek a világon…
Amúgy be kell vallanom, hogy a jellegzetes pekingi hutongban,
vagyis aprócska házacskában elköltött ebéd végül fejedelmire
sikeredett. Meg felettébb lassúra. Ugyanis én soha nem tanultam
meg rendesen pálcikával enni, ezért estek-keltek a falatok a szám
felé haladva, s leginkább az ölembe hullottak. A csirke után
érkezett a marha meg a kacsa, meg valamilyen mennyei hús (azt
nem tudom, hogy mi volt, de nem kutya, arra rákérdeztem). Arra
viszont jó volt ez az ebéd, hogy megállapítsam: Magyarországon
a kínai gyorséttermek jelentős részének köze sincs a kínai
ételekhez. Az, amit Kínában ettem és az, amit Pesten kínaiként,
nos, az ég és föld. Pekingben ég, vagyis valóban fejedelmi volt
minden, elégedetten bontottam ki a szerencsesütiben rejlő
„Minden álmod teljesült” feliratot. Teli hassal már az utcán
sétáltunk, amikor egyszer csak megindult felénk a munkaidő
után hazafelé igyekvők elképesztő tömege.
– Megfigyelted, hogy sok kínai nő mintha kifejezetten
takargatni szeretné a nőiességét? – jegyzi meg Gyuri.
– Egy olyan országban, ahol koktélparadicsommal díszítik a
tortákat és vörös babból készítik az édes péksütemények
töltelékét, én már semmin sem csodálkozom – legyint operatőr
kollégám, és hanyag eleganciával átugrik egy köpetet, amit az
előttünk lépkedő kínai úr hagy maga után.
Igen, ezt a legnehezebb megszoknom: a köpködést. Arra már
fel sem figyelek, hogy a város állati mocskos, és hogy az emberek
egyáltalán nem figyelnek a tisztaságra, ebből a szempontból is
halálosan igénytelenek. Azon is hamar túltettem magam, hogy a
gőzgombóc előtt búzalisztlevest és zselatinszerű
babkészítményből, apróra vágott zsíros sertéshúsból meg sózott
répából álló előételt fogyasztatnak velem. De hogy az emberek
lépten-nyomon köpködjenek az utcán, aluljáróban, megállókban:
megszokhatatlan számomra. Lassan megértem, miért jár
majdnem mindenki biciklivel. Kinek van kedve belelépni ebbe-
abba a cipőjével?
Egy idő után nem bírom tovább, és a kísérőnkhöz fordulok:
– Bocsásson meg, árulja már el, nem lehet ezzel az örökös
harákolással meg köpködéssel valamit kezdeni?
Először nem is érti, mit akarok. Aztán grimaszt vág.
– Tudom, maguknak európaiaknak ez nagyon különös.
Hunyjon szemet fölötte, Tvrtko xiansheng (Tvrtko úr). Gondoljon
inkább arra, mennyi mindent ad a világnak Kína. A
számítógépek 90 százaléka nálunk készül. Mi szállítjuk a fekete
taxikat Londonba. Ha a kínai gazdaság leállna, maguknak
meztelenül kellene járniuk, és a három szépséges fiának nem
lennének játékai.
Hümmögök. Nem fejtem ki neki, mennyire nem látok
párhuzamot vadidegenek lábam alá taknyolása és a kínai
komputeripar szárnyalása között. Inkább meghúzom a pálinkát,
amivel immáron a magyar nagykövetségen kínálnak, s ami
errefelé szinte üdítőital számba megy. Két pohárkával is
lehajtatnak velem, ég tőle a torkom, a könnyem is kicsordul,
olyan erős.
– Nem volt könnyű bejutni önökhöz – célzok a konzulátusi
dolgozók előtt a szigorú beléptetésre (csak magyar
állampolgároknak van esélyük a bejutásra, magyar útlevéllel) –,
de ha így itatnak, a kijutás még nehezebb lesz.
 Nem túl sikeres madzsong. A dominójátékban hatból hatszor kaptam ki a
helyiektől.

Nevetnek, nevetünk. Aztán elkérem a nagykövetség egyik erre

szakosodott számítógépét és feltöltök egy fényképet a Facebook-
oldalamra. A képen éppen madzsongozok, ami egy ősi
dominójáték. Még reggel játszottam a szállodánk előtti parkban a
helyiekkel: hatból hatszor lettem tök utolsó. De nem ez volt a
nehézség, hanem maga a feltöltés. Kínában ugyanis nincs
Facebook, vagyis hivatalosan nincs, blokkolva van a hozzáférés,
ezért komoly technikai eszközöket és a diplomáciai testület
műholdját is igénybe véve küzdöttem a kép továbbításával,
negyedóra alatt sikerült is. Nesze neked információ szabad
áramlása és sajtószabadság.
Másnap, két és fél órás autózás után Tiencsinbe érve már
nincs olyan nagy kedvem nevetni. A városi parkban idősebbek
tajcsiznak, gyerekek sárkányt reptetnek, néhányan tollasoznak
is, mindezt a rideg rendőrök szigorú tekintetének tüzében. Ám az
egykori monarchiai területre érve elszorul a torkom. Tíz éve úgy
döntött a tiencsini városvezetés, hogy az égbe kapaszkodó
modern épületek tövében megbúvó egykori gyarmat megérdemli
a rekonstruálást. Számos épület már nincs meg, amelyek viszont
még állnak, azokat korhű módon felújítják.
Fiatal srác van a segítségemre, Mervay Mátyás. Abban az
évben született, amelyikben érettségiztem. Abban az évben
diplomázott az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, amelyikben
megjelent A királynő beszéde című könyvem. Négy nyelven
beszél, köztük kínaiul. A Nakai Egyetem Történelem
Tanszékének ösztöndíjas hallgatója.
– Na, mennyi mindent tudok rólad? – veregetem meg atyaian a
vállát. Mire ő elmosolyodik, és azt mondja:
– Vujity Tvrtko: Balogh Szilárd néven született 1972-ben, anyja
katymári bunyevác lány, aki fiát a születésétől fogva Tvrtkónak
szólítja. A riporter fiai Benjamin, Barnabás és Bendegúz.
Édesanyjukat, Gyöngyit huszonhárom óra ismeretség után
eljegyzi. Szénbányász apja a példaképe.
Bólintok. Döntetlen. Lenyűgöző ez a fiú, ezt később többször is
bizonyítja.
– Látom, készültél.
– Történelemhallgató vagyok. Néha, vizsgák előtt több könyvre
rúgó adatot kell megjegyeznem.
„Ebben a városban másfélszer annyian laknak, mint egész Magyarországon” –
ismerteti a helyi méreteket kísérőm, Mervay Mátyás. Háta mögött a híd, amely
egykor kínai területünk határa volt.

– Értem. Mesélj akkor Tiencsinről, ha ilyen remek a memóriád.

Én itt egy parkot látok néhány madzsongozó öregúrral, egy Mao-
képet a sarkon egy ablakban, meg egy vályogházban megnyitott
vendéglőcskét, ahol a múlt ételeit hirdetik… lehet, hogy éppen
paprikás krumplira és vínersniclire gondolva.
– Mindenekelőtt: ebben a városban másfélszer annyian
laknak, mint egész Magyarországon – így Mátyás. – A
tizenötmillió emberből van, aki soha életében nem jár ezen a
környéken. Ettől persze még kiemelt negyednek számít az
egykori gyarmatunk, nézd, amit tudtak, felújítottak,
megmentettek. A területen, amit hivatalosan Trianonnal
vesztettünk el, hatalmas felhőkarcolók épültek. De ott, a
tövükben, láthatod az egykori osztrák–magyar tiszti kaszinó
épületét. Idén augusztusban újranyitja majd egy kínai
befektetőcsoport.
Wen Zhao asszony, a tiszti kaszinó felújítását végző és a
későbbi üzemeltetés jogát birtokló cég vezérigazgatója,
megerősíti a terveket. Alacsony termetű, kedves mosolyú hölgy,
aki igazi profi, nem véletlen, hogy a népi Kínában ilyen magas
pozícióhoz juthatott.

Tiszti kaszinónk a tiencsini felhőkarcolók lábánál. Hamarosan újranyithatja

kapuit a százéves örökségünk.

– Öt évig terveztük a tiszti kaszinó felújítását, mert azt

szerettük volna, ha tökéletesen visszaállíthatjuk a korhű
állapotot – magyarázza az igazgató asszony. – Nagyon büszkék
lehetünk erre a kis kulturális csodára. Nekünk nagyon fontos a
múlt, tiszteljük, megbecsüljük. Remélem, hogy a végeredménnyel
önök, magyarok, is elégedettek lesznek.
Az épület falai még csupaszok, de lesz itt étterem, teázó, és
lesznek magyar kiállítások is. A forgatási nap végén felvetett
ötletem pedig valósággal lázba hozta Wen Zhao asszonyt. Azt
javasoltam ugyanis, hogy a kiállításra ne csak modern magyar és
osztrák festők képeiből hozasson egy tárlatra valót, hanem kérje
el a bécsi levéltárban, dobozokban pihenő százéves emlékeket a
helyi anyakönyvvezető piros–fehér–zöld színű, koronás címeres
szalagjától a pecsétnyomóig, az akkori térképtől az ebrendelet
szövegéig. Hiszen mégis csak ezekkel irányították az életet
errefelé, jó egy évszázada. Zhao asszony annyira belelkesült,
hogy felvetésemmel meg is kereste a magyar
külügyminisztérium illetékesét, szívből remélem, hogy lesz is a
dologból valami.
De visszatérve Mervay Mátyáshoz.
– Nézd csak, itt van a főkonzulátusunk épülete. A kínai ízlésre
átformált homlokzatával is impozáns építményt Erwin Ritter von
Zach főkonzul építtette, és ezt már osztrák–magyar adókoronákból –
darálja fiatal barátom, a felkészült történészhallgató. – Az épület
az 1906-os híd szomszédságában áll, ma étterem működik az
épületben.
Teszünk egy rövid sétát odabent, korabeli telefont és Korona
írógépet is láthatunk az egykori irodahelyiségben.
Aztán a hídhoz megyünk, amely száz éve a határt jelentette.
– A jellegzetes közép-európai építészeti elemek miatt annak
idején a folyó partján pont úgy sétálhattak a promenádon a
hölgyek és urak, mint Bécsben vagy Budapesten – meséli Mátyás.
– Az épületen ott lobogott a Monarchia zászlaja, az urak közül
sokan egyenruhát viseltek. Számos részletében emlékeztethetett
mindez a hazai életre. A Vasárnapi Újság egyik 1904-es számában
helyszíni riport olvasható a koncessziós területről. Igen
plasztikusan kitűnik a cikkből, hogy abszolút bécsi módra
igyekeztek élni itt az emberek.
(Később megkeresem a Mátyás által említett 112 éves lapot a
Széchenyi Könyvtárban. Többek között ez áll benne: „A háború
bevégezte után sokan helytelenítették itthon, hogy az osztrák-
magyar monarkhia is földet foglalt Khinában, Tientsin-ben; ujabb
tehernek, felesleges dolognak tartották […] Míg az összes
nagyhatalmak a telepítvényeket csak bérlik a Kinaiaktól, addig a
mi telepítvényünk az osztrák-magyar monarkhia tulajdonát
képezi, mi azt elfoglaltuk […] Olyan az élet ebben a kis Khinában,
mint egy méhkasban, napkeltével kezdődik és napnyugtával
végződik.” A cikkíró amúgy megdorgálja az osztrák–magyar
vezetést, mert nem fejleszti eléggé a területünket, majd fotót
közöl egy kínai tolvajról, akit kalodába zártak.)
Mátyás folytatja az „idegenvezetést”.
– Akkoriban körülbelül húszezren éltek az alig több mint egy
négyzetkilométeres területen, és álomszép, alpesi motívumokat is
felvonultató villák is magasodtak errefelé. Például a déli határt
jelző alsó partnál, ahol szobrot emeltek a legendás Liszt
Ferencnek.
 Vasárnapi exkluzív: a 112 éves lap helyszíni tudósításban számol be kínai
gyarmatunk mindennapjairól. „A mi kis Khinánk” – ez volt a cikk címe.

Vannak tehát épületek, korabeli emlékek, amelyek az elmúlt

száz év viharát is kiállták, ám lássuk be, alig féltucatnyi ház őrzi
az egykori osztrák és magyar világ emlékeit. A szomszédos olasz
terület egyébként kevesebbet veszített mára a stílusából: arrafelé
változatlanul remek kávézók és pizzériák üzemelnek. Amikor
végigsétáltunk a még mindig mosolyra késztető területi vitát
jelentő utcán, eljutottunk egy térre, amelyről fényképek vagy
videó alapján nem tudtam volna megmondani, hogy nem
Velence környékén van. Jellegzetes olasz paloták, olasz szökőkút,
karneváli maszkokat árusító bódék sorakoztak Marco Polo
szobra és a mellette lévő pizzéria tövében, ahol egy gitáros
énekelte az Ó sole miót! Illetve bocsánat, mégis meg tudtam
volna mondani, hogy ez nem Északkelet-Olaszország: az árusok
egytől egyig kínaiak voltak, a jellegzetes olasz kalapot viselő,
matrózinges utcazenészhez hasonlóan.
Csodálkozik errefelé az ember sok mindenen. A felfoghatatlan
méreteken, az embertömegen, az állandó nyüzsgésen, a 15-20
milliós városok lüktetésén. És csodálkozott Magyarország is,
amikor híre ment, hogy a legigazságtalanabb béke aktájában van
egy – finoman fogalmazva is – kevésbé ismert cikkely. Már
önmagában az, hogy Trianonról forgatok, megmozgatta a
magyarságot. Soha korábban nem érkezett annyi megkeresés egy
film vetítése előtt, mint miután megszellőztette a sajtó, hogy
kezemben tartottam a trianoni szerződést. Amikor pedig
reklámozni kezdték a riportfilmet, egyszerűen megszállták
Facebook-oldalamat a rajongók, szkeptikusok és
összeesküvéselmélet-kedvelők. Százával kaptam az üzeneteket. A
műsorba kerülés előtti napokban két Trianon-tüntetésre és egy
megemlékezésre érkezett névre szóló meghívó, sőt, kérték, hogy
mondjak beszédet a tömeg előtt. Szelíden elhárítom a felkérést.
Aztán feltűnt egy szerző, aki azt szerette volna, ha díszvendége
lennék a Kétpón bemutatandó Trianon-rockoperájának. Közben
egy szervezet arról tájékoztatott, hogy a filmem nyomán (amit
még nem is láthattak!) kezdeményezik a trianoni szerződés
bírósági felülvizsgálatát. Egy botcsinálta forgatókönyvíró azzal
keresett meg, hogy legújabb filmtémáját a legteljesebb
mértékben a rendelkezésemre bocsátja: két éve Isten egy műhold
segítségével álmában megadott neki egy GPS-koordinátát, amely
Attila hun király sírját jelöli. Rám bízná a titkot, ha magammal
vinném a forgatásra, mert neki nincs pénze a projektre. Egy
asszony arról ír, hogy sok évvel ezelőtt papírra vetett egy
novellát arról, mit érezhetett a szívében az egyik magyar
„trianoni” aláíró, s hogyan pergett le nyomorúságos élete a szeme
előtt, miközben a szerződésre kanyarította a nevét. Egy ember
megpróbálja letiltani a filmet, és telefonál is a Duna TV-be, de
nem jár sikerrel. Egy vitézi rend már a bemutató előtt kilátásba
helyezi, hogy ha csak egy négyzetméterrel is megnövelem
hazánk területét, nekem ítéli a rend szalagos arany
nagykeresztjét.
Csakhamar Benárd Ágost leszármazottai kezdik mentegetni az
aláírót, aki – állítólag – először eldobta a tollat a Nagy Trianon
palotában, majd tüntetőleg állva írta alá a szerződést.
És jönnek megint a legendák. A trianoni békeszerződés titkos
záradéka szerint a diktátum száz év múlva, tehát 2020-ban
érvényét veszti – ezt vagy százan leírják. Azt is sokan tudni vélik,
hogy a románok prostituáltakat rendeltek a döntnököknek.
„Követelni kell az igazságtételt! – írja egy nevét is vállaló úr. –
Nyilvánítsák semmissé, mert mindig is érvénytelen volt. Vissza
mindent a Szentkorona tulajdonába!” Mások így írnak: „Június 4-
én 19.30-kor a Duna televízióban megszólal Tvrtko !!!!!!!!!!!!!! Az
MVSZ kér minden magyar embert, akinek fáj Trianon, nézze meg a
riportot !!!!!!!!! Kérlek benneteket kedves ismerőseim, hogy minél
többen osszátok meg, hogy minél többen lássák !!!!”
A titokzatos pápai emberi jogi szervezet, az Institutum Pro
Hominis Juribus főtitkára kilátásba helyezi, hogy az ENSZ
háborús törvényszékéhez fordul az első és a második
világháborúban Magyarországot ért anyagi és földrajzi kár
visszatérítése reményében. A kérvény a II. János Pál pápa által,
1984-ben alapított szervezet alapszabályára hivatkozva a
trianoni és a párizsi tárgyalások felülvizsgálatát kéri, miután
országunk igaztalan és igazságtalan módon vesztette el
területeinek nagy részét.
Egy tanárember hosszan magyarázza, miért érvénytelen a
trianoni döntés, pontos leiratot is mellékel:

„A Békeszerződés előtt a Magyar Királyság területe 325.411 km2 volt,

lakosainak száma 20.886.000 fő. A Békeszerződés következményeként az
ország területe 92.863 km2-re, míg lakosainak száma 7.615.000 főre
csökkent. A Nürnbergi Nemzetközi Bíróság 1946. október 2-án a II.
világháború kirobbantásáért és a világháborúban elkövetett
jogsértésekért Németország akkori vezetőit felelősségre vonta és
megbüntette, azonban a Német Nép felelősségét nem állapította meg. A
Nemzetközi Bíróság a Német Népet mentesítette az egyébként
törvénysértő kollektív felelősségre vonás alól. Ugyanakkor az I.
világháborúban való részvétel miatt Magyarország esetében nem az
ország vezetőit, hanem a magyar Népet büntették meg, ezeken túlmenően
Magyarországot hatalmas összegű kártérítésre is kötelezték. Ez az
eljárás több szempontból is törvénysértő. A Békeszerződés kimondta,
hogy amennyiben a szerződő felek a szerződésben foglalt megállapodást
nem tartják be, úgy szerződésszegést követnek el, amelynek alapján a
szerződés érvénytelenítésére, illetve hatályon kívül helyezésére kerülhet
sor.
A Békeszerződéshez csatolt Kisebbségi Záradék szerint a Szerződést
aláíró felek kötelezettséget vállaltak a területükön élő valamennyi
nemzetiség emberi jogainak maradéktalan biztosítására. Az emberi jogok
biztosítása az elcsatolt területeken nem érvényesült. Történelmi tény az
elcsatolt területen élők más területekre kitelepítése, internálása,
deportálása. Tény a templomrombolások, a vallásszabadság semmibe
vétele, a nyelvhasználat korlátozása, a kultúra gyakorlásának tiltása. A
kisebbségi jogok betartása biztosítva nem volt, ezzel a szomszédos
államok – Románia, Jugoszlávia és Csehszlovákia – szerződésszegést
követtek el. Külön kiemelném azt a történelmi tényt, amikor
Csehszlovákiából több, mint 100 ezer magyart kényszerítettek
lakhelyének elhagyására és Magyarországra történő költözésükre úgy,
hogy ingó és ingatlan vagyonukkal nem rendelkezhettek. (Benes
dekrétum) A Szerződéshez csatolt Kisebbségi Záradékban foglaltak
betartását soha senki nem ellenőrizte. A Záradékban foglaltak betartása a
Magyarországgal határos államok részéről 1920. évtől kezdődően nem
érvényesült. A petícióban foglaltak értékelése során figyelembe kell venni
azt is, hogy a Szerződést aláíró államok közül több országnak a
helyzetében változás állott be:
– A Szovjetunió mint egységes állam megszűnt,
– Jugoszlávia mint a Szerződést aláíró egyik állam a korábbi
formájában megszűnt létezni,
– Csehszlovákia mint egységes állam ugyancsak megszűnt.
Történelmi tény, hogy a magyar delegáció a Béketárgyalásokon nem
vehetett részt. Csupán akkor volt jelen, amikor a meghozott ítéletet,
határozatot a részére kézbesítették. Ekkor közölték a magyar
delegációval, hogy csak akkor lehet tagja a Népszövetségnek, ha a
határozatot tudomásul veszi. A magyar delegáció a kényszerítő
körülmények hatása alatt írta alá a Békeszerződést. Ez az aláírás – mivel a
kényszerítő körülmények hatására történt – mind a nemzetközi jog, mind
pedig a bírói joggyakorlat értelmében érvénytelen. Összességében
megállapítható, hogy mind a Trianoni, mind a Párizsi Békeszerződés
alakilag és jogilag is érvénytelen. Követelni kell az igazságtételt.
Nyilvánítsák semmissé, mert mindig is érvénytelen volt. Vissza mindent a
Szentkorona tulajdonába.”
Két bejegyzésre mind a mai napig jól emlékszem, elő sem kell
keresnem.
Az egyik: „Az átkozott Gyurcsány felelős ezért is! Mert ő még a
kétezres évek közepén tehetett volna valamit. De nem tett!”
A másik: „Tvrtko úr, jó szívvel ajánlom, induljon el a Jobbik
elnöki posztjáért. Csalódtunk a jelenlegi pártvezetőben, Ön, ki így
szívén viseli drága hazánk és sokat szenvedett népünk sorsát,
sokkal jobban tudna vezetni minket.”
Mondom, mindez még a film vetítése előtt érkezett.
A film bemutatása után még több üzenetet kapok. Én azonban,
egyetlen témát kivéve, befejezem a „trianonozást”.
Az egyetlen téma Zajta település kitüntetésének előmozdítása.
Országgyűlési határozat kell hozzá, ezért civil kezdeményezésem
után dr. Tilki Attila önálló képviselői indítványt terjeszt a
parlament elé.
„A könyv titka” igazából mégsem ez volt. Nem a pici kínai
területünkről, nem is a megérdemelt kitüntető címmel még nem
rendelkező Zajtáról, vagy a horvátok büszkeségéről,
Szentpéterfáról szólt. A könyv titka maga a könyv volt. Az, hogy
micsoda érzelmeket, mekkora indulatokat tud kiváltani egy
dokumentumraktárban fekvő, évtizedek óta érintetlen, mások
által nem látott 524 oldalas iromány az emberekből. Feltörtek az
igazságok és részigazságok, előkerültek a legendák, az
összeesküvés-elméletek, a hihetetlen mértékű indulat, előjött a
fájdalom, megannyi könnycsepp, egy ország és egy nemzet sorsa,
történelme, tragédiája. Ha filmem, történetem kapcsán kirobbant
társadalmi vita eloszlatott pár kételyt, megcáfolt pár legendát,
nekem már megérte. Utólag bevallhatom: kifejezett célom volt a
párbeszéd megindítása. Hogy a könyv kapcsán többet és
másképp beszéljenek arról az átkozott diktátumról, mint
korábban. Ezt a célomat maradéktalanul elértem, ítéletet pedig
nem nekem kell mondanom, az a történészek, kutatók,
társadalomszociológusok dolga.

Egykori gyarmatunk látképe ma

Amúgy kínai „gyarmatunk” él és virul – immár nélkülünk. Az

igazsághoz hozzátartozik, hogy telepünkre már 1917
augusztusában bevonultak a kínaiak, innentől de facto övék volt
minden. Papíron azonban még Ausztria–Magyarországé volt a
terület. Aztán az osztrákok 1919-ben jogilag is lemondtak róla,
így már csak a miénk, csak a magyaroké lett. Mondom, papíron.
Így fordulhatott elő, hogy a tiencsini területet Trianonban már
csak tőlünk, Magyarországtól vették el.
Sok filmem után indult meg valamiféle riportturizmus. Naplós
anyagom után százak látogattak el Bözödújfalura, az
elsüllyesztett erdélyi magyar településre, ahol csak két
templomnak a tornya lógott ki a rájuk eresztett víztározó vizéből
(ma már egy sem lóg ki, 2014-ben összeomlottak a templomok).
Tudok róla, hogy sokan látogattak el Szelmencre, a Csehszlovákia
és Szovjetunió (ma Szlovákia és Ukrajna) között szögesdróttal
kettészakított faluba, ahol a két épület alig tíz méterre volt
egymástól, miközben közúton két órába is tellett átjutni az egyik
helyről a máikra. Nos, akkori filmem hatására is, ma már
kishatárátkelő áll Kisszelmenc és Nagyszelmenc között, ahol az
egyik épületben 10 óra van, miközben a másikban 11, a falu
egyik fele az Európai Unió része, ahol euróval fizetnek, míg a
szomszéd utcában hrivnya a fizetőeszköz, vagy kristályváza, ha
éppen elfogyott a készpénz. Nos, azért írom mindezt, kedves
olvasóm, hogy ha véletlenül arra jár és betér a ma már újra
üzemelő tiencsini osztrák–magyar tiszti klubba, hajtson föl egy
kupicával régi dicsőségünkre – no meg sok-sok honfitársunkra,
akik bitang nehéz életet éltek az elszakított területeken, pusztán
a politika packázásai miatt.
*
 Hivatalos iratok, pecsétek, jegyzőkönyvek, törvénykönyvek és a szalag.
Bécsben tizenkét doboz őrzi az emlékeket. Mára ennyi maradt a „mi kis
Khinánkból”.

Részletek a trianoni békeszerződés területi rendelkezéseinek

utolsó cikkelyéből:

„Magyarország a maga részéről Kína javára lemond mindazokról a

kiváltságokról és előnyökről, amelyek őt az 1901. évi szeptember hó 8-án
Pekingben aláírt zárójegyzőkönyvnek, valamint függelékeknek,
jegyzékeknek és kiegészítő okmányoknak rendelkezései alapján
megilletik. Az 1917. évi augusztus hó 14. napjától kezdődő időre
vonatkozólag ugyancsak lemond Kína javára az említett jegyzőkönyv
alapján támasztható minden kártérítési igényről.”
 „Magyarország lemond minden kártérítési igényről, amely magyar
állampolgároknak Kínában történt internálásából, vagy azoknak
hazaszállításából kifolyólag a Kínai Kormánnyal vagy bármely
Szövetséges vagy Társult Kormánnyal szemben támasztható. A maga
részéről ugyancsak lemond minden kártérítési igényről, amely osztrák–
magyar hajóknak Kínában történt lefoglalásából, magyar vagyonnak,
jogoknak és érdekeknek ugyanottani felszámolásából, zárlat alá
helyezéséből, az azokra vonatkozó rendelkezésekből vagy lefoglalásukból
… támasztható.”
*

– Megint Jackie?
– Aha – bólogat a nagyfiam. – Óriási. Imádom.
– Tudod, hogy kínai?
– Tényleg?… Odasüss, mekkorát ugrott!
– Kína hatalmas ország.
– Elmegyünk majd oda, apu?
– Talán. Képzeld… Képzeld, volt ott egy hatalmas telkünk.
– Nekünk?
– Nekünk, magyaroknak. Kaptuk, mert segítettünk az
ottaniaknak harcolni. Később aztán visszavették.
– Hm. És ott született Jackie Chan?
– Nem pontosan ott, de közel.
– Nagyon nagy király. Láttad, hogy milyen magasról lezuhant?
És még volt ereje harcolni a maffiózókkal!
Nézem a fiam, ahogy a kínai akciósztárért lelkesedik. Az ő
generációjának már tényleg csak legenda lesz Tiencsin.
S talán Trianon is. Talán igaz a mondás: az idő minden sebet
begyógyít.
Kár, hogy igazságot nem szolgáltat. Ezért mesélem majd el
neki Trianon legendáját, a könyv igazi titkát.
 Tortúra

– Vele ne! – súgja szinte dermedten a nővér. – Ő tényleg

veszélyes.
A vékony, karikás szemű nő illemtudóan meghajol.
Fürdőköpenye alatt elnyűtt hálóing. Nyilván a gyógyszereiért jött
be a nővérszobába.
– Mit óhajt? – fordul felém hirtelen.
– Én? Én, kérem, semmit – tárom szét a kezem. – Fecserészünk
a nővérkével, ennyi. Könyvet írok, és ő segít.
– Megkúrna, ugye? Megkúrna, ha tehetné? – Fojtott a nő
hangja, ugyanakkor indulat feszül benne. – Látom a szemén!
Szinte levetkőztet vele!
A nővér türelmetlenül a folyosó felé int a fejével.
– Itt a gyógyszere, Ravicsné, most már elmehet.
A nő nem tágít. Egyre csak méreget, tetőtől talpig, és közben
fenyegetően cicceg.
Végül krákogva így szól:
– Vigasztaljon meg, uram… Vigasztaljon meg, mert az időm
olyan hamar lejár… Talán ez lesz az utolsó emlékem, erre
gondolok majd, miközben szegecselem a csuklóm… Jé, magának
ki van borotválva a skalpja?
A sapkám után kap, de időben elhúzom a fejem.
– Elég, Ravicsné! – csattan a nővér hangja. – Menjen vissza a
kórterembe!
 – Faszom megy! – rikácsolja elvörösödve a nő. – Megy a
faszom! Hallja, kopasz, maga remek ember lehetne, ha nem
volna impotens! De impotens, és ezért gonosz! Gonosz és irigy.
Irigy vagy, Puhapöcs?!
– Ravicsné! – próbálkozik újra a nővér.
– Persze magát csak az érdekli! Mit tudnak maguk a női szív
hűségéről?
Fehér ruhás ember lép a nővérszobába: a főorvos.
Szempillantás alatt felméri a helyzetet.
– Ravicsné, maga még itt? Élete nagy napja a mai. Azt hittem,
bőszen készülődik!
Ravicsné a főorvost látva behúzza a nyakát és eloldalog.
– Élete nagy napja? – nézek kérdőn az orvosra.
– Összevonás miatt csökken az osztályunkon az ágyszám –
mondja gondterhelten –, emiatt a nem közveszélyeseket haza kell
küldenünk.
*

Ági négy éve volt kollégám a tévénél. Elmesélte, hogy udvarolt

neki egy srác, akit kidobott, és azóta a fickó különféle
aljasságokat okoz neki.
– Ma is, reggel, ott volt a karcolás a kocsimon – mondta, térdét
az előtte álló asztal szélének támasztva. Nem látszott rajta düh
vagy keserűség.
– Úgy érted, a volt pasid összekarcolja a kocsidat? – kérdeztem
elhűlve.
– De már hányadszor! – legyintett Ági. – Mindig négy betűt
karcol a bal oldali ajtóba: egy P, egy I, egy Cs és egy A betűt.
– És nem tudsz ellene védekezni?
 – Mégis hogyan? A múltkor utánakiáltottam: „Mi van, az zavar,
hogy kicsi a farkad?” Na, erre bepipult, és legközelebb a
szélvédőmet dobta be.
– Ezért szakítottatok? Amit utánakiáltottál?
– Á, dehogy. Egyszerűen nem volt több a kapcsolatunkban.
Kihűlt, ennyi. Volt már ilyen a történelemben, s talán lesz is.
Pedig nagyon szerettem. De aztán kezdődtek a furcsa dolgai.
Beszélgetett egy üvegpohárral. Mérgében ütni, rúgni kezdett egy
KRESZ-táblát, miközben azt kiabálta neki, hogy adja vissza a
kölcsönt, amit tőle kapott. Máskor szó nélkül elkezdett jegyeket
és bérleteket ellenőrizni a trolin, holott nem is volt ellenőr. Egy
ideig bírtam a furcsaságait, de így nem lehet leélni egy életet.
Ezért véget vetettem a kapcsolatunknak. Na, onnan bedurvult.
– Nem tettél feljelentést?
– Nincs bizonyítékom. Különben is, szerintem csak
kiröhögnének a rendőrségen. Bár… Ma egy cetlit is találtam az
ablaktörlőlapát alá tűzve. Tessék, olvasd!
Ez állt a cetlin:
„Te geci kurva, azóta nincs nyugtom, hogy felbukkantál az
életemben. Keresztre feszítettél a megalázó megjegyzéseiddel.
Magányos óráimban azt tervezgetem, hogyan vágom el a torkod:
balról jobbra, vagy fordítva. Reszkess!”
*

A feleségét elragadta a rák, a kisfiukat pedig két évre rá, tizenkét

éves korában egy zónázó vonat. A férfi halláskárosult volt, de a
szájáról olvasva értettem, mit mond.
– A gyermekünk a születésétől fogva furcsa vonzalmat táplált a
vonatok iránt. Csak úgy tudott elaludni, ha bekapcsoltam neki a
villanyvasutat a szobájában, és robogott az apró mozdony a
hozzákapcsolt vagonokkal, robogott egészen reggelig. Reggel
kiszállt az ágyából, és első dolga volt kisiklatni a szerelvényt.
Boldogan remegett, amikor látta összetorlódni és lebucskázni a
dombon a kisiklott szerelvényeket. A maga gyermeki nyelvén azt
magyarázta, a játék vonatok csattanása valami hatalmas és
iszonyú robbanás előjele, amely majd darabokra tépi és
elpusztítja őt. Nem tudtuk mire vélni a feleségemmel ezt a
különös gondolatot, szakemberhez vittük hát a gyereket. A
szakember sem tudott mit mondani. „Majd kinövi” – hagyta rá a
fiunkra a rémtörténeteit. Aztán meghalt a nejem, és a fiunk még
különösebben kezdett viselkedni. Csak üldögélt a terepasztal
előtt, száját tátva, és az alagút sötétségébe bámult. Tényleg,
minden mást kimosott az agyából a vonatok iránti rajongás, még
az étkezésekhez is undorral az arcán jött ki a konyhába
– Miért nem tudsz békén hagyni? – ugrott nekem egy
alkalommal, amikor éjfél körül meg mertem kérdezni, hogy
mikor óhajt lefeküdni (merthogy reggel hét óra óta, azaz tizenhét
órája fel sem kelt a sínek mellől). Másnap megölte magát:
lefeküdt a sínekre. Talán engem akart büntetni.
*

Három történet a sok millió közül. Mert alighanem mindenkinek

van egy rémisztő története a mindennapokból arról, hogyan
vetette tortúra alá egy háborodott, bogaras, vagy „szent őrült”
embertársa.
Emlékszem, a rossz szomszédságról szóló riportfilmünk
például kiverte a biztosítékot. Joggal. Hisz mi van akkor, ha a
mellettünk élő szemetet gyűjtöget, és a lakásából árad a bűz?
Vagy ha örökké hangosan szeretkezik? Mi van, ha kakasokat tart,
amelyek hajnalban menetrendszerűen felkukorékolják a
környéket? Esetleg naponta dührohamot kap, és tör-zúz?
Simán beleillik az ilyesmi a napi tortúrába, amit egy
társadalom tagjaként el kell viselnünk? Vajon hol kezdődik az
inzultálás? Mi számít tolerálandónak, és mi az, amiért már
felemelhetjük a szavunkat?
Az idegosztályon nyilván nem megyünk neki a szemmel
láthatóan romjaiban vegetáló, bennünket sértegető nőnek. De
meddig kell tűrnünk, hogy az autónk ajtaját rendre
összekarcolják? Vagy hogy egy panellakás tulajdonosaként
minden reggel fúrásra, kertvárosi lakosként pedig masszív
flexelésre, esetleg hófehér füsttel járó avartüzelésre kell
ébrednünk? Szó nélkül kell-e hagynunk, ha látjuk, hogy valaki az
utca közepén végezteti el a kutyájával a nagydolgát, aztán
fütyörészve odébbáll, vagy hogy kidobja a csikket a kocsija
ablakán? (Bevallom, én kentem már dühömben egy pasas
ruhájára a saját kutyája ürülékét, és futottam már ablakon
kipöckölt csikkel egy kocsi után, hogy a következő piros lámpánál
rátegyem a szélvédőjére…) A tagbaszakadt fazon köpni-nyelni
nem tudott. Megjegyzem, a mellette álló autós hangos röhögés
közepette megtapsolt „hőstettemért”.
Egy szó, mint száz: gyors közvélemény-kutatásom
eredményeként megállapítható, hogy ismerőseim közelében
radiátort verő, rádiót ordíttató, közös erkélyen cigarettázó,
gyerekeit és feleségét naponta elagyabugyáló szomszédok (is)
élnek.
*
Sümegen, egy családi ház előtt megtört embereket filmeztünk.
– Egy picit halkítsa le a rádiót! – próbálták meg reménytelenül
túlüvölteni a házból harsogó zenét. – Legyen szíves!
– Barátként jöttünk! – kiáltott sírós hangon egy fiatalabb nő a
ház felé. – Szeretnénk veled beszélni!
Egy idősebb asszony nemcsak sírós hangon mondta a
következőket, de sírt is:
– Addig vagyok nyugodt, amíg nincs itthon. Mert addig
nyugalom van. Nekem is.
A rádióját üvöltető hölgy biztosra ment: a hangszórókat az
utca felé fordította. A szomszédok szerint direkt. Hogy
bosszantsa őket.
– Az ötödik házban lakunk, de még ott is a fülünkbe harsog a
zene! – panaszkodott egy Erzsike nevű idősebb nő, és kihívta a
rendőrséget. Hiába.
– Semmit sem érünk el a feljelentésekkel – árulta el az egyik
szomszéd –, csak ha hárman egyszerre jönnek, a mentők a
tűzoltók és a rendőrség, akkor tudják elvinni a lakót az
ideggyógyászatra. Olyankor bent tartják három napig, aztán
kiengedik. A nő meg hazajön, és fröcsögve fenyegetőzik, hogy
senki se lepődjön meg, ha kést talál a hátában. Amúgy nagy
ritkán van úgy, hogy nem üvölt nála a rádió. Olyankor bent, az
udvaron ordít, általában ocsmány trágárságokat. Az utcán
haladókat szidalmazva.
*

Ismerős volt a helyzet. A társasházban, amelyben laktam,

ugyancsak élt egy „problémás” hölgy. Családi gondok miatt
zakkant meg, mesélték. Hajnali négykor lisztért csöngetett be a
ház lakóihoz. Sütni szottyant kedve, mondta. Máskor fűvel
hintette be a liftet. Élt-halt a teniszezésért, és amikor a
lakóközösség vezetője kérdőre vonta, még ő volt megsértődve:
„Miért, itt nem lehet Wimbledon?”
– Tegnap reggeltől estig önkívületi állapotban, csípőre tett
kézzel, artikulálatlanul üvöltött – mesélte az egyik szomszéd,
amikor hosszabb nyaralásból tértünk haza a családdal. – Ha
átszóltunk neki, azt rikácsolta: „Csak ne jöjjön közelebb, mert
esetleg pofán vágom! Netalántán.”
A hetvenlakásos ház rettegett a hölgytől, aki például minden
előzmény és ok nélkül egyszer csak ráordított egy kislányra a
közeli játszótéren, minekutána a gyerek három napig bevizelt.
Egyszer vagy húsz hatósági személy próbálta leimádkozni a nőt a
saját erkélypárkányáról, ahol a korláton kívül állva felolvasóestet
tartott. Egy ismert magyar szerző művéből harsogott részleteket,
meg-megbillenve a párkányon. Jól emlékszem, sok-sok éve,
amikor a lakóparkba beköltöztek az emberek, még mindenki
megértő volt a hölggyel és betegségével, előfordult, hogy a
lakógyűlésre is meghívták. Aztán egyre jobban vékonyodott az a
bizonyos cérna, míg egyszer csak el is szakadt. Mert ugyan ki
viselné el hosszabb távon a folyamatos üvöltözést, kinek esne jól,
ha a születésnapját a tetőteraszon ünneplő szomszéd
folyamatosan azt hallgatná, hogy „miért kell egy hájpacninak még
tortát is zabálnia?!” Amikor pedig mindenki számára világossá
vált, hogy a nyilvánvalóan beteg lakótárs még autót is vezet,
ráadásul folyamatosan nyomta a dudáját, nos, akkor rengeteg
embernél betelt a pohár. Képzeljék el a helyzetet, amikor az
albérlő egy hét után elköltözik, sőt, feljelentéssel fenyegeti a
kiadott lakás tulajdonosát, amiért nem tájékoztatta arról, hogy
„egy idióta miatt itt nem is lehet lakni”. A tulajdonos meg csak sír
a lépcsőn, mert sem lakni nem tud az épületben, sem kiadni a
lakását másnak. Na, ugye!

A „Lipót” bezárása után nagyon sok beteg maradt kezelés nélkül.

Senkinek sem jó ez az állapot...

Dr. Kis Huba Gergely, a Kútvölgyi kórház pszichiátere szerint

egy jól beállított gyógyszerezés segíthet az ehhez hasonló
helyzetekben, ám amióta bezárták a Lipótot (ahol ő is dolgozott),
minden sokkal nehezebb lett.
– A pszichiátria hátba döfése volt, hogy 2007-ben utcára tették
a szakembereket és a betegeket – vélekedett Kis Huba Gergely. –
Ma is számosan szabadon, szakkontroll nélkül ténferegnek az
utcákon, azok is, akiknek komoly kontrollra volna szükségük.
 Balogh Gabriella pszichológus is alátámasztotta a pszichiáter
szavait.
– Ha egy pszichésen beteg embernél elmarad az állandó
gyógyszeres segítség, az súlyos következményekkel járhat –
figyelmeztetett. – Előfordult például paranoid skizofrén
betegünknél, hogy ellenséges elemeket látott kibújni a különböző
vezetékekből és csövekből, és azt gondolván, likvidálnia kell a
betolakodókat, felrobbantotta a lakását.
Egy alkalommal szembetalálkoztam a házban a „teniszező”
hölggyel. Leszegett fejjel igyekezett eloldalogni mellettem a
lépcsőn. Ezúttal nyugodtnak tűnt.
– Bocsásson meg, tudok valamiben segíteni? – kérdeztem.
– Miben?
– Bármiben.
Gyanakodva pillantott rám. Aztán úrrá lett a
bizalmatlanságán.
– Próbálom kezelni a helyzetet.
– Próbálja?
– Igen.
– De ha segítségre van szüksége, akkor szól valakinek?
– Nézze, nincs szükségem segítségre. Ezen nem lehet segíteni.
Ma már biztosan nem lehetne. Nem él már ugyanis a hölgy,
idén kora tavasszal meghalt.
*

Nothart Éva tizenöt éven át kínozta a párkányi Kossuth utca

lakóit. Sőt, jelenthetem, a közeli lakótelep panelházainál is
hallani lehetett a híres spanyol tenoristától, Domingótól Manrico
strettáját Verdi Trubadúrjából.
 Éva reggel hatkor elindította az operarészletet a biztonsági
kamerákkal felszerelt házban, és este tízig óránként tizenötször
leforgatta, az elviselhetetlenséget súroló hangerővel.

Mindhalálig Domingo: 1 óra alatt 15-ször, 1 nap alatt 240-szer,

1 év alatt 87 600-szor, összesen 1 314 000-szer hallhatták a párkányiak
a zenetörténelem klasszikusát. A képen a zenélő ház.

Mindegy volt, karácsony vagy hanuka, buddhista újév vagy

ramadán, Domingo harsogott: tizenöt év alatt egymillió-
háromszázezerszer (!) pörgött le tőle a stretta. Az utca lakói pedig
hiába gyűjtöttek aláírást, hiába fordultak a parlamenti
képviselőhöz, semmi sem történt. Éva ugyanis, nagyon
akkurátusan, betartotta az este tízkor életbe lépő
csendrendeletet. És persze a hangerősségre vonatkozó
előírásokat is: bizonyos decibelnél sosem csavarta feljebb a
strettát. Persze annyi is elég volt a szomszédok megőrjítéséhez.
Amikor Párkányban jártam, az emberek szégyenkezve
említették, hogy „a gyönyörűséges felvidéki városunk a bolond
nőről híres”. Helyi előadásom szervezője pedig azt közölte, hogy
a Szlovákiában megszokott hangszórós hirdetés mindenhol lesz,
kivéve a Kossuth utcában, ott csak szórólapoznak, mert az
utcabeliek úgysem hallanák a hangosbemondót, meg nem is
lenne szerencsés további hanghatásokkal hergelni az utca népét.
Éva később tovább emelte a tétet. 2015-ben egy családot
költöztetett az udvarába Kassáról, a hírhedt roma gettóból. Az
ötgyerekes házaspár a ház mellé felállított ablaktalan bódéban
éldegélt. Vizet a házból kaptak. Állítólag ők felügyelték a portát,
míg Éva Budapesten tartózkodott a fiánál.
Mint főhősünk blogjából kiderült, további harminc roma
beköltöztetését tervezte, hogy a házát őrizzék „a párkányi
agresszív bolondok miatt”.
– Mit lehet tenni ilyenkor, ha történetesen Nothart Éva
szomszédja az ember fia vagy lánya? – kérdeztem ügyvéd
barátomat, dr. Kovács Kondot.
– Nézd, egy ügyfelem hajókürtöt vásárolt a kibírhatatlan
szomszédja megrendszabályozására – tárta szét a kezét.
– Egy hajókürtöt?
– Igen, a szomszédja japánkakasokat tartott, és azok bizony
tokiói idő szerint kukorékoltak.
– Az mit jelent?
– Hajnali kettőkor. Nos, ezt a szomszéd nem tolerálta. Vett egy
hajókürtöt, és visszakukorékolt. Mivel azonban ez nem tűnt elég
hatásos megoldásnak, egy légpuskával radikálisan leszámolt az
összes szárnyassal.
 Kovács Kond szerint a válóper külön műfaj. Volt, hogy a kirendelt szakértő
ötvenezerért állapította meg, hogy a haragosok közös vízforralója kettőezer-
ötszáz forintot ér

– Húsz éve ismerlek, Kond, nagy pereid vannak, menő ügyvéd

hírében állsz. Tyúkpert is vállalsz?
– Van ilyen ügyünk, igen. Általában azoknak a klienseknek,
akiket évek óta képviselünk, minden vitás ügyét elvállaljuk. Így
néha egészen különös történetekbe csöppenünk. Az egyik
ügyfelünk szomszédja például sérelmezte, hogy az ügyfelem
konyhája a szomszéd hálószobájára néz. Zavarta az ügyfelem
reggeli fütyörészése meg a konyhából átterjengő ételszag is.
Hangszigetelést csináltatott, ami 50 ezer forintjába került. Ezt
akarta kiperelni az ügyfelemtől. A bíróság kirendelt egy
szakértőt, aki százötvenezerért megállapította, hogy a
hangszigetelés hangerősítőként működik. Egy másik szakértő,
újabb százötvenezerért, azt állapította meg, hogy az ügyfelem
rántottája nem büdösebb a szokásosnál. Az is kiderült, hogy a
szagok nem is elsősorban az ügyfelemtől jönnek: a földszinten
két melegkonyhás étterem működött, és az összes szagelvezető
cső a felperes konyhája mellett kígyózott az ég felé.
– Mi volt a legnagyobb elmebaj, amihez „szerencséd” volt?
– A válás az egy külön műfaj, mert olyankor néha annyira
gyűlölik már egymást a felek, hogy nincs határ. Egyszer egy
válópernél a férj és a feleség kirendeltettek egy kétezer-ötszáz
forintos vízforralóhoz egy értékbecslő szakértőt, aki ötvenezerért
állapította meg, hogy az a vízforraló valóban kétezer-ötszázat ér.
Mindegy volt, csak a másiké ne lehessen olyan könnyen.
Lelakatolt kuka, gyerekekre permetezés, kiszúrt labda az árok
mélyén, megmérgezett kutya – napi tortúrák, örökös félelem,
kétségbeesett segélykiáltások. Tényleg nem tudunk máshogy
együtt élni? Villamoson belénk kötő vadidegenek, kedvetlen
sajtpultosok a hipermarketben, embertelen parkolóőrök, akik
megbüntetik a beteg gyerekével orvosi rendelésre rohanó,
parkolójegyet váltani elfelejtő anyukát.
Az ember végtére is elköltözhet elmebeteg szomszédja mellől,
némi krav maga edzéssel felkészítheti magát az utcai
konfliktusokra, de hát egy életet csak nem lehet leélni
dzsungelharcban.
Vagy mégis?
*

Nyáron Siófokon ejtőztünk a fiaimmal, az Ezüstpart talán

legszebb strandján, és a Balatonban gyönyörködve majszoltuk a
feleségem által készített szendvicseket. Az esős napok után
jólesett a napfény. Hanem az enyhe emelkedőt, ahol a
pokrócunkon ücsörögtünk, pocsolyák ölelték körül. Egy kicsi lány
többször is végigfutott mögöttünk, nagyokat ugrálva az
összegyűlt koszos vízben, kacagva-vidáman. Nem szívesen
rontom el egy gyerek örömét, de minden egyes talpasnál a
szendvicsünkig fröccsent a barna sár. Az anyuka kuncogva nézte
kislánya vágtáit, így kénytelen voltam én felhívni a hölgy
figyelmét arra, hogy esetleg távolabbi pocsolyák felé terelhetné
csemetéjét, ahol nem uzsonnáznak emberek.
– Gyere, kicsim, a sztárbácsiékat zavarod, kicsim, esznek,
látod, kicsim… – húzta el a szavakat, persze jól kivehető
megrovással és gúnnyal a hangjában, hogy még én éreztem
magam kellemetlenül.
Úgy éreztem magam, mint a tatabányai István – pedig nekem
igazam volt. Tatabányán egy nem egészen egyéves kisfiú alperes
lett, mert csúnya dolgot művelt: túl hangosan labdázott.
Magyari Eszter, az anyuka, először azt hitte, valami viccről van
szó. Fel-felkopogtatott azelőtt is az alsó szomszéd, István, ha a
gyerek mondjuk ledobálta az ágyáról a játékokat. De hogy
bíróságra citálja a kisfiút!
– Negyvenegy éve lakok itt, két gyereket fölneveltem –
háborgott az alsó szomszéd –, erre ezek idejöttek három éve, és
mióta megszületett ez a gyerek, azaz tíz hónapja, azóta tart az
őrület.
István a bekészített seprűnyéllel. Az alsó szomszéd nem szórakozik: felvette a
harcot a tíz hónapos kisfiúval.

István, saját bevallása szerint, korrektül jár el. Csak akkor

kopogtat föl, ha odafönt a játszószőnyegről legurul a gyerekjáték.

A képen István esküdt ellensége, a túl hangosan lépkedő hernyó látható

– Sajnos vannak játékok, amik legurulnak a szőnyegről, sőt, néha
maga a kisfiam is lelép a szőnyegről. Pedig mi mindent
igyekszünk megtenni a békességért: már minden olyan játékot
elvettünk a gyerektől, ami zörög vagy zenél. Csak plüssjátékokkal
játszhat meg lufival. Ha a lufi pattan, az nem baj, az nem
hallatszik. A cumira is azért szoktattuk rá, hogy ne sírjon. A sírás
is zavarja a szomszéd urat. Gyűjtöttünk aláírásokat is. A
lakóközösségtől, hogy zavarja-e őket a kisfiunk. Mindenki aláírta
a papíron, hogy nem. Kivéve Istvánt.
*

No, igen, szomszédok. Vannak az örökké bulizó szomszédok.

Aztán a garázs elé parkoló szomszédok. Meg sáros cipőben, a
társasházban mindent összelépkedő, esetleg a liftben cigarettázó
szomszédok. Mind közül mégis a legszörnyűbb talán a gyűjtögető
szomszéd. Míg ő semmit sem akar kidobni és mindent hazahoz, a
társasház vagy a családi ház környéke iszonytató bűzbe borul.
Egy szegedi panelban ma már a svábbogarak az urak. Persze
Józsi bácsinál, akinek a lakásában már plafonig ér a szemét,
hivatalosan egy darab bogár sincs.
– Hagyjanak békében – dörren az ajtaján kopogtató lakókra és
a tévésekre az idős lakó –, az én lakásomból nem jön ki bűz a
lépcsőházba.
A bűz, akár egy szeméttelep kellős közepén. Naná, hogy Józsi
bácsi lakása szaglik. A lépcsőn csak befogott orral lehet járni.
Negyven fokos kánikula, penészedő szeméthalmok az előszobától
a nagyszobáig. Mindenki tudja (látja), hogy az idős úr kukázik.
Ha ételmaradékot talál, azt is hűtés nélkül tárolja valahol
valamelyik szeméthegy alján. Az oszló hulladékon persze a
legkülönfélébb állatok osztoznak a gazdival: a csótánytól a
patkányig. A gyönyörű az, hogy amint a Domingót üvöltető
párkányi hölgy, úgy a szegedi kukázó szomszéd esetében is
tehetetlenek a hatóságok, noha ment már be- és feljelentés elég,
az ÁNTSZ-től a tűzoltóságig.
– Hatósági szemlét követően elrendeltem a lakás hatékony
rovarirtását – magyarázkodik egy „hatósági” úr. – De a bácsi nem
engedte be a rovarirtókat.
Józsi bácsiban és Istvánban az a közös, hogy egyik sem érzi
őrületnek, amit tesz. Nekik úgy természetes, ahogyan ők csinálják
a dolgaikat. Beperelve egy kisfiút, vagy épp tisztának és
higiénikusnak hazudva egy csótánylárvák tekergőzte, korábban
felbontott lekvárosüveget. Pedig akkor arról még nem is
beszéltünk, milyen anyagi vonzata van egy-egy elviselhetetlen
szomszéd őrületének: Józsi bácsi háztömbjében például szó
szerint nulla a lakások értéke, azok az ingatlanok ugyanis
eladhatatlanok. Eladni? Józsi bácsi emeletén lakik egy
egyetemista fiú, aki a barátnőjét sem meri odavinni, nehogy
azonnal szakítson a kishölgy, amint meglátja (szagolja), hogyan él
a „szőke hercege”…
A lakók nemrég felajánlották, hogy segítenek kitakarítani.
Józsi bácsi nem is értette, mit akarnak…
*

Kiss Pál története két évvel ezelőtt kezdődött. Akkor jelentette fel
először a szomszédja a kakasai miatt.
A kakasok kukorékoltak, a szomszédot zavarta a
baromfihangverseny, perre ment, Pál pedig első- és másodfokon
is vesztett.
A kakasoknak tehát „menniük” kellett.
– A kakas nemcsak a tojás miatt kell a baromfiudvarba – így
Pál. – Jelez, ha héja vagy róka közelít.
A szomszéd tojt az okoskodásra: hogy biztosra menjen, már-
már kémeket megszégyenítő módszerrel figyelte meg Pálék
udvarát. Fotózott, a fotókból térképet csinált, amelyen nyilakkal
jelölte meg a szárnyasok pontos tartózkodási helyét. A
kakastérkép hűen mutatta a túl hangos tarajosok kedvenc
tartózkodási helyét.
A bizonyítékok megdönthetetlenek voltak. A kakasokat le
kellett vágni.
Hasonló őrületbe kergették egymást a szomszédok egy Pest
környéki kisvárosban, ahol az egyik szomszéd egyszerre csak
nem bírta tovább, hogy a jobb oldalán épülő házban autószerelő
műhelyt nyitottak.
– Kocsma és műhely, ez a kettő halálos bűn egy kertvárosban!
– üvöltötte, és attól fogva mindennap átborította a szemetesét a
közös kerítésen az autószerelő szomszédhoz.
Végül essék szó arról az egykori biológiatanárról, aki a
nyugdíjazása után örökösen pucéran ténfergett a lakásában,
néha az erkélyt is útba ejtve. A szemközti buszmegállóban hamar
felfigyeltek a nem mindennapi, egészen pontosan az idővel
mindennapivá váló látványosságra, mégsem örültek annak,
amihez szerencséjük volt: a tanár úr ugyanis 175 kilót nyomott,
több volt rajta a szőr, mint a tibeti jetin, és zsíros haja loncsosan
tapadt izzadt hátára, legalább a vörös, olykor meg-megfakadó,
lapocka menti pörsenéseket takarva a világ elől.
Lajos tanár úr nemcsak meztelenkedett, de énekelt is. Volt,
hogy fakó hangja elviselhetetlenre dagadt, olyankor zengett az
egész környék. Hirtelen leguggolt, és ropogós-mélyet szellentett,
hogy alighanem a Fesztiválzenekar rézfúvósai is megilletődtek
volna a tanár úr alfeléből feltörő kapitális rezonanciától. Végül
felugrott az emeleti jeti és kiköpött az erkélyről, amúgy az
emberiség iránti megvetése jeléül.
Szállt a slejm, pörögve-forogva a levegőben, s úgy a negyedik
emeletnél apró cseppekre hullott, úgy placcsant az aszfaltra,
szétterülve, zölden-fehéren.
Minden egyes csöppjében benne volt az önzés és az aljasság,
ahogy embertársainkhoz viszonyulni vagyunk képesek – betegek
és egészségesek egyaránt.
 Tengermelléki magyarok

Messzi menták. Egy bocskorba, egy taricsnyával. Hoj jobb éláthez

kázdjánák. Ígyen vagyunk, csángálunk. Csángálunk, hoj jó hályrá
jussunk, s közbé mágszakad a szüjünk…

– Apa!
– No?
– Apa, ezt találtam az íróasztalodon.
– Várjunk csak, Barnuskám, mit kerestél te az íróasztalomon?
– Most az mindegy.
– Nem kutatunk egymás dolgai közt, kisfiam.
– Most az mindegy, apa. Ezt nézd, a’! Furcsa magyar írás.
– Hadd lám!
– Taricsnya? Menták? Kázdjánák?
– Lehet, hogy nem is magyarul van.
– De, de, csak olyan kifordított magyarul.
– Az meg milyen?
– Ilyen régi. Izé, törökös. Vagy valami varázslónyelv…
– Mondasz valamit. Hanem ez bizony csángó. „Elkülönbözött
beszéd”, úgy nevezik.
– Micsoda?
– Egy csodálatos ősi nyelvjárás.
– De mitől „elkülönbözött”? Nem magyar?
– De, magyar. Figyelj csak, képzeld el, hogy a vándorló
magyarok a honfoglaláskor ugyan letelepedtek itt, a Kárpát-
medencében, de nem mindegyik maradt meg a fenekén, ha érted,
mire gondolok.
– Aha, mehetnékjük volt.
– Néhányukat továbbűzte a nyughatatlan vére. Akik
vándorútra keltek, elszakadtak a többiektől. Elindultak, hogy
gazdagabb legelőket keressenek az állataiknak. Esetleg jobb
földeket a növénytermesztéshez, vagy vadban gazdagabb
erdőket.
– Otthagyták a családjukat? A barátaikat?
– Akár.
– Ne már!
– Azt hiszed, most másként van? Aki nem tud megélni, vagy
máshol szeretne szerencsét próbálni, ugyanúgy útra kel, mint az
őseink sok száz éve.
– És hova mentek?
– Mindenhova. Nagyon messzire persze csak kevesen, de
akkoriban bizony már Pécs is nagyon messze volt. Pestről az út
oda akár négy-öt napig is eltartott lóháton. Na most, ugye, akik
messzebb mentek, azok talán soha többé nem találkoztak a
barátaikkal. Sőt, talán magyar emberekkel sem nagyon. A
Magyar Királyság a Kárpátok vonaláig húzódott, de akadtak
magyarok, akik ezt a hatalmas hegyvonulatot is megmászták, s
csak valahol a túloldalán telepedtek le.
– Igazán?
– Ehhez persze remek lovakra volt szükségük, de sikerült
nekik.
– És akkor ők ott a magyar nyelvet beszélték?
– Úgy ám. Csakhogy egy kicsit más magyart.
 – Az hogy lehet?
– Az úgy lehet, hogy miközben a királyságban élő magyarok
nyelve rengeteget változott az évszázadok során, ők ott, a nagy
hegyen túl, igen-igen elszigetelten éltek, és javarészt bizony ma is
azt az ősi magyar nyelvet beszélik, amit egykoron az őseik.
– Fú!
– Na jó, hát nem pontosan azt az ősi magyar nyelvet, hiszen
azóta sok idő eltelt, de nagyon-nagyon hasonlót.
– És ezt mindenki tudja idehaza?
– Nevetni fogsz, de nem. Itthon még mindig sokan úgy
gondolják, hogy az „ezeréves” határon, azaz a Kárpátokon túl
már Moldva van, és ott bizony csakis románul beszélnek. De ez
nem így van. A levél, amit az asztalomon találtál, a Kárpátokon
túl élő magyarok nyelvén íródott.
– Hogy hívják a hegyen túli magyarokat?
– Vigyázz, ők nem vallják magukat magyarnak! Csak a magyar
nyelvnek egy különleges nyelvjárását beszélik.
– Jó, de kik ők?
– Ők? A csángók. A moldvai csángók.
*

Alig vártam, hogy véget érjen a szörnyű vendégség a királyi

palota monumentális étkezőtermében. A kis közép-afrikai ország
önkényura fejedelmi lakomát adott a palotájába látogató
újságíróknak, s cserébe hozsannázó cikkeket várt. Mint az esti
etetésre váró szarvasmarhák, úgy ültünk egymás mellett a
díszesen terített asztalnál, diplomaták és tollforgatók. Volt az
egészben valami megalázó.
Étvágyam amúgy sem volt, amit ugyanis a búcsúvacsorát
megelőző négy napban láttam a kegyetlen önkényúr
csodaországában (csoda, hogy még létezik az az ország),
mélységesen felháborított.
Őszintén szólva, még abban sem bíztam, hogy
embergyomornak való vacsorát szolgál fel számunkra az
önkényúr. Unokaöccse, egy kövér barbár, előre megmondta: ne
csodálkozzunk, ha esetleg embervér remeg majd a
kristálypoharakban. Persze csak viccelt…
Érdekes figura volt ez az unokaöcs: tudván, hogy nagybátyja
az ország vezető embere, tulajdonképpen mindent megengedett
magának. Húsz éve gubbasztott a főváros legzsírosabb állásában,
egészen elpuhította a kényelmes élet. Ám ha a nagybátyja
utasította telefonon, kiábrándító testtömeg-indexét
meghazudtoló fürgeséggel ugrott a parancsra.
Küldetésének érezte, hogy a nincstelen családokat kiebrudalja
nyomorúságos kis lakásukból. A gonosz hájpacni ugyanis a
nemzeti adó- és rendhatóságot irányította.
Azt sem tartotta szentségtörésnek, ha épp a trópusi esős
évszakok valamelyikében, a viharos-felhőszakadásos monszun
kellős közepén kell egy sokgyerekes család orra alá dörgölnie a
végzést: „Negyvennyolc órán belül elhagyni iparkodjanak az
ingatlant!”
Néha elment a katolikus atyához és meggyónta bűneit, de
hiába ijesztgette a csuhás a pokol kénköves lángjaival, az
unokaöcs elengedte az intéseket a füle mellett.
Mindazoknak, akik kérni mentek hozzá, de cserébe nem
ajánlottak fel kellő kenőpénzt, nos, azoknak helyes kis csapdát
állított. Volt olyan ötgyerekes apa, aki csak annyit szeretett volna,
hogy az esős évszak végéig maradhasson fedél alatt a családjával,
s ezért cserébe egy borítékot tolt át az asztal túloldalára. Az
unokaöcs megszámolta a pénzt a borítékban, majd előrehajolt és
azt mondta:
– Minek nézel te engem, patkány koma, hát ilyen olcsó kis
senkinek tartasz? – Azzal felállt és elbődült: – Őrség! Vigyétek a
börtönbe ezt az átkozott férget, le akart fizetni!
Hat és fél évig ült a szerencsétlen családfő.
Beszélik, hogy csak a szépasszonyoknak nem kellett
kenőpénzzel bajlódniuk. Ők természetben fizettek. Bámulta őket
egy ideig a hústorony, lázasan járt az esze. Aztán elöntötte a
libidó az agyát.
– Rossz helyen áll – taszajtotta előre a csinos ügyfelet, s szó
nélkül a szoknyája alá nyúlt. – Remek kis segg – helyeselt, és
megnyalta a szája szélét.
Egy alkalommal ikrekkel várandós asszony kért tőle
meghallgatást. Görnyedten vonszolta magával súlyos terhét,
megállt az asztala mögött hunyorgó hivatalnok előtt. Elmondta,
mit szeretne, mire a hivatalnok szó nélkül az asztalra lökte, és a
combjait szétfeszítve az asszonyba hatolt.
Szerencsétlen áldozat hörgött a fájdalomtól, kétoldalt
csíkokban csorgott a vér a combján. Amikor a hatalmas test
megrázkódott rajta, valahogy kikecmergett alóla. Se szó, se
beszéd, felkaptatott a lépcsőn az épület tetejére, és levetette
magát a sötéten tátongó ürességbe.
Nem bírta elviselni a szégyent.
Különös dolog történt: a várandós asszony tragédiája az
önkényúr fülébe jutott. Azonnal hívatta az unokaöccsét.
 Szerencsétlen hivatalnok remegett félelmében, mint a
kocsonya. A palota személyzete szerint a feldühödött rokon
tombolt.
– Ha ölsz is, te barom, úgy ölj, hogy ne beszéljenek róla! –
fröcsögött a nyál a diktátori szájból, miközben a száj gazdája
egyre ingerültebben vakarta vörös pörsenésekkel
agyonpikkelyezett bőrét.
Az unokaöcs úgy érezte, eljött élete utolsó pillanata. Lógó fejjel
sírt, és kegyelemért könyörgött.
Homályos, hogy végül kapott-e valami büntetést, de az biztos,
hogy engem és egy román újságírót már ő kísérgetett a
dzsungelek és sivatagok övezte vidéken.
De nem erről az örökké verejtékező Hippopotamusról akarok
írni, nem is sátáni nagybátyjáról. Sokkal inkább a Fekete-tenger
mellől érkező kollégáról, aki leginkább Raffaello reneszánsz
angyalaira emlékeztetett.
Igen, a sztereotípiák… Ha román, akkor csakis lapos tarkójú,
hosszú orrú, dús sötét hajú és barna bőrű, erőteljes állú, vékony
ajkú, széles homlokú, ovális arcú, erős testszőrzetű lehet egy
pasas. Igaz? Ugyan…
Ez a fiatalember minden volt, csak tipikus nem. Aranyszőke
göndör haja alabástromfehér arcot koronázott. Magas, kisportolt
alakján még a hanyagul felhúzott, világos, koptatott farmer is
fejedelmien állt, bőrkabátjában egyszerre volt vadóc és jó pasi.
Legalább húsz év volt köztünk, s ha együtt mentünk valahová,
úgy festhettünk, mint egy malmői egyetemista meg a zágrábi
professzora.
Dan Arion, így hívták a kölyköt – mert kölyök volt még,
legalábbis úgy viselkedett és úgy gondolkodott. Én pedig
kéretlenül megkaptam az apa, de legalábbis a tapasztalt báty
szerepét.
Dan nem vette figyelembe, hogy Afrikában van, ráadásul
Afrika azon részén, ahol még csak túlzottan gazdagnak vagy
egészségesnek sem kell lenni ahhoz, hogy hétköznapi utcai
gyilkosok vagy megfontolt szervkereskedők egy csinos kis
vágással elválasszák az ember fejét a nyakától. Ráadásul ez a
kinézetre germán félisten olybá tűnt az apró fekete hamiták,
szarák, tedák, hauszák, mbumok maszalitok, mabák, mimik,
tamák mubik, kanurik, maszák és kotokók között, mintha
rövidke lábú madagaszkári cibetmacskák közé bezavarnék egy
megtermett Rotschild-zsiráfbikát.
 Benjamin Afrikában egy életre megtanulta, hogy nemcsak számítógéppel,
hanem rongylabdával is lehet játszani

No azért az én herkulesi termetű Dan öcsémben mégiscsak

akadt valami jellegzetes román: a kedve. Az ugyanis nem volt túl
jó.
Bizony, jártam én eleget a Kárpátokon túl, és egyvalamiből
még a jólétnél is kevesebbet láttam arrafelé: mosolyból.
Afrika szegényei és Románia szegényei között talán ez a
legszembetűnőbb különbség: a fekete bőrű nyomorgók szájában
mindig ott villognak a hófehér vagy citromsárga fogak. Csádban,
Kongóban, Zambiában és a többi, jobb sorsra érdemes afrikai
országban a legnagyobb nélkülözések közepette is képesek
önfeledten nevetni az emberek.
 Sosem felejtem Gambiát. Afrika legkisebb országában járt
először óvodába legnagyobb gyermekem. Volt is nagy
meghökkenés, amikor Benjamint nem a diplomatagyerekek helyi
viszonyokhoz képest elitnek számító óvodájában, hanem a
dzsafurei helyi kisdedóvóban helyeztük el. Az ébenfekete
mandinka, wolof és dzsoláni kicsik nem győzték nyalogatni az én
elsőszülöttemet, hogy mikor jön már le a most érkezett kisfiúról
az a hülye szín, amivel a szülei befestették. Volt ott móka és
kacagás rendesen, nekem pedig meggyőződésemmé vált, hogy
ott, akkor, Bendzsi többet tanult az életből, mint előtte meg utána
a hosszú évek alatt. Nem volt ugyan számítógép meg joystick, de
volt helyette rongylabda meg faautó, pálmaág és az óvodásokkal
játszadozó majmok. Az én kisfiam pedig szép lassan megtanulta,
hogy azokkal is lehet játszani, méghozzá milyen jól.
Miért mesélem el mindezt? Azért, mert Gambiát mosolygós
országnak becézik. Az embereknek kilóg a fenekük a
gatyájukból, mégis, vég nélkül nevetnek, mert tudják, hogy egy
életük van, azt meg sokkal jobb nevetéssel meg énekkel
megtölteni, mint bánattal és panaszkodással. Na, ezt kellene
nekünk, hozzájuk képest dúsgazdag, mégis sokszor panaszkodó
magyaroknak, szerbeknek, szlovákoknak és románoknak
valahogy ellesnünk tőlük. Mert bizony román barátom is pont
olyan volt, mint a nemzetközi felmérésekben szereplő közép-
kelet-európai átlag: lemondó és pesszimista.
Szóval Dan jobbára savanyú volt és kedvetlen, ami igencsak
ellentmondásosan hatott győzedelmes fizimiskáját tekintve. A
fürtös hajú ifjú vélhetően születésétől fogva szomorú volt.
Angyali szépségű arcán örökösen halálos kiábrándultság ült.
Tudtam, hogy többek között a sötét és hideg odú törte meg,
amelyben szüleivel és öt testvérével éltek éveken át. Kérlelésre
olykor mesélt ugyan rémisztő gyerekkoráról, de ha magam mellé
hívtam, hogy teázzon velem, megmakacsolta magát. Belátta, hogy
bizalmatlan az emberekkel szemben, mert amikor a szüleivel
nyomorgott, rendre megalázták, de képtelen volt levetkőzni az
idegenkedését.
– Gyere ide, kentem neked egy szelet kenyeret! – hívtam
barátságosan, ám ő rázta a fejét, hogy csak úgy repdestek a
fürtjei.
– Nem, köszönöm. Jobb itt nekem az ágyamon.
Fogtam, letettem az ágyára a tányért a kenyérrel. Mereven az
arcomba bámult. Megköszönte, mire barátságosan
meglegyintettem az arcát.
A lap, amelyik Afrikába küldte tudósítani, nyilván nem
mérlegelte, hogy pszichikailag alkalmas-e Dan erre a munkára.
Számomra persze hamar kiderült, hogy nem. A rettenetes
nyomort, az elesett nincsteleneket látva azonnal felelevenedett
benne a saját múltja, a rengeteg fájdalom és keserűség. És
leblokkolt. Amikor kérdezhetett volna, fotózhatott volna,
jegyzetelhetett volna, csak állt, és valósággal úgy hatott, mintha
kísértetet látna. Persze ha feleszmélvén rájött, hogy az én
zsebeim már „duzzadnak” az erősebbnél erősebb anyagoktól,
dühödt indulattal bámult rám.
– Miért nem segítesz? – kérdezte.
– Három napja mást sem csinálok, Dan – feleltem neki, mire
heves mozdulattal a sajtókocsiba vágta magát. Mire beültem
mellé, már csorgott a könnye.
 – Nézd, öcskös, este leadunk a lapodnak egy méregerős
tudósítást, csak bízd rám – nyugtattam. – De ígérd meg, hogy ha
hazaérsz, elmész egy jó szakemberhez.
– Szakemberhez?
– Egy jó pszichológushoz.
Kényszeredetten mosolygott.
– Azon már túl vagyok. Jártam többnél is. Egyikük sem tudott
segíteni.
– Valamit akkor is tenni kell. Meddig akarsz még így élni?
Elengedte a füle mellett a kérdést.
Nem folytathattuk az eszmecserét. A kövér hivatalnok terepre
vitt minket. Személyesen nézhettük végig, milyen emberségesen
folyik le az Egyenlítő közelében egy kilakoltatás.
Már az is válságos pillanat volt Dan számára, ahogy a katonai
rendőrség embereinek karéjában beléptünk a szörnyű kis odúba,
ahol a jelentős tartozást felhalmozó család élt. Román
kollégámnak azonnal a saját nyomorúságos gyerekkora villant
be, amint körülhordozta tekintetét a bűzös kis odúban. Két
ülőalkalmatosság a porlepte falak között, a hepehupás
agyagpadlón: ez volt a nyomorúságos hajlék minden
berendezése. Aszott kis öregember ücsörgött az egyiken,
hunyorogva kérődzött egy szelet kenyéren, piszkos kezével egyre
csak a pimasz legyeket próbálta elhajtani, de eredménytelen volt
az igyekezete.
– Idehallózzon, Alimou bácsi – igyekezett nyugalmat erőltetni
magára a hájas hivatalnok, aki az izzó délelőtti hőségben addigra
már csatakosra verejtékezte az ingét –, ugye tudja, miért vagyunk
itt?
 Csend volt, csak a dzsungel mélyéről hallatszott néha finom
surrogás az üvegezetlen ablakon keresztül.
– Alimou bácsi! Alimou úr! Hall engem? Ugye tudja, hogy ma el
kell hagyniuk ezt az ingatlant?
Az öreg gyomra táján fekete seb nedvedzett, az izgatta a
legyeket.
– Persze, a régi ismeretségre tekintettel, nem kell az utcára
menniük – folytatta a hatalomittas unokaöcs. – Egy táborban
csináltunk maguknak helyet a feleségével. Tényleg, hol a
felesége, Alimou bácsi?
Az öreg nem szólt. Kissé előrehajolt, belemártott egy
rongydarabot a lábánál álló vödörbe, és a vizes szövetet a sebére
szorította.
– Tulajdonképpen az utcára kellene vetnünk ezeket a
vénembereket, ahol hamar a kóbor kutyák martalékává
lennének, de a mi rendszerünk sokkal emberségesebb annál –
magyarázta a hústorony, és gyilkos fölénnyel röhögött. Ha
hivatalos nyilatkozatot kérünk tőle, bizonyára gáláns gesztusként
értékelte volna, hogy meghagyta az öregek életét. Inkább csak
bólogattunk román kollégámmal, és ez hízelgett a hiúságának.
Egyszer csak egy ráncos arcú asszony csoszogott elő a hátsó
helyiségből, kampós orráról vastag fekete szőrszálak
meredeztek. Egész az öregemberig vonszolta görnyedt kis testét,
megölelte az urát, s úgy maradt egy egész percig, az öregemberen
csüggve, lehunyva erezetes, ráncos szemhéját. Aztán a falnál
tornyosuló edényekhez ment – úgy tűnt, az öregek már
összekészítették a motyójukat, két zsákba meg egy közepes
papírdobozba belefért mindenük.
 – Egy utolsó ebéd – morogta a hivatalnok az orra alatt –, ezt
még megvárjuk, nehogy panasz menjen fölfelé…
Az edények kilógtak a dobozból. Az asszony levette az egyik
lábos fedelét. Amikor megláttuk, mi van a lábosban,
hátrahőköltünk Dannal: férgek tekergőztek a fedő alatt.
Az asszony lassú mozdulatokkal seperte ki a férgeket a
padlóra, mígnem egészen megtisztította a lábos alján feketéllő
húst. Egy kistestű sivatagi állat, a hosszú hátsó lábak alapján
talán egy ugróegér félbevágott, fonnyadt teteme lapult az
edényben. Az asszony a félig öntudatlan öregember ölébe rakta a
lábost, és éles, reszelős hangon többször a fülébe vonyított:
„Egyél! Egyél!”
Az öreg összerezzent. Bomlott agyával valahogy felfoghatta,
mit akar tőle a felesége, mert nehézkesen kitépett egy darabot a
kenyér beléből, galacsinná gyúrta, és belemártotta az állati
tetemből szivárgó véres nedvbe, hogy aztán szájába tömje a
vöröses-fehéres vérpuliszkát.
Dan öklendezve kifordult a kalyibából, az egyenruhások arca
azonban meg sem rezdült. Istenem, ha ez a srác elkísért volna a
pokol szigetére, Haitira, ahol az emberek hatan-nyolcan élnek
egyetlen sátorban, háziállataikkal közösen; ha ez a srác
belekóstolt volna a vízből, sárból és nádcukorból dagasztott és
napon szárított sárpogácsába, bizony most nem öklendezne.
Igen, kedves magyar barátom, vannak helyek, ahol nemhogy a
véres döghúst, de még a földet is megeszik az emberek.
Míg az öregnek néma menetben járt a szája, a felesége
gyöngéden, támogatva fölsegített rá egy mocskos köpenyt. Nem
volt könnyű dolga, a száját leszámítva ugyanis az öreg élettelenül
ült, mint egy rongybaba.
– Aztán az irataik is kellenének! – mordult fel türelmetlenül a
hivatalnok.
– Nem lehetne mégis, hogy hagyják itt meghalni az uramat? –
fogta most könyörgőre az asszony. Valóban nem kellett hozzá túl
nagy egészségügyi jártasság, hogy az ember tudja, az öregnek
nagyon kevés ideje lehet már csak hátra.
A düh sárgára festette a hivatalnok arcát.
– Alimou asszony, ne játsszon a türelmemmel! Így is
kivételezett helyzetben vannak, na, mit kell visszaélni az ember
jóságával?
Az asszony tüstént nekilátott felkutatni a papírokat. Az
edények közül, a dobozból szedett elő néhány megsárgult fecnit.
Odaaraszolt a hivatalnokhoz, átnyújtotta az iratokat.
A hivatalnok azonban, ahogy megfogta a papírokat, üvöltve el
is dobta, és féktelen haraggal szitkozódva a magasba emelte a
kezét.
Először nem láttam, mi a baj, de néhány pillanat múlva
észrevettem az asszony csuklóján egy bronz-bíborvörös foltot,
közepén egy húszforintos nagyságú fekete, megnyílt, váladékozó
sebbel.
Azonnal tudtam: húsevőbaktérium-fertőzés! Nem volt ritka
arrafelé, hozták-vitték a rovarok az elhullott, temetetlen őserdei
emlősökről.
– Miért nem mondtad, te állat? – rikoltotta valószínűtlen
fejhangon a hústorony. – Te mocsok állat! Elvágom a nyakad!
Hallod? Elvágom azt a ráncos nyakad, vén szipirtyó!
És valóban előhúzott az övéből egy bozótvágó kést, a pengéje
lehetett vagy harmincöt centiméter hosszú.
Jogos volt a hivatalnok félelme. A húsevő baktérium, amely
seben keresztül is terjed, kötőszövetet, lágyrészt és zsírszövetet is
roncsol, egészen pontosan fogalmazva: megrohasztja a bőrt és a
húst. A fertőzés helye igen rövid idő alatt ellilul, bíborvörössé
válik, és növekedni kezd. Ezt követően elhal, elfeketedik,
szétreped, megnyílik, genny folyik belőle. A folyamat borzasztó
gyorsan halad előre, egy-két óra alatt már nyílt, gennyedző
sebről beszélhetünk.
Legnagyobb döbbenetemre az idős asszony arca hirtelen
elborult, és mély, gyűlöletteljes hangon ezt ordította az addig
békésnek tűnő Alimou-né:
– Jössz velem, átkozott kutya! Viszlek magammal!
Akaratlanul is a bejárat felé kezdtem hátrálni. Épp jókor, a
félholtnak hitt öreg ugyanis megmozdult ültében, és elnyújtott,
ijesztően kormos hangon lassan, tagoltan azt mondta:
– Nekem is van valamim számodra.
Azzal le nem véve szemét a hivatalnokról, jobb keze
mutatóujjával, illetve az ujj végén feketéllő hosszú, mocskos
körömmel felpiszkálta magán a gyomorsebet. Nem nézett le, csak
fülelt, s amint meghallotta a cuppogást az ujja nyomán, egyetlen
határozott mozdulattal csuklóig a sebbe nyomta az öklét, s
megforgatta a fekete váladékban. Az arca meg sem rezdült, noha
egészen biztosan rettenetes fájdalom kínozta. Egyszer csak
kirántotta az öklét, és bizonytalanul feltámaszkodva a rozoga
ülőalkalmatosságról, nedves kezét előrenyújtva, imbolyogva
lépkedni kezdett a hivatalnok felé.
Mint a kegyelmet kapó halálraítélt a bitófa alól, úgy futottam-
repültem ki a halál rettenetes kalyibájából a szabad levegőre.
– No, mi volt? – esett nekem Dan, mielőtt azonban
válaszolhattam volna, több pisztolylövés hallatszott az Alimou
házaspár otthonából.
Mint nem sokkal később megtudtam, a hivatalnokot kísérő
fegyveresek figyelmeztető lövéssel tartották vissza a „rebellis”
öregeket, akik nyilvánvalóan előre készültek a tettükre.
Eszükben sem volt kiköltözni az otthonukból, pontosan tudták,
hogyan provokálhatják ki azt, hogy kapjanak még egy kis
haladékot. Na, erre mondom én azt, Magyarországon nevelkedett
és élő ember: ne merjünk többé panaszkodni addig, amíg ehető
étel, iható víz kerül az asztalunkra, amíg a hivatalnokok nem
fegyverrel rendezik a vitás kérdéseket, amíg reggelente munkába
és nem háborúba indulnak az emberek.

Másfél óra múlva úgy ültünk a díszesen terített asztalnál, mintha

egyenesen Disneylandből érkeztünk volna. A diktátor sokadik
unokaöccse állt egy pianínó mellett, lehetett úgy tizennyolc-
tizenkilenc éves, és kicsit éretlen, fátyolos bariton hangján
sutácskán adta elő Schubert egy fájdalmas dalát. A nagybátyja
mosolyogva hallgatta, a vendégek illő csendben kortyolgatták az
italukat.
– Isten tudja, honnan ez a rettentő nagy tehetség ebben a
gyerekben – tolta hátra a székét a dal végén az önkényúr, és
lelkesen összeverte két hatalmas tenyerét. – Remek iskolába jár
Stuttgartban, egy vagyonomba kerül, de azt mondják, érdemes,
híres operaénekes lehet belőle, az első igazán nagy fekete
férfiénekes.
Dan szótlanul elhagyta a helyiséget. Követtem a
tekintetemmel, majd utánaindultam. Az önkényúr elkapott és
könnyedén belém karolt:
– Remélem, csak jó tudósítások születnek majd odahaza! –
vigyorgott rám.
Bólintottam, hátha lekopik. Kifejezett undort éreztem a
közelében. Volt még egy ember, aki ugyanezt az érzést váltotta ki
belőlem: az unokaöccse. Most épp neki passzolt át.
– Láttam, a kollégája után indult – mondta a hivatalnok. –
Önnel tartok, ha nem bánja.
Dan a lombsövények között állt, dermedten bámulta a holdat a
fekete égen. Kezében cigaretta füstölt.
Egy ideig hallgattunk. Aztán a fekete fickó nevetve azt mondta:
– Rendkívül hálásak vagyunk mindazoknak, akik jó hírünket
viszik a világba, különösen Európába. Engedjék meg, hogy
megbecsülésünk jeléül meghívjuk önöket a közeljövőben egy
családi utazásra. Természetesen államunk minden költséget
vállal.
Dan lassan megfordult, megremegett a szája széle. Szemében
könny csillant.
– Soha többé nem jövök el a maguk országába – szólalt meg
halkan.
– Nocsak! – guvadt ki a hivatalnok szeme. – S ugyan miért?
– Mert maguk barbárok. Érti? Barbárok. Maguknak fogalmuk
sincs arról, hogyan kell a gondjaikra bízott emberekkel bánni,
hogyan kell a hatalmukkal másokat a boldogsághoz segíteni.
– Értem – görbítette le a szája szélét a fickó. Aztán hozzám
fordult: – És maga? Maga is így gondolja?
Nagyot nyeltem. Soha életemben nem voltam ennél
keményebb riporteri helyzetben. Ha úgy tetszik, Dan barátom
nem sok választási lehetőséget hagyott. Amennyiben azt
mondom, igen, mélyen egyetértek román kollégámmal, abban az
esetben nincs anyagom, mindent letiltanak a vendéglátóim, üres
zsebbel és kétmillió forint mínusszal megyek haza. Ha azt
mondom, Arion szerkesztő úr magánvéleményt fogalmazott meg,
amely távol áll az én véleményemtől, akkor a becsületemet
dobom oda.
Feltámadt a szél, megreccsentek a spaletták. Errefelé azt
beszélik, a szél voltaképp a túlvilágról visszajáró kísértetek lelke.
Talán nem üres szóbeszéd, a kísértetek közül ugyanis sokakat
űzött a másvilágra a könyörtelenségével az önkényúr vagy annak
családja, s most tán hallani akarták, ahogy a hivatalnok szemébe
mondom, hogy bűnös.
A szemébe mondtam. Nem is született soha anyag sem Alimou-
ékról, sem a könnyek országáról.
Viszont azt a huszonnégy órát sem kívánom senkinek, ami az
elrepülésünkig hátravolt! Pedig hányszor hazudtam már csak
azért, hogy bemutassam a színtiszta igazságot: segélyosztó
munkásként megkoszorúztam Kim Ir Szen Nagy Vezér Elnök
Elvtárs összes utamba kerülő szobrát és még édesapja legelső
kaszáját is (!) Észak-Koreában; meghajoltam a Hatalmas
Szaparmurat Türkménbasi ereklyeként kiállított
cigarettaszipkája előtt Türkmenisztánban, ahová egy afrikai
diplomáciai testület orosztolmácsaként vitt be dr. Suha György
barátom; egy jó riportfilm kedvéért adtam már ki magam
medvevadásznak és fertőzéskutató-orvosnak is, itt azonban sakk-
matt helyzet alakult ki, sorsom a román kollégám kezébe került.
Nem lett film.
*

– Rendben, Barnus, ha már olyan kíváncsi voltál, akkor most

olvassuk el együtt a furcsa magyarsággal megírt sorokat, lassan,
részletenként.
– És akkor megértjük?
– Meggyőződésem. Tehát: „Messzi menták.” Mit jelenthet?
– Ez könnyű: messzi mentek, szóval messze mentek, na.
– Úgy van. Nézzük tovább: „Egy bocskorba, egy taricsnyával.
Hoj jobb éláthez kázdjánák.”
– Mi az a bocskor?
– Lábbeli.
– Cipő?
– Azt azért nem mondanám. Általában a szegényebb emberek
hordták, akiknek nem volt pénzük cipőre. Bőrből hasították, és
mindenekelőtt a talpat meg az ujjakat védte. Tudod, milyen sok
ruhadarab van ma már, amelyekről nem is tudjuk, mik voltak
igazán? Bekecs, pendely, kalucsni, kucsma…
– Az osztálytársam, Soma ceglédi papája mondja mindig, hogy
„hazafelé benéz a kucsmába”!
– Az bizony a kocsma, még ha Soma papája máshogy is becézi.
A kucsma olyan vastag téli sapka, ami állatok szőréből készült, és
megvéd a nagy hidegtől.
– Nekem van olyan?
– Neked nincs olyan. De neked van füles sapkád, és az éppen
olyan jó, ráadásul még állatokat sem kell elpusztítani miatta.
Hanem tudod-e, mi az a taricsnya?
– Talicska?
 – Nem egészen. Olvastál-e a népmesékben a
vándorlegényekről?
– Persze.
– Mi lóg a vállukon?
– Jaj, hát tarisznya, abban tartják az elemózsiát.
– Bizony. Tehát a szöveg szerint útra keltek emberek az
otthonukból, hosszú útra, és nem volt másuk, mint egy bocskoruk
meg egy tarisznyájuk. De miért is hagyja el az otthonát egy
ember? Ez áll itt: „Hoj jobb éláthez kázdjánák.”
– Hogy jobb élethez kezdjenek?
– Pontosan. No, tovább! Olvasd!
– „Ígyen vagyunk, csángálunk. Csángálunk, hoj jó hályrá
jussunk, s közbé mágszakad a szüjünk.” Mi az, hogy csángálunk?
– Az ő nyelvjárásukban a csángál, elcsángál szó annyit tesz:
kószál, elkóborol. Sokan úgy gondolják, innen ered a csángók
neve.
– Apu, várj, ez akkor ugye az a nép, amelyik elszakadt a
magyaroktól és átment a nagy hegyen túl?
– A Kárpátokon túl, bizony.
– És ők folyton elkóborolnak hazulról?
– Csángálnak, elcsángálnak, de nem mindig önszántukból.
Néha csak jobb legelőt keresnek az állataiknak, néha azonban az
éhínséget és a nyomort igyekeznek maguk mögött hagyni. Látod:
„Csángálunk, hoj jó hályrá jussunk”.
– Nem lehet könnyű életük.
 Az elcsángált falu népe. Lujzikalagorból ki erre, ki arra indult.
Volt, aki a tenger partján talált rá új otthonára.

– Ezt nem is titkolják, mert nézd csak meg, hogyan végződik ez

a pár sor: „…s közbé mágszakad a szüjünk.” Azaz: vándorlunk,
mindig csak vándorlunk, újra és újra elhagyjuk az otthonunkat,
közben azonban megszakad a szívünk!
– Mert a családjukat, a barátaikat is el kell hagyniuk, amikor
vándorútra indulnak?
– Többnyire ez a helyzet. Hanem egyszer majd neked is
venned kell a tarisznyádat…
– Miért? Nekem jó itt veled meg anyával.
– Mert ez az élet rendje. Az ember felnő, és otthagyja a szülői
házat, hogy új életet kezdjen máshol, mással. Te is vándorútra
indulsz majd tíz év múlva.
– Pedig nem is vagyok csángó.
– Nem? Biztos vagy te abban?
*
– Dan, az ég áldjon meg, hogy tehetted?
Életem legbutább kérdése buggyant ki belőlem, miután
beléptem a Bukaresti Egyetemi Kórház traumatológiai osztályán
a 8-as kórterembe.
Román újságíró barátom kiterítve feküdt az ablak melletti
vaságyon.
Huszonnégy órával korábban magába döntött egy
bevásárlószatyornyi vérnyomáscsökkentő és asztmaellenes
gyógyszert (az anyjától és az öccsétől lopkodta össze), aztán
lehúzott rá másfél üveg uicăt, azaz egy önmagában is veszélyes
adagnyi román szilvapálinkát.
Természetesen nem vártam választ a kérdésemre.
Körbepillantottam, a szokásos kórházi díszletet láttam a
szobában: viaszosvászonnal letakart apró asztal, foltos fehér
lepedőkkel borított üres ágyak, kétes eredetű folyadékok
üvegcsékben az ablakpárkányon. S persze a mindent beterítő
szúrós fertőtlenítőszer-szag.
Bejött az egyik ápolónő, rendezgetett ezt-azt a szobában,
előzékenyen érdeklődött, segíthet-e valamiben. Nyilván némi
pénzt várt tőlem mint a beteg hozzátartozójától (később meg is
kapta), de megnyugtató volt látni, hogy legalább mozgás van
néha az osztályon.
Dan sietett reszkető kezével megigazítani a párnán szétbomló
szőke tincseit.
– Hallottam, mi történt – próbáltam beszélgetést
kezdeményezni elszoruló torokkal. Dan szeméből a halál
karmában töltött rettenetes éjszaka fáradtsága tükröződött. –
Rendben, pihenj most. Holnap este megy vissza a gépem Pestre,
délelőtt még benézek.
Másnap tizenegy óra körül léptem a kórterembe. Dan új
betegtársat kapott; egy reszketeg bácsit, aki a felesége kezét fogva
feküdt az ágyán. Nem szóltak, csak néztek egymás szemébe.
Láthatóan nagyon meg voltak ijedve.
– Bocsánat – mondtam, s már hátráltam is ki az ajtón.
– Várj, gyere csak be! – szólt utánam Dan ragyogó arccal.
Meglepve fedeztem fel arcán az öröm csalhatatlan jeleit. Az idős
házaspárra mutatott. – Ismerd meg, kérlek, az urat és a nejét.
Magyarok.
– Ó, csak nem? – biccentettem mosolyogva a sorstársakra.
– Nu csak úgy, ahugy – bólintott felém az asszony.
– Aztán merről érkeztek?
– Ojtuzru.
– Merre van az? Székelyföldön?
– Nám, Konstanca alatt.
– No de maga nem onnét való, néném, hát a román
tengerparton nemigen beszélik ezt az ízes magyart – okoskodtam
nevetve.
– Árőst tudatlan kend. Oda is szüláttám. Ojtuzru vitté a
szölváré a spitályba Konstancára tennap ástá a zembert, ösztá
Bukarestbe ho mágkonzultálják. S jöttem a zembervel.
Kellett néhány pillanat, hogy magamhoz térjek. Székelyföldön
hallottam ehhez hasonló magyar beszédet, no de hogy hatszáz
kilométerre keletre, a Fekete-tengernél ezt a nyelvet beszéljék?!
Ráadásul még az általam hallottaknál is sokkal ősibbnek ható
nyelvjárásban?
– Tud még valaki magukon kívül magyarul Ojtuzon?
 Az asszony elmosolyodott.
– Magyarul? Magyarul beszélek mindvel, kü nem oláh rámán!
– Mindenkivel?
– Ha.
Kiszáradt a szám. Egy település a tengernél, ahol ezen a
szépséges ősi magyar nyelven beszélnek egymással az emberek!
Danra pillantottam. Értetlenül bámult vissza rám.
– Hoznál egy pohár vizet? – kérdezte bátortalanul.
Ugrottam, szégyelltem magam a figyelmetlenségemért. A
folyosói vécében nem folyt víz a csapból. Egy emeletet le kellett
lépcsőznöm, ott volt egy működő csap.
Mire visszaértem, az asszonynak már csak hűlt helyét
találtam. Csupán a férje feküdt az ágyán nagyokat sóhajtva. A fal
felé fordulva igyekezett elaludni. Nem akartam zavarni.
Pedig borzasztóan izgatott az ojtuzi rejtély.
*

Dan meghalt. Négy nappal azután, hogy kijött a kórházból, és

kilenc nappal azelőtt, hogy – szakorvosi utasításra – befeküdt
volna a pszichiátriára. Felkötötte magát a társasház padlásán.
Dant meggyászolni hosszú ideig tartott. S utána is eltelt vagy
háromnegyed év, mire eszembe jutott az idős házaspár a 8-as
kórteremből. Persze ennek is megvan a maga története.
Apai nagyanyám, Kapus Mária, akit én egész gyerekkoromban
csak kispesti mamaként ismertem, 1906-ban született. Tíz
gyermeknek adott életet, apám hetedik volt a sorban. Ennél
többet nem is tudtam a mamáról, mert a nyolcvanas években
meghalt.
Csakhogy 2016-hoz közeledve felmerült bennem a gondolat,
hogy mégiscsak illő volna valahogy megemlékezni a kispesti
mamáról, végtére is nyakunkon a születésének száztizedik
évfordulója. S mivel tíz éve, a századikon elszalasztottuk a közös
családi megemlékezést, így meglehetősen elkötelezett voltam a
következő kerek évforduló tekintetében.
Szegény jó apám sok évvel ezelőtt meghalt, ezért az öccsét,
Dodit kerestem föl, hogy ugyan, meséljen már az anyjukról, a
nagymamámról, hátha írok majd róla valamit a szép évfordulón.
– Mindent én sem tudok – vallotta be Dodi. – Pedig igyekeztünk
felkutatni.
Nem szabad megütközni Dodi szavain. Négy nagyszülőm közül
háromról mindent tudtam. Anyám szüleivel, a katymári
bunyevác Vujityokkal születésemtől fogva kizárólag horvátul
beszéltem. Halálukig velünk éltek, Pécsen. Apám apja, idősebb
Balogh Sándor gyöngyöspatai palóc volt. No de apai
nagyanyámról, Kapus Máriáról vajmi keveset tudtam, tudtunk, s
úgy hiszem, ezt ő maga akarta így.
– Anyám székely lány volt, ezzel nyilván tisztában vagy –
mondta Dodi, és töltött egy pohárral abból a félédes rizlingből,
amit nem sokkal korábban ő maga szüretelt büszkén a kertjében
zöldellő tőkékről. – Bár meg kell vallanom, erre semmiféle
bizonyítékot nem találtunk a szülőhelyén, de hát ott mindenki
székely, aki nem román.
– Ti elmentetek Székelyföldre? Ezt nem is tudtam.
– Bizony, még a mamával együtt, a nyolcvanas évek közepén.
Egészen Ozsdoláig mentünk, a mama örökösen erről a
településről beszélt. De nem találtunk rokont.
Ozsdola, Ozsdola… Sok évvel ezelőtt jártam arra, az ezeréves
határon, sosem fogom elfeledni, hogyan burkolóztak a havasok
csúcsai a hajnal álmos párájába. Talán nagyanyám vére is teszi,
hogy ahányszor csak arra járok, határtalan nyugalommal tölt el
az ősi magyar vidék lenyűgöző szépsége. Hozzájárul persze
ehhez az is, hogy a székelyföldiek mindig végtelen szeretettel
fogadnak. „Anyaországiak”, így neveznek bennünket, s
testvérként ölelnek. Olyankor aztán tökéletesen el tudja képzelni
az ember, micsoda örömmel fogadták 1940-ben az Ojtozi-
szorosban a magyar csapatok érkezését. Emlékszem, találkoztam
egy bácsival, akinek ma, ennyi évvel a visszacsatolás után is
könnybe lábadt a szeme, ha azokra a napokra gondolt, amikor az
1920-as trianoni döntés után két évtizeddel Erdély jelentős része
„visszatért” az óhazához.
„Ezeresztendős juss…” Vajon a csapatai élén peckesen lovagló
Horthy többet tudott a hurráoptimizmustól érthetően vak
kisembernél? Vajon felmerült benne, hogy a magyar katonákat
köszöntő hazafias dal és virágeső, a harangzúgás és az ünneplőbe
öltözött emberek zokogása egykoron mézédes emlék lesz csupán,
s hogy csak idő kérdése a nemzet újabb arcul csapása? Hogy négy
magyar év után újra jön a román hatalom?
Ott, az öröm pillanataiban vélhetően senki sem foglalkozott a
jövővel. Előretoltak egy hímzett népi ruhába öltöztetett szöszke
kislányt, akit Ibolykának hívtak, és elszavaltatták vele az
Erdélyország című, akkoriban igen népszerű verset. Majd a
kislányt felkapta egy nyalka magyar főhadnagy, és a következő
pillanatban elkészült róluk a bevonulás talán leghíresebb képe.
Több mint hetven évvel később felkerestem az egykori Ibolykát –
ma már Szabó Miklósné Hankó Ibolyaként ismerik –, és együtt
látogattunk el az őt az ölébe kapó egykori katona, Németh József
Tolna megyei sírjához, ahol az akkor már idős asszony újra
elszavalta az egykori költeményt. Minderről filmet forgattam, s
könyvfejezetet írtam, ezért él bennem a megsárgult fénykép
szívbemarkolóan fájdalmas története.
Ozsdola, Ozsdola… Az ezeréves határ legutolsó faluja…
Gondoltam egyet, felhívtam az ozsdolai polgármestert,
Brânduş-Dendyuk Szilvesztert.
Hosszú beszélgetés volt. És érdekes.
– Nagymamámról kérdezném – mondtam, miután
bemutatkoztam.
Nagy hallgatás volt a válasz.
– Bocsánat, ott van még?
– Itten hát – szólalt meg végre Ozsdola első embere. – Csak
nem szeretem a vicceket.
– Hogyan?
– Értem a vicceket, de nem szeretem.
– Nem igazán tudom követni, polgármester úr.
– Ez most valami átverős show? Kandi kamera? Maga nagyon
jól adja azt az ismert riportert, fogjuk a TV2-t, ismerjük a Naplót,
de ennél azért több kellene, hogy higgyek magának. Még hogy
maga a Vritkó!…
– Rendben, polgármester úr, tekintsünk el attól, hogy ki
vagyok. Segítene nekem abban, hogy felderítsem a
nagymamámról mindazt, ami felderíthető? Hamarosan a
születése száztizedik évfordulóját ünnepli igen szerteágazó
családunk, s ha van egyáltalán valami, amit fel lehet kutatni a
múltjából, annak nekigyürkőznék.
 Újfent csönd honolt a vonal túlvégén. Egy egész perc is eltelt,
mire a polgármester krákogását hallottam.
– Maga… Maga tényleg a Vritkó?
– Hagyjuk ezt most, kérem.
– Hát ez óriási. A hangja alapján maga tényleg az… Szóval ha
maga tényleg idevalósi… Ha kiderülne, hogy a maga
nagymamája ozsdolai… Az nekünk, ugye… Nekünk nagyon nagy
dolog volna…
– Nagyanyám születésekor, 1906-ban Ozsdola a Magyar
Királyság része volt.
– Rendkívül jól tájékozottnak tetszik lenni. Ugyanakkor sajnos
a történelem, vagy ha úgy tetszik, a nagypolitika, ugyebár, erősen
beleszólt a székelyek életébe. A régi anyakönyvi papíroknak hűlt
helyük.
– Úgy érti, a huszadik század első évtizedeiben Ozsdolán
születettek anyakönyvi iratai teljességgel fellelhetetlenek?
– Ezt azért nem jelenteném ki ilyen határozottan. Az említett
papírok zöme Kézdivásárhelyre került. De tudomásom szerint
eddig még nem nagyon jártak sikerrel, akik mifelénk
családfakutatásba fogtak. Legalábbis nem az anyakönyvi iratok
mentén. Tudja, mit, adjon nekem huszonnégy órát! Megnézetem
a templomban, hátha ott van valami feljegyzés. Akkor szabadna
kérdeznem a hölgy nevét és pontos születési dátumát?
Huszonnégy óra múlva csörögtem Brânduş-Dendyuk úrnál. A
hangja szomorúan kongott.
– Sajnálom – sóhajtotta –, semmi. A papírok szerint nem
született nálunk Kapus Mária nevezetű leánygyermek 1906.
február 16-án.
 Megköszöntem a segítségét, elbúcsúztunk.
Mindkettőnkben egy világ omolhatott össze. Szép történet lett
volna, de hát akkor ezek szerint nem igaz.
*

– Miért, csángó vagyok?

Barnabás nehezen emésztette meg a lehetőséget, hogy akár
csángó is lehet. Persze ugyanígy zavarban lett volna, ha a bantu
négerségének, vagy észak-kínai mandzsuságának esélye merül
föl hirtelenjében.
– Nem, tudtommal nem vagy csángó – mondtam neki. – De
székelynek székely vagy, legalábbis nyolcadrészben.
– Nyolcadrészben?
– Igen, ha a testedet-lelkedet egy egésznek képzeljük, akkor
annak az egy nyolcadát a kispesti Kapus déditől örökölted. Szóval
igenis folyik benned székely vér.
– És az jó vagy rossz?
– Nem értem a kérdést.
– Hát hogy baj-e, ha az ember egy kicsit székely?
– Miért lenne baj? A székelyek nagyszerű magyar emberek,
talán még eltökéltebben is azok, mint a mi országunkban
maradottak. Mert könnyű magyarnak lenni Budapest
belvárosában, de nem ilyen egyszerű megmaradni magyarnak
sok száz kilométerre a mostani határoktól, húszmilliónyi
románnal körbevéve.
– Akkor most a székelyek a csángók? Vagy a csángók
székelyek?
– Hú, ez nehéz kérdés, mert mindenki mást mond. Egyesek
szerint a csángók nem a székelyek leszármazottai, egy egész más
törzs az övék. Mások úgy gondolják, a moldvai csángók
tulajdonképpen moldvai székelyek. Megint mások szerint a
csángókat a honfoglaláskor a Kárpát-medencébe be nem jött
magyarok alkotják, de vannak közöttük Erdélyből kitelepített
székelyek is. A lényeg: a csángók eredetileg Székelyföld
szomszédságában éltek, de aztán elvándoroltak mindenfelé. És
bizony nem volt könnyű sorsuk, évszázadokon át üldözték őket,
sokszor menekülniük kellett. Egy biztos: kultúrájukat és
nyelvüket, na meg a katolikus hitüket nem adták soha, senkinek.
– Jó, de én nem csángó vagyok, hanem székely.
– Ki tudja ezt száz százalékos biztonsággal kijelenteni,
Barnuskám, ki tudja? Rá kellene szánni pár esztendőt, hogy
felkutassuk, valójában milyen sokfajta vér folyik az ereinkben.
Persze szerencse is kell az ilyen kutatáshoz. Épp a napokban
beszéltem egy bácsival, azt hittem, fog tudni segíteni a székely
dédivel kapcsolatban. Arra lakik, amerre a dédi született.
– És?
– Sajnos nem tudott segíteni. Nem tudott semmit mondani a
dédiről. Az is lehet, hogy Dodi tudja rosszul, és nem is ott
született. Egy szó mint száz, nem volt szerencsém.
*

– Halló! Vritkó úr?

– Vujity Tvrtko vagyok, tessék, polgármester úr!
– Vritkó úr, Ozsdoláról hívom, a polgármester vagyok.
– Igen, tudom, jelezte, aki önt hozzám kapcsolta itt a TV2
irodaépületében.
– Nagy hírem van. Tudja, ki vagyok?
– Természetesen, polgármester úr.
 – Bocsánat, ha zavarom. Nem zavarom?
– Csak tessék beszélni, polgármester úr.
– Nagyon nagy hírem van, Vritkó úr! Ül?
– Hogy érti?
– Hát hogy ülni tetszik-e? Mert a hírtől, amit mondok, biztosan
le tetszik majd ülni.
– Rendben, leültem.
– Na, hát az a helyzet… Várjatok, Margitkám, vonalban
vagyok… Elnézést, csak a titkárnőm… Épp névnapot
ünnepeltünk…
– Gratulálok!
– És borozás közben jött a hír. A nagy hír.
– Értem. El tetszik mondani, mi a nagy hír?
– Mindjárt megyek, Margitka… Hagyjanak nekem is a
süteményből!… Itt van, Vritkó úr?
– Még igen.
– Mennie kell?
– Volna kedves a tárgyra térni?
– Szóval a nagy hír, kérem, hogy… Na, izé, olyan izgatott
vagyok… Szóval találtunk valamit.
Csend. A polgármester várta a hatást.
– Mit tetszettek találni? – hörögtem kisvártatva, nagy-nagy
nyugalmat erőltetve magamra.
– Megértem a türelmetlenségét. Én is alig akartam hinni a
fülemnek. Szóval: a templomi iratok között találtunk egy Mária
nevezetű kislányt, aki 1906. február 16-án született. De a
családneve nem Kapus.
– Hanem?
 – Réthi. Réthi Máriának hívták. Az anyját meg Réthi
Apollóniának. Az apja ismeretlen, legalábbis a papírok szerint.
– Úgy érti, törvénytelen gyermek volt?
– Ezt nem tudhatjuk, kérem, erre vonatkozólag csak annyi
szerepel a papírokon, hogy „apja ismeretlen”.
– Polgármester úr, kedves öntől, hogy felhívott, de azt hiszem,
rossz nyomon járunk. Az én nagymamámat Kapus Máriának
hívták. S ha 1906. február 16-án csak egyetlen Mária született
Ozsdolán, és az a Mária: Réthi Mária, akkor máshol kell
keresnem a gyökereimet.
– Bocsánat, de van itt még valami, és tulajdonképpen ezért
hívtam föl.
– Hallgatom.
– A helyzet az, hogy ezt a bizonyos Réthi Máriát örökbe fogadta
egy úr.
– Egy úr?
– Egészen pontosan: egy katona. Egy magyar katona.
– Igazán?
– Úgy ám. A katonát pedig Kapus Józsefnek hívták.
Percekig nem tudtam megszólalni. Végül csak annyit
kérdeztem:
– Ez… ez azt jelenti, hogy… hogy…
– Azt, Vritkó úr.
– És ebben az esetben… Nos… Lehetnek ott rokonaim?
– A fél falu – vágta rá a polgármester.
*

Édes jó istenkém! Kapus Mária! Kispesti mama! Vajon látod

odaföntről a döbbenetet, ami az unokádat teljességgel
megbénítja?

Már akkor is fotómasinával. Hátam mögött szüleim, nagybátyám

és székely nagymamám, akiről halála után tudtam meg,
hogy az ezeréves határon született.

Mit tudtam én eddig a törékeny asszonyról, aki majd’ harminc

éve halott volt, s akinek a sírján, a kispesti temetőben ma is ez a
név áll: Kapus Mária?!
Pécsi unokájaként évente ha kétszer-háromszor
találkozhattam vele. Mindig mi jöttünk Pestre. Olyankor
kikísértem a kispesti piacra, ahol virágot árult. Arra is
emlékszem, hogy nekünk ajándékozta az első színes tévéjüket,
egy négy lábon álló Color Start: micsoda nagy szám volt!
Bogárhátú Volkswagennel jártak, és remekül főzött. Ennyi.
Ennyi? Ennyi volna egy nagymama az unokája számára, ha
korán megy el? Nem, nem, a fia könnyeire is emlékszem!
Apámat, Balogh Sándor szénbányászt kétszer láttam sírni.
Egyszer akkor zokogott, amikor bezárták az István-aknai tárnát,
ahol harminchárom évig dolgozott. Másodszor édesanyja
halálakor: amikor letette a telefont – Pestről hívták, és Kapus
Mária elhunytáról tájékoztatták –, már patakokban folyt a
könnye.
Az ember számára, ha elér egy kort, fontossá válik az
emlékezés. Feltúrja a fiókokat, fotókat, iratokat, régi tárgyakat
keres. Sajnos a mi családunkban nem sok ilyen relikvia maradt,
így aztán az emlékképek között kell keresgélnem, ha az elment
szeretteimmel akarok lenni.
S míg a múltban andalogtam, keserű felismerés szorította el a
torkomat: valójában semmit sem tudtam a nagymamámról. Úgy
értem, semmi lényegeset, semmi fontosat. Sejteni sejtettem,
milyen irtózatosan nehéz élete lehetett két világháborúval, a
Magyarországra való átköltözéssel, tíz gyermek megszülésével,
két gyermek eltemetésével, az ötvenhatos forradalommal…
Sejtések!
Gyalázatos.
Kölyök voltam ahhoz, hogy igazán őszintén mesélhessen
nekem a múltról az én Kapus Máriám. Különben is, az a
generáció valahogy nem volt beszédes fajta, ha a múltja került
szóba. Valahogy úgy éreztem, a nagyszüleimé az elhallgatás
nemzedéke. Féltem, a régi történeteket firtatni több mint
tapintatlanság: kegyetlenség.
Pedig milyen jó lenne tudni, hogyan érzett, miként
gondolkodott a nagyanyám! Milyen volt a házassága a
nagyapámmal? Vajon mit gondolt a messzi unokákról egy olyan
világban, ahol még az interurbán pesti hívás is ritkaságszámba
ment, nemhogy a négy és fél órás vonatozás Pestre?
S vajon miért, hogy a kispesti nagyszülők egyszer sem jöttek
hozzánk Pécsre? Nem örültek a menyüknek igazán? Nem egy
horvát lányt képzeltek el a fiuk mellé, aki messzire csábítja
szülőházától a szeretett Sanyikát?
Lám, ahogy az ember tanakodni-spekulálni kezd, mindjárt
fájdalmas kérdésekbe, esetleg szörnyű titkokba botlik.
Emlékszem például, hogy amikor életemben először elvitt apám
a libegőre, nem volt nálam boldogabb gyerek. Hanem hazafelé
sétálva, a kispesti ház kapujában már messziről megláttuk
nagymamát, kisírt szemmel. Átnyújtott egy táviratot apámnak.
Ez állt a táviratban: „Gyertek haza! Zsoltink halott.”
Unokatestvérem és keresztapám, Csányi Zsolt, a legendás
Baranya Táncegyüttes ugyancsak legendás zenekarának remek
harmonikása, huszonkét éves volt, amikor menyasszonyával
együtt végzetes motorbalesetet szenvedett Mecseknádasdnál, egy
útkereszteződésben. Egy figyelmetlen sofőr teherautójának a
kerekei alatt lelték halálukat. Erről írok részletesen is könyvem
másik, részeg sofőrökről szóló fejezetében.
A hír érkezte után apám azonnal hazautazott.
Nohát, érdemes kapargatni a múltat?
S a tragédiáknak még nem szakadt végük: néhány évvel
később Zsolt testvérét, Csabát is elütötte egy autó. Csaba a
csodával határos módon túlélte a gázolást, de súlyos sérülései
miatt műteni kellett.
Anyámhoz jutott el először a hír. Azonnal tárcsázta
unokatestvérét, Csabi anyját, Jolit Katymáron.
– Csabit baleset érte, de…
Többet nem mondhatott, mert a vonal túloldalán Joli
összeesett. Sohasem volt képes feldolgozni első fia halálát, de a
szörnyű hír Csabiról végképp összeroppantotta.
Tegyük hozzá gyorsan: Csaba végül felépült, és remek furulyás
lett a Baranya Zenekarban. Lassan húsz éve, hogy könyvekké
formálom a gondolataimat, az érzéseimet. Aki a Pokoli – Angyali
történetek köteteit forgatja, megerősítheti: még a legtragikusabb
riportjaimban is igyekeztem megtalálni a jót, az építőt, a
reménykeltőt. Könnyű keseregni a megaláztatások, a betegségek,
a halál miatt. De látni a fényt a teljes sötétségben, az az igazi! S
aki ezt megtalálja, aki másokon segít, az igazi hős, nagyszerű
hétköznapi példakép. Miattuk érdemes csinálni ezt az egészet.
Több száz papírra vetett történetemből nincs több háromnál,
amely menthetetlenül borongósan és kilátástalanul zárul.
Azért ez nem rossz arány, ha figyelembe vesszük, hogy milyen
múlt áll mögöttünk, és hogy mire kell számítanunk a jelenben és
a jövőben.
Lám, amilyen kilátástalanul indult a nagyanyámmal
kapcsolatos székelyföldi kutatásom, olyan kecsegtető lett minden
a polgármester reménykeltő telefonhívása nyomán.
*

– Apu, hova mész?

 – Székelyföldre.
– Messze van?
– Nem nagyon.
– Repülővel mész?
– Autóval.
– Veled mehetek?
– Most nem, Barnabás. De nyáron talán elviszlek magammal.
– Nyáron is elmész oda?
– Attól függ, találok-e ott családot.
– Családot?
– Rokonokat. Tudod, a nagymama ott született, ezért lehetnek
ott rokonaink.
– Izgulsz?
– Egy kicsit.
– Viszel nekik ajándékot?
– Látod, ez egy jó ötlet. Átgondolom.
– És hozol nekem valami ajándékot? Szerintem ez se rossz
ötlet!
*

Erdély, Székelyföld – mennyit forgattam arrafelé!

Hű olvasóim emlékezhetnek még a Pokoli történetek
Különkiadásában megjelent szívmelengető anyagra a
Csíkszeredai Sportklub jégkorongcsapatáról. A román első
osztályban játszó fiúk minden egyes meccsén az anyaországtól
elszakított magyarság érzelmei fűtötték a csapatot, és emiatt a
bukaresti csapatokkal vívott derbik igazi nemzeti villongássá
váltak. Talán Csaba kollégámmal egy óriási derbi szemtanúi
lehettünk a Hargita megye székhelyén: a román honvédség
csapata érkezett meg a fővárosból, hogy leckét adjon a renitens
magyaroknak. Az egész város az esti meccsre készült. A Román
Jégkorong Szövetség azonban, sunyi húzással, négy órával
előbbre, délután két órára előrehozta a meccs kezdési időpontját.
Erre aztán a gyerekeket elengedték az utolsó óráról, a
felnőttek meg sorra elkéredzkedtek a munkahelyükről.
A lelátó első sorában kizárólag egyenruhás rendőrök foglaltak
helyet, hogy kéznél legyenek, ha a „barbár magyarok
rendbontásra” vetemednek. Válaszul a szurkolók transzparenst
raktak ki a védőkorlátra, „Húszan egy nemzetért!” felirattal.
Nem volt könnyű meccs; s az akkori, etnikai feszültséggel
terhelt időszakban nézte a tévében mindenki, román s magyar
egyaránt. Akit érdekelnek a részletek, elolvashatja a
Különkiadásban. A végén azonban győztünk, és ez a lényeg. Soha
nem láttam még akkora magyar világot, mint aznap este
Csíkszeredán.
Ott volt aztán a sorozat első kötetének, a Tizenkét pokoli
történetnek az általam legerősebbnek vélt riportja, az egykor
csinos kis község, Bözödújfalu tragédiája. Kevés megrázóbb
pillanat volt az életemben, mint amikor felszállt a köd a községre
engedett tó fölül, és az oszladozó tejfehér felhőből előtűnt az első
sötét folt, a különös árny: a vízből kiemelkedő, repedezett-
roskadozó templomtorony. Majd’ harminc esztendeje, 1988
tavaszán kezdtek a munkának a markológépek, hogy kialakítsák
a közeli erőmű duzzasztóját, s nem sokkal később elárasztották a
falut. Ma is emlékszem a kis öregre, aki csónakon evezett az
egykori háza fölé, hogy alacsony vízállásnál megérintse a búbos
kemencéje tetejét.
 Hajnali rossz álmaimban visszaköszön olykor a tóba fulladt
község, ahol az illetékesek még arra sem vették a fáradságot,
hogy legalább lerombolják a házakat: úgy, ahogy volt, ráengedték
a vizet.
Tekinthetjük akár szimbolikusnak is, hogy aznap dőlt a vízbe
az utolsó bözödújfalui templomtorony, amikor Székelyföldre
indultam múltidézőbe. Conducător Ceauşescu koporsójában már
rég leporladt a hús a csontokról, a néhai diktátor szörnyű
művének mementója mégis, évtizedek után, a bözödi tó mélyéről
is emlékeztet az emberi gonoszságra. A tó mélyén ott pihent a
temető, a kerítések és a házak megmaradt romjai… Volt, aki a
saját kertje fölött horgászott a befagyott tó jegébe vájt léken
keresztül.
No igen, azok a romániai forgatások… Tudom, az emlék, ha fáj
is, a legnagyobb kincs.
Néha azonban a leghétköznapibb dolgokra is fáj
visszaemlékeznem.
Hadd legyek profán: például arra az időre, amikor még
egészen mások voltak a körülmények egy forgatni kívánó
riporter számára. Pénz, paripa, fegyver a rendelkezésére állt,
hogy megvalósíthassa az elképzeléseit. A Napló akkor egy
inspiratív műhely volt, a kilencvenes-kétezres évek magyar
tévézésének „Svájca”, ahol a vizuális sajtó legproduktívabb és
legkreatívabb zsurnalisztái ontották erősebbnél erősebb
anyagaikat.
Ugyanez a huszonegyedik század második évtizedében már
egészen másképp működik…
*
Kristálytiszta források, zubogva hömpölygő folyók, mesebeli, égig
érő hegyek: Székelyföld, te csoda, évezredes legendák hazája! Mi
a titkod? Hogy lehet, hogy ma is tízezrek zarándokolnak el
bérceidhez? Talán mert ösztönösen hazajönnek? Mert
Székelyföldön közelebb van Istenhez az ő népe?
Mondják, nem is magyar, aki életében legalább egyszer nem
látja a saját szemével e tündérkertet.
De ha valóban Isten népe él e földön, nem bánhatott volna vele
egy kicsit szeretettelibben az elmúlt évszázadokban?
Az ősi rege szerint a világhódító Attila halálát követően fiai
egymás ellen rántottak kardot, s Csaba királyfi alulmaradt a
bátyjával szemben. Vissza kellett menekülnie Szittyaországba,
ám mielőtt elindult volna, hátrahagyta háromezer legjobb
vitézét, hogy visszatértéig őrizzék örökségét. Ők lettek a
székelyek ősei, akik aztán hamar számos ellenséggel találták
szemben magukat, ám hiába is vártak segítséget Szittyaország
felől, maguknak kellett megküzdeniük magukért. Hanem amikor
már a legnagyobb bajban volt e nép, hirtelen feltűnt Csaba
királyfi, egyenesen a Mennyországból érkezvén, és holt lovasai
élén megszabadította a székelyeket a rájuk leselkedő veszélytől.
A nemzetért az eke szarva mellől is, ha menni kellett a hadba!
Védeni a keleti végeket, s ha az Őrségben, a Felvidéken kellett
őrködni, akkor oda mentek a székelyek. Véradóval szolgáltak az
anyaországért, e szépségben gazdag, termékenységben fukar
földért, gyerekkortól vénségig katonák voltak.
Ha úgy tetszik, Isten újra megpróbálta a székelyeket
Trianonnal, majd amikor 1944 augusztusában a románok átálltak
a szövetségesek oldalára, a románok és az oroszok együtt
indítottak hajtóvadászatot mindazok ellen, akik a magyarokkal
való kollaborálás gyanújába estek.
A kegyetlen üldöztetés ezreket űzött el szülőföldjükről:
Romániának Erdély kellett, de nyilvánvalóan az erdélyiek nélkül.
Ez bizony 1990-ben is bebizonyosodott: a diktátor kivégzése után
magyar vérre szomjazó söpredék lepte el Marosvásárhely utcáit,
és – a lakosság számát tekintve – Székelyföld fővárosában rövid
idő alatt kisebbségbe kényszerültek az őshonos magyarok.
Tudom, hogy a székely ember alapvetően derűs, s hogy a
csapásokat örökösen egyfajta különleges humorral fogadja és
tűri, mégis, ahányszor csak a Maros megye rozoga közútjain
autózom, valamiféle megmagyarázhatatlan szomorúság kerít
hatalmába. Így esett azon a kora őszi kiránduláson is, amelynek
alkalmával két riport között végre ellátogathattam Ozsdolára,
székely nagyanyám szülőfalujába. Reményekkel telve, mégis
búsan kissé. Hallgattam valamelyik helyi adót, ahonnan
záporoztak rám a rémesebbnél rémesebb hírek: árvízkárok a
magyar falvakban a szabályozások és a védekezés hiányában;
fűtés és villany nélkül a temesvári járványkórház; magyar
sírokat rongáltak meg a sepsiszentgyörgyi temetőben; hiányzó
életmentő orvosságok Kovászna megyében; fél Hunyad megye
víz nélkül, késik az élelmiszersegély Háromszéken…
Legszívesebben elkapcsoltam volna, de hát az ember mégse
dughatja homokba a fejét! Különösen, ha hivatása a tájékozódás
és a tájékoztatás.
Marosvásárhelyre érve persze mindjárt érthetőbbé vált
mélyen megbúvó, de mindig meglévő bánatom: már az első
bácsika, akit megszólítottam, a magyarok fogyásáról, az
elvándorlásról, a túlélésért folytatott napi küzdelemről szólt.
– Én nem mentem – toppantott a bácsi –, megtanultam, hogy itt
kell élnem, itt kell dolgoznom. De megtanultam azt is, hogy
akiknek lehetetlenné teszik az életit, azokat hagyjam elmenni, s
ne haragudjak rájuk. Ők tán kintről többet is tudnak értünk
tenni, mintha maradnának.
Megittam egy kávét egy békebeli cukrászdában, ott meg az
1764-es madéfalvi veszedelemről esett épp szó, amit
székelygyilkosság néven is emlegetnek. A bécsi udvar 1763-ban
megbízta Adolf Buccow tábornokot, hogy szervezzen Erdélyben
három székely és két román határezredet. A székelyek azonban
meg akarták őrizni évszázados katonáskodási hagyományukat,
így ellenálltak a székely ezredek erőszakos felállításának.
Buccow tábornokot ekkor Mária Terézia leváltotta, s a helyére
báró Siskovics József altábornagyot nevezte ki.
No, a horvát–magyar báró Siskovicsnak se kellett több:
mindjárt parancsot adott katonáinak Madéfalva megtámadására.
Egy havas téli éjszakán vad ágyútűzzel indítottak az osztrák
katonák, s összesen kétszáz székelyt mészároltak le – köztük
ártatlan gyermekeket és asszonyokat. Ez a vérontás vezetett
aztán a székelyek kivándorlásához és Moldvában való
elrejtőzéséhez, ahol is megélhetést találtak a már évszázadok óta
ott élő csángók falvaiban.
A csángók köztudottan rendkívül vendégszeretők, ezt náluk
jártamkor megtapasztaltam, ám a körülmények… nos, azok
bizony ma is hagynak még kívánnivalót maguk után: sok háznál
az árnyékszék az udvaron áll, s fürdőszoba nem lévén, nyáron a
kútvizet, télen a felolvasztott havat melegítve nyílik mód a
tisztálkodásra. Ha pedig van is vezetékes víz, gyakran hallani
efféle mentegetőzést: „Mos micsinájjak, van csap a házban, de víz
nem gyün belűle…”
Hanem Erdély délkeleti részén, Kovászna megyében, a messzi
Székelyföldön, a Berecki-hegység lábánál, a Kápolna-patak
völgyében fekvő Ozsdolán egészen más a helyzet. Amint
Kézdivásárhelyről a 2D utacskán begurul a községbe az ember,
mintha egy mesefaluba érne: kétoldalt takaros házak, szemmel
láthatóan nagy becsben tartott és megóvott templomok, mutatós
emeletes iskola és kultúrház, emlékművek, és körbe-körbe
mindenütt az élénken sárgálló pünkösdi rózsával teleszórt
harsányzöld környezet.
Miközben a polgármesteri hivatalt keresem, megtudom persze,
hogy vannak azért még feladatok, az orvosi rendelő külső
tatarozása például rég várat magára, a vízhálózat kiépítéséhez is
hozzá kellene már kezdeni, és több út gyors aszfaltozásért kiált –
de, teszi hozzá mindenki, alapvetően jó Ozsdolán élni.
*

– Mi volt Ozsdolán?
Lehuppantam a fotelbe Szalay Ádám barátommal szemben.
Ádám, a Napló főszerkesztőjeként, pontosan tudta, hogy ha mi,
riporterek egészen a nagyfotelig zarándokolunk, akkor ott előbb-
utóbb pénzről lesz szó.
– Ozsdolán? Épp ezért kereslek.
– Megtaláltad a rokonokat?
– Igen, nagyon kedvesek. De más miatt akartam veled beszélni.
– Ettől féltem.
– Nézd, Ádi, tisztában vagyok azzal, hogy semmire sincs pénz…
 – Ennek örülök. Mármint nem annak, hogy nincs pénz, hanem
annak, hogy ennek tudatában is vagy.
– …és annak is tudatában vagyok, hogy ez már nem a
kilencvenes évek vége, sem a kétezres évek dereka…
– Nem bizony.
– …amikor elmehettem úgy Tatárföldre, hogy egyáltalán nem
volt biztos, valóban az utolsó magyar hadifoglyot találom-e meg
abban az elmegyógyintézetben…
– Régi szép idők!
– …igen, még az is belefért volna a büdzsébe, ha bukunk pár
százezret…
– Most hátrakötném érte a sarkad.
– …istenem, hát hoztam volna egy filmet a tatár–magyar
barátságról…
– De nem a mi tévénknek, öregem. És, már megbocsáss, ha jól
figyeltem az iskolában a tananyagot, a tatár–magyar barátság
egészen rövidke film lenne, nemdebár?
– Hagyjuk most ezt! És ha Csernobilban nem akadt volna ki a
sugárzásmérő doziméter? Vagy Észak-Koreában nem tudok
elszökni a szállásomról?
– Ma nincs „vagy”. Mit szeretnél?
– Romániában forgatni.
– Lerágott csont.
– A történet nem az, Ádám.
– Elő a farbával!
– Magyarok a tengerparton.
– Óriási! Melyik szállodában?
– Félreértesz: magyarul beszélő magyar emberek egy tenger
menti magyar faluban.
Ádám előredőlt. Most először láttam érdeklődést a szemében.
Gyorsan folytattam:
– Megtudtam, hogy egy bizonyos Konstanca melletti
községben, Oituzon csángók élnek.
– A tengernél?
– Úgy van.
– És magyarul beszélnek?
– Magyarul.
Ádám megköszörülte a torkát.
– Jó sztori. De kevés. Egy ilyen forgatás alaphangon is
egymillió. Repülőjegy Bukarestig, autóbérlés, szállás…
– Arra gondoltam, talán egy kettő az egyben megoldás
megkönnyítené a döntést. Nagyjából száz kilométerre a tenger
menti magyar falutól felkeresném a tichileşti lepratelepet. Jártam
ott tizenöt éve, megnézném, mi most a helyzet.
– Vigyázhatnál jobban magadra, ember! Három fiad van!
– De csak egy életem. Imádom a kölyköket, a feleségemet, de a
barátom vagy, ismersz: megbolondulok, ha találok egy
drágakövet, és a tűzbe kell vetnem.
– A tenger menti magyar falu volna a drágakő?
– Hát persze! A legdélebbi és egyben legkeletibb magyar ajkú
település.
– És képes lennél csak ezért a lepratelepre is elmenni?
– Gond nélkül.
– Mégis kivel?
– Akivel egyszer már jártunk ott.
Ádám kipillantott az üvegfalon keresztül. A szerkesztőségi
szobában, kisebb csoportban, kollégák beszélgettek, köztük Talán
Csaba operatőr bólogatott, egy szendvicset majszolva.
– És gondolod, hogy elmegy veled? – nézett rám Ádi.
– Csaba? Naná! Ő is utálja a kihagyott ziccereket.
*

Mire Ozsdolára értem, a polgármester telekürtölte a falut a nagy

hírrel: az ismert riporter felmenői helyi származásúak. A
községhatártól hosszú kocsisor kísért a polgármesteri hivatalig,
dudálva, ujjongva integettek a helyiek, a hivatali épületen ünnepi
székely lobogót lengetett a szél. Brânduş-Dendyuk Szilveszter
jóféle házi pálinkával várt, s nem hiányozhattak a díszteremben
feltálalt ínyencfalatok sem. Gyorsan összetegeződtünk, amint egy
idősebb úrral is, aki sírva lapogatta a vállam:
– Hát hazataláltál, világcsavargó!
Mint megtudtam, az egyik járási pártcsoport embere volt, aki
nyilván rögvest propagandacélokra kívánta felhasználni Isten
elkószált bergéjének megkerülését.
– A helyzet az – mesélte boldogságtól túlfűtötten a
polgármester –, hogy kicsin múlott a nagy öröm. Csak nem
hagyott nyugodni ez a te ügyed, addig erőszakoskodtam tehát,
míg megtaláltuk dédnagyanyád leányanyaságának a papírját.
Körbepillantottam, vajon milyen hatást vált ki a családi titok a
velünk ünneplőkből, de az ozsdolaiak tapintatosan átsiklottak
azon a kis szépségpöttyön, hogy drága jó dédnagyanyám
házasságon kívül adott életet nagyanyámnak.
– No, amikor megtudtam az igazságot, azonnal tárcsáztam
Réthi Melániát – emlékezett nagy hangon a polgármester. –
Mondom neki, hallod-e, ismeritek a tévéből a kalapos riportert, a
Vritkót? Mondja, épp őt nézik a Naplóban, a keservit! Erre én: no,
hát az a rokonotok! Nagy csend a kagylóban, aztán csak ennyi:
mondd, polgármester úr, ittál?
Hamar kibogoztuk a szálakat: Nagyné Réthi Melánia nekem
bizony vér szerinti rokonom. Az üknagyszülők gyerekei voltak –
többek között – Réthi András és Réthi Apollónia (két év
különbséggel születtek). András egyik fia Mihály volt, ő Melánia
nagypapája. Apollónia lánya Mária volt, az én nagyanyám…
Tudtak követni a kedves olvasók? Nem csodálom, ha nem.
Röviden: Melánia dédszülője és az én dédim édestestvérek
voltak.
Takaros házhoz kísért az ünnepi menet, az udvaron már ott
várt a teljes romániai magyar sajtó. És persze a rokonaim: az
1947-es születésű Réthi Mihály, a lánya, Melánia, és három
gyerekük, Eszter, Ágnes meg Lajos.
Megható találkozás volt. Az érzelmes ölelések után a család a
tisztaszobába invitált, ahol gazdagon terített asztal állt a fali
feszület alatt. Még magamnak sem mertem bevallani, hogy
egyetlen falat se fér már belém a városházi vendéglátás után.
Hamar elfogyott a levegő azután, hogy vagy két tucat ember
bepréselte magát a helyiségbe. Valakinek volt annyi esze, hogy
ablakot nyisson, s a szobába szökő hűvös fuvallat meglebbentette
a hímzett abroszt, feloldotta kissé a hús és a bor nehéz illatát.
Mindenki velem akart koccintani, így egy idő után már csak
tettettem az ivást. Sőt, ahogy szélesedett a jókedv, biccentettem
Mihálynak, hogy szívesen sétálnék vele egy kicsit, volna tán
megbeszélnivalónk kettesben.
Így is történt; ahogy az arcokra szép lassan rászürkültek a
pityókosság ráncai, sétálni indultunk a jókötésű, mosolygós
emberrel, aki csupa mesébe illő családi legendát osztott meg
velem. Hipp-hopp, észrevétlenül elröppent egy óra.
Mesélt dédikről és unokákról, a Réthi-vérről és a rokonok
megpróbáltatásairól – mindezzel nem untatnám a hű olvasót.
Hanem egy ponton meg kellett állítanom.
– Hogyan fogalmaztál, bátyám, a családból sokan kimentek
Magyarországra?
– Tudod, így mondjuk mi azt, kimenni Erdélyből
Magyarországra. Menniük kellett, itt nem tudtak megélni.
– Sokan voltak?
– Sok rokonod neked is, bizony. S nemcsak Magyarországra.
Szerte a világon van neked családod, Réthiek, egy élet kevés
volna felkutatni a családfát. Ott van ugye nagyanyád is, sose
hallottunk mást felőle, csak hogy kiment. Csoda, hogy maradt itt
valaki, én mondom. Hát itt jövő nem sok volt. Megmondom: még
Romániában is találtak boldogabb helyeket a mieink, nem kellett
ahhoz külföldre menni.
– Úgy érted, Erdélyen kívül?
– Persze, mentek Bukarestbe, az iparvidékre, Ploieşti, Brassó,
Craiova, Zsil, Olt… még Dobrudzsába is vándorolt rokonunk!
– Olyan messze?
– Jártam nála egyszer, soha sehol nem ettem az övéhez fogható
szőlőt! Úgy tudom egyébként, egész a tengerig mentek magyarok.
– A tengerig?
– Csángók, azt hiszem.
– Most hogy mondod, hallottam valamit erről.
– Azt beszélik, egymás közelében is élnek. De erről semmit se
tudunk itt, Székelyföldön. Bákó felé, Lujzikalagorban biztosan
többet tudnak.
Jellegzetes helységnév, ötlött az eszembe, valahol már
hallottam. Mindjárt fel is villant előttem egy szépséges lányarc,
amint népviseletben áll a színpadon egy mikrofon előtt.
Hát persze! Gábor Felicia, a csángó lány, egyenesen
Lujzikalagorból! Nem is oly rég ismerkedtünk meg egy
jótékonysági rendezvényen.
Elhatároztam, hogy ha hazaérek, felveszem vele a kapcsolatot.
*

Csaba kezébe nyomtam Gábor Felicia könyvét.

– Csángó vagyok – olvasta fel a könyv címét hangosan operatőr
kollégám. – És?
– Fusd át! – válaszoltam kurtán.
– Miért?
– Mert csángókhoz megyünk forgatni.
– Tényleg?
– Ez a lány valódi csángó szépségkirálynő. Találkoztam vele,
sokat segített.
– Miben?
– Hogy rátaláljak a tenger menti csángókra.
– Na, álljunk meg egy pillanatra, hát Moldvát meg a környékét
már keresztül-kasul bejártuk a kétezres években.
– Oituz a tengernél van.
– Apám, te valamit nagyon benéztél.
– Gábor Felicia Lujzikalagorból származó moldvai csángó.
– És?
– A lujzikalagori csángók egy része a Fekete-tenger partján
telepedett le.
Csaba beletúrt a hajába.
– Oké. És oda akarsz menni forgatni?
– Hát persze.
– Mert a világ semmit sem tud róluk?
– Az még hagyján, de mi, magyarok sem tudunk róluk semmit.
– És… már bocs, de… kaptál erre pénzt a főnökségtől?
– Erre is. Útközben megcsinálunk még egy filmet.
– A román tengerparti üdülés színvonaláról?
– Majdnem. A tichileşti lepratelepről.
Csaba elvigyorodott.
– Nagy kópé vagy te, öreg, de engem nem ejtesz át! Nem vagy
te olyan hülye, hogy még egyszer odamenj!
Mivel azonban nem feleltem, csak mereven néztem rá, lassan
lehervadt a vigyor a képéről.
– De… de legalábbis nem vagy olyan hülye, hogy… hogy engem
még egyszer odacipelj!
Egy pillanatig fürkészte még a tekintetem, aztán a kezébe
temette az arcát.
*

Gábor Felicia minden segítséget azonnal felajánlott, én azonban

mindössze arra kértem, ha legközelebb hazalátogat, faggassa ki a
rokonságát az Oituzba szakadt csángókról. Felicia hallott már
valamit a nem nyugat, hanem kelet felé indulókról, ám a mozaik
darabkái, ahogy senki másnál, így nála sem álltak össze egységes
képpé. Így, kérésemre, Felicia is magánnyomozásba kezdett,
hiszen a tengerparta költöző csángókról ő is csak nem sokkal
korábban hallott. Egy levélrészlet és pár hiányos információn
kívül számára is csak hiányos volt ez a fantasztikus történet.

A szépséges Felicia egész életét feltette a csángók népszerűsítésére.

Egy levélből és édesanyja elmondásából tudta meg, hogy falujából
egykor a Fekete-tenger partjára is elcsángáltak páran.

– Megkérdeztem – keresett meg nem sokkal később a bájos

csángó lány. – Reggelinél, amikor egymás között voltunk. Mindig
ünnep, ha hazamegyek, hiszen már nem lakom otthon. Ritkán
látjuk egymást anyámékkal, hát igyekszünk minden pillanatot
kihasználni. Reggel volt tehát, anyám ott ült a teraszon, keze az
ölében hevert. Más rokonunk kissé meggörnyedve a botjára
támaszkodott. Szemben velük a szememet dörzsölve ébredeztem,
még pizsamában voltam, mélyre szívtam az előttem gőzölgő
bögrényi tejeskávé illatát. Áthallatszott a szomszédok reggeli
tüsténkedése, az állatok hangja, s persze a misére hívó
harangszó. Anyámra néztem. Ha megengeded, úgy mondom,
ahogy mi beszélünk egymás között arrafelé. „Mám, kendek nám
akartak innát álmenni?” Anyám, drága, könnybe lábadt szemmel
ingatta a fejét: „Jaj mámokám, nük nám mentünk, mát nákünk vót
mit enni. De erőst sokan vótak, kik áheszták. Nagy várákedés után,
úgy ázerkiláncszszázhuszas ásztándőkba árőst lászegényedett a
falu. Sokan álmenták. Folyt a világ. Körucákval menták. Feltették
mindenüket, s álmenták. Mát itt nám vót maradás, kinák nem vót
semmijá.” Apám se maradt szó nélkül: „Nagytátád abba járt, hoj
közülünk ná mennjen ál senki. Nük maradtünk.” Kortyoltam a
kávéból, néztem az anyámat a kecskelábú asztal túloldalán,
tétován, álmodozva egy pillangó szállt el köztünk,
utánabámultak a drágáim, keserű bánattal a szemükben, mintha
valami tehetetlen vergődés szorította volna össze a szívüket az
életük miatt, ami épp oly gyorsan és nyomtalanul röpült el, akár
az a kis pillangó. „Nákünk es van mám valakink ki álment?”
fordultam újra anyámhoz. „Fámilinkből ninscs, dá az egyik
vésorám es álment. Oda Ojtuzba. Má vótak kik Magyarfődre
mentek, haltunk Lészpedről es, s még kitudgya milyán falukból.
Összetalálkoztak, s egyszerre menták. Innát a nük falunkból oda
Ojtuzba menták. Kaptak földáket, scsánogattak házakat. Dá árőst
ál vótak kásáredvál. Nám vót papecskájuk. Se nám vót ki
kereszteljen, áskescssen. Misét tartsan. Álvitték az örág gyiáknak e
fiát. Az tartott vösárnap egy-e imádkozást. Dá árőst bajas vót.
Máddig ösztá kaptak e papecskát a magyaroktól. Na ösztá nám
jártak többát ulyan sokat haza. Mát idá jártak keresztelni, vissza a
faluba. Dá ott es egzákt úgy élták mind nálunk a falba. Innát vitták
ösztövátákat szőni. Padravalokat, lápádőket. Tulpánykákat. Ott es
tukpánnyokba jártak misérá. Ha nálunk faluba, ha ott, eggya,
mondgyavalo vésorám.” Tudtam azonban, hogy volt
anyáméknak egy közeli jó barátjuk, Bogdán Antal, s onnan
bizony elmentek a gyerekek. Kérdeznem sem kellett róluk, mert
anyám velük folytatta a visszaemlékezést: „Vót Bogdán Antal
Demeterének két fia s e liánya. Mamájuk mághót mikor
mágszülátet liánykeskája. Zember náváltá őket, mindhármukat.
Pált sö Mihály fiát, s liánykáját Maric. Árőst dolgos ember vót, s a
lágénykék es. Dá ulyan szegényák vótak, hoj nám vót márrá.
Mindén ráményuk Ojtuzba vót.”
Mintha értette volna a szomorú történeteket, az öreg ház
résnyire zárta bús ablakszemeit. A nap épp felfelé kapott az égre,
aranyküllői beragyogtatták a végeláthatatlan mezőket. Elmenni
innen, örökre? Az ember a világ minden boldogságát itthagyja
maga mögött…
*

Mielőtt elindultunk volna Csabával a nagy útra, volt néhány

telefonhívás és látogatás, amelyeket nem hagyhattam ki.
Először is feltárcsáztam régi ismerősömet, Kelemen Hunort,
Románia miniszterelnök-helyettesét. Elmondtam neki, hogy
információim szerint a Fekete-tengernél, a homokos parttól, a
csillogó kaszinóktól és az elegáns szállodamonstrumoktól néhány
kilométerre található egy település, ahol magyarok élnek.
Hunor először nem is akarta elhinni a tenger menti
magyarokról szóló történetet, de aztán olyannyira fellelkesült a
hírektől, hogy megígérte, Bukarestben csatlakozik hozzánk a
főtanácsosa, Novák Levente, és mindenben a segítségünkre lesz.
Felhívtam Eötvös György urat is, a Magyarfalu Alapítvány
elnökét, aki – az Afrikai–Magyar Egyesülettel összefogva – évek
óta adományokat juttat el a Csángóföld ismeretlenebb
szegleteiben működő árvaházak, illetve a nehéz sorsú csángó
gyerekek számára. Eötvös úr meglepve értesült a tengermelléki
csángók létéről, s azonnal elhatározta, hogy ha azt találom, amire
számítok, rövidesen Oituzba is kamionok indulnak
szállítmányokkal.
Természetesen a messzire szakadt csángók történetével
párhuzamosan a „másik” filmes témát is ápolnom kellett.
Személyesen kerestem fel egykori utastársamat, Toldy-Schedel
Emilt, aki sok-sok évvel ezelőtt, bátor és kíváncsi ifjú orvosként
velem tartott a romániai lepratelepre.
Emil azóta elismert kardiológus lett, jelenleg a Budapesti Szent
Ferenc Kórház főigazgatója. A kórház parkjában sétálva idéztük
fel a hátborzongató utazást a Duna-deltába.
– Valld be, hogy te is féltél, nem csak Csaba! – jelenik meg egy
apró mosoly az orvos-igazgató szája szegletében. A büszke és
nyílt fiatalemberarc mára férfiassá érett, a haj is a fejtető felé
kezdett kúszni, de a mosoly a régi, csibészes. – Csabán látszott is,
persze, csak úgy ette a cigiket. Hiába hajtogattam, hogy a lepra
csak testnedvekkel terjed.
– Tudom, különösen az orrváladékkal, ezt egy életre
megtanultam – vágok grimaszt –, és vagy ezerszer el is mondtad.
Amúgy igazad van, amikor a lápos vidékről hirtelen beértünk a
sűrű, sötét rengetegbe, akkor azért elszorult a torkom. Emlékszel,
akartunk csinálni egy felvételt a telep bejáratánál, de vagy
háromszor újra kellett kezdenünk, olyan idegesek voltunk,
örökösen belebakiztunk a szövegünkbe.
– Csaba, szegény, hogy nyöszörgött: „Gyerekek, miért nem
csomagoltuk be a kamerát? Legalább rá kellett volna húzni egy
zacskót!” Egyébként a hazatérésünk után még a közeli barátaim
sem voltak hajlandóak kezet fogni velem, főleg a Napló
riportfilmjét látva. Ugyanakkor az az utazás erősített meg igazán
a hitemben, hogy én erre születtem, nekem gyógyítanom kell.
Gondolom, a telep alkoholista orvosa már nem él…
– Nem tudom, majd most kiderül. Tulajdonképpen azért jöttem
el hozzád, hogy megkérdezzem… Volna-e kedved… Velünk…
Emil sóhajtott.
– Tvrtko, számomra ennek akkor volt itt az ideje. Fiatal
voltam, kalandvágyó, felelősség nélkül vághattam az utazásba.
Ma egy kórházat vezetek, és annak is örülnöm kell, ha nagy néha
jut tizenöt percem olvasni. De ígérj meg valamit! Ha visszatértek,
felkeresel és mesélsz nekem. Ma is elevenen élnek bennem a
telep lakói, még az arcukra is emlékszem: a kiszáradt szemű,
lábcsonkjain araszoló Csiburda néni; az egész családját
megfertőző egykori rakodómunkás, Pavel Tatulea; és a
folyamatosan füstölő primár, telepvezető, akinek az ujjcsonkjai
közé rendre beégtek a parázsló csikkek. Félek, a többségüket
nem találod már életben.
Nem volt kérdés, hogy másik kedves orvos kísérőmet, dr.
Axmann Ágnest is fel kell keresnem. Nem pusztán azért, mert
Csabával együtt meg kellett kapnunk jól kiérdemelt
védőoltásunkat az egyetemi docens asszony Páva utcai
rendelőjében, de pusztán ragaszkodásból is.
– Mi van, nem tud nyugton maradni a fenekén? – bámult rám
összevont szemöldökkel az utóbbi években tekintélyt
parancsolóra őszült doktornő, amikor megtudta, hogy hova
készülök. – Azt hittem, kinőtte már, hogy Willy Foggnak képzelje
magát.
Ha Axmann Ágnest láttam, mindig a tőle hallott rémisztő
kijelentés visszhangzott a fülemben: „A mi szakmánkban
nagyjából akkorra lehet valaki igazi szakember, amikorra
megtelik egy temető a betegeivel.” Kegyetlenül hangozhat ugyan
ez a mondat, de nem kevés igazság van benne. Boszniában úgy
tartják, hogy a bosnyákok közül kerülnek ki a világ legjobb
sebészei, két évtizede ugyanis még a diploma előtt álló
orvostanhallgatók is egész nap gyakorlatozhattak a háborús
műtőkben.
– Etiópiába maholnap nemigen juthatok el – tártam szét a
kezem –, sajnos az anyagi lehetőségek megváltoztak. De a román
telepet most sikerül útba ejtenem – mondtam Axmann Ágnesnek,
miközben karomba szúrta injekciós tűjét.
A doktornő precíz mozdulatokkal végezte a dolgát. Félve
kérdeztem meg:
– Wattana Gungi? Tud róla valamit?
Ágnes kedves betegét keresni indultunk annak idején a majd’
háromezer leprás betegnek otthont adó etiópiai lepratelepre, s
meg is találtuk az arc nélküli embert, igaz, már rettenetes
állapotban.
Elkeserítő belegondolni, hogy az elröpült másfél évtized alatt
semmi sem változott: a világ néhány százezer leprás betegének
többségét pár ezer forintból meg lehetne gyógyítani, de erre
senki sem szán pénzt.
A LepraCamp2 ma is működik a Tana-tóhoz közel, Mota város
fölött. A barakkokat kevesebben lakják, mivel a betegség
visszaszorulóban van.
 Kemény forgatás volt az etiópiai. Dr. Vujityként és dr.
Talánként segédkeztünk Axmann doktornőnek, vöröskeresztes
fehér köpenybe bújva, s az esetek, amiket láttunk!… Egy
alkalommal az egyik fiam kezébe került az Újabb pokoli
történetek című kötet. Felnyitotta, épp a behajolt lábú férfit
ábrázoló fotónál. A következő fél évben csak velünk együtt volt
hajlandó elaludni.
– Wattana Gungi meghalt – mondta halkan a doktornő.
Nem csodálkoztam: amikor a telepen utoljára láttuk, a férfi
már teljesen vak volt, az orra helyén sötét lyuk tátongott, teste
minden részéből kihaltak az idegek, és a társai táplálták.
Nem egyszer felmerült bennem a gondolat, hogy jó volna
utánajárni, mi történt a hőseimmel azóta, hogy írtam róluk.
Tizenkét könyv jelent meg a Pokoli történetek sorozatban,
legalább százötven nevesíthető és beazonosítható főszereplője
volt az elmúlt tizenöt év nyolcvan-száz novellájának. Később
néha elkötelezetten fel is kutattam egy-két hősömet, hogy
megismerjem további sorsukat, s tettem ezt mindaddig, míg egy
történettel kapcsolatban egymás után a szereplők haláleseteibe
ütköztem. Egy idő után kénytelen voltam megállapítani, hogy
annak a fejezetnek a szereplői közül ma már senki sem él. És
akkor úgy döntöttem, hogy befejezem a kutakodást. Szerettem
volna, ha a történeteim főszereplői megmaradnak olyanoknak,
amilyeneknek a kedves olvasó megismerte őket.
*

Nem sokkal később, egy sepsiszentgyörgyi előadás után jó

barátommal, a hallássérült szépségkirálynővel, Weisz Fannival
Ozsdolára látogattunk. Útközben egy üzletben bevásároltam:
virágot, édességet, finom borokat vittem a rokonoknak. Brănduş-
Dendyuk Szilveszter polgármester úr és a helyi
anyakönyvvezető, Dáni Ildikó meglepetéssel vártak: elkészítették
az ozsdolai rokonaim családfáját. Réthi Mihályék is ott voltak,
megkönnyeztük a pillanatot. Sok időnk nem volt,
Kézdivásárhelyen már vártak bennünket Fannival a Bod Péter
Tanítóképző intézet diákjai.
Fél évre rá harmadik alkalommal is ellátogattam Ozsdolára, s
ezúttal a feleségem, Zsolnay Gyöngyi, valamint három fiunk,
Benjámin, Barnabás és Bendegúz is elkísért. No meg Gyöngyi
istápoltjai, a Fehérvár KC U 15-ös kosárlabdacsapatának
tizennégy játékosa is velünk tartott, hogy Ozsdolán, a szépséges
iskolai sportcsarnokban, majd Sepsiszentgyörgyön,
Kézdivásárhelyen és Brassóban is bemutató mérkőzést
játsszanak. A Kun Kocsárd Általános Iskola előcsarnokában
Bögözi Simon igazgató, illetve a tanintézmény tanári kara és
diákserege meleg szívvel fogadtak bennünket, majd a
tornateremben Gyöngyivel átadtuk Brânduş-Dendyuk Szilveszter
polgármesternek a mi ajándékunkat, egy négyezer euró értékű
gyermekkönyvtárat, amelyet a helyi óvodának és iskolának
szántunk. Olyasmit akartam adományozni a falunak, ami óvja a
magyar nyelvet és kultúrát ott, az ezeréves határon. Az adomány
több mint ötszáz vadonatúj kötetből állt, ezenkívül négyezer-
nyolcszáz iskolásfüzetet, több mint kétszáznegyven különféle
sporteszközt, továbbá – a polgármester javaslatára – a rászorulók
számára egy fél raklapnyi gyermektápszert is tartalmazott.
Történt pedig látogatásunk pontosan száz esztendővel azután,
hogy nagymamám nyolcéves kislányként Ozsdola község fái alatt
futkározott. Érdekes módon ez a párhuzam a helyszínen velünk
ünneplő unokatestvéremnek, Melániának is eszébe jutott. Az
esemény fő programjaként a Gyöngyi vezette, ifjúsági
világjátékon győztes kosárlabdacsapat mérte össze tudását egy
barátságos mérkőzésen tizennégy ozsdolai iskolással, és
mondhatom, egyáltalán nem volt könnyű dolguk.
Azóta ozsdolai rokonaimmal már többször is találkoztam, sőt,
tavaly Ozsdola önkormányzata – a településnek nyújtott
segítségemért – nagymamám szülőfalujának díszpolgárává
választott: emlékezetes pillanatai voltak ezek a családi
történelemkönyvünknek.
Mégis, eresszük most el a múltat, a családkutatást, és üljünk fel
a román légitársaság gépére, amely egy egész úton rossz toalettel
és a belőle kigőzölgő orrfacsaró fekáliabűzzel örvendeztette meg
Bukarestbe tartó utasait, hogy végül négy-öt igen rázós széllökés
után, este kilenc körül landoljon Talán Csabával és velem a
fedélzetén, a langyos fővárosi éjszakában.
– Az ember azt gondolná, hogy egyre fejlődik a légi utaztatás –
morgott Csaba, teljes joggal –, de néha úgy érzem, még mindig a
nyolcvanas-kilencvenes évek repülőin ücsörgünk.
Kigurultunk a repülőtéri parkolóból a bérelt autóval, és a
belváros felé vettük az irányt. Novák Levente főtanácsost
landolásunk után egy órával, a kihalt Stavropoleos utcán vettük
föl, a Román Nemzeti Történeti Múzeum sarkánál. Felajánlottuk
ugyan neki, hogy megvárhat egy tulceai fogadóban, amíg mi
ellátogatunk a lepratelepre, de ő szeretett volna velünk tartani.
A tengerparti sávig vezető út nagy részét éjszaka tettük meg.
Lehet, hogy a bukaresti kormánylózungoknak van igazuk,
miszerint „Dübörög a román gazdaság!”, de hogy ebből a
kivilágítatlan közutakon semmit sem láttunk, az biztos.
Nyakamat rá, hogy az állami vezetők nemigen járkálnak vidékre,
főleg nem sötétedés után. A közvilágítás, az utak állapota, az
informálás (táblák, jelzések) színvonala olykor a közép-afrikai
Csád Köztársaságot juttatta eszembe. Ha reális akarok lenni, a
következő húsz évben az átlagos életszínvonal aligha éri el az
unióét, ez persze az én véleményem.
Bár alighanem mások is így gondolhatják, lévén több millió
román dolgozik külföldön.
Egy óra múlva Sloboziára értünk, ott volt szállásunk. A panzió
szolid árakkal dolgozott, és nem nevettek ki a konyharománom
miatt. Az alagsorban vendéglő üzemelt, de a késői órára
tekintettel már csak alkohollal szolgálhatott a „konyha”.
Levente ledőlt aludni, mi Csabával még szerettünk volna
meginni egy teát. Érdemes volt, életem egyik legkülönösebb
beszélgetésének lehettem fültanúja a világvégi tavernában.
Két idős ember poharazott a szomszéd asztalnál.
– Nézd, Florin, mi mindketten gyilkosok vagyunk – suttogta
halkan az egyik öreg.
– Csak te, Sergiu, csak te! – ellenkezett hevesen a társa.
– Miért mondod?
– Mert én rohadt belügyeseket öltem nyolcvankilencben,
érted?
– Ja, és azok nem voltak emberek, mi?
– Ne légy mocskos, Sergiu! Nem voltál ott a Piaţa
Universităţiin, nem fagyoskodtál a rohadt szekusokra lesve.
– Karácsonyeste… „Csendes éj”…
 – Csak gúnyolódj, baszd meg, csak gúnyolódj! Én tiszta vagyok.
De te!… Neked aztán van elszámolnivalód! Legalább húsz embert
akasztattál fel bíróként, Sergiu. Fellógattad őket, mert a rendszert
támadták. Azt mondtátok rájuk, legalábbis. Nem félsz, Sergiu?
Ennél kevesebbért is meglincseltek rohadt belügyeseket.
– A hazát szolgáltam – legyintett a Sergiu nevű. – Hűségesen,
akkor meg ezek voltak a törvények, hiszen te is tudod. No de
hagyjuk ezt, igazad van, nem kellett volna felhoznom. Különben
majd szülnek elég gyereket a román anyák, hogy pótolják a
veszteségeket, nem igaz?
Órákig forgolódtam álmatlanul a kegyetlen dialógus után.
Hány évtizedig tart még, hogy valóban tiszta lappal kezdhessünk
itt, Kelet-Európában?…
Már hajnalodott, amikor végre álom jött a szememre.
*

Tizenöt év! Belegondolni is torokszorító, mennyire más volt a

világ, s mi magunk is benne, az ezredforduló környékén.
Újra ott álltam, az utolsó európai lepratelep bejáratánál!
Ez azonban már nem ugyanaz a lerobbant, sokáig eltitkolt
tichileşti leprakórház volt, mint a tizenöt évvel korábbi.
Először is: a román Egészségügyi Minisztérium által
évtizedeken át szigorúan őrzött objektum elől eltűntek az őrök,
kérem szépen! Hogy ez mit jelent? Bizony azt, hogy bárki
beléphet a telepre, s persze ki is léphet a telepről. Nem
megnyugtató? Én is így gondolom, noha tudom, hogy nagyon
szerencsétlen véletlen vagy pokoli nagy figyelmetlenség
szükséges ahhoz, hogy valaki megfertőződjön. (Feltehetően
ennek köszönhető, hogy egyre kevesebb a leprás a planétán, és
hogy ma már a telepi betegek sincsenek többen húsznál, holott
tizenöt éve még kétszer annyian tengették itt az életüket.) Az
egykori kommunista vezetés által a kórház köré telepíttetett erdő
ma is áll, bár kétségkívül meggyérült. Úgy tűnt, ma már nem
akarják elrejteni az avatatlan szemek elől Románia egykori
szégyenét.
Nem hallgathatom el azt a néhány évvel ezelőtti esetet, amikor
egy férfi egy csendes vasárnap délutánon besétált egy román
határ menti magyar település éjjel-nappali boltjába, és magyarul
csak annyit mondott:
– Adjanak, kérem, egy üveg pálinkát.
Az eladónő ránézett és felsikoltott. A férfi hosszú fehér kabátot
viselt, és mezítláb állt a kövezeten. Sovány volt, nagyon sovány,
és az arca mintha vastagon púderezve lett volna, bár a
porrétegen így is átsütöttek a mélyen feketéllő sebek.
Néhány pillanatig meg sem tudott mozdulni a nő ijedtében. Az
idegen, ezt kihasználva, oldalra nyúlt, levett egy kétdecis
pálinkásüveget, felbontotta és meghúzta.
– Bocsásson meg – szólalt meg utána –, leprás vagyok, nem
bírom ki ital nélkül. Természetesen kifizetem.
És nyújtotta az üveget az eladónőnek.
Az eladónő falfehéren végighúzta az üveg előtt a
vonalkódolvasót, és átvette a pálinka árát a férfitól.
Ám amint az idegen kilépett a boltból, azonnal telefonált. A
határrendészek elfogták az idegent, és hívták a mentőszolgálatot.
A mentők izolálva szállították a fehérgyarmati kórház sürgősségi
osztályára, ahol elkülönítve megfigyelés alatt tartották, majd
másnap az egyik fővárosi kórházba szállították.
 Két nap múlva jött a hír: az idegen nem férfi volt, hanem nő.
Csak a lepra elvitte az arcának minden női jellegzetességét.
Ezt hallva az eladónő nyomban elájult.
No de ha Csengersimánál pálinkát vásárolhatott egy leprás
beteg, ugyan miért ne futhatnánk össze bármikor, bárhol egy
sorstársával kies Pannóniánkban?
Ugyancsak néhány éve történt, hogy egy bákói asszony
jelentkezett a körzeti orvosánál: néhány hét alatt szinte teljesen
eltűnt az arca, már nem mert kilépni a lakása ajtaján. A
bukaresti egyetemi kórház bőrgyógyászatán percek alatt
megállapították a leprát. Az ötvennégy éves asszony felderülő
tekintettel mondta, hogy az jó, mert azt ma már lehet gyógyítani.
Közölték vele, hogy bizony, ez így van, csak ahhoz az elején el
kell kapni a betegséget.
Sajnos az asszony esetében elkéstek a gyógyítással, így már
csak gondozásról lehetett szó. Szegény beteg így a családja
helyett csakis a tichileşti lepratelepre térhetett vissza, s attól
fogva az lett az otthona.
A nagy szabadság tehát súlyos kérdéseket vet fel, s tán
félelmeket is generál. Miután azonban a változatlanul
tűrhetetlen állapotú úton bezötykölődtünk az orvosi szoba elé,
valamelyest megértőbbek lettünk, a házak ugyanis körülöttünk
felújítva pompáztak. Ez volt a második szembetűnő változás az
ezredfordulóhoz képest: az emberhez méltó környezet.
Valahonnan kellemes muzsika szólt, és friss reggeli omlett illata
terjengett a levegőben.
– Bocsánat, ez itt valamilyen németalföldi turistaszállás,
doktor úr? – kérdeztem kedélyesen a telep jelenlegi orvosát,
Razvan Vasiliut.
– Büszkék vagyunk – mutatott körbe a csontos vállú férfi –,
íme, EU-kompatibilis a leprások falva!
S mintha csak Vasiliu úr szavait akarná bizonyítani, csattanva
megtekeredett a reggeli szélben a bejárat mellett lobogó uniós
zászló.
Megtudtuk, hogy az egykori főorvost elvitte az ital, de nem
kérdés, mondta az orvos, hogy akit itt nem a lepra visz el, azt a
pia fogja.
– A részegséget leszámítva nincs semmi gond a telepen, kérem
– mesélte. – Sőt, ma már nem leprás öregeink is élnek itt,
békességben a betegekkel. Jó, nem csókolóznak, de megvannak
egymással, mint bármely más helyütt a falubeliek.
– Tehát nem félnek?
– Mitől félnének? Nézze, ezek a leprások itt már rég nem
fertőznek, már rég távozhatnának innen. De így, sokan arc
nélkül, ujjak nélkül, vakon és süketen, fájdalomtól nyüszítőn
imbolyogva az elefantiázisos csonkjaikon ugyan hova
mennének?
– Szóval nyugalmas itt az élet.
Az orvos komótosan rágyújtott.
– Nyugalom van itt, kérem. Éjszakai viharoknál, villámlásnál
kiszalad egy-két lakó sivítva, félnek a világvégétől, ugye. Furcsa a
falusi ember, tudja, felül mindenféle mendemondának. Az egyik
idős lakónk hetekig nem mert kijönni a szobájából a telepre
költözése után, mert azt hitte a leprásokra, hogy a túlvilágról
visszajáró kísértetek, élő hullák.
– És? Aztán megszokta az új környezetét?
 – Nem. Meghalt.
Egyre erősebben zúgott a szél.
– Ez az egyetlen bajunk – bökött az ég felé az orvos –, az
időjárás. Nézzék meg, korán reggel ilyen viharos errefelé. Ugye,
nincs messze a tenger, a Duna-delta meg a hegyek… Alig lehet
elviselni a nagy szelet… És tudják, az a baj, hogy amikor a vihar a
legvadabb, és a tánca dühöngéssé fokozódik, az az emberekben is
olyan mélységeket nyit meg, hogy néha injekcióznom kell őket,
értik, nyugtató injekciókat kell adnom.
Magam is hallottam már olyat, hogy egy vihartól megkergült
asszony fejszével a kezében rohangált házról házra, és minden
ajtóba belevágta a szerszámot, üvöltve, tombolva, míg eszméletét
nem vesztette.
– Arra panaszkodnak itt az öregek és a betegek, hogy valami
irtózatos másvilági erő akarja magával ragadni őket, azért olyan
erős errefelé a szél – fújta ki a füstöt a születő viharba az orvos. –
A másik, amitől félnek, az a medve. Múlt télen is két medve
randalírozott a közeli erdőben, talán verekedtek, idáig hallatszott
a velőt rázó ordításuk. Olyan erővel és zajjal tomboltak, hogy
megfagyott a vér az itt lakók ereiben. Megnyugtattam őket, hogy
tartunk a rendelőben egy váltócsövű 243-as Winchestert, az
kétszáz méterről meglövi a nagyvadat.
– Lőtt már valaha medvére?
– Nem, de van cimborám, aki itt, a környéken leterített már
egy bundást. Ő mondta, hogy van a vadászok között egy szabály:
egy férfi életében legfeljebb ötven medvét ölhet meg.
– Akkor magának még bőven van lehetősége a
medvevadászatra.
 – Van, igen.
– És ha már túl volna az ötvenedik medvén? Mit csinálna, ha
szembejönne egy bundás?
– Elfutnék. A szabály, az szabály. Evett már egyébként
medvét? Olyan a húsa, mint a marháé. Egyszer karácsonykor
küldtek be ide a lenti faluból egy kis medvetalpat, azóta a betegek
azzal nyaggatnak, hogy hozassak nekik újra medvehúst.
Megértem őket, nincs is más öröm az életükben, csak az evés. De
hát egy vagyon a vadhús, kérem. Lőni meg… A lőszer sem olcsó,
tudják?
– Értem. Bevallok valamit: sosem voltam vadász, nem is leszek,
túlzottan szeretem az állatokat ahhoz, hogy rájuk lőjek. Sosem
tenném, talán csak az életemet védendő… De ha visszatérünk a
kórházra, nekem úgy tűnik, magáénak érzi az intézményt, doktor
úr, szeret itt dolgozni.
– Szeretek. Büszke vagyok itt erre mind. Patinás intézmény. A
kórházat hetvenöt éve alapították, kifejezetten leprásoknak.
Eleinte a Galac megyei Răchitoasa településen működött a telep,
aztán átköltöztették Tulcea megyébe, de 1916-ban a dobrudzsai
bolgárok felszámolták. Így kerültek a betegek Lărgeancára, majd
végül ide, Tichileştibe. Sajnos már… No, milyen az ember, ugye?
Sajnos, mondom. De hát én szeretem a munkámat. Szóval, sajnos
vagy nem sajnos, már nemigen jönnek ide új betegek, úgyhogy a
mostaniak elhalásával végleg eltűnik a lepratelep. Az idősek
otthona marad, látják, szépen kapnak is hozzá pénzt az uniótól.
Még megérjük, hogy holland meg belga nyugdíjasok költöznek a
barakkokba, amiket egykor leszáradt orrú, kocsonyás arcú
brăilai munkások építettek maguknak, amikor ide deportálták
őket a hetvenes évek elején.
– Változik a világ, semmi sem a régi…
– Úgy, úgy, a nyolcvanas években még ötmillió fertőzött élt
világszerte, volt is megbecsültségünk nekünk, különleges
betegségekre szakosodott orvosoknak, kérem. Ma már nem
lehetnek többen kétszázezernél.
– Mennyi idős itt a legfiatalabb beteg?
– Negyvenöt éves. De ő is egyedül van. Őt is elhagyta a
családja, amikor megtudták, hogy mi a baja.
Szerencsénk volt, az említett „fiatalember” fel is tűnt az orvosi
szoba előtti terecskén. A sapkáját fogta, hogy el ne vigye a szél, de
így is felismertem:
– Atyaisten, csak nem Grisa?!
A borostás, sántikáló férfi megállt. Az arcomat fürkészte.
– Ó, riporter úr! Magyarországról!
– Hát megismersz? – öleltem meg tizenöt évvel ezelőtti
riportalanyomat. Csak utána vettem jobban szemügyre az arcán
látható különös jeleket: a pangás okozta vizenyőt és az azt kísérő
gyulladásos foltokat, illetve az orra tövében és az álla alatt
kialakult kötőszövet-szaporulatot.
– Hogy megy a sorod, Grisa? – kérdeztem a fiatalemberből
középkorúvá érett férfit oroszul, hiszen az itt lakók többsége
lipován-orosz.
– Megvagyok, riporter úr, megvagyok.
– Hogy telnek a napjaid?
– Eltelnek.
– Mit csinálsz?
– Dolgozgatok. Kapálok, zárat szerelek.
 – Család?
– Nohát, riporter úr, nem vagyok én gyilkos! Megbékéltem én a
betegséggel, az a helyzet.
Az orvos azt javasolta, a viharos szélre való tekintettel
menjünk be a szépen felújított társalgóba. Gyorsan össze is
kürtölték a lakókat, egymás után érkeztek a betegek. Mi pedig
egy asztalra raktuk az ajándékokat, amiket útközben vásároltunk
nekik: cigaretta, bor, sör, csokoládé, befőtt.
Néztem az ablakon keresztül, ahogy közeledtek a
szerencsétlenek. Ugyanaz az érzés fogott el, mint tizenöt éve:
milyen élet ez?
– Néhányuk állapota csúnyán leromlott az elmúlt évben –
súgta az orvos. – Különös legyek meg szúnyogok jöttek a nyári
melegben a tenger felől, és megcsípték a betegeinket, hát nem lett
jó vége. Ezek az ismeretlen fertőzéseket hordozó rovarok a
csípésükkel a leprások nyirokmirigy-rendszerébe juttatták a
lárváikat. A lárvák felnőtt férgekké értek, amelyek aztán
folyamatosan ontották magukból utódaikat. Ezt követően
szörnyű esetekkel kellett szembesülnünk. Egy asszony leszáradt
lába helyén újranőtt egy nagytömegű csonk. Sajnos meg is ölték a
fertőzés miatt burjánzó testszövetek. Egy bácsi is meghalt,
kórosan sok lett a víz a testszöveteiben, különösen a bőr alatti
laza kötőszövetben, már egy erősebb kézfogás után nedves volt a
tenyere.
Négyen jöttek át az udvaron, egymásba kapaszkodva, lassan,
bizonytalan léptekkel.
– Ők szinte már semmit sem érzékelnek a külvilágból – bökött
feléjük Vasiliu. – Nézzék majd meg a bőrüket az ödémák között.
Ha megnyomják, ott marad az ujjlenyomatuk. Feszes, kemény
tapintatú, mégis sérülékeny a bőrük. Ugyanakkor fantasztikusan
veszi föl az átalakuló végtagok formáját. Nem mondom, hogy
nem fájdalmas, amikor feszül a bőr, de túl lehet élni. Nézzék csak
meg a kendős néni bal lábát: oszlopszerűen megvastagodott,
visszafordíthatatlanul deformálódott, de a bőre mintha mindig is
ezt a lábat fedte volna, sehol egy ránc, sehol egy repedés. A
kolbászka ujjakon sem látszik, hogy lógna a bőr, pedig a
negyedére csökkent az ujjak hosszúsága. Az ujjak alapperceinél
persze, amint a csuklónál és a bokánál is, már elkezdődött a
rothadás: kemény, tömött tésztatapintatú duzzanatokat
érinthetnek az ujjaikkal, persze kesztyű nélkül azért nem
ajánlanám. Ugyancsak nem láthatják, de ilyenkor már gyakori a
karfiolszerű üledék a híg székletben: bizony ott is távoznak
szövetek a testből.
Belépett az imbolygó négyes, rothadó hús édeskés bűze ült a
helyiségre. Novák főtanácsos úrnak sürgősen friss levegőre volt
szüksége, Csaba is le-leeresztette a kamerát. Ami engem illet, én
egész testemben remegtem. Tudtam, nincs hatalom, amely
életem hátralévő részére megszabadíthatna a külvilágtól
teljességgel elzártan élő, vak, süket és béna emberek látványától.
Keresem az ismerős arcokat, pedig hát, ha van hely, ahol
felesleges ilyesmivel tölteni az időt, az egy lepratelep. Hol van
már az 1929-ben a telepre született, azt soha el nem hagyó,
szárazleprás Anna Csiburda néni? Már tizenöt éve sem volt füle,
melle, nyelve. Hol van az oroszlánarcú asszony, akit
gyönyörűséges kislányként hoztak be a telepre ötven évvel
korábban? Hol van a tuberculoid leprás nő, aki már a telepen
szülte meg a fiát, ám soha nem ölelhette magához, mert azonnal
elszakították tőle? És Floarea, a primár, azaz telepfőnök
asszonya, aki oly odaadóan gondozta cigarettázáskor teste
különböző résein füstölgő férjét?
Mind a föld alatt vannak már.
Mégis, mintha az egyik asszony!… Az egyik beteg a halál
küszöbéről…
– Bocsánat, az egyikükkel mintha találkoztam volna tizenöt
éve – szólok az orvosnak.
– Az csakis Jefimia néni lehetett – mutat arra az asszonyra az
orvos, akinek jellegzetes püffedt arca megmaradt az
emlékezetemben.
Hát persze, Jefimia, aki tizenöt esztendeje több telepi férfi
szívét is megdobogtatta. Kedves asszony volt, jól emlékszem rá.
Jefimia néni örömteli meglepetéssel szolgált: megértette, ki
vagyok, és beszédbe is elegyedett velem, persze a maga módján.
Boldog volt, hogy oroszul társaloghatott velem, ő is ezt a nyelvet
értette a legjobban.
– Mind meghaltak, akik oroszul tudtak, csak Grisa meg én meg
még ketten vagyunk életben. Még… – szólt a hangja valahonnan
nagyon mélyről.
Kiosztottuk az ajándékokat. Nem volt tülekedés, nem volt
türelmetlenség. Csak az hangzott el sokszor és fojtottan:
– Köszönjük!
Megnéztük még a házak tetején a műholdas antennákat –
azokra különösképpen büszke volt a telep orvosa – és a baptista
imaházat. Aztán elbúcsúztunk. A kocsinkhoz menet beláttunk az
egyik frissen festett ház nagyszobájába: két leprás beteg ült egy-
egy puffon és Skype-on beszélgettek valakivel. Talán egy baráttal,
talán egy rokonnal.
Sohasem találkozhattak vele, nem szoríthatták meg a kezét,
nem ölelhették magukhoz.
De láthatták, és beszélgethettek vele, hála a telepen biztosított
erős wifi-hálózatnak.
Egymásra pillantottunk Csabával. Ugyanaz járt a fejünkben:
talán icipicit a mi, tizenöt évvel ezelőtt forgatott riportunknak is
köszönhető, hogy élhető, emberhez méltó lakóhely lett az egykori
siralomtelepből.
Nem kábítom magam. Ötször körbeutaztam a világot, láttam
ezt-azt.
Nem tudunk palotát varázsolni egy intésre.
De téglánként fel tudunk építeni egy házat!
*

Romániában még nem fürödtem tengerben, de azt beszélik,

Konstancánál mindent kivisz a víz a partra, olyan erősek a
hullámok.
Valóban vadaknak és zabolátlannak tűntek, ahogy a nyüzsgő
város plázsán, egy kávéház teraszán ülve vártuk, hogy kinyisson
az üzlet.
A lepratelepen tett kirándulás másnapján korán keltünk, és
viszonylag hamar elhagytuk közepesen igénytelen konstancai
szállásunkat. Voltaképpen három dolog van, amiért vonzónak
tartják a nyugati nyaralóhelyekhez képest ma is kissé elmaradott
infrastruktúrájú román tengerpartot, s a part legendás üdülőjét,
Mamaiát: az esti bulik, a kaszinók tömkelege és a tomboló
nudizmus. Mondjuk pont ez a három dolog engem halálosan
hidegen hagy, de elfogadom, hogy ettől vonzó lehet egy
nyaralóhely, pláne, ha a nyugati árakhoz képest fillérekbe kerül
minden.
Engem azonban, kövezzenek meg, ezúttal valami egészen más
izgatott a fekete-tengeri Riviérán. Jelesül Oituz, a Konstancától
mindössze pár kilométerre található magyar falu.

Mamaia, a román tengerpart büszkesége.

A színes napernyőktől pár kilométerre laknak a magyarjaink.

No jó, Budapesttől bizony több mint ezer kilométer, azaz

tizenkét-tizenhárom óra az út idáig, de én azt hiszem, képletesen
még sokkal tovább tartott ideérni. Hisz annyi éven át titok volt
előttünk a tenger menti magyarok létezése. Vajon azon kedves
olvasóim, akik az elmúlt évtizedekben Konstanca sárga
napernyőkkel megszórt, finom homokos tengerpartján töltötték
vakációjukat, elugrottak volna a közeli Oituzba, ha tudják, hogy
ott bizony a sok száz évvel ezelőtti magyar nyelvet hallhatják?
Bolond gondolat, de tán meg is élne egy élelmes nyelvész
Oituzból, ha lingvisztikai szakutakat szervezne ide: „Tartson
velünk a kilencedik századba, és hallgassa meg, hogyan beszélt
Árpád apánk!”
Fél ezres falucskáról van szó, mondom, bolhaugrásnyira a
legszebb romániai homokos strandtól, Mamaiától. Egyrészt nem
egyszerű megtalálni Oituzt, hiszen közigazgatásilag nem önálló,
Luminához tartozik. Másrészt viszont nem is olyan bonyolult
ráakadni a tengermelléki magyarokra, ugyanis a dobrudzsai
ortodox templomok és mohamedán dzsámik között csak egyetlen
katolikus templom tornya magasodik: a mi magyarjaink
templomának tornya. Egy bekötőúton, kocsink motorházának
tetején bogarásszuk a térképet Leventével, Csabával, aztán egy
kukoricatáblák szélén megbúvó bekötőúton elindulunk a
Konstancával szembeni irányba. Pontosan tíz órakor gördültünk
be Oituz főutcájára, hogy lakók után kutassunk. A falu? Épp
olyan volt, mint bármelyik kelet-európai falu. A házak? Akár
Hevesben vagy a Mecsek alján. Na jó, talán masszívabbak. Oituz
első lakói az 1920-as években, az első világháború, vagy ahogy a
csángók mondják, az első nagy verekedés után érkeztek
szekerekkel, csomagokkal jól megrakodva, és saját kezükkel
álltak neki házakat építeni. Márpedig ha az ember magának épít
házat, azt nem ötven évre építi. S íme a válasz arra is, hogy miért
nem tudtak erről a tenger mentén megbúvó magyar faluról
Románia más, magyar lakta vidékein: a csángóknál két dolog
számít igazán, a család és a vallás. Akik akár erre, akár arra
elindultak Lujzikalagorból, vitték a családjukat, így egész
famíliák költöztek, kettévágott, csonka családok nem maradtak
az eredeti helyen. Egy család vagy költözött, maradt, de ketté
nem vált. Az elmúlt sok évtizedben – a nagy távolság miatt is –
aztán a kapcsolatok elhaltak, így sokan hihették azt, hogy a
keletre indulók már nincsenek abban a faluban, ahová egykor,
kilencven éve, megérkeztek. Azt pedig egyenesen kizártnak
tartották az emberek, hogy ennyi idő elteltével a keletre indulók
még mindig együtt vannak. Pedig vannak még csodák, isteni
csodák.
A faluba érve első utunk a temetőbe vezetett. A sírköveken
ismerősen hangzó, elrománosodott magyar neveket olvastunk:
Illes Maria, Adam Mihai, Adam Regina, Pal Mihai. Erős
bizonyítékai voltak e nevek a történetnek, amelyet Oituzról
hallottunk.
– Barátaim, mindennél többet mondana, ha élő embereket is
találnánk – vetettem fel útitársaimnak izgatottan, mint a
vadászkutya, amelyik érzi, hogy az űzött vad közelében van.
Bevallom őszintén, azt gondoltam, hogy majd ketten-hárman
kissé sután, gyakorlatlanul mondanak pár magyar szót a
kamerába. Ehhez képest az első néni, akit sikerült
megszólítanunk a falu utcáján, így reagált a kérdésemre, hogy
Oituzban valóban beszélnek-e magyarul:
– Ha! Magyarul szólok a kölykökvel, az embervel, no.
 „Magyarul szólok a kölykökvel, az embervel” – meséli nyelvújítás előtti
gyönyörű magyarsággal Marika néni

Szkripkár Marika épp a portáján sepert, amikor nagy

szerencsénkre ráakadtunk. Majd a hatvankét éves asszony a
tököket és az uborkákat mutogatta a kertjében. Joggal volt
büszke a termésére, s mindjárt el is panaszolta, hogy épp húsz
esztendeje zárt be a helyi kombinát, azóta pedig sok a
munkanélküli.
– Hol dolgoznak most, Marika?
– Hoj dolgoznónk? Nincsán hoj mustan. Mindénki otthul.
Hamarább vót dógom, dé mustan nits.
A falu főutcáján kócos üstökű emberke szaladt. Ijedten
hátrahőkölt, amikor magyarul megszólítottuk.
– Hunnét gyüvők? – kérdezte.
– Magyarországról.
– Oly messzi?
Látta a kamerát, rögvest rejtette volna az arcát, de
megnyugtattam.
– Semmi rossz, bácsi, semmi rossz. Szabad a nevét? Hogy
hívják?
– Antinak, Ádám Antinak.
– Hány éves, Anti?
– Hetvenöt.
A kisöreg a boltba sietett. Elkísértem. Útközben megtudtam,
hogy korábban gyakran lebandukolt a tengerre.
– Szép á nogy víz – csettintett –, lehet ménni hótul, fűdeken,
nem ké’ úton ménni. Dé má nem mének, mer nagy a mélesség, s
van benne szégyülésem.
A boltból épp kifordult egy zömök férfi, felugrott egy
szamárfogat tetejére. Felkéredzkedtem mögé. Kivitt a faluszéli
berekbe, a szántóföldek közelébe, oda, ahol teljességgel átitatott a
táj szomorúsága: a rozoga fehér betakarítási pajták szegénységet
árasztottak, meszelt faluk csúnyán vizesedett. A távolban köd
lebegett, a messziről figyelő munkások kereszt vetettek felém,
meghajtották magukat, és közben magyar nyelvű ének zendült a
rónaságon. Mi tagadás, bőgtem, mint az anyját vesztett kiskölyök.
– Magát hogy hívják? – kászálódtam fel újra a bakra a férfi
mellé, mikor visszaindultunk.
– János. János Kerekes. Vogy áhugy á rumánuk mongyák:
Kirikes.”
„Nüm járt itté sánki magyarföldön” – mondja a szekéren Kerekes János

Kerekes János paprikáért ment ki a földekre.

– A felesége is magyar, János?
– Ha.
– És hogyan beszélnek egymással odahaza?
– Magyar, így e, ahugy tuggyuk mük.
– Volt már Magyarországon?
– Nüm járt itté sánki magyarföldön.
– Senki a faluban?
– Sánki.
 „Az első verekedés utón gyütt apuko” – meséli Veronika néni,
aki megdicsért azért, mert szépen beszélek magyarul

A nyomunkban kutyák loholtak. Később másokkal is szóba

elegyedtem. Jót nevettem, amikor megdicsértek, milyen szépen
beszélem a magyart. Megpróbáltam úgy beszélni, ahogy ők, s ez
tetszett nekik.
– Az emberek mennek még a nagy vízhez halakat halászni? –
kérdeztem a portáján Cumpó Veronika nénit, aki kávéval kínált.
– Mánnek, igyen – felelte a néni, aztán elismerően biccentett: –
Nízzed má, milyén jul bászél mágyárú…
Veronika néni apja az elsők között érkezett Oituzba.
– Az első verekedés utón gyü apuko, s míg kik jártok a frontra,
s ném vót Kalagorba földgyik, akko mondták, hogy gyűjjenek ide
Dobrudzsébe, itt adnak fűdet mánnyi kell.
– Veronika már itt született?
– Én itte, s oz egísz gyermekeim itte születtek mingye.
Veronika apja volt az egyik a három házépítő férfi közül, akik
tulajdonképpen megalapították a falut.

A fejfákon elrománosított magyar nevek állnak, föléjük a térség egyetlen

katolikus templomának tornya magasodik, ez is jelzi az isteni csodát:
áll egy magyar falu a Fekete-tenger partján

Emanuel is tősgyökeres oituzi volt.

– Itt születtem, apuka a kettedik verekedés után gyütt. Az
elsünél még nem vót falu, itt mezü vót.
Lassan összeállt a kép: az első világháború idején tehát nem
állt még ház e helyen, a második világháború éveire azonban
már több ház is felépült.
Koncferenc Teréz sem járt még Magyarországon. Ezen újra és
újra megdöbbenek. Vajon ha portugál lenne a családom, és a
Mecsekben laknánk, sose látogatnék el Portugáliába, az
enyéimhez?
Ez persze tipikus nyugati gondolkodás. A keleti ember
megszületik egy helyre, és onnan csak akkor megy el, ha
kényszerítik. Megszületik, kitanul egy szakmát, családot alapít,
dolgozik és meghal. Ennyi az élet, minden más szemfényvesztés a
keleti pusztaság népének. S ezeknek az embereknek nem
Magyarország a hazájuk, sőt, nem is Erdély, az ő őseik már akkor
is határon túliak voltak, amikor még nagy volt a történelmi
Magyarország.
– Ném, ném gyártam oda magyorfűdön – így Teréz.
– Nem is menne?
– Von az ámberem, beteg, s nits kiré hőgyjam otthul.
Gyermákek mind álmántek, dolog is ván elíg. Gyermákek
álmántek Itálébe, meg vannak ásatva gyermekekvel, mondom,
ámber beteg, nincs kire elhagyjam, nám máhetek.
Tizenegykor kezdődött a román nyelvű mise. Ez sokat
elmondott a falusiak átlagéletkoráról. Ahol délelőtt tizenegykor
misét lehet kezdeni, ott nincs túl sok munkába járó.
– Magyar papjuk nincs, Teréz?
– Nincs. Románul imádkozunk. Még magyar Bibliánk se nits,
nem is lenne minek, nem tudunk mik magyarú olvasni.
Sétáltunk lassan, az asszonynak már nemigen volt sietnivalója.
– Magyar nyelvű Biblia, könyvek, a magyar tanító a
szórványban, magyar iskolaszerek, magyar pap… – töprengtem. –
No, ezen talán segíthetünk…
 „Még magyar Bibliánk se nits, nem is lenne minek, nem tudunk mik
magyarú olvasni” – meséli gyönyörűséges anyanyelvén Koncferenc Teréz,
aki a többiekhez hasonlóan nem járt még Magyarországon

Fejemben már el is indítottam egy kamiont Oituzra, többek

között Bibliákkal. Önbecsapás lett volna persze, ha elhiszem,
hogy ezzel orvosolom az alapproblémát: ahogy a világban, úgy
Oituzban is egyre fogy a magyar. A csendet, jó levegőt szerető
románok egyre csak költöznek ki a nyüzsgő tengerparti sávból az
agglomerációba, míg a kevés magyar fiatal, amint végez a román
alapoktatással, rögvest veszi a sátorfáját. (Megjegyzem, a
munkalehetőséget kereső, kivándorló magyar fiatalok sem
Magyarországra mennek Oituzról, hanem Spanyolországban
vagy Olaszországban próbálnak szerencsét.)
– Akkor hát itt maradnak öregecskén, magukban? – néztem az
aprócska asszonyra.
Teréz szemében könny csillant.
– Há.
 – És mit csinálnak itt magukban évhosszat?
Teréz sóhajtott.
– Mit csinálnánk? Imádkozunk.
– Imakönyv nélkül.
– Fejből – mutatott a homlokára az asszony, és már mondta is,
szép, ízes, hibátlan magyarsággal: „Üdvezlégy Mária, malaszttol
teljes, Úr vagyon teveled, te vagy áldott az asszonyok között, és
áldott te méhednek gyümölcse, Jézus. Asszonyunk, Szűz Mária,
Istennek szent Anyja, imádj Istent érettünk, bűnösekért, most és
halálunk óránkonn. Ámen.”
*

Nem volt népszerűbb riport a Naplóban abban az évben. Bár

nem vagyok a televíziós számok és grafikonok megszállottja, a
film bemutatása után döbbenten álltam a nézettségi statisztikák
előtt, nem tudtam elhinni, hogy ilyen érdeklődést váltott ki
honfitársaimból a tenger menti magyarok sorsa.
Néha megtörtént velem életemben, hogy a döbbenettől nem
jutottam szóhoz. Például amikor apám elhaló hangon közölte,
hogy vérzik a gyomra, és valószínűleg meg fog halni. Vagy
amikor a kispesti nagypapám szólt az egyik fiának, hogy
borotválja meg, mert úgy érzi, hamarosan mennie kell, és
valóban, a borotválkozás után néhány perccel el is hunyt.
Mindkét esetben csak álltam megkukulva, és egy hang sem jött ki
a számon.
Emlékszem, a délszláv háborúban is megtörtént, hogy
leblokkoltam. Ez még a háború második, úgynevezett bosnyák
szakaszában esett meg velem. Egy meneküléssel töltött rettenetes
éjszaka után egyszerűen elbóbiskoltam egy lövészárokban.
Üvöltésre és puskaropogásra ébredtem, a katonák mind hasra
vágódtak mellettem, én pedig behúzott nyakkal melléjük
vetődtem. A halál közelsége hihetetlen mértékben képes
megnövelni az életösztönt (a racionalitás kárára), ám az ösztön,
ami nálam működött, az az általam ismert legjobb szívű
hadnagynál csődöt mondott: a vékonydongájú katona azonnal
meghalt, amikor a torkát átlyukasztotta egy golyó. Záporoztak a
lövések a lövészárok körül, én meg csak ültem, mint akinek
elment az esze, és szoborrá dermedve bámultam a meggyilkolt
katonát. Mindig az ilyenek halnak meg először a csatákban, a
jószívű álmodozók, a galamblelkű emberbarátok, akiknek nem is
háborúban lenne a helyük.
És amikor Queensben megtámadott az a sötét alak? Részegen
imbolygott elő a tömbházak árnyékából, s egy pillanattal később
mögöttem termett, hogy fojtásig szorítsa a nyakam. A karok
kegyetlenül záródó bilincse elárulta, hogy nem viccel, amikor a
pénztárcámat követeli. S hogy mit tettem én? Dermedten álltam,
mint egy halálraítélt. Leblokkoltam, amúgy klasszikusan, ahogy a
nagykönyvben meg van írva.
Nem hiszem, hogy ezen valaha is változtatni tudok.
Szóval csak álltam a statisztikai adatok előtt a Napló
szerkesztőségében, és bár néhányan odajöttek hozzám
gratulálni, értelmetlen motyogáson kívül semmi sem jött ki a
számon.
Hogy mi sokkolt annyira? Elmondom. Mi is produkált ilyen
kiugró nézettséget? Egy népétől elszakadt kis csoportocska
évtizedes küzdelme a túlélésért, ami nyilvánvalóan csakis
vereséggel végződhet, hiszen Oituzban hamarosan örökre elhal a
magyar szó. Mit is sorakoztattam fel e riportban? A nézők
találkozhattak az elvándorlás jelenségével, Trianon soha be nem
gyógyuló sebeivel, a diktátori örökségtől szabadulni teljesen máig
nem tudó Romániával, és egy falunyi magára maradt idős
emberrel.
Egy barátom mindig azt kérdezi tőlem: mire jó, hogy folyton az
emberi szenvedésről csinálok filmet?
Mit mondhatok neki? Hiszek benne, hogy ez az én fegyverem a
világ, az élet sátáni oldala ellen. Küldetéstudat? Dehogy.
Egyszerűen csak úgy érzem, ha nem vigyázunk, mint tűzhányó
tör ki mindazon emberi gazság, ami végül elsöpörhet bennünket
a földről.
S a nézettségi grafikon csúcsa, a legnézettebb perce nemcsak
annak az adásnak, hanem az egész évnek nem volt más, mint
amikor egy idős asszony, a falualapító lánya, Cumpó Veronika,
hasonlóan Koncferenc Terézhez, azt mondja a kamerába:
„Üdvezlégy Mária, malaszttol teljes, Úr vagyon teveled, te vagy
áldott az asszonyok között, és áldott te méhednek gyümölcse,
Jézus. Asszonyunk, Szűz Mária, Istennek szent Anyja, imádj Istent
érettünk, bűnösekért, most és halálunk óránkonn. Ámen.”
Isteni csoda volt ez, életem nagy ajándéka, amelyet nem vehet
el tőlem senki, s talán egy picit azoktól sem, akik legalább a
képernyőn keresztül látták.
 Hétköznapi hősök nyomában

Társadalmunk olykor önző közönye és a sokakban meglévő

pesszimizmus közepette is ösztönző egyéni teljesítmény: e két
dolog vett rá sok évvel ezelőtt, hogy hétköznapi hősöket
mutassak be a televíziókat elöntő kamuceleb-áradat helyett.
Nem túlzás: feltettem az életemet arra, hogy igazi, valós
teljesítményekkel bíró héroszokat mutassak be a világnak. Olyan
embereket, akikre rámutathatnak a szülők, hogy „Kisfiam,
kislányom, ha majd felnősz, szeretném, ha ilyen lennél!”
Történeteik tüneményes szépsége nem csupán kivételes
személyiségüket idézi meg, de, bizony, olykor a mi
gyarlóságunkra is kíméletlen fényt vet.

Eleinte furcsa volt látnom, hogy a kereskedelmi tévézés

állandóan grafikonokat és nézettségi adatokat leső világában
mennyire ráéreztek az emberek a hétköznapi hősökre. Mert
mondhatok én bármit egy csatorna vezetőinek arról, hogy valami
mennyire szép és jó, ha nem nézik, ha nincs rá kereslet, nincs
nézői igény, akkor bizony megbukott a példaképek
bemutatásának missziója. A Napló sugárzását alapul véve akár
azt is mondhatnám, hogy „háborúban nincs vasárnap”, mégsem
volt erre szükség. A nézők a „csak itt, csak nálunk, csak önöknek”
világában is megkedvelték, megszerették a hétköznapok hőseit,
talán azért, mert tudtak velük azonosulni, talán mert szerettek
volna rájuk hasonlítani, talán mert a hősök tényleg erőt és példát
adtak másoknak hitből, kitartásból, elszántságból. Az elmúlt
éveim, immár évtizedeim róluk szóltak. A hadifogolyról, aki 55
évnyi szenvedés ellenére is megmaradt magyarnak; a
nyugdíjasról, aki egy dokumentumfilmet látva eldöntötte, hogy
iskolát épít az afrikai halál földjén, és megcsinálta; Sándorról és
Béláról, akik a világ éhezőit etetik, s mentik meg őket ezzel a
haláltól; a lányról, aki súlyos rákbetegséggel küzdve sem adta fel
nagy álmát, s kiharcolta az olimpiai részvételt. Ha őket nézzük,
róluk hallunk vagy olvasunk, súlytalanná válhatnak a
problémáink. Gondolhatunk arra, ha nekik sikerült, mi miért
panaszkodnánk. Írhatom úgy is: a hétköznapok hősei – nálunk
sokkal nehezebb helyzetben – talpra álltak és megcsinálták,
akkor mi miért ne csinálhatnánk meg?!
Most röviden csokorba gyűjtöttem néhány nagyszerű,
példaképnek is kiváló ember hősies történetét. Remélem, erőt ad
mindaz, amiért küzdenek…
Elpusztíthatatlan kedélyű barátom, Zsiráf néhány éve
randevút adott a halálnak. Vagy fordítva. Aztán úgy alakult, hogy
csak biccentettek egymásnak.
– Öcsi, te jó kölyök vagy! Élj még, no hát, egye fene! – így a
halál, és hagyta, hogy a hórihorgas művész felébredjen a
kómából.
Zsiráf családon belül valójában Öcsi névre hallgat. Joggal, hisz
három nővére után ő volt a legkisebb. Csak aztán jól megnőtt.
 Kómába esett. Randevúzott a halállal. Sosem adta fel.
Ma Pécs egyik legvidámabb és legszeretettebb polgára.

A halállal való találkozás nem múlt el nyomtalanul: a kómába

eséskor Zsiráf bal agyféltekéje sérült. Számára tehát semmi sem
olyan ma, mint az utolsó operációja előtt, a mosolya mégsem
változott: azt hiszem, ő Pécs egyik legjobb kedvű polgára. Amikor
egy kávéházban találkozunk, nem győzi sorolni, mi mindennel
tölti a napjait: délelőttönként a Fogd a Kezem Alapítványnál
tanít, majd a délutánjai megoszlanak a rajzolás, az előkészítők és
a kóruspróbák között. A kommunikációban segíti a telefonja, ami
beszél hozzá, otthon pedig ügyesen laptopozik. A beszéde is
fejlődik, egyszóval mindennel nagyon elégedett.
Így aztán Zsiráf, azaz Stumpf Árpád társaságában is mindenki
csak nagyon elégedett lehet. Különösen, ha a rajzait látja.
Zsiráf ugyanis remekül rajzol. Sőt, énekel is. Néha énekelve
adja elő, amit mesélni szeretne. Úgy könnyebb, mondja. És ha
nem énekel, zenét hallgat.
– Míg rajzolok, mindig szól valami, különben a beépített
szívbillentyű kalapál a fülemben! – árulja el, persze széles
mosollyal.
Gyógyszert gyűjt, jótékonysági estet gründol rászoruló
gyerekek javára, nyári tábort szervez a saját házuk kertjében.
Lehet ott majd rajzolni, filmezni, fotózni, színházasdit játszani.
Akinek nincs pénze, nem fizet. Ha valaki, Zsiráf tudja, hogy a
pénz semmit sem ér – az egészséghez képest. A hetvenhármas
születésű, Marfan-szindrómától szenvedő férfi szívét háromszor
kellett megoperálni. A harmadik operációnál beálló klinikai halál
miatt ma már gyógyszereken él. Mégis, 2005-ben
szobrászdiplomát szerzett, képes autót vezetni, több kórusban
énekel, kiállításai vannak – legutóbb épp a festői Villányban
csodálhatta meg műveit a nagyérdemű.
Élete és története azt sugallja, mint a többi hétköznapi hősé:
soha ne add fel, és mindennél jobban akard az életet! Minden,
amit és ahogy Zsiráf tesz, arra inspirál, hogy jobb, és az életét
okosabban élő emberré legyek.
Zsiráf számomra igazi hős!
 Sipos Peti fiatal kora ellenére a kosárlabdasport élő legendája.
Egy kézzel is megnyerte élete meccsét, és nem csak a pályán.

Miként hős a remek sportember, Sipos Peti is, aki túl van élete
legnagyobb csatáján. Korábban kiváló kosárlabdázó volt,
csakhogy 2008 novemberében elesett az edzésen, beütötte a
könyökét, és többé nem tudta kinyújtani a karját.
– Daganatot találtak a könyökömben – emlékezik ma Peti –, és
két választásom volt: vagy levágják a karom, és akkor van esély a
túlélésre, vagy megmarad a karom és az egészen biztosnak látszó
sötét jövő.
Peti, akinek a tehetségéről legendákat meséltek
kosarasberkekben, nem sokat habozott. És az operáció után jött a
csoda: megmaradt kezével mégis visszatérhetett a pályára,
immáron mint tréner.
– Nagyszerű mentorom, Borkuti Laci bácsi vett maga mellé
segédedzőnek – így Peti. – Azt mondta, hogyha játékosként nem is
sikerült elérnem az álmaimat, majd elérem edzőként. S ez nekem
az oxigént jelentette, mert én a kosárlabdába tényleg bele vagyok
szerelmesedve. Most persze kérdezhetnéd, fél karral hogyan
mutatom meg a játékosoknak, mit szeretnék a pályán látni. Hát a
számat használom. Magyarázok és magyarázok, minél
érthetőbben. Néha megkérek egy játékost, hogy mutassa be, amit
várok, s ha nem igazán jó, amit csinál, az ő gyakorlatán
elmagyarázom, mi nem volt rendben.
Felvetem Péternek, hogy olvastam a blogját, és meglepett, hogy
míg más tizenéves elbújik nagy bajában a világ elől, ő bátran
kitette a fotóit a kemoterápia után hajatlanul, a műtét után
végtag nélkül, és mesélt és mesélt a világnak, őszintén,
kendőzetlenül.
– Én azt hiszem, ezt a betegséget csak így, nagy bátorsággal és
akarattal lehet legyőzni – szögezi le a fiatalember. – Ha azt
mondom, hogy itt a vége, akkor tényleg ott a vége. S persze
mindig ott rejtőzik az a cél is, hogy másoknak erőt adjak a
küzdelmem által. Sajnos nagyon sok a beteg tizenéves.
Peti tehát nemcsak edzőként példa (hisz a gyerekek, akik
látják, hogy Peti bal kézzel megcsinálja a feladatot, egészséges
jobb kézzel mindenképp teljesíteni akarnak), hanem emberként
is.
Peti számomra igazi hős!

Nem kevésbé példaképem az alig látó Agárdi Szilvia.

Tényleg, mit jelent az, hogy alig látó?
 Agárdi Szilvia angyali hangjával ámulatba ejtette Magyarországot.
Az alig látó lány nővére szerint Szilvi családjuk legerősebb tagja.

– Ha gyengén látó volnék, akkor lenne szemüvegem, ami

segítene a látásomon. Ha azonban vak kategóriába sorolnának
engem, valóban semmit sem látnék. Egészen pontosan kilenc
százalékot látok a világból. Alakokat és színeket.
– Volt benned harag valaha is a rossz látásodért?
– A sorssal szemben? Á, soha. Hisz úgysem lehet ezen a
helyzeten változtatni dühvel, magamba fordulással. Persze volt
olyan pillanat, amikor valamit nagyon szerettem volna látni. De
csak nevettem egyet, és továbbléptem. Teljes életet szeretnék
élni. És ebbe nem fér bele a düh. Ezért is járok látó gyerekek
közé iskolába.
– Pál Dénessel fantasztikusan énekeltél a tévében.
– Dénes csodálatos partner volt, mindenben segített, és egy
pillanatig sem éreztette a kettőnk közötti különbséget. Miközben
énekeltünk, eszembe jutott a kislány, akit a rossz látása miatt
csúfoltak az osztálytársai, meg akinek azt hazudták: „Vigyázz,
lépcső!”, és ő a nagy „fellépés” közben elesett, mert persze nem
volt előtte lépcső. De mindezt zárójelbe tette az éneklés, mert az
éneklés nekem kiskoromtól fogva a boldogság.
Szilvi számomra igazi hős!
Hétköznapi hősök, nagyszerű példaképek… Zsiráf, Peti,
Barbara, Szilvi… Összeomolhattak volna, minden hisztijüket és
depressziójukat elfogadta volna a társadalom a helyzetükben. De
nem, kihúzták magukat, és túlélték a sorscsapásokat, sőt!
Küzdenek, és többségük ma már teljesebb életet él, mint
szerencsésebb társaik.
Vajon min múlik, hogy valaki belefullad a saját bánatába, vagy
példát mutatva nagy túlélővé lesz?
– Ezek a túlélő típusok általában nagyon kreatív személyiségek
– magyarázta Almási Kitti pszichológus, amikor kérdéseket
tettem fel neki a hétköznapi hősökkel kapcsolatban. – Ha
csináltatnánk velük egy intelligenciatesztet, feltehetőleg
elképesztő kreativitásról tennének tanúbizonyságot.
– De hát ránézésre gyengébbek, segítségre szorulnak… Mégis,
valahogy folyamatosan az az érzésem, hogy jóval erősebbek
nálunk, „szerencsésebb embertársaiknál”.
– El kell tőlük „tanulni” a túlélési ösztönt, a hihetetlen
kreativitást. Csodálatra méltó emberek. Semmi szükségük a
sajnálkozásra. A sajnálat mindig gyengít. Csodálatot kell feléjük
sugallni, ezáltal még erősebbek lesznek, és még többet tudnak
adni nekünk.

Néhányan talán még emlékeznek a vak falusi kisfiúra, aki sok

évvel ezelőtt azt kérte édesanyjától karácsonyra, hogy műtsék
meg a szemét, mert szeretne olvasni, nyelveket tanulni. Talán rá
vagyok a legbüszkébb. Hogy miért? Mert miatta, Aranyosi Gergő
miatt, alapítottam meg a Hétköznapok Hőse-díjat. Életem során
rengeteg sorssal, nagyszerű küzdelemmel szembesültem már, ám
az, hogy egy gyermek picikorában műtétet kérjen karácsonyra,
hogy nekikezdhessen hosszú és fájdalmas, sok akadályt sejtető
útjának, nos, ez példa nélküli volt. Akkor, ott, a díjátadón
megilletődötten szürcsölte a narancslevet, nem is értette igazán,
miért is ő lett az, akit elismertek. Neki az egész olyan természetes
volt. Természetes, hogy nem panaszkodik, természetes, hogy
megküzd azért, ami másoknak megadatott, természetes, hogy
nem panaszba menekül, hanem akadályokat nem ismerő,
felemelő harcba. Valahogy éreztem, tudtam, hogy meg fogja
csinálni, s ezzel az volt a célom, hogy megmutassam másoknak:
ha ekkora hátrányból indulva egy aprócska, ámde a végletekig
elszánt csöppségnek sikerül, akkor mások miért
panaszkodnának?! Hogy ne nyújtsam sokáig: a műtétek után
Gergő a bal szemére vak maradt, a jobb szemére pedig 1
százalékos lett a látása. Mindez azonban nem akadályozta meg a
fiút nagy célja elérésében: július elején vehette át kitüntetéses
Summa Cum Laude minősítésű jogi diplomáját a Miskolci
Egyetemen, majd miután az ifjú doktor az állásinterjún is
kiválóan teljesített, a városházán kapott munkaszerződést. S
tudják, mi volt az első dolga? Felhívott telefonon, hogy
megköszönje nekem a biztatást. Micsoda nemes lélek, pedig
nekem kell megköszönnöm neki, hogy lámpással vezeti a sokszor
pesszimista, olykor boldogságot színlelő boldogtalan embereket.
Aranyosi Gergő a példaképem. S büszkeséggel írom ide is:
micsoda hős!

Gyönyörű emlék a múltból: a Hétköznapok Hőse-díjat

Aranyosi Gergő miatt alapítottam meg...

S hadd ejtsek szót még egy kedves kis hősről. A maga 8 és fél
évével meg a kis botjával minden reggel nekivágott a hosszú
útnak az iskolába. És boldogan ment, pedig tudta, hogy amint
megérkezik, a tanító néni egy vasszerkezetbe szíjazza őt, s abban
a szerkezetben állva kell végihallgatnia az összes órát.
 ... aki nemrégiben kitüntetéses Summa Cum Laude minősítésű jogi diplomát
szerzett. Dr. Aranyosi Gergő az egyik legnagyobb példaképemmé vált.

– Nem tudom annyira kinyújtani a lábam, mint a többi gyerek

– magyarázta a világ legtermészetesebb módján a csöpp Kovács
Benedek. – Próbálom, de egyszer csak nem megy tovább. Ha
gyógytornán nagyon megfeszítik, fáj.
Benedek reggelente egyszobás kis albérletben ébredezett.
Melinda egyedül nevelte kisfiát. Hogy miért egyedül? A választ
fedje jótékony homály. Benedek 31 hétre született. Elakadt a
szülőcsatornában, oxigénhiány lépett fel nála. Az, hogy
iskoláskorára már bottal tudott járni, a vasakarat és az eltökélt
csapatmunka csodája volt. Kék műanyag sínt viselt a lábán, hogy
ne tudja berogyasztani a lábát, azaz nyúljon tovább az Achilles-
ina. Majd következett a műanyag lábtartóhoz csináltatott bundás
kiscipő, és máris indulhatott az iskolába édesanyjával.
Édesanyjával, aki napközis tanítói fizetéséből igyekezett mindent
megteremteni imádott gyermeke számára.
Odabent, az iskolában, Benedek tanára meghatottan beszélt
kis tanítványáról:
– Ez a fiú erőt önt belém, mert olyan a lelkesedése, olyan a
kisugárzása, annyira akar mindent, hogy az akaratereje, a
küzdőképessége rám és a többi gyerekre is hat.
No igen, tán már csak Melinda emlékszik a szülés utáni
kilátástalan hónapokra. Orvosról orvosra jártak, de senki sem
tudta, mire számíthat az asszony.
– Egyévesen, amikor egy gyerek egyébként feláll és elindul,
akkor Benedekem még csak hason feküdt, és forogni sem forgott
– idézte fel élete egyik legnehezebb időszakát. – Aztán
megtaláltam a doktornőt, aki diagnosztizálta a kisfiam
betegségét. ICP-nek hívják. Egy új idegsebészeti módszerrel
megtanulhatná kinyújtani a lábát, de csak a tengerentúlon van rá
mód… Tizenkétmillió forint…
Délután úszóedzés következett, negyven hosszal, ami testvérek
között is ezer méter. A végén, átöltözéskor Benedek szinte ülve
elaludt. Pedig otthon ment tovább a verkli. Mateklecke, aztán, ha
ez nem volna elég, felkészülés az iskolai szavalóversenyre.
Nem volt még fél nyolc, amikor Benedek az ágyába zuhant.
Édesanyja olyankor csendben üldögélt a számítógép előtt. Az
amerikai kórház internetes oldalát nézegette, és terveket
szövögetett. A szinte kimondhatatlan dorzális rizotómiaműtétet a
társadalombiztosítás akkor támogatja, ha egy hazai neurológus
szaktekintély azt mondja, hasznos lehet Benedeknek.
Nem mondta. Meg is magyarázta a szaktekintély, hogy miért.
Visszafordíthatatlan műtétről volt szó, roncsolásos műtétről.
Márpedig Benedek, születéskori sérülése dacára, elhatározta,
hogy ő bizony bot nélkül fog állni és járni. Évek óta minden
kihívást vállal azért, hogy az álma valósággá legyen. Ma már
kiskamasz, de ugyanaz a kisgyerekes elkötelezettség hajtja.
Szerettem volna erőt adni neki a küzdelemhez. Megszerveztem
hát, hogy találkozhasson a sportpéldaképeivel. Az volt Benedek
nagy napja. Álljon itt a nap minden történése, amit filmre
vettünk. Ezt igazítottam az írott formához, a könyvhöz.

ÉN: Akár gondolhatnák azt is, hogy most egy szomorú

riportfilmet láthatnak majd a nézők, egy botokkal közlekedő
bicebóca fiúcskáról, aki túlvan már megannyi műtéten, aki
rendszeresen sír fájdalmában, aki számára gyötrelmes küzdelem
az élet. De nem. Most jön a Napló történetének egyik
legpörgősebb, legizgalmasabb és legtitokzatosabb riportja, a
főszerepben Kovács Benedekkel.
Szalay Ádám barátommal négy éve figyeltünk fel az akkor még
csak nyolcéves kisfiú elképesztő kitartására és harcára a nagy
álomért. Az álomért, hogy egyszer majd bot nélkül járhasson.
Kovács Benedek oxigénhiányosan született. Elmúlt már másfél
éves is, de nem állt lábra. Sőt, még csak meg sem fordult a
kiságyában. Hároméves koráig kerekesszékben élt. Aztán
elindult a küzdelem, jöttek a műtétek, a mindennapos harcok, és
Benedek – segítséggel – lábra állt.
Láthatták matekórán állva, különleges szerkezetébe
beszíjazva. Megmutattuk őt Varsóban, ahol űrhajósok számára
kidolgozott kőkemény kiképzésen vett részt. Volt, hogy kicsordult
a könnycsepp, volt, hogy nagyon fájt. De a fiú soha egyetlen
pillanatra sem adta fel. Aztán megmutattuk a lelkes sportrajongó
Benedeket is, aki kiváló kapus, lelkes úszó, és sikerre éhes
kosárlabdázó. Olyannyira, hogy a sport iránti szeretete miatt
egészséges osztálytársai példaképévé vált.
Elhatároztam, hogy meglepem az igazi hősöket. Márpedig
Kovács Benedek ilyen ember. Megérdemli. Hát akkor, hajrá!
Mivel láthatták, hogy főhősünk milyen ügyes úszó, ráadásul
hétvégi versenyre is készül a mozgássérültek egyesületének
színeiben, ezért megkértem, hogy találkozzunk egy fővárosi
uszoda főbejáratánál. Melinda és fia, mint mindig, most is
pontosan érkeznek. Aztán jön egy gyors átöltözés úgy, hogy a fiú
még nem sejt semmit. Leülünk a lelátóra, Benedek még most sem
tudja, hogy mi következik. Hát, a kérdésem következett:
Szerinted ki a legjobb magyar úszó ma Magyarországon,
Benedek?
BENEDEK: Szerintem Gyurta Dániel, Cseh Laci és Hosszú
Katinka.
ÉN: Mit szólnál ahhoz, ha a holnapi verseny előtt
valamelyikükkel versenyt úsznál?
BENEDEK: Hát, annak nagyon örülnék.
No, ha ők a legjobb úszók, akkor gyerünk, jöjjön is egyikük. A
pécsi születésű, sokszoros világbajnok bajai úszócsoda, Hosszú
Katinka tündéri teremtés. Eddigi karrierjéről faggatja a
nagylegényt, aztán tesz egy visszautasíthatatlan ajánlatot.
KATINKA: Kihívhatlak egy versenyre?
BENEDEK: Nagyon örülök neki.
A sporttársak megállapodtak az úszásnemben. Ötven méter
hátúszás lesz a nagy szám. Az időt Kata férje, Shane Tusup, méri,
aki azt mondja, hogy Benedek gyilkos tempót diktál, sőt, lehet,
hogy ez még a világbajnoknak is sok lesz. Jön a célbacsapás.
Benedek nyert. Abban az évben ő volt az egyetlen, aki egy
ennyire éles versenyen a medencében legyőzte Hosszú Katinkát.
BENEDEK: Nagyon jó volt. Elfáradtam.

Megvalósult álom: Benedek versenyt úszott Hosszú Katinkával,

akit két tizeddel le is győzött, a későbbi olimpiai bajnok nagy örömére
 KATINKA: …bizony kellett figyelnem, főleg, hogy csak ketten
párbajoztunk. Úgyhogy persze átnéztem, hogy Benedek hol tart.
De nagyon jól úszott, én úgy láttam. Nagyon-nagyon sok kitartást
kívánok neked, Benedek!
BENEDEK: Köszönöm.
A győztesnek aranyérem jár. Katinka már jön is, hogy
átadhassa legyőzőjének. Fülig ért a mosoly. A tények kedvéért:
Benedek később megnyerte az ötven méteres hátúszást a
mozgássérültek egyesületének színeiben, Hosszú Katinka pedig
háromszoros olimpiai bajnok lett Rióban. Szóval, történelmi
távlatból is elmondhatom, a bajnokok csatájának voltam tanúja
aznap…
Rohanunk tovább. Korábban láthatták már Benedeket
kosarazni. Fantasztikusan nagy küzdő. Igazi center a mi kis
kosárlabdázónk, de azért úgy gondoltam, hogy tanulhat még,
mondjuk egy NBA-s játékostól. Elhívtam hát barátomat egy
sportcsarnokba, ahol az ajtó mögött a Chicago Bulls egykori
kosárlabdázója vár ránk: Dávid Kornél, az egyetlen magyar, aki
az amerikai profiligában játszott. Kornél egyetlen nappal
korábban jött haza Amerikából, mégis első szóra elvállalta a nagy
meccset. Mert mérkőzés ez a javából! A dobóversenyen Benedek
feladja a leckét a magyar válogatott és az NBA élő legendájának.
Hatalmas a harc, Dávid Kornél óriási mázlival éppenhogy elcsíp
egy döntetlent.
ÉN: Milyen élmény volt Kornéllal kosárlabdázni, Benedek?
 Bajnokok egymás közt: a Chicago Bulls profi kosarasa szerint Benedek igazi
kosarastehetség

BENEDEK: Nagyon jó élmény volt, nagyon szépen köszönöm.

ÉN: Kornél? Az első reakciók edzőként?
KORNÉL: Döbbenet. Nagyon-nagyon ügyes volt. Bemelegítés
nélkül egyből már dobta is a kosarakat. Látszik azért, hogy fogta
már a labdát a kezében. Jó érzéke van hozzá, tehetséges fiú.

Fülig érő száj 2-0. Ám máris rohantunk tovább, méghozzá egy

elegáns budai kerületbe.
ÉN: Édes jó Benedekem, van nekünk egy saját történetünk is.
Mi ugye a magánéletünkben is barátok vagyunk. Na most, a
múltkor egy kicsit nagyobb volt a szád a kelleténél, azt mondtad,
hogy mindenképpen megversz sakkban. Ehhez képest?
„Benedekkel jó játszani, mert látom az arcán, hogy nagyon élvezi a játékot, és
ez a lényeg” – mondta partneréről a világ valaha volt legjobb sakkozónője,
Polgár Judit

BENEDEK: Te nyertél.
ÉN: Így van. Na most, hogy ez még egyszer ne fordulhasson
elő, elhoztalak a világ legjobb sakkozónőjéhez, hogy ő segítsen
neked. Parancsolj! Az ajtó mögött egy sakktábla meg a
földkerekség valaha volt legjobb sakkozónője, Polgár Judit, várja
a kihívóját. Merthogy Beni bizony éles partit fogsz játszani a
világranglistát huszonöt éven keresztül vezető nemzetközi
nagymesterrel.
A táblán taktikus csata zajlik. Benedek állítólag jól tartja
magát.
ÉN: Judit, milyen ellenfél Kovács Benedek?
JUDIT: Benedekkel jó játszani, mert látom az arcán, hogy
nagyon élvezi a játékot, és ez a lényeg.
Nincs mit szépíteni. Ez az a sportág, ahol mindig Polgár Judit
győz. Mindig és mindenki ellen. De Benedek ma elképesztően
sokat tanult. Judit pedig fantasztikus volt, mint mindig.
Na, Benedek, most már tényleg vége is lehetne a
meglepetéseknek. De akkor mi lenne Veszprémmel? Ott játszik
ugyanis Magyarország egyik büszkesége, a messze földön híres
veszprémi kézilabdacsapat. Az ő meccsüket azért csak meg
kellene néznünk.
ÉN: Voltál-e már Veszprémben?
BENEDEK: Nem, még nem voltam.
ÉN: Hogy tetszik az aréna?
BENEDEK: Nagyon szép.
Benedek kapott a veszprémi csapattól egy mezt, amelyen nagy
betűkkel az ő neve áll. Közben özönlik a nép. Jönnek a fanatikus
veszprémi szurkolók. Mi pedig elmegyünk az öltözőbe, hogy
Benedek felhúzhassa új mezét. Aztán nyílik az öltözőajtó,
mehetünk a csarnokba. Útközben még egy emlékfotó a világ
egyik legjobbjával, Nagy Lacival, aki most sajnos éppen sérült,
úgyhogy nem léphet pályára. Nem úgy, mint a 12-es számú
Kovács Benedek.
 Ajándék mez a hazaiaktól, aztán az ellenféltől is.
Azt hiszem, tökéletesre sikerült Kovács Benedek nagy napja.

Az aréna megtelt, jön a Zágráb csapata, aztán a műsorközlő

egyenként szólítja a magyar srácokat. A végén pedig, nos, a végén
a legnagyobb harcost, Kovács Benedeket.
KOMMENTÁTOR: Barátai megszervezték neki, hogy a
kedvenceivel sportolhasson. Ma pedig csapatunk vendégeként ő
végzi el a kezdődobást. Sikerüljön … hajrá …
Benedek tehát elvégzi a kezdődobást, miközben sok ezren
tapsolnak neki. A pályán öldöklő küzdelem, igazi vérbeli
rangadó. A pálya szélén egy fiú, aki megérdemelte az összes
meglepetést. Sőt, még többet is megérdemelne, mert hihetetlen
akarata és kitartása miatt mindannyiunk példaképe lehet.
Nem sokkal később egy esküvő teljes bevételét utalják át
számára, azaz kétmillió forintot. Ez jelentős lépés a külföldi
gyógykezelés felé.
Elbúcsúzunk, Benedek finoman ráz velem kezet. Körüllengi az
optimizmus, a közelében rólam is, az operatőrről is, mindenkiről
lehámlik a hétköznapi esetlenség. A kisfiú körül vibrál a jövőbe
vetett hit ereje. S nekem nem marad más dolgom, mint minden
követ megmozgatni azért, hogy az emberek tudomást
szerezzenek a Benedekhez hasonló csodálatos egyéniségekről.
 Zéró tolerancia

Két éve történt.

Késő éjszaka volt, csontig hatolt a hideg. Forgatás után
igyekeztem haza, gyalog, holtfáradtan. Szürke köd telepedett a
házakra. Annyit sem láttam magam körül a városból, mint
máskor.
A köd! Igen, a köd lehetett az oka annak, hogy nem vettem
észre a hátborzongató alakot, csak amikor már egészen közel
értem hozzá. Görnyedten ült a padon, egyedül a kísérteties
parkban. Szörcsögve vette a levegőt, váladékos orra minden
lélegzetnél sípolt.
Amint a közelébe értem, felkapta a fejét.
– Szili – hörögte. Megfagyott a vér az ereimben. – Szili!…
Tétován tettem felé egy lépést.
– Elnézést, uram, ismerjük egymást?
A hangom idegenül csengett az éjszakában.
– Szili – súgta az ismeretlen –, nem ismersz meg, igaz?
Megráztam a fejem. Reményvesztettséget láttam az arcán a
sétány menti lámpák derengő fényében.
Nem tudtam, ki ez a korombeli férfi. Sárga szemét régi
ismerősként düllesztette rám, ám én semmi ismerőset nem
fedeztem fel gyűrött vonásaiban. A józan ész azt diktálta volna,
fussak, hagyjam magam mögött mihamarabb a félelmetes parkot
és a fogatlan bizalmaskodót. Mégsem volt lelkem továbbhaladni.
Hogy miért? Talán mert tizenhét éves korom óta nem szólítottak
azon a néven, amit születésem után hivatalosan tizennyolc évig
viseltem.
– Ismerjük egymást? – billentettem meg kissé a fejem.
Hurutosan felnevetett.
– Hogy ismerjük-e? – hörögte ziháló tüdővel. – Balogh Szilárd,
Rodostó utca 13. Pécs, 7624. Matija néni, Sanyi bácsi.
Kovácstelep. Újmecsekalja. 27-es végállomás.
Egyetlen pillanat alatt leizzadtam. Közelebb akartam lépni, ám
az ismeretlen felemelte a kezét.
– Ne! Tuberkulózisom van.
– Hogyan?
– Szervi tuberkulózis. Áttéttel a csontban. Az ital miatt. Érted?
– Csont-tbc?
– Összeszedtem. Itt-ott. Az éjszakában. A masszív piások közt
van ilyen. Lerohad a szervezetünk. Nulla immunrendszer. Már
csak egy beteg máj vagyok, semmi több. Végem.
Nem érdekelt a veszély, leguggoltam hozzá. És akkor…
Istenem… Kirajzolódott az arca a szürkeségből… Az arc, az a régi,
kedves arc… Most elnyűtten, borostásan sárgállott előttem… De
így is felismertem! Tóni!… Istenem… Osztályelső volt a 7. bében,
egy közeli iskolában! Onnan tudtam ezt ennyire pontosan, hogy
1986-ban összeeresztettek minket egy iskolák közötti
diákversenyen. A verseny megcsúszott, nekünk meg nem volt
kedvünk visszamenni a saját iskolánkba. Aznap órákat lógtunk
együtt, végigdumálva az egész délelőttöt, aztán a fél délutánt is.
Mondhatom: soha nem találkoztam még annyira jópofa, jó
svádájú, egyszerre kedves és humoros sráccal, mint az a srác.
 – Tóni… – nyögtem fájdalmasan.
Hány estébe nyúló délutánt töltöttünk később együtt!
Mászkáltunk, beszélgettünk, minden titkunkat megosztottuk
egymással, jó barátok lettünk.
Bólintott.
– Az voltam valamikor.
Köhögés fogta el, vad, görcsös. Önkéntelenül is hátraléptem.
Mocskos zsebkendőt szorított a szájához. Amikor enyhült a
roham, megnézte a zsebkendőt. A szövet friss vérben ázott.
– Tóni! – próbáltam megdöbbenésemet leplezni. – Mi van
veled?
Igyekeztem könnyedre venni a „figurát”, amitől persze
abszolút hamisan csengett a hangom.
– Haldoklom – érkezett a keserű válasz.
Hagytam a fenébe a színjátékot. Valamikor a barátom volt.
Úgy éreztem, többet érdemel a felszínes és hamis bájolgásnál.
– De… Mi történt? Hogy jutottál… Hogy juthattál idáig?
– Mikor találkoztunk utoljára?
– Majdnem harminc éve.
– Harminc éve… Egy fél élet… Mondjuk nem az én életem
fele…
– Egy remek középiskolába kerültél, úgy emlékszem.
– Igen, biztatóan indult a dolog…
– A szüleid kint voltak valahol, igaz?
– Igaz. Milyen jól emlékszel! Talán ott gyökerezik az
alkoholizmusom. Apámék hónapokat, éveket külföldön töltöttek.
Sajnos nem tudtak minden szolgálati helyükre magukkal vinni.
Olyankor a nagyiékra hagytak.
 – Emlékszem, már alsóban kaptál tőlük egy dobfelszerelést. Én
is kipróbálhattam.
– Nyilván apuék küldték rá haza a pénzt.
– Mindened megvolt, Tóni! Átkozottul irigyeltünk. Bécsből
gyümölcsös rágó, Münchenből Európa csoki, Rómából robbanós
cukor, Jugóból Adidas cipő.
– Ja, ja, csak épp a szüleimet nem láttam hónapszámra.
– Más is van ezzel így.
– De nem az én nagyanyám neveli. Tizenhárom éves voltam,
amikor a nagyapám meghalt. Nagyanyám szó szerint
megbolondult. Összepakolt egy bőröndöt, hogy ha jön az ÁVO,
azonnal indulni tudjunk. Érted? ÁVO! A nyolcvanas években!
Szegény, még mindig az ötvenes évek kommunista diktatúrájába
képzelte magát. Valószínűleg nagyapám halála miatt zakkant
meg. Hatkor elzárta a vizet, nyolckor a villanyt. Éjfélkor a
sikoltására ébredtem. Volt, hogy hajnali háromkor üvöltve rázott
föl: „Valaki belőtt az ablakon!” Néhány hónap alatt engem is az
őrület határára kergetett.
– Tudtak minderről apádék?
– Naná! De nem voltak olyanok a körülményeik, hogy ki tudtak
volna költöztetni.
– Aha, ezért kerültél hát Pécsről az ország másik felébe,
kollégiumba.
– Úgy van. Egy erős észak-magyarországi gimiben folytattam
tizennégy évesen, de csak egyetlen egy évig, mert második
osztályra már kivittek magukhoz a szüleim.
Szünetet tartott. Kért egy szál cigit. Arca bosszús lett, amikor
közöltem, nem dohányzom. Aztán kisimultak a vonásai.
 – Ha hiszed, ha nem, attól fogva lett igazán sanyarú a sorsom.
Állandóan egyedül voltam. A képviselet épületét nem
hagyhattam el, veszélyes lett volna, örökös villongások
árnyékolták be az afrikai főváros mindennapjait. Éveken át
éltem a négy fal között, vadidegen alkalmazottak társaságában.
Az épület hatalmas kertje volt az egyetlen örömöm: órákon át
olvastam a fák árnyékában, még akkor is, amikor a közelben
puskaropogás jelezte a lázadók elégedetlenségét. Tudtam, hogy
az egyetlen hely, ahol biztonságban lehetek, az a képviselet
épülete. De gyűlöltem a magányt, a biztonsági kamerák
üvegszemét. Az iskolába autó vitt, biztonsági őrrel, tanítás után
pedig értem jött az egyenruhás sofőr. Apámék rengeteget
utaztak, főleg országon belül, engem azonban egyetlenegyszer
sem vittek magukkal. Amikor egy alkalommal megkérdeztem
őket, miért, a veszélyre hivatkoztak. Nyilván igazuk volt, valóban
nem tudták volna másképp garantálni a biztonságomat. Ám az
élet, amit élnem kellett, ronccsá tett.
Átéreztem, amit mondott.
– Videomagnóm volt, amikor itthon még aranyárban mérték –
folytatta Tóni hosszabb hallgatás után. – Kamerát kaptam, hogy
filmezhessek. És számítógépet, száz játékkal. Mégis boldogtalan
voltam. Nyilván ez egy típus. Ilyen a személyiségem. Más talán
boldog lett volna a helyemben. De én rámentem arra a három
évre. Kilenc nappal az érettségim előtt a szüleim feltekeredtek a
megkülönböztetett rendszámú Volvójukkal egy fára. Azonnal
szörnyethaltak. Egy szempillantás alatt újra Pécsett találtam
magam, az akkor már szinte magatehetetlen nagyanyámnál.
Pénzem volt, apámék után egy vagyon maradt rám. Nem tudtam
magammal mit kezdeni. Jobb híján jelentkeztem egy jó nevű
egyetemre.
– Pestre?
– Igen. Nagyi még abban az évben meghalt. Egészen egyedül
maradtam. Harmadévben jött egy srác, „lebukott” hozzánk.
Tamás, így hívták.
– Azt hiszem, innentől folytatni tudnám a történetet.
– Olyan gyakori?
– Gyakori és jellemző. Ez a Tamás, feltételezem, bevezetett
téged a hangulat-karbantartó szerek világába.
– Igen, rendszeresen együtt lógtunk, buliról bulira vonszoltuk
magunkat, és közben minden jöhetett: a vodkától a kokóig.
Hetente egyszer röpültem, hétvégén. Hét közben meg igyekeztem
legalább a minimumot hozni. Valahogy le is diplomáztam, és
találtam egy korrekt állást. Állami cég volt, építőipari kivitelezés
volt a profilja. Meglepően jól haladtam felfelé a ranglétrán, a
fizetésemre se panaszkodhattam. De a heti egy pia vagy drog, az
egyszerűen kínzóan kellett. Nem sokkal korábban
megismerkedtem Zsófival, karácsonykor pedig már össze is
házasodtunk. Apámék után örököltem egy tágas budai lakást. A
nagyi után maradt örökségből felújíttattam, a kisfiunk, Zolika
már oda született.
– Idilli történet, leszámítva a Tamástól ellesett időnkénti
hangulat-karbantartást.
– Az, idilli… – kongtak a szavai a koromsötét utcán.
Roham kapta el, ugató köhögése ijesztően visszhangzott a
halálos csöndben.
– Időről időre összefutottam Tamással, aki ismét halasztott egy
évet, majd végleg otthagyta az egyetemet – szólalt meg, mikor
csillapodott kissé a rohama. – Tehetős szülei nem kívánták meg,
hogy bármiféle teljesítményt is nyújtson. Aranyifjúként éldegélt a
papa pénzéből. Egy alkalommal rávett, hogy menjek el vele egy
vidéki buliba. A vidéki bulikat nem csíptem: nem lehetett igazán
benyomni, hiszen buli után még haza kellett vezetni. Ősz volt,
esős idő, Zolika, a kisfiam nem volt még egyéves. Erős voltam: azt
mondtam Tamásnak, hogy akár az állomáson is elalszom, de nem
ülök be a kocsiba részegen. Győzködött egy ideig, aztán
belenyugodott. Kivettünk egy olcsó motelszobát. Viszont érdekes
módon attól fogva napi szinten hiányzott a pia és a koksz.
Ráadásul az építőipar tele van stresszel, tudod, nem jön meg a
cement időben, sérül egy munkás, nem elég apró szemcsés a
sóder, nem fizet időben a megrendelő…
– Szóval masszív alkoholista lettél.
– Úgy, ahogy mondod – hajtotta le a fejét. – A kokszot meg
bírtam állni, de… esténként innom kellett.
– Mit ittál? Bort, pálinkát?
– Whiskyt. Jól kerestem, belefért. Nem a családtól vettem el.
Zsófi dolgozni kezdett, Zolika oviba járt. Kifelé úgy tűnt, minden
a legnagyobb rendben van. Csakhogy közben a házasságunk
rohamosan romlott. Zsófi kezdetben csak kérlelt, könyörgött,
hogy tegyem le a poharat. Egyszer megütöttem, borzasztó volt.
Be kellett vinnem a balesetire, felszakadt a szemöldökénél a bőr,
összevarrták. Mégsem költözött el. Azt mondta, az apja
alkoholista volt, sokat elbír. De egyszer csak elege lett. Tamás jött,
hogy menjünk bulizni, de Zsófi kirúgta.
– Kirúgta?
 – Bezárta előtte az ajtót.
– Szuper kis nő lehetett!
– Ő az volt. De… én… Sajnos…
– Elmentél a cimboráddal?
– Kinyitottam a Zsófi által bezárt ajtót, és elmentem Tamással.
Azt hiszem, ez volt a fordulópont. Ott dőlt el minden. Akkor lett
belőlem gyilkos.
*

Már kiskölyökként is imádtam a vasárnapokat. Nyugalom, csend,

pihenés. Későig ejtőzés az ágyban, ráérős lustálkodás a kertben.
Ha lehet, még jobban szeretem a hét utolsó napját, mióta apa
lettem, s a fiaink is betelepszenek hozzánk, a franciaágyba.
Olyankor mindig én készítem a reggelit, bár abban sok köszönet
nincs: omlett, bundás kenyér, tejbegríz. Eddig terjed a
szakácstudományom.
A srácok mégis kikövetelik, és elégedetten dőlnek hátra, ha
olajszagban úszik a lakás.
Egy ilyen békés vasárnap reggelen folyt le a következő
párbeszéd legidősebb fiunkkal, Bendzsivel.
– Anyu – így Bendzsi –, ugye alig várjátok apuval, hogy újra
magatok legyetek?
Gyöngyivel meglepve egymásra pillantottunk.
– Miből gondolod ezt, kisfiam? – kérdezte a feleségem.
– Hát… szerintem rengeteg gondotok van velünk… Nem
rakunk rendet a szobánkban, ugye… Meg nem mosogatjuk el
reggeli után a tányérokat…
– Vacsora után se – szólt közbe Gyöngyi.
– Igen, vacsora után se. És télen százszor kell elmondanod,
hogy vegyünk sapkát meg sálat. És sokszor veszekszünk akkor is,
amikor ti apuval szeretnétek a tévét nézni.
– Előfordul, bizony.
– Hát ez az. Ezért lenne jobb nektek, ha már nem itt laknánk.
– Hm, érdekes, amit mondasz – vágott töprengő arcot a
feleségem. – De ha őszinte akarok lenni, apuval addig vagyunk
nyugodtak, amíg itt vagytok velünk.
– Hogyhogy?
– Hát addig tudjuk, ugyebár, hogy biztonságban vagytok. Ám
ahogy kiléptek a lakásból, ezer veszély leselkedik rátok.
– De hát nem maradhatunk örökre itt veletek.
– Persze, hogy nem. De azt kérdezted, várjuk-e már nagyon
apuval, hogy újra magunk lehessünk. Azaz: várjuk-e már nagyon,
hogy ti hárman elköltözzetek.
– Ja, igen.
– Nos, az a világ rendje, hogy egy idő után magunkra
maradjunk apuval. De hidd el, attól fogva, hogy nem laktok
velünk, merő izgalom lesz az életünk.
– Hogy a fejünkre esik egy cserép?
– Például.
– Vagy belefulladunk a Balatonba?
– Remekül úszol, Bendzsikém.
– Vagy elüt bennünket kocsival egy részeg bácsi?
Gyöngyi hallgatott. A felsorolt lehetőségek közül kétségtelenül
ez hangzott a legreálisabbnak.
*

– Pia, pia, pia… – nyöszörögte az éjszakai kísértet ott, a sötét park

rozzant padján, és tenyerébe temette az arcát.
 – Milyen ember volt a feleséged? – próbáltam átlendíteni a
fájdalmán.
Felsóhajtott.
– Kedves és csinos asszony. Jó asszony. Ma jobban szeretem,
mint valaha. Miattam hamar elvirágzott. Magam előtt látom az
arcát. Az alakját. A mozdulatait. Ahogy megigazítja a haját. És
ahogy elönti a könny a szemét, amikor megütöm…
Karjával elfedte a szemét, sírt.
Mikor megnyugodott, a tekintetemet kereste.
– Mondtam Tamásnak, hogy ez így nem lesz jó. Lepöckölte az
érveimet. Persze ő magányos vadász volt, nem érdekelte feleség,
gyerek. Igyekeztem rá hasonlítani, tetszett ez a „semmi sem
érdekel, mindent leszarok” hozzáállás. Első alkalommal, amikor
nem tudtam kifizetni a villanyszámlát, megrántottam a vállam.
Meg is feledkeztem a sárga csekkről. Hónapokkal később arra
mentem haza, hogy hatósági plomba van a bejárat melletti órán.
Ugrott a villany. Zsófi később ért haza. Amikor meglátta, mi
történt, egy szót sem szólt, csak elindult befelé, és mire
felocsúdtam, Zolikával jött kifelé, meg egy kis bőrönddel.
„Anyámékhoz költözöm” mondta. Halk és szelíd volt a hangja,
nyilván régóta készült már rá, hogy elhagy.
– Meg sem próbáltad marasztalni?
– Egy pillanat volt az egész, eltűntek, és kész. Pánikba estem.
Alapjában véve jól kijöttem Zsófival, Zolikát pedig egyenesen
imádtam, tüneményes, értelmes kissrác volt, szegény.
– Szegény? – kaptam fel a fejem.
Tóniból megállíthatatlanul áradtak a szavak.
– Tudtam, hogy meg kell változnom, ha vissza akarom őket
kapni. Leültem a laptop elé, és kerestem egy jó nevű
pszichológust. Hónapokon át jártam hozzá. Összerakott annyira,
hogy hetekig meg tudtam állni az ivást. Odáig merészkedtem,
hogy egy nap bekopogtattam anyósomékhoz. Ne tudd meg, mi
mindent vágott a fejemhez a zárt ajtó mögül. Igaza volt.
– Tiszta voltál?
– Akkor már két hónapja. Nagy nehezen Zsófival is sikerült
elhitetnem. Visszaköltöztek. Eltelt néhány hónap. Úgy tűnt,
minden oké. És akkor…
– Újra feltűnt Tamás a láthatáron.
Tóni bólintott.
– Ahogy mondod. Jó ideig külföldön volt az apja pénzéből.
Aztán ráunt, visszajött, és megkeresett.
– És újra piálni kezdtél.
– Igen, de eleinte nagyon vigyáztam, hogy Zsófi ne lássa. Nem
akartam megint elveszíteni őket, Zolika az életet jelentette
nekem.
*

Képeket nézegettem. Egy szobában ültem, fotók hevertek előttem

toronyba rakva. Olyan baleseteket ábrázoltak, amelyekben
alkoholos befolyásoltság alatt álló személyek okoztak tragédiát.
Szétroppantott arccsontok. Tarkónál kitüremkedő
gerincoszlop. Sárgává hervadt, leszakadt lábszár. Csöpp kis
gyermek arca, orrtól lefelé ép – a homlokot és a szemeket
frontális ütközés tépte le az arcról.
– Magam is átéltem – mondta a velem lévő, már korábban
leszerelt rendőr. Talán harmincéves, ha lehetett. – Állami
gondozásban nőttem fel, mert a szüleim meghaltak egy
autóbalesetben. Egy rohadt piás állat átjött a szemközti sávból.
Engem bekötöttek anyámék, de ők elmulasztották bekapcsolni a
biztonsági övüket. Ma is előttem van, ahogy visszajön a
szélvédőről a szétrobbanó arcuk. Akkor már egyikük sem élt. Egy
pillanat alatt mentek el.
*

Tóni egyre lassabban beszélt. Szemmel láthatóan kifárasztották

az emlékek.
– „Újra inni kezdtél?” támadt nekem Zsófi egy reggel. Erre
ostoba fejjel nem tiltakozni kezdtem, nem bocsánatot kértem,
csupán annyit nyögtem ki: Honnan tudod?
– Hülye vagy? Mindeneden látszik. A mozdulataidon, a
nézéseden, a hanghordozásodon. Napok óta tudom.
Megígértem neki, hogy vége. Persze nem bírtam megállni.
Szép lassan elittam mindent. Hogy ne tűnjön fel, mekkora a baj,
hitelt vettem fel a lakásra. Az én nevemen volt a kéró, Zsófit
kihagyhattam az egészből. Csakhogy bent is észrevették már a
piálást. Az íróasztalom egyik fiókjában mindig ott volt eldugva
egy üveg whisky. Egy nap már délre kész lettem: beszoptam egy
fél üveg Scotchot. Arra számítottam, hogy délután már nem lesz
semmi fontos ügyem. Tévedtem. Kettőre összehívtak egy vezetői
meetinget. Dülöngélve estem be a tárgyalóterembe, üvölteni
kezdtem a megbízóval: hogy gondolja, hogy csak úgy hipp-hopp
rendelkezésére állunk. Egy milliárdos megbízásról volt szó. Még
aznap az asztalomon volt a felmondás.
Felordított dühösen, fájdalmasan.
– Mivel nekem felróható vétség miatt rúgtak ki – folytatta
aztán –, végkielégítésről szó sem lehetett. Összepakoltam a
cuccaimat, majd felhajtottam a piamaradékot a fiókomból.
Hazafelé dühösen ordibáltam, ütöttem a kormánykereket.
Dolgozott bennem az ital, köd ereszkedett a szememre. Az utcánk
sarkához értem, elég nagy sebességgel, na igen, nagyon nagy
sebességgel, amikor… Hát nem kifut elém egy kisgyerek?… –
Patakzottak Tóni könnyei. – Hülye kisgyerek, hülye kisgyerek!
Hát hogy csinálhatsz ilyet, mi? Hát hol van az anyukád? Nem
vigyáz rád az anyád, kis hülye gyerek? Hát átmegyek rajtad,
kisgyerek, át én! Igen, igen! Egy huppanás, és… Átmentem rajta,
érted, Szili? Szilikém, át, át az egész testén, simán. A vére
rákenődött a kerékgumimra. Jobb első kerék, érted, be, a
bordázatba, odakenődött minden, ott volt a redők között, sárga
meg fehér meg vörös, istenem. Nem reccsent semmi, meg sem
éreztem ott, a kormány mögött, tudod, szép nagy kocsi volt,
dzsip, juppiautó, jól ment, megengedhettem magamnak, azt még
nem ittam el, szóval olyan, amivel magas járdákra is
felparkolhatsz, Szili, hát egy ilyennek semmi egy óvodás gyerek,
reccs, ennyi. Kiszálltam. Kitámolyogtam inkább. Nem azért, hogy
reccsent volna, vagy hogy döccent a kocsi, mert alig döccent,
mondom. De sikoltást hallottam. Sikoltozást. Nők sikoltoztak a
járdán. És a járókelők felém mutogattak. Úgyhogy lefékeztem és
kitámolyogtam a kocsiból… Hátrapillantottam… Ott feküdt az
aszfalton a halott gyerek. Kifordult szemekkel feküdt,
vértócsában, a koponyáján lyuk tátongott. Fülelve közeledtem
felé, nyitva volt a szája, mintha hörögni akart volna, de nem
hörgött, nem tudott az már hörögni. Ismerős volt a kis arca, már
amennyi maradt az arcából szegénynek. Nem tudom, szenvedett-
e, vagy csak egy pillanat volt. Talán nem is érezte, hogy neki most
vége. De az is lehet, hogy csak ezzel nyugtatom magam, hogy egy
pillanat alatt elment, hogy nem volt fájdalma… Azzal nyugtatom
magam, mert Szili, a gyermek, az ismerős arcú gyermek… Az
ismerős arcú gyermek nem más volt, mint… Mint a kisfiam,
Zolika…
*

Dorogi Szilvi évek óta dolgozott a Naplónál. Forgatásokat

szervezett, mindenben a segítségünkre volt, igazi jó kollégaként.
Ritkán beszélt élete nagy tragédiájáról, én sem tudtam róla
korábban. Amikor Tóni barátom történetéről meséltem a
riporterszobában, bólintott.
– Nekem is megvan a sztorim, épp az ellenkező oldalról.
Látta, hogy nem egészen értem, ezért pontosított:
– Az ellenkező oldalról, az elgázoltak szemszögéből.
Megállt bennem az ütő.
– Baleseted volt? Ittasan okozták?
– Igyunk meg egy kávét! – indítványozta.
„Sosem tudom elfelejteni azokat a szörnyű pillanatokat. Ha akkor meghalok,
soha nem lehettem volna édesanya, sosem született volna meg Barnabás” –
meséli könnyes szemmel Szilvi.

Leültünk a büfében, fejfájás-csillapítóval kezdte a kávézást,

azonnal hozzátéve, hogy azóta van migrénje, amióta „az eset”
megtörtént. Rémtörténetet mesélt. Tizenöt évesen, egy
szilveszteri buliról hazafelé tartott. Megállt a Gellért-hegy
lábánál, a Hegyalja úti buszmegállóban, és türelmesen várt a
fogvacogtató hidegben. A busz helyett azonban egy részeg autós
jött…
A történet végén nehéz volt megszólalnom.
– Szilvi… Talán vad lesz, amit kérdezek, de… eljönnél velem
oda?
– Hova?
– Ahol elütött az autós.
– Ne haragudj, nem.
– Semmi gond.
 – Nem bírok.
– Megértem.
Eltelt egy hét. Szilvi megállított a tévészékház folyosóján.
– Gondolkodtam a dolgon – mondta –, menjünk el!
Azonnal beültettem a kocsimba, s meg sem álltunk a Hegyalja
útig.
– Nem szállsz ki? – fordultam hozzá, miután leparkoltam.

Dorogi Szilvia életéért napokig küzdöttek az orvosok.

15 éves volt, amikor elütötte egy részeg sofőr, aki cserben is hagyta.
Bocsánatot sosem kért.

– Remeg a lábam – suttogta.

– Baj van?
– Évek óta nem jártam erre. Ott… ott a buszmegálló, ahol…
majdnem meghaltam…
– Oké, karolj belém! – segítettem ki az autóból.
Lassan sétáltunk, egészen a megállóig.
 – Épp háttal álltam az úttestnek, amikor egy hatalmas lökést
éreztem.
– Megmutatod, hol álltál?
Megmutatta.
– Merről jött az autó?
Azt is megmutatta.
– Fájdalmat nem éreztél?
– Nem. Csak azt, hogy egy hatalmas ütés ér, és valami tol előre,
iszonyatos erővel. Minden elsötétült egy pillanat alatt. Csak akkor
eszméltem fel, amikor már a hideg aszfalton feküdtem. A vér sós
ízére emlékszem, semmi másra.
A sofőr felszaladt az autóval a járdára, hátulról gázolta el a
kamaszlányt.
– Emlékszel a sofőrre?
– Csak később kapták el.
– Elmenekült?
– El. Nem segített.
– Hamar megtalálták?
– Nem volt nehéz. Az egész ország a nyomában volt. Pár napig
címlapon hozták a balesetemet a lapok.
– Remélem, leültették.
– Öt év felfüggesztettet kapott.
Nem mondtam semmit. Ez a tizenötödik könyvem a Pokoli
történetek – Angyali történetek sorozatban. De másik tizenöt
könyvet megtölthetnék azzal, ami néha ebben az országban
folyik.
– Hónapokig kórházban feküdtem. Eleinte a túlélésért
küzdöttem, aztán azért, hogy emberhez méltó életet élhessek, és
ne csöveken át tápláljanak a halálomig.
Hálás voltam Szilvinek. Tóni szörnyű sorsa sokkolt ugyan,
végül azonban az a történet juttatott az elhatározásra, hogy
filmet csináljak a volán mögötti részegekről, amiről Szilvi mesélt.
A Napló stábjával úgy döntöttünk, meglátogatjuk a
mentőorvost, aki azon a tizenöt évvel korábbi éjjelen
szolgálatban volt, és Szilvi baleseténél segédkezett. Sőt,
gondoltam egyet, és elhívtuk fotós kollégámat, Kertész Gábort is.
Gábor azon a tragikus éjjelen a helyszínen kattintotta el élete
egyik legdrámaibb felvételét.
*

Két héttel később ért a hír: Tóni meghalt. Öngyilkos lett.

*

Arany doktornő otthonos kis peremkerületi családi házban

lakott, zöldellő lugasa az értő asszonyi kezet dicsérte.
A stáb elé jött a kerti úton, kedvesen megölelte Szilvit.
– Nahát, állva még sosem láttalak! – mosolygott a lányra
derűsen.
– Újra megtanultam járni – bólintott Szilvi.
Gábor is bemutatkozott. A verandán előkerültek a régi
fényképek, újságkivágások. Megdöbbentő volt, hogy mind Arany
doktornő, mind Gábor zavarba ejtő részletességgel emlékezett
arra az éjszakára.
– Ritka, hogy egy nyilvánvalóan halálra ítélt lányhoz ilyen
kegyes legyen az Úristen – magyarázta Gábor, hogy miért maradt
meg benne olyan részletességgel Szilvi esete.
– Igen, kicsin, nagyon kicsin múlott, hogy… – harapta el a
mondat végét a doktornő.
 Bizony, az ittas sofőr autója nekiszorította Szilvit egy
szemeteskonténernek, és ez a prés súlyos sérüléseket okozott a
lánynál.
Az egyik fotón élesen kivehető volt a konténer oldalán a
horpadás. Ebből könnyedén meg lehetett saccolni, milyen ütés és
nyomás érhette Szilvi testét.
– Az ott Szilvi csípőjének a nyoma – mutatott a horpadásra a
mentőorvosnő. – Ha nincs ott a kuka, az autó egész a kőfalig
betolta volna Szilvit. Akkor már nem lett volna dolgunk vele.
Kertész Gábor a fejét csóválta. „Milyen kicsin múlik egy
élet!…” sóhajtotta. És sorolni kezdte, hány olyan esetnél járt
fotósként, ahol nem végződött ilyen szerencsésen a baleset.
– Nekem is megvan a listám – szólalt meg keserű hangon a
doktornő, miután Gábor végzett a szörnyű esetekkel. – Amúgy
elég csak átfutni a napi híreket.

Kíváncsiságból rákattintottam a hírekre a mobilomon. Sorban

jöttek a csapások:
K. László 25 éves tiszapalkonyai lakos ittasan vezetett. Egy
kanyarban kisodródott, az árokba hajtott, majd egy fának
ütközött. A hátsó ülésen utazó 27 éves utasa meghalt.
A 39 éves K. Gyöngyi elgázolt két szabályosan közlekedő
gyalogost. Az egyikük, egy asszony a helyszínen belehalt
sérüléseibe. Az ittas gázoló segítségnyújtás nélkül elmenekült.
Egy 36 éves szegedi férfi ittasan, kábítószeres befolyásoltság
alatt vezetett, majd elvesztette uralmát az autó felett. Áttért a
menetirány szerinti bal oldalra, átszakította egy családi ház
kerítését, aztán felborult. Az autóban hatan utaztak. Közülük egy
17 éves fiatalember a helyszínen életét vesztette.
 A 28 éves M. Ákos fékezés nélkül gázolta halálra három jó
barátját. Egy szemtanú szerint M. Ákos barátaival iszogatott egy
kocsmában. Alaposan elázott, ezért egyik barátja hazavitte őt. A
fiatalember azonban folytatni akarta a piálgatást, ezért
terepjárójába ülve barátai után indult. Hármat közülük halálra
gázolt.
Megtöröltem a homlokomat. „Mi folyik itt? – kérdeztem
magamtól dühösen. – Mert ez már igazi rémálom.”
*

Gyalog vágtam át a Horváth Mihály téren, a Körút felé

igyekeztem.
– Helló, baseballsapkás! – szólt utánam egy reszelős hangú nő,
miközben emelt egyet tömlőszerű mellén. – Lerendezzelek itt, a
padon?
Szemem sarkából láttam a körvonalait, meg ahogy csonttá
soványodott karját felém nyújtja.
– Bocs, sietek – próbáltam udvariasan lerázni.
– Ismerlek, fiúka, a tévéből vagy, igaz? – süvöltött utánam. –
Nem te lennél az első híres ember, akit a lábam közé kapok. Te is
iszol? Mind isztok, mi? Józanul még senki nem jött hozzám
közületek. Aszongya nekem az egyik: „Beiszok, mer csak úgy
bírok elviselni egy ilyen lepusztult, gyűrött kurvát!” Na szép. Hálás
kis társaság. Te sapkás, te, neked se csinál meg mindent a
feleséged, te! Hát gyere, tőlem megkapod, amire titkon vágysz.
Megitatsz előtte, és mindent megkapsz, te nyavalyás sapkás!
Meggyorsítottam a lépteimet. Egész a Szabó Ervin Könyvtárig
futottam.
A közelmúlt legnagyobb visszhangot kiváltó közlekedési
balesetével kapcsolatban szerettem volna minden fellelhető
sajtóanyaghoz hozzájutni. A szlovák milliomosnőként elhíresült
Rezesova a szemtanúk szerint bosszúból üldözhette áldozatait,
egy Fiat Puntó utasait. Pedig egészen hétköznapi módon indult az
eset: jött egy böhöm nagy BMW-terepjáró, és levillogta az előtte
szabályosan haladó kis autót.

Rezesova áldozatainak kocsija. A négy ember halálát okozó dúsgazdag

szlovákiai nő kifogások tömkelegével árasztotta el a hatóságokat.

A Puntóban két idős házaspár utazott, valószínűleg nem is

értették, miért dudál őrülten mögöttük egy nő. Szépen
lehúzódtak a másik sávba, de Rezesova akkor már nem látott a
dühtől. Leszorította az autópályáról a Puntót. Valószínűleg ekkor
már forrt benne a pia, büntetni akart. A terepjáró belecsapódott
a Fiatba, a kisautó a szalagkorláttal ütközött, kigyulladt. A
szörnyűséges ámokfutás négy ártatlan ember életét vette el, a
vétkes sofőr megúszta. Aztán a szörnyű sokk után megkezdődött
a harc a hatóságok előtt is. Volt ott minden, kifogások egész
tárházát vonultatták fel. A szlovákiai nő először azzal védekezett,
hogy nem is ivott a kocsiban, éppen a baleset okozta sokkhatás
miatt nyúlt a vodkásüveghez. Aztán már az került napvilágra,
hogy mégis ivott, de csak közvetlenül az ütközés előtt, így az
alkohol nem tehető felelőssé a tragédiáért. Később az áldozatok
felelősségét kezdték el firtatni, a bíróság végül lesöpörte az
asztaláról ezt a felvetést. Rezes Éva beszél-e magyarul vagy nem?
Mekkora a börtöntűrő képessége? Van-e pikkelysömöre, ami a
büntethetőségét is befolyásolja? Maradjon Magyarországon, vagy
Szlovákiában kerüljön rácsok mögé? El tudja-e intézni, hogy
onnan hamarabb kiengedjék vagy sem? Ezeket a kérdéseket
sorolták a magyar és a szlovák újságírók a közvélemény
hatalmas érdeklődése mellett zajló per kapcsán. Amelynek
legvégén kilenc év börtönre súlyosbították az eredetileg kiszabott
hatéves fogházbüntetést. Négy ember talán élhetne, és egy
asszony nem került volna hosszú évekre börtönbe, ha nincs az a
rohadt pia. Megérte?
Bámultam az iratokat. Összefolytak a betűk a szemem előtt,
újra és újra olvasom a sorokat. Kilenc év. Jogerő. Sok? Kevés?
Száz kilométeren át száguldhatott egy autópályán, piásan. Végül
szabályosan felöklelte a Puntót. A kigyulladt autóban hárman
bennégtek, a negyedik sérült kimászott. Két nap múlva ő is
belehalt égési sérüléseibe. A helyszíni szondáztatás és a vérvétel
kimutatta, hogy Rezesova ittas volt.
Rezesova egykori élettársa mesélt a bíróságnak volt partnere
italozós életmódjáról. Borítékolni lehetett, hogy tragédia lesz a
vége.
 „Meg kell csinálnom azt a filmet. Meg kell csinálnom!” –
erősödött bennem egyre inkább az elhatározás.
*

S jött az a szörnyű éjszaka! Vidéken forgattunk, a stáb már

elment, egyedül igyekeztem haza, álmosan. Szabályosan tartva a
tempót, egyenletesen haladtam. Gyöngyi jutott az eszembe
könnyű selyem hálóingében, ahogy odajön hozzám, átölel, és én
beletemetkezem illatos hajába… Fáradt voltam, nagyon fáradt.
Az első benzinkútnál kikanyarodtam, és leállítottam a motort.
Hátradöntöttem az ülést, fél órát szundítottam.
Amikor felébredtem, kiszálltam az éjszakai hűvösbe, ugráltam
egy keveset, majd visszaültem, és beindítottam a motort.
Visszatértem az országútra, frissnek éreztem magam. Kerestem
valami adót a rádión, ahol beszélnek, de olyan későn már
mindenütt csak zenét sugároztak.
Kifejezetten jól éreztem magam: nem volt túl nagy forgalom,
tiszta volt az idő, jó látási viszonyok között vezethettem. S végre
az autópályát is elértem! Néhány külföldi rendszámú kamion
haladt a külső sávban, gondoltam, kényelmes előzésbe kezdek
mellettük. Szerencsém volt, a belső sávban közel s távol senkit
sem láttam. Kiraktam az indexet, előzni kezdtem. A hatalmas
dögök pufogva-sziszegve falták a métereket.
Hirtelen a visszapillantó tükrömben reflektorok fénye villant.
Eleinte csak két tűhegynyi pont volt a távolban, ám a pontocskák
rohamosan nőttek. Nyolc-tíz másodperc telhetett el, és a
reflektorhoz tartozó dzsip már a nyakamban lihegett. A
gyomrom összeszorult: gyűlölöm az agresszivitást.
Ránehezedtem a gázpedálra, a megengedett sebesség felső
határáig mentem. Mögöttem a türelmetlen éjszakai üldöző nem
tágított. Vadul villogott, egészen elvakítva a reflektorfényével.
Alig láttam, mi történik körülöttem. Végre elértem a
kamionoszlop elejét, úgyhogy beránthattam a kocsimat a külső
sávba.
Az erőszakos dzsipes eszeveszetten dudálva elhúzott
mellettem. Egy Nissan Patrol volt, vörös, mint a tűz.
Önkéntelenül is fellélegeztem. Volt valami hátborzongatóan
fenyegető ebben a néhány másodpercben.
Egy és egy negyed óra múlva újra láttam a vörös dzsipet.
Háromszáz méterrel az egyik pihenőhely után hevert, az oldalára
borulva. A ronccsá deformálódott Patrol körül már ott villogtak a
szirénák; mentő, rendőrség. Két civil gépkocsi is ott vesztegelt.
Megálltam.
– Hol a sofőr? – kérdeztem egy bámészkodó kamasz fiút.
– A mentőben.
Megtudtam a sráctól, hogy a dzsipes pasas előtt mindkét
sávban haladtak, de neki nem volt türelme kivárni az előzéshez
alkalmas helyzetet: behajtott a pihenőhelyre, végigtépett a kihalt
mellékúton, és visszarántotta kocsiját a pályára. Csakhogy a
hirtelen mozdulattól megpördült az autó, és a sofőr elvesztette
uralmát a jármű fölött. Hosszan csúszott a dzsip, letarolva
mindenféle út menti közlekedési jelet, táblát, kiegészítőt.
Nagyot szisszenve egy kamionos is megállt oldalt.
– Tudtam, hogy ez lesz! – mondta már messziről a
harcsabajszú, operaénekes testalkatú kamionos. – Lent
tankoltam Szegednél, amikor kijön az épületből ennek a
Patrolnak a gazdája, egy kigyúrt, izomagyú barom. Mindenkibe
belekötött, miközben meg-meghúzta a kezében tartott
sörösdobozt. – Felcsillant a pasas szeme. – Hé, de hiszen maga a
tévéből van, igaz?
Bólintottam. A kamionos szinte táncikált örömében.
– Jaj, de jó! Azóta komálom a búráját, mióta igazságot
szolgáltatott a csernobili kamionosoknak.
– Kedves, köszönöm. Mondja, sok ilyen őrülttel találkozik az
éjszakai utakon, mint ez a nissanos?
– Ó, hogyne. Éjszaka mintha mindnek elszállna az agya. Erre
még rájön a pia, és azt hiszik, ők az országút császárai. Hány és
hány baleset és halott marad utánuk! Csonka családok, árva
kisgyerekek. A legrosszabb, hogy szinte mindig a vétlen
közlekedő szívja meg. Ezek a ficsúrok a seggük alá kapnak egy
bikaerős autót, abban aztán mindent túlélnek. De idefigyeljen,
magukra tévésekre meg újságírókra is pipa vagyok ám!
Maguknak naponta kellene gyártaniuk a riportokat meg
tudósításokat ezekről az országúti balesetekről. Nagy a maguk
felelőssége is abban, hogy nem javul a helyzet. Meg persze a
miénk, kamionosoké is. Maradjunk annyiban: szerintem minden
autóvezetőnek van már legalább egy ukrán, román, szerb vagy
török kamionos története…
*

Az alkohol, amit megiszunk, a szájüregből a nyelőcsövön át a

gyomorba kerül. A felszívódás már a gyomorban megkezdődik. A
bevitt alkohol nagyobb része azonban változatlan formában a
vékonybél falain keresztül kerül a vérbe. A vérkeringéssel pedig
a májba szállítódik. A májnak fontos szerepe van a vér
különböző összetevőinek mennyiségi szabályozásában. A
szervezetbe került alkohol egy részét elkezdi oxidálni. Ha
egyszerre nagyobb mennyiségű alkohol kerül a szervezetbe, a
máj nem képes hirtelen a teljes mennyiséget lebontani. Ezért
marad az alkohol egy része a vérben. A részegséget az
alkoholnak tehát az a része okozza, amelyik a vérkeringéssel az
agyba jut.
Mivel az idegsejtek tevékenységét lassítja, ez okozza például a
reflexeink, a reakcióidőnk lassulását is. Emellett azonban romlik
az ítélőképességünk, és a felfogásunk sem olyan, mint pia nélkül.
Felléphet emlékezetkihagyás, és persze a mozgás
koordinálásának a hibái – ezért tántorog például egy részeg. Ami
még igen fontos hatás – különösen, ha az autóvezetéssel
összefüggésben gondolunk rá –: a látásromlás!
Nyugat-Európa egyes országaiban már kaphatók úgynevezett
szimulációs szemüvegek. Ezek használatával mindenki
kipróbálhatja, milyen éjjel vagy nappal részegen, esetleg
bedrogozva vezetni. A szemüvegeket előszeretettel használják fel
a prevenciós oktatásban. Nálunk sem ártana ilyesmit hadrendbe
állítani, akár már a tanpályákon is. Érdemes volna szimulációs
szemüveggel elriasztanunk a leendő gépkocsivezetőket az ivástól
meg a drogoktól.
*

Rossz pillanatban olvastam a magyar rapper, L.L. Junior

balesetéről. 2014 karácsonyán okozott csúnya balesetet. A zenész
gyermeke betegségére hivatkozott: állítólag a kicsi gyógyszereiért
rohant a bébiszitterhez. Egy szemtanú szerint azonban
szabálytalanul. Mint a Blikkben olvashattuk: „L.L. Junior a
Kőbányai úton száguldott a Kőrösi Csoma út felé. A Vaspálya utcai
kereszteződésben piros volt a lámpa, de fékezés nélkül áthajtott
rajta. Ekkor ütközött össze a szabályosan haladó puttonyos
személyautóval (…) Azt is láttam, hogy szédelegve, tántorgó
mozdulatokkal szállt ki a Mercedeséből. Mindkét kocsi alaposan
összetört egyébként, szilánkok és alkatrészek hevertek szanaszét.
Junior alig bírt a lábán megállni, arra gondoltam, hogy megsérült,
de láttam, hogy nem vérzik.”
Innen a történet a szokásos: L.L. Junior alkoholtesztje pozitív
lett, ezért vérvételre előállították. Én meg dühömben nem bírtam
magam tartóztatni, és ezt írtam a Facebookra:
„Olvastam a részegen vezető L.L. Junior esetéről. Az énekes –
egy nappal az eset után tálalt – elmondása szerint gyermeke
krupprohamot kapott, fulladt, hörgött, a gyógyszere pedig a
bébiszitternél maradt. Az énekes – bár korábban pálinkát és bort is
ivott – autóba vágta magát, hogy elhajtson a gyógyszerért.
Útközben kocsija irányíthatatlanná vált, egy másik autónak
ütközött. L.L. Junior a baleset után kijelentette: újra megtenné
ugyanezt, ha gyermeke élete forogna kockán. Eddig az
elmondottak és a tények.
Való igaz, egy édesapa tegyen meg mindent a gyermekéért! Ez
így helyes, így kell lennie. Ugyanakkor mindössze két szóval
kiegészíteném a fentieket: okosan, ésszel! Távol áll tőlem, hogy
másokat okítsak, pláne egy felnőtt embert, édesapát. Nem tudom,
mekkora volt a hörgőroham, nem tudom, hogy annak milyen a
lefolyása, ugyanakkor azt tudom – és itt csak saját magamról írok,
gondoljon rólam bárki bármit –, én ekkor is képtelen lennék
részegen autóba ülni.
Ha a kellő gondoskodás jut eszembe, akkor mindig lenne nálam
gyógyszer. Vagy taxit hívnék. Vagy mentőt. Vagy rohammentőt.
Vagy felkelteném a józan szomszédomat. Vagy bárkit megállítanék
az utcán. Mindannak ugyanis, amit az énekes tett, iszonyatos
következményei lehettek volna. Mondhatjuk azt, hogy most olcsón
megúszta, teszem hozzá: hála istennek! És olcsón megúszta a
vétlen autós is, akivel karambolozott. És hát a híradásokból
tudjuk, hogy L.L. Junior gyermekének sem esett komolyabb baja.
Erre még inkább azt írom, hogy hála istennek. Pedig nyilvánvaló,
hogy édesapja nem vitte el neki a fontos gyógyszert a
bébiszittertől, hiszen karambolozott, nem is akárhogyan…
Most, hogy a baleset összes résztvevője életben maradt, és
komolyabb sérülés sem keletkezett, talán egy fokkal könnyebb
belegondolni az énekes baleset utáni nyilatkozatába, mely szerint:
Újra megtenném, ha a fuldokló gyermekünk élete múlna rajta!
Én pedig azt mondom: tegyen meg tényleg szinte mindent, de ezt
ne! Méghozzá éppen azért ne, mert ott van a kisfia. És ha az apja
legközelebb nem lesz olyan szerencsés, mint most, akkor bizony
sokkal nagyobb lehet a baj. Mint ahogy akkor is, ha a másik kocsi
sofőrje sem szerencsés, vagy egy arra sétáló gyalogos, egy úton
átszaladni akaró ember, egy autó elől elugrani képtelen nyugdíjas.
Esetleg egy elbambuló turistacsoport keresztezi az érthetően
feldúlt, ráadásul ittas sofőr útját. Vagy egy veszélyt nem érző
kisgyerek lép le az útra…
Be lehet készíteni azt a gyógyszert, lehet riadóláncot építeni,
beírni a taxi, az összes szomszéd vagy a rohammentő számát a
telefonba. Mindent lehet, DE RÉSZEGEN VEZETNI NEM!
Tavaly 591 ember halt meg Magyarország útjain. A halálos
balesetek felénél (!) az alkohol szerepet játszott. És egy részeg
sofőr áldozatának hozzátartozójának senki nem fogja
elmagyarázni, hogy megvolt a kellő indok! Mert az –
tapasztalatból mondom – ilyen esetekben általában megvan.
Junior, eszem ágában sincs oktatni, bántani téged. Egyszerűen
csak a példádon és a saját példámon akartam bemutatni, hogy ezt
ne! SOHA ne mondd, hogy újra megtennéd! SOHA!”
Facebook-posztomat rengetegen idézték, és hát a sors úgy
hozta, hogy nem sokkal később, teljesen más témában, a Mokka
vendége volt maga az énekes. Végigbeszéltük a vele kapcsolatos
aktuális témát, aztán leálltak a kamerák, kikapcsolódtak a
mikrofonok és a lámpák. Junior pedig szóba hozta a balesetet és
az írásomat is:
– Olvastam az írásodat – kezdte.
– Oké, ma is tartom, amit akkor leírtam – mondtam.
– Meg akartalak keresni, aztán mégsem tettem. Tudod,
éreztem a soraidból, hogy nem bántani akarsz, és valahol igazad
is volt. De a gyerekemért mindent! Érted? Mindent!
– Junior, persze, hogy mindent, de ne így. Ezt az egyet SOHA!
Ebben maradtunk.
*

Nálunk a családban a motorkerékpár tabu volt. Gyerekkoromban

bármit csinálhattam, mindent kipróbálhattam, a motor nálunk
tiltott jármű. Félreértés ne essék: Isten őrizz, hogy megbántsam a
vasparipák szerelmeseit, hallottam én már embert úgy beszélni a
motorozásról, mint élete legnagyobb szerelméről, a szabadság
szinonimájáról, hallottam ódát a végeláthatatlan táj hatalmas
öleléséről. Tisztelem és becsülöm azokat, akik ennyire szeretnek
valamit. A motor nálunk mégis tabu lett unokatestvérem, drága
keresztapám halála miatt. A Baranya Táncegyüttes zenekarának
zseniális harmonikása, Csányi Zsolt mindössze huszonkét éves
volt 1981-ben. Ezer szállal kötődtem hozzá, hiszen a legközelebb
álló rokonunk volt. Állandó vendége lett családunknak,
édesanyámnak, Matijának, aki az ő keresztanyja volt, s lett ő,
unokatestvéremként az én keresztapám. Zsolti példaképe volt
sokaknak. Humora, szorgalma, harmonikatudása pedig a
legnagyobbak közé emelte. Az általa alapított Baranya
Zenekarral és a hozzá tartozó, messze földön híres Baranya
Táncegyüttessel beutazta az országot és a világot, felállva
tapsolták Törökországtól Németországig mindenhol. Aztán
Mecseknádasdnál jött az az átkozott teherautó. Zsoltit hátulról
ölelte fiatal menyasszonya. Esélyük sem volt, a Simson az árokba
csapódott, a fiatalok azonnal szörnyethaltak.
Hiába a díszes sír a pici bácskai falu, Katymár temetőjében, s
hiába áll rajta egy márványból faragott harmonika, Zsoltit már
senki sem adhatja vissza. Családja azon a napon tönkrement.
Évekig néztem a szülők és nagyszülők gyásztól bánatos szemét,
hallgattam sírástól elcsukló hangjukat. Egy életre megjegyeztem,
hogy egyetlen rosszul megválasztott mozdulat nem csak egyetlen
ember életének végére tesz tragikus pontot, család, családok
jövőjét tépi szét, örökre.

Bubik István zseniális színész. Volt. Kosárlabdameccseken

találkoztunk, ahová mindig dobbal és dobverővel érkezett. A
színész szenvedélyes szurkoló volt. Csodálatos színész és
szinkronszínész, megannyi páratlan alakítással. Ezeknek vetett
véget egyetlen másodperc tört része 2004 novemberének
legvégén. Bubik István fáradt volt, sokat ivott, be sem kötötte
magát. Esélye sem volt.

Néhány évvel korábban egy csodálatos riporterlány keresett

meg. Különlegesen szép neve volt, Hégető Honorka. Azt kérte
tőlem, hogy hozzak össze egy találkozót közte és a TV2 akkori
hírigazgatója között. A találkozó megtörtént, Honorka bájos volt
és lenyűgöző, öröm volt vele beszélgetni. Végül a konkurens tévét
választotta. A mai napig élénken él bennem igéző tekintete,
tapintható tehetsége. Ezt tette tönkre barátja, D. Gáspár, aki
erősen ittasan kisodródott egy alsóörsi kanyarban. A mellette ülő
vétlen lánynak esélye sem volt a túlélésre, nem sokkal a
kórházba szállítását követően belehalt sérüléseibe.
D. Gáspárt kihallgatásra vitték, ahol – micsoda jellem a srác –
azt mondta, hogy barátnője vezette az autót. Aljas védekezése
megdőlt, így újabb kiutat keresett: nyom nélkül megszökött,
Brazíliába. Hosszú évek bujkálása után kattant kezén a bilincs,
végül itthon is börtönbe került. Honorka nevét ma rangos
riporteri díj viseli. Büszkeség annak, aki megkapja, mégis, azt
mondom: bár ne lenne ilyen elismerés!

Még pályám legelején kidolgoztam magamban egy különleges

technikát: megpróbálok mások hibájából tanulni. Néztem a
közszereplőket, láttam, hogy mit követtek el, és azt próbáltam
végiggondolni, hogy hasonló esetben mit tennék, mit kellene
tennem.
Mindez arra volt jó, hogy tényleg tanultam mások hibáiból.
Csak a fejezet témájánál maradva: láttam, hogy mit okoz egy
híres és kétségkívül tehetséges színész karrierjében és
magánéletében, ha ittasan okoz közúti balesetet, mivel jár az, ha
valaki műsorvezetőként ül a volán mögé, miután ivott. A volt
tévésre egy autópálya belső sávjában találtak rá, miután
öntudatlanra itta magát.
A nyilvánosság hatalom, amellyel meg kell tanulni élni, és nem
visszaélni. Az ismertséggel járó előnyök egyetlen pillanat alatt
tudnak elviselhetetlen teherré válni, ha rosszra fordul az ember
sora. Amíg egy ismeretlen kőművest senki sem bánt azért, mert
elszíneződik a szonda – sőt, az is lehet, hogy még a közvetlen
környezete sem értesül az esetről –, addig, ha például én egy
dianás cukorkával a szervezetemben ülnék a volán mögé, máris
meglenne a másnapi címlap: „Alig állt a lábán, ki sem tudott
szállni a kocsijából, olyan részeg volt!” Nos, ez az egyik, és
hangsúlyozottan a kisebbik oka annak, hogy miért nem iszom, ha
vezetek.
*

Még egy konyakos meggy elszopogatása után sem ültem soha

autóba. Pedig elhiheti a kedves olvasó, az előadásokon,
közönségtalálkozókon rendre itallal kínálnak szerte az
országban, és külföldön is. „Csak nyaljon bele!” „Ez házi főzés, ne
sértsen meg minket! Egy kis korty nem árthat!” „Nem a jogsi vezet,
hanem maga, nem igaz?” „Kóstolja meg, és ha ízlik, összekészítek
pár üveggel!”
Még hogy nem árthat! Érdemes volna rendszeresen olvasgatni
a rendőrségi jelentéseket.
Egy Vas megyei kisvárosból buliba mentek a fiatalok. A 21 éves
sofőr fának, majd egy villanyoszlopnak és egy reklámtáblának
csapódott. A részeg vezető mellett ülő fiatal lánynak esélye sem
volt a túlélésre.
 És egy másik hír: Tízéves bicikliző kisfiút gázolt halálra az a
sofőr, aki nem tudta az úton tartani járművét. Egy kanyarban
kicsúszott és elsodorta a szabályosan közlekedő kisgyermeket.
Hiába jöttek az orvosok, hiába küldtek mentőhelikoptert, a fiú a
helyszínen meghalt. A vétkes ivott. Nagyon sokat ivott.
Lecsaptam az újságot. Az iskoláját neki, hát nem hallgathatok!
Rövid töprengés után arra jutottam, hogy egy különleges
kísérletet kezdeményezek: részegen fogok vezetni, hogy
bebizonyítsam, őrült, aki piásan a volán mögé ül! S teszem ezt a
kísérletet éppen az iskolai szünidő előtti utolsó hétvégén azért,
mert a balesetek egy jelentős része a nyári hónapokban történik.
A legnagyobb veszélynek pedig éppen a gyerekek vannak kitéve.
*

Rendőrségi szakértő. Mentőszolgálat. Közlekedési szakemberek.

Az ORFK tanpályája.
Egy autó, amit nem féltünk.
Bor, sör, pálinka.
Bábuk, akadályok, bóják.
Erre mind szükségem volt az elrettentéshez.
Egy hűvös kora reggeli órán a rideg előadóterembe vezettek a
rendőrség taktikai házában.
– Mit igyak? – kérdeztem Oberling József ezredest.
– Javaslom, kezdjük egy fél röviddel és egy sörrel – jött a
válasz. – A sör felerősíti az elfogyasztott alkohol nem kívánt
hatásait. Ráadásul éppen ez a magyar szokás: egy rövid, egy sör…
De előtte csinálunk józanul egy pályakört, igaz?
– Úgy van – bólintottam. – Köszönöm, hogy segítségemre
vannak, ezredes úr.
 – Nézze, az elmúlt évben történt ötszázkilencvenegy halálos
kimenetelű közlekedési baleset felénél egyértelműen
kimutatható volt az alkoholfogyasztás. Ez nagyjából háromszáz
emberéletet jelent. Már csak az ő emlékükért is mindenben a
rendelkezésére állunk, Tvrtko!

„Számomra is izgalmas lesz, hogy valaki józanul, majd ittasan is végigmegy a

vezetéstechnikai gyakorlatainkon! Fontos tapasztalattal gazdagodik a kiképző
csapatunk!” – mondta Hoffer Zsolt a különleges teszt előtt.

Beleborzongtam a gondolatba, hogy háromszáz ember mások

hibájából veszítette el az életét. Háromszáz gyászoló család
próbálja feldolgozni a feldolgozhatatlant. S megannyi ember
kerül börtönbe, pedig nem kellene oda menniük, ha…
A tanpályán egy fiatal rendőr őrnagy, Hoffer Zsolt vett a
szárnya alá. Zsolt nemcsak profi kiképző, de egyben
autóversenyző is volt. Részeg tanítványa azonban még sosem
akadt.
 – Számomra is izgalmas lesz, hogy valaki józanul, majd ittasan
is végigmegy a vezetéstechnikai gyakorlatainkon. Fontos
tapasztalattal gazdagodik a kiképző csapatunk.
A tanpályánál várakozó mentőautóban gyors orvosi
vizsgálatnak vetettek alá. A vérnyomásom, a pulzusom rendben
volt, ami már csak azért is meglepett, mert reggel kilenc órakor
már tombolt a nyári hőség. Megfújtam a szondát, nem hagyott
cserben. Az érték 0,00 volt. A kiképző autóban lehetett vagy
hatvan fok. Kollégáim belső kamerával is felszerelték az
utasteret, így minden volán mögötti reakcióm láthatóvá vált. Az
is, ahogy szaporán törölgetem arcomról a verejtéket.

Orvosi vizsgálat, amikor még nem tudtam, hogy mi is vár rám valójában:
hatalmas hőségben, légkondicionáló nélküli autót fogok vezetni, tajtrészegen.
 – Szlalommal indítunk – mondta Zsolt –, harminc, majd hatvan
km/óra sebességgel fogod kerülgetni a bójákat.
Indítottam, gázt adtam. Hatvannál is minden bója a helyén
maradt.
– Jöjjön a szélfékezés! – adta ki az utasítást Zsolt.
Nem volt más dolgom, mint bizonyos sebességnél befékezni és
megállni egy teniszlabdás bója előtt. Ez sem jelentett gondot.
A csúszós autós teszt volt soron. Zsolt egy furcsa szerkezet
segítségével – a kocsikerekekre erősített segédkerekekkel – hol
jeges, hol poros utat szimulált. Megoldottam.
– Jó hír: józanul a valóságban se lenne baleseted, hiába
extrémek a körülmények – csettintett elismerően Zsolt. – No de
jöjjön a neheze!
Kiszálltunk a kocsiból, épp akkor érkezett meg Magyarország
egyik legismertebb arca, pontosabban annak gazdája, Győrfi Pál,
az Országos Mentőszolgálat szóvivője.
– Hova mész? – kérdezte.
– Piálni.
Összeszaladtak a ráncok a homlokán. Ha valaki, ő aztán ezres
nagyságban látott már ittas vezetők után maradt autós és emberi
roncsokat.
– A zéró tolerancia nem véletlen – vetette még oda –, majd
meglátod!
– Ez csak kísérlet – magyarázkodtam. – Nézd csak, mennyi
rendőr! Mások ittasan a rendőrök elkerüléséért imádkoznak, én
meg idehívtam őket.
Nevettem a buta viccen, hogy oldjam Pali feszültségét.
 Ám rezzenéstelen maradt az arca.

„Én már láttam zokogó apát és anyát a gyermeke holtteste fölött…

Nem a rendőrtől és a szondától kell félni, hanem ettől a látványtól” – mondta
megrendülten a mentők szóvivője.

– Tudom, hogy mit csinálsz, és hidd el, örülök, hogy ezzel is

felhívod a figyelmet a gaztettekre. Mert ezek az esetek azok. A
piás sofőrök egytől egyig attól félnek, hogy rendőrbe futnak –
jegyezte meg jellegzetes baritonján. – Nem attól kell félni! Én már
láttam zokogó apát és anyát a gyermeke holtteste fölött. Láttam a
zokogó anyákat, láttam fájdalmukban üvöltve fetrengő
testvéreket. Attól kell félni! A képtől, ahogy megtörten állnak a
halottuk fölött. Az a kép minden ittas gyilkost elkísér, élete
végéig.
*

Lajoskomárom egy dombok közt megbúvó kedves, szelíd kis

település Fejér megyében. Nyugati végében tó és a víztároló
kéklik, keleti vége pusztán egy macskaugrásnyira van Dégtől.
Nyugodt, barátságos hely, csodálatos gesztenyefasorral, takaros
portákkal. A község főterén Mesterségek Fája köszönti az
érkezőt: a német testvértelepüléstől, Haagtól kapták a
lajoskomáromiak.
A Csizmadia családról az a hír járja, szorgosak, dolgosak.
A szülők hat gyereket nevelnek. Neveltek. Az életvidám,
kedves, cukrásznak készülő Csizmadia Renáta ugyanis már
egyetlen süteményt sem fog elkészíteni…
– Egy autó csapta el, ahogy hazafelé tartott – idézi föl a szörnyű
estét Marika, az elhunyt lány anyja. – Az útpadkán ment, a
kishúgával, Alexandrával.
– Amikor elkapta a testvéremet az autó, vagy húsz métert
repült – zokogta Alexandra. – Az arca csupa vér volt. Kétszer is
elállt a lélegzete. Apu futott oda hozzánk, megpróbálta
újraéleszteni. Mire odaértek a mentők, Reni meghalt. A
karunkban!
A gyereklány szétnyitotta a markát, a tenyerében színes
karkötő lapult.
– Ennyi maradt a testvérem után. A testvérem után, aki engem
akart megvédeni, és ezért az életével fizetett. Ha nem ugrik elém
félrelökve, engem gázol el az autó.
Soha nem hordott még a hátán jobb testvéreket a föld,
állították a faluban a Csizmadia lányokról. Öröm volt nézni,
ahogy egymással játszottak.
– Miért őt, istenem, miért nem engem? – rázta most is az öklét
az ég felé az apa. – Nem volt még tizenhat éves!
A gázoló megállt, miután balesetet okozott. Az utasa próbált
mentőt hívni. Foglalt volt a vonal, ezért a sofőr visszaült az
autóba és elhajtott.
P. Adrián harmincéves volt. Hazament. De a lelkiismerete nem
hagyta nyugodni. Felkeltette a nagyanyját.
– Elütöttem egy embert! – mondta az idős asszonynak.
A nagymama a szívéhez kapott.
– Hívom a testvéredet és visszamentek a helyszínre! –
sikoltotta.
Amikor a gázoló a helyszínre ért, még kint vizsgálódtak a
rendőrök. Hamar kiderült, hogy P. Adrián alkoholt fogyasztott,
mielőtt kocsiba ült. És még cserben is hagyta áldozatát.
*

Fél tizenegy körül megkaptam az első adagomat: egy töményet

meg egy sört. A rendőrök szerint Magyarországon ez az
általános. Egyik megyénkben az a szólás járja, hogy egy jó
traktoros nem is tud egyenesen szántani a reggeli feles meg sör
nélkül.
Vicc? Nem vicc? Ki tudja…
Látszott, hogy nem vagyok gyakorlott ivó. Elkezdett akadozni a
nyelvem. Nyilván a forróság sem tett jót az állapotomnak.
Vártunk egy negyedórát, aztán jött a szonda. A mérő most 0,18-at
mutatott. Vártunk néhány percet, s az újabb mérésnél már 0,26
volt az eredmény. Öt perc múlva pedig 0,30. A
Büntetőtörvénykönyv szerint ezért már ugrott volna a
jogosítványom.
– A közúton ez már bűncselekmény – figyelmeztetett Zsolt,
aztán a pályára mutatott: – Indulás szlalomozni!
Két bóját azonnal elsodortam. Anélkül, hogy észrevettem
volna. A szélfékezésnél a teniszlabda, ha kicsin múlt is a dolog,
bizony, leesett. A csúszó autóban pedig jelentősen késtek a
reakcióim a józan állapotomhoz képest. Zsolt szerint sokkal
bátrabb lettem, de darabosabb is. Szinte mindenben késtem, a
reakcióim lassultak, a mozgásom koordinálatlanná vált.

„Indulás szlalomozni!” – adta ki az utasítást az őrnagy, aztán repültek

a bóják. A végére már egy sem maradt talpon.

– A pia miatt már nem a látóteret figyeled, hanem folyton egy

irányba nézel – elemezte a vezetésemet Zsolt. – A második
tesztköröd már halálos veszélyt jelentene az emberekre a közúti
közlekedésben.
*

Volt egy „kirándulásom”, amit szívesen megúsztam volna. Ám ha

teljes képet akartam kapni az ittas vezetésről, nem hagyhattam ki
a látogatást az „Intézetben”.
Akit kerestem, bizony régről ismertem. Középtermetű,
mozgásában furcsamód iparkodó ötvenes úr volt, holdsárga
arcbőrrel és mélyen ülő, apró szemekkel. Húsz éve ette az
igazságügyi orvosszakértők keserű kenyerét. Korán reggel
találkoztam vele a munkahelyén, miután leparkoltam az Üllői
úton.
Az alagsori kórbonctani helyiségek egyikében várt. Csúszósra
kopott műmárvány lépcső vezetett a mélybe, egy sötét folyosó
végén fény szűrődött ki egy ajtó alatt.
Bekopogtam. A doktor nyitott ajtót.
– Fogod bírni? – kérdezte, mielőtt beengedett.
– Jól néznénk ki! – röhögcséltem. – A lepratelep meg a
kambodzsai koponyahegyek után?
De azért összeszorult a gyomrom az ajtó mögül előcsapó
fertőtlenítőszagra. Próbáltam nem az orromon keresztül venni a
levegőt. Persze tudtam, hogy az orr „fárad el” leggyorsabban…
Abban reménykedtem, talán pár perc múlva már nem zavar
annyira a formalin.
– Épp egy idős bácsi van nálam – mondta Lakos.
Körbenéztem. Senkit sem láttam.
– Hol?
– A boncasztalon. Oda nem viszlek be, inkább csak az
előtérben beszélgessünk. Szóval az ajtó mögött egy matematikus
fekszik.
Az orvosra néztem, amolyan menjteajófenébe pillantással, de ő
rezzenéstelen arccal kezdett el mesélni.
 – Mind itt végezzük… a kukás meg a professzor, a híres zenész
meg a szomszéd boltos is – fordult körbe. A falakat világos
csempe borította, a padlót apró mintás műanyag burkolat. A
bejárati ajtó mellett egy befalazott átadóablakra vastagon
rárakódott a fertőtlenítőszerek jellegzetes pora, a mennyezeten
nyomasztó zúgással szórták fényüket a neoncsövek.
– Amikor a legutóbb nálunk jártál, nem voltál ennyire sápadt –
jegyezte meg a doki.
– Akkor még nem voltak gyerekeim – bólintottam. – Különben
meg semmire sem emlékszem. Az emberi agy valahogy
kimustrálja a rossz emlékeket. Önvédelem, doktor úr.
– Ha így van, helyes. Akkor kezdjük elölről.
Megborzongtam. Szívesen lemondtam volna erről az átkozott
lidércnyomásról.
– Tehát – vágott mondandójába egyetemi előadótermekben
használatos magas és érzelemmentes orrhangján a doki –,
magától értetődően a holttest boncolása a postmortalis bomlás
előtt a lehető legrövidebb időn belül szükséges. Maga a boncolás
meghatározott protokoll szerint történik. Az nyilván nem
újdonság, hogy amint ti, riporterek, úgy mi, boncorvosok, is
diktafont használunk a munkánk során…
– Azért ne keverjük a szezont a fazonnal, doki!
– Bocs, ha megsértettelek volna az önérzetedben – vihogott a
doktor. – Mi ugye az információk elsődleges rögzítéséhez
használjuk a kis készüléket. Annak segítségével készíti el az
asszisztens a jegyzőkönyvet. Maga a boncolás külső vizsgálattal
kezdődik. Megállapítjuk a halott nemét, és persze az életkorát, ha
az ismeretlen. Megmérjük a magasságát, ez ezen a modern,
speciálisan kialakított boncasztalon egyszerűen elvégezhető. A
jegyzőkönyvbe kerülnek a testalkatról, esetleges abnormitásról
szóló információk. Például hiányzó végtag, egyéb szemmel
látható jegyek. Jegyzőkönyvbe kerül a bőr, a haj színe, hossza, és
a szemszín is. Ilyenkor nemcsak a szivárványhártya színét
vizsgáljuk, hanem a szemfehérjéét is. Sok esetben ez a későbbi
vizsgálatoknál fontos támpont. Feljegyezzük a testfelületen
látható egyéb ismertetőjegyeket, tetoválást, heget. Végül, de nem
utolsósorban a hullafoltok, az oszlásnak indult területek is fontos
információt tartalmaznak.
– Mi olvasható ki belőlük?
– A hullajelenségekből állapítható meg legkönnyebben a halál
bekövetkezésének időpontja. Akár már három órával a halál
beállta után intenzív, nagy kiterjedésű hullafoltok jelenhetnek
meg a testen. Segítségünkre vannak még a friss és beszáradt
vérlefutások, vérnyomok, a kezeken található vérfröccsenési,
pörkölődési nyomok, esetleg a hányadékból származó anyagok…
– Nem kell ilyen részletesen, doki! – toppantottam.
Nem zavartatta magát. Élvezte, hogy előadhat.
– A hajas fejbőrt rendesen át kell tapogatni. Egy-egy duzzanat
vagy véraláfutás rendkívüli jelentőséggel bír, ugyanez igaz a
szájból, a fülből vagy az orrból eredő vérzésre. Persze a kisebb
elváltozások csak leborotválás után állapíthatók meg. Nézd csak,
így!
– Kösz, nem – mondtam, hiába voltunk csak az előszobában,
már bántam is, hogy eljöttem. Ugyanakkor talán elrettentésnek
nem lesz rossz, mert való igaz, sok embernek nem kellene
idejekorán ide kerülnie, az ajtó mögé.
 – A test három fő ürege, a koponya, a mellkas és a has, mindig
kötelezően megnyitandó – folytatta a doki. – Akkor is, ha a halál
oka az egyik üreg szervének vagy szervrendszerének kóros
folyamatával már megállapítható. A testüreg megnyitása után az
ott talált folyadékgyülem minőségét, mennyiségét, valamint az
egyéb rendellenességeket alaposan meg kell vizsgálni.
– Jó, miért pont mára adtál időpontot? – fogyott el a türelmem.
– Ma volt jó neked is, nem?
– Tegnap felhívtál, és azt mondtad: ha jönni akarok, akkor ma
jöjjek.
– Ó, igen, igen, valóban így volt. Mert tudom, hogy mi a témád,
éppen erről akarok beszélni neked. Van ugyanis itt, az ajtó
mögött egy húszéves nő. Arca eltorzult, felpuffadt a megrekedt
vértől. Szeme kidülledt, mintha ki akarna ugrani a
szemgödréből. Lila nyelve kilógott a szája szélén. Bocs, hogy
ennyire részletesen körbeírom, de csak így értheted meg.
Bár a doki csak mesélt róla, így is elfogott a rosszullét.
– Ne ijedj meg, a temetésre rendbe tesszük.
Krákogtam.
– Mi történt vele?
– A rendőrségi jegyzőkönyv szerint egy ittas vezető ütötte el.
Békésen várakozott a buszmegállóban, amikor egy autó felrohant
a járdára. A gépkocsi vezetője ivott, mielőtt autóba ült. Egy
névnapi buliból tartott hazafelé. Kisváros, csak pár ház, gondolta,
tudod, hogy megy ez. Csakhogy elvesztette uralmát az esőtől
csúszós úttesten. Szegény nő repült, mint egy tesztbábu. Aztán a
kocsi több méteren át tolta maga előtt az ágterelőjén, végül egy
házfalnak préselte. A helyszínre érkező mentők már csak a halál
beálltát tudták megállapítani.
– Meg tudod tippelni, mennyit szenvedett a halála előtt?
– Valószínűleg nem sokat. Persze senki semmiben sem lehet
biztos csak a látvány alapján. Van úgy, hogy abszolúte sértetlen
bőrfelület vagy tökéletesen ép csontváz mellett is súlyos belső
sérülések vannak. Tudod, hogy mindenféle orvosi szakkifejezést
félretéve mi az, amit el akarok mondani? Az, hogy ennek a
lánynak nem kellene nálunk feküdnie. Hogy az anyjának nem
kellene otthon zokogva a temetésre készülnie. Hogy a
vőlegényének, ha van, nem kellene a párját, és vele a saját jövőjét
siratnia. Mindezt egy részeg vadbarom miatt! Érted?
*

A második kör következett. Mármint a második feles és a

második sör. Nem esett jól, tényleg nem. A rekkenő hőségben egy
jó pohár szóda vagy limonádé sokkal inkább boldoggá tett volna!
De nem volt mese, most már végig kellett csinálnom a kísérletet.
Az ORFK tanpályáján úgy tüzelt az aszfalt, mintha most
keverte volna ki a gép egy útépítésen.
Megfújtam a szondát, most 0,6-os értéken állt meg.
– Bűncselekmény? – érdeklődtem Oberling József ezredestől.
– A dupláját is meghaladja annak az értéknek, ami már
bűncselekménynek számít – érkezett a felelet.
 Oberling József szondáztat. Aztán megállapítja, hogy a kapott értékkel igazi
katasztrófát is okozhatnék a közúton.

Újra nekifutottunk a tanpályának. Katasztrofális volt, amit

alkoholgőzös tekintettel a tikkasztó melegben csináltam. Minden
bóját felborítottam, minden kelléknek nekimentem. A
teniszlabdás bóját úgy sodortam el, mintha ott sem lett volna.
– Szerinted hány bóját kerültél ki? – kérdezte Hoffer Zsolt
őrnagy a halálos szlalom után.
– Fogalmam sincs.
– Nem is emlékszel reggelről a számukra?
– Nem én.
Igyekeztem egy-két szavas mondatokban felelni, mert nem
forgott a nyelvem.
– Mind a hatot elvitted. Tudod, mit, a nevedet most nem
kérem, hogy kimondd… – nevetett. Arra a Lúdas Matyi-
karikatúrára utalt, amelyen egy közúti ellenőrzés alkalmával a
rendőr úgy méri fel az autós delikvens ittassági állapotát, hogy
felszólítja, mondja ki a nevem: Vujity Tvrtko. „Ha ezt kimondja,
mehet.” Ez volt a vicces rajz felirata.
– Labda? – préseltem ki magamból.
– Labda? – nézett rám Zsolt. – Ja, a teniszlabda? Kivégezted.
Sőt, szélfékezésnél nem csak a teniszlabda repült, a bója is.
Figyelj, hátravan még a csúszós út. Ha gondolod, kihagyhatjuk.
– Nem – ráztam a fejem –, nem…
Zsolt később mesélte, ekkor már tökéletesen úgy festettem,
mint egy kocsmatöltelék, koordinálatlan mozgással ingattam a
felsőtestem, és a részegek éneklő hangján ismételgettem:
„Neeeem! Neeeem!”
Attól fogva kevés dologra emlékszem. Az biztos, hogy a
forgatáson részt vevők az utolsó pályakör után egyszerűen nem
engedtek kamera elé állni – igaz, nem is akartam és nem is
tudtam volna –, annyira be voltam nyomva. Kell egy dülöngélő,
mórikáló Tvrtko a tévébe? Van ott elég bulvárszenny.
Kolléganőm, Enikő csinálta meg az utolsó interjút. Neki
számolt be Zsolt, hogyan viselkedtem ittas autóvezetőként:
– Elengedte a kormányt, és hagyta, hogy a fizika mozgassa
helyette az autót. Tulajdonképpen arra apellált, hogy a
járműfizika helyette megoldja a problémát. Ha közúton halad,
tulajdonképpen a sávjában sem tudta volna tartani az autót.
Kanyarodásnál pedig esélye sem volt, hogy bevegye az ívet. Ki
kell mondanunk: önmagára és a többi közlekedőkre is
életveszélyes lett volna, ha Tvrtko elhagyja a tanpályát a
gépjárművel. Valószínűleg az első sarkon útját állta volna egy
villanyoszlop. Jó esetben egy villanyoszlop!
Másnap, immár kijózanodva, felhívtam Oberling József
ezredest, hogy megköszönjem a segítséget.
– Remek példáját adta annak, hogy már egy pici mennyiségű
alkohol elfogyasztása után sem vagyunk teljes mértékben urai a
járműnek – mondta az ezredes. – Ami pedig a súlyos ittasságot
illeti: anélkül, hogy rontaná az önről kialakult kedvező képet,
igyekezzen minél több részletet bevágni a részeg-vezetéséből. A
nézőknek látniuk kell, hogy az alkoholfogyasztás hatására
mennyire nem képes tájékozódni a sofőr térben és időben.
Kapkod, önmagának sem ura, egyszerűen egy időzített bomba.
Egy bója ára 2300 Ft + áfa. Egy emberéleté?

Azt hittem, hogy öt-hat rövidig és sörig eljutok, de a nagy melegben már két
kör után teljesen kiütöttem magam.

Az egész tesztvezetésemnek különleges utóélete lett. Különleges,

írom, annak ellenére, hogy számítottam rá, sőt, még fogadásokat
is kötöttem a Napló szerkesztőségében, hogy ezt nem úszom meg.
Nevezetesen, megjelentek azok a harsány címek egyes olyan
internetes oldalakon, amelyeket – mondjuk így – legkevésbé sem
érdekelt az igazság, ők leginkább a kattintásszámra mentek.
Vezette is a TOP-listát a „Részegen vezetett Vujity Tvrtko” című
cikk jó darabig. Végül is, igaz, nem?! Csak a dolog tesztjellege,
rendőri felügyelete meg az akció célja maradt ki a címből.
Kétségtelen: így sokkal több lett a kattintás, s velük az aggódó
telefonhívásoknak a száma is, amelyek arról érdeklődtek, hogyan
tehettem ilyet? Megérne ez az egész egy misét, lehet, egyszer
majd meg is írom…
*

Mint a borsó meg a héja, mondja Tímea. Úgy voltak együtt már
tíz éve Kenéz Imrével, azzal a rendőrrel, akit a hummeres
ámokfutó gázolt el. A Hummer vezetőjéről nem csak az derült ki,
hogy ittasan és kábítószer hatása alatt vezetett, de több tucat
bűncselekmény is volt a rovásán.
 Erre mondják, hogy otthon soha ne próbálja ki!
Oktatófilm lettem: ma már elrettentő példaként mutatnak az alkohollal
megbukó söfőröknek.

A brutális kegyetlenséggel végrehajtott gyilkosságot azóta

többször is rekonstruálni próbálták. A gázoló Thomas R. B.
szándékosan padlógázt adott, és úgy száguldott át az őt
megállítani akaró fiatal rendőrön, mint egy elhajított
almacsutkán.
– Őrjítő düh van bennem – így Tímea –, de tudom, ez már nem
fogja Imit visszahozni.
Őrjítő düh… Bennem is dúl, évek óta… Túl sok embert
veszítünk el. Teljesen értelmetlenül. A közlekedés veszélyes
üzem. Hányan halnak meg? Rengetegen!
Lázár Sanyi színész, a Napló szinkronhangja. Vétlen volt. És
alig ötvenéves, amikor egy felelőtlen autós halálra gázolta. Zsolti
és a menyasszonya, előttük állt az élet, amit elvett az a teherautó.
Honorka, aki az egyik legtehetségesebb riporter volt. László, a
polgármesterem, aki évekig feküdt kómában, sofőrje meghalt. És
ők csak az „én halottaim”. Családapák, édesanyák, gyermekek,
akik mindannyian hiányoznak valahonnan. Ezért van bennem
düh és harag. MERT ENNEK NEM ÍGY KELLENE LENNIE!
*

Valahol a „nagyvilágban” forgattam. Pontos részleteket nem írok,

meglátják, hogy miért, legyen elég ennyi. A forgatás helyszínéhez
közeledve le kellett térnem az autópályáról. Egy kisebb
településen, P.-n vitt keresztül az utam. Szerettem azt a kis
községet, többször, több időt is töltöttem a közelében. Szerettem
a nyugalmát, szerettem, ahogy szelíden a dombok közé simul.
Kedvesnek, élhetőnek találtam. Az utcák gondozottak, csinos kis
házakkal szegettek, tavasszal a fasorok üde zöld színben
pompáznak.
Elhagytam P.-t. Néhány száz méterre a település határától, egy
útelágazás előtt rendőrségi kordon állított meg. Helyszínelés
folyt. Kiszálltam az autómból. A rendőrök végezték a
rutinfeladatokat, a letakart áldozat mellett két civil ruhás férfi
beszélgetett halkan. Nyilván egy nyomozó és a halottkém. A
letakart holttest egy autó közelében feküdt. A szorgoskodóktól
kicsit távolabb egy cigarettázó, civil ruhás férfit pillantottam
meg. Nem tudtam eldönteni, a helyszínelőkhöz tartozik, vagy
sem. Aligha lehetett hétköznapi kíváncsiskodó, mert akkor nem
álldogálhatott volna ott.
Odaléptem hozzá.
 – Jó napot kívánok, Vujity Tvrtko vagyok… újságíró.
– Oké, és? – mondta a cigarettázó férfi, rám sem pillantva. –
Véletlenül járt erre, vagy valaki értesítette?
– Egy forgatásra tartok. Erre vitt az utam.
– Azt hittem, ilyen gyorsan híre ment…
– Híre? Minek?
A férfi hallgatott.
Nem tágítottam.
– A balesetiekhez tartozik?
– Talán – fújta ki hosszan a füstöt.
– Nagyon titokzatos.
– Nézze – dobta el a csikket a pasas –, jobb, ha továbbhajt.
Nem hagyott nyugodni a kisördög.
– Várjon! Ha kitalálom, mit keres itt, elmondja, mi történt?
Mármint hogyan történt a baleset?
– Nem baleset történt. Gyilkosság.
Meglepetten bólintottam.
– Értem. Akkor már nem is kell semmit mondania.
Feltételezem, a gyilkosságiaktól van.
– Bingó. És nem szeretnék az új könyvében szerepelni.
– Ezt nem ígérhetem meg.
– Vagy tudja, mit? Igaza van. Írja meg, írja csak meg, miért
vagyok itt. Hadd tudják meg minél többen. Hadd rettegjenek!
– Arra a szavamat adom, hogy ha bármilyen formában írok is
önről, semmiféle konkrét támpontot nem adok majd. Esetleg még
a helyszínt és a dátumot, de ha akarja, akkor az ország nevét is
megváltoztatom, úgyhogy a saját mamája sem fog önre ismerni.
– Legyen így! Nos, hírvadász vagyok. Amolyan rohanó
újságíró. Mindig oda megyek, ahol van valami. Ma hajnalban
már korán ébren voltam, nem tudtam aludni. Hallgattam a
befogható hullámsávokon az eseményekről a jelentéseket. Tudja,
olyan ez, mint a taxiknál a CB volt. Amikor ezt a P.-i esetet
elkaptam, telefonáltam egy rendőr haveromnak. Néhány szó
után tudtam, hogy látnom kell a helyszínt.
– Mi keltette fel a figyelmét?
– Az áldozatot több késszúrással intézték el az autója mellett.
– Rettenetes… Talán rablógyilkosság áldozata lett…
– A helyszíni szemle megállapította, hogy sem a tárcája, sem az
ékszerei, sem az iratai nem hiányoznak. A halottkém szerint
„dühös” késszúrások okozták az áldozat halálát, azaz valaki
iszonyatos indulatból késelhette meg. Az autó sértetlen.
– Értem. És? Mitől olyan izgalmas ez az első pillantásra
hétköznapian undorító eset az ön számára?
– Hasonlóságot kerestem.
– Hasonlóságot?
– Két éve az egyik keleti megyében rejtélyes gyilkosság történt.
Az áldozat olyan férfi volt, akit korábban ittas vezetésért
elítéltek. Cserbenhagyásos gázolás, le is kellett ülnie. Persze jó
magaviseletért hamarabb kiengedték. Ostoba módon nem tanult
a történtekből: a környezetében élők szerint a szabadulása után
is gyakran vezetett ittasan. Újabb balesetet nem okozott,
viszont…
– Viszont?
– Megölték. Egy éjjel, meglehetősen beszívott állapotban
távozott a kocsmából, ahová rendszeresen eljárt. Előtte a szokott
társaságával iszogatott, a kocsmát egyedül hagyta el…
 – Autóval?
– Nem, de csak azért nem, mert néhány házra lakott onnan.
Máskor nem jelentett neki gondot ittasan volán mögé ülni.
– Idegent nem láttak a környéken?
– Nem. Hazament tehát a pasas, lefeküdt. De nem tudott
aludni, ezért iszogatni kezdett. És akkor egyszer csak fogta
magát, kilépett a házából, beült a kocsijába és indított.
– Részegen?
– Igen, akkor már csúnyán be volt rúgva.
– Hova indulhatott?
– Feltételezések szerint a szomszéd község kocsmájába, az
ugyanis később zárt.
– Átjutott a másik faluba?
– Nem. De nem az ittassága miatt. A település végét jelző
táblától pár méterre, az árokban találták meg a holttestét.
Azonnal látszott az idegenkezűség.
– Késsel végeztek vele?
– Megfojtották. Egy erős, vékony anyaggal. Talán kendővel.
Vagy zsineggel.
– Semmilyen használható nyomot nem találtak?
– Minden érintetlen volt az autóban. A pasasnak sem hiányzott
a pénztárcája.
Megborzongtam. Pusztán a kéjért ölni? Ez tényleg az alja.
– Megtalálták a gyilkost?
– Bizonyíték hiányában egy idő múlva leállították a
nyomozást. Néhány hónappal az említett eset után, nem messze
onnan történt egy hasonló gyilkosság. Ott késszúrásokkal
végeztek az áldozattal, aki…
 – Aki korábban ült már ittas vezetésért.
– Bámulatos a kombinációs készsége, uram. A pasas évekkel
korábban elgázolt egy várandós nőt, aki a helyszínen belehalt
sérüléseibe.
– Kizárt, hogy a kismama rokonságából állt bosszút valaki?
– Vizsgálták. Zsákutca volt.
Töprengtem. Aztán beszélgetőpartnerem szemébe fúrtam a
tekintetem.
– Ön szerint van összefüggés a gyilkosságok között?
– Még le sem zárták annak a gyilkosságnak az aktáját, amikor
egy kistelepülésen újabb holttestet találtak. A kocsmából tartott
haza egy férfi, de sosem ért a lakásához. Kigyulladt a kocsija,
bennégett. A nyomozás során kiderült, hogy a település egy
közismerten iszákos, garázda emberéről van szó. Neki is volt egy
ittas vezetéses, halálos kimenetelű gázolása. Azt az ügyet az
összesnél jobban ismerem, ne kérdezze, hogy miért. Az adatokat
elemezve bukkantam a többi hasonló gyilkosságra. Egy ideig
senkinek sem szóltam. Nem akartam, hogy őrültnek tartsanak.
Aztán időpontot kértem egy befolyásos rendőrtől. És most
hagynak. Nem kérdeznek, nem gátolnak, csak hagynak. Ahhoz az
esethez szállhatok ki, amelyikhez csak akarok.
– Ha jól értem, akkor ön szerint van rá esély, hogy a felsorolt
gyilkosságokat egytől egyig ugyanaz a személy követte el? Valaki
bosszút áll? Valaki törvényt játszik… a törvény helyett? Vagy
egymástól elszigetelt esetekről van szó, ahol mindig előkerül egy
dühös rokon?
– Meggyőződésem, hogy valaki büntet. Sorra veszi az elmúlt
évek ittas vezetőit, akik halálos kimenetelű balesetet okoztak. És
igazságot szolgáltat, már legalábbis a saját mértéke szerint.
Maradjunk annyiban: figyelem az eseményeket. A jövőben is…
Kivert a verejték.
Meredek a példa, leírom: a mozgáskorlátozottak számára
fenntartott helyre jogosulatlanul parkolóknak mindig elmondom,
ne azért ne álljon oda, mert megbüntetheti a rendőr, hanem
azért ne, mert nem illik. S szerintem ebben az esetben szinte
ugyanarról van szó: az önbíráskodásnak – még gondolati szinten
– sem szabad felmerülnie. Ha van is olyan embertársam, akit
velem együtt mélyen felháborítanak a részeg vezetők bűnei, ha
úgy is érzi, hogy a haláleseteket gyilkosságnak kell nevezni,
akkor sincs joga senkinek arra, hogy a maga kezébe vegye az
igazságosztás jogát. A fenti példával kapcsolatban úgy
fogalmaztam, hogy nem illik. Erre azt mondom: TILOS!
*

Be kell vallanom, hogy ezt a fejezetet igenis elrettentésnek

szántam. Van családi halottam, végigéltem, követtem sok
tragédiát. Tudom a kifogásokat is: ez még belefér, nem a jogsi
vezet, egy igazi férfi ennyivel csak jobban vezet. Nem igaz!
A leghülyébb kifogás, amit hallottam, így szólt:
„Ez egy nagyon lassú kocsi, egyébként is lassan megyek, nem
lehet baj!”
Nos, annak a „nagyon lassú kocsinak” a tulajdonosa bizonyára
haragszik rám, hogy azon az estén elvettem az indítókulcsát, és
nem adtam neki oda. Még ő akart rendőrt hívni.
– Rendben, hívjon – mondtam neki, de aztán meggondolta
magát. Jó oka volt rá. Sokat ivott.
Másnap reggel elmeséltem neki a román szépségkirálynő, a
gyönyörűséges Diana Dinu esetét. Miss Globe Románia ugyanis
egy lovas kocsinak csapódott, melynek utasai közül négyen
meghaltak, egyikük egy ötéves gyerek volt. Négy másik embert
súlyos sérülésekkel vittek kórházba. A szépségkirálynő vétlen
volt. A lovas kocsi vezetője ivott, nem keveset. NINCS LASSÚ
JÁRMŰ! NEM LEHET KIFOGÁS! TÚL SOK AZ ÉRTELMETLEN
HALÁL!
Ezért ne kínáljon meg engem senki semmilyen pálinkával,
borral vagy sörrel, se semmi mással. Megtanultam a leckét,
mások leckéjét, amit most önöknek is leírtam. Ha csak egyetlen
ember erre gondol a végzetes korty előtt… nos, nekem már
megérte!
 A halottnak hitt magyar filmsztár

Május elseje volt, szombat, 1948. A hold egyre halványodott az

égbolton, s a madarak boldog csiviteléssel üdvözölték a közelgő
napfelkeltét.
Az elegáns estélyből sem lehetett már több hátra néhány
percnél. Szó mi szó, remekbe szabott társasági eseménnyé
sikeredett, nem csoda, ha a küszöbön álló reggel ellenére is egyre
csak pukkantak a pezsgősüvegek, koccantak a kristálypoharak, s
a csokornyakkendős pincérek fáradhatatlanul kínálgatták a
válogatott finomságokkal megrakott tálcákat. Mindeközben hol
itt, hol ott hangzott fel a sok mindenre hajlandó ledér társasági
hölgyek kéjesen gyöngyöző kacagása.
De vajon ki volt az a nádszálkarcsú, lenszőke, ifjú hölgy, aki
egyetlenegyszer sem mosolyodott el a vad és romantikus estély
során?
A beavatottak tudták a választ, ahogy a fiatalasszony
szomorúságának oka sem volt titok számukra. Vagy legalábbis
úgy hitték. „Terhes! Ezzel biztosan vége a színészi karrierjének!”
E titokról azonban senki sem beszélt nyíltan, különösen most,
hogy az estélynek hivatalosan is véget vetettek. A méregdrága
fekete szmokingot és makulátlanra keményített hattyúfehér inget
viselő házigazda, illetve merészen kivágott dekoltázsú,
haragoszöld nagyestélyibe bújt felesége a kijáratnál
búcsúzkodtak a távozóktól, kitől öleléssel, kitől csókkal vagy
kézfogással, ahogy épp a helyzet diktálta.
A lenszőke hölgy az utolsó vendégek között lépett oda
hozzájuk, néhány évvel idősebb ura oldalán.
– Nem is tudtunk beszélgetni… – mondta sírós hangon a
házigazda felesége, miközben magához ölelte a karcsú nőt. –
Pedig annyi minden történt veled mostanában, szívem. Igazán
beugorhatnál valamikor fecserészni egy kicsit.
A fiatal nő bólintott. Egyszerű szabású, pezsgőszínű, uszályos
estélyi ruhája még inkább kiemelte hamvas szőkeségét. Karcsú,
nyúlánk alakja láttán senki sem mondta volna meg, hogy
gyermeket vár. Vállát platinaróka kepp takarta, amelyet nyilván
az oldalán mosolygó jóképű, szemüveges ifjú úrtól kapott. S
amelynek láttán a társaság epésebb nyelvű, pletykaéhes tagjai
újra meg újra összesúgtak: „Vajon honnan telik ennek a nőnek
még mindig ilyen szőrmére?” A jól értesültek pedig azonnal
rávágták: „A pasas gyáros, van mit a tejbe aprítania.”
Az ifjú pár kilépett az épületből, a házigazda pedig a
feleségéhez hajolt.
– Mitől olyan rosszkedvű a kis barátnőd? – súgta a fülébe.
– Tudom is én – vonta meg a vállát az asszony. – Amit a
fizimiskájával elért, az alapján neki kellene a legboldogabb
asszonynak lennie Pesten.
– Össze is házasodtak a fiúval?
– Ugyan, Armand, hát te tényleg olyan vagy, mint a dudva!
Nem olvasod a lapokat? Persze, hogy a férje! Ráadásul már a
második!
– Ifjú korát tekintve, remek teljesítmény.
– Főleg, hogy az első, miután kistafírozta a kishölgyet, lapátra
is került.
– A filmcézár? Valóban?
– Armand, komolyan, mintha a tehén farka mellől jöttél volna!
Holnaptól minden társasági lapot megkapsz a délutáni tea mellé.
Én pedig esténként kikérdezlek belőlük, érted? Így nem lehet
élni, az isten áldjon meg!
Mindeközben a lenszőke nő és ifjú férje odakint beszállt egy
fényesen csillogó fekete taxiba.
– Nádor utca – szólt a férfi előre, és már nem mosolygott.
A sofőr gyanakodva figyelte az utasait. Egy év volt még az
1949-es hírhedt választásokig, amelyek a kommunisták
egyeduralmát biztosították negyven évre, de a szovjet nyomás
egyre erősödött, az ÁVO pedig épp átalakulóban volt ÁVH-vá.
Senki nem bízott már senkiben.
A taxi lefékezett a megadott cím előtt, az utasok pedig
kiszálltak és eltűntek a ház becsapódó kapuja mögött.
Ha a sofőr nem siet vissza a drosztra, hogy mielőbb felvehesse
a következő utast, láthatta volna, hogy nem sokkal később nyílik
a kapu, és az iménti pár siet ki rajta. Már föltéve persze, ha
felismerte volna az utasait. A fiatal nő ugyanis ezúttal szűk,
hétköznapi kalapka alá szorította rakoncátlan fürtjeit, elegáns
estélyi öltözéke helyett pedig szürke szövetkabátot viselt, míg a
férfi barna utazóöltönyre és egy kicsit sötétebb árnyalatú
felöltőre cserélte elegáns szmokingját.
A fiatalember fején műszőr kalap barnállott, mégsem ez volt a
legfeltűnőbb az ifjú páron. Még csak nem is az, hogy lihegve
igyekeznek egy ismeretlen cél felé. A legfeltűnőbb kétségtelenül
az a kopott bőrönd volt, amelyet a fiatalember tartott a kezében.
 Futás közben a bőrönd minduntalan hozzá-hozzáverődött a
férfi lábához, ám ez szemmel láthatóan egy cseppet sem zavarta:
feleségét a kezénél fogva húzta maga után, míg el nem értek egy
szürke Fiat Topolinóhoz. Bevágták magukat a kocsiba, és a férfi
szó nélkül indított.
Hallgattak. A kis Fiat zúgva falta a kilométereket, a felderengő
reggeli fény világoszöldre festette az út melletti fák lombját.
Oldalt nyulak szaladtak át a szántóföldeken, távolabb munkások
csevegtek csoportokba verődve.
Az autó már Herceghalom térségében robogott, amikor a nő
elhaló hangon azt kérdezte:
– Most már biztonságban vagyunk?
A férfi lassított, magához ölelte a feleségét és gyöngéden
megcsókolta.
– Legalább háromórányi előnyünk van – igyekezett
megnyugtatni a nőt. – Akik tegnap este ott voltak az estélyen,
mind azt hiszik, hogy délig alszunk!
Újra csend telepedett közéjük. A nő kibámult az ablakon,
idegesen nyelt. Kínzó kérdések mardosták a lelkét. Mi lesz velük?
Mi lesz velük, ha még a határ előtt megállítják és visszafordítják
őket? Mi lesz velük, ha a határon csapnak le rájuk? És ha sikerül
átjutniuk, mi lesz velük ott, az idegenben, az ismeretlenben?
Alighanem a férfi is szorongva fogalmazta meg magában
ugyanezeket a kérdéseket, de rajta nem látszott a feszültség.
Legalábbis igyekezett leplezni.
Mire a nap teljesen felkelt, megpillantották a táblát:
Hegyeshalom.
Némán nézték a sorompót, így gurultak be a határátkelőhöz.
 Az út jobb oldalán marcona képű határőr várakozott, tárcsás
géppisztollyal az oldalán. Távolabb, az őrhelynél két társa
álldogált.
A határőr intett, hogy álljanak meg. Abban a pillanatban
mellettük termett egy középkorú, bajszos vámtiszt, az övében
pisztoly lapult. A fiatalember a fegyverre pillantott: „Hét golyó,
ötven méteren belül tévedhetetlen!”
– A papírokat! – mordult a fiatalokra a bajszos.
A fiatalember kinyújtotta az ablakon az irataikat. A vámos
elvette, aztán lehajolt, hogy egy pillantással felmérje a kocsi
belsejét. Tekintete megpihent a fiatal nő arcán. Hosszan
fürkészte a bájos profilt, mintha azon töprengene, honnan olyan
ismerős neki.
Aztán felegyenesedett.
– Úti cél? – kérdezte, de a hangja már nem volt olyan
barátságtalan.
– Ausztria – mondta a férfi, majd hozzátette: – Bécs.
– Keresztelőre megyünk – hangzott fel a nő derűsen csengő
hangja a kocsi belsejéből. – Mi vagyunk a keresztszülők.
A vámos ismét lehajolt. A fiatal hölgy angyali mosollyal nézett
rá. Abban a pillanatban rádöbbent a határőr, honnan ismeri a
nőt: látta a filmjeit!
– Valutát, ékszert, egyéb értéktárgyat visznek magukkal?
– Semmit – felelte a fiatalember. – Kinyissam a csomagtartót?
– Nyissa!
A kopott bőröndben csak egy pedánsan összehajtogatott
pizsamát, egy hálóinget, néhány női és férfi alsóneműt, zoknit és
két nejlonharisnyát látott a bajszos. Volt ott még egy családi
fotóalbum is, meg egy Kosztolányi-kötet. Ezek látszólag
felkeltették a fegyveres érdeklődését, és másokat talán
alaposabban is kikérdezett volna. De egy filmsztárt nem zaklat az
ember, ugyebár.
Biztos, ami biztos, a bajszos türelmet kért, és a pihenőhelyre
indult. A kis bódéban egy idősebb tiszt ült az asztalnál.
– Ott, az a nő… – bökött a bajszos a Fiat felé.
– Mi van vele?
– Filmsztár.
– Kicsoda?
– Az a szőke nő, tudja. Az a nagyon szép nő.
– Nem járok moziba.
– Minden újságban írtak róla.
– Nem olvasok újságot. Mit akar a nővel?
– Szerintem végleg mennek.
– Végleg?
– Végleg. El innen.
– Miből gondolja?
– Családi album. Meg verseskötet.
– A szokásos… – morogta fanyalogva a tiszt. – És? Mi legyen?
– Elengedhetjük, ha a főnök is úgy gondolja.
– Ha tényleg olyan nagy sztár, vagy az volt, akkor vissza fog
jönni. Mind visszajönnek. Ezek nem bírják ki, hogy odakint
senkik lesznek.
A bajszos bólintott.
Kilépett a bódéból, és tisztelegve elköszönt a házaspártól.
A fiatal nő hálásan biccentett a fegyveres felé. Végre elengedte
az ülését, amit addig görcsösen markolt.
 Az autó döcögve gurult át a határ túloldalára.
– Ausztria – suttogta a nő. Félve a férjére pillantott. – Sikerült?
A férfi elmosolyodott.
– Szabadok vagyunk – mondta.
Ha sejtette volna, micsoda rabság vár rájuk!
*

Egy miskolci nővér 2012 novemberében úgy döntött, Zürichbe

utazik.
Nem, nem azért, amiért mostanában annyi honfitársunk
hátrahagyja a hazáját: egy jobb élet reményében.
Judit egy idős asszony kedvéért repült Svájcba. Egy idős
asszony kedvéért, aki valaha Magyarország egyik legismertebb
filmcsillaga volt, és akit sokan hatvannégy esztendőn át
halottnak hittek. Hihették is okkal, hiszen egyetlen aprócska hír
sem érkezett róla soha.
Judit fanatikus volt. Fanatikusan rajongott a régmúlt
sztárjaiért. Leginkább mégis az idegenbe szakadt színésznők
izgatták a fantáziáját. A búgó hangú Kanczler Katalin Mária, vagy
ismertebb nevén Karády Katalin, aki 1951-ben szökött át
Ausztriába és 1968-tól kalapszalont vezetett New Yorkban. Az
1945-ben férjével Ausztriát mezítláb végigkolduló, majd 1947-ben
Madridban letelepedő Muráti Lili. Az 1966. augusztus 2-án
disszidált Krencsey Marianne, akinél szebben megöregedni
színésznőt én sohasem láttam. És persze az 1956-ban emigrált
Dusika, azaz Turay Ida, illetve a szépséges Ferrari Violetta.
A miskolci nővér 2012-ben olyan történetre akadt, amilyenhez
hasonló nem volt a magyar filmtörténetben. Nem is hagyta
veszni: belekapaszkodott, és küzdött érte, akár egy buldog. Ő volt
az első, aki annyi év után találkozhatott az egykori lenhajú
szépséggel, a negyvenes évek első számú magyar
szexszimbólumával.
*

– Szia, itt Verrasztó. Rosszkor?

– Szia, Gábor, épp az új Vasember-filmre várunk a gyerekekkel
a Westendben. Mizujs?
– Van egy fülesem.
Verrasztó Gábor újságíró kollégám tizenkét könyv szerzője,
legkedvesebb témája a múlt. Ebben a tekintetben azonban
mindenevő.
– Hallottad már Goll Bea nevét? – recsegett a hangja a
telefonban.
– Soha.
– Hát ez az. A legnagyobb filmsztár volt a negyvenes években.
Népszerű volt, mint Karády. Népszerű, mint Mezey, Dayka,
Muráti, Szeleczky, Tolnay.
– Akkor hogy létezik, hogy most hallok róla először? Jó,
mondjuk, én nem vagyok annyira otthon a moziban. Várj, teszek
egy próbát.
Elüvöltöttem magam ott, a Westend mozijának előterében:
„GOLL BEA! GOLL BEA! ISMERI VALAKI EZT A NEVET? GOLL
BEA FILMSZTÁR!”
– Negatív – szóltam csüggedten a telefonba. – Nem tévedsz,
Gábor? Karádyra vagy Dayka Margitra azért reagáltak volna.
– Biztos?
– Tegyek egy próbát?
– Ne! Idehallgass, képzeld el, hogy van egy baromi szép,
nagyon fiatalka színésznőnk…
– Ónodi Eszter? Gubás Gabi?
– Ja, de ők már negyvenesek…
– Tompos Kátya? Hámori Gabi?
– Gyönyörűek, de én tizenkilenc-húsz évesre gondolok.
– Olyat nem tudok. Húszéves, és egy ország rajong érte?
– Na, ilyen volt Goll Bea. De rendben, a példa kedvéért
vegyünk egy mai, jól ismert szappanoperasztárt.
– Vegyünk!
– Sztárkisasszonyunk itt csillan, ott csillan, sorozatsztár, tévés
csillag, szóval ismeri az ország, kajálják a társasági magazinok.
Aztán egyszer csak lelép, például Új-Zélandra költözik, és soha
többé nem hallasz felőle. Érted? Soha többé. Megszakít minden
kapcsolatot a családjával, a barátaival, mindenkivel. Álnéven
mozog a közösségi oldalakon, senki se tudja a pontos címét,
telefonszámát. Műkörömépítő üzletet nyit Alsówellingtonfalva-
külsőn. De nem, nem, ez sem jó példa.
– Miért?
– Mert a mai tizen-huszonéves sorozatsztárok mögött
nincsenek bombasikerű mozifilmek. Érted? Hát ez a
hátborzongató! Goll Bea sikerfilmjeit egymás után adták a mozik.
Ehhez képest az eltűnése után évtizedeken át senki sem kérdezte
meg, hova lett ez a szuperszépségű lány.
– Nyilván nem volt tanácsos kérdezősködni, sötét idők voltak…
Hogy derült ki, hogy él, és hogy hol él?
– Ahogy Pesten mondják: na, az a nem semmi! A szomszédja
dobta fel a neten.
– Mi van?
 – A szomszédja, egy szerb fiú, rábukkant az idős művésznő
lakásában egy doboz megsárgult újságkivágásra meg régi fotóra.
Egy szót sem értett a cikkekből, de az lejött neki, hogy Goll Bea
előző életében nem akárki lehetett. Úgyhogy megszórta néhány
képpel az internetet, hátha valaki tud valami infót a híresnek
tűnő szomszédról. A srác üzenete végül eljutott egy miskolci
nővérkéig.
– Milyen állapotban van az idős hölgy?
– A sztorit ismerve már tegnap is késő lett volna ahhoz, hogy
elindulj hozzá egy kamerával, függetlenül attól, hogy épp milyen
állapotban van.
Hümmögtem.
Soha nem izegtem-mozogtam még annyit filmnézés közben,
mint akkor, ott, a Vasemberen.
*

Oké, adott egy filmsztár, akit egy ország imádott. Kevés hozzá
hasonló szépségű teremtés tűnt fel a magyar mozi egén, ez vitán
felül áll. A filmesek egyenesen rá írtak szerepeket, különösen
olyanokat, amelyekben ártatlan kis naivaként táncolhatott.
Merthogy eredetileg balettművésznek készült az ifjú hölgy.
Az ifjú hölgy ugyanakkor, színművészeti értelemben,
meglehetősen feledhető alakításokat nyújtott (megnéztem két
filmjét), de legyünk őszinték, Elizabeth Hurley-t vagy Arnold
Schwarzeneggert sem a színészi szuggesztiójáért szeretjük.
Goll Bea (egyik) nagy tragédiája volt, hogy szenvedett a
ténytől: mindenki csak a szépséges naivát látja benne, és komoly
drámai szerepekre a legaktívabb évtizedeiben sem sok esélye
nyílhatott. Verrasztó Gábor kollégám, aki filmem után maga is
nekivágott Svájcnak, hogy aztán később könyvet is írjon az
elfeledett színésznőről, a korabeli sajtó feldolgozása alapján
váltig állítja, hogy az ifjú Goll Beát egyszerűen lehetetlen
helyzetbe hozták.
– Úgy gondolták szegényről, hogy igazi, hamisítatlan
hollywoodi típusú sztárt lehet és kell belőle csinálni – így Gábor.
– Kevés szöveg, lehetőleg egyszerű mondatok, viszont sok közeli,
az arcára és a csípőjére.
– Megkövezel, ha azt mondom: talán a filmesek gondolták jól?
– Tudom, mi a véleményed a színészi teljesítményéről, de ő
többször is komoly depresszióba esett emiatt.
– A gyorsan felfutott sztárok tipikus reakciója.

Hatévesen írtak róla először az újságok. Tizennégy évesen feleség, tizenhat

évesen már elvált asszony volt.

– Hatéves korában írtak róla először a magyar sajtóban.

Tehetséges táncos volt, az anyja majd’ megőrült, hogy világhírű
prímabalerinát faragjon a lányából. Az asszony házassága
rettenetes volt, örökösen üvöltözött a férjével az Operaház
mögötti nagypolgári lakásban, zengett tőlük az utca. Szerintem a
kis Bea alig várta, hogy valahogy kimenekülhessen az otthoni
pokolból. Tizennégy évesen férjhez ment, és tizenhat évesen már
el is vált.
– Horror…
– Gondolj bele, voltak olyan időszakok, amikor többet írtak
róla, mint Karády Katalinról, miközben Turay Idával és Páger
Antallal játszott egy filmben! És tudod, mit? Még akkor is a játék
babáit öltöztetgette legszívesebben.
– Bingó! Pazar terep egy pszichodokinak.
– A háború után aztán épp úgy lefasisztázták, mint Karádyt,
legalábbis a legenda szerint. Szerintem azonban csak arról van
szó, hogy az újrainduló magyar filmgyártás egyszerűen már nem
számolt vele. Erre eltűnt, sőt, elterjesztette a saját halálhírét,
nyilván a családját védendő. Nem volt butaság, hiszen Karády
családját – a híres rokon disszidálása után – kitelepítették, sőt,
Karády anyja bele is halt a megaláztatásokba.
Nem tagadom, megragadott a történet. Úgy döntöttem, a föld
alól is, de előkerítem a szerb szomszéd elérhetőségét. Nem
gondoltam, hogy tényleg a föld alá kell érte mennem. A képeket
feltöltő szerb ember linkje ugyanis sehogy sem reagált a
megkeresésekre, tipikus „süket vonal” lett belőle. Más módon
kellett utánanéznem.
*

Frey mester, született Somhegyi Frigyes a legdörzsöltebb

számítógépguruk egyike e földtekén. Mivel a metrónál bütyköli a
számítógépeket, az egyik belvárosi állomás informatikai
helyiségében találkoztunk.
Frey korrekt pasas, semmilyen privát ügymenetet nem
hajlandó céges gépeken bonyolítani. Így aztán jöttömre előkapta
kétezer dolláros szuperkütyüjét, és egy pillanatra sem döbbent
meg azon, hogy mindössze egyetlen szerb név áll a
rendelkezésemre.
A szerb név alapján tizenkilencezer találatot köpött ki a
böngésző. Ha a név mellé odaírtuk Zürichet, akkor már csak
tizennégyet.
Tíz perc múlva kezemben volt a szerver, az IP-cím, egyszóval
minden, ami a névhez volt köthető. Még egy e-mail fiók is. Lám-
lám, sosem volt aktuálisabb néhány éve megjelent, Fertő című
könyvem, amely az internet ránk leső szörnyeit veszi számba.
A szerb fiú két órán belül válaszolt. Talán mert szerbül írtam
neki.
Egy hetet kért. Annyi időre saccolta, hogy sikerül rábeszélnie
az általa jól ismert idős asszonyt a találkozásra.
Az egy hétből tíz nap lett. Ehhez képest csak egyetlen szót írt
az interjúra kitűzött dátum alá: „Siess!”
*

Siettem. Kilenc nap múlva Zürichben robogott velem és operatőr

kollégámmal a taxi.
A keletről érkezettek dühvel vegyes ámulatával bámultam ki
az ablakon.
Ragyogó órák, örökgaranciás kések, selymes, lágy csokoládék,
milliós bankbetétek és kristálytiszta levegő: ó, Svájc legnagyobb
városa, dalold nekem a jólét ódáját, hadd töltődjön fel az én
megtépázott baranyai szívem!
No és akkor a világ egyik legszebb taváról még szót sem
ejtettünk.
A Zürichi-tó Svájc északkeleti részén sarló alakban
helyezkedik el.
A sarló északi csúcsán trónol a gazdagok városa, amely azon a
ködös, hűvös decemberi reggelen is megejtően szép arcát
mutatta. A hegyeket már hó borította. A fáradt téli napfény
megcsillant a tó vizén, amelynek tükrében szabályos sorban
fehérlettek a hegyormok csipkéi. A városban nagy volt a
nyüzsgés, a kontinens boldogtalanabb feléről érkező utas
hosszan álldogálhatott a karácsonyra feldíszített csillogó, fényes
kirakatok előtt, míg tudatosult benne, hogy nem valamiféle
Disney-mese szereplője lett. A boltok vásárlókkal voltak tömve,
mindenki rohant, díszes ajándékcsomagok alatt nyögtek elegáns
családapák, és eközben sehol, de sehol nem láttam szemetet.
Irigykedtem is.
Patikatisztaságú utcák, fényesre suvikszolt járdák, türelmesen
várakozó vevők és kedvesen mosolygó eladók: itt aztán tényleg
érdemes remetének lenni, állapítottam meg.
Az én remetém azonban már várt rám. Egész pontosan a
cerberusa, Vladimir Vuksanovic.
*

Az udvarias, figyelmes fiatalemberrel egy kávéházban

találkoztunk, közel a házhoz, amelyben az elfeledett művésznő és
ő lakótársak voltak. Vladimir hosszú éveken át nem is sejtette,
hogy az utóbbi időben sokat betegeskedő, törékeny hölgy az
1940-es évek Magyarországának egyik ünnepelt filmcsillaga volt,
Goll Bea néven. Ő egy görnyedt nénit ismert, Frau Beatrice
Nafzger néven.
– Szép környék – csettintettem elismerően, miután
bemutatkoztunk egymásnak és összetegeződtünk. – Nyilván az
ingatlanárak is szépek errefelé…
– A legtöbb ember bérli a lakását – magyarázta Vladimir. –
Zürich-Seefeld talán a város legnyugodtabb zöldövezeti negyede,
de én magam is belezöldülök, amikor havonta egyszer ki kell
fizetnem a bérleti díjat.
A következő tíz percben megtudtam a fiatalembertől, hogy a
csinos, négyemeletes házakkal szegett utca, a rövidke
Alderstraße egy széles útba, a Bellerivestraßéba torkollik,
aminek a másik oldalán egy hatalmas park fekszik a Zürichi-tó
partján. Mindez persze kevéssé keltette volna föl a figyelmemet,
ha a 36-os számú ház földszinti lakásába 2009 őszén be nem
költözik egy idősebb hölgy, bizonyos Nafzger asszony.
Az asszony lakása közel volt a lifthez, így Vladimir, a negyedik
emeletről, gyakran találkozott vele. Jó ideig mindössze annyit
tudott róla, hogy szenvedélyes láncdohányos, és hogy gyakran
bizony – a nem dohányzó lakók nagy bosszúságára – a lépcsőház
felé, a bejárati ajtót nyitva hagyva szellőztet. Azt is hallotta a
szerb fiú, hogy az orvosa erősen ajánlotta az idős hölgynek,
ugyan szokjon már le a cigarettáról, de a hölgy kijelentette: a
cigaretta olyan neki, mint az étel, azaz nem tud élni nélküle.
Különben is, vélekedett, a tüdeje addig él, amíg ő maga, és az az ő
legerősebb szerve.
– Különös dolog – vélekedett Vladimir –, de magamban már
akkor „Nagyasszonynak” hívtam Frau Nafzgert, amikor még
ismeretlen volt előttem a múltja. És azt sem tagadhatom, hogy
meg tudtam érteni a lakótársakat, akik, finoman szólva, nem
rajongtak a füstbe burkolózó idős hölgyért.
Hanem ahogy telt az idő, a fiatalember többször is szóba
elegyedett Frau Nafzgerrel, és a felszínes, futó lépcsőházi
beszélgetésekből lassan mély, őszinte barátság alakult ki kettejük
között – ami kissé meglepő, ha azt nézzük, hogy Vladimir az
unokája lehetett volna az idős hölgynek.
– Negyven év van közöttünk – mosolyodott el a fiatalember –,
de rendkívül jó barát, mindent meg tudok vele beszélni.
Ehhez persze Vladimir nyitott és barátságos személyisége is
kellett: az informatikus mérnökként dolgozó, eredetileg belgrádi
fiatalember szabadidejében néptáncot tanít a helyi szerb és
bolgár közösségben, sőt, az együttes fellépéseit is ő szervezi. No
és persze ott is rajonganak érte.
Goll Bea jelenlegi életéről kétségkívül ő tudott többet. A
múltjáról azonban én szolgálhattam meglepő információkkal.
Elé toltam egy majd’ hetvenöt éves képet.
– A fotó 1939. június 19-én készült – kommentáltam a látványt
–, ez itt a Magyar Színház zsúfolásig megtelt nézőtere. A
színpadon Pallay Anna táncakadémiájának növendékei láthatók
a vizsgaelőadásukon. A mesternő koreográfus és zenepedagógus,
valamikor balerina volt, és itt épp a keze alól kikerült
tanítványok mutatják be munkájának gyümölcsét. Látod ezt a
sudár termetű, lobogó szőke hajú, finom szépségű leánykát,
Vladimir? No, ő itt Frau Nafzger.
– Hasonló fotókra leltem én is az ágya alatt – hümmögött a
fiatalember. – Nézd a finom, kecses mozdulatot, a királynői
tartást. Nézd, elragadtatást vált ki a nézőkből már csak a
látványa is.
Vladimir az idős hölgy múltjáról, további részleteiről faggatott.
– A Goll család eredete egészen a XVI. századig, Elzászig nyúlik
vissza – igyekeztem eleget tenni újdonsült cimborám kérésének
–, girbe-gurba utakon érkeztek Bea ősei Magyarországra,
valamikor az 1700-as évek derekán. A nagyapa építtette azt a
Lázár utcai házat, ahol Bea született, és amelyben a nagyapa és a
nagyanya családjának számos tagja is élt. A ház az Opera háta
mögött volt, talán ez is magyarázza, hogy a kislány sorsa később
elválaszthatatlanul összefonódott a zenével és a tánccal. Persze
nem szabad lebecsülnünk Bea édesanyjának szerepét sem: Frick
Jolán, a Városi Színház tagja, három évig a Zeneakadémián tanult
énekelni. Az asszony édesapja egy kis somogyi falu tanítója volt,
szigorúan nevelte a lányát, aki ennek és kitartó szorgalmának
köszönhetően jutott el a fővárosig. Nemcsak énekelni tudott
szépen, hanem fütyülni is, gyakran lépett fel különböző
zenekarokkal.
 „Nézd a finom, kecses mozdulatot, a királynői tartást” – mondta Vladimir,
miközben a művésznő ágya alatt talált dobozok tartalmát mutatta.

– Sok az adat, sok az adat… – csóválta a fejét Vladimir.

– És mennyi lesz még! Frick Jolán egyetlen gyermeke, Beatrix
1927. június 30-án született, és bár vonásaiban apjára, dr. Goll
Aladár magánhivatalnokra hasonlított, kék szemét és szinte
fehérbe játszó, szőke haját valószínűleg elzászi őseitől örökölte. A
családi legenda szerint Beácska előbb táncolt, mint ahogy járni
tudott. Pályafutása azonban nem 1939-ben, a fotón látott Magyar
Színház-beli fellépéssel kezdődött. Már 1933-ban, hatévesen
színpadon táncolt! Abban az évben június 13-án lépett fel Brada
Ede, az Operaház nyugalmazott balettmestere tanítványaként a
Zeneakadémián. Nevét akkor nyomtatták először plakátra, és
akik látták, máris elragadtatással és elismeréssel nyilatkoztak
hajlékonyságáról, könnyed mozdulatairól. A kritikusok nagy
jövőt jósoltak a táncra termett leánykának. A következő hat
évben a tánc irányította Bea életét, ez volt számára a
legfontosabb, és az is maradt még hosszú évtizedeken át.
– Hát tudod, ezek után látni, ahogy Frau Nafzger nyögdécselve
felmegy a bejáratnál található öt lépcsőfokon!
– Mi sem maradunk húszévesek. Nos tehát, a gyermek
zsenialitásáról mindenki mélyen meg volt győződve. A Magyar
Színház-beli nagy sikerű fellépés után gyorsan követték egymást
az események. Dr. Ember Nándor zongoraművész, a család régi
barátja, aki akkoriban a Zeneakadémia tanára volt, a tanítás és a
fellépések mellett komoly, céltudatos munkát végzett a magyar–
spanyol kultúrkapcsolatok ápolásában és elmélyítésében. A
művész felismerte a kislány rendkívüli tehetségét, és 1940 elején
több hónapos fellépéssorozatot szervezett számára a
spanyolországi magyar követ, Andorka Rudolf segítségével. Az
ígéretes szépség kifinomult bájával a spanyol közönséget
ugyanúgy meghódította madridi fellépésén, ahogy a magyart. A
spanyol fővárosban a filmvilág képviselői is elragadtatással
tekintettek a lánykára, „csodás kislánynak” titulálták,
szerződéseket ajánlottak neki.
– Hamar elkapta a showbiznisz gépszíja szegényt…
– Ő ezt élvezte. A spanyolországi siker hatására dr. Ember
próbafelvételt készített Beával a Margit-szigeten. A felvétel
érdekessége, hogy a kis művésznő kedvéért kinyitották a
forrásokat és a kutakat. Bea a tó előtt táncolt Debussy Egy faun
délutánja, Gounod Tavaszi dal és Liszt 12. rapszódiájának
dallamaira. (A sors kegye folytán erről az amatőr felvételről egy
kissé rozoga kópia fennmaradt az utókor számára.) A
próbafelvételeket elküldték Rómába, Madridba és Hollywoodba.
Általános rajongás fogadta a produkciót, szerződések ígérete
futott be mindenhonnan. A producerek az új Greta Garbót látták
a lánykában.
– Várj, várj, valamit nem értek! A zsenge korú Bea a
tánctanulás mellett iskolába járt, szüleivel hosszabb európai és
Európán kívüli utazásokat tett, és közben a budapesti közönség a
lába előtt hevert? Ez egyszerűen már csak fizikai értelemben is
képtelenség!
– Pedig Bea többek között San Remóban, Monte-Carlóban is
fellépett, ahova a szülei kísérték el. Egyik emlékezetes monte-
carlói kalandja volt, hogy a szülők estélyi ruhába öltöztek, mivel
a kaszinóba készültek, a kis Beát pedig lefektették. A lányka nem
tudott elaludni, felkapcsolta a villanyt, majd hamarosan a
fűtőtest mögül felszálló felhőre lett figyelmes. Az élénk fantáziájú
gyermek képzeletében a rossz fűtőtestből felszálló pára füstként
jelent meg, lélekszakadva magára kapkodta hát a ruháit és meg
sem állt a kaszinóig. Ott egy estélyi ruhás hölgy mögé bújva
beosont a fényesen kivilágított játékterembe, és torkaszakadtából
elkiáltotta magát: „Mama, mama! Ég a szálloda!”
– Érdekes, hogy az édesanyját hívta, és nem az apukáját.
– Igen. Valószínűleg a becsvágyó anya, Jolán játszotta a
legfontosabb szerepet Bea életében, legalábbis felnőttkora
küszöbéig. Bár a család tehetősnek számított, mindez Jolánnak
sovány vigaszul szolgált „félbe maradt” művészkarrierjéért.
Tanítónőből lett a Városi Színház énekesnője, de ez számára
kevés volt. Mindazt, amit el szeretett volna érni, de nem kapott
meg az élettől, a kislányának akarta kikövetelni. Hogy ez mibe
került a gyermeknek, mellékes volt. Jolán elvette Bea
gyermekkorát, csak hogy a tizenkét éves kislányból sztárt
csináljon. Bea ezt akkor élvezte, később azonban visszaütöttek az
olyan őrültségek, mint például hogy tizennégy éves korában –
miniszteri engedéllyel – férjhez adták. Rettenetes, igaz?
– A szülői szeretet néha elvakult: csak a célt látja, az oda vezető
lélekpusztító utat nem.
– Jóllehet a külföldi szerződések várattak magukra, Bea
magyarországi sikerei nem maradtak el. Újabb és újabb
táncestek követték egymást, minden alkalommal óriási
lelkesedés, siker kísérte a fellépéseket. A Spanyolországban nagy
diadalt aratott műsort dr. Ember Nándorral megismételték a
Zeneakadémián. A szépszámú közönség elismerően fogadta a
produkciót. Csak egy csepp üröm volt az örömben: a kritikusok
fanyalgása. Bár sem a zongoraművész, sem Bea játékában nem
találtak kifogásolni valót, ahogy oly sokszor megesett már a
művészvilágban, nem értették a produkció újszerűségét. Nem
értették, hogy a balerina sajátos mozdulatai a zene képi világát
fejezik ki. Szerencsére ez nem szegte Bea kedvét, és az sem, hogy
rossz jegyei és hosszas kimaradásai miatt el kellett hagynia a
Mária Terézia Leánygimnáziumot. Magántanuló lett.
– Újabb pofon a gyerekkornak.
– Nem tudhatjuk, örült-e a változásnak. Ami azonban biztos;
1941 elején a debreceni közönség szívébe is befészkelte magát:
Zsedényi Károly balettmesterrel, az Operaház magántáncosával
adott nagy sikerű műsort az Arany Bika Szállóban. Ez az év hozta
meg Beának a valódi, visszavonhatatlan áttörést. Május 3-án
önálló estet adott a Zeneakadémián! Ez a fellépés döntő
jelentőségű volt Bea számára, főleg a megítélése szempontjából.
A közönség soraiban a kulturális élet olyan képviselői ültek,
akiknek a jelenléte kiemelte az este fontosságát. A nézőtéren ott
volt a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium államtitkára,
Wlassics Gyula, aki az akkori színház- és filmművészetben élet és
halál ura volt. Nézőként jelen volt a Színművészeti Kamara
elnöke, Kiss Ferenc is, számos neves íróval, színházi és filmes
szakemberrel egyetemben. Kicsit csúfondárosan mai nyelven azt
mondhatnánk, jó „píár”-ja volt a kislánynak! Figyelj, idézek egy
újságcikkből, amely az estről tudósít: „Goll Bea saját
táncszerzeményeivel lépett föl most már másodszor a
Zeneakadémia nagytermében. A művésznő arca, alakja olyan
szerencsés adottságok, amelyek tüneményes színpadi és
filmértéket jelentenének, még művészi alapok nélkül is. A
szokatlanul fiatal művésznő azonban, úgy, mint szerző, rendkívül
tartalmas, mint tolmácsoló pedig tökéletesen adja változatos
témakörét… Még nem tudni, hogy ez a túlterhelt témakörű és tág
kifejezőkészségű, nagy fiatal tehetség milyen egyéniséggé fog
kifejlődni, annyi azonban bizonyos, hogy Goll Beában új
nemzetközi tánccsillag született.”
– Szép.
– Szép, de nem biztos, hogy egészséges felnőtt lesz az, akiről
gyerekkorában ennyi jót írnak. A táncestet mindenesetre tíz nap
múlva megismételték, ismét zajos sikerrel, de az agyonhajszolt
gyereklány egyre kimerültebb volt. Egy másik kulturális
nagymogul, Egyed Zoltán, a Film-Színház-Irodalom főszerkesztője
lelkes kritikát írt az álomtehetségű gyereklányról, akinek a tánca
valósággal megigézte; ezzel és kéretlen befolyásával egyengette
Bea további útját Egyed, a filmipar felé terelve a tehetséges
gyermeket. „Milyen szerelem jutalma lehet ez a csöppnyi kis női
csoda, milyen apa és milyen anya gyermeke, milyen ifjúság és
milyen május ajándéka?” – írta róla.
– Felér egy szerelmi vallomással.
– A kislány 1941-ben már egymás után kapta a filmszerepeket.
Egy addig a vásznakon nemigen ismert típust jelenített meg: a
bakfist, akit a kötögetés helyett immár a szerelem köt le
leginkább. Az 1941–42-es évad egyik neves, sokat ígérő
felfedezettje volt. Először csak jelentéktelen epizódszerepet
kapott egy filmben, ezt hamarosan követte a korszak kultikus
mozija, A beszélő köntös, amelyben egy háremhölgy szerepében a
budai pasát megszemélyesítő Csortos Gyula előtt táncolt. A film
zenéjét Vincze Ottó szerezte, de a tánc koreográfiáját maga Bea
készítette el, a korabeli kritikusok nagy lelkesedésére: „A
háremhölgyek közül csak egyetlenegy táncol: Goll Bea. Vincze Ottó
muzsikájára a mozdulat- és a táncművészet mámorító koktéljét
mutatta be.” A lány egyéves szerződést írt alá a Mester Filmmel,
méghozzá három filmfőszerepre, melyek közül az elsőt, a
Haláltánc címűt néhány nappal később forgatni is kezdték.
– Szegény, most valóban megéli a haláltáncot: hetek óta nincs
jól, a helyi hatóság olyan bentlakásos otthont keresett számára,
ahol biztosítható a folyamatos ápolása.
– Szegény, nehéz lehet annak ilyen kiszolgáltatottságban élni,
akinek egykor a lába előtt hevert nemcsak a filmszakma, de a
színházak közönsége is. Merthogy Goll Bea színpadon is debütált,
nem is akárhogyan. Itt van a kritika a Színházi Magazinból:
„Nagy érdeklődéssel vártam Goll Bea első színpadi debütjét, akit a
sajtó már előzetesen a század legnagyobb tánc-csodájának
léptetett elő. Goll Bea tényleg kiváló kis táncosnő és, ami a
legfontosabb, napsugárszőke, kékszemű, sudártermetű, gyönyörű
kislány.”
– Na de milyen színésznő volt a közmegítélés szerint?
– Arról kevés szó esik. Tudnod kell, hogy abban az évben,
1941-ben már szinte elviselhetetlenné erősödött a faji, vallási,
politikai megkülönböztetés. Remek színészek váltak
földönfutókká a fokozatosan bevezetett zsidótörvények miatt.
– Úgy érted, Goll Bea…
– Nem, nem, Goll Bea nem vette el senki kenyerét. Ő, tizennégy
éves kora ellenére új igényt szolgált ki, új művésztípust testesített
meg: a hollywoodi sztárok magyar megfelelője volt. Senkiről sem
írtak azelőtt ilyesmit: „…az indiai liliomnál karcsúbb, álomszőke
Goll Beatrix Daphne szerepében… ifjú szépségével és művészetének
utolérhetetlen kecsességével ezt a publikumot is ámulatba ejti.”
Sztár lett belőle, ehhez nem fér kétség. A Mozi ujság 1943-ban egy
Beához írt névtelen szerelmes levelet is leközölt, teljes
terjedelmében.
– Ez mind rendben van. De hogy mehetett férjhez tizennégy
évesen?!
– 1942-ben bombaként robbant a hír: a gyereklány Goll Bea és
a nála huszonhat évvel idősebb Takács Antal, a Takács-film Kft.
tulajdonosa eljegyezték egymást. A kislány, aki még a fiatal
színésznőknek is kezit csókolommal köszönt, boldogan
nyilatkozta: nincs nála boldogabb nő a földön. Na, ezt ki is
használták az újságírók. Idézek a Film–Színház–Muzsikából:
– Mit tart a szerelemről?
Nagy szemeket mereszt rám, mintha még nem ismerné ezt a
szót, és azután csavaros női ésszel vágja ki:
 – Igen, szerelmes vagyok… Szerelmese a ruháknak. Minden
megtakarított pénzemet a női divatnak szentelem. És szerelmese
vagyok a jólápoltságnak is…
– A jólápoltságnak?
– Igen, a kozmetikát értem ez alatt.
– Melyik szalonban készítteti a ruháit?
– Ne haragudjon, de erre a kérdésre nem válaszolok. Azt
azonban elmondhatom, hogy mit használok kozmetikául: Mouson
száraz krémet nappalra…”
– Baromi szerelmes lehetett…
– Ki tudja? Itt egy fotó Takácsról. Jól tartotta magát. Az esküvő
után Bea hűvösvölgyi villájába költözött a férjével, amit a
papájától kapott nászajándékba. A villát persze előtte gyorsan
felújították, még fürdőmedencét is építtettek mellé.
– A szülei mindent megadtak neki.
– Lehet. De talán arra, ami igazán fontos, nem figyeltek.
Férjhez adni egy gyereklányt egy évtizedekkel idősebb pasashoz?
Hagyni, hogy naponta egy egész doboz cigarettát elfüstöljön?
Hagyni, hogy éjszakába nyúlóan poharazzon, olykor kifejezetten
erős szeszeket?
Néhány hónappal az esküvő után már a kiégettség jelei
mutatkoztak Beán, észlelni ezt a Mozi ujság 1943. áprilisi
interjújában is: „Búcsúzásnál szemünk egy könyvre téved, amely
az asztalon hever, Llewellyn: Hová lettél drága völgyünk?
– Te olvasod?
– Én hát! Mindig mondom, hogy én komoly, felnőtt nő vagyok,
ebből is láthatod, hogy igazam van – mondja és picit mérges.
Már az ajtónál vagyunk, amikor még mindig halljuk haragos
dünnyögését: Folyton ezt képzelik rólam, hogy egész nap
szaloncukrot eszem és a Hófehérkét tanulmányozom. Hülyeség.
Egyszerűen hülyeség.”
– És figyeld csak, Vladimir, hogy egy negyedévvel későbbi
riportban hogyan beszél a mindössze tizenhat éves kamaszlány!
Még ha az ellenkezőjét is állítja, minden szavából kitűnik, hogy
már a csalódást is megismerte.
„Az a baj, hogy a szerelem villámcsapásként jön és
elhomályosítja az első percekben a látást. Pedig de jó volna
valamilyen erős szemüveggel tisztán látni már az első pillanatban!
Igen, a megismerés a szerelem halála.” Néhány hónap múlva
pedig feketén-fehéren kimondja, hogy sietősen megkötött
házassága tévedés volt, ő pedig csalódott és boldogtalan.
– Szomorú ez az egész, nagyon szomorú…
– Az bizony, és rosszkedvét bizonyára erősítette újabb
filmjének kudarca. Ráadásul a Fekete hajnal meglehetősen csípős,
kesernyés kritikáját az az Egyed Zoltán írta, aki voltaképpen
elindította Beát a filmezés útján.
– Felállt a padlóról?
– Akkor még igen. Kitalálta, hogy új filmes imidzsre van
szüksége. Elég volt a kislányos bájból, mondta, mostantól
férfifaló vamp lesz a vásznon.
– Tizenhat évesen?
– Több riportban hangot is adott a dühének, miszerint ő már
komoly, felnőtt nő, és rettenetesen haragszik, ha kiskorúként
kezelik. Elege van a naivákból, komoly szerepekre vágyik,
például Opheliát tanulja.
– Tizenhat évesen?
 – Miért? Korban megfelelt volna a shakespeare-i
elképzelésnek! De a viccet félretéve, nyilatkozik ennél még
cifrábbakat is. Például bántja és elkeseríti, mondja, hogy a férje,
Takács Antal nem csinált belőle igazi sztárt. Ő ugyanis elvárta
volna, hogy a hollywoodi nagyságok nyomába érjen.
– Na jó, lehet, hogy a férje helyében én is elváltam volna tőle.
– A válás után Bea visszaköltözött a mamához. Rengeteget
tanult, főleg nyelvet és zenét, nagy tervei voltak. Svájcba készült,
már a szerződést is aláírta, a beutazó vízumra várt. Úgy tervezte,
hogy további életét a táncnak szenteli, nem is akart többet
filmezni. „Úgysem ajánlanak nekem megfelelő szerepeket!”
mondogatta. És az újabb, vele készült interjúkat illusztráló
fotókon már újra a babáit ölelgette.
– Na, az se normális! Hogy egy tizenhat éves lány a babáival
töltse a szabadidejét.
– Talán beleillik a kamasz képébe, akitől ellopták a
gyerekkorát. Gondolj csak Orson Welles Aranypolgárára; mi is a
dúsgazdag Kane sajtómágnás utolsó szava a halálos ágyán?
Rózsabimbó! A bimbó díszítette szánkó, amelyet ott kellett
hagynia a szülői háznál, az egész boldog gyerekkorával együtt.
Vladimir jelentőségteljesen kortyolt a kávéjából. Látszott,
szeretne valami lényeges gondolatot a tudomásomra hozni.
– Kényes időszakhoz jutottunk – jelentette ki. – Negyvennégy…
Tudod, amikor szép lassan világossá vált számomra, hogy Frau
Nafzger egy elfeledett sztár a háborús időkből, aki a békekötés
után elhagyta a hazáját, féltem továbblépni a kutatásban. Titkon
arra gondoltam, hogy oka volt a távozásának, súlyos és szörnyű
oka. Nyugtass meg, hogy Frau Nafzger nem kollaborált a
nácikkal! Nagyon nehéz volna tovább szeretnem…
– Megnyugodhatsz. Nem csinált semmi rosszat. Az egész
országnak rettenetes 1944-es évet már elvált asszonyként fogadta
Bea, aki még a köszönését is megváltoztatta: többé nem a
jókislányos kezit csókolommal, hanem a felnőttes jó napottal
köszönt mindenkinek. A svájci szerződés kútba esett, így Bea
nem táncolhatott a Negrescóban, ahogy arról néhány hónappal
korábban álmodozott. Sokat vendégszerepelt vidéken, főleg
táncolt, és színpadi szerepet is vállalt. Filmszerepet azonban soha
többé. Elkezdett az Operába járni, ott érezte magát a legjobban…
A volt rendszer nyugati típusú sztárjaként a háború után
kegyvesztett lett, nagy moziszerepeket már nem kapott,
valószínűleg nem is kaphatott.
– Ez máig így maradt.
– Igen, tudom, írtad az első leveledben. De vissza Bea
múltjához: elvált férje, Takács Antal 1944 áprilisában agyonlőtte
magát. A korabeli nyomozati anyag szerint Takács filmvállalata
jelentős összegű adóhátralékot halmozott fel, amelynek
rendezésére a férfi nem látott esélyt. De Beát ez nemigen
rendítette meg, mert néhány hónap múlva már a második férjét
fogyasztotta. Mit mondjak, ekkor már nem volt jó sajtója. Amikor
pedig elszökött az országból a férjével… hááát… itt egy
cikkrészlet az 1948. május 15-i Képes Figyelőből: „A pesti mondain
élet tenyésztette ki mocsarának e legtipikusabb díszpéldányát, aki
szeretett eldicsekedni vele, hogy még szinte gyermek korában
megismerte a szerelem örömtelenségét… Talán ezek a túl korai
tapasztalatok tették azt, hogy későbbi zajos közelmúltjában az
italhoz menekült… A felszabadulás után ott folytatta Goll Bea, ahol
abbahagyta… Borbás István rövid udvarlás után feleségül vette, és
amikor Borbás gyárát államosították, elhatározták a szökést…”
– Miért nem kellett Frau Nafzger a felszabadulás utáni
Magyarországnak?
– Csak feltételezéseim vannak. Egyszerűen kiment a divatból:
Bea a negyvenes évek elején azt a fajta fülledt polgári jólétet
jelképezte, amely üldözendő volt a felszabadulás után. Így aztán
nem csoda, ha 1945-től már színpadon sem játszhatott. Egykori
színházi szereplései nem hagytak eleven emléket, újabb
felkéréseket nem kapott. Kalapmodellként dolgozott, amíg el nem
tűnt a férjével. Pesten azt beszélték, hogy miközben egy
keresztelőre utaztak Bécsbe, osztrák utakon halálos autóbalesetet
szenvedtek a férjével. Ez lehet az oka annak, hogy senki sem
kereste őt később. Senki még csak álmodni sem merte, hogy Goll
Bea él.
– Rögtön Zürichbe jöttek?
– Zürichbe jöttek, de hamarosan továbbutaztak Londonba.
Borbás István úgy hitte, hogy miután Magyarországon mindenét
elveszítette, angol földön újrakezdheti az életét. Volt ott néhány
barátja, akiknek, Borbáshoz hasonlóan, hamis papírokkal
bujkálva sikerült túlélniük a második világháborút, a
zsidóüldözést.
– És? Bejött a férj számítása?
Vladimirre pillantottam.
– Tudsz titkot tartani? Sikerült beszélnem egy idős úrral, aki
ismerte a házaspárt, és kapcsolatban is állt velük, miután angol
földre léptek.
Vladimir nagyot nyelt. Kezdte úgy érezni magát, mint Sherlock
Holmes doktor Watsona.
– Ez komoly?
A Goll Bea utáni nyomozás kétségkívül egyre izgalmasabbá
vált.
– Itt van a mobilomon a teljes beszélgetés, amit a névtelenségét
kérő N. úrral folytattam a múlt héten. Kérésére végig angolul
beszéltünk. A segítségedért cserébe te lehetsz az első, aki
megnézed.
Vladimir megnyalta idegességtől kiszáradt ajkát. Bólintott.
Elindítottam az interjút.
Vladimir nem tudhatta, de igencsak megszenvedtem érte, hogy
összejöjjön a glasgow-i randevú. N. úr többször is megígérte,
hogy az előre megbeszélt időpontban felhívhatom Skype-on,
végül azonban újra és újra hiába tárcsáztam, sosem volt elérhető.
Attól féltem, meggondolta magát. Végül is a téma azért számára
nem lehetett olyan kellemes. N. úr a háború előtti években jó
barátságban volt Istvánnal, a háború alatt együtt is bujkáltak, s
csak hihetetlen szerencséjüknek köszönhették, hogy túlélték a
családtagjaik életét kegyetlenül kioltó holokausztot. Ennek
fényében N. úr talán nem táplált túl baráti érzéseket a tetőtől
talpig árja, a világégést az ékszerei, a babái, a legmárkásabb
cigaretták és a legadakozóbb férfiak társaságában töltő Beácska
iránt.
Annál szívmelengetőbb, hogy többek között ő hívta Borbást és
a feleségét az Egyesült Királyságba!
N. úr 1946-ban hagyta el Magyarországot, hogy glasgow-i
rokonai segítségével hamarosan biztos alapokon álló
egzisztenciát teremtsen magának. Ennek ellenére is szép volt tőle
a baráti gesztus, amit Borbásék felé megeresztett.
Már-már lemondtam az interjúról, amikor egyszer csak, egy
hívásom alkalmával, megjelent a képernyőmön egy keskeny
arcú, hattyúfehér hajú, tömött magyaros bajuszú idős férfi arca.
Bár ült, úgy tűnt, elég magas lehet, és fiatalkori karcsúságát is
megőrizte. Szeme acélkék, tekintete egyenes, talán kicsit hűvös
volt…
*

– Köszönöm, hogy időt szakít erre a beszélgetésre, N. úr!

– Üdvözlöm. Láttam már önt. Bár ritkán, de én is nézek
magyar tévéadásokat a neten, ha az unokám segít megkeresni
azokat…
– Remélem, kedvére való volt, amit látott. Nem szeretném
rabolni az idejét, így rögtön a tárgyra térek: Borbás úrral régi
volt az ismeretségük, ugye?
– Istvánnal középiskolás korunk óta barátok voltunk,
ugyanabba a gimnáziumba jártunk. A feleségét azonban csak a
filmvászonról ismertem, személyesen Londonban találkoztam
vele először, 1948-ban. Istvánnal gyakran váltottunk levelet, 1948
elején írt először Beáról. Egy társaságban mutatták be őket
egymásnak, István első látásra beleszeretett. Bea kétségkívül
gyönyörű volt, igéző szépség. Az én barátom pedig csinos férfi
volt, remek fellépésén még a kissé divatjamúlt szemüvege sem
tudott igazán rontani, sőt, érettebbé tette az amúgy kisfiús
vonásait. Két hónapig udvarolt Beának, majd összeházasodtak.
István leveleiből áradt a boldogság, jóllehet gondokkal teli
hétköznapjaikról is beszámolt.
– Ön biztatta Borbásékat a disszidálásra?
 – Annak ellenére, hogy nem a kontinensen éltem, tudtam, mi
történik Magyarországon. Láttam, hogy nem jó felé mennek a
dolgok. Alig éltük túl Auschwitzot, ahol jóformán a családom
minden tagját elveszítettem, úgy tűnt, újabb veszély leselkedik az
otthoniakra a kommunizmus képében. Virágnyelven újra és újra
megírtam Istvánnak, jöjjön, jöjjenek, amiben tudok, segítek.
Végül nekiindultak. Először Svájcba mentek. Bea munkát vállalt,
de nagyon zavarta Istvánt, hogy a felesége tartja el. Nem akart
Svájcban maradni, nem akart németül megtanulni, beszélni.
Ugye nem kell részletesebben megmagyaráznom, miért? Nos,
először István érkezett Londonba, Beát Zürichben hagyta az
újszülött kisfiukkal. Elkezdtük intézni a letelepedésüket,
kilincseltünk, a bürokrácia útvesztőiben bolyongtunk, vártunk,
reménykedtünk. Hetek teltek el így. Később István sürgető
könyörgésére Bea is Londonba érkezett, akkor találkoztam vele
először személyesen. Mondhatom, az életben még szebb volt,
mint a filmeken, a fotókon. Tökéletesen megértettem Istvánt, bár
én, a kívülálló, láttam, hogy a házasságuk fölött gyülekeznek a
viharfelhők. A várakozás napjai őrjítő lassúsággal teltek, ők pedig
egyre többet veszekedtek, marták egymást. Aztán, ha szabad a
vihar hasonlatánál maradnom, becsapott a villám. A két hónapos
kisfiú, akit Bea Zürichben egy dajka gondjaira bízott, meghalt. A
fiatalasszony szinte beleőrült a veszteségbe, sírt, zokogott órákon
át. Istvánt is porig sújtotta a hír, ráadásul nyilvánvalóvá vált,
hogy letelepedésükhöz sem én, sem a többi barát nem tud
segítséget nyújtani. Egyszerűen nem kaptak engedélyt. Vissza
kellett térniük Svájcba.
– Ezután még kapcsolatban maradtak?
 – István írt néhányszor, minden levele elkeseredett volt: a
házasságuk romokban hevert, az anyagi helyzetük kiábrándító
volt. Úgy hitte, számára minden elveszett. Sajnos levelezésünk
nem maradt meg, így nem emlékszem pontosan, mikor kaptam
meg utolsó levelét. Talán 1949 elején. Elbúcsúzott, Isztambulon
keresztül Izraelbe készült.
– Eljutott a Szentföldre?
– Soha többé nem hallottam róla. Csak remélni tudom, hogy
megtalálta a helyét, a nyugalmát. De van egy levelem későbbről,
Beától…
– Goll Beától?
– Igen, engem is meglepett kissé, hogy írt nekem. Az Istvánnal
való szakításuk után nagyon egyedül lehetett. Megengedi, hogy
felolvassam a levél elejét?
– Megtisztel a bizalmával!
– „Kedves Barátom! Bocsásd meg nekem, hogy hozzád fordulok
levelemmel, de rettenetesen magányos vagyok ebben a rideg
városban. Senkim sincs, akinek a vállára borulhatnék és
kisírhatnám a lelkemet. Ugye, megengeded nekem, hogy kiöntsem
a szívem? Mire ezeket a sorokat olvasod, nyilván tudod már, hogy
István elment. Talán meg is érkezett Izraelbe azóta. Elment,
elhagyott. És én nem tudok neki megbocsátani. Ő volt életem
szerelme, otthagytam érte hazát, barátokat, mindent, ami fontos
volt nekem. Mert ő volt a legfontosabb! Talán a kicsi fiunkat sem
veszítem el, ha akkor nem megyek utána Londonba…” Bocsásson
meg, még így, hatvanöt év távlatából is elérzékenyülök, ha a
sorait olvasom… hagyjuk most abba a beszélgetést… elnézését
kérem…
*
Vladimir megköszörülte a torkát. Csak nem ő is elérzékenyült?
– Van egy plakát a gyűjteményben, amit Bea ágya alatt
találtam – mondta rekedten. – A plakát szerint 1948
augusztusában, Montreaux-ben szenzációs műsorral bűvölte el a
svájci közönséget Magyarország egykor ünnepelt tánccsillaga.
Többek között Debussy, De Falla, Chopin, Rachmaninov és Bartók
műveire táncolt, zongorán pedig a neves svájci zongoraművész-
zenepedagógus, Rudolf am Bach kísérte, akit a modern svájci
zene megalapozójaként tartanak számon.
– Ez még az angliai kiruccanás előtti időszak relikviája –
vettem kézbe az egyik legszebben díszített plakátot. – Miután
megalázottan és sebzetten visszatért a Borbás házaspár Svájcba,
és István Izraelbe távozott, Beából az egyik legkeresettebb
kalapmodell lett – tettem hozzá. – Az 1958-ban kiállított
jogosítványában már manöken szerepel foglalkozásaként.
Európa-szerte fotózták, ne feledjük, még mindig csak a
harmincas évei elején járt.
– A legszebb kor egy hétköznapi asszony számára.
– De nem egy egykor ünnepelt sztár számára. Beának
mindennél erősebb késztetése volt újra a felső tízezerhez
tartozni. Elegendő pénzt keresett ahhoz, hogy minden létező
zürichi bálba és partira meghívást nyerjen. Közben tanári
oklevelet szerzett a nagynevű baseli Maria Gorkin
Táncakadémián. Akárhogy is, a modellkedést lassan be kellett
fejeznie, és a tánctanítás reális perspektívát jelentett számára a
következő évtizedekre. Egy évvel a tanári oklevél megszerzése
után bemutatták neki Kurt Nafzgert, a harmadik férjét, aki
művészember volt, színházakat menedzselt. Férje révén Bea
végre megkapta a svájci állampolgárságot. De Nafzger úrba
állítólag egy percig sem volt szerelmes.
– Ezt megerősíthetem – mondta Vladimir. – Nekem is mesélt a
harmadik házasságáról. A másik kettőről egy szót sem szólt, de a
harmadikról többször is. Szeret tréfálkozva azzal dicsekedni,
hogy ők a férjével elsősorban barátok voltak, és ez a hosszú
házasság titka. A szerelem elmúlik, nem érdemes azzal bíbelődni,
mondta többször is.
– És arról mesélt-e, hogy Nafzger úr a munkája miatt
rengeteget utazott, így nem túl sok időt töltöttek együtt?
Merthogy így volt, mégis, személyében legalább volt valaki, aki
tartós és biztos támasza lett. Sajnos a hetvenes évek közepén
Kurt Nafzger meghalt. Bea többé nem ment férjhez. Élt, ahogy
addig: estélyekre, koncertekre, moziba járt. Élvezettel és sokat
olvasott négy nyelven, a klasszikus zene, az opera és a balett
szerelmese volt mindvégig. 1975-ben a saját bérlakásában magán
balettiskolát nyitott, ahol már nem csak klasszikus balettet, de
dzsessztáncot is oktatott. 2009-ben költözött az Alderstraße 36.
szám alatti lakásba. Innen folytasd te!
– Drága jó barátnőm ezek szerint vagy negyven éve társ nélkül
él – sóhajtott Vladimir. – Akkor tehát minden rigolyája
megbocsátható.
– Tipikus nehéztermészetű öregasszony?
– Azt azért nem mondanám. Évek óta közelről ismerem, sokkal
bűbájosabb, mosolygósabb, mint a korabeli svájci nénik
többsége. Ez különösen az után csodálnivaló, amin átment. Frau
Nafzger igazi bohém volt, amíg az utóbbi években meg nem
roppant az egészsége. Minden, ami zenével, balettel, színházzal
kapcsolatos, érdekelte. Rendszeresen eljárt a zürichi
operaházba…
– Tudom, oda is egyeztettem időpontot.
– Helyes. Ott majd elmesélik, micsoda rajongójuk volt. Én arról
tudok mesélni, hogy talán épp a kultúra iránti rendkívüli
fogékonysága miatt mindig élményt jelentett, ha beszélgethetett
vele az ember. S mivel nem nagyon járt el hazulról, ebben a
szerencsében mindenekelőtt nekem lehetett részem.
– Szerinted mi az idős művésznő legfontosabb tulajdonsága?
Vladimir gondolkodott egy csöppet, aztán így szólt:
– Kapaszkodj meg: a humora!
– Na ne viccelj!
– Mondom, a humora egészen lenyűgöző!
– Három válás, a gyereke elvesztése és a horrorisztikus
gyerekkor után?
– Ha becsapták egy boltban, vagy csalódott egy étteremben,
mindig nevetett. Néha persze tudott igazán szeszélyes és fanyar
is lenni, szeretett élcelődni, akár rajtam is, de soha nem bántott
meg.
– Azt akarod mondani, hogy semmi bánat vagy keserűség
nincs benne?
– Inkább azt mondanám: mintha mesterségesen eltemette
volna magában a múltat, és szándékosan az életnek csak a derűs
oldalára figyelne. Volt három év, amikor a munkám is engedte,
hogy viszonylag sok időt töltsek vele. Nos, a napi többórás
együttlétek során egyetlenegyszer sem említett semmit
mindabból, amit itt az elmúlt egy órában megtudtam tőled a
múltjából. Csacsogtunk az élet dolgairól, többnyire
semmiségekről, de a régmúltról soha egyetlen szó sem esett.
– Írtad nekem egy levélben, hogy akkor találtad meg a
plakátokkal, képekkel, újságcikkekkel teli dobozt, amikor Goll
Bea kórházba került.
– Egy napon megbotlott a lakásban, és eltörte a lábát. A bokáját
fájlalta, de egyáltalán nem tudott mozogni. Felhívott a
munkahelyemen, hogy segítsek. Taxival siettem hozzá, és amint
megláttam, mi a helyzet, mentőt hívtam. Egyik nap megyek be
hozzá látogatni, hát sehol sem találom. Idegesen futkorásztam
osztályról osztályra, de senkitől sem kaptam felvilágosítást, mivel
nem vagyok Frau Nafzger rokona. Végül sikerült megtudnom,
hogy hozzátartozó híján, tekintettel egyre súlyosbodó Alzheimer-
kórjára, egy állami intézménybe, a wollishofeni Memory-Klinik
Gondozási Központba szállították Frau Nafzgert. Ez több okból is
nyugtalanságra adott okot. Részben azért, mert szegény idős
barátnőmet is felzaklatta a helyzet, és igen-igen nehezen fogadta
el az inkább elmegyógyintézetre emlékeztető új környezetét.
Panaszkodott is, amikor végre rátaláltam, hogy nézzem meg,
képesek voltak egy elmegyógyintézetbe szállítani a törött bokája
miatt.
– Mi volt a nyugtalansága másik oka?
– Egy per. Egy per, amely épp akkor folyt, és amelynek
részletei az interneten is elterjedtek. Egy harminchárom éves és
egy huszonnégy éves nővért letartóztattak, mert rejtett
mobilkamerákkal felvették őket, amint a segítségre szoruló,
védtelen idős betegeket megalázták. Nem akarnék most
elmerülni a részletekben, mert gyomorforgatóak. Maradjunk
annyiban, olykor egészen perverz vagy szadista módon bántak a
magatehetetlen öregekkel. Mindezt Zürich legnagyobb ápolási
intézményében, a demens betegek osztályán! Így aztán az
ápoltak, akik még tudtak magukról és a világról, elkezdtek félni,
hogy esetleg más kórházakban, más osztályokon is előfordulhat
ilyen szörnyűség. Frau Nafzger is a rettegők közé tartozott.
Ugyanakkor egyre romló állapota miatt nyilvánvalóvá vált, hogy
soha többet nem térhet vissza az aldertstraßei bérlakásba. S
mivel más közeli hozzátartozója vagy ismerőse nem volt, nekem
mondták ki az orvosok: további életét a wollishofeni
idősotthonban kell Frau Nafzgernek eltöltenie.
– Hogy fogadta a hírt?
– Azt hiszem, ezt a hírt senki sem fogadja jól. Még az sem,
akinek már a napi fürdetéshez, sőt, akár a különféle egyéb
természetes szükségletek elvégzéséhez is segítségre van
szüksége.
– De nem volt mit tenni…
– Nem bizony. S mivel egyedüli barátja voltam, rám hárult a
lakása felszámolása, illetve a költözködéssel járó csomagolás.
Mindenütt hasonló módon megy végbe az ilyesmi: üres dobozok,
óriási rendetlenség, míg végül a lakás – a plafonig érő
kartonhegytől eltekintve – kiürül.
– Sok holmija volt a művésznőnek?
– Maga a lakás sem volt nagy, de egy harmadakkora
szobácskában kellett mindennek elférnie az otthonban. Bea
pontosan megmondta, mit szeretne a szobájában látni, illetve mit
kell elvinnem a Máltai Szeretetszolgálathoz. Minden mást
kidobtam a szemétbe.
– Az emlékekkel teli dobozt nem említette?
 – Egy szóval sem.
– Szerinted szándékosan?
– Nem tudom. Az ágy alatt találtam a teljes anyagra, ahova
csak azért néztem be, hátha leesett oda valami fontos dolog,
ékszer, könyv, kozmetikum, bármi, ami később esetleg kellhet.
Két kartondoboz is rejtőzött a sötétben. Nem voltak nagy
dobozok, az egyik egy kávéfőző készüléké, a másik egy cipőé volt
hajdanán. Ölbe vettem a dobozokat, beléjük kukkantottam, és
elakadt a lélegzetem. A nagyobbikban legfelül egy csomó fekete-
fehér képet találtam egy ragyogó szépségű lánykáról. Hirtelen el
sem tudtam képzelni, ki lehetett a lány. Idős barátnőm sosem
említette, hogy rokona vagy családja volna. A kép hátulján
ceruzával ez a dátum állt: 1943. Atyaég, gondoltam, akkor ez csak
ő lehet! Később aztán a kezembe akadtak korabeli
újságkivágások, két fotóalbum, én meg csak ámultam és
bámultam.
 A beszélő köntös, Haláltánc, Családunk szégyene, Fekete hajnal,
Szerelmes szívek – az emlékekkel teli doboz őrizte a legendás filmek titkát, Goll
Bea sosem beszélt róluk. A képen a kor egyik legismertebb filmjében, a Fráter
Lorándban látható a művésznő.

– Nyilván egy szót sem értettél a cikkekből.

– Nézd, arra pillanatok alatt rájöttem, hogy ki is lehetett
valójában az én drága „beszélgető asszonyom”, vagy ha úgy
tetszik, „nagyanyai” barátnőm, a Nagyasszony. A múltja, mintegy
varázsütésre, feltárult előttem, de a teljes igazság csak a
Magyarországról érkező internetes válaszok után állt össze.
Ráakadtam a Goll Bea-rajongók fórumára, és angolul írtam nekik
pár sort, beszkennelve mellé egy-két képet. Most gondolj bele,
Tvrtko, évekig élek egy teljesen jelentéktelen, mondhatom szürke
néni mellett, akivel a többiek maximum azt beszélik meg, hogy
mikor lesz a lakógyűlés, és mikor, kinek kell felmosnia a bejárati
ajtó mögötti előteret, aztán találok egy cipősdobozt, és
rádöbbenek arra, hogy a lakótársunk valamikor hatalmas sztár
volt az országában. Ez számomra is megdöbbentő volt,
emlékszem, abban a pillanatban, a doboz tartalmát lapozgatva,
kiszáradt a szám, remegett a kezem. A hirtelen felismerés íratta
velem azokat a sorokat az internetre, és akkor jelentkezett nálam
a miskolci nővér. Abban a pillanatban tudtam, hogy amit átélek,
az nem mese, az maga a történelem. A filmtörténelem elfelejtett,
igaz fejezete.
Bólintottam. Innen már ismertem a történetet.
– Akkor hát? Felkészültél a nagy találkozásra? – mosolyodott el
Vladimir.
*

Az elővárosi idősotthon kétségtelenül barátságos akart lenni.

Színes és elegáns volt egyszerre, bőrfotelekkel megszórt aulával
és átlátszó üvegfalú gyerekjátszóval.
Ám én még sosem láttam barátságtalanabb helyet az
idősotthonoknál.
Tudni egy helyről, hogy onnan csak a temetőbe vezethet az út,
mérhetetlenül lélekölő.
Az ápolási otthon is csak addig tudta feledtetni a halált, amíg
az ember fel nem liftezett valamelyik emeletre; ott aztán
orvosságszaggal és sóhajokkal telt meg a levegő.
Gesztenyebarna ajtó előtt álltunk meg, a harmadik emeleten.
Vladimir kopogtatott. Arra gondoltunk, megautókáztatjuk a
művésznőt: jó ideje nem látta a zürichi operaházat. Majd
beültünk volna egy kellemes olasz étterembe (az volt a
kedvence), s úgy terveztük, végül Vladimir lakásán kávézunk,
hogy egy kicsit újra azon a környéken lehessen az asszony, ahol
az elmúlt években lakott.
– Vladi? – hallatszott az ajtó mögül egy elhaló hang.
– Szép jó reggelt, édes Nagyasszony, jöttünk a forgatóstábbal,
ahogy megbeszéltük! – csapta össze a bokáját viccesen a szerb
fiú.
– Vladi, nem lesz jó… Ma nem… Nem tudok… Ne
haragudjanak…
Vladimir rémülten pillantott rám.
– Ér… értem… Hol… holnap… esetleg? – kérdezte ideges
dadogással.
Kis szünet után felhangzott az idős asszony reszelős hangja.
– Holnapra összeszedem magam.
Áldottam az eszem, hogy nem „jövök-megyek” utazást
terveztem, s ráhagytam egy biztonsági napot a zürichi forgatásra.
Elbúcsúztunk, Vladimir azonnal a nővérszoba felé vette az
irányt. Öt perc múlva jött a hírrel, hogy Frau Nafzgernek
rettenetes éjszakája volt, még az oxigénpalack is előkerült.
Kiléptünk az idősotthon kapuján, Vladimir bűntudattal
szabadkozott.
– Semmi gond – nyugtattam –, próbáljuk meg előrehozni az
operaházi interjút. Holnap csak egy fél hasznos napunk lesz,
kora este repülünk vissza Pestre.
Szerencsénk volt, Daniel Weiss, a zürichi operaház mindenese,
értesülve a vis majorról, azonnal fogadott bennünket.
– Kérem, tolmácsolják Frau Nafzgernek mély rokonszenvemet
és jókívánságaimat! – igyekezett már az elején rokonszenvesnek
mutatkozni, és ez a beszélgetésünk során mindvégig sikerült
neki.
Weiss úr harmincöt évig azt hitte, hogy ismeri az operaház
legelkötelezettebb rajongóját.
– Minden premieren ott volt – emlékezett. – Gyönyörűen
nézett ki! Tudtam, hogy néha akadtak kisebb anyagi gondjai, de
az operabelépővel sosem spórolt. Mindig az elsők között rendelte
meg a bérletét, a jegyeit, ha pedig már nem volt jegy, mindent
megtett azért, hogy szerezzen egyet. Pontosan úgy hozzátartozik
a zürichi operához, mint az épület, a színpad, az énekesek vagy
maga az igazgató. De hogy ő egykor filmsztár volt
Magyarországon! Uraim, ez maga a jeges döbbenet! Ez… ez… na
igen, a szépsége alapján nincs is ezen mit csodálkozni!…
Még beszélgettünk, amikor Vladimir lehalkított mobiltelefonja
beérkező hívást jelzett az idős művésznőtől.
A szerb fiú a füléhez emelte a készüléket, majd néhány
pillanat múlva rám nézett:
– Azt szeretné, ha visszamennénk. Tudja, hogy nagy utat
tettetek meg miatta, és nem szeretne visszaélni az időtökkel.
– No igen – csettintett Weiss úr –, mindig is ilyen volt, talpig
úriasszony! Abszolúte helye van operaházunk hírességeinek a
falán.
*

Kopogásunkra az idősotthon harmadik emeleti szobájából szerb

barátját szólította Frau Nafzger. Vladimir bement, tapintatosan
becsukta maga mögött az ajtót. Két perccel később csont és bőr
szemüveges nénike tipegett elő, Vladimir karjába karolva.
Aprókat lépett, bizonytalanságán látszott, hogy hónapok óta
nemigen hagyta el járókeret nélkül a szobáját.
Valami különös volt rajta. Először nem is értettem, mi nem
illik a képbe, aztán rájöttem: az idős hölgy mosolygott.
Rendíthetetlenül és zavartalanul mosolygott.
A kezét nyújtotta. Bemutatkoztam, mi tagadás, elszoruló
torokkal.
– Maga színész? Nem látom – kérdezett és sajnálkozott egyben
immár a hatalmas épület előtt, és valóban időbe került, míg
kitisztult előtte a kép.
– Itt vagyok, kezét csókolom. Vujity Tvrtkónak hívnak. Nem
vagyok ugyan Alain Delon, és még színész sem, de azért nagyon
nagy szeretettel jöttem a művésznőhöz.
– Delon? – húzta még szélesebbre a mosolyát. – Ne sajnálja,
hogy nem Delon! A túl szép embereknek mindig nehezebb…
Megadóan lebiggyesztettem a számat. Vele vitatkozzak, akinek
élete legnagyobb átka saját hite szerint alighanem a mennyei
szépsége volt?
A mosoly mellett még valami feltűnt: akcentus nélkül beszélte
a magyart! Ő, aki több mint fél évszázada nem beszélt magyarul
senkivel.
– No, mi legyen? – kérdezte. – Sírjunk vagy nevessünk?
– Szerintem inkább nevessünk – feleltem enyhe zavaromban, s
csak később döbbentem rá, milyen pontos és mélyreható volt a
kérdése.
– Azt hiszem, az étterem most nem fog menni – sóhajtott
Vladimir –, és az autókázás sem. Sétáljunk egyet a környéken!
– Rendben van – mondtam.
 – Örülök, hogy eljött hozzám! – derült fel Goll Bea keskeny,
ráncos arcocskája, és bizalommal telve karolt belém a szabad
karjával.
Kérdezgettem, óvatosan, tapintatosan, és ő megfontoltan
válaszolt. Svájci életéről bármit, magyarországi életéről semmit.
Ha nagyon őszinte akarok lenni: erősen úgy tűnt, Goll Bea élete
legérdektelenebb interjúját kívánja tető alá hozni. S bizony
hosszú időn át nem is találtam a kulcsot a titkok dobozához,
pedig egyre jobban izgatott a különös misztikusság, ami belengte
az elfeledett művésznő életét és személyét is. Az nem lehet, hogy
nincsenek érzései a gyerekkorával kapcsolatban! Az nem lehet,
hogy nincs seb, hogy nincs bánat, hogy nem gondolt bele: talán
minden másképp alakul, ha azon a májusi éjszakán nem ül be
férjével a kis Topolinóba.
Megtudtam, hogy magyar papírjai nincsenek. Megtudtam,
hogy ma már jól érzi magát az otthonban a vele egykorú lakók
között. Megtudtam, hogy szereti a vörösbort és a magyar
színészéletrajzokat.
De mindezeknél sokkal jobban érdekelt az, amiről hallgatott.
Elfáradt, visszamentünk az otthonba. Leültünk a társalgóban,
kaptunk egy gyenge kávét.
– Kihoznám a dobozokat – ajánlotta Vladimir.
– Milyen dobozokat? – hunyorgott a művésznő.
– Amiket az ágy alatt találtam, a régi fotókkal.
Élénk pír lepte el Goll Bea sápadt arcát. Lehervadt a mosolya.
– Nem kell, Vladi.
– De hát ezért jöttek magyar barátaink.
Az idős asszony legyintett. Vladimir kihasználta a pillanatnyi
szünetet és eltűnt. Két perc múlva diadalmas arccal jött, s hozta a
dobozokat.
Goll Bea kibámult az ablakon, míg mi nézegetni kezdtük a
múlt század első felében készült fényképeket.
– Tetszik ezekre a fotókra meg cikkekre emlékezni? –
fordultam hozzá.
– Természetesen – mondta, de meg sem rezdült az arca.
Először láttam gondterheltnek.
– Nagyon sokat írtak kegyedről.
– Sokat. De minek?
– Itt például az áll: „Magyar kislányból lesz az új Gréta Garbó! –
mondják Rómában.” Az új Gréta Garbo, tetszik hallani? Nem
akarja elolvasni? Vagy szívesen felolvasom, ha gondolja.
Megrázta a fejét.
– A zene, az igen – mondta –, arról érdemes beszélni. Erről itt
egyáltalán nem.
– Sokak számára Goll Bea óriási sztár volt.
– Egyikük sem él már.
– De Goll Bea él!
– Ugyan. Frau Nafzger, az igen. De akit ön említett, ó, az már
évtizedek óta halott.
– Vannak barátai?
– Akadnak. Itt az otthonban is.
– És Magyarországon?
– Ezerkilencszáznegyvennyolc óta nem jártam
Magyarországon.
– Van valaki odahaza, akivel tartotta a kapcsolatot az elmúlt
hatvanöt évben?
 – Nincs.
– Nem is vágyik arra, hogy egyszer újra a Duna-korzón vagy az
Andrássy úton sétálhasson?
– Nem.
– Miért nem?
– Mert nem akarok emlékezni.
– Nem szívesen emlékszik arra az időre, amikor híres
színésznőként ünnepelték önt Magyarországon?
– Nem voltam én színésznő. Csak táncikáltam. Ennyi.
– Több főszerepe is volt, nagyszerű filmekben. Láttam.
Mintha megrándult volna az asszony szemhéja. Lehet, hogy
beletrafáltam valamibe? Talán sikerült kimozdítanom a kedves,
mosolygós néni szerepéből?
– Kevés pénzbe kerültem, ezért szívesen hívtak filmezni –
mondta. Aztán egy kicsit halkabban hozzátette: – Na, és anyám is
boldog volt. Nem titkolt álma volt, hogy a lányát egy ország
ismerje és szeresse.
Eszembe jutott, amit Goll Bea anyjáról olvastam: perbe fogták,
állítólag joggal, mert bűne volt. Hiába, Bea távozása után
lecsúszott, s külön fájdalmas tény, hogy a disszidálást követően
anya és lánya többé nem beszélt egymással.
– Hoztam önnek otthonról egy ajándékot – vettem az ölembe
az otthonról hozott számítógépemet.
A kijelzőn a Nemzeti Filmarchívum kutatója, Kurutz Márton
tűnt föl, aki a következőket mondta: „Goll Bea az 1940-es évek
háborús Magyarországának sokat foglalkoztatott színésznője volt,
szexszimbólumnak is nevezhetném. Nagyon érdekes
személyiségnek számított, akire érdemes volt odafigyelni. Oda is
figyeltek rá. Megkérdőjelezhetetlenül sztár volt. Akkoriban minden
újságot el lehetett adni vele, tódultak miatta az emberek a moziba.
Talán ő az utolsó, aki a két háború között filmszerepet, sőt nem is
akármilyen filmfőszerepet játszott, és még él. Isten éltesse sokáig!”

„Akkora sztár volt, hogy amikor a zenekarom előtt fellépett,

már a színpadra lépéskor vastaps fogadta” – mesélte Goll Beáról
a legendás harmonikaművész, Tabányi Mihály, miközben a mellette ülő
Géczi Dorottya helyeslően bólogatott.

Kurutz után Géczy Dorottya és a kilencvenkét éves legendás

tangóharmonikás, Tabányi Mihály arca jelent meg számítógépem
kijelzőjén, mindketten álltak még egy színpadon Goll Beával.
„Nagyon szép lány volt, rengeteget szerepelt a címlapokon” –
emlékezett Géczy művésznő. „Akkora sztár volt, hogy amikor a
zenekarom előtt fellépett, már a színpadra lépéskor vastaps
fogadta” – mondta a kamerába Tabányi Mihály, aztán
mindketten szeretettel üdvözölték az addig halottnak hitt egykori
filmcsillagot.
Goll Bea illedelmesen megköszönte az ajándékot, de nem
láttam rajta elérzékenyülést.
– Arra tetszik emlékezni, hogy nagyon sok rajongója volt?

„Nem voltam én színésznő. Csak táncikáltam. Ennyi.” – intézte el

a sztárságra vonatkozó kérdésemet a kor ünnepelt csillaga.

– Dereng, de nekem ez az egész csak egy nagy vicc volt.

– Fotózták, autogramot osztogatott, híres volt, címlapokon
szerepelt.
– Na és?
– Nem hiányzik a hírnév?
– Nem.
– Mi hiányzik?
– A rántotta. De úgy jó magyarosan.
– Értem. Nagyon köszönöm, hogy a kameránk elé állt, és Isten
éltesse sokáig!
 – Köszönöm szépen, de nekem ez már így is sok volt.
Micsoda őszinte mondat! Istenem, egy pillanatra előbújt az
álarc mögül a valódi Goll Bea, aki akár már a következő
pillanatban szívesen menne, ha magához hívná a Teremtő.
Az utolsó fotót is visszatettem a dobozba. Igéző mosolyú lány
pózolt rajta, ahogy Örkény írta egyszer Goll Beáról: „…nagyon
szép karcsú bokája volt, és olyan ritka szőke haja, mint az
üveggyapot, ha rásüt a nap, s úgy látszott, hogy nem festett haj,
hanem valódi. Nagyon szép nő volt…”
Láttam, hogy a művésznő a szeme sarkából figyel. Nem szólt,
mikor lezártam a dobozt, de mintha vastag lencséje mögött
könnycsepp jelent volna meg a szeme sarkában.
– Ne haragudjon, ha kicsit nyers voltam – fogta meg a kezem,
amikor búcsúzkodni kezdtem –, tudja, jobb, ha az a kedves szőke
lány marad meg a köztudatban, meg az édes kis mosolya. Ha
mesélni kezdtem volna, úgy igazán, akkor sok ember emlékét be
kellett volna szennyeznem. Mindazokét, akiknek „köszönhetően”
egy ilyen fájdalmasan ostobácska gyereklény, egy ilyen taszító
kreatúra, mint Goll Bea, egyáltalán reflektorfénybe kerülhetett.

Utóirat: Naplóm riportja nagy feltűnést keltett. Tucatnyi idős

filmrajongó keresett meg, ki e-mailben, ki telefonon, ki levélben.
A megkeresők idős férfiak voltak, akik kivétel nélkül azt írták,
hogy fiatalkorukban szerelmesek voltak Goll Beába. A levélírók
közül egyvalaki még fényképet is mellékelt soraihoz: a képen ő,
egy nyolcvan körüli bácsika volt látható, ahogy egy padon ül,
egyik kezével járókeretére támaszkodva, másik kezében pedig
egy dedikált plakátot szorongatva. A plakáton Goll Bea
mosolygott.
 Egy év sem telt el a film vetítése után, s az egykor ünnepelt
művésznő már nem volt közöttünk. 2014. november 18-a, kedd
volt. Sűrű köd lengte be a hideg téli napot. Számítógépem
pittyegése jelezte, e-mailem érkezett. Vladi volt az, Zürichből írt:
„Sajnálattal értesítelek, hogy barátnőm, Goll Bea Nagyasszony ma
reggel 8 óra 15 perckor fellépett a mennyei színpadra.”
Azon a reggelen átfutott rajtam az egész történet. Megéltem az
igaz mese minden pillanatát, a sanyarú gyerekkortól, a
leírhatatlan ünneplésen át a nyomtalan eltűnésig, a hatvanöt
évig tartó teljes inkognitón át a rátalálás és találkozás öröméig.
Ki tudja, mi történt volna, ha Vladi azon a napon nem néz be
gyanútlanul az éppen kórházban fekvő szomszédasszonya ágya
alá… Hittük volna azt, amit az egyik színészekkel foglalkozó
szakportál írt Goll Beáról az életrajzi adatoknál: született
Budapesten, 1927. június 30-án, halála helye és dátuma
ISMERETLEN.
Nem maradt így. Ma már tudjuk a titkot, s talán nem csak
néhány idős filmrajongó megelégedésére. S még egy apróság:
most, hogy ehhez a fejezethez megkerestem Goll Bea életrajzi
adatait, látom, hogy – milyen furcsa játékot űz velem a sors – az
utolsó mondat végére a pontot éppen a művésznő
születésnapján, június 30-án teszem ki.
 Barbárok, avagy az este, amikor a
Sátán beköszönt Csepelre

Ülök a konyhánkban, arcomat kezembe temetem. Egy felvételt

hallgatok, egy diktafon által rögzített beszélgetést. Majd egy
gyilkosságot. Meghallgatom egyszer. Kétszer. Tízszer. Ötvenszer.
Hallgatom, és még mindig nem hiszem el, amit hallok.
Évekig dolgoztam az ügyön. A csepeli iskolai kettős gyilkosság
ügyén. Volt, amikor annyira elöl jártam, hogy még a bíróságra is
be akartak idézni tanúnak. Megismertem az ügy összes
szereplőjét. Beszéltem az áldozatok hozzátartozóival, kérdéseket
tettem fel a gyilkosoknak. Minden kétséget kizáróan a magyar
kriminalisztika történetének egyik legelképesztőbb fejezete a
Csepel-dosszié. Az ügy, amikor egy bekapcsolt diktafon rögzíti a
gyilkosságot, s buktatja le az elkövetőket. A zsebben megbúvó
kicsi magnó szövegét leírták, kiértékelték, jegyzőkönyvezték.
Annak a jegyzőkönyvnek a részleteit már korábban láthattam,
pár percig jegyzetelhettem is belőle. Ám most, sok évvel a
tragikus események után, hozzájutottam magához a
hanganyaghoz is. Hamarosan olvashatják, hogy egészen
pontosan mi hangzott el az iskolai tárgyalóban, mielőtt a
gondnok meghúzta a ravaszt.
Hallgatom a felvételt, talán már századszor is. És tényleg nem
hiszem el, hogy ez megtörtént…
Tegyük fel, kedves olvasó, hogy ön sikkaszt. Tudom, ez
képtelenség, mégis, a kedvemért, tegyük föl a lehetetlent: ön
pénzt nyúl le.
Tegyük föl, hogy erre rájön a főnöke.
Tegyük föl, hogy a főnöke nyílt lapokkal játszik: kijelenti, hogy
bizonyítékai vannak ön ellen, és meg is fogja tenni a szükséges
lépéseket mind a cégnél, mind pedig a rendőrségnél.
Tegyük föl, hogy ön tudja: ez önnek nem csupán a szakmai
karrierjébe kerülhet, de egyéb (például magánéleti, közéleti)
terveit is örökre süllyesztőbe küldi.
Mit tenne ön ebben a helyzetben, kedves olvasó?
Lehajtott fejjel vállalná a tettei következményeit?
Az utolsó pillanatig igyekezne jobb belátásra bírni a főnökét,
akár megvesztegetéssel vagy fenyegetéssel is?
Esetleg egyszerűen megölné a főnökét?
No igen, ha az ember mindenkit megölne, aki problémát okoz
neki, akkor nem kellene attól félni, hogy az évszázad közepére a
Föld nevű bolygó már képtelen lesz eltartani a rajta élő
milliárdokat.
Ó, már hallom is a kifogásait, kedves olvasó: „Hát nem
mindegy, ugye, hogy milyen problémáról van szó! Azért csak
nem ölök meg valakit, mert azt hazudta a tegnapi kenyérre, hogy
most sütötték. Azért se puffantom le, mert a benzinkúton egy
ötszázassal kevesebbet ad vissza. De még azért se, hogy az
anyámba küld egy focimeccsen vagy a villamoson.”
Jó, jó, kedves olvasó, ezekért – általában – senki sem lakol az
életével. Azt tehát már tudom, hogy ön miért nem ölne.
Most azonban árulja el nekem: miért ölne?
 Nehéz kérdés, ugye? Az első, ami ilyenkor az ember eszébe jut,
hogy annak a pasasnak/nőnek biztosan elvágná a torkát, aki
valamelyik családtagjától venné el az életét.
Rendben, ez érthető reakció – emlékezzenek csak az
elkeseredett apára, aki, miután megölték a gyemekét, éveken át
küzdött a halálbüntetés visszaállításáért!
De kivégezné-e ön, mondjuk, a tanárát, csak mert meghúzza a
vizsgán?
„Nem, dehogy! – csóválja most a fejét, igaz? – Van pótvizsga.
Meg hát ilyenért nem ölünk.”
Rendben. De akkor is ez a helyzet, ha ez a vizsga az utolsó
lehetőség volt, épp a diplomázás kapujában, öt év egyetem után, s
most, hogy kirúgják a kedves olvasót, egyben az intézménynek is
búcsút kell mondania, azaz mehet Kukutyinba zabot hegyezni?
Nem jelent ez mást, mint hogy erkölcsi hullává válik a
környezete számára, egzisztenciálisan hosszú évekre padlóra
kerül, szakmai terveit pedig jó időre jegelheti. Persze, hogy ezért
sem ölne, igaz?
Ó, pedig ennél sokkal kevesebbért is ölnek mifelénk!
Egyedülálló idős embereket a kicsinyke nyugdíjukért. Iskolás
srácot, mert nem tetszett a mostohaanyjának. Tizenéves lányokat
ezért a mondatért: „Én veled? Te hülye vagy? Szállj le rólam,
mert beköplek apáméknak!” Sőt, még egyszerű közlekedési
perpatvar közben is dörrent már el halálos lövés
Magyarországon.
Tudom, tudom: még a feltételezés is sértő, miszerint ön kiolt
egy idegen életet! De azt azért ne tagadja, hogy lassan immunis
lesz a rossz hírekre! Ne mondja nekem, hogy nem tud vacsorázni,
vagy hogy zsebkendőt kell elővennie a könnyei miatt, annyira
felzaklatja, amit esténként a híradókban lát! Pedig ki sem
látszunk a rettenetesebbnél rettenetesebb hírekből. Egyes
híradós műsorvezetők épp csak a fejüket képesek kidugni
esténként a vérfolyamból. „Megmérgezte, felgyújtotta, átszúrta,
fejbe lőtte, elgázolta, összedarabolta, megerőszakolta,
megkínozta, megfojtotta, megcsonkította, kiirtotta…” Üveges
szemmel meredünk a képernyőre, s közben nagyot harapunk a
párizsis szendvicsünkből.
Őszintén: melyik hír kavarta föl igazán az elmúlt években?
Tudom, az adóemelésről szóló. De most beszéljünk a kék
hírekről! Engem, bevallom, felkavart, amikor Daróczi Dávid
felakasztotta magát, amint Csézy férjének öngyilkossága is
megrendített (részint talán mert személyesen ismertem az
elhunytat). Elszorult a torkom, amikor a rendszeresülő
cigánygyilkosságokról láttam a tudósításokat, és a mohácsi
családi tragédia is padlóra küldött – az alig működő kézifék miatt
a Dunába gurult egy autó, benne két kisfiúval…
Akad, akit a házaspár esete kavar fel, őket meggyilkolásuk
után egy kútba rejtenek, mások évek múltán is képesek felidézni
a színésznő nevét, aki ellen a saját fia bérelt fel egy gyilkost, hogy
aztán testét kutyák martalékává tegye. Sokan tökéletesen
emlékeznek az ifjú rendőrségi pszichológusnő arcára, akit
megerőszakoltak, megöltek és egy bokorba dobtak.
Meggyőződésem azonban, hogy az elmúlt években volt egy
olyan tragédia, amelynek hallattán-láttán egy pillanatra
mindenkinek megállt a párizsis szendvics a szájában.
Az eset a „csepeli kettős gyilkosság” címen vonult be a magyar
bűnügytörténetbe, és alighanem azon kevés bűnügyek egyike,
amelyekre nem csupán évek, de évtizedek múltán is emlékszik az
ország lakossága (mint például: Farkas Helga-ügy, Z. Nagyék
kivégzése vagy a Fenyő-gyilkosság).
A szörnyű kivégzésben, amely egy iskola falai között folyt le
2009. január 7-én, az iskola intézményvezetője és egyik tanára
vesztette életét. Az elkövetők ketten voltak. A vád szerint épp úgy
lelkiismeret nélkül, félelmetes kegyetlenséggel számoltak le
áldozataikkal, mint Móricz barbárjai, a veres juhászék. Első
fokon életfogytig tartó fegyházbüntetést kaptak.
Elsőfokon, írom, mert – például a golfbajnoknőt meggyilkoló
férjjel, Gyulai Gusztávval ellentétben – ennek a bűnesetnek a
vádlottjai nem ismerték el a felelősségüket, és ártatlannak
vallották magukat, így hosszú procedúra vezetett el a végső,
jogerős ítéletig, és vele az elsőfokú büntetés súlyosbításáig.

Deme Gábor és Kun Tamás. Így hívják e vérfagyasztó történet

főszereplőit. Kun Tamás, az iskola gondnoka előre kitervelten
végzett Takács Józseffel, az intézmény igazgatójával, korábbi
alpolgármesterrel, MSZP-s képviselővel, majd Papp Lászlóval, az
iskola egyik fiatal tanárával is. A gyilkosság során végig jelen volt
Deme Gábor, aki korábban az intézmény gazdasági igazgatója
volt. Az indíték többek között az a körülbelül hatmillió forint
lehetett, amit Deme még gazdasági vezetőként elsikkasztott. A
sikkasztásra az intézményvezető rájött. Megírta a feljelentését, és
ezt közölte Demével is. Az agilis fiatalemberrel, aki Csepel
politikai csúcsára álmodta magát, aki imádott dicsekedni a
kapcsolataival, aki sokszor és sokaknak mondta, hogy lesz ő még
egyszer miniszterelnök Magyarországon. Ennek tett volna
teljesen keresztbe az intézményvezető feljelentése. Deme Gábor
nem akarta veszni hagyni álmait, mert ha kitudódik, hogy lopott,
akkor nincs további politikai pályafutás. Mindenáron el akarta
hallgattatni Takácsot. Minden áron…

Ugrunk az időben, 2008 szeptemberének utolsó hétvégéjéig. Az

elegáns budai étteremben félóránként lekapcsolják a lámpákat,
megszólal az ünnepi zene, a pincérek peckes mozdulatokkal,
sebes léptekkel hozzák a születésnapi tortákat, rajtuk az
évszámot jelző gyertyákkal és minitűzijátékokkal. Ez az étterem
specialitása, az ünnepi alkalmak elegáns megrendezése.
Feleségem abban az évben is kitett magáért: jó időben asztalt
foglalt, tortát rendelt, hogy aztán méltó módon tudjuk
megünnepelni közös születésnapunkat. Jöttek is az ünnepi
torták, az enyém a 36-ossal, s mellette egy másik, jóval nagyobb
számmal. Amikor a zene elhalkult, majd szolid dzsesszre váltott,
a tűzijáték sem villódzott már, és a gyertyákat is elfújták,
összeakadt a tekintetem a másik asztalnál ünneplő társaságéval.
Udvarias biccentéssel jeleztem, hogy boldog születésnapot
kívánok, mire a hatalmas termetű, nyugdíjkorhatár környékén
lévő, kedves tekintetű férfi felemelkedett az asztalától és elindult
felém. Felálltam én is. Ő nyújtotta a kezét először:
– Isten éltesse, riporter úr! – mondta a férfi megnyerő hangon,
majd bemutatkozott: – Takács József vagyok Csepelről, nagyon
szeretem a filmjeit, igazán örülök, hogy együtt ünnepelhetünk.
– Igazán megtisztelő, Takács úr, remélem, jó egészségben
találta az ünnep – mosolyogtam a hatalmas emberre.
– Hát, a hallásom már nem az igazi, meg aztán fáj már ez az,
de addig jó, amíg legalább ezt érzem – viccelődött, majd
megkérdezte, hogy bemutathat-e a családjának.
Tündéri, nagymamakorú asszonyság, kifejezetten nagyon szép
ifjú anyuka, jóvágású fiatalember és bűbájos gyerekek alkották a
Takács családot. Váltottam velük néhány szót, bemutattam a
saját famíliámat, még egyszer felköszöntöttük egymást, aztán
visszaültünk az asztalunkhoz.
Alig négy hónappal később a tévé képernyőjén láttam visszont
az akkori ünnepeltet. Ő volt az idősebb áldozat. De mi is történt
aznap? Elmondom röviden:

2009. január 7-én este fél hét tájban lövések dördültek a Csepel-
sziget Szakképző Iskolában. Az iskola gondnoka vérző kézzel
átrohant a közeli zöldségeshez, és azt mondta, valaki fegyverrel
lelőtte az intézmény vezetőjét és egy tanárt, valamint
megsebesítette őt is. Miközben a gondnokot kórházba
szállították, a rendőrség hermetikusan lezárta Csepelt. Mindenki
az állítólagos csuklyás gyilkost kereste. A gondnok ugyanis
részletes leírást adott a támadóról, akiben az iskola egyik
korábbi, problémás diákját vélte felfedezni.
A gyilkosság helyszíne Csepelen

Takács József
 Papp László, akinek zsebében a diktafon mindent felvett

Miközben minden Csepelről kihajtó autót, buszt és minden más

járművet megállítottak a rendőrök, miközben minden bokrot,
feltételezett búvóhelyet átvizsgáltak, addig a szakiskolában
dolgozó nyomozók hamar rájöttek, hogy valami nem stimmel a
biztonsági őr verziójával. Túl sok volt a nyom, túl sok az
ellentmondás. Aztán a rendőrök a fiatalabbik áldozat zsebében
találtak egy bekapcsolt diktafont, és nem maradtak kérdések. A
nyomozati anyagok szerint a gyilkosság krónikája az alábbi:
Deme Gábor, az iskola sikkasztással és más pénzügyi
visszaéléssel gyanúsított volt gazdasági vezetője találkozót beszél
meg az intézményvezetővel, Takács Józseffel. Demét a
tárgyalásra elkíséri hűséges társa, a gondnok, biztonsági őr, Kun
Tamás is. Takács József egy fiatal tanártársával, Papp Lászlóval
érkezik. A diktafon felvétele szerint negyedórányi békés
egyeztetés után a gondnok, minden előzmény nélkül, fejbe lövi
az intézményvezetőt, majd fél perccel később több lövéssel
kivégzi az életéért könyörgő tanárt, Papp Lászlót is. És itt, ezen a
ponton nem várt esemény történik: a gyilkos saját fegyverével
véletlenül megsebesíti magát. Ez nem volt benne az előzőleg a
legapróbb részletekig kidolgozott tervben. Nem maradt idő a
nyomok eltüntetésére, átalakítására, ráadásul a gyilkos véréből is
mindenhova fröccsent. Az ismeretlen támadó(k) elmélete
megbukott. A helyszín aprólékos manipulálása helyett ugyanis
pánikszerűen menekülni kellene, de ekkor Deme Gábor kétszer
is figyelmezteti a gyilkost a kamerákra. A lépcsőfeljárót, a
folyosókat ugyanis kamerák pásztázták, azok képét a
szerverszobában lévő számítógép rögzíti és tárolja. A
felvételeken ott van minden. Így a kétszeri figyelmeztetés után
Kun berúgja a számítógépszoba ajtaját, ahonnan Deme Gábor,
saját elmondása szerint félelmében, elviszi a biztonsági kamerák
képét rögzítő szervereket. Amelyeken rajta van minden. Ha
Deme valóban életéért könyörög – ahogy maga mondja –, akkor
az is. Ha valóban semmi köze a gondnok vérengzéséhez, akkor az
is. Ha valóban mindent azért tesz, mert fél a gyilkossá lett
barátjától, akkor az is. És az ajtó berúgása után Deme Gábor
hozzájut az adathordozóhoz. Ha valóban ártatlan, akkor ott
vannak rajta az ártatlanságának bizonyítékai. Deme kijut az
épületből. Rohanhatna a Teve utcába, bemenekülhetne a Csepeli
Rendőrkapitányság épületébe, odarohanhatna bárkihez azzal,
hogy „gyilkosság történt, itt vannak a bizonyítékok, segítsenek!”
Deme Gábor nem ezt teszi. Hazamegy. Átöltözik, új cipőt húz. A
winchestert pedig úgy eltünteti, hogy soha nem kerülnek elő
(először azt mondta, hogy félelmében a Dunába dobta, de a
rendőrök másnap megmutatták neki, hogy akkora a jégpáncél a
Dunán, hogy oda nem dobhatta; aztán egy kukát jelölt meg, ahol
meg is találták a számítógép burkolórészeit. A gépek tartalma
soha nem lett meg). A kukába dobás után Deme a helyi
hipermarketbe ment, ásványvizet ivott. Innen vitték vissza a
rendőrök a tette helyszínére. Amikor elmondják neki, hogy az
intézményvezetőt és egy tanárt lelőttek, látványosan sírni kezd.
Amikor sarokba szorítják, azt mondja, hogy ártatlan. A
nyomozóhatóság nem hisz neki, őt és a biztonsági őrt is
letartóztatják. Mindenki megdöbben. A diktafon felvétele
tűélesen dokumentált mindent. Ehhez hasonló eset nem volt még
Magyarországon.

Mint általában, ezúttal is azok rokkantak bele a tragédiába

igazán, akik „csak” mellékszereplői a történetnek.
Jártam náluk. Többször is személyesen találkoztam a
meggyilkolt intézményvezető özvegyével, Takács Józsefnével. Az
egykori születésnapi asztalnál engem köszöntő tündéri asszony
nagyon megváltozott. Keze remegett, szeme tikkelt, pár hónap
alatt évtizedeket öregedett.
– Én attól a januári naptól kezdve nem élek, csak vagyok –
zokogta az asszony. – Tudja, amikor fiatalon, a Csepeli Vasöntöde
géplakatosaként naponta eljött hozzám egy szál virággal, azt
hittem, hosszú és boldog közös élet vár ránk. Tanult szegény,
egyre többre vitte, mindenkinek segített mindenben. Jó ember
volt, rajongtak érte az emberek: gondoljon bele, amikor sokak
kérésére politikusnak állt, egy óra alatt összeszedték neki az
ajánlócédulákat, s mindjárt alpolgármester is lett Csepelen,
méghozzá függetlenként!… Istenem, szegény!… Rossz érzésem
volt, amikor azon a januári napon az iskolába indult. Már
hónapok óta húzódott a konfliktus a gazdasági igazgatóval. A
férjemnek még akkor is nehezére esett elküldenie az iskolából,
amikor már bizonyítékok voltak arra, hogy az igazgató
sikkasztott. Mondtam neki: „Jóska, ha túl leszünk ezen az
őrületen, elmegyünk Hajdúszoboszlóra!” Rám mosolygott,
megcsókolt. Az volt az utolsó csókja…

„Én attól a januári naptól kezdve nem élek, csak vagyok” – sírta el magát
 Takács József özvegye

A meggyilkolt intézményvezető gyászában is gyönyörű lánya,

Mónika mindvégig halkan, szinte suttogva beszélt.
– Nekem a gyilkosság után nem kellett bizonyíték, nem
kellettek a kihallgatások, nem kellett a nyomozás – mondta a
szép arcú, fiatal nő –, én abban a pillanatban, hogy
meghallottam, mi történt apuval, tudtam, hogy az igazgató tehet
mindenről. Amikor a helyszínre értem, láttam, hogy Deme
elcsukló hangon, holtra vált arccal ecseteli a rendőröknek,
mennyire megviseli a szörnyűség, ami a főnökével történt.
Odakiáltottam neki: „Mit színészkedsz? Te voltál! Te ölted meg
aput!”
 A tárgyalóteremben olykor izzott a levegő. A meggyilkolt intézményvezető
özvegye és árvája a vádlottakat hallgatja.

– Láttam önt a tárgyalásokon… – említettem a

fiatalasszonynak.
– Ó igen, ott voltam, hogy halljam, hogyan csűri-csavarja a
történetet Deme. Minden alkalommal mást mondott, a végén már
maga sem tudta, hol tart. De soha, egyetlenegy pillanatig sem
inogtunk meg édesanyámmal abban a hitünkben, hogy ő eszelte
ki az ördögi tervet, és hogy nem mond igazat a bíróságnak. Apám
mindig azt mondta édesanyámnak Deméről: „Tudom, mikor
hazudik, mert akkor nem néz a szemembe.”
– Úgy tűnik, hamarosan sikerül bemennem Deméhez a
börtönbe riportot készíteni. Önök mit kérdeznének tőle a
helyemben?
– Anyu biztosan semmit. Még a bemutatkozását sem hinné el
ugyanis. Én sem… de én beszélnék vele, és… És azt a kérdést
tenném fel neki, ami az első perctől kezdve fájón ég a szívemben,
és amire nyilván nincs válasz: MIÉRT? Miféle ok létezhet a földön
arra, hogy valaki kioltsa egy embertársa életét?
– Sok évtized múlva jöhetnek ki a rácsok mögül, ha egyáltalán
úgy rendeli a sors, hogy megérik. Ez elégtétel az önök számára?
– Elégtétel? Akárhogy is: apámat nem adja vissza semmiféle
súlyos ítélet. És a fájdalmat, a gyászt sem tudja enyhíteni.
Édesanyám nem tudta eltemetni édesapámat. Egyszerűen
képtelen elengedni. Nem tudja elfogadni, hogy így lett vége.
Benne ma is elevenen él az utolsó nap emléke… Apám későn ért
haza. Anyám sosem látta még olyan fáradtnak. Azt mondta, hogy
vissza kell mennie az iskolába. Leült, kért egy kávét. Úgy tartotta
a bögrét, hogy majdnem kifolyt belőle a kávé. „Ne menj el ilyen
fáradtan!” kérlelte anyám. Persze hiába.
– Beszéltem tanárokkal. Deme Gábort kishitlernek hívták, mert
elmondásuk szerint gyerekeket vert meg, és rendre megalázta a
kollégáit. Minderről nem tudott az ön édesapja?
– Apámnak egészen más feladata volt. A tanárok pedig nem
keresték fel a panaszokkal, mert meg voltak félemlítve.
– Kitől érkezett a hír, hogy gyilkosság történt?
– A polgármester hívta fel édesanyámat. Kérdezte, hogy „A
Jóska hol van?” Aztán közölte, hogy baj van: lövöldözés volt az
iskolában. Anyám felordított: „Jóska?” A polgármester azt
mondta, nyugodjon meg, nem a Jóska. De anyu nem nyugodott
meg. Átjött hozzám sírva, azzal, hogy valami nagy baj történt az
iskolában. Beültem a kocsiba, és az iskolához hajtottam, ő meg
ott maradt a két unokával. Amikor az iskolához értem, majd’
kiugrott a szívem: rendőrök, mentősök… Demét épp odakísérték
a rendőrök, ő meg színészkedett, apámat féltve… Később, az
utolsó tárgyalások egyikén ezt a Demét nevetgélni láttuk
anyámmal. Véletlenül pillantottuk meg a bíróság épületében, ült
az ügyvédjével, és nevettek. Na, akkor anyámnál elszakadt a
cérna. Sírva kiabálta: „Hogy vagy képes nevetni, te sátán, amikor
én már négy éve nem tudok nevetni, mert tönkretetted az
életemet?”
– Nem lett volna jobb, ha távolmaradnak a
büntetőtárgyalásoktól?
– Nem is tudom… Majd’ belehaltam, amikor a diktafonfelvétel
leiratában azt olvastam, hogy apa szinte be sem fejezte a
mondatot, amikor a lövés eldördült. A másik, hogy a leiratban
benne van: négyen beszélgetnek! Tehát biztos, hogy Deme Gábor
nem hagyta el a helyszínt, mint ahogy állítja. Hanem igenis ott
volt, és végignézte a vérfürdőt.
– Az édesanyja egy alkalommal azt mondta nekem, hogy ő
szinte halott ember. Ön is úgy érzékeli, hogy ennyire megtört?
– Igen. Ma is sokszor mondja: „Amikor apu meghalt, az én
életemnek is vége szakadt. Abban a pillanatban én is meghaltam.”
Ezen a ponton újra a gyászoló özvegy vette át a szót:
– Tudja, Tvrtko, nagyon érdekes, hogy az előtte való években
meghaltak Jóskának a szülei, az én apukám, és egyszer csak azzal
álltam elő, hogy Jóska, tudod, hogyan működik a mosogatógép?
És megjegyezte, hogy miért kell neki azt tudnia? Mondtam, hogy
talán azért, mert ha egyszer én már nem leszek, jó lenne tudnia.
És akkor Jóska megfogta a kezemet és azt mondta: „Azt hiszed,
hogy tudnék nélküled élni?” Visszakérdeztem: „Azt hiszed, én
tudnék?” És itt van. A gyilkosság óta én nem élek, csak vagyok.
Ezt csak az tudja megérteni, aki átélt hasonlót. Mert a halál
önmagában is iszonyú dolog. Azt felfogni, hogy egyik pillanatban
ott van, és egy óra múlva már nincs. Ezt elfogadni nehéz. Hát
még így! Ép ésszel nem lehet felfogni, hogy ember embert öl…

Megrázóak voltak ezek a találkozások az árvával és az özveggyel.

És csak hosszú idő után tudatosult bennem, hogy mitől is voltak
annyira megrázóak. Ez a két ember egyetlenegyszer sem beszélt
a gyilkos fegyver ravaszának meghúzójáról, arról a Kun
Tamásról, aki kioltotta a szerető férj, édesapa és nagypapa,
Takács József, és a vele lévő fiatal tanár, Papp László életét.
Marikát és Mónikát csak a másodrendű vádlott, Deme Gábor
érdekelte. Kérdésemre mindketten azt mondták, hogy a gondnok
csak egy gép volt, az igazi bűnös szerintük Deme Gábor.

Ismer a kedves olvasó, nem álltam meg félúton: hallani akartam

a másik oldalt is. Irtózatos erőfeszítések árán, húsz hónappal a
kettős gyilkosság után beverekedtem magam a börtönbe, ahol az
igazgatót – akkor még előzetesben – fogva tartották.
Megkérdeztem tőle, hogyha ártatlan, akkor szerinte miért
tartják rácsok mögött. Szó szerint ezt felelte:
– Le akartam leplezni a visszaéléseket olyan emberekkel
kapcsolatban, akik negyven éven keresztül építették a
karrierjüket, köztiszteletben állnak, kínosan érintette volna
őket…
Amikor rákérdeztem, hogy többek között a meggyilkolt
intézményvezetőre gondol-e, bólintott és kimondta a nevét. Sőt
hozzátette:
– A családja is érintett lett volna.
Később csonkítatlanul közlöm majd a Demével folytatott
beszélgetést.
A biztonsági őrhöz, aki a vád szerint kímélet nélkül kivégezte
az áldozatokat, nem tudtam bejutni. Őt a tárgyalások során
igyekeztem szóra bírni. Jött felém bilincsbe verve ez a hatalmas
termetű férfi, az ökle egyetlen csapásával letaglózhatott volna. A
kérdésemre, hogy mit vár a tárgyalástól, ingerülten bődült rám:
– Nem beszélhetek, te idióta!
– Miért nem beszélhet? – erősködtem tovább.
– Mert megtiltották!
– Ki tiltotta meg? – hangzott újabb kérdésem, amelyre azonban
már nem érkezett válasz.
Később, a tárgyalóterem ajtajához érve, az orra alatt még azt
morogta:
– Hülye Balogh Szilárd, bazmeg.
Balogh Szilárd néven születtem 1972-ben, amikor a szülők még
jobbára a Ladó János-féle utónévkönyvből választhattak neveket
a gyermekeiknek. A Tvrtko nem volt rajta a listán. Tizennyolc
évesen írattam át arra a névre, amelyen horvát édesanyám
mindig is szólított. A Balogh Szilárdot immár huszonöt éve
hivatalosan sem használom. Megejtő volt, hogy milyen alaposan
felkészült belőlem Kun, ugyanakkor rögvest felmértem, hogy vele
sok dolgom nem lesz a jövőben. Még akkor sem, amikor
kitudódott, hogy Kun mégis csak nyilatkozna, potom
negyvenmillió forintért. Gyanúsítottnak, vádlottnak és elítéltnek
viszont én nem fizetek egy kanyi vasat sem, éppen erről szólt
parlamenti beadványom, amelyet a sajtó egyszerűen csak Lex
Tvrtkónak nevezett el. Történt ugyanis, hogy egy gyilkos ötmilliót
kért a megszólalásáért, miközben az áldozat családjának
tönkrement az élete. Végtelenül inkorrektnek éreztem ugyanis,
hogy miközben a megölt fiú szülei és testvére teljesen
belebetegedett a történetbe, és – csúnyán hangzik, de igaz –
nélkülözniük is kellett, miután az áldozat nem tudta hazaadni a
fizetését, addig a gyilkos milliókat kereshet azzal, hogy embert
ölt. Nos, erről szólt a beadványom, s mivel tartom magam az
elveimhez, eszembe sem jutott Kunnal alkudozni. Célba vettem
hát az érintettek képviselőit.
– A büntetés vonatkozásában meggyőződésem, hogy a bíróság
mindkét ügynél a legsúlyosabb szankciót kell, hogy alkalmazza –
fogalmazott az áldozatokat képviselő ügyvéd a szokásos jurátus
nyelven. Aztán személyesebb hangvételre váltott. – Rendkívüli
hidegvérről tanúskodik, ami történt. Rettenetes olvasni azt az
anyagot, ami arról szól, hogy egy már lelőtt embert még egyszer
lelőnek, és hogy egy másik lelőtt embernek a vérébe belelépnek.
Ilyen elkövetés, ilyen magatartás elfogadhatatlan, tűrhetetlen, és
ez biztos, hogy tükröződni fog az ítéletben.
Deme ügyvédje természetesen egészen más állásponton volt.
Meggyőződése szerint az igazgató csak áldozata lett ennek az
ügynek.
– Felmentő ítéletre számítok – jelentette ki. – Semmilyen
bizonyíték nem támasztja alá védencem bűnösségét, és
semmilyen bizonyíték nem cáfolja azt, amit ő végig állított,
nevezetesen, hogy rosszkor volt rossz helyen, és ő is majdnem
áldozata lett ennek a cselekménynek.

Kértem a tanárokat, Deme Gábor egykori beosztottjait, hogy

jellemezzék az igazgatót, akit bűnsegédlettel vádoltak. Milyen
főnök volt? Milyen ember? Ekkor már a birtokomban volt az a
levél is, amelyet a pedagógusok írtak.
Íme a reakciók:
„Az igazgató folyamatosan megalázta a tantestületet.
Kijátszotta a pedagógusokat egymás ellen, hazugságokat,
álhíreket terjesztett.”
„Kihasználta az emberek egzisztenciális félelmét,
megrágalmazta, embertelenül kirúgta a neki nem tetsző
pedagógusokat.”
„Egy kolléganőt megfenyegetett: ha nem mond föl magától,
kábítószert fognak találni a táskájában!”
„Egy kolléganőről azt terjesztette a háta mögött, hogy a
tantestület minden tagjával szexuális viszonyt létesített, sőt neki is
felkínálkozott, de nem volt rá gusztusa. (A kolléganő egyébként
boldog párkapcsolatban él.)”
„Egy kolléganőről azt terjesztette, hogy munkaidő után pénzért
szexuális szolgáltatásokat nyújt, egy másik kolléganőről pedig azt,
hogy drogos a gyereke.”
„A tanári irodában pillanatnyi hangulatának megfelelően alázta
meg az embereket.”
„Bekameráztatta az egész iskolát, ennek nyomán pl. egy
hatodikos fiút dohányzáson kapott, mire a vécébe vitte és ott
fojtogatta.”
„Egy kilencedikes diák nem vette le előtte a sapkáját, ezért
berohant utána a terembe és ököllel verte meg, de úgy, hogy
vérezve a földre került a tanuló.”
„Takács József intézményvezető úrhoz felmennünk nem volt
szabad, csak az ő tudtával. Ha mégis valamilyen oknál fogva a
tanároknak dolguk volt fent, arról be kellett neki számolni.”
„Aki behódolt neki, azt kiemelt anyagi juttatással jutalmazta,
akkor is, ha nem jól végezte a feladatát.”
„A biztonsági őr erősen rasszista kijelentéseit (pl. Minden cigány
gyereket a Dunába kéne lőni!) szó nélkül hagyta.”
„A kollégák egymás között kishitlernek hívták. Volt rá okuk!”
Elmentem a gyilkosság helyszínére, a meggyilkolt Takács
József irodájába, ahol Csepel volt rendőrkapitányával, Vágó
Imrénével találkoztam.
A rendőrezredes asszony, az intézményvezető családjának
kérésére, különnyomozásba kezdett.
 „Ez egy nagyon kegyetlen, hideg fejjel végrehajtott mészárlás volt” – mondta
Csepel volt rendőrkapitánya, aki magánnyomozásba is kezdett

– Ez egy nagyon kegyetlen, hideg fejjel végrehajtott mészárlás

volt – osztotta meg velem a véleményét. – Az adatok és a
bizonyítékok alapján pedig egyértelmű, hogy a bűncselekményt
az ügyészség által is vádolt két ember tervelte ki. Mészárlás volt,
muszáj így fogalmaznom, erre nem lehet más kifejezést találni…

Évek teltek el. Folyamatosan foglalkoztatott az ügy, a magyar

kriminológia történetének egyik legdöbbenetesebb gyilkossága.
Kutakodásaim közben elképesztő dologra leltem. Deme Gábor
készített magának egy honlapot. Első bejegyzésében arra kéri
honlapja látogatóit, hogy véleményezzék a munkáját. Az
emberek először gratuláltak neki, sok sikert kívántak politikai
pályafutásához, kérdésekkel bombázták. A gyilkosság óta viszont
csak indulatos hozzászólások érkeztek, százszámra. A honlap
fóruma még ma is él. Szinte emlékoldal lett belőle. Vagy az
áldozatokat siratják, vagy Demét gyalázzák rajta. A tényleges
gyilkosról, Kun Tamásról, itt sem esik sok szó…
A tárgyalás hosszú esztendőkön át folytatódott. Kun váltig
állította, hogy egy csuklyás alak ölt, és nem ő. Deme Gábor is
kitartott amellett, hogy ő pusztán rosszkor volt rossz helyen, és
még szerencse, hogy a gyilkos őt nem végezte ki.
Csakhogy a megölt tanár, Papp László zsebében elrejtett
diktafon mindent rögzített, ami az iskolai irodában történt. Így
szolgáltak bizonyítékkal gyilkosaik ellen az áldozatok – a
túlvilágról.
Vágó Imréné, a volt csepeli kapitány ugyanúgy figyelemmel
kísérte az ügy utóéletét, mint én. A Takács család barátjának
neve Zámbó Jimmy halálakor került a köztudatba, könyvet is írt
az esetről. Határozott személyiség, egykor a világ tizedik legjobb
gerelyhajítója volt, olimpián is indult.
– Egyedülálló eset, tekintettel arra, hogy az egész gyilkosságot
rögzítette a diktafon – mondta még évekkel később is, amikor egy
alkalommal behívtam a stúdióba a csepeli gyilkosságról
beszélgetni. – Tulajdonképpen a saját fegyverével semmisítették
meg Demét. Köztudott volt ugyanis Csepel-szerte, hogy Deme
Gábor minden találkozójáról hangfelvételt készít. Nos, Takács úr
úgy gondolta, nem árt, ha ő maga is felvételt készít a találkozóról.
Feszült volt a viszony Takács József és Deme Gábor között, hiszen
nem sokkal korábban kiderült Deme sikkasztása.
Tulajdonképpen Takács családja javasolta, hogy Papp tanár úr
rejtsen a zsebébe egy diktafont, így rögzíthetik mindazt, ami az
intézményvezető irodájában történik.
– Tudja, mi jár az eszemben? – pillantottam töprengve az
exkapitányra. – Ön Csepel rendőrfőnökeként, egész pontosan
helyi közszereplőként nyilván személyesen ismerte az
elkövetőket és az áldozatokat. Ha korábban, a gyilkosság előtt,
azt mondom önnek, hogy Deme felbujtására Kun könyörtelenül
kivégzi Takács és Papp urakat, mit felelt volna nekem?
– Azt, hogy maga őrült.
– Őszinte válasz.
– Nézze, az ügy mind a négy főszereplőjét ismertem, sőt, az
egyikükkel rövid ideig munkakapcsolatom is volt. És egyáltalán
nem tűnt gyilkos hajlamúnak. Ismertem a habitusát, de ezt nem
gondoltam volna róla. Nem látszott.
– Tehát Kun Tamásról van szó. Tudja, mi érdekelne engem
igazán? Az intézményvezető családja, Takácsné Marika és Takács
Mónika az évekig húzódó tárgyalássorozat során szinte észre
sem vették a gyilkost. Miközben pontosan tudják, hogy Kun
Tamás biztonsági őr lőtt, őket kizárólag Deme Gábor érdekelte.
Vajon miért?
Vágóné határozott hangon felelt.
– Kun Tamásnak nem volt indítéka. Ő voltaképp Deme
meghosszabbított keze volt. Pusztán végrehajtó. Csak és
kizárólag Deme érdekét szolgálta a gyilkosság.
Kun személyisége valóban különösnek tűnt mindvégig.
Istenként tisztelte alacsony, kövérkés főnökét, s még akkor sem
szólalt meg, akkor sem vallott rá, amikor már egészen szoros volt
a kötél a nyaka körül. Biztatták, nógatták, hogy beszéljen, mondja
el, hogy semmiféle előnyt nem remélt a gyilkosságtól, és hogy
Deme nélkül soha nem emelt volna fegyvert védtelen emberekre.
De hallgatott. Inkább az életfogytig tartó rabságba vitte a titkát, s
mondhatni utolsó leheletéig védte Demét. Talán imponált neki a
kövérkés gazdasági igazgató kijelentése, hogy előbb-utóbb
miniszterelnök lesz belőle. Ki tudja…
– Takács úr özvegye évek óta azt várja, hogy szólaljon meg Kun
Tamás, és végre derüljön ki minden a férje meggyilkolásával
kapcsolatban – árulta el az egykori rendőrfőnök asszony.
– Ön szerint Kun és Deme jogosan kaptak ilyen súlyos
büntetést?
– Igen. És ebben a véleményemben a magánnyomozásom
eredménye is megerősít. De azt nem hallgathatom el, hogy én
úgy tartottam volna igazán korrektnek, ha felcserélik a két
ítéletet. Deme Gábornak kellett volna tényleges életfogytiglant
kapnia.
– Ha Kun elmondta volna a teljes igazságot, beleértve, hogy
Deme bujtotta föl az ölésre, kevesebbel megúszhatta volna?
– Meggyőződésem, hogy húsz év körül kapott volna.
– Azaz hetvenkét évesen kijöhetett volna. Talán.

Vida Istvánnal, az egykori csepeli CSEPP TV főnökével is Kun

Tamásról és Deme Gáborról beszélgettünk egy langyos tavaszi
délutánon.
Vida képben volt, hiszen a televíziója az első perctől kezdve ott
volt kamerákkal a tárgyalásokon.
– Minden tekintetben felkavaró ügy volt – emlékezett. – Sosem
felejtem el azt a pillanatot, amikor az özvegy a gyilkosság után
először pillantotta meg Demét és Kunt a tárgyalóteremben. Az az
arc… Az a tekintet… A hideg szaladgált a hátunkon…
Egy másik kollégával is összefutottam, akinek a neve fel-
felmerül a történtekkel kapcsolatban: Veres Viktorról van szó, a
Blikk kiváló fotósáról.
Viktor a gyilkosság után nagyon gyorsan a helyszínre ért.
Éppen akkor fotózta le Takács Mónikát, amikor az ijfú asszony
megtudta, hogy édesapja az egyik megölt áldozat. Majd egy olyan
fényképet is elkattintott a fotós, amely a helyszínen – még
szabadlábon – aggodalmaskodó Deme Gábort örökítette meg.

„Sosem felejtem el azt a pillanatot, amikor az özvegy a gyilkosság után először

pillantotta meg Demét és Kunt a tárgyalóteremben. Az az arc… Az a tekintet…
A hideg szaladgált a hátunkon... emlékezett Vida István.

Veres Viktor bűnügyi fotóriporter. Szakmájában az egyik

legismertebb. Csaknem két évtizede nap mint nap bűnügyi
témákat fényképez. Ennek ellenére azt mondta, 2009. január 7-ét,
a csepeli kettős gyilkosság napját sosem fogja elfelejteni.
– Egy informátorom felhívott, hogy Csepelen egy iskolában
lövöldözés tört ki – idézte fel a gyászos szerdát. – Halottak
vannak, mondta, és több sérült.
 – Tudtommal a helyszínről a kórházba mentél, ahol
fotósorozatot készítettél az akkor még hősnek hitt biztonsági
őrről, aki nyílt tekintettel belenézett a kamerádba. Nevezhetjük
ezt szakmai bravúrnak?
– Ez a munkám.
– Mit szólt, amikor látta, hogy fotózod?
– Semmit. Semmi érzelmet nem mutatott. Deme Gábort
egyébként véletlenül kaptam lencsevégre. Láttam, hogy valakit
hoznak ki az iskolából a rendőrök. Gyorsan kattintottam
néhányat. Csak később hallottam, hogy a pasast aznap este
őrizetbe vették.
– A legdrámaibb sorozatot Takács Mónikáról készítetted.
– Épp kitört belőle a zokogás. Tisztán lehetett hallani, ahogy
sír, pedig vagy harminc méterre voltam tőle. Állt ott
egymagában, elveszített édesapját siratva, és nekem majd’
megszakadt a szívem. Később felmerült bennem, hogy szabad-e
ilyenkor fotózni? Ott, a helyszínen, igazából az ember nem
nagyon mérlegel, ez a feladata, meg aztán idő sincs rá. De
később… Később azért nyugtalanítja a kérdés… Azon az estén én
is virrasztottam, nem csak a gyászolók. Képtelen voltam elaludni
a feszültségtől.

Mint említettem, vad csatát vívtak egymással a homlokegyenest

más véleményen lévő sztárügyvédek. Az egyik oldalon Ruttner
György igyekezett „tisztára mosni a szennyest”, a másik oldalon a
családot képviselő Magyar György vitte a prímet. Ruttner éveken
át mindig, mindenhol elmondta, hogy Deme Gábor ártatlan, és
pusztán rosszkor volt rossz helyen. Magyar egy pillanatra sem
tért el véleményétől, miszerint Deme Gábor bűnös, és nem
kaphat mást, csak élethosszig tartó fegyházbüntetést.

Veres Viktor drámai képe: Takács József lánya ebben a pillanatban tudja meg,
hogy a gyilkosság egyik áldozata a saját édesapja

– Újra csak megerősíteni tudom: mély meggyőződésem, hogy

Deme Gábor áldozata ennek az ügynek – árulta el nekem a
mindvégig felmentésben bízó dr. Ruttner. – Szerintem a bírósági
tárgyalás során is egyértelműen bebizonyosodott, hogy
védencemnek nincs köze a gyilkossági ügyhöz. A gyilkosságban
való bűnsegédi magatartás vonatkozásában pozitív ítéletre
számítottam, hiszen semmilyen bizonyíték nem támasztotta alá
Deme Gábor bűnösségét.
Dr. Magyar máshogy látta a dolgokat:
 – A büntetés vonatkozásában mindvégig meggyőződésem volt,
hogy a bíróság mindkét vádlott esetében a legsúlyosabb
szankciót kell, hogy alkalmazza. Rendkívüli hidegvérről
tanúskodik a bűncselekmény. A diktafon pedig… nos, az azon
hallható dolgokra nincsenek szavak. Ügyvédként sok mindent lát
és hall az ember, de ilyesmit csak nagyon ritkán.
Deme Gábor egyébként a tárgyalások egy későbbi szakaszában
ügyvédet váltott.

Még egy szemszögből mindenképpen meg akartam vizsgálni a

történteket. Mit gondol erről az egészről egy
kriminálpszichológus?
Bilkei Pál az egész életét annak szentelte, hogy megértse,
miként működik egy gyilkos elméje. A szakember jól ismerte az
ügyet, és véleménye is volt róla – noha várnom kellett egy kicsit,
hogy megtudhassam, mivel a rendelőjébe érkezésemkor Bilkei
épp egy pszichológiai tesztet töltetett ki egy leendő biztonsági
őrrel, s az aktusnak nem kis tétje volt: a teszteredmény alapján
döntötték el, kaphat-e fegyvert az illető.
– Kun Tamás engedély nélküli fegyverrel ölt – vágtam rögtön a
közepébe, amikor magunkra maradtunk. – Minden előzmény
nélkül elővette a pisztolyt, és közvetlen közelről bal halántékon
lőtte az áldozatát. Hogy képesek a gyilkosok ilyen hidegvérrel
ölni?
– Egy indulati cselekvésben felesleges racionális okokat
keresni – így a pszichológus. – Itt már nem számít a logikus
gondolkodás. Egy ideig elfojtom az indulataimat. Igyekszem úgy
viselkedni, ahogy a társadalom elvárja. Aztán egyszerre csak
bekattanok, és már nem lényeges a megfelelés. Már az
indulataim irányítanak. Ha úgy tetszik, visszamegyek a
gyerekkorba. A gyerekkorba, amikor pif-puf játékokban
harcolhattam a társaimmal, és ha meg is sérültünk játék közben,
nem bennünket terhelt a felelősség, hanem a felnőtteket.
– Úgy olvastam, a gyilkosok nem mindig uraik a tetteiknek,
sokszor a tettek irányítják őket.
– Igen, akadnak gyilkosok, akik egyáltalán nem biztosak
abban, hogy ölni fognak. Kun Tamás ezzel ellentétben nagyon is
uralta a tetteit, és abszolúte tudatosan tevékenykedett.
Igen, Kun… Rengeteg töltényt vitt magával a gyilkosság napján,
bárkivel végzett volna, aki eljön a Takáccsal egyeztetett
találkozóra. Egyik vallomásában ki is fejtette: „…aki elszánja
magát a hóhérkodásra, hogy két-három embert megöljön, az van
olyan idióta, hogy életben hagy egy tanút, úgy őszintén? Én nem
vagyok ilyen hülye.”
– Deme Gábor a gyilkosság után elment egy hipermarketbe
vizet venni – mondtam –, Kun pedig azt hazudta, hogy egy
maszkos ember volt a támadó.
– A pszichológia ezeket a momentumokat poszttraumás
szindrómának hívja. Egyfajta automatikusan föllépő védekezés:
„Én nem tettem ilyet, meg sem történt!” Ismét a gyerekkori
psziché lép elő… csakhogy ezúttal egy visszafordíthatatlan
felnőttkori cselekmény után.

Miután tisztességesen körüljártam ezt a mocskos ügyet,

beszéltem pszichológusokkal és zsarukkal, szakértőkkel és
szomszédokkal, végigültem a tárgyalásokat, és végigolvastam a
tudósításokat, szóval mindezek után, az ítélethirdetést követően,
kikértem a Törvényszékről a teljes jegyzőkönyvet. Potom 180
oldal az egész, de elképesztőbb olvasmánnyal még életemben
nem volt dolgom.
És még valamit megszereztem. Valamit, amit Deme és Kun
hallhattak, az ügyvédek és az ügyészek olvashattak, ám a
nagyközönség csak most, ezeken a lapokon találkozik vele
először: azt a fél órát, amit Papp zsebében a diktafon rögzített.
Azaz: a gyilkosság hangjait.
Mielőtt azonban ideidézném a gyilkosság pillanatait, néhány
pontban hadd térképezzem föl ismét az estét – most egy kicsit
más szemszögből –, amelyen a Sátán tiszteletét tette Csepelen.

1. Tények

Tehát: Deme Gábor, aki iskolai gazdasági igazgatói beosztása

mellett a csepeli szocialista frakció tagja is volt, sikkasztások
sorozatát követte el.
2008 december végén az iskola intézményvezetője, Takács
József és felesége sorra átnézték azokat a számlákat,
kimutatásokat, amelyek bizonyították Deme Gábor sikkasztásait.
Takács József még olyan, Deme által aláírt számlát is talált,
amelyen a saját neve mellett egy rijekai utazás található. Erről a
számláról azonnal tudta, hogy csak hamisítvány lehet, hiszen ő
egyáltalán nem járt Rijekában. Deme T betűket hamisított a
számlákra, mintha Takáccsal láttamoztatta volna azokat.
A Magyar Államkincstár a szabálytalanságok miatt
hárommillió forint pénzbírságot szabott ki az iskolára. Takács
felmentette gazdasági igazgatói munkaköréből Demét. Deme lelki
társa, a biztonsági őrként dolgozó Kun Tamás ezután önként
távozott az iskolából.
 Együtt tervelték ki a vérbosszú forgatókönyvét.
Deme úgy okoskodott, hogy Kun elvégzi a piszkos munkát, ő
pedig magával viszi a szervert és az ellene szóló bizonyítékokat
tartalmazó aktatáskát.
Sokak gyanúja szerint titokban Deme is hangfelvételt készített
a találkozóról, de csak egy bizonyos pontig. Addig nyájasan
beszélgetett Takáccsal, majd távozást imitált – ekkor kapcsolta le
a diktafont. Ha a rendőrség megkérdezte volna, hogy tud-e
valamit, elővette volna a saját felvételét, amelyen békés társalgás,
majd az elköszönés hallható, és azt mondta volna: „Én eddig
voltam Takáccsal és Papp-pal, a gyilkosságról semmit sem
tudok.”
Emellett B tervként kiválasztottak egy tanulót az iskolából,
akire adott esetben rá lehetett kenni a bűntényt.

2. Sajtóhír

„Brutális kivégzés történt: a Csepel-sziget Általános és Szakképző

Iskola igazgatóját, Takács Józsefet, és helyettesét, Papp Lászlót a
biztonsági őr lőtte le.
Bodnár Zsolt, a budapesti rendőrfőkapitány bűnügyi helyettese
és Keszthelyi József, a BRFK Életvédelmi Osztály vezetője a
sajtótájékoztatón ismertették: a biztonsági őrt és a gazdasági
igazgatót egy 3-4 millió forintos sikkasztási ügy miatt bocsátották
el az állásukból. A gazdasági igazgató szerda estére találkozót
beszélt meg az alapítványi intézmény vezetőjével, hogy az
elbocsátásból adódó technikai kérdésekről – például eszközök
leadásáról, juttatásokról – beszéljenek. Az intézményvezető
magával vitt egy pedagógust is, aki egy magnóval a zsebében
rögzítette a találkozón elhangzottakat. A gazdasági igazgató pedig
az egyébként csalás és közokirat-hamisítás miatt korábban
büntetett előéletű biztonsági őrt vitte magával.
A felek fél órán keresztül beszélgettek, majd a rendőrök
elmondása szerint a felvétel alapján a biztonsági őr egyszer csak –
30 másodperc különbséggel – lelőtte a két férfit. A történtek során
a biztonsági őr is megsebesült a tenyerén; egyelőre nem tudni,
hogy lövéstől, vagy magát sebesítette meg, hogy leplezze a
bűncselekményt.”

3. Szó szerinti idézetek a jegyzőkönyvből,

a személyes kommentárjaimmal

Az intézmény vezetője az iskola beindítását követően a napi

munkában rendszeresen nem vett részt, a tanintézet működését
igazgatóként ténylegesen a másodrendű vádlott irányította.
Mivel az iskolába főként olyan sajátos nevelési igényű, sok
esetben túlkoros gyerekek jártak, akiknek a magatartásával
számos probléma volt, az iskola vezetése elhatározta, hogy
biztonsági őrt fog alkalmazni.
A biztonsági őr munkaidejének nagy részében az iskola bejárata
mellett lévő pult mögött ült, ahonnan az épület folyosóit és
előtereit pásztázó térfigyelő kamerák felvételeit ellenőrizte a
monitorokról. A térfigyelőrendszer kamerái által közvetített
képeket az igazgató irodájában elhelyezett számítógép rögzítette,
a felvételeket szükség esetén ennek a számítógépnek a
merevlemezéről ellenőrizték.
Az igazgató vezetői tevékenysége alatt az iskolában fokozatosan
feszült légkör alakult ki, amelyet elsősorban az igazgató megosztó
magatartása, autokratikus vezetői stílusa idézett elő. Az igazgató
megfigyelte, illetve bizalmasával, a biztonsági őrrel megfigyeltette
a tanári kar tagjait, majd a róluk így megszerzett információk
birtokában a kollégákat egymás ellen hangolta, akik ilyen
körülmények között már egymással szemben is teljesen
bizalmatlanná váltak.
Amikor a 2008. év október hónapjában az igazgató hosszabb
időre betegállományba került, erre az időre az intézményvezető
átvette az igazgatói teendőket. Ebben az időszakban a Magyar
Államkincstár ellenőrzést tartott az iskolában, melynek során
kiderült, hogy… az igazgató számos mulasztást követett el az
iskola szakmai irányítása és gazdálkodása terén.
Miután az igazgató visszatért betegszabadságáról, az
intézményvezető többször beszélgetett vele a történtekről, és
szembesítette a terhére rótt mulasztásokkal, melyekben a terhelt a
személyes felelősségét elismerte, azokat nem vitatta. Az
intézményvezető olyan megoldást keresett, amellyel a problémákat
házon belül igyekezett megoldani.
Az igazgató azonban az intézményvezető által kért feladatokat
nem teljesítette, miközben… az alapítványi támogatás címén
befizetett készpénzből több alkalommal ismeretlen céllal vett ki
jelentősebb összegeket, így 2008. év december hónapjára az
alapítványi pénztár hiánya meghaladta az egymillió forintot.
Erre figyelemmel az intézményvezető 2008. év december hó 15.
napján már arról tájékoztatta az igazgatót, hogy a továbbiakban
alkalmatlannak találja az iskolaigazgatói feladatok ellátására.
Azonban még ekkor is esélyt akart adni az igazgatónak, még
ekkor sem akart tőle megválni, ezért a 2008. december hó 17.
napján tartott megbeszélésen több lehetőséget ajánlott fel neki a
folytatásra. Eszerint tovább dolgozhat az iskolában tanárként,
vagy közös megegyezéssel, illetve rendkívüli felmondással
megszüntetik a munkaviszonyát.
Az igazgató néhány napos gondolkodási időt kért, azonban a
megszabott határidőig – 2008. év december hó 22. napjáig –
semmilyen választ nem adott az intézményvezetőnek, aki ezért
2008. év december hó 23. napján levélben arról tájékoztatta a
terheltet, hogy igazgatói állásából felfüggesztette, egyben a
hiányosságok feltárására… az iskola fenntartójával közös
vizsgálatot rendelt el.
A biztonsági őr a vezetője és egyben jó barátja, az igazgató iránt
érzett lojalitás által vezérelve szintén otthagyta az iskolát úgy,
hogy távozásáról munkáltatóját nem értesítette, arra engedélyt
nem kért, a biztonsági kapurendszert kikapcsolta, az azt, illetve az
iskola biztonsági rendszerét működtető kulcsot pedig elvitte.
Az intézményvezető… tovább vizsgálta az igazgató korábbi
tevékenységét, és ekkor már arra a következtetésre jutott, hogy az
igazgató az iskola irányítása során nemcsak mulasztásokat vétett,
hanem fiktív számlák, valamint a valóságban meg nem történt
kiküldetéseket igazoló iratok készítésével és felhasználásával
sikkasztott az iskola vagyonából…. A dokumentumokat egy
dossziéba helyezte, a dosszié tartalmáról több másolatot is
készített, egy példányt pedig az aktatáskájában tartott.
Az igazgató 2009. január 4. napján tért vissza Budapestre. Még
aznap felvette a kapcsolatot a biztonsági őrrel, illetve találkozót
kért Takács Józseftől.
Sem egzisztenciális, sem anyagi okok miatt nem engedhette meg
magának, hogy az állandó és biztos jövedelemforrást garantáló
állását elveszítse. Hitelt vett fel, építkezni kezdett, és politikai
ambíciókat is dédelgetett, tehát feltétlenül szükséges volt
pozíciójának megőrzése.
A 2009. év január hó 6. napján tartott találkozón az igazgató
egyedül jelent meg. A megbeszélésen az intézményvezető az
igazgató elé tárta azt a dossziét, amelyben összegyűjtötte a
vádlottat terhelő bizonyítékokat, és amelyek szerint a pénzügyi
visszaéléseivel hatmillió forintot meghaladó összegű kárt okozott
az alapítványnak és az iskolának.
Az igazgató tudomására hozta azt is, hogy az alapítvány 2009.
év január hó 13. napjára kitűzött soron következő ülésén döntenek
arról, hogy tesznek-e feljelentést. Felszólította továbbá az
igazgatót, hogy másnap jelenjen meg az iskolában, és a nála
maradt tárgyi eszközökkel számoljon el.
Ezen a találkozón egyértelműen világossá vált az igazgató
számára… hogy az iskolát végleg és visszavonhatatlanul el kell
hagynia.
A biztonsági őrrel elhatározták, hogy az intézményvezetőt
megölik, és az aktatáskáját a benne lévő bizonyítékokkal együtt
megszerzik.

Egy pillanatra hadd ragadjam magamhoz a szót, kedves olvasó.

Itt van tehát egy joviális, jóindulatú idős ember, aki az utolsó
pillanatig nem szeretné kirúgni a sikkasztáson kapott
beosztottját. Ám a beosztott mindent megtesz azért, hogy végül
feljelentésbe torkolljon az üzelme.
Érdekes megfigyelni a biztonsági őr, Kun Tamás viselkedését
is: végletekig elfogult az igazgatóval szemben, képes otthagyni a
munkahelyét, s mint majd meglátjuk, nemcsak ölni képes a
mentoráért, de a bűntény után is mindvégig úgy vall, hogy
vesszen bár minden és mindenki, de az igazgatót mentse. Sokan
emlékeznek arra, hogy Kun egyszerűen csak „Vezéremnek”
szólította Demét. Ez a hatalmas termetű, igazi bivaly, a
tárgyalások során mindvégig szenvtelen. Nem is érti, miért van
ott. Igazi szervilis Gólem. És talán ez a magyarázata annak, hogy
bár ő a fizikai gyilkos, az elhunyt intézményvezető árvája és
özvegye szinte nem is foglalkozik vele. Demét tartják a
főbűnösnek.
Sokan később a tökéletes bűntényként aposztrofálták azt,
amire az igazgató és a biztonsági őr készültek. S kijelentették,
hogy a vádlottak kizárólag két dolog miatt nem tudták hibátlanul
végigcsinálni a kivégzéseket: az egyik az elrejtett diktafon volt, a
másik a biztonsági őr ügyetlen önsebzése.
Én másként látom. Azt hiszem, ezt a bűntényt a diktafon és a
váratlan kézlövés nélkül sem tudták volna megúszni a tettesek.
Ön szerint, kedves olvasó, meg lehet úszni egy bűntényt,
amelyben az intézményvezetőt és az igazgatóval kapcsolatos
vizsgálatban részt vállaló tanárt megölik, majd elviszik az
intézményvezető aktatáskáját a terhelő bizonyítékokkal
(amelyekből másolat van!), illetve kitépik és magukkal viszik a
számítógépet, amely a kamerák felvételeit rögzítette?
Ugyan, ki másnak állna érdekében mindez? Mégis mit gondolt
az igazgató? Hogy bejön a suliba egy vadidegen, lepuffant két
embert, majd elviszi a szervert, csak úgy – s ezt be fogja venni a
rendőrség?
Ennyire nem lehet ostoba ember! Vagy mégis?
 Abban ugyanakkor mindenki egyetért, hogy a diktafon és az
önsebzés nélkül nehezebb dolguk lett volna a nyomozóknak. Így
viszont alig pár óra alatt végeztek. Már ami a letartóztatásokat és
a gyanúsítást illeti. Az élet és a bíróság a rendőröket igazolta.

A vádlottak abban egyeztek meg, hogy a találkozóra az igazgatót a

biztonsági őr is elkíséri, és miután előbbi a nála lévő eszközökkel
elszámolt, és az arról szóló jegyzőkönyv elkészült, az
intézményvezetőt a biztonsági őr a nála lévő pisztollyal lelövi, a
táskáját elveszik, a tevékenységüket felvevő térfigyelő kamerák
adatait rögzítő számítógépet pedig az igazgató a helyéről kiveszi
és a lelepleződésük elkerülése érdekében eltünteti.
A pisztoly és a töltények megszerzése és tartása hatósági
engedélyhez kötött, amellyel a biztonsági őr nem rendelkezett.
Az igazgató és a biztonsági őr 18 óra 03 perc körüli időben
találkozott az iskola közelében. Mielőtt mindketten bementek az
iskola épületébe… a biztonsági őr csőre töltötte a fegyvert…
A vádlottak számoltak azzal, hogy az intézményvezetőn kívül a
(neki a vizsgálatban segítő) tanár is jelen lesz, de ennek ellenére
tervükön nem változtattak.
A tanár a találkozó előtt a beszélgetés felvétele céljából –
ismerve az igazgató módszereit, valamint azt, hogy sok mindent
letagad – a kabátja jobb felső zsebébe rejtett egy digitális diktafont.

Egy szóra csak ismét! Miközben az igazgató és a biztonsági őr

együtt föllépcsőznek a tanárral az emeletre, a diktafon már
forog. A vádlottak nyugodtak. Szenvtelenül beszélgetnek
hétköznapi ügyekről. Ugyanez az érzelemmentes társalgás
folytatódik az intézményvezető irodájában is. Sőt,
tulajdonképpen ez hallható a kivégzések után is! Ez azért
elgondolkodtató! Itt van két hétköznapi ember. Gyilkosságra
készülnek, majd végrehajtják. Micsoda hidegvér kell ahhoz, hogy
a gyilkos az ölés előtt még kedélyesen elbeszélgessen áldozatával!
No ezért gondolom azt, hogy az ölésre való hajlam mellé kell
még valami, ami gyilkossá teszi az embert. Gátlástalanság?
Erkölcsi fertő? Hidegvérű kegyetlenség?
Lássuk a folytatást! Miután az intézményvezető irodájában…

…az igazgató jelezte, hogy másnap bemegy az iskolába, az

intézményvezető ezt hallva azt kezdte mondani, hogy akkor el
tudja hozni a nála lévő tárgyakat, azonban ezt a mondatát már
nem tudta befejezni, mert a biztonsági őr ekkor – alkalmasnak
tartva a helyzetet a bűncselekmény végrehajtására – váratlanul és
minden előzmény nélkül elővette a fegyverét, és a már korábban
csőre töltött pisztolyával közvetlen közelről, bal halántékon lőtte
az intézményvezetőt.
A biztonsági őr a leadott lövést követően a pisztolyt azonnal a
tanárra szegezte.
A tanár könyörögve kérte a biztonsági őrt, hogy ne lője le. A
biztonsági őr ekkor felszólította, hogy az iroda kulcsát adja át
neki, mely követelésnek a tanár nyomban engedelmeskedett.
A biztonsági őr ezután… azt parancsolta a tanárnak, hogy
forduljon meg. A tanár folyamatosan az életéért könyörgött.
Miután megfordult, a biztonsági őr odalépett hozzá és azt mondta
neki: „Nem lőlek le, a kurva anyádat, elmondom, hogy mit kell
csinálni!…”
Arra utasította a tanárt, hogy az intézményvezető táskáját vigye
oda neki. A tanár rövid keresgélés után a táskát megtalálta,
amelyet meglátva a biztonsági őr gyors egymásutánban két lövést
adott le a tanárra.
Az első lövés a tanárt nem találta el. A második lövés a hátán, a
bal lapockája felső részén érte a tanárt, a lövedék befúródott a
tüdőállományba.
…az igazgató nyugodt hangon mondott valamit a biztonsági
őrnek, aki válaszában arra kérte a társát, hogy a tanár kulcsát
vegye el… majd a gépet vegye ki a helyéről.
Az igazgató a kulcscsomó birtokában a térfigyelő kamerák
felvételeit rögzítő számítógépet őrző irodához ment. Eközben a
biztonsági őr visszatért a jól hallhatóan és láthatóan még
életjeleket mutató tanárhoz, és közvetlen közelről fejbe lőtte.
A tanár kivégzését követően a biztonsági őr az igazgatót
követve a szervert tartalmazó iroda felé indult, azonban menet
közben véletlenül elsütötte a fegyverét, és a lövéssel a saját kezét
találta el. …viszonylag nyugodt hangnemben és tényszerűen
közölte az igazgatóval, hogy „Baszd meg, kézen lőttem magam”,
amit az igazgató – felismerve, hogy a társa sérülése a
lelepleződésükhöz vezethet – dühös hangnemben és
szemrehányóan a „Baszd meg…” kifejezéssel vett tudomásul.
A biztonsági őr – aki szintén szembesült azzal, hogy eredeti
tervüket a súlyos sebesülése miatt képtelenek hibátlanul
végrehajtani – többször, nyomatékosan felszólította az igazgatót,
hogy tűnjön el a helyszínről.
Az igazgató azonban a felszólításoknak nem tett eleget, és
kétségbeesetten, folyamatosan azt ismételgette társának, hogy „…
de a gépen ott van a felvétel!… de a számítógép!…”, mert tudta,
hogy az ellenük szóló és lelepleződésüket eredményező felvételeket
mindenáron meg kell szerezni, nem juthat a hatóságok birtokába…

Nos, a történet innen már kissé elszürkül: a jegyzőkönyv szerint

a biztonsági őr végül berúgja a számítógépes iroda ajtaját, az
igazgató meg kiemeli a számítógépet. Fogják még az
intézményvezető aktatáskáját is, és együtt hagyják el az iskolát (a
bejárati ajtó nyikorgása tökéletesen hallatszik a
diktafonfelvételen, így nem nehéz megállapítani: a vádlottak 18
óra 31 perckor léptek ki az épületből).
A történet innentől ismert: az igazgató hazaautózik, a lakásán
kiszereli a számítógép merevlemezét, majd eltünteti a
bizonyítékokat.
A biztonsági őr pedig közben elmegy a zöldségeshez, hogy
elkezdje játszani a hőst, aki megfékezte a csuklyás támadót.
Később, a nyomozás és a per során a biztonsági őr mindvégig
ragaszkodott a csuklyás történethez, persze rengeteg
ellentmondással a különböző vallomások között. A vádlottat az
sem térítette el a verziójától, hogy a hangfelvétel, illetve a
haemogenetikai, az orvosi, a fegyver- és nyomszakértői
vélemények egytől egyig megcáfolhatatlan bizonyítékokat
szolgáltattak ellene.
 Hamar lebuktak. Túl sok volt a nyom. Túl sok a bizonyíték. Túl sok az
ellentmondás. Az elkövetőknek nem sikerült végrehajtaniuk a „tökéletes
gyilkosságot”.

Az igazgató legalább dolgozott kicsit a verzióján. Ő ugyan nem

látott csuklyást az iskolában, viszont többször is térdre esett a
biztonsági őr előtt, és azt kérdezte tőle, hogy miért kellett lőni
(ennek természetesen nyoma sincs a hangfelvételen). Amit pedig
ezután tett, mindvégig transzban tette. Sosem felejtem el az
arcát, amint egészen nyugodt hangon felelt a kérdésemre,
amikor börtönlátogatásomkor azt firtattam, hogy ha a biztonsági
kamera képei az ő verziója szerint épp az ártatlanságát
bizonyítják, akkor miért nem vitte be a számítógépet egyenesen a
rendőrségre:
– Súlyos stressz alatt álltam.

4. Börtönlátogatás
Sok időbe telt. Már-már lemondtam az interjúról. Végül mégis
úgy döntött, beszél velem. Őszintén, nem tudtam, örüljek-e a
fordulatnak. Annyiban éreztem hasznosnak a találkozást és a
börtöninterjút, hogy végre érdemben is megszólal a „másik fél”.
Persze az is tény, hogy kétségtelenül hírértéke van annak, ha egy
bűnöző megszólal, még akkor is, ha esetleg egy szó sem igaz
abból, amit mond. (Nem mellesleg: a „Csepel-dosszié” mint
riportfilm újságírói pályafutásom egyik legnézettebb anyaga lett,
az utolsó magyar hadifogoly hazahozatalán kívül talán soha nem
kerestek és nem idéztek annyiszor, mint az iskolai kettős
gyilkossággal kapcsolatban – még egy könyv is született a
szörnyű bűntényről, amelyben sorra idézték a riportjaimat.) A
börtöninterjú ügyében mégsem az exkluzivitás könnyű sikere
hajtott. Ahogy mentünk fel a szigorúan őrzött Venyige utcai
büntetés-végrehajtási intézet nyolcadik emeletére, szüntelenül a
meggyilkolt Takács József alakját láttam magam előtt: az utolsó
születésnapot az étteremben; a gyertyákat és a tűzijátékot a
torták tetején; a szelíd tekintetet, a barátságos kézfogást.
Nem ezt érdemelte. Nagyon nem.
– Mónika azt kérdezné: miért? – járt a fejemben, míg
átjutottam a zsilipkapun, és detektorral végigvizsgáltak. Aztán rá
kellett döbbennem: legszívesebben én is azt kérdezném.
Döngött a padló az őr súlyos léptei alatt. Kiáltozás, vinnyogás,
gúnykacaj hangja töltötte be a folyosót. Az ember legszívesebben
menekült volna a szürke, irdatlan épület barátságtalan
hangulatától.
Két perc, és rám vetül a tekintet Deme arcából. S én
változatlanul nem tudtam szabadulni az étteremben ünneplő
Takács József tekintetétől. De a halálra ítélt Papp könyörgésének
mondatai is ott sorjáztak a szemem előtt – módom volt egy
aprócska szobában elolvasni annak a diktafonfelvételnek a leírt
változatát, amelyet a néhai Papp tanár úr készített titokban.
Rázott a hideg, hiszen az első gyilkos lövésig semmiféle előjele
nem volt annak, mire készülnek a gyilkosok.
Micsoda mocskos ügy! Most örültem csak igazán, hogy végül
nem idéztek be a tárgyalásokra tanúként. Mert bizony volt rá
esély. Az egyik vádlott ügyvédje azt indítványozta, hallgassanak
meg engem is, mert az előrelendítheti védence ügyét. (Ma sem
tudom, honnan vette ezt. Okos ügyvéd volt, a tárgyalás során
minden lehetőséget kihasznált, minden eszközt felhasznált, végül
úgy tűnik, eredménytelenül, hiszen védence életfogytiglant
kapott.) A beidézési kísérletnél a furmányos ügyvéd szerint egyes
kérdésekben előrébb jártam, mint a rendőrség. Ennek ellenére a
bíróság nem hallgatott meg, mert a bírói indoklás szerint
végigültem az összes tárgyalást, így nem lehetek „jó” tanú.
Meg kell jegyeznem, önmagában a riporteri munkám is
egészen különös volt. A forgatások során azt kellett
tapasztalnom, hogy a soron következő riportalanyok már
pontosan tudták, hol jártam előzőleg, és mit hallottam. Sőt, voltak
esetek, amikor felcserélődtek a szerepek, és engem kérdezgetett
egy-egy riportalany, hogy hova készülök, vagy hogy mások mit
mondtak nekem. Egészen szürreális volt az egész, mintha valami
skizothrillerben lettem volna főszereplő: miközben én voltam a
riporter, sokan utánam nyomoztak.
A titokzatos telefonhívások is megszaporodtak, ismeretlen
emberek suttogtak jól értesülten a fülembe vélt vagy valós
információkat… Volt az egésznek valami sötét és taszító kafkai
fílingje.
Mint ahogy kafkai fílingje volt annak is, ahogy Deme ügyvédje
már ott várt a nem túl nagy börtönirodában, és második
mondatával azt kérte, időnként látszódjon majd ő is a filmen
(elmondása szerint ez nyugtatja meg védence szüleit).
Demét a zárkából vezették elő. A zárka ugyanazon a folyosón
volt, amelyen várakoztunk rá. Amint kilépett a folyosóra, a fal
felé fordították, s míg felemelt kézzel és szétterpesztett lábbal
állt, végigmotozták. Sötétbarna, rémesen rosszul szabott öltönyt
viselt. Egyértelműen hízott a börtönben.
Amikor belépett az irodába, kezet fogtunk. Nyirkos tenyeréhez
nem tapadt vér, mégis összeborzongtam a parolától.
– Miért gondolta úgy, hogy most leül velem beszélgetni? –
kérdeztem, miután helyet foglaltunk.
Végigpillantott rajtam, mintha azt mérlegelte volna, mennyire
bízhat meg bennem.
Lassan, megfontoltan válaszolt, de a nyugalom álarca mögött
izgatottság rejtőzött. Remegett a csuklója, s kalimpálva járt a
lába, mint a feleléstől tartó kisiskolásoknak. Ahogy haladtunk
előre az interjúban, egyre inkább úgy éreztem, az utolsó
lehetőségként kapaszkodik a hosszú ideje várt és tervezett
beszélgetésünkbe, mivel más reménye már nem nagyon
maradhatott.
– Egyrészt ügyvéd úr ajánlotta, hogy üljünk le, mondván, most
már aktuális. Másrészt a hatóságok nem engedték, hogy
nyilatkozhassak.
– Sokak szerint ön az igazi bűnös a csepeli kettős
gyilkosságban.
– Rágalom! – vágta rá azonnal és határozottan.
Elővettem a papírt, amelyen volt iskolai kollégáinak Deméről
alkotott véleménye állt, s feketén-fehéren felsorolásra került,
hogy a háta mögött kishitlernek hívták, illetve a különféle bűnei
is, mint például hogy gyerekeket vert, embereket félemlített meg,
terrorban tartotta a környezetét.
– Rágalom! – közölte újra Deme.
– Mesélne arról, ami Takács úr irodájában történt 2009. január
7-én?
Deme tekintete jeges mosolyba fordult.
– A bíróságon mindent elmondtam. Elolvashatja.
– Feszült tárgyalásuk volt Takács úrral? Ingerült volt az
intézményvezető úr?
– Akár lehetett is volna. Tudta, érezte, hogy le akarok leplezni
néhány visszaélést. A helyzet az, és ezt sokan mondták, hogy az
volt a baj, mindig is túl jó ember voltam. De a kérdésére
visszatérve: a legteljesebb mértékben nyugodt, mondhatni baráti
beszélgetés folyt le közöttünk.
– A később megtalált diktafon hangfelvétele alapján valóban
békés volt a beszélgetés. Így kezdődik például: „Halihó, szép jó
estét!” Csakhogy tizenkét perc tizenhárom másodpercnél
elhangzik egy lövés…
– Nézze, én akkor már nem voltam az irodában. Kiléptem az
ajtón, és egy lökést, vagy nem tudom, mit éreztem a hátamon, a
tarkómon, előre is buktam egy picit, el is ejtettem a táskámat.
Olyan óriási robajt sose hallottam azelőtt.
– Ön akkor azonnal tisztában volt vele…
 – Nem.
– …hogy Kun Tamás lőtt?
– Nem. Nem is tudtam, hogy mi történt.
– Ön tudta, hogy Kun Tamásnál fegyver van?
– Nem.
– A diktafonfelvétel szerint Papp László negyvennégy
másodpercen keresztül könyörgött az életéért, miközben Kun
Tamás utasítgatta, többször is nyugtatni próbálva a fiatal tanárt
azzal, hogy nem lövi le. Kun még az utolsó pillanatban is azt
kérte Papptól, hogy hozza oda neki Takács József táskáját,
amelyben az állítólagos bizonyítékok voltak ön ellen. Ön a
vallomása szerint ekkor éppen menekülni próbált, de zárva
találta a földszinti bejárati ajtót.
– Lerohantam a lépcsőn a földszintre, és próbáltam kimenni az
épületből.
– Nem jutott eszébe, hogy esetleg megpróbál segíteni? Hiszen
tudta, hogy Papp László még életben van.
– Én onnantól kezdve, hogy hallottam a dörrenést, olyan
állapotba kerültem, amilyenben soha nem voltam még
életemben. Nem tudom elmondani, hogy milyen az az állapot.
Könyvekben nem olvastam ilyent, nem hallottam ilyenről. Zúgott
a fülem, homályosan láttam, kezem-lábam remegett. Elestem a
lépcsőn, miközben jöttem le. Lent az ajtóba belerúgtam, hogy
hátha kirúghatom az üveget, de már nem volt erő a lábamban.
És, bár mostanra már nem emlékszem pontosan, mikor, lefelé a
lépcsőn, vagy már a lépcsőn felfelé, de épp a lépcső aljánál
voltam, és ott hallottam újabb két lövést.
– Ekkor ölte meg Kun Tamás a tanárt, Papp Lászlót.
 Nem hibás, utálja az erőszakot, felmentésre számít.
Ezeket mondta a börtöninterjú során Deme Gábor. A bíróság nem hitt neki,
életfogytiglani szabadságvesztésre ítélte.

– Valószínű.
– Ön látta a holttesteket?
– Nem.
– Ön tehát nem tudott kijutni az épületből.
– Nem tudtam kijutni az épületből, és visszaindultam föl, az
emeletre, ahol nyitva volt a folyosóablak.
– A gyilkosság után, miközben tudta, hogy két embert
megöltek, ön elindult visszafelé? Oda, ahol a gyilkos
tartózkodott?
– Ott a vészkijárata az iskolának, azon az emeleten.
– De ott volt a fegyveres ember is, aki lelőhette.
– Nem gondolkodtam.
– Eszébe sem jutott, hogy önnél van egy mobiltelefon? Hogy
elrejtőzhetne a vécében és hívhatná a rendőrséget, hogy azonnal
jöjjenek!
– Csak az volt bennem, hogy el innen, el innen, menekülni, és
próbáltam kiabálni, de hang se jött ki a torkomon.
– És elindult visszafelé, a gyilkos irányába?
– Föl a lépcsőn.
– Mondja meg nekem őszintén, véleménye szerint Kun Tamás
miért nem lőtte le önt? Hiszen ön egy tanú. Hiszen ön el tudja
mondani a rendőrségnek hogy Kun Tamás a gyilkos.
Reszketővé, suttogóssá vált a hangja. De a tekintete! A
tekintete nyársalt! Mintha kezdett volna haragudni rám. Talán
nem ilyen beszélgetésre számított. Mintha lassan rádöbbent
volna, hogy nem tud jól kijönni ebből a riportból, és nem
feltétlenül miattam. Dühíthette, hogy nem kérdezek alá, pedig
alighanem elvárta volna, a riportra való hajlandóságáért cserébe.
Ez magyarázhatta, hogy később, a beszélgetés során egyre
hidegebbé vált. S egyre gyakrabban érvelt logikátlanul, a
tekintetemet kerülve, az ügyvédjére pillantgatva. Egy ponton
saját magán kívül elkezdett hibáztatni mindenkit, a rendőrséget,
az ügyészséget és a bíróságot. A végén már magát az idősebb
áldozatot is gyalázta, miközben bizarr módon másokat idézve
dicsérte saját magát. Igyekeztem hideg fejjel, profi riporterként
kérdezni, de hazudik, aki azt állítja, hogy minden érzést képes
kiszorítani magából, ha egy gyilkosságban bűnrészes emberrel ül
szemtől szemben. Deme tehát, úgymond, rástresszelt az
interjúra, s ezt nyilván ő is érezhette, mert a riport adásba
kerülése után megtiltotta, hogy újra leadjuk – igaz, jóval később,
amikor érdekében állt, ismét engedélyezte.
 A kérdésen, hogy őt vajon miért nem lőtte le Kun Tamás,
eltöprengett. Aztán az egyetlen adható válasszal rukkolt elő:
– Igazából nem tudom. Nem láttam, hogy mi történt az
irodában.
Majd a véleményét megfejelte a létező legkülönösebb
fordulattal:
– Az adatokat elnézve néha afelől is kétségeim vannak, hogy
Kun Tamás lőtt.
Nagyot nyeltem.
– Tehát ön nincs száz százalékig meggyőződve róla, hogy Kun
Tamás lőtt? – kérdeztem.
– Akkor, a történtek utáni éjszakán, a rendőrségen száz
százalékig meggyőztek róla. Ma már, az iratokat átnézve, nem
vagyok benne biztos.
– A tárgyaláson négyen voltak. Takács József és Papp László
halottak. Ön, saját elmondása szerint, menekül. Marad egy: Kun
Tamás. Hát ha ő nem, ki lőhetett még?
– Én akkor nem gondolkodtam ezen. Ezért is mondtam a
rendőrségen, ahogy a mai napig mondom, hogy bár nem láttam
mást az épületben, de azt sem állíthatom, hogy ő lőtt. Eleve,
amennyire megismertem, nem is feltételezek róla ilyesmit, mint
emberről…
Próbáltam összerakni a dolgokat: Deme, vallomása szerint,
Takács megölésekor már nincs az irodában. Rohan le a lépcsőn,
de nem tudja kirúgni a bejárati ajtót, nincs hozzá ereje, mondja.
Visszaindul a lépcsőn, meghallja a második lövést. Jön Kun,
káromkodik, mert megsebesítette magát. Állítólag berúgja a
számítógépterem ajtaját, majd az igazgatóra förmed. A
számítógépzseni hírében álló Deme, Kuntól való félelmében (!),
kitépi a falból és felnyalábolja a számítógépet, ami a kamerák
képét rögzítette. Kezében a biztonsági kamerák képét tartalmazó
géppel kijut az épületből. Kocsiba vágja magát. Nem a
rendőrségre megy. Haza. Haza!
– Fölrohantam a lakásba a géppel, és ahogy a kezemben
fogtam a telefont, le-föl rohangáltam a lakásban, hogy mit
csináljak. Azt vártam minden pillanatban, hogy valaki rám töri
az ajtót, és lelő.
– Miért nem hívta a rendőrséget?
– Nem tudom, nem tudom megmondani.
– A számítógépen rajta voltak a biztonsági kamera képei?
– Igen.
– A biztonsági kamera képei, ha az ön verzióját vesszük
alapnak, az ön ártatlanságát bizonyítják. Ön azonban nem megy
el a rendőrségre, nem megy el a Teve utcába, nem jelentkezik a
hatóságoknál, tehát nem adja át biztos kezekbe a felvételeket,
hanem fogja, és úgy eldugja, úgy eldobja a számítógépet, hogy
arról a mai napig nem tudják, hol van.
– Akkor én menekültem. Ahogy említettem, az első lövéstől
kezdve tudatos cselekvésem nem nagyon volt.
Bólintottam. Hagytam, hadd folytassa a saját verzióját.
– Lementem a kocsihoz – hallottam Deme hangját –, beültem,
elindultam. A számítógépre pillantottam: „Le fognak lőni, ha ez
nálam marad!” És akkor jött a gondolat, hogy dobjam a Dunába.
Elindultam a kocsival, de a következő kukánál megint megálltam
és kidobtam oda, mert annyira rettegtem. És akkor volt egy pici
megnyugvás, amikor már nem volt nálam. Mert így nem tudott
felelősségre vonni a gyilkos. Ez volt az én életbiztosításom. Hogy
eltüntettem.
– Deme úr, ön azt mondja, hogy félt Kun Tamástól vagy attól a
gyilkostól, aki az irodában kivégezte Takács úrékat. De nem félt
elmenni a helyi hipermarketbe vizet vásárolni.
– Teljesen kiszáradtam. Próbáltam menekülni. Elindultam.
Mentem a kocsival. Néha megmarkoltam a telefont, hogy akkor
most föl kell hívni valakit. Valakinek el kell mondani. És
készültem a halálra. Ekkor valahogy odakeveredtem a helyi
hipermarkethez. Bementem. Végül egy ásványvizet vettem.
Közben hívott édesapám, hogy ott vannak a lakásnál a rendőrök.
Sóhajtottam. Ugyanaz járt az eszemben, mint a beszélgetés
elején: van értelme ennek az egésznek?
– Milyen ítéletet fogadna el? – folytattam a beszélgetést.
– Az életellenes ügyben csakis a felmentést. Nem követtem el,
amivel vádolnak. Ilyen borzalomra nem vagyok képes.
Életemben gyűlöltem az erőszakot.
Elbúcsúztam. Hallom, azóta Deme intenzív életet él a
börtönben. Festeni kezdett, négy képből álló pályamunkájával
bronzérmes lett a rabok versenyén, hatalmas édességcsomag volt
a jutalma.
„Mindig is túl jó ember voltam…” – hallom ma is a hangját, és
csak nézek magam elé. Az ítélethozatalkor, az utolsó szó jogán is
azt állította: ártatlan. Azt mondta, sokkot kapott, pánikba esett, és
csak félelmében működött együtt Kun Tamással. Aztán amikor
meghallotta, hogy életfogytiglanra ítélték, és legkorábban
harminchat év múlva tárgyalhatnak az esetleges
szabadonbocsátásáról, súlyos köhögőroham fogta el. A bírónő
vizet adatott neki.
Ki tudja, annyira talán valóban jó ember, hogy ölni azért ne
tudjon. Ahhoz egy Kun kell. Kun Tamás, akin a tárgyalások során
semmiféle megrendülés nem látszott, sőt az is kiderült, hogyan
élte meg, hogy védekezésre képtelen embereket lőtt agyon:
„Végre én lehettem a góré!”

5. A felvétel

Sokat töprengtem, hogy szabad-e. Szabad-e megmutatnom a

kedves olvasónak a diktafonfelvétel szövegét, amellyel
voltaképpen a túlvilágról szolgáltattak bizonyítékot gyilkosaik
ellen az áldozatok.
Aztán úgy döntöttem: be kell mutatni, mert ha rendelkezésre
áll egy ilyen felvétel, akkor minden más csak mellébeszélés.
Akkor csak színház a bírósági tárgyalás. Más értelmet kap a vád,
mást a védelem és a védekezés. Egy ilyen felvétel vádol és
bizonyít, s nem hagy kétséget afelől, hogy igenis jogos az ítélet,
ami a csepeli kettős gyilkosság ügyében született. Döntésemet
megkönnyítette, hogy Takács József özvegye és árvája
felhatalmazott a közlésre, mondván: ez alapján látszik csak
igazán, milyen emberek is a gyilkosok. Mert az intézményvezető
hozzátartozói még most is többes számban beszélnek. A
gyilkosok felsorolását pedig még mindig annak az embernek a
nevével kezdik, akinek kezéhez ténylegesen nem tapad vér.
Mónika és Marika szerint az igazi gyilkos nem Kun Tamás.
Szerintük Deme Gábor a főbűnöse a vérengzésnek.
Első fokon mindkét vádlott életfogytiglani börtönt kapott. Kun
Tamás leghamarabb negyven, Deme Gábor harminckét év múlva
szabadulhatott. Volna! Mert a másodfok szigorított: Kun
tényleges életfogytiglannal többé nem hagyhatja el élve a
börtönt, Deme szabadulásáról pedig legkorábban is csak
harminchat év múlva tárgyalhat a bíróság.
Harminchat év múlva! Rémisztő belegondolni. De még
rémisztőbb abba belegondolni, hogy ha nincs Papp László
zsebében a diktafon, Csepel talán még ma is egy ismeretlen
csuklyás gyilkost keres… Sokan hiszik, így lenne…
Kérem, azt, ami itt következik, tényleg csak akkor olvassa el,
ha erősek az idegei! Soha, sehol nem hallhatták a felvételt és nem
olvashatták a leiratot. Most a kedves olvasó elsőként ismerkedhet
meg a magyar kriminalisztika legsötétebb dokumentált
perceivel.
A felvétel csaknem félórás. A diktafont Papp László tanár úr a
ruhájában, a mellkasánál rejtette el.
Tizenkét perc tizenhárom másodpercnél váratlanul lövés
dördül. Később még négy lövés hallható. Vagy hússzor
meghallgattam a felvételt, egészen letaglózott, pedig láttam-
hallottam már ezt-azt életemben. Az első lövés Takácsot éri,
hallható a test zuhanása. A lövés után Papp az életéért könyörög.
Kunt kéri, hogy ne lője le. Az megígéri, hogy nem teszi.
Utasítgatja. Aztán lelövi. Papp összeesik. Ekkor a diktafon a
földön elterülő tanár szájához közel kerül. Papp hörögve lélegzik.
Megrázó pillanatok következnek. Újabb lövés jön, melyet
centiméterekről sípoló, erős levegőáramlási-távozási
hangeffektus követ. Miközben a távolból Deme és Kun
párbeszéde hallatszik, egyre csökken Papp lélegzésének
intenzitása. Újabb dördülés: Kun meglövi magát. Az elmúló
lélegzetek legutolsója a felvétel huszonötödik percében hallható.
A hangfelvétel magától szakad meg 29:35-nél. Az ok: megtelik
a diktafon memóriája.

Deme Gábor a bíróságon az ítéletét hallgatja. Ügyvédje szerint rosszkor volt

rossz helyen. Az áldozatok hozzátartozói szerint most van jó helyen.
Életfogytiglani fegyházbüntetését tölti.

A tárgyalás amúgy egészen az első lövésig könnyed

hangvétellel folyik. Persze érezni a feszültséget: úgy beszélnek a
szereplők, mintha egy közelmúltbeli nagy vita után volnának.
Mindenki igyekszik udvarias lenni, és visszafogott. Lidércnyomás
az egész: mintha Takács és Papp tudnák, hogy Demééktől minden
kitelik.
Kun a számítógépét szeretné visszakapni. Takács jelzi, ha
bebizonyítja, hogy az övé, viheti.
Közben Papp időpontot egyeztet másnapra Demével, amikor
lezárhatják a kirúgási ügyet azzal, hogy Deme visszaadja a céges
laptopot.
A felvételen hallható eszmecsere 8:45-től válik pezsgőbbé,
innen idézem. Papp Demével cseveg, a téma épp az iskolai laptop
visszaszolgáltatása, ezt a kirúgott Demének vissza kellene adnia.
Pappon érződik, hogy legszívesebben minél hamarabb lezárná
már ezt az ügyet, akár személyesen is elugrana a laptopért.
Eközben Takács Kunnal beszél. Kun keserű, a sajátjának
mondott laptopját akarja, amit csak átnézésre hozott be
Demének, legalábbis ezt állítja.
Érdekes azt is megfigyelni, hogyan színészkedik Kun,
személyes bánatot színlelve a piszlicsáré számítógépes ügy miatt,
miközben nyilván már csak a megfelelő pillanatot várja az
ölésre. Nyugodt, kimért a hangja. A Sátán hangja. S mindent
elmond Kun személyiségéről, hogy tizenöt másodperccel Papp
lelövése után még odalép áldozatához, és közelről újra beleereszt
egy golyót.
Deme beszélgetési intenzitása is árulkodó. Ő már tudja, mi
következik, ezért nagyon ritkán szólal meg. Nyilvánvalóan fél. A
gyilkosságok után sírós hangon közli, hogy nem tudja kirúgni az
ajtót. Majd, miközben Kun távozásra biztatja, elejti azt a
mondatot, ami talán önmagában feleslegessé tehette volna az
ügye tárgyalását, sőt, a vele készített riportomat is. Ez a mondat
ugyanis elegendő bizonyíték harminchat év kiszabásához: „De a
gépen ott van a felvétel!” (Azaz: a számítógépen ott van a kamera
által rögzített felvétel, és ez mutatja, ki, mikor, hova ment és hol
tartózkodott az elmúlt percekben.)
Nem mellesleg azt is bizonyítja a felvétel, hogy Deme igenis az
irodában volt Takács kivégzésekor, hiszen két másodperccel Kun
lövése előtt, 12:11-kor Deme Takácshoz szól. Csak Papp kivégzése
után hallatszik az irodán kívülről a hangja, többek között amikor
az iskola bejárati ajtaját próbálja kirúgni, amelyet Papp még a
felvétel elején kinyit az érkező Demének és Kunnak, majd bezár
a tárgyalás idejére.
S amit a jegyzőkönyv nem tud visszaadni: Papp hangja az
életéért való könyörgéskor, illetve az elhúzódó haláltusa
hörgései.
De ez alighanem valóban nem tartozik senkire.

Papp: És te most nem tudod visszahozni a laptopot? Ha most

elmegyek érte? Nincs Csepelen?
Deme: Mit?
Papp: Miért, nincs Csepelen?
Deme: Csepelen van, csak még meg kell írnom egy anyagot,
amit megígértem a Kossuth Gimnáziumnak.
Papp: Ja.
Kun (Takácshoz): Aha.
Papp: Mikor kelsz reggel? Hánykor kelsz reggel?
Deme: Fél négy.
 Papp: Fél négy? Akkor ötkor fölhívlak reggel. Jó?
Deme: Jó.
Papp: Melyik számodon?

Telefoncsipogás, valószínűleg Papp keresi Deme számait a

készülékén.

Kun: Miért ne vihetném el a gépemet? Az az én gépem, az nem

a ti gépetek.
Takács: Én mondom, hogy ha tudod igazolni, viszed, hát ez
természetes.
Papp (Deméhez): Ez a 40 66, 40 66 50? Ez is? Ez a… Ez nem?
Takács: Tehát először a Gábort rendezzük le, utána meg…
Mikor jössz? Holnap is jöhetsz. Nem vagytok összekötve.
 Bűnösök és ártatlanok. A beszélgetés 12 perc 13 másodpercen keresztül
teljesen nyugodt volt. Aztán elszabadult a Sátán.

Kun: Hát nem az, hogy nem vagyunk összekötve, csak ez így,
így furcsa egy kicsit.
Papp (Deméhez): De nincs kulcsunk az irodához.
Takács (Kunhoz): Az is furcsa, ahogy elmentél. Ne szórakozzál
már velem! Nem vagyunk annyira haverok, hogy nem így kell
csinálni.
Deme (Papphoz): Melyik irodához?
Papp: Ahhoz. Nem ott van. De azt mondom, hogy nincs is kulcs
hozzá. Gábor, a Tamás cucca, lent van a titkárság, szertár kulcsa.
A gép azt most nem tudom, hogy ott van-e vagy nem. A gép az
lehet, hogy ott van bezárva. Azt nem tudom.
 Takács: Na, segítsünk?
Deme: Azt akkor… holnap.
Takács (Kunhoz): Neked is van egy-két doboz…
Papp (Deméhez): De most csak azért kérdezem, mert hogyha
azt, ha biztos, hogy bejössz hatra, akkor bejövök.
Takács (Kunhoz): …fölvéve minden jegyzőkönyv, kész, ami a
tied, viszed, azt csókolom.
Papp (Deméhez): Reggel, reggel tudod meg azt, hogy mikor
jössz be? És megtennéd azt, hogy rám csörögsz?
Deme: Persze.
Takács (Kunhoz): De ha nem mentél volna el, és én rám…
volna… De miért kellett neked elmenni?
Papp (Deméhez): Mind a két telefonom be van kapcsolva. Ha
ötkor rám csörögsz…

Deme válaszol valamit, de nem érthető.

Takács (Kunhoz): De miért mentél el?! Hát én is azt kérdem,

hogy miért mentél tizenegy órakor. Egyről beszélünk.
Deme (Papphoz): …tiéd a 406…
Kun (Takácshoz): Én az iskola igazgatójával mentem el.
Papp (Deméhez): 406 46 06 90.
Takács (Kunhoz): De van az iskolának az intézményvezetője,
aki a… képzeld el, ez egy ilyen dolog…
Kun: …egymással…
Papp (Deméhez): Mondd a számodat, fejből! 06-30…
Takács (Kunhoz): De látod, hogy nem harcolunk. Én nem. Hát
de hova tartozol?
Deme (Papphoz): …4 06.
 Takács (Kunhoz): Ki írta a szerződésedet alá neked? Na
mindegy.
Kun: Na de nem is az, hanem hogy…
Takács: Te nem érted ezt.
Kun: Ez úgy működik… ez úgy működik, mint hogy ha most én
valami, mit tudom én valamit…
Takács: Elmentél, egy szót se szóltál…
Papp (Deméhez): …jó….
Kun: Én az iskola igazgatójával mentem el.
Takács: És? Azóta nem is láttalak. Ja, most már kétszer
láttalak.
Kun: De volt, egyébként mindegy hát…
Takács: Tegnap láttalak meg ma…
Deme (Papphoz): …06 90.
Papp (Deméhez): Ühüm. Jó, csak mondom, mert hogy őszintén
mondom, hogy kurva fáradt vagyok már, tele van a tököm.
Hogyha azt mondod, hogy nem jössz be reggel…
Deme: Nem biztos, nem ígérem.
Papp: Inkább akkor este?
Deme: Este.
Takács (Kunhoz): …nem a te dolgod. Nem a te dolgod az, ami
az igazgató gondja-baja. A tied ez volt csak. És te elmentél.
Kun: Hát de figyelj már ide… Hát most nem… nem hozhatjuk
ki az irodából a gépemet?!
Takács: Nem. Majd ha odaadod a dolgodat, amit izé, és akkor
leülsz, megnézed…
Papp (Deméhez): Miért távirányítót gondolsz? Vagy mire?
Távirányítótokkal mi van? Az van neked is, nem? Az, az sablon,
az… Leadtad neki?
Takács (Kunhoz): …mert mindent beraktunk, mindent, ami
tied, meg ami a…
Kun: Itt van az irodába a… gépem, érted?
Takács: El van már rakva. A szekrénybe.
Papp: El van zárva, Tamás, aztán most minden le lett…
Kun: Most azt hiszem, hogy nagy bizalommal az igazgatónak
odaadtam a gépemet, és most ti azt mondjátok…
Takács: …Miért nem viheted el? Nem mondtuk, hogy nem
viheted el.
Papp: Jó, nem. Nem, én nem. Nem mondtuk, hogy nem viheted
el. Nem arról van szó.
Takács: Ki mondta, hogy nem? Most. Gyere holnap! Miért,
megbeszéltük? Azt se tudtam, hogy jössz most.
Deme: Ott volt tegnap ő.
Papp: Hol? Ja!
Deme: Mondtam is, hogy…
Takács: Holnap gyere.
Kun: Utálom ezt az erőszakból való tárgyalást, és ti most
erőszakot…
Takács: De nem is erről van szó! Jaj, hagyjad már! Hát ez, ami
van. Jössz holnap, és akkor téged is elrendezünk. Megnézed, mi a
tied, viszed, azt csókolom. Na, rendbe’? Te is. Hát nem kell ebből
izét csinálni! Holnap szeretettel várlak egy kávéra is, teára is.
Kun: Hát nem, nem, nem szép módon intéztük el.
Takács: Hát az sem szép, amit ti csináltatok. De hát mindegy.
Kun: Nem szép módon intéztük.
Takács: Na! A szépség az izé… evics.
 Deme: Hát én mondtam, hogy holnap jönnék akkor egy
doboz…
Takács: Hát akkor el tudod hozni…

Lövés dördül, test zuhan.

Papp: Ne! Légy szíves, Tamás! Tamás, légy szíves, ne! Tamás,
nagyon szépen kérlek, Tamás, hogy ne!
Kun: Gyere ide!
Papp: Jó, odaadok mindent azonnal, csak…
Kun: Gyere ide, add ide az irodakulcsot!
Papp: Azonnal odaadom, most. (Cipzárhúzás.) Csak nagyon
szépen kérlek, hogy ne lőjél le.
Kun: Ne lépj rá az izére!… Na, annak az irodának a kulcsát!
Papp: Jó, ott van!
Kun: Ideállsz!
Papp: Értettem!
Kun: Ne mozdulj!
Papp: Értem.
Kun: Fordulj meg!
Papp: Ne lőj le, Tamás, légy szíves, Tamás, légy szíves!
Kun: Fordulj meg!
Papp: Légy szíves!
Kun: Nem lőlek.
Papp: Nem akarok most így meghalni előtted!
Kun: Nem lőlek le, a kurva anyádat, elmondom, hogy mit kell
csinálni!
Papp: Értettem.
Kun: Akkor már rég lelőhettelek volna.
 Papp: Nincs nálam az irodakulcs, minden a Takácsnál volt.
Kun: Vedd el őtőle.
Papp: Nem tudom, hogy hol van!
Kun: Vedd el!
Papp: Keresem, Tamás, esküszöm, hogy keresem. Keresem…
Kun: Hozd ide a táskáját! Az ő táskáját hozd!

Egymás után két lövés dördül. Mindkettő után Papp fájdalmas

nyögése hallatszik, majd egy test zuhanása.

Kun (Deméhez): Lacika kulcsát vedd el… Hallod?

Deme: Itt a kulcs.
Kun: Vedd ki a gépet!

Lövés dördül. A golyó Pappot éri. A lövést nyolc másodperces

erőteljes, sípoló levegőáramlás hangeffektusa követi.

Tizenöt másodperc múlva újabb lövés dördül, valamivel

távolabbról.

Kun: Baszd meg, kézen lőttem magam.

Deme: Baszd meg!

Már az előtérből hallatszanak a beszélők.

Kun: Nyisd ki az ajtót!

Deme (pánikban, szinte sírva): Nem tudom, nem tudom,
Tamás!
Kun: Nem lehet tudni, hogy…
Deme: Nem tudom kinyitni az ajtót. Nem tudom, kinyitni az
ajtót!
Kun: Tűnj el!
Deme: De a gépen ott van a felvétel!
Kun: Tűnj el!
Deme: De a számítógép!…
Kun: Nyisd ki akkor, gyere, húzd ki!
Deme: Nem tudom…
Kun: Tűnj el!
Deme: …az ajtót törni…

Erős, törés jellegű durva zajok.

A zajok egy távoli ajtócsikorgással megszűnnek.

A sérültek (feltehetően Papp László) utolsó hallható légvétele:

24:30–24:50
 Vujity Tvrtko

Vujity Tvrtko Pécsen született, 1972-ben. Édesanyja tanárnő,

édesapja szénbányász volt. Iskoláit szülővá- rosában végezte,
majd újságírást tanult az Egyesült Államokban, a Miami Egyetem
kommunikációs sza- kán. Dolgozott napilapnál, a Magyar
Rádióban és a Magyar Televízióban. 1997-ben lett a TV2 alapító
munkatársa, riportjait gyakran átvették nemzetközi
tévétársaságok is. A hadifogoly hazatéréséről készített filmjét
részben vagy egészben a világ 121 országában sugározták. Vujity
Tvrtko hazai és külföldi egyetemek állandó meghívott előadója.
Jelenleg az Egyesült Államokban él.

Szakmai elismerései:
• Pulitzer-emlékdíj (1992)
• Hemingway Alapítvány Pethő Tibor Emlékérme (1998)
• A Magyar Újságírók Országos Szövetsége Dr. Szegő Tamás
Díja (2000)
• A Magyar Vöröskereszt Médianagydíja (2000)
• A TV2 Nívódíja (2000)
 • A Magyar Köztársaság Honvédelmi Érdemérem első tagozata
(2001)
• Gróf Széchenyi Ödön Emlékérem (2007)
• Magyar Szóvivők Szövetségének Sajtónagydíja (2012)
• Kamera Korrektúra Televíziós Fesztivál fődíja (dokumentum-
tényfeltáró kategória) (2012)
• Pro Civitate Pécs díj (2012)
• Kamera Korrektúra fődíj, sportriport kategória (2013)
• Baranya Megyei Príma-díj (2014)
• Az ezeréves határon fekvő Ozsdola település díszpolgára
(2015)
Szekeres Pállal közösen Vujity Tvrtko az Európai Unió
antidiszkriminációs kampányának hivatalos magyarországi
nagykövete (2003–2007), a „Pécs 2010 – Európa Kulturális
Fővárosa” versenyében Pécs hivatalos kampányarca volt, a
pályázat győzelme után pedig nagykövete lett.
Szakmai elismertségét Tvrtko évek óta jótékony célokra
használja fel. Filmjei bemutatását követően különböző
segélyszervezeteken keresztül eddig csaknem egymillió dollár
közvetlen támogatás jutott el a rászorulókhoz. Feleségével
közösen – könyvei bevételéből – megalapította a Hétköznapok
Hőse Díjat, melyet minden év decemberében adnak át, jelentős
pénzösszeg kíséretében.
Vujity Tvrtko nős, felesége, Zsolnay Gyöngyi 110-szeres
válogatott, ötszörös magyar bajnok és ötszörös magyar
kupagyőztes kosárlabdázó. Három gyermekük van: Vujity-
Zsolnay Benjamin (2002), Vujity-Zsolnay Barnabás (2003), Vujity-
Zsolnay Bendegúz (2011).
 Felhasznált források

TV2, Napló, hvg.hu, Népszabadság, Dunántúli Napló, Blikk, CSEPP

TV, rendőrségi archívum, TVSZ, MTI, Szentpéterfa község
archívuma, Országos Széchényi Könyvtár, Vasárnapi Újság,
családi archívumok, Csángó vagyok című könyv, Fortepan,
Pozsonyi Új Szó, 24 óra, kemma.hu, bama.hu, Francia Országos
Diplomáciai Levéltár, Zajta község archívuma, Trianon legendák
című könyv, wikipedia, Franciaország Külügyminisztériumának
Diplomáciai Levéltára, Budapesti Közlöny, falanszter.blog.hu,
csepel.info, csepel.hu, Külgazdasági és Külügyminisztérium
információi, Magyarország Nagykövetsége/Peking levelezése,
Császári és Királyi Osztrák–Magyar Konzulátus/Tiencsin
dokumentumai, Osztrák–Magyar Monarchia Bécsi Levéltára
dokumentumai, chinesemartialsudies.com, Britannica.com,
honvedelem.hu, ORFK adattára, haaretz.com,
nairaland.commtholyoke.edu, knownpeople.net. mubi.com,
biography.com vigyazo.blog.hu, Kurír, Országos Mentőszolgálat,
BRFK Életvédelmi Osztály, Fővárosi Ügyészség, Magyar
Államkincstár, Magyar Afrika Társaság, Fővárosi Bíróság,
illusztráció

Köszönöm mindenkinek, akitől akár csak egy szót, egy

gondolatot, adatot vagy bármilyen információt átvettem,
felhasználtam könyvem megírásához. Forrásaim nélkül ez a
könyv nem készülhetett volna el.
 Tartalomjegyzék
Címoldal
Túszul ejtve
Trianon - A könyv titka
Tortúra
Tengermelléki magyarok
Hétköznapi hősök nyomában
Zéró tolerancia
A halottnak hitt magyar filmsztár
Barbárok, avagy az este, amikor a Sátán beköszönt Csepelre
Vujity Tvrtko
Felhasznált források
Copyright
 Copyright © Pokoli-Angyali Kiadó Kft./Vujity Tvrtko, 2016
Copyright © Nógrádi Gergely, Vujity Tvrtko, 2016
Műszaki vezető: Hegyi László
Szerkesztő: Gábor Endre
Korrektor: Szabó Anna
Asszisztens: Varga Zsolt, Varga Dezső

Kiadja a Pokoli-Angyali Kiadó Kft.

Felelős kiadó a kft. ügyvezető igazgatója
Borítóterv: Hársfai László
Borítófotó: Glódi Balázs/Playboy
Fotók: MTI/Bruzák Noémi, Mohai Balázs, Veres Viktor, Blikk,
Bolla Bertold, TV2, Napló, Rácz Balázs, a Takács család archívuma,
a Balogh család archívuma, Fortepan, ORFK, Talán Csaba,
Gábor Felicia gyűjtése, Dunántúli Napló/Laufer László, az Aranyosi család archívuma,
Ujvári Sándor, Varga Dezső, Varga Zsolt, Zajta gyűjteménye, chinesemartialstudies,
ns06.com, mlorenz.at, Vasárnapi Újság, Czerkl Gábor, Kurír, AHU, Magyar Afrika
Társaság, Fincziczki Mária, Jakkel Anna,
Vujity Tvrtko

verziószám: 1.20