Mary Higgins Clark

Csendes éj
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Mary Higgins Clark: Silent Night.
Simon &C Schuster, 1995
Copyright © 1995 by Mary Higgins Clark
Published by arrangement with the originál publisher,
Simon & Schuster, Inc.

Hungarian translation © Toldy Csilla, 1997

 New York Cityben karácsony este van. A Fith Avenue-n
vidám tömeg hömpölyög, ezrek akarják látni a Rockefeller
Center híres, mesésen feldíszített karácsonyfáját. Catherine
Dornan is ide tart két kisfiával, hogy elterelje figyelmüket a
szomorú valóságról: apjuk súlyos betegségéről. Egy utcai
zenész a Csendes éjt játssza, mindenki áhítattal énekel –
amikor a hétéves Brian észreveszi, hogy anyja földre ejtett
pénztárcáját elviszi egy nő. A tárcában becses emlék lapul:
egy Szent Kristóf-medál, amely megmentette a háborúban a
nagyapa életét, és amelyről a fiúk szilárdan hiszik, hogy
apjukon is segíteni fog. Brian ösztönösen a tolvaj után ered, s
ezzel megkezdődik hosszú, életét is fenyegető utazása egy
mindenre elszánt gyilkos oldalán.
Szent Kristóf, utasok védőszentje, imádkozz érettünk, és védj
meg bennünket a gonosztól!
 1.

New York Cityben karácsonyeste volt. A taxi lassan haladt előre

az Ötödik sugárúton. Öt óra felé járt. Nagy volt a forgalom, a járdákon
csak úgy hemzsegtek a járókelők, az utolsó pillanatban karácsonyra
vásárlók, hazafelé tartó hivatalnokok és a gondosan díszített
kirakatokat és a Rockefeller Center legendás karácsonyfáját meglesni
kívánó turisták.
Már sötét volt, és az égen egyre sűrűsödtek a felhők, láthatóan
megerősítve a fehér karácsonyról szóló előrejelzéseket. A villogó
fények, a karácsonyi dalok, az elhaladó Mikulások csilingelése és a
vidám emberek sokasága ünnepélyes hangulatot kölcsönzött a híres
sugárútnak.
Catherine Dornan feszülten, egyenes háttal ült a taxi hátsó
ülésén, karját két kisfia vállán nyugtatta. A fiúk érezhető feszültsége
igazolta anyja szavait. A tízéves Michael barátságtalansága és a
hétéves Brian hallgatása biztos jele volt az apjuk miatt érzett mély
aggodalomnak.
Délután, amikor felhívta anyját a kórházból, még mindig sírt,
pedig Spence Crowley, a férje régi barátja és kezelőorvosa
megerősítette, hogy Tom a vártnál jobban viselte az operációt, sőt azt
ajánlotta, hogy a fiúk látogassák meg apjukat aznap este hétkor.
Catherine-t anyja szigorúan megfeddte: – Catherine, össze kell
szedned magad. A gyerekek annyira feldúltak, és te nem segítesz
rajtuk. Szerintem jól tennéd, ha megpróbálnád elterelni a
figyelmüket egy időre. Vidd el őket a Rockefeller Centerbe, hogy
nézzék meg a karácsonyfát, azután vacsorázzatok meg valahol. Az
aggodalmad meggyőzi őket arról, hogy Tom meg fog halni.
„Ez nem lehet” – gondolta Catherine. Egész lényével arra
törekedett, hogy meg nem történtté tegye az elmúlt tíz napot, attól a
borzalmas pillanattól fogva, amikor megszólalt a telefon, és a St.
Mary Kórházból hívták: – Catherine, át tudnál jönni most azonnal?
Tom összeesett a nagyvizit alatt. – Első reakciója az volt, hogy itt
valami tévedésnek kell lenni. Nyúlánk, kisportolt, harmincnyolc éves
férfiak nem szoktak elájulni. Tom mindig arról viccelt, hogy a
gyermekorvosok eleve védettek a betegeikkel érkező vírusokkal és
baktériumokkal szemben.
De Tom nem kapott védettséget a leukémia ellen, ami erősen
megduzzadt lépének azonnali eltávolítását tette szükségessé. A
kórházban azt mondták neki, hogy valószínűleg hónapok óta nem
vette figyelembe a figyelmeztető jeleket. „Én pedig túl buta voltam
ahhoz, hogy észrevegyem őket” – gondolta Catherine, miközben
megpróbálta visszafogni ajka ideges rángatózását.
Kibámult az ablakon. Éppen a Plaza Hotel előtt hajtottak el.
Tizenegy évvel azelőtt, Catherine huszonharmadik születésnapján,
esküvői bankettjüket tartották a Plazában. „A menyasszonyok
általában idegesek, de én nem voltam. Szinte repdestem az asztalok
között.” Tíz nappal később utókarácsonyoztak Omahában, ahol Tom
elvállalt egy kinevezést a kórház jó hírű gyermekosztályán. „Azt az
őrült műkarácsonyfát a kiárusításon vettük” – gondolta. Szeme előtt
megjelent a kép, ahogy Tom a magasra tartott fával a kezében
felkiáltott: – Figyelem, kedves vásárlóink… Ez évben a fa, melyet
olyan körültekintően választottak ki, felkötözött ágaival még mindig
a garázsban állt.
Úgy döntöttek, hogy mindannyian New Yorkba jönnek a műtét
miatt. Tom legjobb barátja, Spence Crowley híres sebész a Sloan-
Kettering Kórházban.
Catherine összerázkódott a gondolatra, hogy mennyire ideges
volt, amikor végre Tomhoz engedték.
A taxi a járdaszegélyhez húzódott.
– Itt jó lesz, asszonyom?
– Igen, jó lesz – felelte Catherine, erőltetve magát, hogy a hangja
vidámnak hallatsszon, amint előhúzta a pénztárcáját. – Apu és én
elhoztunk benneteket ide, srácok, egy szentestén, öt évvel ezelőtt.
Brian, tudom, hogy te még túl fiatal voltál, de Michael, te emlékszel-
e rá?
– Igen – mondta Michael kurtán, miközben kinyitotta a
kocsiajtót. Figyelte, amint Catherine előhúz egy ötöst a tárcájában
lévő nagy köteg bankjegy közül. – Hogyhogy ilyen sok pénz van nálad,
anyu?
– Amikor aput felvették tegnap a kórházba, egypár dollár
kivételével mindent elhozattak velem, ami a tárcájában volt. Ki
kellett volna tennem, amikor nagyihoz értem.
Kilépett Michael után a járdára, aztán Briannek tartotta az ajtót.
A Saks áruház előtt álltak, a Negyvenkilencedik utca és az Ötödik
sugárút közelében. A kíváncsiskodók rendezett sorokban, türelmesen
vártak, hogy közelről is megtekinthessék a karácsonyi kirakatot.
Catherine a sor végére irányította fiait.
– Nézzük meg előbb a kirakatokat, aztán átmegyünk az úton, és
jobban szemügyre vesszük a fát.
Brian nagyot sóhajtott. Ez aztán a karácsony! Utálta a sorbaállást.
Elhatározta, hogy azt a játékot fogja játszani, amit mindig is játszott,
ha azt akarta, hogy gyorsabban teljen az idő. Úgy fog tenni, mintha
már ott is lenne, ahol lenni akar, és ez ma este apu kórházi szobája.
Alig várta már, hogy láthassa az apját, és odaadhassa neki az
ajándékot, amely nagyanyjuk állítása szerint meg fogja őt gyógyítani.
Brian akkora figyelemmel siettette az idő múlását, hogy amikor
végre rájuk került a sor, és közelebb kerültek a kirakathoz, gyorsan
elsiklott előttük, éppen csak észlelve az örvénylő hópelyhek között
táncoló babák, tündérek és állatok jeleneteit. Örült, amikor végre
kiléptek a sorból.
Aztán, amikor a sarok felé indultak, hogy átmenjenek a
sugárúton, észrevett egy fiatal srácot, aki játszani készült a
hegedűjén. Egyre több ember csoportosult körötte. A levegőt hirtelen
a Csendes éj dallama töltötte be, és az emberek énekelni kezdtek.
 Catherine visszafordult a járda széléről.
– Várjatok, hallgassuk egypár percig – szólt a fiúkhoz.
Brian meghallotta anyja hangján, hogy gombóc van a torkában,
és tudta, hogy visszatartja a sírást. Szinte sohasem látta őt sírni addig
a reggelig, amikor valaki telefonált a kórházból, és közölte, hogy apu
komoly beteg.

***

Cally lassan sétált le az Ötödik sugárúton. Nem sokkal múlt öt óra.

Az utolsó pillanatban vásárlók tömege vette körül, csupa csomagokat
cipelő ember. Volt idő, amikor megosztotta velük izgalmukat, de ma
csak fájdalmas fáradtságot érzett. Olyan nehéz volt a munka! A
karácsonyi ünnepek alatt mindenki otthon szeretett volna lenni,
ezért a kórházban a betegek legtöbbje vagy szomorú, vagy nehezen
kezelhető volt. Lehangoló látványuk fájdalmasan emlékezetébe
idézte azt a depressziót, amelyet az elmúlt két, a Bedford Női
Javítóintézetben töltött karácsonya alatt érzett.
Elment a St. Patrick-katedrális mellett. Egy másodpercig
habozott, mert eszébe jutott a nagymamája, aki egyszer elvitte őt és
öccsét, Jimmyt, hogy megnézzék a betlehemet. De ez húsz évvel
ezelőtt történt, amikor Cally tíz-, öccse pedig hatéves volt. Egy röpke
pillanatig feléledt benne a vágy, hogy visszamenjen abba az időbe, és
megváltoztasson egyet-mást, megakadályozza a rossz dolgok
megtörténtét, s visszatartsa Jimmyt attól, amivé lett.
Nevének gondolata is elég volt ahhoz, hogy elborítsák a félelem
hullámai. „Édes Istenem, kérlek, add, hogy békén hagyjon” –
fohászkodta. Aznap kora reggel, az ijedt Gigivel a karján, ideges
dörömbölésre nyitott ajtót. A B Avenue-t és a Keleti Tizedik utcát
határoló épülettömb koszos folyosóján Shore nyomozó és egy másik
tiszt állt, aki Levy nyomozóként mutatkozott be.
 – Cally, már megint bújtatod az öcsédet? – Shore tekintete a Cally
háta mögötti térben kutatott az öccse jelenlétének nyomai után.
Callyvel ez a kérdés tudatta elsőként, hogy Jimmy-nek sikerült
megszöknie a Riker’s Island-i börtönből.
– Egy börtönőr elleni gyilkossági kísérlettel vádolják – közölte a
nyomozó keserű hangon. – Az őrnek kritikus az állapota. Az öcséd
lelőtte, és elvette tőle az egyenruháját. Ez alkalommal sokkal tovább
leszel börtönben, mint tizenöt hónap, ha segítesz Jimmynek a
szökésben. Másodszori visszaesés, főleg ha a törvény tisztviselője
elleni gyilkossági kísérletről vagy meggyilkolásáról van szó. Éveket
fognak a nyakadba varrni, Cally.
– Sohasem bocsátottam meg magamnak, hogy pénzt adtam
Jimmynek a múltkor – mondta Cally halkan.
– Azt elhiszem. És a kocsid kulcsát – emlékeztette őt a nyomozó.
– Cally, figyelmeztetlek, most tényleg ne segíts neki!
– Nem fogok. Biztos lehet benne. És akkor sem tudtam, hogy mit
követett el. – Látta, amint szemükkel ismét a hátteret pásztázták. –
Menjenek be – kiabálta –, nézzenek körül! Nincs itt. És ha le akarják
hallgatni a telefonomat, csak tessék. Azt akarom, hogy hallják, amint
megmondom Jimmynek, hogy adja föl magát, mert ez minden, amit
mondani akarok neki.
„De Jimmy nem találhat rám” – fohászkodott, amint keresztül
küzdötte magát a vásárlók és a városnézők tömegén. Most nem.
Miután letöltötte börtönbüntetését, kivette Gigit a nevelőotthonból.
A szociális dolgozó jelölte ki számára a pici lakást a Keleti Tizedik
utcán, és ő szerezte neki a segédápolói állást is a St. Luke’s–Roosevelt
Kórházban.
Ez lesz az első karácsonya Gigivel két év után! „Bárcsak lett volna
pénzem néhány valamirevaló ajándékra” – gondolta. Egy négyéves
kislánynak saját új babakocsija kellene hogy legyen, nem egy olyan
rozoga, másodkézből való, amelyre Callynek tellett. A takarócska és a
párna, amelyet még hozzá vett, nem fogja eltakarni a kocsi
csúnyaságát, de talán rátalálhat a fickóra, aki a múlt héten, valahol
erre, egy utcában babákat árult. Csak nyolc dollárba kerültek, és
emlékezett rá, hogy az egyik baba éppolyan volt, mint Gigi.
Nem volt nála elég pénz azon a napon, amikor találkoztak, de a
fickó azt mondta, hogy karácsonyeste az Ötödik sugárúton lesz az
Ötvenhatodik és a Negyvenhatodik utcák között, tehát meg kellett
találnia. „Ó, istenem, add, hogy elfogják Jimmyt, még mielőtt valaki
másnak is árthatna. Valami nincs rendben nála. Sohasem volt.” Kicsit
előrébb valakik a Csendes éjt énekelték. Ahogy közelebb ért, rájött,
hogy nem karácsonyi kórus énekel, hanem a járókelőkből
összeverődött tömeg, egy karácsonyi dallamokat játszó utcai hegedűs
körül.
Nincs más fenn, csak Szent Szüle már…
Brian nem csatlakozott az éneklőkhöz, pedig a Csendes éj volt a
kedvence, és otthon Omahában tagja volt a templom
gyerekkórusának. Azt kívánta, bárcsak ott lehetne most és nem New
Yorkban, és bárcsak épp a karácsonyfa díszítéséhez készülődnének
saját nappali szobájukban, és minden a régi lenne.
Szerette New Yorkot, s mindig örült a nagymamánál tett nyári
látogatásoknak. Olyankor jól szórakozott, de az efféle látogatásokat,
mint a mostani, nem kedvelte. Nem szenteste, nem úgy, hogy apu
kórházban van, és anyu olyan szomorú, és a bátyja folyton
parancsolgat neki, pedig Michael csak három évvel idősebb.
Brian kabátzsebébe dugta fázó kezét. Türelmetlenül az óriási
karácsonyfára pillantott, mely a korcsolyapálya másik oldalán állt.
Tudta, hogy anyja egy perc múlva azt fogja mondani: „Rendben. Most
nézzük csak meg jól azt a fát.” Olyan magas volt, az égők rajta annyira
fényesek, és egy nagy csillag ékeskedett a tetején. Briant azonban ez
most nem érdekelte, sem a kirakatok, melyeket az imént tekintettek
meg. Nem akarta a hegedűs játékát se hallgatni, és nem volt kedve ott
ácsorogni sem.
 Csak pazarolták az időt. Ő a kórházba akart már érni, és látni
akarta, ahogy anyu átadja apunak azt a nagy Szent Kristóf-medált,
amely megmentette a nagypapa életét, amikor katona volt a második
világháborúban. Nagypapa a háború alatt mindvégig viselte a medált,
és még egy horpadás is volt rajta egy golyótól.
Nagyi megkérte édesanyut arra, hogy adja át ezt apának, és bár
majdnem kinevette érte, anyu mégis megígérte neki, miközben így
szólt:
– Ó, anyám, Kristóf csak egy legenda. Már nem tartják szentnek,
és csak azokon az embereken segít, akik a medálokat árulják,
amelyeket aztán az autósok a műszerfalra tűznek.
Nagyi így szólt: – Catherine, apád hitt abban, hogy a medál
átsegítette őt egypár borzalmas csatán, és csak ez számít. Ő hitt
benne, és én is hiszek benne. Kérlek, add oda a medált Tomnak, és
bízzál.
Brian türelmetlen volt az anyjával. Ha a nagyi hisz abban, hogy
apu meg fog gyógyulni, amikor nála lesz a medál, akkor anyjának oda
kell neki adnia. Biztos volt benne, hogy a nagyinak igaza van.
Szent Fiú, már aludjál.
A hegedű elhallgatott, és egy nő, aki az éneket vezette, elővett
egy kosárkát. Brian figyelte, amint az emberek pénzérméket és
papírpénzeket dobálnak bele.
Anyja előhúzta a pénztárcáját a válltáskájából, és kivett két
egydollárost.
– Michael, Brian, tessék, tegyétek ezt bele a kosárba.
Michael megmarkolta a dollárját, és megpróbált
keresztülfurakodni a tömegen. Brian utánaindult, de észrevette, hogy
anyja tárcája nem került vissza a válltáskába, hanem leesett a földre.
Visszafordult, hogy felvegye a tárcát, de mielőtt felemelhette
volna a földről, egy kéz lenyúlt és felkapta. Brian látta, hogy a kéz egy
sovány, sötét esőkabátos, hosszú lófarkas nőhöz tartozik.
 – Anyu! – mondta sietve, de már megint énekelt mindenki, és az
anyja nem fordította oda a fejét. A nő, aki elvette a tárcát,
keresztülsiklott a tömegen. Brian, félve attól, hogy szem elől veszti,
ösztönösen követte. Visszanézett, hogy újra szóljon anyjának, de már
ő is énekelt. Mindenki olyan hangosan énekelt, hogy tudta, anyja nem
hallhatta meg a hangját.
Egy pillanatra Brian megtorpant, ahogy anyjára bámult a válla
fölött. Szaladjon vissza érte? De újra a medálra gondolt, mely meg
fogja gyógyítani az apját. A tárcában volt, és nem engedhette meg,
hogy ellopják.
A nő már a saroknál járt. Brian rohant, hogy utolérje.

***

„Miért vettem fel?” – gondolta Cally elkeseredetten, miközben

keleti irányban a Madison Avenue felé sietett a Negyvennyolcadik
utcán. Föladta azt a tervét, hogy lesétáljon az Ötödik sugárúton és
megkeresse a babaárust. Ahelyett most a Lexington Avenue-i
metrómegálló felé haladt. Tudta, hogy gyorsabban odaérne a
vonathoz, ha felmenne az Ötvenegyedik utcán, de a tárcát forró
téglának érezte a zsebében, és úgy tűnt neki, hogy akármerre fordul,
mindenki vádlóan figyeli. A Grand Central megálló valószínűleg
színültig tele lesz emberekkel, ott elérheti a vonatot. Az biztosabb
helynek látszott.
Amikor jobbra fordult és átvágott az úton, egy rendőrautó haladt
el mellette. A hideg ellenére is izzadni kezdett.
„Valószínűleg azé a nőé lehetett, aki a kisfiúkkal állt ott.
Őmellette hevert a földön.” Gondolatban Cally újra lejátszotta a
pillanatot, amikor megszemlélte a karcsú fiatal nőt a rózsaszínű
átmeneti kabátban, melynek visszahajtott ujjairól láthatta, hogy
szőrmebéléses. A kabátot szemmel láthatóan drágán vették, mint
ahogy az asszony válltáskáját és csizmáját is. A kabát gallérjára hulló
sötét haj egészségesen csillogott. Az a nő nem úgy festett, mint akinek
bármi gondja is lehet a világon. Cally akkor azt gondolta: „Bárcsak én
néznék ki úgy, mint ő. Annyi idős lehet, mint én, hasonlók a méretei,
és majdnem egyforma a hajunk színe. Hát, talán jövőre már nekem is
lesz annyi pénzem, hogy szép ruhákat vegyek Giginek és magamnak.”
Azután oldalra fordította a fejét, hogy elkapjon egy pillantásnyit a
Saks áruház kirakataiból. „Nem láthattam, amikor leejtette a tárcát”
– gondolta. De ahogy elment a nő mellett, érezte, hogy belerúgott
valamibe, lepillantott és meglátta.
„Miért nem kérdeztem meg, hogy az övé-e?” Callyt mardosta a
lelkiismeret, de ugyanabban a pillanatban emlékezetébe villant a
nagymamája képe, aki egyszer, évekkel ezelőtt mélységesen
megalázva és feldúltan tért haza. Talált az utcán egy tárcát,
kinyitotta, és meglátta benne a tulajdonos nevét és címét. Három
házsornyit gyalogolt, hogy visszavigye, annak ellenére, hogy az
ízületi gyulladása addigra annyira előrehaladt, hogy minden lépés
fájdalommal járt számára.
Az asszony, a tárca tulajdonosa belenézett, és kijelentette, hogy
egy húszdolláros hiányzik.
Nagymama mélységesen felháborodott: „Az a nő szó szerint azzal
vádolt, hogy tolvaj vagyok!” Ez az emlék szaladt át Cally agyán,
amikor megérintette a tárcát. Tegyük fel, a tárca valóban a rózsaszín
kabátos nőé, és azt hiszi, Cally zsebtolvaj, vagy pénzt vett ki belőle. És
ha rendőrt hívnak? Rájönnének, hogy Cally próbaidőre van
szabadlábon. Nem hinnének neki jobban, mint akkor, amikor az
autóját és pénzét adta kölcsön Jimmynek, mert azt mondta, ha nem
hagyja el a várost azonnal, egy fiú egy másik utcai bandából meg fogja
ölni.
„Ó, istenem, miért nem hagytam ott ezt a tárcát?” Arra gondolt,
bedobja a legközelebbi postaládába, de ezt nem kockáztathatta meg.
Túl sok civil ruhás rendőr kószált a belvárosban az ünnepek alatt.
Tegyük fel, valamelyikük meglátja, és megkérdezi, mit csinál. Nem,
legjobb, ha azonnal hazamegy. Aika, az asszony, aki saját unokáival
együtt Gigire vigyázott a napköziotthon zárása után, nemsokára
hazahozza a kislányt. Későre járt.
„Majd beteszem a tárcát egy borítékba, és később elküldöm a
benne lévő címre – határozta el Cally. – Ez minden, amit tehetek.”
Cally a Grand Central állomásra ért. Ahogy remélte, az állomást
elárasztották a minden irányból vonatokhoz tülekedő emberek, a
karácsonyra hazasietők hada. Átfurakodott a fő végállomáson, s
végre leért a lépcsőn a Lexington Avenue-i metró bejáratához.
Bedobta a pénzt a bejárati automata nyílásába, és sietett, hogy
elérje a Tizennegyedik utca felé tartó gyorsjáratot, s közben nem
vette észre a kisfiút, aki átcsusszant a forgórúd alatt, és kutyaként a
nyomába szegődött.
 2.

Isten boldogítson bennetek, semmi se ijesszen…

Az ismerős szavak szinte gúnyolták Catherine-t, emlékezetébe
idézték azokat az erőket, melyek ím, veszélybe sodorták boldogan
önelégült életét, amelyről azt hitte, örökre az övé. Férje leukémiával
a kórházban feküdt. Hogy megelőzzék lépe felszakadását, aznap
reggel az orvosok eltávolították a duzzadt szervet, és bár túl korai lett
volna bármi biztosat mondani, úgy látszott, állapota javul. Catherine
mégsem tudott szabadulni a férje halála miatti rettegéstől, és
megbénította a gondolat, hogy nélküle kell élnie.
„Miért nem vettem észre, hogy Tom beteg?” – gondolta
elkeseredetten. Visszaemlékezett, hogy két héttel ezelőtt, amikor
megkérte őt, hogy segítsen bevinni az autóból a bevásárolt dolgokat,
Tom benyúlt a csomagtartóba a legnehezebb zacskóért, habozott egy
kicsit, majd ahogy fölemelte, összerázkódott.
Catherine kinevette.
– Tegnap még golfjátékos, ma már öregember. Micsoda atléta!
– Hol van Brian? – kérdezte Michael, ahogy visszaért az énekes
kosarától. Catherine felijedt gondolataiból, és lenézett a fiára.
– Brian? – mondta elhűlten. – Itt van mellettem. – Lebámult maga
mellé, aztán szemével végigpásztázta a területet.
– Volt nála egy dollár. Nem ment veled, hogy odaadja az
énekesnek?
– Nem – mondta Michael mogorván. – Valószínűleg inkább
megtartotta. Akkora tojás.
– Hagyd abba! – mondta Catherine, s riadtan körülnézett. – Brian
– kiáltotta –, Brian! – A dalnak vége volt, a tömeg kezdett szétszéledni.
„Hol van Brian? Biztos, hogy nem sétált el csak úgy.” – Brian! – kiabált
most már hangosan, tisztán hallható ijedséggel a hangjában.
Egypáran odafordultak, és kíváncsian néztek rá.
 – Egy kisfiú – mondta egyre nagyobb rettegéssel. – Sötétkék
síkabátban és piros sapkában. Látta valaki, hogy merre ment?
Látta, amint a fejüket rázták s körülnéztek, hogy segítsenek. Egy
asszony odamutatott mögéjük a Saks áruház előtt várakozó hosszú
sorra.
– Talán odament? – mondta feltűnően idegen kiejtéssel.
– Esetleg a fához? Lehetséges, hogy átment az úton, hogy a
közelébe kerüljön? – találgatta egy másik asszony.
– Talán a katedrálisba ment – vetette fel valaki.
– Nem, nem. Brian nem tenne olyat. Meg fogjuk látogatni az
apját. Brian alig várja, hogy megláthassa őt. – Ahogy kiejtette e
szavakat, Catherine azonnal tudta, hogy valami rettenetes nagy baj
történt. Érezte, hogy a könnyek elöntik a szemét. Matatni kezdett a
táskájában egy zsebkendő után, és rájött, hogy valami hiányzik
onnan: a pénztárcája ismerős dagadtsága.
– Istenem! – szólalt meg. – Eltűnt a pénztárcám.
– Anyu! – Most Michaelről is eltűnt a barátságtalan arckifejezés,
mellyel apja iránti aggodalmát álcázta. Hirtelen ijedt tízéves lett
belőle. – Anyu, gondolod, hogy Briant elrabolták?
– De hogyan? Senki sem rángathatta csak úgy el innen. Az
képtelenség. – Catherine úgy érezte, a lába gumiból van. – Hívjanak
rendőrt! – kiáltotta. – Eltűnt a kisfiam!

***

Az állomáson hatalmas tömeg volt. Emberek százai rohantak

minden irányba. Karácsonyi díszek csüngtek mindenütt. Nagy volt a
zaj. Mindenféle hang visszhangzott a nagy térben, és visszacsapódott
a magas mennyezetről Brian feje fölött. Egy férfi, a keze tele
csomagokkal, éles könyökét belenyomta Brian fülébe.
– Bocs, kölyök.
 Nehezére esett, hogy a nő nyomában maradjon, akinél az anyja
tárcája volt. Folyton elvesztette szem elől. Azon igyekezett, hogy
megkerüljön egy útját álló kétgyerekes családot. Sikerült elmennie
mellettük, de beleütközött egy hölgybe, aki ellenségesen bámult le rá.
– Vigyázz! – morogta az asszony.
– Sajnálom – mondta Brian udvariasan, s fölnézett rá. Abban a
másodpercben azonban majdnem elvesztette szem elől a nőt, akit
követett. Gyorsan behozta a lemaradást. Utánaeredt, le a lépcsőn,
keresztül egy hosszú folyosón, amely egy földalatti-állomásra
vezetett. Amikor a bejáratnál a nő bedobta a pénzt és betaszította a
forgórudat, Brian átcsúszott alatta, és követte őt a metróra.
A kocsi annyira tele volt, hogy alig tudott beszállni. A nő állt, az
ülések fölött mindkét oldalon végighaladó rúdba kapaszkodott. Brian
a közelében maradt, ő is megmarkolt egy rudat. Csak egy hosszú
megállót utaztak, a nő máris előrenyomult a nyitott ajtókhoz. Olyan
sokan álltak Brian útjában, hogy alig sikerült idejében kijutnia a
kocsiból, és aztán sietnie kellett, hogy utolérje a nőt. Rohant utána,
föl a lépcsőn, egy másik vonathoz.
Ez alkalommal a kocsi nem volt annyira tömött, és Brian egy öreg
hölgy mellett állt, aki a nagymamájára emlékeztette. A sötét kabátos
nő kiszállt a második megállónál. Ő a nyomában maradt, szemét a nő
lobogó haján tartva, ahogy szinte felrohant az utcára vezető lépcsőn.
Egy forgalmas sarkon bukkantak fel. Mindkét irányban buszok
száguldoztak, sietve, hogy átérjenek a széles úton, még mielőtt a
lámpa pirosra vált. Brian hátrapillantott. Ameddig csak ellátott,
minden irányban lakótelepi házak sorakoztak. Ablakok százaiból
áramlott az utcára a fény.
A nő, akinél a tárca volt, a lámpa váltására várt. A zöld jelzésnél
Brian az üldözött nyomában maradva átvágott az utcán. A másik
oldalon a nő balra fordult, és gyorsan elindult lefelé a lejtős járdán.
Brian felpillantott az utcatáblára. Amikor a múlt nyáron itt voltak a
nagymamánál látogatóban, anyja egy játék segítségével ismertette
meg vele a New York-i utcatáblákat.
– Nagyi a Nyolcvanhetedik utcában lakik – mondta. – Most az
Ötvenediken vagyunk. Hány háztömbnyire van innen a lakása?
Ez a tábla most Tizennegyedik utcát – azaz Negyvenedik utcát –
mutatott. Emlékeznie kell majd erre, mondta magának, ahogy
felvette a lépést a nővel, akinél az anyja tárcája volt.
Hópelyheket érzett az arcán. Feltámadt a szél, és a hideg csípte
az arcát. Azt kívánta, bárcsak arra jönne egy rendőr, akitől segítséget
kérhetne, de nem látott arra senkit. Amúgy is tudta, mit fog tenni –
követni fogja a nőt addig, ahol lakik. Még mindig nála volt a dollár,
amelyet az anyja adott neki a hegedűs számára. Majd felváltja, és
felhívja a nagymamáját, és ő majd odaküld egy rendőrt, aki
visszaszerzi az édesanyja tárcáját.
„Jó terv” – gondolta magában. Tényleg biztos volt benne. Vissza
kellett kapnia a tárcát és a benne lévő medált. Arra gondolt, amikor
anyu kijelentette, hogy a medál semmit sem ér, akkor nagyi beletette
a kezébe, és azt mondta: „Kérlek, add oda Tomnak, és bízzál.”
Nagyanyja arckifejezése akkora nyugalmat és magabiztosságot
sugárzott, hogy Brian meg volt győződve az igazáról. Ha visszaszerzi
a medált, és odaadják az apjának, apu meg fog gyógyulni. Brian tudta
ezt.
A lófarkas nő meggyorsította lépteit. Brian utánaszaladt, ahogy
átvágott egy úton, és egy másik háztömb végéhez ért. Aztán a nő
jobbra fordult.
Az előzővel ellentétben ezt az utcát nem világították meg
feldíszített kirakatok. Brian itt-ott bedeszkázott ablakokat és ajtókat,
telefirkált épületeket látott, és az utcai lámpák egy része nem
világított. A járdaszélen egy szakállas alak ült, kezében borosüveget
szorongatva. Amikor Brian elment mellette, az ember kinyújtotta felé
a kezét.
 Most először Brian megijedt, de a szemét továbbra sem vette le a
nőről. A hó sűrűbben hullott, és a járda kezdett síkossá válni. Egyszer
megcsúszott, de sikerült talpon maradnia. Kapkodta a levegőt, olyan
nehezére esett, hogy lépést tartson a nénivel. „Milyen messze mehet
még?” – találgatta. Négy háztömbbel később megkapta a választ. A nő
belépett egy régi épület bejáratán, bedugta a kulcsát a zárba, és
bement. Brian rohant, hogy elkapja a kaput, mielőtt becsukódik, de
lekéste. Az ajtó bezárult.
Brian nem tudta, mi legyen a következő lépés, de aztán az üvegen
keresztül meglátott egy férfit, aki belülről közeledett az ajtó felé.
Amikor a férfi kilépett, és elsietett mellette, Brian megragadta a
kaput, és besurrant, még mielőtt ismét bevágódhatott volna az orra
előtt. A lépcsőház sötét volt és koszos, a levegő állott étel szagától
nehéz. Brian léptek zaját hallotta maga fölött, ahogy valaki felfelé
haladt a lépcsőn. Félelmében nagyokat nyelve és igyekezve, hogy ne
üssön zajt, ő is lassan kezdett felfelé menni az első lépcsőfordulóig.
Onnan látni fogja, hová ment a néni, aztán kimegy, és keres egy
telefont. Talán a nagyi helyett a 911-et, a rendőrség segélyszolgálatát
fogja hívni, gondolta.
Az édesanyja tanította rá, hogy ezt kell tennie, ha valóban
segítségre van szüksége, de eddig még nem volt.

***

– Rendben, Mrs. Dornan. Kérem a fia személyleírását – szólt a

rendőrtiszt megnyugtatóan.
– Hétéves, de kis növésű a korához képest – felelte Catherine
magának is feltűnő éles hangon. Egy rendőrautóban ültek, mely a
Saks áruház előtt parkolt le, közel ahhoz a helyhez, ahol a hegedűs
játszott az imént.
Érezte, ahogy Michael megnyugtatóan megszorítja a kezét.
 – Hajszín? – kérdezte a rendőr. Michael válaszolt: – Mint az
enyém. Vöröses. A szeme kék. Az arca szeplős, és az egyik első foga
hiányzik. Ugyanolyan a nadrágja, mint az enyém, és a kabátja is
olyan, kivéve, hogy kék, az enyém pedig zöld. Brian sovány.
A rendőr elismerően nézett Michaelra.
– Fiam, te valóban nagy segítség vagy. Nos, asszonyom, ön azt
mondja, hiányzik a tárcája? Gondolja, hogy elejtette, vagy esetleg
valaki meglökte önt? Úgy értem, zsebtolvajra gyanakszik?
– Nem tudom – felelte Catherine. – Nem érdekel a tárca. De
amikor pénzt adtam a fiúknak, hogy vigyék oda a hegedűsnek,
valószínűleg nem nyomtam vissza rendesen a táskámba.
Meglehetősen vaskos volt, és lehet, hogy csak kiesett.
– Nem lehet, hogy a fia felvette a földről, és úgy döntött, vásárolni
megy?
– Nem, nem, nem – tiltakozott Catherine hirtelen haraggal,
hevesen rázva a fejét. – Kérem, ezzel a gondolattal ne is vesztegesse
az időt.
– Hol lakik, asszonyom? Úgy értem, fel akar hívni valakit? – A
rendőr szemügyre vette a gyűrűket Catherine bal kezén. – A férjét?
– A férjem a Sloan-Kettering Kórházban van. Nagyon beteg.
Valójában nála kellene lennünk hamarosan. Vár bennünket. –
Catherine rátette a kezét a rendőrautó ajtajára. – Nem ülhetek csak
itt. Meg kell találnom Briant!
– Mrs. Dornan, egy perc múlva szét fogom küldeni Brian
személyleírását. Három percen belül minden rendőr őt fogja keresni
Manhattanben. Tudja, az is lehet, hogy csak odébb sétált és eltévedt.
Megtörténik az néha. Gyakran jönnek a városba?
– Régebben New Yorkban éltünk, de most Nebraskában –
válaszolt neki Michael. – Minden nyáron meglátogatjuk a
nagymamámat. A Nyolcvanhetedik utcában lakik. Azért jöttünk ide a
múlt héten, mert a papám leukémiás, és meg kellett operálni. Együtt
jártak iskolába az orvossal, aki operálta.
 Manuel Ortiz csak egy éve volt rendőr, de már gyakran
találkozott gyásszal és elkeseredéssel. Mindkettőt meglátta ennek a
fiatal nőnek a szemében. A férje nagyon beteg, ráadásul eltűnt a
gyereke. Nyilvánvaló volt számára, hogy az asszony bármelyik
pillanatban sokkot kaphat.
– Apu sejteni fogja, hogy valami baj van – aggódott Michael. –
Anyu, nem kellene bemenned hozzá?
– Mrs. Dornan, mi lenne, ha itt hagyná Michaelt velünk? Itt
maradunk, hátha Brian megpróbál ide visszajönni. Minden emberünk
őt fogja keresni. Szétszóródunk, és hangosanbeszélővel próbáljuk
felvenni vele a kapcsolatot, ha esetleg itt kószál a környéken. Hívok
egy másik kocsit, hogy elvigye önt a kórházba és vissza is hozza.
– Itt fog maradni, hátha visszajön Brian?
– Mindenképpen.
– Michael, nyitva fogod tartani a szemedet, hogy észrevedd
Briant?
– Igen, anyu. Figyelni fogom a buta kis tojást.
– Ne hívd őt… – Catherine meglátta a fia arckifejezését.
„Megpróbál felbosszantani – gondolta. – El akarja velem hitetni, hogy
Brian jól van. Hogy minden rendben lesz.” Átölelte Michaelt, aki
csontos kis karjával viszonozta ölelését.
– Kitartás, anyu – mondta.
 3.

Jimmy Siddons csöndesen káromkodott, amint átsétált a B

Avenue közelében, a Stuyvesant Town lakótelepen lévő sportpályán.
A börtönőrről leszedett egyenruha tiszteletre méltó külsőt
kölcsönzött neki, de mégis túl veszélyes viseletnek látszott az utcán.
Sikerült elemelnie egy koszos felsőkabátot és egy kötött sapkát egy
hajléktalan bevásárlókocsijáról. Ezek segítettek valamit, de találnia
kellett valami más öltözetet, valami tisztességesebbet.
Kocsira is szüksége volt, de olyanra, amelyet nem kereshetnek
reggelig, mert letették aznap éjszakára. Pont amilyen ezeknek a
Stuyvesant Town-i középosztálybeli lakosoknak is lehet: közepes
méretű, barna vagy fekete, olyan, mint akármelyik másik Honda vagy
Toyota az úton. Tehát semmi feltűnő.
Eddig még nem látott megfelelőt. Megfigyelte, amint egy öreg
szivar kiszállt a Hondájából, és odaszólt az utasához: – Jó dolog
hazaérni – de az egy feltűnően csillogó piros csodát vezetett.
Egy kölyök egy öreg tragaccsal húzott el mellette, és leparkolt, de
a motor hangjából ítélve a kocsit Jimmy a háta közepére sem kívánta.
„Még csak az kéne – gondolta –, eljutnék a főútvonalig, aztán
lerobbanna.” Fázott, és kezdett megéhezni. „Tíz óra a kocsiban –
mondta magának. – Aztán Kanadában leszek, ahol Paige vár, és
eltűnünk újra.” Ő volt életében az első igazi barátnője, és sokat
segített neki Detroitban is. Tudta, hogy nem kapták volna el az előző
nyáron, ha jobban feltérképezte volna azt a benzinkutat Michigan-
ben. Lehetett volna annyi esze, hogy ellenőrizze a külső klotyót.
Ehelyett hagyta, hogy meglepje egy szolgálaton kívüli zsaru, aki pont
akkor jött ki, amikor ő fegyvert fogott a kútkezelőre.
Másnap már úton volt New York felé, s egy rendőrgyilkosság
miatti bírósági tárgyalással kellett szembenéznie.
 Egy idősebb pár haladt el mellette, egy mosolyt küldve felé. –
Boldog karácsonyt!
Jimmy udvarias biccentéssel válaszolt. Aztán már jobban
odafigyelt, amikor meghallotta a nő hangját: – Ed, nem értem, hogy
lehetsz ilyen! Nem tetted be a gyerekek ajándékait a csomagtartóba!
Ki hagy bármit is szem előtt egy autóban manapság, különösen
éjszakára?
Jimmy elment az utca sarkáig, aztán visszafordult, s a füvön
elnyúló sötét árnyékban visszalopódzott, hogy megnézze az öreg
párt, amint egy sötét színű Toyota előtt megáll. A férfi kinyitotta az
ajtót, a hátsó ülésről elvett egy kis hintalovat, és odaadta a nőnek,
aztán felnyalábolt vagy fél tucat fényes csomagot. Az asszony
segítségével mindent hátravitt a csomagtartóhoz, újra bezárta a
kocsit, és visszament a járdára.
Jimmy hallgatta, ahogy a nő azt mondja:
– Gondolom, a mobil telefon maradhat a kesztyűtartóban. – Férje
válaszolt: – Persze. Csak kidobott pénz volt, ami engem illet. Nincs rá
szükségem. Alig várom, hogy Bobby arcát meglássam holnap, amikor
felbontja az ajándékokat!
Figyelte, amint befordulnak a sarkon, és eltűnnek a szeme elől.
Ez azt jelentette, hogy a lakásukból véletlenül sem vehetnék észre,
hogy üres a parkolóhely.
Jimmy várt még tíz percet, mielőtt odasétált az autóhoz.
Hópelyhek kavarogtak körülötte. Két perccel később már kifelé
hajtott a lakótelepről. Negyed hat volt. Cally lakása felé tartott a
Tizediken. Tudta, hogy Cally meg fog lepődni, és nem is fog
túlságosan örülni neki. Valószínűleg azt gondolja, Jimmy nem tudja,
hol keresse. Miért feltételezte azt, hogy nem tud a nyomában
maradni, még ha Riker’s Islanden kell is ülnie? – morfondírozott
magában Jimmy.
„Nővérke – gondolta magában, ahogy a Tizennegyedik utcában
hajtott –, megígérted nagymamának, hogy vigyázni fogsz rám!”
„Jimmynek irányításra van szüksége – mondta a nagyi. – Rossz
társaságba jár. Túl könnyen befolyásolható.” Nos, Cally egyszer sem
jött el, hogy meglátogassa a börtönben. Egyetlenegyszer sem. Még
csak nem is hallott felőle.
Óvatosnak kellett lennie. Biztos lehetett benne, hogy a zsaruk
Cally lakását figyelik, de erre az eshetőségre is készített tervet. Régen
sokat csavargott ezen a környéken, és tudta, miként másszon be az
épületbe a háztömb másik végéről a tetőn keresztül. Kölyökkorában
még egypár ügyletet is lebonyolított ott.
Ismerve Callyt, biztosra vette, hogy még mindig őriz egypár
Franktől megmaradt ruhát a szekrényében. Imádta a férjét, s
valószínűleg még mindig tele a lakása Frank fotóival. Senki se hinné,
hogy még Gigi születése előtt meghalt.
„Ahogy Callyt ismerem, biztos van neki egy kis lóvéja, hogy
átsegítse öcsikéjét a határon” – tanakodott. Megtalálja majd a módját,
meg fogja tudni győzni arról, hogy tartsa a száját, amíg ő
biztonságban átér Kanadába Paige-hez.
Paige… Előtte lebegett a lány képe. Édes. Szőke. Csak huszonkét
éves. Megőrül érte. Ő szervezett meg mindent, ő csempésztette be a
fegyvert is. Sohasem hagyná cserben vagy fordítana hátat neki.
Jimmy kellemetlen mosolyra húzta arcát. „Kedves nővérkém, te
sohasem próbáltál nekem segíteni, amíg a börtönben rohadtam –
gondolta –, de most még egyszer segíteni fogsz nekem a szökésben,
ha tetszik, ha nem.”
Cally lakóházának hátsó részétől egy háztömbbel odébb parkolta
le az autót, és úgy tett, mintha a gumit ellenőrizné, közben
körülnézett. Nem volt zsaru a láthatáron. Még ha figyelik is Cally
lakását, valószínűleg nem tudhatják, hogy a bedeszkázott romok felől
is be lehet jutni. Ahogy felegyenesedett, nagyot káromkodott.
„Rohadt kocsimatrica. Túl feltűnő.” AZ UNOKÁINK ÖRÖKSÉGÉT
KÖLTJÜK. Sikerült letépnie a nagy részét.
 ***

Tizenöt perccel később Jimmy megemelte Cally lakásának laza

zárját, és bent is volt. „Micsoda lepra hely – gondolta, amikor
meglátta a repedést a mennyezeten és a kopott linóleumot az apró
előszoba padlóján. – De rendes. Cally mindig is rendes volt.”
Karácsonyfa állt annak a szobának a sarkában, amely a leginkább volt
nappalinak nevezhető, alatta egypár kicsi, vidám csomagolású
ajándék.
Jimmy megrándította a vállát, és bement a hálószobába.
Átkutatta a szekrényt a ruhák után, melyekről tudta, hogy ott
vannak. Miután átöltözött, pénzt keresve végigjárta a lakást, de nem
talált semmit. Föltépte a konyha ajtaját, s miután hiába kutatott sör
után, megállapodott egy Pepsinél, és csinált magának egy
szendvicset.
Értesülései szerint Callynek már meg kellett volna érkeznie a
munkahelyéről. Tudta, hogy útközben el kell hoznia Gigit a dadájától.
A heverőn ült, feszült idegekkel, szemét a bejárati ajtóra szegezte. A
pár dollárt, amelyet a börtönőrnél talált, szinte mind élelmiszerre
költötte az utcai árusoknál. Szüksége volt pénzre, hogy feljusson az
autópályára, és tankolnia is kellett. „Gyerünk, Cally – gondolta –, hol
a fenében maradsz?” Tíz perccel hat előtt végre meghallotta a kulcsot
a zárban. Felugrott, három nagy lépéssel a bejáratnál termett, és
hozzásimult a falhoz. Addig várt, amíg Cally belépett, és bezárta az
ajtót, aztán gyors mozdulattal rátette a kezét szájára.
– Ne sikíts! – suttogta, ahogy elfojtotta rémült nyögéseit a
tenyerével. – Érted?
Cally bólintott, szemét rettegve meresztette ki.
– Hol van Gigi? Miért nincs veled?
Engedett a szorításán annyira, hogy Cally majdnem hangtalanul
elliheghesse: – A dadánál van. Ma tovább nála maradt, hogy tudjak
vásárolni. Jimmy, mit csinálsz itt?
 – Mennyi pénzed van?
– Tessék, vidd a pénztárcámat. – Cally odanyújtotta neki a
táskáját, miközben azon imádkozott, hogy Jimmynek ne jusson
eszébe a kabátzsebeit átkutatni. „Ó, istenem, add, hogy elmenjen!”
Jimmy elvette a táskát, és mély, fenyegető hangon rászólt: – Cally, el
foglak engedni, de ne próbálkozz semmivel, különben Giginek nem
lesz többé mamája sem. Értetted?
– Igen, igen.
Cally várt, amíg Jimmy eresztett a szorításán, aztán lassan
szembefordult vele. Nem látta az öccsét az óta a majdnem három
évvel ezelőtti szörnyű éjszaka óta, amikor Gigivel a karján a
napköziotthoni állásából tért haza, és Jimmy a lakásában várt rá a
West Village-ben.
„Nem sokat változott – gondolta, – csupán a haja rövidebb és az
arca soványabb.” A szemében nyomát sem látta annak a néha
megcsillanó melegségnek, ami valamikor még éltette Callyben a
reményt, hogy Jimmy egy napon megjavul. Semmi sem maradt az
ijedt hatévesből, aki annyira ragaszkodott hozzá, miután az anyjuk
lepakolta őket a nagyanyjuknál, és örökre eltűnt az életükből.
Jimmy kinyitotta a táskát, átkutatta, és kivette belőle Cally
világoszöld pénztárcáját.
– Tizennyolc dollár – mérgelődött, miután gyorsan megszámolta
a pénzt. – Ennyi az egész?
– Jimmy, holnapután kapok fizetést. – Cally könyörgőre fogta. –
Kérlek, vedd, és menj el innen! Kérlek, hagyj békén!
„Félig van a tank a kocsiban – gondolta Jimmy. – Ez itt elég lesz,
hogy föltöltsem, meg az autópályadíjra. Épp el fogok jutni Kanadába.”
Persze el kellett hallgattatnia Callyt, de az könnyűnek látszott. Csak
figyelmeztetnie kell, hogy ha ráküldi a rendőröket, és elkapják, akkor
meg fog esküdni nekik, hogy Cally csempésztette be neki a fegyvert,
amelyet a börtönőr ellen használt.
 Egy kívülről jövő hangra hirtelen megpördült maga körül.
Rátapasztotta szemét az ajtón lévő kukucskálólyukra, de nem látott
senkit sem. Fenyegető arckifejezéssel jelezte Callynek, hogy jobb, ha
csöndben marad, zajtalanul elfordította a kilincset, és résnyire
kinyitotta az ajtót, épp idejében ahhoz, hogy meglásson egy kisfiút,
amint fölemelkedik, megfordul, és lábujjhegyen elindul a lépcsőház
felé.
Jimmy gyors mozdulattal feltárta az ajtót, és felnyalábolta a
gyereket. Egyik karját a dereka köré téve, a másikkal a száját befogva
behúzta a lakásba, és durván leültette.
– Hallgatózunk, kölyök? Ki ez, Cally?
– Jimmy, hagyd békén! Nem tudom, hogy kicsoda – kiabálta Cally.
– Sosem láttam.
Brian annyira megijedt, hogy alig tudott beszélni. De azt látta,
hogy a férfi és a nő dühösek egymásra. Talán a férfi segíteni tud majd
neki, hogy visszaszerezze az anyja tárcáját, gondolta. Rámutatott
Callyre.
– Nála van a mamám tárcája.
Jimmy elengedte Briant.
– Hát ez igazán jó hír – mondta vigyorogva, ahogy a nővéréhez
fordult. – Nem igaz?
 4.

Egy titkosrendőr egy jelzés nélküli autóban vitte Catherine-t a

kórházba.
– Itt várok magára, Mrs. Dornan – mondta a férfi. – Be van
kapcsolva a rádió, így azonnal megtudjuk, amikor megtalálják Briant.
Catherine bólintott. „Ha megtalálják” – futott át az agyán. A
gondolatra összeszorult a torka a rémülettől.
A kórház hallját feldíszítették az ünnepekre. Karácsonyfa állt
középen, körben örökzöldeket aggattak fel, és mikulásvirágokat
állítottak a felvételi pulthoz.
Kapott egy látogatói igazolványt, és megtudta, hogy Tom most az
530-as szobában fekszik. Beszállt egy félig telt liftbe. Az utasok
legtöbbje kórházi dolgozó volt, fehér kabátos orvosok személyi
hívóval és jegyzetfüzettel a mellényzsebükben, zöld egyenruhás
műtősök, egypár ápolónő.
„Két héttel ezelőtt – gondolta Catherine – Tom vizitelt a St. Mary
Kórházban, Omahában, és én a karácsonyi bevásárlásokat végeztem.
Aznap este elvittük a gyerekeket hamburgerezni. Az élet megszokott
volt, jó és örömteli, és azon viccelődtünk, hogy Tomnak az előző
évben milyen nehéz volt felállítania a karácsonyfát, és én
megígértem, hogy még szenteste előtt veszek egy új tartót. Akkor is
megállapítottam, hogy Tom mennyire fáradtnak látszik, és semmit
nem tettem ez ügyben.” Három nappal később Tom összeesett.
– Nem az ötödik emelet gombját nyomta meg? – kérdezte valaki.
Catherine összerezzent.
– De igen, köszönöm. – Kiszállt a liftből, és egy pillanatra megállt,
hogy összeszedje magát. Aztán megtalálta, amit keresett, egy nyilat a
falon, mely az 515-530-as szobák felé mutatott.
Ahogy a nővérszoba felé közeledett, meglátta Spence Crowleyt.
Kiszáradt a szája az izgalomtól. Aznap reggel, közvetlenül az operáció
után, Crowley biztosította őt arról, hogy minden zökkenőmentesen
folyt, és hogy az asszisztense fog aznap délután vizitelni. „Akkor most
miért van itt Spence? – aggodalmaskodott. – Valami baj van?” Spence
meglátta őt, és elmosolyodott. „Ó, istenem, nem mosolyogna, ha
Tom…” Ezt a gondolatot nem tudta befejezni.
Spence, gyorsan megkerülve az íróasztalt, odament hozzá.
– Catherine, ha látnád az arckifejezésed! Tom jól van. Persze elég
kótyagos, de az életreakciói jók.
Catherine felnézett rá, el akarta hinni a hallott szavakat, bízni
akart az őszinteségben, melyet a keret nélküli szemüveg mögötti
barna szemben látott.
Spence szorosan megfogta a karját, és bevezette a nővérszobából
nyíló kis fülkébe.
– Catherine, nem akarlak erőszakkal meggyőzni róla, de meg kell
értened, Tomnak jó esélye van arra, hogy kiverekedje magát ebből a
bajból. Nagyon jó esélye. Vannak betegeim, akik hasznos, teljes életet
élnek a leukémia mellett. Sokféle gyógyszer áll rendelkezésünkre,
hogy féken tartsuk. Én az Interferont szeretném Tom esetében
használni. Némelyik betegemnél csodákat művelt. Eleinte naponta
injekciókat fog kapni, de később be tudjuk állítani a dózist, és Tom
adagolhatja majd magának. Amikor teljesen felépül az operáció után,
visszamehet dolgozni, és én esküszöm neked, hogy ez így lesz. –
Halkan hozzátette: – De van egy probléma. – Most szigorúan nézett
rá. – Ma délután, amikor megláttad Tomot az intenzív osztályon, ha
jól láttam, nagyon felindultál.
– Igen. – Bár megpróbálta visszafojtani a könnyeit, nem bírta.
Annyira aggódott, és a tudat, hogy Tom sikerrel átesett az operáción,
akkora megkönnyebbülést jelentett számára, hogy nem tudott
uralkodni magán.
– Catherine, Tom épp most kért meg rá, hogy legyek vele őszinte.
Azt gondolja, megmondtam neked, hogy reménytelen a helyzete.
Kezd bizalmatlanná válni velem. Kezdi azt hinni, hogy titkolok előle
valamit, hogy talán a dolgok rosszabbul állnak, mint ahogy mondom.
Catherine, ez egyszerűen nem igaz, és neked kell meggyőznöd őt
arról, hogy minden reményetek megvan egy közösen eltöltött hosszú
életre. Nem veheti a fejébe, hogy nem sok ideje van hátra. Nemcsak
azért, mert ez gátolná a gyógyulását, hanem azért is, mert szerintem
ez nem igaz. Ahhoz, hogy meggyógyuljon, Tomnak hinnie kell a
gyógyulása esélyeiben, és ennek a hitnek benned kell gyökerezni.
– Spence, nekem észre kellett volna vennem, hogy valami nincs
rendben. – Spence könnyedén átölelte az asszonyt.
– Figyelj, van egy régi mondás: „Orvos, gyógyítsd tenmagadat!”
Amikor Tom jobban lesz, majd jól leteremtem azért, mert nem vette
tudomásul a teste figyelmeztető jelzéseit. De most menj be hozzá
könnyedén és boldog arccal. Menni fog!
Catherine magára erőltetett egy mosolyt.
– Így jó lesz?
– Már alakul – bólintott az orvos. – Csak mosolyogj. Ne feledd,
karácsony van. Azt hittem, elhozod a gyerekeket is ma este.
Catherine nem érezte magát elég erősnek, hogy most még Brian
eltűnéséről is beszéljen. Inkább azt gyakorolta, amit Tomnak is akart
mondani.
– Brian elkezdett tüsszögni, és biztos akarok benne lenni, hogy
csak megfázásról van szó.
– Azt bölcsen tetted. Rendben. Viszlát holnap, kislány. Ne
felejtsd, csak mosolyogj. Kápráztató vagy, amikor mosolyogsz.
Catherine bólintott, és elindult a folyosón az 530-as szoba felé.
Halkan kinyitotta az ajtót. Tom aludt. Egy csövön keresztül infúziós
folyadék csöpögött a karjába, az orrlyukában oxigéncsövek. A bőre
fehérsége egybeolvadt a párnáéval, ajka hamuszürke. A külön melléje
kirendelt ügyeletes nővér felállt.
– Érdeklődött ön után, Mrs. Dornan. Kint fogok várakozni, ha
szüksége van rám, csak hívjon.
 Catherine odahúzott egy széket az ágyhoz. Leült, és ráhelyezte
kezét a férje takarón nyugvó kezére. Tanulmányozni kezdte Tom
arcát, tüzetesen megvizsgálva minden részletet: magas homlokát,
melyet vörösesbarna haja keretezett, pontosan olyan színű, mint
Briané. A vastag szemöldök, amely mindig egy kicsit rendetlennek
látszott, a formás orr és az ajak, mely általában mosolyra állt. A
szemére gondolt, inkább kék volt, mint szürke. Melegséget és
megértést sugárzott.
„Bizalmat önt a betegeibe – gondolta. – Ó, Tom, meg akarom
mondani neked, hogy a kisfiunk elveszett. Azt akarom, hogy
egészséges légy, és gyere velem, hogy megkeressük.” Tom Dornan
kinyitotta a szemét.
– Szia, szerelmem – szólt gyöngén.
– Szia. – Catherine odahajolt és megcsókolta. – Sajnálom, hogy
olyan sírós voltam ma délután. Nevezd menstruáció előtti
idegességnek vagy csak régimódi megkönnyebbülésnek. Tudod,
milyen szentimentális nyafka vagyok. Még a happy endeken is
elsírom magam.
Felegyenesedett, és belenézett a szemébe.
– Nagyon jól haladsz, tudod, nagyon jól.
Látta, hogy nem hisz a szavaiban. „Még nem” – gondolta
magabiztosan.
– Azt hittem, elhozod a gyerekeket ma este. – Tom hangja halk
volt és visszafogott.
Catherine rájött, hogy nem képes kiejteni Brian nevét Tom előtt,
mert akkor kitör belőle a sírás. Ehelyett gyorsan azt mondta: –
Féltem, hogy kifárasztanak. Azt gondoltam, jobb lenne, ha várnának
a látogatással holnap reggelig.
– A mamád telefonált – mondta Tom álmosan. – A nővér beszélt
vele. Azt mondta, küldött veled egy különleges ajándékot számomra.
Mi az?
– A fiúk nélkül nem akarom odaadni. Ők szeretnék átadni neked.
 – O. K. Holnap reggel mindenképpen látni akarom őket.
– Rendben. De mivel csak ketten vagyunk, talán be kellene
bújnom melléd az ágyba.
Tom ismét kinyitotta a szemét:
– Végre mondasz valamit. – Elmosolyodott, és már aludt is újra.
Egy hosszú pillanatig Catherine ráfektette a fejét az ágyra, aztán
felállt, mert a nővér lábujjhegyen bejött a szobába.
– Ugye, remek színben van? – kérdezte Catherine élénken,
mialatt a nővér rátette ujjait Tom pulzusára.
Tudta, hogy Tom még elalvás közben is meghallhatja. Aztán még
egy utolsó pillantást vetett férjére, és kisietett a szobából, végig a
folyosón a lifthez, aztán az előcsarnokon át a várakozó rendőrautóba.
A civil kabátos rendőr megválaszolta a kimondatlan kérdést:
– Még semmi hír, Mrs. Dornan.
 5.

– Azt mondtam, add ide! – szólt Jimmy Siddons fenyegetően.

Cally megpróbálta kivágni magát a bajból.
– Nem tudom, miről beszél ez a fiú, Jimmy.
– De tudja – mondta Brian. – Láttam magát, amikor felvette a
mamám tárcáját a földről, és követtem, mert vissza kell adnia.
– Milyen okos gyerek vagy! – vigyorgott Siddons csúfondárosan.
– Mindig menj oda, ahol a lóvé van. – Arckifejezése elcsúnyult, ahogy
nővérére nézett. – Ne akard, hogy én vegyem el tőled, Cally!
Nem volt értelme tettetnie, hogy nincs nála. Jimmy tudta, hogy a
fiú igazat beszél. Cally még mindig kabátot viselt. Belenyúlt a zsebébe,
és kivette a csinos kis marokkói bőrtárcát. Csöndesen átnyújtotta
öccsének.
– Az a mamámé – szólt Brian kihívó hangon, a férfi pillantása
azonban beléfagyasztotta a szót. Már oda akart nyúlni, hogy
megkaparintsa a tárcát, ehelyett most hirtelen félelemmel mélyen
bedugta a kezét a zsebébe.
Jimmy Siddons kinyitotta a levéltárcát.
– Hű-hű – mondta csodálattal a hangjában. – Cally, te meglepsz.
Lekörözöl egypár zsebtolvajlást, amiről tudok.
– Nem loptam el – tiltakozott Cally. – Valaki leejtette, és én
megtaláltam. Vissza akartam küldeni postán.
– Hát, azt elfelejtheted – mondta Jimmy. – Most már az enyém, és
nekem szükségem van rá.
Kihúzta a vastag köteg bankjegyet, és elkezdte számolni.
– Három százdolláros, négy darab ötvenes, hat húszas, négy tízes,
öt ötös, három egydolláros. Hatszáznyolcvannyolc dollár. Nem rossz,
ami azt illeti, pont jól jön.
 Beletömte a bankjegyeket a hálószobai szekrényből kivett
szarvasbőr zakó zsebébe, és elkezdett keresgélni a levéltárca többi
részében.
– Hitelkártyák. Miért is ne? Jogosítvány… nem kell, kettő is
ráadásul. Catherine Dornan és dr. Thomas Dornan. Kicsoda dr.
Thomas Dornan, kölyök?
– Az apukám. Kórházban van. – Brian figyelte, ahogy a tárca mély
zsebéből előkerül a medál.
Jimmy Siddons kiemelte, föltartotta a láncánál fogva, aztán
hitetlenkedve nevetni kezdett.
– Szent Kristóf! Évek óta nem voltam templomban, de még én is
tudom, hogy őt már régen kirúgták onnan. Pedig ha eszembe jutnak
a történetek, amiket nagyi szokott mesélni nekünk, hogy hogyan
cipelte át a folyón vagy valami vízen a kis Jézust a vállán! Emlékszel,
Cally? – Lekicsinylő ábrázattal elengedte a láncot, és hagyta, hogy a
medál csörögve a földre hulljon.
Brian odarohant, hogy visszaszerezze. Megmarkolta, aztán a
nyakába akasztotta.
– A nagypapám az egész háború alatt ezt viselte, és sértetlenül
hazatért. Az apukámat is meg fogja gyógyítani. Nem érdekel a tárca,
a magáé lehet. Ez az, amit valóban akarok. Most pedig hazamegyek.
Megfordult, és az ajtóhoz rohant. Már elcsavarta a fogantyút, és
kinyitotta az ajtót, de Siddons ott termett, befogta a száját, és
visszavonszolta a lakásba.
– Te és Szent Kristóf szépen itt maradtok velem, barátocskám –
mondta, s durván a földre dobta. Briannek elállt a lélegzete, ahogy
feje a szakadozott linóleumhoz ütődött. A homlokát dörzsölgetve
lassan felült. A szoba forgott körülötte, de azt hallotta, hogy a nő, akit
követett, könyörögni kezd a férfinak.
– Jimmy, ne bántsd őt, kérlek! Menj el! Vidd a pénzt, és menj!
Tűnj el innen!
 Brian átkarolta a lábát, megpróbálta visszatartani a sírást. Nem
lett volna szabad a nőt követnie. Most már rájött. Ahelyett, hogy
utána eredt, inkább kiabálnia kellett volna, hogy valaki állítsa meg a
nőt. Ez egy gonosz ember. Ez a férfi nem akarja őt hazaengedni, és
senki sem tudja, hol van. Senki sem tudja, hol keresse.
Érezte, ahogy a medál a mellét verdesi, és megmarkolta. „Kérlek,
vigyél vissza anyuhoz – imádkozott magában –, hogy el tudjalak vinni
a papához.” Nem nézett fel Jimmy Siddonsra, aki épp őt
tanulmányozta. Nem tudta, hogy Jimmy agya száguld, és felméri a
helyzetet. „Amióta Cally magához vette a tárcát, a gyerek a nyomában
maradt – gondolta Siddons. – Követte valaki? Nem, már itt lennének.”
– Hol szerezted a tárcát? – kérdezte a nővérétől.
– Az Ötödik sugárúton. A Rockefeller Centerrel szemben. – Cally
megrémült. Jimmy semmitől sem riadna vissza, ha a menekülésről
van szó. Attól se, hogy megölje. Attól se, hogy megölje ezt a gyereket.
– Az anyja valószínűleg leejtette. A járdáról vettem fel. Azt hiszem, a
kisfiú meglátott.
– Hát úgy néz ki. – Jimmy ránézett a heverő melletti asztalkán
lévő telefonra. Aztán vigyorogva kezébe vette a mobil telefont,
amelyet a lopott kocsi kesztyűtartójából vett magához. Egy fegyvert
is elővett, és Callyre szegezte.
– A zsaruk lehallgathatják a telefonodat. – Rámutatott a heverő
mellett álló asztalra. – Menj oda. Felhívlak, és azt mondom neked,
hogy feladom magam, és azt akarom, hívd fel a kirendelt
védőügyvédemet, aki képvisel. Semmi az egész, csak kedvesnek és
idegesnek kell lenned, pont olyannak, mint amilyen vagy. Ha hibázol,
meghalsz ezzel a gyerekkel együtt.
Lenézett Brianre.
– Csak egyet pisszensz, és… – Nem mondta ki a fenyegető
szavakat.
Brian bólintással jelezte, hogy megértette. Túlságosan
megrémült, nem merte hangosan megígérni, hogy csöndben lesz.
 – Cally, megértetted?
Cally bólintott. „Milyen hülye is voltam – gondolta. – Elég bolond
voltam, amikor azt hittem, hogy megszabadultam tőle. Nincs rá esély.
Még a telefonszámomat is tudja.” Jimmy befejezte a tárcsázást, és a
Cally melletti telefon megszólalt.
– Halló. – Cally hangja halk volt és tompa.
– Cally, Jimmy vagyok. Figyelj, bajban vagyok. Már biztos tudsz
róla. Sajnálom, hogy megpróbáltam megszökni. Remélem, hogy az őr
jól van. Nincs pénzem, és félek. – Jimmy hangja siránkozó volt. – Hívd
fel Gil Weinsteint. Ő a kirendelt védőügyvédem. Mondd meg neki,
hogy a St. Patrick-katedrálisban leszek az éjféli mise után. Mondd
meg neki, hogy fel akarom adni magam, és azt akarom, hogy ott
legyen velem. Az otthoni száma 555-0267. Cally, sajnálom, hogy
mindent úgy elrontottam.
Jimmy lenyomta a megszakítót a mobil telefonon, és figyelte,
hogy Cally is letegye.
– A mobil telefonokat nem tudják lenyomozni, tudsz róla? O. K.
Most hívd fel Weinsteint, és add le neki ugyanezt a sztorit. Ha a zsaruk
hallgatóztak, akkor most már ugrálnak örömükben.
– Jimmy, azt fogják gondolni, hogy én… Jimmy két lépéssel
mellette termett, és a fejéhez nyomta a pisztolyt.
– Gyerünk, hívd fel!
– Esetleg nincs otthon az ügyvéded. El is utasíthatja a találkozót.
– Nem. Ismerem őt. Gazember. Kell neki a nyilvánosság. Hívd föl!
Callynek nem kellett mondani, hogy fogja rövidre. Amint Gil
Weinstein a vonalban volt, már hadarta is a mondandóját: – Maga
nem ismer engem. Cally Hunter vagyok. Az öcsém, Jimmy Siddons
épp most telefonált. Azt akarja, hogy közöljem önnel… – Remegő
hangon átadta az üzenetet.
– Odamegyek – mondta az ügyvéd. – Örülök, hogy így határozott,
de ha a börtönőr meghal, akkor Jimmyre halálbüntetés vár. Az első
gyilkosságért még megúszta életfogytiglannal, de most… – Elhúzta a
hangját.
– Azt hiszem, Jimmy tisztában van ezzel. – Cally Jimmy
gesztikulálására reagált. – Most mennem kell. Viszlát, Mr. Weinstein.
– Nagyszerű cinkosom vagy, nővérke! – mondta neki Jimmy.
Lenézett Brianre. – Mi a neved, kölyök?
– Brian – suttogta ő.
– Gyere, Brian, elmegyünk.
– Jimmy, hagyd őt, kérlek! Hagyd itt velem!
– Nem lehet. Megvan rá az esély, hogy elrohansz a rendőrökhöz,
annak ellenére, hogy nagy bajba kerülsz, ha beszélnek a gyerekkel.
Különben is, te tényleg elloptad az anyja tárcáját. Nem, a kölyök
velem jön. Nem egy olyan fickót keresnek, aki a kisfiával van, vagy
igen? Holnap reggel elengedem, amikor célhoz értem. Azután azt
mondasz el nekik rólam, amit akarsz. A kölyök még támogatni is fog,
nem igaz, fiacskám?
Brian ijedten odahúzódott Callyhez. Annyira félt a férfitól, hogy
remegett. El fogja vinni magával?
– Jimmy, hagyd őt itt, kérlek! – Cally maga mögé húzta Briant.
Jimmy Siddons szája összeszorult dühében. Elkapta Cally karját,
durván hátracsavarta a kezét, s magához rántotta.
Cally sikított. Eleresztette Briant, és a padlóra rogyott.
Jimmy szemében a régi szeretetnek semmi nyoma sem látszott,
ahogy ott állt, és ismét a nővére fejére szegezte a fegyvert.
– Ha nem teszed azt, amit mondok, többet is kapsz… és még
rosszabbat. Engem nem fognak el élve. Se te, sem más nem fog engem
a siralomházba küldeni. Egyébként van egy barátnőm, aki vár. Tehát
tartsd a szád. Még egyezséget is köthetünk. Te nem beszélsz, én pedig
élve hagyom a gyereket. De ha a zsaruk megpróbálnak körbefogni, a
kölyöknek golyót repítek a fejébe. Ilyen egyszerű az egész.
Megértetted?
 Visszadugta a fegyvert a kabátja belső zsebébe, aztán lenyúlt, és
durván a lábához húzta Briant.
– Te és én jó haverok leszünk, fiacskám. Igazi haverok. –
Elvigyorodott. – Boldog karácsonyt, Cally.
 6.

A Cally lakóházával szemben parkoló jelzés nélküli kisbusz volt a

nyomozók megfigyelőállása. Innen tartották szemmel Cally lakását,
Jimmy Siddonsra utaló jelekre várva. Megfigyelték Callyt, amikor a
szokottnál egy kicsit később hazaérkezett.
Jack Shore, az a nyomozó, aki reggel meglátogatta Callyt, levette
a füléről a fejhallgatót, és csöndesen elkáromkodta magát. Odafordult
a társához.
– Mit gondolsz te erről, Mort? Nem; várj csak, én elmondom
neked, hogy mit gondolok. Átverés. Amíg mi a St. Patricknál a
gyülekezetben az ő keresésével vesztegetjük az időt, ő megpróbál időt
nyerni, hogy olyan messzire kerüljön New Yorktól, amennyire csak
lehet.
Mort Levy, aki húsz évvel fiatalabb volt, mint Shore, és kevésbé
cinikus, megdörzsölte az állát, ami mindig azt jelezte, hogy mélyen a
gondolataiba merül.
– Ha csak trükk, akkor nem hiszem, hogy a nővére önszántából
segít neki. Nincs szükség mérőkészülékre, hogy meghalljuk a
rémületet a hangjában.
– Ide figyelj, Mort, ott voltál Bill Grasso temetésén! Harmincéves
volt, négy kisgyerek apja, és a szeme közé lőtt ez a seggfej Siddons.
Ha Cally Hunter őszintén bevallotta volna nekünk, hogy adott pénzt
és odaadta a kocsija kulcsát annak a patkány öccsének, akkor Grasso
tudta volna, hogy kivel van dolga, amikor megállította Siddonst, mert
áthajtott egy tilos jelzésen.
– Én még mindig úgy hiszem, hogy Cally bevette Jimmy
történetét, amikor azt mondta, azért kell menekülnie, mert
bandaháborúba keveredett, és a másik banda a nyomában van. Nem
hiszem, hogy tudott a megsebesített italbolti eladóról. Azelőtt
Siddonsnak nem volt komoly ügye.
 – Úgy érted, addig még mindig megúszta – mérgelődött Shore. –
Az a kár, hogy a bíró nem tudta Callyt emberölésben cinkostársként
perbe fogni. Ehelyett csak a szökésben való segítségért kapott.
Tizenöt hónap után már ki is engedték. Bill Grasso özvegye ma este a
férje nélkül díszíti a fát.
Shore arca kivörösödött a dühtől.
– Beszólok a központba. Ha az a tetű komolyan gondolta, amit
mondott, akkor körbe kell zárnunk a katedrálist. Tudod, mennyi
ember megy ma oda az éjféli misére? Na, mit gondolsz?

***

Cally a kopott velúrheverőn, térdét szorongatva, fejét lehajtva,

csukott szemmel ült. Egész testében reszketett. Túl volt a könnyeken,
túl a kimerülésen. „Édes istenem, drága istenem, miért történt
mindez?” Mit kell tennie? Ha bármi baja esne Briannek, ő lenne érte
a felelős. Ő vette föl a földről az anyja tárcáját, ezért követte őt hazáig
a fiú. Ha a gyerek jól tudta, az apja nagyon beteg. Cally a csinos,
rózsaszín kabátos, fiatal nőre gondolt. Mennyire biztosra vette, hogy
minden tökéletes az életében!
El fogja engedni Jimmy a kisfiút, amikor isten tudja, hol, a céljába
ér? Hogy is tenné? Akárhol lesz is az, a rendőrök azonnal
elkezdenének kutatni utána azon a területen. „És ha valóban
elengedi, akkor Brian el fogja mondani nekik, hogy hogyan követett
engem, mert elvettem a tárcát” – figyelmeztette önmagát.
De Jimmy azt mondta, lelövi a gyereket, ha a rendőrök
megközelítik. Komolyan gondolta, ebben biztos lehetett. „Tehát ha
elmondom a zsaruknak, Briannek nincs esélye” – gondolta.
„Ha nem mondom meg most, és Jimmy elengedi őt, akkor később
őszintén bevallhatom, azért nem szóltam, mert Jimmy azzal
fenyegetőzött, hogy megöli a gyereket, ha a zsaruk megközelítik, és
én tudtam, hogy komolyan gondolja. Tudom, hogy megtenné” –
gondolta Cally. Ez volt a legrosszabb része a dolognak.
 Brian arca derengett fel Cally lelki szemei előtt. A homlokába
hulló vörösesbarna haj, a nagy, okos kék szem, az orrán és arcán
szétszóródó szeplők. Amikor Jimmy berángatta a lakásba, első
pillantásra nem nézte többnek ötévesnél, de a beszédmodorából
biztosra vehette, hogy idősebb. Annyira megijedt, amikor Jimmy az
ablakon keresztül a tűzlétrára vitte! Könyörgő szemmel pillantott
vissza rá.
Megszólalt a telefon. Aika volt az, a csodálatos fekete nő, aki
délutánonként a napközi után saját unokáival együtt vigyázott Gigire.
– Csak tudni akartam, hogy otthon vagy-e már, Cally. – Aika öblös
hangja megnyugtatóan hatott rá. – Megtaláltad a babás embert?
– Sajnos, nem.
– Kár. Akarsz még vásárolni menni?
– Nem. Máris megyek, és elhozom Gigit.
– Nem, ne aggódj. Már vacsorázott az én bandámmal. Vennem
kell tejet reggelire, így el kell mennem otthonról mindenképpen. Úgy
félóra múlva kiteszem nálad.
– Köszönöm, Aika. – Cally lerakta a hallgatót. Csak most vette
észre, hogy még mindig kabátot visel, és a lakásban az előszoba
kivételével mindenütt sötét van. Levette a kabátját, bement a
hálószobába, és kinyitotta a szekrényajtót. Tátva maradt a szája,
amikor meglátta Jimmy ruháit, melyeket akkor hagyott ott, amikor
felvette Frank szarvasbőr zakóját és barna nadrágját. A földön
összegyűrve hevert egy zakó meg egy nadrág, valamint egy mocskos
felsőkabát.
Lehajolt, és felemelte a zakót. Shore nyomozó mondta el neki,
hogy Jimmy lelőtt egy börtönőrt, és levette róla az egyenruhát.
Nyilvánvalóan ez volt az az egyenruha – a zakón golyó szaggatta
lyukak.
Cally kétségbeesetten csavarta bele a zakót és nadrágot a
felsőkabátba. Mi lenne, ha a zsaruk megjelennének itt egy házkutatási
paranccsal! Sohasem hinnék el neki, hogy Jimmy betört a lakásába.
Biztosra vennék, hogy ő adott neki ruhát. Megint börtönbe kerülne.
És örökre elvesztené Gigit! Mitévő legyen?
Körülnézett a szekrény tájékán, vadul megoldást keresve. A nagy
doboz a felső polcon! Abban tárolta azt a néhány nyári ruhát, ami neki
és Giginek volt. Lerántotta a dobozt, kinyitotta, kihúzta belőle a
tartalmát, és a polcra szórta. Belehajtogatta az egyenruhát és a
kabátot a dobozba, odarohant az ágyhoz, és kihalászta az alatta
tartott karácsonyi csomagolópapírt.
Eszeveszett gyorsasággal cukorpálcikákkal dekorált papírba
csomagolta a dobozt, és megkötötte egy szalaggal, majd átvitte a
nappali szobába, és betette a fa alá. Épphogy végzett, amikor
meghallotta a kapucsengőt. Hátrasimította a haját, és Gigi
fogadásához illő szívélyes mosolyt erőltetve az arcára ment az
ajtóhoz.
Shore nyomozó és a reggel látott másik nyomozó jött fel a
lépcsőn.
– Már megint játékot űzöl velünk, Cally? – kérdezte Shore. –
Remélem, nem.
 7.

Brian összekuporodva ült az utasülésen, miközben Jimmy

Siddons felhajtott az East River Drive-ra. Még sosem érzett ekkora
félelmet. Rettegett, amikor a férfi kényszerítette, hogy felmásszon a
tűzoltólétrán a tetőre. Azután gyakorlatilag egyik tetőről a másikra
rángatta, ahogy végigmentek az egész háztömbön, és végül egy üres
épületen keresztül leereszkedtek az utcára, ahol ez az autó parkolt.
A férfi betuszkolta Briant az autóba, és rákapcsolta a biztonsági
övet.
– Csak ne felejts apunak szólítani, ha megállítanak –
figyelmeztette.
Brian tudta, hogy a férfit Jimmynek hívják. Így nevezte őt a nő,
akin látszott, hogy nagyon aggódik Brianért. Amikor Jimmy kihúzta
őt az ablakon, a nő sírt, és Brian tisztán látta, mennyire retteg érte.
Tudta a szülei nevét. Talán értesíti a rendőröket. Ha megteszi, meg
fogják keresni? De Jimmy azt mondta, meg fogja őt ölni, ha a rendőrök
a közelébe jönnek. Tényleg megtenné?
Brian összehúzta magát az ülésen. Félt és éhes volt. És WC-re is
kellett mennie, de nem mert szólni. Csak a medál vigasztalta, amely
most a kabátján kívül lógott a mellén. Ez hozta haza nagypapát a
háborúból, meg fogja gyógyítani apát, és őt is szerencsésen haza fogja
juttatni. Biztos volt benne.
Jimmy Siddons kis túszára pillantott. Amióta kitört a börtönből,
most kezdett először megnyugodni. Még mindig havazott, de ha
ennél nem lesz rosszabb, akkor nincs miért aggódnia. Cally nem fogja
értesíteni a rendőröket. Elég jól ismerte őt Cally ahhoz, hogy elhiggye
neki, megöli a kölyköt, ha megállítják a zsaruk.
„Nem fogok életem végéig börtönben rohadni – gondolta –, és
nem adom meg nekik a lehetőséget, hogy telepumpáljanak méreggel.
Vagy sikerül most, vagy nem. De menni fog.” Sötéten elmosolyodott.
Tudta, hogy elfogatási parancsot adtak ki ellene, és hogy a New
Yorkból kivezető összes hidat és alagutat figyelik. De nem tudhatják,
hogy merre tart, és biztos nem egy apát keresnek, aki a fiával egy
olyan kocsiban utazik, melyről még nem tudják, hogy lopott.
Mielőtt elindultak, elővette az összes ajándékot, amelyet az öreg
házaspár dugott el a csomagtartóban. Most ott tornyosultak a hátsó
ülésen. Egy nagy rakás karácsonyi hangulat. Az ajándékok és a kölyök
az első ülésen jól álcázták Jimmyt. Így bízhatott benne, hogy ha
esetleg már a díjszedőket is riadókészültségbe helyezték az
autópályákon, azok sem fogják őt tüzetesen szemügyre venni.
Nyolc vagy kilenc óra múlva túl lesz a kanadai határon, ahol Paige
várja. Aztán majd talál egy szép mély tavat, amely ennek az autónak
és az összes csinos ajándéknak a hátsó ülésen végső állomása lesz.
És ennek a kölyöknek az ő Szent Kristóf-medáljával együtt.

***

A New York-i Rendőrkapitányság csodálatos gépezete

módszeresen beindult, miközben terveket szőttek annak
bebiztosítására, nehogy Jimmy Siddons kicsússzon a kezük közül, ha
esetleg az utolsó pillanatban mégis meggondolná, és nem adná meg
magát az éjféli mise után.
Amint lehallgatójuk Cally telefonbeszélgetéseit Jimmyvel, majd
az ügyvédjével felvette, Jack Shore jelentette az információt.
Pontosan tudatta a feletteseivel, hogy mit gondol Siddons afelőli
„döntéséről”, hogy megadja magát.
– Szemenszedett hazugság – kiabálta idegesen. – Lefoglalunk
vagy kétszáz rendőrt hajnali fél kettőig vagy kettőig, és már félúton
lesz Kanadába vagy Mexikóba, mire rájövünk, hogy bolondot csinált
belőlünk.
 Végül az üldözéssel megbízott rendőrfőnök mérgesen vágott
vissza: – Jól van, Jack. Tudjuk, mi a véleménye. Most azonban
folytassuk. Nem volt nyoma a nővére lakása körül?
– Nem, uram. – Jack Shore befejezte a beszélgetést, aztán
társával, Morttal elment Callyhez. Amikor visszaértek a kisbuszhoz,
Shore ismét jelentést adott a központnak.
– Épp most jövünk Hunter lakásáról, uram. Teljesen tisztában
van a rá váró következményekkel, ha akármilyen módon is segít az
öccsének. A dada épp akkor hagyta ott a gyereket, amikor eljöttünk,
és úgy sejtem, Cally ma éjjel már nem megy el otthonról.
Mort Levy felhúzta a szemöldökét, miközben a társa és a
rendőrfőnök között lezajló beszélgetésre figyelt. Volt valami abban a
lakásban, ami más volt, mint aznap reggel, de nem tudott rájönni, mi.
Gondolatban újra végignézte a helyszínt: a kis előszobát, a
közvetlenül belőle nyíló fürdőszobát, a szűk konyhát és nappali
szobát, a cellaszerű hálószobát, amely alig volt elég egy egyszemélyes
ágy befogadására, a kislány összecsukható ágyát és a háromfiókos
toalettasztalt.
Jack megkérdezte Callyt, megengedi-e, hogy még egyszer
körülnézzenek, és ő beleegyezően bólintott. Bizonyosan senki sem
rejtőzött abban a lakásban. Kinyitották a fürdőszoba ajtaját, benéztek
az ágyak alá, bekukkantottak a szekrénybe. Cally Hunter hiábavaló
próbálkozása, hogy kivilágítsa a sötét lakást, akaratlanul is sajnálatot
ébresztett Levyben. Minden fal világossárgára volt festve. Virágos
párnák hevertek összevissza a régi heverőn. A karácsonyfát
rettenetes mennyiségű aranylamé, valamint zöld és piros lámpák
láncai díszítették. Egypár fénylő csomagolású ajándék bújt meg
alatta.
Ajándékok? Mort nem tudta, miért indított be valamit ez a szó a
tudatalattijában. Egy pillanatra elgondolkozott, majd megrázta a
fejét. „Felejtsd el” – mondta magának.
 Azt kívánta, bárcsak ne félemlítette volna meg Jack Cally Huntert
aznap reggel. Könnyen észre lehetett venni, hogy a nő retteg tőle.
Mort nem dolgozott Cally két évvel ezelőtt tárgyalt ügyén, de a
hallottak alapján elhitte, Cally őszintén úgy gondolta, hogy bajba
keveredett öccse bandaháborúban vett részt, és a másik banda
vadászik rá.
„Mire próbálok emlékezni a lakásában? – Mort önmagát faggatta.
– Mi változott meg?” Rendes körülmények között nyolc órakor véget
ért volna a szolgálatuk, de ma este neki is és Jacknek is vissza kellett
mennie a központba. Mint több tucat más rendőrnek, nekik is
túlórázniuk kellett legalább a katedrálisban tartott éjféli mise utánig.
Talán, de csak talán, Siddons meg fog jelenni ott, ahogy ígérte. Levy
tudta, Shore minden porcikájával arra vágyik, hogy személyesen ő
tartóztathassa le. – Még akkor is észrevenném azt a fickót, ha
apácaruhát viselne – mondogatta újra és újra.
A váltás kopogtatással jelezte érkezését a kisbusz hátsó ajtaján.
Ahogy Mort felállt, kinyújtózott és kilépett az utcára, örült, hogy
mielőtt eljött Cally Hunter lakásából, kezébe csúsztatott egy
névjegykártyát, és odasúgta a nőnek: – Ha beszélni akar valakivel,
Mrs. Hunter, akkor itt egy telefonszám, amelyen elérhet.
 8.

Kezdett ritkulni a tömeg az Ötödik sugárúton, bár még mindig

volt egypár nézelődő a Rockefeller Centerben álló fa körül. Mások
még mindig sorban álltak, hogy megláthassák a Saks áruház
kirakatát, és a St. Patrick-katedrálisnál a látogatók végeérhetetlen
folyama áramlott ki és be. Ahogy a kocsi felhúzódott vele a
rendőrautó mögé, amelyben Ortiz nyomozó és Michael várakoztak,
Catherine látta, hogy az utolsó percben vásárlók nagy része már
távozott.
„Hazafelé tartanak – gondolta –, ahol sietnek az utolsó ajándékok
becsomagolásával, és elmondják egymásnak, hogy jövőre biztosan
nem fognak szenteste áruházról áruházra rohangálni.” Mindent az
utolsó percben. Ez volt tizenkét évvel ezelőttig saját sémája is,
egészen addig, amíg a harmadéves bennlakó, dr. Thomas Dornan be
nem jött a St. Vincent Kórház adminisztrációs irodájába, oda nem
sétált az íróasztalához és azt nem mondta: „Maga új itt, nem igaz?”
Tom, aki semmiből nem csinált gondot, mégis mindent olyan jól
megszervezett. Ha Catherine lett volna beteg, Tom nem gyömöszölte
volna be minden pénzét és hivatalos papírját a saját tömött
levéltárcájába. Ő nem ejtette volna a tárcát olyan gondatlanul a
zsebébe, hogy valaki belenyúlhatott és kivehette, vagy felvehette a
földről, miután leesett.
Ezek a gondolatok gyötörték Catherine-t, ahogy kinyitotta a
kocsiajtót, és odaszaladt az örvénylő havazásban a pár lépésnyire álló
rendőrautóhoz. Brian sohase ment volna el csak úgy magától, ezt
biztosra vette.
Annyira várta már, hogy Tomhoz mehessen, még arra is sajnálta
az időt, hogy megnézze a Rockefeller Center fáját. Valamilyen
küldetésbe kellett indulnia. Ez az! Briannek látnia kellett azt, aki
elvette a tárcát, és követni kezdte azt a személyt.
 Michael az első ülésen ült Ortiz rendőrrel. Szódát iszogatott. Egy
barna, ketchupmaradékot tartalmazó papírzacskó hevert a földön a
lába előtt. Catherine bepréselte magát mellé az első ülésre, és
megsimította a haját.
– Hogy van apu? – kérdezte Michael aggodalmasan. – Nem
beszéltél neki Brianről, ugye?
– Nem. Persze hogy nem. Biztosan megtaláljuk Briant
hamarosan, fölöslegesen izgattam volna. Nagyon jól van. Találkoztam
dr. Crowleyval is, aki nagyon büszke apára. – Michael feje fölött
átnézett Ortiz rendőrre. – Már majdnem két órája – mondta halkan.
Az őrmester bólintott.
– Brian személyleírását minden órában minden rendőrnek és
minden kocsinak leadjuk a térségben. Mrs. Dornan, én elbeszélgettem
Michaellal. Ő biztos benne, hogy Brian nem menne el szándékosan.
– Nem menne, ebben igaza van.
– Beszélt az emberekkel, akik önök körül álltak, amikor
észrevette, hogy eltűnt?
– Igen.
– És senki sem észlelt olyat, hogy a gyereket elvitték vagy talán
elcsalták onnan?
– Nem. Az emberek látták Briant, aztán egyszer csak nem látták
már ott.
– Őszinte leszek önhöz. Nem ismerek egyetlen olyan kéjencet
sem, aki akár csak megpróbálna elcsalni egy gyereket az anyja mellől,
különösen nem ekkora tömegben. De Michael azt gondolja, Brian
talán utánament valakinek, amikor meglátta, hogy az ön tárcáját
magához vette.
Catherine bólintott.
– Én is ugyanerre gondoltam. Ez az egyetlen értelmes válasz a
kérdésre.
– Michael elmesélte nekem, hogy a múlt évben Brian kiállt egy
negyedikes gyerek ellen, aki meglökte az egyik osztálytársát.
 – Brian merész gyerek – felelte Catherine. Ekkor vágott belé a
rendőr előbbi mondatának jelentése. „Azt gondolja, ha Brian követte
azt a személyt, aki elvette a tárcámat, akkor valószínűleg szembe is
szállt az illetővel. Uramisten, csak azt ne!” – Mrs. Dornan, ha
beleegyezik, úgy gondolom, jobb lenne, ha a sajtó együttműködését
kérnénk. Talán a helyi televízióadók leadhatnák Brian fényképét, ha
van önnél egy.
– Amit magammal hordok, az a tárcámban van – felelte Catherine
monoton hangon. Gondolataiban megjelent Brian, amint egy tolvajjal
verekszik. „Én kicsi fiam, képes lenne őt valaki bántani?” Mit beszélt
Michael? Ortiz rendőrhöz beszélt.
– A nagymamám egy köteg fényképet őriz rólunk – mondta neki
Michael. Aztán felnézett az anyjára. – Akárhogy is van, mama, fel kell
hívnod a nagyit. Izgulni fog, ha nem érünk haza hamarosan.
Apja fia, gondolta Catherine. Brian külsőre hasonlít az apjára.
Michael az észjárásában. Becsukta a szemét, hogy ellen tudjon állni a
pánik hullámának, amely már-már végigsöpört rajta. Tom. Brian.
Miért?
Érezte, hogy Michael a válltáskájában kotorászik. Előhúzta a
mobil telefont.
– Tárcsázom nagyit – mondta neki a fia.
 9.

Nyolcvanhetedik utcai lakásában Barbara Cavanaugh a telefonba

kapaszkodott, nem akarván elhinni, amit a lánya épp közölt vele. De
nem vitathatta a szörnyű hírt, amely Catherine halk, majdnem
érzéketlen hangján jutott hozzá: Brian eltűnt, és már több mint két
órája nem találják.
Barbara visszafogta magát, hogy a hangja nyugodtan hangozzék.
– Hol vagy, drágám?
– Michael és én egy rendőrautóban ülünk a Negyvennegyedik
utca és az Ötödik sugárút sarkán. Itt álltunk, amikor Brian… egyszer
csak már nem volt mellettem.
– Mindjárt ott leszek.
– Anyám, kérlek, ne felejtsd elhozni Brian legfrissebb fényképeit.
A rendőrök át akarják adni az összes médiumnak, és a hírközlő
rádióállomás pár perc múlva közvetíteni fogja a felkérésemet.
Anyám, kérlek, hívd fel a nővérszobát a kórház ötödik emeletén.
Mondd meg nekik, hogy semmiképpen se engedjék Tom szobájában
bekapcsolni a tévét. Nincs rádiója. Ha rájön, hogy Brian eltűnt… –
Elcsuklott a hangja.
– Mindjárt felhívom őket, de Catherine, nincs egy darab újabb
fényképem sem. – Barbara sírt. – A tavaly nyáron készült összes
fénykép a nantucketi házban maradt.
Legszívesebben elharapta volna a nyelvét. Már régóta kérte őket,
hogy adjanak neki újabb képeket a fiúkról, de nem kapott egyet sem.
Csak előző nap mondta el neki Catherine, hogy a Tom operációja
miatti rohanásban otthon felejtették karácsonyi ajándékát, a fiúk
bekeretezett portréit.
– Viszem, amit találok – mondta sietve. – Már indulok is.
Miután átadta az üzenetet a kórháznak, Barbara Cavanaugh egy
pillanatra beleereszkedett egy karosszékbe, és homlokát a tenyerébe
hajtotta. „Ez túl sok – gondolta –, túl sok.” Hát nem kísértette mindig
is az az érzés, hogy minden túl szép ahhoz, hogy igaz legyen?
Catherine apja meghalt, amikor tízéves volt, és mindig ott ólálkodott
egy leheletnyi szomorúság a szemében, amíg huszonkét éves korában
össze nem találkozott Tommal. Annyira boldogok voltak együtt,
tökéletesen összeillettek. „Pont úgy, ahogy én és Gene az első naptól
fogva” – gondolta Barbara.
Egy pillanatra gondolatai visszaszálltak 1943-ba, amikor
tizenkilenc évesen, másodéves főiskolás korában bemutatták egy
jóképű fiatal katonatisztnek, Eugene Cavanaugh hadnagynak. Már az
első pillanatban mindketten tudták, hogy tökéletesen összeillenek.
Két hónappal később már házasok voltak, de tizennyolc évnek kellett
eltelnie, amíg egyetlen gyermekük megszületett.
„Tommal a lányom megtalálta ugyanazt a fajta kapcsolatot, mint
amivel engem is megáldott az Úr – gondolta Barbara –, de most…”
Felugrott. Catherine-hez kell mennie. „Brian biztosan csak
elkeveredett. Csak elvesztették egymást a tömegben” – mondogatta
magának. Catherine erős volt, de mostanra már a tűrőképességének
határán járhatott. „Ó, édes istenem, add, hogy valaki megtalálja
Briant” – imádkozott magában.
Végigrohant a lakáson, és lekapott egypár bekeretezett
fényképet a kandallópárkányról és az asztalokról. Tíz évvel ezelőtt
költözött ide a Beekman Place-ről. A szokásos ebédlővel, könyvtárral
és vendégszobával ellátva, még ez a lakás is nagyobb volt a
szükségesnél, de így legalább, amikor Catherine és Tom a fiúkkal
eljöttek omahai otthonukból látogatóba, volt bőven helyük.
Barbara beledobta a fényképeket abba a csinos bőr kézitáskájába,
melyet Tom és Catherine ajándékozott a születésnapjára. Magára
kapott egy kabátot az előszobaszekrényből, és nem vesződve azzal,
hogy az ajtót kettőre zárja, kisietett – még épp idejében, hogy
megnyomja a lift hívógombját, mely kezdett leereszkedni a magas
luxusépület felső emeleteiről.
 Sam, a liftkezelő, régi alkalmazott volt. Amikor kinyitotta az ajtót
Barbara előtt, mosolya aggódó arckifejezésre váltott.
– Jó estét, Mrs. Cavanaugh. Boldog karácsonyt. Van valami új hír
dr. Dornanról? – Barbara félt megszólalni, ezért csak megrázta a fejét.
– Az unokái valóban édesek. A kisebbik, Brian, elmondta nekem,
hogy ön adott az anyjának valamit, ami meg fogja gyógyítani az
apukáját. Igazán remélem, hogy úgy lesz.
Barbara azt akarta mondani, hogy „én is”, de az ajka nem tudta
megformálni a szavakat.

***

– Mami, miért vagy szomorú? – kérdezte Gigi, miközben Cally

ölébe ült.
– Nem vagyok szomorú, Gigi – mondta Cally. – Mindig boldog
vagyok, amikor veled lehetek.
Gigi megrázta a fejét. Piros-fehér, gyertyát vivő angyalfigurákkal
mintázott karácsonyi hálóinget viselt. Nagy barna szemét és
hullámos aranybarna haját Franktől örökölte. „Minél nagyobb lesz,
annál jobban hasonlít rá” – gondolta Cally, miközben ösztönösen
szorosabban magához húzta a gyereket.
Együtt feküdtek összekuporodva a karácsonyfával szembeni
heverőn.
– Örülök, hogy itthon vagy velem, mami – mondta Gigi, és a
hangjába félelem vegyült. – Nem fogsz többé elhagyni, ugye?
– Nem. Nem akartalak elhagyni a múltkor sem, édesem.
– Nem volt jó meglátogatni téged azon a helyen. „Azon a helyen.”
A Bedford Női Javítóintézetben.
– Nem szerettem ott lenni. – Cally megpróbált közömbös hangon
beszélni.
– A gyerekeknek az anyjuk mellett a helyük.
– Igen, én is úgy gondolom.
 – Mami, az a nagy ajándék az enyém? – Gigi rámutatott a dobozra,
mely a Jimmy által levetett egyenruhát és kabátot tartalmazza.
Cally szája kiszáradt az izgalomtól.
– Nem, édesem, az a Mikulásé. Ő is szeret karácsonykor ajándékot
kapni. Na gyere, itt az ideje, hogy lefeküdj.
Gigi, begyakorolt szokásként, tiltakozni kezdett:
– Nem akarok… – aztán abbahagyta. – Hamarabb itt lesz a
karácsony, ha most lefekszem?
– Aha. Gyere, beviszlek.
Miután szorosan betakarta Gigit, és odaadta neki „méhecskét”, a
rongyos takarót, amely lánya nélkülözhetetlen hálótársa volt, Cally
visszament a nappali szobába, és ismét a heverőre rogyott.
„A gyerekeknek az anyjuk mellett a helyük…” Gigi szavai
kísértették. Édes istenem, hova vitte Jimmy azt a kisfiút? Mit fog vele
csinálni? Mitévő legyen?
Cally rábámult a cukorpálcikás mintájú papírba csomagolt
dobozra. „Az a Mikulásé.” A doboz tartalmának emléke villant át
élénken az agyán. A Jimmy által meglőtt börtönőr egyenruhája – a
visszája és az ujja még mindig ragacsos a vértől! A mocskos felsőkabát
– isten tudja, hol találta vagy lopta.
„Jimmy gonosz. Nincs se lelkiismerete, se együttérzés benne.
Nézz szembe vele, Cally – mondta magának vadul. – Jimmy nem fog
visszarettenni attól, hogy megölje azt a kisfiút, ha attól jobb lesz az
esélye a menekülésre.” Bekapcsolta a rádión a helyi híreket. Fél nyolc
volt. A legfontosabb hír az volt, hogy a Riker’s Islanden lelőtt
börtönőr állapota ugyan még mindig kritikus, de stabilizálódott. Az
orvosok óvatos optimizmussal állították, hogy túléli.
„Ha túléli, akkor Jimmyre nem halálbüntetés vár – gondolta
Cally. – Nem végezhetik ki most a három évvel ezelőtt lelőtt rendőr
haláláért. Jimmy okos. Nem fog a kisfiú meggyilkolásával mindent
kockára tenni, ha tudja, hogy az őr életben marad. El fogja engedni a
kisfiút.” A bemondó folytatta: – Egy másik hír szerint a kora esti
órákban a hétéves Brian Dornan elszakadt édesanyjától az Ötödik
sugárúton. A család azért van New Yorkban, mert Brian apja… –
Szinte odafagyva a rádió elé, Cally végighallgatta, ahogy a bemondó
leadta Brian személyleírását, s végül így fejezte be: – Most a fiú
édesanyja szeretné az önök segítségét kérni.
Ahogy Cally Brian anyjának halk, sürgető hangját hallgatta, maga
elé képzelte a fiatal nőt, aki elejtette a tárcát. Legfeljebb kora
harmincas. Fénylő, sötét haj, amely épphogy elérte a kabát gallérját.
Csak egy pillanatra látta az arcát, de Cally biztosra vette, hogy szép.
Szép, jól öltözött és nyugodt.
Most, ahogy segítségkérését hallgatta, Cally befogta a fülét,
odarohant a rádióhoz, és gyorsan kikapcsolta. Aztán lábujjhegyen
belopakodott a hálószobába. Gigi már aludt, légzése lágy és
egyenletes, arcocskája a tenyerében nyugodott, a másik kezével a
rongyos babatakarót tartotta az arcához.
Cally mellé térdelt. „Csak ki kell nyújtanom a kezem, és
megérinthetem – gondolta. – Az a nő nem tudja megérinteni a
gyerekét. Mit tegyek? De ha hívom a rendőrséget, és Jimmy árt annak
a kisfiúnak, azt fogják mondani, az én hibám, éppúgy, mint amikor
azt mondták, hogy a rendőr halála is az én hibám.” „Talán Jimmy
majd otthagyja őt valahol. Megígérte… Még Jimmy sem bántana egy
kisfiút, ugye? Csak várok és imádkozom” – mondta önmagának.
De az imádság, melyet megpróbált elsuttogni: – Istenem, kérlek,
vigyázz a kis Brianre – szemfényvesztésnek hangzott, ezért inkább
felhagyott vele.

***

Jimmy eldöntötte, hogy a legbiztosabb dolog az lesz, ha a George

Washington hídon keresztül megy a 4-es útra, onnan a 17-es úton a
New York Thruwayre. Lehet, hogy arra messzebb van, mint a Bronxon
keresztül a Tappan Zeehez, de minden ösztöne arra figyelmeztette,
hogy gyorsan ki kell jutnia New York Cityből.
Brian kinézett az ablakon, ahogy áthajtottak a hídon. Tudta, hogy
a Hudson folyó fölött haladnak el. Anyjának voltak unokatestvérei,
akik New Jerseyben éltek, közel a folyóhoz. A múlt nyáron
meglátogatták őket, amikor a család Nantucketből való visszatérése
után ő és Michael egy héttel tovább maradtak nagyinál.
Kedves emberek. Vele egykorú gyerekeik is voltak. Brian sírni
akart, csak attól, hogy rájuk gondolt. Azt kívánta, bárcsak kinyithatná
az ablakot és kikiabálhatna nekik: Itt vagyok. Gyertek, mentsetek
meg, kérlek!
Annyira éhes volt, és tényleg a WC-re kellett mennie. Félénken
felnézett.
– Én… kérem, elmehetnék… Úgy értem, WC-re kell mennem. –
Most, hogy kimondta, annyira félt a férfi elutasító válaszától, hogy az
ajka remegni kezdett. Gyorsan beleharapott. Szinte hallotta, ahogy
Michael bőgőmasinának hívja. De még ez a gondolat is
elszomorította. Nem bánta volna még azt sem, ha Michaelt azonnal
megláthatta volna.
– Pisilned kell?
A férfi nem látszott túl mérgesnek miatta. Talán nem is fogja
bántani.
– Aha.
– O. K. Éhes vagy?
– Igen, uram.
Jimmy kezdte magát egyre inkább biztonságban érezni. A 4-es
úton jártak. A forgalom nagy volt, de haladt. Senki sem kereste ezt a
kocsit. Mostanra a fickó, aki ezt a kocsit leparkolta, valószínűleg már
pizsiben ült, és negyvenedik alkalommal nézte végig Az élet csodás
című filmet. Holnap reggelre viszont, amikor ő és a felesége majd
elkezdenek lármázni az ellopott Toyotájuk miatt, Jimmy már
Kanadában lesz Paige-dzsel. Megőrült a lányért. Egész addigi életében
még senki sem volt, akiben ennyire megbízhatott.
Jimmy még nem akart megállni, hogy egyenek. Másrészt viszont,
a biztonság kedvéért, valószínűleg fel kellene töltenie a tankot. Ki
tudja, ezen a szentestén meddig lesznek nyitva a nyilvános helyek.
– Rendben – mondta –, egypár perc múlva megtankolunk, te
elmész a klotyóra, én pedig veszek italt és sült krumplit. Később
megállunk majd egy McDonald’snél, és veszünk egy hamburgert. De
ne felejtsd, amikor megállunk benzinért, ha megpróbálod ránk
terelni a figyelmet… – Előhúzta a pisztolyt a kabátjából, ráirányította
Brianre, és csettintett a nyelvével. – Bumm! – mondta.
Brian másfelé nézett. A háromsávos autópálya középső sávján
voltak. Egy fényjelzés a Forest Avenue-i kijárat felé mutatott. Egy
rendőrautó húzott el mellettük, aztán behajtott egy vendéglő
parkolójába.
– Senkihez sem fogok szólni. Megígérem. – Sikerült végre
kimondania.
– Ígérem, apa – javította ki gyorsan Jimmy. „Apa.” Brian ujjai
akaratlanul is körbefonták a Szent Kristóf-medált. El akarta vinni ezt
a medált apának, és akkor apa meggyógyul. Akkor az apja megtalálná
ezt a Jimmy nevű fickót, és megverné, mert gonosz volt a gyerekéhez.
Brian biztos volt benne. Ahogy ujjai végigtapogatták a kidomborodó
magas alakot, amint a kis Jézust vitte a vállán, tiszta hangon mondta
ki: – Megígérem, apa.
 10.

A One Police téren, a Manhattanben lévő rendőrkapitányságon, a

Jimmy Siddons utáni hajsza kijelölt parancsnoki központjában, a
feszültség szemmel láthatóan növekedett. Mindenki a tudatában volt,
hogy szökése érdekében Siddons nem riadna vissza újabb
gyilkosságtól sem. Azt is tudták, hogy a fegyvert valaki becsempészte
hozzá.
„Vigyázat, fegyver van nála!” – szólt a felirat a képe alatt a
röplapon, melyet az egész városban terjesztettek.
– A múltkor kétezer haszontalan tippet kaptunk, minden egyes
nem létező nyomnak utánajártunk, és mégis csak azért sikerült a
múlt nyáron rács mögé tennünk, mert volt olyan hülye, hogy
kiraboljon egy benzinkutat Michiganben, amikor jelen volt egy
rendőr is a területen – morogta Jack Shore Mort Levynek, miközben
undorodva figyelte a rendőrök egy csoportját, akik a telefonhívások
áradatára válaszoltak a forró vonalon.
Levy szórakozottan bólintott.
– Megtudtak többet is Siddons barátnőjéről? – kérdezte Shore-t.
Egy órával ezelőtt Siddons cellatömbjéből egy rab elmondta egy
börtönőrnek, hogy a múlt hónapban Siddons hencegett valami Paige
nevű barátnőjével, aki őszerinte világklasszisú sztriptíztáncosnő volt.
Megpróbáltak a nyomára jutni New Yorkban, de élve a gyanúval,
hogy talán Michiganben keveredett össze Siddonsszal, Shore
kapcsolatba lépett az ottani hatóságokkal.
– Nem, eddig semmi. Valószínűleg ez is zsákutca.
– Detroitból hívnak, Jack! – harsogta túl egy hang a terem
fülsértő zaját. Mindkét férfi gyorsan megfordult. Shore két lépéssel
az íróasztalánál termett, és felkapta a telefont.
A másik fél nem vesztegette az időt.
 – Stan Logan vagyok, Jack. Akkor találkoztunk, amikor a múlt
évben eljött Siddonsért. Talán van valami érdekes információm a
maga számára.
– Ki vele!
– Sohasem jöttünk rá, hogy Siddons hol bujkált, mielőtt
megkísérelte itt a fegyveres rablótámadást. A Paige-dzsel kapcsolatos
értesülés lehet a válasz. Van egy szórólapunk bizonyos Paige
Laronde-ról, aki egzotikus táncosnőnek mondja magát. Két nappal
ezelőtt elhagyta a várost. Azt mondta egy barátnőjének, nem biztos
benne, hogy vissza fog jönni, mert a fiújával találkozik.
– Megmondta, hová megy? – sietett a kérdéssel Shore.
– Azt mondta, Kaliforniába, azután Mexikóba.
– Kalifornia, aztán Mexikó! Az ördögbe, ha eljut Mexikóig,
sohasem fogjuk megtalálni.
– Az embereink ellenőrzik a vonat- és buszállomásokat, valamint
a repülőtereket, hogy újra nyomára bukkanjunk. Továbbra is
értesíteni fogjuk magukat – ígérte Logan, aztán hozzátette: –
Mindjárt lefaxoljuk a nő szórólapját és a reklámfotóit. De a
gyerekeinek jobb, ha nem mutatja meg őket!
Shore lecsapta a telefont.
– Ha Siddonsnak sikerült kijutnia New Yorkból ma reggel, akkor
már Kaliforniában lehet, sőt talán már Mexikóban.
– Nagyon nehéz lehet repülőjegyet kapni az utolsó percben
karácsonyeste – figyelmeztette óvatosan Levy.
– Valaki bevitt neki egy fegyvert. Ugyanaz a valaki várhatta
ruhával, készpénzzel és repülőjeggyel is. Valószínűleg eljuttatta egy
repülőtérre Philadelphiában vagy Bostonban, ahol senki sem keresi.
Szerintem mostanra már találkozott a barátnőjével, és ketten
haladnak délnek a határ felé, de az is lehet, hogy már éppen
enchiladát esznek. Én még mindig azt mondom, hogy így van úgy, de
az összekötő kapocsnak Siddons nővérének kell lennie.
 Mort Levy fintorogva végignézte, ahogy Jack Shore átment a
kommunikációs szobába, hogy ott várjon a Detroitból érkező faxra. A
következő lépés: továbbítani Siddons és barátnője fényképét a
tijuanai határőrségnek, hogy figyeljék őket.
„De még mindig körbe kell zárnunk a katedrálist, mert egy a
millióhoz az esélyünk arra, hogy Jimmy őszintén meg akarja adni
magát” – gondolta Mort. Valahogy egyik lehetőség sem tűnt igaznak
számára – se Mexikó, se az, hogy Siddons feladná magát. Lehet ennek
a Paige-nek annyi esze, hogy hazudik a barátnőjének arra az esetre,
ha a rendőrök keresnék?
Épp hozták az imént megrendelt kávét és szendvicseket. Mort
odament a sonkás zsömléjéért. Mellette két rendőrnő beszélgetett
egymással.
Hallotta, ahogy egyikük, Lori Martini így szólt:
– Még mindig nincs hír arról az eltűnt gyerekről. Biztos valami
őrült szedte fel.
– Milyen eltűnt gyerek? – kérdezte Levy.
Józanul végighallgatta a részleteket. Ez egyike volt azoknak az
eseteknek a részlegen, amelyeken senki sem tudott érzelmeit
félretéve dolgozni. Mortnak volt egy hétéves kisfia. Tudta, hogy mi
járhat az anya fejében. Az apa ráadásul olyan beteg, hogy nem is
közölték vele a fia eltűntét, s mindez karácsonykor. „Istenem, vannak
emberek, akik igazán csőstül kapják a bajt” – gondolta.
– Telefonon hívnak, Mort! – kiáltott egy hang a termen keresztül.
Kezében a kávéval és a szendviccsel, Mort visszatért az
íróasztalához.
– Ki az? – kérdezte, ahogy elvette a kagylót.
– Egy nő. Nem mondta meg a nevét.
Ahogy Mort odanyomta a fülére a hallgatót, így szólt:
– Levy nyomozó.
Hallotta, amint valaki ijedten szedi a levegőt, aztán halk
kattanással megszakadt a vonal.
 ***

A WCBS riportere, Alan Graham közeledett a rendőrautóhoz, ahol

egy órával azelőtt, amikor a történet újabb fejleményei iránt
érdeklődött, Catherine Dornant interjúvolta meg.
Fél kilenc volt. Az időszakos hóviharok kitartó, sűrű havazásra
váltottak.
Fejhallgatóján keresztül Graham hallotta, amint a stúdióvezető
bemondja az elszökött rabról szóló legújabb információt: – Mario
Bonardi, a sebesült börtönőr állapota még mindig módfelett kritikus.
Giuliani polgármester és Bratton rendőrfőnök másodszorra is
meglátogatták őt a kórházban, ahol nehéz műtét után az intenzív
osztályon fekszik. A legutóbbi jelentés szerint a rendőrség ellenőriz
egy adatot, mely szerint a börtönőr támadója, a feltételezett gyilkos,
Jimmy Siddons talán találkozni fog barátnőjével Kaliforniában, és
végső állomásként Mexikóba tart. Riasztották a határőrséget
Tijuanában.
Az újságírók egyike azt a fülest kapta, hogy Jimmy, ügyvédje
állítása szerint, fel akarja magát adni az éjféli mise után a St.
Patricknál. Alan Graham örült a döntésnek, miszerint nem fogják
közzétenni a hírt. A rendőrségi nagyfejűek közül senki sem hitte, és
nem akarták a pletykával megzavarni a hívőket.
Kevés gyalogos járt most már az Ötödik sugárúton. Grahamnek
úgy tűnt, volt valami obszcén a hírekben ezen a szentestén. Egy
megszökött rendőrgyilkos, egy életéért küzdő börtönőr, egy hétéves,
eltűnt kisfiú, aki talán egy fajtalankodó áldozata lett.
Bekopogott a rendőrautó ablakán. Catherine felpillantott, aztán
félig kinyitotta. Ahogy ránézett, Graham azon tanakodott, vajon
meddig bírja még megőrizni ezt a rendkívüli lelki nyugalmat. A kocsi
utasülésén ült, Ortiz nyomozó mellett. Fia, Michael, hátul ült egy jól
öltözött idősebb nővel, aki átölelte.
Catherine válaszolt kimondatlan kérdésére.
 – Még mindig várok – mondta halkan. – Ortiz őrmester volt olyan
kedves, és itt maradt velem. Nem tudom, miért, de úgy érzem, hogy
Briant itt fogom megtalálni. – Kicsit elfordult. – Anyám, az úr Alan
Graham a WCBS-től. Ő interjúvolt meg engem, rögtön azután, hogy
veled beszéltem.
Barbara Cavanaugh meglátta az együttérzést a fiatal riporter
arcán. Biztos volt benne, hogy ha lett volna mit mondaniuk, már
régen elmondták volna, mégsem tudta visszatartani a kérdést:
– Hallottak valamit?
– Nem, asszonyom. Sokan felhívtak bennünket az adónál, de
valamennyien csupán az aggodalmukat fejezték ki.
– Eltűnt – mondta Catherine élettelen hangon. – Tom és én arra
neveltük a gyerekeket, hogy bízzanak meg az emberekben, de azt is
tudják, hogyan viselkedjenek veszélyhelyzetben. Briannek van annyi
esze, hogy rendőrhöz forduljon, ha elveszett. Megtanulta a 911
tárcsázását. Valaki elvitte őt. Ki vinne el és tartana magánál egy
hétéves gyereket, ha nem volna…?
– Catherine, drágám, ne kínozd magad – kérlelte az anyja. –
Mindenki, aki hallott téged a rádión, imádkozik Brianért. Legyen
hited.
Catherine-t kezdte elönteni a reményvesztettség és a düh érzése.
Igen, valószínűleg kellett volna, hogy legyen „hite”. „Briannek
biztosan volt hite – hitt abban a Szent Kristóf-medálban, valószínűleg
annyira, hogy követte azt, aki felvette a tárcámat. Tudta, hogy benne
volt, és úgy érezte, vissza kell szereznie” – érvelt magában Catherine.
Visszanézett az anyjára és mellette Michaelra. Érezte, ahogy csillapul
a dühe. Nem hibáztathatta az anyját a történtek miatt. Nem, a hit –
még az olyan valószínűtlen dologban is, mint egy Szent Kristóf-medál
– jó dolog.
– Igazad van, anyám – mondta.
A fülhallgatóján keresztül Graham meghallotta a stúdióvezető
hangját:
 – Most kapcsolunk téged, Alan.
Visszalépve a kocsitól, elkezdte:
– Brian Dornan édesanyja még mindig őrt áll a helyen, ahonnan
a kisfia eltűnt öt óra után. A hatóságok elhiszik Catherine Dornan
elméletét, miszerint Brian megláthatott valakit, aki ellopta a tárcát,
és követni kezdte az illetőt. A tárcában volt egy Szent Kristóf-medál,
amelyet Brian elkeseredett vágyakozással el akart vinni apja kórházi
ágyához.
Graham odaadta a mikrofont Catherine-nek.
– Brian úgy hiszi, a Szent Kristóf-medál segíteni fogja az apja
gyógyulását. Ha lett volna annyi hitem, mint Briannek, jobban
vigyáztam volna a tárcámra a Szent Kristóf-medál miatt. Azt akarom,
hogy a férjem jobban legyen. Vissza akarom kapni a gyerekemet –
mondta érzelmeivel ellentétes, józan hangon. – Isten nevében, ha
valaki tudja, mi történt Briannel, kivel van vagy, hogy hol van, kérem,
könyörgök, hívjon fel bennünket!
Graham visszalépett a rendőrautótól.
– Ha valaki, aki tud Brian hollétéről, és éppen meghallgatta
ennek a fiatal anyának a fájdalmát, kérjük, hívja fel a következő
számot: 212-555-0748.
 11.

Cally kikapcsolta a rádiót. Szeme megtelt könnyel, és remegett az

ajka. Ha valaki tudja, mi történt Briannel… „Én megpróbáltam –
mondta magának vadul. – Én megpróbáltam.” Feltárcsázta Levy
nyomozó számát, de amikor meghallotta a hangját, a maga elé tűzött
feladat iszonyú nagysága legyőzte őt. Letartóztatnák. Megint
elvennék tőle Gigit, és más nevelőszülőkhöz adnák. Ha valaki tud
valamit Brian hollétéről… A telefonért nyúlt.
A hálószobából Gigi nyöszörgését és forgolódásának zaját
hallotta. Már megint rémálma volt. Besietett hozzá, leült az ágyra,
karjába vette gyermekét, és elkezdte ringatni.
– Sss, jól van, minden rendben.
Gigi hozzásimult.
– Mami, mami, azt álmodtam, hogy megint elmentél. Kérlek, ne
hagyj el! Soha többé nem akarok másoknál lakni, soha.
– Az nem fog megtörténni, kicsikém, megígérem. Érezte, ahogy
Gigi felengedett. Lágyan visszafektette a párnára, és megsimogatta a
haját.
– Most aludj szépen tovább, angyalom.
Gigi becsukta a szemét, aztán újra kinyitotta.
– Megnézhetem, amikor a Mikulás kibontja az ajándékát? –
motyogta.

***

Jimmy Siddons lehalkította a rádiót.

– A mamád biztosan kiborul miattad, kölyök.
Briannek vissza kellett fognia magát, nehogy kinyújtsa a kezét a
műszerfalhoz és megérintse a rádiót.
 Anyu hangja olyan ideges volt. Vissza kell kerülnie hozzá. Most
már ő is hisz a Szent Kristóf-medálban. Brian biztosra vette.
Sok autó haladt az autópályán, és bár most már valóban havazott,
mind jó gyorsan mentek. Jimmy azonban a jobb oldali legszélső sávon
haladt, ahol nem volt más autó. Brian tervezni kezdett.
Ha elég gyorsan ki tudná nyitni az ajtót, és kigurulna az útra,
tovább tudna gurulni egészen az út szélére. Úgy senki sem ütné el.
Megszorította a medált egy pillanatra, aztán kezét az ajtókilincsre
csúsztatta. Amikor gyenge nyomást gyakorolt rá, kicsit elmozdult.
Igaza volt. Jimmy nem zárta be az ajtókat, amikor elindultak a
tankolás után.
Brian már majdnem kilökte az ajtót, de eszébe jutott a biztonsági
öve. Még azt is ki kellett csatolnia, egy időben az ajtó kicsapódásával.
Óvatosan, nehogy magára vonja Jimmy figyelmét, bal kezének
mutatóujját odahelyezte a biztonsági öv kioldógombjára.
Épp amikor Brian meghúzta volna a kart, és már majdnem
megnyomta a kioldógombot, Jimmy elkáromkodta magát. Egy autó
cikcakkban kígyózva közeledett mögöttük a bal oldalon. Egy
pillanattal később már annyira közel volt, hogy majdnem
megérintette a Toyotát. Aztán átvágott előttük. Jimmy rátaposott a
fékre. A kocsi megcsúszott, és irányt változtatott, ahogy körülöttük a
levegő megtelt a fémre csapódó fém zajával. Brian visszatartotta a
lélegzetét. Bumm, könyörögte, bumm! Akkor valaki segítene rajta.
Jimmy azonban egyenesbe hozta az autót, és kikerülte a
többieket. Nem sokkal előttük szirénák vijjogtak, és Brian meglátta
egy másik baleset körül gyülekező villogó lámpák ragyogását,
miközben azt is maguk mögött hagyták. Jimmy vad
megelégedettséggel vigyorgott.
– Igazán szerencsések vagyunk, nem, kölyök? – kérdezte Briant,
ahogy lepillantott rá. Brian még mindig a kart markolta.
– Csak nem arra gondoltál, hogy kiugrasz, ha elakadunk ott? –
kérdezte Jimmy. Megnyomta az ajtók központi zárját. – Csak tartsd
messze onnan a kezedet. Ha meglátom, hogy odanyúlsz még egyszer,
eltöröm az ujjaidat – mondta halkan.
Briannek halvány kétsége sem volt afelől, hogy megtenné.
 12.

Öt perccel múlt tíz. Mort Levy az íróasztalánál ült, mélyen

gondolataiba merülve. Csak egyetlen magyarázata volt a megszakadt
hívásra: Cally Hunter. A Cally lakóháza előtt álló rendőrségi kisbusz
lehallgatója már megerősítette, hogy Cally tárcsázta őt. A rendőrök,
akik ott szolgáltak, felajánlották Mortnak, hogy felmennek Callyhez,
ha akarja.
– Nem, hagyjátok csak – rendelkezett. Tudta, hogy értelmetlen
dolog lenne. Csak elismételné pontosan ugyanazt, amit már előbb
elmondott nekik. De tud valamit, és fél elmondani, gondolta.
Megpróbálta kétszer is felhívni, de nem válaszolt, pedig Mort tudta,
hogy Cally otthon van. A buszban állomásozó figyelők jelentették
volna, ha Cally elhagyja a lakást. Hát akkor miért nem válaszol? Talán
személyesen kellene odamennie hozzá? Jó lépés lenne az?
– Mi van veled? – kérdezte Jack Shore türelmetlenül. – Süket
vagy?
Mort felnézett. A nagyhangú rangidős nyomozó előtte állt, és
mogorván nézett le rá. „Nem csoda, hogy Cally fél tőled” – gondolta
Mort, mert eszébe jutott a Cally szemében látott rettegés, melyet Jack
dühe és nyílt ellenségeskedése váltott ki.
– Gondolkodom – mondta Mort kurtán, ellenállva a kísértésnek,
hogy Shore-nak odamondja, miért nem próbálja ki ő is néha, milyen
az.
– Hát gondolkodj velünk. Végig kell mennünk a terveken, hogy
körbezárjuk a katedrálist. – Aztán Shore fenyegető tekintete
meglágyult. – Mort, miért nem tartasz szünetet?
„Nem olyan rossz, mint amilyennek látszani akar” – gondolta
Mort.
– Nem látom, hogy te szünetet tartanál, Jack – felelte.
– Csak azért, mert én jobban gyűlölöm Siddonst, mint te.
 Mort lassan felállt. Agya még mindig valami fontos nyomra
vezető jel bizonytalan emlékére koncentrált, ami felett elsiklottak,
amiről tudta, hogy ott van az orra előtt, de nem volt képes észrevenni.
Aznap reggel negyed nyolckor látták Cally Huntert. Már munkához
volt felöltözve. Találkoztak vele mintegy tizenkét órával később.
Kimerültnek és elkeseredetten aggodalmasnak látszott. Most már
valószínűleg ágyban volt. De Mort minden idegszálával érezte, hogy
beszélnie kell vele. A nő tagadása ellenére tudta, hogy nála van a
megoldás kulcsa.
Ahogy elfordult az asztalától, megszólalt a telefon. Amikor
felvette, megint meghallotta az ijedt lihegést. Ez alkalommal
kezdeményezett.
– Cally – mondta Mort sürgető hangon. – Cally, beszéljen velem!
Ne féljen! Akármiről van is szó, megpróbálok segíteni.

***

Cally a lefekvésre gondolni sem tudott. A hírállomást hallgatta,

remélve, de ugyanakkor félve is attól, hogy Jimmyt megtalálták a
zsaruk, közben folyton a kis Brian biztonságáért imádkozott.
Tíz órakor bekapcsolta a televíziót, hogy megnézze a Fox adó
helyi híreit, és akkor majd megszakadt a szíve. Brian anyja ült a
stúdióvezető, Tony Potts mellett. A haja ziláltabbnak látszott most,
mintha kinn állt volna egy darabig a szélben és a hóban. Az arca
nagyon sápadt volt, és a szeme csupa fájdalom. Egy fiú ült mellette,
aki tíz- vagy tizenegy évesnek tűnt.
A stúdióvezető így szólt:
– Talán hallották Catherine Dornan felhívásait, hogy segítsenek
megtalálni kisfiát, Briant. Megkértük őt és Brian bátyját, Michaelt,
hogy legyenek velünk. Tömegek jártak ma röviddel öt óra után az
Ötödik sugárút és a Negyvenkilencedik utca sarkán. Talán önök közül
is valaki. Talán észrevette Catherine-t két kisfiával, Michaellel és
Briannel. Egy csoport járókelővel együtt hallgattak egy karácsonyi
dalokat játszó hegedűst, és énekeltek. A hétéves Brian eltűnt anyja
oldaláról. Anyjának és bátyjának az önök segítségére van szüksége,
hogy megtalálják.
A stúdióvezető odafordult Catherine-hez.
– Van önnél Brianről egy fénykép.
Cally figyelte, ahogy a képet feltartották, hallgatta, ahogy Brian
anyja elmondta:
– Nem valami éles, ezért engedjék meg, hogy egy kicsit többet
elmondjak róla. Hétéves, de fiatalabbnak látszik, mert alacsony.
Sötétvöröses barna haja van, kék szeme, és szeplős az orra… – Elakadt
a hangja.
Cally becsukta a szemét. Nem bírta nézni Catherine Dornan
szenvedő arcát.
Michael rátette a kezét anyja kezére.
– Az öcsém sötétkék síkabátot visel, mint amilyen az enyém, csak
az enyém zöld, és egy piros sapkát. És az egyik első foga hiányzik. –
Aztán kikelt magából: – Vissza kell őt kapnunk! Nem mondhatjuk el
az apukámnak, hogy Brian elveszett. Apu túl beteg ahhoz, hogy
aggódjon. – Michael hangja még sürgetőbbé vált. – Ismerem az
apámat. Ő megpróbálna tenni valamit. Kikelne az ágyból, és
elkezdené Briant keresni, de azt nem engedhetjük meg. Ő beteg,
tényleg beteg.
Cally gyorsan kikapcsolta a készüléket. Lábujjhegyen betipegett
a hálószobába, ahol Gigi végre nyugodtan aludt, és odament az
ablakhoz, mely a tűzlétrához vezetett. Még mindig maga előtt látta
Brian szemét, ahogy átpillantott a válla fölött, könyörögve, hogy
segítsen, egyik keze Jimmy szorításában, másikban pedig a Szent
Kristóf-medált tartva, mintha az valahogy megmenthetné őt.
Megrázta a fejét. Az a medál, gondolta. Nem törődött a pénzzel. Azért
követte őt, mert azt hitte, az a medál meg fogja gyógyítani az apját.
 Cally a pár lépést a nappali szobáig rohanva tette meg, majd
megragadta Mort Levy névjegykártyáját.
Amikor Levy válaszolt, elhatározása majdnem ismét összeomlott,
de a férfi hangja olyan kedves volt, amikor azt mondta: – Cally,
beszéljen hozzám. Ne féljen.
– Mr. Levy – buggyant elő belőle –, ide tud jönni gyorsan?
Beszélnem kell magával Jimmyről és arról az elveszett kisfiúról.
 13.

Az ételből, amelyet a tankolásnál Jimmy vásárolt, csupáncsak az

üres kólásdobozok és az összegyűrt sült burgonyás zacskók maradtak.
Jimmy az övét Brian elé dobta a földre, míg Brian a sajátját beletette
a műszerfal alá erősített műanyag szemetesvödörbe. Már a sült
krumpli ízére sem tudott visszaemlékezni. Annyira éhes volt, hogy
félelmében az éhség volt az egyetlen dolog, amire gondolni tudott.
Tudta, hogy Jimmy igazán mérges rá. Mióta majdnem
összeütköztek és Jimmy leleplezte Brian tervét, hogy megpróbál
kiugrani az autóból, a férfi valóban idegesnek látszott. Idegesen
markolászta és csapkodta a kormánykereket, ami ijesztő csattogó
hangot adott. Először, amikor így tett, Brian összerándult és ugrott
egyet, Jimmy pedig elkapta a vállát, és rávicsorított, hogy tartsa távol
magát az ajtótól.
Most sűrűbben esett a hó. Előttük valaki fékezett. A kocsi teljesen
körbefordult, aztán ment tovább. Brian rájött, hogy csak azért nem
ütközött össze más kocsikkal, mert minden vezető igyekezett távol
maradni a többi autótól.
Még így is Jimmy elkezdett káromkodni. A csúnya szavak halkan
és folyamatosan áramlottak belőle, legtöbbjüket Brian még sohasem
hallotta, még Skeettől, attól az osztálybeli kölyöktől sem, aki az
összes jó káromkodást ismerte.
A megpördült autó megerősítette Jimmynek azt az érzését, hogy
még mielőtt sikerül elmenekülnie az országból, terve bármelyik
pillanatban dugába dőlhet. Nem remélte, hogy a börtönőr, akit lelőtt,
életben marad. Ha az őr meghal… Jimmy komolyan gondolta, amikor
azt mondta Callynek, hogy nem fogják élve elkapni.
Jimmy megpróbálta megnyugtatni magát. Volt egy kocsija,
amelyről valószínűleg még senki sem tudja, hogy eltűnt. Voltak
rendes ruhái és volt pénze. Ha elakadtak volna, ahol az az őrült
balesetet csinált, a kölyök ki tudott volna ugrani a kocsiból. „Ha az az
idióta, aki épp körbepördült, nekijött volna a Toyotának, akkor
megsérülhettem volna – gondolta Jimmy. – Egyedül talán kivágtam
volna magam, de nem a kölyökkel az oldalamon.” Másrészt senki sem
tudta, hogy nála van a kölyök, és egy zsarunak százmillió évig sem
jutna eszébe, hogy egy olyan fickóra gyanakodjon, aki egy csinos
autóban, egy köteg játékkal a hátsó ülésen és az oldalán egy kisfiúval
utazik.
Már közel jártak Syracuse-hoz. Három vagy négy óra múlva már
túl lesz a határon, Paige-nél.
McDonald’s-embléma fénylett fel az út jobb oldalán. Jimmy éhes
volt, és ez jó hely lett volna a kajaszerzéshez. Elég lehetne, amíg elérik
Kanadát. Felhajtana az autós vendégek ablakához, rendelne
mindkettőjüknek, aztán gyorsan vissza az útra.
– Mi a kedvenc kajád, kölyök? – kérdezte szinte jóindulatú
hangon.
Brian már meglátta a McDonald’s-emblémát, és visszatartott
lélegzettel remélte, hogy ez azt jelenti, hamarosan enni fognak
valamit.
– Hamburger, sült burgonya és egy kóla – közölte félénken.
– Amikor megállok a McDonald’snél, tudsz úgy tenni, mintha
aludnál?
– Igen, megígérem.
– Csináld akkor! Dőlj rám, és csukd be a szemed!
– O. K. – Brian szófogadóan Jimmy oldalához dőlt és
összeszorította a szemét. Megpróbálta nem kimutatni, mennyire fél.
– Lássuk, milyen színész vagy – szólt Jimmy. – Aztán szót fogadj!
A Szent Kristóf-medál oldalra csúszott. Brian kiegyenesítette,
hogy érezhesse vigasztaló súlyát a mellén.
Félelmetes volt ezzel a fickóval lenni, nem olyan, mint amikor
apával utazott, és álmosan odabújt hozzá, és érezte, hogy apa keze a
vállát simogatja.
 Jimmy lehajtott az autópályáról. Sorba kellett állniuk az autóval
az ablaknál. Jimmyben megfagyott a vér, amikor meglátott egy állami
dzsipes rendőrt mögéjük húzódni, de nem tehetett mást, mint hogy
nyugton maradt, és nem hívta fel magára a figyelmet. Amikor rájuk
került a sor, rendelt és fizetett, anélkül hogy a kiszolgáló akár egy
pillantást is vetett volna a kocsi belsejébe. De ahol átvették az ételt, a
nő átnézett a pult fölött, s a mögüle áradó fény pont Brianre esett.
– Gondolom, alig várja már, hogy megtudja, mit hozott neki a
Jézuska?
Jimmy bólintott, és megpróbált egyetértően mosolyogni,
miközben odanyúlt a zacskóért. A nő előrehajolt, és bekukucskált a
kocsiba.
– Istenem, csak nem egy Szent Kristóf-medált hord? Apámat róla
nevezték el, amiből mindig megpróbált nagy számot csinálni, de az
anyám mindig azon viccelődik, hogy Szent Kristófot törölték a
szentek sorából. Apám azt mondja, nagy kár, hogy anyámat nem
Filoménának hívják. Ő egy másik szent, akiről a Vatikán azt állítja,
nem létezik. – Szívből jövő nevetéssel adta át a fiatal nő a zacskót.
Ahogy visszahajtottak az autópályára, Brian kinyitotta a szemét.
Érezte a hamburger és a sült burgonya illatát. Lassan felült.
Jimmy ránézett, szeme hideg, arca merev. Fogain keresztül
szűrve a hangot, halkan rendelkezett.
– Vedd le azt az átkozott medált a nyakadból!

***

Callynek beszélnie kell vele az öccséről és az elveszett gyerekről.

Miután megígérte, hogy azonnal odamegy, Mort Levy döbbenten
tette le a kagylót. Mi lehet a kapcsolat Jimmy Siddons és az Ötödik
sugárúton elveszett kisfiú között?
Felhívta a megfigyelő kisbuszt.
– Felvettétek ezt a hívást?
 – Megőrült ez a nő, Mort? Ugye nem a Dornan gyerekről beszél?
Akarod, hogy bevigyük kihallgatásra?
– Pontosan azt nem akarom! – robbant ki Levy. – így is halálosan
meg van rémülve. Ne mozduljatok, amíg oda nem érek.
Jack Shore-ral az élen, értesítenie kellett a feletteseit Cally
Hunter hívásáról. Mort meglátta Shore-t, amint kijött a
nyomozóparancsnok irodájából, felugrott a székéből, másodpercek
alatt átvágott a szobán, és ott termett mellette. Megragadta Shore
karját.
– Gyere vissza velem!
– Mondtam, hogy tarts egy, kis szünetet. – Shore megpróbálta
lerázni a kezét. – Épp most hallottunk valamit Logantól, Detroitból.
Két nappal ezelőtt egy nő, akire Siddons barátnőjének személyleírása
illik, elvitette magát egy magánkocsi-szolgálattal a határon túlra,
Windsorba. Logan emberei azt gondolják, hogy Laronde a rendőrök
megtévesztése céljából beszélt barátnőjének Kaliforniáról és
Mexikóról. A barátnőt megint kihallgatták. Ez alkalommal eszébe
jutott megemlíteni, hogy meg akarta venni Laronde szőrmekabátját,
hisz úgysem lesz szüksége rá Mexikóban, de ő elutasította az
ajánlatot.
„Én sohasem vettem be azt a Mexikó-sztorit” – gondolta Mort
Levy. Nem engedett Shore karjának szorításán, ahogy nagy
lendülettel kinyitotta a nyomozóparancsnok szobájának ajtaját.
Öt perccel később egy rendőrautó száguldott fel a Keleti
felüljárón a B sugárútra és a Tizedik utcára. A keserűen csalódott Jack
Shore-nak megparancsolták, hogy a lehallgatóbuszban várjon, amíg
Mort Levy és a főnök, Bud Folney felmegy Callyhez, és beszél vele.
Mort tudta, hogy Shore nem bocsátaná meg neki, ha ragaszkodna
ahhoz, hogy tartsa távol magát.
– Jack, amikor korábban ott voltunk, tudtam, hogy valamit
elhallgat a nő. Halálra rémítetted. Azt gondolja, mindent megtennél,
hogy rács mögé juttasd újra. Az istenért, nem tudod őt emberi
lénynek tekinteni? Van egy négyéves gyereke, a férje meghalt, és
bebörtönözték, amikor elkövette azt a hibát, hogy segített az öccsén,
akit gyakorlatilag ő maga nevelt fel. Most Mort odafordult Folneyhoz.
– Nem tudom, hogyan kapcsolódik Jimmy Siddons ahhoz az
elveszett gyerekhez, de azt tudom, hogy Cally túlságosan félt ahhoz,
hogy beszéljen. Ha most elmondja nekünk, amit tud, az azért lesz,
mert úgy érzi, a részleg… maga… nem akarja őt elkapni.
Folney bólintott. Barátságos, szikár, negyvenes éveiben járó férfi
volt, tudósarccal. Valóban három évig volt iskolai tanár, mielőtt
felfedezte a törvény végrehajtása iránt érzett szenvedélyét. A
közrendőrök széles köre hitt abban, hogy egy napon ő lesz a
rendőrfőnök. Már most ő volt az egyik leghatalmasabb ember a
részlegen.
Mort Levy jól tudta, hogy abban az esetben, ha Cally valamilyen
módon kényszerítve volt, hogy fedezze Jimmyt, akkor Folney az
egyetlen ember, aki segíteni tud rajta. De az elveszett gyerek – hogy
keveredhetett ebbe bele Siddons?
Ez a kérdés piszkálta mindannyiukat.
Amikor a rendőrautó behúzódott a megfigyelő kisbusz mögé,
Shore még utoljára könyörgőre fogta.
– Ha befogom a számat…
Folney így válaszolt:
– Azt ajánlom, kezdd máris, Jack. Szállj be a buszba!
 14.

Peter Cruise közel volt ahhoz, hogy aznapra letegye a lantot. Még
akkor felfedezte, hol lakik Cally Hunter, amikor a nőt kiengedték a
börtönből, és ő megpróbálta meginterjúvolni. Most azt remélte, hogy
Cally öccse meg fog jelenni ott, de a szeszélyes hóesésen kívül nem
volt más látnivaló. Most legalább úgy tűnt, hogy végleg elállt. A
kisbusz, amelyről tudta, hogy rendőrségi, még mindig ott parkolt
Hunter lakóházával szemben, de a rendőrök valószínűleg nem tettek
mást, mint lehallgatták a telefonbeszélgetéseket. Annak
valószínűsége, hogy Jimmy Siddons most hirtelen felbukkan a nővére
házánál, ugyanannyi volt, mint hogy két idegennek összeillik a DNS-
e.
Pete úgy döntött, a ház körüli lófrálással csak az időt pocsékolta.
Mióta Callyt röviddel hat előtt hazatérni látta, és a két nyomozó
beugrott hozzá hét körül, semmi sem történt.
Magánál tartotta nagy hatósugarú hordozható rádióját a
várakozás egész ideje alatt, s ide-oda kapcsolgatta a rendőrség sávja,
saját állomása, a WYME és a WCBS híradóállomás között. Semmi hír
Siddonsról, nagy szégyen az az elveszett gyerek.
Amikor a tízórai hírek következtek a WYME-n, Pete századszorra
gondolta, hogy az ebben az időpontban bemondó stúdióvezető hangja
csikorgó, akár a rozsdás fűrészé, de produkált azért valami valódi
érzelmet, amikor az elveszett hétévesről beszélt. Talán mindennap
kellene egy elveszett gyerek, gondolta Pete, de rögtön el is szégyellte
magát.
Nagy mozgás volt Hunter lakóházában, emberek jöttek-mentek.
Sok templomban tíz órára előre hozták az éjféli misét. Mindegy,
mikorra teszik, némelyek mindig el fognak késni, gondolta Pete,
amikor meglátott egy idősebb párt, amely sietve távolodott el az
épülettől, és befordult a B Avenue-ra, valószínűleg a St. Emeric-
templom felé.
A nő, aki nemrég hazahozta Hunter gyerekét, közeledett az
épülettömb mellett. Hunter lakása felé tart? Cally talán azt tervezi,
elmegy valahova? – találgatta.
Pete megrázta a vállát. Talán Hunternek késői randevúja van,
vagy maga is templomba megy. Ez nyilvánvalóan nem az a nap,
amikor megkapja a sztorit, amely majd híres riporterré teszi.
„Pedig úgy lesz – esküdözött Pete. – Nem fogok örökké ezen a
tetves tízwattos rádióállomáson dolgozni.” Egy jó haverja, aki a
WNBC-nek dolgozott, imádta heccelni az állása miatt. Kedvenc
lekicsinylő megjegyzése volt, hogy a WYME hallgatósága két
svábbogárból és három kóbor macskából áll. „Ez a Miéé-ért-pont-één
állomás” – viccelődött.
Pete beindította a kocsiját. Már majdnem elindult, amikor egy
rendőrautó száguldott végig az úton, és megállt Cally lakóházával
szemben.
Pete összehúzott szemmel figyelte a három férfit, ahogy kiszáll.
Egyikük, akiben felismerte Jack Shore-t, átvágott az utcán, és beszállt
a kisbuszba. Aztán az épület bejáratából áradó fényben felismerte
Mort Levyt. A másikat nem látta jól.
Valami alakult. Pete kikapcsolta a motort. Hirtelen feléledt az
érdeklődése.

***

Míg Cally Mort Levyre várt, elővette Gigi karácsonyi ajándékait a

heverő mögötti rejtekhelyről, és a fa elé helyezte őket. Úgy döntött, a
másodkézből való babakocsi a csinos kék szaténtakarócskával és a
kispárnával mégsem fest olyan rosszul. Beletette a babát, amelyet
egypár dollárért vett a múlt hónapban, de korántsem volt olyan bájos,
mint az, amelyet a házalótól akart megvenni az Ötödik sugárúton.
Annak ugyanolyan aranybarna haja volt, mint Giginek, és kék estélyi
ruhát viselt. Ha nem kereste volna azt a házalót, akkor nem látta
volna meg azt a tárcát, és a fiú nem követte volna őt, és… Elhessegette
ezt a gondolatot. Már túl volt az érzelmeken. Óvatosan egy kupacba
tette a cukorpálcikás papírba csomagolt ajándékokat: egy „Gap”-
szerelést – egy legginget és egy pólót; ceruzákat és egy kifestő-
könyvet; egypár bútort Gigi babaházához. Mindent, még a „Gap”-
szerelés két részét is külön dobozokba csomagolta, így legalább úgy
látszott, Giginek van egy halom ajándéka, amit kicsomagolhat.
Megpróbált nem ránézni a fa alatti legnagyobb csomagra, arra,
amelyről Gigi azt hitte, a Mikulásé.
Végül felhívta Aikát. Aika unokái mindig hazamentek aludni, így
biztos volt benne, hogy Aika át tud jönni, és ott tud maradni Gigivel,
ha a zsaruk letartóztatják, miután elmondja nekik Jimmy és a kisfiú
történetét.
Aika az első csörgésre felvette a telefont.
– Halló. – Hangja tele volt a tőle megszokott melegséggel.
„Bárcsak megengednék, hogy Gigi Aikával maradjon, ha engem
megint börtönbe csuknak” – gondolta Cally. Nagyot nyelt, hogy
eltűnjön a torkában lévő gombóc, aztán így szólt: – Aika, bajban
vagyok. Át tudsz jönni úgy félóra múlva, hogy esetleg itt töltsd az
éjszakát?
– Hát persze. – Aika nem kérdezősködött, egyszerűen lerakta a
kagylót.
Ahogy Cally visszatette a hallgatót, megszólalt a kapucsengő, és
végigvisszhangzott a lakáson.

***

– Majd meggyullad a kapcsolótábla, Mrs. Dornan – mondta Leigh

Ann Winick, a Fox 5-ös televízióadó Tízórás Hírek-ének producere
Catherine-nek, amikor óvatosan átlépkedve a padlón heverő
kábeleket, ő és Michael elhagyták a közvetítési terepet. – Úgy tűnik,
mintha a sugárzási területünkön mindenki tudatni akarná önnel,
hogy drukkol és imádkozik Brianért és a férjéért.
– Köszönjük. – Catherine megpróbált mosolyogni. Lenézett
Michaelra. Annyira elszántan próbálkozott a kisfiú, hogy az anyja
miatt megőrizze a jókedvét. Csak akkor értette meg teljesen, hogy
micsoda erőfeszítésébe kerül ez, amikor meghallotta a fia kamera
előtti esdeklését.
Michael kezét a zsebében tartotta, vállát a füléig felhúzta.
Pontosan ugyanaz a testtartás volt, amelyet Tom öntudatlanul
felvett, amikor aggódott egy betegéért. Catherine is felhúzta a vállát,
és átölelte idősebbik fiát, ahogy kiléptek a stúdió ajtaján, s az bezárult
mögöttük.
A producer így szólt:
– A telefonosaink mindenkinek köszönetet mondanak az ön
nevében, de van még valami, amit el szeretne mondani a
közönségünknek?
Catherine mély lélegzetet vett, és szorosabban átölelte Michaelt.
– Azt szeretném, mondja meg nekik, hogy úgy hisszük, elejtettem
a tárcámat, és Brian nyilván követte azt a személyt, aki felvette. Az
ok, amiért annyira vissza akarta szerezni, az volt, hogy nem sokkal
azelőtt adott nekem az édesanyám egy Szent Kristóf-medált, amelyet
az apám hordott a második világháborúban. Az apám hitt benne, hogy
a Szent Kristóf-medál vigyázott rá. Volt rajta egy horpadás is, ahol
egy golyó lepattant róla. Egy golyó, amely megölhette volna. Brian
ugyanígy hisz benne, hogy Szent Kristóf vagy az, amit jelképez, újra
gondjaiba fog venni bennünket… és én is így hiszem. Szent Kristóf
vissza fogja hozni Briant a vállán, és segíteni fog a férjemnek a
gyógyulásban. – Lemosolygott Michaelra. – Igaz, pajtás?
Michael szeme ragyogott.
– Mama, tényleg hiszel benne?
 Catherine mély lélegzetet vett. „Hiszek, Istenem, szabadíts meg a
hitetlenségemtől.”
– Igen, hiszek – mondta határozottan.
Talán, mert karácsonyeste volt, most először hitte is.
 15.

Chris McNally állami rendőr gondolatai elkalandoztak, amikor

Deidre Lenihan arról kezdett el neki zümmögni, hogy épp most látott
egy Szent Kristóf-medált, és hogy az apját hogyan nevezték el Szent
Kristófról. Jóakaratú fiatal nő volt, de Chris ahányszor csak megállt
kávézni ennél a McDonald’snél, úgy tűnt neki, hogy mindig Deidre
van szolgálatban, és mindig beszélgetni akar.
Ma éjjel Chrisnek minden gondolata csak a hazajutás körül
forgott. Legalább egy kicsit szeretett volna aludni, mielőtt a gyerekei
felbontják a karácsonyi ajándékaikat. A Toyotán is elgondolkozott,
amelyet az előbb látott elhajtani. Ő is ilyet akart venni, bár tudta,
hogy a feleségének nem tetszene a barna szín. Egy új kocsi
megvásárlása a havi részletek körüli gondokat jelentette. Észrevette
egy matrica maradványait is a Toyotán, egyetlen szót: ÖRÖKSÉG.
Tudta, hogy a matricán eredetileg ez állt: AZ UNOKÁINK ÖRÖKSÉGÉT
KÖLTJÜK. „Nekünk sem ártana egy kis örökség” – gondolta.
– És az apám azt mondta… Chris kényszerítette magát, hogy újra
odafigyeljen. „Deidre kedves – gondolta –, de túl sokat beszél.”
Kinyúlt a zacskóért, amelyet Deidre a kezében lóbált, de nyilvánvaló
volt, hogy addig nem fogja kiadni a kezéből, amíg el nem meséli az
apja mondását arról, hogy milyen kár, hogy az anyját nem
Filoménának hívják.
Még mindig nem végzett:
– Évekkel ezelőtt a nagynéném Southamptonban dolgozott, és a
Szent Filoména egyházközösséghez tartozott. Amikor új nevet kellett
neki adniuk, a lelkipásztor versenyt indított, hogy melyik szentet
válasszák és miért. A nagynéném Szent Dymphnát ajánlotta, mert
szerinte ő az őrültek védőszentje, és az egyházközösségben a hívők
többsége dilis.
 – Hát, engem is Szent Kristófról neveztek el – mondta Chris,
miközben sikerült megkaparintania a zacskót. – Boldog karácsonyt,
Deidre.
„Valóban karácsony lesz, mire végre beleharaphatok ebbe a Big
Macbe” – gondolta, már úton az autópálya felé. Egyik kezével ügyesen
kinyitotta a zacskót, kiszabadította a hamburgert, és nagyot harapott
belőle. A kávéval várnia kellett, amíg visszaért a posztjára.
Éjfélkor véget ér a szolgálata, és akkor, gondolta mosolyogva,
akkor itt lesz az ideje egy kis szunyókálásnak. Eileen meg fogja
próbálni ágyban tartani a gyerekeket hatig, ha szerencséje lesz.
Tavaly nem sikerült neki, és ahogy a fiait ismerte, idén sem fog.
Közeledett a 40-es kijárathoz, és odahajtott a kocsival a szolgálati
helyére, ahonnan a szabálytalanul vezetőket figyelhette meg.
Az ittas vezetők fülönfogását tekintve szenteste semmi sem volt
szilveszterhez képest, de Chris elhatározta, hogy senkit sem enged
tovább, aki száguld vagy vadul vezet. Már tanúja volt egypár
balesetnek, amikor egy részeg vezető ártatlan emberek
szabadságából rémálmot csinált. De nem ma éjjel, ha rajta áll. A hó a
vezetést még veszélyesebbé tette.
Ahogy Chris kinyitotta a kávéja tetejét, elfintorodott. Egy
legalább nyolcvan mérfölddel száguldó Corvette közeledett a
leállósávon. Felkattintotta a tetőlámpáját, bekapcsolta a szirénát,
sebességbe tette a kocsit, és a rendőrautó nekiugrott az üldözésnek.

***

A nyomozóparancsnok, Bud Folney arckifejezése nem árult el

mást, mint nyugodt figyelmet, miközben a minden ízében remegő
Cally Hunter Mort Levynek az Ötödik sugárúton talált tárcáról
mesélt. Cally egyszer csak idegesen legyintett, s türelmetlenül
felcsattant a hangja:
– Ezzel nem várhatok tovább.
 Folney ismerte esetének hátterét: Jimmy Siddons nővére,
börtönbüntetést kapott, mert egy bíró nem hitte el a történetét,
miszerint ő azt gondolta, hogy öccsének egy, az életére törő, rivális
banda előli szökésben segített. Levy elmondta neki, hogy Hunter e
világ balszerencsés emberei közé tartozik – idős nagyanyja nevelte
fel, aki korán meghalt, és ráhagyta, hogy egyenes útra térítse a tetű
öccsét, amikor ő maga is csak gyerek volt még; aztán a férje
cserbenhagyásos baleset áldozata lett, amikor Cally terhes volt.
Harminc körüli, gondolta Folney, és csinos lehetne, ha lenne rajta
egy kis hús. Még mindig magán viselte a börtön nyomait, azt a sápadt,
riadt arckifejezést, amelyet más börtönviselt nőkön is látott, akik
magukban hordozták a rettegést, hogy egy napon visszaküldhetik
oda őket.
Körülnézett. A rendes lakás, a vidám, sárga festék a repedt
falakon, a sok dísszel teleaggatott, de kicsi karácsonyfa, az új
takarócska a rozoga babakocsin – mind mondott valamit Cally
Hunterról.
Folney tudta: Mort Levy, mint ő maga is, veszettül meg akarta
tudni, milyen kapcsolatra tud Hunter fényt deríteni az eltűnt Dornan
gyerek és Siddons esetében. Helyeselte Mort szelíd közeledését. Cally
Hunternek meg kell adni a lehetőséget, hogy a maga módján mondja
el a dolgot. „Jó, hogy nem hoztuk ide a veszett bikát” – gondolta
Folney. Jack Shore jó nyomozó volt, de agresszivitása gyakran Folney
idegeire ment.
Hunter arról beszélt, ahogy meglátta a tárcát a járdán.
– Felvettem minden gondolat nélkül. Sejtettem, hogy azé a nőé,
de nem voltam benne biztos. Őszintén mondom, nem voltam benne
biztos – kikelt magából –, és azt gondoltam, ha megpróbálom
visszaadni neki, akkor azt mondhatja, hogy valami hiányzik belőle. Ez
történt a nagymamámmal is. És akkor maguk visszaküldenének a
börtönbe, és…
– Cally, nyugodjon meg – mondta Mort. – Mi történt azután?
 – Amikor hazaértem… Elmesélte nekik, hogy a lakásban találta
Jimmyt, aki a meghalt férjének ruháit viselte. Odamutatott a nagy
csomagra a karácsonyfa alatt.
– Az őr egyenruhája és kabátja ott van benne – mondta. – Ez volt
az egyetlen hely, ahova el tudtam rejteni, ha maguk visszajönnének.
„Ez az – gondolta Mort. – Amikor másodszor is körülnéztünk a
lakásban, volt valami változás a szekrény körül. Hiányzott a doboz a
polcról és a férfi kabátja.” Cally hangja akadozott és érdessé vált,
ahogy elmondta nekik, hogyan vitte el Jimmy Brian Dornant, és
miként fenyegetőzött, hogy meg fogja ölni, ha meglát egy rendőrt, aki
üldözi.
Levy megkérdezte:
– Cally, gondolja, bízhatunk abban, hogy Jimmy el fogja engedni
Briant?
– Így akartam hinni – mondta hangsúlytalanul. – Ezt mondtam
magamnak, amikor nem hívtam magukat azonnal. De tudom, hogy
mindenre elszánta magát. Jimmy bármit megtenne, csak hogy ne
kelljen ismét börtönbe mennie.
Folney végül még egy kérdést feltett:
– Cally, miért hívott fel bennünket mégis?
– Láttam Brian édesanyját a televízióban, és tudom, ha Jimmy
Gigit vitte volna el, akkor azt akarnám, hogy segítsenek visszahozni
őt. – Cally összekulcsolta a kezét. Teste kissé előrehajlott, aztán vissza
a gyász ősi testtartásába. – Annak a kisfiúnak az arckifejezése,
ahogyan a medált a nyakába akasztotta és belekapaszkodott, mintha
az élete őrzője lenne… ha valami történik vele, az az én hibám.
Megszólalt a kapucsöngő. „Ha ez Shore…” – gondolta Folney,
miközben felugrott, hogy válaszoljon rá.
Aika Banks volt az. Amikor belépett a lakásba, kutató
pillantásával végigmérte a rendőröket, aztán odasietett Callyhez, és
átölelte.
 – Mi történt, drágám? Mi a baj? Miért kell, hogy Gigivel
maradjak? Mit akarnak ezek az emberek?
Cally fájdalmasan megrándult.
Aika felhúzta barátnője ruhájának ujját. A Jimmy szorítása
nyomán keletkezett véraláfutások már csúnyán meglilultak. Folney
minden kételye, hogy Hunter esetleg együtt dolgozik az öccsével,
hirtelen elillant. Odaállt elé.
– Cally, nem lesz semmi baja, megígérem. Elhiszem magának,
hogy találta azt a tárcát. Elhiszem, hogy tanácstalanságában nem
tudta, mit tegyen, de most segítenie kell nekünk. Van valami sejtelme
arról, hová mehetett Jimmy?

***

Tíz perccel később, amikor elhagyták Cally lakását, Mort Levy

cipelte a nagy ajándékpapírba csomagolt dobozt, amelyben az őr
egyenruhája volt. Shore csatlakozott hozzájuk a rendőrkocsiban, és
türelmetlenül faggatni kezdte Mortot. Úton a belváros felé,
egyetértésre jutottak, hogy a Jimmy Siddons utáni kutatást arra a
feltevésre kell alapozniuk, miszerint Jimmy Kanadába próbál eljutni.
– Kocsival kell mennie – mondta Folney határozottan. – A
gyerekkel együtt semmi esetre sem utazhat tömegközlekedési
eszközön.
Cally elmondta nekik, hogy Jimmy tizenkét éves kora óta
bármilyen autót képes volt drótokkal beindítani és ellopni; biztos volt
benne, hogy várt már rá egy autó a ház közelében.
– Én arra tippelek, hogy Siddons, amilyen gyorsan csak lehet, ki
akar jutni New York államból – mondta Folney. – Ami azt jelenti, hogy
New Englanden keresztül fog menni a határig. De ez csak találgatás.
Lehet, hogy az összekötő úton van, útban a 187-es felé. Ez a
leggyorsabb szakasz.
 Siddons barátnője valószínűleg már Kanadában volt. Minden
összeillett.
Callynek azt a teljes meggyőződéssel hangoztatott állítását is
elfogadták, miszerint Jimmy Siddonst nem lehet élve elkapni, s utolsó
bosszúja a túsz meggyilkolása lenne.
Tehát egy szökött gyilkossal állnak szemben, akinél egy gyerek
van, valószínűleg egy autót vezet, amelyről nem tudnak közelebbit,
és valószínűleg észak felé tart a hóviharban. Mintha tűt keresnének a
szénakazalban. Siddons túl okos volt ahhoz, hogy gyorshajtással
magára vonja a figyelmet. Karácsony körül a határt mindig ellepte a
szünidei forgalom. Folney lediktált egy üzenetet, melyet az összes
New England-i és New York állambeli rendőrségnek továbbítaniuk
kellett: „A túsz meggyilkolásával fenyegetőzött” – hangsúlyozta.
Úgy számolták, ha Siddons röviddel hat után hagyta el Cally
Hunter lakását, a vezetési viszonyoktól függően két- vagy háromszáz
mérföldnyire lehet. A körözőlevél, amelyet minden állami
rendőrségre elküldtek, még magában foglalta Cally sejtését: a gyerek
valószínűleg egy láncon függő, ezüstdollár nagyságú bronz Szent
Kristóf-medált visel a nyakában.

***

Pete Cruise megfigyelte, ahogy a rendőrök előbukkantak Cally

Hunter lakóházából körülbelül húsz perccel azután, hogy
odaérkeztek. Megjegyezte, hogy Levy egy nagy csomagot cipelt.
Shore azonnal kiugrott a kisbuszból, és csatlakozott hozzájuk.
Ez alkalommal Pete jól meg tudta nézni a harmadik embert, s
halkan füttyentett. Bud Folney volt az, a nyomozóparancsnok és
soron következő rendőrfőnök. Valami kezdett alakulni. Valami óriási.
A rendőrautó elindult, tetején villogott a kék lámpa. Egy
háztömbbel odébb a szirénáját is bekapcsolták. Pete ült egy darabig,
átgondolva magában, hogy mit tegyen. A kisbuszban várakozó
rendőrök megállíthatják, ha megpróbál bemenni Callyhez, de
nyilvánvalóan valami jelentős esemény pergett itt le, és neki eltökélt
szándéka volt, hogy mindenkit lekörözve tudósítsa a szenzációs hírt.
Miközben azon gondolkodott, keressen-e az épületen egy hátsó
bejáratot, távozni látta a nőt, akiről tudta, hogy Cally gyerekének
dadája. Egy villanással kint termett a kocsiból, és követte őt. Amikor
befordult a sarkon, már a kisbuszban várakozó zsaruk látóterén kívül
kerülve, utolérte a nőt.
– Cruise nyomozó vagyok – mondta –, azt mondták, kísérjem
haza. Hogy van Cally?
– Ó, az a szegény lány – kezdte Aika. – Biztos úr, maguknak
hinniük kell neki. Azt hitte, helyesen cselekszik, amikor nem
értesítette magukat arról, hogy az öccse elrabolta azt a kisfiút…

***

Bár Brian éhes volt, nehezen tudta a hamburgert lenyelni. Úgy

érezte, a torkában megakadt valami. Tudta, hogy Jimmy volt ennek
az oka. Nagyot kortyolt a kólából, és megpróbálta elképzelni apját,
amint jól megveri Jimmyt, azért, mert ilyen gonosz hozzá.
De most, amikor apjára gondolt, nem jutott eszébe más, csak az,
hogyan készültek a szentestére. Apu úgy tervezte, korán haza fog
jönni, és együtt fogják díszíteni a fát, aztán megvacsoráznak, és
végigjárják a szomszédságot, és karácsonyi dalokat fognak énekelni a
barátaikkal.
Ez volt minden, amire most gondolni tudott, ez volt minden, amit
akart, otthon lenni, anyut és aput sokat mosolyogni látni, ahogy
mindig tették, ha együtt voltak. Amikor apu betegsége miatt New
Yorkba jöttek, anyu azt mondta neki és Michaelnak, hogy a nagy
ajándékaik, amelyeket igazán szerettek volna, otthon fognak várni
rájuk. Azt mondta, a Mikulás a szánkóján fogja tartani az ajándékokat
addig, amíg meg nem tudja, hogy saját otthonukban vannak újra.
 Michael odasúgta Briannek:
– Na persze – de Brian hitt a Mikulásban. A múlt évben apa
megmutatta a nyomokat a garázs tetején, hogy hova szállt le a
Mikulás szánkója és hol álltak a rénszarvasok. Michael azt mondta,
hallotta, amikor anyu azon viccelt apával, hogy szerencsére nem
törte ki a nyakát, amikor a jeges tetőn szánkózott, és nyomokat
csinált rá, de Brian nem törődött azzal, amit Michael mondott, nem
hitte el. Azzal sem törődött, ha Michael néha Tojásnak hívta; tudta,
hogy ő nem tojás.
Azt is tudta, rosszul állnak már a dolgok, ha az ember azt kívánja,
bárcsak ott lenne a semmirekellő bátyja, aki olyan kellemetlen tudott
lenni néha.
Miközben Brian a torkában lévő gombócot próbálta lenyelni, a
műanyag tálca hirtelen majdnem kiugrott a kezéből. Megállapította,
hogy Jimmy túl gyorsan váltott sávot.
Jimmy Siddons halkan káromkodott. Épp most hagyott el egy
állami rendőrautót, mely egy sportautó mögött állt. A rendőrségi
dzsip látványától egész testét elöntötte a veríték, de nem lett volna
szabad így sávot váltania. Kezdett idegeskedni.
Mivel érezte a Jimmyből áradó ellenségességet, Brian visszatette
a maradék hamburgert és az italt a zacskóba, és lassú mozdulatokkal,
úgy, hogy Jimmy lássa, mit csinál, lehajolt, és letette a zacskót maga
elé a földre. Aztán fölegyenesedett, összekuporodott az ülés mélyén,
és keresztbe tette a karját. Jobb kezével addig kotorászott, míg ujjai
összezárultak a Szent Kristóf-medál körül, melyet még akkor tett le
maga mellé az ülésre, amikor kinyitotta az ételcsomagot.
Megkönnyebbülten zárta a kezébe, és elképzelt egy erős szentet,
aki keresztülvitte a kisgyereket a veszélyes vízen, aki vigyázott a
nagypapájára, aki meg fogja gyógyítani apát, és aki… Brian becsukta
a szemét… Nem gondolta végig a kívánságot, de elméjében meglátta
magát a szent vállán.
 16.

Barbara Cavanaugh Catherine-re és Michaelra várt az Ötös

Csatorna tévéadó zöld szalonjában.
– Mindketten óriásiak voltatok – mondta halkan. Aztán, amint
meglátta lánya arcán a kimerültséget, így szólt: – Catherine, kérlek,
gyertek vissza a lakásomra. A rendőrség azonnal érintkezésbe fog
veled lépni, amint megtud valamit Brianről. Úgy látom, mindjárt
összeesel.
– Nem tehetem, anya – felelte Catherine. – Tudom, bolondság az
Ötödik sugárúton várni. Brian magától nem fog visszakerülni oda, de
amíg kint vagyok, legalább úgy érzem, mintha tennék valamit, hogy
megtaláljam. Nem tudom, igazából mit beszélek, de valami olyasmiről
van szó, hogy a két kisfiammal jöttem el a lakásodból, és velük is
fogok visszamenni.
Leigh Ann Winick döntött:
– Mrs. Dornan, miért nem marad itt, legalább egy időre? Ez a
szoba kellemes. Küldünk valakit egy forró levesért vagy egy
szendvicsért vagy amit óhajt. Hisz épp maga mondta, hogy nincs
értelme az Ötödik sugárúton várakozni a végtelenségig.
Catherine átgondolta a dolgot.
– A rendőrség el tud itt érni?
Winick odamutatott a telefonra.
– Feltétlenül. Most mondja, mit rendeljek magának.
Húsz perccel később Catherine, édesanyja és Michael forró,
gőzölgő zöldséglevest szürcsölgetett. A zöld szalon tévémonitorát
nézték. Mario Bonardiról szóltak a hírek, a sebesült börtönőrről.
Állapota ugyan még mindig kritikus volt, de már volt remény az
életben maradására.
A riporter Bonardi feleségével és tizenéves gyerekeivel
beszélgetett az intenzív osztály várótermében. Amikor
megkérdezték, van-e valami mondanivalója, a kimerült Rose Bonardi
azt mondta: – A férjem rendbe fog jönni. Mindenkinek, aki
imádkozott ma érte, meg szeretném köszönni. A családunk sok
boldog karácsonyt élt már át, de ez lesz az összes közül a legjobb, mert
óriási szerencsétlenségtől menekültünk meg.
– Mi is ezt fogjuk mondani, Michael – mondta Catherine
határozottan. – Apa rendbe fog jönni, és Brian meg fog kerülni.
A Bonardi családot interjúvoló riporter így szólt:
– Visszakapcsolunk Tonyhoz, a hírolvasó bemondóhoz.
– Köszönöm, Ted. Örömmel halljuk, hogy jól mennek a dolgok.
Ilyen karácsonyi történeteket szeretnénk mindig közzétenni. – A
stúdióvezető mosolya lehervadt. – Még mindig nincs nyoma Mario
Bonardi támadójának, Jimmy Siddonsnak, akire egy rendőr
meggyilkolása miatt bírósági tárgyalás várt. A rendőrségi források
szerint valószínűleg azt tervezi, hogy Mexikóban találkozik
barátnőjével, Paige Laronde-dal. A repülőterek, pályaudvarok és
buszvégállomások erős megfigyelés alatt állnak. Majdnem három
évvel ezelőtt történt, hogy egy fegyveres rablás utáni menekülése
közben Siddons lelőtte és halálosan megsebesítette William Grasso
rendőrt, aki megállította egy közlekedési szabálysértés miatt.
Siddonsról tudják, hogy fegyvert visel, és rendkívül veszélyes.
A stúdióvezető beszéde alatt Jimmy Siddons fényképét vetítették
a képernyőre.
– Gonosznak látszik – állapította meg Michael, miután
megfigyelte a szökött fegyenc hideg tekintetét és gúnyosan elhúzott
száját.
– Igen, okvetlenül – helyeselt Barbara Cavanaugh. Aztán ránézett
az unokája arcára. – Mike, miért nem csukod be a szemed és dőlsz le
egy kis időre? – ajánlotta.
Michael megrázta a fejét.
– Nem akarok most aludni.
Egy perccel múlt tizenegy. A hírolvasó azt mondta:
 – Még mindig nincsenek újabb információink a hétéves Brian
Dornan hollétéről, aki ma este, nem sokkal öt óra után elveszett. Ezen
az ünnepi estén kérjük önöket, továbbra is imádkozzanak azért, hogy
Brian biztonságban visszakerüljön a családjához, és kívánunk
önöknek és szeretteiknek boldog karácsonyt.
„Egy óra múlva karácsony lesz – gondolta Catherine. – Brian,
vissza kell jönnöd, meg kell, hogy találjanak. Velem kell lenned
reggel, amikor meglátogatjuk papát. Brian, gyere vissza! Kérlek,
gyere vissza!” A zöld szalon ajtaja kinyílt. Winick sietett be egy magas,
negyvenes éveiben járó férfival, akit Manuel Ortiz követett.
– Rhodes nyomozó szeretne önnel beszélni, Mrs. Dornan –
mondta Winick. – Kint vagyok, ha szüksége van rám.
Catherine meglátta Rhodes és Ortiz arcán a siralmas
arckifejezést, és megbénult a félelemtől. Képtelen volt megmozdulni
vagy beszélni.
Rájöttek, mire gondol.
– Nem, Mrs. Dornan, nem arról van szó – mondta Ortiz sietve.
Rhodes vette át a szót.
– Mrs. Dornan, a főhadiszállásról jövök. Van információnk
Brianről, de hadd kezdjem azzal, hogy tudomásunk szerint életben
van, és nem történt baja.
– Akkor hol van? – tört ki Michaelből a szó. – Hol van az öcsém?
Catherine meghallgatta Rhodes nyomozó magyarázatát,
miszerint egy fiatal nő vette föl a földről az erszényét, aki Jimmy
Siddons, a szökött fegyenc nővére. Elméje mégsem akarta befogadni,
hogy Briant az a gyilkos rabolta el, akinek az arcát épp a televízió
képernyőjén látta. „Nem – gondolta –, ez nem lehet igaz.”
Odamutatott a monitorra.
– Épp most jelentették, hogy az a férfi valószínűleg úton van
Mexikó felé. Brian hat órával ezelőtt tűnt el. Már lehet, hogy
Mexikóban van.
 – A főhadiszálláson mi nem hisszük el ezt a történetet – felelte
Rhodes. – Azt gondoljuk, Kanadába tart, valószínűleg egy lopott
autóban. A keresést abban az irányban összpontosítjuk.
Catherine hirtelen érzéketlenné vált. Olyan volt ez, mint amikor
egyik gyereke szülése közben kapott egy Demerol injekciót, és
minden fájdalma csodálatos módon megszűnt. Akkor fölnézett
Tomra, aki rákacsintott. Tom, aki mindig ott volt mellette. „Jobb
érzés így, nem, kicsim?” – kérdezte. Elméje, amelyet már nem
felhőzött be a fájdalom, hirtelen annyira kitisztult. Most is ez történt.
– Milyen kocsiban vannak?
Rhodes kényelmetlenül pillantott rá.
– Nem tudjuk – mondta. – Csak gyanítjuk, hogy autóval van, de
biztosak vagyunk benne, hogy ez a helyes feltevés. Riasztottunk
minden rendőrdzsipet New Yorkban és New Englandben, hogy
legyenek résen, ha egy férfit látnak, aki egy Szent Kristóf-medált
viselő fiatal fiúval utazik együtt.
– Brian viseli a medált? – kiáltott Michael. – Akkor nem lesz baja.
Nagyi, mondd meg anyunak, hogy a medál ugyanúgy gondját fogja
viselni Briannek, mint ahogy gondját viselte nagypapának is.
– Fegyvert visel és veszélyes – ismételte meg Catherine.
– Mrs. Dornan – szólt Rhodes sürgetően –, ha Siddons autóban ül,
akkor valószínűleg hallgatja a rádiót. Eszes fickó. Most, hogy Bonardi
túl van az életveszélyen, Siddons tudja, hogy nem vár rá
halálbüntetés. A halálbüntetés még nem volt érvényben három évvel
ezelőtt, amikor megölte a rendőrt, és azt mondta a nővérének, hogy
el fogja engedni Briant holnap reggel.
Annyira tiszta volt az agya.
– De maguk nem hiszik el, ugye?
Nem kellett látnia Rhodes arckifejezését ahhoz, hogy megtudja: a
nyomozó nem hisz abban, hogy Jimmy Siddons önszántából
elengedné Briant.
 – Mrs. Dornan, ha igazunk van, és Siddons a kanadai határ felé
tart, akkor biztosan nem fog még odajutni három vagy négy óra
hosszáig. Bár a hóesés néhol abbamaradt, az utakon még egész éjjel
nagy lesz a kavarodás. Nem mehet gyorsan, és nem lehet arról
tudomása, hogy mi is tudjuk, Brian nála van. Ezt nem adjuk tovább a
médiának. Siddons azt hiszi, eltereli róla a gyanút, hogy Brian vele
van – legalább addig, amíg a határt eléri. Még azelőtt meg fogjuk
találni.
A televízió még mindig halkan szólt. Catherine háttal állt neki.
Látta Rhodes nyomozó arcát eltorzulni, és hallotta, amint egy hang
bemondja: – A legújabb hír miatt megszakítjuk a műsort. Egy riport
szerint, melyet most adott le a WYME adó, a hétéves Brian Dornan, a
kisfiú, akit ma délutáni eltűnése óta keresnek, a feltételezett gyilkos,
Jimmy Siddons kezébe került, aki azt mondta a nővérének, ha a
rendőrség üldözőbe veszi, fejbe fogja lőni a gyereket. A további
híreket, amint beérkeznek, közölni fogjuk.
 17.

Miután Aika elment, Cally készített egy csésze teát, maga köré
csavart egy takarót, bekapcsolta a televíziót, és megnyomta rajta a
„néma” gombot. „így tudni fogom, ha van valami új hír” – gondolta.
Aztán bekapcsolta a rádiót, keresett egy adót, ahol karácsonyi zenét
adtak, de lecsavarta a hangerőt.
Hallgasd az angyali hírnök énekét… „Emlékszem, amikor Frank és én
karácsonyfa-díszítés közben együtt énekeltük ezt a dalt” – gondolta.
Öt éve. Az egyetlen közös karácsonyuk. Röviddel azelőtt tudták meg,
hogy gyereket vár. Minden tervükre visszaemlékezett.
– Jövőre már lesz segítség a karácsonyfa-díszítésnél – mondta
Frank.
– Persze hogy lesz. Egy három hónapos kisbaba nagy segítség! –
mondta ő nevetve.
Emlékezett, ahogy Frank felemelte őt, és így fel tudta tenni a
csillagot a fa tetejére. Miért?
Miért romlott el minden? Nem volt „jövőre”. Egy héttel később
Franket halálra gázolta egy autó. Hazafelé tartott a boltból, ahová egy
doboz tejért ment.
„Olyan rövid idő adatott nekünk” – gondolta Cally a fejét rázva.
Néha azon gondolkodott, nem csak álmodta-e azt a pár hónapot.
Olyan távolinak tűnt az az idő; Ó, jertek, ti hívők, boldogok,
győzedelmesek… „Tényleg csak tegnap volt, amikor olyan jó érzéseim
voltak az élettel kapcsolatban?” – gondolta Cally. A munkahelyén a
kórházi személyzetis azt mondta: – Cally, csodálatos jelentéseket
hallottam magáról!
Azt mondják, született ápolónői adottságai vannak. Gondolt már
arra, hogy ápolónő képzőbe járjon? – Aztán ösztöndíjakról beszélt, és
arról, hogyan fogja kieszközölni számára a támogatást.
 „Az a kisfiú – gondolta Cally. – Ó, istenem, ne engedd, hogy Jimmy
bántsa. Azonnal fel kellett volna hívnom Levy nyomozót, tudom. De
miért nem tettem? – tanakodott, aztán rögtön válaszolt is saját
kérdésére: – Mert nemcsak Briant féltettem. Magamat is féltettem, és
ez lehet, hogy Brian életébe fog kerülni.” Felkelt és átment a másik
szobába Gigit megnézni. Szokás szerint a kislánynak sikerült egyik
lábát kitornásznia a takaró alól. Minden éjjel így tett, még amikor
hideg volt a szobában, akkor is.
Cally betömködte a takarót a lánya válla körül, aztán
megérintette a kicsi lábat, és azt is begyömöszölte. Gigi megfordult.
– Mami – mondta félálomban.
– Itt vagyok.
Cally visszament a nappaliba, és rápillantott a televízióra, aztán
odasietett, hogy felhangosítsa. „Nem! Nem!” – gondolta, amint
meghallotta a riporter magyarázatát: A rendőrségnek már birtokába
jutott az információ, mely szerint Jimmy Siddons, a szökött
rendőrgyilkos rabolta el az elveszettnek hitt fiút. „A rendőrség
engem fog a hír kiszivárogtatásával vádolni – gondolta eszeveszett
rettegéssel. – Azt fogják hinni, én mondtam el valakinek, biztos
vagyok benne.” Megszólalt a telefon. Amikor felvette és meghallotta
Mort Levy hangját a vonalban, felgyülemlett érzései, melyek mintha
belefagytak volna, hirtelen kirobbantak belőle.
– Nem én tettem! – zokogta. – Nem mondtam el senkinek.
Esküszöm, esküszöm, nem én mondtam el!

***

Brian mellkasának egyenletes le-föl mozgása tudatta Jimmy

Siddonsszal, hogy túsza elaludt. „Jó – gondolta –, jobb így nekem”.
Okos volt a gyerek, ez jelentette a problémát. Elég okos ahhoz, hogy
tudta, ha sikerül kigurulnia a kocsiból a leállósávban, nem
kockáztatja, hogy elütik. „Ha az az idióta nem pördül ki és nem okoz
tömeges ütközést, akkor nekem mostanra már fújtak volna –
gondolta Jimmy. – A kölyök kiugrott volna, és a dzsipesek azóta a
sarkamban lennének.” „Tizenegy óra múlt. A kölyök biztosan
elfáradt. Ha szerencsém van, aludni fog egypár órát mindenképp.
Akkor is, ha havasak az utak, a határon kell lennünk legfeljebb három
vagy négy órán belül. Utána még sokáig sötét lesz” – gondolta Jimmy
megelégedéssel. Tudta, számíthat rá, hogy Paige ott fogja várni a
kanadai oldalon. Kiterveltek egy találkozóhelyet az erdőben,
hárommérföldnyire a határátkelőhely után.
Jimmy azon tanakodott, hol hagyja a Toyotát. Ha ügyel arra, hogy
letöröljön róla minden ujjlenyomatot, nem hozhatják vele
kapcsolatba. Lehet, hogy behajtja egy árokba valahol egy erdős
területen.
Máskülönben… A folyóra is gondolt, ahol a határon fog átkelni.
Arrafelé erősen áramlott, így nagy volt az esélye, hogy nem fagy be a
víz. Kis szerencsével a kocsi sohasem fog felbukkanni.
„Mi legyen a kölyökkel?” Már amikor feltette a kérdést, Jimmy
tudta, nem lesz esélye, ha a gyereket közel a határhoz megtalálják, és
beszélni fog róla.
Paige minden barátnőjének elmondta, hogy Mexikóba megy.
„Sajnálom, kölyök – gondolta Jimmy. – Azt akarom, hogy ott
keressenek a rendőrök.” Egy percig elgondolkodott, aztán úgy
döntött, a folyó gondját fogja viselni a kocsinak és a kölyöknek is.
Miután elhatározásra jutott, Jimmy érezte, hogy a feszültség kezd
engedni a testében. Minden mérfölddel bizonyosabbá vált számára,
hogy sikerrel fog járni, hogy Kanada és Paige és a szabadság már csak
karnyújtásnyira van. Ugyanakkor minden egyes mérfölddel
erősödött a félelme – és nőtt az elszántsága, nehogy tervét valami
meghiúsítsa.
Mint a múltkor. Mindent megszervezett. Nála volt Cally kocsija,
száz dollár, és úton volt Kaliforniába. Aztán túlszaladt egy tetves
sárga közlekedési lámpán a Kilencedik sugárúton, és behozták. A
zsaru, egy harminc körüli fickó, azt gondolta, nagykutya. Odajött a
vezetői ablakhoz, és valóban gúnyosan így szólt: „A jogosítványát és
a forgalmiját, uram.” Csak azt kellett volna, hogy meglássa – mintha
csak tegnap történt volna, Jimmy úgy emlékezett a pillanatra – a
James Siddons nevére szóló jogosítványt! Ott helyben letartóztatták
volna. Nem volt más választása, benyúlt a zsebébe, előhúzta a
fegyverét, és tüzelt. Még mielőtt a rendőr teste a földet érte volna,
Jimmy már ki is ugrott a kocsiból az utcára, elvegyült a
buszvégállomás körüli tömegben. Egy pillantás az indulási táblára, és
már sietett, hogy jegyet vegyen egy három percen belül induló
buszra, menetirány: Detroit.
„Az volt aztán a szerencsés döntés” – gondolta Jimmy. Az első
éjszaka megismerkedett Paige-dzsel, beköltözött hozzá, aztán
szerzett egy hamis személyi igazolványt, és állást is talált egy laza
erkölcsű biztonsági cégnél. Egy darabig ő és Paige majdnem normális
életet éltek. Valódi veszekedés csak olyankor tört ki közöttük, amikor
bedühödött azon, ahogy Paige feltüzelte a fickókat, akik a porondon
flörtöltek vele, de ő azt mondta, az a munkája, hogy felizgassa a
férfiakat, hogy flörtölni akarjanak vele. Először életében minden jól
ment, amíg egy napon volt olyan ostoba, hogy kirabolta a benzinkutat
anélkül, hogy előtte alaposan felderítette volna.
Figyelmét visszairányította a hóborította útra. A kerekek
hangjáról érzékelte, hogy kezd fölfagyni. Jó, hogy ezen a kocsin téli
gumik vannak. Visszaemlékezett a kocsitulajdonos párra – mit is
mondott a fickó a feleségének? „Valami olyasmit, alig várja, hogy
megláthassa Bobby arcát? Igen, ez az” – gondolta Jimmy vigyorogva,
ahogy elképzelte az arcukat, amikor üresen találják a parkolóhelyet,
ahol a kocsijukat hagyták, vagy még valószínűbben egy másik kocsit
találnak ott helyette.
Bekapcsolva hagyta a rádiót, de halkan szólt. Egy helyi adóra
állította be, hogy értesülhessen az időjárásról, de az adó hangja most
kezdett elmosódni, és légköri zavarok törték meg az adást. Jimmy
türelmetlenül csavargatta a gombot, amíg egy állandó hírállomást
talált, aztán megmerevedett, amikor meghallotta a bemondó felajzott
hangját: – A rendőrség vonakodva megerősítette a „WYME adó által
felderített szenzációs hírt, miszerint a hétéves Brian Dornan, akit ma
esti eltűnése óta keresnek, a feltételezett gyilkos, Jimmy Siddons
kezébe került, s azt hiszik, útban van Kanada felé.
Jimmy, egyfolytában káromkodva, kikapcsolta a rádiót. „Cally.
Biztosan ő hívta fel a rendőröket. A főútvonal már valószínűleg tetves
tőlük, mind engem keresnek és a kölyköt – dühöngött. Balra
pillantott, az autóra, mely épp most haladt el mellette. – Valószínűleg
tucatnyi jelzés nélküli rendőrségi autó van errefelé” – gondolta.
„Nyugi. Maradj nyugodt” – mondta magának. Nem tudják, milyen
kocsit vezet. Nem volt olyan ostoba, hogy gyorsan hajtson, vagy ami
még rosszabb, úgy másszon a megengedett sebesség alatt, hogy
gyanút fogjanak.
De a kölyök problémát jelent. Azonnal meg kell szabadulni tőle.
Gyorsan átgondolta a helyzetet. A legközelebbi kijáratnál kimegy,
elintézi, gyorsan eltünteti, aztán visszamegy az útra. Ránézett a
mellette alvó fiúra. „Sajnálom, kölyök, de így kell lennie” – mondta
magában.
A jobb oldalon meglátott egy kijáratjelzést. „Ez az – gondolta
Jimmy –, ezen megyek ki.” Brian megmozdult, mintha ébredezne,
aztán újra álomba zuhant. Félálomban úgy döntött, bizonyára csak
álmodta, de mintha valaki a nevét mondta volna.
 18.

Al Rhodes figyelte Catherine Dornan riadt arckifejezését, miután

a nő felfogta, milyen következményekkel járhat, hogy Brian Jimmy
Siddonsszal van. Nézte, ahogy a nő becsukja a szemét, s készenlétbe
helyezkedett, hogy elkapja, ha összeesne.
Ehelyett az asszony gyorsan kinyitotta a szemét, és kinyújtotta a
kezét, hogy átölelje idősebbik fiát.
– Nem szabad elfelejtenünk, hogy Briannél van a Szent Kristóf-
medál – mondta lágyan.
A színlelt felnőttes bátorság maszkja, melyet az egész esti
megpróbáltatások alatt képes volt fenntartani, kezdett széttöredezni
Michael arcán.
– Nem akarom, hogy baja essen Briannek – zokogta.
Catherine megsimogatta a fejét.
– Semmi baja sem lesz – mondta nyugodtan. – Higgy benne, és
tarts ki mellette.
Rhodes látta, milyen erőfeszítésébe kerül a beszéd. „Ki az ördög
szivárogtatta ki a sajtónak, hogy Brian Dornan Jimmy Siddonsszal
van?” – gondolta dühödten. Rhodesnak viszketett a tenyere, hogy
találkozhasson azzal a „tetűvel”, aki gondatlanul veszélybe sodorta a
kölyök életét. Dühét tovább táplálta a felismerés, miszerint ha
Siddons hallgatja a rádiót, akkor első dolga lesz, hogy
megszabaduljon a fiútól.
Catherine azt mondta:
– Anyám, emlékszel? Apa sokszor mesélt nekünk arról a
szentestéről, amikor a bulge-i csata sűrűjében elvitt magával egypár
katonát a csatatér szélén lévő városkába. Miért nem meséled el
Michaelnek?
Anyja folytatta a történetet:
 – Ellenséges mozgolódásokat jelentettek arról a környékről, de
kiderült, hogy nem igaz. Visszaúton a csapatuk felé, elmentek egy
falusi templom mellett. Épp akkor kezdődött az éjféli mise. Tömve
volt a templom. A félelem és veszély közepette mindenki elment
otthonról a misére. A Csendes éjt éneklő hangjuk kiáradt a térre.
Nagyapa azt mondta, az volt a legszebb zene, amelyet valaha is
hallott.
Barbara Cavanaugh rámosolygott az unokájára.
– Nagypapa bement a többi katonával együtt a templomba.
Gyakran mesélte nekem, mennyire féltek mindannyian, amíg meg
nem látták ezeknek a falusiaknak a hitét és bátorságát. Itt voltak ezek
az emberek a kegyetlen harcok közepette. Alig volt élelmük. Mégis,
azok a falusiak hittek abban, hogy valahogyan át fogják vészelni azt a
szörnyűséges időt.
Alsó ajka remegett, de a hangja változatlan maradt, ahogy
folytatta.
– Nagypapa azt mondta, attól fogva tudta, hogy haza fog jönni
hozzám, és egy óra múlva a Szent Kristóf-medál felfogta a golyót,
amely át akarta lyukasztani a szívét.
Catherine Ortiz nyomozóra nézett Michael feje felett.
– Elvinne most bennünket a katedrálisba? El akarok menni az
éjféli misére. Olyan helyet kell találnunk, ahol gyorsan elérhet, ha kap
valami hírt.
– Ismerem a fő szertartásmestert, Ray Hickeyt – mondta Ortiz. –
Intézkedem. – Catherine ránézett Rhodes nyomozóra.
– Értesíteni fognak, ha bármi újat megtudnak?
– Feltétlenül. – Nem tudott ellenállni annak, hogy hozzá ne tegye:
– Ön nagyon bátor, Mrs. Dornan. Azt biztosan állíthatom, hogy
északkeleten minden törvényszolga elhivatásának érzi, hogy
biztonságban visszajuttassa Briant.
– Elhiszem, és én csak úgy tudok segíteni maguknak, hogy
imádkozom.
 – A füles nem a mi embereinktől származott – jelentette Mort
Levy Folney nyomozóparancsnoknak tömören. – Úgy tűnik, a WYME-
től valami mitugrász kölyök figyelte Cally lakását, látott minket
bemenni, megszimatolt valamit, és követte Aika Bankst a lakásáig.
Nyomozónak adta ki magát, és kifaggatta. Pete Cruise-nak hívják.
– Rohadt szerencse, hogy nem a mieink közül volt valaki. Amikor
ennek vége lesz, kiakasztjuk Cruise-t száradni – mondta Folney. –
Addig is töméntelen tennivalónk van itt.
Az északkeleti országrész felnagyított térképe előtt állt, mely az
irodája falán függött. Különböző színekkel kirajzolt útvonalak
hálózták be. Folney felvett egy mutatópálcát.
– Így állunk, Mort. Feltételeznünk kell, hogy Siddonsra várt egy
autó, amikor elhagyta nővére lakását, aki szerint röviddel hat után
ment el. Ha igazunk van, és azonnal beszállt a kocsiba, akkor öt és fél
órája van úton.
A mutatópálca végigsiklott a térképen.
– A könnyű havazás sávja a várostól körülbelül Herkimerig, a 30-
as kijáratig ér a főútvonalon. Erősebb New Englandben. De még így is,
Siddonsnak nem kevesebb, mint négy-hat óráig tartó utat kell
megtennie a határig.
Folney ellentmondást nem tűrő modorban csapott a térképre.
– Ugyanaz, mintha egy tűt keresnénk a szénakazalban.
Mort várakozó állásba vonult. Tudta, hogy a főnök most nem akar
megjegyzést hallani.
– Különleges készültséget rendeltünk el a határokon – folytatta
Folney –, de a nagy forgalomban még mindig eltűnhet, és
mindannyian tudjuk, hogy egy Siddons-féle ember valószínűleg
tisztában van vele, miként tud határállomások érintése nélkül
Kanadába jutni. – Folney most viszont észrevételekre várt.
– Mi lenne, ha megjátszanánk egy-egy balesetet a főutakon, hogy
egy sávba kényszerítsük a forgalmat úgy húsz mérföldre a határ
előtt? – ajánlotta Mort.
 – Ezt nem vetném el, de ugyanúgy, mintha sorompókat
állítanánk fel, a forgalom perceken belül feltorlódna, és Siddons
egyszerűen megpróbálna kimenni a legközelebbi lejárónál. Ha ezt a
megoldást választjuk, akkor sorompókat kell felállítanunk a
kijáratoknál is.
– És ha Siddons csapdában érzi magát…? – Mort Levy habozott. –
Siddonsnak hiányzik egy kereke, uram. Cally Hunter úgy gondolja, az
öccse képes rá, hogy megölje Briant és magát is, inkább, mint
elkapják. Szerintem a nő tudja, mit beszél.
– És ha lett volna mersze, hogy felhívjon bennünket abban a
percben, amikor Jimmy a fiúval együtt elhagyta a házat, nem jutott
volna ki Manhattanből.
Mindkét férfi megfordult. Jack Shore állt az ajtóban. Mort Levyt
kikerülve tekintetével, Bud Folneyra nézett.
– Új fejlemény, uram. Egy állami dzsipes rendőr, Chris McNally,
vett magának egy hamburgert körülbelül húsz perccel ezelőtt az
autópályai pihenőben a Syracuse, 39-es kijárat és Weedsport, 40-es
kijárat között. Nem nagyon figyelt akkor oda, de az ételkiadó nő, Miss
Deidre Lenihan, egy Szent Kristóf-medálról beszélt, amelyet valami
kölykön látott.
Bud Folney rávágta:
– Hol van az a nő most?
– A műszakjának tizenegykor vége volt. Az anyja azt mondta, a
barátja elment érte. Most próbálnak a nyomukra jutni, de ha Cally
Hunter korábban fölhívott volna bennünket, ez mind nem történt
volna meg, és minden autóspihenőben ott lehettünk volna innentől
egész… Bud Folney szinte sohasem emelte meg a hangját, de a Jimmy
Siddons utáni hajsza szívet tépő fordulatai miatt érzett növekvő
csalódottsága hirtelen kiabálásra késztette.
– Fogd be a szád, Jack! A „lett volnák” nem segítenek most. Tégy
valami hasznosat. Utasítsd az ottani rádióállomásokat! Adjanak le egy
felhívást Deidre Lenihannak, hogy hívja fel az édesanyját. Mondjuk,
szükség van rá otthon vagy valami ilyesmi. És az isten szerelmére, ne
engedd, hogy valaki kapcsolatba hozza őt Siddonsszal vagy az
elveszett gyerekkel! Értetted?
 19.

Közvetlenül az út melletti lesállásból Chris McNally szemmel

tartotta az előtte elhajtó kocsikat. A hó végre elállt, de az úttest
továbbra is jeges maradt. „Legalább a vezetők óvatosak – gondolta –,
bár valószínűleg mind csalódottak, hogy harmincöt mérfölddel kell
mászniuk.” Amióta megvette a hamburgerét, csak egy vezetőt
büntetett meg, egy mitugrászt egy sportautóban.
Bár az autópálya-forgalom menetére koncentrált, még mindig
nem tudta kiverni a fejéből az elveszett gyerekről szóló jelentést.
Amint beérkezett a riasztás a kisfiúról, aki egy szökött rendőrgyilkos
túsza – egy kisfiú, egy Szent Kristóf-medállal a nyakában –, Chris
felhívta a McDonald’s éttermet, ahol nemrég vásárolt, és Deidre
Lenihant kérte, a nőt, aki kiszolgálta. Bár nem igazán figyelt oda rá,
emlékezett, hogy épp egy ilyen medálról és kisfiúról locsogott. Most
sajnálta, hogy nem volt kedve elbeszélgetni vele, különösen mivel az
étteremben azt mondták, a nő épp most fejezte be a munkát, és
elment a barátjával valahova szórakozni.
Az értesülés bizonytalan természetének ellenére mégis jelentette
a lehetséges nyomot a főnökének, aki továbbadta a hírt a One Police
térre. Az ottaniak úgy döntöttek, érdemes utánajárni, ezért felhívást
mondattak be a helyi rádióállomással, arra kérve Deidrét, hogy
menjen be egy rendőrparancsnokságra. Deidre édesanyjától még az
udvarlója kocsijának leírását is megkapták, aztán megszerezték a
rendszámát, és körözést adtak ki, hogy megpróbálják megtalálni
őket.
Deidre édesanyja azt is elmondta nekik, hogy szerinte a mai este
különleges jelentőséggel fog bírni a lánya életében. Deidre barátja
elárulta neki, hogy a lány karácsonyi ajándéka egy eljegyzési gyűrű
lesz. Nem valószínű, hogy úton lesznek, inkább valami
romantikusabb helyen.
 De akkor is, ha Deidre hallaná a rádióhívást, és bejönne, mit
tudna mondani nekik? Hogy látott egy kölyköt, akinek Szent Kristóf-
medál volt a nyakában? Ezt már ők is tudták. Talán tudja a kocsi
márkáját és típusát? Látta a rendszámtáblát? Abból, ahogy Chris
Deidrét ismerte, akármilyen jószívű volt is a lány, nem tűnt túl
ébernek, és csak azt figyelte meg jól, ami felkeltette az érdeklődését.
Nem, nem volt valószínű, hogy több jelentős információval
szolgálhat.
Ez mind növelte Chris csalódottságát. „Lehet, hogy én magam is
annak a gyereknek a közelében voltam – gondolta. – Lehet, hogy
mögöttük álltam a sorban a McDonald’s előtt – miért nem vettem
észre valamit?” A gondolat, hogy valószínűleg az elrabolt gyerek
közelében lehetett, gyakorlatilag megvadította. „A gyerekeim
otthon, ágyban fekszenek – gondolta. – Annak a kisfiúnak is a
családjával kellene lennie.” Ahogy újra lejátszotta elméjében a
Deidrével folytatott beszélgetést, rájött, hogy a kisfiú elhaladhatott
ott egypár perccel, de akár egy órával azelőtt is, hogy Deidre ezt
közölte vele. Mégis ez volt az egyetlen rendelkezésükre álló nyom,
ezért komolyan kellett venniük.
Megszólalt a rádiója. A központ volt az.
– Chris – mondta a diszpécser –, a főnök akar beszélni veled.
– Igen.
A kapitány hangja türelmetlenséget árult el.
– Chris, a New York-i rendőrség azt gondolja, a te értesülésed
nyújtja a legnagyobb esélyt arra, hogy megmentsük annak a
gyereknek az életét. Továbbra is kutatunk az után a Lenihan nő után,
de addig is erőltesd meg az agyad. Próbálj visszaemlékezni, hogy volt-
e még valami, amit mondott, valami, ami segíthet.
– Megpróbálom, uram. A főúton vagyok. Ha beleegyezik,
elkezdek nyugat felé haladni. Ha a fickó akkor volt a McDonald’snél,
amikor én, akkor tíz-tizenöt perc előnye van velem szemben. Ha
behozhatom egy kicsit, biztosan a közelében szeretnék lenni, amikor
Deidrétől valami hír érkezik. Ott akarok lenni, amikor elkapjuk.
– Rendben, mehetsz. De Chris, az isten szerelmére, gondolkozz!
Biztos vagy benne, hogy nem mondott semmi közelebbit a Szent
Kristóf-medálos gyerekről vagy talán a kocsiról, amelyben voltak?
„Épp most.” A szavak belepattantak Chris agyába. Csak képzelte,
vagy Deidre valóban azt mondta: „Épp most láttam egy gyereket, aki
egy Szent Kristóf-medált viselt.”?
Megrázta a fejét. Nem tudott biztosan visszaemlékezni. Azt tudta
azonban, hogy a McDonald’snél előtte várakozó kocsi egy barna, New
York-i rendszámú Toyota volt.
De nem volt gyerek a kocsiban, vagy legalábbis ő nem látta. Ebben
biztos volt.
Még így is… ha Deidre azt mondta, „épp most”, lehet, hogy
valóban a Toyotára gondolt. Mi volt a rendszám azon az autón? Nem
emlékezett rá, de valamit megjegyzett vele kapcsolatban. Mi is volt
az?
– Chris? – A főnök éles hangja hatékonyan véget vetett
képzelődésének.
– Sajnálom, uram, megpróbáltam visszaemlékezni. Azt hiszem,
Deidre azt mondta, hogy épp most látta a gyereket a medállal. Ha ezt
szó szerint értette, akkor az a közvetlenül előttem sorban álló kocsi
lehetett. Az egy barna Toyota volt, New York-i rendszámtáblával.
– Emlékszel valamelyik számra?
– Nem, üresjáratom van. Az agyam valószínűleg egymillió
mérföldre volt onnan.
– És a kocsi? Biztosan volt abban az autóban egy kisfiú?
– Én nem láttam.
– Ez nem sokat segít. Az úton valószínűleg minden harmadik autó
Toyota, és ma este olyan koszosak, hogy nem tudod
megkülönböztetni egyiket a másiktól. Valószínűleg mind barnának
látszik.
 – Nem, az a Toyota határozottan barna volt. Ennyi legalább
biztos. Csak azt kívánom, bárcsak pontosan visszaemlékeznék Deidre
szavaira.
– Azért ne őrjítsd meg magad. Reméljük, hogy hallunk valamit
attól a nőtől, és addig is kiküldök egy másik kocsit az őrhelyedre.
Menj nyugatnak. Később újra beszélünk.
Legalább úgy érzem, mintha tennék valamit, gondolta Chris,
ahogy befejezte az adást. Megfordította az indítókulcsot, és
beletaposott a gázba.
A rendőrautó megugrott. „A vezetéshez még értek” – gondolta
mogorván, ahogy rákormányozta a kocsit a leállósávra, és kezdte
maga mögött hagyni az óvatos járművezetőket.
Ahogy vezetett, megpróbált továbbra is visszaemlékezni, hogy
pontosan mit látott maga előtt. Minden ott volt, belevésve az agyába,
azt biztosan tudta. Bárcsak elő tudná hívni! Ahogy erőlködött, úgy
érezte, mintha a tudatalattija megpróbálná kikiabálni az információt.
Bárcsak képes lett volna meghallani!
Ugyanakkor minden ízében érezte, hogy az elveszett kisfiúnak
egyre kevesebb ideje van hátra.

***

Jimmy forrongott a dühtől. Mivel minden kocsi úgy haladt,

mintha öregasszonyok vezetnék, félórába tellett, mire a legközelebbi
kijárathoz ért. Jimmy tudta, azonnal le kell mennie az autópályáról,
hogy megszabaduljon a gyerektől. Egy tábla azt közölte vele, hogy
félmérföldnyire van a 41-es kijárattól, egy Waterloo nevezetű
kisvárostól. „Waterloo a kölyöknek” – gondolta kegyetlen
elégedettséggel.
Elállt a hó, de nem tudta biztosan, jót jelent-e ez neki. Így
bármelyik mellette elhaladó rendőr könnyebben megnézhette
magának. A hólatyak kezdett megfagyni, és ez még jobban
lelassította.
A jobb oldali sávra váltott. Egy perc múlva már le tud menni az
autópályáról. Hirtelen felvillantak az előtte haladó kocsi féklámpái,
és Jimmy növekvő dühvel és csalódottsággal figyelte, ahogy az autó
megfarolt.
– Idióta! – ordított Jimmy. – Idióta! Idióta! Idióta!
Brian egyenesen felült, szeme nagyra nyitva, teljes
készültségben. Jimmy káromkodni kezdett, egyenletesen ömlött
belőle a szitkozódás, ahogy felismerte a helyzetet. Egy négy vagy öt
kocsival előrébb haladó hóeke kanyarodott rá a kijárati sávra.
Ösztönösen visszakormányozta a Toyotát a középső sávra, épp csak
elkerülve a kisikló autó farát. Ahogy elhaladt a hóeke mellett, az épp
akkor ért a kijárathoz.
Öklével rácsapott a kormányra. Most a 42-es kijáratig kell
várakoznia, hogy lejuthasson az autópályáról. „Vajon milyen messze
lehet az?” – tanakodott.
Amikor azonban visszapillantott az épp elszalasztott kijáratra,
rájött, hogy valójában szerencséje volt. A sorompónál feltorlódtak a
járművek, ezért váltott a hóeke sávot. Ha ott próbált volna meg
kihajtani, órákra ott ragadt volna.
Végül látott egy táblát, amelyen az állt, hogy a legközelebbi
kijárat hatmérföldnyire van. Még ebben a tempóban sem tarthat
tovább, mint tizenöt perc. A kerekek jobban tapadtak az úthoz. Ezt a
szakaszt már biztosan beszórták homokkal. Jimmy megtapogatta a
fegyvert a zsebében. Vegye elő és rejtse el az ülés alatt?
Nem, határozta el. Ha egy zsaru megpróbálná megállítani, pont
jó helyen van. Rápillantott a műszerfalon lévő távolságmérőre. Akkor
állította be, amikor elindult a gyerekkel. Az óra szerint egy kicsivel
többet tettek meg, mint háromszáz mérföld.
Még mindig hosszú út állt előtte, de maga a tudat, hogy egyre
közelebb van a kanadai határhoz és Paige-hez, annyira izgalmas érzés
volt, hogy összefutott szájában a nyál. Ez alkalommal sikerülni fog, és
akármibe kerül is, most nem lesz olyan ostoba, hogy elkapják a
zsaruk.
Jimmy érezte, ahogy a gyerek mocorog mellette, azt a
testhelyzetet keresve, amelyben újra el tud aludni. „Micsoda
ballépés! – gondolta. – El kellett volna intéznem öt perccel azután,
hogy elhoztam. Nálam volt a pénz és a kocsi. Miért gondoltam, hogy
szükségem lesz rá?” Alig várt a pillanatra, amikor megszabadulhat a
gyerektől, és végre ismét biztonságban lehet.
 20.

Ortiz nyomozó elkísérte Catherine-t, édesanyját és Michaelt a St.

Patrick-katedrális Ötvenedik utcai bejáratához. Egy odarendelt
biztonsági őr várt rájuk.
– Fenntartottunk önöknek helyeket az elkerített szektorban,
asszonyom – mondta Catherine-nek, miközben betolta a nehéz
templomkaput.
Az orgona és a kórus pompás hangja betöltötte az óriási
katedrálist, mely már tele volt hívőkkel.
Örömmel, örömmel – énekelte a kórus.
„Örömmel, örömmel – gondolta Catherine. – Kérlek, Istenem,
add, hogy ez az éjszaka valóban örömmel végződjön.” Elhaladtak a
betlehem mellett, ahol Mária, József és a pásztorok életnagyságú
szobrai gyülekeztek egy üres szalmakupac, a jászol körül. Tudta, hogy
a kis Jézus szobrát a mise alatt fogják odahelyezni.
A biztonsági őr megmutatta nekik a helyeiket a középső oszlop
második sorában. Catherine intett, hogy anyja menjen előre, aztán
odasúgta Michael-nek: – Te mész középre. – Kívül akart ülni, a sor
végén, hogy azonnal észrevegye, amikor kinyílik az ajtó.
Ortiz odahajolt hozzá:
– Mrs. Dornan, ha hallunk valamit, bejövök magáért.
Máskülönben, ha a misének vége van, az őr először önöket vezeti ki,
én kint várok a kocsiban.
– Köszönöm – mondta Catherine, aztán azonnal térdre rogyott. A
zene örvénylő győzelmi hálaénekké változott, amikor a menet
elindult – a kórus, a ministránsok, a segédlelkész, a papok, a
püspökök, a kardinális, aki pásztorbotot vitt a kezében. „Isten
Báránya – imádkozott Catherine –, kérlek, kérlek, mentsd meg az én
báránykámat!”
 ***

Folney nyomozóparancsnok még mindig az irodája falára

függesztett autópálya-térképre összpontosított. Tudta, hogy minden
elmúló perccel csökken az esélyük arra, hogy Brian Dornant élve
megtalálják. Mort Levy és Jack Shore vele szemben, az íróasztala
mellett ült.
– Kanada – mondta nyomatékosan. – Úton van Kanadába, és
közeledik a határhoz.
Épp akkor kaptak további információt Michiganből. Paige
Laronde lezáratta minden bankszámláját azon a napon, amikor
elhagyta Detroitot. Azonkívül őszinteségi rohamában elmondta egy
táncosnak, hogy érintkezett egy fickóval, aki zseniálisan hamisít
személyi igazolványokat.
A jelentés szerint azt mondta: „Ide figyelj! Azokkal a papírokkal,
amelyeket a barátomnak és magamnak szereztem, egyszerűen el
fogunk tűnni.” – Ha Siddons átjut a határon… – motyogta Bud Folney
inkább csak magának, mint a többieknek. – Semmi hír a főútról, fiúk?
– kérdezte tizenöt percen belül már harmadszorra.
– Semmi, uram – felelte Mort halkan.
– Hívja fel őket újra. Én magam akarok velük beszélni.
Amikor elérte Chris McNally főnökét, és saját fülével hallotta,
hogy semmi újság nincs, úgy döntött, maga is beszél McNallyvel.
– Annak sok értelme van – motyogta Jack Shore Mort Levynek.
De mielőtt Folneyt összekapcsolták volna McNallyvel, egy másik
hívás érkezett.
– Forró nyom – mondta egy segédrendőr, aki futva érkezett
Folney irodájába. – Egy dzsipes rendőr látta Siddonst és a gyereket
körülbelül egy órával ezelőtt a 91-es út egy pihenőjében Vermontban,
közel a White River-i kereszteződéshez. Azt mondta, a férfi külseje
hajszálra megegyezik Siddons személyleírásával, és a fiú valamilyen
medált viselt.
 – Hagyjuk McNallyt – mondta Folney határozottan. – Beszélni
akarok a rendőrrel, aki látta őket, és azonnal értesítsék a vermonti
rendőrséget, és állíttassanak fel torlaszokat minden kijáratnál a
megfigyelési ponttól északra. Abból, amit tudunk, az is lehet, hogy a
barátnő egy parasztházban rejtőzve vár rá a határon innen.
Várakozás közben Folney átnézett Mortra.
– Hívja fel Cally Huntert, és mondja meg neki, mit hallottunk.
Kérdezze meg, tud-e róla, hogy volt-e Jimmy valaha Vermontban és
ha igen, hol. Lehet, hogy van ott egy konkrét hely, ahová igyekszik.
 21.

Brian érezte, hogy az autó gyorsabban halad. Kinyitotta a szemét,

aztán gyorsan becsukta. Könnyebb volt összekuporodva feküdnie az
ülésen és tettetnie az alvást, mint azon erőlködnie, hogy ne látsszon
ijedtnek, amikor Jimmy ránéz.
A rádiót is hallgatta. Ugyan le volt halkítva, hallotta, mit
mondanak: hogy a rendőrgyilkos Jimmy Siddons, aki lelőtt egy
börtönőrt, elrabolta Brian Dornant.
Az édesanyja felolvasott neki és Michaelnek egy könyvet,
amelynek A túsz volt a címe. Briannek nagyon tetszett a történet, de
amikor lefeküdtek, Michael azt mondta, szerinte hülyeség. Azt
mondta, ha őt valaki megpróbálná elrabolni, belerúgna a fickóba,
bebokszolna neki, és elszaladna.
Hát, én nem tudok elszaladni, gondolta Brian. Biztos volt benne,
ha megpróbálna Jimmynek bebokszolni, nem menne semmire. Azt
kívánta, bárcsak ki tudta volna nyitni a kocsi ajtaját korábban, és
kigurult volna, ahogy tervezte. Labdává gömbölyödött volna, ahogy a
tornaórán tanították a gyerekeknek. Nem esett volna baja.
De most a kocsiajtó be volt zárva mellette, és tudta, hogy még
mielőtt fel tudná húzni a zárat és kinyitná az ajtót, Jimmy már fülön
is csípné.
Brian majdnem sírt. Érezte, ahogy megtelik az orra, és
benedvesedik a szeme. Megpróbált arra gondolni, hogy Michael
biztosan bőgőmasinának nevezné. Néha ez segített neki a sírás
visszatartására.
Most mégsem segített. Valószínűleg Michael is sírna, ha félne, és
megint a WC-re kellene mennie. A rádió is azt mondta, hogy Jimmy
veszélyes.
Brian sírt ugyan, mégis mindent megtett, hogy ne üssön zajt.
Érezte, ahogy az arcán végigfolynak a könnyek, de nem mozdult meg,
hogy letörölje őket. Ha megmozdította volna a kezét, Jimmy rájött
volna, hogy ébren van, pedig most már továbbra is tettetnie kellett.
Még szorosabban megmarkolta a Szent Kristóf-medált, és
kényszerítette magát, hogy arra gondoljon, milyen jó lesz, ha majd
apa annyira felépül, hogy hazamehet, és felállítják a saját
karácsonyfájukat, és kibontják az ajándékokat. Mielőtt elindultak
volna New Yorkba, Mrs. Emerson, a szomszédjuk átjött elbúcsúzni, és
Brian hallotta, ahogy így szólt a mamájához: „Mindegy, hogy mikor
lesz, Catherine, azon az estén, amikor felállítjátok a
karácsonyfátokat, mi mind el fogunk jönni az ablakotok alá
karácsonyi dalokat énekelni.” Aztán Mrs. Emerson átölelte Briant, és
így szólt: „Tudom, melyik a kedvenc dalod.” A Csendes éj. Tavaly az
iskolában, az első osztályosok karácsonyi ünnepségén teljesen
egyedül énekelte el.
Brian megpróbálta most magában elénekelni, gondolatban, de
nem tudott továbbjutni az első sornál. Tudta, ha folyton arra gondol,
nem tudja majd eltitkolni Jimmy elől, hogy sír.
Hirtelen majdnem felugrott. Valaki a rádióban ismét róla és
Jimmyről beszélt. A férfi azt mondta, egy vermonti állami dzsipes
rendőr biztosra vette, hogy látta Jimmy Siddonst s egy fiatal fiút egy
Dodge-ban vagy egy Chevroletben a 91-es úton Vermontban, egy
parkolóban, és a keresést arra a területre összpontosítják.
Jimmy arcán kegyetlen mosoly futott végig. A hír hallatán érzett
előszöri megkönnyebbülés hullámát azonnali óvatosság váltotta fel.
Lehet, hogy valami bolond azt állította, hogy látta őket Vermontban?
Úgy döntött, lehetséges. Amikor Michiganben rejtőzött, valami
féleszű szélhámos megesküdött rá, hogy Delaware-ben látta. Miután
elkapták a benzinkutas ügynél, és visszavitték New Yorkba,
megtudta, hogy a rendőrbírók hónapokig szorgoskodtak Delaware-
ben.
Az autópályán való haladástól kezdte kísértetiesen érezni magát.
Az út jó állapotban volt, és időt tudott nyerni, de minél közelebb
jutott a határhoz, annál több rendőrségi dzsippel találkozhatott az
úton. Elhatározta, hogy miután kimegy a következő kijáratnál, és
megszabadul a gyerektől, át fog hajtani a 20-as útra. Most, hogy elállt
a hó, ott is jó tempóban haladhat.
„Kövesd a megérzéseidet” – figyelmeztette magát Jimmy. Az
egyetlen alkalom, amikor nem követte a sejtelmeit, az az volt, amikor
megpróbálta kirabolni a benzinkutat. Még mindig emlékezett. Akkor
is figyelmeztette valami jel a bajra.
„Hát, ezután nem lesz több probléma” – gondolta, miközben
lenézett Brianre. Aztán amikor fölnézett, elvigyorodott. Az előtte
felderengő jelzésen ez állt: 42-ES KIJÁRAT, GENEVA, EGY MÉRFÖLD.

***

Chris McNally elhajtott a 41-es kijárat előtti torlódás mellett. Két

rendőrautó volt már a helyszínen, ezért úgy döntött, hogy nem
szükséges megállnia. Gyorsan haladt, és remélte, hogy mostanra már
minden autót behozott, mely előtte állt a McDonald’snél a sorban.
Persze csak akkor, ha nem mentek le az autópályáról egy korábbi
kijáratnál.
Egy barna Toyotát keresett. Ha megtalálja, van esélyük, most már
tudta. Mi is tűnt fel neki a rendszámtáblán? Összeszorította a fogát,
megpróbált újra visszaemlékezni. Volt ott valami… „Gondolkodj, a
fenébe is – mondta magának –, gondolkodj!” Egy pillanatig sem hitte
el a jelentést, miszerint Siddonst és a gyereket látták Vermontban.
Chris minden ösztöne azt súgta, hogy az ő közelében vannak.
A 42-es kijárat következett Genevába. Ez azt jelentette, a határ
már csak körülbelül százmérföldnyire van. A legtöbb kocsi ötven-
hatvan mérfölddel ment. Ha Jimmy Siddons itt van a közelben,
örülhet, hogy kevesebb mint két órán belül elhagyhatja az országot.
„Mi is volt a Toyota rendszámtáblájával?” – kérdezte ismét
önmagát.
 Chris összehúzta a szemét. Egy gyorsan haladó sötét Toyotát
látott a belső sávban. Sávot váltott és mellé húzódott, aztán
bepillantott a kocsiba. Imádkozott, hogy egy férfi vagy egy férfi és egy
gyerek legyen benne. „Add meg az esélyt, hogy megtaláljam azt a
gyereket! Adj esélyt!” – imádkozta.
Anélkül, hogy bekapcsolta volna a szirénáját vagy a villogóját,
Chris elhaladt a Toyota mellett. Egy fiatal párt látott benne. A fickó a
lány köré font karral vezetett, nem jó ötlet jeges úton. Chris máskor
ezért megállította volna.
Rálépett a gázra. Az út tisztább volt, a forgalom jobban eloszlott,
de minden kocsi egyre gyorsabban mozgott, és közeledett
Kanadához.
A rádiója halkan szólt, amikor hívása érkezett.
– McNally rendőr!
– Igen.
– New York City nyomozóparancsnoka, Bud Folney hívja önt a
One Police térről. Épp most beszéltem a főnökével. A vermonti nyom
zsákutca. Miss Lenihant nem találjuk. Mondja el nekem, mit jelentett
korábban a barna Toyotáról.
Elmagyarázta, hogy ha Deidre a McDonald’snél közvetlenül előtte
sorban álló kocsiról beszélt, akkor egy barna, New York-i rendszámú
Toyotáról van szó.
– És maga nem emlékszik a rendszámra.
– Nem, uram. – Chris alig tudta kibökni. – De volt valami
különleges rajta.
Már majdnem elérte a 42-es kijáratot. Ahogy előrefigyelt, egyszer
csak egy két kocsival előtte haladó jármű hajtott rá a kijárat sávjára.
Tekintete rátapadt a kocsira.
– Istenem! – mondta.
– McNally? Mi történt? – Bud Folney New Yorkban ösztönösen
tudta, hogy valami fontos dolog történik.
 – Az az! – mondta Chris. – Nem a rendszámtábla tűnt fel nekem,
hanem a matrica. Csak egy darabja van meg, amire „örökség” van
írva. Uram, követem azt a Toyotát a kijárati ereszkedőn. Le tudja
ellenőrizni a rendszámot?
– Ne veszítse el azt a kocsit – hadarta Bud –, és tartsa a vonalat!

***

Három perccel később megszólalt a telefon Manhattanben, a

Stuyvesant Oval 10. számú ház 8/c lakásában. Az álmos és ijedt
Edward Hillson vette fel.
– Halló! – mondta. Érezte, hogy felesége idegesen megszorítja a
karját. – Micsoda? A kocsim? A sarok mögött parkoltam le öt körül.
Nem, nem adtam kölcsön senkinek. Igen, egy barna Toyota. Mit
beszél?
Bud Folney visszatért Chrishez.
– Azt hiszem, megcsípte, de az isten szerelmére, ne felejtse el:
azzal fenyegetőzött, hogy megöli a gyereket, mielőtt elfoghatnák.
Legyen óvatos!
 22.

Michael olyan álmos volt, legszívesebben odadőlt volna

nagyihoz, és becsukta volna a szemét, de nem tehette, amíg nem
tudta biztosan, hogy Brian megmenekült. Michael igyekezett
növekvő félelmét leküzdeni. „Miért nem ragadott vállon, amikor
meglátta, hogy az a néni elviszi anyu tárcáját? Utána szaladhattam
volna és segíthettem volna neki, amikor elkapta az a fickó.” A
kardinális odaért az oltárhoz. De amikor a zene elhallgatott, ahelyett
hogy elkezdte volna a misét, beszélni kezdett.
– Az öröm és a reménység mai éjszakáján… Kívül, a jobb oldalon
Michael látta a tévékamerákat. Mindig azt gondolta, klassz lenne a
tévében szerepelni, és sokszor elképzelte, hogy megnyer egy
vetélkedőt, vagy átél valami nagy eseményt. Az jó móka lenne. Ma
este, amikor ő és anya együtt szerepeltek, az nem volt móka.
Borzalmas volt hallani, ahogy anyu könyörgött az embereknek, hogy
segítsenek Brian keresésében.
– …ebben az évben, amelyben oly sok erőszakos cselekedetet
követtek el ártatlanok ellen… Michael kihúzta magát. A kardinális
róluk beszélt. Apáról, aki beteg és Brianről, aki elveszett, és
valószínűleg egy szökött gyilkos kezében van. Azt mondta: – Brian
Dornan édesanyja, nagyanyja és tízéves bátyja itt van velünk ezen a
misén. Foglaljuk külön imába a kérést, hogy dr. Thomas Dornan
meggyógyuljon és Brian épségben megkerüljön.
Michael látta, hogy anyu és nagyi sír. Az ajkuk mozgott, és tudta,
hogy imádkoznak. Az ő imája az a tanács volt, amit Briannek adott
volna, ha hallhatta volna: Fuss, Brian, fuss!

***
 A gyötrő érzés ellenére, hogy szorul a hurok a nyaka körül, Jimmy
kicsit megkönnyebbült, miután letért az autópályáról.
Fogyóban volt a benzinje, de nem merte megkockáztatni, hogy
megálljon a kölyökkel egy benzinkútnál. Dél felé hajtott a 14-es úton,
amely hat mérföld után a 20-as útba torkollik. A 20-as út vezetett a
határhoz.
Sokkal gyérebb volt itt a forgalom, mint az autópályán. A legtöbb
ember már otthon volt ilyenkor, aludt, vagy karácsony reggelére
készülődött. Valószínűtlennek tűnt, hogy valaki itt keresse. Mégis,
tanakodott magában, a legjobb dolog az lenne, ha valamelyik genevai
kis utcában találna egy nagy parkolót, talán egy iskolánál, vagy egy
erdős részt, ahol meg tudna állni anélkül, hogy észrevennék, és
bevégezhetné a dolgát.
Ahogy a következő jobbkanyart bevette, belenézett a
visszapillantó tükörbe. Égnek állt a haja. Mintha fényszórókat látott
volna, amikor befordult, de most már nem látta őket.
„Kezdek túl ideges lenni” – gondolta.
Egy háztömbbel arrébb hirtelen úgy tűnt, a világ végére értek.
Ameddig csak ellátott, nem volt előtte jármű. Egy csöndes, sötét
lakónegyedben voltak. A házak nagyrészt kivilágítatlanok voltak,
kivéve ahol a hóborította gyepen még mindig égtek a
karácsonyfaégők a bokrokon és örökzöldeken.
Nem tudta eldönteni, hogy a gyerek valóban alszik, vagy csak
tetteti. Nem mintha számított volna. Ez volt a megfelelő hely
számára. Hat háztömbbel odébb meglátta, amit keresett: egy iskolát,
hosszú bevezető úttal, amelynek egy parkolóba kellett vinnie.
Szeme nem siklott el semmi fölött sem, ahogy átkutatta a
területet egy közeledő autó vagy egy sétáló ember után. Aztán
megállította a kocsit és félig letekerte az ablakot, figyelmesen
hallgatózva. A hidegben látszott a lehelete. Nem hallott mást, csak a
Toyota motorjának halk, egyenletes zümmögését. Minden nyugodt,
csendes volt odakint.
 Mégis elhatározta, hogy még egyszer körbejárja a lakónegyedet.
Meg akart bizonyosodni arról, hogy nem követi senki.
Ahogy rátette a lábát a pedálra, és az autó lassan megindult,
tekintetével továbbra is a visszapillantó tükör kis sávján csüngött. A
fenébe! Igaza volt. Volt mögötte egy kocsi, eloltott lámpákkal. Most
az is megindult. Egy fényesen kivilágított fa mellett megcsillant a kék
villogó a tetején.
„Egy rendőrkocsi! Zsaruk! A fene vigye őket – káromkodott
Jimmy alig hallhatóan. – A fene vigye őket! A fene vigye őket!”
Rátaposott a gázpedálra. Lehet, hogy ez az utolsó útja, de jó lesz.
Lenézett Brianre.
– Ne játszd meg magad, tudom, hogy nem alszol! – kiabálta. – Ülj
fel, te rohadék! Már rég el kellett volna hogy ássalak, amint
kikerültem a városból. Tetves kölyök.
Jimmy a padlóig nyomta a pedált. Egy gyors pillantás a tükörbe
igazolta, hogy a követő kocsi szintén felgyorsított, és most már
nyíltan a nyomába eredt, de eddig csak ez az egy.
Nyilván Cally megmondta a zsaruknak, hogy nála van a kölyök,
ötlött az eszébe. Valószínűleg azt is eldumálta nekik, hogy ő azt
mondta, először a kölyköt öli meg, ha közelítenek. Ha az a mögötte
jövő zsaru ezt tudja, akkor ez megmagyarázza, miért nem akarja
többé leszorítani az útról.
Ránézett a sebességmérőre: ötven… hatvan… hetven. Rohadt
kocsi! – gondolta Jimmy. Hirtelen azt kívánta, bárcsak valami jobb
kocsija lenne, mint a Toyota. Ráhajolt a kormányra. Nem volt
gyorsabb náluk, de még mindig volt egy esélye a menekülésre.
A fickó, aki üldözte, még nem kapott erősítést. Mit tenne, ha
látná, hogy lelövi a gyereket, és kidobja a kocsiból? Megállna és
megpróbálna segíteni rajta, találgatta Jimmy. „Legjobb, ha azonnal
megteszem – gondolta –, mielőtt időt nyer, hogy segítséget hívjon.”
Benyúlt a zsebébe a fegyverért. A kocsi épp akkor gurult rá egy jeges
útszakaszra. Csúszni kezdett. Jimmy az ölébe ejtette a fegyvert, és a
kerekeket a csúszás irányába fordította. Pár centiméterre egy útszéli
fától sikerült egyenesbe hoznia a kocsit, s így megmenekült az
ütközéstől.
„Senki sem tud olyan jól vezetni, mint én – gondolta ádázul.
Aztán újra felvette a fegyvert, és felhúzta a závárt. – Ha a zsaru megáll
a gyerekért, eljutok Kanadába” – ígérte magának. Kioldotta az
utasajtó központi zárát, és átnyúlt a rettegő fiú fölött, hogy kinyissa.
 23.

Cally tudta, hogy fel kell hívnia a rendőrkapitányságot, ha meg

akarja tudni, mi történt a kis Briannel. Elmondta Levy nyomozónak,
hogy szerinte Jimmy nem Vermonton keresztül próbál eljutni
Kanadába.
– Bajba került ott egyszer, tizenöt éves korában – mondta. – Nem
ültették le, de azt hiszem, egy seriff egyszer nagyon megijesztette
Jimmyt. Azt mondta neki, hogy jó az emlékezőtehetsége, és
figyelmeztette, hogy soha többé ne lássák viszont Vermontban. Bár
ez már több mint tíz éve történt, de Jimmy babonás. Azt hiszem, az
autópályán marad. Tudomásom szerint tizenévesen átment
egypárszor Kanadába, és mindig azt az útvonalat választotta.
Levy hallgatott rá. Tudta, hogy Levy bízni akart benne, és azon
imádkozott, hogy higgyen neki. Kérte az Istent, hogy igaza legyen, és
biztonságban visszakapják a kisfiút, akkor legalább tudná, hogy a
maga szerény módján mégis segített.
Valaki más válaszolt Levy telefonszámán, és azt mondta, várjon.
Aztán Levy volt a vonalban.
– Mit akar, Cally?
– Csak tudnom kell, hallottak-e valami újat… Imádkozom, hogy
amit Jimmy útvonaláról mondtam magának, a segítségükre legyen.
Levy hangja megenyhült, bár még mindig gyorsan beszélt.
– Cally, maga segített, és nagyon hálásak vagyunk érte. Nem
tudok most beszélgetni magával, de akármilyen imát tud is, csak
mondja tovább.
Ez azt jelenti, bemérték Jimmy hollétét – gondolta. De mi
történhet Briannel?
Cally térdre rogyott. „Nem számít, mi történik velem –
imádkozta. – Állítsd meg Jimmyt, mielőtt bántaná azt a gyereket.”
 ***

Chris McNally azonnal rájött, hogy Jimmy észrevette. Rádió-

összeköttetésben volt a parancsnoksággal és a One Police térrel
Manhattanben.
– Tudja, hogy követem – jelentette Chris tömören. – Felszállt,
mint egy denevér a pokolból.
– Ne veszítse el – mondta Bud Folney halkan.
– Egy tucat kocsi van már úton, Chris – mondta a diszpécser. –
Halkan és tompított fénnyel közelednek. Körül fognak venni
benneteket. Egy helikoptert is odaküldünk.
– Maradjanak látótávolságon kívül! – Chris rálépett a gázra. –
Hetvennel megy. Nem jár erre sok autó, de ezeket az utakat nem
tisztítják rendesen. Ez kezd veszélyessé válni.
Ahogy Siddons átszáguldott egy kereszteződésen, Chris
rémülettel figyelte, hogy majdnem belerohant egy másik autóba.
Siddons őrülten vezetett. Chris tudta, hogy ebből baleset lesz.
– Most haladok át a Lakewood Avenue-n – jelentette. Két tömbbel
odébb látta, ahogy a Toyota megcsúszott, és majdnem nekicsapódott
egy fának. Egy perccel azután felkiáltott: – A fiú!
– Mi az? – követelte Folney.
– A Toyota jobb oldali ajtaja kinyílt. A belső világítás ég, látom,
hogy a gyerek harcol. Ó, istenem… Siddons elővette a fegyverét. Úgy
látszik, le akarja lőni.
 24.

Kyrie eleison! – énekelte a kórus.

Uram, kegyelmezz! – imádkozta Barbara Cavanaugh. Mentsd meg a
bárányomat! – könyörgött Catherine. Rohanj, te tojás, rohanj, menekülj el
tőle! – kiabálta Michael gondolatban.

***

Jimmy Siddons megőrült. Brian még sohasem ült ilyen gyorsan

száguldó autóban. Nem tudta biztosan, mi történik, de valószínűleg
követi őket valaki.
Brian levette a szemét az útról egy pillanatra, és ránézett
Jimmyre. Látta, hogy elővette a fegyverét. Érezte, ahogy Jimmy
motoszkált a biztonsági övénél, aztán kikapcsolta. Aztán átnyúlt
Brian előtt, és kinyitotta mellette az ajtót. Érezte, ahogy beáramlik a
hideg levegő.
Egy pillanatra megbénította a félelem. Aztán kihúzta magát.
Rájött, hogy mi fog történni. Jimmy le akarja lőni, és ki akarja lökni a
kocsiból.
El kell menekülnie. Még mindig a jobb kezében szorongatta a
medált. Érezte, ahogy Jimmy az oldalába döfi a fegyvert, és közelebb
löki a nyitott ajtóhoz. Bal kezével a biztonsági öv zárjába kapaszkodva
vakon meglódította a jobbját. A medál felívelt, és belevágódott Jimmy
arcába, s eltalálta a bal szemét.
Jimmy ordított, elvette a kezét a kormányról, és ösztönösen
rátaposott a fékre. Ahogy odakapott a szeméhez, elsült a fegyver. Egy
golyó süvített el Brian füle mellett, és a kormányozhatatlanná vált
kocsi elkezdett pörögni maga körül. Felugrott az útszegélyre, aztán a
gyepsávra, magával ragadott egy bokrot. Forgása lelassult, mert
kitépte a bokrot, és visszavitte a gyepen keresztül az út szélére.
 Jimmy káromkodott, egyik keze már a kormányon volt, a
másikban a fegyvert tartotta. A homlokán és arcán végigfutó vágásból
vér csöpögött á szemébe.
Szállj ki, szállj ki! Brian a fejében hallotta a parancsot, mintha
valaki rákiabált volna. Brian kizuhant az ajtón, és kigurult a
hóborította fűre, amikor egy második golyó repült el a válla fölött.
– Jézusom, a gyerek kiszállt a kocsiból! – kiabálta Chris.
Benyomta a féket, és csúszva érkezett a Toyota mögé. – Feláll, ó,
istenem.
Bud Folney kiabált: – Megsebesült? – de Chris nem hallotta. Már
kinn is volt a kocsiból, és rohant a fiú felé. Siddons újra ura volt a
Toyotának, és megfordult vele, nyilván, hogy elüsse a gyereket.
Örökkévalóságnak tűnő másodpercek alatt Chris átvágott a közte és
Brian között lévő területen, és felkapta a fiút.
A kocsi száguldott feléjük, az utasajtó még mindig nyitva, és a
belseje megvilágítva, úgyhogy Jimmy Siddons arcán tisztán kivehető
volt az őrült düh. Briant szorosan magához szorítva, Chris oldalra
bukott, és legurult egy jeges lejtőn. A Toyota centiméterekkel a fejük
mellett hajtott el. Egy pillanattal később, az összehorpadó fém és
csörömpölő üveg fülsiketítő zajától kísérve, a jármű végigszáguldott
egy ház teraszán, és fölborult.
A pillanatra beállt csendet aztán a szirénák vijjogása törte meg.
Egy tucat rendőrségi autó fénye világította be az éjszakát, ahogy
körülvették a felborult járművet. Chris a hóban feküdt egypár
másodpercig, magához ölelte Briant, hallgatta a zajok kavalkádját.
Aztán meghallott egy vékony és megkönnyebbült hangot:
– Te vagy Szent Kristóf?
– Nem, de most épp úgy érzem, mintha ő lennék, Brian. – Chris
szívét elöntő örömmel hozzátette: – Boldog karácsonyt, kisfiam.
 25.

Manuel Ortiz zajtalanul surrant be a katedrális oldalbejáratán, és

szeme azonnal találkozott Catherine tekintetével. Mosolygott és
bólintott. Catherine felugrott, és odaszaladt elé.
– Jól van?
– Jól. Visszaküldik egy rendőrségi helikopteren. Ide fog érni, mire
vége lesz a misének.
Észrevette, hogy az egyik tévékamerát rájuk irányították, Ortiz
felemelte a kezét, és mutató- és hüvelykujjával kört formált, annak
szimbólumát, hogy ebben a pillanatban, ezen a különleges napon
minden O. K.
Azok, akik a közelben ültek, és tanúi voltak a jeladásnak,
gyöngéden tapsolni kezdtek. Ahogy mások is odafordultak, egyre
többen álltak fel, és lassan tapsvihar zúgott át az óriási katedrálison.
Öt egész percbe tellett, mire a segédlelkész elkezdhette olvasni a
karácsonyi evangéliumot: „És megtörtént, hogy…”

***

– Tudatom Callyvel, hogy mi történt – mondta Mort Levy Bud

Folneynak. – Uram, tudom, hogy korábban kellett volna értesítenie
bennünket, de remélem, hogy… – Ne aggódjon. Nem fogom ma éjjel
Dickens Scrooge-át játszani. Cally nekünk dolgozott. Megérdemel egy
kis pihenést – mondta Folney határozottan. – Ezenkívül Dornan
asszony már megmondta, hogy nem akar ellene eljárást indíttatni. –
Egy pillanatra megállt, elgondolkozott. – Ide hallgasson, biztos lehet
még játékot kapni az állomásokon. Szóljon a fiúknak, hogy kapkodják
össze magukat, és szedjenek össze egypárat Cally kislányának.
Legyenek ott Cally lakásánál negyvenöt perc múlva. Mort, maga és én
fogjuk átadni neki őket. Shore, te hazamész.
 Brian első helikopterutazását tette életében, és bár hihetetlenül
elfáradt, túl izgatott volt ahhoz, hogy akár csak becsukja a szemét.
Sajnálta, hogy McNally, aki megengedte, hogy Chrisnek szólítsa, nem
tudott velük jönni. De Briannel maradt, amíg elvitték Jimmy
Siddonst, és azt mondta, ne aggódjon, mert ez a fickó soha többé nem
fog kikerülni a börtönből. Aztán előhozta a kocsiból a Szent Kristóf-
medált Briannek.
Ahogy a helikopter leereszkedett, úgy tűnt, mintha majdnem a
folyón landolna. Felismerte az Ötvenkilencedik utcai hidat. Hirtelen
elgondolkozott, hogy az apja tudja-e vajon, mi történt vele.
Odafordult az egyik rendőrhöz.
– A papám kórházban fekszik, itt a közelben. Meg kell
látogatnom. Lehet, hogy aggódik.
A rendőr, aki mostanra már ismerte az egész Dornan család
történetét, azt mondta:
– Nemsokára látni fogod, fiam, de most az édesanyád vár rád. Az
éjféli misén van a St. Patrick-katedrálisban.

***

Amikor a kapucsöngő megszólalt a B Avenue-i lakásban, Cally

beletörődő lemondással válaszolt, mert azt hitte, letartóztatják. Levy
nyomozó csak annyit mondott a telefonban, hogy ő és egy másik tiszt
átjönnek hozzá. Most két sugárzó, önjelölt Mikulás állt az ajtóban,
megpakolva babákkal, társasjátékokkal és egy csillogón fehér
vesszőből font babakocsival.
Mialatt ő ámuldozott, a két férfi odatette az ajándékokat a fa
köré.
– A bátyjáról adott információ óriási segítséget jelentett –
mondta Bud Folney. – A Dornan fiú teljes épségben úton van vissza a
városba. Jimmy pedig visszaúton a börtönbe; ő megint a mi
gondjainkra lesz bízva, de megígérem, nem engedjük többé
megszökni. Mostantól, remélem, minden jóra fordul a maga életében.
Cally úgy érezte, nagy súlyt emeltek le róla. Csak suttogni tudott:
– Köszönöm… köszönöm…
Folney és Levy kórusban boldog karácsonyt kívántak és távoztak.
Amikor elmentek, Cally végre tudta, hogy lefeküdhet és
elaludhat. Gigi egyenletes szuszogása válasz volt az imáira. Mostantól
minden éjjel hallani fogja, és rettegés nélkül hallgathatja, tudván,
hogy a kislányát már nem veheti el tőle senki. „Minden jobb lesz –
gondolta –, most már tudom.” Miközben elaludt, utolsó gondolata
még az volt, hogy amikor Gigi észreveszi a Mikulás ajándékát
tartalmazó nagy doboz eltűntét a karácsonyfa alól, majd őszintén
mondhatja el neki, hogy a Mikulás eljött és magával vitte.

***

A záróéneket kezdték, amikor még egyszer megnyílt az oldalsó

ajtó, és Ortiz nyomozó belépett. Ez alkalommal nem volt egyedül.
Lehajolt a mellette álló kisfiúhoz, és odamutatott a középső oszlopra.
Még mielőtt Catherine felállhatott volna, Brian már a karjában volt, a
fia nyakában függő Szent Kristóf-medál a szívéhez nyomódott.
Magához szorította a kisfiút. Egy szót sem szólt, csak érezte,
ahogy a megkönnyebbülés és öröm csöndes könnyei végigperegnek
az arcán. Tudta, hogy a fia biztonságban van újra, és szilárdan hitte,
hogy Tom meg fog gyógyulni.
Barbara sem szólt, csak odahajolt, és rátette unokája fejére a
kezét.
Michael törte meg a csöndet halk üdvözlésével.
– Szia, Tojás – mondta vigyorogva.
 Karácsony napja

Karácsony napján hideg és derült volt a reggel. Tíz órakor

Catherine, Brian és Michael megérkezett a kórházba.
Dr. Crowley fogadta őket, amikor kiszálltak a liftből az ötödik
emeleten.
– Istenem, Catherine, jól vagy? Nem hallottam a történtekről,
amíg be nem jöttem ma reggel. Ki lehetsz fáradva.
– Köszönöm, Spence, de jól vagyok. – Rápillantott fiaira. –
Mindannyian jól vagyunk. De hogy érzi magát Tom? Amikor ma
reggel betelefonáltam, csak annyit tudtak mondani, hogy jó éjszakája
volt.
– Ez igaz. Biztató jel. Nagyon jó éjszakája volt. Sokkal jobb, mint
neked, az biztos. Remélem, nem haragszol, de úgy gondoltam, jobb,
ha én mondom el Tomnak, mi történt Briannel. A sajtó egész reggel
telefonhívásokkal ostromolt bennünket, és úgy gondoltam, nem
kockáztathatom meg azt, hogy elsőként egy kívülállótól halljon róla.
Amikor elmondtam neki, természetesen a jó végeredménnyel
kezdtem.
Catherine érezte, ahogy megkönnyebbülés járja át a testét.
– Örülök, hogy közölted vele, Spence. Nem tudtam, hogyan
mondjam el neki. Nem voltam biztos benne, hogyan fogadná.
– Nagyon jól fogadta, Catherine. Sokkal erősebb Tom, mint
gondolnád. – Crowley ránézett a Brian nyakában függő medálra. –
Tudom, sok mindenen átestél annak érdekében, hogy átadhasd azt a
medált az apukádnak. Megígérem mindannyiótoknak, én és Szent
Kristóf mindent meg fogunk tenni, hogy meggyógyuljon.
A fiúk húzni kezdték Catherine kezét.
– Már vár benneteket – mondta Spence mosolyogva.

***
 Tom szobájának ajtaja félig nyitva volt. Catherine teljesen
belökte, és ott állt a férjével szemben.
Az ágy fejrészét megemelték. Amikor Tom meglátta őket, arcát
felderítette jól ismert mosolya.
A fiúk odaszaladtak hozzá, de egypár arasznyira az ágytól
óvatosan megálltak. Mindketten kinyújtották a karjukat, és
megfogták a kezét. Catherine látta, ahogy férje szemét elönti a könny,
amikor Brianre pillant.
„Olyan sápadt – gondolta. – Látom, hogy fájdalmai vannak. De
jobban lesz.” Nem kellett magára erőltetnie a sugárzó mosolyt,
amikor Michael leemelte a Szent Kristóf-medált Brian nyakából, és a
két fiú együtt Tom nyakába tette.
– Boldog karácsonyt, papa! – zengték kórusban.
Amikor a férje ránézett a fiai fölött, és ajkai a „szeretlek” szót
formálták, más szavak zengtek Catherine lelkében.
Boldog mennyei alleluja… Szertezengi a drága szavát… Krisztusunk
megszabadít…
 Magyar Könyvklub, Budapest, 1997
Felelős kiadó Breitner Miklós igazgató
Irodalmi vezető Ambrus Éva
Felelős szerkesztő Simonits Mária
Műszaki vezető Szilassy János
A borítót tervezte Ghyczy György
Műszaki szerkesztő Császár András
Szedte a Médiaprint
Nyomta a Graphischer Grossbetrieb Pössneck, Germany
Megjelent 7,86 (A/5) ív terjedelemben
ISBN 963 548 462 3