MURASZAKI ASSZONY: NAPLÓ

Philipp Berta fordítása

In: Párnakönyv, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1966, 195-213.

oldal
Ha tájékozódni akarunk a Gendzsi regényének szerzőjéről,
Muraszaki Sikiburól (978?–

1015?), a fő forrást a saját naplója, a Muraszaki Sikibu nikki jelenti.

Ámbár ezt a művét nemcsak a benne foglalt önéletrajzi adatok miatt
becsülik sokra: eleven és élvezetes leírást ad arról, milyen volt az
udvar a Heian-kultúra virágzása idején. Ez az élet ugyan távol áll
attól, amelyet Muraszaki a Gendzsi regényében leírt, de mégis
elbűvölő, és nagy szerencse, hogy Muraszaki megörökítette a maga
utánozhatatlan stílusában.

A hosszú holdhónap tizedik napja

Virradatkor a császárné hálószobájában kicserélték a

díszítéseket,1 ő maga pedig átfeküdt egy fehér ágyba. A
főminiszter, ennek fiai és más nemesurak sietve megcserélték a
paravánok függönyét, az ágytakarót és egyéb holmikat. A
császárné egész nap nyugtalanul hevert. A férfiak
torkukszakadtából kiáltoztak, hogy elrettentsék a gonosz
szellemeket. Itt gyülekeztek egyrészt azok a papok, akiket ezekre
a hónapokra berendeltek, de sok vándorszerzetes is eljött –

ezeket a hegyek közül, meg különböző templomokból hívatták

el.

Imáiknak el kellett jutniuk a Három Világ Buddháihoz. Ide

rendelték a földkerekség minden jövendőmondóját. Mintha
nyolcmillió istenség fülelt volna a Sinto hívőinek imáira.

Küldöncök száguldottak szerteszét, hogy különböző

templomokban megrendeljék a Szútrák felolvasását; így telt el az

éjszaka. A paraván keleti oldalán (ez vette körül a császárné
ágyát) gyűltek össze a palotahölgyek. A nyugati oldalon
heveredtek le a császárné helyettesei, akiket megszállva
tartottak a gonosz szellemek (illetőleg ők igyekeztek magukhoz
vonzani az ártó szellemet).2
Ahogy ott feküdtek, mindegyiküket egy-egy összehajtható
paraván vette körül. A paravánok minden ízét függöny fedte, s a
papok azt a megbízást kapták, hogy ott harsogják el a Szútrákat.
A déli oldalon, jó egynéhány sorban, apátok és más papi
méltóságok ültek, és imádkoztak meg átkokat szórtak, míg csak
be nem rekedtek –

mintha csak le akarták volna hozni Fudót3 a maga eleven

valóságában. Az észak felé eső szoba és az emelvény közt (ezen
az emelvényen állt a császárné ágya) nagyon szűk hely maradt,
de amikor később elgondolkodtam ezen, összeszámoltam, hogy
több mint negyvenen álldogáltak ott.

Mozdulni sem bírtak, és olyan kábultság nehezedett rájuk, hogy

később semmire sem emlékeztek. Azok (mármint egyes
udvarhölgyek), akik most érkeztek hazulról, egyáltalán be sem
tudtak lépni a fő lakosztályba. Hosszú ujjas, elomló díszruhájuk
számára nem jutott férőhely. Egyik-másik idősebb asszony lopva
sírdogált.

-----

1 Fehér volt minden függöny, paraván, s még a személyzet is tiszta

fehérbe öltözött, amikor a szülés ideje elérkezett.

2 Máskülönben a gonosz szellemek a császárnéra támadtak volna.

Néhány udvarhölgy vállalta ezt a feladatot.

3 Fudó: a szörnyű külsejű Oltalmazó Fejedelem, akiről azt tartották,

hogy hatalmában áll megfékeznie minden gonosz szellemet.

Tizenegyedik nap

Hajnalban kiemelték a tolóajtót, hogy a két szoba egyet

alkosson.

A császárnét közelebb vitték a verandához. Mivel arra nem volt

idő, hogy felakasszák a miszut, kicsóval4 vették körül. Gjócsó
tisztelendő meg a többi pap elvégezte a varázslatokat. Ingen
tisztelendő elmondta azt az imát, melyet a főminiszter úr csak az
előző nap írt, s a maga részéről hozzáfűzött még néhány
ünnepélyes fogadalmat.

Szavai végtelen fenséggel és reménykedőn hangzottak. Mihelyt

a főminiszter is csatlakozott imájához, már jobban bíztunk
benne, hogy szerencsésen zajlik majd le a szülés. De még ránk
nehezedett az aggodalom, és egyre szomorított bennünket, és
sokunk szeme megtelt könnyel.

Mondtuk ugyan, hogy a „könnyek nem illenek ehhez az

alkalomhoz”, de akarva-akaratlan sírnunk kellett. Mondogatták,
hogy őfelsége csak még jobban szenved, mivel a szobák annyira
zsúfoltak, ezért az embereket átrendelték a déli meg a keleti
szobákba. Ezek után csak a legfontosabb személyiségek
maradtak a császári lakosztályban. . A főminiszter fia, Szaisó
altábornagy, a negyedik rangba tartozó Maszamicsi vezérőrnagy,
hogy ne is említsem Cunefuszát, a Balkéz felőli testőrség
altábornagyát, és Mija no Tajut, aki a császárné őfelségével nem
állt közelebbi ismeretségben, időről időre mind benézegettek
őfelsége paravánja fölött.

Mindegyiküknek duzzadt volt a szeme tája a sírástól (a

császárné szenvedése láttán sírtak), és feledték, hogy emiatt
restelkedniük kellene. Fejük be volt hintve hófehér rizzsel.5
Gyűrött ruhájuk nem lehetet ildomos öltözék, de minderre már
csak később tudtunk gondolni. A császárné haját egy darabon
lenyírták.6 Nagyon elcsodálkoztam ezen, és roppantul el is
szomorított a látvány, de őfelsége békén megszülte gyermekét. A
méhlepény még késett, ezért a papok mind kisereglettek a déli
erkélyre, a pompás főépület eresze alá, akik pedig a hídon
helyezkedtek el, még szenvedélyesebben,

nemegyszer térden állva recitálták a Szútrákat.

Az udvarhölgyek között, a keleti oldalon, felbukkant néhány

udvari úr is.7
Kocsudzsó úrhölgy tekintete találkozott az altábornagyéval. Az
emberek később nevettek rajta, milyen elképedten bámult rá a
hölgy. Kocsudzsó igen elbűvölő és elegáns, és mindig nagyon
gondosan kikészíti az arcát. Ezen a reggelen sem mulasztotta el
ezt, de tönkretették a könnyei.

Megcsúnyult – mintha nem is ugyanaz az ember lett volna.

Szaisó úrhölgy sikerületlenül kikészítet arca is ritka látványt
jelentett, de mit mondhatnék a magaméról? Az a szerencsém,
hogy ilyenkor az embereknek nincs szemük ilyesmihez. .

----

4 Miszu: bambuszból készült paraván. Kicsó: függöny.

5 Szerencsét hoz.

6 Hogy papnővé avathassák, és ezzel biztosítsák, hogy jó

fogadtatásban legyen része a másvilágon; csak akkor tették ezt, ha a
beteg életveszélyben volt.

7 Ez ellenkezett az illemszabályokkal, és azt mutatja, milyen nagy

lehetett az izgalom.

Társas összejövetelek alkalmával a férfiak és nők külön szobában

tartózkodtak.

Hét felhőtlen éjszakán lezajlottak az összes szertartások.

Fehérbe öltözött császárnénk mellett stílusával és színével
élesen kirítt a többiek ruhája. Valósággal káprázott bele a
szemem, de restelltem is magam, ezért nappal nem is mentem
be, hanem nyugalomban töltöttem napjaimat, és elnéztem, amint
az emberek a keleti oldalsó épületből a hídon át felfelé
igyekeztek. akiknek engedélyük volt rá, hogy megtisztelő
színeket viselhessék,

brokát kariganut meg ugyancsak brokátból varrt ucsigit9 vettek

magukra. Ez volt a hagyományos díszöltözék, melyen nem
mutatkozott meg az egyéni ízlés. Az idősebb hölgyek, akik nem
viselhették a megtisztelő színeket, kerültek mindent, ami
szemkápráztató, és egész egyszerűen három vagy öt hajtással
szegélyezett ucsigit öltöttek magukra, a kariganu brokátja pedig
vagy egyszínű, vagy egyszerű rajzú volt.

Alsó ruháikhoz mintás anyagot vagy fátyolszövetet választottak.

Legyezőjük első

látásra nem volt ugyan sem káprázatos, sem elbűvölő, de

mindegyikre fel volt írva valami ízlésesen megválasztott mondás
vagy köszöntő, ámbár szinte mind egyformán hangzottak,
mintha csak előbb már közölték volna egymással
észrevételeiket. Ez a hasonlóság valójában onnan eredt, hogy
koruk majdnem egyezett, de törekvésük egyéni volt. Még ezeken
a legyezőkön is kifejezésre jutott féltékeny vetélkedésük. A
fiatalabb hölgyek dúsan hímzett ruhát viseltek; még ruhaujjuk
nyílásának belseje is hímzett volt.

Uszályuk redőit vastag ezüstzsinór díszítette, a brokátselyem

mintái közé pedig hártyafinomságú aranylemezkéket erősítettek.

Legyezőik akár a hófedte hegy ragyogó holdfényben: úgy

szikráztak, hogy kitartóan nem lehetet rájuk bámulni. Olyanok
voltak, mint megannyi alácsüngő tükör.

8 Bíbor és skarlátvörös.

9 Hosszú, elomló, nyitott köntös, melyet a ruha fölött viseltek.

A harmadik éjszakán a császárné őfelsége udvarmestere

vendéglátást rendezett. A császárnét ő maga szolgálta ki. Csak
futólag láttam az áloéfából készült étkezőasztalt, az
ezüstedényeket és a többi holmit. Minamoto Csunagon és
Szaisó gyermekruhákat meg pelenkákat, ruhásládához való
állványt és ruha- meg bútorhuzatnak szánt anyagot hoztak
ajándékba a császárnénak. A színe mindennek fehér volt,
mintájuk is azonos, de látszott, hogy gondosan válogatták meg,
amiben megmutatkozott a művészi szándék. Ómi tartomány
kormányzója a lakoma főrendezőjeként buzgólkodott. A keleti
épület nyugati erkélyén udvari nemesek ültek két sorban, ahol is
az északi volt a megtisztelőbb hely. A déli erkélyen udvari
tisztviselők helyezkedtek el, s itt nyugatnak nézett a
legkitüntetőbb ülőhely. A Főépület ajtaja elé (ott bent
tartózkodott a császárné) mintás fehér selyemből készült
paravánokat állogattak.

Az ötödik éjszakán a főminiszter úr ülte meg a gyermek

születésének ünnepét. A tizenötödik napon fénylő, szépséges
volt a telihold. Fáklyákat gyújtottak a fák alatt, és ott helyezték el
az asztalokat is, rajtuk a rizsnyalábokkal. Még a faragatlan
szolganép is, ahogy fecsegve megfordult arra, szemmel
láthatóan élvezte a vidám látványt. A kisebb tisztviselők is mind
ott voltak, égő

fáklyával, s ettől nappali világosság áradt szét. Még a nemesek

kísérői is, akik a sziklák mögött meg a fák alatt verődtek össze,
semmi egyébről nem beszéltek, csak az újonnan támadt
fényességről, mely most jött e földre, és úgy mosolyogtak, olyan
boldogoknak látszottak, mintha a saját vágyuk teljesülését érték
volna meg. De még nagyobb öröm látszott azokon, akik a
fogadószobában tartózkodtak, kezdve a legnagyobb
előkelőségeken, egészen az ötödik rangban lévő személyekig –

pedig őket nemigen számították a nemesek közé, de most azzal

töltötték ezt a víg időt, hogy kényelmesen sétálgattak, és
alázattal hajlongtak.

A császárné vacsoráját nyolc udvarhölgy szolgálta fel, és erre az

alkalomra fehér zsinórral kötötték meg a hajukat: ilyen díszben
hozták be őfelsége vacsoraasztalát.

Ezen az éjszakán Mija no Szaisi töltötte be a főudvarhölgy

szerepét. Kápráztató, roppant szertartásos öltözékben volt, haját
még varázslatosabbá tették a fehér zsinórok, s ez csak fokozta
szépségét. Oldalvást sikerült megpillantanom, amikor
legyezőjével éppen nem takarta el arcát.
Végtelen tisztaság sugárzott róla. .

Az alábbiakban az udvar legkiválóbb hölgyeit rajzolja meg

Dainagon úrhölgy igen kicsi, de viselkedése igen fennkölt. Haja

jó tenyérnyivel hosszabb, mint a testmagassága. Finoman
metszett hajtűket visel. Arca bájos, modora finom és elbűvölő.

Szendzsi úrhölgy szintén alacsony és fennkölt. Haja finom szálú

és fényes, és majd két arasszal hosszabb a megszokottnál. A
kocsija olyan előkelő, hogy mi csak restelkedünk. Valahányszor
előttünk halad, érezzük, annyira elhomályosít bennünket, hogy
kényelmetlenül feszengünk. gondolkodásmódja, beszéde azt az
érzést kelti bennünk, hogy egy valóban nemes hölgynek
olyannak kell lennie, mint ő.

Ha folytatom a hölgyek modorának leírását, a végén még holmi

pletykás vénségnek fognak nevezni, ezért jó is lesz, ha
tartózkodom attól, hogy környezetemről beszéljek. ami vitatható
és tökéletlen, arról hallgatni fogok.

Kosósó úrhölgy csupa előkelőség és báj. Olyan, akár a

szomorúfűz rügyfakadáskor.

Stílusa roppant elegáns, és mindnyájan irigyeljük modoráért.

Annyira félénk és visszahúzódó, mint aki még önmaga előtt is
rejtegeti szívét. Gyermeki tisztasága olyan mértékű, hogy szinte
szívfájdító: ha akadna itt valami alantas gondolkodású ember,
aki netán rosszul bánna vele, vagy becsületébe gázolna, ettől
lelkileg teljesen megsemmisülne, és bele is halna.

Érzékenységét és gyámolatlanságát látva aggódunk is miatta. .

A fiatalabb hölgyek közül szerintem Kodaju meg Gensikibu szép.

az előbbi kis termetű, egészen modern jelenség. Csinos haja a

tövénél egészen sűrű, s majdnem két arasszal hosszabb, mint
jómaga, de túlságosan elvékonyul a végén.
Arca csupa ész.

Általában nagyon csinosnak tartják, és valóban nincs is benne

egyetlen vonás sem, amin az ember javítani kívánna. Az utóbbi
hölgy magas, és eléggé rátarti. Vonásai finomak; mosolygós és
szeretetre méltó. Igen előkelő – alighanem valami kitűnőség
kedvenc lánya lehet.

Kohjóe no Dzsó úrhölgy szintén előkelő. Az ilyen hölgyeket nem

nézhetik le az udvari nemesek. Hibát mindenkiben találni, de
teljes sikerük csak azoknak lehet, akiknek

mindig gondjuk van rá, hogy elrejtsék fogyatékosságaikat, még

akkor is, amikor magukban vannak..

A Koma nevű hölgynek nagyon hosszú haja volt, és a maga

idején kellemes hölgy lehetett; az utóbbi időben már olyan lett,
akár a lanton a húrtartóláb, amelyet úgy odaenyveztek, hogy
mozdítani sem lehet. Hazament.

Ennyit a külsejükről, most pedig valamit a szellemi

adottságaikról.

Ezen a téren nem sokat válogathatunk, habár mindegyiküknek

megvan a maga néhány jó oldala, és csak kevesen akadnak, akik
egészen haszontalanok. De igen nehéz is, hogy valakiben

egyszerre meglegyenek olyan jó tulajdonságok, mint az

okosság, a szellem, a báj, az egyenesség. Sok hölggyel
kapcsolatban úgy kell feltenni a kérdést, mivel tűnik ki inkább:
lelki vagy testi szépségével. Nehéz ezt eldönteni! De igazán
komiszság ennyit írni másokról!

Itt van Csudzsó úrhölgy, aki a Kamói Szentély szolgálatára

beosztott hercegnő

kíséretéhez tartozik. Hallottam a hírét, ezért titokban elintéztem,

hogy bepillanthassak másokhoz intézett leveleibe. Nagyon
szépen voltak megírva, de mekkora önhittségről árulkodtak!
Nincs a világon még valaki akiben oly mélységes bölcsesség
lakoznék! őhozzá senki sem fogható – látszott, hogy ez a
véleménye.

Miközben olvastam a leveleit, szívem hevesebben vert, és

dühösen méltatlankodtam az összes itt lévők nevében (a
császárné udvarában élő hölgyek nevében), ámbár lehet,
helytelen, hogy így éreztem. „Legyen az fogalmazás vagy
verselés, hercegi Apátnőnket nem számítva, ki más tudná
megítélni, kire vár ragyogó jövő, mint a hercegnőnk kíséretéhez
tartozó hölgyek?” !! Lehet, hogy ez nem alaptalan, de, a
mieinkhez viszonyítottan, jómagam sosem láttam jó verset a
hercegi Apátnő

hölgyeitől. Úgy látszik, hogy dologtalan, a költészet

művelésének szentelt életet élhetnek, de ha versenyre kellene
kelniük mivelünk, nem is olyan bizonyos, hogy ők kerülnének ki
győztesen

– ámbár alaposan egyikünk sem ismeri őket. Szép, holdfényes

éjszakán vagy reggelen, virágnyílás idején, vagy amikor a
kakukk szól, az ő rezidenciájukat felkereshetik az udvari urak.
Nem evilági és szent hely az, melyet teljesen hercegnőjük ízlése
szerint alakítottak ki. Ott élnek háborítatlanul, és csodálják
Apátnőjüket.

Mifelénk ellenben sok esemény zajlik. A császárnénak fel kell

mennie őfelsége lakosztályába, vagy beállít a főminiszter úr,
nekünk pedig fenn kell maradnunk éjszaka. Ámde az ő
világukban elő sem fordul ilyesmi, átadhatják magukat az
előkelő

életnek, és elkerülhetik, hogy ügyetlenségeket kövessenek el.

Ha magam is ott élhetnék, mint holmi eltemetett vén fadarab,
amit közéjük hajítottak, talán sikerülne megszabadulnom a
vádtól, hogy sekélyes szellemű vagyok – az is lehetséges, hogy
ott magam is elmerülnék az előkelősködésben, és csak
pihennék!
Hetyke ifjú hölgyeik nyugodtan élhetnek az öltözködésnek,
igyekezhetnek, hogy le ne maradjanak senki mögött, és hogy
megnyerjék az udvaroncok tetszését. Ellenben mi itt, a
császárné udvarában, eléggé elhanyagoljuk önmagunk
cicomázását, ugyanis császárnénknak most nincs senki
vetélytársa. Ráadásul nincs is jó véleménye a kacér nőkről, ezért
azok, akik szolgálni akarják és szeretnének is megmaradni
kegyeiben, távol tartják magukat a férfitársaságtól. Persze
mindenütt akadnak léha,

szégyentelen és meggondolatlan nők, és a férfiak, amikor

felkeresik udvarunkat, hallják is kijelentésüket, hogy mi
félszegek vagyunk, és járatlanok a társas élet szokásaiban.
Kétségtelen, hogy rangosabb hölgyeink túlságosan tartózkodók
és dölyfösek; nem ez a módja, hogy megbecsülést szerezzenek
császárnénknak.

Lehangoló is látni őket. Nyilván rájuk célozhattak a hercegi

Apátnő hölgyei; de mindenkiben vannak hibák is és jó
tulajdonságok is, éppen ezért végeredményben aligha vagyunk
kevesebbek náluk. Mostanság még ifjú hölgyeink is tudják, mi az
önérzet. De zavarba ejtő is lenne, ha léhák volnának, ámbár az
ember azt sem szeretné, ha szívtelennek mutatkoznának.

A mi szellemileg tökéletes és irigylésre méltóan bájos

császárnénk tartózkodó és mindig kerüli a feltűnést, mert az a
véleménye, hogy a kihívóan hetyke teremtések közül csak
kevesen kerülhetik el, hogy meg ne botoljanak. Való igaz, hogy a
nem kellő észbeli képesség rosszabb, mint a szerény
tartózkodás. Császárnénkat, amikor még egészen ifjú volt,
mindig nagyon bosszantotta, valahányszor hallotta, amint
sekélyes műveltségű emberek öntelten mondogattak
közönséges és korlátolt dolgokat; éppen ezért azokat a
hölgyeket kedvelte, akik nem követtek el tapintatlanságokat, a
gyermeki kedélyűeket meg különösképpen szerette. Ezért is
lettek a mi hölgyeink annyira visszahúzódóak.
Ahogy a császárné őfelsége idősödik, mindinkább olyannak látja
a világot, amilyen, látja az emberi szívben lakozó jót és rosszat.

Tartózkodás vagy merészség – tudja, hogy egyik sem jó. Az

udvari nemesek eléggé lenéznek bennünket, s mintha csak azt
mondanák: „Nincs itt semmi érdekes!” – A császárné tudja ezt,
de azt is tudja, hogy nem tetszhetünk mindenkinek. Ha
megbotlunk, abból förtelmes dolgok származhatnak. De azért ne
legyünk se bátortalanok, se szégyenlősek, mondja őfelsége,
viszont régi szokásainkat nem olyan könnyű levetnünk, ami
pedig a mai ifjú nemeseket illeti, mind csak megátalkodott
élvhajhász. .

Izumi Sikibu úrhölgy elbűvölően levelez, de viselkedése igazán

nem ildomos.

Finoman, könnyedén, sziporkázó szellemességgel ír.

Legapróbb szavának is zamata van. Versei bájosak, de csupán

rögtönzés mind, és spontán röppen el ajkáról. Mindegyikben
akad valami érdekesség, és a hölgy a régi költészetben is
járatos, de nem igazi művész, akit eltölt a költészet valódi
szelleme.

Mégis úgy hiszem, még ő maga sem merészel ítéletet mondani

mások verseiről..

Szei Sónagon úrhölgy. Nagyon gőgös. Sokra tartja magát, és

kínai írásműveit mindenfelé elhinti. De ha alaposabban
tanulmányozzuk őt, láthatjuk, hogy bizony ő

is csak gyarló. Arra törekszik, hogy kivételesnek lássék, de az

ilyesfajta ember mindig sérti a többieket. Csak parazsat gyűjt a
fejére. Ha egy ember igen tehetséges, s ha nagyon elragadják
érzelmei, még olyankor is, amikor tartózkodónak kellene lennie,
és nem tud kitérni semmi elől, ami érdekli, akkor – akarva-
akaratlan –

elveszti önuralmát.
Az ilyen hiú és vakmerő teremtés hogyan is érhetne jó véget!

Most hirtelen áttér az udvari életről a saját otthonára

Minthogy nincs bennem semmi kiválóság, úgy éltem le

napjaimat, hogy senkire sem tettem különösebb hatást. Főként
az csüggeszt el, hogy nincs mellettem egy férfi, aki törődne
jövőmmel. Nem

óhajtok beletemetkezni szomorúságomba. Világias

gondolkodásom lenne az oka, hogy olyan magányosnak érzem
magam? őszidőben, holdvilágos estéken, amikor reménytelen
szomorúság fog el, ki-kimegyek az erkélyre, és álmodozva
bámulom a holdat. Erről eszembe jutnak a régmúlt napok. Azt
mondják, magányos embernek veszedelmes a holdba néznie, de
valami erre ösztökél, és ültömben kissé hátrább húzódva ott
mélázok. Szeles, hűvös estéken játszom a kotón – habár mások
talán nem óhajtják hallani. Félek, hogy játékom elárulja egyre
fokozódó szomorúságomat, és megutálom magam – bizony,
ilyen oktalan, ilyen szánalmas vagyok.

A szobám csúf, fekete a füsttől. Tizenhárom vagy hathúros

kotón játszom, de még esős időben sem szoktam kiemelni a
húrtartólábat; hangszeremet a falnak támasztom, a szekrény és
az ajtófélfa között. A koto mellett jobbról-balról egy-egy lant áll.

Két nagy könyvespolcomon annyi a könyv, amennyi csak elfér

rajtuk. Az egyiken régi verseket és elbeszéléseket őrzök.
Kukacok vertek bennük tanyát, és mindig megijedtünk,
valahányszor forgatjuk a lapokat, ezért most már senki sem
óhajtja olvasni őket. Ami a másik polcot illeti, azóta, hogy
valaki10 elhelyezte ott a könyveit, senki sem nyúlt hozzá. Amikor
halálosan unatkozom, kihúzok onnan egy-két könyvet; akkor
azután körém gyűlnek a szolgálólányok, és megszólalnak: „Ha
ilyesmit művelsz, életedet nem szerencsélteti majd öregség!
Miért olvasol kínaiul?
Nők számára régebben még azt sem tartották ajánlatosnak, hogy
a Szútrákat olvassák.” – És szidnak alattomban (azaz a hátam
mögött). Fülembe jutott ez, és szívesen meg is mondtam volna
nekik: „Egyáltalán nem bizonyos, hogy aki nem cselekszik tilos
dolgot, hosszú életnek örvend majd”; ámde tartózkodás
hiányára vallana, ha ilyet mondanék a szolgálólányoknak.
Cselekedeteink az életkorunkkal változnak, de egyénenként is
eltérnek. Egyesek büszkék rá, hogy könyvolvasók, mások
viszont azért lapozzák át a sutba vágott öreg írásokat, mert –
semmi dolguk nem lévén – eszi őket az unalom. Az ilyen
emberhez nem is illenék, hogy vallási eszmefuttatásokról
fecsegjen, hangosan csörgetve rózsafüzérét.

Érzem én ezt, ezért tartózkodom attól, hogy asszonyaim előtt

olyasmit tegyek, amit egyébként könnyen megtehetnék. De
végül is, amikor az udvarban éltem, a hölgyek társaságában, ott
sem mondtam ki, amit mondani óhajtottam, mivel hasztalan
beszélni olyanoknak, akik nem értik az embert, és kellemetlen
szót váltani azokkal, akik fensőbbségesen bírálgatnak
bennünket. Főként az egyoldalú emberek kellemetlenek.
Kevesen vannak, akik a művészet sok ágában képzettek, és a
legtöbben görcsösen ragaszkodnak a maguk nézeteihez.

------

10 Muraszaki férje, aki a kínai irodalom tudós ismerője volt.

1001-ben halt meg. Most 1008-at írunk.

Bájos, de félénk, mások pillantása elől is meghátrál, büszke,

elbeszélések rajongója, hiú és poéta lélek, másokat féltékenyen
szemmel tart – ez a véleményük rólam azoknak, akik nem
ismernek, de miután megismernek, így nyilatkoznak:

„Csodálatosan kedves vagy így, szemtől szemben; nem is

ismerek rád annak alapján, ahogy elképzeltelek.”
Tudom, hogy leszóltak, gyűlöltek, hogy úgy néztek rám, mint
holmi pletykás vénségre, de el kell viselnem, mert az a sorsom,
hogy magányos maradjak. A császárné egy ízben megjegyezte:

„Mindig ügyelsz, hogy meg ne mutasd a lelkedet, de én

bensőségesebb kapcsolatba kerültem veled, mint mások.” –

Remélem, azok sem néznek rám görbén, akik komiszak,

beképzeltek és összeférhetetlenek. Általában úgy igaz, hogy
nem tart az semmitől (azaz nem fél a pletykától), aki szerény,
kedves és békés természet. Még egy kacér, könnyelmű

teremtést sem ér szó, ha jóindulatú és olyan természet, hogy

nem háborgat másokat.

Ellenben arra, aki önimádó és különc, akinek gúnyos a szava és

viselkedése, biztosan felfigyelnek, és védekező állásba
helyezkednek vele szemben; ha azután tüzetesebben
megfigyelik, rájönnek, milyen fogyatékosságok ütköznek ki
szaván és viselkedésén. Azok, akiknek szavai és cselekedetei
nincsenek összhangban, vagy akik minduntalan igyekeznek
túllicitálni másokat, magukra vonják a figyelmet. Az emberben
ritkán ébred olyan kívánság, hogy bírálja azokat, akiknek vannak
ugyan hibáik, de jóindulatúak. Irántuk mindenképp csak
rokonszenvet érezhetünk. De azok, akik általában szándékosan
cselekszenek rosszat, rászolgálnak, hogy alaposan kibeszéljék
és kinevessék őket, még olyankor is, amikor néhanapján nem
szántszándékkal követnek el valami komiszságot. Még azokat is
szeretnünk kell, akik gyűlölnek bennünket – ámbár nagyon
nehéz dolog ez. Még a Mélységes Irgalmú Buddha sem mondja,
hogy csekélység a bűn, melyet Buddha, a vallás törvényei és a
papság ellen elkövetnek.

Egyébként is, ebben a zűrzavaros világban leghelyesebb, ha

egyszerűen hagyjuk azokat, akik gyűlölnek bennünket. Ha
összehasonlítjuk azt az embert, aki azzal igyekszik kimutatni
gyűlöletét, hogy furcsa szavakkal vagdalkozik, s közben
ingerülten lesi egyik arcon, másik arcon, milyen hatása van
szavainak, ha ezt az embert összehasonlítjuk azzal, aki nyugodt
viselkedés mögé rejti szívét, láthatjuk, hogy melyik a
felsőbbrendű.

Az egyik hölgy, Szajemon no Naisi, egészen indokolatlan

gyűlöletet érzett irányomban. Eleinte nem vettem észre, de
később fülembe jutott, hogy a hátam mögött mennyi mindent
kifogásolt rajtam. A császár egy alkalommal, amikor éppen az én
Gendzsi monogatarimat olvasták fel neki, ezt mondta:

„Tehetséges – bizonyára olvasta Japán krónikáját.” – Az említet

hölgy hallott erről, és meggondolatlanul azt kezdte híresztelni az
udvaroncok között, hogy én nagyon büszke vagyok a
tudományomra, és azt a nevet adta nekem, hogy „Japán női
krónikása” – igazán nevetséges! Én tartózkodóan viselkedem
még a saját házamban élő szolgálólányok előtt is; hogyan is

fitogtathattam volna tudományomat az udvarban? Bátyámat,

Sikibu no Dzsót, még gyerekkorában oktatták a kínai
klasszikusok olvasására. Én csak hallgattam, ott ültem mellette,
és csodálatos gyorsan tanultam, neki pedig némelykor nehezen
fogott a feje, és feledékenynek bizonyult. Apám lelkesedett a
tudományokért, és sajnálta, hogy nem fiúnak születtem, de én
hallottam, hogy az embereknek az a véleményük, még férfitól
sem szép, ha rátarti a tudományára, ezért ettől kezdve egy
vonásnyit sem írtam kínaiul.

Ügyetlenné váltam az ecset kezelésében. Hosszú időn át ügyet

sem vetettem az általam már olvasott könyvekre. Szégyenkezve
gondoltam rá, hogy Szajemon úrhölgy szavai nyomán mennyire
ki nem állhatnak most engem a többiek, ezért úgy tettem, mint
aki nem tudja elolvasni a császári paravánra írt jegyeket. De a
császárné felolvastatta velem Li Taj-po költeményeit, s minthogy
meg akarta őket tanulni, két éve, nyáron, tanítani kezdtem a
gyűjtemény harmadik és negyedik kötete alapján, de persze
nagy titokban, amikor senki sem volt tanúja. A császárné
őfelsége meg én is igyekeztünk megőrizni a titkot, de a császár
őfelsége és a főminiszter úr mégis rájött, s ez utóbbi sok
verseskönyvet hozott a császárnénak, amiket valamikor ő maga
másolt. Gondolom, az epés Szajemon még nem tud erről. Ha
tudná, hogy köszörülné rajtam a nyelvét!

Vakák1 a Gendzsi regényéből

Gendzsi regényét a 11. század első harmadában írta egy nemes

udvarhölgy; nemcsak Japán, hanem a világ első nagyregénye,
hovatovább a felülmúlhatatlan remekművek kategóriájából.

Muraszaki Sikibu (978–1016?) Csódzsó császár egyik feleségének,

Sósi Akiko (988–1074) császárnénak társalkodója, külhoni és hazai
előzmények hiányában, a műfaj teljes nemlétéből egy 54 fejezetből
álló rendkívüli szépségű lírai, 795 vakával2 áthímzett nagyregényt
varázsolt.
A Heian-kori udvari nemesség szokásainak, életvitelének,
gondolkodásának aprólékos leírását, különös tekintettel a császári
ivadék, Sziporkázó Gendzsi lényére, szerelmi életére a korszak ki-és
túlfinomult arisztokráciájának középpontjában. A nagyregény
számtalan szerte- és összeágazó életepizód folyama,
általánosságban lét és a sors egészével folytatott elmélkedő
párbeszéd, azaz inkább Muraszaki Sikibu monológja. A műben –
amint a kor életében – a vaka vált a szerelmi ügyek dialógusának
formai eszközévé és manifesztációjává, a madarak násztáncához
hasonlítha-tó szigorúan és kritikusan elvárt, sokféle poétikai
hagyomány jegyében koreografált üzenet- és levélnyelvvé. Miközben
kétségtelenül a társadalmi elit közlekedett vele és általa, nagy
jelentősége volt a rang- és osztályhatárok között átívelő – jelesül
szerelmi – kapcsolat megteremtésében; a harmincegy mora formát
és hidat kölcsönzött a kölcsönös megszólítás lehetőségéhez.

Ez a rövid válogatás a Gendzsi-regény első versével kezdődik és az

utolsóval, a hétszáz-kilencvenötödikkel zárul. Mindkét vaka tanúság
az emberlét sodródón és ellenőrizhetetlenül mulandó, álomszerűen
tévelygő, aligha érthető vagy megismerhető szövetéről.

Villányi G. András

1. Kiricubo no Kói – Gendzsi édesanyja – a császárnak

kagiri tote / vakaruru micsi no / kanasiki ni / ikamahosiki va / inocsi

narikeri Véges volt minden

most útelágazónál

nyomorúságom:

merre menni vágyódnék

az élet útja lenne.3

Mucugoto o / katari avasen / hito mo gana / uki jo no jume mo /

nakaba szamu ja to Bár volna kivel
szép szókat váltani!

E fájó világ

álommélységeiből

felébredni a fényre.

(Gendzsi Akasinak)

Akenu jo ni / jagate madoeru / kokoro ni va / idzure o jume to / vakite

tataran Pirkadat híján

telő, időtlen éjben

vajúdik szívem.

Honnét ismerhetné fel

mi álom, mi valóság?

(Akasi Gendzsinek)

Misi hito no / keburi o kumo to / nagamureba júbe no szora mo

mucumadzsiki kana Kit úgy szerettem,

felhővé görbül füstje.

Merengőn nézzük

a fájdalomba hamvadt

őszalkonyi éggel.

(Gendzsi Ugao halála kapcsán)

muhely_18.indd 6
2018.10.09. 13:22:01

kokoro ate ni / szore ka to dzo miru / siracuju no / hikari szoetaru /

júgao no hana Szíven üt a kép

igazán lehetséges?

Ezüstharmatot

borzongató holdvilág

a lopótök virágán.

jorite koszo / szore ka to mime / taszokare ni / honobono micuru /

hana no júgao Megközelítve

tűnődöm lehetséges:

alkonyhomályban

alig-alig világló

lopótöknek virágja?

mijabito ni / jukite kataran / jamadzakura / kadze jori szaki ni / kite mo

mirubeki Menj nemes néphez

mondj regét róla:

a vadcseresznyét

mielőtt a hegyi szél

szertefújná – megnézzék!

Tokete nenu / nedzame szabisiki / fuju no jo ni / muszubo horecuru /

jume no midzsikasza Álom olvadtán,

mély magányra riadok.

Téli éjszaka

idézte szellemorcád

ködbe enyészik rögvest.

Mite mo mata / au jo mare naru / jume no ucsi ni / jagate magiruru /

vaga mi to mo gana Való lesz ismét

álomszerű légyottunk?

Mert tudhatatlan,

e könnybe fúló létet

álmok percébe oldom.

(Gendzsi Fudzsicubónak)

Jogatari ni / hito ja cutaen / tagui naku / uki mi o samenu / jume ni

nasite mo Az éji-világ

minden idő végéig

nyelvére vesz majd:

oldjam bár csorba létem

parttalan álmodásba.

(Fudzsicubo válasza)

muhely_18.indd 7

2018.10.09. 13:22:01

Naku naku mo / kaerinisi kana / kari no jo va / idzuku mo cui no / toko

jo naranu ni Mint a vadliba
sírva jöttem el tőled.

E foszló világ

nem kínál nyugvó pontot

hol elvolnánk időtlen.

(Gendzsi Akasinak)

Akasi („vadliba”) válasza Gendzsinek („virág”), akit – mióta nem jár

Muraszakihoz (tó) –

nem láthat tükröződni a vizen.

Kari ga isi / navasiro midzu no / taesi jori ucurisi hana no / kage o

dani midzu Rizspalántázó

ahol vadlibák ültek,

mert rég kiszáradt:

tükörképét virágnak

vizén már sose látom.

Naku naku mo / kjó va vaga iu / sitahimo o / idzure no jo ni ka / tokete

mirubeki Sírásban sírva

ma magam kötöm össze

a nadrágomat.

Adatik még oly világ

hol együtt oldhatjuk meg?

(Gendzsi Júgaónak)
Niou vágya keservét Ukifune iránt a szigeti narancsliget metaforájával
– örök szerelem – fe-jezi ki.

Tosi henu to mo / kavaran mono ka / tacsibana no / kodzsima no

szaki ni / csigiru kokoro va Múljon bár sok év

egy nem változhat:

Mandarinsziget

hol szívem eljegyeztem

a szíveddel örökre.

Tacsibana no / kodzsima no iro va / kavaradzsi o / kono ukifune dzo /

jukue sirarenu Mandarinsziget:

szín-heve változatlan

vágy virágának.

Ám sora ismeretlen

az elsodort bárkának.4

Míg Kaoru iránti szenvedélyét Ukifune az eső és az áradás

metaforáival nyilvánítja ki, ám Niou felé érzelmei egy lényegesen
erotikusabb, eső és hegycsúcs metaforába öltöznek.

muhely_18.indd 8

2018.10.09. 13:22:01
Kakikurasi / hareszenu mine no / amagumo ni / ukite jo o furu / mi to
mo naszaba ja Otthont nem lelő

mindörökké elborult

hegycsúcs felhője

mely sötét útján lebeg

e világnak: ez lennék.
795. vaka

Nori no si to / tadzunuru micsi o / sirube nite / omovanu jama ni /

umimadou kana Szent törvény papja,

a megjelölt ösvényen

haladnék: mégis

észrevétlen tévedek

a Szív-bérc útvesztőbe.

(Kaoru Ukifunénak)

Villányi G. András fordításai

1 Magyarul két fordításban jelent meg a Gendzsi-történet. Hamvas

Béla Arthur Waley nyomán angolból ültette át (Európa Könyvkiadó,
1963). Gy. Horváth Lászlóé újabb kísérlet, szintén nem japán
nyelvből (Európa Könyvkiadó, 2009). A most közölt összes vakát, ill.
verset Villányi G. András japánból fordította.

2 Klasszikus japán vers a vaka, amely öt sorból áll a következő

szótag – mora – képletben: 5-7-5-7-7. A vaka kezdetei a 8. századra
tehetők, első nagy gyűjteményük, a Manjósú e század derekán
készült. Ebben mintegy 3500

vakát jegyeztek fel. 905 és 1433 között császári rendeletre 21

antológiát állítottak össze; jelentőségüket tekintve ezek között a 905-
ben kompilált Kokinsú, illetve az annak háromszáz éves
„születésnapjára” datált Sinkokinsú a legfontosabbak. A klasszikus
korban alkotott 31 morás költeményeket egyszerűen vakának
nevezték, a később keletkezetteket, hogy elkülönítsék az egyéb
versformáktól, tankának . Komacsiék vagy Szaigjó idejében vakának
mondták, s akadémiai körökben költeményeiket a mai napig így
nevezik. Bővebben l. Villányi G. András: Tükröződések. Scolar Kiadó,
2011.
3 Nota bene: búcsúvers, azaz dzsiszei.

4 Ukifune neve lebegő, sodródó hajót jelent. Ezt helyezi a vaka utolsó
sorába, játszón névvel és jelentésével.

muhely_18.indd 9

2018.10.09. 13:22:01