Örök béke vagy fenntartott tekintély?

Immanuel Kant és Niccoló Machiavelli politikafilozófiájának összehasonlítása

Harmati Ferenc

Jelen dolgozat a nyugati poltikafilozófia történetének két meghatározó szövegével

foglalkozik, amelyek összehasonlításán keresztül megpróbálja a (többek között) Machiavelli
által is képviselt politikai realizmust morálfilozófiailag meghatározni, illetve összehasonlítani
a Kant által képviselt örök béke koncepcióval. A két mű összehasonlítása már csak azért is
releváns, mivel a politikai realizmus általában élesen kritizálja az „ideális állam”
létrehozatalára való törekvést, ugyanakkor Kant műve nem feltétlen annyira utópisztikus,
mint amennyire az a felületes olvasó számára kitűnik. A Fejedelem és az Örök béke
összehasonlítása azért is releváns, mert megvilágítja előttünk Kant deontológiai etikáját
kiegészítő érvrendszereit, valamint mivel ezáltal bemutathatjuk, hogy a politikai realizmus
(bár gyakran amorálisnak tűnteti fel magát) valójában nagyon is rendelkezik morálfilozófiai
meghatározottságokkal. Így az „ideális állam” és „reálpolitika” dichotómia valamelyest
árnyalódhat.

A szöveg először A Fejedelem (Il Principe) majd pedig Az örök békéről (Zum Ewigen
Frieden) c. művek rekapitulácóját vállalja, utóbbit összekapcsolva a két mű összehasonlító
elemzésével és az ebből fakadó következtetések levonásával.

Niccolò di Bernardo dei Machiavelli (1469-1527) itáliai politikus, gondolkodó, tanácsadó és

író talán legismertebb és leghírhedtebb műve A Fejedelem, amelyet valamikor a 16.század
második és harmadik évtizede között írhatott. A mű maga a klasszikus közékpri
fejedelemtükör mint műfaj jegyeit mutatja magán, ugyanakkor egyesek vitatják ezt az
értelmezést.1 A klasszikus értelmezés szerint a mű Lorenzo de Medici grófnak szól, ellátva őt
az uralkodáshoz szükséges jó tanácsokkal.

A fejedelem, huszonhat rövidebb fejezetre bontható, amelyekből jelen műben csak a

politikafilozófiailag legfontosabb motívumok kerülnek említésre. A mű eleje egy Lorenzohoz
szóló rövid köszöntővel és egy államelméleti bevezetővel indít, amelyben Machiavelli
különbséget tesz köztársaságok és egyeduralmak között, utóbbin belül pedig örökletes és
„újkeletű” fejedelemségek között.2 Az örökletes fejedelemségek uralkodási formája az
örökletes uralom, amely a vérszerinti öröklés és a folytonosság következtében egy stabilabb

1
Így például Jean-Jacques Rousseau, aki a Társadalmi szerződésben a fejedelmet egy politikai szatíraként, saját
kora politikai berendezkedésének egyfajta gúnyirataként írta. Ezzel (és a klasszikus értelmezéssel is)
szembehelyezkedik Antonio Gramschi, aki Il Principe Moderne c. művében amellett érvel, hogy Machiavelli
célja inkább a széles néptömegeknek való eszményi, nemzetegyesítő politikuskép felkínálása, mintsem
tanácsok egy konkrét személynek, így a fejedelemtükör mint műfaj is megkérdőjeleződhet.
2
„Az uralom és birtoklás minden fajtája, amely valaha is hatalmában tartotta az embereket, köztársaság vagy
egyeduralom volt. Az egyeduralom vagy örökletes, amikor a fejedelem vér szerint a már régóta uralkodó
családhoz tartozik, vagy újkeletű. Újonnan megszerzett, vagy majdnem teljesen új; (…)” Michavelli, Niccoló: A
Fejedelem (ford. Lutter Éva) https://mek.oszk.hu/00800/00867/00867.htm
államforma Machiavelli szerint, mivel a vérségi alapú uralkodás kevésbé ösztönzi
hadjáratokra az uralkodót, és a nép is valószínűleg hajlamosabb elfogadni.

Az újkeletű fejedelemségek államformája a vegyes uralkodás (nem összekeverendő a vegyes

kormányzás ókori gondolatával). A mű további részében leginkább ennek a
kormányformának a tisztázásáról és kifejtéséről lesz szó, mivel itt az uralkodónak sokkal
nehezebb stabilizálnia a hatalmát, különösen ha újonnan létrehozott (nem jogfolytonos)
államról van szó. A fejedelem tehát szükséges hogy felvérteződjön bizonyos képességekkel az
ilyen, folyamatos instabilitással küzdő rendszerben való uralkodáshoz. Mint írja, ahol a főurak
erősek, és előjogokkal rendelkeznek azt az országot egyszerűbb megtámadni, de a hatalom
megosztott mivolta miatt sokkal nehezebb megtartani, mint azokat az államokat, amelyek
teljes egyeduralommal működnek.

Az ezt követő fejezetek a hatalomra jutás módjáról szólnak, amely módból négyet különböztet
meg az itáliai szerző: a vitézség árán (katonailag), a mások fegyverével és szerencséjével
(háttéralkukkal), gyalázat árán (árulással és kegyetlenségekkel), valamint polgári úton
(demokratikus módon) szerzett egyeduralmat.

A hatalomra jutás módjai közül különösen az utóbbi érdekli Machiavellit, a választási

monarchia rendszeréből fakadó belső feszültségek és ellentmondások miatt.

„Ha a polgári eredetű egyeduralkodó nem gyalázat vagy más tűrhetetlen kegyetlenség
árán, hanem polgártársai akaratából lesz hazájában fejedelem, az ilyet polgári
egyeduralomnak nevezhetjük, s az odajutáshoz nem pusztán virtus és nem pusztán
szerencse kell, hanem inkább szerencsével párosult ravaszság; azt mondom ezért, hogy
ezt a fajta egyeduralmat a nép és az előkelők kegyével lehet elérni. Mert minden
városban találkozunk ezzel a kétfajta hajlandósággal: ez pedig abból ered, hogy a nép
nem akarja, hogy az előkelők elnyomják vagy kormányozzák, az előkelők viszont
uralkodni szeretnének és erőt venni a népen”3

A következő fejezetekben a vallási uralom alatt álló államok természetéről, valamint a

különböző hadseregtípusokról értekezik Machiavelli, ezek a fejezetek számunkra viszonylag
kevés relevanciával bírnak. A 14. és azt követő fejezetekben azonban a fejedelmi uralkodás
természetére terelődik a hangsúly, morálfilozófiai szempontból így ezek számunkra a
legérdekesebbek.

A fejedelemnek jártasnak kell lennie hadászatban, és mindennapi gyönyörök üldözése helyett

a történelem (különösen a nagy hadvezérek) tanulmányozása felé kell fordulnia, így nem csak
megtarthatja, de bővítheti is államát.4

3
U.o.
4
i.m. XIV. „Sokan képzelnek el olyan köztársaságokat vagy egyeduralmakat, amelyek soha nem voltak, és
amilyenekről nem is tudunk. Az ilyen ember oly messze van attól, ahogyan élünk, s ahogyan élnünk kellene,
mint aki annak érdekében, amit csinálnia kell, eltérvén attól, amit csinál, inkább saját romlásának okozója,
mintsem sikeres előmenetelének. Mert úgy szokott történni, hogy az olyan embernek, aki mindenkihez jó akar
lenni, gonoszok okozzák a vesztét. Ezért szükséges, hogy a fejedelem hatalmának megóvása érdekében
megtanuljon rossznak lenni, és ezt a szükségnek megfelelően gyakorolja.”
Ez a fejezet éles kritikát fogalmaz meg azokkal a politikafelfogásokkal szemben, amelyek egy
ideális állam, vagy ideális vezető eszményét tűzték ki maguk elé, és a politikát alapvetően
olyan tevékenységnek fogják fel, amelynek a célja egyfajta morális tökéletesedés. Machiavelli
ezzel csatlakozik a politikai realizmusnak ahhoz a (talán Thuküdidész óta létező)
irányvonalához, amely napjaink politikaelméletére is nagy hatással van. Hibát követünk el
ugyanakkor, ha a politikai realizmust egyszerűen morális relativizmusként értelmezzük (bár
egyes szerzők, mint E. H. Carr, vagy George F. Kennan erre is hajlottak), legalábbis
Machiavelli realizmusára ez semmiképp sem állja meg a helyét. Jack Donnelly Ethics of
Realism c. szövegében Machiavellit a Hans Morgenthau-féle realisták közé sorolja, akik
szerint létezik egyfajta morális objektivitás, ez pedig elégséges indokot szolgáltat arra, hogy a
politikai döntés immoralitását igazolja, ezzel pedig (per definitionem) elfogadja a politikai
döntés bizonyos mértékben morális karakterét. Nem arról van tehát szó, hogy Machiavelli
száműzte volna politikájából a moralitást, inkább arról, hogy egy sajátos preferencia-sorrendet
állított fel, amelyben bizonyos értékek (pl. hatalomban maradás, a fejedelemség stabilitása
vagy Itália egységesítése) magasabb morális értéket képviselnek, mint az etikus, de
potenciálisan instabil kormányzás.

Nem amoralitásról van tehát szó, hanem inkább egy másfajta (a kereszténységtől eltérő)
morálkonstrukcióról, amely kifejeződik Machiavelli azon gondolatában is, hogy a fejedelem
ne hagyja el az erényeket, merjen viszont elítélendő dolgokat is megtenni, ha erre viszi a
szükség, mindez pedig a morálisan magasabbra értékelt célokért megengedett. Nem vetettük
tehát el a moralitást, csupán preferenciába rendeztük a morális cselekvés különböző szintjeit.
Nehéz lenne megindokolni, miért jobb hatalmon maradni, mint azt elveszíteni, miért jobb
Itáliát egységesíteni, mint a status quo-t meghagyni, miért jobb egy stabilan kormányzott
fejedelemség mint egy kevésbé stabil, hacsak nem rendelkeznek az előbb említettek is
valamilyen (erényeknél és bűnöknél magasabb) morális értékkel.

„Azt hiszem, ez a jól vagy rosszul alkalmazott kegyetlenségtől függ. Jól alkalmazott
kegyetlenségnek nevezzük azt – ha rosszról egyáltalában jót mondani lehet –, amire
hirtelen, a körülmények kényszerítésére kerül sor, s amit nem kitartóan alkalmaznak,
idővel pedig a lehető legnagyobb mértékben az alattvalók érdekeire fordítják. Rosszul
alkalmazott pedig az, amit eleinte alig veszünk észre, s idővel ahelyett, hogy
megszűnnék, erősödik. Azok, akik az első módot alkalmazzák, isten kegyelmével és az
emberek segítségével még találhatnak orvoslást, ahogyan Agathocles is talált; de a
többiek lehetetlen, hogy fennmaradjanak.” 5

Morálisan helyes cselekedet tehát az, amely a hatalomban maradást, a nép szeretetét (de ha az
nem megy, legalább félelmét) és az állam stabilitását eredményezi, végső soron tehát (ahogy
ezt Donnally is megerősíti6) egyfajta konzekvencialista etikával van dolgunk, amelyben ugyan
létezik az erények és bűnök hagyományos értelmezése, de bizonyos cselekmények
preferenciát élveznek annak tekintetében, hogy eredményük által mekkora hatalmi
mozgástere marad a fejedelemnek. Ebben pedig Machiavelli az erény klasszikus

5
i.m. VIII.
6
Donnelly, Jack: Ethics of Realism in. Reus-Smit, Christian et al.: Oxford Handbook of International Relations,
Oxford University Press, 2008, 152.o.
értelmezésével szemben a virtú fogalmát vezeti be, amely a fejedelem hatalmi érdekkövetését,
jó helyzetfelismerését és ennek megfelelő erény (vagy gonoszság) megfelelő mértékű
alkalmazását jelenti a kívánt következményért.

Machiavelli tehát a magánéletben hmeghagyja a klasszikus keresztény értékek szerepét, a

politikai életet azonban egy más moralitással rendelkező szféraként mutatja be (ellentétben
azokkal a naív olvasatokkal, akik Machiavelli amoralizmusáról beszélnek).

„Machiavellié az első olyan etika, legalábbis néhány szofista óta, amely a tetteket nem
önmagukban, hanem kizárólag következményeik alapján értékeli.”7

A fentebbi nézettel (de általánosságban a konzekvencialista etikai modellekkel is) erősen

szembenáll Immanuel Kant (1724-1804) politikafilozófiai gondolkodása. E különbség jól
tetten érhető az un. „világpolgár” esszében (1784) illetve Az örök békéről (Zum Ewigen
Frieden) c. 1795-96-os írásában is. Utóbbi bemutatása közben igyekszem kitérni Machiavelli
nézeteivel szembeni ellentétekre, de lehetséges párhuzamokra is.

Az örök béke a korszak szerződéselméleteinek kontextusában jól értelmezhető, tekintve, hogy

leírását Kant is a természeti állapot leírásával kezdi, amelyet hadiállapotként (de legalábbis
fenyegetettségként) ír le. Az örök béke mint jövőbe vetített elérendő állapot beteljesüléséhez
pedig különböző feltételeket rendel, amelyeket három cikkelyben és két toldalékban összegez.
(Mindezek előtt pedig az államok közötti örökbéke hat megelőző feltételét vázolja, amelyek
jelen vizsgálódás szempontjából kevésbé érdekesek.)

Az első cikkely szerint minden ország polgári alkotmányának köztársaságinak kell lennie.8 A
köztársasági alkotmány alapelemeiként a szabadságot, a (törvénytől való) függőséget és a
(törvény előtti) egyenlőséget emeli ki. A köztársasági alkotmány Kant vélekedésében azért
veszi elejét a háborúskodásnak, mert népképviseleti alkotmánnyal rendelkező országok
kevésbé hajlamosak háborúra, mivel a nép nem fog a háború mellett dönteni, hiszen belátja
annak veszélyeit saját magára nézve. Kant továbbá megkülönbözteti az uralkodás formáját
(forma imperii) a kormányzat formájától (forma regiminis). Az uralkodás formája lehet
autokratikus, arisztokratikus illetve demokratikus, míg a kormányzat formája lehet
republikánus (köztársasági) vagy kényuralmi (despotikus).

Kant azonban (az antik politikafilozófiából merítve) kritikus a demokráciával (azt despotikus
formának tekinti) és inkább a republikánus formát preferálja. Utóbbi ugyanis a törvényhozó és
végrehajtó hatalom elválasztásán alapul, a demokrácia viszont önellentmondáshoz vezet. A
köztársasági formában nem ugyanaz az akarat hozza a törvényeket, amely azok betartatásáért
felel, a demokrácia viszont olyan végrehajtó hatalmat kreál, amelyet a nép (mindenki) határoz
meg, de mivel a nép bárkivel szemben határozhat, így valójában nem mindenki határoz, ami
az általános akarat (közakarat) és a szabadság eszméivel összeegyeztethetetlen. Minden nem-
lépviseleti kormányzat valójában csak látszatkormányzat, vagy még csak az sem.9 Kant
gondolkodásában tehát egyértelműen megjelenik a felvilágosodás politikai eszmeisége
7
MacIntyre, Alasdair: Az etika rövid története (ford. Szabó P. Imre), Typotex, 2012. 187.o.
8
Kant, Immanuel: Perpetual Peace (trans. M. Campbell Smith), 13.o.
https://slought.org/media/files/perpetual_peace.pdf
9
i.m. 15.o.
(képviselet, elszámoltathatóság, hatalmi ágak elválasztása stb.). Legjobb uralkodási formának
Kant a monarchiát tekinti (mert ott a képviselők kevés száma nem okoz olyan problémákat,
mint a demokáciában), ugyanakkor elkötelezett a republikánus kormányzati forma mellett is.

Machiavellihez hasonlóan tehát Kant a monarchikus uralmat tartja helyesnek, igaz mindkét
filozófus más megfontolásokból teszi ezt. Láthatjuk, hogy Kant az állam ésszerű felépítésére
és belső koherenciájára is törekszik, amely Machiavelli kapcsán kevésbé szempont. Bár ő is
beszél polgárok által hatalomra jutó fejedelemről, ezt a forma nála nem emelkedik ki
morálisan a többi közül, ráadásul nála ez csupán a hatalomra kerülés módját jelenti (amely
persze kihatással van a hatalomban maradás módjaira is) de nem keletkeztet kötelességet a
népképviseleti elvek vagy a hatalom korlátozásának betartására. – Amely eszmetörténetileg is
magyarázható, tekintve hogy a az ókori Athéntól a 18.századig a demokrácia nem tartozott a
népszerű uralkodási formák közé. -

A második cikkely a szabad államok föderalizmusát mondja ki, amely alatt a népek békés
szövetségét érti. Erős kritikával illeti a megelőző jogiflozófusokat (Grotius, Puffendorf stb.)
amiért mindig találtak jogi indítékot, amivel egyik állam másik elleni háborúját igazolták.
Kantban itt erősen munkál a protestáns teológia alapvetően negatív emberképe (az ember
alapvető bűnbe vetettsége és bűnre való hajlama). Az ember negatív természete egy jogilag
szabályozatlan térben (mint amilyen a nemzetközi viszonyok) teljesen leplezetlenül jut a
felszínre, ezért van szükség egy békeföderáció (foedus pacificum) létrehozására. Ez az érvelés
igen hasonló a Hobbes által a Leviathánban leírt nemzetközi viszonyokhoz. Az álszentnek
tartott (és Grotius és társai által igazolt) hadijoggal szemben Kant a békés együttélés
nemzetközi jogi kereteit kívánja megteremteni, amelyben az államok érdekelté válnak a
hadviselés befejezésére. Annyiban lehet ugyanis biztonságban egy állam, amennyiben
feláldozza szuverenitása egy részét, ha pedig ezt minden állam megteszi, az egy sokkal
békésebb nemzetközi környezethez vezet. Ez a kontraktárius elméletek azon alapelvéhez illik,
miszerint a szerződő felet csak a szerződés megkötésekor vállalt feltételek mentén lehet
korlátozni. Az emberi természetről Machiavellinek sincsen pozitívabb képe, ám amögött
kevesebb teológiai megfontolást találunk. Az itáliai gondolkodónál az államközi viszonyok
szintén szabályozatlanok és kaotikusak, ezért is van szükség a fejedelem hadászati és
történelmi ismereteire. Amíg Kantnál a megoldás a szuverenitás részleges feladása, addig
Machiavellinél az ellenség elrettentése és megelőzése.

A harmadik cikkely a világpolgári jog elvének megfeleltetése az általános

„vendégszeretettel”, amely a hospitalitas (birodalmon belüli szabad mozgás) latin jogelvéből
alakult ki, és amely minden ember számára megadja a jogot, hogy idegen földre látogasson és
ott bántódása ne essék, amelynek a föld felszínét érintő, mindenkit megillető tartózkodási jog.
Kant külön kiemeli, hogy nem a baráti fogadtatás illet meg alanyi jogon mindenkit (az már
egy privilegium), csupán a hospitalitas. machiavelli írásában ilyesmi elő sem fordul, igaz
éppen a késő skolasztikában és a reneszánszban kezdődik el az alanyi jog fogalmának
kialakulása Duns Scotus és William of Ockham munkáiban (lásd ius subiectivum fogalma).

Kant műve ezek után a kiegészítő toldalékok (garanciák) tárgyalására tér, amelyek közül első
a gondviselés ideája, amely egyfajta természetben működő teleologikus elv, amely mindig
harmóniára és együttlétezésre törekszik, akkor is ha az egyes emberi akaratok ezt másképpen
szeretnék. Ez a fajta providencializmus megjelenik Burke, Hegel és Tocqueville írásaiban is
később. A természet gondviselő szerepére Kant három példát hoz: Egyrészt a természet
lehetővé tette az ember számára hogy a föld bármely pontján élni tudjon, másrészt háborúk
során az mberiséget szétszórta a világban, lehetővé téve hogy a legkellemetlenebb
körülmények között is életben maradjanak, harmadrészt az előbbiek okán elültette a
kapcsolatok keresésére való emberi törekvést, amely a jog alapjait tette le.

A háborúskodást így a közjog képes megállítani, amely szervezett és erős államot hoz létre
(amely önmagában nem teszi a polgárt erkölcsössé, de a köztársasági forma erkölcsre
nevelheti.) Hasonló ez az Arisztotelész által képviselt poliszfelfogáshoz, amely az erények
kidolgozásában is szerepet kap. Másrészt, ez a természetjogi alapú közjog nem engedi meg az
egyetemes (globális) monarchiát, ugyanis a nyelvek és vallások sokszínűsége ezt
kormányozhatatlanná tenné. Machiavelli esetében ugyan nem globális monarchia, de egyesült
Itáliai királyság szerepel, ugyanakkor a az ember alapvető természetéből adódóan nem talál
arra vonatkozó problémát, amely a fejedelemséget kormányozhatatlanná tenné, Machiavelli
számára ugyanis a politika a fejedelem felé táplált személyes érzelmi viszonyulásban és
érdekekben merül ki, természetjogi érveknek ebben a realista-konzekvencialista elméletben
kevés értelme lenne.

Kant megemlíti a kalmárszellemet is, amely szerint az emberi nyereségvágy és

vagyongyarapítás rá fogja vezetni az embereket, hogy kereskedéssel sokkal nagyobb
vagyonra tehetnek szert sokkal könnyebben, mint a másik országának és kincseinek erőszakos
elvételével. Ez a nézet a francia és skót felvilágosodásban is erősen éreztette hatását (lásd
doux commerce, smithiánus gazdaságtan). Ez tehát egy önző, önös célból motivált folyamat
amely végül az egész emberiség boldogságát fogja növelni. Az önérdekkel indiferensen
haladó természeti teleológia vagy providencializmus itt szintén megjelenik, Machiavellinél
pedig felvethető hogy Itália egységesítése, mint a fejedelem egyéni önző célja nem
értelmezhető e éppen hasonló providencialista módon, ahogy erre a virtú homályos fogalma is
következtetni enged. Kant titkos záradéka, ami szerint az uralkodók hagyják a filozófusokat
vitatkozni, de ne árulják el, hogy tanulnak tőlük szintén beilleszthető Machiavelli
gondolkodásába, mivel így a fejedelem hatalmának megmaradása biztosabb lesz anélkül,
hogy a filozófusok javára feladná tekintélyét.

Kant politikaelmélete legtisztábban a mű függelékében jelenik meg, ahol a politikát

alkalmazott, a morált pedig elméleti jogtuodmányként írja le, a kettőnek pedig összhangban
kell állnia. Amennyiben tartjuk magunkat a korábbi Machiavelli-értelmezéshez, úgy eddig
nem kerültünk ellentmondásba, hiszen a moralitás Machiavellitől sem idegen fogalom. sőt
konzekvencialista realizmusát egy sajátos morálelméletként foghatjuk fel, amelyben a
gyakorlat az általa leírt elmélettel elvileg összhangba is hozható. Kant azonban azt is állítja,
hogy a jó politikus a politikáját igazítja a moralitáshoz, itt viszont élesen szembekerül a
konzekvencializmus de általában a realizmus politikaelméleteivel is. Kant továbbá úgy
gondolja, hogy a politika ettől még nem veszti el politikai jellegét, a morális politika nem a
politika feloldása a morálban (ahogy azt realista kritikák pl. Tilo Schabert szeretik
hangoztatni.)
Végső soron itt is megállapíthatjuk, hogy Kant akkor tartja megvalósíthatónak az örök békét,
amennyieb na politika morális politikává válik, ehhez azonban a kategorikus imperatívusz,
mint erkölcsi minta (Gesetzformel) politikai átvétele szükséges. Így összefoglalásképp azt
mondhatnánk, hogy bár gyakorlati megfontolásokban és eseti elvekben kimutatható
hasonlóság Kant és Machiavelli morálfilozófiája között, ám politikafelfogásuk és a
moralitásnak szánt szerepük egyértelműen eltávolítja őket egymástól. Mondhatjuk, hogy a
politikus cselekedjen úgy, hogy akarata maximája általános törvényhozás alapjául szolgáljon
és hogy az embert mindig mint célt, sose mint eszközt tekintse, ezzel viszont nem hozható
összhangba a Machiavelli-féle maxima: cselekedj úgy, hogy akaratod midníg személyes
hatalmad növelésének, de legalább stabilitásának alapjául szolgáljon, az embereket pedig, ha
hatalmad épp ezt igényli tekintsd célként, de sose félj eszközként használni őket.