[Az éj a függöny ráncaiba, titkon]

Az éj a függöny ráncaiba titkon

Hajadból ottmaradt sugárt vetít.
Lásd, nincs más vágyam, mint csöndessen itthon
Békét látni kezedet fogva itt.
Így nő a lelkem s zúzza darabokra
A hétköznapot. Csak csodát terem:
Hajnalszín hullámtörőire hozza
Első hullámait a Végtelen.
Israel Efraim

[Az éj titkon, kijátszva függöny-fodort…] Az éj titkon, kijátszva függöny-fodort, hajad

elfeledt napfényéből csen el.

Nézd, én meg mindössze kezed fogom

és csöndes és jó és békés leszek.
És gyarapszik lelkem, oszlásban a
hétköznapok; kitágulnak álmai:
hajnalvörös mólóinál foszlányban
a végtelenség első hullámai.
Tauber Ferenc

[Egy század hal meg. .]

Egy század hal meg, épp most élek én.

Egy nagy lap fordul, érezzük szelét,
Isten írta felét, te, én felét
s most égbeszáll idegenek kezén.
Új lap fényessége érezhető,
ráírva még Minden lehet.
Méregeti sok hallgatag Erő
s egymást nézik komor szemek.
Israel Efraim

.
[Épp most élek.. ]

Épp most élek, hogy az évszázad megy.

Egy nagy lap szele csap meg, érzed,
amit Isten és te és én írtunk meg,
és fenn, idegen kézben tekereg.
Egész új oldalról érezni a fényt,
ott még sok minden lehet.
A csendes erők centizik az érvényt,
és sötéten néznek egymás fele.
Rainer Maria Rilke, 22.9.1899, Berlin-Schmargendorf
Tauber Ferenc

[Két keze vak madárnak tűnt…]

Két keze vak madárnak tűnt,

mely napfényről ábrándozott,
maradt, a többi szárnyat bontott,
s tartós tavaszba távozott,
ő meg üres, kopasz hárson ült
s téli széllel szembesült.
Orcái lányosan égtek
mint arának, kivel a rémült lélek
mélybíbor plédet
adat jegyesének.
Bezárva a szemébe
A legelső nappal fénye, -
de mind fölött, mint egy oltár
kitárva a hordozó szárnypár. .
1898.2.6., Berlin
Tauber Ferenc

[Régi ábránd, az ember része. .]

Régi ábránd, az ember része,

Örökre jó lenne betartani:
Az élet tisztelete az, ami
Egyetlen, tér-időn túli mérce.
Karácsonykor csak egy kellhet:
A szeretet legyen átütő,
Kapjon a Föld tőle ős-erőt,
S a reményt adja:
Van új kezdet.
Tauber Ferenc

[Tudd, hogy fáradt rózsát fonok hajadba] Tudd, hogy fáradt rózsát fonok hajadba,
szellő sóhaja is szétszórja, szét —

Lásd hogy a hold ó ezüstpénzdarabka

és van is beleverve abba kép:
víg nő, tövis árnyékolja fejét —
Szerelmes, holt éjek jele, alakja.
Érzed, homlokod haló rózsa mossa?
Mind reszket, elhagyja nővéreit,
egyedül veszni, mindnek az a sorsa,
öledbe maguk mind fakón ölik.
Halkak és nagyok voltak kínjaik.
Éjjel gyere. Örökségünk a rózsa.
Israel Efraim

A bárók között

Vadászatra a király
bárók között haladt.
Díszül vörös koronáján
egy magányos smaragd.
Monoton csattog a patkó,
hosszú az út, fehér;
nem hallatszik a jajszó,
és mily tüzes e dél . .
Tudják-e, hogy ez a király?
Este sok a csóka kint.
Vezérük meg nagy zsivány,
szárnya arra suhint:
király homloka az irány,
egy magányos rubint.
Tauber Ferenc

A csend

Hallod-e, kedves, kezem fölemeltem -

hallod-e: zúg. .
Ugye, a magányost, bármije rebben,
figyelik a dolgok: hogy mire jut?
Hallod-e, kedves, lehunyom a pillám,
zaj ez is, mire megközelít.
Hallod-e, kedves, újra kinyitnám..
. .de mért nem vagy itt?
Moccanok épp csak - a selymes csendben
ott van a lenyomata; örökre látszik
a legparányibb indulat is, kitörölhetetlen,
a messzeség feszülő függönyén.
Ahogy én lélekzem, kelnek-tűnnek
a csillagok.
Ajkamra illatok itala árad,
és távol angyalok karának
csuklói derengenek felém.
De akire gondolok:
Téged nem látlak.
Tandori Dezső

A csoport

Párizs
Mint hogyha csokrot fűzne fürge kéz
úgy gyűjt a véletlen sok arcot össze,
kioldja, hogy megint összébb kötözze,
két távolit, mást elejt, egész
sort elcserél, sokat frissé fakaszt,
s egy korcs kutyát kidob mint ronda gazt,
s mi túlkicsiny, sok szár és inda pántja
közül fejestől előbbre rántja,
S aprón befűzi mind a szélekben;
s megint kinyúlik, eltorzul ma itt,
s csak arra ér épp rá, hogy hirtelen
a ponyva síkján még hátrébb ugorjon,
melyen pár másodperc után a zordon
sulyzóvető dagasztja izmait.
Franyó Zoltán

A csönd

Hallod, szerelmem, emelem kezem -

hallod, neszel…
Magányosként érzem: Rezzenetem
lesi tárgyak tömege, engem fülel.
Hallod, szerelmem, lecsukom a szemem -
ez is nesz, és ez is eljut hozzád.
Hallod, szerelmem, nyitom a szemem.. . .
. . de te mért nem bújsz most hozzám?
Mozdulatom legkisebbik nyoma is
meglátszik a puha, selymes csenden;
kis izgalom is nyomot hagy, nagyon is,
a távolban feszülő függöny-szöveten.
Lélegzem, csillagok érzik a sodrást
odaát.
Ajkaimon újra illatok lelnek forrást,
és felismerem a csukló-mozgást:
távoli, angyali, csodás.
De hiába gondolok rád,
szemem nem lát.
Tauber Ferenc

A fiú

Olyan szeretnék lenni mint azok,

kik vad lovakkal szállnak át az éjen,
fáklyákkal s hajzatuk szél fujja széjjel,
a vad-vad vágtatás sodorta szél.
Elől én állanék, mint csónak orrán,
nagy lennék s összegöngyölt mint egy zászló -
és sötét. De fejemen parázsló
aranysisak. S némán mögöttem áll
tíz férfi majd sötéten s jelre vár,
és rajtuk is oly nyugtalan sisak,
mely fénylik olykor s olykor régi, vak.
És mellém dobban egy, ajkán a kürt
villan, rikolt s térséget fú elénk,
fekete, vak magányt fuvall körénk
s mi gyors álomként dúljuk át az ürt:
mögöttünk minden ház féltérdre hull,
nekivágunk a megdőlt utcasornak,
egy tér elugrik: megfogjuk vadul,
és ménjeink mint eső úgy suhognak.
Radnóti Miklós

A flamingók

Ha festi őket vásznán Fragonard,

fehérjük és rózsás színük fakócska,
olyan szegényes és olyan kopár,
mint kedvesedről e pár semmi szócska:
álomtól lanyha volt még. Mostan íme
a zöld gyepágyba nyílnak, tétován
lábuk virágzik, rózsálló kocsán
kelletve önmaguk, mint holmi Phryne;
aztán szemük elrejtik a pihében,
ahol gyümölcsvörös vegyül el ében
tollak közé, borzongva és repesve.
Majd egy madár rikolt, de a flamingók
meredten állnak s mint a lázban ingók
egyenként lépnek át a Képzetesbe.
 Kosztolányi Dezső

A fogoly

Képzeld, hogy ami ég és lég neked,

mint szél jut szádba és mint fény szemedbe,
épp ama kis részedig megmeredne,
ahol a szíved pihen és kezed.
S ami most benned jövő élet, és:
majd holnap, és : utána, és: továbbra –
az mind seb lenne, meggyűlt, gennyes ábra,
már megdagadt, ki-nem–fakadt kelés.
És ami volt, mind őrültség, örökre
ott dúlna benned: kedves szád, melyen mosoly sosem volt – most habzón röhögne.
Ki istened volt: őröd lenne, s éjfél
körül a végső lyukba mérgesen
egy piszkos szemet tömne – s mégis élnél.
Franyó Zoltán

.
A gazella
Gazella dorcas

Te elvarázsolt: ritka két hang ríme

ha összecseng is, hogy lehetne telve
olyan rímmel, mely benned zeng egy jelre?!
Homlokodból lomb fakad és lant, íme,
és egész lényed már hasonlatul
csupa szerelmes dalon át vonul,
s rózsák szirma a szó annak, ki már
nem olvas: mind lehúnyt szemére száll,
hogy Téged lásson, sodortatva, mint
ha futásodban már ugrás feszülne,
s csak addig nem szökellsz, amíg nem int
figyelmes fejed: erdőn tótükörbe
fordított arcát látja így a lány,
ha fürdését épp abbahagyja tán.
Szabó Ede

A gyermek
Önkéntelen elnézik őt terek
füvén ha játszik; egy-egy fordulóra
a lágy profilból már kiüt kerek
leendő arca, mint egy teljes óra,
mely ütni kezd, és kongva hangzik el.
De lám, a többi nem számlálja: hányat,
mert gondtól nyűtt, s az élettől levánnyadt;
s nem látja senki, mit, hogyan visel, –
mindent hogyan visz, akkor is, ha már
kifáradt testtel szűk kis köntösében,
mint zord várószobák vendége, – szépen
mellettük ül, s az ő korára vár.
Franyó Zoltán

A halál

Itt a halál, e kékes, hígított

csepp főzet tányértalan csésze alján.
Csodálatos hely ez ilyen edénynek:
egy kézfejen áll. Tisztán látni, ott
az ózománcú porcelán kemény
s érdes sebét, a tört fület. Avitt.
Az oldalán e kopott szó: „Remény.”
Ím, ezt olvasta egy ivó, akit
pár korttyal üdített egy régi reggel.
Miféle lények ők, hogy végül ez kell:
méreg, mely ilyen rajt eltávolít?
Vagy maradnának? Talán megszerették
emitt, hol annyi gátlás közt kell enni?
E zord jelent kell bármi más helyett még
belőlük mint hamis fogsort kivenni.
Aztán mind csak motyog, gügyög, makog…
.............................
Ó, hullócsillagok,
miket egy hídról lehetett csodálni –:
sosem feledni téged: Állni!
Franyó Zoltán

A halk patak dallama cseng

A halk patak dallama cseng,

por s város messze mind;
fa csúcsa integet, s mereng,
elbűvöl minden itt.
Erdőben csend, távol világ,
szívemben tiszta fény;
körülölel halvány magány,
fejem nyugszik ölén.
Szalki Bernáth Attila

A hattyú

Félni egyre, élni vontatottan,

életünk, akár a hattyú útja,
melyet még le sem írt a habokban.
És meghalni, titkosan elülni,
mily elembe jártunk itt, ki tudja,
mint mikor hattyút látsz elmerülni: -
a vizen, mely nyájasan fogadja,
fodrozódik, elmúlik alatta,
s boldogan gyürűzik föl a hab;
míg a hattyú csöndesen kiválik,
mind nyugodtabb, tisztább és királyibb
méltósággal cél felé halad.
Kosztolányi Dezső

A kalandor

Amikor a társaságba tévedt:

a Váratlan volt s a Hirtelen
és körötte villogó veszélyek
fénye rezzent a riadt teren,
és fölkapta bókoló zavarba
a földről a princesz legyezőjét,
melyről éppen az imént akarta,
hogy lehulljon. És mikor a nő-nép
nem bujt véle meg az ablakokban,
(honnan a park álomködbe lobban,
hogyha a kezével rámutat)
kártyaasztalhoz ült ő nyugodtan
s nyert. És nézte azt a sok urat,
aki kártya közbe méregette
és a nőt, ki símogatta kéjjel,
vagy tükörből leste őt, megette.
És föltette, hogy nem alszik éjjel,
mint tegnap, mivel harcolnia
kell ma is, s nézése oly merő lett,
mint kinek sok nőtől van fia
és távolba gondoztatja őket.
Kosztolányi Dezső
A kedves halála
Halálról fiú - mint más - csak azt tudta:
hogy elragad, s némaságba taszít.
De hogy a lányt tőle nem elrabolta,
(csak) szeméből törölte csendben, s amint
siklott, fogadták ismeretlen árnyak,
érezte, hogy őt megragadják fent,
halvány holdfény mosolya lett a lánynak,
s dalával jót cselekedett:
s fiúnak halottak váltak ismertté,
mintha mind lenne közeli rokona,
s hagyott fiú mindenkit, (hogy) szavát fonja,
de nem hitte, mit mondtak: hogy (e) vidék
legjobb fekvésű föld, s örökké édes -
Simította, (hogy) lánynak ne legyen érdes.
Szalki Bernáth Attila
A kedves halála
A férfi csak ezt tudta a halálról:
hogy elvisz és a némaságba lök.
De hogy a lány az árnyvilágba pártolt, s reáborult a titkos, néma köd,
és a szeméből elsuhant szelíden,
azt hitte, hogy mint bolygó, sanda hold
süt mosolya a túlvilági színen,
s az alvilágnak csöndesen dalolt:
A férfi otthon lett a sírokon,
s minden halott olyan közel-rokon
lett néki, és ha vigasztalta más,
csak hallgatott, mert tudta, hogy csalás,
vallotta, a sír jó, a sír örök -
s lesimitotta néki a rögöt
Kosztolányi Dezső

A király

Tizenhat éves a király.

Tizenhat év, s az állam már ő.
Nézése lesből vett irány,
a vének tanácsán átnő,
a terembe irányul, hátra.
S amit érezhet – verdikttel várva –
vékony, hosszú, kemény álla:
az aranygyapjas rend lánca.
Halálos ítélet papírja
fekszik előtte soká.
Vélik: gyötrődik őrületig.
Ha ismernék, tudnák a fogást,
hogy lassan elszámol hetvenig,
majd aztán aláírja.
Tauber Ferenc

A koldus és a büszke kisasszony

Úgy esett, hogy mi ketten – a tanító úr meg én – tanúivá váltunk a következő kis jelenetnek.
Nálunk, az erdőszélen szokott állni olykor egy öreg koldus.
Ma megint ott volt, szegényebben, nyomorúságosabban, mint valaha, szánalmas
mimikrijével alig megkülönböztethetőn a korhadt deszkakerítés léceitől, amelyekhez
támaszkodott. S akkor az történt, hogy egy egészen kicsi leányka odaszaladt hozzá, kezében
egy apró pénzérmével. Ebben nem volt semmi megcsodálnivaló, a meglepő csupán az,
ahogyan tette. Szép, kecses térdhajlással nyújtotta át az öregnek az adományt, gyorsan,
mintha senkinek sem volna szabad meglátnia, aztán ismét pukedlizett és már el is tűnt. Ám
ez a két térdhajtás császárnak szóló volt. Kiváltképp felbosszantotta ez a tanító urat.
Azonnal oda akart menni a koldushoz, valószínűleg, hogy elkergesse a léckerítéstől; hiszen,
mint tudjuk, a szegénygondozó egyesület elöljárója volt, s mint ilyen, ellenzője az utcai
kéregetésnek.
Visszatartottam. – Mi támogatjuk ezeket az embereket, bátran mondhatom, gondoskodunk
róluk –
lobbant föl. – Ha ezenfölül még az utcán is koldulnak, ez egyszerűen – arcátlanság. – Tisztelt
tanító úr –
próbáltam megnyugtatni, de ő továbbra is magával vonszolt az erdőszél felé. – Tisztelt
tanító úr –
kértem –, el kell mesélnem önnek egy történetet. – Olyan sürgős? – kérdezte mérgesen.
Komolyra fogtam: – Igen, épp most. Mielőtt még kimegy a fejéből, aminek éppen véletlenül
szemtanúi voltunk. A tanító bizalmatlan volt irántam legutóbbi történetem óta. Leolvastam
az arcáról, hát így csillapítottam: –
Nem a Jóistenről, igazán nem. A Jóisten elő sem fordul ebben az elbeszélésben. Inkább
történelmi jellegű. Ezzel már győztem is. Csak ki kell ejteni ezt a szót: „történelem”, s már
minden tanító hegyezi a fülét. Mert a történelem fölöttébb tiszteletre méltó, ártalmatlan és
gyakran pedagógiailag fölhasználható tárgy. Láttam, hogy a tanító úr megint a szemüvegét
tisztogatja, annak jeleként, hogy látóereje a fülébe költözött, s én ügyesen kihasználtam ezt
a kedvező pillanatot. Belekezdtem tehát:
– Firenzében történt, Lorenzo Medici még fiatal, nem uralkodik, épp most írta meg
költeményét, a
„Trionfo di Bacco ed Arianna”-t, s máris valamennyi kert ettől hangos. Akkoriban eleven
dalok születtek. A költői mély sötétből egyenesen a hangokba szálltak, mint ezüstös
csónakokba, s bátran sodródtak rajtuk az ismeretlenbe. A költő kezdte el a dalt, s azok
fejezték be, akik énekelték. A
„Trionfo”, mint annak a kornak legtöbb dala az életet ünnepli, ezt a zengő, daloló húrú
hegedűt, sötét hátterében a vér zúgásával. Az egyenlőtlen hosszúságú strófák ittasult
derűvel szállnak föl, de ott, ahol már kifullad a lélegzetük, mindig megszólal a kurta,
egyszerű refrén, a szédítő magasságból lehajlón, s megrettenve a szakadéktól, mintha
behunyná szemét. Így hangzik: Az ifjúság derűje, ó, mi szép, De meg nem őrzöd, szökve száll
odébb,
Ha szomjazol rá, boldog még ma légy,
Ki tudja, tán a holnap sem tiéd.
Csoda-e hát, hogy azokra, akik ezt a költeményt dalolták, rátört a sietség láza, az
élethabzsolás, hogy minden ünnepi örömöt erre a mára halmozzanak, mint egyetlen
sziklaszálra, amelyre építeniük érdemes? Így magyarázható meg az alakok tolongása a
firenzei festők képein, hiszen arra törekedtek, hogy valamennyi hercegüket, asszonyukat,
barátjukat egyetlen vásznon gyűjtsék össze, mert a festés hosszadalmas munka, s ki
tudhatta, hogy a legközelebbi kép idején együtt lesznek-e még mindnyájan ilyen fiatalon és
színesen. Legvilágosabban a fiatalokban szólalt meg ennek a türelmetlenségnek igen
érthető szelleme. Köztük is a legfényesebbek egyik lakoma után a Palazzo Strozzi teraszán
ültek együtt s az ünnepi játékokról csevegtek, melyekre hamarosan sor kerül a Santa Croce
templom előtt. Kissé
távolabb, egyik loggiában ott állt Palla degli Albizzi barátjával, Tomasóval, a festővel.
Láthatóan növekvő izgalommal tárgyaltak valamit, mikor Tomaso hirtelen fölkiáltott: – Azt
ugyan nem teszed meg, fogadok, hogy nem teszed meg! A többiek mind fölfigyeltek. – Mi
bajotok? – kérdezte Gaetano Strozzi, s néhány barátjával közelebb lépett. Tomaso
bejelentette: – Palla az ünnepélyen le akar térdelni a büszke Beatrice Altichieri előtt s
engedélyt kérni arra, hogy megcsókolhassa ruhájának poros szegélyét. Mindnyájan
mulattak, s Lionardo, a Ricardi házból, megjegyezte: – Palla meggondolja még; nagyon jól
tudja, hogy a legszebb asszonyok az ő számára tartogatják azt a mosolyukat, amelyet
különben soha nem látni rajtuk. S egy másik még hozzátette: – És Beatrice még olyan fiatal.
A szája még gyerekesen kemény a mosolygáshoz. Talán ezért is látszik annyira büszkének.
– Nem – válaszolta Palla degli Albizzi heves indulattal –, igenis büszke, s ehhez semmi köze
a fiatalságnak. Büszke, mint a kő Michelangelo kezében, büszke, mint a virágszál egy
Madonna képen, büszke, akár a napsugár, ha gyémánton hatol keresztül… Gaetano Strozzi
kissé szigorún félbeszakította: – És te, Palla, te nem vagy büszke? Amit most mondasz, az
úgy hangzik nekem, mintha magad is a koldusok közé akarnál állni, akik vecsernye után a
Santissima Annunziata udvarán várakoznak, míg Beatrice Altichieri félrefordított arccal egy
soldót nem ad nekik. – Hát meg is teszem! – kiáltotta csillogó szemmel Palla, átfurakodott
barátai között a lépcső felé és eltűnt. Tomaso utána akart sietni. – Hagyd – tartotta vissza
Strozzi –, jobb, ha most egyedül van, előbb jön meg a józan esze. Aztán a fiatalemberek
szétszóródtak a kertben.
A Santissima Annunziata udvarán ezen az estén is vagy húsz koldus és koldusasszony
várakozott a vecsernyére. Beatrice név szerint ismerte valamennyit, néha még el is
látogatott szegényes otthonukba, a Porta San Niccolò környékére a gyerekekhez és
betegekhez, erre elmenőben pedig mindegyiküknek egy kis ezüstpénzt szokott adni. Ma
úgy látszott, késik valamicskét: már elzengett a harangszó, csengésének végső foszlányai
lengtek a tornyokon az alkonyodásban. A szegények között nyugtalanság támadt, azért is,
mert a templomkapu sötétjébe új, ismeretlen koldus lopódzott be, s már épp azon voltak,
hogy irigységükben elkergessék, mikor az udvaron megjelent egy fiatal lány, fekete,
csaknem apácára valló öltözékben, s jótékonyságától késleltetve, egyiküktől a másikig
ment, míg az őt kísérő
asszonyok egyike nyitva tartotta a tarsolyt, hogy kivehesse belőle apró adományait. A
koldusok térdre vetették magukat, jajveszékeltek, s ha csak egy pillanatra is, igyekeztek
fonnyadt ujjukkal megérinteni jótevőjük ruhájának uszályát, vagy nedves, hebegő ajkukkal
megcsókolni rajta a legalsó szegélyt.
Beatrice a sor végére ért, nem is hiányzott senki jól ismert szegényei közül. De akkor
észrevett a kapubolt árnyékában egy idegen, rongyos alakot és megijedt. Hirtelen zavar
fogta el. Valamennyi szegényét már gyerekkorából ismerte, s az, hogy megajándékozza
őket, magától értetődővé vált számára, ösztönös cselekvéssé, ahogyan ujjunkat a
szenteltvízzel töltött márványkagylóba mártjuk, mely ott áll minden templom ajtajában. De
sosem jutott eszébe, hogy elékerülhetnek idegen koldusok is; hogyan volna joga ezeket is
megajándékozni, ha nem szolgált rá szegénységük bizalmára? Nem lett volna hallatlan
elbizakodottság alamizsnát adni egy ismeretlennek? S ezeknek a homályos érzéseknek
ellentétes zavarában ment el a lány az új koldus előtt, mintha észre sem vette volna, és
gyorsan belépett a hűvös, boltozatos templomba. De mikor megkezdte ájtatosságát,
egyetlen imádság sem jutott eszébe.
Félelem fogta el, hogy a szegény ember vecsernye után már nem lesz a kapuban, és ő mit
sem tett azért, hogy enyhítsen nyomorán, s közben egyre közeledik az éjszaka, mikor a
szegénység még elhagyatottabb és szomorúbb, mint nappal. Magához intette azt az
asszonyt, akire tarsolyát bízta, s vele együtt visszatért a bejárathoz. Odakinn üres volt már
az udvar; de az idegen ott állt még egyik oszlophoz támaszkodva, úgy látszott, az éneket
hallgatja, mely különös messzeségből, mintha csak az égből, úgy érkezett a templomból.
Arca szinte teljesen el volt takarva, akár csak a bélpoklosoké, akik csúf sebeiket csak akkor
födik fel, ha valaki közvetlenül a közelükben áll, s bizonyosak benne, hogy részvét és
iszonyat egyaránt szószólójuk lesz majd. Beatrice tétovázott. A kis tarsolyt ő maga tartotta
kezében, s már csak néhány garast érzett benne. De hirtelen elhatározással odalépett a
koldushoz s bizonytalan, kissé éneklő hangon anélkül, hogy rejtőző pillantását fölemelte
volna kezéről, így szólt:
– Nem akarlak megbántani, uram… de csak most ismerlek meg… én vagyok a hibás. Azt
hiszem, a te apád készítette a mi házunkban a cirádás, kovácsoltvas korlátot, tudod,
amelyik a lépcsőt díszíti. Aztán
később… előkerült a kamrából… ahol néha dolgozott nálunk… ez a tarsoly…, gondolom, ő
veszítette el… bizonyosan… De szájának gyámoltalan hazugsága térdre kényszerítette az
idegen előtt a lányt. A brokát tarsolyt belenyomta annak köpenybe burkolt kezébe, úgy
dadogta: – Bocsáss meg…
Még érezte, hogy a koldus reszket. S akkor Beatrice, kísérőnőjével együtt, visszamenekült a
templomba. A futólag megnyíló kapun hangok rövid ujjongása tört elő. A történetnek itt
vége. Messer Palla degli Albizzi megmaradt rongyaiban. Egész vagyonát elajándékozta, s
mezítlábasan és szegényen vándorolt tovább. Később állítólag Subiaco közelében lakott.
– Rég-idők, rég-idők – szólalt meg a tanító úr. – Mire való mindez; a legjobb úton volt, hogy
züllött aranyifjú váljék belőle, s ez az eset csavargó különccé tette. Ma már bizonyára senki
sem tud róla. –
Dehogyisnem – válaszoltam szerényen –, neve a katolikus templomok nagy litániáin
időnkint elhangzik a közbenjárók között; mert szentté avatták.
Ez a történet is eljutott a gyerekekhez, s ők, a tanító úr nagy bosszúságára, úgy találták,
hogy ebben is megjelenik a Jóisten. Magam is elcsodálkoztam rajta egy kicsit, hiszen
megígértem a tanító úrnak, hogy olyan történetet mesélek neki, amelyben nyoma sincs a
Jóistennek. De hát persze, a gyerekek csak tudják!

Vidor Miklós

A költő halála

Feküdt. A sápadt arc feltornyosult

konok-némán a vánkosok fölébe,
míg a világ és annak tudatképe
már érzékeiről letépve
egy részvétlen évszámra visszahullt.
Kik látták élve, nem tudták, milyen
egy volt mindevvel, átkarolva őket:
e mélységet, vizet, tágas mezőket,
hisz arca voltak valamennyien.
Ó, arca volt a messzeség egésze,
mely lendül hozzá még, s körötte él;
s álarca, mely most holtan elalél,
lágy és nyitott: egy gyümölcs belső része,
mely megrothad, ha levegőhöz ér.

Farkasfalvy Dénes

A költő sírfelirata

Rózsa, te tiszta ellentmondás, gyönyörüség,

Annyi temérdek pilla alatt
Senkisem alszik.

Nemes Nagy Ágnes

A körhinta

Jardin du Luxembourg
Csak forog a tető s árnyéka vele,
fel-feltűnnek, és ágaskodnak sorra
tarka lovak, oly országból hozva,
mely hosszan kivár, s ebbe bukik bele.
Bár sokuk van kocsi elé fogva,
bátor a tekintete, s csak robog;
haragvó, rőt oroszlán vicsorog,
majd néha fehér elefánt jön arra.
Szarvas is van, mintha erdő volna,
csakhogy nyerge van, rajta víg alak,
kékruhás kislány odacsatolva.
Az oroszlánon legényke zúg tova,
forró kis keze a zablát fogja,
az oroszlánnak villan nyelve, foga.
Majd néha fehér elefánt jön arra.
És lovakon a légben hasítanak
még bakfisok is, kiknek életkora
túl van ezen, de lovaglás mámora
fejükbe száll, s ferdén kikacsintanak –.
Majd néha fehér elefánt jön arra.
És folytatódik a nagy utazás,
körös-körbe halad, nincsen cél.
Piros, zöld, és szürke suhanás,
sok apró, még csak serkenő arcél –.
És néha egy mosoly, csepp kacagás,
oly áldott, mint bódító zuhanás,
s a játék örvénylő, vak létet él . .
1906
A kurtizán
Velence napja olvaszt aranyat
hajamban: alkímiák vakmerő
végcélját. Nézd hídboltként ívelő
szemöldököm, néma örvényt vető
vészes szemem fölött míg áthalad,
mit összeköt egy titkos vezeték
a csatornákkal is, úgyhogy a kék tenger benne árad s apad. Szemét
ki rám veti, kutyám irigyli már,
melyet szórakozottan simogatnak,
mik el nem égnek máglya lángjain,
sebezhetetlen, gyűrűs ujjaim. –
S ősi házból reményteljes fiaknak
lesz ajkam pusztító méregpohár.

Kálnoky László
A lábadozó nő

Mint mikor az utcákon az ének

majd közelbe jő, majd megriad,
mostan markolod már és eléred,
most megrebben egy kis zaj miatt.
Az élet játszik a gyógyulóval;
aléltan és pihenten ül,
élni szítja már egy álom-óhaj
és egyszer megmozdul félszegül.
És úgy érzi, szinte-szinte bántja,
hogy keze, a hűs, kemény tenyér,
cifra lázak csontos, furcsa pántja,
rózsálló-szelíden bús-fehér
megsoványodott fejéhez ér.

Kosztolányi Dezső

A labda

Te Gömbölyű, mely két kéz melegét

tovább adod, röpülve, úntalan,
mint a sajátod; az suhant beléd,
mi illanó s a tárgyba súlytalan,
még nem dolog, de már elég dolog,
hogy innen, a formákba öltözött
földből a testbe át nem párolog:
te röpülés és leesés között
még tétovázó, ami, hogyha száll,
mint hogyha vinné ernyedetlenül
föl a dobást - s ha hullik és ha áll,
a játszóknak helyet mutat felül
s egyszerre ő lesz a csoport urává.
mely átalakul új táncfigurává,
majd várva, vágyva olthatatlanul,
a röpte hirtelen elül
s magas kezek mély csészéjébe hull.

Kosztolányi Dezső

A lányokról

Megy ki-ki más nagy, hosszú útra,

sötét költőkhöz így érhet el;
egyre kérdezgetnie kell,
nincs-e ott dalnok közel,
kéz nem simult-e arra a húrra.
Csak a lányok nem kérdik, merre
a képek hídja; nem! elmosolyodnak,
s így gyöngylánc-fény, az se ragyoghat,
ezüst tál fénye se gyöngyökön át.
Életük: ajtaja mind a titoknak,
tárul vele költő
és a világ.
II
Lányok, tőletek költők tanulnák,
hogy mondják, mi nektek létetek;
távolokra vagytok ti bizonyság,
így az est nagy csillagai sorsát
éli, szokván örök életet.
A költőé, ha nőt kér szemével,
egyiktek se legyen; hiszen ő
titeket lányokként csak, ha képzel:
csuklótokban a brokát szinével
megtörne a bűverő.
Hagyjátok meg őt kerti magányán,
hol lényetek mint Örökvalót
látta, míg utakat bolygva rótt,
hadd időzhessen padoknak árnyán,
s szobáján, hol kedves lantja lóg.
Menjetek! . .éj jön. Hangra, alakra
nem vágyik többé, mely tietek.
Útja jó, ha hosszabb, ridegebb,
bükk árnyán fehérség ne riassza, -
és csak elnémult szobát szeret.
. .Hallja: hangotok nagy-messze elvész
(ott, hol oly fárasztó mind a többi),
és: gyöngéden rágondolva gyötri,
hogy titeket annyi, annyi szem néz.

Tandori Dezső

A mágus

Megidézi. Az összeretten; áll.

Mi áll? A Másik; mindaz, mi nem ő, itt
lénnyé lesz, arcot hevenyész s kinál, mely több, mint amiből összetevődik.
Ó, mágus, tarts ki, tarts ki, tarts ki! Tégy
egyensúlyt. Állj a mérlegen merően,
hogy itt egyik felől a ház s te légy,
s az újton-jött a másik serpenyőben.
Eldöntetett. Megvan a kötelék.
Hívása megküzdött a Habozóval.
De arca, egymást fedő mutatókkal
– kötve ő is! - éjfélt mutat feléd.
–
Tandori Dezső

A münsteri király

Király haj(á)t borbély (le)vágta;

koronája fején így bő,
fülét lenyomva zárta,
s bármilyen (volt) az idő,
lármája éhezőknek
- mit gyűlölt – hozzá el nem ért.
Ülve tartva (a) melegnek
a reszkető jobb kezét,
ülepe fáj, mogorva.
Önbizalma összeomlott:
férfiassága rogyva,
s közösülése kín, rossz volt.
Párizs, 1908 kora nyarán

Szalki Bernáth Attila

A nagy éj

Tegnap-kezdett ablakon át ámulva nem egyszer

néztelek, álltam s ámultam. Még szinte kizárt az új város, s a meggyőzetlen táj sötétlett
rám, mintha nem is lennék. A legközelebbi dolgok sem bánták ott, érzem-e őket. Egy laterna
mellett utca nyomult: idegennek láttam.
Szemközt egy szoba - érzést keltő lámpasugárkör -
érdekelt már: látták, rám csapták a spalétát.
Álltam. S felsírt egy gyerek. És az anyáktól a környék házaiban tudtam, mire képesek - ám
ugyanakkor
tudtam minden sírás nem csituló okait. Vagy
felcsendült egy ének hangja, s e várakozásból
úgy-valameddig elért; vénség köhögött lent,
mintha a teste a lét szelidebb igazát vitatná,
ingerülten. Óra ütötte az órát -
későn kezdtem rászámolni, lerázott.
Mint idegen gyerek, bár befogadták végül, a labdát mégis mindig elejti, nem ismer egy
játékot
sem, mely a többinek oly könnyű s természetes - áll csak, félretekint, hová? -: így álltam.. S
hirtelen akkor rájöttem, mindezt te csinálod, játszva vélem, a felnőtt éj, s ámulvást néztelek.
Ott, hol a tornyok
haragoskodtak, s másfele-néző sorssal a város
állt körül, kitalálhatatlan hegység fordult
szembe velem, s leszűkült körben éhes
örök-idegenség fogta be minden érzésemnek
véletlen lobogását - ott, te Hatalmas, nem volt szégyened az, hogy ismersz. Lélegzésed
rajtam
hullámzott. És messzi komoly létekre elosztott
mosolyod átjárt.

Tandori Dezső

A nagyváros egy elveszett

A nagyváros egy elveszett,

bolond piac; mely szertemállik;
a világváros tűzvészpánik, -
hol vigaszvirág nem virágzik
s homokórája elpereg.
S itt él az ember s rosszul él, viasz-
arccal, riadtan bujva, mély szobákban,
mint elsőfüves bárány buj a nyájban;
s ott kint liheg és ég a föld a nyárban
és ő csak él és nem tudja, mi az.
S a gyermekek felnőnek pinceablak
mélyén, mely mindig szürke árnyban áll,
és nem tudják, hogy virágok is vannak,
hogy száll a szól, hogy tündököl a táj,
s csak gyermekek, s gyermeknek lenni fáj.
S lányok nyílnak ki s nem tudják, mi sorsra
a lennének újra ölbéli kicsik;
de nem az nyílt, mit vártak, az a rózsa
és becsukódnak bántott szirmaik.
És lefüggönyzött kamrák mélyén érnek
meg téged, kiábránduló szülés,
és jön sok éj, sok jajjal s jönnek évek
s harc, erő nélkül jön a vénülés.
S halottaságyuk mély háttérbe olvad
s ők vágynak is már omolni belé;
s úgy halnak meg, mint bilincsen ki sorvad
s koldusként mennek lassan kifelé.
Szegénység és halál könyve

Lukács László

A néző

Látom a fákon a vihar-zsongást,

tanúi ellanyhult napoknak
rémült ablakomba csapódnak,
és távoli dolgokat mondnak.
Ez barát nélkül hogy elkoptat,
s nővér nélkül nincs rajongás.
Vonul a vihar, áttranszformál,
erdőn és időn átpörög,
és nem érvényes rá a kor már:
a táj, mint a Könyvben a zsoltár,
komoly és heves és örök.
Milyen apró, amivel mi, bátrak,
küzdünk, s oly nagy, mi ellenünk fellép;
ha hagynánk, éppúgy, mint a tárgyak,
amiket a nagy vihar csak átrak, -
távoliak, névtelenek lennénk.
Amit leküzdünk, az csak apró,
s a siker maga tesz porszemmé.
Az örök és nem felfogható
nem hagyja, hogy hajlítsd szebbé.
A birkózni rendelt angyal,
ószövetségi átkelőn strázsa,
érzi: ellenfele feszült ina,
acélos fém, makacs masina,
mégis megpendül mély hanggal
ujján a húrok dallam-varázsa.
Akit ilyen angyal múl felül,
mely sok harcról egyébként letett,
az derék, és kiegyenesedhet,
ha a kemény kézből kikerül,
mely hozzásimult, így formázva őt.
Győzelme új vágyat nem hoz elő.
Ám gyarapodás: ami legyőz,
hatalmasabb, titokzatos erő.
 Tauber Ferenc

A párduc

Szeme a rácsok futásába veszve

úgy kimerűlt, hogy már semmit se lát.
Ugy érzi, mintha rács ezernyi lenne
s ezer rács mögött nem lenne világ.
Puha lépte acéllá tömörűl
s a legparányibb körbe fogva jár:
az erő tánca ez egy pont körűl,
melyben egy ájúlt, nagy akarat áll.
Csak néha fut fel a pupilla néma
függönye. Ekkor egy kép beszökik,
átvillan a feszült tagokon és a
szívbe ér - és ott megszünik.

Szabó Lőrinc

A parkon illatterhes éj ül

A parkon illatterhes éj ül,

s a csillagok nézik: vajon
a fehér holdbárka hol készül
kikötni fönt egy hársgallyon.
A messzi szökőkút sugalma
egy rég feledt mesét idéz,
aztán halkan lehull egy alma
s a mozdulatlan fűbe vész.
A dombról éji szellő száll rám,
s a vénhedt tölgyfasoron át
elhozza kékes lepkeszárnyán
az újbor nehéz illatát
.
Franyó Zoltán

A sírfelirat

Rózsa, ó tiszta ellentmondás;

Vágy,
hogy senki álma légy, annyi pilla
alatt.
A sötétségnek elmondott történet

Föl akartam venni a kabátomat és átmenni barátomhoz, Ewaldhoz. De beléfeledkeztem egy

könyvbe, régi könyv volt, és egyszerre este lett, ahogy Oroszországban kitavaszodik. Egy
pillanattal előbb a szoba még a legtávolibb sarkáig világos volt, s most úgy tettek a tárgyak,
mintha soha nem ismertek volna mást, csak alkonyatot. Mindenütt nagy, sötét virágok
szálltak föl, s akár a szitakötők szárnyán, ragyogás suhant át bársonyos kelyhükön.
A béna lábú ember már bizonyosan nem volt az ablaknál. Így hát otthon maradtam. Mit is
akartam mesélni neki? Már nem is tudtam. De egy idő múlva éreztem, hogy valaki várja
tőlem ezt az elveszett történetet, magányos ember talán, aki messze, sötét szobájának
ablakánál áll, vagy meglehet, maga ez a sötétség, amely engem, őt és a tárgyakat körülveszi.
Így történt aztán, hogy a sötétségnek meséltem. S ő
mind közelebb hajolt hozzám, úgyhogy egyre halkabban beszélhettem, egészen úgy,
ahogyan ehhez a történethez illik. Különben a jelenben játszódik, s már kezdődik is: Hosszú
távollét után Georg Lassmann doktor visszatért szűkebb hazájába. Sosem volt ott
számottevő
vagyona, s most már csak két nővére élt szülővárosában, mindkettő férjnél, úgy látszott,
sikerült házasságban; tizenkét év múltán viszontlátni őket, ez volt látogatásának célja.
Legalábbis így hitte. De éjszaka, mikor a zsúfolt vonaton nem tudott aludni, rájött, hogy
igazában a gyermekkora kedvéért szánta rá magát az útra, s remélte, hogy a régi utcákban
megtalál belőle valamit: egy kaput, egy tornyot, egy kutat, az egykori öröm vagy bánat
hangulatát, melyben ismét magára ismer. Hiszen az ember úgy elveszti magát az életben.
Egyszerre annyi minden jutott eszébe: a kis lakás a Heinrichsgassén, ragyogó
ajtókilincseivel és sötétre mázolt padlójával, a féltett bútorok, és szülei, ez a két elkopott
ember, szinte alázattal mozogtak közöttük; a sietős, hajszás köznapok, s a vasárnapok, akár
a kitakarított termek, a ritka látogatások, melyeket zavarukban nevetve fogadtak, az öreg
kanárimadár, a lehangolt zongora, az öröklött karosszék, amelybe nem volt szabad beléülni,
egy névnap, egy nagybácsi, aki Hamburgból érkezik, a bábszínház, a kintornás verklije, a
gyerektársaság, s amint valaki elkiáltja: „Klára!” A doktor már csaknem elaludt. Állomáson
vesztegeltek, fények futnak át előttük, a kalapács vizsgálódva megy végig a megcsendülő
kerekeken. S ez úgy hangzik, mint: Klára, Klára, Klára, tűnődik el a doktor, egyszerre
magához térve, ki is volt az? S mindjárt egy arc dereng föl, gyermekarc, sima, szőke hajú.
Lerajzolni nem tudná, de homályos érzése támad, halk, megadó gyámoltalanság sejlik föl,
két kislányosan keskeny váll, mintha még jobban összeszorítaná az agyonmosott ruhácska,
s hozzákölt egy arcot, de már tudja, hogy nem kell költenie. Előtte van, vagy sokkal inkább
előtte volt – hajdan. Így emlékszik Lassmann doktor, nem minden erőlködés nélkül,
egyetlen játszótársnőjére, Klárára. Egészen addig, amíg ő maga nem került a
nevelőintézetbe, tán tízéves korában, vele osztotta meg, ami csak történt vele, azt a keveset
– vagy sokat? Klárának nem volt testvére, s neki mintha nem is lettek volna: hiszen két
idősebb nővére nem törődött vele. De azóta sem kérdezősködött senkitől sem Kláráról.
Hogyan is lehetséges? Visszatámaszkodott. Olyan jámbor kislány volt, emlékezett tovább, s
aztán eltűnődött: ugyan mi lett belőle azóta? Egy darabig aggasztotta a gondolat, hogy meg
is halhatott.
Mérhetetlen szorongás szakadt rá a szűk, zsúfolt fülkében; minden ezt a föltevést látszott
igazolni: beteges gyerek volt, odahaza sem lehetett különösen jó dolga, gyakran sírdogált.
Kétségtelenül meghalt.
A doktor nem bírta tovább: megzavarta az alvókat, amint kinyomakodott köztük a kocsi
folyosójára.
Kinyitotta az egyik ablakot, s kinézett rajta a táncoló szikráktól megtépett feketeségbe. Ez
megnyugtatta. S amint később visszatért a fülkébe, minden kényelmetlenség ellenére
elaludt.
A viszontlátás két asszonynővérével nem volt zavartalan. Mindhárman megfeledkeztek
róla, hogy hiába a szoros vérrokonság, mindig is nagyon távol álltak egymástól, s most
eleinte igyekeztek testvérek módjára viselkedni. Közben aztán hallgatólagos megegyezéssel
azt az udvarias középhangot választották menedékül, amelyet a társasági gyakorlat minden
esetre kialakított.
Fiatalabbik nővérénél járt, akinek férje különösen kedvező körülmények között élt, mint
császári tanácsosi címmel kitüntetett gyáros; az ebéd negyedik fogása után a doktor
megkérdezte: – Mondd csak, Sophie, mi van Klárával? – Miféle Klárával? – A vezetéknevére
nem emlékszem már. Az a kislány, tudod, a szomszédéknál, akivel gyerekkoromban együtt
játszottunk. – Ó, Klára Söllnert gondolod? – Söllner, úgy van, Söllner. Most rémlik csak: az
öreg Söllner, valami rettenetes ember volt… de mi lett Klárával? Nővére habozott: – Hát
férjhez ment… különben most teljes visszavonultságban él. – Igen – mormolta a tanácsos
úr, s kése megcsikordult a tányéron –, teljes visszavonultságban. – Ismered te is? – fordult
sógorához a doktor. – Csak ú-ú-úgy futólagosan…
különben meglehetősen ismert errefelé. A házastársak egyetértő pillantást váltottak. A
doktor ráeszmélt, hogy számukra, nem tudni mi okból, kellemetlen az ügyről beszélni, hát
nem firtatta tovább.
Annál több érdeklődést árult el a tanácsos úr a téma iránt, mihelyt a ház asszonya magukra
hagyta az urakat a feketekávé mellett. – Ez a Klára – kérdezte alattomos mosollyal, s szemét
a szivarjáról az ezüst hamutartóra hullajtott hamura szegezte –, ez amolyan csöndes és
ráadásul csúnya kisgyerek volt? A doktor hallgatott. A tanácsos úr bizalmasan közelebb
húzódott: – Hát, az volt ám a szép história!…
Sosem hallottál róla? – Hiszen nem beszéltem senkivel. – Mit, beszélni… – mosolygott
finoman a tanácsos –, olvashatta az újságokban bárki. – Micsoda? – kérdezte idegesen a
doktor.
– Hát egyszerűen megszökött – ezt a váratlan mondatot sűrű füstfelhő mögül küldte a
gyáros, és végtelen élvezettel várta a hatást. De úgy látszott, elégedetlen vele. Hivatalos
képet vágott, kihúzta magát s egészen más, tényközlő s egyben sértődött hangon folytatta: –
Hm. Férjhezadták Lehr műszaki tanácsoshoz. Azt hiszem te már nem ismerhetted. Nem
idős ember, korombeli. Gazdag, ízig-vérig tisztességes, tudod, ízig-vérig az. A lánynak nem
volt egy garasa sem, azonfölül szép sem volt, a nevelése sem olyan, és a többi… De a
műszaki tanácsosnak nem nagy dáma kellett, hanem szerény, házias nő. De hát Klára…
mindenütt befogadták a társaságba, csak jóindulattal találkozott… igazán…
szívesek voltak hozzá… egyszóval könnyedén valakivé válhatott volna, tudod… De hát Klára
egy szép napon… alig két évvel az esküvő után: nincs sehol. Képzelheted: sehol. Hová ment?
Itáliába. Egy kis kéjutazásra, no persze nem egyedül. Mi már az utolsó évben meg sem
hívtuk, – mintha csak megsejtettük volna! A tanácsos, jó barátom, feddhetetlen jellem, igazi
férfi…
– És Klára? – szakította félbe a doktor, és fölemelkedett ültéből. – No igen… persze elérte az
ég büntetése. Tehát az illető… mondják, művészember… tudod, afféle jómadár, aki csak
úgy… Egyszóval, mikor visszakerültek Itáliából, Münchenben azután: agyő, és azóta sem
látták. A nő meg ott ült a gyerekével!
Lassmann doktor izgatottan járt föl és alá: – Münchenben? – Igen, Münchenben – felelte a
tanácsos és ő
is fölállt. – Egyébként állítólag elég nyomorúságos sorban… – Hogyhogy nyomorúságos… ? –
Hát – a tanácsos szivarjára meredt –, pénzügyileg és egyáltalán… Úristen… micsoda élet… –
Hirtelen sógora vállára tette ápolt kezét, s hangja gurgulázott a gyönyörűségtől: – Tudod,
különben úgy hallottam, abból él, hogy… A doktor kurtán megfordult és kiment az ajtón. A
tanácsos úrnak, miután keze lehullott sógora válláról, jó tíz percre volt szüksége, hogy
ámulatából magához térjen. Aztán bement feleségéhez és mérgesen megjegyezte: – Mindig
mondtam, hogy a fivéred született csodabogár. Az asszony épp elbóbiskolt, s lustán ásította:
– Ó, Istenem, sajnos az.
Tizennégy nap múlva a doktor elutazott. Megértette, hogy a gyerekkorát máshol kell
keresnie.
Münchenben a címjegyzékben rábukkant: Klára Söllner, Schawabing, utca, házszám.
Bejelentette magát és elment hozzá. Karcsú asszony köszöntötte, a szoba tele fénnyel és
kedvességgel.
– Georg, hát emlékszik még rám?
A doktor elcsodálkozott. Végül megszólalt: – Hát maga az, Klára. Csöndes arcát, tiszta
homlokát egészen nyugodtan tárta a férfi elé, mintha időt akarna adni, hogy ráismerjen.
Sokáig tartott. Végül úgy
látszott, a doktor rálelt valamire, ami tanúsította, hogy valóban régi játszótársnője áll előtte.
Mégegyszer megkereste Klára kezét és megszorította; aztán lassan eleresztette és
körülnézett a szobában. Nem volt benne semmi fölösleges. Az ablaknál íróasztal, különféle
írásokkal és könyvekkel, az asszony ott ülhetett épp. A szék még visszatolva. – Talán írt… ?
– a doktor érezte, milyen ostoba kérdés volt. De Klára elfogulatlanul válaszolta: – Igen,
fordítok. – Nyomda számára? – Igen – mondta nyugodtan –, az egyik kiadónak. Georg
észrevett a falon néhány itáliai fényképet. Köztük Giorgione „Koncert”-jét. –
Szereti? – Közelebb ment a képhez. – És maga? – Az eredetit még sosem láttam. Firenzében
van, igaz?
– A Pittiben. El kell oda utaznia. – Ezért? – Ezért. – Arcán egyszerű, fölszabadult vidámság. A
doktor elgondolkodón nézett föl. – Mi van magával, Georg? Miért nem ül le? – Szomorú
vagyok – felelte habozva. – Azt hittem… de maga egyáltalán nincs nyomorúságban… –
csúszott ki a száján. – Hallotta a történetemet? – mosolygott Klára. – Igen, azaz…– Ó –
szakította félbe gyorsan Klára, mikor látta, hogy elsötétül a homloka –, nem az emberek
bűne, hogy másképp beszélnek róla. A dolgok, amelyeket átélünk, gyakran nem fejezhetők
ki, és aki mégis elmondja őket, muszáj, hogy hibába essék… Szünet. S
a doktor: – Mi tette magát ilyen jóságossá? – Minden – felelte az asszony halkan és melegen.
– De miért mondja ezt? – Mert… mert igazában keménnyé kellett volna válnia. Oly gyönge,
gyámoltalan gyerek volt; az ilyenek később vagy megkeményednek vagy… – Vagy
meghalnak… ezt akarta mondani. Hát én meg is haltam. Ó, hosszú évekre meghaltam. Azóta,
hogy utoljára láttam magát, odahaza, egészen amíg… – Az asztalról odanyújtott valamit: –
Látja, ez a képe. Egy kicsit hízelgő. Az arca nem ilyen tiszta, de… kedvesebb, egyszerűbb.
Majd megmutatom a gyerekünket is, most itt alszik a szomszéd szobában. Fiú. Angelónak
hívják, mint őt. Ő most elutazott, messze.
– És egészen egyedül van? – kérdezte zavartan a doktor, még mindig a kép fölé hajolva.
– Igen, én és a gyerek. Nem elég? Elmondom, hogyan is van ez. Angelo festő. Nemigen
ismerik, biztosan sosem hallotta a nevét. A legutóbbi időkig birkózott a világgal, a terveivel,
önmagával és velem. Igen, velem is; hiszen már egy év óta kértem: utaznod kell. Éreztem,
mennyire szüksége van rá.
Egyszer tréfálkozva azt kérdezte: „Engem vagy egy gyereket?” „Gyereket”, mondtam, s
akkor elutazott.
– És mikor tér vissza?
– Mire a gyerek meg tudja mondani a nevét; így egyeztünk meg. – A doktor közbe akart
szólni, de Klára nevetett:
– És mivel ez nehéz név, egy darabig eltart majd. Angelino a nyáron lesz kétéves.
– Különös – mondta a doktor. – Micsoda, Georg? – Milyen jól megérti az életet. Milyen
önálló lett, milyen fiatal. Hová tette a gyerekkorát…? hiszen mind a ketten olyan… olyan
gyámoltalan gyerekek voltunk. Ezt nem lehet megváltoztatni vagy eltörölni. – Arra gondol,
hogy a gyerekkorunk miatt szenvednünk kellett volna, igazság szerint? – Igen, pontosan
arra. A súlyos sötétre a hátunk mögött, amelyhez oly gyönge és bizonytalan szálak kötnek
bennünket. Az elmúlt időre, melybe belétápláltuk zsengéinket, minden kezdést és
bizakodást, a csíráit mindannak, ami egyszer talán valóra válik. S most egyszerre tudjuk:
mind a tengerbe süllyedt, és még azt sem sejtjük, pontosan mikor. Észre sem vettük.
Mintha valaki összekaparta, ami pénze csak volt, vett érte egy tollat s a kalapjára tűzte, és
huss, az első
szél elfújja. Persze, toll nélkül ér haza, és nem marad más hátra, mint, hogy eltöprengjen,
mikor is röpülhetett el.
– Ezen tűnődik, Georg?
– Már nem. Föladtam. Valahol a tizedik évem után kezdtem, ott, ahol abbahagytam az
imádkozást. A többi nem tartozik hozzám.
– És hogy van az, hogy mégis emlékezett rám?
– Ezért jöttem el magához. Maga annak az időnek egyetlen tanúja. Azt hittem, magában újra
megtalálom, amit magamban hiába keresek. Egy mozdulatot, szót, egy nevet, amelyhez
fűződik valami… a magyarázat. – A doktor hideg, nyugtalan kezébe hajtotta fejét. Klára
asszony elgondolkozott: – Olyan kevésre emlékszem a gyermekkoromból, mintha ezer élet
volna közbül. De most, ahogy figyelmeztet rá, eszembe jut valami. Egy este. Váratlanul
állított be hozzánk; a szülei elmentek hazulról, tán színházba. Nálunk minden világos volt.
Apám vendéget várt, valami rokont, távoli, gazdag rokont, ha jól emlékszem. Nem tudom
már, honnan kellett érkeznie, valahonnan messziről. Már két órája vártuk. Az ajtók nyitva,
égtek a lámpák, anya időnkint fölkelt és megigazította a terítőt a heverőn, apa az ablakban
állt. Senki sem mert leülni, nehogy egy széket is elmozdítson.
Maga, mert épp betoppant, velünk várakozott. Mi, gyerekek, az ajtónál vártunk. És minél
később lett, annál csodálatosabb vendéget vártunk. Igen, szinte reszkettünk, hogy meg talál
érkezni, mielőtt eljut a nagyszerűség végső fokára, amelyhez elmaradásának minden
percével közelebb ért. Attól nem féltünk, hátha egyáltalán nem jön el; bizonyosak voltunk
benne: eljön, de időt akartunk hagyni neki, hogy nagy és hatalmas legyen.
A doktor hirtelen felkapta a fejét és szomorúan mondta: – Tehát mindketten emlékszünk,
hogy nem jött meg. Én sem felejtettem el. – Nem – erősítette meg Klára –, nem jött. – S némi
szünet után: – De mégis szép volt! – Micsoda? – Hát… a várakozás, a sok lámpa… a csönd…
az ünnepélyesség.
Moccant valami a szomszéd szobában. Klára asszony elnézést kért egy pillanatra; s amint
sugárzón és vidáman visszatért azt mondta:
– Akkor bemehetünk. Ébren van és mosolyog… De mit is akart épp mondani?
– Épp azt fontolgattam, mi segíthette… ehhez a nyugodt önuralomhoz, hogy magára
találjon. Nem adhatta olcsón az élet. Nyilván kellett hozzá valami, ami belőlem hiányzik.
Klára leült mellé: – Mi volna az, Georg?
– Különös dolog ez. Mikor annyi idő után megint először visszaemlékeztem magára, három
héttel ezelőtt, éjszaka, utazás közben, az jutott eszembe: milyen jámbor gyerek volt. És
most, hogy láttam, annak ellenére, hogy annyira más, mint vártam… igen, annak ellenére
csaknem azt mondhatnám, még bizonyosabban, úgy érzem, ami minden veszélyen
átvezette, az… a jámborsága volt.
– Mit nevez jámborságnak?
– Hát, az Istenhez való viszonyát, iránta való szeretetét, a hitét.
Klára behunyta szemét:
– Isten iránti szeretet? Hadd gondoljam végig. A doktor feszülten figyelte. Ő pedig, mint aki
egymás után jövő gondolatait mondja ki lassan: – Gyerekkoromban… szerettem én Istent?
Nem hiszem. Igen, még csak… már az is valami őrületes fölfuvalkodottságnak… nem is ez a
helyes szó… a legnagyobb bűnnek látszott, ha arra gondolok: Ő van. Mintha ezzel arra
kényszeríthetném, hogy bennem, ebben a nevetséges hosszú karú, gyönge gyerekben
legyen… a mi szegényes lakásunkban, ahol minden hamis és hazug volt, a papírmaséból
készült bronz falitányéroktól a drága címkéjű üvegekbe öntött borig. És később… – Klára
asszony elhárító mozdulatot tett, s két szeme szorosabbra zárult, mintha félne, hogy
szemhéján keresztül valami retteneteset lát meg –, igen, később ki kellett volna űznöm
magamból, ha bennem lakik akkoriban. De semmit sem tudtam róla. Egészen elfelejtettem.
Mindent elfelejtettem. –
Csak Firenzében… mikor életemben először láttam, hallottam, éreztem, megismertem, és
egyben megtanultam köszönetet mondani mindezért, akkor gondoltam újra rá. Mindenütt
jelen voltak a nyomai.
Valamennyi képen megtaláltam mosolyának töredékeit, a harangok még az ő hangjából
éltek, és a szobrokon fölismertem kezének nyomát.
– És ott megtalálta?
Klára tágra nyílt, boldog szemmel nézte a doktort: – Éreztem, hogy volt, valaha egyszer
volt… mért is éreztem volna többet? Ez már bőven elég volt.
A doktor fölkelt s az ablakhoz lépett. Szabad mező volt előtte s a régi, kis schwabingi
templom, fölötte az alkonyuló ég. Hirtelen megkérdezte, anélkül, hogy visszafordulna: – És
most? – s mikor nem kapott választ, csöndesen visszatért.
– Most – tűnődött Klára, mikor Lassmann doktor épp előtte állt, és szemét a férfira emelte
–, most azt gondolom néha: Isten lesz.
A doktor megfogta kezét s egy pillanatig nem engedte el. Szeme a bizonytalanba révedt.
– Mire gondol, Georg?
– Arra, hogy ez megint olyan, mint azon az estén: megint a csodálatosra vár, Istenre, és
tudja, hogy eljön… És véletlenül én is idejöttem, várni…
Klára asszony könnyedén és derűsen fölemelkedett. Nagyon fiatalnak látszott. – De most
meg is várjuk.
Olyan örömmel és egyszerűen mondta, hogy a doktornak el kellett mosolyodnia. Így vezette
át az asszony a másik szobába, a kisfiához.
Ebben a történetben nincs semmi, amit a gyerekek ne tudhatnának. Csak a sötétségnek
meséltem el, más senkinek. És a gyerekek félnek a sötétségtől, elfutnak előle, s ha egyszer
sötétben kell maradniuk, behunyják szemüket és befogják fülüket. De egyszer majd
számukra is eljön az idő, mikor megszeretik a sötétséget. S akkor meghallják tőle ezt a
történetet, és jobban megértik.

Vidor Miklós

A szent

A nép epedt már; s útrakelt egyetlen

nem-szomjazó leány, hogy ős hegyekben
egy kortyot esdjen bús népének ő.
De jeltelen feszült a gally, meredten,
s a lány az úttól bágyadt, gyenge lőn,
és már csak egyre gondolt önfeledten
(egy sápadt ifjú s ő, - egy este ketten
egymás szemébe néztek sejtetőn).
S egyszerre ím a fűzfa ága fent
mint szomjas állat nyúlt a föld szinére:
a lány en-vérén át virulva ment,
s alatta mélyen zúgva ment a vére…

Franyó Zoltán

A Szent Háromkirályok
Legenda

Egykor a sivatag szegélyén

megnyílt az Úr marka,
mint gyümölcs, melynek legmélyén
ott sejlik a magja.
Csoda történt arra:
feleszmélt egymásra nézvén
három király és csillaga.
Három király - mutatja ég,
no meg a csillag: az irány jó,
mind vonultak (minő fenség),
jobbra, balra csupa felség:
vár a csendes istálló.
Minden lesz ott, jó is, szép is
betlehemi istálló!
Messze csörrent minden lépés,
puhán vitte király-ékét
bársonyruhás, sötét ló.
Társának meg, jobb kézre,
aranyból volt mindene.
Bal szomszédja keze tele:
ütemesen
csilingelve,
kerek, ezüst csecsebecset
gyűrűs láncán meglengetve
kék füstöt fújt mindenfele.
A mindent látó csillag pedig,
kuncogott, s a három daliát
elhagyván ért a fészerig,
így szólítván Máriát:
Az út-honiak csapata jött
messze földről el.
Király mind, és jól kitömött,
sok arannyal, szép ezüsttel;
sötét, pogány – külföldről jött.
Ez ne riasszon el!
Tizenkét lány várja őket,
három király, s egy fiuk sincs.
Egyszülötted kérik tőled.
Napfényük csak tőle éled,
trónjuk éke, vígasz ő – egy kincs.
És ne félj attól, hogy egy rút
dűnelovag, vagy kifent sejk
lesz az, kihez fiad jut.
Gondold meg: hosszú az út,
a keresés sok veszélyt rejt,
birodalmuk elhagyott kert,
lehet, hogy már más ölébe hullt.
Míg meglegyint a meleg szellő,
mit ökrük lehel tarkójukra itt,
vagyonuk lehet másnak kellő,
fejükre meg hóhérbárd suhint.
Így mosolyoddal gyújtsál fényt,
tisztítsd meg e három lényt,
orcád fordítsd Kelet felé,
s minden legyen gyermekedé:
gyolcson hever, csillan-villan
gazdag hagyaték.
Smaragd, rubint garmadával
s türkíz, mint az ég.

A szerelmes lány

Így igaz, vágyom utánad. Ejtem,

elvesztem kezemből önmagam,
nem remélve, hogy tagadni merjem,
azt, mi tőled árad rezzenetlen,
és komoly, merő, rokontalan.
. .rég: ó, mily Egy voltam, semmi engem
el nem árult és nem szólított,
mint a kőé, olyan volt a csendem, mely fölött a forrás átcsobog.
Ám e lassú, párhetes tavaszban
engemet a néma, öntudatlan
évről most letörtek könnyedén.
Összezárva, langyos, árva létem
most valaki tartja a kezében,
s nem tudja, tegnap mi voltam én.

Nemes Nagy Ágnes

A szeretett lány halála

A halálról csak azt tudta, mint mi minden:

hogy elragad, és aztán jön a csönd.
A lányt viszont nem úgy tépte ki innen,
nem, szemeiből oldotta ki őt,
átsiklott, és ismeretlen árnyék lett,
és a fiú érezte, hogy adaát
holdként árasztja a lányos jókedvet,
és szolgálja most azoknak javát:
így ismerősei lettek a holtak,
és valamennyi a leányon át
rokonná vált; hallott suttogást,
de legyintett, azon világról szóltak
szavai – szép jelzőket hajtogatva-
Az ő léptének útját tapogatva.
 Tauber Ferenc

A szerető

Velence napja égő aranyat rak

tüzes hajamba: szent akadémia
varázslatát. S mint íve a hidaknak
szemöldjeim oly könnyedén suhannak
a szemeimnek hangtalan, sima
veszélyén át, melyek a mély vizekkel
titokba kapcsolódnak, hogy a tenger
bennük dagad-apad. És aki ma
meglát, az úgy szeretne az öleb
helyébe lenni, melyet legfölebb
csak néha érint e kéz önfeledten,
mely gyűrűkkel virágzó, sebhetetlen.
S főúri sarj, élet, remény, nem egy,
a szájamon mint mérgen tönkre megy.

Kosztolányi Dezső

A szomszéd

Bús hegedű, mért jársz utánam?

Hány messzi város magányában
faggatták éjem éjszakáid?
Százan zenélnek? Csak egy játszik?
Vannak tán minden nagyvárosban
kik nélküled régóta már
folyókba vesztek volna holtan?
S miért, hogy ez mindig rám talál?
Mért vagyok mindig szomszédja azoknak,
kik téged tépnek és zenélnek,
és búsan zengik: minden dolognak
terhénél terhesebb az élet?

Farkasfalvy Dénes

A szökőkutakról

Nem tudtam ennyit a szökőkutakról,

e képtelen üvegfákról sosem.
Szólhatnék róluk, mint a könnypatakról,
amit nagy álmoktól megszállva egykor
ontottam, majd feledtem bűnösen.
Feledtem hát, kezét mint nyújtja gyakran
az ég sokaknak, gondban, zűrzavarban?
Páratlan nagyszerűt tán sohse láttam
az ősi park kaptatóján, a halkan,
reményhozón közelgő alkonyatban,
az idegen lányok sápadt dalában,
amely már túlcsordult a dallamon,
s valóvá változott, hogy szabadon
tükröződjék a tág szemű tavakban?
Mi a szökőkutakkal összekapcsol,
föl kell idéznem emlékeimet,
s a leborulás súlyát érzem akkor,
amelyben viszontláttam a vizet:
s tudok ágakról, melyek földre néztek,
hangokról, melyek apró lánggal égtek,
tavakról, mik balgán a partszegélynek
vonalát szajkózták, s görbék maradtak,
esti égboltokról, melyek nyugatnak
üszkös erdőitől eltávolodtak,
s másképp domborultak és alkonyodtak,
mintha csalódtak volna a világban. .
Feledtem hát, hogy megkövült magányban
él a csillag, s szomszédjához mogorva?
Hogy a világok csak a zokogásban
társak a térben? - Tán az égnek orma
miénk, ott élünk más létekbe fonva,
s fölnéznek este ránk. Talán gyakorta
dicsérnek minket költőik, s fohászok
szállnak felénk. Tán ismeretlen átkok
célpontja vagyunk, melyek sohse fognak,
szomszédai egy istennek, akit
szintünkön vélnek, míg árván zokognak,
kiben hisznek, s kiből kijózanodnak,
s képmása annak, ha lámpásaik
őt kutatják, s tűnő, hatástalan
fényük szórakozott arcunkon átsuhan..

Kálnoky László

A tavaszt tárom eléd

A tavaszt tárom eléd,
száz csoda övezi.
A tavasz erdő-kellék,
a várost kerüli.
Ki rideg utcát eldobva
párjával messzi megy,
a kezét szorosan fogva -
csak az láthatja meg.

Tauber Ferenc

A távolból már itt az este…

A távolból már itt az este,

a fenyves szűz haván jön át,
hogy minden ablakra, belesve,
rányomja tél-ábrázatát.
S elülnek mind a ház-neszek:
a vének székben álmodoznak,
anyák királynőként mozognak,
a kicsik épp csak játszadoznak.
A szolgálólányok se fonnak.
Csupán az árnyak hallgatóznak
befelé s ki a bentiek.

Suhai Pál

A tékozló fiú kivonulása

Most menni kell mindattól, ami kúsza,

mi a miénk, s hozzánk még sincs köze,
mi rezgőn tükrözi, majd összezúzza
arcunkat, mint az ó kutak vize; mindattól, mi még egyszer visszahúzna
tüskéivel, miket belénk akaszt,
el! S ezt meg azt,
mit nem láttunk sosem
(annyira megszokott volt, oly banális),
egyszerre látni: megbékülve máris,
s mint kezdet kezdetén, figyelmesen;
belátni sejtve, semmi volt, ha fájt is,
személytelen volt mind a sérelem,
mitől csordultig tölt gyermekkorunk -:
s mégis csak el! Mint hogyha boncolunk
gyógyult sebet, más kézből kiragadva
kezünket, el! S hová? Bizonytalanba,
messzi, forró tájra, mely nem honunk,
s mit tetteinknek hátterébe bamba
kulisszaként, kertként, falként tolunk;
csak el! S mi hajt? Alkat, ösztönös éhség,
türelmetlenség, homályos reménység,
értetlen s meg nem értett mámorunk:
Ezek kockáztatják, s talán hiába,
a meglevőt a puszta semmiért:
egyedül halni meg, nem tudva, mért -
Ez volna hát az új élet nyitánya?

Kálnoky László
.
A vágy ez

A vágy ez: lakni a hullámverésben

s nem érezni otthonnak az időt.
A kívánságok: sok halk párbeszédben
órákba hívni azt, ami örök.
Az élet ez. Mígnem a tegnapok egyikéből
a Magányóra jön el,
a mosolya elüt a többiétől,
s Annak, ki Örök, csak a csendje felel.

A vak lány

Az idegen
Tudsz már beszélni róla? Nem félsz?
A vak
Nem.
Oly messzi van már. Más valaki volt az,
ki akkor látott, nézve ált, ragyogva
s meghalt.
Az idegen
S nehéz halála volt-e, mondd?
A vak
A halál: orvtett egy gyanútlan ellen.
Ha mást lep is meg, el kell bírni azt.
Az idegen
Ő más neked?
A vak
Vagy: más lett, idegen lett.
Az anyaszív is idegen, ha meghalt.
Ám szörnyű volt a legelső napokban.
Egész valóm egy seb volt. A világ,
a nyíló érlelődő világ
hogy kiszakadt belőlem gyökerestül!
szívemmel együtt (hittem akkor) és
mint feltúrt föld feküdtem védtlelen
s beittam könnyem hűs esőjét,
mely holt szememből szüntelen patakzott,
hangtalanul, mint mikor isten meghal
s az üres égből leesnek a felhők.
Hallásom tág volt, százfelé kitárult,
hallottam mindent, ami hangtalan,
hajam fölött az áramló időt,
üvegpohárban csengő csendet és
éreztem: kezem közelében egy
nagy, fehér rózsa lélekzete száll.
S: éjjel - gondoltam s újra ezt, hogy: éj!
s azt hittem már, egy fényes sáv dereng
mely nappallá világosul.
S azt hittem, messzi még a pirkadat,
pedig már kezeimbe hullt.
Anyám költöttem, ha a súlyos éj
álma sötét arcomra bukva hullt szét,
anyámat híttam: idejöjj!
gyujts fényt!
S figyeltem, hallga! Csönd lett, hosszú csönd
és éreztem, hogy kővé vált a párnám, majd valaminek fényét mintha látnám,
de anyám sírt csak, könnye volt e látvány.
Gyujts fényt! Gyujts fényt! - Hörögtem. Beszakadt a tér, ó vedd le, vedd le a romokat
arcomról, nyomja mellemet!
fel kell emelned, fel, magasra,
a csillagokba visszarakva.
Nem tudok élni így, hogy rámszakadt a menny.
De hozzád beszélek anyám?
Vagy kihez szólok? Ki búvik mögötte,
a függöny mögött? Tán a tél örökje?
anyám: a szél? anyám: az éj? Beszélj!
Vagy tán a nap?. . Nap!
S nélkülem! Hát nélkülem is megvirradhat?
Lehet, hogy nem hiányzom?
Hogy senki sem keres engem?
Hogy elfelejtettek minket?
Minket?. . De hisz te ott vagy;
épen, egészen, ugye, mondd?
A te arcodat még fénnyel legyezi
minden, ami lát.
S ha lehúnyva pillád,
Még oly fáradt is két szemed,
csak megint lép: lát.
. . Az enyéim némák.
Az én virágaim mind megfakulnak.
Az én tükreim mind megvakulnak.
Az én könyveimben a sorok összefolynak.
Az én madaraim utcán röpködni fognak
s idegen ablakok fogják őket összesebezni.
Semmivel nem köt már össze semmi,
minden, mindenki elhagyott.
Sziget vagyok.
Az idegen
S én átkeltem a tengeren, lám.
A vak
Hogyan? És itt vagy, a szigeten tán?
Az idegen
Csónakom ring még,
szelíden partot ér,
te vagy a part; még fúj a szél,
zászlóm feléd leng fodrosan.
A vak
Sziget vagyok és egymagam.
Gazdag vagyok.
De kezdetben, mikor a régi utak
a használattól kigyalultak
éltek még bennem elevenül;
fájtak, kegyetlenül.
Szívemből kitódult hirtelen
minden s nem tudtam, hova tűnt,
aztán megleltem mindenem,
érzésem, énem egybegyűlt
s tolongott, sírt és kiabált
befalazott szemeim előtt, ó
szegény, becsapott érzéseim. .
Nem tudom, évekig álltak-e így, de
tudom, hogy mult el hétre hét,
míg visszatértek összetörve,
s nem látva mást, mint feketét.
Aztán benőtt az út a szem felé,
már meg se lelem.
Most minden olyan símán-könnyeden
történik bennem: mint ki biceg még,
de lábadozik már, jár a sok érzés
házam sötétlő lépcsein.
Van, ki az emlék
könyveit falja;
ám a fiatalja
már mind kitekint.
S ahol csak kibukkannak, üveggé
válik testemnek pereme,
a homlokom lát s a más tenyere
verseskönyv kezemnek.
Talpam cseveg a kavicsokkal,
szavaim szállnak a madarakkal
s falaimból így kiemelnek.
Már semmi nem hiányzik, ím
le van fordítva mind a szín,
illat és nesz-nyelven beszél,
s olyan szépen szólal a fény,
ha hang lett.
Mit nékem, könyv, levél!
Falevelek közt szél susog;
s világosak e mondatok
s néha utánuk mormolom.
S a halál, mely letöri a szemek virágját,
nem leli majd a szemem világát. .
Az idegen (halkan)
Tudom.

Lukács László

A zenéhez

Zene: szobrok lélegzete. Képek

csöndje, talán. Te nyelv, hol a nyelvek
véget érnek. Idő, mely
függélyesen állva,
mulandó szívekre mutat.
Érzések — ki iránt? Ó, érzés
átváltozata — mivé? —: hallható tájjá.
Ó, Idegen: zene. Tőlünk sarjadt
szívtér. Legbensőnk, mely
túllép rajtunk, mert kifelé tör —
szent búcsúvétel:
mert a belső vesz körül, mint
legtanultabb távolunk, mint
lég fonákja:
tiszta,
hatalmas,
már lakhatatlan.

Abiság

I
Feküdt. Gyereklány-karját ráhelyezték
s odafonták szolgák a fonnyadóra,
akin feküdt; telt sok-sok lassu óra,
és rémítő volt a roppant öregség.
S arcát olykor az aggastyán-szakállba
fúrta, mikor bagoly szólt élesen;
s mindaz, mi éj volt, jött, és körbeszállta
csapatban őt a vágy és félelem.
A csillagok rokon módra remegtek,
kutatva illat járt át a szobán,
a függöny moccant, jelt adott, s a jelnek
utána fordult szeme tétován.
De nem próbált meg elhúzódni mégsem,
s érintetlen az éjek éjjelén,
feküdt a vén, királyi dermedésen
szűziesen, s lélekként könnyedén.
II
Ült a király, múlatta a napot,
mult tetteken, volt vágyakon merengve,
s kedvenc szukáján, mit ápolgatott.
De Abiság ráboltozódva este
föléhajolt. S élete elhagyott
part lett, a tenger szikkadt, puszta medre,
s a lánymell: csöndes csillagkép felette.
S mint asszonyok értője, néha-néha
szemöldökén át meglátta a néma,
csóktalan száj nem-rezgő hajlatát;
s látta: érzelme zöldszin vesszejével
a lány az ő föld-mélyéhez nem ér el.
Fázott. S kereste, lesve, mint kutyák,
utolsó csepp vérében önmagát.

Nemes Nagy Ágnes

Absalom bukása

Villámlottak a kürtök:
a zászló fénybe fúrdött
s a harsonák zajától
megduzzadt. És a bátor
szép ifju imperátor
a hűvösöblű sátor
mélyébe vitte át
tíz ifju asszonyát,
kik (apja hűvös ajka
csókolta még e nőket)
úgy ringtak, mint a sajka,
mert ő ringatta őket.
És a tanácsba ment ő
oly könnyedén, mint máskor
s a szépségén merengő
szédült e ragyogástól.
Majd hadba száll kevélyen
s ragyog, akár a csillag;
és minden dárdaélen
haja csigája ring csak,
mit még sisak se föd be,
úgy hogy gyakran gyülölte,
mert súlyos diszruhája
sem volt nehezebb nála.
A Király parancsba tette,
kiméljék Őt, a Szépet.
De hogy a hadba lépett,
sisaktalan, a tépett
marakodó seregbe,
vitézkedett felette
a vérpiros gomolyban.
Soká nem tudták, hol van,
a hulla-hegybe botlók,
míg egy kiáltott: Ott lóg,
ahol a cserfa zöldel,
magasra vont szemölddel.
Joáb mint a vadorzó
meglátta a haját: - a porzó
ágon lógott a torzó.
Indult már, hogy lerántsa,
átdöfte szíve alját,
aztán jobbját s a balját
átszúrta más két lándzsa. .

Kosztolányi Dezső
Ádám

Félve néz a dóm homlokzatáról,

Ráragyog az ablakrózsa fénye,
Retteg szinte készületlen lénye,
dicsfénytől, mi ott fejére hárul,
hogy betették annyi szent közé.
Majd föláll, saját szilárd körében,
útra kél, nem tartja meg az Éden:
földművelőként tör célja felé.
Tévelyeg, de el fog mégis menni,
és eljut új Föld termő ölébe.
Bár nehéz Istennel szembe lenni,
s nem fog nála irgalomra lelni:
odaveti a halál elé, de
él: a Nő szül, élőt fog teremni!

Zöldi Péter

Aki figyel

Figyelek fát és vihart, a szelet,

amely az ellangyult napokból
csap riadt ablakaimra sokszor,
és hallom hogy sok messzi dolog szól;
barát nélkül irtózom azoktól
s nővér nélkül nem szeretek.
Vihar jár, mindent másra formál,
vadont és időt túldörög,
nincs idő, szinte nincs, se kor már,
a táj mint Írásvers, a zsoltár:
komoly, lenyűgöző, örök.
De kicsi a mi küszködésünk,
de hatalmas, mi küzd velünk;
ha eltűrnénk viharverésünk
mint puszta tárgy, mely semmivé szűnt —
nevünk se volna, bent se künt.
Győzelmeink picik, csekélyek.
Siker? Attól leszünk picik.
Az Öröknek, a Nagynak, Mélynek
meg nem ingatjuk kapuit.
Az Angyal az, a Bibliában
Birkózóknak ki megjelent:
mikor ellenfelét a vágya
feszítette, húrját a hárfa:
megtapogatta ujja-tártan
izmát mely mély zenét teremt.
Ilyen angyaltól győzve le
az, ki gyakran nem él a harccal,
kibontakozik férfiarccal
s már nem szorítja vaskeze,
mely végső alakjára gyúrta.
Nem csábítják győzelmek őt.
Úgy növekszik hogy tudva tudja:
az lett nagyobb, ki nagyra nőtt.

Israel Efraim

Aki megleste a köveket

Megint béna barátomnál vagyok. Mosolyog a maga sajátságos módján: - Itáliáról még sosem
mesélt nekem. - Ezzel azt akarja mondani, hogy mielőbb pótoljam be?
Ewald bólint s már be is hunyja a szemét, hogy meghallgasson. Én pedig beléfogok: - Amit
mi tavasznak érzünk, azt Isten úgy látja, mint a Földön átfutó röpke mosolyt. Ilyenkor
mintha emlékeznék valamire a Föld, nyáron erről mesél mindenkinek, míg aztán bölcsebbé
válik a nagy, őszi hallgatásban, s akkor kiönti szívét a magányosoknak. Mind a tavaszok,
amelyeket ön vagy én átéltünk, együttesen sem tesznek ki annyit, hogy Isten egyetlen
pillanatát kitöltenék. Az a tavasz, amelyre Istennek valamiképp az emberekben kell
hatalmassá növekednie, mert akkor, mondhatni, nem az időben zajlik, hanem sokkal inkább
az örökkévalóságban, Isten jelenében.
Amikor ez egyszer megtörtént, Isten tekintete a maga sötét vibrálásában bizonnyal Itália
fölött pihent meg. A Föld odalenn világosan fénylett, az idő aranylón ragyogott, de rajtuk
keresztül, mint valami mélysötét út, súlyosan és feketén nyúlt el egy ember széles árnya, s
messze előtte árnyékot vetett két alkotó keze, nyugtalanul, meg-megrándulva, majd Pisa,
majd Nápoly fölött, majd elmosódón a tenger megfoghatatlan mozgásában. Isten le nem
vehette szemét erről a kézpárról. Először úgy látta, mintha imára volnának kulcsolva, de a
belőlük előpatakzó imádság tágra tárta őket. Csönd támadt a mennyekben. A szentek
mindannyian követték Isten tekintetét, s akár csak Ó, az árnyékra meredtek, mely eltakarta
fél Itáliát, s a himnuszok megdermedtek a angyalok ajkán; a csillagok beléreszkettek a
félelembe, hátha vétket követtek el, s alázatosan várták Isten haragos szavát. De semmi
ilyesmi nem történt. Az égbolt egész szélességében megnyílt Itália fölött, úgyhogy Raffaello
térdre borult Rómában, s a fiesolei boldog Fra Angelico megállt egy felhőn és örvendezett.
Sok-sok imádság volt ebben az órában úton a Földről. Ám Isten csupán egyet ismert meg
közülük: Michelangelo ereje úgy szállt elébe, akár a szőlőhegyek illata. S Ő hagyta, hogy
betöltse gondolatait. Mélyebben hajolt fölé, rátalált a teremtő emberre, elnézett válla fölött,
köveken hallgatózó kezére és megijedt: lélek volna a kövekben is? Miért lesi ez az ember a
sziklákat? És most megéledt a két kéz, úgy vájt belé a kőbe, mint egy sírba, melyben gyönge,
halódó hang nyöszörög. - Michelangelo - szólította aggódón Isten -, ki van a sziklában?
Michelangelo fölfigyelt, keze megremegett. Majd tompán felelte: - Te, én Istenem, ki lenne
más. De nem jutok el hozzád. S akkor megérezte Isten, hogy a kőben is benne van, s hogy
szűk neki és szorongani kezd. A teljes mennybolt egyetlen szikla lett, Ő bezárva a közepébe,
és Michelangelo kezétől remélte, hogy kiszabadítja, s hallotta, amint közeledik, de még
messze jár. A mester azonban már ismét munkájába merült. Szüntelenül arra gondolt: te
csak csekély tömb vagy, más senki nem találna benned embert. De én vállat érzek itt:
Arimateai Józsefét, amott Mária hajlik le, tapintom reszkető kezét, amint Jézust, a mi
Urunkat tartja, aki éppen meghalt a kereszten. Ha ebben a kicsiny márványban elférnek
mind a hárman, miért is ne emeljem ki az alvókat a sziklából? S hatalmas csapásokkal
szabadította ki a Pietá három alakját, de a kőfátylat nem fejtette le egészen arcukról, mintha
félne, hogy mélységes szomorúságuk bénítón kezére telepszik. Ezért egy másik kőtömbhöz
menekült.
De mindannyiszor óvakodott attól, hogy a homloknak teljes tisztaságát, a vállnak tökéletes
kerekded formáját megadja, s ha női alakot formázott, a végső mosolygást sosem varázsolta
szájára, nehogy szépségét egészen elárulja.
Ez időben tervezte Giulio della Rovere síremlékét. Hegyet akart építeni a vaspápa fölé, s rá
embereket, akik ezt a hegyet benépesítik. Számos homályos tervvel fejében ment ki a
márványbányákhoz.
Szegényes falu fölött emelkedett a meredek hegyoldal. Olajfáktól s laza kőzettel körülvéve
tűnt elő a frissen feltört kőfelület, mint óriási, fakó arc őszülő hajzat alatt. Sokáig állt
Michelangelo az elfödött homlok előtt. Egyszerre megpillantott két gigászi kőszemet, amint
rámerednek. S ettől a tekintettől úgy érezte Michelangelo, mintha megnőne alakja. Már a táj
fölé magaslott, olyan volt, mintha az örökkévalóság óta állna testvériesen szemközt ezzel a
heggyel. A völgy visszahátrált, akár a hegymászó alatt, a kunyhók nyájként húzódtak
egymáshoz, s mind közelebbről és meghittebben mutatkozott meg köves, fehér fátyla
mélyén a sziklaarc. Várakozó kifejezést öltött, mozdulatlanul s mégis a mozgás határán.
Michelangelo eltűnődött: -Szétzúzni nem lehet téged, hiszen egyetlen vagy - s akkor
fölemelte hangját: - téged akarlak befejezni, te vagy az én művem!
Firenze felé fordult. Meglátott egy csillagot a dóm kupolája fölött. És lábainál már este volt.
Egyszercsak a Porta Romanánál tétovázva megállt. Mindkét házsor hívó karként nyúlt felé,
már meg is ragadták, húzták vissza a városba. Az utcák mind szűkebbé váltak az
alkonyatban, s mire belépett házába, már sötét kezekben érezte magát, melyekből nem
szabadulhatott. A terembe menekült s onnan az alsó, alig kétlépésnyi kamrába, ahol írni
szokott. A falak ránehezedtek, mintha mértéktelenségével küzdenének s vissza akarnák
kényszeríteni régi, szűk alakjába. S ő eltűrte. Térdre esett s hagyta, hogy formálják
kedvükre. Sosem ismert alázatot érzett magában s nem volt más kívánsága, mint
valamiképp kicsivé válni. Hangot halott: - Michelangelo, ki van benned? S a férfi a szűk
kamrában súlyos homlokát kezére hajtotta és halkan felelte: - Te, én Istenem, ki volna más?
Egyszerre minden kitágult Isten körül, fölemelte arcát, mely kiterjedt egész Itália fölé, és
körülnézett: ott álltak a szentek palástban és mitrában, s az angyalok énekükkel mint
csillogó forrásvízzel teli korsókkal jártak végig a szomjazó csillagok között, és a
mennyboltnak nem volt sehol vége.
Béna barátom fölemelte tekintetét, hagyta, hogy az esti felhők magukkal röpítsék az ég fölé.
 – Hát ott van Isten? - kérdezte. Hallgattam. Aztán odahajoltam hozzá: - Ewald, hát mi
itt vagyunk? S szívből megfogtuk egymás kezét.
–
Vidor Miklós

Áldozat

Ó, mióta ismerlek, hogy árad

testem, s benne-hogy virul a csont;
frissebb lettem, járásom sudárabb,
mert te vársz ma rám: ki vagy te, mondd?
Nézd, hogy újulok, mindent feledtem,
mint levél lehullt, mi régi volt.
S csillagként ragyog fel majd felettem
a mosoly, mely rajtad bujdokolt.
S mindaz, gyermekéveim ködébül,
mely mint víz ragyog s még névtelen,
rólad kap nevet, az oltár épül,
rajta izzó hajzatod sötétül,
s melled fénylik, mint az értelem.

Radnóti Miklós

Altató

Hogyha elvesztlek, no mondd,

tudsz-e úgy elaludni többet,
hogy ne susogjak majd fölötted,
mint a széles hársfalomb?
Hogy ne lesselek s szavam
rá ne simuljon, mint a pilla,
kebleidre, a karjaidra,
és a szádra álmosan.
Hogy ne zárjalak le majd,
önmagadnak adva téged,
mint egy kertet, ahol temérdek
csillag-ánizs, mézfü hajt.

Nemes Nagy Ágnes

Angyal de sok keres téged a Fényben.

s Csillagokba vész Homloka: Homokba,

minden Kisugárzást érted bogozna.
Nekem azonban minden Költeményem
Azon van, hogy angyalt űzve keményen
a Palástod Redőiből kihozza.
Hiszen Arany Alany voltál te csak.
Csak egy koré, mert az odakönyörgött:
szava fényes márványimákat öltött,
képed mint Kométák Királya följött,
fejeden büszke Fényfolyam maradt.
Hazamentél, mert kimúlt az a Kor.
Szád sötét, az enyém hiába dörgött,
s Kezed ében-szín mint halotti tor.
(A „Hóráskönyvből” (1899): „A szerzetesi élet könyve”)

Israel Efraim

Angyalom sokáig el nem engedtem

Angyalom sokáig el nem engedtem,

amíg szegény nem lett a kezemben,
és kicsivé vált, én meg nagy lettem:
egyszer csak én voltam a kegyelem,
ő pedig csak remegő kérelem.
Megadtam hát néki az égi létet, -
meghagyta a közelit, onnan ő tűnt el;
ő lebegést tanult, én az életet,
és lassacskán egymást így ismertük fel. .

Tauber Ferenc

Annyi angyal

Annyi angyal fényben keres téged,

homlokkal mennek a csillagoknak,
és fényben -vélik- tenálad lakoznak.
De úgy érzem, ha megéneklem lényed:
ők szemlesütve rajonganak érted
s uszályodtól csak eltávolodnak.
Hisz csepp ideig tartott csak a csillogás.
A kor kedvéért csak, melynek iránya,
a téged imádók márvány-imája
besorolt: az üstökösök királya,
s a fényözön a fejed fölött biz’ csodás.
Hazatértél, változott a forrás.
Kiből szóltam, sötét lett a szája,
s ébenből a keze, bizony más.
1899.9.28., Berlin-Schmargendorf

Tauber Ferenc

Apolló archaikus torzója

Mi nem ismertük hallatlan fejét,
amelyben szemgolyói értek. Ámde porzó
fénytől sugárzik lámpaként e torzó
s nézése benne lecsavarva még
parázslik. Másként nem vakítna itt
a mell íve s a lágy-lejtésü ágyék,
honnan mosolygón még a régi vágy ég,
a pont felé, hol a nemzés lakik.
Másként e kő torz lenne, roskatag
az áttetszően lankás váll alatt
és nem ragyogna, mint vadállat bőre;
s nem törne minden sarkából előre
egy-egy csillag: mert itt nincs egy tenyérnyi
folt, mely nem rád tekint. Kezdj újra élni.

Kosztolányi Dezső

Áprilisi részlet

Van megint erdő-illat.

Lebegő pacsirták emelik
szárnyukkal fel az eget, mely vállunkra nehezedett; bár látszott még a nappal az ágak közt,
csak merengett,-
ám hosszú, csepergő eső délutánja
a Nap arany-nyomdokán
újabb órákba kezdett,
s a félős messzi házak homlokán
a sok sebzett,
aggódó ablaknak kitárult szárnya.
Aztán csönd jön. Még az eső is halkabban
éri a kövek szürkülő fényét, újra.
S a neszek teljesen megbújnak
a csillogó, rügyező gallyakban.

Archaikus Apolló-torzó
Nem ismerhettük hallatlan fejét,
melyben szeme almái értek. Ám a
csonka test mégis izzik, mint a lámpa,
melybe mintegy visszacsavarva ég
nézése. Különben nem hintene
melle káprázatot s a csöndes ágyék
íves mosollyal, mely remegve lágy még,
a nemző középig nem intene.
Különben csak torzult és suta kő
lenne, lecsapott vállal meredő,
nem villogna, mint tigris bőre, nyersen,
s nem törnék át mindenütt busa fények,
mint csillagot: mert nincsen helye egy sem,
mely rád ne nézne. Változtasd meg élted!

Tóth Árpád

Arckép

Hogy lemondó arcáról a sok nagy

fájdalom ne hulljon el, az ernyedt
szép vonásokat, mint büszke terhet
hozza át tragédiákon, oly
dús csokorba kötve; néha róla
földrelibben, mint egy tubarózsa,
egy-egy fáradt mosoly.
És ő lassan megy felette el,
bágyatag két drága vak kezével,
mely már tudja, hogy semmit sem ér el,
s költött szókat mondogat, lepel
mindegyik csak, talmi sorsok örve,
melybe lelket lelkéből lehel,
oly hatalmas kínban elgyötörve,
mint egy kőbe zárt sikoly, kitörne –
és magasraívelt álla tartja
mind e szókat, hogy megint elejtse,
mert komoly valóságához egy se
mérhető, oly szent e szenvedés;
mely egyetlen kincse lett,
melyet mint egy urnát vett fel, és
tart magasra híre és a távol
alkonyokba hajló út felett.
 Franyó Zoltán

Arco

A csipkés hóbércfok lobot

vetett, mint magas fal meredt fel,
amelyre, mint Néró, a reggel
nevetve fáklyákat dobott.
S midőn a láng kék égbe tép,
míg hervadt csillagokig érhet,
a völgy szép ijedtséggel ébred,
s álomból, harmatból kilép.

Franyó Zoltán

Az áhítat

Most hajlik az óra, s nyúlva fölébem

fémtiszta ütése lecsap:
belereszket az elmém. Most tudok, érzem -
s kezemben már a szoborszerü nap.
Semmi se kész, míg rá nem néztem,
a jövendők csöndesen állnak.
Érett a szemem, s úgy lépnek elébem,
mint a menyasszony, a tárgyak.
Semmi se csepp, mindent szeretek,
hadd fesse aranyra a festék,
és fölmutatom, bár azt se tudom,
kinek szabadítja a lelkét -

Nemes Nagy Ágnes

Az alázat. .

Az alázat. . Szemléletedbe
merülő arcok, hallgatón.
Ifjú költők járnak így este
egy-egy távoli fasoron.
Parasztok szoktak így a gyermek
holtteste körül állani -
bár csak mi mindég, az esett meg:
egy óriási Valami.
Aki meglátta arcodat,
zavarja szomszéd s óra már,
nyomod fölé hajolva jár,
mint ki terhet cipel, vagy agg.
Csak később nyílik rá a lét,
s érez szelet és messzeséget,
s hall, mert téged suttog a rét,
s lát, mert dicsér a csillag-ének;
nem tud többé nem-tudni téged,
s csak köntösöd a föld s az ég.
Új vagy neki s meghitt s nagyon
jó, s csodás, mint egy utazás, ha
halkan suhan velünk a bárka
egy széleshátú folyamon.
Tágas sík nyúlik el a szélben,
roppant ég martalékaképpen,
és rajta vén rengetegek.
Falu merül föl, közeleg,
majd újra elmerül, miként a
harangszó, s mint a tegnap és ma,
s amit a szem lát, mindenek.
Ám ahogy ez az ár suhan,
városok kelnek untalan
és szállnak szemközt, mint madárraj,
az ünnepélyes utazással.
S hol se falu, se város, olykor
kiköt a bárka egy helyen,
mely vár valakit a folyóról,
aki hontalan idelenn.
Homokfutók várnak ezekre
(mindegyik háromlovas) és
elrohannak velük az estbe
egy úton, melynek nyoma vész.

Rónay György

Az alkimista

A laboráns eltolta egy hanyag

mosollyal az edényt – gyengült a füstje.
Ő tudta már, mi kellene az üstbe,
hogy kiforrjon a fenséges anyag:
idő kell hozzá, hogy elérje – pár
évezred önmagának és e zagyva
levű edénynek; csillagfény az agyba
s a tudatba egy egész tengerár.
A kívánt rémséget – bár ő volt foglya –
éjjel elengedte. s az így tért vissza
Istenhez, ősi egységébe folyt;
ő mint egy részeg a titkos fiókra
borult, és megint vágyott ama tiszta
aranymorzsára, mely a kincse volt.

Franyó Zoltán

Az angyali üdvözlet

Az angyal szavai
Te sem vagy az Úrhoz közelebb;
mi mind távol vagyunk.
De csodákkal áldott kezed
előtt meghódolunk.
Ily éretten nem ragyogott
más asszonyi kéz soha:
hajnal vagyok, harmat vagyok,
ámde te vagy a Fa.
Nagy volt az út, most sápadok,
elfeledtem, amit
ő - ki aranypáncélban ott
mint napfény, úgy vakít -
üzent neked, te révedő
(zavart a tér zaja).
Lásd: én kezdet vagyok, s a tő,
ámde te vagy a Fa.
Kiterjesztettem szárnyamat,
kitágultam nagyon;
elárasztja kis házadat
roppant ruházatom.
Alig tekint rám két szemed,
s magad vagy mint soha;
vagyok szellő liget felett,
ámde te vagy a Fa.
És minden angyal így borong,
s szétválnak; sohasem
volt még a vágy ilyen nagyon
s tétován végtelen.
Megtörténhet már - úgylehet -,
álmodból ismerős.
Légy üdvöz, lelkem van veled:
érett vagy és erős.
Hatalmas kapu életed,
s megnyílsz hamar, tudom.
Dalomnak fül, legkedvesebb,
érzem: hangom beléd veszett,
beléd, te dús vadon.
Így jöttem s beteljesedett
álmaid jóslata.
Az Úr rám nézett: égetett. .
Ámde te vagy a Fa.

Garai Gábor

Az angyalok

A szája mindnek méla, bágyadt,

a lelkük fényes, végtelen.
S valami vágy (tán bűnre vágynak)
álmukban néha megjelen.
Egymáshoz mind hasonlít egyként.
Az Úr kertjének hajlatán
hallgatnak, néma hangközökként
az Ő hatalmas dallamán.
De egy-egy szárnymozdulatukra
a lég örvénnyel megtelik,
mintha szobrászkezébe fogva
az Úr lapozná sustorogva
a Kezdet súlyos könyveit.

Nemes Nagy Ágnes

Az életem nem a meredek óra

Az életem nem a meredek óra,

amelyre lábam, látod, futva lép.
Én fa vagyok, háttérre rajzolódva,
sok szám közül egy száj vagyok a szóra,
és az, amely lezárul legelébb.
A csönd vagyok, két hang közé bemetszve,
melyek csak lassan hangolódnak egybe:
mivel a hang Halál magasba csap –
De a sötét hangközben elrezegve
megbékélnek.
S az ének szép marad.
 Nemes Nagy Ágnes

Az életem táguló körökben. .

Az életem táguló körökben élem,

a dolgokon túlra törőn.
A legvégsőt talán soha el nem érem,
de ráadom minden erőm.
Isten az Őstorony, körötte folyton
kerengek századok százaival.
S még nem tudom, mi vagyok: szélvihar, sólyom,
vagy egy hatalmas dal.

Farkasfalvy Dénes

Az idegen

Nem törődött már a többiekkel,

nem felelt, fáradtan állt csak ott
s újra elment; mindent elhagyott.
Éji út s ha úton kél a reggel:
néki nászi éjnél többet ér.
Átélt már olyant, mikor a mély
égből szinte szúrt ezernyi csillag
s rejlő láthatárok mind kinyiltak
s mint egy harc, úgy hullámzott az éj;
és olyant, mikor a hold kibukkan
hirtelen zsákmányolt kis falukkal,
s mikor ápolt parkok mélyén ódon
kuriát emelt elé az éjjel,
mintha egyszer lakta volna régen,
félrehajtott fővel állt az úton,
majd továbbment, mert jól tudta, sok
útja van még, űzi már a lélek,
hívják új hidak, utak, vidékek
s távol, túlzott hirü városok.
S mind elhagyni, mindent, mindig, ujra
s vágytalan, csak úgy, seholsem élvén,
hagyni hirt és birtokot.
Mégis, piacokon, város szélén,
egy-egy kút sikosra járt kövénél
úgy érezte, hogy övé az ott.
 Radnóti Miklós

Az isteni fa ága…

Az isteni fa ága, mely Itália fölé hajolt,

már elvirágzott.
Talán szándéka volt
megteremni egy új világot,
de a túl nagyot akarás megártott,
a sok virágtól elfáradt, gyümölcsöt nem terem.
Istennek csak tavasza volt ott,
csak a fia szólott,
csupa befejezés.
Ezért remeg a keze és
ezért pazarlás, hogy ott fény legyen.
Pedig a fényből édesen
a minden visszajön,
az énekük angyalöröm,
tudják a hála mi.
Az az ág úgy tudta árasztani
az illatot, mint a rózsa fölötti rózsa.
S az árnyéka, ami
ráborult sok földönfutóra!
Alatta mindig mást hozott az óra,
változtak az állandóság végpontjai.
Imaórák könyve: A szerzetesi élet

Vörös István fordító

Az olajfák kertje

Ment fölfelé, a szürke lombon át

oly szürke volt, az Olajfák sorába
és lehajtotta poros homlokát
forró, vonagló tenyere porába.
Ide jutott. És ez volt csak a cél.
Most megvakultan vágjak a homálynak
és hirdessem, hogy a hatalmad él,
hogy vagy, mikor magamba sem talállak.
Nem vagy én bennem. Jaj, te végtelen-nagy.
Sem másokban. És itt a kőben sem vagy.
Sehol se. És engem mindenki elhagy.
Itt állok minden emberek jajával,
mit enyhíteni vágytam kegyed által,
ki nem vagy. Ó, lelkem ezer halált hal. .
S mondják: egy angyal jött az éjen által.
Miért egy angyal? Ah leszállt az éj
és közönyösen babrált a falombban,
gyermek riadt az éji nyugalomban.
Miért egy angyal? Ah leszállt az éj.
Az éj pedig nem is volt óriásibb,
így suhan el az éjek sora rég.
Kövek hevernek, néha egy eb ásít,
Bús éj, olyan az egyik, mint a másik,
mely vár amig megpitymallik az ég.
Mert ily könyörgőt angyalok csapatja
nem hallgat meg s az Éj se fogja föl.
Az Elveszőt a föld magára hagyja
és eltaszítja Őt tulajdon atyja
és nem fogadja be az anya-öl.

Kosztolányi Dezső

Az oszlopos szent

Népek álltak ott, hódolva mélyen,

hogy válasszon köztük és itéljen;
ámde néki több volt már a csend és a nép bűzéből titkos éjen
egy kőoszlop magasára ment,
mely tovább szökött föl a kavargó
égbe és hogy fönn volt a tetőn,
látva, hogy a teste-lelke gyarló,
az Urat dicsérte reszketőn;
egyre csak hasonlít-háborog;
hogy kicsiny Ő s óriás a Másik.
A parasztok és a pásztorok
látták, hogy e kis pont mint tusázik
és a roppant égbolttal pöröl,
néha fényben, néha meg esőben
s ordítása, mint a vaspöröly
ráhull az arcokra leesőben.
Évek óta élt magába s ő nem
vette észre azt se, hogy alant
a tömeg folyton hullámozik,
meg se látott hercegi aranyt,
mely nem ért föl emez oszlopig.
Ámde amint fönn elkárhozottan,
a közönytől már véresre rágva,
egymagában, ordítozva, reggel,
rázta a sok démont a magasban:
sok sebéből imbolyogva, lassan
csúf, nagy férgek hullottak sereggel
a bársonnyal ékes koronákra
és a nyűvek sokasodtak ottan.

Kosztolányi Dezső

Az örökös te vagy
Az örökös te vagy.
A fiúk örökölnek,
mert az apák ledőlnek.
Él a fiú s virágzik.
Az örökös te vagy:
És öröklöd a zöldet
mult kertekből és csöndes kék-szinét
széthullt egeknek.
Hajnalt harmatával,
a Nap beszédét, melyről annyi nyár vall,
s csupa tavaszt, panasszal, csillogással,
mint ifjú asszony sok-sok levelét.
Az őszöket öröklő díszruhákul
elnyúlva költők emlékezetében,
és minden tél, mint ország, ha elárvul úgy tetszik, vár, hozzádsimulni készen.
Örököd lesz Kazán, Velence, Róma,
Firenze aztán, s véle Pisa dómja
a Troicka Lavra és a nagy monostor,
kievi kert alatt sikátorokból
font tömkeleg fulladt, fekete odva -
haranggal, mint emlékkel úszva Moszkva,
és hang: hegedű, nyelv, trombita torka,
és a dalok a mélyből felsodorva
mint drágakő, rajtad villámlanak.
A költők érted zárkóznak be csak,
és gyűjtenek suhogó, sűrü képet,
s kilépnek és hasonlatokkal érnek,
s létükben érted oly magányosak -
A festők képet azért festenek,
hogy a múlónak szánt természetet
halhatatlanként kapd te vissza:
minden örök lesz. Nézd, Madonna Lisa
arcán minden nő érett, mint a bor.
Nő nem lehet több semmikor,
mert újat hozzá újabb nő nem ad.
A szobrászlány olyan, mint te magad.
Örökre vágyik. Kelti a követ:
örök légy. S annyi ez: legyen tied!
S a szeretők is érted gyűjtenek:
költői ők egy kurta pillanatnak,
egy semmitmondó szájnak csókkal adnak
mosoly formát, így alakítva szebbnek,
gyönyört gyűjtenek s hozzáízelednek
a bánathoz, melytől felnő a gyermek,
és szenvedést hoznak, mikor nevetnek,
vágyakat, mik alusznak s ébredeznek,
hogy idegen szívben felsírjanak.
Rejtélyt halmoznak össze s földre esnek,
mint állatok halnak meg és nem értik -
mégis talán unokáik maradnak,
akikben zöldszín életük megérik;
és általuk öröklöd a szerelmet,
mit egymásnak vakon, álomban adtak.
Így foly a dolgok fölöslege hozzád.
Mint felső csészéje szökőkutaknak
túlárad folyton, s bontott, sűrü hajzat
pászmáiként mélyebb tálba folyik le -
mindennek telje így hull völgyeidbe,
ha túlcsordul a lét s a gondolat.
Nemes Nagy Ágnes
Az őrültek
Hallgatnak csak, hiszen elméjükben
leomlottak már a válaszfalak.
Az óra, hogy őket megértsük, nem
várt ránk és tovaszaladt.
De mikor az ablakhoz lépnek,
egyből mindent megszépít.
Bölcsőt ad a tétova kéznek,
szívük szárnyal, benne zsoltárének,
és békésen szemlélik
a kertet, milyen vad és zabolátlan,
pedig a környék rendszerető,
nem fél más világok árnyékában
önmaga lenni, egyre csak nő.

Csősz Gergely

Aztán lett egy gyümölcsre ébredt…

Aztán lett egy gyümölcsre ébredt,
egy bátortalan, széperettent,
sorsafosztott szolgaleány.
Virágot hozott, ismeretlent,
százfele vitt a léte talán.
Volt útja járni és lebegni,
kinyílt az ifju év ösvénye is;
Mária-léte körbelengi,
szolgál s ural, csodára visz.
Akár az ünnepi harangszó,
suhant a házfalak között;
ki egykor lányosan szabad volt,
önnön mélyébe költözött,
úgy tele lett attól az egytől,
ki sokakért jön el ide,
fény csapott rá, mint szőlőhegyről
betelt jövő igérete.

Imaórák könyve: A szerzetesi élet

[Ébrednek az első rózsák]
Ébrednek első rózsák,
tétova illatuk,
mint csöndes mosolyuk;
fürge fecskeszárnyaik
ezt a napot érintik;
hová néked már,
csak aggodalom jár.
Minden félénk sejtéssel,
hang nélkül szelíd még,
s túl új az éjjel,
s szemérmes a szép.
P. T.

Bárcsak egyszer totálisan csend lenne

Ha a véletlen s a kétely benne

elhallgatna, s szomszéd nevetése,
a hangzavar, érzékeim cselvetése,
nem zavarna úgy bele a figyelésbe -:
Úgy ezerszeresen koncentrált elmémbe
telepednél te le, végső lényegnek,
és enyém lennél (míg mosoly jár át),
hogy majd tovább adjalak az életnek,
mint a hálát.
1899.9.22, Berlin-Schmargendorf
Tauber Ferenc

Bátortalan záporban érzem

Bátortalan záporban érzem

néha az élet mélységét.
A szavakat falaknak nézem.
Megettük hegyek közt légzem
lényegük derengő kékségét.
Marche-ről sosem hallván
kifülelem a földjét.
Hallom kapák lapját a lankán,
és a bárkát hullám habján,
és a partnak csábos csöndjét.
1897.11.21., Berlin-Wilmersdorf
Tauber Ferenc
Bennük hiszek, ím, ezek a kertek. .

ha ágyásuk virága sápadozik,

avart ha a szél kavicsúton kerget,
s csorgatja a hárs csend-csermelyeit.
A kis tavon akkor, fénygyűrűjében,
szegélytől szegélyig hattyú lebeg.
S elsőül hozza meg égi terében
a holdat, szelíd-hideg derűjében,
homályba fúló partja felett.
Tandori Dezső

Bodensee

Mint a kertben: falvak sora.

Harang szól tornyokban: fura
formák fölzendülése.
Erőd vár, parti palota,
s lőrés árnyán látnak oda
lomhán a tó delére.
Dagadt hullámok játszanak,
s fodroz arany gőzös alatt
a könnyed, fénylő futam;
s elérve parti célokat
ezüstben feloromlanak
a hegyek sokan-sokan.
Botár Attila

Búcsú

Volt részem búcsút mélyen átélni.

Bennem még az érzés: sajgó, sötét.
Kegyetlenség, ahogy a szép mesét
felvillantja, elnyújtja, majd széttépi.
Mily védtelenné tette a szememet
az, ami, bár hívott, lépni hagyott.
Ami maradt, úgymond minden nő helyett
az mégis kicsi és fehér, és csak folt:
Integetés, már semmit sem ad át,
halkan leng csak tovább —, de aligha
van hasonlat: talán a szilvafa,
melyről a kakukk, huss, elrúgta magát.
Tauber Ferenc
Buddha

Messziről már érzi a zarándok,

hogy arany csorog és ráesik,
mintha itten ájtatos országok
összehordták volna kincseik.
Ám mikor lassan közéig feléje
a szobor szemöldje meredez:
az nem itt az ő ivóedénye
és nem asszonya függője ez.
Jaj, ki tudja, mennyi ritka, drága
kincs megolvadt fénye tömörül
itt e képben, mely e kis virágra
rányomódik: néma és agát
és arányló és köröskörül
úgy érinti a Tért, mint magát.
Kosztolányi Dezső

Buddha (Minthogyha hallgatózna)

Minthogyha hallgatózna. Csönd: a távol…

Elnémulunk s nem halljuk már soha.
Ő csillag. Körötte sok más világol,
nem látható nagy csillagok sora.
A Minden ő. Azt várja tán: az est
mélyén meglásson. De ez neki kell-e?
S ha itt eléje hullnánk térdepelve,
ő, mint az állat, mély maradna, rest.
Mert ami minket lábához ragad,
az benne kering sok millió éve.
Felejti, amit megtudunk mi végre,
s megtudja, ami minket megtagad.
Franyó Zoltán

Casabianca

Kis templom duzzog az ormon,

a zár vasa rozsdamart,
a ciprussor mint zordon
csuklyás raj a csúcsra tart.
Oltárszekrénybe rejtve
pár elfeledt szent maradt;
tört ablakon át az este
nekik glóriákat ad.
Franyó Zoltán

Casabianca

Hegyre daccal feljutok,

kistemplom gombja ád irányt,
ahogy szürke kapucinusok
hágnak ciprus kerten át.
Felejtett szentek lent nyugszanak,
sír felett oltárszekrény;
koronát rájuk rajzolnak
ablakok s az esti fény.
Szalki Bernáth Attila

Csak ámulj és fülelj, éld csöndedet

mélyes mély életem, te;

mit akar a tőled, ah, értsd a szelet,
mire a nyír remegne.
Szól hallgatás hozzád, ne láss,
ne hallj, hagyd érzékeidet.
Add magad, engedj – s minden suhanás
ringat majd, úgy szeret.
S akkor, lelkem, terülj, kiterülj,
hogy élned sikerüljön,
áradj szét ünnepi öltözetül
mindenen itt eme földön.
Tandori Dezső

Csak száj vagyunk

Csak száj vagyunk. Ki zeng a messze szívvel,

mely ott dereng minden dolgok közén?
Nagy lüktetése bennünk hull szerény
ütésekre. Fájdalma túl nagy ívvel
hajol felénk, az ujjongása szintúgy.
Ezért, hogy mindig újra eltaszítjuk,
s csak száj vagyunk.
De a nagy dobbanás
titkon betör, s ott van egyszerre nálunk,
és felkiáltunk -
és lét vagyunk és arc és változás.
Tandori Dezső

.
Csillagok, alvók, szellemek
1924.VIII.7. (43. sz. levél ideje) [első változat:]

Csillagok, alvók, szellemek,

lehet, hogy valamit elvet;
hajolni kell a mesternek,
nézi a szendergő tervet.
Termékenyen kötné össze,
így húzza meg vonalát —,
illatos hársfa fölött el,
barátságos házon át.
Ahogy összeköti keresztbe,
át is húzza őket a vonal,
óh, magunkkal összevetve,
maradandóbbak sokkal.
Ők, meg kutaknak nedve
és jó néhány eszköz

[Második változat, »A ragaz-i templomudvaron leírottak« c. ciklus IX részeként:]

Csillagok, alvók, szellemek

kapcsolata még nem elég;
éjjel a mester rendezget,
alakuljon a kötelék.
Az elszenderedő terv fölött
vonalat húz ki bátran,
mikor mi nappal teremtődött
elhal a félénk házban.
Csak szerető szívig érnek el
a vonalak, miket követ,
mert tünemény álom-vizekkel,
virágot tükröznek, s követ.
Míg csíráztak benne a tervek,
jött, mint a madár röpte:
magát a titkot lelte meg
csillogó tükörképükben.
(Muzot, 1924)
Tauber Ferenc

Csoport
Mint aki hirtelen virágcsokort tép,
rendezget a Véletlen, egy hatalmas
arcot kihoz, egy másik arcot elmos,
két távolit megfog s él a csoportkép,
ezt fölcseréli, azt meg frissre fujja,
most egy kutyát kilök a képből ujja,
előrehúzza azt, ki mélyre nézett,
ágak-lombok közül és az egészet
megrántja kissé, még mindig kötözve,
majd hátralép, illesztve-rakva közbe s csak annyi ideje van, hogy a gyékény-középre fusson,
oda, hol a végén
földuzzadó, nagy izmait mutatva
áll az erőművész, bámész csapatba.
Kosztolányi Dezső

Dal

Te, akinek nem mondottam, hogy éjjel

sírok az ágyon,
te, ki bölcsőként ringatsz lassú kéjjel,
ha vágyom,
te, ki nem mondtad, hogy dúl szerteszéjjel,
mit nem csókoltál rám, a csók:
mi lenne, ha azt, mit vágyunk nem ér el,
e nagy pompát elfojtanók
és így vágnánk az útnak?
*
Nézd a szerelmesek,
mihelyt a vallomásuk megesett,
mindjárt hazudnak.
*
Magányossá teszel. Mindennel elcseréllek.
Kissé vagy, aztán zúgás vagy, te lélek
és illat is vagy, omlatag.
Mind elvesztettem őket karjaimban,
csak te születsz meg újra, mindig ifjan:
mert sose fogtalak, szilárdul tartalak.
Kosztolányi Dezső

Dal a tengerről
Capri. Piccola Marina
Ős-szél, tenger s az éj
mindegyre hajt:
kit jöttöd ébren ér,
meglátja majd
lehelleted ha kél,
hogy bírja el;
tengeri, ősi szél,
mely ránk lehell,
s mint tér őskőzetet
úgy fon át:
magában elmerít. .
Hogy érez téged itt
egy feslő fügeág,
mit fenn holdfény borít.
Farkasfalvy Dénes

Dávid énekel Saul előtt

1
Ó Király, hallod-e hárfahangom,
messzeséget nyit s benne mi szállunk:
csillagok sorolják már a vállunk,
majd esővé és virággá válunk
s újra élet kél az árva hanton.
Lányok érnek, akik egybefűznek,
mert ma asszonyok és engem űznek;
érzed illatát sok gyenge szűznek
s ifjak sírnak a bezárt kilincsen
és lihegnek, hogy a kedves intsen.
Vajha visszahozná ezt az ének.
Ámde részeg és dadogva vall:
Éjszakáid, ó Király, az éjek -,
jaj de szépek voltak, jaj de mélyek,
s nőid teste is mily fiatal.
Dalnokod emlékeztetni óhajt.
Ám a kéjbe fulladt női sóhajt
mily húron beszélje el a dal? -
2
Ó Király, te mindezekkel áldott,
aki teljes-súlyos életeddel
nyomsz s beárnyalsz, most hozzád kiáltok:
lépj le trónodról, törd össze, vedd el
hárfámat, mit ellankaszt az álmod.
Mint szedett fa olyan az én hárfám:
és gyümölcsös ága puszta már,
köztük napok üressége vár,
mik jövendenek -, s én várok, árván.
Éjjel itt ne hagyj a hárfa mellett;
ó Király, e gyermekkézre nézz:
azt hiszed tán, hogy a női mellek
oktávját nem éri be e kéz?
3
Ó Király, elbújsz a titkos éjbe
és rabul tart mégis ez ideg.
Nézd, dalom nem zendül fázva-félve
és a tér körültünk oly hideg.
Árva szivem és zavart szived
a haragod fellegébe csüng most,
egymást marják, egymás ősi titkát, és egy göccsé forrad két szivünk most.
Érzed-e, hogy egymást alakítják?
Ó Király, most lélek lesz a súly.
Hogyha összetartunk, régi s új,
te az ifjúhoz, és én az agghoz,
Kosztolányi Dezső

Don Juan gyermekkora

Karcsúságában majd kiteljesülve

nyúlt már, mit nő be nem roppant, az ív;

s arcán, a homlok síkját sem kerülve,
át-átfutó vágy hívott valakit,
egy valakit, ki elment, s kit előle
elzárt egy régi kép, egy idegen;
mosolygott. Nem sírt többé nyakra-főre,
sötétbe bújva és keservesen.
S miközben frissen támadt önbizalma
vigasztalgatta, itt-ott rontva őt,
nyugodtan bírta már, ha bujtogatva,
kerek szemekkel bámulták a nők.
Csorba Győző

Duinói Elégiák - A harmadik elégia

Más, ha a kedvest énekeled. S jaj mennyire más, ha őt, ama vétkes, a vérben lappangó
folyam-istent.
Messziről ismeri már ifját a leány, de ugyan mit tud maga az a Gyönyörnek Uráról, míg a
magányból,
mintha a lány, a szelíd, se volna, az isteni fő a fényre bukik s ah, míly rejtelmek árja csorog
le fürtjeiről — szavára lázad az éj sose-szűnőn.
Ó, vér Neptunusza, hármas szigony, ó, iszonyú.
Ó, az a mell: hogy zúgja sötét viharát
csigakürtjén.
Hallga, mily öblös az éj, homorú. Te csillagos ég, tőled ered, ha a kedvese arcán hű
szeretőnek
vágya kigyúl? Ha merengve a tiszta leányarc
csendjibe vész — nem a csillagi tiszta derű ez?
Nem te okoztad, jaj, nem is anyja,
várakozón ha szemöldöke ívbe feszül most.
Lány, te ki érezed őt, nem rád tapadón, nem
ajkadon ért termővé ajka virága.
Azt hiszed-é, hogy tán igazán te, lenge jelenség ráztad ennyire meg, te, kósza
tavaszfuvalom?
Retteg a szíve tőled bár — más rémület, ősibb omlott rá, ahogy ösztönzésed elérte.
Hívd csak.. egészen úgyse hívod ki e kúsza
homályból.
Persze, akarja, eléd szökken; beleszokva szívedbe otthonaként, megenyhül, kezdi a létét.
Kezdte-e már valaha?
Őt kicsivé te tetted, anya, te kezdted el éltét; lénye neked volt új, a baráti világot egéül, más
idegentől óva, te boltoztad új, zsenge
szemére.
Ah, hova hulltak az évek, a hömpölygő kaosz
ellen
még amikor nyúlánk alakod oltalmul elég volt?
Oly sokat elfedtél így; éji szobája gyanúját
megszelídítetted, menedék-teli szíved
emberi tért vegyített a fiú zord éji terébe.
Mécsed a létközeledbe helyezted az árnyak
mélye helyett, s ott készörömest ragyogott fel.
Bármi zörej kélt is, mosolyod már megmagyarázta, mintha te rég tudnád, mikor és mért
reccsen
a padló. .
S ő, ha fülelt is, végre csitult. Ím, ily sokat ért gyöngéd fölkelted; szekrénye mögé bújt
nyurga köpenyben a sorsa — jövője, a nyugtalan is, halk-halogatva a függönyráncba simult
el.
S ő maga így, ahogy ott megkönnyebbülve
feküdt,
könnyű szerepjátszásod dajkai pillaködében
álma ízébe előre oldva a mézet —:
védettnek látszott. . De belül: ki a torlasz,
gátja ki volt az öröklés árjai ellen?
Ah, alvóban óvatos ő nem volt; elaludt, de
álma, de láza örvényébe merülten.
ő, ez az új s ijedős, annak, mi benne lezajlott, egyre tovább kúszó indáival úgy befonódott -.
minta lett, tarkahímű, fojtó és furcsa tenyészet állati formákból. Nekik adta magát. —
Szeretett.
Bennsőjét kedvelte, a lénye benti vadonját,
néma, ledőlt fáit őserdei tájának, hol a szíve halkzöld lángba borult. Kedvelte. S ezt
odahagyván
messze, hatalmas őseredetbe nyúlt gyökerével,
kis születésén túlra kitört. Szeretettel
szállt le a vérbe, a régibe, oly szakadékba, ahol őseivel telített iszonyatra talált. És mind e
borzalom ráismert, egyetértőn szinte hunyorgott.
Így volt, a Rémületes mosolygott. . Ritkán
volt, anya, íly gyengéd mosolyod. Hát hogyne szerette
volna, ha ráfénylett e mosoly. Még jóval előtted, méhedben kedvelte, mert a csírát könnyítő
magzatvízbe feloldva is ez lebegett már:
Lásd, mi nem szeretünk úgy, mint a virág,
egyetlen
évből csupán; karunkban időtlen
nedv ered, ha szeretünk. Ó, lány:
hogy mi nem egyet, azt, aki jő, de számos
Forrongót szeretünk magunkban; nemcsak
a gyermeket,
ám az atyákat is, őket, akik mélyünkben
nyugszanak mint a hegyomlás; egykori édesanyák szikkadó folyammedrét —; az egész táj
néma virágzását a végzet egének fellege
s fénye alatt —: ez az, ó, lány, amin elbuktál.
És te magad, miről is tudsz — őskort
csalva elő szeretődben. Torz csodalények
hány érzése vájt föl a mélyből. Asszonyok,
hányan,
gyűlöltek meg ezért: És mily zord férfiakat
izgattál föl az ifju erében? Holt gyerekek
vágyódtak tefeléd. . 0, halkan, halkan
adj elibé megbízható, kedves napi munkát,
dús kertek közelébe vezesd, áraszd el az éjek
drága fölényével. .
Ne ereszd el. .
Szabó Ede

Duinói Elégiák - A hatodik elégia

Míly régen figyelem, fügefám, lenyűgözve:

szinte egészen elhagyod a virágzást
s dísztelenül besűríted már a korán-ért
zsenge gyümölcsbe tiszta titkod.
Mint a szökőkutak csöve hajtja lehajló
ágad a nedvet föl-le: s az, álmaidból
föl sem ocsúdva szökik legédesebb örömébe.
Lám: ahogy isten a hattyútestbe.
. .Ó, de mi
várunk,
ah, a virág nékünk dísz, s majd ha
a végtermésünk
kései magházába tűnünk át, gőgje elárul.
Csak kevesekben árad föl s tolul úgy a cselekvés, hogy szívük csordult teljében izzanak ők,
ha
enyhült éji szelével csábítón a virágzás
ifjui ajkukig ér, szempillájukra repes:
Hősök ezek tán és a korán Odatúlra-Hivottak,
vérerüket másként hajlítja Halál-Kertészük.
Messze kirontanak ők: mosolyuk megelőzik,
mint ama karnaki dombormű derűjében a győztes
büszke királyt paripái harci-fogatja.
Mert különös-közel áll ifjú holtakhoz a hős. Nem bánja fennmaradását. Üstökös-kelte: a
léte;
egyre tovább lendűl örökös veszélye örök-más
csillagképein át. S hányan lelik ott? De a sors, mely elhallgat minket borusan, őt hirtelen
ébredt
lelkesedéssel zengő létviharába dalolja.
S úgy hallom, mint mást soha, őt. Rámzúdul a szél s benne a hangja hat át egyszerre,
elkomorultan.
Vágyakozón ekkor hogy rejteznék én: Ó, ha fiú, hogyha fiú lennék, serdülnék még, ba
leülnék
majd a kezembe hajtva fejem s olvasnám: Sámson anyja, ki Meddő volt, megszülte a
Mindent.
Ó, te anya, méhedben rég nem volt-e hős, nem
kezdte-e már ott, benned, a pompás sorsválasztást?
Ezrek forrtak öledben, akarva, hogy ő legyenek, de lásd: ő választott, kihagyott mást, s igy
lehetett hős.
S oszlopokat csak azért döntött, mert testi világod mélyeiből szűkebb világba tört, ahol újra
választott és hős lehetett. õ, hősök anyái:
sodró vad folyamok forrása! Szurdok, amelybe
szívük szirtpereméről már a leányok
sírva lehulltak: áldozatok a jövő fiúnak.
Mert szilajul száguldott át a hős a szerelmen, és ahogy égig emelte sok érte verő szív,
elfordult, mosolyok tűntén, s ott állt — idegenként.
Szabó Ede

Duinói Elégiák - A hetedik elégia

Versengés soha már, ne legyen versengés, megnőtt hang, a kiáltásod; bár volna oly tiszta
kiáltás, mint a madáré, hogyha az új évszak felszökve kapja magasba s szinte felejti: satnya
kis állatot és nem csak egy szívet dob a derült égmélybe.
Miként ő,
versengnél ugyanúgy (hogy rólad, akit még nem
lát,
tudjon végre a halk barátnő, ő, kiben ébred
lassan a válasz és hallott szavad heve fűti) —
izzva felérző társnődért a merész érzésben.
Ó, és értené a tavasz — gyümölcsoltó hangot zeng mindenfelé már. Elsőként ama kérdő
kis felhangot, amely körül széltében
csenddé nő és hallgat a tiszta, igenlő nappal.
Majd föl a lépcsőt, hanglépcsők fokait a jövő meg-álmodott templomáig —; majd meg a
trillát,
kutak
égre szökő sugarának hullni hanyatló
ígéretes játékát. . És a nyarat, az előtte állót.
Nemcsak a nyár özönlő hajnalait — nem is csak
napba-növekvésük és pirkadatuk felhőragyogását Nemcsak a nappalokat, a virágot
símogatókat,
melyek a fák sudarán fönn zúgva-viharzók.
Nemcsak e rügybenyiló sok erő áhítatát és
nemcsak a dűlőutakat, alkonyuló mezőket,
késő zápor után fénylőn pihegő párállást,
nemcsak egy-egy sejtelmet, az álom jöttét, este. .
ám a sok éjt is! A nyári, a fenséges-nagy nyári éjeket, s csillagait e földnek, a csillagokat.
Ó, holtan is, tudni végtelenül mind őket,
csillagaink, mert: hogyan is, hogyan is tudnánk feledni!
Lásd, most a szerető nőt hívnám. S jönne, de nem egymaga. . Horpadt sírjaikból a lányok
jönnének s körülállnák.. Mert a kiáltó szót én korlátozhatom-e? Ők, kik a mélybe hulltak,
egyre a földre, föl vágyódnak. — Gyermekek, itt az egyszer megragadott tárgy pótol ezer
mást.
Nem több a sors a gyerekkor dús vadonánál;
hányszor hagytátok le ziháló mellel a jóbarátot, boldog-zihálva, a Semmibe futva, Szabadba.
Isteni-szép az Ittlét. Tudtátok ti is ezt, ti lányok, és ti, színleg nélkülözők, elesettek, züllött
városi utcák annyi fekélyese, hulladékul
szántak. Élt olyan órát mind, talán nem
teljes órát, tán alig is lemérhető, két
tartam közti pillanatot, mely: Lét volt
néki. Minden. Forrt az erében a Lét.
De mi, amit nevető szomszédunk nem helyesel,
vagy
nem irigyel, hamar elfeledjük. Láthatóvá
vágyjuk emelni, holott az ilyen boldogság is csak akkor ismerős, ha a lelkünk lényeggé
alakítja.
Máshol, Kedves, nem lesz világ, csak bennünk.
Folyvást
át- és átformáljuk a létet. Mind ami kívülünk van: csökken és tűnik egyre. Ahol tartós ház
állott, más, kiagyalt képződmény lép ma helyébe, visszás, mesterkélt, akár még képzet
volna agyunkban.
Tágas Erő-tárházakat alkot a korszellem magának úgy, ahogy vágya feszül: mindet
idomtalanul.
Templomokat nem ismer már. E szív-pazarolta
csodákat
titkon a szívbe gyűjtjük. Sőt, ahol áll is még ily hajdan imádott, használt, térden esengett
emlék —
úgy, amint van, a Láthatlanba mered már.
Vannak, akik nem látják többé, s fel sem
építhetik benn, pilléreit és szobrait is, nagyobbra!
Hogyha komor korforduló jön, mindig akadnak
ily kitagadtak: már nem övék a tegnap s még
nem a holnap.
Mert az a holnap is messzi az embereknek. Minket meg ne zavarjon ez; adjon erőt, hogy a
még fel-ismert formát őrizhessük. Ott állt emberek közt ez hajdan a sors, a pusztító
közepén, a Nem-tudni-Hová közepén állt, létezőként, csillagokat hajlított le magához a
biztos egekből.
Angyal, néked felmutatom még, itt van! Mentsd a
a szemedbe,
álljon végülis ott, és immár büszke-magaslón.
Pilonok, oszlopsor, szfinksz, annyi törekvő
támasz,
szürke, a porló vagy idegen városból – a Dómé.
Hát nem csoda volt? Ámulj el, Angyal, mert mi
vagyunk ez,
ó te Nagy, meséld el: ezt mi emeltük – gyenge
s kifullad
dicséretükre szavam. Nem vesztegettük hát el
mégsem e ránk örökbe hagyott tereket, a
mi tereinket. (Rettentő nagynak kell lenniük, ha érzéseink évezredei sem zsúfolják tele
őket.)
Nemde, pedig nagy volt a torony? Ó, Angyal,
nagy volt,
hozzád mérten is az? Nagy volt Chartres, és
a zene
még magasabbra fölénk szállt. Vagy csak akár
egy,
ó csak egy szerető nő, egymaga éji ablakában. .
térdedig nem ért-e?
Ne bidd, hogy én versengek.
Angyal, és ha versengnék érted! Nem jössz. Mert csupa hozzád
vivő út a kiáltásom; nem is haladhatsz ily erős sodrással szemben. Mint a kinyújtott
kar, kiáltó szóm. S keze, mely fönn
megfogna már, kinyílik, nyitva tárul,
óva s elhárítva, eléd, te
Megfoghatatlan, az égre.
Szabó Ede

Duinói Elégiák - A kilencedik elégia

És ha a létünk íly romlandó, mért, mire kell hát úgy pazarolnunk, mint a babér, mely tán
komorabb is minden más zöldnél kissé, levelén apró hullámzás fodroz (akár a szél
mosolya) -: miért is kényszerülünk mi emberi küzdésre, kitérve a sors elől, de vágyva a
sorsra?. .
Ó, nem azért, mert ez az üdv itt,
annak a meg sem érlelt haszna, amit veszítünk.
Még a kíváncsiság miatt sem, vagy edzeni szívünk.
Ezt a babér is tudná. .
Ám, mivel Ittlétünk sokat ér, s ami él, úgy látszik, mind, a Tünékeny, minket akar, szüksége
van mireánk. A tünőbbekre. Csak egyszer,
egyetlenül, s azután nem. És mi is éppígy:
egyszer csupán. Soha többé már. Azonban
ez az egyszer-volt Lét bárha egyszeri is csak: éltünk e földön, és ezt senki se vonja vissza
talán.
S így, hogy ezt végbevihessük, nógatva magunkat, egyszerü két tenyerünkbe fognánk be a
létet,
túlterhelt pillantásunkba s a néma szivünkbe.
Egy akarunk vele lenni. És kinek adnánk? Végleg őriznők, ha lehetne. . Ó, de egy más
Vonatkozásba, át, jaj mit vihetünk? Mit lassan itt megtanultunk: látásunkat sem, s ami itt
történt. Jaj, semmit.
Szóval, a kínjainkat. Szóval főleg azt, mi nehéz, vagyis hát hosszan átélt szerelmünk
gyötrelmét, azt, mi
el sose mondható. De később,
csillagi körben mit ér ez? Jobban mondhatatlanok ők.
Mégis a vándor a csúcsról a völgybe kezében
nem valamely mondhatlant hoz le nekünk, maroknyi földet, de a tiszta, kiküzdött szót, a kék
meg a sárga enciánt. Mi talán csak azért vagyunk itt, hogy nevet adjunk: Ház, Kapu, Híd,
Korsó, Gyümölcsfa, Ablak -
s tán: Torony, Oszlop. . - ámde kimondani, értsd meg, mondani úgy, ó, mint ahogy azt
bensőleg a dolgok még sose vélték. Ó, nem e rejtekező Föld titkolt szép furfangja-é, ha a hű
szeretőket
arra szorítja: érzésükben minden mámoritóra váljék?
Lám, a küszöb: ezt a két szeretőnek
elkoptatni parányit, annyi régi ember után
s holnapi mások előtt. . mily könnyű.
Itt az Időnk rá, itt a hona a Mondhatónak.
Valld és hirdesd. Így soha még nem
hulltak az űrbe le átélhető dolgaink, mert
mind ami pótolná őket, kép nélküli tett csak.
Kérgek közti cselekvés - ők meg szétpattannak, ha bent a tevékenység megnő, és más a
határa.
Kalapácsok közt áll helyt
szívünk, akár a nyelv a
fogunk közt, de mégis, mégis
Dícséret nyelve marad.
Dícsérd hát e világot az Angyalnak, s ne a mondhatatlant, néki te nem nagyzolhatsz pompás
érzésekkel, mert a Mindenségben, ahol ő érzőbben érez, jövevény vagy.
Éppen ezért azt tárd ki elébe, mi nemzedékeken át alakulva kézügyünkbe esik, a miénk s ott
él a szemünkben.
Mondd a dolgokat el. S Ő úgy áll meg elámultan majd, mint ahogyan te álltál Rómában a
kötelest nézvén és azt a fazekast ott messze, a nílusi parton.
Tárd ki elé: mily ártatlan, boldog s a miénk egy tárgy is, és hogy a sírás is, panaszunk,
tisztára válik, alak lesz, szolgai tárgy, vagy tárgyba hal át - és odaát, túl, boldogan száll el,
hegedűhang. - És ez a sok tárgy, mind a múlásból élve megérti, hogy te dicséred őket; ők, a
mulandók, a legmúlóbbra: ránk a mentendőt bízzák.
És akaratuk ez: a szivünkben - a láthatatlanban -
formáljuk őket át mibelénk - ó, végtelenül! - akárkik volnánk is mi a végén.
S nem ezt akarod-é, Föld? azt, hogy újraszüless bennünk immár láthatlanul? - Nem álmod-e
az, hogy egyszer láthatatlan légy? Ó, Föld: nem látható már?!
Sürgető feladatod nem az átlényegülés-e?
Kedvesem, Föld, én ezt akarom. Ó, már, hidd el, nem kell több tavaszod, hogy megnyerj, egy
csak, már egy is elég, ettől is túlárad a vérem.
Névtelen elszánás köti régtől a létem Hozzád.
Néked volt mindig igazad, s a Te szent leleményed még a halál is, a meghitt.
Lásd, élek még. És miből? A gyermekkor s a jövő sem lesz kevesebb. . Szívemben árad a sok
fakadó lét, s felszökken özönnel.
Szabó Ede

Duinói Elégiák - A második elégia

Iszonyú minden angyal. S mégis, jaj nekem, én

rólatok éneklek, léleknek szinte halálos
madarai – ismerlek. Hol van már Tóbiás napja,
midőn a
legragyogóbbak egyike állt a szerény kapunál,
kissé kendőzötten az útra, s már nem ijesztőn; (ifju az ifjúnak, ahogy az fürkészve kinézett).
Lépne csak egyet az arkangyal most, a veszedelmes,
csillagokon túlról, lejjebb s közelebb: döndülve tulajdon szívünk döntene porba. Kik
vagytok?
Üdvösség zsengéi, teremtésnek szemefénye,
minden lét oromíve, hajnali-rőt ragyogású
csúcsa – virágzó istenség porzói, ti fény
csuklókarjai, tornácok, lépcsők és trónusok, ős lényeg-szőtte terek, gyönyörűség-pajzsok,
ujjongva viharzó
érzés-tömkelegek – s egyszerre, külön-külön, izzó tükrök: amint a saját szépségetek árját
visszafelé hömpölygetitek ön-arcaitokba.
Mert számunkra az érzés – semmibe-oszlás.
Egy lehelet: már
ellehelése magunknak; tűzről tűzre szagunk is
mind haloványabb. Hang szól néha : a vérem
vére vagy, és a szobám s tavaszom teveled van
csordultig. . De mit ér? megtartani nem tud,
széjjelfoszlunk benne, körötte. S őket is, őket, ó, ki marasztalja a szépeket itt? Orcájukon
egyre támad-enyészik a fény. Mint harmat hajnali
gyepről,
illan lényünkről a sajátja: lényege – forró
ételről gőz bodra. Hová, mosoly? Ó, hova,
nézés:
új, meleg, elszabadult hulláma a szívnek –;
jaj nekem: ez vagyunk mégiscsak. Fenn a világűr, melyben eloszlunk, ízes-e tőlünk? És
vajon
angyal
angyalit észlel-e csak: amit önnön lénye kiáraszt, vagy, mintegy véletlenül, olykor eléri-e
lényünk némi paránya? Vonásai közt legalább mint
terhes nők orcáin a révület, elvegyülünk-e
annyira csak? Örvénylőn visszamerülve magába
még tudomást sem vesz (hogyan is vehetne)
felőle.
Hogyha megérthetnék, szeretők tudnának az
éjben
szólni felőle csodát. Mert minket mintha titokbarejtene minden. Nézd, mind vannak a fák;
még állnak a házak, ahol laktunk. Mi azonban,
mint kicserélt levegő, valamennyi előtt
tovahúzunk.
S egy a világ, hogy elhallgasson: szégyeneként tán félig, s félig kimondhatatlan kába
reményként.
Ó, egymásnak-elég szeretők, titeket kérd ajkam rólunk. Egybefonódók: van-e egymásról
tanuságtok?
Lám, vélem megesik, hogy két kezem egymást fölfedezi, vagy bennük óvja magát nyűtt
arcom. S ettől némi kis érzés támad
lelkemben. De ki mert már lenni ezért?
Ám ti, akik gyarapodtok a másik
elbűvölt gyönyörétől, míg leigázva
nem könyörög: ne tovább; — ti, akik dúsabbra
beértek
egymás karjaiban, mint bő-boros évek;
és eltűntök néha, csupán mert telten a másik
túlárad: titeket kérd ajkam, rólunk. Jól tudom én, mért olyan üdv érinteni egymást: mert az
enyelgés tartós, mert az a hely, mit, gyengédek, betakartok, el nem enyészik; mert ti alatta a
tiszta
tartamot élitek. Így, ölelésben igéitek
végtelenéletet egymásnak. S mégis, ha az első
látás ámulatán, az ablak előtt epedésen
túlestek, s a legelső sétán, együtt, egyszer
a kertben:
szeretők, vagytok-e még? Ha ajkat ajkhoz emeltek és ajak ajkat iszik —: ital ömlik italba: ó,
az ivó mily furcsán el-tovasiklik a tettből.
Nem nyűgözött le görög sztéléken: az emberi
gesztus
mennyire lágy? Szerelem s búcsú nem olyan
puha-röpkén
ült meg a vállon, mintha talán másféle anyagból volna, mint a miénk? A kéz, az szinte lebeg
csak súlytalan — emlékezz — noha telve erővel
a törzsek:
Égi hatalmak alatt, ők tudták ezzel: idáig
érünk, ennyi miénk: ez az érintés; ha erősebb
kéz nyom: az isteneké. De az — isten dolga is
egyben.
Bár lelnénk mi is, ó, csak sávnyi, de biztos,
tiszta emberit itt: talajunkul puszta szegélyt csak kő és hullám közt. Mert minket is egyre
eláraszt szívünk, mint azokat. S nem nézhet utána a szem már képbe, amely nyugalomba
simítja, sem isteni
testbe,
melyben önnönmagát naggyá zabolázza.
Rónay György

Duinói Elégiák - A negyedik elégia Ó, élet fái, mikor ér a tél?

Nem értünk egyet. Ösztön, mint a vándor-

madarat, nem visz. Késve-maradozva
kapunk föl egy-egy szélre hirtelen
s hullunk megint le részvétlen tavakra.
Nyílást, hervadást egyformán tudunk.
Bár oroszlánok járnak valahol még,
s míg pompáznak, nem ismernek hanyatlást.
S mi, egyet vélve váltig, már a másik
gerjedését érezzük. A közellét:
ellenségünk. Nem párkányon bolyongnak
egymásban is a szeretők, noha
egymásnak hont, hajszát, távolt igértek?
Az ellentét alapja készül itt
a perc rajzához, fáradságosan,
hogy lássuk; mert nagyon világosak
velünk. Nem ismerjük az érzés
kontúrját, csak mi kintről alakítja.
Ki nem ült szíve függönye előtt
szorongva? Szétnyílt: búcsújelenet volt,
könnyen megérthető. Az ismerős kert,
s halkan megbillent -: csak most jött a táncos.
Nem az. Elég. S bármilyen könnyed is,
álruhában van, polgár lesz belőle
és konyháján át megy be a lakásba.
Nem kellenek e féligteli maszkok,
inkább a bábu. Az telt. El fogom
tűrni az irhát és a drótot és
bamba arcát. Itt. Előtte vagyok.
Ha kihunynak is a lámpák, ha azt
mondják is: Vége - s szürke léghuzattal
meg is csap a színpadról az üresség,
s ha nem is ül már néma őseim
közül velem itt senki, nő se, sőt a
kancsal barnaszemű fiú se: mégis
maradok. Mindig van látnivaló.
Nincs igazam? Kinek oly keserű volt
a lét, létemet ízlelve, apám,
ki kényszerem első zavart levét,
ahogy nőttem, ízlelted újton-újra,
s jövőm idegen zamatán tünődve
vizsgáltad, ha ernyedten föltekintek -
apám, ki bennem, mióta halott vagy,
reményem mélyén gyakran ott szorongsz
s közönyt, a holtak közönyét, közöny-
országokat adsz föl kis sorsomért:
nincs igazam? S nincs igazam, ti, kik
szerettetek, felétek sarjadó
szeretetemért, melytől untalan
eltértem, mert a tér orcátokon,
mivel szerettem, világtérbe tágult,
s abban nem voltatok már. . Ámha kedvem
van a bábszínpad előtt várni! nem:
oly merőn nézni, hogy fölérni végül
nézésemmel, játékosul csak angyal
rángathatja a bábukat magasba.
Angyal és bábu: az lesz csak a játék.
Így olvad össze, amit szűntelen
megosztunk, amíg itt vagyunk. Csak így
alakul ki az egész pálya íve
évszakainkból. Ilyenkor fölöttünk
az angyal játszik. Ők ne sejtenék, lásd,
a haldoklók, hogy mennyire csupán
ürügy itt minden művünk? Semmi nem
egy önmagával. Ó, gyerekkori
órák, mikor az ablakok mögött
több volt múltnál, s nem volt jövő előttünk!
Nőttünk, igaz, s mohón is, hogy hamar
nagyok legyünk, félig értük: akiknek
egyebük sem volt már, mint hogy nagyok.
S mégis boldoggá tett a Maradandó,
utunk egyedülségében - s csak álltunk
a senkiföldjén, játék és világ közt,
a térben, mely a kezdet kezdetétől
egy tiszta tény számára született.
Ki mutat gyermeket, úgy, amilyen? ki
emeli égre? ki adja kezébe
a messzeség mércéjét? szikkadó
szürke kenyérből ki készíti - vagy, szép
alma csutkáját, szájában ki hagyja
a gyermekhalált?. . Gyilkosba belátni
könnyű. De ez: a halált, az egészet,
s még az élet előtt, ilyen szelíden
tartalmazni, s gonosznak mégse lenni:
leírhatatlan.
Rónay György
Duinói Elégiák - A nyolcadik elégia Az állat abba néz minden szemével, mi nyitva áll.
Csak emberi szemünk
keríti el, mintegy fonákra vetve,
csapdaként, tőle a szabad kijárást.
Mi odakint van, csak az állatok
arcán látjuk; mert már a gyermeket
visszafelé fordítjuk, hogy a formát
lássa, s ne azt, mi nyílt s olyan mély
az állatarcban. Mert haláltalan.
A halált csak mi látjuk; követi
csupán veszte a szabad állatot,
előtte mindig Isten van, s ha megy,
mint a vizek, a végtelenbe fut.
Előttünk nincs sosem, egy napra sem
a tiszta Tér, ahova a virágok
nőnek örökké. Folyton csak világ
és soha sorstalan Sehol:
a tiszta önfeledtség, mit belégzünk
s vágy nélkül tudunk mindig. Egy szopós
beléfeledkezik tán, s felverik.
Egy másik meghal, s azonos vele.
Mert közelről nem látjuk a halált, csak
kifelé nézünk, tán mély állatszemmel.
A szeretők - ha nem fedik el egymás
elől - ámulva jutnak közelébe. .
A másik mögött, szinte tévedésből,
megnyílt nekik.. De ember a haláltól
nem futhat, s újra világ neki a lét.
A teremtésre fagyva, a szabad lét
visszfényét látjuk rajta csak, s homályt
vet árnyunk rá. Kivéve, ha egy néma
állat tekint ránk, rajtunk át, nyugodtan.
Ezt hívják sorsnak: mindig szemben, és
más semmi, szemben állani örökké!
Volna a miénkkel rokon tudat
a biztos állatban, mely most velünk
szembe fordul - magával tépne
az ő sodrása. De a lét neki
végtelen, nyílt, nincs benne önmagára
fordult tekintet; tiszta, mint szeme.
Ahol mi Jövőt látunk, ő a Mindent,
s magát, a Mindenben, örökre épen.
És mégis ott van az éber-meleg
állatban egy nagy bánat súlya, gondja.
Mert őt is nyűgzi mindig, ami sokszor
legyőz minket - az Emlék, hogy amit
most áhítunk, egyszer már közelebb
s hívebb volt, s kapcsolatunk oly végtelen gyengéd. Itt csak messzeség,
mi ott lélegzet volt. A régi otthon
után ez csupa ellentét, didergetés.
Ó, az apró teremtmény boldogsága,
ki mindig bent az ölben, mely kihordta;
boldog szúnyog! mely még belül cikáz,
ha nászt ül is - mert neki minden Öl.
És nézd a félig biztos madarat,
mely csaknem mindkét tudást magával hozza,
mint etruszk lélek - egy holttestből szállt
ki, mit ölébe fogadott egy tér,
de fedelén a pihenő alakkal.
S hogy fél, minek röpülnie kell, holott
egy ölből jött. Mint magától ijedten
cikázik el, mint mikor hasadás
fut át egy csészén. Így hasítja át
a denevér az este porcelánját.
Mi meg: nézők csak, mindig, mindenütt,
minderre rátapadva, s ki nem törve!
Túlömlünk. Elrendezzük. Szétesik.
Újrarendezzük, s széthullunk mi is.
Ki fordított hanyatt, hogy bármit is
teszünk, csak visszanézünk, mint aki
eltávozik? Ahogy ott fent megáll
a végső hágón, honnan az egész
völgy még egyszer kitárul, s elidőz -
úgy élünk mi is: egyre csak búcsúzunk.
Keresztury Dezső

Duinói Elégiák - A tizedik elégia

Vajha ujjongón szállna, dicsőn fel a vég-dalom áldó angyali zengzetekig, ha belátok a
szörnyü Titokba.
Vajha szivem sok csengve verő kalapácsából ne
botlana egy se lazult, kételytől tétova, foszló húrokon. Vajha sugárzó arcom fénye tehetne
még ragyogóbbá; vajha virulna virágba a bágyadt sírás. Ó, hogy ölellek, kedveseim, majd:
éjek, mind, ti emésztők. Mért nem omoltam, nővéreim, ti sok vigasztalan éj, még jobban
térdre, kibomló dús hajatokba oldva magam. Mi: kín-tékozlók.
Ó, hogy lessük előre bánataink múlását,
véget érnek-e már. De hisz ők a mi tartós
tél-álló lombunk, a komor jelkép-zöld, titkos
évünk egy szaka ők - és nemcsak az évszak -,
ők a tanyánk, telepűlés, tábor, föld s a lakóhely.
Persze, jaj, oly idegen a sok Kín-városi utca: talmi a csend, mit a túlcsengés zaja kelt, és
benne, öntve az űr formájából, öntvény mered, áll a Lárma, arany-szobrával, pöffeszkedve
dicsekszik.
Ó, ha egy angyal lába tiporna rá, hova tűnne
el Vigasz-piacuk, meg a templom, a készen-vett, mely tiszta, sivár és zárt, akár a posta
vasárnap.
Arra kivül fodrot vet a vásár széle. Szabadság száz hintája! Buzgalom artistái, buvárok!
És a lövölde, szines képekkel: boldogságuk
célpontként rezeg ott s megzörren bádog-alakja, hogyha talál egy-egy ügyesebb. Az meg,
sikerétől szédülten, vaksors fele indul; mert a kiváncsit hívja megannyi bódé, dob, kikiáltó.
Ám a
sok felnőttre különb látvány vár: látni, a pénz hogy nő, szaporul - nem puszta mulatság,
bonctanilag látni a pénz nemiszervét, mindent - annyi tanulság rejlik e folyamatban..
Ó, de ezen túl, rögtön, ahol már
véget ér a palánk, beragasztva plakáttal, amely mind a "HALÁLTALAN" sört hirdeti, e
keserű, de frissen rágcsált új gyönyöröktől édesülő sört. .
rögtön, ott a palánk hátában, ott a Valóság.
Játszó gyermekek, egymást félrevonó szeretők a gyér fűben, komolyak, és párzó, tiszta
kutyák.
Még messzibb vonzásnak enged az ifjú; tán egy
zsenge Panaszt szeret. . Rétekre ér a nyomában.
Szól a Panasz: Távol. Mi ott künn, arra lakunk. . Hol?
És megy az ifjú, elbűvölten. E váll, ez a nyak - tán hercegi sarj lehet ő. Majd mégis elúnja,
legyint és elfordul. . Mire jó? Hiszen Panasz ez csak.
S azt, elszokva a földtől, időtlen, mély közönyük vak első kábulatában már csak az ifju
halottak
kísérik szeretőn. Lányokra
vár s a barátnőjük lesz. Sorra mutatja nekik
ékszereit. A Kín szép gyöngysorait, meg a Tűrés
csipkefinom fátylát. - De az ifjak előtt el-
némul.
Ámde honukban, a völgyben, a vén Panaszok közül egyik pártját fogja, ha kérdez az ifjú: -
Hajdan - idézi -
nagy nemzetség voltunk, mi, Panaszok. Atyáink
ékköveket bányásztak ott, ama nagy hegyek öblén; emberek közt is akad még néha egy-egy
kicsiszolt Ős-Kín, avagy vulkán ős, dermedt láva-haragja.
Ó igen, onnét jött ez. Dúskáltunk mi a kincsben.
Így vezérli, át Panaszok tág tájain egyre, szelíden, templomi oszlopokat mutat és romokban
a sok nagy várat, amelyek bölcs Panasz-fejedelmeit egykor híven uralta ez ország. Felmutat
egy-egy
Könny-fa merész sudarára, nézi virágzó Bánat-
föld cserjéit (lágy, csupa lomb ez az élőknek fenn); Gyász legelésző állatait mutatja - ha
olykor
félve madár rebben, áthúz tekintetükön, magányos hangja jelet ró, messzerikoltva, az égre.
-
Estefelé a Panasz-nép ős temetőibe érnek,
ott járnak, hol nyugszik a sok próféta, szibilla.
Ám ha az éj jő, halkul a léptük és hamarost fel-holdviláglik a mindenek éber őre: a Nagy Sír.
Szobra a nílusinak testvére,
ő a magasztos Szfinksz: rejtett sírkamrák
arca.
Ő, e királyi fő: ámulva nézik őt, ki örökre
néma s itél, odavetve az emberi arcot
csillagok ingó mérlegére.
Fel sem fogja az ifjui szem, még
kápráztatja halála. Ámde riad most
nézésükre a kettős-korona mögül a bagoly. És
hosszu vonással súrol a szárnya végig az Arcon, s azt, a legérettebbre kiteltet, lágy-puha
rajzzal írja az új
holt-hallásba, a kétfele nyílt, felütött
lapra, leírhatatlan körvonalával.
S föntebb: csillagok. Újak. A Kín-Hon csillagai.
Lassan mondja nevük a Panasz: - Nézd, ott van, ott a Lovas, a Bot, s ama zsúfolt csillagi-
képet úgy hívják: Gyümölcskoszorú. Majd ott, hol a Pólus: ott a Bölcső, Út, Égő Könyv, a
Bábu s az Ablak.
Lent pedig, arra a déli égbolton, akár az
áldott kéz tenyerén tisztán ragyogó M,
ott az Anyák jelképe. . -
Ámde tovább kell menni a holtnak, és a Panasz az Idősebb, szótlanul kíséri a szurdokig el,
hol víz csillan a hold fényében:
ott az öröm-forrás. A nevét mély
hódolattal ejti ki, mondván: - "Sodró

víg folyam ez az emberi tájban." -

Állnak az ormok alatt.
És a Panasz felsír, megölelve az ifjút.
Csak maga hág az fel az Ős-Kín bérci ködébe.
Vissza se csendül a lépte a hangtalan végzet öléből.
Ó, ha a végtelenül-holtaktól tiszta hasonlat
serkenhetne szivünkben, tán mogyoróhéj lengő
szép ürességére utalna, vagy tán
arra: sötét földekre tavasszal omlik a zápor. -
És mi, az egyre növő boldogság
álmodói, mi úgy hatódnánk
meg, már szinte a döbbenetig,
mint, ha lehull, ami boldog.
Szabó Ede

Duinói Elégiák - Az első elégia

Hogyha kiáltanék, ki hallana engem

az angyalok rendjéből? és ha netán a szivére
vonna hirtelen egyik: én belepusztulnék
az erősebb lét közelébe. Mert hisz a Szép nem más, mint az iszonyu kezdete, mit még
elviselünk,
s mennyire bámuljuk, mert megveti szenvtelenül, hogy összetiporjon. Iszonyu minden
angyal.
Így visszafogom magamat, elnyelve sötét zokogásom hívó szavait. Ki volna az hát, aki
kellene nékünk? Angyal nem, nem is ember,
és a fülelő állatok észreveszik már,
hogy mily bizonytalanul vagyunk mi otthon
a megfejtett világban. Mienk marad tán
valamely fa a dombon, hogy naponta
viszontlássuk, mienk maradhat a tegnapi utca,
egy-egy szokás hűsége, mely megmakacsolta magát, megtetszett neki nálunk és nem ment,
s itt maradt.
Ó, és az éj, az éj, ha világűrrel teli szél
perzseli arcunk - kié is nem marad ő, az áhitott, a lágyan józanitó, a magányos szívre
fáradtan várakozó. Könnyebb-e ő a szeretőknek?
Ó, egymással ők csak sorsukat fedik el.
Még nem tudod? Dobd ki karodból az űrt,
vágd a lélegzésre való terekhez, tán a madárhad bensőbb lebegéssel érzi a tágasabb levegőt.
Jó - tavaszoknak kellettél. És csillagok is
hitték: sejdited őket. A multból
hullám tornyosodott föl elédbe vagy olykor,
hogyha nyitott ablaknál vitt el az út,
neked szólt egy hegedű. Mindez megbizatás volt.
De betöltötted? Nem zaklatott-e szünetlen
várakozás még, mintha minden a kedves
jöttét hirdetné? (Hova rejtheted őt el,
hisz e roppant, idegen gondolatok ki-be járnak benned, s gyakran időznek el éjeken át is.)
De ha vágyol rá, hát szólj szeretőkről; eléggé úgysem halhatatlan nagyhírü indulatuk.
Ama szinte irígyelt elhagyottakról, kiket inkább szeretőknek véltél, mint a betelteket. Újra
meg újra kezdd soha el nem érhető dicséretüket; nézd csak: biztos a hős eleste se volt más,
csak ürügy neki, hogy legyen az: végső születése.
De a szeretőket a természet kimerülten
visszanyeli, minthogyha az újrateremtés
nem telnék erejéből. Gondoltad-e Gaspara Stampát, meggondoltad eléggé, hogy valamely
lány,
elhagyatottan az ő szeretőként
felszökkent példáján érzi: bárha követném?
Legrégibb gyötrelmünk hát ne teremjen
végre gyümölcsöt? Nincs-e a perc itt, hogy szeretettel váljunk meg szeretőnktől s álljuk is
ezt remegőn, mint nyílvessző állja a húrt, hogy szökni feszülten több legyen önmagánál.
Mert nincs sehol maradás.
Hangok, hangok. Halld, szivem, úgy ahogyan csak szentek hallották, hogy az órjás hívás
fölemelte őket a földről; ők térdeltek azonban, képtelenek, térdeltek, s rá se füleltek: így
voltak hallók. Nemhogy te az Úrnak
hangját elbírnád, dehogyis. De halld a fuvalmat, a szakadatlan hírt, mit a csönd szava szól.
Most amaz ifju halottaktól surrog tefeléd.
Bárhova léptél, római, nápolyi templom
öblén, nem szólított csöndben a sorsuk?
Vagy fönséggel bízta magát rád egy fölirat,
mint nemrég a Santa Maria Formosa-i tábla.
Mit akarnak tőlem? Halkan hadd vetem én le
a látszat-bántalmat, mely szellemeiknek
tiszta lengését meg-megzökkenti időnként.
Furcsa, persze, többé nem lakni a földön,
kezdve tanulni szokást s már újra leszokni,
rózsákban, s más annyi személyes-igéretü tárgyban jelentését nem látni az emberi sorsnak;
ami voltunk végtelenül féltő tenyerekben,
többé nem lenni, s a nevünket, akárcsak
széttört játékszert, végképp odahagyni.
Furcsa tovább nem vágyni a vágyat. Furcsa
mindent, ami megkötözött, így látni a térben
szabadon lebegőben. S fáradságos a holt-lét,
csupa pótlás, hogy lassanként cseppnyi öröklét érződjék. - De az élő egyre hibázik s
ugyanazt a hibát: a különbségtétele metsző.
Angyalok (úgy mondják) nem tudják gyakran, az élők vagy a holtak közt járnak. Fut a
szüntelen áram, mindkét birodalmon örökre sodorva magával minden kort s szavukat
túlzúgja örökre.
Végül nem kellünk a korán leszakítottaknak;
elszoktak már lassan a földtől, mint anyamelltől elnő csöndben az ember. De mi, kiknek
olyan nagy titkok kellenek és oly gyakran a gyász hoz boldogitó haladást -: birnánk-e mi
nélkülük élni?
Hiú monda-e, hogy a Linost sirató, a legelső,
a merész zene áthat a meddő dermedezésen,
úgy, hogy a rémült térben, ahonnan a majdnem
isteni ifju kiszállt, megkezdi az űr
ama rezgést, mely minket ma vigasztal, elragad, ápol.
Nemes Nagy Ágnes

Duinói Elégiák - Az ötödik elégia

Dehát kicsodák is e kóborok, ők, e nálunk is inkább űzetett életű lények, mondd, akiket
elejétől
fogva hajt egy ki-ki kedve szerint
soha meg nem elégedő akarás? De hajtja,
csavarja, sürgeti, pörgeti, messze
dobja s visszaragadja magához, mintha simább,
olajozott levegőből
siklanának alá nyűtt, s talpuk alatt kikopott
terítőn: elveszett szőnyegükön a
világegyetemben.
Flastromként odanőve, mintha ottan a kül-
városi ég fájt volna a földnek.
S odább már
hatalmasan és virítva a Diadal órjás
kezdőbetűje. . S már tréfára pörgeti
őket, a mindenkinél erősebbeket újra a folyton megújuló kényszer, mint Erős Ágost ebédnél
egy ónozott tálat.
És nézd, e középpont
körül hogy nyitja és hullajtja szirmát
a nézők furcsa virága! Ó, nézd
a bohócot, e termőt, amely tulajdon porától
termékenyül újra meg újra unalmuk
álgyümölcseivé: a sosem tudatos
kényszerűség ragyogó felszínnel
fénylő álmosolyává.
És ott a hervadt súlyemelő,
a ráncos öreg, aki már dobol csak –
õsszébbzsugorodva tág bőrében, akárha ketten
viselték volna s amazt már a sírkert hantja
takarná,
míg ő túléli a másikat,
süketen és kicsit
bambán az özvegyi bőrben.
Ámde az ifju legény, minthogyha egy nyakszirt
és egy apáca közös fia volna: úgy vetekszenek
arcán
jámborság és erő.
Ó ti,
akiket vigasztaló játékszerül adtak
egy fájdalom kezébe, midőn
kicsi volt még. .
Te, ki naponta százszor esel le
a földre, ahogy csak a fák gyümölcsei értik,
meg sem érve, máris leszakadva a kölcsönös
mozgás ágairól (melyeknek a víznél is hamarabb, percek alatt kikeletje, ősze és nyara van)
—
saját sírod peremére pattansz:
néha, percnyi szünetben, távolabbra
tekintesz, anyádra, ki oly ritkán mosolyog rád, s arcod már melegebb vonásokat öltene, ám
azok belevesznek a testbe, amely az izmok erős
szövedéke közé merevíti a még
alig merészelt, tétova arcot. . És újra csettint ugráshoz a férfi — így sosem lesz világos
előtted a fájdalom
csattogó szíved közelében, mert megelőzi a talpak lázas tüzelése, néhány feltoluló
könnyével a testi kínnak.
És mégis, e futó
mosolygás . .
Angyal! ó, jer hát, szakítsd le az apróvirágú
növényt.
Pohárban őrizd! S tedd a nekünk még
meg nem nyílt örömök sorába;
ékesítse virágosan ívelő írás
vésd a drága urna falába:
"Subrisio Saltat".
És te, szépségem,
kit a legédesebb örömök hangtalanul
átugranak. Bizonyára helyetted is boldogok
ruhád fodrai válladon, és az ezüstragyogású
selyem fiatal, telt melleden végtelen elkapatottnak érzi magát, nem nélkülöz semmit.
Te,
a közönynek az egyensúly valamennyi mérlegén
megmért vásári gyümölcse, kiállítva
hónuk alatt.
Hol van, ó, hol a hely — szívemben őrzöm —
ahol még semmit se tudtak, még lelökték
egymást, mint egymásra ugró, párban össze
nem illő vadak; —
ahol még súlyosa súly és
csetledező tányérjaik
leszaladnak a pörgő
botokról. .
Aztán váratlanul e keserves Seholban
a mondhatatlan hely, hol a tiszta kevés
túlsokká változik és egyszerre
üres lesz.
S szám nélkül zárul a sokrovatú
számadás.
Ó, terek, párizsi tér, végnélküli szintér,
ahol Madame Lamort masamód
a földnek nyugtalan útjait, végnélküli pántlikáit fűzi, sodorja, meg újra csokorba kötve
díszeket és csipkéket, művirágok ezreit
találja ki és hamis színekkel festi be mindet, aztán olcsó télikalapját díszíti vélük a sorsnak.
————————————————————
Angyal! Ha voIna olyan hely – ismeretlen előttünk, ahol mind, akik szeretnek és a tudásig el
sose jutnak, lelkesedésük bátor alakjait nyújtózva mutatnák mondhatatlan szőnyegen, és
gyönyörépitette tornyaikat, ingatag,
csupán egymásba kapaszkodó létráikat – hiszen
soha nem volt lábuk alatt föld –, s tudnának
a nézőkként körülálló néma halottak előtt:
Ők odavetnék-e vajon a boldogság legutolsó,
mindig félve takargatott, általunk sose látott és sohasem avuló érméit a végre szívből
nevető pár lábaihoz, csillapodott
szőnyegére?
Petra Szabó Gizella

Egy nélkülözhetetlen egyesület története

Csak most értesülök róla, hogy a mi helységünknek művészegyesülete is van. Nemrég

létesült, mint könnyen elképzelhető, sürgető igény kielégítésére, és az a híre, hogy
„virágzik”. Egyesületek, ha maguk sem tudják, mihez kezdjenek, hát virágzanak; tudják,
hogy ez a teendőjük, ha igazi egyesület akarnak lenni.
Mondanom sem kell, hogy Baum úr dísztag, alapító, zászlóatya s még annyi minden egy
személyben, alig győzi a töméntelen méltóságot különválasztani egymástól. Ő küldött
hozzám egy fiatalembert, hogy meghívjon, vegyek részt „estjeiken”. Magától értetődőn igen
udvariasan megköszöntem és hozzáfűztem, hogy mintegy öt éve épp ennek ellenkezőjében
merül ki tevékenységem. – Képzelje el –
magyaráztam megfelelő komolysággal –, ennyi ideje egy percem sem telik el anélkül, hogy
valamiféle szövetségből ki ne lépnék, és még mindig vannak társaságok, amelyek, hogy így
mondjam, magukban foglalnak. A fiatalember először riadtan, majd a tiszteletteljes sajnálat
kifejezésével nézett a két lábamra. Bizonyára a sok „kilépést” bámulta meg rajtuk, mert
megértőn biccentett. Ez tetszett, s mert éppen el kellett mennem, azt ajánlottam, kísérjen el
egy darabon. Így mentünk át a községen s tovább kifelé, a vasútállomásra, mert a
környéken volt dolgom. Sok mindenről beszélgettünk, megtudtam, hogy a fiatalember
muzsikus. Szerényen közölte velem, különben nem látszott rajta. Dús haján kívül nagyfokú,
szinte ugrásra kész szolgálatkészség jellemezte. Ezen az igazán nem hosszú úton kétszer
emelte föl a kesztyűmet; míg valamiért a zsebembe nyúltam, tartotta az ernyőmet, s
elpirulva fölhívta a figyelmemet, hogy a szakállamba akadt valami, hogy kormos az orrom, s
közben sovány ujjai kinyúltak, mintha sóváran lesnék, hogy segítségemre sietve arcomhoz
közelítsenek. Buzgalmában a fiatalember olykor kissé hátramaradt, s látható élvezettel
szedte le a bokrok ágairól a fönnakadt, hervadt leveleket. Beláttam, hogy ezek miatt az
állandó késlekedések miatt még lemaradok a vonatról (az állomás elég messze volt), s
rászántam magam, hogy elmondok kísérőmnek egy történetet, azzal oldalamon tartom.
Mindjárt bele is kezdtem:
– Ismerem egy ilyesfajta egyesületalapítás kimenetelét, amelyet valódi igény hozott létre.
Mindjárt meglátja. Nem is olyan rég, véletlenül összetalálkozott egy ódon városban három
festő. Természetesen eszük ágában sem volt művészetről beszélgetni. Legalábbis úgy
látszott. Egy régi vendéglő hátsó szobájában azzal töltötték az estét, hogy mindenféle úti
kalandokat és élményeket mondtak el, a történetek egyre rövidebbek és szókimondóbbak
lettek, végül már csak egy pár tréfa maradt, azokat hajigálták ide-oda. Tévedések
elkerülésére rögtön előre kell bocsátanom, hogy vérbeli művészek voltak, a természet s
nem a vak véletlen jószántából valók. Ez a sivár este ott a hátsó szobában mit sem
változtatott ezen; mindjárt elmondom, hogyan folyt le tovább. Más emberek, profánok is
betértek a vendéglőbe, a festők zavartatva érezték magukat, fölkerekedtek. Abban a
pillanatban, hogy a kapun kiléptek, más emberek voltak. Az utca közepén mentek, kissé
eltávolodva egymástól. Arcukon ott volt még a nevetés nyoma, a vonásoknak ez a
jellegzetes rendetlensége, de a tekintetük már komoly és szemlélődő. A középső hirtelen
megbökte a jobb felőlit. Az tüstént megértette. Szűk, finom és meleg félhomállyal borított
utcácska volt előttük. Kissé emelkedett, úgyhogy távlatban igen jól érvényesült, s volt benne
valami nem mindennapian titokzatos és mégis meghitt vonás. A három festő egy pillanatig
hatása alá került. Nem szóltak egy szót sem, tudták: úgysem mondható ki. Azért lettek
festők, mert vannak kimondhatatlan dolgok. Egyszerre fölszállt valahol a hold, beezüstözött
egy oromzatot, egyik udvarról énekszó hangzott föl. – Durva hatásvadászat – dörmögte a
középső, aztán továbbmentek. Most kissé közelebb lépkedtek egymás mellett, noha még
mindig teljes szélességében elfoglalták az utcát. Így értek ki észrevétlenül egy térre. A jobb
felől haladó volt az, aki társait figyelmeztette: ezen a tágasabb, szabadabb színtéren semmi
sem állt útjában a holdnak, ellenkezőleg, épp ez volt kedvező számára, hogy előbukkanjon.
Fényénél a tér nagyobbnak hatott, a házak mintha meglepő, hallgatózó, rejtett életet
élnének, s a kövezet megvilágított része a kúttól s annak súlyosan kirajzolódó árnyékától
kíméletlenül megtört; ez a merészség magával ragadta a festőket. Mind egészen közel
álltak, s szinte szívták
magukba ezt a hangulatot. De kellemetlenül megzavarták őket. Sietős, könnyű léptek
közeledtek, a kút sötétjéből férfialak vált ki, már várta ezeket a lépteket, s mindazt, ami
szokásos törékenységével hozzájuk tartozott, és a megkapó tér egyszeriben szánalmas
illusztrációvá lett. A három festő egyetlen festőként fordult el tőle. – Itt van már megint ez
az átkozott novellisztikus elem – kiáltotta a jobb felőli, ezzel a szabatos technikai
kifejezéssel határozva meg a szerelmespárt a kútnál. Bosszúságukban egyesülve még jó
darabig kószáltak a festők a városban szerteszét, minden terv nélkül, szakadatlanul új
motívumokra bukkanva s mindannyiszor ismét fölháborodva azon, milyen elcsépelt
helyzetek teszik tönkre egy-egy kép csöndjét és egyszerűségét. Éjféltájt a fogadóban, a bal
felőli lakószobájában ültek együtt, ő volt a legfiatalabb köztük, s eszükbe sem jutott, hogy
aludni térjenek. Az éjszakai kóborlás egész sereg tervet, vázlatot ébresztett föl bennük, s
egyben azt is igazolta, hogy alapjában véve rokonlelkek; most a leghevesebb érdeklődéssel
cserélték ki kölcsönös nézeteiket. Nem mondhatni, hogy hibátlan megfogalmazásban,
olykor csupán odavetett szavakban, melyeket a kívülálló meg sem értett volna, de egymás
között olyan remekül eltársalogtak, hogy a szomszédos szobákban lakók hajnali négyig
nem alhattak el tőlük. Volt azonban a hosszú együttlétnek igazi, látható eredménye is.
Megalakult valami egyesületféle; azaz voltaképpen már abban a pillanatban létrejött, mikor
a három művész szándékai és céljai oly hasonlónak bizonyultak, hogy nehéz lett volna
különválasztani őket. Az
„egyesület” első közös határozata azonnal teljesült. Háromórányi távolságra vidékre
költöztek, s együtt béreltek egy tanyát. Nem lett volna semmi értelme a városban maradni.
Előbb ki kellett fejleszteni odakint a „stílust”, azt a bizonyos személyes biztosságot, a
szemet, a kezet, mindazt, ami nélkül a festő
élni még csak élhet, de festeni nem tud. Ezeknek az erényeknek a megszerzésében volt
hivatott segíteni az összetartás, maga az „egyesület” – kivált azonban annak tiszteletbeli
tagja: a természet. „Természet”, ezen a néven foglalják össze a festők mindazt, amit a
Jóisten maga teremtett vagy teremthetett volna, adott esetben. A kerítés, a ház, a kút – ezek
javarészt emberi eredetűek ugyan, ám ha hosszabb időn keresztül a tájban élnek, átveszik a
fák, a bokrok s egész környezetük sajátosságait, így egyben átkerülnek Isten tulajdonába s
ezzel a festő birtokává is lesznek. Mert Istennek és a művésznek ugyanaz a vagyona és
ugyanaz a szegénysége – mikor melyik. Nos, abban a természetben, mely a közös vidéki
tanyát körülvette, Isten aligha látott valami rendkívüli gazdagságot. De nem tartott sokáig,
míg a festők jobb belátásra nem hangolták. A vidék tagadhatatlanul sík volt. Mégis,
árnyékainak mélysége és fényeinek magassága révén völgyek és halmok képződtek, s
közöttük a táj számtalan középárnyalata megfelelt ama tágas mezőknek és termékeny
földeknek, melyek egy hegyes vidék anyagi értékét adják.
Fa kevés volt errefelé, s botanikai értelemben azok is csaknem mind egyfajták. De annyi
érzelmet fejeztek ki ágaik sóvárgó mozdulatával vagy törzsük szelíd alázatával, hogy
megannyi önálló lényként hatottak. Némelyik fűz igazi személyiség volt: sokoldalúsága,
karakterének mélysége meglepetést meglepetésre halmozott. A festők lelkesedése nőttön-
nőtt, s annyira eggyé forrottak munkájukban, hogy voltaképp semmit sem jelentett, mikor
fél év múltán mindhárman külön házba költöztek: ennek pusztán elhelyezkedési okai
voltak.
De még valami mást is meg kell itt említenem. A három művész meg akarta ünnepelni az
első
évfordulót, hiszen egyesületük már ez alatt a rövid idő alatt is oly sok jót és szépet hozott
számukra. Így hát mindegyikük elhatározta, hogy erre az alkalomra titokban megfesti a
többiek házát. A jeles napon összejöttek, ki-ki magával vitte a képeket. Úgy esett, hogy épp
lakásukról, annak fekvéséről, célszerűségéről s effélékről került szó. Annyira beléhevültek,
hogy beszélgetés közben mind a három megfeledkezett a magával hozott
olajfestményekről, és késő éjjel azonmód, kibontatlanul vitték haza csomagjukat. Alig
érthető, hogyan történhetett ez meg, de a következő időben sem mutatták meg képeiket, s
ha egyik a másikat meglátogatta (amire a sok munkától egyre ritkábban került sor), a
festőállványon barátjának azokat a korábbi vázlatait találta, melyek az elmúlt, közös
házban töltött hónapokban készültek.
Ám egyszer fölfedezte a jobb felőli (most is jobb felől lakott, tehát így hívhatom továbbra is)
annál, akit a legfiatalabbnak neveztem, az említett, titokban tartott jubileumi képek egyikét.
Egy darabig eltűnődve szemlélte, odavitte a világosságra s hirtelen elnevette magát: – Nézd
csak, erről nem is tudtam, egész
szerencsésen kaptad el a házamat. Igazán szellemes karikatúra. Ezekkel a formai és színbeli
túlzásokkal, a valóban kissé hangsúlyos oromzatnak ezzel a merész ábrázolásával, igazán
van benne valami. A legfiatalabbik nem vágott éppen megnyerő képet, épp ellenkezőleg;
megdöbbenésében átment a középsőhöz, a leghiggadtabbhoz, hogy az megnyugtassa, mert
ilyen esetekben mindjárt kishitűvé vált, s hajlamossá arra, hogy tehetségében
megrendüljön a bizalma. Épp nem találta otthon a középsőt, hát körülnézett egy kicsit a
műteremben, s mindjárt szemébe ötlött egy kép, amelyik szinte visszataszította.
Egy házat ábrázolt, de abban csak sültbolond lakhatott. Ez a homlokzat! Csak olyasvalaki
építhette, akinek az architektúráról fogalma sincs, és nyomorúságos, festői elképzeléseit
alkalmazta az épületre. A fiatalember hirtelen félrelökte a képet, mintha csak az ujját égette
volna meg. A bal sarkában annak az első jubileumnak a dátumát pillantotta meg s mellette
ezt olvasta: „A mi Benjaminunk háza.” Persze be sem várta a ház urát, s némiképp
lehangoltan tért haza. Ezentúl a legfiatalabb s a jobb felőli óvatossá vált. Távolabb eső
motívumokat kerestek s természetesen eszükbe sem jutott, hogy oly termékeny
egyesületük fönnállásának második évfordulójára bármit is előkészítsenek. Annál
buzgóbban dolgozott a mit sem sejtő középső, hogy megfessen egy, jobb felőli szomszédja
házának közelében föllelt motívumot. Valami meghatározatlan érzés visszatartotta, hogy
barátja házát válassza háttérül. Mikor az elkészült képet átvitte a jobb oldalt lakóhoz, az
föltűnően tartózkodó maradt, futólag nézte csak meg s valami mellékes megjegyzést tett.
Majd kisvártatva azt mondta: – Különben nem is tudtam, hogy ilyen messzire utaztál
mostanában. – Hogyhogy messzire? Utaztam? – A középső egy szót sem értett. –
Hát… ez a csinos munka itt – válaszolta a másik –, nyilvánvalón valami németalföldi
motívum… A megfontolt középső fölnevetett:
– Pompás, ez a németalföldi motívum itt található az ajtód előtt. – S még mindig nem
csillapult jókedve.
De egyesületi tagtársa nem nevetett, egy csöppet sem. Kikínlódott magából egy mosolyt s
úgy vélte: –
Jó kis tréfa. – De kérlek, egyáltalán nem az, nyisd ki az ajtódat, mindjárt meg is mutatom és
a középső
maga ment oda az ajtóhoz. – Várj – parancsolt rá a házigazda –, kijelentem neked, hogy ezt a
tájat sosem láttam és sosem fogom látni, mert az én szemem számára egyáltalán nem
létezik. – De hát… –
ámult el a középső festő. – Kitartasz az állításodnál? – folytatta izgatottan a jobb felőli. –
Helyes, még ma elutazom. Te kényszerítesz rá, hogy elmenjek, mert semmi kedvem ezen a
vidéken élni.
Megértetted? Ezzel vége volt a barátságnak, de nem az egyesületnek; hiszen mind a mai
napig nem oszlott föl az alapszabálynak megfelelőn. Erre senki sem gondolt, és a
legteljesebb joggal elmondhatjuk róla, hogy elterjedt az egész földön.
– Ebből is kitűnik – szakított félbe a készséges fiatalember, aki már rég hegyezte a nyelvét –,
milyen kolosszális eredményekre képes az egyesületi élet. Bizonyára jó néhány kiemelkedő
mester került ki ebből a bensőséges szövetségből… – Engedje meg – kértem, s ő
észrevétlenül leporolta a kabátom ujját
–, ez még csak a bevezetője volt a történetnek, bár bonyolultabb magánál a történetnél.
Tehát, azt mondtam, az egyesület elterjedt az egész földön, s ez tény. Három tagja őszinte
rémülettel menekül el egymástól. Sehol sem volt nyugtuk. Állandóan attól félt mindegyikük,
hogy a másik ráismer birodalmának egy darabjára, s elvetemült ábrázolásmódjával
megszentségteleníti, s mikor már mindhárman a földi térségek ellentétes pontjaira értek,
mindegyikükben föltámadt a vigasztalan gondolat, hogy az ő ege, az égbolt, melyet annyi
fáradsággal, sajátosságait kifejezve hódított meg, a többiek számára is elérhető. Ebben a
megrendítő pillanatban mindhárman egyszerre, festőállványukkal együtt, hátrálni kezdtek,
s még öt lépés, és a föld legszéléről a végtelenbe zuhantak volna, hogy eszeveszett
sebességgel kétszeres forgást végezzenek bolygónk s egyszersmind a nap körül. Ám Isten
részvéte és figyelme megakadályozta ezt a kegyetlen sorsot; fölismerte a veszélyt s az
utolsó szempillantásban (ugyan mi mást tehetett volna?) kilépett az ég közepére. A három
festő megdermedt.
Biztos lábra állították állványukat, palettájukat fölkapták. Ezt az alkalmat nem
szalaszthatták el. A Jóisten nem mindennap és nem akárkinek jelenik meg. S persze
mindegyik festő azt hitte, egyedül őelőtte mutatkozik meg Isten. Különben egyre jobban
belemélyedtek a rendkívüli munkába. S
valahányszor Isten vissza akar vonulni az égbe, Szent Lukács megkéri, maradjon kinn még
egy kicsit, míg a három festő elkészül a képével.
– És az urak minden bizonnyal kiállították, sőt talán el is adták már ezeket a képeket? –
kérdezte leglágyabb hangján a muzsikus. – Hová gondol? – hárítottam el. – Még egyre festik
Istent, s nyilván tulajdon végórájukig festik majd. Ám ha életükben még egyszer találkoznak
(amit kizártnak tartok), és megmutatnák egymásnak a képeket, amit közben Istenről
festettek, ki tudja: talán alig különbözne a három kép.
Már ott is volt az állomás. Még ötpercnyi időm maradt. Megköszöntem a fiatalembernek a
kíséretet és sok szerencsét kívántam az új egyesületnek, melyet oly kiválóan képviselt. Ő
jobb mutatóujjával fölszedegette a port, mely a kis váróterem ablakdeszkáját belepte, és
gondolataiba merült. Be kell vallanom, már azzal hízelegtem magamnak, hogy az én kis
történetem hangolta ilyen töprengőre. Mikor búcsúzóul kihúzott kesztyűmből egy vörös
szálat, hálából ezt tanácsoltam neki: – Visszafelé átvághat a mezőkön, az jóval rövidebb,
mintha az úton megy. – Bocsásson meg – hajolt meg a készséges fiatalember –, mégis
inkább az utat választom. Épp azon töröm a fejemet, vajon hol is volt… Míg ön oly jóságosan
néhány igen jelentős dolgot elmesélt, úgy rémlik, a szántóföldön láttam egy madárijesztőt,
elnyűtt kabátban, és az egyik ujja, azt hiszem, a bal, fönnakadt egy karón, úgyhogy
egyáltalán nem lobogott. Én pedig bizonyos fokú kötelezettséget érzek, hogy az emberiség
közös érdekében, ami számomra ugyancsak afféle egyesületnek hat, melyben kinek-kinek
megvan a maga dolga, azzal rójam le a magam csekély adóját, hogy ezt a bal kabátujjat
eredeti céljának, tehát: a lobogásnak, visszaadjam… A fiatalember szeretetre méltó
mosollyal távozott. Én pedig majdnem lekéstem a vonatot.
Ennek a történetnek néhány töredékét az egyesület egyik „estjén” a fiatalember elénekelte.
Isten tudja, ki zenésítette meg számára. Baum úr, a zászlóatya adta tovább a gyerekeknek,
és ők megjegyeztek belőle egy-egy dallamot.
Vidor Miklós

Egyedül a világban

Világi létem maga a magány, és mégsem olyan mély, hogy bölcsen töltsem óráim már.
Világi létem túl apró, ám mégsem olyan csekély, hogy tárgy lennék, eléd táruló, okos, setét.
Akarom akaratom, s kísérni fogja karom
a tettek útján;
és ha e hallgatagon zajló tétova koron
valami új jár,
az értők közt kell lenni,
vagy egyedül menni.
Mindig teljes képed fogom tükrözni én,
sose legyek vak, vagy akár csak túl vén,
hogy bírkózzam súlyos, billegő képeddel.
Kibontakozás, az kell nekem.
A hajlítást sehogy sem viselem,
mert hamissá válik, mi könnyen meghajlik.
S ha értelmem sarjadzik,
lássam az igazat! Magamat festem meg!
Mint képet, mit közelről láttam,
s hosszan megrágtam,
mint szót, mit értelem járt át,
mint korsómat, megtöltve itallal,
mint édesanyám arcát,
mint egy bárkát,
mely vitt daccal,
megküzdve gyilkos viharral.

22.9.1899, Berlin-Schmargendorf
Tauber Ferenc
Eggyel többünk fog építeni, Isten. .

az új tegnap még kint élt gyerekingben, nők fonták össze a kezét, de lassan azt mondja: elég.
A jobb már elkivánkozik a baltól,
elbúcsuzik, megretten, elbitangol,
karjával egyedül marad.
A homloka tegnap még mint patak
medrében kő, idő mosta kavicska,
a napok hullámzása ide hozta,
a lelke úgy tele, mint egy talicska,
égi véletlenek képeivel;
mivel
odaírva a dühös végitélet
előtti élet,
a szöveg alá elmerül.
Az új arc is megéled,
a fényeddel befényled.
Kezdőkör a könyved körül.
Imaórák könyve: A szerzetesi élet
Vörös István fordító

Elalvás előttre

Szeretnék valakit becézni,

ülni és lenni valakivel,
téged szeretnélek dallal igézni
és álomba ringatni el.
Szeretnék az egyetlen lenni, aki
tudná: hideg volt az éj.
Szeretnék rád figyelni s odaki:
mit mond a Mindenség s a Mély.
Az órák egymást hívó hangja bong,
látni az Idő fundamentumát.
És lenn egy ideig bolyong,
és riaszt idegen kutyát.
Mögötte csönd. Nagyra tárt
szemem rád zárom, köréd;
szelíden őriz s mindjárt elbocsájt,
ha valamit megmoccant a sötét.
Kányádi Sándor

Életem gyűrűi körkörös körök

Életem gyűrűi körkörös körök,
túlterjednek dolgokon.
Az utolsóba körbe meg tán beletörök,
azért nekiiramodom.
Istent, a központi, ósi tornyot,
ölelem körbe, örökké tart;
nem tudom, mit lát: vihart vagy sólymot,
vagy egy hatalmas dalt.
Tauber Ferenc

Életemnek hegedűjén
kezed játsszon a sors helyett, -
hadd feledjem, hogy a művén
húronként hány hamis hang lett.
Taníts egy dalt. Dalt, ami átmegy
félénkből boldog törődésbe,
dalt, mitől elszáll az ünnep
himnusztalan vergődése.
Tauber Ferenc

Előérzet

Zászló vagyok, messzeség zár mindenünnen körül.

Sejtem a szeleket, jönnek, s ez rajtam kivetül, míg odalent meg sem moccannak a dolgok:
ajtók még halkan csukódnak, a kandallókban csend honol; ablakok még nem remegnek, s
pornak van még súlya.
Bolydulok, mint tenger, ahogy vihar-korbács sújtja És terpeszkedem, majd magamban
összeesem,
és levetem magam, senki sincs velem
e nagy viharban.
1904 ősze?, Svédország?
Tauber Ferenc

Előre elvesztett

Te, már előre

elvesztett Kedves, Soha-Elnemjövő,
nem tudom, milyen hang kedves tenéked.
Már meg se kisérlem, ha forrong az eljövendő,
hogy felismerjelek. Mind a
nagy képek bennem, a messzi megismert tájban,
városok és tornyok és hidak és el-
kanyarodó nemvárt utcák
és a nagysága ama egykoron
istenekkel benőtt országoknak:
mindez a Te jelentéseddé
tágul bennem, Menekülő.
Ó, te vagy a kertek,
ó, oly nagy reménnyel
láttam. Nyitott ablak
a nyaralóban-, és te tünődőn
szinte hozzám léptél. Utcákat találtam, —
te jártál bennük éppen,
s olykor a kirakatüvegek tükrei
még tőled szédültek s ijedten verték vissza
az én hirtelen jött képemet. Ki tudja, tán ugyanaz a madárhang csengett rajtunk át tegnap,
külön-külön, az estben?
Hajnal Gábor

Előtavasz

Nincs páncél. Kíméletbe öltözött

a réten megnyílt szürkeség.
Apró vizek tónusa rögtönzött.
Gyengédség, óvatos még,
éterből jön, s le, a Földre száll.
Utak mutatnak a földek felé.
Váratlanul a serkenés jelét
sejted meg a csupasz fán.
Muzot, 1924 februárjában
Tauber Ferenc

Elpazarolt csillagok
Elpazarolt csillagok túláradó ege

pompáz a bánkódás fölött. Ne a párnákba sírjál, hanem föl a magasba. Itt, a már síró,
bevégződő arcon kezdődik
maga körül szétterjedőn az el-
ragadó világűr. Ki szakítja meg
az áradatot, mikor oda igyekszel. Senki. Csak akkor, ha te hirtelen ama mögötted levő
csillagzatok
hatalmas menetével küzdesz. Végy lélegzetet.
Szívd be a föld sötétségét és nézz megint
fölfelé! Megint. Könnyen és arc nélkül
simul hozzád fentről a mélység. Az oldott
éjtől tartózkodó arc a tiednek ad helyet.
Franyó Zoltán

Emberek éjjel

Nem a tömegnek készült az éjszaka.

Szomszédtól elválaszt éj fala,
mégis keresni őt nincsen miért.
Ha fénnyel borítja szobád a fáklya,
mert érdekel, milyen a másik orcája,
jól meg kell gondolnod: kié.
Az emberek arca fénytől torzult,
ami a térben szétcsorog,
alakjuk éjjeli hordává társult,
így imbolygó világgá fásult,
kusza halom kavarog.
Homlokukról a sárga sugár
elűzte a képzetet,
pillantásukban a bor pulzál,
vezényli a kezeket
a darabos gesztus, és e révén
beszédük értelmet nyer;
miközben azt mondják: Én és Én
értelme: Lényegtelen.
1899.11. 25., Berlin-Schmargendorf
Tauber Ferenc

Emberek élnek itt

Emberek élnek itt, sápadtra vásva,

s halnak, ámulva a nehéz világon.
S a tátongó fintort senkise látja,
mivé egy finom fajta arcvonása
mosolyból torzul néma éjszakákon.
Járnak, rajtuk szégyenletes teher:
oktalan tárgyat szolgálni hiába,
és testén mindnek elfonnyad ruhája,
és szép kezük korán öregszik el.
Tömeg tolong és nem kíméli őket,
bár gyöngék mind és olykor tétovák -
néma talppal nyomukba nem szegődnek
csupán a félénk, gazdátlan kutyák.
Alávetettek száz kínzó ökölnek,
s mert rajtuk az óra csattanása,
kórházak közt magányosan köröznek,
s szorongva várnak bebocsáttatásra.
Ott a halál. Nem az, amely surolta
gyermekkoruk, titkos üdvözletül, -
a kis halál, így látják ott belül;
saját haláluk zölden, méze-fosztva
gyümölcsként függ bennük, éretlenül.
Nemes Nagy Ágnes

Emlékezés

És várod az Egyet, hogy végképp

megsokszorozódva élj;
a Hatalmast, hol nincs mérték,
a köveknek ébredését
s hogy feléd forduljon a Mély.
Derengnek a polcon a könyvek,
sok aranyló, barna sor -
a rég-bebarangolt földek,
a ruhák meg a képek jönnek,
s a nők, akik újra sehol.
Fölkelsz, egyszerre megértve:
ez volt az. S vár valami:
egy múlt év rettegése,
formája s fohászai.
Eörsi István

Emlékszel? a hulló csillagok

Emlékszel? a hulló csillagok,

lovakként szökkentek ferde átlón
át az égen s hirtelen palánkon:
vágyainkon! - ennyin? - mert tömérdek
csillag szökkent, szinte már szemünk
villanására, oly egy lett velünk
nyaktörése mind e vakmerésnek,
és a szív, fény-roncsaik tövében
önmagára érzett: - és egészben!
mintha több lehetne, mint azok!
Tandori Dezső
Én eltűnök..
Egy fiatal szerzetes hangja

Én eltünök, én eltünök,
mint ujjak közt a homok.
Túl sokat érzek, szédülök,
életszomjam felbuzog.
Ezer helyen ott érzem magam,
ahol a fájás körberohan,
de főleg a szív tárnáiban.
Meg akarok halni. Hagyj egyedül.
Azt hiszem, eljutok odáig,
hogy aggodalmam túlhevül,
a pulzusom világít.
Imaórák könyve: A szerzetesi élet
Vörös István fordító

Enyém vagy, szent magányosság

Enyém vagy, szent magányosság,

te tartalmas, tiszta és tág,
ébredő kert, múlnak az árnyak.
Szent magányom, te drága -
arany kapud hagyd csak zárva,
kint sorban várnak a vágyak.
Tauber Ferenc

Erosz

Maszkok! Maszkok! Erosz ellen óvna

mind, sugárzó arca úgy vakít.
Jön, s akár a nyár napfordulója,
rontja szét előjátékait.
Még imént oly társalgó beszédünk
más, komoly lesz. . Valami kiált. .
Névtelen borzongás hull körébünk,
mint egy roppant templombelvilág.
S végünk! Ó, de gyorsan ölelésre
fonódtatok, ti isten-karok!
Lét csap át; ez sors; sors születése.
S bent egy forrás felzokog.
Tandori Dezső

És az utolsó
Halk ma a szoba. – Fakó mészkő
asszonyka-arca. Nyúzott, borús,
a szeme ázott; félájult, bús.
És apja ravatalára dől.
Oldalán férje-ura sem
képes vigasztalni sehogy.
Megfogja a kezét valahogy,
és komoly arcán kérelem. .
"Anyácska, vedd el e bokrétát!"
hallja bejönni kisfia hangját;
sírásán mosoly izzik át,
s vígasszal telik az öreg ház.
1895
Tauber Ferenc

És lelkem, mint egy nő

És lelkem, mint egy nő, olyan előtted.

Mintha Naómi menye volna, Ruth.
Nappal jár gazdag kévéid körül,
cseléd, kinek a munka alja jut.
De este forrás várja, tiszta kút,
fürdik, ruhát vesz, hogy ne lenne rút,
és jön, nyugodni látva a falut,
jön, s lábaidnál csöndesen ledűl.
És éjfélkor, ha kérded, ki van itt,
szól együgyűn: Ruth, szolgálód van itt.
Tárd szolgálód fölébe szárnyaid.
Az örökös te vagy. .
És alszik akkor lelkem hajnalig
lábaidnál, véredtől langyosan.
S asszony előtted. És mint Ruth, olyan.
Nemes Nagy Ágnes

Este

Az este lassan váltja már ruháit,

öreg, magasló fák tartják elé;
s a két ország szemedtől útraválik:
ez mélybe hull, az elleng ég felé;
és nem maradsz egészen egyiké se,
olyan sötét se, mint a néma ház,
s az Örökkévalót sem úgy igézve,
mint éjjelente a csillag-varázs;
s marad (kimondhatatlan rejtelem)
élted riadt, hatalmas, érve-érő,
s benned, ki hol meddő vagy, hol megértő,
felváltva kő és csillagkép terem.
Csorba Győző

Este

Váltja az este lassanként ruháját,

mit régi fák karéja nyujt elé;
nézed: s otthagy a táj, kettőbe vált át,
egy ég felé tart s egy a mély felé;
otthagy, egészen egyikhez se kötve, nem oly sötéten, mint a néma ház,
s nem oly bizton esküdve az Örökre,
mint az, mely kél, s csillagként éjszakáz –
otthagyja (szóval föl se fejthető)
léted riadtan, érve, óriásnak,
úgy, hogy benned ma fojtva, s értve másnap,
váltja egymást a csillag és a kő.
Nemes Nagy Ágnes

Eszter

És fésülik a szolganői hét nap

haján a bút, mely hamumódra szétcsap
s a kín savát, mely megfakul haján,
és süttették a nappal, égi tűzzel
és balzsamokkal kenték, hogy a fűszer
lágyítaná meg: és aztán a lány,
mint az, akit már semmi baj sem érhet,
hivatlanul, mint a bitang kisértet,
a fenyegető, nyílt kastélyba ment,
hogy komornáival, új vágytól égvén,
meglássa Őt, majd hosszú útja végén,
ki halállal vár minden idegent.
Úgy fénylett a Király, hogy enrubinját
lángolni érzé, röpködött a fény,
a Király arca forrott benne, inkább
teher is volt már és mint az edény
túlcsordul rajt s a pompa is taszítja,
még ott se volt a harmadik terem,
melynek hideg, nyugalmas malahitja
zöld fényt vetett rá. Ekkor hirtelen
úgy látta, hosszú az út, fáj a kő is,
mit súlyossá tett a Király meg ő is,
aki szorongva ment. És ment vadul.
És hogy már ott állt közelébe, ingón,
pompázva a tündöklő turmalin-trón
és fenn mint bálvány a hatalmas úr:
a jobbik szolganője átölelte
őt, aki szédült s odavitte halkkal.
A Király intett az arany jogarral,
s a boldogságtól elalélt a lelke.
Kosztolányi Dezső

Éva

Egyszerűen áll a székesegyház

csúcsivén, az ablakrózsa mellett,
almapózban, egy almát emelget
és övé a bűnös-bűntelen láz
a növő fiú miatt, kit ő szült,
amióta elindult szeretve
az örök dolgoktól új keretbe,
ifjan, a vén földön, mely megőszült.
Ó, kicsit beh kedvvel lakta volna
azt a kertet még, békét találva,
nézve a bölcs, jámbor állatokra.
Ám a férfi döntött és ő is ment
véle együtt, vágyva a halálba,
bár alig ismerte még meg Istent.
Kosztolányi Dezső

Ez a nyár: néhány napig

Ez a nyár: néhány napig

kortársad száz rózsa lett;
beszívod, mi kibomlott lelkeik
körül lebeg.
Bármelyik amely már halni kész
bizalmasod leszen,
nővér az, akit túlélsz
s más rózsában nincs jelen.
Mint Rilke két másik, ugyancsak franciául írott versének fordításánál is megírtam, Rilke nem
sokat törődött a francia prozódiával, amelynek alapja a szótagszámlálás, jgy aztán én sem
törekedtem arra, hogy a fordítás ne legyen jambikus vagy trochaikus lejtésűnek hallható, és
hogy a rímek ne legyenek hím- vagy nőrímek.
Israel Efraim

Ez a vágyódás

A vágyódás ez: élni sodorban,

s hon nélkül látni korod pörgését.
Az óhajok meg: halk modorban
szót vált hétköznap és öröklét.
És ez az élet. Ám a tegnapi létből
társtalan óra lép ki,
derűje eltér sok-sok testvérétől,
s némán az öröklétet fürkészi.
Tauber Ferenc

Ez volt a Michelangelók kora

Ez volt a Michelangelók kora,

olvastam régi évkönyvekbe róla,
a férfié, ki létét szerteszórja,
nem éri be soha
könnyen megvalósíthatóval.
A férfié, ki mindig visszatér,
ha az idő az összegzéshez ér,
mielőtt végleg másfelé kilengne.
Azért jön, hogy teljes terhét cipelje,
s büszkesége szakadékába dobja.
Előtte élhettek még dalolva,
de őt már eltölti az élet árja,
mindent össze kell fogjon egy sugárba –
csak az Isten marad kívül akaratán:
felkapja szerető utálatába,
elérhetetlensége neki nem talány.
Imaórák könyve: A szerzetesi élet
Vörös István fordító

Ezen órákban magamhoz térek

Ezen órákban magamhoz térek.

Füves mező hajt fejet friss szélnek,
csillámlik minden nyírfakéreg,
est leple rakódik rája.
Növök, ahogy a zajok csitulnak,
vágyom, hogy faágként kibújjak,
virágzó részeként belesimuljak
az egynemű harmóniába. .
Tauber Ferenc

Feltámadás

A gróf hallja a harsonát,

S a repedésben fényt lát,
Fölkelti tizenhárom fiát
És széttöri a kriptát.
Két nejének int hódolással
Kissé oldalra lépve,
S indulnának bizakodással
A fényes öröklétbe.
Még várni kell, nem nagy eset
Erikre, Dorottyára
Kik hét-tizenhárom évesek,
(+1610 Flandriában)
De jönnek nemsokára,
És vonulnak a sorban,
Csak lassan, szép nyugodtan.
Zöldi Péter

Fény volt a legelső. .

"Fény" volt a legelső szavad,

s idő lett: hallgattál borongva.
Szóltál megint: "ember", szorongva,
(s még elsötétedünk e hangra)
s arcodra hág új gondolat.
Ne legyen harmadik szavad!
Légy néma - éjjente esengek –
légy bontakozó mozdulat,
kinek a Lélek álmot ad:
hadd írja tele súlyos csended
a homlokot s a halmokat.
Te védj a haragtól, mely által
a Mondhatatlan mélybe hullt.
Az Édenkertre éj borult:
légy őr, ki áll a harsonával
és mese csak, hogy belefújt.
 Farkasfalvy Dénes

Fenyvesek zihálnak rekedten

hó alatt, s minden gally körül
fénypárna nő kerekdedebben.
Fehér csapás fut fel csendessen,
a ház otthonossá derül.
Óra jár, gyerkőcök remegnek:
zöld tűzhelyben hars fahasáb
rogy zajával ligetszeleknek, —
kint fehér flitterek lebegnek,
perc nő Öröklétté tovább.
Furcsa az, mit ajkaid mondanak
Furcsa az, mit ajkaid mondanak,
furcsa a hajad, furcsa a ruhád,
furcsa, ahogy szemeid faggatnak,
és a mi megvadult napjainknak
a hullámzása sem elég annak,
mert nálad oly mély a furcsaság.
Olyan vagy, mint azok kik imádják,
ott, az üres oltárszekrény felett,
még mindig kezüket összefogják,
még mindig régi koszorút tartják,
még mindig halkan a csodát várják -
habár csodák, már rég nem léteznek.
Mucsi Antal
[Látszólag illanó napot élsz át …]

Látszólag illanó napot élsz át,

mégis mind a lényegedbe vés,
de átalakítanál minden érát;
mert egy vágyad van: létezés ...
Tauber Ferenc

Gyere, megmutatom a tavaszt

Nézz és láss: A Tavasz!

S vele száz csoda-kincs.
Csak erdőn terem az,
városban soha sincs.
Az utcák tél-világát
kettesben elhagyók,
kik kézenfogva járják,
ők láthatják. Csak ott.
Israel Efraim

Gyermekkor (Az iskolás-idő ott ring tovább)

a szorongás, várakozás, a dohszag.

Ó, mély magány, ó, lomha lábú korszak...
S aztán ki! Az utcák zengnek, lobognak,
a tereken szökőkutak zuhognak,
s a kertekben oly tágas a világ. —
S rajtuk gyermekruhában menni át,
másképpen, mint szokása a nagyoknak —:
Ó, furcsa évek, lomha lábú korszak,
ó, pusztaság!
És mindezt messze végiglátni szemmel:
hány férfi és nő; ember, asszony, ember,
és gyermekek, másféle, tarka nép;
amott egy ház s itt-ott egy kutya még,
s reménység, váltva néma félelemmel —:
Ó, balga bú, borzongás, puha szender,
ó, roppant szakadék!
És játszani: labda, diabolózás
egy kertben, mely szelíden elfakul,
s olykor fogócska is, vak nyargalódzás,
cikázni a felnőttek közt vadul,
de este léptünk tipegő, bohókás
hazafelé, a szívünk elszorul
Ó, egyre távolibb tapogatódzás,

ó, tompa súly!
És térdelve úsztatni óra hosszat
a kis vitorlást szürke, nagy tavon,
s feledni azt, mert szebb hajót sodornak
a hullámgyűrűk messzi a habon,
s töprengeni a víztükörbe olvadt
sápadt kicsi arcon álmatagon —:
Ó, gyermekkor, száz elsikló hasonlat.
Hová vajon?
Kálnoky László

Jó volna eltünődni, hogy hová ment,

az, ami nincs, de lelkünk úgy kívánja,
gyermekkorunk sok hosszú délutánja,
mely vissza nem tér s nem mond többet áment.
Olykor kísért még:- tán csak egy esőben,
de már nem értjük, mért is oly mesés;
mi sok találkozás volt és mi bőven,
mi sok viszontlátás és elmenés,
akkor, mikor velünk csak annyi történt,
mint egy dologgal s állattal szokott:
az emberi mélységeket éltük önként
s csordultig leptek el az alakok,
s olyan magunk voltunk, mint egy mogorva
pásztor, akit kilöktek az oromra,
érintve, híva messzeségek által,
majd lassan egy új és hosszú fonállal
bevontak minket is a kép-sorokba,
melyekbe mostan vergődünk forogva.
Kosztolányi Dezső

Gyermekkori emlék

Gazdagnak tűnt a szoba sötétsége,

a fiú ült, ölelte a homály,
s hogy anyja jött, álomnak tűnt belépve,
s a vitrínben megrezzent egy pohár.
S mert érzi, leleplezte a terem,
a fiút megcsókolja: "hogy-hogy itt?..."
Szemük a zongorán, szorongással telik,
mert dalolt neki egy-egy estelen,
és furcsa érzés fogta el fiát.
S az némán ült, meresztve tágra tárt
szemét gyűrűtől roskadó ujjára,
mely mintha hófuvásban járna
a fehér billentyűk közt járt.
Farkasfalvy Dénes

Gyöngyök peregnek

Gyöngyök peregnek. Jaj, tán fonaluk szakadt?

Újrafűzném, de mire jutnék: hiányzol,
erős kapocs, hogy összetartsd ismét, Édesem.
Nem jött el az idő? Mint napkeltét előző homály,
úgy várlak, sápadtan éjjeli nyűgtől;
színház teltházzal, óriás arccá növesztem magam,
hogy csodáljam sugárzó belépőd, semmit se
mulasztva. Ó, miként öböl magányába zárva
karcsú fárosz fényjelei vetülnek habokra;
sivatagi folyómeder szomjazik a fenséges ég
magas hegyekből zúduló üde zápora után, ---
akár a rab, jogfosztott, ablakközön leskelődve várja egyetlen csillag válaszát, sóvárgón;
vagy nyomorék, ki elhajítja melengetett mankóját,
hogy oltárra tehessék, majd elhever, csodatételt áhít, mi elmarad s ő többé talpra sem
állhat:
lásd, ha nem jössz, így jutok közel a véghez
én is.
Csak rád szomjazom. A meghasadt utcakő mit
szétfeszít a betelepült fű, talán nem vágyik
tavaszra?
Látod a tavaszt a Földön? Hogy a hold a kis
falusi tóban
láthassa arcát, vajon hiányozhat-e a

másik csillag
tükröző, erős visszfénye? Bármely apróság
megtörténhet-e, a jövő teljessége nélkül,
minden időben elmozdulva? Ha véglegesen
nem vagy benne Te, kimondhatatlan?
A vég előtt kevéssel még tudlak tartani.
Elér a kor és gyermekek kiszorítanak…
P. T.

Ha egyszer minden teljes csendbe halna

Ha Véletlen és Úgy-Ahogy hatalma

elnémulna, meg szomszéd kacagása,
ha saját érzékeimnek zajára
nem folyna szét éberségem határa —:
Akkor tudnálak végre-valahára
el- és felérni Téged gondolatban
s birtokba venni (mosolynyi perc lehet),
hogy lényed minden Életnek megadjam
s légy Köszönet.
A vers végét nem értem. Szó szerint: „ hogy téged minden életnek odaajándékozzalak mint
egy köszönetet ”. Nem: az egész életnek, hanem minden életnek, tehát minden élőnek,
mindenkinek és mindennek, aki és ami csak él. A vers címzettje feltehetőleg Isten vagy
Istennek valamely aspektusa,. és Istent odaajándékozni alighanem azt jelenti, hogy az
istenhitet vagy Isten imádását ajándékozni oda. De miért „mint egy köszönetet”? Ha Istent az
élőknek köszöni, az nem csak eredeti és érdekes ötlet, hanem nagy és felemelő gondolat is.
Csakhogy az élők között ott van az a szomszéd is, akinek a kacagását Rilke szeretné
kirekeszteni a világból, mert zavarja az Istenhez való közeledésben!... Tökéletesen megértem
a remetét, ha a pusztába vagy egy oszlop tetejére megy, hogy a világ zaja ne zavarja az
Istennel való egyesülésben; engem is zavarnak a zajok, ha más értelemben is. De akkor ne
mondja ugyanez a remete, hogy ő ezt nem a saját lelkéért hanem éppen a világ érdekében
teszi.
Engem nem csak az ilyesmi zavar (nem nagyon) Rilkében, mármint terjedelmes életművének
abban a töredékében, amelyet ismerek. Gondoljon a költő bármit, groteszk vagy éppen
ellenkezőleg banális dolgokat is akár, csak azt szép vagy érdekes és eredeti, intuitív formában
mondja el. Tulajdonképpen ezt teszi Rilke, ettől nagy költő ő; de szerintem gyakran kiagyalt
dologkat ír. Ha egy Ringelnatzot zavar a szomszédok zaja, az rendben van. De egy ilyen
mérhetetlenül fennkölt spirituális költő ne jöjjön nekem ilyen lapos dolgokkal. (Lehet hogy
tévedek; jogom van hozzá.)
Israel Efraim

Ha egyszer végre...

Ha egyszer végre teljes csönd lehetne.

Ha már a dolgok kósza véletlenje
elnémul, és a nevetések hangja
s a zaj, mely érzékeim fogva tartja
többé már virrasztásom nem zavarja,
akkor juthatnék olyan gondolatra,
mely ezermód téged gondol s megérint
sőt (egy mosolyra) birtokba vehet,
hogy árasszon, s légy minden életé mint
egy köszönet.
Farkasfalvy Dénes

Hajnali ének

Nem olyan, mint a tengerpart, az ágyunk,

csak partszegély, hol fekszünk elheverve?
Kemény melled egyetlen bizonyságunk,
mely túlnő mindenen és szédit egyre.
Mert ez az éj, melynek sok hangja kélt,
hol hívja s tépi egymást annyi állat,
nem szörnyű idegen nekünk? S miként:
mi künn, lassan, nap néven, ujra támad,
abból kettőnk ennél tán többet ért?
Oly szorosan egymáshoz kell feküdnünk,
mint porzók körül a szirmok a kelyhen:
mert oly naggyá nőtt már a mérhetetlen
s feltorlódva rohan ránk körülöttünk.
Mégis, míg tagjaink összetapadnak,
hogy ne lássuk, mint jő az áradás,
belőled vagy belőlem kiszakadhat:
mert lelkünk kenyere az árulás.
Ambrus Tibor

Halálos tapasztalat

Mit sem tudunk az útról, mely a földi

létnek titok. Nincs benne semmi bús
és nem lehet szeretni vagy gyűlölni
azt a halált, melyet egy tragikus
maszk torzít el, csodálatos lepelként.
Játszunk mi, ki-ki szerepet talál.
S velünk játszik, míg tetszeni szeretnénk,
bár senkinek sem tetszik, a halál.
De hogy te mentél, e színpadra jött le
egy csík valóság ama résen át,
melyen te mentél: zöld igazi zöldje,
igazi napfény és igazi ág.
Mi meg tovább játszunk. Nehéz igéket
fölmondva és mozogva lassudan;
de az, ki a darabunkból kilépett
és messze van, olykor fölénk suhan,
miként tudás, ama valóra rázva,
mit így megérzünk, ködbe veszve mi,
úgyhogy most életünket néha lázba
játsszuk s nem is kívánunk tetszeni.
Kosztolányi Dezső

Haláltánc

Nem kellenek zenészek;

szivük huhog, e redves
és bagolylakta fészek.
Levedzenek s a kedves,
büdös sír szaga repdes,
amikor táncra készek.
A táncos kedve részeg,
és paszománya borda,
igazi, úriforma,
elegányos lovag.
Az apáca kelendő
bomlik fején a kendő;
lovagja járja csalfán.
S a viaszgyertyahalvány
nő imakönyve alján
szelíden ránt egyet
és kicseni az olvasó-jegyet.
Aztán beléhevülnek
e leples síri bomlók;
izzadnak és lehülnek,
egy víz a far, a homlok;
és vágynak arra, vajha
lennének meztelen,
mint kisded és a szajha:
cifrázzák esztelen.
Kosztolányi Dezső

Haláltapasztalat

Mit sem tudunk e végsorsról, hiszen

nem tartozik ránk. Nincs okunk soha
csodálni, szeretni s gyűlölni sem
a halált, akit egy lárvapofa
gyászos panasszal eléktelenít.
Számunkra a világ csupa szerep még.
S míg aggódunk, hogy tetszettünk-e, fellép
a halál is, bár őt nem kedvelik.
De míg távoztál, e színpadra tört be
egy sáv valóság, át a hézagon,
hol eltűntél: a zöld igazi zöldje,
igazi napfény, igazi vadon.
Játszunk tovább. A kínnal betanultat
daráljuk, és olykor elfeledünk
egy gesztust; de léted, mely darabunkat
elhagyta, és közülünk messze tűnt,
mint ama valóságnak hirdetője,
megszáll minket a magasból gyakorta,
úgyhogy elcsábulunk egy kis időre,
s életet játszunk, a tapsról lemondva.
Kálnoky László

Halkan dúdol egy patak

Hol halkan dúdol egy patak

túl a piszkos városon;
a fákon lombok ringanak,
és rám bágyadtság oson.
Vad erdő, semmi nincs közel,
tiszta fényt dobog szívem;
sápadt magányom átölel,
s fejem lágy ölén pihen.
Kolev András

Három rövid Rilke-vers

Az Éj – Ház, hatalmas falú.

Szorongó kézzel, összemartan
ajtókat tépünk fel falakban –
folyosók, végeláthatatlan,
s kifelé onnan nincs Kapu.

***
Az életem növekvő Körökben élem,

mind a Dolgok fölé vezet.

A végsőt tán nem lehet soha elérnem,
de lesz bennem igyekezet.
Egy ős Tornyot körözök, és az az Úr,
évezredek óta már.
Sólyom vagyok én? Szélvész, ami dúl?
Vagy Zene, mi körben jár.

***
(A szó szerinti fordítás:

Mindazok, akik [ a] Szépségben járnak,

[ a] Szépségben fognak feltámadni.)
Megközelítési kísérletek:
A Szépséget ki éli, mind
Szépségben támad fel megint.
*
A Szépséget ki élte, mind
feltámad, Szépség hogyha int.
*
Ki Szépségben jár életet,
feltámadnia Szépségben lehet.
*

A Szépségben ha jár, ha kel,

Szépségben fog támadni fel.
*
A Szépség útja sose más:
A Szépségben-feltámadás.
Israel Efraim

Hét vers

I
A rózsa-tépő egyszer kézbe kapja
duzzadt bimbóját kedvesének,
s hogy a különbség megriasztja,
a méla kertek benne elenyésznek.
II
Nyár, hirtelen kitört, te nőttetél
naggyá a mag e délceg törzsökének.
(Tágöblű tér, érezd boltját az éjnek,
hol fám nagykoruságot ér.)
Lám, fölmered, nő az égboltra már,
tükörkép, más fák hasonmása lett.
Ó, döntsd el, hogy fordítva, bent,
az ellen-égig érjen e sudár,
öledben, hol fölmagzik csodaképp.
Vad, furcsa táj ez, minőt csak a jósnő
lát gömbüvegben. Ama belső,
melyben a csillagok küntléte ég.
(Ott virrad a kívülről zord halál.
És mind ott vannak, kik valának,
a még jövőkkel egy-tanyán,
sereglenek seregnyi árnyak
az angyal-szó nyomán.)
III
Tekintetünk a kört bezárta, hogy
oldódjék bent fehéren a feszültség...
Révült parancsaid az oszlopot
faun-bokrosomban máris újraszülték.
Az isten szobra, műved, áll a halk
keresztuton; ingem takarja, testem
egésze őhozzá eseng. Mi ketten
egy-táj vagyunk, min bűbája uralg.
De lenni szent-bereknek s égnek is fenn
a henna körül: te tudsz. Rajtad áll,
s raja özönében a szabad isten
a kéj-morzsolta oszlopból kiszáll.
IV
Elomló, nem ismersz tornyokat.
Am a csodás űrrel benned
észre kell ma venned
egyet. Rejtsd el arcodat.
Felajzottad hirtelen
jellel, nézéssel gyanútlan.
Úgy áll már, hogy soha jobban,
s én, boldog, beléd költözhetem.
Jaj, de szűk itt a világ!
Ingerelj a kupolán kilépnem:
hogy majd langyos éjeiden át

öl-vakító rakéták hevével

több érzést röpítsek, mint magam.
V
A tágasság lehiggasztó tere!
Hamar csitulnak a túláradások.
A csókok halk szitáján átszivárog
a keserű lét gondja s üröme.
Mennyi minden vagyunk! Testemből egy
dúskoronás fa nő ki, feltörekvő,
s feléd mered: láttad, mi lett ő
a nyár nélkül, mely öledben pezseg.
Te vagy-e, én, akit így boldogítunk?
Titok; eggyé veszünk. Tán itt belül,
szobádban egy kéj-oszlop ég felé nyúlt,
tartja a boltot s szép lassan ledűl.
VI
Mihez közelgünk? Halálhoz avagy
ami még nincs? Mi agyagon agyag
volna, ha e kettő közt fölmeredt
lényt Isten nem érzőn alkotja meg?
Vedd észre: feltámadó testem ez.
A forró sírból most segítsd be szépen
a mennybe, mely tebenned osztályrészem:
hogy túlélése hadd legyen heves.
Mély mennybeszállás zsenge kapuja,

sötét lég, sűrű nyár-virágporoktól!

Ha benned ennek milljom lelke tombol,
lesz újra dermedt holttestem puha.
VII
Hogy hívtalak! Bennem ezek a néma
kiáltozások lettek édesek.
Fokról fokra beléd hatoltam én ma,
s kapaszkodik magom, mint víg gyerek.
Kéj őshegysége, te: most, most szökik
belső csúcsodra föl, lélekszakadva.
Add át magad: élvezd, hogy tört magasba,
mert lezuhansz, mihelyt az fentről int.
Jékely Zoltán

Hiszek mindabban...

Hiszek mindabban, mit sose mondtak még,

legszentebb érzéseim szállni hagyom.
Minek akarását mások sose merték,
kitárva önként odaadom.
S ha ez túl sok, bocsásd meg, de hisz,
Uram, nem gondolok másra:
erőm legyen ösztön, mely egyre visz
s nem tusakodik tétovázva.
Mert így szeret téged a gyermek is.
Mint torkolat árja, ha tengerbe olvad
kitárt karokkal öntve özönét,
jövök haza, egyre feléd,
és vallani, téged hirdetni akarlak,
mint más soha még.
S ha ez gőg, hát hagyd, hogy imámban
maradjon e gőg:
komolyan és magányban
felhőkbe burkolt arcod előtt.
Farkasfalvy Dénes

Hogy is lenne vágyam a hangos élet…

Hogy is lenne vágyam a hangos élet,
nem kérdezek rá idegen napokra,
övez fehér virágok csipkefodra,
készen hódolván kelyhek hűvösének.
Tavaszföldből tolul sok szép kívánság,
kis gyökerük nagy mélyekből meríthet,
s hajtanak végül, mit tehetve, térdet:
nyaraknak, melyek őket már nem áldják.
Tandori Dezső

Hogy lényed egykor rám talált

Hogy lényed egykor rám talált,

kicsiny voltam, kicsinyke még,
s így nőttem, mint egy hársfaág,
lassan beléd.
Kicsinységemben névtelen,
vágy gyötört mégis, nem hagyott,
míg azt nem mondtad, bármilyen
névhez túl nagy vagyok.
És így lettem tenger maga, én,
tavasz, titok csoda,
lelked rejtelmes hűvösén
nehéz bor jószaga.
Tandori Dezső

Hogy mi az élet, hadd ne értsed

Hogy mi az élet, hadd ne értsed,

úgy lesz az ünnep, égi nap.
Hagyd érni véget perced érted
mint egy gyerek ha szélbe téved
virágot érhet
nem kutatva talál sokat.
Gyűjteni őket, félretenni,
nem gondol azzal a gyerek.
Hajából könnyedén kivenni
mit belefont, az neki semmi,
új időknek elébe menni
kitárt karral, ő úgy szeret.
Az első strófa, sorokba másképpen tördelve; első változat: Du musst das Leben nicht
verstehen,
dann wird es werden wie ein Fest.
Und lass dir jeden Tag geschehen
so wie ein Kind im Weitergehen
von jedem Wehen
sich viele Blüten schenken lässt.
L. pl. http://www.medienwerkstatt-online.de/lws_wissen/vorlagen/showcard.php?
id=3905 , vagy https://www.deutschelyrik.de/du-musst-das-leben-nicht-verstehen.html ,
második változat; így tördelve is szerepel az inerneten: Du musst das Leben nicht verstehen,
dann wird es werden wie ein Fest.
Und lass dir jeden Tag geschehen
so wie ein Kind im Weitergehen von jedem Wehen
sich viele Blüten schenken lässt.
(pl. https://www.zettstyle.com/frau-zett/gedicht-der-woche-du-musst-das-leben-nicht-
verstehen/) Az első változat valószínűbb, mert az szerint mind a két strófa ugyanannyi sorból
áll.

A költők gyakran vannak kiszolgáltatva a kiadók és a nyomdák figyelmetlenségeinek sőt

szeszélyeinek, dogmatikusan alkalmazott belső, olykor fafejű szabályzatainak. Gyakran
egyszerűen ez az oka a szövegváltozatoknak. Mindazonáltal olykor maga a szerző változtat
valamit az egymást követő kiadások között. A vers kritikai kiadását nem találtam az
interneten; hogy a „Wehen” szó külön verssort képez, az a legkevésbé valószínű. — Az
ilyesminek nem csak a szerzők iránti kegyelet miatt van jelentősége.
Rilke lírája „gondolati lírának” minősíthető: gondolatai, kijelentései nem csak eredeti és
figyelemreméltó gondolatok, hanem még úgy-ahogy le is fordíthatók hétköznapi prózai
nyelvre (még ha ez a hétköznapi nyelvre való lefordítás fafejű, tanítóbácsis szimplifikáció is).
De mint a legtöbb költő, Rilke sem elégszik meg fontos gondolatainak megritmizálásával és
rímvégre faragásával, amint azt a botfülű dilettánsok hiszik, a tanítóbácsik és az
irodalomtörténészek többségét is eme botfülű dilettánsok közé számítva. A fórsriftos (de
egyáltalán nem pusztán bürokratikus!) verslábakon kívül a költő számos más „formai”
eszközzel is él, itt például alliterációkkal; Rilke nagyon szereti az alliterációt, akárcsak a mi,
őnála nem kevésbé mély Babits Mihályunk (Karinthy szerint B abits B ihályunk...).A jelen vers
eredetije egyébként nem úgynevezett „ereszkedő” ritmusú, vagyis nem trocheusokból áll
(súlyos —
súlytalan — súlyos — súlytalan stb. szótag), hanem ún. „emelkedő” ritmusú, azaz
jambusokból áll (súlytalan — súlyos stb). Az ilyesminek jelentőséget tulajdonítani egyáltalán
nem az én személyes mániám: összes nagy sőt csak közepes sőt kisjelentőségű költőink
számára fontos és magától értődő
dolog ez.
Az alliteráció nem a legbonyolultabb és legleleményesebb költői eszközök egyike,
mindazonáltal nagyon hatásos eszköz az is: azt sugallja, hogy az ugyanolyan betűvel illetve
hanggal kezdődő szavak között valamiféle titkos összefüggés van. Ez „objektíve” többnyire
egyáltalán nem igaz, de a lényeg többnyire nem is az, hogy igaz-e vagy sem: a lényeg a
SZUGGESZTIÓ. Ha úgy tetszik: a bűvészkedés.... A költő
nem csak művész, hanem bűvész is. Az alliteráló szavak nem is okvetlenül konkrét jelentésű
szavakat kapcsolnak össze, lehetnek azok akár egyszerű nyelvtani töltelékek, segédigék stb. is,
mint itt is: Du musst das Leben nicht verstehen,
dann Wird es Werden Wie ein Fest.
(Werden: jelentés nélküli segédige. Wie = mint.) Und lass dir jeden Tag geschehen
so Wie ein Kind im Weitergehen
von jedem Wehen
sich viele Blüten schenken lässt.
Sie aufzusammeln und zu sparen,
das Kommt dem Kind nicht in den Sinn.
Es Löst sie Leise aus den Haaren,
drin sie so Gern Gefangen waren,
und hält den lieben Jungen Jahren
Nach Neuen seine Hände Hin.
(a „hin“ egyszerű, jelentést nem hordozó igekötő) Ha az alliterációk és más hasonló
„formalista“ dolgok semmiképpen sem menthetők át a fordításba,

akkor természetesen nem szabad miattuk kiforgatnunk lényegükből a költő gondolatait,

„mondanivalóit“, halandzsával helyettesítve őket, amikor vers magva mégis csak bizonyos
gondolat.
Mert a mondottak ellenére többnyire ez a helyzet a versekben. Fütyülni az ilyesmire, továbbá
a prozódiára, stílusra, különféle „formai“ eszközökre, az naív dilettantizmus, mert a vers nem
halálosan komoly gondolataitól vers, hanem úgymond „jelentéktelen“ formai sajátságaitól.
(Sőt: „Nálam a proletárság is csak forma“, mondta vagy írta valahol nem más, mint a
szuperideologikus József Attila!...)
Israel Efraim

Hölgy a tükör előtt

Mint a fűszert az álomitalban,

feloldja a tükre mélyiben
lankatag mozgását szeliden,
majd mosolyát is bedobja halkan.
És vár, míg folyékony tükre pezsdül
gyöngyöt hányva; aztán a haját
a tükörbe önti és agát-
fényes vállait emelve restül,
inni kezd a képből. Félve issza,
mit mámorral inna egy szerelmes,
kémlelő gyanúval, téveteg les,
s a komornát akkor hívja vissza
hogy tükrébe már egy láng, egy bútor
árnya ing, az alkonyi borútól.
Kosztolányi Dezső

Hullamosás

A megszokás lám működött. Csak hát

mécses zavart táncától a kis teremben,
homályos huzatban, az ismeretlen
még idegenebb lett. Mosták a nyakát,
de nem tudhatták, mi volt a sorsa,
így költöttek hát valamifélét,
és mosták. Egyik nőnek kapart a torka,
és addig az ecetes szivacs végét
hagyta az arcon. Ez pihenőt jelentett
a másiknak is. A kemény kefén felgyűlt
cseppek leperegtek; míg elesett,
görcsös keze a személyzetnek jelzett,
vége van, a szomjúhozás megszűnt.
Bizonyságot tett. Mintha hatott volna,
sietős lett - csak egy rövid köhintés -
a munka. Mintha a tapétán botolna
görbe árnyékukban egy néma intés,
vergődés, mint hálóban, mit örvény kezelt.
S a mosási munka is bevégeztetett.
Az éj az ablak mögül könyörtelenül
nézett, pucér keretből. Ő névtelenül,
pőrén, tisztán ott feküdt, és törvénykezett.
1908 nyarán (július 15. előtt), Párizs
Tauber Ferenc

Hullamosó nők

Már hozzászoktak lassan. Ámde most a

cselédlámpás föllobogott ijedten
a léghuzam árnyán s az Ismeretlen
oly furcsa volt. Még a nyakát lemosta
a kandi nép s mert nem ismerte, aztán
ezt-azt hazudta róla, ágya mellett,
míg mosta. Egyiknek köhögni kellett
s az ecetes spongyát ott hagyta arcán,
úgy köhögött. Hogy a hullát kutassa,
megállt a másik nő is. Tompa csöppet
sírt a kefe; s a végtelen utassa
öklét mozgatta már, hogy megmutassa,
nem szomjúhozik immár soha többet.
És megmutatta. Mert sürögve, némán
folytatták a bús némberek a dolgot,
kicsit köhögtek is, a vén tapétán
halk, görbe árnyuk imbolyogva bolygott,
a fal pedig csupa folt és ragacs volt.
Be is fejezték, egy kis idő mulva.
Az éj, az ablakokba megsimulva,
kietlenül nézett. S egy szörnyű hulla
mezítlenül feküdt ott és parancsolt.
Kosztolányi Dezső

I mulini

Korhadt malom, lapátod

pihen, forogni rest,
hűs olajfáknak áldott
árnyából néz az est.
A víz azt zengi egyre,
mit emberdalba szőtt,
s te mélyebben füledre
húzod a dacos tetőd.
Franyó Zoltán

Idegen az ajkaid szava

Idegen az ajkaid szava,

idegen haj és öltözet,
idegen, hogy szemed faggat,
s közös létünkből a sok vad nap
nem éri el szelíd hullám-tarajjal
sejtelmes és mély ködödet.
Úgy vagy, mint a képet öltött testek,
kik üres vitrinű oltárra lesnek
még mindig keresztet vetnek,
még mindig koszorúkba vesznek,
még mindig halkan csodát tesznek -
bár csodák már rég nem esnek meg.
Tauber Ferenc
1/1
2022. 08. 09. 9:25
Firefox
https://www.magyarulbabelben.net/works/de/Rilke%2C_Rainer_Maria...
Idegen, mi elhagyja ajkad (Magyar)
Idegen, mi elhagyja ajkad,
Idegen hajad és ruhád,
Idegen szemed amit kajtat,
És legvadabb napunk se hajthat
Rád hullámot mely szinte jajgat;
Nem vagy más: mély, nagy furcsaság.
Olyan vagy mint régi faszentek
Üres oltárszekrényeken:
Még mindig kézkulcsolva zengnek,
Még mindig rózsákat teremnek,
Még mindig csodákon merengnek —
És csoda rég nincs semmilyen.
Israel Efraim

Ima

Úgy beszéltem rólad, mint A Rokonról,

mint kihez éltem száz úton halad,
nevedért, mit minden gyerek kimond jól,
sötét vagyok és hallgatag.
Te voltál a legjobb felebarátom,
estéim közt a leghallgatagabb,
csak benned voltam sosem-tévedő,
te vagy otthonom, otthonom ha van.
Most fölémnő a nőttöd magasan:
Te vagy a leglevőbb levő.
............................................
(V.ö. Rilke: „Szomszédom, Isten”, itt a Magyarul Bábelben-en.)
Israel Efraim

Ima az őrültekért és fegyencekért

Ti, akiktől a lét

hatalmas arca lágyan
elmúlt: kezét
a szabad éjszakában
egy talán most létező
imára kulcsolja és
érzi, hogy néktek nehéz
teher az Idő.
Már puhán hajatok
becézi csak az emlék:
mindent szétszórtatok
ti nemrég.
Ó, hulljon csönd a szóra,
ha szívetek már vénül,
anya se legyen végül,
ki tudna róla.
Ágak közé felszállott
a hold s az égre tart -
és mintha ti laknátok,
olyan kihalt.
Szabó Ede
1/1
2022. 08. 09. 9:27
Firefox
https://www.magyarulbabelben.net/works/de/Rilke%2C_Rainer_Maria...
Íme a kertek (Magyar)
Íme a kertek, mikben hiszek még,
mikor halványul mind a virág,
kihúny a lomb s a kavicsra esték
csendje csobog a hársakon át.
Egy hattyú úszik a tó vizén fel-le,
gyűrűk redőit hajtva szét,
csillámló szárnnyal hozza sietve
az elmosódó parti fövenyre
a szelíd holdsugár ködét.
Fodor András

Iniciálé

Oszd a szépséget, pazarold,

szótlanul, számolatlan.
Hallgatsz, megszólít: Nézd, vagyok.
S végül mindenből rádragyog,
ezernyi árnyalatban.
Kányádi Sándor

Isten a középkorban

És zsugorgatták őt legbelül,
s azt akarták, hogy legyen s itéljen,
s hogy a mennybe vissza sose térjen,
rákötötték nehezékekül
a világ mindannyi dómja minden
súlyát és terhét. Megszabták neki,
hogy hatalmas számjain keringjen,
s óránként jelezze, hogy napi
dolgából ki mennyit végezett el.
Egyszer nekilódult azután,
s a rémült város lakói tűrték,
iszonyodva hangja hallatán,
hadd járjon kilógó szerkezettel,
és számlapját futva elkerülték.
Kálnoky László

Jelenet Velence gettójából

Baum úr, háztulajdonos, kerületi elöljáró, az önkéntes tűzoltóság tiszteletbeli parancsnoka,

és még sok minden egyéb, de rövidség okából csak: Baum úr, úgy látszik kihallgatta
Ewalddal folytatott egyik beszélgetésemet. Nem csoda; övé a ház, amelynek földszintjén
barátom lakik. Már régóta ismerjük egymást látásból Baum úrral. Újabban azonban a
kerületi elöljáró megáll, kissé megemeli a kalapját úgy, hogy egy kismadár kiröppenhetne,
már persze ha ott raboskodott volna alatta. Baum úr udvariasan mosolyog s megnyitja
ismeretségünket: – Ön szokott utazni? – Ó, igen – feleltem enyhe zavarral –, megesik.
Bizalmasan folytatta: – Azt hiszem, mi ketten vagyunk itt az egyedüliek, akik Itáliában
jártunk. – Úgy hát – igyekeztem figyelmesnek mutatkozni – mindenesetre igen sürgős, hogy
beszélgessünk.
Baum úr nevetett. – Igen, Itália, az aztán mégiscsak valami. Mindig mesélek a
gyerekeimnek… Vegyük például Velencét! Megálltam: – Emlékszik még Velencére? – De
kérem – sóhajtotta, mivel túlságosan kövér volt hozzá, hogy fáradság nélkül fölháborodjék
–, hát lehet azt elfelejteni… aki egyszer látta…
azt a piazzettát… nem igaz? – Persze – válaszoltam –, különösen elevenen él bennem a
hajóút a csatornán, az a csöndes, hangtalan tovasiklás a múltak mentén… – A Palazzo
Franchetti – jutott eszébe.
– A Cà Doro – viszonoztam. – A halpiac… – A Palazzo Vendramin… – Ahol Richard Wagner…
–
sietett hozzátenni, mint művelt némethez illik. Bólintottam: – A ponte, emlékszik?
Tájékozottan mosolygott: – Természetesen, meg a múzeum, és ne feledjük az akadémiát,
ahol egy Tiziano…
Így Baum úr afféle vizsgának vetette alá magát, s ez kissé megerőltette. Elhatároztam, hogy
egy történettel kárpótlom. S mindjárt bele is fogtam:
– Ha a Ponte di Rialto alatt, majd a Fondaco de' Turchi és a halpiac előtt elhaladva odaszól
az ember a gondolásnak: – Jobbra! –, az némi csodálkozással néz föl, s tán meg is kérdi:
Dove? – De ragaszkodunk hozzá, hogy jobbra menjünk, s egy szennyes kis csatornánál
kiszállunk, szitkozódva megalkuszunk vele s keresztülvágunk a szűk utcákon, fekete füstös
kapualjakon át üres, szabad térre érünk. Mindezt egyszerűen csak azért, mert ott játszódik
a történet.
Baum úr finoman megérintette a karomat: – Bocsásson meg, miféle történet? – Apró szeme
aggodalmasan ide-oda járt.
Megnyugtattam: – Egyszerű, tisztelt uram, nem valami nevezetes. Még azt sem mondhatom
meg, mikor történt. Talán IV. Albise Mocenigo dózse idején, de lehetett valamivel korábban
vagy később is.
Carpaccio képei, ha látta őket, mintha bíborbársonyra volnának festve, mindenütt áttör
rajtuk valami meleg erdei zöld, s a derengő fények körül leskelő árnyak tolonganak
Giorgione fakó, fáradt aranyra, Tizian fekete atlaszra festett, de abban az időben, amelyről
beszélek, a világos képeket szerették, fehér alapon, és a név, melyet emlegettek, melyet
szép ajkak a napba dobtak és a vonzó fülecskék elkaptak, ez a név Gian Battista Tiepolóé.
De minderről nem esik szó a történetben.
Csakis az igazi Velencéről, a paloták, kalandok, maszkák és a halvány éjszakai lagúnák
városáról. Ezek az éjek úgy hordják magukban a titkos románcok hangját, mint soha, sehol
más éjszakák. – Abban a kis darab Velencében, amelyről mesélek, csak szegényes, köznapi
lárma hallatszik, a napok oly egyformán telnek, mintha mind ugyanaz az egyetlen nap
volna, s a dalok, melyeket ott énekelnek, növekvő
panaszok, ám nem szállnak föl, csak gomolygó füstként ülik meg az utcákat. Mihelyt
bealkonyul, mindenféle félénk népség nyüzsög errefelé, számtalan gyerek talál otthont a
tereken s a szűk, hideg kapuk alatt, cserepekkel, tarka üveghulladékkal játszanak,
ugyanazzal, amiből a mesterek a San Marco

nemes mozaikjait egybeillesztették. Nemesember ritkán kerül a gettóba. Legföljebb abban

az órában, mikor a zsidó lányok a kúthoz járnak, olyankor látni néha egy-egy alakot, fekete
köpenyben, maszkban.
Vannak emberek, akik tapasztalatból tudják, hogy ez az alak tőrt hord a ruhájába rejtve.
Valaki meglátta egyszer a holdfénynél az ifjú arcát, s azóta azt beszélik, a karcsú, fekete
vendég Marcantonio Priull, Nicolò Priuli elöljáró és a szép Catharina Minelli fia. Tudják azt
is, hogy Isaak Rosso házának kapualjában várakozik, aztán, ha elnéptelenedik a sikátor,
átvág a téren s az öreg Melkizedek, a gazdag aranyműves házába tér be. Melkizedeknek sok
fia és hét lánya van, s fiaitól és lányaitól sok unokája. A legfiatalabb unoka, Eszter, ősz
nagyapjához bújva várja a vendéget, egy alacsony, sötét szobában, ahol minden fénylik,
ragyog, selyem és bársony függ lazán a tálak, kelyhek körül, hogy telt, aranyos lángjukat
tompítsa. Itt Marcantonio ezüsthímzésű párnára ül az öreg zsidó lábához s mesél
Velencéről, mint valami álomról, egy így egészen sosevolt regéről. A színjátékokról mesél, a
velencei hadsereg csatáiról, messziről jött vendégekről, képekről és szobrokról, a
mennybemenetel napján tartott „sensá”-
ról, a karneválról és anyjának, Catharina Minellinek szépségéről. Számára ez mind ugyanazt
jelenti, más-más fajta megnyilvánulása a hatalomnak, szerelemnek és életnek. S két
hallgatójától valamennyi idegen; hiszen a zsidók szigorúan ki vannak tiltva minden
érintkezésből, s még a gazdag Melkizedek sem teszi be soha a lábát a nagytanács területére,
pedig neki, a köztiszteletben álló ötvösnek nem lenne mitől tartania. Hosszú életében az
öreg kieszközölt a tanácstól bizonyos kedvezményeket hitsorsosai számára, akik
valamennyien atyjuknak érezték, de mindig megérte a visszahatást is. Ahányszor csak
szerencsétlenség szakadt az államra, a zsidókon bosszulták meg. A velenceiek maguk
túlságosan rokonlelkek voltak, hogysem, mint más népek, kereskedelemre fogták volna a
zsidókat; adókkal zaklatták őket, megfosztották vagyonuktól s minduntalan szűkebbre
vonták a gettó területét, úgyhogy a családok, melyek az állandó bajok ellenére termékenyen
szaporodtak, arra kényszerültek, hogy házaikat fölfelé, egyiket a másik tetejére építsék. S
városuk, mely nem a tenger partján feküdt, így nőtt lassacskán az égbe, mint egy másik
tengerbe, s a kút tere körül mindenfelől meredek épületek emelkedtek, akár valami
óriástorony falai.
A gazdag Melkizedek öregkorának különcségében meghökkentő javaslattal lepte meg
polgártársait, fiait és unokáit. A számtalan egymásra tolt emelettel megnövesztett házikók
mindenkori legmagasabbikában akart lakni. Ezt a furcsa kívánságát szívesen teljesítették,
hiszen amúgy sem igen bíztak már az alsó falak teherbírásában, s fölülre olyan könnyű
köveket raktak, hogy a szél jóformán tudomást sem vett a falakról. Így költözött az öreg
évente kétszer háromszor, és Eszter, mivel el nem hagyta volna, mindig vele. Végül már
olyan magasan voltak, hogy ha szűk szobájukból a sík tetőre léptek, homlokuk
magasságában már egy másik ország kezdődött, s annak szokásairól az öreg sötét
szavakkal, félig zsoltározva beszélt. Most már igazán nagyon hosszú volt az út hozzájuk
fölfelé: tömérdek idegen életen keresztül, meredek és síkos lépcsőkön, pörlekedő
asszonyokon, kiéhezett gyerekfalkákon át vezetett, s akadályai minduntalan elzárták a
járást. Marcantonio sem jött többé látogatóba, s Eszter alig hiányolta. Azokban az órákban,
mikor egyedül volt vele, oly hosszan és áthatóan tekintett Marcantonióra, hogy úgy érezte,
az ifjú sötét szeme mélyére zuhant és ott halt meg, most pedig őbenne kezdi el új, örök
életét, amelyben mindig is hitt, hiszen keresztény. Fiatal testében ezzel az új érzéssel állt
Eszter naphosszat a tetőn s a tengert kereste. De bármilyen magasan volt is a szállás,
először csak a Palazzo Foscari oromzatát ismerte föl, majd valamelyik tornyot, egyik
templom kupoláját, egy távolabbi kupolát, szinte fázva a fényben, aztán árbocok, gerendák,
rudak rácsát a csillogó, remegő égbolt keretében.
Nyár vége felé az öreg, bár a lépcsőmászás már igen terhére esett, minden ellenkezéssel
dacolva mégis átköltözött, mivel új házikót építettek, fenn a többi fölött. Mikor oly hosszú
távollét után Eszter támogatásával átment a téren, sokan gyűltek köré, tapogatózó keze fölé
hajoltak, tanácsát kérték ügyesbajos dolgaikban; mert olyan volt számukra, mint a halott,
aki fölkelt sírjából, mert bizonyos idő
betelt. S valóban így is látszott. A férfiak elmondták neki, hogy Velencében fölkelés készül,
veszélyben a nemesség, hamarosan leomlanak a gettó falai, s mindnyájan együtt
örvendezhetnek majd az egyenlő
szabadságnak. Az öreg nem felelt semmit, bólintott csak, mintha mindezt rég tudná már, s
még jóval
többet is. Belépett Isaak Rosso házába, melynek legtetején volt új lakása, s fél napba telt,
mire fölért.
Odafönn Eszternek szőke, törékeny gyermeke született. Mikor összeszedte magát, kivitte
karján a tetőre, s először tárta nagyra nyitott szemébe az egész arany égboltot.
Leírhatatlanul tiszta őszi reggel volt. A tárgyak csaknem minden ragyogás nélkül
sötétlettek, magányos, röpködő fények ereszkedtek csak le rájuk, mint nagy virágokra,
megpihentek egy kicsit, majd aranyos körvonalaikon át kisuhantak az égbe. S ott, ahol
eltűntek, látni lehetett erről a magas pontról, amit még a gettóból senki sem látott: a
csöndes, ezüstös fényt, a tengert. S csak most, hogy Eszter szeme hozzászokott a felséges
látványhoz, ebben a pillanatban vette észre a tető szélén, egészen elöl, Melkizedeket. Kitárt
karral emelkedett föl s fénytelen szemét a napba kényszerítette, mely most tűnt elő. Két
karja a magasban maradt, homloka egyetlen sugárzó gondolatot hordott; mintha csak
áldozatot mutatna be. Aztán újra meg újra előrehajolt s agg fejét a hitvány, szögletes kőre
szorította. A nép odalenn állt egybegyűlve a téren és fölnézett. Egy-egy taglejtés vagy szó
fölcsapott a tömegből, de nem érhetett el a magányosan imádkozó öreghez. És látta a nép a
legidősebbet s a legfiatalabbat, szinte a felhőkben. Az öreg pedig még jó ideig folytatta, hol
újra büszkén fölemelkedett, hol újra összetört alázatában. S a tömeg odalenn csak nőtt s le
nem vette róla a szemét: Vajon a tengert látta Melkizedek, vagy Istent, az Örökkévalót,
dicsfényében?
Baum úr iparkodott, hogy el ne késsen megjegyzésével. Nem sikerült neki mindjárt. –
Valószínűleg a tengert – mondta végül szárazon –, az aztán, olyan látvány… – s ezzel
rendkívül fölvilágosodott és éles elmének mutatkozott.
Sietve elbúcsúztam, mégsem állhattam meg, hogy utána ne szóljak: – Ne felejtse el a
történetet elmondani a gyerekeknek! Eltöprengett: – A gyerekeknek? Nézze, ott az a fiatal
nemesember, az az Antonio, vagy hogy is hívják, hát az egyáltalán nem valami szép jellem,
meg aztán: a gyerek, az a gyerek! Ilyesmit, mégis… a gyerekeknek! – Ó – nyugtattam meg –,
elfelejti, tisztelt uram, hogy a gyerekek Istentől jönnek! Hogy is kételkedhetnének benne,
hogy Eszter Istentől kapta a gyermeket, hiszen oly közel lakott az éghez!
Ez a történet is eljutott a gyerekekhez, s ha megkérdik őket, mit gondolnak, mi volt az, amit
elragadtatásában az öreg zsidó, Melkizedek a magasból megpillanthatott, gondolkodás
nélkül felelik: –
Ó, hát a tengert is.
Vidor Miklós

Jer hát, te végső, elfogadlak ennek,

tépd, áldatlan kín, testem szövetét:
ahogy lélekben égtem, lásd, ma benned
égek; hosszan perelt e fa sötét
lángoddal, elhárítva lobogásod,
s most táplállak és benned égek én.
E földi szelíd-voltom dühre váltod
nem-földi pokol düheként.
jövőtlen hágtam, tisztán, szabadon
kusza máglyára, gyötrelem hevébe,
e szívért, tudtam, nem kapok cserébe
jövőt, ha néma kincsét odadom.
Ki ismer még? enyém e tűz-halál?
Emlék se kell, hagyjon el sorra mind.
Ó élet, élet: Odakint.
S én lángok közt. Nem ismer senki már.
[Lemondás ez. Hajdan, gyerekkorodban
a betegség ürügy volt. Haladék,
hogy nagyra nőjj. Sikolyok, suttogások.
Ne vegyítsd ebbe, ami oly csodás volt]
(Utolsó töredék 1926-ból)
Szabó Ede

Jeremiás

Egykor voltam, mint a zsenge búza,

ám te jöttél, háborgó Erő,
mely szivünk tövissel koszorúzza
s szívem, mint oroszlán szíve fő.
Mit adtál nekem, miféle szájat,
már, hogy apró gyermek voltam én:
seb lett most belőle: fáj és fájat
s vért kiáltok, bút bomoltan én.
Minden nap csak a jajt és bajt zengem,
mit, te Telhetetlen, ránk kimérsz
és nem ölhetik meg szájam s Engem,
csöndesitsd le búját, ha kímélsz.
Hogy, mikor mi rontók, lenn a porba
fekszünk, a világot eltiporva
és a földön nem lesz semmi más,
csak romhalmok néznek föl az égre,
megzengessem hangom újra, végre,
mely jaj volt mindég és orditás.
Kosztolányi Dezső

Josué utolsó országgyűlése

Mint a folyó, mely szétszakítja gátját,

mielőtt más folyóba omlana,
a legöregebb törzsön úgy kiált át
utolszor Josué kemény szava.
A nevetők megbujtak holmi zugba,
a szív, a kéz érezte a veszélyt,
mint hogyha harminc csata zaja zúgna
egyetlen szájban; és e száj beszélt.
És elámultak rajta újra ezek,
mint ama jerikói nagy napon,
de most a sok-sok kürt őbenne rezgett,
inogni kezdett életük, vakon,
hogy védtelen engedtek néki nyomban,
elfogta őket görcsös borzadály,
még meg se gondolták, hogy Gibeonban
Ő ordította fel a napra: Állj: -
S az Isten jött már, félve, mint a szolga,
tartotta a napot, hogy keze fájt,
a harcos törzs fölé, magasra tolva,
csak mert valaki kimondta az állj-t.
Ez Josué, az agg, ki mit se téve,
alig taposta már-már a porondot
és nyomta vállát száztíz súlyos éve.
Most felkelt és a sátorokba rontott.
Ropogott mint a jégeső görögve:
"Mit igértek Istennek? Rengeteg
isten kisért, de meg ne rengjetek.
Mert akkor szertemorzsol az Úr ökle."
Majd gőgösen csak ezt mondá a népnek:
"Én és házam övé vagyunk örökre."
És erre mind: "Küldetésünkbe védj meg,
jelet adj, gyámolítsd a tévedőt..."
De ő csak hallgatott, mint régen, egyre,
még látták, amint felhaladt a hegyre.
Aztán nem látták soha többet őt.
Kosztolányi Dezső

Jöjj, nézd az érkező tavaszt

Jöjj, nézd az érkező tavaszt,

a tengernyi csodát.
Városon épp, hogy átszalad,
erdőben ver tanyát.
Messzire hátrál a hideg,
utcákon át suhan,
megadva magát szelíden-
elillan nyomtalan.
Koosán Ildikó

Kápráztató út…

Kápráztató út, fényvert messzeség,

Nap súlya csüng a szőllőskerteken.
És álomként egy kapu lép eléd
a láthatatlan falból szélesen.
Elégtek benne rég a kapufák,
de tartják még a herceg-koronát,
a pajzsot, hol a csúcsív összeér.
Ha belépsz rajta, vendég vagy. Kinél?
Borzongva nézel a vad mezőkön át.
Fodor András

Karácsonykor legcsöndesebb az év

Karácsonykor legcsöndesebb az év,

a szívverésnek is hallani hangját,
mint órákét, az estidőt ha mondják:
karácsonykor legcsöndesebb az év.
Kerekre nyílik gyermekek szeme,
nézésüktől a dolgok nagyra nőnek,
anyai vágya támad most a nőnek
s kerekre nyílik gyermekek szeme.
Menned kell mostan messzi földre már,
érintetlen karácsonyéjbe látni,
városlakó, csak erre vagy kiváncsi,
így kell menned a messzi földre már.
Ott nagy egek borulnak majd föléd,
távolból fénylő erdőkön nyugodnak.
Cipőd alatt az utak is bolyongnak
és nagy egek borulnak majd föléd.
S a nagy egekben, fönt, egy csillag áll,
fénye kibomlik és az éjszakából,
akár egy hullám, közelít a távol
s a nagy egekben, fönt, egy csillag áll.

Suhai Pál

Karl Lanckorońskinak

„ Nekünk szellem kell áhitattal együtt": hogy egyiket a másikkal növeljük,

s közülük néhány választott elér
a legtisztábbig küszködve-repesve,
éberen, értőn lelnek a jelekre,
könnyű a kéz, a szerszám színacél.
Fülük a leghalkabb neszt is fölissza,
látniuk kell, ha rezzen csak az inga,
s alig tolja a mutatót tovább,
és kell, hogy szemhéjt rebbentve megértsék
a könnyű pillangók szárnyverdesését,
s érezzék, amit érez a világ.
Szétrombolhatók ők is, mint akármi,
de (kiszemeltek!) nekik helyt kell állni,
ha rájuk tör a legnagyobb erő,
és ki kell mondaniuk, ahol más csak
nyög és nyafog, ütemét a csapásnak,
s érzik, hogy bennük súlyosul a Kő.
Kitartón állnak, akárcsak a pásztor;
a messzeségből úgy tetszhetne: gyászol;
közelebb érve érzed: őrködik.
S ahogy ő hallja a csillagok ívét,
úgy kell, hogy a szívükhöz közelítsék,

mi néma éjben serken s működik.

Mit rájuk bíztak, álmukban is őrzik:
álom és lét, könny és kacaj füződik
értelemmé… S már nem bírnak vele,
és térdre buknak a halál s az élet
előtt, és ekként ad a Mindenségnek
új mértéket térdük derékszöge.
*Gróf Karol Lanckoroński (németül: Karl Lanckoronski) (1848-1933) lengyel író , műgyűjtő ,
mecénás , történész, utazó.
Eörsi István
Karl von der Heydt-nek

(A nekem és munkámnak kedves barátnak hálával ajánlva, szavait a "Stunden-Buch"-ról

elolvasván) Így megyek el, kémlelőn, sallangtalan,
együgyűn a látszat szövevényén;
a tárgyaknak megmutatkozó arca van
ami elér hozzám, és csak egyet kér:
rendületlen lépkedést és szavakat,
hogy ne nyugodjak, ha erősen dobog,
tornyot mászik szívem, ám nem lankadhat:
jó barát az éj, s otthonos a nappal,
de magány bánt, sok ismeretlen dolog;
mégis, ahogy óraütés teljesül,
ezer ügynek, ami némán változó,
részévé válj, – s terhet is önzetlenül
vállalj át – s az Egyetlent, ki alkotó,
segítsd hát, míg ő csendesen megtűr...
Iszonyúan súlyos ez a követelmény.
Ám a hatalmak, kik gondjaikba vettek,
készek rá, hogy kiegyengessenek,
mindig, ha hordozza terhelt szívemet
tenyerük, az óriási emelvény.
6.1.1906, Meudon
Tauber Ferenc

Kék hortenzia

Mint a tégely alján ottmaradt zöld, mi

e levél mind, száraz, csonka és nem ép,
hátul a virágzat színe, mintha kék
nem magán hordja, távolról tükrözi.
Könnyező és pontatlan tükrözés,
mit újra elveszíteni akarna,
ahogy régi kék levél papírja,
megsárgulva, lilás és szürkés;
Agyonmosott mint gyermekkötény,
Tovább nem hordható, többé nem várható:
milyen érzés egy rövid kis életremény.
De hirtelen a kék felragyogva újra nőtt
egy virágzatában, és ismét látható
izgalmas kékség öröme a zöld előtt.
1906 július, Párizs
P. T.
Kép

Hogy lemondó arcából ne ejtse

földre bánatát és fájó vágyát,
lassan hordja a tragédián át
hervadandó, szép csokorba kötve
bús vonásait, mikből vadul
és lazán egy tubarózsa hull,
egy tévedt mosoly esik a földre.
És nyugodtan megy rajtuk tovább
fáradottan, szép és vak kezekkel
s tudja, hogy nem lelné meg ezekkel
és koholtat mond és tétovát,
melybe végzet, álom, talmi sors van
és a lelkét általadja gyorsan,
hogy a szónak súlya, mint a mázsa,
mint a kőnek jajgató sírása —
és magasra vont és hősi állal
újra mondja, amit szíve vállal
és megint, mert nincs arra szó,
ami benn a fájdalmas való
és övé, mindig csak az övé
s — talpatlan edényt — magasba tartja
mindig följebb a nagy este partja,
híre és a végtelen fölé.

Kosztolányi Dezső

Keresztrefeszítés

A tar vesztőhelyre már gyakorta

fölcepelték a gonosztevőket
a nehéz pribékek, lökve őket,
és vicsogva nézték hébe-korba,
mit tesz a kereszten az a három.
Ámde fönn gyors volt a szörnyű munka,
és hogy elkészültek, a határon
őgyelegtek magukat elunva.
Míg az egyik (egy vérszinű, foltos)
szólt: Ez ott ordított, kapitány.
Az? - kérdezte ő, mit holmi boltos,
és úgy rémlett, hallja sírni, tán
Éliát kiált, mint néki mondják.
Mind akarta látni, hogy mi lesz
és hogy éleszgessék teste rongyát,
egy epés ecetbe ázott spongyát
tettek ájult ajka szélihez.
Mert játékot vártak, cifra dolgot,
s Éliát tán a felhők felett.
Ámde messze Mária sikoltott
s Ő üvöltött és kiszenvedett.
Kosztolányi Dezső

Késő ősz Velencében

A város nem a felbukó napoknak

vízszínen sodródó csalétke már.
Az üvegpaloták csengése zordabb
tekintetedre. S úgy lóg ki a nyár
a kertekből, mint fejjel le, unottan,
legyilkolt bábok halmaza.
De a mélyben, vén csontvázvadonokban
akarat támad: mintha éjszaka
éber arzenálban az admirális
gályáit megduplázná hirtelen,
hogy a hajnalt kátrányszag töltse máris,
míg evezve torlódik a hajóraj,
mely most virradva lengő lobogókkal,
nagy széllel fut ki, fénylőn s vészesen.
Kálnoky László

Késő ősz Velencében

A városon az ősz szomoru titka,

alig akad öröm horgára már.
Oly érdesen cseng az üvegkalitka,
ha rátekintsz. S a kertekből a nyár
úgy csüng ki, mint sok-sok halotti bábu
egymásra hányt, legyilkolt csapata.
De a mélyből az erdők vadonábul
egy vágy liheg: minthogyha éjszaka
a tengernagy megduplázná a gályát
az éber azenálban és acél
kedvvel kátrányozná a lég dagályát,
reggel pedig indulna a hajóraj
sok evezővel, minden lobogóval
s fújná a fény, a végzet és a szél.
Kosztolányi Dezső
Kezdődő szerelem

Ó, mosoly, első mosoly, mosolyunk-

mily egy volt mind: szívnek hárs illatát,
hallgatni park csendjét - egymásra nézve
hirtelen s ámulni mosolyfakadtig.
Emlékezés volt ebben a mosolyban
egy nyúlra, mely éppen odaát a pázsit
zöldjében játszott: ez volt a mosoly
gyermekkora; komolyabb volt a hattyú
mozgása benne már, amint a néma
estben kettészelte később előttünk
a tavat... S az ormok szegélye, szemben
a tiszta, tárt és már egészen éjbe
alkonyuló égbolttal, mosolyunknak
határt szabott az elragadtatott
jövendő távlatába.
Rónay György

Királyének

Méltón élheted életedet le,

törpe csak az, ki görbe, lesz;
átléphetsz koldusseregekbe,
s még ott is te király lehetsz.
Bárha a homlokod isteni csendjét
meg nem törte arany diadém,
hozzád bújik a gyermeki rend még,
lelkesedőn bámul fejeden.
Nappali ég fog fénnyel, a nap-pal
szőni palástot bíborodul,
s víg kezeikben vágysugarakkal
lábad elé a sok éj borul...
Israel Efraim

Királyi dal

Szabad a méltóság, életed úgy viseld,

Ki kicsinyes, az válik csak torzzá;
a koldust testvérként képviseld,
ám királyként hajolj le hozzá.
Fent isteni csendjét homlokodnak
vérarany pánt félbe nem szakítja, -
Gyerekek előtted hajlonganak,
rajongók hadát léted vakítja.
A fénylő Napból a napi rutin
szövi a bíbort és hermelint,
kezükben tartván a gyönyört és kínt
az éjjelek előtted térdelnek mind...
Tauber Ferenc

Királynők, nagy ott a vagyon

Királynők, nagy ott a vagyon.

Dallal még halmozottabb:
akár a fák virága.
Sápadt az idegen nagyon?
Ám ennél csak bolondabb,
sápadt a régi álma:
Egy tóban rózsa vagyon.
Éreztétek-e őt vajon?
Királynők, nagy ott a vagyon.
Tauber Ferenc

Királynők, ti dús okosak

Királynők, ti dús okosak.

S dalokkal dúsabbak,
mint virágos ágak.
Idegen sápadt – igaz?
De sokkal sápadtabbak
ők az ábrándozással,
mint rózsák a tóban.
Ezt érzitek nyomban:
Királynők, ti dús okosak.
Szalki Bernáth Attila

Kis könnykorsó

Édes bor csobban más korsók öblös ölében,

kottyan síma olaj boltos mélyeiken.
Bennem a kisebb, karcsu edényben,
omló könnyeknek tárul a tér kecsesen.
Ízesül egyre a bor, s az olaj még tisztul edényén.
Mit tesz a könny? - Én éreztem: sürü lesz,
vakká tesz, vacogóssá ront, így lettem a végén
gyönge, törékeny héj, így törten üres.
Tandori Dezső

Komoly óra
Ki most a földön sír valahol,
ok nélkül sír valahol,
engem sirat.
Ki most az éjben víg valahol,
ok nélkül víg valahol,
rajtam nevet.
Ki most a földön jár valahol,
ok nélkül jár valahol,
jön felém.
Ki most halálba hull valahol,
ok nélkül hull valahol,
rám tekint.
Csorba Győző

Korai Apolló

Mint mikor a még ki nem zöldült ágon

oly reggel néz át, mely csupa tavasz,
nincs semmi még fején, ami határt von
a költészet fényének, úgyhogy az
csapással sújt, mely szinte már halálos.
Hisz árnyék nincs még e tekinteten,
babér nem illik hűvös homlokához
s a szemöldökből csak később terem
magasba nyúló, karcsú rózsák kertje,
hogy egyenként lefeslő levelét
majd reszkető ajkáról szórja szerte,
mely nem nyílt szóra még és ragyog, mintha
a mosolyával valamit beinna
és énekét belé úgy öntenék.
Farkasfalvy Dénes

Korai Apollón

Mint olykor a még lombja-sincsen ágról

egész tavaszi reggel intene,
ez ifju főben még semmi se gátol,
hogy minden költemények tűze ne
járja át szivünk szinte már halálként.
Mert még tekintetén árny nem ködöl,
babérra még túl hűvös e halánték,
s a rózsabokor dús szemöldiből
csak ezután fog még szökkenni szárba,
honnan majd elvált levelet kavar
a hang, ha rezzen, szirmokként a szájra,
mely most még szólalatlan s villogón új
s csak mosolyával kortyint kóstolóul,
mintha most ömlenék belé a dal.
Somlyó György

Koratavasz

Kérgek tűnnek. Kímélet szivárog

szét a rétek szürkén tárt során.
Hangsúlyt váltanak kis vízfolyások.
Gyengédségek, tétován,
nyomulnak a földhöz közelébb.
Út-ujjak mutatnak fáradatlan.
Egy fa rád villantja láthatatlan
sarjadó tekintetét.
Tandori Dezső

Könny-korsó

Más a borokra való, más olajat fog a mélyén,

vájt üregében alant, mesteri máza megett.
Kisded öbölke, szegény, karcsú, törékeny edény én,
óvtam az elzuhogó könnyet, a permeteget.
Érik a bor s az olaj tisztul a kőben, a korsón.
Mit tesz a könny mivelünk? - Életem elnehezült,
egy darabig ragyogott, fénybe borult a koporsóm,
végülis összerepedt s őrzöm a semmit, az űrt.
Kosztolányi Dezső

Körhinta

Jardin du Luxembourg
A tető forgó árnyéka körűl
futkároz a tarka lóállomány,
az a világ, mely soká tétován
őgyeleg még, mielőtt elmerűl.
Bár némelyik kocsit húz, csupa láng
a sörényük, és lobog a szemük;
egy bősz, piros oroszlán fut velük
és időnkint egy fehér elefánt.
Sőt egy szarvas is, erdők ura; csak
most nyerget hord és óvó szijjai
egy rácsatolt kék kislányt tartanak.
S az oroszlánon egy fehér fiú
nyargal, izgatott, fekete hős gyanánt,
míg az oroszlán bőg és szája fú.
És időnkint egy fehér elefánt.
És lovaikon vágtatnak előttünk,
s közöttük lányok, világos ruhában,
már-már túlnagyok; s a kör mámorában,
átnéznek rajtunk, föl és el felettünk –

És időnkint egy fehér elefánt.

S az egész fut és kergeti a végét,
kering, forog s nincs célja. Mint szalag
nyúlik egy-egy folt, piros, szürke, mélykék,
s profil, mely kezdődött és elszaladt.
S néha egy mosoly, játék üdve, békét
s álmot sugárzó: tőle boldog és szép
ez az egész, hajszás, vak forgatag.
Szabó Lőrinc

Körhinta

Jardin du Luxembourg
Ernyőstől-árnyastól, fel- s lefele,
megperdül a tarka lóállomány;
olyan világból való valahány,
mely habozik, hogy elmerüljön-e.
Zablát olyik igába fogva ránt,
de mindnek roppant harcias a képe;
egy rőt, bősz oroszlán körükbe téve,
és olykor jön egy fehér elefánt.
Szarvast is láthatsz, szinte igazit,
csak nyerget hord, s abba belehelyezve
egy picike kék kislány utazik.
Az oroszlán fiúval felszerelve,
ki sörényét fogja kantár gyanánt;
kilóg iszonyú foga meg a nyelve.
És olykor jön egy fehér elefánt.
És jönnek falovakon lovagolva
habfodros lányok, kik már-már kinőnek
a falókorból, peremén a körnek,
ki-kileselkedve a valaholba –
És olykor jön egy fehér elefánt.
És sietnek s egy perc és véget érnek,
és forgás és pörgés és semmi cél.
Vörös, rőt, zöld foltja tűnt fel a térnek,
egy arcél, mely még nem arc és nem él –.
Egy-egy kaccanás olykor idetéved,
egy boldogságkápráztató kisértet
a vaksi vágtában, de hangja gyér...
Israel Efraim

Köszöntő

Akárki vagy: esténként lépj elő

szobádból, hol mindent megért az agy;
túlról házad a messzeségbe nő:
akárki vagy.
Alig hagyja el megfáradt szemed
az otthonod elhasznált küszöbét,
fekete fát emel képzeleted:
magában áll és háttere az ég.
S világot alkottál. És óriás,
akár a szó, amely a csöndben érett.
S akaratod amint tudtára ébred,
elválik szemedtől a látomás...
Garai Gábor

Krisztus születése

Egyszerű ha nem vagy, hogy jön létre,

mitől most az éj feltündökölt?
Isten hangja dörgött minden népre,
most szelíd lett s benned földre jött.
Tán nagyobbnak képzelted el őt?
Mi a nagyság? Nyílegyenest futva
szel keresztül tért és anyagot.
Csillag nincs, mely képes ilyen útra.
Nézz a királyokra: ők nagyok,
mint ajándék ölednél ragyog
ami nekik a legtöbbet érő,
s tán te is ámulsz e kincseken -:
de a szoknyád ráncai közt, nézd, Ő
már itt maga túltesz mindenen.
Minden mirrha túl a tengeren,
aranyékszer és illatos fűszer,
mely kábítja az érzékeket:
mindez kurta gyorsasággal tünt el,
s mindent végül megbánás követ.

Ám ő, meglásd, mit hoz: örömet.

Farkasfalvy Dénes

Lágy dallammal zúg a patak

Lágy dallammal zúg a patak,

Nincs por, város, stressz;
Fák hegye billen álmatag,
s ez oly bágyadttá tesz.
Az erdő vad, a világ tág,
a szívem is kitárom.
a sápadt magány, mint egy ág,
az ő öle a párom.
Tauber Ferenc

L'Ange du Méridien

Chartres
Az órákban, mely itt a székesegyház
körül, mint egy hitetlen érv dörög,
ím arcod mély derűvel elegy láz
egyszerre enyhén hozzád húz: örök
mosolygó angyal, érző kőalak,
te száj, ezernyi szájból egybeingva:
nem is figyelsz rá, hogyha perceink ma
a telt napóráról lesiklanak,
mint ott a nappal teljes számsora,
kimért valóként, mintha minden óra
megérett volna, mint egy dús csoda?
Mit tudsz te kő-lány, életünk felől?
S úgy tartod, még vidámabb arccal óva,
az óratáblát, míg az ég ledől?
Franyó Zoltán

Leányszöktetés

Gyakran szökött ki, mint aprócska kislány,

hogy lássa künn az éjet és szelet,
amint az ősi forrásból ered
s nem ráderengni a szobába pislán,
de a vihar se tépte le az ölfát
s az óriás parkot oly sok darabra,
mint ahogy összetépte őt az önvád,
hogy selyemhágcsóról a lovagja
levette s vitte mindig távolabbra:
míg a kocsi lett végre minden.
S érzé a fekete kocsi szagát,
amelyért folyt a titkos hajsza szerte,
és a veszélyt magát.
Úgy látta, a kocsi hideggel van kiverve,
s ő is hideg, fekete benn.
A köpönyegébe csöndesen belébújt,
és mint egyébkor, a haja felé nyúlt,
s a férfi suttogott, mint idegen:
Veledvagyokszivem.
Kosztolányi Dezső

Léda

Az isten ínségből öltötte fel,

s meghökkent szinte, hogy a hattyú oly szép;
személye benne nyugtalan oszolt szét.
De máris tettre hívta őt a csel,
a nem-tapasztalt lét érzéseit
ki sem próbálva. És a lány, kitártan,
meglátta már az istent a madárban,
és tudta már: egyért van itt,
mit nem bírt, bár zavartan ellenállt,
elrejteni. S a gyöngülő kezekre
fonódva az, végül isten-magát
belevetette abba, kit szeret.
Majd tollait boldogan fölfedezve,
a lány ölén valóban hattyú lett.
Nemes Nagy Ágnes

Lélek az űrben

Itt járok, kóválygok, szabadba tört

lélek.
Merhessem? Lendüljek?
Sok rátermett élt
volt küzdőhelyemen. De itt, hol
képességét rendre kifejti a legkicsinyebb is
néma remekléssel -:
merhessem? Lendüljek?
Átkínlódtam bár a ködös test rabjaként
éjeket: ó, sőt egybekötöttem
őt, a földit a Végtelennel,
szürke
szíve keservesen
sírt a kezemben.
Most ki elé álljak:
íme a lélek? Kit
lep meg?
Hirtelen én legyek, én az Örök;
ellentétemtől szabadulva, kinek már
vígasza sem leszek, és csak az éggel
érzek.
Én, még gyönge titok;

rebbeteg, egyetlen
mindvalamennyi kitárult
titok között.
Ó, hogyan átjárják egymást az erős ölelések.
Hát engem melyikük fog és ad
majd tovább,
rossz ölelőt?
Vagy jót? Ellobogott
ama félszegen szeretők kimerítő
láza belőlem? Bámulok,
s fölfele hullok? Ezért?
Csorba Győző

Létezem, te félénk

Létezem, te félénk. Nem hallod meg,

hogy összes érzékem benned lel partot?
Szárnyra kapott érzéseim az arcod
lengik körül, s mind fehérek.
Nem látod a lelkem, hogy áll meg
előtted csendből fércelt ruhában?
Érleled-e májusi imámat
pusztán szemeddel termést a fádon?
Ha te álmodsz, én vagyok az álmod.
Ha éber vagy, akaratod leszek én,
és leszek, ahol dicsőség termett,
és terjedek csillagok csendjeként
az idő bizarr városa felett.
Tauber Ferenc

Levelek egy fiatal költőhöz (Első levél) (Magyar) Franz Xaver Kappusnak

Igen tisztelt Uram,

levele csak pár nappal ezelőtt érkezett hozzám. Mély és jóleső bizalmát köszönöm. Többet
aligha tehetek. Nem tárgyalhatom behatóan verseit, mert tőlem minden bíráló szándék
nagyon is távol áll.
Műalkotást szinte meg sem közelíthetünk ítélő szavakkal: ebből mindig többé-kevésbé
szerencsés félreértések származnak. Egyetlenegy dolog sem olyan kézzelfogható és
megmagyarázható, mint ahogyan ezt többnyire el szeretnék hitetni velünk; a legtöbb
esemény kimondhatatlan, és olyan térben játszódik le, ahol még soha szó nem járt, és
mindennél kimondhatatlanabbak a műalkotások, ezek a rejtelmes tényezők, melyeknek léte
múló életünknél maradandóbb.
Amikor ezt a megjegyzést előrebocsátom, hadd mondjam el még Önnek, hogy verseinek
nincsen önálló jellegük, inkább csak a személyes lét csendes és rejtőző függelékei. Ezt
legvilágosabban a "Lelkem"
című utolsó versében látom. Ebben valami sajátos akar kifejeződni és dalba ömleni. És a
"Leopardihoz"
írt szép költeményben talán bizonyos fajta rokonság nyílik meg e nagy magányos iránt.
Ennek ellenére ezek a versek önmagukban még nem állnak meg, az utolsó és a Leopardihoz
írt sem. Kedves kísérőlevele néhány hiányosság felderítésében segítségemre siet,
amelyeket verseit olvasva éreztem s néven nevezni mégsem tudtam.
Ön azt kérdi, jók-e versei. Tőlem kérdezi. Előzőleg megkérdezte másoktól is. Folyóiratoknak
küldözgeti verseit. Egyéb költeményekkel hasonlítja őket össze, és nyugtalan, ha a
szerkesztőségek kísérleteit visszautasítják. Nos, (mivel megengedte, hogy tanácsot adjak)
én arra kérem: hagyja abba mindezt. Ön kifelé néz, és most mindenekelőtt éppen ezt nem
szabad tennie. Senkitől sem kaphat tanácsot és segítséget, senkitől. Csak egyetlen eszköz
segít: mélyedjen el önmagában. Kutassa ki azt az okot, ami írásra készteti, vizsgálja meg,
vajon gyökerei szíve legmélyébe nyúlnak-e, vallja meg, hogy belehalna-e, ha nem írhatna.
Ez a legfontosabb: éjszakája legcsöndesebb órájában kérdezze meg: kell, hogy írjak? Ásson
le szívébe mélyről jövő feleletért. S ha ez igenlőleg hangoznék, ha úgy találkozhatna szembe
ezzel a komoly kérdéssel, hogy erős és egyszerű "írnom kell" lenne a válasz, akkor alakítsa
életét e szükségszerűség szerint; életének még legközömbösebb, legjelentéktelenebb órája
is e kényszer jele és bizonysága legyen. Akkor azután közeledjék a Természethez. Akkor
kísérelje meg úgy mondani el, amit lát, átél, szeret és elveszít, mintha Ön lenne a legelső
ember.
Ne írjon szerelmes verseket; kerülje eleinte a túlságosan könnyed és megszokott formákat:
ezek a legnehezebbek, mert csak nagy és kiforrott erővel nyújthatunk egyénit ott, ahol jó,
sőt nagyrészt kitűnő
hagyományok tömege maradt reánk.
Ezért az általános motívumoktól forduljon azokhoz, amelyeket saját mindennapi élete
kínál; írja le szomorúságát, vágyait, elfutó gondolatait, hitét valami szépben - ábrázolja
mindezt bensőséges, halk, alázatos őszinteséggel, s önmaga kifejezésére használja fel
környezetének tárgyait, álomképeket vagy emlékeit.
Ne hétköznapjait vádolja, ha szegényesnek tűnnek; okolja saját magát, mondja inkább azt,
hogy a kincsek elővarázsolásához nem eléggé költő; mert az alkotó számára nincs
szegénység és közömbös, sivár hely. És ha még börtönben ülne is, ha a falakon át
érzékszerveihez a világ semmiféle zaja sem hatolhatna el, nem lenne-e akkor is Önnel
gyermeksége, ez a drága, királyi gazdagság, emlékeinek e
kincseskamrája? Fordítsa figyelmét ebbe az irányba. Próbálja meg e távoli múlt elsüllyedt
csodáinak kiemelését; egyénisége meg fog szilárdulni, magánya kitágul és derengő
otthonná válik, amelytől mások lármája messze morajlik. S ha ebből a befelé fordulásból,
ebből a saját világba-merülésből versek születnek, nem fog arra gondolni, hogy bárkitől
megkérdje, vajon ezek jó versek-e. Nem is kíséreli meg majd, hogy fölkeltse a folyóiratok
érdeklődését e munkák iránt: mert kedves, természetes birtokát, életének egy darabját és
hangját fogja érezni bennük.
A műalkotás akkor jó, ha szükségszerűségből támadt. Eredetének ebben a jellegében
ítélhető még, másképp nem. Ezért, igen tisztelt Uram, csak ezt az egy tanácsot adhatom:
mélyüljön önmagába, vizsgálja meg a mélységeket, ahonnét élete fakad, s ennél a forrásnál
megleli a feleletet arra a kérdésre, hogy kell-e alkotnia.
Fogadja el azt úgy, amint hangzik, s ne tépelődjék rajta. Talán bebizonyosodik, hogy
művészi elhívatása van. Akkor vegye fel sorsát és hordozza el minden terhével s
nagyságával együtt, anélkül hogy valaha is érdeklődnék a kívülről várható jutalom iránt.
Mert az alkotó legyen önmagában is teljes világ, találjon meg mindent önmagában és a
Természetben, amelyhez hozzákapcsolódott.
Azonban e magábaszállás és magánybamerülés után talán le kell mondania arról, hogy
költő legyen; (elég, amint mondtam, éreznie, hogy írás nélkül is tudna élni, s akkor
egyáltalán nem szabad írnia). De ez a befeléfordulás, amire kérem Önt, akkor sem
hiábavaló. Élete ettől kezdve mindenesetre saját útjaira fog térni, s hogy ezek jók, gazdagok
és messzirevivők legyenek, ki sem tudom mondani, mennyire kívánom Önnek.
Mit is mondjak még? Úgy vélem, mindent értéke szerint hangsúlyoztam; és végül azt is
tanácsolnám, hogy csendesen és komolyan nőjje ki a fejlődését ; azzal zavarhatja meg a
leghevesebben, ha kifelé néz és kívülről vár feleletet olyan kérdésekre, amelyekre
legbensőbb érzése is talán csak legcsöndesebb órájában képes válaszolni.
Örömöt okozott , hogy írásában Horáček tanár úr nevére bukkantam; nagy megbecsülést és
el nem múló hálát érzek e szeretetreméltó tudós iránt. Kérem, tolmácsolja ezt az érzésemet
neki; nagyon jól esik, hogy gondol még rám és én ezt mindig értékelni fogom.
Verseit,melyeket oly barátilag bízott rám, egyidejűleg visszaküldöm Önnek. Mégegyszer
megköszönöm szíves és mély bizalmát; ezzel az őszinte, legjobb tudásom szerint adott
felelettel igyekeztem valamivel érdemesebbé válni rá, mint amilyen, idegen lévén, valóban
vagyok.
Teljes tisztelettel és együttérzéssel
Rainer Maria Rilke
Párizs, 1903. február 17.
Szabó Ede

Magány

A magány olyan, mint a zápor.

Az alkonyattal kél az óceánból,
a síkságról, mit titkon tár a távol,
az égre tér, amely övé, övé.
S az égből hull a városok fölé.
A korcs órán esőzik, enyhe permet,
mikor az utca pirkadatba vált át,
s mikor a test, amely semmit se lelt meg,
csalódva, bánva messze hagyja párját;
s mikor, kik egymás gyűlölik, s utálják,
egy ágyban, együtt, egy párnán alusznak:
a magánnyal a hűs folyók elúsznak...
Nemes Nagy Ágnes

Magány

Olyan a magány, akár az eső.

A tenger felől jön esténként elő;
különös földről, amely távoleső,
fölmegy az égbe, az mindig átfogta.
És csak az égből hull a városra.
Szemerkél le, kétszínű órák telnek,
mikor minden utca reggelbe megy át,
ha a testek, mik semmire sem leltek,
csalódott-búsan már nem keresnek mást;
ha embereknek, kik gyűlölik egymást,
együtt kell aludni, hisz közös az ágy:
folyókon úszik le akkor a magány...
1902.9.21., Párizs
Tauber Ferenc

Magányom, te szent magány

Magányom, ó, te, te szent magány,

tág, gazdag, tiszta tartomány,
vagy mint egy kert, mikor ébred.
Szentem, légy te csak egyedül itt —
zárva tartsad arany kapuid
a vágyak nagy seregének.
Israel Efraim

Magnificat (Magyar)
Jött fel a lankán, már elnehezülve,
vigaszt, reményt vagy tanácsot se várt;
de hogy a magas, komoly arcu, büszke
terhes asszony elébe állt,
s mindent tudott, bár semmit sem beszélt ő,
mellette megkönnyebbült hirtelen;
áldott terhét vigyázva állt a két nő,
és szólt az ifjabb: Úgy tetszik nekem,
hogy mostantól halál hozzám nem ér fel.
Csillámait már-már óvatlanul
szórja országok hívságába széjjel,
de hogy megtöltse távol idejével,
gonddal kiválaszt egy asszonyt az Úr.
Hogy megtalált. Gondold csak el: miattam
küldött parancsot csillagokon át –.
Dicsérd s magasztald, lelkem, lankadatlan
az Egeknek Urát.
Lator László

Májusi vén fűzfa gyászol

Májusi vén fűzfa gyászol

árván, érzéketlenül –
ó kunyhó gubbaszt alább, hol
a friss lomb reá terül.
Volt egyszer a fűzfán fészek,
jólét a tető alatt?
kínok jöttek, téli vészek –
semmi sem maradt…
Franyó Zoltán

Már egyedül a szív hegyein

Már egyedül a szív hegyein. Nézd csak, milyen apró

ott a szavak végtelepülése, és magasabban
- s ó, de parányi az is - ott még egy utolsó
érzelmi majorság. Ráismersz-e?
Már egyedül a szív hegyein. Követ érez
maga alatt a kéz. Kivirágzik egy s más
itt még. A szótlan meredélyből
egy-egy tudatlan gyom dalolva virágzik.
De aki tudva tud? Jaj, a tudni kezdő
hallgat most, egyedül a szív hegyein.
Jaj, igaz, errefelé ép ésszel,
jár fel-alá ez s az, védett hegyi állat,
jön s elidőz. S a nagy madár nem félve körözget
a csúcsok tisztult tagadása körül. - De
védtelenül, itt fent, a szív hegyein…
Vas István

Mária látogatása

Kezdetben még könnyen vitte lépte,

de a hegyoldalban néha már,
teste csodája ötlött eszébe,
kifulladt, s a júdeai táj
csúcsain megállt. Nem a vidék,
saját belseje terült köréje,
s érezte, hogy nagysága fölébe,
mely betölti, ember sose lép.
Vitte vágya, hogy a másik testre,
mely vonzotta, rátegye kezét,
s a két asszony most egymást kereste,
míg hajuk s ruhájuk összeért.
Mind a kettő szentélyt hord ölében
s rokonánál oltalmat keres.
Ó az Úr csak bimbó, de a méhben
már a Keresztelő örömében
ugrándozva vígan fölrepes.
Farkasfalvy Dénes

Mártírnők

Mártír ő. S hogy súlyosan,

sebesen megérkezett
a bárd, s kettévált kurta ifjusága,
a finom piros kör már a nyakára
fonódott: első ékszere, melyet
- idegen mosollyal - elfogadott;
ám ezt is csak röstellve tűri ott.
S ha alszik, hugának kell (aki - gyermek! -
ékeskedik még ama kő okozta
sebével, mely halántékát bezúzta)
kemény karral nyakát ölelnie,
s álmán így esd hozzá: Szorítsd! ne engedd!
S amaz néha úgy érzi, homlokát
rejtené, s a képet, a kő nyomát,
nővére köntösének puha redőibe
mely - lélekzettől! - úgy emelkedik,
mint vitorla, ha szelek éltetik.
Ez az óra, mikor egyszerre szentek,
a csöndes szűz, s vele huga, a gyermek.
Itt még alusznak, minden kínon innen,
szegényen, s nem érzik sorsuk dicsét,
fehér selyem terül ki lelkeikben,
ugyanegy vágytól nem nyughat egyik sem,
és félnek, hogy hősnek kell lenni még.

S hinnéd: ha fényét ragyogtatva holnap

fölkeltené őket ágyból a reggel,
s ők ugyanilyen álmodó szemekkel
jönnének utcáin kis városoknak -
és ablaktábla sehol nem zörögne,
nem forgolódnának bámész szemek,
és a nők sehol nem súgnának össze,
nem rikoltoznának a gyerekek.
Mennének ők, ingben, csöndön keresztül
(a régi redők fénye hogy fakul!),
idegenül, de lám, pilla se rezdül,
mint ünnepre, de koszorútlanul.

Megfeszítés

Megszokták kő-dombját e bitóknak,

s hogy fel-felhoznak egy-egy bitangot -
a nehéz fiúk unták a dolgot,
s így-úgy csak, hogy odafintorogtak
hármukra, a reménytelenekre.
Ám odafent a hitvány hóhérolással
hamar megvoltak; dolguk befejezve,
lődörgéssel mulattak, mi mással.
Míg egyikük (hentes-módra-vérzett)
így szólt: Százados, ez kiabált!
S a tiszt a lóról: Melyik? (A lényeg
az volt, hogy mintha egy Eliát
ő is hallott volna.) Látniok kell
egyszerre mindannyioknak! És
– hamar ki ne szenvedjen – ecettel
itatnák, mert még igéretes jel
volt a fulladozó köhögés.
Mert cirkuszt vártak még a szemek,
s tán egy eljövendő Eliát ott.
De messze hátul Mária kiáltott,
s ő maga hördült, s kiszenvedett.
Tandori Dezső

Megtörténhet, ha éjszaka mély

Megtörténhet, ha éjszaka mély,
hogy szél, mint gyermek feleszmél,
s ha magányos fasorhoz ér,
a csendes faluba betér.
Tapogat milyen föld s a tó,
figyelme körbe száll:
Halvány házban sápadt lakók,
s a tölgy mind némán áll…
Szalki Bernáth Attila
Mert ők az időn győzedelmeskedve

Mert ők az időn győzedelmeskedve

elágazódnak ezer águvá
s szétszóródnak, mint erdőn eprek ezre,
a földet rejtve édes íz alá.
Mert boldogok, helyükön maradtak
s az esőt tűrték tető nélkül is;
mert hozzájuk dől végül minden asztag
s százszor lesz teltebb nékik minden íz.
Nincs vég, mely őket fogná befejezni,
s míg homokká peregnek Ninivék,
pihent kézzel fel fognak emelkedni,
ha minden rend és minden rang leejti
már fáradt, hanyatló kezét.
Szegénység és halál könyve
Lukács László

Mert ők az időn győzedelmeskedve

Mert ők az időn győzedelmeskedve

elágazódnak ezer águvá
s szétszóródnak, mint erdőn eprek ezre,
a földet rejtve édes íz alá.
Mert boldogok, helyükön maradtak
s az esőt tűrték tető nélkül is;
mert hozzájuk dől végül minden asztag
s százszor lesz teltebb nékik minden íz.
Nincs vég, mely őket fogná befejezni,
s míg homokká peregnek Ninivék,
pihent kézzel fel fognak emelkedni,
ha minden rend és minden rang leejti
már fáradt, hanyatló kezét.
Szegénység és halál könyve
Lukács László

Mert, Uram, a nagyvárosok

Mert, Uram, a nagyvárosok

megbomlottak és elveszettek;
a legnagyobb is lángtól reszket -
még vigasz sincs, mely védelmezhet,
s csekély idejük elcsorog.
Nyomorban élnek az itt-szenvedők,
sötét szobák mélyén, moccanni resten,
riadt nyájnál is fojtóbb rettenetben;
és ébred kint a föld, sóhajtva serken,
de mit sem tudnak - már csak vannak ők.
A gyermek itt az ablakok zugában
mindig egy árny alatt nevelkedik,
s nem sejti, hogy kint tág, szellős világ van,
s szép nap jöttét virágok hirdetik -
s mert gyermek, oly bús minden gyermek itt.
A szűzek nem tudják, kinek virulnak
s vágyuk gyermeki múltjukba tekint;
ám nincs sehol, amiért lángragyúltak,
és reszketve bezárulnak megint.
És napjait a megcsalt anyaságnak
hátsó szobák magányán pergetik,
s elcsukló sírás éjein e fáradt
élet harc híján fagyos éveit.
S halottaságyaik sötétben állnak,
és vágyuk végül odavánszorog;
s láncoltan, lassan mennek a halálnak,
s úgy múlnak ki, mint koldusasszonyok.
Szegénység és halál könyve
Garai Gábor

Mese a halálról, s egy idegen utóirat

Még mindig a magasba néztem a lassan kialvó égboltra, mikor megszólított valaki: – Úgy
látszik, nagyon érdekli az a fönti ország.
Tekintetem hirtelen, mintha lelőtték volna, alázuhant, s rájöttem: a mi kis temetőnk
alacsony falához tévedtem, s előttem a fal túloldalán ott állt az ember, lapáttal a kezében, s
komolyan mosolygott: – Én meg inkább ez iránt az ország iránt érdeklődöm – tette hozzá, s
a nedves, fekete földre mutatott, amely itt-ott előtűnt a rengeteg hervadt levél alól. Az avar
susogva megrezdült, pedig észre sem vettem, hogy föltámadt a szél. Egyszerre heves
iszonyat fogott el, s megkérdeztem: – Miért csinálja ezt itt? A sírásó még mindig
mosolygott: – Ez is kenyeret ad… meg aztán, kérem, nem ugyanezt teszi a legtöbb ember?
Ők is úgy temetik el az Istent ott, ahogy én itt az embereket. – Fölmutatott az égre, úgy
magyarázta: –
Az se más, csak jó nagy sír, nyáron vad nefelejcsek nyílnak rajta… Félbeszakítottam: – Volt
idő, mikor az emberek az égbe temették Istent, ez igaz… – És most talán másképp van? –
kérdezte különös szomorúsággal. Én meg folytattam: – Valaha mindenki egy marékravaló
eget dobott rá, tudom.
Csakhogy akkor már nem is volt többé ott, vagy talán haboztam.
– Tudja – vágtam bele újból –, a régi időkben így imádkoztak az emberek. – Kitártam
karomat, s önkéntelenül éreztem, hogyan tágul ki a mellkasom. – Akkoriban Isten
belévetette magát ezekbe az alázattal és sötétséggel telt szakadékokba, s nem is szívesen
tért vissza örök egébe, melyet észrevétlenül mind közelebb vont a föld fölé. De új vallás
támadt. S mivel ez nem volt képes az emberekkel megértetni, miben különbözik az ő új
istene attól a régitől (ugyanis mihelyt dicsőíteni kezdte, az emberek tüstént egy régi istenre
ismertek itt is), hát az új parancsolat hirdetője megváltoztatta az imádkozás módját.
Megtanította őket, hogy kulcsolják össze a kezüket s elrendelte: „Látjátok, a mi istenünk azt
akarja, hogy így imádkozzunk hozzá, tehát ő más, mint az, akit eddig a karotokba véltetek
zárni.” Az emberek ezt belátták, s a kartáró mozdulat megvetetté és szörnyűvé vált, sőt,
később keresztre is szögezték, hogy a kín és halál jelképét mutassa mindenkinek.
Mikor Isten legközelebb ismét a földre pillantott, elrémült. A sok összekulcsolt kéz mellé
számtalan gótikus templomot építettek, s így a kezek és a tornyok egyformán élesen és
mereven szegeződtek neki, ellenséges fegyverek módján. Istennél más a bátorság.
Visszatért hát egébe, s mikor észrevette, hogy a tornyok s az új imádságok tovább nőnek
mögötte, a túloldalon kiment az égből, így térve ki az üldözés elől. Maga is meglepődött,
hogy sugárzó birodalmán túl kezdődő sötétségre bukkan, mely hallgatagon fogadja.
Különös érzéssel ment tovább ebben a félhomályban, mely az emberi szívekre
emlékeztette.
Ekkor ötlött föl benne először, hogy az emberek fejében fény világol, szívük azonban ehhez
hasonló sötétséggel teli; és sóvárgás fogta el, hogy az emberi szívekben lakozzék s többé ne
gondolataik tiszta, hideg, éberségében járjon. Isten folytatta hát útját. Mind sűrűbb lesz
körülötte a sötétség, s az éjszakában, melyen keresztülhatol, ott lebeg valami a termékeny
barázdák meleg illatából. És nemsokára már nyújtóznak felé a gyökerek a szélesre tárt karú
imádság ősi szép mozdulatával. Nincs e világon bölcsebb a körnél. Isten, aki az egekbe
menekül előlünk, a földből tér vissza hozzánk. S ki tudja, talán épp maga lesz az, aki egyszer
kiássa itt a kaput… A sírásó megszólalt: – De hiszen ez csak mese! – A mi szánkon – feleltem
halkan –, minden mesévé válik, hiszen attól, hogy kimondjuk, még nem történhetett meg.
Az ember egy darabig maga elé nézett. Aztán hirtelen mozdulattal magára kapta kabátját, s
megkérdezte: – Akkor hát együtt mehetünk? Rábólintottam: – Hazafelé tartok. Bizonyára
egy az utunk. De maga nem itt lakik? Kilépett a kis rácsos kapun, könnyedén
visszaillesztette nyikorgó zárába, úgy válaszolt: – Nem.
Néhány lépés után bizalmasabbá vált. – Az előbb tökéletesen igaza volt. Furcsa, hogy nem
akad senki, hogy ezt a munkát szívesen vállalná, idekint. Régebben eszembe sem jutott. De
most, mióta öregszem, jönnek néha olyan gondolataim, különös gondolatok, mint az, az
éggel, meg egyebek is. A halál. Mit

tudunk róla? Látszólag mindent és talán semmit. Gyakran állnak körül gyerekek, fogalmam
sincs, kinek a gyerekei, mikor dolgozom. És épp ilyesmi jár az eszemben. Olyankor ások,
mint egy állat, hogy minden erőt kihúzzak a fejemből, és mindet a karom használja el. A sír
sokkal mélyebbre sikerül, mint az előírásos, és egész hegy nő ki mellette. A gyerekek meg
futnak onnét, mikor látják, hogy belevadulok. Azt hiszik, haragszom valamiért. Eltöprengett
rajta. – Hiszen igazában egyfajta harag is az. Az ember eltompul, azt hiszi, fölébe kerekedett,
aztán egyszerre csak… Nem segít semmi, a halál fölfoghatatlan, rettenetes.
Hosszú utcán haladtunk végig, már teljesen lombtalan gyümölcsfák alatt, bal felől
megkezdődött az erdő, mint az éjszaka, mely minden pillanatban ránktörhet. – Elmondok
magának egy történetet –
kockáztattam meg. – Épp addig tart, míg beérünk a faluba. A sírásó bólintott, rágyújtott
kurta, kiszítt pipájára. Belefogtam a mesébe:
– Volt két ember, egy férfi meg egy nő, szerették egymást. Szeretni, ez azt jelenti, sehonnan
semmit el nem fogadni, megfeledkezni a világról, mert egyetlen valakitől akarunk megkapni
mindent, azt is, ami már a miénk volt, meg ami még soha. Hát ez a két ember így akarta ezt
kölcsönösen. De az időben, sok-sok köznapon, mikor annyi minden jön és eltűnik, gyakran
még mielőtt igazán megérthetnénk, nem is valósulhat meg ilyen szerelem, az események
minden oldalról ránktörnek, és a véletlen minden ajtót megnyit előttünk.
Ezért határozta el ez az emberpár, hogy az időből a magányosságba húzódik, messze a
város óraütéseitől és lármájától. És ott egy kertben építettek házat maguknak. A háznak két
kapuja volt, egy a jobb, egy a bal oldalán. A jobb felőli volt a férfi kapuja, mindaz, ami az övé,
azon kellett bejöjjön a házba. A bal felőli pedig a nőé; ami az ő lelke szerint való, annak az
alatt a boltív alatt kellett belépnie.
Így is történt. Amelyikük előbb ébredt reggel, fölkelt s megnyitotta a maga kapuját. S aztán
késő
éjszakáig sok minden betért, bár a ház nem volt épp az út szélén. Azokhoz, akik szívesen
látják, belép a táj, aztán a fény meg a szél, vállán könnyű illattal s még sok egyéb is. De
múltak, alakok, sorsok is belátogattak mindkét kapun, s valamennyi éppolyan egyszerű
vendégszeretetben részesült, hogy úgy érezhette, mindig is ebben a pusztai házban lakott.
Hosszú időn át így ment ez, s igen boldogan éltek mind a ketten. A bal oldali ajtó valamivel
gyakrabban nyílt meg, de a jobb felőlin színesebb vendégek toppantak be. Ez előtt
várakozott egyik reggel a halál. A férfi, amint megpillantotta, sietve becsapta ajtaját, s egész
napon keresztül szorosan zárva tartotta. Némi idő múltán a bal oldali bejáratnál tűnt föl a
halál. A nő remegve vágta be az ajtót, s rátolta a széles reteszt. Nem beszéltek egymással a
dologról, de mindkét kaput ritkábban nyitották ki, s igyekeztek beérni azzal, ami a házban
volt. Persze most már sokkal szegényesebben éltek, mint azelőtt. Tartalékaik
megcsappantak, s beköszöntöttek a gondok.
Rosszul aludtak, s egyik ilyen hosszú, átvirrasztott éjszakán hirtelen egyszerre füleltek föl
valami különös, súrlódó, kopogó zörejre. A ház fala mögül jött, mindkét kaputól egyenlő
távolságra, s úgy hangzott, mintha valaki köveket feszegetne ki, hogy új kaput építsen a
házfal közepébe. Ijedtükben mégis úgy tettek, mintha nem vettek volna észre semmi
különöset. Beszélgetni kezdtek, természetellenes hangossággal nevettek föl, s mire
beléfáradtak, elnémult a falban vájkáló zaj. Ettől fogva a két kapu végképp zárva maradt.
Most már úgy éltek, akár a rabok. Mindketten betegeskedni kezdtek, furcsa képzelődéseik
támadnak. A zaj időről időre megismétlődik. Ilyenkor nevetésre húzzák a szájukat, s közben
szívük majd beléhal a félelembe. S tudják mind a ketten, hogy egyre hangosabb és
érzékelhetőbb az ásás, és nekik folyton hangosabban kell beszélniük és nevetniük mind
fakóbb hangjukon.
Elhallgattam. – Igen, igen – szólalt meg mellettem útitársam –, így van, ez bizony igaz
történet.
– Egy régi könyvben olvastam – tettem hozzá –, és ott előbukkant még valami nagyon
figyelemre méltó dolog. Az után a sor után, amelyik elmondja, hogyan jelent meg a halál a
nő kapuja előtt, halvány, elmosódott tintával apró csillagocska volt rajzolva. Úgy kukkantott
ki a szavak közül, akárcsak a felhők résén, s egy pillanatra eszembe ötlött, ha a sorok
félrehúzódnának, kiderülne, hogy csupa csillag áll 2 / 4
mögöttük, ahogy olykor meg is történik, ha a késő esti tavaszi égbolt kitisztul. Aztán meg is
feledkeztem erről a jelentéktelen körülményről, mígnem a könyv hátsó bekötőtábláján
ugyanaz a csillagocska, mint valami tóban tükröződve, újra előtűnt a sima, fényes
papiroson, s közvetlenül alatta finoman rótt sorok kezdődtek, melyek hullámként futottak
végig a halványan tükröző felületen. Az írás sok helyütt elhomályosult, mégis sikerült
csaknem teljesen kibetűznöm. Ez állt benne:
„Ezt a történetet oly gyakran olvastam el, jóformán naponta, hogy néha már azt hiszem, én
magam jegyeztem föl emlékezetemből. De nálam a továbbiakban úgy fordul, ahogy itt
leírom. Az asszony sosem látta a halált, hát gyanútlanul bebocsátotta. Ám a halál nagy
sietve, mint akinek nem tiszta a lelkiismerete, így szólt: – Add ezt oda a férjednek. – S mikor
a nő kérdőn rápillantott, gyorsan hozzátette: – Virágmag van benne, igen jófajta virágmag. –
Azzal már ment is, vissza se nézve. Az asszony kinyitotta a kezében tartott zsákocskát,
valóban különös magvak voltak benne, kemény, csúnya szemek. S ezt gondolta: a mag
mindig bevégzetlen, jövőbeli. Ki tudja, mi lesz belőle. Nem is adom oda a férjemnek ezeket a
rút szemeket, igazán nem ajándéknak valók. Inkább elültetem őket a kerti ágyásba s
megvárom, mi kel ki belőlük. Aztán majd odavezetem s elmondom neki, hogyan jutottam
ehhez a növényhez. Így is tett. S aztán éltek tovább, mint addig. A férfi pedig, mivel
örökösen az járt a fejében, hogy a halál ott állt a kapuja előtt, eleinte szorongott, de látván,
hogy az asszony éppoly vendégszerető
és gondtalan, mint rég, hamarosan maga is újra kitárta kapuja széles szárnyait, s a házba
ismét beáradt az élet fénye. A következő tavaszon az ágyás közepén, a karcsú tűzliliomok
közt apró cserje állt.
Keskeny, feketés levelei kissé hegyesek, a babéréhoz hasonlók, s különös fény derengett
sötétjükön. A férfi naponta elhatározta, hogy megkérdi, honnét származik ez a növény. De
mindig elmulasztotta.
Rokon érzés fojtotta bele az asszonyba is a felvilágosítást napról napra. De egyikük részéről
az elnyomott kérdés, másikukéról az elő nem merészkedő válasz mindkettőjüket gyakran
odavezette a cserjéhez, mely a maga zöldes sötétségében oly furcsamód kirítt a kertből. S
mikor eljött a legközelebbi tavasz, akárcsak a többi növényről, erről a bokorról is
gondoskodtak, s elszomorította őket, mikor látták, hogy a körös-körül emelkedő, virágzó
tövek közt ez az egy változatlanul, némán és konokul, akárcsak tavaly, minden napfényre
süketen áll. Akkor elhatározták, anélkül, hogy elárulták volna egymásnak, hogy a harmadik
tavaszon minden erejüket épp ennek szentelik, s mire itt volt az új tavasz, szótlanul, kéz a
kézben, teljesítették, amit megfogadtak. A kert körös-körül elvadult, és a tűzliliomok
sápadtabbnak látszottak, mint egyébkor. Ám egyszer, súlyos, borult éjszaka után a csöndes,
ragyogó reggeli kertbe kilépve látták: az idegen bokor éles, fekete levelei közül halvány, kék
virág emelkedett ki, a bimbó burka már minden oldalon megszűkült. Ott álltak előtte együtt
némán, és most igazán nem tudtak mit mondani egymásnak. Mert arra gondoltak: kinyílt a
halál, és egyszerre hajoltak le, hogy megismerjék a fiatal virág illatát. Ezóta a reggel óta
azonban minden megváltozott a világon.” – Így áll annak a régi könyvnek a bekötőtábláján –
fejeztem be.
– És ki írta bele? – sürgetett a sírásó. – A kézírás nőre vallott – válaszoltam. – De mit ért
volna, ha kutatok utána. A betűk egészen elmosódtak, némiképp régimódiak is voltak. Aki
írta, valószínűleg rég halott már.
Az ember egészen elmerült gondolataiban. Végül elismerte: – Hiszen csak mese, mégis úgy
megfogja az embert. – Talán azért, mert ritkán hall efféle történeteket – nyugtattam meg. –
Úgy gondolja? – Kezét nyújtotta felém s én megszorítottam. – De szívesen továbbmesélném.
Szabad, ugye?Bólintottam.
Hirtelen eszébe jutott: – De hát nincs senkim. Kinek is mondanám el? – Egyszerű: hát a
gyerekeknek, akik olykor eljönnek, hogy megnézzék, amint dolgozik. Ugyan ki másnak?
S a gyerekek rendre meg is hallották az utolsó három történetet. Mindenesetre azt,
amelyiket az esti felhők mondtak el, csak részben, ha helyesen tájékoztattak. A gyerekek
kicsik, s így jóval távolabb vannak az esti felhőktől, mint mi. Ám ez ennél a történetnél nem
is baj. Jancsi hosszú, válogatott szavakkal előadott szónoklata ellenére rájönnének, hogy a
dolog gyerekek között játszódik, s elbeszélésemet mint szakértők, kritikával fogadnák. De
jobb is, ha nem tudják meg, mekkora erőfeszítéssel és milyen ügyetlenkedőn éljük meg mi
azokat a dolgokat, amelyek velük minden fáradság
nélkül és egyszerűn megtörténnek.
Vidor Miklós

Messzeséged őrzőjévé tégy (

Messzeséged őrzőjévé tégy,

Kőre fülelni is engedj még,
tekintetem legyen elég mély,
pásztázva a magány tengerén;
hadd kövessem a folyók medrét,
tapasztalva mindkét oldal kedvét,
átérezve, mit zenél ez éj.
Üres birodalmaidba küldj el,
miket vastagon átjár a szél,
hol nagy kolostor ruhaként ölel
olyant, ki még életet nem élt.
Zarándokok közt ha élek,
hű a hang, akár az élet,
így már tévedhetetlen,
követve egy vak öreget
az úton, az ismeretlenen.
Rainer Maria Rilke, 14.4.1903, Viareggio
Tauber Ferenc

Mi teszel, Uram, ha meghalok?

Mi teszel, Uram, ha meghalok?

Ha törik korsód, ki én vagyok?
Mi lesz italod, ha szétfolyok?
Mesterműved és ruhád vagyok,
velem értelmed vesztenéd.
Utánam nincs házad, hol én
s más üdvözöl meleg szavakkal.
Nem óvlak bársony szandálokkal,
a talpad védtem, ha mentél.
De testem már védtelen áll.
A pillantásod - bár arcomon
meleg párna nagy hőfokon,
s jön, keresni fog soká nagyon -
napnyugtakor, túl a halmokon
idegen kőtengerbe száll.
Mit teszel Uram? Félek - nagyon.
Szalki Bernáth Attila

Michelangelo napjai voltak ezek

Michelangelo került a csúcsra,

nekem idegen könyv ecsetelte.
Mérce létezett, de ő felette;
gigász, ki dúlva
a kifejezhetetlent is feltette.
Ő volt az ember, ki mindig visszatér,
ha érett kor a határához ér,
s befejezte előtt összefoglal.
Akkor jön, ki terhét összefogja,
és saját lelke mélységébe veti.
Elődei búját, kéjét követi,
az élet tömegét viszont csak ő érzi,
s ő is az, ki az egészet átéri, -
csak az Úr, aki neki bevehetetlen:
mély gyűlölet az, amivel szereti,
amiért ily elérhetetlen.
1899.09.26., Berlin-Schmargendorf
Tauber Ferenc

Midőn rám leltél...

Midőn rám leltél kedvesem,

kicsiny voltam, szerény,
és mint egy hárság csendesen
beléd virultam én.
Kis lényemnek név sem jutott,
de bennem nőtt a vágy,
míg szóltál: már oly nagy vagyok,
név nem foghatna át.
S én, mint akit május, mítosz,
meg tengerár tetéz,
lettem újborként illatos,
a lelkeddel nehéz.
Fodor András

Mihez fogsz, Isten, ha megholtam?

Mihez fogsz, Isten, ha megholtam?

szép korsód: - cseréppé omoltam?
italod: ecetté romoltam?
ki mezed s mesterséged voltam,
ha ön-értelmed elhagyott?
Nem lesz majd békés, kis lakod,
hol hallanál forró igéket.
Fáradt lábadról hull letépett
bársonysarud, mely én vagyok.
Leomlik rólad köpenyed.
Tekintetednek puha párna
arcom ma még, melegje várja,
de majd keres hosszan, hiába -
s kövek ölébe hull le fájva,
mikor a bíbor nap lemegy.
Mihez fogsz, Isten? Féltlek, árva.
G. Szabó László

Mihez kezdesz, ha meghalok, te Isten?

Mihez kezdesz, ha meghalok, te Isten?

Korsód vagyok (ha eltörtem, leestem?)
Borod vagyok (ha megecetedestem?)
A kelméd én vagyok, mert én kerestem,
ha elvesztesz, értelmed elhagyott.
Nélkülem nem lesz házad, mely ragyog,
melyben baráti szavak üdvözölnek,
Lábadtól nem választ el durva földet
a bársonyszandál, ami én vagyok.
Válladról lehull az a nagy palást.
Pillantásod, mit mint jó puha párna
az arcom elkap s vágyakozva vár ma,
sokáig keresne engem hiába —
s mikor a nap elvonul éj-lakába,
idegen kő-ölekbe hull, no lásd.
Félek: mihez kezdesz, Isten, te árva?
V.ö. pl. 30. zsoltár: Mit használ vérem, ha sírba szállok? Dicsér-e téged a por; hirdeti-é
igazságodat?
Israel Efraim
Mindent mily messze rejt

Mindent mily messze rejt tőlünk a kép.

És bámuljuk és elnevezzük: Igaznak.
És vele váltjuk, mit az évek adnak.
Mégsem látjuk sosem, mi bűvöl épp.
Tekintsd jelnek, vedd bizonyítéknak -
Így hát, vesztesz-e, ne gyötörd magad.
Nincs messzeség, min a szív túl nem érhet.
Hallván saját hangod magasra csap,
a világ szól, csillagaid zenélnek.
Tandori Dezső

Mindig és újra

Mindig és újra, hiába ha jártuk a szerelemnek

Tájait és a kis temetőt, a nevek panaszával
Teltet, a rémtitkú szakadékot, melyben a több
Végzi - mindig és újra kijárunk ketten
És letanyázunk vén fák alján, mindig és újra,
Fekve, virágok közt és szemben a széllel.
Vas István

Mint aki nem tud élete egéről…

Mint aki nem tud élete egéről,

bámulva állok. A nagy csillagok!
E feljövés-hanyatlás. És a csöndje.
Mintha nem lennék. S mi részem van? a
tiszta hatásból? Vérem árapálya
e rendre jár? Elhagynám vágyaim,
minden más kapcsolódást, szívemet
legmesszibbjéhez szoktatnám. Hadd éljen
inkább csillagait rettegve, mint így:
színleg védve, közelséggel csitítva.
Tandori Dezső

Most ég a borbolyák langy bíbora

Most ég a borbolyák langy bíbora,

lankadt rózsákat ringatnak a kertek.
Ha most sem vagy dúsgazdag, mikor a
nyár búcsúzik: a kín örökre kerget.
Ha most se csukhatod le a szemed
úgy, hogy benned a látomások árja
várja magában az éjjel kezdetet,
áttörni a homályon, mely bezárja -:
az idő, mint egy aggot, betemet.
S már nap se kúszik hozzád megadón,
elámít, megcsal minden egyaránt,
az Isten is: nagy kő lesz nyakadon,
amely a gyilkos szakadékba ránt.
Képes Géza

Most hajlik az óra

Most hajlik az óra, s nyúlva fölébem

fémtiszta ütése lecsap:
belereszket az elmém. Most tudok, érzem -
s kezemben már a szoborszerü nap.
Semmi se kész, míg rá nem néztem,
a jövendők csöndesen állnak.
Érett a szemem, s úgy lépnek elébem,
mint a menyasszony, a tárgyak.
Semmi se csepp, mindent szeretek,
hadd fesse aranyra a festék,
és fölmutatom, bár azt se tudom,
kinek szabadítja a lelkét -
Nemes Nagy Ágnes

Munkások vagyunk..

Munkások vagyunk, inas, segéd, mester

téged épít, magas középhajó.
De néha jön egy komoly vándorember,
ezer léleknek egy szikra is elkel,
amit mond, nagy titok, nem tréfaszó.
Súlyos kalapács a kezünkben,
a létra lélekvesztő módon imbolyog,
ám egyszer némi fény a homlokunkra röppen,
állunk tőled jövő sugárözönben,
eszméletünk szeles tengerparton bolyong.
Kalapácsütések visszhangja zúg úgy,
hogy hullámként a hegyen átzuhan.
A szürkület se hagyja annyiban,
derengeni kezd belőled a kontúr.
Nagy vagy, Uram.
Imaórák könyve: A szerzetesi élet
Vörös István fordító
Münster királya

Tarra nyírt főn nem jól ül

a túlméretes korona.
Hajlott hát a királyi fül,
mely időnként otromba,
utált zajtól riadt,
mely az éhes szájakból jött.
Ráült, csak a meleg miatt,
jobbjára, formálva öklöt,
zsémbes volt, ülepe nehéz.
érezte, már nem valódi:
úri lénye csenevész,
testi nászhoz maródi.
Párizs, 1908 kora nyarán
Tauber Ferenc

Münster királya

A király meg lett nyírva;

tág lett koronája fején
azt már a füle se bírta
hová olykor bemén
valami kerge morgás,
éhező szájaké.
A jobbkezén üle folyvást,
hogy melegítené,
súlyosan és mogorván.
Már nem vala ő maga:
úrnak már nem oroszlán,
s az ágyban rossz vala.
Israel Efraim
Őszi nap

Készülj, Uram. Nagy nyáridőd letelt.

Napóráinkra jöjj el árnyvetőnek,
s a mezőket szélbe borítva szeld.
Késő gyümölcsöt sürgessen szavad;
add, még két napjuk délszakibb lehessen,
s amit kezdtél velük, kiteljesedjen,
csöpp el ne vesszen dús fürtből zamat.
Nem épít már, ki most hajléktalan.
Hosszú magányra vár, ki most magányos.
Virraszt: olvasáshoz, levélíráshoz,
és az allékat járja nyugtalan,
mikor a szél hullt lombot hajt a fákhoz.
Tandori Dezső

Őszi nap

Itt az idő, Uram. Nagy volt a nyár.

A napórákra árnyékod bocsássad
s a szeleket ereszd a földre már.
Parancsold: a gyümölcsök érjenek be,
adj még két délies napot nekik,
add, hogy beteljesedjék mindenik
s a mézet gyűjtsd a dús szőlőszemekbe.
Kinek most sincs még háza, sose lesz,
s ki most maga van, már marad magára
éjszaka olvas, folyton levelez
s a ligetben bolyg, valakit keres,
mikor a lombok őszi tánca járja.
Komlós Aladár

Nápoly, egy nappal húsvét előtt Holnap itt e vájt sikátorokban,

melyek partig torlanak a mélyben,

át a föltoronyló házak árnyán,
víg-arany processziók ömölnek,
rongyok helyett lelkesedve lobban
ó cihák damasztja künn a szélben
(mint vizen tükörkép) lengve márvány
balkonok soráról, egyre föllebb.
Ám ma folyton kong a kapu-gyűrü,
gazda, szolga megpakolva rázza,
dől az áru, hordják szakadatlan,
s mégis tömve állanak a boltok.
Lenn a sarkon egy ökör kibontott
gyomra tátog frissen, vérben ázva,
minden lába vászonburkolatban.
Ezer áldozat szorong a sűrű
léceken vagy körbe csüng karókon,
s törlik, árad, nyüzsg a bolt homályán,
túl az ajtón. Arrább dinnye ásít,
dinnye mellett nyujtódzó cipó-raj.
Csupa tett a holt, és tüzes óhaj,
de az árva-gyönge csirke más itt,
csöndes, mint a kecskebak a dróton,
s mindőjük közt leghalkabb a bárány,
egy ügyes fiú nyakába dobja,
s indul - és a bús fej föl-le billen –
s hol spanyol Madonna áll a fülkén
üveg alatt, ott a fali csillám
és ezüst ék izzóbban ragyog ma –
sejtik a Fényt és sugarasabbak.
Ámde szemközt egy majom az ablak
négyszögébe robban, mint a villám,
s vakmerőn forog, riszálva, fürgén,
úgy, ahogy nem tűri már az illem.
Kardos László

Ne aggódj: vagyok én

Ne aggódj: vagyok én. Nem érzed-e,

hogy érzékeim hullámai vernek?
Sőt szárnyra keltek, nem hevernek,
mind arcod köré fehérlik, ide.
Nem látod-e lelkemet szorosan
csendruhában előtted állni? Lám!
Nem érik-e május-imám
Szemed fényében mint fán? Mind nagyobb!
Ha te álmodsz, az álmod én vagyok.
Akaratod, ha ébredni akarnál,
és minden dicsőség ura leszek,
de halkabban a fönti csillag-karnál,
az idő furcsa városa felett.
Megjegyzés. A „mailich” szó nem lelhető fel sem a szótárakban, sem egyebütt. Csak egy másik
költő
versében szerepel, abban „májusi”-nak fordították angolra, és Tauber Ferenc, a vers másik —
azazhogy első — fordítója is így értette. Én őszintén szólva nem nagyon értem, mitől májusi
az ima, azon kívül, hogy „érik” mint tavasszal a gyümölcs a fán; de hát én ezt az egész
imaérést erőltetettnek, kiagyaltnak érzem, szerintem híjával van a szuggesztivitásnak. És ha
májusi volna az az ima, akkor érzésem szerint inkább Maigebet-et írt volna Rilke; de érzésem
helyességében egyáltalán nem vagyok biztos. Ezért jobb híján én is „májusi”-nak fordítottam
azt a szót, lelke rajta, mármint Rilke lelke rajta, miért nem beszél világosabban. Dehát azért
költő, hogy ne beszéljen világosan...
(Szerintem az a „csendruha” — szó szerint: ,csendből való ruha' — is, noha eredeti, mégis
inkább afféle kiagyalt, izzadságszagú metafora. Érdekes megfigyelni, hogy a legnagyobb
költők — írók, zeneszerzők, filozófusok stb. — is képesek leírni ilyen sőt még sokkal rosszabb
dolgokat.)
Israel Efraim

Néha, mikor legmélyebb az éj

Néha, mikor legmélyebb az éj,

mint egy gyerek ébred fel a szél,
botorkál fel-fel a fasoron,
halkan a faluba beoson.
És tapogatva ér a tóig,
és ott körbehallgatózik:
És sápadt házfalra kúszik,
és a tölgy mind elzárkózik...
1898.2.3., Berlin
Tauber Ferenc

Nem kell (az) életet megérteni

s olyan lesz így, mint fesztivál.

Napjaid hagyd csak megtörténni,
s mint gyermek úgy tudj kínt átlépni,
virágot kérni
ajándéknak, mi szirmonként száll.
De szirmot össze kell gyűjteni,
(gyermek még nem érti miért,
hajából lágyan őket űzi,
hol szerettek rabként feküdni)
s ifjú kezekkel összefűzni
a szép, jövendő évekért.
Szalki Bernáth Attila

Nem kell, hogy megértsd az életet

úgy igazi ünnepek jőnek.

Élvezd: nap nap után lépeget,
s mint a gyermek örülj a fuvallat megett
leesett,
ajándék szirom-esőnek.
Felhalmozni, félretéve,
gyereknek nem jut eszébe.
Halkan bújtak hajkévébe,
most megmenti őket félve.
Szétválaszt sok ifjú évet,
s újakat venne kezébe.
1898.01.08.
Berlin-Wilmersdorf
Tauber Ferenc

Nem tudom, mit érzek én

Nem tudom, mit érzek én.

Fönt a légben illat árad,
lágy tücsökdal bronz fűszálat
ér halkulva, könnyedén.
Lelkemen egy hang hat át,
kedves-bús csengése lep meg –
így a lázas álmú gyermek
hallja holt anyja dalát.
Franyó Zoltán

Női arckép a nyolcvanas évekből

Várakozva állt, körötte pompa,

elborítva atlaszfüggönyökbe,
melyek az ál-szenvedélyek tompa
pátoszát göngyölték föl körötte;
lánykorából mintegy elsodorva,
most egy új asszonnyá ébred ő:
tornyos kontya fáradt és mogorva
búval tűnik el a sok fodorba
s őt vigyázza mindegyik redő,
hogyha vágyik, vagy tervez szegényke,
mint lehetne a világa más:
izgatóbb, valóbb, mint a regénybe,
végzetes, viharzó lángolás, -
hogy legyen számára egy-egy emlék
s eltehesse az iskátulába,
illatokkal ringatgatva lelkét;
és a naplójába már ne kába
vágyat írjon, mely, míg rójja, gyenge
köddé olvad s szertefoszlik nyomba
s hogy egy rózsalevelet tegyen be
a nehéz, üres medálionba,
mely a mellét fekszi nappal-éjjel.
Hogy az ablakon át egyszer intsen
felgyűrűzött karcsú, kis kezével,
erre vágyik és más vágya nincsen.
Kosztolányi Dezső

Nők éneke a költőhöz

Nézd, ez vagyunk: kinyíl minden feléd,

mert boldogság vagyunk mi legkivált.
Mi egy állatba vér volt és setét,
az nőtt bennünk lélekké és kiált,
mint lélek. És hozzád kiált, beszél.
Te az arcodba lágyan fölveszed,
mint tájad: nincsen benne szenvedély.
S ezért azt hisszük, hogy nem is neked
kiált ez itt. Ám, mondd, van-e nekünk,
kiben mi ily egészen elveszünk?
Tudnánk-e másban, jobban, szebben élni?
Mivélünk elmúlik a végtelen.
De légy te száj, hogy halljuk is zenélni,
te Minket-Mondó légy te: légy jelen.
Kosztolányi Dezső

Oltsd ki a szememet

Oltsd ki a szememet: én látlak mégis,

tapaszd be fülemet: én mégis hallak,
és láb nélkül is léptem tefeléd visz,
és száj nélkül is esküszóval vallak.
Tépd le karom, és megragadlak én
szívemmel, mely mint kéz utánad nyúl,
állítsd meg szívem: agyam dobog érted,
s ha lángod agyvelőmre hull:
én akkor véremen hordozlak téged.
Farkasfalvy Dénes

Oltsd ki bár szemem

Oltsd ki bár szemem: én látlak úgyis,

fülem is észlel – elzárva tapasszal,
levágott lábbal éltet az út is,
betömött szájam is téged magasztal.
Törd le a karom, elérlek téged,
szívem fog át az öleléshez,
ha lefogod szívem, agyam ver helyén,
s ha agyamnak sorsa a kiégés lesz,
vérem lesz téged hordozó tenyér.
Tauber Ferenc

Oltsd ki szemem…

Oltsd ki szemem: én mégis látva látlak,

tömd be fülem: én hallom hangtalan szád,
lábatlanul is elkúszom utánad,
és hogyha kell, száj nélkül esküszöm rád.
Törd le karom és megragadlak én,
szivemmel, mint egy kézzel tartalak,
fogd le szivem, agyam dobog hibátlan,
s ha lángod agyvelőmbe csap,
viszlek tovább, vérem zuhatagában.
Nemes Nagy Ágnes

Oltsd ki szemem…

Oltsd ki szemem: én mégis látva látlak,

tömd be fülem: én hallom hangtalan szád,
lábatlanul is elkúszom utánad,
és hogyha kell, száj nélkül esküszöm rád.
Törd le karom és megragadlak én,
szivemmel, mint egy kézzel tartalak,
fogd le szivem, agyam dobog hibátlan,
s ha lángod agyvelőmbe csap,
viszlek tovább, vérem zuhatagában.
Nemes Nagy Ágnes

Olyan nagy vagy…

Olyan nagy vagy, hogy én nem is vagyok,

akkor se, ha melléd kell odalépnem.
Olyan borús vagy, hogy hiába ragyog
a léted peremén szegényke fényem.
A szándékod szökőár síkvidéken,
mögötte minden élő nap halott.
Keresésemben egymagas vagyok
veled, vállamig ér egy angyal:
sóvárgásom sápadt, alig magasztal,
szárnyát feléd nyújtja, föléd suhog.
De semmi kedve nincsen már repülni,
nem egy hold ő csupasz holdak között, világokból elég neki a földi.
Szárnyát képzeld inkább mint lángözönt,
mellyel sötét pillantásod kivédi,
úgy igyekszik szándékodat bemérni,
szürke átkot szór-e szemöldököd.
Imaórák könyve: A szerzetesi élet
Vörös István fordító

Olykor az éj mély

Olykor az éj mély, szinte nem él,

s riadón neszel fel a szél,
a fasorban avart sodor
s halk, halk, hogyha tanyát kotor.
S tapogatva elér tavat,
de figyel, de fülel!
Haloványak mind a falak,
s a fa nem felel...
Az alliteráció egy kissé könnyen csinálható költői eszköz, azonnal szembeszökő sőt
„fülbeszökő”, de, illetve éppen ezért, nagyon hatásos költői eszköz, a legnagyobb költők sem
vetik meg, némelyikükre pedig különösen jellemző, gyakran élnek vele, így, ha jól látom, Rilke
is.
Manchmal geschieht es in tiefer Nacht,
d ass d er W ind w ie ein Kind erwacht, (tkp. még az erwacht-ban is, mert a szó lelke a
„wacht”, az „er” csupán elhagyható és hangsúlytalan igekötő)
und er kommt die Alleen allein
több mint alliteráció: szinte szójáték leise, leise ins Dorf herein.
Und er t astet bis an den T eich, und dann h orcht er h erum: Und die H äuser sind alle
bleich, und die Eichen sind stumm...
2. sor: der Wind wie ein Kind. Belső — verssoron belüli — rím, de anélkül is nagyon frappáns
eredeti és szuggesztív gondolat volna, hogy a szél úgy ébred fel az éjszaka kellős közepén,
mint egy kisgyerek; Tauber Ferenc fordítása, nagyon helyesen, meg is tartja. Az akusztikus,
fülünkre ható hatás, a két szó rímelése, megsokszorozza az agyra és a képzeletre ható
hasonlat hatását. Az ilyen eseteken jól láthatjuk a versfordítás gyakran áthághatatlan
korlátait — de azért nem túl tragikus korlátait.
Israel Efraim

Ómen s Orákulum légy nekem

Ómen s Orákulum légy nekem,

vezesd életem mámorba,
ha foltos és fáradt a lelkem,
s szárnyait ismét ledobja.
Mi sosem volt meg, adjad vissza:
boldog tettet s álmot mentesz, -
A ringó mozgás tagjaiddal,
A pillantásod dalaimra,
A köszönésed elég lesz.
Tauber Ferenc

Ómen s Orákulum légy nekem

Ómen s Orákulum légy nekem,

vezesd életem a fénykorba,
ha foltos és fáradt a lelkem,
s szárnyait ismét ledobja.
Mi sosem volt meg, adjad vissza:
boldog tettet s álmot mentesz, -
A ringó mozgás tagjaiddal,
A pillantásod dalaimra,
A köszönésed elég lesz.
Tauber Ferenc

Orpheusz, Eurüdiké, Hermész

A lelkek furcsa bányamélye volt az.

Ők hárman, mint a hallgatag ezüstérc,
sötétjét áterezték. Gyökerek közt
fakadt a vér, s rohant az emberekhez:
a lenti éjben izzott, mint a porfir.
Más nem piroslott.
Sziklák meredtek,
testetlen fák. A semmiben hidak feszültek, s ott volt a roppant, hályog-tükrű tó,
medrére víze úgy nehezkedett,
mint nyári rétre esőterhes felhő.
És a szelíd mezők közt felderengett
az Egyetlen-út halottfehér sávja,
akár egy hosszú-hosszú gyolcs-szalag.
Ott jöttek ők, az Egyetlen-uton.
Elöl a karcsu férfi, bő köpenyben,
némán haladt, gyorsan, türelme-fogytán.
Rágatlan nyelte lépteit az út,
nagy falatokban. A köpeny-redők közt
csüggött keze, nehéz ökölbe zártan,
feledve már az íves, könnyű lantot,
amely baljához nemrég úgy simult,
mint olajághoz gyönge rózsainda.

S a lelke szinte kétfelé szakadt:

tekintete,mint fürge eb, iramlott
előre, vissza; elloholt megint,
s megállt egy-egy kanyarban tétován,
a hallása még hátraszimatolt:
úgy tetszett, néha vissza-visszatér
a csöndesen mögötte-lépdelőkhöz,
akik követnék felkanyargó útján.
Aztán megint csak lépte kondulása,
meg a köpenye-csapta szél kísérte.
Így szólt magában: jönnek biztosan.
Végül kimondta, s utána a visszhang.
Jönnek mögötte mind a ketten,
halotti csöndben. Hogyha visszanézne
csak egyszer (s ezzel le nem rontaná
művét, melyet még meg nem épített
halandó ember), láthatná is őket.
Két néma árnyék nesztelen követte.
A hír s az utak istene az egyik.
Sugárzó szemén úti sisak árnya.
Előretartva vitte karcsu botját,
szárnyakkal repdesett erős bokája.
És balján hallgatag vezette őt.
Kit úgy szerettek, hogy érette egy lant
többet sírt minden halottsiratónál,
és panaszból egy világot teremtett,

másik világot, s arra völgyet, erdőt,

utat, mezőt, folyót és állatot,
és e panasz-világ körül, akár
földünk körül, egy másik nap kerengett,
s egy másik néma ég borult fölé -
panasz-égbolt eltorzult csillagokkal.
Ő jött, kit úgy szerettek.
Az isten balján szótlanul haladt,
léptét halotti leplek lassitották,
ment tétován, szelid-türelmesen.
Olyan volt, mint az áldott Egy-reménység.
A férfival, ki ott haladt előtte,
nem gondolt; sem a felkanyargó úttal
Már egyedül volt. És halotti volta
csordultig telítette.
Mint gyümölcsöt a méz és a sötétség,
itatta át a maga nagy halála,
pedig még föl se fogta, olyan új volt.
Egy új szűzesség burka védte már;
érinthetetlen volt. Szemérme, mint
a virág gyenge szirma este, csukva,
s keze a más-kéz meleg ölelését
úgy elfeledte, hogy a könnyü isten
szellő-szelkid, kísérő kézfogása
bántotta, mint egy buja mozdulat.

Ő már nem az volt, az a szőke nő,

kinek nevét a költő lantja zengte,
ki volt az ágyon illatozó ámbra,
csöndes sziget, azé a férfié.
Ő már leomlott, mint a hosszú haj,
átadatott, mint földeknek a zápor,
szétosztatott, int százszoros ajándék.
Ő már gyökér volt,
s mikor hirtelen
hátravonta az isten s fájdalommal
kiáltott fel: "Hát mégis visszafordult!", ő mit sem értve, halkan kérdte: ki?
Messze, ahol az út a földre felvisz,
ott állt valaki: elváltozott arcát
senki meg nem ismerte volna. Nézte,
amint az ösvény mezők-szegte sávján
megáll az isten, aztán szomorúan
megfordul, hallgatag követve őt,
ki visszaindult már azon az úton.
Léptét halotti leplek lassították,
ment tétován, szelíd-türelmesen.
Rab Zsuzsa

Orpheusz-szonett, I/21.

Itt van az új tavasz újra. A föld vár

mint kicsi versszavaló gyerek;
versek, a versek... Hisz beleölt már
sok tanulást, s most díja remek.
Volt tanitója. Szerettük ijesztő
állkapcsán a fehér szakállt.
Most, mi a fű szine, tudja ezt ő,
jól felel ő: talált! talált!
Most szünidő van, játszhat a föld már
kisgyerekekkel. Itt a fogócska,
fuss, te vidám föld! Győz, ki bomol!
Mit tanitója előtte föltárt,
mit fagyökér tanit és a koros fa,
iskolakönyv az. A föld dalol!
A vers prozódiája: minden sorban NÉGY versláb, sohasem több és sohasem kevesebb, és azok
mind daktilusok (daktilus = — u u : egy „súlyos”, két „súlytalan” vagy „gyenge” szótag) és
trocheusok (—
u ), de túlnyomórészt pattogó daktilusok. A németben „súlytalan” ( u ) helyen nem állhat
beszédhangsúlyos szótag; „súlyos” ( — ) helyen többnyire beszédhangsúlyos szótag áll.
Magyarul is lehetséges beszédhangúlyokkal operálni, de zseniális, nagy, elég nagy, jó, közepes,
rossz és csapnivaló de PROFI költőink/versfordítóink ezt nem teszik, hanem az időmértékkel
dolgoznak, összehasonlíthatatlanul következetesebben, mind pusztán jambikus (jambus: u —
) vagy trochaikus (trocheus: — u ) versek fordításában, mivel a vers ritmikus lüktetése
máskülönben nem volna eléggé érzékelhető. Teszik ezt ők annak ellenére, hogy az
időmértékes magyar daktilusok (és anapesztusok: —
u u ) mechanikussabbá azaz dobpergésszerűbbé, kopogóbbá teszik a ritmust, mint amilyen az
az eredetiben, a németben volt. Namármost tökéletesen utánozni az eredeti ritmust nem
lehetséges, de fütyülni rá, az dilettantizmus, botfülűség. Úgy látszik, hogy költőink 90 %-a
számára a ritmus és az egyéb úgynevezett „formai” jellegzetességek még sokkal fontosabbak
voltak, mint az úgynevezett
„eszmei mondanivaló”. Ezzel én nem igazán értek egyet, de ez nem is fontos: én irreleváns
vagyok.
Csakhogy a dilettáns éppen azt nem veszi észre, hogy ő dilettáns, tudatlan, kontár, pancser, és
hogy ő
még énnálam is százszor, ezerszer irrelevánsabb. Ezt sajnos sokszor más sem veszi észre.
Az a benyomásom, hogy magyarul egyfelől sokkal több óriási vagy csak nagyon jó, de nagyon
eredeti költő ontotta verseit, mint az általam ismert nyelveken, de hogy ennek ellenére a
botfülű dilettantizmus is sokkal elképesztőbben tombol magyar nyelvterületen, mint ama
nyelvek országaiban. Vajon mi lehet ennek az oka? Lehet, hogy mi magyar anyanyelvűek hol
sokkal zseniálisabbak, hol sokkal tök- és fafejűbbek vagyunk másoknál?...
Israel Efraim

Önarckép 1906-ból

Az ősi, régen nemesi családnak

Vadsága a szemöldök peremén.
A szemben félelem s kék enyhe fény
A gyermekkorból és itt-ott alázat,
Nem szolga-vágy, de szolgáló erény.
A száj: csak száj, nagy, biztos és kemény, nem rábeszélő, de valami bátrat
kimondó. A homlok előrebágyad
s árnyak között méláz el feketén.
Csak sejtelem még és korántse kész:
a bánat és siker még nem ragadta
új markolással teljes diadalra,
és mégis: ez a sok kusza vonalka,
valami komoly, igaz és egész.
Kosztolányi Dezső
Öreg királyok a pályán

Öreg királyok a pályán

örökös nélkül szűnnek meg.
Fiuk meghal, már mint gyermek,
Sápadt lány enged kényszernek,
s túlad bágyadt koronáján.
Nép tépi pénz alakúra,
s világ aktuális ura
tűzben formálja át péppé,
szándékát szolgáló géppé;
mégsem alakul értékké.
Hazavágy az érc. Ne fárasszák
többet érme és fogaskerék,
Élni tanult? Nemigen.
Elhagyja a gyárat, kasszát,
hiszen ott a menedék
a hegyek nyitott ereiben.
S mind bezárul, ha odaért.
Tauber Ferenc

Ősz

A lombok hullnak, hullnak, mintha túl

a messzi égi kertek hervadnának,
nemet mondón, lehullanak a mélybe.
És száll a súlyos földgolyó az éjbe:
a csillagok közül magányba hull.
Mindnyájan hullunk: nézd lehull kezem,
s a másoké is. Minden így van, meglásd.
De Egyvalaki van, ki mind e hullást
végtelen gyöngéd kézben tartja fenn.
Farkasfalvy Dénes

Ősz

Hull, hull a lomb, távolokból suhan,

akárha hervadnának égi kertek;
tagadón száll, az élettel perelve.
S hull a nehéz Föld, éjszakákba dermed,
csillagözönből magányba zuhan.
Mindnyájan hullunk. Ez a kéz lehull.
S nézz bármi mást: mindenben ez lapul, lásd.
Valaki mégis fölfogja e hullást
gyöngéd tenyerén – mondhatatlanul.
Szabó Ede

Őszi nap

Ennyi, Urunk. Tágas nyarad betelt.

Árnyad napórák síkjára nyugosszad
szeleket küldj, a földeket seperd –
Szavad érleljen végső gyümölcsöt;
deríts két délies napot is ehhez,
a cukrok borrá változása s ez lesz
a végső íz, mivel őszöd tetőzöd.
Kinek nincs most, már sosem jut födél,
s maga marad, kit most magára hagytak.
Álomtalan, olvas, levele zaklat,
s a parkot róva föl-le mendegél,
mikor az ágak egyre csupaszabbak.
Botár Attila

Őszi nap

Uram: Itt az idő. Nagy volt a nyár.

Teríts árnyékodat a napórákra,
s a vihart engedd szabadjára már.
Tedd, hogy megérjen mindegyik gyümölcs;
két délibb napot adj nekik sietve,
hajtsd őket, hogy beteljenek szüretre,
s a borba végső édességet önts.
Kinek nincs háza, nem lesz már soha.
Ki ma társtalan, mély magányba veszhet,
majd olvas, virraszt, hosszan levelezget,
fasorokban jár ide és oda
feldúltan, míg minden levél lepergett.
Franyó Zoltán

Őszidő

Uram, elég már. Túl nagy volt nyarad,

napóráid árnyad állítsa meg,
s bocsásd a földre viharaidat.
Késő gyümölcsöd érni kényszerítsd;
két déliesebb napot még adj nekik,
akard, hogy kiteljesedjék mindegyik,
s a borba űzd a végső édes ízt.
Kinek nincs háza, nem lesz annak már.
Ki maga él most, úgy marad sokáig,
virraszt, olvas, hosszú episztolát ír,
a parkban tétován, szorongva jár,
míg szél hajlítgatja az allé fáit.
Zöldi Péter

Párduc

Jardin des Plantes, Paris

Lényét hagyja a rácsozatba veszni,
Annyira gyenge már, mégsem pihen;
Számára a lét: ezer rács, csak ennyi –
Túl a rácsokon nincsen semmi sem.
A puha léptek vad-ritmusú sodra
szűk körbe vontan, amint elakad,
pörgő tánccá lesz, oly’ Centrumtól vonzva, hol megbénult egy gigász-Akarat.
Ám fellibben olykor a szembogarak
nehéz fátyla. Akkor Kép vetül be;
Lábak izmába villan, majd felszalad,
S kihúny, a Szívbe merülve.
Orosz László Wladimir

Párductánc

A Növénykert („Jardin des Plantes”) foglya Párizsban Pillantása rácsok rohanásában

pilletegen úgy ernyed el veszve,
mintha roncs világa rácsolatában
a száz rács mögött világ se lenne.
Puha lépte fémkeménnyé fonatik
a legszigorúbb körbe fogva jár:
az erő táncát lejti a fanatik-
us közép körűl az akarat-ár.
Csak néha rebben pillák puha fátyla
rácsán beszökik egy látvány halkan,
villan a feszült csöndön át, majd látva
a szívbe szűnve hal el hangtalan.
Nyáry Szabó László

Patak hangja olyan csendes

Patak hangja olyan csendes,

messze kosz és város;
fák csúcsa ahogy lengedez
lelkem is opálos.
Vadon mélyén, világ szélén
szívem nagyot dobban;
sápatag magány ölében
fekszem ott nyugodtan.
Csősz Gergely

Pietà (Most nyomorom betelt)

Most nyomorom betelt: névtelen, mély

kínnal betölt: és mint belül a kő,
tömör s kemény,
csak egy dolog mered elő:
Te nagy lettél -
...és nagy lettél,
s a kín oly nagyra nő,
a szív értését meghaladja
túláradón.
Keresztben fekszek, át sem ér
ölem: nem tudlak már
megszülni.
Farkasfalvy Dénes

Pietà

Így látom, Jézus, lábad újra mostan,

mely egy ifjúnak lába volt még hajdan,
mikor kezembe véve sírva mostam;
milyen zavartan reszketett e hajban,
mint tejfehér vad a bokorba, halkan.
Így látom tested, mit még nem szerettem,
s ez az első szerelmes éjszakánk.
Sosem feküdtünk össze még mi ketten,
s most a tömeg bámul, vigyázva ránk.
És a kezed véredbe van fürösztve -:
jaj, nem őrjöngő fogam marta össze.
Szived nyitott, akárki bemehet:
azt hittem, csak enyém e bemenet.
Most fáradt vagy, s fáradt szád nem figyel, nem szomjúhozza jajtól ájuló szám -
Ó Jézus, Jézus, mikor múlt el órám?
Milyen csodásan pusztulunk mi el.
Kosztolányi Dezső

Pont du Carrousel

A Vak, ki a hídfőnél áll olyan,

mint névtelen országban a határkő,
nem változó, mellette emberár fő,
s az égitestek némán-komolyan
körötte lejtenek s ő a Középpont,
Mert minden összevissza, százfelé ront.
Ő az Igaz, ki már sietni fáradt,
vad, kacskaringós utakon vigyázva,
Ő a sekély és hétköznapi lázba
az alvilág felé vivő lejárat.
Kosztolányi Dezső

Pont du Carrousel

A hídon szürkén egy vak ember áll,

mint névtelen ország szélén határkő.
Talán az a mindig-egyforma tárgy ő,
amely körül a csillagóra jár;
a csillagzatok közti néma pont:
minden körötte fut, ragyog, bolyong.
Ott áll sok-sok szeszélyes út tövében,
a rendületlen Igazság maga;
az alvilág sötét bejárata
a fölszinen tenyésző nemzedékben.
Rónay György

Próféta

Tág szemében óriási arcok

s az itélet tűzcsóvája, vak
tombolása, mely pusztítva harsog, -
a szemöldök ívei viharzók
és busák. A mellében vihar-szók
ágaskodnak, újra csak szavak,
nem övéi (mert a szava félszeg
és szelíd, ha megfedd valakit)
más szavak: kövek, kemény vasércek,
melyeket mint vulkán alakit,
hogy a szája kráteréből bomlott
átkokat okádjon szüntelen;
míg a homloka, mint kutyahomlok
vinni vágyik engedelmesen,
mit az Ura elvesz homlokárul,
Ő, az Úr, kit annyi sok farag
és nem látja, mely neki kitárul,
mélységét, mert mélye: a harag.
Kosztolányi Dezső
Rekviem (Egy barátnőm emlékére)
Halottaim vannak s úgy hagytam én

el őket, hogy csodáltam, míly nyugodt,

holt-létében mind milyen otthonos,
jártas, bár hírük más. Csak te, te térsz
vissza; hozzám érsz, körbejársz, belé-
botolsz egy tárgyba s tőled-csendülőn
elárul. Ó, ne vedd el azt, amit
már-már tudok. Mert igazam van; és
te tévedsz, hogyha benned bármi még
honvágyat kelt. Lelkünk formálja így;
e vágy nem itt él, létünkből csupán
mi tükrözzük át ismert tárgyainkba.
Azt hittem, messzebb jársz. Zavarba hoz,
hogy épp te tévelyegsz, ki annyival
többet éltél át, mint a többi nő.
Az, hogy holtodon rémületbe estünk,
vagy inkább: hogy erőszakos-sötéten
szakadt az Eddig s Ezután közé -:
ránk tartozik: mint annyi más, ez is
megértésünké, új feladatunk.
De hogy magad is megrettenve félsz
még most is ott, hol félni céltalan,
hogy öröklétedből elvesztegetsz
egy részt, s ma itt vagy, barátnőm, ahol
még születetlen minden, s aki szét-
szórtad magad a Mindenségbe már,
nem érted úgy a végtelen világok
csillagjárását, mint a tárgyak itt -
s a körforgásból, mely sodrába vont,
valami néma vonzás, nyughatatlan
erő húz le a lepergett Időbe -:
ez betörőként tör rám olykor éjjel.
S ha azt mondhatnám, jöttöd csupa kegy,
nagylelküséged, bőség telje küldött,
oly magabiztos vagy, magadba-tért,
hogy gyermekmódra jársz, nem is szorongsz
sötét helyeken, hol baj érne tán -:
de nem: te kérsz. S ez néha csontomig
hasít, fűrészként marcangolja húsom.
Ha szemrehányó szellemed lopózna
lopva mögöttem, éjszaka, midőn
zsigereimbe s tüdőmbe huzódom,
szívem legárvább végső odujába,
e kérésnél iszonyúbb nem lehetne
szemrehányásod. Mit kérsz hát, felelj.
Mondd, keljek útra? Hagytál valahol

egy tárgyat és az szenved nélküled,

utánad óhajt? Keressek olyan
országot, melyet nem láttál, noha
ikerfeled volt, szemednek rokon?
Hajózom majd folyóin, falura
megyek régi szokásokat kutatni,
beszélgetek a kapukban a nőkkel,
ha gyermeküket hívják haza: nézem.
Megfigyelem, a földek, rétek ősi
munkája közben hogy öltik magukra
ott künn a tájat; elvezettetem
királyuk elé magam, papokat
megvesztegetek, hagyjanak megállni
a legnagyobb álló-szobor előtt
és zárják rám a szentély ajtaját.
Később, mikor már sokmindent tudok,
csak állatokat nézek egyszerűen,
könnyed mozgásuk hátha izmaimba
siklik át; és iramló, kurta létet
nyerek tekintetükben, mely nyugodtan
bocsát el, lassan, s nem ítél felőlem.
A kertészekkel felsoroltatom száz
virág nevét, hogy szépséges nevükben
- név-cserépben - száz csodás illatuk
maradékát megőrizzem örökre.
S gyümölcsöket veszek, gyümölcsöket,
bennük kettőzve él a táj, egével.
Mert ezt értetted te: a telt gyümölcsöt.
Magad elé halmozva tálakon
színekkel mérted érett súlyukat.
Gyümölcsre néztél, hogyha asszonyokra,
s így néztél gyermekekre is, szived
lüktetett létük formáin belül.
S gyümölcsül nézted végül önmagad,
kifejtőztél ruhádból, a tükör
előtt, és úgy merültél el vizébe,
hogy mély nézésed mélye nagyra tágult
s nem szólt: ez vagyok én; hanem: ez ő.
Nézésed így lett végül tárgytalan,
nem is kiváncsi s oly igen szegény,
már rád sem áhított: megszentelődött.
Így őriznélek téged most, amint
tükröd mélyébe álltál, benne már
távol mindentől. Mért vagy más, ha jössz?
Mért lépsz ki onnan újra? Mért kivánod,
hogy elhiggyem: a borostyánkövekben
nyakláncodon volt valami nehéz
a súlyból még, mi nincs az odaát
elnyugvó képeken; miért mutatsz
..
tartásodban komor sejtelmet és
miért hogy tested körvonala mint
tenyér rajza úgy tárul ím elém,
s ha nézem, már a sorsod rajza csak?
Jőjj hát a gyertyafénybe. Holtakat
nem nézek félelemmel. És ha jönnek,
joguk van rá, hogy úgy időzzenek
tekintetükben, mint a többi tárgyak.
Jőjj hát; csituljunk néhány percre el.
Nézd e rózsát íróasztalomon;
ha rajta fény oly félénk nem remegne
mint rajtad: nem lehetne helye itt.
Maradt volna a kertben, nem vegyül
velem, vagy ott kinn szirma vész - de most itt él: tudatomból vajon mit érez?
Ne rémülj meg, ha most megértem, ó,
dereng immár: nézd, mit tegyek, ha tán
belehalnék is: kell, hogy ezt megértsem.
Megértsem azt, hogy itt vagy. S értem is.
Miként a vak körbetapint a tárgyon,
érzem végzeted s nincs nevére név.
Sírjunk hát együtt most, hogy kiemelt
tükrödből valaki. Még tudsz-e sírni?
Nem tudsz. Könnyed sava, kibuggyanóban,
érett tekintetedbe változott,
míg arra törtél: minden zsenge nedved
erősebb létre forrjon így, amely
vaktában száll, egyensúlyban, körözve.
S egy véletlen, végső véletlened
legtávolibb ormodról visszarántott
olyan világba, hol a nedv akar.
Nem rántott vissza teljesen; először
lényed egyrészét tépte vissza csak,
de ahogy súlyosult, nőtt e körül
a valóság, egész-magad kivántad;
s kifejtetted, kínlódva, töredékben
a törvényből, mert kívántad magad.
Kimerültél, s leástál éjmeleg
szíved földjébe a még zöld magért,
melyben halálod: a tiéd, saját
élted saját halálcsírája duzzadt.
S megetted mind, halálod magvait,
akárcsak mások, magvát mind megetted
s édes utóíz áradt benned el,
mit nem is vártál, édes lett az ajkad,
te, érzékedben, bennen, régen édes.
Ó, sírjunk hát. Tudod, hogy véred e

páratlan forgásból mily tétován

s kedvetlenül tért hívásodra vissza?
Milyen zavartan vette föl megint
a testi kisebb körforgást; belépett
gyanakvón, ámulón a méhlepénybe
s messzi útjától hirtelen kifáradt.
Ám te nógattad, hajszoltad tovább,
úgy vonszoltad, mint csorda-állatot
a tűzhöz égő áldozatra vonnak;
s azt akartad: még vidám is legyen.
A kényszer végül sikerült: vidáman
futott a vér, magát megadva. Úgy
tetszett, mivel más mértékhez szokott
szíved: nem régen tart ez így; de most
az Időt élted, s lassú az Idő,
az Idő száll, nő, olyan az Idő, mint
betegségünk lassú rosszabbodása.
Milyen rövid volt életed, ha azzal
méred: hány órán, ülve hallgatag,
mint hajlítottad tág jövőd, erőd
sugarát mind az új gyermekcsirához,
mely újra sors volt. Ó, sanyarú munka.
Ó, munka, képtelen. Te végbevitted
naponta, vánszorogva bár, kihúztad
szövőszéked szép keresztfonalát,
s minden fonalad másra szőtted el.
S kedved végül még ünnepet kivánt.
Merthogy ez megvolt, jutalmad akartad,
mint gyermekek, kik édeskeserű
teát ittak, mely gyógyít, úgylehet.
S megjutalmaztad önmagad; mivel
tőled mindenki más oly messze járt;
kedves jutalmad nem tudhatta senki.
Te tudtad. Gyermekágyadban fölültél
s előtted tükör állt, mindent egészen
rád tükröző. Ott most minden: Te voltál, előterében fénylőn - s benn csak a
szép káprázat: nő, aki szívesen ölt
ékszert, fésüli, berakja haját.
Így haltál meg, mint hajdan annyi asszony, fülledt házban, ódivatú halállal,
szülő-nők halálával, kik ujólag
bezárulnának, s többé már hiába,
mert a Sötét, a magzat ikre, vissza-
tér újra, belép, méhükbe tolakszik.
Nem kellett volna felkutatni mégis
siratóasszonyokat? akiket,
mert pénzért sírnak, meg lehet fizetni,

s átzokogják a csöndes éjszakát.

Szokások kellenének! Nincs elég
szokásunk. Minden porlik, szóba foszlik.
Jönnöd kell hát, halottan, és velem
sírnod ma itt. Hallod-e, hogy kesergek?
Bár vethetném ma kendőként halálod
széthullt cserepeire hangomat
s téphetném, amíg ronggyá nem szakadna,
s lenne ily tépett számon is a szó,
hangomban dideregne remegőn;
s ha panasz lenne csak. De vád is ez:
nem őt, az Egyet, aki kiemelt
magadból (olyan ő, mint bárki más),
én benne most: a Férfit vádolom.
Ha szívem mélyén valahol fakadna
még ismeretlen gyermeklét, talán
gyermekkorom legtisztább gyermekálma:
ne tudjak róla. Angyallá gyurom
rá se tekintve, mennyekig hajítom,
élsorába a fennszóval kiáltó,
Istent emlékeztető angyaloknak.
Mert e kínnak már vége-hossza nincs,
nem bírjuk el; meggörnyeszt ez a súly,
a kúsza kín, a hamis szerelem,
amely elévült megszokáson épül,
jog a neve s jogtalan gyökeréig.
Van-e férfinak bírni joga nőt?
Lehet-e övé, ami hullva hull,
el-elkapja csak s boldogan röpíti
magát megint, mint labdát a gyerek.
Ahogy Nikét a hadvezér se képes
hajója orrán fogva tartani,
ha az istennőt titkon-lenge lénye
sós szél fényébe rántja hirtelen:
így nem hívhatja egyikünk se vissza
a már ránk nem tekintő nőt, ha az
léte keskeny szegélyén tovatűnik
botlástalan, csodásan -: s aki hívja:
hivatásból, kedvtelve vétkezik.
Mert ha van vétek, akkor ez a vétek: a kedves szabadságát nem növelni
szabad bensőnk minden szabad hevével.
Csak ezt tehetjük: akit szeretünk,
engedjük el; mert egymásba fogózni
tanulnunk sem kell, oly könnyű dolog.
Itt vagy-e még? Melyik sarokba vagy?
Te minderről sokat tudtál, s erőd
oly sokra volt, elmenvén, mindeneknek

kitárulón, akár a virradó nap.

Az asszony szenved, szeretni: magány,
s a művész néha sejti munka közben:
át kell formálnunk, műbe, a szerelmet.
Te elkezdted; abban, mit most a hír, megfosztva ettől, torzít - ez ragyog.
Ó, tőled minden hírnév távol állt.
Fénytelen éltél; szépséged szelíden
vontad be, akár zászlót ha bevonnak
ködös-szürke hétköznap-reggelen,
dolgozni vágytál, hosszan, semmi mást -
s megállt a munka, mégiscsak megállt.
Ha itt vagy még, ha ebben a homályban
akad még hely, hol szellemed a sík
hanghullámokon érzően lebeghet,
melyeket egy magányos hang az éjben
magas szoba légáramán kavar:
hallgass meg: jőjj, segíts. Lásd, így esünk, nem tudva mikor, vissza csúcsaink
magasáról a nemvárt mélybe, hol
mint álomban, hálóba bonyolódunk,
s nincs ébredés belőle, meghalunk.
Előrébb senki sincs. Mert bárkivel,
ha vére hosszú műbe lüktet át,
megeshet, hogy már nem szökell magasba,
értéke-veszve lezuhog a vér.
Mert valahol ős-ellentét feszül
az élet és a nagy munka között.
Hogy ezt belássam s elmondjam: segíts.
Ne jőjj vissza. Légy, hogyha bírsz, halott a holtak közt. Halottnak sok a dolga.
Segíts, de úgy, hogy lényed szét ne szórd, szívemben segíts, mint a messzeség.
Szabó Ede

Rekviem (Wolf von Kalckreuth gróf emlékére)

Valóban sose láttalak? Szivem
nehéz tőled, mint terhes kezdetektől,
melyeket elodázunk. Hogy Terólad
vagyok szólandó, holt, ki vagy, te boldog, szenvedélyes halott, te! Vajon oly
megenyhitő volt, mint hivéd, vagy a
megszűnés a holtságtól messze jár még?
Úgy vélted, ott majd jobban birtokolsz,
hol semmi érték nem tulajdon. Úgy
hivéd, hogy túl bennebb kerülsz a tájba,
mely itt képként zárult be mind előtted,
s belülről juthatsz így az áhitottba,
átvágva mindent, bátran, lendülettel.
Vajha fiúcskás tévedéséért
ne sínylenéd soká most a csalódást!
S a fájdalomnak sodrában feloldva,
tovaragadva, csak félig magadnál:
a messze csillagok körül majd megtalálnád
az örömet, amelyet idelentről
átaltevél holt álmaid honába!
Míly közel voltál hozzá, kedves, itt!
Míly otthonos volt itt, amit kivántál,
komoly öröme szívós vágyaidnak.
Ha te örömben, balsorsban csalódva
magadba hulltál, majd felismeréssel
vergődtél újra föl, s a zord lelet
súlya alatt majdhogynem összetörtél:
azt hoztad, azt, amit nem ismerél fel,
az örömet, parányi Idvezítőd
terhét véreden át, s túl is haladtad.
Mért nem vártál, míg elviselhetetlen
lesz e teher: akkor átvált bizony.
S azért nehéz, mert már valódi. Látod,
ezt adja tán a másik pillanat.
Alkalmasint ajtódba állt, hajában
koszorúval, midőn ajtód becsaptad.
Ó, e csapás mint járja át a Mindent,
ha a türelmetlenség vad szelétől
valami megnyílt valahol bezárul!
Esküt ki tenne rá, hogy lent a földben
az ép magok nem pattannak ki sorra,
ki tudja, szelidített állatokban
nem zajg-e föl buján a gyilkoló kedv,
ha e lökés villámfényt vág agyukba?
S ki látja a hatást, mely tetteinkből
átáramol szomszédos pólusokba,

s hol minden vezeti, ki ér nyomába?

Hogy pusztitottál. Hogy terólad ezt
mondják már az idők végezetéig.
Mert hogyha hős terem, ki maszkaként
az értelmet, melyet a földi dolgok
arcának vélünk, leszakítva, szörnyű
orcákat fed fel, melyek szemei
rég s némán néznek ránk torz odvaikból:
ez arc bizony és meg nem változik már:
hogy pusztítottál. Megmunkált kövek
hevertek ott, s körül egy épületnek
üteme már-már feltartózhatatlan.
Jártál körűlük s nem láttad a rendjük,
egyik a másikát fedezte, mintha
gyökért eresztett volna mind, ha arra-
mentedben megkisérléd - tétován bár -
emelni rajtuk. És te fölemelted
kétségbeesve mind, csak, hogy legott
visszahajítsd a bánya meredekjén,
melyben azok, szivedtől megdagadva,
nem férnek el már. Vajha lágy kezét
egy nő helyezte volna e haragnak
még gyenge kútfejére, vajha egy
töprenkedő s velejéig merengő
talál reád, midőn némán kimentél
megtenni azt -, bizony, ha útad ott
vezet egy éber műhelynek előtte,
hol zeng az üllő és a nap simán
valósul; s telt tekintetedbe bár
csak annyi tér lett volna, hogy igyekvő
apró bogárka képe beleférjen:
tisztább belátással olvashatod tán
az írást, melynek jeleit kicsiny-
korodtól lassan vésted volt magadba,
próbálva olykor egy-egy mondatot
formálni: jaj, úgy tűnt, értelme nincsen.
Tudom, tudom, elé borulva úgy
babrálgatád, miként feliratot
betűznek sírkövön. Mi kis világ
látszék pislogni, mécs gyanánt emelted
e sor fölébe. Ám a láng kihunyt, -
s fel mit se fogtál - tán lehelletedtől,
tán reszkető kezedtől, vagy lehet,
magától, mint a láng kialszik olykor.
Sosem olvastad el. S mi nem merünk
olvasni gyászon át, s a messzeségből.
Csupán a verseket nézzük, melyek
érzésed hajlatán viszik a mélybe
az általad választott szókat: ó, nem,

nem mind te választád. Egy kezdet olykor

egészként állt eléd, te hajtogattad
mint holmi leckét. S gyászosnak találtad.
Ne hallottad vón hangodon soha!
Angyalod zengi már s ugyanazon
szöveget másként ejti, s míly öröm
fog engem el, hallván, hogy érti módját,
öröm teérted: mert ez volt tiéd:
Hogy minden szeretet elhagy megújra,
hogy látóvá-váltodban a lemondást
ismerted föl, halálban haladásod.
Ez volt tiéd, te művész: ez a három
nyílt forma. Látod, itt van a legelső
öntvény: tér érzésed körül, és itt
e másikból a szemlélet kerül ki,
mely vágytalan s csak nagy művész sajátja, s a harmadikban, melyet oly korán
magad zúztál szét, alighogy szived
fehér izzása első, reszkető anyagja
beléomolt - remekmívű halál volt,
mélyben kiforrt, ama saját halál,
mely minket úgy kiván, mert néki élünk,
s melyhez csak itt, csak itt vagyunk közel.
Mindez tulajdonod volt és barátod.
Gyakran sejtetted ezt, de csakhamar,
e formák odva, lám, megrémitett,
beléjük nyúlva űrt mertél csupán
s feljajongtál. - Ó, költők ősi átka,
akik jajongnak, hol beszélni kéne,
kik folyton bírálják érzésüket
formálás helyett, s váltig azt hiszik még, hogy csak mi bennünk bús, avagy vidám,
a versben azt lehet s szabad nekik
fájlalni vagy dicsérni. A siralmak
nyelvén beszélnek, mint a beteg ember,
elmagyarázni, hol fáj, ahelyett hogy
szavakká változnának át keményen,
miként templom-szobrász plántálja létét
konok-higgadtan a kő közönyébe.
Ez a kiút. Láttad volna csak egyszer,
miként hatol a sors a verssorokba
és el nem illan s válik kép belőle,
kép, semmi más, csak úgy akár egy ősöd,
ki a keretben, ha felnézel, olykor
hasonlít hozzád, s ujra nem hasonlít:
kitartasz tán.
De emlegetni azt,
mi nem volt, kicsinyes. És vádat is

rejt e hasonlat, mely rád nem talál.

Ami történik, úgy előzi mindég
vélelmünk, hogy soha utol nem érjük,
s nem tudjuk meg, miként is volt valóban.
Ne szégyenülj, ha horzsolnak a holtak,
más holtak, kik kitartottak a Végig.
(A Vég mit is jelent?) Nyugodtan
válts pillantást velük, amint szokás ez,
s ne félj, hogy gyászunk oly különösen
rádsúlyosul, hogy köztük feltünést kelts.
Nagy szók a korból, melyben látható
volt a történés, nem hozzánk valók.
Győzést ki említ? Minden csak kitartás.
Jékely Zoltán

Rilke sírfelirata

Rózsa, ó tiszta ellentmondás, öröm

senki álma se lenni annyi szemhéj
alatt.
Hajnal Gábor

Rilke sírkövén

Rózsa, merő ellentmondás, gyönyör,

oly sok szemhéj alatt aludni senki
álmát.
Hárs Ernő
..
Saját halálát, add, ó, én Uram...
mindenkinek, mely kín, gond, szerelem
közt önsorsából nő ki lassudan.
Csorba Győző

Sámuel megjelenik Saul előtt

Látom! mondá az endori boszorkány –

A király megragadta: Kicsodát?
S minthogy leírta, elrémülve szólván,
bár nincs is ott még, Saul látja – lát!
Azt, kinek hangja újra mellbe ver:
Már nyugszom, mit zavarsz te fel?
Istentől, égtől elterelt vagy,
neked nem felel az Úr, eltaszít s
az én számból vársz győzelmet, mi elhagy?
A fogaimat soroljam-e rendre?
Mert más ott nincs... Eltűnt. És felsikít
az asszony, arcát kezébe temetve,
mintha ezt kéne látnia: "Veszíts!" –
És ő, ki hajdan felemeltetett
népe fölé mint dicső hadijelvény,
lerogyott, panaszszavait lenyelvén,
oly biztos volt, hogy elveszett.
S az asszony, aki lesújtotta őt
akaratlan, vélte, feledhet, élhet;
az azt mondta, nem vesz magához étket,
ez kiment, marhát vágott és sütött
s rávette, keljen föl s üljön a székre,
s ő ült, mint ki túl sokat feledett,
mindent, azt az egy Utolsót kivéve.
Aztán evett mint egy szolga, evett.
...............................................
L. Sámuel I. könyve, 28. fejezet. Az egyik legmegdöbbentőbb, leglesújtóbb tragédia, annál is
hátborzongatóbb és drámaibb, mert éppen Saul volt az, aki „Kiirtotta az országból a
halottidézőket és a jövendőmondókat” Istennek a Bibliába foglalt parancsolatai értelmében.
Hibákat is követett el: nem hajtotta végre pontosan az Úr bizonyos, személyesen őhozzá
intézett parancsait, ezért ugyanaz az Úr, akiről a két bibliai vallás, a zsidó is meg a kersztény
is, nem győzi hangsúlyozni, mennyire hosszantűrő
és milyen könnyen megbocsátó, elfordul tőle, és rendíthetetlenül nem és nem válaszol neki,
hiába rohan utána kétségbeesetten és hibáit megbánva az Ő általa választott és a még
halálában is elutasító és hajthatatlan Sámuel által felkent szerencsétlen király. Ezért fordul
az kínjában – boszorkányhoz... Áron főpap még csak dorgálást sem kapott amiatt, hogy ő
készítette az aranyborjút; és sem Dávid, sem Salamon nem veszítette el trónját Saulénál
nagyobb, a mi emberi gondolkodásunk szerint nagyobb bűnökért. Számomra ez régóta
relytély. Isten útjai gyakran teljesen felfoghatatlanok, csak ezt nem illik észrevennünk...
Furcsa, hogy ezeket a torokszorítóan drámai mozzanatokat nem vette be a versébe Rilke. Sőt,
hogy Shakespeare sem dolgozta fel a témát, pedig azt gondolnók, hogy ennél drámaibbat,
hatásosabbat kigondolni sem lehetne... Egyáltalán kevés irodalmi feldolgozása van: az
ismertebb szerzők közül csak

Voltaire, Alfieri és Lamartine egy-egy Saul-darabjáról van tudomásom; nem olvastam őket,
nem könnyen hozzáférhetők. Voltaire darabja Goethe felháborodását váltotta ki: szokása
szerint nyilván ízetlenül gúnyolódott a Biblián, a tragikumot talán észre sem vette, vagy nem
érdekelte; Voltaire gyűlölte a keresztény Egyházat, de a zsidókat még annál is jobban.
A Bibliából nem derül ki egyértelműen, hogy Saul is evett-e: „És vivé [ az asszony az étket]
Saul elé és az ő szolgái elé, és evének; azután felkeltek és elmenének azon az éjszakán.” De
miért ne evett volna?
enni nem bűn és nem a nagyság hiányának jele, esznek a hősök sőt a szentek is, olykor még
maga Buddha is evett... „Semmi erő nem vala [ Saulban] , mert egész nap és egész éjjel semmit
sem evék”; alighanem vezekelni akart, hogy sorsát elkerülje. Mikor megtudta a halálból
felidézett Sámueltől, hogy nincs menekvés, holnap fiaival együtt ő is vele lesz, Sámuellel, a
halál birodalmában, nem volt mit elkerülnie többé, és mondjuk, hogy evett. Ebből nem derül
ki semmi a jellemére vonatkozólag. Saul tragikus hős, nem azt érdemli, hogy ilyen lekezelően
beszéljenek róla. Rilke nagyobb nagyságról tett volna tanúságot Saul helyében? Csuda tudja;
lehet. Én biztos, hogy nem. Rilke is rohant Isten után; csodálatos, hogy nem tanúsít semmiféle
Saul iránti szimpátiát; lehet, hogy őneki, Rilkének, válaszolt Isten, és ezért ő lenézi azokat,
akiknek nem válaszol? Számomra ez rejtély; remélem, hogy csak tévedek, hogy rosszul
értelmezem az egész szituációt és nem érem fel ésszel Rilke gondolatát. Miért úgy "evett, mint
valami szolga"? Miért nem úgy, "mint Isten eltaszított szolgája, mint egy trónjavesztett király,
mint egy élőhalott? aki nem is akar enni, de mert a jóságos boszorkány noszogatja, eszik,
mert a gyomra üres, az agya meg azt sem tudja, mit tesz" ??? Saul kiráéy alázatotsabb volt
Rilke költőnél...
Shaul Tchernichovsky is írt verset Saulról, héber nyelven, a XIX. század végén (lásd a jiddis
nyelvű
költőknél), valamint Byron. Byron nem értelmezi át a történetet és nem helyezi máshová a
hangsúlyokat; őt csak magának a halottidézésnek és a halott próféta válaszának hogy úgy
mondjam technikai,
"színháztechnikai", retorikai-költői eszközökkel kiszínezhető, részletezhető és még
hatásosabbá tehető
aspektusa érdekelte, noha ő maga azt mondta valakinek, hogy " Én mindig amondó voltam,
hogy ez a legkiválóbb, legtökéletesebb boszorkányjelenet, amelyet valaha is írtak és
kigondoltak; Ön nyilván egyetért velem, ha figyelembe veszi az esemény összes körülményeit,
a szereplők kilétét, és mind ezzel együtt a nyelvezet komolyságát, egyszerűségét és
méltóságteljes fenségét ", vagyis azt gondolta, hogy mind ehhez nincs semmi hozzátennivaló –
és ő mégis hozzátett... "Ha én zeneszerző vagyok, akkor zenét kell szereznem", mondta Alban
Berg. A költő is attól költő, hogy költ, az író attól író, hogy ír, ha kell, ha nem kell; ez az
irodalom és ez a kultúra. Ritka a remekmű mint a fehér holló. A világirodalom legnagyobbjai
is összeírtak rengeteg középszerű művet sőt silányságot, és még publikálni sem szégyelték
őket...
Byron versét l.: https://en.wikisource.org/wiki/ The_W
orks_of_Lord_Byron_(ed._Coleridge,_Prothero)
/Poetry/Volume_3/Hebrew_Melodies/Saul
Nem rossz vers, de csak amolyan sztereotip módon jó, retorikus; a föld “ásít” azaz nagyra
tátja száját, aztán tíz sorban ecsetelve van a benne megjelenő üveges szemű, kiszáradt hulla;
nem mozgó szájából jön a hang "mint barlangos szelek" stb. A prófécia tizenhat sor: a hulla
saját magához hasonlítja az egyelőre még élő Sault stb. Elég jó. De a történetnek eredeti,
bibliabeli matter-of-fact, szűkszavú, személytelen hangú előadása engem még Rilkének sokkal
színvonalasabb versénél is sokkal jobban lenyűgöz.
oly biztos volt, hogy elveszett: a versben Saul a próféta szellemének elutasító válaszából
kiérti, hogy itt a vég; a Bibliában ezt a halott Sámuel minden teketória nélkül arcába vágja
Saulnak.
Israel Efraim

Sámuel megjelenik Saul előtt

Ordított az endori asszony: Látok -

Saul karonragadta: Kicsodát?
Nem is felelt még a nő, akit átok
nyügzött, de Ő már látta a Csodát:
Azt, kinek hangja már beszélt viharzón:
,,Mit háborítasz? Lenn a mélyben alszom.
És most, mert hír, szerencse nem omol rád
és az Urat hiába ostromolnád,
győzelmeket keressz ez árva szájban?
Elmondjam a fogam, sorjába, hány van?
Mert csak fogam van itt..." Eltünt. Az asszony kezét arcára nyomta s meggyötörve,
keményen ordította: Ess a földre!
És a Király, ki egykor fényben égett
s úgy vált ki népéből, mint harci jelvény, most lebukott, még jaj se kelt a nyelvén,
oly biztosan érezte már a véget.
A nő pedig a szörnyű hevülőt
csiggatta és biztatta reszketeg -
s mikor megtudta, hogy még nem evett,
kiment és borjút vágott és sütött,
majd rá is bírta szépen, hogy leüljön;
s ült, mint ki elfelejti mindenét,
csak azt az egyet nem, mi legvégül jön...
Aztán evett, mint este a cseléd...
Kosztolányi Dezső

Velence
E belső térben, mely simán ivel,
fordul, horrorul az arany zománcban,
megolajozva dús kincseivel,
felhalmozta a sötétet az állam
a nagy fény ellensúlyául, mivel
úgy átitatta sűrűn az egészet,
hogy az már szinte-szinte elenyészett –
és megriadsz: tán most enyészik el?
S legyűröd a galériát: tömör
telérként függ, hol tompán tündököl
a boltozat, s megpillantod az ablak
teljes világát, de valamiképp
fájón latolva fogyó-erejét
közeli súlyán a négyesfogatnak.
Lator László

Saul a próféták között

Azt hiszed a romlásod megérzed?

A Király se tudta, mily alantas,
hogy előtte énekelt a Lantos.
S rászögezte a gyilkos vas-ércet.
Mert hogy a rossz szellem jött feléje,
s összetépte, szerteszeldelé,
áldatlan kopárság szállt szívére,
babonásan reszketett a vére
s ment vadul, az ítélet felé.
Most ha szája néha még szivárgott,
csak magáért, en-javára jósolt,
késleltetni egy kicsit az átkot.
Most is így tett. Ám: hajdanta jós volt,
mint gyerek, mert érces szája izzott
és beléje ívelt minden ér.
Mind tüzes volt, ámde ő legizzóbb,
mind beszélt, de benne szólt a vér.
És ma mindez rom volt, ferde-csorba,
összeomlott méltóság, teher;
és a szája, mint esőcsatorna,
mely az árat búsan elsodorva,
meg se fogva ejti el.
Kosztolányi Dezső

Séta

A dombra nézek, arra fog ragyogni

a nap, s az útra, mit most kezdtem el.
Minket fog át, mit mi nem tudtunk fogni,
és messziről sok jelenség ölel –
s bár el nem érjük, azzá formál minket,
akik vagyunk, mi csak sejtés lehet;
egy jel fuvallt, majd viszonzó jel intett…
S nem éreztünk mást, csak ellenszelet.
Franyó Zoltán

Soká nem eresztém Angyalom el

Soká nem eresztém Angyalom el

és akaratát veszté a karomban,
és ő kicsi lett, énem növe fel:
és nőttem megkönyörülve nyomban:
ő volt, ki remegve esdekel.
És így az Egét adtam neki én ki,
a Közelség az, mit rámhagyott;
remegni tanult ő, én meg élni,
Egymást ismertük fel mi: Nagyot.
Nyilvánvalóan a Jákobnak az Angyallal való birkózására céloz a vers, ez a biblikus stílusnak,
az „és”-
ek halmozásának utánzása nélkül is világos volna: Mózes 1. könyve, a teremtésrõl 32:24-
30:
„Jákób pedig egyedűl marada és tusakodik vala ő vele egy férfiú, egész a hajnal feljöveteléig.
Aki mikor látá, hogy nem vehet rajta erőt, megilleté csípőjének forgócsontját, és kiméne
helyéből Jákób csípőjének forgócsontja a vele való tusakodás közben. És monda: Bocsáss el
engem, mert feljött a hajnal. És monda Jákób: Nem bocsátlak el téged, míg meg nem áldasz
engemet. És monda néki: Mi a te neved? És ő monda: Jákób. Amaz pedig monda: Nem
Jákóbnak mondatik ezután a te neved, hanem Izráelnek; mert küzdöttél Istennel és
emberekkel, és győztél. És megkérdé Jákób, és mondá: Mondd meg, kérlek, a te nevedet. Az
pedig monda: Ugyan miért kérded az én nevemet? És megáldá őt ott.
Nevezé azért Jákób annak a helynek nevét Peniélnek: mert látám az Istent színről színre
(...)”
Az a héber szó, amelyet a keresztény bibliafordítások itt is „Isten”-nek fordítanak, nem csak
Istent jelentheti, hanem más felsőbb szellemi lényt is, sőt még azt is, hogy (földi, hús-vér)
„bírák”, azt persze nem itt (bár még ez sem 100 %-ig biztos... Isten mindenesetre Bíró). A
Biblia egyértelműen megmondja, hogy egy angyallal birkózott Jákob; a zsidó
bibliafordítások általában nem „Isten”-nek fordítják itt a szót, hanem „égi hatalmasság”-nak,
„isteni lény”-nek stb. A vers maga sem mondja, hogy hőse magával Istennel küzdött, de a
Biblia, azaz a kurrens keresztény bibliafordítások ismeretében így is értelmezhető. Rilke
maga a bibliai Jákobnál összehasonlíthatatlanul familiárisabb viszonyban volt Istennel, egyik
versében még szegény elárvult szomszédjának is nevezi, akinek lélegzését hallja a falon
túlról... Fenomenális.
Israel Efraim

Spanyol táncosnő
Akárcsak a most gyujtott kénesgyujtó
vonaglik és sziporkázik fehéren,
majd szétcikáz: - úgy kezdi lázra-bujtó
fényes táncát, közel nézők körében,
forrón, hamar, majd széles tánca ráng.
És azután már csupa-csupa láng.
Hajába kap egyszerre a falánk
fény és ruháját is a tűzbe dobja,
föllángol az égésnek csóvalobja
s belőle mint a kígyó megriadva,
csörögve szisszen két mezítlen karja.
S aztán: kevés is már a tűz neki,
markába fogja, szerteszét veti
uralkodón és nézi: ott a földön
toporzékol, dühöngve és üvöltőn
és nem akar elülni lenn a porba. -
De gőgösen a biztos győzelemtül
mosolygó arca a magasba lendül
és kis, kemény lábával eltiporja.
Kosztolányi Dezső

Sudár fenyők raja fújtat

Sudár fenyők raja fújtat

téli hóban, vastag párna
fénybe vonja mind a gallyat.
A fehér út végig hallgat,
s békés szoba bent a párja.
Óra dalol, gyerek remeg:
duruzsol a zöld kandalló,
hasáb sziszeg, lejjebb pereg, -
pelyhek nyújtják meg a teret,
s a fehér nap örökkévaló.
Tauber Ferenc

Szélesedő kört száll be a létem

Szélesedő kört száll be a létem,

begyürűzve a tárgyat, a tért.
Az utolsó kört tán el nem is érem,
de megpróbálom azért.
Istent körözöm körül ősfalu tornyom,
átkörzök százezer évet;
s még nem tudom én, mi vagyok: zivatar szele, sólyom, vagy egy nagy ének.
 Nemes Nagy Ágnes
1/1
2022. 08. 09. 14:17
Firefox
https://www.magyarulbabelben.net/works/de/Rilke%2C_Rainer_Maria...
Szent Kristóf (Magyar)
A nagy erő a legnagyobb úré.
Remélte: itt most végre őt szolgálja
a gázlónál. Két híres mesteré
volt eddig. Őket kicsinynek találta
s ezért indult egy harmadik felé,
kit nem ismert. Se imádság, se böjt
nem vitt hozzá, de híre azt regélte,
hogy maga megy el ahhoz, aki érte
mindent elhágy, keresve őt.
A nagy folyót naponta szelte át,
mint kőhidaknak keményléptű őse,
ki mindkét parton otthon van, s előre
érkezni érzi minden utasát.
Egy kis kunyhóban hált meg éjszaka
s közben fülelt, figyelve minden neszre,
zihált fujtatva roppant mellkasa
a belső tágasságnak örvendezve.
Aztán hang csendült: oly vékonyka, mint
egy gyermeké. Fölkelt, hogy átsegítse,
de félt, hogy elrémiszti, és amint
kibújt az ajtón, leguggolt: kicsinyre
törpült, - de éji szél fogadta kint.
1/2
2022. 08. 09. 14:18
Firefox
https://www.magyarulbabelben.net/works/de/Rilke%2C_Rainer_Maria...
Morgott magában: mit keresne itt
egy gyermek? S visszatért nagyokat lépve;
ledőlt és békén elaludt megint.
Ám szólt a hang és most már híva-kérve.
Kinézett, - éji szél fogadta kint.
"Tán vak vagyok, - vagy ott kinn senki sincs?"
Magát kárpálva dőlt le fekhelyére,
de ugyanaz a hang hívta megint,
most már a szive rejtekét elérve.
Nagyot lépett:
- egy Gyermek várta kint.
Farkasfalvy Dénes
2/2
Szentek

Apró szentet, na meg nagyot

magának mindenki hagyott;
mit fából, kőből faragott,
Apró szentet, meg nagyot.
Szent Katalin és Szent Anna,
álomban beérő manna,
őnekik szól a hozsanna,
Szent Katalin és Szent Anna.
Vencelből is néhány akad,
nem kedvencem, ámde marad;
úgy jó, ha a rakat apad -
Szent Vencel még itt ragadhat.
De ez a sok Nepomuk!
Tőlük csuklik minden zug.
Hídfő, köpő, vizes lyuk,
csupa, csupa Nepomuk!
1895
Tauber Ferenc

Szerelmes dal

Hogyan tarthatnám meg lelkem úgy, hogy

ne érintse meg a tiédet? Emeljem
át rajtad, s tekintsek csak másfelé?
Oly szívesen leraknám az úton,
hol elhagyottan sötét rejtené,
s rezgése idegen, csendes helyen
szűnne meg, a tied meg éppen kezdené.
Ám minden, ami érint téged s engem,
mint a vonó kezel minket, egyetemben,
a két húron egyazon dallam szól.
Milyen hangszer az, min feszülünk?
És kinek a kezében pendülünk?
Ó édes énekszó.
Az „Új versek”-ből (1907)
Tauber Ferenc
1/1
2022. 08. 09. 14:18
Firefox
https://www.magyarulbabelben.net/works/de/Rilke%2C_Rainer_Maria...
Szerelmes lány (Magyar)
Ez ablakom itt. Lágyan
ébredtem és kevély
lengésbe vitt a vágyam.
Hol életem s az ágyam
s hol kezdődik az éj?
Úgy rémlik, ez a friss táj
én volnék, szerteszét;
áttetsző, mint a kristály,
mély, néma és setét.
A csillag millióit
fognám magamba én;
oly nagy szivem s vivódik;
el is ereszteném
Azt, kit szeretni kezdtem,
tartottam is talán.
A végzetem ─ keresztem
oly furcsán néz ma rám.
Mi is vagyok e dolgok
közt én bús elvesző,
mozgó akár a boldog
és illatos mező.

Szó, mely kiált csodásan

s fél, hogy egy hang felel,
mert sorsom az, hogy
nyom nélkül vesszek el.
Kosztolányi Dezső

Szerelmes lány

Ez ablakom itt. Lágyan

ébredtem és kevély
lengésbe vitt a vágyam.
Hol életem s az ágyam
s hol kezdődik az éj?
Úgy rémlik, ez a friss táj
én volnék, szerteszét;
áttetsző, mint a kristály,
mély, néma és setét.
A csillag millióit
fognám magamba én;
oly nagy szivem s vivódik;
el is ereszteném
Azt, kit szeretni kezdtem,
tartottam is talán.
A végzetem ─ keresztem
oly furcsán néz ma rám.
Mi is vagyok e dolgok
közt én bús elvesző,
mozgó akár a boldog
és illatos mező.

Szó, mely kiált csodásan

s fél, hogy egy hang felel,
mert sorsom az, hogy
nyom nélkül vesszek el.
Kosztolányi Dezső

Szerelmes vers

Hogy tartsam lelkemet, hogy lelkedet

ne érintse? Hogyan emeljem át
más tárgyakat érinteni feletted?
Bár lelnék néki néma rejteket,
hol párjaként valami Elveszettnek
idegen csöndbe zárnám, mely tovább
nem rezdül, hogyha mélyeid rezegnek.
Mégis, mi minket ér, egybefogó
egy mozdulattal ér, mint a vonó,
mikor két húron egy hangot zenéltet.
Mily hangszerre vagyunk feszítve ketten?
Mily hang vagyunk mily játékos kezekben?
Ó édes ének.
Nemes Nagy Ágnes

Sziklatenger terped itt…

Sziklatenger terped itt,

törmelékbe merült cserje,
síri csönd. – Az ég ködterhe
rá fakó homályt terít.
Hol a zord kőszirt mered,
lepke leng át ernyedezve,
mint Isten-sugallta eszme
egy hitetlen szív felett.
Franyó Zoltán

Szívnek a csúcsára kitéve…

Szívnek a csúcsára kitéve. Nézd csak. mily kicsi ott, lásd: a szavak utolsó helye, magasan
fent, bár kicsi, mégis az utolsó
tanyája érzéseknek. Ismered ezt? --
Szívnek a csúcsára kitéve. Mindenhol kő,
kéz bárhova nyúl, De virágzik itt
néhány néma összeomlásból,
énekelve él tudatlan gyógynövény.
Ám ki tudója? Oh, ki kezdte érezni azt,
s meghallgatni most, ki a szív csúcsára kitett.
Itt jól megy, A tudat gyógyult,
emberek, hegyi állatok akár,
jönnek s mennek. És a legnagyobb született madár körberepüli a tiszta tagadás csúcsát. –
Ám védtelen itt a szívnek csúcsára kitett.
Szalki Bernáth Attila

Szomszédom, Isten

Szomszédom, Isten, hogyha néhanap

éjjel kemény kopogással zavarlak -
azért van ez, mert lélegezni hallak,
s tudom: szobádban csak te vagy magad.
S ha valamit kivánsz, nincs senki ott,
hogy italt érjen kereső kezed:
figyelek mindig. Adj egy kis jelet.
Közel vagyok.
Nincs más közöttünk, csak vékonyka fal,
véletlenül, mert meglehet:
ha szám vagy szád hívni akar -
a fal reped,
és hang se jelzi estét.
És azt képmásaidból épitették.
S a képek, mint nevek, elédbe állnak.
S ha bennem egyszer fényesség fakad,
mellyel mélyebb létem téged kutat,
elfecsérlődik képkeretre máznak.
És akkor elmém, mely hamar kifárad,
hazátlan lesz és tőled elszakad.

Nemes Nagy Ágnes

Szomszédom, Isten...

Szomszédom, Isten, hosszú éjjelen

kopogva hangosan azért zavarlak,
mert lélegzeni is csak ritkán hallak
s tudom, magad vagy odabenn;
és senki sincs veled, ha bármi kell,
hogy csak egy korttyal oltsa szomjúságod.
Fülelek egyre. Csak egy jelt! Itt várok
egész közel.
Egy vékony fal van köztünk, semmi más.
Talán egyszer, váratlanul
feltör szádból vagy számból egy hívás,
s a fal lehull,
de nem kíséri zaj.
Képmásaidból épült fel e fal.
És mint nevek, takarnak el e képek.
S ha bennem egyszer az a fény kigyúl,
mely téged mutat, míg lelkembe hull,
csak csillogása lesz sok keretének.
S a hirtelen megbénuló érzékek,
árván maradnak s otthontalanul.
Farkasfalvy Dénes

Szonett

Ej, barátom, újnak ne azt véljed,

ha a gép legyőzi a kezet.
Ne csaljon meg holmi átmenet,
hallgat majd, ki minden újat védett.
Végtelenül újabb az Egész,
mint a kábel vagy az új toronyház.
Lám, a csillagban ős tüze pompáz,
míg sok újabb tűz az éjbe vész.
Az sem áll meg, hogy hajtószíjak
forgatják a jövő kerekét.
Mert eónok eónokat hívnak.
Több is történt, mint te sejtenéd.
S jövőnk a legmesszebbet átfogja,
komoly bensőnkben mind egybefonva.
Franyó Zoltán

Szonettek Orfeuszhoz I. 14

Kört járt velünk szőlő, gyümölcs, virág.

S ők nem csupán az év nyelvén beszélnek.
Színvallásai mind a Mélysötétnek,
s tán féltékenység fénylik rajtuk át,
a holtaké, kiktől a föld megérik.
Mit tudjuk, értünk mit művelnek ők?
Régi szokásuk szabad agyvelőt
tölteni szét az agyag velejéig.
Kérdhetnéd: szívesen teszik?...
A telt gyümölcs rabszolga műveként ér
hozzánk, az úrhoz, a földfelszinig?
Vagy ő az úr, ki alszik a gyökérnél,
s fölöslegéből ajándékozódhat
iker-műve erőnek s néma csóknak?
Nemes Nagy Ágnes

Szonettek Orfeuszhoz II. 1

Lélegzet, ködpára-költemény!
Önnön létemmel egyre
tisztán cserélt világtér. Ellensúly: tőled én ritmikusan lengek lebegve.
Egyetlen hullám: vagyok
lomha tengered, habverés;
te minden tenger közt lehető legnagyobb -
új tér-nyerés.
Mennyi de mennyi tér és a Tér hány helye él szívemben. Mintha fiam kisérne,
úgy követ néha a szél.
Levegő, volt tagjaimmal telt, rám emlékezel-e?
Te, hajdan síma kérge
szavamnak s kerek levele.
Szabó Ede

Szonettek Orfeuszhoz II. 2

Mint a papírlap, bár hevenyészve,

a mester igaz vonalát veszi át:
néha tükörlap szívja be mélyre
a lányok egyetlen, igaz mosolyát,
ha a hajnalt próbálják, egyedül -
vagy szolgai fénnyel villan a lámpa.
És csak a visszfény gyönge sugára
az, mi való arcokra derül.
Mi mindent láttak a lassu parázsban
kormosan izzani régi szemek:
a lét szemei, s elvesztek örökre.
De ki tudja, mi vész el a földi világban?
Csakis az, ki dicsérni erős a szivet,
mely mégis a teljest kapta örökbe.
Nemes Nagy Ágnes

2022. 08. 09. 14:23

Szonettek Orfeuszhoz II. 4

Ó, ez az állat, mely nem létezik.

Nem tudják ezt, de szerették azért
a járását, nyakát, természetét
és csöndes pillantása fényeit.
Nem volt ugyan. De szerették nagyon,
s lőn tiszta állat. És mert volt tere,
felszegte a fejét a szabadon
hagyott térben, s nem kellett lennie.
Nem adtak neki abrakot, csupán
azt a lehetőséget, hogy legyen.
És ez belőle oly erőt csiholt,
hogy egy szarvat növesztett homlokán.
Egy szűzhöz ment fehéren, szeliden,
s ezüst tükrében volt, és benne volt.
Lator László

Szonettek Orfeuszhoz II. 15

Ó, kútszáj, te adakozó, te száj,

hol fogyhatatlan, tiszta szó terem -
te márványálarc a víz színtelen
ábrázatán. S hol már háttér a táj,
a vízmű kezdete. Nagy messziről,
az Appenninekből az hozza meg
sírok mentén szavad, amely öreg
fekete álladon tovább ömöl,
s az előtte álló kagylóba dűl.
Békén szunnyadva fekszik ott e fül,
a márványfül, melybe beszélni vágysz.
A föld füle. Magával társalog
csak így a föld, s ha betolakodott
egy korsó, azt hiszi, szavába vágsz.
Kálnoky László

Szonettek Orfeuszhoz II. 24

Újat a gyatra agyagból, ó ez a vágy, ez a hajlam!

Támogatást sose kaptak a hajdani bátrak.
Mégis a sok-sok boldog öbölnél városok álltak, s bővelkedtek a korsók édes vízben, olajban.
Isteneket formál sok bátor, emberi tervünk, s bosszús sors rombolja le őket szüntelenül.
Mégis örökké élnek. Ezért kell arra figyelnünk egyre, ki meghallgat majd végezetül.
Minden apát meg anyát eltölt ama cél: az Utód; őrá várakozik fajtánk, a többezer-éves,
hogy sziven üssön, minket túlszárnyalva, utóbb.
Ó, mi, mi végtelenül bátrak, sok időnk van e földön!
És csak a néma Halál, ő tudja, fajunk mire képes, s hogy mennyit nyer azon, ha az életet adja
kölcsön.
Kálnoky László

Szonettek Orfeuszhoz II. 27

Volna valóban az idő, a romboló?

Mikor töri össze, a nyugvó ormon, a várat?
S ez a szív, az istenekhez végtelen odatartozó, prédája mikor lesz a demiurgosz
erőszakának?
Volnánk mi valóban a félve-törékenyek,
ahogy a sors ezt vélünk egyre hitetné?
A gyerekkor, a mély, vele mind az igéretek: némulnak később közönyös gyökerekké?
Ó, a mulandóság szelleme
a gyanutlan-érzőt úgy lengi be,
mint kusza füstlobogás.
Valónkkal mégis, hogy sodratunk,
nem múló erőnkkel így vagyunk
isteni-létü szokás.
Tandori Dezső

Szonettek Orpheuszhoz I. 5

Ércbe ne véssétek. Nyíljék a rózsa

kedvére csak, s hullassa levelét.
Mert mindez Orpheusz megújulása
más-más alakban. Nem is kell egyéb
néven neveznünk. Most és mindörökre
az ének - Orpheusz. Jön s elsiet.
Néhány nappal túlélheti a gyönge
rózsakelyhet. De többet nem tehet.
Ó, értsétek meg, el kell tűnnie,
még akkor is, ha maga sem akarja.
Míg hangja - léten át - elér ide,
már messze jár, hová ember nem ér fel.
Rácsként az ujját nem nyűgözi lantja,
s míg följebb száll, még vissza-visszakémlel.
Garai Gábor

Szonettek Orpheuszhoz I. 6

Itt a hazája? Nem, két világból

sarjadt bő természete ki.
Szebb holmit fon a fűzfaágból,
ki a fűz gyökerét szereti.
Ne lásson az asztalotok, ha az éj jő,
tejet és kenyeret; rájár a halott. -
Ámde keverje csak ő, az Idéző,
gyöngéd szemhéja alatt
látottakba a látomást, hadd
tudja igaznak, nyílt utalásnak
füstike és ruta bűvöletét.
Hű képét soha semmi se rontsa,
se síri, se földi erő; dalolja
korsó, gyürü, csatt dicséretét.
Kálnoky László

Szonettek Orpheuszhoz I. 7

Dicséret, ez az! A Dicsérni Teremtett,

mint ércere néma köveknek, ide
úgy jött fel. A gyarló emberi nemnek
túl messzi bor illó prése szive.
El sose veszti a porban a hangját
ő, kit az isteni példa hevít.
Éneke szőlő, s délszaki lankák
melegén érleli fürtjeit.
Sírban ha rohad a királyi tetem,
nem torzul a hangja hazugra, sem
árnyék ha borítja, az isteneké.
Egyike ő az örök követeknek,
ki csésze gyümölcsöt, a legnemesebbet,
nyújt - távol - a holtak háza felé.
Kálnoky László

Szonettek Orpheuszhoz I. 8

Egyedül a Dicséret terében

járhat a Panasz, a könnyözön
nimfája, s vigyáz, hogy tiszta-szépen
hulljon csapadékunk a kövön,
hol a kapuk és oltárok állnak. -
Nyugodt vállát körülfényli, lám,
a sejtés, hogy az érzésvilágnak
nemtői közt legifjabb talán.
Az Ujjongás tud, és vall a Kétely, a Panasz tanul csak , lánykezével
számol régi rosszat éjjelente.
Majd ferdén s ügyetlenül, hamar,
hangunk csillagképét föl a mennybe
tartja, mit párája nem zavar.
Kálnoky László

Szonettek Orpheuszhoz I. 9

Ki a holtak ligetébe lenn

dalolt egyszer legalább,
az zengheti el csak a végtelen
magasztalás dalát.
Kibe sűrü mákon-ital
csurgott, vak lombok alatt:
fülében az isteni dal
örökkön bennemarad.
Megzavarodhat a víztükör,
futhat a szín-csuda: tündököl
és éles a kép.
Csak ott, hol a kezdet és a vég
egybeesik, lesz a dal
örök-fiatal!
Képes Géza

Szonettek Orpheuszhoz I. 10

Ti e szívből nem múltok el sohasem,

köszöntlek, ókori szarkofágok,
Róma derűs vize változik át, hogy
dalban ömöljön mélyeteken.
S ama nyíltakat is - az ébredező
pásztor szeme íly tág, szemben az éggel,
benn csendje telíti, mézfüve nő -
a felrebbent lepkék gyönyörével;
üdv minden ajaknak! Kételyeink
szűntén újra erősek a szóra,
tudják már, mi a csend s mire int.
Hát mi, barátaim, tudjuk-e mi?
Ha nem - ha igen: ama tétova óra
színt fog előttünk vallani.
Halasi Zoltán

Szonettek Orpheuszhoz I. 12

Üdv a szellemnek, mely összeköt;

mert ábrákban élünk csak. Az órák
útjukat aprókat lépve róják
valóságosabb napunk mögött.
Tetteinket vonzások vezérlik,
bár nem tudjuk helyünket se még.
Antennák az antennákat érzik,
s termést hoz az üres messzeség...
Szép feszültség. Ó, erők zenéje!
Nem tisztes munkánk hárítja félre
azt, amivel zaklat a világ?
Bár a paraszt dolgozik serényen,
a nyárrá változik vetése, mégsem
elég. A föld ajándékot ád.
Lator László

Szonettek Orpheuszhoz I.1

Ím, egy fa nőtt! Ó fénylő túlnövekvés!

Ó zengő Orpheusz! Fül fája, nagy!
S lett minden néma. Aztán újrakezdés
mozdult, jel támadt, változás fakadt.
A bomlott erdőből vadak lopóztak
puhán elő, otthagyván vackaik,
s hogy nem riadtság s fondorlat lakik
csöndességükben, s hogy csak hallgatóztak, ekkor kitűnt. Szívükre nem hatott
bőgés, üvöltés, jaj. De hol kicsinyke
kunyhó állt, menhelyként a legsötétebb
vágyódás ellen, melybe míg betértek,
a félfák is reszkettek lépteikre -
itt raktál nékik dalból templomot.
Csorba Győző

Szonettek Orpheuszhoz I.2

S már-már leány volt, ének és a lant

egy-boldogságából fénylőn repesve
s átcsillant tavaszfátylukon a teste
és ágyat vetni fülembe suhant.
S bennem aludt. És álma volt a lét.
Ő álmodta, hogy csodáljam, a fákat,
sejlő távolt, megsejtett réti tájat
s minden szép ámulásom szenderét.
Álma: világ volt. Lant istene, lám,
mint telt be így, hogy nem kivánt titokban ébredni sem? Lett, s lehunyta szemét.
Hol a halála? Ó, rálelsz-e még
e motívumra, míg dalod kilobban? -
Hová hull belőlem?... Már-már leány...
Szabó Ede

Szonettek Orpheuszhoz I.3

Isten képes rá. De követheti

halandó őt a szűkös húrú lanton?
Szándéka visszás. Nincs Apolló-templom
ott, hol széthúznak a szív útjai.
Mint tanítod, nem óhajtás a dal,
nem annyi, mint elérhetőre törni;
az ének lét. Isten számára semmi.
De mikor létezünk? S mikor pazall
létünkre ő földet csillagsereggel?
Ne hidd annak, ifjú, szerelmedet,
még ha ajkadra hang tört is - feledd el,
hogy fölzengtél. E hang soká nem él.
A Valóság dala más lehelet.
Száll céltalan. Isten fuvalma. Szél.
Kálnoky László

Szonettek Orpheuszhoz I.4

Jöjjetek ó ti szelídszivü lények,

e lélegzet nem sejt titeket,
arcotokon leljen menedéket,
reszket utánatok; újra csak egy.
Ó ti boldogok, ó ti épek,
a szívek kezdete volt szivetek.
Íjfeszülések, nyílremegések,
mosolytok a könnytől mind örökebb.
Terhet ha viseltek, félni nem kell,
a földnek adja a súlyt, aki szül;
súlyos a hegy és súlyos a tenger.
Nem hordjátok a még gyerekül
növelt fákat sem; túl nehezek.
Ám a levegők... ám a terek...
Halasi Zoltán

Szonettek Orpheuszhoz I/21

A tavasz eljött a Földre újra,

mint gyermek, ki mond költeményt;
oh sokat…És a tanulásra
díjat kap, szép nagy nyereményt.
Ám tanára szigorú volt. Az ősz szálat
csiptük oktatónk szakállán ott.
Válasza pontos volt, nem csak vázlat,
kérdezhettünk, ő mindent tudott!
Föld, mely szabad vagy, játszál te , boldogan gyerekeiddel! Fuss, elfogunk téged,
boldog Föld.Sikeres, ki nekilát.
Oh, mit adott mester sokat szorgosan,
és azt, mi hosszú gyökerekben éled,
óriási törzsek:zengjétek hát!
Szalki Bernáth Attila

Szonettek Orpheuszhoz I/21.

A tavasz hát visszaérkezett. A Föld

mint a gyermek, ki verset szaval;
sokat, ó sokat…. Időt beleölt
eleget, most jöhet a diadal.
Zord volt a mestere. Bírtuk a fehéret
a vén aggastyán szakállán.
S miképp tudja a zöldet, a kéket,
kérdezhetsz bármit: cipeli vállán!
Föld, oly szabad vagy, egészen boldog,
játssz a gyerekekkel! Utánad erednek,
te vidám Föld. Elkap az, ki reményteli.
Ó, mit a mester oktatott, a sok sort,
mit magukba foglalnak sűrű gyökerek,
óriás törzsek: elénekli, elénekli!
Tauber Ferenc

Szonettek Orpheuszhoz II. 13

Mindig előzd meg a búcsút, mintha a multad volna, akár ez a tél, mely messze-siet.
Mert jöhet egy tél s végtelen télbe borulhat, mindent áttelel és túléli majd a szived.
Légy Eurürikébe-halott, bukj zengve a mélybe s szállj föl a dallal, a dicsérettel - örök légy a
tünők közt, légy a mulás menedéke,
tiszta üveg, mely cseng, bár maga összetörött.
Légy, s ne feledd, hogy a nemlét is mire késztet lendületednek végokaként, hiszen érzed:
egyszeri ez, csak itt lehet messzire szállnod.
Annyira gazdag a Természet s még rejtve világa, számold e végtelen összegek néma sorába
ujjongva önmagad és töröld el a számot.
Szabó Ede

Szonettek Orpheuszhoz II. 29

Messzeségek halk barátja, érzed? -

lélegzetedre tágul a Tér.
Haranglábak homályán az ércet:
kongasd magad. Mind erőre kél,
ami emészt, ha te vagy az étek.
Változz azzá, mit a lét akar.
Mit számít a legfőbb szenvedésed?
Légy borrá, ha italod fanyar.
Légy varázs, e bőség éjjelét
hasd ma át, s mi kúsza, testet ölthet,
egymásra lel s értelme ragyog.
S ha elfeled majd e földi lét,
"Eliramlok" - mondd a néma földnek.
S szólj a fürge vízhez így: "Vagyok."
Szabó Ede

Szonettek Orpheuszhoz II.3

Tükrök: tudva senki se írta

le még, mit rejt lényegetek.
Ó ti, idő köze-rései; mintha
rosta ezer lyuka töltene meg.
Tékozlók - még néma teremben,
távoli erdőként ha dereng...
Csillár ágasa jár öletekben,
hasítva a szüzi végtelent.
Festőiek olykor. - A közeledőt,
ha bejárást nyer, képmása betölti -,
félve csukódtok mások előtt.
A Legmesszebb marad itt csak - amíg
túl a szemérmes orca felölti
Narcissus tiszta vonásait.
Halasi Zoltán

Szőlőterasz-orgonabillentyűsor

Szőlőterasz-orgonabillentyűsor:
hogy veri szintjeit estig a nap!
Míg venyigéből telt szemmé forr
hangja; mi csengve-csobogva kicsap.
Végül hallás nyílik: a száj; a
szőlőfürtzengés odajut.
Terhes táj, kit löksz ki, világra?
Megérzem e lányt? Megtudom e fiút?
Tandori Dezső
.
Tavaszi szél

Sors jön e széllel; ó, hadd jöjjön el:

e vak, nyomakvó szükségszerűségben
hadd izzunk fel — hadd érjen ily közel.
(Légy csöndben, meg ne moccanj: el ne vétsen.) Ó, a sorsunk jön el ebben a szélben.
Ez a szél valahonnét, névtelen
dolgok terhének imbolygásaképpen,
minket hoz át a tengeren.
...Bár hozna. Hazahozna. (Nyugtalan
egek hullámlanak bennünk.) De ezzel
az új széllel a sors megint csak egyszer
elzúg fejünk fölött hatalmasan.
Tandori Dezső

Te a jövő vagy, éj virradata

Te a jövő vagy, éj virradata,

a végtelenség síkján felviharzó.
Vagy éj s idő után harsány kakasszó,
vagy hajnali mise és szűzi tarló,
és idegen és halál és anya.
Te vagy a folyton változó világ,
ki a sorsból kiharsansz szabadon,
csak selypítgetnek panaszok, imák
és ismeretlen vagy, mint a vadon.
Te a dolgoknak mélyült mélye vagy,
mivoltodat némán elhallgató,
és másnak lát a földön minden agy,
hajónak part vagy és partnak hajó.
anonim

Te legyél Jóshelyem s a Jóslat

Te legyél Jóshelyem s a Jóslat,

tedd Ünneppé az életem,
ha foltos lelkem összeroskad
S szárnyam újra élettelen.
Add vissza, amim sohasem lett:
Jól Tevést s jó Pihenhetést, —
egy intésésével két kezednek,
Figyelve, dalom mit kereshet,
Szóddal betöltheted a rést.
Israel Efraim
Te szent elhagyatottságom

Te szent elhagyatottságom,
dús, tiszta e széles világon
olyan, mint egy ébredő park.
Te szent elhagyatottságom -
arany kapukat csukva látom,
mely előtt sok kívánság kitart.
Mucsi Antal

Te vagy az örökös

Te vagy az örökös.
a fiú örököl,
az apák kinyúlnak.
a fiúk élnek, virulnak.
Te vagy, ki örökölsz:
És te öröklöd
az elmúlt kertek zöldjét, szétesett
egek csendes kékjét.
Hosszú hajnalok harmatát,
a sok nyarat, mit a Nap szava ád,
és rengeteg tavasz fénylő panaszát,
akár ifjú nőtől a sok levelet.
Őszöket örökölsz, mik díszmenteként
költők emlékeit dekorálják,
és minden tél, mint elárvult hercegség,
úgy látszik, hallgatagon simul hozzád.
Örökrészed Velence, Kazany, Róma,
Firenze tied lesz, és Pisa dómja,
a Troïcka Lavra és a Monostor,
mely Kijev kertjei alatt alagsor-
útvesztőt képez, sötét belsejű, -
Moszkva városa, harangos emlékű, -
és hang lesz a tiéd: torok, kürt, hegedű,
és minden dal, mi elég mélyen zengő,

úgy csillog rajtad, mint a drágakő.

Csak érted zárkózik be a sok költő
és képtárat gyűjt, zengőt, gazdagot,
majd kimegy, átél sok hasonlatot,
ő, az életét egyedül töltő...
És a festők csak azért festenek,
hogy örök létéhez a természet,
múlékonyságból hozzád visszatérjen:
minden örök lesz. Asszony, lám, a képen,
Madonna Lisa, mint a jó bor, beért;
többé már nem kéne nő éppen ezért,
mert újat új nő nem tesz többé hozzá.
Azok, kik alkotnak, hasonlók hozzád.
Nem múlót akarnak. Azt mondják: kő,
örökké tarts. Értelme meg: A tiéd ő!
És aki szeret, mind csak neked gyűjtő:
megéneklik ama rövid órácskát,
a kifejezéstelen szájacskát
mosolygósra csókolják, így megszépítve,
élvezettel az utat, s kiépítve
kínoknak, mik felnőtté facsarnak.
Szenvedést hoz nevetésük, siralmat.
Vágyak, mik alszanak, most riadnak,

hogy felsírjanak idegen mellkasban.

Felgyülemlett rejtelem és halál,
állati halál, értelmet nem talál, -
de lesznek esetleg unokáik,
zöld életük beérik odáig;
tiéd lesz a szerelem így, máig,
mi vak álom volt csupán ezidáig.
Így folyik a tárgyi jómód hozzád.
Szökőkút felső tálcáján a karima
mindig túlcsordul, mintha lavina
lenne a kioldott haj, az alsó tálba, -
így folyik bőség völgyed útjába:
sok tárgy és gondolat túlcsordulása.
(1901.9.18., Westerwede)
Tauber Ferenc

Te, sötétség

Te, sötétség, mely kibocsátott,

jobban imádlak, mint a lángot,
mely világot szűkre fog,
ahogy ragyog
bizonyos köröknek,
s azok nélküle más körül pörögnek.
De a sötétség mélységes közepén
bújunk: alakok, láng, állat és én,
Benne rejlő
Emberek, hitek -
És lehet, hogy valami nagy erő
tör szomszédomban most elő.
Az éjekben hiszek.
Rainer Maria Rilke, 22.9.1899, Berlin-Schmargendorf
Tauber Ferenc

Te, sötétség

Te, Sötétség, ki fényre szültél,

én jobban szeretlek a tűznél,
mert az világ-határ,
s a fényes ár
hona valami kör,
amelytől senki sem ismeri föl.
De a Sötétben mindennek helye van:
Van tűz, van az állat, forma, magam,
felragad ő
embert, hatalmakat, épen —
És meglehet: egy nagy Erő
tör szomszédságomban elő.
Én hiszek az éjben.
Israel Efraim

Téli reggel

A vízesés áll dermedten,

meredt csókák a tónál.
Kipirult fülű szerelmem
huncutkodni próbál.
A nap megcsókol, ébredő kórus,
Ágak közt úszik mollban egy dal;
és lépdelünk, minden pórus
telve a reggel illatával.

Tauber Ferenc

Theodora von der Mühll asszonynak

Mily tartós a szó, ott lobog a tűz!

Az idő lép, de félre nem dobja.
Ám múlása érint, a létezés sodra
e szó-képzetek centrumába űz.
Tauber Ferenc
Tovább

És létem mélye fölzúg újra bennem,

minthogyha tágabb volna partja, tágabb.
Mind rokonabbak vélem már a tárgyak,
s mind tapadóbb a kép a két szememben.
Bizalmasom lett a Nevezhetetlen:
rajzó elmém, mint fölcsapó madár-had,
a tölgyfalombból szeles égre szállhat,
s a nagy tavak töretlen nappalának
mélyébe fúr, halakkal, a szivem.
Nemes Nagy Ágnes

Túl sok angyal képzel a fénybe téged…

Túl sok angyal képzel a fénybe téged,

a csillagokhoz koppan homlokuk,
ragyogásból nem jó tanulniuk.
Engem a rólad írt versem felébreszt,
és tudom, egy félrenézés elég lesz,
hogy ruhádat se érintse daluk.
Hisz csak vendége voltál az aranynak.
Hisz csak rájuk hagytad, vegyenek az
ékes imákba föl, ha az nekik vigasz,
kométák királya lehetsz, mi az
neked, a hitük sugarai megrohannak.
Most rendet raksz, ez az idő kihamvad.
Szád sötét, amivel engem hivatsz,
érzem ében érintését karodnak.
Imaórák könyve: A szerzetesi élet
Vörös István fordító

Uram: árvábban élünk, mint az állat

Uram: árvábban élünk, mint az állat,

amely vakon hal, nem sejt semmi bajt,
mi meg se halva hallunk száz zsivajt.
Add azt nekünk, ki módját ejti majd,
hogy életünk magas lugasra válhat,
hol minden május már előbb kihajt.
Azért oly terhes mindegyik halál,
mert nem mienk; csak egy, ki ránktalál
és elragad, mert bennünk egy sem érik;
azért jön orkán, mely letép gyökérig.
Ott állunk évről-évre kerteden,
mi fák, melyekből dús halál születne:
de hajh, mi rég megvénülünk szüretre!
Mint nő, kit átkod meddőségbe vet le,
úgy élünk renyhén és gyümölcstelen.
Igaztalan, hogy így büszkélkedék?
Tán jobb a fa? Csak fáradt nemzedék
vagy asszonyöl vagyunk, mely mindig adna? -
Az örökléttel vívtunk nászcsatát
s ha hív az ágy, vajúdva és tagadva
vetéljük el halálunk magzatát;
a görbe, torz, gondterhes embriót,
ki (mintha szörnyü rém riasztaná itt)

kezével eltakarja szemcsiráit

s kinek kiduzzadt homlokán kinőnek
nem-élt kínok s kit rettegés igáz,
s a végünk az lesz, mint a sarki nőnek:
a császármetszés, gyermekágyi láz.
Franyó Zoltán

Utolsó este

(Nonnas asszony birtokában)

És éj és messze zörgés; mert a had
s a trén a park alatt vonult előre.
A férfi pillantása fennakadt,
s míg zongorázott, átnézett a nőre.
már majdnem úgy, ahogy tükörbe néznek:
betelve minden arcvonással egyben,
és tudva, terhét hogy vennék a vésznek,
még csábítóbban, hangról-hangra szebben.
Egyszerre mintha mindez elmosódnék:
a nő az ablakrésben áll, - talán
szívébe fojtott egy-egy árva szót még.
A dal lehalt. A kert felől bevágó
friss szélben ott sötétlett asztalán
a halálfejjel ékes furcsa csákó.
Franyó Zoltán

Vakíts meg hát

Vakíts meg hát, és én továbbra is látlak,

hallak, hasztalan szaggatod dobhártyámat,
hozzád hogy eljussak, nem kellenek lábak,
ajkak nélkül suttogom imámat.
Kezeim ha törnéd, az imádat
szívemből új kart formál, hiába
bénítod meg, agyvelőm kiváltja,
s ha azt borítod szent antal-i lángba,
neved tovább hordom makrocitákban.
Csősz Gergely
1
Vannak éjek, csoda-fehérek

Vannak éjek, csuda-fehérek,

mik árasztják az ezüst-színt.
Szelíd csillag-tekintet kint:
Kiséri a pásztornépet,
mely új Kisjézusra tekint.
Mintha - sűrűn telehintve-
gyémántpor lepné a határt,
s a szíveket, álom gyanánt,
kápolnátlan hit ihlette
csendes csoda járná át.
Tauber Ferenc

Vedd szemem világát

Vedd szemem világát: s látom képedet,

tapaszd el füleim: hallom hangodat,
léptem láb nélkül is tehozzád vezet,
hangtalan ajkaim esküt mondanak.
Szakítsd le karjaim, s karomba tartalak
szívemmel, érezd, a kezem átölel,
állítsd le szívem, ritmusát agyam dobolja, vesd tűzre agyam, hadd égjen el:
s véremben hordozlak, mint hűséges szolga.
Koosán Ildikó

Végjáték

Úr a Halál.
És csak rabok mi
míg szánk kacag.
Ha szívünket véljük mi dobogni,
ő mer zokogni
énünk alatt.
Israel Efraim
Végjáték

Úr a Halál.
És csak rabok mi
míg szánk kacag.
Ha szívünket véljük mi dobogni,
ő mer zokogni
énünk alatt.
Israel Efraim

Végső töredék

Te jöjj, te végső: elismerlek téged,

gyógyíthatatlan kín, testembe szőtt.
Ahogy lélekben égtem, benned égek:
a fahasáb sokáig küszködött
lángoddal: nem hagytam, hogy elemésszen,
de most táplállak, benned égek én,
s e rémség poklában lesz szelíd lényem
e földön túlvilági rém.
Tisztán, már terv nélkül, jövőtlenül
és szabadon a kín-máglyára léptem.
Mert nincs hol vennem jövendőt cserében
a szivemért, mely némán kimerül.
Még az vagyok valóban, aki ég?
Emlékeket sem tűrök idebenn.
Ó élet, élet: kinti lét.
S a lángban én. Nem ismer senki sem.
(Lemondás. Most nem úgy mint gyerekkorban
ha betegség jött. Haladék. Ürügy:
nagyobbá válni. Hangok, suttogások.
Ne keverd ebbe régi ámulásod.)
Farkasfalvy Dénes

…égzetes, keserű órán

Valaki sír-rí most valahol a földön,

ok nélkül sír-rí a földön,
engem sirat.
Valaki nevet most valahol az éjben,
ok nélkül nevet az éjben,
rajtam nevet.
Valaki megy-megy most valahol a földön,
cél nélkül megy-megy a földön,
jön-jön felém.
Valaki meghal most valahol a földön,
cél nélkül hal meg a földön,
s néz-néz reám.
Végh György

Velence

Idegen szó. Sötét bárkát,

nagy gondolát rendelünk,
márványpaloták során át
halkan siklik el velünk.
Csönd. Hajós hajóshoz átszól.
Evezők fojtott zaja;
dómokból int, csatornákból
egy idegen éjszaka.
Sötét utunk immár néma,
messzi szél Ávé-t lehel –
halott császár vagyok én ma,
s ők síromhoz visznek el.
Franyó Zoltán

Vénusz születése

Elmúlt a csüggedt éjszaka, jelek,

nyugtalanság, felrettenések éje -
reggel sikoly vetette föl a tengert.
Amint a jaj lassan elhalt s az ég
alján a sápadt nap pirulni kezdett
s lehullt a néma, haljárt, mély fenékig -
a tenger szült.
Az első napsugár ragyogva tört meg
a széles hullámöl habján s a szélén
ott állt a lány: nedves, zavart, fehér.
Amint a zsenge zöld levél mozog,
nyújtózik s fodrát lassan szétteríti,
úgy tárta ki testét a lenge szélbe
s ölelte az érintetlen szelet.
Mint páros hold, úgy úsztak fel a térdek,
s a combok felhőjében elmerültek,
az ikrák keskeny árnya visszahullt,
a láb is megfeszült és fényt kapott,
s az izmok éltek, mint a szomjazónak
kiszáradt torka.
És a medence kelyhében a test
pihent, mint friss gyümölcs gyermek kezében.
Szűköblű köldök serlegébe bújt

e fénylő élet egyetlen homálya.

Alatta egy kis hullám fénybeszökkent,
kitartón tört az ágyéka felé,
hol csöndes harmat hullott néha még.
De áttetszőn és árnyéktalanul, mint
a nyírligetek tavasszal, meleg,
csupasz volt s rejtetlen az öl.
Már fürge mérleg karjaként a vállak
egyensúlyban álltak a nyurga testen,
mely csipőből vízsugárként szökött fel,
karjai hosszán tétován lehullva
és gyorsabban hajának telt esésén.
Az arc is lassan felmerült esett
tartásából, a csökkenő homályból;
tisztává, vízszintessé magasult.
Szorosra-zártan követte az áll.
Majd kinyujtózott sugárként a nyak,
s - virágok szára, melyben nedv kering -
két karja úgy nyúlt ki, akár fehér,
partra áhító hattyúk szép nyaka.
És jött az első lélegzet e testnek
hajnalsötétjén, pirkadati szél.
Ér-fáinak sok finom, gyönge ága
susogni kezdett s mélyei fölött

áradva, zúgva indult meg a vére.

És ez a szél nőtt, újuló erővel
immár az új keblekbe behatolt
s úgy betöltötte fuvallata, hogy
távoltól duzzadó vitorlaként a
könnyűtestű lányt ez hajtotta partra.
Így ért az istennő a földre.
Nyomában,
míg gyorsan tovatűnt az ifju parton,
egész nap bódult cserjék és virágok
éledeztek, mint ölelés után.
De ő már messzejárt, már elfutott.
A legnehezebb déli órán ujra
magasra csapott még a tenger és
egy delfint vetett partra ugyanitt.
Holtan, véresen, felhasítva.
Vigíliák
I
A fakó rét szunnyadni kezd,
szívem virrasztva vár;
piros vitorláját az est
öbölbe vonja már.
Ó, álomszép vigília!
Éj leng a tájon át:
s látom kezén kinyílni a
hold fehér liliomát.
II
A nyitott ablakból tűnődve
föl a nagy éjbe álmodom;
a hold ezüst hálója szőtt be
tornyot, tetőt a templomon.
Bár udvarunkon át a házba
csak egy kis világ nézhetett:
tíz csillag tündöklése játszva
betölt egy sötét életet.
III
Halld, az éj lép ingatag
s elhal a messzi csendbe?
lámpám cirpel, mintha csak
egy kis tücsök lenne.
Iszik polcomon a sok
könyv aranyló háta:
e hidakon át jutok
tündérek honába.
Franyó Zoltán

Világol még

Világol még csoda-fehéren

színezüst téli éjszaka;
szelíden pislog csillaga,
mintha jámbor pásztort kísérne
tehozzád, gyermek Jézuska.
Mezőket, folyókat beborít
a távol, ezüstöt szórva;
a szívekben szárnyat bontva
templom fölé magasul a hit:
árad már csendben a csoda.
Benő Eszter

Vizektől bódul a föld…

Vizektől bódul a föld.

Elfúl, vedel a tavasz,
támolyog vaksin a zöldbe,
virágokból böffent
ittas lélegzetet.
Csalogány gyakorolja napestig
az elragadtatást, e
szívbéli teljhatalmat
józan csillag fölött.
Tandori Dezső
1/1
2022. 08. 09. 14:38
Firefox
https://www.magyarulbabelben.net/works/de/Rilke%2C_Rainer_Maria...
Záró darab (Magyar)
Nagy a halál.
Rajtunk a bélyeg,
bár nevet a száj.
Míg azt hisszük: körülvesz az élet, -
bensőnkben éled
sírása már.
Lator László

Záró darab

A halál nagy.
Az övé vagy,
s mosoly derül.
Hiába feszít épp éltető pír,
veszi a merszet – és sír,
legbelül.
Tauber Ferenc

Zene

Alszik… Hogy tiszta öntudatra kelve

éber valója ránk álmát kivesse,
s mind aludni térjünk… Szörnyű kelepce!
Sújtván a Földet: agyaghangja gyenge,
céljaink fojtó fátyla inti csendre.
Csillagra sújts: egy világ lép szemedbe!
Csillagra sújts: a titkolt számjegyekre
valóság vár. Atomok sokasága
törekszik a térbe. Hang fénye rezge.
S mi fülként ér ezek áradatába,
valahol máshol szem: dómkupolája
boltozatát ideálban emelte.
Zene létezik valahol, miként
e fény is csengve, messze hull fülekbe…
Csupán az érzék vét, s rebbenti szét,
mi egy... S ezen hullámok közt lebegve tolong sok fölös névtelen… Mi tér
gyümölcsbe? Megízlelve kellő
értéket ad? Egy illat mit tudat?
(Hiába, léptünk s minden mozdulat
sejtéseink határait veszejtő.)
Zene: te víz, kútmedrünkben szökellő,
hangként tükröző zúduló sugár,
boldog, ki kélsz ébresztő prés-kezekből,
te teljes és szelíd, ha tódul ár,
Te nálunk több, kit cél nem ejt rabul már
soha…
Keresztes Ágnes Edit
Zene

Ki alszol most... A tiszta ébredés

éberségével álmot küldsz felénk,
mert te már rég, hogy fenn vagy. Ó, te rém!
Pendítsd meg a földet! Tompán, kemény
földhözragadt szándékokkal regél.
Pendíts csillagot: s ott a felfedés!
Rejtett számok beteltét hozza ütés
a csillagokra. Ereje atom
ezrének - terjed térben. Szétterülés
vár hangokra. Amivel hallgatom:
mint szem. Áramában maga mint dóm,
mely ideálban boltozza terűjét.
Valahol zene, ahogy valahol
a fény is hull belénk, távoli csengés…
Szétválasztva mindez csakis ott, ahol
érzékink... Erre-arra hullámverést
játszik a fölösleg-bőség. Ha fojt
gyümölcsökbe? Küldi ízlés körébe
az értéket? Mit ad egy illat nekünk?
Lehet bármi lépés, s akármit tegyünk,
elmosódó a felfedezés mélye.
Zene! Víz, mely feljössz kútunk medrébe,
sugár mely hull, te hang, mely tükröz, te
egy folytó-ébresztésből ébredése:
kit egésszé tett nyugalom öle.
S többre emelt miértek fölé, s tőle
megszabadított...
Száva Csanád

Zongoraetüd

Nyár döngicsélt. Elfáradt délutánra;

beszívta a friss ruha illatát,
s ölte zavarát mély gyakorlásba,
vágyát egyfajta valóság iránt,
melyre úgy várt: holnap, vagy ma este -,
tán itt is volt már, ámde rejtve még;
az ablak előtt, gazdaként kilesve,
észlelte parkján a kényeztetést.
Abbahagyta; kinézett, a karja
összefonva; vastag könyvet akart -
s magától a jázmin-illatot hamar,
haraggal tolta el. Úgy vélte, zavarja.
Tauber Ferenc

Zongora-gyakorlás

Nyár zsong. Tikkaszt a délután. A lányka

bódultan szívta blúza friss szagát,
s beszőtte az etűd szűk dallamába
a valóság után hő óhaját;
jöhetne már holnap vagy még ma este,
vagy tán itt is van, ám elrejtezett;
s kint élt hatalmasan, az égbe veszve
az ápolt park, és ő ráérezett.
Fölállt; kinézett, s összefont kezébe
egy hosszú-hosszú könyvet álmodott,
s csapkodta szét a jázmin-illatot
dühvel. Hogy szenved, azt okolta érte.
Csorba Győző

Őszi nap

Beteljesült. Bő nyár volt s vége van.

Vond árnyaid a napórákra némán
s fújjon a rónán újra szél, Uram.
Rendeld a még éretlent: érjenek;
adj bár kétnapi délies verőt még,
sürgess tökélyre és nyilazz a tőkék
nehéz borába végső édeset.
Kinek most nincs, nem épít házat már.
Ki most magányos, lesz hosszú időre,
olvas, hosszú levéllel bíbelődve
virraszt, s riadtan meg-megállva jár
a fák alatt, ha lombra lomb süvölt le.
Kányádi Sándor

Őszi nap

Óh, Uram, válts! A nyár oly perzselő

volt. Fektess most napórákra árnyékot,
s engedd szeleid nyargalni mezőn.
Parancsold, lustácska fürt beérjen,
adj nekik néhány melengető napot,
sürgesd őket megérni, s mustból a bor
zamatossá forrjon, s legyen édes.
Kinek nincs háza, már nem is épít.
Ki egyedül él, így maradhat végleg,
virraszt, olvas, búját önti levélbe,
kit fasorok csendje se békít,
csak hánykolódik, mint levél a szélben.
Szalki Bernáth Attila