Herceg vagy Szörnyeteg?

II összesen Gonosztevők
Serena Valentino
Manó Könyvek (jan 2021)

Címke: fantasy, Ifjúsági Regény, mágia, Romantikus

fantasyttt Ifjúsági Regényttt mágiattt Romantikusttt
Mindenki ismeri az ősi történetet, amelyben a kegyetlen Herceg
Szörnyeteggé változik. Aztán megjelenik egy gyönyörű lány,
együttérzésével megváltoztatja a rémséget, aki végül bele is szeret, majd
boldogan élnek, míg meg nem halnak.
Ám a történeteket, legyenek bár olyan jól ismertek, mint a Szépség és a
Szörnyeteg, sokféle módon mesélik. De bármelyik változatot is hallja az
ember, egy kérdés mindig megválaszolatlan marad: mitől változott a
büszke Herceg a világtól elvonult, morózus Szörnyeteggé?
Íme, egy lehetséges válasz a sok közül, melyeket világszerte mesélnek.
Történetünk hiúságról, gőgről, gyűlöletről és kegyetlenségről szól… na
és persze: az igaz szerelemről.
Ez a Szépség szerelmének a könyve.
Egyetlen szerelmemnek, Shane Case-nek.
– Serena Valentino
 1. fejezet
Boszorkányok a rózsakertben
A Szörnyeteg a rózsakertben állt, bódultan az újonnan kinyílt
virágok mindent belengő illatától. Valahogy úgy tűnt neki, mintha a
kertje önálló életre kelt volna; mintha a tüskés indák arra várnának,
hogy rácsavarodhassanak vadul zakatoló szívére, hogy véget vessenek a
kínjainak. Néha azt kívánta, bár így történne, ám a fejében most újra és
újra csak a gyönyörű fiatal lány képe bukkant fel, aki a kastélyába
érkezett. A bátor és nemes Belle-é, aki önként vette át az apja helyét a
várbörtönben. Miféle nő az, aki kész ilyen könnyedén feláldozni a saját
szabadságát, hogy megváltsa vele az apjáét? A Szörnyeteg eltűnődött,
hogy vajon ő képes lenne-e hasonló önfeláldozásra. Vagy úgy
egyáltalán: a szeretetre.
Egyre csak állt ott, a kertben, és bámulta a kastélyt. Megpróbálta
felidézni, hogy milyen volt az otthona annak idején, még az átok előtt.
Most teljesen másként festett: fenyegető volt és eleven. Mintha még a
hegyes tornyok is szánt szándékkal, dühödten böködték volna az eget.
Csak sejtette, hogyan nézhet ki az egész a távolból. Magas, tekintélyt
parancsoló épület, amely a királyság legmagasabb hegycsúcsára épült,
mintha csak magából a sziklából faragták volna ki; körülötte pedig
veszedelmes vadállatokkal teli, sűrű erdőség terült el.
Az előtt, hogy arra kárhoztatott volna, hogy eme átkozott falak közt
kelljen bujkálnia, soha nem vette így szemügyre a környezetét – igazából
nem látta, nem érezte át a saját helyzetét. Figyelme most a holdfényben
baljós árnyakat vető szobrokra terelődött, amelyek a kerttől a kastélyba
vezető utat szegélyezték – jókora, szárnyas teremtményeket ábrázoltak,
amik rémisztőbbnek tűntek, mint bármi azokból az ódon történetekből,
amelyeket a tanítói olvastattak vele. Nem igazán emlékezett rá, hogy
már akkor itt lettek volna, mielőtt a bűvölet a kastélyra és környezetére
szállt.
Sok minden megváltozott azóta, hogy a boszorkányok megjelentek a
bűbájaikkal. Még a formára nyírt bokrok is mintha rávicsorítottak volna,
amikor esténként a kerti labirintusban kószált, hogy kis időre
megpróbálja elterelni a gondolatait a sorsáról.
Már régen tudomásul vette, hogy a szobrok utána pillantottak,
amikor nem nézett rájuk; apró mozdulataikat csak a szeme sarkából
látta. Képtelen volt megszabadulni az érzéstől, hogy állandóan figyelik,
de már majdnem sikerült megszoknia. Majdnem. A kastély főbejárata
pedig mintha tátongó száj lett volna, amely csak arra vár, hogy elnyelje
őt. Igyekezett a lehető legtöbb időt tölteni a szabadban. A kastély,
bármekkora volt is, börtönnek tűnt számára; úgy fojtogatta, mintha csak
az életet akarná kiszorítani belőle.
Egykor, mikor még… merjen belegondolni? Igen, ember volt,
rengeteget kószált odakint; vadállatokat hajtott az erdőben, puszta
kedvtelésből. Ám amikor ő vált olyasvalamivé, amit üldözni kell, az első
években inkább teljesen bezárkózott, és egy percre sem hagyta el
nemhogy a kastélyt, de még a nyugati szárnyat sem.
Talán ezért is gyűlölt már annyira odabent lenni: túl sokáig tartotta
bezárva a saját félelme.
Amikor a kastélyra először ereszkedett rá a bűbáj, azt hitte, hogy csak
a képzelete játszik vele – hogy az átok puszta gondolata máris az
őrületbe kergette. De most már tudta, hogy a környezetében minden
életre kelt, és tartott tőle, hogy elég egy rossz lépés, és ellene fordul,
ellenségei pedig még jobban megkínozzák majd, cserébe mindazért a
fájdalomért, amit oly sokaknak kellett elszenvednie tőle, még mielőtt
szörnyeteggé vált volna. A testi átváltozás még nem volt minden, az
átok olyan mélyre hatolt, hogy igazából bele sem mert gondolni.
Igyekezett hát az egyetlen dologra koncentrálni, ami legalább egy
kicsit megnyugtatta. A lányra.
Belle-re.
Pillantása a kerttől jobbra eső tóra vándorolt. A hold képe ezüstös
csillogással tükröződött a hullámzó felszínen. A Belle körül kavargó
gondolatai mellett ez a látvány volt az egyetlen, ami az átok óta némi
nyugalmat hozott az életébe. Hosszú órákat töltött el itt, gondosan
kerülve a saját tükörképét a vízben, bár sokszor késztetést érzett rá,
hogy megbámulja magát. De túlságosan is jól tudta, mennyire
visszataszító látványt nyújt.
Eleinte, amikor az átok még csak kezdte éreztetni a hatását,
valósággal a megszállottja lett önnön tükörképének. Úgy gondolta, hogy
a kezdetben még apró változások, az elmélyülő ráncok csak
félelmetesebbé teszik őt az ellenségei szemében. De most… mióta az
átok beteljesedett, képtelen volt elviselni a saját látványát. A kastély
összes tükrét bezúzta vagy elzárta a nyugati szárnyban. Egykori
rémtettei most az arcára voltak írva, amelynek láttán olyan fájdalmasan
rándult össze a bensője, hogy a rosszullét kerülgette.
De elég legyen már ebből!
Egy gyönyörű nő volt vele itt, a falak közt. Önként maradt, így végre
lett volna kihez szólnia, valami mégis megakadályozta abban, hogy
meglátogassa.
A félelem.
Most újra a hatalmába kerítette. Vajon most kizárja onnan, ahol eddig
fogva tartotta? Fél bemenni és szembenézni a lánnyal? Okos nőnek tűnt.
Vajon tudta, hogy a sorsa most az ő kezében van?
A szobrok, ahogy mindig, most is némán figyelték, amikor a
kikövezett ösvény felől egyszerre apró csizmák kopogása zavarta meg
az elmélkedését.
A különös nővérek! Lucinda, Ruby és Martha, az elválaszthatatlan
boszorkánytrió… éjfekete fürtjeikkel, kiszáradt uszadékfára
emlékeztető, tejfehér bőrükkel és játékbaba-szerű, rubintpiros szájukkal
most máris itt álltak előtte a rózsakertben. Gúnyos arcuk úgy világított a
holdfényben, akár a kísérteteké. Ékszereik csak úgy szikráztak a sötét
kertben, a hajukba tűzött tollak pedig csak még groteszkebbé tették
amúgy is madárszerű mozgásukat. Volt bennük valami idegesség;
folytonos, apró rángásaik és önkéntelen mozdulataik azt a benyomást
keltették, mintha szavak nélkül is megállás nélkül beszélgettek volna
egymással. Úgy tűnt, mintha méregetnék. Ő pedig hagyta. Csendben
állt, ahogy általában, amikor eljöttek hozzá, és várta, hogy
megszólaljanak.
Akkor jelentek meg, amikor a kedvük tartotta, és mindig
figyelmeztetés nélkül. Ügyet sem vetettek rá, hogy ez az ő kastélya, az ő
kertje. Már meg sem próbálta rávenni őket, hogy csak akkor jöjjenek, ha
ő kéri. Hamar rájött, hogy cseppet sem érdekli őket, hogy mit akar.
Éles kacagásuk mintha csak gúnyt űzött volna abból az apró
reménysugárból, amelyet sötét és magányos szíve legmélyén
dédelgetett. Lucinda szólalt meg először, mint rendesen. Amikor
beszélt, képtelen volt levenni a szemét az arcáról. Mintha valami furcsa
játék baba elevenedett volna meg porcelánbőrével és toldozott-foldozott
ruhájával; monoton hanghordozása pedig csak még kísértetiesebbé tette
az egész jelenetet.
– Hát, végül csak sikerült foglyul ejtened egy csinos kis teremtést.
 Nem kérdezte, honnan tudták, hogy Belle a kastélyba jött. Megvolt a
maga elképzelése arról, hogy honnan tudnak mindig, mindent róla, de
nem érezte úgy, hogy ezt meg akarná osztani velük.
– Csodálkozunk rajtad, Szörnyeteg – vette át a szót Martha. Vizeskék
szemei üvegesen meredtek rá.
– Igen, csodálkozunk! – csattant fel Ruby is, hajmeresztő mosolyra
húzva kissé túlságosan is vörös száját; akár egy holttest, amelyet gonosz
varázslattal hoztak vissza az életbe.
– Arra számítottunk, hogy az állapotod mostanra elhatalmasodik
rajtad – folytatta Lucinda enyhén félrefordított fejjel, egyenesen rá
bámulva. – Álmunkban már az erdőben kaffogtál apróvadak után.
– És vadászok jártak a nyomodban – tódította Ruby.
Martha felkacagott, és így folytatta:
– Úgy vadásztak rád, ahogy az efféle szörnyekre szokás, a fejedet
pedig a Vadászfogadó falára szögelték ki!
– De hisz még ruhát is hordasz! Kapaszkodsz az emberséged utolsó
foszlányaiba? – fejezték be egy emberként.
A Szörnyeteg meg sem próbálta palástolni a rettegését – nem a
boszorkányok bűbájaitól, hanem önnön természetétől, amelyre most
emlékeztették. Tükröt tartottak a benne élő szörnynek, amely már alig
várta, hogy kiszabaduljon. A szörnyetegnek, amely az után sóvárgott,
hogy elpusztítsa a boszorkányokat és minden mást is, ami az útjába
kerül. Vért és csontokat akart látni, a húsuk ízét érezni a nyelvén. Ha a
karmával felhasítaná a torkukat, soha többé nem kellene gúnyos
rikácsolásukat hallgatnia.
Lucinda felkacagott.
– Na, ez már igen, erre számítottunk tőled, Szörnyeteg!
Martha pedig így szólt:
– Soha nem hódítja meg Belle szívét, nővérem, bármilyen
kétségbeesetten is próbálja megtörni az átkot.
– Szerintem már nincs számára visszaút!
– Esetleg, ha megmutatná neki, hogyan nézett ki egykor, talán akkor
megszánná a lány – sivította Ruby, ahogy a nővérek őrjítő kacarászása
betöltötte a rózsakertet.
– Szánni szánná, de hogy beleszeressen? Soha!
A Szörnyeteg régebben szitkokat vágott a fejükhöz, ám ez csak
szította a kegyetlenségüket, ő pedig nem merte felkorbácsolni a saját
dühét és vérszomját, így inkább csak mereven állt, és várta, hogy a
boszorkányok gyötrelmes kis színjátéka véget érjen.
Martha szólalt meg újra.
– Ha elfelejtetted volna a szabályokat, Szörnyeteg, halld hát most
mindnyájunktól:
– Szeretned kell őt, és neki ezt egy igazi, szerelmes csókkal kell
viszonoznia, még a huszonegyedik születésnapod előtt. A lány
belenézhet a tükörbe, akárcsak te, hogy lássa benne a királyságodon túli
világot, de nem szerezhet tudomást az átokról, sem arról, hogyan
törhető meg. Rájössz majd, hogy ő másként látja a kastélyt és a bűbájt,
mint te. Az átok legszörnyűbb oldalát neked tartogatjuk.
A Szörnyeteg üres tekintettel meredt a boszorkányokra.
Martha ijesztően elmosolyodott, majd folytatta.
– Ez az egy előnyöd van. Az egyetlen dolog, amit Belle ijesztőnek fog
találni a kastélyban és a környékén, az a te látványod.
Lucinda szólalt meg.
– Mikor láttad magad utoljára a tükörben, Szörnyeteg? Hát a rózsát?
Volt idő, amikor egy percre sem vette le a szemét a rózsáról.
Mostanában azonban inkább elfeledni igyekezett. Már-már arra
számított, hogy a banyák azért érkeztek ma este, hogy elmondják: az
utolsó szirom is lehullott a megbűvölt szárról. De mint mindig, most is
csak gúnyolódni jöttek, hátha sikerül addig hergelni, amíg erőszakossá
válik. Másra sem vágytak, csak hogy láthassák, amint még jobban
bemocskolja a lelkét.
Lucinda kotkodácsoló hangja zökkentette vissza valóságba.
– Már nem tart soká…
– …egyáltalán nem, Szörnyeteg! – fejezte be a mondatot Martha.
– Az utolsó szirom hamarosan lehull, te pedig mindörökre ebben az
alakban ragadsz, és soha többé nem változhatsz vissza.
– És azon a napon…
– …majd megtáncoltatunk! – fejezték be egyszerre.
Végre a Szörnyeteg is megszólalt.
– Na, és a többiek? Ők is így maradnak? Örökké köti majd őket a
bűbáj?
Ruby szeme tágra nyílt a csodálkozástól.
– Mi ez? Csak nem aggodalmat hallunk? Hát nem furcsa?
– Maga miatt aggódik!
 – Persze, csak maga miatt, sosem másokért!
– Miért is törődne holmi szolgákkal? Soha még csak egy szóra sem
méltatta őket, csak ha büntetni kellett!
– Szerintem attól fél, hogy mit tesznek majd vele, ha nem sikerül
megtörni az átkot.
– Jól mondod, nővérem!
– Pedig én megnézném, hogy mit tennének!
– Csúnya látvány lesz, az már biztos!
– Mi pedig ezer örömmel fogjuk végignézni!
– Ne feledd, Szörnyeteg: igaz és viszonzott szerelem, még mielőtt az
utolsó szirom lehull!
A nővérek ezzel sarkon fordultak, és apró csizmáikban kisétáltak a
rózsakertből. A kopogás egyre távolodott, mígnem hirtelen megszűnt, és
a Szörnyeteg már nem hallotta őket többé.
 2. fejezet
A visszautasítás
A Szörnyeteg felsóhajtott, és lehuppant egy kőpadra, az egyik
szárnyas szobor árnyékában. Az árnyék egybeolvadt a saját arcával, a
szárnyak körvonalával együtt az egész látvány a Sédura, az ókori
legendák szárnyas oroszlánjára emlékeztetett. Olyan rég nem látta a
saját árnyékát sem, hogy már alig emlékezett rá, hogyan néz ki – a
furcsa látvány most felkeltette az érdeklődését.
Fény áradt be a kertbe, és az árnyék semmivé foszlott. Egy új, szinte
világítóan fehér szobor tűnt elő, arcán közönyös kifejezéssel. Nem volt
sem nő, sem férfi – ő legalábbis nem látta egyiknek sem –, és teljesen
mozdulatlanul állt. Egyik kezében kis réz gyertyatartót markolt,
amelyben gyertyák égtek, a másikkal pedig a kastély főbejáratára
mutatott. Úgy tűnt, mintha a kőalak visszaparancsolná őt a kastélyba,
be, egyenesen a tátongó szájba.
Attól félt, ha visszatér, a kastély végül tényleg felemészti.
Visszaindulva maga mögött hagyta a néma szobrot és a nővérek
gúnyos szavait. A gyertyák fénye már egészen aprócskának tűnt a
távolból, akár a szentjánosbogarak tánca.
Nyilván a szobor is visszatér majd a kastélyba a maga idején,
alighanem olyankor, amikor a Szörnyeteg éppen messze jár. Soha nem
olyankor mozogtak, amikor egyenesen rájuk nézett; mindig olyankor
lopakodtak a közelébe, amikor a gondolatai máshol jártak. Eléggé
megrémisztette a tudat, hogy bármikor a háta mögé osonhatnak, hogy
azt csináljanak vele, amit akarnak – ez is csak az átok egy része volt,
amivel kénytelen volt együtt élni.
Eszébe jutott, amit a nővérek mondtak, és eltűnődött rajta, hogy
vajon Belle milyennek láthatja a kastélyt elborító bűbájt és az elátkozott
szolgálókat.
Ahogy átvágott az előcsarnokon az étkező felé, megállt, és a fülét
hegyezte a Belle szobájából kiszűrődő tompa hangok irányába, de nem
tudta kivenni, hogy miről beszélgetnek. Közelebb óvakodott a folyosón,
hátha megpillanthatja, hogy a lány kivel beszél, amikor egy francia
kiejtéssel beszélő férfihangra lett figyelmes, aki éppen vacsorára hívta
Belle-t. Az bevágta az ajtót, és kerek perec nemet mondott neki.
– Nem fogok! Semmit nem akarok tőle! Hisz egy szörny!
 Szörny! A dühe ismét felülkerekedett rajta.
– Hát, ha nem vacsorázik velem, akkor ne is egyék! – mordult fel.
Ahogy befordult a sarkon, már-már arra számított, hogy egy újabb élő
szobor áll majd ott, hogy őt gyötörje, de az egyetlen jele annak, hogy
bárki is ott járt volna, mindössze az az apró réz gyertyatartó volt,
amelyet az előbb a rózsakertben is látott. A gyertya már nem égett;
keskeny füstcsík szállt fel a még izzó kanócról.
– Szörnynek tart! – dohogott magában.
Érezte, hogy a haragja nőttön-nő, amíg végül teljesen elhatalmasodott
rajta, miközben a nyugati szárny felé loholt. Szörny! A hosszú lépcsőn
felcsörtetve karmaival végigszántott a korláton, azt kívánva, bárcsak
hús-vér élőlény volna, nem pedig törékeny fa.
Szörny!
A kastély ezen részét alig világította be a fény. Szinte teljesen sötét
volt, csak a holdfény szüremlett át a hálószoba szakadt, vörös
függönyein. A szemközti falnak támasztva különböző formájú tükrök
hevertek, molyrágta, fehér rongyokkal letakarva. A tükrök közt
arcképek is akadtak, amelyek közül nem egyet kétségbeesett dühében
maga szaggatott szét. A látványuk most ugyanolyan csúfondárosnak
hatott, mint a boszorkányok szavai: korábbi arcának képmásai mintha
gúnyolták volna őt.
Szörny!
Képtelen volt begyújtani a döbbenetesen nagy kandallóba vagy akár
meggyújtani a fáklyákat a falakon. Mancsai nem boldogultak az olyan
aprócska dolgokkal, mint a gyufa, a szolgáknak pedig tilos volt belépni
a nyugati szárnyba. Ide még a nővérek sem jöttek soha. Hosszú ideig így
sikerült elrejtőznie a gúnyolódásuk elől, amikor az első időkben itt
tengette a napjait, és hagyta, hogy a dühe óriásira dagadjon, félelemmel
vegyes izgalommal szemlélve önnön átváltozását…
Tényleg, eleinte ilyen volt, igaz? Izgalmas. Az árnyalatnyi változások
a vonásain, a ráncok a szeme körül, amelyek, ha összehúzta őket,
megrémisztették az ellenségeit. Hasznos dolog volt szavak helyett egy
puszta pillantással félelmet kelteni bennük.
Akkoriban sokat bámulta magát a tükörben, és igyekezett kitalálni,
hogy mely cselekedetei vezettek a legszörnyűbb átalakulásokhoz a
külsején, holott tudta jól, hogy az átoktól egyre jobban elkorcsosul, és
nincs visszaút.
 A nővérek mintha tisztában lettek volna e beteges kényszerével, és
egyre gúnyolták miatta. Azt mondták, ha nem vigyáz, ugyanarra a
sorsra jut, mint az unokatestvérük második felesége. Folyton efféle
badarságokkal jöttek, mondattöredékekben beszéltek, és olyan
kacagógörcsökben törtek ki, hogy sokszor azt sem tudta, miről
beszélnek épp. Néha már azt hitte, talán ők maguk sem tudják.
Lehetséges, hogy mindez csupán őrültek karattyolása lenne? Őrült
madárijesztők űztek csúfot belőle. Belőle, aki egykor herceg volt…!
Egyszer. Most viszont… már a saját kertjéből sem teheti ki a lábát,
hogy segítsen egy sebesült vándoron, aki az erdőből tántorog ki,
egyenesen a kastélyához, anélkül, hogy halálra ne rémítené.
Vajon mit gondolhatott róla Belle az alapján, amit a tömlöc
fáklyafényénél látott belőle? Ó, de hiszen tudta jól. Hisz szörnynek
nevezte! Jobb is lesz, ha a szolgákra hagyja, regéljenek csak a lánynak az
ő pokoli tetteiről; erősítsék csak meg, hogy milyen gonosz és iszonyatos
is valójában! Mit érdekli az őt! Hisz végső soron egy szörny. A szörnyek
pedig nem éreznek semmit, legkevésbé szeretetet.
Dühe és a zavarodottsága egyre csak nőtt, ahogy a feje kóvályogni
kezdett a kimerültségtől. Leült az ágyára, és azon tanakodott, mitévő
legyen. A boszorkányok szerint a lány volt az utolsó esélye, hogy
megszabaduljon az átoktól. Hazugok! Könnyedén elcsavarhatná a lány
fejét, ha ugyanaz lenne, aki egykor volt – a jóképű, ápolt, noha kissé
talán lekezelő modorú fiatalember.
Akkoriban könnyű dolga volt a nőkkel. Pár mézesmázos, szerelmes
szó, némi színlelt érdeklődés a mondanivalójuk iránt, esetleg egy kis
tettetett sebezhetőség, és a lány máris az övé volt. Gyakran még efféle
trükkökhöz sem kellett folyamodnia; inkább csak akkor próbált meg a
kiszemelt hölgy kegyeibe férkőzni, ha az kivételesen gyönyörű volt.
Általában már a külsejével magába bolondította a nőket.
De ahogy most kinéz… fogalma sem volt, hogyan kerülhetne Belle
közelébe. Nehézkesen felállt, mancsával kitapogatta szakadt, durva
ágyneműjét. Talán megengedhetné a szolgáinak, hogy megágyazzanak,
leporolják az ablakpárkányokat és felmossanak. Hogy úgy éljen, mint
egy ember, nem mint egy olyan szörny, amivé vált.
Remegő lábakkal ácsorgott, még mindig kábultan attól az állatias
őrjöngéstől, ami akkor lett úrrá rajta, amikor megtudta, hogy Belle
szörnynek nevezte. A kandallópárkányhoz botorkált, amin a nővérektől
kapott bűvös tükröt tartotta. Egy pillanatig tétovázott, majd nagy
levegőt vett, mielőtt belenézett volna. Túl régen látta már a saját
tükörképét. De látnia kellett, gyűlöletes tettei miként vésődtek az arcára.
Mancsával a tükröt fedő lepelért nyúlt. Egyetlen mozdulattal
lerántotta és félredobta, láthatóvá téve a kézitükröt és benne a saját
ábrázatát, ami visszabámult rá. Szörny!
Az egyetlen dolog, ami még emlékeztetett a régi énjére, az élénk kék
szempár volt, amelyben emberség ragyogott. Ez nem változott. Ez még
az övé volt.
Ám minden más tekintetben pontosan azzá vált, amitől tartott. És
csakugyan, a helyzet rosszabb volt, mint azt valaha is sejtette volna.
A térde megrogyott; a falak mintha felé dőltek volna. A világ egyre
szűkült körülötte, amíg végül ráborult a sötétség, és a régmúlt egy
látomása elevenedett meg a szeme előtt – saját maga volt az, még mielőtt
szörnnyé változott volna. A Szörnyeteggé.
 3. fejezet
A Herceg
Az átok előtt a Hercegnek aranyélete volt. Ha a nővérek mesélnék el
az átok történetét, az alighanem végig arról szólna, hogy milyen
rettenetes fickó volt, mennyi szörnyűséget követett el, egyiket a másik
után, egyre rémesebbeket, mígnem a nővérek végül lecsaptak rá a
varázslatukkal, és átváltoztatták azzá a szánalmas szörnyeteggé, amely
most a hálószoba padlóján feküdt, szemben a tükrével.
Igen, valóban így történt. Ám a nővérek most nincsenek itt, ezért a
Hercegé a szó, hogy elmesélhesse, milyen remekül is szórakozott.
Mert bizony jó idők jártak rá akkoriban.
Volt idő, amikor a Herceg nem volt más, csak egy büszkeségtől
dagadó, pökhendi fiatalember, aki nagyon is tisztában volt pompás
helyzetével. Hisz melyik fiatal herceg ne élte volna át ugyanezt? Mit
gondoltok, a többi herceg milyen lehet? Egytől egyig fess legények, akik
vándorolnak az erdőben, alvó menyasszonyokra vadászva, hogy
felébreszthessék őket az igaz szerelem csókjával? Esetleg daliás fickók,
akik egyre-másra csak sárkányokat ölnek, és gonosz mostoháktól
szabadítják meg a világot? És persze mindezt szelíden, a nagyképűség
legcsekélyebb jele nélkül? Az egyik pillanatban elvarázsolt, gyilkos
bozóton vágják át magukat, hogy a túloldalon egy emberevő, tűzokádó
sárkány várja őket, a következőben meg már szívük hölgyével illene
keringőzniük, talpig pasztellszínű szmokingban, arany vállszalaggal.
Egyébként is, ki találta ki ezeket a ruhákat? Szörnyű!
A mi hercegünk egyáltalán nem vágyott hasonló, romantikus
szamárságokra. Őt teljesen más dolgok érdekelték, és korán megtanulta,
hogy nem is kell tűzokádó sárkányokat ölnie egy-egy világszép leányzó
csókjáért. Bár azzal, ahogy időről időre bemasírozott a vén Higgins
fogadójába, vállán egy-egy trófeának szánt, hatalmas szarvassal vagy
épp egy félelmetes grizzly medve tetemével, bizony magára vonta a
fiatal hölgyek érdeklődését. Jóllehet, a dolog néha valóban veszélyes
volt, azért mégsem kellett hozzá holmi mérgezett almákkal vagy büdös
törpékkel bajlódnia, na, meg az elevenen elégetést sem kellett
elszenvednie gonosz tündérkirálynők kezétől. A vadászat és a flörtölés
bőven kielégítette az igényeit.
Az élet szép volt; mindenki imádta a Herceget, ő pedig jól tudta ezt.
 Ahogy ott ült a kedvenc fogadójában, sárral, mocsokkal és a
legutóbbi zsákmánya vérével borítva, nem is lehetett volna vonzóbb.
Legalábbis ő így gondolta. Legszívesebben a fogadóban tanyázott. Itt
mindene megvolt, amit csak szeretett. A falakon már olyan sűrűn
sorakoztak az általa elejtett erdei állatok trófeái, hogy a vén Higgins
gyakran így tréfálkozott vele, amíg a következő korsó sörét töltötte:
– A végén még kénytelen leszek nagyobb fogadót építeni, Hercegem!
És így is lett.
Az egyetlen, aki majdnem ugyanannyi vadat ejtett már el, mint a
Herceg, a barátja, Gaston volt, aki most egy marék érmét csapott le a
pultra, de olyan erővel, hogy szegény Higgins is összerezzent, még
mielőtt kitölthette volna a következő kört.
– Ma este mindenki a vendégem, Higgins! A Herceg eljegyzésére!
A férfiak éljeneztek, a felszolgáló lányok könnyekben törtek ki, és
gyászos sóhajokat eregettek. Úgy tűnt, Gaston legalább annyira élvezi a
látványt, mint maga a Herceg.
– Hisz ő a legszebb lány az egész faluban! Megfogtad az isten lábát!
Féltékeny is lennék rád, ha nem te lennél a legjobb cimborám!
Pedig az volt. Gaston legjobb cimborája.
Gaston és a Herceg mindig is hasonlítottak, és a Herceg úgy vélte,
ezért kedvelik annyira egymás társaságát. Vagy talán úgy érezte, hogy
jobb, ha az ember rajta tarthatja a szemét a vetélytársán? Néha
elmélázott rajta, hogy valójában erről van-e szó.
A Herceg néha akaratlanul is jól mulatott Gaston önfényezésén,
ahogy a gödrös állával dicsekedett, vagy éppen bozontos mellkasát
mutogatta, és ódákat zengett önmagáról a falu forgalmas utcáin.
Ám a Herceg jó barátjának volt egy másik, bosszúszomjas, erőszakos
oldala is.
Bizony, nagyon sokban hasonlítottak egymásra Gastonnal, és ez
hozta össze őket.
Gaston volt az első, aki beszámolt a Hercegnek arról, hogy a
menyasszonya, Kirké szegény családból származik – persze azért, hogy
megakadályozza, hogy a Herceg ilyen alacsony sorból származó nőt
vegyen el. Hát persze, hogy nem vehette feleségül, lehetett bármilyen
szép is. Hisz hogyan is fogadhatnák el a szolgálói egy disznópásztor
lányát királynéjukként? A szolgák sem tisztelnék, a lány pedig aligha
tudná, hogyan viselkedjen a diplomáciai fogadásokon. Nem, kész
katasztrófa lenne. Méltánytalan dolog volna a szolgálóival szemben, és
persze – főleg – önmagával szemben is. Nem is volt szüksége rá, hogy
Gaston lebeszélje róla; abban a szent pillanatban tudta, hogy mi a
teendője, amint értesült a lány származásáról.
A döntés megszületett.
Nem veheti el a lányt.
A Herceg másnap elküldetett a menyasszonyáért. Kirké gyönyörű
volt, amint kiszállt a hintóból. Világosszőke haja és csillámló, ezüstös
ruhája csak úgy tündökölt a reggeli napfényben, ahogy megállt a
rózsakertben. Nehéz volt elhinni róla, hogy egy disznópásztor lánya.
Talán Gaston mégiscsak tévedett. Ugyan honnan szerezne egy lány ilyen
ruhát egy disznóólban? Aha…! Ez megint csak Gaston egyik trükkje
lesz. Igyekszik eltántorítani, hogy aztán ő maga kaphassa meg Kirkét.
Az a nyavalyás, baltaarcú tuskó! Most már tényleg beszélni fog a fejével.
De addig is rendbe kell hoznia a dolgokat az ő gyönyörű Kirkéjével.
Persze neki fogalma sincs róla, hogy azért rendelte ide, mert szakítani
akart vele, a szívében mégis árulásnak érezte.
– Kirké, kedvesem, gyönyörű vagy ma.
Ahogy a lány felnézett rá világoskék szemével, enyhe pír futott át az
arcán, ami cseppet sem halványította el az apró szeplőket pisze orrán.
Imádnivaló.
Az volt; egyszerűen imádnivaló. Hogy is hihette, hogy egy
disznópásztor lánya? El sem tudta képzelni, ahogy ott tesz-vesz a
piszokban, az ocsmány, mocskos teremtmények közt.
Képzeld csak el! Kirké, ahogy disznókat etet! Nevetséges elképzelés
volt, ahogy ott állt, csillámlón, akár egy harmatcseppekkel borított rózsa;
egy igazi hercegnő, és nemsokára valóban az lesz. Gaston még megfizet
azért, hogy kétségeket ébresztett benne.
– Jöjj velem, kedvesem, reggelizzünk. Valami különlegeset
készíttettem számodra.
Kirkének nem említette Gaston trükkjét; méltóságán aluli lett volna
felhozni. Felesleges is lett volna viszályt szítania kettejük közt, hisz
végül is Gaston lesz a tanúja a menyegzőn. Persze faragatlan volt,
lobbanékony és alattomos, de mégis ő volt a legjobb cimborája. És ő azt
akarta, hogy Gaston legyen a tanúja az esküvőjén.
És még valami. A Hercegnek nagyon is tetszett volna, hogy a barátja
elzöldül az irigységtől, miközben kénytelen ott állni és végignézni az
egész esküvőt, tudván tudva, hogy csődöt mondott az aljas trükkjeivel,
nem sikerült megrendítenie a Herceg bizalmát Kirkében, és a lány már
soha nem lehet az övé. Igen, az nagyszerű elégtétel lenne. Esetleg az
esküvő után még el is küldhetné Gastont a királyság valamely ügyes-
bajos dolgát intézni; valami piszlicsáré, rangon aluli dolgot, amiből
végre megtanulja, hogy ne próbáljon többé keresztbe tenni neki.
De amúgy meg ki hibáztatta volna Gastont, csak mert megpróbálta
lecsapni a kezéről Kirkét? Ő volt a legszebb lány, akit valaha láttak, és a
cimboráját is csak ez a szépség vezette tévútra. Ha jobban belegondolt,
még vicces is volt ez az egész – a baltaarcú Gaston, amint megpróbálja
elvenni tőle az ő Kirkéjét…! Ugyan, kinek is kellene egy közember,
legyen bármilyen közeli barátja is a királyi családnak, ha egyszer
hozzámehet a herceghez is, aki egy nap majd e birodalom királya lesz?
A Herceg úgy döntött, hogy tréfának fogja fel az egészet, és inkább
azzal foglalkozik, amit szeret: ivással, a birtokai jövedelmének
elherdálásával és a hölgyek fejének elcsavarásával.
Ja, igen, és persze ott volt Kirké is, de őt is úgy szerette, ahogy az
ember a kastélyát vagy a legdrágább lovakkal teli istállóját szereti. Ő
volt a leggyönyörűbb teremtmény, és a Herceg élvezte, ahogy ő és a
királysága sütkérezhetett e szépség ragyogásában. Logikus döntés,
gondolta, amiért aligha tehet neki bárki szemrehányást.
Az esküvő tehát továbbra is napirenden maradt annak ellenére, hogy
Gaston folyton nyaggatta a Herceget Kirké családja miatt. Egy nap sem
telhetett el anélkül, hogy szóba ne hozta volna.
– Kezdesz untatni, Gaston, komolyan! Folyton csak ezzel a
disznóóllal jössz, mintha legalábbis igaz lenne. Miért nem adod már fel?
Ám Gaston nem tágított.
– Gyere velem, barátom, és megmutatom!
Így hát lóra pattantak, és jó néhány mérfölddel odébb meg is érkeztek
egy apró parasztházhoz, amely egy ritkán járt ösvény mellett állt, az
erdő túloldalán.
És ott volt az ő Kirkéje. A karámnál állt, és a disznókat etette.
Egyszerű, fehér ruhájának alját sár borította. A haja sem fénylett, arca
kipirult a kemény munkától. Mintha megérezte volna, hogy nézik, mert
ahogy felpillantott, tekintete rögtön szerelme undorodó arcára esett. Az
ő arcára is azonnal kiült a rémület és a szégyen.
 Elejtette a vödröt, és csak állt mozdulatlanul, a két férfit bámulva.
Egy szót sem szólt.
– Gyere csak ide, te leány! Hát így üdvözlöd a vendégeket? – vetette
oda a Herceg fennhéjázva.
Kirké szemei tágra nyíltak, mintha valami álomból ébredne.
– Máris – felelte engedelmesen.
Ezzel kisétált a karámból, és a férfiak elé lépett, akik továbbra is
lóhátról meredtek le rá. Kicsinek és alázatosnak érezte magát; képtelen
volt állni rosszalló tekintetüket.
– Szervusz, kedvesem, mi szél hozott erre? – kérdezte végül.
A Herceg gúnyosan felmordult.
– Valóban, mi is? Miért nem mondtad el nekem, hogy az apád
egyszerű disznópásztor?
Kirké kétségbeesettnek tűnt, zavarában válaszolni is alig tudott.
– Hogy érted ezt, drágám?
A Herceg tombolt.
– Ne játszadozz itt velem, te fehérnép! Hogy merészelted ezt
eltitkolni előlem? Hogy hazudhattál nekem ekkorát?!
Kirké könnyezve rogyott a földre.
– Soha nem kérdezősködtél a szüleim felől, így soha nem hazudtam
neked! De hát mit számít ez? Hiszen szeretjük egymást! És a szerelem
mindent legyőz!
– Hogy szeretni? Én, téged? Nézz magadra! Talpig mocskos vagy.
Ugyan hogy is szerethetnélek?! – Ezzel a földre köpött, majd a
cimborájához fordult. – Gyerünk, Gaston, hagyjuk itt ezt az ocsmány
helyet. Nincs több mondanivalóm ennek a mocskos parasztlánynak.
Azzal a két férfi ellovagolt, magára hagyva a sárral borított lányt a
szilaj lovak által felvert porfelhőben.
 4. fejezet
A boszorkányok húga
A Herceg egyedül üldögélt a dolgozószobájában, és a kandalló
mellett kortyolgatta az italát. Egyre csak Kirké arca lebegett a szeme
előtt. A kép folyamatosan változott: előbb az elbűvölően szép, fiatal
lányt látta, akit feleségül akart venni, majd az a gusztustalan jelenet tűnt
fel, aminek aznap volt tanúja.
Már majdnem megsajnálta a lányt.
Majdnem.
De képtelen volt meglágyítani a szívét, főleg azok után, ahogy a lány
rettenetes hazugságaival megpróbálta belecsalni a házasságba. A Herceg
mogorván üldögélt; a kandalló és a feje fölött a falra erősített agancsok
baljós árnyékokat vetettek a szoba falára. Eszébe jutott a nap, amikor
sikerült megszereznie a legnagyobb trófeáját. Évek óta vadászott már a
hatalmas gímszarvasra, és szinte szomorúság telepedett rá, amikor
végre sikerült elejtenie. Olyan volt, mintha egy régi barátot veszített
volna el. Újra belekortyolt az italába, ahogy felidézte azt a megszentelt
napot. Ám ekkor a kapuőr dugta be a fejét az ajtón.
– Uram, Kirké kisasszony szeretné látni.
A Herceg bosszúsan felmordult.
– Elégszer elmondtam már, hogy ne engedjétek be! Zavarjátok el! –
Ezzel visszasüllyedt borús gondolatai közé.
Ám a kapuőr nem tágított. Hebegve újra belekezdett:
– Én ne-ne-nem is engedtem be, uram, ott kint áll, d-d-de nem akar
tá-tá-távozni. Azt mondja, nem megy el, amíg uram nem beszél vele.
– Hát, jó.
Letette a poharát a szék melletti kis faasztalra, majd mély sóhajtással
feltápászkodott, és a főbejárat felé indult.
Ott állt Kirké, törékenyen, kezében egyetlen szál vörös rózsával.
Alakja valósággal eltörpült a hatalmas boltív alatt. Kisírt szemével
bánatosan nézett rá. Egyáltalán nem hasonlított arra a lélegzetelállító
szépségre, aki egykor a rózsakertben talpig aranyban és ezüstben
pompázott. Ha a látvány, amint a sárban dagonyázik, nem feledtette
volna el a Herceggel a korábbi képet, ez a látogatás bizonyára
gondoskodik majd róla.
 Soha többé nem kísérti majd a szépsége; nem fogja abba a hitbe
ringatni, hogy sajnálatot érez eme hazug kis teremtmény iránt! Kirké
egy szakadt kendőt terített a vállára és a fejére, amitől leginkább vén
koldusasszonyra hasonlított. Az arcán táncoló árnyékok is öregnek és
csúnyának mutatták. Ha a Herceg nem tudta volna, hogy ő az, azt
képzelhette volna, hogy egy vén kéregetővel van dolga.
Kirké halkan szólalt meg. Olyan volt, mint egy kis varjú – hangja
rekedt és krákogó volt a rengeteg sírástól.
– Szerelmem, kérlek! Képtelen vagyok elhinni, hogy így bánsz velem.
Biztosan nem gondoltad komolyan, amiket mondtál! – A kezébe temette
könnyes, felpüffedt arcát, és zokogásban tört ki.
Ugyan hogy is hihette őt imádnivalónak…?
– Nem vehetlek feleségül, Kirké. Ezt bizonyára te is tudtad, a
legelejétől. Gondolom ezért is akartad eltitkolni előlem a szüleid kilétét.
– De hisz nem tudtam! Kedvesem, fogadd el ezt a rózsát tőlem, és
emlékezz arra, amikor még szerettél. Nem engednél be magadhoz?
Olyan hideg van itt kint! Hát tényleg ennyire gyűlölsz?
– A szépségedet, amellyel elcsavartad a fejem itt, a saját kertemben,
már mindörökké beárnyékolja az az utálatos látvány, aminek ma tanúja
lettem… na, meg ez a szégyenteljes esengés!
Kirké ledobta a kendőjét. A Herceg megdöbbenve látta, hogy szeme
már nem is tűnt duzzadtnak, arca sem volt már vörös az órákig tartó
sírástól. Bőre most fehéren fénylett, mintha csak holdfény szüremlett
volna át rajta, hajában apró ezüst ékszerek csillogtak, mintha csak
csillagporral hintették volna be. Ruhája opálos ezüstszínben pompázott,
egész alakja csak úgy izzott a bűbájtól, de ez sem tudta túlragyogni a
világoskék szempárt. Soha nem tűnt még ilyen gyönyörűnek.
– Tehát soha nem fogsz már ilyen szépnek látni, csak mert egy
disznópásztor lánya vagyok?
Ekkor hallotta meg először a sötétségből előtörő hangokat – mintha
egy hárpiakórus szállt volna fel egyenesen a pokolból.
– Disznópásztor lánya?
– A mi kishúgunk?!
– Hisz királyi vérből való! A régi király unokatestvére!
A Herceg nem látta, ki beszél, csak három furcsa hangot hallott a
sötétből. Volt bennük valami, ami nyugtalanította. Nem; ha teljesen
őszinte akart lenni önmagához, be kellett vallania, hogy a hangok
egyenesen megrémisztették. Másra sem vágyott, csak hogy bevágja az
ajtót és elrejtőzzön előlük a kastélya falai mögé. De nem moccant.
– Igaz ez, Kirké? – kérdezte végül.
– Igaz, hercegem. A nővéreimmel együtt ősrégi királyi családból
származunk.
– Ezt nem értem!
Kirké nővérei végre kiléptek a fényre, a húguk mögé. Groteszk
külsejük csak még jobban kiemelte Kirké ragyogó szépségét.
Valóban lenyűgöző volt.
A nővérek nem egyszerűen csúnyák voltak – valahogy minden
vonásuk és testrészük különleges volt, és nem illett össze az összes
többivel. Külön-külön akár szépek is lehettek volna. Hatalmas szemük
például igézőnek hatott volna bármely más nő arcán. A hajuk valahogy
túl sötét volt, az ember tekintete valósággal elveszett benne, vérvörös
ajkuk és falfehér arcuk pedig túlságosan is éles ellentétben állt
egymással. Valahogy nem tűntek valódinak. Ahogy ez az egész helyzet
sem, hisz abszurd volt úgy, ahogy volt. A Herceg arra gondolt, hogy
biztosan alszik, és ez csak egy rémálom. Kirké átváltozása valósággal
megbabonázta, és egy csapásra elfelejtette az esküjét, hogy soha többet
nem gondol majd rá.
Újra belehabarodott a szépségébe.
– De Kirké, hisz ez csodálatos! Minden rendben; ha királyi sarj vagy,
lehetsz a feleségem!
– Csakhogy mi meg akartunk róla bizonyosodni, hogy tényleg
szereted-e – húzta össze a szemét Lucinda.
– Úgy bizony – folytatta Martha.
– Nem hagyhattuk, hogy…
– …a kishúgunk hozzámenjen egy…
– …szörnyhöz! – kiáltottak fel egyszerre vádló hangon.
– Szörnyhöz?! Hogy merészelitek?! – hördült fel a Herceg.
A nővérek csak kacagtak.
– Mi annak látunk…
– Egy szörnynek!
– Mások persze jóképűnek vélnének…
– De a szíved kegyetlen!
– És mi jól látjuk a lelked rútságát!
 – De nemsokára mindenki látni fogja, milyen kegyetlen szörnyeteg
vagy!
– Nővéreim, kérlek! Hadd beszéljek! Végül is, ő az enyém – csitította
a testvéreit Kirké. – Az én jogom, hogy kiszabjam rá a büntetését.
– Ez teljesen felesleges – vágott közbe a Herceg, akinek arcára
mostanra kiült a félelem. Egyszerre rettegett a nővérektől és a
gondolattól, hogy elveszítheti a szeme előtt lebegő tüneményt. – Már
összeházasodhatunk! Sosem láttam még hozzád foghatóan gyönyörű
nőt! Semmi nem állhat többé az utunkba! El akarlak venni feleségül!
– Feleségül, engem? Soha! Most már látom, hogy csak a szépségemet
szeretted. De majd én gondoskodom róla, hogy egyetlen másik nő se
vágyjon többé rád, bárhogy is próbáld elcsábítani. Addig nem, amíg
ilyen maradsz: saját hiú kegyetlenséged foglya!
A nővérek kacaja aznap éjjel az egész birodalomban visszhangzott,
olyan élesen, hogy madarak százai rebbentek fel tőle egyszerre, és a
királyság minden alattvalója, még Gaston is összerezzent. Míg azon
tanakodtak, hogy mégis miféle sötét dolgok történhetnek a hátuk
mögött, Kirké folytatta a varázslatot.
– Csúf tetteid kiütköznek majd a szép arcodon is, és, ahogy a
nővéreim is mondták, csakhamar mindenki látni fogja, hogy micsoda
szörnyeteg vagy! – Ezzel átnyújtotta a Hercegnek a rózsaszálat, amellyel
érkezett. – És mivel nem fogadtad el a szerelem e zálogát a nőtől, akit
úgy imádtál, legyen hát ez a végzeted jelképe!
– A végzetedé! – kacagott fel Martha, apró, fehér kezeivel tapsikolva,
összevissza ugrabugrálva a kéjes örömtől.
– A végzetedé! – csatlakozott Ruby és Lucinda is, fel-le ugrándozva,
amitől az egész jelenet csak még kísértetiesebbé vált.
– Nővéreim! – kérlelte őket Kirké. – Még nem fejeztem be! – Folytatta
hát: – A rózsa szirmainak hullása jelzi majd az idő múlását a
huszonegyedik születésnapodig. Ha addig a napig nem talál rád a
viszonzott, igaz szerelem, csókkal megpecsételve, megmaradsz annak a
rettenetes teremtménynek, akivé válni fogsz.
A Herceg hunyorogva, felszegett állal igyekezett felfogni e fejtörő
értelmét.
– Na, majd ha ő lesz a szörnyeteg…!
– Fogadok, akkor sem fog megváltozni!
 A nővérek megint tapsikolni és ugrándozni kezdtek bosszúszomjas
örömükben. Rémes kacajuk mintha önmagából táplálkozott volna: minél
jobban nevettek, annál hangosabbá vált, és annál őrültebbnek tűntek
tőle. Újra Kirkének kellett lecsillapítania őket.
– Nővéreim, megálljatok! Meg kell ismernie az átok feltételeit,
különben nem fog majd rajta!
A nővérek kacagása azonnal abbamaradt, és láthatóan feszengve,
nyugtalanító csendbe burkolóztak.
– Ne rontsuk el a büntetését!
– Nem, azt nem szabad!
Kirké egy rosszalló pillantással elhallgattatta a csacsogásukat.
– Köszönöm, nővéreim. Nos, Herceg, megértetted az átok feltételeit?
A Herceg rémülettel vegyes csodálkozással meredt rájuk.
– Szólni sem tud, kishúgom! – kacarászott Lucinda.
– Cssssss! – pisszegte le Ruby.
Kirké pedig folytatta:
– Megértetted a feltételeket? – kérdezte újra.
– Hogy valamiféle szörnyeteggé fogok változni, ha nem változom
meg? – kérdezte a Herceg, halvány mosollyal a szája szélén.
Kirké bólintott.
Most a Herceg kezdett el kacagni.
– Ostobaság! Micsoda szemfényvesztés ez?! Higgyem el, hogy
megátkoztatok? Most annyira meg kellene ijednem, hogy azt higgyem,
valami szörnyűség fog történni? Ezt nem veszem be, hölgyeim! Már, ha
egyáltalán megérdemlitek ezt a megszólítást. Királyi vérből valók
vagytok vagy sem!
Kirké összeszorította a száját. A Herceg még sosem látta ilyen
dühödtnek és hidegnek.
– Szálljon hát átok a kastélyodra és a kertedre is, és mindenki, aki itt
él, viselje ugyanazt a terhet, amit te! Merő borzalom vesz majd körül,
nézz akár a tükrödbe vagy üldögélj a szeretett rózsakertedben!
– És nemsokára nem is látsz majd mást, csak rémeket! tette hozzá
Lucinda.
– Úgy bizony, már látom, ahogy odabent bujdokolsz!
– Így van, még a hálódból sem mered majd kitenni a lábadat!
– Bizony, rettegni fogsz, hogy a külvilág megpillantja majd az
ocsmány képedet!
 – A szolgáid is meggyűlölnek majd, az árnyékból lesik majd minden
mozdulatod, s az ágyad mellé ólálkodnak éjszakánként, hogy
megbámulják a szörnyet, akivé válni fogsz!
– Már látom – folytatta Lucinda –, ahogy azon tanakodnak,
megöljenek-e, hogy megszabaduljanak az átoktól!
– Elég! Ez csak az egyik lehetséges kimenetel! És hátravan még egy
dolog, mielőtt itt hagynánk – nézett Kirké a nővérére.
– Ruby, kérem a tükröt.
Lucinda arca még jobban eltorzult.
– Kirké, ne! Csak a tükröt ne!
– Az a miénk!
– Nem a tiéd, hogy elkótyavetyéld!
– Nem, nem és nem!
– Ez az én átkom, nővéreim, és az én feltételeim! És én azt mondom,
kapja meg a tükröt!
– Kedvesem – fordult vissza a Herceghez –, ebből az elvarázsolt
tükörből figyelheted majd a külvilágot. Csak kérned kell, és megmutatja,
amit látni akarsz.
– Nem tetszik nekem, ahogy elajándékozod a kincseinket, Kirké! Az
a tükör ajándék volt egy híres tükörkészítőtől! Nagyon régi, és
felbecsülhetetlen értékű! Valósággal legendás darab, még az előtt
kaptuk, hogy te megszülettél!
– Talán emlékeztesselek, hogyan jutottatok hozzá? – hallgattatta el
újra a nővéreit Kirké.
– Ne untassuk a Herceget holmi családi históriákkal, Kirké – felelte
Martha. – Legyen övé a tükör, hogy ne csak a külvilágot, hanem
csakhamar rémséges önmagát is megcsodálhassa benne!
– Úgy van! Próbálja csak meg elcsábítani a leányok szívét, miután
szörnyeteggé vált! – visított fel Ruby, majd Lucinda és Martha is
csatlakozott:
– Próbáld csak, próbáld csak, senki sem sír utánad!
Most már a saját tengelyük körül pörögtek, mint a búgócsigák,
ruhájuk úgy bomlott ki körülöttük, mint elfajzott virágok egy furcsa
kertben. Kántálásuk egy pillanatra sem szűnt:
– Próbáld csak! Próbáld csak! Senki nem sír utánad!
Kirké egyre türelmetlenebbé vált, a Herceg pedig azt sem tudta,
reszkessen vagy nevessen.
 – Nővéreim, kérlek, hagyjátok abba! – csattant fel Kirké.
– Most tényleg komolyan kéne vennem ezt az egészet? Ugyan már,
Kirké! Azt hiszed tán, hogy én is őrült vagyok, mint a viháncoló
nővéreid?
Ám mielőtt a Herceg még egy szót szólhatott volna, hirtelen háttal a
kőfalnak nyomva találta magát, Kirké tenyerével a torkán. A lány hangja
úgy sziszegett, akár egy óriáskígyó.
– Ne merészeld becsmérelni a nővéreimet! És igen, jobb, ha
komolyan veszed mindazt, amit mondtam! Jól vésd az eszedbe, mert az
életed múlik rajta! Az átok kimenetele most már a te kezedben van.
Válassz bölcsen, Herceg: változz meg, és tiéd a megváltás. Vagy válaszd
a kegyetlenséget és hiúságot, és szenvedj örökké! – Ezzel elengedte.
A Herceg teljesen megdöbbent. A lány arca csupán centikre volt a
sajátjától, és csak úgy sütött róla a gyűlölet. A Herceg most úgy
istenigazából megijedt, talán először eddigi rövid élete során.
– Megértetted?! – kérdezte újra a lány hevesen, ő pedig csak annyit
tudott kinyögni:
– Igen.
– Gyertek, lányok, hagyjuk magára a Herceget! Mostantól ő választja
meg a saját sorsát.
És így is lett.
 5. fejezet
Az arckép a nyugati szárnyban
Az első pár hónapban az átoknak semmi nyoma nem mutatkozott:
sem csúfondáros nővérek, sem szörnyűséges ábrázat, sem gyilkos
szolgák összeesküvése nem háborgatta a Herceget. A feltételezés is
nevetséges volt. Hogy az ő hűséges szolgái az életére törjenek? El sem
tudta képzelni, hogy szeretett inasa, Cogsworth vagy Mrs. Potts a
halálát kívánják. Badarság volt az egész!
A nővérek szavaiból semmi nem vált valóra, így hát a Herceg nem
érezte, hogy megbánást kellene tanúsítania vagy hogy bármin is
változtatnia kéne. Azt meg végképp nem gondolta, hogy komolyan
kellene vennie egyetlen szót is abból, amit azok az őrült nőszemélyek
összefecsegtek.
Az élet folyt tovább, és pont olyan jó volt, mint korábban bármikor:
vele volt Gaston, a zsebe tele volt pénzzel, a nők pedig a lábainál
hevertek. Mit is kívánhatott volna még?
De lehetett bármilyen boldog, képtelen volt szabadulni a félelemtől,
hogy Kirké és a nővérei nem vicceltek. Enyhe változásokat kezdett
észrevenni a külsején – olyan apróságokat, amelyektől úgy érezte,
mintha csak a saját elméje űzne tréfát vele, és lassan mégiscsak bedől a
nővérek trükkjének.
Állandóan, szinte mániákusan emlékeztetnie kellett magát, hogy
semmiféle átok nem létezik. Csak a saját félelme és a nővérek
hazugsága, márpedig ő nem hagyja, hogy bármelyik is felülkerekedjen
rajta.
Egy nap épp a szobájában ült, és egy újabb közös vadászathoz
készülődött Gastonnal, amikor a kapuőr megjelent, hogy bejelentse a
barátja érkeztét.
– Küldd csak fel! Hacsak nem akar a csillagvizsgálóban reggelizni,
amíg én elkészülök.
A Hercegnek jó kedve volt, hosszú idő óta nem érezte már magát
ilyen vidámnak. Csakhogy képtelen volt felidézni a kapuőr nevét,
akárhogy is próbálta. Ez enyhén aggasztotta, de a hercegi rang egyik
nagy előnye, hogy úgysem fogja érte senki felelősségre vonni. Ha mások
észre is vettek rajta valami változást, sosem tették szóvá.
 – Összekészítették a holmimat? Minden megvan a nyomkövető
túránkhoz? – kérdezte a kapuőrt.
– Igen uram, minden készen áll. Ha mást nem kíván,
összekészíthetem a másik úr holmiját is?
A Hercegnek nevetnie kellett. Gaston, mint úr? Aligha… A kapuőr
túl fiatal volt ahhoz, hogy emlékezzen rá, amikor a Herceg és Gaston
még kisfiúk voltak. Az idősebb szolgák azonban jól emlékeztek. Mrs.
Potts például egészen bizonyosan. Sokszor mesélt régi történeteket
kisgyerekkorukból, és jókat göcögött az emlékeken, amikor állandóan
be-beszaladtak a konyhába, hogy süteményért kuncsorogjanak egy-egy
nagy kalandjuk után, tetőtől talpig szurtosan, sárfoltokat hagyva maguk
mögött az egész kastélyban, ahogy a kisfiúk szoktak, míg egy cselédlány
megállás nélkül takarított utánuk, és válogatott átkokat mormogott
maga elé.
Átkokat.
Felejtsd el. Gondolj valami másra!
Például Mrs. Pottsra.
Azt a történetet például különösen szerette, amikor a fiúk
meggyőzték magukat, hogy egy gonosz sárkány fészkelte be magát a
kastély kertjébe. Akkoriban sokszor egész napra eltűntek a nagy
kalandozás közepette, még este sem értek haza. Persze mindenki
betegre aggódta magát, hogy mi történhetett velük, míg aztán a két
kalandor nagy vidoran be nem masírozott a kastélyba, miközben persze
fogalmuk sem volt, hogy mire ez a nagy felhajtás.
Mindig is ilyenek voltak. A Herceg néha eltűnődött rajta, hogy
valójában mennyire is változtak meg azóta, bár Mrs. Potts minden
adandó alkalommal emlékeztette, hogy bizony ő és Gaston is
megváltoztak. Gyakran hajtogatta, hogy már nem látja bennük azokat az
imádnivaló kisfiúkat, mint régen.
Megváltoztak.
Hisz tényleg megváltozott, nem igaz? És még csak nem is úgy, ahogy
Mrs. Potts gondolta. Máshogy. Az öreg hölgy persze még mindig imádta
őket. Nem tehetett róla. Talán még Gastont is igazi úriembernek tartotta.
Mindig is úgy bánt vele. Ő mindig, mindenkiben a legjobbat látta, és ő
volt az, aki annak idején támogatta a barátságukat is, még ha Gaston
csak a vadőr fia is volt.

Ő
 – Nem számít, hogy ki az apja, fiatalúr. Ő a barátod, méghozzá
nagyon is jó barát.
Emlékezett rá, hogy milyen pocsékul érezte magát amiatt, hogy
egyáltalán eszébe jutott, hogy megkérdőjelezze Gaston iránti barátságát.
De most már persze nem számított. Gastonnak azóta saját földjei lettek,
saját szolgákkal – a Herceg gondoskodott róla –, és nagyon távolinak
tűntek azok az idők, amikor még fiatalok voltak, Gaston pedig az
apjával lakott az istállók mellett.
Cimborájának hangja zökkentette ki az elmélkedésből.
– Herceg! Miért ábrándozol itt, amikor készülődnöd kellene? Hosszú
út vár ránk.
– Eszembe jutott, amikor fiatalok voltunk, Gaston. A régi
kalandjaink. Emlékszel arra, amikor megmentetted az életemet a…
Gaston arca elborult.
– Herceg, tudod, hogy nem szeretem, amikor erről beszélsz. Muszáj
folyton felemlegetned, hogy nem vagyunk egyenlők?
– Nem ez volt a célom, kedves barátom. Lám, mégis ide jutottunk…
A Herceg úgy érezte magát, mint akit leforráztak.
Gaston is a gondolataiba merült, ahogy megállt a hatalmas arckép
előtt, amit a Herceg tetetett fel a kandalló fölé.
– Mikor is készült ez rólad? Hány éve már… öt, talán?
– Hisz csak egy negyed éve készült el. Emlékszel, az a csodabogár
festő készítette. Hogy is hívatta magát? A Maestro? Teljesen elmerült a
saját kis világában; micsoda szónoklatokat tartott arról, hogy megőrzi
nekünk a fiatalságunkat, és megállítja az időt az ábrázolás csodájával!
– Ah, igen. Elég… érdekes figura volt.
– Érdekes? Ki akartad hajítani az első ablakon, ha jól emlékszem.
Ezen jót nevettek, de Gastont szemlátomást valami más
foglalkoztatta, mint az őrült festő meg a pillanat megragadásáról való
handabandázása.
– Meglehet, mégis volt valami a süketelésében – mondta a Herceg. –
Úgy tetszik, rengeteget változtam a kép elkészülte óta. Nézd csak a
szememet a képen! Sehol egy szarkaláb, de ha rám nézel, olyan, mintha
öt évnél is többet öregedtem volna.
– Ugyan Herceg, úgy beszélsz, mint valami nőszemély. Még hogy
szemráncok! Legközelebb majd azt kérdezed, hogy milyen színű
alsószoknya megy legjobban a kék ruhádhoz! Megkérdezzem esetleg a
tündérkeresztanyádtól…? – A Herceg felkacagott, de a nevetése nem
szívből jött. Gaston folytatta: – Jobb dolgunk is van, mint hogy egész
nap itt kotyogjunk, mint holmi vén tyúkok. Gyere át reggelizni a
csillagvizsgálóba, ha elkészültél.
– Nyugodtan kezdd el nélkülem! Mrs. Potts már bizonyára aggódik,
hogy miért telik ennyi időbe, míg odaérünk.
A festmény továbbra sem hagyta nyugodni. Hogy válhatott a szeme
ilyen ráncossá pár hónap leforgása alatt. Lehet, hogy már akkor is így
nézett ki, csak a festő akart oly módon hízelegni neki, hogy
fiatalosabbnak ábrázolta? Nem, a Maestro nagyon is határozott volt a
pillanat megragadásával kapcsolatban. Hogy olyan tiszta és valósághű
legyen, amennyire csak lehetséges. Hogy rögzítse a jelent, amit aztán
már nem változtathat meg semmi, és a kép felidézhesse az emlékét a
jövő generációk számára, amikor ő már rég nem lesz. Ezt mondta a
festő, csaknem szóról szóra. Így hát az, hogy másmilyennek fesse meg a
Herceget, mint amilyen akkor volt, ellentétesnek tűnt az idegesítő
szónoklataival meg a kinyilatkoztatásaival. Akkor hát Gastonnak volt
igaza? Valóban ötévnyit öregedett volna három hónap leforgása alatt?
Vagy lehet, hogy csak gonosz megjegyzés volt részéről, amiért a Herceg
felidézte a fiatalkorukat?
Vagy lehetséges, hogy…? Nem. De ha mégis… mi van, ha Kirké átka
valódi volt?
Eszébe jutott a nővérek tükre. Még aznap eltüntette szem elől, hogy
azok a rémes hárpiák neki adták, és azóta sem gondolt rá. Szavaik most
visszhangozni kezdtek a fülében, és képtelen volt elterelni a gondolatait
az átkozott csecsebecséről. Megmutatja majd a szörnyet, amivé válni fogsz!
A kandallóhoz lépett. Egy jókora, teknőspáncélból készített
macskaszobor ült a tetején, összehúzott, fekete szemekkel. A szempár
egyenesen rá szegeződött, mintha vizsgálgatta volna, miközben a
Herceg megkereste a gombot, amely a kandalló titkos rekeszét nyitotta.
A kihűlt tűzhely két oldalán egy-egy griffmadár állt, a reggeli
napfényben megcsillanó rubintvörös szemekkel.
A Herceg benyomta az egyik griff szemét, és az besüllyedt a szobor
fejébe. A griffmadarak mellén egy-egy címer virított, és most a jobb
oldali kipattant, láthatóvá téve a rekeszt, amely a tükröt rejtette.
A Herceg mozdulatlanul bámulta. A tükör arccal lefelé hevert a
rekeszben, ahogy odadobta. Képtelen volt levenni a tekintetét a

Á
hátuljáról. Ártalmatlannak tűnt, egyszerű kézitükörnek, amely már
szinte teljesen elfeketedett a rárakódó patinától. Benyúlt, és megragadta
a fogantyúját. Hidegnek tűnt, és a Herceg szinte érezte, ahogy a nővérek
gonoszsága szétárad benne a puszta érintésétől.
Pompás.
Elsőre nem is akart belenézni, ezért a mellkasához húzta. Bolondság,
gondolta. Csak hagyja, hogy a nővérek behálózzák. Hisz ígéretet tett
magának, hogy nem fog meghunyászkodni holmi babonás félelmek
előtt. Mégsem akaródzott belenéznie a tükörbe. Tartott attól, amit
megláthat benne.
– Elég ebből az ostobaságból! – Összegyűjtötte minden bátorságát,
felemelte a tükröt, és rezzenéstelen arccal belebámult, készen arra, hogy
szembenézzen a félelmével. Elsőre úgy tűnt, mi sem változott. Kissé
megkönnyebbült, és bolondnak érezte magát, amiért hagyta, hogy a
nővérek fenyegetőzése a gondolatai közé férkőzzön.
– Nézd csak meg közelebbről, Herceg! – Elejtette a tükröt, kissé meg
is rémült, hogy eltörte. Bár még az is lehet, hogy jobban járt volna. Biztos
volt benne, hogy Lucinda gúnyos hangját hallotta a sötét űrből vagy
bárhol is tartózkodott. Jöhetett akár egyenesen a pokolból is. Remegő
kézzel felemelte a tükröt, és másodszor is belenézett. Ezúttal jól látta a
mély ráncokat a szeme körül. Gastonnak igaza volt: jó öt évvel tűnt
idősebbnek, mint pár hónapja! A ráncok kegyetlen kifejezést
kölcsönöztek az arcának. Szívtelennek tűnt tőlük. Pont olyannak,
amilyennek Kirké nevezte.
Lehetetlen.
A szíve dörömbölni kezdett a mellkasában. Olyan hevesen kalapált,
mintha csak ki akarna ugrani a mellkasából.
Ekkor hangzott fel a nevetés. Egy pillanat alatt körbevette a
hangzavar. A gonosz kacarászás mintha egy láthatatlan szférából
szűrődött volna át; a bosszúszomjas szavak csapdába ejtették, a
Hercegen úrrá lett a félelem. Látása beszűkült, és már nem látott mást,
csak a macskaszobor sárga szemét a kandallón. Hirtelen úgy érezte,
mintha ráomlana a világ, és minden elsötétült.
Üresség.
Egyedül maradt a sötétségben a nővérek kacajával és a saját
rettegésével.
 Amikor magához tért, úgy érezte, mintha napok teltek volna el, őt
pedig mintha útonállók hada agyabugyálta volna el.
Az egész teste sajgott, mozdulni is alig tudott.
A nővérek gondoskodtak a szenvedéséről; hát még az a démoni,
gúnyos kacaj… Betegnek és törődöttnek érezte magát.
– Felkelt hát, uram! – pattant fel Cogsworth a sarokban álló székről,
ahol addig ült. – Nagyon aggódtunk önért!
– Mi történt? – A Herceg feje továbbra is kissé ködös volt; képtelen
volt összeszedni magát.
– Nos, uram, úgy tűnik, nagyon rosszul lett, magas láz tört önre.
Amikor nem érkezett meg a reggelihez, feljöttem, és a padlón találtam!
– Hol a tükör?
– A tükör, uram? Ó, igen, az öltözőszekrényébe tettem.
A Herceg rettegése alábbhagyott.
– Lehet, hogy csak álom volt? Csak képzelődtem volna a rosszullét
miatt?
– Nem tudom, mire céloz, uram. De nagyon ijesztő volt. Mind
nagyon megkönnyebbültünk, hogy végre túlesett a nehezén, ahogy
mondani szokás.
Cogsworth igyekezett bátornak mutatkozni, ahogy mindig, de
látszott rajta, hogy eléggé megijedt. Fáradtnak és nyúzottnak tűnt,
ruházata rá nem jellemző módon gyűröttnek hatott. Általában mindig
ügyelt kifogástalan megjelenésére. Hűségének ékes bizonyítéka volt,
hogy szemlátomást végig a Herceg mellett virrasztott, amíg a láz
gyötörte.
– Köszönöm, Cogsworth. Maga jó emberem.
– Köszönöm, uram, igazán nem tesz semmit.
Ám még mielőtt Cogsworth elsüllyedhetett volna zavarában, a
kapuőr dugta be a fejét félénken az ajtón.
– Elnézését kérem, uram, Mrs. Potts kéreti Cogsworthöt a konyhába.
– Ugyan már! Mrs. Potts csak ne mondja meg nekem, hogy hol van
rám szükség! – csattant fel Cogsworth.
– Nem, igaza van, nekem nagyon úgy tűnik, hogy ráfér magára egy
jó csésze tea – mondta a Herceg. – Már jól vagyok. Menjen csak le a
konyhába, még mielőtt Mrs. Potts felkacsázna idáig. Tudom, hogy
minden egyes lépcsőfokkal csak még jobban felpaprikázza magát.
Cogsworth jót kuncogott, ahogy maga elé képzelte.
 – Meglehet, igaza van, uram. – Ezzel kiment a szobából, és
kitessékelte a kapuőrt is.
A Herceg rettentően ostobának érezte magát, amiért azt hitte, hogy
valóban megátkozták. Ahogy kinézett az ablakon, a fák vadul
hajladoztak, mintha csak valami őrült zenére táncolnának, amit csak ők
hallanak. A Herceg szeretett volna kimenni és szarvasra vadászni, vagy
szabadon beszélgetni a barátjával bármiről, amiben nem szerepel Kirké,
a nővérei vagy az átok – és mintegy varázsütésre, kopogtattak az ajtón.
Gaston volt az.
– Üdv, barátom! Hallottam, hogy magadhoz tértél! Az a fránya
Cogsworth senkit nem engedett be a szobádba, csak dr. Hillsworthöt,
aki az előbb ért le a földszintre, és elmondta nekünk, hogy végre jobban
vagy.
– Igen, Gaston, tényleg jobban vagyok, köszönöm. – Ahogy ránézett,
a Herceg látta, hogy Gaston pár napja már nem borotválkozhatott. Vajon
meddig tarthatott a betegsége?
– Végig itt voltál, barátom?
– Igen. Cogsworth a rendelkezésemre bocsátott egy szobát a keleti
szárnyban, de főleg lent, a konyhában töltöttem az időt, Mrs. Pottsszal
és a többiekkel.
Gaston most egészen olyan volt, mint az a kisfiú, akivel a Herceg oly
sok éve összebarátkozott. Arca egészen megnyúlt a barátja betegsége
felett érzett aggodalomtól, és ugyanúgy a konyhában töltötte a napjait,
mint a többi szolgáló gyerekei.
– Maradj csak, ameddig akarsz. Régen ez volt a te otthonod is,
barátom, és szeretném, ha mindig így éreznéd magad itt.
Látszott, hogy Gaston kissé elérzékenyült, de egy szót sem szólt.
– Megyek, és összeszedem magam, mielőtt hazaindulnék. Biztos
romokban áll otthon minden, hogy ilyen sokáig elmaradtam.
– LeFou biztosan kézben tartotta a dolgokat. – A Herceg igyekezett
palástolni a csalódottságát, amiért a barátja máris távozni készül.
– Kétlem. Az a tökfilkó… De ne aggódj, barátom. Cogsworth
bizonyára hamar visszatér, hogy ne légy egyedül és hogy segítsen
megszervezni a mulatságot, amit csapni fogunk, mihelyt
meggyógyultál.
– Mulatságot? – bámult rá a Herceg.
 Gaston felvillantotta hírhedten varázslatos mosolyát, amely mindig,
minden ajtót megnyitott előtte.
– Úgy ám, barátom! Méghozzá olyat, amelyet mindenki megemleget
majd az idők végezetéig!
 6. fejezet
Gaston pompás ötlete
Alig pár héttel azután, hogy a Herceg teljesen visszanyerte az
egészségét, Gaston neki is látott a terve megvalósításának. A kastély
egész személyzete támogatta, mert mind úgy gondolták, uruknak
pontosan erre van szüksége.
– Olyan ez, mint egy álom! – visszhangzott az egész kastélyban Mrs.
Potts hangja, miközben a menüket egészítette ki, és ragaszkodott hozzá,
hogy kis tortákat is szervírozzanak a nagyteremben.
Cogsworth lépteibe is visszatért a ruganyosság, de túl szigorú volt
ahhoz, hogy észrevegyék rajta: örömmel látja, hogy újra nyüzsgés van a
házban, ő pedig vezényelheti az egészet, mint valami generális a seregét.
És pontosan úgy is irányította az embereit fel s alá, hogy a kastély
készen álljon a nagy eseményre.
A Hercegnek azonban kellett egy kis nógatás, mielőtt beleegyezett
volna a mulatságba. Gaston úgy érvelt, hogy a Kirkével kapcsolatos
kellemetlenség és a hosszú betegség után a Herceg igazán
megérdemelte, hogy valami izgalmas dolog végre elterelje a gondolatait.
– Mi lehetne annál jobb módja, hogy megtaláljuk a királyság
legelragadóbb hölgyét, mint hogy meghívjuk az összes szép hajadont,
hogy aztán kedvedre válogathass köztük? És mindezt egy flancos bál
örve alatt?
A Herceg nem osztozott barátja lelkesedésében.
– Ki nem állhatom az efféle eseményeket, Gaston. Miért kéne
megtöltenem a házamat mindenféle fodros-bodros hölgyeményekkel,
akik aztán úgy parádéznak majd itt, mint holmi felcicomázott
madárkák? – Gaston csak nevetett. – Ha a királyság minden szép
hajadonját meghívjuk, akkor egész bizonyosan mindenki idecsődül! –
tiltakozott tovább a Herceg.
– Hisz ez a lényeg, barátom! Egyetlen leány sem utasítaná el a
lehetőséget, hogy a Herceg szeme előtt tündökölhessen.
– Pont ettől tartok! Nyilván sokkal több rémes perszóna jön majd,
mint csinos lány. Hogy fogom én ezt kibírni?
Gaston a barátja vállára tette a kezét:
– Kétségkívül át kell majd küzdened magad a rút kiskacsák hadán,
mielőtt rátalálnál a hercegnődre, de mondd, nem éri meg? Emlékszel
Ő
arra a barátodra, aki ugyanilyen bált rendezett? Ő is sikerrel járt, és
végül az egész üvegcipellős affér megoldódott!
A Herceg nevetett.
– Való igaz, de engem aligha fogsz azon kapni, hogy egy cselédet
veszek el, mint az a kedves barátom, legyen mégoly gyönyörű is! Főleg
nem a disznópásztor lányával történtek után…
A meggyőzés efféleképpen folytatódott napokon át, mígnem a
Herceg beadta a derekát, és úgy határozott, hogy mégiscsak megtartja a
bált – hisz miért is ne? Miért ne hívhatná meg a királyság minden egyes
hajadonját? Gastonnal jó muriként fogják majd fel az egészet, ha pedig
nem sikerül ráakadni álmai hölgyére, hát annál jobb. Így hát eldőlt. Neki
pedig nem kellett újra erre gondolnia, egészen a nagy napig.
A közbeeső időben mindent megtett, hogy elkerülje a szolgálóit, akik
úgy szaladgáltak fel-alá, mint a kopókkal hajtott vadak. Elnézte nekik a
felfordulást, sőt, még jót is nevetett, amikor meghallotta, hogy Mrs. Potts
újra és újra végigdöcög a nagytermen, hogy kikérje a véleményét erről-
arról s hogy mit szolgáljanak fel neki. A konyhalányok eközben már az
ezüstöt tisztogatták az ebédlőben, a lovászok helyet csináltak az
istállókban a vendégek lovainak, a cselédek pedig veszedelmesen
illegtek-billegtek a magas létrák tetején, amíg leporolták a csillárokat, és
új gyertyákat tettek a leégettek helyére. Az egész ház nyüzsgött, a
Herceg pedig mire sem vágyott jobban, mint hogy kimehessen a
szabadba, vadászni. Ám Gaston a saját földjeivel volt elfoglalva; folyton
valami dolga akadt, és nem jutott ideje a szórakozásra.
A Herceg a csengővel hívatta Cogsworthöt.
– Csengetett, uram? – kérdezte Cogsworth, bár jól tudta, hogy mi
lesz a válasz. A Herceg világéletében megvetette az efféle ceremóniákat,
de hagyta, hogy Cogsworthnek is meglegyen a maga öröme. Eszébe
jutott az apja tanácsa – isten nyugosztalja –, amelyet sok-sok éve kapott
tőle. Így szólt: az egész kastélyban mindenkinek, a pincétől a padlásig,
megvan a saját helye és szerepe. Ha nem hagyjuk, hogy egy
Cogsworthhöz hasonló ember tegye a dolgát, és kimozdítjuk a helyéről,
azzal elvesszük tőle az önbecsülését és az élete értelmét. Cogsworth
éveken át hűségesen szolgálta őt, így nem gázolhatott bele a lelkébe
azzal, hogy családtagként bánik vele, jóllehet magában már régen
akként könyvelte el. Ez mindig is valamiféle kimondatlan kapocs volt
köztük.
 A Herceg úgy érezte, Cogsworth is ugyanígy érez iránta, de persze a
világért nem ismerte volna be.
– Igen, Cogsworth. Szeretném, ha a Maestro újra eljönne hozzám,
amint csak lehet. Egy újabb képet szeretnék készíttetni.
Cogsworth ritkán hagyta, hogy az érzelmei kiüljenek az arcára.
– Igenis, uram. Elküldetek érte.
– Mi az, Cogsworth? Talán nem értesz egyet?
A főkomornyik mintha egy pillanatig habozott volna, mielőtt
kijelentette:
– Bár nem tisztem megítélni, uram, de ha szabad, megemlíteném,
hogy a háztartásunk mindig „érdekes” hellyé válik, amikor csak a
mester megjelenik.
A Hercegnek nevetnie kellett. Arra számított, hogy Cogsworth azzal
jön majd, hogy nemrég csináltatott egy másik képet magáról.
– Valóban. Fura figura, nemdebár? De a szolgálókkal jól bánik, nem
igaz? Ugye nincs okod a panaszra vele kapcsolatban?
– Jaj, dehogy, uram, nem erről van szó. Egy olyan úriember, mint a
Maestro, a legkevésbé sem okoz ilyen jellegű problémákat. Csak hát
meglehetősen különc alak, nem igaz?
– Valóban. Szerintem elég nagyra van magával és azzal, hogy
micsoda hatást gyakorol a művészetével a világra. De beszéljünk
másról! Bizonyára rengeteg a dolga, hogy holnap estére minden a
helyére kerüljön. Gondolom, minden rendben halad.
Cogsworth valósággal sugárzott a büszkeségtől.
– De még mennyire, uram, minden óraműpontossággal zajlik!
Tökéletes este lesz!
– Na, és Gaston, róla nem hallott esetleg? Hisz ő ragaszkodott ehhez
a mulatsághoz, aztán pedig mintha köddé vált volna, és magamra
hagyott, hogy valahogy elüssem addig az időt.
Cogsworth somolygott.
– Így igaz, uram. Ma reggel üzent, hogy bizton számíthatunk a
megjelenésére holnap este. De addig is szóltam az erdésznek, hogy
készüljön elő a vadászatra. Úgy gondoltam, hogy uram bizonyára
szeretne egy kicsit elszabadulni a kastély nyüzsgésétől, ki, a szabadba.
– Remek ötlet, Cogsworth! Köszönöm!
A következő este a kastély lobogó aranyfényben úszott, amely a kerti
sövénylabirintus levelein is ott táncolt, szinte életre keltve az állat
formájúra nyírt díszcserjéket. A Herceg tudta, hogy egy órán belül az
összes vendég itt lesz, de előtte még egy percnyi csendre vágyott a
kedvenc helyén, a kastély kertjében.
Nyugalmát Gaston harsogó hangja zavarta meg, amely az apró,
rózsaszín virágokkal befuttatott, boltíves bejárat alól hangzott fel.
– Már megint ebben az átkozott labirintusban bujkálsz, Herceg?
A Herceg nem válaszolt. Egyre csak azon tűnődött, vajon mit hoz
majd ez az este. Sokat gondolt Kirkére is és arra, hogy vajon talál-e még
valaha olyasvalakit, aki úgy szeretné őt, mint az a lány. Néha arra
gondolt, hogy maga Kirké is csak ábránd volt, a nővérei pedig
valamiféle rémálom szereplői, akiket csak önnön lázas agya keltett
életre. De már így is soká üldögélt itt, nem tűnt hát észszerűnek, hogy
tovább pazarolja az idejét a Kirkéről meg a hárpia nővéreiről való
tűnődéssel.
– A vendégek mindjárt itt lesznek – kiabálta Gaston –, és bár sosem
szólna érte, de Cogsworthnek biztos felforrna az agyvize, ha nem lennél
ott, hogy köszöntsd őket, amikor belépnek a nagy csarnokba!
A Herceg sóhajtott.
– Mindjárt megyek.
Gaston épp befordult a sarkon, és meglátta a barátját, amint az egy
szárnyas oroszlán alakúra nyírt bokor mellett üldögélt.
– Na, mi az? Azt hittem, ez majd jobb kedvre derít! Három királyság
minden lánya idejön! Remek este lesz!
A Herceg felállt, és megigazította bársonykabátját.
– Valóban az lesz. Ne várassuk tovább a hölgyeket!
A hölgyek százszámra érkeztek. Rengetegen voltak; a Herceg nem is
sejtette, hogy ennyien lehetnek országszerte. Természetesen mind
kicsípték magukat az alkalomra. Jöttek gyönyörű barnák, sötét, igéző
tekintettel, halvány, csodás szőkék tökéletes loknikkal, feltűnő vörösek
jádezöld szempárokkal és az összes többi. Mind elvonultak előtte:
néhányan a legyezőjük mögött vihogtak, mások igyekeztek úgy tenni,
mintha cseppet sem érdekelné őket, hogy a Herceg feléjük néz-e.
Akadtak olyanok is, akik annyira idegesek voltak, hogy szó szerint
reszkettek, páran az italukat is kilöttyentették.
Volt egy aranybarna hajú lány, akit a Herceg sehogy sem tudott
szemügyre venni. Mintha mindig a hátát fordította volna felé. Nagyon
gyönyörű lehetett, mert a Herceg látta az irigykedő pillantásokat, amiket
más hölgyek vetettek felé, amint elhaladtak előtte. A többiektől eltérően
ez a lány egyedül érkezett. Elkülönülve állt szinte mindenkitől, és
szemlátomást cseppet sem érdekelte a szebbik nem üres fecsegése.
– Gaston, ki az a lány? Az a kék ruhás, akivel az előbb beszélgettél?
Hogy hívják? – A barátja úgy tett, mint aki nem emlékszik, amivel csak
feldühítette a Herceget. – Nagyon is jól tudod, hogy kiről beszélek! Hívd
ide, és mutasd be nekem!
– Hidd el, úgysem érdekelne téged!
A Herceg felvonta a szemöldökét.
– Csakugyan? És mondd, barátom, miért nem?
Gaston lehalkította a hangját, hogy a közelebb állók ne hallhassák.
– A vén Habók lánya! Csodás lány, az igaz, de az apja a falu
bolondja! Persze ártalmatlan, de nagy feltalálónak képzeli magát.
Mindenféle szerkentyűket épít, amik csattognak, zörögnek, aztán
felrobbannak! Ő nem az a fajta lány, akivel szeretnél összeállni, barátom.
– Talán igazad van, de azért mégis szeretnék megismerkedni vele.
– Biztos vagyok benne, hogy rém unalmasnak találnád, mert folyton
csak könyvekről, tündérmesékről meg versekről csacsog!
– Úgy látom nagyon is jól ismered a hölgyet, Gaston – bólintott
sokatmondó kacsintás kíséretében a Herceg.
– Fájdalom, igen. A pár perc alatt, amennyit az imént együtt
töltöttünk, másról sem tudott beszélni. Nem, drága barátom, neked egy
igazi hölgy kell. Egy hercegnő! Olyan, mint Hajnalcsillag
királykisasszony, ott, ni! Na, ő aztán megéri a pénzét! Tőle egy szót sem
fogsz hallani holmi könyvekről. Fogadok, soha életében nem olvasott
egyet se, és még egy önálló gondolata sem támadt soha.
A Herceg úgy vélte, ez remek asszonyi tulajdonság. Gondolkodik
majd ő eleget a jövendőbeli felesége helyett is.
– Jól van, hozd ide Hajnalcsillag királykisasszonyt. Nagyon szeretnék
megismerkedni vele.
Hajnalcsillag Tulipánt királykisasszonynak hosszú, aranyszínű
fürtjei, mézestej-színű arca és égszínkék szemei voltak. Úgy nézett ki,
mint egy játék baba, selyembe és gyémántokba csomagolva.
Feltűnően gyönyörű volt – valósággal sugárzott. Csak úgy szikrázott
rajta minden, egy kivétellel, ami a személyisége volt. Ám ez cseppet sem
zavarta a Herceget. Elég vonzereje volt kettejük számára is. Minek is
olyan feleség, aki csak elvonja róla a figyelmet?
 Hajnalcsillagnak megvolt az a bájos szokása, hogy kuncogott, amikor
semmivel nem tudott hozzájárulni az adott témához – azaz állandóan.
Ettől pedig a Herceg a világ legjobb tanítójának érezhette magát.
Beszélhetett bármiről, a királykisasszony figyelme állandóan rajta
csüggött, és megállás nélkül kuncogott.
Már el is határozta, hogy elveszi, és a körülöttük álldogáló hölgyek
sötét pillantásaiból ítélve ez számukra is teljesen egyértelmű lehetett.
Gaston nagyon meg volt elégedve magával, hogy sikerült
megtalálnia a tökéletes párt a barátjának. Ami őt magát illeti,
gondoskodott róla, hogy egyetlen másik hölgy se maradjon sokáig
táncpartner nélkül.
A Hercegnek úgy tűnt, hogy Gaston az összes többi lánnyal táncolt
az este folyamán, a feltaláló lányát kivéve, aki szemlátomást egyébként
sem volt elragadtatva attól, hogy itt kell lennie, bár meg kell hagyni, a
Herceg ezt nem az arcáról olvasta le, mivel azt egyetlen pillanatra sem
láthatta az este folyamán.
De ez mit sem számított. Hisz ott volt neki a drága kis Tulipántja.
 7. fejezet
A királylány és az arckép
A Herceg minden eddiginél nagyobb örömmel várta, hogy a
Maestro megérkezzen és újra lefesse őt, miután eljegyezte Hajnalcsillag
Tulipánt királykisasszonyt. Egy képen szerepel majd a két legszebb
királyi sarj – ugyan ki látott már ennél szebb eljegyzési festményt?
A királykisasszony a bál után hazautazott az apja birodalmába, és
izgatottan várta az eljegyzéshez kapcsolódó további ceremóniákat,
bálokat és egyéb mulatságokat, amelyek előbb-utóbb a világ
legnagyszerűbb esküvőjéhez vezetnek majd. Addig – a hagyomány
szerint – a családjával volt ildomos együtt élnie, és a dadájával, mint
gardedámmal látogatni a Herceget, néha pedig az édesanyja
kíséretében, amennyiben a királyné ideje engedte.
Ezúttal a dadájával érkezett. Mindenki örült, hogy a Herceg a
Maestrót bízta meg a közös képük elkészítésével. Ő volt a legnevesebb
festő birodalom szerte, és rengeteg megrendelést kapott. A híres
Tükörkészítő Mester óta egy alkotó sem volt ilyen népszerű a királyi
körökben. Bár a festményei keresetlen őszinteséget sugároztak, a
nemesek többsége így is igen nagyra tartotta őt.
Tulipánt királykisasszony egy esős délutánon érkezett, meglehetősen
átázva. Haja lelapult, ruhái pedig a bőréhez tapadtak, de valami módon
még így is sikerült olyan tüneménynek maradnia, akit érdemes
megmenteni az elemek haragjától. A Herceg finoman arcon csókolta, és
nagy örömmel üdvözölte, ahogy kiszállt a hintójából.
– Tulipánt, szerelmem! Milyen utad volt?
A hintó belsejéből zsörtölődés hallatszott, majd kikászálódott egy
asszony, aki alighanem a dadus lehetett.
– Rémes volt, ahogy hercegséged láthatja! A hintó beázott, és nagyon
meg lennék lepve, ha a kis aranyom nem esne ágynak egy csúnya
megfázással! Azonnal forró fürdőt kell vennie!
A Herceg pislogott párat, majd az asszonyra mosolygott.
Hihetetlenül öreg volt, és olyan ráncos, mint egy aszott alma, amit
otthagytak kiszáradni az ablakpárkányon. Haja és bőre lisztfehér volt, a
szeme viszont – bár a szarkalábaktól alig látszott – elevenen csillogott.
Tűzről pattant asszonyság lehetett ő is.
 – Nagyon örülök, hogy végre találkoztunk, dadus – üdvözölte a
Herceg. Az öregasszony úgy bökött felé ráncos orrával, mintha valami
büdöset szimatolna.
– Igen, hogyne, én is nagyon örülök, Herceg úr. De elvezetne minket
a szobánkba, hogy végre bedughassam a leányzót egy forró fürdőbe?
Cogsworth lépett közbe, hogy kézbe vegye a dolgokat.
– Kérem, kövessen, hercegnő. Természetesen örömmel megmutatom
önöknek a lakosztályukat, hogy felfrissülhessenek a hosszú út után.
Azzal elvezette a hölgyeket, fel a lépcsőn, el a Herceg szeme elől.
Nahát, gondolta a Herceg, érdekes látogatás lesz ez, ha a dadus
folyton ott zsörtölődik majd körülöttük. Talán Mrs. Potts segítségével
eltéríthetnék a vénasszonyt a konyha felé, hogy egyedül maradhasson a
menyasszonyával. El sem tudta képzelni, milyen lesz az előttük álló hét,
ha a dadus folyton a nyakukon lóg. Borús gondolatait a másik vendég
érkezésének híre szakította félbe.
A Maestro!
A festő a lehető legcicomásabb ruhákban jelent meg: csupa bársony
és csipke borította, az orgona és az áfonya legkülönfélébb lila
árnyalataiban. Nagy, szomorú szemei enyhén püffedt arcból
tekintgettek körbe, de ez valahogy csak még jóképűbbnek mutatta.
A Maestro úgy nézett ki, mint aki telis-tele van szaftos pletykákkal, és
a Herceg eltűnődött, vajon nem lenne-e jobb külön ültetni a dadust meg
őt az esti vacsoraasztalnál. A feje is belefájdult a gondolatba, hogy a
dadusnak végig kelljen hallgatnia a festő bizarr történeteit. Ide
Cogsworth kellett. Majd ő elrendezi a dolgokat.
Úgy is lett. A dadus Mrs. Pottsszal, Cogsworthszel és a személyzet
többi tagjával étkezett a földszinten, Mrs. Potts meghívására. Nem volt
éppen megszokott dolog, hogy egy vendég a személyzettel étkezzen, de
Mrs. Potts jól meg tudta értetni magát másokkal, és a beszélgetés végére
a dadus és ő már egymásra licitáltak az ifjú Hercegről és a kis
királykisasszonyról szóló történetekkel, képtelenek lévén eldönteni,
hogy melyikük volt a pimaszabb kis lurkó.
Eközben a fenti vacsora is csodásan zajlott. A szolgálók gyönyörűen
feldíszítették az étkezőt. Ahelyett, hogy egyetlen óriási, virágos
asztaldíszt biggyesztettek volna középre, több, kisebb csokrot és
virágfonatot helyeztek el ízlésesen az asztal különböző pontjain, amitől
az egész egy gyertyafényes kerthez vált hasonlatossá. Néhány helyre
vízzel telt kristálytálakat állítottak, bennük úszó virágokkal és a
gyertyákkal, amelyek fénye a metszett üvegen átszűrődve furcsa,
ábrándos mintákat vetített az étkező falaira. Az egész helyiség gyönyörű
látványt nyújtott. De nem olyan gyönyörűt, mint az ő szerelme,
gondolta a Herceg.
A Maestro törte meg a csendet.
– A szerelemre, és annak minden gyötrő és kínzó formájára!
Tulipánt a legyezője mögé rejtette kuncogását, míg a Maestro a
magasba emelt poharával a kezében, színpadiasan állt, mintha csak arra
várna, hogy valaki válaszoljon az iménti pohárköszöntőjére. A Herceg
attól tartott, hogy ha senki nem szól közbe, a Maestro képes lesz az idők
végezetéig így pózolni, akárcsak valamelyik festménye.
– Úgy van: a szerelemre! – szólalt meg hát, majd gyorsan hozzátette:
– És önre, Maestro!
Tulipánt királykisasszony újra felkuncogott, ami csak még jobban
melengette a Herceg szívét. Imádta, hogy ilyen édes és visszafogott
jegyese van, aki képes tétlenül elüldögélni a világ végezetéig, és közben
végig lélegzetelállítónak mutatkozni. Keresve sem találhatott volna nála
alkalmasabb menyasszonyt.
– Roppantul örülök, hogy eljött, Maestro! Tudom, hogy tökéletesen
megragadja majd az adott pillanatot! És önnek hála, eljön majd az idő,
amikor nem egyszerűen szép emlékként tekintünk majd vissza az
eljegyzésünkre, hanem… hogy is mondta a múltkor? Ó, igen:
érzékeinket zúgó tengerként árasztja majd el az idő egy aprócska
szeletének eme mély és zsigeri módon való megragadása!
A Maestro elégedettnek tűnt.
– Megtisztelő, hogy ily élénken emlékszik a szavaimra! – Ezzel a
menyasszony felé fordította a tekintetét, hátha az ő személyiségét is
sikerül feltérképeznie. – Királykisasszony, minden bizonnyal ön is tűkön
ül már, nemde?
A lány szeme tágra nyílt a csodálkozástól. Fogalma sem volt, hogy
mit válaszoljon.
– Ó, igen, nagyon is. Alig várom már az esküvőnket – hebegte.
– Ó, hát hogyne! De én természetesen a festményről beszéltem!
Szükségem lesz majd egy komplett ruhatárra mindkettejük számára,
amelyből kiválaszthatom a leginkább önökhöz illőt, és beszélnünk kell a
helyszínről is! Úgy vélem, a rózsakert elbűvölő háttérként szolgál majd!
Igen, alighanem az lesz a legjobb! Már el is határoztam, s a döntésem
végleges! – Majd így folytatta: – Úgy vélem, az összes arckép, amelybe
igazi érzelmeket festettek, sokkal inkább az alkotót, mintsem a modellt
tükrözi. Úgy vélem, mindkettejük pazarul mutat majd a képen!
Tulipánt csak pislogott, hasztalan próbálva felfogni az
elhangzottakat.
– Talán ön is ott lesz velünk a képen, Maestro? – kérdezte végül. Az
urak ezen jót mulattak.
Hajnalcsillag Tulipánt királykisasszony nem tudta eldönteni, hogy
valami nagyon okosat vagy valami nagy ostobaságot mondott, de végül
úgy döntött, hogy ez volt a legokosabb dolog, amit mondhatott, és
remélte, hogy csakhamar olyasmire terelődik a beszélgetés, amihez neki
nem kell majd hozzászólnia. A Maestro látta a zavarodottságot a lány
arcán, ezért így szólt:
– Ne aggódjon, drága Tulipántom. Olyan zseniális vagyok, hogy
néha én sem értem, miket mondok.
A hercegnő erre némi kuncogás kíséretében csak annyit tudott
mondani, hogy: – Ó! –, de úgy tűnt, ez mindenki tetszését elnyerte, mert
sokan csatlakoztak a kuncogásához.
Másnap reggel mindhárman a rózsakertbe mentek. A Maestro
felskiccelte az első vázlatokat, a szerelmesek pedig nagy igyekezettel
próbáltak ugyanabban a pózban maradni, nehogy felingereljék a festőt.
– Herceg úr, kérem! Hisz elvileg ez élete legboldogabb pillanata, s ön
mégis úgy néz ki, mint aki citromba harapott! Miért bámul ilyen
kelletlenül? Ugyan mire gondolhat, ami ennyire eltorzítja az arcát?
A Herceg valójában a legutóbbi alkalomra gondolt, amikor itt járt, a
kertben; aznap este, hogy Kirkével elváltak útjaik. Az események
összemosódtak a fejében, ő pedig erőnek erejével próbált
visszaemlékezni. Annyi kétségtelennek tűnt, hogy Kirké magával hozta
rettenetes nővéreit, akik megátkozták őt a gaztetteiért. Biztos volt benne,
hogy nemcsak képzelte a dolgot, de maga az átok merő sületlenség
volt… nem igaz? Nem tehetett róla, de néha attól félt, hogy talán
mégsem.
Cogsworth hangja zökkentette ki a gondolataiból.
– Az ebéd tálalva!
A Maestro olyan erővel csapta le a skicceléshez használt széndarabot,
hogy az apró darabokra tört.

É
 – Nagyszerű! Én a saját szobámban étkezem! Egyedül! – puffogott,
majd elcsörtetett anélkül, hogy egyetlen további szót szólt volna a
jegyesekhez. Tulipánt a szokásos kuncogás helyett most könnyekben
tört ki.
Úgy tűnt, a Hercegnek alaposan feladta a leckét a szeszélyes Maestro,
a picsogó Tulipánt és a savanyú dadusa. Hogy fogja még ezt egy hétig
kibírni?
 8. fejezet
Nebáncsvirág
Másnap reggel Hajnalcsillag Tulipánt és a Herceg komor csendben
étkeztek a reggelizőben. A királykisasszony nem akarta megkérdezni,
hogy merre járt a Herceg az előző este vagy hogy miért nem volt ott a
vacsoránál. Kénytelen volt kettesben vacsorázni a Maestróval, és
valósággal halálra vált, amikor a festő a kedvese holléte után
érdeklődött, neki pedig fogalma sem volt róla. Pedig szerette volna
alaposan felelősségre vonni. De csak magában füstölgött; a dadus
megtanította, hogy soha ne mutassa ki a haragját. Nem volt hölgyhöz
illő dolog feldúltnak mutatkozni. A dadus szerint a nők túl gyakran
vágták maguk alatt a fát, amikor rápirítottak az urukra annak ballépései
miatt. Csendben ülni és egy szót sem szólni önmagában is elég
szemrehányás volt. De ha az asszony kinyitja a száját, azzal csak
alkalmat ad a férjnek arra, hogy ellene fordítsa az egész helyzetet és
megvádolja, hogy nem képes uralkodni az érzelmein, túlreagálja a
dolgot, és ezzel csak felbőszíti az urát. Tulipánt nem teljesen értette ezt,
de észrevette, hogy a dadus sem fogadja meg a saját tanácsát – úgy
vélte, talán ezért is nem ment férjhez soha. Így végül egy szót sem szólt.
Csak a tányérok és villák csörgését lehetett hallani, meg némi
madárdalt, ami a terem jókora ablakain át szűrődött be. A helyiséget
szinte teljes egészében ablaktáblák határolták, csodálatos kilátást
nyújtva a kertre. Tulipánt önmagára gondolt, a jövőre, amikor majd
naphosszat itt üldögélhet és epekedhet a Herceg után. Szerette volna, ha
a jegyese végre megszólal; mondjon bármit, csak törje meg ezt a csendet.
Fogalma sem volt, hogy ő mit mondhatna. Nyilván bármi, amit kiejtene
a száján, szemrehányásként hangzana, és abban sem volt biztos, hogy a
hangja nem árulkodna az érzelmeiről.
Így hát csak ült ott, itta a teáját, csipegette a kalácsot, és várta, hogy a
Herceg megszólaljon. Közben arra a lányra gondolt, akivel a bálon
találkozott. Hogy is hívták…? Valami szép, dallamos neve volt. Ő
hasonló helyzetben bizonyára alaposan megdorgálta volna a Herceget,
és követelte volna tőle, hogy azonnal mondja el, merre járt az előző éjjel.
Igaz, a dallamos nevű lány aligha az a fajta volt, akit a Herceg szeretett
volna elvenni. Tulipánt felsóhajtott. Gondolatait most végre a Herceg
hangja zavarta meg.
 – Tulipánt.
A királykisasszony szeme felcsillant, ahogy meghallotta a nevét.
– Igen? – kapta fel a fejét, azt remélve, hogy a Herceg végre
bocsánatot kér, amiért megszökött az előző éjjel, neki pedig egész este a
Maestro végeérhetetlen dicsekvését kellett hallgatnia.
– Ne várassuk tovább a Maestrót.
Tulipántnak összeszorult a szíve.
– Felteszem, most is a rózsakertbe megyünk.
– Igen, alighanem.
A hét további része ugyanígy zajlott. A durcás királykisasszony a
kastély macskájával játszott, a Maestro vadul gesztikulált, és minden
adandó alkalommal hosszú szónoklatokat eresztett meg a művészetről,
a Herceg pedig minden este kiszökött a fogadóba Gastonnal abban a
szent pillanatban, hogy a Maestro végzett az aznapi festéssel.
A festmény leleplezésének napjára egész kis családi összejövetelt
szerveztek. Tulipánt örült, hogy édesanyja, a királyné is csatlakozott
hozzájuk, néhány udvarhölgye kíséretében. Gaston is jelen volt, a
Herceg néhány közeli barátjával egyetemben. Hajnalcsillag király persze
nem tudott elszakadni az udvara ügyes-bajos dolgaitól, de nagylelkű
ajándékokat küldött a lányának és a leendő vejének.
Miután végeztek Mrs. Potts eddigi legkiválóbb vacsorájával,
mindenki átvonult a díszcsarnokba, hogy jelen legyen a festmény
leleplezésénél. A csarnok falait a Herceg családjának arcképei
díszítették. Akadt köztük olyan is, amelyik magát a Herceget ábrázolta,
még kisfiú korában.
– Á, látom a Maestro legutóbbi művét is ide, a méltó helyére tetetted.
Jó döntés, öregem! – mondta Gaston, ahogy végignézett a képeken,
amelyek alatt ő maga is felnőtt.
– Igen, úgy gondoltam, itt jobb helyen van.
Egy meglehetősen hangos köhintés hallatszott a terem túlfeléről, ahol
a Masetro állt. Alighanem úgy vélte, az alkalom sokkal nagyobb
felhajtást kívánt, és az efféle üres fecsegés csak lealacsonyítja a helyzet
nagyszerűségét. Hál’ istennek már nem kellett sokkal tovább elviselnie
ezt a társaságot.
– Nos, minden további késlekedés helyett szeretném megosztani
önökkel a legutóbbi remekművemet!
 Lumiere meghúzta a zsinórt, amely leoldotta a fekete selyemleplet a
festményről. A terem azonnal megtelt a sóhajok, a taps és az
elragadtatás egyéb hangjaival. Úgy tűnt, a kép mindenkit teljesen
lenyűgözött, a Maestro pedig úgy fogadta a szűnni nem akaró
üdvrivalgást, mint egy színész az előadás végén: derékból meghajolva, a
szívére tett kézzel jelezve, hogy mennyire meghatja ez a sok dicséret.
Kétségkívül így is volt.
A Herceg kénytelen volt megállapítani, milyen durvának ábrázolta őt
a Maestro. A szeme szúrósnak, kegyetlennek tűnt, mint valami
zsákmányra leső farkasé; a szája vékony vonal volt csupán, sokkal
baljóslatúbb, mint korábban bármikor. Gaston oldalba bökte a
könyökével.
– Mondj már valamit! Mindenki arra vár, hogy beszédet mondj! –
súgta a Herceg fülébe.
– Kérve sem kérhettem volna ennél gyönyörűbb arcképet az én
csodálatos jövendőbeli arámnak! – nyögte ki végül a Herceg.
Tulipánt királykisasszony elvörösödött, és így válaszolt:
– Köszönöm, kedvesem. Én pedig nem kérhettem volna szebb és
méltóságteljesebb ábrázatot jövendőbeli férjem számára.
Méltóságteljes? Az ilyesmit nem inkább vénemberekre szokták
mondani? Valóban méltóságteljes lett volna? Az ábrázata, ahogy a
menyasszonya mondta, durvának és nyúzottnak tűnt, nem
olyasvalakiének, aki még a húszat sem töltötte be – inkább egy
negyvenéves arcra hasonlított. Még mit nem! Méltóságteljes…!
Az egybegyűltek kivonultak a csarnokból a zeneszobába, ahol a
zenészek már alig várták, hogy szórakoztathassák őket. Az este
kellemesen telt, de a Herceg képtelen volt elterelni a gondolatait a
festményről. Mennyire nyúzottnak, milyen csúfnak tűnt! Vajon Tulipánt
csak azért megy hozzá, hogy a birodalma királynéja lehessen? Szereti őt
egyáltalán?
Nem értette, hogyan lehetséges ez.
Elszökött a többiektől, hogy a hálószobája tükrében ellenőrizhesse a
Maestro által megfestetteket. Csak állt ott, és igyekezett meglátni
önmagát a férfi képében, aki visszabámult rá. Miért nem szólt senki egy
szót sem? Hogyan változhatott ekkorát ilyen rövid idő leforgása alatt?
Késő este, amikor már a vendégek és a szolgálók is mind az
ágyukban voltak, a Herceg kiosont a szobájából, és lement a hosszú,

Ó
sötét folyosóra. Óvatosan lépkedett, nehogy felébressze Hajnalcsillag
királynét, aki nyilván azt gondolná, hogy a királykisasszony szobájába
akar belopódzni, holott ez most a legkevésbé sem érdekelte. Ahogy
elhaladt Tulipánt szobája előtt, egy nyikordulás megijesztette, de csak a
nyavalyás macska volt az, amint kilökte magának az ajtót. Nem értette,
miért van oda a királykisasszony ezért a dögért. Volt valami baljóslatú
az állat tekintetében, és a bundája mintázata is valahogy riasztónak tűnt.
A Hercegnek az volt az érzése, mintha a kastély folyosói helyett inkább
a temetőben szeretett volna portyázni.
Mindenesetre, ha a királyné tényleg felriadna, és ott találná őt a sötét
folyosón, aligha hinné el neki, hogy újra csak a festményt akarta látni.
De képtelen volt nyugovóra térni és elaludni, a gondolatai folyamatosan
a szörnyű portré körül jártak. Amikor végre elért a díszcsarnokba, és
gyertyát gyújtott, újra szemügyre vehette a saját képmását. Kétségkívül
megváltozott – ez abban a percben nyilvánvalóvá vált, ahogy megnézte
magát a tükörben az este. De a Maestro bizonyára eltúlozta a
változásokat. Elég volt csak ránézni a képre, majd a másikra, amelyet
alig egy éve készített róla. Kizárt dolog, hogy ennyi idő alatt valaki
ekkorát változzon. Sosem bocsátja meg a Maestrónak, hogy ilyen rossz
színben tüntette fel a képen. Elhatározta, hogy a festő megfizet e
szívtelen tettéért.
Úgy tűnt, a gyönyörű, vörös-fekete macska is egyetért a Herceggel,
mert pont úgy húzta össze a szemét, mint ő, amikor bosszút forralt.
A Herceg javaslatára Cogsworth másnap korán reggel
összekészíttette a vendégek holmiját, és felültette őket a hintóikra. Mrs.
Potts csalódott volt, hogy nem reggeliztethette meg őket a hosszú út
előtt, így egy-egy jókora ládával kedveskedett nekik, telis-tele finom
elemózsiával, amit az úton majd elfogyaszthatnak. A nap alig látszott ki
a felhők mögül, a fák tetejére köd szállt. Kellemetlen, csípős hideg volt,
így aligha vethette bárki a Herceg szemére, hogy mielőbb szeretett volna
visszatérni a kastélyba, hogy megmelegedhessen.
Gyorsan elköszönt hát a vendégektől, megköszönve a látogatást,
majd búcsút intett nekik. Tulipántnak külön szerelmes szavak
kíséretében ígérte meg, hogy levelet ír neki. Megkönnyebbült sóhajjal
nyugtázta, amikor a hintók végre elindultak. Gaston, aki eddig szótlanul
álldogált mellette, végre megszólalt.
– Miért keltettél fel hajnalok hajnalán, barátom?
 – Szükségem lenne egy kis szívességre. Egyszer említést tettél nekem
egy különösen gátlástalan alakról, akit meg lehel bízni bizonyos
dolgokkal.
Gaston felvonta a szemöldökét.
– Biztos van más módja is annak, hogy kibújj a házasság alól, mint
hogy megölesd a menyasszonyodat!
A Herceg felnevetett.
– Ugyan már; nem őt, a Maestrót! Szeretném, ha elintéznéd ezt
nekem. És senki nem jöhet rá, hogy én adtam megbízást erre, ugye
érted?
Gaston a barátjára nézett, és csak annyit mondott:
– Tökéletesen.
– Köszönöm, drága barátom. És mihelyst ennek vége, mit szólnál egy
jó kis vadászathoz?
– Remekül hangzik. Másra sem vágyom már.
 9. fejezet
Az érkezés
Ahogy Hajnalcsillag Tulipánt királykisasszony hintója ráfordult a
Herceg kastélya felé vezető útra, a lány úgy érezte, nincs
lélegzetelállítóbb dolog a világon, mint a téli, behavazott kastély
látványa. Persze az apja királysága is gyönyörű volt, de mégis
elhalványult a Hercegéhez képest, főleg ilyenkor, amikor tiszta, fehér hó
borította a kastély tornyait, és a téli napforduló miatt fel is díszítették
őket.
Az egész kastély fényárban úszott, és szinte sugárzott a sötét téli
éjszakában. A királykisasszony nagy reményeket fűzött ehhez a
látogatáshoz, és teljes szívével arra vágyott, hogy a Herceg éppoly
kedvesen és szeretettel bánjon vele, mint régen. A téli napforduló
ünnepe bizonyára őt is jobb kedvre deríti majd, és újra az a férfi lesz,
akibe annak idején beleszeretett azon az álomszerű estén, a bálban.
– Nézd, dadus, hát nem csodálatos ez a gyertyafénnyel szegélyezett
út?
A dadus csak mosolygott.
– Tényleg gyönyörű, gyermekem. Sokkal szebb, mint amilyennek
elképzeltem.
Tulipánt felsóhajtott.
– Mi a baj, Tulikám? Mi aggaszt?
A királykisasszony nem válaszolt. Imádta a dadáját, és képtelennek
érezte magát arra, hogy megkérdezze, amit egész úton igyekezett
magában begyakorolni.
– Azt hiszem, sejtem, szívecském. Ne félj. Megígérem, hogy ezúttal
nem adunk a Hercegnek semmi okot arra, hogy dühös legyen ránk. A
dadus megálljt parancsol majd a nyelvének.
Tulipánt mosolygott, és megpuszilta a dadája puha, púderes arcát. –
Úgy is van, adj egy nagy puszit a te vén dadusodnak, és felejtsd el a
gondokat! Itt a napforduló, drágám, ez a kedvenc évszakod, és semmi
nem ronthatja el! Ígérem!
A hintó a kastély főbejárata elé gördült, ahol Lumiere állt arra várva,
hogy kinyithassa a hintó ajtaját.
– Bonjour, királykisasszony! Kegyed gyönyörű, mint mindig.
Micsoda öröm, hogy újra láthatom!
 Tulipánt kuncogva elpirult, mint oly sokszor, amikor Lumiere
megszólította.
– Üdvözlöm, Lumiere. Felteszem, a Herceg fontosabb ügyekkel van
elfoglalva, mint hogy személyesen üdvözölje a jegyesét, aki az egész
országon át utazott idáig, hogy együtt lehessen vele a napfordulón… –
zsémbelt a dadus.
De Lumiere-ről lepergett a zsörtölődés.
– Így van, dadus! Kérem, kövessenek. Christian majd gondoskodik
róla, hogy a poggyászukat felvigyék a keleti szárnyba.
Dadus és Tulipánt csodálkozva néztek egymásra. Az volt a szokás,
hogy előbb felvezetik őket a szobájukba, hogy felfrissíthessék magukat a
hosszú út után. Ám ehelyett Lumiere átvezette őket egy sor hatalmas és
gyönyörű termen, míg végül elérkeztek egy nagy ajtóhoz, amely óriási
arany masnival volt átkötve, mintha valamiféle ajándék lenne.
– Ez meg mit jelentsen? – csattant fel a dadus.
– Fáradjanak be, és nézzék meg a saját szemükkel!
Tulipánt kitárta az óriási, karácsonyi szalaggal feldíszített ajtót, és
egy téli csodaország tárult a szeme elé. Középen hatalmas tölgyfa
terpeszkedett, egészen az aranykupola legtetejéig. Ragyogó lámpások és
pazar díszek borították, amelyek csak úgy szikráztak a fényben. A fa
alatt nagy halom ajándék várta őket, köztük pedig ott állt maga a
Herceg, aki kitárt karral üdvözölte őt. Tulipánt szívét elöntötte a
boldogság. Csodálatos kedvében találta a Herceget!
– Szerelmem! Úgy örülök, hogy látlak! – A királykisasszony átölelte a
fiú derekát, és magához húzta.
– Üdvözöllek, kedvesem. Úgy látom, eléggé megviselt az utazás.
Csodálom, hogy nem ragaszkodtál hozzá, hogy a szobádba kísérjenek,
hogy rendbe hozhasd magad, mielőtt megjelensz előttem.
A Herceg úgy fintorgott, mintha valami koszos szolgálóhoz beszélt
volna, nem pedig szíve választottjához.
– Bocsáss meg, kedvesem. Természetesen igazad van.
Lumiere, aki minden helyzetben úriember maradt, a hölgyek
segítségére sietett.
– Az én hibám, jó uram. Én ragaszkodtam hozzá, hogy
haladéktalanul kövessenek. Tudtam, hogy uram már alig várja, hogy
megmutathassa a kisasszonynak a díszítést.

É
 – Értem. Nos, Tulipánt, kedvesem, nemsoká te leszel a királyné
ebben a birodalomban, de ami még fontosabb, ebben a házban is, így
meg kell tanulnod, hogy mi a helyes, és ragaszkodnod kell hozzá. Biztos
vagyok benne, hogy legközelebb helyesen döntesz majd.
Tulipánt elvörösödött, és elővette a legparancsolóbb hangját.
– Igen, Hercegem. Lumiere, kérem, mutassa meg nekünk a
szobáinkat, hogy előkészülhessünk a vacsorához.
Ezzel egyetlen csók nélkül kivonult a teremből, nehogy a Herceg
megláthassa, hogy a könnyeivel küszködik.
Hogy merészelhette azt mondani a Herceg, hogy illetlenül jelent meg
előtte? Tényleg ilyen rémesen nézne ki? Lumiere mintha olvasott volna
a gondolataiban.
– Mint már említettem az érkezésük alkalmával, ön éppoly
gyönyörű, mint mindig – jelentette ki. – Kérem, ne hallgasson az uram
szavára. Mostanában mintha nem lenne egészen önmaga.
A dadus és Tulipánt ismét egymásra néztek. Vajon mit hozhat még
számukra ez a látogatás?
 10. fejezet
A csillagvizsgáló vendége
Tulipántnak úgy tűnt, mintha most kevesebb szolga lenne a
háztartásban, mint a legutóbbi látogatásakor, bár a kastélyon ez nem
látszott meg: a napforduló ünnepére feldíszítve még a szokottnál is
fenségesebb volt. Tulipánt kis udvari kedvence, Pflanze, a gyönyörű,
vörös-fekete-fehér macska is megjelent, és melléje szegődött.
– Pflanze! Szia, gyönyörűm! – üdvözölte a királykisasszony, és
lehajolt, hogy megsimogassa.
– Már el is nevezted? Micsoda különös név… mit jelent?
Tulipánt felnézett. A Herceg állt felette.
– Ó… hát, nem is tudom. Azt hittem, te nevezted el. Mintha te
mondtad volna nekem, hogy így hívják – felelte a lány.
– Nem én voltam. Én nem is szeretem ezt a dögöt – nézett le a Herceg
szúrósan a macskára, ami a szokott módon, oldalról sandított fel rá, és
kieresztette a karmait.
– Akkor valaki más lehetett az – felelte a királykisasszony.
– Persze! Nyilván valaki másnak kellett lennie, de erre magamtól is
rájöttem! Naná, hogy el is felejtetted, ki volt az, amilyen tyúkeszű tudsz
lenni néha! De nyilván valaki más volt!
– Igen – rebegte Tulipánt alig hallhatóan, és mindent elkövetett, hogy
ne remegjen az ajka.
– Hagyjuk ezt! Látom, még át sem öltöztél a vacsorához. De nem
várathatjuk tovább Mrs. Pottsot. Most jó lesz az is, amiben vagy!
Gyerünk! Elkísérlek az étkezőbe, még ha nem is vagy illően felöltözve a
nagyszabású ünnepséghez, amit a tiszteletedre rendeztünk.
Tulipánt gyomra összeszorult, arca bíborvörösre vált. Ami azt illeti,
már átöltözött a vacsorához, és az arcát is kikészítette – legalábbis ő úgy
gondolta. Az egyik legszebb estélyi ruháját viselte, amelyben szerinte
igenis szépen mutatott, mielőtt lejött volna az emeletről. Nagy hangsúlyt
fektetett arra, hogy a külseje kifogástalan legyen azok után, ami az
érkezésükkor történt. Most szeretett volna elmenekülni erről a helyről és
vissza se nézni, de csapdába esett. Össze volt zárva ezzel a rettentő
herceggel! Nem érdekelte már, hogy milyen gazdag, mennyi földje van
vagy hogy milyen befolyásos, a gondolattól is rosszul lett, hogy egy
ilyen durva alakhoz kelljen hozzámennie. De hogyan szabadulhatna
Ú
meg tőle? Fogalma sem volt, mit tehetne. Úgy döntött hát, inkább
csendben marad, amíg nem beszélhet a dadussal.
Vacsora után Tulipánt megkérdezte a Herceget, hogy szeretne-e
sétálni egyet, ő pedig beleegyezett. A Herceg egész este szótlan és
mogorva volt, de legalább nem ellenséges – Tulipánt legalább ennyiért
hálás lehetett. Kettesben megkerülték a befagyott tavat, ami így is
lélegzetelállító látványt nyújtott.
– Megmutatnád nekem a csillagvizsgálót, kedvesem? Az ég olyan
tiszta ma este, és érdekelne a kilátás, amelyről oly sokat meséltél már.
– Ha szeretnéd…
Felsétáltak a hosszú csigalépcsőn, amíg el nem érték a csillagvizsgáló
legfelső szintjét. A látvány teleszkóp nélkül is lenyűgöző volt. Tulipánt
az egész égboltot megcsodálhatta az üvegkupola alól. Úgy érezte,
mintha a csillagok visszakacsintanának rá, cserébe azért, amiért ilyen
örömmel nézett fel rájuk.
Úgy tűnt, nem ők az egyetlenek, akik aznap este kíváncsiak voltak a
csillagokra. Valaki már ott állt a teleszkópnál, amikor felértek.
– Helló? Ki van ott?
A vendég nem felelt.
– Azt kérdeztem, ki az?
Tulipánt kissé megszeppent, főleg, miután a Herceg védelmezően
maga mögé tolta, de ahogy közelebb óvakodtak, kiderült, hogy nem egy
vendég áll ott, csak egy szobor.
– Ez meg mi? – A Herceg döbbenten állt. Azelőtt soha nem volt itt
semmiféle szobor, és egyébként is, hogyan volt képes valaki feljuttatni
ezt ide bonyolult emelőszerkezetek nélkül?
Tulipánt idegesen felnevetett.
– Egek: hisz csak egy szobor! Milyen buta vagyok, hogy így
megijedtem!
A Herceg arcán továbbra is értetlenség tükröződött, Tulipánt pedig
tovább csacsogott:
– De azért elég ijesztő, nem? Mintha felpillantott volna ránk, amikor
beléptünk! És milyen furcsa póz ez egy szobornak, hogy épp a
teleszkópba néz! Hiszen így senki más nem fér hozzá! Ez nem a te
ötleted volt, igaz, kedvesem? Mert nekem nem igazán tetszik! Azt sem
lehet eldönteni, hogy férfi vagy nő akar lenni. De akármelyik is, olyan,
mintha halálra lenne rémülve, nem? Mintha valami rémség lepte volna
meg, és kővé vált volna tőle…
A Herceg mindebből nem sokat hallott, az agyába hirtelen testetlen
hangok tolakodtak be a múltból.
Szálljon hát átok a kastélyodra és a kertedre is, és mindenki, aki itt él, viselje
ugyanazt a terhet, amit te! Merő borzalom vesz majd körül, nézz akár a
tükrödbe vagy üldögélj a szeretett rózsakertedben!
A Herceg megborzongott a boszorkány hangjától, amely a fülébe
csengett. Hát mégis megátkozták? Előbb a változások a külsején, most
meg ez a különös eset?
A szolgálói kővé válnak majd? El sem tudta képzelni, milyen lehet,
ha valaki efféle csapdába esik. Vajon hallja a beszélgetésüket, aki itt kővé
vált? Vajon tudatában van-e annak egyáltalán, hogy kővé vált? A
gondolattól borsózott a háta.
– Drágám, sápadtnak tűnsz! Mi a baj? – kérdezte Tulipánt.
A Herceg szíve a torkában dobogott, mellkasára súly nehezedett, alig
kapott levegőt. Hirtelen rádöbbent, hogy mindaz, amivel a nővérek
megátkozták, lassan valóra válik.
– Tulipánt, szeretsz te engem? Úgy értem, komolyan, szívből?
Ahogy ránézett, most sokkal inkább tűnt riadt kisfiúnak, mint annak
a gonosz, durva alaknak, akivé mostanában vált.
– Igen, szerelmem! Miért kérded?
A Herceg megragadta a lány karját, és erősen megszorította.
– De akkor is szeretnél, ha valahogy megváltozna a külsőm?
– Micsoda kérdés! Hát persze!
Tulipánt érezte, hogy meglágyul a szíve a Herceg iránt. Azóta nem
volt ilyen kedves vele, hogy megkérte a kezét.
– Ugye tudod, hogy én is szeretlek? Jobban, mint bármit e világon! –
fogadkozott kétségbeesetten a Herceg. Tulipánt érezte, hogy könnyek
gyűlnek a szemébe.
– Tudom, szerelmem! Most már tudom!
A napforduló estéjén Tulipánt királykisasszony boldogabb volt,
mintsem remélni merte. Sosem hitte volna, hogy a Herceg így
megváltozik majd, de a csillagvizsgálóban történtek után a lehető
legkedvesebben viselkedett vele.
– Jaj, dadus! Annyira szeretem őt! – súgta oda a dadájának, amíg a
fűszeres bort kortyolgatta.
 – Milyen gyorsan esel az egyik érzelemből a másikba, drágaságom…!
– jegyezte meg a dadus.
– De hisz az ő viselkedése is szinte percenként változott! Ám most
úgy érzem, hogy végre újra a régi.
A dadust ez nem győzte meg.
– Majd meglátjuk, szívecském.
Azt azonban neki is el kellett ismernie, hogy a Herceg valóban
vidámnak tűnt, és mindent megtett, hogy Tulipánt is boldog legyen
mellette. Szinte már komikusnak, a szerelemről szóló színielőadásnak
hatott az egész. De kis úrnője olyan boldog volt, hogy jobbnak látta nem
bolygatni a dolgot, sőt, még a Herceg felé sem vetett gyanakvó
pillantásokat. Azt azonban észrevette, hogy Pflanze, aki Tulipánt ölében
üldögélt, ellenséges tekintettel méregeti a kastély urát. A dadus
elgondolkodott, hogy vajon miért utálja ennyire a macska a Herceget.
Talán ő átlátott az álcáján.
A Herceg nagyon elégedett volt a napfordulós ünnepségekkel. Kissé
fárasztotta, hogy állandóan Tulipánt kegyeit keresse, de arra jutott, hogy
az átok megtörésének a legjobb módja az lesz, ha feleségül veszi
Hajnalcsillag királykisasszonyt. A lány nyilvánvalóan fülig szerelmes
belé, úgyhogy ez már fél siker volt. Már csak annyi volt a dolga, hogy
elhitesse a nővérekkel, hogy ő is viszonozza az érzéseit.
Persze voltak olyan dolgok, amiket ő is szeretett benne. A szépségét,
a félénkségét és azt, hogy általában megtartotta a gondolatait magának.
Mást sem utált jobban, mint az olyan lányokat, akiknek mindenről volt
véleményük.
Tetszett neki, hogy Tulipántot egyáltalán nem érdekelték a könyvek,
és nem csacsogott folyton a kedvenc időtöltéseiről sem. Igazából
fogalma sem volt, hogy a lány mit csinál, amikor nincs vele. Mintha
olyankor nem is létezett volna. Úgy képzelte, egy kis széken ül az apja
kastélyában, és arra vár, hogy ő elküldessen érte.
Szerette, hogy soha, egyetlenegyszer sem nézett rá neheztelve vagy
megvetően, még amikor a leggorombábban szólt is hozzá. Könnyű volt
vele bánni. Azért valamit ez is számít: ez is egyfajta szeretet volt, nem
igaz? Arra gondolt, hogy minél kedvesebben bánik vele, annál
gyorsabban törik majd meg az átok.
Ez volt hát ennek a vendégségnek a valódi célja: hogy megmutassa a
nővéreknek, mennyire szereti Hajnalcsillag Tulipánt királykisasszonyt.
De vajon hogy hívja fel rá a figyelmüket?
Meg is van: azt mondták, hogy a Hercegnek és kedvesének egy
csókkal kell megpecsételniük a szerelmüket. Hát, ez könnyen megy
majd. Egyszerűen csak megrendez valami romantikus jelenetet, és
bumm! Megcsókolja. Úgy, hogy azt sosem felejti el…!
Meg is szervezte az egészet Lumiere-rel, aki jól értett az efféle
romantikus dolgokhoz. „Romantikus közjátékoknak” hívta őket.
– Úgy ám, Hercegem, a kisasszony a legnagyobb örömmel fog majd a
karjaiba omlani, ha meglátja, amit előkészítünk neki. Csak figyeljen!
– Pompás, Lumiere. Ugye Mrs. Potts már összekészítette az
elemózsiát a piknikhez?
– Mindent elrendeztem, még a dadáját is. Meghívtuk egy teára a
földszintre, így eléggé el lesz foglalva ahhoz, hogy az önök szerelme
végre szabadon szárnyalhasson az ő vigyázó tekintete nélkül is.
A Herceg felnevetett. Lumiere mindig olyan költőien fogalmazott, ha
a szerelem került szóba; szinte szent dolognak tartotta. Az ő
szervezésében a Herceg aligha nyúlhatott mellé e kis kalanddal, és
bizonyára Tulipánt is imádni fogja.
 11. fejezet
A reggeli
Másnap a reggelizőben Tulipánt épp valami hímzéssel
foglalatoskodott. Néha meg-megsimogatta Pflanzét, amikor a macska
ide-oda pofozgatta a vörös bársonypárnájára esett cérnagombolyagot.
Dadus épp Mrs. Potts gyümölcsös pitéjéről mesélt – feltehetőleg
Tulipántnak –, és azt latolgatta, vajon hogyan tudná rávenni a
szakácsnőt, hogy elárulja a receptjét, amikor Lumiere lépett a szobájába.
– Elnézést, hölgyeim. Tulipánt kisasszony, kérem, elrabolhatnám a
dadusát pár percre? Mrs. Potts egy kis teázásra szeretné meghívni őt a
földszintre. Nagyon szeretné, ha vele tartana.
Dadus ravaszkás mosollyal nézett Lumiere-re.
– Igen, egy kis barackos pitét is készített a teához. Ő is nagyon jól
tudja, hogy kegyed mennyire odavan a pitéjéért.
Dadus mosolygott.
– Tulipánt, drágám, ugye nem bánod? Nem leszel túl magányos, ha
az öreg dadus kiugrik egy csésze teára Mrs. Pottsszal?
Tulipánt rámosolygott, és így szólt: – Hát persze, hogy nem. Itt van
nekem Pflanze. – Lepillantott a macskára. – Nem igaz, cicus?
Pflanze felnézett Tulipántra nagy, fekete szegélyű, zölddel pettyezett
arany szemeivel, és lassan pislogott, mintha csak azt mondaná: „De
igen.”
– Látod? Megleszek. Menj csak nyugodtan!
És a dadus már ott sem volt.
Tulipánt el sem tudta képzelni, mi lenne vele az ő dadusa nélkül.
Pedig jól tudta: ha egyszer férjhez megy, aligha tarthatja meg őt. Lenne
persze szobalánya, aki megfésüli a haját, és segít neki az öltözéssel meg
az ékszerekkel – de az már nem lenne ugyanaz. Kizártnak tartotta, hogy
egyszer majd mással is megossza az érzéseit. Bár most, hogy ilyen jóban
lettek Mrs. Pottsszal, talán nem lenne furcsa, ha mégis itt maradhatna
vele. Ezt meg kell beszélnie az édesanyjával, ha egyszer hazatérnek. De
mi van, ha az anyja nem tudja majd nélkülözni a dadust, vagy úgy
gondolja, hogy nem lenne illő, ha ő is ideköltözne vele? Ebbe inkább
bele sem mert gondolni.
A Herceg kukucskált be a szobába, ami elterelte Tulipánt figyelmét a
jövőbeli gondjairól. A lány tudta, hogy a Herceg nem szereti, ha Pflanze
rátelepszik a drága párnákra, de nem vitte rá a lélek, hogy lelökje a
macskát, a Herceg pedig úgy tűnt, észre sem veszi.
– Szia, szerelmem. Van egy kis meglepetésem számodra.
Elcsalhatnálak egy kicsit, amíg nem kell a dadussal bajlódnunk?
Mindenbe beleártja magát, és folyton csak azt lesi, hogy merre jársz.
Tulipánt arca valósággal felragyogott. Nem emlékezett rá, hogy
valaha is ilyen boldog lett volna, még akkor sem, amikor az édesapja
neki ajándékozta Muffint, a kedvenc lovát. Jaj, Muffin… már alig várta,
hogy újra láthassa. Vajon a Herceg megengedné, hogy a lova is
ideköltözzön hozzájuk az esküvő után? Mennyi mindenre nem gondolt
még…!
– Kedvesem? – A Herceg hangja kizökkentette a töprengésből.
– Ó, hogyne, drágám. Bocsáss meg. Épp csak arra gondoltam, hogy
mennyire szeretlek! És hogy milyen édes dolog tőled, hogy Mrs.
Pottsszal lefoglalod a dadust, hogy kettesben lehessünk!
A Herceg mosolygott. Tyúkész kisasszony átlátott a szitán. Micsoda
meglepetés.
– Tehát rájöttél az agyafúrt tervemre? Micsoda ravasz leányzó vagy!
– mondta. – Gyere hát! Szeretnék mutatni neked valamit.
– Hú, mi az? – sikkantotta Tulipánt, akár egy izgatott kislány.
– Csak várj, és meglátod. De először, szerelmem, tegyük fel ezt.
Hosszú selyemszalagot húzott elő.
Tulipánt gyanakodva nézett rá.
– Meglepetés lesz, drágám. Bízz bennem! – Ezzel segített a lánynak
bekötni a szemét, majd kivezette valahová, ami alighanem a kastély
udvara lehetett. Itt elengedte a kezét, és gyengéden arcon csókolta. –
Most számolj el ötvenig, kedvesem, aztán vedd le a szalagot. – Látszott,
hogy a lány kissé megszeppent. – Drágám, hisz te reszketsz! Nincs mitől
tartanod! Az út végén én várok majd rád!
– Az út végén…? – hebegte halk, zavart hangon a királykisasszony.
– Ígérem, nem lesz hosszú, hercegnőm, és el sem tévedhetsz közben.
Most számolj el ötvenig!
Tulipánt hallotta, ahogy a Herceg léptei egyre távolodnak, miközben
ő magában számolt. Butaság volt így megijedni, de semmit sem utált
jobban a sötétségnél. A dadus mindent megpróbált, de Tulipánt félelme
a sötétségtől mit sem csökkent. Igyekezett nem túl gyorsan számolni,
nehogy elrontsa a Herceg meglepetését, de egyre jobban
elhatalmasodott rajta a sötétségtől való félelem.
– Negyvennyolc, negyvenkilenc, ötven!
Letépte a szeméről a selyemszalagot. Kellett egy pillanat, amíg a
szeme hozzászokott a fényhez, de végül megpillantotta az előtte álló
utat. Lábujjai hegyével kissé félresöpörte a rózsaszínű szirmokat,
amelyek kacskaringós vonalban vezettek át az udvaron, egészen a
sövénylabirintus bejáratáig. A félelme azonnal elillant, ahogy fürgén
végigsétált a rózsaszirmokból rakott ösvényen. Már alig várta, hogy
beléphessen az állat formájúra nyírt bokrokkal teli labirintusba. A
szirmok egy hatalmas kígyó mellett vezettek el; tátott szájában jókora,
halálos méregfogak meredeztek. A kígyó teste tovább folytatódott a
sarkon túl, az útvesztő egy olyan része felé, ahol azelőtt még sohasem
járt. A kastély kicsinyített, de szinte pontos másának tűnt, leszámítva a
minden sarkon és tornyon ott terpeszkedő vízköpőket és
griffmadarakat. Tulipánt maga elé képzelte, ahogy egy nap majd a
gyerekei játszanak itt, és kacagva szaladgálnak az állatfigurák közt.
Micsoda csodás hely lenne ez nekik! Abbahagyta az ábrándozást, és
tovább követte a rózsaszirmokat, elhaladt a legkülönfélébb állatfigurák
mellett, amelyek közül néhányat fel sem ismert. Gyakran érezte úgy,
hogy az élet igazságtalan hozzá, amiért lánynak született, s így nem
lehettek olyan tanítói, mint a bátyjának, és a világot sem fedezhette fel
magának szabadon. A lányok csak az apjuktól, a fiútestvéreiktől és, ha
szerencséjük volt, a férjüktől értesülhettek a világ dolgairól. Ez nagy
méltánytalanságnak tűnt.
Tulipánt jól megtanulta, amit a lányoknak tudni kellett: ügyesen
varrt, szépen énekelt, csinos képeket festett, még a csembalón is egész
tűrhetően játszott – de nem tudta megnevezni az állatokat a
labirintusban, amely nemsokára az övé is lesz. Gyakran érezte magát
ostobának, és remélte, hogy mások nem ilyennek látják, ám közben félt,
hogy mégis.
– Ne foglalkozz most ezzel – súgta magának. Meglepve látta, hogy a
szirmok kivezetnek az útvesztőből, el a titokzatos állatok seregétől,
egyenesen be egy csodás kertbe, amelyet még egyszer sem látott az
eddigi látogatásai alatt.
Alacsony, félköríves fal vette körül, és gyönyörű, élénk színű virágok
nyíltak benne. Egy pillanatra azt hitte, hogy valahogy átsétált a
tavaszba, annyira lenyűgöző volt ez az élettel teli, színes látvány a
behavazott téli táj kellős közepén. El nem tudta képzelni, hogyan
nyílhatnak a virágok ebben a dermesztő hidegben. A növények közt
csodálatos szobrok álltak, amelyek különféle legendás és mitikus
lényeket ábrázoltak. Ennyit ő is elcsípett a bátyja valamelyik órájából,
mielőtt a dadus magával cipelhette volna, hogy gyakorolja a helyes,
hölgyekhez illő járást.
Úgy ám, a járást.
Nem csoda, hogy a férfiak nem vették komolyan a nőket: amíg a
hölgyek sétálni tanultak, ők az ókori nyelvekkel foglalkoztak.
A kert lenyűgöző volt, mint egy életre kelt tündérmese, amelyet a téli
délután hideg fénye világított be. A rózsaszín és arany fényben
tündöklő, elvarázsolt kert közepén kőpad állt, ahol kitárt karokkal
mosolyogva várt rá a kedvese.
– Szerelmem, ez gyönyörű! Hogy lehetséges ez?
A Herceg csak még szélesebben mosolygott.
– Elrendeltem, hogy hozzák ide a virágokat az üvegházból, hogy
átélhesd a tavasz varázsát.
Tulipánt felsóhajtott.
– Ez nagyon kedves, drágám! Köszönöm – mondta félénken, és a
hóból kikandikáló virágokra bámult.
A Herceg úgy döntött, ez a tökéletes pillanat; a pillanat, amikor
megcsókolhatja, és végre megtöri az átkot.
– Megcsókolhatlak, szerelmem?
Tulipánt körbepillantott, mintha csak arra számítana, hogy a dadus
egyszer csak kiugrik a labirintusból vagy valamelyik szobor mögül, de
aztán úgy döntött, hogy az se érdekelné, és megcsókolta a Herceget!
Majd újra és újra.
Amint visszafelé ballagtak a kastély felé, a Herceg boldogabbnak
tűnt, mint valaha, mintha csak megkönnyebbült volna. Ez az egész nap,
a meglepetés, a fiú kedvessége, sőt, minden, ami az érkezésük óta
történt, teljesen váratlanul érte Tulipántot. Most már sokkal jobb érzéssel
gondolt a közelgő frigyre. Azelőtt nagyon félt tőle, de már nem is
emlékezett, hogy miért.
– Hallottad ezt, Tulipánt? – A Herceg mintha egy pillanat leforgása
alatt pánikba esett volna.
– Mit, kedvesem?

Ő
 Ő semmit sem hallott, csak a madarak énekét a közeli, hófedte
bokrokról.
– Ezt a hangot… mintha valami állat lenne, valami morgott!
Tulipánt nevetett, tréfának gondolta az egészet.
– Biztos megelevenedtek az állatos bokrok, és most elevenen fel
akarnak minket falni!
A Herceg úgy nézett rá, mint aki komolyan vette az élcelődést.
Tekintete ide-oda cikázott, ahogy igyekezett megtalálni a hang forrását.
– Ugye nem gondolod komolyan, hogy egy vadállat lehet itt, velünk?
Amikor Tulipánt rájött, hogy a Herceg pontosan így gondolja, maga
is megrettent.
– Nem tudom, Tulipánt. Maradj veszteg! Megyek, és megnézem.
– Ne! Ne hagyj itt egyedül! Nem akarom, hogy felfaljon az a valami,
ami itt ólálkodik!
A Herceg egyre türelmetlenebb lett.
– Nem fog, ha itt maradsz, ahogy megmondtam! Most maradj
csendben, és ereszd el a kezemet!
Ezzel kitépte a kezét a lány markából, mielőtt az
engedelmeskedhetett volna. Tulipánt egészen megdermedt a félelemtől,
a Herceg pedig elrohant.
Jó ideig didergett ott egymaga, amikor a Herceg végre visszatért.
– Te jó ég! – sikoltott fel a lány.
A Herceg alkarján csúnya karmolás éktelenkedett. Bármi is támadta
meg, felhasította a kabátja ujját, és mély, véres sebet ejtett a karján.
– Szerelmem, megsérültél!
A Herceg sértettnek és haragosnak tűnt.
– Nahát, drágám, micsoda éleslátás! – mordult fel.
– Mi történt? Mi támadott meg? – faggatta Tulipánt, ügyet sem vetve
a Herceg gonosz megjegyzésére.
– Nyilván valamiféle éles karmú vadállat.
A lány jobbnak látta, ha többet nem kérdez, nehogy újabb
gorombaságot kapjon válaszul.
– Menjünk vissza a kastélyba, hogy elláthassák a sebedet!
Némán ballagtak visszafelé. Tulipánt azon tűnődött, hogy a Herceg
most megint máshogy érez iránta. Igyekezett nem gondolni rá, de biztos
volt benne, hogy a kedvese őrá haragszik, nem pedig a bestiára, ami
megtámadta.
 Sírni szeretett volna, de tudta, hogy ezzel csak felingerelné, így hát
egy szó nélkül baktatott az oldalán, vissza a kastélyba, és csak remélte,
hogy a Herceg megenyhül majd iránta.
 12. fejezet
A szolgálók rejtélye
Aznap nem Cogsworth köszöntötte őket az ajtóban, ahogy rendesen:
Lumiere állt ott.
– Hol van Cogsworth? El kell küldetnem az orvosért! – vakkantotta a
Herceg.
Lumiere nyugtalannak látszott, és nem csak a gazdája miatt. Úgy
tűnt, mintha valami más is aggasztaná, valami, amit el sem mer
mondani a Hercegnek.
– Hogyne, uram. Azonnal gondoskodom róla.
Ahogy elindult, hogy valamelyik kapuőrrel üzenjen az orvosnak, a
Herceg még utánaszólt: – És küldje be hozzám Cogsworthöt!
Lumiere megtorpant. Beletelt néhány másodpercbe, mire megfordult,
hogy válaszoljon.
– Uram, a helyzet az, hogy nem tudjuk, merre lehet Cogsworth.
– Maga meg miről hadovál itt? Mi az, hogy nem tudják, hol lehet?
Hisz mindig itt van! Kerítse elő nekem, de azonnal! Mondja meg, hogy
szükségem van rá! De mindegy is, majd én csengetek érte!
A kandallóhoz ment, hogy meghúzza a zsinórt, amellyel
Cogsworthöt szokta hívatni.
– Elnézést, uram, de Cogsworth eltűnt. Már az egész birtokot
átkutattuk utána, mégsem találjuk. Nagyon aggódunk miatta.
A Herceg kis híján felrobbant a méregtől.
– Ez őrület! Hát hol a pokolban lehet? Nem vall rá, hogy elhanyagolja
a kötelességeit!
– Tudom, uram, éppen ezért aggódunk. Mrs. Potts már órák óta
zokog odalent! Még Chipet is elküldte, hogy nézzen be mindenhova. Az
egész ház őt keresi, uram. Nem emlékszik véletlenül, hogy mikor látta
utoljára?
A Herceg nem emlékezett.
– Ha jobban belegondolok, egész nap nem láttam.
– Mindez roppant nyugtalanító – szólt közbe Tulipánt –, de
hívatnunk kellene az orvost. Aggódom a karod miatt, drágám.
Lumiere ettől egy csapásra magához tért, és Cogsworth helyett a
gazdájára fordította a figyelmét.
 – Igaz, uram. Jobb lesz, ha először ezzel foglalkozunk, és csak utána
folytatjuk Cogsworth keresését.
 13. fejezet
A dúvad
A kastélyban teljes volt a felfordulás. Cogsworthöt sehol sem
találták, és most úgy tűnt, hogy Mrs. Potts is hiányzik.
– De dadus, ennek semmi értelme! Hisz együtt teáztatok! Ugyan
hova tűnhetett?
Dadus szeme már vörös volt a sírástól.
– Nem tudom! Elmentem, hogy még egy kis vizet forraljak. Mrs.
Potts állandóan fel-le mászkál, én meg szerettem volna, ha pihenhet egy
kicsit. Egyszerűen képtelen egy ültő helyében meginni egy csésze teát,
állandóan felugrál, hogy kiszolgáljon mindenkit. De képzeld, mire
visszaértem a vízzel, egyszerűen eltűnt! És a legfurcsább, hogy az
asztalon viszont megjelent egy csinos kis teáskanna, olyan szép,
gömbölyű!
Tulipánt nem értette a dolgot.
– Dadus, hisz épp teáztatok. Nem értem, hogy mi a furcsa egy
teáskannában az asztalon.
– Na, igen, csakhogy én magammal vittem azt, amiből ittunk! Hogy
vizet töltsek bele. Akkor hát honnan került elő ez a másik?
– Ez valóban furcsa.
Dadus arcára mély ráncokat vetett az aggodalom.
– Ez több, mint furcsa, kislányom! Valami történik ebben a házban!
Valami sötét dolog! Már akkor is éreztem, amikor először idejöttünk, és
most egyre csak erősödik a meggyőződésem!
Tulipánt nem hagyhatta, hogy Dadus belelovallja magát ebbe a
babonás bolondságba. Korábban is sokszor előfordult vele, de most nem
engedhette, hogy újra elhatalmasodjon rajta. Ne most…!
– Ó, tudom ám, hogy mire gondolsz, leányom! Azt hiszed, csak egy
vén bolond vagyok, pedig én sokkal régebb óta tapodom e földet, mint
te, és olyan dolgokat is láttam már, amikről mások csak álmodnak!
Tulipánt a szemét forgatta, de a dadus nem hagyta ennyiben.
– Megmondom én neked: szerintem ezt a helyet elátkozták!
A hölgyek egyszerre pillantottak fel, amikor Lumiere köhintése
hallatszott a küszöbről.
– Csak szólni akartam, hogy az orvos eltávozott, a Herceg pedig jól
van, és lepihent.
 – Ugye, rendbe jön? – tudakolta Tulipánt aggodalmasan.
– Ó, hát persze! Csak kimerült, és most pihenésre van szüksége,
ennyi az egész. Biztos vagyok benne, hogy holnap újra látni kívánja
majd kegyedet – mosolygott Lumiere, hátha sikerül jobb kedvre
derítenie a hölgyeket.
– Holnap? Nem ma? – hüledezett Tulipánt, de azért
visszamosolygott Lumiere-re. Képtelen volt megállni, a férfi mindig
ilyen hatást gyakorolt rá.
– Kérem, ma este ne bajlódjanak a vacsorával – mondta végül. – Csak
hozzanak be pár falatot egy tálcán. Majd megvacsorázunk a
szobánkban, a kandallónál. Gondolom, elég nagy a felfordulás így is,
hogy Mrs. Potts és Cogsworth is eltűntek. Nem szeretném, ha még
miattunk is aggódniuk kellene.
A dadus szemlátomást nagyon büszke volt a nevelésére. Tulipánt
most nem csak egyszerűen úgy viselkedett, mint egy igazi királyné,
hanem roppant együtt érzőnek is bizonyult. Csakhogy a francia gavallér
hallani sem akart arról, hogy a vendégei tálcáról étkezzenek a
szobájukban vagy az étkezőt leszámítva egyáltalán bárhol.
– Ugyan, kérem, az kizárt! Ha Mrs. Potts itt lenne, a puszta
gondolattól is elalélna, hogy kegyedék tálcáról esznek. És kérem, ne
aggódjanak a ma esti vacsora miatt: valami különlegessel készülünk
önöknek! – Újra felvillantotta varázslatos mosolyát. – Hatkor csengetünk
az előkészületekhez, a vacsorát pedig nyolckor tálaljuk. Viszontlátásra
akkor!
És már ott sem volt, alighanem leszaladt a földszintre, hogy
gondoskodjon a vacsora előkészületeiről és felügyelje az eltűntek utáni
kutatást. Tulipánt félénken a dadájára sandított. – Szerinted lehetséges,
hogy együtt szöktek meg? Cogsworth és Mrs. Potts? Lehet, hogy
szerelmesek?
A dadus nevetett.
– Bár ilyen egyszerű lenne, kislányom, de aligha. Egyikükön sem
láttam a leghalványabb jelét sem annak, hogy lenne köztük valami.
Nem; attól tartok, hogy valami szörnyűség érte őket.
Tulipánt újra égnek emelte a tekintetét.
– Ne gyere már megint az átokkal, dadus! Nem akarom hallani!
Aznap este az étkezőcsarnokban senki meg nem mondta volna, hogy
a személyzet két, legfontosabb tagja hiányzik. A terem csodálatosan
festett: azokkal az üvegházból való virágokkal díszítették fel, amelyeket
kora reggel hoztak ki onnan, hogy meglepjék Tulipántot. A kristálytálak
fantasztikus módon szórták szét a bennük lobogó gyertyák fényét. A
hölgyek épp a desszertet fogyasztották, amikor a Herceg tántorgott be a
terembe, szinte félőrülten a kétségbeeséstől.
– Öröm látni, hogy a hölgyek csemegéznek, miközben az egész
háztartásunk darabokra hullik körülöttük! – morogta. Szörnyen
nyúzottnak tűnt, mintha éveket öregített volna rajta a reggeli eset.
Dadus és Tulipánt csak bámultak rá, fogalmuk sem volt, mit
felelhetnének.
– Nincs mit mondanod, Tulipánt? Csak ülsz itt, és tömöd magad,
miközben a hű szolgálóim rettenetes sorsra jutnak?!
A dadus szólalt meg.
– Na, ide figyeljen! Nem tűröm, hogy így beszéljen vele, hisz őt is
majd’ elemészti az aggodalom maga meg a többiek iránt! Sőt,
mindkettőnket!
A Herceg arcára valami egészen embertelen kifejezés ült ki: gonosz,
kegyetlen, állatias. A dadus attól tartott, hogy teljesen megőrült.
– Énvelem ne beszélj így, vénasszony! Nem tűröm, hogy ilyen sanda
pillantásokat vess rám! És te…! – A haragja most újra Tulipánt felé
irányult. – Te hazug kis cafka, csak kihasználod az érzéseimet, és úgy
teszel, mintha szeretnél, holott nyilvánvaló, hogy nem így van!
Tulipánt levegő után kapkodott, és szinte azonnal könnyekben tört
ki. Megszólalni is alig tudott:
– Ez nem igaz! Én tényleg szeretlek!
A Herceg arca mostanra hamuszínűvé vált, karikás szemei beestek a
betegségtől, haragja pedig minden egyes szóval nőttön-nőtt.
– Ha szeretnél, ha tényleg szeretnél, akkor mindez nem történne
velünk! Mrs. Potts és Cogsworth itt lennének; az állatok a labirintusban
nem támadnának rám, és én nem néznék ki így! Nézz rám! Napról napra
egyre rútabb, egyre hitványabb leszek!
A dadus átkarolta Tulipántot, aki most már úgy zokogott, hogy
levegőt is alig kapott, nem hogy bármit is mondhatott volna a maga
védelmében. Nem mintha az bármin is változtatott volna: a Hercegen
teljesen elhatalmasodott a dühe.
– A látványotokat sem bírom! Tűnjetek el a kastélyomból, de
azonnal! Össze se csomagoljatok!
 A hölgyekhez csörtetett, a hajánál fogva megragadta a
királykisasszonyt, és az ajtó felé ráncigálta, miközben a dadust is
fellökte.
– Egy perccel tovább sem tűrlek meg a kastélyomban, megértetted?!
Undorodom tőled!
Tulipánt most még jobban zokogott, és a dadája után sikoltozott,
amikor Gaston lépett a terembe.
– Mi a jó ég folyik itt?!
Odaugrott, kirántotta Tulipántot a Herceg szorításából, és talpra
segítette a dadust.
– Mit művelsz, uram? Teljesen megháborodtál?
Majd a hölgyekhez fordult.
– Menjenek a szobájukba. Majd én mindent elrendezek.
A hölgyek csakhamar a szobájukban várakoztak a sebtiben
összekészített holmijukkal. Fogalmuk sem volt, hogy mit gondoljanak
erről az egészről. A Hercegen nyilván valamiféle láz uralkodott el a
sebei és a kimerültség miatt. Csendben ültek, amíg Lumiere értük nem
jött. A francia gavallér nyomorultul festett.
– Kisasszony, összekészíttettem a holmiját. Kérem, a dadussal együtt
kövessenek. Lekísérem önöket a hintójukhoz. – Tulipánt arcán látta,
hogy ezerféle kérdése lenne. – Úgy véljük, talán jobb lenne, ha kegyed
most hazautazna a szüleihez. A Herceg írni fog, ha majd újra… önmaga
lesz.
A dadus bólintott.
– Egyetértek. Gyere, leányom, minden jóra fordul majd. Ígérem.
Ezzel megindultak lefelé az udvarra, a hintójukhoz, annyi
méltósággal és nyugalommal, amennyit csak képesek voltak magukra
erőltetni az iménti megpróbáltatások után.
 14. fejezet
Mélypont
A királykisasszony soha többé nem hallott a Herceg felől.
Lassan a Herceg is felhagyott az átkok és gonosz bűbájok
emlegetésével, amikor látta, hogyan néznek rá a szolgálói. Azt hitték,
megőrült. Nem hibáztatta őket. Sokszor ő maga is úgy gondolta. Néha
már-már azt kívánta, bár így lenne! Amióta elüldözte Tulipántot a
kastélyból, a lábát sem tette ki a kapun. A szobáját sem hagyta el, a
szolgálóknak pedig megtiltotta, hogy elhúzzák a függönyöket, és csak
egyetlenegy gyertyát engedett esténként meggyújtani, mondván, hogy
az orvos rendelte így a gyógyulása érdekében. Az egyetlen vendég, aki
bemehetett hozzá, Gaston volt.
– Biztos, hogy így akarod elintézni a dolgot, Hercegem?
A Herceg mindent megtett, hogy ne hatalmasodjon el rajta megint az
őrjöngés, ami mostanában oly könnyedén a hatalmába kerítette.
– Teljesen biztos vagyok benne, barátom. Ez az egyetlen mód.
Vágtass el a Hajnalcsillag-kastélyba, és hivatalosan bontasd fel az
eljegyzést.
– Na, de a házassági megállapodás? A király koldusbotra jut, ha nem
kapja meg, amit ígértél!
A Herceg mosolygott.
– Bizonyára így lesz. De meg is érdemli, amiért a nyakamba akarta
varrni az ostoba lányát! Sosem szeretett engem, Gaston! Soha! Hazugság
volt az egész! Csak a pénzemet akarta önmagának meg az apja
királyságának!
Gaston látta, hogy a Herceg kezd dühbe gurulni, ezért meg sem
próbálta szóvá tenni, hogy szerinte Tulipánt igenis szerette őt. Már
sokszor próbálta meggyőzni erről a barátját az összeomlása utáni
hetekben. De semmi, amit mondott, nem használt. Valaminek történnie
kellett ott a sövénylabirintusban, amitől a Herceg a fejébe vette, hogy
Tulipánt nem szereti őt, és senki, semmivel nem tudta meggyőzni az
ellenkezőjéről. Bármi volt is az, Gaston kénytelen volt bízni benne, hogy
a barátjának igaza van. Lehet, hogy Tulipánt mégiscsak a bolondját
járatta vele. Bár Gastonnak nehezére esett elhinni, hogy a lánynak elég
esze lett volna egy efféle trükk kivitelezéséhez; nem nézte ki belőle,
hogy hozományvadász lenne. Annak idején teljesen biztos volt benne,
hogy a lehető legbölcsebben választott párt a Herceg számára, most
pedig sajnálta mindazt a galibát, amit okozott.
– Még ma útnak indulok, barátom. Te csak pihenj.
A Herceg gonosz mosolyra húzta a száját, ami teljesen eltorzította az
arcát a gyertya halvány fényében, amely sötét árnyakat vetett a falakra.
Kis híján Gaston is megrémült a barátjától.
44665
 15. fejezet
A vadászat
A Herceg hónapokig nem hagyta el a szobáját; saját félelme és
haragja tartotta fogságban, amely minden nappal egyre nőtt. A
szolgálók közül már csak Lumiere-t engedte be, ő pedig kitérő
válaszokat adott, amikor a Herceg a háztartás felől kérdezősködött.
Általában egy kis sárgaréz gyertyatartóval jelent meg, és vigyázott rá,
nehogy az ura vagy a saját arcára essen a fény, nehogy a Herceg
meglássa rajta a vegytiszta rémületet, amelyet hasztalan igyekezett
palástolni, ahányszor csak a gazdájára nézett.
A Herceg rémesen nézett ki: sápadt volt és nyúzott. Szemei, akár két,
éjfekete kút, arca pedig inkább hasonlított valami állatéra, mint emberre.
Lumiere-nek nem volt szíve elárulni neki, hogy a kastélyban rajta kívül
mindenkit utolért a bűbáj, miután összetörte Tulipánt szívét. Rájött,
hogy a Herceg nem úgy látja a szolgálóit, ahogy ők saját magukat. De
bármilyennek is látta őket, az rettenetes lehetett. Folyton mozgó
szobrokról hadovált, akik utána fordultak, amikor nem figyelt rájuk.
Lumiere és a többi szolgáló semmi ilyesmit nem tapasztalt, és a
személyzet egyetlen tagja sem kívánt rosszat a Hercegnek. Lumiere
tudta: csak idő kérdése, hogy ő maga is átváltozzon valami háztartási
eszközzé, ahogy a többiek, s akkor a gazdája végleg magára marad az
elméje által eléje vetített borzalmakkal.
Azt kívánta, bárcsak ne történne így, bárcsak a Herceg ne lépett volna
rá erre az útra, amivel magával rántja az egész háza népét a sötétségbe.
Hiányzott neki az a fiatalember, aki egykor a Herceg volt, mielőtt a
kegyetlenség elhatalmasodott rajta és befeketítette a szívét.
Mrs. Potts régi történetekkel emlékeztette őket rá, hogy micsoda
fényes ígéretnek számított egykoron a Herceg, Cogsworth pedig
kitartott amellett, hogy a Herceg meg fog változni, és megtöri az átkot.
Mind hittek benne. Ezalatt Lumiere-re hárult a feladat, hogy
gondoskodjon róla, amíg csak tud.
– Nem kívánna sétálni egyet, uram? Hisz idebent csak elsorvad! Jót
tenne önnek a napfény és egy kis friss levegő!
A Herceg rettegett a gondolattól, hogy bárki is megláthatja őt így.
Miután tönkretette Tulipánt családját, az átalakulása olyan méreteket
öltött, amely a legrosszabb félelmeit is meghaladta.
Ú
 Úgy nézett ki, mint egy fenevad.
Egy szörnyeteg.
Nyilvánvalóan semmit sem tehetett, hogy megtörje az átkot: a
nővérek hazudtak neki. Sosem úgy tervezték, hogy képes legyen
szembeszállni vele; a Tulipánttal való vesződése is mind felesleges volt.
Lumiere még mindig ott állt, a válaszra várva. A Herceg csak akkor
vette észre újra a jelenlétét, amikor az megköszörülte a torkát.
– Jól van, na, hallottam! Ki fogok menni! De csak napnyugta után! És
nem akarom, hogy bárki is a folyosón ólálkodjon, hogy megláthasson
így, megértetted? Egy teremtett lelket nem akarok látni! Ha valaki mégis
arra járna, fordítsa el rólam a tekintetét!
Lumiere engedelmesen bólogatott.
– Az étkezőcsarnokban tálaljam a vacsorát, uram? Rég volt már,
hogy asztalnál szolgálhattuk fel önnek az ennivalót…
A Herceg a gondolattól is rosszul volt.
– Majd meglátom! És most menj! Egyedül akarok lenni!
Lumiere kilépett az ajtón, és a folyosón pár szót váltott valakivel. A
Herceg, hetek óta először, most kimászott az ágyából. Az egész teste
sajgott, és úgy megmerevedtek a végtagjai, hogy magát is meglepte,
mekkora erőfeszítésébe telt, hogy az ajtóhoz csoszogjon. De a másik
hang mintha Cogsworthé lett volna, és őt mindennél jobban szerette
volna látni. Amikor azonban kinyitotta az ajtót, arra számítva, hogy a
két férfit pillantja meg, csak Lumiere állt ott.
– Mi folyik itt? Hallottam, hogy beszélsz valakivel.
Lumiere rémülten fordult hátra.
– Csak magamban beszéltem, mialatt felhúztam ezt az órát, uram!
Elnézést, hogy megzavartam!
A Herceget újra elöntötte a düh, amely csakhamar veszedelmes
őrjöngéssé fokozódott.
– Baromság! Cogsworth hangját hallottam! – Lumiere gyászos képet
vágott a név hallatán, de a Herceg nem tágított. – Azt akarod mondani,
hogy nem vele beszélgettél? Hogy egyáltalán nem is láttad?
Lumiere, továbbra is a réz gyertyatartót szorongatva, nyugodtan
válaszolt:
– Teljes őszinteséggel állíthatom, uram, hogy jó ideje nem láttam már
a drága Cogsworthöt a maga hús-vér valójában.
 16. fejezet
Leszáll az éj
Az alkonyat volt a kedvenc napszaka, az az átmeneti időszak,
amikor minden tökéletes volt, és minden lehetségesnek tűnt, különösen
tavasszal. A besötétedő ég lilás színt öltött, amely előtt a hold csak még
jobban ragyogott.
A Herceg valóban jobban érezte magát a házfalakon kívül, Lumiere
pedig állta a szavát: a Herceg egyetlen teremtett lélekkel sem találkozott,
amíg kiért a kastélyból. Ám folyamatosan rettegett attól, hogy valaki
egyszer csak mégis odalép hozzá, úgy döntött hát, hogy az lesz a
legjobb, ha az erdőbe megy sétálni. Amikor odaért, egészen
megkönnyebbült. Leszállt az éj, a fák koronája szinte teljesen kiszűrte a
fényt, néhány apróbb foltot leszámítva, ahol bekukucskált a csillagokkal
borított ég. A Herceg mindig is jól látott a sötétben, de önkéntes
remetesége alatt a szemei csak még jobban hozzászoktak. Valóságos
vadállatnak érezte magát, egy szörnynek, aki az erdőben vadászik.
Vadászik.
Igen, pontosan ez történt, és tetszett neki. Jobban érezte magát itt,
mint a saját szobájában. Néha úgy érezte, hogy a falak közt már levegőt
sem kap, csak ül ott, és várja, hogy azok a rémes nővérek lecsapjanak rá,
mint egy csapat gorgó. Az erdőben viszont mindent természetesnek
érzett, tökéletes volt az egész, mintha itt lenne otthon. Bár nem volt
benne biztos, hogy ez nem csak a boszorkányok újabb trükkje-e. Hátha
valahogy megbabonázták az erdőt is, hogy magához vonzza, befogadja,
és csapdába ejtse ebben a környezetben, ami csak még jobban kiemeli az
állatiasságát. Hirtelen rátört a vágy, hogy hazaszaladjon és bezárkózzon,
ám ekkor valami megütötte a fülét.
Gyorsan beugrott egy jókora, mohával benőtt tönk mögé, hogy
megnézze magának, ki jár arra. Gaston volt az, a vadászpuskájával, ám
mielőtt a Herceg megmozdulhatott volna, puskagolyók csapódtak a
tönkbe. Szilánkok röpködtek mindenfelé, a Herceg szíve pedig olyan
mániákus kalapálásba kezdett, hogy már azt hitte, menten felrobban.
Érezte, hogy a rémületén egyre gyorsabban felülkerekedik valami
más érzelem, valami sötét és rettenetes, ami még a barátja iránt érzett
szeretetét is elnyomta, sőt, el is feledtette vele. A szörnyeteg egy
pillanatra teljesen elfelejtette, hogy kicsoda Gaston. Valami pislákolt a
tudata mélyén, de nem tudta megragadni. Aztán eszébe jutott.
Érezte, hogy átváltozik: mintha egy mély, éjsötét óceánba süllyedt
volna. Szinte fuldokolt benne, és érezte, ahogy elmerül, a tudata
kialszik, és valami más veszi át a helyét – valami, ami teljesen
idegennek, ugyanakkor kellemesen ismerősnek hatott.
Látása beszűkült, már csak Gastont látta maga előtt. Semmi más nem
létezett, semmi más nem számított, csak a vér zúgása, ahogy beárad
Gaston vadul zakatoló szívébe. A hang teljesen beborította, míg eggyé
nem vált a saját szíve dobogásával. Gaston vérére szomjazott. Szinte
nem is érezte, ahogy előreugrik, ledönti a lábáról, majd a földhöz
szegezi.
Megrettent a saját erejétől: milyen könnyű volt leteperni a másikat,
majd a földhöz szorítani, védtelenül. Másra sem vágyott, mint hogy
megízlelje meleg, sós vérét. Ám amikor Gaston szemébe nézett, meglátta
benne a rémületet. Ekkor újra felismerte a barátját.
Gaston rettegett. A Herceg gyermekkoruk óta nem látta őt így félni.
A legjobb barátja életét készült kioltani. Azét, aki egyszer
megmentette őt, amikor még kisfiúk voltak. Kikapta a fegyvert Gaston
reszkető kezéből, és behajította az erdőbe, majd eliramodott, amilyen
gyorsan csak a lába vitte, magára hagyva a zavarodott vadászt, aki el
nem tudta képzelni, miféle rettenetes vadállat támadta meg. A Herceg
csak remélni tudta, hogy Gaston nem ismerte fel benne régi barátját.
 17. fejezet
A Herceg magánya
Az éjszakai erdőben történtek után a Herceg többet nem hagyta el a
szobáját. Hallotta a lármát lentről, amikor Gaston bevánszorgott a
kastélyba, és kérte, hogy lássák el a sebeit. A Herceg szeretett volna
segíteni a barátján, de tudta, hogy Lumiere-nél jó kezekben van.
Hívatták az orvost, aki ellátta Gastont, miközben Lumiere elnézést kért a
Herceg távollétéért.
– És mivel magyaráztad a kastély állapotát? – kérdezte később a
Herceg Lumiere-t, amikor eszébe jutott, hogy a barátja vajon milyennek
láthatta az otthonát.
Ám mindez nem sokat számított Gastonnak, aki, akárcsak a Herceg,
lassan elkezdte elfelejteni a korábbi életüket. De már a személyzet sem
emlékezett Gastonra, a Hercegre, sőt, néha még arra sem, hogy hogyan
éltek az átkozott átváltozás előtt.
– Egy férfi érkezett. Idegen volt, de valahogy mégis ismerős –
jelentette Lumiere. – A közeli erdőben támadta meg valami, vadászat
közben. Bocsánatot kért, amiért betört a királyi udvarba, de segítségre
volt szüksége. Súlyosan megsebesült.
– Na, és – kérdezte a Herceg –, volt valami elképzelése arról, hogy mi
támadhatott rá az erdőben?
– Egy szörnyeteg, uram, valamiféle állat. De olyan, amilyet még
sohasem látott azelőtt.
Állat.
Szörnyeteg.
Nem így mondták a boszorkányok is? Pontosan ezekkel a szavakkal?
Azok a hárpiák most alighanem táncra perdülnek örömükben,
kornyikálnak, és a levegőbe bokáznak azokkal az ostoba kis csizmáikkal.
– Uram – köhintett Lumiere –, jól gondolom, hogy szeretné
kiüríttetni és a felügyelő gondjaira bízni a kastélyt?
– Van felügyelőnk? – kérdezte a Herceg, aki sehogy sem tudott
visszaemlékezni rá.
– Igen, uram. Nem a hagyományos értelemben, de van. Minden
posztra van emberünk. Mindenki itt van, uram, épp csak ön nem látja
őket. De minden óhaját teljesíteni fogják. – Egy pillanatig mintha
gondolkodóba esett volna. A Herceg pedig türelmetlenül várta, hogy
befejezze a mondandóját. – Nem tudom, uram, hogy még meddig
maradok meg önnek társaságul. Azt sem tudom, hogy mivé válok majd,
ha az átok engem is elér. De ugyanúgy itt maradok, mint a többiek,
ebben biztos vagyok. Mindent megteszünk majd, hogy éreztessük önnel
a jelenlétünket. Hogy érezze, hogy nincs egyedül. – A Herceg nem
tudta, mit mondjon erre. – És reméljük, hogy képes lesz megtörni az
átkot.
A Herceg érezte, hogy valami elpattan az agyában. Szeme tágra nyílt,
érezte, ahogy felhorgad benne a düh. Megtörni az átkot?! Azt reméli, hogy
képes leszek megtörni az átkot!
– Mintha lenne olyan pillanat, amikor képes vagyok másra gondolni,
mint arra, hogy hogyan törjem meg ezt a nyomorult átkot! Tűnj előlem,
mielőtt lesújtok rád!
Lumiere lassan hátrált a gyűlölködő szavak elől.
– Bocsánat uram, én nem…
– Kifelé!
És a Herceg – most már a Szörnyeteg – ekkor látta utoljára Lumiere-t.
 18. fejezet
A nővérek kéme
A sötétzöld, arany mintákkal és fekete ablaktáblákkal díszített,
mézeskalácsház-szerű kúria egy füves dombon állt. Teteje az ég felé
nyújtózkodott, alakja a boszorkányok kalapját idézte. Odabent
tanyáztak a különös nővérek, akik éppen reggeliztek. Martha egy tál
frissen sült áfonyás kaláccsal lépett be a konyhába, amikor meghallotta
Lucinda izgatott sivítását.
– Megjött, megjött!
A nővérek egymást legázolva rohantak az ablakhoz, hogy lássák, ki
érkezik hozzájuk a poros ösvényen. A látogató gyönyörű, fekete
szegélyű, zölddel pettyezett szeme aranyosan csillogott a reggeli
napfényben, ahogy az ajtóhoz sétált. Martha már ott várta.
– Pflanze, szervusz! Ruby, hozz gyorsan egy kis tál tejet!
Pflanze nyugodtan sétált be az izgatott sikongatás közepette.
Felugrott a szokásos székére a konyhaasztalnál, ahol már várta a
kikészített tej egy csészealjban.
Lucinda szólalt meg először.
– Mindent láttunk, Pflanze. – A nővére valósággal remegett a
gyönyörűségtől, annyira izgatott volt.
– Igen, mindent! Az egészet! – folytatta Ruby. – Csodás voltál,
drágaságunk!
Körbevették a macskát, és míg az a tejet itta, úgy csiviteltek körülötte,
mint holmi kismadarak. Csizmájuk sarka kattogó hangot adott a
deszkapadlón, ahogy nem győzték dicsérni Pflanzét.
Kirké lépett a szobába álmos szemekkel, hogy megnézze, minek
örülnek ilyen vadul a nővérei ezen a korai órán.
– Á, látom, Pflanze végre hazatalált. – Megsimogatta a macska fejét,
míg az az utolsókat nyalintotta a tálkából. – Hát te meg hol jártál,
gyönyörűm?
Kirké nővérei félve pislogtak egymásra, amitől persze csak még
nyilvánvalóbb lett, hogy rajtakapták őket valamin. Csak ritkán fordult
elő, hogy Kirké nem szimatolta ki az apróbb stiklijeiket. Nehezükre esett
titkolózniuk a kishúguk előtt. Amúgy is gyakran sántikáltak valami
rosszban, így hát a nővéreket nem érhette meglepetésként, hogy kérdőre
vonják őket. Mintha már-már élvezték volna a folytonos lebukást.
 – Vagy kérdezzem inkább úgy, hogy ti meg miben mesterkedtetek,
hölgyeim? – Lucinda felöltötte a legártatlanabb arcát, de Kirkét ez
persze nem győzte meg. – Jaj, Lucinda, ne próbálkozz ezzel! Pontosan
tudom, hogy mikor mesterkedtek valamiben. Gyerünk, ki vele!
Pflanze felnézett a négy boszorkányra, egy álmatag pislantással
megköszönte a tejet, nyújtózkodott, majd leszökkent az asztalról. Őt
nem érdekelték az efféle beszélgetések. Inkább összegömbölyödött a
kandalló előtt, és a nővérekre bízta a szócsatát.
– Szóval? – nézett a nővérei szeme közé Kirké, csípőre tett kézzel.
– Pflanze a Hercegnél volt, hogy rajta tarthassuk a szemünket, ennyi
az egész!
Kirké a szemét forgatta.
– Nem megmondtam, hogy ne ártsátok magatokat a dolgába?
Mondtam, hogy hagyjátok békén!
Martha kis híján feldöntötte a teáskannát méltatlankodásában.
– Nem ártottuk bele magunkat, esküszöm! Egyszerűen csak szemmel
tartottuk.
Kirké nem állhatta meg.
– Na, és mit láttatok? – De abban a pillanatban, ahogy kimondta, már
tudta, hogy hiba volt. Valósággal záporozni kezdtek rá a válaszok; a
nővérek egymás szavába vágva, összevissza igyekeztek megosztani vele
mindent.
– Ó, mindent láttunk! – Szörnyű, rémes dolgokat! – Rosszabb volt,
mint hittük! – Gyilkosság! – Hazugság! – Öngyilkosságba hajszolt egy
lányt! – Egy szikláról ugrott a mélybe! – Leírhatatlan a szörnyűsége! –
Összetört szívekről szólnak a hírek! – Ó, hát nem pompásak e rímek?
Kirké megálljt parancsolt a karattyolásnak, mielőtt a rímfaragás
folytatódott volna.
– Nem, nem azok! Leállni a rímekkel!
Kirké nehezen tudta követni a nővéreit, ha azok belelendültek. Az
ember azt hinné, hogy húszévnyi együttélés után a dolog könnyebbé
válik, de ahogy teltek az évek, a nővérek mániája csak egyre jobban
megfájdította Kirké fejét.
– Nővéreim, kérlek! Csak egyikőtök beszéljen, és ha lehet, lassan, az
elejétől!
A három boszorkány némaságba burkolózott.
 – Tudom, hogy tudtok normálisan is beszélni, hallottam már!
Úgyhogy legyetek szívesek!
Ruby szólalt meg.
– A Herceg átváltozott Szörnyeteggé, ahogy gondoltuk. Majdnem
megölte Gastont, amikor az erdőben ólálkodott.
Kirké csalódottnak tűnt.
– De mégsem ölte meg. Talán van még remény?
Lucinda most még jobban összeszorította amúgy is apró ajkát.
Mindig jól le lehetett mérni a haragját az ajka méretéből.
– Még mindig szereted, igaz?
Kirké odébb sétált, és letelepedett a kandalló melletti székbe, Pflanze
mellé.
– Bár tudnál beszélni, drága Pflanze! Bárcsak elmondhatnád nekem,
hogy mi történt, és akkor nem kéne a holdkóros nővéreimmel
szenvednem!
Martha dühében a falnak vágta teáscsészéjét.
– Hogy merészeled?!
Rubynak könnyek potyogtak a szeméből.
– Sosem hittem volna, hogy ilyen szavakkal illetsz minket,
kishúgom! Azok után, amit érted tettünk?!
Kirké azonban leállította a cirkuszt.
– Na, jó, elég! Mindhármótokból! Abbahagyni! Sajnálom. Nem úgy
gondoltam, de néha egyszerűen megőrjítetek. Hát persze, hogy nem
vagyok szerelmes belé, egyszerűen csak reméltem, hogy megtanulta a
leckét! Hogy megváltozott, és jobb életet választott magának!
Lucinda a húgára mosolygott.
– Hát persze, drágám, tudjuk, hogy te mindig is törődtél az
emberekkel. Néha elfelejtjük, hogy nem vagyunk egyformák. Mi csak
veled törődünk. És szeretünk az együttérzésedért, csak egyszerűen nem
osztozunk benne.
Kirké nem értette a nővéreit. A saját kis világukban éltek, annak belső
logikája szerint, ahol a saját, kifacsarodott erkölcseik uralkodtak. A
nővérek gondolatai néha értelmesnek tűntek Kirké számára, máskor
viszont csak összezavarták. Ilyenkor örült neki igazán, hogy képes az
együttérzésre. Úgy gondolta, e nélkül ő is pont olyan lenne, mint a
nővérei.
 – Nehéz sajnálni azokat, akik szánt szándékkal rohannak a
katasztrófába. Ők önmaguk legnagyobb ellenségei, drágám. Ők okozzák
a bajt saját maguknak. Nem érdemlik meg a szánalmadat.
Kirké sóhajtott, mert tudta, hogy amit mondanak, végső soron
logikus; épp csak együttérzés nem volt benne. A nővérek most
visszaültek teázni, és kissé megnyugodva kitárgyalták, hogy mi mindent
tett a Herceg, amióta nem látták.
– Azt képzelte, hogy megtörheti az átkot szegény Tulipánttal, és a
lány tényleg szerette, imádta! De a Herceg őt hibáztatta, amikor a
csókjuk nem vetett véget az átoknak. Hát persze, hiszen nem szerette őt
viszont! Igazából nem. Nem igaz szerelemmel. Nem úgy, mint Tulipánt!
De az átok úgy szól: kölcsönös szerelem kell hozzá! A Herceg azt hitte,
hogy ezzel az önző kapcsolattal átejthet minket, de közben összetörte a
lány szívét!
Kirkét rettenetesen lesújtották a Tulipánt királykisasszonnyal
történtek, és megfogadta magában, hogy helyrehozza a dolgokat vele és
a családjával. Lucinda látta Kirké arcán, hogy bűnösnek érzi magát
miatta.
– A Herceg tette ezt vele, Kirké, nem te!
Kirké sóhajtott.
– Tudom. Ő viszont tönkretette Tulipántot és a családját, miközben
az átkot akarta megtörni. Az én átkomat!
Martha a húgára mosolygott.
– Az öreg Királynő is tönkretette az egész országot, és csak káosz és
pusztulás járt a nyomában! Érezzük magunkat hibásnak miatta?
Ruby felnevetett.
– Ó, hogy utálta volna, ha „öreg Királynőnek” nevezik! Pedig azzá
vált, sok évvel a halála után: ő lett a legendák öreg Királynője, a mitikus
Gonosz Mostoha! De mi tudjuk az igazat! Mi tudjuk, hogy létezett! A
Királynő, aki a gyászával és hiúságával tönkretette saját magát!
Lucinda is beszállt a kacarászásba.
– Ó, bizony utálta volna ezt a nevet! Átkokat szórt volna, és
megfenyegetett volna mindenkit, hogy megöli azt, aki így merészeli
hívni! Csakhogy ő már halott! Halott, halott, halott! Leugrott a
sziklaoromról!
Kirkének eszébe jutott Tulipánt.
 – Na, most akkor Tulipánt volt az, akit öngyilkosságba kergettek?
Vagy ki ugrott le a szikláról? – kérdezte a nővéreit.
– Ó, a Királynő, a lánya meg önmaga elvesztése miatt! Önnön
szenvedésébe és sajnálatába halt bele; a végén már szinte sajnáltam!
Kirké eltűnődött, vajon hány ilyen történet lehet még, amit eddig
nem hallott a nővéreitől. Nyilvánvaló volt, hogy nem Tulipántról
beszélnek, hanem valamiféle királynéról, aki leugrott egy szikláról.
– De én Tulipántról kérdeztem. A karattyolásotok miatt az előbb azt
hittem, hogy ő ugrott le a sziklákról az apja birodalmában.
Lucinda szólalt meg.
– Így is volt, drágám, de megmentette őt a barátnőnk, Ursula.
Kirké a nővéreire meredt.
– És mit kért cserébe a tengeri boszorkány?
Ruby úgy tett, mintha megbántották volna.
– Hát ilyen rossz véleménnyel vagy a barátainkról?
Lucinda is közbeszólt.
– Egyébként is, honnan tudhatnánk, hogy mit vett el tőle? Nem
tudhatjuk, mi zajlik minden egyes királyságban!
Kirké csúnya pillantást vetett a nővéreire, mint aki pontosan tudja,
hogy hazudnak, ők pedig meghunyászkodtak előtte, ahogy általában
szoktak. Ez volt az egyik gyengeségük.
– Semmi olyat nem vett el tőle, amire szüksége lett volna.
Úgy tűnt, Kirkét ez nem győzte meg.
– Helyre akarom hozni a dolgot Ursulával! Ajánljatok fel neki
valamit cserébe azért, amit elvett Tulipánttól! Én pedig majd elrendezem
a királyság ügyeit!
Lucinda végtelenül boldogtalannak tűnt.
– Ha ragaszkodsz hozzá…
Kirké összehúzta a szemét.
– Igenis ragaszkodom! És, lányok: gondoskodjatok róla, hogy
Tulipánt haladéktalanul visszakapja a szépségét!
Ruby csak bámulni tudott azon, hogy a húguk így kitalálta, mit vett
el a tengeri boszorkány Tulipánttól az életéért cserébe.
Kirké önelégülten mosolygott.
– Ne légy így meglepve! Ursula szépségét évekkel ezelőtt elrabolták
tőle, így egyáltalán nem meglepő, hogy mindent megtesz azért, hogy
visszaszerezze. Persze szörnyű, hogy ez történt vele, de ez nem igazolja
a cselekedeteit!
Lucinda szólalt meg.
– Biztos? Valaki elragadta tőle a szépségét, és meglépett az igazi
hangjával is. Túl sokat veszített már! Annyi mindent ragadtak el tőle és
szórtak szét a hatalmas óceánban, hogy talán sosem találja meg őket
újra! És miért? Egy apróság miatt!
Kirké újra a szemét forgatta.
– Ursula tetteit nem nevezném apróságnak!
Lucinda folytatta.
– Bármennyire is máshogy látjuk a dolgot, megteszem, amit kérsz,
mert sokkal jobban szeretünk annál, mintsem hogy szenvedni lássunk,
és hogy önmagadat hibáztasd Tulipánt boldogtalanságáért.
Martha hirtelen megrémült.
– De mit adjunk neki? Semmi túl értékeset; a pincéből nem kaphat
semmit!
Ruby szintén pánikba esett a gondolattól, hogy valamit át kell adnia
Ursulának.
– Kirké elajándékoztatná velünk az összes kincsünket! Az egyik
varázstükrünk már odavan, mi jöhet még?
Lucinda, aki szokásával ellentétben most egész nyugodtnak tűnt,
most Marthát is igyekezett megnyugtatni.
– Ne aggódj, semmi túl értékeset nem adunk oda. Megígérem.
Azzal Kirkére nézett.
– Gondolom, te rögtön a Hajnalcsillag-palotába akarsz menni?
Kirké bólintott.
– Úgy van.
Lucinda bement az éléskamrába, odébb tolt néhány dolgot, amíg meg
nem találta, amit keresett: egy kis bársonytáskát.
– Amikor odaérsz, menj ki a sziklákhoz, és add ezt oda Ursulának.
Már várni fog rád. – Majd hozzátette: – Tulipánt vissza fogja kapni a
szépségét.
Kirké elmosolyodott, amitől kócos, zilált reggeli külseje egy csapásra
átváltozott olyanná, amivel már bátran megjelenhetett a Hajnalcsillag-
királyságban.
– Akkor indulok is. Ne keveredjetek semmi zűrbe, amíg odavagyok.
Hosszú időbe telhet, mire visszatérek.
 19. fejezet
A farkasok az erdőben
A Szörnyeteg egy olyan szoba padlóján ébredt, amelyben ritkán járt.
Teljesen sötét volt, leszámítva azt a halvány ragyogást, ami az
elvarázsolt rózsából áradt – abból, amelyet a nővérektől kapott réges-
régen, a megátkozása napján. A fénye tompának tűnt a ráborított
üvegbúra alatt, a szirmai pedig megfogyatkoztak. A Szörnyeteg
szorongása és haragja alábbhagyott, mióta meghallotta, hogy Belle nem
hajlandó együtt enni vele. Elhibázott életének kavargó zúgása végre
elcsendesedett a fejében, és képes volt újra a jelenre összpontosítani. A
jelen! Belle. Mióta is van már itt?
Most is hallotta a hangját a folyosóról. Itt volt, a nyugati szárnyban!
Pedig tudta, hogy tilos belépnie, érthetően megmondta neki. Úgy
hallotta, mintha a lány Pflanzéhoz beszélne, ahogy elsétáltak a folyosón.
Miért beszélnek a nők állandóan a macskákhoz, mintha azok értenék,
hogy mit mondanak nekik? Ezt sosem értette. Elrejtőzött egy paraván
mögé, és várt, hátha belépnek a szobába.
Úgy is lett. A szíve hevesen kalapált. A lány a rózsa felé indult, szinte
megbabonázta a szépsége. Ahogy a kíváncsisága egyre közelebb vitte
hozzá, úgy fokozódott a Szörnyeteg rettegése, ettől pedig a haragja is
veszélyes magasságokba szökött. Előugrott a paraván mögül, kiragadta
az üvegbúrát a lány kezéből, és visszacsapta a helyére, ügyelve rá,
nehogy a törékeny virágnak baja essen. Fortyogott a dühtől. Nem látott
mást, csak Belle halálra vált arcát.
– Ez a szoba tiltott terület! Hordd el magad innen! – A lány csak
hebegett, hasztalan keresve a szavakat, hogy megvédje magát, míg
végül reszkető testén teljesen eluralkodott a félelem, és a kastélyból
egyenesen kiszaladt az erdőbe. Egyedül volt, és rettegett. Többé már az
ígérete sem érdekelte, hogy ott marad az édesapja helyett a kastélyban.
El akart menni innen, haza. Az apja megértené. Együtt megtalálnák a
módját, hogy legyőzzék a Szörnyeteget. Nem volt hajlandó még egy
éjszakát a foglyaként tölteni. Olyan messzire futott az erdő legmélyére,
hogy már az eget sem látta; a vastag törzsű, égig érő fák eltakarták előle
a holdfényt. Ágaik fenyegetőnek tűntek, mintha boszorkánykezek
lennének, amelyek utána akarnak nyúlni, hogy kioltsák az életét. A
távolból üvöltés hallatszott. Magára maradt, és reszketett félelmében.
 A nővérek kacarásztak, és valósággal toporzékoltak örömükben,
amikor Pflanze szemein át meglátták, hogy mi történik Belle-lel. A
Szörnyeteg elüldözte az egyetlen reményét arra, hogy megtörje az átkot.
A nővérek táncra perdültek, és fennhangon ujjongtak.
– A Szörnyeteg elüldözte azt, aki megtörhetné az átkot!
– A lány meg fog halni!
Ha Kirké ott lett volna, bizonyára megpróbál segíteni Belle-en, de a
nővéreinek egész más terveik voltak. Ők így is nagyon örültek a dolgok
alakulásának. Jó előre kitervelték ezt: gondjuk volt rá, hogy lekössék
Kirkét a tengeri boszorkánnyal. Megkérték Ursulát, hogy tartóztassa fel
a kishúgukat, ameddig csak lehet, mert nem akarták, hogy beleártsa
magát a terveikbe. Kirké egyáltalán nem fogadta olyan örömmel mások
halálát, mint ők. Nem helyeselte volna a dolgot.
Lucinda egy apró zacskót akasztott le valószerűtlenül keskeny
derekán feszülő övéről. A benne levő mélylila port a kandallóba szórta.
A tűzből rettenetes, fekete füst csapott fel, ami aztán farkasfejjé állt
össze. Sötét, gyilkos szemei legmélyén olvadt réz színű pupillák
izzottak.
– Keltsd fel erdő farkas népét, a szépségnek ontsd ki vérét: tudja meg
hát a Szörnyeteg, ez a jussa bűneinek! – adta ki a parancsot Lucinda.
A boszorkányok vihogva figyelték, ahogy a farkasok egyre közelebb
kerülnek Belle-hez. Körülfogták a lányt, és morogva rávicsorították
rettenetes, éles fogaikat. Utánakaptak, az egyikük elszakította a ruháját
is. Belle felsikoltott.
A nővérek ekkor már mindhárman, egyszerre ismételték a szavakat:
Keltsd fel erdő farkas népét,
A szépségnek ontsd ki vérét!
Tudja meg hát a Szörnyeteg:
Ez a jussa bűneinek!
Belle újra felsikoltott. Pontosan tudta, hogy ez a vég. Teljesen
tehetetlen volt. Nem volt nála semmi, amivel megvédhette volna magát.
Körülnézett, hátha akad valami, bármi, amit fegyverként használhatna.
A nővérek folytatták a kántálást:
Keltsd fel erdő farkas népét,
A szépségnek ontsd ki vérét!
Tudja meg hát a Szörnyeteg:
Ez a jussa bűneinek!
 A farkasok ráugrottak Belle-re. Azt kívánta, bárcsak még egyszer
láthatná az apját, mielőtt meghal! Képtelen volt elviselni a gondolatot,
hogy szegény öregnek nélküle kelljen élnie. Mi lesz vele akkor?
Keltsd fel erdő farkas népét,
A szépségnek ontsd ki vérét!
Tudja meg hát a Szörnyeteg:
Ez a jussa bűneinek!
A nővérek valósággal magukon kívül voltak. Lucinda, akin teljesen
elhatalmasodott a tomboló őrület, most új szavakat kezdett kántálni:
Mard a húsát, vágyad éget:
tépd a torkát, halld igémet!
Valami elsuhant Belle mellett. Még egy farkas, gondolta, de nem: ez a
lény hatalmas volt. Túl nagy ahhoz, hogy farkas legyen. Fogalma sem
volt, hogy mi történik. De a nővérek látták: ők jól tudták, mi az.
Mard a húsát, vágyad éget:
tépd a torkát, halld igémet!
A teremtmény óriási volt és szörnyen vad; hatalmas karmai és
rettenetes, éles fogai voltak. Belle végképp halálra rémült, miközben a
nővérek borzalmas kántálása egyre hangosabbá vált: Mard a húsát,
vágyad éget:
tépd a torkát, halld igémet!
Belle nem akart meghalni, hisz még alig tapasztalta meg az életet.
Eddig főleg csak olvasott azokról a dolgokról, amiket szeretett volna
átélni, de még nem nyílt rá alkalma, hogy meg is tegye őket. Szorosan
behunyta a szemét; megpróbált bátor maradni és nem megbánni az
eddigi életét.
Mard a húsát, vágyad éget:
tépd a torkát, halld igémet!
A teremtmény elszáguldott mellette, és a farkasokra támadt: véres
küzdelemben valamennyit megölte. Az egész olyan gyorsan történt,
hogy Belle még fel sem ocsúdott, és már vége is volt. Ahogy felnézett,
mindenhol vért látott maga körül. Vért, bundát, húst… iszonyú volt.
Miféle szörny képes ilyesmire? Szeretett volna elrohanni, de ekkor
megpillantotta a teremtményt. Mintha megsérült volna. A szörny, ami
megmentette az életét, maga is haldoklott: rengeteg sebből vérzett, és
teljesen kimerült a küzdelemben. Belle megsajnálta. Valami a szívében
azt súgta, hogy ne fusson el, ennek a teremtménynek szüksége van rá.
 A nővérek döbbenten bámultak; csak ekkor fogták fel, hogy hibáztak.
Nem lett volna szabad ráuszítaniuk a farkasokat Belle-re. A Szörnyeteg
is azért rohant utána az erdőbe, mert feldühödött; ha hagyják,
alighanem elhatalmasodik rajta az őrület, és maga végez a lánnyal. A
farkasok csak elterelték a figyelmét. A farkasok, amik az ő hibájukból
mentek oda. A farkasok, amik most holtan hevertek az erdőben. A
farkasok, amiknek a vére feketén száradt a teremtmény karmain. A
farkasok hozták össze őket.
A boszorkányok egyetlen vigasza az maradt, hogy Belle most
láthatta, milyen is a Szörnyeteg valójában. Látta, hogy miféle gyilkos
őrjöngésre képes.
– Undorodni fog tőle! Rosszul lesz a sok haláltól, ami körbeveszi!
De ha bárki ott állt volna velük a tűz mellett, jól láthatta volna az
arcukon, hogy a nővérek pontosan az ellenkezőjétől tartottak.
Hogy miért? Mert látták, hogyan néz Belle a Szörnyetegre. Érezték,
hogy megesik rajta a szíve. Hisz épp most mentette meg az életét. A
nővérek úgy döntöttek, további lépésekre lesz szükség.
– Ideje elküldeni Pflanzét Gastonhoz!
– Ahogy mondod, nővérem! Biztos érdekelné, hogy hová tűnt az ő
drágalátos, egyetlen Belle-je!
– Naná! – bólogatott Ruby. – És ha van valaki, aki végezhet a
Szörnyeteggel, akkor az ő!
 20. fejezet
A Szépség a könyvtárban
Belle nem az a fajta lány volt, aki hamar elunja magát, mégis
belefáradt abba, hogy bezárva éljen a kastélyban. Odakint azonban
keményen fagyott, így kénytelen volt tétlenül ücsörögni a kis
dolgozószobában a tűz mellett, miközben azon tűnődött, hogy mikor
láthatja újra a Szörnyeteget.
Kissé megenyhült iránta, amióta megmentette a farkasoktól, de azt
sem tudta elfeledni, hogy mi űzte ki a veszélyt jelentő erdőbe: a
Szörnyeteg rettenetes dühe. Gondolatban újra és újra lejátszotta a
jelenetet. A farkasok, az erdő, a Szörnyeteg, a vér. Aznap éjjel kis híján
meghalt, és miért? Mert hozzáért a drágalátos rózsájához. Bezzeg Belle
saját haragja és félelme nem akadályozta meg őt abban, hogy ellássa a
Szörnyeteg sebeit! Úgy érezte, ez a legkevesebb, amit megtehet, miután
az megmentette az életét.
Jaj, hagyd már abba! – szólt rá gondolatban önmagára. Túl sokat
gondolkodott. Mást sem csinált folyton.
Gondolkodott.
Merengett.
Tűnődött.
Nem értette, hogy a történetekben, amiket úgy szeretett, a nők
hogyan voltak képesek ezt elviselni. Egész nap csak tétlenül ücsörögtek,
és várták a híreket a férfiakról. Bár végül is most ő is éppen ezt csinálta,
nem? Várt – a Szörnyetegre. Semmi egyéb tennivalója nem akadt a
kastélyban, és úgy érezte, menten megőrül unalmában. Otthon legalább
ott volt neki az apja meg a könyvei, és segíthetett az öregnek a
találmányaival. Az apjának szüksége volt rá. Ahogyan neki is őrá.
Nagyon hiányzott neki, sőt, a falubeliek is.
Úgy bizony: a faluban mindenki különcnek tartotta, mert folyton
olvasott, és nem úgy viselkedett, mint a többi lány. Na, és akkor mi van,
ha ő inkább olvasni szeretett a hercegnőkről ahelyett, hogy ő maga is
azzá akart volna válni? Hálás volt az apjának, mert megengedte neki,
hogy úgy beszéljen és éljen, ahogy szeretne. Hagyta, hogy önmaga
legyen. Kevés fiatal lánynak adatott meg ez a szabadság, és Belle lassan
kezdte kapiskálni, hogy milyen ritka és csodálatos életet is élt egészen
mostanáig.
 De itt most magányos fogoly volt.
A Szörnyeteg figyelte, amint Belle letelepszik kis, piros székére a
kandalló mellett.
A lány nem látta őt. Most valamiféle helytelenítő kifejezés ült ki az
arcára. Mintha haragudna magára. Biztos éppen azért korholta önmagát,
mert ellátta a sebeit, pedig nem tudta az igazat. Honnan is tudhatta
volna?
Belle-nek fogalma sem volt róla, hogy milyen könnyedén megölhette
volna, ha a farkasok el nem terelik a figyelmét. Rossz volt belegondolni,
mi lett volna, ha tényleg megöli. Micsoda rettentő, borzalmas dolog,
hogy képes lett volna rá! Egy újabb szörnyűség, amelyet felírhatna a
gaztettei listájára – amelyet azok a boszorkányok kétségkívül számon is
tartanak.
Jól tudta, hogy ez lett volna a végső gaztette, ami végképp romlásba
taszította volna sötét szívét, a boszorkányok pedig máris itt lennének,
hogy kigúnyolják. Teljesen elveszítette volna önmagát, ha ugyan eddig
nem tette. De valaminek még kellett maradnia saját magából. Hisz még
nem volt teljes egészében szörnyeteg, nem igaz? Ha az lenne, biztos
megölte volna a lányt. Nem érdekelte volna az átok sem. Bizony nagy
szüksége volt Belle-re. Ő volt az utolsó esélye. Nem volt benne biztos,
hogy megérdemelte, de egyfajta jelnek tekintette a lány érkezését. Meg
kellett próbálnia.
De hogy tudná rávenni magát, hogy szeresse? Hogy igazából
szerelmes legyen olyasvalakibe, mint Belle? A legkevésbé sem
hasonlított az általa kedvelt lányokra. Persze gyönyörű volt, de nem
olyan módon, amit ő értékelni szokott. Ebből soha nem lesz semmi, de
ha valahogy mégis sikerülne beleszeretnie, ugyan, hogy viszonozhatná
azt a lány?
Reménytelen.
Hisz förtelmes volt.
Most, talán először, nagyon is tisztán látta, hogy milyen becstelenné
vált, és úgy érezte, megérdemli Kirké büntetését.
Talán éppen ez volt a büntetése: hogy sohasem tudhatja meg, milyen
érzés szeretni.
A lány felnézett, és rámosolygott. Erre nem számított.
– Belle, velem jönnél?
 A lány felvonta a szemöldökét, és hamiskásan elmosolyodott, mint
aki nem bízik benne.
– Hát, jó.
Átsétáltak az előcsarnokon, míg egy hosszú folyosóra nem értek, amit
Belle addig még nem látott. Elég sivár helyiség volt, mindössze egy
apró, vörös bársonnyal borított zsámoly és egy magányos, kőből
faragott vízköpő árválkodott benne. A folyosó végén egy magas,
boltíves ajtót pillantott meg.
Amikor odaértek, a Szörnyeteg így szólt:
– Belle, szeretnék neked mutatni valamit. – Már-már kinyitotta az
ajtót, de megtorpant. Zavarban volt; ez önmagát is meglepte. – De előbb
hunyd le a szemed.
Belle most újra úgy nézett rá, mintha nem bízna benne. Miért is
bízna? De aztán mégis inkább kíváncsinak tűnt, és mintha egy kicsit fel
is engedett volna a társaságában, ami új reménnyel töltötte el.
– Meglepetés! – mondta neki, Belle pedig behunyta a szemét.
Érezte, hogy a Szörnyeteg az arca előtt integet, hogy meggyőződjön
róla, nem kukucskál. Egyikük sem bízott a másikban. A Szörnyeteg
végül kézen fogta, és bevezette valamiféle nagy, üres térbe. Belle hallotta
a lépteik visszhangját.
– Kinyithatom már? – A hangja is visszhangzott. Ha nem lett volna
képtelenség, azt is hihette volna, hogy egy katedrálisba sétáltak be.
– Nem, nem, várj itt! – Ezzel elengedte a kezét. Belle suhogó hangot
hallott, majd érezte, hogy meleg napfény árad szét az arcán.
– Na, és most?
A Szörnyeteg élvezte, hogy ajándékkal lepheti meg a lányt. Hosszú
idő óta most először mosolygott.
– Jó, most már lehet! – felelte, Belle pedig kinyitotta a szemét, ami
azonmód tágra is nyílt a lenyűgöző látványtól.
– Ezt nem hiszem el! Soha életemben nem láttam még ennyi könyvet!
A Szörnyeteg nem számított rá, hogy így érez majd. Furcsa érzés volt
boldoggá tenni valakit.
– Tetszik? – kérdezte.
Belle-nek nagyon is tetszett, amit látott. Jobban, mint hogy szavakba
tudja önteni.
– Csodálatos! – lehelte végül, és boldogabbnak érezte magát, mint
valaha.
 – Akkor hát, legyen a tiéd.
A Szörnyeteget teljesen váratlan érzés kerítette hatalmába. A terve,
aminek az volt a célja, hogy közelebb hozza őket egymáshoz, hátha
sikerül megtörni az átkot, végül egészen más eredményt hozott.
Valamit, amit nem is értett.
Jólesett boldoggá tenni a lányt.
– Jaj, annyira köszönöm!
A könyvek! A könyvek tették boldoggá. Belle tényleg nem hasonlított
egyetlen lányra sem, akit a Szörnyeteg addig ismert, de lehet, hogy ez
mégiscsak tetszett neki. Sőt, egyre biztosabb volt benne.
 21. fejezet
A Szépség és a Szörnyeteg
A különös nővérek pánikba estek. Még ők is jól látták, hogy Belle
lassan kezdi megkedvelni a Szörnyeteget, az pedig… nos, valami
olyasmit érzett, amit addig sosem, és ami halálra rémítette a
boszorkányokat.
Valamit tenniük kellett.
Éjt nappallá téve szemmel kellett tartaniuk Belle-t és a Szörnyeteget,
sőt, most már Gastont is, ha már elküldték Pflanzét, hogy kémkedjen
utána. Annyira belemerültek a dologba, hogy még a házat sem hagyták
el, nehogy véletlenül egyetlen esélyt is elmulasszanak, hogy karmaikat
még mélyebbre vájhassák a Herceg fonnyadó szívébe.
– Nézzétek, hogy játszanak a hóban! – sziszegte Ruby.
– Undorító! – prüszkölt Martha.
– Látod, hogy bámulja a lány? Milyen kacéran pislog rá a fa mögül!
Ti sem hiszitek, hogy lassan beleszeret, ugye? – visongott Lucinda.
– Az teljességgel lehetetlen!
A nővérek most már napestig Belle és a Szörnyeteg után kémkedtek,
és az ijedségük napról napra nőtt. Fájdalmasan nyilvánvalóvá vált, hogy
ezek ketten lassan egymásba szeretnek.
– Azok az átkozott szolgálók is ellenünk dolgoznak! Lépten-nyomon
bátorítják a románcukat! – nyüszítette Ruby.
Ruby, Martha és Lucinda rémesen festhettek, amikor Kirké végre
visszatért az Hajnalcsillag-kastélyból. Ahogy meghallották, hogy belép a
szobába, egy emberként fordultak felé, és döbbenten meredtek a
küszöbön álló kishúgukra.
– Ó! Szia! – mondták egyszerre. Ijesztően fáradtnak és szinte
félőrültnek tűntek a reszketéssel, kémkedéssel és cselszövéssel töltött,
hosszú éjszakáktól.
Kirké rögtön látta, hogy valami nincs rendben.
– Mit jelentsen ez? – szegezte nekik a kérdést.
Lucinda igyekezett megnyerő képet vágni, de mivel hosszú napok
óta meg sem nézte magát a tükörben, fogalma sem volt róla, milyen
rémisztően néz ki.
– Mire gondolsz, drágaságom? – dadogta.
 Kirké összehúzta a szemét, mintha csak az igazság foszlányait kutatta
volna a testvérei arcán.
– Ez a hely kész disznóól! Ti meg mi a ménkűben mesterkedtek?
A nővérek csak álltak ott. Fogalmuk sem volt, hogy mit mondjanak.
Lucinda összekuszálódott loknijai madárfészekre emlékeztettek, hajába
szárított növények levelei és gyertyaviasz-darabkák ragadtak. Ruby
vörös selyemszoknyáját szürke hamu lepte, a tollak a hajában a
szokottnál is furcsább szögekben meredeztek, szegény Martha pedig…
neki az egész arca valami narancsszínű porral volt összekenve.
Így álldogáltak ott a húguk előtt, és igyekeztek úgy tenni, mintha a
kinézetükön nem lenne semmi kivetnivaló – azaz, mintha Kirké teljesen
gyengeelméjű lenne vagy nem látná a szemeitől, hogy ismét valami
galádságban sántikáltak.
– Szóval bűbájolás! – csapott le rájuk Kirké. – De tudjátok, mit,
akármit is csináltok, inkább nem akarom tudni. Semmi kedvem ezzel
bajlódni, bármi is legyen az! Szóval, érdekel valakit, hogy mit intéztem a
tengeri boszorkánynál?
– Hát, hogy ment, kedvesem? Átadtad az üdvözletünket? – krákogta
Ruby.
Kirké kissé megriadt a testvére hangjától, de úgy döntött, inkább
megtartja magának a kérdéseit.
– Ursula jól van, és nagyon elégedett volt a cserével. Tudjatok, az
összes furcsa barátotok közül őt kedvelem a legjobban. Igazán
szórakoztató jelenség.
A nővérek érdesen felkacagtak, a hangjuk rekedt volt a szüntelen
kántálástól.
Kirké nem tudta tovább türtőztetni magát.
– De most komolyan, mit műveltetek? Nézzetek magatokra! Hogy
néztek ki, és mi történt a hangotokkal? Miért vagytok így berekedve?
A nővérek egymásra néztek. Lucinda biccentett, Ruby pedig egy
nyakláncot vett elő a zsebéből.
– Ez a tiéd! – Feltartotta a csinos kis nyakláncot, és kissé meglengette,
mintha így akarná elterelni a húga figyelmét. A nyakék gyönyörű, fonott
ezüstláncból készült, halvány rózsaszín kövekkel.
– Úgy van, kapsz tőlünk egy kis ajándékot, húgocskánk! – mondta
Martha, Kirké pedig gyanakodva bámulta cselszövő nővéreit.
 – Hát ennyire ostobának néztek, akinek ilyen könnyű elterelni a
figyelmét?
Martha színpadiasan forgatta a szemét.
– Szerintünk tetszeni fog, próbáld csak fel!
Lucinda is Kirkéhez sietett, akár egy izgatott kislány. Sápadt arca
elgyötörtnek tűnt, vörös rúzsa elkenődött.
– Igen, igen, próbáld fel! Szerintem jól fog állni neked!
Lucinda Kirké mögé lépett, hogy a nyakába akassza az ékszert.
– Jól van, jól van már! Lássuk, hogy mutat, ha ilyen fontos nektek –
egyezett bele Kirké.
Ahogy Lucinda összezárta hátul a csatot, Kirké összeroskadt,
egyenesen a nővérek kitárt karjaiba.
– Jól van, hugicánk, aludj csak!
A szobájába vitték, és puha, tollas ágyába fektették, ahol édesdeden
szundikált, ők pedig háborítatlanul szőhették tovább rémes terveiket.
– Majd felkeltünk, ha végeztük ezzel, drága kis húgunk, te pedig
hálás leszel nekünk, hogy bosszút álltunk az összetört szívedért!
– Senki sem bánthatja a kishúgunkat!
– Psszt, még felébreszted!
– Semmi sem ébresztheti fel, amíg le nem vesszük a nyakláncot a
csinos kis nyakáról!
– Dühös lesz ránk, ha felébred, nem igaz?
– Ugyan, miért lenne, hiszen mindezt érte tesszük!
– Úgy ám, csakis érte!
 22. fejezet
A varázstükör
A nővérek már eleget figyelték Belle-t és a Szörnyeteget az elmúlt
napokban, hogy tudják, mi következik: a bolondozás, a közös madárles
meg azok az undorító, gyengéd pillantások mind-mind az őrületbe
kergették őket, szinte alig tudták visszatartani az öklendezést. Ha a
párocskából bármelyikük is rászánja magát a csókra, vége az egésznek.
Megtörik az átok! Hádésznak hála, Belle és a Szörnyeteg is túl
szemérmesek voltak ahhoz, hogy kezdeményezzenek, így a
boszorkányok átka egyelőre biztonságban volt. Most abban
mesterkedtek, hogy találjanak valakit, aki elszakíthatja egymástól Belle-t
meg a Szörnyeteget, még mielőtt megtörténne a baj – és ekkor remek
ötletük támadt.
Újra összegyűltek a tűz körül; ezúttal ezüstös port szórtak bele,
amely felszikrázott, és rettentő bűzt hagyott maga után.
– Varázstükör, fedd fel neki: drága apját nem feledi!
A boszorkányok kacajának fülsértő visszhangja a szelek szárnyán
egészen a Szörnyeteg elvarázsolt kastélyáig szállt, baljóslatú
háttérzajként a holdfényben egymás kezét fogó szerelmesek
sziluettjéhez.
A nővérek figyeltek.
– Belle, boldog vagy itt velem? – A Szörnyeteg hatalmas mancsában
tartotta a lány apró kezét, míg a válaszra várt.
– Igen – felelte a lány, és elfordult.
– Mi az?
Belle bánatosnak tűnt.
– Bárcsak láthatnám apámat, ha csak egy pillanatra is… nagyon
hiányzik.
– Megmutathatom – felelte a Szörnyeteg.
A nővérek lélegzet-visszafojtva lesték őket.
– Elviszi a nyugati szárnyba! – suttogta Ruby, mintha a szerelmesek
meghallhatnák őket.
– Mutasd meg neki a tükröt! – visított fel Martha.
– Nyugalom, nővéreim! Meg fogja mutatni – vigyorgott Lucinda,
ahogy egy emberként figyelték, mi fog történni.
– Psssz! – pisszegett Martha. – Most mond valamit!
 – Ez a tükör bármit megmutat, amit csak látni szeretnél!
A nővérek a szájuk elé kapták a kezüket, hogy visszafojtsák az apró
vörös ajkakon kitörni készülő, kárörvendő vihogást.
– Vedd el! Vedd el a tükröt! – süvöltötte Lucinda, mintha a puszta
akaratával rákényszeríthetné Belle-t, hogy átvegye az elvarázsolt tükröt
a Szörnyetegtől. – Elvette!
– Szeretném látni az édesapámat – mondta Belle, ahogy a kezébe
vette a kis tükröt.
A nővérek újra nekikezdtek a gonosz kántálásnak.
Varázstükör, fedd fel neki:
drága apját nem feledi!
Vad kacagásuk messze visszhangzott a földek felett, az ártó
varázslattal együtt. Belle elborzadt.
– Jaj, papa! Jaj, ne! Beteg szegény, lehet, hogy haldoklik, és teljesen
egyedül van!
Ruby véletlenül fellökte a varázstálat, a víz kiloccsant a mézeskalács
házikó deszkapadlójára. A boszorkányok így már nem látták Belle-t,
sem a Szörnyet, és az akaratukat sem erőltethették rájuk.
– Martha, gyorsan, hozz még vizet!
Martha elszaladt az ezüsttállal, és újratöltötte vízzel. Visszafelé menet
siettében a nővéreire is loccsantott belőle egy kicsit, akik mostanra már a
földön fetrengtek kétségbeesésükben.
– Itt van, itt van! – kiáltotta Martha. – Nézzétek! Lassan megjelennek.
Mi történik?
Ruby olyan erővel verte öklével a vizes padlót, hogy a vére is
kiserkent.
– Hagyd abba! Elment! Az apjához indul! A Szörnyeteg elengedte!
Ruby arcán fekete könnyek csorogtak.
– De odaadta neki a tükröt is? Azt is elvitte magával? Nem tudtuk
befejezni a ráolvasást!
Lucinda felnézett a hosszú napok folyamatos bűbájolásától elgyötört
testvéreire.
– Nyugalom, nővéreim! Nála volt a tükör, amikor elment.
Ruby arcán gonosz vigyor terült szét.
– Akkor minden rendben van. Tökéletes!
A nővérek undok kacagása csak úgy visszhangzott a szobában,
ahogy olyasvalaki felé fordították a figyelmüket, akit nem nagyon kellett
győzködni egy kis szélhámosság kedvéért.
 23. fejezet
A boszorkányok terve
Gaston épp egy jó lakomához telepedett le az étkezőcsarnokban,
amelynek falait szinte teljes egészében a vadászatokon elejtett trófeák
borították. Az asztalfőn, ahol természetesen ő foglalt helyet, óriási
szarvasagancsok és prémek díszítették a székét. Gaston a szokottnál is
előrébb tolta gödröcskés állát, ami általában annak volt a jele, hogy
pompásan érzi magát, ám jókedvét csakhamar a különös nővérek
érkezése zavarta meg.
– Na, ide hallgassatok, gonosz banyák! Nem tűröm, hogy bejelentés
nélkül, csak úgy fel-és eltűnjetek a házamban!
– Sajnáljuk, hogy megzavartuk a vacsorádat, Gaston, de híreink
vannak, amiket alighanem érdekesnek találsz majd.
Gaston lecsapta a kését a tányérjára.
– Előbb idekülditek azt a nyomorult, sanda dögöt, hogy kémkedjen
utánam, most meg ez?! Csak így megjelentek, amikor kedvetek szottyan,
hogy ugráltassatok, mi?
Ruby oldalra biccentette a fejét, hogy megszólaljon, ám Martha
hamarabb kelt Pflanze védelmére.
– Nem azért jött, hogy kémkedjen utánad, Gaston. Segíteni fog
neked!
Gaston kacagása még a boszorkányokét is túlharsogta: az egész
csarnokot betöltve zengett, a nővérek fülében is.
– Segíteni? Segíteni?! Hisz én vagyok a legerősebb, legsármosabb
férfi az egész faluban!
A nővérek csak bámultak rá, azon tanakodva, hogy vajon tényleg
elhiszi-e, amit mond.
– Igen, Gaston, segíteni. Megtaláltuk Belle-t, aki útban hazafelé, hogy
segítsen az apján, nemsokára ideér.
Gaston az érkezésük óta most először egyenesen a boszorkányokra
meredt. Végre érdekelni kezdte a mondandójuk. A nővérek ruhája
vérvörös volt, porcelánbaba-szerűen kifestett ajkukkal megegyező
árnyalatú. Hollófekete hajuk a vállukra omló loknikkal keretezte sápadt
arcukat, helyenként vörös tollakkal megtűzdelve. Fájdalmasan véznák
voltak, és minden cicomájuk ellenére nevetségesen festettek; mintha
valaki csontvázakat támasztott volna fel, hogy aztán farsangi bálba
küldje őket.
– Megtaláltátok Belle-t?
– Úgy ám, a szíved szerelmét! – trillázta Ruby. – Képtelen lesz
ellenállni neked!
Gaston megcsodálta önnön tükörképét a kése pengéjén.
– Ugyan ki tudna…?
Lucinda elvigyorodott, nehogy a férfi észrevegye a megvetést az
arcán.
– Gondoskodtunk némi biztosítékról, hátha esetleg mégis.
Gaston kíváncsian felvonta az egyik szemöldökét, de Martha
folytatta, mielőtt közbeszólhatott volna.
– Szeretnénk bemutatni neked egy barátunkat – mondta lassan
szétterülő, gonosz vigyorral az arcán, ami még jobban kiemelte ijesztő
ábrázatát. – Egy régi, kedves cimboránkat, aki ezer örömmel segít majd
neked.
Gaston eltűnődött, hogy vajon miféle ismerősei lehetnek a
boszorkányoknak.
– A neve Monsieur D’Arque. Az elmegyógyintézet igazgatója – szólt
közbe Lucinda, mintha csak meghallotta volna a férfi gondolatait.
Gastont nem lepte meg, hogy a nővérek jóban vannak a bolondok
házát irányító gazfickóval.
Martha folytatta.
Maurice, Belle apja valamiféle szörnyetegről hadovált, nem? Lehet,
hogy az intézet pont a neki való hely lenne.
– Bár talán nem lenne szükség arra, hogy elzárják, ha, mondjuk, Belle
hozzád menne feleségül. Ketten bizonyára gondoskodni tudnátok az
öregről – kotyogott közbe Ruby izgatottan.
Gaston rögtön felfogta a szavak értelmét, és valósággal letaglózta az
ötlet zsenialitása. Amit persze a sajátjaként fog majd feltüntetni.
– Hmm, szóval a szegény öreg Maurice összevissza beszél, mint
akinek elment az esze… Valóban, valamelyik este valami szörnyről
habogott, aki elrabolta Belle-t.
– Látod? Mindkettejüknek nagy szívességet tennél, ha elvennéd a
lányt. Valakinek gondoskodnia kell szegény öregről…
 24. fejezet
Belle árulása
D’Arque valóban örömmel teljesítette Gaston kérését, miszerint az
öreg Maurice-t el kell zárni, ha Belle nem hajlandó hozzámenni az
ifjúhoz. Nagyon jól tudta, hogy Maurice csak egy habókos vénember,
aki a csörömpölő gépeinél csak a lányát, Belle-t szereti jobban.
D’Arque elégedett volt. A pénzes ládája megtelt, Gaston személyében
új szövetségesre lelt, és újra részt vehetett egy igazi, régi vágású
zsiványságban.
Pontosan tudta, milyen fenyegetőnek tűnik a lobogó fáklyák
fényében, ő pedig imádott félelmet kelteni mások szívében. Gaston és az
általa toborzott csőcselék teljes létszámban megjelent Maurice háza előtt.
Ronda népség volt, akiket Gaston a közeli kocsmából verbuvált,
záráskor. Kevés ijesztőbb dolog van egy csapat részeg lókötőnél,
zsebükben arannyal, szívükben gyűlölettel – esetünkben mindkettőről
Gaston gondoskodott.
Nyilvánvalónak tűnt, hogy Belle rááll a házasságra – és miért ne
tenné? Jobbat aligha találhatna. Ugyan ki más akarná elvenni a sok
különcségével együtt?
Belle nyitott ajtót, szeme tágra nyílt az ijedségtől.
– Segíthetek? – kérdezte.
– Az apjáért jöttem – szólt D’Arque. Összeaszott, koponyára
emlékeztető arca rémes látványt nyújtott a fáklyafényben.
– Az apámért…? – hebegte Belle zavartan.
– Ne aggódjon, mademoiselle, gondját viseljük majd.
Belle-en teljesen elhatalmasodott a félelem. Amikor megpillantotta
D’Arque kocsiját a távolban, megértette, miről van szó. Az intézetbe
akarják szállítani az apját.
– Az én apám nem őrült!
A boszorkányok eközben a Szörnyeteg kis dolgozószobájából
követték a dolgokat, Pflanze szemein keresztül.
– Nézd! Nézd csak! Mindjárt elárul téged! – kárálta Ruby, ám a
Szörnyeteg nem akart belenézni a tükörbe, amit a boszorkányok hoztak
neki, s amelyen keresztül figyelhették, amit a macska látott.
– Nem fog elárulni, tudom! – Ám a boszorkányok gúnykacaja ott
csengett a fülében, és az őrületbe kergette.
 – Sosem szeretett téged! Hogy is szerethetett volna?
– Hisz a foglyod volt!
– Csak azért tett úgy, mintha szeretne, hogy elengedd!
– Hogy is szerethetett volna egy ilyen utálatos szörnyet?
A Szörnyeteg dühe veszedelmes mértéket öltött. Úgy elbődült, hogy
a csillár is megcsörrent, a szoba falai megrázkódtak, de még a nővérek is
megrettentek, ám Lucinda kitartott.
– Figyeld! Itt a bizonyíték, ha már nekünk nem hiszel! – És a tükörre
mutatott, amelyben Belle a feldühödött tömeg előtt állt, kezében a
megbűvölt kézitükörrel. A boszorkány felsivított: – Mutasd meg nekik a
Szörnyeteget!
A tükörben meg is jelent a Szörnyeteg ronda, ijesztő ábrázata;
rettenetes ordítása megrémisztette a csőcseléket.
– Látod? Látod?! Elárult téged! – viháncolt Lucinda, körbetáncolva a
kis szobában.
– Sosem szeretett igazán! – visította Ruby, és ő is beszállt az eszelős
táncba.
– Mindig is Gastont szerette – vihogott Martha, és úgy ugrabugrált
fel-alá, mint egy megkergült páva, a nővéreivel együtt gúnyolva a
Szörnyeteget.
– Holnap reggel összeházasodnak, miután Gaston megölt téged! –
kornyikáltak a fülébe, ahogy körbetáncolták. – Végig ezt tervezték! – És
visongó kacagásban törtek ki a visszataszító tánc közepette.
A Szörnyeteg belátta, hogy veszített. Megtört szívvel roskadt
magába; arra is alig maradt ereje, hogy felnézzen a boszorkányokra és
távozásra bírja őket.
– Kérlek, menjetek. Megkaptátok, amit akartatok. Megbűnhődtem,
amiért megbántottam a húgotokat. Most végre hagyjatok magamra!
Lucinda kacaja minden eddiginél gonoszabbul csengett.
– Ó, most aztán egyedül maradsz! Örökké, magányosan,
szörnyetegként! – És már ott sem voltak, még mielőtt a kacagásuk
elülhetett volna a szűk szoba falai közt.
A Szörnyeteg magára maradt. Tudta, hogy mindezt csak önmagának
köszönheti.
Csupán egy dolog vigasztalta: végre megtudta, milyen érzés szeretni.
Sokkal mélyebb és tartalmasabb, mint bármi, amit azelőtt átélt. Most
úgy érezte, haldoklik. De ahhoz, hogy valaki meghalhasson, előbb élnie
kellett. És a Szörnyeteg végre elmondhatta, hogy élt – hiszen szeretett.
 25. fejezet
A boszorkányok mulatsága
A süvegtetős, fekete ablakú, nyúlánk, zöld ház kissé túlságosan is
tökéletesen rajzolódott ki a mélykék alkonyi ég előtt, mint egy papírból
kivágott babaház képe. A boszorkányokkal kapcsolatban soha, semmi
nem tűnt valóságosnak, még a házuk sem. A nővérek odabent
táncikálva várták, hogy a nagy társalgóban felállított megannyi
tükörben végre tanúi lehessenek a Szörnyeteg végső bukásának.
Poharaikból néha mélylila ruhájukra loccsant a mézbor, ahogy
kacarászva körbe-körbe pörögtek fékeveszett őrületükben. Csak egy-egy
pillanatra álltak le a duhaj tivornyázással, hogy kigúnyolhassák a
Szörnyeteget és az egekig magasztalhassák önmagukat, amiért sikerült
valóra váltaniuk az átkot.
– Feladta! – karattyolta Ruby. – Meg akar halni!
Lucinda lebiggyesztette az ajkát.
– Összetört a szíve, nővéreim! Inkább meghalna, mint hogy anélkül
az ostoba lány nélkül kelljen élnie! – Mindhárman felkacagtak. – Most
már legalább tudja, milyen érzés!
Izgalmuk csak tovább fokozódott, amikor látták, hogy Gaston is
megérkezik a bandájával.
– Megtámadják a kastélyt!
A csőcselék alighanem porig rombolta volna az épületet, ha a
szolgálók szembe nem szállnak velük.
– Azok a nyomorultak! – visította Lucinda. – Meg akarják védeni azt
a pokolfajzatot!
Martha a söpredék és a szolgálók harcát látva dühében a tükörre
köpött.
– Nővérem! Ne köpködj a kincseinkre! – pirongatta Ruby, ám ekkor
csodás látvány tárult a szemük elé. – Nézzétek! Gaston! Már ott van! A
tetőn harcolnak!
A nővérek talpra szökkentek, és karjukkal hadonászva újfent őrült
táncra perdültek, miközben azt skandálták:
– Öld meg a Szörnyeteget!
Abba sem hagyták, amíg a torkuk teljesen ki nem száradt, úgy
figyelték a véres összecsapást a két egykori barát közt, akik az átok
hatására teljesen elfelejtették egymást.
 A Szörnyeteg meg sem próbált védekezni, mintha tárt karokkal
fogadta volna Gaston halálos csapásait, pont, ahogy a nővérek remélték.
– Öld meg, öld meg a Szörnyeteget! – kiabáltak, mintha csak Gaston
hallhatta volna őket.
Ám ekkor valami megváltozott. Valami nem volt rendjén. A
Szörnyeteg meglátott valamit, amit a nővérek nem. De bármi is volt az,
visszatért tőle a harci kedve.
– Mi az?! – sikították a boszorkányok egyik tükörtől a másikig
szaladgálva, hátha kideríthetik, mitől kapott erőre a Szörnyeteg – és
ekkor meglátták.
Az a rettenetes lány, Belle!
– Meg kellett volna ölnünk, amikor lehetőségünk volt rá! – sipította
Ruby.
– Megpróbáltuk!
Lucinda, Ruby és Martha tehetetlenül nézték, ahogy a Szörnyeteg
felülkerekedik Gastonon. A nyakánál fogva a magasba emelte, és
kilógatta a mélység fölé.
– Gyorsan, a jövőlátó tálat! – Lucinda hanyatt-homlok rohant a
kamrába az olajokért és gyógynövényekért, Ruby megtöltötte vízzel az
ezüsttálat, míg Martha a tojásokat vette ki a jeges dobozból. A tojás úgy
úszott fel a víz tetejére, mint valami gonosz szem, Ruby pedig a vízbe
szórta a szárított növényeket.
– Hozd vissza a Szörnyeteg emlékeit, de gyorsan! – Martha és Ruby
tátott szájjal meredtek a nővérükre.
– Mi van?! – kiáltott rájuk Lucinda, teljes pánikban.
– Ez nem rímelt!
Lucinda a szemét forgatta.
– Nincs most időm kitalálni egy verset! Csak mondjátok velem!
Ruby és Martha egymásra néztek, de nem szóltak egy szót sem.
– Mi van már?! – kérdezte újra Lucinda.
– Úgy nem olyan vicces.
Lucinda a tükörre pillantott. A Szörnyeteg még mindig a torkánál
fogva tartotta Gastont, és úgy tűnt, mindjárt elengedi.
– Lányok, mondjátok velem, ha meg akarjátok menteni Gastont!
Ruby és Martha vállat vontak.
– Legyen… hozd vissza a Szörnyeteg emlékeit, de gyorsan! – ám a
hangjuk laposan, unottan csengett.

Ú
 – Újra! – kiáltott rájuk Lucinda. – Hangosabban!
– Hozd vissza a Szörnyeteg emlékeit, de gyorsan! – visították a nővérei. –
Emlékezz, amikor gyerekként megmentette az életed! Csak egy
pillanatra, emlékezzetek egymásra! – kiabálta Lucinda. Majd a nővéreire
sandított. – Ne nézzetek így! Ti talán tudtok jobbat?
Rubyt valósággal megbabonázta valami a legközelebbi tükörben.
– Nézzétek, bevált! Leengedi!
A Szörnyeteg a nyakánál fogva visszahúzta Gastont a tetőre.
– Tűnj el! – mordult rá, és egy mozdulattal félredobta. De a nővérek
tudták, hogy a férfi nem megy el. Számítottak rá.
– Belle! – Megint Belle volt az. A kezét nyújtotta, hogy a Szörnyeteg
felhúzhassa maga mellé a toronyra és megcsókolhassa.
– Nem! – sikították a nővérek. – Neee!
Ám mielőtt Lucinda kitalálhatott volna egy újabb ráolvasást, Gaston
egy jókora kést döfött a Szörnyeteg oldalába. A nővérek kéjesen
felvisítottak. Örömük azonban szinte azonnal félelembe csapott át, mert
Gaston megbotlott, és lezuhant a torony tetejéről, a biztos halálba.
De már nem számított. A boszorkányoknak többé már nem volt
szükségük rá. Megtette, amit akartak tőle: a Szörnyeteg haldoklott. A
szerelme karjában, összetört szívvel.
– Keltsük fel Kirkét! Ezt látnia kell.
 26. fejezet
A varázslónő
Lucinda beosont Kirké szobájába, és letekintett alvó húgára.
Békésnek és gyönyörűnek tűnt, ahogy ott pihegett. Ahogy leoldotta a
nyakláncát, Lucinda biztos volt benne, hogy Kirké hálás lesz nekik azért,
amit érte tettek.
Kirké kinyitotta a szemét, és pislogva igyekezett kideríteni, melyik
nővére bámul le rá.
– Lucinda – motyogta mosolyogva.
– Kirké, valamit mutatnunk kell. Valami nagyon fontosat. Gyere!
Ezzel a még mindig kótyagos húgát kézen fogva átvezette a
társalgóba. Kirké, akinek fogalma sem volt, mi történt, csak bámult. A
szobát rengeteg fehér gyertya világította meg, megsokszorozódva a
mindenfelé elhelyezett varázstükrökben. A legnagyobban
megpillantotta a Szörnyeteget.
– Mit jelentsen ez? – kérdezte, ahogy az egyik tükörhöz rohant, és
megragadta csodás ezüstkeretét. – Meghalt?
A nővérek úgy álltak ott, kezüket összefonva, mint három kislány,
aki dicséretre vár. Kirké lepillantott a varázstálra, majd vissza a
nővéreire. Hányingere támadt, üresnek, embertelennek érezte magát.
– Ez a ti művetek? – Úgy érezte, menten rosszul lesz. A nővérek
hallgattak. – Ti öltétek meg? – kiáltott rájuk Kirké.
– Nem, Gaston volt az. Ő ölte meg!
Kirké levegő után kapkodott.
– A ti hathatós segítségetekkel, amint látom! – kiáltotta, és átröpítette
a varázstálat a szobán.
– Azt hittük, örülni fogsz, kishúgom! Miattad csináltuk az egészet!
Kirké döbbenten meredt a nővéreire.
– Hogy gondolhattátok, hogy én erre vágyom? Nézzétek meg ezt a
lányt! Tönkretettétek!
Egyre csak Belle-t bámulta az elvarázsolt tükörben.
– Szeretlek – mondta éppen a lány a Szörnyetegnek. Szeméből
könnycseppek peregtek.
Kirké is sírt. Szívét félelem és megbánás öntötte el.
– Én sosem akartam, hogy ez történjen! – folytatta. – Nézzétek! Hisz
szereti őt! Ez így nincs rendjén! Visszahozom az életbe! Kap még egy
esélyt, hogy megtörje az átkot.
A három nővér visító tiltakozással indult meg a húguk felé, ám Kirké
haragja visszapenderítette és a falhoz szegezte őket.
– Egy szót se többet, megértettétek? Ha még egy szót meghallok,
odaadom a hangotokat a tengeri boszorkánynak!
Lucinda, Ruby és Martha jól tudták, hogy a húguk varázsereje
messze meghaladja az övéket, de eddig mindig elboldogultak vele, mert
ő volt a legfiatalabb. Most azonban úgy tűnt, hogy ennek vége.
Túlságosan megrettentek ahhoz, hogy megszólaljanak. Bizarr pózaikban
a falhoz szögezve most mozdulatlan, törött babákra hasonlítottak, amint
Kirké rájuk zúdította a haragját. – Feltámasztom! Visszahozom őt az
életbe, megértettétek? És ha ő is szereti a lányt, akkor az átok meg fog
törni! És meg ne próbáljátok visszafordítani!
A nővérek csak némán pislogtak, továbbra sem mozdultak, talán nem
is tudtak.
– Soha többé ne merészeljetek a Herceg vagy Belle körül ólálkodni!
Ha meglátom, beváltom a fenyegetésemet: Ursulának adom a
hangotokat, hogy soha többé ne használhassátok a gonosz mágiátokat!
A különös nővérek csak bámultak rá tágra nyílt szemmel, ahogy
megparancsolták nekik.
 27. fejezet
És boldogan éltek
Kirké megérintette a tükör lapját, amelyben Belle képe látszott,
amint a halott Szörnyeteg felett zokog. Szegény azt hitte, hogy épp most
veszítette el élete szerelmét.
– Addig nem, amíg én itt vagyok! – mormolta Kirké, és útjára
bocsátotta a bűbájt.
Vörös és ezüst szikrák hullottak a szerelmesekre, s a Szörnyeteg a
levegőbe emelkedett. Teste megvonaglott, a csillámok teljesen
beborították, míg végül már nem is a Szörnyeteg volt többé, hanem az a
fiú, akit Kirké ismert sok évvel azelőtt. A Herceg. Arcán már nem harag,
hiúság és kegyetlenség tükröződött: Kirké látta, hogy a lelke mélyéig
megváltozott.
A varázslónő körbefonta a szerelmeseket fényből szőtt mágiával,
amely egészen az égig emelkedett, majd szemkápráztató ragyogással
újra aláhullott rájuk, visszaváltoztatva a kastélyt és annak minden
lakóját az eredeti alakjába.
– Lumiere! Cogsworth! Jaj, Mrs. Potts! Nézzenek magukra! – kiáltotta
könnyek közt a Herceg, aki végre viszontláthatta hűséges szolgálóit.
Kirké mosolyogva nézte, milyen örömet okozott a varázslattal a
Hercegnek és Belle-nek. Végre boldogok voltak és szerelmesek, barátaik
és családjuk körében. Ott volt Belle apja is, aki zavartan nézett körül,
miután a rettenetes őrültek házából pillanatok alatt egy fényes bálban
találta magát. De úgy döntött, később is ráér ezen tűnődni. Most csak
annak örült, hogy végre viszontláthatja az ő drága kis Belle-jét.
Az átok pontosan úgy hatott, ahogy Kirké remélte. A Herceg végre
megtanulta, milyen érzés szeretni – igazán, szívből és viszonzottan.
Kirké újra elmosolyodott, és még egy utolsó pillantást vetett a nagy
csarnokban táncoló Hercegre és Belle-re, mielőtt egy mozdulattal
elhomályosította a képüket a varázstükörben, és hagyta, hogy boldogan
éljenek, míg meg nem halnak.
VÉGE
 Tartalom

1. fejezet - Boszorkányok a rózsakertben

2. fejezet - A visszautasítás
3. fejezet - A Herceg
4. fejezet - A boszorkányok húga
5. fejezet - Az arckép a nyugati szárnyban
6. fejezet - Gaston pompás ötlete
7. fejezet - A királylány és az arckép
8. fejezet - Nebáncsvirág
9. fejezet - Az érkezés
10. fejezet - A csillagvizsgáló vendége
11. fejezet - A reggeli
12. fejezet - A szolgálók rejtélye
13. fejezet - A dúvad
14. fejezet - Mélypont
15. fejezet - A vadászat
16. fejezet - Leszáll az éj
17. fejezet - A Herceg magánya
18. fejezet - A nővérek kéme
19. fejezet - A farkasok az erdőben
20. fejezet - A Szépség a könyvtárban
21. fejezet - A Szépség és a Szörnyeteg
22. fejezet - A varázstükör
23. fejezet - A boszorkányok terve
24. fejezet - Belle árulása
25. fejezet - A boszorkányok mulatsága
26. fejezet - A varázslónő
27. fejezet - És boldogan éltek