Fekete szivárvány - Black Rainbow

I összesen Szivárványok
J. J. McAvoy
Könyvmolyképző (2022 júl)

Címke: chick lit, erotikus, romantikus, regény, szexuális

zaklatás
chick litttt erotikusttt romantikusttt regényttt szexuális
zaklatásttt

Egy sorsfordító találkozás története.

Az érzéki egyhetes kaland után, amit a bárban megismert

zenésszel átélt, Thea Cunning nem hitte, hogy valaha újra
látja Levi Blacket.

Majd elérkezett a hétfő reggel, és ráébredt, hogy a korábbi

szeretője nemcsak a professzora, hanem Massachusetts
állam egyik legmenőbb büntetőügyvédje is.

Mivel a kurzuson mindenki abba a tizenkét diákból álló

csoportba akar bekerülni, akiket Black professzor a szárnyai
alá vesz, a feszültség egyre csak fokozódik. Thea az óra
leadását fontolgatja, tekintettel az együtt töltött
szenvedélyes hétre és a tagadhatatlan vonzalmukra. Végül is
vannak más (kevésbé dühítően szexi) jogászprofesszorok is
az egyetemen.

Ám hogy elérje célját és kiszabadítsa az apját a börtönből,

Thea tudja, hogy a legjobbtól kell tanulnia – és az nem más,
mint Levi Black.
 De lehetséges a legjobbtól tanulni anélkül, hogy a legjobb
ágyában kötnénk ki?
 J. J. McAvoy
 
Fekete szivárvány
-

Black Rainbow
 
Szivárványok
1. rész
 

Á Á
 AJÁNLÁS
 
Mindazoknak, akik önfeledten üvöltenek, nevetnek, sírnak
és szeretnek – amikor felnövök, olyan akarok lenni, mint ti.
 

Ő É
 ELSŐ RÉSZ

MÚLT & JELEN

 ELSŐ FEJEZET

Jelen
 
Levi
 
Ez lesz életem legrosszabb hete. Annak kell lennie. Nincs
semmi a világon, ami az elmúlt hetet felülmúlhatná.
Találkoztam álmaim nőjével, és a város minden pontján
megfektettem őt. Hogyan überelhetné ezt bármi is?
Égtem a vágytól, hogy felhívjam őt, vagy munka után
beugorjak hozzá, csakhogy egyezséget kötöttünk: ez csak
egy egyhetes kaland lesz. Megállapodtunk, hogy miután
letelt a hét, elválnak az útjaink.
Miért kötöttünk ilyen rohadt hülye alkut?
Sóhajtva felfirkantottam a nevem a táblára a friss húsok
számára. Mindig meglepődtem, hogy sokuknak egyáltalán
sikerült leérettségizniük, és a tény, hogy felvették őket a
Harvard jogi karára, elgondolkodtatott, hogy vajon kinek a
pénztárcáját tömték ezért tele.
A legtöbb… Vagyis inkább minden joghallgató El
Diablóként emlegetett, még azok is, akiknek sikerült
átmenniük a vizsgáimon. Függetlenül attól, hogy mit
gondoltak rólam, a diploma után szinte mindegyikük a
cégemhez jelentkezett. Ez arra engedett következtetni, hogy
mazochisták… Jó tanáruk volt.
– Jöjjenek be, és üljenek le! – közöltem velük, ahogy
bevonultak.
Miközben feljegyeztem a táblára a kéttucatnyi könyvet,
suttogás morajlott végig a termen. Egy második oszlopba is
belekezdtem.
– Ha még nem olvasták ezeket a könyveket, távozzanak!
Meg fognak bukni, és higgyék el, ettől semmi nem menti
meg önöket. Nem érdekel, ha az édesanyjuk beteg, ha
kigyulladt a házuk, még az sem, ha idegenek ragadják el
magukat a bolygóról. Ha teljesíteni akarják ezt a tantárgyat,
illetve ha ügyvédek akarnak lenni, nem elég megdolgozni
érte. A vérüket kell ontani érte! – tettem le a krétát.
Vártam egy pillanatot, és mosolyogva hallgattam, ahogy
néhány hallgató feláll a helyéről, és távozik. Minden
alkalommal ugyanez történt.
Hála istennek, hogy csak egy osztályom van.
– Az én nevem Black professzor. Most, hogy kiszórtuk a
gyengéket… – Amikor a csoport felé fordultam, elakadt a
szavam.
Mert ott volt. Az első sorban ült. Szűk, sötét farmert viselt,
és a blézere alatt az én egyik ingemet. Barna szeme
elkerekedett, az ajka pedig elnyílt, ahogy visszabámult rám.
Több kép is felvillant az emlékeimben. Ahogy meztelenül
fekszik az ágyamban. Ahogy megmozdulok benne. Ahogy
végigcsókolom sötét bőrét, ahogy a szórakozóhelyen
hozzásimulok forró és izzadt testéhez, ahogy az autóban
szeretkezünk. Mindez egyszerre pergett le előttem.
Basszus! Ez nem történhet meg.
Ahogy a tekintetem eltéptem róla, rájöttem, hogy közel
ötven szempár szegeződik rám. Megköszörültem a torkomat,
és újrakezdtem.
– Azok, akik maradtak, feltételezem, hallották a pletykákat.
Biztosíthatom önöket, hogy mind igaz. Mire befejezik ezt az
órát, biztos vagyok benne, hogy lesz mit hozzáadniuk, most
azonban jöjjenek ide, írják le a nevüket, és fogjanak egy
tantervet!
Ő azonban nem mozdult. A helyén maradt, a tekintete rám
tapadt, és éppolyan meggyötörtnek tűnt, mint ahogy én
éreztem magam. A diákok egyenként odajöttek az asztalhoz,
ő viszont nem tette.
Végül felállt, felkapta a holmiját. Majd megállt. Úgy tűnt,
mintha a megfutamodást latolgatná.
Fuss, Thea! Az isten szerelmére, fuss!
De nem tette. Lehajtott fejjel jött oda hozzám, és Thea
Cunning néven aláírta a papírt, mielőtt elvett egy tantervet
az asztalomról. Hátrébb léptem a közeléből. Nem érhettem
hozzá… azután nem, amit együtt műveltünk.
Megdugtam az egyik diákomat. Többször is.
A fenébe!
 
Thea
 
– Ki tud odafigyelni, amikor így néz ki? – suttogta egy lány
a mellette ülő barátnőjének.
– Azt hallottam, hogy egy rohadt diktátor, de ő az állam
egyik legjobb ügyvédje. Ha jóban vagy vele, akár helyet is
kaphatsz a cégénél. Elég egy ajánlás tőle, és be vagy
biztosítva – súgta vissza a szőke.
Abban a pillanatban, amikor megláttam őt, tudtam, hogy
pokoli szemeszter elé nézek. Hiszen lefeküdtem az egyik
professzorommal. A pokolba is, mézet nyaltam a mellkasáról!
Ennek nem lett volna szabad megtörténnie! Egy hét
csodálatos szex, és soha többé nem látjuk egymást. Ebben
egyeztünk meg.
Ma reggel hiányzott ugyan, de tudomásul vettem, hogy
vége. A tanulásra kellett koncentrálnom, és arra, hogy
összeszedjem magam. Megígértem magamnak! Nem
hagyhatom, hogy bármi is az utamba álljon, mégis itt
voltam, és Levit bámultam… és ha belegondolok, hogy két
nappal ezelőtt mi… Atyaisten!
Le kell adnom az órát. Le akartam adni az órát.
– Ms. Cunning – szólított meg ekkor Levi, mire kissé
megugrottam.
– Igen, én lennék – motyogva felemeltem a kezem, hiába
tudtam, hogy ismer engem. Ő azonban fel sem nézett, csak
olvasta tovább a neveket.
Istennek jól elcseszett humora van.
 MÁSODIK FEJEZET

Múlt
1. nap
 
Thea
 
Szükségem volt egy italra. Nem, nemcsak egy italra,
hanem vodkára. Egyenesen az üvegből. Csak a szerencsén
múlott, hogy a párás, eső áztatta szélvédőn keresztül
kiszúrtam a Huszonnégy nevű szórakozóhely fényeit.
A lehető legközelebb parkoltam le a bejárathoz, fogtam a
táskámat, aztán kipattantam a kocsimból. Pedig tudtam,
hogy ez az egész rossz ötlet. Feldúlt voltam, és nem volt
senki velem, aki részegen hazavihetne… ami nagy eséllyel
be fog következni. Nem érdekelt! Szükségem volt egy italra.
Úgy beszélek, mint egy alkoholista. Atyám!
A kidobó először a személyimet nézte meg, majd engem.
Meredten bámultam rá. Ő biccentett, intett, hogy mehetek.
Nem vettem tudomást az egymáshoz tapadó párokról, ahogy
átvágtam a táncparketten a bár felé.
– Vodkát, gyorsan! – mondtam a pultosnak, aki
rakoncátlan, barna hajkoronáján cilindert viselt.
– Nehéz nap? – húzta össze ceruzával körberajzolt szemét,
miközben kitöltötte az isteni nedűt egy pohárba.
Egy húzással legurítottam az egészet, köhögtem, mély
levegőt vettem.
– Így is mondhatjuk – sóhajtottam, és intettem, hogy
töltsön még.
– Kérlek, mondd, hogy nem leszokóban lévő alkoholista
vagy! – mondta félig viccelődve, miközben töltött
valamennyit a poharamba.
Elmosolyodtam.
– Lehetséges.
A csapos barna szemében aggodalom villant, én pedig
felnéztem a plafonra.
 – Anyám két hónapja halt meg. Ma van a születésnapja, és
nagyon nem akarok otthon lenni, összezárva a holmijaival.
Szóval adogasd csak őket!
– Sajnálom.
Nem voltam benne biztos, hogy a választól jobban érzi
magát, vagy pont hogy rosszabbul, de ezúttal teletöltötte a
poharat, én pedig megpróbáltam civilizáltabban viselkedni.
– Mi a neved? Mert úgy hiszem, hogy az éjszaka végére
igazán közel fogunk egymáshoz kerülni – kortyoltam a
vodkába.
– Tristan – közölte, majd hozzátette még: – Sajnálom az
édesanyádat, szivi.
– Ne sajnáld, szörnyű ember volt – motyogtam. Őszinte
voltam. – Én Thea vagyok.
– Örülök a találkozásnak, Thea. A ház vendége vagy.
– Semmi szükségem szánalomra.
– Nem gond. Dugom a főnököt – kacsintott rám Tristan.
Erre kibuggyant belőlem a nevetés.
– Ha ingyen osztogatod az italokat, meg fogod szívni.
– Te vagy az első vendég, aki akadékoskodik az ingyenital
miatt.
– Biztos vagyok benne, de…
– Semmi de! – szólt le egy poharat dörgölve. – A ház állja
az italokat.
– Legyen. De mi lenne, ha a ház állná az első három italt,
én meg fizetem a többit?
– Mennyit tervezel inni? Vállat vontam.
– Amennyi kell, hogy eltompuljak.
– Mindig ilyen őszinte vagy?
– Csak azokkal, akik a piámért felelnek. Tristan a fejét
csóválva nevetett.
– Rendben, az első hármat mi álljuk. Most költöztél
Bostonba?
– Igen is, meg nem is – feleltem kitérően, de ő rábólintott,
és megelégedett a válaszommal.
 Éppen pár szelet lime-ot akartam kérni, amikor a lámpák
elhalványultak. A kék fénybe vont színpad közepén egy
rendkívül vonzó férfi jelent meg, gitárral a kezében. A haja
sötét volt, majdnem olyan fekete, mint a csillagtalan éj. A
szeme mély smaragd, de olyan átható, hogy még a gyengén
megvilágított bárban is tisztán láttam. Valahányszor
megcsillant rajta a fény, úgy éreztem, egyre jobban magába
szippant az a tekintet.
A férfi egy bárszéken ülve, olyan lágyan játszott, mintha
megnyugtatni akart volna minket.
– Ezt a dalt nem ajánlottam… még senkinek – suttogta a
mikrofonba, amivel szerzett néhány füttyöt és tapsot.
A szememet forgatva visszafordultam az italomhoz.
– Mosolyt festek magamra, pedig összetörtem, csak azért,
mert te itt vagy nekem. Te itt vagy velem – énekelte.
– Mi a fene? – suttogtam magamban.
– Becsapod a világot, játszod az életet, mint egy
bábjátékot, senki sem ismer úgy, mint én. Miért én? Miért
nem én?
Nem tudom, hogy a szöveg volt-e az oka, vagy csak az,
ahogyan énekelt. Bárhogy is, azon kaptam magam, hogy
képtelen vagyok elfordulni tőle. Még inni is elfelejtettem.
Mintha azért jöttem volna ide, hogy őt halljam.
Csak ültem, és néztem, ahogy a keze a gitár húrjait
simogatja.
Elvarázsolt, megbabonázott és lenyűgözött. Összeszorult a
torkom.
– Mennem kéne – motyogtam magam elé, amikor a dal
véget ért. De csak ültem ott, és az italomba bámultam.
Képtelen voltam megmozdulni.
Végül felemeltem a poharam, lenyeltem a vodkát, és
Tristan, az én jó öreg, megbízható csaposom újra teletöltötte.
Nem akartam elbőgni magam. Ami azt illeti, soha többé nem
akartam könnyeket hullatni. Csupán fáradt voltam. Az elmúlt
három és fél hónapot anyával töltöttem. Veszekedtünk,
sírtunk, majd meghalt – ebben a sorrendben.
 – Meghívhatlak egy italra? – kérdezte ekkor mögöttem egy
hang.
Megpördültem. A színpadon látott, átkozottul jóképű férfi
állt mellettem. Több mint száznyolcvan centi lehetett.
Izmosnak tűnt, de nem olyan szélesnek, mint egy testépítő.
A bőre világos és hibátlanul sima volt, a szája telt, a vonásai
markánsak és élesek, mégis a szeme ragadta meg igazán a
figyelmem. Öntudatlanul közelebb hajoltam hozzá, és
elmosolyodtam. Ő teljesen fesztelen volt.
– Tristan, hagyjam, hogy meghívjon egy italra? – fordultam
a bárpult mögötti sráchoz. Tristan felhorkant, végigmérte a
férfit, aki a beleegyezésemre várt.
– Ne, szerintem ne.
– Kösz, ember! – A férfi a homlokát ráncolva nézte Tristant,
belőlem meg kibukott a nevetés.
Tristan ekkor valami rózsaszínűre cserélte az italomat, amit
még nem fejeztem be.
– Még mindig vodka? – kérdeztem.
– Még mindig vodka.
Mosolyogva Casanova felé fordultam, és vállat vontam.
– Úgy tűnik, nekem van italom, de mivel a te kezed üres,
szívesen meghívlak egyre – incselkedtem. Megfordultam, és
drámai módon megkopogtattam a pultot. – Tristan! Adj
valami férfiasat a barátunknak.
Ezen mindketten felnevettek.
– Azt kérem, amit ő – foglalt helyet mellettem.
– Ugye látod, hogy ez az ital rózsaszín?
– Nem gond, biztos vagyok a szexuális irányultságomat
illetően – kacsintott.
Általában ez volt az a pont, amikor faképnél hagytam a
pasikat, de valamilyen oknál fogva most csak megráztam a
fejem. Még nem akartam elmenni.
– Egyébként jó voltál.
– Mi? – Casanova mosolyogva közelebb hajolt. A színpadra
mutattam, és elvigyorodtam.
– A dalod. Mert mit hittél, mire céloztam?
 – Semmire – nevetett. – És köszönöm. Nem gondoltam,
hogy bárki is figyel rá.
– Miért ne figyelnének?
Felhúzta a szemöldökét, és a táncparkett felé pillantott. A
tekintetét követve észrevettem, hogy mindenki egymáshoz
tapad, és látszólag senkit sem érdekel, milyen zene szól.
Vasárnap volt, így feltételeztem, hogy mindenki emelkedett
hangulatban akarja lezárni a hetét.
– Ezen a ponton akár meztelenek is lehetnének. – Oldalra
döntött fejjel figyeltem, ahogy egy férfi keze felfelé halad a
párja ruháján.
– Épp azon dolgoznak – nevetett Casanova. – Mellesleg
Levi vagyok.
– Örülök a találkozásnak, Levi. – Tettetett érdektelenséggel
válaszoltam. Vonzó volt, de én az a típus vagyok, aki inkább
néz, mint érint.
Na persze!
– Most következik az a rész, amikor elárulod a neved.
– Komolyan? Gyakran csinálod ezt?
– Micsodát? – kérdezte Levi megzavarodva.
– Elcsábítod a nőket a fülledt zenéddel, majd itallal kínálod
őket, miközben a szexi zöld szemeddel mélyen a lelkükbe
bámulsz, hogy megkaphasd a nevüket.
– Fülledt zene? Szexi zöld szem? Biztos vagy benne, hogy
nem te vagy jártas ebben? – Levi olyan szélesen vigyorgott,
hogy az fertőző volt.
A fenébe vele!
– Jó vagy.
– Te biztosan jobb vagy.
Ó, a pokolba vele!
– Táncolj velem! – nyújtotta felém a kezét.
– Fekete lány létemre semmi ritmusérzékem –
tájékoztattam. – Szörnyű táncos vagyok, komolyan. Rálépek
a lábadra…
Úgy tűnt, nem érdekli, mert a szavaim ellenére Levi
megfogta a kezem, és én megborzongtam az érintésétől…
Átkozottul beleborzongtam, amikor a táncparkett közepére
vezetett, és közelebb húzott magához.
– Meg fogod bánni – közöltem vele.
– Az lehetetlen – fordított meg, hogy a hátam a
mellkasához simuljon.
Elakadt a lélegzetem. Féltem, ha megpróbálok levegőt
venni, felnyögök. Éreztem őt, minden egyes részét.
– Lazulj el, add át magad a zenének! – suttogta a fülembe,
és ismét olyan érzés volt, mintha elvesztettem volna az
irányítást a testem felett.
Biztosan csinált már ilyet korábban is, gondoltam
magamban. De nem szóltam semmit. Csupán felemeltem a
karomat, és a fejem fölött hátranyúlva a nyakába fűztem,
miközben a zene üvöltött körülöttünk. Levi keze lágyan
simogatta a combomat.
– Még mindig nem tudom a nevedet.
– Mert még mindig nem árultam el – fordultam felé. A
tenyere a derekamra siklott, és egymásra néztünk.
Nem bírtam tovább. Talán az alkohol tehetett róla, talán
Levi őrült vonzereje, vagy talán csak érezni akartam valamit.
De megszüntettem a köztünk lévő csekély távolságot is.
Levinak csak ennyi biztatásra volt szüksége, egyből átvette
az irányítást.
Az ölelése körém siklott, a kezével megtámasztotta a
tarkóm, és közelebb húzva megcsókolt. Elképesztő íze volt.
Megragadtam a haját, és magamhoz rántottam. Többet
akartam… többre vágytam! Mire felocsúdtam, teljesen
hozzápréseltem magam.
Elengedtem a haját, és helyette az inge alá
kíváncsiskodtam az ujjaimmal. Sima, kőkemény hasa volt,
amin élvezettel simítottam végig, miközben Levi meleg,
láztól égő keze a mellembe markolt. A mozdulat a jövő
ígéretét hordozta magában.
Végül elszakadtunk egymástól, hogy levegőt tudjunk
venni. Annyira akartam őt, hogy legszívesebben ott a
táncparketten magamévá tettem volna.
 – A nevem Thea – suttogtam.
– Nálad vagy nálam, Thea?
– Azt hiszed, lesz olyan szerencséd? – vágtam vissza, mire
ismét megcsókolt. Abban a pillanatban, ahogy megtette, a
szájába nyögtem, és újra a hajába túrtam. Ő azonban túl
hamar elhúzódott.
– Már most is szerencsés vagyok – mosolygott.
– Menjünk hozzád – suttogtam, és ő megfogta a kezem.
A táskámról is majdnem megfeledkeztem, ahogy Levi
kivezetett a szórakozóhelyről. Mire beültünk a kocsijába,
mindketten remegtünk. Miközben áthajtottunk a város
utcáin, megcsodáltam a profilját az elhaladó utcalámpák
szaggatott fényében. Az ujjai finom mintákat rajzoltak a
combom érzékeny bőrére. Apró mozdulatok voltak,
valószínűleg át sem gondolta, nekem mégis elakadt a
lélegzetem, és az elmém leblokkolt. A kezem az ölébe
tévedt, és megszorítottam a nadrágon keresztül. Egyetlen
hang sem hagyta el a száját, csak vezetett rendületlenül, de
éreztem, hogy az izgalma egyre jobban megnő,
megkeményedik.
Egy gyönyörű sorház elé parkolt le a város jobbik
negyedében.
Valahogyan sikerült visszanyernem egy kevés önuralmat,
amikor Levi kinyitotta nekem az ajtót. Bárki látott is minket,
nem sejthette, hogy bármiféle illetlen dolog történik, mégis,
abban a pillanatban, amikor megérintettem Levi kezét,
forróság szaladt szét bennem.
Levi a kulcsaival babrált, próbálta kinyitni az ajtót. Akár
ideges volt, akár annyira izgatott, hogy nem tud
gondolkodni, büszke voltam mindkét eshetőségre.
Aztán beléptünk. Levi abban a pillanatban megpördült, és
az ajtóhoz szorított.
– Hála istennek – suttogta a bőrömre.
Hüvelykujjával végigsimította forró és duzzadt ajkamat, a
másik keze lefelé haladt a derekamhoz. Az érintése csupán
egy pillanatig tartott, aztán fölhúzta a blúzomat. Felkapott,
és a kanapéjához vitt. Lezuhantunk rá. Ahogy fölém hajolt, a
férfiassága hozzám nyomódott a nadrágján keresztül, de ez
nem volt elég. Az övét megrántva, türelmetlenül
beleharaptam a szájába, mire Levi felnevetett. Értette, miért
sürgetem. Elhúzódott tőlem, megszabadult a ruháitól, majd
nekem is segített lerángatni a sajátjaimat.
Ahogy kemény teste az enyémnek feszült… mindenhol
meg akartam érinteni őt, ám amikor megmozdultam, Levi a
fejem fölé húzta mindkét kezemet, és leszorította. És
megcsókolta, megnyalta a mellbimbómat. Lassan gyötört,
élvezte, hogy remegek alatta. Totál elvette az eszem.
– A pokolba veled! – sóhajtottam.
Csakhogy amikor az egyik keze a hasamról a lábam közé
siklott, nem tudtam mást tenni, mint elolvadni az érintése
alatt. Ez nem előjáték volt, hanem kínzás.
– Bassza meg! Olyan szexi vagy… – sziszegte Levi, mintha
bármit is csináltam volna.
A szorítása fellazult, ahogy végigcsókoltam az állát.
Kiszabadítottam végre magam, a kezem visszavándorolt rá,
és ezúttal nem állított meg, amikor megragadtam őt.
Erősebben rámarkoltam a farkára, majd gyötrő lassúsággal
kezdtem el mozgatni a kezem, kínoztam őt, épp ahogy ő is
tette velem. Levi lélegzete akadozott, a szeme elsötétedett,
ahogy azt figyelte, hogy dolgozom rajta. Tetszett, hogy belső
csatát vív önmagával, hogy próbál uralkodni önmagán. Én
azonban nem akartam, hogy visszafogja magát, arra
vágytam, hogy a gyötrelmes előjátékunk véget érjen.
– Óvszer? – kérdeztem.
– Hátsó zseb. – Fejével a földön lévő nadrágja felé bökött.
A szabad kezemmel érte nyúltam, a fogammal szakítottam
fel a csomagolást. Nem vesztegettem az időt, egyszerűen
felhúztam rá.
Egymást néztük, ahogy elhelyezkedtem fölötte. Éreztem
őt, és ő is érzett engem. Aztán Levi frusztráltan mordult
egyet, megragadta a derekamat, és a hátamra fordítva
belém hatolt.
 – Igen – nyögtem, miközben ismét mindkét karomat a
fejem fölé kényszerítette, a bal kezével pedig megragadta a
combomat.
Levi újra felmordult, döfött egyet.
– Igen! – kiáltottam föl, ahogy egyre erőteljesebben
mozgott bennem, akkora erővel, hogy a kanapé is mozgott
alattunk. Kicsit sem érdekelt. A mellem szabadon
ugrándozott, és Levi elvigyorodva megcsókolta mindkettőt,
mielőtt visszatért az ajkamhoz.
Kinyitottam neki a szám, a nyelvünk egymáson táncolt.
– Olyan feszes vagy – sziszegett Levi.
– Erősebben! – követelőztem, nem törődve vele, ki
hallhatja meg. Annyira jó volt magamban érezni!
Levi elengedte a kezemet, és én azonnal megragadtam a
vállát. A lábam a dereka köré kulcsoltam. Levi csókot lehelt
az arcomra is, majd az ajkunk ismét összetalálkozott.
– Gyere! – suttogta, és én csak bólogattam, képtelen
voltam megszólalni.
Az ajkam résnyire nyílt, a mellem a mellkasához
nyomódott, a hátam ívbe feszítettem, és hozzápréseltem
magam, míg végül nem tudtam tovább türtőztetni magam.
– Levi! – sikoltottam fel.
– Egek, de gyönyörű vagy.
Próbáltam egyenletesen lélegezni, de az istennek sem
sikerült. Nyögdécseltem, miközben Levi szorosan tartott, és
csókokkal hintette meg a nyakamat. A hátára lökve ültem rá
ismét.
Vigyorogva lovagoltam meg, miközben összecsíptem a
mellbimbómat, és hagytam, hogy nézze, ahogy erőteljesen
mozgok rajta. Levi keze az enyémhez ért. A tenyerébe fogta
a mellemet, én pedig megszorítottam, miközben felfelé
döfött bennem.
– Thea… – A szájába harapva tartotta vissza a nyögést.
A kezemmel a mellkasán gyönyörködtem a látványban;
vad, szexi, és rám éhezik. Imádtam.
 – Gyere! – ismételtem meg, amit korábban ő mondott
nekem.
Levi felmordulva élvezett el. Csak feküdt alattam, velem
együtt zihált. Nem akartam leszállni róla. Levi húzott le
magához, hogy megcsókoljon.
– Szerinted legközelebb eljutunk a hálószobáig? –
incselkedett.
– Lesz legközelebb?
– Nagyon remélem.
– Csak mondd, hogy mikor – mosolyogtam.
– Húsz perc múlva? Felvontam a szemöldököm.
– Mit fogok csinálni húsz percig?
– Összeszedjük magunkat. – Ismét megcsókolt, és én
viszonoztam.
– Ne menj sehova!
– Meg sem fordult a fejemben – csodáltam meg a testét,
amikor felállt.
Magamban mosolyogva terültem el a kanapén.
Ez őrületes volt. Éppúgy, mint a pasi. Mintha tudta volna,
hol és mikor kell megérintenie. Még megharapni sem félt.
Sosem bántam, ha egy kis fájdalom is járt a gyönyörhöz.
– Mit szeretnél enni? – kiáltott ki Levi a konyhából.
Felkeltem a kanapéról, és kinyújtózkodtam. Nem érdekelt,
hogy meztelen vagyok. Levi már úgyis megnyalta,
megharapta és megcsodálta az egészet.
– Van itthon kétszersült, csinálhatok szendvicset…
Mögé léptem, a kezemet a hátára simítottam, mire
megremegett. A válla fölött pillantott rám, nyelt egyet,
képtelen volt elszakítani a pillantását a meztelen testemről.
– Van epred?
– Hmm?
Ahogy elnéztem róla, kiszúrtam a dobozt a hűtőszekrény
ajtajában, ezért átnyúltam a karja alatt. A hideg levegőtől
megkeményedett a mellbimbóm, amit Levi is biztosan
észrevett. A tejszínhabos flakont is elvettem, és nyomtam a
számba egy keveset. Majd lenyaltam az ajkamról.
 – Nem bánod? – mutattam fel a flakont. A fejét rázta.
– Kicsit sem.
– Imádom a tejszínhabot, te nem? – suttogtam, és
nyomtam egy keveset az ujjamra is.
Odakínáltam Levinak, és ő mohón rábukott. Érzékien
nyalta le a habot az ujjamról, majd végigfuttatta a nyelvét a
teljes hosszán, csak aztán engedett ki a szájából.
– Minden pillanattal egyre jobban szeretem – suttogta. A
kezébe nyomtam a flakont.
– A te tejszínhabod, nyald le, ahonnan csak akarod.
– Megőrjítesz – motyogta, inkább csak magának, mint
nekem, de elvette a tejszínt, és nyomott a vállamra a habból.
Oldalra döntöttem a fejem, hogy könnyebben odaférjen.
Ezután a mellemre nyomott egy keveset, ám mielőtt
odahajolhatott volna, kivettem egy epret a dobozból, és
végighúztam a habon. Beleharaptam.
– Ez az eper mennyei – incselkedtem.
Levi némán bámult rám, biztos voltam benne, hogy a
következő lépésemre vár. Örömmel tettem a kedvére.
Kivettem egy újabb eperszemet, és megismételtem a
mozdulatot, csak ezt most neki kínáltam oda.
Mosolyogva vette ki az ujjaim közül.
– Most már biztosan álmodom.
– Akkor élvezd ki; én is azt teszem.
Levi újra végignyalta a bőrömet. Lefelé haladt.
Felnyögtem, annyira jó volt magamon érezni a száját.
– Ó, szándékomban is áll kiélvezni! – nyúlt be a lábam
közé. Meglepetten kaptam levegő után, de ez nem állította
meg abban, hogy két ujját belém csúsztassa. – Azt hiszem,
letelt a húsz percünk.
– Hogy rohan az idő errefelé – nevettem. – Mit akarsz
csinálni?
– Addig akarlak dugni, amíg nem tudsz végül lábra állni –
nyomott neki a pultnak.
Mosolyogtam.
– Hajrá!
  
– Á – morogtam. A fejemet fogva ültem fel. Az istenverte
vodka mindig ezt művelte velem.
Ahogy körülnéztem, az első dolog, amit konstatáltam, hogy
nem a saját szobámban feküdtem. A másik a zuhany hangja
volt.
Fenébe, gondoltam magamban, ahogy az előző éjszaka
emlékei elárasztottak.
Lábujjhegyen próbáltam megtalálni a ruháimat a
hálószoba padlóján. A melltartómat és a szoknyámat a
nappaliban találtam meg. Sietősen felöltöztem.
– Menekülni próbálsz?
Hátrarántottam a fejem, és megláttam… Levit? Így hívták,
igen… Megláttam Levit, csuromvizesen, egy szál
törülközőben, ami lazán lógott a derekáról, kiemelve
csípőjének V alakú vonalát.
– Komolyan, muszáj már korán reggel így kinézned? –
sóhajtottam fel. Próbáltam elvonni magamról a figyelmet,
miközben készülődtem.
– Hogyan is?
Tettem egy bizonytalan mozdulatot a kezemmel, aztán
frusztráltan feladtam.
– Mindegy. Köszönöm a tegnap estét, igazán… öhm… Jobb,
ha most megyek…
– Nem akarsz reggelizni?
Ebben a pillanatban figyeltem fel a szalonna és a tojás
mennyei illatára. Annyira csábító volt, hogy a gyomrom
megkordult. Igazság szerint jó lett volna egy kiadós reggeli,
de nem maradhattam.
– Nem, köszönöm, tényleg mennem kell. És nem szükséges
ezt csinálnod.
– Mit?
– Tudod, amikor civilizált beszélgetést próbálunk folytatni
egy egyéjszakás kaland után.
– Igazából – javított ki Levi mosolyogva – négyéjszakás
kaland volt; egy a konyhában és a zuhanyzóban, nem is
beszélve az első menetünkről a kanapén, majd az
ágyamban…
– Rendben, értettem…
– Thea – lépett közelebb, és azt vettem észre, hogy
kényszerítenem kell magam, hogy ne bámuljam.
Urgh! A fenébe vele!
Levi a két kezébe fogta az arcomat.
– Kínossá tehetjük a dolgot, ahogy minden erőddel
próbálod, vagy meg is reggelizhetünk.
– A végén megint lefekszem veled.
– És?
– Az azt jelentené, hogy két napot töltöttünk együtt.
– Egy éjszaka és a reggel fele aligha mondható két napnak
– kuncogva elengedett. – Ha menni akarsz, menj csak, de
nem hibáztathatsz, amiért még több időt el akarok tölteni a
legjobb szeretőmmel, akivel valaha is lefeküdtem.
– Biztos minden nőnek ezt mondod, akiket felszedsz a
bárban – mosolyogtam.
Levi a fejét rázva elvigyorodott.
– Reggelizzünk meg, utána elviszlek a kocsidhoz.
– Rendben, maradok reggelire – egyeztem bele –, de csak
akkor, ha felveszel egy nyamvadt pólót. Vagy valamit.
– Rajtad van – bökött a pólóra, amit eltulajdonítottam.
– Mert az enyémet elszakítottad – vágtam vissza.
– Touché – lépett el mellőlem, és a konyha felé invitált.
– Nem bánod, ha előtte használom a fürdőszobádat?
– Nem, menj csak.
– Köszönöm. – Boldog voltam, hogy legalább fogkefe van a
táskámban. Meg pár egyéb szükséges holmi.
 
Levi
 
Miután Thea elvonult a fürdőbe, visszarohantam a
szobámba, hogy a lehető leggyorsabban felöltözzek. A lány
szökni próbált. Pusztítóan gyönyörű volt, szexi, vicces, és
átkozottul jó az ágyban. Legalább a telefonszámát meg
kellett szereznem! Amikor meghallottam, hogy az ajtó nyílik,
majd becsapódik, pánikszerűen rohantam ki, és megrémülve
vettem észre, hogy Thea nincs a konyhában.
– Bakelitlemezeket gyűjtesz – szólalt meg ekkor odafent.
Megkönnyebbülve kifújtam a levegőt.
Thea a házam felső szintjén állt, a lemezeim és a könyveim
társaságában. Miközben felmásztam a lépcsőn, próbáltam a
lehető legnyugodtabbnak tűnni.
– Igen. Régimódi dolog…
– Nem, nekem tetszik. A bakelit amúgy is jobban szól. –
Thea átfuttatta a kezét a gyűjteményemen.
– Én is mindig ezt hajtogatom, de senki nem hisz nekem az
okostelefonjaikkal – nevettem fel.
Thea keze megtorpant, a lélegzete megbicsaklott.
Szótlanul kiemelt egy lemezt a többi közül, és a szeme elé
emelte. Nem tudtam megfejteni az arckifejezését.
– Curtis Mayfield… Egy Curtis Mayfield-album! – kiáltott fel.
– Ismered Curtis Mayfieldet? – Meglepődtem.
A legtöbben már nem hallgattak efféle zenét, hacsak nem
egy reklámban szólalt meg.
Thea úgy nézett rám, mintha megőrültem volna.
– A gyerekkorom kedvenc albumáról beszélünk! A
nagymamám is imádta a lemezeket. Igazán klassz
gyűjteményed van.
– Köszönöm. A zene a hobbim.
– És ha jól sejtem, az első szerelmed pedig a könyvek. – A
szanaszét heverő könyveimre nézve felnevetett. – Méghozzá
jogi könyvek.
– Most megfogtál. Igazi könyvmoly vagyok.
Thea ismét elnevette magát. Gyönyörű volt. Az egész arca
felragyogott.
– Kockahas, gitározik, bakelitet hallgat, és könyvmoly…
Jobb, ha vigyázol, mert még megkedvellek.
Reméltem is.
Közelebb lépve kivettem a kezéből a lemezt, és a régi
lemezjátszóra helyeztem.
 – Táncolj velem!
– Az első alkalommal pont így kerültem az ágyadba.
Meztelenül.
– Tudom – villantottam rá a legszebb mosolyomat.
Megfogtam a kezét, és ismét lángra lobbantam. A puszta
érintése is hatást gyakorolt rám. Őrületes volt. Thea
nevetésben tört ki, miközben a 70-es évek átvették az
irányítást felettünk. Thea ezúttal nem tűnt szégyenlősnek a
tánc miatt, együtt ugrándozott velem. Valahányszor
felkacagott, vele együtt nevettem. Nem tudtam megállni.
Annyira… gyönyörű volt.
Ahogy a dal lelassult, körbeforgatva magamhoz húztam.
Annyira közel volt a számhoz. Mi volt ez? Miért vágytam
állandóan a csókjára? Még a vezetéknevét sem tudtam,
mégis minden porcikám utána sóvárgott. Thea lassan nyelt
egyet, mintha ugyanúgy viaskodna önmagával, mint én.
Végül felvállaltam a kockázatot, és megcsókoltam. Egy
lágy, egyszerű csóknak kellett volna lennie. De nem tudtam
megálljt parancsolni magamnak. Thea nyelve a számba
csusszant, és én a fenekét megragadva felemeltem őt.
Körém fonta mindkét lábát, én pedig nekinyomtam a falnak.
A nadrágomat rángatta, míg én felhúztam a szoknyáját.
– Csak egy gyors menet – zihálta két csók között.
– Ja, csak egy gyors menet, hogy kiengedjük a gőzt –
helyeseltem. Ahogy megfordítottam magam előtt, eszembe
jutott, milyen jó érzés volt a tegnap éjszaka.
– Mmmm – nyögött fel Thea. A kezét a falnak támasztotta,
én pedig erőteljesen belehatoltam.
Thea háta ívbe feszült. Lerántottam a válláról az inget… az
ingemet.
Frusztráltan morogtam, amiért a melltartóját nem sikerült
kikapcsolni, ezért egyszerűen lehúztam a szoknyájáig. A
kezemben akartam érezni. Minden része valódi volt, és
hozzám tartozott. Thea nekem dőlt, a fejét hátrahajtotta. A
számba nyögött, amikor szenvedélyesen megcsókoltam.
 – Ahh! – nyögdécselt, miközben a falnak nyomtam.
Kibaszott jó volt. Egyszerűen nem tudtam betelni vele.
– Levi – kiáltotta Thea, én pedig félresöpörtem a haját.
– Sikoltsd a nevemet! – húztam magamhoz.
– Vegyél rá! – provokált. A lány maga volt a tökély.
 
– Ez őrület! – parkoltam le Thea terepjárója mellé.
– Micsoda? – kérdezett vissza halkan.
– Szexeltünk, meg sem tudom számolni hányszor, én
viszont még mindig kívánlak – ismertem be. Hátradőltem az
ülésben.
– Igen, őrület – motyogta Thea, majd elhallgatott. Egy
örökkévalóságnak tűnt, mire újra megszólalt. – Nem is
tudom, talán volt valami azokban az italokban… mert én
sem mondanék nemet.
– Ugye nem vágysz kapcsolatra? Mert én nem…
– Hidd el, nem állok készen egy kapcsolatra – szakított
félbe Thea.
Egy pillanatig úgy éreztem, egy rugóra jár az agyunk. Mi
rossz történhet, ha felvetem neki? Látszólag ő sem akar
szexnél többet.
– Mi lenne, ha mi… nem is tudom, végighancúroznánk a
hetet?
Jövő hétfőig nem kell dolgoznom, és talán addigra…
– Sikerül kiengednünk a gőzt? Nevetve bólintottam.
– Csak egy hét?
– Egyetlen hét. Szex, kaja, mi ketten, és utána visszatérünk
a valóságba.
Thea elmerengett. Majd szélesen elvigyorodott.
– Ez veszélyes lesz, Levi. Egyetlen nőre sem tudsz majd
ránézni utánam.
– Kész vagyok vállalni a kockázatot.
– Mit szólnál, ha váltogatnánk a helyeket? A holnap estét
nálam töltenénk, az azutánit pedig ismét nálad?
– Rendben. – Próbáltam higgadt maradni, belül azonban
örömtáncot jártam.
 Thea ekkor beletúrt a nadrágzsebembe, és megragadta a
telefonomat, ám előtte gondoskodott arról, hogy egy másik
részemet is megmarkolja. Elvigyorodtam, de nem szóltam
semmit.
– Szereted a cicákat?
– Mármint a ciciket? – kérdeztem ártatlanul. Kifejezéstelen
arccal nézett rám, aztán nevetésben tört ki.
– Nem, a normális macskákat, négy lábbal, szőrrel és
bajusszal.
– Nem utálom őket.
– Rendben, csak azért kérdeztem, mert nekem van egy. És
meg akartam bizonyosodni róla, hogy nem vagy allergiás,
vagy ilyesmi, vagy nem okoz gondot – csúsztatta vissza a
telefont a zsebembe. – Beírtam a számomat. Holnap este
nyolc körül ugorj át!
– Most költöztél Bostonba?
– Igen is, meg nem is – felelte kitérően. – Nyolckor
találkozunk, Levi, és ne késs! – Arcon csókolt, aztán kiszállt.
Valahogy tudtam, hogy életem legjobb hetének nézek
elébe.
HARMADIK FEJEZET

Jelen
 
Thea
 
Az egész előadás alatt más sem járt a fejemben, csak ő…
és nem éppen illendő módon. Hogy kerülte el a figyelmemet,
hogy professzor? Azt hittem, egyszerű ügyvéd. Amikor
megláttam a jogi könyveket a házában, rákérdezhettem
volna, de visszafogtam magamat. Kíváncsi vagyok, miért
nem mesélte el, hogy egyetemi tanár. Talán jobban kellett
volna faggatóznom?
– Továbbra is túl sokan vagyunk a teremben – állt meg
Levi.
A karját keresztbe fonta, az asztalának dőlt, és végignézett
a padsorokon. A szeme az arcunkat fürkészte. Amikor a
tekintetünk összetalálkozott, undorodva összehúzta a
szemét, és olyan harag gyúlt benne, hogy el akartam
fordulni. Mintha rám üvöltött volna, hogy távozzak. De nem
voltam hajlandó megmozdulni, nem hagytam, hogy elhajtson
az órájáról, akár történt köztünk szex, akár nem.
– Hányan hallottak a Zukerman-ügyről? – kérdezte Levi, és
kicsivel több mint az osztály fele felemelte a kezét. Én sajnos
nem tartoztam közéjük.
– Akik nem nyújtották fel a kezüket, távozhatnak –
jelentette ki Levi.
A többiek egyesével összepakolták a táskájukat és a
laptopjukat. A tudatlanságom ellenére azonban ebbe a
csoportba sem tartoztam bele. A telefonommal az ölemben
olyan gyorsan kerestem az interneten, amennyire csak
tudtam.
 – Ms. Cunning, nem hall jól? – kiáltott rám Levi, amitől
összerezzentem.
– Ez egy jogi óra, nem igaz? Nem kelhetek a saját
védelmemre? – szálltam vitába.
Levi szemöldöke felszaladt.
– Annak ügyében akarja megvédeni magát, hogy miért
érdemli meg az ittlétet, miközben felkészületlen?
– Igen.
– Nos hát, akkor halljuk az érveit. Egy perce van! Felálltam,
a teremben minden szempár rám szegeződött.
– Arra kért minket, hogy emeljük fel a kezünket a
Zukerman-ügy kapcsán, azonban elfelejtette tisztázni, melyik
ügyre utalt.
Hallottam némi kuncogást, de tudtam, hogy Levit nem
sikerült lenyűgöznöm.
– Nem egyértelmű? Ez volt az év egyik legjelentősebb
ügye.
– Így van, csakúgy, mint az 1956-os Zukerman-ügy –
válaszoltam.
– A tantervben az állt, hogy nemcsak a jelen, hanem a
múlt büntetőjogával is foglalkozunk. Felemelhettem volna a
kezemet, mivel ismertem a Zukerman-ügyet, azonban
bolondnak vagy hazugnak tűntem volna, ha a következő
kérdése az ügy részleteivel kapcsolatos. – Megnyaltam az
ajkam, mielőtt folytattam. – Képtelenség eldönteni, hogy a
két Zukerman-ügy közül melyikre utalt, hiszen nem kaptunk
hozzá további részleteket vagy magyarázatot. Épp ezért nem
nyújtottam fel a kezemet, Black professzor. – Emelt fővel
álltam, és próbáltam leplezni az idegességemet.
– Úgy tűnik, megvédte a helyét, Ms. Cunning. – Levi szája
sarka megrándult. Gyorsan történt, mégis észrevettem, és
habár nem tűnt helyesnek, boldog voltam, hogy
megmosolyogtattam, ahelyett, hogy a saját
megmentésemnek örültem volna.
Levi a csoport felé fordult.
 – Szolgáljon ez tanulságul a többieknek. Arra készülnek,
hogy ügyvédek legyenek. Ha valaki nemet mond önöknek,
akkor keressenek egy kiskaput, és használják! A legkisebb
részlet képes megváltoztatni egy ügy kimenetelét. Azonban
remélem, hogy nem tíz másodperccel a felszólalásuk előtt
keresnek rá az érveikre.
Hogyan jött rá?
– Ms. Cunning az 1957-es Zukerman-ügyre akart utalni. Az
internet nem mindig a legmegbízhatóbb forrás – jegyezte
meg Levi.
Fenébe!
Nem vette a fáradságot, hogy további részletekkel
szolgáljon, helyette áttért az eredetileg felhozott Zukerman-
ügyre. Nem tudtam róla, de ő volt Zukerman ügyvédje. A
férfit gyújtogatással és rablással vádolták, Levinak azonban
sikerült a vád minden szemtanúját ízekre szednie, valamint
hamis tanúzásért kirúgatott egy rendőrt is a tanúk padjáról.
Az egész olyan… döbbenetes volt.
Miközben lejátszotta a felvételt, és kiemelt minden egyes
hibát, amelyet az ügyészség vétett, teljesen leesett az állam
tőle. A férfi a képernyőn és a férfi, akivel ágyba bújtam, két
különböző ember volt. Igazi szörnyetegnek tűnt a
tárgyalóteremben. Mit sem törődött a szemtanúk érzéseivel,
miközben darabokra zúzta a hitelességüket, olyannyira, hogy
az egyik nő úgy nézett ki, mintha mindjárt ideg-
összeroppanást kapna. A férfi, aki a hátamat csókolta, és
ágyba hozta nekem a reggelit, sehol nem volt. Úgy tűnt, Levi
Blacknek két arca van, és én mindezek ellenére is meg
akartam ismerni mindkettőt.
Az órának túl hamar lett vége, és míg a többiek távoztak,
én képtelen voltam megmozdulni. Annyi mindent el
szerettem volna neki mondani.
Felálltam. Mély lélegzetet vettem. És próbáltam
összeszedni a bátorságom, hogy megszólítsam, de Levi úgy
sétált el mellettem, mintha ott sem lennék.
– Levi…
 – Black professzor, és az órának vége. Ha óra után beszélni
kíván velem, hívja fel az irodámat, és kérjen időpontot! Szép
napot, Ms. Cunning! – szólt vissza az ajtóból.
– Seggfej – motyogtam az orrom alatt.
De mit is vártam? Nevessünk, és tegyünk úgy, mintha
semmi sem történt volna, és minden rendben lenne?
Felkaptam a dolgaimat, és utánaindultam. A zsúfolt
folyosón is őt kerestem még. Képtelen voltam megállni.
– Kit keresel?
Nagyot ugrottam ijedtemben, és ahogy megpördültem, a
húgommal találtam szembe magam. Szúrós tekintettel
méregetett.
Selene és én – véleményem szerint – egy kicsit sem
hasonlítottunk. Igen, mindkettőnknek sötét a bőre, barna a
szeme, és vállig érő a haja, de az arcvonásaink semmiben
sem hasonlítottak. Ráadásul Selene abban a korszakában
járt, amikor nem viselt mást, mint fekete sminket és sötét
ruhákat.
– Senkit – pillantottam rá. – Azt hittem, felhívsz, amikor
leszáll a repülőd – váltottam témát.
– Jesszusom, neked is szia! Nem mintha hónapokig nem
találkoztunk volna – duzzogott.
Igazi gyerek volt, és ez tizenhat évesen sem változott.
Persze nem vártam, hogy felnőjön vagy hasonlók.
– Selene, majdnem mindennap beszéltünk…
– A múlt hetet leszámítva. Szóval, ki a srác?
– Micsoda? Senki. Nincs senkim! – ismételtem meg,
miközben a kulcsaim után kutatva kisétáltunk az épületből.
Szeptember ellenére már fagyos volt a levegő. Az év ezen
időszakában odahaza, Marylandben a legtöbben még
rövidnadrágot hordanak. Próbáltam nem túl sokat gondolni
az ottani életemre, mert az az igazság, hogy borzasztóan
hiányzott. Az volt az otthonom, jobban, mint Boston valaha is
lesz.
– Ha ügyvéd leszel, meg kell tanulnod jobban hazudni. És
elrejteni a bizonyítékokat – vigyorodott el Selene, és
előhúzott egy bokszeralsót a táskájából.
– Selene! – sziszegtem rá, és próbáltam visszatuszkolni a
fehérneműt. – Mi a fene bajod van? Mikor voltál a házban?
– Mivel valaki nem vette fel a telefont, taxival kellett
elmennem a házhoz, majd egy másikkal ide – forgatta a
szemét.
Megállt az öreg, viseltes Hondám utas felőli oldalán, és
türelmesen megvárta, hogy kinyissam az ajtót.
– Órám volt.
– Rájöttem. Csak nem értettem, miért voltak mindenfelé
dobozok. A bizonyíték egyébként a fürdőszoba padlóján
hevert. Szóval elmondod, ki volt nálad? Ő is idejár? Szexi? Ha
a zuhanyzónkat használta, ajánlom, hogy szexi legyen!
– Selene! Semmi nem volt, és ne aggódj, már amúgy is
vége.
– Akkor ezt megtarthatom? – Az ujján Levi óráját lóbálta.
– Nem – kaptam ki a kezéből.
– Hogy juttatod el hozzá?
– Feladom postán.
– Te tudod a címét!
– Selene, ha nem hagyod abba, esküszöm, hogy gyalog
mész haza!
– szóltam rá.
– Ú, de félek!
Bárki bármit mond, a kishúgok rettentő idegesítőek néha.
– Mindegy, örülök neked – dőlt hátra az ülésben, és
kibámult az ablakon. – Gyűlölöm ezt a helyet, és tudom,
hogy te is. De muszáj itt maradnod, szóval ha valami jó sül ki
belőle, legalább nem volt teljes időpazarlás.
– Selene, nem kellett volna ide jönnöd. Maradhattál volna
nagyiéknál, míg befejezed a gimit…
– Egy csapat vagyunk, emlékszel? – Elmosolyodott, de a
szeme nem nevetett. – Bárhova mész, én követlek.
Sajnálom, hogy ilyen sok időbe telt, de vártam, hogy…
Anya meghaljon.
 – Semmi baj – mondtam. – Az idő legnagyobb részében
ágyhoz volt kötve, és amúgy sem akartam volna, hogy így
lásd őt.
Ez nem teljesen volt igaz. Akartam, hogy itt legyen, de
nem anya miatt, hanem önmagáért… hogy elengedhessen
mindent, és továbblépjen. Hogy lezárhassa a dolgokat. De
nem számított, hányszor mondtam neki, hogy a rák
átterjedt, és anya állapota romlani kezdett, Selene-t nem
különösen érdekelte.
– Nos, én akkor is sajnálom.
– Mindig, amikor kezdem azt hinni, hogy csak egy púp vagy
a hátamon, hirtelen átváltasz kedvesbe. Még ha úgy is nézel
ki, mint Marilyn Manson.
– Fogd be! – visított fel Selene, és játékosan megütött.
Mindketten felnevettünk. Mindig ezt csináltuk.
 
Levi
 
– Elismételnéd? – mondta Tristan a telefonba, miközben az
irodámba léptem.
– Emlékszel a nőre, akit a bárban szedtem fel? Kiderült,
hogy joghallgató… ő az egyik diákom.
Hátradőltem a székemben.
Miért, istenem, miért?
– Most nevetsz, te pöcs? – csattantam fel.
– Ne már, ember, ezt nem hiszem el! – kuncogott Tristan. –
A nagy, szigorú erkölcsű Levi Black végre letért a helyes
útról, és átmerészkedett a sötét oldalra. Pedig te mindig
olyan elővigyázatos vagy. Hogyhogy nem került szóba
köztetek az alatt az egy hét alatt, amit együtt töltöttetek?
Nem is beszélgettetek?
– El voltunk foglalva…
– 168 órán keresztül? És még életben vagytok? Hogyan?
– Miért is beszélek veled? – morogtam.
– Mert én vagyok az a személy, aki nem ítélkezik feletted.
Várj csak, amíg elmondom Bethannek, hogy a nagy tesója
erénye odalett – élcelődött Tristan.
– Utállak. De úgy igazán – csíptem össze az orrnyergemet.
Én vagyok Levi Black, és az előéletem makulátlan; sosem
kavartam a diákjaimmal, nem vesztettem ügyeket, és nem
teregettem ki a szennyesem a nyilvánosság előtt. Épp ezért
voltam ilyen jó. Szenátorok, kormányzók, hírességek. Én
voltam az a fickó, aki a befolyásos emberek mocskát
feltakarította, bárhol is legyenek a világon. Viszont ezt csak
úgy tudtam megtenni, ha én magam nem rejtegetek semmit.
Thea Cunning azonban… nos, nem is tudom, hol kezdjem.
– Csak szexről volt szó.
– Egy hétig.
– Egyre jobb és jobb lett. A lány olyan, mint a vénusz
légycsapója, ahogy elkap, nincsen kiút.
– Á, ember – nyögött bele a telefonba Tristan.
– Nem úgy értettem!
– Nézd, ha ennyire zavar, egyszerűen dobd ki az órádról.
Nincs valami záradék a szerződésedben, ami megengedi,
hogy annyi diákod legyen, amennyit te akarsz?
Tristannak igaza volt. Amikor megnyitottam a saját
cégemet, akkor kezdtem el tanítani is, méghozzá annak
reményében, hogy lenyúljam magamnak a legjobb diákokat.
Hat évvel később viszont még mindig itt voltam, pedig a
cégem épp elég képzett munkatárssal rendelkezett.
– A gyengéktől megszabadultam, de ő aztán nem gyenge.
Ma szembeszállt velem. Általában kell hozzá néhány hét a
diákjaimnak, de ő az első nap megtette.
– Biztos vagy benne, hogy csak szexről szólt?
Épp válaszolni akartam, amikor hangos kopogás szakította
félbe a gondolataimat.
– Szabad – kiáltottam ki, Tristantól pedig elköszöntem: –
Mennem kell.
– Tényleg van ott valaki, vagy csak próbálod elkerülni a
válaszadást?
– Csak szex volt, és véget ért – hadartam el a telefonba. –
Nem vágyom kapcsolatra, te is tudod. És valaki tényleg van
itt. Élvezd a szabadnapodat, a nap végére talán ügyfelünk
lesz. – Amikor leraktam a telefont, a titkárnőm belépett. A
száját kemény vonallá szorította össze, a szemöldöke pedig
megemelkedett, ahogy átadott egy dossziét.
– Szép napot, Betty, hogy van?
– Hm. – Megrázta a fejét. – Mr. és Mrs. Archibald kettőkor
érkeznek, majd ötkor telefonos konferenciahívása lesz a
kormányzóval. És van hat megválaszolatlan üzenete… Mind
a volt feleségétől érkezett – tette hozzá.
– Mondja meg Mr. és Mrs. Archibaldnak, hogy hamarosan
ott leszek náluk. A sajtó mostanra biztosan megőrült, így
jobban teszik, ha otthon maradnak. Nézzük meg, hogy át
tudjuk-e tenni a kormányzóval való beszélgetést hatra, és ha
az exfeleségem hívna, nyomja ki.
– Akkor ide fog jönni.
– Hívja a biztonságiakat.
– Komolyan? És ha a média rájön, hogy Boston legnagyobb
védőügyvédje kidobatta a volt feleségét az irodájából, mit
gondol, mi fog történni?
– Megtapsolnak. – És jogosan tennék, gondoltam
magamban, mert az exfeleségem az őrület határát súrolta.
Jobb szó híján.
– Mr. Black, hatvanöt éves vagyok, tényleg úgy hiszi, hogy
a volt feleségével akarok bajlódni?
– Jogos. Irányítsa át a hívásait az egyik munkatársnak.
Úgysem csinálnak túl sok mindent.
Betty megrázta a fejét, és megfordult.
– Köszönöm! – kiáltottam utána derűsen.
Betty a kezdetek óta mellettem volt. Hat évvel ezelőtt
hagytam ott a cégemet, nem volt másom, mint egy doboznyi
díjam, ami senkinek sem jelentett semmit, és egy képekkel
teli albumom, amit később elégettem.
Mind azt mondták, bolond vagyok, és hogy ki kellett volna
tartanom. Betty volt az egyetlen személy, aki velem jött. Hat
év telt el, de még most is roppant nagy élvezetet jelent, ha
ellophatom a cég ügyfeleit, és szétrúghatom a seggüket a
bíróságon. Az élet apró örömei.
A táskámba kotorva próbáltam megtalálni az
indítványomat, de megtorpantam, amikor megéreztem a
finom csipkeanyagot. Az a kékeszöld csipkebugyi volt, amit
Thea a nála töltött első éjszakán viselt. Egy üzenetet csatolt
hozzá.
 
A hosszú hazaútra. Jó móka volt.
Thea
 
Már a fehérnemű puszta látványa felébresztett valamit
bennem, és az ujjaim között szorongatott csipke érintése is
elég volt, hogy megkeményedjek.
Miféle zűrbe kevertem magam?
NEGYEDIK FEJEZET

Múlt
2. nap
 
Thea
 
Miután nyolcadjára is megmostam a fogam, tüzetesen
megvizsgáltam magam a tükörben. Leporoltam a sárga inget
és a fekete szoknyát, ami mellett döntöttem.
Remegtem az izgalomtól.
Huszonhárom éves lennék, a fenébe is! Már nem kellene
kisiskolásként izgulnom, amikor átjön hozzám egy srác.
Azonban bármit is húztam magamra, semmit sem éreztem
elég jónak. A hajam nem állt megfelelően, és állandóan ott
volt a késztetés, hogy ha eszem vagy iszom valamit, újra
fogat kell mosnom. Ráadásul biztos voltam benne, hogy
híztam.
Szedd össze magad, Thea! Nem most csináljátok először. A
ruhád rendben van. A hajad jól néz ki. És csak fél kilót híztál,
ami a stressznek is betudható… Igaz?
– Át kellene öltöznöm – mondtam a tükörképemnek.
Megpördültem, és a szekrényhez léptem, de mielőtt
átgondolhattam volna, mit vegyek fel, megszólalt a csengő.
Fenébe!
Mélyen leszívtam a levegőt, és elnyomtam az abszurd
késztetést, hogy rohanjak lefelé a lépcsőn. Az előszobatükör
előtt még egyszer megtorpantam, végignéztem magamon. A
fogamat megdörzsölve a tiszta érzés mámorító volt. A
nyolcadik alkalom varázsa, feltételeztem. Nagyot sóhajtva
nyitottam ki az ajtót. A küszöb előtt életem legélvezetesebb
hete állt.
– Azta – suttogta Levi.
 – Na, így kell üdvözölni valakit. – Mosolyogva szívtam
magamba a látványát. Hétköznapi, sötét farmert viselt
zakóval. Kezét a háta mögé rejtette, és pimaszul vigyorogva
előre-hátra hintázott a sarkán. Gyanítottam, hogy valamit
rejteget, de mielőtt rákérdezhettem volna, a vigyora
szélesebbé vált, és előhúzott egy behűtött üveg bort.
– Nem kellett volna – vettem el tőle a palackot.
– Miféle vendég lennék, ha üres kézzel érkeznék? Különben
is, csak most költöztél be, nem igaz? – kérdezte, amint
beengedtem őt.
– De. A dobozokat egyelőre beraktam a szobába. Túl nagy
falat lett volna egyedül átválogatni őket.
– Ha segítségre van szükséged, jól bánok a sniccerrel…
Fenébe, ez borzasztóan hangzott!
Nem tudtam megállni, és felnevettem. Ez a pasi az egyik
pillanatban csupa szexualitás, a másikban édes és aranyos,
amit nehezen tudtam felfogni.
– Semmi gond – mondtam neki. – Ettél már? Rendeltem
pizzát, mert úgy éreztem, hogy a vacsorafőzés kissé
túlságosan… – Elhallgatva fintorogtam egyet.
– Olyasmi, amit egy pár művelne? – fejezte be Levi
vigyorogva. – A pizza megfelel.
Bólogatva a konyhába indultam, ő pedig követett.
Átnyújtottam neki a fiókból előhalászott dugóhúzót, és
megfordultam, hogy felnyúljak a tányérokért, amiket még
délután pakoltam ki.
– Pohár? – kérdezte Levi. – Vagy az üvegből akarsz inni?
– Az üveget választanám, de nem akarom, hogy elítélj,
vagy elméleteket gyárts arról, hogy milyen lány is vagyok –
incselkedtem.
– Őszinteség. Ez tetszik egy nőben – húzta meg az üveget,
mielőtt átnyújtotta nekem.
– Akkor legyünk teljesen őszinték. – Vigyorogva én is
lenyeltem egy korty bort. – Valóban pizzát akarsz most enni?
– A legkevésbé sem – felelte Levi.
 A kezemet megragadva magához rántott, és az ajkát az
enyémre nyomta. Amikor megpróbáltam lerakni az üveget a
pultra, kicsúszott a kezemből, és szétcsattant a padlón.
Egyikünk sem törődött a szilánkokkal. Ahogy az ujjaimat Levi
nyakára simítottam, az ő keze egész a combomig siklott.
Megragadva felemelt a konyhapultra, és széttépte a
blúzomat.
– Szerettem azt az inget – panaszkodtam, miközben már a
nyakamat csókolta.
– Én meg azt a bort.
– Touché… Ah! – szisszentem fel, amikor Levi gyengéden
beleharapott a mellembe. A keze a melltartómban, az ujjai a
bimbómat izgatták. Köré fontam a lábam, és közelebb húzva
az övéért nyúltam, ám ő megállított.
– Még ne – suttogta, és csókokkal borított be, a számtól
egészen a köldökömig. Játszi könnyedséggel szabadított meg
a szoknyától, és az ujjai a csipkebugyimmal játszadoztak.
Lihegve kaptam levegő után, amikor megsimított az
ujjaival. A csipkét félrehúzva a csókjai még lejjebb
vándoroltak, míg a feje megállapodott a combom között.
Megragadtam a haját, és beleborzongtam, amikor megnyalt.
– Levi!
Nem állt le. Lassan, óvatosan kezdte, ám hirtelen, mintha
valaki átkapcsolta volna az elméjét, vadabbá vált… épp
ahogy szerettem. Az érzés feljebb rántott, amikor a nyelve,
majd rögtön utána két ujja is belém hatolt. A haját markolva,
szorosan tartva ringattam a csípőmet.
– Urgh… – Képtelen voltam szavakat formálni.
– Látnod kellene, hogy nézel ki most. – Levi csókjai már
felfelé haladtak a testemen, az ujjai továbbra is bennem, és
erőteljesen simogatták a G-pontomat. A gyönyör szó szerint
belém hasított, és hiába haraptam rá az alsó ajkamra,
képtelen voltam magamban tartani a hangos nyögést, ami
felgyülemlett bennem.
Levi fogai a fülcimpámat karcolták, forró légvételei a
nyakamat simogatták.
 – Tudom, hogy ennél sokkal hangosabb is tudsz lenni,
Thea.
Sikíts! Élvezz el nekem!
– Atyám! Igen! – kiáltottam fel, ahogy elengedtem magam.
Amikor feljutottam a csúcsra, a fejem hátravetve
mélyesztettem bele a körmeimet Levi vállába, mintha ő
lenne az egyetlen dolog a világon, ami a földön tart.
Az ajkam akaratlanul is résnyire nyitottam, amikor Levi
tisztára nyalta az ujjait… lenyalt róluk engem. Izzadtam, és
nehezen lélegeztem. A szívem ki akart szakadni a
mellkasomból. Bár elélveztem, nem volt elég. Többet
akartam. Mindent akartam Leviból.
Szenvedélyesen megcsókolva fontam a dereka köré a
lábam, hogy közelebb húzzam magamhoz. Ahogy a nyelvünk
egymáshoz ért, a férfiasságához nyomtam magam. Tudnia
kellett, mennyire szükségem van rá. Szerencsére Levi
megértette.
– Vigyél a szobádba! – szakította meg a csókunkat. A
hangja követelt.
Bólintva csúsztam le a pultról, és az üvegszilánkokra
ügyelve kiléptem a bugyimból. Majd megfogtam Levi kezét,
és a szobámba vezettem őt.
A köztünk lévő távolság, bármilyen kicsi is volt, az őrületbe
kergetett. Levi félresimította a hajamat, és megcsókolta a
nyakamat. Pokolian távolinak tűnt, mire elértünk a szobába.
Nem tehettem róla, de újra az ölelésébe vágytam.
Szerettem, hogy fenntartások nélkül érintett.
– Ez egy ruhamentes övezet – suttogtam, amint végre
átléptük a küszöböt. Hogy szemléltessem a kijelentést, én is
megszabadultam a melltartómtól. – Ez a házirend.
– Ki vagyok én, hogy megszegjem? – gombolta ki Levi az
ingét. Az ágyamra heverve figyeltem. – Nem akarsz segíteni?
– A legkevésbé sem. – Az ajkamat harapdáltam a
várakozástól.
Viszont csalódnom kellett, Levi gyorsan levetkőzött. Az
alsónadrágja alig ért földet, már rám is vetette magát.
 Felnevettem, ahogy fölém helyezkedett.
– Feltétlenül javítanunk kell a vetkőzési technikádon,
mielőtt véget ér a hét.
– Tartasz nekem bemutatót? Gyengéden beszívtam az alsó
ajkát.
– Én nem vetkőzöm, de biztosan kitalálunk majd valamit.
Megérintettem a mellkasát. A bőre forrón simult a
tenyerem alá, miközben végigjártam minden izmát. Aztán
magamhoz ragadtam az irányítást. Levi farka keményen és
büszkén állt a kezemben, lüktetett a vágytól, és száját
résnyire nyitva szisszent fel.
A hüvelykujjával végigsimított az ajkamon, majd az
arcomhoz érintette a tenyerét. Határozottan megragadta az
államat.
– Ha kézbe veszed a dolgokat, jó, ha tudod, mit kezdj
velük.
Elengedtem Levit, hogy hátralökjem. Az ágyra zuhant, és
én ráültem.
– Meglátjuk, bírod-e.
 
Levi
 
Akad néhány dolog, amiről a srácok csak álmodozni
mernek. Sosem mondjuk ki őket hangosan, és próbálunk
nem gondolni rájuk… csak ha egyedül vagyunk, amikor
kedvünkre fantáziálhatunk. De ahogy ez a gyönyörű,
szórakoztató, magabiztos nő a mellkasomat csókolta,
miközben a kezével addig kényeztetett, amíg meg kellett
ragadnom a lepedőt, hogy valamiféle kontrollt tudjak
tartani… túl sok volt. Minden perccel, amit vele töltöttem,
egyre jobban elveszítettem az irányítást. Ennél lassabban
akartam haladni, hogy kiélvezhessem…
– Basszus! Thea – ziháltam felülve, miközben a szájába
vette a farkam. Lebámultam rá. Rabul ejtett a látvány, és
remegni kezdtem.
– Nem tudok gondolkodni, Thea. Ah…
 Mielőtt észbe kaphattam volna, a kezem a hajába siklott.
Körém fonta a nyelvét, és a vágy megduzzadt bennem.
Nem. Ne így!
Megragadtam a fejét, és az irányítást átvéve fordítottam át
a hátára. A kezét a feje fölé húzva leszorítottam.
– Úgy látom, nem bírtad – nyalta meg Thea az ajkát.
Bassza meg!
Ezt direkt csinálja.
A szabad kezemmel szétnyitottam a lábait. Selymes ajka
szétvált, és a teste mozdulatlanná dermedt a várakozástól.
Elhúzódtam kissé. Nem ő az egyetlen, aki incselkedni tud a
másikkal. Csak amikor grimaszolni kezdett a késlekedés
miatt, akkor hatoltam belé, erőteljesen, hogy egyből teljesen
elmerüljek benne.
– Francba! – sikoltotta Thea, és a feje hátrabicsaklott az
élvezettől.
– Mit mondtál?
– Én…
Újra belecsapódtam.
– Levi…
Újra. És újra.
Thea felhagyott a beszéddel, helyette megpróbálta
kiszabadítani a kezét a szorításomból. Nem voltam hajlandó
elengedni. Könyörgött, hogy megérinthessen, a teste pedig
rázkódott és remegett, de látva a lökések után a testén
áthaladó gyönyört, rájöttem, hogy én is csak alig vagyok
képes visszafogni magam.
– Bébi, kérlek – esdekelt Thea, mire elengedtem a kezét, és
helyette megragadtam a csípőjét. Tempót váltva
felgyorsítottam. Minden döfésnél hangos nyögés szakadt ki
belőlem.
– Igen. Ahh – nyöszörgött Thea is. A karját a nyakam köré
fonta, az ajkához húzott. A nyelvünk összefonódott, felvette
vonagló testünk ritmusát. Amikor Thea kinyitotta barna
szemét, abban a pillanatban nem volt elég szó ahhoz, amivel
kifejezhettem volna az egymás iránti vágyunkat. Sosem
akartam, hogy véget érjen ez a pillanat.
– Levi.
– Thea.
A másik nevét kiáltva élveztünk el. Amikor véget ért az
eufória, egymás karjába omlottunk. Egyikünk sem beszélt,
egyszerűen hátradőltünk az ágyon, és kiélveztük a szex
illatát.
Thea feje a mellkasomon pihent meg, és ahogy hozzám
simult, a kezemmel végigsimítottam a teste vonalát, míg
végül megállapodtam a fenekén. Gondolkodás nélkül
megszorítottam, és Thea egy szót sem szólt, egyszerűen
hagyta, hogy tegyek kényem-kedvem szerint.
Épp az ilyen dolgok miatt éreztem úgy, mintha egy
álomból lépett volna ki. Ilyen dolgok nem történtek velem.
Dolgoztam, akadt egy-két kalandom, majd ismét dolgoztam.
Azonban soha életemben nem bolondultam bele senkibe
ennyire.
– Mi a vezetékneved? – kérdeztem tőle.
– Tessék? – Thea elfordította a fejét, és rám nézett.
– Mi a vezetékneved?
– Ne mondd, hogy máris belém zúgtál! – élcelődött. A
homlokomat ráncoltam.
– Mocsok egy dolog, főleg azok után, amit velem műveltél,
hogy halvány fogalmam sincs róla, ki vagy. Te nem így
gondolod?
– Cunning – közölte egyszerűen. – Thea Cunning.
– Levi Black.
– Szexi név – kuncogott. – Gondolom, ez az álneved, nem
pedig az igazi.
Lenyúltam az ágyról, a nadrágomat kerestem. Kihalásztam
a pénztárcámat a hátsó zsebből, és megmutattam Theának a
személyimet.
– Most már tudom a korodat, magasságodat és a születési
dátumodat… – incselkedett. – Mi van, ha valami őrült
megszállott vagyok?
 – Ügyvéd vagyok – árultam el neki. – Tudok szerezni
távoltartási végzést, ha szükséges.
– Ó, egy ügyvéd. – Thea úgy ejtette ki, hogy érezni
lehetett, cseppet sincs lenyűgözve. Felült, és
csalódottságomra maga köré tekerte a takarót.
– A nők többsége imponálónak találja.
– Nincs bajom vele, de jobb kedvelem az agysebészeket –
kacsintott rám Thea, ahogy felállt az ágyból.
– Hova mész?
– Megmelegítem a pizzát, mert éhen veszek.
– Megyek veled – pattantam fel én is. Felmarkoltam a
bokszeremet, míg ő a pólómat vette fel. – Muszáj mindenben
ilyen szexinek lenned?
– Az éhség beszél belőled. Gyere! – Nevetve kézen fogott.
Tetszett a nevetése. Olyan könnyedén tette, mintha semmi
gondja nem lenne.
– Árnyék! Ne! – kiáltott fel Thea, amikor a konyhába
léptünk. A macska épp azzal foglalatoskodott, hogy
lerészegedjen a padlóra borult bortól.
A barna-fehér macska megpróbált elszaladni, de Thea
elkapta, és a vizestálhoz vitte.
– Elnézést – nézett rám.
– Semmi gond. – Lehajoltam, és elkezdtem felszedegetni
az üvegszilánkokat. Thea is mellém térdelt, hogy feltörölje a
bort.
– A bort is sajnálom. Azt mondtad, ez a kedvenced?
– Nem igazán. Azért hazudtam, mert elszakítottam a felsőd
– biccentettem a sárga felső felé, ami a többi ruhája között
hevert a padlón.
– Nos, akkor kompenzálásképpen meg kell tartanom a
pólódat.
– Egyébként is jobban nézel ki benne.
A fejét csóválva dobta bele az üveg maradványait a
kukába. Próbáltam nem őt bámulni, ezért inkább
körülnéztem a konyhában. Kissé régi volt, mégis kellemes.
Várjunk…
 – Thea? Hogy akarod megmelegíteni a pizzát mikró nélkül?
Thea szeme elkerekedett, miközben körülnézett.
– A fenébe, az egyik dobozban hagytam.
– Mit ettél eddig?
– Müzlit és elviteles kaját?
Próbáltam nem nevetni az arckifejezésén.
– Hé, szállj le rólam, még csak most költöztem ide!
– Semmi ítélkezés – hazudtam.
– Hazug.
– Gyere, keressük meg a mikródat!
– A sütőt is használhatjuk.
– Igaz. De attól még nem lesz mikród a következő
alkalomra. Na, hol vannak azok a dobozok?
Thea sóhajtva nyitotta ki a konyhából nyíló ajtót, ami –
feltételeztem – a garázsba vezetett. Mindent elleptek a
dobozok.
– Mi ez itt? A Gyűjtögetők?
– Először is, a gyűjtögetés egy komoly betegség, ami
nekem nincs, másodszor pedig, mi történt a „semmi
ítélkezéssel”? – Thea összefonta a kezét a mellkasa előtt, és
nem tudtam nem észrevenni a mellét, amit felnyomott. – Már
bocs – szólalt meg, amivel kizökkentett –, te a mellemet
bámulod?
– Igen – válaszoltam –, de ismétlem, nem ítélkezünk
egymás felett.
Thea a fejét rázva fordult a garázslejáró felé, és elővett
egy bakancsot magának, nekem meg egy papucsot.
– Még jó, hogy a húgomnak hatalmas a lába – kuncogott.
– Az enyémnek is. Régen mindig nagy cipőket vett, de
kisebb dobozt kért hozzá, hogy kivihesse a boltból.
– Ha! Azt hittem, a húgom az egyetlen, aki ezt csinálja.
Elvigyorodtunk, de mélyebben nem mentünk bele a
témába. Nem is volt rá szükség. A mikró utáni kutakodás
mókásabbnak bizonyult, mint hittem.
 ÖTÖDIK FEJEZET

Jelen
 
Thea
 
A gazember kipécézett engem. Éreztem. Még csupán a
hatodik óránál tartottunk, de máris röpdolgozatot íratott
velünk. Ahogy kimondta a szavakat, a tekintete hozzám
tévedt. Olyan volt, mintha személyesen engem akarna
próbára tenni. Ráadásul ott volt a darwini tanítási módszere:
ha megbuktunk, gondolkodás nélkül kidobott bárkit.
Hallottam egy pletykát, miszerint Black professzornak csak
tizenkét diákra volt szüksége, márpedig jelen pillanatban
húszan voltunk. És ötvenen kezdtünk.
Mindenki, akit Levi kidobott, a többi jogprofesszorhoz
ment, azt remélve, hogy beülhetnek az óráikra. Azt
rebesgették, hogy a diploma megszerzése után csak a
legjobb tizenkét tanuló kapott állásajánlatot a cégénél.
Tizenketteknek nevezték el a csoportot, és elhatároztam,
hogy akár törik, akár szakad, de része leszek annak a
tizenkettőnek.
Az utóbbi hetet azzal töltöttem, hogy mindent elolvastam
Levi Blackről. A diákok El Diablóként ismerték, de jogi
körökben A Tisztogatónak nevezték. Állítólag egyetlen ügyet
sem veszített, mióta megnyitotta a cégét, és arról volt híres,
hogy ő az, aki feltakarítja mások mocskát. Jogi értelemben
persze.
A Levi Black és Társai az ország egyik vezető ügyvédi
irodája volt. A névadó Levi Black, huszonhárom évesen
végzett a Harvard jogi karán, épp olyan idősen, amikor én
kezdtem. Miután lediplomázott, állásajánlatot kapott a
Spencer és Hillnél, ahol öt évig dolgozott, mielőtt egy
egyetemi barátjával karöltve megnyitotta a saját irodáját.
Két évvel később, egy csúnya válást követően kilépett a
társulásból, és harmincévesen megalapította a saját cégét.
 Most pedig, hat évvel később, itt állt a világ tetején, míg én
azon tűnődtem: ki a fene lehet ő valójában? A Time
magazinnak azt nyilatkozta, hogy „formálni akarja a jövő
generációk fiatal elméit”. Egy született zseni volt, aki
mindenáron győzni akart. Bármit tanulhatott volna, de ő a
jogot választotta. Az emberek úgy állították be, mintha ő
lenne az ügyvédek Góliátja.
Bármennyire is igyekeztem, képtelen voltam párhuzamot
vonni Black professzor és az általam ismert Levi közé. Ő nem
egy kegyetlen, munkamániás ügyvéd; egy szórakozóhelyen
gitározott, énekelt velem a zuhany alatt, alsónadrágban
evett hideg pizzát, és nevetett minden rossz viccemen.
Tudtam, hogy az emberek néha álarcot öltenek az első
találkozáskor, ő azonban hajnali kettőkor is ugyanolyan
kedves volt, mint a megismerkedésünkkor.
– Ms. Cunning, nem inkább a dolgozatra kellene
összpontosítania a világítótest helyett?
Összerezzentem, ahogy Levi hangja felriasztott az
álmodozásomból.
Légy egyike a tizenkettőnek!
– Természetesen, de már befejeztem, csak nem voltam
biztos benne, hogy távozhatok-e – nyújtottam át neki a
papírlapot.
Levi az órára nézett.
– Huszonegy perc kellett hozzá?
– Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott – válaszoltam
drámaian.
Levi átolvasta a dolgozatot, és visszarakta elém. Nem
tudtam visszatartani a borzongásomat, amikor a keze
véletlenül az enyémhez ért. És ami még rosszabb,
észrevette.
– Figyelem! – szólította meg a csoportot. – Ms. Cunningnak
hála, öt percük maradt, hogy befejezzék a feladatukat.
Néhányan ellenséges pillantást vetettek rám, de
túlságosan lefoglalt, hogy úrrá legyek a kezem remegésén,
így nem foglalkoztam velük.
 Túl nagyképű lennék? A fenébe is, Levi Blackről beszélünk.
Én pedig a tanítványa leszek!
Volt egy olyan sanda gyanúm, hogy Levi Black azért kezdte
a kiválasztott diákokat tizenketteknek nevezni, hogy magát
fényezhesse. A seggfej.
– Lejárt az idő – csattant fel.
Néhányan jobbnak látták megkímélni magukat a
szégyentől, mert egyszerűen felálltak és elmentek, anélkül,
hogy átadták volna a dolgozatukat. Számolni kezdtem.
Tizenhat. Ha ebben a tempóban halad, maradunk
egyáltalán tizenketten?
– A négy diákkal, akik távoztak, ne beszéljenek többé! –
Ahogy Levi elvette a lapokat, már dobta is ki őket a kukába. –
A dolgozattal nem az elemzőképességüket teszteltem,
hanem a mentális erejüket. Tudnak nyomás alatt dolgozni?
Ha nem tudnak, nem érdemlik meg, hogy ügyvédek
legyenek. Azonban – dörögte – ez csupán az én
véleményem. A dolgok kilencvenkilenc százalékának van
kiskapuja, és ez a négy diák… Már a nevük sem érdekel…
Nem fogták fel a leckét, amit Ms. Cunning az első napon
megértett; jogukban áll és van lehetőségük megvédeni az
órán maradáshoz való jogukat.
Most dicsér? Nem. Az lehetetlen.
– Még ha jelenleg nincs is elég lelkierejük, színleljenek.
Tettessék, mintha az életük múlna rajta. Játsszák meg
magukat, még akkor is, ha ostobán elrontanak egy
évszámot, vagy a korán leadott dolgozatban rosszul idézik a
szöveget vagy engem. Mert ha elhiszik a hazugságaikat,
kétséget kelthetnek másokban. Egy ügy megnyeréséhez
nincs más dolguk, mint kétséget kelteni az ellenfelükben.
Seggfej! Még hogy dicsér engem. A rohadék továbbra is
hülyének állított be. Pokolian gyűlöltem őt. Annyira utáltam,
hogy legszívesebben szétkarmoltam volna az arcát.
Vagy a hátát. A gondolat alattomosan az agyamba
csusszant, és elvörösödtem.
 Basszus. Miért nem tudok tisztán gondolkodni a közelében?
Miért?
– Ki hallott már a Richard Archibald-ügyről? – kérdezte Levi,
és ezúttal mind felemeltük a kezünket.
Levi a mögöttem ülő srácra mutatott. Hátrapillantottam.
Kockás inget és cowboycsizmát viselt, a szeme kék, a haja
pedig homokszőke volt.
– Atticus Logan, álljon fel, és használja ki a lehetőséget,
hogy lenyűgözzön!
– Rendicsek…
– Üljön vissza, Mr. Logan! – Levi utasítását kuncogás
követte. – A déli bája talán tetszetős néhány ember számára,
de itt csak a szavakat pazarolja, ami egyben azt is jelenti,
hogy az időmet vesztegeti. Következő, maga, a szemüveges
lány, Ms. Vega, igaz?
A lány felpattant, és ezzel felborította a holmiját is, de ez
nem zavarta.
– Richard Archibald, tizenhat éves, a multimilliomos
Andrew Archibald fia. Szeptember 12-én, pénteken,
kétrendbeli gyilkosság és emberölés vádjával letartóztatták a
két középiskolás diák halála miatt, akik részt vettek az egyik
buliján. Újfajta herointablettákat adott nekik, amelyek azóta
már elterjedtek az utcákon is. Lényegében kapszulás heroin.
– Vélemény? – kérdezte Levi.
– A kétrendbeli gyilkosság nevetséges – mondta valaki elöl.
– Az egyik diák az exbarátnője volt, nem? És azt
rebesgették, hogy tudta, mennyire veszélyes az anyag. Az
ügyészség hirtelen felindulásból elkövetett gyilkosságnak is
nevezheti – tette hozzá Vega.
– Szóbeszéd – válaszolta Levi.
– Az emberölés jogos, de kétlem, hogy elítélik miatta –
jelentettem ki hangosan, mire mindenki felém fordult.
– Folytassa! – kérte Levi, és az asztalának támaszkodott.
– Mindegy, hogy tudta-e, hogy a szállítmány rossz volt,
vagy sem. Az anyag illegális, épp ezért minden haláleset
bűncselekménynek minősül. Ha a srác nem lenne gazdag és
fehér, nem csinálnának belőle hírt. Letöltendőt kapna, mi
pedig továbblépnénk.
– A magadfajták miért csinálnak mindenből faji kérdést? –
csattant fel Atticus mögöttem.
– Tessék? – fakadtam ki. – „Magadfajták”? Mióta vagyok én
a feketék mintapéldája?
– Tessék, kiforgatod a szavaimat. Csak azt mondom, hogy
az „afroamerikaiak” előszeretettel húzzák elő a faji kártyát.
Ha a srác gazdag lenne, és fekete, azt is felkapná a média.
– Ó, ez mekkora baromság. Ha fekete volna, a média
reakciója egyáltalán nem lenne meglepő. Végtére is, egy
drogos fekete srác csakis bűnöző lehet. Míg egy drogos fehér
srác csak rossz döntéseket hozott. A jogi rendszerünk
szisztematikusan defektes…
– Kérlek, prédikálj valaki másnak! A srác senkit sem
kényszerített drogozásra. Lehet, hogy kiskorúak voltak, de
elég okosak ahhoz, hogy tudják, mi történhet velük.
Helytelen a srácot hibáztatni, és hanyagság azt mondani,
hogy ítéljék el emberölésért.
– Azért költöztem északra, hogy a „magadfajtákat”
elkerüljem – motyogtam.
– Én pedig azért jöttem ide, hogy téged kiakasszalak,
édesem. Édesem?
Édesem!
– Te…
– Mindketten velem fognak dolgozni ezen az ügyön –
szólalt meg ekkor egy ismerős hang elöl. Úgy mondta,
mintha szórakoztatónak találná.
– Tessék? – Mindketten tátott szájjal fordultunk Black
professzor felé.
– Engem kértek fel Richard Archibald képviseletére, és úgy
döntöttem, hogy a társaim mellett maguk ketten is velem
fognak dolgozni. Ms. Cunning, mivel ön határozottan úgy
gondolja, hogy a srácnak már börtönben kellene ülnie, biztos
vagyok benne, hogy az ügyészség álláspontját képviseli, ami
segít egy lépéssel előttük járnom. Atticus, maga pedig más
megvilágításba helyezte az ügyet. Szabad akarat, a két
elhunyt személy odafigyelhetett volna. Épp ezért mostantól
mindketten velem dolgoznak. A többiek szedjék össze
magukat! Mára végeztünk – fejezte be. A szavai
mindannyiunkat döbbenten hagytak.
Ismét megvártam, amíg mindenki elmegy. Atticus rám
kacsintott, amikor a tekintetünk összetalálkozott.
Legszívesebben hozzávágtam volna valamit, vagy nyelvet
öltöttem volna rá, mint egy sértődött kisgyerek.
Igen, az aztán az érett viselkedés.
– Szüksége van valamire, Ms. Cunning? – kérdezte Levi,
magára vonva a figyelmemet.
– Mi az, most nem sétálsz csak úgy el?
Basszus, ez csak úgy kicsúszott a számból.
Levi nem szólt semmit, miközben összeszedte a dolgait.
Távozni készült.
– Hiba volt nekem adnod az ügyet. Megtorpant.
– Miért? Az előítéletek miatt? Mondtam: hasznos lehet
egy…
– Nem – szakítottam félbe, bár legszívesebben
hozzátettem volna még, hogy nem kellene több időt együtt
töltenünk. Képtelen voltam kinyögni.
Levi rám pillantott, de úgy éreztem, hogy átnéz rajtam. A
szeme összeszűkült, és a tekintete elhidegült.
– Itt akar lenni, Ms. Cunning, vagy csak az időmet
vesztegeti?
– Itt akarok!
– De hajlandó lenne elmenekülni élete lehetőségétől?
Amiatt?
– Ezt sosem mondtam.
– Gondolt rá, látom a habozásán. Tehát vagy nem elég erős
ahhoz, hogy elkülönítse a magánéletét a szakmai életétől,
vagy nem elég magabiztos ahhoz, hogy itt legyen. Akárhogy
is, gyengének látszik.
– Nem vagyok az! Ami történt…
 – Thea, semmi sem fontosabb annál, mint amit az életével
kezd az ember. Ha ügyvéd akarsz lenni, rohadt jó ügyvéd
lehetsz, ha nem hagyod, hogy bármi is az utadba álljon. Sőt,
fordíts a javadra mindent, amit csak tudsz!
Ezt nem gondolhatta komolyan.
– Azt akarod mondani, hogy fordítsam az előnyömre… azt?
Levi vállat vont.
– Ami történt, az megtörtént, és nem lehet visszacsinálni.
Talán nem érted, de ha ügyvéd akarsz lenni, akkor a
legjobbnak kell lenned, különben semmit sem érsz majd az
embereknek. Tehát tegyél meg mindent, hogy feljuss a
csúcsra! Figyelembe véve, ki az anyád, azt hittem, te leszel
az utolsó, akinek ezt el kell magyaráznom. Megharcoltál a
helyedért, szóval ne add át olyan könnyen. Sem most, sem
soha!
Összeszorítottam a számat is, és az öklömet is. Közvetlenül
Levi elé léptem. Olyan közel álltunk egymáshoz, hogy egy
rossz mozdulat, és az ajkunk összeér, azonban abban a
pillanatban nem vágytam ilyesmire.
– Először is, soha, semmilyen körülmények között ne hozd
fel az anyámat többé! Másodszor pedig, itt akarok lenni,
nagyszerű ügyvéd akarok lenni, és nem hagyom, hogy te,
vagy ami történt, megzavarjon, mert ahogy mondtad, ez
mind a múlté. De ne tégy úgy, mintha kijátszottalak vagy
átvertelek volna! Sosem mondtad, hogy professzor vagy.
Végezetül, azt, ami történt, sosem fogom ugródeszkaként
használni a karrieremhez. Senkinek nem akarok esélyt adni,
hogy a szememre vethesse, azért jutottam el idáig, mert
lefeküdtem a professzorommal. Ki fogom érdemelni a
helyemet, épp ahogy te is!
Beletúrtam a táskámba, és letettem az óráját meg az
alsóját az asztalra. Aztán minden szó nélkül elindultam az
ajtó felé.
– Várj! – szólt utánam Levi.
A francba is, miért nem hagy elmenni?
– Mi az? – csattantam. Hozzám vágta a bugyimat.
 – Ha már visszaadjuk a dolgokat.
Rámeredtem, aztán fogtam a bugyit, beletűrtem a
táskámba, és kirohantam a teremből.
A fenébe vele!
 
Levi
 
A fenébe vele!
Egész héten utána kutattam a Harvard adatbázisában,
hogy mindent megtudjak róla. Egyik meglepetés ért a másik
után. Thea Cunning, huszonhárom éves, édesanyja Margaret
„A Cápa” Cunning.
A legelső disszertációmat A Cápáról írtam, arról, hogy a
huszonöt éves pályafutása alatt mindössze három ügyet
veszített el. Ő volt a büntetőjog vérbeli gengsztere. Ha
Margaret Cunning elvállalta az ügyedet, az olyan volt,
mintha szabadulókártyát kaptál volna a börtönből. A mai
napig tanulmányoztuk és hivatkoztunk az ügyeire. Miután ezt
megtudtam, az is értelmet nyert, hogy a lánya miért nem
rendült meg tőlem. Ha A Cápa az anyád, az életed biztos
olyan, mint egy jogi gyorstalpaló.
Thea osztályelsőként végzett a Towson Középiskola jogi és
közpolitikai szakán, a diplomáját pedig summa cum laude
szerezte a Princeton Egyetem hároméves angol szakán.
Nyilvánvalóan jó úton járt, hogy az anyja nyomdokaiba
lépjen, de helyette két év szünetet tartott, amikor
visszaköltözött Marylandbe. Most pedig teljes ösztöndíjjal
tanult a Harvard jogi karán. A hobbija a röplabda, a tenisz, a
fotózás és a kreatív írás. A legnagyobb eredménye az aktája
szerint: „még nem valósult meg, így semmi más nem
számít”. Miután az édesanyjánál negyedik stádiumú
tüdőrákot diagnosztizáltak, Thea visszatért Bostonba, és
jelenleg a gyerekkori házukban lakott.
– Miért? – tettem fel a kérdést sóhajtva, amikor hazaértem.
A cipőmet lerúgva a kanapéra zuhantam.
– Mit miért?
 – A fenébe, Bethan! – ugrottam fel.
A húgom hatalmas, várandós énje a konyhából jött ki, és a
kezében egy doboz jégkrémet szorongatott, amit a
fagyasztómból zsákmányolt. Melegítőt viselt, egy Guns N’
Roses-pólót, míg a fejére sapkát húzott.
– Ne kiabálj velem! – üvöltötte.
– Nem kiabálnék, ha nem ijesztenél halálra. Mit keresel itt?
– Igyekeztem mérgesnek látszani.
– Elfogyott a jégkrém? – battyogott odébb, hogy leüljön
egy székre.
– Tehát ahelyett, hogy elmennél a boltba, mint minden
normális ember, ellopod az enyémet?
– Mindig is utáltál osztozkodni – kapott be egy újabb
kanálnyi édességet.
Legszívesebben elvettem volna tőle.
De miféle férfi lop ételt egy terhes nőtől?
– Bethan, kérlek, mondd, hogy van észszerű oka annak,
hogy itt vagy, vagy esküszöm, hogy felhívom Tristant.
– Ez fenyegetés akart lenni? Felhívod a férjemet? Szerinted
ki hozott el ide?
Utáltam mindkettőjüket.
– Bethan…
– Oké, oké. Tristan mesélte, hogy végig… hmm… vétkezted
a várost egy lánnyal, akiről kiderült, hogy a diákod.
– Nem akarok erről beszélni…
– Levi, harminc évig te voltál a jó, az okos, a fénylő csillag,
és sosem okoltalak érte, vagy voltam féltékeny rád, mert
őszintén szólva, az életed rohadt fárasztónak tűnt. De most,
hogy élő inkubátor lettem egy aprócska ember számára, a
férjem nem engedi, hogy belépjek a saját báromba, mert
elriasztom a vendégeket. Anya folyamatosan fodros ruhákat
vásárol nekem… fodrosakat, Levi! Az emberek tíz
másodpercenként az arcomba másznak, az anyaság
örömeiről sikoltoznak, és őszintén szólva, úgy érzem, mintha
haldokolnék. Fáj a lábam, húszpercenként pisilnem kell, és
nem ihatok alkoholt. Még sosem unatkoztam ennyire
életemben! Így eljöttem hozzád, bátyókám, hogy vagy
felvidíts, vagy segíts rajtam, mert ha nem, én leszek a
következő személy, akit meg kell védened a bíróságon,
amikor elpattanok, mint egy ér.
Mikor őrült ez meg?
– Bármit ittál vagy szívtál, abba kell hagynod! – mondtam
lassan, mire Bethan hozzám vágta a kanapé párnáját.
– Mesélj nekem az egyhetes kalandodról!
– Annyi mindenkivel házasodhattál volna, miért a legjobb
barátom kellett?
– Tiltakozom! Kerülöd a válaszadást. A szememet forgatva
dőltem hátra.
– Egy hétig randiztunk. Puszta élvezetből, majd a hetet
követő első reggelen megláttam őt az órámon, ennyi.
– Miért nem dobtad ki? Nem ezt csinálod, amikor „ijesztő
professzor” módba kapcsolsz?
– Megpróbáltam, de túl okos! Ha más diákról lenne szó,
komolyan érdekelne a karrierje.
– Nos, ha csak egy hétről volt szó, jobb, ha továbbléptek,
mint a felnőttek, nem igaz? Ne hagyjátok, hogy ez a dolog
zavart okozzon köztetek.
Így igaz. Miért is nem tudnánk – tudnám – megtenni?
– Akkor mégis – folytatta Bethan –, miért vagy ilyen
mélabús?
– Mert mazochista vagyok.
– Túl sok információ – borzadt el.
– Bevontam őt egy ügybe, amin épp dolgozom – feleltem. –
Anélkül tettem, hogy belegondoltam volna a helyzetünkbe.
Csak az járt a fejemben, hogy a segítségével megnyerhetem
az ügyet. Ami pedig a legrosszabb, amikor óra után szóba
hozta a dolgot, olyan közel jött hozzám, hogy
legszívesebben… – Elharaptam a mondatot, képtelen voltam
kimondani az igazságot.
– Akkor mégsem csak egy hétig tartott a dolog.
– De – vágtam rá. – Nem lehet másképp. Ezt az elején
letisztáztuk.
 Egy hét szex, semmi több.
– Szóval ennyit csináltatok egy hétig? Szétkeféltétek az
agyatokat? Nem akartam újraélni a hetünket, miközben a
húgom árgus szemmel bámul rám, úgyhogy rendkívül
óvatosan válogattam meg a következő szavaimat. Minden
erőmmel azon voltam, hogy elrejtsem az érzelmeimet, és ne
áruljak el túl sokat.
– Nem szexeltünk állandóan.
– Oké, gondoljuk át másképpen! Ha nem lenne a diákod,
megszegted volna az egyhetes ígéretet, hogy ismét randira
hívd?
A fenébe is! De még mennyire. Szándékomban állt.
A húgomra néztem, de nem igazán iparkodtam, hogy
válaszoljak erre a kérdésre.
– Ezt igennek veszem.
– Nem számít – hárítottam. – Semmi sem számít. Ő a
diákom, én a professzora. A kapcsolatunk kimerül ennyiben.
Ígéretet tett, és gondoskodni fogok róla, hogy mindent
megkapjon az órámon, amire szüksége van.
Bethan csendben maradt, alapos mérlegelés után kérdezte
csak:
– De komolyan, mit művelt veled azon a héten? Senki
miatt sem viselkedtél még így.
Ez volt az egymillió dolláros kérdés, amire magam sem
tudtam a választ.
Mit művelt velem Thea?
HATODIK FEJEZET

Múlt
3. nap
 
Thea
 
– Most csak viccelsz velem – nevettem fel, amikor
kinyitottam a fagyasztóját. – És még te szóltál meg, amiért
müzlit eszem.
– Édesszájú vagyok, mit mondhatnék? – lépett mögém
Levi, a derekam köré fonta a karját, és apró puszit lehelt a
vállamra. – Válassz már végre jégkrémet!
– Olyan nagy a választék – tűnődtem.
Nem indokolatlanul. A fagyasztó felét jégkrémes dobozok
foglalták el, a legkülönfélébb ízesítésekkel. Olyan tökéletes
rendben álltak, mintha egy fagylaltozóban lennénk.
– Nos, a csokival nem lehet melléfogni – suttogta Levi, és
az ingén keresztül rámarkolt a mellemre. Mindig az ő felsőit
viseltem. Szerencsére nem bánta.
– Mi az? – kérdezte, mire elfojtottam a nevetést.
Benyúltam a fagyasztóba, és inkább egy doboz vaníliát
választottam, mielőtt kibújtam az öleléséből.
– Semmi.
– Szörnyen hazudsz. – Levi visszajött velem a nappaliba.
Felpattantam a szürke kanapéjára… már legalább négyszer
betörtük.
– A megjegyzés, amit a csokival kapcsolatban tettél… úgy
hangzott, mintha egy 80-as évekbeli pornóból származna.
– Már megbocsáss! A 80-as évek szülötteként nem tudom,
mit mondjak erre…
– Nem baj – kanalaztam bele a dobozba –, a 90-es évek
sokkal jobb volt.
 Levi felhorkant, és leette a fagylaltot a kanalamról, mielőtt
a számba dughattam volna.
– Ó, kérlek! A sok szex összezavart.
– Viccelsz velem? A mobiltelefon…
– A 80-as években is voltak mobilok, ugye tudod?
– A gigantikus tégla, amit bunkósbotként hordoztak az
emberek, nem számít mobiltelefonnak – tájékoztattam.
– Az én generációm szenvedett, hogy a tiédnek kinyitható
telefonja lehessen – vágott vissza. – A 80-as években
Madonna csodálatos volt, csakúgy, mint a New Kids on the
Block. Will Smith volt a legmenőbb, ráadásul a Simpson
család…
– A Simpson család 1989-ben jött ki, tehát a 90-es évekhez
tartozik.
– Mi jön a 19 után? – tartotta felém a fülét.
– Kerekítésnek hívják. Levi a szemét forgatta.
– A 80-as években jelent meg a Nulladik óra.
Fenébe!
– A 90-es években pedig a Nulladik óra 2. Levi döbbenten
nézett rám.
– Te most az eredeti Nulladik órát a folytatásához
hasonlítottad?
– Nos, nem dobálózhatsz csak úgy a Nulladik órával,
legalább várj, amíg felsorolok néhány klasszikust a 90-es
évekből, te bunkó. – A vereségtől duzzogni kezdtem.
– És még ki sem játszottam a Michael Jackson-kártyámat,
pedig a Thriller volt a legkirályabb.
Valamiért úgy éreztem, mintha cserben hagynám a
generációmat. Morcosan a számba tömtem a jégkrémet. Levi
várakozóan nézett, valószínűleg valamiféle visszavágásra
számított, de az agyam olyan fagyos volt, mint a fagylalt.
– Nem számít, mit mondasz, nem fogom beismerni, hogy a
80-as évek győz…
Levi a számra vetette magát, mielőtt befejezhettem volna
a mondatot.
 A kanapé karfájának dőltem, kezemet a nyaka köré
fontam, ő pedig fölém hajolt.
– A 90-es éveknek ott voltál te – mondta gyengéden.
– Most hízelegni próbálsz – mérgelődtem, miközben Levi
kigombolta az ingemet. – Okos húzás, Mr. Black.
Elvigyorodott, és már a mellemet csókolta.
– Én is így gondolom.
Lehunytam a szemem, és ledobtam a jégkrémet… tőle
egyébként is jobban borzongtam.
 
Levi
 
Horkolt. Nem volt hangos vagy kellemetlen; igazából
aranyosnak találtam. Thea a lepedőbe burkolózott, a lába
enyhén kikandikált, és álmában a karomba kapaszkodott, de
nem bántam. Furcsa volt, hogy nem bántam. Igazából nem
sokat tudtam róla, de azon kaptam magam, hogy meg
akarom ismerni.
– Érzem, hogy bámulsz – suttogta, és mocorogni kezdett a
takaró alatt.
– Horkolsz.
– Nem igaz! – vágott vissza azonnal. Egyszerre tűnt
zavartnak és sértettnek a megjegyzésem miatt.
Felnevettem.
– Pedig de.
– Tudom – adta meg magát kuncogva, miközben a keze
mögé rejtette az arcát.
Együtt nevettem vele. A kacagása ragadós volt.
– Semmi baj, igazából aranyos.
Egy pillanatig Thea úgy nézett, mintha olvasni próbálna
bennem, de egy apró sóhajjal feladta, és felkelt az ágyból.
Vitte magával a takarót is.
– Lezuhanyzom.
– Oké, akkor készítek reggelit – pattantam fel én is. Thea
megállt, és visszafordult felém.
– Főzni is tudsz?
 – Igen?
– Kérlek, mondd, hogy csak tojást vagy valami hasonlót!
– Mi? Nem, tudok főzni.
– A francba, Levi! Egy férfi csak ne legyen tökéletes!
– Szeretnéd, hogy megégessem a pirítósod egyik oldalát?
– Még szép – pislogott rám, én pedig gyors csókot
nyomtam az ajkára.
– Ne aggódj, Thea, közel sem vagyok tökéletes.
– Szerinted.
Thea finomabban érintette a számhoz az ajkát, aztán
bement a fürdőszobába.
– Bámulatosan furcsa vagy, mondták már neked?
– A csáberőm része, Mr. Black.
Nevetve megráztam a fejem, és elindultam a konyhába.
Azon tűnődtem, tényleg azt akarja-e, hogy megégessem a
pirítósát.
– Csinálok egy égettet és egy jót is.
Mi történik velem?
 
Thea
 
Míg Levi a konyhában reggelit készített, úgy számoltam,
legalább húsz percem van, hogy elkészüljek. Kivettem a
neszesszeremet a mosdókagyló alól, fogtam a
hajsütővasamat, a borotvazselémet és dezodoromat, meg
persze minden mást is, amire szükségem volt, hogy nőnek
érezzem magam.
Reggel észrevettem, hogy a lábam szúr, és legszívesebben
meghaltam volna. Tegnap terveztem borotválkozni, de Levi
csatlakozott hozzám a zuhany alatt, és valahogy mindenről
elfeledkeztem.
Mi van velem?
Sóhajtva megnyitottam a vizet.
Nem tudtam sokat Leviról, de meg akartam ismerni.
Amikor kigondoltuk ezt az egyhetes kalandot, őszintén azt
hittem, hogy csak a szexről fog szólni, rövid, édes
beszélgetésekkel, talán egy kevés kajával, másnapig pedig
mindenki teszi a dolgát. Ehelyett csupán néhány órára
váltunk el, mégis kész örökkévalóságnak tűnt ez a rövid idő
is.
– Kezdek ragaszkodni – ismertem be. – Kezdek túlságosan
ragaszkodni Levi Blackhez.
Ennek jobban kellene zavarnia…
– A picsába! – sikoltottam fel, ahogy felsértettem a lábam.
– Thea? Jól vagy?
Hallgattam, mert ha kinyitom a szám, féltem, hogy csak
vinnyogás jön ki rajta. Úgy fájt, mint a fészkes…
– Thea? – nyitotta ki Levi az ajtót.
Miért nem zártam be? Francba! Hogy legyek így szexi?
– Jól vagyok – kiáltottam ki –, csak egy kis vágás…
Levi elhúzta a zuhanyfüggönyt, én pedig ösztönösen a
mellem elé kaptam a kezem, hogy eltakarjam a
meztelenségemet, miközben megpróbáltam a sértetlen
lábamon egyensúlyozni. Biztosan idiótának tűntem.
– Gyere ki, lekezelem.
– Komolyan, Levi, jól vagyok.
– Nézz le! – utasított.
Ahogy odapillantottam, legszívesebben elsüllyedtem volna.
A vérem bemocskolta a fürdőkádját, és ahogy lefelé folyt…
undorító volt.
– Rendben – sóhajtottam.
Ki akartam lépni a zuhany alól, de Levi elém lépett, és ölbe
kapott. Két törülközőt is lerántott a tartóról, és elindultunk a
hálószobába. Ahogy az ágyra fektetett, azonnal magam köré
tekertem az egyik törülközőt, míg a másikat a vérző
lábamhoz szorította.
Egyszerű pizsamaalsót és világos pamutpólót viselt… és
szemüveget.
Minden erőlködés nélkül szexi volt, míg én annyira
próbáltam annak mutatni magam, hogy Ollókezű Edwardot
játszottam a lábamon.
Picsába!
 – Bocsánat – motyogta Levi, amikor összerándultam a
krém érintésétől.
– Ó, kérlek, ne kérj bocsánatot, így is elég kínos ez a
helyzet.
Ennyit arról, hogy szexi akartam lenni – sóhajtottam.
Levi keze megtorpant, és úgy nézett rám, mintha
megőrültem volna.
– Beléptem a fürdőszobába, és ott találtalak a zuhany
alatt, nedvesen, meztelenül és gyönyörűen. Majd férfiként
kihoztalak, most pedig az ágyamon ülsz, még mindig
nedvesen, egy szál törülközőben. Ennél már csak ez szexibb
– nyúlt fel, és lehúzta a zuhanysapkámat.
Az isten verje meg! Magamon felejtettem. Miért, istenem?
Miért?!
– Fáradozás nélkül is szexi vagy – csókolta meg Levi a
térdemet – Ne rontsd el a dolgot!
Csendben hagytam, hogy bekötözzön. Legalább a
borotválkozás kilencven százalékát sikerült letudnom, mielőtt
megsérültem.
– Befejezem a reggelit, amíg elkészülsz – lépett hátrébb
Levi. Megragadtam a pólóját, és ahogy felültem az ágyon,
hagytam, hogy a törülköző lecsússzon rólam. Levi nyelt
egyet, a szeme bejárta a testem.
– Tetszel szemüvegben. – Ennyit tudtam kinyögni, mielőtt
megcsókolt.
A szájába nyögtem, ő pedig felemelt, és feljebb mozdult
velem az ágyon.
– Kikészítesz, Thea – morogta az ajkamra.
– Istenem, remélem, nem. A hét még csak most kezdődik!
– Elvigyorodtam, miközben levettem a szemüvegét, és az
éjjeliszekrényre tettem. Az óvszeres dobozért nyúlva
megjegyeztem: – Kezdesz kifogyni.
– Jó célra használtam – vette ki a kezemből, én pedig
megcsókoltam. Egy pillanat múlva már a derekamat
markolta, úgy hatolt belém.
– Hgh… – kapaszkodtam bele felnyögve.
 Amikor megszorította a fenekemet, tudtam, hogy ezt a
menetet nem hosszúra szánja, hanem keménynek és
gyorsnak. Térdelve szorította a combomat, miközben újra és
újra mélyre nyomult bennem.
– Levi… – Zihálva elengedtem őt, és hátradőltem, hogy
megragadjam az ágy fejtámláját.
Megállás nélkül a nevét sikoltoztam, ő pedig rövid
morgásokkal válaszolt… míg nagy csalódottságomra
lelassított.
– Mit művelsz…
Ahogy kinyitottam a szemem, megláttam, hogy Levi
feszülten figyel. A száján mosoly játszott. Élvezte, ha
könyörögnöm kellett. Minden lassú döfése megőrjített.
Akartam őt, és ezt is tudta.
– Gyorsabban! – követeltem.
De Levi csak vigyorgott, és teljesen lelassított.
– Hogy mondod?
A pokolba vele!
Elengedtem a fejtámlát, és hanyatt löktem.
– Azt mondtam, gyorsabban, és ha nem teszed meg, majd
megteszem helyetted – nyomtam egy gyors csókot a
mellkasára, mielőtt beleültem.
– Thea… – zihálta Levi a nevem, ahogy lovagolni kezdtem
rajta. A keze a derekamra siklott, de félrelöktem.
– Thea – nyögött csukott szemmel.
– Látnod kellene az arckifejezésed – ugrattam őt, épp
ahogy ő is tette.
Egyetlen mozdulattal fordított a hátamra, az arca pár
centire volt az enyémtől.
– Ne szórakozz! – morogta.
– Akkor ne fogd vissza magad!
Ez megtette a hatását. A korábbi önuralma elillant, ahogy
mélyre temette magát bennem.
Újra és újra belém csapódott. Csapódott.
És csapódott.
– Igen!
 Ennyit tudtam kinyögni, de nem is volt többre szükség.
Levi olyan erősen tartott, hogy fájt, ami még élvezetesebbé
tette.
Magamhoz húzva csókoltam meg. Durva voltam, és
mocskos, de nem érdekelt.
– Levi.
– Thea – mondta még ki a nevem suttogva, aztán rám
omlott. – Azt hiszem, kezdek függővé válni.
Felnevettem.
– Az jó, mert én is így érzek. Csak engedjük el magunkat.
Mert ez a mostani minden szempontból bűnös egy dolog
volt.
HETEDIK FEJEZET

Jelen
 
Thea
 
– Nézzenek oda, valaki öt perccel korábban érkezett.
Csak egy embert ismertem ennyire bosszantó akcentussal,
és ő volt az utolsó személy, akivel reggel foglalkozni
akartam.
– Mit akarsz, Atticus? – Még kétszer benyomtam a lift
gombját, hátha gyorsabban megérkezik.
– Úgy rémlik, Black professzor kettőnket választott erre az
ügyre – szállt be velem. – Akárhogy is, nem ártana, ha
jobban megismernénk egymást, és megpróbálnánk
civilizáltan viselkedni, amíg itt vagyunk. Ki tudja, lehet, hogy
néhány év múlva itt dolgozunk majd. Atticus Logan vagyok.
Kezet nyújtott.
– Thea Cunning.
– Úgy hallottam, Black professzor minden évben a szárnyai
alá vesz egy hallgatót. Jobb, ha tisztában vagy vele: nem
fogom hagyni, hogy te győzzél. Vagy bárki más. Szóval ne
állj az utamba! – jelentette ki, és kilépett, amikor a liftajtó
szétnyílt.
Ne tégy semmit! Cowboycsizmás seggfejekben nem
teszünk kárt.
– Szóval ti vagytok a friss húsok – szólalt meg egy hang.
Megpördültem, mert az a hang annyira ismerős…
Tristan állt előttem. Tristan, a srác, aki a bárban kiszolgált,
a srác, aki cilindert és szemfestéket viselt. Nappali fénynél
teljesen máshogy nézett ki. A haja tökéletesen állt, a cipője
ragyogott, a saját tükörképemet is láthattam benne, és olyan
öltönyt viselt, ami valószínűleg többe került, mint amit az
eddigi életemben meg tudtam spórolni. Ez sokat elárulhatott
a jelenlegi pénzügyi helyzetemről.
– Mr. Knox, megtiszteltetés, uram. Lenyűgözött a Dreyer-
ügyben végzett munkája – mondta Atticus, máris nyalizva.
– Honnan származol? – kérdezte Tristan.
– Greenville, Dél-Karolina – felelte Atticus büszkén.
– Mauldinban születtem és nevelkedtem.
– Viccel velem.
– Sosem viccelődöm a szülővárosommal. Atticus rám
kacsintott.
– Milyen kicsi a világ. Maga az újdonsült hősöm.
Szóval ez az öregfiúk klubja, amiről beszéltek.
– Hallottam, hogy a karrierje során A Cápának is dolgozott
– vigyorgott Atticus.
A Cápa? Az anyám?
– Mr. Knox – szakítottam félbe Atticust –, örülök az újbóli
találkozásnak. – A kezemet nyújtva léptem előre.
Nem adom fel harc nélkül!
– Újbóli? – Atticus zavartan nézett rám.
– Igen, Mr. Knox az anyámnak, Margaret Cunningnak
dolgozott – hazudtam.
Nos, nem teljesen hazudtam. Tristan és én valóban
találkoztunk már korábban, és egyidőben tényleg dolgozott
anyámmal, nem igaz?
– Természetesen. Sajnálattal értesültem a haláláról. –
Tristan rám vigyorgott.
Atticus álla leesett, és ezúttal én voltam az, aki
rákacsintott.
– Késtek – szidott le minket Levi, ahogy felbukkant. A lift
felé tartott.
– Öt perccel korábban érkeztünk.
– Öt perccel korábban érkeztek, de azzal töltötték az időt,
az én időmet, hogy a magánéletükről társalogtak, igaz,
Tristan?
– Nem tudtam elhallgattatni őket. Rohadtul csőbe húztak
minket.
 – Mindegy is, ebben az irodában ha nem érkezel fél órával
korábban, jobb, ha meg sem jelensz. Mindkettőjük dolgát
újra fogom értékelni – mondta, miközben a lift ajtaja
bezárult.
– Be kellett volna szállnotok vele a liftbe – szólt Tristan
mögülünk.
– Ha nem értek előtte a kocsihoz, elhihetitek, hogy ott
helyben mindkettőtöket kirúg.
Atticus és én egy másodpercre egymásra pillantottunk.
Aztán lekaptam a magas sarkúm, és rohanni kezdtem a
lépcső felé.
– Megőrültél? Legalább 60 emelet! – üvöltött utánam
Atticus, de nem törődtem vele, csak rohantam tovább,
amilyen gyorsan csak tudtam.
Ahogy a 49. szintre értem, feltéptem a lépcsőház ajtaját,
és a lifthez ugorva úgy nyomkodtam a hívógombot, mintha
az életem múlna rajta.
– Hölgyem? – szólított meg a biztonsági őr. Szerencsére a
liftajtó szétcsúszott. Levi az újságját olvasva állt.
– Neki dolgozom! – mutattam Levira, és beugrottam mellé.
Ő zavartan nézett fel rám, miközben kilihegtem magam.
– Jobban lenyűgöztél volna, ha az összes emeletet
végigfutod – közölte, utána viszont nem törődött tovább
velem. Amíg zihálva kifújtam magam, ő folytatta az olvasást.
– Kapd be!
– Elnézést? – fordult hátra Levi összehúzott szemekkel.
– Hapci – tüsszentettem. – Elnézést – hazudtam, és ezt ő is
tudta.
Mindenesetre visszavettem a cipőmet.
– Hol van Atticus? – kérdezte Levi, amint kinyílt az ajtó.
– Nem tudom, talán nem éhezik a… – Elhallgattam, mert
ekkor észrevettem, hogy Atticus már a kocsinál várakozik.
Levi visszanézett rám.
– Ő nyert.
Atticus előreengedte Levit, majd közénk furakodva
elfoglalta a Levi melletti helyet, így én az anyósülésre
kényszerültem.
– Meglátogatjuk Archibaldékat – közölte velünk Levi. –
Hajtsák le a fejüket, ne beszéljenek senkivel, különösen az
újságírókkal ne. Még csak bele se szuszogjanak a
mikrofonjaikba, és semmilyen körülmények között ne
létesítsenek szemkontaktust! Ugyanez vonatkozik
Archibaldékra is. Nem többek, mint legyek a falon,
jegyzetelnek, és nem hátráltatják a társaimat, mert ők egész
biztosan nem fognak törődni magukkal. Ha kérdésük van,
tartsák meg maguknak. Ha ötletük vagy véleményük támad,
tartsák meg maguknak, hacsak nem kérdezek rá.
Megértették? – Mindketten bólintottunk. – Nagyszerű.
Most először láttam Levit kiöltözve. Amikor együtt voltunk,
mindig farmert és inget viselt. Vagy bokszert. Vagy időnként
semmit. Az egyetemen is a hétköznapi stílust választotta. De
bármi volt is rajta, mindenben jól nézett ki.
Nem, Thea, nem! Dolgozol. Az ügyre gondolj, ne rá!
Amikor odaértünk Archibaldék több millió dolláros bostoni
otthonához, rájöttem, hogy a helyzet rosszabb, mint
számítottam rá. Az újságírókat egy őrökből álló fal tartotta
távol a lépcsőtől.
– Ha bármelyikük, bármilyen módon szabotálja az
ügyemet, nemhogy dolgozni nem dolgozhatnak majd jogi
területen, de arról is teszek, hogy többé ne is tanulhassanak
– figyelmeztetett minket Levi.
Ahogy kinyitottuk az ajtót, az újságírók szó szerint ránk
zúdultak, és kérdésekkel bombáztak meg minket. A bejárati
ajtó felé több tucat vaku villant az arcunkba.
– Ne felejtsd, fejet le! – suttogta Atticus, ahogy próbáltunk
áttörni a tömegen.
– Mr. Black, az új bizonyítékok fényében hisz abban, hogy
Richardnak nem állt szándékában megölni a volt barátnőjét?
– Mr. Black, ön szerint ez lesz az első veresége, amióta
megnyitotta a cégét?
– Mit gondol, milyen hatással lesz az ügy a faji
kapcsolatokra?
 Az őrök fala szétnyílt, mi pedig átléptünk a küszöbön.
Végre biztonságban voltunk a sajtóhiénáktól. A házban káosz
uralkodott. Akták, papírok és kávéspoharak hevertek
mindenfelé. Levi társai egymással vitatkoztak; azonban
abban a pillanatban abbahagyták a civakodást, amikor ő
belépett.
– Hogy állunk? – vette le a kabátját, és úgy dobta le a
székre, mintha az övé lenne a hely.
– Mrs. Archibald a konyhában nézegeti a fotókat, Richard
fent van a szobájában, tízpercenként ránézünk, és… – A lány,
aki beszélt, ledermedt.
– És? – csattant fel Levi.
– És Mr. Archibald ma reggel elrepült New Yorkba –
válaszolta egy másik társa. – Próbáltuk hívni, de mindegyik
telefonja ki van kapcsolva.
Levi orrlyuka kitágult, az állkapcsát pedig összeszorította.
A konyhába csörtetett.
Atticus és én követtük, a társai visszatemetkeztek az
ügyiratokba.
– New York?! – Levit a találkozásunk óta először hallottam
kiabálni.
Az idősebb nő rászabott tengerészkék kosztümöt viselt, a
nyakában hófehér gyöngysor lógott. Vörös haját takarosan
hátrafésülte és feltűzte. Amikor Levi beviharzott a konyhába,
kissé megugrott.
– Azt mondta, találkozója van…
– A fiát gyilkossággal vádolják. Hozzáteszem, két
gyilkossággal, ő pedig kiruccan New Yorkba egy találkozóra?
– vicsorgott Levi. A hangja egy oktávval mélyebb volt a
szokottnál.
– Meg kell értenie…
– Nem. Magának kell megértenie. Megmondtam
mindkettőjüknek, hogy csak akkor vállalom el az ügyet, ha
megkapom a teljes és abszolút bizalmukat, hűségüket és
elkötelezettségüket. Ami azt jelenti, hogy azt teszik, amit
mondok, és én azt mondtam, hogy ne hagyják el az átkozott
házat! Amint a sajtó tudomást szerez erről, kétféle dolgot is
levonhatnak belőle; az egyik, hogy a férje nem veszi
komolyan az ügyet, míg a másik, hogy annyira kikészült a fia
tette miatt, hogy nem bír a közelében lenni. Maga szerint
melyik lehetőség válik az előnyünkre?
– Egyik sem – hajtotta le a nő a fejét.
– Pontosan! – kiáltott ismét Levi. Elfordult tőle, és
visszatrappolt a nappaliba. – Füstjelekkel, postagalambokkal,
nem érdekel, hogyan, valaki lépjen kapcsolatba Mr.
Archibalddal az ötórás hírek előtt! És ti ketten – mutatott két
társára – velem jöttök!
Azok ketten azonnal felpattantak, és a konyhába siettek
Levi nyomában.
– Egyes, kettes, ne álljatok ott, mint a bábuk, kezdjetek
telefonálni!
– vágott hozzánk valaki egy halom telefonszámot.
Engedelmesen ledobtuk a dolgainkat, és elkezdtünk
tárcsázni.
– Álmaink munkája, mi? – súgta oda Atticus, telefonnal a
fülén. Kuncogni kezdtem, de aztán ráébredtem, kivel
beszélgetek.
– Hogy értél le olyan gyorsan?
– Az ablakmosókkal. Leesett az állam.
– Hazudsz.
– Nem. Felugrottam melléjük, és levittek – vigyorgott. –
Helló, itt Atticus Logan a Levi Black és Társaitól, meg tudja
mondani, Mr. Archibald bent van-e? – Csendben hallgatta a
választ. – Köszönöm a segítségét, kérem, hívjon, ha változás
történik. – Letette, és rám nézett. – Mondtam neked, hogy a
győzelemre hajtok, és komolyan is gondoltam. Jobban
teszed, ha belehúzol, mert nem várok rád – közölte,
miközben már a következő számot tárcsázta.
Anyám mindig azt mondta, hogy a jogi egyetem csupán
egy csata, míg az ügyvédség maga a háború. Ez idáig nem
értettem, mire gondolt.
– Kezdődjön a játék akkor! – válaszoltam.
  
Levi
 
– Hol van Ms. Cunning? – kérdeztem, amikor kijöttem a
Mrs. Archibalddal való megbeszélés után.
A dolgok percről percre romlottak, és a vádalku egyre
vonzóbbnak tűnt, de a nő elutasította.
– Kiment a mosdóba, és eltűnt – válaszolta az egyik
alkalmazottam, fel sem nézve az ügyiratokból. – Biztosan
ráébredt, hogy túl nagy falat neki ez az egész – jegyezte
meg, inkább csak magának, mint nekem.
Thea, mint aki beismeri a vereséget? Majd ha szárnyakat
növesztek, és elrepülök.
Sóhajtva vettem észre, hogy Archibaldék legkisebb lánya a
lépcsőkorlát rései közül meredt ránk, miközben vörös fürtjei
egyikét rágcsálta. A lány felemelte a kezét, és intett nekem.
Átszeltem a folyosót, odaléptem hozzá. Az ujjával jelezte,
hogy egy titkot akar megosztani.
Lehajoltam, mire suttogni kezdett:
– A csinos hölgy fent van Richie-vel.
– Köszönöm. – Megsimogattam a fejét. Aztán felrohantam a
lépcsőn.
A fenébe, Thea! Legalább lesz okom kirúgni őt.
– Te elkényeztetett, gazdag kis majom – förmedt rá
valakire Thea, aki csakis Richard lehetett.
– Már elnézést! Tudod, kivel beszélsz?
– Igen, egy elkényeztetett, gazdag kis majommal –
ismételte meg Thea, kihangsúlyozva minden egyes szót.
– Kirúgathatlak! – kiáltotta Richard.
– Tessék csak, de mielőtt megtennéd, használd az eszed
egy pillanatra! Csak azért ülhetsz itt és videójátékozhatsz,
mert azt mondtad, nincs miért aggódnod, igaz? Mármint a
nagyszerű és mindenható Levi Black dolgozik az ügyeden.
– Igen, és mi van akkor? Soha nem vesztett egy ügyet
sem, miért kéne aggódjak? Az egésznek egy, maximum két
hét múlva vége lesz.
 – Levi Black egy nagyszerű védőügyvéd, azonban nem
isten. Még ő sem tudja befolyásolni, hogy mit gondoljanak
rólad az emberek. Azért hozott ide, mert én személy szerint
úgy gondolom, hogy néhány évet rács mögött kellene
töltened. Jót tenne a hozzád hasonlóknak. Az én dolgom,
hogy megtaláljak mindent, amit a vád indokként felhozhat,
és megcáfoljam őket. És tudod, mi fogja a veszted okozni? A
bűntudat hiánya. Hogy fel se fogod, mennyire súlyos a
helyzeted, és a felsőbbrendűségi komplexusod. Őszintén
reméltem, hogy tévedtem veled kapcsolatban. Reméltem,
hogy mindaz, amit a fejemben kialakítottam rólad, csak
sztereotípia, de sajnos rosszabb vagy, mint képzeltem.
Szóval menj, és rúgass ki, csak magad alatt vágod vele a fát.
Míg én? Én hazamehetek.
– Szóval csak úgy feladod? Miféle béna ügyvéd vagy te?
– És te miféle ember vagy? Két barátod meghalt a
házadban…
– Szerinted nem tudom? – csattant fel Richard. – Csak mert
nem zokogok megállás nélkül, vagy vagdosom a csuklómat,
nem jelenti azt, hogy nem tudom. Nem is akartam a hülye
pirulákat, de senki nem jött már el a bulijaimra, mert nem
voltam elég szórakoztató. Hector mondta el, honnan
szerezhetek tablettákat!
– Richard, miért nem ezzel kezdted? – Ezzel Thea
kiviharzott a szobából, csakhogy pont belém ütközött.
Mindketten a földre zuhantunk.
Minden idomát tökéletesen éreztem, és küzdöttem a
késztetéssel, nehogy magamhoz öleljem. De Thea túl hamar
elhúzódott.
– Úristen, sajnálom, Mr. Black.
– Semmi baj – sóhajtottam felállva.
Richardhoz fordultam, aki a sápadt bőrével és sötét
szemével inkább hasonlított az édesapjára, mint az
édesanyjára.
– Azt mondod, hogy Hector, az elhunyt fiú árulta el neked,
hol lehet tablettákat kapni?
 – Ezt ne használjátok fel! – vágta rá Richard. Ez megőrült.
– Te megőrültél? – csattant fel Thea is.
Ha más alkalom lett volna, ha nincs a közös múltunk,
felnevettem volna.
– Hallottátok, mit mondanak a hírekben, igaz? – suttogta
Richard, és letelepedett az ágyára. – Hector volt a legjobb
barátom. Együtt játszottunk az ificsapatban, és mindig
hagyott nyerni, mert tudta, hogy apa utálja, ha veszítek.
Kitűnő tanuló volt, sztárkosárlabdázó. Mit gondoltok, mi
történne, ha azt mondanánk, hogy a legjobb barátom, aki
fekete, ő árulta el, honnan szerezzek drogot?
– Ezért nem mondtál semmit? – suttogta Thea.
– Nem vagyok idióta. Hector jó srác volt, és nem akarom,
hogy az emberek holmi drogdílerként emlékezzenek rá… és
nem akarom, hogy a családja ennél is jobban meggyűlöljön.
Szóval, nagyon szépen kérem, hogy ne használjátok fel, amit
most mondtam.
– Minden rendben? – Mrs. Archibald lépett mögénk, és
Richard szeme elkerekedett.
– Csak megbeszéltük a részleteket. De már végeztünk is,
köszönöm. – Megfordultam, ügyelve arra is, hogy Thea
kövessen.
– Ki vagyok rúgva? – kérdezte, amikor a folyosó végére
értünk.
– Nem nekem dolgozol, a diákom vagy.
– Akkor kidobsz az órádról? Túl közel jött hozzám.
– Nem.
– Sikerült felvennünk a kapcsolatot Mr. Archibalddal,
néhány óra múlva érkezik – tájékoztatott Atticus büszkén.
– Raymond, vidd magaddal lelkes, fiatal barátunkat a
reptérre, és gondoskodjatok Mr. Archibaldról. Ha pedig még
egyszer a reptér közelébe megy, csapd le!
Kiszúrtam Atticus apró vigyorát, amit Thea felé küldött, és
a lány szúrós tekintetét is. Máris háborúban álltak, ami
megkönnyítette a dolgomat.
 – A többiek pakolhatnak, és mehetnek haza.
Mindannyiótokat várom reggel, de ha lehet, kevésbé
nézzetek ki zombinak.
Mindenki felsóhajtott a megkönnyebbüléstől. Összeszedték
a szétdobált kabátokat, cipőket, könyveket és papírokat.
Estére az újságírók is elkotródtak, így a távozásunk
lényegesen egyszerűbb volt, mint az érkezésünk.
Thea a járdaszegély mellett várakozott taxira, pedig az én
autóm is ott állt.
– Szállj be! – nyitottam ki az ajtót.
– Nem jó ötlet.
– Az ügyről van szó, szóval szállj be! – ismételtem meg
határozottan.
Thea úgy nézett rám, mintha nem hinne nekem, és
jogosan is tette. Magam is csak részben hittem el.
– Az irodánál van a kocsid?
– Taxival jöttem.
A sofőrömhöz fordultam, és megadtam neki a címet. Thea
kelletlenül mászott be a hátsó ülésre, és olyan messze
húzódott tőlem, mintha leprás lennék.
– Nem kellett volna beszélned vele. Felsóhajtott.
– Tudom, sajnálom, csak megláttam, hogy videójátékozik,
és kijöttem a sodromból.
– Nem baj – mondtam –, de csak azért, mert végül
hasznomra vált. Ha nem így alakul, egyetlen bocsánatkérés
sem tudott volna segíteni rajtad.
Thea feje olyan gyorsan rándult felém, hogy attól féltem,
megsérül.
– Felhasználod Hectort?
– Igen. Mi más választásom maradt? Richardnak annyi, ha
nem teszem.
– Nem akarja besározni a barátját. Ha megteszed,
meggyűlöl téged.
– Hidd el, túlélem. Az ügyvédje vagyok, nem a haverja. A
szülei azért fizetnek, hogy ne kerüljön börtönbe, én pedig ezt
fogom tenni. A személyes érzelmei semmit sem jelentenek.
 – Levi, tudod, mi fog történni, ha megteszed…
– Igen, visszatér a középiskolába, és többé nem nyúl
drogokhoz.
– Nem erre gondoltam! – emelte fel Thea a hangját. –
Amerikában minden fekete aktivista a jogrendszer
igazságtalanságának poszterfiújaként fogja őt használni.
Hector szülei meg fognak minden fórumot keresni, hogy a
fiuk, a halott fiuk felett egyetlen hiba miatt ítélkeznek.
Ennyivel nem lesz vége, és biztos vagyok benne, hogy
Richard nem szakad el a drogoktól, hanem beléjük menekül.
Vagy minimum alkoholba fojtja a tényt, hogy nemcsak
elárulta a legjobb barátját, méghozzá kétszer is, hanem a
világ gyűlöli is miatta. Önpusztítóvá válik, és mindenki ujjal
fog rá mutogatni, hogy ezt érdemli.
Visszatartottam a kikívánkozó mosolyt.
– Azt hittem, rács mögött akarod tudni – mondtam –, most
pedig épp megvéded őt.
Thea hátradőlt, és keresztbe fonta a karját.
– A terved hülyeség.
– A Harvardon tanultam – hárítottam. – És a tervemmel
nyerni fogunk.
– Mi értelme a győzelemnek, ha nem segítesz vele
senkinek? Mit érsz vele, ha csak rontasz a helyzeten? –
nyitotta ki Thea az ajtót, amikor a házához értünk.
Nem is nézett rám, pedig én is kiszálltam az autóból, és az
ajtóhoz kísértem.
– Legyen.
Thea megállt, hátrafordult.
– Legyen?
– Nem sározzuk be Hectort.
– Akkor mit fogsz tenni?
– Sajtótájékoztatót fogok tartani… Nem is. Te fogsz
sajtótájékoztatót tartani Richarddal.
Thea szája tátva maradt.
– Hogy mit fogok csinálni?
 – Holnap délután Richard mellett fogsz ülni, amikor
elnézést kér mindenkitől, akinek ártott, és kijelenti, hogy
nem akarta, hogy bárkinek is baja essen. Majd te közlöd,
hogy Richard csupán egyike azon diákoknak, akiknek a
buliján tablettákat és egyéb illegális szereket fogyasztanak,
és kijelented, hogy az a tény, hogy a rendőrség meg sem
próbálja megtalálni a dílert, önmagában bűncselekmény.
Fontos, hogy meggyőző legyél!
– Ha tudod, mit fogok mondani, miért nem te mondod el?
Vállat vontam, és pár lépéssel átszeltem a köztünk lévő
elviselhetetlen távolságot. A szél felkerekedett, amitől Thea
haja az arcába csapódott. Kihasználva a természet adta
lehetőséget, lesimítottam a tincseket.
– Három okból – suttogtam. – Egy: A professzorod vagyok,
és kötelezlek rá. Kettő: Te és Richard kijöttök egymással. Az
ilyesmit nem lehet megjátszani a televízióban, így az
emberek látni fogják, hogy őszintén ellenzed az elítélését.
– És a harmadik ok? – lépett közelebb Thea, tovább
csökkentve a távolságot közöttünk.
– Mit gondolsz?
Vártam egy másodpercet, mire barna szeme összeszűkült.
– Nem szólhat faji kérdésekről, ha engem ültetsz oda. Te…
urgh!
Már azóta tervezgetted ezt, hogy elhagytuk a házat?
Rákacsintottam, és visszafordultam az autóm felé.
– Ez nem helyes!
– Használd ki, amid van, Thea, mondtam már. Ne hagyd,
hogy bármi is megakadályozzon a győzelemben! A faji
kártyát már az asztalra dobták, vedd csak le onnan, és
holnapra már egy vezető üggyel kapcsolják össze a nevedet.
Ne hagyd, hogy az érzelmeid keresztbe tegyenek. Jobb vagy
ennél, és habozás nélkül kirúglak az órámról, ha elbuksz,
rögtön azután, hogy példaként használlak a többiek előtt. Jó
éjszakát!
Beszálltam a kocsiba, becsaptam az ajtót, és amint a
sofőröm elindult a házától, a fejemet az anyósülésnek
támasztottam. Próbáltam tudomást sem venni a
merevedésemről.
A fenébe! Túl közel kerültem hozzá.
NYOLCADIK FEJEZET

Múlt
4. nap
 
Thea
 
– Játszol? – kérdezte Levi, amikor észrevette a nappaliban
lévő dobozok mögé rejtett gitárt. Felkelt a borból, pattogatott
kukoricából és szendvicsből rögtönzött piknikünkből.
– Bárcsak! A húgom egész jó benne, bár még csak most
kezdte.
– Szerinted bánná?
– Egyáltalán nem.
Egyébként is én vettem neki a gitárt, szóval jogom van
hallani, amikor játszanak rajta.
Levi a kanapé túlsó végére ült le, és megpendítette a
húrokat. Oldalra billentett fejjel, lehunyt szemmel hallgatta
az egyes hangokat, néha igazított a hangoláson.
Végigpróbálta mind a hat húrt, és hozzámérte őket a belső
hangolási skálához. Aztán elégedetten kinyitotta a szemét,
rám mosolygott, és mély lélegzetet véve játszani kezdett.
A szempilláim lejjebb engedve hallgattam a zenéjét, de
ahogy a dallam formát öltött, újra kipattant a szemem.
– Ezt ismerem! – ültem fel izgatottan, miközben majdnem
kiöntöttem a bort. Levi felnevetett.
– Mi a címe?
Fenébe!
– Ismerem, ne mondd meg! – ismételtem meg, és
próbáltam észbe idézni, mi lehet az.
Urgh.
Levi csak mosolygott, miközben az ujjai játszi
könnyedséggel siklottak fel-alá a gitár nyakán. Olyan
nyugodtnak tűnt, mintha a hátralévő életét félmeztelenül,
gitárral a kezében szeretné letölteni.
– Csessze meg! – kiáltottam fel csalódottan. Ismerem ezt a
számot!
Levi rám pillantott.
– Feladod?
– Nem. Kapok telefonos segítséget, vagy hasonló?
– More Than Words az Extreme-től – felelte vigyorogva.
– Kitaláltam volna – motyogtam. – Itt volt a nyelvem
hegyén.
– Oké – mondta kötekedő hangon.
– Egyébként hol tanultál meg játszani? – tereltem másfelé
a szót.
– Apám tanított. A középiskolában baromi népszerűtlen
voltam a lányok körében, így megtanított játszani, hogy
ezzel udvaroljak – kuncogott.
– Gondjaid voltak a lányokkal? – kérdeztem hitetlenkedve.
– Nehéz elhinni, mert olyan ördögien jóképű vagyok, mi?
A szememet forgatva hozzávágtam néhány
popcornszemet. Párat sikerült elcsípnie a szájával.
– Hallani akarod a történetet, vagy nem? – kérdezte
tettetett bosszúsággal.
– Oké, szóval Mr. Szexi-zöld-szeműnek csajgondjai voltak a
gimiben. Folytasd!
– Először is, próbálj meg elképzelni tíz kilóval könnyebben,
nulla izomzattal, tüsihajjal, pattanásosan és vastagkeretes
szemüveggel.
Felnevettem. Nem akartam, de egyszerűen kitört belőlem.
– Hazudsz.
– Istenem, bárcsak! Még gúnyverset is költött valamelyik
iskolatársam.
– Ne! – A kezemmel betapasztottam a számat, hogy
visszatartsam a nevetést, ami egyre jobban feszegetett.
– Tudtad, hogy Levi magányosan ült egy csónakban, és az
arca megakadt egy méhkasban? – idézte fel a gúnyos
rigmust, ami kétségkívül kísértette a középiskolai
pályafutása során.
– A gyerekek szörnyűek – mondtam együttérzően.
Megjegyzés önmagamnak: meggyőződni róla, hogy Selene-
t nem szekálják!
– Ja – nevetett Levi. – Apám azt mondta, a lányok élnek-
halnak a gitáros srácokért. Én pedig, a kanos tizenöt éves fiú,
minden pénzemet félreraktam, hogy vegyek egyet. Bizonyos
fokig egyébként tényleg működött. Kevesebbet szekáltak, és
néhány lány még aranyosnak is talált. De csak akkor
változott meg a dolog, amikor kinőttem a kínos éveimből. A
gimis osztálytalálkozó már kész élvezet volt nekem is, meg a
húgomnak is – mondta nevetve.
– Ő is esetlen volt?
– Bethan? Ha! Nem, ő mindig is igazi lázadó volt. Azon
kevesek közé tartozik, aki nem törődik mások véleményével.
Azért akart eljönni velem, hogy megnézze, hogyan néz ki a
bálkirálynő és a hátvéd a tíz év elteltével. Utána napokig
nevetett. Mindenki vadócnak tartja, pedig sokkal
értelmesebb, mint azt sokan gondolnák. Emlékszel a
szórakozóhelyre, ahol találkoztunk?
– A Huszonnégy? Levi bólintott.
– Bethan félretett minden fillért, amit valaha kapott, legyen
az születésnapi pénz, karácsonyi pénz vagy zsebpénz. A
szobája padlója alatt rejtegette. Mire elvégezte az
egyetemet, közel húszezer dollárja volt. Fogta a pénzt, és
megnyitotta a klubot – mondta büszkén.
– A szüleid biztosan…
– Kijöttek a sodrukból – fejezte be helyettem. – Igen. De
végül csak sikerült Bethannek. Ő érte el, hogy sikerüljön –
mosolygott.
Úgy tűnt, büszkén és szeretettel gondol a húgára. Bizonyos
értelemben Selene-re emlékeztetett.
– Örülök, hogy jóra fordult a sorsod – fészkeltem magam
jobban bele a kanapéba.
– És te? Te milyen voltál a gimiben?
 – Urgh. Ne! – mordultam fel. Nem akartam belemenni
ebbe.
– Gyerünk! – sürgetett Levi. – Nem lehetett rosszabb, mint
a gúnyvers.
Ebben volt valami.
– Lássuk – töprengtem el. Azon tűnődtem, mennyit áruljak
el. – Nos, túlsúlyos voltam, és a tanárok kedvence. Ez
nagyjából le is írja a dolgokat. – Magamban azt kívántam, bár
elő se került volna ez a beszélgetés.
– Túlsúlyos? Te?
Most rajta volt a sor, hogy hitetlenkedjen.
– Köszönöm, ezt dicséretnek veszem – válaszoltam. – De
igen, a nagymamám szakácsnő, és habár nyugdíjba ment,
minden percben kajával tömött minket. Jézusom,
visszagondolva elég durva volt. És ha hozzávesszük a
gyerekkori hájat… – Megborzongtam az emléktől. – Ha nem
sportoltam volna, végig lehetett volna gurítani a folyosón.
Levi elgondolkodott egy pillanatra.
– Ezt nem tudom elképzelni.
– Ó, nem is kell. – Máris megbántam a döntésemet.
Felálltam, és a dobozok felé indultam. Hamar megtaláltam,
amit kerestem. Az egyik doboz csak fotóalbumokkal volt tele.
A megfelelő évhez lapoztam, röviden átfutottam a képeket,
aztán átadtam neki.
Levi a gitárt félretéve, szó nélkül lapozgatta az albumot.
Közelebb hajoltam. Szerettem volna olvasni a reakcióiból.
– Nem olyan borzalmas – mondta végül.
– Elnézést, de nem láttad a képeket?
– De láttam. Nem olyan rosszak – ismételte. – Egyébként a
melleid hatalmasak voltak!
Persze hogy azt nézte.
– Nem hiányoznak. A hátam kikészült a súlytól.
– Mivel valamivel magasabb vagy az átlagnál, így végül
minden kiegyenlítődött. – Szünetet tartott, lapozott egyet,
majd felnevetett. – Oké, ez tényleg gáz.
 – Kösz, tudom. – Próbáltam elvenni tőle az albumot, de
nem hagyta.
– Szóval a tanárok kedvence voltál? – ismételte meg, amit
néhány perce én árultam el neki.
Mosolyogva nézte át az összes díjamat és a tanárokkal
közös képeimet.
– Igazából szerettem az iskolát.
– Nem ítélkezem – vigyorgott.
És igaza volt. Az egyik dolog, ami tetszett benne, hogy
bármit is tettünk, nem ítélkeztünk egymás felett. Bár miután
belementünk ebbe a hétbe, hogyan is ítélkezhetnénk?
– Tizedikben te voltál a röplabdacsapat kapitánya? –
kocogtatta meg Levi az egyik képet.
– Oké, elég ebből! – ültem át az ölébe, és ezzel kitakartam
az albumot is.
– Piszkosan játszol.
– Hé, egy nőnek meg kell tennie, amit meg kell tennie –
csókoltam meg.
Levi felnyögve ellazult, és hátradőlt a kanapén. Ahogy
reméltem, az album kicsúszott a kezéből, és a földön landolt.
A két lába közé csúsztam, és miközben az arcát simogatva
elmélyítettem a csókot, az albumot a kanapé alá rúgtam,
ahol egy újabb hónapig észrevétlenül ellehet.
Amúgy is könnyű volt megfeledkezni róla, mert Levi szája
az enyémen játszott. Halk morgással felállt, és engem is
felkapott, épp ahogy reggel a zuhany alatt tette. Amikor
átkaroltam a nyakát, éreztem a szíve egyenetlen
dübörgését. A hálószoba szent sötétségébe vitt. Az ágyam
előtt rakott le.
– Akarlak! – suttogta. A tekintete bejárta a testem.
– És? – fontam keresztbe magam előtt a karomat…
fogalmam sem volt, miért játszom a nehezen kaphatót… hisz
hazugság volt. De a tekintete… Ahogy rám nézett, a
lábujjaim begörbültek.
Levi hozzám lépve megragadta a csípőmet. Amikor
magához húzott, már teljesen kemény volt.
 Az ajka az enyém fölött lebegett.
– Amikor azt mondom, akarlak, úgy értem, szükségem van
rád. Cirógatni akarom a bőröd, végigcsókolni a hátad. Azt
akarom, hogy a nevemet ziháld. Szükségem. Van. Rád. És az
arckifejezésedből ítélve, neked is szükséged van rám. Szóval
vetkőzz!
Hogy ellenkezhettem volna?
 
Levi
 
– Jól vagyok, anya. Nem tudnánk átütemezni ezt jövő
hétre? Most éppen elfoglalt vagyok.
– Levi, neked épp nyaralnod kellene; nem kéne elfoglaltnak
lenned.
Az anyám az őrületbe kergetett.
A telefont a vállam és az állam közé szorítva hagytam,
hogy anyám hadováljon, de csak félig figyeltem rá. Amikor a
tejért nyúltam a hűtőbe, észrevettem, hogy Thea szinte
mindenből kifogyott. Bűnösnek éreztem magam, mert én
voltam az, akinek óriási az étvágya.
– Nem dolgozom, anya – válaszoltam, amikor ismét
megkérdezte, mivel vagyok elfoglalva.
– Levi? Nem láttad a… Ó, bocsánat, nem tudtam, hogy
telefonálsz.
– Thea rövidnadrágban és túlméretezett pulóverben lépett
be a konyhába.
Hiányzott, hogy a ruháimban lássam őt.
– Kivel vagy? – kiáltott fel anya a vonal másik végén.
A kezemmel eltakartam a mikrofont. Sóhajtva mértem
végig Theát.
– Adnál egy másodpercet? Bólintott, megfordult.
– Anya, tényleg mennem kell – mondtam. – Mondd meg
apának, hogy sajnálom a meccset. Majd kiengesztelem őt.
Szia!
Letettem, mielőtt bármi egyebet mondhatott volna, de
mélyen legbelül tudtam, hogy ezzel nincs vége a
beszélgetésünknek.
– Minden rendben? Ugye nem tartalak fel semmiben? –
vett ki Thea egy almát a pulton lévő kerámiatálból, és a
pulóvere ujjába törölte.
Mi lenne fontosabb nála? Apám és a golfozó haverjai
várhatnak.
– Nem, nincs semmi, csak az apám halálra unja magát,
mióta nyugdíjba vonult.
– Mivel foglalkozott? – harapott bele az almába.
– Ügyvéd volt.
– Ügyvéd? És nyugdíjba ment? Ez általában csak két okból
történik; vagy kirúgták a cégből, vagy megromlott az
egészségügyi állapota.
Amint kimondta, elkerekedett a szeme.
– Fenébe! Sajnálom. Túl sokat fecsegek.
– Semmi baj, őszintén. Mellesleg igazad van. Tavaly
szívrohamot kapott, és anya a sarkára állt.
Thea csak állt ott, a földet bámulta, és képtelen volt a
szemembe nézni. Nyilvánvalóan zavarta a meggondolatlan
kirohanás, és nem tudta, mit kellene tennie ezután.
Magamhoz húzva megcsókoltam a homlokát.
– Semmi baj – ismételtem meg. – Engem jobban érdekel,
hogyan jöttél rá.
– Anyám ügyvéd volt. Ő is egészségügyi okok miatt hagyta
ott a cégét, de hidd el nekem, pokoli harcot vívott – rázta
meg Thea a fejét.
– Hogy hívták? – kérdeztem kíváncsian. – Talán hallottam
róla.
– Talán – vont vállat Thea, és az ölelésemből kifordulva a
hűtőhöz lépett.
Ezzel meghúzott egy láthatatlan vonalat. Hajlandó volt
beszélni magáról és a húgáról, de ezzel ki is fújt a dolog.
Semmiről nem árult el túl sok részletet. Próbált kívül tartani a
buborékon, amit maga köré vont… végül is csak három
napunk maradt. Szerettem volna többet megtudni róla.
Hová rohant el az idő?
 – Arra gondoltam, hogy leszaladok a piacra, mielőtt
átmegyek hozzád. Addig maradhatsz…
– Megyek veled.
Thea vonakodni látszott.
– Nem muszáj…
– Thea – fogtam a két kezembe az arcát –, adj egy percet,
hogy felkapjak egy pólót, és mehetünk együtt. Három
napunk maradt, nem hagyom, hogy elmenekülj. Ki akarom
használni az időnket.
– Nem próbáltam menekülni, csak azt hittem, hogy térre
van szükséged.
– Ha térre lenne szükségem, nem jönnék át hozzád minden
második nap – mondtam halkan, és hozzásimultam. – És
biztosan nem húzódnék ilyen közel hozzád. Amikor
visszaérünk, vedd fel az ingemet!
– Valaki egyre követelőzőbb – jegyezte meg a számat
bámulva.
– Valakinek tetszik – haraptam meg az alsó ajkát. Csak
aztán húzódtam el tőle.
Három
Kettő
Egy…
– Nem fizethetsz ki semmit! – kiáltotta Thea.
Mindig övé kellett legyen az utolsó szó; a büszkesége
másképp nem engedte.
– Oké – ordítottam vissza.
Egyelőre nem volt értelme veszekedni rajta, de nincs az az
isten, hogy hagyom fizetni őt. Másrészt a veszekedéseink
mindig beindítottak.
KILENCEDIK FEJEZET

Jelen
 
Thea
 
– Mélységesen sajnálom, ami Estherrel és Hectorral
történt. Igen, Esther és én szakítottunk, de sosem gyűlöltük
egymást. És Hector… Hector volt a legjobb barátom. A
világon senki sem ismert úgy, mint ő. A szüleitől, akik
olyanok voltak, mintha a második szüleim lennének, én…
elnézést kérek. Soha nem gondoltam, hogy ilyesmi
megtörténhet, és ha visszamehetnék az időben, sosem
tartanám meg azt a bulit. Sajnálom – suttogta még bele
Richard a mikrofonba, mielőtt visszalépett.
A kézfejével letörölte a könnyeit. Aztán keresztbe tette a
karját a mellkasán, és lehajtotta a fejét.
A kezemet a vállára téve mosolyodtam el, hátha ez vigaszt
jelent. Nem akartam rontani a helyzetén. Tegnap este óta
először – vagyis másodszor –, rájöttem, hogy egy emberi
életért küzdünk. Kihúztam magam és megfeszítettem a
vállam. Felkészültem, hogy én is előadjam a beszédem a
médiának.
– Richard Archibald megrendezett egy bulit. Egyet a
tizennyolc közül, melyet a középiskolája diákjai rendeztek.
Ami azt illeti, Richard az incidenst megelőző héten is
megszervezett egy bulit, viszont senki sem jelent meg, mivel
nem volt elég alkohol meg drog. Ilyenformán tényleg hibát
követett el. Hibát követett el, mert be akart illeszkedni.
Tagadhatatlan, hogy a két fiatal halála tragikus, de kizárólag
egy tizenhat éves fiúra terelni a felelősséget, nemcsak
igazságtalanság, hanem felelőtlenség is. Amióta elkezdődött
a nyomozás, a bostoni rendőrség egyetlen tagja sem kért
információt a drogkereskedőről, pedig véleményem szerint ő
az igazi gyilkos. Selejtes kábítószert adott el kiskorúaknak, és
egyedül Isten tudja, hányan betegedtek meg, vagy estek
még áldozatul az ő drogjának. Bulikat mindezek után is
rendeznek, olyan gyerekekkel, mint Esther és Hector, akiket
egyetlen tabletta választ el a túladagolástól. Ez nem faji
kérdés. Nem arról szól, hogy egy kiváltságos tinédzser
megússzon valamit. Hanem az államügyészről és a bostoni
rendőrségről szól, akik megpróbálják azt a látszatot kelteni,
hogy harcolnak a bűn ellen, miközben őszintén szólva, csak a
saját farkukat kergetik, és bűnbakot keresnek. Ez a bűnbak
viszont nem Richard Archibald lesz!
Ahogy felálltam, magam elé engedtem Richardot, hogy
odasúghassam neki, ne foglalkozzon az emberekkel, a
kamerákkal és a kérdésekkel, amelyek szó szerint ránk
zúdultak. Amikor beléptünk a házba, vettem egy mély
levegőt, miközben Mrs. Archibald megölelte a fiát. Levi a fiú
apjával beszélt. A nappaliba indultam, ahol Logan és Levi
többi társa a híreket nézte.
– Kicsit érzelmes volt, de nem rossz – mondta egyikük.
Ahogy körülnéztem, kiszúrtam Atticust, aki összeszorított
szájjal ült a sarokban.
Ilyen sem történt még.
Vállat vont, amikor a tekintetünk összeütközött, mintha azt
üzenné, „nem rossz”. Elmosolyodtam. Sejtettem, hogy
mindent megtesz majd annak érdekében, hogy
visszaszerezze az előnyét velem szemben.
– Mi lesz most? – kérdezte Mrs. Archibald.
Mielőtt Levi válaszolhatott volna, az egyik társának a
telefonja megcsörrent.
– Az államügyész.
Levi elvigyorodott, és elvette a telefont.
– Pete, hogy vagy? – Kis szünet következett, majd: – Három
hónapos elvonókúra? Elment az eszed? Egyetlen tablettát
sem vett be.
Mindenki tűkön ülve várt, jómagam is.
 – Mit akarok? Azt akarom, hogy ejtsetek minden vádat, és
ne legyenek további lépések az ügyfelem ellen. Ez az
egyetlen egyezség, amit kötök, ellenkező esetben bíróságra
viszem az ügyet, rád pedig örökre úgy fognak majd
emlékezni, mint a fickó, aki megpróbált kiszúrni egy
gyerekkel. – Levi ismét szünetet tartott, és a szobában
mindenki visszatartotta a lélegzetét.
Biztos voltam benne, hogy szándékosan viselkedett ilyen
drámaian, próbált ránk ijeszteni és szívrohamot okozni.
– Igen, Pete, hallom, amit mondasz, csak nem tetszik.
Ismét az az átkozott hallgatás. Egy részem tudta, hogy az
államügyész beszél, de a másik részem biztosra vette, hogy
Levi szándékosan csinálja ezt velünk.
– Beszélek az ügyfeleimmel, és tájékoztatlak – jelentette ki,
mielőtt lerakta.
Richardhoz fordult.
– Az államügyész ejti az ügyet, ha részletesen beszámolsz
nekik a drogokról. Ez azt jelenti, hogy Hectort is fel kell adni.
– Tudni fog más is Hectorról?
– Kétlem. Azzal csak rontana a helyzetükön, és mivel a
drogok továbbra is forgalomban vannak, olyan lenne, mint
leragasztani egy tátongó sebet.
– Oké? – Richard felnézett a szüleire, akik csak bólogattak.
– Igen! – visítottam.
Minden szempár rám szegeződött.
– Elnézést – süppedtem bele a kanapéba.
Levi a fejét csóválva meredt rám, mielőtt bekísérte
Archibaldékat a szomszédos szobába.
– Gáz – vigyorgott rám Richard.
– Hé! Már épp kezdtelek megkedvelni, szóval válogasd
meg a szavaidat!
A szemét forgatva megfordult, indulni készült, de ismét
megtorpant.
– Nem mondok köszönetet, vagy hasonló, mert az a
munkád, hogy segíts…
– Csak menj!
 A nyavalyás… Azonban ha jobban belegondolok, a srác
nem volt olyan szörnyű.
Amikor elment, Atticus lépett mellém, és babakék
szemével végigmért.
– Hogy csináltad?
– Micsodát?
– Ne játszd a hülyét! Miért te tartottad a sajtókonferenciát?
Elmosolyodtam.
– Amíg te Mr. Archibaldot kerested, én odafent elnyertem a
srác bizalmát. Megmondtam, hogy a játék elkezdődött,
emlékszel?
Atticus az állkapcsát összeszorítva bólintott.
– Még nincs vége, Cunning.
– Nem fogok elfutni, ne félj.
– Miért nem kapjátok elő, hogy összemérhessük végre? –
szólt közbe Raymond.
Raymondnak világosbarna bőre és sötétbarna szeme volt.
Az alapítás után Levi az elsők között vette fel, így a húszas
évei végén vagy harmincas évei elején járhatott.
Atticus és én abbahagytuk a civakodást, és elindultunk
segíteni összepakolni a földön szétszórt ügyiratokat.
Mire végeztünk, egy sor taxi várakozott a ház előtt, és Levi
már kabátban állt az ajtóban.
– Szép munka, menjetek haza, szörnyen néztek ki. –
Mindössze ennyit mondott.
Ahogy felém pillantott, azonnal elfordítottam a fejem, és
felemeltem a kezemet, hogy jelezzek az egyik taxisofőrnek.
Abban a pillanatban, ahogy a taxi lefékezett a lábam előtt,
bevetettem magam a kocsiba. Nem akartam ismét egyedül
maradni vele… nem hittem, hogy képes lennék kezelni.
– Igen? – vettem fel a telefont gondolkodás nélkül,
miközben megadtam a címet a sofőrnek.
Francba!
– Elmenekültél.
– Te mondtad, hogy menjünk haza.
 Levi kuncogott, és valahogy telefonban még szexibbnek
tűnt a hangja.
– Ügyes voltál ma.
– Atticust is felhívod majd ugyanezzel?
Nem akartam, hogy másképp bánjon velem… egy kis
részem azonban mégis vágyott rá. Össze voltam zavarodva.
– Nem kell felhívnom, mert veled ellentétben nem futott el.
Igazából ő maga jött oda, miközben te bevetődtél a taxiba.
Végül is épp most nyertünk meg egy nagy ügyet anélkül,
hogy bíróságra kellett volna mennünk.
Persze hogy odament! A seggnyaló.
– Ezt legközelebbre észben tartom…
– Ki mondta, hogy lesz legközelebb?
– Most mondtad, hogy ügyes voltam.
– Azt mondtam, ügyes voltál ma. Holnap új nap virrad.
Ráadásul még tizenhat diák maradt. Készülj fel a hétfőre!
– Készüljek fel?
– Jó éjt, Thea!
– Várj… – Majdnem könyörögni kezdtem a telefonba, de
addigra Levi eltűnt. – Urgh!
– Nehéz nap? – kérdezte a sofőr.
– Nem. Fárasztó professzor.
– Kitartás. A végén biztosan meglesz az eredménye.
– Istenem, remélem.
Ha nem így lesz, hiába kínoztam magam.
Most viszont csak haza akartam érni, minél hamarabb
méghozzá, és bemászni az ágyba. Már a bejárati ajtó előtt
kibújtam a magas sarkúmból, és kiélveztem a hideg padló
érintését. Kinyitottam az ajtót, és Selene hangos üdvözlése
fogadott.
– Állat voltál! – visongott, miközben felpattant a kanapé
mögül.
– Köszönöm…
Ekkor valami fényesen akadt meg a szemem.
– Mi a fene van az orrodban? – kérdeztem szigorúan.
 – Tetszik? – búgta Selene, és megérintette a karikát.
Felrántottam a szemöldököm.
– Selene, remélem, hogy nem igazi, vagy istenre
esküszöm, kitépem az orrodból.
– Mi olyan nagy ügy…
– Vedd ki! Most!
– Thea!
– Most!
– Á! Miért csinálod ezt állandóan? A nővérem vagy, nem az
anyám – csattant fel, miközben kikapta az orrából a
pirszinget, és felém nyújtotta.
Kinyitottam a nappali ablakát, és kihajítottam az udvarra.
Az ékszer apró koppanással járdát ért, majd eltűnt a szemem
elől.
– Akár tetszik, akár nem, Selene, én vagyok a törvényes
gyámod, amitől egyszerre vagyok az anyád és a nővéred.
Amikor betöltöd a tizennyolcat, bármelyik testrészedet
kiszúrathatod, de addig a napig nem akarok újabb pirszinget
látni rajtad vagy hallani róla.
– Minden nappal egyre jobban hasonlítasz rá.
Ez fájt.
– Ez aljas volt… még tőled is – motyogtam. Selene szó
nélkül visszadőlt a kanapéra.
– Kapcsold le a villanyt, ha végeztél! – szóltam oda neki,
ahogy elsétáltam mellette.
Összeszedtem a dolgaimat, és bevánszorogtam a
szobámba. Az ágyra zuhanva a táskámba nyúltam, és
előszedtem a szalvétát, amit Levi adott a közös hetünk alatt.
Szabad fecsegés.
 
Levi
 
– Gratulálok a győzelemhez! Még csak nem is kellettem
hozzá – sétált be Tristan az irodámba, és a lábát feltette az
íróasztalomra. Ő volt az egyetlen ember, aki megúszta az
efféle szarságokat.
 – Valamilyen oknál fogva úgy érzem, mintha nem is tettem
volna semmit a győzelem érdekében.
– Nos, ez csak megédesíti – felelte Tristan. – Okosan
dolgozz, ne keményen.
– Biztos.
– Haver, most komolyan? Ki kell verned őt a fejedből! Már
két hét telt el, és te több időt töltöttél azzal, hogy állandóan
az együtt töltött időn agyalsz, mint amennyit valójában
együtt voltatok.
– Megpróbáltam! Szerinted nem próbáltam? Az ő hibája, és
ezt nagyon jól tudja. Megmondta, hogy egyetlen nőre sem
fogok tudni ránézni utána, és rohadtul igaza lett! Három nőre
is ráhajtottam, de nem tudtam rávenni magam, hogy velük
távozzak.
– Mi volt a baj velük?
– Egyikük sem ő volt! – fakadtam ki, hiszen egyértelmű volt
a válasz. – Rosszkor nevettek, és beszélgetni sem lehetett
velük.
– Ne feledd, hogy egy borostyán ligás nőhöz hasonlítod
őket, akinek az anyja egy évre volt attól, hogy a Legfelsőbb
Bíróság bírájának jelöljék.
– Tudsz róla?
Egy szót sem szóltam erről senkinek. Eltűnődtem, hogy
vajon ki tudhatott még Cunning kisasszony családi
hátteréről.
– Ja, kösz, hogy eltitkoltad előlem, te pöcs. Alig tudtam
megőrizni a hidegvérem, amikor azt mondta, hogy az
anyjának dolgoztam.
Thea elárulta? Legalább egy dologgal kevesebb, ami
visszatartja. A kezében tartotta az aduászt, mégsem volt
hajlandó kijátszani a lapjait. Ha sikeres akar lenni, nem
tekintheti tovább az előnyeit hátránynak.
– Hasonlít az anyjára? Sosem találkoztam A Cápával, bár
szerettem volna.
– A világ nem bírna el még egy Margaret Cunningot. Zseni
volt… és egy könyörtelen némber. Az emberek már attól
elvesztették a fejüket, ha elhaladt mellettük. Nem is tudom,
hogyan írjam le azt az évet. Ha hat hónapot kibírsz A
Cápával…
– Bármire készen állsz – fejeztem be helyette.
Tristan bólintott egy nagyot, és közben lekapott egy
Snickers szeletet az asztalomról.
– Bár nem hiszem, hogy jó viszonyban lettek volna az
anyjával – tépte fel a csomagolást. Beleharapott a csokiba.
– Ki?
– Thea. A bárban részvétet nyilvánítottam, és azt mondta,
hogy ne tegyem, mert az anyja szörnyű ember volt. Nem
tudom, mire gondolt, de a legtöbben nem mondanak rosszat
a halottakról, különösen akkor nem, ha a saját anyjukról van
szó.
– Komolyan?
Ennyit tudtam kinyögni.
Mi történhetett? Minél többet gondolkodtam rajta, annál
kevésbé értettem. Thea az anyja régi házában lakott, de
sehol nem volt róla fénykép. Sosem hozta őt szóba, és
amikor egyszer rákérdeztem, majdnem leharapta a fejemet.
Miért gyűlölte Thea az anyját? És ha annyira gyűlölte,
miért lépett a nyomdokaiba?
Nem számít, hányszor forgattam át a történetet a
fejemben, nem tudtam kibogozni. Thea Cunning igazi nő, és
mint olyan, egy rejtélybe burkolózott talány volt.
TIZEDIK FEJEZET

Múlt
5. nap
 
Thea
 
– Mi a baj? – kérdeztem az ölébe ülve.
Levi megrázta a fejét, és átkarolta a derekamat.
– Semmi.
– Szörnyen hazudsz.
– Á, a büszkeségem – viccelődött, de úgy tűnt, semmihez
sincs igazán kedve.
Sóhajtva felültem, átnyúltam a kanapén, levettem egy
szalvétát az asztalkáról, és ráfirkantottam pár szót, mielőtt
átadtam neki.
– Szabad fecsegés? – olvasta el.
– Igen, szabadon fecseghetsz bármiről, ameddig csak
szeretnél, és amikor befejezted, nem mondok semmit.
Szimplán továbblépünk, mintha mi sem történt volna.
Levi egy pillanatra rám nézett, aztán elvett egy másik
szalvétát az asztalról. Ráírta ugyanazokat a szavakat, és
átnyújtotta.
– Az elkövetkező két napban nem hiszem, hogy bármi is
lenne, amiről dumálnék, Levi.
– Ezért nincs rajta lejárati dátum. Ha már nem leszünk
együtt, akkor is felhívhatsz, és beválthatod. Ha nem ígéred
meg, hogy használni fogod, én sem fogadom el.
– Legyen.
Miért kell megbonyolítani a dolgokat?
Levi felemelte a kisujját.
– Te most viccelsz velem.
 – Meg kell tenned, különben nem hiszek neked – mondta
széles vigyorral. Legszívesebben megcsókoltam volna. Vagy
felpofoztam volna.
Helyette a kisujjába akasztottam a sajátom.
– Ezzel mindenképpen törvényessé és megszeghetetlenné
tettük.
– Beválthatom most? Becsuktam a számat, vártam.
– A volt feleségem – kezdte Levi, de megtorpant, mintha
azt várná, hogy tenni fogok valamit.
Kizártam a fejemben megszólaló vészcsengőket, és
összeszedtem magam, hogy fenn tudjam tartani a
pókerarcot.
– A volt feleségem az őrületbe kerget az utóbbi hetekben –
folytatta Levi, de a keze megfeszült rajtam. – Csupán három
évig voltunk házasok, amikor rájöttem, hogy összeszűrte a
levet az üzlettársammal. Mindkettőjüket otthagytam, és saját
irodát nyitottam. Eleinte minden rendben ment. Egyikőjük
sem foglalkozott velem. Nyilván várták, hogy kudarcot
vallok. Ebben a gazdasági helyzetben szinte lehetetlen új
céget alapítani, de én megmakacsoltam magam. Azért
csináltam, mert tönkre akartam őket tenni. Beletelt néhány
évembe, de végül sikerült visszatérnem a csúcsra. Viszont
addigra már egyikük sem izgatott. Magam miatt szeretnék a
legjobb ügyvéd lenni, nem pedig miattuk. A picsába velük!
Csak az a probléma, hogy minél magasabbra jutok, annál
nagyobb célponttá válik a cégem. A volt feleségem
megpróbálja ellopni a régi és új ügyfeleimet is. A korábbi
üzlettársamnak vannak barátai a Capital Hillnél, tudod, annál
a pénzügyi csalás elleni ügynökségnél, és folyamatosan
próbálnak keresztbe tenni nekem. Az első nagyobb ügyem
óta minden második évben átellenőrzik a cégemet. Vannak
napok, amikor legszívesebben besétálnék az irodájukba egy
baseballütővel, és megtenném, amit akkor kellett volna,
amikor rájöttem a viszonyukra…
Közelebb hajoltam, és a karomat Levi nyaka köré fontam,
de nem szóltam egy szót sem.
 – Mintha a gimiben lennénk. Felnőttek, mégis úgy
viselkednek, mint a kibaszott kölykök! Én pedig csak úgy
vághatok vissza, ha elkerülöm őket, és megnyerem az
ügyeimet. De ez nem elég, szeretném teljesen lezárni
életemnek ezt a fejezetét. El akarom felejteni őt! A válás óta
egyszer találkoztam vele, és tudod, mit mondott? Hogy nem
voltam eléggé férfi. Hogy túl jó voltam, túl kedves.
Hónapokig agyaltam rajta, próbáltam rájönni, mit jelent „túl
jónak” lenni. Sajnálom, de nem vezetek Harley-t, és nem
érzem szükségét, hogy verekedéssel bizonyítsam, mennyire
kurvára tökös vagyok. Megbántott, túlléptem rajta, és most
csak békében akarok dolgozni. Szánalmas vagyok, igaz? –
nyögött fel, miközben hátrahajtotta a fejét.
– Tudom, azt mondtam, hogy nem szólok semmit, de
módosíthatom az utalvány feltételeit egyetlen kijelentés
erejéig?
– Persze, miért ne? – motyogta félszegen Levi. A szeme a
plafonra meredt.
Feltérdeltem a combja közé, és megcsókoltam az arcát.
– A volt feleséged az állam legnagyobb bolondja, és
valószínűleg ezerszer elátkozta már magát, ezért igyekszik
annyira visszatérni az életedbe. De amit ő elvesztett, az
nekem csak jó… legalábbis a következő két napban
mindenképpen – szívtam meg óvatosan a nyakát, majd apró
csókot hagytam rajta.
Levi eltolt annyira magától, hogy a szemébe nézzek.
– Nincs több hozzáfűznivalód?
– Mi mást mondhatnék? Felhasználtad az utalványod, és
most továbblépünk. Szóval folytathatom? – A szája
csókolásával folytattam.
Levi mély lélegzetet vett, és elengedte magát, miközben
én a nadrágjába nyúltam, és megragadtam a farkát. Minden
mozdulattal egyre keményebb lett a kezemben.
– Néha azt gondolom, hogy te, hogy ez az egész csak egy
álom – nyögte, miközben megmozdult alattam.
 – Százszázalékosan valódi vagyok – biztosítottam, és
finoman megszorítottam, egyszerű emlékeztetőül, hogy
mindketten valódiak vagyunk. Hogy mindketten itt vagyunk,
és ez valójában megtörténik.
Levi felnyúlt, és a pólóm lerángatva megmarkolta mindkét
mellemet. Beleborzongtam az érintésébe. A szemét rajtam
tartva csókolta meg előbb az egyiket, majd a másikat,
körbenyalta a mellbimbómat, aztán óvatosan a fogai közé
vette. Összerezzentem. A gyönyörtől. A fájdalomtól.
– Levi… ah – nyögtem ki a nevét. Az egyik keze lecsúszott
a mellemről, és a lábam közé siklott.
Elengedtem, és hátradőlve felvettem az ujjai mozgását.
– Cseszd… meg. Én… Én… Picsába, én…
– Te micsoda? – vigyorgott, miközben becsúsztatta még
egy ujját. A párnáknak dőlve figyelte, ahogy a kezéhez
dörgölőzöm.
– Te… ah… – szisszentem fel, ahogy összecsípte a
mellbimbóm.
– Én micsoda? Gyerünk, bébi, fejezd be a mondatot, kérlek!
– Baszd meg!
– Épp azon vagyok – vigyorgott Levi. – Vagy szeretnéd,
hogy abbahagyjam?
És ezzel a keze is mozdulatlanná vált. Csalódottan
felmordultam, és a szájára vetettem magam. A nyelvem a
szájába csúszott, az övéhez simult, miközben próbáltam
ismét mozgásra bírni. Levi viszont kihúzta belőlem az ujját,
és a csókomból is kiszakadt. Hogy lenyalja az ujjait.
Vigyorogva mért végig.
– Mennyire akarod?
– Mmmmmm – nyöszörögtem.
– Szavakat használj! – utasított.
Az a hülye vigyor, és az a kicseszett zöld szempár.
– Rohadtul utállak.
– Rossz válasz. – A hangja ezúttal hideg és fenyegető volt.
Rám vetette magát, gyorsabban, mint valaha. Durván a
hasamra fordított a kanapén, és lenyomott. Megragadtam a
karfát, felkészültem, hogy kiélhesse rajtam minden szexuális
dühét.
Levi a hátamat csókolva haladt felfelé, amíg az ajka el nem
érte a nyakszirtemet.
– Mivel nem tudod megmondani, mit akarsz, így azt kell
tennem, amit én akarok. Ne merj megmozdulni! –
figyelmeztetett.
Már nem éreztem, hogy a hátam mögött térdelne, de a
kanapén maradtam, a térdem összezárva, az ujjaim
elfehéredtek a karfán, és a szívem hevesen dobogott az
eljövendő gyönyörtől, miközben az adrenalin átjárta a
testemet. Ledermedtem. Még ha akartam volna, akkor sem
tudtam volna megmozdulni.
Levi másodpercekkel később visszatért, és újra
végigcsókolta a gerincemet. Megborzongtam, de továbbra
sem mozdultam. Közvetlenül mögöttem állt, a mellkasa a
hátamat súrolta, a teste forró volt, ami hullámokként takart
be. Újra végigszaladt rajtam a borzongás, és libabőrös
lettem. Levi a fenekemhez nyomta magát. Reszkettem a
forróságtól, ami átjárt. A lábam összeszorítottam, mert
annyira benedvesedtem tőle, hogy szégyelltem magam.
– Mennyire akarod? – kérdezte Levi ismét, miközben a farka
végét a nyílásomhoz illesztette.
– Ha kérdezned kell… Ekkor hatolt belém.
– Bassza meg! – Levi keze erősen szorított, miközben a
teljes hosszát belém csúsztatta. A szám tágra nyílt.
Egyszerűen nem volt elég szó, hogy leírjam a gyönyör
intenzitását, és ahogy bennem mozgott, egyre mélyebben és
erősebben, rájöttem, hogy az iránta érzett éhségem
kielégíthetetlen. Többet akartam, többre volt szükségem.
– Még… kérlek! – könyörögtem.
Tudtam, hogy a hang hozzám tartozik, de egyáltalán nem
hasonlított az enyémhez. Mióta ziháltam úgy, mint egy
pornósztár?
– Igen! – kiáltottam. Többet és többet akartam…
 Nyögtem, a kiáltásaim az egész házban visszhangoztak,
miközben a csúcshoz közeledtem. A körmeimet a székbe
vájtam, és hátravetettem a fejem. Levi nevét a plafonnak
kiáltottam el. Forgott velem a világ, a látásom elhomályosult,
a lábujjaim begörbültek. A mennyországba tartottam épp.
– Picsába, Thea! – morgott Levi. Az egyik keze a csípőmön,
másik a vállamon. Egyre erősebben dugott.
– Igen. Istenem, igen! – Csodálatos volt, kibaszottul
csodálatos. – Nem tudom…
– Még ne! – utasított Levi, de már csillagokat láttam. Soha
életemben nem éreztem még hasonlót.
Képtelen voltam tovább visszafogni magam.
– Levi!
Szorosan tartott, újra és újra belém temetve magát, majd
egy pillanatra ledermedt.
– Thea – morogta rám borulva.
A hajam az arcomhoz tapadt, és a légzésem akadozott,
miközben próbáltam észhez térni.
– Mmmm… ezt határozottan újra ki kell próbálnunk –
hebegtem, továbbra is részegen az orgazmus erejétől.
– Határozottan.
 
Levi
 
Amikor azt mondta, újra ki kell próbálnunk, nem
gondoltam, hogy három alkalom lesz belőle: a zuhanyzóban,
a konyhában és az ágyában. Atyám, de kimerültem. Thea
szexuális étvágya kezdett kielégíthetetlenné válni,
meglepődtem, hogy tudott egyáltalán mozogni, én pedig
tisztán látni.
A mellkasomnak támaszkodva olvasta az általa
„legkevésbé kedvelt kedvenc könyvének” nevezett A nagy
Gatsbyt. Furcsa volt, de nekem tetszett. Anélkül, hogy igazán
ismert volna, Thea megértette, hogy mire van szükségem, és
mikor van szükségem rá.
 Féltem szóba hozni a volt feleségem, mert nem akartam
kényelmetlen helyzetbe hozni Theát vagy elrontani a
hangulatot. De amikor újabb e-mailt kaptam Odile-től,
kiakadtam. Reméltem, hogy Thea is hamar felhasználja az
utalványát, hogy egyenlő helyzetbe kerülhessünk. Úgy
éreztem, túlságosan függök tőle, pedig csupán öt nap telt el.
Pislogva pillantottam le rá. Időközben Thea letette a
könyvét, és engem bámult.
– Szívesen fizetnék most egy pennyt a gondolataidért.
Thea elmosolyodott; neki volt a leggyönyörűbb mosolya.
– Csak egy pennyt, Mr. Black? Miféle lánynak gondol
engem?
– Igazad van, elnézést kérek – mondtam. – Szóval, mi az
ára Thea Cunning gondolatainak?
– Egy a sajátjaid közül – válaszolta, és úgy tűnt, a szeme
feszülten tanulmányozza az arcomat.
– Azokból túl sok van.
– Nekem is.
– Pedig azt hittem, hogy ami a szíveden, az a szádon –
kötekedtem.
A füle mögé simítottam a haját.
– Így van… néha.
– Akkor most mire gondolsz?
– Mi a francért néz így rám? Nem tudja, mit művel velem a
szeme… vagy valami effélére – válaszolta. Az őszintesége
ismét megdöbbentett. – És te?
– Hogy túlságosan függök tőled, és azt kívánom, bárcsak
fordítva lenne. – Valamiért nem tudtam hazudni neki.
– Hogy érted? Semmiben sem függsz tőlem.
Úgy tűnt, valóban így hiszi. Fogalma sem volt róla,
mekkora hatással volt rám.
A fejemet rázva a könyvére böktem.
– Miért A nagy Gatsby a legkevésbé kedvelt kedvenc
könyved?
Jayt utálod?
 – Nem! Daisyt utálom – ült fel dühösen. Ez érdekesnek
ígérkezett.
– Utálod Daisyt?
– Egy gonosz boszorkány!
– Ez kissé erős jelző azért – nevettem. Élveztem, hogy
mennyire felhúzza magát.
– Ó, kérlek! Először is, feleségül megy egy férfihoz, akit
nem szeret, csak mert gazdag. Ezt még meg is tudnám
bocsátani, hisz az 1900-as évekről van szó, a nők
választójoga akkor kezdett beindulni. Ami azt illeti, sajnáltam
őt, mert a szülei hajszolták bele. De aztán megitta a nektárt.
– A nektárt? – értetlenkedtem.
– Igen, a gazdagok aranyló nektárját. Mikor legközelebb
látjuk, Jay visszatér, Daisy pedig úgy van vele, hogy „hadd
feledkezzek meg a férjemről és a gyerekemről, és bulizzak a
volt szeretőm házában egész nap”.
– De hát őszintén szerette a férfit. – Most komolyan egy
történet kitalált szereplőit védem?
Thea felhorkant, és a szemét forgatta.
– Még ha ő is az igaz szerelmed, akkor is egy másik
férfihoz mentél hozzá. Vagy elszöksz vele, vagy távol
maradsz tőle. Nem folytathatsz viszonyt a férjed orra előtt.
És miféle ember az, aki még egy nyamvadt kérdést sem tesz
fel az igaz szerelmének, akit pedig hosszú ideje nem látott?
Daisy csak felpattant Jay hajójára, és bulizik a házában.
– Gatsby hívta oda.
– Bármely férfi, aki hajlandó vállalni a gyilkosság vádját,
szívesen elszökött volna vele. De nem, Daisynek nem volt
elég a torta, neki az egész nyavalyás cukrász kellett! –
pufogott Thea.
Úgy felhúzta magát, hogy feltérdelve lengette előttem a
könyvet.
– És a legrosszabb az egészben, hogy annyi tisztesség sem
volt benne, hogy elmenjen a temetésére. Egyszerűen
megpattant, és élte tovább a kis életét a férjével. Szörnyű,
szörnyű némber, és azt kívánom, bárcsak elgázolta volna
egy sárga bogárhátú!
Felnevettem. Az arckifejezése, a szenvedély és a düh, ami
áradt belőle, vicces volt.
– Basszus! Miért hoztad fel a könyvet? Most őrültnek tűnök.
– Morogva a takaró alá rejtette az arcát.
Én meg, ahelyett, hogy átéreztem volna a helyzetét, csak
tovább nevettem.
– Ne röhögj! Nem az én hibám. Mi, angol szakosok kissé
furcsán viszonyulunk a könyvekhez, oké?
– Thea – kezdtem. Mindent megtettem, hogy visszatartsam
a kínzó nevetést, ahogy érte nyúltam.
Ő azonban elfordult. A takaróval együtt karoltam
magamhoz.
– Nem azért nevetek, mert furcsának tartalak… habár kissé
az vagy. Csak a rend kedvéért jobb, ha tudod. – Mielőtt
folytathattam volna, Thea megcsapott. – Azért nevetek, mert
csodás vagy. És elképzelni se tudom, hogy a valódi
emberekkel hogyan viselkednél, ha egy kitalált történet
miatt ilyen szenvedélyes tudsz lenni. Nagy a szíved, és ez
látszik a könyvek iránti szeretetedből is.
Thea lelökte magáról a takarót, és láttam rajta, hogy
igyekszik visszatartani a nevetését.
– Szép mentés.
– Igyekszem – mondtam. – És most olvass nekem!
Visszaadtam neki a könyvet.
Thea ismét hozzám fészkelte magát, fejét a mellkasomra
tette, és a legkevésbé kedvelt kedvenc részétől kezdte az
olvasást.
Csupán két napunk maradt…
Nem hiszem, hogy el tudom őt engedni.
TIZENEGYEDIK FEJEZET

Jelen
 
Thea
 
Thea May Cunning Életkor: 23
Magasság: 176 cm
Nemzetség: afroamerikai
Korábbi tanulmányok: Princeton Család:
Anya: Margaret „A Cápa” Cunning
Testvér: gimnazista
 
– Mi az ördög? – kiáltottam fel, miközben besétáltam a
terembe, és megláttam a táblára írt adataimat. A kézírás
alapján tudtam, hogy Levi áll a dolog mögött.
Meg fogom ölni, amint belép az ajtón! Ígértem meg
magamnak.
– Ezt nem teheti, ez személyes információ – ellenkeztem.
– Valójában megteheti – hajolt előre hozzám Atticus. – Vagy
nem olvastad el a papírt, amit az első nap aláíratott velünk?
– Micsoda?
– Azta. – Atticus a fejét ingatta, és megmutatta a
dokumentumról készült fényképet a telefonján. – Mindig van
másolatom mindenről, amit aláírok. Az utolsó sorban az áll…
– Ezennel engedélyezem Black professzornak, hogy az
általam adott minden információt oktatási célokra
felhasználja – olvastam fel.
Aznap nem különösen figyeltem, mert épp sokkban
voltam, hogy egy héten keresztül hetyegtem a
professzorommal. Ennek most meglett az eredménye.
– És még te akarsz ügyvéd lenni – mondta Atticus
rosszallóan. – Feltételezem a jelentkezési lapodról szedte az
információkat. Még jó, hogy a súlyod nem írtad rá, mi?
Valójában ráírtam a súlyomat is a jelentkezési lapra…
Szerencsére azonban Levi jobbnak látta ezt a kis információt
nem közzétenni.
Atticust figyelmen kívül hagyva visszafordultam a
táblához. Azon tűnődtem, Levi hogyan tervezi felhasználni
ezeket az információkat, és milyen leckét akar megtanítani
velük.
– Jó, mind itt vannak – lépett be Levi.
Lenyűgözően nézett ki, kék farmernadrágot viselt, fehér
inget, és egy mellényt a szokásos zakója helyett… és ami
még rosszabb, ismét rajta volt a szemüvege is.
Meg akar ölni.
– Thea May Cunning – mondta hangosan.
Kihúztam magam a helyemen, és minden dühömet
összekaparva bámultam vissza rá, de Levi nem engem
nézett, hanem a többi hallgatót.
– Ahogyan már hallhatták, minden évben kiválasztok egy
személyt, akit a szárnyaim alá veszek. Jelenleg Thea May
Cunning áll a lista élén. Mit jelent ez a többiekre nézve? Azt
jelenti, hogy most ő az első számú közellenség. A táblán
szerepel minden információ, amivel lerúghatják őt a lista
éléről. A neve mindaddig a táblán marad, amíg valaki át nem
veszi a helyét. És érezzék magukat szerencsésnek, mert az
első személy, aki a táblára kerül, általában sosem marad
fent sokáig.
Most értettem meg, milyen érzés gepárdok által bekerített
gazellának lenni. Szinte még azt is éreztem, ahogy beindul a
nyálelválasztásuk.
Levi Black, te egy kibaszott szadista vagy!
– Hallod ezt? Az emberek éppen a késeiket élezik –
suttogta Atticus mögöttem, de leküzdöttem a vágyat, hogy
megforduljak, és fejbe vágjam a füzetemmel.
Pedig annyira idegesített!
– Megfelel, Ms. Cunning? – kérdezte El Diablo.
 – Nem. De elfogadom, hogy ez a norma – feleltem
magabiztosan, habár egy kígyókkal teli gödörben rekedt
egérnek éreztem magam.
Mi mást tehettem volna?
– Professzor? Margaret „A Cápa” Cunning alatt A Cápára
gondol?
– kérdezte egy srác az első sorban.
– Le a fejével! – súgta Atticus mögöttem.
– Tűnés! – parancsolt rá Levi az első sorban ülőre. – És
szolgáljon ez tanulságul mindannyiójuknak; létezik olyan,
hogy hülye kérdés.
– Meg akarom védeni a helyemet! – ellenkezett a srác.
A székembe süppedtem, és felkészültem a kitörni készülő
vérfürdőre. Levi élve felfalja őt.
– Meg akarja védeni a tényt, hogy nem értette, mit jelent
az idézőjel?
Atticus felhorkant mögöttem, és minden erejével
igyekezett visszatartani a nevetését. Az első sorban ülő srác
elgondolkozott, mély lélegzetet vett, majd megrökönyödött.
Egy pillanatig habozott csak, aztán összeszedte a holmiját,
és távozott.
Amint az ajtó becsapódott, Levi felénk fordult.
– Tizenöten maradtak. Hárman nem élik majd túl. Vajon kik
lesznek azok? – darálta el érzelemmentesen. – Most pedig
lássunk hozzá!
Amint kimondta a szavakat, mintha valaki megkongatta
volna a harangot egy nehézsúlyú küzdelem előtt. Mindenki
megfeszült, tűkön ülve várakozott. De valamiért ahogy
anyám nevére pillantottam a táblán, biztonságot kaptam
tőle.
– Mit tudnak Margaret Cunningról? – kérdezte Levi.
Erről van szó? Róla? Ő lesz az óra témája?
– Igazi nagymenő volt! – kiáltotta valaki, mire Levi olyan
pillantást vetett a srácra, hogy az parányira zsugorodott.
– Így igaz, de legközelebb használhatnának felnőttekhez
méltó szavakat, és megmagyarázhatnák, miért volt az –
nézett körbe Levi.
– Míg az államügyész mellett dolgozott, az első jelentős
ügye az Ayala Petroleum Vállalat kontra Blake polgárai volt.
Képes volt vádat emelni több mint egy tucat ember halála
miatt, amit a Blake helyi folyójába lerakott veszélyes
hulladék okozott, és megnyerte a csoportos keresetet, ami
miatt a cég csődbe ment. Ő az én hősöm – jelentette ki Ms.
Vega, a lány, akit Black professzor szintén felkért az
Archibald-ügyre.
– Miután távozott az államügyészi irodából, saját céget
alapított, ahol sikeresen megvédte Nol van der Stoep dán
nagykövetet és Zinachidi Okoli regényírót – tette hozzá
Atticus.
Szó szerint meg kellett feszítenem magam, de mindent
megtettem Levinak, és csak annyit kértem cserébe, hogy
soha többé ne említse anyámat… És még annyira sem
tisztelt, hogy ezt megtegye. Nem tudta csak úgy elengedni.
A tanterv szerint a szemeszter végéig nem kellett volna
egyetlen olyan üggyel sem foglalkoznunk, ami az anyámhoz
kapcsolódott. Tehát Levi csak azért tette, hogy a bőröm alá
férkőzzön… és működött.
Miközben beszélt, legszívesebben kiálltam volna a csoport
elé, hogy rázúdítsak minden trágárságot, ami csak eszembe
jut. Hát nem fogta fel? Létezik olyan határ, amit nem lépünk
át!
– Bármi hozzáfűznivaló, Ms. Cunning? A szám belsejébe
haraptam.
– Mérhetetlenül elfogult vagyok.
– A tényekkel nem lehet elfogult – jelentette ki Levi.
Szándékosan provokált engem, és kezdtem kiakadni.
– Amikor neki… – Szünetet tartottam, és mély lélegzetet
vettem, mielőtt folytattam. Nem hagyhattam nyerni! –
Felajánlották neki a Legfelsőbb Bíróság bírói posztját, de a
megromlott egészségi állapota miatt kénytelen volt
elutasítani azt.
 Kihúztam magam a székemben, vártam és imádkoztam,
hogy végre vége legyen az órának. A lábam remegett az
idegességtől, de ez semmi nem volt ahhoz az érzéshez
képest, amikor a szíved felmászik a torkodon. A szemem
égett, de nem voltam hajlandó sírni. Végül Levi ránézett az
órára.
– Rendben, következő órára…
Eltűntem, mielőtt befejezhette volna. Amilyen gyorsan
csak tudtam, kirohantam a teremből, igyekeztem lélegezni,
de mindenem fájt.
Lélegezz, Thea. Lélegezz!
A térdemet fogva a mosdó falának dőltem.
– Thea?
Ne, kérlek, ne!
– Ez a női mosdó, kifelé! – ordítottam rá.
– Ez a férfimosdó – válaszolta Levi, én pedig ahogy
körülnéztem, két piszoár között találtam magam…
– Hát persze – jegyeztem meg keserűen.
– Thea.
– Ne mondogasd a nevemet!
Levi zöld szeme elkerekedett, miközben egy lépést hátrált.
– Ne mondogasd a nevem, mintha ismernél engem! Mert
nem, Levi. Több mint egy hónap telt el, és az a lány nem én
vagyok. Ne mondogasd a nevem!
– Nem hiszek neked – dőlt neki az ajtónak.
– Nem érdekel, mit hiszel! – kiáltottam rá.
– Beszélj hozzám, Thea, mi a baj?
A világ remegett. Vagy talán csak én. Már magam sem
tudtam, de nem is érdekelt.
– Mi a baj? Mi a baj?! – ismételtem hisztérikusan. – Mi a
fene bajod van? Mondtam neked, hogy soha többé ne hozd
fel őt, erre mit csinálsz? Az óra fő vitatémájává teszed, és
mindennek tetejébe szándékosan piszkálsz, hogy valamiféle
reakciót válts ki belőlem! Annyira lefoglal, hogy
másodpercenként egymillió információt közölj, hogy
elfelejtesz figyelni!
 A táskámba kotorva elővettem a szalvétát, és
hozzávágtam. A gyűrött papír a lábainál landolt, a szabad
fecsegés szavak kikandikáltak belőle.
– Margaret „A Cápa” Cunning – köptem oda –, a nő, akit
mindenki dicsőít, mintha valami szent lenne, egy sunyi,
manipulatív, bosszúszomjas és megkeseredett nő volt.
Hagyta, hogy apám börtönbe kerüljön, egy olyan
bűncselekmény miatt, amelyet nem ő követett el, miközben
az anyám megpattant a szeretőjével, a drága
mostohaapámmal, aki mellesleg örömmel molesztált
tizenkét éves koromban. Amikor pedig közöltem ezt A
Cápával, ő elküldött a nagymamámhoz. Egy évig rettegtem,
mire összeszedtem a bátorságom, és elmeséltem a
nagymamámnak a történteket. Mire visszamentünk a
húgomért, már késő volt, őt is megkörnyékezte az a rohadék,
és anya elmondása szerint már rég elment. Feltételezem,
ezúttal a saját szemével látta a dolgokat. A nagymamám
befogadott minket, és egészen addig nem láttam az anyám,
amíg az orvosa fel nem hívott. Minden méreg és keserűség,
amit magába zárt, végül elkezdte megölni őt. Mindenkit
ellökött magától, és senkije sem maradt. Így a legjobb
belátásom ellenére visszatértem hozzá. Azt hiszem,
valamiféle bocsánatkérésre számítottam, de anyám másról
sem beszélt, mint hogy az élete munkája hiábavaló volt,
mert vissza kellett utasítania a Legfelsőbb Bíróságban
ajánlott helyet. Szóval bocsásson meg, Black professzor,
amiért nem akarom fényezni őt az átkozott óráján.
Számomra ő A Cápa, mert felfalja a saját gyermekeit.
Ezzel befejezettnek nyilvánítottam a szabad fecsegésem,
és felkaptam a cuccaimat. Az ajtó felé indultam, és Levi szó
nélkül ellépett az utamból. Nem gondolkodtam, merre
megyek, csak futottam. Menekültem Levi elől, anya elől és a
szabályok elől.
Egészen hazáig rohantam, és zokogva bevetettem magam
az ágyba. Mozgást érzékeltem, és Selene bemászott mellém,
hogy megvigasztaljon… Nem kérdezősködött. Nem volt rá
szükség.
 
Levi
 
Beléptem a házba, és épp időben értem el a
mosdókagylóhoz. Felfordult a gyomrom, ahogy megértettem
Thea helyzetét. Csak a szavaira tudtam gondolni. Kísértettek
engem.
Beleköptem a kagylóba, miközben a szédülés újabb
hulláma dübörgött át felettem. Őszintén szólva, nem voltam
benne biztos, hogyan jutottam haza. Minden elhomályosult
attól a pillanattól, hogy Thea kirohant a mosdóból, egészen
mostanáig. Láttam, ahogy a könnyeivel küzd. Az egész
testbeszéde megváltozott, amikor valaki az anyját említette,
mintha egy autó gázolta volna el. A pánik, a félelem, a
fájdalom, egyszerűen nem tudtam elfordulni tőle. A józan
eszem azt üzente, ne kövessem őt, túl kockázatos. Később
átmehetek hozzá. De gyötrődött, és a kockázat nem
számított ilyen esetben.
Úgy éreztem, mintha kővé dermedt volna a lelkem.
Ráébredtem, hogy áldozattá tettem őt azzal, hogy kénytelen
volt elviselni az előadást… Ismét öklendezni kezdtem, de
némi nyálon kívül semmi nem jött ki belőlem.
Elléptem a mosdókagylótól, és a kézfejemmel megtöröltem
a számat. A hátam a fürdőszoba hideg falának vetve
lecsúsztam a padlóra.
Felemeltem Thea szalvétáját. Mindazok közül, amiket
kiadhatott volna magából, ilyesmi közel sem szerepelt a
listámon.
Ahogy ültem ott, beleveszve a beszélgetésünk fájdalmas
emlékébe, megcsörrent a telefonom. Anélkül, hogy
megnéztem volna a hívóazonosítót, beleszóltam:
– Most nem alkalmas.
– Ó? Ki van ott?
– Bethan. Komolyan beszélek.
 – Mi történt? – változott meg a húgom hangja. Egy
pillanatra elgondolkodtam.
– Láttál már atomrobbanást?
– Levi…
– Az emberek a középpontban semmit sem éreznek. Az
egyik percben élnek, a másikban porrá lesznek. A távol lévők
szenvednek igazán.
– Levi, nem értem.
– Ma felrobbant egy bomba, és ez az én hibám. Láttam a
belépni tilos táblát, és tudtam, ha megteszem, valami rossz
fog történni, de meg akartam tudni, mi áll a háttérben. És a
bomba egyszerűen felrobbant. Nem számítottam rá, hogy
ilyen brutális lesz…
– Átmegyek – mondta Bethan.
– Ne, jól vagyok.
– Nem vagy! Hallod, amit mondasz, Levi? Őrültségeket
beszélsz.
– Vissza akarok menni arra a hétre. Minden jobb volt akkor.
– Ezt inkább csak magamnak mondtam, mint neki. – Később
hívlak. Mennem kell.
Letettem, és a sarokba hajítottam a telefonom.
Amikor ráébredsz, hogy valaki, akivel törődsz, szenved,
hogyan segítesz neki? Hogyan segítesz neki, miután
feltépted a sebeit?
Most már be tudtam ismerni; Thea fontos volt nekem. Egy
teljes hónapomba telt eljutnom idáig, és én ellöktem őt
magamtól… talán végleg.
TIZENKETTEDIK FEJEZET

Múlt
6. nap
 
Thea
 
– A nap. Éget – viccelődtem Levi háta mögé bújva, amikor
kimentünk végre a szabadba.
– Tudom, vészeld át, kitartás – kuncogott.
Kézen fogva sétáltunk végig az utcán és a városon.
Élveztem a fákról lehulló levelek látványát. A vörös, az arany
és a narancs megszépítette a világot.
– Min mosolyogsz?
Megcsíptem az arcom. Észre sem vettem, milyen fejet
vágtam.
– Imádom az őszt. A kedvenc évszakom. Az anyatermészet,
habár technikailag haldoklik, igazi hölgy módjára teszi, és
elegánsan távozik.
– Inkább tavaszi lánynak hittelek.
– Hittél? Sokat gondolt rám, Mr. Black? – cukkoltam
nevetve.
Levi a szemét forgatta, és átkarolva a vállamat közelebb
húzott magához.
– Ne kérdezz olyat, amire tudod a választ. Hogy tudnék
nem gondolni rád?
Legszívesebben megcsókoltam volna.
– Miért tavasz? – kérdeztem rá kíváncsian.
Igazság szerint koncentrálnom kellett, különben
rohanhattunk volna vissza a házba, vagy ami rosszabb,
nyilvános helyen dugunk egy hatalmasat. Már csak a
gondolatra is lüktetni kezdtem a megfelelő helyeken.
Miért izgat ennyire? Mit művelt velem?
 – Mert egy élettel teli évszak. Ragyogó és sikkes.
– Sikkes? Pedig olyan jól kezdted!
Sikkes?
– Mi a te kedvenc évszakod? – engedtem el Levi sikkes
megjegyzését.
– Tél. Szeretem a havat, és ahogy mindent beborít.
Gyönyörű, különösen hajnalban, amikor a világ még alszik,
és a nap kezd felkelni.
Szépségesen hangzott.
– De sajnos ez csak átmeneti állapot. Mielőtt észbe kapnál,
mi, buta emberek eltakarítjuk az egészet.
– Igen, az a fránya lapátolás. De jobb lenne, ha mindenki
bezárkózna télre?
– Az pompás lenne – mosolygott rám Levi. – Ősszel
elraktároznánk az ételt, télre pedig visszahúzódnánk –
mondta félig viccelődve. – Képzeld el, milyen mókás lenne!
– Bármennyire zseniális is a terved, szerinted hányan
kattannának be, ha négy hónapig össze lennének zárva a
családjukkal?
– Annál jobb! Nagyot kaszálnék vele tavasszal.
Felnevettem.
– Szörnyű ember vagy.
– Igen, igen. De álmodozni lehet. Nem?
Volt valami Leviban, amit egyszerűen kedveltem. Olyan
könnyű volt a közelében lenni. Ezután nem sokat beszéltünk,
amíg beértünk a városba. A Young Thailand étterem előtt
hatalmas sor várakozott. Egészen a tömb sarkáig kígyózott!
Úgy látszott, érdemes várni a vacsorára.
– Miért nem… – kezdtem, de Levi figyelmen kívül hagyott,
és a sor elejére vezetett.
– Foglalás Black névre – mondta, amikor beléptünk.
– Jó estét! – hajolt meg a pincérnő.
Két étlapot vett le a halom tetejéről, és intett, hogy
kövessük. Egy utcára néző asztalhoz vezetett minket.
– Foglalás? – kérdeztem Levit, miközben a nő leültetett
minket, és elment. – Te most átvertél, hogy randira menjek
veled?
– Hogy máshogy tudnálak rávenni, hogy ne egyél többet
Frosted Flakest?
– Mi baj a Frostyval? – duzzogtam.
– Csak cukor és kamukukorica, folytassam?
– Te sem vagy jobb a müzliszeleteiddel! – vádoltam meg.
– Nem ugyanaz – vágott vissza, miközben közelebb
csúsztatta hozzám a kenyereskosarat.
– Többet ennék, ha valaki adna annyi időt, hogy leüljek, és
megegyek egy teljes adag ételt – törtem le a kovásztalan
kenyér egy darabját, és elrágcsáltam a végét.
– Ó, kettőn áll a vásár, szivi, és ezt te is tudod.
Tudtam, hogy igaza volt, de nem akartam beismerni.
Ehelyett felvettem az étlapot, és úgy tettem, mintha
lenyűgözött volna azoknak az ételeknek a listája, amelyeket
soha életemben nem láttam, nem kóstoltam, de még csak
nem is hallottam róluk.
Levi csöndben elengedte a kérdést, és amikor legközelebb
felpillantottam, láttam, hogy az ablakon kifelé bámulva nézi,
ahogy az őszi levelek lobognak a szélben. Ez volt az a
pillanat, amikor rájöttem, hogy vonzódom hozzá, és nem
csak szexuálisan. Ugyan szexszel kezdődött ez az egész, de
mostanra valahogy személyesebbé vált.
Annyira a gondolataimba merültem, hogy észre se vettem,
mikor fordult vissza felém. Elpirulva kaptam félre a
tekintetem, de tudtam, hogy nem voltam elég gyors, és Levi
észrevette, hogy rajta legeltettem a szemem. Ismerve őt,
valószínűleg azt feltételezte, hogy valami erotikus jelenetet
vizionáltam magam elé.
Szerencsére, mielőtt bármit is mondhatott volna, jött egy
felszolgáló, hogy felvegye a rendelésünket.
– Mit szeretnél? – kérdezte Levi.
Francba! El sem olvastam az étlapot.
– Ö… legyen a Larb Leuat Neua? – választottam ki az első
dolgot, amin megakadt a szemem.
Levi szeme elkerekedett, és kuncogva adta le a rendelését.
 – Biztos vagy benne?
Nem voltam, mégis bólintottam. Már választottam, késő
volt meghátrálni. Nem akartam idiótának tűnni. Levi
mosolyogva biccentett a felszolgálónak, aki összeszedte az
étlapokat, és távozott.
– Komolyan? – kérdezte meg Levi ismét, ezúttal enyhe
szemöldökráncolással.
– Mire gondolsz?
– Utálod a nyers ételeket, nem?
Tudta, hogy igen, mert egyszer sikertelenül próbált rávenni
a szusira.
– Igen…
– A Larb Leuat Neua lényegében nyers hússaláta
mentalevéllel. Kinyitottam a számat, de a szavak valahogy
nem jöttek ki rajta. Árulhatnak ilyesmit?
– Ha nem azt akartad, idehívhatom a…
– Ne, jó lesz – szakítottam félbe.
Megjegyzés önmagamnak: ha randin vagy, olvasd el az
átkozott étlapot!
– Nem tehetnénk úgy, mintha ez meg se történt volna? –
könyörögtem a székemen fészkelődve.
Mindig zavarba jöttem a közelében. Olyan érzés volt,
mintha lefagyna az agyam, és magamra maradnék.
– Mi a kedvenc színed?
– Tessék?
– Meg nem történtnek tekintem. Mi a kedvenc színed?
– Türkiz.
– Türkiz?
– Mindig nehezemre esett választani a kék és a zöld között;
majd egy nap megláttam a türkizt, és minden a helyére
került – nevettem fel.
A türkiz az én boldog színem.
Levi bólintott, de továbbra is úgy nézett rám, mintha várna
még valamire. Végül feladta.
– Ez az a rész, ahol megkérdezed tőlem, hogy mi az én
kedvenc színem, Thea – forgatta meg a szemét.
 – Valóban? Ingoványos területre értünk, ugye tudod?
Először még a színekről beszélünk, majd elmesélem a
legmélyebb, legsötétebb titkaimat.
– Fél, Ms. Cunning?
– Nem félek, de ön még nem áll rájuk készen, Mr. Black.
– Bármivel megbirkózom. De ha félsz…
– Mi a kedvenc színed, Levi? – adtam meg végül magam.
Elvigyorodott.
– Nekem nincs.
– Akkor meg mi volt… – Elhallgattam, mert mindig ezt
csinálta. – Szeretsz piszkálni, igaz?
– A szó minden értelmében – ismerte el a pohár vize
mögül, én pedig fészkelődni kezdtem a tekintete súlyától.
Levi átnyúlt az asztal felett, megfogta a kezem, és a
hüvelykujjával megsimította a tenyeremet. Bár apró
mozdulat volt, úgy éreztem, elolvadok. Hat nap elteltével
ennyi is elég volt.
Hátradőltünk a székünkben, és ellazultunk. Élveztük
egymás társaságát. Amikor a felszolgáló letette az ételt az
asztalunkra, Levi akkor sem engedte el a kezem. Próbáltam
figyelmen kívül hagyni, de zavart a nyugalma. A pulzusom
felgyorsult, de úgy tűnt, ez őt a legkevésbé sem izgatta.
Pont ezért kiléptem a lapos talpú cipőmből, és egy ártatlan
mosollyal a jobb lábam Levi lábai közé csúsztattam, mire ő
megrezzent.
– Thea – húzta ki magát, és megfeszítette az állát, hogy
uralkodni tudjon magán.
– Igen? – kóstoltam meg a rizst, amit rendelt nekem.
Közben az asztal alatt a lábammal lassan dörzsölni
kezdtem.
– Provokálni próbálsz?
– Élvezed – hajoltam előre. – Ami azt illeti, érzem, mennyire
élvezi, Mr. Black.
Levi a kezével eltakarta a száját, és igyekezett némi
önuralmat mutatni. Amikor erősebben megnyomtam, ő
megszorította a kezemet.
 – Ez nem fair – meredt rám. – Túl messze vagy.
– A te problémád.
– Egyél! – Csak ennyit mondott, miközben felemelte a
villáját.
Személyes kihívásnak tekintettem, és kíváncsi voltam,
meddig mehetek el, ezért kissé megnöveltem a nyomást, és
tovább izgattam a merevedését a lábammal. És Levi kezéből
egyszerűen kiesett a villa.
– A francba, Thea! – Ekkor már feltüzeltem.
– Meg kellene kóstolnod, ez nagyon finom – mutattam le a
tányéromra.
Végül Levi lenyúlt, és lefogta a lábamat.
– Ugye tudod, hogy végig foghatod, amíg itt ülünk –
közöltem vele –, és az emberek majd eltűnődnek, mit csinál
a kezed odalent.
– Gonosz vagy.
– És mégis kedvelsz.
Levi elengedte a lábamat, és egy szó nélkül ült ott, amikor
újrakezdtem a kényeztetését. Az arckifejezése
megfizethetetlen volt. Öröm volt nézni, ahogy harcol azért,
hogy megőrizze a nyugalmát, és összeszedett maradjon.
Tökéletesen éreztem, hogy legszívesebben lelépne innen. De
abban a pillanatban, ahogy megteszi, azzal beismerte volna
a vereségét, és elfogadja a tényt, hogy nincs semmi
önuralma.
Ennél persze jobban ismertem őt. Mindig hagyta, hogy
megnyerjem a kisebb csatákat. De erről tudtam, hogy
tízszeresen visszafizeti majd nekem, és minden egyes
másodperc, amíg húztam őt, egy újabb másodpercet ad a
későbbi bosszújához. És őszintén szólva, minden pillanatát
vártam.
Még az is zavart, hogy lassan eszik. Azt akartam, hogy arra
is képtelen legyen. Azt akartam, hogy kimenjünk innen. Azt
akartam, hogy ismerje be a vereségét… és ehhez csak egy
kis lökésre volt szüksége.
 A másik lábamat is felemeltem, és odanyomtam hozzá.
Ennyi kellett. Lehajtotta a fejét, és ökölbe szorította a kezét,
míg végül felállt, ledobott az asztalra egy százast, és
felhúzott engem.
– Nem végeztem – közöltem vele, magamban mosolyogva,
miközben visszavettem a cipőmet.
– Készítek magunknak vacsorát – rángatott ki Levi az
étteremből.
Végignézett a házamhoz vezető utcán, és ahelyett, hogy a
jó irányt választotta volna, megfogta a kezem, és a közeli
parkba vezetett.
– Levi…
– Most megeszed, amit főztél – jelentette ki.
Mindenkit kikerültünk, és fejvesztve rohantunk az erdőbe.
Amikor már nem hallottunk mást, csak madárcsiripelést, Levi
egy fának nyomott, felhúzta a szoknyámat, és megragadta
az egyik combomat.
– Ez csak azért kell, hogy lenyugodjak, amíg alaposan
vissza nem tudom fizetni a kis mutatványodat – suttogott.
– Levi, bárki erre tévedhet.
– Akkor csak el kell hallgattatnom téged – csókolt meg,
miközben teljesen hozzám simult.
– Ah…
Az egyik kezemmel a vállába, a másikkal a hajába
markoltam. Levi felemelt, és minden további nélkül belém
hatolt. Csókokat hagyott a nyakamon, az arcomon, az
ajkamon. Mindenütt ott volt, erősen szorította a combom,
miközben a hátam a fa kérgéhez nyomódott. Levi minden
egyes döfésére levelek hullottak le, és a légzésem zihálássá
szaporodott.
Amikor Levi abbahagyta a csókokat, és rám nézett, nem
tudtam mást, mint vigyorogni… talán önkívületi állapotba
kerültem, vagy egyszerűen megszédültem, de nem tudtam
levenni róla a szemem. Jobban akartam őt. Többet akartam
belőle, újra és újra.
 – Ó, nem, nem – közölte Levi, miközben felgyorsult, és a
fejem hátrahajtottam a gyönyörtől. – Most én élvezkedek,
nem te.
Túl hamar elment, és engem otthagyott félúton.
– A fenébe veled! – sziszegtem.
– Ó, ez még csak a kezdet volt.
 
7. nap
 
Levi
 
– Lehet, egy kissé túlzásba estem – néztem körbe a feldúlt
szobában.
– Gondolod? – vette fel Thea a törött lámpát.
– Mentségemre szóljon, a bejárati ajtódtól az ágyadig
vezető távolság túl hosszú.
– A távolság ugyanolyan, mint egy hete!
– És hányszor is jutottunk el az ágyadig? – kérdeztem
vissza, mire ő csak a szemét forgatta.
Pontosan.
Seprűt ragadtam, és segítettem neki eltakarítani a
felfordulást, amit okoztunk – okoztam. Kár esett mindkét
éjjeli lámpában, egy képkeretben, az ébresztőórában, az
ágya fölött leszakadt tapétában és az ágy egyik lábában, ami
már amúgy is lötyögött.
– Gondolom, nem hagyod, hogy kifizessem.
– Úgyis találni fogsz rá módot, hogy kifizesd, nem igaz? –
vágott vissza Thea. Pontosan tudta, min járt az eszem.
Épp azon gondolkodtam, hogy megrendelem a dolgokat, és
elküldetem neki.
– Amíg egyezségre nem jutunk.
– Megrendeled, én pedig visszaküldöm.
– Visszaküldöd, én pedig megrendelem újra.
– Miért vagy ilyen makacs?
– Mondja a makacsság királynője – vigyorogtam. Thea
felsóhajtott:
 – Rendben. Kiválasztom a dolgokat, és te megrendeled
nekem.
– De nem választhatod a legolcsóbbakat! – Sejtettem, hogy
nagy eséllyel egy használtcikk-boltot fog választani.
– Levi, nem a középutat kellene megtalálnunk? Ez egy
kompromisszum. Hagyom, hogy kifizesd a dolgokat, ha
kiválaszthatom őket.
– Nagyszerű kompromisszum, a választott tárgyakat
kivéve. Ahhoz, hogy valódi kompromisszum legyen,
engedned kell, hogy olyasmiket vegyek, ami azonos vagy
magasabb értékű, mint amit eltörtem.
Thea úgy rázta a kezét előttem, mintha a nyakamat
szorongatná.
– Ezért gyűlölik az emberek az ügyvédeket! – kiáltott fel
bosszúsan.
– Ja, tudom.
– Reggelizzünk meg, mielőtt teljesen megőrjítesz. – Thea
motyogva megragadta a kezem, és kihúzott a szobából.
A mai volt az utolsó napunk, és ahelyett, hogy átmentünk
volna hozzám, tegnap késő este – vagy kora reggel – úgy
döntöttünk, itt fejezzük be a napot.
Miközben azt néztem, ahogy utoljára reggelit készít,
késztetést éreztem, hogy több időt kérjek… de nem akartam
olyan srác lenni.
Megegyeztünk, és Thea nem úgy nézett ki, mint aki
megszegné azt. És nekem sem kellene…
– Mi a baj?
– Semmi. Csak azon gondolkodom, mennyi lehet egy
lámpa – hazudtam.
– Nevetséges vagy – kacagott fel Thea, és letett elém egy
tányért.
– Köszönöm. Van kávéd? – kérdeztem, miközben kávéfőzőt
kerestem a tekintetemmel.
– Sajnálom, nem kávézom.
– Tessék? Hogy nem vettem észre eddig?
– Kávéimádó vagy?
 – Kávéfüggő voltam, de most, hogy belegondolok, egész
héten nem ittam egy csészével sem.
Mi a pokol? Gimnazista korom óta naponta legalább
egyszer szükségem volt rá.
– Meglepetés! Ez valójában Levi Black egyhetes elvonója
volt. A családod aggódott a függőséged miatt, és felkértek,
hogy segítsek – viccelődött Thea, miközben átnyújtott nekem
egy pohár narancslevet.
– Ha a családom bérelt fel, ki fog segíteni nekik? Mert úgy
tudom, hogy a függőség örökletes – vigyorogtam.
– A családi csomag feláras – közölte Thea, és felköhögtem
a narancslevet, miközben próbáltam nem nevetni.
– Á… elég!
Thea is kuncogni kezdett, mire ismét békére leltem. A
tányérjainkkal együtt átköltöztünk a nappaliba, és elfoglaltuk
a helyünket a kanapén, ami általában úgy nézett ki, hogy ő a
lábaim közé fészkelte magát.
Nem tudom, miért, de ezt követően egyikünk sem szólalt
meg. Időnként megcsókoltuk egymást, de nem mentünk
messzebbre. Thea nekem dőlt, és felolvasott nekem, én
pedig cserébe gitároztam neki, majd ismét egymás karjában
találtuk magunkat… ruha nélkül. Órákon át öleltük egymást,
beszélgettünk, amikor kellett, és csókolóztunk, amikor nem
maradtak szavak.
És ezzel a napunk véget is ért. Megtört a varázs, és a
valóság kezdett visszakúszni az életünkbe. Mintha ezt akarta
volna bizonyítani, a telefonom megállás nélkül rezgett,
ahogy Betty előre programozott üzenetei ellepték a
postaládám.
– Népszerű vagy – állt fel Thea. Legszívesebben
visszahúztam volna.
– Mától hivatalosan is visszatérek a munkába – közöltem
vele az órára nézve; egy perccel múlt éjfél.
– Akkor jobb, ha mész.
– Igen. – Felálltam, megfogtam a táskámat.
 Szó nélkül sétáltunk az ajtóhoz. Egy részem azt remélte,
Thea nem nyitja ki, de megtette.
– Nagyszerű volt megismerni téged, Thea. Nincs kifejezés,
milyen nagyszerű.
– Hasonlóképpen. Csodálatos hét volt – bólogatott. – Szia.
– Szia.
Utoljára megcsókoltam őt. Aztán megfordultam.
Csak sétálj el, Levi! Csak sétálj el!
De nem hallgattam magamra. Helyette visszafordultam.
Épp amikor Thea becsukta az ajtót…
Hát véget ért.
Valószínűleg soha többé nem fogom látni őt. Ez a hét nem
úgy zajlott, ahogy terveztem. Semmit sem akartam
megosztani magamról, vagy megismerni őt. Csak szexről
kellett volna szólnia. Akkor miért nem csak arról szólt?
Csak sétálj el, Levi!
 
Thea
 
Amikor Levi elment, a földre csúsztam, és a térdemet a
mellkasomhoz húztam. Meg akartam kérni, hogy maradjon.
Nem akartam kinyitni az átkozott ajtót! Ha így teszek, én
lennék az a lány, aki nem tudja elengedni, ezért inkább
elengedtem őt, mint hogy megkockáztassam, hogy olyan
lánynak higgyen.
– Szánalmas vagyok. Ugye, Árnyék? – súgtam oda a
cicámnak, amikor befeküdt az ölembe.
Biztosan így érezte magát Hamupipőke is, miután az óra
éjfélt ütött, és minden varázslat szertefoszlott. Ez volt életem
legjobb hete, és most véget ért.
 

Á É
MÁSODIK RÉSZ
JELEN
TIZENHARMADIK FEJEZET

 
Levi
 
Az óra elkezdődött, én pedig üresen találtam a helyét. A
többi diák összesúgott, hogy ezzel le is törölték a nevét a
tábláról. Egy kihagyott óránál azért több kell, hogy elveszítse
a státuszát. Vagy csak azért akartam kedves lenni, mert
kurvára elcsesztem? Többé nem voltam benne biztos.
A Margaret Cunningról alkotott képem a saját szemem
előtt tört össze Thea kijelentése után. A puszta gondolatától
rosszul voltam. Miféle nő tesz ilyet a saját gyermekeivel?
– Számomra ő A Cápa, mert felfalja a saját gyermekeit –
hangzott fel Thea hangja a fejemben. Újra és újra.
Olyan volt, mint egy horrorfilm, amit nem tudtam kiverni a
fejemből, bármennyi vígjátékot is néztem utána.
Az órán semmi érdemleges nem történt. Általában
nyomást helyezek a diákjaimra, megpróbálok reakciót
kicsikarni belőlük. Ma azonban úgy éreztem, kizökkentem a
kerékvágásból. Ők nem látták rajtam, nekik csak az a seggfej
voltam, aki jobban megszívatta őket, mint valaha, de én
tudtam, hogy nem miattuk van ez az egész. Önmagamra
haragudtam.
Az igazat megvallva, fogalmam sem volt, hogyan sikerült
végigcsinálnom anélkül, hogy korábban befejeztem volna az
órát. De a kelleténél tovább egy perccel sem maradtam.
 
– Legyen szép estéje, uram! – köszönt el a sofőröm, amikor
kiszálltam a kocsiból. Csak akkor vettem őt igénybe, amikor
ügyfelekhez vagy a városba mentem.
– Köszönöm. Holnap este találkozunk.
– Így igaz, uram.
 A zsebembe nyúlva megragadtam a kulcsaimat. A sorház
lépcsője felé tartottam, amikor hirtelen megtorpantam. Ott
volt ő. A harmadik lépcsőn ült, rám várakozott.
– Szia – állt fel Thea –, tudom, hogy későre jár, de
bejöhetek?
Fogalmam sem volt, mit mondhatnék, és tartottam tőle,
hogy ismét megégetem magam, ezért csak bólintottam, és
kinyitottam az ajtót. Miután Thea belépett, nem mozdult el
az ajtóból.
– Csak azt akartam mondani, hogy sajnálom – dörzsölte
meg a kezét. Tudtam, hogy ez az idegessége jele. – Hiba volt
így neked ugranom, sőt, egyenesen helytelen. Az anyám…
szupersztár ügyvéd volt, logikus, hogy előjön az órán. Az
érzelmeimnek nem…
– Hagyd abba! – vágtam a szavába. Nem tudtam elviselni,
hogy elnézést kér tőlem. Megfogtam az arcát, és kiélveztem,
hogy így is hozzám simul. – Sajnálom. Figyelmeztetnem
kellett volna.
– Hogy tetted volna? Miért tetted volna? Azt csináltad,
amit…
– Azt tettem, amit akartam, anélkül, hogy törődtem volna
azzal, ez neked milyen fájdalmat okoz. Nem kellett volna
ilyen korán szóba hoznom Margaretet, csak azért tettem,
ahogy reagáltál a nevének puszta említésére, és mert Tristan
mesélte, mennyire gyűlölöd őt. Azért tettem, mert többet
akartam megtudni rólad, és nyomást helyeztem rád, amikor
nem kellett volna. Nekem kellene bocsánatot kérnem tőled,
én vagyok az, aki sajnálja – mondtam végig, mielőtt
félbeszakíthatott volna.
Thea lehorgasztotta a fejét, a szívem pedig lesüllyedt.
– Seggfej vagy.
– Tudom.
– Nem kellett volna követned.
– Tudom.
– Ne nézz úgy rám, mintha sérült lennék – suttogta Thea,
de nem nézett a szemembe.
 Az állát felemelve kényszerítettem.
– Nem úgy nézlek.
– De így gondolod.
– Én biztosan nem – mondtam halkan, miközben
hüvelykujjammal megsimítottam az alsó ajkát.
Olyan közel állt hozzám…
– Mennem kellene.
– Rendben.
De egyikünk sem mozdult.
Ha most megcsókol, olyan hallgatóvá válik, aki tudatosan
elcsábította a professzorát, míg ha én csókolom meg, olyan
professzor leszek, aki megkörnyékezte a diákját. Akárhogy is,
mindketten cseszhettük, szóval a picsába az egésszel!
Lehajolva bezártam a köztünk lévő távolságot. Abban a
pillanatban, amit az elmúlt hónapban próbáltam elnyomni,
minden megrohant. Egyszerre. A táskámat ledobva kaptam
fel Theát, a két lába a derekamra csavarodott. A teste az
enyémhez feszült, és megragadta a hajamat, miközben a
nyelvünk egymással csatázott.
Fogalmam sem volt róla, hogyan jutottunk el a
hálószobáig. Amikor az ágyhoz értünk, Thea csak annyi időre
szakadt el tőlem, hogy lehúzhassam róla a pulóverét, és a
sarokba dobjam. Lesöpörte a vállamról a zakót, és egyetlen
mozdulattal kioldotta a nyakkendőmet. Az inget szó szerint
letépte, épp ahogy a második éjszakánkon én téptem szét a
blúzát.
– Annyira szexi vagy – motyogtam a hasát csókolva,
mialatt lehúztam a farmerjét.
Mohón haladtam lefelé a csókjaimmal, csupán annyi időre
álltam meg, hogy a fogaimmal lehúzzam a bugyiját. A kezem
azonnal mozdult. Érezni akartam, mennyire kíván. Thea háta
ívbe feszült, ahogy a nedvességet szétkentem az ujjammal.
Aztán megnyaltam.
– Elég… ne játszadozz velem! – ellenkezett Thea, miközben
a nyelvemen és az ujjaimon ringatta magát.
 Igaza volt. Nem játszadozni akartam vele. Magamnak
akartam őt. Thea hozzám dörgölte magát, és képtelen
voltam visszatartani a vigyorgást.
– Akarsz? – húzódtam el tőle.
– Te nem? Vagy mostanság valaki más elégít ki? A csuklóját
megragadva rántottam magam alá.
– Ne is viccelődj ilyesmivel!
– Ki mond…
Az ajkára vetettem magam, mielőtt bármi őrültséget
kimondhatott volna. Thea a számba nyögött, amikor
beléhatoltam.
Uramatyám!
Nem tudtam józanul gondolkodni. Annyira hiányzott.
Annyira hiányzott, hogy benne lehessek, nem volt elég
önuralmam a szeretkezéshez. Keményen dugtam, magam
alá szorítva őt. A két melle fékezhetetlenül pattogott, ahogy
az ágy a testünk ritmusára rázkódott. Sem lassú, sem
szenvedélyes nem volt az együttlétünk; egyikünknek sem
arra volt most szüksége.
– Levi!
Imádtam, hogy bármi történjék, a nevemet kiáltotta,
amikor elment.
Látva az arcát, nem tudtam megállítani magam. Felnyögve
élveztem el benne. Kimerülten a mellkasára zuhantam, ő
pedig átkarolt. Addig maradtam így, ameddig csak lehetett,
kiélveztem a pillanatot, az érintését, miközben az egyre
lassuló szívverését hallgattam.
Ez a pillanat épp olyan volt, mint a közös hetünk utolsó
napja, csak most mindketten tudtuk, hogy ez valami más. Ez
több volt, mint vágy.
Azon a héten fogalmunk sem volt, látjuk-e még egymást,
nemhogy ennyire összefonódik az életünk. Akkor még a
másik csak egy rejtély volt, most pedig több eszünk is
lehetett volna. Vagy legalább nekem lehetett volna több
eszem, de nem érdekelt eléggé.
 Amikor Thea megpróbált felállni, megfordultam, hogy
megadjam neki a szükséges teret. Rossz volt nézni, ahogy a
melltartójáért nyúl.
– Ne menj el! – mondtam ki végül. – Maradj éjszakára!
– Nem lehet.
– Miért?
Hátrapillantva rám meredt.
– Tudod, miért.
– Igen, de maradj!
– Levi, kérlek… ne nehezítsd meg nekem…
– Neked? Pont olyan nehéz nek…
Thea gyorsan mozdult. Visszalépett hozzám, és
megcsókolt.
– Elmondtam a történetem nagy részét, most befejezem,
hogy megérthesd.
Csak bólintani tudtam.
– Az apám a Northern Correctionalben van.
Összerezzentem. Ez volt Connecticut állam legszigorúbban
őrzött állami börtöne.
– Ismered a Savannah Van Allen-ügyet? – folytatta.
A döbbenet ülő helyzetbe rántott. A felismeréstől
hitetlenkedve bámultam rá.
– Ben Walton az apád? Bólintás.
– Igen. Ben Walton az apám, és jelenleg halálsoron van a
bostoni előkelőség, Savannah Van Allen megerőszakolásáért
és meggyilkolásáért. Anyámnak kellett volna képviselnie őt.
Gyerek voltam, a húgom még az első életévét sem töltötte
be. De mindenre emlékszem. Azon a napon, amikor
Savannah Van Allent meggyilkolták, apa elvitt engem és a
húgomat a woodstocki vásárra. Képekkel tudom bizonyítani.
Anya tudta ezt, megnyerhette volna az ügyet. De aztán
rájött, hogy apa el akarta hagyni őt Savannah-ért. Így
dühében átadta az ügyet egy barátjának, elégette az összes
képet, amit aznap csináltunk, és elvitt minket a városból.
Margaret Cunning maga az ördög.
 – Apám közel két évtizede ül börtönben, és az anyám
csupán három hónapja vallotta ezt be. Azért járok jogi
egyetemre, mert a nyamvadt ügyvédek, akiket
megkerestem, nem hittek nekem, nem volt idejük, vagy nem
akartak hozzányúlni az ügyhöz. A nagymamám fizet valami
szerencsétlen ügyvédet a fellebbezés miatt, de a fickó alig
tesz valamit. Ezen a ponton még abban sem vagyok biztos,
hogy járt-e jogi egyetemre. Így csak én maradtam apának,
és a lehető legjobb ügyvédnek kell lennem, hogy
kiszabadítsam, mielőtt túl késő lesz. Most már érted, miért
nem maradhatok veled. Arra van szükségem, hogy taníts, és
ez nem fog menni, ha közben összefekszünk egymással.
Thea elhúzódott, és összeszedte a többi ruháját, miközben
én csak ültem ott, és próbáltam újraindítani az agyamat.
– Thea.
Nem fordult hátra, inkább tovább öltözködött.
– Thea!
A nadrágomat felrángatva követtem őt a lépcsőn.
– Sajnálom, hogy ellógtam a mai órát, Black professzor,
többet nem fog előfordulni – kiáltotta vissza a válla fölött,
miközben megpróbálta kinyitni az ajtót.
Becsaptam.
– Borzasztó szokásoddá vált elfutni előlem.
– Önvédelemnek hívják.
– Inkább süketelésnek. Nézz rám!
– Nem.
– Thea, nézz rám! Továbbra sem moccant. Átkozott
makacsság!
– Hallgass meg, aztán szabadon távozhatsz.
– Rendben.
Visszafordult, és megcsókoltam. A pillanatnak a töredéke
volt csak, amíg viszonozta, aztán viszont eltolt magától.
– Ezt akartad mondani?
– Igen és nem. Megértem, hogy ez az egész bonyolult,
kusza és egyszerűen elcseszett. De tudom, hogy te
ugyanúgy érzel irántam, mint én irántad, bármennyire is
próbálod tagadni.
– Komolyan? Akkor árulja el, professzor, hogyan is érzek? –
csattant fel Thea, és összefonta maga előtt a karját.
– Összezavarodottan. Frusztráltan. Boldogan. Egyszerre
dühösen és begerjedve.
– Ez bárki lehet…
– Nem fejeztem be – nyomtam az ajkához az ujjam. – Ezt
mind érzed, de legfőképpen úgy, hogy nincs senki más ezen
a bolygón, akivel ilyen élőnek éreznéd magad, mint velem.
Tudod jól.
– Merész kijelentés.
– Merész ember vagyok, nem tűnt még fel?
– Talán te nem helyteleníted a kettőnk dolgát, de én igen.
Bármit adsz az órán, úgy érzem, nem érdemeltem ki. Bármit
elveszel, úgy érzem, haragból teszed. Bármi történjék, így
fogok érezni, ha megtesszük.
– Akkor ne aggassunk rá címkéket. Csak…
– Keféljünk egymással? – fejezte be Thea. Visszafojtottam a
haragomat.
– Utálom, amikor így mondod! Olyan mocskosnak hangzik.
– De nem pont ezt tesszük? Nem ezt akarod? – vágott
vissza.
– Nem. Valójában nem. El szeretnélek vinni egy… több
randira.
Akarom, hogy megismerjük egymást. Thea továbbra sem
adta meg magát.
– Ha bárki megtudja, végem. Te vagy a Levi Black, neked
nem lesz bajod belőle, de én…
– Akkor senki sem fogja megtudni. Még ha valaki meg is
látna minket, ügyvéd vagyok, képes vagyok úgy hazudni,
mint a vízfolyás. A korábbi éltanulókkal is találkoztam, elég,
ha alibiként ügyiratokat viszünk magunkkal.
Thea lehajtotta a fejét, hagyta, hogy a haja előrehulljon,
elfedve az arcát.
– Hadd gondoljam át!
 Többet nem tudtam mondani vagy tenni. Felvázoltam az
ügyet, most az esküdtszék döntése következik. Hátraléptem,
és hagytam, hogy kinyissa az ajtót.
Ez lehet az első vereségem, gondoltam keserűen,
miközben néztem, ahogy Thea elmegy.
 
Thea
 
Nem tudtam, mi száguld gyorsabban; az elmém vagy a
szívem. Levi volt a leghízelgőbb férfi, akivel valaha is
találkoztam.
Ne fontolgasd az ajánlatát! Ezt mondogattam magamban,
amikor beléptem a házba. Csak azért mondtad, hogy
átgondolod, hogy elmenekülhess onnan…
– Mi a pokol? – ordítottam el magam, amikor megláttam
Selene-t, aki épp füvet szívott a kanapén, miközben egy
félmeztelen idegen a nyakát csókolgatta.
Azonnal szétrebbentek, ahogy beléptem.
– Kifelé! – vicsorogtam rá a srácra, mire összekapkodta az
övét, pólóját, sapkáját.
– Selene… – fordult még vissza a húgom felé.
– Most! – kiáltottam rá, mielőtt befejezhette volna.
– Komolyan, Thea? Nem vagy kissé képmutató? – meredt
rám Selene. Visszavette a pólóját.
Megrándult a kezem.
– Először is, Selene, sosem hoztam haza férfiakat, amikor
velem laktál. Másodszor, huszonhárom éves vagyok,
elvégeztem a gimit és az egyetemet is. Te viszont tizenhat
éves vagy, aki próbál hármast kapni trigonometriából. Közel
sem állunk egy szinten.
A kanapéhoz lépve késztetést éreztem, hogy némi
értelmet verjek belé.
– Most már füvezel is? – vettem fel a jointot.
– Már totál nem is számít drognak – vitatkozott Selene.
– Ó, igen? Szeretnéd, ha felhívnék egy kedves rendőrt, és
megkérném, hogy erősítse meg ezt az állítást? Ó, és
mostantól teljes szobafogságban vagy!
Selene szája tátva maradt.
– Thea! – kiáltotta felháborodottan.
– Ne merd felemelni a hangod! Először a pirszing, majd a
romló osztályzatok, most pedig fiúk és drogok? Ki vagy te?
Mert az én hugicám okosabb ennél.
– Van, aki szórakozni és élni szeretne! Szórakozni! Hallottál
már róla? – üvöltött továbbra is.
– Nem így kell szórakozni!
– Szerinted. Abban sem vagyok biztos, ismered-e a
szórakozás fogalmát. Mást sem csinálsz, mint tanulsz és
tanulsz, amíg fel nem robban az agyad, majd lerészegedsz,
és összefekszel valami pasival. Ez aztán az élet, igaz?
– Mi bajod van?
– Semmi bajom!
– Baromság. – Minden akaraterőm össze kellett kaparni,
hogy nyugodt maradjak.
– Nem vagyunk egyformák.
Selene az ajtó felé indult, de elé léptem, és elzártam az
útját.
– Istenemre esküszöm, Selene, előbb terítelek le a földre,
mint hagyjam, hogy kisétálj azon az ajtón, és valami még
nagyobb ostobaságot csinálj.
– Mindegy, holnapra mindenki tudni fogja, hogy a nővérem
egy dilinyós – vágta hozzám, és elindult a szobája felé.
– Ha megpróbálsz kimászni az ablakon, tudni fogok róla,
megkereslek, és megszégyenítelek, bárhová is mész –
figyelmeztettem.
Becsapta az ajtót.
Sóhajtva a kanapéra zuhantam, mielőtt ráébredtem, mit is
csináltak. Felnyögtem az undortól, felpattantam, és a
konyhába trappoltam, hogy előszedjem a
fertőtlenítőkendőket.
A tizenévesek egyszerűen fantasztikusak.
De persze tudtam, hogy mennyi mindenen mehet most
keresztül Selene.
TIZENNEGYEDIK FEJEZET

 
Levi
 
– Fuss, bátyó, fuss te is, amilyen gyorsan csak tudsz! –
biztatott a húgom, miközben estélyiben kitotyogott a
szüleink házából. A hasa úgy dudorodott, mint egy pokróc
alá rejtett strandlabda. Tristan melléje lépett, hogy lesegítse
a lépcsőn. A legjobb öltönye volt rajta, amit tavaly
karácsonyra vettem neki.
– Nem most kezdődött a parti? – kérdeztem vissza, a
menekülésükön szórakozva.
Bethan megrázta a fejét, összeborzolva ezzel sötét fürtjeit.
– Nem bírtam tovább, Levi. Amikor anya behívta a
zongoristát, egyszerűen ki kellett jönnöm.
Bólogattam. Ezek az események kimerítették Bethant.
Mindketten úgy éreztük magunkat, mintha kiállítanának
minket a bostoni elit elé, csak azért, hogy megbámuljanak
bennünket. A szakmámból adódóan azonban, valamint a
médiával és a nagyközönséggel való gyakori kapcsolataim
miatt jobban tudtam érdeklődést színlelni, mint ő.
– Kihasználtad a terhességed, nem igaz?
Bethan elvigyorodott, de gyorsan le is hajtotta a fejét,
amikor egy házaspár megkerült bennünket, és beléptek a
házba.
– Hé, ez a pocak másra is jó azért, mint hogy eltakarja a
lábujjaimat – kacsintott rám. Megragadta Tristan kezét.
Nem tudtam rájönni, hogy tudja elviselni a húgom.
– Sajnálom, hogy egyedül hagyunk velük – mondta Tristan,
bár nem voltam benne biztos, hogy tényleg sajnálja.
– Nem baj, tudom, hol rejtegetik a jó dolgokat.
– Hiányzik az alkohol – duzzogott Bethan.
 – Oké, ideje hazamennünk – vezette le Tristan a lépcsőn.
Egy rövid pillanatra azt kívántam, bárcsak Thea velem
lenne, de ki is űztem a gondolatot az agyamból, amikor
beléptem. A parti épp olyan rossz volt, mint ahogy Bethan
leírta.
A fehér márványpadlóval, a nagy csillárral és a
kristálypoharakkal mindig úgy éreztem, mintha a szüleim
összejöveteleivel az 1920-as évekbe kerültem volna. Minden
jelenlévő valakinek számított, és úgy öltöztek, hogy ezt
bizonyítsák is. Ezerdolláros öltönyök és estélyik, Rolex
minden férfi csuklóján, gyémántok és gyöngyök a nők
nyakában, fülében, csuklóján és kezén. Ilyen a Black Családi
Parti.
– Köszönöm – mondtam a felszolgáló arcába, ahogy átadott
nekem egy poharat. A férfi kábultan bólintott.
Mindig ez történik.
A vendégek általában leintették és semmibe vették őket.
Amikor valaki hozzájuk szólt, annyira megdöbbentek, mintha
letéptem volna a láthatatlanná tévő köpenyüket.
– Levi! – szólított meg az anyám.
Piros, földig érő estélyibe öltözött, és ugyanolyan zöld
szeme volt, mint nekem, világos, őszesbarna haja a válláig
ért. Megpuszilta az arcom, és elmosolyodott.
– Úgy örülök, hogy itt vagy. Összefutottál Bethannel? Épp
most távozott.
– Igen – mondtam mosolyogva –, elcsíptem kifelé menet.
Gyönyörű vagy.
– Köszönöm, édesem. Letörölte a rúzsát az arcomról.
– Látom, téged is megjelölt – lépett mögé az apám. –
Örülök, hogy itt vagy, fiam.
– Volt választásom? – kérdeztem vissza, kivívva ezzel anya
szigorú pillantását.
Apám szemtől szemben állt velem, a haja ősz, a szeme
barna. A nyugdíjazásáig gyűlölte az efféle partikat.
Államügyészként dolgozott, mielőtt bíró lett, és most ő volt
az a férfi, aki partikat rendezett, ahol kibeszélhette a
fénykorát. Néha sajnáltam őt.
– Gyere velem, valakit be akarok mutatni neked – húzott
be anyám az ebédlőbe, a többi vendég közé.
– Anya, lassíts, mert még a végén felesel abban a ruhában.
Hova ez a sietség?
Leintve a bárhoz vezetett, ahol egy csinos, barna hajú,
világoskék szemű nő állt, feketébe öltözve.
– Sharpay, ő az én jóképű fiam, Levi. Levi, ő itt Sharpay
London. Az édesanyja és én lányszövetségi tagok voltunk az
egyetemen. Nemrég költöztek Bostonba. – Anyám a
legszélesebb, macskaszerű vigyorral mutatott be minket
egymásnak. – Ó, mindjárt jövök, apád engem keres – mondta
még, majd sietősen elvonult.
– Hű, milyen körmönfont – suttogtam magam elé.
Tudhattam volna.
Miért nem hallgattam Bethanre? Miért nem menekültem el,
amikor még megvolt rá a lehetőségem?
Legutóbb, amikor anyám összeboronált egy nővel,
feleségül vettem őt. És milyen remekül sült el a dolog!
– Még mindig jobb, mint az én anyám, aki gyakorlatilag a
hajamnál fogva rángatott el ide – nevetett Sharpay.
Tagadhatatlanul csinos volt. Néhányan talán gyönyörűnek
is mondanák. De nem őrá vágytam.
– Sajnálom a dolgot, azt hittem, egyértelművé tettem neki,
hogy ne csinálja ezt.
Nyilvánvalóan újra meg kell ejtenünk a nem-kell-hogy-
anyám-szervezzen-nekem-találkákat beszélgetést.
– Ó, foglalt vagy?
Sharpay csalódottnak tűnt. Nem azt mondta, hogy akarata
ellenére hurcolták ide?
– Nem – válaszoltam, majd újragondoltam a választ: –
Igen… elég bonyolult a dolog.
– Azt látom. Szerencsés lány lehet, ha megszerezte a Levi
Blacket.
 – Úgy tűnik, valaki többet tud erről a közjátékról, mint
amennyit bevallott.
Sharpay vállat vont.
– Ne hibáztass egy lányt a próbálkozásáért. Láttalak a Time
magazin cikkében. Amikor anyám beszélt erről a partiról,
gondoltam, miért ne. Mondd csak, mennyire bonyolult az a
bonyolult?
– Nem vagyok benne biztos, de megéri kitartani mellette.
Sharpay erre kinyitotta a táskáját, és átnyújtott egy
névjegykártyát. Dr. Sharpay London, állt rajta.
– Ha unatkozol, vagy egy kis testmozgásra van szükséged,
hívj fel!
– Ezzel lazán elsétált.
Ügyesen játszott. Ha két hónappal ezelőtt találkozunk, ez a
beszélgetés talán egészen máshogy alakul.
A csaposhoz fordulva átnyújtottam neki a névjegykártyát.
A férfi felhúzta ugyan a szemöldökét, mégis elvette.
– Bourbon – mondtam neki, ő pedig töltött egy pohárral.
Egybe legurítottam, majd átvágtam a tömegen.
Felkészítettem magam, hogy az anyám nagy valószínűséggel
már engem keres. Felmentem a lépcsőn, és a régi
hálószobám felé vettem az irányt.
Az ágyon elheverve elővettem a telefonomat, és láttam,
hogy nem egy, hanem két nem fogadott hívásom érkezett
Theától.
– Vedd fel! – suttogtam tárcsázva.
– Nem hallgattad meg az üzenetem? – vette fel.
– Hagytál üzenetet? – Ránéztem a képernyőmre, és a
sarokban valóban egy kis hangposta ikon villogott. – Nem,
csak visszahívtalak.
– Tévedésből hívtalak, de nem akartam, hogy félreértsd,
így újra hívtalak, és üzenetet is hagytam.
– Köszönöm? – nevettem fel.
– Meg kellett volna hallgatnod a hangpostádat – suttogta
Thea.
– Bocsánat.
 – Hát akkor, leteszem…
– Mit csinálsz éppen?
– Semmi szexit.
– Attól még elmondhatod – vigyorogtam.
– Egy ciginyomot próbálok kiszedni a kanapéból.
– Igazad van, tényleg nem szexi. Mióta dohányzol?
– Én nem! A húgom… abban a korszakában van.
– Minden rendben vele? Thea nagyot sóhajtott.
– Levi, mit művelsz?
– Veled beszélek…
– Te egy régimódi, tekintélykövetelő tanár vagy. És
nagymenő ügyvéd. Bármelyik nőt megszerezheted,
amelyiket akarod…
– Igazad van – feleltem. – Igazából nincs tíz perce, hogy
egy csinos orvos rám hajtott.
– Hát nem te vagy Mr. Szerencsés? – Bosszúsnak tűnt,
hallottam a hangján.
– De visszautasítottam, mert komolyan gondoltam, amit
mondtam. Nem fogom kibírni, sem a szemesztert, sem a
tanévet, ha téged kell hogy kerülgesselek. Az sem megy, ha
letagadom, mennyire akarlak. Megpróbáltam, és megőrjített.
Thea csendben maradt.
– Ha nem lennék a tanárod, és a hetünk végén randira
hívtalak volna, igent mondtál volna?
– Igen – suttogta –, de ez ennél bonyolultabb.
– És akkor mi van? Újabb csend.
– Nem lehet. Nem fog menni. Sajnálom. És ezzel bontotta a
vonalat.
Ha ez a válasza, hát legyen.
Felálltam, és visszamentem a földszintre. Anya az egyik
sarok felé invitált, de én egyszerűen legyintettem. Az
ablakhoz sétáltam.
– Úgy tűnik, a dolgok kevésbé bonyolultak, mint hittem –
suttogtam Sharpay fülébe. A hátára simítottam a kezem.
Sharpay elvigyorodott, és én kizártam a hangot a
fejemben. A józan ész hangját. A figyelmeztetés hangját.
  
Thea
 
Egy részem vissza akarta hívni, de egyszerűen nem
tudtam rávenni magam. Visszatértem Bostonba, és
belekezdtem a jogi egyetembe, mindezt egyetlen cél
érdekében, ám mióta találkoztam vele, rájöttem, hogy
hagytam elterelni a figyelmemet, és szem elől tévesztettem
a célomat.
Bármennyire is szerettem volna, nem tehettem fel mindent
egy lapra egy olyan pasiért, akit alig ismertem. Vissza kellett
térnem a helyes útra, a valóságba, és abba kellett hagynom
az ábrándozást! A családomnak szüksége volt rám, és ez
mindenek felett állt. És persze Selene-nel is foglalkoznom
kellett.
Bármikor megpróbálhat elsunnyogni.
– Picsába! – hallottam meg ekkor a sziszegését, ahogy
belerúgott az asztalba.
– Kérsz rá jeget? – kapcsoltam fel a villanyt.
– Jézusom! – ugrott meg Selene, és ijedten a mellkasához
kapott.
Kész romhalmaz volt, a szoknyája megfordult, a sminkje
elkenődött, a haja pedig összevissza állt.
– Az a szobafogság dolog nem volt komoly, igaz? – ment be
a konyhába, és felkapott egy doboz gabonapelyhet.
– Kivettelek a suliból – közöltem vele.
– Komolyan? Király! – Felugrott mellém a kanapéra.
Egy pillanatig csak bámultam rá, majd vettem egy mély
levegőt, mielőtt a dohányzóasztalon lévő jegyért nyúltam.
– Hova megyünk?
– Nem megyünk sehova. Te mész vissza Marylandbe. Már
megbeszéltem a nagyival.
– Mi van?
– Nem maradhatsz itt…
– Kidobsz engem? Ez most komoly?! Csak mert elmentem
párszor…
 – Nem doblak ki, Selene, bármikor visszajöhetsz, amikor
csak akarsz, csak nem élhetsz itt.
Úgy nézett ki, mintha most szúrtam volna le.
– Én nem… nem értem. A pasas miatt van? Mert én nem
bánom, ha átjön…
– Nincs semmilyen pasas.
– Akkor miért küldesz el?! – követelte.
– Mert itt megfulladsz, Selene! – kiáltottam felpattanva. –
Rosszul tettem, hogy hagytalak ide jönni. Rosszul tettem, és
önző voltam, sajnálom. Nem maradhatsz, mert tönkreteszed
magad. Ez a ház, ez a város elfeketíti a szivárványt. Nem
nevetsz, hanem remegsz éjjelente. Nem bírsz itt lenni, és ez
így van rendjén. Szóval menj haza, Selene!
Könnyes szemmel rám meredt, amivel eszembe juttatta,
amikor először hoztam el őt.
– Nem hagyjuk el egymást – mondta.
– Nem hagylak el, Selene. Befejezem a jogi egyetemet,
kiszabadítom apát, aztán hazamegyek. Megígérem, hogy
kidolgozom a belem is, ha ez kell hozzá, de ezt csak akkor
tudom megtenni, ha biztonságban tudlak, és otthon jól
voltál.
Megremegett az ajka, és könnyekben tört ki, ahogy az
ölelésembe bújt.
– Sajnálom – zokogta. – Azt hittem… Azt hittem, menni
fog…
– Te vagy a legszebb, legviccesebb, legkreatívabb,
legintelligensebb kishúg, akit egy lány kívánhat. Számomra
te vagy a világ, sőt még annál is több. Ne sajnálj semmit! Én
is csak azt sajnálom, hogy ezt nem léptem meg korábban –
suttogtam neki.
Holnaptól minden megváltozik. Mindig osztályelső voltam,
mindig megdolgoztam azért, amire vágytam. És most tízszer
keményebben fogok dolgozni. Minden tőlem telhetőt meg
kell tennem. Nem veszíthetek. Nem engedhetem, hogy
kizökkentsenek.
 – Átállsz a sötét oldalra? – kérdezte Selene. Félig viccesen
mondta, és azt kívántam, bárcsak megcáfolhatnám. – Nem
vagy olyan, mint ő. Sajnálom, amit korábban mondtam.
– Semmi baj, Selene. Menj csomagolni, oké?
Bólintott, én pedig elindultam anyánk irodájába. Ez volt az
egyetlen hely, amit nem mertem megérinteni, sőt, be sem
léptem eddig. Ez volt az ő szentélye, és nyugtalanított már
maga a hely is, de nem szabad visszafognom magam.
Levi azt mondta, fordítsak mindent az előnyömre. Anya
volt az én előnyöm. Utáltam őt használni az előrébb
jutásomhoz, mocskosnak éreztem magam tőle, de tudtam,
hogy az ösztöndíjamat is miatta kaptam meg. Amikor
bementem az interjúra, a dékán az első öt percben csak arról
beszélt, milyen nagyszerű az anyám, és hogy ő volt a
Harvard egyik építőköve.
Anyám nyitott egy mappát minden egyes személyről, akik
tartoztak neki, ő egy ilyen nő volt. Mindennek megvolt az
ára. Most, hogy meghalt, sejtettem, hogy minden – akárcsak
ez a ház – rám marad.
És most itt volt az idő, hogy behajtsak egy szívességet.
Egy halk hang a fejemben azt súgta, ne tegyem. Ezzel is
csak még jobban olyanná válok, mint ő volt. Mintha
kinyitnám Pandóra szelencéjét. Mégis fogtam a telefont, és
elindítottam azt a hívást.
– Üdv, Thea Cunning vagyok, Margaret Cunning lánya…
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

 
Levi
 
BIP.
BIP. BIP.
A tenyeremmel rácsaptam az ébresztőórámra, de hiába
nyomkodtam a szundi gombot, nem hallgatott el.
– Szerintem a telefonod az – mondta valaki. Kinyitottam a
fél szemem.
Francba, mi is a neve?
– A telefonod. – Rámutatott.
Bólintva felültem, és a telefonom után nyúltam.
– Black.
– Á, üdv! Tudom, hogy ez furcsa, és nem ismersz engem…
– Öt másodperced van, mielőtt leteszem.
– Selene vagyok… Thea húga.
Ledermedtem. Nem tudtam, mit mondjak vagy gondoljak,
és a nő, aki éppen a hálószobám padlójáról szedegette fel a
ruháit, nem segített a helyzeten.
– Halló?
– Itt vagyok. Honnan szerezted meg a számom?
– A tied volt az egyetlen ismeretlen szám a telefonjában,
így feltételeztem, hogy te vagy, akivel találkozgat.
– Mi nem… Jobb lett volna, ha nem hívsz.
– Találkozhatnánk öt percre? Kérlek! Fontos. Tudom, hogy
nem ismersz engem, és nincs okod bízni bennem, de
beszélni szeretnék veled a nővéremről. Egy srác sem húzta
ilyen sokáig, így feltételezem, törődsz vele. Ha tévedek,
leteheted…
– Legyen. Hol akarsz találkozni? Ez a család lesz a halálom.
– A belvárosban. Tudod, hol van Mico kávézója?
– Igen. Harminc perc múlva ott leszek.
– Köszönöm – mondta Selene, mielőtt lerakta.
 – A barátnőd volt? – kérdezte a barna… Sharpay? Igen,
Sharpay London.
Lassan kezdtek derengeni a dolgok.
– Nem – pattantam ki az ágyból.
Meglepve vettem észre, hogy fel vagyok öltözve,
méghozzá az előző esti ruháimba.
– Ha elfelejtetted volna, nem történt semmi – jelentette ki
Sharpay, és belépett a magas sarkújába.
– Nem?
Miért nem emlékszem semmire?
– Azt mondtad, hogy a dolgok kevésbé bonyolultak, majd
nevettünk, ittunk, és behívtál ide, ahol tovább ittunk.
Gyakorlatilag rád vetettem magam, és minden remekül
ment, mígnem hirtelen megálltál, ellöktél magadtól. Pont
azelőtt, hogy beájultál. – Éle volt Sharpay hangjának. – Ha
legközelebb áthívsz magadhoz egy nőt, legyen benned
annyi, hogy kezdesz is vele valamit, mert amúgy elég kínos a
dolog.
Megragadta a táskáját, és szó nélkül távozott. Én pedig ott
maradtam az ágyamon ülve, kábultan és zavartan.
Atyám, kész katasztrófa vagyok, húztam le az ingem.
Össze kellett szednem magam.
 
A kis, zöld-fehér kávézóba lépve körbenéztem, amíg meg
nem láttam a lányt, aki Theára hasonlított. Teljesen feketébe
öltözött, sapka és fejhallgató volt rajta.
– Selene? – húztam el a kezem az arca előtt.
– Ó, szia! – kapta le a fejhallgatóját. – Kérlek, ülj le –
mutatott rá a szemközti székre. – Bocsánat, belefáradtam,
hogy úgy lessem az ajtót, mint egy epekedő iskolás lány. Az
emberek annyira bámultak.
– Mióta vagy itt? – foglaltam helyet.
– Körülbelül egy órája. – Vállat vont, mintha jelentéktelen
lenne. – Már itt voltam, amikor beszéltünk.
– Miért kerestél?
 – Először megtudhatom a neved? A fejemben csak kék-
fehér csíkosnak hívlak.
– Tessék?
Elmosolyodott. Tényleg hasonlított Theára.
– Az alsónadrág, amit nálunk hagytál – mondta ki, mintha
nyilvánvaló lenne. – Kék-fehér csíkos volt.
– Érdekes módja a beszélgetés kezdeményezésnek. Levi
Black vagyok. Gondolom, a nővéred nem sokat mesélt rólam.
Nem mintha érdekelt volna.
– Nem. De ne vedd magadra, ő ilyen. Elhiteti az
emberekkel, hogy megnyílik előttük, mert a legszokatlanabb
dolgokról hadovál, de igazából sosem beszél önmagáról –
kortyolt bele a kávéjába.
– Selene, nem teljesen értem, miért hívtál.
– Mert elhagyom a várost – válaszolta. Vártam, hogy
folytassa. – Thea visszaküld Marylandbe a nagymamámhoz.
Azért tanul jogot, mert…
– Apátok miatt, tudom.
Selene szeme tágra nyílt a döbbenettől.
– Igen. Sajnálom, hogy idehívtalak, és nem is tudom,
valóban közel álltok-e egymáshoz, de meg akartam kérni
valakit, hogy vigyázzon rá egy kicsit, és úgy tűnik, te vagy az
egyetlen ember, akit ismer, vagy az egyetlen személy, aki
érdekli.
– A nővéred nagylány, Selene, nincs szüksége senkire…
– De igen. – A lány lehajtotta a fejét, és belekapaszkodott a
kávéjába. – Ő azok közé tartozik, aki mindent felad másokért,
anélkül, hogy érdekelné vagy észrevenné, mi történik vele.
Amikor megpróbáltam visszaszökni a szobámba, elkapott,
azt mondta, nincs senki az életében, és csak az érdekli, hogy
apával és velem minden rendben legyen. Szomorú volt. A
megérkezésem óta először, szomorú volt.
Nem hittem, hogy tudnom kellene minderről.
– Talán, mert elköltözöl… – kezdtem.
– Tényleg nem tudod elfogadni, hogy miattad, ugye?
 – Elutasított – intettem oda a pincérnőt. – Nincs
huszonnégy órája, hogy elutasított. Sajnálom, ha kicsit
szkeptikusnak tűnök Thea érzéseivel kapcsolatban… ha
egyáltalán léteznek. – A tekintetem találkozott a
pincérnőével, aki határozottan unta az életét. – Kávét kérnék,
feketén – közöltem vele, mielőtt visszafordultam Selene felé.
– Rendben, akkor hadd világosítsalak fel. – Kihúzta magát.
– Fekete szivárványok vagyunk.
– Ettől nem lettem okosabb.
– Amikor kicsik voltunk, a nagymamánk azt mondta, hogy
mindenki a szivárvány színeivel születik, és a körülöttünk
lévő emberektől függően a színeink vagy kivilágosodnak,
vagy elsötétülnek. Thea és én fekete szivárványok
vagyunk… Időnként ragyogunk, de végül mindig feketén
végezzük. Az emberek nem maradnak sokáig velünk. Főleg,
miután rájönnek, miféle életünk volt, így lassan kivonják
magukat az életünkből, mert kényelmetlenül érzik magukat,
vagy nem tudják, mit mondhatnának.
– Ismétlem, ő lökött el engem magától.
– Önvédelem. Ő így működik. De amikor ellök magától, azt
akarja, hogy kitarts mellette.
– Megszállottnak tűnnék. Selene megrázta a fejét.
– Nálunk ez máshogy működik. Amikor úgy érzi, hogy kezd
boldoggá válni, legalább tucatnyi okot felhoz, csak hogy
elmenekülhessen. Pedig csak egy dologtól fél; hogyha
megismered őt, a jót, a rosszat és a szörnyűt, akkor lelépsz.
Kedvel téged, és ez valószínűleg halálra rémiszti őt.
– Honnan tudod?
– Mert ugyanezektől rettegek.
Megráztam a fejem, miközben a pincérnő letette elém a
kávét.
Nagy levegőt vettem.
– Szóval azt akarod mondani, hogy loholjak utána, mint
egy kiskutya?
Ezt nem tudtam megtenni. A büszkeségem nem hagyta.
 – Azt mondom, hogy ha nem bírod az egészet, akkor menj
el, és soha többé ne lépj kapcsolatba vele. Csak bántani
fogod őt, és ő egyedül él Margaret házában, mert nem
engedhetjük meg, hogy máshova költözzünk a városban.
Úgy jár-kel, mintha semmi sem fájna neki, de van, amivel
már nem tud megbirkózni egy ember, és bekattan.
– Azt mondtad, boldog? Honnan tudod?
– Dudorászott. A 80-as évek zenéire táncolt, és ellopta a
gitáromat… mindezt ugyanazon a héten. Sosem volt olyan
boldog, mint a nyár utolsó hetében, és jól volt, amíg meg
nem láttam őt múlt éjjel. Nem tudtam úgy elmenni, hogy ne
találkozzunk előtte.
– És most, hogy találkoztál velem?
– A véleményemet későbbre tartogatom, szóval
mindenképp tarts ki addig – mondta Selene mosolyogva.
– Mit kellene tennem?
– Legyél mellette, és visszatalál hozzád. Addig csak vigyázz
rá, oké? Nem lehetek ott mellette, szóval ha teheted… ha
akarod…
Vállat vont, valószínűleg nehezen találta a szavakat.
Biccentettem.
– Értem. Igazán törődsz vele.
– Ennyi maradt a családunkból… látnod kellene, mit meg
nem tesz értem.
Selene felállt, apró után kutatott a táskájában.
– Hagyd!
– Köszönöm. – Elmosolyodott. – Ó, és ez a beszélgetés
soha, de soha nem történt meg. Megölne engem… Minket.
Bólintottam, és ezzel Selene magamra is hagyott.
Miután egy hetet töltöttem vele, és figyeltem őt az órákon,
Thea nyitott könyv volt a számomra. Minden érzelem kiült az
arcára, és amikor rejtegetni próbálta őket, akkor is tisztán
olvasni tudtam benne. A probléma, hogy egy fallal vette
magát körbe; messziről látni lehetett a fal mögötti várost, de
nem volt rajta kapu, és nem lehetett bejutni.
 Nyilvánvalóan Selene-nek fogalma sem volt arról, hogy
tanítom a nővérét. Kíváncsi lettem volna, így mit gondolna a
helyzetről. Nem pusztán a nővére szeretője voltam, és nem
tudtam volna távol maradni tőle a félév végéig.
A kávénál erősebbre lesz szükségem!
 
Thea
 
– Nézd csak, ki döntött úgy, hogy visszajön – kiáltott fel
Atticus az ajtóban. – És én még azt hittem, nehéz lesz a
trónfosztás. Rákészültem az utóbbi órán.
Odaléptem hozzá, és szélesen elmosolyodtam, miközben
elővettem a lapot.
– Atticus Michael Logan, született március 27-én, Mary-Ann
és Jacob Logan kormányzó fiaként, a dél-karolinai Greenville-
ben. Két nővéred és három öcséd van. A kedvenc csapatod a
Dallas Cowboys, és várjunk…
Atticus megragadott, elhúzott az ajtóból, távolabb a
haverjaitól, de ez sem állított meg.
– Az nem lehet – mondtam a legjobb déli kiejtésemmel –,
itt az áll, hogy regisztrált republikánus vagy, és mégis a
demokratáknak adományozol. Biztos összetörted szegény
anyukád szívét. Ó, ne, ez sem lehet! Itt apáddal, Rick Perry
kormányzóval és Ted Cruz szenátorral pózolsz. Ők nem
republikánusok? Titkos demokrata vagy? Annyi erőfeszítést
tettél, hogy elrejtsd, segítettél apád kampányában. Úgy
hallottam, egy nap elnök szeretne lenni. Micsoda szégyen
lenne, ha a családod megtudná, vagy ami rosszabb, ha
mások megtudnák, hogy egy csaló vagy, aki megpróbál
lármát csapni, hogy aztán lesújthasson.
Atticus kikapta a papírt a kezemből, és leült a helyére. Az
arca majdnem lila volt. Határozottan forrt a dühtől, és
valószínűleg legszívesebben megölt volna.
– Mondd. Mit. Akarsz. Tőlem – vicsorgott.
– Hogy mást csesztess – csattantam fel. – Csak tizenkét
emberre van szüksége, és mi tizenöten vagyunk. Segíts
legyőzni őket! Ha sikerül, bebiztosítjuk magunkat a
kiválasztott tizenkettő közé. A többit pedig majd meglátjuk,
ha odaérünk.
– És én még azt hittem, hogy segíteni akarsz az
embereken, és helyesen cselekedni – szívta meg Atticus a
fogát.
– Így is van. Magamért cselekszem helyesen.
– Rendben. Mondd csak, honnan szerezted ezeket az
információkat?
Egy megvan, jöhet a másik.
– Ismerek egy srácot, aki ért a számítógépekhez –
mondtam, miközben elindultunk egy másik órára. Levi…
Black professzor órája volt az utolsó aznap. Az előző óránk
dögunalmas volt. A professzor úgy nézett ki, mint aki a nagy
gazdasági világválság óta nem gyakorolta a jogot.
Atticus mellém ült, és hátradőlt a székében.
– Szóval kit tervezel még bevenni a kis klubodba? Az
akcentusa ezúttal nem volt annyira feltűnő.
– Miből gondolod, hogy mások is hivatalosak?
– Ó. Akkor csak én vagyok ilyen különleges?
– Ne bízd el magad, majd megtudod, ha Black órájára
érünk. Atticus mocorogni kezdett, és újra végignézett rajtam.
– Mi az?
– Mi történt veled? Egyik pillanatban csupa mosoly és
szivárvány voltál, most pedig egy fekete lyuk vagy.
– Ez megnehezíti a közös munkát?
– Nem, csak kíváncsi vagyok, hova kell mennem, hogy
befeketítsem a lelkem.
Nem válaszoltam.
 
Letérdelve segítettem felszedni a lánynak a könyveit, míg
mások egyszerűen elsétáltak mellettünk.
– Vivian Vega, igaz? – kérdeztem tőle, pedig tudtam jól a
nevét. Ő az, aki rajongott az anyámért, és lényegében egy
két lábon járó enciklopédia volt.
 – Mit akarsz? – tolta fel a szemüvegét az orrán, és oldalra
döntötte a fejét.
– Semmi különöset, csak azt, hogy ne próbálj bolondot
csinálni belőlem az órán. Nemcsak bosszantó, amikor
folyamatosan félbeszakítasz, hanem nevetséges is. Nem
fogsz a tényekkel előnyhöz jutni. Te és én maradtunk az
egyetlen lányok, össze kellene fognunk.
– Úgy tűnik, beijedtél – mondta Vega gyanakvóan. –
Megvagyok egyedül. Ahogy Black professzor rád szállt a
hiányzásod miatt, kétlem, hogy kihúznád a hét végéig, tehát
el kell utasítanom a kamu-testvériségi ajánlatod.
– Ahogy gondolod, Kicsi Pillangó – szóltam utána, amikor
megpróbált elmenni.
Megtorpant, és ijedt tekintettel, lassan fordult vissza.
– Minek neveztél?
– Kicsi Pillangónak. Ez a neved, nem?
Vega kézen fogva berángatott a női mosdóba. Benézett a
fülkékbe, mielőtt felém fordult.
– Hol hallottad ezt a nevet?
– Erre mindketten tudjuk a választ.
Egy röpke pillanatra bűntudat szúrt belém a tekintete
láttán, de emlékeztettem magam a célomra, és tudtam,
hogy fordított helyzetben ő gondolkodás nélkül a farkasok
közé vetne. Konzervatív megjelenése ellenére olyan nő volt,
aki hajlandó bármit megtenni a győzelemért.
– Szóval zsarolni akarsz?
– Nem. A segítségedet kérem. Te döntesz, hogy gyorsan
megszabadulsz tőlem, mert tudok a sztripperkedésről, vagy
ráébredsz, hogy az ellenségeskedésünk hátrányosan fog
érinteni téged. Sosem használnék ilyesmit ellened, és
tisztelem a tényt, hogy ennyire ambiciózus vagy. Állj az
oldalamra, és segítek neked. Mint mondtam, mi vagyunk az
utolsó lányok, és azt hiszed, hogy azok a seggfejek
támogatni fognak, ha tudomást szereznek a dologról? Hidd el
nekem, az én csapatomba akarsz kerülni.
 Átvitt értelemben épp jól megszorongattam a golyóit, mást
pedig már nem akartam neki mondani. Elindultam a terem
felé. Feldobott, hogy eddig minden a terv szerint alakult.
Vivian Vega első generációs Puerto Ricó-i volt. Az
édesanyja varrónőként dolgozott, az apja taxisofőr. A
családjában ő volt az első, aki gimnáziumot végzett, és
bekerült a jogi egyetemre… méghozzá a Harvardra. Az
egyetlen probléma, hogy nem engedhette meg magának az
intézmény költségeit, és az ösztöndíj csupán a tanulmányai
felét fedezte. Mivel nem volt más választása, munkát
szerzett egy kétórányira lévő sztriptízbárban, hogy
boldoguljon.
– Nos? – kérdezte Atticus, amikor helyet foglaltam. Levi…
Black professzor bármelyik pillanatban megérkezhetett, és
Vivian nem kockáztatná a késést.
– Várd ki a végét! – közöltem vele. Vega végszóra érkezett
meg, és leült a bal oldalamra.
Atticus kuncogva áthajolt rajtam, és megrázta a kezét.
– Atticus Logan. Téged mivel tart sakkban?
– Vivian Vega, és semmi közöd hozzá.
– Kezdődjön a játék! – suttogta Atticus, amikor Levi… Black
professzor, emlékeztettem folyamatosan magam, belépett a
terembe.
Gyűlöltem a tényt, hogy a puszta látványától erősebben
kezdett dübörögni a szívem. Múlt hét péntek óta nem láttam
és nem hallottam felőle. Csupán három nap telt el, mégis
egy örökkévalóságnak tűnt.
Szinte vártam, hogy a táblához lépjen, és letörölje a
nevemet, de nem tette. Helyette ledobott egy mappát az
asztalára, és felénk fordult. Oldalra billentette a fejét, és
ekkor fedeztem fel a kis piros foltot a nyakán. A gallérja
nagyrészt eltakarta, és úgy tűnt, senki más nem vette észre
rajtam kívül.
Csípés is lehet.
– Nemrégiben egy újabb ügy keltette fel a figyelmemet –
kezdte Lev… Black professzor, és Vivian átadta a füzetét.
Atticus is odahajolt, és elolvasta az újságcikket.
Honnan tudta?
– Mariah Nash – kiáltott fel Atticus, mielőtt Black professzor
elárulta volna a nevet.
– 29 éves, a férje, a 66 éves Tyler Nash szenátor
meggyilkolásával vádolják. A mentőket július 27-én küldték
ki a Nash család otthonába, miután felhívták a 911-et. A
férfit a helyszínen halottnak nyilvánították – tettem hozzá.
– Mrs. Nasht az ezt követő szombaton 9:09-kor ítélték el.
Tegnap pedig hivatalosan is ön vette át az ügyet – fejezte be
Vivian.
Lev… Black professzor szemöldöke felszaladt, mielőtt a
csoport felé fordult.
– Úgy tűnik, szövetség köttetett. Gratulálok, Mr. Logan, Ms.
Vega és Ms. Cunning, maguké az ügy. A többiek itt maradnak
egy másik professzorral, amíg vissza nem térek. Mára
végeztünk. Remélhetőleg mire ismét találkozunk, magasabb
fokozatba kapcsolnak.
Nem tudtam megállni, a levegőbe bokszoltam.
– De gáz – suttogta Logan.
– Egyetértek – tette hozzá Vivian.
– Fogjátok be!
– Logan. Vega. Cunning. Miért nem jönnek? – szólt oda
Levi…
Urgh! Black professzor! Black professzor! Black professzor!
Utánasiettünk, és próbáltuk felvenni a tempóját. Úgy
sétált, mintha égne a talaj a lába alatt.
– Logan, Cunning, emlékeznek az Archibald-ügyre? –
kérdezte, miközben megérkezett a kocsija. – Ez közel sem
hasonlít ahhoz, és egyiküknek taxival kell jönnie.
Amint kimondta, máris mozgásba lendültem, és óvatosan
beszálltam a hátsó ülésre. Vivian az első ülésre huppant.
– Vesztett – mondta Black professzor Atticusnak, mielőtt
beszállt mellém.
– Ms. Vega, elárulná, hogyan jött létre ez a szövetség?
Basszus!
 Az ülésbe süppedve próbáltam kerülni, hogy Levi arcára
pillantsak. Minden bátorságomra szükség volt, hogy beüljek
a kocsiba.
– Cunning megzsarolt minket – közölte Vivian egyszerűen.
Láthatóan túl gyengekezű voltam.
TIZENHATODIK FEJEZET

 
Thea
 
Mire odaértünk az irodába, Atticus már ott volt. Levi…
Black professzor, a fenébe is, jobb lesz, ha Levinak nevezem,
mielőtt begolyóznék, megszokott közönnyel ült az autóban.
Amikor Vivian közölte, hogy megzsaroltam őket, csak
lenézett a telefonjára, és egy szót sem szólt rá.
– A kávéja, uram – nyújtott át neki Atticus egy poharat,
amikor mindannyian beléptünk a liftbe.
– Ne nyalja a seggem, Mr. Logan, különben ott ragad –
válaszolta Levi, de elvette tőle a poharat, és beleivott. Aztán
visszaköpte a kortyot. – Ez meg mi?
– Kávé?
– Ez nem kávé! – csattant fel, és Atticus kezébe nyomta a
poharat.
Vivian és én az ajkunkba harapdálva próbáltuk
visszatartani a nevetést.
– Szép volt – suttogtam neki, amikor kiszálltunk a liftből.
Az Archibald-ügy óta nem jártam itt, és végre szemügyre
tudtam venni mindent. A jobb oldali falra vastag, fekete
üvegbetűkkel írták fel Levi nevét. Az épület nyüzsgött, a
dolgozók fel-alá rohangáltak a folyosókon.
Tristan lépett ekkor mellénk, háromrészes öltönye
elegánsan állt rajta, és átadott Levinak egy újságot.
– Hol a nő?
– Raymond most vitte be a konferenciaterembe.
Egyikük sem törődött velünk, miközben végigsétáltak a
folyosón. Szótlanul követtük őket. Mintha ismét láthatatlanná
váltunk volna. Aki csak meglátta Levit, vagy elfordította a
tekintetét, vagy lehajtotta a fejét, és a lehető leggyorsabban
elment mellette. De még ez sem bizonyult elég gyorsnak.
– Te, a kávéfolttal, menj haza, míg rá nem jössz, hol a szád.
– Levi egy férfira mutatott a folyosón.
Jesszus!
– Bűnösnek tűnik? – kérdezte Levi a konferenciaterem
ajtajában. Láttam a nőt; spanyol volt, hosszú, sötét hajjal,
kisírt szemmel.
Teljesen feketébe öltözött, és még egy kis csipkefátyol is
lógott a kalapjáról, mintha bizonyítania kellene a világnak,
hogy a férjét gyászolja.
– Nem – felelte Atticus. Vivian bólogatott:
– Igen.
És ekkor Levi zöld szeme rám siklott.
– Bizonytalan vagyok.
– Akkor bizonyosodjon meg róla! Ugyanazok a szabályok,
mint az Archibald-ügynél – nyitotta ki az ajtót.
– Mik a szabályok? – súgta oda Vivian, ahogy beléptünk.
– Leülsz, befogod, és nem vetsz rá rossz fényt. – Az egyik
sarok felé vettem az irányt.
Raymond, Levi társa odalépett, és a fülébe súgott valamit,
de Levi meg sem rezzent, csak a nőre bámult.
Csend volt, és a nő mocorogni kezdett Levi tekintete
alatt… pontosan tudtam, mit érezhet.
– Maga Mr. Black? – szipogott, az orrát megtörölte egy
zsebkendővel.
Csend.
– Öhm… – ficergett ismét.
– Össze akarja zavarni – motyogta Atticus mellettem.
– Mi van? – hajoltam közelebb.
– Amit csinál. „Levi adásszünetének” nevezik. Úgy tesz,
mint aki nem figyel. Aztán jön a támadás – fejezte be Vivian,
és lekapta a szemüvegét.
Hogy nem tudtam erről?
– Megölte a férjét. – Levi egyszerűen kimondta. – Azt
akarom tudni, miért. Házasság előtti szerződést kötöttek,
szóval nem a pénz miatt.
– Nem öltem meg a férjem! Szerettem…
– Hazudik! Hazudhat a gyerekeinek, a sajtónak,
önmagának, ha így akarja, de engem ne csapjon be a saját
irodámban!
– Magának az ügyvédemnek kellene lennie! – kiáltott rá a
nő.
– És épp védeni próbálom. Tehát, miért ölte meg a férjét?
– Én nem…
– Megölte a férjét.
– Nem.
– Maga. Megölte. A férjét.
– NEM!
– Üvölthet, amennyit csak akar, akkor sem hiszek el
semmit, ami elhagyja a száját. Egy pincérnő, aki már
háromszor házasodott, hozzámegy egy kedves, gazdag
öregemberhez.
– Maga mondta, hogy nem a pénzről szólt, aláírtam egy
szerződést.
– Akkor miért ölte meg?
– Nem öltem meg a férjem!
– Hazug.
A nő felpattant.
– Rohadjon meg!
Levi Tristanhoz fordult.
– Kezdetnek jó.
Micsoda?
– Nem értem – süllyedt vissza a nő a székébe.
– Az ügyészség nem fog így magára szállni, Mrs. Nash,
nem olyan, mint az Esküdt ellenségekben. A tanúk padjára
akarjuk állítani – közölte Levi.
– Akkor hisz nekem? – kérdezte reménykedve.
– Nem számít, mit hiszek, csak meg kellett
bizonyosodnom, bírja-e a nyomást…
– Nekem igenis számít! – kiáltotta a nő, és ismét talpra
ugrott. – Nem kell olyan ügyvéd, aki nem hisz nekem. Ha ez
a helyzet, keresek mást.
– Akkor börtönbe kerül – közölte Levi egyszerűen. – Az
illetékem pedig a duplájára nő, ha már börtönben ül… ha
egyáltalán elvállalom újra az ügyét.
– Ez csak egy vicc magának?
– Nem, de ön csinál bolondot magából. A férje meghalt, a
mostohagyerekei pedig karóba akarják húzni. Nincs szüksége
olyan ügyvédre, aki hisz magának. Olyan kell, aki győzni tud.
Tehát felteszem a kérdést, Mrs. Nash: győzni akar? El akarja
kerülni a börtönt?
A nő ismét visszaült.
– Nem öltem meg a férjem, és nem kedvelem magát. De
szeretném elkerülni a börtönt.
– Jó döntés – válaszolta Levi. – A társaim a tárgyalásig
tájékoztatják, mit kell tennie és mondania – biccentett oda
Raymondnak, mielőtt elindult.
– Ő akarok lenni – suttogta Atticus.
A világ nem áll készen két Levi Blackre.
– Bűnös – motyogta Vivian, inkább csak magának szánta a
gondolatot, mint nekünk.
– Egyikőtök hozzon nekünk kávét! – mutatott ránk
Raymond. – Itt leszünk egy darabig.
Senki sem mozdult, így vettem a fáradságot, és
elindultam, bár fogalmam sem volt, merre vagyok. Jó lett
volna valakit megkérdezni, de amilyen pillantásokat
kaptam…
– Ne törődj velük, csak a régi szép időkön merengenek –
jelent meg Tristan mellettem, amivel rám hozta a frászt.
– Régi szép idők? – Odapillantottam arra a néhány
emberre, akik csoportba verődve nevettek valamin.
– Már szünet van? – kérdezte meg Tristan tőlük, mire
mindenki visszarohant oda, ahol lenniük kellett. – Egyidőben
olyanok voltak, mint te. A nagy Levi Black irányítása alá
tartoztak.
– Most is, nem?
 – De, csak most fizetnek érte, hogy elviseljék őt. Ott a
kávé. Megálltam a folyosó közepén, összefontam a karom.
– Miért segítesz nekem?
– Nem lehetek kedves? – vigyorodott el Tristan, és barna
szeme felcsillant.
– Nem.
– Oké, ismered a titkomat.
Egy pillanatig elgondolkodtam. Aztán elmosolyodtam.
– Mármint a szemfestékes alteregódat.
– Azon az éjszakán létszámhiány volt. A feleségem a bár
tulajdonosa – nézett rosszallóan.
Hátat fordítottam neki, és nekiláttam a kávénak.
– Ne aggódj, tartom a szám.
– Köszönöm…
– De annak ára van – szakítottam félbe, mielőtt
agyondicsérhetett volna.
– Ára?
– Segíts lenyűgözni Levit ennél az ügynél. Tristan
szemöldöke felakadt.
– Lenyűgözni?
– Minden évben kiválaszt egy diákot, igaz? Az osztályelsőt.
Egy ügyben segítettem neki, és felkerült a nevem a táblára.
Segíts nekem, hogy a táblán maradhassak.
– És én még azt hittem, hogy cápákkal úszkálsz. Valójában
te vadászol prédára.
Épp, mint anyám.
– Vissza kell vinnem a kávét. Viszlát, szivi – köszöntem el
pont úgy, ahogy ő tőlem a bárban.
Tristan egy helyben állva, halvány mosollyal nézte, ahogy
elsétáltam.
 
Levi
 
– A diákod megfenyegetett – közölte Tristan, amikor
belépett az irodámba, és helyet foglalt az asztalom előtti
széken.
 – Úgy látszik, szokásává vált.
Hetvenkét óra alatt Theának sikerült teljesen új emberré
válnia.
Merészebb és fagyosabb lett. Emiatt aggódott volna
Selene?
– Téged is a markában tart? – kérdezte Tristan zavartan.
Felhorkantam.
– Nem merné. Plusz rosszabb fényt vetne rá, mint rám.
Nem hülye.
– Szóval mi folyik köztetek?
Összecsípve az orrnyergemet, hátradőltem a székemben.
– Nem tudom. Miért érdekel engem egyáltalán?
– Mert kedveled.
Nem volt kérdés, mégis bólintottam.
– Kedvelem őt. Talán túlságosan is.
– Hajtasz rá?
Így lenne?
– Megkörnyékeztem, de elutasított, mert jó ügyvéd akar
lenni.
– Amitől csak még jobban kedveled.
– Ezért is pénzt kapsz? Ha igen, csökkentenem kellene a
fizetésed.
Nincs szükségem rá, hogy mások olvassanak a
gondolataimban vagy az érzéseimben.
– Tényleg olyan kőszívű vagy, mint mondják. Kisemmized a
leendő unokahúgod apját. Kíváncsi vagyok, lesz-e
unokatestvére. Te és Thea…
– Kifelé!
– Rátapintottam a lényegre, igaz? – gúnyolódott Tristan
emelkedő hangon. – Reméljük, nem látja a foltot a
nyakadon… hacsak nem tud a létezéséről.
Hozzávágtam egy tollat a fejéhez.
– Csak csípés.
– Persze – vigyorgott Tristan, és az ajtóhoz lépett, amikor
hirtelen eszembe jutott, amit először mondott.
– Mivel zsarol téged?
 – Azt kérte, segítsek neki lenyűgözni téged az ügy
megnyerésével.
Láthatóan a táblán akarja tartani a nevét. Az anyjára
emlékeztet.
Elborzadtam.
– Azt mondják, A Cápa írásos nyilvántartást vezetett
minden személyről, aki tartozott neki, valamint kényes
információkkal is rendelkezett magas rangú személyekről, ha
valaha a segítségükre szorulna. Így győzte meg őket, hogy
segítsenek.
Nem válaszoltam, Tristan pedig minden további szó nélkül
távozott.
Kedveltem Theát, és újra vele akartam lenni. Be tudtam
ismerni.
Azt azonban már nem tudtam beismerni, hogy futnék
utána.
Egyszerűen nem voltam biztos benne, hogyan állítsam
magam egyensúlyba; a professzort, az ügyvédet, a srácot
mindezek mögött… és a srácot, aki egyszerűen csak ágyba
akart bújni vele.
– Gondunk akadt – rontott be Raymond. Azonnal talpra
ugrottam.
– Miféle gond?
– Kiszivárgott egy videó a kliensünkről.
A hangsúlyból tisztán kihallottam, hogy nem hiszi
véletlennek.
Ahogy beléptünk a konferenciaterembe, észrevettem, hogy
mindenki szeme a képernyőre tapad.
– Gyűlölöm azt a *BIP*. Gyűlölöm az egész *BIP* családot!
– szitkozódott a részeg Mariah Nash a hírekben. – Tudod,
mennyi *BIP* kell elviselnem abban a *BIP* családban. És a
gyerekei, a *BIP* gyerekei. Önző, pénzéhes kis szörnyek.
Hogyan mosolyogjak a kameráknak, miközben az egyik
drogos, a másik szexfüggő; komolyan mondom, végigment
az egész személyzeten és a szomszédokon. De legalább
valaki szexel. Az a *BIP* akkor sem tudná felállítani, ha fejjel
lefelé állna. Legszívesebben beverném a fejüket!
Raymond kikapcsolta a televíziót, és mindannyian felém
fordultak, mintha valamiféle magyarázattal kellene
szolgálnom erre az abszurditásra.
– Én… – hebegett Mrs. Nash, de feltartottam a kezem, hogy
nem akarom hallani, és ne is zavartassa magát.
– Mindenki menjen haza, és erről ne beszéljenek senkivel.
Reggel folytatjuk!
– Mr. Black! – kiáltotta Mrs. Nash. – Kérem… Lüktetett a
fejem.
– Megmondtam; mindenki menjen haza, és ne beszéljenek
senkivel, reggel folytatjuk.
Még engem is megdöbbentett, mennyire nyugodt vagyok,
de őszintén szólva, mit tehettem volna? Ha kiabálok, lehet,
hogy Mariah Nash hazamegy, leissza magát, majd csinál egy
másik videót.
Fenébe, talán tényleg ő tette, gondoltam, miközben
megtorpantam az irodám előtt.
– Raymond és egy társunk vigyáz a nőre – mondta Tristan.
– Jó tudni, hogy hasznos vagy.
– Ez fájt, ember. – A szívéhez kapott.
A szememet forgatva az irodai kanapéhoz mentem
lefeküdni.
– Te is mehetsz, Betty, nem fogadok hívásokat – kiáltottam
ki csukott szemmel.
– Biztos…
– Jó éjszakát, Betty!
Nem nyitottam ki a szemem.
Egyszerűen csak feküdtem ott, mozdulatlanul. Sosem
választottam könnyű ügyeket… sosem.
Micsoda mazochista vagyok.
 
 
Éjfélkor ébredtem fel. Amikor megmostam és megtöröltem
az arcom a mosdóban, észrevettem, hogy két lámpa égve
maradt: a konferenciateremé és az én irodámé.
Az idióták égve hagyták a villanyt.
A nyakamat ropogtatva sétáltam oda, majd lefagytam,
amikor megláttam Theát a konferenciaterem padlóján ülve. A
haját laza copfba fogta, és az ügyiratokat lapozgatta maga
előtt. A fejét az MP3-lejátszóján szóló zenére ingatta, és sem
engem nem vett észre, sem azt, milyen gyönyörű éppen.
Imádtam, amikor szoknyát viselt. Élveztem a tökéletesen
sima láb látványát. Eszembe juttatta, milyen jó érzés, amikor
körém fonja.
Amikor egy újabb dokumentumért nyúlt, végre észrevett,
és megugrott.
– Jézusom, megijesztettél. Azt hittem, mindenki hazament!
– Én is, főleg, mivel én adtam ki az utasítást – léptem be,
ahogy Thea felállt.
Elhúzódott a közelemből, mintha tartana az érintésemtől.
Az ösztönei nem tévedtek, vágytam rá. De inkább helyet
foglaltam.
– Csak szerettem volna minél jobban megismerni az ügy
részleteit – mondta halkan, miközben egyik lábáról a másikra
helyezte a testsúlyát.
A mozdulat pokolian megzavart.
– Megesküdtem volna, hogy láttalak összepakolni, amikor
elbocsátottalak titeket.
– Igen – mosolygott –, még a liftbe is beszálltam, és
lementem a többiekkel, majd vártam egy órát a kávézóban,
hogy Vivian és Atticus lekopjon végre.
– Ennyire kettesben akartál lenni velem? – viccelődtem.
Egy srác álmodozhat, nem igaz?
– Nem! – vágta rá Thea, kissé talán túl gyorsan is. –
Mármint nem, azt hittem, mindenki elment. A portást is meg
kellett vesztegetnem. Vivian már ismerte az ügyet, és Atticus
gyorsan tanul, én csak fel akartam zárkózni, és mivel nem
vihetjük ki az ügyiratokat az irodából…
Felkapott néhány iratot, és visszatette őket a megfelelő
dobozokba.
 – Te tényleg akarod ezt.
– Azt hittem, egyértelművé tettem – ráncolta a
szemöldökét.
– Igen – bólogattam. – Csak még nem láttam ezt az
oldalad. Igazán érdekes.
– Nem voltunk együtt olyan sokáig, szóval nem is igazán
ismersz engem.
– Ha te mondod.
Thea szeme szikrákat hányt.
– Mit fogsz kezdeni az üggyel? – váltott témát. Megvontam
a vállam.
– Nem tudom, talán kidolgozok valamiféle vádalkut. A nő
saját magának ásta meg a sírját.
– Hazudsz.
– Tessék?
Thea leült velem szemben, és összekulcsolta a kezét az
asztalon.
– Hazudsz – ismételte. – Izgatott vagy. Persze haragszol,
hogy a nő hülyeséget csinált, de izgatott vagy, hogy
magasabb a tét. Ezen a ponton senki sem tudja kitalálni,
hogyan nyerhetsz, így amikor megtörténik, majd mindenki
azt szajkózza: a nagy Levi Black újra megcsinálta! Ez indít be
téged.
– Többek között – mértem végig. A felsője három gombja
kigombolódott, így egy kicsit beláttam a türkiz csipke
melltartójára.
– Úgy tűnik, valaki a segítségedre van benne. – Thea
egyértelmű bosszúsággal a nyakamra mutatott.
– Csak egy csípés – mondtam szárazon.
– Oké, hiszek neked.
– Helyes, mert sosem hazudtam neked.
Thea erre ledermedt. Láttam rajta, hogy meg akar
futamodni.
– Az imént említettektől eltekintve, valóban élvezem a
lehetetlen ügyeket.
Ellazult.
 – Szóval, hogyan fogsz nyerni?
– Az esküdtek kiválasztásával.
– Az esküdtekkel – ismételte lassan, és elernyedt a
székében, ahogy átgondolta. – De nem jut eszembe olyan
csoport, aki kedvelné Mrs. Nasht. A nők aranyásóként
tekintenek majd rá. Az idősebb férfiak a videót veszik rossz
néven, míg a fiatal srácok szimplán viccesnek tartják az
egészet. Nem lesz egyszerű esküdteket választani.
– Semmi sem egyszerű, de mindenkinek vannak előítéletei
vagy rigolyái, néha magunk sem vesszük észre. Mint egy
rándulás a drogok, pénz vagy valami más említésénél. Ha a
család valóban olyan elcseszett, mint gondolom, nem kell
mást tennünk, mint megmutatni, hogy nem jobbak az
ügyfelünknél.
– Nem kell rokonszenvessé tennünk őt – kiáltott fel Thea
feltüzelve. – A Nash családot kell úgy beállítani, hogy
megvessék őket! – pattant fel nyilvánvaló izgatottsággal.
– Mi lehet ebben olyan nehéz? – Magam is felálltam. –
Pakolj, és indulj haza, a következő hetek brutálisak lesznek.
– Tudom. – Nem nézett rám.
Az ajtót kinyitva megtorpantam. Visszafordultam.
– Ne érezd magad rosszul, ha anyukád könyvét használod.
Thea kiejtette a papírokat a kezéből.
– Micsoda?
Lehajolva segítettem összeszedni őket.
– Anyukád szívességes könyvét…
– Honnan tudsz róla?
– Tristan nála gyakornokoskodott, emlékszel? Mellesleg a
könyv olyan, mint egy mítosz a jogi körökben. Ne érezd
magad rosszul, amiért használod. És tudom, hogy
megtetted, mert kizárt dolog, hogy egyetlen hétvége alatt,
teljesen egyedül ástad elő a két feltörekvő diák titkait.
Bármit sikerült megtudnod, elég jelentős ahhoz, hogy ne
akarjanak letaszítani a helyedről. Magánnyomozó?
– Hacker – suttogta Thea lehajtott fejjel.
 – Mint mondtam, ne szégyelld használni. Ha valaki más
kezében lenne, hidd el, sokkal gyakrabban használnák.
– Mert ők nem tudták, miféle ember volt valójában…
– Nem számít. Az, hogy a nevét és a dolgait használod,
vagy a házában élsz, még nem jelenti azt, hogy elfogadod
őt, vagy olyanná válsz, mint ő – vettem a két kezembe az
arcát, hogy a szemembe nézzen végre. – Azt jelenti, elég
erős vagy ahhoz, hogy ne hagyd, hogy a neve az utadba
álljon, és minden rendelkezésre álló dolgot az előnyödre
használj. Ez a te erődről tanúskodik, és anyádhoz semmi
köze.
Elengedtem. Indulni akartam, hogy megmaradjon ez a jó
hangulat kettőnk között, de nem tudtam megtenni. Még nem
végeztem.
A derekát megfogva magamhoz rántottam, és az ajkához
nyomtam az enyémet. Thea meg sem próbált eltolni
magától. Helyette közelebb bújt, karját a nyakam köré fonta.
Megragadtam őt, és felraktam az asztalra.
A csókja maga volt a bűnbeesés, ahogy a lábával
átkulcsolt, és a melle a mellkasomhoz nyomódott, teljesen
megőrjített. Soha nem akartam abbahagyni a csókolózást, de
muszáj volt… a légzés még sosem bosszantott ennyire.
– Még nem végeztünk, Thea. Nem lehet. Nem fog menni.
Sajnálom… – ismételtem el azokat a szavakat, amelyeket
aznap este mondott nekem a telefonban. – Ez nem elég,
hogy ellökj magadtól. Főleg, hogy a tested még mindig így
reagál, valahányszor megérintem.
Hogy szemléltessem az álláspontomat, a kezemet a két
combja közé csúsztattam, és lágyan végigsimítottam rajta.
Thea megborzongott, és megpróbálta elfordítani a fejét. De
kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen. Az alsó ajkába
harapott, és igyekezett nem nyögni, még akkor sem, amikor
csípőjét előrébb billentette.
– Nem úgy nézel ki, mint aki menekülni próbál – csókoltam
meg az ajkát, miközben az ujjammal tovább izgattam.
– Ah! – zihálta Thea, és megragadta a karom.
 – Ez határozottan nem úgy hangzott, mint aki menekülni
próbál. Újra megcsókoltam az ajkát, az arcát, végül
megnyaltam a fülét, és óvatosan beszívtam a fülcimpáját.
Thea megborzongott, a teste libabőrös lett.
– Tehát feltételeznem kell, hogy nem akarsz elmenekülni
tőlem – közöltem vele. – Jó tudni, mert nem terveztelek
elengedni. Mint mondtam – elszakadtam tőle, és hátráltam
egy lépést, miközben lenyaltam az ujjam –, nem végeztünk.
Szóval ha készen állsz, hogy ismét komolyra fordítsuk a
dolgot, tudasd velem, különben tovább játszadozom veled.
Kifelé indulva küzdenem kellett, nehogy magamévá
tegyem őt az asztalon. Nem tehettem. Egyelőre nem. Szépen
és lassan fogom becserkészni őt.
De most szükségem lesz egy kiadós hideg zuhanyra.
TIZENHETEDIK FEJEZET

 
Thea
 
Két hónap. Két hónap telt el az irodai éjszaka óta, és négy
hónap, amióta megismertem Levi Blacket. Négy hónapja
fordult feje tetejére a világom. Az órán ő volt Black
professzor, és az irodai éjszaka után különös kegyetlenséggel
bánt a csoporttal – már tizennégyre csökkent a létszám –, de
amint egyedül találtam magam vele – bármennyire is
igyekeztem, állandóan kettesben maradtam vele (a liftben, a
lépcsőn, a kocsiban) –, olyankor mindig visszaváltozott
Levijá. A szimpla Levi szexi, szenvedélyes, és… megőrjített
engem.
Amikor azt mondta, nem végeztünk, komolyan gondolta.
Ha kettesben maradtunk a kocsijában, a keze hamar a
lábaim közé került. Amikor nadrágot viseltem, elmosolyodott
a változáson, és arcátlanul megcsókolt, miközben a sofőrje
felhangosította a rádiót. Amint az ajka az enyémhez ért,
kikapcsolt az agyam, és mielőtt feleszméltem, kigombolta a
nadrágomat. A legrosszabb az egészben, hogy élveztem.
Élveztem, ahogy próbált hozzám férkőzni. Olyan módon
izgatott, amit nem értettem. A józan eszem azt súgta,
hagyjam abba, de nem tettem.
Levi képes volt a liftet is megállítani, és a falhoz nyomva
úgy csókolt, mintha utoljára csókolna. És én hozzátapadtam.
Többre vágytam egy csóknál. A lépcsőházban is ugyanúgy
elkapott; a falnak sodort, majd hevesen és szenvedélyesen
megcsókolt. Még a nyakamra is csókokat szórt, és óvatosan
megharapta a mellemet, mielőtt mosolyogva meghátrált.
Nekem ez nem volt elég.
 Nem akartam, hogy megálljon! Minden alkalommal
beindított, és minden alkalommal, amikor elengedett,
ráébredtem, hogy egyre jobban akarom őt. De sosem ment
tovább egy szenvedélyes csóknál vagy óvatos
incselkedésnél, és ez valahogy sokkal rosszabb volt, mintha
valójában szexeltünk volna. A csókjai, az érintései nem
bizonyultak elégnek.
Amikor visszaküldtem Selene-t Marylandbe, büszke voltam
magamra. Büszke, hogy félretettem a testi vágyat és az
önzőséget, hogy a feladatomra koncentráljak. De most
mintha visszavontam volna a magamnak tett ígéretet.
Csak el kellett volna utasítanom. Világosnak és
egyenesnek kellett volna lennem. Nem akartam, hogy
megérintsen.
– Szóval két embernek maguk közül itt lesz a vége –
mondta Levi a csoport előtt állva. – Aki a legalacsonyabb
pontot kapja a téli záróvizsgán, mehet. Gratulálnék, hogy
idáig eljutottak, de a vereségben nincs semmi ünneplésre
méltó.
Megkerülte az asztalát, és leült. Piros tollat ragadva
osztályozni kezdte a dolgozatainkat. Miután három órát
töltöttünk azzal a rohadt dologgal, mindannyian kimerültek
voltunk, és alig vártuk az indulást, azonban tudnunk kellett,
hogy bekerültünk-e a tizenkettőbe.
Vivian pattogatott kukoricával kínált, de megráztam a
fejem.
Atticus azonban odanyúlt, és belemarkolt.
– Hat feles a csokornyakkendős srácra – mondta Atticus,
mire a nevezett hátrafordult, és dühösen rámeredt.
Atticus vállat vont, tovább ette a popcornt.
– Tíz a sálas srácra – suttogta Vivian –, a 80-as évekbeli
fülbevalóval.
– Tudjátok bárkinek is a nevét? – A pillantásom közöttük
járt.
– Nem – mondták egyszerre.
 – Minek zavartassuk magunkat, ha úgyis kirúgja őket?
Emlékeztek azokra, akiket eddig kirakott az órájáról? –
kérdezte Vivian.
– Amint meglesz a tizenkettő, megtanulom a többi kilenc
nevet. – Atticus minket már beleszámolt a kiválasztottakba
ezek szerint.
Olyan magabiztosak voltak, nekem mégis remegett a
kezem. Vivian rám pillantott.
– Miért vagy ilyen stresszes?
– Te miért nem vagy? Én vagyok az egyetlen, aki nehéznek
találta a tesztet?
Egy pillanatra összenéztek, aztán felálltak, és átültek a sor
végére… távol tőlem.
Seggfejek!
– Vicces – morogtam, de úgy tettek, mintha láthatatlan
lennék. – Hát jó, remélem mindketten megbuktok.
– Hallasz valamit, Vivian?
– Magam sem tudom, de úgy hangzik, mint a kétség halk,
hófödte kiáltása, Atticus.
A kétség halk, hófödte kiáltása?
– Ennek semmi értelme – csattantam fel.
– Pszt! – fordult felém a csokornyakkendős srác.
– Te egész félévben itt voltál? – kérdeztem tőle, mire Vivian
és Atticus nevetésben tört ki.
Azonban abbahagyták, amint Levi felnézett. Zöld szeme az
osztálytermet fürkészte, és mindenki visszatartotta a
lélegzetét. Majd lenézett, és folytatta az osztályozást.
A gazember szándékosan csinálta!
Ennek ellenére élveztem nézni őt. Sötét haja kissé
összekuszálódott, jobbára az óra előtt, a lépcsőházban
történt, szerencsét hozó smárolásunknak köszönhetően.
El kellene utasítanom őt. Helyette arról álmodoztam,
milyen jó érzés volt, ahogy magához szorított, és milyen
szexi volt szemüvegben. Mintha az irányítása alá kerültem
volna.
 Amikor Levi ismét felnézett, újra lefagytunk. Felállt,
megragadta a szivacsot, és letörölte az adataimat a tábláról.
– A francba! – mondta Atticus. Mintha a föld másik végéről
beszélt volna, legalábbis úgy éreztem, mert a szívem a
mellkasomban és a halántékomban dobogott.
Rémülten néztem, ahogy Levi letörli a családomat, a
tanulmányaimat, a nemzetiségem és végül a koromat. A
nevem alatt megállt. Ledobta a szivacsot, megfogta a krétát,
és felírta a csoport többi tanulójának a nevét.
– Rohadék – hüledezve a székembe süppedtem.
– Épp amikor azt hittük, hogy végre megszabadulunk tőled
– sóhajtott Atticus, és visszaült a jobb oldalamra.
– A csaj olyan, mint Arnold Schwarzenegger, mindig
visszatér, még akkor is, ha nem akarjuk – tette hozzá Vivian,
miközben helyet foglalt a bal oldalamnál.
– Kösz, srácok – mondtam gúnyosan.
– Gyerünk, csokornyakkendős srác. – Atticus ökölbe
szorított kézzel várta, hogy a fiú felálljon és távozzon, ahogy
Levi felírta a tizenkét nevet a táblára.
A srác valóban megtette a szégyenkörét.
– Igen! – ujjongott Atticus. Szegény fiú úgy nézett ki, mint
aki legszívesebben megfojtaná. – Talán jövőre?
– A sálas srác… kiesett – pacsizott Vivian Atticusszal, majd
felém fordult.
A szememet forgatva én is belecsaptam a tenyerébe.
– Borzasztó emberek vagytok.
– Persze, és hogy is lettünk a szövetségeseid? Még jó, hogy
barátok vagyunk – vágott vissza Atticus.
Őszintén szólva nem voltam biztos benne, hogy a
barátaim. Olyan emberek voltak, akikkel sok időt töltöttem,
de nem hittem, hogy ettől barátokká váltunk.
– Hölgyeim és uraim, gratulálok. Bekerültek a „tizenkettek”
közé – szólalt meg Levi.
Miért érzem úgy, hogy a pápa tüsszögésben tört ki, vagy
ilyesmi?
 – Innentől kezdve nem itt tartjuk a találkozóinkat. Minden
óra az irodámban lesz. Első kézből fogják megtanulni, mit
jelent védőügyvédnek lenni.
Elkezdte összeszedni a dolgait, és mi – Atticus, Vivian és én
– abban a pillanatban talpra is ugrottunk.
– Sem nekem, sem a társaimnak nincs ideje magukhoz
igazodni. És mint tudják, jelenleg három társukkal a Nash-
ügyön dolgozom. Szerencsére sikerült megtartani a helyüket,
különben elég kínos lett volna mindannyiuk számára… Miért
nem jönnek? – kiáltott fel Levi.
Ahogy megfordultunk, hogy lássuk, kinek beszél,
ráébredtünk, hogy a másik kilenc hallgató ülve maradt.
Atticus szeme elkerekedett, és a fejével azt üzente: gyerünk,
siessetek. A kilenc diák felpattanva rohant utánunk.
– A dolgok gyorsan változnak – folytatta Levi. – Ha nem
tudnak megjelenni, vissza se jöjjenek. Ha azt hiszik, hogy a
karácsonyt a családjukkal ünneplik, nézzenek balra, majd
jobbra; rázzanak kezet egymással, mert mostantól ez az új
családjuk. Azt teszik, amit kérnek maguktól, amikor kérik, és
oda mennek, ahol szükség van önökre. Minden nap egy
ítéletnap. A tizenkettőbe tartozni nem leányálom. Az igazi
munka most kezdődik.
Levi nem várt meg senkit, máris beszállt az autójába.
– Ha nem értek előtte az irodába, végetek – közöltem
velük, miközben Vivian taxit fogott hármunknak.
– Ott találkozunk – búcsúzott Atticus, amikor helyet
foglaltunk a kocsiban.
Megfordulva láttam, hogy minden társunk taxiért rohan, de
a csúcsforgalom miatt gyakorlatilag lehetetlen volt fogni
egyet is. Épp ezért mi nemcsak osztoztunk egyen, hanem
gyorshívóra tettük a telefonunkban.
– Kezdem érteni, miért bánnak szarul velünk a társai.
Egész mulatságos, amikor te osztod a pofonokat – mondta
Vivian.
Igazat beszélt. Valóban egész mulatságos, de mind tudtuk,
hogy ez csak a taxiút idejéig fog tartani.
 A Nash-ügyet a karácsony előtti hétre tűzték ki, majd rövid
szünet következik, mielőtt Levi újra bíróság elé áll.
Hová rohant el az idő?
 
Levi
 
– Az egyik esküdt twitterezett a kiválasztás során? Viccelsz
velem? Melyik?
– A négyes számú – válaszolta Tristan.
– Fenébe!
Te jó ég, ez az ügy az őrületbe kergetett.
– Ki lép a négyes esküdt helyébe?
A többiek csak lestek egymásra, mielőtt a papírjaikért
rohantak.
Hogy fogom megnyerni az ügyet ezekkel az idiótákkal?!
– Ki lép a négyes esküdt helyébe? – kiabáltam.
– Deborah Padovano – válaszolta Thea, miközben két tálca
kávéval besétált a terembe.
– Te, állj fel, és vedd el a kávét! – mutattam az egyik
társamra. – Maga pedig üljön le és beszéljen, mivel úgy
tűnik, itt senki sem tud egy istenverte dolgot sem –
parancsoltam rá Theára.
Cseréltek. Thea az asztalhoz sietett, levett egy dossziét az
előttünk lévő kupacról, és átadta nekem.
– Deborah Padovano, 72 éves, a férje hat éve halt meg
szívrohamban, és sosem házasodott újra vagy vállalt
gyereket – sorolta fejből.
– Hol dolgozik?
– Van egy kis péksége, és úgy gondolom, ő jól jöhet
nekünk… önnek – javította ki magát.
– Miért? – hajolt előre Tristan.
– A férje egy csalás miatt elvesztette az összes
megtakarított pénzüket, és kénytelenek voltak visszamenni
dolgozni. A férfi hat hónap múlva szívrohamot kapott, a nő
pedig az életbiztosításból szerzett pénzből vásárolta a
pékséget. Nem mondom, hogy ő ölte meg a férjét, de nem
kizárt, hogy örült a halálának. Országszerte több ezer nő
gyűlöli a férjét. Nekünk pedig egy is elég közülük, nem igaz?
– Maradjon ülve! – mondtam neki. – A többiek pedig
derítsenek ki minden szörnyűséget, amit Mr. Nash elkövetett
az életében, és még a nap vége előtt, ha kérhetem.
– Maga, jöjjön velem! – intettem Theának.
Egy pillanatig habozott, majd utánam indult, kifelé a
konferenciateremből.
– Mire van szüksége, Mr. Black?
Távolságot hagyott közöttünk, miközben az irodám felé
tartottunk.
Betty rosszalló pillantást vetett rám, a szeme alatti ráncok
erősebben kirajzolódtak, miközben beengedtem Theát az
ajtón.
– Egy óráig ne kapcsolja a hívásaimat!
– Igen, uram – felelte Betty enyhe mogorvasággal.
– Valami gond van, Betty?
– Nem, uram – válaszolta, miközben úgy tett, mintha
gépelne.
– Biztos benne? – erősködtem.
Felsóhajtott, eltolta magát az asztaltól, és felállt. Felém
fordult.
– Most, hogy megemlítette, mióta is dolgozom önnek?
– Megközelítőleg nyolc éve.
– Megértem, hogy a nagy Levi Black elfoglalt, meg minden,
de azt gondolná az ember, hogy ennyi év odaadás után az a
legkevesebb… Az íróasztalához sétálva kinyitottam az alsó
fiókot, egészen a hátsó részébe nyúltam, és az asztalra
tettem a kék dobozt.
Elvigyorodtam.
– Folytassa!
– Ön egy rémes fiatalember – nevetett fel Betty, miközben
lekapta a fedelet, és megvizsgálta a doboz tartalmát.
A szeme felragyogott, és mosoly ült ki az arcára, amikor
kivette a kedvenc előadására, A hattyúk tavára szóló
jegyeket.
 – Illetve két főre szóló vacsorafoglalás a Chateau La Rue-
ba, amikor ön akarja.
– Levi… – válaszolta.
– Boldog születésnapot, Betty!
– Köszönöm.
Bólintva visszafordultam életem másik nőjéhez. Thea az
ablaknál állt, ahonnan egész Bostonra rá lehetett látni.
– Élvezed a kilátást?
– Muszáj volt valami kedveset csinálnod, igaz? – suttogta,
bár láttam, hogy a szája sarka felfelé görbült. Mögé léptem. –
Mire van szüksége, Mr. Black?
– Rád – feleltem lazán –, de mivel ez most nincs
napirenden, be kell érnem ezzel. – Átadtam neki az ügy
iratait.
Ellépett tőlem, én pedig a gitáromért nyúltam, mielőtt
leültem a székembe.
– Nem értem.
– Mondd el, hogyan vezetnéd le az ügyet! – pengettem
meg a húrokat.
– Viccelsz?
– Képletesen persze. Kedvellek, de még nem vagyok
hajlandó a kezedbe adni egy nő jövőjét. A táblán maradt a
neved, így továbbra is te vagy a falkavezér. Ha megteszed,
felajánlom, hogy személyesen képezlek ki, és ez már a
gyakorlat része. Na most, hogyan vezetnéd le az ügyet?
– El kell olvasnom…
– Az utóbbi két hónapban az ügyet tanulmányoztad. Ha
továbbra is bele kell nézned az aktákba, akkor csak
álmodban lehetsz ügyvéd.
Thea rám meredt, ledobta a dossziét az asztalra, és
összefonta a karját.
– Nem vesztegetném az esküdtszék idejét Mrs. Nash
fényezésével, mert sérti az intelligenciájukat. Nem kertelnék,
kimondanám; Mrs. Nash gyűlölte a férjét. Talán azonnal
megutálják Mrs. Nasht ezért, de bennem megbíznak, mert én
vagyok az egyetlen, aki nem beszél mellé.
 – Oké, mi lesz ezután? – Felraktam a lábam, és igazítottam
egy kicsit a hangoláson, mielőtt újra játszani kezdtem.
– Ezt követően világossá tenném, hogy nem Mrs. Nash az
egyetlen, aki gyűlölte őt. Amikor a lánya a tanúk padjára lép,
megkérdezném tőle, milyen érzés volt, amikor a családi
vagyonból…
– Bűnös.
– Micsoda?
– Azt mondtam, bűnös. Ha így fogod bemutatni az ügyet,
ez lesz az esküdtszék döntése.
– Épp te mondtad az órán, hogy a legjobb módja a
gyanúsított felszabadításának, ha találunk egy másik
gyanúsítottat, aki képes lehetett a bűncselekmény
elkövetésére.
– Így igaz.
– Akkor hogy lett az ítéletem „bűnös”?
– Mert elbagatellizálod az ügyet – sóhajtottam fel. Lehunyt
szemmel hallgattam a zenét. – A gondolatmeneted helyes,
de a hozzáállásod gyenge. Mr. Nash lányát kizárták a
gyanúsítottak közül. De miért? Ugorj a torkának.
– Nem sértem vele a tanút?
– Nem, ha jól csinálod. Talán megsérted az érzéseit, mások
talán egy picsának gondolnak, de kit érdekel? Végső soron a
győzelem számít. Szóval ne fogd vissza magad! Vezesd rá a
kérdésekre. Hadd lője lábon saját magát. Tégy úgy, mintha
én ülnék a tanúk padján.
Thea bólintott, én pedig letettem a gitárt, és kihúztam
magam, miközben vártam a kérdéseit.
– Ms. Nash, igaz, hogy egy éve elhagyta a családi otthont?
– Igen, világot akartam látni.
– Nem azért, mert az apja dühös volt a kábítószerrel való
visszaélése miatt?
– Nem…
– Nem volt dühös? Vagy nem drogfüggő?
Vigyorogni akartam. Kezdett ráérezni.
 – Igen, drogproblémáim voltak, de kezdtem javulni. Apám
átsegített a betegségen.
– Ha valaki segít magának, miért megy el otthonról?
Jó kérdés.
– Én…
– És ha az apja segített magának, miért lopott el
kétszázezer dollár értékű ékszert?
– Én soha…
– Emlékeztetném rá, Ms. Nash, hogy a hamis tanúzást a
törvény bünteti. Tudta, hogy az édesapja bejelentette a
lopást a rendőrségen, ám ejtette a vádakat, amikor rájött,
hogy ön tette?
Egy pillanatra megálltam. Ámultam. Beindultam. Aztán
eszembe jutott valami sokkal fontosabb.
– Várjunk, van bizonyítékunk erre? – léptem ki a
szerepemből.
– Nem feltétlenül.
– Ez mit jelent?
– Mr. Nash leltárt vezetett minden ékszerükről. Amikor
átnéztem, észrevettem, hogy közel kétszázezer dollár
értékben történt eltűnés, épp, amikor a lánya is meglépett.
Felhívtam a rendőrséget, közöltem, hogy Mrs. Nash egyik
ügyvédje vagyok, majd megkérdeztem, jelentették-e az
ékszerek eltűnését. Azt mondták, telefonon történt a
bejelentés, azonban néhány órával később Mr. Nash
visszahívta őket azzal, hogy megtalálta a hiányzó darabokat.
A nyilvántartásai szerint azonban soha nem kerültek elő azok
az ékszerek.
– És ezt miért csak most mondod? – Nem oldotta meg az
ügyet, azonban megerősítette azt.
– Nem volt írásos bizonyíték…
– Nem számít. Ha ezzel megzavarjuk a tanút, és
megerősítjük a védelmet, akár kőbe is véshetjük.
– Ó.
Az ilyen dolgok emlékeztettek arra, hogy Thea még csak
diák, és hogy sokat kell tanulnia. De miután elvégezte a
tanulmányait, olyan erő lesz, amivel számolni kell.
– Oké, kezdjük elölről – mondtam, és hallgattam, ahogy
elmagyarázza, hogyan töri meg a tanút.
Örökké tudtam volna nézni.
TIZENNYOLCADIK FEJEZET

 
Thea
 
– Nem szabadna hívnod – mondtam, miközben letettem
Árnyék vizestálját.
Belenyalt, de aztán megugrott a mennydörgéstől.
– Mi van, ha munkával kapcsolatos?
Levi hangjába még a telefonon keresztül is
beleborzongtam. Nem tudom, miért, de ahogy közvetlenül a
fülembe beszélt… igazán szexi volt.
– Mert munkával kapcsolatos? – kérdeztem vissza, de
sejtettem, hogy az ellenkezője.
– Attól függ, mit értesz munka alatt. Nevetni akartam.
– Levi, reggel újra bíróság elé kell állnod.
– Gyere át!
– Ja, biztos, hogy nem – ültem le a kanapéra.
– Akkor én megyek hozzád.
– Ne merészeld! – figyelmeztettem. Felsóhajtott.
– Sokkal bonyolultabbá teszed ezt a kelleténél.
– Ez az én szövegem!
– Aú. A fülem.
Francba!
– Sajnálom, néha felbosszantasz.
– Csak néha?
Annyira idegesítő.
Levi egy pillanatra elhallgatott, és én is.
– Tarolni fogsz holnap – suttogtam.
– Tudom.
– Miért kell ilyen gőgösnek lenned?
– Bostoni vagyok – válaszolta. – A menőségem része.
Képtelen voltan bent tartani a nevetésem.
 – Ó, istenem, te…
– Mi vagyok?
Sóhajtva megfogtam a párnám, és a mellkasomhoz
öleltem.
– Tényleg nem tudod, mikor kell feladni.
– Mi a francért adnám fel? Élvezem, és te is.
– Én nem.
– Hazug.
A telefonon keresztül is éreztem a vigyorát.
– Gyere át! Vacsorázzunk, nézzünk meg egy filmet, és
beszélgessünk egyet, mint a felnőttek.
Megcsíptem az arcom, hogy ne mosolyogjak.
– Mint a felnőttek?
– Amikor kettesben vagyunk, csak néhány percem van.
Néha csupán másodperceim. Valójában sosincs lehetőségünk
beszélgetni, így végül mindig rád vetem magam, mint egy
kanos tinédzser. Bármennyire szórakoztató is ez, szeretnélek
jobban megismerni.
– Ha valaki a családomon kívül ismer engem, az te vagy,
Levi. Ne áss tovább, mert csak olyan dolgokat fogsz találni,
amik nem fognak tetszeni.
Fenébe! Ez csak úgy kicsúszott a számból.
– Mennem kell – mondtam pánikszerűen, miután már így is
túl sokat elárultam.
Kinyomtam a telefont, és a kanapé másik végére dobtam.
Aztán a párnába temettem az arcomat.
Mi a baj velem?
Hallottam, hogy a telefon újra megszólal, de nem tudtam
rávenni magam, hogy felvegyem. Az oldalamra fordulva
néztem, ahogy az eső az ablakomat kopogtatja. A mobil a
lábamnál rezgett, és vissza akartam őt hívni. Minden jobb
volt, amikor vele beszéltem. Csak gyáva voltam. Miért nem
tudtam… nőiesebb lenni?
Amikor újra megrezzent a telefon, felkaptam.
– Igen?
 – Jesszus, mi értelme van a telónak, ha sosem veszed fel? –
harsogott Selene a fülembe.
Eltartottam a fülemtől a telefont. Most már értettem Levit.
Aú.
– Bocsi, azt hittem, valaki más hív. Minden rendben? Jól
van a nagy…
– Mindenki jól van. Csak hiányoztál. És azon tűnődtem,
haza tudnál jönni karácsonyra?
– Selene, megtenném…
– Nem baj, ha nem. De komolyra fordítva a szót, én
megismertem valakit…
– Várj, micsoda? – visítottam.
Hirtelen felpattantam, leijesztve Árnyékot is a székről.
– Selene? Az én hugicám? Megismert valakit?
– Hé, ne csinálj úgy, mintha érzelmileg visszamaradott
lennék! – hordott le.
– Nem. Nem. – Lassan visszaültem. – Csak meglepődtem,
jó értelemben, és örülök neked… amíg rendben vagy.
– Jól vagyok. Jó srác, nagyi is kedveli. Viszont közölte vele,
hogy az áldásodat kell adnod, szóval ezért hívtalak. Már
hetek óta várja, hogy találkozzatok.
Csak két hónapja távozott.
– Hetek? Mióta találkozgatsz vele?
És miért csak most hallok róla?
– Már a Bostonba érkezésem előtt is beszélgettünk, de
megszakadt a kapcsolatunk. Amikor visszatértem, újra
összejöttünk.
Újra? Miért csak most hallok róla?
– Mi a neve?
– Kizárt dolog, hogy elmondjam! Lenyomozod őt
Facebookon, vagy ilyesmi, és szeretném, ha megismernéd,
mielőtt ítélkezel felette.
– Nem ítélkezek – közöltem, de magamat sem igazán
győztem meg. – Annyira – tettem hozzá, hogy ne hazudjak a
húgomnak.
 – Ő az? – hallottam meg ekkor egy mély hangot a
háttérből.
– Selene, tizenegy óra van!
– Itt a nagyi, ő pedig indulni készült éppen.
– Várj, beszélhetek vele? – kérdezte a srác.
– Majd találkozunk, ha ráérsz, és meg tudsz látogatni
minket. Sok sikert mindenhez! Szeretlek. Szia!
Egyetlen szót se tudtam kinyögni, Selene máris letette. A
telefonomat nézve észrevettem, hogy az összes nem
fogadott hívás Selene volt. Levi vissza sem hívott, miután
letettem.
Miért zavar ez engem? Miért vagyok ilyen?
Felkeltem, fogtam a gumicsizmám és a dzsekim, és kifelé
indultam.
– Szurkolj, Árnyék!
 
Levi
 
– Jövök! – kiáltottam ki, miközben a hajamat szárítottam
épp egy törülközővel. Ahogy kinyitottam az ajtót, a késő esti
látogatóm volt az utolsó, akire számítottam volna.
– Thea?
Félreálltam, hogy beengedjem. Thea levette a csizmáját az
ajtóban, mielőtt beljebb lépett.
– És persze hogy nincs rajtad felső – sóhajtozva indult el a
konyha felé.
– Örülj, hogy egyáltalán van rajtam ruha.
Kivett két poharat a szekrényből, és elővett egy üveg bort
a hűtőből. Kihúzott néhány fiókot, feltételeztem, a dugóhúzót
keresi.
– Elraktad. – Homlokráncolva fordult felém.
– Igen, az elmúlt négy hónapban, amióta nem jártál itt,
elpakoltam a dugóhúzót – nyúltam be az egyik fiókba, hogy
odaadjam neki.
– Dühösnek tűnsz.
– Rám nyomtad a telefont, emlékszel?
 – Nem hívtál vissza – töltött bort a poharakba. Próbáltam
nem kiakadni rá.
– Nem akarok játszadozni, Thea. Nem védheted tovább a
szívedet azzal, ha úgy teszel, mintha nem lenne. Miért. Is.
Vagy. Itt?
– A húgomnak barátja van. – Mosolygott ugyan, de nem
érte el a szemét. – Épp a párnámmal a mellkasomon
vergődtem a kanapén, mint egy kisgyerek, ostoroztam
magam, amiért élveztem a beszélgetésünket. Miközben a
húgom stabil és érett kapcsolatban él. A barátja találkozni
szeretne velem, de fogalmam sincs, miért, mert én nem
tudok éretten viselkedni. Kedvellek, Levi, de elfuserált
vagyok. Tényleg. Néhányszor azt sem tudom, miért kelek ki
az ágyból. Jobb, ha elsétálsz, mert nagy eséllyel elcseszem
az életedet. Hidd el, értek hozzá, és veled nem akarom
megtenni.
Thea egy korttyal eltüntette a borát.
– Nem parancsolsz nekem – közöltem. – Nem dönthetsz
helyettem. Ha veled akarok lenni, akkor megpróbálok veled
lenni. Az egyetlen másik személy, aki irányítani tudja ezt, az
te vagy. Szóval benne vagy, vagy sem?
Thea megrázta a fejét, és a borosüvegért nyúlt, de
megállítottam.
Ha megejtjük ezt a beszélgetést, józanul kell megtennünk.
– Nézz rám! – Természetesen nem tette. – Thea!
Felsóhajtott, felnézett, én pedig megfogtam az arcát.
– Nem vagy fekete szivárvány. Látom minden színedet. A
múltban talán az voltál, de jelenleg semmiképp sem vagy.
Döbbenten bámult rám.
– Honnan…
– Aznap, amikor az első alkalommal elutasítottál, a húgod
felhívott, és találkozót kért. Aggódott, amiért egyedül vagy
itt, és azt hiszem, személyesen akart velem találkozni.
Thea felsóhajtva dőlt neki a pultnak.
– Tényleg ő az érettebb.
– Szerintem törődik veled.
 Kis korukban egymás támaszai voltak, szerintem ezért
igyekeztek annyira, hogy erősek maradjanak. A másik miatt.
– Maradsz éjszakára?
Thea nyelt egyet, a poharát szorongatta.
– Téli szünet van, és jelen pillanatban nem vagyok a
professzorod.
Szóval maradsz éjszakára?
– Igen. És felnőttként fogok viselkedni. Mosolyogva
előhúztam a telefonom.
– Akkor vacsorára lesz szükségünk.
 
Thea
 
Az ölében ültem a nappali padlóján, a vizes ruháimat
átcseréltem az egyik pamutpólójára. Kínait ettünk, és
hallgattuk a kinti vihart. Miután ilyen sok időt töltöttünk
külön, arra számítottam, kellemetlen lesz, de ott folytattuk,
ahol abbahagytuk.
Levi egyik kezével a combomat simogatta, míg a másikkal
az e-mailjeit lapozgatta a telefonján.
– Egy penny a gondolataidért cserébe? – kérdezte,
miközben bámuláson kapott.
– Csak egy penny? Miféle lánynak gondolsz engem? Levi a
vállamat csókolva kuncogott.
– Ne gondold túl.
– Nem teszem.
Hitetlen pillantást vetett rám.
– Oké, túlgondolom – ismertem be. – De nem tudok mit
tenni. Olyan, mintha mi sem történt volna, és
visszaugrottunk volna az első hétre.
– Nem bánom az első hetet.
– Én sem, de te olyan sokat tudsz rólam, én meg mintha
semmit se tudnék rólad.
– Akkor kérdezz.
Egy pillanatra elgondolkodtam.
– Miért lettél ügyvéd?
 Hiábavalóan próbáltam felszedni a rizst a pálcikámmal,
miközben a válaszát vártam. Körülbelül három próbálkozás
után feladtam, és kivettem a kanalat a dohányzóasztalán
lévő zacskóból.
Levi rám vigyorgott, és könnyedén felkapott egy gombócot
a saját pálcikáival.
– Senki sem szereti a felvágósokat – vigyorogtam.
– Megtanítalak. – A kanalamért nyúlt, de elhúzódtam.
– Kerüli a válaszadást, Mr. Black.
– Utálom ezt a kérdést, mert sosem tudok rá választ adni.
Nem tudom, miért lettem ügyvéd. Apám is az volt,
ráéreztem az ízére, és itt ragadtam. – Vállat vont.
– Ez furcsa, valamivel… inspirálóbbat vártam – csúszott ki
a számon meggondolatlanul.
– Semmi baj.
– Biztosan nem tartottál volna ki olyan sokáig, ha nem
szereted.
– Ó, nem, most már szeretem. De akkoriban fogalmam
sem volt, mit akarok kezdeni az életemmel. Egyszerűen
követtem az utat, amit lefektettek előttem. Szerencsére
bejött a dolog, és megtaláltam a hivatásom. A tárgyalások
számomra olyanok, mint egy-egy óriási sakkjátszma.
Szakértelem és stratégia, amelyet egy sor törvény korlátoz.
Ez az egyik oka, hogy sosem tudnék államügyész lenni, ők a
törvényhez vannak béklyózva. A kívülállóknak azonban
akadnak kiskapuk és trükkök. Minél nehezebb az ügy, annál
jobb a játék.
Levi egyre elevenebbé vált, ahogy beszélt róla. Az egész
arca felragyogott, és olyan… boldognak tűnt.
– És az embereknek sem rossz segíteni – tette hozzá
gyorsan, mire felkacagtam.
– Semmi ítélkezés.
– Semmi ítélkezés – ismételte. A szeme egy pillanatra az
ajkamra siklott, aztán félrenézett. – Következő kérdés, Ms.
Cunning?
– Milyenek a szüleid?
 Ő már mindent tudott az enyémekről… már ha szülőnek
lehetett nevezni őket. Az egyiket gyűlöltem, a másikat évek
óta nem láttam.
– Thea?
– Bocsánat, csak elgondolkoztam. Mit mondtál?
– Nem mondtam semmit, csak úgy néztél ki, mintha
elragadtak volna a gondolataid.
Honnan ismert engem ilyen jól?
– A szüleid? – kérdeztem ismét.
– Anyukám balerina volt, amíg meg nem sérült A hattyúk
tava főpróbáján. Most saját stúdiója van, és hatéves kortól
tanít lányokat. És mint mondtam, édesapám ügyvéd volt,
amíg nyugdíjba nem ment. Mindketten bostoni előkelőségek,
és még mindig fülig szerelmesek egymásba. Szilveszterkor
apa összetolja a bútorokat a házban, és hagyja anyának,
hogy privát előadást tartson neki – nevetett fel, és megrázta
a fejét a gondolatra.
– Nagyszerűnek tűnnek.
– Azok is. Anyám kissé rámenős, de most, hogy a
húgomnak megszületett a babája, lefoglalja a
nagymamáskodás.
– A húgodnak, Bethannek? – Reméltem, hogy jól
emlékszem a nevére. – Tristan feleségének?
– Igen, múlt hónapban született meg a kislánya.
– Olyanok vagytok, mint egy amerikai álomcsalád. Aranyos
– mondtam álmodozó mosollyal.
Még az ünnepi képeslapokon is el tudtam őket képzelni.
Ahogy megmozdultam Levi ölében, észrevettem az időt.
– Levi! Két óra van, pihenned kell, néhány óra múlva a
bíróság elé állsz!
– Oké – kapott fel a karjába, és elindult a lépcső felé.
– Mit művelsz?
– Csak úgy vagyok hajlandó pihenni, ha ölelhetlek közben –
válaszolta.
Még a villanyt is sikerült lekapcsolnia, miközben engem
cipelt.
 – A kaja…
– Majd reggel foglalkozunk vele – dobott le az ágya
közepére.
– Nincs szex! Ha nem leszel holnap formában, sosem
bocsátom meg magamnak.
Levi felsóhajtott, de láttam rajta, hogy fáradt. Felültem,
megsimítottam az állát.
– Nem megyek sehová, és próbáld másképp látni; ez lesz a
nyereményed, miután tarolsz holnap.
Levi a tenyerembe csókolt.
– Ha nem kaphatlak meg ma éjszaka, legalább vedd le a
pólódat, hogy érezhesselek.
A tekintetét látva hogy mondhattam volna nemet?
Lehúztam a pólót, és megfordultam, hogy kicsatolhassa a
melltartómat. Amikor megtette, a keze végigsiklott a
gerincemen, és közben csókolgatni kezdte a hátamat.
– Levi! – nyögtem fel, amikor megfogta a mellem.
– Hiányoztál. – Még egyszer, utoljára megcsókolta a bőröm.
Aztán felállt, bement a fürdőszobába, és néhány
másodperc múlva megnyitotta a vizet.
– Ó, istenem! – nyögtem fel. A párnájába engedtem a
levegőt, amit eddig visszatartottam. Az oldalamra fordulva
megszagoltam. Olyan illata volt, mint neki.
Mi a…
Levi éjjeliszekrényén A nagy Gatsby egy példánya állt.
Felülve érte nyúltam. Aláhúzta a kedvenc idézetemet,
mintha már tudta volna, melyik az.
Amikor Levi elzárta a zuhanyt, leraktam a könyvet, a
takaró alá másztam, és alvást színleltem. Hallottam, ahogy
egy darabig még járkál a szobában, aztán a villanykapcsoló
kattant egyet, és a matrac besüppedt. Levi körém fonta a
karját, és közelebb húzott. Meztelen volt, és hideg, de nem
szóltam semmit. Egyszerűen hozzásimultam. A mellem, a
karom a mellkasához ért, a lábaink egymásba gabalyodtak.
Soha életemben nem éreztem ilyen nyugalmat.
 A fejemben megállás nélkül a Gatsby-idézet motoszkált:
„Tudod, rendszerint vadidegenek közt élek, mert sodródom
mindenfelé, s közöttük próbálom meg elfelejteni, milyen
szomorú dolog történt velem.”1
De én nem sodródtam többé. Levi mellett nyugalomra
leltem.
– Te is hiányoztál – suttogtam bele a sötétségbe.
TIZENKILENCEDIK FEJEZET

 
Thea
 
Thea!
Tudom, hogy azt kérted, ébresszelek fel, de olyan békésen
aludtál, hogy nem tudtam megtenni. Technikailag szüneted
van, élvezd ki. Hamarosan visszatérek, hogy behajtsam a
nyereményem. Addig is, az én lakásom a te lakásod. Reggeli
a mikróban.
Üdvözlettel:
Levi
 
Csalódottan másztam ki az ágyból, hogy nem lehettem ott
vele a tárgyaláson, különösen, miután olyan keményen
dolgoztam az ügyön. De a társai és a média mellett
egyszerűen nem maradt elég hely, hogy mindannyian
beférjünk a tárgyalóterembe. Tanulók voltunk, így
természetesen kihagytak minket belőle.
Felvettem a pólómat a földről, magamra húztam, és
lementem.
– Levi – morogtam. Feltakarított, és reggelit készített,
mielőtt a tárgyalásra ment.
A mikrón újabb üzenetet hagyott.
 
Enyhén égett francia pirítós baconnel és kávé nélkül.
Továbbra is furcsa, de mindegy.
Levi
 
Mindenre emlékezett, azonban én is emlékeztem, hogyan
szereti a reggelijét. A telefonom csörgését hallva megfogtam
a pohár narancslevet, amit a pulton hagyott, és a nappaliba
indultam.
A kanapé alá nyúlva előkaptam a telefonomat.
– Igen?
– Nézed? – kérdezte Vivian.
– Egy pillanat. – A távirányítót kerestem.
– Hogyhogy nem nézed? – csattant fel Atticus. Nem
tudtam, hogy mindketten vonalban vannak.
– Elaludtam.
– Elaludtál? Nem veszem be…
– Pszt! – csitított minket Vivian. – Ott kellene lennünk, ez
nem fair.
– Mennyit is dolgoztál rajta? – kérdezte Atticus.
– Nos, amikor Thea állandóan belép a képbe, mint valami
hős lovag, ki tehetne bármit?
– Basszus, Thea, valahogy kijátszottál minket, hogy a
háttérénekeseid legyünk.
– Nem játszottam ki senkit. Most, ha megbocsátotok,
nézném, ahogy Black professzor szétrúg pár segget, és
megenném a reggelimet – nyomtam ki a telefont.
Bármennyire is élveztem a bohóckodásukat, ma reggel
egyszerűen nem volt hozzá energiám.
Amikor láttam, hogy Mr. Nash lánya a tanúk padjára lép,
felpattantam a kanapéra, és feltekertem a hangerőt.
– Ms. Nash, igaz, hogy egy éve elhagyta a családi
otthonát?
Te szemétláda, vigyorogtam szélesen. Az én módszeremet
használta.
– Igen – felelte Nash a mikrofonba.
– Miért?
– Drogproblémákkal küzdöttem, és az elvonókúra mellett
döntöttem.
– Nem igaz! – üvöltöttem rá a televízióra.
– És mit szólt ehhez az apja?
– Mint minden apa tenné, dühös volt, és csalódott.
Kitagadott.
 – Akkor hogyan fizette az elvonót?
– Elloptam a családi ékszerek egy részét. De később
felhívtam apámat, és elmondtam, miért tettem.
Francba, az ügyészség rávette, hogy árulja el ezt is. Mr.
Nash lánya volt az egyetlen személy, akinek elég nyomós
oka lett volna megölni az apját.
– És maga egész évben ott volt?
– Igen.
– Hol történt pontosan ez az elvonókúra?
– Nyugat-Senecában.
– És maga…
– Tiltakozom bíró úr, ez Ms. Nash tárgyalása? – fordult az
ügyész, a bíró felé.
Levi az ügyészre pillantva felvonta a szemöldökét. Furcsa
módon elégedettnek látszott.
– Bíró úr, én csupán tudni szeretném, hogy Ms. Nash
megfelelő tudatállapotban van-e a sokévnyi drogfogyasztás
után, hogy a tanúk padján ülhessen.
– Helyt adok.
– Köszönöm, bíró úr. Elnézést, hol is volt ez a rehabilitációs
központ, Ms. Nash?
– Seneca Fallsban.
Várjunk.
– Seneca Fallsban vagy Nyugat-Senecában, Ms. Nash? Ez
két különböző hely, körülbelül két órára egymástól.
– Nyugat-Senecára gondoltam…
– Csakhogy a nyugat-senecai rehabilitációs központok
karitatív alapon működnek. Akkor mire költötte azt a
kétszázezer dollárt? Biztos, hogy nem Seneca Fallsban volt?
– De, Seneca Fallsra gondoltam, elnézést.
– Ms. Nash, ugye tudja, hogy a hamis tanúzást a törvény
bünteti?
Elkapta őt.
– Igen.
– Ms. Nash, ön nem lehetett sem Seneca Fallsban, sem
Nyugat-Senecában, mivel a programjuk 160 napig tart.
Szóval hol volt?
– Én…
– Elment egyáltalán elvonóra?
Nash hebegett, majd elvörösödött.
– Megtagadom a válaszadást.
Levi úgy folytatta, mintha a lány egy szót sem szólt volna:
– Viszont ha nem volt elvonón, hová tűnt a pénz?
– Megtagadom a válaszadást.
– Ha nem volt elvonón, nem szokott le. Így amikor arra
érkezett haza, hogy az apja el akarja vágni a családi
vagyontól, ahogy a mostohaanyja kérte, nem volt ideges?
– De – mondta ki a lány könnyes szemekkel. – Apámnak
soha nem fordult volna meg a fejében. Az a nő ültette a
bogarat a fülébe.
– Három héttel később pedig megtudta, hogy az apját
meggyilkolták, igaz?
A Nash lány kinyitotta a száját, majd becsukta.
– Nincs több kérdésem a tanúhoz.
– IGEN! – Fel-le ugráltam a kanapén. Amikor meghallottam
a telefonomat, azonnal felvettem. – Micsoda védés volt.
Láttátok? Zseniális. Egyszerűen zseniális!
– THEA!
Végül abbahagytam, amikor megnéztem a hívóazonosítót.
– Selene? Bocsi, azt hittem, valaki más hív.
– Gondoltam. Bocsánat, hogy zavarlak, később
visszahívlak…
– Ne, ne. Nem történt semmi, csak felpörgetett egy ügy.
– Nagyi azt mondta, hogy ismét visszautasították apa
fellebbezését. Ezért gondoltam, hogy még ma megírom neki
az első levelemet, és szeretném, ha elolvasnád. Tudom, hogy
azóta írsz neki, amióta tudsz a dologról, és nem akartam,
hogy azt higgye, nem érdekel, vagy nem figyelünk arra, ami
vele történik.
És ezzel az izgatottságom szerte is foszlott. Leroskadtam a
kanapéra. Nem tudtam, hogy visszautasították a
fellebbezését. Általában az „ügyvéd”, ha nevezhetjük így,
tájékoztatott róla.
– Nem ír vissza – közöltem. – Tudom, hogy megkapja őket,
de nem válaszol. Ne olvasd el, amit róla írnak, oké? Ha
kérdésed van, engem keress!
Az internetből csak a gyűlölet folyt, ha róla volt szó. Ahogy
belemerülsz, olyanná válik, mint egy fekete lyuk, amely
megtépáz kifelé menet.
– Tudom. Csak én is akarok adni neki valamit. El tudod
olvasni nekem?
Nem akartam.
– Persze.
 
Levi
 
Nem tudtam, mire számítsak, amikor hazaérek. Egy
részem azt hitte, Thea hazarohant, a másik részem remélte,
hogy az ágyamban fekszik, összegömbölyödve és
meztelenül. Azonban mindkét feltevés hibás volt.
A nappalim kisebb irodává változott, a dohányzóasztalt
iratok és fotók lepték el. Thea a macskájával az ölében ült,
fejhallgatóval a fején egyik oldalt lapozgatta a másik után, és
nagyobb szövegblokkokat emelt ki. Azt az éjszakát juttatta
eszembe, amikor a konferenciateremben találtam őt.
A dolgaimat a kanapéra dobva mögé léptem, és
megpusziltam a nyakát, mielőtt levettem volna a
fejhallgatóját.
– Azt kértem, lazíts. És amúgy sincs már szükségem több
segítségre az ügyben.
– Nem a te ügyed. Az enyém – suttogta Thea, és
hátranézett rám. – Vagyis az apám ügye.
Végignéztem a Thea körül tornyosuló dobozokon.
– Ezt mind te gyűjtötted össze?
– A tárgyalásán nem volt túl sok minden, így lényegében a
nulláról kellett kezdenem. Ha találtam valamit, átküldtem az
ügyvédjének, ami csupán kétszer történt. Végül
haszontalannak bizonyult. Sajnálom a rendetlenséget.
Ígérem, indulás előtt feltakarítok. Csak nem akartam otthon
lenni.
Azta.
Leültem mellé, és levettem a nyakkendőmet.
– Nem gond, tényleg. Van hely, csak azt nem értem, hogy
miért nézed ezeket most?
– A húgom felhívott, hogy ismét elutasították a
fellebbezést, és írt apának egy levelet – adta át a telefonját,
hogy elolvassam a kézzel írt levelet, amit a testvére
lefotózott, és elküldte neki.
 
Kedves apa, Mr. Walton, Ben, apu,
 
Egyszerűen kihagyom a megszólítást. Annyiszor újraírtam
már, hogy majdnem kifogytam a papírból. Nem tudom,
emlékszel-e rám, Selene vagyok, a másik lányod. Bárcsak
emlékeznék rád, mert Thea elmondása alapján egész
rendesnek tűnsz. Ő most ügyvédnek tanul, hogy
kiszabadítson téged, és hidd el, ha van valaki a világon, aki
képes rá, az Thea. Olyan, mint egy öszvér; ha egyszer
megveti a lábát, nem mozdul, amíg el nem végzi a munkát.
Hidd el, jól tudom, hogy milyen, mert lényegében ő nevelt
fel. Szóval azt akarom mondani, hogy melletted állunk, és
remélem, jól vagy… már amennyire a körülmények engedik.
Nem tudok mást tenni, mint drukkolni Theának, de tudd,
hogy nem feledkeztünk meg rólad, így tarts ki értünk!
 
Hamarosan találkozunk,
Selene
 
Thea letette a telefont az asztalra, és szó nélkül az ölembe
hajtotta a fejét. Nem tudtam, mit mondhatnék.
– A lehető leggyorsabban dolgozom…
– Belepusztulsz ebbe, Thea. – Elhallgattam. Próbáltam a
lehető legjobban megfogalmazni a következő kérdésem. –
Miért nem kértél meg rá? Te mondtad, hogy utálod a
jelenlegi ügyvédet, akkor miért nem kerestél meg?
– Hónapokkal ezelőtt megtettem. A személy, akivel
beszéltem, azt hiszem, Raymond lehetett, azt mondta, nem
vállalod halálraítéltek ügyét. Több tucat ügyvédet hívtam, de
mind ugyanezt mondta. Amikor találkoztunk a bárban,
fogalmam sem volt, ki vagy, amikor pedig a közös hetünk
során közölted a neved, összeállt a kép, de nem számított
többé. A saját kezembe vettem az irányítást. Sosem
gondoltam volna, hogy a tanárom leszel – ismerte be lehunyt
szemmel.
Nem tudtam róla. Minden ügyet Tristan vagy Raymond
hozott, majd kiválasztottuk azokat, amelyek jelentős
horderejűek voltak, vagy izgalmasnak tűntek.
– Emellett nem akartalak terhelni vele. Ha megteszem, és
nem hiszel nekem, vagy veszítünk, féltem, hogy mi történik
velünk. Ilyen önző vagyok. Semmi újat nem találok, ahogy az
ügyvéd sem talált. Kudarcra ítélnélek. Úgy érzem, nekem kell
megoldanom ezt, és… nem is tudom.
– Rendben – fogtam meg a kezét, és megpusziltam –,
amikor szükséged van rám, csak szólj, és segítek. De
egyelőre egyszerűen támogatlak.
Thea felült, közel hajolt az arcomhoz.
– Sosem tudom kiszámítani, mit fogsz tenni vagy mondani.
– Ez kölcsönös – simítottam meg az arcát. – Randizni
akarok veled.
– Nem épp azt csináljuk?
– Nem. A randizásba beletartozik a mozi, a vacsora, a
szórakozás.
A külvárosba is mehetünk, ha szeretnéd.
Thea tekintete ide-oda járt, mintha az arcomat fürkészné,
mintha valami jelet keresne.
– Hmmm… a külváros jól hangzik – hajtotta a kezembe a
fejét. – És biztosan tudod, de nagyszerű voltál ma.
Előrehajolt, és megcsókolt.
– Ez azt jelenti, hogy megkapom a nyereményem?
 Thea bólintva állt fel. Kézen fogott, felhúzott a földről, és
hagytam, hogy felrángasson a lépcsőn a hálószoba felé, ahol
lenyomott az ágyra. Könnyedén levetkőzött előttem,
meztelenül rám mászott, és kicsatolta az övem. Aztán
lecsúszott a lábam közé, és egyenesen engem nézett,
miközben az ujjai megtalálták a prédájukat, és megkezdték
varázslatos munkájukat. Thea megnyalta a száját,
megharapta az alsó ajkát, én pedig megrándultam a
kezében.
– Thea… – Nem tudtam máshova nézni.
– Igen? – kérdezte udvariasan, mindkét kezével a farkamat
simogatva.
Bassza meg!
Az ágyra támaszkodva próbáltam meg felülni.
– Olyan kemény, Mr. Black – suttogta Thea, miközben
közelebb hajolva apró csókot nyomott a nyakamra. – Mondja
meg, mit szeretne tőlem.
– Öhm… tessék? – kérdeztem, mivel az agyam teljesen
lefagyott.
– Mondja meg, mit tegyek, Mr. Black – ismételte meg Thea
vigyorogva.
Végighúzta az ujját a farkam végén, és elég nyomást
gyakorolt rá ahhoz, hogy bármelyik férfi megkergüljön a
gyönyörtől.
Nem jutottam szóhoz. Túl rég kerültünk ilyen közel
egymáshoz, és már majdnem elfelejtettem, milyen érzés.
– Sajnálom, nem tudok tovább várni – közöltem
egyszerűen. Megragadtam a derekát, és átfordultam vele.
Pokolba az előjátékkal, azonnal szükségem volt rá!
Thea a párna alá csúsztatta a kezét, és előhúzott egy
óvszert.
– Akkor ne tedd.
Egek!
A lehető leggyorsabban lerángattam magamról a
ruháimat, közben Thea kuncogott, amitől csak jobban
kívántam őt.
 – Valaki nagyon lelkes.
– Fogalmad sincs, mennyire – csókoltam meg.
Túl sokszor kényszerültem hideg zuhany alá miatta, és
most megfizet érte.
Thea belém kapaszkodott, ahogy lassan beléhatoltam.
– Ah… gah – nyögött, miközben a körmeit a vállamba vájta.
– Még! Nem törődtem vele. Időt akartam hagyni magamnak,
hogy kiélvezzem az érzést. A szorítását, a melle nyomását,
ahogy megremeg a vágytól, telt ajka édes ízét. Minden
pillanatát imádtam.
Thea felnyúlva ragadta meg az államat, úgy kényszerített,
hogy ránézzek.
– Ne légy önző! Dugj meg!
– Te vagy a nyereményem – emlékeztettem, miközben
finoman beleharaptam a hüvelykujjába, csak aztán
engedtem el a kezét.
Thea minden erejével nekem feszült, míg végül sikerült
átfordítania. Rám ült.
– Ha nem veszed át a nyereményt, valaki ellopja –
emelkedett fel, majd visszacsúszott. Lassan tette,
incselkedve, és olyan élvezetet jelentett, ami kis híján
elviselhetetlen volt.
– Jézusom – sziszegtem. Theába kapaszkodtam, miközben
ő rajtam lovagolt. Nem tehettem róla, valahányszor
visszaült, én felfelé toltam a csípőmet, teljes erővel
mozdultam, és megpróbáltam a tempójához igazodni.
Átkaroltam, magamhoz öleltem… több hónapnyi
incselkedés és frusztráció. Mindtől megszabadultunk, úgy
nyögtünk és fogtuk egymást, mintha az életünk múlott volna
rajta.
– Levi! – kiáltott fel Thea, ahogy hátravetette a fejét, és a
háta meghajlott.
Az ujjai a bőrömbe mélyedtek, és lehunyta a szemét.
Éreztem minden egyes összehúzódását magamon, ahogy
felért a csúcsra. A hajamról csípős izzadság csöpögött a
szemembe, ahogy ismét a hátára fordítottam, és az egyik
lábát átemeltem a vállamon, hogy mélyebbre tudjak hatolni,
mint valaha. A számba haraptam.
– Uram… isten – remegett Thea hangja.
– Istennek ehhez semmi köze – közöltem vele, miközben
megmarkoltam a mellét, és az ujjaim közé szorítottam a
bimbóját. Elég erősen csíptem össze, hogy felnyögjön, és
ficeregni kezdjen alattam, majd előrehajoltam, és a számba
véve az egyik mellbimbóját, a nyelvemmel ide-oda cikáztam
rajta.
– Levi… annyira… jó – nyöszörgött.
Nem tudom tovább visszafogni magam.
A nyakát csókolva halkan felnyögtem, és határozottan
magamhoz szorítottam, amikor elmentem.
Thea a karjában tartott, miközben ziháltunk és lihegtünk.
– Miért is mondtam neked nemet? – kérdezte.
– Egy pillanatra elvesztetted az eszed, de megbocsátok
érte – suttogtam, miközben végigcsókoltam mindkét mellét.
Legurultam róla, és mellé feküdtem.
– Ha mindenki így szexelne, a világ sokkal jobb hely lenne –
sóhajtott boldogan, mire felnevettem.
– Teljesen egyetértek. Imádkoznunk kellene értük, vagy
ilyesmi.
Thea kuncogva simult hozzám, és nem tudtam őt máshol
elképzelni, mint a karjaimban.
Nyakig benne voltam, és nem létezett kiút.
 
Félálomban érte nyúltam. Azonban az ágy üres volt. A
szemem egyből kipattant. Megérintettem a helyét, mintha
ettől varázslatosan megjelenne, de ő köddé vált. A lepedő
azonban, ahol feküdt, még meleg volt. Megfordultam, hogy
az órára nézzek.
Hajnali 2:23.
Felültem, megfogtam az alsónadrágom. Felszisszentem a
vállamba harapó fájdalomtól. A tükörhöz lépve észrevettem
a véraláfutásokat, valamint a vörös karmolásokat, amiket a
körme hagyott.
 – Basszus – suttogtam körbefordulva, hogy felmérjem a kár
mértékét. Nem is emlékeztem rá, hogy ennyire
megkarmolt… Ettől függetlenül kitüntetésként viseltem,
ahogy lesétáltam a lépcsőn.
És ott volt ő, a papírjait pakolta, és nem viselt mást, mint
egy pólót, az én pólómat. Elmosolyodtam.
– Bébi, gyere vissza az ágyba!
Thea megugrott. Vagy attól riadt meg, hogy ott álltam,
vagy talán a becenév rémítette meg ennyire. Bébi. Olyan
természetesen, olyan egyszerűen, olyan… helyesen
hangzott.
– Adj egy percet – mondta, és tovább pakolta az iratokat. –
Ha elöl hagyom ezeket, megint felkelsz előttem, és
elpakolsz. Holnap lesznek a záróbeszédek…
Felkaptam Theát, és a vállamra hajítottam.
– Levi!
– Nem tudok aludni, és holnap nagy napom lesz a
bíróságon. Kellesz az ágyamba – mondtam ellentmondást
nem tűrve, miközben a szobába cipeltem. Az ágyra fektetve
kibújtam a bokszeremből, és bemásztam mellé.
– Elég ragaszkodónak tűnt ez a mondat – suttogta Thea,
miközben a hátát a mellkasomhoz nyomta, és hagyta, hogy
átkaroljam.
Vadvirágillata volt, és a bőre melegnek érződött a
bőrömön.
– Neked is aludnod kell – motyogtam csukott szemmel. –
Mikor érted meg végre? Nem csupán magam mellett akarlak
tudni, szükségem van rád.
Szeretlek.
HUSZADIK FEJEZET

 
Thea
 
Még sosem akart senki úgy, mint Levi. Furcsa volt. Nem
értettem, és mégis, piszkosul boldog voltam mellette. Nem
tudtam megmagyarázni, egyszerűen… szabadnak éreztem
magam.
A családomon kívül senki nem tudott a titkaimról, csak ő.
Gimiben elkövettem a hibát, hogy megnyíltam néhány
ember előtt, és rossz vége lett. Néhány héttel később
összesúgtak mögöttem, és szárnyra kaptak a pletykák. A
tanáraim aggódtak, és addig fajult a dolog, hogy a
tanácsadók mindennap találkozni akartak velem. De addigra
már túl voltam a terápián. A nagymamánk ezreket költött rá,
hogy Selene és én vadidegenekkel beszéljük meg az
érzéseinket, és hogy hogyan érzékeljük magunk körül a
világot. De néha beszélni sem tudtunk. Nem készültünk fel
lelkileg, hogy egyes emlékeket felelevenítsünk. Nem tudtam,
mit mondjak nekik, ami csak rontott a helyzeten.
Hat évig kénytelen voltam beszélni, de utána
megesküdtem, hogy sosem hozom többé szóba a témát…
amíg nem találkoztam Levijal. A találkozásunk első napjától
kezdve a világom megváltozott.
– Mi a baj? – Ahogy Levi mögém lépett, elkapta a
pillantásom a tükörben.
– Semmi. Hova is megyünk? – fordultam meg.
– Hétvégi randevúval ünnepelünk – jelentette be
mosolyogva. Felkapta mindkettőnk táskáját, és lecipelte a
földszintre.
Természetesen megnyerte az ügyet, és minden hírműsor
azt ismételgette, hogy a nagy Levi Black ismét megcsinálta.
Oly könnyűnek állította be a dolgot, hogy senki sem
emlékezett Mrs. Nash ügyének előzetes feltevéseire.
Néhányan azonban felháborodtak, hogy Mr. Nash gyilkossága
megoldatlan maradt.
– Ismét belevesztél a gondolataidba – jegyezte meg Levi,
ahogy átnyújtotta a sapkámat és a sálamat.
– Az ügyön gondolkodtam…
– Nem – emelte fel Levi a kezét. – Hónapokig
gondolkodtunk az ügyön. Most itt az ideje megfeledkezni
róla. – Megállt, végigtapogatta a zsebeit. – Hol a
pénztárcám?
– A konyhában van, erről jut eszembe… – Elindultam arra,
és Levi követett. Kinyitottam a hűtőszekrényt, a
szekrényeket, fogtam néhány almát, chipset, vizet és bármit,
ami belefért a táskámba.
– Mit művelsz?
– Azt mondtad, egy-két óra, míg odaérünk, igaz?
– És ennyire éhes leszel? Nem ítélkezem, csak…
– Nem! Kettőnknek lesz, nem láttad a havat? Ha ott
ragadunk valahol…
Kinevetett.
– Túl sokat nézed az időjárás-jelentést.
Nem törődtem vele. Mindent bedobáltam egy szatyorba,
majd Levi kezébe nyomtam a pénztárcáját. Ő csak vigyorgott
rám, mire előtört a gyermeki énem. Grimaszolva nyelvet
öltöttem rá, és megindultam a bejárati ajtó felé.
– Te most…
– Azt hittem, sietünk, Mr. Black. – Már az ajtóban álltam,
felhúztam a télikabátomat és a csizmámat.
– Nem akarsz néhány takarót is?
Nem is tűnt rossz ötletnek. Megfordultam, és a
gardróbszekrény felé indultam, de Levi közbelépett, és
megfogta a szabad kezemet.
– Ha jobban belegondolok, számos módon melegen
tarthatjuk magunkat – mondta gonosz vigyorral. – Gyerünk,
Thea, menjünk!
 Árnyék ránk meredt, amikor becsuktuk az ajtót, és
valahogy rosszul éreztem magam miatta.
– Tristan és Bethan gondoskodnak róla – nyugtatott meg
Levi. Ismét megtette.
– Abbahagynád, kérlek, hogy a gondolataimban olvasol?
Nyugtalanító.
– Nem az én hibám, hogy könnyű olvasni benned –
duzzogott, miközben kinyitotta a fekete Audi ajtaját.
Az összes együtt töltött időnk alatt másodszor ültem a
kocsijában, és mire beszálltunk, mindketten reszkettünk. A
keze a combomon pihent, és az ujjai lágy mintákat rajzoltak
a farmeromra.
– Biztos nem gond, hogy a családod nélkül töltötted a
karácsonyt?
– kérdeztem, ahogy elhaladtunk egy karácsonyi dekoráció
mellett.
Már december 29-et írtunk, a felismerés megdöbbentett.
Az egész év egy eseménydús szempillantás alatt telt el, és
kevesebb mint három nap múlva új évet írtunk…
Levi felkapcsolta a fűtést.
– Ezt én is kérdezhetném. Igaz.
– Sose vettük túl komolyan a karácsonyt. Pizsamában ülve
tömjük a fejünket, és nézzük a karácsonyi klasszikusokat a
tévében.
– Ez csodásan hangzik – nevetett.
– Komolyan beszélek, anyukád nem rendezett valami
hatalmas bulit?
Helyette Levi velem töltötte a napot.
– Így van, de kihagytam. A Black család karácsonyi bulija
inkább villogás, mint valós családi összejövetel. A nagy
horderejű ügyek előnye, amelyekről nem beszélünk, hogy
nem várnak el tőlem semmit. Hogy van Selene?
– Érzelgősen. Alighanem a barátjánál töltötte a napot…
élénk színű ruhát viselt. A nagymamám akkor sem tudná
használni a telefonját, ha az élete múlna rajta, de valahogy
sikerült lefényképeznie és elküldenie nekem. Zöld volt, és
csodásan nézett ki benne.
Becsuktam a szemem, és a fejemet a fejtámlának
döntöttem. A húgom szerelembe esett, és jól állt neki.
– Boldog vagy – állapította meg Levi, én pedig felé
fordultam.
Hátradőlt az ülésben, és egyik kezét a kormányon, a
másikat a combomon tartotta. A borostája hosszabb volt a
szokottnál, mivel „túl fáradt” volt, hogy foglalkozzon vele.
Azt az órát viselte, amit karácsonyra kapott tőlem, ami
nevetségesnek tűnt, ha belegondoltam, hogy volt neki sokkal
jobb is.
– Mi az?
– Boldog vagyok – mondtam ki egyszerűen, miközben a
kezére helyeztem az enyémet, és kinéztem az ablakon.
– Én is – mosolygott Levi.
Karácsonyi dalok szóltak a rádióban, de egyikünket sem
érdekelte. A keze a farmeromon keresztül is égetett, mintha
közvetlenül simulna a bőrömhöz.
– Thea – szólalt meg halkan, ahogy leállította az autót.
Amikor visszafordultam hozzá, megcsókolt, az arcomat a
két tenyerébe fogta. Lágyan beszívta az alsó ajkam, és én
válaszul kinyitottam a számat. Épp csak egy pillanatra tudta
elmélyíteni a csókunkat, mert egy autóduda fülsiketítő
hangja visszarángatott minket a valóságba. Levi morogva
szakadt el tőlem. Hirtelen úgy éreztem, mintha száz fok
lenne a kocsiban. Amikor újra elindultunk, mély lélegzetet
vettem, levettem a sálam, és kikapcsoltam a fűtést.
Levi nem szólt semmit, csak mocorgott az ülésben, és
láttam is, hogy miért. Legalább nem én voltam az egyetlen,
aki így érez.
– Miért vagyunk ilyenek? – nevettem.
Levi vigyorogva rám pillantott, majd vissza az útra.
– A jó dolgok túl ritkák számunkra, hogy megkérdőjelezzük.
Én voltam az a jó dolog.
 
 Levi
 
Továbbra sem tudtam, mi indított be annyira ebben a
lányban. Igen, gyönyörű, okos, elhivatott, hűséges, vicces és
kibaszott szexi…
Nos, talán mégis tudtam.
Mindene hatással volt rám. Még csak tennie sem kellett
ehhez semmit. Már attól beindultam, ha a körmeit festette. A
vágy hozott össze minket, de idővel az elhalványul. Egyszer
már voltam házas, emlékeztem, hogy az első hetek
perzseltek a vágytól, majd idővel ez az érzés kifakult.
Gyerekkori barátok voltunk. Nem azért házasodtunk össze,
mert szenvedélyesen szerelmesek voltunk egymásba,
hanem mert mindenki ezt várta tőlünk. Jól éreztem magam
mellette. Akkoriban logikusnak éreztem. De visszatekintve,
barátokként jobban kijöttünk.
Theával azonban minden más. Úgy éreztem, mintha
először viselnék szemüveget. A világ többé nem volt
homályos. Olyan tisztán láttam most, hogy csodálkoztam,
hogyan élhettem eddig vakon. Tudtam, hogy tizenhárom
évvel fiatalabb nálam, de még ez sem tűnt jó
magyarázatnak. Mágnesként vonzottuk egymást, és amint
elég közel kerültünk egymáshoz, nem tudtunk elszakadni.
Thea egyszerűen rabul ejtett.
– Azta – suttogta, amikor lehúzódtunk a faház elé. – Ez
gyönyörű.
Leállítottam a motort, hátradőltem, és néztem, ahogy
ámuldozva körülnéz.
– Miért nem maradunk itt egy darabig?
Thea rábólintott az ötletre, mire átnyúltam rajta, és
megkerestem a kart, amivel hátradönthettem az ülését.
Olyan közel voltunk egymáshoz, hogy kis híján összeért az
orrunk. Amikor megtaláltam a kart, teljesen vízszintesbe
állítottam. Ugyanúgy a sajátomat is. Csak feküdtünk, és a
napfénytetőn keresztül az éjszakai égboltot néztük.
 – Gyönyörűek itt a csillagok. A városban nem lehet így látni
őket – tűnődött.
– Ma este meteorzápor lesz – fogtam meg a kezét.
– Várj! – húzta el. Lekapta a kesztyűjét, és meleg kezét úgy
csúsztatta az enyémbe. Így feküdtünk, a saját ülésünkben,
kéz a kézben, és a csillagokat bámultuk.
Nyugtató csend telepedett ránk, amit halk korgás vert fel.
Nevetve fordultam Thea felé:
– Hol is van az a chips?
– Most már nem tűnik akkora hülyeségnek, igaz? –
kuncogott.
A szememet forgatva ültem fel, és átnyúltam a hátsó
ülésre, a kis zacskó nasit keresve.
– Levi! – sikkantott fel ekkor Thea, amint megpillantotta
egy hullócsillag végét.
Az ég egy pillanatra mozdulatlanná vált, majd egyik csillag
zuhant alá a másik után, még egy és még egy, míg végül
úgy tűnt, fehér fénycsíkok záporoznak alá.
– Hűha – dőltem vissza az ülésembe.
– Mit gondolsz, hány kívánságot tudunk kicsikarni belőlük?
– kérdezte Thea, de nem tudtam elszakítani a pillantásom az
égről.
– Mennyi kívánságot szeretnél?
– Hármat.
Ez felkeltette a figyelmemet, és rápillantottam, de ő
továbbra is a csillagzáport bámulta.
– Megosztanád velem? – Tudni akartam.
– Most az egyszer. – Mosolyogva lehunyta a szemét. –
Egyes kívánság: kiszabadítani apát. Kettes kívánság: Selene
maradjon boldog. Hármas kívánság…
Elhallgatott.
– Hármas kívánság? – sürgettem.
Nem nézett rám, csak megszorította a kezem.
– A hármas kívánság, hogy veled maradjak.
Gombóc volt a torkomban, ahogy visszaszorítottam, és
visszanéztem az égre.
 – Csillagfény, fényes csillag, az összes csillag a világon, azt
szeretném, azt kívánom, hogy megtarthassam ezt a lányt.
Mindenáron.
Thea egy pillanatig hallgatott, majd megdobott a chipsszel.
Felpillantottam a csillagokra, majd le Theára. Végül
mindketten nevetésben törtünk ki.
 
Thea
 
Az oldalamra fordulva figyeltem, ahogy alszik… ami
egyszerre volt hátborzongató és káprázatos.
– Bámulsz – közölte Levi, ki se nyitva a szemét, miközben
mélyebben a párnába temette a fejét.
– Sajnálom…
– Csak kérdezz, amit szeretnél.
Felültem, és próbáltam magammal húzni a takarót, de ő
visszarángatta. Újra és újra megpróbáltam, de ő visszahúzta.
– Levi!
– Csukva a szemem, nem kell elfedned magad.
– Először is, miért számít, ha nem látsz engem? És
másodszor, azért fedem el magam, mert fázom.
Levi felnyúlt, a kezét a mellemre helyezte, és óvatosan
megpöckölte a mellbimbómat.
– Te fázol.
Eltoltam a kezét, fogtam a takarót, és ezúttal nem állított
meg.
– Mit szerettél volna kérdezni?
– Mit csinálnak az emberek a semmi közepén?
Levi mosolyogva kinyitotta a szemét, és rám nézett. A
tekintete csintalanná, míg az arca pajkossá vált, miközben a
karjába vont, és megcsókolta a nyakam.
– Nem ezt – kuncogtam, miközben Levi a bőrömet
puszilgatta.
Úgy látszott, egyre kuncogósabb lettem.
Levi velem együtt nevetett, és feljebb csúszott a
háttámlán. Már teljesen ébernek tűnt.
 – Azt csinálunk, amit akarunk. Sétálhatunk a városban
vagy az erdőben. Kis koromban sok időt töltöttem itt apával,
szóval ismerem az összes ösvényt. Hoztad a jégkorcsolyádat,
igaz?
– Hoztam. Igen. De tudom-e használni? Na, azt nem.
– Nem tudsz korcsolyázni? Bostoni vagy.
– Nos, életem legnagyobb részét Marylandben töltöttem.
Az ottaniak utálják a jeget. Nem táncolunk rajta.
– Pedig megesküdtem volna rá, hogy a legfiatalabb
amerikai műkorcsolyázó olimpikon Marylandből származott.
Olyan tudálékos volt. És az az önelégült arckifejezés –
miért mosolyogtatott meg?
– Honnan tudod?
– Olvastam – felelte Levi, ahogy felállt. Végignéztem a
testén, mire csettintett egyet.
– Itt van a szemem.
– Nem tudom, miről beszélsz.
– Ne hazudj, megbámultál!
– Fel kell öltöznöm – váltottam témát, fogtam a ruháimat,
és a fürdőszobába indultam.
Ahogy becsuktam magam mögött az ajtót,
nekitámaszkodtam, és azon kaptam magam, hogy a
mennyezet faburkolatára meredek. Minden olyan rusztikus
volt, de mégis sikerült modern érzést keltenie.
Miután kiszálltunk a kocsiból, Levi körbevezetett a
faházban, ami összesen körülbelül tíz másodpercet vett
igénybe. Kicsi volt, és hangulatos, kőkandallóval és régimódi
tűzhellyel. Levi azt mondta, hogy technikailag az apja
tulajdonában állt; az apja azonban neki ajándékozta, mert
annyira szerette a helyet.
Eredetileg azért vásárolták, hogy elmenekülhessenek az
otthoni nők elől. Azért jöttek ide, hogy kiszakadjanak a
világból, és csak olyan férfias dolgokat csináltak, mint a
vadászat vagy a halászat – bár az elmondása alapján Levi
borzasztó volt bennük. Azt állította, nincs türelme hozzájuk,
de ha Levinak nincs türelme valamihez, akkor nem hiszem,
hogy bárkinek is lenne.
Értettem, Levi miért mondta, hogy azért jött ide, hogy
„kiszakadjon” a városi őrületből. Mintha a saját kis
szigeteden lennél.
– Nem kell sietned, bármikor jössz ki, a tó be lesz fagyva –
gúnyolódott, ahogy megállt a fürdőszoba ajtaja előtt.
Jobban belegondolva, csak akkor volt türelme, amikor ő
akarta.
– Kész vagyok – nyitottam ki az ajtót. Levi szemügyre vett,
és elvigyorodott.
– Ki is bámul meg kit?
– Gyere! – morgott. Átadta a kabátomat, és összeszedte a
korcsolyáinkat.
Kézen fogva sétáltunk ki a friss hóba. Elképesztő volt;
jégcsapok lógtak a fákról, és egy őz dermedten megbámult
minket, mielőtt visszaugrott az erdőbe. Mintha egy Disney-
filmbe kerültem volna.
A tó rövid sétára volt a faháztól, és amikor
megpillantottam, azon nyomban vissza akartam fordulni, de
Levi már a cipőjét cserélte.
Leültem egy farönkre, és kelletlenül felhúztam a
korcsolyát.
– Nem tűnik biztonságosnak. – Inogva próbáltam felállni.
– Minden rendben lesz, ígérem. Kézen fogott, és a jég felé
hátrált.
– Levi!
Elengedett, hátrasiklott, és egyenesen ráugrott a jégre.
– Mit művelsz?
– Ha engem megbír, téged is – mondta, ahogy
visszacsúszott hozzám.
– Oké, mi van a közös súlyunkkal? Felkapva vitt be a tó
közepére.
– Ne…
Levi ugrott egyet, én pedig lehunytam a szemem.
– Még élünk – kuncogott.
 Letett, a lábam remegett és szétcsúszott. Bele kellett
kapaszkodnom.
– Ez nem fog menni.
– Thea Cunning feladja? Szentségtörés – viccelődött Levi. –
Gyerünk, csak kapaszkodj belém, és lassan kezdjük.
– Hol tanultál korcsolyázni? – próbáltam elterelni a
figyelmem, ahogy megindultunk.
– Jégkorongoztam. Csak akkor küldtek a jégre, ha el kellett
lökni valakit.
Ez megnyugtató.
– Nem a pontszerzésre kell koncentrálni a lökdösődés
helyett?
– Kisfiúk voltunk, vicces volt ellökni egymást, ahogy azt a
tévében is láttuk. Ott esett ki az első tejfogam.
Miért nem lepődtem meg ezen?
– Megint megcsináltad – közölte.
– Micsodát?
– Nézz le, már nem ingadozol. Csak túlgondoltad. A lábam
valóban egyenesen állt.
Elvigyorodtam.
– Igen. Azt hiszem, igazad volt.
– Akkor elengedhetlek?
– Nem! – sikoltottam, miközben pánikszerűen
belekapaszkodtam.
A lábam előresiklott, és kicsúszott alólam, ahogy pedig a
jégre zuhantam, magammal rántottam őt is.
– Á! – morgott Levi. Egy kupacban feküdtünk, én voltam
felül. – Thea, Thea, Thea.
– Bocsánat.
– El kell engedjelek, különben sosem fogod megtanulni –
mondta ünnepélyesen, miközben rám meredt.
– Legrosszabb esetben örökre hozzám tapadsz.
Ezen elgondolkodott egy pillanatra. Majd orron puszilt.
– Jó gondolat.
Igen, azt sem bántam volna.
HUSZONEGYEDIK FEJEZET

 
Levi
 
Mindenem fájt.
Megjegyzés önmagamnak: soha többé ne tanítsak
korcsolyázni másokat!
– Levi, nem hagyhatod ki a szilvesztert is – jelentette ki
anyám a telefonban. Kiléptem a szobából, becsuktam
magam mögött az ajtót.
– Anya, elfoglalt vagyok.
– Mégis mivel? Az ügyednek vége. Ezúton is gratulálok,
mivel nem vetted a fáradságot, hogy telefonálj. Ez a család
egyetlen közös szilvesztert sem hagyott ki, és nem most
fogjuk elkezdeni.
– Anya…
– Kérlek! – könyörgött anyám halkan, mire idegesen a
hajamba túrtam.
Ha megyek, magára kell hagynom Theát, amit nem
akartam, főleg nem az új év kezdetén. Úgy terveztem, egész
nap ágyban leszünk, egymásba feledkezve, miközben
elkezdődik a visszaszámlálás, nem egy bulin.
– Fiam. – Hirtelen apa hangja csendült fel a fülemben.
– Komolyan? Odaadta neked a telefont? Hány éves vagyok,
tizenkettő?
– Ki az a lány? Ledermedtem.
– Micsoda?
– Egyetlen családi szilvesztert sem hagytál ki, az ügyeid
miatt sem.
Most egyetlen oka lehet. Szóval ki a szerencsés hölgy?
El akartam neki mondani, csak nem most.
– Apa, add vissza anyának!
 – Jó. Rendben. De nem rejtegetheted örökké, anyád úgyis
kiszagolja.
– Nincs semmilyen hölgy. A diákjaimmal leszek. Mi a pokol?
Jobb nem telt tőlem?
– Komolyan? – vette vissza anyám a telefont. – Ez
nagyszerű, édesem, hozd el őket, örömmel találkoznék
velük.
– Anya… – nyöszörögtem.
– Tudasd velük, hogy álarcosbál lesz. És ezzel lerakta.
– Az isten verje meg! – kiáltottam a süket vonalnak.
– Minden rendben? – Thea a szemét dörzsölve lépett be a
nappaliba.
– Valahogy sikerült meghívnom az egész csoportot anya
szilveszteri bulijára.
A konyhába siettem. Sürgősen szükségem volt valami
innivalóra.
Thea lába a padlón csattogott, ahogy követett.
– Ugye viccelsz?
– Bárcsak!
Töltöttem a borból, amit hozott.
– Miért?
– Anya azt akarta, hogy hazamenjek. Én meg azt
hazudtam, hogy a diákjaimmal leszek. A következő
pillanatban pedig meghívott mindenkit. Ami azt jelenti, hogy
üzennem kell a csoportnak, neked meg szükséged lesz egy
ruhára – töltöttem neki is.
Thea nem szólt semmit, de láttam, hogy az elméje
percenként ezer mérfölddel pörög.
– A hely tömve lesz, és mindenki inni fog. Senki sem fog
gyanakodni ránk… – próbáltam nyugtatni és enyhíteni a
bizonyára egyre növekvő szorongását.
– Igazából nem amiatt aggódom – válaszolta Thea, pedig
épp olyan döbbentnek tűnt, mint én magam. – Csak a
szüleiddel való találkozáson agyaltam, de a te szempontod
sokkal fontosabb…
 – Ne. Tetszik az észjárásod – léptem közelebb hozzá. Thea
próbált elfordulni, de nem hagytam neki.
– Kezdesz úgy gondolkodni, mintha az én…
– Ki ne mondd! Ne kiabáld el – tágult kerekre a szeme.
– A barátnőm – fejeztem be vigyorogva.
Thea felsóhajtott, és színlelt kétségbeeséssel a
mellkasomra hajtotta a fejét.
– Kimondtad.
– Igen – ismertem be átölelve –, és szívesen maradnék
még, de vissza kell érnünk, mielőtt minden bezárna.
Szükséged lesz egy ruhára és egy álarcra.
– Álarcra? – Thea zavartan nézett fel rám.
– A buli valójában álarcosbál lesz.
A szemét forgatva csókolt meg, mielőtt elszakadt tőlem, és
visszasietett a hálószobába.
– Összepakolok. Te pedig minél hamarabb írd meg azt az e-
mailt!
Mondjuk, nem számít, mikor írod, mind úgy ugrálunk,
ahogy te fütyülsz.
Pedig nem akartam, hogy rajta kívül más is ugráljon.
Koncentrálj… – vettem elő a telefonomat, és megnyitottam
a levelezést. Gyors és lényegre törő üzenetet írtam.
 
A tizenkét tanítvány részére, holnap, kilenc órakor a
Commonwealth sugárút 193. alatt találkozunk a szemeszter
utolsó jótéteményére.
Levi Black professzor
Utóirat: álarcosbálra készüljenek.
 
Thea a hálószoba ajtajában olvasta.
– Az utolsó jótétemény?
– Túl sok?
– Amit mi csinálunk…
– Járunk? – cukkoltam.
– Az. Ártalmatlanná teszi az ilyen leveleket, ugye tudod? –
A szemöldökét ráncolta.
 – Hidd el, amint elkezdődnek az órák, Ms. Cunning, nem
ezt fogod mondani. El tudom különíteni a két énemet –
mondtam komoly hangon. Minden erőmmel igyekeztem
fenyegetőnek tűnni, noha nem tudtam megállni, hogy
megérintsem őt.
A kezem végigjárta az idomait, a csípőjétől a mellkasáig.
– Hogyan?
Végre rájöttem, miért nem bánok vele másképpen az
óráimon.
– Mert a lehető legjobb ügyvédet akarom belőled faragni.
Ami azt jelenti, hogy folyamatosan nyomás alatt foglak
tartani. Lehet, le akarod majd szedni a fejem, és talán
megbántom majd az érzéseidet is, de ha végső soron segít
jobb ügyvéddé válnod, nekem megéri.
– Köszönöm…
– Nem kell megköszönnöd, csak készülj fel! – kaptam fel,
és bevittem a hálószobába.
– Az órára vagy…
Megcsókoltam, és kigomboltam a nadrágját.
 
Mindketten vettünk egy forró fürdőt, Thea pedig bebújt az
ágyba, mielőtt megállíthattam volna. A hó túl erősen esett,
hogy el tudjunk indulni. Amikor lefeküdtem Thea mellé,
feltűnt, milyen szorosan kapaszkodik belém. Más volt. Mások
voltunk. Ugyanakkor a kis buborékunkban éltünk. Mi történik,
ha visszatérünk a való világba, és elkezdődnek az órák?
Féltem, hogy Thea akkor ismét elmenekül.
Holnap teszünk egy próbát, hogy meg tudjuk-e csinálni.
Valóban együtt lehetünk? Tisztában voltam a
következményekkel, ám amikor az elengedést latolgattam, a
kockázat messze ellensúlyozta a nélküle való életet.
A telefonomért nyúlva elküldtem egy üzenetet Bethannek.
 
Theának szüksége lesz egy báli ruhára.
 
Időm sem volt letenni a mobilt, a húgom máris válaszolt.
  
Magaddal hozod a diákodat/barátnődet? Isten hozott a
sötét oldalon, tesó. Minden tanítványomat meghívtam, és ki
mondta, hogy a barátnőm?
Igazából az volt, de a nagyszájú Bethannek ezt nem kellett
tudnia.
 
És minden diáklánynak segítesz ruhát vásárolni a szüleink
bulijára? Ez valami mellékállás?
 
Bethan, segítesz, vagy sem?
 
Oké. De először találkoznom kell vele! Nem.
Thea ebbe nem fog belemenni.
 
Mégis, hogy várhatod el, hogy ruhát válasszak neki, amikor
azt sem tudom, hogy néz ki? Mi a mérete, vagy milyen stílust
kedvel?
 
A kedvenc színe a türkiz.
 
Pillanatokkal később a telefonom csengőhangja felverte az
apró faház csendjét.
– Urgh – nyöszörgött Thea álmában, és elfordult tőlem.
Felvettem a telefont, mielőtt másodszor is
megcsörrenhetett volna. Feltápászkodva az ablakhoz
mentem, és a telefonba suttogtam:
– Okkal üzentem és nem hívtalak, Bethan.
– Találkoznom kell vele – nyavalygott. – Tristan már ismeri
őt, te pedig nyilvánvalóan törődsz vele. Meg kell ismernem,
mielőtt úgy teszel, mintha egy átlagos hallgató lenne a bulin.
Miért zavar ez ennyire?
– Megbeszélem vele, oké? – Nem tudtam, miért „zavart”.
Csak aggódtam Thea reakciója miatt. Még fennállt a szökés
veszélye.
 – Gyorsan beszélj… – mondta Bethan, majd elhallgatott,
amikor apró, éles sírás tört fel a háttérben. – Francba,
felébresztettem.
Kinyomta a telefont, amikor a kislány sírása elérte a teljes
hangerőt.
Megráztam a fejemet, visszaindultam az ágyba, csakhogy
Thea felült, és rám meredt. Felnevettem az arckifejezésén.
– Mi lehet fontosabb az alvásnál?
– Bocsánat. Ruhát próbáltam szerezni neked.
Az arca ellágyult, habár továbbra is haragot színlelt.
– Nem kell intézkedned. Biztos találok magamnak valami
szépet.
Van otthon néhány ruhám, ami megfelelhet.
– Esetleg van olyan ruhád, amit Giorgio Armani, Stefano
Gabbana vagy a Prada és a Miu Miu készített?
Thea úgy nézett rám, mintha elment volna az eszem.
– Van egy Prada retikülöm? – tagolta lassan.
– Fennáll a kockázata, hogy materialista seggfejnek tűnök,
de…
– A Black család bulija a felső osztály mulatsága. Hát
persze.
Thea megrázta a fejét. Egyszerre tűnt kábultnak és
szórakozottnak.
– A húgom, Bethan, ismer bizonyos embereket. Tud
segíteni, és néha még hasznos is – nevettem fel, csak hogy
oldjam a hangulatot, mielőtt ledobom a bombát. – Először
azonban találkozni akar veled – közöltem. Aztán csak vártam
Thea reakcióját.
– Oké – feküdt vissza.
– Oké? – Értetlenül pislogtam.
– Oké. Így is, úgy is találkozom a családoddal. Inkább nem
a Macy’sben vásárolt ruhámban tenném. Ráadásul ha külön-
külön találkozom velük, nem lesz olyan nyomasztó, és nem
esem pánikba.
– Nincs ok a pánikra. Bethan imádja, hogy együtt vagyunk.
A nagy tesója végre megszegte a saját szabályait.
 Thea nem úgy nézett ki, mint aki hisz nekem.
– Minden rendben lesz – mosolyogtam.
 
Thea
 
– Semmi sincs rendben – közöltem, miközben Levi húgának
a lakása felé gurultunk.
Csak másnap délután tudtuk elhagyni a faházat. A csövek
befagytak, így jéghideg vízzel kellett zuhanyoznunk.
Mindezek tetejébe nem maradt semmi elfogadható
viseletem. Csak farmer és egy élénksárga pulóver – amiben
úgy néztem ki, mint Big Bird
2. Ráadásul három órát ültünk a
dugóban, mielőtt végre bejutottunk a városba, mert több fa
is kidőlt, és elzárták az úttestet.
– Szörnyen nézek ki. Kérlek, rakj ki otthon, hogy
átöltözhessek…
kérlek… – könyörögtem.
– Nincs idő rá.
Úgy tűnt, Levi nem érti.
– A buli öt óra múlva kezdődik, még bőven van időnk. Úgy
nézett rám, mint aki nem hiszi el, mit mondtam.
– Mennyi időbe telik kiválasztani a ruhádat reggelente?
Legalább háromszor átöltözöl. És mindennek tetejébe,
kivasalod a hajad, és valahogy mindig „elrontod” a sminked
egyik oldalát, így végül újra kell csinálnod. És ne felejtsük el
az ékszereket meg a kiegészítőket, ami abból áll, hogy
felzaklatod magad, amiért nem illik az öltözékedhez…
– Oké, értettem. Elnézést, hogy jól akarok kinézni.
– Nem panaszkodom, csak rá akartam mutatni, hogy nincs
idő arra, hogy hazamenj átöltözni, hogy aztán találkozz a
húgommal, és kiválassz egy új öltözéket. A probléma épp az,
hogy csak öt óránk van. Ezenkívül – kuncogott Levi – Bethan
az utolsó, akit érdekelni fog. Elvégre fekete nadrágot és
kardigánt viselt a végzős bálon. Amúgy megérkeztünk.
Felnéztem a társasházra, miközben Levi a főbejárathoz
hajtott, és átadta a kulcsait az inasnak.
 Csak egy dologra tudtam gondolni, amikor kinyitotta
nekem az épület ajtaját: hibát követek el? Mit fog gondolni
rólam? Levi folyamatosan azt mondogatta, nincs mitől
tartanom, de nem tehettem róla. Milyennek tűntünk kívülről?
Mégiscsak úgy találkoztam a húga férjével, hogy le akartam
részegedni egy bárban… az ő bárjában. Most pedig egy
olyan férfival feküdtem össze/jártam, aki tizenhárom évvel
öregebb nálam, és nem mellesleg a tanárom. Még egy állást
sem tudok felmutatni a Levi mellett való
gyakornokoskodáson kívül.
Az egyetem után elhelyezkedtem, angolt tanítottam
középiskolásoknak. Többek között segíteni akartam Selene-
nek, hogy fizetni tudja az egyetemet, ha eljön az ideje. De
miután megtudtam apát, úgy döntöttem, a jogi egyetemre
költöm azt a pénzt. Viszont őszintén szólva, nem az a pénz
segített előrejutnom, hanem az ösztöndíj mentette meg az
életem. Emiatt nem kellett dolgoznom, és emiatt tudtam a
tanulásra koncentrálni.
– Pánikrohama van – mondta Levi a húgának, amikor
kinyitotta az ajtót.
– Érthető, elkéstetek! – Bethan a homlokát ráncolva nézett
rám. Ugyanolyan zöld szeme és ugyanolyan sötét haja volt,
mint Levinak. A hasonlóság közöttük hátborzongató volt.
– Nagy volt a forgalom, Beth – közölte Levi, ahogy a húga
beengedett minket.
– Beth-an. Csak két extra betű, nem kell rövidíteni –
csattant fel. – És nem vetted fel nekem a telefont.
– Miért bajlódnék vele, amikor tudtam, hogy vitatkozni
fogunk?
Mellesleg, Beth, Bethan, Bethany, mit számít?
– Attól, hogy egy farmerről kaptad a neved, még nem kell
bántani a normális nevűeket.
– Ha! – kacagtam fel hangosan. Mindketten felém
fordultak, mire gyorsan becsuktam a szám. – Vicces volt –
vontam vállat mosolyogva.
Bethan elvigyorodott.
 – Látod? Már nem is vagy ideges.
Levi szintén vigyorgott, és ökölpacsiztak egyet.
– Bosszantó, ugye? – sóhajtott Tristan, ahogy egy pufi arcú
kislányt ringatott a karjában. – Állandóan szócsatáznak.
Bethan odasétált, letörölte a nyálat a lánya arcáról.
– Kis korunkban a bulikon is csináltuk, hogy a szüleink
korábban a szobánkba küldjenek minket. Elnézést a
rendetlenség miatt – mutatott körbe a szobában. – Ez a
csöppség nem sok nyugtot hagy.
– Ööö… Örülök a találkozásnak, Thea vagyok.
– Mehetünk? – biccentett oda Tristan Levinak.
– Hova? – fordultam felé. Levi bólintott egy nagyot.
– Tristan, a kicsi Bellamy és én elmegyünk, hogy adjunk
időt nektek elkészülni. Ha bármire szükséged van, hívj.
– Ne aggódj, minden rendben lesz, ti csak menjetek –
húzott magához Bethan, mielőtt még egy szót szólhattam
volna.
Levi odalépett hozzám, és arcon puszilt.
– Ó… – mondta Tristan és Bethan egyszerre, mire Levi rájuk
meredt.
– Szia – suttogta oda nekem.
– Szia.
Egyikőnk sem mozdult.
– Komolyan? Ez nem a Titanic; még találkoztok – fakadt ki
Bethan.
Levinak végül sikerült elszakadnia tőlem, és az ajtó felé
indult, Tristannal és Bellamyval együtt.
– Minden, amit rólam mond, féligazság – szólt még vissza
Levi, mielőtt Tristan kirángatta.
– Jesszus, még sosem láttam ilyen tapadósnak – vett egy
mély levegőt Bethan. Felém fordulva kinyújtotta a kezét, és
barátian elmosolyodott. – Jó végre hivatalosan megismerni
téged, Thea. Remélem, nem riasztottunk el túlságosan.
– Nem. Valójában… olyan elevenek vagytok. Tetszik.
– Néhányan őrültnek mondanák, de köszönöm. Szeretnél
bort?
 Igen.
– Nem, inkább nem csiccsentenék be a buli előtt.
– Ó, ebben nem hasonlítunk. Én csak kótyagosan bírom
elviselni ezeket a bulikat. – Elővett egy üveget a
konyhájából, mielőtt a lakás hátsó része felé indult. – A ruhák
itt vannak – hívott magával.
A nappali padlóját játékok és babacuccok borították, de
amint a folyosóra értünk, végre elkezdtem látni, milyen szép
a hely. A falakat – mintha csak fényképek lettek volna –
bekeretezett bakelitlemezek díszítették, a Beatlestől egészen
a Led Zeppelinig.
– Király zenék – mondtam, amikor megálltunk az ajtóban.
– Köszönöm, amolyan fanatikus volnék… itt is volnánk, a
múltbeli ruhák szobájában – nyitotta ki Bethan a hálószoba
ajtaját, ami most gyönyörű ruhákkal teli gardróbbá alakult.
Nem is akármilyen ruháké… olyan ruháké, amelyeket
megvenni sem tudtam volna. Amikor Levi megkérdezte, van-
e Armani vagy Gabbana ruhám, azt hittem, megőrült.
Később rákerestem, hogy mennyibe kerülnek ezek az
estélyik, és a legolcsóbb közel négyezer dollárba került.
Kinek „hever” csak úgy ilyesmije otthon?
Alighanem a húgának.
– Anyám egész évben ruhákat vett nekem, mielőtt férjhez
mentem, azt remélte, előkelőbbé tehet. Nekem azonban nem
volt szívem közölni vele, hogy egyiket sem viseltem. Még
szerencse, hogy van melled, különben egyik se illene rád.
Szerintem ezek tuti, hogy többe kerülnek, mint négyezer
dollár…
– Bethan, én nem…
– Levi mondta, hogy nem leszel könnyű eset – sóhajtott. –
Illetve azt mondta, emlékeztesselek, hogy nincs más
választásod, és közöljem… – Előkapta a telefonját a
zsebéből. – Valóban kihagynál egy olyan eseményt, amikor
minden csoporttársad megpróbál hírnevet szerezni?
– Levi. – Felsóhajtva összecsíptem az orrnyergemet.
Mostanában valahogy szokásommá vált, amit egy bizonyos
személytől vettem át.
– Szerelmes, és ez olyan aranyos – nevetett Bethan.
Elkerekedett a szemem a szóra… és ezt sajnos Levi húga is
észrevette. – Ó, még nem hangzott el az SZ betűs szó.
Jobban kellene uralkodnom az arckifejezésemen!
– Nem, mondott val…
– Nem mondott semmit, csak rájöttem. Igazán boldog.
Sosem volt ilyen az exfeleségével. Épp ezért kellett
találkoznom veled.
– És?
Vajon eddig milyen benyomást tettem rá?
– Ha nem gondolod komolyan ezt az egészet, ne maradj –
felelte őszintén Bethan. Közvetlenül előttem állt. – Gyönyörű
vagy, elég okos ahhoz, hogy bejuss a Harvard jogi karára, és
kiérdemeld a tiszteletét. Nem azért maradtál a diákja, mert
vonzódik hozzád. Ő komolyan veszi az ilyesmit. Tristan
mesélte, hogy Levi megizzasztott téged, de te álltad a sarat.
Nem mellesleg erős vagy. Levinak semmi esélye. Veled
marad az idők végezetéig és tovább is, ő ilyen fajta… amíg
meg nem bántják.
– Mint a volt felesége.
Bethan bólintott.
– Nem tökéletes, igazából egyik srác sem az. De amit ő tett
vele, az összetörte. Tehát ha nem gondolod komolyan… ha
nem akarsz harcolni érte, ahogy ő teszi, akkor kérlek, vess
véget ennek az egésznek, mielőtt még jobban beléd
habarodik.
– Én is beleestem – motyogtam. Kiszáradt a torkom. – Sok
sráccal voltam már. Többel, mint amire büszke lennék.
Feketével, fehérrel, nem számított. Jöttek, jól éreztük
magunkat, majd mentek, én pedig továbbléptem. De Levi
esetében mintha a földbe gyökereztem volna, és ezek a
gyökerek napról napra erősödnek és mélyebbre hatolnak.
Nem tudom, mi lesz a jövőben, de harcolni akarok érte. Épp
ezért van szükségem egy ruhára, még ha a szüleid nem is
tudnak a kapcsolatunkról, akkor is jó benyomást akarok
kelteni.
Akarom, hogy kedveljenek.
Bethan erre lekapott egy ruhát a sok állvány egyikéről.
– Akkor lássunk hozzá. Amikor belépsz a terembe, senki
sem fog elfelejteni téged.
Kedveltem őt.
 
 
 

2 A Szezám utca amerikai bábfilmsorozat egyik karaktere.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET

 
Levi
 
Már vagy tizedjére néztem rá az órámra, és azon kaptam
magam, hogy képtelen vagyok nyugton maradni. 21:30 volt.
Thea kivételével minden tanítványom megérkezett már.
Alighanem haza kellett mennie valamiért, és fogott egy taxit.
Még hogy elég öt óra.
Reggel egy örökkévalóságig készülődött. Elkészítettem egy
teljes reggelit, megírtam néhány e-mailt, és már a második
csésze kávémat ittam, mire lejött az emeletről. Igen,
gyönyörűen nézett ki, és igen, nagyra értékeltem azt a
rengeteg erőfeszítést, amelyet a szépségéért tett, de
néhanap végtelenül bosszantott.
Ha tökéletes lenne, az jobban dühítene.
– Feszültnek tűnsz – jegyezte meg Tristan, amikor
odalépett hozzám egy pohár pezsgővel.
A másik kezében a báli álarcát szorongatta. Bethan épp a
tiszteletköröket járta a lányukkal.
– Jól vagyok.
– Hamarosan itt lesz, koncentrálj a többiekre. Nézz rájuk,
még névjegyük is van! – Felnevetett.
– Mi lehet rajta? – tűnődtem. – Nem is dolgoznak sehol.
Kuncogva néztem, ahogy Atticus Logan izgatottan
magyaráz apámnak és a többi öregnek. Vörös álarcot viselt,
ami csak a szemét takarta, de innen is meg tudtam
állapítani, hogy ő az. A férfiak mind együtt nevettek vele, és
bólogatva hallgatták a történetét.
– Ezzel megkoronáztad az évüket. – Tristan pillantása a
többi diákot követte, akik mindent megtettek, hogy
társalogjanak és kiépítsék a kapcsolataikat a leendő
főnökeikkel… ahogy Theának is tennie kellett volna. A
szemem összeszűkült, és ismét az órámra néztem. Mindenki,
aki valakinek számított, megjelent. Még a polgármester is itt
volt.
– Ez a legkevesebb, amit tehetek értük a sok szarság előtt,
amit jövő héten hozzájuk vágok.
Ha még nem utáltak, jövő héten hamar változhat a
véleményük.
– Megérkezett – pillantott Tristan a bejárat felé, mire
odakaptam a fejem.
– Azta.
Ez volt az egyetlen szó, amit ki tudtam nyögni.
Thea rászabott, törtfehér báli ruhát viselt, arany csipkével.
Az álarca tökéletesen passzolt a ruhájához, és minden lassú
lépésével tenni akartam egyet felé. Tristan húzott vissza.
– Nem mehetsz csak úgy oda hozzá. Ő nem a partnered,
hanem a diákod! – emlékeztetett.
Thea az embereket pásztázta, én pedig azon tűnődtem,
megtalál-e engem. Legalább tudatnom kellett volna vele,
hogy észrevettem.
Gyerünk, biztattam gondolatban, miközben Thea tekintete
újra végigsiklott a tömegen, míg végül a szeme megakadt az
enyémen. Az ajka mosolyra húzódott, én pedig
rákacsintottam, és eltátogtam neki: gyönyörű vagy.
Örökké nézni tudtam volna, de ahogy észrevettem, a többi
csoporttársa is őt bámulta, Mr. Logan volt az első. Tudtam,
hogy szövetségesekké… barátokká váltak, de zavart, milyen
közel álltak egymáshoz, és milyen könnyedén tudtak nevetni
együtt.
– Vigyázz, simán látszik, mennyire féltékeny vagy –
kuncogott Tristan, és belekortyolt az italába.
– Nem tudom, miről beszélsz.
– Levi, fiam! – harsogta túl apám a zenét, és tudtam, hogy
máris a fejébe szállt az ital. Odajött néhány haverjával, és
átkarolt.
Jaj, ne!
 – Hölgyeim és uraim! – kiáltotta, majd megvárta, ahogy
lassan elhalkul a zene. – Hölgyeim és uraim, büszkén
jelenthetem be, hogy a fiam, Levi Roman Black, a legjobb
istenverte büntetőjogi ügyvéd Massachusetts államban.
Továbbá üzenném azoknak a rohadékoknak, akik később a
segítségére szorulnak majd… nagyon szívesen.
Mindenki ujjongott, nevettek, és felém emelték a
poharukat. Apám odafordult hozzám, és megrázta a kezem,
mielőtt valaki berángatta végre az éjszaka őrületébe.
– Hát ez aranyos volt – mosolygott rám dr. Sharpay
London. A poharát az ajkához emelte. Mint mindig, kicsípte
magát, vérvörös ruhát viselt fekete álarccal.
– Rég találkoztunk.
– Túl rég – suttogta. – Táncolj velem! Nem várt választ.
Megfogta a kezem, és a terem közepére vonszolt.
– Sharpay…
– Ez a legkevesebb, amit megtehetsz, miután megvezettél,
és lógva hagytál – mosolygott, miközben keringőzni
kezdtünk.
– Bocsáss meg – mondtam neki, de a tekintetem Thea után
kutatott a táncparketten. Többen is csatlakoztak hozzánk, és
az egyre sűrűbb tömegben nem találtam őt.
– Nem, amíg nem viszel el egy rendes randira.
– Sajnálom, nem tehetem – néztem vissza Sharpayre. –
Igazából járok valakivel.
– A bonyolult lánnyal? – kérdezte bizonyos fokú
bosszúsággal a hangjában. Megforgattam őt, és
visszahúztam magam felé. – Azt hittem, vége.
– Inkább drámai szünetet tartottunk.
Hol lehet Thea?
– Őt keresed éppen?
– Nem – vágtam rá, talán kissé túl gyorsan is.
Végül észrevettem Theát a csoporttársai körében. Most,
hogy más diákok is voltak körülötte, megengedhettem
magamnak, hogy odamenjek.
 – Sharpay, te egy vonzó és sikeres nő vagy. Biztos sok férfi
örülne, ha veled lehetne…
– Csak te nem.
– Sajnálom.
Igazából nem sajnáltam.
Amikor a dal véget ért, elfordultam tőle, és a sarok felé
vettem az irányt. Minél közelebb értem, annál jobban
hallottam a beszélgetésüket, anélkül is, hogy láttam volna, ki
beszél.
– Szerintetek mennyit ér ez a hely?
– Legalább tízmilliót.
– Számít? Egy darabig még egyikünk sem fog ennyit
keresni. – Thea hangja ütötte meg a fülemet.
– Te könnyen beszélsz, jogi méltóság vagy, fogadok, hogy
efféle partikon nőttél fel. Csak nézzétek meg azt a ruhát. Mi
az irányítószámod?
– Örömmel hallom, hogy mindannyian ihletet kaptak –
vágtam közbe, mielőtt Thea válaszolhatott volna. Ahogy
megfordultak, hátrébb is léptek, mintha Freddy Krueger
lennék.
– Elijeszted őket, édesem – csatlakozott hozzám az anyám,
és végignézett a diákjaimon. – Habár elgondolkodtat –
tűnődött –, ha ennyire megijednek tőled, valószínűleg nem
jók a munkájukban.
Belül vigyorogtam, ahogy rájöttem, mit csinál.
– Ők a legrosszabb csoportom.
– Jaj nekem! – mondta anyám hamis döbbenettel, de
tudtam, hogy az álarca mögött mosolyog.
– Csak annyira vagyunk jók, mint a tanárunk – szólalt meg
Thea, és a többiek úgy néztek rá, mintha megőrült volna.
– Akkor bizony rohadt jók lehetünk – tette hozzá Atticus.
– Ó, igazi fenegyerekek vagyunk – csatlakozott Vivian is,
majd Thea felemelte mindkét kezét, és összepacsizott a
bajtársaival, anélkül, hogy rájuk nézett volna; úgy tűnt,
mintha előre eltervezték volna.
 – Nos, gratulálok hármójuknak. Van tartásuk – mosolygott
anya –, Levi, ne kíméld őket…
– Kímélni? Black professzor? Elnézést, asszonyom, de
egyikünk sem tudja, miről beszél – mondta Thea. Néhányan
a nevetésükkel küzdöttek.
Ekkor vettem észre, hogy Vivian kivételével ő volt az
egyetlen nő, és ahogy középen állt, és mindenre
megjegyzést tett, úgy nézett ki, mint egy királynő.
– Mi a neve? – kérdezte anyám.
– Thea Cunning.
– Várjunk. – Anya végignézett rajta. – Ön véletlenül nem
Margaret Cunning lánya?
Fenébe!
Thea úgy nézett, mintha valaki szíven szúrta volna. A
büszkeség, az öröm és minden, ami pillanatokkal ezelőtt
még jelen volt, összezsugorodott az anyja nevének
említésére. Azonban nem hajtotta le a fejét, hanem mosolyt
erőltetett magára.
– Igen, asszonyom, én vagyok. Ismerte az anyámat? –
kérdezte udvariasan, meg sem rezzenve.
Senki más nem vette észre, de a korábbi Thea köddé vált.
Az előttünk mosolygó személy idegen volt számunkra.
– Istenkém. Milyen kicsi a világ. Volt szerencsém jó néhány
alkalommal találkoznom az édesanyjával. Csodálatos nő volt,
és ragyogó ügyvéd. Sajnálattal hallottam, hogy év elején
elhunyt.
– Anya, miért nem mész…
– Drágám! – Mit sem törődve velem, odakiabált apának. –
Levi egyik diákja Margaret Cunning lánya.
Bassza meg!
– Hála istennek, hogy kiestem a játékból – jött oda apám is.
– A Cunning-gén és a fiam patronálása? A világnak esélye
sem lesz! Az anyjával komolyan számolni kellett a bíróságon.
Sosem nyertem ellene. – Apa megrázta Thea kezét. Akár kés
is lehetett volna nála, Thea mégis udvariasan elfogadta. –
Most már látom… épp úgy néz ki, mint ő. Átkozott jó ügyvéd
lesz magából.
– Ne dicsérd túl őket. Ms. Cunningnak éppúgy meg kell
dolgoznia érte, mint a többieknek, és mostanában ellustult.
Mr. Logan az első naptól kezdve a sarkában lohol, és az
osztályelsői címre pályázik – próbáltam elterelni a
beszélgetést.
Szerencsére működött.
Mind élénk beszélgetésbe kezdtek… Theát kivéve. Ő
hátrált egy lépést, hagyta, hogy a csoport apám köré
csődüljön, amíg a körön kívülre nem került. Senki sem vette
észre vagy bánta. Thea felnézett rám, és a tekintete üressé
vált. Hamis mosolyt küldött felém, próbált meggyőzni, hogy
jól van, majd sarkon fordult, és beleveszett a tömegbe.
Várnom kellett egy pillanatot, együtt nevetnem olyan
poénokon, amelyeket nem is hallottam, bólogatnom azokra a
megjegyzésekre, amelyekkel nem törődtem. Aztán végre
távozhattam.
Arra indultam, amerre Thea eltűnt, és próbáltam nem
felhívni magamra a figyelmet, amikor felmentem a lépcsőn.
Még épp elcsíptem, ahogy a ruhája vége eltűnik a sarkon,
miközben Thea benyitott az egyik fürdőszobába.
Mielőtt becsukódhatott volna az ajtó, besurrantam utána. A
cipőjét lerúgva állt a mosdókagyló előtt, és próbált lassan
lélegezni.
– Lélegezz! – húztam magamhoz. – Csak lélegezz.
– Jól vagyok – jelentette ki határozottan, és kihúzta magát.
– Hazudsz. – Megpusziltam a vállát. – Mindenki más előtt
megjátszhatod magad, csak előttem ne tedd.
Mindketten lecsúsztunk a padlóra. Az ölembe húztam, és a
ruhája körénk tornyosult, egyfajta szigetet biztosítva
kettőnknek. Thea a mellkasomnak támasztotta a fejét, én
pedig a hátát cirógattam.
– Magamnak köszönhetem, Levi. Tudtam, ki ő. Tudtam,
hogy belefutok emberekbe, akik ódákat zengenek róla.
Beléptem a világába; az ő nyomdokaiba léptem. Ezt el kell
fogadnom. Nem törhetek össze, valahányszor kimondják a
nevét, vagy dicsérni kezdik. Néha legszívesebben
elmondanám, milyen is volt valójában. De ha megtenném,
kegyvesztetté válnék; egy elítélt lánya és egy bántalmazó
anya… ki akarja, hogy így ismerjék meg? Szenvedek, mert
túlságosan gyáva vagyok, hogy elmondjam az igazat. Így el
kell fogadnom. Azt hittem, sikerülni fog. Még egy mosolyt is
magamra tudtam erőltetni, de képtelen voltam maradni –
suttogta. – Nem akarok olyan lány lenni, aki összeomlik, akit
meg kell menteni, különösen egy olyan életben, amelyet
magamnak választottam. Nem leszek ilyen!
– Mi értelme együtt lenni valakivel, ha nem menthet meg
egyszer-kétszer?
Thea megrázta a fejét.
– Én sosem mentettelek meg.
Fogalma sem volt, mennyit jelent nekem.
– A jelenléteddel mentesz meg. Előtted boldogtalan
voltam, és észre sem vettem. Ennyire hiú voltam. Az utóbbi
négy hónap életem legjobb időszaka volt. És – szünetet
tartottam, az órámra néztem, a szemem pedig elkerekedett
–, hat másodperc múlva, remélem, az új év is felér hozzá.
Thea felnézett rám, és megcsókolt.
– Öt – számoltam. Csók.
– Négy. Csók.
– Három.
Csók.
– Kettő. Csók.
– Boldog új évet!
– Boldog új évet! – suttogta vissza, és én még szorosabban
magamhoz vontam, miközben a tűzijátékok felrobbantak az
ablak előtt.
Thea elhúzódott tőlem, hogy nézhesse. Ahogy a kezébe
gyűjtötte a ruháját, mélyebben az ölembe mászott, és a
nyakamhoz dörgölődött.
– A legjobb helyről nézzük.
– Így van.
  
Thea
 
Közel egy órát töltöttünk ott, csak néztük a tűzijátékot,
utána pedig beszélgetésbe elegyedtünk. Érdekes módon
nem is emlékeztem, miről esett szó. Csak arra emlékeztem,
milyen nehéz volt a szívem, amikor Levi úgy döntött, ideje
visszamennünk.
Megragadtam a cipőmet, ő pedig nyitva tartotta nekem az
ajtót, ahogy kisétáltam.
– Te jó ég! – hallottam egy döbbent kiáltást a bal
oldalunkról. Vivian állt ott, a sötétkék ruhájában. A tekintete
rám szegeződött, majd Levira villant, mielőtt leszaladt volna
a lépcsőn.
– Picsába!
Ledobtam a cipőmet, és a szoknyám felkapva rohantam
utána. Hallottam Levi kiáltását, de nem érdekelt. Meg kellett
állítanom Viviant. Mindenki lerészegedett, vagy túl fáradt
volt, hogy észrevegye, ahogy elszaladunk mellettük, és
kirohantunk a bejárati ajtón. Megborzongtam a járda
hidegétől a talpam alatt, de csak futottam tovább a
Commonwealth sugárúton.
– Vivian, várj! – kiáltottam, amikor elérte a járdaszegélyt.
Megpördült, és a világ összes gyűlöletével köpte:
– Tartsd magad távol tőlem!
– Vivian…
– Hánynom kell tőled – üvöltötte. – Teszem, amit tennem
kell, mert nincs más választásom. A szüleim nem módos,
nagy hatalmú ügyvédek. Nem jártam borostyán ligás
iskolába. Ez az én lehetőségem. Ez az én pillanatom, hogy a
saját lábamra állva segítsem a családomat. Így levetkőztem.
Félmeztelenül táncolok férfiaknak, hogy suliba járhassak, és
gyűlölöm magam érte. Egész idő alatt ostoroztam magam a
közeledben, mert olyan akartam lenni, mint te. Azt
gondoltam: Azta, itt egy nő, egy színes bőrű nő, aki a
csúcsra tör, és aki jól csinálja. És láss csodát, a
professzorunkkal hetyegsz! Pedig még szükséged sincs rá!
Usted es repugnante! 3
– Befejezted? – kérdeztem, miközben a sarkon állva
remegett a dühtől. Vivian szó nélkül elfordította a tekintetét.
Amikor megtudtam, hogy mit csinálsz, csak hogy tanulhass,
egyszer sem gondoltalak kevesebbnek vagy undorítónak.
Ítélj el nyugodtan, de nem ismersz engem. A fejedben élő
ideál nem olyasmi, amihez fel kell érnem. Azt gondolsz
rólam, amit akarsz, akkor is önmagam maradok.
Megfordultam, hogy visszamenjek, de Vivian utánam szólt.
– Elmondom a dékánnak. Kirúgatom őt. Vannak más
professzorok is, neked pedig a lábad sem…
– Nem, nem fogod, de ha ilyen ostoba vagy, menj és
próbáld meg. De először hadd vázoljam fel a forgatókönyvet!
Ha minden úgy alakul, ahogy reméled, engem
szégyenszemre kirúgnak az egyetemről, Black professzor
pedig nagy valószínűséggel abbahagyja a tanítást, vagy
leadja a csoportunkat. De attól még nagyszerű ügyvéd
marad. Te azonban elveszíted a nagy esélyed, hogy
boldogulj, mert mind tudjuk, hogy ő a legjobb módja a
feljebb lépésnek és a tanulásnak. Második eshetőség, és ezt
csak azért mondom, mert feldühítettél, a Levi Black és a
Margaret Cunning lánya egy sztriptíztáncossal szemben. Élve
felfalunk téged. Ha ki akarsz csinálni, csak tessék. Ha
gyűlölni akarsz, szíved joga. De nem fogod elpusztítani, amit
ez a férfi felépített. Nem fogom hagyni!
Rosszul éreztem magam, amiért ezt kellett tennem. Vivian
joggal haragudott rám, de rajtam volt a sor, hogy
megmentsem Levit, még ha ilyen aprócska módon is teszem.
Pont olyan voltam, mint anyám… Hajlandó voltam bármit
megtenni, hogy elérjem a célom és a boldogságom, még ha
ezzel másoknak fájdalmat okoztam is.
A gondolattól forogni kezdett a gyomrom.
 
3 Spanyol, jelentése: undorító vagy.
HUSZONHARMADIK FEJEZET

 
Thea
 
– Szóval… valaki elárulná, mi a fene folyik itt? – Atticus
tekintete Vivian és köztem járt, aki most az iroda másik
végében dolgozott. Egy hét telt el az ominózus éjszaka óta,
de továbbra sem beszéltünk egymással. Elvégeztük a
munkánkat, levegőnek néztük a másikat, majd
hazamentünk.
Vivian nem válaszolt, és én sem.
– Jól van – dőlt hátra Atticus.
Levi csupán egyszer hozta fel a dolgot, a bál éjszakáján.
Megfutamodtál?
Ennyit akart tudni. Felzaklatott, milyen lazán vette az
egészet. Azonban nem futamodtam meg. Nem találtam erőt
magamban, hogy tovább fussak, belefáradtam a
menekülésbe.
Most, hogy lényegében az irodájában éltünk, jelentéseket
készítettünk, kávéért szaladgáltunk, vagy csak papírokat
kapcsoztunk, ismét rájöttem, mennyire fontos is Levi.
– Mi történt? – kérdezte ismét Atticus, ám ezúttal nem
rólunk beszélt.
A riportereket bámulta, akik Bettyt követték. Nem voltam
benne biztos, de gyanítottam, hogy Levi titkárnője is tudja,
vagy legalábbis sejti, hogy van valami köztem és a főnöke
között. Valahányszor elmentem mellette a folyosón, megállt,
végigmért és elmosolyodott, mintha valami vicceset hallott
volna.
– Hát nem hallottátok? Black professzor elnyerte az év
ügyvédje címet – dőlt neki Raymond az ajtónak.
Rendkívül jól állt neki a tengerészkék öltöny.
 Kutakodtam kicsit Raymond után; ő volt Levi egyik legelső
társa, és az egyetlen, aki nem a Harvardon tanult. A Bostoni
Egyetemre járt, és részt vett Levi egyik szemináriumán.
Hogy gyakornoki helyhez jusson, három héten keresztül
minden egyes nap kint ácsorgott és átadta Levinak a reggeli
kávéját… a téli hidegben. Az aktájában az állt, hogy évente
csupán négy nap szabadságot vett ki, amikor meglátogatta
az édesanyját Jamaicán.
– Épp interjút ad, szóval ha bárki kérdezősködik,
mosolyogjatok és hazudjatok.
– Tehát ha megkérdezik, milyen érzés az estéinket három
évvel ezelőtti ügyiratok iktatásával tölteni, akkor azt kell
mondanunk, nagyszerű? – kérdezte Atticus gúnyosan, ahogy
előhúzta a következő ügyiratot.
– Vannak, akik ölni tudnának, hogy a helyetekbe
kerülhessenek. Emlékszem, milyen volt a tápláléklánc alján.
Higgyétek el, megéri, ha majd a felnőttek asztalához
ülhettek. – Rám nézett: – Most pedig valaki hozzon kávét!
– Feketén? – álltam fel.
– Tejszínnel, négy cukorral… Nem mindig neked kellene
menned, különben úgy fognak emlékezni rád, mint a kávés
lányra – fordult el, amikor Tristan szólította.
– Igaza van – felelte Atticus. Vivian egyenesen belesétált a
személyes terembe, mintha ott sem lennék, felkapta a
papírjaimat, majd visszament a helyére. – Mindegy – rázta a
fejét Atticus –, kávés lány, tudnál…
– Hallom az irodai pletykákat, amikor körbesétálok.
Mellesleg előnyömre válik, ha látnak dolgozni…
– Nem kellene kávét hoznod? – fordult vissza Raymond.
– Komolyan? Jó, Levi is épp most kért. Siess! – mondta
Tristan, és elvezette Raymondot.
– Belehallgathatsz az interjúba – mutatott rá Atticus.
– Hát persze – motyogta Vivian.
Sarkon fordultam, és elmentem. Ha Vivian gyerekesen
akart viselkedni, hát legyen, el tudom viselni a
szurkálódását. A pihenőbe lépve egyenesen Bettybe
ütköztem, szanaszét szórva a süteményeket és pereceket a
tálcájáról.
– Betty, úgy sajnálom – rogytam le, és elkezdtem
feltakarítani a művemet.
– Semmi baj, ne törődj a rendetlenséggel, csak rendelnem
kell nekik valamit…
– Ki tudok szaladni érte.
– Ügyvéd vagy, nem pedig futár. Intézem én – nevetett,
amikor felálltam, és átnyújtottam neki a tálcát, rajta az
összetört finomságokkal.
Kedves volt… ebben az irodában senki sem kedveskedett a
„tizenkettővel”. Mindannyian úgy gondoltuk, hogy Levi
mondta nekik, nyugodtan csesztessenek minket a legkisebb
dolog miatt is. Például múlt héten Atticus rossz helyre tette
valakinek a csészéjét, és úgy kezelték, mintha egy eltűnt
személyről lenne szó.
– Nem bánok veled másképp – közölte Betty.
– Eszembe sem jutott ilyesmi – hazudtam.
– Tudod, amit Levi csinál, hogy belenéz a szép barna
szemedbe, és minden gondolatodat tisztán látja benne? Nos,
azt én tanítottam neki. – Rám kacsintott, majd megkerült.
– Miért mosolyog, valahányszor elmegyek maga mellett?
Betty megtorpant. Oldalra döntötte a fejét, a szeme
sarkában összegyűrődtek a ráncok, ahogy mosolygott.
– Így volna? Észre sem vettem. Csak ahogy egymást
kerülgetitek, arra az időre emlékeztet, amikor a férjem
titkárnője voltam. Olyan ez nekem, mint egy déjà vu. Jobb,
ha elfelejted a kávét, és visszaszaladsz… Raymond
állandóan kiszúr valakivel… – tette még hozzá, majd elindult.
Micsoda?
Kirontottam a teremből, és visszatértem a
konferenciaterembe, ahol Atticusnak és Viviannek hűlt helye
sem volt.
Mi a pokol?
– Csak tizenegy – mondta valaki Levi irodájában, de nem
láttam semmit a folyosón lévő kamerahadtól.
 Fenébe. Gondolkodj, Thea!
Nem mehettem be késve, üres kézzel, Levi mindenki előtt
leharapná a fejemet.
– Bajban vagy – vigyorgott Tristan mellém lépve.
– A te hibád. Azt hittem, megegyeztünk. Soha többé nem
hozok kávét.
– Abban egyeztünk meg, hogy kisegítelek a Nash-ügyben.
Gyűlölöm az ügyvédeket.
– Még nem játszottam ki a szemfestékes kártyát.
– A te szavad az enyém ellen, és jobb, ha sietsz, mielőtt
lemaradsz. Kétlem, hogy újrakezdenék miattad. – Felemelt
egy aktát. – Ez azonban kihúzhat a csávából.
Élvezte.
– Mit szeretnél érte?
– Bébiszitterkedést, pénteken.
– Legyen.
– És szombaton.
Az ördögbe vele!
Kikaptam az aktát a kezéből, és gyorsan átolvastam, mi áll
benne.
– Rendben – vetettem még oda neki, mielőtt teljes
sebességgel rohanni kezdtem az iroda felé.
– Elnézést, itt vagyok – vágtam át a tömegen. Levi az
ablaknál állt a többi hallgatóval, épp fotót készültek róluk
csinálni.
Ahogy Levi rám pillantott, egyértelmű volt, hogy
fejmosásra készül.
– Elnézést, nem tudtam, hogy van időnk fotózkodni, Black
professzor. Megláttam ezt, és úgy gondoltam, szüksége lehet
rá. – Átadtam neki az aktát.
Elvette, átolvasta.
– Később visszatérünk rá.
– Sajnálom, hogy megvárakoztattam önöket – mondtam a
riportereknek.
– Semmi gond, még a világítást teszteltük. Tudjuk, hogy a
munka az első.
 Mosolyogva bólogattam, és a többiek felé indultam. Vivian
a fejét rázta, grimaszolt, és elfordult az ablak felé.
– Beállna a két hölgy középre? – kérdezte a fotós.
Persze, ha kamerára akar venni egy gyilkosságot.
Középre indultam, ahogy Vivian is tette.
– Volt egyáltalán valami abban az aktában? – sziszegte az
orra alatt.
– Ha meg kell kérdezned, nem figyelsz eléggé – súgtam
vissza, és elmosolyodtam, amikor villant a vaku.
– Köszönöm, egyelőre nincs másra szükségünk.
Mind szétszéledtünk, magukra hagyva a riportereket a
helyiségben. Mielőtt visszaérhettem volna az asztalomhoz,
Atticus mögém lépett, és megragadta a karomat, Vivianével
együtt, és húzni kezdett minket a lépcsőház felé.
– Mit művelsz? – rántottam ki magam a szorításából.
– Bármi legyen is az a nagy titok, tudni akarom, mielőtt
elcsesztek mindent – követelte Atticus. A tekintete közöttünk
járt.
Vivian is kiszabadította a karját, és a lehető legtávolabbra
húzódott tőlem a szűk térben.
– Rendben, akkor az én titkommal kezdjük; egy fehér, déli,
meleg, demokrata srác vagyok, akinek az apja történetesen
egy republikánus kormányzó – ismerte be egyikőnkről nézve
a másikra. Nem szóltam egy szót sem, keresztbe fontam a
karom, ahogy Vivian is tette.
– Tudok várni – dőlt neki Atticus az ajtónak –, de tényleg
sokáig itt akartok maradni?
– Republikánus vagyok, és sztriptíztáncos, most már
mehetek? – csattant fel Vivian.
Atticus szeme tágra nyílt egy pillanatra, hiábavalóan
próbálta leplezni a döbbenetét.
– Oké… erre nem számítottam – válaszolta lassan.
Vivian rám nézett, várt, mintha azt üzenné, nincs vér a
pucámban bevallani a titkomat… és valóban nem volt.
– Ő pedig összefeküdt a professzorunkkal – köpte oda
undorodva.
 – Na erre viszont számítottam. Már ne vedd sértésnek –
nézett rám.
– Ugyanolyan keményen megdolgoztam a helyemért, mint
bárki.
– Hát persze – horkant fel Vivian. – Ha nem tettél semmi
rosszat, miért nem tudod beismerni?
Eltolta Atticust az útból, és távozott.
Nem tudtam mást tenni, mint leülni a lépcsőre.
– Ha számít, azelőtt ismertem meg, hogy tanítani kezdett
minket. Azt hittem, egy szimpla ügyvéd, az első óráig
fogalmam sem volt, ki ő…
– Nem kell magyarázkodnod – foglalt helyet Atticus
mellettem.
– Komolyan? Azt hittem, éppolyan feldúlt leszel, mint ő.
Olyan, mintha mindig fej-fej mellett haladnánk.
– Igen, de nem azért győzöl le, mert vele vagy. Logikus
lenne, ha csak tessék-lássék dolgoznál. De te mindig kiteszel
magadért, és ha valaki megpróbál utolérni téged, még
keményebben dolgozol. Ha csak azért jutottál volna előre,
mert lefeküdtél vele, nem kutakodtál volna a
magánéletünkben.
– Talán csak szörnyű ember vagyok – sóhajtottam
elfordulva.
– Nem vagy – jelentette ki Atticus, mire ránéztem. –
Tudtad, hogy meleg vagyok, nem igaz?
Nem szóltam semmit.
– Gondoltam, de soha nem hoztad fel, sem aznap, sem
máskor. Nem akartad felhasználni ellenem? Nem a politikai
hovatartozásom vagyok. Akire szavazok, nem határoz meg…
a szexualitásom… akibe beleszeretek. Az vagyok én, és te
nem kötöttél bele. Nem vagy rossz ember, Thea. Én vagyok
az utolsó, aki megítélheti, kinek szabad és kinek nem együtt
lennie, csak mert a társadalom elvárja.
Felsóhajtottam:
– A fenébe, most már a barátomnak kell tartsalak. Ezen
mindketten felnevettünk.
 – Ne aggódj Vivian miatt, túllép rajta.
– Biztos vagy benne? – kérdeztem vissza, mert én esélyt
sem láttam rá.
Atticus vállat vont.
– Ti, nők valamiért túlságosan szigorúak vagytok
egymással.
Mielőtt válaszolhattam volna, kinyílt az ajtó. Levi kemény
tekintettel nézett végig rajtunk, a száját vékony vonallá
préselte. Atticus felpattant, de én ledermedtem a pillantása
alatt.
– Maga, az irodámba, most! – mutatott rám. Majd egy szó
nélkül elsétált.
Fenébe!
– Most jó lenne, ha használnád a varázserődet, hogy ne
rúgjanak ki – könyörgött Atticus, ahogy visszamentünk.
Levi sebesen sétált, a kezét ökölbe szorította maga
mellett, és az egész háta megfeszült.
– Levi, hívják…
– Tartsa! – csattant fel, félbeszakítva Bettyt, és belépett az
irodájába. Betty tágra nyílt szemmel nézett rám.
Épp ez a probléma, ha romantikus kapcsolatba keveredsz a
főnököddel.
– Beszélni akart velem, uram? – kérdeztem egyenes háttal.
– Biztos nem elfoglalt? – vetette oda, és az asztalra dobta
az aktát, amit korábban én adtam neki. Megragadta a
sarokban lévő gitárt, és helyet foglalt. – Ha tudtam volna,
hogy ilyen kevés itt a munka, csak hat tanulót választok.
– Atticus és én pedig akkor is beletartoznánk – vágtam
vissza.
Nem tettem semmi rosszat, és nem fogom hagyni, hogy
úgy éreztesse velem, mintha igen.
– Black professzor, biztos vagyok benne, hogy csak azért
érdekli, mert ostoba módon munkaidőben vitattuk meg a
magánügyeinket, és ezért elnézést kérek. Szeretném
azonban még egyszer világossá tenni, hogy komolyan
gondolom az itteni pozíciómat és a szándékomat, hogy a
legjobbtól tanuljak. Nincs semmi Mr. Logan és köztem,
közelről sincs. Nem vagyok olyan hülye vagy olyan
kegyetlen, hogy bármit is csináljak az ön lépcsőházában, alig
pár méterre magától.
Levi megpengette a húrokat, de egy szót sem szólt,
miközben az ujjai a gitár nyakán siklottak.
– Van még valami, uram?
– Az akta, honnan szerezte? Őszintén – kérdezte ezúttal
nyugodtabban.
– Megegyeztem Tristannal, hogy pénteken és szombaton
vigyázok Bellamyra. Csak egy hiba a holnapi ügyvédi
kamarai tájékoztatóján, igaz? Semmi komoly.
– Még az apró hibák is rossz fényt vethetnek ránk. De majd
okvetlenül megköszönöm Tristannak. Ez minden – mondta,
miközben folytatta a játékot.
Bólintva indulni készültem, amikor Levi suttogni kezdett.
– Nincs semmi köztük? Közelről sincs?
Szembefordultam vele, az arcom ellágyult, míg a szívem
megszakadt a hangjától.
– Az teljességgel lehetetlen. Belezúgtam valakibe, és
Atticus… mondjuk úgy, hogy nem vagyok az esete.
Mostanra egyébként sem tudtam mással elképzelni az
életem. Levi nem válaszolt, de nem is volt rá szükség.
 
Levi
 
Amikor hazaértem, Thea összegömbölyödve feküdt a
kanapémon, a híreket nézte, és egy tál müzlit evett. Röviden
felnézett rám, de nem szólt semmit. A macskája, Árnyék, az
ajtóban ült, a farka ide-oda járt, miközben rám nézett,
mintha azt kérdezné, mit műveltem.
Megsimogattam a fejét, majd ledobtam a cuccaimat az
ajtóban, és bementem a konyhába. Fogtam egy tál
pattogatott kukoricát meg egy sört a hűtőből, levettem a
cipőm, és leültem Thea mellé. A dolog, amit egyszerre
szerettem és gyűlöltem benne, hogy nem tudta leplezni az
érzéseit. Minden egyes falatnál, a szemem sarkából láttam,
hogy egyre jobban begurul rám.
– Ideadnád a távirányítót? – kérdeztem tőle.
– Nem. Seggfej vagy – csattant fel. – Egy bizalmatlan
seggfej. Felsóhajtottam.
– Nézd, sajnálom. Igen, beismerem, hogy féltékeny voltam,
de hibáztatsz érte? Miért voltatok kettesben a
lépcsőházban… nevetgélve?
– Ó, elnézést. Újra sóhajtottam:
– Közel álltok egymáshoz. Az első naptól kezdve egy húron
pendültök. Nem csúnya srác, és korban közelebb áll
hozzád… Thea felkacagott.
– Mondja a fickó, aki egy csinos barnával táncolt?
– Mi van?
– Szilveszterkor, a szüleid álarcosbálján te és az a piros
ruhás nő együtt táncoltatok. És megjegyezném, ő volt az
egyetlen nő, akivel egész éjszaka táncoltál, mégsem
kezdtem üvöltözni veled.
Beletelt egy pillanatba, mire követni tudtam.
– Biztos, hogy nem erre a pillanatra tartogattad? Ő a
családunk egyik barátja, és elrángatott táncolni. Egész idő
alatt azon gondolkodtam, hogyan juthatnék közelebb hozzád.
– Vivian miatt történt. Azért voltam Atticusszal, mert tudni
akarta, miért nem beszélünk egymással, így mindkettőnket
behúzott a lépcsőházba. Majd Vivian elment, mert nem bír tíz
másodpercnél többet eltölteni a közelemben anélkül, hogy le
akarná harapni a fejem. És mielőtt megkérdeznéd, igen,
Atticus tud rólunk. Fog beszélni róla, vagy elmondani
valakinek? Nem, nem fog. Mindannyian tudjuk egymás
piszkos titkait, szóval nincs min aggódni. Itt a rohadt
távirányítód – fejezte be Thea, miközben hozzám vágta az
eszközt.
Letettem az asztalra, a kukoricával és a sörömmel együtt.
Közelebb húzódtam Theához, és megpusziltam a nyakát.
– Sajnálom – ismételtem minden puszival, amíg végül Thea
hanyatt nem dőlt. Amint fölé kerültem, megcsókoltam az
ajkát. – Féltékeny voltam. Féltékeny típus vagyok, nem
tehetek róla. Nem akarlak egy másik férfi miatt elveszíteni…
Soha többé.
– Nem ő vagyok – suttogta Thea, ahogy megsimította az
arcomat. – Már én is egész jól olvasok benned. Nem az
exfeleséged vagyok, senki sem vehet el tőled.
A keze a mellkasomra csúszott, lassan lehúzta a
nyakkendőmet.
– Hányszor kell még bebizonyítanom neked?
Nem szakította el a pillantását az enyémtől, miközben
kigombolta az ingemet.
A szépsége, a szenvedélye, az intelligenciája, a szeme,
ahogy szembeszállt velem.
Mindene hatással volt rám.
– Feltételek nélkül beléd szerettem.
HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

 
Levi
 
Idióta vagyok.
Az én Theám, isten áldja őt, állandóan menekült. Ahogy
megijesztették, hajlamos volt falakat emelni maga köré, és
tegnap éjjel átkozottul ráijeszthettem. Nem akartam
hangosan kimondani, hogy szeretem. De nem tudtam
máshogy gondolni, és mielőtt megállíthattam volna magam,
kicsúszott a számon… Szeretkeztünk, de egyszer sem
viszonozta a szót. Nem is hozta fel.
 
– Ez rossz ötlet – mondta Bethan pánikszerűen. Csak
Tristan tartotta vissza attól, hogy kiszedje a lányát Thea
kezéből.
– Mi van, ha éjszaka felébred, és nem talál engem?
– Sírni fog, visszaalszik, és reggel újra találkoztok –
sóhajtott Tristan, és letette Bellamy táskáját a földre. –
Minden benne van, amire szüksége lehet. Egy éjszakáról van
szó, nem lesz baja, édesem – nyugtatta meg Bethant.
A húgom megrázta a fejét, és újra a karjába vette
Bellamyt.
Tristan felnyögött, a fejét rázta.
– A kocsiban leszek.
Megértettem a frusztráltságát. Bellamy születése óta
Bethan soha nem hagyta őt egyedül néhány óránál tovább.
Mindenki mást háttérbe szorított. Másrészt azonban
megértettem Bethan észjárását is; évekig próbálkoztak, és
többször is elvetélt. Terhesen sem akart hamis reményeket
kelteni magában, és gyakran panaszkodott, vagy ignorálta a
benne növekvő életet, mert aggódott, hogy elveszíti. Most,
hogy egy egészséges kislányt szült, alig bírt elszakadni tőle.
– Bethan – kezdtem, de nem tudtam, hogy folytassam.
– Bethan – mondta Thea kedvesen, és közelebb lépett
mindkettőjükhöz –, lényegében én neveltem fel a húgomat.
Sehova sem mentem nélküle. Az általános iskolájával
szemközti gimnáziumba jártam. Megértelek, és ígérem, hogy
küldök képeket az éjszaka folyamán. De azt hiszem,
mindkettőtöknek szüksége van egy kis szünetre, mielőtt
összeroppantok.
A húgom felsóhajtott, megpuszilta Bellamy fejét, végül
átadta Theának.
– Köszönöm.
– Nincs mit, olyan kis csendes, nem lesz gond. – Thea
ringatni kezdte.
– Én is itt leszek, úgyhogy menj, mielőtt Tristan szónokolni
kezd a kocsiban – fogtam meg Bethan kezét, és az ajtóhoz
vezettem.
– Oké, ha…
– Értjük, megleszünk. Szia! – szakítottam félbe, miközben
kitessékeltem az ajtón.
Tristan eltátogott egy köszönömöt, ahogy kinyitotta az
utasoldali ajtót a húgomnak. Intettem egyet, majd
becsuktam az ajtót, és nekitámaszkodtam. Thea a padlón ült,
és épp elhelyezte Bellamyt az élénk rózsaszín hercegnős
székében.
– Mindig tudod, mit kell mondani – guggoltam le mellé. Ő
elmosolyodott, továbbra is Bellamyt bámulta.
– A legtöbb anya, a jó anyák biztonságban akarják tudni a
gyereküket. Örömmel tölt el, hogy Bethan mennyire szereti
őt. A születésünk után anya egyszerűen apa gondjaira bízott
minket. Író volt, így otthonról dolgozott, míg anya hírnevet
szerzett magának… sajnálom, ez lehangoló volt…
– Ne sajnáld, velem bármit megbeszélhetsz. –
Megpusziltam az arcát, és felegyenesedtem. – Mit szeretnél
enni?
 – Egyelőre semmit. Egyébként is tanulnom kell, de azért
köszönöm – vett ki néhány könyvet a táskájából Thea, és
lehuppant a kanapéra. Feltűnt, hogy egyszer sem nézett
rám.
– Ó, igaz, hisz más óráid is vannak. Azok milyenek?
Olyan béna voltam. Beszélgetést próbáltam kezdeni a
barátnőmmel, csak mert kimondtam azt a rohadt SZ betűs
szót.
– A tiedhez képest? Közel sem olyan stresszesek. Semmi
szemkontaktus.
– Még Noland professzoré sem? Úgy osztogatja a
beadandókat, mint a karácsonyi ajándékokat.
Thea vállat vont.
– Igen, de őszintén szólva, ha a beadandóban
visszamondasz mindent, ami elhangzott az órán, nyert
ügyed van. Mintha észre sem venné, hogy a saját szavait
olvassa.
Legszívesebben megráztam volna őt. El tudtam fogadni a
tényt, hogy nem állt készen. Azt viszont már nem tudtam
elfogadni, hogy a szemem előtt emelt újra falakat. Bellamy a
földre dobta a játékát, és csak akkor láttam egy pillanatra
Thea arcát, amikor visszaadta neki.
– Azt hittem, enni akarsz – lapozott egyet a könyvében.
– Igen, fogok is.
A konyhába sétálva tárcsáztam az egyetlen személyt a
világon, aki megértett.
– Selene? – mondtam halkan.
– Mi újság, Levi, hogy van a nővérem?
– Azt hiszem, túl sok voltam neki – viccelődtem, és
elővettem a lekvárosüveget a hűtőből.
– Fuj…
– Nem úgy! Tegnap este megmondtam neki, hogy
szeretem.
– Ne. Ne. Ne – ismételgette Selene.
– De. De. De. És most a szemembe sem bír nézni.
 – Csak három ember létezik ezen a világon, akitől hallotta
ezt… igazából kettőtől, mert az elsőben nem vagyok biztos…
tőlem és a nagymamánktól. És ennyi év alatt egyszer sem
mondta vissza nekünk. A legjobb, amit kicsikartam belőle,
egy „én is” volt.
Legalább nem egyedül szenvedtem.
– Tehát lényegében megszívtam?
– Eléggé. De örülök, hogy kimondtad. Csak adj neki egy kis
időt, amíg alaphelyzetbe állítja magát. És olyan lesz, mintha
mi sem történt volna… a fenébe. Mennem kell, Levi,
büntetésben vagyok, és ha a nagyi telefonálni lát…
– Mit csináltál? – kérdeztem, miközben félbevágtam a
szendvicsemet, és a mosogatóhoz léptem egy tányérért.
– Kiszöktem a barátomhoz. Ne mondd el Theának! Ígérd
meg, hogy nem teszed, tartozol nekem az ingyenes
tanácsadásért.
– Rendben, nem mondom el…
Megfordulva Theát találtam a konyhában. Bellamy
csuklott, ő a hátát dörzsölte.
– Oké, szia! – köszönt el Selene, mielőtt letette.
Elbúcsúztam a szakadt vonaltól.
– A táskájában van gyógyvíz, ideadnád nekem? Az átlátszó
az – mutatott rá Thea.
Bólogatva kutakodni kezdtem, aztán megfordultam, és
odaadtam neki.
– Honnan tudsz ennyi mindent? A legtöbb huszonhárom
éves utálná ezzel tölteni a hétvégéjét.
Végre Thea rám nézett, és elmosolyodott.
– A nagymamám mindig azt mondta, hogy negyvenévesen
születtem, és tízéves koromra már a legjobbakkal
bridzseztem.
– Szóval ráhajtottál egy fiatal férfira?
– Erről lenne szó? – tartotta fel Bellamy cumisüvegét. – Azt
hiszem, el tudom fogadni. Te tényleg fiatalon és fitten tudod
tartani a tested azokkal?
 A tekintete a chips, a sör és a szendvics kombinációjára
siklott, ami a tányéromon foglalt helyet.
– Bele se menjünk.
Felkacagott, amitől Bellamy izgatottan lóbálni kezdte apró
ujjait. Bellamy kezét rázva, Thea felnézett rám.
– Mi az?
– Semmi.
 
Thea
 
Zzz.
Bzzz.
– Thea, a telefonod – motyogott Levi mellettem, miközben
megfordult.
– Túl fáradt vagyok megmozdulni – morogtam.
Bellamy csak nemrég dőlt ki éjszakára, miután nem volt
hajlandó enni. Jó két órába telt, mire rájött, hogy a szülei
nincsenek vele, emiatt teljesen kiborult, és olyan hangosan
üvöltött, amennyire csak a kis tüdeje bírta. Én csupán aludni
akartam, de a telefonom tovább rezgett az éjjeliszekrényen.
Bzzz. Zzz.
– Thea…
– Felveszem… – ültem fel, és érte nyúltam. Az idő 1:53
volt, ami azt jelentette, túl későre járt bárki hívásához.
– Mi az?
Csend fogadott.
– Selene? – A hívóazonosítóra néztem.
– Kapcsolj a híradóra!
– Selene, hajnali kettő van, miért…
– Thea! Kapcsolj a rohadt híradóra!
Mi a fene ütött bele?
– Oké, várj. – Kikeltem az ágyból, próbáltam nem felkelteni
Bellamyt, aki a rögtönzött kiságyában aludt mellettünk.
Amikor bekapcsoltam a tévét, nem láttam semmit.
– Selene, biztos nem a helyi hírcsatornán megy? Nem látok
semmit…
 – Nem arról beszélnek, nézd meg az alsó szalagcímeket!
A szememmel kerestem, figyeltem, ahogy fut a szalag, de
továbbra sem láttam…
– Selene… – Lefagytam, ahogy minden más részem is
tette. Nem kaptam levegőt, a lábam elgyöngült. A földre
roskadtam.
– Thea? – kiáltott Levi. – Thea?
Hallottam, de nem láttam őt, csak amikor már közvetlenül
az arcomba beszélt.
– Mi a baj?
Minden.
– Apám öngyilkosságot kísérelt meg. – Kimondtam a
szavakat, de képtelen voltam elhinni őket.
Pörgött az agyam, és csak arra tudtam gondolni, hogy
kiszabadítsam, mielőtt túl késő lenne.
– Ki kell hoznom őt. Levi, kérlek, segíts kihozni őt!
Az ölébe roskadva sírtam, zokogtam, könyörögtem neki…
és egy részem tudta, hogy ez okozza majd a vesztünket. Ez
volt az a mennykő, amit vártunk, hogy beüssön. És ahogy
zuhant, a tarkómon landolt.
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

 
Levi
 
Nem tudtam, hogyan kellene megejteni ezt a beszélgetést,
de el kellett mondanom az igazat. Úgy nézett ki, mintha
összeomlott volna a világ Thea körül… hogyan tetézzem a
fájdalmát?
De ha nem mondok semmit…
– Mondanom kell valamit – kezdtem.
Amikor Thea felnézett rám, az arca tele volt bizalommal,
reménnyel, és a legszívesebben elhallgattam volna. Nem
akartam kimondani, de muszáj volt.
– Savannah Van Allen az anyám barátja volt, illetve az
exfeleségem édesanyja.
És ezzel a bizalom a szemem előtt tűnt el. Nem maradt
más, csak düh.
– Thea… – Felé nyúltam, de ellökte a kezem. Felpattant.
– Miért… miért nem mondtál semmit? Hónapokkal ezelőtt
meséltem el! Miért nem mondtál semmit?
– Nem tudtam, mit mondhatnék…
– Mit szólnál ahhoz, hogy „Thea, évekig azt hittem, hogy
apád megölte a feleségem anyját”?! – üvöltötte. – Miért
használok múlt időt? Valószínűleg a kezdetektől fogva nem
hittél nekem.
– Ez nem igaz!
– Akkor miért nem mondtad el? Miért nem hoztad szóba,
amikor állandóan róla beszélek? Sosem hitted, hogy ki tudom
őt hozni. Ha apa meghalt volna a börtönben, sose kellett
volna megtudnom.
– Nem mondtam el, mert nekem nem számít! Szeretlek,
akarom, hogy maradj, és nem akartam, hogy ezzel az
ürüggyel elmenekülj.
– Szerettél, és nem akartad, hogy elmeneküljek? Vagy nem
tudtad, mit mondhatnál? Melyik az igazság? Vagy csak szép
szavakkal dobálózol, anélkül, hogy elgondolkodnál, mit
jelentenek?!
– Azért mondom, mert segítek neked. Segíteni akarok
neked.
– Ne fáradj! Bárki, aki titkolja előlem az igazságot, csak
azért, hogy maga mellett tartson, nem olyasvalaki, akivel
együtt akarok lenni.
Az ajtóhoz lépett, de megragadtam őt.
– Thea…
– Engedj el! – Sikítva tépte ki magát a szorításomból. Nem
tudtam megtenni.
– Ne tedd ezt, kérlek. Hibát követtem el, hogy nem
mondtam el, tudom jól. De mi nem menekülünk tovább
egymástól…
– Nincs olyan, hogy mi. Rossz ötlet volt közel kerülnünk,
tudtam jól, és hallgatnom kellett volna a józan eszemre. Nem
bízhatok benned, úgyhogy engedj el, Levi, különben addig
ordítok, amíg valaki ki nem hívja a rendőrséget.
Még arra sem vette a fáradságot, hogy kabátot húzzon,
mielőtt becsapta az ajtót. Egy pillanattal később Bellamy
sírása betöltötte az egész házat. A saját bánatom és
csalódottságom visszhangja volt.
 
– Utállak – mondta Tristan melegítőben és Red Sox-
pulcsiban. Nem törődtem vele, helyette átadtam Bellamyt
Bethannek.
– Hol van Thea? – nézett körül.
– Elhagyott.
Bethan szeme elkerekedett, ahogy Bellamy hátát
simogatta.
– Leteszem őt a vendégszobában.
Bólintva elengedtem a kislányt, mielőtt a dobozokon
átlépve beengedtem Tristant a nappaliba.
– Mi ez az egész? – kérdezte, kevesebb éllel a hangjában.
– A Connecticut állam kontra Ben Walton ügyiratai,
Savannah Van Allen elrablásának, megerőszakolásának és
meggyilkolásának vádjával – ültem le a kanapéra, és a
szememet dörzsöltem.
Már reggel hetet ütött az óra, és nem tudtam elképzelni,
hogy egyhamar ágyba kerülök.
– Nem látom az összefüggéseket, Levi.
– Elcseszett egy történet – nevettem fel keserűen. –
Connecticut állam szerint a volt feleségem anyját megölte a
volt barátnőm apja.
– Basszus – hüledezett Bethan a lépcsőn lefelé jövet.
Megemeltem felé az üres poharamat, mielőtt teletöltöttem
brandyvel.
– Mennyit ittál abból?
– Ne aggódj – ittam újra –, ez volt az első. Vártam, hogy
visszajöjjetek, és most, hogy itt vagytok, azt hiszem, megyek
és lerészegedek… mert elcsesztem.
– Ki akarod szabadítani? – kérdezte Tristan a jegyzeteimet
nézve.
– Levi, elment az eszed?
– Nem ő tette – válaszoltam, amikor lenyeltem az italom,
és töltöttem egy újabbat.
– Levi, megértem, hogy kedveled őt… – kezdte Bethan.
– Szeretem. Szeretem őt. Ma csak igazat beszélünk –
szakítottam félbe.
Bethan felsóhajtott, újrakezdte.
– Oké. Értem, hogy szereted őt. De ő a lánya. Persze hogy
azt hiszi, hogy az apja ártatlan, de ettől még nem lesz az.
– Ugyanerre gondoltam, amíg nem kezdtem többet
megtudni Margaret A Cápa Cunningról. Spoilerveszély; ő a
megtestesült ördög, és higgy nekem, ha büntetőeljárást
kezdeményezhetnék ellene, ezerszer is megtenném.
– Levi, mondd, hogy ez nem csak azért van, mert szereted
őt, és én száz százalékig támogatlak. Tudod, hogy így van.
Mondd hát, mit tudsz, amit mi nem?
– Ben Walton és Savannah Van Allen viszonyt folytattak.
Amikor Margaret megtudta ezt, manipulálta a bizonyítékokat,
és magára hagyta a férfit. Nyolc hónappal ezelőtt vallotta be,
mielőtt meghalt negyedik stádiumú tüdőrákban. Ezért jár
Thea jogi egyetemre.
Egy pillanatig egyikük sem szólt semmit. Aztán Bethan
lassan a kanapéra roskadt.
– Van erre bármi bizonyíték? – nyúlt Tristan a
jegyzeteimért.
– Ezen a ponton csak isten tudja. Thea hónapok óta
forgatja az aktákat. Én nem nyúltam hozzájuk, mert tudtam,
amint megteszem, el kell mondanom az igazat.
– Szóval elmondtad neki? – kérdezte Bethan.
– Igen, és elment.
– És mégis megvizsgálod az ügyet? – suttogta. – Ez
Pandóra szelencéje, Levi. Amint kinyitod, csak rosszat hozol
a fejedre, kereszttűzbe kerülsz. Anya… istenem, anya ki fog
akadni. Odile-ról nem is beszélve.
Ahogy ült ott, és bámult rám, Tristan megszólalt:
– Viszont ha a fickó ártatlan, nem tudom elképzelni, hogy
ölbe tett kézzel üljünk, csak mert feldühítünk vele néhány
embert. Tudniuk kell az igazságot, és a bűnösöknek meg kell
fizetniük a tetteikért. Ez az igazságszolgáltatás lényege. –
Tristan rám nézett. – Melletted töltöttem a karrierem,
segítettem másoknak elkerülni a börtönt. Néha jogosan,
máskor nem. Támogatlak ebben, de nagy az esélye, hogy
elveszítjük, méghozzá csúnyán.
– Felkészültem rá.
– Lehet, nem kapod őt vissza – tette hozzá. Erre azonban
nem álltam készen.
– Majd megbirkózom vele.
– Lehetek az ördög ügyvédje egy pillanatra? – Bethan a
homlokát ráncolva nézett kettőnkre. Bólintottam, hogy
folytassa. – Nem viselkedtek túlságosan jóhiszeműen? Levi,
kedves, ez a karriered, mindkettőtök karrierje, amibe
rengeteg órát és több százezer dollárt öltetek. Én a kezdetek
óta mellettetek vagyok. Láttam, mennyi szarságon mentetek
keresztül, hogy eljussatok idáig. Kedvelem Theát, aranyos
lánynak tűnik, de ismerjük őt egyáltalán? Akár hónapok óta
tervezgethette ezt. Besétál a báromba, és véletlenül épp az
ország legjobb büntetőjogi ügyvédjével találkozik? Aztán
egyszer csak kiderül, hogy a tanítványod, és Tristan
elmondása alapján nem fél megzsarolni másokat. És
mindennek tetejébe ledobja a bombát, és mesél az apjáról?
Tudom, hogy rossz hallani, tudom, hogy szereted őt, de mi
van, ha kihasznál? Mármint, gondold át az időzítést… mi van,
ha…
– Elég! – suttogtam. Nem akartam többet hallani.
– Levi…
– Nem. Ő nem ilyen. Ismertem őt.
Tristan a homlokát ráncolta.
– Egyszer megzsarolt, hogy megszerezze, amit akar…
– Nem! – kiáltottam rá mindkettőjükre, ők pedig csak
néztek egymásra. – Rendben, tegyük fel, hogy igazat
beszéltek. Tegyük fel, hogy hónapokig bolondot csinált
belőlem, és annyira jó színész, hogy bedőltem neki. Ez nem
változtat semmit számomra. Ha most beismerné, sértett
lennék, és kibaszott pipa, de ugyanitt lennék, az ügyiratokat
nézegetve. Akkor is segíteni szeretnék neki, ha elárult volna.
Köszönöm, hogy aggódsz értem, Beth, de már döntöttem.
Tristan felsóhajtott, felállt, és elindult a konyha felé.
Csakhamar visszatért még két pohárral, és töltött
mindannyiunknak egy italt.
– Bárhova is mész, én követlek. És ha végeztünk ezzel az
egésszel, életem leghosszabb vakációjára megyek –
nyújtotta át a poharat.
– Köszönöm.
 
Thea
 
Félig összefagytam, mire Atticus lakásához értem. Nem
éreztem a lábujjaimat, és az ujjaim mintha le akartak volna
törni. Amikor Atticus meglátott, nem poénkodott, nem
mondott semmi ostobaságot. Helyette félreállt, nyitva
tartotta az ajtót, hogy beléphessek az apró, egyszobás
lakásba, és ledőljek a kanapéjára.
Egy vastag takarót terített rám, és egy bögre forró
csokoládét hagyott a dohányzóasztalon. Aztán leült a kanapé
elé, némán nézte a híreket.
– Ő az apám – suttogtam, mire értetlenül rám nézett, majd
vissza a televízióban beszélő ázsiai férfira.
Ha képes lettem volna rá, felnevetek.
– Nem ő. A képernyő alján, Ben Walton, a gyilkos, aki
végezni próbált magával. Ő az. Ő az apám.
Most már értett.
– Az én apám kukoricatermesztő volt, mielőtt kormányzó
lett.
– Köszönöm – töröltem meg a szemem.
Atticus nem próbált meg gúnyt űzni belőlem, egyszerűen
jelezte, hogy nem érdekli.
– Azt mondják, megölte Levi exfeleségének az anyját.
Innentől kezdve az egész csak kiömlött belőlem… a
gyerekkoromtól kezdve, a mostohaapám állítólagos
bűntettein át, a Levijal töltött utolsó pillanatig, a pillanatig,
amikor úgy éreztem, mintha mosolyogva döfné át a szívem.
 
Levi
 
Harmadszor mentem el az iroda előtt. Ott kellett volna
lennie, de nem volt. Az összes diákomat láttam, őt kivéve…
Három nap; akkor láttam őt utoljára. Sem ő, sem a húga nem
válaszolt a hívásaimra, és per pillanat azt sem tudtam, jól
van-e.
– Befejezheti a sétálgatást, nem fog jönni – közölte velem
Atticus.
A nyakkendőjét átvetette a vállán, miközben izzót cserélt.
– Szóval beszélt vele?
– Nehéz lenne nem beszélni vele, amikor nálam alszik,
meg minden… Már kifogytam a müzliből – lépett le a létráról.
 A kezem ökölbe szorult az önelégült arckifejezését látva,
de nyugalmat kellett erőltetnem magamra.
Ő csak egy diák. Meg kell tanulnia, hogy ne avatkozzon a
magánéletembe.
– Hány százalékos azon esetek aránya, amelyeket
vádalkuval és bíróságon kívül rendeznek el? – kérdeztem a
lehető legnyugodtabban.
Atticus felegyenesedett.
– Kevesebb mint öt százalék.
– És a Levi Black és Társait nézve?
– Három… nem. Három és félszer annyi.
– Miért?
Megállt gondolkodni. Túl lassú.
– Mert egy jó ügyvéd nem fél a bíróságtól. A bíróság a mi
küzdőterünk. Ez egy egyszerű kérdés volt, Mr. Logan, nem
olyasmi, ami ismét felbukkanna, különösen a vizsgán nem.
Nem figyel eléggé.
Atticus bólintott, láthatóan fejben átkozta magát.
Sokkal jobb.
Csupán három lépést tettem, aztán visszafordultam.
Tudnom kellett.
– Hogy van?
– Ő Thea – válaszolta –, és csak hogy tudja, meleg vagyok.
Ő az oka, hogy képes vagyok elmondani magának…
elmondani bárkinek. Szóval nem kell aggódnia miattam.
Nem téblábolt tovább, egyszerűen folytatta a munkát.
– Ha elkészült, Mr. Logan, Theának talán szüksége lehet
egy barátra, amikor meglátja a híreket. – Magamat ostorozva
sétáltam el.
Erre gondolt hát, amikor azt mondta, nem Atticus esete… a
szexuális irányultsága miatt…
– Meg se szólaljon, Betty! – parancsoltam rá az idős nőre,
aki az íróasztala mögött ült. Úgy tett, mint aki lelakatolja a
száját, de a tekintete beszélt helyette… tulajdonképpen
nevetett.
Leültem az irodai asztalhoz, és az órámra néztem.
 – Van egy órád, mielőtt kitör a botrány – lépett be Tristan.
– Találkozni fogok anyával, és személyesen tudatom vele.
Jössz?
– A mészárlásra? Nem, kösz, át kell néznem több mint
ezeroldalnyi ügyiratot. Mikor kezdjük el kijelölni az
embereket?
– Tristan, megpróbálnak majd papírmunkába és
aktatologatásba temetni minket. Hidd el, az utolsó emberre
is szükségünk lesz. Amint szárnyra kapnak a hírek, olyan
szintű ellenreakciót fogunk kapni, mint még soha. Még
meghátrálhatsz.
– Ó, kapitány! Kapitányom! – Ez volt az egyetlen válasza.
– Kívánj szerencsét!
– Mondja ezt a férfi, aki szerint mindenki a saját
szerencséjének a kovácsa?
Kár, hogy már nem éreztem magam annak a férfinak.
 
Thea
 
– Jó estét, hölgyeim és uraim, friss hírekkel érkeztünk a
Massachusetts állambeli Bostonból, ahol a kiváló büntetőjogi
ügyvéd, Levi Black, épp elvállalta az elítélt gyilkos, Ben
Walton ügyét. Tizenhét évvel ezelőtt Ben Waltont
letartóztatták a bostoni előkelőség, Savannah Van Allen
elrablásának, megerőszakolásának és meggyilkolásának
vádjával… Mr. Black most szeretné érvényteleníttetni az
ítéletet. Mr. Black azt nyilatkozta a KYLM-nek: „Kétségtelen,
hogy Ben Walton egy ártatlan ember, aki nem részesült
tisztességes és igazságos eljárásban, ami pedig alkotmányos
joga lenne. Ez nem csupán a rendőrség hibája, akik nem
tartották be a bizonyítékokkal kapcsolatos alapvető
protokollt, hanem saját jogi képviselője nyilvánvaló hozzá
nem értése is. Új tárgyalást kérelmezünk, és bárki, aki
igazságot és megfelelő eljárást akar, nem kellene, hogy
ellenezze.”
 A telefonom megállás nélkül csörgött, de egyszerűen nem
hittem a fülemnek, ahogy a rádiót hallgattam. Így is
végigcsinálja?
– Igen? – vettem fel végül a telefont.
– Rakd le a müzlit! Cseréld le a melegítődet, és azonnal
gyere az irodába, ez a hely hamarosan harctérré válik, és
szükség van a szolgálataidra. Ezért akartál ügyvéd lenni,
nem? Ez a te nagy pillanatod, szóval ne légy önző, és ne
hagyd, hogy az érzelmeid apád megsegítését akadályozzák.
Ezt akartad, nem? – üvöltötte Atticus a telefonba, túlkiabálva
a háttérbeli zűrzavart is.
– Nem nálad vagyok. Be kell ugranom valahova. Pár óra
múlva ott leszek…
– Thea, hova a pokolba mész, ami fontosabb ennél?
– Meglátogatom az apámat – tettem le a telefont, amikor
egy rendőr és a kutyája az autóm ablakához lépett.
Felmutattam a belépőkártyám, ő pedig beengedett.
A szívem minden dobbanásnál a mellkasomnak csapódott,
miközben leparkoltam és kiszálltam. Az utóbbi hónapokban
több mint két tucat levelet írtam apámnak, de sosem kaptam
választ. Feltételeztem, hogy nem akar látni… és túlságosan
féltem találkozni vele.
Homályos kép élt a fejemben a férfiról, aki egykor az apám
volt, és nem akartam, hogy ez a kép megsemmisüljön. Vajon
ezután is aftershave illata lesz? Vajon eszik még velem lila
cukorkát? Butaság volt, tudtam, hogy hamis reményekbe
ringatom magam, de ennyim maradt. És önző módon nem
látogattam meg őt ennyi éven keresztül, mert nem akartam
elveszíteni a boldog emlékeket.
– Kihez érkezett, hölgyem? – kérdezte az asztal mögött ülő
őr.
– Ben Waltonhoz. Én telefonáltam.
– Kérhetnék egy igazolványt?
Átadtam neki a jogosítványom, ő pedig végigfutott egy
dokumentumon, mielőtt megrázta a fejét.
 – Thea Walton szerepel a listán. Nem Cunning. A neveknek
egyeznie kell. Új látogatói lapot kellett volna kitöltenie az ön
számára, de évek óta nem frissítették.
Nyilván ő sem számított arra, hogy eljövök.
– Van egy régi személyim – vettem elő a pénztárcámból a
régi egyetemi kártyámat, amire véletlenül a régi nevemet
nyomtatták. Csináltattam újat, de nem tudtam magam
rávenni, hogy kidobjam. Az őr elvette, az arcomhoz tartotta,
majd megnézte a jogosítványom is.
– Lépjen oda, át kell kutatnunk magát – közölte, amikor
visszaadta a kártyákat.
– Köszönöm. – Odamentem, ahová mutatott.
– Nem bánja, ha megnézem, nincs-e idegen tárgy a
hajában vagy önnél? – kérdezte egy nő, amikor előreléptem.
Úgy tűnt, nem kérdésnek szánta.
Bólintva megfordultam. Elég erősen tapogatott végig, de
nem szóltam semmit. Az ellenőrző pontok alig akartak véget
érni, mielőtt a társalgóba vezettek. A tévében láttam már,
hogy milyen az üveg, aminek mindkét oldalán telefonok
vannak, de a való életben inkább ketrecnek tűnt.
Az őr jelezte, hogy leülhetek, és amint megtettem, a
szemközti ajtó kinyílt. Visszafojtottam a lélegzetem, ahogy
lánccal a kezén, a lábán és a derekán besétált az apám.
Éppolyan magas volt, mint amire emlékeztem, a bőre olyan
sötét, mint az enyém, a haja ősz. Az arca keménynek tűnt,
mintha annyi ütés érte volna, hogy kővé változott. A nyaka
körül fehér kötést viselt, ami nyilvánvalóvá tette, hogyan
akart öngyilkos lenni. Harcoltam a bennem feltörő
érzelmekkel. Apám leült, de nem oldották el a láncait.
– Ki maga? – fogta meg a kagylót.
A hangja mély és reszelős volt, a szeme pedig
érzelemmentesen mustrált.
Kitöröltem egy könnycseppet a szememből, nem akartam,
hogy megzavarjon.
– Én vagyok az, apa. Thea maci? Emlékszel? Apám szeme
elkerekedett, de nem szólt.
 – Megkaptad a leveleimet, ugye? Selene-ét is? További
csend.
– Nem írtál vissza, szóval…
– Nem kellett volna ide jönnöd. – Letette a telefont.
A kezemet az üveghez csaptam, mire az őrök azonnal
elléptek az ajtótól.
– Elnézést – hadartam el, és visszafordultam apám felé.
Mutattam, hogy vegye fel újra a kagylót.
Megfeszítette az állkapcsát, de tette, amit kértem.
– Mit szeretnél?
– Látni akartalak, két órába telt eljutnom ide…
– Nem kértelek rá.
– Pedig kellett volna! – csattantam fel. – Kérned kellett
volna, hogy jöjjünk. Vissza kellett volna írnod. És nem kellett
volna ezt tenned magaddal! Egy család vagyunk…
– Nem vagyunk egy család. Nem ismersz engem.
– Tudom, hogy nem te tetted, és az apám vagy. Nem kell
többet tudnom. Semmi más nem érdekel. Ki fogsz szabadulni
innen!
Apám megrázta a fejét.
– Mennyibe kerül ez az új ügyvéd? Találkoztam vele. Úgy
nézett ki, mint akit nem engedhetek meg magamnak. Az
időtöket és a pénzeteket pazaroljátok… Én mondom, nem
foglalkoznak velem. Már elfo…
– Ha azt mondod, hogy már elfogadtad a sorsod,
esküszöm, hogy megőrülök. Ez nem olyasmi, amit elfogad az
ember, és ne merészeld ezt mondani! Levi más. Ez most
más. Ha a pénz zavar, majd bepereljük az államot, amint
kiszabadulsz, és akkor visszafizetheted. Most azonban
hallanom kell, hogy nem te tetted.
Apám közelebb hajolt.
– Szóval mégsem hiszel nekem.
– Hiszek neked. Csak tudnom kell, hogy maradt-e benned
harci szellem. Itt vagyok, végigjárom az utat, de tudnom kell,
hogy mellettem sétálsz-e, apa!
Az üvegre tette a kezét, ahogy rám nézett.
 – Felkészültem, hogy az ártatlanságom tudatában halok
meg. Hogy ártatlan emberként hagyom el ezt a világot. A
sikertelen fellebbezések nem számítottak többé. De te és a
húgod mindent összekuszáltatok a leveleitekkel. Könnyebb
volt, amikor senki sem szólt hozzám.
– Csak mert valami könnyebb, még nem jelenti, hogy jobb
is. Most pedig tudsz bármit mondani, ami segíthet nekünk?
Kérlek, apa, csak próbáld meg!
 
Levi
 
– Kifelé! – üvöltött rám anyám, miközben könnyek
csorogtak az arcán. – Fogalmam sincs, mi lelt téged, de amíg
vége nem lesz, maradj távol tőlem.
– Anya, tudom, hogy dühös vagy, de ha ez a férfi…
– Ha? Ha? Az egész családot kiteszed ennek, nem is
beszélve a Van Allen családról, és van merszed azt mondani,
hogy „ha”?
– Oké. Nem ő követte el, és nem érdemli meg, hogy rács
mögött legyen. Savannah gyilkosa megérdemli, ő nem. Hogy
nem látod ezt? Főleg úgy, ahogy az ügyét intézték! –
kiabáltam vissza.
– Tüntesd el innen! – üvöltött rá apámra. – Tüntesd el
innen, vagy olyasmit mondok, amit egy anyának nem
szabadna. Vidd el a szemem elől!
– Ne fáradj, kitalálok. Akár tetszik, akár nem,
végigcsinálom az ügyet – mondtam még, de rám se nézett.
Az arcához emelte a kezét, és sírt. Abban a pillanatban
gyűlöltem magam, amiért újra keresztül kell ezen mennie.
Félúton kifelé apa odaszólt:
– Levi, mit művelsz?
– Kihozok egy embert, az ügyfelemet a börtönből.
– Olyan keményen dolgoztál egész életedben. Láttam,
ahogy felépítettél magadnak egy karriert, most pedig
tönkreteszed? Senki sem fog felfogadni ezután. Egyszerűen
nem értem.
 – Egy ártatlan ember ül börtönben… ha nem érted meg
ezt, tényleg nincs időm elmagyarázni neked – indultam el a
kocsim felé.
HUSZONHATODIK FEJEZET

 
Levi
 
Elkezdődött; a folyamatos telefonhívások, a kint összegyűlt
sajtó, a mérgezett egérként rohangáló társaim. Valamit
mondanom kellett nekik. Már legalább négyszer átnéztem
Ben Walton esetét, és soha életemben nem láttam ekkora
eszetlenséget. A bizonyítékokat nem csomagolták be, a
helyszínt nem zárták le, az egyik szemtanú pedig eltűnt a
nyilatkozata után, és nem tett tanúvallomást… kész
katasztrófa volt az egész ügy.
– Készen állsz a beszédedre? – Tristan lépett a
konferenciaterembe.
– Miért kell beszédet tartanom? Ügyvédek, és gyakorolni
fogjuk a hivatásunkat, ilyen egyszerű – mondtam, bár én is
gondoltam rá, hogy beszédet tartok.
– Szóval ötleted sincs?
– Egy kicsit sem.
– Kérsz egy percet?
– Nem, hozd be őket.
Hosszú éjszakának ígérkezett.
Nem kellett sokat várnom; úgy tűnt, mindannyian arra
vártak, hogy behívjam őket. A társaim a sötét tölgyfa asztal
köré ültek, míg a hallgatók a terem hátsó részében
tömörültek össze.
– Ben Walton az új ügyfelünk – néztem végig rajtuk.
A nagy ablakra, ahonnan egész Bostonra rá lehetett látni,
felhelyeztem egy képet Ben Waltonról, és felírtam rá a nevét.
Majd elkezdtem a „beszédem”.
– Elsőéves voltam az egyetemen, amikor elítélték őt. Ami
azt jelenti, hogy legtöbben még gyerekek lehettek, de biztos
vagyok benne, hogy ha akkor a városban éltek, tudják,
milyen felhajtást okozott Savannah Van Allen halála. A
történet szerint Ben Walton elrabolta, megerőszakolta és
tizennégy alkalommal megszúrta Mrs. Van Allent. Később
egy connecticuti hotelszobában találtak rá. A szemtanúk
látták Ben Waltont a gyilkosságot megelőző napon a nő
otthona előtt, és a DNS-ét megtalálták a gyilkosság
helyszínén. Az ügyet úgy megcsavarták, hogy Ben Walton
őrült zaklatónak tűnt, aki kiszemelte Mrs. Van Allent.
– Van értelme – lazította meg Raymond a nyakkendőjét –,
de akkor miért volt ott? Miért volt a DNS-e a hotelszobában?
– Mert viszonyuk volt – szólalt meg egy hang az irodán
kívülről. Bárhol megismertem volna azt a hangot.
Ahogy Thea belépett, mintha egy fejjel magasabb lett
volna. Levette a kabátját meg a kesztyűjét, és ledobta őket a
székre. Lekapott egy aktát az asztalról, mielőtt odasétált
hozzám.
– Van erre bizonyíték? – emelte fel Vivian a kezét.
– Igen. Én – mondta ki Thea. Majd rám nézett: – Igaz, hogy
ez az ön ügye, de eligazíthatom őket?
Képes vagyok megtagadni tőle bármit is ezen a ponton?
Bólintva átadtam Theának a filcet, és helyet foglaltam az
asztalfőn, Tristan közelében.
– Ben Walton az apám. – Többen is összesúgtak, miközben
Thea felrajzolt egy idővonalat, ami az ablakon lévő
fényképhez kapcsolódott. – Valószínűleg a legtöbb ember
nem tudja, de Ben Waltont egykor Law Bonnet regényíróként
ismerték. Ő és az anyám, Margaret Cunning, sosem
házasodtak össze…
– Law Bonnet? A Boston Noble hetilap egyik írója? Hogy
lehetséges ez? – vágott közbe Atticus.
Ez az információ nekem is új volt.
– A botrány elkerülése végett a Boston Noble egy
szellemírót vett fel a helyére – folytatta Thea, és megjelölte
ezt a dátumot az idővonalon, mielőtt visszasétált az elejére.
– A Boston Noble minden évben nagy gálát rendez, amelyen
mindenki részt vesz, aki a címlapon szerepelt. Abban az
évben Savannah Van Allen kétszer volt a címlapon, és részt
vett a gálán. Ekkor kezdődött a hat hónapos viszonyuk.
Ezt a dátumot is felírta az idővonalra, majd megfordult, és
Savannah képét kezdte el keresni az asztalon.
Odacsúsztattam neki, hogy feltűzhesse.
– Ezt azonban soha nem hozta fel vagy említette sem az
ügyészség, sem Ben Walton saját védelme.
– Hiba a védelem részéről – állapítottam meg hangosan, és
a hallgatók gyorsan lefirkantották.
– Savannah Van Allen gyilkosságának hétvégéjén apám
elvitt a Woodstock Fesztiválra… valószínűleg azért, hogy
ezzel is leplezze a viszonyát.
– Hány éves lehettél akkor? Hat vagy hét? Ne vedd
sértésnek, de túl fiatal voltál, hogy hiteles tanúnak
számítsanak, vagy megbízható alibit biztosíthass. Emlékszel
egyáltalán arra a napra? Az ügyészség darabokra fog szedni,
és azt mondják majd, hogy vagy elnyomtad magadban a
gyilkosság emlékét, vagy nem voltál tudatában, mikor
történt – mutatott rá Vivian ügyesen.
A lényegre tapintott. A gyerekek borzasztó szemtanúk.
– Igazad van – folytatta Thea rezzenés nélkül. – Többnyire
homályos számomra az a nap. Emlékszem, hogy a vásárra
mentünk, és emlékszem a híd fényeire, ahogy hazafelé
tartottunk. Azonban nemcsak én voltam ott, hanem
Savannah Van Allen lánya is.
Micsoda? Hirtelen kihúztam magam.
Thea elővett egy fotót a nála lévő aktából, és az ablakra
ragasztotta. Valóban ott volt az exfeleségem. Tizenegy, talán
tizenkét éves lehetett, az anyjával összeborulva állt a
vásáron.
– Honnan szerezted ezt? – suttogtam. – Hogyan szerezted
ezt?
– Nem legálisan, de amikor meglátogattam apámat,
elmondta, hogy Savannah ugyanúgy elhozta a lányát, hogy
alibiként szolgáljon a találkozón. Már nincsenek meg az
aznapi képeim, de gondoltam, ő biztosan megőrzött valamit.
– Szóval feltörted a számítógépét? – kérdezte Tristan.
Megkönnyebbültnek tűnt, most, hogy látta, akár össze is
jöhet ez az ügy.
– Nem én tettem, de mint mondtam, nem legális módon
szereztem – mutatott Thea a képre. – Az ügyészség arra a
tényre építette fel az egészet, hogy az én… hogy Ben Walton
valami beteges megszállott. Egy olyan nő képét festették le,
aki rettegett, és egy szörnyeteg fogságába esett. De önök
ilyen nőnek látják Savannah-t? Odile Van Allent egyszer sem
kérdezték ki. Az emberek egy elítéltet akartak, és Ben
Walton tűnt a legegyszerűbb választásnak.
Tristan közelebb hajolva súgta oda:
– Úgy hangzik, mintha ő lenne a védelem.
– Így van.
Minden, amit Thea tett, és amin keresztülment, ezért volt.
– Akkor anyád miért nem vállalta az ügyét? – kérdezte
Raymond.
– Vagy legalább kérhetett volna segítséget valakitől, ha
nem akarta a nevét adni hozzá.
Várakozva figyeltem Theát. Ha sikert várt, minden átkozott
szennyest ki kellett teregetnie.
– Bosszúból. Amikor beszéltem Ben Waltonnal, elmondta,
hogy anyám bizonyítani tudta volna az ártatlanságát, de
amikor rájött, hogy nemcsak egy viszonyról van szó, hanem
el akarta hagyni őt Savannah-ért, faképnél hagyta őt, és
megsemmisítette a bizonyítékokat.
– És édesanyád mit mondott? – noszogatta Atticus.
– Azt mondta, hogy azt szeretné, ha élete hátralévő részét
börtönben töltené – mondta Thea szárazon. – Átadta az
ügyet egy általa ismert kirendelt ügyvédnek, és ez volt az
utolsó alkalom, hogy kapcsolatba lépett vele.
Thea felém fordult, és én bólintva felálltam.
– Mint a legtöbben tudják, viszonylag egyszerű távol
tartani valakit a börtöntől. Kiszabadítani onnan azonban már
más tészta. És mindennek tetejébe egy halálraítélt ügyéről
beszélünk. Készüljenek fel az összes akadályra, ami
emberileg lehetséges. Nem lesz egyszerű felmenteni Ben
Waltont, de most nem is erre törekszünk. Jelenleg a
perújrafelvétel a célunk, és az egyetlen módja, hogy
megnyerjük az ügyet, ha bevonjuk a közösségi médiát és a
nyilvánosságot is. Minden információt nyilvánosságra
hozunk!
– De ezzel nem könnyítjük meg az ügyészség dolgát, hogy
visszatámadjon? – kérdezte Thea.
– Ez az egyetlen járható út. – Tristan válaszolt helyettem. –
Ha a jogszerű úton haladunk, hónapokra, ha nem évekre
benne rekedünk a jogi bürokrácia útvesztőjében.
Inkább évekre… Csak elpazarolnák az időnket, és egy
halom papírmunka és formaság alá temetnének minket.
– Ezenkívül kezdenek összeállni a kirakós darabjai… több
bizonyíték létezik, csupán meg kell találnunk azokat.
Egyelőre csak akkora zajt kell csapnunk, hogy felfigyeljenek
ránk. Mindannyian a közösségi média generációjába
tartoznak, a maguk feladata a blogok indítása, az interjúk
elkészítése, twitterezni minden hírességnek, aki ellenzi a
halálbüntetést, hadd vegyék észre az emberek. Talán csoda
történik, és valaki olyan fotókkal szolgálhat a vásárról,
amelyeket használni tudunk. Az irodán kívül fogunk dolgozni,
de készüljenek fel, hogy Connecticutba kell menniük, amikor
eljön az ideje…
– Mr. Black – szakított félbe Betty, pánikkal a hangjában –,
itt van az exfelesége.
– Nem Odile Van Allen volt a feleséged? – kérdezte
zavartan Raymond.
Döbbent suttogások futottak végig a szobán.
– Mindjárt jövök – közöltem Bettyvel. Raymond nem
érdekelt. – Lássanak munkához, emberek!
– Az Úr legyen veled! – mondta Tristan kifelé menet.
Na igen, isten kegyelmére lesz szükségem, hogy épségben
kijussak Odile karmai közül. Az anyám haragja semmi volt
ahhoz képest, amit ő fog hozzám vágni. Ma reggel igazán
rosszul éreztem magam… Tudtam, hogy ez az egész
mennyire megviselte őt. Fiatalabbak voltunk, de ő tudta.
Tudta, hogy az anyja viszonyt folytat, mégsem szólt semmit.
Nem, biztosan mondott valamit, csak senki nem figyelt rá.
Az irodámba léptem, Odile pedig – sötét hajával és
mogyoróbarna szemével – remegve fordult felém.
– Te rohadt szemétláda! – Üvöltve rontott nekem. – Ennyire
gyűlölsz? Megcsaltalak, te pedig így akarsz visszavágni?! Ez
alattomos, annyira alattomos, és undorító, még tőled is!
Miért csinálod? Miért csinálod ezt?!
Megragadtam az öklét, és lefogtam őt.
– Nem ő tette. De ezt te is tudod, nem igaz? Hisz ott voltál.
Együtt voltak. Te is tudod.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz. Te… Már azt sem tudom,
ki vagy! – Ordítva tépte ki magát a szorításomból.
– Azon a hétvégén édesanyád elvitt a woodstocki vásárra…
– Nem értem, miért teszed ezt! Sajnálom, hogy
megbántottalak.
Túl fiatal voltam a házassághoz…
– Odile! Figyelj rám! Azért voltál a woodstocki vásáron,
mert az édesanyád…
– Ne merészelj beszélni róla! Nincs jogod beszélni róla!
Ismerted őt. Jó ember volt, nem érdemelte meg, hogy
megölje az a szörnyeteg!
– Ott voltál – mondtam halkan. Próbáltam hatni rá.
– Azon a hétvégén otthon voltam a bátyámmal.
Cseresznyeízű fagylaltot ettünk, de szörnyű volt, ezért
odaadtam…
– Nekem – lépett be Thea. Elkerekedett szemmel bámultak
egymásra.
Thea kábultnak nézett ki, mintha félig itt lenne, félig pedig
az elméjében.
– A vásár napján az óriáskerék előtt találkoztam veled.
Apám beállt a sorba fagylaltért. Anyukáddal. Neked nem
ízlett a tied, így odaadtad nekem. De nem tudtam mind a
kettőt fogni, így a harisnyádra és a cipődre ejtettem.
Emlékszem…
– Te megőrültél! Nem is ismerlek. Soha életemben nem
találkoztunk. Emlékeznék rá… – Odile hirtelen hallgatott el,
és rám nézett, – Ezért csinálod? Miatta? – Felhorkant. –
Mindig szeretted a fiatal, csinos és sebzett lányokat. Annyira
férfiasnak érzed magad, amikor megmentesz minket. – Thea
felé pördült. – Figyelmeztetlek, aranyom, amint összeszeded
magad, el fog távolodni tőled.
– Más az oka, hogy szakítottunk, és azért vállaltam az
ügyet, mert egy ártatlan embert ítéltek halálra!
– Ártatlanok ülnek börtönben, üdv Amerikában, Levi! Miért
ő?
Miért most? Tartogasd az öntörvényű szarságaidat valaki
másnak!
– Miattam van – mondta Thea –, de ez nem változtat a
tényen, hogy apám nem ölte meg az édesanyádat – közölte
emelt fővel.
– A bíróság szerint ő a tettes, és teszek róla, hogy rács
mögött is maradjon, mert odatartozik. Elég fájdalmat okozott
már a családomnak. Háborút akarsz, Levi? Megkaphatod.
Talán megfeledkeztél róla, milyen is a Van Allen család, de
emlékeztetni fogunk rá – köpte oda, ahogy elcsörtetett
mellettem.
– Nem menekülhetsz az igazság elől, Odile. Nem
hazudhatsz tovább magadnak! Kérlek – kiáltotta utána Thea.
– Ha még egyszer a közelembe jöttök, beperellek titeket
rágalmazásért és mindenért, ami csak eszembe jut. Mind
megőrültetek! – Ezzel Odile eltűnt a sarok mögött.
Amikor a szemem visszasiklott Theára, egy borítékot
nyújtott felém.
– Mi ez?
– Nem várhatom el, hogy ingyen dolgozz. Biztos csak
viccelt.
– Nem fogadhatom el.
 – Tudtam, hogy ezt fogod mondani, épp ezért utaltam át
délután a pénzt a cég számlájára. Itt a nyugta.
– Thea…
– Vissza kell mennem dolgozni – fordult meg, és
egyszerűen kisétált.
Az isten verje meg!
HUSZONHETEDIK FEJEZET

 
Thea
 
– Ez csak egy újabb példa, ahogy Amerikában a feketékkel
bánnak. Hány Ben Walton lehet még az országban? Hány
ügyet romboltak szét a kirendelt ügyvédek, akik magasról
tettek az egészre?!
– Teljesen valótlan; a kirendelt védők túlhajszoltak és
alulfizetettek, ezt az ügyet az állami rendőrség és a média
kezelte rosszul. A bizonyítékokat megfelelően kellett volna
értékelni, és semmilyen információ nem szivároghatott volna
ki a médiának. De téves azt állítani, hogy ez faji kérdés
lenne. Nap mint nap a legkülönfélébb fajú és etnikumú
emberek kerülnek börtönbe…
– Így van! – emelte fel Atticus az ég felé a kezét, és ezzel
elvonta a figyelmemet a vitáról, ami a híradóban zajlott.
Egy hét, ennyi kellett, hogy tűzvészként terjedjen az ügy.
Nem számít, melyik csatornára kapcsoltam, legalább egy
riport a Ben Walton-ügyről szólt. Levi a következő néhány
percben interjút ad a KWNN-nek, amit világszerte
sugároznak.
– Mi az? Azt hiszed, csak azért, mert demokrata vagyok, az
ezzel kapcsolatos nézeteim varázsütésre megváltoznak? –
kérdezte Atticus, miközben visszaültem a tárgyalóasztalhoz.
– Nem hiszem, hogy faji kérdésen alapul az ügy. Azt
gondolom, hogy bárki, aki viszonyt folytatott volna azzal a
nővel, ugyanezt a büntetést kapja.
Valószínűleg azt hitte, visszavágok valamit, de helyette
csak bólintottam.
– Egyetértek.
– Hogy mi?
 – Egyetértek. Minden bizonyíték arra utal, hogy ez az egész
katasztrofális események sorozata.
– A kirendelt ügyvéd alkoholista! – szaladt be Vivian egy
papírt lóbálva. Tristan mögé lépett, és kikapta a kezéből.
– Honnan szerezte ezt?
– Nem sok információt találni a kijelölt ügyvédről, így
gondoltam, elmegyek az irodájába, és megnézem, ott
dolgozik-e még. Nem így volt. Hat hónappal az ügy után
„eltanácsolták”. Mivel hivatalosan nem rúgták ki, így nincs
róla feljegyzés. Amikor azonban új állást keresett, a volt
főnöke levelet írt a részegeskedéséről, és azt mondta:
„Ennek az embernek nem szabadna ügyvédi tevékenységet
folytatnia”.
– Hol van most?
– Öt éve meghalt alkohol okozta májbetegségben.
– Milyen szomorú. De a halottak nem tudják megcáfolni a
bizonyítékot. Egyszerűen odaadták neked a levelet?
– Az új főnök kétségkívül szimpatizál az üggyel. A nő csak
annyit kért, hogy ne kapcsoljuk az irodájukhoz a férfit.
– Ha így halad, fenn kell tartanunk magának egy helyet,
miután lediplomázott – mondta Tristan, miközben felpillantott
ránk. – Kettőjüknek akad valami hasznos hozzáfűznivalójuk,
vagy tovább fonják egymás haját?
Szerencsére nem kellett válaszolnunk a kérdésre. Levi
jelent meg a képernyőn, és utáltam, hogy a nyakkendője
kissé ferde, én magam akartam megigazítani neki.
Szürkészöld színe kiemelte smaragdzöld szemét.
Meg akartam érinteni őt.
Mindazok ellenére, ami történt, és dacára, hogy az életem
egyik napról a másikra a feje tetejére állt, méghozzá sokkal
jobban, mint arra valaha is számítottam, még mindig
vágytam rá, hogy megérintsem.
– Köszönjük, hogy időt szakított ránk, Mr. Black.
– Nem, én köszönöm, hogy felhozták az ügyet. Sokáig
csupán az egyik oldalát ismerhettük.
– Szóval. Valóban hisz Ben Walton ártatlanságában?
 – Igen.
– De ön volt Odile Van Allen férje, nem? Miért vállalta el ezt
az ügyet?
– Az Odile Van Allennel kötött házasságomnak semmi köze
az ügyhöz. Megértem, hogy ez fájdalmat okoz neki, de ez
sosem állt szándékomban. Az emberek is azt kérdezgetik
tőlem folyton, hogy miért vállaltam az ügyet, de értetlenül
állok a kérdések előtt. Egy ártatlan férfi került halálsorra.
Biztosan tudom. Be is tudom bizonyítani. Nem követelem,
hogy az állam engedje szabadon, csak annyit kérek, hogy
vizsgálják felül az ügyét! A törvény kimondja, hogy új
tárgyalásra irányuló indítvány akkor nyújtható be, ha
valamilyen igazságtalanságot kell korrigálni, és amikor Ben
Walton esetét nézem, csak igazságtalanságot látok. Nem
tudom, és nem is érdekel, hogy ezt az igazságtalanságot
azért követték-e el ellene, mert fekete… A tény továbbra is
fennáll; súlyos igazságtalanságot követtek el, és Ben
Waltonnak joga, hogy szembeszálljon azzal, aki egykor
mellette állt. A kirendelt védője alkoholista volt, akit hat
hónappal Mr. Walton ítélete után elbocsátottak. A
birtokunkban van egy levél a volt munkáltatójától, amely
kimondja, hogy nem lett volna szabad megengedni, hogy a
férfi ügyvédi tevékenységet folytasson. Számomra ez
tökéletes magyarázat arra, hogy miért nem tudott egyetlen
tanút sem kétségbe vonni.
Honnan tudta? Hiszen mi is csak most jutottunk ezekhez az
információkhoz!
– Nagyszerű dolog az sms, nem igaz? – lóbálta Tristan a
lábát. – Levi teljes harci módba kapcsolt.
– Ha az állam valóban hisz a bűnösségében, akkor az új
tárgyalás nem jelenthet problémát. Nem árulunk
zsákbamacskát. Kiterítettük a lapjainkat. Ilyen hibákkal,
amelyeket még a tanítványaim sem követtek volna el, egy
ember élete forog kockán, ezért kérdezem önöket: hogyan
hunyhatnak szemet ekkora igazságtalanság fölött? Ben
Waltonnak volt egy élete, két gyönyörű lánya és egy
csodálatos karrierje a Boston Noble fő írójaként és
szerkesztőjeként. Law Bonnet álnéven…
– Ben Walton volt Law Bonnet? – kérdezett vissza
döbbenten a riporter.
Law Bonnet a friss hírek mestere volt. Mindenről és
mindenkiről írt, az elnökök és politikusok számonkérésétől a
szalagcímek leleplezéséig. Ha tudni akartad, mit mondanak a
hétfő reggeli hírekben, akkor pénteken Law Bonnetet kellett
olvasnod.
– Igen, de amikor Ben Waltont letartóztatták, a Boston
Noble eltitkolt mindent, amely hozzájuk kapcsolta volna őt,
és a magának kreált nevet egy szellemírónak adták. Ha ezt a
bíróságon szóba hozták volna, az esküdtszék megtudja, hogy
Savannah Van Allenről nem egy, hanem két vezércikk is szólt
abban az évben. Az elsőt felajánlották neki, a másodikat
pedig személyesen kérte. Ismerték egymást. Kapcsolatban
álltak. Minél jobban húzza az ember a zsinórt, annál több
bizonyíték hullik ki a szekrényből.
– Alig várom, hogy elolvassam a reggeli Boston Noble-t –
kuncogott magában Atticus.
– Tele van velük és Levi Blackkel a Twitter – görgette Vivian
a telefonját. Eddig észre sem vettem, milyen sokan lettünk a
teremben. Mindenki Levit akarta nézni a képernyőn.
Vannak emberek, akiket a világ mozgat, és vannak, akik
maguk mozgatják a világot. Levi Black az utóbbihoz
tartozott. Megvolt a képessége hozzá. Tiszteletet követelt, és
akik hallgattak rá, bárhová követték őt… engem is beleértve.
Tristan felállt, és mielőtt megszólalt volna, újraolvasta a
telefonját.
– Remélem, mindannyian jegyzeteltek, mert ami az imént
történt, arra a Boston Noble nem teheti meg, hogy ne
reagáljon, márpedig ezzel is csak az ügyünket szolgálja.
Pakoljanak, és menjenek haza, végeztünk.
– Micsoda? Hogyhogy végeztünk?
– Hadd fogalmazzak másképp. Pakoljanak, menjenek haza,
csókolják meg a párjukat, és aludjanak, amennyit csak
tudnak. Engedélyezték a meghallgatást, és nagy eséllyel újra
felveszik a pert, márpedig onnantól nem lesz könnyű. – Ezzel
Tristan kisétált a teremből. A döbbenettől visszarogytam a
székembe.
Még csak most kezdtük el, de már most annyi mindent
kivett belőlem. Meg kellett erősödnöm!
 
Levi
 
Gitárt ragadva az irodai kanapémra feküdtem, és ész
nélkül rángatni kezdtem a húrokat. A nap vakuk, interjúk és
találkozók homályaként repült el.
– Ne már – morogtam rá a telefonomra.
– Nehéz nap?
– Fogd be!
Tristan úgy tett elém egy pohár vizet, mintha
kötelességének érezte volna, hogy tegyen értem ma este
valamit.
– Víz? Komolyan?
– Holnap még nagyobb napod lesz – nyújtóztatta ki magát,
majd a székemre roskadt. – Ha most kezdesz inni, talán
sosem hagyod abba.
A falra másztam tőle, de jól ismert.
– Nézz bele a táskám elülső zsebébe!
– Miért?
– Csak csináld! – Pengettem tovább.
Egy kis, fekete kártyát húzott elő. Egy darabig bámulta,
majd ledobta az asztalra.
– Black, Knox és Társai? Végre felkerül a nevem egy
ajtóra… egy ajtóra, ami talán itt sem lesz, mire befejezzük az
ügyet.
– Legyen önbizalmad. Emellett, a szándék a fontos.
– Megesküdtél, hogy többé nem társulsz senkivel… A
legutóbbi partnered lefeküdt a feleségeddel.
– Köszönöm az emlékeztetőt, seggfej. Szerencsére házas
vagy, és szerelmes a húgomba. Bízom benned. Remek
ügyvéd vagy, és mindenben mellettem álltál, még a
marhaságokban is. Ezt rég meg kellett volna tennem.
Tristan felsóhajtott, hátradőlt a székében.
– Jobb, ha megnyerjük ezt az ügyet, különben pokoli dühös
leszek. Nem is beszélve arról, hogy veled is nekem kell majd
foglalkoznom, ha Thea többé nem szól hozzád.
– Nem érte teszem. – Már magam sem éreztem
hazugságnak. Talán annyi időt töltöttem azzal, hogy másokat
győzködjek az indokaimról, hogy magamat is meggyőztem. –
Ez túlmutat rajta, rajtam…
– Akkor nem fogod meglátogatni őt a
konferenciateremben?
– Mi van? – ültem fel, mire Tristan elvigyorodott.
Úgy tettem, mint akit nem érdekel, és visszafeküdtem. Az
órámra pillantottam.
1:00.
– Valaki mondja meg neki, hogy nem kap extra kreditet
azért, mert itt van ilyen késői órán.
– Nem vagyok a tanára – vágta oda Tristan.
– Odile azt mondta, szándékosan választok fiatal és
sebzett nőket. És amikor belegondoltam, igazat beszélt. Mit
árult ez el arról, hogy miféle férfi vagyok?
– Baromság.
– Van benne valami…
– Persze, ha az őrült exfeleséged sötét és borús
szemszögéből nézed, de itt, a szivárvány ezen oldalán,
mindent rendben találok.
Mi a pokol?
– Azt hiszem, közölni próbálsz valamit, de értelmetlen,
amit mondasz.
Tristan a szemét forgatta, és közelebb hajolva kihúzódott a
széke szélére, mintha egy titkot készülne felfedni.
– Amióta csak ismerlek, Levi, vonzott téged az erő. Legyen
szó házakról, ügyekről, nőkről… Nem keresel sebzett
embereket. Bizonyos fokig mindenki sebzett, mindannyian
küzdünk valamivel. A különbség az, hogyan kezeljük őket.
Kedvelted Odile-t, mert az anyja halála után is emelt fővel
járt. Önkénteskedett, segített a közösségnek, tanult.
Ugyanez vonatkozik Theára is. Egy olyan anyával
kétségtelen, hogy pokoli gyerekkora lehetett. Majd fel kellett
nevelnie a húgát. A belét is kidolgozta az ország egyik
legjobb iskolájában, és miután megtudta, hogy az apját
tévesen vádolták meg, nem tört össze. Nem adta fel.
Helyette ügyvéd akart lenni. Ő messze az egyik legerősebb
ember, akit ismerek, és nem szégyen, ha vonzódsz ehhez. Az
viszont már magas nekem, hogy miért épp most kezdtél el
hallgatni az exfeleségedre.
– Tristan, a bölcs… – Nem tudtam, mi mást mondhatnék.
– Ugye tudod, hogy tanúskodásra kell bírnunk Odile-t? Tud
valamit… tudnia kell.
– A kérdés az, hogy miért nem mondja el az igazat.
Számtalanszor átgondoltam, de továbbra sem volt
határozott elképzelésem. Csak a legrosszabbra tudtam
gondolni.
– Dühös lehetett az anyjára, amiért szétzilálta a
családjukat – dobtam be az ötletet.
– Mennyi lehetett, tizenegy, tizenkettő? Megértem, miért
lehetett dühös, de most, felnőttként, hagyni, hogy egy férfi
börtönben üljön, miközben ő tudja az ellenkezőjét? Ennyire
nem gyűlölhette az anyját.
– Rendben, akkor elnyomta magában. Nem akart
emlékezni a valódi történtekre, ezért fogta a történteket,
beletette egy dobozba, és elzárta azt. Nem akar
visszaemlékezni, így színlel?
Tristan bólintott.
– Oké. Tegyük fel, hogy így történt. Nem ő az első gyerek,
aki megtudja, hogy az egyik szülője viszonyt folytat. És
ismétlem, Odile érzelmileg elég érett már, hogy képes
legyen kezelni. El tudom képzelni, hogy lehordja az apját,
vagy nem beszél vele, de így elzárni az emlékeket? Az ilyen
dolgok általában csak súlyos trauma esetén történnek…
 Ledermedtem, ahogy Tristan is. A tekintetünk találkozott,
amikor mindketten ugyanarra a nyilvánvaló következtetésre
jutottunk.
– Olyasfajta trauma, hogy látta az anyja halálát? – fejeztem
be helyette.
– Látta a történteket, de nem ölték meg? Ha egy
előkelőség megölésére készülök, és tudom, hogy a lánya a
közelben van, vagy megölném a gyereket, vagy váltságdíjat
kérnék érte.
– Ismerte a gyilkost! – jelentettük ki egyszerre.
– Vagy – állt meg Tristan a szemembe nézve.
– Vagy? – Nem tudtam követni a gondolatmenetét.
– Hallgass ide, mi van, ha ő tette? – tagolta.
Végiggondoltam a dolgot, de egyszerűen nem nyert
értelmet számomra.
– Tristan, gyerek volt.
– Pontosan! Az anyja pajzsként használta a viszonya
leplezésére. Ez biztosan felbosszantotta őt. Láttunk nála
fiatalabb gyerekeket ilyesmit elkövetni, nem légből kapott
ötlet. Az anyjánál volt pénz azon a hétvégén. Átöltözhetett,
hívhatott egy taxit, és hazament.
– Tristan, ahhoz szociopatának kellene lennie.
Tristan rám nézett, nem mondott mást.
– Akárhogy is… – Elhallgattam. Undorodtam a gondolattól.
– Neked kell beszélni vele. Engem szóra sem méltat.
Jelenleg jobban gyűlölt, mint bárki mást a világon…
– Mindez haszontalan, amíg nem hagyják jóvá a
perújrafelvételt. Én pedig most hazamegyek, hogy
találkozzak végre a feleségemmel – állt fel Tristan, de
visszanézett rám. – Amikor találkozol Theával, légy szíves, ne
a konferenciateremben csináljátok, még dolgoznunk kell ott.
– Nem fogom megkeresni őt.
– Persze, és az éhező ember sem eszik, ha lakomát
rendeznek előtte. Pár óra múlva találkozunk.
Ezzel elment.
1:15.
 Térre van szüksége. 1:32.
Ráadásul minden bonyolult. Én lettem az apja ügyvédje.
Másfelől viszont, mikor nem vagyunk bonyolultak?
1:46.
Ajánlom, hogy ne legyen itt! 1:57.
Nem lehet még mindig itt.
Felkeltem, és nekitámasztottam a gitáromat a széknek. Az
irodából kilépve megláttam a konferenciaterem fényeit.
Minden lépéssel összébb szorult a gyomrom, és csengett a
fülem. Tudtam, hogy rosszul is elsülhet a dolog, mégis
odasétáltam az ajtóhoz.
Thea háttal állt nekem, és az idővonalat bámulta az
ablakon. Az elmúlt héten számos képpel és megjegyzéssel
egészítettük ki.
Hamarosan már nem látszik a mögötte elterülő városkép.
– Urgh! – morgolódott Thea. A kezét a fejére tette, és
többször végigfuttatta a szemét az idővonalon.
– Menj haza – mondtam, és ő megugrott. Nem fordult meg.
– A professzorodként és az ügy vezetőjeként mondom,
menj haza.
Nem válsz hasznomra, ha kialvatlan vagy.
– Mondod te – vágott vissza Thea, ahogy végre rám nézett.
– Én csak egy egyszerű diák vagyok. Te vagy a vezető
ügyvéd, és az ügyfeled lányaként úgy vélem, aludnod
kellene.
– Egyik pillanatban az ügyfelem lánya vagy, a
következőben ügyvéd vagy diák, vagy a barátnőm… a
szeretőm. Annyi személyiséggel rendelkezel, hogy nem
tudlak követni.
– Az ügyfeled lánya vagyok, egy ügyvéd és egy diák. Csak
voltam a barátnőd… a szeretőd. Most pedig távozom. Jó
éjszakát!
Felhúzta a cipőjét, és összeszedte a kabátját, a kesztyűjét
és a sálját. De amikor az ajtóhoz ért, kinyújtottam a karom,
hogy elzárjam az útját, és megakadályozzam, hogy
távozzon.
 – Levi, menj arrébb!
– Nem tehetem – mondtam őszintén. – Azért vagyok itt,
mert utálok nélküled lenni otthon…
– Levi, kérlek, ne…
– Bejöttél a házamba, megittad a boromat, és azt
mondtad, benne vagy. Azt mondtad, befejezed végre az
állandó menekülést. Hogy felnőttek vagyunk. Aztán
elfordultál, és visszavontad az egészet. Elhagytál, és én üljek
ölbe tett kézzel, és törődjek bele?
Thea megfordult ugyan, de nem nézett a szemembe.
– Pontosan. Mert miattad van. Hazudtál nekem.
– Akkor büntess másképp – léptem elé, és kényszerítettem,
hogy a szemembe nézzen. – Hazudtam, igen. Nem tudtam,
mit gondoljak az egész helyzetről, csak azt tudtam, hogy
akarlak. Még mindig akarlak… és tudom, hogy te is akarsz
engem…
– Ne beszélj a nevemben! Nem tudod, mit akarok.
Megcsókoltam. Erőteljesen csókoltam, és a derekát
megragadva felkaptam… ő pedig visszacsókolt.
Sóhajtva ellazult az állkapcsa, és a szája lassan megnyílt
előttem.
– Mikor fogsz már rájönni, hogy amit a szíved és a szád
mond, az két különböző dolog? – mondtam ki, ahogy
elhúzódtam tőle egy leheletnyit.
– Ezt nekem kellene eldöntenem.
Ismét megcsókoltam, az alsó ajkába haraptam.
– Pedig igaz. Minden alkalommal, amikor visszacsókolsz,
vagy a karjaimban maradsz, vagy ahogy rám nézel… a
maradás mellett döntesz. Szóval csináld csak; éld meg
velem a pillanatot, Thea!
– Levi, nem tudok gondolkodni, amikor ilyen közel vagy
hozzám – próbált elhúzódni.
– Ez a te problémád. Most az egyszer ne gondold túl a
dolgokat, csak légy itt velem – ismételtem meg, ahogy
megpusziltam a homlokát, az arcát, az orrát, majd végül az
ajkát.
 Nem csókoltam olyan erősen, mint korábban. Látni
akartam, hogy eltaszít-e magától, hogy valóban azt akarja,
vége legyen. De nem tette. Még akkor sem, amikor az
asztalhoz nyomtam, és letéptem róla az ingét, akkor sem tolt
el magától.
Ehelyett magához húzott, keze a nyakamról a nadrágomra
csúszott, és fürge ujjaival kioldotta az övemet. Mindkét
kezem lesimítottam harisnyás combjára, és addig rángattam,
amíg a vékony, finom anyag el nem szakadt.
– A fenébe, Levi… ah! – nyögött fel Thea, ahogy
megszívtam a nyakát. Remegett, ahogy én is… túl rég
voltunk így kettesben. Lerángattam a melltartóját,
megmarkoltam, és megszorítottam mindkét mellbimbóját.
Thea hátradőlt az asztalon, a könyökére támaszkodott, én
pedig végignyaltam, a nyakától egészen a mellkasáig.
– Levi – borzongott –, kérlek, ne játszadozz velem!
Elmosolyodtam, ahogy egy ujjam finoman
belecsúsztattam, és megálltam a G-pontjánál.
– Szóval azt akarod mondani, hogy dugjalak meg… most
azonnal?
Thea nem szólt semmit, csak megragadta a kezem, és
próbált rávenni, hogy gyorsabban mozogjak. Nem tettem.
– Levi…
– Mondd ki! Mondd, hogy akarod, hogy dugjalak meg, és
nem állok meg, amíg újra és újra a nevemet nem sikoltod.
Thea az ajkába harapott, a szája résnyire nyílt, de nem
beszélt. Egy másik ujjamat is bedugva gyorsítottam fel a
tempót, és figyeltem, ahogy Thea szeme felakad. Akkor újra
megálltam.
– Az istenit, Levi!
– Mondd ki! – parancsoltam rá. Nem bírtam már sokáig.
Már a puszta látványától annyira megkeményedtem, hogy
fájt.
– Dugj meg, a francba is! Hála istennek.
Kissé elhúzódtam, és szélesre tártam a lábait. A farkam
végét nekinyomtam. Majd tövig elmerültem benne.
 – Uram… isten – remegett meg Thea hangja. Az én számat
csak valami morgás hagyta el.
A nyögései, a belém mélyedő körmei, hogy milyen
feszesen szorított. Az asztalra döntve dugtam őt. Nem
találtam rá szebb szót, az egyik kezemmel a derekát, a
másikkal a haját markoltam, a testének dőltem, hogy
eltaláljam a szöget, és olyan erősen csapódtam bele, hogy
az asztal is mozogni kezdett alattunk.
– Levi… én… én…
Az ajkához nyomtam a szám, és a nyelvünk összesimult.
Thea belemarkolt a fenekembe, úgy húzott még közelebb
magához.
– Bassza meg! – zihálta, ahogy felért a csúcsra, de én még
nem jártam ott. Mindkét lábát a vállamra emeltem, és még
gyorsabban, még erősebben csináltam… olyan rohadt
erősen. Nem tudtam visszafogni magam.
– Basszus – szisszentem fel. Gyorsabban elmentem, mint
szerettem volna.
Thea két melle közé csókolva öleltem át, és magamhoz
húztam.
– Miért nincs önuralmam, ha rólad van szó? – suttogta.
– Valószínűleg ugyanazon okból, amivel engem is rabul
ejtettél.
Szerelmes vagyok beléd.
HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

 
Thea
 
Lehasznált és ideges voltam. A Connecticutba vezető úton
kétszer is majdnem le kellett húzódnom. A tárgyalóteremben
ülve igyekeztem a lehető legnyugodtabb maradni, amíg a
bíró visszatértét vártuk. Közel jártam az őrülethez. Már egy
órája vártunk. Levi Tristan mellett ült a védelem asztalánál,
és mindketten olyan nyugodtnak tűntek, ami emberileg csak
lehetséges volt. Egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy
csinálják. Ha itt kudarcot vallunk, nem lehet fellebbezni, és
nagy valószínűséggel apám a börtönben hal meg. De mivel
is fellebbezhetnénk? Már minden bizonyítékot bemutattunk a
bírónak. Ennyi volt. A perújrafelvétel minden okát
felvázolták, és ezek jó indokok voltak… igaz? De vajon
elegendőek lesznek? Talán nekem kellene beszélnem?
– Minden rendben lesz. Nagyszerűek voltak. És egy nap mi
is azok leszünk – súgta oda Vivian, miközben helyet foglalt
mellettem a hátsó sorokban.
– Köszönöm – mondtam lassan. Meglepett, hogy egyáltalán
hozzám szól.
Vivian összekulcsolta a kezét.
– Felhagytam a munkámmal… a másik munkámmal.
Csoda, hogy egyáltalán volt ideje másik munkára.
– Ez remek.
– Csak tudatni akartam veled… és azt akartam mondani…
bocsánatot szerettem volna kérni. Mindenért, ami történt, és
azért is, amit mondtam neked. Sajnálom. Nagyszerű ügyvéd
vagy, és nem kellett volna ítélkeznem a magánéleted felett;
a legkevésbé nekem nem kellett volna. Szóval, sajnálom.
 – Ez aztán nem kevés bocsánatkérés egy mondatban –
fogtam meg a kezét, és lágyan megszorítottam. – De
köszönöm, mert jelenleg úgy érzem, mindjárt hányok.
– Végül kiderül az igazság.
– Álljanak fel! – szólalt meg ekkor a bírósági végrehajtó.
Ahogy a bíró belépett, rámarkoltam Vivian kezére. Nem
voltam benne biztos, hogy a másik keze azért van-e a
vállamon, hogy megnyugtasson, vagy mert ki akart
szabadulni a szorításomból. Akárhogy is, nem szólt semmit.
A gyomromban mintha egy pillangókkal teli verem lett volna,
és mindenem, a szívem, az elmém, mind belevesztek.
– Tüzetesen átvizsgáltam az ügyet, és bár egyetértek a
védelemmel, hogy Ben Walton ügyét nyugtalanító
hanyagsággal kezelték, azonban tiszta lelkiismerettel nem
ítélhetek újabb tárgyalást, mert ezzel tovább növelnénk Van
Allenék szenvedését. Mr. Black, az új tárgyalásra irányuló
indítványát elutasítjuk.
A kalapácsával a fára csapott, és ezzel el is tűnt.
Elutasítva.
Ami nemet jelent.
Ami azt jelenti, hogy hiába dolgoztunk. Vége, vesztettünk.
Vesztettünk.
– Thea!
Vivian kapott el, amikor beleroskadtam a székbe.
Nem éreztem a testem egyetlen részét sem. Mindenem
fájt, mintha a tüdőm megtelt volna vízzel, és fuldokolnék. A
látásom elhomályosult. Hallottam, hogy az emberek
tapsolnak, mintha örülni kellett volna. Ez nem
igazságszolgáltatás. Az igazságszolgáltatás egy illúzió. A
remény csak fájdalmat okozott, és mozdulni sem tudtam.
Nyernünk kellett volna.
A bizonyítékaink helytállóak voltak, minden a mi
malmunkra hajtotta a vizet. Mellettünk állt a sajtó, a média,
az aktivisták, mindenki, toltak minket előre, drukkoltak
nekünk, és mégis… Vesztettünk. Három mondattal
vesztettünk.
 – Még nincs vége.
Nem tudom, miért, de abban a rövid pillanatban nem
éreztem úgy, mintha zuhannék. Levi felé fordulva, észre sem
vettem, hogy sírok, amíg le nem törölte a könnyeimet.
– Ne add fel! Ez csak egy visszaesés, bár nem kicsi, de
megtehetjük…
– Köszönöm, Levi. – A hangom elcsuklott, mégis folytattam.
– Köszönök mindent, amit értem tettél. De egyedül
maradhatnék egy pillanatra? Mindjárt megyek, csak
szükségem van egy pillanatra.
Megtépázottnak látszott, de összeszedte a dolgait, és
elment. Az egész hely kiürült, és én sírtam. A kezemet a
számra szorítva sírtam. Csak akkor hagytam abba, amikor
már kiszáradt a torkom, és a szemem bedagadt. Akárcsak
fiatalabb koromban, a kézfejemmel megtöröltem az arcom,
és a táskámba nyúltam a kis üveg szemcseppemért. Aztán
felálltam, lesepertem a ruhámat, és kisétáltam a
tárgyalóteremből. Levinak csak a hátát láttam, épp a
sajtónak nyilatkozott. Senkit sem akartam most látni, így
nem.
Amikor azonban megfordultam, hogy lemenjek a lépcsőn,
valaki épp felém tartott. A szeme sötét volt, majdnem
fekete, és dühösen meredt egyenesen Levira. A férfi
belenyúlt a kabátjába, és a gyomrom felkavarodott, a fülem
lángba borult, és a szívem ki akart ugrani a helyéről. Olyan
érzés volt, mintha az idő lelassult volna. Minden kiesett a
kezemből, ahogy rohanni kezdtem. Úgy nézett rám, mintha
őrült lennék, és a szája mozgott, de nem hallottam semmit a
lövés fülsiketítő robbanásától…
BANG
Csengett a fülem. Majd jött a fájdalom, és nem futottam
többé.
– Thea! Thea! – ordította Levi.
A szeme annyira elkerekedett, azt hittem, kiesik a fejéből.
Miért volt az, hogy bármennyire sötétté vált is minden, őt
ilyen világosan láttam? Olyan volt, mint egy örökláng az
állandó sötétségben.
– Thea! Thea! Mondj valamit! Thea!
A fények elhalványultak, majd kialudtak.
 
Tristan
 
– A mai napon, Connecticut bíróságának lépcsőjén a
huszonhárom éves Thea Cunningot, a nemrég elhunyt,
szabadúszó ügyvéd, Margaret Cunning és a hírhedt bűnöző,
Ben Walton lányát lelőtték. A rendőrök elfogták és őrizetbe
vették az elkövetőt. Ezt megelőzően hirdette ki Thomas bíró
a megdöbbentő ítéletet, miszerint megtagadta Mr. Black és
ügyfele, Mr. Walton perújrafelvételhez való jogát. Sokan azt
feltételezik, hogy így próbálták elhallgattatni a fiatal Ms.
Cunningot és megakadályozni, hogy kiszabadítsa az apját. Az
orvosok szerint az állapota kritikus…
A rádiót lehalkítva próbáltam kiverni a fejemből a jelenetet.
Olyan gyorsan történt, hogy a kezem továbbra is remegett.
Az egyik pillanatban Levi és én a tárgyalóteremben ültünk,
döbbenten a bíró ítéletétől, a másikban már kint álltunk, és
az újságírókkal beszélve próbáltunk értelmet találni a
történtekben, amikor Thea a semmiből odakiabált Levinak,
futott – nem, a golyó elé ugrott, mintha csak egy átkozott
ölelésre készülne.
Elrepült. Esküszöm a mindenható Istenre, hogy elrepült,
amikor a golyó eltalálta. Levi karjába repült, aki nem tudott
mást tenni, mint zavartan nézni, mintha nem értené, mit lát,
miközben mindenki más fedezékbe vonult. Levi kővé
dermedve térdelt le, csak bámulta, ahogy Thea vére ömlik,
és őt is összekeni. Majd valószínűleg beütött nála a helyzet
realitása, mert Thea nevét üvöltve remegni kezdett.
A kezét Thea hasára nyomta, próbálta elállítani a vérzést.
Hiába szólongatta, Thea nem válaszolt. Alighanem én hívtam
a rendőrséget, de semmire sem emlékszem. Levi látványa,
ahogy sírva térdel a szeretett nő mellett, aki elvérzik a
bíróság épülete előtt. A kép beleégett az agyamba.
– Hogy van Levi? Hogy van Thea? Mi történt? Hova kell
mennünk? – rohant ki Bethan a házból, amint hazaértem.
Bellamyt a szülei ringatták, én pedig odasétáltam
hozzájuk, kivettem a lányomat a kezükből, és szorosan
magamhoz öleltem.
– Tristan – zokogott Bethan, mire őt is a karomba vontam.
Biztonságban voltak. Minden rendben volt velük… ahogy
lennie kellett, de a saját szememmel akartam látni…
éreznem kellett.
– Mi történt? Próbáltuk elérni Levit, de ki van kapcsolva a
telefonja. Pisztolylövés hallatszott, majd minden kamera
kikapcsolt – lépett hozzánk az anyja.
Valamilyen oknál fogva a nő látványa feldühített… talán a
világra haragudtam, de most Mrs. Black állt a dühöm
középpontjába.
– Magára hagyta őt – adtam át Bethan kezébe Bellamyt. –
Szembeszállt a világgal. Elmondta magának az igazat,
igazságot akart szolgáltatni a maga barátnőjének, akit
meggyilkoltak, és kiszabadítani egy férfit, akit húsz évre
börtönbe zártak egy olyan bűnért, amit nem ő követett el. És
maga elhagyta őt. Mindketten magára hagyták! A család,
Van Allenék, akiket annyira nagyra tartanak, megpróbálták
megölni a fiukat, és egy huszonhárom éves nő, aki tíz
perccel azelőtt tudta meg, hogy az apja valószínűleg az
egész életét börtönben fogja tölteni egy olyan bűnért, amit
nem ő követett el, elé ugrott, és rohadtul feláldozta magát.
Hiába fordítják el az arcukat a szartól, a nap végén úgyis
bűzleni fognak, nem igaz? Döbbentnek tűntek, hiszen ki
merné felemelni a szavát Blackékkel szemben?
– Tristan – suttogta Bethan. Megragadta az ingujjam, és
lágyan ringatta Bellamyt, miközben sírt. – Menjünk, a
kórházban kellene lennünk.
– Menj csak. De légy óvatos! Nekem még beszélnem kell
valakivel – csókoltam meg a homlokukat, mielőtt a
kocsimhoz sétáltam.
– Menjünk mi is? Nekünk is mennünk kellene? Akarja, hogy
vele legyünk? – kiáltott utánunk Mr. Black, mire keserűen
megfordultam, és vállat vontam.
– Csináljon, amit akar, Mr. Black, a magukfajtának az megy
a legjobban.
Beszálltam az autómba, és az ajtót becsapva elhajtottam.
Nem végeztem. Egyedül hagytam Levit a kórházban, mert
egy: a segítségemet kérte egy rövid, de tiszta pillanatában,
és kettő: mert látnom kellett a családomat. Nem számít, mi
történt ma, nem akart elmozdulni Thea mellől…
Thea. Thea! Ne… kérlek, ne. Gyerünk…
Megborzongtam a fejemben lévő emléktől; Levi üvöltése
megállás nélkül visszhangzott a gondolataim között, mintha
ő haldokolna. Levi ritkán kért tőlem segítséget. Így ezt meg
kellett tennem. Tartoztam neki.
Az utca túloldalán parkoltam le, kiszálltam a kocsiból.
Ekkor vettem észre, hogy a szobalányok táskákat pakoltak
egy várakozó autóba.
Odile lépett ki utoljára, újszülött gyermeke egy hordozóban
feküdt. Barna haját rendetlen kontyba fogta, farmert és
sportcipőt viselt. Mióta ismerem Odile Van Allent, sosem
hordott sportcipőt az edzőtermen kívül.
A kocsijának dőlve összefontam a karom a mellkasom
előtt, és vártam, hogy észrevegyen. Odile egyből félrekapta
a tekintetét, és úgy tett, mintha ott sem lennék.
– Levi mondta, hogy amikor kiléptél az irodájából,
megesküdtél, hogy Van Allenék nem fogják ezt annyiban
hagyni. Így vártuk, hogy mikor bújik ki a szög a zsákból.
Vártunk és vártunk, de hiába. Egyikőtök sem tett
nyilatkozatot.
– Menj innen, Tristan! – csattant fel Odile, miközben
megpróbálta berakni a gyerekét a hátsó ülésre.
– Aztán ma, a bíróságon, a bírónak a szokásosnál hosszabb
ideig tartott a mérlegelés… Majdnem mintha el akarta volna
hitetni velünk, hogy valóban átgondolta az ügyet. De ne már,
Thomas bíró? Egy jó ügyvéd ismeri a törvényt. Ám egy
nagyszerű ügyvéd a bírót ismeri, és én ismerem Thomas
bírót. Mindketten ismerjük őt, Bostonban született, és
korábban minden Van Allen-jótékonysági szervezetnek
adományozott. A gyors gondolkodású férfi, és a még
gyorsabb bíró. Mondd hát, Odile, mit ajánlottál neki?
– Semmit sem tettem! Az, hogy vesztettetek, a ti hibátok…
– Majd egy férfi megpróbálja megölni Levit. De őt is
ismerem. Legalábbis ismerősnek tűnt. Régen kertészként
dolgozott apád nyaralójában. Azt hittem, megőrültem, mert
az az Odile, akit ismertem, soha nem próbált volna megölni
egy embert.
– Olvass. A. Számról. Nem csináltam semmit! – csapta be
Odile a kocsija ajtaját, és átment a vezetőoldalihoz.
– Olvasok, de csak hazugság árad belőle! Mi van az
apáddal, Odile? – kérdeztem, mire megtorpant. – Az ügy
kezdete óta New Yorkban van, nem igaz?
– De – szedte össze magát.
– Ismét neki falazol? – álltam el az útját, megakadályozva,
hogy elhajtson.
– Már megbocsáss…
– A végére ugrom, mert úgy tűnik, nagyon sietsz elhagyni
a várost. Falazol neki, épp, ahogy anyád halálánál is tetted…
– Nem ő tette…
– Hányszor ismételtette el veled ezt a mondókát? –
kerültem meg a kocsit. – Meséltél neki anyád viszonyáról?
Felhívtad őt, amikor a woodstocki vásáron voltatok, és
elmondtad neki. Elárultad, hogy édesanyád valaki mással
van ott…
– Pofa be, Tristan! Fogalmad sincs, miről beszélsz!
– És amikor apád odament, megölte őt. Megszúrta…
hányszor is? Tizennégy alkalommal? Számomra ez hirtelen
felindulásból elkövetett gyilkosságnak tűnik.
– Nem, tévedsz…
– Ki másnak falaznál? Miért hazudsz tovább érte? Ma meg
akarta ölni Levit. Apád egy gyilkos, Odile, és te hagyod
szabadon járni!
– Nem! Nem ő volt. Hanem… – Odile kerekre tágult
szemmel ledermedt.
– Akkor ki volt?
Megkerült engem, és a síró fiához lépett.
– Tristan, hagyd! Kérlek, hagyd ezt az egészet. Minden
rendben volt…
– Semmi sincs rendben! – kiabáltam rá.
Odile összerezzent, majd ringatni kezdte a fiát, aki egyre
erősebben sírt.
Mély levegőt véve próbáltam megnyugtatni magam.
– Ha félsz…
– Nem félek – hazudta Odile a fejét rázva.
– Akkor áruld el az igazat! Nem vagy jól. Ez az egész ügy a
te fejed fölött is ott lóg, és semmi sincs rendben. Anyád
szerette Ben Waltont. Biztos nem akarta volna, hogy ezt
tegyétek vele. Savannah nem akarta volna, hogy az életed
végéig hazudj mindenkinek és önmagadnak is.
– Akkor nem kellett volna így megszégyenítenie minket –
köpte oda. – Fényes nappal csalta az apánkat. Engem akart
álcának használni, hogy lefeküdhessen vele! Anya hibája. Az
egész az ő hibája.
Úgy hangzott, mintha magát próbálná meggyőzni. Várjunk!
– Megszégyenítenie minket. Apánkat. Két emberről
beszélsz. A bátyád, a bátyádat hívtad. Mennyi lehetett Cole,
tizennyolc? Tizenkilenc? Nem akartad elmondani apádnak,
ezért felhívtad a bátyádat.
 Kezdett minden összeállni a fejemben. Odile nem válaszolt.
– Mi történt azon az éjszakán a motelszobában, Odile?
Megrázta a fejét, letörölte a könnyeit…
– Már lezártuk ezt. Véget ért. Miért kellett felh…
– Mert ez nem helyes. Te is tudod. Elfeketíti a lelked. A
mosolyod régen beragyogta a szobát, most pedig egy két
lábon járó sötétség vagy. A bátyád, akit védelmezel, lassan
megöl téged, és nem te leszel az egyetlen, aki szenvedni
fog. Az a gyermek a karjaidban jobban fog szenvedni, mint
bárki más, mert soha nem fogja megérteni, miért vagy
olyan, amilyen. Miért bántod őt? Szóval kérlek, Odile, mondd
el, mi történt!
Odile nyelt egyet, újra megtörölte az arcát, majd fojtott
zokogással belekezdett.
– Anya elvitt arra a hülye vásárra. Azt mondta, csak mi
leszünk azon a hétvégén, csak mi, lányok. De aztán jött az a
fickó, és anya azt hitte, olyan hülye vagyok, hogy
rákényszeríthet, hogy összebarátkozzam a lányával, és nem
veszem észre, mi történik. Dühös voltam rá, és amikor aznap
este megláttam a terhességi tesztet a fürdőszobában,
egyszerűen nem bírtam tovább, ezért felhívtam Cole-t.
Mindent elmondtam neki, és rám parancsolt, hogy ne
mozduljak, hamarosan ott lesz. Csak bámultam anyára, és
rájöttem, hogy gyűlölöm őt; nem tudtam elviselni a
látványát, ezért leültem odakint. Hideg volt, és anya
folyamatosan kérte, hogy menjek be, de megmondtam, hogy
hagyjon békén. Végül megérkezett Cole, és azt mondta,
maradjak a kocsiban… én…
Odile eltakarta a száját, és végül rám nézett.
– Egyszer felsikoltott. Ennyit hallottam, és Cole csak sokára
jött vissza, és valahogy más volt. Kidobta a szemetet, majd
beült mellém a kocsiba. Egész úton hazafelé arról papolt,
hogy egy család vagyunk. Mi vagyunk Van Allenék.
Gyalázatosnak nevezte anyát, és a számba rágta, hogy mit
mondjak. De nem tudtam, hogy megölte őt, amíg meg nem
láttam a híreket. Minden olyan gyorsan történt, és a bátyám
azt mondta, engem senki sem fog kikérdezni. Mondta, hogy
maradjak távol, és így is tettem. Senki sem kérdezett…
– Tanúvallomást kell tenned, Odile.
Megrázta a fejét.
– Nem megy. Egyszerűen nem megy. Üldözni fognak.
Minden szétesik. Nem tehetem.
– Segítek neked. Mindent megteszek, hogy megvédjelek.
De tanúskodnod kell, mert tőled hallani sokkal jobb, mintha
felvételről játszanám le.
A felső zsebembe nyúltam, és előhúztam a telefonomat.
Ezzel Odile zokogásban tört ki, én pedig a karomba húztam
őt is, és a síró kisfiát is.
 
Levi
 
– Levi! – kiáltotta Selene felém futva.
Épp most hívtam őt, nem? Hogy került ide ilyen gyorsan?
Az órára nézve rájöttem, hogy négy óra egyszerűen
elrepült. Beletelt egy kis időbe, miután… miután felhívtam.
De tudtam, hogy Theának rá van a legjobban szüksége.
– Mondtak valamit? Tudunk bármit? Nem tudtunk azonnal
indulni, és folyamatosan azt hajtogatták, hogy kritikus
állapotban van. És…
– Lélegezz! – vágott közbe egy tizenhét-tizennyolc év körüli
fiú. Sötétbarna bőre volt, és fekete szeme. Selene hátára
tette a kezét, és nyugtatóan simogatta. Eddig nem is vettem
észre őt. – Biztos vagyok benne, hogy jól van…
– Lelőtték! Hogy lenne jól? Nem értem! – kiáltottam rá.
Soha életemben nem éreztem magam olyan
haszontalannak, mint most. Minden lehetséges módon
kudarcot vallottam.
– Még nem mondtak semmit – közöltem, amitől Selene
csak még jobban sírt.
Az eltelt négy órában semmit sem hallottam.
– Selene?
 Megmozdult, kitörölte a szeméből a könnyeket, és egy
aggódó, idősebb hölgy felé fordult, aki a botja segítségével
felénk tartott. Alacsony volt, fehér hajú és sötét, ráncos bőrű.
Bár két generációval felettük állt, tagadni sem lehetett a
hasonlóságot. Ő volt Cunning nagymama.
– Semmi hír – mondta Selene, és a nő rám nézett. – Nagyi,
ő itt Levi Black. Ő nem csupán apa ügyvédje…
– Selene, hagyd. Örülök, hogy végre megismerhetem,
asszonyom. Kezet nyújtottam, de ő csak bámulta azt, majd
rám meredt.
– Szóval te vagy az, aki az unokámmal randizik?
– N… – kezdtem, de Selene oldalba bökött. – Igen. Én
vagyok. Nem tagadhattam, milyen jólesett hangosan is
kimondani.
A nő bólintott, végül megrázta a kezem, és helyet foglalt.
– Hozhatok valamit?
– Ne törd magad, fiam, ülj csak le! – Vett egy mély
lélegzetet. – Láttad, igaz? Ott voltál.
Nem akartam beszélni róla. Próbáltam elnyomni
magamban.
Ezért nem válaszoltam.
– Miatta vállaltad az ügyet?
– Igen – válaszoltam. Már nem volt értelme hazudni. – De ő
segített hinni benne.
A nő elmosolyodott.
– Igen. Ő igazán szenvedélyes.
– Tudom.
– Elvállaltad az ügyét. Érte. Őt pedig meglőtték. Érted.
Felpattantam, pislogtam. A gondolatok száguldottak a
fejemben.
Thea a földön feküdt, rám meredt, beszélni próbált, de
mielőtt megtehette volna, lecsukódott a szeme. Azt hittem,
meghalt. Közvetlenül előttem, a kezemmel a hasán,
miközben próbálom megállítani a vérzést. Azt hittem,
meghalt, és én vele akartam halni.
Ne!
 Szipogva megtöröltem a szemem sarkát, és visszaültem a
székembe.
– Nem akarlak büntetni érte, Thea szabad ember. Nem a te
hibád. De amikor felébred, verj némi értelmet a fejébe. – A
nő megállt, és a szájára tette a kezét. A másikat én fogtam. –
Ajánlom, hogy megmondd neki, hogy nem ugrálhat golyók
elé csak azért, mert szerelmes. Magam kiabálnék vele, de
tudom, hogy végül sírva fakadnék.
– Szerintem csak rosszabbul érezné magát, ha én
mondanám meg neki. Magának kell megtennie. – Nevetést
erőltettem magamra. – Minden rendben lesz vele.
Miért nem hittem magamnak?
– Jobb, ha egyikőtök sem csinál efféle mutatványokat. És ti
se kövessétek a példát! – mutatott az unokájára és a párjára.
Selene bólogatott, miközben a barátja mellkasára hajtotta
a fejét.
– Nem hagyom neki – mondta a fiú a nagymamának, mire
ő biccentett.
Amikor az orvos – nem más, mint dr. Sharpay London –
odajött hozzánk, végignézett rajtunk. A szeme döbbentnek
tűnt, mielőtt mindentudóan elmosolyodott.
– Önök Thea Cunning hozzátartozói?
– Igen – válaszolta a nagymamája, miközben felsegítettem.
– A golyó a májába fúródott, aminek következtében a
vérveszteség miatt hipovolémiás sokkba esett, amitől a szíve
megadta magát. Most azonban stabil állapotban van, és
jelenleg alszik. Túl fogja élni – mosolyodott el Sharpay. – Egy
nővér hamarosan beengedi önöket hozzá.
– Hála istennek – mondta a nagymama.
Sharpayre néztem. Ő csak mosolygott és bólintott, aztán
megfordult, és visszasétált a folyosóra.
Mély levegőt véve zuhantam vissza a székre. Túl fogja élni.
 
Thea
 
 – Urgh – nyögtem fel, miközben megpróbáltam kinyitni a
szemem. A szokásosnál nehezebben ment, és amint sikerült,
nem éreztem mást, mint fájdalmat.
Mi a fene történt?
Ahogy a szemem hozzászokott a fényhez, körülnéztem, és
észrevettem az infúziót, a szívritmusmonitort, ami csipogva
állt az ágyam mellett.
– Mi van?
Megpróbáltam megmozdítani a kezem, de ahogy
odapillantottam, láttam, hogy Levi fogja. Aludt, és
műtősruhába volt öltözve. A haja összekuszálódott, az állát
erős borosta fedte. Hullafáradtnak tűnt.
– Felébredtél – mosolygott Selene, ahogy belépett egy
cserepes virággal.
Színesen öltözött! Egyetlen fekete kiegészítő sem volt
rajta…
– Mi történt?
– Azt hitted, te vagy Superman, és egy golyó elé vetetted
magad – csattant fel, miközben letette a virágot, hogy
megöleljen. – Máskor ne ijessz meg így! Nagyi rendkívül
dühös rád.
– Sajnálom. – Már kezdtek visszatérni az emlékeim.
Selene elengedett, és ahogy elmozdult, észrevettem, hogy
Levi is ébren van, egyenesen ült a székében. Az arcán
mosoly derengett, keresztbe fonta a karját, az arca egyik fele
enyhén vörös volt az alvástól, de kicsit sem tudott érdekelni.
Csak mosolygott, és ahogy felállt, megfogtam a kezét, és
megszorítottam.
– Hagyok nektek egy percet, mielőtt behívom a nagyit –
puszilta meg Selene az arcom, aztán elment.
Olyan másnak tűnt, mintha egyik napról a másikra felnőtt
volna.
– Hogy bírod? Mármint a fájdalmat? – ült vissza Levi.
A kézfejével megsimította az arcom, és annyira
eluralkodtak rajtam az érzelmek, hogy beszélni sem tudtam,
csak bólogattam.
 – Jó, mert felhúztál engem, Thea Cunning. Hogy tehettél
ekkora hülyeséget? Hogy tehetted ezt?
Megpuszilta a homlokom, mielőtt a tenyerébe fogta az
arcom.
Zöld szeme csapdájába estem, nem tudtam mozdulni.
– Azt hittem, meghaltál – suttogta. Egy könnycsepp az
arcáról az enyémre hullott.
Felnyúlva letöröltem.
– Sajnálom… Nem, ez hazugság. Nem igazán
gondolkodtam. Láttam, ahogy a férfi feléd tart, láttam a
szándékát, és én csak… De örülök, hogy megtettem. Örülök,
hogy odaszaladtam. Te is mindig megmentesz…
– Nem így akarom, hogy megments, főleg, mert azt érzed,
tartozol nekem.
– Nem igaz – ellenkeztem. A szemébe nézve nem értettem,
miért nem mondtam ki korábban. – Azért tettem, mert
szerettelek… mert szeretlek. Inkább meghalok, mintsem
elveszítsem, akit szeretek.
Levi szája megrándult, a sarka felfelé kunkorodott, hiába
küzdött ellene.
– Még ne mondj ilyeneket! Egy egész beszédet kell…
– Később, professzor. – Megcsókoltam.
Lágyan csókolt vissza… lágyabban, mint bármikor. Olyan
gyengéd volt, mint egy első csók, és hamar elhúzódott.
– Ha azt hiszed, ezután elmenekülhetsz előlem, jobb, ha a
fejedet is megnézeted – simította hátra a hajam.
Elvigyorodtam.
– Ó, fogalmad sincs, mi vár rád. Most már van egy
ténylegesen-a-testemmel-védtelek kártyám.
– Nekem pedig egy segítettem-apádnak-kiszabadulni
kártyám – állt fel, és egy pillanatra felgyorsult a szívem,
ahogy az ajtóra néztem.
Apám helyett azonban Selene, a nagymamám és egy
ismeretlen fiú állt a küszöbön, aki Selene ujjait szorongatta.
– Nem értem – mondtam nekik, miközben a nagyi
odasétált, és megfogta a kezem. Öreg arcán hatalmas
mosollyal megpuszilt.
– Csak figyelj! – válaszolta, amikor Levi bekapcsolta a
televíziót.
A képernyő villant egyet, mielőtt életre kelt. Levi váltogatta
a csatornákat, míg végül megállította egy olyan adón, ami
épp Tristant mutatta egy pódium mögött. A hírsávban ez állt:
Odile Van Allen MEGDÖBBENTŐ vallomása.
Odile a mikrofon mögött ült, olyan gyönyörűen és
fejedelmien, mint mindig, a fejét felszegte, miközben
megszólította a közönséget maga előtt:
– A nevem Odile Van Allen. Amikor tizenkét éves voltam, az
édesanyámat meggyilkolták egy woodstocki motelszobában.
Az ügy az országos címlapokra került, és a családunk
mérhetetlen mennyiségű támogatást kapott önöktől…
támogatást, melyet meg sem érdemeltünk. Ott voltam,
amikor anya találkozott a szeretőjével, Ben Waltonnal. Nem
rabolták el, kocsival mentünk oda. És nem erőszakolták meg,
őszintén szerették egymást. Az igazság az, hogy nem Ben
Walton ölte meg az anyámat. A gyilkosa nem más, mint a
bátyám, Cole Van Allen, akit aznap este felhívtam, hogy
jöjjön értem. Tizenhét éven keresztül hallgattam, és
hagytam, hogy egy ártatlan ember fizessen meg a bátyám
bűneiért. De miután ma Cole megpróbálta megölni Levi
Blacket, rájöttem, hogy milyen messzire ment az egész, és
úgy éreztem, nem hazudhatok többé érte. Elnézést
szeretnék kérni Ben Walton családjától a fájdalomért, amit
okoztunk, és a családjukat ért törésért. Habár a szavaim
jelentéktelenek ezen a ponton, elismétlem, hogy mindenki
hallja: Ben Walton ártatlan ember, és arra kérem Connecticut
hat bíróságát, hogy engedjék őt szabadon.
– Micsoda? – sírtam az arcomat törölgetve. – Én… miért?
Hogy sikerült?
– Lélegezz! – suttogta Levi megfogva a kezem. – Vége van.
Vége van.
– Uramisten! – sikoltottam fel, miközben
belekapaszkodtam, és csak sírtam.
Végre vége volt.
HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

 
Thea
 
– Elkéstünk – néztem az órámra, miközben Levi besegített
a kerekesszékbe. Az orvosom csak így volt hajlandó
kiengedni egy napra.
– Hülye sajtó, persze hogy mindenki képet akar – motyogta
Selene, de engem jobban ledöbbentett az élénksárga ruha,
amit viselt, és a haja, amit gondosan elkészített. Legalább
egyikőnk nem tűnt totál romhalmaznak.
Felnyúlva megfogtam a kezét.
– Csinos vagy. Biztosan ő is így gondolja.
– De mennyire – válaszolta a barátja.
A húgom nevetve vágott rá a karjára, mire a fiú átkarolta a
derekát. Nem tudtam nem bámulni őket, annyira
szerelmesen viselkedtek, pedig a börtön előtt várakoztunk
épp. A saját boldog kis világukban voltak.
– Meredten nézel – térdelt le Levi mellém. Olyan volt,
mintha egy gyerekkel beszélne, vagy ilyesmi. – Nehéz nézni,
ahogy a kishúgunk másra támaszkodik.
– Tudom, és az a legrosszabb, hogy kedvelem a fiút –
duzzogtam.
Levi kuncogva tolt be az épület elé.
DeShawn White közel olyan magas volt, mint Levi.
Kosárlabdázott és amerikai focizott. Tavasszal baseballozott
is, mert élvezte az aktív tevékenységet, és egész évben
formában akarta tartani magát. Ráadásul kitűnő tanuló volt,
aki a Georgetown Egyetemet jelölte meg az első helyen.
Úgy bánt Selene-nel… nos, úgy bánt Selene-nel, ahogy
Levi bánt velem, ahogy mindenkinek kellene a párjával;
mintha ők lennének a legfontosabbak a világon.
 – Mindjárt jövök. – Levi kedvesen megszorította a kezem,
mielőtt a sajtó elé lépett.
– Hölgyeim és uraim, a mai nap nemcsak azért jelentős,
mert egy ember visszakapja az életét, hanem a családját is.
Ennek az ügynek számos jogi aspektusát kell megvizsgálni,
de most nincs itt az ideje és a helye egy ilyen vitának.
Minden kérdésükre választ kapnak egy későbbi időpontban.
Most csak Ben Walton és családja számít. Köszönöm.
Elhátrált tőlük, és az őket visszatartó rendőröktől. Ez
azonban nem akadályozta meg a sajtóhiénákat, hogy
kérdésekkel bombázzanak.
– Ms. Cunning, hogy érzi magát?
– Van bármi mondandója Odile Van Allen számára?
– Bepereli az államot?
– Csak látni szeretném az apámat – válaszoltam nekik,
miközben Levi a kijárat felé fordított.
Kihúztam magam, amikor a kapu kinyílt. Tapsolni és
ujjongani akartam, de csak nézni tudtam, ahogy apám egyre
közeledik felénk. Amíg meg nem állt végül előttünk, lánc
nélkül, farmerben és egyszerű, szürke pólóban. Még a haját
is levágták.
– Sziasztok! – üdvözölt minket. Selene odarohant hozzá, és
erősen magához ölelte.
Apám megrázta Levi kezét, fogadta az üdvrivalgást, amíg a
szeme rám nem tévedt.
– Szia, apu. – Csak motyogni tudtam.
Apám ledobta a holmiját, odalépett hozzám, és szorosan
megölelt.
– Nagyon köszönöm, Thea maci. Köszönöm, hogy nem
mondtál le rólam.
Felnéztem az égre, próbáltam visszagyűrni a könnyeket, de
attól, amit láttam, nevetnem kellett.
– Nézz fel, apu! Nézd a szivárványt!
 

É
 HARMADIK RÉSZ

JÖVŐ
 

Ó
 EPILÓGUS
 
Levi
 
Épp a sampont öblítettem a hajamból, amikor Thea
elrántotta a függönyt.
– Szia! – mondtam kissé döbbentem, miközben a víz
tovább folyt.
– Miért nem kértél még feleségül? – követelte összefont
karral. – Három év telt el. Kihasználsz engem? Mert most
tanácstalan vagyok…
A kezét megfogva behúztam magam mellé a zuhanyzóba,
majd visszaigazítottam a függönyt.
– Kezdtem fázni – folytattam a hajam mosását.
– A hajam, a ruhám… – Thea meredten nézett rám.
Mindene elázott, a ruhája pedig hozzátapadt.
Elvigyorodtam.
– Dögös.
– Legyen – kapta le magáról a ruháit, és kihajította őket a
zuhany elé, ahol nedves csattanással landoltak a padlón.
– Most pedig a tűzzel játszol – szegeztem neki a falhoz, és
megcsókoltam.
Ahogy Thea visszacsókolt, egy pillanatra megfeledkezett
önmagáról és a céljairól. Aztán hátralépett, és ujjait a számra
nyomta.
– Komolyan kérdeztem, Levi, miért nem kértél feleségül?
– Ezelőtt egyszer sem hoztad fel a házasságot. Hónapokba
és egy golyóba telt, mire végre beismerted, hogy szeretsz.
– Most felhozom! – A szemöldökét ráncolta. Megpróbáltam
újra megcsókolni, de nem engedte.
– Huszonhat éves vagy. Még van jó tíz éved, mielőtt
aggódnod kellene a házasságon.
– És mi van veled?
– Férfi vagyok.
 – A legszexibb!
– A legbízhatóbb.
Nem is létezett ilyen szó. Thea a szemét forgatta.
– Urgh! Nem lehet komolyan beszélni veled. – Kilépett a
zuhany alól. – Fogalmam sincs, hogyan fogunk gyereket
vállalni, miközben te magad is az vagy!
– Ahogy gondolod… – Visszafordultam befejezni a tusolást.
Majd lefagytam, miközben az utolsó kijelentése tovább
visszhangzott a fejemben.
– Várj, micsoda?
Törülközőt ragadva ugrottam ki a zuhanyzóból, és Thea
után rohantam a szobánkba, ahol ő dühösen kirángatta a
fiókokat, majd bevágta őket.
– Mit mondtál?
– Gyereknek neveztelek, most pedig, ha megbocsátasz, el
kell készülnöm a vacsorára.
Megpróbált bemenni a gardróbszobába, de követtem.
Felemeltem az egyik tornacipőmet, és kivettem belőle a kis
türkiz dobozt. A kezébe tettem.
– Ezt egy hónappal azután vettem, hogy kihoztuk apádat a
börtönből… Az áldását adta, ahogy a húgod és a
nagymamád is. Mondtam nekik, hogy várni fogok, amíg
lediplomázol, mert nem akartam, hogy nyomás nehezedjen
rád, és az esküvőnket tervezd, miközben még egyetemre
jársz. De legfőképpen meg akartam győződni arról, hogy
amikor összeházasodunk, azért tesszük, mert igazán vágysz
rá. Ezért azt mondtam magamnak, várjak, velem voltál, éltél,
és tudtam várni.
Thea kinyitotta a dobozt, és széles mosoly terült szét az
arcán, ahogy meglátta a csepp alakú gyémántot.
– Most szeretnéd, ha elmondanám, hogy terveztem az
eljegyzésünket, vagy elárulod, mire gondoltál korábban?
– Szép gyűrű – váltott témát.
– Ez az álomgyűrűd. Beszéltem Selene-nel, mielőtt
megvettem.
Most pedig ki vele.
 – Ne nézz így rám! Egész héten utalásokat tettem!
– Nem, nem tettél.
Thea úgy nézett rám, mintha megőrültem volna.
– Levi, babakönyvek vannak a dolgozószobádban!
Azok? Azok lennének az utalások?
– Azt hittem, csecsemőkkel kapcsolatos ügyben végzel
kutatást.
– Ki gondol ilyesmire? – Megrázta a fejét, és karját a
levegőbe emelte.
– Nem tudom, az ügyvédek?
– És a baba témájú étel, amit tegnap este készítettem?
Na jó, az furcsa volt.
– Vagy a tény, hogy kétszer raktam ki a szót, amikor
scrabble-öztünk? A légy, amit bekaptam! Lemaradtál
mindenről? Mesteri a logikád! – Felhorkant.
Nem is haragudott, csak nevetett a tudatlanságomon,
ahogy én is.
– A munkahelyi terhelésünk megháromszorozódott az
elmúlt három évben. Őszintén szólva ez a hónap kész őrültek
háza volt, észre sem vettem.
Thea ismét összefűzte a karját, és megfordult. Hátulról
átölelve csókoltam meg a nyakát.
– Sajnálom. De ha ilyesmiről van szó, csak mondd el… mint
most, mondd ki a szavakat.
– Terhes vagyok, Levi – fújt egyet drámaian.
– Én pedig boldog – suttogtam, miközben lerántottam róla
a törülközőt, és végigcsókoltam puha, sima bőrét. Thea
nekem dőlt, miközben a kezem lefelé haladt az oldalán…
– Levi, készülődnünk kell, pár perc, és itt lesznek a… A
csengő megszólalt, és felsóhajtottam.
– Később – ígérte Thea, miközben megcsókolt. – Vagy talán
mégsem, mert tönkretetted a hajam.
Dörgölni kezdte, de közben újra megszólalt a csengő.
– Megyek, készülődj csak – mondtam. Én már teljesen
felöltöztem, ő viszont még mindig a törülközőjébe volt
becsomagolva, és a haját szárította. Néhány dolog nem
változott vele kapcsolatban, és imádtam.
– Köszönöm! – kiáltott ki Thea a gardróbból, ahogy a
bejárathoz mentem.
Amint kinyitottam az ajtót, máris letámadták a lábamat.
– Lee bácsi! – Bellamy kacagva nézett fel rám.
– Bellamy hercegnő! – Felvettem. – Hogy van a kis
hercegnő?
– Dühösen, mert anyu és apu elvették a hercegnői
pálcámat. – A szüleire mutatott az ajtóban, várva, hogy
leszidjam őket.
– Borzalom! – hüledeztem. – Elvenni a hercegnői pálcát?
Hogy tehettétek?
– Igen! Hogy tehettétek! – ismételte velem Bellamy is.
Próbáltam nem nevetni a húgom és Tristan unott arcán,
ahogy beengedtem őket.
– Amikor Bellamy hercegnő úgy dönt, hogy mindenkit
megüt a napköziben a hercegnői pálcájával, anyu királynő
elveszi azt – vette le Bethan a kabátját.
– Hé, nem avattál be a teljes történetbe, kölyök. –
Bellamyra néztem, miközben ő a nyakamba temette az
arcát.
– Nem vagyok hercegnő? – duzzogott.
– A hercegnők nem ütnek meg másokat.
Bellamy ekkor döntött úgy, hogy nem vagyok többé a
barátja, kibújt a karomból, és a kanapéhoz csörtetett, ahol
elfoglalta a helyét a trónon.
– Mindannyian az ellenségei vagyunk – forgatta Tristan a
szemét.
Felnevettem, és itallal kínáltam őket. Nemsokára a szüleim
is megjelentek. A Savannah Van Allen-ügy után meghívtak
minket Theával vacsorára, ahol mindketten bocsánatot
kértek. Nem kellett volna ekkora ügyet keríteni belőle, de
megnyugtatta őket.
Utánuk érkezett Atticus a barátjával, valamint Vivian, aki
az egyik tavalyi összejövetelünkön kijelentette, hogy többé
nem akarja, hogy a kapcsolati állapotáról kérdezzék.
Alighanem valami személyes állhatott a háttérben.
Fogalmam sem volt, ez mit jelent, de Thea úgy tűnt, értette.
Az évek során Atticus, Vivian és Thea közel kerültek
egymáshoz. A korábbi professzorukként és remélhetőleg a
leendő főnökükként azt éreztem, hamarosan felkavarják az
állóvizet.
– Sajnálom, elkéstünk! – sietett be Selene DeShawn
társaságában. Három évvel később mindketten a
Georgetownra jártak. Thea elmondta, hogy Selene többet
mosolygott az elmúlt három évben, mint egész életében. A
legviccesebb, hogy Selene épp ugyanezt mondta el Theáról.
Az apjuk betolta a nagymamájukat, és fájt belegondolni,
hogy a jövő évi összejövetelen a nagyi talán már nem lesz
velünk.
A jelenlegi Ben Walton közel sem hasonlított arra a Ben
Waltonra, aki három éve elhagyta a börtönt. Az új ruháin, a
tisztességes frizurán és a mosolyán kívül nem sokban
különbözött, mégis valahogy más emberré vált. Nem élt
többé kétségben. Túlzás lenne azt állítani, hogy nehéz volt
visszatérnie a társadalomba.
Amikor hazahoztuk magunkkal, nem volt hajlandó bent
maradni napközben. Azt mondta, a börtönben egy órát
kaptak egy ablakos szobában, hogy láthassanak egy kis
napfényt. De tizenhét évig nem látta a külvilágot.
Odile vallomása minden irányból sok visszhangot váltott ki.
Tristan képes volt megóvni a börtöntől, de a fiával
Franciaországba költözött, mivel a korábbi üzlettársam
elhagyta őt. Nem volt megelégedve a ténnyel, hogy a sajtó
rossz fényt vet rájuk. Egyébként sem hittem, hogy szerette
Odile-t. Kétlem, hogy a volt feleségem valaha is visszatér, de
minden jót kívántam neki. Az apja meghalt szívrohamban, a
testvére pedig börtönbe került: a Van Allen családot
összezúzták Cole tettei, és mindennek tetejébe kötelezték
őket, hogy fizessenek egymillió dollárt Ben Waltonnak,
minden egyes börtönben töltött évért.
 – Jól vagy? – lépett mellém Tristan egy pohár whiskey-vel.
– Csak gondolkodtam.
– Az veszélyes – viccelődött.
Theán és a családján kívül Tristan volt az, akit leginkább
érintett az ügy. Csak úgy válhatott az üzlettársammá, ha
nem csupán a gazdagokat segítjük. Számtalan levelet és
hívást kaptunk olyanoktól, akik a szeretteik ügyét akarták
ránk bízni, azonban nem engedhették meg maguknak, hogy
tisztességes ügyvédet fogadjanak. A számok embereként
Tristan kikalkulálta a költségeket, így nem maradt más
számomra, csak rábólintani. A Black, Knox és Társai jobban
virágzott, mint valaha.
– Tényleg elkalandoztál – integetett Tristan az arcom előtt.
– A hormonok tényleg olyan rosszak, mint mondják? –
váltottam témát.
Tristan rám meredt, barna szeme elkerekedett, ahogy
megértette, mire célozgatok. Végül elvigyorodott.
– Ez megmagyarázza a dolgot.
– Ez igent jelent?
– Ez… sok szerencsét.
Még akkor is röhögött, amikor odasétált a családjához.
– Black professzor? – suttogta Thea mögém lépve.
Mint mindig, az élénkpiros ruhában is csoda szép volt.
Megfogta a karomat, és átadta a nyakkendőmet, amit még
nem sikerült felvennem.
– Rég nem hívtál így – mondtam neki. Most még szexibben
hangzott.
– Tudom, csak elgondolkodtam a dolgokon.
– Egy penny a gondolataidért cserébe?
– Csak egy penny, Mr. Black? Miféle lánynak gondol
engem?
Rávigyorogtam, miközben a karomba húztam, és
megcsókoltam puha ajkát.
– Nem érdekel, ki vagy mi vagy, amíg az enyémnek
hívhatlak. – Megpörgettem, és őt bámulva megfogtam a
kezét.
 – Mi az?
Vettem egy mély lélegzetet, majd térdre ereszkedtem.
Thea rázni kezdte a fejét, bár hatalmas mosoly terült szét az
arcán.
– Ó, istenem! – hallottam anyám zihálását a hátam mögül,
de minden erőmmel próbáltam kizárni őket, miközben
kivettem a zsebemből a türkiz dobozkát.
– Thea Cunning. Megengeded, hogy…
– Igen! Basszus… mármint a fenébe… fejezd be, bocsánat.
Annyira megmosolyogtatott, hogy belefájdult az arcom.
– Thea Cunning – vártam, hátha megint félbeszakít –,
megengeded, hogy az életem hátralévő részét melletted
töltsem? Leszel a feleségem?
– Igen! – vigyorgott Thea.
Az ujjára húztam a gyűrűt, felálltam, és Thea magához
rántott egy csókra; az egész család körénk gyűlt, tapsoltak
és füttyögtek.
Ki mondja, hogy az álmok nem válnak valóra? Mindenki
megérdemli, hogy megkapja a boldog befejezést, és nekem
ő az.
 
VÉGE

Ő Ő
 A SZERZŐRŐL
 
J. J. McAvoy a kanadai Montrealban született, és jelenleg a
Carleton Egyetem bölcsészhallgatója. Három testvér közül a
legidősebb, és évek óta szerelmes az írásba. A shakespeare-i
tragédiáktól a popkultúráig minden inspirálja. Első regénye,
a Ruthless People, elsöprő sikert aratott. És bár sötét
emberek gonosz tetteiről ír, a valóságban boldog és pozitív
személyiség.
 
Tartsuk a kapcsolatot a közösségi médián:
 
http://jjmcavoy.tumblr.com/ https://twitter.com/JJMcAvoy
https://www.youtube.com/channel/UCjZyrCxoOpspUIXmB0z
HDKw https://www.facebook.com/iamjjmcavoy
http://instagram.com/jjmcavoy
https://www.pinterest.com/jjmcavoy52/
 

É Á
 MÉLTATÁSOK
 
„A Black Rainbow az első J. J. McAvoy-könyvem, így nem
voltak elvárásaim. Egy barátom ajánlására kezdtem bele, és
kellemes meglepetésként ért, hogy mennyire élvezem. A
Black Rainbow igazán szórakoztató. A történet tiltott
szerelemről és az áldozatokról szól, amelyeket a
szeretteinkért hozunk.”
– Christy, goodreads.com
 
„Bizton állíthatom, amikor egy történet az első néhány
oldaltól beszippant, és fenntartja az izgalmat, akkor 5
csillagra érdemes.”
– Warda, goodreads.com
 
„Kétségkívül az egyik legjobb olvasmányom! Ebben a
könyvben megvolt minden – intelligens történet, egy régi
rejtély, titkolt kapcsolat, tiltott szerelem, gyilkosság és
igazságtalanság.”
– Gdotz, amazon.com
 
„Csupa fájdalom, érzelem, tűz, nevetés, boldogság, család
és szeretet. Tökéletes a kortárs románc olvasói számára.”
– Sairaika, amazon.com
 
„Levi és Thea karakterfelépítése hibátlan volt számomra.
Élveztem, ahogy J. J. navigált minket az élet, a szeretet, az
önelfogadás és a személyes / családi kapcsolatok felé vezető
útjukon. Önző módon alig várom, hogy kiadja a következő
könyvét.”
– Curry, amazon.com
 
„Ezt a könyvet és szerzőt egy barátom ajánlotta. Abban a
pillanatban bele kellett volna kezdenem, amikor mesélt róla.
Már az első oldaltól magával ragadott Thea és Levi története.
Ami sokkal többé vált, mint kettőjük meséje. Abszolút
fantasztikus és szexi, tűkön ültem miatta. J. J. McAvoy
zseniális történetmesélő, és alig várom, hogy elolvashassam
a további munkáit. Ha még nem olvastad, nem tudod, mit
hagysz ki.”
– Chris Cox, amazon.com
 
„Olyan volt, mint tévésorozatot vagy filmet nézni egy
menő ügyvédi irodáról. A cselekmény nem tartalmazott
semmiféle rendkívülit, viszont a könyvnek gazdag a
története, amely folyamatosan tartotta az iramot, és ez
felüdülést jelent az NA műfajában.”
– Zizz, goodreads.com
 
 Megjegyzések
[←1]
Máthé Elek fordítása
 Tartalom
 
AJÁNLÁS
ELSŐ RÉSZ
ELSŐ FEJEZET
MÁSODIK FEJEZET
HARMADIK FEJEZET
NEGYEDIK FEJEZET
ÖTÖDIK FEJEZET
HATODIK FEJEZET
HETEDIK FEJEZET
NYOLCADIK FEJEZET
KILENCEDIK FEJEZET
TIZEDIK FEJEZET
TIZENEGYEDIK FEJEZET
TIZENKETTEDIK FEJEZET
MÁSODIK RÉSZ
TIZENHARMADIK FEJEZET
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
TIZENHATODIK FEJEZET
TIZENHETEDIK FEJEZET
TIZENNYOLCADIK FEJEZET
TIZENKILENCEDIK FEJEZET
HUSZADIK FEJEZET
HUSZONEGYEDIK FEJEZET
HUSZONKETTEDIK FEJEZET
HUSZONHARMADIK FEJEZET
HUSZONNEGYEDIK FEJEZET
HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
HUSZONHATODIK FEJEZET
HUSZONHETEDIK FEJEZET
HUSZONNYOLCADIK FEJEZET
HUSZONKILENCEDIK FEJEZET
HARMADIK RÉSZ
EPILÓGUS
A SZERZŐRŐL
MÉLTATÁSOK