Cherubion Fantasy Exkluzív 68.

O R K T Á N C

fantasy antológia

Cherubion Könyvkiadó

2008
 The Dance of the Orcs
Hungarian Edition © Cherubion Kft., 2008
All rights reserved!

Sorozatszerkesztő: Nemes István

A borítón látható festményt

Szendrei Tibor
Készítette

A borítókeret Szendrei Tibor munkája

Címlaptipográfia: Ádám Krisztina

ISBN 978 963 9566 69 9

ISSN 1217-6893

Felelős kiadó:
a Cherubion Kft. ügyvezető igazgatója
Nyomdai előkészítés: Ádám Krisztina,
A nyomtatás és a kötés a debreceni nyomdászat
több mint négy évszázados hagyományait őrző
ALFÖLDI NYOMDA Zrt. munkája
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
Készült 2008-ban
 Tartalom

John Caldwell: Orktánc

Raoul Renier: Sánta Barghúl költészete

Douglas Rowland: Az utolsó lélegzetig

Benjámin Rascal: Farkasvadság

Norbert Winney: Az ebül szerzett szajré

Tim Morgan: Ork sziporka

Marco Caldera: Testcsere

Krysto Hans: Grooms áldásával

Krysta Hans: A Holtak völgye

Allen Newman: A Légy és a nagy szökés

Eric Muldoom: Négy sötét szempár

Gabriel Wraith: Egy igaz harcos története

 Köszönetnyilvánítások

„The Dance of the Orcs” by John Caidwdl

© Nemes István, 2008

„Barghul the Lamé” by Raoul Renkr

© Kornya Zsolt, 2008

„Until Her Dying Breath” by Douglas Rowland

© Tölgyesi László, 2008

„Wolf’s Rage” by Benjámin Rascal

© Szántó Tibor, 2008

„Hot Goods” by Norbert Winncy

© Vakulya Norbert, 2008

„Sparkling Orcs” by Tim Morgan

© Herr Nándor, 2008

„Body-Swerve” by Marco Caldera

© Jobbágy Tibor, 2008

„With the Blessing of Grooms” by Krysto Hans

© Kiss Tamás, 2008

„The Valley of the Dead” by Krysta Hans

© Jánószky Beáta, 2008

„The Fly and the Great Escape” by Allen Newman

© Tóth Norbert, 2008

„Red Eyes” by Eric Muldoom

© Dr. Berke Szilárd, 2008

„The Story of a True Warrior” by Gábriel Wraith

© Ripp Gábor, 2008
 John Caldwell

ORKTÁNC

Kerangor ragaszkodott hozzá, hogy még napnyugta előtt tízlövésnyi távolságra hagyják a Guarni Víztározót.
- Istentelen hely ez - dörmögte a megtermett ork kissé babonásan. - A múlt setét árnyai ólálkodnak körötte.
Nem hálnék itt. Megrontanák az álmomat.
Skandar Graun nem vitatkozott. Ő sem érezte túl jól magát annak a helynek a közelében, ahol nem sokkal
ezelőtt feláldozta mesterét.
Netar nevelte őt életének eddigi nyolc évében, és apja helyett apjaként gondoskodott róla, megtanította
mindenre. De amikor a tanonc már elérte a felnőttség küszöbét és a Káosz istene a kegyébe fogadta őt, a vén
pap féltékenykedni kezdett. A szeretet örve alatt folytonosan gyötörte, bosszantotta és aljas próbáknak vetette
alá gyámolítottját. Tulajdonképpen ő maga provokálta ki a halálát. Vagy talán épp ezt akarta: hogy nevelt fia
küldje Yvorl színe elé?
De vajon mit akart azzal, hogy erre a félelmetes külsejű ork harcosra, Grooms papjára bízta őt? Mi lehetett
ezzel a szándéka, hogy előre fizetett Kerangornak? A javát akarta, vagy éppenséggel így állt bosszút rajta az
utóbbi hónapok makacskodásaiért?
Skandar Graun szégyenkezve ismerte el magában, hogy sosem volt túl engedelmes tanítvány. Amikor csak
lehetett, vitába szállt idős mesterével, és megpróbált a saját csökönyös feje után menni. Leginkább azzal
bosszantotta, hogy elutasította az emberi létet, és buzgón hangoztatta, hogy ork őseinek útját akarja követni.
No, erre adhatott csattanóst választ Netar azzal, hogy eladta őt egy vérbeli orknak. Mintegy gúnyosan
odavetve neki ezzel a tettével: nesze, te hülye kölyök, ha ork akarsz lenni, hát ismerd meg az orkok életét...

* * *

Kerangor hosszú, ütemes léptekkel csörtetett az ösvényen, az olyan erdőjárók magabiztosságával, mint aki
már évek óta rója a vadont. Nem sietett, nem erőltette az iramot, de a fiú, aki pedig szintén erdőben élte eddigi
nyolc éve java részét, így is alig bírta tartani vele a tempót, pedig még egy göcsörtös vándorbotot is tört, azzal
segítette lépteit.
Skandar Graun fáradt volt, minden tagját zsibbadtnak érezte, tömött útizsákjának súlya csaknem leszakította
a vállát. Kalandos órák álltak mögötte, sok-sok izgalommal és futással 1 fűszerezve1, de fogát összeszorítva
szaporázta lépteit újdonsült mestere mögött. Pedig ilyen állapotban nem bírta jól felmérni az útjába kerülő
alattomos fűcsomókat, gyökereket, folyton botladozott, és nemegyszer csak kivételes egyensúlyérzéke
mentette meg attól, hogy eltaknyoljon. Ráadásul a jókora bakancsot nem jól bélelte ki fűvel, véresre dörzsölte
amúgy is megviselt lábfejét, és még bizonytalanabbá tette járását. Néha meg kellett állnia, hogy megigazgassa
a lötyögős lábbelit, és újabb maroknyi füvekkel tömögesse tele.
1
Lásd: John Caldwell: Lélektánc c. regényét a Lélektánc c. antológiában. /Cherubion, 2005/
Kerangor pedig?
Még csak nem is lassított. Néha hátrapillantott ugyan a válla fölött, hogy megnézze, vajon kígyó sziszeg-e
mögötte vagy csak apró kísérője, de amikor látta, hogy nem tekereg ott semmiféle hüllő, közönyös képpel
folytatta útját az egyre sűrűsödő rengeteg közepe felé.
 Legendás látvány volt! Skandar Graun akaratlanul is megborzongott, ahogy nézte, és egyfajta büszkeséggel
vegyes elégedettséget konstatált a lelkében. Kívánni sem tudott volna magának alkalmasabb pótapát. Netar
okos volt, gondoskodó, néha még kedves is...
...de ez az izomkolosszus épp olyasvalaki, amilyennek magát szerette volna látni felnőttként: erőteljes,
legyőzhetetlen harcosnak. Olyasvalaki, akire fel lehet és fel is kell nézni, aki mellett büszkén lehet mellet
dagasztani, és akit példaképnek lehet tekinteni!
Kerangor, a Vadbivaly! Kerangor, az Ájtatos!
Tőle még az orkok is rettegnek! Az emberférgek meg nyilván kushadnak és nyöszörögnek előtte!
Kerangor még a felnőtt orkok közül is kimagaslott kétméteres termetével, és vaskos felsőteste, rengő
karizmai miatt valószínűleg nem sok esélye lehetett volna, ha bújócskázásra kerül sor, hisz' kevés olyan fa
akadt a környéken, aminek a törzse mögé rejtőzve ne látszott volna ki vagy az egyik vagy a másik oldalon.
Ráadásul a bőre sokkal világosabb volt, mint azoké az orkoké, akiket Skandar Graun ismert, és sűrű, fekete
vagy barna szőrzet helyett sárgás, ritka pihék borították meztelen mellkasát és izmos karjait, akár valami
nőstényét. Azonban míg kétoldali pofaszakálla ezüstösen fehérlett, mint valami vénségé, apró, gubancos
kontyba csomózott haja sötétbarna volt és durva szálú, akár a lósörény. Orkhoz képest szokatlanul magas
homloka volt, és hegyes fülei leginkább felmeredő denevérszárnyakhoz hasonlítottak. Az öltözködésre nem
sokat adott. Felsőtestét csupaszon hagyta, talán azért, hogy mindenki láthassa félelmetes izomzatát és azt az
összefonódó vonalakból álló tetoválást, mely leginkább egy stilizált démonpofára hasonlított. Egyetlen valódi
ruházata egy vörösesbarna, bő nadrág volt, melynek előrészét kopott farkasbőr fedte, a derekát tenyérnyi
vastag, fémcsatos bőrszíj rögzítette, a szára pedig a retkes boka magasságában lipángolt. Kerangor nem viselt
semmiféle lábbelit, még egy laza szandált sem, hatalmas lábfeje széles volt és magas, lábujjai vaskosak. Sokat
vándorolhatott már életében így, mezítláb, és a talpa annyira megkeményedhetett és érzéketlenné válhatott,
hogy ellenállt mindenféle tüskének, tövisnek, de még az élesebb köveknek is. Legalábbis a nagydarab ork
egyszer sem szisszent fel, még akkor sem, amikor nem sokkal ezelőtt véletlenül belelépett az áldozótűz
parazsába.
Félelmetes óriás volt ő Skandar Graun számára, ahogy előtte lépkedett, vállára vetett kétkezes bárdjával,
mely olyan súlyosnak tűnt, mint amit egy átlagos halandó még megemelni sem képes. Emellett a roppant
fegyver mellett a gigászi vállon a dugig tömött, zsákszerű bőrszütyő csupán pihekönnyű, kis zacskónak tűnt.
- Az én új apám! - suttogta a fiúcska, és büszkén sóhajtott: - Az én ork pótapám!
Gyorsan sötétedett, és a sűrű akadályt alkotó, gyerekmagas páfrányok vészjóslóan zárultak össze a
tovaballagó ork harcos mögött.
Skandar Graun kapkodva tömködte bakancsát puhának tűnő levelekkel, és zöldesfekete mocskot dörzsölt
szét verejtékező homlokán. Meg egy vigyázatlan csigát.
- Nézzed már! - motyogta megrökönyödve. - Hát ebbe meg mi ütött...? Tán még itt felejt? Vagy mi a franc...
Várjál már, hékás! A rohadt életbe...
Megmozgatta elkínzott bokáját, és reszkető térddel iramodott a gúnyosan libegő páfrányok irányába. Beérte
társát, félszeg kiskutyaként baktatott mögötte, és mogorván bámulta a széles hátat meg a vaskos tarkót.
Miféle pótapa ez?! Simán itthagyott volna!
- Azok a... tetoválások - zihálta -, azok... valami démont... ábrázolnak... mi?!
Nem kapott választ.
- Vagy Grooms figyelő... tekintetét?
Semmi reagálás.
Skandar Graun felhorkant. Gyűlölte, hogy a fickó még csak tudomást sem vesz róla, úgy viselkedik, mintha
csöppet sem érdekelné, mit tesz a kísérője, követi-e avagy újfent lemarad.
A fiúnak akaratlanul is ökölbe szorult a keze, és közel járt ahhoz, hogy beleöklözzön az előtte libegő,
domború valagba. Vagy összeakassza a bokáját a vándorbotjával. De persze nem tett ilyet...
...csak elfantáziált arról, milyen mulatságos lenne.
Kerangor pedig csak lépkedett előtte lomhán, fáradhatatlanul, és az az egyhangú dallam, amit egyre
hangosabban dúdolt, szép lassan kezdett a fiú idegeire menni.
 - Benned aztán van kurázsi - motyogta egy idő múltán elismerően Skandar Graun, csak hogy megtörje az
agycsikorgató, monoton dudorászást és az egyre feszítőbb szótlanságot. - Olyan békésen csámpázol itt, mintha
eszedbe se jutna, milyen kiszolgáltatott vagy így hátulról... Simán fejbe kummanthatnálak!
Grooms papja még arra se méltatta, hogy hátraforduljon.
- Tennél ilyet?
- Nem mondtam, hogy tennék... csak úgy eszembe jutott. Mert... mert elképeszt az elővigyázatlanságod!
Az ork férfi oly hirtelen torpant meg, hogy az „elképedt” fiú csaknem nekigyalogolt hátulról a megöklözni
vágyott hátsónak.
- Hohó, pajtás! - háborgott a fiú, próbálván titkolni rémületét. - Nehogy már mellre szívd! Eszem ágában
sincs tarkón suhintani... úgyis csak összetörne rajtad ez a korhadt bot... pusztán a társalgás kedvéért jegyeztem
meg.
Az ork azonban egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki „mellre szívta” volna az elhangzottakat. Nem azért
torpant meg, hogy megfenyegesse az elméletekbe mélyedt ifjút. Ronda képe nyájas, oktató kifejezést öltött,
sötét szeme ravaszkásan csillogott.
- Rágjuk meg máshonnan! - javasolta higgadt, békés tónusban. - A vadont járom, mióta megserkentem.
Élnék még, ha óvatlan lennék? - Oktatóan felemelte a mutatóujját. - No, mi a tanulság?
Skandar Graun mindig is gyűlölte az ilyesfajta leckéztető, találós kérdéseket.
- Hááát... hogy te erdőjáró, kóbor lélek vagy, nem pedig valami civilizált, falusi tahó?
- Félelem nélkül fordíthatok hátat.
- Talán azért - mormolta Skandar Graun -, mert úgysem bírnék egy csapással végezni veled... másodikra
pedig már nem hagynál lehetőséget.
Az ork széles vicsorra húzta vaskos ajkait.
- Okos - köpte elismerően. - De sántítasz.
- Hááát, a cipő miatt...
- Érvelésben.
- Ja, abban is? De ez a rohadt bakancs tényleg cudarmód kikezdte a bokám...
- Nem tudnál megütni.
Skandar Graun fontosnak tartotta, hogy ismeretségük kezdetén ne alázkodjon meg egyből. Igyekezett
erősnek, magabiztosnak mutatkozni. Csak a miheztartás végett.
- Tán hátul is szemed van? - gúnyolódott. - Ugyan már! Kölyöknek tűnök, de hidd el, nem vagyok
tapasztalatlan a harcban. Öltem én már nálad idősebbeket is... Például Netart. Láthattad te is! Úgyhogy... nos,
érted...
- Tennél próbát?
- Nem, dehogy, hacsak nem adsz okot rá. Óóóó, micsoda hülyeség ez, jól belekeveredtünk... pedig én
tényleg csak társalogni szerettem volna veled, tudod úgy, ahogy normális útitársak szoktak.
- Próbáld, ha nem hiszed.
- Na ja - háborgott Skandar Graun -, most már, hogy szóltam, számítasz rá, és nem érne meglepetésként. De
ha nem említettem volna...
- Krhgka!2
2
Krhgka - sértő ork szó: csökkent értelmű gyerek és/vagy „fattyú”, vagy még inkább olyasvalaki, akinek az apja és az anyja vér
szerinti testvérek voltak. (Skandar Graun ismerte ezt a szót agranaaki előéletéből.)
- Ez sértés!
- Az.
- Ne nevezz így, kérlek! A fiad vagyok.
- Dehogy.
- A tiszteletbeli fiad vagyok. Megígérted Netarnak, hogy gondoskodsz rólam. Te lettél a pótapám! Vagy
nem?
- Krhgka - jelentette ki a fickó teljes lelki nyugalommal, vetett egy megvető pillantást a tépelődő ifjúra,
aztán folytatta útját és idegesítő dudorászását.
 Skandar Graunnak igencsak viszketni kezdett a tenyere a vörös sörtés tarkó láttán...
...ámde nem látta volna semmi értelmét, hogy tesztelje a fickó magabiztosságát.
A végén még sikerülne fejbe kummantani, és megharagudna. Vagy nem sikerülne, az pedig kínos felsülés
lenne.
Mivel ritkult a sűrű, és az ösvény szekérúttá szélesedett, Skandar Graun felzárkózott vezetője mellé.
- Ki vagy te valójában? - morogta rosszkedvűen. Majd, mivel nem kapott választ, hangosabban is
megismételte: - Hallod?! Ki a fene vagy te?!
- Tudod te - recsegte az ork. Mérgesen horkantott. - Hisz' mondtam már.
- Netar úgy emlegetett téged, hogy Ájtatos Kerangor, te viszont azt mondtad, Bivalynak szólítsalak. - Vállat
vont. - De csak ennyi az, amit rólad tudok. És még ez is elég furcsa... mert amennyire tudom, a bivaly egy
patás állat, amolyan szarvasmarhaféle izé. - Skandar Graun gúnyosan felröhögött. - Tényleg egy marháról
neveztek el? Még jó, hogy nem Ökör a neved! Vagy Tinó...
- Ahol nevelkedtem, vadbivaly a legerősebb, legszívósabb, legféktelenebb állat. Erő és kitartás jelképe.
- Fura hely lehet... - Göcögött. Aztán túltette magát a mókás néven, és feltámadt benne az érdeklődés. -
Egyébként, honnan jöttél? Kondorból3?
3
A Kondor Birodalom az orkok anyaországa Gerondar déli részén. Az ifjú Skandar Graun még soha nem járt ezen a kontinensen, s
Kondor egyfajta misztikumként lebegett a szeme előtt.
- Groomar.
Az ifjú félork még a száját is eltátotta.
- Jártál Grooms bevehetetlen várában?
- Ott szenteltek pappá.
- Azt a kiba... húúú, apáááám!
- Nem vagyok apád!
- De... komolyan beszélsz?! Groomarban? Valóban jártál Groomarban?!
- Fecsegünk és cummogós szarrá ázunk, mielőtt elérnénk a barlangot? Lépjél ki, bírd velem a tempót! Ha
lemaradsz, magadra vess!

* * *

Naná, hogy lemaradt. Egy nyálkás, cuppogós részen az ormótlan bakancs beragadt két zsombék közé, a
lábbeli megszorult, és Skandar Graun csaknem kificamította a bokáját, miközben megpróbálta kirángatni.
Fájdalom nyilallott végig a lábszárán, és még a térde is belereccsent a rántásba.
- Áúúú! - ordította tovacaplató mestere után. - Kerang... Bivaly! Hééé, Vadbivaly... várjál már! Rám férne
némi segítség!
- Gyere csak! - Kerangor visszapillantott a válla fölött, odaintett neki, hogy keljen csak fel egyedül, és
hanyagul dudorászva folytatta útját.
Skandar Graun nyögve, fogát összeszorítva küszködte ki lábát a természetes csapdából, és eközben még a
könnye is kicsordult. Netar legalább segített ilyenkor. Netar sokkal kedvesebb volt, mert Netar szerette őt...
...de ez a szarvasmarhaszerű barom még csak meg sem állt!
- Yvorlra - sziszegte mérgesen a kölyök -, valaki nagyon megkeserüli még ezt a dölyfösséget! - És ha már a
Káosz Istenének nevét említette, hirtelenjében erős késztetést érzett, hogy kutyafuttában eltársalogjon vele. -
Most utána kéne kiabálnom, ugye, Yvorl... és a tudtára adnom, hogy nem bánhat velem ilyen lekezelően... de
értsd meg, Egyszemű Nagyúr... nem nyivákolhatok csipás kölyökmacskaként rögtön az ork életem első
óráiban! Meg kell mutatnom ennek a... ennek... megmutatnom, hogy én nem egy nyivákolós kölyök vagyok! -
Sántikálva, féloldalasan futott. Egyre hevesebben zihált. - Boh... csáss meg... Yvorl... deh-most... így futva...
nehm bíh-rok... toh-vább... tár... tárhhh... hhh... salogni veled.
Percekbe telt, mire beérte Kerangort. Az izomkolosszus egy holdkaréj formájú tisztás közepén térdelt, alig
tízlépésnyire egy sekély vizű patak partjától.
Skandar Graun nem tudta kinézni, mit művel, de nem is nagyon érdekelte.
 - Nah! - Lihegte diadalmasan. - N-nah, ugye, hogy itt vagyok!
Az ork még csak hátra sem pillantott.
- Látlak.
Pedig nem is láthatta, hacsak nem növesztett a hátán is szemet.
- Te meg... mit művelsz? - A kölyök kezdte visszanyerni a lélegzetet. Megvetően fintorgott. - Groomshoz
imádkozol? Térden csúszva? Így, megalázkodva, mint egy paraszt, he?
Kerangor válasz helyett odamutatta a szütyőjét.
Skandar Graun bólogatott.
- Ja, gombát szedsz, aha, már látom... Jó dolog. Bár ha engem kérdezel, én nem igazán szeretem. Inkább
húsevő vagyok, tudod... ork átok.
Kerangor rábámult mélyen ülő szemével.
- Mit akarsz?
- Hogyhogy mit?! - hebegte a fiú. - Ha már sikerült beérnem, társalogni próbálok, ahogy illik. Jó
megismerni egymás étkezési szokásait... vagy nem? Hasznos tudás lehet, ha már a pótapám lettél, és ezáltal ki
tudja, mennyi évre összekötődik az életünk.
- Zaklatott vagy.
- Dehogy! - vágta rá Skandar Graun, aztán dühösen ökölbe szorította jobbját, bal kezének ujjai pedig
rászorultak a botjára. - Vagyis igen. Mert te ott akartál hagyni! El akartál veszíteni! És ez... gyalázatosság! Azt
hiszed, nem tudom, mit csinálsz?!
- Gyöngygombát szedek!
A kölyök egy pillanatra behunyta a szemét. Aztán kinyitotta, és vádlón meredt az ork férfira, aki térdelve is
magasabb volt nála.
- De te ott hagytál!
- Ott-e? - Kerangor vállat vont, aztán feltápászkodott, és belesöpörte a markából a kiválogatott gombákat a
többi közé, a szütyőjébe. - Rád bíztam.
- Mif... mif...
- Alkalmat hagytam lelépni, ha a vágyad az.
- Ahááááá! Tudtam! Le akarsz rázni! - Skandar Graun erőltetetten röhögött. - A pénzt bezzeg elfogadtad
Netartól, mi? Az jól jött! Naná! De a munka az meg büdös?! Felnevelni egy korcs kölyköt orkként, nem valami
jó időtöltés, igaz? Lenyúlod a fizetséget, a felelősségtől pedig sietve megszabadulsz... hahh... és ráadásul úgy,
hogy még a lelkiismereted is tiszta legyen! Mert ha én magam lépek le tőled, semmivel sem tartozol Netar
kurva kísértetének!
Kerangor kifejezéstelenül bámult rá. Skandar Graun diadalmasan folytatta:
- Most meg azon agyalsz, mi, hogy mégsem vagyok olyan ostoba, mint amilyennek hittél!
- Azon - helyesbített Kerangor -, pofán verjelek-e pimaszságodért, lecsavarjam nyakból a fejed, vagy
behajítsalak a patakba megjózanodni?
Skandar Graun csak tátogott. Talán ki bírt volna bújni a száján pár szótag - de egyetlenegy sem merészelt.
Kerangor figyelmet igénylőén emelte maga elé vaskos mutatóujját. - Tisztázzuk, khrgka! Értsd a helyzetet!
- Szerintem értem én. Mert...
- Befogd! - csattant fel Kerangor. - Mukkod se lehet az engedélyem nélkül! - Olyan keményen, olyan
szigorúan nézett, hogy a fiú állkapocs izmai begörcsöltek a tekintetétől, és még ha felelni akart volna, akkor
sem bírta volna kinyitni a száját. Meg hát e pillanatban ezzel meg sem próbálkozott. A százhúsz kilós ork túl
félelmetes volt ehhez. Folytatta: - A vénember Agranaakban szólt rólad. Pénzt ajánlott, hogy ork módon
neveljelek, mint fiamat, osszam meg veled papi tudásomat.
- Már akkor?! - Skandar Graun csalódottan pislogott. - Ott, Agranaakban?
- Kérlelt, győzködött. Nemet mondtam.
- Mi? Miért?!
- Én, Bivaly egyedül járom utam. Nincs fiam. Nem is lesz. Nem kell kolonc.
 - Hát... na, kösz, nagyon kösz. És én még a példaképemnek hittelek?! De csak kolonc lennék? Tényleg?
Akkor mégis mi a fenéért...
- Befogd! - recsegte Kerangor kissé mérgesen. Elhúzta a tenyerét a mellkasa előtt. Kihangsúlyozta: - Álmot
láttam, Grooms kegyéből... Ő, Orkok Teremtője parancsolta, fogadjak tanítványt.
Skandar Graun elsőre nem értette. Másodjára meg nevetségesnek tartotta. Harmadik pislogásra pedig a
döbbenet jeges ujjai kúsztak végig a gerincén nyaktól ágyéktájig. Akarva-akaratlanul gyökeresen megváltozott
a dolgokhoz való hozzáállása.
- Vaaaóh - lehelte élvezettel. - Valóban... és hát izé, tényleg? Hhh-haahh... az Orkok Öregistene tényleg
engem akar? Hm, ezek után azt kell hinnem, isteni körökben igazán népszerű lehetek.
- Ezért, mikor vénemberrel újra találkoztam az erdőben... épp téged űzött... megkérdeztem tőle, akarja-e
még, hogy magamhoz vegyelek.
- És... és mit felelt?
- Fizetett volna, hogy csapjalak agyon, daraboljalak apróra, és zabáltassam fel maradványaidat rühes
kutyákkal.
Skandar Graun bizonytalanul göcögött.
- Ááááh, nem gondolta ő komolyan.
- Szerintem igen.
A kölyök erősen hunyorgott.
- De ugye, te nem...
- Nem. - Kerangor keményen biccentett. - Ritkán ölök gyereket. Csakis megfelelő okkal.
Skandar Graun nagyon nyelt.
- Jó hallani - préselte ki magából. - Akkor marad az eredeti felállás, amiben a kútnál megegyeztünk: te vagy
az új pótapám, még ha neked nem is tetszik, hogy fiadnak nevezz... de nevelsz engem, gondoskodsz rólam, én
pedig veled tartok... Mikor eszünk?
- Figyelj rám, krhgka! - Kerangor megragadta a jobb vállát hatalmas mancsával. - Kapsz lehetőséget
eldönteni még most, hogy mit akarsz.
- Hogyhogy mit? Miért kérdés ez még? Megmondtam, hogy veled megyek, és ha jól bánsz velem,
megengedem, hogy orkot nevelj belőlem. - Az a súlyos mancs egyre vészjóslóbban nehezedett a vállára. Kissé
megroggyant alatta. - De ez csak vicc volt, héé! Jól viselkedek, remek ork lesz belőlem, Yvorlra esküszöm. Ha
Netar még élne, ő is megmondhatná, milyen kiváló tanítványa voltam! - Eltűnődött ezen, - Bár az talán nem túl
fényes bizonyság, hogy végül is megöltem... Reméljük a legjobbakat, hogy a mi esetünkben nem ily drámaian
ér véget a tanítási időszak. - Kuncogott. - Hhhe, ez is csak vicc volt... Mert bár még alig ismerlek, Bivaly, már
most kijelenthetem, hogy téged sosem ölnélek meg. Meg tán nem is bírnálak... Netarral is csak azért tudtam
elbánni, mert már vén volt az istenadta és réges-rég elhagyta az ereje. Igazából sosem fordultam volna ellene,
ezt megvallom, de kényszerhelyzetbe hozott... és olyan sokszor elnáspángolt a szíjával az a rohadék, hogy nem
maradtak kétségeim. A szívem mélyéből szerettem őt, de voltaképpen örömömre szolgált elnyiszálni azt a
mocskos nyakát... - A fejét ingatta. - Tudod, nem szeretem, ha vernek... és ezt úgy mondom, hogy talán
okulására szolgál mindenki másnak, aki erővel próbálja a fejembe verni a maga akaratát.
Kerangor a másik kezét is rátette a fiúcska vállára. Egyre jelentősebb volt immár ez a súly, és a sötét tekintet
sem sok jót ígért.
- Te nem vagy az a fajta, aki érti a viccet, mi? - rebegte Skandar Graun, és aggódva pislogott. - Nem akarlak
én kihozni a sodrodból, csak tudod... egy kissé most zavarban vagyok... és én meg Netar gyakorta évődtünk így
egymással. De csak szólj, ha te nem kedveled ezt a fajta játékos közvetlenséget, ami egyfajta meghitt viszonyra
utal a fiú és nevelőapja között!
- Érdemeld ki bizalmamat! - szögezte le Kerangor. - Ha orkként akarsz nevelkedni, orkként kell
viselkedned, zokszó nélkül, nyafogás nélkül, kifogások nélkül. Azt teszed, amit mondok, engedelmeskedsz
parancsaimnak, és ha tanítok neked, figyelsz és lesed minden szavamat, mintha életed múlna rajta.
Megértetted?
Skandar Graun aggódva ráncolta a homlokát.
 - De azért ugye... lehetnek feltételeim?
- Csak egy: befogd szádat és lesd parancsaimat! Ha nem tetszik, tűnj el most, soha ne kerülj utamba!
Skandar Graun nagyon csodálkozott.
- Van egy olyan érzésem, nem ismered kristálytisztán a „feltétel” szó jelentését...
Kerangor merőn bámult rá. Volt valami sötét, fenyegető árnyfolt a tekintetében.
Skandar Graun megborzongott, rossz érzés szállta meg; nem igazán akarta kihívni maga ellen a sorsot.
Színlelt elégedettséggel összecsapta a tenyerét.
- Na jó, akkor ezt megbeszéltük - összegezte az elhangzottakat. - Bár igazából nem is volt mit. Hisz' minden
egyértelmű. Netar jó pénzért rád bízta a nevelésemet, én meg mit tehetnék mást, megyek veled, és teszem, amit
tennem kell, hogy remek ork harcos sarjadjon ki belőlem, Grooms legnagyobb megelégedésére. Miért is ne?
Úgysincs jobb dolgom. Egyértelmű, nem?
- Nem.
- Hűűű, ez elég vészjóslóan hangzik. A végén még majdnem megijedek...
Kerangor enyhén megszorította a kölyök jobb vállát hatalmas baljával. Csak egy picit recsegtek a csontok.
Skandar Graunnak kiguvadt a szeme.
- Áááúúúúúh, csak vicceltem!
- Nem említette vénember, hogy ilyen vicces gyerek vagy - mormolta Kerangor. - Öngyilkos tulajdonság.
Sebaj. Leszoksz róla.
- Engedd el a vállam! Aááhh, áááááááááhhh! Yvorl, redves farkára... még eltöröd, te állat!
- Akár mindkettőt, ha kell, hogy tisztességet tanulj!
- De... de mit vétettem?! - nyüszítette a fiú. - Nem csináltam semmi rosszat! Épp most egyeztem bele, hogy
engedelmes tanítványod leszek! Mesteremmé fogadtalak! Mit akarsz még? Térdeljek le, és csókolgassam a
mocskos talpadat...?! Na jó, ha akarod, azt is megteszem, csak engedd már el a kurva vállamat, mert így még
letérdelni sem tudok, hogy nagylábujjon nyálazhassalak!
Kerangor nem lazított a fogásán, sőt erővel lenyomta, térdre kényszerítette a fiút.
- Esküdj - dörmögte kelletlenül -, hűséges tanítvány leszel! Esküdj! Legjobb tudásoddal szolgálsz,
mindenben engedelmeskedsz, és orkok útját követed, amíg élsz!
- Naná! Hisz' éppen ezt akarom. Ezt akartam már régebben is. Emiatt lett mérges rám Netar, mert ő
embernek nevelt, tudod... de csalatkoznia kellett, mert kiütött belőlem az ork vér.
- Orkként nevelkedsz, orkként élsz, legmélyebb alázattal tiszteled Groomst, Őmagát, Orkok Öregistenét!
- Tehetnék másként? Akarnék másként?
Kerangor haragosan bámult le rá.
- Esküdj! Az istenre! Az istenedre, akiben hiszel!
Skandar Graun könnyedén felismerte ezt a primitív csapdát. Biztosan nagy pofonokat kapna, ha Yvorl
nevére próbálna megesküdni, hogy mostantól Grooms híve lesz!
Micsoda gyermeteg próbálkozás!
- Óóó, esküszöm én! - sziszegte csúfondárosan. - Az istenem nevére! Aki nem más, mint Yv-Yv... Grooms!
Mostantól. Természetesen.
Kerangor kifejezéstelenül bámulta.
- Ha a másik nevet mondod, meg kellett volna ütnöm ostoba fejedet.
- Okos fej ez - göcögött a fiú önérzetesen -, nem letépésre termett ám a nyakamon.
- De ha a fej ennyire okos, miért tűri, hogy locsi-fecsi szája kikotyogja terveit? - Kerangor kegyetlen
tekintettel meredt leendő tanítványára. A fiú szertartásos hangját utánozta; nem túl hűen, de felismerhetően: -
„Meglehet, színleg máshoz imádkozom majd... mert hogy ezt kell tennem... de Netar emlékére esküszöm
neked, továbbra is téged szolgállak minden tudásommal, minden erőmmel!”
- Huhhh! - Skandar Graun beleborzongott. Elismerően bólogatott. - Már nem emlékszem kristálytisztán... de
tényleg szó szerint idézted, amit a máglyánál motyogtam?! Öregem, hogy meg bírtad jegyezni! És egyáltalán...
azt hittem, a közelben se voltál, amikor áldoztam!
- Mindent hallottam. Nem baj, amit mondtál. Én engedtem. Megbocsátottam.
 - Miért? Szerinted mit kellett volna mondanom Yvorlnak az áldozótűznél...? Hogy viszlát, Káosz istene,
örültem, hogy ismerhettelek, és köszike, hogy eddig feltétel nélkül imádhattalak és neked áldozhattam, de
ezentúl teszek rád, mert más istent találtam? - Gunyorosan vonogatta a száját. - Na, ne máár! Elkelt egy kis
kegyes hazugság. Vagy szerinted nem? Le kellett volna köpködnöm és pisálnom az áldozati máglyát? Tán te,
új mesterem, ezt tetted volna?
Kerangor szeme villámlott.
- Ami elmúlt, elmúlt, vége. Nem hibáztatlak szavaidért, de akartam, hogy tudd: hallottalak. Ha azt hiszed, át
tudsz verni... ha botor módon azt képzeled, színlelheted azt, hogy Groomst imádod, miközben titokban a
gyűlöletes pusztítóhoz imádkozol... kurta ideig tart majd az ismeretségünk.
- Mert... eltaszítasz magadtól?
- A legmélyebb szakadékba. - Megrántotta a vállát. - De előtte kitöröm a nyakad.
A kölyök nagyot nyelt.
- Hát... de tényleg?
- Ne tedd próbára türelmemet! - Kerangor félelmetes volt e pillanatban. - Grooms dühe lecsap reád.
És mintha csak ezt akarná kihangsúlyozni, tompa morajlás hallatszott a messzeségből.
- A te hibád! - dörmögte az ork, és elengedte a fiú vállát. - Bőrig ázunk miattad, ostoba khrgka!

* * *

Az eső hamarosan szemerkélni kezdett, feltámadt a szél, cibálni kezdte a bokrokat, és korbácsként
csapkodta a sötétben csörtetők képébe a hűvös nedvességet. Ám mielőtt a vihar kimutatta volna valódi dühét,
elérték Kerangor barlangját.
- Brrr! - borzongott Skandar Graun, és megrázkódott, mint egy ázott kutya. - Utálom a vizet! Remélem, van
száraz fa a barlangodban, és nem kell nekiállnunk keresgélni! Mert azt nagyon rühellném.
- Van - mormolta Kerangor fázósan. - Tűz is lesz rögvest.
Pár perc múltán apró lángnyelv lobbant a barlang hátuljában, mely kétfelé oszlott, szikrázott,
megsokszorozódott, és két meglepett pislogással később Skandar Graun tágra nyílt szeme előtt már vidáman
ropogott a tűz.
- Tűzgyújtásvarázs! - recsegte örömmel az ifjú félork. - Ezt feltétlen tanítsd meg nekem! Yvorl redves
farkára, ez...
Kerangor megfordult, és lomhán rátette lapátnyi tenyerét az ifjú felkarjára.
- Nem fogadja be okos fejed az intésemet? - dörmögte lassan, vontatottan, vészjóslóan. - Ne trágárkodj azzal
a névvel, különben kiváglak az esőbe!
- Jó'van, na, csak úgy kicsúszott a számon, véletlenül... mert annyira praktikus dolog ez a varázslat! Ugye
megtanítasz rá? Netart hiába kértem, azt mondta, azért nem, mert még felgyújtom az erdőt... pedig dehogy.
Hűűű! Egyébként klassz barlang! De hogyhogy nem szorul benn a füst...? Én és Netar mindig a barlang
szájában raktunk tüzet, hogy a szél kivigye a füstöt.
A hatalmas marok megszorította a kölyök karját.
- Megértettél, ugye?! Többször nem fogom elmondani...
Skandar Graun sunyin vigyorgott. Egyre inkább nem tetszett neki ez a hangnem. Az elején kell tisztázni a
viszonyokat, különben egyre csak rosszabb lesz.
- Tudom, hogy te vagy az erősebb, de akkor sem kedvelem, ha szorongatnak, és ezt pusztán csak a
miheztartás végett jegyzem meg. Meg az is zavar, ha fenyegetnek. Időbe telik míg megszokom ezt az új
helyzetet, ezt te is beláthatod. És ha nagy néha véletlenül kimondom Yvorl névé...
A következő pillanatban azt érezte, hogy repül. Lába alól kiszaladt a barlang alja, teste a levegőbe
emelkedett, s mire észbe kapott, már neki is csapódott a köves talajnak. A lendülettől még továbbgurult az
enyhe lejtőn, és csupa sár lett mindenütt. Amikor a lejtő alján megállapodott, és kóválygó fejét tapogatva felült,
hűvös esőcseppek zuhogtak a pofájába.
 - A nyomorult kurafi! - lihegte őszinte döbbenettel. - Ez megtette! Ez tényleg kihajított... ebbe a kuuuurva
esőbe!

* * *

Az egészben az volt a legfurcsább, hogy nem emlékezett semmi olyasmire, ami előre jelezte volna a
támadást. Kerangor markolta ugyan a jobb karját, de nem tett semmiféle előkészületet; nem vett nagy levegőt,
nem feszítette meg az izmait, nem vetette meg erősebben a lábát, nem huzakodott neki a mozdulatnak, még
csak a szeme sem villant meg...
...egyszerűen csak megrántotta, és kihajította.
Körülbelül annyi erőfeszítéssel, mintha egy pimasz legyet fricskázott volna el magától.
- Yvorl redves farkára! - Skandar Graun még mindig nem tért magához az elképedéstől. - A rohadék anyját!
Ez tényleg kihajított, mint egy rühes kutyát!
Az ifjú félork nem szokott ilyen nyers bánásmódhoz. Igaz, Netar - a néhai mester - kisebb korában gyakorta
felpofozta, megagyalta, néha még seggbe is rúgta, ám jó pár éve a súly- és erőviszonyok megváltoztak, s attól
kezdve az okítás többnyire vörös fejjel elrikácsolt szitkokra és fenyegetésekre korlátozódott. Na meg persze az
időről időre bekövetkező szíjazásokra, de ez nem mindig nevelő célzattal. Netarra ugyanis néha rájött valami
pokoli vágy, hogy kegyetlenkedjen, és ilyenkor minden haragját a tanítványán töltötte ki. Jó sokszor összeverte
- okkal vagy ok nélkül. Csak hogy kielégítse lelkének vágyait.
De az más volt.
Ez a baromarcú ork viszont egyszerűen csak megragadta, és kihajította az esőbe...
Skandar Graun bőre alatt dagadozni kezdett a méltatlankodás. Ugyanakkor józanabb énje azt dobolta az
ereiben, hogy ne akarja kenyértörésre vinni a dolgot. Kerangor - a Bivaly - jóval izmosabb és brutálisabb
felépítésű, mint Netar volt, s higgadtsága, magabiztossága nem sok jót sugallt egy esetleges erőfitogtatás
végkimenetére.
De... meghunyászkodni? Szó nélkül eltűrni, hogy csak úgy kihajítsák az esőre? Az nem orkhoz méltó!
Márpedig ő épp igazi ork akarna lenni!
A félork kölyök csúnya szavakat motyogva, hosszan áztatta magát, hagyta, hogy az eső lemossa képéről a
sárdarabokat és lehűtse lángoló önérzetét.
Elhatározta, hogy csak azért sem fog visszamenni. Először dacból el akart futni, a fogát csikorgatva maga
mögött hagyni ezt a brutális barmot, és soha vissza nem térni hozzá...
...de az egyedüllét lehetősége még jobban megrémítette és elbizonytalanította, mint annak az esélye, hogy
akár naponta kétszer is az esőbe hajítják.
És végtére is, Kerangor jogosan cselekedett. Hiszen nem figyelmeztette már két alkalommal is? De igen.
Óva intette, hogy ne mondja ki Yvorl nevét. És csak az ő ostobaságának köszönhető, hogy nem értett a szép
szóból.
Tudta ő, hogy leginkább csak magára lehet mérges, de nehezen bírta ezt megemészteni. Hosszú perceken át
dúlt-fúlt és átkokat, fogadkozásokat mormogott magában egy fa tövében, ázva-fázva, reszketve
megalázottságában. Arra várt, hogy Kerangor majd megjelenik a barlang szájában, és egy nagy darab sült
kolbászt lengetve visszainvitálja őt.
Ám ő csak azért sem fog menni...
...tanulja meg az a rohadék, hogy kit dobáljon ki az esőre!
A jó édes ork nagyanyját? Vagy a felmenő ági szarvasmarha rokonait, akik az imént említett agg ork
hölgyekkel közösültek?
Az idő telt. Az eső mindjobban megeredt. Villámok hasogatták az eget, távoli morajlások, félelmetes,
fülsiketítő csattanások riogatták a rettegő lelkeket.
A jéghideg cseppek átütötték a lombpajzsot, megnedvesítették a konok orkkobakot, szétplaccsantak a dacos
pofán, a szipogó orron, a rezgő szemhéjon.
De Kerangor csak nem jött elő, hogy visszakönyörögje!
 Skandar Graun nagy harcot vívott önmagával. Örökre elfutni? Elbújni, meglapulni? Vesztesként
visszasunnyogni?
Yvorlra! Micsoda alattomos ork állat ez?! Itt hagy szarrá ázni?! Villámok célpontjául kushadni?! Netar ezt
sosem hagyta... Netar szíve már rég megesett volna rajtam! Mert Netar... igazán szeretett!
Kerangor még most sem bújt elő a barlangból.
Skandar Graun pedig csak várt, várt, várt...
- Jól van - mormolta aztán, amikor már bőrig ázott, és reszketett a hidegtől. Túltette magát a
megaláztatáson, rendezte arcvonásait, és kényszeredett vigyort erőltetett magára. - De majd még meglátjuk! De
majd még nagyon hogy meglátjuk...
Csúszkálva, szipogva felkapaszkodott a lejtőn, és eközben mintegy mellesleg állapította meg, milyen furcsa
ez az egész: gyűlöli az esőt, ám most, hogy oka lett valami konkrét személyt gyűlölni, az égi nedvesség
háttérbe szorult, s hűvössége szinte már jótékonynak hatott, semmint utálatosnak.
Mikor felért a barlang szájához, lerázta magáról a vizet, és bebámult a hosszúkás üregbe. A tűz fénye
bántotta érzékeny szemét, s éjszakai látása csak elmosódott kontúrokat rajzolt ki a vakító lángok háttere előtt.
A nagydarab ork barom a tűz mellett guggolt, háttal a barlangszájnak, és derűsen falatozott a frissen sült
húsból. Skandar Graun megköszörülte a torkát, és hangosan csörtetve közeledett; még a látszatát is kerülni
akarta annak, hogy rossz szándékkal lopakodna.
- Te kihajítottál... és én megértettem, miért. És me-me-megbocsá-tok. - Orra levadászta a sülő hús illatát, és
orrlikai vadul tágultak, szűkültek. Nem tudta folytatni megkezdett mondatát. Csak huhogni bírt, akár egy
bagoly: - Hu-hú... hu-hú... hu-húúúúús! Hús! Hús!
A nyáltermelése beindult, és immár csak csámcsogni tudott; minden egyébről megfeledkezett.
Kerangor hátrafordult.
- Az éhség erősebb, mi?
Skandar Graun gyomra hangosat kordult. Az ifjú nem bírt válaszolni; csak a nyálát nyeldekelte. Grooms
papja pedig úgy viselkedett, mintha nem is történt volna köztük semmiféle atrocitás az elmúlt percekben.
- Csurom víz vagy.
- Hát ja. Csodálod?
- Dörzsöld magad szárazra, ha nem akarsz napokig taknyot csorgatni!
- És ha igen? Tán az is zavarna? Kihajítanál az esőre, hogy ne szörcsögjek a nagy laskafüledbe?
Kerangor rámeredt.
- Khrgka.
Harapott. Rágott. Kifejezéstelen képpel csócsálta a sültjét. Talán még dudorászott is közben.
- Érzéketlen állat! - mormolta Skandar Graun dühösen.
De aztán nem dacoskodott tovább fölöslegesen. A szütyőjéhez cuppogott, kirángatta belőle Netartól
„örökölt” barna útiköpenyét, és fejbúbtól bokáig átdörzsölte esőáztatta, reszkető testét. Aztán a bakancsát is
lehúzta, és dermedt lábfejét is szárazra törölte.
- Hát... ööö... Most tán nekem kéne bocsánatot kérnem tőled azért, hogy kihajítottál az esőbe?
Kerangor elengedte a füle mellett ezt a megjegyzést. Barátságosan invitálta a tűzhöz ifjú társát.
- Melegedj fel! Húztam nyársra húst, de magadnak kell megsütnöd.
A kölyök az orra alatt dörmögött néhány nem túl kedves jelzőt, de végül is letelepedett a nagydarab ork
mellé, megragadta a felkínált nyársat, és a lángok közé tartotta. Pár pillanat múlva zsír csepegett a húsból, a
nyárs lángot fogott. Skandar Graun kikapta a tűzből, és dühösen fújta, köpködte, talán még nyalogatta is nagy
igyekezetében.
- Tudom! Tudom! - morogta ingerülten. - Netar megtanított: nem a lángok közé, hanem a parázs fölött!
Kerangor rendületlenül csócsálta saját adagját.
- Úgy sütöd és úgy eszed a pecsenyédet, ahogy tetszik.
Skandar Graun válasz helyett eloltotta a lángoló nyársat, mérgesen lerángatta róla a húst, és tépni,
marcangolni kezdte erős fogaival. Annak persze épphogy csak megpörkölődött a külseje, belül szinte teljesen
nyers maradt. Az éhes kölyök viszont csak azért sem hagyta abba.
 - Orkosan szeretem, jó véresen! - kommentálta végeérhetetlen rágások között. - Elvégre most már ork
vagyok!
Kerangor nyugodtan eszegetett, nem törődött újdonsült társa hencegő idétlenkedésével.
- Miért akarsz ork lenni?
- Lenni?? - csámcsogta a kölyök önérzetesen. - De hát én ork vagyok! Felerészt... vagy még több részt...
orkvér lötyög az ereimben. Eddig főképp emberek között éltem, nemzőapám meg a nevelőapám is ember volt.
De én nem vagyok az, és elegem lett azokból a kákabélű, kényeskedő... brlkkkh... bkhlll...
A nyers, véres cubák minduntalan kikívánkozott a szájából, és minden egyes nyelést öklendezés kísért.
Belesápadt, de meg akarta mutatni, hogy ő igazi ork, és csak azért is erőltette magába a nyúlós, inas cafatokat.
- Fura íze van ennek az izének. Romlott, mi? Orkosan rothasztott pecsenye. Mmm, mmm...
- Alig hinném.
- Egyébként... blkkkh... miféle hús ez? Honnan van?
Kerangor vállat vont.
- Embertől.
Skandar Graun tátva maradt szájából megrágott mócsingként fordult ki egy adagnyi hús. Aztán heves
öklendezést követően érkeztek vissza a korábban már lenyelt falatok is.
- Bhru-hhhf-huhudddáhff... A rohadt életbe...! Huh! Úgy látszik, annyira azért még nem vagyok teljesen ork,
hogy... pfhu... emb... emberhúst...
- Ló - szögezte le Kerangor jóságosan. - Embertől kaptam. Farkasok terítették le a lovát. Kivágtuk a
használható részeket, megosztottuk.
Skandar Graun még a tűz vöröses fényében is sápadtnak hatott. Megállás nélkül köpködött, és verejtékező
homlokát törölgette.
- Én meg már azt hittem...
- Dehogy! - Kerangor legyintett. - Az emberhús halványabb, kevésbé rágós, az íze édeskés.
A kölyök behunyta a szemét egy pillanatra. Visszatartotta a kikívánkozó falatot. Aztán megemberelte
magát.
- Te ettél már emberhúst?
- Jah.
- Tééényleg??
- Sokszor. - Az ork hanyagul megrántotta vállát. - A Fekete Karmúak között.
Skandar Graun ezt nem értette. - Fekete Karmú... micsodák?
- Orkok. - Kerangor az orra elé tartotta a körberágott húst, szakértő módon megszaglászta, aztán visszadugta
a parázs fölé, és elégedetten csettintett a nyelvével. - Fekete Karom törzs, Eliadon folyó jobb partján lévő
őserdőben.
- Aha, tényleg... - bólogatott a kölyök még mindig sápadtan. - Már hallottam róluk... legalábbis azt hiszem.
- Emberhús kedvelt eledelük - magyarázta elmerengve Kerangor. - De Grooms Ünnepén vagy éhínség
idején orkhúst esznek. Egymást is felfalják, bár inkább ellenséges törzsek közül ejtenek áldozatot.
A kölyök pár pillanatig erősen csukva tartotta a száját, hogy rá ne törjön ismét a görcsös öklendezés, és
eközben, hogy leplezze undorát, megpróbált sután vigyorogni. Elég furcsa képet vághatott, mert a nagydarab
ork egy kissé elhúzódott tőle, és a homlokát ráncolva meredt rá.
- Orkevő kannibálok - magyarázta. - Többi ork törzs rettegi, gyűlöli őket.
- És te... - Skandar Graun erőnek erejével leküzdötte émelygését - közülük való vagy?
- Éltem köztük. Másfél évet.
- Azt'aa! És hogyhogy téged nem ettek meg?
- Megkóstoltak, de nem ízlettem nekik. - Kerangor kiszámíthatatlanul somolygott. Nem lehetett tudni,
füllent-e vagy igazat mond. - Grooms Hírnökeként mentem közéjük. Elmagyaráztam nekik, hogy Grooms nem
igényel ork- vagy emberáldozatot, és rá akartam venni őket, hogy változtassanak szokásaikon, de a vége az lett,
hogy Grooms Ünnepén majdnem én lettem a főfogás...
 - Azt'aa! - Skandar Graun csillogó szemmel meredt rá; máris elfeledkezett korábbi sérelmeiről és iménti
émelygéséről. - Hú, ezt részletesen el kell mesélned!
- Majd egyszer - mormolta Kerangor. - De ez most a táplálkozás ideje. Zabáljunk!
Skandar Graun kényelmetlenül meredt maga elé. Az imént ledobta a nyársra húzott hús maradványait a
tűzszéli hamuba; de amúgy sem érzett sok kedvet ahhoz, hogy ismét belevájja éles fogait.
- Én... inkább most nem! - préselte ki magából. Majd pislogva hozzátette: - Hacsak nincs esetleg valami
egyéb ennivaló...
Kerangor megszaglászta sültjét, majd jó étvággyal ismét belemélyesztette agyarait.
- Van gyöngygomba - csámcsogta. - Bár későbbre tartogattam, ki kellene szárítani... de ehetsz belőle, ha
már a lóhúst ennyire nem bírja a gyomrod.

* * *

Másnap reggel Skandar Graun érdekes dilemmával szembesült. Eddig mindig, amikor felkelt, egyik első
dolga kellett legyen, hogy imádkozik istenéhez, s a tőle kapott erővel varázslatokat memorizál.
De most? Hogyan merészelhetne imákat mormolni? Egyáltalán a szájára venni Yvorl nevét? És vajon Yvorl
meghallgatná egyáltalán? Adna neki erőt?
Adna annyi erőt a Káosz istene, hogy azokkal átvészelje Kerangor megtorló pofonjait? És vajon Grooms, az
orkok Öregistene eltűrné mindezt? Vagy a villámaival sújtaná?
Már ha nemcsak esővel büntet, hanem vannak neki egyáltalán villámai.
A fiúcska perceken át töprengett ezen. Már-már elszánta magát, hogy követi megszokott reggeli szertartását,
de aztán látta, hogy Kerangor ébredezik, és visszafogta magát.
Yvorl várhat! Most élni kell!
A Bivaly csak egy pillantást vetett rá, aztán félrevonult, és szertartásos imába kezdett. Nem igazán lehetett
érteni a mormogásait, de rengetegszer fel-felhördült, és litániái végén egyre hangosabban emlegette Grooms
nevét.
Skandar Graun immár végképp nem merészelt volna Yvorlhoz imádkozni. Jobb híján előkotorta hát
zsákjából féltett kincseit, és azokat nézegette. Érdekes formájú kavicsok, gyerekkorából megőrzött, apró
csutkababák, faragott fadarabok, és...
...az a pár arany fülbevaló, amit attól a kedves úrhölgytől zsákmányolt.
Kedvtelve nézegette a függőket, és egy kissé elérzékenyült. A saját anyját sosem ismerte. Ám ez a báróné
oly kedves volt hozzá, mintha a saját likából pottyantotta volna ki. Butuska dolog, de Skandar Graun a lelke
mélyén úgy gondolt Amanda de Rengdonra, mint a vér szerinti anyukájára. Persze ez amiatt sem volt helytálló,
mivel az ő szülőanyja valami belevaló ork nőstény lehetett. Vagy félvér...
...de semmiképpen nem kékvérű embernő.
Ennek ellenére melegség szállta meg a fiúcska szívét, ahogy ujjbegyével újra meg újra végigsimogatta az
arany fülfüggőket. Az a szép nő annyira kedves volt! Magához vette volna őt saját gyermeke helyett, és nevelte
volna őt saját gyermeke helyett...
Milyen kár, hogy meghalt!
Milyen nagyon-nagyon nagy kár...
...most nem ezzel a kíméletlen barommal kellene utaznia!
Kerangor jött elő, biztató pislogással.
- No, reggelizzünk?
- Hatja.
- Mit kívánna a kényes orkgyomrocskád? Félnyers lóhusit?
- Áuummmh-nem.
- Várj csak... tartogatok itt neked valami különlegesen finomat.
- Tényleg?
És újabb csalódás az úri létről való álmodozás után...
 Együtt faltak be egy-egy maréknyi fonnyadozó gyöngygombát - silány, rosszízű étek az egész napi
gyalogláshoz -, aztán órákon át követték a patak folyását. Beszélgetésnek ugyan nem lehetett nevezni, ami
köztük zajlott, de Kerangor unszolására Skandar Graun elmesélte mindazt, amit eddigi életéről tudott:
- Fogalmam sincs, hol jöttem a világra, sosem ismertem a szüleimet. Mindazt, amit tudok, Netartól
hallottam. Apám ember volt, anyám ork. Már régóta halottak, mindketten. Hatalmas mészárlás volt. Megölték
őket. Meggyilkoltak volna engem is, az ártatlan csecsemőt, ha ki nem menekítenek... - Vicsorgott. - Netar
ragadott ki a bölcsőből, és elfutott velem az átokverte gyilkosok elől. Ő nevelt fel, ő tanított meg Yv... - Nagyot
nyelt, és kényelmetlenül vigyorgott. - Na, tudod, kinek a hitére nevelt. Nem mondom ki a nevét, mert nincs
kedvem ismét magamra haragítani téged... Éveken át bujkáltunk, Netar meg én, és amennyire tudom,
mindvégig nyomunkban jártak a gyilkosok, rejtőzködnünk kellett előlük... Itt bujkáltunk Agranaak meg
Kirovang környékén, a Rontás Erdejében portyáztunk, és áldoztunk Yv... na, szóval áldoztunk rendszeresen.
Néha, ha Netar úgy látta jónak, elmentünk Rentzalba „híreket gyűjteni”... Ilyenkor Netar bevette magát egy
kocsmába, és addig ivott, amíg csak bírt beszélni. Aztán újra visszatértünk a Rontás Erdejébe, sorra jártuk a
jelentéktelen északi városkákat... már a nevükre sem emlékszem... és mindenhol a szüleim gyilkosa után
tudakozódtunk. - Skandar Graun sóhajtott, és miközben járt a szája, azon töprengett, merészeljen-e szólni arról
az éjszakáról, amikor Yvorl megjelent előtte és a leendő bajnokának címezte. De inkább úgy döntött, kihagyja
a történetéből ezt a kis epizódot. - Persze senki nem hallott róla, s nem tudtuk, merre keressük... Közben Netar
egyre vénebb, egyre megszállottabb, egyre őrültebb lett. Engem szidott és hibáztatott mindenért, örökké
zsörtölődött, és naponta többször is megátkozott. Mintha megbánta volna, hogy annak idején megmentett.
Mintha azt szerette volna, bár hagyott volna sorsomra akkor... bár hagyott volna megdögleni. De mégsem
taszított el magától. Azt hiszem, nem volt hozzá elég bátorsága. Azt mondogatta, neki az a sorsa, hogy az én
kezem által pusztuljon, s hogy végül majd én áldozzam fel... tudod, kinek. - Ismét sóhaj. - A sorsa végül
beteljesült. Ő támadott rám gyilkos szándékkal... de persze tudhatta, hogy alul fog maradni. Azt gondolom,
eleve így határozta el. Nem akart tovább élni. Elébe sietett a rá váró sorsnak... Hát, ennyi. Most itt vagyok...
veled...
Kerangor nem felelt. Talán oda sem figyelt a beszámolóra. Úgy tűnt, tekintete valahová messzire réved.
- És te? - nógatta a kölyök. - Te hogy kerültél ide? Miért jöttél el a szülőföldedről?
- Hírnök vagyok, Őmagának szavát hordozom.
- „Őmagának”? - bizonytalankodott a kölyök. - Ez... ez mit jelent? Groomst emlegeted így? Mint amikor
egy királyt úgy neveznek, hogy „őfelsége”?
- Jah.
- És a szava? Hol hordozod? Van a zsebedben vagy a szütyődben valami... bőrtekercses izé?
- Az igaz szót hirdetem. Bennem az orkság jövője.
- Én nem tudom, ez mit jelenthet... de remekül hangzik.
- Istenünk szent szavát juttatom el a hitetlenek fülébe, s én erősítem meg hitükben a hívőket. Mert tudniuk
kell, hogy Grooms él, itt van közöttünk, és gondoskodik népéről. Hamarosan eljő a mi időnk, a
leghatalmasabb, legnépesebb faj leszünk, nekünk kell uralni e romlott világot, készen kell állnunk,
valamennyiünknek, hirdetni Őmaga dicsőségét.
- De ez... biztos? Mármint hogy az orkok, érted, felemelkednek? - Pislogott. - Amennyire én tudom, a mi
fajtánk nem örvend túlzott megbecsülésnek. Vagy tévedek?
- Sokan vannak, kik elfordultak Őmagától - recsegte Kerangor. - De én visszatérítem őket a helyes
ösvényre. Akár akaratuk ellenére is! - Vicsorgott. - Sokan nem szeretnek emiatt... de majd teszek róla, hogy
még a leghitetlenebb elfajzottak is meghallják és megértsék Grooms szavát.
- Én készen fogok állni, elhiheted.
- Igen, kölyök, készen fogsz állni, arról gondoskodom... Mi?! Mit vigyorogsz?!
- Most először szólítottál „kölyöknek”, nem khrgkának! A végén véletlenül még fiadnak nevezel.
- Nem foglak.
Találtak egy részt, ahol a patak alig három méter széles volt, a vize pedig sekély. Kőről kőre lépkedve úgy
lábaltak át a túlpartra, hogy pár kósza, felcsapódó vízcsepptől eltekintve a lábuk jóformán nedves sem lett.
 Skandar Graun legnagyobb meglepetésére Kerangor határozottan keletnek indult, nem pedig dél-
délnyugatnak. A kölyök félszegen pislogott.
- Azt hittem, Agranaakba megyünk.
- De nem. - Kerangor, a Bivaly a keleti láthatár vöröslő sávját szemlélte. - Ha kilépünk, elérjük a dombokat
napnyugta előtt. Holnap Rentzalban éjszakázunk, és elalvás előtt felhörpinthetünk pár korty borocskát a
Leszúrt Manóban. Vagy tán pár kancsócskányit is.
Skandar Graun roppantmód csodálkozott ezen.
- Bemegyünk az emberek városába?
- Tervezem.
- De... de... ott vérdíjat tűztek ki ránk!
- Rád meg az öregedre. Egy ősz hajú öregemberre meg a kölykére. De azok nem mi vagyunk. Vagy tán úgy
nézek ki, mint egy aszott embervénség? - Kerangor grimaszolt. - Alig hiszem.
Skandar Graun elismerte ennek igazát. Egy darabig csendben lépdelt újdonsült mentora mögött, de aztán
nyűgösködni kezdett.
- Fáradt vagyok. A lábam zsibbadt, feltörte a bakancs... és ennem is kéne már valamit... vagy szerinted még
nem?
- Ne nyafogj!
- Éhes vagyok. Ilyenkor már enni szoktunk. Kaja nélkül nem bírok továbbmenni...
- Ne légy khrgka!
- Te meg ne légy már ilyen bufurc! - mérgeskedett a fiú. - Én nem ehhez szoktam. Netar... ő mindig kedves
volt velem, szeretett engem, és ha fáradt voltam, akkor engedte, hogy pihenjek...
- Mégis megölted.
- Oóóó, Yvorlra mondom...
Nem bírta befejezni. A gigászi ork torkon ragadta szabad bal kezével, és oly könnyedén emelte a magasba,
akár egy kölyökmacskát. Skandar Graun úgy érezte, hogy a roppant mancs ujjai simán összeérnek a tarkójánál.
Meg még tán össze is kulcsolódnak. Ha tudott volna mukkanni, akkor sem merészelt volna.
- Khrgka! - csikorogta az óriás ork fenyegetően. - Mit mondtam a régi istened nevének emlegetéséről?!
- Azt, hogy... „ne nagyon”?
- Egyáltalán ne!
- Nos, tényleg, de...
- Tartsd észben, ne mondd ki többé!
- Igyekszem - vinnyogta a kölyök. - Tényleg nagyon igyekszem... de a megszokás elég nagy úr. Bocsásd
meg nekem, ha néha elfelejtem, és ösztönösen őt emlegetem. Próbálom nem tenni, de... mit tehetnék, ha
akaratom ellenére a számra tolul?
- Ork vagy. Grooms az istened, Őmaga! Megértetted?! Vagy loccsantsam ki agyad, és kenjem bele velődet a
bamba szemedbe, hogy meglásd, miről beszélek?
A kölyök rémülten pislogott. Egykori nevelőjével is akadtak nézeteltérései és vitái, de Netar elaggott, vén
szarzsák volt, nem erővel próbálta győzködni, hanem észérvekkel. Vagy néha a derékszíjával. Ez a
torokszorongató, agyloccsantással fenyegető elbánás viszont merőben újnak számított a fiúcska életében, és
ugyanakkor meglehetősen hatásosnak bizonyult. Már ami a halálra ijesztés részét illeti.
Bólogatott, ahogy tudott.
Kerangor rámordult valami olyasmit, hogy „na ugye”, aztán lerakta a földre, eltaszította magától. A kölyök
hanyatt esett, és alaposan beverte a fejét egy alattomos fűcsomóba.
- Ááúúúh! Ezt miért kellett...?! Megsérültem! Most már egész biztosan nem tudok a dombokig gyalogolni!
Kerangor megvetően bámult le rá. Nem szólt, csak nézte.
Skandar Graun fetrengett és nyivákolt még pár percig, de miután látta, hogy ezzel nem csal ki
részvétkönnyeket új mentora szeméből, durcásan feltápászkodott.
- Nagyon fáj a lábam! És a fejem is...
 - Ssshhh! - Kerangor a fejét feltartva, feszülten hallgatózott. Hegyes fülei itták a zajokat. Elmosódott üvöltés
hallatszott a távolból. Vagy tutulás? Farkasok?!
- Jól van - morogta Skandar Graun némileg alkalmazkodóbban. - Esetleg... megpróbálhatom, bár
megjegyzem, az a domb rohadt messze van... Ööö... mit hallasz? Farkasok?
- Jah.
- Netarnak volt egy varázslata, amivel távol tudta tartani az erdei fenevadakat. Gondolom, neked is van...
vagy nincs? Grooms nem osztogat ilyesmit? Őmaga...
- Befogd!
- Hja, könnyű azt mondani... de az éhes száj magától jár ám. Be kéne tömni valami finomsággal, hogy
megnyugodjon és elcsituljon benne az elégedetlenség.
Kerangor egy fatörzsnek támasztotta irdatlan kétkezes bárdját, leakasztotta válláról a batyuját, meglazította
a száját, és mélyebbre túrt benne, mint ahol a gyöngygomba csekélyke maradéka volt.
Skandar Graun érdeklődve nyomult közelebb.
- Nem vagyok túl válogatós - kotyogta -, bármi megteszi... de elárulhatom, hogy úgy nagy általánosságban
leginkább füstölt kolbásznak örülnék.
És láss csodát, Kerangor épp egy zsírtól ázott rongyba tekert kolbászdarabot varázsolt elő a szütyőjéből. Bár
nem túl nagy darabot, de egy személy számára így is ígéretes mennyiségűt.
- Elég lesz ez kettőnknek? - aggódott a kölyök. - Vagy van még egy másik is ott, ahonnan ez a kicsinyke
előkerült? Úgy értem, egy nagyobb da... hmmpff!
Ezt az utóbbit azért mondta, mert Kerangor a baljával megragadta az állát, a jobbjában tartott zsíros rongyot
pedig brutális erővel belegyömöszölte tátott szájába.
Skandar Graun fuldoklott, próbálta kiköpni, a nyelvével kitaszítani, kaparászó ujjaival kirángatni. Kerangor
azonban rátapasztotta jobb kezét a kölyök pofájára, elhessegette a kaparászó ujjakat, aztán amikor a fiúcska
már nagyon küzdött, akkora pofont kevert le neki, hogy annak leesett volna a feje a nyakáról, ha nem tartja a
helyén az acélos marok.
- Figyelj engem! - recsegte a Bivaly. - Ideje tisztességet tanulnod. Mostantól azt teszed, amit mondok,
engedelmeskedsz minden parancsomnak. Ha ellenkezel, kitöröm a vézna nyakad. De mielőtt megdöglenél,
lehugyozlak, a képedre szarok, úgy hagylak itt, a vadon közepén a férgek és a dögevők lakomájának.
Megértetted?!
Skandar Graun még felháborodottan vergődött, a szemét forgatta, és minden erejével próbált kiszabadulni a
szorításból. Persze esélye sem volt.
Kerangor higgadtan szemlélte.
- Van benned kurázsi! Értékelem! De azt nem, hogy nem értesz a szóból. Tanuld meg, hol a helyed, ostoba
krhgka!
Ezúttal ököllel ütött.
Ragacsos, fekete lepel hullott a kölyök tudatára. Teljesen beborította fél pillanat alatt.

* * *

Szemközt hömpölygött minden, az áradó emlékfolyam.

Ezernyi emlékhabka fröccsent a szemébe, belehullámzott az elméjébe. Ő meg Netar. Netar meg ő. És Yvorl.
Együtt járták a Rontás Erdejét ők hárman, ő meg Netar, meg Yvorl, Yvorl, a Káosz istene. Vagy nem is. Csak
ketten, ő meg Netar, Netar meg ő. Yvorl csak egyetlenegyszer volt jelen. Egyetlenegyszer, Skandar Graun első
áldozásán. Azóta nem. Aztán Netar táncoló lelke örült pörgésbe és forgásba kezdett. Az ő végzete elérkezett:
eljárta saját haláltáncát. A nyolcéves Skandar Graun megértette, mit „kért” tőle szenilis, ősz mestere, aki
csecsemőként mentette ki őt egy szörnyű mészárlásból, és aki apja helyett apja volt, anyja helyett pedig...
úgyszintén apja. Netar tanította meg őt embernek lenni, Yvorlhoz imádkozni, varázsolni, mindenkit gyűlölni, a
Káoszt szolgálni. Netar volt számára minden, akit vagy amit szeretni lehet. Ám Netar elaggott, feladta a harcot,
és nem taníthatta tovább. Eladta őt olyasvalakinek, akit józanabb életében esküdt ellenségének tekintette volna,
Kerangornak, Grooms megszállott papjának. Skandar Graun, a félvér kölyök, emberként élte eddigi nyolc évét,
Netar embernek nevelte. Ám most már Netar is úgy vélte, hibát követett el: hagyni kell hát, hogy
gyámolítottjából az ork vér is kiütközzön. Ezért bízta őt Kerangorra, hogy orkként nevelje tovább. És ez volt az
első lecke, amit kapott: embergyerekként mindig kinyüszíthette magának, amire vágyott, de most megtudta,
hogy egy ork kölyök nem pofázhat vissza a pótapjának. Főképp akkor nem, ha az jóval erősebb nála.

* * *

Skandar Graun kellemes benyomásokkal ocsúdott. Hanyatt feküdt, és valamiféle természetes

kőmennyezetre pislogott a tekintete. Amennyire ki tudta venni a feketén porladó sötétségben, egy barlang
padlatán hevert. Füst csapkodta a szemgolyóit meg az orrát, a távolból tűz sercegése hallatszott, a szájába
tömött rongyból erőteljes kolbászíz áradt, csípős, fűszeres zsír lepegett a nyelvén, ettől beindult a fantáziája, és
kész csoda, hogy nem fulladt bele saját nyálcunamijába.
Érdeklődve hunyorgott.
Próbált mocorogni, feltápászkodni. És azt tapasztalta, hogy két kezét összekötötték a háta mögött, a
pofájában lévő rongyot pedig szorosan meghúzott, vékony szíj tartja stabilan.
Ez kissé megrémisztette. De legalábbis elbizonytalanította.
Kerangor leütötte őt. És amíg eszméletlenül hevert, megkötözte, a fejét is körbeszíjazta. Majd a vállára
vetve vagy a hóna alá szorítva magával hurcolta ide, erre a baljóslatú helyre? De miért? Mi célból tette ezt?
Fel akarja áldozni Groomsnak?!
Skandar Graun mocorgott kissé, próbált volna szabadulni, de elég hamar rájött, mennyire reménytelen a
kísérlete. Még ha tízszer annyi ereje lenne is, mint most, akkor sem bírná eltépni a csuklóit összefogó
bőrszíjakat. Még egy felnőtt, ereje teljében lévő ork sem boldogulna ezekkel.
Nem bírt kiszabadulni. Viszont egyvalamit megtehetett. Ahogy a hátán feküdt, a lábát nekifeszítette a
talajnak, és lassan, módszeresen lökődte magát. Araszolva haladt, a füstszag egyre erősebb lett, sárgásvörös
lángfények vibráltak körülötte, részben kirajzolva a legalább százlépésnyi távolságban ücsörgő, nagy darab ork
széles vállát és fatörzsnyi derekát.
Skandar Graun a tűz irányába taszigálta testét, mit sem törődve azzal, hogy a padlón heverő apró kavicsok,
élesebb kőszélek véresre horzsolják a csuklóját és a kézfejét. A harag mozgatta, a méltatlankodás. Hogy
tehetett ilyet Kerangor, hogy megkötözve, betömött szájjal otthagyta a hidegben, a sötétben, egy barlang
hátuljában, miközben ő a szabadban rakott tűznél melegszik és a vacsoráját sütögeti?
Ahogy egyre közelebb jutott, csodálkozva látta, hogy nem barlangban van, hanem valamiféle romos
épületben, egy oszlopokkal tagolt, boltíves csarnokban, melynek beomlott kupoláján bekukucskált a hold, és
faragott kőlapokat fakított meg sárgás fényével.
Skandar Graun elfáradt a nagy küszködésben, felhorzsolt kézfeje is elzsibbadt, fuldoklott a száját eltömítő
rongytól; hanyatt fekve bámulta a furcsa kőlapokat, próbálta kivenni, vajon tényleg szárnyas gnómokat
ábrázoló alakzatok - apró szobrok vagy groteszk vízköpők? - rajzolódnak ki a gyér fényben, vagy csak a
képzelete játszik vele.
Aztán a következő pillanatban úgy érezte, meg kell halnia!
Az egyik szárnyas lény kitárta szárnyait, és egy közeli oszlopcsonk tetejére röppent.
A kölyök felsikoltott volna, ha nincs betömve a szája. Óhatatlanul is Netar rémtörténetei jutottak eszébe a
lélekmarcang quettermumusok-ról, és a borzalom ujjai cirógatták végig sajgó hátát. Megpróbált volna oldalra
fordulni, még sebesebben a tűz felé araszolni, de a rettegés teljesen lebénította, még levegőt venni sem
merészelt.
Neszezés. Suhogás.
Egy másik gargoyle is leröppent a tetőről, és belerepült a sötétségbe. A maradék kettő továbbra is merev
mozdulatlanságban ült a Kupolanyílás szélén, ahogy az szobrokhoz illik. Ám ezek sem sokáig. A jobb oldali
felszárnyalt a fekete égbe, a másik pedig kinyitotta a szemét; a sárgásán világító szempár épp a hátán fekvő,
reszkető fiúcskát bámulta.
 Skandar Graunt még mindig megdermesztette a félelem; épp csak annyira volt képes, hogy parányi
mértékben elfordítsa a fejét. Azt kívánta, nagyon erősen kívánta, hogy bárcsak meghallaná szíve dobogását az
a brutális alak, aki megkötözte őt, és idejönne megnézni, mi váltotta ki félelmét. Néma imája azonban nem
került meghallgatásra. Kerangor ugyanolyan mozdulatlanul ült a tűznél, háttal neki, mintha ebben a félig ülő,
félig heverő testhelyzetben aludna...
...vagy mintha már rég halott lenne.
Mintha megállt volna a szíve a rettenettől.
Erre gondolni persze botorság, vélte a fiúcska. A Bivaly egyáltalán nem úgy festett, mint aki valaha is
megijedt volna bárkitől vagy bármitől.
Talán még gyerekkorában sem, mikor ilyen fiatal volt, mint most ő.
Skandar Graun megpróbált erőt venni magán, leküzdeni félelmét, méltónak mutatkozni rettenthetetlen, ork
őseihez, ám ekkor történt még valami, ami még inkább megrémítette, mint pár pillanattal korábban a szárnyas
rémségek.
Fekete alak vált el az egyik közeli oszloptól.
Skandar Graun először ezt is valamiféle kísértetnek vagy lidércnek vélte, de aztán, ahogy az illető elosont a
holdvilágos rész peremén, egy pillanatra kirajzolódott valódi mivolta, és látni lehetett, hogy nem kísértet ez,
hanem igenis élő.
Tagbaszakadt, mezítlábas ork volt; kurta, görbe lábakkal, vaskos felsőtesttel, ehhez képest nevetségesen
kicsiny, golyószerű fejjel, loboncos sörénnyel. Óvatosan, lábujjhegyen lopakodott, íjat tartott a kezében, tollas
végű vesszővel a húron. Még nem feszítette meg, lazán tartotta, de kétség sem fért hozzá, hogy ha akarja, egy
pillanat alatt kilőheti.
Kire vadászik?!
Skandar Graun hitetlenkedve pillantott ismét a tűz felé, ahol újdonsült mestere üldögélt. Nehezen bírta
elfogadni a tényt, pedig egyértelmű volt: ez az íjász Kerangort próbálja becserkészni.
De miért?? Hiszen orkok mindketten! Miért akarja hátba lőni az egyik ork a másikat? Miért akarná a
halálát egy ork egy másik orknak? Hát nem Grooms gyermekei mindketten? Nem az emberek a közös
ellenségeik?
Csak egy pillanatig rajzolta meg a beeső holdfény a lopakodó ork sziluettjét, aztán sötétség burkolta be
ismét, és még az éjszakai orklátás is csupán homályos foltként mutatta, ahogy egyre távolodott, és eltűnt egy
újabb oszlop mögött.
Skandar Graun döbbenten hevert a sötétben, kezdeti rettegését egyre inkább az értetlenség és a tehetetlenség
váltotta fel. Gyűlölte Kerangort, amiért leütötte és megkötözte őt...
...ám ugyanakkor rettegett attól, hogy megölhetik.
Igazából nem is miatta aggódik, vallotta be magának, hanem önmaga miatt. Hiszen mi lesz vele, ha
Kerangort megölik? Még ha nem is szívják ki a vérét ezek az iszonyatos, szárnyas rémségek, ki tudja, mit tesz
vele az íjász ork, ha megtalálja. Ha pedig nem veszi őt észre a golyófejű, és itt marad megkötözve, képtelen
lesz egymaga kiszabadulni, éhen és szomjan fog halni. Tekintve, hogy már most rettenetesen korgott a gyomra
és a torka is száraz volt a szomjúságtól, úgy saccolta, pár óránál több ideje nem lehet már hátra.
Segítenie kell Kerangornak! Figyelmeztetni!
De hogyan?
Kiáltani nem tudott, mozdulni is alig. Zsibbadt alfelét és hátát szinte nem is érezte, lüktető kézfejét azonban
ismét megfeszítette, és tekintetét egy pillanatra sem véve le a kupolarés pereméről őt bámuló iszonyatos
szempárról, elszánta magát a továbbaraszolásra. Ám mielőtt eltaszította volna magát a padlótól, újra lebénította
egy dermesztő gondolat.
Ha megmozdulok, az íjász észrevesz. Engem fog megölni!
Nem vigasztalta a gondolat, hogy ezzel talán megmenti Kerangor életét. Hiszen ha ő belehal, nem örülhet
mestere sikerének...
Cudarul érezte magát. Nem akart belegondolni ebbe az egészbe. Meglapul és nem tesz semmit?
Ez...
 GYÁVASÁG!
Behunyta a szemét, és némán zokogni kezdett. Így vette tudomásul a tényt, amit már korábban is tudott.
Gyáva vagyok!
Aztán mentegetni próbálta magát.
De én még csak gyerek vagyok. Kisfiú. Nem harcolhatok megkötözve. Nem bírnék el felnőtt orkokkal. Az
orkok a legjobb harcosok. Én meg csak ember vagyok. Embergyerek. Szerencsétlen, megkötözött embergyerek.
Tehetetlen kis senki...
Még erősebben szorította össze a szemét, remegett a félelemtől és reszketett önmaga alávalóságától.
Én csak egy erőtlen, megkötözött embergyerek vagyok!
A loncsos ork ismét előtűnt a sötétből. A sápadt holdfényben jól láthatóan kirajzolódott az alakja. Még az
izmait is látni lehetett, mint dagadnak ki, ahogy megfeszíti íját.
És az a baromarcú Kerangor még mindig nem észlelte a veszélyt.
Most! Most kéne figyelmeztetni valahogy...
Skandar Graun mégis inkább meglapult. Érezte, hogy teste nedvessége két helyen is előtör tiltakozásul
gyávasága miatt: könnyezett, és összevizelte magát.

* * *

Pendülés hallatszott, és rögtön utána tompa cuppanás. A nyílvessző hátba találta Kerangort, az ütés ereje
kibillentette egyensúlyából. A hatalmas test előrebukott. Bele a tűzbe. A lángok magasra csaptak, mérges
szikrák röppentek az éjbe, az ég felé szállongtak.
A szemközti bokrok megelevenedtek, idomtalan, sötét alakok bukkantak elő, formátlan bunkókkal a kézben.
Orkok!
Négyen voltak, vagy talán öten?
Hatan??
A rémülten bámuló kölyök nem tudta kivenni. Csak azt látta, hogy egyenesen a tűzhöz rontanak,
körbeveszik a hátba nyilazott férfit, és eszelősen csaholva, köpködve ütik, verik, ahol érik. Egymást lökdöstek,
taszigálták, mert nem fértek hozzá rendesen a péppé vert tetemhez.
Aztán valahonnan az oldalsó romok takarásából feltűnt még egy alak, valóságos óriás, minimum egy fejjel
magasodott a bunkósok fölé, és a válla szélesebb volt, mint azok közül bármelyiké. Súlyos, kétkezes bárdot
emelt a feje fölé, és úgy rohanta le a csépelésbe feledkezetteket, mint ahogy egy kiéhezett farkas ugrik a
bárányok közé.
Kerangor!
Skandar Graun csak most értette meg, mi történik! Újdonsült mestere átverte támadóit! Valaki mást ültetett
a tűz mellé - egy fadarabokból és rongyokból készített bábut talán? -, míg ő maga a romok közt meglapulva
várta ki az alkalmas pillanatot, hogy megmutatkozzon.
És most előjött.
Mire az orkok felocsúdtak, már csak hárman maradtak talpon. Egyik társuk bezúzott koponyával rogyott
össze, a másiknak vállból hiányzott a karja, és vastag vérsugár spriccelt ütemesen a csonkból, egy harmadik
pedig a tűzbe esett, és a ruhája azonnal lángot fogott. Ez a szerencsétlen ordítva támolygott, és önmagát
csapkodta, miközben a tűz nyakig beburkolta, aztán kontyba tornyozott haja is égni kezdett, úgy lobogott, mint
valami fáklya.
Kerangor fejbe csapta a bárd lapjával.
Az ordítás abbamaradt, a fickó összerogyott, akár egy letaglózott marha, de a ruhája és a kontya tovább
lángolt.
A talpon maradt orkok közül kettő szitkokat harsogva, dühöngve támadta Kerangort, a harmadik viszont,
egy kecskeszakállas, nyiszlett fickó, látva, hogy társai közül már hárman is elhulltak, elhajította súlyos
fegyverét, és komikus szökkenésekkel eltűnt a sűrűben.
 Kerangor nem üldözte, meggyűlt a baja maradék két ellenfelével. Tapasztalt harcosok lehettek, és bár
egyenként elmaradtak a Bivaly mellett izomerőben, ketten együtt viszont felértek vele. Szétváltak,
megosztották a figyelmét, és két oldalról támadták. Nem mentek bele azonnali küzdelembe, csak imitálták a
támadást, próbálták kimozdítani a hatalmas orkot az egyensúlyából, elterelni a figyelmét. Ha Kerangor a bal
oldali felé csapott kétkezes bárdjával, hátat kellett fordítania másik ellenfelének. A megtámadott fickó persze
villámgyorsan eltáncolt az ütés elől, a társa pedig azonnal mozgásba lendült, és megpróbálta kihasználni a
lehetőséget.
Kerangornak minden ügyességére és gyorsaságára szüksége volt, hogy visszatartsa ellenfeleit, és óvja az
életét.
Ráadásul az az ork, akinek vállból lemetszett jobb karja a tűztől messze hevert, szintén beszállt a
küzdelembe, és bal kezével Kerangor bokáját markolászta. Erőtlen volt a fickó a nagy vérveszteségtől és
minden bizonnyal a végét járta, de még így is csaknem sikerült felgáncsolnia végzete okozóját.
A Bivaly fejbe rúgta, és megtiporta.
A megcsonkított ork csak nyöszörgött, de még ekkor is a vaskos boka után kapkodott. Sikerült
megragadnia.
Közben a két bunkós támadásba lendült.
Egyiküket, egy fiatal, elálló fülű orkot sikerült meghátrálásra késztetnie Kerangornak egy süvítős, vízszintes
csapással, de a másik megpróbálta kihasználni a helyzetet, és beugrott a háta mögé, ütéstávolságba.
Ez lett a veszte.
Kerangor nyilvánvalóan számított erre, és esze ágában sem volt továbbra is a meghátráló ork felé csapkodni.
Hátra sem nézve lendítette meg bárdját, s ahogy perdült, iszonyatos erővel csapott le vele meglepett ellenfele
derekára. A bárd pengéje egész a gerincig hatolt...
…vagy még annál is tovább.
Az ork még befejezte megtervezett támadását, ám csapásában már nem volt erő. Tízkilós fabunkója
Kerangor homlokán koppant ugyan, de épp csak a bőrt repesztette fel és bár enyhén megbillentette, komolyabb
kárt nem okozott.
A fickó ismét lecsapott volna, de ahogy felfelé rántotta fegyverét, a súlyos fabunkó kicsúszott zsibbadó ujjai
közül, és a földre esett. Az ork megtántorodott, és olyasféle mozdulatot tett, mintha közelről akarná megnézni
saját farcsontját. Kifacsarodott, és ahogy elzuhant, a súlyával kirántotta a testébe ékelődött bárdot ellenfele
kezéből.
Kerangor, aki azért megszédült kissé a fabunkó lefejelésétől, bőgött, akár egy dühös bika, és a fejét rázta;
próbálta elhessegetni a pofáját szurkáló, képzeletbeli darazsakat. Egy pillanatra tán megvakult, mert a tűzbe
hátrált, és csaknem átbukott azon a szerencsétlenen, akinek a koponyájáról már leégett a konty. Meg persze
javarészt a fejbőre is.
És ekkor jött a vessző.
Züiíííutty!
Az íjász, aki eddig valami okból kivárt - talán nem akarta kockáztatni, hogy saját társait találja el -, most
heves támadásba lendült. Egyik nyilat a másik után lőtte ki, jelentős gyorsasággal, és majdnem mindegyik
lövése talált. Szó se róla, Kerangor kifejezetten terjedelmes célpontnak számított.
A fegyvertelenné vált Bivaly egy perc alatt két nyílvesszőt is beszedett. Egyet a felsőtestébe, egyet a bal
combjába.
Ettől az utóbbitól csaknem felbukott.
Először a bárdja nyele után markolászott, de elég hamar rájött, hogy nem lesz ideje kirángatni áldozata
teteméből. így hát inkább az erdő felé hátrált.
Bekapta a harmadik nyílvesszőt; ezúttal az alkarjába.
Nem ment túl mélyre a lövedék, mert az már a heves fájdalommozdulatra kihullott a húsból...
...de épp elég volt arra, hogy kínt okozzon, és lekösse figyelmét.
Épp elég volt arra, hogy elhitesse az elálló fülű ifjonccal, hogy van esélye, meg hogy éppen ez lehet a
megfelelő pillanat.
 Jött is az, akár egy dühös vadkan.
Kerangor azonban még így sebesülten is iszonyatosan fürge volt. Ahelyett, hogy kitérni próbált volna,
szembeugrott az ifjúval, megragadta a bunkót lendítőt csuklót, eltérítette a csapást, és eközben felrántott
térdével úgy állon térdelte a nála jóval alacsonyabb orkot, hogy annak csaknem lerepült a feje.
Aztán, ahogy ellenfele összerogyott volna, mint valami rongyzsák, Kerangor a másik kezével is megragadta,
felfelé rántotta testét, és megperdült vele.
Épp időben...
Tompa puffanás. Kurta szárú, tollas végű nyílvessző meredt ki a kába ifjú lapockái közül. Még rezgett a
becsapódástól.
Kerangor felhördült, és vonagló áldozatát pajzsként maga előtt tartva, robogni kezdett az oszlopok közt
lapuló íjász felé. Három nyílvesszőt hordozott a testében, felrepedt homlokából a szemébe csurgott saját vére...
...de még így is rettenetes sebességgel közeledett.
Az íjász újabb nyílvesszőt illesztett a húrra, de egyelőre nem lőtte ki. Megfeszítve tartotta, várta a megfelelő
pillanatot, amikor jó célpontot lát.
Volt hozzá idege.
Kerangor felbőszült medveként dübörgött be a homály lepte oszlopok közé. Pajzsként tartott áldozata
vergődött és sikoltozott a kezében, de ő erősen tartotta. Persze a fiatal ork jóval kisebb volt nála, nem takarta el
teljesen a testét.
Ahogy mögötte ismét fellobbant a tűz, a lángok fénye körberajzolta mindkét testet, és remek célpontok
mutatkoztak.
Az íjász tompa rikoltást hallatott.
Skandar Graun először azt hitte, a félelem hangját hallja, de aztán rájött, hogy ez valamiféle jeladás lehetett.
Ugyanis az oszlopok tetején pihenő, sötét rémségek most kitárták szárnyaikat, és rárepültek a közeledőre.
A megkötözött kölyök csak most ismerte fel, miféle tollas szörnyetegek ezek. Nem, nem quettermumusok...
Baglyok!
Négy, öt, hat bagoly röppent rá Kerangorra, elzúgtak a feje előtt, megpróbálták belemélyeszteni a karmaikat
a fejbőrébe, mintha pockokat bújtatna a kontya alatt.
A gigászi ork ösztönösen feljebb rántotta „testpajzsát”, mintegy azzal próbálva védeni a fejét a görbe
karmok és csőrök ellen. Ezáltal viszont a lába szinte teljesen védtelenné vált.
Az íjász épp erre várt: lábon lőtte.
A vessző a Bivaly bal lábszárába fúródott, nem sokkal a boka fölött, es ahogy lecsúszott a csontról,
végigszakította az izmot, a húst és az inakat.
Kerangor felbukott. Súlyos teste alá préselte haldokló áldozatát.
A baglyok lecsaptak rá, hevesen támadták.
Az íjász újabb vesszőt helyezett a húrra, és azt leste, mikor térdel fel a nagydarab ork, hogy még a
mostaninál is jobb célpontot mutasson.
Alig tízlépésnyire lehetett. Így is vállon lőhette volna...
...de ő még ennél is jobb helyzetet akart.
Egy utolsó, végzetes lövést!
És igaza lett. Kerangor lecsapott egy baglyot, és ahogy feltérdelt, hogy egy másikat is elkapjon, teljes
egészében megmutatta meztelen felsőtestét. Olyan célpontot nyújtott, amit ilyen csekély távolságból még egy
kezdő íjász is telibe lőtt volna.

* * *

Skandar Graunról egy csapásra lefoszlott a megmagyarázhatatlan dermedtség. Pontosan tudta, hogy ha az a
nyílvessző átjárja Kerangor szívét, akkor a továbbiakban ő sem remélhet túlságosan sokat.
Bár mindkét kezét és lábát szíjak kötötték és a szájába tömött rongytól beszélni sem bírt volna, minden
erejével a körülötte lévő esszenciára koncentrált, és magába szívta az átható rózsaillatot. Bár korábban nem
imádkozott és semmiféle varázslatot nem memorizált, mégis ott érezte a tüskéket és a bársonyos
rózsaszirmokat a fejében, zsibbadt nyelvén pedig a jól ismert, mézes répa íz képződött.
Parancsvarázs!
Kimondani nem bírt volna semmilyen parancsot bedugaszolt száján, de a lelke mélyén érezte, hogy
rágondolni is épp elég. Jó erősen rágondolni!
Minden akaraterejét belesűrítette hát ebbe a gondolati parancsba:
Dögölj meg!
Az ork nem döglött meg, még csak le sem dermedt...
...de ez a parányi esszencialökés is elég volt ahhoz, hogy a keze megránduljon, és elhibázza az
elhibázhatatlant. A nyílvesszeje kiröppent, de nem a jó irányba - elszisszent valahová messzire, el a távoli
sötétségbe.
Az ork káromkodva nyúlt újabb vessző után.
Skandar Graun reménytelenül ismételte:
Dögölj mááár meg!
Most viszont abszolút semmi nem történt. Azt a csekély esszenciát, amit korábban magába gyűjtött, már
elhasználta. Csupán saját nyelvét haraphatta volna, ha a szájpecek engedi.
Vergődött, próbált szabadulni a béklyójától, igyekezett volna talpra állni.
A loboncos ork mérgesen fordult oda. Remegő kézzel tette a húrra a nyílvesszőjét. Nem bírta megfékezni
keze reszketését.
Legalább ennyi hatása maradt az iménti gyengécske, varázslatnak.
Az íjász a földön vergődő kölyökre célzott.
Skandar Graun ellökte magát, és arrébb gördült. Az ork egyelőre nem lőtt, rutinosan lekövette a mozgást az
íjával.
A kölyök hirtelen visszafelé dobta magát. Hengergett.
Az íjász gúnyosan felröhögött.
Épp erre számított.

* * *

Kerangor úgy pattant fel, mintha láthatatlan kezek rántották volna a magasba. Elhessegette a körötte
csapongó baglyokat, mint valami legyeket, és egy kődarabot hajított az íjászra.
Az ork reflexből fordult oda, felvisított mérgében, és már ki is lőtte nyilát. A vessző Kerangor vállába
fúródott, de ez nem fékezte meg a megvadult Bivalyt. Nyilakkal a testében, baglyokkal a feje körül, Kerangor
lerohanta a keshedt íjászt, kitépte a kezéből a fegyverét, aztán lefejelte, majd földhöz csapta a nyomorultat, és
megtaposta. Jó alaposan. És mindeközben ordított, ordított...
...és még két baglyot lecsapott a levegőből.
Megtaposta azokat is.
A megmaradt szárnyas rémségek néma csendben olvadtak bele a homályba. Immár a széttiport íjász sem
vergődött.
Nagy hirtelen különös, hátborzongatóan békés csend uralkodott el az ősi csarnokban.
Aztán Kerangor olyat tett, amire a megkötözött fiúcska végképp nem számított: röhögni kezdett.
Harsányan, tébolyultan, visszhangzóan.
Maga volt a megtestesült derű és vidámság.
Pedig eleddig, amióta Skandar Graun ismerte, még egy futó, tétova mosolyt sem engedett meg magának...

* * *
 Kerangor, testében a nyílvesszőkkel, visszasántikált a tűzhöz, magához vette kétkezes bárdját, és sorra járta
ellenfeleit. Legtöbbjük mostanra már kilehelte a lelkét, amelyik meg még nem, az megkapta a kegyelemdöfést.
Illetve: a kegyelemnyakazást.
A nagydarab ork ezután visszatért a kölyökhöz, hunyorogva bámult le rá, mintha azon tűnődne, mit tegyen
vele - csapja le az ő fejét is vagy csak tapossa meg -, aztán leguggolt hozzá, és körülményes lassúsággal
oldozgatni kezdte a szíjait. Először a szájpecektől szabadította meg.
- Megvagy, khrgka? - dörmögte, miközben már a csuklót rögzítő béklyókkal vesződött.
- El is vághatnád... úgy sokkal gyorsabb lenne.
- Kárba veszne a jó szíj.
Ennek érelmét Skandar Graun is belátta. Amikor kiszabadult a keze, dörzsölgetni kezdte zsibbadt csuklóját,
és arra számított, hogy új mestere majd ráhagyja a lábszíjak kioldását. De nem, Kerangor türelmesen térdelt
mellette, és kioldotta a bokát rögzítő szíj bogait is.
Miután végzett, talpra segítette a sziszegő, bizonytalan félork kölyköt, és megtartotta egy pillanatig, hogy el
ne vágódjon.
- Járkáljál! - biztatta. - Visszatér beléd a vér.
Ismét visszavánszorgott a tűzhöz, és a szütyőjéből egy butykost halászott elő. Nagyot kortyolt belőle. Csak
ezután foglalkozott a sebeivel. A testéből még mindig kiállt két vessző; azt, amit a karjába kapott, időközben
már elhagyta valahol.
Skandar Graun zsibbadtan vonszolta magát oda. A tűz közelsége megmelengette elgémberedett tagjait, a
közelben heverő hullák látványa viszont megborzongatta. Illetve nem is a hullák, még csak nem is a vér...
...csak maga a helyzet.
Heten támadtak Kerangorra, és most mégis ő az, aki a tűz mellett iszogat és a sebeivel babrál, a támadói
pedig itt hevernek saját vérükben. Kivéve azt a gyávát, aki még időben elinalt a bokrok közé.
Hátborzongató!
És ugyanakkor: borzongatóan hősies!
- Súlyosak? - érdeklődött együtt érzőn a kölyök. - Úgy értem, a sebeid.
Kerangor csak legyintett, mint aki egy szót sem akar vesztegetni az egészre. Na persze, a vaskos
izomkötegek megakasztották a vesszőket, vért is alig fakasztottak.
A gigászi ork kortyolt még a kulacsából, aztán fura eszközt halászott elő a szütyőjéből; olyan volt, akár egy
kés, de a kopott fanyélből éles penge helyett tompa vasdarab meredt elő.
Kerangor beletartotta a fémrészt a tűzbe. Hagyta vörösre hevülni.
- Az meg mi? - tudakolta Skandar Graun, miközben még mindig zsibbadt volt, és azt sem tudta eldönteni,
hogy a csuklóját vagy a bokáját dörzsölgesse-e. - Mire készülsz? Áldozatot mutatsz be Grooms Őmaga-
magasságossának? Vagy miafene?
Kerangor válasz helyett megragadta a mellizmába fúródott nyílvesszőt, megmozgatta kissé, aztán óvatosan,
de határozottan kiszedte. Még csak fel sem szisszent közben. Aztán fogta a kulacsot, és a tartalmából jó
félkortynyit a sebre löttyintett. Majd pedig kivette a vörösen izzó holmit a lángok közül, és a felsértett területre
tapasztotta. Sistergés hallatszott, füst szállt fel, égett hús és szőr bűze terjengett.
Skandar Graun ismét rádöbbent, hogy nem a zsibbadás az, ami leginkább kínozza, hanem az éhség, és
fájdalmasan nagyot nyelt.
Kerangor eközben ismét meglocsolta a megégetett sebet a butykosa tartalmával, aztán ivott. Erős agyarai
csikorogtak a kulacsa nyakán.
Mégiscsak fájhatott neki ez az egész, még ha nem is mutatta.
- Grooms papja, mi? - motyogta a kölyök megvetően. - Netar sokkal okosabb volt nálad. Ő mindig
memorizált gyógyításvarázst.
- És mire ment vele? Megnyuvadt. Tettél róla, hogy most már az istene bütykös lábát gyógyítgassa.
- Vén volt már.
 Kerangor oda sem figyelt. A karsebét locsolgatta, aztán arra is rátapasztotta az izzó vasat. Majd
megismételte az eljárást a bokájánál vérezgető sebbel. Ismét ivott, aztán felnézett a közelében tébláboló
kölyökre.
- Tedd hasznossá magad! Szedd össze a fejeket! Húzgáld egy kupacba a hullákat!
- Éééén?!
- Látsz valaki mást, akihez beszélnék?
A kölyök idegesen megnyalta az ajkát.
- Ehhez én még... kicsi vagyok.
- Ahhoz meg nem, hogy Netart megöld? - Kerangor határozottan intett. - Gyerünk már! Ne mondjam
kétszer!
Skandar Graun jó megszokásból még meg akarta vitatni a dolgot, de aztán eszébe villant, hogy nem Netar
az, akit jobb belátásra kellene bírnia, hanem ez az izomkolosszus, aki rosszul tűri az ellentmondást, így inkább
visszanyelte feltörő tiltakozását. Kissé még zsibbadtan, kissé meg reszketve, de nem kissé éhesen támolygott
el, hogy elvégezze a rábízott feladatot.
Mivel nem érzett erőt magában ahhoz, hogy egymaga a tűzhöz vonszolja a nálánál jóval súlyosabb testeket,
a fejekkel kezdte a begyűjtést. Alapvetően nem undorodott a hulláktól, amióta az eszét tudta, segédlett a
szertartásoknál Netarnak elhelyezni a tetemeket, az összekulcsolt, merev kezek közé tenni a lenyiszált fejeket
és meggyújtani az áldozótüzet. Ez ugyanúgy hozzátartozott az életéhez, mint egy átlagos embergyereknek a
házimunkában való segédkezés, vagy a fakardozás. Persze, nem kedvelte különösebben a vért, és utálta
összemaszatolni magát, de tette, amivel megbízták.
Öt lefejezett hulla hevert a tűznél, plusz az a hatodik test, amit Kerangor korábban pokrócba bugyolálva,
csalinak ültetett a tűz mellé. Ez is ork volt, bár ez rozogább, mint a társai; beesett horpaszú, kehes példány,
domborodó tyúkmellel, göndör, fekete testszőrzettel.
Ő vajon hogy került ide? Mikor végzett vele Kerangor? És miként?
Skandar Graun megforgatta a hullát, de nem látott rajta semmilyen sebet. Ennek még a feje is a nyakán volt.
Rejtély.
A kölyök egyelőre békén hagyta, és a már leszelt fejeket hurcolta a tűzhöz. A hajuknál markolta meg őket,
egyet-egyet egyszerre, és úgy vitte leengedett karokkal azokat, mintha gömbölyded formájú, szőrös répákat
cipelne. Az ötödikkel gondja akadt. Egyrészt mert ez tökkopasz volt, másrészt mert ezt nem jól választotta el a
testtől Kerangor; bár a csigolyákat összezúzta, a félrenyaklott fejet tartotta még jócskán bőr és ín.
Skandar Graun megpróbálta lecibálni, de a fej ragaszkodó természetűnek bizonyult. A fiúcska sóhajtott hát,
és Netartól örökölt ezüstkaszájával vagdalta el a maradványokat. Nem erőből csinálta, a megszentelt eszköz
mágiáját engedte dolgozni. Fél percbe se telt, a fej megadta magát; engedelmesen oldalra billent.
A kölyök jobb híján az orrnál fogva ragadta meg, és úgy vitte a többihez.
- Na, ez megvan - jelentette. - De azt komolyan mondtam, hogy a testeket egymagam nem bírom el.
Kerangor megvetően végigmérte.
- Nyiszlett jószág. Erősödnöd kéne.
- Azon vagyok, de amennyire tudom, a kiadós táplálkozás az erősödés alapja... már ha érted, mire gondolok.
Kerangor kifejezéstelenül meredt rá.
- Mi az a kezedben?
- Ez? - Skandar Graun vállat vont. - Mi lenne? Hát az áldozókaszám. Vagy... ezt sem lenne szabad
használni? Mint ahogy Yvorl nevét kimondani?
A nagydarab ork mozdulatlanul ült egy darabig, aztán fáradtan a romos oszlopcsarnok felé intett.
- Összes fej kell.
- Azé is, akit csalinak használtál a tűznél?
Kerangor helybenhagyólag pislogott, aztán ismét a szájához emelte kulacsát. Pár kortynyi nedű még
lötyögött benne.
Skandar Graun nem sok kedvet érzett ahhoz, hogy ork hullákat fejezgessen le éhgyomorra, és foglalkozott a
gondolattal, hogy kihasználva újdonsült mestere kezdődő részegségét eltűnjön az erdőben...
 ...de ehhez még kevesebb kedvet érzett.
Bár irritálta a gondolat, hogy Netar eladta őt, ugyanakkor izgatta a lehetőség, hogy e mellett az
izomkolosszus ork harcos mellett ő is igazi orkként nevelkedhet. Mert ahhoz nem fért kétség, hogy a legendás
ork hősök egyike öltött testet Kerangorban. Lehet, hogy érzéketlen, durva állat, lehet, hogy nem túl
bizalomgerjesztő a stílusa, de sokkal jobb tanítómestere lehet, mint bárki más, akit eddig ismert.
Igen, Skandar Graun biztosan érezte ezt!
Ha ő maga választhatta volna ki Netar utódját, semmi kétség, épp egy efféle ork legendára esett volna a
választása, aki mellett megismerheti ősi múltját, az orkok hitét, aki mellett igazi orkként nevelkedhet.
Hát ezért nem szökött el. Mert maradni akart.
Az ezüstkaszával előbb a pokrócba bugyolált, keshedt ork fejét nyiszálta le, aztán beoldalgott a homályba,
és a néhai íjászt is megszabadította a nyaktól felfelé eső részétől. És ha már úgyis belejött, a megtiport
baglyokat is sorra lefejezgette.
Azt hitte, ezzel a tettével majd mosolyra gerjesztheti új mentorát, ám mire visszatért a tűzhöz, Kerangor már
annyira lerészegedett, hogy csak hörgött, nyáladzott, és semmiről nem vett tudomást.
Némi tétovázás után a kölyök úgy döntött, egymaga meg sem próbálja a tűzhöz vonszolni az orktetemeket.
Ehelyett vágott inkább egy alkalmas nyársat, kihegyezte, aztán fogta az egyik viszonylag épen maradt
bagolytetemet, úgy-ahogy megkopasztotta, aztán nyársra húzva megsütötte.
Nem volt túl gyakorlott az ilyesmiben. A bagoly külsejét szénné égette, a hús nagy része nyers maradt és
rágós, a belek tartalmától pedig többször is csaknem elhányta magát...
…mégis leküzdötte a késztetést.
Ork vagyok, kényszerítette magára a gondolatot erőnek erejével. Orkként akarok élni! Nem válogathatok.
Meg kell ennem bármit, amit egy orkgyomor befogad!
Ám Grooms másként akarta. A fiatal Skandar Graun négyszer is hányt az éjszaka folyamán, és minden
egyes alkalommal elátkozta ostobaságát, amiért orknak próbálta képzelni magát.
Félig ork volt, félig ember...
...de már most rá kellett döbbennie, hogy a gyomra az emberi félhez tartozik.
Siralmas!

* * *

Alig aludt valamicskét, így nem csoda, hogy amikor a hajnal előpislogott az éjszakából, a félork kölyköt
ébren találta. A tűz leégett az éjszaka folyamán, és mivel senki sem táplálta, füstölögve fejezte ki nemtetszését.
Skandar Graun fázósan kászálódott fel, és gémberedett tagjait mozgatta, dörzsölgette. Így, ebben a hajnali
pirkadatban a közelben felhalmozott orkfejek és a szerteszét heverő testek még hátborzongatóbb látványt
nyújtottak, mint éjszaka, a tűz fényénél. Mert most valahogy ez az egész hátborzongatóan valóságosnak hatott.
Kerangor még aludt. Valamikor az éjszaka közepén felkelhetett, és lerángatta a pokrócot első áldozatáról,
abba burkolódzott be, a fejét pedig a párnaként használt zsákján tartotta. Kétkezes bárdja ott hevert mellette,
karnyújtásnyira.
A kölyök fázósan didergett, és azon töprengett, hogy fel kellene éleszteni valahogy a tüzet, de aztán némi
tétovázás után letett erről. Minek küszködni rőzsegyűjtéssel? Ha az öreg felkel, úgyis mennek tovább.
Öreg?!
Csak most döbbent rá, hogy még mindig úgy gondolkodik, mintha Netar heverne a pokrócba burkolózva,
mint oly sok reggelen, amikor az előző éjszakai piálás után nehezére esett felébredni.
Pedig immár nem Netar az, aki oly nehézkesen és szaggatottan hortyog a vastag pokróc alatt. Most már
valaki egészen más neveli, más gondoskodik róla. Más az „öreg”.
Skandar Graun most először gondolkodott el azon, vajon mennyi idős lehet az új mestere. Harminc?
Negyven? Ötven?
 Kerangor, a Bivaly érett férfi volt, kortalannak tűnő ábrázattal, ereje teljében, élénken csillogó szemmel.
Lerítt róla, hogy megélt már egyet s mást, ő maga említette, hogy sok helyen megfordult a világban. Túl fiatal
nem lehet, mint ahogy túl öreg sem.
Mintha csak megérezte volna, hogy róla gondolkodnak, Kerangor felnyitotta a szemét, pislogott, rámeredt a
saját karjait dörzsölgető fiúra, aztán dörmögve megfordult, és egy pillanattal később zavartalanul hortyogott
tovább.
Skandar Graun téblábolt még egy darabig a közelben, és csak most vette alaposabban szemügyre a romos
épületet, aminek tegnap az oszlopai között hevert megkötözve.
Azt nem tudta kinézni, miféle építmény lehetett ez, de hogy nem emberi kéz építette, arra mérget mert volna
venni. Igaz, nem volt túl nagy tapasztalata az építészetről, de Netar mellett megfordult már jó pár városban és
faluban, de ilyen fura köveket, mint amik ezt a házat alkották, még soha sem látott. Még a kúszónövények,
amik felkapaszkodtak egészen a beomlott tetőig, a törött oszlopvégekig illetve a rózsabimbót vagy mákgubót
formázó, ölnyi vaskos kupolákig, azok is természetellenes kék színben pompáztak. De igazából nem is a
szokatlan formák és a szokatlan színek voltak a legzavaróbbak, hanem az ablakok.
Mert miféle lények építenek olyan épületet, aminek nincsen ajtaja és az ablakai jó kétembernyi
magasságban sorakoznak?
Óriások? Vagy olyanok, amik nem a földön járnak, hanem a levegőben röpködnek?
Ha nem dőlt volna ki az épület innenső oldala, földhöz ragadt népség be sem juthatott volna rajta;
hacsaknem kötéllel és csáklyával.
Skandar Graun azokra a furcsa fali vésetekre gondolt, amiket az éjszaka során látott. Groteszk, szárnyas
gnómok? Miféle fajzatok lehettek?
A kíváncsisága nem hagyta nyugodni. Mivel egyre jobban kivilágosodott és a nap fénye elűzte az oszlopok
között lappangó árnyakat, a fiatal Skandar Graun egyre beljebb merészkedett. Az egymás mellé illesztett
kőlapokat nézegette. Mindegyiket vésetek vagy domborművek díszítették, de javarészt már annyira elkoptak,
megrepedeztek vagy belepte őket egyfajta penészszerű, szürkéssárga moszat, hogy lehetetlen volt eldönteni,
ábrázoltak-e egyáltalán valamit, vagy csak az ismeretlen készítők vésője csúszott-e meg, több alkalommal is.
Azonban még így is legalább kéttucatnyi kőtáblát talált, aminek a rajzolatát ki lehetett venni.
A kőtáblák történetet meséltek. Egymáshoz kötözött emberforma lények térdeltek, fejüket lehajtva, mindkét
kezüket a magasba tartva. Fölöttük szárnyas démonok köröztek. A megkötözöttek a földre lapultak. A szárnyas
démonok egymással harcoltak - vagy egymásba kapaszkodva táncoltak az égen? Aztán egy lángoló korong
töltötte be az eget. A démonok némelyike lángoló szárnyakkal hullott alá az égből. Más démonok menekültek.
Aztán azok, amiknek elégett a szárnyuk, rávetették magukat a megkötözött emberformákra.
A legtöbb kőlap az ezután történtekről mesélt. A démonok válogatott kegyetlenkedései képezték a fő témát.
Karokat szaggattak, koponyákat zúztak vagy haraptak, görbe karmaikkal hasakat nyitottak. A felvágott
hasakból kisebb emberformákat kapartak elő. Csecsemőket? Emberpalántákat? Elfeket? Vagy más
hegyesfülűeket?
Skandar Graun nem tudta kinézni, mifélék lehetnek, de már nem is akarta. Az ősrégi múlt jéghideg ujjai
megérintették a szívét, és görcsösen összerándult.
Akaratlanul is az ezüstkaszájáért nyúlt.
Hisz' ehhez szokott oly sok éve már. Imádkozni. Minden reggel. A Káosz Istenéhez. Hogy megtisztelje
kegyelmével.
- Yvorl, Káosznak Ura - motyogta puszta megszokásból -, kérlek, nyisd reám egyetlen szemed, és engedd
alázatos szavaimat eljutni dicső füledhez. Yvorl, Káosz Ura, nézz le reám egyetlen szemeddel, szánj meg
engem, esendő halandót, ki téged imádlak, ki érted élek, ki csakis azért létezem, hogy növeljem végtelen
birodalmadat! Yvorl, Örökkévaló Úr, adj esélyt, hogy szolgálhassalak! Adj erőt, hogy beteljesíthessem
akaratodat! Add meg nekem a lehetőséget, hogy hasznodra lehessek! Yvorl, adj nekem varázslatot! Adj erőt a
varázslathoz! Bármely varázslathoz! Ahhoz, mellyel a legjobban szolgálhatlak! Én rád bízom, Yvorl... Légy
hozzám, esendő szolgádhoz nagylelkű és kíméletes!
Enyhe bizsergést érzett ugyan, de nem mert volna megesküdni rá, hogy esszenciát pumpált a vérébe.
 Erőteljesebben megszorította az ezüstkaszát, és még hevesebben mormolta rögtönzött imáját:
- Nemrég elküldtem hozzád őt, leghűségesebb hívedet, Netart, hogy szolgád lehessen mindörökre. Kérlek,
Uram, legyen gondod reá, mert ő nem érdemtelen. Téged szolgált egész életében, s lábadnál lesz mindörökké,
míg világ a világ, vagy míg te, magasságos, el nem rúgod közeledből. Az ő kedvéért, Káosz Ura, tisztelj meg
engem végtelen kegyeddel, hogy szolgálhassalak, hogy még tovább szolgálhassalak, hogy beteljesíthessem
végtelen akaratodat!
Úgy érezte, mintha tüzes pöröllyel vágták volna fejbe. Megroggyant, térdre hullott. A koponyája belsejében
lángoló rózsabimbók nyíltak, zümmögő parazsak röpködtek, megcsipkedték, összevissza égették az agyát.
Roppant visszás érzés volt ez; rettegéssel és alázatossággal vegyített fájdalom és diadal keveréke.
Erezte, ahogy mézes répa íz folyik szerte véresre harapott nyelvén, és a szemgolyóját szárnyvégeken
lobbanó lángfodrok csapkodják.
És igen, érezte...
- Ahhh, haaah, Yvorl, végzetes nagyúr... kéééét varázslat?! Köszönöm neked! - Buzgón lihegett. - És
mondd, Uram, mit tegyek, hogy kedvedre legyek? Öljem meg álmában ezt a nyavalyás Grooms-hitű papot, aki
egyfolytában megaláz és sérteget engem... vagy tegyem azt, amire igazi mesterem biztatott? Rejtsem el valódi
kilétem és mutassak alázatot? Hagyjam hogy ő neveljen? Engedjem, hogy orkká tegyen?
Kivárt.
Még hosszabban kivárt.
Aztán elfogyott a türelme.
- Yvorl, nagyúr... tudom én, hogy fontosabb dolga is akad az egyetlen szemednek, mint hogy engem
bámuljon... de ez most fontos keresztút az életemben, uram... Jelet kell adnod, ha nem akarod, hogy rossz
ösvényre tévedjek... mármint én, aki alázatos szolgád vagyok.
Kivárt.
Még hosszabban kivárt.
- Yvorl! - kezdte aztán jóval fenyegetőbben. - Te, ki mindent látsz... azzal az egyetlen kurva szemeddel...
tudhatnád jól, miféle gyarló kis patkány vagyok, ha nem kapok bátorítást! Úgyhogy pofázzál, ha azt akarod,
hogy szolgáljalak! Vagy legalább azt a nősténycsecsű, halfarkú szládodat küldd ide, hogy vele pofázhassak!
Fontos lenne... mert tényleg nem tudom, mi a fenét tegyek. Merő bizonytalanság vagyok. Gyerünk már,
Egyszemű, mutass nekem utat!
Semmi válasz.
Skandar Graun most nem várt tovább.
- Jól van! - sziszegte sértődötten. - Hát ez a döntésed? Azt akarod, hogy elpártoljak tőled? Azt várod, hogy
orkként nevelkedjek?
Semmi válasz.
Aztán mégis. A háta mögül.
- Dögölni fogsz! Azt várom, én magam.
- Grooms, Őmaga szólítsz??
Skandar Graun megperdült.
- Nem. - Kecskeszakállas, vézna ork állt mögötte, kihegyezett farúddal a kezében, épp a nyakára irányozva.
Hunyorgott, a bal szemizma meg-megrándult. - Krum Bahhka az.
Skandar Graun megdermedt, mozdulni sem bírt. Felismerte ezt a fickót. Ő inalt el gyáván, bunkóját
elhajítva, amikor Kerangor csépelni kezdte a társait. De most visszatért. Frissen faragott fegyverrel.
- Nem akarhatsz megölni, Krum Bahhka - hebegte a kölyök. - Te ork vagy... meg hát én is ork vagyok...
- Shhhhhhhh! - A támadója a tűz irányába pislogott, és alkalmi dárdája hegyét a fiú nyakának nyomta. -
Ébreszted őt fel, halott leszel.
- Miért tör ork ork ellen? Én ezt nem értem.
A dárdás ork nem válaszolt. Bizonytalanul hunyorgott. Végül elvicsorodott.
- Akarsz élni?
- Hát... ja.
 - Menj oda, öld meg őt!
Skandar Graun értetlenül pislogott.
- Ééén?
- Alszik. Könnyű vétség. Elvágod torkát, megvagy. Élve futhatsz tova.
- De miért nem te végzel vele?
- Krum Bahhka vigyázós. Téged terel rá.
- Engem küldesz? - Skandar Graun erőltetetten göcögött. - Mert te magad gyáva vagy?
A primitív dárda hegye a nyakát érintette, vért serkentett.
- Mégy!
- Értem én. - A kölyök megadóan sóhajtott. Elfordult. Tett egy lépést. Aztán még egyet. Az agyában
mindenféle nyíló rózsaszirmokat kaszabolt. Majd pedig kedves mosollyal visszafordult. - Dögölj meg!
Az, ahogy a parancsvarázs elkattant a fejében, olyasféle elégedett érzést keltett, mintha szomjúságát
gyöngyöző, csobogó forrásvízzel elégítette volna ki. És valamiféle meghatározhatatlan bizsergést is érzékelt a
lába között, amit nagy hirtelenjében nem tudott hova tenni. Soha ezelőtt nem érzett még ehhez hasonlót.
Lényeg a lényeg: a parancsvarázs hatott, és nem is akárhogy. A kecskeszakállas orknak mindkét szeme
kifordult, méghozzá más és más irányba, és a fickó térde úgy roggyant meg, mintha hátulról megrúgták volna.
- Wuff! - nyögte, miközben összeomlott.
Skandar Graun nem válogatott az eszközökben; az ezüstkaszával csapta meg. Fél felső ajkat, háromnegyed
orrot és teljes bal szemet kikaszált belőle az első mozdulattal. Aztán, ahogy a keshedt fickó a padlón vergődött,
a kölyök rátelepedett a hasára, mellkasára, és immár jóval megfontoltabban használta szent jelképét.
- Yvorl, uram, a te nevedben...
A szemét is behunyta, annyira összpontosított. Könnyedén nyiszálta el az ork nyakát. Vér szökellt, a fej
lehullott, oldalra gördült.
- Hoppá, hoppá... ne olyan fürgén!
Oldalra pillantott. Kerangor még mindig horkolt a tűznél; mit sem észlelt az egészből.
Skandar Graun csak most érzékelte, hogy egész testében remeg. Nem, nem a félelemtől, hanem attól a
megmagyarázhatatlan izgalomtól és hatalomérzettől, amely átjárta tagjait. Igaz, nem volt túl daliás ez a fickó,
de mégis, legalább kétszer idősebb volt nála, dupla annyi kiló, és jóval magasabb, izmosabb. De mire ment a
fölényével meg a kihegyezett botjával?
Ha háromszor nagyobb és erősebb lett volna, a parancsvarázs akkor is leteríti...
...és akkor már csak a nyisza marad.
Nem ez volt az első áldozata, akit megölt. Végzett már másokkal is, de egy fegyverrel a kézben az életére
törő ork harcost még sohasem intézett el ezelőtt. Most viszont igen! És ez diadallal töltötte el, dacára annak,
hogy nem értette, mi szükség volt egyáltalán arra, hogy ork létére orkot öljön.
Első gondolata az volt, hogy feláldozza a fickót Yvorlnak, de elég hamar meggondolta magát.
Hosszadalmas dolog lenne elegendő rőzsét összegyűjteni, megrakni az áldozómáglyát, és nem utolsósorban
Yvorlhoz imádkozni, hogy sietve fogadja el az áldozatot, mielőtt Kerangor felébred.
Mert hogy most már hamarosan fel fog ébredni, az egészen bizonyos. És ha azt látja, hogy ő a Káosz
Istenének ajánl áldozatot, a leghatározottabb tiltása ellenére, kemény pofonok fognak kihullani abból a
lapátszerű marokból.
Így hát Skandar Graun nem rakott tüzet. Pusztán a forma kedvéért mégis a hulla kezébe helyezte a
kecskeszakállas, meredt szemű fejet, és gondolatban megkínálta felajánlásával a Káosz Istenét.
- Yvorl, Káosz Ura, ki egyetlen szemeddel is a lelkekbe látsz, fogadd el tőlem ezt a gyarló, ork teremtményt,
kit a te segítségeddel öltem meg. a te dicsőségedre, uram... És kérlek, Yvorl, bocsásd meg, hogy nem gyújtok
áldozótüzet, de tudod, mostantól orkként kell élnem, es úgy kell viselkednem, mintha az orkok istenét
imádnám. Te, aki jól ismersz engem, nyilván tudod, hogy így kell tennem... színlelni, hogy elfordulok tőled...
de nem fogok, esküszöm, mindig hű maradok hozzád... - Tétován meredt maga elé. - Most elköszönök, Yvorl,
mert Kerangor hamarosan felébred, és nem lenne jó, ha meglátná, mit csinálok... Kiszámíthatatlan vadbarom,
aki kíméletlenül kihasználja velem szemben a testi erejét... hm, persze amúgy nem bánom... mert úgy érzem,
hogy sokkal jobb pótapám lesz, mint Netar volt, és igazi ork harcost nevel majd belőlem... és akkor majd neked
is nagyobb hasznodra leszek... - Toporgott. - Hát, szívesen beszélgetnék még veled, Yvorl... de most már
tényleg mennem kell! És ne rój meg érte, de ha esetleg nem fogadnád el így az áldozatom, valamivel később
majd ezt a fejet is odaviszem a többi közé, hogy ne érje szó a ház elejét... Kérlek, légy jó, és ne okozz nekem
túl sok galibát!

* * *

Kerangor, a Bivaly meglehetősen morózusan ébredt. Ledobta magáról a pokrócot, és kinyújtóztatta

elgémberedett tagjait. Fantasztikus izomzata görcsösen meg-megrándult. A kölyök Skandar Graun irigykedve
nézte, és elhatározta, hogy egyszer majd ő is épp ilyen hatalmasra nő, és ugyanekkora izmokat növeszt.
Ugyanekkora bazi nagy csatabárddal mászkál majd, és akkor nem egy csorba ezüstkaszával fogja elnyiszálni
áldozatai torkát, hanem elmetszi egyetlen csapással.
Grooms harcos-papja kifejezéstelen tekintettel révedt a semmibe.
- Hagytad kialudni a tüzet - dörmögte kedvetlenül. - Ezt sem verte beléd az öreged?
- Mert mindig maga csinálta - vágta rá a kölyök. - Tudta jól, hogy nem bízhatja rám. Pedig többször is
megpróbálta... de hát neki volt annyi agya, hogy felfogja, én még csak egy felelőtlen kisfiú vagyok...
Kerangor nem vitatta ezt az állítást, és nagystílűén elsiklott a tűztáplálás problémája fölött. Igaz, hosszasan
bámulta a szétszórtan heverő tetemeket, amiket egy kupacba kellett volna vonszolni, és bár Skandar Graun
számított arra, hogy ez lesz majd a következő kényes pont, ami miatt letolást kap, a Bivaly ezt sem tette szóvá.
A kupacba rakott fejeket szemlélte.
Hosszan, alaposan. Közelebb lépett, leguggolt hozzájuk.
- Ismered ezeket, kölyök? - kérdezte halkan.
- Hát... hogy érted ezt?
- Ahogy mondom. Láttad már bármelyiküket?
- Persze. Tegnap. Vagy nem?
Kerangor elhessegette magától a botor értetlenkedést.
- Vörös Kéz - szögezte le.
- De ez honnan látszik? - Skandar Graun rettentően csodálkozott. - Hisz' itt csak a fejek vannak. Tán az
orruk hegyére van írva, hogy piros a tenyerük?
- Láttam e kettőt Agranaakban. Emlékszem pofájukra. Ott voltak, igen. Leköpködték lépteim nyomát.
- Nem bírtak eltalálni? - csodálkozott Skandar Graun.
Kerangor helyesbített:
- Nem mertek eltalálni. Nem merészeltek kihívást intézni ellenem, csak nemtetszésüket fejezték ki. - Zordan
vigyorgott. - Gyávák voltak nyíltan támadni rám, dzsak-hárát kínálni... inkább utánam osontak éj leple alatt.
- Miért?
Kerangor úgy nézett rá, mint egy elmeroggyantra.
- Mondtam: gyávák voltak.
- De... de...
- Mit „de-de”?! - fortyant fel a nagydarab ork. - El kell magyaráznom még egyszer, ostoba khrgka? Meg
kell üsselek?
Skandar Graun megszeppent. Alig merte kinyögni:
- Egyáltalán miért akarták ezek a vesztedet? - Félve pislogott. Nem tudta, merészelje-e folytatni, de aztán
mégis erőt vett magán. - Orkok ők is, meg te is... vagy nem? És miért akar ork orknak lenni orkasa? - Ő is
érezte, hogy túlcicomázta. Krákogott egy picikét, aztán más szavakba formálta: - Ártottál nekik?
- Rettegnek Grooms szavától.
A kölyök ezt egyáltalán nem értette.
- Hát... de Grooms az orkok istene. Őmaga. Az összes orkoké. Mindegyiké. Vagy nem?
- Te minek vallod magad?
 - Orknak, természetesen. Bár vér szerint csak részben vagyok az, sajnos...
- Grooms az istened?
- Hát... ő lesz, naná.
- Káosz Istenét imádtad.
- Ennek vége, biztosíthatlak. Esküdjek meg? Mármint Grooms nevére... vagy talán Yv... nem, nem,
dehogy... persze, hogy csakis Grooms nevére!
Kerangor elvicsorodott. Roppantmód egyenetlen volt a fogsora, az agyarai összevissza álltak.
- Odaát, Ősföldön4 mi fajtánk nem ismer más istent, csak őt, Őmagát, Orkok Öregapját - dörmögte. - Ám
azok, kik elhagyták Ősföldet, megfertőződtek változatos hitekkel. Némelyek megfeledkeztek Grooms
Őmagáról, mások ellene fordultak, elárulták Őmagát!
4
Ősföld - a hithű orkok így hivatkoznak Gerondar déli részérc, a Kondor Birodalomra, az orkok őshazájára, Grooms tartózkodási
helyére.
- Ha rám gondolsz, én... vétlen vagyok abban, hogy megtévedten nevelkedtem.
- Nagy bajban vannak ők, Agranaak orkjai! - suttogta Kerangor, s a szemében vallásos őrület csillogott. -
Megfeledkeztek őseik hitéről. Megtagadták teremtőjüket, odavetik lelküket a Feledés Démonainak...
háborodottak, tébolyodottak... elkárhozottak!
Skandar Graun meg sem mert szólalni. Csak pislogott.
Kerangor viszont egyre inkább belelendült:
- Megosztottak. Sokan közülük visszavágynak Grooms kebelére. Epedve várják a bűnbocsánatot és a
megváltást, melyet én hozok el nekik, én Grooms Hírnöke, Őmaga Szavának Hordozója... ám ők nem
hallhatják meg a szót, mert eltömíti fülüket Hazugság Áradata.
Skandar Graun elégedetten bólogatott.
- Na, most jött el az a pont, amikor már tényleg semmit nem értek. Most mit mondjak? Épp erre
számítottam.
- Dzsemmuraj a legfőbb hitehagyott. Ő fordította Agranaak népét Grooms ellenébe. Ám ő is retteg, retteg
tőlem, retteg attól, hogy Grooms Szava, melyet én hordozok, túl sok fülre talál. Ezért küldte pusztításomra
legfőbb híveit. - A koponyák felé köpött. - Ezeket itt.
- Ezek már nem fognak ártani neked. - Skandar Graun várakozóan vigyorgott. Aztán felötlött benne az
imént hallott név. -A falu főnökét nem Dzsemadának hívják? Te mintha más nevet mondtál volna.
- Dzsemmuraj sámán, ő fia Dzsemada, Vörös Kéz harci főnöke. Grooms ellen van mindkettő.
Skandar Graun fontolgatta ezt.
- Mit teszel velük? - tudakolta végül. - Megölöd őket?
- Dzsak-hára lesz.
- Csak hála??
- Párbaj.
- Ja... az más. Kihívod őket halálos viadalra?
- Idővel.
- Minek várni? Miért nem most?
- Erősek még. Legyőznének.
- Áááá, kizárt! - Skandar Graun gyermeki őszinteséggel mondta ezt. - Tégeeeeed?! - Teljes szívéből hitte,
hogy új pótapja legyőzhetetlen. - Nem bírnának veled! Ááá, dehogy! Simán lealáznád őket... nekem elhiheted!
Te lehetnél Agranaak főnöke! Mindenkit felpofozhatnál, aki nem hallgatja meg illőn Grooms kiabálását!
Kerangor eltűnődött ezen.
- Nem - dörmögte végül. - Még most nem.
- Óóó, de kár! Pedig nagy látvány lenne! De persze nem akarok belepofázni... te tudod...
- Aha. - Kerangor hanyagul megrántotta a vállát. A fejek felé intett. - Hagyjuk itt a kézjegyünket!
- Hát... már itt hagytuk, vagy nem?
Grooms papja kivágott egy combnyi vastag fát a bárdjával, durva, sietős csapásokkal legallyazta, méghozzá
úgy, hogy azért a törzsből kimeredő ágrészek tenyérnyi hosszan megmaradjanak. Ezután a törzs alsó végét
kihegyezte, majd ölre fogta, és egy puhább, füves részen függőlegesen a földbe döfte. Hozott egy öles
kőtömböt a romok mellől, és azzal legalább félméternyi mélyre lepüfölte. Most úgy nézett ki a műve, akár egy
hevenyészett köcsögszárító...
...csak épp az edények hiányoztak róla.
Azok se sokáig.
- Adogassál fejeket! - dörmögte Kerangor. Késével sorra kihegyezte az oldalsó ágvégeket, és egymás után
szúrta fel rájuk a levágott fejeket.
Néha többször is próbálkoznia kellett, és a kését a nyakcsonkba is bele-bele kellett mélyesztenie, hogy
kijelölje a karók útját, és megfelelően rögzítse azokat.
Skandar Graun közönyösen segédkezett. Amióta az eszét tudta, hozzászokott már a hullákhoz, a levágott
fejekhez, a kifordult szemekhez vagy épp a sötét szemüregekhez.
Sokatmondóan mosolygott.
- Látod - jegyezte meg tudálékosan -, milyen sokat kell melózni rajta. Az én módszeremmel meg elég csak
máglyát rakni és odakínálni Yv... khh... de persze a végeredmény itt látványosabb.
Úgy tűnt, a nagydarab ork nem hallotta meg ezt a kínos nyelvbotlást. Kerangor feltűzte a hetedik fejet is, és
egy hosszú pillanatig merőn bámult le a vérmocskos fűben heverő bagolyfejekre.
Ajjaj! - Skandar Graun rosszat sejtve olyan kicsire húzta össze magát, amekkorára csak bírta. Lehet, hogy
mégsem kellett volna ezzel viccelődni?
Kerangor azonban csak intett.
- Szedd össze! - parancsolta.
- De ezek túl kicsik! Biztosan szétrepednek, ha megpróbáljuk feltűzni őket.
- Magunkkal visszük.
- Azt hiszed, ehető?! Bruáhhff... Már a gondolatra is hánynom kell!
- Tedd, amit mondtam! Szedd össze mindet!
Ő maga pedig nekigyürkőzött, és sorra vonszolta oda a fejtartó póznához a fejetlen testeket. Úgy helyezte el
azokat, hogy a súlyukkal még stabilabbá tegyék a földbe vert cölöpöt.
Aztán féloldalas járással becammogott az oszlopcsarnokba, elég sokáig elmaradt, és amikor felbukkant, két
tetemet húzott magával a teste két oldalán. Meg egy kecskeszakállas fej lógott le az övéről, amit a hajánál
fogva erősített oda hevenyészve. Skandar Graun kelletlenül pislogott.
Hja, Yvorl tűz nélkül nem fogadta el az áldozatot...
Hűha! Ebből még baj is lehet!
Kerangor azonban, úgy tűnt, ma nem volt morózus kedvében, mert olyan közönyösen viselkedett, mintha mi
sem történt volna. A két testet felhalmozta a többi tetejére, a szakállas fejet pedig némi ügyeskedés árán
feltűzte egy szabadon maradt ágvégre. A tekintetéből csupán egyfajta felszínes, könnyed neheztelést lehetett
kiérezni; talán amiatt, hogy a tanítványa ottfelejtett egy fejet...
,..de semmi komoly bosszúság, vagy pofonokhoz társított nevelési szándék nem érződött viselkedésén.
Kerangor megállt a fejekkel ékített karóval szemközt, és busa fejét felvetve, hosszan morgott és dörmögött.
Skandar Graun próbált ugyan foszlányokat elkapni mestere imádságából, de az orga nyelven szólt, valami
különös dialektusban, és a fiú legfeljebb csak a kötőszavakat értette.
Emlékeztette magát: meg kell tanulnia az orkok nyelvét! No nem azért, hogy ki tudja hallgatni mestere
imádságát, hanem mert tudta, hogy Agranaakban csak kevesen beszélik a közös nyelvet. Ha pedig meg akarja
értetni magát újdonsült rokonaival, beszélnie kell a nyelvüket.
Kerangor, miután végzett az imádságával, fura dolgot művelt. Elkezdte lenyesegetni az ágvégeken fityegő
fejekről a füleket. Csakis a balt, egyenként, mormogva, szinte ütemesen. Még talán táncot is lejtett közben?
Vagy csak nehezen fért oda, azért riszálta a derekát?
Egy biztos, ez valamiféle rituálé lehetett, és látván pótapja zord tekintetét Skandar Graun óvakodott attól,
hogy megzavarja különös táncát. Pislogva leste, mint fűzi fel a levágott nyolc fület egy vékony madzagra, és
mint köti trófeáját nyakláncként vaskos nyakába.
 A nap már felkapaszkodott a romok fölé; reggelbe hajlongott a hajnal. Kerangor komoran pislantott oda
gyámolítottjára.
- Megyünk.
- Fogunk enni is? - érdeklődött a fiú aggódva. - Vagy csak úgy nekiindulunk a nappalnak, éhgyomorra?
- Fára mászni tudsz?
- Hát... tulajdonképpen... amikor legutóbb próbáltam, elég nagy bajba kerültem...
A délceg ork mindent értően bólintott.
- Mit is gondoltam?
- Bár esetleg megpróbálhatnék. - Eltűnődött ezen. - Miért? Az orkok tán tudnak? Ááá, alig hiszem.
Szerintem nem épp a mászási tudományukról híresek.
- Aki nem mászik, éhen marad.
- Mi? Hogy? Miért?
Kerangor a távolba mutatott.
- Sok madár csapong. Lelünk madárfészket.
- De vajon... lesz benne tojás is? Vagy csak felküszködöm magam hiába, a nagy semmiért?
- Tojás vagy fióka. Most költenek.

* * *

Az ökölnyi nagyságú, szemkápráztatóan színes tollazatú madarak óriási ricsajt csaptak a két ork láttán.
Próbálták volna elcsalogatni azokat a fészküktől, de Kerangor szakértő szemmel vizslatta a lombok közt
sorakozó, sötétebb kosárkákat.
- Ott, ott... meg ott, azokon az ágakon! Vár a lakoma! Lássuk, hogy mászol!
Skandar Graun nem kérette magát, azonnal megrohamozta a mutatott fát, átkulcsolta a törzset kezével,
lábával, és megpróbált felkúszni a legalsó ágakig, amikben már megkapaszkodhat és még feljebb tornázhatja
magát. Ám a fatörzs nem kínált túl sok fogódzkodót, mi több, egyenesen síkosnak bizonyult. Mászott a kölyök
legalább egy métert...
- ..aztán meg vagy felet szépen visszacsúszott.
- Yvorl redv... - Elnyelte a folytatást az orra alatt, és ismét kúszni próbált.
Még lejjebb csúszott.
- Mihaszna khrgka! - mordult rá mérgesen Kerangor. A szó szoros értelmében lecibálta tanítványát a fáról, a
kezébe nyomta a bárdját meg a szütyőjét, aztán ő maga kezdett mászni. A legalsó ágak legalább három méter
magasan voltak, ő sem érte volna el helyből. Ámde ez csöppet sem zavarta a nagydarab orkot; tekintélyes
termete ellenére olyan könnyedén kúszott fel, mint valami túlsúlyos majom. Pár pil lanat múlva megragadta a
legalsó ágat, és játszi könnyedséggel feltornázta magát. Aztán meg már úgy kapaszkodott felfelé a szövevényes
ágak között, mintha egész eddigi életét hasonló lombok között élte volna.
- Azt'aaaa! - kiáltotta elismerően Skandar Graun. - Ez igen! Te aztán otthonosan mozogsz! Elismerésem!
Hajjhh! Mint egy lomha medve... akarom mondani, mint egy nagy seggű, ámde roppant fürge mókus...! De
tényleg ám!
Kerangor nem felelt. Pillanatokon belül elérte a legalsó fészkeket, és maroknyi tojást kotort ki belőlük.
- Ez aaaaaaz! - lelkesedett odalenn a kölyök. - Dobálhatod őket! Mert fára mászni ugyan nem tudok, de ha
kajáról van szó, akár még a pofámmal is elkapkodom... Már tátom is. Gyerünk, gyerünk, itt vagyok! Lássuk,
hogy tudsz célozni!
Kerangornak azonban esze ágában sem volt lehajigálni szerzeményét. Szétroppantotta az apró tojásokat az
ujjai között, és a szájába csorgatta tartalmukat. Egyiket a másik után.
- Na jól van már - hebegte Skandar Graun rosszat sejtve. - Megértem, hogy azé az első falat, aki megszerzi...
de azért nem túlzás az, hogy te már a második tucatot szürcsölöd, nekem meg még egyet se hajítottál le?
Placcs!
 Érkezett egy tojás, szétcsattant a felfelé bámuló fiú homlokán, és ragacsos nedv csorgott le lapos orrára, a
szája szélére. Skandar Graun hirtelenjében azt sem tudta, mi találta el, de aztán ahogy reflexből odanyalt nagy,
lapos nyelvével, megnyugodott.
A fene a pofáját... de célozni legalább tud.
Várakozóan bámult felfelé, készen arra, hogy ha újabb tojás érkezik, röptében elkapja, vagy legalább a
szájába irányítsa, de hiába ácsingózott, nem érkezett sem sült galamb, sem a tojása, de még a fiókája sem.
Ellenben Kerangor hamarosan lemászott. Csupa maszat volt a képe. Meg csupa elégedettség. Ez utóbbit a
fiú szívesen letörölte volna róla, a bőrével együtt.
- Na persze - dörmögte -, nekem miért is hoztál volna...
Kerangor vállat vont.
- Miért hoztam volna?
- A pótfiad vagyok - szögezte le önérzetesen a kölyök. - És éhes. Az orkoknál tán nem szokás etetni a
kölyköket, hm?
- Ebben a korban már magukat táplálják.
- Éhes vagyooooook! Azt akarod, hogy éhed dögöljek?!
- Maradt még gyöngygomba.
- De... fffiiinom madártojás sokkal jobb lenne.
- Mássz fel érte!
- Ha tudnék.
- Aki mászik, lakmározik. Aki rünye, éhen marad.
Skandar Graun nagyot nyelt. Értette ő. Csak éppen eddig nem szokott hozzá az efféle bánásmódhoz. Néha
Netar is makrancoskodott vele, az orra alá dörgölte, ha hibázott vagy ha nem tudott valamit, és az ennivaló
tekintetében egy kissé fukar volt az öreg, de éhezni sosem hagyta. Úgyhogy ez a helyzet most merőben új volt
számára; gyomor-mardosóan új.
Ha sokat kéreti magát, a végén még gombát sem kap.
Meglazította Kerangor szütyőjének száját, de mielőtt beletúrt volna, odapillantott társára, nehogy most meg
azért teremtsék le, hogy nem kér engedélyt. A Bivaly elértette a néma kérdést, és kurtán biccentett. Skandar
Graun kihalászta az alig félmaréknyi gombát, aztán undorát leküzdve rágcsálni kezdte. Kissé már fonnyadt volt
és ízetlen, de még mindig jobb, mint ha üres hassal kellett volna továbbgyalogolnia.
Mivel nagyon úgy nézett ki, hogy Kerangor máris tovább akar menni, elvárva, hogy tanítványa menet
közben táplálkozzon, Skandar Graun megpróbálta húzni az időt némi társalgással.
- És te? - csámcsogta érdeklődést mímelve. - Hol tanultál meg így fára mászni? Erdőben nőttél fel?
- Pusztai nomádok közt születtem. Kölyökként fát se láttam, csak végtelen fűmezőket, szikkadt földet, meg
legfeljebb csenevész bokrokat.
- És mégis úgy kúszol fel, mint valami potrohos majom...? Ööö, úgy értem... fürgén.
- Éveken át szolgáltam hajón.
- Vitorláson?
- Folyami gályán, eleinte. Evezőpadon combosodtam meg, ott ismertem fel igazi erőmet. Sorra hullottak
mellőlem a nyiszlettebbek, de en megmaradtam, és Grooms segedelmével mindenkinél több izmot
növesztettem. Aztán tengerjáróra kerültem, kétárbocosra. Na, az volt az igazi férfit próbáló élet, matróznak
lenni... kúszni fel árbocra, legvadabb vihartombolásban, miközben gigászi hullámok döntögetik jobbra-balra
bárkát, jéghideg szél csapkodja képedbe az esőt. Vagdos, akár a késpenge. Aki nem erős, nem ügyes, leesik.
Szerencséje, ha fedélzetre zuhan... gyorsan meghal, vagy csak keze-lába törik... de ha tengerbe csobbansz,
örökre elnyel a mélység, soha senki nincs, ki kihalásszon...
Skandar Graun tátott szájjal hallgatta, még rágni is elfelejtett.
- Vaaohh! - mondta aztán. - Ez aztán... huuuh, ez tényleg kalandosan hangzik! Én biztos nem élném túl!
- Próba dönti el.
- Ááá, nem hiszem... - nevetett a kölyök - túl nyiszlett vagyok én a matrózélethez. Ha ringani kezdene
alattam a padló, kihánynám a belem.
 - Megizmosodsz, megtanulsz mászni.
- Nem nekem való élet az.
- Kiderül.
- Hogy... hogy érted ezt?
- Ahogy hangzik. Rentzalba megyünk, matróznak adlak.
- Mi? Minek?! - Skandar Graun azt hitte, rosszul hall. - Engem?!
- Kampós Kharan régi cimbora. Vén tengeri medve. Megtanít téged, ahogyan kell. Pár év hajón.
Összeszeded magad, megizmosodsz, nem leszel esetlen, bumfordi khrgka, aki éhen marad madárfészkektől
rakott erdő közepén.
Skandar Graun még mindig nem bírta felfogni, amit hallott, de a mellkasában görcsösen összeszorult valami
a szíve körül.
- Hoho-hohóó, várjunk csak! - tiltakozott hevesen. - Netar rád bízott, egy vagyont fizetett értem... te meg
máris meg akarsz szabadulni tőlem! Odalöknél egy kampókezű tengerésznek, hogy a szart is kidolgoztassa
belőlem valami ótvar hajó fedélzetén?! Nem ebben egyeztünk meg, hékás! Netar nem ezért fizetett neked! - A
fejét ingatta. - Ne-eeem... erről ne is álmodj! Engem ugyan nem adsz el, nem löksz oda senkinek! De nem ám!
Én ork akarok lenni, ork harcos, vérbeli... nem pedig halszagtól bűzlő, részegen tántorgó tengerész!
Kerangor merőn nézte; nem sok jót ígérő tekintettel.
- Három-négy év - dörmögte. - Elszáll gyorsan. Mire elhozlak tőle, férfi leszel, nem keshedt khrgka.
- Erről szó sem lehet!
- Ez a megoldás. Eldöntöttem.
- De ezt nem teheted! Ígéretet tettél Netarnak! Elfogadtad a pénzét! Nem dobhatsz el ilyen könnyen!
- Gyenge vagy, nyafogós, idegesítő, kiállhatatlan. Hátráltatsz mindenben.
- Nem adhatsz el! Nem dobhatsz oda csak úgy, hogy a tengerbe vesszek! Nem kényszeríthetsz!
- Nem kényszer. - Kerangor színlelt nyájassággal intett. - Elfuthatsz, ha a vágyad az. Tessék, menj csak, ha
szabadságra vágysz. Nem foglak követni, szavamra. Elég tágas erdő kettőnknek, elférünk benne.
Skandar Graun megütközve nézett rá.
- Hát egyszer már megfogadtam... hogy veled tartok, vagy mi, de akkor még nem arról volt szó, hogy a
tengerbe veszejts! Én ork akarok lenni, nem vízihulla! Veled akarok menni, orkok között élni, mindent
megtanulni!
- Elég a nyafogás! - horkant fel Kerangor. - Kezd megfogyatkozni a türelmem!
- És az enyém tán nem?!
- Döntöttem. Velem jössz Rentzalba és beállsz matróznak Kharan mellé, vagy eltűnsz a közelemből, mégy a
saját konok fejed után, ahogy te szeretnéd!
Skandar Graun szeme megnedvesedett a haragtól és a kiszolgáltatottságtól. A dac megkeményítette az
állkapcsát; alig bírt megszólalni.
- Boldogulok én! - sziszegte a fiú. - A magam útját fogom járni, elhiheted! Nem megyek veled Rentzalba,
sem sehova.
Kerangor gúnyosan meredt rá.
- Elpusztulsz, nyomorult krhgka!
- Bírom én az erdőt. Jobban, mint a hajókat meg a hullámzó vizet!
- Fára mászni se tudsz. Elkap valami fenevad, vagy éhen halsz! Nem tudsz gondoskodni magadról!
- Majd eszek gombát!
- Te? Azt se tudod, melyik gomba mérgező és melyik az ehető. Szörnyű görcsök között múlsz ki, azt
kívánva, bárcsak hallgattál volna rám!
Skandar Graun megremegett.
- Majd veszek magamnak kaját.
- Miből?
- Abból a pénzből, amit Netartól kaptál. Mert azt ugye... vissza kell adnod nekem, mindet, az utolsó
rézkanyiig!
 Kerangor a homlokát ráncolta. Úgy tűnt, tényleg kezd betelni nála a pohár.
- Na, tűnj el! - dörmögte baljóslatúan. - Hajtsd össze magad mögött a bokrok ágait, mielőtt rád döntök egy
fát!
- Az a pénz engem illet! Azért kaptad, hogy felnevelj és a gondomat viseld! Ha ezt nem teszed, nem jár
neked! Ide vele!
Kerangor rábámult; nem lehetett tudni, mi jár a fejében, de az lerítt az ábrázatáról, hogy nem sok jó.
- Pénzt akarsz? Amit vénembertől kaptam?! - Erős rántással letépett egy erszényt az övéről, és megvetően
odahajította a kölyök lába elé. - Vidd! Ne lássalak!
Elfordult, és határozott léptekkel indult kelet felé.
Skandar Graun felkapta az erszényt, és gyors mozdulatokkal kibontotta. Főként ezüstöket látott benne, meg
vagy két-három kis méretű aranypénzt.
- Hoho-hohó! - kiáltotta a távolodó ork után. - És a drágakövek? Azokkal mi lesz?!
Kerangor szótlanul ment tovább. Skandar Graun utána iramodott, mérgesen kiabálta:
- Mocskos tolvaj vagy te, nem hős ork harcos! Kirabolsz egy gyereket?! Nem lophatod el a csillogó
köveinket, amiket sok év alatt gyűjtöttünk! Ez rohadtság!
Kerangor megfordult. A homlokát ráncolta.
- Kövek??
- Drágák. Nem veheted el!
Az ork visszacsörtetett, és fenyegetően meredt a kölyökre.
- Drágakövek?
- Hát...
- Öregnél voltak? A cuccai közt? Miféle drágakövek? Mennyi?
A fiúcska erősen pislogott. Kezdett ráébredni, hogy ezt nem kellett volna szóba hoznia. A jelek szerint
Kerangor eddig mit sem tudott a kincsükről. A viselkedése viszont arra utalt, hogy ez a téma kezdi komolyan
érdekelni.
- Azt hittem, azokat is neked adta.
- Nem.
- Akkor viszont nála maradtak - szögezte le a fiú. Lemondóan sóhajtott. - Pech. Mert én meg... nyilván
feláldoztam a testtel együtt... tudodkinek... akinek nem szabad kimondanom a nevét.
- Mennyi kő volt?
- Tíznél is több. - Skandar Graunnak nem volt bátorsága hazudni. - Rubinok, smaragdok meg olyan kékes
izék... Mint a borsószemek. Meg volt az nagy fekete kavics... mint a hüvelykemen a köröm... Netar szerint az
önmagában legalább háromszáz aranyat ér. Vagy még többet.
- Te pedig feláldoztad! - horkant fel kissé mérgesen Kerangor. - Khrgka! Ostobán elpazaroltad a
lehetőségünket! Odadobtad ezt a vagyont Yvorlnak!
- Héééé! Hogy van ez? Te kimondhatod Yvorl nevét??
- Rengeteg fegyvert vásárolhattunk volna! Kardokat, buzogányokat, bárdokat! Felfegyverezhettük volna
Vörös Kéz törzset! Megerősíthettük volna Grooms hatalmát Maldiberanban! Óóó, te... teeee!
Skandar Graun lesütötte a szemét, sűrűn pislogott. Váltakozó érzelmek hullámzottak keshedt mellkasában.
Biztosan emlékezett rá, hogy puszta megszokásból átkutatta Netar tetemét, mielőtt az áldozótűzre vonszolta.
Nem volt nála a kincsesdoboz, az egészen biztos. És ha nem adta oda Kerangornak - már pedig úgy néz ki, a
Bivalyt meglepetésként érte a drágakövek léte -, akkor szinte biztos, hogy az öregnek nem volt ideje arra, hogy
az események sodrása közepette ellátogasson a Rejtekfához. Vagyis a kincsek még ott lapulnak; érintetlenül.
Neki csak annyi a dolga, hogy odamegy, bemászik a gyökerek alá, kotorászik egy kicsit, és gazdagon bújik
elő. Hatalmas vagyon lesz a birtokában...
De mihez kezd vele??
Hogy teszi pénzzé azokat az értékes köveket? Ő csupán egy kisfiú, képtelen megvédeni magát a felnőttek
világában. Ha ő egymaga bemegy a városba ekkora vagyonnal, elmetszik a torkát, amint az első követ
megcsillantja. Vagy csak megverik és kirabolják semmi perc alatt. Hiába a hatalmas vagyon, ő egyedül
semmire sem megy vele. Kell valaki, aki megóvja őt, aki vigyáz rá, aki gondoskodik róla. Kerangor ideális
pótapa lehetne... Ha ő választhatott volna, épp egy ilyen ork harcosra bízta volna az életét.
Csakhogy Kerangor le akarja passzolni öt valami kampós kezű tengerésznek!
Márpedig arról szó sem lehet!
Skandar Graun döntött. Nehézkesen felemelte a fejét, és komolyan nézett a szitkozódó ork harcos zavaros
szemébe.
- Talán megvan még az a kincs - mormolta elszántan. - És talán készen állok arra, hogy neked adjam mind...
- Mit röfögsz?!
- Azt hiszem, tudom, hol lehet.
- Hol?
- Egy bizonyos rejtekhelyen, amit csak Netar és én ismerünk. Hogy hol ez a hely, soha de soha nem szednéd
ki belőlem, még válogatott kínzással sem. - Nagyot nyelt, ahogy ebbe belegondolt. - De tulajdonképpen... nincs
szükség kínzásra. Mert én... és talán nagy hibát követek el... de kész vagyok megmutatni neked ezt a titkos
helyet és rendelkezésedre bocsátani a kincseinket...
Kerangor csodálkozva meredt rá.
- Rendelkezésemre bocsátani? - böffent fel belőle gúnyosan, kifigurázva a kölyök flancos szóhasználatát.
Aztán joviális arcot vágott.
- Na?
- Kössünk alkut!
- Mifélét?
- Elvezetlek a titkos rejtekhelyünkre, és a tied lehet minden vagyon, minden holmi, amit csak ott találunk...
ha az ott lelt kincsekért cserébe te a szavadat adod, hogy bármily körülmények között betartod az ígéreted, amit
Netarnak adtál: a mesterem leszel, tanítasz engem, felnevelsz engem, igazi ork harcost farigcsálsz belőlem!
- Ezt akartam eddig is.
- De nem adsz oda másnak! - szögezte le Skandar Graun. - Ez a lényeges pont. Nem dobsz oda valami
kampós kezű matróznak, hogy a tengerbe öljön! Magaddal viszel, bárhová is mégy! A tanítómesterem leszel.
Apám helyett apám leszel. Úgy kezelsz, mint a legkedvesebb saját fiadat!
- Ellentmondasz önszavadnak - dörmögte Kerangor csodálkozva. - Hisz', ezt Groomsra mondom, ha lenne
kölyköm, tengerésznek adnám! Ezzel tennék neki legjobbat. Kharan... ő a legjobb választás!
Skandar Graun megacélozta akaratát.
- Ha a kincseket akarod, akkor esküdj meg Grooms nevére... hogy mindvégig melletted maradhatok, és soha
de soha nem dobsz el magadtól!
- Hasznodra válna...
- Tégy szent esküt! A legerőteljesebbet, amit csak ismersz!
Kerangor bosszúsan horkantott.
- Nem esküszök olyasmire, amit nem tudok betartani. Hisz' ez tőled is függ. Ha ostoba és engedetlen
tanítványom leszel, agyoncsaplak vagy elzavarlak a közelemből, abban biztos lehetsz! Ugyancsak ezt teszem,
ha észlelem, hogy megpróbálsz becsapni, vagy Grooms ellen cselekszel! - Határozottan ingatta a fejét. - Nem,
én nem teszek felelőtlen esküt.
- De akkor... honnan tudhatom, hogy nem versz át. Elveszed tőlem a drágaköveket, agyoncsapsz és
elzavarsz magadtól. Vagy fordítva... Vagy eladsz matróznak a kampós kezű mellé.
- Az első lecke, amit ideje megjegyezned! Én Grooms Őmaga hithű papja vagyok. Egyenes jellem, ki
megtartja adott szavát, amíg csak istene érdeke másképp nem kívánja. Nem kell esküdöznöm ahhoz, hogy
higgyenek nekem. Elég tudnod, ki az én Uram és kinek útját járom. Bízz bennem, fiú!
Ez már majdnem olyan volt, mintha azt mondta volna neki, hogy „fiam”…
..,de azért még nem teljesen.
Skandar Graun bizonytalanul grimaszolt. Felnézett hatalmas termetű pótapja szemébe, és tekintetük hosszú
másodpercekre egymásba fonódott. Ezekben a pillanatokban oszlottak el végképp a kétségei...
...mert amit abban a szigorú tekintetben látott, meggyőzte arról, hogy nem fogják átverni.
 Valahogy el sem bírta volna képzelni erről az izmoktól duzzadó behemótról, hogy valaha átvert vagy
becsapott bárkit is. Egészen más tekintet volt ez, mint előző nevelőapjáé. Netaré lágy volt, kedves és
gondoskodó, de ugyanakkor kiszámíthatatlan, sunyi és zavaros. Nála sosem lehetett tudni, mire készül a
következő pillanatban: megütni fogja őt vagy megölelni. Kerangor tekintete ellenben kemény volt és szigorú,
fürkésző és parancsoló, de ugyanakkor nyílt és őszinte. Barátságos. Leereszkedő ugyan, de jóindulatú.
Kiszámítható.
- Hiszek neked, apám - mormolta Skandar Graun, jó alaposan megnyomva a megszólítást. - Elviszlek a
rejtekhelyünkhöz, és a rendelkezésedre bocsátom az összes eldugott kincsünket... de cserében arra kérlek, ne
adj oda senkinek, még akkor se, ha bizton hiszed, hogy az a javamra szolgálna.
Kerangor keményen rábólintott.
- Legyen így!

* * *

Skandar Graun nem igazán ismerte ezt a környéket, amerre most jártak, de nagyjából be tudta tájolni az
irányt, merre találja titkos helyüket. Úgy tett, mintha pontosan tudná, hová tartanak, és mestere minden
kérdésre magabiztosan válaszolt. Úgy tűnt, Kerangor csöppet sem gyanakszik, elhitte, hogy a fiú tudja, hová
tartanak.
Keveset beszélgettek. Kerangor afféle magányos farkas volt, aki folytonos dudorászással szórakoztatta
magát, és vékonyka faágakat vagy fűszálakat rágcsált és szopogatott eközben. Nem az éhségét csillapította
ezekkel, inkább valamiféle ösztönös cselekedetként tette.
Sokat hallgattak, vagy olyan alapvető tőmondatokra szorítkoztak, hogy „itt jobbra”, vagy „fel, arra a
dombra”. Néha, kiszámíthatatlan időszakonként viszont meg-megeredt a nyelvük, és olyankor felváltva
beszéltek eddigi életükről. Érdekes módon ebben főként Skandar Graun jeleskedett, mintha élete eddigi nyolc
éve alatt jóval többet tapasztalt volna meg, mint kevés szavú mestere.
- Komolyan azt kell gondolnom, hogy az istenek kiválasztottja vagyok - vallotta be a fiú szerényen egy
ilyen társalgós alkalomkor.
- Most Grooms kitüntető figyelmét élvezem általad, korábban pedig Yvorl egyetlen szeme kísérte sorsomat.
Úgy tűnt, Kerangor vagy meg sem hallotta a Káosz Istenének emlegetését, vagy nagyvonalúan eleresztette a
nevet a füle mellett. Nem adta jelét, hogy zokon vette volna. Mindenesetre Skandar Graun ismételten
emlékeztette magát, hogy nem szabad - neeeem szabad! - fennhangon kimondania többé ezt a nevet.
Legalábbis nem új mestere jelenlétében.
- Komolyan így hiszed? - merengett Kerangor. - Hogy te, egy érdemtelen korcs kölyök, számot tarthatsz a
halhatatlanok figyelmére?
- Ezt kell hinnem. Másként nem lehet.
- Mert?
- Netar mindig is ezt szajkózta, amióta az eszemet tudom. Emiatt mentett meg, emiatt óvott, mert hitt ebben.
Az istenek kiválasztottja vagyok, akár hiszed, akár nem.
- Mint mindannyian, fiú, mint mindannyian... - Kerangor nem röhögött ugyan, de a hangjába némi
csúfondáros él vegyült. - De tudod mit, mondok én neked valamit, amit jó lesz észben tartanod. Az isteneknek
megvannak a maguk bajai és elfoglaltságai. Nem szokásuk megmutatkozni hozzánk hasonló, értéktelen
halandók előtt, mi tudjuk ezt, tudomásul vesszük ezt. Nem várjuk, nem várhatjuk el tőlük, hogy megjelenjenek
és beszéljenek hozzánk, valahányszor ezt kívánjuk. De erre nincs szükség, hiszen mi, a puszta hitünkre
támaszkodva érezzük jelenlétüket, akaratukat... az isteni akaratot... és szolgáljuk ezt legjobb tudásunk szerint!
Még akkor is, ha néha csak mi képzeljük magunknak.
- Semmit se tudsz! - förmedt rá Skandar Graun felháborodottan. - Igenis nekem meg szokott jelenni!
Szokott beszélgetni velem! Igenis, szokott!... Netar lenne a tanúm rá, ha még élne! Ő ott volt. Bőgött is. Mert
neki még sose jelent meg Yvvv... nekem meg igen. Hahaa! Mert én tényleg kiválasztott vagyok... És ha majd
megint kihajítasz az esőre, amiért véletlenül újra kimondom a nevét, ne számíts arra, hogy még egyszer
visszasompolygok hozzád! Legfeljebb azért, hogy jól fejbe kummantsalak, és mire felébredhetnél,
elküldjelek... szóval őhozzá, az Egyszeműhöz, hogy megtudakolhasd tőle, vajon tényleg csak füllentettem-e!
Oly vehemensen kiabálta mindezt, hogy határozottságával sikerült némi kételyt ébresztenie az óriási orkban.
- Megjelent neked? A Káosz istene?
- Meg bizony!
- Yvorl??
- Hányszor kell még elismételnem? - háborgott a fiú. - Meg úgy egyébként, hogy van ez? Te kimondhatod a
nevét esőbe hajítás nélkül, csak én nem?!
- Mikor?
- Egyszer régen. Nem emlékszem pontosan, mert akkor még kölyök voltam...
- Még most is csak szaros kis khrgka vagy!
- Na jó, de akkor meg még sokkal szarosabb kiskölyökebb voltam, még sokkal-sokkal kiskhrgkább... de
hidd el, Yvorl tényleg megjelent a lángok között, rám nézett egyetlen szemével, és azt mennydörögte
fülsiketítő hangján, hogy: „Tiéd a bosszú, Skandar Graun... legkedvesebb kiválasztottam! Egyszer majd
hatalmas harcos leszel... és felpofozod mindazokat a bamba ork vadbarmokat, akik nem hisznek neked,
lekhrgkáznak és kétségbe vonják a szavad.”
- Hazudsz!
Skandar Graun megadóan elfintorodott, így jelezve, hogy azt a „felpofozás” dolgot nem gondolta igazán
komolyan.
- Na jó, tényleg kiszíneztem kicsit a történteket, de a lényeg igaz: Yvorl szólt hozzám! Aztán a szládja is
megjelent, egy halfarkú, halott szemű nő... és ő aztán tényleg hosszan pofázott nekem!
Kerangor szemén most először látszott, hogy kezdi komolyan venni pártfogoltja állítását.
- Shinika?
- Sheenka - helyesbített Skandar Graun diadalmasan. - Kicsit csúnyácska, de amúgy kedves nő... féleség.
Fogadjunk, hogy te még sosem találkoztál vele!
- Mert talán nem is szeretnék. - Kerangor vállat vont. - Most még nem, legalábbis. De ha már belekezdtél,
mondd csak el, hogy történt e találkozás!
Skandar Graun nem kérette magát, csacsogva, dicsekedve elevenítette fel a régi történetet, néha-néha
elkalandozva, beleveszve fölösleges részletekbe, vagy az emlékezetében keresgélve, önmagát helyesbítve. És
csodamód, Kerangor türelmesen hallgatta, nem szakította félbe, nem kérdezett bele. Úgy tűnt, magába mélyedt,
és elmerengett valamin.
- És bizonyságul - fejezte be a történetet diadalmasan Skandar Graun -, itt van rajtam a feláldozott fickó
szartaposója, amit épp tőled kaptam vissza, és ez talán már csak jelent neked is valamit, nemde... Na, erre mit
szólsz, nagyfejű?
Kerangor ránézett.
A diadalmas kölyök azonnal visszább vett a hangnemből.
- Akarom mondani, Bivaly... csak az előbb nem jutott eszembe az állat neve, csupán az, hogy erőteljes,
méretes feje van, ami persze dicsőségére válik. De most már... hiszel nekem?
- Vénember nem beszélt erről.
- Hát nem nyilvánvaló? Szégyellte. Mert őt annyi éven át le se szarta Yvorl, de meg még Sheenka se szólt
hozzá... pedig mennyit, de mennyit áldozott nekik. Húúú, ha tudnád! Csak úgy hullottak a fejek! Bamm,
bamm... bamm! Yvorl pedig...
- Sssshhh, kölyök! Ne emlegesd annyit, a végén még újra megjelenik!
- Hát még most sem hiszel nekem?!
- Őszintén? - Kerangor vállat vont. - Nem tudom.
- Pedig tényleg így történt. Nem hazudok... Kire vagy mire esküdjek meg neked?!
- Aludjunk rá egyet!

* * *
 Az éjszakát egy kisebb magaslat tetején töltötték. Jó nagy tüzet gyújtottak, hogy távol tartsák a vadállatokat,
és úgy tűnt, a Bivaly immár nem tart újabb orkoktól, mert még azt is fölöslegesnek tartotta, hogy felváltva
őrködjenek.
- Aludj csak, kölyök, aludj nyugodtan! Az én álmom könnyű, felébredek, mielőtt bármi megzavarná.
Mire ezt végigmondta, már behunyta a szemét, és egy pillanattal később aludt is. Bár eleddig nem
panaszkodott és zokszó nélkül gyalogolt, nyilvánvaló volt, hogy a sebei alaposan megviselték és kifárasztották.
- És a vacsora? - dünnyögte Skandar Graun méltatlankodva. - Micsoda hülyeség ez? Az orkok tán nem
szoktak enni elalvás előtt?
Választ már nem kapott, csak szaggatott horkolást.
Skandar Graun még dünnyögött egy darabig, közel állt ahhoz, hogy megsüsse a magával hozott
bagolyfejeket, de emlékezett, milyen rosszul lett legutóbb a bagolyhústól, így hamar letett a szándékáról. Meg
aztán ő is fáradt volt már, hiszen előző éjszaka alig aludt valamit. Korgott ugyan a gyomra, mint valami kitörni
készülő vulkán, de a kimerültség úrrá lett az éhsége fölött.
Mire kitalálhatta volna, mit rágcsáljon el étek gyanánt, már javában álmodott. Yvorl, az Egyszemű lebegett
álmában egy áldozótűzben, melynek lángjai között...
...Kerangor teste hevert, illedelmesen, mellkasán tartva nyakból levágott, busa fejét.
Hitetlenkedve pislogott!

* * *

Skandar Graun zavaros álomból ébredt. Csak foszlányok maradtak meg emlékezetében, és összefüggéstelen
jelenetek. Valamivel nagyon harcolt, valami elől nagyon menekült, valami gusztustalanságot evett, és a Káosz
Istenének jelenléte nagyon-nagyon-nagyon nyilvánvalóan betöltötte testét.
Meg az éhségé.
Tulajdonképpen a gyomra korgása ébresztette fel.
Skandar Graun felült, és hirtelen jött éberséggel fülelt. De tényleg csak a gyomra korgott, nem volt semmi
más zavaró zaj.
A tűz már teljesen kialudt, csupán egy-két vöröslő parázs pislákolt elő a hamu alól. Még éjszaka volt, a
fogyó hold fakón derengett elő a vékony felhőréteg alól, csillagok hunyorogtak elérhetetlen messzeségben,
ritka köd lengte be a dombocska alját, s ahogy az éjszakai szellő fel-felerősödött, megborzongatta a közeli
faleveleket. A messzeségben egy csalódott farkas énekelt, gúnyos kaffogások válaszoltak rá jóval közelebbről.
A fiúcska előkotorta a rongydarabba bugyolált fülbevalópárt, és azt csodálta a csillagfényben. Meg-
megsimogatta, hunyorgott rá. Amanda de Rengdonról fantáziált, azt képzelte, hogy ő az anyja, és vele lakhat
Rentzalban, jómódban, gondtalanságban. Megkaphat minden finomságot, a legkülönlegesebb lakomákat,
sülteket, halakat, ízzzletesss madártojásokat...
Zörgés.
Egy kíváncsi sündisznó ballagott a tűzhöz, megszaglászta az elhamvadó pernyét, aztán sietve elkotródott.
Skandar Graun nagyot nyelt.
Ösztönösen azon töprengett, hogyan lehetne „meghámozni” egy ilyen tüskés jószágot, és vajon a húsának
milyen íze lehet. De mire kigondolta volna, mit tegyen, a tüskés rágcsáló visszaolvadt az éjszakába.
A fiúcska elrakta féltett kincsét, és azon töprengett, mit csináljon. Próbáljon visszaaludni, újra belemerülni
abba a zavaros álomba...
...vagy használja ki az időt, amíg nem vetül rá újdonsült mestere szigorú tekintete.
Tétovázott, tétovázott, tétovázott... habozott is egy kicsit...
Aztán döntött.
Óvatosan, nehogy felébressze a ritmikusan hortyogó orkot, oldalra vonult, be a bokrok rejtekébe, és alig
hallhatóan lehelte imáját:
 - Yvorl, Káosz istene, kérlek, nézz le reám egyetlen szemeddel, adj erőt ezen új naphoz, adj erőt új
varázslatokhoz, és bocsásd meg nekem, ha majd ha felkel a nap, nem nagyon emlegetlek. Ahogy már
mondtam, csalfaságot kell tennem, látszólag Groomst imádnom, Őmagát, az Orkok Öregistenét, és
megjátszanom, hogy hozzá tartozom, de te, aki mindent látsz, tudni fogod, hogy én örökre hozzád tartozom. -
Sóhajtott. - Yvorl, Mindenek Ura, kérlek bízz bennem és támogass utamon! Adj erőt, hogy ne gyengüljön a
hitem a színlelés ezen napjaiban... és adj erőt, hogy hűen szolgálhassalak, legjobb tudásom szerint!
Mire befejezte, úgy érezte, majd' szétrobban a feje a benne kavargó Káosztól. Vad esszenciaörvények
kavarogtak, lehúztak a mélységes mélységbe minden bizonytalan gondolatot.
Kétség sem fért hozzá - Yvorl vele tartott, figyelte őt, támogatta lépteit.
Az ifjú Skandar Graun immár rutinosan memorizálta szokásos parancsvarázsát...
...ám amikor a fejében kibontakozó és elburjánzó vadrózsabokor tüskéi összeszurkálták tudatát, és ismerős
mézes répa íz töltötte be a száját, még mindig az az érzése támadt, hogy a hömpölygő esszencia újabb
varázslattá formálást követel.
- Óh, uram, Yvorl, túl sok erőt adtál... köszönöm.
De mit kezdjen a fölös esszenciával?
Még egy parancsvarázs? Legyen a fejében kettő?
Bár Netar még nem tanította meg neki a gyógyításvarázst, Skandar Graun mégis azzal próbálkozott.
- Egyszemű Nagyúr... engedd, kérlek, hogy erőimet gyógyításra használjam! Bár tudom, az ilyesmi nem
nagyon passzol a te kifinomult ízlésedhez...
Lassan, nagyon lassan, lepedékes rothadásíz kúszott végig a nyelvén, egybevegyülve a mézes répás nyállal,
részben kiszorítva azt.
- Ez, ez, uram... ez...
Valahol a lelke legmélyén érezte, hogy gyakorlatlansága visszaütött: gyógyítás helyett valami más varázslat
telepedett az agyába. Valami kellemetlen, valami támadó, valami erőteljes...
...talán rothasztás? Vagy érintéssel sebzés? Vagy valami olyasmi, amiről eddig még hírből sem hallott?
Nem tudta pontosan, mit birtokol, azt viszont érezte, hogy jócskán megnövekedett az ereje.
Két varázslat lapult a fejében!!
Ó, igen, fordult már elő, hogy ott, a Guarni kútnál lett egy második varázslata egyazon napon belül, meg
előző nap a romoknál is bekúszott a fejébe egy második...
...de az, hogy tudatosan kettőt memorizálhatott volna a rendelkezésére álló esszenciából, most először
következett be.
- Yvorl, Nagyúr, köszönöm neked! A te nevedre esküszöm... még ha nem is emlegetlek majd túl sűrűn...
hogy sosem fogok tőled eltévelyedni!

* * *

Nem sokkal később Kerangor is felébredt, vetett egy pillantást pártfogoltjára, aztán nehézkesen tápászkodni
kezdett. Bár kemény arckifejezésén ez nem látszott, darabos mozgásából, állkapcsának meg-megszorulásából
úgy tűnt, az előző napi csatában szerzett sebei most kezdenek igazán kellemetlenek lenni.
- Ha majd imádkozol Groomshoz - tanácsolta neki Skandar Graun együtt érző képpel -, ne felejts el
gyógyítást memorizálni.
Kerangor ránézett, de kifejezéstelen tekintetéből semmit nem lehetett leolvasni.
- És te? - kérdezett vissza. - Már imádkoztál?
- Persz...
- Grooms meghallgatott?
- Hát ezt így... khm... igazából nem mondanám.
- Akkor mit mondanál? Azt, hogy imádkoztál valakihez, de az a valaki nem a mi urunk volt, az Orkok
Öregapja, Őmaga, hanem valaki más a gyalázatos múltadból?
Skandar Graun behunyta a szemét.
 - Nem tehetek róla - motyogta bűnbánóan. - Nem akartam... de mire észbe kaptam, már meg is történt...
Most meg fogsz verni, ugye?
Kerangor sóhajtott, de nem tűnt fenyegetőnek. Sőt, még csak csalódottnak sem. Számíthatott valami
ilyesmire. Vagy már kezdett hozzászokni?
Imája meglehetősen kurta volt és lényegre törő:
- Bocsáss meg neki, Grooms! Nehézfejű a kölyök, de mindent el fogok követni, hogy kiverjem belőle a régi
berögződést és hithű, jó orkot faragjak belőle.

* * *

Miközben már ismerős terepen baktattak egyre közeledve az eldugott kincsekhez, keveset beszéltek.
Kerangor tűnődve bámult maga elé, és álmatagon lépkedett, Skandar Graun pedig felváltva több dolgon is
töprengett. Vajon mennyire bízhat meg új mesterében? Hiszen lehetséges, hogy ha meglátja a drágaköveket,
elvakítja a csillogásuk és akkor hiába minden esküdözése, a Grooms-hívők becsületének bizonygatása, talán
simán elveszi tőle a köveket és a sorsára hagyja őt. És mi a helyzet kettejükkel? Lehet, hogy hiba volt annyira
részletesen elmesélni azt a bizonyos áldozást, Yvorl és Sheenka megjelenését? Szemmel látható, hogy a
történet alaposan elgondolkodtatta Grooms hatalmas termetű papját. Talán már most rádöbbent, hogy kígyót
melenget a keblén, és a Káosz Kiválasztott Bajnokából soha nem tud engedelmes Grooms-hívő orkot faragni.
Vagy most ébredt rá, hogy nem engedelmes tanítványt pártfogol, hanem egy veszedelmes ellenséget, akitől
mielőbb meg kellene szabadulni... persze csak azután, ha már rátette a mancsát a drágakövekre meg a többi
holmira. Vagy...
Kerangor félbeszakította:
- Min agyalsz ily megmélyülten?
- Öbbbööö... ööö...
- Érthetőbb nyelven, esetleg?
- Nem is agyalok!
- E heves homlokráncolás és arcrángás csupán véletlen műve? Érdekes. Láthatatlan tündérkék cibálják
pofázmányodat? Vagy rángógombát rágcsáltál, míg nem figyeltem tereád?
Skandar Graun igyekezett kisimítani a vonásait, és próbált előállni valami értelmes magyarázattal.
- Háát, valójában... azon morfondíroztam, ami reggel történt velem. Fura dolog. De alig hiszem, hogy ez
érdekel téged.
- Míg meg nem osztod velem, nem tudhatom.
Szóval, nem lehet kibújni a válaszadás alól!
- Jól van. Valójában... hogy is mondjam... hogy ne szedd le a fejem… kkhmmm... Ugye, azt már tisztáztuk,
hogy ma reggel tévedésből, úgy értem, puszta véletlenségből nem Groomshoz imádkoztam, ugye? És az
történt, hogy több esszenciát kaptam Yvorltól... mármint, basszus, hát nem kimondtam megint a nevét?!
Bocsáss meg érte, tényleg nem szándékosan bosszantalak! - Fintorgott. Pislogott. - És hát... és hát... a
megszokott varázslatom mellett egy másik varázslat is belecsusszant a fejembe... de ez nem mézes répa, hanem
valami... lepedékes izé... rothadás ízű, vagy mi a fene...
Kerangor megütközve meredt rá.
- Mézes répa íz? Rothadás íz? Íz?
- Miért, Bivaly, amikor te varázslatokat memorizálsz, nem képződnek különféle ízek a nyelveden?
- Nem.
- Nekem igen. Meg Netarnak is. Tudod, rózsabimbók, meg tövisek... aztán meg az ízek a nyelven...
A nagydarab ork most már tényleg úgy bámult rá, mint apa a hülye gyerekére; döbbenten, értetlenül és némi
szánakozással.
- Magyarázd!
- Netarnak nem kellett magyaráznom, ő tudta, hogy így működnek ezek a dolgok. De... hm, ezek szerint
Grooms hívei másként varázsolnak, mint mi? Úgy értem, ha már én is Grooms híve leszek, tudnom kell,
hogyan memorizáljak varázslatokat az ő módszerei szerint! - Skandar Graun zavartan vakarászta az orrát. -
Tényleg semmi ízek? Semmi lepedékek a nyelven? Meg még rózsabokrok sincsenek a fejben?? Na ne máááár!
Kerangor hosszan hallgatott. Zord képéről semmit sem lehetett leolvasni.
- Mézes répa? - kérdezte aztán.
- Parancsvarázs. - Skandar Graun megvonta vállát. - Amikor ezt memorizálom, ez a jellegzetes íz tölti be a
pofámat. Nyilván ismered te is.
- Nincsenek ízek.
- Jé, tényleg? Ez fura! Amikor említettem neki, Netar azonnal tudta, hogy ez a mézes répa íz csakis
parancsvarázs lehet.
Kerangor még kételkedőbbnek tűnt.
- Parancsvarázs van a fejedben?
- Aha. Meg még valami.
- Méééég valami?
Skandar Graun ernyedten pislogott.
- Tudom, nekem is furcsa, de ez a valóság. Két varázslat. Bizony! Én is meglepődtem, de ez a helyzet.
Kettőt is tudok.
- Mi a másik?!
Skandar Graun bizonytalanul göcögött:
- Nem figyeltél az imént, mi, Bivaly koma? Az előbb már gagyogtam, hogy épp ezen töprengek, hogy mi
lehet az a lepedékes rothadás ízű izé a nyelvemen. Nekem fogalmam sincs. Azt reméltem, hogy te majd tudni
fogod.
- Szánalmas khrgka képes egyáltalán bármilyen varázslatra? Nem hihető. De kettőre? Végképp nem.
- Nem szép dolog, hogy újra így nevezel! Tudod, meg is sértődhetnék. Már rég meg kellett volna
sértődnöm. De ha tudni akarod, én igenis tudok varázslatokat. Nem egyet, kettőt. Bizonyítsam?
- Hagyjuk! - Kerangor unott legyintéssel elvágta a vita folytatását. - Messze vagyunk még a titkos
helyetektől?
Skandar Graun a környéket szemlélte.
- Ott! - mutatta rosszkedvűen. - A rekettyésen túl.

* * *

A „Rejtekfa”, ez a derékban megtört, villámsújtotta éger, egykor úgy nőhetett szomszédjai fölé, mintha fel
akarná nyársalni az alacsonyan pocakosodó felhőket. Mint egy titán, mely magasra tört, de aztán elbukott a
végső harcban. Most hétrét görnyedve borult a földre, hajdani dicsőségén merengve. A lehanyatlott ágak és a
köréjük fonódott gyökerek összevisszasága takarta az odút, mely kiváló rejtekhelyül szolgált. Túl sűrű volt
ahhoz, hogy egy felnőtt ember bekúszhasson érte.
- Ez itt - motyogta Skandar Graun, és máris négykézlábra ereszkedett, hogy bemásszon a szövevénybe. Ám
mielőtt kúszni kezdett volna, Kerangor lecsapta a bárdja nyelét, épp az orra elé.
- Megállj! - recsegte a nagydarab ork. - Kígyó!
- Hol?
- Lehet odabent.
A fiú gyanakodva pislogott be, de nem érzékelt semmilyen mozgást. Viszont így is kellően
elbizonytalanodott.
- Még sosem voltak. Pár napja sem.
- Tartsd kéznél a csonkolódat! Ha felbukkan kígyó, ne tétlenkedj! Fej alatt metszd!
Skandar Graun első pillanatban fel sem fogta, mi az a „csonkoló”, aztán rájött, hogy pótapja az ezüstkaszára
gondolhatott. Kézbe vette hát áldozópengéjét, és óvatosan, a homályt fürkészve kúszott be a sűrűbe. Tucatnyi
alkalommal megcsinálta már ezt, de eddig mindig nagy kedvvel és izgatottan. Meg se fordult a fejében, hogy
ez veszélyes is lehet. Most persze minden kajla gyökérvéget kígyónak látott, és saját ruhája súrlódását baljós
sziszegésnek hitte. Rémálom volt, amíg elérte az első zsákot. Sietve megragadta, és olyan gyorsan ráncigálta
ki, mintha tucatnyi hüllő tekeregne körülötte.
- Itt van - lihegte elégedetten, amikor újra a nap barátságos fénye szárítgatta izzadó homlokát. - Hozzam elő
az összesét?
- Mennyi van?
- Még há... kettő. - Megmagyarázta tétovázása okát, nehogy a mestere elhallgatásnak vagy hazugságnak
higgye. - Régebben négy volt, de egyet magunkkal vittünk legutóbb, eladni Agranaakban.
Kerangor megböködte a csomagot csupasz lábujjaival.
- Mi van benne?
- Ruhák, főleg. Meg mindenféle értéktelen csecsebecsék.
- Hm. - Grooms papja leguggolt a zsák mellé, és a szájat rögzítő madzaggal babrált. Kibontotta, és kiszórta
az összes cuccot a földre. Hunyorgott. - Ilyen haszontalanságok vannak a többiben is?
- Ó, ezek csak a maradékok. A legjavát mindig eladtuk.
- Hozd a köveket!
- Időbe telik. Ki kell kaparni a földből.
- Kaparj!
Skandar Graun már mászott is vissza. A napfényen elenyésztek korábbi félelmei, de most, hogy újra homály
vette körül, ismét elkezdett kígyókról fantáziálni. Félretaszigálta a maradék két zsákot, és kikaparta a földből a
foszladozó rongyokba bugyolált, kicsiny csomagot. Sietve elnyiszálta a kaszája élével a vékony madzagot,
leszaggatta a rongycafatokat, és felnyitotta a tenyérnyinél alig nagyobb fadobozkát. Ide, a fa üregébe alig-alig
szűrődött be bármiféle fény, de a drágakövek még itt is csillogni, sziporkázni látszottak. Szinte felmelegítették,
megbizsergették a fiú szívét.
Remegő ujjakkal emelte ki a dobozból a legnagyobb követ, a félhüvelyknyi fekete „kavicsot”. Legalább ezt
az egyet meg akarta tartani a maga számára. Hisz' ki tudja, mit hoz a holnap...
Kerangor azonban mintha megérezte volna, hogy árulás készül odaint, megdübögtette fölötte a
gyökérmennyezetet.
- Mi lesz?! - recsegte türelmetlenül. - Nem találod?
- De, de! Rögtön megvan! Mindjárt meglesz... Jó mélyre kapartam el legutóbb! De már majdnem... már...
rögtön...
Ösztönösen beletekerte a fekete drágakövet egy rongycafatba, és a bakancsa szárába tuszkolta. Netar szerint
csak ez a kő egymagában megér legalább háromszáz aranyat...
Gyorsan kiemelt még két kisebb követ. Aztán még kettőt. Majd némi habozás után egy ötödiket is.
Legyen fele-fele! Így dukál!
- Mit művelsz odalenn?! - harsogta Kerangor egyre mérgesebben. - Megpróbálsz eldugni drágaköveket?
Rájövök az átverésre!
Affrancba!
Skandar Graunnak még a lélegzete is elakadt ijedtében. Naná, hogy rájön! Nem hülye!
Sietve visszarakta a kisebb köveket a dobozba, és rákattintotta a fedelet. Csupán a nagy feketét tartotta meg
magának.
- Megvan! - kiabálta. - Már meg is van!
Kifarolt az odúból, és színlelt boldogsággal nyújtotta át a gyöngyház berakású díszdobozt a türelmetlen
orknak.
- Na, itt van, nesze... de annyit mondok, nekem is jár ám belőle pár darab!
Kerangor kinyitotta a dobozkát, és résnyire szűkült szemmel vizslatta a tartalmát. A drágakövek fénye
tükröződött vissza sötét szemgolyójáról.
- Fegyverek - suttogta reszelősen -, sok... fegyverek...
- Ezek valójában...
Kerangor ránézett. Valahogy nem felhőtlen boldogság tükröződött az ábrázatáról.
 - Skandar Graun... ezek a csillogó kavicsok lehetnek zálogai népünk felemelkedésének. Elég fegyvert
vásárolhatunk belőlük, hogy megerősödjünk, új világot építsünk. Felfogtad?
- Hát, mmm... többé-kevésbé.
- Éppen ezért, ha elvettél közülük, vissza kell adnod! Mert ezek nem csak csillogó szépségű kavicsok.
Próbálj úgy nézni rájuk, mint kardokra, buzogányokra, pajzsokra, vértekre, páncélokra.
- Próbálok.
- Megdézsmáltad ezt a kincset.
- Nem is igaz! Én nem.
Kerangor sóhajtott.
- Most még visszaadhatod, nem fogok haragudni rád. De ha továbbra is hazudod, hogy itt az összes kő...
sérelemnek veszem, megtorlom. Értesz engem?
Skandar Graun kelletlenül grimaszolt.
- Persze, hogy értem. És értékelem. Ha elvennék egyetlen kövecskét is akár a legkicsibbet is, az ork népet
károsítanám meg. - Hevesen rázta a fejét. - Sose tennék ilyet.
- Gyalázatosan hazudsz.
- Ezt kikérem magamnak! Igenis jól hazu... hmmm.
- Hol a fekete kő?! Tudod, az, ami Netar szerint önmagában legalább háromszáz aranyat ér.
- Hát azt... már eladtuk. Vagy tán Netarnál volt. Én nem tudhatom! Esküszöm Yv... meg Groomsra is! De
tényleg!
- Vetkőzz!
- Mi? Mit akarsz csinálni velem?!
- Elvetted - szögezte le Kerangor baljóslatúan. - Csöppnyi kétségem sincs. Kérdés csupán, hová rejtetted?
Elástad odabenn még mélyebbre, ruhabélésben rejtetted el, vagy talán épp abba a rongydarabba, aminek vége
olyan árulkodóan kandikál elő bakancsodból.
Skandar Graun rettegve pillantott le. Nem kandikált ott elő semmi. Viszont a lába idegesen megrándult.
Kerangor csapdába csalta!
- Ostoba khrgka! - recsegte az óriás. - Elárul tekinteted! Ha már hazudsz, csináld rendesen! Még erre se
tanított meg az öreged?!
- De az a kő... engem illet!
- Ha kisebbet próbáltál volna ellopni, fel sem tűnik. De épp te emlegetted a nagy fekete kavicsot, ami megér
háromszáz aranyat. - Kerangor a fejét ingatta. - Mit képzeltél? Nem tehetned pénzzé. Megölne érte, akinek
mutatod. Ide vele!
- De...
- Én fojtlak meg, ha nem adod.
Skandar Graun makacsul összeszorította a fogát, és lesütött szemmel állt. Megreszketett. Érezte, hogy
valami rettenetes dolog készülődik.
- Nosza! - mordult rá Kerangor. - Add ide szép szóra, ne én ragadjam el!
Skandar Graun, még mindig a földet nézve, bizonytalanul hátrált egy lépést.
- Nem.
- Dacos, engedetlen khrgka! - mérgelődött Kerangor. - Satnya, nyafogó, csipás ebkölyök! Kampós Kharan
majd tisztességre tanít!
Skandar Graun rémülten vetette fel a fejét.
- Tudtam! - kiáltotta panaszosan. - Mégis el akarsz adni annak a kampósnak! Hazudtál!
Kerangor meglódult.
- Te ne szájalj, kétszínű kis...
- Te vagy a khrgka! - harsogta a fiú, és bár nem összpontosított eléggé, és nem is a szokásos „dögölj meg”
szavakat mondta, érezte, ahogy a felfokozott indulatoktól elkattant a fejében a parancsvarázs.
Tudta, hogy a varázslat nem sikerült túl jól; inkább a rémület támogatta, nem a gyűlölet. Olyan volt, mintha
láthatatlan pöröly helyett egy átlagos méretű fabottal vágta volna fejbe ellenfelét.
 Kerangor megtántorodott, a térde megroggyant, és hatalmas marka a fiú torka helyett a válla fölött, a
levegőben zárult össze. A gigászi ork megbotlott, nekiesett a fiúnak, és a testsúlyával ledöntötte a lábáról.
Szerencsére csak részben zuhant rá, így nem préselte maga alá, de a kölyök így is hatalmasat nyekkent.
- Gro-ooooo-oms tökegolyó... jára... - Kerangor fuldoklott, a szemgolyója fehérje félelmetesen csillogott.
De roppant mancsa még így is rászorult a kölyök vállára, és irgalmatlanul szorította.
Skandar Graun ösztönösen markolta meg a vaskos csuklót, és miközben félőrülten menekülni próbált, a
fejében kerengő másik - a rothadás ízű - varázslatra koncentrált. Azt sem tudta, mi lehet az, abban sem volt
biztos, hogy vajon hasznára lesz-e, arról meg fogalma sem volt, miféle igével lehetne azt elszabadítani...
...de akarta, akarta, akarta, hogy hasson!
És az a másik varázslat, akár egy készülő villámcsapás, megtöltötte testét, lezsibbasztotta mindkét vállát,
végigsuhant a jobb karján, a könyökén, az alkarján, megdagasztotta a csuklóját, belefolyt az ujjaiba.
Félelmetes érzés volt!
Mint ahogy az a tény is, hogy időközben Kerangor egyre jobban felocsúdott az elsietett parancsvarázs
okozta taglózásból, és a másik kezével megpróbálta torkon ragadni őt. Kőkemény ujjai megtalálták a nyakát.
- Áááááá-ááfffffhh! - ordította Skandar Graun, és érezte, most, MOST-MOOOST kattant el igazán az a másik
varázslat, és a jobb karjában lüktető esszencia süvítve, sziszegve zúdult át ellenfele testébe.
És most Kerangor ordított:
- Aáááááá-ááátko-zoooooóóó...
Úgy lökte le a földre a nála jóval kisebb kölyköt, mintha bele akarná döngölni a földbe. De nem préselte le a
gyökerek közé. Felpattant, mintha rugóra járna, és zsákját, fegyverét sorsára hagyva pánikszerűen rohant bele a
legsűrűbb bozótba.
Recsegés, ropogás, csörtetés.
Skandar Graun felült, és bután bámult utána. Aztán rájött, miféle varázslat lehetett az, amit Grooms harcos-
papjára bocsátott: félelemvarázs. Bár Netar többször mesélt róla, még sosem tudta, milyen lehet.
De most már igen!
A rettegés még mindig rázta a testét, de ugyanakkor hihetetlen diadalérzés is átjárta tagjait.
- Na látod?! - kiabálta remegő hangon az elcsörtető után, noha biztosra vette, hogy az már úgysem hallja. -
Ugye, hogy tudok két varázslatot... te, teee otromba vízibivaly!

* * *

Percekbe telt, mire a tagjaiból elmúlt a remegés. A félelem viszont immár a szívébe költözött. Netar
elbeszéléseiből tudta, hogy a félelemvarázs hatása nem tart a végtelenségig. Most sikerült megugrasztania vele
nagydarab ellenfelét és a bokrok közé zavarnia, de amikor a hatás elenyészik, Kerangor vissza fog térni...
...és mérgesebb lesz, mint valaha.
Minimum az, hogy megöli őt!
Skandar Graun azonban nem időzött itt sokáig. Amint úrrá tudott lenni reszketésén, sietve összekapkodta,
amit fontosnak vélt. Magához vette elejtett ezüstkaszáját, vállára kapta batyuját, majd elkezdte összeszedegetni
a földre hullajtott drágaköveket. Emlékezve Kerangor szavaira, most a kisebbeket szedte, bár a lelke mélyén
érezte, hogy azokkal sem igen járna sikerrel, ha pénzzé akarná őket tenni. De mégis: kell valami tartalék,
csupán a biztonság kedvéért.
Aztán meg majdcsak kitalál valamit.
Két-három inget is sietve a batyujába gyömöszölt. No, nem azért, mintha viselni akarta volna őket, de talán
ezeket is el lehet adni, és az ingek kevésbé szemet szúróak, mint a drágakövek.
De most már...
…tünés innen!
Menni, menni, menni!
Vagy még inkább: rohanni!
 Felkapta Kerangor batyuját is, meg még a kétkezes csatabárdját, de hamar letett arról, hogy ezeket is
magával ragadja. Ezzel csak még inkább feldühítené Grooms papját, és a fejére vonná haragját. Ráadásul
ebben a koszos batyuban nyilván úgysincs semmi olyan, ami megérné a fölösleges kockázatot, hisz' már a
gusztustalan gombát is kiették belőle...
...a kétkezes bárd pedig túlságosan súlyos ahhoz, hogy menekülni lehessen vele.
Ledobta hát a batyut, és visszafektette a földre a bárdot is.
Vad, dühödt üvöltést hallott a távoli rekettyésből: Kerangor nyilván most térhetett magához a félelem hatása
alól.
Skandar Graun összerázkódott, és az ellenkező irányba iramodott. Aztán, mielőtt elfutott volna a
messzeségbe, pár lépés után megtorpant, előkotorta bakancsából az ominózus fekete drágakövet, visszasurrant
a csatabárdhoz, és a drágakövet jól láthatóan elhelyezte az acélfejen.
- Legyen a tiéd ez a kurva fekete kő! - kiabálta a rekettyés irányába. - Fizetség az életemért! Hogy ne
kövess! Váljanak el örökre az útjaink!
Aztán ismét hátat fordított a rekettyésnek, és inalt a Rejtekfától, ahogy a lába bírta.
- Yvorl, magasságos nagyuram - lihegte -, köszönöm neked, hogy megszabadítottál ettől a mocsári
vadbaromtól! Kérlek, uram, add, hogy legyen ez végleges!

* * *

Futott, ameddig a lába bírta, aztán megpihent, kifújta magát, majd ismét futott. A recsegés, csörtetés és a
dühös üvöltözés már réges-rég elmaradt mögötte. Az erdő szokásos zajai, neszei kísérték őrült szökését.
Skandar Graun maga sem tudta, mi az, amit érez. Megkönnyebbülés? Diadal? Szabadság? Elégtétel?
Vagy csak bizonytalanság, magány és kiszolgáltatottság?
Miközben menekült, egyre azon törte a fejét, mihez kezdjen. A magával hozott drágakövek értékéből jól
elélhetne bármelyik városban vagy faluban hónapokig, meg talán még évekig is...
...már ha sikerülne pénzzé tennie azokat.
Viszont arra már ő maga is rádöbbent, hogy ha ő, a félork korcs kiskölyök bárhol is elkezdi mutogatni
ezeket az értékes köveket, jó esetben csak simán elveszik tőle, rosszabb esetekben pedig megölik, vagy
tolvajként a városőrök kezére vetik.
Az erdőben bujkálni pedig - egyedül - kész éhenhalás.
Bánta már, hogy miért is nem figyelt jobban, amikor Netar az ehető és a mérgező gombák, bogyók és
virágok jellegzetességeiről, ismertető jegyeiről beszélt. Miért volt olyan ostoba, hogy elhanyagolta a fontos
tanulmányait?
- Óh, Netar, kedves néhai apám... miért nem vertél el jobban... sokkal-sokkal jobban... azzal a kurva
szíjaddal... hogy tanulásra ösztönözz??
Amióta feláldozta őt Yvorl máglyáján, most először nyilallt a lelkébe élesen a bűntudat. Nem azért, mert
meggyilkolta nevelőapját - hiszen élete végén Netar maga akarta így -, hanem azért, mert amíg élt, nem
tisztelte őt jobban és nem itta szomjasan minden szavát.
Netar arra áldozta az életét, hogy nevelje és okítsa őt!
Ám az a kis korcs, aki állandóan csak a gyomrával és saját önző érdekeivel törődött, elvetette magától az
önzetlen segítséget. Érdemtelennek bizonyult a szeretetre és a gondoskodásra! Csoda hát, ha a végén Netar
ellene fordult?
Skandar Graun nem futott tovább. Egy foszló kérgű fának támaszkodott, enyhén meggörnyedt, és
fájdalmasan lihegett, zihált. Forró könnyek buggyantak ki a szeméből, és hihetetlen mélységű veszteséget
érzett.
Most. Először. Meggyászolta mesterét.
- Óóó, Netar, köszönök neked... mindent... és kérlek, bocsásd meg, hogy érdemtelen kölyköd voltam!
Sírt, zokogott, potyogtak a könnyei.
 Talán emiatt nem látta és nem hallotta meg időben azt a lényt, ami szinte karnyújtásnyira bukkant fel előtte
a szomszédos fatörzs mögül.
Ork férfi volt. Villogó szemű, ősz szakállú, beesett pofájú, ritka fogú. Valami madárféle ült oldalra tartott
bal alkarján.
Egy bagoly?
Skandar Graun megugrott ijedtében.
- Te...
- Emberkölke! Shhh! Vénapád hol?!
- Nincs... nincs velem, de...
Megperdült, hogy elfusson.
De valaki volt a háta mögött is. Egy még nagyobb ork, hatalmas fabunkóval.
Aztán olyasféle koppanás hallatszott, mint amikor egy kemény kobak lendületből belerobog ebbe a
bunkóba. Pedig nem is; hisz' épp fordítva történt.

* * *

Úgy érezte, koponyája ezernyi szilánkra robbant, és kiloccsant az agyveleje. Kábán tántorgott, próbált
megkapaszkodni valamibe, de a világ homályosan ingadozott körülötte, és a közeli fatörzs, megfoghatatlan
szellemként lebegett tova előle.
Elvágódott.
Mogorva, orkpofák libegtek fölötte.
- Ezüsthajember, hol?!... He, huum? Netarember, merre?! Haa-humm?!
Rángatták, cibálták, talpra állították.
- Khrgka! Válaszolsz, nem halsz! Nem mondsz...? Vágott torok. Ha-humm?
Skandar Graun még mindig nem volt teljesen magánál. Langyos, sűrű nedvesség csorgott a szemébe - az
agyveleje? Vagy csak a vére? -, és hányinger fojtogatta.
- Dögö... jetek meg! - préselte ki magából, de persze nem kattant el a fejében semmiféle parancsvarázs.
Elhasználta már az összes esszenciáját Kerangor ellen.
Acélos ujjak markolászták a torkát. Pofonokat kapott, amik részben magához térítették.
- He-humm-haa! Beszéldjed orga!
Naná, hogy erre elmondta az általa tökéletesen ismert, egyetlen ork mondatot:
- Krega orkish egr ramah kladg...5
5
Erős sértés az orkokra saját nyelvükön. A jelentése nagyjából az, hogy: „Az összes orkfajzat birkalyuggató, fartúró
köcsög.”
Erőteljes hördülés. Iszonyatos pofon. Skandar Graun feje félrebillent, csaknem kitört a nyaka, ajka
kicsattant, saját vérét ízlelte. Nagyon rázták, a képébe ordibáltak és köpködtek. Agyarak csattogtak az orra
előtt. Ő reszketett és rettegett, potyogtak a könnyei, de megmakacsolta magát. Ha már úgyis meg kell halni,
történjen méltósággal!
- Krega orkish egr ramah kladg... csak azért is...
- Khrgka!
- Azt hiszitek, sért... ha így... neveztek? - Küszködve nevetett. - Már hozzászokt...
Az irgalmatlan ujjak addig szorították a torkát, míg ki nem préselték belőle az eszméletet.

* * *

Arra ocsúdott, hogy viszik. Akár egy állatot. Rúdra kötözték kezénél-lábánál, s lefelé lógott, mint valami
elejtett vad. A rudat két megtermett ork cipelte a vállán.
Skandar Graun nyöszörögve tért magához. A feje fájdalomtól lüktetett, csuklója és bokája, ahol a kötél
kidörzsölte, élesen nyilallott, és feldagadt ajkaiból még mindig édeskés-sós vér szivárgott elharapott nyelvére.
 - Hov... hova... hova...
Nem is foglalkoztak vele. Hatan-heten lehettek, vagy talán még többen. Skandar Graun nem tudta
megszámolni őket jelenlegi helyzetéből. Ráadásul egyikük-másikuk néha előrement, vagy éppen hátramaradva
leszakadozott, úgyhogy sosem lehetett együtt látni valamennyiüket. Tempósan haladtak egy széles erdei
ösvényen, néha meg-megálltak, és ilyenkor ugató, kaffogó torokhangon társalogtak. A kölyök egyetlen szót
sem értett a beszédükből, de az indulatos mordulásokból, fenyegető grimaszokból arra következtetett, hogy
hevesen vitatkoznak.
Már leszállt az éjszaka, mire egy kavicsos, kiszáradt vízmosásban megállapodtak. Tüzet nem raktak, de
abból, ahogy körbemászkáltak és szétszéledtek férgeket kaparni ki a gyökerek tövéből, nyilvánvaló volt, hogy
ebben a sötét mélyedésben akarják tölteni az éjszakát.
Foglyukat eloldozták ugyan a rúdtól, de a szíjakat rajta hagyták a lábán, és két csuklójánál fogva egy vaskos
gyökérhez kötözték. Megitatták ugyan valami pocsolya ízű, poshadt lével, de enni egy falatot sem kapott. Nem
foglalkoztak a nyöszörgésével, a könyörgéseivel, sem az átkaival, nem adták meg azt az örömet, hogy
félrevigyék egy bokorba, ahol elvégezheti ügyes-bajos a dolgát. Skandar Graun rettentően küzdött ugyan, hogy
visszatartson mindent, amíg lehet, de amikor már teljesen begörcsölt az alsó fertálya meg kellett adnia magát a
sorsának: szégyenkezve ugyan, de ismét a gatyájába vizelt.
Zord külsejű fogva tartói nem törődtek vele. Egyikük görényszerű állatokkal tért vissza - egy kifejlett
nősténnyel meg vagy három kölyökkel. Ezen osztoztak meg az orkok sok-sok vitát, még több agyar-
villogtatást és ökölharcot követően. Ketten ölre mentek, és alaposan megtépték egymást, a többiek nagy-nagy
mulatáságra. De aztán végül sikerült megegyezniük az elosztást illetően, és nyersen, szőröstül-bőröstül befalták
a görénycsalád pórul járt tagjait. Az persze eszükbe se jutott, hogy a foglyuknak is adjanak.
Na, nem mintha Skandar Graun szívesen részt vett volna gusztustalan lakmározásukban. Mert bár a fiúnak
már rettenetesen korgott a gyomra, és nem csak a fejbe veréstől de az éhségtől is kóválygott, öklendezett a
látványtól és az átható szagtól. A görényt egyszer s mindenkorra kihúzta a lehetséges táplálékok listájáról.
Hiába na, a finnyás embergyomor!
A hevenyészett étkezést követően az orkok ismét agyarcsattogtatós vitába kezdtek. Bár a kölyök nem látta
túl jól, miken marakodnak, de nem volt nehéz kitalálnia: a tőle elszedett holmikon osztozkodtak. Elvették
mindenét, még a bakancsát is lehúzták, csak a gatyáját hagyták meg, most pedig a kincsei felől vitáztak. A
kisebb drágakövek, az áldozó ezüstkasza, Amanda arany fülbevalója, a réz- és ezüstpénzek, a faragott
amulettek, de még a rongyba tekert bagolyfejek is - mind-mind új gazdára találtak. Persze, mindez nem csekély
viták, fenyegetőzések és acsarkodások után.
Skandar Graun annyira fáradt és elkeseredett volt, hogy még sírni sem tudott. Kifacsart rongyként hevert
ott, ahova kötözték, és a régmúlt kényelméről álmodozott, arról az időről, amikor még élt Netar, hogy óvja és
védelmezze őt, vagy arról a pár óráról, amikor még újdonsült mesterével vándorolt.
Bánta már, rettenetesen bánta, hogy elszökött Kerangortól. Biztosan rá tudta volna venni valamiképpen,
hogy ne adja őt matróznak és hogy mellette maradhasson.
De ennek már vége! Mindennek vége! Ki tudja, miféle sors vár rá?!

* * *

Másnap reggel ismét rúdra kötözték, és cipelték tovább. Előtte ezúttal is ihatott pár korty vizet, de hiába
esedezett, hiába könyörgött, enni nem kapott. Naná, gondolta, hiszen a megevett kajától csak még nehezebb
lenne cipelni!
Vitték. Hogy merre tartottak, azt ebben a kifordított helyzetében Skandar Graun nem tudta megállapítani.
Egy rúdról lelógva kissé szédítő a sok imbolygás, a gyomor émelyeg, a szem előtt pedig sötét kavalkáddá
folynak össze a bokrok, a fák és a páfrányok. Viszont foglyul ejtői harsányabb, felszabadultabb viselkedéséből
arra lehetett következtetni, hogy már ismerős terepen járnak, közel az otthonukhoz, és itt már nem tartanak
semmitől.
 Általában ugyanaz a két megtermett ork cipelte, de alkalmi pihenőket tartottak, hogy kifújják magukat, és
néha, heves viták után másik kettő vette a vállára a rudat, hogy aztán egy következő kurta pihenőnél megint az
eredeti kettő vegye vissza.
Miközben lógott, Skandar Graun testközelből csodálhatta meg a fejénél lépkedő ork felépítését. Kopasz,
kerek fejű, zömök, alacsony fickó volt, Kerangornak talán ha a nyakáig ért volna, de iszonyatosan masszívnak
tűnt, olyannak, akár egy kis termetű bika, ami ha egyszer megindul, mindent elsodor, ami az útjába kerül.
Az orkok többsége ugyanilyen alacsony volt, alig magasabb másfél méternél, de csak kevés vézna akadt
közöttük. A mozgásuk esetlennek tűnt, mintha nagy testű majmok meneteltek volna, mégis volt a járásukban
valamiféle ruganyos vadság, ami arra utalt, hogy képesek nagy sebességgel is mozogni, veszettül támadni, ha
arra kerül a sor.
Skandar Graun remélte, hogy talán egyszer majd ő is így fog kinézni...
...már ha életben hagyják.
Eleinte azon kesergett, miért volt olyan ostoba, hogy az orkok karjaiba rohant. Aztán arról fantáziált, miféle
szörnyűségeket fognak elkövetni vele. Megsütik és megeszik, ahogy a Fekete Karmúaknál szokás? Vagy
nyersen tépik szét? Megkínozzák? Feláldozzák? Nem sokat tudott Grooms szertartásairól, de feltételezte, hogy
ezerszer zordabbak és véresebbek lehetnek, mint az Yvorlnak való áldozások. A Káosz istene nem vár el
fölösleges kegyetlenkedést; ő a megölt áldozatok lelkét veszi magához. De vajon mit követel meg a híveitől az
Orkok Öregistene, Őmaga? Vértől fröcsögő, barbár orgiát? Kegyetlen, gyötrelmes kínhalált?
Miközben vadabbnál vadabb elképzelések tekeregtek át tudatán, sziszegve, akár a felmérgelt kígyók,
lassanként felderengett benne az, amit Kerangor mesélt: ezek eltévelyedett orkok, aki már nem Groomst
imádják, hanem más isteneket, démonokat, szellemeket vagy a természet erőit. Hiszen a Bivaly épp azért jött
ide, hogy visszatérítse ezeket a tébolyodottakat az igazi istenük kebelére. Tehát ha feláldozzák őt, nem Grooms
kedvéért teszik...
...de ez a tudat egyáltalán nem nyugtatta meg a fiút.
Sőt!
Hosszú időbe telt, mire úrrá tudott lenni rettegésén, és nem a rá váró borzalmakra koncentrált, hanem arra,
miként másszon ki belőle.
Talán meglephetné őket egy remek varázslattal.
Némán, ajkait épphogy mozgatva imát mormolt:
- Yvorl, Káosz istene, bocsásd meg nekem, hogy ily méltatlan pózban járulok eléd... de tudod, az élet már
csak ilyen. Egyszer fent, egyszer lent... aztán megint lent, és néha még lentebb. De hagyjuk a fecsegést...
beszéljünk mint férfi a férfival... vagy bármi légy is te, ó, hatalmas Egyszemű... Kérlek, segíts rajtam, alázatos
híveden! Jöjj el értem es ments meg, vagy legalább Sheenkát küldd ide, hogy ölje meg mind ezeket a
gyalázatos orkokat, és én megesküszöm, ha ezt megteszed, hatalmas máglyát rakok, és feláldozom őket neked,
a te tiszteletedre, ahogyan illik, uram... Vagy ha úgy döntesz, hogy nem segítesz... és a szládot se küldöd... mert
hogy ideje megtanulnom önmagam legyilkolni az ellenségeimet... akkor legalább tégy a fejembe valami
hatásos, gyilkos varázslatot. De valami igazán jót ám, ne valami puruttya kis parancsvarázst vagy ilyesmit!...
Na, mit szólsz? Adsz valami igazán, de igazán pusztítót...? Mert, tudod, rám férne...
Elég hosszan próbálkozott, alig hallhatóan motyogott, és érezte, ahogy egyre gyűlik testében az esszencia.
Ám hiába várt arra, hogy valami világrengető varázslatot kap istenétől - Yvorl Rettenetes Ork-nyuvasztó
Farokcsapkodását vagy a Káosz Gyilkos Testszétdurrasztó Röhögését -, még arról sem győződhetett meg
igazán, hogy léteznek-e valójában ilyesféle fura nevű varázslatok. Csak a szokásos mézes répa íz terjengett
nyelvének érzékelő bimbóin, meg az a második, a lepedékes rothadás, amivel tegnap megfutamította
Kerangort.
- Parancs és félelem? - lehelte a kölyök csalódottan. - És azok is épp csak enyhe ízben? Hm... Yvorl komám,
te aztán nem vagy túl bőkezű...
Latolgatta, hogyan és miként használhatná ezeket a szokásosnál is gyengécskébbnek tűnő varázslatokat a
legalkalmasabban. Ám, bárhogy agyalt is, arra a következtetésre jutott, hogy így, megkötözve, egy rúdról
lelógva túl sok hasznát egyiknek sem veszi.
 Eszébe jutott, amit Netar éveken át próbált a fülébe rágni: „Légy megfontolt és körültekintő. Ha kell,
cselekedj, tétovázás nélkül! De ha nincs esély, várj, várj, várj a megfelelő lehetőségre! Légy türelmes! Lesd az
alkalmat, amikor lecsaphatsz!” Várni, várni, várni! Pokoli nehéz volt, de jelenleg semmi mást nem tehetett.

* * *

A délután közepén kiértek az erdőből, és egy kopár hegygerincre kapaszkodtak fel. Ott is csak pár pillanatra
álltak meg, hogy harsány rikkantásokat hallassanak. Eleinte csak visszhangok válaszoltak, de aztán
üdvözlőkiáltások, üvöltések, kacajok is verődtek összevissza a hatalmas sziklák között.
A portyáról hazatérő orkok egy lankás részen kezdték meg a leereszkedést a völgybe, mely az övéiknek
otthont adott.
Skandar Graun arra számított, hogy majd levágják a rúdról, és lábon kell lebotladozni, hogy ne kelljen a
cipelőinek a lejtőn idétlenkedniük vele, de ebben is csalatkoznia kellett. Mert a lejtő nem volt annyira meredek,
foglyul ejtői pedig inkább vállalták a kényelmetlenséget, csak hogy úgy térhessenek haza, hogy mindenki
láthassa: zsákmányt ejtettek.
Miközben lefelé ereszkedtek, a kölyök még így, rúdról lógva is felismerte a völgyet, ahová tartottak, bár
igaz, ami igaz, ő és Netar e hegygerinc felől még soha nem közelítették meg. Ők, ha idejöttek, mindig a síkság
felől érkeztek, vagy a tó partján. Ám semmi kétség, az a viskóktól zsúfolt falu, ahová igyekeztek, Agranaak
volt, a Vörös Kéz törzsének egyik legnépesebb otthona.
A legszélső kunyhók szinte közvetlenül a lankás hegyoldal tövében kushadtak, egymáshoz közel, mint vihar
elől összebújó, reszkető majmok, a túlsó szél felé haladva viszont fokozatosan ritkultak és az építőik egyre
nagyobb teret hagytak, az ezüstösen csillogó tó partjának közelében pedig két-három kőből emelt építmény is
emelkedett.
Skandar Graun szédelgett. Cipelői immár nem egyenletesen lépkedtek, a rúd ringott, és a fejjel lefelé lógó
kölyök szeme előtt homályossá vált a világ. Főként akkor, amikor a kobakja valami kőnek, fadarabnak vagy
akár egy fűcsomónak csapódott. Foglyul ejtői nem nagyon törődtek a testi épségével.
Volt egy kisebb sík terület, amit a lefelé tartó orkok gondosan elkerültek. Skandar Graun sosem járt még itt,
mégis felismerte. Egy alkalommal Netar megmutatta neki a faluból ezt a fennsíkot, amit kelet felől ragyás
sziklák határoltak, meg a keskeny vízesés, ami a hosszanti, elnyújtott csepp formájú tavacskát táplálta. Netar
beszélt neki erről a fennsíkról, Grooms Tenyeréről. Valaha itt, ezen a köves, terméketlen részen, ahol soha nem
nőtt semmilyen fa vagy bokor, de még egyetlen fűszál sem, itt tartották a törzs elvakult fanatikusai az éjszakai
szertartásaikat. Valaha Groomsnak áldoztak itt, de nem azért, hogy irgalmáért vagy szeretetéért könyörögjenek,
hanem hogy kiengeszteljék őt és csökkentsék végtelen haragját, amit hűtlen gyermekei iránt érezhetett. Hogy
egész pontosan miféle szertartásokat végeztek, arra nem tért ki Netar, azt viszont megjegyezte, hogy azok, akik
nem fordultak el teljesen az Orkok Öregistenétől, ide másznak fel - vagy vitetik fel magukat gyermekeikkel -
utolsó napjaikban, hogy itt lehelhessék ki a lelküket. Szent terület ez; kísértetjárta síkság. Az agranaakiak
többsége rettegéssel tekint fel Grooms Tenyerére, még többen pedig még csak a tekintetüket sem merik az
irányába vetni. Vallásosán rettegnek tőle, hogy akár egyetlen pillantásukkal is megbolygassák őseik nyugalmát
vagy magukra vonják az elhalt lelkeket gyötrő kísértetek figyelmét.
Így, fejjel lefelé lógva egy rúdról, ez a kietlen, vörös kövekkel és kavicsokkal terhelt plató még
félelmetesebbnek, még idegenebbnek hatott a fiú számára, mint akkor, amikor az élettől nyüzsgő, ork falu
közepéről látta. Szívből örült, hogy nagy ívben elkerülték, és nem kellett közelről látnia, vajh miféle
csontrakások emelkednek középtájon, a vaskos totemoszlopok tövében.
A lefelé tartó ösvény, amit követtek, a legsűrűbb kunyhók közé vezetett, de volt annyi hely az egymáshoz és
egymásra épített kalyibák között, ahol át tudtak törni az eléjük rohanó kutya- és kölyökhadon, és ezek
egybekavarodó acsarkodásától, vonyításaitól és rikácsolásától övezve kiértek a ritkásabb részre. Sokan
megugatták itt is az érkezőket. A kutyák pedig egyre vadabbul morogtak.
Skandar Graun ismerős arcokat vélt kivenni a körülötte ugráló, hangoskodó kölyökhadból. Olyanokat,
akikkel együtt játszott korábbi ittjártakor, és olyanokat is, akik kipróbálták már rajta az erejüket.
 Úgy tűnt, most se nagyon kedvelik. Rikácsoltak, röhögtek, leköpködték, feléje kapkodtak - többnyire nem
érték el, de ha igen, megrángatták a gatyáját. Csaknem lecsupaszították.
Skandar Graun zsibbadtan vergődött.
- Hagyjatok! Engedje... Mit akartok! Mit…
Orga nyelven kiabáltak rá. Nem értette, hogy mit, de a hangsúlyból nem volt nehéz kikövetkeztetni, hogy
kigúnyolják, kinevetik.
De miért? Ork szokásból?
Miféle népség az, ami kigúnyol egy foglyul ejtett gyereket?!
Meg egyébként is...
Mi bajuk van vele?! Rájöttek talán, hogy tud varázsolni és megölte azt a kecskeszakállas vénséget? Vagy
Kerangor miatt gyűlölik ennyire?
Egyáltalán, honnan tudják, hogy ők ketten társak lettek?
Rángatták, cibálták, ocsmány dolgokat vagdostak hozzá.
Skandar Graun közel állt ahhoz, hogy elsírja magát, és még közelebb ahhoz, hogy vaktában elpuffogtassa
varázslatait azokra, akik legjobban ingerelték.
De mire menne azzal, ha rámondana egy parancsvarázst valamelyik behemót állatra? Túl sok haszna nem
lenne...
...viszont elárulná titkos fegyverét, ami a megfelelő pillanatban életmentő lehet.
Tűrte hát a megaláztatást, összeszorított foggal, sírással küszködve. Aztán a szemét is behunyta, hogy ne
lássa a körülötte libegő, brutális arcokat.

* * *

Nem sokkal később, úgy a falu középrészén levágták a rúdról, talpra állították, egy megtermett ork nyakon
ragadta, és betaszigálta egy rozoga kunyhóba. Közben másik kettő hátrébb lökdöste azokat a loncsos
nőstényeket, akik saját rongyaikat cibálva, szaggatva, rikácsoltak és jajveszékeltek, meg azokat is, akik
szabályos ökölharcot vívtak azért, hogy a kába fiúcska közelébe kerülhessenek.
- Rohadjatok meg! - sziszegte dacosan Skandar Graun, ügyelve, nehogy akaratlanul elszabadítsa a fejében
feszülő parancsvarázst. - Nem én öltem meg a férjeiteket!
Nem tudta persze, hogy emiatt őrjöngnek-e, de másra nem tudott gondolni.
A nagydarab ork, aki úgy szorongatta nyakát, mintha annál fogva a feje fölé akarná emelni, mint valami
pajzsot a nyílzápor ellen, belódította a kunyhóba.
- Maradsz! - recsegte. Hadonászott. - Kushadsz!
Skandar Graun térdre rogyott, és zihálva próbálta visszanyerni a lélegzetét és az erejét. Ám az elmúlt két
napban alig evett pár falatot, és inni is csak keveset kapott. A kiszáradás és az éhhalál szélén imbolygott, és
hihetetlenül gyengének érezte magát.
- Kérem! - nyögte, és a szája felé mutogatott. - Legalább enni adjatok!
- Khrgka! - A nagydarab ork szájba vágta szőrös kézfejével, csaknem kiverve a fiúcska fogait. - Kushadsz!
Skandar Graun kushadt.
Később pedig még jobban, mivelhogy négy nekivadult nőstény érkezett, akik azonban nem ebédet hoztak,
hanem megszállott dühüket. Nekiestek a védtelen fiúnak, és rikácsolva, őrjöngve összevissza verték, tépték,
rugdosták, ahol csak érték.

* * *

Skandar Graun az ezt követő órák eseményeire utólag nem igazán emlékezett. Ott hevert a rozoga
kunyhóban, ripityára verten, a leglehetetlenebb helyeken vérezve, erőtlenül...
…és éhségtől gyengülten.
 Sokat sírdogált. Leginkább Netart kérlelte, hogy jöjjön érte, és vigye magával Yvorl bütykös lábujjaihoz, de
végső elkeseredésében imádkozott ő még Groomshoz, az orkok Öregistenéhez is.
- Grooms, te, nagyságos izé... Őmagad, ki e hitvány csürhe istene vagy, kérlek, büntesd meg elfajzott
népedet, akik nem átallják egy védtelen gyereken kifejezni értelmetlen dühöngésüket... Kérlek, csapd agyon
őket villámaiddal... de mielőbb ám... és én, aki kiválasztott valék a Káosz Bajnoka címre, ha azt kívánod, a
szavamat adom neked, hogy a te bajnokod leszek és híven követlek bárhová, bármibe. Csapd agyon az összes
mihasznát, főleg ezeket a loncsos vén ribancokat, akik közül az egyik... és ezt biztosan tudom, Dzsemada hájas
nősténye... Grooms, ha segítesz rajtam, a lelkem örökre a tied, Yvorlra esküszöm!
Egy darabig reménykedett abban, hogy Groomst érdekli a felajánlása, de miután az elmebeteg nőstények
egy óra múltán másodszor is visszatértek és még az elsőnél is jobban ellátták a baját, kezdte hinni, hogy
rimánkodása eléggé hiábavaló.
Taknya-nyála-vére egybefolyt, úgy fröcsögte:
- Tudod, mit, Grooms, baz'meg? Én megadtam a lehetőséget, de te elcseszted! Hát ennyi, vége! Dögöljek
meg inkább, mint hogy a te híved legyek! És számíts rá, hogy ha ezt túlélem, egyszer majd elmegyek
Groomarba... és úgy seggbe rúglak, hogy kétfelé repedsz!

* * *

Alkonyat tájékán egy izomkolosszus bújt be a kunyhóba. Le kellett hajolnia, ha nem akarta beverni a fejét.
Skandar Graun először azt hitte, Kerangor érkezik, de aztán rájött, hogy az illető legfeljebb a kicsinyített mása
lehetne. Mert bár roppant izmos volt és vaskos, a Bivalynak az álláig sem ért volna.
Ettől függetlenül rendkívül méltóságteljes és félelmetes jelenség volt Dzsemada, Agranaak harci főnöke.
Először orga nyelven gagyogott valamit, de látván, hogy a fogoly egy kukkot sem ért belőle, közösre váltott:
- Félember! - recsegte fennkölten. - Mondjad csak nekem, merre bujkál neked vénapád!
Skandar Graun tisztelete jeléül megpróbált feltápászkodni a földről, de a Vörös Kéz főnök visszarúgta,
mielőtt megtalálhatta volna egyensúlyi helyzetét.
- Hol a Netar?! - Fenyegetően magasodott a megrettent fiú fölé. - He? Mondjad, te nyivászta sólyomfütty!
Miért nem van veled?!
- Hogy lehetne velem? - csodálkozott a fiú. - Ő már Yvorl talpát nyalogatja.
- Hol?!
Skandar Graun elgondolkodott ezen. Nem akart újabb verést; szeretett volna megfelelően válaszolni.
- Hát... Yvorl lábánál. Mert a talp... ugyanis a láb része...
- Khrgka!
- Miért? Az orkoknál nem?
- Hol van? Hol bujkál a nyamvadék? He?! Megüsselek?!
Meghalt, és feláldoztam Yvorlnak. Na persze. Milyen könnyű lett volna ezt mondani. A fiúcska azonban
gyanította, hogyha ilyet mondana, az még a jobbik eset lenne, ha nem hinnének neki és kinevetnék.
- Nem tudom - hazudta megszeppenten. - Magamra hagyott engem. Rentzalba ment és még nem tért
vissza... de az is lehet, hogy megölték.
- Ki? Ki ölte volna?!
- Nem én. Én biztos nem.
- Idejön érted.
Skandar Graun a fejét rázta.
- Ó, azt én nem hinném...
- Akkor meghalsz most. Nincs értelme tartani.
- Bár meglehet, hogy tényleg idejön - helyesbített sietve a fiú. Buzgón bólogatott. - Á, nem olyan ő, hogy ne
jönne.
- Tudsz főzni löttyöket? Vajákosokat? He?!
- Én? - Skandar Graun nagyon csodálkozott. - Dehogy!
 - Csináld vissza, amit elrontott Netarember, a rohadék! Főzzél löttyöt! Adj vissza férfierőt!
- Ééééééééééén?? De én ehhez nem értek... én még csak egy kisfiú vagyok...
Dzsemada pofon vágta. Nem haragból, nem erőből, csak úgy csuklóból.
Skandar Graunnak csaknem lerepült a feje. Ott, ahol az ütés érte, percekig zsibbadt volt az arca, még azt
követően is, hogy a főnök kisétált a kunyhóból.

* * *

Nem kötözték meg, a kunyhóban szabadon mozoghatott, de az ajtó előtt őrök álltak. Igaz, nem valami daliás
harcosok, hanem két orkkölyök. Mindketten nagyjából egyidősek lehettek a foglyukkal, de persze izmosabbak,
masszívabbak, vadabbak. Az egyiküket jól ismerte Skandar Graun, hiszen korábban többször is meggyűlt már
vele a baja. Bruvdahar a törzs sámánjának egyik unokája volt; lány létére vaskosabb és harciasabb, mint sok
hasonló korú fiútársa. A másik őr még a komisz némbernél is magasabb volt és dagadtabb. Jobb szemével
gyakorta hunyorgott, mintha bántaná a nap, és a szeme sarkában néha-néha rángatózott egy ideg. Skandar
Graun őt is ismerte látásból, emlékezett rá, hogy sántít - nem hajlik térben a jobb lába -, de az ő nevét nem
tudta.
Nem viselkedtek vele túl barátságosan. Amikor kidugta a fejét a kunyhóból, hogy valami ételt kunyeráljon,
úgy hajították vissza, hogy csaknem kivitte a rozoga építmény hátulját.
- Éhen halok! - nyafogta Skandar Graun megbántottan. - Két napja nem ettem. Nem tarthattok így!
- Fogod beszádot! - recsegte Bruvdahar rosszul hangsúlyozva mondandóját, és az öklét mutogatta. Aztán
orga szavakat kiabált. Feltehetően sértéseket.
- Mit vétettem? - siránkozott Skandar Graun. - Miért vagytok velem ilyen kegyetlenek?
A sánta ork fiú csak bámult rá kifejezéstelenül. Ő nem beszélte a közös nyelvet, nyilván egy szót sem értett
az elhangzottakból. A lány pedig gúnyosan röhögött, és obszcén jeleket mutogatott.
Skandar Graun fontolóra vette, hogy elhasználja a fejében lappangó két varázslatot - parancsvarázs
Bruvdaharra, félelemvarázs a sántára -, aztán uzsgyi, megpróbál meglépni...
Am a lelke mélyén tudta, hogy egy ilyen esztelen próbálkozás eleve kudarcra lenne ítélve. A falu hemzseg
az orkoktól. Három-négy kunyhónyira sem jutna, elkapnák - és valószínűleg nagyon megvernék.
Nem, nem szabad felelőtlenül elvesztegetnie egyetlen esélyét. Megfelelőbb alkalmat kell választania. Majd
ha leszáll az éj, és elcsitul az élet Agranaakban...
De addig mit csináljon?
Fel-alá járkált a kunyhóban, és igyekezett nem gondolni korgó gyomrára, mardosó éhségre.
Alkonyattájt érkezett a megváltás, egy görnyedt, keshedt némber személyében, aki beesett, csontos arcával
és hihetetlenül vézna tagjaival inkább tűnt halottnak, mint élőnek. Magasabb volt a fiúnál, és talán dupla annyi
idős, de a súlyuk nagyjából egyforma lehetett. Pipaszár lába még így is alig bírta el göthös felsőtestét, lapos
melleit, megreszketett minden lépésnél. De ő legalább nem azért jött, hogy megverje; gőzölgő levest hozott,
kivájt tökhéjban.
- Groomsnak hála! - motyogta Skandar Graun, és olyan hevesen ragadta magához a tökhéjat, hogy csaknem
magára öntötte a tártalmát. Eközben kissé elborzadt a szagától. - Mif... mif... brrr... miféle undorító lötty ez?
- Jóleves. Neked főztem. Madárlábból, gombából, bomarügyből, édes zöldrépából, ebragacsból.
- Ebra... Kutyahúsleves?
- Nem.
- Yvorlnak hála!
- Kutyabél. Apró darabokra metélve.
- Auhhff...
- Ne edd meg akkor. Maradj éhen!
- Jééé, te majdnem teljesen érthetően beszélsz köznyelven!
A nő erőlködve köhögött. Vézna teste rázkódott, a szeme kidülledt.
- Kell vagy nem? - krákogta. - Csak taszítsd el, megeszi más.
 Skandar Graun sóhajtott. Próbált erőt venni magán. Ha kutya, hát kutya! Igyekezett jó képet vágni hozzá.
Hiszen még mindig ez a langaléta némber volt a legbarátságosabb lény közel s távol Agranaakban.
- Hmmmm. - Bólogatott. - Második szaglásra már nem is olyan elrettentő. Tényleg te főzted? Teljesen
egyedül?
- Kellett volna hozzá más is?
- Hát, esetleg valaki... aki mondta volna neked, hogy ha már levest hozol, adjál mellé kanalat is.
A nő a homlokát ráncolta. Úgy tűnt, vagy nem értette a „kanál” szót, vagy ami még valószínűbb, fogalma
sem volt arról, miféle holmi lehet az a kanál.
Intett. Mutatta:
- Szürcsöljed!
Skandar Graun úgy tett. Gondosan visszatartotta a lélegzetét, hogy még véletlenül se szippantsa be ismét az
émelyítő szagot, a szájához emelte a tökhéjat, és beleszürcsölt. Forró volt, de nem annyira, hogy megégette
volna a száját, viszont a lé csípte a nyelvét és végigmarta a torkát, alig bírt megszólalni.
- F-f-finom.
Az ork nő szélesen mosolygott. Csontvázszerű ábrázata, fekete szeme közvetlennek, őszintének hatott.
- Egyed csak! - biztatta. - Jóleves ez. Csökkennek a fájdalmaid, elenyészik a kimerültséged, visszanyered
tőle az erőd. Holnapra jobban leszel.
És tényleg, mintha máris új élet terjengett volna a fiúcska ereiben. Nem sajogtak a csontjai, nem égtek és
lüktettek a horzsolásai. Még a üdülése és a fejfájása is elmúlt.
- Ez... valami mágikus... varázsleves?
- Nincs benne mágia, csak olyasmik, amik segítenek regenerálódni a testnek.
- Regenerálódni? - visszhangozta a fiú. - Sose hittem volna, hogy hallom ezt a szót egy ork némber szájából.
- Apám nagy tudású. Ő tanított. Egyed a levest, hogy erőre kapj!
- Végül is... tényleg nem rossz - hörpögte Skandar Graun. Már alig fintorgott. - Kár volt megmondanod,
hogy kutyaszarból főzted... most hihetném, hogy csak birkatrotty vagy ilyesmi. - Ismét behörbölt egy jó
nyeletnyit. Még mindig öklendezett kicsit. Ha nem lett volna ennyire éhes, kiköpte volna, így viszont
leerőltette. Barátságosan mosolygott jótevőjére. - Hogy hh... hhíhhh... hívnak?
- Lingrgbaa.
- Szép név.
- Nem az. Én utálom. Nehéz kiejteni.
- Hallottam én már nehezebben kimondható neveket is.
- Tényleg?
- Például itt van az enyém: Skandar Graun. Beletörik a nyelved, míg kimondod... vagy nem?
A nő félszegen mosolygott. Visszataszítóan ronda volt szegény, mégis sugárzott belőle valamiféle éteri
kedvesség.
- Tudtam a neved - vallotta be. - Már a múltkor is. Hallottam, amikor emberapád rólad beszélt apámnak.
Skandar Graun csodálkozott.
- Rólam? Nahát. Mit beszéltek?
- Nem legutóbb. Hanem még azt megelőzően. Meg még egy nyárral előbb.
Skandar Graun vállat vont. Sokszor megfordultak Agranaakban, évente három-négyszer is, de néha
többször.
- Mit beszéltek rólam?
- Kizavartak közben. Csak azt tudom, hogy emberapád sok emberpénzt akart fizetni apámnak, hogy
fogadjon a kunyhónkba és okítson téged nagy tudása szerint.
- Óóó, Yvorl átkozott nevére... ez már tényleg túlzás! Nem hiszem el, hogy az a piszok Netar ennyire meg
akart szabadulni tőlem! Eladott volna mindenkinek, aki csak az útjába akadt!
- Nem tudhatom. Engem kizavartak.
- Ki is az apád?
- Gruta Grangda.
 Skandar Graun az emlékeiben keresgélt.
- Nem hiszem, hogy ismerem. Kellene?
- Régebben - súgta a vézna nőstény titokzatos képpel - az apám nagyapja volt a legnagyobb hatalmú ork
Agranaakban, meg a Vörös Kéz többi falujában. Grooms papja volt ő, ahogy apám is az maradt. De őt itt már
kevesen tisztelik... és én magam is az alantasok legalantasabbika vagyok.
Skandar Graun eltűnődött ezen. Kerangor is valami efféléről beszélt. Hogy ezek az orkok itt, Agranaakban
elhagyták az Orkok Öregistenét, és más kisebb istenekhez imádkoztak vagy éppen a természet őserőinek
áldoztak.
De azért még maradtak páran, akik kitartottak Grooms mellett.
- Légy nyugodt, Lingrgbaa! - mormolta Skandar Graun keserűen, félbehagyva a leves szürcsölgetését. -
Nem te vagy a legalantasabb ork Agranaakban... mert most már itt vagyok én... Szerintem én még nálad is több
megvetésben részesülök. - Merengve nézett a komor tekintetű nőre. Erőt vett rajta az önsajnálat; akaratlanul is
elsírta bánatát: - Miért pofoz engem mindenki? Miért gyűlöl Dzsemada? Miért rángattak és vertek meg azok a
szédült némberek?
- Netarember miatt - súgta a nő. - Nagyon rosszat tett Dzsemadának.
- Ő? - Skandar Graun a fejét rázta. - Azt nem hiszem. Netar soha nem mert volna ártani Agranaak
főnökének... nem lett volna olyan esztelen, hogy magára haragítsa.
- Gonosz varázsitalt adott neki! - A langaléta lány közel hajolt a kölyökhöz, és gúnyosan, de szinte félve
lehelte a fülébe. - Dzsemada főnök nem bírja már kielégíteni az asszonyait... az asszonyok dühösek,
őrjöngnek...
- Miért engem vernek? Miért engem tépáznak?
- Netarember kölyke vagy!
- De már nem! - Skandar Graun a fejét rázta. - Most már valaki más kölyk... khrgkája vagyok, és semmi
közöm Dzsemada bánatához!
- Te meg én - merengett a lány, s a szeme még jobban kidülledt. - Tudod, mennyire egyformák vagyunk?
- Alantasok. - Skandar Graun szomorúan bólogatott. - De van remény! Talán az alantasságunk hamarabb
véget ér, mint hinnéd. - Még inkább lehalkította a hangját. - Tudok valakit, akinek feltett szándéka, hogy
visszatérítse elfajzott népedet az orkok igazi istenéhez! És ha így lesz... ha majd Agranaakban ismét Groomst
fogja imádni mindenki, felvirrad a te napod és talán megvetett, eltűrt nyomoroncból nagy hirtelen a falu
legkedveltebb nőjévé válsz.

* * *

Bár az álma zaklatott volt és zavaros, a körülményekhez képest másnap mégis kipihenten ébredt. Az a fura
ízű leves, úgy tűnik, csodát tett. Skandar Graun nem volt éppen ereje teljében, de a tegnapi nagy verés után alig
érzett fájdalmat, és mozogni is rendesen tudott. Aludni persze bírt volna még egy keveset. Úgy két hetet,
egyfolytában...
De ha már felébredt, még napkelte előtt hosszasan imádkozott Yvorlhoz. Végül így fejezte be:
- Káosz Ura, ki mindent látsz egyetlen szemeddel, nézz le reám, és adj erőt, hogy kitörjek innen. Engedd,
hogy szabad lehessek, a saját utamat járhassam és szolgálhassalak téged, csakúgy mint régen. Kérlek, adj
nekem sok-sok erőt, hogy találhassak a fejemben elegendő varázslatot... és kérlek, mint hű gyermeked, úgy
kérlek, bocsásd meg nekem, hogy most mindjárt valaki máshoz is imádkozok. Mert te, aki mindent látsz,
tudhatod jól, hogy ez csak megtévesztés... és ha Netar igazat beszélt, nem haragot fogsz érezni irántam, de
inkább elégedett büszkeséget, Yvorl, hogy ily fortélyos vagyok, és puszta csalafintaságból az orkok istenéhez
is imádkozom...
Folytatta volna lendületből, de valami baljós érzés visszatartotta. Hallgatott inkább, azt próbálta kitapintani,
kapott-e Yvorltól még több esszenciát, de semmi különöset nem érzékelt, csakis a tegnap memorizált két
varázslatot, a parancsvarázst és a torokborzoló, émelyítően rothatagszagú félelemvarázst.
 Skandar Graun valahogy nem tudott egyazon helyen imádkozni mindkét istenhez. Átballagott a kunyhó
távolabbi sarkába, ott kezdett imádkozni az orkok Öregistenéhez:
- Grooms, te hatalmas jószág... vagy bárhogy illik is megszólítani Önmagadat... itt vagyok, a te néped
körében... akik tulajdonképpen az én népem is... de persze fogva tartanak, és csak te tudod, miért. Na, hm.
Vagy tán még te sem. - Sóhajtott. - Nem ismerlek még téged elég jól, Grooms, nem beszélgettünk ezelőtt... de
van valaki, aki azt mondta nekem, hogy odafigyelsz rám. - Eltűnődött. - Bár lehet, hogy félreértettem, és
igazából nem is miattad fogadott tanítványául... meg tulajdonképpen azt se tudom, most mi a helyzet... mert én
hagytam el őt... De nem igazam van? Hm? Grooms, te mit gondolsz? Matróznak akart adni, a tengerbe
veszejteni... hát khrgka lettem volna vele maradni. Vagy nem...? Grooms! Itt vagy? Hallod, amit mondok?
Hogy Grooms jelen volt-e és felfogta-e, amit a fiú mormogott, az nem derült ki egyértelműen. Viszont volt
valaki más, aki nagyon is jól hallotta.
Bruvdahar, a dagadt ork némber türemkedett be az ajtón.
- Van pofád? - sziszegte felháborodottan. - Hát... neked van pofád?
- Pofája mindenkinek van - jegyezte meg elmésen a fiú. - Kinek szép, kinek meg nem. És te az utóbbiba
tartozol.
- Hűtlen Istent emlegeted!
- Talán inkább „emlegettem” - helyesbített Skandar Graun. - Na és? Fáj neked?
- Teneked!
Bruvdahar lerohanta, a súlyával ledöntötte, maga alá teperte, ráült a hasára, és ütötte-verte, ahol érte.
Dolgozott, mint a cséphadaró. Meg néha még harapta is.
Skandar Graun próbált ugyan védekezni, de ellenfele nagyobb és súlyosabb volt nála, vaskos karjait jóval
erősebb izmok mozgatták, mint az övét. Szemében a kíméletlenség fénye ragyogott. Élvezte fölényét.
- Na? Na? - ismételgette. - Fáj teneked? Mi? Fáj teneked.
- Dögölj meg! - zokogta Skandar Graun a fájdalomtól és a megaláztatástól. Aztán dühösen csikorogta: -
Dögölj meg, te hülye szuka!
Erezte, ahogy a tudatában elkattan a parancsvarázs.
Ám mivel szinte ugyanebben a pillanatban a lány ismét belekezdett a verésbe és ő egy jól irányzott öklöstől
beleverte a fejét a keményre döngölt padlóba, úgy érezte, mintha az a varázslat egyszerűen kirobbant volna a
fejéből...
...vagy inkább kisüvített volna szétrobbanó koponyájának résein.
De nem.
Sem a feje nem repedt meg, sem a parancsvarázs nem hatott elemi erővel. Bruvdahar mindössze egyetlen
ütemnyit veszített lendületéből, talán nem is fogta fel, mi késztette megtorpanásra - de aztán ismét csépelni
kezdte. Talán még az iméntinél is kegyetlenebbül.
- Szitkolsz? Aha... na, ez fáj teneked. Mi? Mi?!
Valóban fájt. Az ütésektől felrepedt a szája, betört az orra, taknya-nyála egybefolyt a vérével, és mindezt
keserű könnyeivel mosatta le.
Valahol a tudata mélyén felderengett Netar egyik szentenciája a varázslatokkal kapcsolatban: ha
megzavarnak varázslás közben, nem tudsz kellően összpontosítani, és az esszencia kicsusszan az akaratodból.
Most éppen ez történhetett.
- Kérlek! - zokogta kétségbeesetten. - Engedj el... Én nem ártottam neked... ne verj agyon!
- Fáj teneked?
- Igen... na-ha-gyohooon...
- Úgy kellett.
- De miért? Miért?
- Gyűlölök embereket. Te az vagy.
- De csak félig... és inkább ork akarok lenni...
- Akkor ne ríjjál! - ripakodott rá áldozatára a dagadt lány, és kíméletlenül orrba vágta. - Ork nem bőg!
 * * *

Aznap délután még egy látogatót kapott: Dzsemmuraj, a falu sámánja nézett be hozzá. Apró termetű, vézna,
görnyedt tartású, vénséges ork volt, reszketeg, pipaszár lábakkal, kicsi, gömbölyű pocakkal, melytől úgy nézett
ki, mintha állapotos lenne. Szürkésfekete tollakkal díszített köpenyt viselt, mely beborította vállát és mindkét
karját, mintha a szárnya lenne. A fején laza bőrpánt lötyögött, melyből a homlokán egy hatalmas - legalább
arasznyi -, görbe bagolycsőr meredt elő. Ha ez igazi csőr volt, egykori birtokosa igazán termetes bagoly
lehetett; húsz-harminc kilós legalább. Most viszont a sámán nézett ki úgy, mintha ő maga lenne egy gigászi
bagoly, úgy negyvenkilós.
A vénség nem egyedül jött be a kunyhóba, vele volt az unokája, a dagadt Bruvdahar, meg egy daliás ork
harcos, akit Skandar Graun ismert látásból. Drator volt az, Dzsemada főnök egyetlen élő öccse - a sámán
második fia.
- Hasalsz! - sziszegte Bruvdahar, és a kezével is mutatta. - Le! Le! Pofával bele hugyodba!
Skandar Graun azonban dacosan állva maradt. Bár a képe alaposan bedagadt, és repedt ajkaiból még mindig
szivárgott a vér, elhatározta, hogy nem fog még jobban megalázkodni. A verés fáj ugyan, de a fájdalom
elmúlik. Tudta jól. Hisz' kapott ő már ennél különbet is néhai mesterétől. Netar, ha elkapta az őrülete, a
botjával vagy a szíjával verte őt minden ok nélkül. Ha azokat túlélte, ki fogja bírni most is.
Meg aztán hátha jön majd újra Lingrgbaa és hoz neki megint fájdalommulasztó-regeneráló
kutyaszarlevest...
A sámán azonban nem azért jött ide, hogy még jobban megveresse. Egy mozdulattal visszaintette heveskedő
unokáját, és dülledt szemével a foglyot vizsgálgatta. Aztán vékony bőrszíjra kötözött bagolyfejeket húzott elő
tollköpenye rejtekéből, és keshedt mellkasa elé tartotta. Egyetlen szó, egyetlen pisszenés sem hagyta el aszott
ajkait.
Skandar Graun megrettenve bámulta ezt a különös vénséget, aki alig pár ujjnyival lehetett volna magasabb
nála, ha egyenesen jár, így hallottan viszont kisebbnek és jóval véznábbnak látszott. Hihetetlen, hogy ez az
apró vénség volt a nemzőapja a bikányi termetű Dzsemadának, Dratornak - meg még három fivérüknek, akik
már nem éltek!
Vénségesen vénnek és aszottnak látszott, mégis volt benne valami félelmetes. Talán a tekintete, mely ködös
volt és távoli, mintha lélek nem is lakozna mögötte.
Skandar Graun akaratlanul is reszketni kezdett. Először azt hitte, valami durva, sötét mágiára készül a
felfűzött bagolyfejekkel, de aztán rádöbbent, hogy nem. A sámán érdeklődő tekintete nem bosszúra utalt,
hanem inkább arra, hogy vajon mi történhetett. Hiszen ezek nyilván azok a bagolyfejek voltak, amiket ő
vagdosott le az ősi romok között.
- Hol van ő? - Az öreg nyekeregve szólalt meg. Jól érthetően beszélte a közös nyelvet, de úgy hullottak ki
alig mozduló, félig nyitott ajkai közül a szavak, mintha nem is ő formálná azokat, hanem valaki más, egy távoli
teremtmény. - Hol van?
- Dzsemadának már elmondtam, hogy Netar...
- Tudom.
Skandar Graun gyanakodva hunyorgott. Feldagadt szemöldökkel ez nem ment nehezen.
- Mármint hogy...
- Halott.
- Épp ezt mondtam én is, de a fiad nem hitt nekem. De te... honnan tudod?
- Láttam, mint tetted máglyára a testét.
- Láttaaaad?? - Skandar Graun elképedt. - A bokrok mögül leskelődtél?
A sámán még mindig a mellkasa előtt tartotta a bagoly fejeket. Ráncos állával mintha rábökött volna
közülük az egyikre.
- Megmutatták nekem.
Skandar Graun fejében homályos gondolatok kavarogtak. Nem akarta szavakba önteni azokat, az egyik
mégis kibukott belőle, akaratlanul.
 - A baglyok szemén át látsz! Háháá! Hát persze! Netar erről is beszelt. Vannak ezek az ork izék... erős
állatok, vagy mik. A kiválasztott orkok bírják. Neked a bagoly az, mi? Ezért öltözöl így. Úgy értem, mint egy
nagyra nőtt madár. Hmmm. - Eltűnődött ezen. - Vajon nekem mi lenne, ha lenne?
- Nem vagy ork.
- De ha az lennék?
- Orkként szeretnél élni, fiú?
- Naná. Netarnak is mindig ezt mondtam. Hisz' nagyrészt ork vagyok, és csak kisrészt ember. De higgy
nekem: utáltam ember lenni. Kiütközött belőlem az orkvér.
Bruvdahar durván felröhögött a háttérben:
- Kiütközött... aha, orrodon belőle... öklömmel.
- Éppen hogy nem! - vágott vissza Skandar Graun harciasan. - Az embervért csorogtatod ki. Az orkvér
bennem marad, és egyre erősebb.
- Ó, óóóóhhh, majd áztat is kiverlek bennedből!
- Meg majd ha én erőre kapok... készülj fel rá, dagadék... akkor aztán nagyon megkapod!
- Megkapom? Háhá, embervéredet... jól kicsorgatom, és befalom savanyagyökerrel. Nyám-nyamm.
- Én meg majd...
- Elég! - mormolta a sámán.
Halk hangjának foganatja lett. Mindkét acsarkodó kölyök megszeppenten elhallgatott. Dzsemmuraj tett két
lépést balra, szemügyre vette oldalról is Skandar Graunt, aztán fura, apró léptekkel visszatáncolt pipaszár
lábaival, és szemügyre vette a fiút a másik oldalról is.
Átadta a bagolyfejfűzért az őt kísérő ork férfinak.
- És most? - kockáztatta meg Skandar Graun. - Meddig kell még ebben a büdös kunyhóban raboskodnom?
Ha már úgy döntöttem, hogy idejövök közétek... nem élhetnék én is igazi ork életet?
A sámán visszatért az eredeti kérdéséhez:
- Hol van ő, népének pestise?
- Pestis? - Skandar Graunnak megtetszett ez a szó. - Ez valami pusztító betegség, ugye?
- Hol van Grooms Csahos Ebe, ő, aki az Ájtatos?
- Kerangor? - A kölyök vigyorgott. - Tulajdonképpen jobb szereti, ha a becenevén szólítják. Bivaly... ami
ugye egy nagy barom állat. Erős, ámde tudatlan jószág.
A vénség közelebb tipegett hozzá, és előretolta a fejét. A homlokáról előmeredő, hatalmas bagolycsőr hegye
kissé megkarcolta Skandar Graun orrnyergét. A fiú úgy érezte, mintha nagy hirtelen fejbe csapták volna egy
fabunkóval, és merénylője most épp a kiloccsantott agyát nyalogatná érdes nyelvével.
Varázslatot bocsátottak rá. Béklyót érzett az akaratán.
Nem hazudhatott.
- A B-B-Bivaly? - hebegte. - Ő... ő... el akart adni engem. Rabszolgának.
- Hol van?
- N-n-nem tudom. Elszöktem tőle.
- Mikor?
- Két napja. A Rejtekfánál.
- Hol?
- Nyugatra innen, másfél napi járásra. A fánál, ahol Netar a rablott holmikat rejtegette. - Próbált kiszakadni
az akarati béklyó alól, de nem nagyon tudott. Üvölteni akart, de csak fojtott nyögések kúsztak elő belőle. - És
igen... a drágaköveket is elvették tőlem... a portyázóitok. Piszok tolvajok! Azokról biztosan nem tettek említést
neked. Megtartották maguknak.
A sámánt szemmel láthatóan nem hatották meg az elvett drágakövek. Továbbra is Skandar Graun orrnyergét
és homlokát karcolgatta hatalmas bagolycsőrével, és képébe fújta bűzös leheletét.
- Mit mondott neked ő, aki az Ájtatos? Mi a szándéka?
- Majd megtudod, nemsokára... mert ide fog jönni, hogy szétrúgja a segged!
A vénség meghökkent ezen a heves kitörésen. Erőltetetten hátrébb vonta a fejét.
 - Visszajön? - Kényszeredetten vigyorgott. - Annyira azért még ő sem ostoba.
Skandar Graun érezte, ahogy tudata felszabadul az eddigi nyomás alól. Már nem érezte a kényszert, hogy az
igazat mondja, de nem tudott leállni.
- Abban bízol, ugye, hogy az orkjaid, akiket a nyomába küldtél, a fejével térnek vissza? - Kárörvendően
mosolygott. - Ne bízz ebben túlságosan! Fejüket vesztették nagy igyekezetükben.
- Micsoda?! - Drator most először szólalt meg, amióta a vén sámánnal és a dagadt lánnyal együtt a
kunyhóba lépett. - Mit vartyog ez, apám? Harcosokat uszítottál Grooms Hírnöke után?
A sámán ráncoktól barázdált arcán megrándult egy ideg.
- Hazudós khrgka! - recsegte. - A lányod úgy megütötte a fejét, hogy összevissza beszél.
- Ahha, meg én - tódította Bruvdahar, aki az elhangzottak szerint, es erre Skandar Graun csak most döbbent
rá, ennek a daliás orknak, Dzsemada öccsének a lánya lehetett. - Megbőgettem.
- Apám! - mordult fel az ork ingerülten. - Szavadat adtad, hogy nem hívod ki magad ellen Grooms haragját!
- Őmaga messze van! - csikorogta a vénség. - Ilyen messze nem ér el még az ő átkozott mancsa sem!
- De a Hírnöke itt van, közel.
- Csak egymaga. Ha visszatér, porrá zúzom.
- Meghajlottál korod súlya alatt, apám. Meghaladja erődet már az is, hogy kiegyenesedj és a szemébe nézz!
- Nem látom a szemét, mert túl magasan hordja, akár az orrát... de kétszázan ugranak rá egyetlen szavamra,
engedelmes harcosok. Csak rámutatok, és széttépik cafatokra.
A férfi felhördült, és valami csúnyát mondott. Aztán az élénken fülelő fiúra pillantott, és orgára váltott.
Veszekedtek, vicsorogtak, csaknem egymásnak estek.
Persze, egyenlőtlen küzdelem lett volna.
Végül a fiatalabb ork zord képpel Skandar Graunhoz lépett, és megragadta a vállát.
- Igaz lelkedre felelj, khrgka - recsegte -, mert ha hazudsz nekem, bekenetlek nyúlvelővel és kutyákkal
tépetlek szét! Megértetted?!
A kölyök megszeppenten biccentett.
Az izmos ork még erősebben szorította a vállát, és merőn bámulta arca minden rezdülését.
- Kerangor, Grooms Hírnöke, akit mi Ájtatosnak hívunk, de aki Bivalynak nevezi magát... ismerősöd
neked?
- Apám... mármint Netar, az emberapám... mármint aki időközben néhai lett... hm... pénzt fizetett ennek a
Bivalynak, hogy gondoskodjon rólam, és neveljen legjobb tudása szerint, de ő meg nem akart a pótapám lenni.
- Felháborodottan grimaszolt. - El akart adni szolgának egy hajóra, hogy elveszejtsen végleg!
- Beszélt neked a szándékairól?
- Naná, hogy! A képembe dörgölte. Valami kampós kezű matrózra akart volna bízni Rentzalban, de én
elszöktem tőle.
- Arról beszélt, hogy mi a terve Agranaakkal?
- Hát... ööö... konkrétan nem igazán...
- És azt honnan vetted, hogy apám harcosokat uszított a nyomába?
- Hát... ööö...
- Khrgka ez! - krákogta a vénség. - Hallhatod, hogy milyen hazug khrgka!
- Igaz vagy sem?! - követelte az ifjabb. Merőn nézte a sápadozó fiút. - Beszélj! A kutyák éhesek!
- Nyolcan voltak - mormolta dacosan Skandar Graun. - De ők már soha nem térnek vissza Agranaakba.
Lesből rontottak ránk, de Kerangor meg én végeztünk velük. Megöltük mind!
- Gyalázatosság! - háborgott a sámán, és a szemét forgatta. - Hogyan győzhetett volna nyolc jó agranaaki
harcos ellen egyetlen Grooms-kutya meg ez a gyámoltalan csecsszopó?! Hazugság minden szava! De te ne
mocskold be vele a kezed, Drator! A lányod majd megagyalja!
Bruvdahar már lódult is.
- Nem hazudok! - kiabálta kétségbeesetten Skandar Graun. - Nem elég bizonyság a szavamra az a sok
bagolyfej, amit tőlem elszedtetek? A harcosokkal jöttek, akik ránk támadtak... Különben hogy kerülhettek
volna hozzám, hm? Lekapkodtam volna őket a levegőből? Hisz' még fára mászni se tudok!
 Drator nem túl finom mozdulattal hátrataszította verésre készülődő leánycsemetéjét. Úgy tűnt, most lett csak
igazán ingerült; megfeszült egész testében.
- Folytasd!
- Vannak azok a romok - hebegte Skandar Graun -, amiket a szörnyűséges madáremberek hagytak maguk
után. Ott akartak rajtunk ütni... de Kerangor számított rájuk, csapdába csalta őket. És igen, megöltük
mindegyiküket. Főleg Kerangor... aki úgy harcolt, akár egy félisten... de azért én is hatékonyan besegítettem...
és a végén együtt tűzdeltük fel a fejeket arra az ágas-bogas köcsögtartóra.
Drator a szemét villogtatta.
- Most már én is azt hiszem, hogy hazudsz!
- De én neeeem...
- Honnan tudhatod egyáltalán, hogy azok az orkok, akik rátok támadtak... már ha ez megtörtént egyáltalán...
agranaakiak voltak?
- Kerangor mondta. Meg én is felismertem némelyüket látásból. Többször jártam már Agranaakban. Igaz,
nekem az ork pofák olyan... nagyon hasonlatosan egyformák... de szinte biztos, hogy nem tévedek.
Drator komoran meredt rá.
- Az én magaslelkű apám a szavát adta, hogy nem tör Grooms Hírnökének életére. És az imént megesküdött
a szél szemére és a sziklák velejére, hogy soha nem is tett ilyet. Ő nem küldött harcosokat az Ájtatos nyomába,
ezt mondja ő, és én inkább neki hiszek, mint egy hazug khrgkának.
- Higgy, amit akarsz, de ne nevezz hazugnak! Korcs emberkölyök khrgka vagyok, meglehet... de hazug az
nem! Legalábbis most nem hazudtam! Így történt minden, ahogy elmondtam, és ha nem hiszed...
- Bruvdahar! Vigyétek ezt a hazug khrgkát a kutyák elé...
- Krum Bahhka! - kiáltotta megrettenten Skandar Graun. - Ez egy név! Így hívták a támadók egyikét. Mert
emlékszem rá... megmondta a nevét a halála előtt. Kecskeszakállas, vézna fickó volt, gyáva és alamuszi. Nem
méltó az orkfajhoz! Társai pusztulását látva, ahelyett, hogy velük harcolt volna, elhajította fegyverét, és gyáván
a páfrányok közé futott. De aztán később visszalopakodott. És ez lett a végzete. - Diadalmasan bámult körül. -
Na, ez elég bizonyíték?
Drator sötét tekintetéből egyértelműen látszott, hogy a leírásból felismerte a nevezettet, és a fickó
gyávaságának említése is megerősítette az elhangzottakat.
- Krum Bahhka! - lehelte maga elé a nevet. Nem fordult meg, de egyértelmű volt, hogy Dzsemmurajhoz
beszél. - Tényleg, apám... hova is ment leghűbb seggnyalód, a nyúlszívű Krum Bahhka? Talán a kis khrgka
mégis igazat mond, hm, és nem a rentzali báró vadászfalkájához szegődött, de éppenséggel az Ájtatos nyomába
eredt? Nyolcadmagával?
- Ha így tett is - csikorogta a sámán -, azt nem az én parancsomra tette. A maga feje után ment.
- Meglehet. - Drator tűnődve nézett valahová a kunyhó hátuljába. - Bár fura lenne. Krum Bahhka nem
gondolkodik, csak engedelmeskedik. Eleddig még soha semmit nem tett önakaratából. Vagy talán most mégis?
- Mit számít az?! - csaholta a sámán mérgesen. - Hazugság hazugság hátán! Már az is hűtlenség, ha a
füledbe engeded! És egyébként is... ha már az Ájtatos, na most mondd, ugyan mit tehetne ellenünk? Tán
visszajön valaha is?! Hah! Alig hiszem!
A sánta őrfiú rontott be a kunyhóba halálra vált képpel.
- Ke'rangoa! - makogta riadtan. - Ke'rangoa... mrak ka gradah dzsak-hára...
Skandar Graun nem értette, mit beszél, de abból, hogy a sámán és a fia is azonnal az ajtó felé lódultak, arra
következtetett, hogy Kerangor - megérkezett.

* * *

A kunyhó, amely nem sokkal ezelőtt még túlzsúfolt volt, pár pillanat alatt kiürült. A sámán, Drator,
Bruvdahar és a sánta őrfiú sorra bújtak ki az ajtón. Nyomult volna utánuk ösztönösen Skandar Graun is de a
dagadt lány megperdült, és mérgesen visszalökte.
- Mit hiszel, he?!
 Becsapta az orra előtt az ajtót, és rátolta a reteszt kívülről.
Skandar Graun választott egy rést a falon, és azon át kukucskálva próbálta kilesni, mi a kinti hangzavar oka.
Először a nagy kavarodásban semmit sem látott, csak ork hátakat és ég felé rázott öklöket, rohanó lábakat. De
aztán követve az orkok mozgásának irányát, keresett egy másik rést bal felől, amin át arrafelé leselkedhetett,
amerre a kinti orkok tódultak.
Túl sokat nem kellett erőlködnie, hogy felfedezze a felfordulás okozóját. Gigászi szörnyeteg ereszkedett
lefelé azon a lejtőn, ahol korábban a portyázok hazatértek. Olyan volt, akár egy két lábon csámpázó, hatalmas
rovar, aminek hosszú nyakáról majd' tucatnyi fej meredezett minden irányba...
...és Skandar Graun csak hosszas pislogás után ismerte fel, hogy Kerangor az, aki méretes bárdját a hátán
keresztbe kötözve viselte, két kezében pedig egy vaskos póznát cipelt - részben a jobb vállára vetve, mint
valami győzelmi zászlót -, melynek levagdosott ágain orkfejek fityegtek.
Hogy ugyanaz a trófea volt-e, mint amit a romoknál készítettek, vagy egy másik portyázó csapatot is utolért
a végzete, azt ebből a távolságból nem lehetett tudni, de azt igen, hogy a falubeliek veszett farkasokként
üvöltve és vonyítva hömpölyögtek felfelé a hegyoldalon.
Több száz fegyveres, vicsorgó ork férfi, rikácsoló asszonyok és üvöltöző, füttyögő, huhogó kölykök
sokasága, megvadult, zavarodott kutyák, amik nem tudtak rájönni, mi ez az összevisszaság, és vinnyogva
ugrottak arrébb, mielőtt megtaposták volna őket a még náluk is zavarodottabb vadak.
Úgy tűnt, a csőcselék azonnal ráveti magát a jövevényre, és cafatokra tépi.
Kerangor viszont még a bárdját sem vette le a hátáról. Tempósan lépkedett, de ugyanolyan egykedvűen,
mint bármikor ezelőtt, amikor Skandar Graun látta.
Talán még dudorászott is.
Vagy Groomshoz imádkozott, hogy fogadja magához széttépett darabkáit?
- Megőrült ez? - motyogta Skandar Graun, és olyan erővel préselte a szemét a nyíláshoz, hogy kemény
homloka alatt megfeszült és recsegett a kunyhó fája. - Ez teljesen....
Kerangor azonban nem sétált be a vérére fenekedő tömegbe. Balra fordult, leereszkedett a szent platóra, és
nem sokkal később már Grooms Tenyerének vörös talaját tapodta csupasz talpával.
No, ekkor erősödött fel csak igazán az üvöltözés.
Néhányan előrerontottak, és a fegyverüket vagy az öklüket rázták, mások a földre köpködtek, és huhogtak,
megint mások pedig összeszólalkoztak, egymásnak estek, és vad harcba kezdtek. Aztán bekapcsolódtak azok
is, akik szétválasztani próbálták a viaskodókat. Iszonyatos káosz lett úrrá Agranaak lakosain. Nem lehetett
tudni, ki kivel verekszik és miért. Talán még ők maguk sem tudták.
Kerangor pedig nem törődött velük. Még csak a fejét sem fordította az acsarkodók felé. Még arra a tucatra
sem vetett pillantást, akik felkapaszkodtak csaknem a síkság pereméig, alig kőhajintásnyira. Beballagott
Grooms Tenyerének közepéig, megállt a legmagasabb totemoszlop előtt, leemelte válláról zord trófeáját, és
gondosan a köves talajra fektette. Aztán megragadta a totemoszlopot, átölelte, mint szerető kedvesét, és
mozgatni kezdte.
Azok, akik jóval a falubelijeik elé rohantak, most még inkább megvadultak, és rohamléptekkel
kapaszkodtak fel a meredekebb részen a fennsíkra. Mint valami ormótlan mozgású gorillák, úgy ugráltak át a
peremnél felhalmozott köveken.
Kerangor kimozgatta, kirángatta a vörösesfekete talajból a vaskos totemoszlopot, és ugyanazon lendülettel
messzire hajította. Csak úgy dübbent, és ahogy az elkorhadt fa a sziklának csapódott, két darabra tört. A Bivaly
felragadta fejtrófeáját, és beillesztette, beledöfte a totem helyére. Apróbb köveket szedett, azokkal ékelte ki.
Immár ott, ahol nemrég a vaskos, faragott oszlop állt, most az ágcsonkokra tűzött fejekkel ékített cölöp
emelkedett az ég felé.
A tébolyultan üvöltő orkok, akik korábban átugráltak a síkság kőperemén, feléje rohantak.
Kerangor szembefordult az érkezőkkel, de még most sem vette elő hátára kötözött fegyverét.
Karba fonta a kezét.
Nyugodtan állt. Mint aki elfogadta az elvitathatatlan halált.
De nem ő halt meg ekkor...
 ...hanem azok az ostobák, akik az ő vérére áhítoztak.

* * *

Skandar Graun hiába meresztette a szemét, csak annyit látott, hogy a dühöngő orkok sorra felbuknak,
összerogynak vagy megtántorodnak, mielőtt Kerangor közelébe érhetnének. Az, amelyik legutoljára hullott el,
a peremtől számítva legalább tizenhat lépést tett - vagy inkább groteszk bakugrásokat -, amikor úgy tűnt,
mintha láthatatlan kezek iszonyatosan erővel kirántották volna alóla a lábát. Elesett, és nem állt fel többé. Hogy
mi lett a sorsa, nem lehetett tudni; a perem eltakarta a félork kölyök hitetlenkedő szeme elől. Az agranaakiak
csak most zavarodtak össze igazán. Nagyon sokan Grooms Tenyere irányába tódultak; társaik halála nem
rettentette vissza inkább feldühítette őket. Bosszúra szomjaztak, akár életük árán is. Megint mások viszont
babonás rettegéssel fogták menekülőre, és beleütköztek azokba, akik szemközt nyomultak volna, meg azokba
is, akik csak álltak ott néma döbbenettel, mintha a lábuk a domboldalba gyökeredzett volna.
A hangzavar mindenesetre iszonyatossá vált. Akik képesek voltak hangot kipréselni összeszorult torkukon,
mind-mind megtették. A legtöbben vonyítottak és sikoltoztak, de akadtak olyanok is, akik tébolyultan
röhögtek, vagy úgy csaholtak, mint a vadat űző kutyák.
És elkezdődött még valami.
Skandar Graun eleinte nem is hallotta ki az éktelen kakofóniából, de aztán egyre meghatározóbb lett:
ütemes dobszó.
Damm... Damm... Damm... DAMM!
És még inkább.
Damm... Da-damm... Damm... DAMM!
A negyedik ütemre vérszegény kiáltás harsant a tömegből:
- Grooms!
Szinte már a dob is ezt hangozta:
Damm... Damm... Damm... GROOMS!
Eleinte alig tucatnyian kiálthatták az orkok Öregistenének nevét, de egyre többen és többen csatlakoztak
hozzájuk. Immár tisztán és érthetően kihallatszott az üvöltözésből.
- Grooms... Grooms... Grooms... GROOOOMS!
A ritkás köd egyre sűrűsödött keleten, a vízesés fölött, és a hirtelen feltámadt szél a plató felé terelte
sejtelmes fodrait.
Skandar Graun eddig sem látott túl sokat ebből a távolságból, de ahogy a szürkés foszlányok lassan
behömpölyögtek Grooms Tenyerére, már Kerangor alakját sem lehetett megkülönböztetni az égnek meredő
totemoszlopoktól és a fejekkel tűzdelt trófeafától.
Csak a dobszó, az erősödött. Talán csak azért, mert már odabent is dübörgött a fiú fejében.
Damm... Damm... Damm... GROOMS!
Damm... Da-damm... Damm... GROOOMS!
Damm... Da-daaaamm... Damm... GROOOOOOMS!
Hunyorgott. Homlokával csaknem kifeszítette a kunyhó oldalát.
- Mi a fene ez?! - motyogta értetlenül. - Mi történik?!
Skandar Graun mérget mert volna venni rá, hogy egyedül tartózkodik a kalyibában, és csaknem
összecsinálta magát ijedtében, amikor közvetlen közelből a fülébe súgta valaki:
- Az, amit vártunk. A Hírnök elhozta Agranaakba Grooms szavát!

* * *

Skandar Graun az első pillanatban köpni nyelni sem bírt, hiszen a szeme sarkából látta jól, hogy az ajtó
továbbra is zárva van, és annak rése előtt még mindig ott pöffeszkedett a dagadt Bruvdahar meg az a sánta fiú.
Viszont nem képzelődött; állt valaki mellette. Az a langaléta ork nő, aki előző nap az ételét hozta.
 - Ligr-grrbgrgrrr... - Még ha emlékezett volna is a nevére, összeszorult torokkal úgysem bírta volna helyesen
kimondani.
- Ssssssiha! - A Grooms-pap göthös, langaléta, egyszálbélű lánya az ajkához emelte mutatóujját. - Velem
kell jönnöd, csendesen.
A fiúcska követte a nő pillantását, és látta, hogy a kunyhó hátuljában fel van feszítve egy korhadt deszka,
épp annyira, hogy egy frissen vájt kotorékjáraton kibújhasson egy kis testű személy. De még mindig nem tért
magához a fejét hasogató ütemes lüktetéstől.
Damm... Da-damm... Damm... GROOOOOOMS!
- Te... bemásztál?
- Igen, ott - súgta a nő, és a lyuk felé rángatta volna. - De ha nem szöksz, elevenen nyúznak meg... Őmiatta.
Damm... Da-damm... Damm... GROOOOOOMS!
Skandar Graun kábán tántorgott a kunyhó hátulja felé.
- A Bivaly küldött értem - ismerte fel a helyzetet. - Azért, hogy megments.
- Senki nem küldött. Én jöttem.
- Te? De miért?
- Csak.
- De... de te... te...
- Itt akarsz megdögleni? - ripakodott rá a lány fojtott hangon. - Vagy követsz engem?
Választ sem várva hasra vetette magát, és kúszni kezdett kifelé a kotorékjáraton. Skandar Graun vetett a
háta mögé egy pillantást, még mindig látta Bruvdahar terjedelmes hátsóját az ajtó résénél, és hallotta, ahogy a
közelben ork némberek bosszúért sikoltoznak. Lehet, hogy nem az ő vérét kívánták, de nem akarta kivárni az
őrjöngés végét. Ő is a padlóra vetette magát, és szinte tolta maga előtt a lány lábát, ahogy kifelé türemkedett az
alkalmi járaton. A fejével nekiütközött a lány fenekének, a homloka nedves lett, és még ebben a zaklatott
pillanatban is megszimatolta a semmi mással össze nem téveszthető nőstényszagot. És vérszagot. De nem állt
le kérdezősködni, félretette kíváncsiságát. Más volt ez a nyiszlett hátsó, mint az a dagadt ocsmányság, amit
legutóbbi ittjártakor Bruvdahar mutogatott neki.
A nő kibújt a kunyhóból, megfordult, és a kezénél fogva rángatta a szűk nyílásban megrekedt fiút.
Szerencsére a korhadt lécből letört egy újabb darab, és immár nem akadályozta semmi a szabadulását.
- Erre! Erre! - zihálta Lingrgbaa, és lefelé iramodott a tó irányába. Aztán hirtelen megtorpant, a fejét rázta. -
Nem, nem, arra nem! Felfelé inkább!
Skandar Graun szót fogadott. A nő a sűrűn egymás közelébe épített kunyhók között lopakodott, néha meg-
megállt, és leselkedett, szinte cibálta magával a kába fiút.
És az üvöltözés, a vonyítás, a nyüszítés egyre kézzelfoghatóbb közelségbe került. Alig nyolcvan-száz
lépésnyire bujkáltak a fennsík előtt őrjöngök leghátsó soraitól, de nem igazán kellett attól tartaniuk, hogy bárki
is észreveszi őket - mindenki Grooms Tenyere felé bámult. Vagy épp valakivel tusakodott, veszekedett vagy
verekedett.
Itt kinn, a hegyoldalon a dobolás egészen lehengerlő volt; a mindenség is az átkozott dübörgés ütemére
rezgett.
Damm... Da-damm... Damm... GROOOOOOMS!
Skandar Graun a fejét markolta, nehogy a koponyája szétnyíljon egy erőteljesebb belső lüktetéstől.
- Mi... mi ez a... dübörgés? - nyögte elkínzottan.
Nem azért, mintha választ várt volna rá.
- Apám dobol - rebegte a lány. - Odafenn... ott, a platón, a Kagylóüregben...
Damm... Da-damm... Damm... GROOOOOOMS!
- De miért?!
- Mert eljött az idő.
- Mif..
- Holt őseinket hívja... hogy rábírják hitehagyott sarjaikat Grooms szavának meghallására.
Még nem érték el a plató magasságát, és ebből a szögből az ott hömpölygő tömegtől semmit sem láttak.
 - De... de mi történik? - Skandar Graun semmit sem értett. - Mi lett azokkal, akik a Bivalyra támadtak?
Meghaltak?
- Nem tudom. - A lány a fejét rázta. - Én nem láttam. Én lyukat kapartam.
- De az a köd...
- Nem köd az - vágta rá Lingrgbaa. A szemét forgatta. - Óóóh, nem az...
- Hanem?
A lány válasz helyett megrángatta a gönceit.
- El, el innen... el! Gyere már!
Jó messzire elkerülték a lankás oldalon kanyargó, kitaposott ösvényt, és az erdőszéli fák takarásában, kisebb
szakadékokban, vízmosásokban és más természeti képződésekben kapaszkodtak feljebb, egyre feljebb. Nem
volt könnyű dolguk, és nem csak a mindent ellepő tüskebokrok miatt. Nagyon kellett figyelniük a lábuk elé,
mert a talaj itt kifejezetten egyenetlen volt, alattomos gyökerek és korcs nyúlványok akadályozták útjukat, és
néha alattomos üregek kecsegtettek bokatöréssel.
Perceken át egy szót sem szóltak, egymást segítették, rángatták át a legkínosabb helyzeteken, aztán amikor
sikerült felkapaszkodniuk egy különösen meredek, laza, csuszamlós kövekből álló vízmosásban, meg kellett
állniuk pihenni, hogy kiliheghessék menekülésük izgalmait.
Lingrgbaa úgy köhögött, ahogy egy kutya csahol, csaknem kiköpte a tüdejét. Rózsaszín vércseppek
fröcsögtek ki aszott ajkai közül.
- Mi bajod van?! - hökkent meg a fiú. - Megsebesültél? Vérzel... alul, felül?
- Átok.
- Megátkoztak? A sámán?
A lány nem bírt válaszolni, ismét meggörbítette a köhögés. Egész testében reszketett.
- Te nem ettél... eblevest? - mordult rá Skandar Graun.
- Ezen az... nem segít...
- De akkor mi segít?
- Grooms! - préselte ki magából a lány. - Őmaga. Talán.
És mintha csak válasz lenne, a távolban ismét felhangzott a korábban elhalkult dobolás.
Damm... Da-damm... Damm... GROOOOOOMS!
- Fel! - hörögte a lány. - Feljebb kell jutnunk!
- De te...
- Most már jobb. Bírni fogom.
- Biztos?
- A dobolás... erőt ad nekem is.
Damm... Da-damm... Damm... GROOOOOOMS!
- „Is”? Mert kinek még?
- A Hírnöknek. Megvédi őt... amíg szól.
Kapaszkodtak fel, egyre feljebb. Skandar Graun a kezénél fogva rángatta magával az egyre jobban
botladozó, sápadt ork nőt. Annak halálfej ábrázata még inkább megnyúlt, vérfoltos ajka elkékült, mindkét
szemgolyója kidülledt.
Ijesztően hatott.
- Meg fogsz halni?
- Grooms... segít...
Átcsörtettek még pár bokron, és szinte felbuktak, hasra vetették magukat egy sziklatömb szélén. Skandar
Graun nem bírt a küszködő lányra nézni, inkább a szemét erőltetve bámult le a ködlepte platóra, Grooms
Tenyerére, mely immár valamivel az ő szintjük alatt, alig százlépésnyire terült el.
A köd, mely odalentről sűrűnek és tejszerűnek tűnt, ebből a szögből ritkás volt és átlátható. A plató völgy
felőli részén, nem messze a kövekkel kirakott peremtől, amerre az agranaakiak tolongtak, mozdulatlan testek
hevertek elszórtan. Vért vagy sebeket nem lehetett felfedezni rajtuk, de kifacsart, kiszolgáltatott
testhelyzetükből arra lehetett következtetni, hogy vagy eszméletlenek vagy halottak. Oldalt, a vízesés
közelében, ahonnan a köd érkezett, látni lehetett annak az apró, görnyedt alaknak a körvonalait, aki egy kagyló
formájú bemélyedésben ült és az ölébe fektetett dobot püfölte.
Damm... Da-damm... Damm... GROOOOOOMS!
Az ütem semmit sem gyorsult, de a plató pereménél tolongók közül egyre többen vették át a ritmusát, és
elhagyott istenük nevét harsogták.
Damm... Da-damm... Damm... GROOOOOOMS!
Tolongtak, lökdösődtek, a tömeg hömpölygött, mintha valami groteszk, egymáshoz préselődős táncot
lejtenének.
És Kerangor, Grooms Hírnöke, az Ájtatos, a Bivaly...
Skandar Graun először ki sem tudta nézni, mit művel hatalmas termetű pótapja. Mert Kerangor úgy
viselkedett, akár egy ketrecbe zárt állat. Bárdját már rég leoldotta a hátáról, a fegyver ott hevert a lába előtt, és
úgy tűnt, mintha ő egyre azt kerülgetné. Lehajtott fejjel, előregörnyesztett vállal, ringó felsőtesttel rótta útját
oda-vissza bárdja körül, négy-öt botladozó lépést a vízesés irányába, aztán ugyanannyit vissza. Groteszk
mozdulatokkal meg-megrántotta felsőtestét a dobszó ütemére, lépni viszont az ütemek közti kurta szünetekben
lépett. Hol előtte hevert a bárd, hol pedig a háta mögött. Néha úgy tűnt, mintha belebotlott volna, s nem sok
hiányzott ahhoz, hogy lehajtott, súlyos feje elrántsa valamelyik irányba. De ez csak a látszat volt; cölöpszerű
lába stabilan tartotta.
- Mit művel ez? - lehelte álmélkodva Skandar Graun.
- Táncol - súgta a fülébe Lingrgbaa. - Dzsak-hárát.
- Dzsak-mifenét?
Pedig ismerősen recsegett ez a kifejezés. Mintha már Kerangor is emlegette volna valamikor.
- Így szólítja meg Dzsemadát, Agranaak főnökét.
- Nem lenne egyszerűbb, ha inkább a nevét kiáltaná? - Skandar Graun sóhajtott. - Bár ez így tényleg jobb...
hisz' a kiáltást senki se hallaná.
És ebben lehetett némi igazság, hiszen ők egymás füléhez hajolva beszéltek, és még így is alig hallották
saját szavukat is az állati üvöltözéstől, a dob puffogásától, Grooms nevének skandálásától. Ráadásul történt
még valami, ami szinte megfagyasztotta a vért a feszülten figyelő fiúcska ereiben.
A ritkásan ereszkedő ködben mintha bizonytalan, orktorzók formálódtak volna - néha csak egy pillanatra,
máskor négy-öt pislogásnyi ideig is megmaradtak a határozott, szellemszerű alakok. Ott lebegtek a trófeapózna
körül, közel tolták ormótlan ködpofájukat, megbámulták az ágvégeken fityegő fejeket.
És sorra, egymás után megelevenedtek a fejek!
Először csak egy-egy arcizom rándult meg, dús szemöldökök feszültek hídba, vagy rogytak meg
elernyedten, majd vaskos szájszélek húzódtak vicsorra, sárgás agyarak mutatkoztak, aztán már az összes fej
rángatózott, grimaszolt, a rettenet életen túli, mégis élettel telt maszkját mintázták. Torz hangok törtek elő az
ajkakból, nyüszítések, hördülések, melyeket ork fül talán nem is érzékelt - de az agy igen. Együtt a
koponyarepesztő dobszóval és az ütemes Groomsozással.
Damm... Da-damm... Damm... GROOOOOOMS!
-Yv-vo-vorl farkára! - rebegte zaklatottan a kölyök. - M-mi történik?
- A Hírnök dzsak-hárára hívja Dzsemadát. Megöli, és ő lesz helyette Agranaak főnöke.
- Ostobaság! Úgyse hagyják... Mindjárt lerohanják, és feldarabolják! - Skandar Graun a fejét rázta. - Miért
állna ki viadalra Dzsemada, amikor az egész törzsét ráuszíthatja?
- Grooms törvénye követeli.
- Na persze! - A kölyök gúnyosan rotyogott. - Mintha az agranaakiak hinnének Groomsban, mi? Mintha
betartanák a törvényeit... Hát nem épp emiatt van ez az egész zűrzavar, hogy a tieitek letértek az Öregisten
girbegurba ösvényéről?
Damm... Da-damm... Damm... GROOOOOOMS!
- De van, amit magunkkal hoztunk Őshazából, és a dzsak-hára épp ilyen. - A lány a szemét forgatta. -
Dzsemadának nem lett volna szabad hagynia, hogy a faluból bárki gyilkosokat küldjön a Hírnök után. És most
ő visszatért, visszatért azok fejeivel... és joga van a dzsak-hárára, kihívni vérváltásra Agranaak főnökét.
Dzsemada nem térhet ki előle, különben sajátjai gyávának kiáltják és ők űzik el.
- Óóóó, dehogy! Biztosan vannak neki hűséges hívei, akik megverik azokat, akik el akarnák űzni őt.
- Ott hevernek, igen... ott, a legbátrabb hívei, akik elég ostobák voltak ahhoz, hogy dacoljanak Grooms
Törvényével. Akik pedig még vannak, kétszer is meggondolják, hogy kihívják maguk ellen istenünk haragját.
Ez itt Grooms Tenyere, a Nagyisten birtoka. Ki vehetné vérét orvul itt, e Szent Platón az Őmaga Hírnökének?
- Kiéheztethetik - találgatta a fiú. - Minek hősködni, hm? Hadd ugrabugráljon csak a platón, amíg kedve
tartja de ha elhagyja a biztonságos Szent területet, nagyon le fogják tépni a tökeit... vagy talán nem?
Damm... Da-damm... Damm... GROOOOOOMS!
- Őseink szellemeit hívja megerősítésül - szögezte le határozottan Lingrgbaa. - Ha a dzsak-hára nem teljesül,
Agranaak népe magára haragítja alapító anyáit és apáit. Nem, ezt nem lehet, ezt Vörös Kéz nem engedheti
meg. A dzsak-hára beteljesül, még ma, még mielőtt a nap fürödni ereszkedik a Zuhataghát mögött.
Skandar Graun csak pislogott. Szokatlan volt számára ez a fajta gondolkodás. Ő Netartól azt tanulta, sose
fogadja el a nyílt kihívást, csakis akkor, ha teljesen biztos a győzelmében. Márpedig...
…bármily kemény legény is Dzsemada, ugyan mire mehet a nálánál másfél-két fejjel magasabb
izomkolosszus ellenében.
Naná, hogy nem kellett volna orgyilkosokat küldenie a Bivaly után. Vagy ha már megtette, jobban válogatta
volna meg a feladatra kijelölt híveit, hogy Kerangor soha ne térhessen vissza számon kérni rajta ügyet.
Persze még mindig kételkedett abban, hogy sor kerül bármiféle párviadalra. Ha ő lenne Dzsemada helyében,
hülye lenne nyíltan kiállni...
- Nézd, néééézd! - mutatta a lány. - Már jön is. Elfogadja!
Skandar Graun nézte. Aztán gúnyosan rötyögött.
- Igazságos párbaj, mi? Nézd már, hányan jönnek!
- Ahogy a dzsak-hára engedi.
- Öten egy ellen?
- így szól a Törvény: mindkét fél támogatást kaphat fivértől, fiútól. És ott van ő, Dzsemada... meg a
nagyfia... meg Drator két fia. így teljes a vérség.
- Még jó, hogy a lányaikat nem sorakoztatták fel!
- A lány vér nem jó dzsak-hára.
Damm... Da-damm... Damm... GROOOOOOMS!
Skandar Graun nézte, ahogy az öt ork - a három délceg felnőtt meg a két siheder - Kerangor irányába ballag,
és titkon abban bízott, hogy majd őket is agyonüti az a dolog, ami végzett mindazokkal, akik immár a vöröses
talajon hevernek...
...de nem csapott le rájuk semmiféle istennyila, csak a trófeapóznán vicsorgó fejek nyüszítettek és
nyögdécseltek a tudatban még sokkal elviselhetetlenebbül.
Damm... Da-damm... Damm... GROOOOOOMS!
- Óóó-ahh! - nyögte Skandar Graun elkínzottan. - Szétreped a kurva kobakom! Hogy lehetséges ez?!
- Talán nem vagy egészen hű Groomshoz? Fáj neked a puffogás?
- Hát... tulajdonképpen... nekem minden fáj.
- Legyél Grooms-hű! Hinned kell benne, különben végünk! Hinned kell Őmaga igazságában!
- Miféle igazság ez?! Öten mennek egyre!
A lány a karját rángatta.
- Gyere most! - sziszegte a fülébe. - Eleget ziháltunk már! Már én is jobban vagyok. Ez a legjobb idő! A
legeslegjobb!
Skandar Graun csodálkozott.
- A legjobb? Mire?
- Elfuthatunk most, amíg mindenki a dzsak-hárára figyel.
- Nem bízol Kerangor győzelmében?
 Tulajdonképpen ő sem bízott ebben. Dzsemada és Drator kisebb termetűek voltak ugyan a Bivalynál, de
mindketten masszív, brutális külsejű orkok, akik talán egymagukban nem lehetnének elégséges el-lenfelek, de
így együtt - már elgondolkodtató. Ráadásul ott van még Dzsemada nagyobbik fia, aki már felnőtt, kifejlett ork,
alig alacsonyabb, mint az apja, izmok tekintetében pedig csaknem méltó hozzá. Drator két fia, bár még csak
nemrég léphettek ki a gyermekkorból, de ha arról van szó, hogy oda kell csapni, méghozzá keményen, ők sem
tűntek érdektelennek.
Kerangornak esélye sincs ellenük. Hacsak...
- De az ősök szellemei, ugye... a Bivalyt segítik?
Lingrgbaa a fejét rázta.
- Nem szólnak a dzsak-hárába. Arra ügyelnek, hogy mások se tegyék ezt.
- Kerangornak vége!
- Nem, nem. - A lány hevesen rázta a fejét. - Bíznunk kell Grooms hatalmában! Őmaga nem fogja
cserbenhagyni a Hírnökét. Ez a fennsík szent hely, Grooms Tenyere... ahol ő a tenyerén hordozza a bajnokait!
- Drator miért megy ellene?! Ő Groomst tiszteli, nem? Neki és a kölykeinek nem a Bivaly oldalán kellene
harcolniuk... Grooms dicsőségéért?!
- A család erősebb kötelék. A legerősebb kötelék.
Damm... Da-damm... Damm... GROOOOOOMS!
Ott, lenn a platón, Grooms Tenyerén Kerangor abbahagyta groteszk táncát. Felemelte kétkezes bárdját, és
megcsókolta a pengéjét. Dzsemada és közvetlen rokonai felsorakoztak.
- Szökjünk el! - súgta a lány buzgón. - Van az az emberváros a keleti parton, Rentzal... ott te meg én új
életet sarjaszthatunk!
Skandar Graun füle felfogta ezeket a szavakat, de nem hagyta a fejébe hatolni az értelmüket.
Mert odabenn valami határozott dolog lüktetett.
A család erősebb kötelék. A legerősebb kötelék.
- Most én - motyogta elszántan - lemegyek oda, és harcolok Kerangor oldalán.
Damm... Da-damm... Damm... GROOOOOOMS!
- Megvakkantál? - sikoltotta a lány. Kézzel, lábbal rángatta; próbálta visszatartani. - Vele halsz!
- Hallod te is, nem?! - kiabálta Skandar Graun. - Ezt üvöltik. Hallooood?? Grooms nevét harsogja mindenki!
Damm... Da-damm... Damm... GROOOOOOMS!
- Ha a szent területre lépsz, meghalsz... mint azok ott lenn... arccal a vörös földön!
- Jogom van a dzsak-hárához! Kerangorhoz tartozom! A nevelt fia vagyok, az egyetlen családja! Ki más
állhatna mellé, ha nem én!
- De te nem vagy... vérségileg!
A család erősebb kötelék. A legerősebb kötelék.
- Vérségileg? - Skandar Graun a szemét forgatta. - Az meg mi a fene, hogyan kell érteni?! Hát nem
leszarom?! De! Ő a fogadott pótapám, még ha ő nem is tart fiának... és inkább halok vele, mint hogy cserben
hagyjam!
- Nem vele halsz, hanem jóval előtte!
- Ó, dehogy! Hogyan bukhatnánk el? Hogyan bukhatnék el, amikor én két isten leendő bajnoka vagyok?!
- Mi? Miiii?!
- Nem értheted. Ez próbatétel. Kizárólag nekem.
Skandar Graun ereszkedni kezdett a sziklák között, egyenesen a plató felé.

* * *

Grooms Tenyerén a küzdő felek már csatára készültek; sértéseket harsogtak, vicsorogtak, köpködtek,
acsarkodtak és a fegyverüket csókolgatták.
 Dzsemada kurta intésekkel rendezte el vérségi hozzátartozóit maga körül. A főnök a baljára parancsolta
fivérét, a kölykeiket pedig kissé távolabb hessegette; ők ketten rontanak majd szembe Kerangorral, az ifjoncok
pedig nyilván oldalba- vagy hátbatámadással próbálkoznak.
Skandar Graun meg-megcsúszott, oly nagy sebbel-lobbal ereszkedett lefelé. Bár maga sem tudta, mennyire
lehet hasznára a Bivalynak így, fegyvertelenül, de ott akart lenni, kivenni a részét a küzdelemből. Ezek öten
mennek egyre. Ha csupán annyit segít, hogy elvonja egyikük figyelmét és ezzel némi időt nyer Kerangornak,
már megéri.
Igaz, ebbe a manőverbe akár bele is pusztulhat...
...de ő nem hitt ebben.
Hogyan halhatna meg? Yvorl nem engedheti elveszni leendő bajnokát. Grooms pedig...
Grooooooooms!
Még el sem érte a plató szintjét, a szent terület szélét, a bőre viszketni, bizseregni kezdett; legerősebben a
mellkasán és a hóna alatt, de még a lábujjait is ficánkolni érezte. És a fejében újra meg újra belelüktetett a
tompa dobolás:
Damm... Da-damm... Damm... GROOOOOOMS!
Egy pillanatra elgyengült.
Lehet, hogy Lingrgbaa figyelmeztetése jogos volt? Az a mágia, ami leterítette Dzsemada legfanatikusabb
híveit, őt is fejbe fogja kólintani, mielőtt csatlakozhatna mesteréhez? Lehet, hogy vérségileg neki sincs alapja
bekapcsolódni a küzdelembe?
Damm... Da-daaaamm... Damm... GROOOOOOMS!
Átkozott dobolás!
Abbamaradt.
Immár kimaradtak a puffogások, csak a plató peremén egyre jobban tolongó, egyre közelebb nyomuló
agranaakiak harsogták a végszót, akkor, amikor ütemre az következett volna:
GROOOOOOOMS!
Skandar Graun feje még jobban belefájdult a dübörgés hiányába, mint korábban a lüktetésbe.
Mi? Mi történik?!
A kagylóüreg irányba bámult.
A ritkás, szürkés ködön át azt látta, ahogy Grooms vén papja előrebukik, elterül a köves talajon, vonaglik,
rángatózik. Dobját elejtette, az elgurult, és megállapodott tőle kétlépésnyire, némán, mert már nem püfölte
senki. És a kagylóüreg fölötti sziklán, alig tíz méterrel a plató fölött ott állt a vén sámán, a bagolytoll
öltözékben, és diadalmasan az ég felé emelte szárnyait; a fáradt napkorong rátelepedett a vízesésre, és
közönyösen bámult le e lagymatag világra.
- A dob! - Lingrgbaa kiáltása szinte a füle mellett harsant. Vajon mikor érte utol? - Bruvdahar lemászik érte!
Most már Skandar Graun is látta. Egy nem túl magas, mackós termetű alak ereszkedett lefelé a csaknem
függőleges sziklán. A sámán dagadt unokája volt az, a gyűlöletes Bruvdahar.
- Minek neki a dob?!
Lingrgbaa válasz helyett a kagylóüreg felé iramodott. Komikus látványt nyújtott, ahogy a rogyadozó lábú,
langaléta teremtés botladozva futott. Neki kétszáz lépést kellett megtennie, Bruvdaharnak alig tízet, de még így
is Lingrgbaa volt előnyben; ő enyhe lejtőn szaporázta lefele, a dagadt lánynak viszont minden egyes
kapaszkodóért meg kellett küzdenie.
Skandar Graun már-már a lány után lódult, de a sámán felé pillantott, és annak lassú, szertartásos
mozdulataiból nem volt nehéz kitalálnia, hogy valamiféle varázslatra készül. Gyaníthatóan nem Kerangor
megsegítésére.
- Yvorlra! - sziszegte a kölyök, és kétségbeesett pillantást vetett a viadalra készülők irányába. - Na, Bivaly
pajtás... ezt nélkülem kell megoldanod!
Rohanni kezdett ugyan, de nem lefelé a totemoszlopokhoz vagy a kagylóüreg irányába, hanem egy keskeny
hegygerincen ahhoz a sziklához, melynek tetején a vén sámán egyre harsányabb rikoltásokat és vijjogásokat
hallatva, szárnyait lengetve körbe-körbe táncolt, sántikálva, oldalra húzva, mint egy lábfájásos dögkeselyű.
 Lent, Grooms Tenyerén égzengető üvöltés harsant. Skandar Graun hátrapillantott a válla fölött, és ez
csaknem az életébe került. A keskeny gerincen ügyelnie kellett minden lépésére, és ő kis híján lezuhant a
mélybe.
Annyit azért látott, mi a nagy őrjöngés oka: Dzsemada és közvetlen hímrokonsága ekkor rohamozták meg
Kerangort.
Kezdetét vette a dzsak-hára.

* * *

- Segíts neki, Grooms! - zihálta Skandar Graun futás közben. - Elvégre a te hírnököd, vagy mi a fene... És
Yvorl, ha hallasz... idevillanthatnád pár pillanatra te is az egyetlen szemed... Ne hagyd már, hogy megöljék!
Mert akkor nekem is végem... megnyuvasztanak ezek a rohadék orkok...
Elérte a szikla peremét, és végre nem kellett attól tartania, hogy a mélybe zuhan; nyolc-tíz méter széles,
harminc-negyven méter hosszú, javarészt csupasz, de itt-ott kavicsos, köves felület terült el a lába előtt. Ennek
a közepén rótta tántorgós, vijjogós, huhogós, csapkodós köreit a vén sámán egy hatalmas koponya körül.
Skandar Graun először azt hitte, egy ember koponyáját látja, de aztán rádöbbent, hogy a vén ork feje most
csupasz...
...az a roppant bagolykoponya hever a sziklán, amit korábban a fején viselt, mint valami sisakot.
Ezt táncolta körül eszelős szökellésekkel, efölött lengette bagolytollas szárnyait, hallatta rekedtes
rikkantásait.
Skandar Graun úgy rontott rá, visítva, mint egy feldühített vadmalac. Nem törődött azzal, hogy nincs nála
fegyver, sem azzal, hogy a sámán veszélyes ellenfél lehet. Csak egy dolog lebegett a szeme előtt: megzavarni a
varázslatában, bármi legyen is az.
Megzavarni! Kizökkenteni! Bármivel!
A sámán persze meglátta.
A vén ork felkurrogott megdöbbenésében és haragjában. Sötét szemgolyóján a nap dühe villogott.
Szembefordult a rohanó kölyökkel, és felfelé csapta mindkét szárnyát.
Skandar Graun úgy érzékelte, mintha ezernyi kavicsot repítettek volna a képébe két hatalmas söprűvel.
Orrba-szájba találták az apró kövek, felsértették az arcát, a homlokát meg a nyakát. Csaknem kiverték a
szemét. Egy ökölnyi kődarab halántékon kapta, és a lökés ereje leverte a lábáról. Furcsa, kifacsarodott
mozdulattal bukott oldalra. Talán ennek köszönhette, hogy a második, az igazán nagy kőzápor ártalmatlanul
zúgott el a feje fölött.
- Mi... mi... - hebegte. Próbált talpra állni, de elhagyta az ereje. - Mi a fene...
A sámán szárnyával csapkodva, ugrálva lendült felé. Talán repült is négy-öt métereket röppenve, vézna
lábával a szikla fölött kalimpálva. Most tényleg olyan volt, akár egy gigászi bagoly; orra megnyúlt és lefelé
görbülő csőrré vált, aszott ujjainak végén késpengényi karmok növekedtek, mint ahogy lábujjain is görbe
karmok nőttek.
- Dögölj meg! - harsogta Skandar Graun rémülten, és a parancsvarázsra összpontosított. Ám semmi nem
kattant a fejében, és fájdalmasan döbbent rá az igazságra. - Mert ezt ma már... elhasználtam, mi?!
- Te döglesz meg! - rikácsolta a sámánból lett szörnyeteg. - Kitépett beled az ebeknek vetem!
Skandar Graun megpróbált kitérni a ráugró, tollruhás rémség elől, de a sámánt démoni erő szállhatta meg,
mert korát meghazudtolva úgy zúdult rá, mintha legalább háromszor olyan súlyú lenne. Egyik szárny-kezével
arcon csapta a fiút, lábkarmaival pedig máris a hasát kereste, felhasította az ingét, belevájt a bőrébe, a gigászi
bagolycsőr ott villogott szinte a szeme előtt, horzsolta a bal halántékát, csaknem leszakította a fülét.
Na, ezt azért már nem!
Skandar Graun megragadta a sámán csuklóját, és bár értelmes szót kinyögni nem bírt, egyetlen varázslatára
koncentrált, arra, a rothadásízűre...
…és érezte, ahogy ujjain át esszencia lüktet ellenfele testébe.
Félelemvarázs!
 A hatás azonnali volt, és erőteljes. A sámán felsivított, a szeme úgy kidülledt, mintha ki akarna ugrani, hogy
a testet megelőzve messzire bökhessen. A rémség már nem is tűnt annyira rémesnek, inkább egy megriasztott,
páni félelemben menekülő vadnak.
- Fuss az életedért! - rikoltotta Skandar Graun, mert érezte, hogy valamivel meg kell toldania a varázslat
hatását. - Fuss, te gyáva, fuss, fuss! Vagy röpülj el... a kurva mindenedet!
A sámánt nem kellett biztatni. Megfordult, és eszelős sietséggel próbált kotródni. Csakhogy a bal lábkarma
belegabalyodott a kölyök szakadt ruhájába, meg kissé a testébe is, és miközben sivítva menekült, akaratlanul is
magával vonszolta rettegése tárgyát...
...amitől a félelem még inkább elhatalmasodott rajta, és egyfajta kontrollálhatatlan őrületté fokozódott.
- En... gg-gedjmárel! - hebegte Skandar Graun, és vergődve, port verve szabadulni próbált. Az őrülettől
reszkető vénség viszont meg se hallotta, csak rikoltozott, csapkodott, és elemi erővel szökellt a sziklaperem
irányába, gyakorlatilag a kövön vonszolva magával félelmének okozóját.
A kölyök azt sem tudta, mi történik vele. A lábkarmok felsértették a hasát, a mellkasát, vért serkentettek, és
tompa zsibbadást okoztak. Csak azt érezte, hogy rángatják, vonszolják, és túl kába volt ahhoz, hogy szabadulni
próbáljon.
- Yvorlra! - zihálta. - Hát senki sem segít?
A háborodott sámán elérte a sziklaperemet, és tétovázás nélkül levetette magát a mélységbe.
Talán azt képzelte, hogy valóban bagoly és tud repülni. Vagy nem képzelt semmit, csak a félelemvarázs
hatása alatt mást nem tehetett. Vagy valóban képes lett volna repülni...
...de a fiú súlya már sok volt neki.
A sámánból lett bagolyszörny széttárta szárnyait és csapott kettőt-hármat, de ezzel csak azt érte el, hogy
eltávolodott a sziklától, aztán átbucskázott a saját feje fölött, végül pörögve, sikoltva zuhanni kezdett.
- Na, Yvorl! - nyögte Skandar Graun, látva maga alatt a sebesen közeledő sziklákat. - Ha még akarsz... most
segíts!

* * *

Hogy Yvorl segítette-e, avagy Grooms, vagy csak a vakszerencse, azt nem lehetett tudni. Ám az tény, hogy
közel húszméteres zuhanást követően, nem sokkal a végzete előtt sikerült elszabadulnia a roppant
bagolykarmok fogságából, ő került felülre, és részben a tollas sámán aszott testére, részben pedig a vízesés
alatti tavacska kéken hullámzó vizébe esett.
Még így is megkábult a becsapódástól, és csaknem elvesztette az eszméletét. Úszni sosem tudott, a vizet
mindig is gyűlölte, biztosra vette, hogy megfullad.
Ám ahogy elnyelte a víz, szinte nyomban neki is ütközött valami szilárd felületnek, és úgy érezte, minden
egyes csontja darabokra tört. De aztán, ahogy rémületében csapkodni, vergődni kezdett, azt tapasztalta, hogy
szilárd felület van a talpa alatt, ami csúszós és nyálkás ugyan, de a víz a derekáig sem ér, és nem szédült meg
annyira, hogy ne bírna talpon maradni.
Felállt, imbolygott, akaratlanul is a sámán testében kapaszkodott meg.
Próbált valami alkalmas követ találni, ami jó lehetne fegyvernek...
...de aztán rájött, hogy ilyesmire már nincs szükség.
Dzsemmuraj, Agranaak sámánja már bevégezte.
A vénség nem volt olyan szerencsés, mint ifjú ellenfele; ő nem a vízbe csobbant, hanem egy gömbölyű
kőtömbre, amely úgy emelkedett ki a lustán kavargó türkiz színű vízből, mint valami kíváncsiskodó
óriásteknős. Most rózsaszínű agyvelődarabkák terítették be ezt a követ, és a lecsorgó karmazsin vérpatak
vörösre festette a közvetlen környezetét.
Skandar Graun még mindig alig értette, mi történt; ösztönösen a part felé menekült. Mindössze nyolc-tíz
lépésnyit kellett megtennie a szokatlanul hideg vízben, de még így is csaknem otthagyta a fogát. A tómeder
egyenetlen volt, alattomos, csúszós kövek kerültek az útjába. Egyszer valami láthatatlan lyukba is belelépett,
elmerült, a víz összecsapott a feje felett, és ő több nagy kortyot is benyelt, mire valahogy - ő maga sem tudja,
miként - sikerült ismét levegőt kortyolnia.
Vadul prüszkölve, köhögve, a végsőkig halálra rémülten csörtetett ki a partra, és amikor végre lecuppant a
bokájáról az utolsó, halálba rángató vízfodor is, azt se tudta, sírjon-e vagy nevessen.
Így inkább csak levegő után kapkodott.
- Yv... Yv... bocsáss meg, hogy... a te nevedet... mondogatom ezen a szentség... ó-ó-óóóóóh, akkurv...
Még nem tért teljesen magához a zuhanás és a becsapódás okozta sokkból, de hirtelen rádöbbent, hogy nem
is olyan messze tőle, a kagylóüreg közelében veszett küzdelem dúl. A dagadt ork lány maga alá gyűrte a
nálánál idősebb és magasabb, göthös nőstényt, és két ököllel püfölte, ahol csak érte. Maroknyi köveket markolt
fel, azzal verte Lingrgbaa fejét, nyakát, vállát. Az ork pap unokája próbált kibújni alóla, de egyre több ütleget
kapott, egyre kiszolgáltatottabb helyzetbe került. A dagadt lány pedig elhajította a marokköveket, és két kézzel
egy jóval nagyobbat ragadott fel. Lófej nagyságút. Azt emelte a magasba.
- Bruvdahar! - ordított rá Skandar Graun. - Neeeeee!
A dagadt lány odakapta a fejét a neve hallatán, és egy pillanatot késlekedett a kővel, nem sújtott le.
Skandar Graun arrafelé rohant.
Két lépés után megbotlott és felbukott. Ereje végén járt már, sajgott, recsegett minden porcikája, de azért
felállt, és rogyadozó lábakkal törtetett a viaskodók irányába.
- Várj, Bruvda... ne... kérlek... ne... nee...
A dagadt lány lecsapott a kővel, de nem találta el áldozata fejét, csak a hátát.
Így is nagyon fájhatott.
Lingrgbaa felnyögött, és valahogy lehajította magáról kínzóját. Próbált talpra állni, de nem bírt. Botladozott
kettőt, aztán arcra esett. Tápászkodott volna ismét.
Bruvdahar pedig már ott volt megint mögötte. Alacsonyabb volt ellenfelénél, nem bírta tarkón csapni a
kővel, de így is hátba vágta vele, teljes erőből.
Lingrgbaa összecsuklott, mindkét lába kiszaladt alóla. Minimum négy irányba.
A dagadt lány újra a feje fölé emelte a követ. Készült a végzetes csapásra.
Skandar Graun oldalba kapta. Nem volt egy megtermett fickó, de még az ő csekélyke tömege is elég volt
ahhoz, hogy kibillentse egyensúlyából a sámán nem kicsit molett unokáját.
Bruvdahar kiejtette a kezéből a követ, de bosszúsan szitkozódva, morogva, hörögve minden dühével új
ellenfele felé fordult, és rúgta, vágta, harapta, ahol csak érte. Nem telt túl hosszú időbe, hogy legyűrje, a földre
szorítsa, és kiszolgáltatott helyzetbe hozza.
Skandar Graun szánalmasan gyengének érezte magát a túlsúllyal szemben. Próbált ütni, rúgni, fejelni,
harapni...
...de ezzel csak azt érte el, hogy Bruvdahar kegyetlenül a fülébe röhögött.
- Emberpondró! Halálodnak órája... ahhah-hah... éppen mostan jött el, beléd!
- Hagyjál!
- Leszaggatom tökeid!
- Nincsenek is olyanjaim... én még kisfiú vagyok.
- És ha-hahh, férfi... az nem is leszel soha! - A dagadt lány megmarkolta Skandar Graun pisilőjét a gatyáján
át, és elszántan rángatta. - Leszaggantom!
Nagyon fájt.
Nagyon-nagyon!
Skandar Graun hangosan zokogott, és felváltva rimánkodott segítségért Netarhoz, Yvorlhoz és Groomshoz
is.
Egyikük sem segített.
- Rohadt szemetek! Hát ezért rimánkodok hozzátok?
Viszont az imént leütött lány magához tért, és bár felállni nem bírt, sikerült hátulról megragadnia
Bruvdahart, és krákogva, fuldokolva, vért köpködve rángatta. Kapott pár könyököst, vérezni kezdett az orra is,
de mégsem adta fel.
 - Skandar Graun! - hörögte. - Térj... térj már... magadhoz!
- De nem bírok! Én még csak kisfiú...
- Mindketten meghalunk!
- Hármanmind! - röfögte Bruvdahar. - Ájtatos Bivalynak is neki vére csurran!
Skandar Graun nem látta, mi történik a viadalban, de a plató nyugati oldalán tolongó orkok harsány
ovációjából arra következtetett, hogy Kerangor nagy bajban lehet.
- Vedd fel a dobot! - kiabálta Lingrgbaa. - Püföld! Segíts apádnak!
Skandar Graun levegő után kapkodott. Feltápászkodott valahogy. A két lány a földön fetrengve egymást
fojtogatta; kiegyensúlyozottnak tűnt a küzdelmük. A dagadt lány azonban legyűrte a göthöst, rámászott
hátulról, a földre szorította, fojtogatta. Skandar Graun oldalba rúgta Bruvdahart, de az még csak meg se
rezzent. Lerángatni is hiába próbálta, nem volt túl sok esélye. Bruvdahar fél kézzel leszorítva tartotta
Lingrgbaa tarkóját, a másikkal hátrafelé csapkodott. Erős, ork agyaraival pedig Skandar Graun feléje nyúlkáló
ujjait próbálta megharapni.
- Nem bírok vele!
- Hagyd őt! - köhögte Lingrgbaa földhöz préselt arccal. - Menj a dobért!
A plató nyugati része felől egyre masszívabban zúgott az orkok vonítása.
- Kell a dob neki... különben mindennek vége!
Skandar Graun behunyta a szemét.
Nem vagyok gyáva, nem vagyok gyáva! - mormolta elkeseredetten, de a lelke mélyén szégyenteljesen tudta,
hogy azért hagyja sorsára a langaléta lányt, mert Bruvdahar ellen úgysem lenne esélye megmenteni.
Roppantmód rühellte magát emiatt.
De nem tehetett mást.
Otthagyta a tusakodókat, és ment a dobért Az alig pár lépésnyire hevert tőle, nem messze Grooms papjának
mozdulatlan testétől.
Vajon ő él, vagy halott?
És mi a helyzet Kerangorral?
Skandar Graun próbálta kilesni, mi történik az orkfejekkel ékített trófeapózna közelében, de a ritkás köd
miatt csak bizonytalan körvonalakat látott. Már csak három alakot.
Az egyikük biztosan Kerangor, hiszen ha ő már elesett volna, nem tartana tovább a küzdelem.
Skandar Graun hunyorogva próbálta megállapítani, mi lehet a helyzet, de nem igazán látta. Kerangor fél
térden van? A másik kettő viszont még így sem meri lerohanni, mert térdelve is veszélyes lehet azzal a
hatalmas bárdjával?
Bárhogy legyen is, Skandar Graun felragadta a dobot, baljával a testéhez szorította, a jobb tenyerével pedig
püfölni kezdte. Nem volt nehéz felidéznie a ritmust, hiszen az még most is ott lüktetett az agyában.
Damm... Da-daaaamm... Damm... Daaaaaaaaaaaaamm!
Döngette, és akaratlanul is abba az irányba bicegett, vonszolta magát, amerre a küzdelem zajlott.
Damm... Da-daaaamm... Damm... Daaaaaaaaaaaaamm!
Bár immár nem erősítette fel a hangot a kagylóüreg akusztikája, a plató peremén tolongó orkok ismét
elkapták a dobolás ritmusát, és a végén újra vele harsogták az istenük nevét:
Damm... Da-daaaamm... Damm...
- GROOOOOOOMS!
Damm... Da-daaaamm... Damm...
- GROOOOOOOMS!
A köd egyre ritkább lett, és ahogy Skandar Graun közelebb ért, meglátta, mi a helyzet. Dzsemada már
korábban elbukott, mellette kisebb testek hevertek elszórtan szétzúzott csontokkal, saját vérükben. Drator és
megmaradt fia azonban még nem tűntek sérültnek, egymástól eltávolodva, két oldalról lestek a lehetőséget a
támadásra. Drator hosszú nyelű, szögezett buzogányt lengetett, melynek feje leginkább egy tüskés
búzakalászra hasonlított, fia pedig göcsörtös nyelű lándzsát szegezett maga elé, döfködésre készen.
Skandar Graun futni próbált.
 Damm... Da-da-da-daaaaaaamm...
Elesett.
A dob elgurult.
- Yvorl redv...
Az orkok túlharsogták:
- GROOOOOOOOOOOOOOOOOOOMS!
Kerangor hirtelen felegyenesedett, és mintha ez lett volna valamiféle titkos jel, két ellenfele meglódult, és
letámadták.
- Ne, nee! - kiabálta a kölyök, és feltápászkodott. - Nem kellene megölnötök egymást, hiszen Dzsemada már
halott, és ti mind Grooms oldalán...
Persze, hogy még ő is alig hallotta a hangját a nagy ricsajban. Tekintetével a dobot kereste, de aztán jobbat
gondolt. Fogát összeszorítva, sántikálva futott a küzdő felek irányába, és szaggatott lélegzettel kurta imát
sziszegett:
- Most... most segíts... de nagyon!
Hogy kihez küldte fohászát, Yvorlhoz vagy Groomshoz, azt nem döntötte el. Segítsen az, amelyikük jobban
figyel! Vagy mindkettő!
És igen!
Valamelyik segített.
Nyilván a jó öreg Egyszemű.
Mert bár korábban nem sikerült parancsvarázst aktiválnia, most tévedhetetlen bizonyossággal érezte
szájában az ismerős mézes répa ízt, és koponyája majd' szétpattant a benne tobzódó esszenciától.
- Óóóóahhh!
Futott, ahogy fájós lába bírta. A derekába minden lépésnél késdöféshez hasonlatos kín nyilallt, de nem
adhatta fel. Már csak azt nem tudta eldönteni, a két ellenfél közül melyiket támadja hátba.
Kerangor viszont megoldotta dilemmáját.
A hatalmas termetű ork úgy mozdult, mintha a veszedelmesebb ellenfélre támadna, hagyva, hogy Drator
kitérjen a csapása elől, ő pedig derékból szinte kicsavarodva továbbvitte a mozdulatot, és ahogy megperdült,
irgalmatlan erővel vágott a hátába támadni próbáló fiú felé. A kölyök itt bukta el. Mert azt hitte, a Bivaly az
apja ellen támad, s ő szabadon lapockán szúrhatja.
Szörnyű végzet: az egyik pillanatban még a győzelem dicsfénye lebegett az ifjú szeme előtt, a másikban
pedig már Kerangor irtózatos csatabárdja.
Aztán elérkezett a harmadik pillanat, amikor már saját vérének vörös függönye hullott le, a halál nedvében
fürdetve meg iszonyodó, baljós utóérzeteit.
Drator pedig szinte megveszett, látván kedvenc fia kettészelt koponyáját. Kifordult szemgolyóval, habzó
szájjal fröcsögött, és úgy csapkodott vasszöges buzogányával, mintha fejre állt volna az egész világ és a
búzakalász vette volna át a cséphadaró szerepét.
Ez a hirtelen jött őrjöngés megfogta Kerangort, akinek nem maradt ideje kiélvezni diadalát. Épp csak annyit
tehetett, hogy a buzogány útjába tolta irdatlan fegyverét, próbálván kivédeni a csapások erejét.
Drator azonban már nem taktikázott. Veszekedett démonként nyomult előre, és oly sebesen csapkodott a
súlyos fegyverrel, mint talán korábban még egyetlen ork sem. Első négy ütését még állta a kétkezes bárd nyele,
az ötödiknél viszont elroppant, akár a száraz kóró, és a vasszöges kalászfej továbbdöccenve mellkason verte
nagydarab ellenfelét, felhasította bőrét, elcsúfította tetoválását, és megtépázta mellizmait.
Kerangor megtántorodott az ütés erejétől, és miközben az egyensúlyát kereste, érkezett egy újabb csapás,
mely kiverte jobb kezéből az amúgy is megbiccenő, súlyos bárdfejet és felkarmolta, elzsibbasztotta vaskos
csuklóját.
A Bivaly kilátástalan helyzetbe került. Mindössze annyit tehetett, hogy az alig félméteres nyéldarabot, amit
még mindig markolt a baljával, maga elé tolta, mint valami hegyes cöveket.
Ám ezzel csak időlegesen zökkentette ki őrjöngő támadóját. Már zúdult is lefelé az újabb csapás...
 Ekkor érkezett Skandar Graun. Fájdalmaival mit sem törődve vetette magát Drator hátára, átkulcsolta a
nyakát mindkét kezével, a derekát pedig a lábával, mintha lovacskásat játszana, és közvetlen közelről
süvöltötte az egyensúlyát vesztett ork harcos fülébe:
- Dögölj meg... most!
Persze, messze nem volt annyi esszencia a birtokában, mint azt korábban képzelte. A varázslat sikerült
ugyan, elkattant a fejében a parancsvarázs, és kitódult minden ereje...
...de ez nem dermesztette le ellenfelét, csupán meglassította pár pillanatra.
Gyatra, erőtlen, félresikerült, kicsinyke varázslatocska volt ez, de arra mégis elég, hogy Kerangor magához
térjen sokkos állapotából, és előnyére fordítsa a vesztett helyzetet.
Meg sem próbálta felkapni a földről az elejtett bárdfejet; a baljában szorongatott nyéldarabbal támadott,
elemi erővel. Megtalálta a bal szemet, és annak üregén keresztül feltolta alkalmi fegyverét a főnök öccsének
agyába.
Drator megtántorodott, tett két tétova lépést a hátán lovagló, kölyökkel, torz, hörgő hangokat hallatott, aztán
megroggyant, és eldőlt, akár egy kivágott fatörzs. Az oldalára esett, de aztán amikor még megpróbált volna
feltápászkodni, hanyatt vetette magát, és szinte betemette a vérmocskos talajba préselte a kölyköt.
Skandar Graunnak a lélegzete is bennszakadt. Ha pár perccel ezelőtt, amikor a sámánnal együtt lezuhant,
úgy érezte, mintha minden csontja darabokra tört volna, most azt képzelte, mintha ezeket a törött
csontdarabokat és szilánkokat zúzták volna porrá jéghideg pörölyökkel.
Próbált volna kimászni, kivonaglani az ork teste alól, de szánalmasan erőtlennek, zsibbadt pondrónak érezte
magát, és nagyon küzdött azért, hogy visszanyerje lélegzetét.
- Yv...Yv...
- Ez lesz az utolsó szó, ami elhagyja mocskos szád!
Kerangor több sebből vérezve, enyhén meggörnyedve hajolt fölé, és sötét tekintete elárulta, hogy eszében
sincs tréfálni.
Skandar Graun sürgősen változtatott hebegésén:
- B-biv... Bbbbiv... Bivaly! Hál'istennek!
A ziháló ork széles képén eltaposott gilisztaként mászott szét a hitetlenkedés.
- Sikerült, fiú... sikerült! - A fejét rázta. - Grooms segedelmével... győztem!
- Ki... k-kihúznál in-n-nen?
Kerangor gúnyosan rámeredt.
- Magadtól még kibújni sem tudsz! Nyüzüge, egyszálbélű khrgka vagy! Phfhöhh! Szégyen vagy nekem!
- Én segítettelek! - háborgott Skandar Graun. - Ha én nem vagyok, most te hevernél itt saját hullád alatt...
vagy felett...
Egy hosszú, bizonytalan zihálásnyi ideig úgy tűnt, Kerangort nem igazán hatja meg ez az érvelés...
...de aztán Grooms Hírnöke vadul ráröhögött, mint aki valami rettenetesen jó tréfát mondott, és fáradt,
bizonytalan mozdulatokkal lelökdöste, lerugdosta róla Drator tetemét. Aztán a bal karjánál fogva talpra rántotta
a fájdalomtól sziszegő Skandar Graunt, és megveregette a vállát.
- Pont a fááájósat?! - ordította a fiú kínok között rángatózva. - Hogy lehetsz ennyire kíméletlen állat!?
- Csak vicceltem. - Kerangor rákacsintott. - Te is szoktál!
A kölyök levegő után kapkodott.
- De... de az én vicceim nem fájdalmasak!
- Ne gondold! - Kerangor fintorgott. Aztán oldalra pillantott, teleszívta a tüdejét, és kiegyenesedett,
amennyire tudott. - Jönnek a vének a dzsak-hára ággal. Nem mutathatunk gyengeséget előttük!
- Én se? - nyöszörögte Skandar Graun. - Nekem sem szabad.,. a fájdalomtól pityeregnem?
- Végy erőt magadon! Légy önérzetes! Agranaak új főnökéhez tartozol!
- Hát már nem akarsz a tengerbe veszejteni?
- Mellettem maradsz. - Kerangor hálásan és ünnepélyesen bámult rá. - Eldöntöttem. Mostantól végleg
hozzám tartozol. Miénk a hatalom! - Ki sem bírta fejezni mindazt, amire gondol. A tekintetében egyfajta szent
őrület lobogott. - Előttünk hever a világ... és te meg én arra rendeltettünk, hogy naggyá tegyük népünket,
magasba emeljük Grooms trófeafáit, terjesszük az ő szavát, hirdessük dicsőségét. Agranaak csak a kezdet.
Sorra behódoltatjuk a környező falvakat, egyesítjük Vörös Kéz törzsét, visszavezetjük Grooms elcsatangolt
bárányait Őmaga akoljába! Köveid árából fegyvereket veszünk... azokkal újabb és újabb fegyvereket
szerzünk... bevesszük és megsarcoljuk Rentzalt, Kirovangot, Kusenyatzot meg a környező embervárosokat.
Erős, rendíthetetlen ork királyságot faragunk ki Trialcor begyében, vérrel, vassal, tűzzel, ork erénnyel! - A
tekintete immár tényleg lángolt, a szó szoros értelmében: sárgás peremű, vérvörös lángnyelvecskék táncolták
körül mindkét szemüregét. Valamiféle csalafinta illúzióvarázs lehetett, de meglehetősen félelmetesen hatott. A
Bivaly lelki szemei előtt a jövő lángjai loboghattak. - Hősök leszünk, századok múltán is hálával emlegetnek
leszármazottaink! Sánta Barghúl utódai rólunk írják legszebb költeményeiket! Legenda lesz létezésünk,
Grooms nevére esküszöm! Velem tartasz, fiam?
Skandar Graun megfeledkezett minden fájdalmáról; boldogan felkacagott.
- Óóóóh! Végre „fiad”-nak neveztél!
Kerangor egészen elérzékenyült.
- Grooms nevére esküszöm, hogy igazi ork harcost nevelek belőled, a legvészesebbet, ki valaha tapodta e
világ felszínét! Megtanítok neked mindent, amit tudok, hogy egyszer majd nyomdokomba lépj, és folytasd,
amit elkezdtem! - A szeme elfelhősödött. - Talán majd egyszer... egyszer valamikor, sok-sok év múltán,
amikor már legendás nevet szereztél harcos erényeid és varázslataid révén... hazatérsz őseink földjére, és
ráteszed nyiszlett ülepedet Groomar trónjára.
- Áááh, ezt én nem biztos, hogy szeretném...
- Erősödni fogsz, tanulni, fejlődni! Alárendeled magad az orkok dicsőségének! Bizonyítottad, hogy bízhatok
benned. Soha többé nem okozol csalódást sem nekem, sem Őmagának Groomsnak. Ugye jól tudom, fiam?
Skandar Graun egészen meghatódott attól, hogy immár biztosan nem volt véletlen ez a megszólítás.
- Életem Groomsé, és a tiéd, apám! - rebegte legmélyebb őszinteségével, kicsordulni vágyó érzelmekkel.
Még egy langyos könnycseppet is kitörölt a szeme sarkából. - Sosem fogsz csalódni bennem, soha, de soha, de
tényleg soha... Yvorlra esküszöm!
 Raoul Renier

Sánta Barghúl költészete

Hallottatok már a Sánta Barghúlról? Igen, róla: aki rántottát sütött a sárkánytojásból. Híres hős volt, nagy
költő és széptevő; amerre megfordult, minden lánynak-asszonynak elcsavarta a fejét. Szültek is neki annyi
porontyot, hogy számon se tudta tartani. Csak a felnőtt, fegyverbíró fiaiból kitelt egy kisebbfajta sereg. Nekik
csinálta a sárkányrántottát, úgy ám! Fogadott valami kóbor Yvorl-pappal, hogy egyetlen tojásból jóllakatja
őket.
Én láttam egyszer Barghúlt, még kölyökkoromban. Rettentő öreg volt már, majdnem negyvenéves.
Vendégségben járt a törzsemnél: a főnök egy ökröt húzatott nyársra a tiszteletére és díszhelyre ültette a főtéri
tanácstűznél. Én meg egy kunyhó tetejéről kiabáltam neki, hogy nem is néz ki olyan nagynak és erősnek, mint
a róla szóló történetekben. Öreg is, sánta is, gondoltam; biztos el tudok futni előle. De huszonöt lépésről úgy
vágta a fejemhez a söröskupáját, hogy anyám utána nem győzte összeöltögetni.
Ilyen ork volt a Sánta Barghúl: nyugodt, megfontolt, körültekintő. Vágott az esze, mint a borotvakés, és
sokkal szívesebben használta a baltájánál. Nem mintha szükség esetén nem sózott volna oda istenesen, de az
ilyesmit mindig utolsó lehetőségnek tartogatta. Tizenhárom csatát nem lehet úgy túlélni, ha az ember csak
verekedni tud.
Máskülönben inkább kalandozó volt, mint hadvezér. Ez a kalandozás, ez nagyon jó dolog. Lényegében azt
jelenti, hogy betörünk mások otthonába, aztán megöljük és kiraboljuk őket. Olyan változata is van, hogy
megyünk az úton, és a szembejövőkkel csináljuk ugyanezt. Főleg a gazdag kövér kereskedőkkel.
Barghúl rengeteget kalandozott. Egyszer például talált egy titkos sírboltot a hegyekben, ahová valami régi
királyt temettek, nagy halom arannyal-ezüsttel. Csak éppen ez a király nem volt egészen halott, és
veszettül ragaszkodott a holmijához.
- Micsoda hülyeség, itt kotlani a sötétben ezen a sok ócskaságon - próbált a hős a lelkére beszélni. - Nem
mondták még neked, hogy ennek semmi értelme?
Ám a király nem értett a jó szóból, így hát Barghúl levágta a fejét és lándzsavégre szúrta. Még ettől sem halt
meg, de sok mindent már nem tudott csinálni. A szemét forgatta, a szakállát rázta, és megállás nélkül szórta az
átkokat, tucatnyi különböző nyelven. A hős magával vitte, és ha megszállt valahol, kitűzte az udvarban vagy a
sátra előtt. A kölykök egyszerűen imádták: köréje sereglettek, kórusban hergelték és kavicsokkal dobálták, míg
Barghúl szét nem hessentette őket. Később megpróbálta megtanítani neki néhány versét, hogy ilyenkor azokat
szavalja, de a király dührohamot kapott és semmiképpen nem állt kötélnek.
Ha híres költő érkezik a törzshöz, az illem úgy diktálja, hogy a főnök két legszebb felesége gondoskodjon a
szórakoztatásáról. Történt azonban egyszer, a Vágott Homlok örök szégyenére, hogy az ő főnökük csúnya és
idős asszonyokat küldött. Barghúl nem szólt semmit, de éjfélkor átment az ostoba ork szállására, leütötte és
megkötözte a testőreivel együtt, aztán a szeme láttára hancúrozott egy jót a csinos, fiatal feleségekkel - akiknek
egyáltalán nem volt ellenére a dolog.
Reggel aztán a következőképpen fordult a főnökhöz:
- Most elvágom a kötelet; ha akarod, rám küldheted a harcosaidat. Ez esetben sok vér fog folyni a Vágott
Homlok tanácsfája alatt, mert én bizony nem adom olcsón a bőrömet, bár előbb-utóbb biztosan elnyomtok
majd. Nem vettem el semmit, csak ami a hagyomány szerint megilletett; ha te ezért megöletsz, az összes törzs
látni fogja, milyen méltatlanul bánsz a vendégeiddel. Ha viszont elfogadod a kezemet és a barátságomat, akkor
megígérem neked, hogy nem fogom megverselni a szégyenedet.
A főnök magába szállt és belátta, hogy hibázott. Kezet ráztak a hőssel, és attól fogva barátok voltak.
 Amit a kalandozásain szerzett, Barghúl az emberek egyik városába vitte, hogy pénzre és felszerelésre váltsa.
Volt ott egy orgazda, aki nagy tiszteletnek örvendett, még hivatalt is viselt a szenátusban. Vele üzletelt a Sánta
Barghúl, de ember lévén, cseppet sem bízott benne.
Egyszer aztán így szólt hozzá:
- Régóta figyelem, ahogy mérsz és számolsz, és az a benyomásom, hogy minden egyes arany után, amit
kifizetsz nekem, tíz kerül a te erszényedbe. Négy ellen nem volna kifogásom, de el tudnám fogadni az ötöt, sőt
talán a hatot is. Tíz viszont mindenképpen soknak tűnik, ezért mostantól új alapokra helyezzük a
kapcsolatunkat.
- Mit értesz te a pénzügyekhez? - kérdezte az orgazda. - Már így is óriási kockázatot vállalok azzal, hogy
egyáltalán szóba állok veled.
- Szerintem épp ellenkezőleg: ezért tudsz a néped előtt pártfogóként és védelmezőként tetszelegni. Én
ugyanis tartom magamat a megállapodáshoz, hogy a városodban és a környékén nem kalandozok, a hajóitokat
és a karavánjaitokat pedig sose bántom, bárhol botlok beléjük.
- Az ilyen beszéd nem kedves a fülemnek, különösen egy közönséges banditától - szólt az orgazda, s a hősre
egyszeriben fél tucat számszeríj szegeződött.
A Sánta Barghúl vállat vont.
- Sok fiam van - közölte.
- Eszemben sincs holmi törzsi vérbosszút zúdítani a nyakamba; a pimaszkodást viszont nem tűröm, így hát
kérésednek megfelelően új alapokra helyezzük a kapcsolatunkat - felelte az ember. - Hordd el magad, és ha
kedves az életed, közelébe se gyere még egyszer a városomnak! Vérdíjat tűzök ki a fejedre.
- Ezek valóban teljesen új alapok - bólintott a költő, és távozott.
A városból régi barátjának, a Vágott Homlok törzs főnökének a táborába ment, és összehívta a fiait. Másfél
hónapba telt, míg valamennyien megérkeztek, híveikkel, baltatestvéreikkel és rabszolgáikkal együtt.
- Kalandozni fogunk? - kérdezték az apjuktól tisztelettudóan.
- Nem - mondta a Sánta Barghúl. - Háborúzni.
Tudnivaló ugyanis, hogy míg a kalandozásban a préda a fontos, a háborúban az ölés.
A következő újholdas éjszakán a Vágott Homlok törzs harcosai, élükön a hőssel és fiaival, egyetlen
fergeteges rohammal elfoglalták, majd porig égették a várost. Nem ejtettek se zsákmányt, se foglyokat: minden
értéket a romok alá temettek, az embereket az utolsó szálig kardélre hányták. Az orgazdát elevenen elásták egy
gödörbe, aztán tüzet gyújtottak fölötte. Virradatkor, mikor a lángok lassan kihunytak, a költő kitűzte a
legmagasabb törmelékhalomra az őrült király fejét, aki nem volt hajlandó megtanulni a verseit. Azóta is ott
van, dúlt üstökkel szórja érthetetlen nyelvű szitkait a gyommal fölvert romokra, s az emberek messzire
elkerülik azt a helyet, mert azt hiszik, átok ül rajta.
Hát ilyen volt, ifjú harcosaim, a Sánta Barghúl költészete.
 Douglas Rowland

Az utolsó lélegzetig

A vágtában közelgő nyomkereső láttán Sápadtszemű Rajid Quasade már tudta, hogy valami nincs rendjén.
Khanu visszafogta tajtékos lovát, és a háta mögé intett.
- Haddap és az övéi letértek az útról, uwassin - mondta.
A két ork tekintete egy pillanatra összekapcsolódott, aztán Khanu elkapta az övét. Nem szívesen nézett
senki szemébe, Rajid szerint azért, nehogy bárki beleláthasson lelke sötét mélységeibe.
Haddap letért, ráadásul itt, a romoknál... Rajid előhúzta kulacsát, és míg ivott, az előttük elterülő
kősivatagot fürkészte. Ha tehette, elkerülte az utat, mely a pusztaság keleti nyúlványát átszelve vitt Drunohar
felé. Elég ideje járta már ezt a vidéket ahhoz, hogy igazságot sejtsen a karavánokat elcsábító ukhokról, gonosz
lelkekről szóló történetek mögött. Ám most minél előbb a kikötővárosba kellett érnie, ha nem akarta, hogy
szűkös készletei miatt elhulljon a rabszolgák zöme. Yvorl nem lehet oly kegyetlen, hogy amit az egyik kezével
ad, a másikkal visszavegye... ámbár, ha jobban belegondolt, az effajta szeszély nagyon is rávallott volna a
Káosz istenére.
Az őszülő szőrzetű, görnyedt hátú ork eltette a kulacsot, és visszahúzta szája elé a kendőt. Ide tartozott:
szeme színe a por fakósárgája, köntöse a kőtörmelék halovány vöröse volt. De ha ebből a földből vétetett is,
nem áltatta magát azzal, hogy a sivatag kegyesebb lenne a fajtájával, mint bárki idegennel. Ez a vidék saját
gyermekeivel is kíméletlenül bánt, és Haddap az életével játszott, amikor megszegte a szabályokat.
Kincsek után kutat az az eszelős. Elfeledte, hogy a magunkfajta számára az élő hús az igazi vagyon.
Rajid családja számtalan nemzedék óta rabszolgákkal kereskedett. Az ork ezúttal húsz harcosával kísért
száztizenöt foglyot, javarészt a Kar-Han hegységben tőrbe csalt barbárokat, de akadt közöttük néhány
káosztörpe is. Időnként eltűnődött azon, néhány egyszerű fegyver és vasbilincs mekkora hatalmat ad
keveseknek a sokaság felett. De attól sosem tartott, hogy az áru fellázadhat. Hosszú évek tapasztalatával
idejekorán ki tudta választani a zsákmányból a legdacosabb szelleműeket, az ezt követő büntetés pedig
lélekben megtörte azt, aki kapta, s azt is, aki végignézte. Rajid adott arra, hogy csupa engedelmes jószágot
hajtson Drunohar és a Káoszmezsgye piacára.
Kenyéradó mestersége mellett Yvorl papja volt, mely hivatás jól megfért nála az élő hússal való
kereskedéssel. A Káosz istene sem ellenezte ezt, legalábbis Rajid mindig megkapta az áldást, amiért
fohászkodott. Az így nyert varázserő biztosította számára a túlélést Észak-Gerondar legveszedelmesebb
vidékein. Az életét átható kockázat mindig gondosan kiszámított volt hát - s most azzal, hogy rátért az északi
karavánútra, a haszon reményében sutba vágta e gondos mérlegelést.
Yvorl, tartsd rajta egyetlen szemedet hűséges szolgádon...
- Haddap kincsekre vadászik... - Gurad ügetett melléjük, Rajid testvére. Zömökebb, erősebb testalkatú volt
bátyjánál, durva sörtéi még nem fordultak szürkébe, mint Sápadtszeműé. - Ezért nem szerzett magának
rabszolgákat a nyomorult.
- Calub, mit tudsz erről? - fordult a negyedik ork felé Rajid. A kis termetű, ráncos képű Calub Baako
szerezte a híreket számukra a városokban, falvakban, ahol megálltak kereskedni vagy pihenni. Könnyen folyt
belőle a szó, hamar beszélgetésbe tudott elegyedni a helybéliekkel.
- Drunoharban híre ment, hogy Haddap egy térképre tett szert - magyarázott buzgón a mokány ork. - De
aztán amikor elindult, nem kincsszerzésre szerelkezett fel. Rabszolgákat akart. Fogott is néhányat... Khanu
látta a nyomokat, amikor elhagytuk a Vas-hegységet. Igaz-e, Khanu?
 A nyomolvasó bólintott.
- Láttam. De ásás nyomát is a kiszáradt folyómederben.
- Elhullott az áruja! - hőzöngött Gurad. - Haddap sosem bánt velük tisztességesen. Nem való kereskedőnek
az ilyen!
- Elég! - emelte fel a kezét Rajid. - Továbbmegyünk. Bármit vett is a fejébe az az ostoba, nem a mi dolgunk.
Időben Drunoharba kell érnünk, ha nem akarunk mi is temetni.
Hátranézett az összebilincselt foglyok hosszú sorára. Gyerekek is akadtak az asszonyok és férfiak között -
Sápadtszemű nem ismert a Kar-Han barbárjain kívül más népet, melynek kölykei ilyen jól bírták volna a
megpróbáltatásokat. Gyűlölködő tekintetek néztek vissza rá, de már nem lobogott bennük olyan hevesen a tűz,
mint az út elején. Ez volt a dolgok rendje. A menetelés lassan kiöli a rabszolgákból a haragot, és megváltásnak
érzik majd, amikor végre gazdára találnak a piacon.
A menet újra elindult, a hajcsárok hangosan nógatták az öszvéreket és a rabszolgákat.
- Bátya, meg kellene néznünk, mit kutat Haddap! - Gurad egészen közel lovagolt Rajidhoz, hogy a többiek
ne hallják szavait. - Épp csak meglesni, hátha valóban talált valamit...
- Atyánk arra tanított, hogy a karavánút a sivatag vendégszeretete, amit őseink érdemeltek ki. Aki letér róla,
megsérti a vendégjogot.
- Atyánk! -A zömök ork rácsapott a magas nyeregkápára. Lova fel sem kapta a fejét, hozzászokott gazdája
dühkitöréseihez. - Atyánk betartotta az út törvényeit, mégis itt halt meg.
- Egy hosszú, dolgos élet végén, miután tisztes vagyont gyűjtött, hogy nekünk kettőnknek ne kelljen
nélkülöznünk.
- Mit ért a pénzével, ha itt tengette minden nyüves napját, ebben a forró kőpusztaságban? Itt ugyan
mindegy, hogy valaki koldus vagy kereskedő.
Rajid rávicsorította sárga agyarait.
- Ha nem érzed a különbséget, odaláncolhatlak az áru közé néhány napra! Akkor majd megtanulod becsülni
atyánk munkáját.
Arra számított, lobbanékony öccse agyát ettől elönti a vér, és szokása szerint előrenyargal kiadni magából
dühét, ám Gurad szokatlan nyugalommal fogadta a rendreutasítást.
- Jól van, bátya, jól van... Nem akartam ám én rosszat. Hiszen ismersz. Csak a szám jár.
Egy ideig némán léptettek egymás mellett, de Rajid tudta, hogy Gurad újra fogja kezdeni a győzködést.
Öccse meglehetősen kiszámítható volt a maga lassan forgó eszével.
- Ment már jobban is az üzlet - szólalt meg újra az ifjabbik Quasade, amikor egy dombtetőre értek.
Sápadtszemű kifejezéstelen arccal biccentett.
- A kalózok, miattuk lesz oda a hasznunk - folytatta a zömök ork. - Messzire elérnek a hajóikkal. Azt
beszélik, a Thelan-szigetekig is elmerészkednek. Ott könnyebben ejtenek foglyokat, mint mi a hegyek között.
A hajók gyomrában nem romlik olyan gyorsan az áru, elvégre nem kell sok-sok mérföldet gyalogolniuk a
sivatagban. Csoda hát, ha a kalózok aláígérhetnek az árainknak?
- Én ezt a vidéket ismerem. Öreg vagyok már ahhoz, hogy hajózásba fogjak. Amúgy is, a tengeri patkányok
áruja nyiszlett, pucér majmokból áll, akik a saját fajtájukat zabálják. Mindenki tudja Drunoharban és az
Átokmezsgyén is, hogy Rajid Quasade rabszolgái talán nem olcsók, de kétszer annyi munkát bírnak, mint bárki
más.
- Változnak az idők, bátyám! - sziszegte Gurad. - Ha makacsul csak azt csináljuk, amit atyáink kétszáz
esztendeje, felkopik az állunk.
- Hánytorgasd föl ezt akkor, ha nem lesz meg az ételre és szajhákra valód!
Ám Guradot már nem lehetett elhallgattatni.
- Ostobának nevezed Haddapot, pedig ő már érti, mi folyik itt! Látja, hogy a tengeri kereskedők tönkre
fogják tenni, ezért úgy segít magán, ahogy tud. Megpróbálja elvenni, amit a sivatag adhat. A romváros
kincseit, amik úgyis gazdátlanul hevernek évszázadok óta...
- Atyánk rám hagyta üzletét, ezért én döntök. És én úgy határoztam, hogy kereskedünk, ahogy eddig,
tiszteletben tartva a törvényeket.
 - Én is vezethetném ezt az üzletet, ha atyánk becsül annyira, mint téged, és engem is papnak nevel! De
semmibe vett.
Atyánk látta, mire vagy alkalmas, és mire nem, gondolta Rajid, ám inkább hallgatott. Gurad úgyis lehiggad
előbb-utóbb. Nem először támadt köztük efféle vita.
Lemaradt öccsétől, és újra szemrevételezte az árut. Beavatatlanok számára lassú vánszorgásnak tűnhetett a
haladásuk, de az összeláncolt foglyok sora mellett lovagló harcosok gondoskodtak arról, hogy a karaván egész
nap tartsa ezt az iramot. Két rövid pihenő járt mindössze, amikor a rabszolgák enni és inni kaptak.
Fertályóra múlva Khanu jelentette, hogy elérték a helyet, ahol Haddap, a rivális kereskedő letért az ősi útról.
Mit tudsz, Haddap, amit én nem? - töprengett Rajid.
Váratlan késztetéstől áthatva visszafogta lovát, és jelzett a hajcsároknak, hogy állítsák meg a menetet. A
harcosok várakozón függesztették rá tekintetüket, Gurad pedig olyan hitetlenkedő vigyorral bámulta, mintha
bátyja a szeme láttára változna kívánatos ork hajadonná. Rajid még mindig hallgatott; maga sem volt bizonyos
abban, mit is akar. Őrültséget tenni. Olyasmit, amire Bilag Quasade sosem vetemedett volna, sem az ő apja,
sem annak az apja...
- Csak fél mérföldet mennénk előre... - szólalt meg Gurad, amikor már kezdett túl hosszúra nyúlni Rajid
hallgatása. - Khanu és én.
- Én megyek Khanuval - rázta a fejét Sápadtszemű. - Te maradsz. Gurad széles ork képe eltorzult a dühtől.
- Az én ötletem volt az egész, bátya! Nem teheted meg, hogy...
- Egyszer járjon már előbb az eszed, mint a szád! Vedd észre, ha ajándékot kapsz, ostoba!
Gurad hökkenten meredt rá, aztán derengeni kezdett neki, miről is beszél testvére, mert lassan megenyhült
az arckifejezése.
- Úgy érted...
- Ha napszálltáig nem térek vissza, induljatok tovább nélkülünk! És attól kezdve úgy vezeted ezt az üzletet,
ahogy akarod. Hajót vehetsz, ha úgy tartja kedved. - Rajid elfordította hátasát, hogy öccsének ne kelljen azt
mímelnie, mintha merő testvéri szeretetből vissza akarná tartani. - Khanu, ketten kísérjenek!
Hátasa oldalába vágta sarkát, és elporzott észak felé. A köves talajon csattogó patkók hangjából tudta, hogy
Khanu és a kiválasztott harcosok követik. Egy idő után visszafogta lovát, mert elszállt a mérge Gurad iránt, és
amúgy is kímélni akarta állata lábát.
Khanu felzárkózott mellé, míg a másik két ork tisztelettudóan lemaradt. A nyomkereső szótlanul léptetett. A
helyében Calub Baako már faggatni próbálta volna urát, mi bírta rá e váratlan döntésre, de Khanunak nem volt
szokása az ilyesmi. Ha kérdezne, ugyan mit felelnék neki? - tűnődött Rajid.
Körülöttük egyre-másra tűntek fel kődarabok, melyek nem a sivatag természetes sziklaképződményei
voltak. Város állt itt valaha, ennek ledőlt oszlopai, kváderei meredtek ki néhol a fakó porból. Rajidnak eszébe
jutottak a romok kísérteteiről szóló történetek, és megborzongott.
- Jó irányban haladunk? - kérdezte. Még neki sem esett nehezére követni Haddap csapatának nyomait, de
tudta, Khanu olyasmire is felfigyel, amire ő nem.
- Igen, uwassin. Haddap erre járt, húsz lovassal. Legfeljebb huszonöttel.
- Ha megtettünk két mérföldet, szólj!
- Ahogy parancsolod, uwassin. De úgy hiszem, előbb elérjük célunkat...
A szikár ork előremutatott, egy megdőlt, félig elsüllyedt oszlopcsoportra, melynek árnyékában magányos
boran ácsorgott. A málhás jószág feléjük nézett, aztán lehajtotta fejét, és tovább harapdálta a szürke zuzmót.
- Várj itt, uwassin!
Khanu előrelovagolt, és a borán közelébe érve leszállt a nyeregből, behány nyugtató szó kíséretében
megveregette az állat nyakát, aztán visszafordult társai felé, miközben lefelé mutogatott. Ekkor már Rajid is
meglátta a vermet az oszlopmaradványokon túl, és szapora ügetésre fogta hátasát.
- Yvorlra és a sivatag szellemeire! - mormolta, amint odaért Khanuhoz.
A lába előtt harminc láb mély hasadék tátongott. A perem omladozó építőköveiből ítélve egykor kupolás
épület lehetett, melyet betemetett a sivatag, s teteje most beomlott az erre járók súlya alatt. Épp csak annyi
napvilág jutott le az aljáig, hogy Rajid láthassa az egymás hegyén-hátán heverő testeket - orkokat és állatokat
vegyesen.
- Ők azok?
- Amaz ott, a csíkos köntösben Fusun - szólalt meg a Sápadtszemű mellett álló harcos. - Haddap testőre.
- Ott van maga Haddap is - mondta Khanu egykedvűen. - Amott. Csak rajta fekszik a lova.
- Megszegték a vendégjogot. - Rajid elhátrált az üregtől. - A sivatag elnyelte őket.
- Igyekezzünk vissza, mielőtt mi is így járunk, uwassin! - szólt az egyik harcos, aki lovával küszködött épp:
az állat a holtak bűzétől megrémülve toporzékolt a verem szélén.
- Yvorl kegyelmére, ne hagyjatok itt!
A négy ork egyként hőkölt hátra a mélyből felszálló női hang hallatán.
- Haddap szolgája vagyok! - rimánkodott tovább az asszony. Az előremerészkedő Rajid kék köpönyegbe
burkolózó alakot látott felemelkedni a tetemek közül. - Kérlek, húzzatok fel! Nagyon félek...
- Hagyjuk itt! - suttogott Khanu Rajid fülébe. - Tán ő az ukh, aki kelepcébe csalta Haddapot, és most
bennünket próbál rászedni!
Sápadtszemű fontolóra vette ezt, miközben a nő odalent egyre csak könyörgött. Rajid szíve szerint sorsára
hagyta volna, de tudta, bizonyítékot kell vinnie Guradnak Haddap végzetéről. Nem volt más módja, hogy
kiirtsa öccséből az esztelen sóvárgást a sivatag kincsei után.
A hasadék peremére lépett, onnan kiáltott le:
- Figyelj rám, asszony! Haddap rubingyűrűt visel a bal kezén. Vedd le róla!
A nő szipogva botladozott a halottak között, míg rá nem lelt a mozdulatlan testre. Rajid látta, hogy matatni
kezd a kereskedőn. Amíg a pap arra várt, hogy az asszony elvégezze feladatát, a föld alatti terem falait
fürkészte. A lezuhanok teste itt-ott leverte a port, színes mozaikokat tárva fel, mely Rajid által sosem látott
lényeket ábrázoltak. Karcsú testalkatuk elfre utalt, de csontkinövéses koponyájuk miatt aligha lehettek e faj
gyermekei. A férfi remélte, oly rég kihalt e nép, hogy már egyetlen kóbor lélek sem maradt belőle hátra, aki
bosszút álljon a város nyugalmát megbolygatókon.
- Ó, uram, nem jön le, akárhogy próbálom! - érkezett a nő sírós hangja egy idő után. - Rászorult...
- Akkor vágd le, ostoba szajha!
- Az ujját?
- Tedd meg, ha azt akarod, hogy kimenekítsünk onnan! Igyekezz!
Az asszony oly félénk mozdulattal nyúlt egy halott tőréért, mintha attól rettegne, hogy a fegyver gazdája
bármelyik pillanatban feléledhet. Szipogva nyiszálni kezdte Haddap ujját.
- Szedjétek ki onnan! - adta ki a parancsot Rajid a harcosoknak. - Mire vártok? A mi fajtánk, láthatjátok!
Nem démon.
Khanu talált egy kötelet a borán málhájában, és két társával rövid időn belül felhúzták a nőt. Amaz
reszketve állt az Yvorl-pap előtt, úgy húzván össze magán a köpönyeget, hogy minél kisebbnek és
jelentéktelenebbnek tűnjön. De Rajid így is megállapította, hogy Haddapnak volt ízlése: a rabnő minden ízében
megfelelt az ork szépségeszménynek. Szőre selymes fényű, szeme akár a mély tüzű, fekete nemesopál,
arccsontjai, homlokeresze kiugró, teste telt idomú, mégis kecses a maga erőteljességében. Félve nyújtotta előre
tenyerét, és Rajid elvette tőle a véres gyűrűt.
- Hogy hívnak, asszony?
- Ayran.
- Mostantól engem szolgálsz, Ayran.
- A tiéd vagyok, uram. - A nő a hasadék felé pillantott. - Velük... mi lesz?
-A sivatag megásta sírjukat. Nekünk itt már nincs dolgunk.
A málha nagyját átrakták a lovakra, aztán az egyik harcos felsegítette Ayrant a borán hátára, és lépésben
indultak vissza arra, amerről érkeztek.
- És most beszélj! - mordult Rajid a nőre. - De tudd, Yvorl papja vagyok, megérzem, ha megpróbálsz
félrevezetni!
 Az volt a tapasztalata, hogy egy effajta fenyegetés gyakorta hatásosabb, mintha valóban elmondana egy
hazugságot felismerő varázsigét. Ayran mindenesetre elhitte, mert riadtan pillogott a férfira.
- Hogy is mernék olyat tenni, uwassin?
- Az asszonyok természettől fogva állhatatlanok és hamis nyelvűek.
- Tőlem az igazat hallod, én uram!
- Akkor kezdd az elején!
- Haddap uwassin rabszolgái egytől egyig elhullottak valamilyen kórságtól. Már akkor betegek lehettek,
amikor befogták őket. Haddap úr nagyon elkeseredett, és rászánta magát, hogy használja a térképet, amire még
a nagy kikötővárosban tett szert...
- Az a város Drunohar. Honnan származol, hogy nem ismered a nevét?
- Én... messze nyugatról.
- A Zoldrun Császárságból?
- Ahogy mondod, uwassin! - bólogatott a nő.
- Folytasd!
- Amint mondtam, Haddap úr le akart térni az útról, de a hajcsárjai lázadoztak ellene. Ő azzal fenyegette
őket, ha most nem kutatják fel a kincset, egy árva marudot sem tud majd fizetni nekik, hiszen az áruja mind
odalett. Ezért mindenki vele tartott. Aztán, amint láthattad, a sivatag váratlanul megnyílt a lábunk alatt, és
elnyelt bennünket. Nem tudom, engem miért kíméltek meg az istenek... A többiek... ó, uram, mennyire
összetörtek! Akinek nem lett vége azonnal, néhány nap után belepusztult a sebeibe. De addig hozzám
könyörögtek, mert egyedül én bírtam járni... Holott semmit sem tehettem azon kívül, hogy megitattam őket. A
lovak... iszonyú volt a hangjuk, ahogy szenvedtek.
- Kincsnek nyomát sem láttad?
- Nem kerestem, én uram, annyira féltem! A házban, ahová zuhantunk, por és kő töltötte ki a többi termet.
Ha lett volna merszem, akkor sem tudok körülnézni odalent.
A pap bólintott. Soha nem kívánta vetélytársa halálát, ám ha már ez volt Yvorl akarata, legalább származzon
annyi haszon a dologból, hogy mindenki meggyőződhet az ősök és a sivatag törvényeinek sérthetetlenségétől.

* * *

Rajid végigléptetett az út mentén pihenő rabszolgák során, és odahajította a gyűrűt öccsének.

- Haddap megbűnhődött, amiért semmibe vette a vendégjogot. Állítod-e még, hogy büntetlenül
megsérthetjük a sivatag törvényeit?
Gurad homlokráncolva forgatta az apró ékszert.
- Mi történt azzal a kutyafattyával?
- Arra indult, ahol ősi várost takar a sivatag. Beszakadt alatta egy kupola, és elnyelte a karavánjával együtt.
- Hó, álljunk csak meg! - Gurad ekkor figyelt csak fel Ayranra. Elkapta a borán kantárszárát, és sóváran
mustrálta a nőt. - Hát ilyen virágszálak is nőnek ezen a kietlen vidéken? Merre szakítottátok, bátya?
- Haddap rabnője volt. Egyedül ő élte túl a zuhanást. Elhoztam neked, hogy igazolja szavaimat, ha a
gyűrűvel nem érnéd be.
- Valóban Haddapé voltál? - tudakolta Gurad Ayrantól.
- Igen, uram.
- Mi van, ha becsapsz?
Rajid látta öccse arckifejezésén, hogy mindez már csak színjáték. Gurad gondolatai rég nem akörül járnak,
kutassanak-e kincsek után a biztonságos útról letérve: asszonyt akar a hosszú nélkülözés után. A hajcsárok
persze bármikor kedvüket tölthették a rabszolgákon, de azok jobbára csupasz bőrű, idegen fajtájúak voltak,
ráadásul gyakorta veszedelmesek is. Sápadtszemű egyik harcosának medencecsontját törte egy barbár némber
pusztán a combja szorításával. Óvatosnak kellett lenni a Kar-Han fúriáival.
- Miért hazudnék neked, jó uram? - Ayran ijedten kuporgott a borán hátán.
 - Talán mert titkolsz valamit - duruzsolta Gurad. Derékon kapta a nőt, és leemelte a nyeregből. Ayran
felsikoltott.
Rajid a fejét ingatta a jelenet láttán. Öccse nemrég még az uwassin tisztét irigyelte tőle, aztán elég meglátnia
egy szemrevaló asszonyállatot, hogy feledje minden sérelmét, törekvését. Rajid korábban eljátszott a
gondolattal, hogy magának tartja meg Ayrant - amaz fellobbantott benne valamit, amit már régen nem érzett -,
de elvetette az ötletet. Többet ér, ha odadobja a nőt Guradnak és a kiéhezett hajcsároknak, legalább eltereli a
figyelmüket Haddap szörnyű végzetéről, s arról, mi is hajszolta bele a kereskedőt, abba hogy elhagyja a
karavánutat. A leckét már megtanulták, most ideje újra lecsillapítani a kedélyeket a kevéske mag árán, amitől
megszabadulhatnak Ayran ölében.
- Bátya! - kiáltott oda neki Gurad. - Nem tudhatjuk, valódi asszony-e, vagy csak lidérc, míg tüzetesen
szemügyre nem vesszük!
-A tiétek. De legfeljebb hármatoké! Nem akarom, hogy tönkretegyétek. Még jó árat kaphatok érte.
- Ne merészeljétek! - kiáltott Ayran, és megpróbálta kitépni magát Gurad szorításából.
- Mit kéreted magad, asszony? - förmedt rá az ork férfi. - Jobb lenne neked, ha engednél...
- Nem!
Ám Ayran hiába rimánkodott és sikoltozott, Gurad, Calub Baako és az egyik hajcsár az út szélére vonszolta.
Rajid öccse hasra fordította a nőt, és felhajtotta köntösét. Sápadtszemű nem nézte végig a mulatságot, inkább
magához intette Khanut.
- Eredj előre, nézd meg, van-e víz Ruwiagh kútjában! Ha igen, ott verünk tábort este, de ha nincs, tovább
kell mennünk nyugat felé.
Khanu tétovázott, majd a Gurad alatt nyöszörgő Ayran felé biccentett.
- Ha végeztek, öld meg őt, uwassin!
- Miért? Egy ilyen szép rabnőnek mindig jó ára van a Káoszmezsgyén.
- Kérlek, uwassin, nézd meg alaposabban! Ez nem asszony, hanem fiatal férfi. Csak nőiesek a vonásai. Nem
bízom benne. Hogyan tudott meggyőzni benneteket arról, hogy asszony?
Rajid megütközve meredt nyomkeresőjére. Tudta Khanuról, hogy a fiúkat kedveli, de annyira elvette volna
eszét a sivatag, hogy már mindenkiben azt látja, amire vágyik?
- Bolondokat beszélsz. Régóta űzöm ezt a mesterséget, ismerem minden faj asszonyait és férfiak. Az én
szememet nem tudja becsapni egy hímringyó, bárhogy kellesse is magát. Felismerném azonnal.
- Uwassin...
- Eredj, tedd a dolgod!
Khanu sebhelyes pofája megfeszült, aztán a nyomkereső elfordította hátasát, és előrelovagolt az úton.
Rajid Ayranra sandított, aki aléltan hevert hasmánt, miközben Gurad feltápászkodott róla, hogy átengedje
Calub Baakónak. Még hogy fiú, csóválta fejét a pap. Észrevennék a különbséget... Bár Gurad ritka nagy tulok
tud lenni, ami azt illeti...
Khanu hamarosan azzal a hírrel tért vissza, hogy a víz iható, így a karaván újra felkerekedett. Rajidnak nagy
kő esett le a szívéről, hogy Ruwiagh kútjánál megtölthetik kiürült tömlőiket, és nem kell kerülőt tenniük a
pusztaság belseje felé. Két-három nap alatt elérik a mocsárvidéket, onnan pedig már kényelmes útjuk lesz
Drunoharig.
Még hogy fiú...
Kímélni akarta Ayrant, hogy az ne veszítsen értékéből, ezért a meggyalázott asszony boranháton utazhatott.
Ám Ruwiagh kútjánál hozzábilincselték a többi rabszolgához, és Rajid az őrök lelkére kötötte, hogy tartsák
szemmel a nőt, valamennyien. Nem mintha hitt volna Khanunak, kinek alighanem a sivatag szellemei
sugdosnak őrültségeket a fülébe, de az óvatosság sosem árt.
Amikor leszállt az éj, és a lovaglástól törődötten leheveredett fekhelyére, még sokáig forgolódott
álmatlanul. A sivatag a hűlő kövek hangján suttogott neki, mintha figyelmeztetni próbálta volna valamire ám ő
nem értette ezt a beszédet. Végül sikerült elűznie magától a komor gondolatokat. Hiszen hálát adhatott
Yvorlnak ezért a napért: megszabadult egy vetélytársától, meggyőzte testvérét atyáik igazáról, és késedelem
nélkül haladhat célja felé árujával.
 Minden rendjén van.
Még hogy fiú...

* * *

- Uwassin! Uwassin! Yvorl kegyelmére, ébredj, és jöjj gyorsan!

A Calub Baako hangjában rezgő őszinte ijedelem egy pillanat alatt kiűzte az álmot Rajid szeméből.
Horkanva felült, s magára rántotta puha szárú csizmáját és köntösét; szablyáját már a sátorból kibújtában
csatolta az oldalára.
Hajnalodott. A Magnius pírja derengett a keleti látóhatáron, halványabban a vérnél, mely Gurad ütései
nyomán fröcskölt a kövekre egy hajcsár testéből. A zömök ork hol rúgta, hol korbáccsal csépelte az
összegörnyedt nyomorultat, aki két kezével próbálta megvédeni a fejét.
- Kutyák ivadéka, te! - üvöltött Gurad. A közelében öt másik harcos kuporgott, homlokukat a földre
szorítva. - Mi az, hogy elvette az eszeteket? Nincs mit elvenni tőled, rücskös valagú, sivatagi korcsok fattya, te!
Rajid tekintete végigfutott a táboron. Sátrak, takaros halomba rakott takarmánybálák, hamukupacok az esti
tüzek helyén, kikötött öszvérek, lovak és boranok. A kút - valójában csak egy lyuk a földben, felette korhatag
ácsolat, melyre rá lehet erősíteni a vödör kötelét. Hajcsárok bámulják a tomboló Guradot...
Rabszolgák sehol.
Nincs meg az áru.
A dolog annyira hihetetlen volt, hogy Rajid még egyszer végignézte a tábort, mintha előfordulhatott volna,
hogy tekintete először átsiklott kétfalunyi, összeláncolt kar-hani barbáron.
Mind a száztizenöt fogolynak nyoma veszett. Száztizenhatnak, javította ki magát önkéntelenül, amikor
eszébe jutott Ayran. Mintha a sivatag elnyelte volna az áruját az éjszaka, éppen úgy, mint Haddap karavánját.
Holdkóros módjára, merev léptekkel indult Gurad felé. Apjukkal Bilaggal szélütés végzett, s Rajid érezte,
most ő is veszedelmesen közel áll ahhoz, hogy hasonló sorsra jusson.
- Elég ebből! - szólt rá rekedten öccsére, aki épp újabb csapásnak veselkedett neki.
Gurad kezében lehanyatlott a korbács.
- Hagyta őket elmenni! - zihálta, majd a földre boruló hajcsárok felé intett. - Ő és az az öt másik kutyafattya.
Rajid fél térdre ereszkedett az összevert alak mellett, s az állánál fogva maga felé fordította az ork pofáját.
Rémült tekintet meredt rá a véres, földagadt arcból.
- Uieb Ngorru - szólt a pap. - Tíz esztendeje szolgálod becsülettel a Quasadékat. Hol vannak a rabszolgák,
akik az őrizetedre voltak bízva?
- Uwassin... az a rabnő, Ayran... megbűvölt bennünket.
- Hogyan?
- A szemünkbe nézett, és azt mondta, hagyjuk elmenni a többi rabbal együtt.
- A szemetekbe nézett, mi? Hányan voltatok ébren? Hárman? Vagy csak ketten? Őszintén felelj!
Rajid ifjúkorában, amikor még apja vezette a karavánt, maga is hajcsárként dolgozott, így ismerte azok
szokásait. A hat kijelölt őr fele alszik, mondván, hogy a maradék is bőven elegendő a megbilincseltek fölötti
virrasztáshoz. Amúgy sem sok értelme van szökéssel próbálkozni a kőpusztaságban: ez a vidék nem irgalmaz
azoknak, akik víz és élelem nélkül vágnak neki.
- Hárman, uwassin...
- Mindig elnéztem ezt a hanyagságot, ahogyan atyám is. De most... most külön parancsba adtam nektek,
hogy másként legyen, az új rabnő miatt. Igaz-e, Uieb Ngorru?
- Így történt, uwassin. De azt hittük... ő csak egyszerű szajha. Egyikünk sem gondolta, hogy bűbájra képes.
Ngorru pofája eltorzult a kétségbeeséstől, szája elnyílt, így Rajid láthatta, hogy Gurad kiverte a hajcsár két
agyarát.
- Jóvátesszük, uwassin! Tízszer tíz fogoly nem válhat köddé. Olyan nyomokat hagynak maguk után, amit
egy gyerek is követni tudna… Ráadásul egymáshoz vannak vasalva...
- Ha Ayran az akaratával kényszerített, hogy engedd el őket, miért nem vetette le a bilincseket?
 - Akarta, de Agup azt válaszolta neki, hogy ahhoz fel kell ébresztenünk tiszteletre méltó öcséduradat, aki a
kulcsokat őrzi. Erre ő… Haddap szajhája... azt mondta, ne bolygassuk Gurad úr álmát! Ők rendben elmennek,
mi pedig... térjünk nyugovóra, mert hosszú még éjszaka! Uwassin, én nem érem fel ésszel, hogyan történhetett
ez! Úgy felelgettünk neki, mintha gyermekek lennénk, ő pedig szülőanyánk, aki aludni küld!
Rajid Ngorru elbeszéléséből gyenge tudati varázslatra gyanakodott. Ayran nyilván ismerte saját mágiájának
korlátait, és nem merte túlfeszíteni a húrt: inkább vállalta, hogy összeláncolva vágnak neki a kőpusztaságnak,
semmint megkockáztassa, hogy az őrök felkeltsék Guradot. Néhány elmét tud csak befolyásolni egyszerre. Nem
komoly ellenfél.
- Büntess meg, uwassin, csak hagyd, hogy helyreüssem a csorbát! - szólalt meg újra Ngorru, akit láthatóan
halálra rémített ura hallgatása.
- Úgy lesz.
Rajid várakozón pillantott Khanura, aki ekkor lépett hozzájuk.
- Könnyű lesz követni őket - mondta a nyomkereső. - De egyenesen a romváros felé tartanak.
- Talán elkaphatjuk őket, mielőtt elérnék.
- Kötve hiszem - ingatta a fejét Gurad. - A barbárok jól bírják a menetelést. Bőven bent járnak már a romok
között, mire kézre kerülnének. Fontold meg jól, bátya, utánuk eredjünk-e...
Felemelte bal kezét, megcsillantva Haddap rubinját a hajnali fényben. Rajid lelki szemei előtt megjelent a
hatalmas üreg, mélyén a halott karavánnal. Ez, és csak ez volt az oka, hogy egy pillanatig tétovázott, mielőtt
kimondta volna:
- Utánuk megyünk. Yvorl kegyes, megóv bennünket a kelepcéktől. Ngorru, készen állsz-e, hogy jóvátedd a
hibádat?
- Igen, uwassin! - bólogatott lelkesen a véres ábrázatú ork.
Rajid Calub Baakóhoz fordult:
- Calub, a kaszámat!
A fonnyadt képű, alacsony ork elsietett a sátor felé, és hamarosan visszatért az ezüst áldozóeszközzel, mely
nem kaszára, inkább kicsiny sarlóra hasonlított.
- Fogjátok le! - mutatott Rajid Uieb Ngorrura, akit mindkét oldalról egy-egy hajcsár ragadott meg.
- Mit akarsz velem, uwassin? - hebegte Ngorru.
- Lehetőséget adok, hogy helyrehozd, amit elrontottál. Áldozni akarok Yvorlnak, hogy elnyerjem a
jóindulatát, amikor letérek az ősi útról. Te és az a másik öt azzal segíthettek a legtöbbet, ha életeteket
ajánljátok fel a Káosz istenének.
- Ne tedd ezt velem, uram! - könyörgött Ngorru. - Hűséges szolgája voltam az öreg Bilagnak, ahogy neked
is!
- Akkor most tegyél bizonyságot hűségedről azzal, hogy ellenkezés nélkül adod át magad Yvorlnak!
Ngorru felordított, és vadul hánykolódott a két hajcsár szorításában, ám Rajid gyors, szakavatott
mozdulattal elvágta a torkát. Ezután kiválasztotta Ngorru társai közül azt a kettőt, akik a legrövidebb ideje
álltak a szolgálatában, és hamarosan ezek is felmetszett ütőérrel rángatóztak a porban. A többi hármat
megkímélte. Úgy ítélte meg, ennyi áldozattal is magára irányíthatja a Káosz istenének kitüntető figyelmét -
botorság volna további jó harcosokat ölni vadászat előtt.
Amíg ő a véres munkát végezte, orkjai megrakták a halotti máglyát, uruk parancsára nem takarékoskodván a
magukkal hozott gallyakkal és a szárított borantrágyával. Rajid elválasztotta az áldozatok fejét a testüktől,
hogy azokat saját koponyájukkal a kezükben fogadhassa be a tűz, Yvorl rendelése szerint. A hajcsárok sietve
visszavonultak, magára hagyván a papot, aki maga alá húzott lábbal lekuporodott a földre, és a lángokba
meredt.
Yvorl, Káosz istene, vesd reám egyetlen szemed pillantását...
A drunohari papneveldében úgy mondták, ez a sivatag virágzó föld volt az idők kezdetén. Ám aztán Yvorl
éppen itt rombolta le az Őskáoszt medrében tartó gátat, s az rázúdult a világra, zabolátlan hullámaival
terméketlenné téve ezt a vidéket, mielőtt lecsendesedett volna. Hogy miért tett ilyet az Egyszemű, azt meg nem
fejthette senki: a Káoszisten cselekedeteinek értelme homályban marad a halandó elme előtt. Rajid
mindenesetre hitte a tanítás igazát. Ha itt, a kőpusztaságban imádkozott varázslatokért, azok oly gyorsan, oly
vad erővel árasztották el elméjét, mint sehol másutt, ám éppoly kiszámíthatatlanul is működtek. Szerencsére
inkább messze innen, a hegyekben kellett mágikus erejére támaszkodnia.
Most sem kellett sokáig várnia az isteni áldásra. A hatalom eltöltötte, s ő a tanultak szerint sorolta a
formulákat, melyekkel megköthette ezt az erőt. Főként csapdáktól óvó igékért fohászkodott, ám néhány
gyilkos varázslattal is felvértezte magát.
Az ima után feltápászkodott, s az áldozatok parázsló maradványainak hátat fordítva indult harcosai felé.
- Váljunk két csoportra, bátya! - javasolta Gurad. - Az egyik a szőkevényeket üldözi, a másik itt várakozik,
hogy...
- Nem! - rázta fejét Rajid. - Valamennyien megyünk.
- Bátyám...
- Térj már észhez! Nem tudhatjuk, milyen messzire futnak, és vissza is kell hoznunk őket épségben.
Szükségünk lesz az összes élelemre, vízre és takarmányra, amink csak van. Minden málhás állatot viszünk.
Harcosokat pedig miért hagynék hátra?
Gurad pofáján haragos kifejezés jelent meg, ám aztán zokszó nélkül indult segédkezni az állatok
felszerszámozásában.

* * *

A káosztörpéket egy óra múltán találták meg, egy híján mind a tízet. Hárman éltek még közülük, a többi
elvérzett. A kis fickók minden bizonnyal túl lassúnak bizonyultak a szökevények számára, kurta lábuk miatt
hátráltatták a menetet. Rajid felismerte a módszert, mellyel a barbárok megszabadultak a törpéktől: a csuklón a
vaspánt fölött áthurkolták a láncot, s ezt kétfelől húzva letépték a kezet. A kar-haniaknak megvolt ehhez az
ereje.
- Az ork asszony elvette az eszüket - hörögte az egyik haldokló, amikor Sápadtszemű odaléptetett mellé. -
Nekivágtak, pedig így csak halált találnak, nem szabadságot. Boszorkány az a némber. Én nem akartam szökni
tőled, uram, de nem tehettem mást! Tudom, hogy pap vagy, gyógyíts meg! Yvorl hitén vagyok én is...
- Mégis, kinek kellene egy kéz nélküli rabszolga? - Rajid elindította lovát.
- Majd a pöcsével dolgozik! - röhögött Gurad mögötte. - Úgy tartják, a törpék nagy bottal járnak...
Egymérföldnyi lassú ügetés után tűnt fel a hiányzó káosztörpe, aki leszegett fejjel támolygott előre a
rabszolgák nyomán, ő lehetett az első, akin a barbárok kipróbálták, hogyan vehetik ki legkönnyebben a
kurtákat a sorból, így csupán a jobbját szakították le: a balon keresztülrángatták a pántot, mely összetörte
kézfejében a csontokat es lenyúzta a bőrét. A nyomorult úgy segített magán, hogy kiráncigált egyet a
szakállfonataiba kötött bőrszalagok közül, és valamiképp - fogait és roncsolt végtagját használva - elkötötte
vele a vérző csonkot.
A lódobogás hallatán hátrapillantott, de aztán csak gyalogolt tovább konokul.
- Mi a neved? - kérdezte Rajid, amikor beérte.
- Juronn. A Ganlorrin klánból.
- Eszembe vésem a neved, Juronn, a Ganlorrin klánból. Kemény férfi vagy. Miért követed még mindig a
barbárokat?
- Egyedül senki sem boldogulhat a sivatagban, ork. Ennyit én is tudok. Ha beérem őket, még lehet esélyem.
Ha látják, hogy tartani tudom az iramot...
- Fél nap múlva erre jövök vissza, és láncon hozom őket, véresre korbácsolt háttal. Ha akkor még élsz,
Juronn, téged is magammal viszlek, bár keveset érsz így megnyomorítva. De a bátorságoddal kiérdemelted,
hogy elvigyelek Drunoharba.
A Ganlorrin kiköpött.
- Felszabadítasz, ork?
- A Quasadék soha nem szabadítanak fel rabszolgát. Akit foglyul ejtettünk, az a miénk. Életet kapsz
ajándékba, nem szabadságot.
 - Akkor ne gyere vissza értem, ork!
Rajid vállat vont, és megnógatta hátasát.
- Végezzek vele, uwassin? - kérdezte Calub Baako.
- Bízd a sivatagra!
Továbbkaptattak a perzselő hőségben, órákon át. A hátasok szügyén és farán patakokban folyt a verejték,
egyre fáradtabban emelgették lábukat.
- Pihenőt kell tartanunk, uwassin! - szólalt meg Khanu. - Ha kidőlnek alólunk az állatok, sosem érjük be a
szökevényeket.
- Először a törpékkel végeztek - csóválta fejét Rajid. - Utánuk következnek a gyerekek, majd az asszonyok.
Mindenki, aki nem bírja az iramot. Ayran elvette az eszüket. Szabadok akarnak lenni, ha belepusztulnak is. Ha
nagyon elhúzódik ez a hajsza, nem marad egy sem, akit Drunohar piacára hajtsunk.
-A romváros! - intett előre Gurad a következő dűne tetejére érve.
Falmaradványok meredtek ki a földből, oly kopottak, hogy alig lehetett megkülönböztetni őket a sivatag
szikláitól.
- Ez csak a pereme - felelt Rajid. - Tán félsz?
- Már hogyne félnék, a szentségit! Tegnap elhoztad nekem Haddap gyűrűjét, bátya. Meggyőztél arról, hogy
a sivatag megöli azt, aki letér atyáink útjáról. Most pedig épp te rángatsz be minket a pusztaság szívébe. A
kísértetvárosba, ahol Haddap odaveszett az övéivel.
Rajid előrerúgtatott, jelezvén öccsének, hogy négyszemközt akar szólni vele.
- Nincs más választásunk, Gurad. Ahogy magad is mondtad, rosszul megy az üzlet. Nem fordulhatunk
vissza Kar-Hanba újabb rabszolgákért, mert kevés az élelmünk és a takarmány. Ám ha áru nélkül térünk meg
Drunoharba, majd' az összes maradék pénzünk rámegy, hogy felszerelkezzünk egy újabb útra. Tízszer tíz erős
barbár! Két teljes falu! Hogy mondhatnánk le róluk? Gondolj bele, mekkora kockázatot vállaltunk, amikor
elfogtuk őket! Yvorl segítsége nélkül a Jégpárducok kunyhói előtt szárítaná a bőrünket a szél.
- Haddap alig tette be a lábát ebbe az elátkozott városba, máris vége lett, a karavánjával együtt.
- Őt nem segítette mágia. Bízz bennem, testvér! Időben fel fogom ismerni a csapdákat.
- Úgy legyen - morogta Gurad.
Amint továbbléptettek, a talajból térdmagasságban kiemelkedő, omladozó kőív állta útjukat. A városkapu
boltozatának csúcsa, gondolta Rajid; lenyűgözte, milyen mélyre tudta nyelni a sivatag az épületeket.
Gyanította, hogy ehhez az Őskáosz dúlásának is köze lehetett.
- Gyalog megyünk tovább - mondta, és lecsúszott a nyeregből.
A hátasok és számos málhás jószág őrzésére két hajcsárt hagyott hátra. Látta rajtuk a vívódást: jobban
járnak-e, hogy nem kell a többiekkel együtt mélyebbre hatolniuk az elátkozott helyre, ám uruk védelmező
mágiája nélkül maradnak itt?
A rabszolgahajcsárok Rajiddal az élen megkerülték a boltívet, és beóvakodtak az oszlopmaradványok,
időmarta márványtömbök közé. A pap elmormolt egy igét, mely a kelepcékre volt hivatott figyelmeztetni őt.
Gurad észrevette, hogy mágiát használ.
- Érzel valamit?
Rajid csak néhány pillanatig tétovázott a válasszal.
- Semmit.
Hazudott. A varázslat csak használója számára látható lángocskákkal figyelmeztetett a veszélyre, s Rajid
körül valóságos futótűz borított el mindent. Más körülmények közt az ork egy pillanatig sem tétovázik,
visszaforduljon-e, ám korábban már megtapasztalta a mágia kiszámíthatatlanságát ezen a vidéken. Előfordult,
hogy a bűvigéi csődöt mondtak, vagy éppenséggel tízszeres erővel tomboltak. A pap ez utóbbira gyanakodott
most, hiszen ha valóban minden talpalatnyi földet csapdák borítanak, miként haladhat mégis tovább sértetlenül
a csapata?
- Nincs itt semmi - ismételte, mert magán érezte Gurad gyanakvó pillantását.
 Ellépdelt egy épület félig földbe süllyed homlokzata mellett, melyről faragott arcok meredtek rá. Nem
hasonlítottak sem orkra, sem emerre, sem törpére. Csak azt akarom visszavenni tőletek, ami az enyém,
gondolta. Nem nyúlok a kincseitekhez.
Csizmája talpa alatt halkan megcsikordultak a kavicsok, és ő feszülő izmokkal várta, mikor lépnek
működésbe az ősi város csapdái. Ha vannak egyáltalán...
Először maga sem értette igazán, mi bírja rá ekkora kockázatvállalásra, aztán felderengett előtte Ayran szép,
hazug arca. Nem fogsz kacagni Rajid Quasadén, te alattomos boszorkány! A lovam után kötve hurcollak végig
a sivatagon, és minden pihenőnél erőszakot teszek rajtad... Ettől a gondolattól visszatért az elszántsága,
határozott léptekkel vezette be harcosait a romok közé.
Ahogy haladtak előre a töredezett oszlopfők, alacsony falak labirintusában, Rajid egyre inkább biztosra
vette, hogy az összezavart mágia csalja meg csupán, és nem kell csapdáktól tartania. Egy újabb igével szerte is
foszlatta a csapdafelismerő varázst, mert a folytonos vibrálás csak arra volt jó, hogy elvonja figyelmét.
Nyugalma lelket öntött a hajcsárokba: tekintetük immár a rabszolgákat kutatta, s nem azt, honnan les rájuk a
halál.
Khanu fedezte fel őket elsőként. Megérintette ura vállát, és előremutatott, arra, ahol sovány, napégette testek
villantak elő a kövek közül.
Rajid kivonta szablyáját, és próbaképpen elsuttogott rá egy varázslatot. Elégedetten látta az ívelt pengén
felragyogó fényt - a mágia nem mondott végképp csődöt.
Fegyverrel a kézben léptek be a falmaradványokkal övezett, kör alakú térre, ahol a rabszolgák összegyűltek.
A szökevények húszas csoportokba összeláncolva ültek, és Rajid nem látott mást a tekintetükben, csak
kimerültséget. Úgy nézett vissza rájuk, mint egy szigorú, ám megbocsátó apa, kinek gyermekei kitombolván
magukat visszatérnek a szülői házba.
- Kifutottátok magatokat, csürhe? - kérdezte szinte gyengéden. - Ideje visszatérni az útra.
A tér közepén szobor emelkedett, dárdára támaszkodó, sakálfejű harcost ábrázolt. A kőalak mellől izmos
rabszolga emelkedett fel, s vele hozzá bilincselt társai is, akik között Rajid Ayrant is megpillantotta.
- Szarvszikla Hor-Hoka vagyok, a Jégpárducok harci főnöke - szólalt meg a barbár. - Jegyezd meg jól ezt a
nevet, ork, mert engem fogsz szolgálni a túlvilágon!
- Sápadtszemű Rajid Quasade vagyok. - Rajid gúnyosan elhúzta a száját. - De ne fáradj azzal, Hor-Hoka,
hogy eszedbe vésd a nevem! Úgyis eladlak annak, aki a legtöbbet ígéri a széles válladért, és őt fogod szolgálni,
amíg meg nem vénülsz. És most vedd rá ezt a csürhét, hogy jöjjenek velünk szépszerével! Különben véresre
vert háttal kell visszagyalogolnotok velünk az útra, és higgy nekem, sokkal rosszabb lesz úgy!
Hor-Hoka az ork nő felé biccentett.
- Ez az asszony vér a vérünkből. Szabadságot ígért nekünk, és a ti halálotokat.
- Amint láthatod, Hor-Hoka a Jégpárducok törzséből, ez a szajha hazudott. Rajtatok lánc van, és mi élünk.
De e pillanattól öt korty vizet vonok meg a napi fejadagotokból minden egyes akadékoskodó szóért, amit
kiejtesz a szádon!
- Elpusztulsz a bűzös ork kutyáiddal együtt!
- Egyszer biztosan - vont vállat Rajid. - De addig még sok asszonyt meggyalázok a népedből, és sok bort
leengedek a gigámon, amit az értetek kapott pénzből vettem.
- Lássunk neki? - kérdezte Gurad, és leakasztotta övéről a bőrből font korbácsot.
- Kezdjétek a harci főnökön - intett a bátyja Hor-Hoka felé. - Az sem baj, ha belehal. Abból tanul a többi, és
megbecsülik magukat a hazaúton.
Gurad és a többiek megindultak előre, Rajid pedig a biztonság kedvéért felkészült a varázslásra. Ha Ayran
uralma alá akarja vonni a hajcsárok akaratát, meg fog lepődni.
Moraj támadt, és Rajid egyre erősödő remegést érzett a talpa alatt. Látta, hogy társai megtántorodnak.
Repedések futottak végig a talajon, aztán egy irdatlan roppanással megnyílt a föld.
A papnak volt annyi lélekjelenléte, hogy esés közben elkiáltson egy igét, melyet Haddap sorsán okulva
tartogatott az elméjében. Láthatatlan hálót nyújtott ki az övéi felé. Ennyi testet egyszerre nem bírt megtartani a
levegőben, de lassítani tudott a zuhanásukon. Ha nem is épp puhán, de legalább sérülés nélkül érkeztek le a
semmiből támadt üreg mélyére, miután a leomló kövek már becsapódtak a földbe.
A sűrűn gomolygó porból egyszer csak Gurad bukott ki, és felfelé mutogatott. Rajid a jelzett irányba akart
fordulni, ám ekkor újabb omlás zaját hallotta. Varázsigét hadart, ám épp csak a végére ért, amikor a fejének
csapódott valami, mindent sötétségbe borítva.

* * *

- …magadhoz, bátya! Térj magadhoz, a keservét, nincs jogod meghalni!

Rajid érezte, hogy egy tenyér keményen csattan az arcán. Gyorsan kinyitotta szemét, nehogy Gurad kiverje
néhány fogát ébresztésül.
- Szállj le rólam! - hörögte. - Jól vagyok...
Ez igencsak messze esett az igazságtól, mert a feje hasogatott, mintha ló tiporta volna meg jégre való, éles
patkóval.
Felnézett. Tágas teremben hevert, olyanfélében, mint amely Haddapot is elnyelte. A beszakadt mennyezeten
át behulló fénykéve megvilágította a hajcsárokat, akik a padlót borító kőhalmokon ültek, és őt bámulták.
Gurad, Khanu, Calub Baako és még tizenkét harcos, tetőtől talpig porral borítva. Senki sem hiányzott. Hála
legyen Yvorlnak! - gondolta Rajid.
- Mi történt? - kérdezte rekedten.
- Volt még egy omlás, miután lezuhantunk - bökött fölfelé Calub Baako. - Egy kő megtalált téged, uwassin.
- Azt ígérted, a mágiád megóv bennünket a csapdáktól! - acsargott Gurad.
Rajid feltápászkodott, leporolta magát, és csak ezután válaszolt:
- Így is lett. Ugye, nem hiszed, kedves öcsém, hogy saját ügyességed miatt éltél túl harminclábnyi esést?
Gurad felsandított a naptól ragyogó nyílásra, felmérte a magasságot, és nyelt egyet.
- De a kelepcében akkor is benne vagyunk! - mondta konokul.
- Mit tudtok az áruról? - kérdezte Rajid, ügyet sem vetve testvére akadékoskodására.
Khanu fekete körmű ujjával megkocogtatta a szemközti falat.
- Emögött vannak, uwassin. Hallottuk a beszédüket és a láncok csörrenését.
- Ugyanabban a házban vannak, amiben mi... - Gurad képéről eltűnt a dühös kifejezés, és valami torz
mosolyféle derengett fel rajta. - A szajha őket is a vesztükbe vezette, nemcsak minket.
- Ha rajtam múlik, sem nekik, sem nekünk nem itt és most ér véget az életünk.
Rajid körbebotorkált a leszakadt építőkövek közt, de mindegyik kijáratot omlás zárta el. Ebbe a terembe
talán azért nem tudott betüremkedni a sivatag, mert az ajtók erősebbek voltak, mint az épület többi részén.
Mire szétrothadtak, mögöttük már kemény fallá tömörült a por és a törmelék. Az eltemetett csarnokból
farkasverem lett, mely évszázadokon át várt arra, hogy megnyílhasson a zsákmány lába alatt.
Az egyik falon domborműre lett figyelmes, mely egy elfet - vagy ahhoz hasonló, férfiatlanul keszeg fajzatot
- ábrázolt, mint egy kopasz asszonyalakkal ölelkezett valamilyen oltárféleségen. A nő arasznyi karmai az elf
hátába mélyedtek, vért fakasztva rajta.
- Túl mélyen vagyunk - szólalt meg Calub Baako. - Ha lenne kötelünk, tán akkor sem tudnánk kimászni
innen.
- Az árum nélkül úgysem megyek sehová.
Rajid megállt a kőfal előtt, és fülelt.
- Nem hallom őket - mondta végül.
- Mit törődünk mi most... - kezdte Gurad.
- Hallgass!
A pap lehunyta szemét, hogy kizárja elméjéből ezt a helyet és orkjai szemrehányó tekintetét. Yvorlhoz
fohászkodott, majd ujjával jelet rótt a falat borító porba. Miután biztonságos távolságba hátrált, kimondta az
igét. Olyan hirtelen szállt el belőle minden erő, hogy megtántorodott, és tán el is esik, ha Gurad nem nyúl a
hóna alá.
 - Hé, bátya...
A szédülésroham egy pillanatig tartott csupán, s Rajid zihálva felnézett. Bizonyosra vette, hogy kudarcot
vallott a varázslattal, ám az mégis működött: a rajzolat egyre fényesebben izzott, aztán a kövek egy
roppanással kifordultak helyükből. A falon akkora nyílás támadt, melyen kényelmesen átfért egy ork.
A hasadék túloldalán ugyanaz volt, mint az előző teremben: egymás hegyén-hátán heverő tömbök a
leszűrődő napfényben. A rabszolgák eltűntek, ám a porban a nyomok széles csapása egy ajtóhoz vezetett.
Gurad bizalmatlanul méregette a nyílást.
- Vesszek meg, ha oda is követem őket!
- Pedig aligha lesz más választásunk- mondta bátyja szárazon. - Ha már egy egyszerű varázslat, mint az
iménti, így elapasztja az erőmet, aligha tudlak felröptetni benneteket. Keresnünk kell egy helyet ebben az
átkozott palotában, ahol felmászhatunk a felszínre. A barbárok sem bolondok, ők is ugyanígy tesznek. Mit látsz
ott, Khanu?
A nyomokat tanulmányozó ork apró, sötét szeme Rajidra villant.
- Az aggaszt inkább, amit nem látok, uwassin.
- Mit nem látsz? - röhögött Gurad. - Mézes bort és karcsú fiúkat?
- Vért. Sebesülteket és holtakat.
Gurad elkomorodott, és megvakarta a tarkóját.
- Igaz. Nem volt varázstudójuk, aki óvja őket. Hogyan élhette túl ez a csürhe a zuhanást?
- Talán mégis volt velük valaki. - Rajid maga elé idézte Ayran arcát, s haragjában minden óvatosságot
feledve, elsőként lépett a küszöbön túli sötétségbe.
Végighasadt mennyezetű, rövid folyosóban találta magát, mely egy lépcsőbe torkollott. Fenyegető alakokat
képzelt a félhomályba; önkéntelenül is a szablyájáért nyúlt, és maga lepődött meg a legjobban, ott találta az
oldalán. Alighanem a hajcsárok lelték meg az omlás után, s csúsztatták vissza a kardhüvelybe.
Nekivágott a törmelékkel borított fokoknak. Dohszag csapta meg az orrát, egy századok óta a mélyben
szunnyadó épület lehelete.

* * *

A lépcső boltozatos gádorban végződött, melyből Rajid hunyorogva lépett ki a fényre.

- A keservét! - fakadt ki a mögötte érkező Gurad. - Lehetetlen...
Város vette körül őket, de nem a földből épp csak kikandikáló romok, hanem megannyi sértetlen épület. A
márványt és követ alig kezdte még ki az időjárás, a homlokzatok bronzszobrai makulátlanul verték vissza a nap
sugarait.
Rajid és társai egy tér közepén álltak, hatalmas palota előtt. Itt verődtek össze a rabszolgák is, és éppoly
rettegő ámulattal szemlélték a várost, mint az orkok.
A pap körülnézett, de az összeláncolt barbárokon kívül teremtett lelket sem látott az utcákon. Az épületeken
túl városfal emelkedett, oly magas, hogy Rajid nem értette, miként kerülhette el ez a figyelmét, amikor még a
romok közt üldözte áruját. Igaza volt Guradnak, ez lehetetlen: messziről észre kellett volna venniük ezt a
helyet.
- Varázslat - szólalt meg Khanu, aki hasonló következtetésekre juthatott, mint ura. - Menjünk innen,
uwassin!
- Nem - suttogott Gurad. - Megtaláltuk a kincset, amit Haddap keresett.
- Ha van is itt kincs, nem vonhatjuk fejünkre az itt élők haragját azzal, hogy elvesszük - rázta fejét Rajid. -
Fogjuk az árunkat, és elmegyünk. Nem nyúlunk semmihez, ami nem a miénk.
- Miféle itt élők, bátya? Látsz itt bárkit is? Ez a hely halott!
- A házai épek. Miként lehetséges ez? Miként lehetséges, hogy a romok között járva nem láttunk meg egy
ekkora várost? Káprázat az egész, vagy valami annál is rosszabb. Eszem ágában sincs az életem kockáztatni
azzal, hogy kutakodni kezdek. Fogjuk az árut, és megkeressük a városkaput!
Mozgolódás támadt a rabszolgák között: Ayran és a hozzá bilincselt csoport elindult Rajidék felé.
 - Beszélnünk kell, Rajid Quasade! - kiáltotta a nő Szarvszikla Hor-Hoka mellől.
- Nincs miről beszélnünk, szajha - vetette oda neki az Yvorl-pap.
- Ez, amit látsz... - az ork nő állával a házak felé bökött - Dwohal-ar-Hebon. Hebon városa. Elátkozott hely.
Ha valaha is ki akarsz jutni innen, össze kell fognunk.
Rajid elfordult tőle, és intett Guradnak.
- Calubbal és négy harcossal indulj el amarra! Menjetek végig a városfal mentén, míg kijáratot nem találtok!
Khanu, te ugyanezt tedd ötödmagaddal a másik irányban! Ha több kapu is van, minél délebbit keressetek!
A két csoport nekivágott a kihalt utcáknak, hogy teljesítsék Sápadtszemű parancsát. Ayran felcsóválva
figyelte őket, majd újra odakiáltott Rajidnak:
- Innen nincs kiút. Csak az időt vesztegeted a kutatással, Rajid Quasade! Márpedig az időd szűkös. Ha a nap
leszáll, mindannyian megtapasztaljuk az átok erejét.
- Miről beszélsz?
- Hebon átkáról.
- Honnan tudsz ennyit erről a helyről? - kérdezte Rajid.
Ayran egy pillanatig tétovázott, mielőtt felelt volna:
- Hazudtam Haddap úr térképéről. Nem volt neki. Én vezettem ide őt. Elolvastam minden régi írást
Hebonról. Azt hittem, a város már rég az enyészeté lett, és csak a kincseit hagyta hátra, de úgy tűnik, errefelé a
varázslat még mindig erős a falaiban.
- Miféle varázslat?
- Bölcsebb lenne, ha levennéd a vasakat rólam és Hor-Hokáról, hogy egyenrangú felekként beszélhessünk.
Csak együtt törhetünk ki innen.
- A hőség elvette az eszedet, asszony! Nincs tárgyalnivalóm rabszolgákkal. Megvárjuk, míg a harcosaim
visszaérnek, aztán elviszlek innen benneteket az első alkalmas kijáraton át. - Rajid a megtermett barbárra
pillantott. - Te pedig, Szarvszikla Hor-Hoka, mondd meg a tiéidnek, hogy aki szökni próbál, nyilat kap a
hátába! Fussatok, ha halott testeket akartok vonszolni magatokkal.
A vele maradt harcosok külön utasítás nélkül is előreléptek, s elővették íjukat. Rajid letelepedett a teret
borító, sima kövekre, és látszólagos nyugalommal várakozott. Belül azonban keselyűként tépte-marcangolta a
kétely. Egyre Ayran szavain rágódott, s azon kapta magát, hogy időnként a Magniusra téved a pillantása, mikor
kezd hanyatlani az égitest. A szajha bizonyosan hazudott az átokról. Újabb fortély, amellyel ellenem akarja
uszítani az árumat...
Hosszú időn át várakozott a két csoport, a rabszolgák tömege szemben az öt orkkal. A palota lassan
nyújtózó árnyéka lassan elnyelte azokat is, akik mostanáig a napon ültek. Rajid némán elátkozta magát, amiért
nem egyezett meg a kijárat keresésére indult két csapattal, veszély esetén miként adjanak jelet.
A Gurad és Khanu vezette harcosok csak nagy sokára értek vissza, és Rajid már messziről látta
arckifejezésükön, hogy rossz híreket hoznak.
- Találtatok-e kaput? - tápászkodott fel a jöttükre.
- Igen, bátya - felelt Gurad sötét tekintettel. - De ork azokat ki nem nyitja. Irdatlan vastag jószágok, zárat
nem látni rajtuk.
- A falak magasak, és sima márvánnyal födték valamennyit - vette át a szót Calub Baako. - Lehetetlenség
átjutni.
Rajid igyekezett leplezni csalódottságát.
- Átkutatjuk a házakat - mondta. - Kampót keresünk, és köteleket. Megmásszuk a falat.
Társai szemében látta, várják, hogy varázslatokat ígérjen nekik, melyek kijuttatják őket innen. Nem
mondhatta el nekik, hogy kezd tartani a mágiától, mely hol megbízhatatlanul működött, mint a
csapdafelismerés, hol ijesztő módon kiszipolyozta testét.
- Csak nem ér olyan szégyen, hogy nem bírunk kivergődni egy üres városból - mordult fel. - Rajtunk
röhögjenek Drunohartól Meiranig?
- Márpedig nem találsz itt olyan eszközt, ami kijuttat az elátkozott városból! - szállt át Ayran hangja a téren.
- Miért ez az ostoba makacsság, Rajid Quasade? Hallgass meg, aztán döntsd el, hiszel-e nekem!
 - Fogd be a szád, asszony! - Rajid érezte, hogy az irányítás lassan, de biztosan kicsúszik a kezéből. -
Átkutatjuk a házakat.
- Elfogyott az időd, Rajid úr! A Magnius nyugovóra tér a hegyek mögött, és előbújnak Hebon alattvalói! Ha
mind felfegyverkezünk, és egymásnak vetjük a hátunkat, talán megvédhetjük magunkat, és akkor... csak
akkor... a város kiereszt a karmai közül.
Rajid szótlanul nézte az ork nőt.
- Hallgasd meg, uwassin! - szólalt meg mellette Khanu. - A városon varázslat ül, másképp látnunk kellett
volna a távolból.
Gurad biccentett.
- Hallgasd meg, bátya!
- Vedd le róla a vasat! - egyezett bele Rajid. - Csak róla és a barbárról.
Gurad megszabadította láncától Ayrant és Hor-Hokát.
- Jöjj velem, Rajid úr, mutatok valamit! - mondta Ayran a csuklóját dörzsölgetve.
- Hová akarsz elcsalni?
A nő a térről induló, legszélesebb utca felé fordult, és egy piramisra mutatott, mely magasan a házak teteje
fölé emelkedett.
- Oda.
- Honnan tudhatom, hogy nem csalsz csapdába, mint azt Haddappal tetted?
- Nem én okoztam a vesztét. Megnyílt alattunk a sivatag, ahogy alattad is. - Ayran szembefordult a férfival,
aki rettegést látott a nő sötét szemében. - Félek, Rajid úr, és ha meghallod a történetemet, te is félni fogsz.
- Menjünk - bólintott a férfi.
Ayrannal és a barbárral az oldalán elindult az utcán. Menet közben az épületeket figyelte, próbálván
kitalálni, miféle nép élhetett itt egykor. A házak nemes építőanyagai, díszes homlokzatai jólétről árulkodtak, de
Rajid nem látott be az ablakokon, hogy megállapíthassa, odabent is hasonló gazdagság uralkodik-e. A
faragványok olyan állatokat, növényeket ábrázoltak, melyek sosem éltek a kőpusztaságban, így a papban
éledezni kezdett a gyanú, hogy a város az Őskáosz pusztítása előtt épülhetett. A domborműveken karcsú
alakok is feltűntek: Rajid elfnek nézte őket, bár egyikük-másikuk torzult koponyája ellentmondani látszott
ennek.
- Halljam a történetedet! - szólt rá Ayranra, hogy megtörje a fenyegető csendet, mely körülvette őket.
- Láthatod, uram, hogy ezt a helyet a mágia őrzi meg épségben. Ezt tartsd szem előtt, mikor eldöntőd,
hiszel-e nekem, vagy sem!
- Ne aggódj, látom én is, hogy nincs itt valami rendjén.
Ayran a piramist fürkészte.
- Az idők hajnalán ez a vidék még zöld volt és termékeny. Egy elf király, Hebon országa terült el itt. Hebon
a mágia legnagyobb misztériumainak beavatottja volt, és az istenek kegyeltje. Akkoriban még halandók és
halhatatlanok útja gyakrabban keresztezte egymást. Hogy miként is történt, az nem ismeretes, de Hebon egy
istennő szeretője lett, Dylgóé, aki az elfek hite szerint a halálon uralkodik.
- Asszony, ha szerelmes históriákkal akarod elvonni a figyelmedet...
- Hallgass végig türelemmel, Rajid úr! - Ayran tekintete fátyolossá vált. - Erős volt ez a szerelem, mert
Dylgót vonzotta a végesség lángja, ami Hebon életét emésztette, a férfit pedig elbűvölte az istennő soha nem
változó tökéletessége. De ez a szerelem mégsem tarthatott örökké mert az örökkévalóság csak egyikőjüknek
adatott meg. Hebon idővel sóvárogni kezdett valaki után, aki osztozik vele a halandók félelmeiben, örömeiben.
így történhetett, hogy egy elf szépség, Tiaive elrabolta a király szívét Dylgótól.
- Az istennő pedig megátkozta ezt a várost, igazam van?
Rajid szeme ide-oda járt, próbált rájönni, miről akarja elvonni a figyelmét a nő ezzel a dagályos történettel.
- Dylgo nem volt megbocsátó fajta, bár az istenek más mércével mérik a szenvedélyt. Számtalan szeretővel
járt hasonlóképpen, s még számtalan megcsalás és megcsalatás vár rá, míg világ a világ. De akkor még erős
volt benne az érzés Hebon iránt, könnyen vált gyűlöletre. Mégsem pusztította el a királyt Tiaivével együtt,
ennél rosszabb sorsot tartogatott számukra. Akkoriban nem csupán halandók és halhatatlanok, de halhatatlanok
és halhatatlanok útjai is gyakrabban keresztezték egymást. Rend és Káosz egymásnak feszült, és a csatát
sokszor személyesen vívták, nem híveik által, mint manapság. Dylgo és mások a Rend istenei közül
megpróbálták tőrbe csalni Yvorlt, hogy megrendítő csapást mérjenek a Káoszra. Dylgo úgy rendezte, hogy
ennek helyszíne éppen Hebon országa legyen. Kis híján sikerült is legyőzniük Yvorlt, ám az végső
kétségbeesésében rájuk szabadította a Káosz forrását, ahonnan minden ered. A Rend istenei kénytelenek voltak
meghátrálni az Őskáosz nyers ereje elől, melyet maga Yvorl is alig bírt újra lecsendesíteni. Hebon gyönyörű
országa kőpusztasággá, az elfek torz lényekké váltak, amerre az Őskáosz dúlt. Maga Hebon és halandó
szeretője is erre a sorsra jutottak, melynél aligha érhet nagyobb csapás egy szépségére büszke elfet. És ki
lehetett volna szebb Hebonnál, ki lángra gyújtotta egy istennő szívét? Ki lehetett volna szebb Tiaivénél, akit
Hebon méltónak érzett magához? De az istenek csatája után a Káosztól megfertőzött, rút teremtmény lett
belőlük.
Ayran elhallgatott, mert már a piramis lábánál jártak, ahol tekintélyes halmokban álltak a fel nem használt
építőkövek. Rajid elképedve nézte a fölébe tornyosuló monstrumot. A lépcsőzetes építmény mindegyik szintje
kör alakú volt, akár egy malomkerék, melyre egy kisebb malomkereket fektettek, s így tovább, a hatodik
emeletig. Közepén lépcső vitt fel egészen a csúcsig.
A férfi felfigyelt a piramist alkotó, szögletes kövek mintázatára. Mindegyik tömbbe más-más arcot véstek,
főként elfekét, de akadt itt egyéb faj is.
- Irdatlan munka lehetett ezt mind kifaragni - állapította meg.
- Talán nem is annyira, ahogy vélnéd.
Ayran elindult a lépcsőn felfelé. Sarus lába arcokon tiport, mert a fokokat is ezek díszítették. Hor-Hoka
követte volna, ám Rajid a karjánál fogva visszahúzta a prém ágyékkötős barbárt.
- Megbízol ebben az asszonyban, Szarvszikla Hor-Hoka? Mert én nem. Honnan tudhatjuk, hogy nem a
végzetünk vár ránk odafent?
Az izmos férfi lerázta magáról Rajid kezét.
- Gyáva ork görény. Nincs odafent semmi, csak ez a sok halott arc.
A pap szó nélkül hagyta a sértést, de jól eszébe véste. Ha túllesznek ezen az egészen, Hor-Hokát véresre
korbácsoltatja, és kiköti a napra, bármennyi pénzt veszítsen is egy ilyen tetszetős árun.
- Miért vagy ilyen biztos ebben?
- Jártam már itt, amikor megérkeztünk. Az asszony látni akarta, és mi, akik hozzá voltunk láncolva, vele
tartottunk.
Nekivágott a kőgrádicsoknak, és Rajid némiképp megnyugodva tartott vele. Ahogy mind följebb és följebb
jutottak, egyre kevesebb lett a köveken az elf arc, s egyre szaporodtak a faragványokon az egyéb népek
gyermekei. A pap még jégóriásokat is látott, kiknek irdatlan ábrázata rá sem fért a kváderre teljes egészében, az
ismeretlen mester pedig láthatóan ragaszkodott ahhoz, hogy csak életnagyságban jelenítsen meg fejeket.
Az ötödik szintre érve kifulladt, ezért pihenésképpen kisétált az építmény peremére, hogy onnan tekintsen
körbe. Messze túllátott a városon, de a körben elterülő sivatag más volt, mint amit ismert. Mindent összezavar
itt a mágia, gondolta borzongva. Megfogadta, ha egyszer kikeveredik innen, hálából a tíz legértékesebb
rabszolgáját áldozza fel Yvorlnak. Hor-Hoka bízvást közöttük lesz...
- Láthatod - szólalt meg mellette Ayran. - Nem a falak tartanak fogva, hanem mágia.
- Hogyan lehet kitörni innen?
- Hebon története a kulcs. Amikor Dylgo bosszúja sivataggá tette az országát, őt és szíve választottját pedig
elcsúfította, a király első dühében földig romboltatta az istennő szentélyét. Ezt a piramist, amin most állunk.
- Ahhoz képest sértetlennek tűnik. A történeted többi része is csak ennyire igaz?
- Hebon önmagától is viszolygó rútságként uralkodott hozzá hasonlóan rút lények ezrein, akik a
pusztaságban tengődtek. Idő kérdése volt, hogy örökre eltűnjön a világból az országával együtt, és még a
nyomát is befödje a por. Hebon nem bírt belenyugodni ebbe. Elfként hosszú életre született, királyként pedig
arra, hogy hatalom legyen a kezében, és századokon át emlegessék a nevét. Büszkeségét félretéve megkövette
hát Dylgót. Arra kérte, könyörülne meg rajta és népén. Az istennő emlékezett még, mennyire szerette ezt a
férfit, ezért úgy döntött, ad neki egy esélyt. De emlékezett a fájdalomra is, amit Hebon okozott neki azzal, hogy
elfordult tőle egy másik asszony miatt. Ezért az esély, amit felkínált, kegyetlen volt. Hebon és országa ezentúl
Dylgo birodalmában, a halál birodalmában létezik tovább, mindaddig, amíg Hebon újra fel nem építi az istennő
szentélyét. De építőket csak az élők világából szerezhet magának.
- Ezért vagyunk itt mi?
- Igen. Sötétedéskor előjön Hebon torz alattvalóival Dylgo birodalmából, és elfog mindenkit, akit a
városban talál. Foglyait idehajtja, hogy a piramist építsék. De aki ellen tud állni neki, és megéri a pirkadatot, az
megmenekül. Ezért kell leoldanod a láncokat Hor-Hoka népéről. Együtt talán visszaverhetjük Hebon síron túli
harcosait. Ők nagyon erősek, és ha igazak a hírek, hogy ránk köszöntött az Élőholtak Kora, erejük csak
gyarapodott.
- Mivel fegyverezzem fel a rabszolgáimat?
- A házakban találsz mindent, ami kell.
Rajid gúnyosan elmosolyodott.
- Akkor majd találok eszközöket is ahhoz, hogy átmásszak a falon. Megmondjam, mit hiszek, asszony?
Azért próbálsz rémítgetni ezzel a régi történettel, hogy fegyvert adjak a foglyaim kezébe, akik azonmód
lemészárolnak engem és az enyéimet. Ügyesen kiötölted, annyi szent!
- Gyere tovább, ha még mindig nem hiszel nekem!
- Ugyan minek? Ez a rakás kő nem fog meggyőzni semmiről.
Rajid vonakodva követte a nőt az utolsó szintre vezető lépcsőn. Felérve látta, hogy odafent már lerakták egy
újabb „malomkerék” alapjait, mely megkoronázta volna a piramist, ha elkészül.
- Nézd meg jól az arcokat! - mondta az asszony.
Rajid futó pillantást vetett a faragott pofákra.
- Sok köztük az ork, azt látom. Ezzel akarsz rám ijeszteni?
- Nyisd ki a sápadt szemed, amiről a nevedet kaptad! - sziszegte Ayran. - Nyisd ki, és láss vele!
A nő kinyújtott mutatóujja a félig megépült szint egyik kövére szegeződött. Rajid odanézett, és benneszorult
a lélegzet.
- Haddap... - nyögte, és közelebb lépett a falhoz.
A dombormű egy széles képű, behízott szemű ork vonásait viselte: Haddapét. Mellette Rajid ott látta
Fusunt, a testőrt, s még néhány arcot melyek ismerősnek tűntek vetélytársa karavánjából.
- Yvorl, ne hagyj el...

* * *

Rajid a tér közepén állt, a rabszolgák és saját harcosai között, s beszámolt arról, amit látott, igyekezvén,
hogy ne reszkessen meg a hangja. Mindkét csoport valósággal itta a szavait, egy pisszenés sem hallatszott.
- Harcolni fogunk - mondta végül Sápadtszemű. - ígérem nektek, hogy valamennyien megérjük a hajnalt.
Bevesszük magunkat a legerősebb épületbe, és visszaverünk minden támadást. Hajlandó vagy-e a tiéiddel az
oldalunkon küzdeni, Hor-Hoka?
- Vedd le a láncainkat, és adj fegyvert! - dörmögte a barbár.
- Megteszem. De előbb a szavadat kell adnod... esküdj meg az isteneidre, az őseid vérére, bármire, ami
neked szent, hogy ha kijutunk ebből az elátkozott városból, ellenkezés nélkül hagyjátok újra megvasalni
magatokat!
A hosszú hajú barbár hátrahőkölt, szakállas arcából kivillantak erős fogai.
- Tréfálkozol velem, ork? Szeretném én azt látni, ki tesz újra rabbá egy Jégpárducot, ha szabad, és dárdát
ragadhat a kezébe!
A kar-haniak helyeslő rivalgásba kezdtek vezérük szavai hallatán. Rajidnak arcizma sem rezdült.
- Egy Quasade sosem szabadít fel rabszolgát - jelentette ki olyan hangosan, hogy az összes barbár hallja. -
Ha nem esküszöl meg arra, amit kértem, nehéz éjszakának nézünk elébe. Én és a harcosaim még csak
elboldogulunk valahogy, de kíváncsi leszek majd, mihez kezdtek ti egymáshoz láncolva, amikor síron túli
lények özönlik el az utcákat a véretekre szomjazva.
 Hor-Hoka dühösen vicsorogva megindult Rajid felé.
- Gyere csak! - biztatta a pap. - Adj okot a harcosaimnak, hogy nyilakkal tűzdeljenek tele! Így legalább
leróhatod az adósságod, amiért gyávának neveztél.
- Kössünk alkut! - torpant meg a barbár, látható erőfeszítéssel kétkedve felül indulatán. - Ha közösen
harcolunk, és megérjük a napfelkeltét, nem fordulunk ellenetek. Erre szavamat adom! Elindulunk vissza, a
keleti hegyek közé, ti pedig a tengerparti városotokba.
- Egy Quasade sosem szabadít fel rabszolgát. - Rajid hátat fordított Hor-Hokának, és következő szavait már
Khanuhoz intézte: - Nézzetek körül, milyen fegyvereket rejtenek a házak, és keressétek meg a legjobban
védhető helyet!
- Te megtébolyodtál, Rajid Quasade! - kiáltott Ayran. - A Halál birodalmának erői támadnak ellened, mégis
a kapzsi kalmárelveidet követed?
Sápadtszemű úgy tett, mintha meg sem hallaná: útnak indította harcosait a kiszemelt épületek felé.
- Bátya, az asszony jól beszél, engednünk kellene a barbárnak - szólt Gurad fojtott hangon.
- Engedjen ő - súgta vissza Rajid. - Csak az izmai nagyok, az akaratát könnyűszerrel megtöröm.
- Várj, ork! - morrant fel egyszer csak Hor-Hoka. - A sötétség, ami bennünket fenyeget, nem ér fel a lelked
sötétjével, annyi már bizonyos. De nem akarom holtan látni az enyéimet.
- Akkor esküdj!
- Én, Szarvszikla Hor-Hoka, a Jégpárducok harci főnöke szavamat adom, hogy ha épségben kijutunk ebből
a városból, újra ránk tehetitek a vasakat. De a szavam csak akkor áll, ha a harcban az én népemet éppúgy
védelmezed, mint a saját fajtádat! Nem csalétekként vagy martalékként állunk mellétek, hanem
harcostársakként.
- Úgy legyen! - bólintott Rajid. - Gurad, a kulcsokat...
A rabszolgákról lekerültek a láncok, és azonnal kezdetét vette a kutatás használható holmik után. Orkok és
kar-haniak együtt óvakodtak be a palotába, és megilletődötten járták végig az óriási csarnokokat. Márvány,
arany és drágakő uralt itt mindent, nem is szólván a selyem- és brokátfüggönyökről, drága szőnyegekről,
melyeknek az enyészet martalékává kellett volna válniuk az évszázadok során, mégis úgy tetszett, mintha
nemrég szőtték volna valamennyit. A behatolók félelmén lassan felülkerekedett a sóvár vágy; csoportokra
oszlottak, s hamarosan örömteli kurjantásaik visszhangoztak a folyosókon, amint rábukkantak Hebon kincseire
a termek mélyén.
Rajid nem törődött az arannyal. Egy dombormű vonta magára figyelmét, bámulatra méltóan pontos
másolata annak, melyet a csarnokban látott, ahová lezuhantak. A két elf véres üzekedését ábrázolta; a pap
eltűnődött azon, miért lehetett oly nagy jelentőségű a hegyesfülűek násza, hogy ennyiszer megörökítették.
Elszakította tekintetét a faragványról, s egy csúcsíves ablakon át az eget kémlelte, mely az alkony
közeledtével kezdett rőt színezetet ölteni. A pap attól tartott, a töméntelen drágaság láttán saját harcosai éppúgy
megfeledkeznek a veszedelemről, mint a barbárok. Már-már azon volt, hogy a józan Khanut maga mellé véve
erővel próbálja rávenni őket, tegyék a dolgukat. De ekkor Hor-Hoka egyik vadásza rálelt a fegyverteremre, és
rövid időn belül mindenki odagyűlt a finom elf láncingeket, ezüstberakásos nyelű dárdákat próbálgatni.
- Észrevetted, uram, hogy a palota egyre gyorsabban fiatalodik? - szólalt meg mögötte egy női hang. - Bár
mi is visszaforgathatnánk így az idő kerekét...
Rajid Ayran felé fordult, aki egy falikút mellett állt. A férfi emlékezett, hogy amikor belépett ide, a
márványmedence száraz volt, ám most kristálytiszta víz folyt át az asszony kinyújtott ujjai közt.
- Valóban.
Rajid tekintete megállapodott a parázstartókon, melyek immár sárgán izzottak, visszaszorítva a sűrűsödő
homályt. Az ork látta, hogy a folyosón is fáklyák lobbannak fel. Életre kel itt minden. Egyetlen dolog hiányzott
még: a palota lakói, ám a férfinak most már kétsége sem lehetett afelől, hogy azok is megjelennek hamarosan.
És ha ez bekövetkezik, aligha lesz köszönet a lakomában, amit a hívatlan vendégek tiszteletére rendeznek.
- Mi ketten... - szólalt meg Ayran - segíthetnénk egymáson.
- Hogy érted ezt, asszony?
 Amaz nem válaszolt, mert léptek közeledtek: Khanu sietett feléjük a csarnokon át. Nem aggatta tele magát
elf pengékkel, tarsolyát sem dagasztották gyöngysorok és érmék. Rajid ebből arra következtetett, a nyomkereső
mostanáig az alkalmas helyet kutatta, ahol fogadhatnák a síron túliak ostromát.
- A palota tűnik a legerősebb épületnek, uwassin - közölte Khanu. - De ha kívánod, szétnézek még a
városban.
- Arra nincs már idő. Ez a hely megteszi. De kevesen vagyunk ahhoz, hogy az egész épületet védjük. Le
tudjuk zárni egy részét?
- A főkapu felett van egy jókora terem. Éppen arra szolgálhatott, hogy a palotaőrség onnan védekezzen, ha
ellenség törne be a városba. Lőrések nyílnak három irányban. Íjakkal nagy pusztítást vihetünk végbe azok közt,
akik a téren gyülekeznek.
- Odabent?
- Ciszterna, fegyverállványok, tárolók a legkülönfélébb lövedékeknek. Az ajtókat erős rudak zárják, és talán
varázsjelek is, de ahhoz már a te tudásod szükségeltetik, uwassin...
- Csapdába ejthetnek a teremben?
- Lépcsők vezetnek fel a tetőteraszra. Lezárható a bejáratuk, ha odafentről is támadás érne.
- Szedd össze a harcosokat! Gondoskodj arról, hogy kincsek helyett mindenki fáklyát, nyilakat, vizet vigyen
be magával! Olyasmit, aminek hasznát is vesszük. Nekem gondom lesz a védőrúnákra.

* * *

A tömeg zúgása betöltötte az alacsony mennyezetű termet. A száznál is több kar-hani és ork elfértek itt
anélkül, hogy össze kellett volna zsúfolódniuk. Rajid elnézte a csillogó vérteket, sodronyingeket, sisakokat a
korábban félmeztelen, vagy csak kopott prémekbe öltözött barbárokon: nagyobb értéket öltöttek most
magukra, mint amit a rabszolgapiacon kaphatott értük. A kereskedő kísértést érzett, hogy ebben a
felszerelésben hajtsa őket Drunoharba, ám tisztában volt azzal, hogy ennyi fémbe burkolva hamar megölné
őket a sivatagi nap heve. Hirtelen felfogta, miféle gondolatokra vesztegeti idejét, és majdnem felkacagott.
Hogyan képes ilyesmin jártatni az eszét, amikor az sem bizonyos, túlélik-e az éjszakát? Ráér hajnalban
foglalkozni az édes gonddal, menynyit és mifélét vigyenek magukkal Hebon kincseiből.
Az ajtónak szentelte figyelmét, melyet négy orkja éppen most zárt le a tartókba emelt, combvastag
gerendával. A fémlemezekkel fedett kapu mindkét szárnyába jelek voltak vésve, melyet üvegesen áttetsző
anyag töltött ki. A hajcsárok félrehúzódtak uruk útjából, és ő közelebb lépve az egyik ilyen rajzolatra tette
ujjait. Mágia válaszolt neki, ismeretlen mintázatú, de formálható erők szövedéke.
- Yvorl, segíts... - suttogta.
Szinte már rettegett attól, hogy újabb kiszámíthatatlan kimenetelű varázslatba fogjon, de nem bízhatta
pusztán fém és fa erejére a terem védelmét. Érintése nyomán felfénylett az üvegminta. Hasonlóképpen járt el a
többi rajzolattal is, és mire az összes rúnát életre keltette, reszketett a kimerültségtől. Az ajtónak támasztotta
homlokát, és elesettségét leplezendő úgy tett, mintha imádkozna. Miért vagyok ilyen gyenge? - gondolta
elkeseredetten. A máskor oly csekély erőfeszítést igénylő feladat - a jelekbe zárt mágia megpiszkálása - akkora
vámot szedett rajta, mintha őselemeket idézett volna meg.
Amikor végre összeszedte magát, átvágott a termen, és helyet kért az egyik lőrésnél, melyről beláthatta a
palota előtti tér egy részét. Az épületeken a lebukó nap utolsó sugarai játszottak, és Rajid tudta, hogy a vártnál
hamarabb beáll a sötétség. A sivatagban rövid az alkonyat.
- Mire gondolsz, Rajid Quasade? - állt meg mellette Ayran.
A férfi vállat vont.
- Sok mindenre. Talán arra, hogy itt vagyunk száznál is többen, talpig fegyverben, bezárkózva, egyedül a te
történeted miatt. Éberen ülünk majd egész éjszaka, sivatagjáró, sokat látott orkok és Kar-Han hegy szívós
barbárjai, mint a gyermekek, akik nem mernek elaludni, ha öreganyjuk rémisztőt mesélt.
- Láttad visszafiatalodni a várost, és láttad a másik kereskedő arcmását Dylgo piramisán. Mégis kételkedsz a
szavamban?
 - Nem lepne meg, ha úgy virradna ránk, hogy még itt ülünk, a fegyverünket markolva, és ijedten bámuljuk
egymást. Bolondot csinálunk magunkból.
- Valóban ettől tartasz?
Rajid a fejét rázta, és elvigyorodott.
- Bár így lenne! Szeretném, ha már reggel lenne, és jót kacaghatnék magamon.
- Valami más is aggaszt, látom rajtad - mondta Ayran.
- Ez minden, asszony.
Hazudott: nem tartotta volna bölcsnek pánikot kelteni azzal, hogy elárulja, mi nyomja a szívét. Újra
végignézett a termen. A ciszternát feltöltötték a szökőkutakból mert vízzel, s még élelmet is találtak a
kamrákban. Feldarabolt bútorok voltak bekészítve a falak tövébe, hogy elégjenek a parázstartókon, ha a
védőknek tüzes nyilakra lenne szükségük. Varázsjelek óvták a kétszárnyú ajtót, és száznyi borotvaéles elf
penge várta, hogy felvegye a harcot a néppel, mely egykor kovácsolta. Rajid akárhányszor gondolta is végig,
mindig arra jutott, hogy ennél jobban nem lehet felkészülni egy támadásra. Mégis, valami hibádzott, valami
átkozottul nem volt itt rendjén. Az ork elméjének mélyén ott mocorgott a gyanú, hogy kell lenni egy gyenge
pontnak, annak a bizonyos kőnek, melyet kihúzva - úgy tartják -, még a legerősebbre épített katedrális is
összeomlik. Úgy érezte, a megoldás csupán karnyújtásnyira van tőle, s ha sikerülne időben megragadnia, még
megelőzhetné a bukást...
- Uwassin, látok ott valamit! - kiáltott fel az egyik lőrésnél posztoló ork íjász.
- Mindenki maradjon a helyén! - dörgött Rajid hangja, hogy elejét vegye az általános rémületnek.
Átsietett az imént szóló harcoshoz, és arra nézett, amerre az mutatta. A holdfénynél látszott, hogy a tér
néhány pontján sötét füstcsíkok vállnak fel a kövek közül.
- Mi a...
A gomolygás lassan szilárd alakot öltött: harcosok jelentek meg odalent, ormótlan sisakban, kezükben
korbáccsal.
- Itt vannak! - vicsorgott Rajid. - Kínáljátok meg őket tűzzel!
Az íjászok a parázstartókba bökték a nyilak rongyba burkolt hegyét, s már surrogtak is a lángcsóvák
keresztül az éjszakán. Szinte minden lövés célba ért: Khanu és Hor-Hoka az orkok és barbárok legjobbjait
osztották be a lőrésekhez. A teremben gyülekezők diadalordítással jutalmaztak minden találatot, mely lángba
borította a palota felé közelgő alakok valamelyikét.
Rajid visszatért a saját lőréséhez, onnan figyelte az ostrom alakulását. Megkönnyebbülésére a felgyújtott
támadók sebezhetőnek bizonyultak, rácáfolva előzetes félelmére. Amelyiken elharapózott a tűz, az a földön
fetrengve próbálta oltani magát, majd némi fájdalmas vergődés után fekve maradt. De ijesztően sokan jöttek:
újabb és újabb alakok bukkantak elő a kapualjakból, vagy épp előtűntek a semmiből az utca közepén.
Testet öltenek. Mindenki a saját helyén. A házában, az üzletében, az utcán...
Rajid hirtelen rájött, hol hibázott, miről feledkezett meg, és a jeges rémület szinte megbénította.
A saját helyén... A legjobbak, a király testőrei ebben az elátkozott teremben, ahová bezártuk magunkat...
A helyiség közepe felé fordult. Mindenki az íjászok biztatásával volt elfoglalva, észre sem vették a
füstcsíkokat, melyeket mintha a padló eregetett volna magából.
- Fegyverre! - üvöltött Rajid. - Vágjátok le őket!
Magas alakok jelentek meg a barbárok közt, mezítelen karjuk bőre sápadt-fehéren világított mellvértjük és
sisakjuk feketéje mellett. Háromágú korbácsokkal csaptak szét a döbbent tömegben, és akit elértek a suhogó
szíjak, hangtalanul rogyott a padlóra.
- Íjászok, a kintieket lőjétek! - bömbölt Khanu. - Ne érhessék el a palotát! Mi majd védjük a hátatokat...
Ám mit sem ért az egyetlen józan hang: a síron túli testőrök váratlan felbukkanása megőrjített orkot, kar-
hanit egyaránt. Az íjászok a tusakodók közé nyilaztak, jobbára társaikat találván el. A közelharc résztvevői sem
kímélték sajátjaikat: félelmükben odacsaptak bárkire, aki elf vértet viselt, márpedig olyat hordott majd'
mindenki.
Rajid hamarosan orkok és barbárok maroknyi csoportjában találta magát, akik elkeseredetten védekeztek a
Hebon-katonák ellen. Egy fekete vértes rontott be közéjük, jobbra-balra sújtva mágikus korbácsával, s akit
eltalált, az azonmód elhanyatlott. Hor-Hoka kardja a magasba lendült, épp egy csapás útjába, és a bőrszíjak
sziszegve fonódtak a penge köré. A Jégpárduc nagyot rántott fegyverén, és megpróbálta felnyársalni az
előrebukó síron túlit, ám az még kiszolgáltatott állapotában is félre tudott perdülni a penge útjából. Két másik
barbár csapott le a Hebon-harcosra, az egyik bárddal, a másik élezett pajzzsal, még mielőtt kiszabadulhatott
volna.
- Tégy valamit, Káoszpap! - üvöltött hátra Hor-Hoka Rajidnak. Hosszú haja úszott a levegőben, amint
visszafordult támadóihoz.
Rajid azonban nem a közvetlen fenyegetéssel törődött, hanem az ajtót figyelte, melyet kívülről döngetett
valami rettenetes erő. Egy síron túli harcos kivált az elszórtan viaskodó csoportok közül, és a bejárat felé
indult. Belevágta tőrét az egyik rúnába. Apró villámok futottak végig a pengén, és a Hebon-katona felordított,
ám tovább döfködte a varázsjelet. A rajzolatot kitöltő üveg hirtelen darabokra tört, és a felszabaduló mágikus
esszencia letépte a fekete vértes karját. Egy társa már a helyébe is lépett, és folytatta a munkát a következő
rajzolaton.
- Yvorl, segíts...
Rajid gyors fohászt mormolt, előrenyújtotta kezét, majd ökölbe szorította. A Hebon-harcos térdre rogyott, a
nyakán és sisakja szemrésén vér csordult. Ám a pap elkésett: a rúna már szilánkokra hullott. A jobb oldali
ajtószárny szinte azonnal végighasadt a kívülről érkező, elemi erejű ütéstől. A vasalt keresztrúd derékba tört, a
kapu kivágódott. Ám Rajid várakozásaival ellentétben nem faltörő kost lengető regiment állt a túloldalon,
csupán egy aranymaszkos alak, fehér köpönyegben.
- Káoszpap, rá figyelj!
Hor-Hoka kiáltott, az érkező felé mutatva, aztán újra belevetette magát a küzdelembe. A nyelénél vágott át
egy lendülő korbácsot, s ugyanazzal a suhintással a támadó nyakát is el akarta metszeni, ám az fürgén elhajolt
előle. Számbeli fölényük nélkül a barbárok semmi kárt nem bírtak volna tenni az ördögien gyors Hebon-
harcosokban. Márpedig ez a fölény riasztó ütemben apadt, amint egyre több Jégpárduc hanyatlott bénultan,
vagy talán holtan a padlóra.
Rajid egyre csak hátrált, és közben hosszú litániát mormolt.
Az arany álarcos olyan mozdulattal emelte fel két karját, mintha súlyos terhet tartana. Vibráló léghullám
söpört végig a termen, és mindenkit levert a lábáról, aki nem Hebon harcosa volt. Mindenkit, Rajid kivételével,
aki közben áttetsző mágikus burkot szőtt maga köré. Akiket leterített a varázslat, kábán próbáltak
feltápászkodni, de ekkor csattogni kezdtek a Hebon-katonák korbácsai, megbénítva kar-haniakat és orkokat
egyaránt.
Rajid ereje egyre fogyatkozott, s tudta, már csupán pillanatokig tudja fenntartani maga körül a varázshéjat.
A fekete sisakosok ügyet sem vetettek rá; gúzsba kötötték a legyőzöttek kezét, majd itattak velük valamit,
mitől amazok felocsúdtak. Reszketegen álltak talpra valamennyien, akár a most született borancsikó, még az
olyan csupa izom óriások is, mint Hor-Hoka. Rajid egyedül Ayrant nem látta semerre. Keserű haraggal gondolt
arra, hogy épp minden bajuk okozójának sikerült kisiklani Hebon kezei közül.
Az aranymaszkos elindult a termen át Rajid felé, és amerre ment, harcosai földig hajoltak előtte. Az ork
verejtékezve összpontosított, lábai rogyadoztak alatta, tömpe majomorrán vér buggyant ki. Az idegen megállt
előtte, s bár vonásai rejtve maradtak, Sápadtszemű el tudta képzelni megvető arckifejezését ennyi hiábavaló
erőfeszítés láttán.
Az álarcos arra sem érdemesítette Rajidot, hogy szétzúzza szánalmas mágikus védelmét, inkább kivárta a
néhány szívdobbanásnyi időt, amíg a varázslat magától szertefoszlott, és az ork a padlóra roskadt. A Hebon-
katonák felrángatták - bőrük hideg és száraz, akár a kígyóé -, s szédelgő társai mögé állították a sorba.

* * *

Rajid Quasadét saját rabszolgái közé kötve hajtották át a városon. Sosem hitte volna, hogy ilyen
megaláztatás érheti. De legalább ennyire meglepte, hogy ez a szégyen eltörpülhet egy másik érzés, a rettegés
mellett. Hideg veríték lepte el, ha eszébe idézte Haddap kőbe faragott arcának gyötrelmes kifejezését.
Körülötte vonszolódó társai legalább reménykedhettek, hogy a piramis építése nem lesz több egyszerű
kényszermunkánál, ám Rajid épp eleget látott ott ahhoz, hogy szörnyűbb dolgokra számítson holmi
kőművesmunkánál.
Útjuk Hebon városán át hagymázas álom volt, és Rajid nem tudta a módját, hogyan ébredhetne fel. A fekete
vértesek csak terelték előre a menetet a házak között, éppoly némán, mint ahogy az utca két oldalán
gyülekezők hódoltak királyuknak. Az aranymaszkos egy díszes, repülő gondolán haladt az élen, apró
kézmozdulattal sem fogadván a meghajlással kifejezett köszöntéseket.
A város népe nem rejtőzött sisakok mögé, így Rajid láthatta rút ábrázatukat. Mintha viaszból mintázták
volna meg rajtuk az elfek nemes arcélét, hogy aztán tűz fölé tartva megolvasszák a kész művet. Vonásaik
szétfolytak, koponyájuk pedig csonttüskéket növesztett, mintegy szabadulni igyekezvén a torzult hús alól. És a
szemük... a Káoszpap az előtte haladó barbár nő tarkójára meredt, hogy ne kelljen látnia e tekinteteket.
Kárhozott teremtmények közt menetelt a halálba.
Csak a piramishoz érve nézett fel újra. Az építmény minden szintjén máglyák lobogtak, fényük életre
keltette az ezernyi kőképmást. A fekete sisakosok sorba állították a rabokat, és az első ötről leoldották a
kötelet. Rajid látta, hogy Calub Baako is közöttük van. A foglyok az építőkövek halmához léptek, megragadtak
egy-egy tömböt, és dárdás harcosok sorfala közt nekivágtak a felfelé vezető lépcsőnek.
A heboniták egymás után indították útnak az orkokat és kar-haniakat, királyuk figyelő tekintetétől kísérve;
Hebon az építmény harmadik szintjével egyvonalban lebegett, álarca és gondolájának aranyberakásai
fenségesen ragyogtak a tűzfényben. Intésére dobszó hangzott fel, és monoton dübögött tovább, mintha egy
gálya evezőseinek akarná megadni az ütemet. A hang befurakodott Rajid elméjébe, azt duruzsolván, nyugodjon
bele a sorsába. Eleinte próbált küzdeni ez ellen, ám aztán inkább hálát érzett, amiért a halált mint békét és
enyhülést kínálják fel neki. Lassan zsibbadt közöny töltötte el a sorsa iránt.
Az elsőként induló csoport elérte a piramis csúcsát, és elhelyezték köveiket. Rajid még kába állapotában is
meg tudott lepődni azon, milyen magától értetődően teszik a dolgukat, noha látszólag senki sem irányította
őket. Amint megszabadultak terhüktől, leroskadtak, mintha minden erejüket felemésztette volna az út a
csúcsig. Bőrük megfeketedett, testük néhány pillanat leforgása alatt szétporlott, s hamvaik a máglyák füstjével
együtt szálltak a csillagok felé. Az odalentről figyelőkből semmilyen érzelmet nem váltott ki a látvány.
Ez rossz.
Rajid gondolatai közt homályos képek jelentek meg arról, hogy hamarosan ő is arra a sorsra jut, mint az
imént Calub és a többiek odaint. Ám életösztönén úrrá lett a dobszó, és ellenkezés nélkül lépett előrébb, amikor
a sor továbbaraszolt.
Az idő múlása megszűnt, vagy inkább másodlagossá vált számára, csak a szívdobbanására hangolt ritmus
számított, a bűvöletben megtett lépések, melyek egyre közelebb vitték a piramishoz. Kövekkel megrakott
szekér zörgött el mellette, és ő olyan réveteg áhítattal nézte, mintha a jármű elé fogott fekete lószörnyek
magának Yvorlnak a küldöttei lennének.
Mi történik velem?
A válasz megpróbált áttörni az agyára települt ködön, ám aztán elenyészett. A férfi már a kváderek előtt állt,
és elégedettség töltötte el, hogy tudja a dolgát. Amint csuklójáról lehullott a kötél, felemelt egy követ, és az
első lépcsőfokra tette a lábát. A kétoldalt álló harcosok sisakrésein át fagyos tekintetek figyelték, de nem
törődött velük. Ez az ő pillanata volt, az ő utolsó útja, mellyel beteljesítheti sorsát.
Rémlett, hogy mikor Ayrannal mászott fel ide, félúton meg kellett állnia pihenni, ám most könnyedén
hágott egyre feljebb egy kar-hani nő nyomában. Alig érezte a durván faragott kocka súlyát.
Elmaradtak mellettük a máglyák, egy-kettő-három-négy-öt, és Rajid már a legfelső szinten lobogó lángokba
bámult. A barbár asszony a többi közé illesztette tömbjét, és az összeforrt a mellette lévőkkel, mintha egyetlen
hatalmas szikla darabja lett volna, s most végre a helyére került. Így van rendjén, zümmögte Rajid a dob
ütemére. Így van rendjén.
Az összegörnyedő nő ajkát panaszos nyöszörgés hagyta el, aztán a teste félelmetes gyorsasággal száradt ki s
pergett hamuvá. Imént lerakott köve pattogni kezdett, akárha felforrósították, majd hirtelen lehűtötték volna; a
falból kifelé néző lapján női arc öltött formát.
 Képmás, gondolta Rajid lassan forgó aggyal.
Haddap.
A dombormű vonásaiból sugárzó elmondhatatlan szenvedés valamiképp utat talált Rajid révületén át. Már
épp előrehajolt, hogy ő is a falba helyezze kövét, de most tétovázott. Terhe egyszeriben súlyosnak, hidegnek
érzett a kezében.
- Ez az! - ütötte meg a fülét egy fojtott hang. - Rázd le magadról! Küzdj ellene, Rajid Quasade!
Oldalra nézett, és Ayrant pillantotta meg, aki az íves falhoz simulva állt, ahol már nem érte el a tűz fénye.
- Rázd le magadról!
A férfi fölegyenesedett. Mellette a többi fogoly észre sem vette ezt, üres tekintettel építették tovább a falat,
és adták át magukat az enyészetnek. Gurad ekkor ért fel a lépcsőn, és Rajid rákiáltott:
- Testvér! Ne tedd!
Az őrök feléjük fordultak. Gurad szeme megrebbent, s kétségbeesés sütött belőle, amint bátyjára nézett.
- Segíts! - hörögte.
Mereven lépett előre, mintha idegen akarat mozgatná görbe lábait. Hebon-harcosok lódultak Rajid felé, aki
hozzájuk vágta a követ. Mágiával is megtoldotta a dobást, így a süvítő kolonc összezúzta az egyik őr bordáit a
mellvért alatt. A katona hanyatt zuhanva elsodorta a mögötte érkezőket.
Rajid megperdült, és még látta, amint öccse reszkető kézzel elhelyezi saját kövét a falban.
- Gurad, ne!
A zömök ork még egyszer ránézett, mielőtt szemei kiperegtek üregükből.
Páncél csörrent Rajid mögött, és a pap futásnak eredt abba az irányba, ahol nemrég még Ayrant látta. Hamar
rájött, hogy kurta lábával nem veheti fel a versenyt a sebes őrökkel, néhány pillanaton belül utolérik, és földre
sújtja a korbács. Imát mormolt, és levetette magát az alatta levő szintre.
A vártnál gyengébbre sikeredett varázslat épp csak le tudta lassítani annyira, hogy ne törje össze magát a
húszlábnyi zuhanás végén. A bokájába nyilalló fájdalomtól előrebukott, így az utána hajított dárdák csak a
padozat kőarcait sebezték meg ott, ahová az imént érkezett.
- Ügyelj a királyra! - hallotta Ayran hangját a fal árnyékából.
Hogy került ide már megint? - futott át Rajid agyán a kérdés. Mindenesetre komolyan vette a
figyelmeztetést, és a hátára hengeredett. Magasan felette a gondola hosszúkás árnya úszott be a csillagok elé.
Rohanó lábaktól remegett a kő: a lépcső mellett felbomlott az őrök sorfala, s felé szaladt valamennyi.
- Káosz Ura, nézz le szolgádra ezen a szentségtelen helyen! - fohászkodott Rajid. - Káosz Ura, tölts el
akkora erővel, amekkorával soha még...
Talpon termett, és a kért varázslat igéit már a máglya felé futtában hadarta el.
A világ elhomályosult körülötte. Azt hitte, a teste feladta a küzdelmet, s mindjárt összeesik, ám aztán a
süvítő hang ráébresztette, hogy csupán a varázslat lépett működésbe. Légörvény támadt a semmiből, melynek
közepén, a vihar szemében ő maga haladt.
Egyenesen belerohant a tűzbe, mire a forgó tölcsér zúgva kapta fel, s szórta szét minden irányban a
zsarátnokot. Szikrák, lángok, füst és izzó fadarabok kavarogtak Rajid körül. Hirtelen villám hasított a
gomolygásba, éktelen csattanás kíséretében. A pap nem kételkedett abban, hogy a gondolában utazó Hebon
neki szánta a mennykövet, csak a tűzviharban eltévesztette a célt.
Újra próbát tett a zuhanást lassító varázslattal, és lelépett a piramis széléről. Yvorl kegyéből ezúttal
puhábban érkezett. Tudván, hogy csak rövid ideig lesz képes fenntartani a mágikus forgószelet,
keresztülrobogott ennek a szintnek a tüzén is, és a zsarátnokfelhő takarásában megint elrugaszkodott. Majd
megint, miközben az alakját övező tornádó újabb máglyát robbantott szikra- és füstgomollyá.
Villám cikázott át az éjszakán, épp oda találván be, ahonnan a Káoszpap az imént lendült tovább.
Nem tudta, meddig tarthat ez az eszelős menekülés, mennyire futja az erejéből és a varázslatait tápláló
mágikus esszenciából, de még vitte a lendület. Két újabb szökellés után már csupán egyetlen szint választotta
el a piramis lábánál tolongó néptől. A szélvihar, aki ő volt, átszáguldott az utolsó máglyán, izzó, lángoló
rönköket szórva a városlakók fejére. Sokak ruhája tüzet fogott, s a tömeg megritkult Rajid alatt.
 Az ork körül elcsitult a légtölcsér, de a férfi reményei szerint már nem is volt rá szükség. A következő
ugrással leért a piramis aljába, ahol rögtön a menekülés útját kereste. Mindenütt ott nyüzsögtek a Hebon-
katonák, ám zömüket az kötötte le, hogy összetereljék a rabszolgákat, akik a dobszó elhallgatásakor
felocsúdtak révületükből, s kezdtek szétszéledni. Rajid arrafelé vette az irányt, amerre a legkevesebb őrt látta.
Lárma és szörnyű felfordulás kellett volna ahhoz, hogy észrevétlenül eltűnhessen, ám Hebon népe - bár a
tömeg láthatóan megbolydult - mindvégig néma maradt, még azok is, kiknek már egész teste lángolt. Emezek a
földhöz verdesték magukat, anélkül, hogy segélykérés vagy fájdalomkiáltás hagyta volna el ajkukat. Néhányat
el tudtak oltani társaik, ám a többség rövid vergődés után kiszenvedett.
Az ork útját két Hebon-harcos állta el, korbácsaik egyszerre lendültek a levegőbe. Rajid maga elé rántott
egy égési sebekkel teli asszonyt, s a bőrszíjak erre az élő pajzsra csaptak le. A pap elhátrált, s amint ösztönös
mozdulattal az övéhez nyúlt, kezébe akadt az áldozósarló. Úgy tűnt, foglyul ejtői valami okból ezt nem
tekintették fegyvernek, ezért hagyhatták nála.
Kézbe vette a görbe pengét, s közben Yvorlhoz fohászkodott, hogy istene meg ne nehezteljen az eszköz
szentségtörő használatáért, ellenben segítse varázslattal szolgáját. Támadói felé lódult, előretartva üres
tenyerét, mintha félre akarná tolni őket az útból. Amazok újra lesújtottak, ám korbácsaik ágai álmos
lassúsággal úsztak a levegőben, a mágia nehéz közegével küszködve. Rajid közöttük termett, balra suhintott,
aztán jobbra, s a harcosok átmetszett torokkal dőltek két irányba. Lépett volna tovább, de immár minden
irányból fekete sisakosok tódultak felé.
- Ide! - hallott egy női hangot, s már nem is csodálkozott, hogy Ayrant látja egy kőszállító szekér mellől
integetni.
Rajid kitépte a korbácsot az egyik halott markából, majd felugrott a jármű bakjára. A szörnylovak közé
csapott, melyek nyerítve nekifeszültek a hámnak, és begázoltak a városlakók közé. A harcosok félreugráltak a
megvadult bestiák útjából. Néhányan dárdát vetettek a hajtóra, ám valamennyi célt tévesztett - Rajid fogadni
mert volna, hogy ehhez a szekérderékban lapuló Ayrannak is köze volt.
- Khanu!- ordított a pap, meglátván a nyomkeresőt, aki felé tucatnyi Hebon-katona törtetett a tömegen át.
Rajid véresre tépte a lovak száját, mire sikerült Khanu felé fordítani őket, és legázolt néhány elf korcsot,
akiket elé vetett a tülekedés. Az ork nyomkereső elkapta a saroglyát, s fellendült Ayran mellé.
Rajid újra meg újra lecsapott a korbáccsal, a szekér elé fogott bestiák sörénye és farka helyén nőtt
nyúlványok vadul tekergőztek. Az állatok vágtába ugrottak, és a jármű beszáguldott a házak közé.

* * *

A ház a nyugati fal közelében állt. Padlásáról két utcát is be lehetett látni a homlokzatokra aggatott furcsa
lámpások fényénél, csak fel kellett tolni egy cserepet valamelyik oldalon. Rajid megkönnyebbülésére egy lélek
sem tűnt fel a környéken, csupán egy torz arcú gyermek - leány, már amennyire az ork meg tudta állapítani
ezeknél a fura szerzeteknél - guggolt a szemközti kapualjban.
- Láthatta, hogy bejöttünk ide? - kérdezte.
Ayran a fejét rázta.
- A tetőkön át érkeztünk. Ha tudná, hogy itt vagyunk, már iszkolt volna a városőrökért.
- Kívánod, hogy végezzek vele, uwassin? - szólt Khanu csendesen.
- Mondom, hogy szükségtelen! - tiltakozott hevesen a nő. - Nézd, milyen nyugton ül! Nem vét ez a légynek
sem. Biztosan nyomorék vagy együgyű, azért is nem vitték a szülei a szentélyhez.
- Jól van, élhet a poronty! - rándított egyet a vállán Rajid. - De te ügyelj a szádra, asszony! Ne feledd, hogy
nélküled nem lennénk itt...
Elfordult a tetőn nyitott réstől, és a poros padlóra telepedett. Egyszerre kezdett sajogni a piramisnál szerzett
minden ütés és zúzódás, s tán még azok is, melyek korábbi életében valaha érték. Halkan felnyögött.
- Egyben vagy, Quasade uram? - érdeklődött a nő.
- Igen, de elég öregesen.
- Ifjakat is megszégyenítettél, ahogy lefelé szökdécseltél...
 - Yvorl kegyes volt hozzám. Mágia nélkül a saját heréimet se bírtam volna lecipelni onnan épségben.
Egy meghajlott szarufának döntötte hátát. Ayran tekintetét kereste de a nyíláson beszűrődő utcai fény épp
csak arra volt elegendő, hogy az asszony körvonalait ki tudja venni.
- Ezer kérdésem van - kezdte lassan -, de se időm, se erőm, hogy feltegyem valamennyit. Talán nem is az a
fontos, hogy megértsük mi történik ebben az elátkozott városban, hanem hogy megpróbáljuk túlélni.
- Azért csak kérdezz, uram! - biztatta Ayran.
- Azt mondtad, ha megérjük a hajnalt, távozhatunk.
- Így olvastam. Nem tudom, igaz-e.
- Ha igaz... és ugyan mi másban bízhatnánk... csak ki kell várnunk a napfelkeltét.
Rajid Hebon katonáira gondolt, akik remélhetőleg még mindig a megvadított szörnylovaktól vont szekeret
kergetik a város utcáin. Minél később fedezik fel, hogy a jármű üres, ők hárman annál tovább rejtőzhetnek itt
háborítatlanul. Akár egészen reggelig...
- Kétlem, hogy Hebon király bárkit is hagyna kicsúszni a kezei közül - csóválta szép fejét Ayran. - Nem
kerülheted el a harcot, Quasade uram. Meg fog találni bennünket. És ha megtalál... Hiszen magad is láthattad.
Aki elhelyezi a követ Dylgo piramisában, saját lelkét börtönzi be. Soha nem térhet vissza többé a lelkek örök
körforgásába.
- Nem firtatom, honnan tudsz ennyit, asszony, sem azt, miféle mágiáknak parancsolsz, hogy így el tudtál
illanni a lidércek elől. De ajánlom, hogy állítsd mellém minden bűbájodat, ha az aranypofájú ránk akad itt!
- Nem érdemlek tőled ilyen kemény szavakat, hiszen eddig sem hagytalak cserben! Mit képzelsz, tán saját
erődből tudtál leszökdécselni a piramisról, mint egy hegyi zerge?
Rajid nagyot nyelt. Mostanáig meggyőződése volt, Yvorl adott neki elegendő hatalmat ahhoz, hogy a
szélvihar idézése mellett még lebeghessen is. Kiverte a víz, ha arra gondolt, hogy Ayran segítsége nélkül már
az első ugráskor összezúzta volna magát.
- Elboldogultam volna.
Lehunyta szemét. Az oldala nagyon fájt, s egy pillanatra olyan érzése támadt, mintha sziklatömbök alatt
heverne, a szája tele vérrel.
- Mintha egy hegy omlott volna rám. - Morogva tapogatta sajgó bordáit.
- Kérd Yvorl segítségét a gyógyuláshoz - vont vállat Ayran.
- Talán majd később. Most beszélni akarok a harcosommal. Odalent. Te itt maradsz, asszony, és szemmel
tartod a környéket! Ha feltűnnek a városőrök, késlekedés nélkül figyelmeztetsz!
A nő bólintott, és a tetőnyíláshoz lépett.
Khanu követte Rajidot, aki a padlásfeljáróba támasztott falétrán leereszkedett a ház felső emeletére, majd a
falhoz ragasztott, szűk lépcsőn a földszintre.
Kormos tűzhely, fazekak, gabonatároló edények - minden úgy festett, mintha az itt lakók még használnák a
konyhát, ám az orkok nyomát sem találták ételmaradéknak. Rajid ráébredt, hogy hajnal óta alig evett, s most
majd' eleped pár falatért és egy korty vízért. A szomjúság hamarabb végez velem, mint Hebon király, gondolta.
- Ne bízz Ayranban, uwassin! - mondta Khanu.
- Csak addig él, amíg kijutunk Dwohal-ar-Hebonból. Utána nem lesz rá szükségem.
A szikár ork bólintott, és maga alá húzott lábbal lekuporodott egy szőnyegre.
- Miről kívántál szólni velem, uwassin?
Rajid végigsétált a helyiségen, szemügyre vette a fából készült, egyszerű bútorokat.
- Mindig derekasan szolgáltál, Khanu. Sokat köszönhetek neked. Értesz az áru befogásához, a nyomokhoz, a
sivataghoz. Megmentetted az életemet a manótámadásnál a Gorendorf hágójánál.
- Odakúsztam, és elvágtam a lába inát a vén szarosnak. - Az emlék mosolyt csalt Khanu sebhelyes képére,
amire Rajid emlékei szerint nemigen volt még példa. - A föld alól akart megidézni valamit éppen, miután
leterített téged, uram. Sosem tudtuk meg, mi volt az. Csak egy karmos mancs állt ki a kövek közül, de mikor ki
akartuk húzni, hát... nem folytatódott a föld alatt.
- A manósámán a sírba vitte a titkot. - Rajidot meglepte, hogy így megeredt a hallgatag nyomkereső nyelve.
Amikor kitalálta az okát, csak meg mocskosabbnak érezte magát. - Nagy kár. De jó harc volt...
 - Jól harcoltam ott, uwassin.
- Mint a pusztai farkas.
- És a jégóriások... Megöltünk hármat, uwassin!
- Bár a piacra hajthattuk volna őket! Mi pénzt kaptunk volna értük Káoszmezsgyén... De derekasan
küzdöttél, meg kell hagyni.
Rajid megállt Khanu mögött, és nyújtózott egyet, hátha kiáll tagjaiból a merevség. Testileg-lelkileg annyira
kimerült, hogy legszívesebben leheveredett volna egy sarokba aludni, s a szerencsére bízza, üldözőik
ráakadnak-e hajnalig.
- Jól harcoltam, uwassin - ismételte Khanu.
- Igaz. De Hebon ellen ez kevés, te is tudod.
Khanu lehajtotta fejét, szikár orkpofája megrándult. Sokáig hallgatott, mielőtt újra megszólalt:
- Odakint az a poronty...
- Olyan kell, akit nagyra becsülök.
A nyomkereső erre már nem felelt semmit: a szavak ideje lejárt. Rajid előrehajolt, baljával megmarkolta
Khanu varkocsát, jobbjában az áldozókasza ezüstje villant. A nyomkereső félig felemelkedve átdobta urát a
válla felett. Rajid hatalmas robajjal szétzúzta az asztalt, s elterült a törött deszkák között. Néhány pillanatig
mozdulatlanul feküdt, mintha sosem akarna felkelni, aztán nyögve lábra állt.
- Valami baj van, uram? - hallatszott odafentről Ayran hangja.
- Őrködj tovább! - ordított vissza a pap.
Khanu tett felé egy tántorgó lépést. Kezét átvágott torkára szorította, melyből bőven patakzott a vér.
- Azt akarom, hogy tudd - mondta Rajid -, gyors voltál. Nem rajtad múlott, hogy legyőztelek. Mágiát
használtam, mert én már megöregedtem, és lassú vagyok hozzád. Nagyszerű harcos voltál, Khanu. Tisztellek!
A nyomkereső leroskadt, véres ujjaival a szőnyegbe markolt.
Rajid a köntösébe törölte a sarló pengéjét, majd nekilátott a helyiség közepére hordani a tűzhely mellett
felhalmozott fahasábokat. Elkeserítette, hogy saját kezűleg kellett végeznie egy olyan hűséges szolgával, mint
Khanu, de nem látott más megoldást. Ha a pap egy általa becsben tartott személy életét kínálja fel,
kiérdemelheti, hogy a Káosz Ura személyesen jelenjék meg neki - legalábbis ezt tanították Yvorl beavatottjai.
Rajid már csak abban nem lehetett biztos, képes lehet-e az Elhívásra a magafajta is, kinek idő előtt ott kellett
hagynia a papneveldét, hogy kereskedőként atyja nyomdokaiba léphessen. Régóta szolgállak híven, Yvorl,
gondolta komoran. Tedd mérlegre az áldozatomat!
Tűzcsiholás közben eltűnődött, képes lett volna-e megölni saját öccsét is, ha a sors úgy hozza, hogy nem
Khanu, hanem Gurad pattan fel a menekülő szekérre. Azt kívánta, bár tudna egyértelmű nemmel felelni
magának erre a kérdésre.
Szakavatott mozdulatokkal lemetszette Khanu fejét, a holttest kezei közé helyezte, majd az így előkészített
tetemet ráhúzta a lángokra. Varázslattal eltüntette a sűrű, bűzös füstöt, nehogy az árulójává váljon. Mindezzel
végezvén belekezdett az Elhívás Imájába, az egyetlen szertartásba, melyet sosem hajtott még végre a
Drunoharban tanultak közül.
Jöjj el hozzám, Yvorl, mert végére értem minden útnak...
Jöjj el hozzám, Yvorl, hogy lesújthassak a Rendre a Te nagyobb dicsőségedre...
Jöjj el hozzám, Yvorl, mert végére értem minden útnak...
A litánia hosszúra nyúlt, s Rajid agyának hátsó zugában mindvégig ott mocorgott a félsz, hogy Ayran - vagy
ami még rosszabb, Hebon katonái megzavarhatják. De végül kimondta az utolsó szavakat anélkül, hogy bárki
rátört volna.
Jöjj el hozzám, Káosz Ura, mert neked adtam mindenemet...
Az előtte lobogó lángok megnyúltak, mígnem már a mennyezetet kormozták. Khanu elszenesedett
maradványai összeroskadtak, s a szikrák körültáncolták Rajidot. Egy alak kezdett formát ölteni a füstben, de
nem az Egyszemű Istené, akit a pap várt.
Egy szlád! - döbbent rá Rajid.
 Lázasan kutatta emlékezetében, melyikre hasonlít az előtte anyagiasuló lény az Yvorlt szolgáló démoni
teremtmények közül.
- Nassyl! - kiáltott fel. - Hála néked, Nassyl, hogy meghallottad a hívásomat!
A Rajid előtt lebegő szlád karcsú asszonyra hasonlított, ám lábai combközéptől hat polipcsápra ágaztak szét.
Hasát és fedetlen kebleit kivéve mindenütt zöld-arany pikkelyek borították, még tar fejét is. Rajid tudta róla,
hogy valaha, a Káoszháborúk idején harcosnő volt, hős, ki egész seregekkel állt ki egymaga. Nem akadt
ellenfele, ám végül saját szeretője, egy Isordak nevezetű hadvezér az ágyában végzett vele, és ellopta utolsó
leheletét.
A nő Rajidra emelte rubinragyogású szemét, és halkan megszólalt:
- Eszelős vagy, ork. Dylgo birodalmába hívod a Káosz Urát, amikor tudod, hogy Dylgo a Rendet szolgálja.
A mi erőnk csekély itt. Siess, mondd, mit kívánsz cserébe annak életéért, aki becses volt a számodra!
- Először válaszokat, úrnő. Azután a segítségedet egy harcban, ahol nem győzhetek egymagam.
- Arcátlanul sokat kérsz, de Yvorl akarata, hogy teljesítsem, mert az áldozatod kedves volt őelőtte. Halljam
a kérdéseket!
- Miféle hely ez a Dwohal-ar-Hebon?
- A Halál birodalma határtalan, és nem egyetlen isten uralkodik fölötte. Ez itt Dylgo országa. Az istennő ide
hozta el volt szeretője, Hebon városát, hogy a király újra felépíthesse a szentélyt, mit egykor lerontatott.
- Akkor hát a Halál birodalmában járok?
- Így igaz. De annak különleges vidéke ez, ahol mások a törvények.
- Segítesz, hogy visszatérhessek az élők közé?
Nassyl szépen ívelt ajka gonosz mosolyra húzódott.
- Biztosan hallani akarod a választ? Higgy nekem, bölcsebb lenne, ha e szörnyű tudás terhe nélkül vívnád
meg a harcodat!
- A választ akarom, úrnő.
- Legyen kívánságod szerint. - Nassyl pillanatnyi szünetet tartott. - Te és a társaid holtan vagy haldokolva
kerültetek át ide.
Rajid értetlenül meredt a szládra, aztán végignézett saját testén.
- Sértetlenek voltunk valamennyien...
- Tévedsz. Amikor belezuhantatok az eltemetett csarnokba, az újabb omlás maga alá temetett benneteket.
Valamennyi társad ott helyben szörnyethalt, kivéve téged, kit megóvott a varázslatod. De megtöretve fekszel a
kövek között.
Rajidnak a pillanatnyi látomása jutott eszébe: törött bordákkal hever valami irdatlan teher alatt, a szájában
vér. Nagy sokára bírta csak kinyögni:
- Haldoklom?
- Igen. Most a pőre lelkeddel beszélek, Sápadtszemű Rajid Quasade.
Rajid hitetlenkedve a padlóra sújtott öklével, majd karmait saját kézfejébe mélyesztette, míg ki nem serkent
a vére.
- Lehetetlen. Ez a test... a házak... kő... ruhák... Érzek mindent!
- A léleknek szüksége van ezekre az érzetekre, máskülönben megtébolyodna. Hebon városának mágiája
gondoskodik arról, hogy senki ne vegye észre, amikor átlépi élet és halál mezsgyéjét.
Rajid kezébe temette arcát. Próbált megbirkózni azzal, amit hallott, de képtelen volt rendezni gondolatait.
Amit a szlád mondott, oly sok mindenre magyarázatot adott, mégis... Hiszen itt vagyok, látok, hallok! Füst
marja a torkomat, a hátam fáj, ahol ráestem az asztalra...
- Szedd össze magad, halandó! - förmedt rá Nassyl. - Fogytán az időnk.
- Ha úgy van minden, ahogy mondod... - az ork küszködött a szavakkal - miért szálljak szembe Hebonnal?
A testemből úgyis hamarosan elszáll az élet. Megölöm ezt, ami most vagyok... a pőre lelket, és megszabadulok
innen.
 - Valóban nem fogod fel, mi a tét? Nem az életed, hiszen az valószínűleg véget ér hamarosan. A lelkedért
kell küzdened, hogy visszakerülhessen az örök körforgásba. Mert ha elhelyezed a köved a piramison, végleg itt
rekedsz.
- Gurad és a többiek... - Rajid szava elakadt.
- Hebon ezernyi lélekből építi újjá Dylgo szentélyét, hogy kiengesztelje, és kiszabadulhasson ebből a
pokolból. A testvéred és a társaid az idők végezetéig be lesznek börtönözve abba a szentségtelen építménybe.
Rajid a parázs felé intett, mely fölött ott kígyóztak Nassyl polipnyúlványai.
- Khanu... Ő kiszabadult innen! Hebon már nem küldheti fel a piramisra.
- Tévedsz. A következő éjszaka újra itt találja majd a lelkét. Újra szembe kell néznie Hebonnal mindaddig,
amíg le nem győzi a királyt, vagy építőkővé nem válik a szentélyben. Sejthető, melyik következik be e két
lehetőség közül.
- Akkor nem is áldoztam semmit Yvorlnak? - kérdezte Rajid teljesen összezavarodva.
- A Káosz Ura értékeli a tettedet. Nem tudhattad, hogy nem kínálhatod fel hűséges harcosod életét, mert már
nincs mit felajánlani. Mégis vállaltad az áldozatot, így az éppoly értékes Yvorl szemében, mintha valóban
hozzá küldted volna ezt a lelket.
- Ez... - Rajidot a szavak ugyanúgy cserbenhagyták, mint a józan mérlegelés képessége.
- Nincs időm a hebegésedre, halandó. Minden kérdésre választ adtam, amit érdemes volt feltenni, egy
kivételével. Nem kérdeztél az asszony felől, aki miatt idekerültél.
Rajid eltöprengett, aztán megrázta a fejét.
- Úgy hiszem, megfejtettem minden titkát.
A szlád felvonta a szemöldökét, végül aztán csak rándított egyet a vállán.
- Ahogy akarod.
- Ám itt van még a másik kérésem, úrnő. Segítesz-e nekem, ha szembe kell néznem Hebonnal?
A pikkelyes nőalak néhány pillanatig tétovázott, mielőtt válaszolt volna:
- Ezen a helyen Hebon akkora erővel bír, mint én, ha nem nagyobbal. Még ha sikerülne is legyőznöm,
hatalmas árat fizetnék érte.
- Engedelmeddel, te halhatatlan vagy, úrnő...
- Számomra is léteznek bizonyos formái a halálnak. Hosszú száműzetés olyan helyeken, melyek természetét
a te elméd fel sem foghatja. Ám ha hajlandó vagy egyezséget kötni...
- Úrnő, bocsásd meg arcátlanságomat, de azt mondtad, Yvorl kívánsága, hogy segíts rajtam!
Nassyl felszisszent, Rajid pedig félelmében arcra borult előtte, átkozva magát, amiért vette a bátorságot,
hogy kioktasson egy szládot.
- Yvorl büntetése is jobb a számomra, mint ami Hebonnal vívott harcban vár rám - mondta Nassyl hidegen.
- De alkut ajánlok neked.
- Hallgatom, úrnő, és bocsáss meg nekem, féregnek!
- Halandó testemet egy Isordak nevű férfi ölte meg. Szerettem, de álnokul becsapott. Csók közben döfte
belém a tőrét, így ellopta utolsó leheletemet. Amikor Yvorl szládként maga mellé emelt, azzal kárpótolt
elárultatásomért, hogy eztán egy haldokló utolsó lehelete felgyógyíthat a legsúlyosabb sérülésből is.
- Azt hiszem, már értem, mit kívánsz tőlem, úrnő.
- A lelked üdvösségét, az örök körforgást kínálom neked. Cserébe mindössze az életedet kérem. Nem
veszítesz semmit, hiszen reményed sem lehet arra, hogy kiszabadulj a kövek közül, és begyógyítsd halálos
sebeidet. Ha visszajuttatom lelkedet a megtöretett testbe, az utolsó leheletedet nekem adod. Hogyan döntesz
hát, Sápadtszemű Rajid Quasade?
Rajid elméjében megszűnt a káosz, s egyetlen egyszerű, de perzselő erejű kívánság köré sorakozott fel
minden gondolata: túlélni. El kell fogadnia a szlád ajánlatát, ha nem akarja örök kárhozatra ítélni lelkét Dylgo
szentélyében, mégis... Dacos reménykedéssel töltötte el, hogy a valóság egy másik vetületében még nem hunyt
ki testében az élet szikrája. Amíg még dobban a szíve, bármi megtörténhet...
Túlélni. De miképp?
- Quasade?
 - Megkapod a haldokló utolsó leheletét, úrnő - hajtott fejet az ork.
- Jobban jársz ebben az alkuban nálam, hidd el! De Yvorl akarata, hogy áldozatot vállaljak. - Nassyl
előrenyújtotta tenyerét, melyen gyűrű jelent meg. - Íme, a zálogom, ahogy azt a szokás megkívánja. Ezzel
hívhatsz majd, ha itt az idő.
Rajid mutató- és hüvelykujja közé csippentette a rézkarikát, ügyelve, hogy ne érintse Nassyl bőrét.
Szemügyre vette a szlád vésett arcmásat a gyűrűfejen, és mire újból felnézett, Yvorl küldötte már eltűnt.
- Mit kaptál cserébe a barátod életéért? - hallotta Ayran hangját. A nő a lépcső tetején állt.
- Azt mondtam, őrködj! - mordult rá Rajid. „
- Látom, mi az. Egy szládgyűrű. Átgázolsz bárkin és bármin, Rajid Quasade, hogy mentsd az irhád.
- Igaz. Úgyhogy okosabban teszed, ha most elkotródsz előlem!
- Rossz alkut kötöttél. Erős varázslatokat is kellett volna kérned a ringyó segítsége mellé. Hogyan akarsz
életben maradni, amíg a szlád Hebonnal viaskodik?
- Azt bízd csak ide! És most takarodj vissza a padlásra! Szólítani foglak, ha szükségem van rád!
Ayran azonban tétovázott.
- Mit kérdeztél Yvorl ringyójától? - kérdezte feszülten.
- Hogy miféle hely ez. Azt a választ kaptam, hogy egy város a Halál birodalmában, ahol megrekednek a
lelkek. Te tudtad ezt, igaz?
- Igen.
- És mi is halottak vagyunk, vagy haldoklók. A testünk a romvárosban hever, betemetve. Ezt is tudtad.
- Féltem, ha elárulom, megbomlik az elméd.
- Ne pátyolgass engem, asszony! - Rajid már üvöltött.
- Rólam is... kérdezted?
- Nem. És most tűnj a szemem elől!
Ayran sarkon fordult, és felsietett a lépcsőn.
A férfi felkelt, és dobott még néhány hasábot a tűzre. Ayran legalább egy dologban igazat szólt:
varázslatokra volt szükségük a rájuk váró harchoz. Ehhez pedig újra el kellett nyernie Yvorl jóindulatát,
márpedig az áldozatnak alkalmas személyek száma igencsak beszűkült. De ami van, az épp elég lesz, gondolta
az ork sötéten.

* * *

- Velem kell jönnöd! - morogta Rajid.

A lépcsőn ücsörgő kislány nem fordult felé, és az ork csak ekkor jött rá, hogy a gyerek vak. Abban is
kételkedett, tud-e egyáltalán beszélni, hiszen akikkel eddig találkozott Dwohal-ar-Hebon lakói közül, egyik
sem szólt egyetlen szót sem. Egy halott város néma szellemei voltak.
- Bieyla a nevem - mondta ekkor a lány, úgy meglepvén a férfit, hogy az hátralépett egy lépést. - Nem vittek
magukkal a piramishoz. Mert úgysem látnék semmit. És nem szeretik, ha jár a szám.
Rajid arra gondolt, ő is jobban örülne, ha a kölyök néma lenne. Egyszerűbb lenne minden. Vagy ha legalább
nem értené a beszédét... ám úgy tűnt, hogy ők ketten a lelkek nyelvén beszélnek egymáshoz.
Zavart képpel előrehajolt, megragadta a lány vékonyka csuklóját, talpra állította. Amaz nem ellenkezett.
- Neked van gyereked? - kérdezte Bieyla.
- Akad egypár. Több asszonytól. Ritkán látom őket, sokat vagyok úton. - Rajid elindult az utca túloldala
felé, maga után húzva a vak porontyot, aki majdnem elesett, nem bírván lépést tartani vezetőjével. - Van egy
akkora lányom is, mint te.
- Szoktál neki ajándékot vinni?
- Egyszer. Egy rézlovacskát.
- Szeretnék rézlovacskát.
- Hallgass már el!
 Rajid belökte Bieylát az ajtón, melyből elfojtó varázslat híján dőlt a füst. A pap mormolt néhány igét, mire a
tisztulni kezdett a levegő. A kislány szipogva feltápászkodott, és két karját maga elé nyújtva botorkált a szoba
közepe felé.
- Te nem idevalósi vagy - mondta. - Menj el innen! Rossz itt. Ha elalszunk, nagyon sokáig kell aludni, és
rosszak az álmok.
Az ork kézbe vette ezüstsarlóját, és a vállánál fogva magához húzta Bieylát.
- Mit fogsz velem csinálni? - suttogta a gyerek.
- Feláldozlak az istenemnek.
Rajid maga sem értette, miért érzi szükségét a magyarázkodásnak. Csak végezni vele... Minek a sok beszéd?
- Hagyj! - Bieyla szabadulni próbált a pap szorításából, de gyenge volt, mint egy madárfióka. - Nem akarok
meghalni! Anya!
- Tán nem is halsz meg - morgott Rajid. - Ti itt megrekedtetek élet és halál között. Lehet, hogy reggelre
megint az ágyadban ébredsz...
- Ne...
Az ork egy erős rántással véget vetett a tiltakozásnak. Meglepetten látta, hogy a kezére ömlő vér néhány
pillanat leforgása alatt áttetszővé válik, majd teljesen eltűnik. Attól tartott, a karjában tartott kis halott is
elenyészik, ám az megmaradt a maga testi mivoltában, már amennyire valóságos volt itt bármi is.
Rajid komoran, kínos alapossággal hajtotta végre a szertartás további lépéseit. Sosem áldozott még kölyköt
korábban, és a dolog jobban szíven ütötte, mint arra számított. Látott már gyermekeket kidőlni a
menetoszlopból, mert nem bírták a viszontagságokat, ám azokkal az út végzett, nem az ő keze. Nem értette,
miért rágódik ilyen ostobaságokon. Most egyedül az számított, hogy magára vonja Yvorl vigyázó tekintetét. A
holt kezek közé helyezett arcok idővel elhalványulnak az emlékezetben, éppen úgy, ahogy az áldozótűz
elemészti őket... Csak a Káosz örök.
Különös érzés volt annak tudatában imádkozni, hogy teste egy üreg mélyén halódik a sivatagban, ám ez a
képtelen hely képtelen tetteket kívánt. Először pusztító mágiáért folyamodott, a végére hagyván a legfontosabb
kérést: egy olyan varázslatot, melynek működéséről még sosem volt alkalma meggyőződni.
Amikor végzett, elnyúlt a Khanu vérétől mocskolt szőnyegen, és azonnal elaludt. Kőtömbök alatt feküdt, a
szája tele vérrel... Bieyla igazat szólt: az álmok rosszak voltak ezen a helyen.

* * *

Arra ébredt, hogy alaposan oldalba rúgták. Ayran állt fölötte, haragtól eltorzult arccal, s a hamuban
füstölgő, összezsugorodott alakra mutogatott.
- Nem elégedtél meg a saját cimborád életével? Még a gyerek is kellett?
Rajid felült, és megdörzsölte a szemét. A nyitott ajtó felé vetett pillantással meggyőződött arról, hogy még
éjszaka van.
- Olyasmihez kellett Yvorl kegye, amit nem kérhettem a szládjától - morgott. - Majd megérted, miért.
- Ez egy gyermek volt!
- No és? Megölöm ennek az elátkozott városnak minden asszonyát, kölykét és vénjét, ha ez az ára, hogy
kiszabaduljak!
Ayran hitetlenkedve rázta fejét.
- Hogyan is hihettem, hogy majd egy ilyen irgalom nélküli szörnyeteg visz el innen engem?
- Pedig érted is tettem, amit tettem. Ez a lány - Rajid a füstölgő csontok felé biccentett - megválthat
mindkettőnket.
- Ostoba, szívtelen barom! Ugyan mit láthattam meg benned, hogy megmentettelek Dylgo szentélyénél?
Rajid felállt, és kinyújtóztatta tagjait.
- Fogd be a szádat, asszony! Elfeledted tán, hogy miattad kerültem ide?
Ayran közelebb lépett hozzá.
- Fogalmad sincs, ki vagyok én!
 A férfi egész testében megfeszült. A rövid alvás jót tett, mágikus ereje javarészt visszatért, ám nem tudhatta,
mire képes Ayran. Mire képes ideát.
- Ó, dehogyisnem - bólogatott. - Nem vagy más, mint...
Ayran nem adott neki időt, hogy befejezze. Mintha az erek szakadnának ki a testéből, sötét szálak csaptak ki
belőle, megannyi gyilkos fonal, és kinyúltak Rajid felé. A férfi felkészülten várta. Igéje feltárta a nő
varázslatának mintázatát, és a papnak néhány pillanatba telt csupán, hogy néhány helyen elzárja, másutt
elindítsa az erők áramlását. A csápok elhajlottak előle, még mielőtt a testéhez érhettek volna, és
visszacsapódván szorosan rátekeredtek Ayranra.
Rajid először meggyőződött arról, hogy az asszony nem bír kiszabadulni. Amint azt sejtette, Ayran felszínes
mágikus tudással rendelkezett csupán, nem mérkőzhetett a Káoszpap hatalmával.
- Hogy én ne tudnám, ki vagy? - Rajid mellbe taszította gúzsba kötött áldozatát, aki elterült a padlón. - Vagy
inkább azt soroljam, ki nem vagy? Nem vagy ork, és sosem hívtak Ayrannak. Csak egy ágyas vagy, Hebon
király szajhája. Tiaive...
A nő felzokogott. Arca megvonaglott, erősebben, mint azt a sírás indokolta volna. Lassan átalakult: a fényes
szőrzetű, erőteljes ork szépség helyén sárga hajú, filigrán elf asszony hevert, kinek vonásai magukon hordozták
a város többi lakóit is elcsúfító torzulásokat. Rajid erre számított, mégis gyanakodva figyelte.
- Odakint, a Halál birodalmán kívül nem sok mindenre vagy képes. - A pap leguggolt Tiaive mellé, és az
állánál fogva fordította el az elf fejét, hogy alaposabban megszemlélhesse az arcát. - Azt láttatod mindenkivel,
amit az látni akar. Én és az öcsém kívánatos ork rabnőnek láttunk, Khanu hímringyónak, az a barbár pedig,
Hor-Hoka, a saját fajtájából valónak. „Ez az asszony vér a vérünkből”, így mondta a barbár, és időbe telt, amíg
kiókumláltam az igazságot. Haddap karavánját is így csaltad magad után, ugye? Ahhoz nincs hatalmad, hogy
odakint megölj bárkit is, de elveheted az eszüket, hogy aztán maguktól rohanjanak a végzetükbe.
- Hebont szolgálom - suttogott Tiaive. - Ő királyi felségének lelkekre van szüksége, hogy újjáépíthesse a
szentélyt, és megtörje az évezredes átkot. Én csak a király parancsát teljesítem, higgy nekem, ork.
- A szeretője vagy.
- Erővel tett azzá. Azelőtt Dylgo kedvese volt, de egy napon ráébredt, hogy nem ölelhet büntetlenül egy
halálistennőt. Dylgo szerelme idővel a tébolyba kergeti a halandókat, ezért a király hátat fordított az
istennőnek. Azért kellettem neki, hátha általam visszatalál az elméje a halandók számára biztonságos csapásra.
Nem én akartam őt, ahogy ezt a kárhozatos szolgálatot sem!
- Mit törődöm én azzal? - horkant fel Rajid. - Egyedül az érdekel, hogy legyőzzem valamiképp a királyodat,
és megváltsam innen a szabadulásomat. Ha a segítségemre leszel, talán megkapod tőlem, amire vágysz...
- Honnan tudhatná egy magadfajta sivatagi patkány, mit akarok én?
- Könnyű kitalálni abból, hogy segítettél rajtam a piramisnál. Megelégelted a szolgálatot, ahogy te hívod.
Kívül akarsz kerülni Dwohal-ar-Hebon falain, távol a királytól.
- Ezer és ezer esztendeje elporlott a testem odakint! Ugyan miért akarnék elmenni innen, amikor hamarosan
megtörhet az átok? A szentély majdnem készen áll...
Rajid marka az elf keskeny nyakára szorult.
- Nincs több időm erre a szócséplésre. Segítesz, vagy sem?
A nő rövid tétovázás után bólintott, és az ork feloldotta a csápokat megkötő varázslatot. Talpra segítette
Ayrant, majd a lépcső felé indult.
- Fel kell készülnünk - mondta. - Nassyl méltó ellenfele lesz a királyodnak, de a testőrséggel nekünk kell
elboldogulnunk.
A szeme sarkából látta meg a rebbenő árnyat, és hátracsapott. Valami végighasította a karját, ám ökle így is
célba talált: Ayran hanyatt zuhant, kezéből kihullott a konyhai eszközök közül felragadott kés.
- Hazug szuka! - tajtékzott Rajid. - Térj már észhez! Ki más segíthetne neked rajtam kívül?
- Kiismertelek! Csak a saját bőrödet mented majd. Hebontól több hálát remélhetek...
Ayran a kés után kapott, de Rajid ráhágott a kezére; törékeny elf csontok pattantak el a csizmatalpa alatt. A
nő felsikoltott a fájdalomtól.
- A keserves mindenit, asszony...
 Mielőtt végigmondhatta volna, iszonyú reccsenéssel végighasadt felettük a mennyezet. Rajid gyorsan
eszmélt: Yvorl óvó kezéért bömbölt imát, igyekezvén túlharsogni a zajt. A ház már rájuk is rogyott, a pillanat
töredékével azután, hogy az orkot - s így Ayrant is - körülölelte a mágikus burok.
Egy ideig zuhogtak a kövek, majd elhallgatott a robaj, s a vaksötéten csak Ayran riadt lélegzetvétele
hallatszott. A papnak nem kellett látnia, hogy tudja, alig öt láb átmérőjű üregbe vannak összezárva ők ketten,
amit betemetett a törmelék. Akkora helyen, ahol még egynek is szűkösen jut levegő...
Rátelepedett az asszonyra, aki zihálva próbált szabadulni alóla.
- Nem tudom - morogta Rajid -, hogy a lelkeknek, kik vagyunk, kell-e azt képzelniük, hogy lélegeznek. De
ne bízzuk a szerencsére, igaz?
Lecsapott Ayran állára, s a vékony test elernyedt alatta. Rajid úgy okoskodott, a nő ájultan mégiscsak
kevesebbet szív az éltető levegőből. Nyugodtabb lett volna, ha már most végezhet vele, de nem akarta
kockáztatni, hogy túl korán kerítsen sort a végső varázslatra.
Apró tüzet lobbantott fel a tenyerében, hogy a fényénél szemügyre vehesse börtönét. Amint várható volt,
kőtömbök és gerendák áthatolhatatlan tömege borult fölé. Rövid szemlélődés után kioltotta a lángot, és
csendben ült egy ideig, a következő lépésen gondolkodva, miközben ide-oda forgatta ujján a szlád gyűrűjét.
Kis idő múltán zajt hallott, ezért újra világot gyújtott. Az üreg egyik oldalában megremegtek a kövek, a
résekben apró törmeléklavinák indultak el. Rövidesen egy tekintélyes méretű tömb fordult ki a helyéről, és az
így támadt lyukon át láthatóvá váltak az omláson dolgozó heboniták - katonák és polgárok vegyest.
- Csak rajta! - biztatta őket Rajid. - Végezzétek el nekem a munka nehezét!
Amíg a torz képűek odakint rendületlenül bontották a ház romjait, az ork elméjével finoman megérintette a
láthatatlan burkot alkotó erővonalakat. Átszőtt néhány szálat, de akadt olyan, melyhez még nem nyúlt. Várt
türelemmel.
A heboniták hamar végeztek a munkával, ám mikor Rajidhoz próbáltak férkőzni, rá kellett jönniük, hogy a
mágikus mezővel nem boldogulnak. Az eget kezdték bámulni valamennyien, s a papnak nem esett nehezére
rájönni, hogy a gondolát hívják segítségül.
- Miért nem kértek meg szépen, hogy bocsássalak be? - vicsorította rájuk agyarait. - Csak kérnetek kell...
Körbefordulván látta, hogy legalább száznyi elf férfi és asszony gyülekezik körülötte. A csillagos égen úszó
gondola közben lejjebb ereszkedett, s egy kéz nyúlt ki belőle, mely fénysugarat küldött a föld felé. Rajid nem
késlekedhetett tovább: néhány igével összekötötte a két utolsó esszenciaszálat is, majd fülére tapasztotta kezét.
Hebon varázslata elérte a burkot, s az fellobbant, vakítón, akár a nap. A király mágiájától táplált robbanás
ereje az ork legmerészebb várakozásait is felülmúlta. Szétcsapott, mint az árhullám a tóba vetett szikla
nyomán, s e hullámverés közepén maga Rajid állt. Néhány szívdobbanásnyi ideig cafatokra szakadt testek, kő-
és faszilánkok vihara dühöngött a környező házak között, majd elcsendesedett, tetemekkel teli, letarolt teret
hagyva maga után.
Rajid, aki egyedüliként maradt állva az imént még elfektől hemzsegő törmelékkupacon, felemelte gyűrűs
kezét.
- Nassyl, szólítalak téged az egyezségünk jogán!
Semmi sem történt, és a pap torkában dobogó szívvel figyelte Hebon repülő hajóját, mely újra lefelé indult.
Ha Nassyl cserbenhagy, nincs tovább - ez a gondolat dübörgött benne egyre, lehetetlenné téve, hogy
felkészítse elméjét a varázslásra. Aztán villám cikázott végig az égbolton - a mennydörgésbe beleremegett a
házak fala -, s a ragyogó hasadékon át a szlád suhant be Dylgo birodalmába.
Úgy tűnt, a repülő gondola utasa azonnal felismerte, hogy méltó ellenfele érkezett. Nem hagyott időt
Nassylnak a felkészülésre, egyetlen intéssel lángokba burkolta a polipcsápos nőalakot. Rajid úgy érezte, a szlád
fájdalomsikolya dárdaként járja át az iménti robbanástól amúgy is zúgó fejét. Ám védelmezője sértetlenül
bukkant elő a tűzförgetegből. Nassyl művelt valamit, amitől egy pillanatra elhomályosultak a csillagok, és az
éjszaka mintha Hebon felé mozdult volna - legalábbis az ork csak így tudta megfogalmazni magában azt, amit
látott. A fehér ruhás király megtántorodott, ám rögtön összeszedte magát, s kihívója felé siklott gondoláján.
Újra összecsaptak, lüktető fénnyel rajzolódtak ki a mágia örvényei.
 Rajid nem figyelhette tovább kettejük párviadalát. A lámpások javarészt megsemmisültek a robbanásban,
ám az égen tomboló esszenciaörvények ragyogása megvilágította a környező romok közül előbukkanó
alakokat.
- Hát maradtatok még? - vicsorgott Sápadtszemű.
Nem volt merre futni, a fekete sisakosok minden irányból közeledtek. Rajid szájáról bűvigék peregtek,
amint szembefordult első támadójával, aki társait megelőzve szökellt felé a kőtömbökön át. Az ork felkapott
egy kavicsot, és rámarkolt. A hebonitát láthatatlan erő vetette hátra; mellvértje beszakadt, tüdeje, szíve
kirobbant a hátán keresztül. Rajid a harcos kezéből kihullott rövidkardért nyúlt.
A többiek túlságosan gyorsan jöttek, és sokan. A pap átvágta egy pillanatra lebénított Hebon-katona torkát,
és közben átkot kiáltott rá. A halott állva maradt; nyaksebéből varázslattól hajtva spriccelt szét a vére, és a sötét
cseppek savként marták, akire ráhullottak. Az elfek egymás után rogytak le a húsukat át- meg átjáró, gyilkos
záporban.
Rajid körül megritkultak a támadók. Néhány támolygó alakot levágva sikerült kitörnie a gyűrűből. Újra
szembefordult a hebonitákkal, és hagyta, hogy minden maradék varázsereje kiszakadjon belőle egyetlen
süvöltő tűzgömb formájában. A lövedék a tömegbe csapódva felrobbant, lángoló testek repültek szerteszét.
Az ork térdre rogyva zihált. Szédült, és ez jobban megrémítette mint a lehetőség, hogy a lidércharcosok
legyőzhetik. Mi lesz, ha eszméletét veszíti, és egyszeriben a valódi testében találja magát?
Négykézláb mászni kezdett előre, hörögve, mint egy állat. A tűzgömbtől felforrósodott kövek égették a
tenyerét. Megperzselt hebonita nyúlt felé; Rajid orrát égett hús bűze facsarta, a harcos arca belesült a sisakba.
Az ork megragadta a védekezéshez már túl gyenge sebesültet és kitörte a nyakát.
Továbbkúszott. Fennhangon átkozta a mágiát, mely egy megtört test érzetét akasztotta koloncként a lélekre,
a puszta akaratra, mely valójában volt.
Odafent az égen valami történt. Mennydörgés hallatszott, s egy férfihang üvöltött, elnyújtottan, mint akit
lassan húznak karóba. Rajid erőlködve felemelte fejét. Az iménti villám újabb kaput nyitott e birodalomra, és a
ragyogó hasítékon át bekígyózó láncok tucatnyi horoggal akaszkodtak Hebonba. A szlád - Rajid alig ismert rá
az összeégett alakra - intésére az acélszemek még jobban megfeszültek. Az aranymaszkos sikolya kiélesedett,
aztán hirtelen véget ért, amint szétszakadt a teste. A gondola pörögve zuhant alá.
Rajid továbbvonszolta magát, arrafelé, ahol Ayrant hagyta.
A király hajója reccsenve tört darabokra a kövek között, és kevéssel később leereszkedett Nassyl is. Rajid
ránézett. A szlád egész teste megégett, a lábai helyén nőtt polipkarok sötét nedvet eresztő csonkká váltak. Feje
perzselt koponya volt csupán, a szemüregek mélyén két kékesfehér láng világlott.
- Nézd, már pirkad! - Nassyl a háztetőkre mutatott, melyeken halvány derengés kúszott végig. - Kiviszlek a
városból, és akkor visszatérsz a testedbe.
- Várj még, úrnő! - kérte Rajid.
- Mire várnék? Teljesítettem a vállalásomat. Most rajtad a sor. Nem bújhatsz ki alóla!
- Amit ígértem, betartom. De előbb le kell rónom egy másik adósságot. - Az ork iszonyú erőfeszítéssel lábra
állt. Egyetlen varázslatot, azt az utolsót még bírnia kell, csak ez járt a fejében. Lehajolt egy hebonita teteméhez,
és kihúzta övéből a tőrt; a fegyver markolata forró volt. - Az apám úgy tanított, hogy ha a sivatagban járok,
nem sérthetem meg a vendégjogot. Én mégis megtettem, még ha akaratlanul is.
- Legyen hát, de igyekezz!
Rajid odatántorgott Ayranhoz, és lerogyott mellé. Az elf nőt a tűz és a savas vércseppek egyaránt elérték, de
még élt. Nehezen szedte a levegőt, a papra szegeződő tekintete homályos volt.
- Megsértettem a törvényt, amikor odadobtalak a hajcsárjaimnak, hogy kedvüket tölthessék rajtad - mondta
neki Rajid.
- Miféle törvényt? - suttogott Ayran.
- Te a sivatagé vagy, és én megszegtem általad a vendégjogot.
- Heboné vagyok.
-A romvároshoz van kötve a lelked, így a sivataghoz tartozol. Ki kell engesztelnem.
Ayran észrevette a férfi kezében a tőrt, és könnyes szemmel csóválta fejét.
 - Bár meg tudnád tenni! De amikor újra leszáll az éj, engem itt talál megint. Éppúgy, mint Hebont és
mindazokat, akiket megöltél... Még azt a vak gyereket is.
- Most más lesz. Most Yvorl vezeti a kezemet, az ő varázslata segít.
Rajid az asszony fölé hajolt, és tőle telhető legnagyobb gyengédséggel megcsókolta. Yvorl, szabadítsd meg
őt innen! - fohászkodott. Szabadítsd meg végleg! Amint ránehezedett a tőrre, a nő ajka megrándult az övé alatt.
A pap elmormolta a varázslat utolsó szavait is, és lefogva tartotta Ayrant, míg a szíven döfött test megszűnt
remegni.
Yvorl, szabadítsd meg innen!
- Úrnőm, a tiéd vagyok! - szólt hátra Rajid a várakozó szládnak, és felemelkedett a holttest mellől.
Nassyl csontig égett karjai köré fonódtak, és a teremtmény néhány lábbal a föld fölött suhanva elindult vele
Hebon utcáin át. Rajid ki-kihagyó öntudattal figyelte a város haldoklását: amerre járnak, omladoztak a falak, és
szállongó por lepett be mindent. Mire a déli kijáratához értek, az elkorhadt kapuszárnyak fölé emelkedő kőív
már oly mélyre süppedt a sivatagba, hogy a szlád csak fölötte tudott átrepülni terhével.

* * *

Vér íze a szájában, hegynyi súly a mellkasán.

Moccanni próbált, hogy enyhítsen a kínjain, de túl nehezek voltak a kövek, melyek közé beszorult.
Legalább a feje szabadon maradt, és a beszakadt csarnokmennyezeten keresztül láthatta a ragyogó eget. Arra
gondolt, vajon atyja is ezt a látványt vitte magával a halálba.
Talán Dwohal-ar-Hebon csak álom volt, gondolta Rajid reménykedve. Ahogy seblázas álom volt a szlád is,
akivel alkut kötött. De szerencsére felébredt, és most már minden rendjén van. Fekszik itt egy keveset, és amint
visszatér az ereje, megtalálja a módját, mint üzenhetne mágiával Benarnak, aki az állatokat őrzi.
Sötét árny úszott be a szeme elé: Nassyl perzselt koponyája.
- Itt az idő - mondta a szlád.
Rajid Guradra gondolt, Khanura, Calub Baakóra. A vak lányra. Mindazokra, akiket fogva tartott Hebon
átka. Bármi történjen is, én már mindenképp jobb üzletet kötöttem náluk.
Szíve rendszertelenül vert törött bordái mögött. A szlád közelebb hajolt hozzá, a férfi orrát megcsapta az
égett hús bűze. Lehunyta szemét, hogy legalább látnia ne kelljen, amint a Nassyl orra alatt gennyedző nyílás az
ő szájához ér. A léleknek még megmelegedni sem volt ideje ebben a testben, újra útra kel, gondolta még.
Aztán hagyta, hogy Nassyl elvegye, amit akar.
A szlád elégedetten felsóhajtott, amint az a bizonyos utolsó lélegzet átszállt belé. Felemelkedett a Rajid
testét borító törmelékkupacról. Koponyáján kezdett újra sarjadni a hús, fényes pikkelyeket növesztve;
polipcsápjainak csonkjai áttetsző nyúlványokat vajúdtak ki magukból, melyeket lassan erek szőttek át. Nem
várta be a teljes gyógyulást, egy intéssel kifakult a létezés ezen vetületéből, és ismét a sivatagi nap tűzött be a
kőhalomra.
Amikor Nassyl eltűnt, a széles orkpofa megrándult a vértől ragacsos porréteg alatt. Rajid kinyitotta szemét,
és hunyorogva bámult felfelé.
Élek, nyugtázta. Kifizettem az adósságom a szládnak, mégis élek.
De meddig?
Víz nélkül, ilyen sérülésekkel órái, legfeljebb fél napja lehet hátra. Mágiával talán elérhette volna a málhás
állatokat vigyázó két hajcsár elméjét, de amikor a lélegzetvétel is komoly gondot okoz, a varázslás elérhetetlen
ábránd. Hiába mentette ki lelkét ravasz módon a szláddal kötött alkuból, ennyit ért vele. Nincs igazság.
Telt az idő. A Magnius fénykévéje lassan elvándorolt Rajidról. Az ork tudata néha elködösült, de makacsul
kapaszkodott az eszméletbe, s talán sikerrel is járt, bár ezt nehéz volt megítélnie. Kényszerítette magát, hogy
lélegezzen, bármekkora fájdalmat okozott is ez. Tudta, hogy csak a gyötrelmeit hosszabbítja meg ezáltal, de
nem tudott belenyugodni, hogy vége.
Aztán odafent, az üreg szájánál felbukkant egy fej.
- Hát te élsz, ork? - recsegte egy ismerős hang.
 A félkezű káosztörpe volt az, Juronn. Rajidot esztelen reménykedés töltötte el a láttán.
- Úgy-ahogy - nyögte.
- Ez az én szerencsém, a rohadás essen bele! - Juronn a fejét csóválta. - Idáig kergettem a kar-haniakat, erre
mind halott. És ki az egyetlen, aki életben maradt? A mocsok ork, a Korbácsok Ura. Várj, Quasade uram, el ne
mozdulj onnan! Mindjárt hozok még egy nagy követ, mert úgy látom, a fejed még kilóg a síremlékedből.
- Figyelj rám, Juronn, a Ganlorrin klánból! - Rajid maradék erejét ijesztő ütemben emésztette fel a beszéd. -
Talán jobban jártál velem, mint a rabszolgákkal...
- Nem úgy tűnik...
- Két harcosom várakozik a romváros déli kapujánál. Ha idevezeted őket, lóháton folytathatod az utad, és
lesz ételed, vized bőséggel. Ha hagysz itt meghalni, néhány napi bujdoklás vár rád, amíg végez veled a sivatag.
Segíts rajtam, én is segítek rajtad!
A törpe gyanakodva meredt le rá.
- Csábítóan hangzik az ajánlatod, ork. De egy hiten vagyunk, és én láttam, amit láttam. Téged Yvorl szládja
látogatott meg az imént, és tudom én jól, melyik. Az, aki ellopja a haldoklók utolsó leheletét. Hogyan
lehetséges, hogy te mégis élsz? Vagy valami síron túli teremtmény lett belőled, és most a véremre szomjazol?
Rajid kimerülten lehunyta szemét, aztán újra felnézett.
- Nassyl valóban magával vitte egy haldokló leheletét, de nem az enyémet. Emlékszel-e az ork rabnőre,
Juronn? Amikor halálán volt, varázslattal kötöttem magamhoz a távozó lelkét, azzal fizettem ki most a szládot.
Így váltottam meg a saját lelkemet Yvorl akaratából. Beéred ezzel a válasszal?
Juronn határozatlanul bólintott, de még mindig a homlokát ráncolta.
- Ne kéresd már magad, a szentségit! - Rajid vért köhögött fel. - Tán itt rimánkodnék neked, ha veszedelmes
síron túli szörnyeteg lennék? Igyekezz, mert a harcosaim aligha köszönik meg neked, ha halott leszek, mire
idehozod őket!
- Talán megteszem, amit kérsz. De egyszer már meg akartad menteni az életemet, ork, és én akkor azt
feleltem, ne fáradj vele, ha rabszolgaként viszel magaddal. Most is csak ennyit tudsz ígérni?
Rajid alig észrevehetően biccentett.
- Egy Quasade... sosem tesz kivételt. Nem szabadíthatlak fel. De meggyógyítom a törött kezed, a másik
helyére pedig újat kapsz, a legjobb drunohari ötvösök munkáját.
- Akkor dögölj meg itt!
- Úgy lesz. De te sem élsz túl sokkal.
Egy ideig csend volt, aztán a törpe újból megjelent.
- Meggyógyítasz, és új kezet kapok. Mágikusát.
Rajidot újabb szédülési roham fogta cl, és aggódni kezdett, hogy már nem éri meg az alku végét.
- Drágát, de mágia nélkül - vicsorogta.
- Mágikusát, ork, vagy itt rohadsz meg, és még pár keselyűt is lekergetek hozzád!
- Legyen.
Juronn feje eltűnt a nyílásból, Rajid pedig folytatta néma küzdelmét a következő korty levegőért, majd az
azután következőért. Tette mindezt immár abban a tudatban, hogy ha a kiengesztelt sivatag is úgy akarja, ama
bizonyos utolsó lehelet még nagyon sokára száll el belőle.
 Benjamin Rascal

Farkasvadság

Jajgatás, halálsikolyok, fegyvercsörgés... kiáltások, átkozódás, bősz diadalüvöltés...

Persion flottájának büszkesége, a kecses, szélsebes és gyönyörű hajó, a Habok Asszonya meggyalázva
ringatózott a tengeren. A fedélzete tele megcsonkított holtakkal.
Levágott végtagok, kiontott belek, karommal kivájt szemek, kitépett gigák, leharapott orrok, fülek... vér, vér
és vér, mindenütt...
A persi kereskedők azt hitték, felkészültek mindenre: a leggyorsabb járású hajót bérelték ki a legjobb
legénységgel, védelem gyanánt pedig telitömték a leghírhedettebb zsoldosokkal és egy tűzmágussal.
Mielőtt kifutottak volna Khalgartown kikötőjéből, gondos felkészülésük ellenére nem mulasztottak el
áldozni az isteneknek. Jó szélért könyörögtek, és azért, hogy bármily kalózhajót is sodorjon eléjük útjuk során
a végzet, az ne a Vihardémon, a bestiális ork, Ordas Olek, az Emberirtó karavellája legyen.
Ám az istenek, úgy látszik, e napon elfordították orcájukat tőlük... mert útjuk harmadik napján egyszer csak
feltűnt a horizonton egy hajó, melynek árboccsúcsán éppen a legjobban rettegett zászló lengett: az emberi
koponyákon tipró, kezében véres csatabárddal vicsorgó ork harcos.
A kereskedőhajón ekkor mindenki elszámolt az életével, és azt az egyetlen dolgot tették, amit józan ésszel
tehettek: menekülőre fogták. Minden vitorlát kibontottak, minden mozdítható többletsúlyt a tengerbe dobtak,
és kétségbeesetten próbáltak egérutat nyerni... de a Vihardémon szinte repült a víz felett, és egyre csak
közeledett.
Ekkor kilépett a tatra a tűzmágus, hogy mágiájával útját állja a fenevadaknak: életével elszámolva, esztelen
habzsolással mart az esszenciába, és tíz szívdobbanás alatt tucatnyi, két öl átmérőjű lánglövedéket dobott az
üldözőjükre. Aztán orrán-száján-fülén vér buggyant az erején felüli mágiahasználattól, és rongybabaként esett
össze... ám rendjére dicsőséget hozó önfeláldozása hiábavalónak bizonyult.
A Vihardémon orrában egy ráncos, tetovált ork sámán rázta kifordult szemmel az emberi koponyákkal
ékesített sámánbotját, és érthetetlen, hörgő-bugyborékoló hangon kántált. Szavaira a tengerből hatalmas
vízpajzs emelkedett ki a hajó elé, ami sisteregve elnyelte és elemésztette a tűzgolyókat. Majd a pajzs
átformálódott kézzé, ami messzire kinyúlva elkapta a Habok Asszonyának tatján fekvő mágus testét, és a
mélybe rántotta.
A kereskedők falfehérré váltak, a zsoldosok pedig verejtékezve szorították meg fegyvereiket, és fogaik
között csikorgatva kurta imákat morogtak. Tudták, ha nem győznek, nincs kegyelem... Ordas Olek nem
véletlenül tett szert az Emberirtó névre. Tébolyult mészárlásainak híre mindenhová eljutott, és mindenki tudta,
embernek soha nem irgalmaz.
Győznünk kell! Győznünk kell, az istenekre! - síkoltott az agyakban a kétségbeesés.
Különben elkárhozunk...
...a Vihardémon úgy siklott melléjük, mint a megtestesült Végzet maga...
...és harci lázban őrjöngő, félelmet nem ismerő, ölni és halni egyaránt kész orkok tucatjai ugrottak át a
Habok Asszonyának fedélzetére...

* * *

Mostanra már csak egy-egy elszigetelt csoport tartotta magát, amiket lassan, de könyörtelen
magabiztossággal számoltak fel az ork kalózok.
 Nem kegyelmeztek senkinek.

* * *

Egy köpcös, haját lófarokba kötő, már-már groteszkségbe hajlóan izmos, kegyetlen arcú alak vezette a
támadókat, mindkét kezében egy-egy rettentő csatabárdot forgatott, amik iszamósak voltak már a kiontott
vértől.
A kereskedők maroknyi csoportja fegyvertelenül térdelt, és kezüket a támadóik felé nyújtva esdekeltek
irgalomért.
De azok mintha nem is hallották volna őket: először a kinyújtott kezeket vágták le... majd a fejeket is. Jeges
fővel, irgalom nélkül mészároltak le mindenkit.

* * *

Miután az utolsó emberrel is végeztek, és már nem volt ellenfél, fájdalmas csend szakadt a hajóra. A
kalózok lassan leeresztették fegyvereiket, kitörölték szemükből a verejtéket és az áldozataik vérét, majd
összenéztek, és mennydörgő diadalkiáltást hallattak.
- Ordaaas!
A köpcös, lófarkas vezér mindkét bárdját a magasba emelve köszönte meg harcosai éltetését.
- Dicsőség az orkoknak! - bődült el, mint egy vérmedve.
- Dicsőség!!!
- Na, de Olek - szólalt meg a vezér háta mögött egy könnyed, szinte nőies hang.
- Jól van, jól van - bólintott hátra sem nézve a kalózvezér -, az elfeknek is kijár egy kicsi.
- Mily' igazságos is vagy te, bölcs vezér - szólt ismét a lágy hangú. - Meghajlok nagylelkűséged előtt...
Erre Ordas Olek már csak elröhögte magát, és hátrafordult. Így éppen látta, amint a mögötte álló nyurga,
vékony elf meghajol... és ekként láthatóvá vált, hogy hátából nyolc nyílvessző áll ki.
- Hm... - mordult fel az ork vezér. - Nyolc...?! Csak?! Nem volt ezeknek íjászuk? Vagy... nem tudták, hogy
kire kell lőniük?!
- De bizony, volt íjászuk, és azt is tudták, hogy kire kell célozni - egyenesedett fel könnyedén az elf, és
megemelte a kezében tartott, csodálatosan megmunkált ébenfa íjat, miközben különös szépségű arcán könnyű
mosoly játszott -, ám a te lövészed jobb és gyorsabb volt náluk, kapitány.
Olek felnézett az árbockosarakra, és látta, hogy mindegyiknél három-három íjász holtteste lóg, vagy van
éppen az árbochoz szegezve.
- Csak egyszer tudtak lőni - intett könnyedén az elf -, de mindegyikük téged vett célba.
- Hol van a kilencedik vessző? - kérdezte az ork. - A hátpáncélodban nyolcat láttam, bennem pedig, hála
neked, egy sincs...
- Ha megengeded, uram - horkantott egy tagbaszakadt harcos -, egy az én pofámat lőtte keresztül. Még
szerencse, hogy éppen ordítottam, mint a vadbarom, különben kiverte volna jó pár fogamat...
Olek és az elf a harcos felé fordultak, és látták, hogy arcának jobb és bal oldalán nyíl ütötte seb vöröslik.
- Odaszegezte a fejemet a kabinajtóhoz - magyarázta az ork -, én meg mivel nem akartam ott álldogálni
reggelig, kettéharaptam, és mentem tovább. Csak azt sajnálom, hogy most ki fog folyni a számból a sör a
lyukakon keresztül...
Erre a kesergésre aztán öblös röhögés csapott fel a kalózok között.
- Hö-hö-hö!
- Tegyél a lyukakba dugót, Vadkan!
- Majd legfeljebb szalmaszállal iszol!
- Különben sem öblögetni kell a sörrel, hanem nyelni!
- Igya szalmaszállal az a fogatlan anyád - javasolta baráti vicsorgassál a benga harcos. - Azt meg mindjárt
megmutatom, hogy mit fogok feldugni neked, és hova...
 A kalózok erre megint nagyon röhögtek.
- Jól van, még munka vár ránk - szólt kis idő múlva Olek. - Vadkan! A fejeket vágjátok le, s díszítsétek fel a
kormánykereket és a hajókorlátot, ahogy szoktuk! A hullákat csak annyira pakoljátok össze, hogy botladozás
nélkül tudjunk rakodni! A saját holtjainkat átvisszük a Démonra. Utána kezdjétek meg áthordani a rakományt!
Aldhissla és én bemegyünk a kabinokhoz, körbenézünk, hátha van lent valami használható. Mozogjatok,
mintha élnétek!
- Hallottátok a kapitányt! - bődült el az óriás. - Ne kelljen ordítanom, mert akkor megfájdul az átlőtt
pofázmányom, és nagyon morcos leszek! Pofa be, és gyerünk!
- De jó neked, te most befogott pofával is kapsz levegőt, hö-hö...
- Te meg mindjárt sehogy sem kapsz majd levegőt, mert az orrod vére a szádba fog folyni! Munkára!

* * *

Ordas Olek és helyettese, az elf Aldhissla körbejárták a kabinokat. Gyorsan és tisztán végeztek mindenkivel,
akit még ott találtak. A két jégszívű alakot semmivel nem lehetett könyörültre bírni: kiontott vér és utolsókat
rángó testek maradtak a nyomukban.
Ám egyszer csak az egyik ajtót kinyitva az elf a küszöbön megtorpant, és kardját leeresztve szólalt meg:
- Olek!
Az ork egy morrantással vágta át az ágy alól kirángatott nyüzüge férfi torkát, majd kését a halott ruhájába
törölte, és a társához ment.
Nem kérdezett semmit, csak ő is benézett a kabinba, ahová az elf.
Bent öt gyerek remegett. A legnagyobb sem lehetett idősebb hétévesnél, a legkisebb pedig talán négy, ha
volt.
A kicsik összebújva, fejüket, arcukat elrejtve, sírva kucorogtak a sarokban, míg a halottsápadt hétéves
reszkető kezében egy kardot tartva állt előttük, szembefordulva a kalózokkal.
Az ork és az elf némán nézték a nagyfiút, aki meg-megránduló testtel, láthatóan minden erejét összeszedve
tartotta maga előtt az acélt. Szeme egyik alakról a másikra rebbent, mintha azt próbálná meg kitalálni, hogy
melyik fog először támadni... ajka késpengényi, vértelen vonallá keskenyedett, karját egyre lefelé húzta a
fegyver egész embert kívánó súlya.
- Meddig fogsz ott állni, kölyök? - kérdezte komoran az ork.
- ...amíg élek - felelte halkan a fiú.
- Az a vas túl sok neked, kis ember - szólt lágyan az elf. - Tartani alig bírod, nemhogy sújtani tudnál vele.
- Tegyél hát próbára... - sziszegte a fiú.
- Eh, majd az idő próbára tesz - köpte Olek.
Nem szólt senki, csak a kicsik hüppögése hallatszott a sarokból... a kard hegye lassan-lassan egyre lejjebb
ereszkedett... majd egyszer csak a padlón koppant.
- Lám csak, hát ennyi volt - jegyezte meg cinikusan az elf.
A fiú elengedte a kard markolatát, és a fegyver csattanva lehullott.
Csontos gyerekkezét ökölbe szorította, és megfeszülve, fejét leszegve állt tovább.
A félelmetes ork vezér belépett a kabinba, és a fiú elé állt. A kicsik sivalkodni kezdtek a sarokban,
zokogásuk hisztérikussá vált. De a nagy nem mozdult egy tapodtat sem.
Olek egy darabig merően nézte a fiút és a mögötte remegő, apró gyerekcsapatot... majd sarkon fordult, és
kilépett a kabinból.
- Tudod, mit kell tenned - vetette hátra a válla fölött az elfnek.
- Tudom, kapitány - felelte merően a gyerekeket nézve az elf.
A nagyfiú öklével dühösen dörzsölte el a szeme sarkából kicsurranó könnycseppet... és eltorzult arccal
nézte, ahogy az elé lépő szálfamagas elf föléjük magasodik... Testén remegés hullámzott végig, de most sem
lépett hátra. Arcán a dacos elszánás halálmaszkja feszült...
 * * *

Jó két óra is eltelhetett, amikorra minden érték átkerült a Habok Asszonyáról a Vihardémonra, és az orkok
végre kiszabadították a csáklyák fogságába kárhoztatott hajókat.
A Vihardémon vitorlát bontva útra kelt. Ordas Olek a karavella végében állt, és elgondolkozva nézte a
magára hagyatva ringatózó kereskedőhajót.
Kormánykerekének minden egyes fogantyújára egy-egy levágott emberi fej volt húzva, a többi pedig a
hajópalánkot „ékesítette” körbe a hajón... fennen hirdetve mindenkinek: itt az Emberirtó járt.
...és ez vár minden emberre, akit balsorsa az utamba vet!
Aldhissla, az elf lépett nesztelenül a háta mögé. Érkezését legfeljebb fajtájabeli vette volna észre... de a
vadállati ösztönökkel megáldott ork kapitány megérezte jöttét.
- Minden rendben? - kérdezte megszokott mogorvaságával, hátra sem nézve.
Az együtt töltött évek miatt az elf pontosan értette, hogy mire vonatkozik a kérdés. Nem a kincsek, nem is a
hajó, és nem is a kalóztársai érdeklik a könyörtelen orkot. Most nem.
- Igen, kapitány - válaszolta lágyan. - Lent vannak a kabinomban. Kondér már vitt nekik enni.
- Nem láttak semmit?
- Nem. Pokrócba csavarva hoztam át őket.
- Remélem, Kondér nem azzal a moslékkal eteti őket, amivel bennünket szokott.
Az elf könnyedén felkacagott.
- Hah, dehogy! Tudod jól, hogy gyengéi a kicsik, amióta van neki is a világon szétszórva vagy kéttucat. A
kölyköknek gyümölcsöt vitt, és friss lepényt sütött. Tudod, hogy az ábrázata annyira csúnya, hogy az már
majdnem szép, olyan ő az emberporontyoknak, mint egy busa, lompos, barátságos kóbor kutya... amikor
eljöttem, az apróbbak már nevettek az esetlen tréfáin.
Olek erre nem szólt semmit, csak kurtán rábiccentett.
Mindketten hallgattak. A vitorlák csattogása, a kötelek ropogása és az eresztékek recsegése miatt nem volt
teljes a csönd... de a tengerjárók fülének ez már annak számított. Különös, meghitt, megnyugtató, otthonos
csöndnek.
- Tudod, Olek - szólalt meg dallamos hangján az elf -, így, négy száz évesen már sok mindent láttam.
Különös helyeken jártam, rengeteg lénnyel találkoztam... A te életedet még az emberi kérészéltűeknel is
rövidebbre szabta az istened... mégis, van benned valami, ami egy magamfajtát is lenyűgöz. Ezért fogadtalak el
kapitányomnak, bár hozzám képest szinte kisded vagy.
Az ork nem mozdult, nem szólt, nem adta bármi jelét annak, hogy hallaná a másik szavait.
- Téged egy tömb sziklából faragtak - folytatta kis idő múlva az elf. - Kérlelhetetlenül kemény vagy,
lelkedben engesztelhetetlen gyűlölet lobog. Nem félsz senkit és semmit. De a lelked mégsem feketedett meg.
Egy albatrosz szállt el ekkor felettük, és felvijjogott.
- Nincs gyereked, mint Kondérnak - szólt Aldhissla -, mégis... úgy óvsz minden gyűlölt emberfattyat,
mintha egytől egyig a sajátjaid lennének.
- Ordas Olek nem öl kölyköket - vakkantotta kurtán az ork.
- Tudom, mindannyian jól tudjuk ezt. Őrült Halfgar óta pedig az összes portyázó tisztában van vele a
tengeren, hogy mit teszel azzal, aki nem úgy gondolkodik, mint te... Bár ahogy elbántál vele... az olyan
tébolyultan iszonyatos volt... hogy még az én halhatatlan lelkemet is megfagyasztotta egy múló pillanatra...
- Nem érdemelt kevesebbet - reccsent az ork kegyetlenül. - Megtenném újra, és megint! És élvezném
minden egyes percét... Minden sikolya olyan gyönyörűség lenne nekem, mintha szférák zenéjét hallanám...
Az elf megborzongott a szavak hallatán, majd súlyosan bólintott.
- A gyerekek vérét itta a bestia, mert azt hitte, attól megifjodik. Jobb lett nélküle a világ... de talán még jobb
lett volna, ha gyorsan és tisztán...
- Nem! - kiáltott fel Olek, és olyat csapott a palánkra, hogy belereccsent a fa. - Ha a százszor annyi kínt
kapott volna tőlem, az sem lenne elég!
- Ha te mondod, kapitány.
 - Hát én mondom, Aldhissla!
Hosszú hallgatás ereszkedett közéjük. Az elf már épp távozni készült, amikor Olek váratlanul megszólalt.
- Isten ellen való vétek gyereket ölni. Az írmagját is ki kell pusztítani annak, aki ilyesmire vetemedik. Egy
kölyök ne lásson vért és pusztítást... ha felnő, lesz még része abban elég.
- Ezért parancsoltad, hogy az elfogott porontyok sose lássanak semmit abból, amit a hajójukon műveltünk.
- Ezért - hagyta rá az ork. - Mert nincs semmi, ami annál kíméletlenebbül purgálná érzéketlenre egy gyerek
lelkét, mint amikor vérrel és pusztulással, a sajátjai halálával szembesül. Lehet tudni, sejteni, hogy mi
történhetett... de teljesen más az, amikor saját szemével látja a kegyetlen valóságot.
Itt újra hallgatásba burkolóztak, majd óvatosan megszólalt az elf.
- Valami... hasonló történhetett veled is, ugye? És nem akarod hogy olyanná váljanak... mint te magad.
Csend és némaság. Az idő buborékba fagyott. Mintha megszűnt volna körülöttük a világ.
- Igen - mondta végül szokatlan csöndességgel az ork.
- Látod - szólalt meg nem titkolt büszkeséggel az elf -, ezért vagy te az, akit elfogadok vezéremnek! - Azzal
éppen olyan csöndesen távozott, mint ahogy jött.
Olek lassan, mint akinek fájdalmat okoz, elvonta tekintetét a lassan távolba vesző Habok Asszonyáról, és a
kormánykeréknél álló széles vállú, vén orkhoz fordult.
- Mikorra érünk Shan Milfhez, Acélmarkú?
- Tiszta az ég, a csontjaim sem sajognak - felelte megfontoltan az. - Azt mondom hát, ha kitart a szél, estére
ott leszünk, kapitány.
- Legyen úgy. - Azzal Olek az öreg vállára csapott, és lesétált a tatról.
De nem a kapitányi kabinba tért be, hanem végigsétált a fedélzeten, és az orrba ment.
Jobb karját egy kötélbe fűzte, és fellépett a palánkra, majd lábát megvetette a hajó orrdíszén: a vicsorgó
démonfejen.
Alatta fehéren tajtékzott a víz, ahogy a hajó éles késként hasította a habokat.
Sós vízpermet fröccsent rá, ruhájába bele-belekapott a szél, lófarokba kötött haja a vállát csapkodta... komor
arcára pedig lassan, de biztosan egy széles mosoly futott.
Itt érzem otthon magam... ez az én világom.

* **

...bár egyszer, régen... volt egy másik hely is... amiről azt hittem hogy az otthonom...

* * *

Nyersen falták a húst a csillagfényes sötétben, miközben fehéren villogó szemmel néztek egymásra, mint a
koncukat féltő ragadozók. Egyikük egy kiemelkedő sziklán ülve falt, míg a többiek körülötte guggolva,
morogva habzsoltak.
A szikla tetején trónoló vezér végigjáratta a többieken súlyos tekintetét: túlélőket látott, veteránokat, a
ragadozók legjobbjait. A legelszántabb harcosokat, a legkíméletlenebb gyilkosokat, akiket a föld valaha is a
hátán hordott.
Vord, a Borz. Mogorva és konok. Halálig védene akár egy sziklát is, ha nem parancsolnák vissza. Nem
hátrál, nem enged, kitart tűzben-vérben. Nem fárad el, nem lankad, nem jajdul fel, ha fáj. Csatagólemek
öntőformájában fogant. Rendíthetetlen, mint egy hegyorom.
Roltan, a Kés. Szája sarkában állandóan félmosoly játszik, szeme folyton résnyire eresztve, onnan figyeli
ugrásra készen a világot. Gyors, mint a villám; nesztelenül siklik, mint egy kígyó. Két kezében egy-egy tőr,
amik mindig markolatig véresek. Született gyilkos.
Gerold, a Troll. A legerősebb valamennyiük között. Sziklákat morzsolna porrá, ha arra lenne szükség.
Állandóan a vezér nyomában jár, lesi minden mozdulatát, issza minden szavát. Megöl mindenkit, aki a
csatában a közelébe merészkedik. Meghalna érte, ha kell.
 Jorra Jakk, a Halálkiáltó. A csatában mindig úrrá lesz rajta a harc tébolya. Ki kell térni útjából az övéinek
is, mert vérfátyolos szeme előtt mindenki egyformán ellenség. Mint a gyötört lidércek, úgy sikolt, ha öl.
Hangjától megszűnik dobogni a szív és megdermed a vér.
Kral, a Láng. Ő a csata heve, a lelkesítő tűz, a szívükben lobogó láng megtestesítője. Mindig ott van, ha
valakinek segítség kell. Felemel és oltalmaz, biztat és szítja a tüzet. A vezér jobbkeze, mindig látja, honnan jön
a veszély. Lángot hordoz, de jeges fővel harcol.
Nikkha, a Dobó. A gerelyvető, a késdobáló. Minden dobása halálos. Miután lándzsáit mind elhajította, tőrei
után nyúl. Harminc dobópengét hord a testére erősítve, szinte oda sem nézve szórja szét azokat: s mégis mind
célba talál. Akár egy kővel is agyondob bárkit, ha kell.
...és a vezér...
Olek, az Ordas.
…Vord megveszekedettebb... Roltan halálosabb... Gerold erősebb... Jorra Jakk tébolyultabb... Kral
higgadtabb... Nikkha biztosabb kezű...
Mégis mind engedelmeskednek neki, és őt tekintik vezérüknek.
Csatába mennek vele, napjában többször is. Egy szavára átgázolnak tűzön-véren; és ha azt üvölti: „Vissza!”
- még a megveszekedett Jorra Jakk is otthagyja a harcot.
Sebezhetetlennek tartják. Legyőzhetetlennek.
...félnek is tőle... egyikük sem hiszi azt magáról, hogy győzhetne ellene... istenítik.
Amíg ő vezet, győzni fogunk! Amíg ő vezet, van remény! Amíg ő vezet…
...egy nappal megint tovább élhetünk.

* * *

A vezér elégedetten kivicsorítja vörös agyarait, majd vadul a kezében tartott húsba mar: a véres falat édes-
sós leve kicsordul a szája sarkán. Rágja, mert enni kell; eszi, mert a harchoz erő kell; erőt gyűjt, mert holnap is
ölni kell.
Ha valaki most látná őket, azt hihetné, istentelen ghoulok valamennyien...
...pedig csak nyolc-tíz éves ork kölykök, akik a csatában legyőzött ellenségeik, emberek húsát eszik - mert
nincs semmi más, amit ehetnének.

* * *

Háború van. Várostrom. S a kölyökfalka is kiveszi részét a harcból. A váron belül nem találták a helyüket,
nem mehettek fel a falakra, a harcosok közé, vizet, fegyvert és sebesülteket hordani pedig túl megalázónak
tartották: ők harcolni akartak.
És mivel nem hagyták őket, ezért a csatornán kikúsztak a várat övező sziklarengetegbe, és megvetették a
lábukat, mint a szirti borzok. Azt ették, amit találtak - azzal harcoltak, ami a kezük ügyébe esett - és megöltek
mindenkit, akit csak értek...
Már az első nap éjszakába nyúlóan harcoltak, a csatájuk végén pedig, amikor az emberi sereg
fogvicsorgatva, vert kutyaként visszavonult a falak alól, Olek kiállt egy kiemelkedő sziklára, és mit sem
törődve a veszéllyel, diadalmasat kiáltott:
- Farkasok!
Azóta ez a szokása rendszeressé vált, és minden este fel-felmászott egy-egy sziklára, ahonnan pedig
egyformán üzenve a várban lévőknek, mint az emberi ostromlóknak, a világba ordította:
- És ölnek még a Farkasok!
Az embereket dühítette és megfélemlítette a kölykök bestiálisán vérengző, újra és újra fel-, majd eltűnő
szellemfalkája, és úgy vadásztak rájuk, mint az állatokra. Olek minden esti rituáléját úgy lestek, mint héják a
csirkét: jutalom volt kitűzve annak az íjásznak, aki porba sújtja a pofátlan ork fattyút.
De azt mintha démonok és lidércek oltalmazták volna a sziszegő vesszőktől...
 Volt, amikor azt hitték, most valóban megölték, és ittak a halálára… ám másnap éjjel az
összetéveszthetetlen hang megtörhetetlenül adta tudtára mindenkinek:
- És ölnek még a Farkasok!
A várfalakon őrködő ork harcosok pedig lelkesen és büszkén ordítottak vissza a kölyköknek.
A mi fajtánk, a mi véreink! Megveszekedett, ördögadta kis kurafiak! Még mindig kitartanak! Dicsőséget
hoznak a fajtánkra! Grooms büszke lehet, ha lenéz rájuk...

* * *

Ám nem volt minden olyan töretlenül folytonos, mint Olek szokásos esti rituáléja...
Egy hónapja még húszan guggolták körbe a vezéri sziklát... mára már csak hat harcos maradt a vezér
mellett. Csak a legjobbak, a legerősebbek élték túl a harcokat.
Megkérgesedtek. Érzéketlenebbek és kíméletlenebbek lettek. Kölyökként váltak harcedzett veteránná.
És arra szorította őket az Élet, hogy újra és újra kísértsék a Halált.

* * *

Gorok-Ghwan Olek khumari nemes ork családból származik, előkelőnek számító famíliája Hekranor, a
Rettenetes regnálása kezdetén vonult a hegyekbe, több más, ork nemesi családdal, ezzel mintegy jelképesen
kivonulva a gyűlölt emberkirály fennhatósága alól. Idefent pedig rablólovagokként éltek tovább, kik nem
néztek se istent, se embert.
Főleg embert nem...
Eleinte azzal hitegették magukat, hogy ők lázadók, igazi ork hazafiak, akik Khumar felszabadításáért, az
átkozott, bitorló emberkirály letaszításáért küzdenek... de szép lassan valamennyien rablókká, gyilkosok
bandájává züllöttek, akik már saját fajtársaikat is szemrebbenés nélkül kirabolták és megölték.
Az ifjú Olek világéletében utálta a hegyek hidegségét, a barlangok ridegségét, az ormótlan sziklavárakat,
azokkal a hatalmas termekkel, amikben sosem lehet elég tűzifát elégetni ahhoz, hogy meleg legyen. Nem
szerette a napot eltakaró dolgokat maga körül, úgy érezte a környező hegycsúcsok, a kiugró sziklaormok, a
vénséges famatuzsálemek mind-mind olyan fojtogatóan borulnak fölé, hogy szinte levegőt sem kap közöttük.
De ennek ellenére kénytelen lett volna itt leélni az életét: apja, Mord-Ghwan Rodath, erős kézzel fogta össze
a családot, Oleket és négy bátyját.
Olek, mint a legkisebb fiú, eleve harcban és harcra nevelve nőtt fel: négy bátyja lépten-nyomon őt ugratta,
és vaskos, durva tréfákat sütött el rovására. Mindig ő volt az, akit földhöz vágtak, akit lebirkóztak, aki elől
elették a legjobb falatokat.
Olek hamar megedződött ebben a közegben, és igazi vadóc kölyökfarkassá vált. Olyanná, aki akkor sem
húzza be fülét-farkát, amikor az erősebbek már ellátták a baját. Véres fejjel is morogva-vicsorogva, szikrázó
szemmel nézett öles termetű bátyjaira, akik fenemód jól szórakoztak kisöccsük megtörhetetlen farkasvadságán.
Olek sosem lett olyan magas, mint bátyjai, köpcös, tömzsi, szilaj orkká cseperedett, de izomerőben... mert a
szükség és az önfenntartást ösztön így hozta... hamar utolérte a nagyokat. És annyira megedződött a gyerekkori
csatákban, annyira ránevelte az élet, hogy ravaszságban messze túl is tett testvérein, és apja legnagyobb
büszkeségére, nem egy nagyszerű tervet ötlött ki a környékbeli falvak, városok megsarcolására.

* * *

Így talán, szíve vágya ellenére Olek le is élte volna az életét a hegyek között, ha Rettenetes Hekranor nem
küld egy embersereget a renegát ork rablólovagok ki füstölésére.
...és azok éppen nem Mord-Ghwan sasfészkével kezdik a tisztogatást.

* * *
 Olek lenyelte az utolsó falatot, és résnyire hunyt szemmel nézett körbe.
Tudta, hogy ma éjjel pihenniük kell valamennyit, hisz' inkább kisebb, mint nagyobb megszakításokkal már
két napja folyamatosan harcolnak.
Ha nem alszunk pár órát... nem érjük meg a holnap éjszakát.
- Aludjatok - mordult le a szikláról a többieknek. - Először én őrködöm.
Vord és Gerold azonnal elnyúltak a földön, s menten el is aludtak. Torra Jakk és Nikkha egy darabig még
rágódtak egy-egy csontos húsdarabon, majd morogva félredobták azt, és ők is ledőltek. Roltan és Kral egy
darabig csendesen figyeltek: nézték a sziklán guggoló Oleket, hallgatták az éjszakai neszeket.
Majd miután meggyőződtek róla, hogy a vezér ébersége nem lankad, s senki és semmi nem közeledik,
hátukat egy-egy sziklának vetve, ülve merültek könnyű, felszínes, álomtalan alvásba.
Olek szája sarka alig észrevehetően megrándult: ez volt részéről az elégedett mosoly, amivel konstatálta,
hogy a két társa milyen körültekintően járt el.
Ám figyelme egy pillanatra sem lankadt. Az emberek megpróbálták már őket jó pár éjszaka meglepni,
minden neszre, az árnyak legapróbb, különös összerendeződésére figyelni kell.

* * *

...már Roltan volt őrségben, és Olek a hátát egy sziklának vetve aludt, amikor a halk sziszegésre felriadt. De
nem csak ő, hanem a mindig éber Kral is.
- Mi az? - suttogta Olek.
- Furcsa köd gomolyog felfelé a domboldalon - sziszegte Roltan. - Veszélyt szimatolok...
Olek és Kral is felmásztak a nagy sziklára, s a Roltan által mutatott irányba néztek.
Éjlátásuknak köszönhetően tökéletesen látták, ahogy a különös köd szétterjedve, egyre csak árad felfelé a
domboldalon. Nem is annyira köd volt, mint inkább füst, vagy füstköd.
- Valami mágikus álca lehet - vélte halkan Kral -, ami elnyeli a zajokat és elfedi a támadókat.
- Nekem többnek tűnik egyszerű álcánál - morogta résnyire húzott szemekkel Roltan. - Gonoszabbnak
érzem... gyilkosabbnak...
- Úgy gondolod, ki kellene térnünk előle? - kérdezte Olek, miközben le nem vette a szemét a közelgő
képződményről.
- Ez a Halál Leple... - morogta Roltan. - Betakar minket, mint a szemfedő... nem tudunk vele harcolni.
Olek elgondolkozva meredt a felfelé törekvő ködre, amikor a fejében egyszer csak megszólalt egy idegen,
mégis ismerős hang.
Olek! Méregfelhő közeledik felétek!
Apám?! - gondolta elképedve a fiú.
Igen, én vagyok! Figyelj, nincs időnk! Ki kell térnetek a felhő elől! Ha belélegzitek, végetek van!
Mégis, mit tegyünk?
Már nem tudtok visszajönni a várba! Idebent biztonságban lennétek mert a varázslónk meg tudja fékezni a
falak előtt a mérget! Neked kell kitalálnod valamit, fiam! De gyorsan, irgalmatlanul gyorsan!
Mennyi ideig tudják fenntartani az emberek ezt a mágiát? Át tudjuk vészelni? Vagy át kell rajta törnünk?
Értsd meg: te vagy a vezér! Neked kell döntened! Nincs már több időm! A varázslónknak minden erejére
szüksége lesz, hogy megfékezze a méregfelhőt, mielőtt a várba jutna! Dönts! Most! Grooms haragja legyen
veled!
A hang elhalt, nyomában fenyegető némaság támadt...
- Méregfelhő - hördült Olek. - Gyerünk!
- Hová? - kérdezte Roltan.
- Mit csinálunk? - szólt Kral.
- Kövessetek! - reccsent Olek, és leugrott a szikláról. - Felkelni, fiúk! Gyorsan!
A többiek menten a fegyverükhöz kapva ugrottak fel.
 - Tegyétek, amit én! - mordult rájuk Olek.
Azzal a vacsorára feltrancsírozott ember maradványaihoz ugrott, félrelökte a véres csontokat, majd az alatta
lévő vérrel átitatott földbe mart.
- Az orrotokba tömjetek sarat! Mindenki! Azonnal, ha életben akartok maradni!
A kölykök kapkodva gyúrtak göböket a véres-sáros földből, és az orrukba tömték azokat.
- Lélegzetvétel nélkül kell kijutnunk a mérgezett ködből! - hadarta Olek. - Mielőtt belelépnénk, mindenki
vegyen egy nagy levegőt... és Grooms adja, hogy kijussunk addig, mielőtt szétpattanna a tüdőnk. Én vezetek!
Olyan gyorsan megyek majd, ahogy csak bírok! Tartsatok lépést velem! De egy pillanatra se feledjétek, a
levegőt csak kifelé fújni, be nem szívni! Aki egyet is lélegzik a felhőben, az elveszett...
A csapat tagjai láthatóan elszürkültek: mert más, amikor szemtől szemben, fegyverrel a kézben kell
szembenézni a halállal... és megint más az, amikor egyetlen levegővétellel lehetünk önmagunk gyilkosai.
- Túlélhetjük ezt is - emelte fel nyugtatólag a hangját Olek -, és túl is fogjuk, ha elég erős az akaratotok!
Csak akarni kell, és a testetek engedelmeskedni fog!
A többiekről csak lassan olvadt a halálfélelem szürke, ónos máza...
- Túl fogjuk élni!!! - ordított rájuk semmivel sem törődve Olek. - Túl fogjuk élni!!!
...erre mindenki megrázkódott, s szemükbe visszaköltözött az elszántság és az élet.
- Ez az! - reccsent rájuk büszkén Olek. - Ork farkasok vagyunk! Túléljük!
Szavaira szinte egyszerre bólintottak rá a többiek.
- Akkor... készüljetek - szólt halkan Olek, majd újra felkiáltott. - Utánam!
Azzal berohant a méregfelhőbe... és hallotta, ahogy a többiek a sarkában robognak.
Az én harcosaim... a Pokolba is követnének, gondolta büszkén.

* * *

...szaggató fájdalom a tüdőben... a belsőd izzó, forró lánggal ég... úgy érzed, hogy az ereid szétpattannak...
lángol az összes izmod... minden újabb lépés egy-egy izzó tőrdöfés... a szemed elé vörös fátyol ereszkedik...
annyira szorítod össze a szádat, hogy az állkapcsod belereccsen... azt hiszed már vége, nincs tovább... de a
lábad még mindig mozdul... és visz előre... mögötted meg botladoznak a többiek... tudod, ha te elbuksz, ők is
elbuknak... nem csak a te életed, hanem az övéké is a tét... ez olyan felelősség, ami megacélozza a lelket... és a
lélek szöges korbáccsal kényszeríti a testet... belül ordítasz... közben mégis némán futsz tovább...
Túl fogjuk élni! Túléljük! Megcsináljuk! Csak azért is...!!!

* * *

Egymás nyomában zuhantak ki a gomolygó méregfelhőből, és sípoló tüdővel, hörögve kapkodtak az éltető
levegő után...
Vord kínjában a mellén szaggatta a ruhát... Gerold olyan erővel markolt a földbe, hogy kifehéredett a karja...
Nikkha vérben forgó, könnyfátyolos szemmel tántorgott ide-oda... láthatóan nem volt ura a testének... Jorra
Jakk pedig hangtalanul üvöltött... ami szörnyűbb volt bárminél.
Roltan fél térdre ereszkedve próbálta meg összeszedni magát... Kral ültében egy sziklának támaszkodva
lihegett.
Csak Olek bírt talpon maradni, és uralkodott minden mozdulatán. Csupán hevesen emelkedő-süllyedő
mellkasa árulta el, hogy milyen megterhelő volt neki is ez a levegővétel nélküli rohanás.
- Szedjétek... össze... magatokat... - zihálta. - Egyenesen... az ellenség... elé... rohantunk... veszélyben...
vagyunk... el... kell... tünnünk... innen... nincs idő...
Szavai a vezér szavai voltak: mindenki úgy érezte, engedelmeskednie kell. Azonnal.
Vord és Gerold álltak fel elsőként: a két őserő.
Gerold elkapta a még mindig támolygó-tántorgó Nikkhát, és átkarolta a vállát. Vord Jorra Jakkot tépte fel a
földről, de az már meg is rázta magát, és eltolta a segítő kezet.
 Roltan és Kral is feltápászkodtak... és várakozóan néztek a vezérre.
Olek lelkét újra elöntötte a büszkeség.
Az én harcosaim! A legkeményebbek, mind között!
...lassan Nikkha szeme is kitisztult...
- Lapulva, rejtőzködve nyomulunk a szakadék felé - sorolta Olek. - Kerüljük, aki az utunkba kerül... vagy
gyorsan, és hangtalanul megöljük. Nesz sem hangozhat, ezért, Jorra, te visszafogod magad, megértetted?! -
Amaz kurtán bólintott. - Jó. Nikkha, térj észhez! Szükségünk lesz a biztos kézzel hajított késeidre! Nélküled
elvesztünk! - Nikkha megrázta a fejét, majd kibújt Gerold öleléséből. Mindkét karját megrázta, csuklóit
ellazította, majd jeges szemmel biccentett oda Oleknek. - Helyes. Testbe szúrt késként fogunk mozogni,
mindenki tartsa a helyét a sorban! Én leszek elöl, mögöttem Roltan, utána Gerold, majd Nikkha, aztán Jorra
Jakk, hátul pedig Vord és Kral. Mindenki megértett mindent? Akkor indulás!

* * *

Amikor később Olek megpróbált visszaemlékezni arra, hogyan is hasítottak át a támadó emberseregen,
csupán töredezett képekre emlékezett.
...villanó pengék... felhasított torokkal elzuhanó alakok... fröccsenő vér... dobogó lábak... csak jóval
mögöttük felharsanó kiáltások... elkerekedett, döbbent szemek... kiáltásra nyíló szájak... véres bugyborékolásba
fúló hangok...
Úgy törtek át az embereken, mint a vértől megvadult menyét a csirkékkel teli ólon. Aki útjukba került, az
kivéreztetve maradt mögöttük.... a többiek meg csak értetlenül bámultak körbe, vajon mi is volt az, ami
elsuhant mellettük... és akadtak olyanok, akik verejtékezve jeges borzongást éreztek... mint akiket megcsapott a
Halál Szele.
Hegyi kecskéket megszégyenítve ereszkedtek le az avatatlan szemek előtt láthatatlan kaptatón, ami a
szakadék oldalában megbújó barlanghoz vezetett.
Olek itt hátramaradt, és bevárta, amíg az utóvédbe osztott Vord és Kral is megkezdik leereszkedésüket a
nyaktörő kaptatón.
Hosszan figyelte a körülöttük lévő tájat, majd amikor megbizonyosodott róla, hogy senki nem követte őket,
ő maga is a többiek után indult.
A barlang nem volt valami nagy, bekúszva heten éppen elfértek benne úgy, hogy szorosan egymás mellé
feküdtek. De felállni már egyikük sem tudott volna, annyira alacsonyan volt a boltozat. Csodával határos
módon senki nem sérült meg komolyabban, a kisebb sebeket bekötözték, és azonnal mély álomba zuhantak
valamennyien.
Nem állítottak őrt, Olek úgy tartotta, hogyha egy ember ide utánuk tud jönni az éjszaka közepén, akkor az
megérdemli, hogy álmukban végezzen velük.

* * *

Késő délutánra járt, amikor felébredtek az ájulásszerű alvásból.

Elsőként Olek és Kral óvakodtak ki a barlangból, majd nyomukban a többiek. Valamennyien
felkapaszkodtak a szakadék szélére, és ott a sziklák között meglapulva vették szemügyre a helyzetet.
Azonnal látszott: a várat elfoglalták.
A tornyokon Hektanor király zászlói lobogtak, emberek nyüzsögtek a falakon és jártak ki-be a sarkig tárt
várkapun, az emberi táborból zene és mulatozás hangja hallatszott.
A vár mellvédje pedig... ork fejekkel volt körberakva, a lőrésekből lándzsák nyúltak ki, amikre orkfejeket
tűztek... és a kapu mellett is levágott fejek gúlája magasodott.
Láttak katonákat, akik fogóval húzták, vagy kalapáccsal verték ki az orkok agyarait... hogy nyakláncra
fűzhessék azokat.
 Az eléjük táruló látvány olyan sokkoló volt, hogy majdnem egy órán keresztül mozdulatlanul feküdtek, és
csak bámulták az előttük zajló eseményeket.

* * *

Olek sohasem tudta meg, vajon a méregfelhő, vagy valami más okozta-e a vár elestét... de az orkfejekkel
körberakott várfal, a fejekből épített gúla, az agyarakat kiverő-kitépő, röhögő emberkatonák képe örökre az
emlékezetébe égett.

* * *

- Most... mit tegyünk? - kérdezte nagy sokára, rekedten Nikkha.

- Tesszük, amit orkként tennünk kell... - hörögte olyan iszapos hangon Olek, hogy a többiek hátrahőköltek. -
Annyit ölünk meg közülük, amennyit csak bírunk...
- De hát... - nyögte Nikkha - ...nincs esélyünk a győzelemre...
- Nem érdekel a győzelem... csak a bosszú - morogta kitörni készülő vulkánként Olek. - Azt akarom, hogy
amikor meghalok... emberek vére fesse vörösre vállig mindkét karomat... kitépett emberi szívet marcangoljak
az agyaraim között... és széttaposott beleik mocska tapadjon a talpamra... Minden egyes meghalt orkért száz
embert fogok megölni... és ha ezért el kell kárhoznom, hát az sem túl nagy ár cserébe...
A többiek némán... legbelül lelkük mélyéig elborzadva... hallgatták ezt a rettenetes fogadalmat.
Olek csak nehezen tért magához a lelkére borult vérvágyból, és lassan végighordozta tekintetét a rá meredő
kölykökön.
- De nektek nem kell hozzám csatlakoznotok. Ez az én fogadalmam, engem kötelez, egyedül csak engem.
És én az életemet teszem fel rá, hogy beteljesítsem... Ti elmehettek.
- Elmehetünk? Hová? - hördült fel Gerold. - Ez az otthonunk! Odabent halt meg apánk és anyánk! Hova
mennék én? És ha mennék, hát szomjan is halnék... mert nem tudnék egy patakból, tóból vagy sáros
pocsolyából sem inni, annyira irtóznék a saját képem látványától!
- Apám haláláig védte a várat - morogta konokul Vord. - Szent kötelessége immár reám szállt. Minden
egyes szikla az én örökségem! Mindegyikhez az enyéim vére tapad! Hogy hagyhatnám itt mindezt a korcs
emberfajzatoknak?!
- Inkább harcolok és maradok itt vérbe fagyva - hörögte Jorra Jakk -, mintsem gyáván elsomfordáljak...
Farkasként éltem, nem fogok kutyaként halni! De addig is annyi embert ölök meg, amennyit csak bírok...
- Édes bosszúnk megkeseríti a gyilkosok örömét - suttogta magából kifordulva, kegyetlen hangon a máskor
mindig higgadt Kral. - Nyomunkban feltépett torkok és megcsonkított testek maradnak… és az emberek
rettegni fognak, hogyha leszáll az éj...
Nikkha zavartan toporgott, és félve, sunyin pislogott a többiekre.
- Én inkább... én... én... - motyogta.
- Te nem akarsz velünk tartani - mondta ki helyette Olek.
- Gyáva féreg! Emberkorcs! - vágta oda Gerold.
- És én sem - szólalt meg jeges hangon Roltan.
- Mit is vártunk volna tőled... egy alattomos bicskástól... - hörögte megvetéssel Kral.
Roltan kezébe mintha a semmiből termettek volna a kések... válaszként Kral kardot rántott... de ugrott
Gerold is, Vord pedig felkapta tüskés buzogányát...
- Elég! - rivallt rájuk Olek. - Tegyétek el a fegyvereket! Most!
...szokatlan volt, hogy csak vicsorogva-morogva, ímmel-ámmal engedelmeskedtek szavának...
- Senkit nem kényszerítünk, hogy szíve ellen tegyen - dörögte Olek -, az a gőgös emberek sajátja! Ha valaki
velünk vállt vállnak vetve harcol, megtiszteltetésnek vesszük... ha valaki nem így dönt, azt elfogadjuk. Csak
azokra számítunk, akikre számíthatunk!
 Néma csend borult rájuk... Nikkha kerülte a többiek tekintetét, míg Roltan kihívóan nézett vissza a megvető
szemekbe.
- Nikkha, Roltan, menjetek - szólt csöndesen Olek. - Köszönöm, hogy eddig velünk harcoltatok...
Emlékezzetek majd ránk!
Senki nem szólt, a sötét tekintetek nem enyhültek...
- Gyertek ti is velünk... - mondta halkan, továbbra is a földet nézve Nikkha - ...ennek itt semmi értelme
nincs már... ez egyszerűen... öngyilkosság...
- Csatában elesni dicső ork halál! - rivallt rá Jorra Jakk. - Megvert kutyaként elfutni, gyáva emberként élni
tovább... ezerszer szégyenletesebb!
- Azt mondtam, elég ebből! - vágott közbe Olek. - Aki úgy döntött, hogy megy, menjen... aki marad,
maradjon! - Egy pillanatra elhallgatott, majd hozzátette. - De most, azonnal!
Nikkha szinte ijedten indult meg... majd megtorpant, amikor látta, hogy Roltan nem követi. A késes
provokáló lassúsággal lépett el az ugrásra készen, megfeszülő másik négy előtt.
- Hozzá ne nyúljatok! - dörgött Olek, mint a végítélet. - Groomsra mondom, magam belezem ki azt, aki
támadni mer!
Jorra Jakk remegett az indulattól, s a máskor oly higgadt és nyugodt Kral is megfeszített íjként állt... de
senki nem mozdult... és Roltan sunyin hátra-hátrapislogva elment. Nikkha pedig zavart ijedtséggel követte.
Az öt ork mindaddig állt néma mozdulatlansággal, míg azok ketten el nem tűntek a közeli erdő fái között...
és négyükből szinte egyszerre szakadt ki a visszafojtott megkönnyebbülés sóhaja.
- Jól van - szólalt meg fagyosan Olek. - Készüljünk! Nappal eszünk és pihenünk... de ha leszállt az éj... eljön
a farkasok ideje!

* * *

...Olek nesztelenül surrant be a sátorba. Odabent nyolc katona horkolt részeg kábulatban. Az ork kölyök
sorban lépett egyiktől a másikhoz... és nyomában elhalt a szuszogás... Miután az utolsóval is végzett,
megtörölte vértől csatakos rövidkardjának a markolatát, majd újra végigjárta a megölt embereket.
...akadt, akinek a szemét nyomta ki... másnak levágta az orrát, fülét... vagy éppen karmos mancsával letépte
a fél arcát... Mindenkit megcsonkította valahogy...
Aztán a bejáratot fedő sátorlaphoz lépett, óvatosan kikémlelt... majd osont, mint az árnyék... és becsúszott a
következő sátor bejáratán.

* * *

- Némán kell ölnünk őket - mondta Olek este a társainak. - Nesztelenül, mert ötünknek csak így van esélyünk
minél nagyobb kárt tenni bennük, Jorra, te sem kiálthatsz, megértetted? Csak akkor lehet már zajt csapni, ha
felfedezték valamelyikünket... vagy a kezünk nyomát. De nem merüljetek bele a mészárlásba, ne hagyjátok,
hogy a vérgőz elvegye az eszeteket! Nem csak ez az éjszaka áll előttünk, ma este senki nem halhat meg
közülünk! Holnap is ölnünk kell, és azután is! De akkor már várni fognak bennünket... Ma vihetjük véghez a
legnagyobb mészárlást közöttük, amikor örömmámorban úsznak, hanyagok és felelőtlenek! Minél többet ölünk
meg közülük ma, holnap annyival kevesebb fog várni ránk... Vágjatok le annyit, amennyit csak bírtok... de
napfelkelte előtt térjen vissza ide mindenki! Ma este senki nem veszhet oda közülünk, megértettétek?!

* * *

...amikor a hajnal pírja felszaladt az égre, a szakadék szélén összegyűlt az öt orkkölyök.

Testük merő vérben úszott, mintha csak abban fürödtek volna… mintha valami szörnyű, vörös bőrű
vérdémonok lennének...
 Egymásra néztek, és ugyanazt a fáradt fásultságot és érzéketlenséget látták egymás szemében, amit
valamennyien éreztek... Fejenként majd' száz embert véreztettek ki... egy ilyen kíméletlen, ilyen jeges szívű
mészárlás egy harcedzett, felnőtt orkot is megviselt volna, nemhogy egy hozzájuk hasonló kölyköt...
- Le kell mosnunk a vért - szólalt meg rekedten Olek -, különben a szagunkra gyűlő legyek árulóink lesznek.
- Azzal elindult a patak irányába. A többiek némán követték.
...nyomukban a patak vize vörössé válva hullámzott tova...

* * *

A következő estére már felbolydult az emberek haditábora: a néma, irgalmatlan mészárlás rémülettel és
gyűlölettel töltötte el a katonák szívét.
Csak az orkok képesek ilyen bestialitásra... hisz' szinte maguk is állatok... Pedig azt hittük, mindet
megöltük...
Kisebb-nagyobb csapatok járták a környező vidéket, keresve-kutatva a gyilkosok nyomát... hasztalan. És
ahogy az éjszaka közeledett, megkettőzött őrségek álltak a tábor határán, és járőröztek folyamatosan a sátrak
között.
...de az öt gyilkos farkaskölyök így is bejutott...
Ám most nem telt bele egy óra sem, amikor felhangzott az első riadókiáltás, és a tábor életre kelt.

* * *

...Olek az árnyékok között futott. Ha valakivel találkozott, egyet szúrt, döfött vagy vágott, és leszegett fejjel,
meggörnyedve rohant tovább... Nem tudták megszorítani, nem tudtak a nyomába akaszkodni: gyors volt és
ösztönös, mint egy ragadozó...
...futás közben hallotta meg Jorra Jakk vérfagyasztó kiáltását... és egy végtelennek tűnő pillanatra
megtorpant... ám a kiáltás megismétlődésére újra nekilódult.
…végső harcát vívja a Halálkiáltó... de nekem még nem jött el az időm!
Még nem!!!
…a pusztító kiáltás még tucatszor hangzott fel... de az utolsó halálsikolyba fordult... majd dühödt, emberi
diadalordítások töltötték meg az éjszakát.
Olek ekkorra már kijutott a táborból, és a fák között bujkált, de Jorra pusztulását hallva szinte elvesztette
józan eszét: visszament az erdő szélére, felállt egy kidőlt fa törzsére, véres késeit az égre emelte, és a tábor felé
fordulva egetrengetőt kiáltott:
- És ölnek még a Farkasok!
Szavára, mint varázsütésre, elnémult az emberi tábor... majd messziről egy másik hang rikoltott:
- És ölnek még a Farkasok!
...majd a tábor átellenes végén is felharsant a mondat... aztán még messzebb egy újabb hang is megismételte
a kiáltást...
Négyen még élünk... - gondolta Olek.
Az emberek pedig vad dühvel ordítva rohantak a hangok irányába...
...Olek pedig futni kezdett...

* * *

...úgy érezte, napok óta fut már...

Érzéketlenné vált a csapkodó ágakkal, a testét tépő tüskékkel, a talpát vágó kövekkel szemben. Mellkasa
vadul emelkedett-süllyedt, mint a kovácsfújtató, de hangosan nem zihált... még most is, még így, ilyen
állapotban is képes volt fegyelmezni magát.
 Nem érzett fáradtságot, szomjúságot, éhséget... sem halálfélelmet. Ösztönösen, vadállatként reagált
mindenre: üldözték, menekült... ha üldözői túl közel értek, vadul oda-odakaffantott... ha megszorították,
tébolyodottan, fogvicsorgatva kaszabolt, amíg ki nem tört...
Valójában ilyenkor üldözői engedtek szabad utat neki: úgy voltak vele, inkább fusson és éljen még egy
kicsit tovább, mint hogy halálig küzdjenek egy veszett ork démonállattal...
...és egyszer úgyis a végére fog érni végtelennek tűnő életerejének...

* * *

Jorra Jakk megölése után még három éjszaka az emberi tábor közelében keringett, mint farkas a juhakol
körül, de egyre kevésbé jutott öléshez...
...és éjszakánként mindig kevesebb és kevesebb hang visszhangozta dacos kiáltását...
...míg a harmadik éjjel már egy sem...
A negyedik napon pedig kutyákkal verték fel a nyomát, és úgy tűnt, elhatározták, halálig fogják üldözni... és
már nem számított senkinek az, hogy kinek a haláláig...
Vakon, cél nélkül rohant, csupán csak elfelé az üldözőitől... nem állt meg se éjjel, se nappal, de amazok nem
maradtak el a nyomából.
Nem voltak gondolatai, csupán az ösztöne, egy állat nyers élnivágyása lakozott csak benne...
...de fáradt, egyre fáradt...

* * *

Egyszer csak kiért egy napsütötte tisztásra, aminek a kellős közepén megtorpant... és felnézett az égen
ragyogó napba.
Hová futok? ...és meddig még?
Értelmetlen ez a rohanás... nem űzött vad vagyok, hanem ork harcos! Aki megáll és szembenéz a végzettel,
ha kell! A családom elveszett, a társaim mind elpusztultak... Mi célom lehetne? Mi értelme az életemnek?
Inkább harcolva halok meg, mint hogy futás közben a fáradtságtól elbukva a nyakamat törjem...
Csak kifújom magam... hogy ne legyen olyan könnyű dolguk...
Megbékélve a gondolattal leült a fűbe, és elmerengve rágcsálni kezdett egy fűszálat.
Vajon mit gondolhat rólam odafent apám? Vajon méltónak tart magához? Igazi ork harcosnak lát... vagy
csak egy eszelős, semmirevaló mészárosnak...?! Vajon az út, amit választottam, a pokolba... vagy Grooms
csarnokába vezet?...hamarosan megtudom...
Egy énekesmadár trillázott fel a közelben, és Olek röviden felkacagott.
Hah... mennyivel ideillőbb lenne most a keselyűvijjogás...
...de mégis hálás volt a madárnak. Valahogy úgy érezte, hogy felhőtlen dalát hallva könnyebb lett a lelke.
Könnyű szellő söpört végig a tisztáson, és Olek lehunyt szemmel tartotta a szélbe csatakos képét...
…hm... a szél... milyen zabolátlan... milyen szabad...
Mögötte egyre erősödő zaj hallatszott... de ő kívül rekesztette a hangokat... és kiélesedett érzékekkel élvezte
a pillanatot. A napsütést... a madárdalt... a szelet... a fű selymes érintését... a mezei virágok illatát... Az Életet.
A hangok egyre csak közeledtek, a kiáltások felerősödtek... vérkopók hörgésbe fúló csaholása hallatszott.
...Olek lassan talpra állt, és szembefordult üldözőivel. Szemében végtelen békesség ült... az életükkel
elszámoltak nyugalma, akik már elfogadták a megváltozhatatlant... s fekete elszántság is... ami azt mutatta,
hogy az utolsó szívdobbanásáig harcolni és ölni fog.
Ork vagyok... orkként fogok meghalni!
...az emberek az erdő szélén kibukkanva egy pillanatra megtorpantak, ahogy meglátták a tisztás közepén
rájuk váró prédát.
Majd elengedték a láncról a habzó szájú vérkopókat... azok pedig vadul vágtázva rontottak a magányos ork
felé.
 Mégsem orkként halok meg... - futott át Oleken a gondolat - ...hanem veszett farkasként, akit széttépnek a
vadász csahos ebei...
Öt kopó úgy rohant felé, mint egy fogakból és izomból faragott, suhanó nyílvessző... és a legelső öles
ugrással, marásra tátott szájjal rá is vetette magát.
...Olek egy táncos könnyedségével lépett oldalra, miközben egy mestergyilkos pontosságával hasította fel a
levegőben úszó kutya oldalát... úgy, hogy az már döglött volt, amikor földet ért.
...de már érkezett a második és a harmadik...
Ez egyiknek a mellkasába döfte a jobb kezében tartott tőrét, míg a másiknak a kitátott szájába szúrta a balt...
de kihúzni egyiket sem maradt ideje, mert már nyakán volt az utolsó két kopó... mögöttük pedig vadul
ordítozva, fegyvereiket lengetve rohantak az emberek...
...a két maradék vérebnek a torkát kapta el, de azok ledöntötték a lábáról... csupán annyit tudott tenni, hogy
távol tartotta magától a habzó szájú, acsargó pofákat... s így kiszolgáltatottan várta, hogy mikor ér oda hozzá az
első ember, aki majd a földhöz szögezi a lándzsájával... vagy a kardját a torkába döfi...
Ám ekkor tompa puffanást hallott, és az egyik kutya vinnyogva ernyedt el kezében... majd egy újabb
puffanás... és a másik is lehanyatlott a testéről...
...és az emberek ordítozni kezdtek... aztán pengecsattogást hallott, harc zaját... ő pedig felült a fűben, és
körbenézett...
...Nikkha állt vagy húsz lépésnyire tőle, és szinte átszellemülten, már-már nem e világi tekintettel szórta az
üldözőire a tőreit... az emberek között pedig Roltan, a Kés cikázott... mint egy Élő Penge maga...
...nyomában átvágott inakkal, torkukból ömlő vérgejzírrel rogytak össze a katonák.
Hihetetlen mészárlás volt: amilyen hirtelenséggel kezdődött, éppúgy ért véget...
…és csak a két ork kölyök maradt talpon.
Nikkha keze az utolsó dobásának mozdulatába merevedett... míg Roltan résnyire hunyt szemmel várt, és
leste, moccan-e még valaki...
Majd mintegy varázsütésre mozgásba lendültek mindketten: Nikkha testtől testig rohanva szedte össze
tőreit, míg Roltan Olekhez rohant, és már tépte is fel a földről.
- Kelj fel, nincs időnk! - hadarta. - Ezek csak az üldözőid előőrse voltak! Nyomukban a többiek!
- Belefáradtam már... a futásba... - hörögte Olek. - Elég volt... ha meg kell halnom... akkor harc közben...
- Hallgass! - rivallt rá Roltan. - Úgy nyüszítesz, mint egy megvert kutya! Meg akarsz halni? Akkor maradj
itt, és dögölj meg!
- Miért akarnék élni...? - morogta Olek.
- Azért, hogy a lelkedben tovább éljünk mi, mindannyian, te önző fattyú! Mindenki, aki odaveszett a
várban! A farkasfalka minden egyes tagja! Ha te élsz, ők sem halnak meg! És folytathatod végtelen
bosszúhadjáratodat az emberek ellen... Hát nem magasztosabb cél ez, mint itt és most feladni, s gyáván
megdögleni?!
Olek fásult szemében valami tompa fény csillant...
- Akkor meg gyere! - értette el Roltan, és már rántotta is magával. - Már nem kell sokáig futnunk!
...fák között rohantak... Olek végső tartalékait már rég felemésztette... ha Roltan nem tépi-cibálja magával,
egy lépést sem bírt volna már megtenni...
...csak tétován, félhomályosán érzékelte maga körül a környezetét... mintha valami kötélhídon bukdácsolt
volna át... egy olyan mély szakadék fölött, aminek nem látta az alját...
...a túloldalon Roltan bevezette az erdőbe, és leültette az egyik fa tövébe.
- Ebben az iszákban van víz és élelem - hadarta a késes. - A szakadékot legalább három napba telik, hogy
megkerüljék, holnapig nyugodtan pihenhetsz. De aztán menj tovább, hallod?! Neked élned kell! Mert kell
valaki, akinek a szívében lobog a láng... aki mögé fel tudnak sorakozni az orkok! Legyen neved átok az
embereknek, hogy áldott lehessen az orkok között! Erre egyikőnk sem képes, csakis te, a vezér! Ne add fel!
Soha ne add fel, megértetted?! Soha ne add fel, és soha ne törj meg, te átkozott kurafi! Hozz ránk dicsőséget!
Olek az eszméletvesztés határán, fátyolos szemmel kérdezett vissza.
- És ti...? Veletek...?
 Roltan cinkosán rávigyorgott.
- Tudod, tesszük, amit orkként tennünk kell - mondta szinte vidáman. - Annyit ölünk meg közülük,
amennyit csak bírunk! És nem érdekel, hogy nem győzhetünk... Mert édes a bosszú... Részegítő a harc. És
mámor a halál...
...Olek ekkor ájult álomba, vagy inkább ájulásba zuhant.

* * *

Arra ébredt, hogy valami nedves ér a kézfejéhez.

Horkantva kapta fel a kezét, és valami meglepetten nyikkantva ugrott el mellőle.
Kinyitotta a szemét, és egy zavartan álldogáló farkast látott meg pár lépésnyire.
- Hé, te! - szólalt meg rekedten Olek. - Én még élek! Keress magadnak más vacsorát!
A farkas ínyét villogtatva nézett rá, majd a nyelvét kilógatva könnyedén elügetett, mint aki egykedvűen
elfogadta a megváltoztathatatlant.
De a vacsora felemlítésére Olek ráeszmélt, hogy éhes, és körbenézve, az egyik fa ágára akasztva egy iszákot
talált, benne hússal, kenyérrel, tömlő vízzel és egy kulacs borral.
Evett, falt, mint aki hetek óta nem evett már...
...miután úgy érezte, jóllakott, vagy legalábbis első éhségét elverte, csak akkor nézett körül jobban, és
próbált visszaemlékezni mindarra, ami történt.
A nap járása késő délutánra utalt. Mivel az utolsó emlékei dél körűlre voltak tehetőek, ám teljesen
kipihentnek érezte magát, így biztos volt benne, hogy legalább egy napot aludt.
...és csak remélni merte, hogy nem kettőt...
Aztán eszébe jutott Roltan és Nikkha... az üldözői... és a kötélhíd.
Vajon hol lehetnek a többiek? És az emberek miért nem értek meg utol?
Tétován-zavartan lépdelt visszafelé, ki a fák közül, amerről előző nap érkezett.
Majd a szakadék szélén megtorpant, és sóbálvánnyá válva bámulta a látványt...
...megértett mindent.

* * *

Roltan és Nikkha a túloldalon elvágták a fahíd tartóköteleit, ők pedig felvették a harcot az ellenséggel.
…hátuk mögött a szakadékkal... a menekülés lehetőségét is elvéve maguktól...
Az eszeveszett őrültek... de hát... miért?!
Elestek a harcban. Nem is történhetett másként. Esélyük sem volt a győzelemre.
Olek hitt benne, hogy rengeteg embert megölhettek, és hősiességükkel nagyon feldühítették amazokat...
különben nem tűzték volna a fejüket egy-egy lándzsára, arccal a szakadék, a túloldal felé.
Hogy ő, a menekülő láthassa, kik ők, és mi történt velük...

* * *

Nem tudni, meddig állt, és nézte rezzenéstelenül két barátjának holt arcát...
...aztán egyszer csak sarkon fordult, és útjára indult.
Ám a látvány örökre a lelkébe égett.
Ő pedig vitte magával az éjfekete terhet... amit sosem feledhet.

* * *

- Kapitány! - zengett egy hang az árbockosárból. - Az ott már Shan Milf szigete!
 Olek összerezzent az orrban, mint aki valami álomból tér magához... majd jobb kezét felemelve jelezte,
hogy hallotta az őrszem jelzését.
Ám továbbra is ott maradt, ahol volt, lelke lassan tért vissza a valóságba.
Majd ahogy a sziget egyre nőtt a látóhatáron, visszalépett a fedélzetre, és komótos léptekkel a
kormányoshoz sétált.
- Ne menjünk túl közel, Acélmarkú! - dörmögte.
- Csak ahogy szoktunk, kapitány - bólintott rá a vén ork. - Nem szeretnék ráfutni egy alattomos
homokpadra.
Egyikük sem szólt többet, csak nézték, ahogy a sziget közeledik... majd jó három nyíllövésnyire a parttól
lehorgonyoztak.
Nem kellett utasítás, a kalózok maguktól tudták, hogy mit kell ilyenkor tenniük, és vízre bocsátották a
csónakot.
Ketten be is szálltak az evezők mellé, hárman pedig egymás után kimásztak a kötéllétrára... és vártak.
Egyszer csak megjelent a fedélzeten Kondér, a szakács, aki kézen fogva vezette a két legkisebb gyereket,
mögötte pedig a nagyfiú kezébe kapaszkodva tipródott másik kettő.
Szemükben a félelem úgy szűkölt, mint egy megvert kutya... és olyan bizonytalanok voltak, mint akik izzó
szögeken lépkednek...
Csupán a nagy vetette fel a fejét büszkén és dacosan, tettetve, hogy nincs már mitől félnie... mégis úgy fogta
a két kicsi kezét, olyan kétségbeesett eltökéltséggel, mint anya a gyermekét, vész idején.
Az ork kalózok mozdulatlanul és némán nézték a kis vonuló csoportot. A palánkhoz érve Kondér felemelte
az egyik kicsit, és átnyújtotta a legfelül lévő orknak, és a kötéllétrán álló kalózok kézről-kézre adva tették bele
a csónakba a gyereket. Majd Kondér felvette a következőt, aztán a többieket is sorban. A nagyfiú maradt
utolsónak...
- Elhoztad? - vakkantotta hátra a válla fölött Olek.
- El, kapitány - szólt lágyan Aldhissla.
- Várj, Kondér! - dörrent a vezér a szakácsra, aki már nyúlt a nagyfiúért.
Szinte vágni lehetett a feszültséget, amíg a kapitány kimért, súlyos léptekkel odasétált hozzájuk.
Megállt a fiúval szemben, és merően ránézett... az embergyerek pedig konok elszántsággal állta az ork vezér
sötét tekintetét.
- Erre még szükséged lehet... valamikor - szólalt meg komoran Olek, és a fiú kezébe nyomott egy kardot.
Ugyanazt a kardot, amit a Habok Asszonyának a kabinjában emelt fel a kölyök, a többiek védelmére.
A fiú dacmaszkja lehullott, és elkerekedett szemmel nézett hol a kardra, hol a kiismerhetetlen arccal álló,
brutális orkra... Olek szeme villant, és Kondér karmos mancsa óvatosan megfogta a fiút, és leadta a többieknek,
akik őt is biztonságban a csónakba tették.
Kondér még egy kis batyut is szorongatott, majd zavartan megszólalt.
- Egy kis lepény... néhány alma, útravalónak... ha megengedi, kapitány...
Olek kurta biccentése után a batyu is lejutott a csónakba, és az ott lévő két ork nekifeszült az evezőknek. A
kicsik egymás mellett kucorogtak, míg a nagy egyik kezében a kardot, másikban az elemózsiás iszákot
szorongatva nyugtatgatta őket.
A sziget fövényén egy hatalmas óriás tűnt fel: bőrcsizmát viselt, mellkasán páncél feszült, és egy kezében
egy iszonyú pörölyt lóbált, hosszú, könnyű szálú haja lobogott a szélben.
A parton megvetette a lábát, s merően bámulta a lehorgonyzott Vihardémont.
Olek fejében egy mély, karcos hang szólalt meg.
Megint árvákat hoztál nekem, Emberirtó. Pengéd örökkön vérben ázik. Engesztelhetetlen gyűlöleted talán
még halálod után sem fog enyhülni.
Teszem, amit tennem kell, Shan fia, Milf - válaszolta az ork. - Tedd te is azt, amire adott szavad kötelez!
Eskümet sosem szegem meg, kapitány! Kétszeresen is az életemmel tartozom neked. Házam népe
gondoskodik róluk, miként eddig a többiekről is, és ha valaki él még a családjukból, eljuttatom őket hozzájuk.
Legyen úgy. Ha szükséged van valamire...
 Megvan mindenem, ami kell.

* * *

Az óriás mögött kötényüket felemelve szaladó emberasszonyok tűntek fel, körülöttük gyerekek vidáman
kiáltozó siserahada: a partra csúszó csónakhoz siettek mindannyian, és az asszonyok már kapták is ölbe az
újonnan érkezetteket.
A két ork pedig már lökte is vízre az üres csónakot, és eveztek vissza a hajóhoz.
- Indulunk - vakkantotta Olek.
- Horgonyt felhúzni! - bődült el Vadkan. - Vitorlát bonts! Mozgás, lusta banda! Jobban húzd azt a kötelet,
te! Mintha Hektanort húznád az akasztófára! Na, ugye, megy ez, hogy a fene a lógós beledet!

Jó szelet neked, Tengerek Farkasa!

Bőséget és gyarapodást neked, király!
Már nem vagyok király, Emberirtó.
Az én szememben mindig az maradsz.

Olek sokáig nézett vissza a távolodó szigetre: az óriás, mint egy rendíthetetlen sziklabérc állt a parton, és
irdatlan pörölyét a magasba emelve búcsúzott... és nem messze tőle ott állt a nagyfiú, mellkasa előtt két
kezével szorongatva a kardját...

* * *

- Kapitány! - süvített egy hang. - Három kalózhajó a láthatáron!

- Aldhissla! - kiáltotta Olek.
- Igen, kapitány?
- Kergesd fel a vackáról a sámánt!

* * *

Olek és az elf összeráncolt homlokkal álltak a valamiféle transzban lévő, ültében behunyt szemmel előre-
hátra ingó, töpörödött sámán fölött, aki egyszer csak nagyot sóhajtva kinyitotta a szemét.
- A Tűzfecske, az özvegycsináló és Wogard Ökle - sorolta síri hangon.
- Legrass Mathir, a Piperkőc - azonosította be őket Aldhissla -, Véresszakállú Dronk, az Irdatlan és
Asszonygyilkos Kalisthenes. Emberkalózok valamennyien. Dronk ráadásul Őrült Halfgar testvére... nem
kevésbé eszeveszett, mint az oly sajnálatos körülmények között elhalálozott öccse. Nekem ez nagyon célzott
vadászatnak tűnik, kapitány...
- Úgy gondolod... rám vadásznak? - morrantotta Olek.
- Úgy gondolom, ránk, igen.
Kis csönd után újra megszólalt az elf.
- Nyilván tudnak a Habok Asszonyáról, és feltételezik, zsákmánnyal rakottan nem fogunk tudni elmenekülni
előlük... de már ebben tévedtek, így hogyan hinnének abban, hogy győzhetnek?! Ah, balga, tévelygő népek...
itt nem zsákmány vár rátok, csak halál.
- Aztán miért is tévedtek, Aldhissla? - érdeklődött kíváncsian a kapitány.
- Mert eszedben sem lenne menekülni - hajolt meg az elf. - Se üresen, se rakottan. Ordas Olek sosem
menekül el a harctól, emberektől meg főleg nem.
- Ily nyitott könyv lennék előtted? - vigyorodott el Olek.
- Azt hiszem, ismerlek már valamennyire... - felelte amaz egy könnyű mosollyal -, és ha most a helyükben
lennék... minden vitorlát felhúzva próbálnék menekülni előled.
 Olek elégedetten dörzsölte össze a tenyerét.
- Hát, reméljük, ők nincsenek ilyen éles elmével megáldva, mint te, barátom! - Majd hangját kieresztve
hatalmasat kiáltott. - Hé, fiúk! Ki tart velem ma még egy csatába?!
- Éééénnnü! - ordította mindenki.
- Akkor minden vitorlát felhúzni! Támadunk!!!
- Ordaaas!!! - üvöltötték vissza bőszen a kalózok.
...és a Vihardémon a nevéhez méltó módon lendült támadásba.
 Norbert Winney

Az ebül szerzett szajré

1.

A moleztrán nő vad, sötét tekintete dárdaként fúrta át a kocsma füstös levegőjét, hogy végigpásztázza az asztal
túloldalán ülő alakot. No, nem mintha a férfi olyan szemrevaló lett volna: válla csapott volt, állkapcsa keskeny,
szakálla ritkás és zabolátlanul göndörödő. Őszbe forduló hajzata erősen felcsúszott a homlokáról, száját pedig
keskenyre és örömtelenre aszalta az élet - a mögötte hagyott évtizedek nem markánssá, hanem rúttá tették
savanyú ábrázatát.
Hogy Mebala B'harabi, ez a kecses, fiatal nő mégis figyelemre méltatta az ösztövér alakot, annak egyetlen
oka volt: a férfi pénzt ígért.
Nem ajándékba, persze.
- Többen is önt ajánlották - kezdte a férfi, aki Flabeau néven mutatkozott be. Hangja rekedtesen szólt, s
Mebalának erősen hegyeznie kellett a fülét, ha az ivó zaján át is hallani akarta. - Egy roppant értékes csomagról
lenne szó...
Flabeau, mielőtt folytatta volna, sandán végigjáratta a tekintetét a Fekete Lobogó belsején, s a kora délelőtti
nap heve elől ide menekülő kalózkülsejű figurákon. Nem érezte magát biztonságban itt, s kissé megnyugodott,
amikor látta, hogy senki sem figyelt fel a szavaira.
- Mi a feladat? - Mebala öblös hangja mélyen, hűvösen búgott; feszes arca kevésbé volt árulkodó, mint egy
faragott kőszoboré.
- Biztonságban átjuttatni engem és a csomagomat Miteróniába.
- A varázslók országába? - A fekete amazon megvakarta rövid tincsekbe rendezett haját. - Nem probléma.
Kitűnően ismerem a határ menti hegyeket, az útonállók rejtekhelyeit és persze azt is, hogyan kerüljem ki őket.
Csak az a kérdés, mennyit ér ez magának?
A férfi az asztalra szórt néhány ékkövet, és fölényesen a nőre pillantott. Annak azonban mérgesen villant a
tekintete.
- Ha nem akarja egy zsákba varrva a tenger fenekén végezni, ne feltűnősködjön ezekkel a csecsebecsékkel!
Főképp ne ebben a kocsmában1
A kopaszodó férfi riadtan eltakarta a kincset, és körbelesett, de az egyik ork kidobón kívül senkinek sem
kapta el a tekintetét. Sóhajtva fordult vissza a nőhöz.
- Ez csak a fele. A másik felét érkezéskor kapja. Megfelel?
Az amazon igyekezett leplezni, hogy máskor akár hónapokig is útikalauzkodnia kell ennyi fizetségért. Csak
egy fejmozdulattal válaszolt, a férfi azonban még nem engedte neki, hogy hozzájusson a drágakövekhez.
- Még valami. A gazdámnak nagyon sokba került, amit el kell juttatnom hozzá.
- Mi fontos neki ennyire?
- Azt magának nem kell tudnia. Elégedjen meg annyival, hogy csupán egyetlen kalózkapitány mert
vállalkozni rá, hogy beszerezze, és igen borsos árat kért érte. Egy varázstudó számára szinte felbecsülhetetlen
az értéke. Éppen ezért garanciát kell kapnom arra, hogy épségben megérkezik a csomag is, és persze én is.
- Mire akar kilyukadni?
- Ha baj érné a szállítmányt, fizessen kárpótlást!
A rövid hajú nőnek nem tetszett az ötlet.
 - Nem lesz semmi gond - közölte szenvtelenül. Remélte, hogy ennyiben letudták a témát, Flabeau azonban
makacsnak bizonyult.
- Én bármit elhiszek, hölgyem, de kezeskedni is hajlandó érte?
- Jól bánok a fegyverekkel, és nem én leszek az egyedüli, aki elkíséri.
- Ez nekem kevés. Vállalja, hogy kárpótlást fizet, ha bármi érne engem vagy a szállítmányt?
- Mennyit akar érte?
- A maga díjának az ötszörösét.
- Mennyit? - Mebala arca most először tükrözött bármiféle érzelmet.
- Hallotta. - Flabeau kihúzta magát. - Vállalja, vagy keressek más kísérőt?
A nő hosszasan rágta magában a választ. A fizetség busás, ám ha rosszul alakulnának a dolgok, komoly
bajba kerül. Persze, aki nem mer, az nem nyer... És a kártérítés kifizetése helyett egyszerűen meg is ölheti ezt a
férget.
Bólintott.
A férfi áttolta a nő elé a drágaköveket, Mebala pedig egy vipera sebességével tüntette el azokat az asztalról.
- Akkor... - nyugtázta Flabeau a mozdulatot - talán térjünk rá a részletekre...

* * *

Bozotosh Djalu lapos pillantása árnyékként kísérte el a kocsma ajtaján kilépő, csapott vállú férfit. Szíve
szerint utána rohant volna, hisz' aki ennyi ékkövet elő tud villantani, annál talán több is akad. És hátha mással
is oly adakozó kedvű, mint azzal a magas, fekete bigével...
Kíváncsi lett volna, miről beszélgettek ezek ketten, de nem mehetett közelebb hozzájuk, mert a kijárat
környékén kellett maradnia - kivéve, ha valamelyik részeg, legénykedő vendéget az utcára kellett penderíteni.
Eddig tisztességgel ellátta a feladatát - no de korábban nem is látott ennyi drágakövet ilyen felelőtlenül az
asztalra dobni!
Honnan az ördögből lesz neki valaha is ennyi vagyona?
A köpcös, masszív felépítésű ork sokat gondolkodott már azon, hogy talán nem a megfelelő foglalkozást
választotta magának. Itt Zulbában, Demvur egyik északi városában, akibe szorult egy kis kurázsi, kalóznak állt.
Djalu azonban nem állhatta a vizet; amint ringatózni kezdett alatta a talaj, azonnal kiadta a gyomra tartalmát -
márpedig így elég bajosan csaphatott volna fel tengeri zsiványnak.
Akadt sok más munka is, melyet, ha képességei engedik, elvégezhetett volna, de önmaga előtt sem titkolta,
hogy nem ért semmihez, es nem vág olyan gyorsan az esze, hogy bármilyen mesterséget elsajátítson.
Most azonban, a kincs láttán, új elképzelései támadtak arról, miből is szeretné biztosítani a betevőt.
Arra az asztalra siklott a szeme, melynél korábban a vékony, jellegtelen alak és a harcias nő ült. Nem
messze tőlük, az árnyékba húzódva, egy férfit pillantott meg, aki olyan feltűnésmentesen lapult meg a
sarokban, hogy egy felszínes szemlélő akár a berendezés részének is hihette.
Pratton! Hogy nem vette eddig észre?
A csendes, magában ücsörgő férfiról köztudott volt, hogy információval kereskedik. Kevés olyan dolog
történt a városban, melyről ő ne tudott volna - és melyet megfelelő ellentételezés fejében ne osztott volna meg
szívesen másokkal is. Márpedig egészen biztosan nem véletlen, hogy éppen amellett az asztal mellett foglalt
helyet! Neki tudnia kell miről beszélgettek azok ketten!
Djalu intett a patkányarcú férfinak, mire az felállt, és kupájával kezében az orkhoz indult.

2.

Másnap délben
A Demvur északi vidékét határoló hegyek között lassú, féregszerű szörnyetegként hömpölygött a forró levegő.
A lankákon növő száraz, napégette fákon és a fonnyadt kaktuszokon kívül csupán négy megfáradt gyalogos
vitt színt a hely kietlenségébe.
- Csak azt nem értem, mér' te vagy a főnök, Főnök! - vetette fel a legapróbb. - Az idióta álszakáll miatt?
Bozotosh Djalu idegesen megvakarta verejtékező bőrét az említett dekoráció alatt. Bár a sörtés disznóbőrből
hasított fekete bozont kényelmetlenül terebélyesedett orcáján, Djalu kitartott az álszőrzet mellett. Úgy
gondolta, a sötét, borzas pofa sokkal rémisztőbben, sokkal útonállósabban hat, mint a sima, rózsaszínben
játszó eredeti.
Más kérdés, hogy a frissen verbuvált bűnbanda többi tagját nem nyűgözte le vele.
- Jól mondja a töpszli! Mér' te, baszod? Nem is te vagy a legerősebb! - A félszemű Gakdogor, aki eddig
rakodómunkásként kereste a sörrevalót, befeszítette dinnyényi bicepszét.
- Vagy a legokosabb - toldotta meg a nyurga Hrokka, aki hosszú élete során állítólag keresztül-kasul utazta
már Maldiberan kontinensét, s a piszkon kívül némi világlátottság is ragadt rá.
- Vagy... - Khalog, az egyetlen mocsári ork a csapatban megpróbált rátromfolni az eddigiekre, de semmi
sem jutott csöppnyi eszébe, így a legnyilvánvalóbb tulajdonságát ragadta ki - ...a legkisebb.
- Talán nem - morogta Djalu, és erősen megmarkolta a buzogányát. - De én szereztem a munkát, én hoztalak
össze titeket. Csináljuk végig úgy, ahogy megállapodtunk, utána meg, akinek nem tetszik a rendszer, mehet,
amerre lát. Mostantól pedig kuss, rendben? Mindjárt ott vagyunk.
A négy orkot számláló kompánia fáradtan caplatott tovább a sziklás ormok közt kanyargó szerpentinen. Az
egyenlítő közelségének köszönhetően a magas bérceken is tombolt a hőség, s még a folyamatosan fúvó tengeri
szél is csak újabb löket forróságot hozott ahelyett, hogy felfrissítette volna őket. A rajtaütésre legalkalmasabb
szurdok azonban, legalábbis az informátor szerint, már nem volt messze.
A türelem azonban nem számított az orkok fő erősségei közé.
- Senki se nem jár erre! - törte meg a bogarak sercegését Gakdogor. Csalódottan futtatta végig maradék
szemét a hegy oldalába vájt szerpentin bal oldalán emelkedő sziklákon, majd a másik oldalon, ahol kis híján
szakadék tátongott. Alattomos, hirtelen kaptatok borították a néptelen tájat, s csak a tenger távoli csillogása
biztatott azzal, hogy létezik a világnak barátságosabb arca is. Gakdogor arca grimaszra húzódott. - Téged
átkúrtak, Főnök!
- Az kizárt. Már mondtam: maga Pratton köhögte el nekem, hol számíthatunk a zsákmányra!
- Oszt' vért is köhögött hozzá, baszod?
Az orkok felröhögtek.
- Meg egy keveset a tüdejéből - osztozott a többiek vihorászásában Djalu.
- Tényleg? - kérdezte Khalog tűnődve. A társai köldökéig érő orkocska tétova vigyora azt sejttette, nem
tudja eldönteni, hogy csak a baltafinomságú szellemeskedés folytatását hallotta-e, vagy a véres valóságot. -
Megverted, vagy mi?
- Nem - ismerte be Bozothos Djalu.
- Hanem?
- Mit hanem? Nem vertem meg! Anélkül is köpött. Vicceltünk, érted?
A mocsári ork csalódott, bánatos szeme elárulta, nagyon szerette volna, ha a bandavezér úgy megvert volna
valakit, hogy az véreset köhögjön.
Nem is tudta, milyen közel jár ahhoz, hogy ő legyen az a valaki.
Djalu a vakarcsra pillantva komolyan elgondolkodott, vajon nem talált-e volna megfelelőbb bűntársakat. Az
ösztövér Hrokka, aki hamar a csapat eszének nyilvánította magát, lassú volt és öreg, Gakdogor erős ugyan, de
ostoba, Khalog pedig, minek szépíteni, kicsi és ostoba. Am Djalu tudta, az is csoda, hogy egyetlen délután alatt
három olyan orkot is talált, aki még nem nézett annyira a korsó fenekére, hogy teljesen használhatatlan legyen.
Remélte, hogy nem sül fel velük, és nem kell a koporsó fenekére nézniük.
- Oszt' honnan veszed, hogy Pratton tudja, mikor és hova érkezik a Kincs? - faggatózott a félszemű
izomhegy.
- Láttam, amikor kihallgatta azt a fekete nőt meg a pasit.
 - Jó, ezek szerint ő tudja, miről pusmogtak azok ketten. De neked mér' mondta volna el?
- Mert Pratton nem útonálló, azért! Mihez kezdjen az információval, ha nem tudja eladni?
- Nekem akkor is úgy tűnik, átbaszott téged - vélte Gakdogor. - Mer' hogy nem jár erre ilyenkor senki, az
biztos.
Djalu felsóhajtott, és végignézett a környező hegyeken, ám nem sok életre utaló jelet tapasztalt. Átérezte
társai lehangoltságát, hisz' éjjel óta kutyagoltak a kemény köveken. Nem gondolta volna, hogy rablóvá válni
ennyire strapás lesz.
De bíznia kellett...
- Türelem - mondta végül.
- És mit kért Pratton cserébe a fülesért? - érdeklődött Hrokka.
- Egy kevés információt... olyasmiről, amiről semmit se tudtam... - Djalu bugyuta ábrázata hirtelen széles
vigyorba fordult, és vidáman kivillantotta sárgás fogait. - De csak nem hagyom, hogy ilyesmi az utamba álljon!
Kamuztam neki valamit. Na meg részesedést is akart... de hát, ha rajtam múlik, abból se lát semmit!
A bandatagok egyetértően bólogattak, és egy darabig csendben lépkedtek tovább. Aztán Khalog hirtelen
megállt.
- Halljátok?
A többiek is fülelni kezdtek. A keselyűk időnkénti éles vijjogásába és a kabócák bágyadt berregésébe új
nesz vegyült.
- Patadobogás! - súgta Djalu.
Mindannyian a hang forrása, a szerpentin alant futó szakasza felé pillantottak, ahonnan három apró pontot
láttak közeledni.
- Hogy Yvorl redves farka állna keresztbe a torkukon! - kerekedett ki dühösen Gakdogor árván maradt
szeme. - Már itt vannak?
- Eddig az volt a bajod, hogy nem jár erre senki!
- De ez a hely nem jó a rajtaütésre!
Lelapultak.
- Erre jönnek! Most... mi legyen? - érdeklődött Khalog, és Djalura sandított. - Mondd meg, ha már te vagy a
főnök!
Minden szem az egykori kidobóra szegeződött, ő azonban nem rendelkezett különösebb mesterségbeli
rutinnal az útonállás-szervezésben. Zavartan megtapogatta az álszakállát, abból próbálva ihletet meríteni.
- Hát, ööö... nem érnénk már oda ahhoz a szurdokhoz, ugye?
- Nemigen - rázta a fejét Hrokka.
- Akkor... nem maradt más, mint hogy itt törünk rájuk.
- És honnan tudod, hogy ők azok?
- Nem tudom. - Djalu idegesen felkacagott. - Legfeljebb gyakorlunk.
- Úgy van, baszod! - próbált meg súgva kurjantani Gakdogor. - Hogy csináljuk?
- Hát... valakinek nyilván úton kellene állni, hogy megállítsa őket.
- Kinek? - tudakolta izgatottan Khalog.
- Mondjuk neked.
- Nekem? - A mocsári ork nem épp erre a válaszra számított. - De hát... én vagyok a legkisebb!
- És?
- Gondolom... tőlem nem fognak nagyon megrettenni.
- Ne fossál már, baszod! Tökös ork legény vagy, nem?!
- Olyasmi...
- Amíg te lefoglalod a figyelmüket, mi hátulról rájuk támadunk - ígérte Djalu.
- Szerintem akkor se nekem kéne... - bizonytalankodott Khalog.
Hrokka érces torokköszörüléssel hívta fel magára a figyelmet.
- Volna egy ötletem. Mi lenne, ha megszavaznánk?
 - Szavazni? Mit? - tudakolta értetlenül Gakdogor, nemigen lévén jártas a nem erőfölényen alapuló
döntéshozatalban.
- Hogy ki álljon elébük.
Djalu csak most értette meg a Hrokka felvetése mögött megbúvó, alattomos fondorlatot.
- Már én is épp javasolni akartam! - hazudta, s apró társára lesett. - Ne mondd, hogy zsarnokoskodok:
szavazzunk!
A kis termetű ork lelkesen bólintott.
- Jó, jó!
- Rendben - örvendett a bandavezér. - Ki voksol arra, hogy a töpszli állítsa meg az érkezőket? Kezeket fel!
Három kar emelkedett a magasba.
- Bárhogy nézem, ez a többség akarata, Khalog - mutatott rá a kíméletlen tényre Djalu.
- És mi? - tudakolta az erőork. - Elrejtőzünk, aztán amikor megállnak, fejbe basszuk őket, oszt' elvesszük
mindenüket?
- Csendesebben, te! - szólt rá a főnök, majd bólintott. - Amúgy remek ötlet. Na, többiek, mit mondotok?
- Hát nem épp a legfurmányosabb terv, amit valaha hallottam... - simogatta zöldes állát Hrokka - de némi
polírozással akár működhet is.

* * *

Khalog keresztbe feküdt az úton, szándéka szerint egy halottat alakítva. Ha azonban valakinek alaposabban
is alkalma nyílt volna szemügyre venni, jól láthatta volna, hogy a lovasok közeledtével arca egyre
kétségbeesettebb színezetet ölt. A kurta teremtmény a hasán feküdt résnyire nyitott szemmel sandítva az
érkezőkre.
Három alak vágtatott felé, s bár az ork bűnszövetkezet nagyobb létszámban képviseltette magát, mint az
érkezők, ahogy Khalog a lovasokat elnézte, meg kellett állapítania, hogy fegyverzet tekintetében jócskán
alulmaradnak velük szemben. A két, fekete bőrű, könnyű bőrpáncélt viselő nő által közrefogott férfi ugyan
nem tűnt veszélyesnek, ám a kísérői... Az apró mocsári ork nem látta pontosan, milyen harceszközök
nyugodnak náluk, de a nyergek mellett ütemesen mozgó hengeres testek és a belőlük kiálló markolatok,
valamint a nők hátán pihenő tegez arra engedtek következtetni, hogy az útonállókkal ellentétben nem az előző
nap, sebtében fegyverezték fel magukat.
Bizonytalansága nőttön-nőtt. Jól döntött, amikor felhagyott gyengén jövedelmező, ám viszonylag
kockázatmentes koldusi pályafutásával, és útonállónak - illetve jelen esetben útonfekvőnek - szegődött? Orki
önbecsülésének kétségkívül jót tett, hogy immár elmondhatta magáról, tisztességtelen munkával keresi a
kenyerét, ám egyre inkább elfogta az aggály, nem lehetséges-e, hogy nem részesül ebben a dicsőségben
sokáig...
A felé vágtátokat lesve az alacsony bandita bátorsága lassacskán az inába szállt. Legszívesebben azonnal
felpattant és elrohant volna, ám azt ő is érezte, hogy ez eléggé szégyenteljes viselkedés lenne egy magafajta
mocsári orktól. No, és cseppet sem hiteles egy halott részéről.
Vajon jól elrejtőztek a többiek? Khalog látta, ahogy ott kuksolnak az út menti sziklák és fák mögött, feszült
készültségben tartva egyszerű ütőfegyvereiket, de vajon az érkezők nem látják meg őket idő előtt? És
egyáltalán... megállnak majd, hogy megnézzék, mi lelte az úton fekvő alakot? Vajon felkelti az érdeklődésüket
a mellé fektetett, kövérre tömött batyu?
A kiszemelt áldozatok már csak egy kőhajításnyira voltak, úgyhogy az ork igyekezett úrrá lenni a
remegésén. Az izgalomtól és a melegtől erősen izzadt, s gyanította, ez könnyen elárulhatja, de remélte, hogy az
érkezők ezt már csak akkor veszik majd észre, ha leszálltak a lóról, es bajtársai körbevették őket.
Amikor a lovasok csupán néhány lépésnyi távolságba kerültek, és még mindig nem lassítottak, Khalogba
belenyilallt a felismerés: baj van. Ezek át fognak trappolni fölötte! Ráadásul, ha nincs szerencséje, hátasok még
meg is tiporják! Az ork észrevétlenül megfeszítette az izmait, mintha az bármiféle védelmet adhatna a
vaspatkós lábak taposásával szemben.
 Bekövetkezett, amitől tartott: az első lovas, egy varkocsokba font hajú fiatal nő, úgy ugratta át fölötte a
lovát, mintha csak egy aprócska akadályon kellene átkelnie. Khalognak szerencséje volt, hogy a paták
elkerülték, de nem kívánta még egyszer átélni a kiszolgáltatott várakozást. Szíve a torkában dobogott. Erezte,
jobb lenne most azonnal felkelni, és nem adni meg a lehetőséget arra, hogy beletapossák a sziklába. No és,
született meg aprócska elméjében a gyávaságát igazoló, racionális magyarázat, a prédák nyilvánvalóan nem
vették be a csalit. Az eredeti terv szerint már biztosan nem járhatnak el - változtatni kell hát rajta!
Khalog, még mielőtt a férfi is átugrathatott volna fölötte, felpattant. A közeledő ló, amely gondosan ügyelt
arra, hogy ne lépjen rá az előtte fekvő akadályra, a váratlan fejleménytől ijedten felnyerített, ám már képtelen
volt arra, hogy jelentősen módosítsa mozgása pályáját, és a szügyével elsodorta az orkot.
A megriadt hátas különösebb külsérelmi nyomok nélkül megúszta az esetet, ám Khalogról ugyanezt csak
hazugság árán állíthatnánk. Az ork métereket repült hátra, közben megpördült a levegőben, és arccal érkezett a
sziklákra, horzsolásokkal és zúzódásokkal árnyalva amúgy sem vonzó megjelenését.
Még az enyhe agyrázkódás sem akadályozta meg abban, hogy tüstént felpattanjon, és kábán a harmadik ló
elé botorkáljon. Az utolsóként érkező nő azonban jobb lovas volt, mint a férfi, és több ideje is jutott a
felkészülésre, így sikerült kitérnie az elé támolygó alak útjából. Nagy kerülőt éppenséggel nem tett miatta, épp
csak akkorát, hogy csizmás lábával még arcon rúghassa.
Khalog újra elterült, s ezúttal már nem akaródzott felkecmeregnie.

3.

- Ezt aztán jól megcsináltad, baszod! - teremtette le Gakdogor a pórul járt társát, miután néhány kiadós
pofonnal magához térítette. - Elmentek!
- Én... én nem akartam... - hebegte Khalog. - Amúgy is a... te ötleted volt!
Djalu, mint bandafőnök, szükségesnek érezte, hogy közbeszóljon mielőtt a széthúzás réme gyökeret ver
friss csapatában.
- Ne pofozgasd tovább, Gakdogor, már magához tért! Inkább segíts neki talpra állni!
Amíg a mocsári ork nagy nehezen felkászálódott, a vezér ismét csak posztjából adódóan, elemezni kezdte a
helyzetet.
- Én azt gondolom, mindannyian jók voltunk. A terv akár be is válhatott volna, és Khalog is jól alakította a
pénzes zsák mellett heverő halottat.
- Amíg meg nem moccant! - Az erőork vaskos állkapcsa alig hüvelyknyire csapódott össze alacsony társa
feje mellett. - Ki látott már sétafikáló halottat?
- Én.
Mindenki döbbenten nézett a megszólaló Hrokkára, a magas ork titokzatos arca azonban elárulta, nem
szándékozik kifejteni az esetet.
- Akkor is! - törte meg a röpke csendet Gakdogor morgása. - A halottak általában nem mozognak!
- Hagyd Khalogot, nem tehet róla - legyintett Hrokka. - Ezek nem álltak volna meg akkor se, ha végig
mozdulatlan marad. Úgy rohantak, mintha üldöznék őket.
Az apró szerzet fáradtan fogta sajgó homlokát.
- Ők voltak azok, akiket kiszemeltél a kocsmában, Főnök?
Bozotosh Djalu szomorúan bólintott.
- Aham. Oda a szajré.
- Most akkor mi lesz? Vége a balhénak, és megyünk vissza... dolgozni? - Gakdogor megrökönyödött utálatát
szinte tapintani lehetett.
- Nem is tudom... - vakarta a fejét Hrokka. - Talán nincs veszve minden.
- Hogy érted, baszod? Épp most robogtak el mellettünk, lovakon. Ezeket sose érjük utol!
Djalu észrevette, hogy a csapat esze a kígyóként kanyargó szerpentint vizslatja. Lassacskán ő is megértette.
 - Nem kell utolérni őket! - rikkantotta. - Elébük kerülünk!
- Oszt' mégis hogyan? Kibaszott szárnyakat növesztesz, Főnök?
- Nem... Csak arról van szó, hogy a lovasoknak követniük kell az utat, nekünk meg nem.
Khalog a sziklákra nézett, s mutatóujjával követte végig az előttük futó szerpentint.
- Az utat?... Nekik igen, nekünk nem?... Hmm... - Erősen koncentrált, majd bevérzett szeme felcsillant, és
kibökte: - Mi a francra gondolsz?
- Vélhetően arra - fonta össze az ujjait tudálékosan Hrokka -, hogy mig a lovasoknak nagy utat kell
megtenniük ahhoz, hogy feljussanak oda - felfelé mutatott, a hegy oldalára, ahol még a fák lombjainak takarása
ellenére is látszott, hogy út fut -, nekünk csak fel kell másznunk. Még megelőzhetjük őket!
- Felmászni... oda? - nyögött fel Gakdogor.
- Inkább visszamennél a kikötőkbe rakodni?
Mielőtt válaszolhatott volna, Khalog magasra emelte a kezét.
- Csend! Lovasok közelednek!
- Csak a vér dobol a füledbe'!
- Nem, nem! Hallgassátok!
- Télleg - ismerte be némi fülelést követően a félszemű izomhegy. - És mindjárt ideérnek! Most akkor nekik
álljunk utat, vagy kerüljünk az előzőek elébe, amíg még tudunk?
A kérdést tanácstalan némaság fogadta, de az erőlegény nem érte be vele.
- Ha, Főnök, mi legyen?
Djalu nem szokott még bele, hogy döntéseket hozzon.
- Hát... ööö... nem tudjuk, ugyebár, kik jönnek, meg hogy náluk is lesz-e zsákmány... Meg aztán lehet, hogy
már nem is tudjuk előkészíteni az akciót...
Hrokka szúrós szemmel meredt a hang forrása felé. Az útnak az a fele, amelyikről jöttek, hirtelen kezdett
lejteni, és részben a növényzet is takarta, így nem láthatta a közeledőket, de nem volt kétséges, hogy azok
csakhamar ideérnek.
- Szerintem kússzunk fel a hegyoldalon, éppen csak annyira, hogy elrejtőzzünk a bokrok mögött - javasolta.
- Ha gazdag, veszélytelen zsákmánynak ígérkeznek, lerohanjuk őket, ha pedig nem, hagyjuk őket elmenni. Ha
már elmentek, és mégis meggondolnánk magunkat, még mindig elébük kerülhetünk fenn. Na?
- Bújás! - bólintott Djalu. A négy ork azonnal felszívódott a hegyoldal növényzetében, s onnan lestek az
úton elviharzó három, erősen felfegyverzett, banditának tűnő alakot.
- Nofene... - morrant Gakdogor a fogai között, miután a lovasok tovatűntek. - Konkurencia?
Djalu csodálkozva nézett a távolodók után.
- Lehet, hogy igazad van, Hrokka? Ők kergetnék a zsákmányunkat?
- Lehet, hogy azért is értek ide hamarabb, mint gondoltuk, nem? - vetette fel Khalog. - Mer' üldözték őket.
- Frász tudja... - vonta meg a vállát a vezér. - Lehet.
- Nem tökmindegy? - horkant fel a félszemű erőork. - Nem az a lényeg, hogy ne vegyék el, ami a mienk?
- Bizony, úgyhogy nyomás, kapaszkodjunk fel a hegyre! - utasította őket a bandafőnök, a négyes pedig
egyetértően mászni kezdett. Djalu azonban nem tudott nyugovóra térni a rejtély felett.
- Na de, kik ezek, és honnan tudtak a szajréról? - motyogta. - És Pratton miért nem mondta, hogy vannak
mások is?

* * *

Bár Pratton, az informátor kétségtelenül sokat tudott a városban zajló történésekről, mindent ő sem
tudhatott. Nem sejthette, hogy Flabeau az előző napon, alig valamivel a moleztrán nővel folytatott üzletkötése
után, a város széle felé vette az irányt, betért egy lerobbant épületbe, hogy valaki mással is egyezségre jusson.
Valakivel, aki magas volt, erős, és akiről az embernek első ránézésre az a benyomása támad, hogy egy banditát
lát.
- Világos tehát, mit kell tennie? - kérdezte akkor Flabeau.
 - Mint a nap. - Thantarog, a sebhelyes arcú félork megvakarta borostás állát szögekkel kivert bunkójával.
Flabeau úgy tett, mintha nem rettent volna meg, és próbálta kiküszöbölni a tudatából a szőrszálak panaszos
sercegését.
- Ugye, nem kell mondanom, hogy a diszkréció elsőrendű fontosságú? - fontoskodott, próbálva
hangsúlyozni, hogy ki is van domináns pozícióban.
- Nem hát - nézett le rá sértetten a magas, rosszarcú alak. - Akármit jelentsen is.
- Akkor... megegyeztünk?
- Meg. - A félork egy pillanatra elgondolkodott. - Mennyire várható komoly harc?
- Feltételezem, csak egy kevés testmozgás a magafajta fickóknak. A vezetőm magas és izmos ugyan, de
mégiscsak egy fiatal nő.
- Mi aztán tudjuk, hogy bánjunk az ilyenekkel - villantott fel a bandita egy foghíjas mosolyt, és leplezetlenül
megmarkolta a férfiasságát.
- Senkinek sem eshet bántódása! A kísérőmnek különösen nem! - emelte fel a hangját Flabeau. - Csak a
nálam levő iszákot vigyék el, semmi mást!
Thantarog arcára gúnyos, tiszteletlen grimasz költözött.
- Ahogy kívánja az úr.

* * *

Flabeau izgatottan szorította a gyeplőt, mintha markolásának erejétől függne, lepottyan-e a sebesen
száguldó paripáról. Bár a látszat másról tanúskodott, valójában nem azon aggódott, utolérik-e őket az üldözőik.
Illetve ezen... csak épp azt remélte, hogy igenis beérik őket, s kockázatos vállalkozása bonyodalom nélkül
végbemehet.
Hisz' olyan jól kifundálta!
Thantarog kirabolja, de futni hagyja őket, Mebala B'harabi pedig, az egyezségüknek megfelelően, busásan
megtéríti a kárát. Ezután már csak Vitnába, a legközelebbi khittarán nagyvárosba kell mennie, ahol Thantarog
várja az ellopott zsákmánnyal. Ezen a ponton persze bíznia kellett abban, hogy a félork valóban várni fogja, de
egyértelművé tette számára, hogy ha nem teszi, egyetlen petákot sem kap. Így aztán a gazdájának szállított áru
is megmarad, és az ő bugyellárisa is megvastagszik menet közben.
Ó, ez ám csak az igazán briliáns terv! Egyszerű, s mégis oly nagyszerű...
Bárcsak azt a sok fegyvercsörgést és erőszakoskodást hanyagolni lehetne belőle! Flabeau az ilyesmit sose
bírta... Csak lennének már túl rajta!
Akadt azonban egy apróság, mely komolyan elbizonytalanította. Épp az imént hagytak maguk mögött egy
apró orkot, aki viselkedése alapján kétségtelenül a banditák népes táborát gyarapította. Vajon neki kellett volna
megállítania őket? Mert ha igen... akkor az egyetlen reménye, hogy az üldözők gyorsabbnak bizonyulnak
náluk, s beérik őket a kacskaringós hegyi utakon. Egyelőre azonban úgy tűnt, a lovaik könnyedén bírják az
iramot.
Noha a kopaszodó, középkorú férfi sosem kedvelte az izgalmakat, most másra sem vágyott, mint egy
ismerős ábrázatú útonállóra, aki különösebb fennakadás nélkül kifosztja. Ez minden. Olyan nagy kérés ez a
sorstól?
Amikor aztán az egyik fordulóban az előtte lovagló moleztrán nő lova hátrahőkölt, Flabeau ismét bizakodni
kezdett.
- Sziklák! - kiáltotta a fekete amazon.
Mebala, aki hátul lovagolt, előreléptetett, hogy megnézze az akadályt.
- Ez nem kőomlás. Lezárták az utat! - harsogta, és a társára nézett - Készülj, húgom, mindjárt vért kóstolnak
fegyvereink!
A férfi arcára feszült, várakozásteli grimasz telepedett.
 4.

Az utat eltorlaszoló sziklák mögül csakhamar egy csúfondáros mosolyú ogár huppant elő, csak hogy
azonnal nyílvesszőt kapjon a torkába.
- Tesó! - visszhangzott a keserű sirám a kanyaron túlról, és felbukkant a következő melák is a saját vérétől
fulladozó mellett.
- Hallod, Jebama? - kérdezte az iménti nyilat kilövő Mebala a húgát. - Ezek is testvérek. Akarod a másikat?
A fiatalabb nő izmai szálkásan feszültek meg veszedelmes, párducszerű testén, ahogy megfeszítette az
ideget az íján, majd hálásan felengedtek, amint acélhegyű vesszejét az ogár testébe lőtte. A kulcscsontja alatt
találta el a brutális, ostoba szerzetet, ám az nem állt meg, csak fenyegetőn elbődült, és átmászott a köveken.
Kicsivel egymás után két újabb lövedék csapódott belé; az egyik a nyaki ütőerét szakította át, a másik pedig a
füléből tépett le egy jókora darabot. Az ogár a torkához kapott, a testvére mellé rogyott, s néhány
szívdobbanásnyi ideig még küzdött az életéért, aztán kilehelte a lelkét.
- Na! - csattant fel panaszosan a fiatalabb amazon. Vaskos copfokba font, félhosszú haja csak vonakodva
követte oldalra fordított fejét. - Egyedül is ment volna!
Mebala kajánul rávigyorgott.
- De hisz' a fülét találtad el!
- Csak mert bemozdult a te nyiladtól! Ha nem lősz belé, a nyakán kapom el!
- Utólag már könnyen beszélsz! - Mebala arcára kegyetlen hiénavicsor költözött. - Most mutasd meg, mit
tudsz!
Noha senki sem bukkant fel a halott haramiák mögött, a moleztrán utaskísérők tudták, üldözőik még azelőtt
beérik őket, hogy ők átkecmereghetnének az akadályon. Okosabbnak látták hát, ha végérvényesen leszámolnak
velük. Szembefordultak a mögöttük lovaglókkal.
- Flabeau! Mögénk!
A férfinak nem kellett kétszer mondani, azonnal eleget tett Mebala utasításának, és az utat elzáró kövekhez
léptetett hátasával.
- Jaj, istenem, mik ezek? Útonállók? - nyöszörgött közben. Sokkal inkább egy vizsgára váró deák
idegessége munkált benne, semmint valós halálfélelem.
- Maradjon veszteg, és ne zavarjon!
- De ugye, tudja, ha ellopják a csoma...
- Csönd! - parancsolt rá a moleztrán nő. - Itt vannak!
A három lovas ekkor fordult rá a kelepcéül szánt útszakaszra, ám alighogy megmutatkoztak, máris két
nyílvessző suhant feléjük. Mindkettő anélkül röppent el mellettük, hogy sérülést okozott volna, arra azonban
jók voltak, hogy tekintélyes távolságban megállítsák a közeledőket.
- Ha nem akartok pórul járni, mint a cimboráitok, forduljatok vissza! - kiáltotta nekik Mebala.
- Csigavér, hölgyem! - vigyorgott rá Thantarog. - Nem akarunk mi semmi rosszat. Pár dolgot magunkkal
vinnénk, és itt sem vagyunk.
- Az ogár pajtásaitok már megpróbálták. Rajtavesztettek. Nem ajánlom, hogy tovább kísértsétek a
szerencséteket! - A B'harabi nővérek pattanásig feszítették íjaikat. - Inaljatok el, amíg nem késő!
- Tehát nem adjátok az értékeiteket szépszerével?
- Nem, de acélt kaphattok a húsotokba, szépszerével!
- Ahogy kívánjátok... - morogta a félork, bár ezt a moleztrán nők már nemigen hallhatták. Thantarog
előhúzta láncos buzogányát, és rohamra indult, társaival a nyomában.
Két nyíl száguldott a rablók irányába halálos iramban. Az egyik ártalmatlanul süvített el mellettük, ám a
másik utat talált magának a bal szélen vágtató ló szügyébe. A derék patás fájdalmas nyerítéssel orra bukott,
kivetve a nyeregből lovasát, aki csodával határos módon sérülés nélkül megúszta az esést, és immár
gyalogosan, kardját és pajzsát előrántva indult harcba.
 A két nő sietve újabb vesszőért nyúlt. Anélkül, hogy megbeszélték volna, mindketten ugyanazt a támadót
vették célba - az egyik nyílhegy a bandita vállába fúródott, a másik pedig a lova combjába, azonnal
felbuktatva. A meglőtt haramia nem volt olyan szerencsés, mint a társa, s a hátasa derékig maga alá temette.
Noha nem halt meg, csak a lába tört, nyilvánvaló volt, hogy nem vehet részt a küzdelemben.
Thantarog nem törődött hátramaradt cimboráival, megállíthatatlanul robogott a nők felé. Mebala B'harabi
látva, hogy nem veszi már hasznát, eltette az íjat, és olyasmit vett elő, amit közelharcban is sikerrel forgathat:
egy háromágú szigonyt. A villa ágait gonosz csipkékkel látták el, hogy húsba szúrva a lehető legnagyobb
roncsolást vigyék véghez.
A félork az idősebb nővért szemelte ki magának, így Jebama újabb nyílvesszőért nyúlt. Mivel a lőfegyver
nagyobb távolságban volt igazán hatékony, és mert biztosra vette, hogy a testvére könnyedén megvédi magát, a
gyalogos támadót célozta meg. Nem kapkodta el a lövést így a nyílvessző hajszálpontosan a haramia felé
száguldott. A férfi sem volt azonban rest, és még időben félrehúzódott. A fiatal amazon cifrát káromkodott, és
újabb nyilat húzott elő.
Eközben a buzogányát pörgető Thantarog Mebala mellé ért, és csapásra lendítette fegyverét. Az ifjú
harcosnő erős kézzel tartotta a tridentet, hogy azzal fogja fel a tüskés acélgolyót, ám olyasmi történt, amire
nem számított: a félork nem őt vette célba, hanem a lovát.
A négylábú, amikor látta, mi készül, megugrott kissé, és próbálta félrerántani a fejét, de a hirtelen
mozdulattal csak a rajta ülő nőt tette ügyetlenebbé. Mebala kétségbeesetten nyújtotta előre a szigonyt, ám
képtelen volt megvédeni hátasát, és a durva fémgömb szilánkosra robbantotta az állat koponyáját. A harcosnő
megőrizte hidegvérét, és még időben lepattant az elboruló dögről.
- Te aljas... - sziszegte lova teteme mellől, villámló tekintete semmi jót nem ígért. Thantarog azonban csak
gonoszul felnevetett, és véres buzogányát pörgette.
- Őt ne bántsa! - harsant Flabeau kiáltása, aki időnként még a szemét is eltakarta, hogy ne lássa a
szörnyűségeket.
- Ugyan, dehogy bántanék egy ilyen szépséget! - kacsintott a férfira a félork, ám a halálos fegyvert nem tette
el. - A díszgrácia elsőrendű fontosságú, nem?
Mebala nem értette, miről diskurálnak ezek ketten, de pillanatnyilag nem is igen volt ideje ezzel
foglalkozni.
- Maga csak maradjon, ahol van! - vakkantotta hátra védencének. - El ne kezdjen nekem hősködni! Hacsak
nincs valami jó kis varázslata...
Flabeau motyogva ismerte be, hogy nincs ilyesmi a tarsolyában.
A sötét bőrű nő lopva a húgára pillantott, aki a gyalogos banditával küzdött. A férfinak jó néhány nyílvessző
dekorálta már a pajzsát, és most mindketten karddal a kezükben viaskodtak, látszólag egyenlő ellenfelekként. A
francba! - dohogott magában Mebala. Minél előbb le kellene ezt rendezni!
Gyors, ideges mozdulatokkal egy hálót rángatott elő a nyeregtáskájából, és baljában azzal, jobbjában pedig
a tridenttel állt a lovas elé.
- No, csak nem harcolni akarsz? - kérdezte fölényesen az útonálló. - Ha nem vigyázol, kénytelen leszek
móresre tanítani téged!
- Nem eshet bántódása! - sikította Flabeau.
Mebala furcsállkodva hallgatta a féltő kifakadásokat. Hogyhogy nem a saját életéért rimánkodik ez a
hímpondró?
Sokáig azonban nem merenghetett, mert a buzogány meglendült, és feléje csapott. A nő könnyedén a
szigony ágai közé fogta a súlyos fémet, és maga felé rántotta a foglyul ejtett fegyvert. Akciója nem érte
meglepetésként a félorkot, aki erősen szorította láncos buzogányát, s maga is hirtelen rántásokkal próbálkozott,
hogy uralmat szerezzen az összeakadt gyilkok felett. Pár pillanatig hasztalanul huzakodtak, aztán Thantarog
helyzeti előnyének és nyers izomerejének köszönhetően, sikerrel rántotta ki a nő kezéből a fegyvert.
A trident alig pár lépésnyire csattant a sziklákon, Mebala azonban nem mehetett érte, mert a bandita máris a
buzogányát pörgette. Thantarog, megbízásának megfelelően, talán megelégedett volna a kialakult helyzettel,
ám az amazon tőrt rántott elő a csizmaszárából, és elszántan maga elé tartotta.
 A félork lecsapott, hogy kiverje a szúróeszközt a nő kezéből, Mebala viszont kígyószerű fürgeséggel siklott
félre a csapás elől, és baljában tartott hálóját a lovasra hajította. Thantarog szitkozódva próbálta lehámozni
magáról a kelletlen köntöst, ám a kötelek minduntalan beleakadtak valamibe. Mebala, kihasználva ellenfele
mozgásképtelenségét, a hálónál fogva lerántotta őt a nyeregből. A félork úgy zuhant az útra, hogy még csak az
esését sem tudta tompítani. Ahogy talajt ért, torkából fájdalmas nyögéssel tört elő a levegő.
Mebala egy pillanat alatt a férfi mellkasára térdelt, tőrét pedig a torkának szegezte. Talán hezitálás nélkül
belé is szúrja, ha húga kiáltása nem állítja meg a mozdulatot.
- Még többen jönnek!
- Még többen? - döbbent meg Thantarog. - Kik?
Bár Jebama egy másik párost látott meg, az utat elzáró sziklákon is előbukkant két ork: egy hórihorgas,
kissé zöldes bőrű és egy enyhén pocakosodé, furcsa szakállas.
- Senki se mozduljon! - kiáltotta bizonytalanul Djalu. - Ez egy... útonállás!
- Ezeket a komédiásokat is maga hívta? - kérdezte Thantarog Flabeau-tól, még a hálóba gabalyodva,
legyőzötten is leereszkedő hangnemet engedve meg magának.
- Hogyhogy ezeket... is? - hökkent meg Mebala.
- Fogalmam sincs, kik ezek! - vakkantotta ijedten Flabeau. - Őket nem én hívtam!
A nő értetlenül hallgatta a két férfit.
Ezeket is? Őket nem?
Miről beszélnek ezek?
Aztán egyik pillanatról a másikra összeállt benne a kép, és értelmet nyert minden. A döbbenettől egy
szemvillanásnyi időre még a félorkról is megfeledkezett. A bandita azonnal kihasználta a kínálkozó alkalmat,
és amennyire a háló lehetővé tette, rácsapott a moleztrán nő fegyvert tartó kezére. Mebala önkéntelenül
elengedte a tőrt, Thantarog pedig egy rúgással megszabadult a törzsén trónoló amazontól. Amíg lefejtette
magáról a hálót, Mebala sem tétlenkedett, párducként vetődött a szigonyért. Egy pillanattal később ismét
szemtől szemben álltak; a nő tridenttel a kezében, a férfi pedig buzogánnyal és tőrrel.
- Hé! - kiáltotta Djalu. - Le a fegyverekkel!
- Rátok is sort kerítek, ne aggódj! - sziszegte Thantarog. - Előbb azonban ezzel a vadmacskával végzek!
Flabeau nem tudván, hogy a terve lelepleződött, még mindig védte volna reménybeli vagyonforrását.
- Őt nem bánthatja! - kiáltotta, Thantarog azonban tudta, ha nem öli meg az amazont, nem hagyja el élve a
hegyi utat. Torkaszakadtából felüvöltött, és a nőre támadt.
Djalu tanácstalanul szemlélte az ádáz párharcot.
- És mi? - kérdezte tétován Hrokkát. - Most vajon... beszálljunk?
- Ahogy nézem, elvannak ők kettesben. De addig is, kirabolhatnánk ezt az úriembert, nem?
A keskeny vállú férfi riadtan nézett rájuk. Immár nem tudta, mitévő legyen. Érzett rá esélyt, hogy a
kárpótlásul kapott pénzének lőttek, s ha így van, legalább a szállítmányát biztonságban szerette volna tudni.
Egyre erősödött benne a vágy, hogy meglépjen, de hát nem volt az olyan könnyű...
A sziklákkal elzárt úton csak bajosan tudott volna átkelni, nem is beszélve arról, hogy csekély volt a
valószínűsége, hogy a két zsivány örömmel átengedné. Nem maradt más, mint hogy visszafelé induljon - ám a
lehetőséget némileg beárnyékolta, hogy ő nem arra igyekezett.
Valamit azonban tennie kell!
Mielőtt az orkok megragadhatták volna a kantárszárat, megfordította, és futásra ösztökélte a lovát. Djalu
dühösen utána szaladt, aztán, ahogy egyre inkább lemaradt, felmarkolt egy kődarabot, és megpróbálta vele
eltalálni a távolodó alakot. Nem járt szerencsével.
- Gakdogor, Khalog! - kiáltotta. - Állítsátok meg!

* * *

Az alkalmi bűnszövetkezet másik két tagja kicsivel korábban kapaszkodott fel az útra, nem messze a lova
alá szorult banditától. A pórul járt útonálló a fájdalomtól félájultan figyelte a közeledő orkokat.
 - Ne bántsatok! - nyöszörögte.
Kezdő pályatársai látták, hogy ő nem jelent veszélyt, így nem foglalkoztak vele. Annál inkább a hátasával.
- Lóagy! - csillant fel Khalog szeme. - Finom, meleg lóagy!
- Nem érünk rá most erre! - hördült fel Gakdogor, és bunkóját markolva Jebama és küzdőfele irányába
indult. Khalogra azonban a nyers csemege látszólag nagyobb vonzerőt gyakorolt, mint a férfias csihi-puhi
lehetősége. Egy rozsdás bökőt húzott elő, és a ló fejéhez lépett. A sérült állat, látva a felé közeledő fegyvert,
ijedten felnyerített, és megpróbált talpra kecmeregni. A combjába fúródott nyílvessző miatt azonban épp csak
annyi ereje volt, hogy megemelkedjen kissé és visszazuhanjon - teljes súlyával a sziklára préselve utasát.
Khalog még a ripityára törő bordák zaját is hallani vélte.
- Upsz... - lesett az agyonnyomott kollégára. - Bocsi! Nem akartam...
- Gyere már! - szólt rá Gakdogor. - Később is ráérsz meglékelni a ló fejét! A főnök kiabál valamit!
Az apró ork némi bűntudattal hagyta ott a rémült patást, és szaladt izmos bajtársa után.
- Mit akar?
- Nem hallom a felénk rohanó lovastól - zsörtölődött a félszemű, és mély levegőt vett egy kiáltáshoz. - Mit
mondasz, Djalu?
Vezérük szavait patkócsattogás tette érthetetlenné.
- Te hallod, mit akar, töpörtyű?
- Nem. Állítsuk meg ezt a fickót, mert amíg itt trappol, semmit se fogunk érteni! De most nem én állok elé!
Gakdogor kivételesen egyetértett.
- Hóóó! - állt dorongját lengetve a száguldó lovas elé. - Állj meg, vagy lecsaplak!
Flabeau tudta, ha megáll, búcsút mondhat mindennek. Egyetlen esélye maradt: ha elrobog az orkok mellett.
Vagy ha eltiporja őket...
- Nem fog megállni... - aggodalmaskodott Khalog. - Látom a lova nézésén!
- Hóóó! Nem érted, baszod?! - A nagydarab ork izgatottan próbálta 0sszeszedni a gondolatait. - Jééég!
- Jég? - lepődött meg a töpszli.
- A havat nem értette, úgyhogy valami durvábbat akartam mondani...
A hátas egyenesen Gakdogor felé száguldott, és már kődobásnyi távolság sem választotta el őket egymástól.
Bár az egykori rakodómunkás nem tartotta magát madárcsontúnak, gyanította, ha a ló nekirohan, ő húzza a
rövidebbet.
A négylábú vészesen közeledett, és nem lassított. Gakdogor elérkezettnek látta hát az időt, hogy a szép
szavak helyett az izomerejével érveljen. Az utolsó pillanatban félrehuppant az egyenesen őt célzó, eleven
faltörő kos elől, és irdatlan erővel a ló mellső lábára csapott. A lendület kisodorta a kezéből a furkót, de
ütésének meglett az eredménye: a négylábú szánalmasan felnyerített, és az oldalára hanyatlott, Flabeau pedig
magatehetetlenül repült ki a nyeregből, és vágódott el a köveken. A férfi erőlködve próbált talpra kecmeregni.
- Ott maradsz, nyavalyás! - szólt rá Gakdogor, sajgó kézfejét masszírozva. - Mondtam, hogy hó, baszod,
nem mondtam?
Flabeau azonban nem fogadott szót. Lábra állt, kínlódó lovához csoszogott, lecsatolta a zsákját, óvatosan
megtapogatta, és amikor nem talált rajta sérülést, szédelegve visszaindult arra, amerről jött. Hitte, hogy akár
Mebala nyer, akár Thantarog, biztosan megvédi ettől a csürhétől.
Gakdogor és Khalog tanakodva nézték az egyensúlyzavarral küzdő, esetlen menekülőt.
- Mi legyen vele, baszod? Hagyjuk?
- Ahogy nézem, épp a Főnökék felé megy. Jó kezekben lesz!
- Igazad van! Úgyis van még egy kis dolgunk! Az amazon...
- Miért pont amazon? - A vakarcs tétován Jebamára mutatott. - Emez közelebb van...
Az izomork türelmetlenül felmordult.
- Én is erről a sötét némberről beszélek, te halagyú, nem amarról. Erről, meg a fickóról, akivel kardozik!
Gyere, csapjuk le őket!
- Hát... ööö... nem lehetne csak simán hagyni, hogy lekaszaboljak egymást? Aztán elbánni a győztessel?
 - Gyáva vagy, mi, tökmag? - paskolta meg a kis szerzet fejét Gakdogor, cseppet sem finoman. - Szerintem
meg segítsünk be a gyengébbnek, aztán vele már könnyebben elbánunk. Na, gyere!

* * *

A sziklákkal elzárt útszakasznál sem tétlenkedtek. Ütés ütést követett, újabb és újabb sebek fakadtak - a két
ork pedig remekül szórakozott a látványon.
- Te kire fogadnál? - kérdezte Djalu.
Hrokka a tenyerébe temette csúcsos állát.
- Ez nem lehet kérdés. Mindenképp a nő áll jobban. Nézd csak! - mutatott előre. - Megint szúr!
- Szúr, szúr... - bagatellizált a bandafőnök. - Na, jó, ez betalált. De nincs még vége! A félork ügyesen
védekezik.
- Jól védekezne, ha bírná erővel. Alig áll már a lábán.
- Hát, nem tudom - vakarta meg a pocakját az álszakállas ork. - A nő is csurom vér, és reszket, mint a
nyárfalevél.
Djalu szeme érdeklődőn csillant, amikor látta, hogy Thantarog elnehezedett keze felemelkedik, és
megpörgeti a buzogányt.
- Hajrá, félork!
- Ne hagyd magad, nőstény bestia!
Thantarog, aki mostanra nemcsak félork, de félholt is volt, úgy vélte, ideje pontot tenni a küzdelem végére.
Egyik kezében a láncos buzogány járta körkörös útját, a másikban pedig a tőr várta, hogy mélyre merülhessen
az amazon húsába. Mebala háromágú szigonya remegett a kezében a fáradtságtól, de minden erejét
összeszedte, és figyelte, riválisa melyik fegyverrel támad.
Mind a buzogány, mind a tőr azt igényelte volna, hogy a férfi közelebb menjen a nőhöz, ám az a tridenttel
elég messze tudta tartani ahhoz, hogy ne okozhasson kárt benne. A haramiának, ha sikerben reménykedett,
cselhez kellett folyamodnia, ráadásul olyanhoz, amit még nem vetett be a másik ellen.
Magasra emelte a tőrt, mintha kard lenne, és előrevágott vele. Miként arra számított, Mebala a szigonnyal
védte a csapást, de rögtön csalódnia is kellett. Abban bízott, hogy a nő a villa ágai közé fogja majd fegyverét -
s így a másik kezében tartott buzogány akadály nélkül lesújthat. Az amazon azonban a trident nyelével hárított.
Thantarog, remélve, hogy még így is elég gyors lehet, előrelendítette a szöges vasgolyót, de nagy csalódására a
szigony villámgyorsan elmozdult, és csipkés ujjaival felfogta a súlyos fémet.
A félork nem adta fel. Amíg jobbjával a buzogányt rángatta, próbálva kicibálni ellenfele kezéből a tridentet,
baljával álnokul előreszúrt. Mebala épp csak annyira tudott elmozdulni a tőr elől, hogy a penge ne a combjába
fúródjon, hanem csupán végighasítsa azt. Fájdalmasan felszisszent, és a vasvilla nyelével homlokon taszította a
férfit. Thantarog nem számított erre; karja elgyöngült, így a nő kitéphette a markából a buzogányt.
A gonosz fegyver messzire repült a küzdőktől. A félork döbbenten meredt vetélytársára, akinek arca fekete,
kegyetlen maszkká torzult. Mebala a férfi felé döfött. A szigony betalált, mélyen átjárta Thantarog vállát, és
amikor a nő kihúzta belőle, bőr, hús és vérző erek szakadtak cafatokra. A félork fehéredni kezdett, majd térdre
rogyott a sziklás úton.
- Hála Yvorlnak, kisasszony! - érkezett mögötte a félelemtől zavarodott Flabeau. - Már azt hittem... már azt
hittem... de szerencsére maga nyert...
- Te nyomorult féreg! - sziszegte hátrafordulva Mebala. - Te hitvány tetű! Át akartál verni? Pénzt akartál
tőlem kicsalni?
- Én... dehogy! - jajveszékelt a kopaszodó férfi, amikor meglátta a rá irányuló szigonyt. - Nem értem,
miből...
- Megöllek, nyavalyás!
Mebala a remegő Flabeau felé mozdult, és végzetes döfésre emelte fegyverét, ám befejezni már nem tudta,
amit elkezdett. A hátrahagyott félork ugyanis még talált magában annyi erőt, hogy utána lépjen és nyakszirten
szúrja. A fekete nő teste elerőtlenedett, és a talajra rogyott.
 Thantarog félig leeresztett szemhéjjal állt megbízója előtt, vérmaszatos arcára merev, győzedelmes vigyor
telepedett.
- Minő megkönnyebbülés, hogy egyben látom! - sóhajtott fel Flabeau. - Végig magáért szorítottam! De nem
lett volna szabad megölnie a nőt!
- Mint ahogy másik bandát se kellett volna hívni... - hörögte Thantarog, arcizmai a düh táncát járták. A
kopaszodó férfi, amikor látta, hogy a félork komolyan képes lenne felnyársalni a véres tőrre, hisztérikusan
ellökte magától. Thantarogban már nem volt annyi erő, hogy bármit is tegyen, és úgy dőlt el, mint a zsák.
- Igazad volt, Főnök! - ismerte el a küzdelem végeztével Hrokka. - Tényleg a félork nyert.
- Ugye-ugye? Nemhiába vagyok én a vezér! Hanem... - indult el Flabeau felé - most már vége a mókának.
Ide a drágakövekkel!
- A drágakövekkel? - kérdezte síri hangon a férfi.
- Úgy bizony! No meg azzal a kinccsel, ami a miteróniai mágusoknak annyira felbecsülhetetlen értékű!
- Azt ne! - hátrált rémülten Flabeau. - És különben is... honnan tudsz te erről?
- Ne azzal törődj! Add ide szépen, és menj békével! Mi nem akarunk vért ontani.
- Csak ha muszáj - tette hozzá Hrokka.
Az ijedt alak megpördült, hogy futásnak eredjen, de egyenesen egy félszemű ork hordónyi mellkasába
fordult.
- Engedj! - visította Flabeau, próbálva félretolni lova megnyomorítóját, mire az kivicsorította jókora fogait,
lapátkezével pedig szorosan megragadta a férfit.
- Épp a legjobbkor, Gakdogor - dicsérte meg Djalu. - Mi a helyzet arrafelé?
- Végük - jelentette Khalog. - Kinyírták egymást.
- Azér' én is besegítettem, baszod! Ezt a satnyaságot is eltiporjam?
- Hagyd, nem vagyunk mi gyilkosok. Megígértem neki, hogy szabadon elmehet... úgyhogy, ideje is, hogy
vetkőzzön!
- Hogy mit? - lepődött meg a férfi. - Minek?
- Mert így biztos nálunk hagy mindent.
- Hacsak nem dugja fel a kincseket a valagába - vetette közbe Hrokka.
- Azt majd a töpszli figyeli! - osztotta ki a nemes feladatot Gakdogor.
- Én? Mér' én bámuljam a szaros seggét?
- Mer' neked pont szemmagasságban van!
- Jól mondod, Gakdogor. És most, uram - fordult Djalu a szerencsétlen flótáshoz -, vetkőzz!

5.

A ruhátlan, csapott vállú férfi szomorúan indult neki a hegyeket átszelő útnak, s amikor úgy gondolta,
biztonságos távolságra ért, válogatott szitkokba foglalta az ork útonállók nevét, és azt kiabálta, hogy fejvadászt
bérel ellenük.
A zsiványok azonban nem foglalkoztak vele. Boldogan lefetyelték a nyers lóagyvelőt, és amikor jóllaktak a
csemegével, megragadták a két életben maradt hátast, és visszaindultak Zulbába. Útközben pedig lelkesen
gyönyörködtek csillogó szerzeményeikben.
- Ebből vagy egy hónapig iszunk és kurvázunk! - röhögött a félszemű.
- Én meg egy hétig csakis lóagyat zabálok! - rikkantotta Khalog.
Djalu vidáman vállon veregette.
- Ez ám a terv! Na, ugye, nem bántátok meg, hogy velem társultatok?
- Jobb mulatság volt, mint a kikötőben pakolászni, a' már biztos!
- Nekem se kell most koldulnom vagy egy hónapig! - lelkendezett az apró ork.
 - Bizony, magam is úgy gondolom, nem megyek vissza a Lobogóba rumszagú kalózokat regulázni. Ez az új
munka jobban megy nekem. Csak azt tudnám, mi lehet olyan értékes... ezen. - Belenyúlt Flabeau vastagon
párnázott iszákjába, keze egy darabig szalmában matatott, majd előhúzott egy emberfejnyi tojást. - Mi lehet
benne, hogy ezek a bolondok egymást ölték érte?
- Hát fürj biztos nem! - vélte a mocsári ork.
- Hacsak nem egy egész raj!
A zsákmányolt lovakat vezető Hrokka közelebb hajolt, és finoman megkocogtatta a foltos mészhéjat.
- Sárkánytojás? - csillogott Khalog szeme. - Mit gondolsz, colos?
A zöldes bőrű ork ajkát egy ideig csak hümmögés hagyta el.
- Szerintem már ne süssük meg rántottának - szólt végül. - Záp.
Djalu megszaglászta a kezében tartott tojást.
- A mindenit, tényleg!
Gakdogor is közelebb hajolt.
- Nincs ennek semmi baja - vélte.
- Nincs a francot nincs! - ellenkezett Djalu. - Törjük föl, aztán majd meglátod!
- Dehogy töritek! Az nekünk kell!
Az orkok csodálkozva néztek körül.
- Hát ez meg ki volt?
- Én voltam, idióta!
Djalu erősen meresztette a szemét, de az előttük levő útszakaszon senkit sem látott.
- Ki szórakozik velünk?! - hördült fel.
- Lehet, hogy még nem múlt el...? - sustorgott a hang.
- Lehet... - hallatszott egy másik.
- Akkor nem lehetünk túl rémisztőek...
- Vagy épp ezért!
- Te csak ne okoskodj! Vess véget neki, ostoba kontár!
Érthetetlen torokhangokból álló kántálás kelt szárnyra, majd valami élesen felvillant, és féltucatnyi erősen
felfegyverzett alak tűnt elő a semmiből, egy gyűrött arcú, varázslókülsejű félelffel az oldalukon. Khalog
azonnal megperdült, ám ott is álltak négyen.
- Hasztalan lenne szökéssel próbálkoznotok - jegyezte meg a felbukkant banda szószólója, egy alacsony
szürkemanó.
Az orkok továbbra is döbbenten bámultak.
- Ez nem lehet... - hebegte Djalu.
- Láthatatlanná tévő varázs - magyarázta a máguskülsejű alak. - Nem különösebben komplikált. Persze a
magatok fajta bugrisok ellen tökéletes.
- Tudod ám, ki a bugris, baszod! - fortyant fel Gakdogor, ám a félelf intésére minden fellelhető fegyver
azonnal rá meredt.
- Nyugalom... - sziszegte a szürkemanó. - És most add ide a zsákmányt.
Djalu a fejét rázta. Nem tudta elfogadni, hogy ezúttal őket fosztják ki.
- Nem! Ez nem lehet... - motyogta, és megdermedt.
- Ide a zsákmánnyal! - ismételte a másik bandafőnök. - Nem halljátok?
Az orkok azonban olyan mozdulatlanok voltak, mint a kősziklák szélcsendben.
- Mi lesz már? - ordította türelmetlenül az alacsony haramia.
- Ne erőlködj, miattam van! - mentegetőzött a mágus. – Rájuk mondtam egy mozdulatlanság-varázslatot.
Gondoltam, egyszerűbb lesz így elvenni tőlük a cuccot, mintha izgágáskodnának. És legalább nem jönnek
majd utánunk.
- Még a végén kiderül, hogy nem csak víz lötyög a koponyádban... - engedett fel a másik arcán a feszültség.
- Rájuk se lesz már szükség. - A félelf csettintett, mire a társaik eltűntek, s csak ketten maradtak, ő és a
szürkemanó.
 - Vajákos kretén! Ezt most miért csináltad? - háborodott fel a társa. - Jobb lett volna, ha azt hiszik, többen
vagyunk!
A varázsló tekintete hidegen villant.
- Csak emésztette az energiámat az illúzió fenntartása.
- Ilyen gyenge vagy? És az orkok meddig maradnak így?
- Még egy-két órát biztosan.
A szürkemanó morogva bólintott, és elindult, hogy elvegye az ékköveket, a mágus pedig a záptojást emelte
ki Djalu markából. Amikor mindent begyűjtöttek és felpakoltak az orkok mögött várakozó lovakra, maguk is
nyeregbe pattantak. Kényelmesen léptettek el az úton szobrozó négyes mellett.
A szürkemanó Djalunál egy pillanatra megállt, és finoman megpaskolta az álszakállas arcot.
- Ó, majd' elfelejtettem átadni Pratton üdvözletét! - súgta, és ököllel az ork arcába sújtott. Djalu arca
benyomódott, feje félrefordult az ütéstől, de egyébiránt mozdulatlan maradt. - Azt szerette volna, hogy
elmondjam, nem érdemes őt felültetni. Talán most megjegyzed!
- Megvagy? - kérdezte tőle a mágus.
- Meg - bólintott a szürkemanó, és azzal a lendülettel mozdulatlanná dermedt.
A félelf melléje lovagolt, elvette tőle a kincseket, majd könnyedén lelökte a jámbor jószágról, a gazdátlanul
maradt állat kantárszárát pedig a saját nyergéhez kötözte.
- Nem is értem, miként hihetted, hogy osztozni fogok veled... - mosolyodott el. - Gondolkodj el rajta, hol
ronthattad el... no meg azon, hogy mivel telik majd az a néhány perced, amikor te még mozdulatlan leszel, de
az orkok már nem. Én most, engedelmeddel, lelépek innen. És hogy ne tudd, merre mentem...
A varázsló dallamos morgásba kezdett, majd a lovakkal együtt láthatatlanná vált.
 Tim Morgan

Ork sziporka

Bárki is állítja, nem igaz, hogy a vihart minden esetben vészjósló csend előzi meg. Legalábbis a folyamatos
kocsmai zaj, amely betöltötte a nordesi „Herélt Macska” fogadót, igen távol állt ettől. Fél tucat törpe kártyázott
az egyik sarokban, hangosan vitatkoztak valamin, de a torokhangokkal kevert, idegen beszédet rajtuk kívül
nem értette senki. A pultnál versenyt ivott egy barbár és egy testőr. A vendégek egy része a duzzadó izmú
északira fogadott, de legalább annyian drukkoltak a harcsabajszú gárdistának is, aki az Oswig-ház címerét
viselte a köpenyén.
A kandalló közelében egy világos, hosszú hajú elf magyarázott asztaltársának, mondandóját heves
gesztikulálással kísérte. A nemes kinézetű férfi, aki érdeklődve hallgatta, le sem tagadhatta volna drén
származását. Öltözete jól szabott volt, bár kissé nevetséges. Az Eimuth negyedben ugyanis ritka viseletnek
számít a zsabó és a kézelő.
- Igaz, hogy műveltebb szeretnék lenni - mondta az elfnek Kienast de Molk -, de azért most sem vagyok
teljesen hülye! Higgyem el, hogy a löttyöd segít?
- Így igaz, nemes uram - felelte a vékony alak. Testhez álló szarvasbőr zekét és kényelmes nadrágot viselt,
melyet vastag öv fogott körbe. Oldalához levél formájú tőrök simultak. Hosszú ujjaival egy apró fiolát babrált.
- Nem akármilyen ital ez, hanem egy igen ritka varázsfőzet. Soha nem látott magasságokba repíti az elméd.
- Akkor talán neked kéne kortyolni belőle, hogy megértsd, engem nem fogsz átverni.
- Eszembe se jutott ilyesmi - szólt az elf önérzetesen. - Ha neked nem kell, majd kelleni fog másnak.
- Várj! - kapott a távozó után Kienast. - Ne siess annyira! - Körbenézett, figyeli-e őket valaki. - Nem
mondtam, hogy nem kell, de lásd be, komoly árat kérsz érte!
Az elf visszaült, és lehalkította a hangját.
- Ez igaz. Neked kell eldönteni, megéri vagy sem. - Közelebb hajolt. - Tulajdonképpen, miért van rá
szükséged? Nem tűnsz ostobának.
- Ismerek egy bizonyos hölgyet... - fogta suttogóra a nemes.
- Ember, ezért a pénzért akár hármat is kaphatsz, akik teljesítik bármely kívánságod, legyen az...
- Nem értesz. Én egy bizonyos hölgynek szeretnék imponálni.
- Vagy úgy! - bólintott értőn az elf. - Miért nem ezzel kezdted? Van olyan italom is, amely megnöveli...
A nemes közbevágott.
- Csak a szellemi képességeimet növelje meg, érted? A többivel magam is elboldogulok.
A vékony alak elfojtott egy mosolyt.
- És mi teszi olyan különlegessé ezt a hölgyet, hogy ekkora áldozatot hozol érte? Olyan elragadó?
- Gazdag és befolyásos. Nemrégiben özvegyült, de máris számos kérője akad. Ő azonban kijelentette, hogy
annak nyújtja gyémántgyűrűkkel ékes kacsóját, aki a szellem terén kerekedik a többiek fölé. Hiszen pénze van
elég, a kardcsörtető szájhősökre már ráunt, most inkább egy művelt társra vágyik, akivel megvitathatná a világ
dolgait, és aki végre fényt csempészne az otthonába. Ne röhögj, ő fogalmazott ilyen fennkölten!
Az elf megpróbálta komolyabbá rendezni vonásait.
- Fogalmad sincs, mekkora szerencséd van, hogy találkoztunk. Épp tegnap érkeztem Nordesbe, és ma éjjel
már ki is fut a hajóm. Ha egy nappal előbb vagy később tévedsz ide, nem leltél volna itt.
Egy apró, keléses fejű szerzet köhécselt az asztal mellett. Alig érte fel a lapot, nem csoda, ha korábban észre
sem vették.
- Üdv, Wolmyr! A szokásosat?
 Az elf szeme haragosan villant, majd csizmájával akkorát rúgott a gennymanóba, hogy az egészen a pultig
csúszott.
- Naaa! Miért kell bántani szegény engemet, Tegót? - zsörtölődött a parányi lény.
- Ismered? - kérdezte Kienast.
- Sose láttam - jelentette ki határozottan az elf.
- A neveden szólított.
- Biztos kihallgatta. Sosem lehet tudni ezeknél a nyamvadtaknál.
A gennymanó még mindig morgolódott.
- Lesheted, mikoron hozok legközelebb nekednek gomaférget - ingatta kisebbfajta ormánnyal ellátott fejét,
majd öklét rázva eltűnt egy szőnyeggel takart átjáróban.
Kienast a homlokát ráncolta, ám mielőtt további kérdéseket tehetett volna fel, történt valami a fogadóban,
ami felkavarta a kedélyeket.
A sarokban idáig csendesen sörözgető ork minden előzmény nélkül felpattant, és néhány öles lépéssel a
szomszéd asztalnál termett, ahol egy bőrkötényes, kormos képű alak iszogatott valami inasforma suhanccal.
A kovács az istenek kegyeltje lehetett, mert ha a fogadós nem jár véletlenül épp a közelben, semmi nem
menthette volna meg egy irdatlan pofontól. Ám Gillan Norgay, a barbár származású tulaj olyan rutinra tett
szert az évek során, hogy elegendő volt egyetlen pillantás a kényes helyzetre, és máris közbeavatkozott.
- Állj! - mennydörögte, miközben az ork elé lépett. - Ebben a kocsmában nincs verekedés!
- Mééé?
- Mert nem engedem és kész.
- De hát én nem is verem!
Norgay csípőre tette a kezét.
- Hanem?
- Meeegnyuvasztom! - ordított az ork, és újból rá akarta vetni magát a megszeppent iparosra. Ám Norgay
ismét elállta a támadó útját.
- Szó sem lehet róla!
- Mééé?
- Harcolni az Arénában kell. Ez pedig egy úri hely.
Az ork kételkedve nézett körül. A fogadós rájött, hogy ez az érv nem lesz elegendő.
- Aki verekedik, nem kap sört.
Ez hatott. Lassan eljutott az ork agyáig a fenyegetés.
- Nincs sööör? - Leengedte a karját.
Norgay elégedetten szemlélte a törékeny békét.
- Egyáltalán, mivel dühített fel?
- Gyalázkodott.
- En ugyan nem! - pislogott ki a fogadós széles háta mögül a kovács.
- Hazudol, te gané'! - vicsorgott az ork. - Há' asziszed, Drondahaar nem hallotta?
- Ki az a Drondahaar?
- Hallgass, Ferios! - intette le Norgay a kovácsot, majd visszafordult az orkhoz. - Mit is mondott egészen
pontosan?
- Há' asztat, hogy ez a havasi tahó aljas, ittas alak.
- Igaz ez? - fordult Ferioshoz a barbár fogadós.
- Dehogy is! Éppen arról beszéltünk, mi a teendő, ha a vaskohó alján ott a salak.
Norgay bólintott.
- Így már világos.
- Mééé?
-A nagy zaj miatt érthetted félre. Nyugodj le, Drondahaar barátom! Senki nem akart megsérteni. És hogy
Ferios biztosítson a jó szándékáról - rúgott az asztal alá -, bizonyára fizet neked egy sört.
- Kettőt! - hörögte az ork dülledő szemmel.
 Ez a megoldás még jobban tetszett a fogadósnak.
- Ó, akár annyit is megér neki a békesség - nézett sokatmondóan a kovácsra, aki fájdalmas képpel tapogatta
a bokáját.
Drondahaar fintorogva rántott egyet a nadrágszíján, majd komótosan visszacammogott a helyére. Görnyedt
tartása és billegő járása egy nagyra nőtt majomhoz tette hasonlatossá. Előreugró állkapcsa, kiálló szemfogai és
mélyen barázdált homloka rémisztő, állatias jelleget kölcsönöztek arcának.
Egy pillanattal később már semmi nem emlékeztetett az incidensre. Norgay a söntéshez ment, hogy
teljesítse a rendelést, mielőtt a kovács meggondolná magát, s közben rettentő büszke volt magára, amiért ilyen
frappánsan és majd' mindenki számára kedvezően oldotta meg a problémát.
Az elf megcsóválta a fejét.
- Milyen szörnyen faragatlanok ezek az orkok.
- Csendesebben! - súgta Kienast. - Csak nem akarsz te is bajba kerülni?
Wolmyr legyintett.
- Ennek akár egy egész üsttel főzhetnék, amilyen tahó - mondta, majd felállt. - Mennem kell. Ha nincs
szükséged az italra, nem is zavarok tovább. Sok sikert a hódításhoz!
- Várj! - fogta meg az elf karját a nemes. - Hadd gondoljam át meg egyszer! Kelleni kellene... csak...
sokallom az árát.
- Viszlát! Örültem a szerencsének.
- Jól van! Jól van! - adta meg magát Kienast.
Az elf türelmetlenül dobolt a lábával.
- Nos?
- Áll az alku.
Wolmyr vigyorogva ült vissza, ám Kienast még nem fejezte be:
- De előtte biztosítékot akarok. Nem szeretném, ha merő tévedésből valami hashajtót sóznál rám.
- Mégis mire gondolsz?
- Talán eloszlana a maradék kétségem, ha látnám a szer hatását.
Wolmyr felvonta egyik szemöldökét.
- Mi lenne, ha... - Kienast odahajolt az elf füléhez.
Az elfnek elkerekedett a szeme.
- Honnan szerezzek most neked egy olyan fajankót?
A nemes a sarokasztal felé intett a fejével.
- Ezt nem gondolod komolyan! - hüledezett Wolmyr. - Láttad, mit művelt az előbb. Válassz inkább mást!
- Ragaszkodom hozzá.
- De miért pont ő?
- Keresve sem találnék nála ostobábbat.
Ezzel nehéz lett volna vitába szállni. Ám Kienast tartogatott még egy érvet a végére:
- Tudod mit? Ha nála beválik, megveszem az egész készletedet - nyújtotta jobbját kézfogásra.
Az elf töprengő képet vágott, aztán egy horkanással belecsapott a nemes tenyerébe. Színültig töltötte a
poharát jóféle manópálinkával, majd gondosan cseppentett hozzá egyet a fiolából, ügyelve arra, nehogy a
sörével bajlódó ork meglássa, miben mesterkedik. Norgay viszont érdeklődve figyelte a pult mögül az elf
mozdulatait.
A nemes kérdőn nézett üzletfelére.
- Egyetlen csepp?
- Hidd el, ennyi is elég lesz, hogy öt teljes percig sziporkázzon. Kár belé a többi.
Wolmyr fogta a poharat, és odalépett az orkhoz. Letette elé, majd súgott valamit a fülébe. Drondahaar
megkereste tompa tekintetével a nemest. Egy szuszra kiitta a pálinkát, köhintett párat, mint akinek kaparja a
torkát. Lassan felemelkedett, és imbolygó léptekkel a nemeshez sétált. Kienast bizonytalanul mosolygott, azt
hitte, a potyaitalt jön megköszönni az ork. Csak azt furcsállotta, hogy menetközben miért tűri fel az ingujját, és
miért ropogtatja hozzá az öklét. A brutális képű alak megállt vele szemben, és mindkét mancsával az asztalra
támaszkodott. Csuklója belső oldalán láthatóvá vált egy díszes, Y alakú tetoválás.
- Mit montá'? - kezdte elnyújtott, fenyegető hangon.
- Mármint hogy ééén? - A nemes segélykérően kapta fejét az elfre de az nyugalomra intette. Wolmyr karba
fonta a kezét maga előtt, és kaján vigyorral figyelte a társalgást.
- Te hát! - fröcsögte az ork, és a magasba lendítette a karját...
...de ekkor megrázkódott, mintha csak most érezné meg a pálinka erejét. Tekintete kitisztult, arcvonásai
ellágyultak, még a ránc is kisimult a homlokán. Csodálkozva nézett körül, mint aki nem egészen tudja, hol van.
A nemes megkönnyebbülten felsóhajtott. Erezte, hogy nem sok hiányzott a bajhoz, de hála az elmeélesítő
szernek, nyilván az ork is az értelmesebb megoldásokat részesíti előnyben. A veszedelem elmúltával
megengedett magának egy félmosolyt.
Drondahaar szemében valóban megcsillant az értelem fénye. Már emlékezett, miért indult.
- Te mondtad az anyámról, hogy kétfejű, féleszű ogár?
Kienast arcáról lehervadt a bizakodó mosoly, sápadtan tiltakozott.
- Neeem! Dehogyis!
- Ezek szerint hazudok...
- Azt éppen nem merném állítani.
- Most akkor ogár az anyám, vagy hazudok? - tornyosult fölé fenyegetően az ork.
A nemes érezte, hogy csapdába került.
- Inkább nem mondok erre semmit - nyögte.
- Azaz mind a kettő igaz, mi?
- Ugyan, ez téves gondolatmenet...
- Már hogy lenne téves? Azt állítod, nem mondasz semmit. Csakhogy ez kettős tagadás, tehát igaz, mert a
tagadás tagadása igenlést jelent. Ha csak egyszerűen tagadni akarnád, elég lenne egyféleképp. Például,
mondom a semmit, vagy nem mondom azt. Tudsz követni? Aáám, ha nem a semmit mondod, akkor világos,
hogy mondasz valamit.
Egész belejött a magyarázatba, majdnem olyan jól, mint Kienast a kínos pislogásba.
- Ööö... vagyis... azaz, ahogy vesszük...
A vendégek érdeklődve figyelték a jelenetet, Wolmyr ajkán suny mosoly játszott. A nemes még mindig az
imént elhangzottakon töprengett. Most érezte igazán, hogy mekkora szüksége lenne a tudásosító szerre.
- Várj egy kicsit! Hogy is van ezzel a kettős tagadással?
- Vegyünk egy példát! - mondta az ork, és könnyedén leült a férfi asztalához. - Tudod, mi az a nincstelen?
- Hát persze! - Kienast óvatosan megfogta a poharát, de nem mert belekortyolni. - Például... egy koldus?
- Csak látszólag! - emelte fel ujját az ork. - A nincstelen szó is kettős tagadás. Miért? Azt jelenti, nem
birtoklód a nincset. Mi következik ebből? Hogy van valamid! Érted? Ha a semmit birtoklód, akkor valóban
koldusszegény vagy, mert van semmid. Míg ellenkező esetben, ha nem a semmit birtoklód, akkor logikus, hogy
kell lenni valamidnek. Eddig világos?
- Hááát...
- Ezért helyesebb lenne azt mondani a koldusra, hogy nincses vagy pedig valamitlen, a dúsgazdagra meg,
hogy mindes illetve semmitlen.
- Ha te mondod...
- És mi ebből a tanulság? Na mi?
- Nem tudom - vallotta be Kienast őszintén.
- Pedig pofonegyszerű! Az hogy a nincstelen tulajdonképp vagyonos, másképp szólva, tulajdonos! - fejezte
be Drondahaar, majd büszkén körbenézett.
A vendégek nagy szemeket meresztve bámultak rá az elcsendesült fogadóban. A törpék egymásra pislogtak,
az ivóbajnokok elfelejtették befejezni a mozdulatot, kezük megállt félúton. A testőrök zavartan igazgatták
köpenyeiket... Szinte hallani lehetett az elmék csikorgását, amint kétségbeesve próbálnak megkapaszkodni
legalább az első mondatban. Kienast se járt sokkal nagyobb sikerrel.
 - Nos, ami engem illet, ezek után azt se tudom, hogy fiú vagyok-e vagy lány.
Drondahaar megvetően végigmérte.
- A ruhádat tekintve, nehéz is eldönteni.
Kienast elengedte füle mellett a nem éppen hízelgő szavakat. Az ork közelebb hajolt.
- Most, hogy az elméletem tökéletes bizonyítást nyert és immár mindenki számára érthető, térjünk csak
vissza anyámhoz! Tehát akkor, szerinted ogár vagy sem?
A nemesben felrémlett a fogadóstól látott megoldás.
- Ööö... Nem innál egy sört?
- Khm!
- ...azazhogy kettőt.
Drondahaar arcán halványult a fenyegető kifejezés.
- Szerencséd, hogy jó kedvemben vagyok! Elfogadom a meghívást. A magamfajta orknak amúgy is ritkán
nyílik lehetősége ilyen pallérozott diskurzusra.
Ebben egy parányit sem kételkedett Kienast.
- Mondd csak, erre a sok bölcsességre mikor döbbentél rá? - kérdezett a lényegre. - Egy csapásra, vagy
töménytelen szenvedés árán?
Most az orkon volt a töprengés sora.
- Inkább az előbbi, hiszen ahogy láttad, nem voltam pálinka híján.
- Áhá! - nyugtázta Kienast elégedetten a szer hatását. Már csak meg kellett szabadulnia valahogy a
kellemetlen társaságtól. - Köszönöm a felvilágosítást! Roppant tanulságos volt. Megengeded, hogy még
egyszer végiggondoljam a remek levezetést?
- Hogyne! - vigyorgott Drondahaar, majd jóindulata jeleként vállon veregette a nemest. Kienast a sajgó
testrészt masszírozva arra gondolt, mi lett volna, ha nem jóindulatból kapja.
Az ork büszke tartással igyekezett vissza a helyére, a vendégek áhítatos pillantásaitól kísérve. Útközben
ismét megrázkódott. Aztán ráförmedt az egyik törpére, aki még mindig leesett állal bámulta:
- Miva'? Nem lattá' még orkot?
A kis fickó zavarában lesütötte a szemét, és fel se mert nézni, amíg Drondahaar meg nem kapta az újabb két
korsó nedűt. Az ork állva döntötte magába az italokat, mintha már egy hete nem jutott volna hozzá. Miközben
az utolsó habot is lenyalta a szája széléről, udvarias torokköszörülést hallott a háta mögül. Egy olyasféle ember
állt ott, kalapját gyűrögetve, akiről már első pillanatban lerítt, hogy a penna volt a legnehezebb tárgy, amit
életében a kezébe vett.
- Elnézést kérek a zavarásért, ork uram... - kezdte bátortalanul.
- He?
- Az imént fültanúja voltam a lenyűgöző magyarázatnak. Nos, egy ideje jómagam is egy hasonló nyelvészeti
problémán rágódok.
- Miva'?
- Hálás lennék, ha segítene megfejteni az egyik szó értelmét. - Választ ugyan nem kapott, ám a hallgatást
biztatásnak vette. - Ön szerint mit jelent pontosan a rimánkodás? Állandóan a rimákra gondolni, vagy
szégyenteljesen viselkedni, mint egy rima?
Drondahaar kidülledt szemmel meredt a botor lélekre.
- Lehet, hogy butaság - kacarászott a férfi idegesen -, de nem tudom kiverni a fejemből. Kíváncsi vagyok,
ön hogyan látna hozzá.
Az ork megvakarta a tarkóját, aztán felhördült, és egyetlen ütéssel letaglózta a kellemetlenkedőt. Majd
miután ily' módon elrendezettnek tekintette a dolgot, támolygó léptekkel megindult a kijárat felé.
- Bámulatos! Nem találok szavakat - hebegte Kienast, amikor Wolmyr lehuppant mellé a székre. -
Megveszem az egészet.
Előhúzott egy bordó erszényt, és Wolmyr elé szórta a nagy halom aranyat. Az elf igyekezett olyan gyorsan
elrejteni, amennyire csak lehetett. Hála helyett azonban neheztelés ült az arcára, miközben átadta az összes
fiolát.
 - Uram, errefelé nem okos dolog hivalkodni a pénzzel. Az Eimuth negyedben hamar gazdát cserél az
ostobák vagyona. Most kénytelen vagyok mielőbb biztonságba helyezni az aranyakat, és eltűnni a kandi
szemek elől.
Wolmyr sietősen rendezte a számlát, majd mielőtt elhagyta a termet, látványosan megigazította szíján a
tőreit.
Kienast is távozni készült. Úgy érezte, a szerencse istene a kegyeibe fogadta. Igaz, eleinte nemigen hitt a
szerben, de miután ravasz módon kikényszeríttette a bemutatót, és az túlszárnyalta legmerészebb várakozását
is, szemernyi kétsége sem maradt, hogy ő lesz a befutó a gazdag özvegynél. Odavetett egy aranyat a
fogadósnak, hadd legyen másnak is jó napja. Gillan Norgay hálásan köszönte meg a borravalót. Ám a hála nem
olyan érzés, amely legyőzhetné a kíváncsiságot.
- Egyet árulj el, nagyuram, miért fizettél olyan sokat azokért a fiolákért?
- Ha tudnád, mi van benne! - kacsintott Kienast. - Láttad milyen hatással volt az orkra?
- Láttam hát! Még csodálkoztam is, hogy egy cseppnyi víz, menynyire megváltoztatta. Hiába no, mindig
mondom, ökörnek való a víz.
- Ugyan már, jó ember - mosolygott atyaian a nemes -, honnan veszed, hogy víz? Csak azért, mert átlátszó?
Ne dőlj be a látszatnak!
- Igazad lehet - vont vállat a fogadós, majd elmerült a poharak törölgetésében. - Biztos azt is csak
képzeltem, amikor Wolmyr odakint töltögette az üvegeket az itatóvályúnál.
- Mit beszélsz? - ragadta meg a karját a nemes. Úgy érezte magát, mintha alattomosan ágyékon rúgták
volna.
- Én is láttam - erősítette meg a kovács. - Az ork cimborája segített neki.
- Az ork micsodája??
Kienast kínosan vigyorgott, de közben érezte torkában a rohamosan növekvő gombócot. Egy darabig bízott
benne, hogy csak ugratják, de valahol sejtette, a körülötte állók nem tudnák ilyen összhangban megjátszani a
fapofát.
- Mondjuk, azt nem értettem, hogy miért ültek külön asztalhoz - dünnyögte Norgay -, de hát nem
foglalkozom a vendégeim magánügyével.
Tego, aki időközben visszaosont, szintén nem hagyta szó nélkül:
- Figyeltétek Wolmyr új barátjának a tetoválását?
Norgay értőn bólintott.
- Én már láttam ilyet. A yumai egyetem jele.
Kienast megszédült.
- Rohadt szélhámosok! - kiáltott fel vörösödő fejjel. A kardjához kapott. - Még nem juthattak messze!
Azzal meglódult a kijárat felé, a vendégek kárörvendő pillantásaitól kísérve.
A barbár még utána szólt:
- Téged bizony alaposan rászedtek. Jó sok pénzt csaltak ki tőled.
A nemes megtorpant.
- Ebben azért tévedsz. Mindegyik arany hamis volt! - morogta hátra, mielőtt betette volna maga után az
ajtót.
A „Herélt Macskára” döbbent csend telepedett a bejelentés nyomán, majd kitört a hahota. A fogadós
nevetett legjobban:
- Milyen rafinált fickó! Ki se néztem volna belőle - vigyorgott a kovácsra. - Ez meg Wolmyr kölcsönösen át
akarták vágni egymást, de végül egyiknek se jött össze!
- Én nem vigyorognék annyira - mondta a kovács savanyúan. - Valakit azért mégiscsak becsaptak.
- Persze! Majd' elfelejtettem... Téged - veregette meg Norgay barátian Ferios vállát. - Levettek két sörre!
Haha!
- Röhögj csak, röhögj! - grimaszolt a kovács. - Aztán mit gondolsz, nagyokos, neked mivel fizettek?
 Marco Caldera

Testcsere

A kétszintes vályogépület emeleti ablakából szinte beleláttam az ork fattyú rusnya pofájába. A széles arc
mocskos volt a rátapadt ételmaradéktól, és önkéntelenül is köpnöm kellett az undortól, ahogy végignéztem az
álláról lecsurgott, a dús mellszőrzetben szétkenődött szutykon. Persze a fickó feje körül döngő legyek nem
voltak ennyire finnyásak. Csapatostól lepték el az ork vaskosra hízott nyakát, hogy Obuls egy ingerült
mozdulatára sértődötten szárnyra kapjanak, majd ismét megtelepedjenek annak bivalyerős vállán.
Obuls nem tartotta fontosnak, hogy bőrét ruházattal takarja el. Egyedül ágyékát fedte egy vastag szövésű
anyag, aminek eredeti színét jótékonyan rejtette az idők folyamán több rétegben rátapadt zsíros mocsok. Egyik
oldalán valami fényes, üvegszerű tárgy himbálódzott, a másikon pedig egy alkarnyi tőr lógott. Lábai, mint
hatalmas, szőrös dorongok tapodták a földet, lábujjain rászáradt agyag sárgája, és valami barnászöld üledék
mintázott förtelmes térképet.
Mit mondjak, egy saját piszkában fetrengő disznó pompásabb látványt nyújthatott volna, mint az ork
bandavezér. Néhány rosszmájú megjegyzés szerint - és ránézésre kénytelen voltam osztani ezt a véleményt -
egy-egy gyengébben eldobott tőr minden bizonnyal lepattant volna az ork tulajdon bűzének bűvköréről.
Mindamellett Obuls nem hagyatkozott csupán e kétes hírű védelemre: háromfős testőrség kísérte. Jobbján
egy szénfekete hajú emberlány állt felajzott íjjal, míg bal kezénél két ork testőr foglalt el védekező pozíciót,
markukban tüskés buzogányt tartva. A külváros házai közt haladtak, mint portyázó vadak, közben tekintetük
éberen kutatta a sikátorok homályát, hogy az első gyanús mozdulatra bárkinek nekiugorjanak, aki az életükre
tör.
Jó okuk volt az éberségre: Obuls fejére akkora vérdíjat tűztek ki hogy még a székhez kötött nyomorékok is
azon tűnődtek, miként tehetnék el láb alól a kurafit. Majd' minden utcasarokra jutott két-három
szerencsevadász, akik az ork halálától várták a meggazdagodást.
- Melyiket választod, Ahron? - kérdezte tőlem Jolle, kirángatva gondolataimból és emlékeztetve arra, hogy
tulajdonképpen mi is a vérdíj végett vagyunk itt.
- Természetesen a lányt. Bármennyire is idegenkedek női testbe költözni, ahhoz végképp nem fűlik a fogam,
hogy ilyen otromba barmok bőrét húzzam magamra - böktem állammal a két ork testőrre.
- Akkor, ha megengeded, most megkötözlek.
Csak bólintottam egyetértésem jeléül, hiszen már minden részletet előre megbeszéltünk. Hátraléptem az
ablaktól, ahol eddig bámészkodtam, leültem a szoba egyetlen berendezési tárgyára, egy ósdi támlásszékre,
majd engedelmesen vártam, hogy Jolle kötelet hurkoljon a bokámra. Nem finomkodott, de nem is bántam...
mindkettőnk biztonsága így kívánta meg. Végül a csuklómra is rákerült a zsineg, majd a számat is betömte.
- Na, most eladhatlak rabszolgának - vigyorogta a képembe, de valahogy nem tudtam osztozni az örömében.
Alig fél napja ismertem a drént, és ha tényleg ezt tervezte, így gúzsba kötve keveset tehettem ellene. Kissé
idiótának éreztem magam... De rendesen megijedni sem volt időm, Jolle egy tálkát és némi varázsport szedett
elő, majd belekezdett a kotyvasztásba. Megnyugodva láttam, hogy az előbbi mondatát csupán tréfának szánta.
Karom egészen hátracsavarodott, de féltem megmoccanni, tartottam tőle, hogy megzavarom a drént az
összpontosításban, és valami - rám nézve - végzetes hibát követ el a varázslat során.
Jolle színes port szórt a tégelybe, miközben mutatóujját szakaszosan rángatva kevergette az apró
szemcséket. A tálka közben megtelt, és a varázsszer forrásnak indult: felbugyogott, mint a gőzölgő iszap, és
átcsapott a cserépedény peremén. Előbb csak néhány porszem pergett a levegőben, majd egyre több szállt
lefelé. A legnagyobb megdöbbenésemre a színes szemcsék mintha az örökkévalóságba zuhantak volna: nem
érték el a padlót. Egy részük, mint könnyű marok nyúlt felém, míg egy másik felük verdeső csáppá
vékonyodva az ablakon bukdácsolt kifelé - gondolom - a lány irányába. Jolle a szoba közepén állt, kezében az
apró edénnyel, és átszellemült arccal varázsszavakat mormogott maga elé.
Megnyugodtam. A drén szemlátomást értette a dolgát. Ha minden jól megy, néhány röpke pillanat, és a
lelkem helyet cserél a lányéval. Gondolatban végigjátszottam az elkövetkező tennivalóimat: elfoglalom a női
testet, a kezében-kezemben tartott íjat pattanásig feszítem, ráfordítom az orkra, torkába küldöm a nyílvesszőt.
Aztán a másik két ork meglepetését kihasználva, az ő testüket is villámgyorsan megtűzdelem néhány tollas
vesszővel... mielőtt rám rontanának. Átkozott gyorsnak kell lennem... Aztán nincs más dolgom, csak a
fogadóban felmarkolni a vérdíjat, visszajönni Joliéhoz, és várni, hogy a drén visszatuszkoljon régi, megszokott
porhüvelyembe.
Már ha minden jól megy...
Mindenesetre Jolle ígéretét vettem, hogy a lélekcsere után egyben tartja a varázst, és ha valami balul ütne ki,
egy pillanat alatt visszaránt a saját testembe... Az orkok soha nem fogják megtudni, miért kattant be a lány egy
pillanatra, és miért fordult a többiek ellen.
Közben a varázsszer hullámzó köde az arcom elé ért, én pedig felkészültem a lélekcserére; ideg feszít,
fordul, enged... új vessző, ideg feszít, fordul, enged... új vessző, feszít, enged…
Éreztem, ahogy a kavargó varázsszer édeskés illata megtölti az orrom, majd egy hirtelen rántást a
bensőmben... mintha elmémet kitépték volna a helyéről, gyomorforgató szédülést, és már kint is voltam az
utcán.
Ideg feszít - gondoltam, és egy kapkodó mozdulattal kis híján fejbe csaptam az egyik ork testőrt. A fickó
kérdőn tekintett rám, majd valamit horkantott a másiknak, mire mindketten úgy bámultak felém, mintha abban
a pillanatban csöppentem volna közéjük. És ezzel nem is tévedtek nagyot.
Kétségbeesve kapkodtam a hátamra erősített tegez után nyílvesszőért, de nemcsak hogy a nyilak hiányoztak,
még íj sem volt a kezemben, amiből kilőhettem volna őket. Bambán bámultam üres markomra, aztán magam
köré, és ha eddig nem rémültem volna meg kellőképpen, abban a pillanatban kivert a veríték. Az íj megvolt...
méghozzá a lány kezében. A gond ott kezdődött, hogy a lány jó kétlépésnyire állt tőlem. Úgy bámult rám,
mintha éppen most nőtt volna ki a második fejem.
- Mi bajod, Obuls? - kérdezte, és a legrosszabb, hogy hozzám beszélt.
- Semmi - nyögtem. Abbahagytam a kétségbeesett kapkodást a nyílvesszők után. - Megnyúzom ezt az
átkozottat! - leheltem, és tekintetemmel kutattam a kétszintes épület után, ahol az északi tartózkodott a
testemmel és benne az ork bandavezér lelkével.
- Milyen átkozottat?
Nem feleltem. De mit is mondhattam volna? Hogy bele akartam bújni a bőrébe, és megölni a vezérét? Ez
kissé beárnyékolta volna kezdeti kapcsolatunkat.
Széttártam a karom, majd a fejemet ingatva, ujjaimat rázva mutogattam a beazonosított épület felé, hátha
Jolle megérti kétségbeesett jelzésemet, és visszaránt a testembe.
- Mi ütött beléd? - kérdezte újra a lány, de tekintetében nem az aggódás látszott, csak az őrültnek kijáró
kíváncsiság.
- Semmi - válaszoltam. Hüvelykujjammal hevesen bökdöstem a mellkasom, miközben úgy ráztam a fejem,
hogy a körülöttem döngő legyek békésebb helyet kerestek maguknak.
- Valami méreg, he? - érdeklődött az egyik ork testőr, és gyanakvó fintorra húzta a pofáját.
- Azon sem lepődnék meg, Urka - felelte a lány, közben helyeslőn bólintott. - Amennyi ocsmányságot
összezabál Obuls, az is csodálatos teljesítmény, hogy eddig nem dobta fel a talpát.
Abbahagytam a mutogatást, és csak álltam, mint aki enyvbe lépett. Mi a fene ütött a drénbe? Hát nem veszi
észre, hogy balul sült el a varázslat? Miért nem ránt már vissza a testembe? Mit tegyek? Ha az orkok rájönnek,
hogy nem én vagyok Obuls, akkor végem... Természetesen kell viselkednem!
Összegyűjtöttem a számban a nyálat, és egy tenyérnyi foltot sercintettem a közeli ház falára. Az Urkának
nevezett ork látszólag megnyugodva fordult el tőlem.
- Menjünk má'! Baj van a csenddel. Mintha az összes büdös ember nemsoká' ránk akarna rohanni.
 Ennek a fickónak ördöge volt. Éppen azért választottuk Joliéval az emeleti szobát, mert a házacska
túloldalán egy kisebbfajta vérdíjvadászcsapat próbálta megalapozni a szerencséjét. Ahogy az esti, fogadóbeli
toborzást elnéztük, legalább tíz megtermett fickó gyűlt össze, és jó esélyük volt, hogy sikeresen túlvilágra
küldik Obulst, maroknyi testőrségével egyetemben...
Az ork bandavezér bőréből ez felettébb kellemetlen csetepaténak nézett ki.
- Nem is tudom. Talán jobb lenne visszafordulnunk...
Megint mind a hárman rám bámultak.
- Na jó - sóhajtott a lány. - Döntsd már el, mi a fenét akarsz! Reggel még az volt a terv, hogy megtámadjuk
a Persionból jövő karavánt. Az embereink csak ránk várnak a Marbuk itatónál.
Megvakartam a hasam, és úgy tettem, mintha nem venném észre, hogy a kaparászás nyomán elhalt bőr, szőr
és sárdarabok hullanak a földre.
- Rendben - mondtam, mert nem akartam jobban felkelteni a gyanakvásukat. - De készítsétek a
fegyvereiteket! Tudomásomra jutott, hogy egy nagyobb csapat fenekedik ránk a ház túloldalán.
Urka megvonta a vállát, és a lányon sem láttam a meglepetés semmi jelét.
- Már meg sem tudnám számolni, hányszor támadtak ránk reggel óta - mondta, de azért megigazította
kezében a nyílvesszőt, és kissé megfeszítette az íjat.
Nagyot nyeltem, majd számba vettem a felszerelésemet: az egyik oldalamon néhány kristályszerű, ujjnyi
figura lógott erős bőrszíjon, míg a másikon ráleltem egy alkarnyi, görbe tőrre. Kissé megnyugtatott a fegyver
érintése. Kihúztam a hüvelyéből, és a súlyát próbálgatva megemeltem... de mintha ezzel valamiféle jelet adtam
volna, a következő pillanatban egy kisebbfajta sereg rontott ránk az épület mögül.
A fickók úgy üvöltöttek, hogy zengett a környék. Csupa borostás, szakállas, szedett-vedett kikötői és
csapszéki figura. Öltözetük néhány rongydarabra korlátozódott, zsíros hajuk csimbókokban lógott, testük
fénylett a csurgó izzadságtól. Némelyikük kardot markolt, páran buzogánnyal hadonásztak, de a többségnél
csak rövid tőrt láttam.
A lány nem várt külön parancsra. Egyik nyílvessző süvített a másik után, és mire a fickók zöme a
közelünkbe ért, már legalább négyen fetrengtek közülük a földön, testükből tollas vesszők meredtek az ég felé.
Védekezésre emeltem a görbe tőrt, és a lány elé léptem. Fintorogva bújt ki mögülem, majd íját eldobva két
rövidke kést kapott elő a ruhája alól. Az elöl érkező támadó közelebbről is megcsodálhatta e kecses
fegyvereket.
A lány szertartásos mozdulattal emelte keresztbe a tőröket, pendült az acél, aztán mélyen előrenyújtózva,
egy mozdulattal alulról felfelé állon szúrta a fickót, akkora erővel, hogy a kés markolatig hatolt a
szerencsétlenbe. Mielőtt az összecsukló test rádőlhetett volna, máris elhúzódott az útjából.
Megborzongtam a gyilkolás ilyen könnyed formája láttán, de nem sokat rágódhattam a dolgon. Egy férfi
rontott nekem, és láncos buzogányát pörgetve felém sújtott. Alig bírtam odébb ugrani. Egy suta mozdulatot
tettem Urka felé, mire az ork testőr rám röhögött, támadómhoz lépett, és egy csonttörő ütéssel berepesztette a
koponyáját. Aztán már csak arra emlékszem, hogy a tőrt magam elé rántva még kivédek egy lefelé zúduló
csapást, majd a fölöttem álló fickó lehanyatlott. Vége is volt mindennek. Urka elém lépett, elégedett pofával
bólintott aztán közvetlen utána a lány is megérkezett a képbe.
- Mi a franc ütött beléd? Ezzel az erővel akár öngyilkos is lehetnél - Bosszúsnak tűnt.
- Minek legyek öngyilkos - mondtam, és feltápászkodtam. - Eltesztek láb alól ti is. Nem nektek kellett volna
engem megvédeni? Hogy lehet, hogy ez a szánalmas csürhe egész idáig eljutott? - Úgy döntöttem, jobb, ha
támadok és megdorgálom őket. Bevált. A lány elfordult, a két ork pedig dünnyögve arrébb húzódott. - Most
pedig várjatok itt! - dörrentem rájuk.
Horkantottam, és mérgesen berontottam abba a házba, ahol az északinak kellett rejtőznie.
Az emeletre vezető lépcsőn megnyugodtam. Valahogy meg kell tanulnom használni ezt az új testet, ha nem
akarom, hogy a többiek gyanút fogjanak... Fenét! Csak találkozzak Jolléval! Nyomban visszavarázsoltatom
magam a saját bőrömbe, és úgy itt hagyom az egész társaságot, mint macska a káposztát.
Átkozott drén, hogyan tudta ennyire elrontani a varázslatot? Pedig hogy fogadkozott, hogy nem lesz semmi
baj, olyan egyszerű a mágia, akár gyermeknek a pálcikarajz... Erre belepasszíroz ennek a nagydarab meláknak
a bőrébe. De csak legyek újra önmagam. Úgy megszorongatom a torkát, hogy még azt sem lesz kedve
kimondani: segítség! Lehet, hogy előbb ezzel a nagy lapát ork kézzel kellene szorongatnom, és csak aztán
visszavarázsoltatni magam?
Közben az emeletre értem, és mérgemben mindenről megfeledkezve odarontottam az ablakhoz. Dühösen
néztem le az alattam várakozó lányra meg a két orkra... aztán magamhoz tértem: nincs senki a szobában! Jolle
eltűnt!
Úgy fordultam hátra, mintha tarkón csípett volna egy bogár. Nem csak alkalmi varázslópartneremnek
veszett nyoma, hanem vele együtt a testemnek is.
Semmit nem értettem. Obuls kiszabadult volna a kötelékek közül, és megtámadta volna a drént? Gyorsan
körüljártam a helyiséget, de semmi nem utalt dulakodásra. A támlásszék sértetlenül állt a fal mellett, még a
kötelek is eltűntek, amivel Jolle megkötözött. Mintha sohasem jártunk volna az épületben...
Lebotorkáltam a lépcsőn, majd ki az épületből.
- Mi van? - horkant rám Urka.
- Semmi - feleltem bizonytalanul.
- Ha a két pofa ke', akik itt vó'tak, akkó' má' elmentek.
- Micsoda?
- Mondom. Te a fő'dön feküdte', a két pofa meg huss, el...
- Egy drén, meg egy hosszú, szőke hajú másik?
- Mindkettő szőke hajú, meg drén - vonta meg a vállát az ork -, de jó' mondod.
Valóban. Én is drén voltam. Apámmal még kölyökkoromban érkeztünk a Skald Birodalomba, aztán...
egyedül maradtam. Apám meghalt, és rám árva gyerekként kemény évek vártak. Kétes hírű alakok neveltek -
jobbára lopásra és alakoskodásra -, de túléltem. Néhanapján még ma is felbukkan gondolataimban egy-egy
hófödte hegycsúcs, vagy egy faház jégcsapos zsindelyének emléke, de már olyan régóta éltem a birodalomban,
hogy tősgyökeres skaldnak tartottam magam.
- Az egyik drén magával cipelte a másikat? - kérdeztem Urkát.
- Nem t'om - mondta elgondolkodva az ork. - Gondolod, Litha?
- Nem hiszem - válaszolta a lány. - De bevallom, miközben engem püföltek, nem nagyon értem rá nézelődni
- jelentette ki, majd véres kését a bejárati ajtó fáján húzgálva tisztogatni kezdte.
- Merre mentek?
Urka megint megvonta a vállát.
- Sarokig, aztán... - határozatlanul rázta meg a fejét.
Most aztán benne voltam nyakig... sőt, a fejem búbjáig. Lehet, hogy Jolle kényszeríttette Obulst a
menekülésre, így akarván biztonságba helyezni a testem, amíg felkészül a kimentésemre? Lehet. De ennyi
erővel az is lehet, hogy Obuls egyszerűen megrémült, kiszaladt az ajtón, Jolle meg utána... De hogyan fogom
megtalálni a drént? Este a Két Szomjas fogadóban ismerkedtünk össze, soha azelőtt nem láttam, fogalmam sem
volt, hol lakik, és merrefelé szokott mutatkozni. Az egyetlen hely, ahol biztosan megfordult, az a fogadó...
Hiába töprengtem, csak ezt az egy követhető nyomot találtam. Talán a fogadós meg tudja mondani, merrefelé
keressem Jollét.
- A Két Szomjasba kell mennünk - jelentettem ki.
A lány kezében megállt a kés.
- Ugyan minek?
- Nem a te dolgod - mordultam rá. - Megértetted, Litha? - tettem még hozzá, mögé fűzve a frissen hallott
nevet, hogy nyomatékot adjak a szavaimnak.
- Nekem mindegy. - Széttárta a karját. - De a többiek a Marbuk itatónál nem lesznek elragadtatva attól, hogy
hiába várnak ránk.
- Most fontosabb dolgunk van - próbáltam meggyőzni, bár éreztem, hogy Obuls biztosan nem
magyarázkodna ennyit. - Te! - fordultam a másik orkhoz, akinek még nem tudtam a nevét. - Elmegy az
itatóhoz, és szólsz a többieknek, hogy ha nem érkeznénk meg időben akkor az eredeti tervek szerint
cselekszenek. - Csak remélni mertem hogy voltak tervek.
 - Jó' van - válaszolta az ork, és megkönnyebbülten lélegeztem föl A fickó öles léptekkel indult útnak.
- Gyerünk! - vezényeltem két megmaradt emberemnek teljesen feleslegesen, és elindultam a Két Szomjas
felé. A lány nyomban elém került. Jó tízlépésnyire előttem jobbra-balra forgolódva, támadókat keresve nézett
be minden kapualj alá és sikátorba. Követtem. Látszólag jól ismerte a terepet, és legalább nem kellett a saját
memóriámra hagyatkozva megkeresnem a fogadót. Urka mögöttem lépkedett; saját testével védte az enyémet.
Szerencsére több vérdíjvadászcsapattal nem találkoztunk.
Esteledett, mire elértük a Két Szomjast. Litha berontott az ajtón, de kis idő múlva újra odakint volt.
- Minden rendben - közölte. - Két kisebb társaság. Az egyik teljesen elázva, míg a másik jó úton tart afelé.
Mélyen meg kellett hajolnom, hogy beférjek a szemöldökfa alatt.
Odabent már meggyújtották a mennyezetről lógó petróleumlámpákat, így szemrevételeztem a helyiségben
tartózkodókat. Az egyik sarokban két csuklyás köpönyegbe burkolódzott férfi üldögélt, előttük az asztal jó
részét elfoglalták a - valószínűleg - kiürült fakupák. A fogadós nem bíbelődött az asztal leszedésével, így
könnyítve meg magának a végelszámolást, ha majd fizetésre kerül a sor. A két alakon első pillantásra látszott,
hogy már nem sokáig tartják magukat a székükön. Szürke köpönyegük egészen megcsavarodott a testükön,
combjuktól lefelé gyanús, nedves foltok éktelenkedtek az anyagon. Csuklyájuk eleje egészen átnedvesedett a
vörösbortól, ezzel árulkodva arról, hogy ivás közben a szövet is - előrecsúszva a teli kupába - kivette részét a
tivornyából. Mindkét fickón látszott, hogy rejtőzködni akar, és álcájuk tökéletesen sikerült: az ember nem
szívesen pihentette rajtuk a szemét.
A másik társaság három emberből állt. Ruhájuk szedett-vedett mivolta mutatta, hogy a város mely rétegéből
valók. Szinte csodával határos, hogy a fogadós még kiszolgálta őket, bár a vén róka bizonyára minden egyes
kör árát előre bekasszírozta tőlük. Egymás szavába vágva. nagy hangon diskuráltak, és szinte olyan érzése
támadt az embernek, hogy mindhárman valami teljesen másról beszélnek. Látszólag egyiküket sem érdekelte,
hogy a másik kettő felveszi-e egyáltalán a társalgás fonalát.
A fogadó egyik sarokasztalához csörtettünk - minél távolabb a csuklyás alakoktól -, és türelmesen vártuk,
hogy a fogadós odabandukoljon hozzánk.
Nem kellett sokáig várnunk. Könyékig tűrt ingujjban, lassú medveléptekkel jött elő a pult mögül. Egy kétes
tisztaságú kendőt szorongatott a markában, és minden második lépésére megtörölte vele izzadó homlokát.
Esküdni mertem volna, hogy amikor beléptünk az ajtón, ugyanezzel a kendővel törülgette a fakupákat is.
Vöröslő, telt arcán mozgásával összhangban rezdült meg tömött bajusza, együtt táncolva lelógó, hájas
tokájával.
- Mit parancsolnak? - mormogta az orra alatt, és inkább csak kitalálni lehetett mondanivalóját, mint érteni.
- Sört! - vakkantott Urka elsőként. Lassan bólintottam, Lithának sem volt ellenvetése.
- Meg egy kis felvilágosítást - fűztem hozzá.
A kocsmáros némán elballagott, és nemsokára négy fakupával tért vissza. Ebből hármat elénk tolt, míg a
negyediket magához vette, majd úgy telepedett le közénk közönyös, ám mégis várakozó képpel, mintha régi
ismerősök lettünk volna.
- Előre szólok, hogy csak olyan értékeket veszek át, amit később nem fog keresni a gazdája... aminek már
nincs gazdája...
Egy lesújtó pillantással elhallgattattam.
- Két drént keresek...
- Nem láttam semmit - szólt nyomban a fogadós, és már állt volna föl, hogy menjen a dolgára. Urka
markában megvillant egy arany, mire a fickó nyomban kezesebbnek mutatkozott. - De azért
meghallgathatom... Ki tudja, hátha mégis ismerem azt a két drént.
Litha dühösen fújtatott, de ez csöppet sem zavart.
- Mindkettő szőkésfehér hajú. Tegnap este jártak a kocsmádban.
Arcán látszott a felismerés, de szemét ravaszul résnyire húzta, majd élesen elmosolyodott.
- Nem is tudom... Annyiféle fajzat megfordult itt tegnap.
Urka szó nélkül húzta elő a második aranyat. Otthonosan mozgott az üzleti tárgyalások lebonyolításában.
A fogadós megadta magát.
 - Igen. Az egyiket tegnap láttam itt először, de a másik megfordul nálam hébe-hóba.
Megörültem. Tegnap véletlenül keveredtem a Két Szomjasba, hogy a fogadós esetleg közelebbről ismerheti
Jollét, ez táptalajt adót reményeimnek.
- Az a másik... nem tudja véletlenül, hogy merre lehet?
A fogadós ránézett a két aranyra, talán azt latolgatta, hogy ha húzza az időt előkerül-e egy harmadik is,
aztán úgy döntött, nem feszíti tovább a húrt.
- Fogalmam sincs, csak azt tudom, hogy miután a barátja kivonult az ivóból, az a pofa tisztességesen
felöntött a garatra. Több régi kuncsaftom csapódott mellé, később bánatos nótákat énekeltek, és a drén
fogadkozott, hogy ez volt az utolsó, amit megtesz annak a kutyának... meg ha visszajön a ruhmar orkok közül,
mindent el fog felejteni. Később hangosan sértegette az orkokat, meg a többi vendéget, akikkel eddig a
legnagyobb egyetértésben részegedett le. Többen összeborulva helyeseltek minden szavára, majd a drén
kitámolygott az ajtón, beesett az árokba, és csak reggel felé vitte el az ördög.
Ez több volt, mint amit reméltem. Most legalább tudom, merrefelé keressem Jollét. A ruhmarok egy kis ork
törzs volt fent a Till-fennsíkon. Állítólag egy térkaput őriztek, de biztosat senki nem tudott, mert ha valaki a
táborukba tévedt, azt többé nem látták a környéken... El sem tudtam képzelni, mi keresnivalója lehet Jollénak e
vad és kegyetlen népség közt. Csak nem akarja áruba bocsátani Obuls lelkét az én testemmel? A szóbeszéd
szerint Obuls is ruhmar volt, sőt a törzs feje. Annak idején az ork elvégezte a Yumadáni Ork Egyetemet, majd
visszatért fajtársai közé, és egyszerűen megölte az akkori törzsfőnököt. Elfoglalta a helyét, a többiek pedig nem
ellenkeztek.
Biccentettem a fogadósnak, mire Litha megelőzve a férfit a legnagyobb lelki nyugalommal kivette Urka
kezéből a két aranyat, és egy rezet kaparva elő ruhája bugyrából odavetette a fickónak.
- A négy vacak sörért, meg a felvilágosításért - mondta, és belevigyorgott az elképedt fogadós képébe. - A
tiédet is kifizettem, nem kell megköszönni - tette még hozzá.
A fickó nagyot nyögött, lapos pillantást vetett felénk, de nem mert kötözködni két orkkal. Bánatosan
tápászkodott fel az asztal mellől, aztán felcsillant a szeme, majd magához véve az italát szinte vidáman vonult
be a pult mögé.
Érintetlenül hagytam a söröm, ahogy Litha is. Urka egy szempillantás alatt benyakalta a sajátját, aztán kérdő
tekintettel bámult rám. Engedékenyen bólintottam, mire maga elé húzta az én kupámat is.
- Felmegyünk a ruhmarokhoz - szögeztem le.
- Ja. Hazamegyünk. - helyeselt Urka, és benyakalta a sörömet. Litha itala után nyúlt, és azt is a szájához
emelte.
A lány nem törődött vele.
- Minek? Inkább csatlakozzunk a többiekhez, és támadjuk meg a karavánt!
Urka lerakta a harmadik üres kupát, markával megtörölte a száját, és élvezettel csettintett a nyelvével.
- Mi bajod, Litha? - érdeklődött. - Eddig azt mondtad, csupán Obulst véded, most meg a karavánt vernéd
agyon? - Gúnyosan elmosolyodott.
- Jó. Nekem mindegy - hátrált meg a lány. Csak ember létemre nem szeretek a ruhmarok között mászkálni.
- Indulj előre - mondtam Lithának, hogy jelezzem, nem vita tárgyának szántam döntésemet.
A lány felhúzta az orrát, nagy zajjal hátratolta a székét, és sértődötten kivonult a Két Szomjasból. Úgy vágta
be maga mögött az ajtót, hogy reccsent az ajtólap.
Mi is felcihelődtünk, de mielőtt kimehettünk volna, a fogadós rengő haját meghazudtoló fürgeséggel vágott
elénk. Száját mosolyra húzta, szemében újra megjelent a ravasz kis csillogás.
- Mit akarsz? - mordultam rá. Orktestemmel fölé hajoltam, mire összerezzent.
- Felismertelek ám... - nem jutott eszébe hogyan szólítson - nagyuram - mondta aztán, mire vigyorognom
kellett. Ettől kissé hátrébb húzódott. - Te vagy Obuls.
Urka lassan, ráérősen kissé megemelte a buzogányát, de egy rosszalló mozdulattal megállítottam.
- Azt is tudom, hogy hatalmas vérdíjat tűztek ki a fejedre. - Állával a fogadó falára bökött, ahol egy
pergamenlapon függött a felhívás. Jól ismertem a szövegét, előző este alaposan áttanulmányoztam.
- Na és? - horkantottam.
 - Tegnap reggel szögezte ki az a lány, aki veled volt.
- Litha? - kérdeztem, de nem volt szükség a válaszra. - Biztos vagy benne? Minek jött volna ide velünk, ha
tudná, hogy felismerhetik?
- Gátlástalan egy némber, az bizonyos - bólogatott a fogadós, miközben összedörzsölte a markát. Láthatóan
elégedett volt magával, hogy az asztalnál történt megszégyenítésért ilyen elmés bosszút állt a lányon.
Nem szóltam hozzá, beértem egy lesújtó pillantással, majd kivonulunk a fogadóból.
Odakint két szakállas férfi holtteste hevert, és Litha a kését tisztogatta az ajtódeszkán.
- Kivont karddal vártak rád idekint - mondta a világ legtermészetesebb hangján, és én nem értettem semmit.
Litha minek tűzött volna ki vérdíjat a fejemre, ha közben meg úgy óv, mint oroszlán a kölykeit? Itt valami
nagyon nem állt össze. Inkább hallgattam a benti beszélgetésről, és intettem Urkának is, hogy tartsa a száját.
- Hogy döntöttél? - kérdezte Litha. - A karaván vagy a ruhmarok?
- Már mondtam egyszer - morogtam.
A lánynak nem kellett több. Szótlanul elénk pattant, és megindult a házak között vissza, amerről jöttünk.

* * *

Sötét este lett, mire elértük a Till-fennsík szélét. Litha egyre izgatottabban viselkedett.
- Táborozzunk le itt - javasolta -, és majd csak pirkadatkor induljunk tovább.
- Hülyeség - vakkantott Urka. - Siessünk a nagytűzhö'. Biztosan maradt hús a nyárson.
Litha megvonta a vállát.
- Akkor menj előre te! Én nem akarok elsőként összetalálkozni valamelyik testvéreddel.
- Fé'sz mi? - röhögött Urka.
- Igen, félek... hogy kénytelen lennék megölni valamelyiküket, és akkor neheztelnél rám.
- Vuff - fújt nagyot az ork, és már nyitotta volna a száját, hogy feleljen, amikor nem messze tőlünk
megrezzent az egyik bokor ága. Egy parancsoló mozdulattal Urkába fojtottam a szót, a következő pillanatban
pedig a derékig érő növényzetre rontottam. Amikor éreztem, hogy a sötétben egy test ér hozzám,
fejmagasságban kinyúltam, és megmarkoltam a nyakát. Úgy vonszoltam ki a gallyak közül, mint egy
szalmával tömött zsákot. Ez tetszett. Nem gondoltam volna, hogy ekkora ereje lehet egy orknak. A holdfény
felé fordítottam a fickót.
Urka egy pillantást vetett a foglyomra, majd öblösen felröhögött.
- Höhö. Ez Henka.
Mivel az ork láthatólag bizalommal volt iránta, elengedtem a fickó nyakát. Akkora lélegzetet vett, mintha el
akarná szívni körülünk az összes levegőt.
- Obuls? - hápogta. - Nem a Pe'síoni karavánt támadod?
Az ork meglepően alacsony termetű volt, de mintha a természet kártolni szerette volna fogyatékosságáért,
rendkívüli szélességgel adományozta meg.
- Úgy volt - bólintottam, mintha bennfentes lennék -, de visszajöttem. - Valamit el kell intéznem a táborban.
A Henkának nevezett ork láthatóan megijedt.
- A dréné' jötté'? - érdeklődött elcsukló hangon. - Nem bántottuk, csak megkötöztük.
- Micsoda? Melyiket? Mind a kettőt?
- Neem - válaszolt kelletlenül az alacsony ork. - Az egyik bement a messze nyíló kapuba... - sietve folytatta
- de hiszen te mondtad, hogy mehet. A másikró' nem mondta' semmit. Azt megkötöztük... deee nem fáj neki.
Úgy láttam, sietnem kell.
- Melyiket fogtátok el? Hogy nézett ki?
- Hát... drén vó't. - Megrázta a fejét. - Egyik olyan, aká' a másik.
- Gyerünk! - mondtam, de nem ismertem az utat, így csak tanácstalanul toppantottam. Szerencsére Henka
izgatottan elém vágott, és sietve megindult.
Egy fertályóra hosszat haladtunk felfelé, majd a talaj lejteni kezdett, és egy sziklafalba torkollott. Négy
kisebb és köztük egy nagyobb tüzet fedeztem fel a kőfal előtt, kissé hátrébb pedig egy barlang sötét szája
tátongott a sziklában. A máglya és a sziklafal közt egy sötét gránitból szabálytalanul kifaragott boltív állt, csak
néha csillant meg rajta a táncoló tűzfény. Nyilván a legendás térkapu lehetett, de innen csak ócska romnak
látszott.
A legnagyobb máglya felé tartottunk. Amikor közel kerültünk a tűzhöz, mellettem Henka akkorát bődült,
hogy összerezzentem. Az orkok felugráltak a lángok mellől, és fegyvereiket rázva felénk rontottak. Harci
üvöltésük megremegtette a dobhártyámat. Urka mosolygott, de nekem úgy kellett parancsolnom a lábaimnak,
hogy ne kezdjenek bele az önkéntelen menekülésbe. Nagyot nyeltem, és látszólag nem törődve a zajos
társasággal a tűz közelébe léptem.
- Hol a drén? - érdeklődtem, és megpróbáltam dörgő hangon beszélni.
Az orkok zavartan néztek egymásra. Néhányan lassan visszatelepedtek a helyükre, páran kíváncsian
közelebb húzódtak, két ork pedig szaladt a barlang irányába. Nem telt bele sok időbe, hogy egyikük egy gúzsba
kötözött alakkal a vállán bukkanjon elő. Hozzám cammogott, majd úgy dobta a lábam elé a csomagot, hogy
csak úgy nyekkent. Jolle volt az... Tehát a testemet bitorló Obuls már valahol a térkapu túlfelén tartózkodik.
- Oldozzátok el! - mondtam csalódottan.
Az ork, amelyik idáig cipelte, egy kést kapott elő, és átvágta Jolle kötelékeit. A drén, mint egy darab lepény
terült szét a földön. Türelmesen vártam addig, amíg sikerült annyira összeszednie magát, hogy elgémberedett
tagjait meg tudta mozdítani.
- Egyedül beszélek a drénnel - fordultam az orkokhoz. Megpróbáltam határozott lenni, de sokukon látszott,
hogy nem szívesen húzódnak a tűz túlfelére.
- Neked is szólt - mondtam a tétovázó lánynak. Ellenére volt az orkokkal keveredni, de azért odébb ballagott
ő is.
Amikor mindannyian hallótávolságon kívülre kerültek, fél kézzel ülő helyzetbe húztam Jollét. Sikerült
magát megtartania.
- Te aztán jól megjártad. Nem is tudom, melyikünk került nagyobb pácba.
Most először nézett rám. Felismerés csillant a szemében.
- Te vagy az, Ahron?
- Ki más lennék?
- Bocsáss meg! - mondta. - Obuls parancsára tettem...
Kezdtem rosszat sejteni.
- Micsoda? Obuls vett rá, hogy ide hozzátok a testem?
Legyintett.
- Dehogy. Ő parancsolta, hogy cseréljem ki a lelketeket.
- Micsoda? - kérdeztem még egyszer, mint egy idióta, és megfordult körülöttem a világ.
- Értsd meg, Ahron, nem tehettem mást! A szolgája vagyok. Lelkem egy darabját bezárta a kristályba, és
csak ő oldhatja fel.
- Miféle kristályba?
Szótlanul bökött az oldalam felé, tekintetemmel követtem a mozdulatát. Kéttenyérnyi, elnagyolt
emberalakra emlékeztető kristály lógott az oldalamon. Már régen észrevettem a figurákat, de eddig nem
tulajdonítottam túl nagy jelentőséget a csecsebecsének tűnő tárgyaknak.
- Ebbe? - kérdeztem értetlenül, kissé megemelve a kristályokat.
Bólintott.
- Ha nem engedelmeskedem Obuls parancsainak, iszonyú kínokat küld rám, vagy ha úgy akarja, akár el is
pusztíthat. Csak akkor szabadulok meg, ha önként feloldja a varázst, vagy ha valaki megöli Obulst.
- Miért nem ölted meg te? Vagy miért nem hagytad, hogy az eredeti tervünk szerint megtegyem én?
- Én nem ölhetem meg. Ha fegyvert emelnék rá, a parancsa ellen cselekednék, és a gyötrelemtől nem
tudnám befejezni, amit elkezdtem. És nem hagyhattam azt se, hogy te tedd meg. Obuls parancsára el kellett
lopnom a testedet. Engedelmeskednem kellett... És itt van Litha is... - lopva nézett a minket figyelő lányra. - A
kedvesem... Obuls a markában tartja, és ha kell, felhasználja ellenem. A másik emberforma kristály az ő
lélekdarabját tárolja.
 - De miért kell Obulsnak a testem?
- Drén vagy, ahogy én is... Tudom, hogy eredetileg a Kathabun túlról, a Fagyföldek határából érkeztél.
Ismerned kell a Pajzs-medál legendáját.
Meglepett, hogy tud a származásomról, de nem adtam jelét.
- Nem ismerem - feleltem. - Gyermekkoromban hallottam róla valamit, de már nem nagyon emlékszem.
Skaldia utcáin nevelkedtem... Elhiheted, azokból az időkből a legszívesebben mindent elfelejtettem volna.
- Emlékszel a régi testedre? - kérdezte, de amint felhördültem, és meglátta a tekintetemet, nyomban belátta
rosszul kezdett a mondókájához. - A karodon van egy féltenyérnyi, pajzs alakú anyajegy.
- Igen. Apámnak is volt.
- Ahonnan jöttél, van egy legenda a Pajzs-medálról. - Sóhajtott, aztán folytatta: - Egy lánnyal kezdődött az
egész. Arrilával. Ez a lány gyönyörű szép volt, kedves, hosszú, vörös hajával és vágyat oltó zöld szemével
igazi vadmacskának született... Azonban egy probléma mégiscsak akadt az ifjú teremtéssel. Mégpedig, hogy
Liathar Leányai közé tartozott, és mint ilyen, előszeretettel fosztotta meg javaiktól a gyanútlan utazókat. -
Halványan elmosolyodott. - Talán a sors, vagy valamelyik isten szeszélye folytán a lány éppen akkor érkezett
Skaldiába, amikor egy vándorló félork is felbukkant a Skald fővárosban. Arrila, amint megpillantotta a
vándort, nyomban ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy tüzetesebben szemügyre vegye annak csomagjait.
Nem került nagy fáradságába, hogy kedvességgel, csalfasággal és egy kis manópálinkával megszerezze a
félork poggyászát, majd átkutassa azt.
Szórakozottan bólintottam, és visszarúgtam a máglyába egy tűzből kipattant fadarabot.
- Alig volt néhány értéke a szerzetnek, ám egy erős láncon függő, pajzs alakú medál felkeltette Arrila
érdeklődését. Valami megmagyarázhatatlanul vonzotta a medálhoz, ezért szinte megbűvölve akasztotta a
nyakába... Nyomban megérintette a tárgyból áradó mágikus erő… Minden mást érintetlenül hagyott a félork
csomagjában, csak a medál vitte magával... de épp ezt az egyet nem kellett volna tennie. A félork Maldib
Káoszegyház papja volt, a medál pedig egy Yvorlnak felszentelt varázsszer.
- Igen. Valami dereng egy átokról - mondtam. - Úgy rémlik, apám mesélt egy szakadár káoszpapról... a
családunkkal összefüggésben, de már nem nagyon emlékszem.
- Suernek hívták a papot, és gondolhatod, hogy nem hagyta annyiban a dolgot. Összeszedett néhány
mindenre kapható orkot, maid üldözőbe vették a lányt. Arrila egészen a Till-fennsíkig menekült, ahol rátalált
egy rég elfeledett térkapura. - Jolle bizonytalanul intett a sötét portál felé, és engem egyre jobban kezdett
érdekelni a történet. - Éppen sötétedés előtt ért a kapuhoz... Nem volt vesztenivalója, nyomban belépett a
portálba. Az utolsó pillanatban... A kapu lezáródott, és Suer meg az orkok a Till-fennsíkon ragadtak. - Jolle
sóhajtott, láthatóan fárasztotta a beszéd, de én csüngtem a szavain. - A portál Fagyföldek délnyugati határára
nyílt. Arrila legalább fél órát botorkált a hóban, aztán nem bírta tovább... A menekülés legyengítette, a hideg
kiszívta az erejét; összeesett, és várta a véget. Szerencséjére Hefor, az ifjú drén megpillantotta a testét a hóban,
karjába kapta, és becipelte a közeli faluba. Arrila másnap reggelig aludt. Csak akkor tért magához, amikor az
újra megnyíló térkapun keresztül, a lány nyomait követve megérkeztek az orkok.
Jolle egy pillanatra megint elhallgatott, én pedig nem mertem megszólalni, nehogy megzavarjam a
történetet.
- Suer, az Yvorl-pap a lányt követelte a falubeliektől, de Hefor és a többi drén hallani sem akartak Arrila
kiadatásáról. Ekkor a szakadár káoszpap rászabadította orkjait a kicsiny településre... és majdnem sikerrel is
járt. Nem egy drén hullott el hősiesen a csatában, mire Arrilának sikerült működésbe hoznia a Pajzs-medált,
megvédenie a falut, és szétszórni a támadókat... Hogy miként, azt ne kérdezd, nem tudja senki, Arrila
megtartotta magának a titkot! Ekkor Suer istenéhez könyörgött, hogy átokkal bélyegezze meg Arrilát és egész
nemzetséget, ám Yvorl csak mosolygott papjának tajtékzó dühén. Mivel Liathar Leányai is valahol a káoszt
szolgálták, a maga módján jelölte meg Arrilát: a lány karjára egy pajzs alakú anyajegyet forrasztott.
Önkéntelenül néztem le a karomra, de csak Obuls szőrös bicepszet láttam. Jolle bólintott, aztán folytatta:
- Suer tehetetlen dühében szidalmazni kezdte Liathar Leányait, a dréneket, de még istenét is, majd elhagyta
Fagyföld környékét, de még Skald Birodalmat is. Yvorl a lánynak ajándékozta a Pajzs-medált, azzal a
feltétellel, hogy ezek után csak női lélek mozdíthatja meg a varázsszert, mégpedig olyan, aki karján viseli a
családra forrasztott jelet. Yvorl meghazudtolta volna káoszisteni mivoltát, ha futtában nem átkozta volna még
meg Arrilát: a lány minden leszármazottja azontúl csak fiúgyermeket nemzhetett.
- Most már emlékszem. Apám szerint valami ősi átok folytán nálunk kizárólag fiúgyermekek születnek.
- Arrila a drének közt maradt, és hálából öt fiúgyermekkel ajándékozta meg Hefort... Az orkok babonás
rémülettel rettegtek a Pajzs-medáltól, soha többé nem mertek átjönni a térkapun. Letelepedtek a portál innenső
oldalán, néhány ork szajhát raboltak, és megalapították a ruhmar törzset...
- És mi lett a medállal?
- Arrila halála után fiai megpróbálták lecsatolni anyjuk nyakáról a varázsszert, de nem lehetett. A fém
mintha odaforrt volna az asszony bőréhez. Végül az egykori Liathar Leányt a Pajzs-medállal együtt temették
el. Arrila vérvonalából azóta sem született leány, így lassan feledésbe merült a mágikus tárgy holléte...
Jolle elhallgatott, aztán jóval halkabban folytatta:
- ...egészen addig, amíg Obuls meg nem érkezett a ruhmarokhoz. Ő is hallott az ork legendáról, és elkezdett
kutatni annak valóságtartama után. A kapu még mindig működött, könnyűszerrel behatolt Dréniába. Utazókat
gyilkolt le, rabolt ki, vagy ha úgy kívánta meg a helyzet, hát alakoskodással csikarta ki tőlük a szükséges
felvilágosítást. Most vette hasznát a Yumadáni Ork Egyetemen tanultaknak; rengeteg ősi tekercset és
pergament kellett áttanulmányoznia. Rövid idő alatt rábukkant a Pajzs-medálra. Megtalálta, de a mágikus tárgy
erősebbnek bizonyult nála: Arrila nyakából nem oldozhatta el. A varázsszer nem engedett sem erőnek, sem
bűbájnak, sőt még a holtestet sem sikerült elmozdítania a sírból... Ám Obuls nem hagyta annyiban. Tovább
kutakodott, és hol pénzzel, hol fenyegetéssel sikerült megtudnia, hogy Arrila családjának utolsó, kései
leszármazottja elhagyta a vidéket. Nem vitt magával mást, csak egyetlen, karon ülő gyermekét. Innentől
kezdve könnyű volt rád találnia... és ellopnia a tested.
Elhallgatott.
- És mi szüksége volt Obulsnak a testemre, ha a család férfitagjai úgysem férhetnek hozzá a varázsszerhez?
Hosszan időzött tekintete a táncoló lángokon, aztán kelletlenül megszólalt.
- Ezt nem tudom... Az orknak bizonyára megvan a maga terve.
- Tehát te végig benne voltál a testrablásában?
- Értsd meg, Obuls kényszerített rá! Azt parancsolta, hogy ismerkedjek meg veled, majd bírjalak rá a
lélekcserére. Azt mondta, a többit elintézi ő. A ruhmarok átengednek a portálon - sóhajtott -, csak azt felejtette
el közölni, hogy engem meg sem említett az orkok előtt. A testedet bitorló Obuls átléphette a térkaput, ám
velem úgy bántak, akár a füstölőre kiakasztott sonkával.
- Tehát Litha Obuls parancsára akasztotta ki a vérdíjról szóló plakátot, hogy könnyebben lépre menjek?
Jolle elmosolyodott.
- Nem. Ez Litha saját ötlete volt. Mivel kötötte a lélekkristály, ő sem ölhette meg Obulst. Azt gondolta, így
segít a sorsnak, és megment mindkettőnket. Persze Obulsnak kapóra jött a dolog. Amint besúgói meghozták a
vérdíj hírét, pompás alkalomnak tartotta, hogy végrehajtsuk a testcserét.
- Nem tudom. Lithán nyomát sem láttam, hogy szeretné, ha elpatkolna Obuls.
A drén szóra nyitotta ajkait. Egy mély sóhaj szakadt fel a mellkasából, majd újra becsukta a száját. Néhány
lélegzetvételnyi ideig gondolkodott, aztán ismét megszólalt.
- Litha rendes lány. Lehet, hogy ismerte Obuls tervét, és tudott a lélekcseréről. Talán nem akarta, hogy az
ork helyett valaki más haljon meg.
- Talán túl elfogult vagy a lánnyal.
- Meglehet. Az biztos, hogy bármit megtennék érte. - Lehalkította a hangját. - Litha már nem sokáig bírja. Ő
alapvetően békés teremtés, és Obuls szörnyű dolgokra kényszeríti. Félek, hogy előbb-utóbb valami őrültséget
művel magával. - Csendesebben folytatta: - Az ork megígérte, hogy ha sikerül megszereznie a Pajzs-medált,
akkor elengedi a lelkünket.
- És te megbízol egy orkban? - kérdeztem hitetlenkedve, mire megvonta a vállát.
- Mindenesetre megpróbálom. Jó lenne Lithával élni, de ha Obuls becsapott, akkor megölöm. Nem érdekel,
hogy én is belehalok, de legalább Litha lelke megszabadul.
 - Ha tudja, hogy fegyver van nálad, nem hiszem, hogy közel enged magához, és különben is azt mondtad, te
nem ölheted meg.
- Igen... de talán sikerülne. Nem fegyverrel, valami egészen mással. Van a nyakamban egy csillag alakú
medál. Értéktelen csecsebecse, ám az egyik ág üreges belseje az anterilló bogyó mérgével van tele. Elég egy
karcolás, és...
Nem fejezte be, de nem is kellett: az anterilló mérge halálos. Lassan dermed tőle össze a vér, és talán fél
napba is beletelik, mire teljesen leáll a keringés. Az áldozat sokszor észre sem veszi, ki ítélte halálra. Mire a
görcsök és a bénulás megérkezik, addigra a merénylő általában rég elhagyta a környéket...
- Utána kell mennünk - szögeztem le némi hallgatás után. - Ha igaz a meséd, nem hagyhatom, hogy Obuls
meggyalázza egyik ősöm sírját.
- Attól tartok, erről már lekéstél. Mire az első hajnali napsugár megnyitja a térkaput, Obuls már visszafelé
tart a Pajzs-medállal. Volt rá gondja, hogy még a portál lezáródása előtt átlépje a két világrészt elválasztó
kaput, és ezzel lehetetlenné tegye az üldözést.
- Akkor hát hajnalban - egyeztem bele. - Velem jöttök mindketten. Te és Litha. Szólok az orkoknak.
Visszakapsz mindent, amit elvettek tőled. Hozod a lélekcsere-varázslathoz szükséges kellékeket, és amint
teheted, visszaváltoztatsz a saját testembe.
Jolle ingatta a fejét.
- Ha Obuls újra visszakerül a bőrébe, nem tudjuk legyőzni őt.
- Azt tesszük, amit eredetileg is terveztünk. Lekötöztök addig, amíg ork vagyok, aztán jöhet a varázslat.
Ígérem, miután visszakerültem a saját porhüvelyembe, megszabadítalak titeket Obulstól és a lélekbéklyójától.

* * *

Keveset és zaklatottan aludtam. Bármennyire is a törzsfőnöküknek tekintettek az orkok, nem éreztem

magam biztonságban közöttük. Jollét és Lithát távol parancsoltam egymástól, mivel úgy gondoltam, a lány
még mindig némi titkot rejteget és Jollében sem bíztam meg maradéktalanul. Csak az hiányzott, hogy
valamiféle tervet kovácsoljanak ellenem.
Pirkadat előtt fent voltam. Az orkok sült húst hoztak, aminek külseje éppen csak nem tocsogott a vértől, és
aminek belsejéről nem lehetett elmondani ugyanezt. Az első falat után majdnem eldobtam az ételt, de aztán
arra gondoltam, hogy az orkgyomor minden bizonnyal megemészti, és a kölcsöntestnek is szüksége van
táplálékra.
Közben Jolle és Litha orkokra méretezett prémkabátot kerítettek, és olyan mókás látványt nyújtottak, mint
két kisgyerek a felnőttek ruhájában... Nem sokáig gyönyörködhettem két kísérőmben, a napkorong egy
körömnyi darabja felvillant a láthatár mögött, és a térkapu körül fényes-vizesen megremegett a levegő.
Hidegkék lobbanással kikristályosodott a boltíves bejárat, majd elpárolgott a jegesedés, és a térkapu belsejében
lassú mozgású, kékes köd gomolygott.
- Még meggondolhatod magad - mondta Litha. - Jobban tennéd, ha itt várnád be az emberedet.
- Már döntöttem - válaszoltam.
Litha megvonta a vállát, aztán hozzátette:
- Akkor indulhatunk. Te így jössz?
Végignéztem magamon, de nem találtam semmi furcsát Obuls testén. A bőröm ugyanolyan gusztustalanul
mocskos volt, mint eddig, alkarnyi késem a kezem ügyében, a két lélektároló kristály az oldalamon, mi más
kellhet még az átkeléshez? Szótlanul bólintottam.
- Nekem mindegy - mondta. Elém sorjázott, és belépett a kapun. Jolle ugyanolyan gyorsan pattant a
portálhoz, és habozás nélkül átkelt rajta. Most már tényleg nem volt vesztegetnivaló időm. Szinte készületlenül
merültem a ködös gomolygásba.
Semmi rendkívüli nem történt. Egyik pillanatban még a ruhmarok közt álltam, a következőben pedig lábam
bokáig süppedt a hóba.
- A fene vigye el! - átkozódtam.
 - Mi az? - érdeklődött Litha ártatlanul.
- Semmi - morogtam, és összeszorítottam a fogaimat, hogy ne kocogjanak a vacogástól. Miért gondoltam
azt, hogy a térkapu túlfelén is ugyanolyan langyos meleg lesz, mint a Till-fennsíkon? Most már nem mehettem
vissza prémkabátért. Egyfelől valami konok büszkeség akadályozta, hogy bevalljam, mekkora ökör vagyok,
másfelől mit szólnának a ruhmarok, ha főnökük megijedne az első hópehelytől, ami a talpához ér. A bőröm
felső rétege rózsaszínre fagyott, de aztán megszoktam a hideget. Mégiscsak volt előnye az orklétnek.
Hatalmas párafelhőt leheltem, és hogy lássák, milyen fából faragtak, derűsen két társamra vigyorogtam:
- Gyerünk!
A térkaputól induló nyomok egyértelműen mutatták az irányt.
Fagyföldek határában éppen delelőn állt a napkorong, a hó szembántó fehérséggel ragyogott, de nem
számított. Úgy éreztem magam, mint aki hazaérkezett. A fák ágai, mintha csak jövetelem köszöntésére öltöztek
volna jégcsapdíszbe, a láthatár peremén a hófelhők, mintha csak mulattatásomra torlódtak volna egymásba, az
apró madarak, mintha csak kegyeim elnyeréséért mókáztak volna az örökzöldek behavazott lombjai közt. Mit
bántam én a hideget, mit bántam én a Pajzs-medált, mit bántam én egész eddigi életemet... Aztán két komoran
lépkedő társamra néztem, és visszatértem a valóságba.
Minél előbb vissza kell szereznem a testemet, hogy megszabadíthassam őket Obulstól. Abban a pillanatban
szánalmat és szeretetet éreztem e két szerencsétlen iránt.
Egészen addig mentünk, míg a távolban meg nem láttuk egy település szélső házait.
- Itt jó lesz - közöltem. - Bevárjuk Obulst.
Kinéztünk magunknak egy bokrokkal tömött facsoportot, majd behúzódtunk a derékig érő, havas gallyak
mögé.
- Nem sokáig lesz ilyen békés a vidék - mondta Jolle, és állával a távolban álló, hósipkás tetejű házak felé
bökött. - Amint Obuls megszerezte a medált, már senki és semmi nem fogja megállítani az orkokat, hogy a
térkapun átszivárogva fosztogassák a falut.
Szomorúan bólintottam. Bármilyen messze is voltak a falusiak a ruhmaroktól, a térkapu a szomszédságba
hozta a veszedelmet.
Legalább egy fertályórát foglalkoztam azzal, miként lehetne megvédeni a települést, amikor egy magányos
férfialak bukkant fel a szélső házak között. Obuls volt az, az én testemben. Emberre szabott prémkabátot viselt,
és csak remélni mertem, hogy nem ölt meg érte senkit. Céltudatosan haladt a havon, karja kissé
természetellenesen lengett, lábát is magasabbra emelte a kelleténél. Látszott, hogy még nem mozog otthonosan
a bőrömben.
Jolle felélénkült. Köteleket húzott elő, és kérdőn tekintett Lithára. A lány dühösen megrázta a fejét.
Jolle egy pillanatig elbizonytalanodott, aztán gyors mozdulatokkal hurkot kötött a csuklómra szánt kötélre,
majd megindult felém. Engedelmesen hátratettem a karom, de aggódva gondoltam arra, mi van, ha Jolle
becsapott? Itt fogok összekötözve heverni, kiszolgáltatva Obuls kényére-kedvére, és az ork azt művelhet
velem, amit csak akar. Aztán sikerült megnyugtatnom magam. Amíg az ork bőrében vagyok, nem tehet
ellenem semmit, hacsak nem akar kárt okozni saját testében.
Litha egyre idegesebbé vált, Jolle mögé futott, bosszúsan elkapta a karját, és amikor a férfi lerázta magáról a
kezét, elé penderült. Egészen közel nyomta arcát a drénhez, de jól hallottam minden szavát.
- A dolgoddal törődj! Ha nem engedelmeskedsz, mind a ketten megbánjátok!
Jolle ijedten ejtette a hóba a meghurkolt kötelet.
Litha kiugrott a bokrok mögül, és a közeledő alak felé rohant. Az megtorpant, vagy két lépést hátrált, de
újra tanácstalanul megállt. Nem lehetett messzebb egy kőhajításnál.
Jolle sietve előhúzta az aprócska cserépedényt meg a varázsporait, miközben fél szemmel a távolodó Lithát
figyelte.
Gyorsan port szórt a tálkába, kapkodva megkeverte az ujjával. Már éreztem is, ahogy az orromat megcsapja
a gomolygás édeskés illata, aztán kirepültem Obuls testéből...
Nyomban jóleső melegség járta át minden porcikámat, és a régen megszokott szemmagasságból tekintettem
a világra.
 Litha ekkor ért mellém. Még szaladtában húzta elő tőrét, a következő pillanatban a penge élét a
nyelőcsövemhez nyomta.
- Ki vagy?
Ezt nem értettem... Késlekedtem a válasszal, ezért enyhén meghúzta a kést, mire meleg vér csurgott végig a
nyakamon.
- Azt kérdeztem, ki vagy? - üvöltötte a fülembe.
- Ahron - nyögtem.
Nem szólt. Gyors mozdulattal megmotozott. Egy tőrt húzott elő a bundakabátom alól, és messze hajította.
Aztán a nyakamhoz kapott, rövid ideig matatott, valamit dünnyögött, és úgy lökött előre, hogy kis híján orra
buktam. Kését a hátamhoz szorította.
- Gyerünk! - mondta.
A bokrokhoz botorkáltunk, de már félúton hallottam a nyöszörgést.
Jolle összegörnyedve fetrengett a havon, mindkét tenyerét a hasára szorította, iszonyatos fájdalmai lehettek.
Az ork - imént elhagyott kölcsöntestem - mellette térdelt, és tartotta a drén fejét.
- Engedd el! - kiáltotta felénk a nagydarab alak, és könnyek csorogtak a szeméből. - Hagyd már békén!
A mellettem álló lány megvonta a vállát.
- Jolle magának kereste a bajt. Nem engedelmeskedett a parancsaimnak.
Az ork ekkor végignézett saját, mocsoktól barnásszürke mellkasán, mintha ebben a pillanatban tudatosult
volna benne, tulajdonképpen miféle testben is tartózkodik.
- Hogy kerültem... ide?
- Ez is az ő műve! - A lány szenvtelenül a hóban fetrengő Jollét3 mutatott, majd megvonta a vállát. - Rögtön
megkérdezheted tőle, csak előbb megkötözöm a barátotokat. - Felvette a hóból a hurkot, amit a drén az imént
ejtett el, aztán a tőrrel intett, hogy forduljak meg. - Tedd hátra a kezed!
Nem tehettem mást. A hurok ráfeszült a csuklómra, és fogva tartóm erősre húzta a csomót. A bokám
összekötözésére nem vesztegette az időt. Elkapta ruhám nyakát, lerántott a hóba. Kevesebb erőt néztem ki egy
ilyen törékeny testből.
Éreztem, hogy mellkasomat tenyérnyi fémdarab nyomja, de nem láttam be a kabát alá.
Ekkor a lány a tőrét maga elé tartva óvatosan az orkhoz lépett. Mókás látványt nyújtott, hogy egy ilyen
vékonyka test fenyeget egy ekkora lényt, de valamiért nem volt kedvem nevetni. A lány egy rántással tépte le
az ork oldalán lógó lélekkristályokat, majd az egyiket az ajkához emelte, és végignyalta. Jolle szenvedése egy
csapásra abbamaradt. A drén felült, hogy kézfejével letörölte a szája sarkából csorgó nyálat.
- Ölj meg, Obuls! Legyünk túl rajta! - Először furcsa volt, hogy a lányhoz beszél, de aztán megértettem
mindent... Obuls még azelőtt testet cserélt a lánnyal, mielőtt én az orkba költöztem volna. Így Jolle varázslatát
követően az ork bandavezér helyett Litha került az én porhüvelyembe.
Mivel a családomból csak női lélek szerezhette meg az istenek varázsszerét, Obulsnak egy női lelket kellett
az én testemben elküldeni a Pajzs-medálért.
Most már azt is értettem, a lány miért védte ekkora hévvel Obuls testét. Az ork bandavezér tulajdonképpen
saját porhüvelyét próbálta megóvni a rongálódástól.
- Rendben - szólalt meg mellettem Litha hangján az ork, és most már cseppet sem csodálkoztam
határozottságán. - Most pedig magyarázd el, miért tetted vissza Ahront a saját bőrébe és Litha mit keres az
enyémben?
Jolle keserűen felelt.
- Gondolkodtam a dolgon, Obuls. Ha Litha engedelmeskedik a parancsodnak, és átteszi az orktestre a Pajzs-
medált, majd téged visszavarázsollak, már egyikünkre sem lenne szükséged... Az volt az egyetlen esélyem, ha
először visszateszem Ahron lelkét a helyére, aztán Lithát a sajátjába. Talán akkor Ahronnak lett volna elég
ideje, hogy megöljön téged. - Megvonta a vállát. - De te gyorsabb voltál... Ahront még sikerült
visszavarázsolnom, de többre nem futotta az időmből, Litha az orktestbe került... és ott is ragadt. Nem
számoltam ilyen erős fájdalommal.
 - Ne feledd, hogy még mindig a szolgám vagy! - A fiatal, lányos arcot elcsúfította az ork dühe. - Tudod, mit
csinálunk? - Határozottan folytatta: - Megmaradunk az eredeti tervnél. Lithát szépen visszavarázsolod
Ahronba, aztán a lány a Pajzs-medált átteszi az orktestre, végül engem is visszavarázsolsz a helyemre. Ha
nálam lesz a medál, meghagyom az életeteket, de ha nem teszed meg, megöllek titeket. Először Lithával
kezdem. - Magasba emelte az egyik lélektároló kristályt. - Engedelmeskedned kell...
- Nem kell megtenned, Jolle. - Hangja lágy volt s beletörődő. Mindannyian az orktest felé kaptuk a fejünket.
- Én nem bírom tovább - suttogta Litha mély torokhangon. Mit mondjak, elég furcsán hangzott. - Nem fogok
többet ölni, nem fogok többet szenvedni. - Egyik vaskos ujjával végigsimította a drén arcát, majd hátrébb
lépett.
- Litha! Ne! - kiáltotta Jolle, és megfogta az ork karját. A hatalmas, szőrös testű Litha könnyedén arrébb
lökte a férfi kezét, majd az oldalán függő alkarnyi tőrhöz kapott, magasba emelte, és egy pillanat alatt beledöfte
a mellkasába.
- Ne! - kiáltotta mellettem a lánytest is, és hangjából kiérződött az ork elvesztett porhüvelye miatt érzett
tehetetlen dühe.
Feltápászkodtam a hóból. Hátrakötözött kezem sajgott a fájdalomtól, de nem foglalkoztam vele. Döbbenten
meredtem rájuk. Nem akartam elhinni, hogy mindez a szemem előtt játszódik le.
Jolle megpróbálta megtartani a nagydarab testet, de az elernyedő porhüvely elrántotta. Mindketten
beledőltek a kiömlő vértől vöröslő hóba. Obuls toporzékolt dühében.
- Átkozott némber! Most kereshetek egy másik orktestet!
Jolle felnézett. Arcán fájdalom és elszántság ült. Mellrésznél benyúlt a prémkabátja alá, talán fegyvert
keresett, de a következő pillanatban hatalmas sóhajjal vette elő üres markát.
- Rendben, Obuls, győztél.
- A saját életedet még megmentheted. Erre a fickóra nincs szükségem. - A lánytest rám mutatott. - Most már
csak úgy juthatok a Pajzs-medálhoz, ha kicseréled a lelkünket. Ha megteszed, végleg elengedlek.
Döbbenten figyeltem, ahogy Jolle szótlanul magához veszi a tálkát és a varázsszereit.
- Mit művelsz, Jolle?
- Meg kell tennem, Ahron - felelte bánatosan.
A fiatal lány telt ajkai elégedett mosolyra húzódtak. Szörnyű volt látni azzal a tudattal, hogy a kecses
testben egy ork vigyorog.
Közben az északi a tálkába szórta a port, és én felkészültem, hogy nemsokára a mágia újra kitépi a lelkem.
Összeszorítottam a fogaimat, megfeszítettem az izmaimat, mintha valamit is számított volna... ám a lélekrántás
elmaradt. Helyette Jolle felüvöltött, és a rátörő fájdalomtól ismét összeesett a havon. Ismét engedetlen volt...
Ám nem sokáig szenvedett. A következő pillanatban testét kieresztette markából a kín, helyette viszont a
lány porhüvelyére sújtott le a fájdalom.
A drén mély levegőt vett, és fürgén feltápászkodott a hóból.
- Átkozott varázsló! - kiabálta a gyötrelemmel küszködő lány felé. - Nem segítek rajtad, dögölj meg!
- Ezt Litháért kapod - mondta kíntól megbicsakló hangon a lány. Hanghordozása az északit sejttette. - Te is
megdöglesz... Ha érzed a halál szelét, tudd, hogy Litha küldi.
Odabotorkáltam mellé.
- Jolle, te vagy? - kérdeztem szinte feleslegesen.
- Bocsáss meg, Ahron, hogy belekevertelek - nyöszörögte. - Nekem végem...
Obuls dühe eltorzította a drén test nemes arcélét, és mint rohamozó bika, lesunyt fejjel rontott nekünk.
- Ne hagyd, hogy meggyalázza... a kedvesemet! - nyögte elhalóan Jolle magára mutatva.
Hátrakötözött kézzel nem sokat tehettem. Obuls fellökött, és ráestem a fetrengő Jolléra.
- Takarodj! - kiáltottam Obulsra. Összekötözve, arccal félig a hóba süppedve nem lehettem elég rémisztő,
Obuls felröhögött.
- Takarodj! - kiáltottam még egyszer, és éreztem, hogy a mellkasomat melegség járja át. - Takarodj! -
üvöltöttem szinte hisztérikusan, és egész testem felhevült, mintha lázban égne. Tudatosan dobtam le magamról
a forróságot. A meleg lökéshullám vagy ötlépésnyire vágta Obulst.
 - Takarodj! - kiáltottam újra. Éreztem, hogy a tűz összegyűlik bennem, aztán kieresztettem, és Obuls
legalább egy kőhajításra repült.
Keservesen feltápászkodott, de nem jött felénk többé.
- Ezt megkeserülitek! - üvöltötte. - Áthozom az orkokat a térkapun, es az egész fajtád megbánja, hogy nem
engedelmeskedtetek. - Hátat fordított nekünk, majd sántikálva megindult a portál irányába.
Utána akartam futni, de Jolle hangja megállított.
- Hagyd, Ahron... már megöltem.
- Micsoda?
- Emlékszel az anterilló méreggel... átitatott csillagmedálra? – Már nem gyötrődött. Csendben feküdt a
hóban, teste néha megrázkódott. - Mielőtt elhagytam volna a saját testemet, megmérgeztem magam - suttogta. -
Ha Obuls átér a kapun... még ha ember létére hinnéd is neki az orkok... nemsokára vége...
Egy utolsót sóhajtott, aztán félrecsuklott a feje. Még mindig hátra volt kötözve a kezem, nem tudtam
lecsukni a szemhéját.
Lassan felegyenesedtem, és elindultam a távoli házak felé. Drén voltam én is, bíztam benne, hogy
barátságosan fogadnak. Szükségük is lesz rám... Én meg tudom őket védeni az orkoktól...
 Krysto Hans

Grooms áldásával

Marof rogyadozó térdekkel igyekezett lépést tartani a városkapu felé sodródó embertömeggel. Körülötte
majdhogynem futva özönlött a népség, főként a környékbeli falvak lakosai. Szekéren, kordén vagy saját
hátukon cipelve a kendőbe, zsákokba gyömöszölt holmijukat, maguk előtt hajtva a lábas jószágot mind azon
igyekeztek, hogy még napfénynél átléphessék a kaput.
Kimerültségét zord pofával igyekezett palástolni, és gyakran villogtatta az őt megbámulókra jól fejlett,
sárgás agyarait. Amit akart, el is érte ezzel: békén hagyták.
A városba lépve sem álltak elé a talpig vasba öltözött alabárdosok, hanem ugyanolyan fegyelmezett
unalommal hagyták továbbsodródni, mint az embereket. Csak jóval beljebb, amikor már a nyakát csavargatva
bámulta a több emelet magas kőházakat, vette észre, hogy egy kisebb különítmény tisztes távolságból figyeli és
követi őt. Megszokásból rájuk vicsorgott, de amikor látta, hogy ezzel semmit nem ér el náluk, rájuk hagyta,
hadd kövessék. Úgysem tudta, pontosan hol találja, amit keres, hát legalább lesz, akiktől megtudakolja. Már, ha
szót ért velük. Merthogy alig néhány szót ismert az emberek beszédéből.
Arra gondolt, a festett homlokúak városi háza is hasonló lesz ahhoz, amit a pusztában emeltek maguknak.
Látva azonban az épületeket maga körül, már kevésbé hitte, hogy ugyanolyan, terméskövekből összedobott,
sárral megtapasztott oldalú, zsúpfedelű tákolmányt talál majd. Minthogy a festett homlokúak szétcincált
maradványaitól már semmi hasznos tudást nem kaphatott ez irányúlag, abban reménykedhetett, hogy a jelük,
amit a bejárat fölötti deszkára festettek, majd itt is útba igazítja.
Rohamosan közeledett az éjszaka, és az egyre mélyülő árnyakat mind több helyen kezdték oszlatni fáklyák
és máglyák fényeivel. Mintha ez megvédhetné őket!
Marof megvetően horkantott, látva a félelemtől sápatag emberek hasztalan igyekezetét. Ő már tudta, és ha
ismeri a kellő szavakat, biztos oda is morrantott volna nekik valamit, hogy a maradék reményüket is elvegye. A
rengeteg tűzfénytől nem látott rendesen, így, ha olyan házhoz ért, ami kívül esett a tüzek fénykörén, hát neki is
ki kellett húzódni a sötétbe, hogy aztán hunyorogva állapítsa meg - ismét nem a rendház az.
A város közepe felé haladva az út egyre meredekebbé vált. Amikor délután feltűnt a távolban, látta már,
hogy valami dombra épült az egész, ami visszafogott őre volt a hegyláncokkal gyűrűzött hatalmas lapálynak -
az otthonának, ahonnan érkezett.
Elcsigázottan, remegő combokkal mászott egyre feljebb, a válla felett visszalesve az alsóbb házak tetején túl
fel-feltünedezett a városfal, amit szinte megkoszorúztak az őrtüzek.
Balgák! Csak az utat mutatják nekik!
Aztán egyszer csak ott állt a rendház kapujában. A város házaihoz képest tényleg tapló egyszerűséggel, de
ősi, komor rendíthetetlenséggel magasodott majdnem a domb tetején.
A különös totemjel viszont itt igazi fémből kikalapálva függött a kapu fölött, rőtes csillogással tükrözve a
város tüzeit.
Marof két ököllel zörgetett be, hogy csak úgy döngött a túlnani sötétség. Hamarosan válasz is érkezett rá,
aminek értelmét ugyan nem, de a hangsúlyát annál inkább megértette. Nem tekintették szívesen látott
vendégnek, bárki legyen is.
Ha lehet, még nagyobb erővel döngetett be ismét. Úgy gondolta, abba sem hagyja addig, míg be nem
eresztik, de hamar rá kellett ébrednie, hogy sokkal fáradtabb ő annál, semhogy órákon át bírja. Épp, amikor
fújtatva, hátát a kapunak fordítva, annak tövébe csúszott, hallotta, hogy odafönt, a fal egyik lőrésszerű
ablakában spaletta csúszik, majd hangosan kiáltozva - bizonyára ékes emberi szitkokat - egy festett homlokú
alak hajolt ki. Csak oldalt fordulva fért ki, pedig cingárnak tűnt. Megnézte magának a kimerült orkot, aztán
visszatuszkolta magát az épületbe. Marof közben már azon volt, hogy ott éjszakázik a kapuban, aztán majd, ha
visszanyert valamit az erejéből, folytatja a dörömbölést. Az alaknak azért még utána kiáltott:
- Raga!
Tudta, ha itt van, ennyiből már tudni fogják, kihez jött.
Drága testvérbátyját kereste ugyanis. Az egyetlen rokonát, akivel valaha is szót értett. Ő volt egyedül, aki
látta benne az orkot, nem úgy, mint a fiatalabb bátyjai, akiknek csupán megkésett fattyú, nyeszlett törpe volt a
szemükben. A céltáblájuk, rugdosótömlőjük, homokzsákjuk, karomfényezőjük, fricskapróbálójuk,
furkósbotedzőjük, mikor épp miként volt kedvük alázni őt.
Egyedül Raga, a legidősebb báty állt ki mellette, és számtalanszor kimenekítette az eldurvult labdázásokból,
amikben ő volt a labda. A hatalmas, tagbaszakadt ork fellépését persze sosem merték megvétózni a többiek,
hiszen talán együttes erővel sem bírták volna maguk alá gyűrni. így aztán Marof amikor csak tehette, ott
sündörgött körülötte, Raga pedig úgy tekintett legkisebb öcsikéjére, mint a házi kedvencére.
Ó, azok a boldog idők!
Minden akkor kezdett elromlani, amikor azok a festett homlokú senkiháziak felhúzták a rendházukat, kint a
vadászmezőn. Raga egyre többet járt hozzájuk, Marof pedig nem bízva az emberekben, addig a környéken
keresett elfoglaltságot magának.
A látogatások egyre hosszabbak voltak, aztán egyik este, amikor az öreg főnök ki tudja hányadszorra is
elmesélte a tűz körül, miként hozta át apáikat a hegységgyűrűn a lapályosra, Raga is szót kért, és bejelentette,
hogy beköltözik az emberek rendházába.
Micsoda verekedés volt!
Az öreg főnök ekkor vesztette el az utolsó agyarát, apjának leszakadt a füle, Orrsonak fél seggéről leégett a
szőr, meg egy kicsit a bőr is... de reggelre Raga mehetett, nem volt több ellenvetés.
Ő hiába bujkált utána napokig, végül csak vissza kellett mennie a bátyjai közé. Szerencsére hamar ráuntak
az új helyzetre, és pár hét alatt elmúltak a zúzódásai, úgy-ahogy beforrtak a sebek, össze a csontok...
Marof már épp belealudt volna e nem túl szép emlékeibe, amikor a kapu, aminek a hátát vetette,
megnyikordult, ő pedig az utolsó pillanatban ült fel, nehogy hanyatt boruljon. Óriási, tagbaszakadt alak lépett
fölé, eltakarva a város fényeit, de Marof azonnal felismerte a szagát.
- Raga! - Fáradságáról megfeledkezve ugrott fel, hogy átölelje régi pártfogóját, de az határozottan
grabancon ragadta, és úgy emelte szemmagasságba. Marof azt hitte, leszakad a hátáról a bőr, de hát élt ő már át
ennél rosszabbat is... Még majdnem el is vigyorodott, amikor meglátta bátyja szőrös homlokán a kiborotvált
foltot, ahová a sárga jelet festették. A Magniuszét, vagy hogy is hívják.
- Na lássuk, mit keresel itt? Kémkedni küldtek? - mordult rá, s úgy forgatta, mint egy macskakölyköt. Aztán
letette. - Nem, akkor nem vernéd a kaput, mint egy veszett. Apánk üzent, hogy menjek harcolni'
- Nem, dehogy! - rázta meg tasla füleit Marof. - Menekültem! De te tudod jól, nekem mindig futnom kell...
A nagydarab ork egy pillanatig mérlegelte az elhangzottakat, aztán lehajolt, és szinte atyaian paskolta meg
az apróság feje tetejét.
- Na gyere, Ingszag öcsém, oszt' mondd el, mi történt sorban, hogy eljöttem!
Soha, senki más nem szólította őt a harcos nevén, csak Raga. Marofot mint mindig, most is meghatotta ez a
figyelmesség. Megilletődve lépett be a kapun, ami súlyosan vágódott be mögötte, és vagy fél tucat
keresztgerenda zuhant nyomban a helyére. Friss szaguk volt. Betörhetetlennek tűnt.
Odabent néhány lámpással megvilágított terem fogadta, alacsony mennyezettel, és egy csomó festett
homlokúval. Egy kőasztal körül ácsorogtak, mintha nem akaródzna nekik a durván gyalult, ácsolt padokra ülni.
- Na, tedd le magad, öcsém, mindjárt kérek neked egy falás húst, azt közben mondjad, hogy úsztad meg
eddig élve a bátyáidat?
- Hát legtöbbször elbújtam, amikor elkezdtek szívózni. Találtam egy nagy fát az itató körüli csalitosban,
aminek a gyökerei alatt van egy kotorék. Épp elférek benne. Oda bújtam akkor is, amikor az a követ betüzelte a
falut. Másnapig elő se jöttem, de akkor meg akkora volt a csend...
 - Miféle követ volt a faluban? - vágott közbe Raga, miközben egy gőzölgő cubákot tolt éhes tekintetű öccse
elé. Az előbb mohón a húsra vetette magát. A forró étel rendesen összeégette a mancsát, pofáját, mire letett
róla, hogy azonnal magába gyűrje az egészet. Szúrós szemmel méricskélte még egy pillanatig, azután volt csak
hajlandó válaszolni:
- A hegyeken túlról. Ahonnan apáink is jöttek.
- Komolyan? A nagy törzsektől? - élénkült fel Raga. - Tényleg háborúra készülnek?
- Igen! - hagyta helyben az öcs a vacsorája fújogatása közben.
Raga beláthatta végre, hogy kiéhezett, kimerült öccséből képtelen lesz bármit is kihúzni, amíg az nem evett.
Szólt valamit a rendtársainak, azok különös nyelvén, mire ők is helyet foglaltak az asztal körül. Fiatal, szinte
még gyerek festett homlokúak hordták befelé az ételt, az esti étkezés szaga hamarosan betöltötte a termet. Egy
szakállas ember kezdett beszélni, de hogy mit, azt Marof nem értette, bizonyára itt is méltatták a vadászt, aki a
húst szerezte, aztán engedélyt adott a faláshoz.
A kicsi orkot nem kellett biztatni. Most, hogy jobban belegondolt, napok óta nem evett semmi érdemlegeset.
Az út mentén talált szemetet, hátrahagyott dögök maradékait kapkodta be, ha talált ilyesmit. Sokszor meg se
maradt a gyomrában, csupán ideig-óráig töltötte ki a mardosó űrt.
Fenséges volt a lakoma, amit a sós vízben főtt zsíros cubák jelentett. Még a csontot is kettéroppantotta, hogy
az ízletes velőt kiszopogathassa. Raga erőltetett nyugalommal várta, hogy öccse végre megtömje a gyomrát.
Marof kikerekedett pocakkal, elégedetten dőlt hátra az asztaltól, és gyanakodva szaglászta meg a fakupában elé
tett italt.
- Idd csak meg bátran - biztatta a bátyja. - Felfrissíti a fejedet, nehogy most meg bealudj itt nekem, mielőtt
még elmondanád, mi történt a törzsünkkel! Mér' kell most veszett állatokként pusztítani az embereket?
Marof jól meghúzta a gyöngyöző, barnásfekete italt, majd egy böffentést követően belekezdett:
- Hát, lassan már egy hete is múlt, hogy jött az a követ. Állítólag délről, az Aranyfülűek törzséből, de a vak
is látta rajta, hogy nem az a fajta. Inkább a Sötét Felhők vadásza lehetett. Szag alapján, legalábbis. Éjjel
érkezett, és miután széthajigálta az őrséget, egyenesen az öreg Zurog sátrába ment.
Marofnak beszéd közben feltűnt, hogy az egész asztaltársaság a szavaira figyel, amit az egyik festett
homlokú halk pusmogással fordít nekik. Ez kissé elgondolkoztatta. Bátyjának minden további nélkül előadta
volna, hogy az idegen harcos miként verte le egymaga a törzs ellene tóduló vadászait, többször egymás után,
mire végre felfogták, kénytelenek lesznek meghallgatni, miért jött és mit akar, de így, hogy ezek az emberek is
érthetik, mit beszél...
- Szóval, a főnök végül leültette a tűzhöz, ahol eddig már összegyűlt a falu. A követ elmesélte, hogy
Grooms áldásával járja a törzseket, mert eljött az orkok ideje.
- Az orkoké? - vonta fel a szemöldökét Raga. - Úgy tudtam, az élőholtaké jön.
- Az élőholtaké?!
- Az élőholtaké. Lícsek, zombik, csontvázak...
- Hát ez... hát ez... hát...
Az apró termetű ork teljesen ledöbbent.
- Ne hápogj már, hanem mondjad, mit akart az a követ? - kezdet kifogyni a türelméből Raga, ám az
öcsikéjének gondolatai valahol egészen másutt jártak.
- Így már érthető. Hát nem is mondta egyszer sem, hogy az orkok ideje jött el... csak, hogy „eljött a mi
időnk”! Meg át is aludta... az egészet...
- Pontosabban, hogyan is történt mindez?
Raga hangjában megcsendült valami, ami azt jelezte Marofnak, ideje összeszednie magát, különben
birkatürelmű bátyja visszaveszi tőle a vacsorát.
- Na szóval, az történt, hogy jött ez a Vaglag nevű harcos, aki, miközben felzabált egy ültő helyében egy fél
disznósonkát, nagy hangon dicsekedett, hogy amióta Grooms áldása rajta van, azóta képes átugrani akár egy
sátrat is, egymaga képes volt átkelni a Vas-hegység láncain, és ide is futva érkezett. A bátyáim hasra voltak
esve tőle. Szó szerint is, de akkor ott mindent elhittek neki. Egész éjjel mesélte a hőstetteket, amit a hegyeken
túli ork seregek vittek végbe. Mesélt egy aranyvárosról, amit mindenféle népek ostromoltak, aztán elrepült.
 - Mi? A város?
- Hát, igen - vakarta az orrát Marof. - Ezt már nehezebben hittük el... de meggyőzte a kételkedőket.
- Aha. És aztán?
- Aztán táncoltunk és ittunk, aztán másnap sokáig aludtunk. De nem olyan sokáig, mint ez a Vaglag, aki
estig elő se bújt a sátorból. Az asszony szerint, akinek az ágyába bújt, olyan volt reggel, mint aki kinyiffant.
Persze akkor még mindenki azt hitte, nem volt kedvük egymáshoz, ezért beszél így róla. Este elő is bújt a
sátorból. Mindenkitől elbúcsúzott, még nekem is megpaskolta a hátamat, mielőtt visszaindult. Hiába akartuk,
hogy maradjon még, és meséljen, azt mondta csak vigyorogva, mennie kell, rövid az éjszaka. El is porzott,
mint a nyúl. Volt megint nagy eszem-iszom, meg doboltunk és táncoltunk, pedig nem is volt vadászat vagy
születés, vagy bármi ünnepelni való. Persze bátyáim megint bevadultak, és nekem el kellett bújnom a
rekettyésbe. Ott voltam hajnalig, amikor meg visszamentem, már mindenki halott volt.
- Mindenki?
- Ja. Teljesen. Szanaszét hevertek, én meg néztem mindegyiket, de egy se szuszogott akkor már. - Marof
sötéten meredt maga elé, mint aki képzeletben újra átéli a borzalmakat. Igazából azon gondolkozott, mit is
valljon be mindabból a disznóságból, amit elkövetett, miután megbizonyosodott felőle, hogy senki sem kérheti
számon rajta a hullagyalázó tetteit. Évtizedes sérelmek bosszultattak meg aznap agresszív estvéreken, pökhendi
nőstényeken...
- Napestig hordtam össze a tüzelőt, és húzgáltam össze a szanaszét heverő dögöket - folytatta végül -, de
még a felével se lettem kész, mikorra beesteledett.
- Gondolom, addigra kivoltál, mint a dög.
- Dehogy! Hanem a hullák azok elkezdtek ám mocorogni! Gondolhatod! Szerintem még te is berosáltál
volna tőle!
- Mert? Inkább örültél volna, hogy mégse halt ki a falu!
- De ezek akkor már nem azok voltak! - rázta meg mérgesen tasla füleit Marof. - Kiszáradt szemmel,
összevissza kapálóztak, mint akikbe villám csapott, aztán úgy üvöltöttek, mint a farkasok, akiknek épp akkor
tépték le... - és csak gondolatban tette hozzá: „mert volt, akinek tényleg.”
- Szóval visszabújtál a rekettyésbe?
- Vissza én! Azok meg hörögve-morogva megbeszélték, hogy nekik bizony hús kell, úgyhogy hamarosan
elvágtáztak. Én majd csak órák múlva bújtam elő, és rögtön rohantam a festett homlokúakhoz, hogy
figyelmeztesselek, de mire pirkadatkor megérkeztem, már senki élő fiát nem találtam.
- Lemészárolták őket? - kiáltotta Raga, s még a székből is felpattant.
- Lemészárolták? Hehe! Levágták és befalták valamennyit! Csak szétszaggatott, véres ruhák, meg szétdobált
csontok maradtak!
- És ezen te vigyorogsz?!
- Sejtheted, hogy akkor ott nem vigyorogtam. Mivel aztán téged akár a csontjaidról is megismernélek, de
nem láttam köztük, reménykedtem, hogy élsz. Aztán az emberek taposta utakon ideértem. Közben láttam, mit
hagytak hátra a vadászaink, az emberek falvaiban, földjein, meg amerre csak jártak. Az egyik éjjel még láttam
is őket. Hogy azok mennyi húst befaltak! Én már a látványtól rosszul lettem. És nyersen, mint az állatok!
Egyetlen csapással betörték a házak ajtóit, fél kézzel szedték le a tetőket, aztán, ha valamelyik ember eléjük
állt, hát egyetlen pofonnal zúzták be a koponyáját, aztán puszta kézzel tépték le a fejüket, tagjaikat, és már
tömték is magukba! Hajnal felé meg óriási szökkenésekkel be a sűrűbe! Pillanatok alatt eltűntek, én már csak
néhányukra akadtam rá, később a bokrok között.
- És? - kérdezett közbe az a festett homlokú, aki eddig csak fordította a többieknek az elhangzottakat. -
Agyonütötted őket?
Marof értetlenül pislogott rá:
- Már mér'? Dög volt az már mind nappal.
- Pedig, ha kiloccsantod az agyukat akkor, estére már biztosan nem élednek újra! - pattant fel dühösen a
fickó. - Elmulasztottad a lehetőséget, és most nézd: itt vannak a nyakunkon!
- Hagyd az öcsém, Deus testvér! - vette védelmébe Mrofot Raga - Sosem volt valami harcias.
 Deus testvér azonban nem hagyta annyiban a dolgot, hanem mérges hangon kezdte tárgyalni a többiekkel az
esetet, mire szinte mindenki felpattant az asztal körül. Raga hevesen gesztikulálva vitatkozott velük, de hogy
miről, azt Marof nem érthette, csupán sejtette. Egyre rosszabbul állhatott a szénája, mivel Raga egy idő után
már a háta mögé vonta őt, és maga is a falhoz hátrált. Az egyre dühödtebb festett homlokúak karéjt vontak
köréjük.
Közben odakint, a város utcáin is elkezdődött a haddelhadd, rémült sikoltozás, fegyverek csörgése,
halálhörgésbe fulladó ordítások beszüremlő zaja jelezte, hogy a megérkező ork szörnyetegeket egy pillanatra
sem tartóztatta fel a városfal, és a falakra rendelt őrség. A tüzekről nem is beszélve.
Raga végül megadó sóhaj kíséretében fordult hátra, az öccséhez:
- Ezek azt mondják, hogy ha rajtad nem fogott az átok, akkor te vagy az, akiről a jóslat szól!
- Miféle jóslat? - remegett meg Marof hangja.
- Amit a rendünk vezetője kapott istenünktől, mikor hírül vette az ork vészt és útmutatást kért. Az arról
szólt, hogy jön a segítség, egy ork harcos képében, aki magában hordja az átok ellenszerét.
- Vagyis? - kérdezte rosszat sejtve Marof.
- A véredet akarják. Egyedül a te véred lehet az, amivel a testvéreinkből is ki lehetne űzni az átkot. És hiába
győzködöm őket, hogy az neked is kell...
Marof látta ugyan, hogy mi történik, de már kiáltani sem maradt ideje. Egyszerre vagy tucatnyian vetődtek
rájuk. Ragát meglepte a hátbatámadás, Marofot meg ketten is simán legyűrték. Még látta, ahogy a sebtében
megkötözött bátyját elvonszolják egy lefelé vezető lépcsőn, aztán a festett homlokúak teljesen közrefogták.
Hiába ordított, rúgott, harapott, előbb a kezét, lábát kötözték össze, majd a pofájába is rongyot tömtek, és
mielőtt kiköphette volna, felpeckelték.
Ezután már csak rémült nyöszörgésre futotta, amikor a festett homlokúak elkezdték kihordani mindazt, amit
az ő vérében kívántak megfüröszteni. Három purza nyílvessző. Két tucat rozsdás kard, kések es bélontók
halma. Azonnal nekiláttak.
Marof alaposan kiedződött bátyjai között, de amikor már a ki tudja hányadik nyílvesszőt szúrták a
combjába, minden maradék büszkesége elhagyta, és - összecsinálta magát. A combja eddigre darált húshoz
volt hasonlatos, kínzói pedig nem igazán értek rá kíméleteskedni vele, hiszen odakint a hangok egyre
veszettebb harcról tanúskodtak. Néha a rendházba is megpróbáltak betömi, mindeddig sikertelenül. A
keresztgerendák recsegve-ropogva bár, de kitartottak.
Amikor a kések és kardok kezdték átjárni a tagjait, Marof megérezte, itt a vég. Gyorsan illanó öntudata
utolsó foszlányaival arra gondolt, mekkora barom is volt, hogy azt hitte, megbízhat az emberekben. Aztán
pedig még arra, hogy ha úgy nézi, igazából hősként, fegyver által nyuvad ki...
És az ő vére töri meg Grooms átkát...
Vagy áldását?
 Krysta Hans

A Holtak Völgye

A lövedék zúgva, pörögve szelte át a levegőt és hangos puffanással csapódott a poros földnek, pontosan oda,
ahol egy szívdobbanással korábban még a forradásos képű félelf orra volt. A hegyes fülű, kócos férfi
szélvészsebesen gördült tovább, s a harmadik fordulat után bevetődött az egyik farakás mögé.
A bőrvértes, izmos ork nőstény komor vigyorra húzta száját, jól fejlett agyarai megvillantak a poros, késő
délutáni napfényben. Kiszámított lassúsággal nyúlt a következő - az utolsó - golyóért.
A félelf kihasználta a kínálkozó alkalmat: elrugaszkodott fedezéke mögül, és gyönyörű ívű bukfenccel
megcélozta a következő farakást. Az tisztán látszott, hogy egyetlen ugrással képtelen lesz átszelni a csaknem
hatméteres távolságot, de amint leérkezett, nem is a célba vett menedék felé gördült tovább, hanem felpattanva,
ugyanazzal a mozdulattal kirántotta porlepte zekéjéből utolsó lövedékét, és kiforduló könyökkel, alulról felfelé
irányozva a dobást az ork nőstény felé hajította azt. Csaknem sikerült a terve, ám a nőstény számíthatott valami
hasonló kísérletre - vagy egyszerűen csak a belé ivódott reflexek tették-, mert miközben felkapta a szürke
golyót, elpördült a félelf lövedéke elől. Fordulás közben átdobta bal kezébe végső fegyverét, és éppen a
megfelelő pillanatban útjára bocsátotta. A férfi izmain remegés futott végig, talán mozdult is volna, ám a golyó
- ezúttal - gyorsabb volt nála. A találat éppen a homloka közepén érte, és a becsapódás erejétől a férfi hanyatt
esett.
Hangos éljenzés csapott fel az eddig visszafojtott lélegzettel bámuló tömegből. Chiona még egy pillantást
vetett ellenfelére, aztán kihívó mosollyal körbefordult:
- Még valaki...?
Amikor látta, hogy nem talált újabb kihívóra, megvető horkantással megindult a játékmester irányába.

* * *

A szikár, falusi tanító kinézetű vénember szó nélkül leszámolta neki a győzelmi díjat, és Chiona keserűen
állapította meg magában, hogy ennyire kevés pénzt ilyen nehezen sose keresett még életében. Gondterhelten
indult a sülthal-árus asztala felé. Itt azonban újabb bosszúság érte, mert nem elég, hogy a csutakhajú,
izzadságtól bűzlő emberasszony felháborítóan drágán kínálta áruját, de a halak - bár inkább csak halacskák -
kicsik is, vékonykák is voltak és áradt belőlük valami nagyon halvány bomlásszag. Viszont ez volt az egyetlen
olyan ételárus, amit még talán meg tudott fizetni. Gyors fejszámolást végzett, de akárhonnan nézte, ha vesz
három halat meg egy korsó sört, akkor az már bőven több mint tizenöt réz - pedig összesen ennyi csörgött az
erszényében.
- Adjon nekem két jó, kövér halat! - szólította meg az éltes asszonyságot.
- Kövéjet?! Mind egyfojma - közölte az árus vállat vonva. Hiányzó két felső metszőfoga és sipító hangja
miatt Chiona csak alig-alig értette a szavait. - Öt jéz dajabja. Vájasszon kettőt, mielőtt még kihűl!
- Kettőt? Adjon inkább hármat tízért!
- Mondom: öt jéz dajabja - rázta meg a fejét az asszonyság. - Ha nem tetszik, vegyen máshol étket!
- Tíz rezet adok háromért! Nézze, ezt mind most nyertem! - Chiona kissé indulatosan meglóbálta a nő orra
előtt az imént kapott érméket. - Ha ad hármat, elmondhatja, hogy a Labdacsata győztese a maga halaira költötte
az egész nyereményét...
Az árus idáig csak a fejét csóválta, de a Labdacsata említésére vaksin hunyorogva méregetni kezdte az előtte
állót. Válaszát azonban az ork már nem hallhatta, mert megszólalt mellette egy artikulálatlan hang:
 - Aggya mind!
Chiona oldalt pillantva egy meglepően magas, potrohos, madártollakba és különös formájú csengettyűkbe
öltözött orkot látott, aki már szórta is a halárus kitartott tenyerébe az erszénye tartalmát - vagy negyven
rézpénzt -, s közben az ork nőstényhez fordulva ékes ork nyelven, vigyorogva folytatta:
- Ha kirakjuk a napra, estére már egész ehető lesz. Addig meg eliszogatunk valahol, rendben?
Chiona nem sokat tétovázott: amíg az éltes emberasszony a rezeit számolgatta, felmarkolt vagy tucatnyi
keszeget, és a sörsátorhoz legközelebb eső asztalig meg sem állt. Egyetlen morrantással odébb parancsolta az
ott ülőket - a falusi nagylegények vita nélkül engedték át neki a helyet.
Az első öt hal és két korsó sör elfogyasztásáig nem érdekelték a körülötte folyó események, a vele szemben
helyet foglaló fiatal ork undorodó fintoráról pedig egyáltalán nem vett tudomást. Miután legurította a harmadik
korsó habzó nedűt is, csak akkor vette alaposabban szemügyre - egy visszafogott böffentés keretében - jókor
jött vendéglátóját. Az ork fiatal volt, ránézésre még alig nőhetett ki a porontykorból, mégis íjat hordott a hátán,
egy kisebbfajta zsák mellett, övébe tűzve pedig jókora tollas buzogányt. Tüzetesebb vizsgálatra kitűnt, hogy
valójában nem is potrohos - inkább csak jól megtermett -, s tulajdonképpen a különböző színű és nagyságú
tollakkal, kavicsokkal, ismeretlen eredetű csontokkal és pikkelyekkel, továbbá kisebb-nagyobb szütyőkkel
díszített szíjai állnak rajta esetlenül. Különös ruhája alatt valami takarófélét viselt, aminek mintázatát körök,
négyzetek és háromszögek meglehetősen kaotikus halmaza alkotta. Testének azon részeit, melyek kilógtak
nem mindennapi vastagságú ruházata alól, halvány, sárgásbarnás szőrzet borította, mely csak a pofája két
oldalán sűrűsödött meg komolyabban. Chiona két feltűnő jellegzetességet vett észre rajta: a jövevénynek
hiányzott a jobb fülcimpája, és nem volt meg az a jellegzetes, igazán orkszaga.
- No, téged meg mi szél hozott ide? - kérdezte végül barátságosan.
- A nevem Dvufhereiluf - válaszolta az ork mély sóhajjal. - Varázsló vagyok, és szent küldetésben járok
ezen a barbár földön...
- Varázsló?! - vágott közbe Chiona teli szájjal. - Talán inkább sámánt akartál mondani.
- Nos, tényleg sámánnak tanulok...
- Na látod - bólintott elégedetten a nőstény. - Szóval, milyen szent küldetésben jársz ezen a barbár földön?
- Grooms, minden orkok öregapja személyesen bízott meg a feladattal...
- Személyesen? - vágott közbe szemöldökét ráncolva Chiona.
- Nos... igen, személyesen, bár nem egészen engem... Mert hiszen ki vagyok én hozzá képest...?! Hanem a
fősámánt. De őt személyesen! A tavaszi párzási szertartás kellős közepén! Lett is utána annyi ikerellés, hogy!
Ő aztán a sámángyűlésen megbízta a családok sámánjait, azok pedig megkerestek engem, mint az egyik
legmegfelelőbb harcos-sámánt népünkből az isteni küldetés beteljesítéséhez. Én senkit sem bízhattam meg,
ezért aztán jönnöm kellett...
- Na, és mit akar az öreg?
Az ifjú ork nyelt egyet a tiszteletlenség hallatán, de miután röpke pillantást vetett a nőstény vigyorgó
képére, inkább szó nélkül hagyta az istenkáromlást.
- Egy fejpántot.
- És mit tud az a fejpánt? - kérdezte ásítva Chiona. Fárasztó napokat tudhatott maga mögött: rengeteg
gyaloglás, éhezés, alvás az erdőben a puszta földön, mivel egy nyomorult istállót se talált út közben, éhezés...
most meg ez a kölyök az istennek se tud a lényegre térni... Figyelmét mindinkább a megmaradt keszegek
kezdték lekötni.
- Grooms tudja... - A sámán bizonytalanul megvakarta az orrát. - Úgy értem, Ő biztosan tudja, de nekünk
nem árulta el... Valami Glnya vagy Glogla vagy szóval egy kimondhatatlan nevű ősi isten ereklyéje, aki
hatalmas gilf sereget irányított ennek a fejpántnak a segítségével.
- Hatalmas gilf sereg? Na, az is jó régen lehetett!
- Régen volt - biztosította Dvufhereiluf. - Nagyon, nagyon régen. De az ereklye még megvan valahol,
állítólag ezen a kontinensen.
- És ki állít ekkora marhaságot?!
- Hogy ki?! Minden orkok öregapja. Grooms.
 * * *

Chiona hosszan gondolkodott. Vagy legalábbis úgy tett, de közben, mintegy mellékesen, egészen maga elé
húzta a halastálat.
- És minek neki az a sisak?
- Nem sisak, fejpánt. Amennyire tudom, össze akarja fogni a Kondor Birodalomban élő ork törzseket, hogy
belekezdhessen egy világméretű hódításba... vagy valami ilyesmi. De hát ki ismerhetné pontosan egy isten
szándékát?!
- Értem - bólogatott az ork nőstény, s közben gyors mozdulatokkal leszedte a húst az utolsó keszegről. - És
te azért jöttél, hogy megkeresd ezt az ereklyét, ugye?
- Én, az egyik sámán, aki átkelt a nagy vízen a birodalomból, meg néhány másik tanonctársam, akik még
alkalmasnak ítéltettek. Partot érés után viszont elszakadtunk egymástól, és önállóan próbáljuk megtudni a
fejpánt lelőhelyét.
- Aham. És tőlem - Chiona vádlón szegezte a kezében tartott halcsontvázat a sámánra - voltaképp mit
akarsz?
- Azt, hogy segíts - válaszolta Dvufhereiluf egyszerűen. - Legyél a nyelvem és a vezetőm.
- A nyelved? Úgy érted a tolmácsod? Nem beszéled az emberek közős nyelvét?
- Nagyon barbár nyelv az. Kimondani csak néhány szót tudok, azt és egyedül a volennek nevezett
nyelvjárásban. Ezért van rád szükségem. A segítségeddel teljesíteni tudom a feladatomat.
Chiona lassan letette a keszeg maradványait.
- Nem hiszem, hogy meg tudod te azt fizetni!
- Van nálam sárga fém. Mennyit kérsz? Tízet? Húszat?
- Legalább ötvenet - Chiona édesen mosolygott. - Plusz a költségek. De ennyiért már harcolok is.
- Megegyeztünk. Itt az egyik erszényem. Nem tudom pontosan, mennyi van benne, de a maradékot majd
odaadom, ha megtaláltuk az ereklyét. Úgyis a hajóra kell vinnünk...
- Hajó? - Az ork nőstény szeme mohón felcsillant. - Hajód is van?
- Jó hogy! Azzal jöttünk. De most a sámán őrzi, tudod, nehogy szétszaladjanak a rabszolgák. Ha meglesz a
fejpánt, hozzá kell elmennünk...
- Mért is? - kérdezte Chiona szórakozottan, miközben az asztalra borított aranyakat számolgatta. Tüntetően
nem vette észre a guvadt szemmel bámuló, sóvárogva nyeldeklő falusiakat, akik talán még soha nem láttak
együtt ekkora vagyont.
- Természetesen neki kell megidéznie Groomst és átadnia az ereklyét!
- Ja, persze. Ez természetes... Harmincnyolc - jelentette be végül mosolyogva. - Szóval, ha megvan az az
isteni bigyó, akkor elmegyünk a főnöködhöz, ő pedig kifizeti a hátralékot.
- Pontosan. Csak előbb még meg kell találni.
- Mit tudsz arról az izéről voltaképpen? Már úgy értem azontúl, hogy itt van valahol a kontinensen.
- Hát, nem sokat - vallotta be a sámán a fejét vakarva. - Tudom nagyjából, hogyan nézett ki, meg azt is,
hogy utoljára a Nagy Istenirtó Hadjárat során használta ez a Glogna vagy Gloyva. Aki egyébként quetter volt.
Chiona megvonta a vállát.
- Ennyi erővel drénül is beszélhetnél, akkor se értenélek jobban.
Dvufhereiluf mélyet sóhajtott.
- Igazából én se tudom, hogy mindez mit jelent. Nekem ennyit mondtak, ebből kell kiindulni.
Chiona elgondolkodva piszkálgatta fogát egy szálkával, és nagyon sokáig hallgatott.
- Azt mondtad, ez a sisak egy olyan gilfes dolog? - mondta végül.
- Tulajdonképpen igen. Annak a hülye nevű gilf istennek volt a fejpántja. Miért kérded?
- Ismerek valakit, akit nagyon érdekelnek a gilfek. Sőt, amennyire tudom, ez a kutatási szakterülete.
Mármint a gilfek történelme.
- A kutatási...?!
 - Szakterülete. Ne nézz így, gőzöm sincs, hogy ez mit jelent! Ő szokta így mondogatni. De csak amikor már
nagyon részeg...
- És hol van most ez az ork? - Dvufhereiluf izgalmában az orrát kezdte vakargatni.
- Nem ork. Ember. - Chiona kivette a szájából a szálkát. - Az Akadémián tanít.
- És hol van az az Akadémia? Messze? - kérdezte az ork sürgetően.
- Nordesben. Gyalog jó néhány hét - bólogatott szomorúan Chiona. - De lóval sokkal gyorsabb lenne - tette
hozzá reménykedve.
Dvufhereiluf egy pillanatra abbahagyta az orra vakarását, és örömmel bólintott.
- Ló! Lovat kell szereznünk! Láttam néhányat erre, de azok túl nagyok.
- Nagyok?! Hmm. Hát hozzád elég nagy kell, ahogy így elnézlek... Ez elég kicsi falu, nem lehet túl nagy a
választék. Ámbár, Grooms se tudja... Holnap majd megnézzük az állatvásárban. Úgyis lesz itt valami efféle,
merthogy sátoros ünnepet tartanak, ahogy látom. - Főúri mozdulattal intett körbe a halszálkával a tisztáson,
majd elégedetten eltolta maga elől a kiürült tálat. - Addig is keríteni kéne valami szállást - sóhajtotta.
A sámán bizonytalanul bólintott.
- Elvihetjük innen az egyik sátrat... - mondta végül rövid hallgatás után.
- Sátrat?! Nem, édes fiam, keresünk egy fogadót és kiveszünk két szobát. Az is van olyan jó, mint egy sátor
- tette hozzá vigyorogva.
- Nem bízom ezekben a kőrakásokban. Olyan büdösek, meg… - nem szeretem őket, na.
- Na jó, tőlem alhatsz akár az istállóban is. De az biztos, hogy én ma éjjel ki nem hagyom az ágyat.
Egyébként meg te fizetsz. - Nehézkesen feltápászkodott, és csontjaiban érezve az elmúlt hetek összes
fáradalmát elindult a falu felé. Nem nézett hátra, úgy is hallotta, hogy a másik követi.

* * *

Nem kellett sokat gyalogolniuk; a falusiak az ünnepi játékokat a település legkülső házától nem egészen
kétpercnyire, a tengerparton rendezték. Minthogy már sötétedett, a hazafelé hajtott állatokat kerülgetve jutottak
a faluba. A Fő utcára érkezve el se téveszthették volna a fogadót, közel s távol ez az egy volt belőle.
Tulajdonosa nem is adott neki nevet, a cégért pedig egyszerűen csak egy fatáblára festett sült csirke meg egy
korsó habos sör jelképezte.
Chiona habozás nélkül belökte a kopott lengőajtót, és mire a sámán utolérte, már hevesen alkudozott a piros
arcú, bikanyakú, széles vállú, fiatal fogadóssal.
Az ork nőstény mindenekelőtt azt tisztázta a tulajdonossal, hogy beszél-e persiül, és amikor a férfi bólintott,
boldogan vettette bele magát a rendelésbe. Néha kutató pillantásokat lövellt Dvufhereiluf felé, de mivel az ork,
pofáján teljes közönnyel, az egyik falat díszítő vadkanfejet bámulta, nem zavartatta magát.
Végül, amikor a fogadóssal mindenben megállapodtak, kedves mosollyal fordult a sámántanonchoz:
- Ez az ember megengedte, hogy az istállóban alhass. Az épület fából van, szerintem jól fogod ott érezni
magad. Csak hogy lásd, kivel van dolgod: rendeltem neked vacsorát is. Szereted a birkahúst, ugye? -
Dvufhereiluf szóra nyitotta a száját, de Chiona mézédes mosollyal folytatta: - Magamnak kivettem egy szobát.
Lealkudtam három aranyra. Ugye, nincsenek málháid?
Dvufhereiluf előrebillentette a hátán hurcolt zsákot, aztán az övén viselt szütyőkre meg tarsolyokra bökött.
- Ennyi az összes holmim. - Majd látva a nőstény ajakbiggyesztését még hozzátette: - Nem készültem
hosszú útra... Majd holnap megszerzünk minden szükségeset.
- Rendben. Ha lesz lovunk... vagy akármilyen hátasunk, arra már akár fel is pakolhatjuk. De én most
megyek aludni. Holnap se lesz könnyű napunk.

* * *

Chiona, miután gondosan magára zárta az ajtót, gyorsan levette kopott posztóköpenyét, lecsatolta
fegyvereit, megszabadult a bőrvérttől, kibújt poros csizmáiból, és rövid gondolkodás után lehúzta fekete
bőrnadrágját is. Mivel az egy szál, finom szövésű, ám meglehetősen szakadozott vászoningben igencsak
védtelennek érezte magát, kézbe vette arasznyi, csontmarkolatos tőrét és így már kicsit nyugodtabban azzal
együtt mászott be a puha ágyba. Pár szívdobbanás múlva már aludt is.
A másnap reggel ragyogó, kora őszi napfénnyel köszöntött rájuk. Chiona, mivel felvillanyozta a vásárlás és
a bőséges reggeli gondolata, már egészen korán kipattant az ágyból, és lerobogott a fogadóshoz.
- Megvan minden, amit kértem? - kezdte köszönés helyett.
A férfi szó nélkül bólintott, bár tekintete kissé elfelhősödött.
- Majdnem. A vajákos a nagyobbik részét megcsinálta, de a mérget nem volt hajlandó...
- Valahogy sejtettem - morogta az ork. - Nem is baj. Majd Lanfamborban megveszem, ami még kell.
A férfi két csomagot tolt elé, majd megtörölte izzadó homlokát.
- Szolgálhatok még valamivel, asszonyom? - kérdezte kissé erőltetett mosollyal.
- Igen. Reggelit kérek magamnak - majd a belépő sámán felé intve hozzáfűzte - meg a barátomnak.
- És mit hozhatok a kedves vendégeknek? - A fogadós nem is titkolta megkönnyebbülését.
- Sokat. Sajtos-sonkás rántottát, kenyeret, meg...
Orkul odavakkantott Dvufhereilufnak:
- Jó lesz a tej?
- Igen, ha nem erjesztett...
Chiona visszafordult a fogadóshoz:
- Meg két korsó friss tejet!
A két csomagot levette a pultról, és a sámántanonc kérdő pillantásától mit sem zavartatva magát leült az
ablak melletti asztalhoz.

* * *

Reggelizés közben, mintegy mellékesen megkérdezte az orktól:

- Mondd csak, nem akarsz valami kevésbé feltűnő ruhát venni magadnak?
- Kevésbé feltűnőt? - Dvufhereiluf szájában megállt a falat és gondterhelten nézett végig magán. - Úgy
érted, ez túl ünnepi?
Chiona nagyot nyelt, de mégsem vigyorgott.
- Igen, azt hiszem, ez a jó kifejezés. Szóval valami hétköznapibbat kellene hordanod.
- Ó, ez igazán egyszerű - derült fel a sámántanonc szőrös képe. - Csak felveszek egy köpenyt, és máris jó
lesz!
- Nem egészen erre gondoltam - sóhajtott Chiona. - Talán, ha felhúznál egy nadrágot, meg egy csizmát és
vennél egy bőrvértet...
- Minek?! - tette le az ork a fakupát őszinte döbbenettel.
- Nem érdekes - vonta meg a vállát a nőstény. - Csak arra gondoltam, egy ilyen nagy sámán, mint te, igazán
megteheti, hogy elvegyül a tömegben...
Dvufhereiluf tűnődve megvakarta az orrát.
- Majd meglátjuk...

* * *

A továbbiakban Chiona nem erőltette a témát. Inkább az előttük álló útról meg Nordesről mesélt.
Amikor végre mindketten eltolták maguk elől a tányért, akkor vettette fel ismét a problémáját:
- Van itt egy szatócs, a vásárba menet betérhetünk hozzá.
Dvufhereiluf nem ellenkezett, sőt akkor sem tiltakozott, amikor a fogadós jelbeszéddel értésére adta, hogy
három arannyal tartozik neki.
A szobájából a csomagjaival visszatérő Chiona elégedetten látta, hogy az ork szó nélkül leszámolja a
mutatott összeget, és komótosan kicammog a lengőajtón.
 * * *

A szatócsnál a sámán türelmesen kivárta, míg a nőstény felújította a ruhatárát, és akkor sem szólt semmit,
amikor Chiona választott neki egy fekete posztónadrágot, egy fehér vászoninget, meg egy vastag, szürke
köpenyt. Engedelmesen felvette a ruhadarabokat, és csak akkor mordult fel, amikor a nőstény nem akarta
engedni, hogy visszavegye a tollakkal és kavicsokkal ékes, bőrszíjakból álló díszruháját.
- Nem is rossz - csettintett végül elégedetten Chiona. - Így már egész embe... akarom mondani orkosan
nézel ki.
Dvufhereiluf megvonta a vállát.
- Hol lehet itt lovat kapni?!
Chiona kénytelen volt belátni, hogy ennél többet nem tehet, ezért miután a számlát kifizettette a sámánnal,
könnyű léptekkel megindult az állatvásár irányába.

* * *

A Fő utca végén hatalmas - na persze csak a helyi viszonyokat figyelembe véve - csődület és még nagyobb
hangzavar fogadta őket.
Chiona szinte azonnal, alig fertályóra múltán talált magához illő hátast, de az ork még egy órával később is
csak finnyásán méregette a lókínálatot.
- Válasszál már végre, hogy Grooms rogyassza rád az eget! - fakadt ki végül a nőstény. - Nem igaz, hogy
egyik se tetszik!
Dvufhereiluf szigorúan pillantott rá:
- Ez komoly döntés. Nem lehet csak úgy... - Ekkor hirtelen megláthatott valamit, mert a nőstény válla felett
elnézve felderült a képe, és határozottan megindult abba az irányba.
- Na, csakhogy... - sóhajtott Chiona, és gyorsan megfordult. Aztán földbe gyökerezett lábbal, leesett állal
úgy maradt. - Ezt nem gondolhatod komolyan... - suttogta rekedten, amikor végre visszajött a hangja.
Dvufhereiluf viszont nem hallotta, mert már fejét meghitten összedugva sutyorgott választottja - egy fekete
csacsi - lapátfülébe.

* * *

Chiona hiába próbálkozott bármivel; nem hatott se a röhögés, se az életveszélyes fenyegetés, később hiába
könyörgött, Dvufhereiluf hajthatatlan maradt. Még az se zavarta, hogy a lába leér a csacsi hátáról. Végül a
nőstény kénytelen-kelletlen belátta, hogy ez bizony szerelem első látásra. Csak annyit tudott elérni, hogy
szegény állatra való tekintettel vetetett még egy vezetéklovat a málhának.
- Otthon ti ilyeneket használtok?! - Próbálkozott még egyszer, amikor már kifele tartottak a faluból.
- Hát, nem egészen... - vallotta be a sámántanonc szemlesütve. - A mi lovainknak nincs ekkora füle, meg
szőre, és egy kicsit más a kiállásuk... De leginkább erre hasonlítanak.
- És mondd csak, nálatok mindenki ekkora, mint te?
- Úgy érted, termetre? Igen - bólogatott Dvufhereiluf -, azaz nem. A nőstények valamivel alacsonyabbak.
Chiona egy pillanatra lehunyta a szemét, és amikor felsejlett előtte a látvány, halkan felsírt a röhögéstől.
- Nem mondod, hogy pónikat használtok! - nyögte ki végül nagy nehezen.
- De bizony - bólintott lelkesen az ork. - Mért, tán van itt is olyan?
- Persze, hogy van. De csak a bányákban használják, meg a főurak gyerekei, amikor lovagolni tanulnak.
- A mi porontyaink is azon tanulnak, sőt néha azon is születnek - vágta ki büszkén Dvufhereiluf.
Chiona felcsuklott, de jobbnak látta, he nem forszírozzák tovább a témát.

* * *
 Az elkövetkező két hétben, miközben a hosszú országút poros hátát koptatták, volt alkalma megszokni
útitársa megjelenését. Mire feltűntek Nordes falai, már az se zavarta, hogy az ork az éjszakákat Gogh-gal, a
csacsival összebújva az út menti fogadók istállóiban tölti, az meg kimondottan örömmel töltötte el, hogy
Dvufhereiluf meg se próbált udvarolni neki.
Azt már az első napokban tisztázták, hogy a sámán nem hajlandó megenni se a birkahúst, se a halat, és
mivel Chiona se erre, se a ruházatára nem tett több megjegyzést, egész jól kijöttek egymással.
Nordesbe érkezve azonban kénytelen volt a sarkára állni.
- Márpedig itt nem alhatsz az istállóban - szögezte le ellentmondást nem tűrően. - Gogh egy ideig kénytelen
lesz meglenni nélküled.
- De miért? - értetlenkedett a sámán.
- Mert itt engem ismernek. Nem érdekel, hogy mit csinálsz a szamaraddal a szabadidődben, de ha nekem
rossz híremet költöd...
- Jól van, na. De csak a te kedvedért - sóhajtott Dvufhereiluf. - Pár napig kibírjuk, igaz, kicsikém? -
simogatta meg az állat nyakát.
Chiona rosszallóan csóválta a fejét, de nem szólt többet.
Nem sokkal napnyugta után értek a Gyakorlati Tanszéknek nevezett fogadó elé.
Chiona leugrott a nyeregből, és az állatokat gondolkodás nélkül bevezette az épület mellett álló istállóba.
Miután hátasaikat ellátták, a málhákkal bőven megrakodva az oldalsó ajtón léptek be az ivóba.
- Nahát, Halszagú Chiona! Te meg hogy' kerülsz ide?! - harsant szinte azonnal egy vidám kappanhang a
sarokból.
- Geron-dar Korda - morogta Chiona odapillantva. - Te még élsz?!
- De még hogy! - vigyorgott a kese hajú, horpadt mellkasú, vékonydongájú fiatalember. Jellegtelen arcát
csak egyetlen, késhegynyi forradás egyénítette. - Gyere, ülj ide a barátoddal együtt! Mi szél hozott?
Chiona, Dvufhereiluf kérdő tekintetére bólintott, és csomagjait a sarokba szórva leereszkedett a férfi melletti
székre. A sámántanonc inkább a fal menti padot választotta.
- Igazából Rufison mestert keressük. Találkoztál vele mostanában?
Geron-dar Korda tekintete elfelhősödött.
- Chiona, angyalom, te nem tudod? Rufison mestert elvitte a tüdőbaj. Tavasszal temettük...
Chiona zavartan meredt a kopott, összekaristolt asztallapra.
- Meghalt? - motyogta maga elé. - Azt hittem, ő sose...
- Mindenki halandó - vonta meg a vállát a kese hajú. - Egyébként miért kerested? - Közben a feléjük
pillantó pultossal jelbeszéddel tudatta a rendelésüket.
- Mert... - Chiona torka összeszorult, és pár percig semmit se tudott kinyögni. Érezte, hogy illene mondania
pár részvétteli szót, de igazából semmi se jutott az eszébe. Amikor Geron-dar elé tett egy korsó habzó sört,
hálásan pillantott a férfira.
- Nnnna... - mordult végül, amikor a korsót üresen letette az asztalra.
Dvufhereilufra pillantott, de az ork, mivel a beszélgetés közös nyelven folyt, egy árva kukkot sem érthetett
belőle. Épp ezért közönyösen kortyolgatta a kezébe nyomott korsó tartalmát.
- Tulajdonképpen a segítsége kellett volna - fordult vissza Chiona a kese hajúhoz. - Néhány kérdést akartam
neki feltenni a kutatási szakterületével kapcsolatban.
Geron-dar Korda elismerően füttyentett.
- Mostanában érdekel a történelem? - vigyorgott.
- Úgy is mondhatjuk - bólintott Chiona.
Percekig a gondolataikba merültek. A kese hajú nem kérdezett többet, Chiona pedig a megváltozott
helyzeten töprengett.
- És tifelétek mi újság van? - törte meg végül a nőstény a csendet.
- Semmi különös... - vonta meg a vállát Geron-dar. - A Mesterparlament rendületlenül működik, a
Xinoptikon még mindig áll… Mire vagy kíváncsi?
 - Járnak még ide az Akadémia hallgatói?
- Mit forgatsz abban a csavaros agyadban, te ork nőstény?! - kérdezte a kese hajú vigyorogva.
- Az legyen az én dolgom - mosolygott vissza Chiona. - Na, válaszolsz végre?!
- Persze, hogy járnak. Hiszen ez a Gyakorlati Tanszék. Már elfelejtetted?
- Akkor jó - bólintott a nőstény, és megropogtatta az utazástól elgémberedett nyakát.
Geron-dar elgondolkodva nézte pár pillanatig, aztán felállt.
- Csak okosan, kislány... - hangja szokatlanul komolyan csendült. - Aztán, ha segítség kell, csak szólj! Még
úgyis jövök neked eggyel...
Chiona bólintott, de mire felnézett, hogy megköszönje a sört, a férfinak már nyomát se látta.
- Ki volt ez a nyivászta? - riasztotta fel gondolataiból Dvufhereiluf hangja.
- Egy régi ismerős. Egyszer nem öltem meg, amikor megtehettem volna. Azóta barátok vagyunk. Azt
hiszem, számíthatunk rá, ha úgy hozza a sors.
- Ha te mondod - ingatta fejét kétkedve az ork.
- Most meg mit kötekszel?! - mordult fel Chiona. - Azért, mert nincsenek tollai, még lehet hasznos ember.
- Jól van no, engem aztán nem érdekel - visszakozott Dvufhereiluf. - Ma még enni is fogunk? - kérdezte
hirtelen.
Chiona egy pillanatig értetlenül nézett rá, aztán amikor felfogta az ork kérdését, elvigyorodott.
- Persze. Mit rendeljek?

* * *

A vacsorára elég sokat kellett várniuk. Mivel Dvufhereiluf az elmúlt hetekben hozzászokott az emberi
konyhához, most egy igazi ínyenc módjára válogatott a felkínált friss lepények, különféle sültek és a saláták
között. Chiona magában megállapította, hogy ha a sámán hajlandó lenne megszabadulni díszruhájától, egész jó
fickó, azaz hím lehetne.
Gyorsan elhessentette a gondolatot, és inkább az előttük álló feladatra koncentrált.
- Elnézést... bocsánat... - szólalt meg mellettük hirtelen egy izgalomtól remegő hang. - Az ott medvekarom?
Chiona elgondolkodva nézett a megszólalóra, beletelt pár pillanatba, mire teljesen felfogta az asztaluk
mellett álló figura látványát.
Az izgatott hang tulajdonosa egy vézna, világítóan szőke hajú fiatalember volt. Az Akadémia hallgatóinak
hagyományos köntösét viselte, orrán fémkeretes okulárét hordott, melynek lencséje hatalmasra nagyította
egyébként is valószínűtlenül kék szemét.
Remegő ujját a Dvufhereiluf nyakában függő medvekarom füzérre szegezte.
- Persze, hogy... - kezdte Chiona, majd a sámánra pillantva orkul folytatta: - A nyakadban medvekarom van,
ugye?
Dvufhereiluf átszellemült tekintettel pillantott fel a tányérjáról, de engedelmesen bólintott.
- ...medvekarom - fejezte be az imént megkezdett mondatot a nőstény közös nyelven. - Mért kérded?
- Mert... Azért mert... - A diák hangja minduntalan elcsuklott az idegességtől. - Én csak...
- Nyögd már ki! - Chiona kezdte elveszíteni a türelmét.
- Szóval azt akartam... - habogott tovább a fiú, fokozatosan vörösödve. - Nem tudom, hol kezdjem...
- Az elején. Vagy még inkább sehol - morogta a nőstény dühösen legyintve.
A szőke fiatalember Chiona arckifejezését látva hirtelen megemberelte magát.
- Holnap lesz a véká szigorlatom, és be kellene mutatnom legalább öt, saját gyűjtésű, különböző anyagi
komponenst - hadarta egy szuszra. - De a komponensárus már mindent eladott, a következő szállítmány pedig
legkorábban is csak holnapután érkezik. Nem akarok megbukni! - Az utolsó szavakat szinte már sírva mondta.
Chiona agyában vadul kergetőztek a gondolatok.
- Akkor ezt ismételd el érthető nyelven - mondta lassan, tagoltan.
A fiú szeme, ha lehet, még inkább elkerekedett a riadalomtól.
- De hát én teljesen ért...
 - Figyelj, fiam, erre nekem nincs időm! Nyögd ki, mit akarsz, aztán húzz innen a vérbe! - A nőstény
tekintete nem sok jót ígért.
- Venni... - habogta a fiú minden ízében remegve. - Megvenni egy karmot...
Chiona tekintete egy csapásra megenyhült.
- Mért nem ezzel kezdted?! És mire kell neked az a karom?
- Az előbb mondtam el... - nyüszítette a diák, de észrevehette a nőstény szemvillanását, mert gyorsan
folytatta: - Holnap fogok szigorlatozni vékából, és...
- Mi az a szigorlat?! - hördült fel Chiona. - És a véka, vagy mi?!
- Elnézést, maguk persze... - A fiú hirtelen teljesen megnyugodott, és sietve magyarázni kezdett:
- A szigorlat az egy nagyon komoly vizsga több félév... izé... szóval, majdnem minden addig tanult dolgot el
kell mondani. A véká pedig a varázstárgykomponens nevű tantárgyat jelenti. Ebből fogok holnap vizsgázni. A
varázstárgykomponens pedig...
- Azt már magam is tudom - vágott közbe Chiona. - Tehát, ha jól értem, szükséged van egy medvekaromra a
holnapi vizsgálatodhoz - mondta lassan. A fejében körvonalazódni kezdett egy ötlet.
A fiú arca felderült, és szinte a szeplői is világítottak a megkönnyebbüléstől.
- Igen, igen, pontosan erről van szó!
- És mennyit érne meg neked egy karom?
- Hét ezüstöt... Annyit biztosan!
- Nem egészen...
- Egy arany, egy egész arany! - licitált rá a fiú az iménti ajánlatára. A nőstény elgondolkodva fordult a
kulináris élvezetekbe merült sámánhoz:
- Mondd csak, Dvufhereiluf, megérne neked egy karmot a nyakláncodról, ha közelebb jutnánk az
ereklyéhez?
- Mit? Mi van? - mordult az ork teli pofával. - A füzérről egy karmot?! Te megvesztél! - nyelte le végre a
falatot, de a felháborodástól csaknem megfúlt. - Ez a felavatásom kelléke - morogta fenyegetően.
- Mit képzelsz magadról te...
- Nem akar adni belőle - fordult vissza Chiona a diákhoz.
- Adok érte két... nem, inkább há... két arany, három ezüstöt! Nagyon fontos ez a vizsga!
- Pedig sokkal közelebb jutnánk a megoldáshoz - mosolygott Chiona a sámánra. - És csak egyetlen karom...
- Hrrrrrrrr! - Az ork ajkát valami vadállati hörgés hagyta el. A fiú ijedten hátraugrott.
- Azt hiszem, az a nyaklánc nagyon fontos neki... - fordult vissza a nőstény sajnálkozó mosollyal a fiúhoz.
A diák idegesen lekapta az okuláréját, és gyorsan megtörölte.
- Több pénzem nincs, de ha várnak két napot, akkor szerzek.
Chiona a fejét csóválta.
- Nem gondoltad meg magad? - fordult vissza az időközben kissé lehiggadt sámántanonchoz.
- A küldetésért, talán... - morogta az ork kelletlenül. - De pont az kell neki, ami a füzéren van?!
- Miért? Van nálad több is? - kérdezett vissza Chiona óvatosan.
- Persze, hogy van. Hiszen komponens - vonta meg a vállát Dvufhereiluf. - Itt van a szütyőmben. Még
legalább hat.
- Azt hiszem, az is jó lesz - sóhajtotta a nőstény. Néha határozottan olyan érzése támadt, miközben a
sámánnal társalgott, mintha egy mocsárban próbált volna versenyt úszni.
Az ork szőrös képén megkönnyebbülés ömlött végig.
Chiona belekortyolt a sörébe, aztán kedvesen a fiúra mosolygott, aki ettől hátrált egy újabb lépést.
- Úgy néz ki, sikerült meggyőznöm. Azt mondja, mindössze két aranyért odaadja. De, ezenfelül még meg
kell tenned valamit... - Az ork lenyalta az ajkára tapadt sörhabot, és várakozóan pillantott a diákra.
A fiú egy pillanatig meredten bámulta, aztán összerázkódott.
- Megtenni valamit... ?! Várjunk csak egy percet! Nem, nem én nem vagyok olyan - rázta meg a fejét végül
nyakig vörösen.
- Nem tudom, mire gondolsz - mordult fel Chiona -, de biztos nem arra, amire én!
 - Lopni se fogok - emelte fel a kezét figyelmeztetően a diák.
- Arra nincs is szükség...
- És ölni se!
- Azt megoldjuk magunk is - nyugtatta meg a nőstény.
- Akkor?!
- Utána kéne nézni valaminek a könyvtárban - sóhajtotta Chiona, aztán mielőtt még a fiú tiltakozni
kezdhetett volna, gyorsan hozzátette: - Történelemmel kapcsolatos. De, ha leülsz, elmondom, hogy pontosan
miről is van szó.

* * *

Chiona csaknem negyedórán át magyarázott a magát Terrynek nevező fiatalembernek, és közben

folyamatosan fordította a diák és az ork között felmerülő kérdéseket.
Amikor abbahagyta, első dolga volt leöblíteni ezt a sok beszédet egy korsó sörrel.
- Tehát ti Gloyva, a gonosz quetter káoszisten fejpántját akarjátok megtalálni - összegezte Terry a
hallottakat.
A nőstény komoran bólintott:
- Dióhéjban...
- Hááát, nem könnyű feladat, az egyszer szent igaz.
- Mégis, mikorra tudsz utánanézni? - sürgette Chiona.
Terry elgondolkodva levette a szemüvegét, és törölgetni kezdte.
- Holnap vizsgázom, utána már nem hiszem. Ámbár... majd meglátjuk. De legkésőbb holnapután
hozzákezdek. Mivel a könyvtár este zárva van, aznap sötétedéskor itt találkozunk.
- Jó - bólintott beleegyezően Chiona. - Akkor holnapután.
Terry felállt, és búcsút intett. Két lépés után azonban visszafordult:
- Na, nézd, milyen hülye vagyok! Hát nem itthagyom a medvekarmot?!

* * *

Chiona tőle teljesen szokatlan módon az ajtóig kísérte Terryt, ahol - miután átvette a két aranyat - még
egyszer a fiú lelkére kötötte, hogy mielőbb kezdjen hozzá a kutatómunkához. Legnagyobb meglepetésére nem
volt szükség az életveszélyes fenyegetésekre, úgy tűnt, a diák érdeklődését anélkül is sikerült felcsigázni. így
aztán a nőstény megkönnyebbülten tért vissza a sámánhoz.
Az elkövetkező két napot városnézéssel töltötték, csak hogy eltereljék a figyelmüket a türelmetlen
várakozásról. Dvufhereilufot szemmel láthatóan nyomasztották a szűk utcák meg a sikátorok, és még Chiona
sem lelte örömét a céltalan kószálásban, pedig régen járt a Nordesi Mesterszövetség fővárosában.
Aztán ha nehezen is, de csak eljött végre a következő este. Alkonyattól kezdve türelmetlenül lestek, hogy
mikor jön meg a diák, és amikor kevéssel éjfél előtt az ajtóban megjelent Terry szőke hajjal keretezett szeplős
képe, Chiona felsóhajtott.
A fiú szeme alatt fekete karikák sötétlettek, arcára mély barázdákat szántott a kimerültség, de a szeme
diadalmasan csillogott.
- Kérek egy sört - kezdte köszönés helyett, és amikor a nőstény eléje tolta a saját, egyébként érintetlen
korsóját, csak egy biccentéssel köszönte meg.
- Nnnnaaa! - mondta a diák az első, jó hosszú korty után. - Van egy jó meg egy rossz hírem. Melyikkel
kezdjem?
- A jóval! - mordult fel Chiona, aki egyre nehezebben tudta türtőztetni magát.
- A jó hír - bólintott Terry engedelmesen -, hogy megtaláltam Runson mester jegyzeteiben a fejpántra
vonatkozó részt. Itt van, kimásoltam.
Köntöse ujjából két összetekert pergament halászott elő, és átnyújtotta a nősténynek.
 Chiona sietősen összerótt sorokat látott, de mivel legalább a kézírás szép volt, nem okozott gondot a szöveg
elolvasása.

- Én a helyedben nem ölném meg! - szólt közbe a sarokba húzódott démon, aki egészen eddig némán, karba
font kézzel figyelte a küzdelmet. - Ha megölöd, nehezen találsz majd helyette elég tehetséges vezetőt, aki
hordhatja a Vezírfejpántot!
- Az meg mi? - állította meg kegyelemütésre lendülő mancsát Zzerrr-ba'rahf. Kíváncsian szemlélte a démon
kezében himbálódzó karikát, s egy cseppet sem tűnt megilletődöttnek túl gyorsan visszatért vendégétől.
- Elhoztam, amit kértél. A tízezer gilf harcos Unt sorakozik a várad előtt. Ám az Aslantass idegen világáról
hozott lényekkel nem hiszem, hogy egykönnyen szót értenél. Ezért kell a fejpánt. De, csak ha nem akarod életed
végéig személyesen irányítani őket, akkor szükséged lesz egy megbízható vezetőre. A Vezírfejpánt viselője
bármit parancsolhat a gilfeknek, és azok engedelmeskednek, cserébe a fejpánt viselője viszont soha többé nem
szabadulhat a felelősségétől, így ettől a kis fejéktől sem. - A démon aprócska szája valami mosolyfélébe torzult,
miközben újra meghimbálta a kezében tartott, alig több mint arasz átmérőjű fémabroncsot. - Ráadásul a lelke
onnantól félig a gilfeké lesz, és amennyire különböznek a fajtátoktól, biztos, hogy nem ússza meg ép ésszel, akit
ez az áldás ér.
- Akkor sem értem, miért épp Gloyvát tenném meg a vezetőjüknek! Az unokaöcsém, benne volt minden
bizodalmam, a seregeimet irányította, most mégis az életemre tört...
- Tudom ki fekszik előtted, nekem nem kell bemutatnod. Más szemmel látom én ezt a világot. Kevés titka van
előttem. Higgy nekem; Gloyvának kell a gilfek vezírének lennie!
- R'leen'Ku! Szavaid mögött álnokságot sejtek! - mordult gyanakodva Zzerrrba'rahf, s bár már utolsó erején
volt, mégis felrugaszkodott a barlangterem padlójáról, hogy újabb mágikus rajzolatokkal erősítse meg a
démon kötését. Az nyugodtan, arcán gunyoros mosollyal várta ki, hogy a quetter király kimerültségtől
szédelegve újra a padlóra ereszkedjen.
- Erre ugyan nem sok szükség volt, de így talán már hiszel nekem, ha újra csak megismétlem: Gloyvának
kell a gilfek vezírének lennie!
- De miért, démon? - lihegte a másik továbbra is értetlen csodálkozással. - Hogy a segítségül hozott
harcosokkal taszítson le a tróngyűrűről, amikor visszavertük a Fekete Karmok seregét?
- Megértem bizalmatlanságod. Néped legősibb törvényei közé tartozik, hogy a legyőzöttnek pusztulnia kell,
mert csak akkor legyőzött. Tudom, ez százszorosan áll a lázadókra. Nekem viszont hatalmamban áll, hogy
örökké hü rabszolgáddá tegyem Gloyvát... már ha tényleg csak egy tarkón csapás választja el a jobblétre
szenderüléstől...

Itt ért véget az első szöveg, de a következő oldalon folytatódott:

A szivárványszínekben gomolygó fergetegből egyetlen rémséges alak bontakozott ki, akinek láthatóan
cseppet sem ártottak a káosz vad örvénylései, sem a hatásukat kivédeni próbáló, szerteszakadó, szétdurranó
ellenvarázslatok spontán kitörései. Egyetlen szemében gonosz derűvel figyelte a körülötte tomboló pusztulást.
Hosszú fülei az ég felé meredtek, hegyes fogai elővillantak, miközben szamárhangon felnyerített, majd
toppantott egyik patájával, ami a lába végét díszítette.
Ha eddig tombolt és pusztított a káosz, hát akkor erre a jelre a világot kezdte el darabjaira szaggatni.
Egyetlen pillanat alatt robbantak szét a védelmi mágiák messze a környéken, és mindent ellepett a
szivárványszínű förgeteg. Senki nem tudta, mi történik, a legkevésbé Zzerrrba'rahf, aki hirtelen elvesztette
minden tájékozódó képességét és zuhanni kezdett. Anyagtalan csápokkal fonódott köré valami erő, és egyetlen
rántással kimozdította az eddig ismert dimenziók közül. Ahová került, az leginkább olyan volt, mint egy
buboréknyi köztes lét két valóság között. Hamarosan rájött, hogy nem egyedül lebeg itt, hanem két másik lény
társaságában. Az egyiket rögtön megismerte. Gloyva volt az, kissé áttetsző valójában, szemében szokatlan
élénkséggel, fején pedig... a fejéről hiányzott a Vezírfejpánt...
/Ablefarus Szisszifusz: Élet az Ősök előtt/
 Chiona felolvasta, és közben orkra is fordította, hogy Dvufhereiluf értse, miről beszélnek. Amikor a végére
ért, a nőstény értetlenül nézett fel, és pillantása Terry lázasan csillogó tekintetével találkozott.
- Mi ez az egész?! - hördült a nőstény. - Én ezt nem értem!
A fiú összeráncolta a szemöldökét.
- Mit nem értesz? Itt van leírva az általatok keresett fejpánt hiteles története.
- De itt egy szó sem esik arról, hogy most hol van!
- Nos - húzta fel a vállát Terry -, ez a rossz hír. De azt, ugye, te se vártad, hogy majd egy kincskereső
térképpel jövök vissza, amin piros kereszttel van bejelölve a pontos lelőhely?! Netán még azt is megmondom,
milyen mélyre kell ásnotok?!
Chiona olyasmit mormogott maga elé, hogy: de igen, éppen arra számított; a fiú viszont lelkesen az asztalra
csapott:
- Legalább az feldobhatna, hogy létezik. Érted?! LÉTEZIK!
- És ennek mért kéne örülnöm annyira, he? - villantotta ki az agyarait a nőstény, de Terry ezúttal nem rettent
meg.
- Mert így most már biztosan nem fantomot kergetsz - vigyorgott.
- Én eddig sem kételkedtem - mordult fel Chiona -, hiszen maga Grooms bízta meg az előkerítésével
Dvufhereilufot!
- Ugyan, az istenek sem tévedhetetlenek - vonta meg a vállát a diák aztán látva Chiona pillantását, gyorsan
témát váltott: - Egyébként meg nem is ez a lényeg, hanem, hogy találtam egy kézzelfogható szálat amin el lehet
indulni!
- Miről beszélsz?!
- Láttad a szövegaláírást? Ezt már én is így találtam a mester jegyzeteiben. Ő is csak idézett! Mégpedig ettől
az Ablefarus Szisszifusztól...
- És?! - kérdezte Chiona sürgetően.
- Nincs más dolgotok, mint megtalálni azt a könyvet, amiből Rufison mester idézett. Abban biztosan le van
írva a fejpánt további sorsa is...
- És, ha még sincs? Akkor hogyan tovább?!
Terry felvonta a szemöldökét:
- Honnan tudjam?! Én kaptam a feladatot, hogy megtaláljam azt a tetves fejpántot, vagy ti?! Amit tehettem,
azt megtettem. Na, további jó mulatást. Én megyek, és végre kialszom magam. Egyébként meg... szívesen.
Chiona gondterhelten nézett a távozó után.
- Khmm... - riasztotta fel merengéséből Dvufhereiluf torokköszörülése.
Chiona mélyet sóhajtott, majd pár szóval gyorsan vázolta az elhangzottakat.
- Igaza van az embergyereknek - vélte a sámántanonc. - Ez legalább olyan nyom, amit lehet követni. Vagy
nem?
- Tudod, mekkora feladat megtalálni egy könyvet egy ekkora kontinensen?! Ráadásul még az sem biztos,
hogy itt van Maldiberánon!
- Ez már a te gondod. Azt hiszem, én is megyek aludni - állt fel az ork, és indult az istálló felé. Chiona utána
akart szólni valamit, de aztán inkább visszanyelte. Végül, nem is mondtak akkora baromságot ezek ketten. A
legfontosabb, hogy minden feladatra a megfelelő embert kell megkeresni...

* * *

Másnap korán ébredt. Anélkül, hogy Dvufhereilufnak egy szót is szólt volna, még reggeli előtt elindult.
Egyenesen a Vértestvérekbe tartott. Ez a nem túl népszerű fogadó a város nyugati részében, csaknem a falnál
komorlott.
Amikor Chiona belökte a kocsmaajtót, a fogadós - egy szikár, talán ötvenes éveiben járó, közömbös
tekintetű férfi, aki éppen a pult törölgetésével foglalatoskodott - felhúzta a szemöldökét:
 - Orksört nem tartunk - mordult barátságtalanul.
- Akkor adjon egy véres-mézest - mosolygott engedékenyen a nőstény, és mivel az ivóban rajta kívül nem
volt más vendég, fesztelenül lehuppant a pult melletti székek egyikére.
A férfi szó nélkül elé tolt egy pohárnyit a méregerős pálinkaféléből, és tüntetőleg tovább folytatta a
takarítást.
Chiona beleszagolt az italába, majd egy ezüstöt tett a pohara mellé.
- Hagynék itt egy levelet egy barátomnak - mondta halkan. - Geron-dar Kordának hívják. Sürgős az üzenet.
A fogadós kezében egy fél szívdobbanásnyira megállt a törlőkendő, de aztán folytatta a munkáját, mintha
mi sem történt volna.
- Miért nem a Rendházba megy? - vetette oda végül foghegyről a nősténynek.
- Mert hozzá kell, hogy eljusson - mosolygott rendületlenül Chiona, és még egy ezüstöt tett le a pultra.
- Hagyja csak ott. - A férfi nem nézett az orkra. - Ha erre jár, majd odaadom neki.
Chiona bólintott, és köszönés nélkül távozott. A véres-mézesbe inkább bele se kortyolt.

* * *

Jókora kerülővel ment vissza a Gyakorlati Tanszékbe, és nem sietett túlzottan, így csaknem dél volt, mire
belépett az ajtón.
- Na, csakhogy! - szólalt meg mellette egy ismerős kappanhang. - Már azt hittem, sose érsz vissza.
- Gyors voltál - bólintott elismerően Chiona.
Geron-dar Korda vállat vonva nyugtázta a dicséretet, és intett a nősténynek, hogy üljön le.
- Miről van szó, kislány? - tért azonnal a tárgyra. - Bevallom, megijesztettél.
- Hm. Azt kötve hiszem... Azért hívtalak, mert meg kellene keresni valamit. Ebben ti vagytok a legjobbak.
A férfi elhúzta a száját.
- Közelebbről?
- Egy könyv. Az írója Ablefarus Szisszifusz, a címe pedig: Élet az Ősök előtt.
- Mennyi?
- Tíz? - Chiona a férfi fejrázását látva módosított: - Tizenkettő?
- Legalább tizenöt. De a költségektől függ. Mennyire sürgős?
- Eléggé... - Észrevette a Geron-dar szájzugában megránduló mosolykezdeményt. - Annyira azért nem - tette
hozzá sietve.
- Jó. Tehát módjával. Öt nap múlva itt vagyok.
Miután elment, Chiona pár percig még kedvetlenül bámulta a falat. Újabb öt nap. Kezdte unni ezt az egész
ügyet.

* * *

Az ötödik napon, amikor éppen kímélő reggelijét, a kolbásszal töltött tyúkot fogyasztotta, lehuppant mellé a
kese hajú férfi.
- Demvurban van, egy Sournubus nevű kastélyban - mondta bevezetés nélkül. - Nyolc évvel ezelőtt
szállíttatta oda egy nyugalomra vágyó nagyúr, a teljes könyvtárával egyetemben.
Chiona megkönnyebbülten sóhajtott.
- Voltak nehézségeid?
- Nem mondhatnám - vonta meg a vállát a férfi. - Marad a tizenöt. És, csak a jó szívem miatt, kapsz egy kis
segítséget.
- Igen? - Az ork élt a gyanúperrel, hogy a feladat, amivel megbízta Geron-dart, tényleg túlontúl könnyű
lehetett.
- Van arrafele egy régi... khm... üzletfelem. Ha megkeresed, és rám hivatkozol, valószínűleg segíteni fog.
- Régi ismerős? Úgy értem, él még?
 - Nem az a könnyen haló fajta... bár a szakmája elég veszélyes.
- Mert? Ki az? És mivel foglalkozik? - pillantott fel Chiona a tányérjáról.
- Kalózkodik. A neve pedig: Véreskezű Barrgaron.
Chiona nyelt egyet. Nem élt olyan ember - tünde vagy ork - Maldiberan keleti partvidékén, aki ne ismerte
volna ezt a nevet.
- Hát, nem tudom, jó ötlet-e - ingatta bizonytalanul a fejét a nőstény. - Miből gondolod, hogy segíteni fog?
- Van egy tervem - nevetett nem is titkolt felsőbbséggel Gerondar.
- Elárulod nekem is?
- Végül, mér' ne tudhatnád? - A kese hajú elgondolkodva dörgölte meg az állát. - Mint mondtam, Barrgaron
régi üzletfelem. Egy sajnálatos félreértés miatt néhány éve megszakadt a kapcsolatunk, de most úgy fest a
helyzet, hogy megint belekezdhetnénk egy közös vállalkozásba.
- És hogy jövök én a képbe?
- Te leszel a követem.
Chiona értetlenül pillantott a férfira.
- Küldök veled egy levelet, amiben üzletet ajánlok neki. Mivel nem tudja, hol találhat rám, azt is megírom,
hogy csak veled üzenheti meg a találkozónk helyét s idejét.
- És ha nem érdekli az üzlet? Vagy kínzással kiszedi belőlem, hol vagy?
- Abban biztos lehetsz, hogy érdekelni fogja az ajánlatom. Az megeshet, hogy ki akar majd faggatni, de az
is benne lesz a levélben, hogy ha nem te hozod az üzenetét, akkor nincs üzlet.
- Nem hiszem, hogy ez...
- Elég lesz. Ismerem Barrgaront. Lehet, hogy kalóz, de tisztességes üzletember.
Chiona nem vitatkozott tovább. Bár komoly kételyei voltak a dologgal kapcsolatban, úgy döntött, azokat
megtartja magának. Geron-dar rövid hallgatás után hátratolta a székét.
- Mikor indulsz? - kérdezte még, mielőtt felállt volna.
- Minél előbb. Még ma keresek egy hajót, aztán attól függ... - vonta meg a vállát a nőstény.
- Hajót? Azt hiszem, ez nem lesz probléma, van rá ötletem. A kis barátodat viszed magaddal?
- Dvufhereiluf! - kapott a fejéhez Chiona. - Még neki is szólnom kell.
- Szóval viszed - szögezte le a kese hajú. Szemében kaján szikrák gyúltak. - Megértelek, én se hagynám itt a
helyedben. Este hozom a levelet.
Az ork tűnődve pillantott utána.

* * *

Reggeli után Chiona a sámán keresésére indult. Dvufhereilufra az istállóban, a csacsi mellett akadt rá, amint
mély transzban, kifordult szemekkel társalgott a szellemekkel. Chiona percekig szólongatta, de mivel a
sámántanonc nem reagált, egy legyintéssel otthagyta.
Egész nap a várost járta. Nem tudta ugyan, milyen helyre készülnek, de megpróbált mindenre felkészülni:
vett hálózsákot, szárított húst, aszalt gyümölcsöt, zabostarisznyát, mérget, rontástól óvó amulettet, sebgyógyító
kenőcsöt, dobótőrt - abból mindjárt négyet -, fáklyát és még sok más hasznos holmit.
Napszállta után jócskán megrakodva, fáradtan ért vissza a fogadóba.
Dvufhereilufot az ivóban találta Geron-dar társaságában. A kese hajú a kockapóker szabályait magyarázta,
de komoly nyelvi nehézségekbe ütközött.
- Na végre, csakhogy megjöttél - mordult Chionára a sámán üdvözlésképpen. - Legalább tolmácsolhatsz.
Chiona ingerülten húzott ki egy széket.
- Ez most engem rohadtul nem érdekel - rántotta meg a vállát, és kérdőn nézett Geron-darra. - Találtál
hajót?
- Mármint én? Nem azt mondtad, hogy te keresel egyet?!
- Ne szórakozz velem! - morogta a nőstény. - Reggel azt mondtad, van egy ötleted!
 - Az ötletem? - A kese hajú tűnődve dörzsölte meg az állát. Ujjai alatt hersegett a borosta. - Ja, persze. Igen.
Szerencsétek van; holnap hajnalban fut ki a kikötőből egy csempészhajó Demvur érintésével Zhilian felé.
Történetesen ismerem a kapitányt.
- Mennyi?
- Tíz arany fejenként. És lovat nem vihettek a fedélzetre.
- Tíz arany?! - szisszent fel Chiona. - Ennyiből ketten elutazhatnánk egész Zhilianig!
- Persze. Csak azt ne felejtsd el, hogy nincs az a hajó, ami elvinne Demvurig!
A nőstény megadóan felemelte a kezét.
- Végül is, nem én fizetek - vonta meg a vállát. - Holnap hajnalban?
- Igen, napkeltekor. Ne késsetek, mert nem fognak várni rátok! Most pedig mennem kell. Itt van a levél.
Amikor a férfi ellépett Chiona mellett, kedvesen megpaskolta a nőstény vállát.
- Csak ügyesen, kislány! - szólt halkan. - És ha visszajöttél, mindenképpen keress meg!
Chiona bólintott, majd Dvufhereilufhoz fordult.
- Remélem, felkészültél. Holnap indulunk.

* * *

Még aznap este nagyon összevesztek. A sámán nem akarta eladni a hátasát, arról meg hallani se akart, hogy
otthagyják a fogadóban.
Chiona végül nagy nehezen meggyőzte, hogy szegény jószágnak sokkal jobb sora lesz, ha nyugodt
körülmények között a szárazföldön marad, mint ha elvinnék magukkal egy Grooms se tudja, milyen hosszú
tengeri utazásra. Dvufhereiluf végül csak belátta a nőstény igazát, és az indulás hajnalán érzékeny búcsút vett a
csacsitól. Egy egész aranyat adott a fogadósnak, hogy jól tartsa, amíg távol lesz tőle. Chiona csak a fejét
csóválta ekkora pazarlás láttán.

* * *

Hajnalban felszálltak a Néma Sikoly nevű ütött-kopott csempészhajóra. A kapitány, a körülményekhez

képest, tisztességesen gondoskodott róluk: ők kapták meg a hajó egyetlen kabinját.
A tengeri utazás hat napig tartott; a hetedik reggelen horgonyt vetettek a partvonalat szabdaló, száznyi
öblöcske egyikében.
Chionát és a sámántanoncot hasas csónak vitte ki a szárazföldre, ahol a parti fövenyen egy nagydarab,
hosszú, fekete hajú, rideg pillantású ork várta őket, testőrei társaságában.
- Ez az a nőstény, nagyuram - hajolt csaknem földig az őket kikísérő kapitány az ork előtt.
Az egy intésével mindenkit odébb parancsolt, és érdeklődve mustrálgatni kezdte Chionát. Dvufhereilufról
mintha tudomást sem vett volna.
A nőstény állta egy darabig a fürkész pillantást, de aztán amikor a csend már kezdett feszültté válni,
felmordult.
- Ha még sokáig itt állunk, tyúkszem nő a talpamon.
Halvány mosoly jelent meg a komor arcon.
- Tudod, hogy ki vagyok - állapította meg a kalózvezér. - Nem félsz tőlem?
- Miért? Kéne?
- Nem ártana - bólintott a másik tűnődve.
- Ugyan! Mit tehetsz velem?! - vonta meg a vállát Chiona. - Lemészárolsz, kifosztasz és a hullámat a
tengerbe dobod?
- Például...
- Akkor sose tudod meg, miért jöttünk.
- A hulládat is szóra bírhatom. Mielőtt bedobom a tengerbe...
A nőstény lebiggyesztette az ajkát.
 - Elég közönséges megoldás. Mi lenne, ha inkább meghallgatnál?
- Ez is egy lehetőség. De tudod, mit? Szeretem a kockázatot. Hallgatlak.
- Geron-dar Korda küldött neked egy levelet. Ha szólsz az emberednek, hogy engedjék le a nyílpuskáikat,
akkor odaadom.
Barrgaron intett az egyik testőrének, aki odaugrott Chionához és a nőstény dühös mordulásával mit sem
törődve szakértő kezekkel átkutatta. Hátralépve, anélkül, hogy tekintetét egy pillanatra is levette volna az
orkról, átnyújtotta a kérdéses tekercset a főnökének.
A Szabad Testvériség vezére gyorsan átfutotta a levelet, aztán szája szögletében mosollyal ismét Chionára
nézett.
- Tudod, mi van benne.
A nőstény szó nélkül bólintott.
- Ettől még nyugodtan megölhetnélek. - Barrgaron szemében gúnyos szikra villant. - Nem érdekel a kis
seggdugasz ajánlata!
Chiona gyomrát jeges marok szorította össze, de rezzenéstelenül állta a kalóz tekintetét.
- Ettől mi még köthetünk üzletet - vonta meg a vállát.
- Nem semmi egy nőstény vagy te, hallod! - nevetett fel hirtelen Barrgaron. - Na, mondjad, te milyen üzletet
kínálsz! Hátha kedvemre való lesz...
Chiona próbálta figyelmen kívül hagyni a testét vizslató, félreérthetetlen pillantást, de azért kissé
megborzongott.
- A társam - intett Dvufhereiluf felé - isteni küldetésben jár. Grooms bízta meg egy nagyon fontos
feladattal...
- Nem érdekelnek az istenek.
- És a részesedés? - mosolygott a nőstény kihívóan.
A kalóz a sámántanoncra pillantott és kétkedve mérte végig.
- Mennyi?
- Mondjuk ötszáz arany... - blöffölt Chiona.
- Elég karcsú összeg egy istenhez képest - horkantott Barrgaron. - Legyen inkább ötezer.
- Ennyire nincs felhatalmazásom, de ha elengedsz bennünket és teljesítjük a küldetést, beszélhetünk róla.
A kalóz a fejét ingatta.
- Rossz a sorrend, kedvesem. Először beszélünk róla, aztán ha sikerül meggyőznöd, akkor esetleg
elengedlek titeket.
- Legyen hát. Grooms azzal bízta meg a társamat, hogy keressen meg egy ereklyét, egy bizonyos Gloyva
nevű isten fejpántját, amit az isten minden kincsével egyetemben valahol ezen a kontinensen ástak el! Hogy
pontosan hol, az le van írva egy könyvben.
- És hol van az a könyv? - húzta fel a szemöldökét a kalóz.
- Itt a környéken. Egy Sournubus nevű házban.
- Sournubus? - Véreskezű Barrgaron arca összerándult, mint akit darázs csípett farba. - Oda akartok menni?
- Persze. - A kalóz grimasza láttán Chiona gyomrába ismét belemarkolt a jeges kéz. - Tudod, hol van?
- Tudom. De annál még az is jobb lenne nektek, ha én ölnélek meg titeket...
- Miért? - nyögte a nőstény hirtelen kiszáradt torokkal.
- Mert az az átkozott kastély már évek óta... - Barrgaron elharapta a szót, mint aki felindultságában
majdnem kikottyantott valamit, amit nem kellett volna, majd csak annyit mondott: - Az a ház el van átkozva.
Chiona idegesen pillantott a közönyös képpel álldogáló sámánra, aztán megnyalta cserepes ajkait.
- Márpedig ott van a könyv, úgyhogy oda kell mennünk.
- Tőlem... Ha ennyire nagyon vágyod azt, ami még a halálnál is rosszabb... - Barrgaron láthatólag minden
érdeklődését elvesztette a téma iránt.
- Rosszabb a halálnál?! Mire gondolsz?
- Majd megtudod. Én a helyedben... eh, kit érdekel?! Menjetek! Egy emberem elkísér a hágó aljáig. Oda
úgyis csak egy út vezet, vissza erre fogtok jönni, hacsak nem ácsoltok egy tutajt... A málhátokat nyugodtan itt
hagyhatjátok, ott már úgyse lesz rá szükségetek. Ha valamilyen csoda folytán mégis túlélnétek, akkor
tárgyalunk a kincsről. De egyet jól jegyezz meg: nappal gyertek, mert ha nem, akkor az embereim azonnal,
kérdés nélkül lemészárolnak!
Chiona szóra nyitotta a száját, de a vezér már elfordult tőle. Egy intéssel melléjük rendelt egy harcost a
testőrségéből, és nekik már csak annyit vetett oda, hogy „Menjetek!”, így nem lévén más választásuk, szó
nélkül követték vezetőjüket.

* * *

Borzalmasan nehéz terepen kellett átvágniuk; az előrejutást vízmosások, szakadékok és zegzugos hegyi
kaptatok nehezítették. Fél napig mentek megállás nélkül mind feljebb és feljebb, míg eljutottak az eddigi
legmeredekebb kaptatóhoz. Itt a vezetőjük lecövekelt, és az út során most először megszólalt:
- Arra fel. Ne térjetek le az ösvényről!
- Miért? Mi lesz akkor? - akarta tudni Chiona, de a férfi csak a vállát vonogatta.
A nőstény Dvufhereilufra pillantott, aztán mély sóhajjal megindult felfelé. A sámán szó nélkül követte.
Nagyjából tízpercnyi kínlódás után egy lankásabb részhez érkeztek. Itt már az ösvény is kiszélesedett egy
kicsit, úgyhogy végre megálltak kifújni magukat.
Chiona még a hajón úgy rendezte el a holmiját, hogy ha esetleg menekülniük kell, a legszükségesebbek
akkor is nála legyenek, így most legalább enni- és innivalóban nem szenvedtek hiányt. Mivel már jócskán
elmúlt dél, le is ültek falatozni.
- Miért hazudtál annak a fekete hajúnak? - érdeklődött váratlanul Dvufhereiluf.
Chiona szájában megállt a falat.
- Honnan tudod, hogy mit mondtam?! Azt hittem, nem beszéled a közöst!
- Nem beszélem, de azt sose mondtam, hogy nem értem.
- De hát... - Chiona gyorsan végiggondolta, hogy miket beszélt a sámán előtt. - Ezt miért nem mondtad
korábban?
- Kérdezted?
- Igen. Azaz... nem - ismerte be kelletlenül a nőstény. - Igazad van. Csak arról volt szó, hogy nem beszéled
az emberek nyelvét.
- Na látod. De még nem válaszoltál.
- Abban bíztam, hogy egy nem létező kincs ígéretével rá tudom venni, hogy elengedjen minket. Aztán majd
csak meglépünk előle valahogy...
- Arra nem gondoltál, hogy mi lesz, ha rájön, hogy átverted?
- Akkorra már nálunk lesz a fejpánt. És különben meg miért ne létezhetne a kincs?!
Dvufhereiluf egy pillanatig merőn bámulta, majd megrázta fejét.
- Igaza volt annak a fattyúnak. Tényleg nem semmi egy nőstény vagy...
- Ne udvarolj! Nekem az is elég, ha a végén tisztességgel kifizetsz.
- Efelől ne aggódj! - Az ork szeme gúnyosan villant. - Én mindig betartom, amit megígérek.

* * *

Miután befejezték a kései ebédet, gyorsan felszedelőzködtek. A rövid lankás terep után az ösvény
meredeken kanyargott egyre feljebb, mind kevesebb kapaszkodót kínálva az utazóknak. A végén már azt
hitték, nem bírják tovább; megfelelő felszerelés nélkül szinte képtelenségnek tűnt, hogy folytathatják az utat.
Az egyik sziklaplatóra felkapaszkodva azonban hirtelen káprázatos látvány tárult a szemük elé.
Fenn álltak a hegy tetején. Innen is csak egyetlen igen meredek út kanyargott tovább. Áthaladva két
embermagasságú szikla között az ösvény egy szűk, árnyas völgybe futott le. A szoros másik végén, ott, ahol a
sziklák közül kivillant a tenger fekete sávja, állt a várkastélyszerű épület.
 Valaha gyönyörű lehetett, de mostanra az évek - évtizedek?, évszázadok? - és az időjárás viszontagságai
megtették a magukét. Még ilyen messziről is jól látszott, hogy az egyik őrtorony beomlott, a fal foghíjas és a
kapu mellett egy hatalmas lyuk tátongott.
A Magnius ekkor bukott a tőlük jobbra eső hegytető mögé, hirtelen homályba borítva a két utazót.
- Ma már nem érünk oda - sóhajtott Chiona. - Szerintem álljunk meg itt, aztán majd holnap körülnézünk
odalent.
A sámán szó nélkül bólintott, de látszott rajta, hogy a gondolatai egész máshol járnak. Chiona előszedte
zsákjából a kicsire összehajtott hálózsákot, és miután kiosztotta társára az első őrködés jogát, gyorsan
elhelyezkedett, és mély álomba zuhant.
Nem sokkal éjfél után arra ébredt, hogy valaki rázogatja a vállát. Gyorsan felült, de szinte rögtön megérezte
a veszélyt. Dvufhereiluf mellette guggolt, kezében a tollas buzogányát szorongatta. Ujját a szája elé téve jelezte
Chionának, hogy maradjon csendben, de a figyelmeztetésre semmi szükség nem volt. Ekkorra már a nőstény is
hallotta azt a furcsa hangot. Mintha karom csikordult volna a sziklán. Bár kiválóan látott maga körül mindent a
csillagfényes éjszakában, a hang gazdáját még nem sikerült felfedeznie. Aztán hirtelen megérezte a szagot:
farkas!
Azonban a jellegzetes vadállati bűzbe keveredett valami egészen más, határozottan emberi szag is...
Megszorította a kardja markolatát, és nesztelenül felguggolt.
A feszültség szinte tapinthatóvá vált a várakozás pillanatai - percei - alatt. A nőstény érezte, ahogy a vér
egyre sebesebben áramlik az ereiben és szinte elviselhetetlenül hangosan dübörögni kezd a fülében. Már-már
arra gondolt, hogy feláll és körülkémlel, amikor hirtelen rájuk szakadt az iszonyat.
Súlyos, szőrös testek vágódtak ki a sziklapárkány alól, nem egy, hanem legalább három, hófehér agyarak
villantak a csillagok fényénél. Förtelmes bűzük Chiona érzékeny orrába mart.
Ketten zúdultak rá, a harmadik a sámánt vette célba.
Chiona villámgyorsan kitért első támadója elől, és - miközben a hatalmas fogsor a karja mellett a levegőben
csattant, langyos nyálpermetet fröcskölve a vállára - fürgén lecsapott a markolatgombbal. Érezte, hogy talált az
ütés, de mivel nem tudott igazán nagy lendületet venni előtte, ez csak arra volt elég, hogy kicsivel odébb lökje
ellenfelét. Közben a másik oldalról is mozgást érzett. Anélkül, hogy odafordult volna, átlendült az előbb pofán
gyűrt farkas hátán, és a vállán átfordulva gurult egyet. Szinte azonnal ismét felegyenesedett, de eközben a
kardjával teljes erejéből előredöfött, ellenfele vélt irányába.
Az imént dobbantónak használt támadó ekkorra már ugrott is a prédára, így szinte szabályosan felnyársalta
magát a hirtelen előreszegezett fegyverre. A hatalmas test súlya kicsavarta a nőstény kezéből a kardot. A másik
állat egy szívdobbanásnyira megtorpant, de amikor látta, hogy Chiona fegyvertelenné vált, nem habozott
tovább, hangos morgással vetette rá magát.
Chiona azonban, egy árnyalattal azelőtt, hogy testük összeért volna, erőteljesen hanyatt lökte magát és
lábával rásegítve a farkas lendületére hatalmasat rúgott a támadójába. A farkas szinte emberi sikolyt hallatva
repült tovább, és mivel a levegőben már nem tudta megfelelően korrigálni az irányát, átesett a sziklapárkányon,
az éles peremekkel tagolt meredély fölé. Gyomorforgató reccsenés hallatszott, aztán hirtelen csend lett.
Chiona émelyegve nézett körbe. Dvufhereiluf már végzett a saját ellenfelével, az állat felismerhetetlenül
péppé vert fejjel feküdt az egyik szikla tövében. A sámán mellette térdelt, és éppen megpróbálta egy tőrrel
elválasztani a farkas testét a fejétől.
A nőstény megkereste a saját ellenfelét, azt, amelyik botor módon felnyársalta magát a kardjára. Undorodva
rúgta odébb a szőrös testet és a kiszabadított, véres pengét az állat csatakos szőrébe törölte. Már éppen állt
volna fel, amikor rémülten látta, hogy a farkas megremeg, és egy másodperc töredéke alatt átalakul. Chiona
káprázó szeme előtt immár nem egy szőrös, állati test feküdt, hanem egy teljesen csupasz emberférfi.
A nőstény döbbenten hátrált néhány lépést, és amikor lábikrája nekiütközött valami keménynek, csaknem
felsikoltott. Hátrapillantva látta, hogy csak a hátizsákja volt az, ami megijesztette.
- Hol van a harmadik? - hallotta meg hirtelen maga mellett az ork hangját.
- Átrúgtam a párkányon - hangosan akarta mondani, de torkán csak rekedt suttogás jött ki.
- Megnézem. Aztán innentől te őrködsz.
 - De...
- Ezek ma már nem jönnek vissza - nyugtatta meg Dvufhereiluf. - Ismerem a fajtájukat. Különben is,
mindjárt itt a hajnal. Utálják a napfényt.
Miután a sámán azzal a megnyugtató hírrel tért vissza, hogy a harmadik támadó is kiszenvedett, Chiona
lekuporodott a táborhelyük mellé, készenlétbe helyezte a kardját, és forrón remélte, hogy társa nem tévedett.
Semmi kedve nem volt újrakezdeni a harcot ezekkel.

* * *

A reggel hamarabb eljött, mint ahogy várta. A tengerből kiemelkedő Magnius csodálatosan szép színekbe
öltöztette a tájat. A ragyogó fényben szinte hihetetlennek tűnt mindaz, ami az éjjel történt.
Dvufhereiluf szeme is hamar felpattant. Az orkot mintha kicserélték volna a történtek; energikusnak és
határozottnak tűnt, szeme vidáman csillogott.
Chiona nem tette szóvá társa változását, csak magában mormogott.
A sámán hangulata csakhamar rá is átragadt. Átok?! Ugyan már! Mindössze néhány vérfarkas
garázdálkodott a környéken...
Könnyű szívvel siettek a várkastély felé.
Dél körül ékeztek a várárokhoz, és Chiona meglepve vette észre, hogy bár maga az épület nem túl nagy - a
falak legfeljebb három, a torony is maximum öt méter magas lehetett -, az árok mégis igen széles. A
felvonóhíd le volt eresztve, mintha a ház ura vendégeket várt volna - úgy húsz évvel ezelőtt, mivel a hídon alig
volt ép felület. A lánc már réges-régen elrozsdásodott, a deszkák elkorhadtak, szétmállottak. A kaput
selyemfényű pókhálók szövedéke borította be, a boltívben aprócska állatkák mozogtak.
A kapu melletti hatalmas lyukat a másik oldalról törmelékhalom torlaszolta el.
- No, mi legyen? - fordult Chionához rövid szemlélődés után Dvufhereiluf. Átmászunk a törmeléken, vagy
szétszaggatjuk a pókhálót?
A nőstény is ezen töprengett. Aztán elvigyorodott. Kotorászott egy kicsit a zsákjában, végül egy darab
vásznat, tűzszerszámot, meg egy kisebb szütyőt halászott elő.
Lábát óvatosan a rozogának tetsző hídra helyezte, aztán mivel az meg se rezdült alatta, a lyukakat
kerülgetve átment a túloldalra. A kaputól jó kétlépésnyi távolságra megállt, a szütyőt óvatosan kibontotta, és
tartalmát egyetlen mozdulattal széthintette a pókhálón. Csillámló por szitált, ami gyorsan megtapadt a ragacsos
fonalakon. Gyakorlott mozdulatokkal szikrát pattintott a vászonra, és a lángoló szövetet behajította a boltívbe.
A csillámporral behintett pókfonál villámgyorsan tüzet fogott. A nyílásból szemkápráztatóan színes lángok
csaptak ki, melyek hangos recsegéssel falták a hálót. Menekülő állatkák egész raja hagyta el a tűzfészket, és
gyorsan eltűnt a törmelékhalom alatt.
Chiona diadalmas mosollyal nézett a társára, s intett, hogy kövesse.
Az udvar kövezete itt-ott repedezett volt ugyan, de aránylag épségben átvészelte az elmúlt éveket, akárcsak
a lakóépület.
A nőstény elővigyázatosan körbejárta a területet, és az egyetlen épen maradt őrtorony ajtaja előtt
megtorpant. Csendre intette a mögé lépő sámántanoncot, és - kardját a kezébe véve - iszonyatos erővel berúgta
a vastag deszkát. Az szinte azonnal engedett, feltárva a torony sötét mélyét.
Irtózatos bomlásszag csapott az orrukba. Chiona, aki éppen mély levegőt vett a rúgás után, azonnal
megszédült. Szeme előtt színes pontok kezdtek vibrálni, tüdejét elöntötte az émelyítő bűz. Térdre esett, és
elsötétült előtte a világ.

* * *

Arra tért magához, hogy valami kemény nyomja az oldalát, és víz csöpög az arcára. Tisztuló tekintete előtt
lassanként kibontakozott a fölé hajoló Dvufhereiluf aggódó arca.
Pár pillanattal később a szédülése is alábbhagyott, így már képes volt arra, hogy kóvályogva felüljön.
 - Mi... - fullasztó, gyomorkavaró köhögésroham tört rá, csaknem kiokádta a reggelijét.
Az ork kulacsot nyomott a kezébe, és szelíd erőszakkal megitatta.
- Mi történt? - nyögte ki végre a nőstény a legfontosabb kérdést.
- Egy ghoul volt odabent. Mielőtt kijöhetett volna, rácsaptam az ajtót. Be is reteszeltem. Te már akkorra
elájultál, úgyhogy idehoztalak.
Chiona körbenézett. Kopott, de egykor talán elegáns, aranybarna drapériával borított falak vették körbe, a
padlót vastag szőnyeg fedte. Bútort nem látott, ez afféle előszoba lehetett, de jobbra széles, faragott korlátos
lépcső vezetett felfelé.
- Körülnéztél?
- Itt lent minden csendes. Ott - intett a sámán felfelé - még nem jártam. - Aztán, amikor látta Chiona
arckifejezését, még hozzáfűzte. - De szerintem nem fenyeget veszély.
A nőstény gúnyosan elhúzta a száját:
- És ezt mégis miből gondolod?!
Dvufhereiluf szemében vidám szikrák villantak.
- Mondhatnám, hogy érzem, de úgyse hinnéd el.
- Ez valami sámántrükk? Vagy megérzed a veszély szagát?! - gúnyolódott a nőstény.
A sámántanonc megrántotta a vállát.
- Tőlem úgy hívod, ahogy akarod. De itt akkor sem fenyeget veszély.
- Neked legyen igazad - sóhajtott Chiona, és még mindig kissé émelyegve felegyenesedett. - Azért inkább
megnézem. Úgyis a könyvtárat keressük.

* * *

A nőstény a lehetőségekhez képest próbált halkan felmenni a lépcsőn, de az elöregedett fokok minden
lépésénél panaszosan felnyikordultak, a korlát pedig az első érintésre imbolyogni kezdett.
- Még hogy nincs semmi veszély! - morogta, és a harmadik leszakadással fenyegető foknál hirtelen
megtorpant.
- Mi van, te itt maradsz?! - fordult vissza a sámántanonchoz.
Amaz vigyorogva megrázta a fejét, és az észrevétlenséggel mit sem törődve, fürgén felszaladt a lépcsőn.
Súlyos lépteinek robaja sokáig visszhangzott az ódon falak között.
- Na, ennyit a meglepetésről - motyogta Chiona, és a sámán után lódult.
Odafent egy keskeny, homályos folyosó fogadta őket, amiről jobbra is, balra is ajtók nyíltak. A nőstény
gondterhelten pillantott Dvufhereilufra.
- Tökéletes csapda.
- Meglehet - vont vállat az ork -, de akkor is végig kell rajta mennünk.
- Mert?!
- Mert ott van a könyvtár, ha nem csalódom - mutatott előre a sámántanonc.
És tényleg, ahogy Chiona jobban megnézte, a folyosó végén az árnyékban, egy csaknem három méter
magas, díszesen faragott, kétszárnyú ajtó sötétlett.

* * *

A nőstény mélyet sóhajtott, aztán lassú, macskapuha léptekkel elindult előre a folyosón. Hátra sem pillantva
visszaintett Dvufhereilufnak, hogy maradjon. Kezében a karddal, minden érzékét kiélesítve lopakodott, amikor
a harmadik ajtó elé lépve hirtelen ezüstös villanást vett észre balról. Gondolkodás nélkül, egyetlen sima
mozdulattal sújtott oda. Éles csörömpölés hallatszott, a penge megakadt a kemény fában. Chiona megdermedt
a váratlan hangtól, és beletelt néhány pillanatba, mire úgy-ahogy alábbhagyott fülében a vér zúgása.
- Tényleg ijesztő vagy, de azért nem ennyire... - hallotta a sámántanonc csaknem vidám hangját.
Chiona bosszúsan morrant egyet, és csizmájával odább rúgott néhány tükörcserepet.
 - Mehetsz előre, ha ilyen nagy legény vagy - pillantott mogorván az orkra.
Dvufhereiluf kivillantotta az agyarait, és minden óvatoskodást félretéve eltrappolt a nőstény mellett.
Chiona fejét csóválva nézett utána.
A folyosó végén a sámántanonc megtorpant.
- Na, mi van, itt már nem mersz bemenni?! - A nőstény hangja gúnyosan csendült, ám Dvufhereiluf
pillantását látva azonnal elhallgatott. Az ork tekintete felhős volt, szemöldökét gondterhelten ráncolta.
- Nem tudom, mi van ott bent. - Szinte suttogta a szavakat. - De erős. Nagyon erős.
Chiona szíve a torkába ugrott, azonban mégis fölényes mosollyal rántotta meg a vállát.
- Kit érdekel?! Amíg ez itt van - emelte meg kissé a kardját -, addig nem félek semmilyen rémtől!
Nagy veselkedéssel nekikészült berúgni az ajtót, de Dvufhereiluf megfogta a karját.
- Várj! - suttogta a sámántanonc.
Chiona komoran meredt rá, aztán bólintott.
- Igazad van - súgta, és csendesen benyitott az ajtón, ami olajozottan utat nyitott előtte.

* * *

Odabent kellemes meleg és barátságos fény fogadta. A szoba szemközti falát egy tekintélyes méretű
kandalló foglalta el, tűzterében vidám lángok lobogtak, párkányán különböző nagyságú és anyagú kupák
sorakoztak. Előtte félkörben, támlájukat a belépő felé mutatva, három puha karosszék állt, mellettük ételekkel
megrakott asztal kellette magát. A falakat végig könyvespolcok borították, melyek egyhangú rendezettségét
csak néhol törték meg a falra szerelt kandeláberek vasrácsai.
Ahogy körbejártatta a tekintetét, Chionát valami régen vágyott hangulat ragadta magával. Nyugalom. Igen,
ez volt az az érzés, ami már időtlen idők óta hiányzott az életéből.
Különös hangulatától megzavarodva, tétován lépett beljebb, és szinte azt várta, hogy valami széttépje a béke
könnyű fátylát. A szobában azonban a lángokon kívül semmi se mozdult.
Hátrapillantott, és amikor a mögé lépő Dvufhereiluf szőrös képén a saját érzéseit látta visszatükröződni,
gyanakodva felhúzta a szemöldökét.
Tett még egy óvatos lépést a kandalló irányába, és szinte meg se lepődött, amikor az egyik karszék előtt egy
hatalmas alak emelkedett fel.
Chiona, bár sok mindenre számított, most mégis élesen felszisszent. Előttük, csaknem három fejjel föléjük
magasodva, egy borvörös köntösbe burkolózott gyíklény állt.
A nőstény egy pillanatra tüdejében tartotta a levegőt: lélekben felkészült a küzdelemre. A gyík szája
mosolyra húzódott és könnyű biccentés után megszólalt:
- Üdvösszöllek benneteket sszerény otthonomban. Kerüljetek beljebb!
Dvufhereiluf, mint akit hipnotizáltak, arcán bárgyú vigyorral, tekintetét az asztalra szegezve, lassan ellépett
Chiona mellett. A nőstény is erős késztetést érzett, hogy kövesse, ám egy hirtelen ötlettől vezérelve elkapta a
sámántanonc vállát, és visszahúzta.
- Ki vagy te? - kérdezte, miközben végre kifújta visszatartott lélegzetét.
A gyíklény kidugta hosszú, villás nyelvét az ajkai között, és furcsa sziszegést hallatott. Mintha nevetett
volna...
- Ennek a hássznak a lakója. Egyébként pedig cak egy kosszlandi vandorénekessz.
- Igazán? - Chiona most már nem is titkolta a gyanakvását. - És mit keresel itt?
- Kutatok essz olvasszgatok. - Körbeintett sárgászöld pikkelyes kezevei. - Sszok itt a könyv, tudjátok. De
miért nem jöttök beljebb?
Chiona önkéntelenül körbepillantott, de semmiféle veszélyre utaló jelet nem látott. Lassan leeresztette a
kardját.
- Na, így már sszokkal jobb - bólintott a gyíklény. - Foglaljatok helyet ész egyetek nyugodtan!
A nőstény elengedte a sámántanonc vállát, aki minden teketóriázás nélkül az asztalhoz caplatott, és a száját
nyalogatva válogatni kezdett az ételek között. Chiona, bár gyomrát erősen mardosta az éhség inkább egy
kényszeredett vigyor kíséretében leereszkedett az egyik fotelbe. Vágyakozva pillantott a sokféle finomsággal
roskadásig rakott asztal felé, de - mivel ezen a téren már voltak rossz tapasztalatai - nem mert megkockáztatni
egy esetleges mérgezést. A karosszékben sem merült el; csak fél fenékkel megült a szélén.
- És mióta élsz itt, ha szabad kérdeznem? - fordította tekintetét a zabáló orkról a szintén helyet foglaló
gyíklény felé.
- Ó, mindösssze néhány éve. Nyugalmat akartam, ész egy barátom felajánlotta, hogy költösszek ide. Ész ti?
Mi járatban erre?
Chiona mélyet sóhajtott.
- Egy könyvet keresünk, ami a quetterekről szól.
- Quetterekről? - A hüllőszemekben érdeklődés csillant. - Megkérdesszhetem, hogy mi a sszíme ész ki írta?
- A címe? Élet az Ősök előtt, ha jól emlékszem. Valami Szisszifusz írta.
A gyíklény felszisszent, és önkéntelenül előredőlt a karszékben.
- Szisszifusz? Ablefarusz Szisszifusz?
Chiona szemöldök ráncolva bólintott.
- Igen, azt hiszem, ez a teljes neve. Ismered?
A gyíklény hirtelen hátradőlt a karosszékben, és sziszegve felnevetett. Hosszú, kékes nyelve sebesen táncolt
ajkai előtt.
- Igen, isszmerem - szólalt meg végül, nagyot nyelve. - Én vagyok.
- Te?! - Chiona hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát, mintha egy hosszú út végére ért volna. - Az jó.
Akkor legalább nem kell megkeresni, és elolvasni a könyvet. Majd te elmondod, mi van benne.
- Az egésszet hallani akarod? - Szisszifusz szeme felcsillant.
- Persze - vágta rá Chiona. - Vagy... nagyon hosszú? - kérdezte elbizonytalanodva.
A házigazda ismét vidáman sziszegett egy sort.
- Mihessz képeszt?!
- Jó, akkor csak a quetterekre vonatkozó részt mond el!
- Nem lenne egysszerűbb, ha te mondanád el, hogy tulajdonképpen mit issz keressztek?!
- Nos, végül is, lehet - bólintott sóhajtva a nőstény. - Gloyva vezíri fejpántját. Nem erről szól a könyv?!
- Nossz, nem egésszen. Valójában asz én őszeimről sszól ész cak érinti a quettereket, mert, mint aszt
gondolom, ti isz tudjátok, a Szcys-szath népének történelme még a guarni idősszakba nyúlik visssza, amikor
isz…
- Ez a része nem igazán érdekel - szakította félbe türelmetlenül Chiona. - A fejpántról mesélj inkább!
Szisszifusz a meg nem értett művészek sóhajával vonta meg a vállát.
- Túl szokat én sze tudok róla. De ászt hisszem, van itt valami... - Nehézkesen felemelkedett, majd
határozott léptekkel megindult az egyik távolabbi könyvespolc felé.
- Mondd meg neki, hogy köszönöm a kaját! - zökkentette ki Dvufhereiluf hangja Chionát a merengésből. A
sámántanonc elégedett pofával kényelmesen elfészkelődött a harmadik karosszékben, majd hangosat
böffentett.
- Gusztustalan vagy - mordult rá a nőstény.
- De legalább udvarias. Egyébként te nem eszel?
- Hát tudod... - kezdte a kimerültségtől és az éhségtől egyre ingerültebbé váló nőstény, de a visszatérő
Szisszifusz hangja félbeszakította.
- Örülök, hogy íssszlett asz étel. - Különös gyíkvonásain olyan kifejezés ült, amit talán mosolynak lehetett
volna nevezni, majd a döbbent Chiona felé bólintott mosolyogva. - Igen, értem asz ork nyelvet.
Dvufhereiluf diadalmas pillantást lövellt az ajkába harapó Chiona felé, majd rávigyorgott a gyíklényre:
- Még egyszer köszönöm, mester, a szíves vendéglátást. És elnézést, hogy megöltük a szolgáidat.

* * *

- A szolgáit?! - hökkent meg a nőstény.

 - Persze. Mit gondoltál, mit kerestek a hágón a vérfarkasok meg a pókok a kapuban, hogy a ghoulról ne is
beszéljünk?!
- Tényleg a szolgáid voltak? - pillantott Chiona gondterhelten Szisszifuszra.
- Mi tagadász... - húzta fel a vállát a házigazda, szemében vidám szikrák villantak. - Moszt itt maradtam
teljeszen védtelenül.
Chiona felhúzott szemöldökkel nézett egyikről a másikra. Leplezetlen vigyorgásuk határozottan
bosszantotta.
- Valamiből kimaradtam, igaz? Ti ismeritek egymást? - kérdezte végül mély sóhajjal.
- Valójában csak én ismerem őt. Látásból. Úgy értem, láttam a tablókon - vonogatta vállát az ork. -
Szisszifusz mester ott volt professzor ahol én végeztem. - A kandallópárkányon sorakozó kupák felé intett
melyek oldalán ugyanaz a nyitott könyvet ábrázoló szimbólum díszlett. - De már sok-sok évvel ezelőtt eljött
onnan.
- Onnan? Honnan?
- Az egyetemről. Yumából.
- Nem mondtad, hogy egyetemet végeztél...
Dvufhereiluf sejtelmes ábrázattal megvonta a vállát.
- Talán érdekel benneteket, hogy mit találtam - szólt közbe kissé türelmét vesztve Szisszifusz.
Egyszerre kapták oda a fejüket.
- Sszóval, a fejpánt egy ősszi guarni okirat tanúszága sszerint itt van nem messsze, alig harminsz tengeri
mérföldre innen. A mai Tiburánban őrszi valami... sssszzzz... nem igaszán tudom lefordítani, hogy micoda, egy
toronyban a Holtak Völgyében. - A gyíklény gondterhelten forgatta a kezében tartott tekercset. - Cak át kell
kelnetek asz öblön, ész már ott isz vagytok.
- Nagyszerű! - csapott a térdére Chiona, majd hirtelen elkomorodott. - Miért hívják a Holtak Völgyének?
- Aszt hisszem az átok miatt - grimaszolt a gyíklény. - A helyiek sszerint még a guarniak átkoszták meg aszt
a helyet. Állítólag még szenki sze jött visssza onnan. Pedig küldtek már varásszlókat, harszoszokat oda, szőt,
még egy egéssz hadszereget isz.
Chiona töprengett egy sort.
- Nem hiszek az ilyesmiben. Erről a kastélyról is azt hallottam, hogy meg van átkozva, és tessék... - Hirtelen
a fejéhez kapott. - Erről jut eszembe, nincs véletlenül egy hajód? Vagy legalább egy csónak...?
Szisszifusz szomorúan ingatta a fejét.
- Sszemmi ilyeszmim ninc.
-Akkor tutajt ácsolunk. Semmi kedvem megint Barrgaronnal alkudozni.
- A kalósszal? Hát vele nehész isz... De - hirtelen felcsillant a szeme - van egy ötletem! Gyertek velem!
Fürgén felpattant, és gyors léptekkel az egyik oldalfalon eddig észrevétlenül meghúzódó tapétaajtóhoz
sietett. Chiona és a sámántanonc kíváncsian követték.

* * *

A folyosó a ghoul által őrzött torony felső szintjére vezetett. Egy viszonylag kényelmes lépcsőn kijutottak a
lapos, közel tíz méter átmérőjű tetőre, ahonnan káprázatos kilátás nyílhatott volna a tengerre, ha nem takarja el
előlük egy különös alkotmány.
- Íme, a megoldássz - intett színpadiasan a szerkezet felé Szisszifusz. - A legújabb találmányom.
Chiona érdeklődve szemlélte azt a valamit.
Egy szélesen elnyújtott, lécekkel kimerevített vászontető felett kötelekkel hozzákötözött, hatalmas
bőrtömlőt himbált a tenger felől fújó szél. Valami boszorkányos módon a tömlő mindenáron el akart repülni, és
valószínűleg magával ragadja a furcsa ponyvatetőt is, ha annak aljára nincs egy csőváz szerelve, amit erős
kötél rögzített a torony egyik kőből rakott csipkedíszéhez. A csővázra egy kis méretű nyerget szerelt alkotója,
kantár helyett azonban egy szarvat formázó kapaszkodót tett elé, mintha ez próbálná helyettesíteni az idétlenül
elhelyezett kengyelek dolgát. A kengyelek közül egy lánc futott hátra, a váz végére szerelt szitakötőszárny-
forma lapátszerűségekhez. Az egész tákolmány három kicsi küllős keréken álldogált. Az elülső kerék a
szarvforma kapaszkodó alatt, a másik kettő hátul a nyereg mögött, egy drótból font kosár két oldalán foglalt
helyet. Chiona egyetlen pillantással konstatálta, hogy ha nem lenne kikötözve, az első szél, ami oldalba kapja a
ponyvatetőt, mindenestől felborítaná az egészet. Még egyszer megnézte a repülni vágyó bőrtömlőt a
levegőben, majd kitört belőle a legalapvetőbb kérdés:
- Nos... nagyon szép, de... mi a nyavalya ez?
- Hogyhogy mi? Egy repülő masszina.
- Ez repül?! - Dvufhereiluf kétkedve ingatta a fejét. - Te próbáltad már?
Szisszifusz szégyenlősen lehajtotta a fejét.
- Volt egy rövid próbaút - vallotta be. - De aszóta már szokat dolgossztam rajta... Összehangoltam a
kormányt a propeller forgatásszával, ész nagyobb felhajtóerőt bissztosszító sszárnyakat cináltam, nagyobb
pedáláttételt...
Chionát viszont - aki máris kíváncsian forgatta a szarvkormányt, és tekergette a pedált - valami egészen más
érdekelte.
- Milyen gyorsan repül?
- Ászt nem tudom pontosszan. Talán, mint egy vágtató ló.
- Az elég. Hogy működik?
- Ugye, ezt nem gondolod komolyan?! - hördült fel Dvufhereiluf.
- De. Halálosan.
- Miért nem megyünk inkább vissza, aztán a szárazföldön... Különben is csak egyvalaki fér el rajta... - Az
ork szája széle idegesen rángatózott.
Chiona egy legyintéssel elhessentette a felvetést.
- A szárazföldön?! A kalózokat már el is felejtetted?!
- Egyébként isz - szólalt meg Szisszifusz -, Tiburánba nem lehet a sszárazföldön eljutni.
- Miért nem? - kérdezte a másik kettő egyszerre.
- Mert a földben tüszessz gödrök nyílnak meg asz utaszó lába alatt, ész eleméssztik.
Dvufhereiluf nagyot nyelt.
- És miből gondolod, hogy ez az izé nem fog elégni?
- Onnan, hogy elég magasszan repül - vonta meg a vállát a gyíklény, majd a gyanúsan sápadt sámántanoncra
villantotta a szemét. - Mint a madarak.
- És te ezt csak úgy ránk bíznád?
- Perssze! Mégissz, mit gondolssz, kihagynám esszt a codálatosz lehetősszéget, hogy elszőként írjak
balladát egy iszteni ereklye előkerítészéről?
Chiona megerősítést várón nézett a sámántanoncra, de annak szederjes képétől ráncba szaladt a homloka.
- Mi a fene bajod van?
Dvufhereiluf mélyet lélegzett a sós tengeri párából.
- Nem bírom a magasságot... - nyögte ki végül.
Chiona néhány pillanatig gondterhelten nézte, majd újra megszemlélte a masinát.
- Minek van ott az a kosár? - kérdezte váratlanul Szisszifusztól.
- Mit? A kosszár? A comagoknak.
Chiona feszülten gondolkodott egy darabig, aztán vidáman rácsapott az ork vállára.
- Semmi gond! Beülsz a kosárba, és bekötjük a szemed. Észre se fogod venni, hogy repülünk.
- Nem lehetne, hogy én itt megvárlak? - nyögte a sámántanonc.
A nőstény megrázta a fejét, szeme kajánul villogott
- Nekem kell az a tetves fejpánt, vagy neked?! Vita nincs: hajnalban indulunk!

* * *
 Chiona napestig magyaráztatta Szisszifusszal a csősárkánynak elkeresztelt gépezet működését, és igen
elkeseredett, amikor a gyorsan beálló sötétség megakadályozta a próbautat.
Ez az éjszakájuk nyugodtabban telt, mint az előző. A gyíklény mutatott két viszonylag épen maradt szobát,
ahol zavartalanul aludhattak, és hajnalban halk kopogtatással ébresztette őket.
Chiona az álmosságtól alig látott ugyan ki a szemén, de elszántságából mit sem veszített.
Gyorsan bekapott pár falat ennivalót - a halálsápadt Dvufhereiluf ezúttal hanyagolta a táplálkozást -, aztán
még egyszer elmagyaráztatta Szisszifusszal, hogyan is működik a szerkezet.
A Magnius már felkúszott a tenger fölé, és káprázatos aranyfénybe vonta a reggelt, amikorra végeztek az
előkészületekkel.
- Hát akkor - fordult végül a nőstény Szisszifuszhoz -, mindent nagyon köszönünk, és a mielőbbi
viszontlátásra!
- Vigyásszatok magatokra! Asztán majd hosszátok vissza a gépet...
- Visszahozzuk - bólintott mosolyogva Chiona. - Legalábbis remélem. Indulás! - adta ki... jobb híján
magának... a parancsot, és gyors pedálozásba kezdett. Szisszifusz eloldotta az utolsó rögzítő kötelet is.
A szerkezet előbb halk, majd egyre erősödő surrogással, zúgással, kattogással életre kelt. Hátul a propeller
gyors forgásba kezdett, s a gép egy apró rándulás és néhány méter gurulás után felemelkedett. Chiona vadul
taposott, és közben próbált nem gondolni arra, hogy élete egy hajszálon - avagy néhány kötélen - függ.

* * *

Már majd' egy órája repültek a tenger felett, mire a nőstény megelégelte a hallgatást.
- Vedd már le végre azt az átkozott kendőt a szemedről! - mordult hátra Dvufhereilufra. - Egyáltalán nem is
vagyunk magasan. Különben is gyönyörű a kilátás!
- Nem veszem - tiltakozott hevesen a sámántanonc. - Te csak gyönyörködj, ha nagyon akarsz! Engem nem
érdekel.
- A te bajod... - vonta meg vállát a nőstény, és az elkövetkező órákban ismét hallgatásba burkolózott.
Hamarosan feltűnt az öböl túlsó partja, majd kirajzolódtak a hegyes-völgyes táj részletei. És ezek a részletek
aggodalommal töltötték el Chionát. Valószínűleg, ha megteheti, megáll még egyszer végiggondolni, kell-e neki
ez az egész néhány aranyért cserébe. Ám már útközben, a tenger felett kitapasztalta, hogy a gép a lassulásával
együtt ereszkedni is kezd, most pedig minden mást jobban szeretett volna, mint földet érni. A pedálokra dőlt
hát, és ahogy csak bírta, megpróbálta még feljebb tornászni a csősárkányt, miközben szédítő sebességgel
suhantak a pokolbéli táj fölé.

* * *

- Asszem, baj van - szólalt meg dél körül, éppen akkor, Miikor a sámántanonc már kezdett elbóbiskolni.
- Mi...? - riadt fel a sámántanonc. - Mi van?!
- Mondom, baj van! - ismételte meg hangosabban Chiona.
- Baj? Milyen baj?
- Nézd meg magad! - mordult Chiona.
Dvufhereiluf lehúzta a kendőt az egyik szeméről, és felcsuklott az eléje táruló látványtól.
Meglehetősen gyorsan repültek, legalább harminc méterrel a föld felett. A körülöttük elterülő szárazföldet,
ameddig a szem ellátott, mindenütt lángoló gödrök tarkították, amelyekből időről időre tűz és bűzös füst tört
elő. Amikor a sámántanonc kikandikált a szemét takaró kötés alól, egy hirtelen felcsapó lángnyelv épphogy
csak elkerülte a jobb oldali szárnyat, de a hőség így is nagyot lökött rajtuk felfelé. A másik szárny végén apró,
kékes lángnyelvek táncoltak.
- Aááááááü!
- Inkább tedd vissza azt a kendőt! - vakkantotta hátra dühösen Chiona, amikor úgy-ahogy visszanyerte a
hallását.
 Dvufhereiluf mélyet lélegzett, és próbálta összeszedni magát.
- Milyen messze vagyunk még? - próbálta túlkiabálni a sámán a föld dübörgését.
- Mitől? - kérdezett vissza Chiona, oda sem figyelve.
- Hát a... attól, ahova megyünk...
- Ja, arra gondolsz? - mutatott a nőstény előre. - Nem tudom. Talán még fél óra. Miért kérded?
Dvufhereiluf abba az irányba nézett, de erőltetnie kellett a szemét, hogy a füstön keresztül kivehesse az úti
céljukat.
Messze előttük, valahol a láthatár szélén egy égbe nyúló, tűszerű szikla emelkedett. Tetejét, mint valami
csavart szarv, fekete torony koronázta. Ekkora távolságból még nem igazán lehetett kivenni pontosan a
formáját, de eléggé félelmetesnek tűnt.
A sámántanonc vissza is kapta róla a tekintetét, és rettegve pillantott az égő szárnyra.
- Csak, mert ég a tető!
- Hol? - Chiona gyorsan körbenézett, aztán megrántotta a vállát. - Ja, az nem érdekes. A gyík bekente
valami tűz ellen védő izével még az éjjel.
- Akkor meg mért mondtad, hogy baj van?! - Az orknak ezúttal nem kellett erőlködni, felháborodott hangja
túlharsogta a föld szakadatlan dübörgését.
- Ezért - fordult meg a nőstény farkasvigyorral. Kezében a szarvkormány egyik felét tartotta.

* * *

- Ááááááááá! - szakadt fel Dvufhereilufból a rémület. Majd hirtelen abbahagyta az üvöltést. - Most mi lesz?!
- Remélem, semmi. Jobbra még tudunk fordulni. Azt hiszem... Kipróbáljam?
- Ne! Inkább ne! Csak, ha muszáj...
- Most még jó irányba haladunk.
- Akkor igyekezz, szeretnék még azelőtt odaérni, hogy szétesik alattunk ez a vacak!
- Ha gondolod, cserélhetünk - morogta Chiona, ám a sámántanonc nem válaszolt, hanem inkább visszahúzta
szemére a kendőt.
Mindazonáltal a nőstény megfogadta Dvufhereiluf tanácsát, és még gyorsabban pedálozott.
A földben véletlenszerűen megnyíló tüzes gödrökből felcsapó, forró légörvények kiszámíthatatlanul
dobálták a csősárkányt, és Chiona egyre rémültebben észlelte, hogy nyaktörő tempóban emelkednek. Szorosan
markolta a kormány megmaradt darabját, és buzgón könyörgött Groomshoz, hogy ne zuhanjanak le.
Körülbelül tízpercnyi eszeveszett bukdácsolás után a masina olyan magasságba emelkedett, ahol már
Chiona is szívesen becsukta volna a szemét. Mégse tette, mert miközben ő a csősárkány irányításával volt
elfoglalva, a torony látótávolságba került, és a felpillantó nőstény meglátta azt a maga teljes, vitathatatlanul
borzalmas valóságában.
Már a szikla is, amire épült, legalább hatvan méter magas lehetett, de a torony sem volt kevesebb húsz
méternél.
Szinte elképzelhetetlennek tűnt, hogy ezt valaha emberkéz építette.
A tűsziklán körben, csigavonalban emelkedett egy farönkökből készült szerpentin, de már ebből a
távolságból is világosan látszott, hogy több a híja, mint ami megmaradt belőle.
- Nem emberek, guarnik. - Hallotta hirtelen Dvufhereiluf hangját Chiona. Mint akit kígyó mart meg, fordult
hátra és összevont tekintettel végigmérte a sámántanoncot.
- Nem olvasok a gondolataidban. - Az ork képére feszült vigyor ült ki. - Csak nekem is ez járt a fejemben.
Chiona egy hosszú pillanatig rámeredt, aztán gúnyosan elhúzta a száját.
- Hol van a kendőd?!
Dvufhereiluf sápadtan vonta meg a vállát.
- Nem akarok vakon meghalni. - Előremutatott. - Egyébként hogy fogunk leszállni? Van már ötleted?
Chiona töprengve követte tekintetével a sámántanonc kinyújtott ujját. A torony balra alattuk komorlott.
 - Grooms, se tudja... Esetleg, ha folyamatosan jobbra húzom ezt a valamit, akkor egy idő után arra fogunk
menni.
Az ork beletörődőén sóhajtott.
- Vagy itt körözünk, míg a világ és két nap...

* * *

Egyre lejjebb köröztek a várudvar fölött, mint valami óriási, dögre ereszkedő keselyű, miközben Chiona
hátrafelé pedálozva próbálta lefékezni a járművet. A manőverezést jelentősen megnehezítette a kormos
szárnyakba cibáló szél, ami hol a völgy felől, hol a hegyek hátáról fújt. Végül a torony állította meg őket:
Chiona hiába rántotta félre a törött szarvkormányt, a szél alákapott az ereszkedő járműnek, a szárny pedig
hangos csattanással vágódott a falnak. Kipördültek, majd egy újabb széllökés a várudvar kövezetére csapta
őket. Chiona kirepült a nyeregből, majd nagyot nyekkenve kiterült a földön. A következő pillanatban nyakába
kapta a sámántanoncot.
- Bocsánat - nyögte Dvufhereiluf, miközben lekászálódott a nőstényről. - Azt hiszem, eltört valami.
- Talán a gerincem... - nyöszörögte Chiona, miközben próbálta kipislogni a szeme előtt táncoló
fénypontocskákat.
- Nem úgy értem, hanem a csősárkány... affene... az egyik kerék!
Mielőtt azonban a nőstény is szemrevételezhette volna landolásuk eredményeit, irtóztató zaj kélt a torony
lépcsőháza felől. Mintha egy vasakkal teli tengerészláda kezdett volna lefelé gurulni a kőlépcsőn. Chiona
feledve a derekát zsibbasztó fájdalmat, fürgén talpra szökkent, kardja máris a kezében termett.
A torony kapujából egy fekete páncélzatba bújtatott monstrum robbant elő. Vaskesztyűs kezében roppant
pallost lengetve támadt az égből pottyant betolakodók felé. Valami síron túli, monoton zúgó hang kíséretében
sújtott le a még teljesen fel sem ocsúdott nőstényre, s valószínűleg úgy hasítja keresztbe a fejét, mint egy érett
tököt, ha csak az utolsó pillanatban egy tollas buzogány meg nem akasztja a pengét. Dvufhereiluf legalább
három lépést repült az ütés erejétől, lezsibbadt karjából kifordult a buzogány. Feje hangosan koppant az udvar
kövezetén, s valószínűleg az eszméletét is elveszthette néhány pillanatra, mivel csak nagyon lassan kezdett
neki a feltápászkodásnak.

* * *

Mindezt Chiona csupán a szeme sarkából észlelte, hiszen alig hogy elsuhant feje fölül a közvetlen
életveszély, máris forgószélnél sebesebben perdült ki ellenfele mögé, hogy a következő pillanatban jó félig
márthassa pengéjét támadójuk derekába a páncél illesztékénél. Legnagyobb döbbenetére azonban a kardja
kékes szikrát vetve rúgta vissza magát onnan, ahonnan a hús fékezését, a csontok recsegését kellett volna
éreznie. A pengét visszahúzva látta, hogy még hegyét sem színezi a vér jól ismert vöröse. Szédülten bukott le
az újabb csapás elől, majd kitáncolt a következő támadás elől is. Az ismeretlen lény rettenetes erővel forgatta
fegyverét. Chiona sejtette, hogy Dvufhereiluf sem véletlenül repült hátra az imént. Az újabb vágást vasalt
karvértje segítségével vezette félre, s ekkor meg is érezte azt a lehetetlen erőt, amit a pallos forgatója minden
ütésébe beleadott. És egy cseppet sem tűnt úgy, hogy fáradni kezdene. Neki azonban lezsibbadt a karja,
miközben az összecsókolódzó vasak hosszú szikracsóvát húzva elváltak egymástól. Eddigre az ork ismét
összeszedte magát, és az időközben eltávolodott vívók felé vetődött. A fekete páncélos alak, anélkül, hogy
hátrapillantott volna, azonnal fogadta az ő támadását is. Dvufhereiluf minden erejét beleadta abba az ütésbe,
ami aztán mégsem az ellenfelén, hanem csak annak pallosán csattant. Bár nem sikerült hátulról meglepnie, az
ütése így sem maradt eredménytelen. A pallos éles pendüléssel tört ketté, nem sokkal a markolat felett, majd a
penge csörömpölve hullott a kövezetre. Dvufhereiluf azonban hihetetlen módon megdermedt a levegőben,
karján, fején minden szál szőr kimeredt, szikrák pattogtak le róla, majd egy fülsértő csattanást követően ismét
hanyatt zuhant.
 A törött fegyverét szorongató páncélos egy pillanatra mintha elbizonytalanodott volna. Ezt használta ki a
nőstény, aki hirtelen elhatározással, mozdulatát egyetlen gyomormély hördüléssel kísérve, irtózatos csapást
mért a nyakára.

* * *

Valószínűleg egy ifjú bükkfát is derékban hasított volna ketté a zúgva süvítő penge, ám a páncélost épphogy
csak kibillentette az egyensúlyából. Chiona kardja alig hüvelyknyire vágott be a sisak alá, ám valami
boszorkányos módon, azonnal vörösen izzott fel, és a nőstény fájdalmas kiáltással kényszerült elengedni.
Riadtan nézett körbe valami alkalmi fegyver vagy fedezék után kutatva, ám csakhamar rájött, hogy ez
szükségtelen.
A páncélos sisakja alól fekete füst csapott fel, majd kékes szikrák kezdtek pattogni Chiona eddigre már
fehéren izzó, olvadtan megnyúlt kardja felől. A fekete monstrum még néhány fülsiketítő durranást hallatott,
aztán eldőlt. Miközben a kövezetre csattant, sisakos feje levált a törzséről, és kormos füstöt okádva egészen az
alélt sámántanoncig gurult.
Chiona, miután a tetemet gondosan kikerülte, aggódva guggolt Dvufhereiluf mellé. Kulacsából vizet
csepegtetett az alélt sámántanonc szőrös képére, és megkönnyebbülve látta, hogy az ork szemhéja megrezdül.
Pár pillanat múlva Dvufhereiluf magához is tért, és szédelegve felült.
- Vége? - nyögte a fejét tapogatva.
- Igen. Győztünk - bólogatott a nőstény. Csak most vette észre, hogy mennyire elfáradt. Előbb az órákon át
tartó pedáltaposás, most meg a harc... Legszívesebben lefeküdt volna ott helyben az udvar kövére.
- Hol van a fejpánt? - rezzent fel a sámántanonc hirtelen kérdésére.
- Grooms se tudja, még nem kerestem. Lehet, hogy a hullánál. Én megnézem azt, te meg szedd össze magad
addig! Ha nála nincs, meg akkor is nyugodtan szétnézhetünk a toronyban.
Dvufhereiluf tétován bólintott, és meg sem próbált felállni.
Chiona kicsit bátortalanul közelítette meg a páncélos mozdulatlan testét. Mivel nem volt nála semmilyen
fegyver vagy bot, ezért csizmás lábával próbálta oldalára fordítani a hullát, de a monstrum meg se mozdult.
Felhagyott hát a céltalan erőlködéssel, és mély sóhajjal nekiállt megmotozni. A páncél alatt azonban csak hideg
fémet tapintottak kutató ujjai. Riadtan húzta vissza a kezét, ám miután kicsit csillapodott a szívdobogása,
feléledt benne a kíváncsiság.
- Mit mondott Szisszifusz, mi őrzi az ereklyét? - fordult a lassan feltápászkodó sámántanonc felé.
- Nem tudta lefordítani a szót. Annyit mondott, hogy valami guarni dolog.
- Aha. És te sem tudod, hogy mi volt ez? - hajolt le Chiona a holttesthez.
- Kettőt és könnyebbet. Fogalmam sincs. Leginkább egy gólemhez hasonlított, de... Találtál nála valamit?
- Semmit. Még pénzt se. - Észrevette az elgurult sisakot. - Szerinted megfoghatom a fejét?
- Tőlem... Engem inkább a fejpánt érdekelne.
Chiona felvette a földről a különös formájú, matt fekete sisakot, ami már nem füstölt ugyan, de még mindig
szinte sütötte a kezét. Sokkal nehezebb volt, mint egy közönséges fej, de a test súlyát ismerve ezen már meg
sem lepődött. Töprengve forgatta egy darabig a kezében, aztán az időközben mellé vánszorgó Dvufhereilufra
nézett.
- Ki kéne szedni belőle a fejet. Kíváncsi vagyok a pofájára - suttogta izgalomtól elfúlt hangon a
sámántanonc. Chiona megvonta a vállát, aztán benyúlt, elfordította a kezét, és kiemelte legyőzöttjük fejét.

* * *

Tojás formájú fémlabdát tartott a kezében. Nem volt rajta semmi emberi: a sima „arcon” középtájt egyetlen
nyílás látszott, azt is valami különös, fehér lap fedte. Alul kormosra égett fémzsinórok és elolvadt csavarvégek
lógtak ki belőle. Chiona figyelmét azonban nem ez ragadta meg, hanem a „fej” felső harmadánál húzódó
dísztelen fémpánt. Társára pillantott, aki megbabonázva meredt a kincsre.
 - Isteni ereklye. - Dvufhereiluf hangja áhítattól remegett. - Fel tudod ezt fogni...?!
- Megvan, és ez a lényeg - rántotta meg vállát a nőstény. Leszedte a fémpántot, és a kardja helyére, az övére
akasztotta. A súlyos fejet visszadobta a földre, majd felsóhajtott: - Már csak ki kell jutnunk innen.
Körbenézett, és homloka ezer ráncba szaladt, amikor meglátta a csősárkányt.
A masina féloldalra dőlve feküdt, a bőrtömlőt rögzítő egyik kötél beakadt egy kiálló párkányba. Az egyik
kerék messzire gurult, a törött szarvkormány pedig meglehetősen csálén állt.
- Hát ezzel nem lesz egyszerű. Nem tudnál végre varázsolni valamit?! Mondjuk sassá alakíthatnál minket,
vagy szólíthatnád az ősök szellemét...
- Itt nem szívesen varázsolnék - vakarta meg a fejét a sámántanonc. - Borzasztó erős a torony esszenciája és
kiszámíthatatlanok az áramlatok. Mintha örvénylene.
- Egyszóval nem megy. - Chiona töprengve beszívta az ajkát. - Akkor kitoljuk a kapun, és úgy veszünk
lendületet - cuppantott végül felcsillanó szemmel.
Dvufhereiluf rémülten meredt rá.
- Megőrültél?
- Ha nem varázsolsz, akkor nincs más megoldás.
- Értsd meg, itt nem lehet...
- Akkor ne vitatkozz! Gyerünk!

* * *

Minthogy a kereket elég könnyen vissza tudták rakni, és a kormányra nem is volt igazán szükség a
felszálláshoz, Chiona viszonylag simán lendítette újra a levegőbe megtépázott légi járművüket. Alig néhány
métert zuhantak csak, amikor a kapun kigurulva a szédítő mélység került a kerekek alá.
- Még jó, hogy ilyen széles a kapu! Ha felakad a szárny, nézhettünk volna! - röhögött fel a nőstény vidáman,
amikor már ismét uralta a csősárkányt.
- Túléltük? - kukucskált ki az ujjai közül Dvufhereiluf.
- Naná! Nézd, csak végigrepülünk a völgy felett, aztán irány a tengerpart. Ott már simán le tudok szállni.
- Miért nem repülünk vissza most rögtön?
Chiona mérgesen köpött ki oldalra.
- Ha átülsz a helyemre, és nyomod a pedált, mehetünk! Ha nem, fogd be!
- Elfáradtál?
- Képzeld!
A sámántanonc erre már nem válaszolt. Chiona remélte, magától is ráébredt, hogy lassan fél napja cipelted
magát vele - egy nősténnyel! -, és ez még akkor is szégyenletes, ha egyébként retteg a magasságtól.
Alattuk továbbra is sorra nyíltak a lángoló gödrök, így a csősárkány hamarosan ismét a fellegekben járt. Ez
is hozzájárulhatott Dvufhereiluf mélységes hallgatásához. Chiona egyre zihálóbb tüdővel taposott, és már alig
várta, hogy feltűnjön a tengerpart. Alatta a völgyet sűrű, szürke köd borította, ami lassú örvényléssel mintha
őket követte volna. A fegyverét vesztett nőstény kicsit sem volt kíváncsi rá, mit rejthet az a szürkeség.
Erősen délutánba hajlott már az idő, mire kiértek a völgyet a tengertől elválasztó hegy mögül. Az utolsó
erején lévő Chiona megbecsülni sem tudta, mennyivel kerülhettek délebbre az öböltől. Amint elmaradtak
alóluk a lángokat okádó gödrök, azonnal partvonalba fordította a csősárkányt, majd hagyta, hogy az magától
lelassulva ereszkedjen a homokos fövényre. Ekkor már annyi ereje sem volt, hogy fékezni tudjon. A landolás
egészen simára sikeredett. Még az időközben álomba szenderedett Dvufhereiluf sem ébredt fel. Ott is hagyta a
kosarában, és mint egy zsák dőlt el mellé a homokba.

* * *

- Aáááááá!
 Chiona még ki sem nyitotta a szemét, máris a kardja után kapott. Aztán kábán nézett a kezében szorongatott
vaskarikára. Majd még butábban a láthatóan szintén most ébredt, kitartóan ordító sámántanoncra. Aztán
ráébredt, miért is ordít.
Körülöttük, alig pár lépésnyi távolságban mindent ellepett a sűrű, szürke köd. Ám ez a köd ezer meg ezer
szürkén áttetsző szellemalakból állt.
Chiona első megdöbbenésében szintén majdnem felsikoltott, de aztán mégsem tette. A szellemalakok
ugyanis nem mutattak támadó szándékot. Katonás rendben, szoborszerűen lebegtek egymás mellett, mögött és
felett, mint akik parancsra várnak. Amennyire ki lehetett venni az alakjukat, mintha elfek lettek volna, ámde
azoknál jóval nyúlánkabb termettel. Mindenesetre a vállát mindegyiknek tegez és íj díszítette.
Időközben Dvufhereilufnak is feltűnt, hogy nincs közvetlen életveszélyben, mert felhagyott az ordítással.
- Szerinted? - vetette oda a flegma kérdést Chiona, bár... mi tagadás... kissé remegett a hangja.
- Szerintem? Húzzunk innen, de gyorsan!
- Hajtsak közéjük?
- Próbáljuk meg!
Chiona a nyeregre pattant, majd őrült sebességgel kezdte tekerni a pedált, miközben próbált nem sikoltozni
a combjait szaggató izomláztól. Mögötte surrogott, búgott a légcsavar, de a tengerparti homok csak lassan
engedte el a kerekeket. Végül a sámántanonc oldotta meg a kérdést azzal, hogy kiugrott a kosárból, és a
csősárkány mellett szaladva segített betolni a kellő sebességig. Furcsamód a szellemalakok engedelmesen
szétváltak előttük, s csak komótos hömpölygéssel zárultak össze mögöttük megint.
Amikor már a levegőben voltak, és Dvufhereiluf is elhelyezkedett a kosarában, Chiona megkérdezte tőle:
- Ezek mik? Gilfek?
- Úgy tűnik. Bár ekkorákat még nem láttam. De lehet, hogy a férfiak ilyen nagyok voltak.

* * *

Messze bent jártak már a tenger fölött, amikor Chiona hátát megkopogtatta a sámántanonc.
- Nézz csak hátra!
Chiona megtette, majd elmormogott néhány ékes ork szitkot.
Mögöttük nem sokkal ugyanis a víz felszínén ott gomolygott nyomukban a szellemköd.
- És most mit csináljak? Ezzel a sereg szellemmel a seggemben menjek tovább?
- Talán a fejpánttal el lehetne küldeni őket...
- Hogy is ne! Nem emlékszel a pulykatojásképű jegyzetében mi volt? Hogy aki felveszi, az meghülyül, és le
se bírja venni többet!
- Jó! Akkor szálljunk le, és megkérdezem Groomsot!
Chiona csak egy kétkedő pillantást fűzött a dologhoz, de aztán széles ívben fordulni kezdett. Nem tudta
ugyan, mit akar a sámántanonc, de örült, hogy végre ő is csinál valamit.
A mostani földet érésük jóval durvább volt, mint az esti, ugyanis Chiona erős hátrapedálozással lassította le
a gépet, amint a part fölé értek. Dvufhereiluf mégis zokszó nélkül fogadta a nyekkenést.
- Gyorsan hívd az öreget, mielőtt még ezek ideérnek!
Az ork erre már szúrós szemmel nézett fel.
- Nono! Így is igazi istenkísértés lesz, amire készülök. Máskor ehhez a rituáléhoz többnapos előkészületeket
tennék.
- Na, ne! Akkor?
- Ne sürgess!
Dvufhereiluf egy pálcát húzott elő díszruhájának ujjából, és azzal mindenféle köröket és csillagokat kezdett
rajzolgatni a part homokjába. Az idegesen toporgó nőstény közben mind gyakrabban tekintgetett a nyílt víz
felé, ahonnan egyre közeledett a szürke köd. Aztán a sámántanonc az egyik kör közepébe térdelt, valamelyik
szütyőjéből ezüstösen csillanó port szórt maga köré, majd réveteg hangon kezdett kántálni valami érthetetlen
szöveget. Nemsokára transzba esett.
 Chiona úgy érezte, egyedül maradt. Eltelt öt perc, aztán tíz, majd fél óra. A szellemsereg lassan megint
körbefolyta őket. Az ork nőstény - mit tehetett volna mást - megadással tűrte a dolgot.
Dvufhereiluf körülbelül egy óra elmúltával nyitotta fel megint a szemét.
- Grooms, minden orkok öregapja azt üzeni, mégsem kell neki az ereklye.
- Micsoda?! - Chiona azt hitte, rosszul hall.
- Most, hogy már tisztában van a Vezírfejpánt mibenlétével, rájött, hogy nem tudja használni nagyszabású
terveiben. - Dvufhereiluf hangja is fáradt, megtört volt. - Nem kell neki.
Chiona egy pillanatig bénultan hallgatott, majd kitört belőle a röhögés. Aztán hirtelen megint elkomorodott.
- Akkor most itt vagyunk nyakig a trágyaszószban! - Szétnézett maga körül. - Mégis vigyük vissza?
- Hát, ha van kedved hozzá...
- Kedvem?! - üvöltötte Chiona, és úgy vágta a kezében szorongatott fejpántot a homokba, hogy az félig
belesüppedt. - Kedvem?! Még az a melóm sincs kifizetve, amibe belerángattál, barátocskám! Most megyünk a
hajódhoz, és a sámánod előbb kifizeti a pénzemet! Majd utána tárgyalhatunk, hogy van-e kedvem megint
pecsenyére süttetni a valagamat!
- Nincs semmiféle hajó, agyalágyult nőstényszemély! - láthatóan Dvufhereiluf is itt ért a türelme végére. -
Mégis mit gondolsz, egy birkalegeltető nomád törzsnek milyen hajója lenne? A sámánjai mit tudnak a
világról? Azt sem bírják elképzelni, hogy a tengeren túl van még föld! Azt hiszed, nekem öröm volt egy szál
magam idejönnöm, hogy felkutassam azt a tetves fejpántot? Félbehagyni a tanulmányaimat, vállalni egy csomó
nélkülözést? Térj már észre!
- Jó! - csillapodott meg kissé Chiona. - Akkor te fizetsz. Tizenkét arannyal tartozol. Tudod, az a sárga fém.
Dvufhereiluf mérgesen tápászkodott fel, majd hosszas kutatások után végre számtalan szütyője egyikéből
előhúzta, amit keresett. Chiona ugrásra készen figyelte. Nem akarta készületlenül fogadni, ha a másik esetleg
valami varázslattal próbálkozik.
Ám a másik semmi ilyesmit nem tervezett. Ujjai közt egy parányi rubin vereslett fel a szürkeségben.
- Ez jó lesz? Szerintem bőven adnak érte tizenkét aranyat.
Chiona ebben egy pillanatig sem kételkedett. Egészen megbékélt, amint átvette a drágakövet. Mézédes
mosolyt vicsorított Dvufhereiluf felé, miközben gyorsan a csizmája szárába rejtette.
- Szerintem ez a fejpánt meg akár maradhat itt is. Rúgok rá még egy kis homokot, aztán majd őrzik
maguknak a szellemek, amíg jólesik nekik.
A sámántanonc viszont csak a fejét csóválta.
- Gondolod, a guarnik merő szeszélyből rejtették abba az átkozott völgybe? Ki tudja, mi történne, ha valaki
mégis a fejébe húzná? Egy őrült, tízezer gilf harcos szellemével!
- Jó. Tessék - intett Chiona nagyvonalúan a csősárkány felé -, viheted. Csak ne felejtsd el utána visszavinni
Szisszifusznak!
A másik arcán kelletlen fintor futott végig.
- Talán akad még egy rubintom valahol...
- Megbeszéltük.

* * *

Chiona egészen nekividámodva tekerte a pedált, magasan az öböl kéklő vize felett. Néha azért megpiszkálta
lábujjaival a csizmája orrába dugott drágaköveket, mint aki még most sem hiszi, hogy nem csak valami bűbáj
áldozata. Messze mögötte hatalmas köd gomolygott a nyomában, de ez már egy cseppet sem zavarta. Ahová
most megy, bizonyára örülni fognak neki. És az ajándéknak, amit visz. Végül is nem árt, ha egy szegény
gyíklény nem érzi magát teljesen védtelenül!
 Allen Newman

A Légy és a nagy szökés

1.

Néha nem tudom eldönteni, szerencsés, avagy balszerencsés fickó vagyok-e. Vegyük például az utóbbi időszak
eseményeit. Erőszakkal besoroztak Alvares kapitány seregébe, ez ugyebár balszerencse, de végül eljutottam a
legendás Aranyvárosba, ami, tekintve az út körülményeit, már szerencsés véletlennek minősíthető. Az elsők
között voltam, akik átjutottak a falakon, és az utolsók között, akik még kijutottak a mészárszékké vált
városból.6 Társaimtól eltérően én nem értem be az aranyként csillogó, de a valódi fémnél jóval könnyebb
anyaggal, amiből a házak épültek, s sikerült szert tennem egy gyémántokkal és smaragdokkal teli bőrerszényre,
no meg egy drágakövekkel kivert tokban rejtező aranytőrre. A vénség, akitől az utóbbit szereztem, már
haldoklott, nem volt szüksége rá, nekem viszont annál inkább. Később ugyanis Varkalon, akit a cimborámnak
hittem, elrabolta tőlem a duzzadó erszényt - már megint a balszerencse! -, ám őt lovastól elnyelte a befagyott tó
mélye, én viszont épségben elértem a tengerpartot.
6
Az események Az aranyváros ostroma (Kondor II.) c. kötetből ismerhetők meg részletesebben.
A Rend és a Káosz vegyes seregéből csak alig néhányan élték túl az Aranyváros ostromát és a Fekete
Karom orkok földjén átvezető visszautat, mégis túl sokan maradtak ahhoz, hogy az Eliadon torkolatánál
várakozó néhány kereskedőbárka elszállíthassa őket. Én azon kevés szerencsés egyike lettem, akiknek sikerült
a hazafelé induló, Hullámtáncos névre keresztelt hajó fedélzetére lépniük.
Akkoriban csupán egy vágyam volt, minél hamarabb magam mögött szerettem volna hagyni azt az
elátkozott kontinenst, mivel egy életre elegem lett Gerondarból, nem csoda hát, hogy belementem az
előnytelen alkuba. Zigurson kapitány átengedte a kabinját és királyi ellátást ígért, de cserébe le kellett
mondanom az aranytőrről. Majd' meghasadt a szívem, amikor megváltam a kincsemtől, hiszen kevésbé szorult
helyzetben az egész koszos bárkát megkaphattam volna érte, de ahogy mondani szokták, aki nyakig a
pöcegödörben ücsörög, az jobban teszi, ha nem várja meg, amíg a szar hullámzani kezd.
Mindezek után adódna a végkövetkeztetés, hogy a szerencse fia vagyok, hiszen főúri kényelemben, és
legfőképp élve, érkeztem meg a maldiberani partokhoz - ami rajtam kívül egykori bajtársaim egyikéről sem
állítható -, de épp akkor, amikor már én is kezdtem elhinni, hogy Maryk, a sors és jószerencse istenének kegyét
élvezem, a legénység fellázadt.
Az események ilyetén fordulata engem is váratlanul ért, fogalmam sem volt arról, hogy miért épp akkor tört
ki a ribillió, miért nem korábban, az Északi-tengeren, vagy amikor kiderült, hogy Zhília helyett Kis-Dréniába
tartunk. Elég az hozzá, hogy a látóhatáron már feltűntek a Karthín királyság tengeri határát szegélyező fehér
sziklák, és csupán néhány nap hiányzott ahhoz, hogy horgonyt vessünk Nordes kikötőjében, amikor a matrózok
elhatározták, hogy megszabadulnak az összes tiszttől, és ami még nagyobb gond, az utasoktól is.
Éjszaka volt, a kapitányi kabinban szenderegtem, és még álmomban is azt tervezgettem, hogy a kikötés
során, amikor a Hullámtáncos fedélzetén úrrá lesz a zűrzavar, hogyan fogom visszalopni az aranytőrt Zigurson
kapitánytól. Szívesen kiélveztem volna a siker ízét, szívesen simítottam volna végig még egyszer a drágaköves
tokon, szívesen gyönyörködtem volna a gyémántok ragyogásában, de a felharsanó kiáltás, ami halálhörgésbe
fúlt, olyan hirtelenséggel és kegyetlenséggel lökött át az ébrenlétbe, mintha az én torkomat metszették volna el.
Az álomtól még mindig ragacsos volt a szemem, és émelyítő utóízt éreztem a számban, ennek ellenére
kiugrottam az ágyból, és miközben odakintről dulakodás zaját, káromkodást, sikoltást és lábak dobogását
hallottam, felrántottam a nadrágomat. Arra már nem jutott időm, hogy a mellényemet lekanyarítsam a szék
támlájáról, ahová lefekvés előtt dobtam, mert szinte az egész kabin megremegett, ahogy egy súlyos test
nekirontott az ajtónak.
Azt hittem, hogy a lázadókat hosszabb időre feltartja majd a kemény tölgylap, de a deszka egyetlen roham
hatására megroppant, repedés futott végig rajta, és a zár kiszakadt a tokjából. A feltáruló nyílásban hatalmas,
hegyomlás méretű alak jelent meg, mintha valamelyik rémálmomból lépett volna elő. A fickónak a termetén
kívül az ábrázata js rettenetes volt, mivel a koponyáját kopaszra borotválta, így tisztán látszott, hogy a
homlokát keresztben forradás szeli át - kardlappal vághatták kupán -, a bal fülcimpáját ujjnyi vastag, csiszolt
rézkarika húzta le, s ha ez nem lett volna elég, az orrát valamikor laposra verték, olyannyira, hogy
előrebiggyedő alsóajkával került egy vonalba.
Soha nem mutatkozott be nekem, mégis tudtam, hogy hívják: Rézfül Gorhgamon.
Az ork matróz egyetlen szó nélkül átlépett az ajtó romjain, és véres kezét kinyújtva megindult felém.
Vannak, akik gyáva és gerinctelen alaknak tartanak, de őszintén szólva, nem érdekel: aki sokat hősködik, az
előbb-utóbb feldobja a talpát, és én jobban kedvelem, ha nem énekekben és regékben, hanem a valóságban élek
tovább. Eszembe sem jutott hát, hogy szembeszálljak Gorhgamonnal, inkább a magam számára is meglepő
gyorsasággal kinyitottam a kajütablakot, és átpréseltem magam a szűk nyíláson.
Ha még nem említettem volna, azt megelőzően, hogy a pofonok és ütlegek hatására katonának álltam,
tolvajként kerestem a kenyerem, ebből következően ösztönösen mindig biztosítok a magam számára
menekülési útvonalat, és cingár termetemből adódóan a hasonló mutatványok sem hiányozhatnak az
eszköztáramból.
Mielőtt fájdalmas csattanással elértem volna a tenger felszínét, és a hullámok átcsaptak volna a fejem felett,
még hallottam az ork hitetlenkedő kiáltását.
- A rohadék gülüszemű meglógott! Hogy a fenébe fért át ezen a lyukon?!
Aztán azonban a hideg víz korbácsként vágott végig rajtam, és a fülemet eldugította a sós hab.
Ha mástól nem, ettől végre rohadt gyorsan magamhoz tértem, és rádöbbentem arra, hogy korai lenne a
megmenekedésnek örülnöm, mivel a drágakövekkel kivert tok az aranytőrrel együtt ottmaradt a kapitány
övében. A tervem már készen állt a visszaszerzésére, de a nagy sietségben megfeledkeztem róla.
Magam és mások előtt szeretek azzal dicsekedni, hogy olyasféle alak vagyok, aki minden helyzetben
megőrzi a nyugalmát, de bevallom, akkor és ott kegyetlenül káromoltam az isteneket. Nem hosszú ideig, mert
észrevettem, hogy a Hullámtáncos mozog, és döntenem kellett, hogy megpróbálok visszamászni a fedélzetre,
avagy elindulok a száraz föld távolinak tűnő fényei felé.
Az első lehetőséget választottam.
Sajnos, hiába ragasztották rám a Légy csúfnevet, a névrokon rovartól eltekintve mászóvas, csáklya vagy
más segédeszköz híján nem tudok felkapaszkodni a falon, főleg akkor nem, ha annak felülete hínártól nyálkás,
és a bőrt felhasító fúrókagylókon kívül nincs más dolog amibe az ujjaim kapaszkodhatnának. Néhány kísérlet
után a körmeim beszakadtak vagy letörtek, a kezemen sajgó sebek nyíltak, melyeket szétmart a só, úgyhogy
kénytelen-kelletlen beláttam, búcsút kell intenem a vagyonnak, aminek már az elköltését is megterveztem.
Nem néztem hátra, amikor elrúgtam magam a hajó oldalától, és erős karcsapásokkal elindultam a csalókán
hívogató fények felé. Hallottam, hogy mögöttem a fedélzetről lesöpört vér esőként veri a tenger felszínét, aztán
következtek a csobbanások, amikor a holttesteket is áthengerítették a palánkon. Tudtam, hogy az ingyen
lakoma hírére hamarosan megérkeznek a szirti cápák, ezért összeszorítottam vacogó fogaimat, és a dühömből
merítve erőt, megpróbáltam a lehető leggyorsabban eltűnni a közelből.
Egy halászfalu mellett kászálódtam ki a vízből, és hiába éreztem végre szilárd talajt a lábam alatt, ennek
már nem tudtam örülni, ugyanis határozottan éreztem, hogy én vagyok a legszerencsétlenebb alak a világon.
Egy igazi balfácán.

2.
Érdemes óvatosan bánni az átkokkal és kívánságokkal, mert ki tudja, mikor figyelnek oda az istenek. Néha
kiszalad az ember száján olyasmi, amit a legszívesebben visszaszívna, esetleg megváltoztatna, de akkor már
késő. Ezt a tanulságot akkor sikerült leszűrnöm magamban, miután megérkeztem Upsalarba, a Karthín
királyság legnagyobb kikötővárosába. Egész úton, a frissen kifogott halakkal teli hordókat szállító szekéren
zötykölődve ugyanis a Hullámtáncost elfoglaló lázadókra gondoltam. Azt kívántam nekik, hogy dögöljenek
meg mind egy szálig, míg Gorhgamon, az ork - biztosra vettem, hogy ő volt a főkolompos - rohadjon meg,
lehetőleg élve, és a saját szarában-húgyában fetrengve várja a halált.
A városba érve aztán megtudtam, hogy az átok megfogant.
Minden csapszékben, tavernában és fogadóban ezt a történetet mesélték, süketnek kellett volna lennem
ahhoz, hogy ne tudjak meg minden részletet.
A Hullámtáncos viharba került a kikötőtől északra, és zátonyra futott. Minden áru odaveszett, és minden
matróz a tengerbe fúlt. Csupán egyvalaki élte túl a szerencsétlenséget, Rézfül Gorhgamon, ám ő sem kerülhette
el a sorsát. Félholtan sodorták partra a hullámok, és mielőtt feleszmélhetett volna, a városi őrök bilincsbe
verték. Mint kiderült, az orkot elég jól ismerték az észak-maldiberani országokban. Gorhgamon korábban a
swiellei Örjöngők között szolgált, ám miután az egyik csatában egyedül ő élte túl az ork hadtest rohamát,
megszökött a seregből. Előbb Strekwarban garázdálkodott, de ott Mentra, a Káoszpüspök hatalma mindenhová
elért, ezért Rézfül a Karthín királyságba menekült, ahol ork rablóbandát szervezett, és afféle kiskirályként
uralkodott hegyvidéki sasfészkéből a parasztok felett. Nem sokáig. Amikor hatalma már úgy fájt, mint egy
gennyes kelés az ember alfelén, IV. Joman király hadsereget küldött a haramiák kifüstölésére. A katonák
minden orkot kardélre hánytak, de Rézfül Gorhgamont nem találták meg a holtak között. A rablóvezér
elmenekült, és matróznak állt, ám rémtettei a távollétében sem merültek feledésbe, ezért amint felismerték,
elfogták és lecsukták arra a rövid időre, míg a városi tanács dönt a sorsáról.
Ismerve Rézfül bűnlajstromát, csak a nyilvános kivégzés, illetve a Mentrának való átadás - Yvorl főpapja
gyűjtötte az orkokat, hogy mentálisan az uralma alá hajtsa őket - jöhetett szóba, de addig is rácsok mögött várt
az ítéletre.
A karthín börtönök nem épp az ellátás magas színvonaláról nevezetesek, úgyhogy nyugodtan mondhatom,
ezúttal az istenek meghallgatták a kérésemet: Gorhgamon szarban-húgyban fetrengve várta a halált. Csakhogy
ezzel én nem elégedtem meg.
A tőrre is szükségem volt.
Hiszen az enyém, én szereztem.
Az egyetlen ember - illetve ork -, aki válaszolhatott a fegyver hollétét firtató kérdésemre, elérhetetlenné vált
számomra, de Yul Santer nem arról nevezetes, hogy könnyedén feladná a harcot, és elismerné a vereségét. Ha
valaki azt mondaná, hogy rendszerint úgy kapálózom a sorsom ellen, mint az aludttejbe esett légy, hát igaza
lenne, de azért jól szájon vágnám érte.
Akárhogy törtem a fejem, arra jutottam, hogy beszélnem kell Gorhgamonnal, de csak azt követően, hogy
igazságszérumot itattam vele. Viszont, a magam részéről nem szívesen tapasztaltam volna meg az upsalari
börtönőrök vendégszeretetét - egyrészt, ha az ítéletet kiszabó bíró rájön, hogy én vagyok a Légy, akkor többé
nem szívok szabad levegőt, másrészt lehetséges, hogy Gorhgamon felismerne, és hamarabb kitekerné a
nyakamat, mint hogy kimondom: fapapucs -, ezért egy helyettesre volt szükségem.
No de, ki vállalná a feladatot, hogy önként börtönbe vonul, és aztán olcsón átadja nekem az odabenn
megszerzett tudást?
Három napomba telt, mire válaszolni tudtam erre a kérdésre. Ezen idő alatt sikerült munkára fognom a
fúrókagylók által összeszabdalt ujjaimat, és ha nem is nyertem vissza a kényszerű katonáskodás alatt
megkopott ügyességemet, az upsalari piacon még egy nyomorék tolvaj is elboldogult volna. Elég az hozzá,
hogy összeszedtem annyi pénzt, amiből felújíthattam a ruhatáramat, és többé nem néztek legatyásodott
matróznak, annál inkább egy jóképű ficsúrnak. Yul Santer, a hajótörött eltűnt, és megszületett Varkalon, a
khojetán nemes. Persze, a kissé kidülledő szemem és nem túl daliás termetem rontották az összképet, de a
duzzadó pénzes zacskó univerzális csodaszer: egy csapásra minden testi- és jellembeli hibát eltüntet. Egy idő
után azt vettem észre, már nekem kell óvakodnom a tolvajoktól - ez meggyőzött arról, hogy teljes sikerrel járt
az átalakulás, és belefoghatok tervem valóra váltásába.
Megtaláltam ugyanis az ideális helyettest.
Nouretnek hívták, és egy nem túl forgalmas utcasarkon koldult. A koldusok, vagy az őket irányító
tolvajklánok minden városban felosztják a területet: a legjobb helyek a templomok előtt vagy a piactér
környékén vannak, itt kéregetnek a nyomorékok és kisgyermekes anyák - a pólyába csavart csecsemő tejel a
legjobban, főleg, ha az arcát mézzel kenik be, hogy minél több legyet odavonzzon -, a többieknek maradnak
azok a helyek, ahol kevesebb adományra lehet számítani. Nouret azon az utcasarkon, ahol összeakadtam vele,
annyit keresett, ami az éhenhaláshoz túl sok, a berúgáshoz azonban túl kevés volt, úgyhogy könnyedén sikerült
megkedveltetnem magam vele. Csupán néhány garasomba került, amit jártamban-keltemben a kalapjába
hajítottam.
Amikor negyedszer találkoztunk, Nouret már előre köszönt, és a szája vigyorba szaladt, ahogy
megpillantott. Mondhatom, nem volt túl bizalomgerjesztő látvány: az ínye megsárgult, megmaradt fogai
feketék voltak és rohadtak, s olyan dögletes bűz hömpölygött elő a torkából, ami még a tíz éve le nem vetett
göncei kipárolgását is felülmúlta, pedig annál gyomorforgatóbbat még életemben nem szagoltam. Őszintén
mondom, ha Nouret a moleztrán szavannákra születik, a legnagyobb vadász válhatott volna belőle: a
leheletével még egy elefántot is leterített volna.
Az orrom elé kaptam pacsulival átitatott zsebkendőmet - elővigyázatosan felkészültem a találkozásra -, és
azon keresztül szűrtem a szavaimat.
- Lenne egy ajánlatom a számodra...
- Ajánlat? - kapta fel a fejét a koldus. - Oszt mi lenne az, nemes uram?
- Olyan üzletet ajánlok, ami lehetővé teszi, hogy eztán soha többé ne kelljen kéregetned.
A koldus megvonta a vállát.
- Há' mán én megszoktam, hogy itten ülök, oszt kéregetek. Mér' hagynám abba?
- Akkor ne hagyd abba! - fortyantam fel. - De ha én a helyedben lennék... Mi is a neved?
- Nouret, nemes uram.
- Nos, Nouret, tudd meg, hogy egy barátom távoli rokonát, akit Gorhgamonnak hívnak, tévedésből
becsukták az upsalari börtönbe. Szeretném, ha bemennél a cellájába, összebarátkoznál és beszélnél vele.
- A börtönbe? Oda nem megyek, mán meg ne nehezteljen rám, nemes uram!
- Csak pár napról lenne szó - nyugtattam meg. - Elkövetsz valami apró vétséget, esetleg levizeled az egyik
nemesúr lábát...
A koldus hümmögött egy sort, aztán elkezdte megoldani a gatyakorcát.
- Nem az enyémet, valaki másét! - állítottam meg, még szerencsére időben. - A lényeg, hogy valami apró
kihágást kövess el, amiért pár nap után kiengednek. Odabenn neked nem eshet semmi bajod, ételt-italt kapsz,
meg fedél lesz a fejed felett. Azt a kevés időt fél lábon is kibírod, ráadásul minden benn töltött napért egy
aranyat fizetek neked, persze csak akkor - felmutattam az apró kristályüvegcsét -, ha ezt a szert valamilyen
módon megitatod Gorhgamonnal... könnyen megismered, nagydarab ork, rézkarikával a fülében... aztán
megkérdezed tőle, hová rejtette a tőrt.
- Milyen tőrt, nemes uram?
- Az nem fontos. Neked csak az a dolgod, hogy beleöntöd a palackban lévő szérumot az italába vagy
ételébe, utána pedig megkérdezed tőle, hová rejtette a tőrt. Érted?
Nouret bólintott.
- Értem én, nemes uram. Beadom a rézkarikás orknak a szert, oszt mekkérdem, hová dugta a tőrét. De mi
hasznom nekem mindebből?
Abban a pillanatban megfordult a fejemben, hogy a fickó fejét addig verem a kövezetbe, amíg meg nem érti,
mit várok el tőle, de egyrészt semmi pénzért nem nyúltam volna hozzá - még a végén csuklóból rohad le a
kezem -, másrészt nem volt kedvem másik alanyt keresni. Épp ezért összeszedtem a türelmem maradékát, és
újra meg újra elmagyaráztam a tervet Nouretnek, míg végül biztosra nem vettem, hogy megértette. Azt is
megbeszéltük, hová fogja rejteni a kristályüvegcsét, ha esetleg megmotoznák - fogadni mertem volna rá, hogy
nem fogják, elvégre a városi őröket nem fizetik meg annyira, hogy még a kórság vállalására is készek legyenek
-, de ha mégis, én a száját javasoltam, Nouret viszont a végbélnyílását választotta. Ráhagytam a dolgot.
Mindenesetre a fejébe vertem, hogy ha esetleg a palack összetörne, vagy elveszne, ne essen kétségbe, én meg
fogom látogatni a börtönben, és viszek be másikat, nehogy dolgavégezetlenül kelljen onnan távoznia.
A megbeszélésünket követően forró vízben, lúgos szappannal kétszer lemosdottam, és úgy bújtam ágyba.
Egész éjjel nem bírtam elaludni, végig az járt a fejemben, hogy hiába gondoltam minden eshetőségre, hiába
oktattam ki, Nouret mégis el fogja szúrni a feladatát.
Hajnalban, kialvatlanul az első utam az utcasarokra vezetett, és miután Nouret nem találtam ott,
átböngésztem a városháza előtti szégyenoszlopon kifüggesztett ítéleteket. A koldust egy heti elzárásra ítélték,
mert előbb levizelte a saját lábát, aztán megpróbálta szembeköpni Bernar Tomar szabómestert.
Azt hiszem, erre mondják, hogy Upsalarban az igazságszolgáltatás gyors és kegyes. Képzelem, mit kapott
volna Nouret, ha valamelyik kísérlete sikerrel jár, és nem éri be egy arra járó polgárral, hanem valódi
nemesurat keres áldozatnak...

3.

Úgy gondoltam, hogy három nap elegendő arra, hogy Nouret elvégezze a rábízott munkát, ha pedig kudarcot
vallana, még ugyanennyi ideje marad, hogy korrigálja a hibáját, ezért bár nehezemre esett, vártam, és csak az
elválásunkat követő negyedik napon léptem át a börtön kapuját.
Nekem nem volt olyan szerencsém, hogy ne tapogassák végig a ruházatomat a hónaljamtól a bokámig, de az
őrök kötelességszerűen végezték a dolgukat - az volt számukra a legfontosabb, nehogy fegyvert juttassak be a
raboknak -, így nem kellett különösebb tehetség ahhoz, hogy a kristályüvegcse párját magammal vigyem a
beszélőre, felesleges volt hát az az idő, amit a csizmasarkam felnyitásával, majd a rejtekhely körvonalainak
eltüntetésével töltöttem.
Ha még nem említettem volna, a börtönlátogatással járó procedúrát a motozáshoz hasonlatosan meglepően
nagyvonalúnak találtam, előző nap jelentkeztem a városi bíróságon, s miután az őrök megmutatták az utat, az
írnok egy nagy könyvbe bejegyezte a nevemet és azt, hogy kivel kívánok találkozni. Másnap délre a
börtönigazgató elbírálta a kérésemet, és mire odaértem, a belépőcédula már kitöltve várt az asztalon.
A ruházatom átvizsgálását követően az őrök hosszú folyosón vezettek végig, végül magamra hagytak egy
kétszer két méteres, szűk szobában. Meglehetősen kellemetlen élmény volt, mivel a helyiség a szerény
berendezés - egy asztal és két szék, mindegyik csavarokkal a padlóhoz rögzítve - ellenére zsúfoltnak tűnt.
A várakozás ilyen körülmények közepette végtelennek tetszett. Előbb türelmetlenül járkáltam fel s alá a
falak mentén, de aztán inkább leültem, és a körmeim alatt összegyűlt piszok eltüntetésével ütöttem el az időt.
Mivel a gondolataimmal voltam elfoglalva, csak a sarokvasak nyikorgására riadtam fel. Meglepetten
kaptam a bejárat felé a fejem, mivel arra számítottam, hogy Nouret majd maga előtt görgeti a szagát, és már
akkor felfigyelek a közeledtére, amikor még csak a folyosón jár, most azonban nem éreztem semmit.
Az ajtó kinyílt, és bár azt hittem, a döbbenetemet már nem lehet tovább fokozni, tévedtem. Nem, nem a
kimosdatott koldus állt előttem, hanem egy tagbaszakadt fickó, akinek le kellett hajtania a fejét, hogy beférjen
a szobába, miközben a vállai az ajtófélfát súrolták. A rab meg volt bilincselve, de olyan kidolgozott izomzattal
rendelkezett, hogy úgy tűnt, egyetlen mozdulattal képes lenne szétszaggatni a csuklópántokat összekötő,
hüvelyknyi vastag szemekből kovácsolt láncot.
Ismertem őt, túlságosan is jól.
Gorhgamon, az ork.
Az ajtó bezárult a behemót mögött, és kettesben maradtam a rablóvezérrel. Óvatosan felemelkedtem a
székről, és a legtávolabbi sarokba hátráltam: onnan méregettem Gorhgamont, azt latolgatva, hogy melyik
irányba meneküljek, ha netalán rám találna rontani. Az ork azonban békésen, mondhatni egykedvűen álldogált,
és félrehajtott fejjel engem méregetett. Kellemetlen érzés környékezett, ahhoz hasonlatos, amikor az ember
ráébred, hogy a lapulevél, amivel a seggét kitörölte, valójában csalán volt. Tudtam, hogy nem stimmel valami,
csak arra nem jöttem még rá, hogy mi.
- Nahát! - szólalt meg váratlanul a behemót. - Yul Santer, a Légy jött el hozzám, személyesen...
Hátborzongatóan mély hangja volt, mintha a pincéből beszélne. A lábizmaim rögtön megkocsonyásodtak, és
csak iszonyatos erőfeszítéssel tudtam megállni, hogy ne rogyjak a földre. Az lett volna könnyebb, ha nem állok
ellen a késztetésnek, de nem veszthettem el a lélekjelenlétemet, azt megelőzően semmiképp sem, míg meg nem
tudtam, mi történt a koldussal.
Megköszörültem a torkomat.
- Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz. Bizonyára összekeversz valakivel: engem Varkalonnak hívnak, és
egy rokonomat, Nouretet, a koldust jöttem meglátogatni. Őt vártam, és helyette téged hoztak beszélőre. Meg
tudod ezt magyarázni?
- Amikor a Hullámtáncoson találkoztunk, még nem tudtam ki vagy, de azóta megvilágosodtam. -
Vigyorgott az ork, de ettől nem vált megnyerővé az arca, sőt, ha lehetséges, még fenyegetőbbnek éreztem, mint
korábban. - Rossz hírem van a számodra, Santer: a rokonod váratlanul, ma reggel elhalálozott.
A hír letaglózott, úgyhogy nem kellett színlelnem, amikor a veszteségtől eltorzult arccal megkérdeztem:
- Hogyan történt?
A rablóvezér megrántotta a vállát.
- A vén koldus magának köszönheti a sorsát. Gyanúsan sokat sündörgött körülöttem, ezért a testőreim
elkapták és kivallatták. A büdös bunkó először nem nagyon akart beszélni, de miután megitatták azzal a kék
löttyel, amit egy kristályüvegben rejtegetett, elmesélte, hogy milyen alkut kötöttetek ti ketten. Ssongorongo, az
egyik testőröm nem hitte el, hogy a fickó képtelen hazudni, ezért megkérdezte tőle, hogy minek nézi őt. A
büdös bunkó persze megmondta neki az igazat. Sajnos, Ssongorongo senkitől nem tűri el, hogy hígagyú,
kozmás képű seggfejnek nevezze, így mielőtt leállíthattam volna, egyetlen ütéssel végzett a koldussal.
- Elég nagy a halandósági ráta az upsalari börtönben...
- Az őröket nem érdekli, ha a rabok kinyírják egymást, ezzel csak a dolguk lesz kevesebb.
- Játsszunk akkor nyílt lapokkal - mondtam. - Zigurson kapitánynál volt egy aranytőr, drágaköves tokban.
Mindig magával hordta az övében. Emlékszel rá?
- Ki nem?
- Nos, az a tőr az enyém, az apámtól örököltem.
Az ork felröhögött.
- Mást etess ezzel a baromsággal! Ha azt mondtad volna, hogy loptad, talán elhiszem, de az is lehet, hogy
kinyuvasztottál valakit a megszerzése miatt...
Közel járt az igazsághoz, de nem volt kedvem beavatni a részletekbe. A Légy nem szeret hencegni a
tetteivel: megteszik azt helyette mások.
- Maradjunk annyiban, hogy a tőr az enyém. A hajóút időtartama alatt Zigurson kapitány őrizetére bíztam,
de most szeretném visszakapni. Mondd meg, hogy mi történt vele a lázadást követően, és cserébe, ha eladtam,
megkapod az árából a részed!
- És mit érnék vele? - rázta a fejét Gorhgamon. - Én nem gazdag, hanem szabad akarok lenni.
- Ebben, sajnos, nem tudok segíteni.
- Óh, dehogynem, hiszen te vagy a Légy! Több börtönből megszöktél már, a betörés szakértőjének,
utolérhetetlen lángelmének, született szabaduló mesternek tartanak! Csoda, hogy még nem kereszteltek át
Angolnának, olyan könnyedén kisiklasz az üldözőid kezéből...
Gyanakodva hallgattam az orkot. Nem mintha nem esett volna jól az elismerés, de az efféle haramiák érdek
nélkül nem dicsérnek szembe másokat.
- Elég volt a nyelvcsapásokból, tiszta már a valagam! – szakítottam félbe a litániát.
- Ha úgy jobban tetszik, szét is rúghatom - jelentette ki Gorhgamon, és a hangjából kiérződő fenyegetéstől
lúdbőrözni kezdett a hátam. - Halld hát a feltételeimet: csak akkor árulom el a drágaköves tőr rejtekhelyét, ha
kiszabadítasz a börtönből, ráadásul úgy, hogy egy ideig senki ne vegye észre. Nem szeretném ugyanis, hogy
amint kiteszem innen a lábam, az üldözőim már a nyakamba lihegjenek.
 - Huh! - Ennyi tellett tőlem, mert egyébként köpni-nyelni nem tudtam. Kiszáradt a szám, olyan hirtelen,
mint amikor a tulmén nomádok nyakig a földbe temetve magamra hagytak a sósivatagban.
Megroggyant bokszolóhoz hasonlatosan a székhez támolyogtam, és lerogytam rá. Elkínzott arccal néztem
fel az orkra.
- Lehetetlent kérsz! Ha valamilyen csoda folytán kiötlők egy tervet a kiszabadításodra, a hiányod akkor is
fel fog tűnni valakinek!
Gorhgamon megrántotta a vállát.
- Ez a te dolgod, és nem az enyém. Hallottad a feltételeimet: ha kell a tőr, szedd össze magad, és találj ki
valamit!
- Gondolkodni fogok rajta, de nem ígérek semmit.
- Ne feledd, a városi tanács hamarosan dönt a sorsomról! Ha fellógatnak, mielőtt bárkivel megoszthatnám a
titkot, akkor örökre búcsút mondhatsz az örökségednek!
Az ork ökölbe szorított kezével megdöngette az ajtót, ezzel jelezve, hogy a beszélgetés véget ért, és készen
áll a cellájába való visszatérésre. A kongó vas épp olyan hangot adott, mintha a reményeimet eltemették volna,
és a sír széléről aláhulló göröngyök a koporsó fedelén koppannának...

4.

Ha még nem említettem volna, akkurátus fickó vagyok. Minden holmimat a megszokott helyére rakom, és
minden akciót igyekszem előre megtervezni, mégpedig azért, hogy ha valami félresikerül, az esemény ne érjen
váratlanul. Ellenségeim úgy hiszik, hogy csak a szerencsének köszönhetem, hogy még mindig a nyakamon
hordom a fejem, ezzel szemben az igazság az, hogy ritkán rögtönözök: a hosszú agyalásban és az alapos
felkészülésben hiszek. Előfordul, hogy csak gondolatban veszem végig a lehetőségeket, de gyakoribb, hogy
pontokba szedem, és leírom, ami az eszembe jut. Főképp akkor van erre szükség, ha megfigyelem a betörés
célpontjául választott házat, mikor, ki, milyen rendszerességgel fordul meg ott, mennyi időt tartózkodik
odabent, aztán követem a fontosabb személyeket, és feljegyzést készítek a napirendjükről.
Két napot töltöttem az upsalari börtön felmérésével, majd áthelyeztem a székhelyemet a piactér Éjjeli
Bagoly nevű kocsmájába - fogalmam sincs, miért ezt a nevet választotta a tulaj, amikor este tízkor bezárt -,
ahonnan jó rálátás nyílt a városi bíróság épületére.
Ennyi idő is elég volt ahhoz, hogy rájöjjek, ha ki akarom szabadítani Gorhgamont, nem a börtönbe kell
betörnöm, hanem a bíróságra. Első hallásra ez furcsa, s talán ostoba ötletnek tűnhet, pedig valójában,
szerénytelenség nélkül állíthatom, leginkább a zseniális jelző illik rá.
A börtön tervezése és építése során a bejutás megnehezítését nem tartották ugyan elsőrendű feladatnak, azt
viszont annál inkább, hogy minél nehezebb legyen kijutni. A legkellemetlenebb felfedezésem volt, hogy a
cellák gránitalapzatra épültek, így a falak alatt alagutat fúrni a lehetetlennel volt határos, ráadásul a többi
részlet sem adott okot a bizakodásra. A börtön épületét mind a négy oldalról harminc láb magas falak vették
körül, a fal tetején szögesdróttal és üvegcserepekkel - utóbbi csúnya, vágott sebet hagy maga után, ha
beletenyerel az ember -, az udvaron kutyás őrökkel, a sarkokban fából ácsolt tornyokkal, amelyek tetejéről
íjászok figyelték az odalent sétáló rabokat.
Tegyük fel, hogy nem napközben, hanem este próbálkozom meg a bejutással: alagút híján jó néhány
vasrácsos ajtón és még több őrön kellene átverekednem magam, mire eljutnék az ork rablóvezér zárkájáig.
Nehéz ügy, és még ötletem sincs, hogyan tudnám megoldani, hogy Gorhgamon szökését senki ne vegye
észre azonnal.
Ezzel szemben a bíróság a piactér egyik oldalán hosszan elnyúló, kétszintes épületben kapott helyett. Az
alsó részt árkádok tagolták - ide húzódtak be a kofák és vásárlóik zivatar idején -, és a tárgyalótermek ajtai
reggeltől estig nyitva álltak. A fekete taláros írnokok és a peres ügyeiket intéző panaszosok folyamatosan
jöttek-mentek, s termenként csupán két fáradt városi őr próbálta fenntartani a rendet. Nem túl nagy sikerrel,
mert néha akkora volt a tülekedés a földszinti tárgyalókban - semmi sem rántja jobban össze a rokonságot,
mint az örökség, vagy a szomszédok közötti perpatvar -, hogy az őröknek eszükbe sem jutott az ide-oda
hömpölygő, egymást szidalmazó tömegből bárkit is kiemelni vagy megállítani.
A zűrzavar az én elemem, szeretek a zavarosban halászni: az egymásnak szoruló testek egy zsebtolvaj
számára az isteni áldással egyenértékűek. Nem, nem az egymáshoz tapadó meztelen testekre gondolok, mert
abban soha nem volt részem, illetve egyszer, de arra nem szívesen emlékszem vissza, mivel mind férfiak
voltak, és csak a csodával határos módon sikerült megőriznem a hátsó felem érintetlenségét...
Vissza a munkához!
Tudtam, hogy hol kell csinálnom, és hamarosan, a megfigyelésnek köszönhetően arra is rájöttem, hogy
miként.
Az egyik nap egy rabot vezettek a bíróságra. A fickó kezét-lábát bilincsbe verték, csak csoszogott
szerencsétlen, alig tudta tartani a lépést az őreivel. A börtönből azért hozták ki, hogy részt tudjon venni a
tárgyaláson, aztán visszavitték, de egész idő alatt mindössze két börtönőr vigyázott rá.
A látvány beindította a fantáziámat, és ahogy haladtam előre, szén lassan minden részlet a helyére került.
Mire a második söröskorsó is üresen koppant előttem az asztallapon, már szinte a markomban éreztem az
elveszett aranytőr súlyát, hiszen arra is találtam megoldást hogy az őrök ne rögtön, csak kis idő múltán
fedezzék fel a rab szökését. Ez nem teljesen egyezett ugyan Gorhgamon elvárásával, de neki is meg kell
értenie: senki nem tudja garantálni, hogy az eltűnését ne vegyék észre; már az is nehezen megoldható, hogy
nyerjen annyi időt, amíg kijut a városból.
A Légy képes erre, hiszen a hírnevét nem pénzen vette, hanem megdolgozott érte. Gond csak akkor van, ha
mások varázslónak tartják, és lehetetlen kérnek tőle...
Felálltam, és néhány pénzérmét dobtam az asztalra. Épp annyit fizettem, amennyit fogyasztottam, elvégre
egy piactér környéki, lepukkant csehóban épp azzal hívnám fel magamra a figyelmet, ha vaskos borravalót
hagynék magam után. Amikor a füstös félhomályból kiléptem a napfényre, hallottam a hátam mögött a
felszolgáló elmormogott szitkait - a gülüszemű anyámat emlegette -, de túl jó kedvem volt ahhoz, hogy
visszamenjek, és kirúgassam a kocsmárossal.
Megrántottam a vállam, és sietős léptekkel az előttem távozó ork után vetettem magam. A fickót már
többször láttam az Éjjeli Bagolyban, s azzal hívta fel magára a figyelmemet, hogy hatalmas termetű volt -
magasságban és vállszélességben Gorhgamonnal vetekedett -, s ha szóba kerültek, meggondolatlanul és
vehemensen szidta a városi őröket. Olyasféle alaknak tűnt, aki néhány garasért beveri bárki pofáját, egy
aranydukátért pedig nemhogy az anyját, de a lelkét is eladja. Nekem pedig pont egy ilyen fickóra volt
szükségem, hogy a tervem végrehajtása során a segítségemre legyen, ezért követtem.
Vannak olyan trükkök ugyanis, amelyek egyemberesek, de az átverések többségéhez szükség van egy
partnerre, aki eljátszhatja a társ, ellenfél, avagy csali szerepét.
Vegyük például az itt-a-piros-hol-a-piros játékot, amit az upsalari piacon is játszottak. Nem kell nagy
tehetség ahhoz, hogy bárki kiszúrja a beépített embert, mivel ő az egyetlen, aki nyer. Ezt kell tennie, elvégre az
a dolga, hogy meghozza a palimadarak játékkedvét.
A másik, sokak által ismert módszert akkor alkalmazzák, ha valaki igazi hősként szeretne feltűnni, de nem
akar kockáztatni. Mit tesz hat: felfogad egy marcona képű alakot, aki megtámadja a kereskedőt vagy a
meghódítani kívánt nőszemélyt, ám szerencsére a megmentő épp időben érkezik, és learatja a babérokat.
Ezeket a húzásokat túl sokan ismerik, de akadnak érdekesebbek is. Ott van például az orgazdatrükk.
Kiválaszt az ember egy, a piactéren bóklászó idegent - fontos, hogy ne legyen ismerős a környéken -, aztán
odasunnyog hozzá, és ékszereket kínál eladásra. Az ürge persze azt hiszi, hogy hamisítványokról van szó, ezért
elhajtja az eladót. Kisvártatva azonban kivágódik a közeli ékszerbolt ajtaja, és egy boltosnak öltözött fickó
világgá kürtöli, hogy kirabolták. (Nem szükséges, hogy ő legyen a bolt tulajdonosa, a trükk e nélkül is hatásos,
elvégre, mint mondtam, az idegent akarjuk bepalizni, és elég, ha ő hiszi, hogy a bolt tulaját látja.) Egy ilyen
bejelentés után minden becsületes emberben feltámad az orgazda, és szívesen venne valami értékeset, potom
áron. Szerencsére, a korábban elhajtott árus nem ment még messzire, és bár félénken tekintget körbe, hajlandó
ráállni az üzletre...
 Az előbbi átveréssel kombinálható, vagy önállóan is alkalmazható trükk, amikor váratlanul lecsap a városi
őr. Kell hozzá egy kereskedő, egy vevő, no és az említett hatósági személy. Amint az árus eladja a holmit,
feltűnik a színen egy városi őr, és kijelenti, hogy a cucc lopott, ezért bizonyíték gyanánt el kell koboznia. A
vásárló tátott szájjal figyeli, ahogy a kereskedőt megbilincselik és elvezetik. A trükk lényege, hogy megvan a
pénz, és visszaszereztük a cuccot is, amit ismét el lehet passzolni, miközben a vevő, akit átvertek, nem sejt
semmit...
A fogolyszöktetés a fenti példákhoz hasonlatosan kétemberes melónak ígérkezett. Mivel a magam részéről
az Agy szerepét kívántam eljátszani, szükségem volt az Ökölre. Reméltem, hogy a nagydarab ork megfelel erre
a feladatra, és arra számítottam, hogy nem kell hosszan győzködnöm azért, hogy kötélnek álljon, ezért eszembe
sem jutott, hogy bujkáljak, és bevessem a korábbi áldozataim követése során szerzett tudásomat.
A környék elővigyázatosságra inthetett volna, de túl magabiztos voltam, és talán az alkohol is kezdett a
fejembe szállni, így nem figyeltem fel arra, hogy milyen néptelenek és lepusztultak az utcák. A magasban
száradni kiakasztott, fakó rongydarabok lógtak, elzárván a napfény útját, a sikátort szegélyező, vakolatot sosem
látott, salétromfoltos fal orrfacsaró szagot árasztott, de mindez számomra megszokott látvány volt - ilyen
helyeken töltöttem a fél életem -, úgyhogy nem törődtem vele. Hát igen, a Légy jó nagy barom néha.
Mint említettem, meglehetősen óvatlanul haladtam a részegen dülöngélő alak nyomában, ám váratlanul azt
vettem észre, hogy a lépteim visszhangja magányosan verődik vissza a falakról, és a medve nagyságú orkot
sehol nem látom. Hihetetlennek tűnt, hogy egy ekkora fickó hogyan tudott egyetlen pillanat alatt felszívódni.
- A francba! Hová tűn... - szűrtem a szitkot önkéntelenül a fogaim között, de egy, a torkomnak szoruló kés
belém fojtotta a szót.
A fickót, aki elkapott hátulról, nem láttam, csak a szőrös kézfejét és a kiugró, sebes bütykeit, amelyek arról
tanúskodtak, hogy számtalan verekedésben vehetett már részt. Valószínű, hogy többnyire a győztes oldalon
állhatott, különben nem élne, és most nem szegezne egy éles pengét a nyakamnak.
- Ki a fene vagy? - jött a hátam mögül a borízű hang, amihez borszagú lehelet is csatlakozott.
A kés hegye a bőrömbe nyomódott, ezért elővigyázatosan csak résnyire nyitottam ki a számat, mintha csak
egy mellbimbót szeretnék bekapni. Mondjuk, a két élményben, az óvatosságot leszámítva nem volt semmi
közös, hacsak a ritka előfordulást nem tekintem annak...
- Varkalon a nevem. Rodat-Temorhból jöttem. A zhíliani földrészről - tettem hozzá feleslegesen.
- Khojetán vagy?
- Annak születtem.
- Hazudsz! És aki nekem hazudik, az megdöglik!
Éreztem, hogy az éles hegy erősebben nyomódik a nyakamba, és a bőr alól kiserken a vérem.
- Várj! - kiáltottam kétségbeesetten, azzal sem törődve, hogy a penge óvatlanságom miatt esetleg mélyebbre
hasít. - Yul Santer vagyok, a Légy!
- Na, emmán jobban tetszik! - hörögte a fülembe az ork, és eleresztette a nyakamat, majd a kését is eltette.
- Engem Doarghalnak hívnak. Mit akarsz tőlem, miért követtél?
Mielőtt válaszoltam volna, megtapogattam a torkomat, de szerencsére a tengerészkés okozta seb nem volt
mély, alig szivárgott már belőle a vér. Elvérezni nem fogok, az biztos, de ha a pengét nem tisztogatták,
vérmérgezésben még feldobhatom a talpamat.
- Fel akarlak fogadni. Egy fogolyszöktetési akcióban szükségem van a segítségedre. Lehet, hogy a városi
őrökkel is össze kell rúgnod a port, de rendesen megfizetlek érte...
- Hát, a pénz mindig jól jön, meg a bunyó is - vigyorgott Doarghal. - Kezdetnek hívj meg néhány pohár
borra, és közben elmesélheted a dogot részletesen!
- Tudsz egy jó helyet? - kérdeztem.
- Naná, csak gyere utánam!
Az ork elindult, én meg követtem. Ahogy kiértünk a sikátorból, a napfény a szemembe vágott, ezért
megkerültem Doarghalt, és a fölém tornyosuló test árnyékában haladtam tovább.
 Nem tudom, hogy kedvenc eledelük, a rothadó agyvelő felelős-e azért, hogy az orkok ekkorára nőnek, de
megfordult a fejemben, hogy egyszer próbát teszek vele: nem ártana, ha némi izmot szedhetnék fel, és nyers
erővel vághatnám ki magam a szorult helyzetekből...

5.

Amikor Rézfül Gorhgamon láncait csörgetve végigvonult az utcákon, minden arra járó felkapta a fejét és
megbámulta a rabot. A tekintetekben elismerés és félelem tükröződött, ugyanazon érzések, melyek engem is
megkörnyékeztek. Nem csoda, hiszen a nagydarab ork csuklóján és bokáján ékszernek tűntek az acélbéklyók, s
attól lehetett tartani, hogy ha megrázza magát, egyetlen mozdulattal képes széttörni a bilincseit.
- Most csapunk le? - kérdezte mellettem egy rekedt hang.
Doarghal elviselhetetlen szokása volt, hogy a termetéhez képest meglepő nesztelenséggel osont mögém.
Megdörgöltem a fülem, és csak aztán válaszoltam.
- Nem. Megvárjuk, míg a tárgyalóterembe ér.
- Aha - mondta Doarghal, miközben megvakarta kopasz üstökét. - Nem értem.
- Nem kell értened. Majd szólok, ha eljött a te időd.
Rengeteg munkám feküdt abban, hogy Gorhgamon két őr kíséretében az utcán sétáljon. A bíróság épületébe
betörni nem volt megerőltető feladat - legalábbis a Légy számára -, ahhoz viszont kellett némi gógyi, hogy
megtaláljam azt az irodát, ahol a tárgyalótermek beosztását intézték, és megtudjam, mikor kerül sorra
legközelebb olyan ügy, amelyben valamely börtönben ülő rab is érintett. A bírónak ilyen esetben ki kellett
bocsátania egy idézést, amelyben kérte a börtönparancsnokot, hogy engedélyezze az elítélt tanúskodását.
Innentől kezdve már sima volt az ügy: mivel az iratok néhány napig elfeküdtek az írnokok asztalán - velem
ellentétben nem szakadtak bele a munkába -, volt időm arra, hogy átnyálazzam a napi termést, és miután
megtaláltam, meghamisítsam az átszállítási kérvényt.
A bíró Ezeqil Yuma, 689345-ös számú rabot idézte meg a tárgyalásra, de az iratban, ami a
börtönparancsnok asztalára került, Rézfül Gorhgamon 690321-es számú fogoly neve szerepelt. (A sorszám
rovat kitöltéséhez egy másik irodából meg kellett szereznem az elítéltek jegyzékét, de szerencsére az upsalari
bíróságon mindent tökéletes rendben tartottak, és mindent feljegyeztek, a feljegyzésekről pedig másolatot
készítettek.)
Fogalmam sincs, hogy a börtönparancsnok tudta-e mit ír alá, gondolkodott-e esetleg előtte, vagy csak
kötelességszerűen tette a dolgát de a tervem működött. Gorhgamon kikerült a négy fal közül, ahová a városi
tanács döntéséig elrekesztették, és nem sok hiányzott már ahhoz, hogy valóban szabad legyen.
- Eleget láttam. Vágjunk elébük! - intettem a fejemmel a társamnak, és válaszra sem várva megindultam a
sikátorban.
Nem kellett különösebben sietnünk, mivel Gorhgamon és kísérői a főutcán haladtak, a csigánál alig
valamivel nagyobb sebességgel, mi azonban a szűk mellékutcákon át könnyedén megelőzhettük őket.
Miközben átvágtunk a piactéren, láttam, az őrök el sem érték az első árus sátrát, ezért megálltam a bíróság
árkádja alatt, és kifújtam magam.
Ha nem említettem volna, fekete talárt és hozzá illő színű, a szakácsok fejfedőjére emlékeztető sapkát
viseltem, és mivel írnoknak szándékoztam kiadni magam, gyanút keltettem volna a lihegésemmel. Az írnokok
ugyanis soha nem sietnek.
Azt hittem, hogy Doarghal a sarkamban lohol, de hiába fordultam meg, az orkot sehol nem láttam.
- Hol a fenében...
- Itt vagyok, Santer! - hörgött Doarghal a fülembe, és ettől majdnem a mennyezetig ugrottam.
- Elég! - förmedtem rá az orkra. - Mondtam már, hogy ne ordíts, és azt is, hogy szólíts Varkalonnak!
- Jóvan'na! Meg ne orrolj már rám, Santer! Vagyis Varkalon!
Egyetlen intéssel jeleztem, hogy nem kell folytatnia.
 - Ismételjük át még egyszer a tennivalókat! Rézfül Gorhgamont a kettes tárgyalóterembe fogják vinni - az
épület sarka felé intettem, ahol kisebb tömeg csoportosult -, nem tévesztheted el. Most ott épp két szomszéd
pere zajlik, és nem ellenőrzik a belépőket. Ne foglalkozz a teremőrökkel, törj át az emberek között, amíg be
nem jutsz! Ott várj addig, amíg meg nem jelenik Gorhgamon a két börtönőr kíséretében, és kitör a verekedés.
- Bunyó lesz? - kérdezte felcsillanó szemmel az ork.
- Hát, remélhetőleg lesz egy kis lökdösődés meg kiabálás, épp annyi, hogy megzavarja a börtönőröket, és te
könnyedén leüthesd őket hátulról.
- Jobb szeretném, ha szemtől szemben húzhatnék be nekik...
- Én meg azt szeretném, ha szűzlány lennél, mert akkor jól megraknálak! - torkolltam le. - A tanulság, hogy
nem mindig kaphatjuk meg azt, amit szeretnénk. Szóval leütöd az őröket, és Rézfült bevezeted a bírói pulpitus
mögötti ajtón.
- A bírói pulpitus mögötti ajtón, értem.
- A folyosóra nyílik. Én is megyek majd utánad, és leszedem Gorhgamon láncait. Utána keresünk egy másik
tárgyalóterembe nyíló ajtót, és azon keresztül észrevétlenül elhagyjuk az épületet. Mindent értesz?
Doarghal megvakarta a fejét.
- Asziszem, igen.
A biztonság kedvéért elismételtettem vele még egyszer a tennivalókat, aztán elváltak az útjaink egymástól.
Az ork elindult a kettes tárgyalóterem felé, én viszont az ötös számút választottam. A szemem sarkából még
láttam, amint Doarghal megpróbálja átküzdeni magát az árkádok alatt ácsorgó rokonok és barátok tömegén,
aztán unott arccal elsuhantam a még nálam is unottabb arcot vágó teremőrök mellett.
A tárgyalóterem kongott az ürességtől. Épp egy zsebtolvaj pere zajlott, a vádlón és vádlotton kívül csak két
tanú volt jelen, akik látták az esetet. Mindannyian felnéztek, amikor határozott léptekkel a pulpitushoz siettem.
- Igen? - nézett rám kíváncsian rizsporos parókája alól a bíró.
- Elnézést a zavarásért, uram - mondtam. - Nagytiszteletű Ternash bíró úr szeretné tudni, hogy véget ér-e a
tárgyalás délután egy óráig.
A bíró felhúzta a szemöldökét.
- Már miért ne érne véget? Hisz' egy ilyen nyilvánvaló ügyet még egy írnok is le tudna vezetni!
- Köszönöm! Megyek, és mindezt közlöm nagytiszteletű Ternash bíró úrral is.
Meghajoltam, aztán a pulpitus mögötti ajtón át távoztam.
Miközben így tettem, hallottam, hogy a bíró zavartan megköszörüli a torkát, és a titkárhoz fordul:
- Hol is tartottunk? Olvassa fel a vádlott vallomását!
Mosolyogva bezártam az ajtót, és a néptelen folyosón elindultam a kettes tárgyalóterem felé. Minden
tökéletesen működött és a terv szerint alakult. Már csak egy apróság, a zűrzavarkeltés maradt hátra.
A Légy pedig, mint említettem, ebben a legtehetségesebb.

6.

A hírnév egy tolvaj számára lehet jótékony hatású is - ha megbízásból él -, de a magam részéről inkább
ártalmasnak tartom. Én ugyanis többnyire a saját szakállamra dolgozom, és jobb szeretek a háttérben maradni,
minél kevesebb figyelmet magamra vonni, hogyha a vállalkozás mégis balul ütne ki, akkor ne kerüljön még
egy rovás a Légy bűnlajstromára. Bár, ha belegondolok, az eddig elkövetett tetteimért is bitóra kerülhettem
volna, azt pedig nem lehet fokozni: mit tehetnek még velem, felnégyelnek? Szurokba és tollba forgatnak, aztán
máglyára vetnek? Összevagdosnak és a sebeimet sóval dörgölik be? Esetleg letépik a körmeimet, kiverik a
fogaimat, megvakítanak, majd levágják a végtagjaimat, és hagynak elvérezni?
Hmmm.
Egyik kivégzési mód sem nyerte el igazán a tetszésemet, és akkor számba se vettem azon lehetőséget, hogy
átadnak Mentrának, a Káoszpüspöknek, aki képes arra, hogy a túlvilágon is tovább gyötörjön.
 Márpedig a Karthín királyság legveszedelmesebb banditájának kiszabadítása elég nagy felzúdulást fog
kelteni, úgyhogy nekem is jobb lesz minél hamarabb kereket oldani Upsalarból - vagy pedig úgy kell
végrehajtani az akciót, hogy senki ne szerezzen tudomást arról, hogy én vagyok felelős a szökésért.
Ez volt az egyik oka annak, hogy írnoknak öltöztem azon a napon. Az emberek nem figyelik meg igazán a
másikat: ha van rajta néhány feltűnő külső jellegzetesség, csak azt jegyzik meg. Ha valaki megkérdezi majd a
bírót, hogyan nézett ki az írnok, akivel szót váltott, nem fog emlékezni rá, mert ő is csak a talárt, a röhejes
sapkát és az orrnyergemre illesztett pápaszemet bámulta.
A Légy ilyen módon láthatatlanná vált, az ostoba írnokra viszont még várt egy szerep, amit el kellett
játszania.
Óvatosan kinyitottam a tárgyalóterembe vezető ajtót, és bekémleltem az ujjnyi széles résen.
Gorhgamont épp akkor tuszkolták át az egymásnak szoruló, méltatlankodó emberek között. Szitkok és átkok
repkedtek a levegőben. A bíró elvörösödött dühében, és a fakalapácsát felragadva a pulpitust csépelte.
- Csend legyen! Csend, csend, csend! Azt mondtam, hogy mindenki hallgasson el! Itt én képviselem a
magisztrátust, és nem tűröm a tiszteletlenséget! Ha nem lesz csend azonnal, a tárgyalást berekesztem és
kiüríttetem a termet!
A bejelentés hallatán kissé csillapodott a hangzavar, és úgy tűnt, hogy a bírónak sikerül fenntartani, vagy ha
jobban tetszik, helyreállítani a rendet.
Eljött az ideje az én közbeavatkozásomnak.
A per két népes család között zajlott, melyek szomszédos tanyákon laktak, a város szélén. A többszöri
összezördülés és az emlékezet előtti időkre visszanyúló viták eredményeként kerítés választotta el a két telket
egymástól, de az almafák ágai átnyúltak a telekhatáron. A vádirat szerint a vádlott nem elégedett meg azzal a
gyümölccsel, ami áthullott az ő oldalára, hanem még a fákat is rendszeresen megrázta, hogy még több alma
jusson birtokába. Amikor ezt a vádló, Ismanil szóvá tette, a szomszéd megtagadta a termés visszaszolgáltatását,
sőt sértő kijelentésekkel tetézte a bűnét.
Nesztelenül, ahogy Doarghal szokta, besurrantam a terembe, és mielőtt bárki megkérdezhette volna, hogy ki
vagyok, és mit akarok, elkiáltottam magam:
- Emberek! Most jövök az alkimistától! Kiderült, hogy Ismanil méreggel öntözi az almafáit, így akar
elégtétek venni a lopásért!
Midőn a hamu alatt szunnyad a parázs, néhány szónál nem kell több, hogy a lángok fellobbanjanak. A
családok szinte csak megfelelő indokra vártak, hogy egymásnak essenek. Nem számított, hogy hihető-e az ok,
ők eleve a lehető legrosszabbat feltételezték a másik félről.
- Meg akarsz mérgezni? Te aljas gyilkos! Hogy rohadna szét a beled!
- Te beszélsz, te büdös tolvaj?! Ó, hogy tíz bocskorod legyen, lábad meg egy se!
Először a szitkok repkedtek, de néhány pillanattal később már a pofonok is. A családfők összekapaszkodtak,
és a földön birkóztak, a nők egymás haját tépték, az öregek fenyegetően rázták az öklüket, a vérmesebb ifjak
pedig letörték a székek karfáit, és azzal csépelték egymást. A bíró hiába ordítozott, és hiába püfölte kalapáccsal
a pulpitust, senki nem hallotta őt, és senki nem figyelt rá: a tárgyalóteremben elszabadult a pokol.
Bármilyen szórakoztató látvány volt a két család között kitört csetepaté, erővel elszakítottam a küzdő
felekről a tekintetemet, és a két orkot kerestem a teremben. Hamar megtaláltam őket, mert szigetként
magasodtak ki a körülöttük örvénylő emberek tengeréből.
A gond csak az volt, hogy Doarghal képtelen volt közel jutni a rablóvezér láncába kapaszkodó
börtönőrökhöz, mivel elkeseredetten kellett küzdenie az őt az ellenség bérencének tartó családtagok ellen. Az
ork két oldalról kapta, és kétfelé osztotta az áldást. De hiába voltak a csontrepesztő erejű ütések, egy tapodtat
sem sikerült előbbre jutnia.
Gorhgamon őreit viszont senki nem próbálta megállítani: a tömeg kettényílt előttük, mintha körmenet lenne,
és ők Yvorl papjaként egy szent lábszárcsontját hordoznák körbe ezüst ereklyetartóban.
Erre nem számítottam.
Sok mindent láttam már az életben, és megtanultam, hogy tökéletes terv nem létezik, ami pedig elromolhat,
az el is romlik, de kiábrándító és bosszantó, ha épp az utolsó pillanatban, a beteljesülés előtt történik ilyesmi.
Ahhoz hasonlatos érzés volt, mint amikor sikerült annyira leitatnom életem szerelmét, hogy végre hajlandó
volt velem ágyba bújni, de épp akkor, amikor megcsókoltam, elokádta magát. Mondanom sem kell, hogy ettől
az én gyomrom is felfordult, és az este további része rókázással telt.
Talán túl enyhén fogalmaztam, amikor a kiábrándító és bosszantó jelzőket használtam. Annál sokkal
szarabb érzés. Főleg azért, mert azóta sem tudom, a nő a látványomtól lett-e rosszul, vagy az italtól.
Szoborrá dermedve bámultam, ahogy a két börtönőr, foglyát maguk után ráncigálva, elvonul mellettem és
eltűnik a pulpitus mögött. Csak az ajtócsapódásra tértem magamhoz.
- Nincs még veszve semmi! - A bátorító szavak az én számból hamisan hangzottak, de szükségem volt
rájuk. - Szedd össze magad, Santer: ha az életed szerelme miatti csalódáson túljutottál, akkor ez sem okozhat
gondot a számodra!
- Mi az, magadban beszélsz?! - ordított a fülembe Doarghal, olyan erővel, hogy majd' megsüketültem.
Az orkra pillantva láttam, hogy már megkapta a magáét - az orrát úgy szétverték, hogy csupán véres
duzzanat maradt a helyén -, ezért úgy döntöttem, nem húzok be neki egyet.
A döntésemben persze az is szerepet játszott, hogy Doarghal koponyája keménynek látszott, és tolvaj
mivoltom miatt a kezem épsége fontosabb a méltóságomnál, ráadásul, nem is értem rá, hogy az ork
megfenyítésével vesztegessem az időt, mivel támadt egy új ötletem…

7.

Gorhgamont az őrök az egyik első emeleti szobába vitték. Nem tudták, hogy csak a szerencséjük miatt
menekedtek meg attól a szégyentől, hogy leüssék őket, és elveszítsék a foglyukat. Ha észrevették volna, hogy
valaki az ork rablóvezér megszöktetését tervezi, bizonyára eltorlaszolják az iroda ajtaját, és addig nem
mozdulnak, amíg meg nem érkezik az erősítés.
Nem így tettek.
Biztonságos helyet kerestek ugyan maguknak, de nem aggódtak, csak várakoztak.
Miután láttam, hogy nem mennek sehová, utasítottam Doarghalt, hogy húzódjon be egy alkóvba és
őrködjön, én pedig visszarohantam a földszintre, és az ötös tárgyalótermen keresztül elhagytam a bíróság
épületét. A teremben egy lelket sem találtam, és amint kiértem az árkádok alá, azt is megértettem, hogy miért.
A teremőrök mindenfelől összesereglettek, és megpróbálták kimenteni a kettes tárgyaló előtt kutyaszorítóba
került társaikat, a bírák, tanúk, írnokok, vádlók és vádlottak pedig a kibontakozott össznépi bunyót figyelték. A
piactéren is összeverődtek a vásárlók: mind a bíróság épületét bámulták, és megpróbálták kitalálni, mi történik
éppen. A pultoknál nem kígyóztak sorok, a kofáknak viszont vigyázni kellett a portékájukra, így csak a
nyakukat nyújtogatták, de nem hagyták el a helyüket. Nem kellett hát tülekednem, sem pedig keresgélnem,
rövid idő alatt sikerült némi altatót és egy üveg bort szereznem. Az árus, akitől az előbbit vásároltam,
megesküdött rá, hogy ez a legjobb szer álmatlansággal küzdő feleségem számára, nincs kesernyés mellékíze, és
nem okoz fejfájást másnap reggel.
Mire visszaértem az ötös tárgyalóteremhez, láttam, a rend már kezd helyreállni. Az érdeklődésüket vesztett
emberek lassan elszivárogtak, és visszatértek korábbi foglalatosságukhoz, ezért futva tettem meg a pulpitusig
vezető utat, és még épp időben tűntem el az ajtó mögött ahhoz, hogy senki ne lásson, és ne állítson meg.
A lépcsősor tetején Doarghalba ütköztem. Attól féltem, hogy elkéstem, de az ork megnyugtatott, hogy a
rablóvezér és őrei nem mozdultak, továbbra is az irodában várakoznak.
Dugóhúzó híján megkértem Doarghalt, hogy nyomja bele a dugót az üvegbe - a feladat nem okozott
nehézséget a számára, annál inkább az, hogy utána ki tudja szabadítani a hüvelykujját -, aztán az ablak belső
párkányára kikészített poharakba beledobtam egy-egy pirulát, majd felöntöttem borral. A poharakat és a
kancsó vizet valószínűleg valamelyik bíró számára készítették oda, s nekem mindez kapóra jött: tudtam ugyan,
hogy a vörösbort nagyobb kehelyből szokták kortyolni, de azt gondoltam, hogy a börtönőrök nem válogatósak,
és nem fogják szóvá tenni a tévedést.
 - Maradj itt, amíg nem szólítalak! - vetettem oda Doarghalnak. Letöröltem a homlokomról az izzadságot, és
elsétáltam az iroda ajtajáig. Bal kézzel a tálcát tartottam, míg jobbal bekopogtam.
Az ajtó kisvártatva kitárult, s mielőtt elállhatták volna az utamat beléptem rajta. Az egyik őr mellkasának
ütköztem: hatalmas harcsabajusszal megáldott fickó volt, ráadásul a sütemények nagy barátja, mert a porcukor
még ott reszketett a szőrszálak végén.
- Mit akarsz? - dörrent rám mogorván.
- Bocsánatért esedezem azért, hogy zavarni merem önöket! Azért küldtek, hogy megmondjam, sikerült
helyreállítani a teremben a rendet, és elnézést kérnek a tárgyalás elhúzódása miatt. Nagytiszteletű Ternash bíró
úr egy fertályóra múlva készen áll majd Gorhgamon fogoly úr ügyének tárgyalására. Addig is...
A harcsabajszú börtönőr felröhögött.
- Még hogy fogoly úr! Hallod, Rézfül, nemesnek néztek téged! - bökte oldalba a fickó a nagydarab orkot.
Gorhgamon azonban nem reagált, egykedvűen bámult maga elé, s nem adta tanújelét annak, hogy felismert
volna engem.
- Addig is - folytattam a szövegemet ott, ahol abbahagytam -, hoztam nagyuraméknak egy kis
toroköblögetőt.
- Toroköblögető? Ez tetszik nekem! Ide vele!
A fickó már nyúlt a pohár után, de zord tekintetű társa, akinek olyan volt az ábrázata, mintha citromba
harapott volna, megállította.
- Szolgálatban nem iszunk!
- Magam is így vagyok vele! Első a szolgálat - bólogattam. - Ha gondolják, visszaviszem, pedig
nagytiszteletű Ternash bíró úr a legjobb borát bontatta fel az önök számára...
Ez végre hatott.
- Akkor ide vele! Régóta szerettem volna megkóstolni, mit nyakalnak a bírák két tárgyalás között!
A harcsabajszú őr egy hajtásra leküldte a bort, aztán a kezében forgatva a poharat, elégedetten csettintett a
nyelvével.
- Ez tényleg jó volt. Megihatom a te részed is? - fordult a társa felé.
- Arról szó sem lehet! - mondta a savanyú képű, és ő is felhajtotta a maga adagját.
- Nos, akkor visszaviszem a poharakat, és ne felejtsék, nagyuramék, fertályóra múlva várják önöket a kettes
tárgyalóteremben! - mondtam, de nem mozdultam.
Az árus, aki az altatót eladta nekem, azt állította, hogy a szer azonnal hat, és mint meggyőződtem róla,
igazat mondott. A börtönőrök értetlen arccal bámultak rám, egyikük még a száját is kinyitotta, ám kérdezni
már nem maradt ideje. Úgy rogytak össze, mintha villám sújtott volna beléjük, de nem dobták fel a talpukat,
mert fektükben rögtön hortyogni kezdtek.
Gorhgamon felhúzta a szemöldökét, mintha nem akarna hinni a szerencséjének.
- Te vagy az, Santer? - kérdezte. - Ebben a fekete hacukában alig ismertem rád...
- Talárnak hívják, ez a helyi írnokok megszokott viselete,
- Rohadtul nem érdekel! Gyere, és szabadíts ki, minél hamarabb!
Gorhgamon felém nyújtotta a kezét, melyet súlyos bilincsek húztak le.
- Máris megteszem, amit kérsz - motyogtam, és miközben közel léptem hozzá, látványosan matattam a
zsebemben. Végül megtaláltam, amit kerestem, és lepattintottam a fiola kupakját. - Kiszabadítalak, de előbb...
Mielőtt a rablóvezér mozdulhatott volna, az ajkai közé erőltettem a kristályüvegcsét, és a tenyeremmel
megütöttem az ork homlokát. Rézfül feje hátracsuklott, és önkéntelenül is lenyelte a szájába öntött kék színű
folyadékot.
- Mi a fene volt ez? - köpött egy nagyot megkésve Gorhgamon.
- Igazságszérum. Ugyanaz, amit Nouret, a koldus is megivott. Ez majd biztosítja, hogy az igazat feleld,
amikor megkérdezem, mi történt az aranytőrrel.
A rablóvezér dühösen megrázta a fejét, s a mozdulattól a fülét lehúzó rézkarika is lengedezni kezdett.
- Belőlem nem szedsz ki semmit! Nem válaszolok egyetlen kérdésedre sem!
 - Ó, dehogynem! - vágtam rá sokatmondóan vigyorogva. - Ha azt akarod, hogy kiszabadítsalak, felelned
kell! Jobb, ha nem húzod az időt, mert az őreid hamarosan magukhoz térnek, és akkor már nem segíthetek
rajtad!
Győzedelmesen és diadalittasan álltam Gorhgamon előtt, hiszen a dolgok a legmerészebb várakozásomat
felülmúlóan alakultak. Uralkodónak éreztem magam, akinek akarata isten akaratával egyenértékű, és egyetlen
intésére az alattvalók a porba hajtják a fejüket. Csak arról feledkeztem meg közben, hogy néha a királyokat is
le szokták taszítani a trónjukról...
- Mi tart ennyi ideig Santer, vagyis Varkalon? - harsant a kérdés az ajtó felől.
Természetesen Doarghal volt az, aki elunta a várakozást, és utánam jött. Meg sem fordultam, csak
feltartottam a kezemet, hogy hallgasson.
- Ne törődj vele, nem a te dolgod! - mondtam. - Hagyj most magamra, és menj vissza őrködni!
Lehet, hogy az ork hallgatott volna rám, ám Rézfül közbeavatkozott.
- Meg akar öl... Ki akar vallatni a rohadék, nem látod? Azért parancsolta, hogy távozz!
- Tévedsz, ha azt hiszed, hogy Doarghalt ez egy fikarcnyit is érdekli! - jegyeztem meg kioktatóan. - Én
béreltem fel őt, és azt teszi, amit mondok neki.
- Valóban? - kérdezte Gorhgamon.
A szemem sarkából láttam, hogy valami közeledik a fejem felé, de mielőtt reagálhattam volna, iszonyatos
ütés ért a tarkóm táján. Az utolsó tudatos gondolatom az volt, hogy a tárgy keménységéből ítélve széklábbal
vagy bikacsökkel csaphattak le, aztán rám tört a sötétség...

8.

Arra tértem magamhoz, hogy meleg vízsugár áztatja az arcomat. Az érzés kellemes volt, az anyaméhben töltött
heteket juttatta volna eszembe, ha nem lett volna az a penetráns bűz, ami eltömítette az orromat. A sugár ereje
egyre fogyott, végül a vízcsobogás hangja elhallgatott. Iszonyatos erőfeszítéssel résnyire nyitottam a
szememet, és azt láttam, amire a salétromhoz hasonlatos, szúró szagból egyébként is rájöhettem volna:
Doarghal éppen eltüntette a szerszámát a gatyakorcában.
- Látom, magadhoz tértél - mondta elégedetten Gorhgamon. - Már attól féltem, hogy ez a barom túl nagyot
talált ütni.
- És az nem lett volna jó, igaz? - nyögtem a fejemet fogva. A tarkóm úgy lüktetett, mintha valaki a szívemet
a nyakamba helyezte volna át.
- A kulcsot a börtönigazgató magához vette, hogy a bilincseimet rajta kívül senki ne tudja kinyitni. Így
akarta biztosítani azt, hogy ne szökhessek meg. Egyszóval: szükségem van a segítségedre.
- Akkor ott vagyunk, ahol korábban. Nem szabadítalak ki addig, amíg el nem mondod, mi történt az
aranytőrrel.
- Tévedsz! - rázta a fejét a rablóvezér. - Korábban minden adu a te kezedben volt, de most nekem is van
segítségem, Doarghal, aki kitekeri a nyakad, ha azt mondom neki.
- Miért tenne ilyet?
- Mert ő is benne volt a bandámban. Sok közös portyán vettünk részt, és hozzám hasonlóan túlélte a királyi
csapatok tisztogató hadjáratát. Egy időre elváltak ugyan az útjaink, de a vér nem válik vízzé, igaz, cimbora?
Gorhgamon felnézett Doarghalra, aki vigyorogva bólintott.
- Ahogy mondod, főnök!
A legszívesebben, ha egyébként nem hasogat, a falba verem a fejemet. Rájöhettem volna, hogy a két ork
között van valami kapcsolat, elvégre a zsák mindig megtalálja a foltját. De csak magamat hibáztathattam az
óvatlanságom miatt: én akartam egy hatalmas termetű orkot testőrnek, akkorát, aki még Rézfüllel is elbír, ha
arra kerül a sor, erre most magamat hoztam szorult helyzetbe.
- Jól van - mondtam nyugodtnak szánt hangon. - Ha megígéred, hogy a kiszabadításodat követően azonnal
elárulod, mi történt az aranytőrrel, amit keresek, akkor leszedem a bilincseidet.
 Gorhgamon csodálkozva nézett rám.
- Megbízol bennem?
- Amíg hat az igazságszérum, addig igen. Válaszolj: teljesíted a feltételemet?
- Igen - bólintott a rablóvezér. - Ha megszabadítasz a láncaimtól, elmondom, hogy mi lett az aranytőr sorsa.
Ennyi nekem elég volt. Előhúztam a zsebemből a legegyszerűbb álkulcsot, egy L alakú drótdarabot, és
kezelésbe vettem vele a rablóvezér bilincseit. A zár bonyolultabb volt, mint első pillantásra látszott, de
mondanom sem kell, hogy nagy gyakorlatra tettem szert ezen a téren, úgyhogy rajtam nem tudott kifogni.
A béklyó két felét rögzítő szegecs hirtelen kiugrott a helyéről, és az acélbilincs két darabra szétválva hullott
a földre. A műveletet megismételtem a bokákat összekötő láncokkal is, és néhány pillanattal később
Gorhgamon szabad volt.
- Íme! - mondtam, miközben felegyenesedtem. - Az alku rám eső részét teljesítettem, most rajtad a sor!
A rablóvezér megdörzsölte a csuklóját, aztán beszélni kezdett.
- Zigurson kapitány azért nem állt meg Zhíliában, azért hajózott tovább Maldiberan kontinense felé, mivel
ismert egy mágust, aki gyűjti az Aranyvárosból származó relikviákat. Ahogy elértük a Karthín királyság
partvidékét, a kapitány a nála lévő kristálygömb segítségével kapcsolatba lépett a vevővel, és megállapodtak az
árban, valamint abban, hogy hol fognak találkozni. Zigurson balszerencséjére a beszélgetésüket a hajósinas is
hallotta, és elmesélte a legénységi szálláson. A matrózok azonnal felhorgadtak, és felkeresték a kapitányt, hogy
kérdőre vonják, miként szándékozik szétosztani az aranyat. Zigurson beláthatta volna, hogy a hosszú útért
jutalmat érdemlünk, de ő magának akarta megtartani a teljes összeget, és felszólított bennünket, hogy
takarodjunk a kabinból. Ekkor tört ki a lázadás. Kardélre hánytuk és felkoncoltuk az összes tisztet és utast,
kivéve persze téged - nézett rám jelentőségteljesen Gorhgamon -, s a megadott helyre hajóztunk, hogy ott
várjuk be a mágust. Hexal Fageol két famulusa kíséretében evezett ki a Hullámtáncoshoz, és magával hozta a
ládányi aranydukátot is, megegyezés szerint. Meglepte, hogy Zigurson kapitány helyett velem kell üzletelnie,
de fontosabb volt számára a tőr megszerzése, mint az üzletfele sorsa. Legalábbis akkor úgy hittem, bár ki tudja,
lehet, hogy Zigursont is a hullámsírba küldte volna, a jutalommal együtt...
Rézfül elgondolkodva bámult maga elé, de aztán felvetette a fejét, és befejezte a történetet.
- A városban biztos azt mesélik, hogy Yvorl keze sújtott le ránk, vihar képében, de ez nem igaz. Biztosra
veszem, hogy a mágus küldte ránk az esőt, ami megvakított, és a szelet, ami zátonyra sodorta a Hullámtáncost.
Mindenkit el akart veszejteni, aki tudott arról, hogy az ő birtokába került az Aranyvárosból származó tőr.
- Tudod, hol találom meg Hexal Fageolt? - kérdeztem.
- Miért érdekel az téged?
Megrántottam a vállam.
- Nem találod ki? Vissza akarom szerezni a jogos tulajdonomat. Ha akarsz, te is velem tarthatsz, hisz', ha jól
gondolom, akad némi elszámolnivalód a mágussal.
Az ork rablóvezér megrázta busa fejét.
- Nem érek rá a bosszúval törődni. Ha innen kiteszem a lábam, a város összes kopója a nyomomba ered.
Lehet, hogy arra sem lesz időm, hogy néhány óránál tovább élvezzem a szabadságot!
Egy pillanatig latolgattam a dolgot, hogy a tervemet megosszam-e Gorhgamonnal, de ahogy Rézfül háta
mögött idült vigyorral álldogáló alakra pillantottam, elszállt minden kétségem. Doarghal még mindig a
kezében szorongatta a törött széklábat, amivel leütött: elárult engem, hát tőlem sem számíthatott könyörületre.
- Hajolj közelebb! Van egy ötletem... - intettem a rablóvezérnek. - Megoldható, hogy senki ne vegye észre a
szökésedet, és ne is üldözzenek: akkor, ha te is teszel érte valamit.
Gorhgamon felhúzta a szemöldökét.
- Mégpedig?
- Akkor villant agyamba az idea, amikor láttam, hogy Doarghal cimborád orrát még a tiednél is laposabbra
verték - folytattam suttogva. - A lényege, hogy az orkok az emberek számára egyformák. Mint két tojás: alig
tudják megkülönböztetni őket egymástól. Ha magad helyett prezentálsz a börtönigazgató számára egy
nagydarab, lapos orrú orkot, akinek vágás nyoma szeli át a homlokát, és a fülében ott a rézkarika, akkor azt
hiszik, hogy te vagy az.
 Gorhgamon szeme összeszűkült és elgondolkodva méregette Doarghalt.
- Gyere ide! - horkant rá végül.
Doarghal gyanútlanul közelebb lépett a rablóvezérhez.
- Mit akarsz, mit tegyek, főnök?
- Vetkőzz le, és cseréljünk ruhát!
- De... - tiltakozott volna Doarghal, de Rézfül letorkollta.
- Siess már, nem érünk rá vitázni!
A nagydarab ork kelletlenül kibújt a nadrágjából és ingéből, majd helyettük magára öltötte a rablóvezér által
levetett, kifakult és rongyos göncöket. Végül a székláb is gazdát cserélt.
- Úgy áll rajtad, mintha rád szabták volna - jegyezte meg elégedetten Gorhgamon.
- Valóban?
Doarghal vigyorogva nézett rám, mintha megerősítésre várna, de rosszul tette. Helyettem inkább Rézfült
kellett volna bámulnia, akkor nem éri váratlanul a letaglózó erejű ütés, amit a széklábbal a nyakszirtjére kapott.
A nagydarab ork egy nyikkanás nélkül, nagyot puffanva omlott a földre. Még szerencse, hogy a padló nem volt
korhadt, különben az alattunk található tárgyalóteremben kötünk ki.
- Zárd össze kezén-lábán a bilincseket! - mordult rám az ork rablóvezér.
Sietve engedelmeskedtem, annál is inkább, mivel Gorhgamon magára vállalta a hátralévő piszkos munkát.
A rablóvezér kihúzta a harcsabajszú börtönőr kardját - a gazdája még mindig úgy hortyogott, hogy a
porcukrot lefújta a szőrszálak végéről -, és óvatosan sekély vágást ejtett vele Doarghal homlokán. Gorhgamon
megtörölte a pengét, majd visszacsúsztatta hüvelyébe.
A seb erősen vérzett, ezért letéptem egy csíkot a nadrágja szárából, és azzal kötöttem be az öntudatlan ork
fejét.
- A talárod is megfelelt volna erre a célra! - horkant fel Gorhgamon, amikor meglátta, hogy a rabruha már
csak Doarghal térdéig ér.
- Nem értek egyet - ellenkeztem. - Egy szakadt taláros írnokra inkább felfigyelnek, mint egy orrában karikát
hordó orkra!
- Jó hogy mondod! - A rablóvezér sóhajtott egyet, és két kézzel megragadta a fülcimpáját lehúzó rézkarikát.
- Erről kaptam a nevemet. Az apám szerezte valahonnan, és amikor tízéves lettem, egyszerűen átdöfte a
fülemen...
Gorhgamon izmai megfeszültek, és az arca is eltorzult egy pillanatra, de más jelét nem adta annak, hogy
mekkora fájdalommal járt megszabadulnia az ékszertől. Mindenesetre a kettévált fémdarab végei vértől
vöröslöttek, úgyhogy az érzelmi kötődésen túl sem lehetett egyszerű feladat.
- Doarghal mindig is rám szeretett volna hasonlítani, ezért borotválta le a haját, és ezért fúrta át a fülét -
mutatott az ájultan fekvő orkra a rablóvezér -, de mindeddig nem talált az enyémmel vetekedő méretű karikát
magának.
Gorhgamon lehajolt, és ahogy annak idején az apja tette, ő is puszta kézzel csattintotta össze az ékszer két
felét. Doarghal megrezzent a fájdalomtól, de nem tért magához.
A rablóvezér felegyenesedett, és rám nézett.
- Visszavonom, amit korábban rólad mondtam, Santer. A Légy ma bebizonyította, hogy van vér a
pucájában. Hálás vagyok neked. Már csak egy dolog van hátra.
- Az, hogy lelépjünk végre?
- Nem. Az, hogy megszabaduljak az egyetlen tanútól, aki tudja, hogy megszöktem a börtönből.
Ért már egy-két meglepetés az életben - például az első barátnőmről, amikor a szoknyája alá nyúltam,
kiderült, hogy nem nő, hanem férfi -, de azt hiszem, ez a bejelentés szorosan ott volt a harmadik helyen.
- Várj! - emeltem fel a kezem tiltakozásképpen. - Én nem mondom el senkinek, hogy ki vagy valójában,
hiszen jutalom helyett én is kötelet kapnék, ráadásul engem nem érdekel más, csak a drágaköves tőr.
- Felesleges ellenkezned. Tudod, hogy meg kell ölnöm téged, és meg is fogom tenni, méghozzá élvezettel.
 Más helyzetben arra számítottam volna, hogy Gorhgamon felröhög, és hátba vereget, mondván, hogy jól
beugratott, de most erre nem kerülhetett sor. Ez volt a legrosszabb az egészben: tudtam, hogy a rablóvezér nem
hazudik. Képtelen lett volna rá, hiszen megitta a szérumot.
Egyetlen esélyem maradt: ha gyorsabban rántom elő a tőrömet, mint ahogy ő lesújt a széklábbal.
Szerencsére Gorhgamon a teste mellett lógatta a jobb kezét, így egy pillanatig még bízhattam abban, hogy én
kerülök ki győztesen az összecsapásból.
Arról azonban megfeledkeztem, hogy az orknak két keze van. Mire észrevettem a felém tartó öklöt, már
nem maradt időm a fegyver előrántására. Tudtam, hogy elkéstem, de az ujjaim ennek ellenére tették a dolgukat.
Sikerült előhúznom a bal kezem csuklójára szíjazott pengét, ám mielőtt lecsaphattam volna vele, valami
kemény ütközött iszonyatos erővel a fejemnek. Mintha egy gránitdarabot vágtak volna hozzám. Az arccsontom
megreccsent, és éreztem, hogy a testem elemelkedik a padlótól.
Repültem, de csak néhány pillanatig.
Ahogy mondani szokták, a fal adta a másikat. Felkenődtem rá, aztán lassan a földre csúsztam. Elködösülő
szemmel láttam, hogy Gorhgamon felém tart, mégsem tettem semmit. Úgy éreztem, mintha minden csontom
ripityára törött volna. A fájdalomtól sem gondolkodni, sem mozdulni nem bírtam.

9.

Azt mondják, hogy az ember halálát megelőzően lepereg a szeme előtt az élete. Én akkor, ott, semmi ilyesmit
nem tapasztaltam. Ennek három oka lehetett. Egy: valaki csak kitalálta ezt a baromságot. Kettő: még nem
voltam a halálomon. Három: olyan semmitmondó életet éltem, hogy ha még egyszer végignézem, az unalomba
halok bele, és nem másba.
Miután az első és a harmadik okot kizártam magamban - túl sok embertől hallottam már ezt a történetet,
ahhoz, hogy semmi alapja ne legyen, másrészt az életemet még Gorhgamon sem nevezhette semmitmondónak
-, úgy döntöttem, hogy élek, és nem is akarok meghalni.
Szédüléssel küzdve felemeltem fejem, és megláttam a tőrömet, mit elejtettem ugyan, de csak kéznyújtásnyi
távolságban hevert tőlem.
Csak egy karmozdulatra lett volna szükségem, csak annyira, hogy odébb csússzak a földön. A végtagjaimat
azonban teljesen bénának éreztem, és hiába néztem a kezemet, az ujjaim nem engedelmeskedtek az
akaratomnak.
- Mozdulj már! - sziszegtem a fogaim között.
A kezem, mintha ötlábú pók volna, megrezzent, majd lassú vonaglással megindult a tőr felé.
Már-már megérintettem a fegyver markolatát, amikor egy csizmás láb tiport rá a kézfejemre. Rögtön
bevillant a kép, amikor gyerekkoromban a kovács megkért, hogy segítsek neki, és az üllő helyett a
hüvelykujjamra sújtott le, de még az sem fájt ennyire. A csontjaim recsegtek, és én kis híján bevizeltem a
kíntól.
- Mire számítottál, Légy? - zendült fel kínzóm ismerős hangja valahol felettem. - Azt hitted, hogy egy
hozzád hasonlatos szarevőnek van akár szemernyi esélye is ellenem?
Nem tudtam válaszolni, mivel nem bírtam értelmezni a szavakat. Vörös köd gomolygott a fejemben, és csak
egyetlen gondolat zakatolt az agyamban: meg akartam szabadulni a jobb kezemet hasogató fájdalomtól. Nem
gondolkodtam azon, hogy mit csinálok, csak ösztönösen tettem a dolgomat, és talán ezzel sikerült meglepnem
Gorhgamont.
Felhúztam a jobb lábamat, és a csizmám szárából előrántottam a tartalék tőrömet - mint korábban
említettem, szeretem túlbiztosítani magam -, majd a mozdulat folytatásaként a pengét teljes erőből az ork
lábába vágtam!
Gorhgamon felüvöltött, én pedig felsikoltottam. Ugyanis olyan erővel sújtottam le, hogy a tőr áthatolt a
rablóvezér lábfején, de aztán kibukkant a másik oldalon, és ahogy átütötte a csizmatalpat, kis híján lemetszette
két ujjamat.
 Az ork haramia ugrott egyet, és ezzel végre szabaddá vált a péppé sajtolt jobb kezem.
Gorhgamon fél lábon ugrálva az anyámat szidta, de aztán rájött, hogy ez kevéssé csillapítja a dühét, és még
kevésbé a fájdalmát, ezért lehajolt, hogy kihúzza a tőrt a lábából.
Nem tudom, hogy a látvány, vagy az élni akarás adott elég erőt, de sikerült talpra küzdenem magam, és
megragadtam az egyik szék támláját.
Gorhgamon kezében a vértől vöröslő pengével megfordult, és eltorzult arca láttán majdnem az inamba szállt
a bátorságom - de csak majdnem.
Sajgó jobb kezemmel nem törődve a fejem fölé emeltem a széket, es lesújtottam vele!
A bútordarab faszilánkok zápora közepette ripityára tört, és több darabra szétszakadva hullott a földre.
Gorhgamon azonban meg sem rezdült az ütéstől.
Sőt, vigyorgott.
- Tudod, Légy, azt gondoltam, hogy gyorsan és kíméletesen végzek veled, de ezek után ne számíts
könyörületre!
Megrántottam a vállamat.
- Nem lesz arra időd, hogy velem szórakozz! A méreg hamarosan hatni kezd. Először elveszted a kontrollt a
tagjaid mozgása felett, utána pedig habzani fog a szád, és úgy üvöltesz, mintha izzó kést forgatnának a
hasadban. Ismerős, ugye? Biztos volt olyan cimborád, aki így végezte...
Gorhgamon megtorpant, és gyanakodva nézett rám.
- Mérgezett volt a tőr? De akkor te is meghalsz, mert megsebezted magad!
- A méreg nagy részét te kaptad, de a biztonság kedvéért - a talárom zsebébe nyúltam, és előhalásztam két
kék pirulát - bekapom az ellenszert.
Gorhgamon felemelte a tőrt, amelynek pengéjéről vér csepegett a földre.
- Adj nekem is, különben kinyuvasztalak!
- Ha egy lépést teszel felém, mindkét pirulát bekapom! - fenyegettem meg. - Dobd el a fegyvert, és esküdj
meg, hogy nem ártasz nekem, akkor megkapod az egyiket!
Az ork rablóvezér sietve engedelmeskedett. A tőr néhány lábbal távolabb, a fal tövében állapodott meg.
- Esküszöm, hogy nem esik bajod, csak add már az ellenszert!
A kezébe nyomtam a tablettát, és figyeltem, ahogy folyadék nélkül rögtön lenyeli.
- Te nem veszed be? - kérdezte Gorhgamon a kék pirulára mutatva, amit még mindig az ujjaim között
szorongattam.
- Nem, mert ez nem ellenszer, hanem altató. A piactéren vásároltam, ezzel intéztem el a börtönőröket, de
maradt még belőle. A Légy már csak ilyen beszari alak, szeret mindig biztosra menni...
- Te rohadék! - üvöltötte Gorhgamon, és előrelendült.
Bevallom, egy kissé elbíztam magam. Arra számítottam, hogy az őrökhöz hasonlatosan az orkot is hamar
leveri lábáról az altató, de ő nagyobb darab volt, és vasakarat mozgatta a testét. Mielőtt mozdulhattam volna,
Gorhgamon két lapáttenyere a nyakamra fonódott, és olyan erővel préselte össze a torkomat, hogy nem kaptam
levegőt.
Próbáltam lefeszegetni az ork kolbászujjait magamról, de hiábavaló küzdelem volt, mintha puszta kézzel
akarnék szembeszállni egy oroszlánnal. Azt hallottam, a moleztrán ifjaknál ez a felnőtté válás próbája, de
egyrészt, ők egész életükben erre készülnek, mégsem mind élik túl, másrészt én még nem értem meg azt a kort,
ami a felnőtté váláshoz feltétlenül szükséges, különben nem tolvajként keresném a kenyeremet.
A szemem előtt lila karikák ugráltak, és hiába tátogtam, mint a partra vetett hal, nem sikerült lélegzethez
jutnom.
A világ elmosódott körülöttem, és Gorhgamon ocsmány ábrázata helyett magamat láttam, ahogy
kolduskölyökként az utcákat járom aztán jöttek a tanítványévek, majd az első megbízatás, amit a tolvajklán
tagjaként kaptam.
Amikor az Aranyváros ostromakor átélt élmények kerültek sorra már tudtam, hogy elérkezett a vég, nincs
tovább.
 10.

Azt hittem, hogy meghalok, de az istenek még nem akarták, hogy a színük elé kerüljek, vagy talán akad még
elvégzendő dolgom Worlukon, mert amikor magamhoz tértem, azt láttam, hogy Gorhgamon markolja ugyan a
torkomat, de a szorítása meggyengült, és én újra kapok levegőt.
Lefejtettem magamról az ork kezét, és talpra álltam. Kissé bizonytalan volt a járásom, az arccsontom, a
tarkóm és a kézfejem iszonyatosan sajgott, de éltem. Gyorsan összeszedtem a tőreimet, aztán elhagytam a
csatatérré vált szobát. Vigyorogtam, miközben arra gondoltam, milyen arcot vágnak majd a börtönőrök, amikor
magukhoz térnek a hosszú álomból. A helyiség úgy nézett ki, mintha tornádó söpört volna végig rajta,
összetört bútorok darabjai és vércseppek mindenhol, no meg egy ork helyett kettő hevert a romok között.
Ráadásul mindkettőnek lapos az orra, és kardvágás csúfítja a homlokát...
Mindez azonban csak pillanatnyi megnyugvást okozott számomra. Akkor lettem volna maradéktalanul
elégedett, ha az aranytőrt is a markomba szoríthatom. Azt azonban elorozta előlem Hexal Fageol.
Legalábbis egy rövid időre.
A pénzéhes tengerészekkel könnyen elbánt a mágus, de arról fogalma sincs, hogy a Légy hamarosan a
nyomába ered, és addig nem nyugszik, amíg az ujjait az Aranyvárosból származó fegyver drágaköves
markolata köré nem fonhatja.
Elvégre, mint mondtam, a tőr az enyém, én szereztem.
 Eric Muldoom

Négy vörös szempár

Codric kóbor lovagként járja be a fél világot, míg végül a legendás Viharőrzők harci gárdájánál állapodik
meg. A Viharőrzők kapitányaként jut el Vimánába, a rejtélyes Aranyvárosba. 7 A város - ami valójában egy
óriási guarni csillagbárka - ostromában a Káosz és a Rend erői feszülnek egymásnak, de bőven jut feladat a
világ egyéb hatalmasságainak is. Codricról itt megtudjuk, hogy régtől fogva a guarnik alvó ügynöke, habár ő
erről mit sem sejt. Az ostrom alatt fogságba esik: emlékeibe beletúrnak, életének előző tíz évét pedig egyenesen
kitörlik a fejéből. Amikor végül új megbízói kidobják a gerondari pusztaságba, és szélnek eresztik, élete újabb
fordulóponthoz ér. A síkságon azzá lesz, ami egykor volt: kalandot és kincseket hajszoló kóborlóvá. Ám mindez
látszat csupán: az Aranyváros urainak tervei vannak vele, és vannak eszközeik, amelyekkel befolyásolhatják
sorsa alakulását...
7
Ez a novella Az aranyváros ostroma (Kondor II.) folytatása.

Az égi bárka a gerondari síkság legközepén gubbasztott, mint valami kövér, jóllakott szitakötő. Acélból
öntött lábai szilárdan tartották a felszín felett, míg szárnyait ide-oda csapdosta a szél. Orkok ücsörögtek
körülötte a vígan lobogó tábortűznél, és húst faltak. Talán éppen a hajó utasait, gondolta Codric.
Codric legelőször Miterónia veszett hírű fogadóiban hallott erről az ördögi szerkezetről, aztán az egyik
mágus palotájában látott is egyet, igaz, csak festmény formájában.
- Guarni csillagbárka, így emlegették a repülő hajót, amit a legendák alapján varázslat emelt fel a levegőbe.
A történetek mesélői egyetértettek abban, hogy a guarnik népe ezredévekkel ezelőtt elhagyta a világot, s mára
hírmondó sem akadt belőlük. Az, hogy ez az égi hajó mégis itt volt az orra előtt, másokat talán óvatos
visszavonulásra késztet. Codric egyre közelebb lopózott hozzá a térdmagas fűben, mert a kalandvágy hatalmas
úr, és ő világéletében a kóborlók közé tartozott akik saját szerencséjüket kergették a világ egyik sarkától a
másikig.
Amennyiben az orkok figyelmet szenteltek volna az őrködésre, Codric hamar lelepleződik: elárulta volna a
lángok tükröződése a kezében tartott csupasz pengén, vagy szemének villogása. Ám az orkok kifejezéstelen
ábrázata, ahogy gépiesen marcangolták az ételt, arra utalt, mágia dolgozik a közelben. Bűbáj, ami talán arra
utasította őket, hogy tömjék meg a hasukat; minden más körülményre vakok voltak.
Most, hogy nem fenyegette közvetlen veszély, a dergániai figyelme a légi járműre terelődött.
- Dobd el a kardot, idegen!
Codric megperdült, készen arra, hogy küzdjön az életéért.
- Mondom, tedd le, különben a hasadba lövök! És az rossz lesz neked. Nemde?
A lány, aki megszólította, testhez simuló bőrnadrágot és -inget viselt, hátára gazdagon hímzett köpönyeget
terített. Apró nyílpuskát szegezett előre, de volt nála más fegyver is: övére felerősítve dobótőrt és szablyát
hordott magánál. Csípőre tett bal kezével hanyagságot színlelt, ám karvalyszerű tekintete és a sziklaszilárdan
tartott lőfegyver lehűtötte a lovagot, aki végül eldobta kardját. A szép arcú nő elégedettnek tűnt.
- Hogy csinálod? - bökött Codric állával a továbbra is nyugodtan falatozó orkok felé.
A lány mosolygott, miközben a nyílvessző hegyét a férfi mellkasának irányozta.
- Itt én kérdezek, harcos. De majd később - mondta.
 Codric oldalra vetődött, ám nem volt elég fürge. A nyílvessző belemart a vállába. Az orkok elvékonyodtak,
elgörbültek, és a fű belekúszott az orrába. Valaki mintha azt súgta volna:
- Ez fájt, nemde?

* * *

A napnak sárga szeme volt és pislogott. Mint valami álmos, egyszemű óriás, merengett Codric. A pislogás
végül megszűnt, a sárga izzás ellenben beragyogta az egész helyiséget.
- Azt hittem, sosem ébredsz fel. Mostanában nem sokat alhattál.
A dergán fejében egy egész méhkas zúgott, és ahogy megszólalt, a nyelve nehezen forgott.
- Hát, nem - ismerte be. Felült volna, ha nincs odakötözve egy ágyhoz. Mezítelen volt, és ahogy felemelte a
fejét, kókadt férfiasságával nézett farkasszemet.
- Na, pontosan így érzem most magamat - morfondírozott, és hangosan morgott hozzá, miközben felmérte a
környezetét. Ablaktalan szobában helyezték el, ahol mindent a szürke és ezüst uralt, a feje fölött sárga
kristálygömb izzott. Jobb kéz felől a fal egy sötét darabjában vakító fénypontok villogtak. Codricnak eszébe
jutott róla Maslaam és a kikötőváros utcái közt kanyargó folyó, benne megannyi ragyogó csillaggal és a város
álmosan ringatózó fényeivel. Az, hogy valaki megtapogatja a mellkasát, visszarángatta a valóságba.
- Az életfunkcióid rendben vannak - mondta a nő. - Meglepően jók az eredményeid ahhoz képest, hogy már
nem vagy fiatal. Persze, ilyen alkattal zsoldos lehetsz. Esetleg valamiféle testőr - mosolygott, miközben
továbbra is a férfin pihentette a tenyerét. - A fejedben azért találtam szokatlan dolgokat. Tudsz róla, hogy
valaki sepregetett az agyadban? Elég alaposan, ami azt illeti. Talán ebbe őszültél bele. Csoda, hogy még tiszta
az elméd!
- Talán mégis elborult - válaszolta Codric, miközben a nő tekintetét kereste. - Varázslatos fények vesznek
körül. Le vagyok kötözve. És itt vagy te, akárha Saliah lennél, a vágy istennője. Szép vagy, mégis van benned
valami rendellenes. Talán a mozdulataid, a szemed. Nem tudom. És ahogy beszélsz. Mintha egy rossz álom
lenne az egész!
A fiatal nő arca hirtelen elkomorult.
- Ez a valóság. Azt teszek veled, amit csak akarok. Guarni vagyok. A képességeim messze meghaladják a
tiédet.
- Guarni. Ősi, elátkozott nép. Te már nem lehetnél itt, hacsak nem valamiféle átkozott kísértet vagy! -
válaszolta Codric ingerülten. Aztán elbizonytalanodott. - Vagy talán én kerültem vissza a múltba?
A nő unott hangon folytatta, miközben beleszúrt egy varázstűt Codric alkarjába. A férfi akaratlanul
felszisszent, nem számított a fájdalomra.
- Bárgyú elképzelés. Semmit sem tudsz a világ valódi arcáról. Persze, nem vagy több közönséges harcosnál.
Talán éppen valamelyik seregből. De mindjárt többet fogunk tudni. Most mélyebbre ások benned. Enyhe
szédülést érzel majd. Amúgy semmi komoly, kár így rángatóznod.
A dergán elcsendesedett, ám egy idő után erős késztetést érzett arra hogy beszéljen.
- Nem tudom, milyen seregről beszélsz - mondta, és így is volt A közelmúlt történései sötét és zavaros
óceán képét mutatták előtte Minden egyes gondolat előhalászása a haragvó vízből nehezére esett A nyelve
azonban nem maradt nyugton a szájában. Folytatta: - Codric a nevem. Dergánia a hazám. Hercegi sarj vagyok,
kitaszított. Vagy inkább önszántából elszökött kalandor. Szerencsevadász. Fogalmam sincs, hogy kerültem a
síkságra, ám úgy sejtem, közel lehetünk a tengerparthoz. Pilusba tartok. Valahonnan emlékszem a város
nevére. De hogy mi történt velem előtte, ne kérdezd! Ha kioldozol, talán mesélhetek neked még egyet s mást.
így lekötözve nincs sok kedvem tovább társalogni.
A lány úgy tett, mint aki meg sem hallotta az utóbbi megjegyzést.
- Mulatságos, hogy itt vagy az utóbbi idők egyik, ha nem a legnagyobb ütközetének helyszínén, egy
hajszálnyira a vérengzésektől, és még csak nem is tudsz semmit erről a csatáról. Vimáná? Mond neked valamit
ez a név?
- A világon semmit - válaszolta a dergán őszintén.
 - Nehéz elhinnem. Talán a kémek egyike vagy. Netán a Káosz armadájából. Vagy a Rendet szolgálod? Bár
a tetoválás a mellkasodon, az a tűzkobra, eléggé barbár dolognak tűnik. Én káoszra gondolok.
Codricban valami felizzott, és farkas módjára elvicsorodott.
- Ha választanom kell, hát: Káosz!
A lány mégsem lehetett elégedett, mert tovább folytatta a vizsgálódást, és egy soklábú acélpolipot emelt
Codric feje fölé. A dergán nyomban kirázta szeméből a furcsa álmosságot.
- Vidd innen, te boszorkány! - kiáltotta.
- Ó. Édes vagy, de nem kell tőle tartanod - fuvolázta lágy hangon a nő, amikor nyílt az ajtó és egy érces
férfihang hasított bele a levegőbe:
- Kitiara! Mi a fenét művelsz? És ki ez a löttyedt majom itt? Már megint felhoztál valami herét a hajómra?
Takarítsd el! Erre most nincs időnk.
- Hízelgőek a szavaid, az már biztos - morgott a dergán, és nagy lendülettel felült volna, ám nem számított a
fájdalomra, amit a testére rászoruló acélkötelek okoztak. Nyomban visszahanyatlott.
A nő sajnálkozó hangon megjegyezte:
- Ez fájt, nemde? Ha tovább ficánkolsz, összetöri a bordáidat. Te pedig, Tudós, jobb, ha most nem avatkozol
bele a dolgaimba.
- Ha kandisznóról van szó, mindig fenemód megnő az öntudatod - válaszolta az ajtóban álló, akit Codric
továbbra sem látott. Hangja ércesen zengett, bár kissé fáradtan. Inkább egy idősebb emberhez tartozhatott. -
Nincs szükségünk több hordárra. A készleteket feltöltöttük. Még némi élelmiszer kell, és indulhatunk is. A
cellák reggelre már a maximumon lesznek.
- Minek úgy sietni? A csatáról valószínűleg lemaradtunk. A söprögetést meg imádjuk, ugye?
A Tudósnak nevezett férfi szitkozódott.
- Túl sokáig vagyok távol. Talán életbevágó információkról maradtam le, olyanokról, melyek
előremozdíthatnák az ügyünket. A város odébb is állhat. Vagy talán már meg is tette. Nekem ez a fejembe
kerülhet, és jó volna, ha ezt észben tartanád. Több együttműködést várok el tőled. Ha erre nem vagy hajlandó,
akkor más eszközt fogok alkalmazni.
A nő felállt, és szembefordult az idegennel.
- Talán nem segítettem helyrepofozni ezt az ócskavasat? És még élelmet is szereztem, hordárokkal együtt -
méltatlankodott. - Vagy hordárokat, akik élelem gyanánt is felhasználhatók. Ó, neked igazán mindegy, nem
igaz?
Erre a másik kényszeredetten felkacagott.
- Igen. Elfogadom. Valóban pazarul intézted a dolgokat. - A férfi közelebb lépett, így Codric végre
megláthatta az arcát. Meglett korú, pattanásos képű idegent látott, rövidre nyírt, ritkuló vörös hajjal és
kifejezéstelen, vizenyős szemmel; leginkább egy menyétre emlékeztetett.
- Elég volt, Kitiara. Térj észre! - mondta, és végigsimított a nő szép arcán. Mosolyra húzta a száját, és
Codric meglepődve látta, hogy Tudós fogai fémből vannak és élesek, akár a ragadozóké.
- Nem hordárként gondoltam rá. És nem is kajaként – duzzogott a lány.
- Hanem kandisznóként, kincsem? - kérdezte a férfi. - Közel nullásra húztam le az ingerküszöbödet, és te
még mindig egy feltüzelt szuka vagy! Töröljem ki végleg ezt a funkciódat? Mi kell ahhoz, hogy megelégedj
azzal, amit én nyújtok neked? Vagy Alfonzra vágysz? A gépembert is bevonhatjuk a játékainkba. Akarod?
A lány fújt, mint egy dühös macska.
- Őt kár volt belekeverned! Talán én is csak egy félember lennék? Egy fémvázra rakott húskehely, amit
tömködhetsz? Mondd ki! Mondd ki, hogy nem vagyok neked eléggé... emberi.
- Csillapodj, csillapodj! Még mennyire, hogy emberként kezellek! Hiszen az is vagy. Nem akartalak
megbántani - védekezett a Tudós. Megcsókolta a nőt. Kitiara a csók után megnyalta nyelvével a szája szélét,
ahol apró vércsepp csillogott. Engedékenyen a férfira mosolygott.
- Nos, rendben. Te is nézd el nekem, ha netán goromba voltam. Ez a játékszer felizgatott. Valahogy másnak
tűnik, mint az orkok.
 - Igen, most már másodjára tapasztalom, hogy valamelyik vacsorámmal kísérletezel. Vigyázz, mert tényleg
lehúzom nullára az értékedet!
- Meg ne próbáld!
- Rendben, csak vicceltem - nevetett a Tudós.
Együtt távoztak, és Codric hallotta, amint az ajtó előtt még szót váltanak.
- Intézzük el, amit kell, aztán másutt folytatjuk - hízelgett a férfi. - Őt meg dobd ki! Habár tudod mit,
engedékeny leszek. Élelmiszerként mégis itt maradhat. Az orkok amúgy is nagyon rágósak.
A csend, majd a tétlen várakozás, ami ezután következett, több volt Codric számára, mint rémisztő.

* * *

Alfonz embernek tűnt.

Leginkább egy halott embernek.
Codric elnevezte Zombinak, mert ez volt az első gondolata, amikor meglátta. Zombi magas férfi volt, erős
és arányos testfelépítéssel. Sötét haj keretezte rémisztően sápadt arc, erős állkapocs, előreugró homlok,
jellegtelen acélszürke szemek; borosta, duzzadt és vértelen alsó ajak, kissé megnyúlt állkapocs - ezek
jellemezték. Az erős fémszag, ami belőle áradt, elárulta, hogy mágia teremtette: valószínűleg a nyers esszencia
bűzlött így. Codric találgatott, vajon a Tudós teremtménye-e, avagy inkább valamiféle kisebb démon, amit erős
varázslattal kötöttek ide.
Zombi elkezdte lefejteni Codricról a köteleket, darabos, ám gyors mozdulatokkal. Acélos ujjai egy drén
jégóriás nyakát is játszva elroppantották volna.
- Gyengédebben csináld, kriptaszökevény! - szisszent fel Codric. - Képzeld azt, hogy Kitiara vagyok -
próbálkozott. Akár a falhoz is beszélhetett volna: a démonnak arcizma sem rándult, szeme pedig teljesen
nélkülözte az emberekére jellemző eleven csillogást. Nem beszélt, nem tett felesleges mozdulatokat.
Kiszabadította a dergánt az acélszálak szorításából, aztán megragadta a hajánál fogva, kimért léptekkel
végigvonszolta egy rövid folyosón, aztán az előtérben, ahol fémszínű gerendák futottak a falakon, illetve színes
varázstükrök villogtak egy magas trónus előtt. Codric falra akasztott, különös mintázatú varázsköpönyegeket is
látott. Egyikben felismerni vélte azt, amit Kitiara viselt a pusztában.
Láthatatlan bagoly huhogott fel a közelében, majd kígyó sziszegett elnyújtott hangon - egy ajtó tárult fel.
Codric mozdult volna, ám a végtagjai továbbra sem voltak többek súlyos nehezékeknél. Talán hosszú órákig
is feküdt a szobában, az alatt az idő alatt teljesen elzsibbadt mindene. Végig húzták-vonták egy lépcsőn, majd
egy nagyon hideg, csupa fém helyiségbe érkeztek. Codricnak nyomban egy jégkamra jutott róla az eszébe.
Olyasféle, amit északon egyes drén törzsek vájnak bele a jég felszínébe, hogy aztán sózott húst tároljanak
benne télire...
Szabadulni próbált.
Ehhez erőt gyűjtött abból, hogy óriásit üvöltött.
Határozott rántással kiszabadította fejét Zombi markából és ugyanazzal a lendülettel odébb dobta magát. Pár
tincs haja bánta az akciót. Nekizuhant egy tárgynak, ami valójában egy ork kőmerev hullája volt. További
négy-öt ilyen tetem feküdt ott, rendezetlenül egymásra dobálva.
- A fene az ízléseteket! - szitkozódott, miközben az ajtó felé lendült... volna.
- Hús darabolása! - recsegte Zombi eltorzított hangja.
A démon megragadta és visszadobta a hűtőkamrába, hogy csak úgy nyekkent. Beindított valamit, ami nagy
hangon morgott és dörgött: akárha felébresztettek volna egy alvó sárkányt a közelben.
Codric talpra állt, és beleöklözött ellenfele arcába; olyan érzés volt, mintha egy kősziklát akarna lepofozni.
Zombi visszavágott: mancsában - vagy inkább annak helyén - felszikrázott egy acélkorong, és ezt követően
Codric látta messzire repülni a saját jobb kezét, amit csuklóban levágtak. A vér sugárban lövellt ki mindenfelé.
Rángatózó kézfeje a sarokban landolt, az egyik hulla fejénél. Az ork fagyott tekintettel meredt rá, mint valami
gusztustalan cubákra.
 - Halott... ember... vagy... - nyöszörögte a dergán, és összecsuklott. Csillagörvénybe zuhant, az ájulás
csalhatatlan jeleként. Zombi fegyvere kérlelhetetlenül felzúgott.

* * *

Kitiara hangja korbácsként csattant fel.

- Megállj! Azonnal hagyd abba! Alfonz, hogy képzelted ezt?
Tudós halkan nevetett.
- A parancsomat teljesíti, édesem. Mondtam neked: eleségként itt maradhat a fickó. Azt hittem, az előbb
észhez tértél. A konzolnál lenne a helyed, hogy ellenőrizd a röppályát a start előtt.
Kitiara továbbra is a démont utasította, ám az meg sem moccant.
- Azonnal lásd el a sérülését, Alfonz! Te... te... prototípus!
Tudós finoman megérintette a lány vállát.
- Talán elfelejtetted, mechanó, de Alfonz egyedül az én hangomnak engedelmeskedik.
A lány lerázta a férfi kezét, és dühösen visszavágott.
- Akkor azonnal parancsold meg neki, hogy cselekedjen!
- Úgy érzem, ezt az új herét arra akarod felhasználni, hogy végképp elveszítsem a türelmem.
Kitiara csípőre tette a kezét, és szinte belebújt a másik arcába.
- Lásd el a fickót, aztán olyasmit mutatok, ami érdekelhet. Tudós!
Tudós elbizonytalanodott, de nem adta át teljesen az irányítást.
- Alfonz, szüneteltesd magad, és kövess! - szólt vissza a háta mögé. - Te pedig - fordult Kitiarához - mutasd,
amid van. Aztán talán megkímélem a heréd életét.
- Legyen! Hallgasd meg ezt! - mondta a lány, és maga után húzta a társát, ki a jégkamrából. Gyorsan
átsiettek a vezérlőbe, ahol hatalmas kijelzők és színes fényorgia fogadta őket. A guarni bárka élte az életét:
adatok futottak a monitorokon, számítások jelentek meg a navigációs pulton, miközben színek villogtak,
jelzőhangok ciripeltek mindenütt.
Kitiara levágta magát a navi-székbe, matatott a pulton, majd egy apró fémcsővel babrált.
- Most küldték át a Sóvárgók adójáról - szólt. - Hallgasd vissza!
Halk zizegés, majd:

- Vörös Unikornis a zsák száján. A Tudós leszakadt. Levágtuk a városról. Ártalmatlan balesetnek fog tűnni.
Vétel.
- Jó munka volt. A Sóvárgók újabb piócát veszítettek. Térj vissza a kettes bázisra! A földi egységnél várd
meg a következő utasításokat. Vége.
…
- Itt újra Vörös Unikornis. A Tudós gépe kényszerleszállást hajtott végre a síkságon. A jelzések szerint
túlélhették. Mit tegyek? Vétel.
…
- Válaszra várok.
- Maradj a helyeden! Itt nálunk rövidesen zöldre vált a jel. Ha tudna, sem bírna visszaérni időben a
városba.
- Értettem. Zéró állás.
- Várj csak! Egy ügynökünk éppen a célpont felé tart. Egy kóborló. Ha életben maradt valaki, majd ő
elintézi.
- A környék hemzseg az orkoktól.
- Az emberünk megoldja. Vége!

- Nos, mit szólsz hozzá?

 - Hülyeség! - Tudós izgatottnak tűnt. - Ha lelepleződtünk volna, tudnánk róla. Éppenséggel már
ledurrantottak volna minket az égből, és Obmaar játszadozna az atomjainkkal.
- Hát... Nekem erősen olyan érzésem van, hogy ez a kényszerleszállás felér egy lebukással. Még olcsón meg
is úsztuk. Igen finoman intézték.
Tudós arcára kiült a tanácstalanság, Kitiara ellenben magabiztosnak látszott.
- Hozasd ki a fickót a kamrából! Még szükséged lehet rá - tanácsolta.
A Sóvárgók ügynöke nem tűnt túl vidámnak, amikor a szobormereven ácsorgó Alfonzhoz fordult.
- Gyűjtsd be a foglyunkat, és tartsd életben! Kezdem megutálni, de a bázis fürkészei még kihúzhatnak
belőle egyet s mást. Indulj!
- Te pedig - lépett a nőhöz - velem jössz! Át kell gondolnunk ezt az új helyzetet. Gyere! - Miközben a műtő
felé tartottak, karjával bizalmaskodóan átölelte társa derekát. - Mivel magamfajtaként kezellek, azt akarom,
hogy tudd. Kapsz egy új programfrissítést. Nem terveztem ilyen hamar a felülírásodat, de mostanság nehezen
engedelmeskedsz. Hogy úgy mondjam, a szabadságfokod rakoncátlankodik. Muszáj átállítanom a xuth-
modulod.
Kitiara dühösen kitépte magát Tudós öleléséből.
- Nem teheted!
Tudós széttárta a karját.
- Látod? Megmondtam. Szükséged van rá. Most is ellenem fordulsz.
- Neked van rá szükséged! - vágott vissza a nő. - Alfonzhoz hasonlítasz engem, de én ember vagyok! Csak
ez nem fér bele abba a csúf fejedbe. Azt csinálok, amit csak akarok!
- Félember vagy. Mechanó. Droid. Vagy amit hallani akarsz. Habár jól sikerültél, vannak még hibáid. És
azért adtak éppen mellém, hogy figyeljem a fejlődésedet. - Kitiara ellenkezni próbált, ám Tudós hangja
megkeményedett. - Itt van az a pont, ahol elhallgatsz, befogod a szádat, és engedelmesen követsz. Mert én ezt
parancsolom!
Kitiara rángatózó arcizmai látványosan árulkodtak arról a küzdelemről, amiben éntudata és a férfi utasítása
csapott össze egymással. Tudós nem várta meg a végeredményt, hanem egy lendületes arcul csapással padlóra
küldte a nőt, aztán átcipelte a laborba, és kiterítette a kísérleti alanyok boncolásához használatos asztallapra.
Kitiara feje körül rövidesen egész kábelhalmaz tekergett, a kábelek vége eltűnt a robot asszisztens
gyomrában. Tudós a konzolt püfölte az ujjaival, és parancssorokat gépelt, miközben a lányhoz duruzsolt.
- Hamar megleszünk - ígérte, és titokzatosan mosolygott hozzá. - Meglásd, szeretni fogod.

* * *

Codric felült az ágyban. Nem álmodott semmit, és ezt szokatlannak találta. A kardja után tapogatózott, ám
az nem volt ott a fekhelye mellett. És éppenséggel ujjai sem voltak, amivel megragadhatta volna a fegyvert...
Rámeredt csonka kézfejére, és utálkozó grimaszt vágott hozzá.
- Valakit ma még megfojtok - dünnyögte. - Csak előbb megkeresem hozzá a kezem - mondta, és talpra állt.
Viharos gyorsasággal leperegtek fejében a közelmúlt eseményei. Mire mindet felidézte, a feszültség tüzes
lángcsomóvá hízott a gyomrában. A keze tompa fájdalommal lüktetett, bár valaki gondosan ellátta a sérülést.
Valószínűleg Zombi volt az. Csak éppen a letépett testrészt felejtette el visszavarrni a helyére.
- Emberedre találtál, démon! - morogta maga elé. - Szétaprítalak!
Kilépett a helyiségből úgy, ahogy volt, pőrén. És farkasszemet nézett két ork harcossal. Szerencséjére az
orkok csak ácsorogtak a folyosón egy áttetsző falú varázshengerben, ami ugyanazzal a sárga fénnyel derengett,
mint a szobájában világító kristály. Tudós mozdulatlanságvarázst olvashatott rájuk, mert szobrot lehetett volna
mintázni róluk. Egyedül a szájuk mozgott. Azt súgták oda a dergánnak:
- Öld meg! Öld meg a guarnikat! Öld meg az árulókat!
- Öld meg őket!
- Végezz velük! Most!
Meglehet, csak képzelte az egészet.
 Elvégre hogyan is tudnának az orkok suttogni?
Ledőlt a két ork mellé, mert a lába remegett, s kezébe temette arcát.
Forgott vele az egész világ, sav tolakodott fel a torkába. Minden szívverésével újabb és újabb képek
villantak fel előtte: látta magát egy fehér asztallapon feküdni, és végignézte, amint egy óriási fekete polip
rámászik a fejére. A lény idomtalan, kocsonyás végtagjai minden egyes lélegzetvételére megremegtek. Érezte a
polipot, amint birtokába veszi az arcát. Puha volt és meleg, ahogy nyálkás, sós ízű lábával a szájába hatolt.
Aztán erőszakosan lenyomult a nyelőcsövébe, és a gyomra felé kígyózott. Végtelen sötétséget öklendezett belé.
Amikor ez a fekete massza eltöltötte, s már uralta a lelkét is, felvillant benne négy tűzvörösen lüktető
szempár.
Tűzvörös szemek, amelyek gúzsba kötik az akaratát.
Vörös szemek, amelyek megfojtják.
Négy vörös szempár, amely kiégeti belőle az embert, és engedelmes bábot csinál belőle!
- Elég! Elég legyen! - üvöltötte volna, de nem volt hangja hozzá. Levegő után kapkodott, aztán dühösen
beleöklözött a falba. Egyszer, kétszer. A csukójában szétrobbanó fájdalom kisöpörte a testét megszálló démont.
A csápkarok visszahúzódtak, ám csak azt követően, hogy megszabadultak terhüktől, ami egy parancs volt:
- A guarni vérét akarom!

Az előtérből kéjes sikongás szüremlett Codric felé. Fogva tartói párzottak, és eléggé elmélyültek benne.
A dergán lábra állt, és fegyver után nézett. Ilyen alkalmatosságot nem látott, ám megakadt a szeme a guarni
varázsköpenyeken. Két darab éjkék színű ruhadarab, egyik hátán tarajos sárkánygyík, talán ezüsttel hímezve,
szimbólumokkal. A másik ugyanez, arany szálakkal és háromfejű farkassal.
Belebújt abba, amit a lány viselt odakint, amelyiknek a hátán gyík tekergett. A ruha rásimult a bőrére, ahogy
átkötötte a derékövvel. Még mindig mezítelennek érezte benne magát, de jobb volt a semminél. Elindult arra,
amerre a hangokat hallotta.
A Tudós fészkében, ami a legnagyobb volt mindegyik terem közül, ezerféle varázskomponens csillogott és
szikrázott halovány izzással. Codricot elkápráztatta ez a színorgia, azt sem tudta, merre nézzen. Az egyik sötét
asztalon aztán felfedezett egy pentagrammát, amelyben nyakatekert rúnajel pulzált sárga fénnyel. Odalépett, és
különösebb töprengés nélkül végighúzta ujjait a szimbólumon.
Látszólag nem történt semmi, hacsak az nem, hogy Tudós szobájából felerősödtek az aktust kísérő zajok.
Zene is szólt valahol, meleg hangokkal, lágy, lassú ütemben, amolyan ágyba hívogatón.
Az orkok hirtelen ott feszítettek mellette. A testük már nem vibrált azzal a különös fénnyel, mint amikor a
folyosón hagyta őket. A szagukat ellenben visszanyerték: iszonyú büdösek voltak.
- A barátaitok ott a jégkamrában jobban tetszettek - jegyezte meg epésen Codric, aztán észrevette, hogy
egyikük súlyos fejű kalapácsot szorongat a kezében, a másik pedig szerzett valahonnan egy húsvágó bárdot.
Hátrébb lépett, ám a nagyobbik szőrös barom félreérthetetlenül Tudós szobája felé bökött.
- Felzabálták testvérek törzsből. Mi megölni őket mind. Te kezd, ha akar.
- Rendben!
A démon ekkor bömbölt fel a hátuk mögött:
- Riadó! - recsegte, és egy olajozott mozdulattal kettéhasította a hozzá közelebb álló orkot. Zombi tüskékre
cserélte az acélkorongokat: vér és belsőségek fröcsögtek a dergán arcába; egy időre megvakult.
- Vörös kód! Vörös kód! - rikoltozta a démon, miközben karjai cséphadaróként forogtak jobbról balra, majd
vissza; villámsebesen forgatta a fegyverét.
A talpon maradt ork rohamozott: valamilyen fehér dobozt ragadott föl, azt vágta oda a másikhoz, majd a
bárdot suhogtatva lendült előre. Az ütés ereje irdatlan volt és célba is talált. A démon bal lábáról lehámlott a
hús, alatta fém sercegett és szikrázott, ahogy a fegyver éle széthasította. Ketté nem vágta, mert beleakadt a
csontokat helyettesítő acélcsövek maradványaiba. Az ork hím egyetlen rántással kiszabadította, de már
elkésett. A fémdémon karja elkaszált előtte, és vitte magával szőrös mellkasának egy darabját is.
 Az ork szívós volt, mint egy dirwani vadbivaly. Miközben Codric megkaparintotta a kalapácsot, ő gáncsot
vetett, kibillentette ellenfelét, majd kétszer belesújtott a vergődő ördög arcába, nyakába. Másodjára ott ragadt a
bárd feje is, valahol a nyak és a kulcscsont találkozásánál. Zombi zöld démonvért köhögött fel, nyálkás
testnedvei elborították a padlót, de újra összeszedte magát, és egy hirtelen mozdulattal beleöklözött az ork
gyomrába. A megsebzett hím hörögve elszédelgett, kifehérlő bordáira szorítva a kezét; most Codricon volt a
sor.
A dergán az általa forgatott fegyver tömegére és saját gyorsaságára alapozott, de őt segíthette az is, hogy a
démon taktika nélkül, izomból küzdött.
Codric kitáncolt a felső testével jobbra, balra, majd megint jobbra. Aztán a bal oldali mozdulatba annyi erőt
vitt, amennyit csak bírt, és széles ívben elhúzta maga előtt a kalapácsot. Sikerült bevinnie a találatot, ami
tönkretette az egyik tüskekorongot. A másik azonban még mindig veszedelmes íveket írt le az orra előtt.
Hátrálni kényszerült.
- Abbahagyni!
Codric tüzes csillagokat látott és érzett, amikor valaki jól fejbe kólintotta hátulról. Elzuhant.
Az ütés félrecsúszhatott, mert bár szédült, de látta az orkot egy falra akasztott nagy varázstükörben, amint
utolsó mozdulatával megnyitja a bárkába vezető ajtót. Friss levegő tört be odakintről. Orkok üvöltözését
lehetett hallani.
Tudós odaszaladt a hímhez, és leszúrta, azután kilökte a hajóból. Egyfolytában ordított, az ősi isteneket
szidalmazta, majd parancsokat vakkantott. Madárijesztőnek tűnt így anyaszült mezítelenül, Codric kardját
markolva.
- Kitiara! Kapcsold vissza a fókuszt! Adj nekik mágiát, hadd zabáljanak! Vagy táncoltasd meg őket, az még
jobb! Alfonz! Hámozd le a vendégünkről azt a páncélruhát! Még a végén aktiválódik, aztán baszhatjuk.
Codric kábán megkérdezte volna, mi az, hogy aktiválni, ám Zombi már rajta volt. A démon vacakul nézett
ki, de nem mutatta, hogy dühös lenne. Egyáltalán nem mutatott semmilyen érzelmet. Ám még mindig
átkozottul erős volt a szorítása.
A guarni asztalán újra villogott a sárga rúnajel, élénkebben, mint amikor Codric - maga sem tudta, miért -
megérintette.
-TÁNC! - parancsolta a nő. A dergán elképzelte, amint az orkok ész nélkül ugrabugrálnak odakint.
Aztán Kitiara odalépett hozzá, és lekevert neki egy óriási pofont. Mezítelen volt, szemérme éppen a dergán
arcának magasságába került, oda húzva a férfi tekintetét - egészen a pofon elcsattanásáig.
- Indítsd be a hajtóművet! Nem várunk reggelig - érkezett Tudós következő utasítása. Kitiara nem válaszolt
rá. Szeme vérben forgott, fogait vadállat módjára kivicsorította. Újabb pofonokat vitt be Codricnak, de az
áldásból éppúgy jutott Zombinak is, aki Codric köpönyegét cibálta volna le, ha hagyják. Végül a pokolfajzat
megelégelhette, hogy akadályozzák a parancs végrehajtásában; felállt, és fenyegetőn a nő fölé tornyosult.
Tudós elkiabálta magát.
- Elég legyen! MEGÁLL! LEFEKSZIK! - Mivel mindez hatástalannak bizonyult, újabb utasítást harsogott:
- KÉK MEDÚZA!
Kitiara éppen meglendítette a lábfejét Codric lágyéka felé. A dergán nem tudott minek örülni: a rúgás végül
a mellkasán kötött ki. Alig kapott levegőt. A lány aztán eldőlt, mint egy helyéből kibillentett súlyos zsák. A
lábát fektében is ugyanúgy tartotta, ahogyan rúgásra emelte. Szája nyitva maradt, látni lehetett a nyelvét.
- Kővé dermedt! - fagyott rá Codric arcára a döbbenet.
Tudós egy ezüstszín fémdarabot tartott a kezében. Talán ezzel varázsolta el a nőt? Codric kezdett magához
térni, figyelte a guarni mozdulatait: jól megnézte magának, hová teszi le a különös varázspálcát. És a
varázsszavakat is elraktározta a fejében.
Tudós az asztalához lépett, a bűbájaihoz használatos komponensek között válogatott. A hajó megremegett,
és olyan hangokat adott ki magából, mint amikor tavasszal megroppan egy jéggé fagyott hegyoldal, és
megindul lefelé, mindent letarolva maga előtt. Kitiara hangja zengett fel darabosan, akadozva, és mintha az
egész bárka az ő szavait visszhangozta volna.
- Visszaszámlálás megkezdődött. Még öt decens van vissza a gyorsindításig.
 - Helyes! - A guarni elszakította pillantását a táncoló fényekről. Elégedettnek tűnt. - Indulunk. Hozd rendbe
magadat! - bökött a fémdémonra. - A lány még várhat, eltart egy darabig, amíg a rendszere újra feláll. Addigra
rá kell csatlakoztatnom a gépre - mondta, utóbbit inkább csak magának. - Ezt a rohadékot viszont - fordult
Codrichoz - máris bedugom a raktérbe. - Xutathra! Hová tűnt a pokolravaló?
Codric maga is meglepődött. A mellkasára bámult, oda, ahol a lány rúgása érte. Az egyik szimbólum
lángvörös színnel pulzált.
- Rajta maradt a biopáncél! - kapott a fejéhez Tudós. - Biztos aktiválta. Láthatatlan az átkozott!

* * *

A varázsló sarokba szorított ebként forgatta a fejét ide-oda.

- Alfonz. Hozd ide a másik páncélruhát. Igyekezz! - vakkantotta, miközben lendületesen az asztalhoz hátrált
és felragadta a kardot. A varázspálca is ott hevert mellette, ám azt furcsamód békén hagyta. Megsuhogtatta
maga előtt az acélt, úgy vicsorogta a levegőnek:
- Megöllek, te átkozott!
Codric már ott állt ellenfele előtt és összpontosított, igyekezett kiszámítani azt a pontot, amikor átlépheti a
kard által levegőbe rajzolt védőkupolát. A vörös szemek arra sarkallták, hogy még azelőtt vessen véget a
párharcnak, mielőtt az ténylegesen elkezdődne. Igyekezett a másik fejével gondolkodni: vajon mit tenne ő,
fordított helyzetben?
- Négy decens a gyorsindításig - búgta a hajó.
Tudós lendületet vett, hogy kitörjön a terem közepére. A dergán számított erre. A guarni nem tűnt képzett
harcosnak, így ez maradt az egyedüli értelmes manővere: hátában a fallal szűkös volt a mozgástere, így teljesen
ki volt szolgáltatva a láthatatlan ellenfélnek. Ha csatlakozhatna a démonhoz, együttesen, hát a hátnak vetve,
más esélyekkel folytatnák a küzdelmet.
Codric ezt nem engedhette: beledobta magát Tudós mozdulatába. Veszélyes manőver volt, a guarni talán fel
is nyársalja őt, ha csonka kezével nem csapja félre a pengét. A vas egészen Codric csontjáig hasított, így még
nagyobb düh sűrűsödött össze az ütésbe, amit a guarni arcára mért.
Fogak törtek, talán csont is. Kifordította a kardot ellenfele markából, és a sajátjába ragadta át. Tudós a
földre omlott, Codric pedig lendületet vett és egy szabályos köríves mozdulattal lemetszette a guarni fejét,
minden erejét beleadva a fordulatba. A test eldőlt, a fej Zombi lábához gurult. A démon megtorpant. Most
először látszott zavarodottság üveges szemében...

* * *

Még akkor is így állt ott a vezérlőben, bénultan, Tudós tetemére meredve, amikor Codric felnyitotta a
külvilágba vezető ajtót, és a félig még kábult lányt magával ráncigálva elhagyta a hajót.
- Két decens a gyorsindításig.
Az ajtó sárkánykígyóként sziszegve visszakúszott a helyére, és az égi bárka behajlította fémlábait. Zombi
csapzott feje búbja volt az utolsó, amit Codric látott, mielőtt elfordította volna arcát a hajóról.
Orkánszerű szél kerekedett, amit robajlások kísértek, a szárnyakból tűz ömlött elő, ami gyorsan felfalta a
környező bozótost. A puszta lángra kapott a szerkezet körül. A dergán igyekezett minél messzebbre kerülni.
Körülötte orkok követték a példáját, vagy legalábbis Kitiaráét, mivel Codricot nem látták. Codric erre az
ellenkező irányba kezdett el szaladni, a lányba karolva. Kitiara nem ellenkezett, és az orkok közül senki sem
követte őket.
A guarni bárka óriási zúgással és morajlással lőtt ki a levegőbe.
Codric akkor engedélyezte az első pihenőt, amikor az égi hajó már nem volt több egy fényesen ragyogó
csillagnál a nyugati horizonton. Belefúrta tekintetét a körülötte lüktető sötétségbe, ami a pusztaság felett
gomolygott. Furcsa tehertől szabadult meg, ólomnehezéktől, amit eddig a mellkasában hordozott.
Magyarázatot nem talált rá, mi lehetett az, ám most ismét teljesnek érezte önmagát. Ahogy ott állt a síksági
éjszakában, és az acél szinte hozzáolvadt a markához, egyedüli jó barátjaként, a pengével a kezében minden
félelme elpárolgott; akár egy egész ork hordával farkasszemet nézett volna most. A szél a szabadság mámorító
illatát hordozta, vérébe ivódott és végigszáguldott egész testén; egyedül a kóborlók érezhették így, akik egyik
városból a másikba vándoroltak, kalandot és dicsőséget hajszolva.
Kitisztult fejjel tekintett a tengerpart felé, s képzeletében felidézte a hullámok morajlását, ahogy megtörnek
a part menti sziklákon. Pilus. Ez volt a kikötőváros neve, ahová tartott. Ott fog új kezet szerezni magának!
Amint a kezére gondolt, nyomban fellángolt a kín.
- Ez lesz idekint az első éjszakám. Mármint a hajón kívül. Fantasztikus érzés! - hallotta Kitiara átszellemült
hangját.
A lány a kontinens belseje felé nézett, oda, ahol a Kondor-hegység titokzatos vonulatai sötétlettek. A hold
fakóezüst derengéssel fátyolozta az ormokat. Kitiara pompás teste mezítelen volt, hosszú haját lágy szellő
cibálta. Ahogy új birodalmát szemlélte, állát dacosan előreszegezve, Codricot régmúlt korokból megidézett
istennőre emlékeztette.
- Ha most szárnyaim lennének, meg sem állnék a tengerpartig! - mondta a lány. - És onnan... ki tudja, merre
sodorna a szél! Nem igaz? Te is ezt szoktad érezni, amikor a síkságon vándorolsz? - fordult Codrichoz, ám
rájött, hogy a másikat hiába kutatja a tekintetével. Tanácstalanul várakozott.
A dergán ledobta a fűbe a varázsköpönyeget, majd ráült. Immár ő is éppolyan mezítelen volt, mint a lány.
Szájába vett egy fűszálat, azt rágcsálta.
- Sokfelé jártam a világban - kezdte. - Az első odakint töltött éjszakára még ma is emlékszem. Bátyám
összes vérebe ott csaholt a nyomomban, meg fél tucat vadász, olyanok, akik emberre is kardot emeltek, ha
valaki megfizette a szolgálataikat. Különleges vérvadászat volt. Ülj ide mellém, és talán többet is mesélek róla!
Kitiara közelebb lépett, és a kezét nyújtotta:
- Előbb kérem a köpenyem! Fázom.
Codric nem mozdult.
- Figyelmeztetlek, mielőtt ostobán viselkednél. A vadon veszélyesebb, mint gondolnád. Jobban teszed, ha
mellettem maradsz. Négy... azaz három kéz mégiscsak több kettőnél. Főként, ha az egyik hozzám tartozik -
nevetett őszintén. - És különben is, most én parancsolok neked. Fogadd el, és épségben eljutsz velem az első
városig!
A lány tüntetőleg elfordult, formás hátsó felét mutatva a férfinak.
- Nem tartok tőled - válaszolta dacosan. - Szerintem egészen jól ki fogunk jönni egymással, ha nem
bosszantasz. Ha meztelenül akarsz látni egész éjjel, hát legyen meg az örömöd. Törleszthetsz egy keveset, nem
bánom.
- Félreértesz, Kitiara. Megszereztem a varázspálcát, amivel Tudós irányított téged. Nem hagytam ott a
hajón. Valami előérzet azt súgta, még szükségem lehet rá. És ismerem a varázsszót is. Fordulj csak felém! -
kérte, s közben kezébe fogta az ezüstözött pálcát, ami egy kétujjnyi vastag, rövid fémrudat formázott. Egy
piros és egy zöld szimbólum villogott a varázseszközön. Megnyomta a pirosat, és a lányra bökött vele. A pálca
csipogott egyet, akárha madárfióka lenne.
- Térdelj le! - követelte Codric. Nem láthatta jól a lány arcát, ám minden bizonnyal riadalmat tükrözött.
Pár szívdobbanásig nem történt semmi, és Codric már azon tanakodott, hogy jobb lesz a kardja után nyúlni,
amikor a lány végre engedelmesen letérdelt elébe a fűbe.
- Utállak! - suttogta megbántottan a harcosnak. Most olyan közel kerültek egymáshoz, hogy Codric érezte a
lány meleg leheletét a saját bőrén. Beleborzongott, és ágyéktájon is bizsergést érzett.
- Jó kezdet! - derült felt. - Hívj ezentúl Codricnak! Az valahogy személyesebb.
- Adj valamit, amit magamra vehetek, Codric - búgta a nő.
- Legyen, ahogy akarod. Felteszem, tudsz fűszoknyát készíteni. Nem? Nos, még rengeteg időnk van
hajnalig. Láss hozzá! Csináld!
Újabb csipogás, és Kitiara hozzáfogott a vastagabb fűszálak összegyűjtéséhez. Formás csípőjének ringása,
ahogy ott tett-vett a hold sápadt fényében, idővel Codric egyéb végtagjába is életerőt pumpált. A tücskök
izgatott kórusát az éjszaka folyamán többször megzavarta a varázspálca ciripelése, amint éppen utasításokat
hajt végre.

Epilógus

Codric és Kitiara az ötödik nap végére érték el Pilus kikötővárosát. Itt szobát vettek ki egy zsúfolt fogadóban,
és a lovag a helyi varázslókról gyűjtött információkat. Az volt a terve, hogy valamelyiküktől beszerez magának
egy új kezet. Végül Theobaldus, a miteróniai varázsló ígérkezett a legjobb választásnak. Codric úgy döntött,
másnap ébredés után nyomban fel is keresik a mágus házát. Miután kiadósan megvacsoráztak, Codric átmulatta
Kitiarával a fél éjszakát. A guarni szerkezetnek rengeteg dolga akadt, mert a lovag különösen fantáziadús
kedvében volt.
Reggel a lányt alig lehetett kihúzni az ágyból, és Codric is érezte, hogy állóképessége már nem a régi.
Jócskán benne voltak a napban, mire életet vert izomláztól égő végtagjaiba.
A megkésett reggelinél Codric nem habozott kiadni aznapi első parancsát. Még akadt ugyan egy kevéske
pénzük, hiszen túladtak Kitiara gyűrűin, ám ő mielőbb új kezet akart magának. Ha másként nem, hát egy
rablólovag sajátos módszereivel.
- Nos, ma jól indult a napunk, Kitiara. Tudod a dolgod. Felveszed majd a varázsköpenyed, aktiválod, és
láthatatlanul mindvégig a közelemben maradsz. Odabent a mágus mögé kerülsz, és alkalmas pillanatban,
amikor jelzek neked, tőrt szegezel a torkának. A többit bízd rám! Ha mindent úgy teszel, ahogy parancsolom,
elengedlek. - Eltűnődött egy sort, aztán: - No, jó. Azt azért nem. De mondjuk felére csökkentem a naponta
kiadott utasításaim számát. Megfelel?
- Hogy is tehetnék másként, uram és parancsolóm? Nemde? - érkezett a felelet.
Codric megnyomta a piros gombot, és a szerkezet engedelmesen pittyegett.
- Helyes. Kövess hát! - mondta, majd felállt az asztaltól, és indulni készült. Kitiara gyengéden megragadta,
és visszahúzta.
- Egy miteróniai varázslóval készülünk szembeszállni - suttogta a lány aggodalmas hangon. - Megértelek,
hogy mindennél fontosabb neked a kezed, de rossz előérzetem van. Elmondom, csak hogy tudd!
Kényszerítettél bizonyos dolgokra, de ezek nekem is a kedvemre valók voltak. Jól bántál velem, amennyire
tőled telt. Sokkalta jobban, mint Tudós bármikor. Élveztem a társaságodat.
Codric a lány tekintetét fürkészte, és úgy érezte, vannak még olyan titkok a sötét szemek mélyére eltemetve,
amelyek talán örökre rejtve maradnak előtte.
- Örülök, hogy ezt elmondtad. De ne félj semmit! Mellettem biztonságban leszel - mondta mély
meggyőződéssel a hangjában. - Kövess! Hamar túl akarok esni az egészen.

* * *

Theobaldus a piactértől alig kőhajításnyira lakott. Fehérre meszelt, nagyobbacska épület volt az övé, szép
formákkal, karcsú lakótoronnyal, előkelő paloták szomszédságában. Az utcáról lépcsősor vezetett fel a ház
teraszára, ahol a varázsló a vendégeit fogadta. Theobaldus - őszülő hajú öregember, sötét köntösben, orrán
szemüveggel - a hobbijának hódolt, egy festményen dolgozott, mikor Codric és Kitiara a teraszra léptek;
Kitiara immár a láthatatlanná tevő guarni öltözékben, amit Codric a mágus házától pár saroknyira adott át neki.
- Lépj bátran közelebb, lovag! Szívesen látok minden kuncsaftot, csakúgy az érdeklődőket. Ha a rajzaim
érdekelnek, kezdd az utcára néző oldalról!
- Üzletet kötni jöttem, de nem a festményeid miatt - kezdte Codric. - Habár hallottam jó hírüket, és azt is,
hogy értékük súlyos aranyakban mérhető, engem mégis másvalami érdekel. És felteszem, hogy te tudsz nekem
segíteni.
Avarázsió félbehagyta a munkáját, illedelmesen meghajolt az érkező előtt, és hellyel kínálta. A lovag
fellélegzett: úgy tűnt, a lány álcája jól működik.
 - Sosem láttam még ehhez hasonló állatot - bökött Theobaldus festményére, melyen egy tarka tollazatú,
sárkányfejet viselő, ruhákba felöltöztetett madarat helyezett a középpontba. A háttérben egy kastély kontúrjai
rajzolódtak ki. Az égbolt, élénkvörös és azúrkék színeivel, éppen elkészült.
-A szívemnek legkedvesebb festményen dolgozom. Ez egy vörös lábú sárkánymadár. Talán fajtája utolsó
példánya. Az pedig ott a háttérben a Káoszfellegvár. Kitalálhatod hát, hogy egyedül az Átokmezsgyén lehet
befogni. A legendák szerint Yvorl egyik szládja hozta erre a világra. Az értéke felbecsülhetetlen egy hozzám
hasonló vénember számára, mert a vére a legritkább életelixír. De többet nem mondhatok róla, hátha magadnak
kívánod megszerezni.
Codric jóízűt nevetett.
- Hah! Sosem lennék olyan őrült, hogy az Átokmezsgyére merészkedjek. Yvorl pöcegödre az. Biztosan
belefúlsz, de csak lassan: közben valami még lerágja a húst a csontjaidról. Nincs az a pénz, ami megérné a
kockázatot! A Mezsgyére lépni rosszabb a halálnál!
A vénség szeme eleven fénnyel felszikrázott, és egy pillanatig Codric úgy érezte, ez a szempár minden
turpisságon átlát. Kitiarára gondolt, és kezdte kényelmetlenül érezni magát.
- Persze, nem számít, majd megszerzem magamnak. Előbb vagy utóbb, de az enyém lesz. És lesz majd egy
bajnok, aki segít nekem ebben, tisztes fizetség ellenében. De te bizonyára nem azért jöttél, hogy egy vén
mágiapörgető üres fecsegését hallgasd. Mondd, miben lehetek a szolgálatodra?
- Keresek valamit. Ide - mutatta fel megcsonkított jobbját.
- Hm. Érdekes kérés, ám nem lehetetlen teljesítenem. Kövess, és megnézzük, mit tehetünk!
A teraszról lépcsőlejáró vezetett le az üzletbe. Ajtók sehol nem voltak, az utcáról bárki besétálhatott a
házba. Codric ezt szóvá is tette, mire Theobaldus talányosan elmosolyodott.
- Ugyan, ki akarna ártó szándékkal érkezni hozzám, ki fél évszázada szolgálom napkeltétől gyertyagyújtásig
a mesterséget? A városban megbecsülnek, és félnek is tőlem. Pedig igazán nincs okuk rá - vigyorgott
sejtelmesen az öregember. A félhomályban nem is tűnt többnek, másnak. - Várj itt rám, foglalj helyet ott, az
asztalnál! Rögvest hozok neked valamit, ami tetszeni fog.
Az üzletben, ami tulajdonképpen egy nagyobb szoba volt kevés berendezési tárggyal, csendes félhomály
honolt; a sarkokban sötétség lapult. Talán több is, mint illendő lett volna. A fény játéka aligha lehet - merengett
Codric, fészkelődve a székében. Kitiara talán valamelyik sarkot szemelte ki magának a várakozásra.
Megszólítani most nem volt elég mersze.
Levendula illata csapta meg az orrát, mert megrebbent a függöny, ami elválasztotta a fogadóteret az épület
hátsó traktusától, és sietős léptekkel megérkezett Theobaldus. Leült az asztalhoz, szemközt a lovaggal, és a
kezében tartott ládikát a kíváncsi lovag orra elé tolta. A ládika lapos volt, alkarnyi hosszúságú, és mindenféle
aranyozott vésetek díszítették.
- Előkerítettem, amit kértél, a legjobb anyagaim közül. Nem keveset fogok kérni érte. Még időben
figyelmeztetlek: azok a vevők, akik megpróbáltak kirabolni, netán lóvá tenni, csúnyán ráfizettek. Ha szeretnéd
megtartani a másik kezedet, ne törd a fejedet semmilyen ravaszságon! Ha pedig nincsen mivel fizetned, jobb,
ha máris felállsz, még mielőtt rátérnék a tényleges üzletre. Szélhámosokra nincs időm.
Codric nemtörődöm módon legyintett, de egyelőre nem nyúlt a dobozhoz.
- Mennyi lesz?
- Ó, mielőtt rátérnék az értékére, el kell mondjam, hogy ez egy gilf orgyilkos kézfeje - folytatta a varázsló. -
Bizonyára tisztában vagy vele, hogy a gilfek ritka népség, az pedig, amelyiknek megszereztem a testrészét,
egyike volt a legjobbaknak közülük. Egy vadászat közben rajtakapták, két tucat gárdista és egy varázsló kellett
ahhoz, hogy legyűrjék. Annyi bűn száradt a lelkén, hogy rögvest halálra ítélték. Élve feldarabolták.
Szerencsére én voltam az a varázsló, aki segédkezett a pokolfajzat... akarom mondani: szépséges orgyilkosnő...
elfogásában. Igényt tartottam pár darabjára. És lám, elérkezett az idő, hogy a legjobb helyre kerüljön.
Codric eljátszott a gondolattal, amint új kezével gyakorlatozik. Viszketést érzett a csuklójában.
- Azt mondod, nő volt - vonta fel kérdőn a szemöldökét.
 - Igen. Ám a gilfek nem olyan kecsesek, mint az elfek. - Miközben beszélt, felpattintotta a doboz tetejét. -
Nézd meg közelebbről! Sértetlen. Szép, hosszú ujjak és erősek is. Könnyedén forgatják majd a kardot, s
éppúgy feszítik az íj húrját, netán a lantot. Akárha egy elf hadúr keze lenne.
Codric végigsimította a gilf testrészt. Élő tapintású és meleg volt a bőr.
- Akkor beszéljünk az árról! Tegyük fel, hogy el tudom képzelni ezt itt a csonka kezem kiegészítéseként.
Theobaldus az állát simogatta.
- Nézzük! Mindent egybevetve háromezer aranydukátra gondoltam. Ez tartalmazza a ritka testrész értékét és
a varázslatét, ami ráforrasztja a kezet sérült jobb karodra. Valamint a garanciát, hogy a kezed ügyesebb lesz,
mint előtte volt. Erről a rúnáim gondoskodnak majd.
A lovag arcára valószínűleg kiülhetett a döbbenet. Ennek az árnak a tizedét is sokallta volna.
- Bizonyára rosszul hallottam. Megismételnéd?
- Háromezer arany, és egy dukáttal sem kevesebb. Az én munkám ennyibe kerül. Ha nem tetszik, elmehetsz.
- Ezért az összegért egy nagyobb falut is megvehetnék minden lakójával egyetemben - méltatlankodott
Codric.
- Talán. Mondjuk egy ork falut, valahol Gerondar csücskében. Kereshetsz mást, ha nem tetszik. Mondjuk ott
van Roskatag Mercidész esetleg Bűbájoska, netán a Vörös Süveges Ember a piac túloldalán. Náluk talán
beszerezhetsz egy goblinmancsot. És majd felvarrhatod oda, ahová csak akarod, jó lovag - morgott a varázsló,
és lecsapta a ládika fedelét. - Döntsél most, vagy felejtsd el, hogy itt jártál!
Codric érezte, amint a düh megcsomósodik a gyomrában. Ujjai az ölébe rejtett varázspálcával játszottak.
- Lépj mögé, most!- sziszegte fogai közt Codric, és a nyomaték kedvéért használta a guarni szerkezetet.
Pitty!
Nem történt semmi azon kívül, hogy Theobaldus körül hullámot vetett a levegő; az aktivált varázslat
forróságát Codric is megérezte. Kínos csend telepedett közéjük, és a feszültség nőttön-nőtt, miközben a
varázsló összevonta a szemöldökét.
- Kitiara! Most, ha mondom!
A szobában érezhetően megemelkedett a hőmérséklet. Legalábbis Codric homlokán verejték gyöngyözött.
- Ordinis nevére! Ez bedöglött!
Vajon mit rontott el? Talán a szerkezet megsérült a fogadóban eltöltött éjszaka során? Vagy kimerült volna
a töltetekből? Támadt egy másik gondolata is, ám azt villámgyorsan elhessegette.
Nem tehetett mást, lepislantott a lábai közé, ahová a varázspálcát rejtette. Ujjai ráleltek a zöld szimbólumra,
amit ez idáig egyszer sem próbált ki. Úgy képzelte, hogy Tudós ezt használta, amikor mozdulatlanságvarázzsal
sújtotta Kitiarát. A guarni eszköz idáig kifogástalanul működött, ám most nem volt más választása. - Próba
szerencse - gondolta, majd megnyomta a zöld jelet, azt suttogva hozzá: - KÉK MEDÚZA!

* * *

Ágy nyikorgott valahol.

Valaki nagyot sóhajtott, élvezettől feltüzelve.
Aztán a szobában tisztán és élesen csendült fel Kitiara kéjtől átitatott hangja - mégpedig egyenesen a
varázspálcából:

- Ez az, Codric! Nekem jó így. Csináld! Ez isteni! Döfd belém! Mélyebbre! Igen. Még! Mééég!

Codricnak tátva maradt a szája. A varázslónak nemkülönben.

- Te... most... itt maradsz! - reccsent rá Theobaldus, és elkobozta a guarni tárgyat. Codric pislogni sem
tudott, a mágus parancsa a székhez szögezte. - Valami ravaszságot gyanítok körülötted. Utánajárok, és ha így
lenne... - ujját fenyegetően bökte a megbénított lovag felé, és felsietett a lépcsőn.
Codric egyedül maradt, de nem sokáig, mert a mágus nagy fújtatva visszatért, és lehuppant elé a székre.
Határozottan bosszúsnak tűnt.
 - Nézzük a tényeket - kezdte indulattól remegő hangon. - Besétálsz hozzám, és magaddal hozol egy... egy
álcázott társat, minden bizonnyal azzal a céllal, hogy megöljetek, és aztán kifosszatok. A terved valamiért
csődöt mond. A társad elszelel, de előtte még ellopja a legértékesebb festményeimet, köztük a
sárkánymadarasat, amin fél éve dolgozom nap mint nap. Egyedül az utóbbi cselekedet bőségesen elegendő
indok ahhoz, hogy bedugjalak a celláim egyikébe, és kísérleti alanyként végezd, apránként megfosztva a
maradék végtagjaidtól. Mit gondolsz minderről? He?! Most már beszélhetsz!
Codric nehezen rakta össze szétesett gondolatainak töredékeit. Haragudnia kellett volna a lányra, aki öt
napon és éjszakán át eljátszotta, hogy zsinóron rángathatja, akár egy cirkuszi bábut. Holott nem. Mindvégig
csak színészkedett. Talán csak azért, hogy biztonságban eljusson vele Pilusba. Az első alkalommal pedig,
amikor a bőrét kellett volna vásárra vinnie Codricért, kilépett a játszmából. Ám előtte még arra is volt érkezése,
hogy visszatörlesszen a sok ugráltatásért, és nem is akárhogyan! Codricnak mosolyogni támadt kedve.
Mindez már a múlté, és most itt tornyosul előtte egy újabb kihívás, amit meg kell oldania.
- Shaliah legyen hozzád kegyes, te lány! - súgta az orra alatt, mintegy búcsúzóul.
Kénytelen-kelletlen engedte, hogy a valóság visszarángassa magához.
Hátradőlt a székében, egy pillanatra lehunyta a szemét, és nagyot sóhajtott. Amikor felnézett és válaszolt,
hangja már egy erős és magabiztos emberé volt, olyané, aki nem ismer lehetetlent.
- Felteszem, törlesztenem kell neked, varázsló - szólt nyugodtan.
Theobaldus jóváhagyóan bólintott.
- Nos, engedd meg, hogy kitaláljam! Most mesélni fogsz nekem az Átokmezsgyéről.
 Gabriel Wraith

Egy igaz harcos története

A megviselt ábrázatú ifjú ork dühösen a földhöz vágta göcsörtös bunkóját. Bajtársai egytől egyig ziháltak,
prüszköltek, némelyikük panaszos hangon vinnyogott, mint egy kismacska. Rendezetlen sorokban botladoztak
a kövekkel sűrűn teleszórt ugaron, aztán mihelyt biztonságos távolba értek az ostromlott falutól, összerogytak.
Nagy kupac rongycsomóként pihegtek a rögök között.
Aznap éjszaka már ez volt a harmadik eredménytelen támadásuk, és úgyszintén a harmadik gyászos
visszavonulásuk is. Mit visszavonulás... pánikszerű megfutamodás volt ez a javából, melynek közepette
artikulátlanul ordítottak és jajveszékeltek. Tagjaik remegtek, szemük kifordult, agyaraik közül pedig nyál
csorgott az állkapcsukra, és csöppent rá izzadt felsőtestükre.
Raghamor különösen elszomorítónak érezte a sorozatos kudarcokat. A fiatal ork élete első hadjáratán vett
részt - noha a tapasztaltabb törzsbéli veteránok lekicsinylően „portyázásnak” nevezték a kiruccanást,
Raghamor ifjonti lelkesedésétől átitatva képtelen volt alább adni „öldöklő hadjáratnál, ami vérbe borítja a fél
kontinenst” -, és az indulást megelőző fekvehányásos tivornyán bizony még teljesen másra számított. Porig
rombolt ellenséges falvak, felkoncolt ork harcosok, ellazsnakolt és megtuszkolt nőstények lebegtek
pálinkagőzös szemei előtt, no meg persze eltulajdonított javak garmadája, bőséges hadizsákmány.
Ehelyett már a legelső, majdhogynem „szomszédos” csürhén történő rajtaütés során komoly nehézségekbe
ütköztek. Raghamor nem akarta tudomásul venni a tényt, hogy ha ezekkel az úgynevezett szomszédokkal
végeznek, már indulnak is haza, mert erről szól a portya és nem többről; ő szíve szerint meg nem állt volna
egészen a Savanyú Tengerig. Arra pedig gondolni is röstellt, hogy akár bele is bukhatnak a nagy vállalkozásba.
Pedig volt rá esélyük, nem is kevés. A kontinens színéről letörölni szándékozott törzs vezére, G'hurrs'han,
tudniillik tisztességtelen módon védekezett. Egy ember varázslót fogadott fel orkjai és területe védelmére,
ilyesmi pedig orkemlékezet óta nem történt a Pállott Mocsarakon innen és túl. Raghamor azzal is tisztában
volt, hogy a kontinens színéről való letörlés egyes-egyedül az ő képzeletének szüleménye, bajtársai szerint
mindössze baráti megleckéztetésről van szó - egy szelíd kis megfegyelmezésről, hogy G'hurrs'han ráeszméljen,
hol is a helye, mert az utóbbi időben úgy tűnt, teljesen elfelejtette -, de azért mégsem járja, hogy a büszke
orkok közti nézeteltérések rendezésében egy bűzös emberfatty játssza a főszerepet!
- Retkes pöcsű, átkozott, ingyenélő kurafi! - szitkozódott Raghamor, amikor a törzs sámánja fülét-farkát
behúzva megpróbált elsunnyogni mellette. Akadtak néhányan, akik osztották Raghamor véleményét, miszerint
a rothadó csirkebelekkel teleaggatott vénséget csak felesleges ételpusztítónak hozták magukkal, és zúgolódtak
is eleget emiatt, de tettlegességig fajulóan csak a vakmerő ifjú ork különbözött össze vele. Raghamor előző nap
kétszer is megrugdosta a villámló tekintetű Purhabuurt; mindkétszer azért, mert az pimasz módon nagyobb
porciót kanyarított ki magának a töltött lóhomlokból, mint ami sámáni jogon járt volna neki. Ezen a zűrzavaros
éjszakán pedig már számtalanszor lapockán sújtotta őt a bunkójával, természetesen egy alkalommal sem merő
véletlenségből.
- Úgy van, sámán! - csatlakozott Raghamorhoz a dicsőséges hadjárat - unaloműző kalandozás, kedélyes
poroszka; csak nézőpont kérdése - vezére, Froaggh, az Ostoba, aki nevét nem észbeli képességeinek
szembeötlő hiánya miatt kapta, ám nem is az orkokra jellemző csavaros tréfálkozás okán: Froaggh nem volt
sem zseni, sem tökfej, ugyanannyi sütnivalóval rendelkezett, mint bármelyik más törzsbéli, ezért nem is
hívhatták máshogy, csakis Ostobának - a csavaros ork tréfálkozás ennyiben azért megnyilvánult az esetében.
Hogy miért őt tették meg a portya vezérének, és miért nem Durugh Onggot, a Cudart vagy Félelmetes
Ragyarattant, örökre homályban marad. - A mágia ellen mágiával kell fellépni, és Grooms rohassza meg
amúgy is hervadt, ütött-kopott padlizsánjaidat, te vagy közülünk az egyetlen, aki valamelyest is konyít a
varázsláshoz! Háromszor próbáltuk bevenni G'hurrs'han rozzant viskóit, és mindháromszor rajtavesztettünk,
mert te nem csináltál semmit! Jól mondta Raghamor, és jól mondták mindazok, akik a kurv'anyádat
emlegették! Elegünk van az üres hókuszpókuszaidból és a röhejes ugrabugrálásból, amitől még az elvetett mag
sem sarjad ki, de káprázatosan megszikkad, elporlad odalenn! Mutass valamit, vagy beledöngölünk abba a
barázdába, ni!
Ostoba Froaggh, szavainak nyomatékosításaképpen, az őszi földbe szúrta csorba kardját. Alig valamivel
hibázta el Purhabuur lábfejét, de a vezér parázsló tekintetéből kitűnt, hogy ez a másfél arasz inkább bosszantja,
mint fellélegzésre készteti őt. Már maga a parázsló tekintet is riasztónak hatott, mivel Froaggh békés
periódusban ilyesmire soha nem lett volna képes.
- Időt kérek... - motyogta Purhabuur, és kissé hátrébb curukkolt. Majd vetett egy pillantást Raghamorra, aki
az imént elhajított husángja után nyúlt, és úgy döntött, a sámánok hátrébb curukkolási rekordját itt és most
őneki illik megdönteni, vagy legalábbis beállítani.
- Időt, időt, az anyám valagát nem akarod? - fortyant fel az egyik szimpatizáns. A mogorva, ellenséges
hanghordozástól Purhabuur összerezzent. Noha a hosszú évek alatt megszokhatta már, hogy az ifjabb
korosztály hajlamos kígyót-békát kiabálni rá - és hajigálni a sátrába merő mulatozásból -, a varázstudományát
kétségbe vonó megnyilvánulások mindig szíven ütötték. Néha a kígyó és a béka is mellkason találta.
- Még egy kis időt kérek... csak egy kis időt, és elsütöm életem varázslatát, ígérem! - rikácsolta idegesítő
pulykahangján. A többség cöcögött, sokan káromkodtak, a véleményét hangosan ki nem nyilvánító kisebbség
pedig vagy az orrát dörzsölte, vagy átnedvesedett tagjait rázogatta. A kalandozó orkok szemlátomást még nem
heverték ki az iménti támadás során elszenvedett sokkot.
Raghamor szétnézett viharverte csapatán, és gondolatban megállapította, hogy a vérben és kiloccsantott
agyvelőben gázoló, diadalmas hadak bizony egészen másképpen szoktak kinézni. Bár jómaga cseppnyi
tapasztalattal sem rendelkezett az ilyesféle hadak pontos kinézetéről, gyanította, hogy a félelmet nem ismerő
harcosok nem szoktak folyékony taknyot szipákolva nyöszörögni, és izmos lábszáraik csillapíthatatlan
remegése is igen távol áll tőlük. Raghamor annál is inkább elkeseredni látszott, mert élemedettebb bajtársait
szemlélgetvén arra a következtetésre jutott, hogy ebből egy darabig nem lesz hősi énekekbe illő öldöklés.
Sokkalta inkább úgy tűnt, vészesen közeledik a belenyugvás, majd a behúzott farokkal történő hazakullogás
pillanata.
- Életed varázslata? És mi légyen az? - horkant fel Froaggh, az Ostoba. - Egy kisebbfajta pocsolya teljes
kiszárítása, kába őszi döglégyraj megsemmisítése, esetleg meddő birkák teherbe ejtése, amely cselekedet során
a mágia nehéz fizikai munkával kereszteződik?
- Nem nyitok vitát... - duzzogott biztos távolságból a sámán.
- Egy percet kapsz. Ha ezután sem....
- Kevés!!
- Több, mint amennyi járna. Mágikus védelmet és ellenvarázslatot akarok.
Froaggh halkan beszélt, majdhogynem tagolva ejtve a szavakat amelyek ezáltal sokkal félelmetesebbnek
hatottak. Ha észveszejtve ordibált volna a sámánnal, mint ahogy az esetek többségében szokott, némelyik
harcos nem kezdett volna el nyafogni, hogy neki már elege van az egészből. Többen hozzáfűzték, hogy
úgysem várható semmi előrelépés, meg hát ha jobban belegondolnak, G'hurrs'han nem is művelt annyira
vérlázító dolgokat a közelmúltban, akár a duplája fölött is szemet hunyhatnának.
Raghamor rövid ideig hallgatta bajtársai siránkozását, aztán váratlanul akkorát üvöltött, mintha többtonnás
társzekeret toltak volna a nagylábujjára.
- Nem, nem, nem, nem és nem!! - kezdett bele a rögtönzött tirádába, miután kieresztette a gőzt. - Orkok
vagytok, vagy sápítozó emberfattyak?!! De miket beszélek, még hogy emberfattyak... azok némelyikében
legalább akad tartás és büszkeség, rátok nézve viszont önkéntelenül is a beszari mocsári manók falkája jut az
eszembe! Még hogy meghunyászkodás és hátat fordítás a veszélyeknek! Nincs kegyelem, G'hurrs'han igenis
példás büntetést érdemel, mi pedig pálinkát a beleinkbe! Ez a cél, amiért harcolunk, és ettől nem tántoríthat el
minket semmi! Utánam!! Utánam, aki rettenthetetlen orknak érzi magát!
 - Na, de a sámán...
- Nem érdekel a sámán! Nélküle is megmutatjuk nekik, hogy velünk nem lehet packázni!
E szavakat szólva Raghamor felkapta a földről méretes husángját, és díszes freskókra kívánkozó
mozdulattal meglengette a feje fölött. Mindehhez felettébb torz grimaszokat is vágott, és olyasfajta csikorgó
hangokat bocsátott ki magából, mint az olajozatlan láncszemek, amikor teker egyet a nyújtókeréken a
kínzómester.
Lelkesedése menten átragadt a viharvert kompániára. Az imént még vénasszonymód kesergő-méltatlankodó
ork kalandozók felpattantak, ökölbe szorították mancsukat, és veszettül hujjogni kezdtek. Raghamor határozott
fellépése előcsalogatta a lelkük mélyén bujkáló fenevadat. Viselkedésük azt a közismert tényt látszott igazolni,
hogy az orkok népe az esetek többségében iszonyatosan befolyásolható.
Miután a megfelelő mértékben felhergelték magukat, és szanaszét szórt fegyvereiket is magukhoz vették,
harsány csatakiáltással az ajkukon indultak meg G'hurrs'han faluja felé, immáron negyedízben.
- A második és harmadik alkalommal is a te egészségtelen berserker hajlamaidnak köszönhettük a csúfos
leszereplést, és állítom, jelen esetben sem lesz másképp! - dohogta Froaggh, az Ostoba, de azért futott ő is a
többiekkel.
Purhabuur természetesen hátramaradt, és élete varázslatára készülődött.
A feltartózhatatlan áradat kisvártatva kőhajításra megközelítette a rozzant kalyibák, penetráns putrik
összevisszaságából álló cséritelepet, amelyet lakói a tőlük megszokott nagyképűséggel falunak tituláltak. A
göröngyös talajon masírozó harcosok különféle szúró- és vágóeszközöket szorongattak; pajzsot vagy egyéb,
védekezésre szolgáló holmit viszont egyiküknél sem lehetett látni. Csorba kardok, életlen csatabárdok alkották
az arzenáljukat, amelyekkel csak kivételes esetben lehetett ölni, viszont annál több hasznukat vették
pálinkagőzös csetepaték során, amikor is lassan gyógyuló, fájdalmas sérülések osztogatása volt a legfőbb cél.
Raghamor, dacára annak, hogy belülről majd' szétfeszítette a harci vágy, kedvenc birkataglózó bunkóját hozta
magával, mert minden más egyéb támadófegyver forgatásában nagyfokú járatlanságot mutatott. Azonban úgy
gondolta, a nyers erő és a koponyazúzó pörölycsapások is megteszik, s ily módon egy kifinomulatlan harci
stratégiát alkalmazó újoncból is könnyűszerrel válhat elismert és irigyelt bajnok. A bunkó ez idáig minden
kisebb-nagyobb nézeteltérésnél bevált.
Közvetlenül előttük éles kiáltás harsant, majd izgatott karattyolás vette kezdetét. G'hurrs'han orkjait nem
érte váratlanul az újabb támadási kísérlet. A putriszerű hajlékok között pisla fények imbolyogtak, amint az
őrszemek visszavonulót fújtak, és a többi falubelivel egyetemben harci alakzatba rendeződtek. Kisvártatva
gunyoros kántálás harsant fel, és orkanyabecsmérlő rigmusok záporoztak a közeledő Ostoba Froagghra és
társaira, akik hasonló szépeket kiabáltak rájuk már jó messziről.
Mindkét fél úgy viselkedett, ahogy az ilyen alkalmakkor elő van írva. Léteznek bizonyos ősi tradíciók,
amelyeket minden orknak származása jogán kötelessége betartani.
- T'bak-ka-ar'odh! - üvöltötte a szélvészként érkező Raghamor a közkedvelt, trágár kifejezést, ami
egyszerűen és frappánsan jellemzi egy feldühödött ork lelkiállapotát. Maga a kifejezés lefordíthatatlan;
hozzávetőleg olyasmit jelent, hogy „disznóürülékkel összemaszatolt csökevényes kanékesség lengedezése a
nőstényági felmenő kipattogzott szájnyílása környékén, esetleg annál jóval lejjebb”. Gyakran hallani törzsi
kekeckedéseknél vagy házastársi véleménykülönbözőség esetén.
- T'hak-ka-ar'odh! - hangzott fel szórványosan innen-onnan, szorongató és szorongatott részről egyaránt.
Habár az előzményeket tekintve nem lehetett egyértelműen meghatározni, melyik fél melyik kategóriát
képviseli, még mindig Froaggh és kompániája érezte úgy lelkiekben, hogy övé a kezdeményező szerep.
Ámde nem sokáig.
A torokhangú káromolásokat csakhamar hisztérikus rikácsolás váltotta fel, ami némi kavarodást okozott a
felpaprikázott armada soraiban. Az önfegyelmet hírből sem ismerő ork portyázok harci virtusa egyik
pillanatról a másikra megcsappant. Ezt az átkozott, elviselhetetlen fejhangot ismerték már jól, sajnos,
túlságosan is jól... behussant a fülükön, és megtelepedett löttyeteg agyuk legmélyén, hogy kéznél legyen, ha
Grooms izzasztó rémálmot kívánna éjnek évadján rájuk ereszteni. Három alkalommal hallották már ezt a
hangot az előző rajtaütés-kísérletek során, össze sem téveszthették semmivel. S csalhatatlan bizonyossággal
állapíthatták meg azt is, hogy ismét csúf perceknek fognak elébe nézni.
- Már megint varázsol a ragyaverte embermágusa! - szűkölt fel az élen haladó ork támadó, és megtorpant,
mintha láthatatlan falnak ütközött volna. A nyomában loholó Raghamor lekoccolta a nyakszirtjét kőkemény
kobakjával, minek következtében mind a ketten a földre kerültek. Néhányan átestek még rajtuk, de akik
megkerülték erről vagy arról a hörgő-morgó-szitkozódó orkkupacot, szintén lefékeztek. A támadás lendülete
megtört, az alakzat felbomlott.
Az ember mágus pedig könyörtelenül szórta rájuk kelléktára színe-javát. Újfent megismétlődött a
történelem.
Lidércfény villant az éjszakában, sistergő hang hallatszott, majd akkorát csobbant valami, mintha kőbundájú
trollok pottyantak volna bele egy víztározóba. Ostoba Froaggh csapata a hóka megvilágításban elszörnyedve
pislogott a falu felől érkező vaskos sugárra és a szanaszét permetező cseppekre. A harcosok kivétel nélkül
veszett vernyákolásba fogtak, hiszen ősi ellenségüket, a világot alkotó őselemek egyikét vetették be ellenük.
Víz! Vííízzz!! Megint csak víz! Ork ilyet nem tesz orkkal, csakis egy másik fajbéli lehet ennyire elvetemült!
- Meneküljünk!
- Már késő!
- Átkozott Raghamor!
- Átkozott Purhabuur!
- Át fogok nyirkosodni!
- T'hak-ka-ar'odh...
- Magadnál vagy?
Mint amikor egy irdatlan vízelementál veti be lényét a szántóföld megöntözésére, vagy egy hegynyi méretű
ősszörnyeteg spricceli ki szervezetéből a feleslegessé vált folyadékmennyiséget a lőcsén keresztül, úgy süvített
át az éjszakán a csóva nedvesen, lucskosan, orkot elsöprően. A földön fetrengő, egymásba gabalyodott
harcosokat menthetetlenül utolérte a végzet. A fürgébbjének viszont sikerült kereket oldania anélkül, hogy
jelentősebb mennyiségű víz érte volna érzékeny, retkesrücskös-szőrös irháját. Disznókasztráláskor hallani
olyasfajta visításokat, amilyenek a csupa tacsak, csupa végtag, alaktalan orkhalmaz felől érkeztek. A
kakofóniából időnként kivált egy-egy kontraszoprán szóló, aztán apránként a messzeségbe veszett - a pórul járt
ostromlóknak csak egyesével, komoly nehézségek árán sikerült kievickélni a szorult helyzetből, és futásnak
eredni a többiek után.
Kisvártatva mindannyian biztos távolságban lihegtek a gyilkos vízsugártól, ám a megpróbáltatások még
korántsem értek véget. Sorozatos durranások hallatszottak G'hurrs'han faluja felől, majd öklömnyi tárgyak
kezdtek záporozni az átázott bundájú, kedveszegett ork harci különítményre. Rég szanaszét szóródtak addigra
már, s még csukott szemmel nézve sem keltették egy szilaj, támadó sereg benyomását, mégsem tudtak annyira
szerteinalni, hogy ne jusson mindegyiküknek a földre hulló, majd kevéssel rá széjjelpukkanó holmik által
kiöklendezett matériából.
- Büditojások! - hörögte Félelmetes Ragyarattan, a törzs legsúlyosabb öklű orkja, aki egészen eddig az
éjszakáig hírből sem ismerte a csontvelőig hatoló rettegést. Sorstársai szintúgy hasznos tapasztalatokkal lettek
gazdagabbak, és persze kivétel nélkül tudták ők is, miféle újabb csapásban részesíti csapatukat az ember
mágus.
- Szétmarja az orromat, áááúúú!
- Nem kapok levegőt!
- Taknyom meg a nyálam, sssszrrrrttty...
- Brrroooááááá!
- Éget, csíp és szúr, mindjárt ki... kikaparom a... szemem, jajj!
Saját ordítozásuktól süketen és a büditojásoktól vakon botorkáltak a mezőn, elerőtlenedve, negyedjére is
fejet hajtva az idegen mágus varázstudománya előtt. Fejet, nyakat és egész felsőtestet hajtva... ugyanis
elérkezett a pillanata a teljes beletörődésnek és a feltétel nélküli behódolásnak, legalábbis ami a gravitációt
illeti.
 Az elnyűtt ork kalandozók szép sorjában kidőltek. Izmos, ám lóhúgy kocsonyaként remegő lábszáruk a
végére felmondta a szolgálatot. Az együvé tartozás vezérelte vissza őket arra a helyre, ahol az élete
varázslatára készülődő Purhabuurt hagyták, semmi egyéb; ott viszont összerogytak, elhasaltak, hanyatt vágták
magukat, kinek-kinek melyik megoldás tűnt rokonszenvesebbnek.
Egyedül Raghamor maradt talpon, mert egyrészt botor, ifjonti orkvér keringett az ereiben, másrészt addig
nem kívánt belezuhanni a fizikai megsemmisülésbe, amíg meg nem taposta kérges sarkával Purhabuur
igénytelen száját és annak még igénytelenebb környékét.
A sámán hányaveti megjegyzése viszont arra késztette, hogy leeressze göcsörtös harci husángját, és
elkerekedett szemekkel pislogjon a csúf vénségre.
- Megvan - közölte tudniillik az egybegyűltekkel Purhabuur, pillanatokkal azelőtt, hogy Raghamor
megkóstoltatta volna a koponyájával a göcsörtjeit. - Készen állok életem varázslatára. Höh! Ellenmágia!
Idézés! Álljatok hátrébb.
A törzs tagjait elnézegetvén jóval könnyebben teljesíthető felszólításokra lett volna szükség, úgymint
„görgessétek arrébb viseltes irhátokat”, „hengeredjetek már el innen” vagy esetleg „csúszás-mászás az útból”.
Átázott farkasbőrök illata terjengett a levegőben, kipukkant büditojások csípős permetével vegyítve; szinte
teljességgel elnyomta az orkok jellegzetes, más fajokat bősz fintorgásra késztető testszagát. Az orkok népe
rendes körülmények között sem szokott sokat adni a megjelenésre és az eleganciára, ilyen szörnyű alkalmakkor
pedig egyenesen úgy festettek, mint egy záporverte tövisbokorban hancúrozó, izzadt, gőzölgő konda. Akadtak
jércék, amelyek az üstbe hajítást megelőzően kevésbé lettek megtépázva.
Mentálisan is elnyelte őket egy kisebbfajta földcsuszamlás, ehhez kétség sem férhetett.
Purhabuur reszelős hangját hallván viszont némelyikük összekotorta valahonnan széthullott önérzetének
darabjait, és hideglelősen felhorkantott. A boldog békeidőkben - tegnapelőtt éjjel ilyentájban még - effajta
zöngék szokták jelezni, hogy parázs perpatvar várható a kiürült pálinkáshordó környékén. Most viszont nem
követte tett a dévaj kezdeményezést.
Raghamor még mindig pislogott. A büditojás jótéteménye nem párolgott el egyik pillanatról a másikra.
- Hogy mondod? Miket brekegsz? Énvelem te ne gúnyolódjál, hallod-e te, mert azt az irhamarcangolást,
amit tőlem kapsz...
- Gúnyolódik a lüktető furunkulus az anyádnak a valaga közepén! - vágott vissza flegmán a sámán, és
megrázta a fejét, amitől a hajába aggatott patkányfarkak szilaj táncba kezdtek. - Igenis készen állok ;
elharsogni az idézőformulát! Az igaz harcos segítségével egy-kettőre bevesszük G'hurrs'han nyomorúságos
faluját, és mire a nap felkél, a legerősebb manópálinkában fogunk tobzódni mindannyian!
Erre már többen felkönyököltek. Ostoba Froaggh pedig egyenesen odáig merészkedett, hogy térdeplő
helyzetbe tornászta magát.
- Miféle igaz harcos? Miféle idézőformula? Miféle tobzódás? - zihálta fáradtan, ámde érdeklődőén.
- Miféle furunkulus? - fogott bele egy hosszabb gondolatmenetbe Raghamor.
- Már mondtam, hogy eljött a káprázatos varázslatom ideje! - toppantott dühösen a sámán. - Az ember
mágus problémája egy csapásra megoldódik! Az általam megidézett igaz harcos átjut a mágikus akadályokon,
s szabaddá teszi nektek a terepet, hogy rendet vághassatok a faluban, és kedvünkre megdézsmálhassuk annak a
fukar G'hurrs'hannak a pálinkakészletét!
Merthogy a két törzs közötti konfliktus többek között bizonyos frissen zsákmányolt, nagy mennyiségű
manópálinka eltitkolása és illő módon történő elosztásának megtagadása körül robbant ki.
- Miféle igaz harcos?!! Beszélj érthetően, vagy megcibálom a varacskos ormányodat!
Froaggh már talpon volt, Purhabuur ennek köszönhetően megszokásból szökkent hármat-négyet hátrafelé.
Egy múló pillanatra azt hitte, a saját falujukban vannak, és megszokott hétköznapjaikat élik.
- A varázslat! Amire egész életemben készültem! Roppant hasznos és célravezető varázslat, egyike a
legritkább, legkifinomultabb varázslatoknak! Majd meglátjátok!
- Na, de MIFÉLE igaz harcos, te citromos szarban megforgatott, tehénpis...
 - Honnan tudsz te anyám furunkulusáról? - vágott közbe a vezér dörgedelmeibe Raghamor, és ökölbe
szorította a mancsát. Purhabuur szívesen hátrált volna még, de sajnálatos módon nem tehette: beleütközött a
környéken fellelhető egyetlen, szánalmas kinézetű madárijesztőbe.
Mielőtt az indulatok teljesen elszabadultak volna, fenyegetőn mordult valaki Raghamor háta mögött. A
vérgőzös agyú ifjú ork arra lett figyelmes, hogy egy lapáttenyér telepedik a vállára, és szépen komótosan
megkísérli „mezőn ürítő” testtartásba kényszeríteni őt. Félelmetes Ragyarattan nyers macskatüdőre
emlékeztető aromáját vélte szimmantani leveses ormányával.
- Asszem, egypár dolog itten tisztázásra szorul - igazolta be a félreismerhetetlen, rekedtes hang Raghamor
sejtelmeit. - Addig itten nem lesz gyakás, amíg el nem makogja, milyen szemtelenségben mesterkedik.
Ragyarattan mögé felsorakoztak még jó néhányan, gyakorlatilag az egész brancs. Mikor szedték össze
annyira magukat, hogy feltápászkodjanak és újból készen álljanak aktív szerepet vállalni az eseményekből, azt
nem tudni. Honnan szedték az erőt és az energiát, ezt úgyszintén homály fedi. Talán Purhabuur szavai
indítottak be náluk valamit, talán az igaz harcos említése mozgatta meg a fantáziájukat... vagy talán csak ők
sem szerettek volna kimaradni a sámán elagyabugyálásából. Mindenesetre ahányan csak voltak, mind
visszanyerték harcias énjüket, és ezzel is újfent bizonyították, mennyire szélsőséges népei ők a kontinensnek.
- Az igaz harcos megidézése már kezdő sámán korom óta foglalkoztatott - kezdett volna bele a
nyögvenyelős magyarázatba Purhabuur, de valamelyik bajtársa durván a szavába vágott:
- Miből jutottál arra a következtetésre, hogy valaha is túllépted a „kezdő sámán” állapotot?
- Komolyan ne kívánd, hogy ráolvassam a lőcsödre a Pokolian Fájdalmas Sorvad...
- Egy vérmesebb poloskával sem tudnál elbánni, te félnótás! Jusson csak eszedbe a tavalyelőtti sáskajárás,
amikor hanyatt lök...
- Elképesztően kellemetlen tud lenni egy forráspontig felhevített ülep, pláne, ha a szőrszálak is vörösen
izzanak, és...
- Próbálkozz csak, én meg majd jól meglegyintelek a...
- Inkább a könnyen beszerezhető gyógykencéket kezdd el sürgősen tanulmányozni, mert...
- T'hak-ka-ar'odh!
- Na, így nem jutunk ötről a hatra.
A törzs sámánja ekkor előkotort baromfibelsőségtől bűzlő öltözéke mélyéről egy amulettnek vagy
éppenséggel egy megkövült lócitromnak tűnő tárgyat, és messzire eltartotta a testétől, mintha csak rontást
kívánna elűzni vele. Raghamor, Félelmetes Ragyarattan, valamint a csapat felpaprikázott egyedei
meghökkentek. Az esetek többségében nyers erővel akadályozták meg, hogy Purhabuur hókuszpókuszokba
fogjon ellenük, meg hát azok a hókuszpókuszok elrettentés szempontjából egy girhes kandúr nyarvogásával
egyenértékű szintet képviseltek, most mégis jobbnak látták nem folytatni a nyílt agressziót a visszataszító
külsejű vén ork ellen.
- Így már jobb - bólintott Purhabuur. Vetett egy pillantást a mancsában szorongatott holmira, majd
undorodva elhajította. - Mi minden haszontalan vacak kerül elő a ruhakorcból, ha alaposan a dolgok mélyére
nézünk... szóval az igaz harcos. Tudnotok kell, hogy a miénken kívül létezik még számtalan más létsík is; el
sem tudnátok képzelni, mennyi! Létezik olyan is, ahol... és ezt úgy higgyétek el, ahogy mondom... egyáltalán
nincs jelen a mágia, sőt ott még mi orkok sem nagyon futkározunk, mivelhogy azon a létsíkon nincsenek
orkok, akárcsak más fajok sem, és...
- Na ne!
- Marhaságokat ne beszéljél már, hallod-e!
- Orkok mindenhol vannak!
Hogy elejét vegye a további zúgolódásnak, Purhabuur beleegyezően bólintott.
- Jó, rendben, ott is vannak orkok, csak nem úgy hívják őket... azt a világot kizárólag emberek uralják.
Akármerre nézünk, emberek nyüzsögnek. Hatalmas városaik mélyén élik unalmas kis életüket, közben persze
torzsalkodnak egymással, de csakis ember az emberrel, mert más fajok ugyebár...
- Fúj!!
- A gálám jön ki!!
 - Imádkozzunk Groomshoz, hogy mihamarabb törölje el ezt a gusztustalan létsíkot!!
- Kussoljatok már, engem speciel érdekel, mit gagyog a sámán!
- Hát neked megbuggyant az agyad...
Miután a hangzavar elült, Purhabuur folytatta mondókáját.
- Csekély értelmetek elsiklott a lényeg felett. Ezen a világon ember ember ellen háborúzik! A megvívott
ütközetek emberi győzelemmel és szintúgy emberi vereséggel érnek véget. Na már most... mutassatok nekem
egy olyan fajt, amelyik eredményesebben öldököl saját fajtársai ellen! Mutassatok egy ilyet a mi világunkon,
szájtátiak!
- Például mi, orkok, ilyenek vagyunk - vonta meg a vállát Raghamor. - G'hurrs'han momentán egy picikét
kedvezőbb pozícióban van, de ha megindul a förgeteg, és jól szájon tenyereljük az összes...
- Nem, nem, és még egyszer nem! Mi nem ontjuk ki saját fajtársaink vérét...
- Hát már miért nem? Ki mondta?
- Fogd be a pofád, légy szíves! - érintette meg Raghamor felsőkarját Félelmetes Ragyarattan. A többiek is
azon a véleményen voltak, hogy az ifjú és bohó orkvérnek pont most kell abba a stádiumba érnie, amelyikben
lecsihad egy csöppet. - Letaglózunk, megregulázunk, eldöngetünk, fogatlanítunk, az szent igaz, de beleket nem
ontunk, ütőeret nem nyisszantunk nemzetségen belül. Folytasd, sámán! Az emberharcosok képesek önnön
fajtájuk vérét venni, ha úgy hozza a szükség?
- Igen. Legalábbis azon a létsíkon. Éppen ezért bátorkodtam előkészületeket tenni az igaz harcos
megidézésére. Mert mit kell tudni az igaz harcosról, na, mit?
Értetlen arckifejezést vágtak, az állukat vakargatták.
- E... igazi harcot művel? Igazi fegyverekkel?
- Igazán nagyokat ordít gyakás közben?
- Fut, rohan, és nem esik hasra? Igazán nem elbotlós típus?
- Büdös?
- Az Igaz Ügyért harcol, ti ostobák!! Vagy legalábbis azért az ügyért, amit ő igaznak hisz... de a lényeg
abban rejlik, hogy ezt a harcot most, ezekben a percekben vívja! Önnön fajtája ellen hadakozik
meggyőződésből, szilajul, akár egy berserker! Az idézőformula kiragadja őt a jelenlegi küzdelemből, és
átszippantja ide hozzánk, hogy egy másik küzdelemben mérettessen meg, de immár a mi oldalunkon!
- Tulajdonképpen jól hangzik - eresztette le végre a husángját Raghamor. - Egyetlenegy szépséghibája van
csupán.
- Na és, mi légyen az?
- Egy ember... egy undorkeltő pondró... muszáj nekünk ilyen gyűlöletes lényt választani
szövetségesünknek?
- Muszáj. Ha G'hurrs'hannak szabad, akkor nekünk is!
Ez előtt a nyomós érv előtt bizony meg kellett hajolniuk. Apró-cseprő kötözködnivalók maradtak még hátra,
de azok is inkább a miheztartás végett, mintsem meggyőződésből.
- Alapos a gyanúm, hogy ez a megidézősdi nem kifejezetten sámánmágia - mutatott rá valamelyikük. -
Eddigi pályafutásod során részeltettél minket félresikerült mágikus öntözésben, eredménytelen
szúnyogirtásban, ehetetlen pöcecsemege kotyvasztásában... honnan jött most hirtelen ennek az... igaz
harcosnak a megidézése?
- Mondtam már: ez életem varázslata! Gyökeresen más, mint az előzőek!
- Rendben, megértem és elfogadom. De miért vártál vele húsz-harminc évet?
- Azért, mert... mert... nem kötöm a szipogós orrodra! Nem volt rá szükség, nem akartam elhamarkodni,
nem voltak kedvezőek a feltételek... végeredményben semmi közöd hozzá.
Ennek az érvnek is súlya volt. Egyetlen tisztázásra szoruló pont maradt csupán, és ezt maga a vezér, Ostoba
Froaggh érezte szükségét megemlíteni:
- Honnan tudod, hogy ez az igaz harcos jelen pillanatban is éppen az igaz ügyért küzd?
Purhabuur megsemmisítőén lebiggyesztette kirepedezett ajkát.
 - Én nem egy meghatározott emberi személyt idézek meg a varázslatommal, hanem egyet azok közül, akik
jelenleg az általuk igaznak gondolt ügyért vívnak!
- Na jó. De ha azon a visszataszító, emberlakta létsíkon ezekben a percekben semmiféle ilyen nemes
küzdelem nem zajlik...
- Zajlik. Efelől nyugodt lehetsz. Nyughatatlan, zabolázatlan létsík az.
- Akkor jó. Lássuk azt a híres-nevezetes emberidézést, aztán... aztán... mi is fog történni, amikor az igaz
harcos megjelenik?
- Szabaddá teszi nektek a terepet. Hányszor mondjam még? - A sámán meglehetősen ingerültnek tűnt.
- Aha... mit értesz pontosan azalatt, hogy nektek? Te talán nem jössz velünk?
- Miért mennék? A dolog oroszlánrészét én végzem el, a tusakodásból igazán kimaradhatok!
Bár akadtak ellenvélemények, az ork harcosok hallgatólagosan tudomásul vették, hogy ezúttal sem lesz
másképpen, mint eddig. Ők vásárra viszik a bőrüket, begyűjtenek egy regiment testi és lelki sérülést,
Purhabuur viszont egy közepes izomlázon kívül, amit a fékevesztett ugrabugrálás közepette szed össze, más
negatívumát nem leli az összecsapásnak. Az élet kisebb-nagyobb igazságtalanságoktól hemzseg, és a
legszomorúbb az, hogy némelyik ellen nem tesznek semmit, pedig tehetnének.
- Lennétek szívesek hátrébb vonszolni a csimbókos seggeteket?
Félelmetes Ragyarattan kivételével mindannyian engedelmesen arrébb kullogtak. A nagy erejű ork azért
nem mozdult, mert nem értette, mit kíván tőle a sámán. Szerencsére az utánzóképesség meglehetősen fejlettnek
számított az orkok körében, így rövid időn belül Ragyarattan is követte társai példáját.
Purhabuur legelső idézőcselekedet gyanánt elvicsorodott, és felkrákogott egy kevés toroksletyvát.
Toccsanósat pökött a négy égtáj irányába, majd az égre emelte a tekintetét.
- Kódorgó Bűzrozsomák! Ingatag Árnyékszék! Vérmedvepénisz! Elüszkösödött Lábszár! Többnyire Pisa!
Lótolvaj! Sajnálatos Haláleset!
Kicsivel arrébb az ork harcosok izgatottan sutyorogtak.
- Most mit művel? - kíváncsiskodott az egyikük.
- A csillagképeket sorolja - válaszolta tudálékosan Froaggh.
- Minek?
- Azért, mert orrnyergen könyököllek, ha nem kussolsz el.
A sámán eszelősen pörögni kezdett a tengelye körül, miáltal a zsíros-bűzös patkányfarok frizura
hasonlóképpen suhogott, mint egy orkfeleség regulázó szíjostor. Kisebb-nagyobb holmik röppentek ki az
elrettentő loboncból; némelyikük panaszos hangon cincogott.
Purhabuur erőtlenül lerogyott a földre.
- Na, most hogy megfésülködtem, kezdődhet a szertartás... noke noke sruuhujhuj banye hempü sukumuc!
A varázstudó vén ork teste görcsbe rándult, lábfeje az égnek meredt.
- Lupu gümgyetotoj sar hian tyámtya!
Purhabuur alfelét a magasba lendítette egy ismeretlen erő. Dereka tájékán sárgás fények villogtak, ülepe
kezdeténél átlátszó füst gomolygott.
- Árgyél pröftyen bacu! Mosmoros pepél öbzöng! Hoda!
A sámán követhetetlenül gyors mozdulattal talpon termett, és sziszegve csapdosta lángra lobbant
ágyékkötőjét. Becsületére legyen mondva, a varázslat elkántálásából csupán a pillanat erejéig zökkent ki.
- Hapoc! Bémpe su mulyahirig hapoc! Üstör baurinya hapoc! Zám ulcstva libe izgimonor dum hapoc!
Nyuvad rámpipi hapoc!
Tekintete rózsaszínűen villogott, szőrös ábrázata foszforeszkált. Esetlenül hadonászott a karjaival, mint egy
darazsakkal hadakozó mackó, időnként pedig ötletszerűen felszökkent a levegőbe. A biztos távolból
szemlélődő harcosok egyike-másika lemondóan legyintett. Ez a mostani attrakció sem tűnt különbnek az
előzőeknél, melyeknek során az egyetlen hordó boruk megsavanyodott, a szúnyogok megszaporodtak, az
elvetett magok megrothadtak a földben, a tyúktojásokból pelyhes ürülékdarabok keltek ki, Girhes Tutyor bal
orcájára pedig éneklő bibircsók nőtt.
 Valóban kisebb csodaszámba ment, miért rendelkezett még annyi ép csonttal a varázsláshoz ily kontár
módra értő, mihaszna vénség.
- Csubi nyamvac trekta hö... pöföm... a mindenségit... jééééé!!
Purhabuur maga is meglepődött azon, ami az elkövetkező pillanatban történt. A varázslat sikerült! Még a
lélegzet is beleszorult az idétlen táncot lejtő sámánork tüdejébe.
A harcosok úgyszintén felhördültek. Kellőképpen váratlanul érte őket a nagydarab emberhím megjelenése a
semmiből.
- Atyúrgrooms... - suttogta maga elé Durugh Ongg, a Cudar.
Az emberhím kinézete láttán többen elszörnyedtek és kis híján sarkon fordultak, hogy a számtalan ellenérv
dacára a megszégyenítő futást válasszák. Ostoba Froaggh addig-addig hátrált, amíg rá nem tiport egy alattomos
gyökérre, és világ csúfjára hanyatt nem vágódott a földön. Puffanása adta meg a jelet a többieknek. Éktelen
ordítozás, visítozás vette kezdetét, az orkok karjukat rázva hőbörögtek. Megközelíteni viszont egyelőre nem
merték Purhabuurt és az általa megidézett igaz harcost.
- Most mi a baj veletek, ökörborjak?
Raghamor volt az egyetlen, aki nem vont le elhamarkodott következtetéseket, és a bátorsága sem szállt
inába rögvest a brutálisnak tűnő emberpéldány látványától.
Az igaz harcosról lesírt, hogy regiment ütközetet megvívott már, testét elkeseredett harcok edzették
sziklakeményre. Hordó mellkasát kitárta a világnak, gömbölyded pocakja izzadtságtól fénylett. Derekára furcsa
szövésű leplet kanyarított, amelyet három különböző színű kelméből férceltek össze a szabászi kezek: a
sötétben csak a fehéret tudták kivenni egyértelműen. A férfiember nyakán megtermett fejgolyóbis
gunnyasztott, mélyen ülő szemek pislogtak a rémülten handabandázó orkokra. A tar koponyán szintúgy
verejtékpatakok csörgedeztek; az igaz harcos ábrázata szabályszerűen tocsogott. Kopaszsága, szőrös felsőteste,
izomkötegektől duzzadó karjai valamiképpen orkszerű külsőt kölcsönöztek neki, de a G'hurrs'han faluja ellen
támadó gyülekezet ettől még félelmetesebbnek vélte.
A szemfülesebbje megfigyelhette, hogy az igaz harcos vállán egy koromfekete köntösféleség nyugszik,
amely elöl szabadon hagyja a testét, hátul viszont egészen a térdhajlatáig lelóg. Öltözékét egy különös
anyagból készített pajzs egészítette ki, amit a bal markában szorongatott. A pajzs alja leért a földig, a teteje
pedig olyasfajta látványt nyújtott, mintha különféle szúró- és vágófegyverek garmadája csorbította volna ki. Ha
az igaz harcos összehúzza magát, könnyűszerrel elfér e mögött a fura pajzs mögött, állapíthatta meg bárki, aki
kicsit is odafigyel.
Az emberhím jobb kezének ujjai egy palack nyakára kulcsolódtak. Ezt a palackot húzta meg jó alaposan a
hosszúra nyúlt eseménytelenséget követően. A megidézését követően tudniillik jó darabig semmi említésre
méltó nem történt: az orkok megállás nélkül hőzöngtek, de mindössze azért, hogy visszaszerezzék elinalt
bátorságukat, az igaz harcos pedig csak toporgott meghökkenten, és idegesen forgatta jobbra-balra kopasz
fejét.
Ám miután megerősítette a szívét a palackban fellelhető italféleséggel, rászánta magát ezen sivár állapot
megszüntetésére.
- Fejeket behúzni! - rendelkezett Froaggh, az Ostoba, és elöl járva a jó példával, egészen az ágyékáig
lehajtotta retkes kókuszát. Az igaz harcos által feléjük hajított palack imigyen ártalmatlanul zúgott el felettük.
- Na tessék! Most már ketten vannak ellenünk az emberfajzatok! - méltatlankodott egy orkhoz nemigen illő,
cérnavékony hang. - G'hurrs'han ember mágusa és ez itt... mindjárt jönnek a büditojások!
- Kussoljál, Tutyor.
- De nem kussolok!
- Majd fogsz.
Az igaz harcos kezében kisvártatva ott díszelgett az iménti flaska kiköpött mása. Honnan húzta elő, és
miképpen eshetett meg, hogy néhány szívdobbanásnyi idő alatt kihörpölte ennek is a tartalmát, azt még ezek a
sok italozást megélt ork léhűtők sem tudták volna megválaszolni.
- Bujgu orcsma csép brooo-áááántjh!!
Purhabuur váratlan rikkantására kivétel nélkül mindannyian összerezzentek, még az igaz harcos is.
 - Varázslattal belepillantottam az elméjébe! - sipákolta a sámán elfulladt hangon. - Mert ha egyszer az
elfojtott mágikus képesség beindul... szóval ez az ember harcos a várakozásomnak megfelelően egy általa
nemesnek vélt küzdelmet vívott éppen a létsíkján, amikor lehengerlő formulám ideszólította. Hasonszőrű
bajtársaival egyetemben már órák óta elkeseredetten rohamozták az ellenség állásait, akik éppoly gyalázatos
praktikákat vetettek be ellenük, mint G'hurrs'han sarlatán mágusa miellenünk... ellenetek! Ezt a rozoga pajzsot
egyik ellenfelétől zsákmányolta, a harci serét pedig a küzdelem helyszínének szomszédságában fellelhető, a
„Tulipánthoz” nevezetű italkimérésben vásárolta súlyos tallérokért. A küzdelem szürkületkor robbant ki,
elsősorban annak okán, hogy népüknek vezére...
Purhabuur sebesen pergette a nyelvét, miközben egyre közelebb és közelebb araszolt ork testvéreihez, mert
azon az állásponton volt, hogy inkább azok rúgják szét cafrangosra a hátsóját, mint a zavart lelkiállapotban
leledző igaz harcos. Ez utóbbi ugyanis a sámán gagyarászásától valamiképpen bedühödött, és fenyegetően
megindult a meggyötört külsejű vénség felé.
- Védjetek meg! - ugrott végül Ostoba Froaggh nyakába Purhabuur, sutba hajítván a meggyőződését,
valamint tessék-lássék tartózkodását, hogy ezt azért mégse kéne.
- Fussunk!! - ordították legalább tízen.
- Elbánunk vele! - harciaskodott Raghamor.
- Nehogy már legyakjátok, ti agypockok! - vergődött Purhabuur a vezér szorításában. - Meg kell értetnünk
vele, hogy ő a mi oldalunkon áll! Vezessük el G'hurrs'han falujához, és... ááááááááá!!
Kemény kő csattant a sámán homlokán, de igazából az viselte meg amúgy is viseltes egyéniségét, hogy
Froaggh minden teketória nélkül belevágta egy barázdába. Szemlátomást egyik ork sem akarta
megkockáztatni, hogy az öklömnyi kavicsokkal dobálódzó igaz harcos azt feltételezze, hogy ők ezzel a
nyivákoló fosszíliával egy csapatban vannak.
- Rendben! Értesd meg vele! - fújtatott Ostoba Froaggh. – Közös megegyezéssel úgy döntöttünk, hogy ez a
te reszortod!
- Használj mágiát! - pökte Ragyarattan gunyorosan.
- Urald az elméjét! - tódították többen.
- Irányítsd varázslattal a lépteit, hadd ámuljon G'hurrs'han!
- T'hak-ka-ar'odh!
Az igaz harcos ekkor váratlanul felfüggesztette a kavicsok hajigálását az izgatottan duruzsoló ork
különítmény felettébb beszari tagjaihoz. A pajzsát egy gyors mozdulattal elhajította, ezt követően az égnek
csapta izmos karjait.
- G'hurrs'han, t'hak-ka-ar'odh! - bömbölte rekedtes, alkohol formálta hangján. - G'hurrs'han, t'hak-ka-ar'odh!
G'hurrs'han, t'hakka-ar'odh!
- Kezdi átlátni a lényeget! - jegyezte meg Purhabuur feltápászkodás közben, némiképp sértődötten fajtársai
kishitűsége miatt.
- Baszod, ennek igaza van...
Az igaz harcos immáron csillapítatlan harci vágytól fűtötten skandálta a fentieket. Jobbjával és baljával
felváltva öklözött a levegőbe, miközben ritmusra szökdécselt, mint egy fellelkesült ork siheder a nyárközépi
lógyomorrothasztó ünnepségen.
- G'hurrs'han, t'hak-ka-ar'odh! G'hurrs'han, t'hak-ka-ar'odh!
Emberszájából furán, orkidegenül csusszantak ki a szavak. A tagolással egyáltalán nem foglalkozott, a
kemény hangzókat pedig lágyan, megszelídítetten ejtette, különös tekintettel a megregulázni szándékozott ork
település vezérének nevére. Raghamor és társai azonban mit sem bánták ezt az apróságot.
- G'hurrs'han, t'hak-ka-ar'odh! - csatlakoztak ők is az ön-, illetve csapathergelő óbégatáshoz. - G'hurrs'han,
t'hak-ka-ar'odh!
Az igaz harcos odagyalogolt a hömpölyögve kántáló ork kalandozókhoz, és sorra egymás után átölelte őket.
Sörszagú csókokat cuppantott a szutykos, szőrmék ábrázatokra, sziklakemény hátizmokat lapogatott meg.
Orcáján a derű és a bajtársiasság könnyfakasztó kifejezése keveredett. Szemlátomást ezekben a pillanatokban
azonosult maradéktalanul az eszmével.
 - Utánam, orkok! - süvöltötte ekkor Raghamor, akinek az agya az események hatására megint csak
belobbant. Egyöntetű helyeslés fogadta a buzdító csatakiáltást, egyedül Purhabuur rikácsolta valahonnan a
szélről, hogy a rohadt idézőformulának épp az volt a lényege, hogy ők loholjanak az igaz harcos után... aztán
egy áradatként indult meg a testileg-lelkileg felerősödött sereg az ellenfél düledező viskói ellen.
Az igaz harcos rekedtes üvöltözés közepette szegődött a nyomukba, de előtte még küzdelemkészre
igazította magán a gönceit. A derekáról lecsavarta a háromszínű leplet, kibontotta, aztán az egészet a vállára
vetette, de úgy, hogy a sötét köpenyféleséget is beborította vele. A köpenyen található kámzsát ellenben kopasz
fejére húzta, miáltal az arcvonásai eltűntek a redők mélyén, akár egy szégyenlős lícsnek. Ezután lehajolt
feleslegesnek ítélt pajzsához, és rövid kotorászást követően magához vett néhány nagyobbacska kődarabot.
- G'hurrs'han, t'hak-ka-ar'odh! - A létsíkjáról kiragadott emberhím kis idő múlva új csatakiáltást hallatott: -
Ee'k-huu'r-taddh! Ee'k-huu'r-taddh!
Purhabuurtól mi sem állt távolabb az idő tájt, mint éreztetni bajtársaival, hogy szívvel-lélekkel velük van,
ennek megfelelően esze ágában sem volt csatlakozni az újonnani ostromhoz. A sámán a tőle megszokott
leplezetlen gyávasággal az elhajított pajzshoz somfordált, és óvatosan megbökte lábujjai hegyével. Csaknem
kétorknyit szökkent a levegőbe, amikor a pajzs a bökdösés hatására egy picivel arrébb mozdult.
A sötétben Purhabuurnak meggyűlt a baja a tárgyak körvonalaival, annyit mindenesetre megállapított, hogy
az igaz harcos zsákmánya több kisebb-nagyobb hasítékot rejt magában, amelyekben mindenféle hasznos
holmit tárolhatnak a küzdő felek. A jobb oldalon található két-két hosszúkás zsebecske például egyértelműen
palackok biztonságos elhelyezésére szolgált. Milyen praktikus, adózott elismeréssel Purhabuur a pajzs
készítőinek. A csatározás közepette bizony gyakran kiszárad a viaskodók torka, ilyenkor elég csak kortyolni
egyet-kettőt a pajzs fedezékében... a középtájt fellelhető szélesebb hasítékba pedig belepakolhatjuk mindazt,
amit nem akarunk kézben cipelni, de jól jöhet még a csetepaté során. Tartalék szekercefejet, csúzlit, hajigálásra
szánt lócitromot, elemózsiát, esetleg további palackokat. Az igaz harcos érdekes formájú kövekkel rakta tele
ezt a jókora zsebet. A kövek többé-kevésbé szabályos kocka kinézetűek voltak, és megmunkáltnak tűntek,
mintha csak egy csicsás elf sétány alkotóelemeit feszegették volna fel egy harci lándzsával.
Purhabuur gondosan elraktározta mindezeket az elméjében. Hiába no, a mágiamentes létsíkon sok mindenre
rá vannak kényszerítve az emberfattyak, ha eredményesen kívánnak fellépni más emberfattyak ellen.
Eközben Raghamor, Ostoba Froaggh, Ragyarattan, Durugh Ongg és a többiek hangszálrepesztően ordítozva
száguldottak G'hurrs'han faluja felé. Legutóbbi ez irányú megmozdulásukat követően nem távolodtak el túl
messzire az ellenfél rozzant hajlékaitól, csak amennyire a vízsugár és a pukkanó, könnyfakasztó bűztojások ezt
szükségessé tették. A felbátorodott ork harcosok buzgón lengették fejük fölött viseltes fegyvereiket, és
szidalmak özönét zúdították ellenlábasaik nyakába; így történhetett, hogy egyes számú ellenlábasuk, az ember
mágus kasztrált visítozására csak akkor figyeltek föl, amikor már késő volt.
Mint amikor egy vízesés a magasban nekiront a sziklameredélynek, hogy alázúduljon, olyasfajta félelmetes
hang kíséretében kezdett spriccelni feléjük a falu irányából a gyűlöletes őselem, minden eddiginél vastagabb
sugárban. A támadás irama megtört, az orkok utánozhatatlan pedantériával kanyarodtak jobbra vagy balra,
hogy elkerüljék irhájuk átnedvesedését és az ezzel járó kellemetlenségeket. Végcéljuk természetesen a
száznyolcvan fokos fordulat minél előbbi megtétele volt. Ebben a nekirontós/visszavonulós harcmodorban már
meglehetős jártasságra tettek szert az éjszaka folyamán.
- Menj már előlem, mert ha eltalál a vízcsóva, téged is eléje löklek!
- Engem már eltalált... jíííííííjjjj!!
- Az úgy van, hogy „jaaaaaaaajjj”!
- Ezért beverem a sámán képit... jut eszembe...
- Hol van az igaz harcos?
- Jól befürödtünk vele... szó szerint!
- G'hurrs'han, t'hak-ka-ar'odh!
- Aha, itt jön!
Ormótlan emberlavina hömpölygött el mellettük, vérgőzösen bömbölve az elsajátított ork csatapocskondiát.
Raghamor és a többi tehetetlen sufnivitéz átmenetileg felhagyott a harcmező minél előbbi elhagyásával, és
sarkát a barázdákba vájva lefékezett. A portyázó különítmény tagjai újfent egy száznyolcvan fokos fordulattal
lepték meg magukat és egymást.
- Oda nézz!
- Mit sem árt neki a víz!
- A képébe fröcsköl, és ő zokszó nélkül állja!
- Még csak fel sem jajdul!
- Én mikor leszek ilyen irigylésre méltóan edzett?
- Ha majd kellőképpen elsajátítod az alapvető higiéniai követelményeket!
- Mi... micsoda higgi...?
- Hát ez az!
Az igaz harcost valóban nem feszélyezte, hogy a vaskos vízsugár a háromszínű kelmébe borított felsőtestén
táncol. Még csak meg sem ingott, meg sem tántorodott, igazi hőshöz méltóan állta a megpróbáltatásokat. Egy
idő után aztán letekerte magáról a leplet, és a kámzsáját is hátravetette; félmeztelenül nyomult előre, miközben
a víz elemi erővel korbácsolta a bőrét. Ő azonban fittyet hányt mindezen borzalmakra. Válogatott szitkok
kíséretében küzdötte magát lépésről lépésre közelebb a vízsugár forrásához. Viselkedéséből kitűnt, hogy nem
első ízben kerül szembe hasonló fortéllyal a csatamezőn, így volt alkalma nagyfokú ellenálló képességet
kifejleszteni az ilyesfajta szilaj mágia iránt.
- Ez igen!! - cuppantott elismerően Froaggh, az Ostoba. - Ez az okádék emberfajz... derék emberhérosz...
igaz harcos a javából! Jaj neked, G'hurrs'han!
- Jaj nektek, aljas pálinkatolvajok! - kontráztak rá páran.
- Jaj neked, Purhabuur!
- Na, neki most az egyszer nincs különösebb oka a farkát behúzva eloldalognia előlünk...
- És a miheztartás?
- Rettentő lóganaj vagy, de igazad van. Jaj neked, Purhabuur!
A vízsugár időközben elapadt. Az ellenfél ember mágusa nyilván kifogyott a szuflából, vagy csupán ő maga
is kiókumlálta satnya agytekervényeivel, hogy ami ezen az éjszakán négyszer célravezetőnek bizonyult,
ötödjére már fabatkát sem ér. Az igaz harcos egyértelmű diadalnak kategorizálta be ezt az átmeneti
mágiamentes periódust, ennek megfelelően nem fukarkodott a melldöngetéssel, az obszcén mozdulatok
mutogatásával és a harsogó ordítozással.
-Kuu'vha ann'h'aad! Kuu'vha ann'h'aad! G'hurrs'han, t'hak-ka-ar'odh! Ee'k-huu'r-taddh!
Raghamor szeme szentjánosbogárként villogott a sötétben. Őneki ennyi épp elég lett volna ahhoz, hogy
habozás nélkül G'hurrs'han orkjainak rontson, és osztozzon az igaz harcossal a dicsőségben, a többiek viszont -
Félelmetes Ragyarattannal az élen, akit az eddigi megrázó események különösen óvatossá tettek - azon az
állásponton voltak, hogy várják csak ki a végét. Az ember mágus rejtegethet még egyet s mást a tarsolyában.
Példának okáért ott vannak még azok az átkozott büditojások...
- Kuu'vha ann'h'aad! Kuu'vha ann'h'aad!
Hangos pukkanások szolgáltatták az ütemet az egysíkú refrénhez, midőn az ember mágus - beigazolva az
orkok félelmeit - előkotorta soron következő varázslatát, és könnyfakasztó gömböcökkel bombázta meg a
rettenthetetlen bajnokot. Tucatnyi büditojás röppent a magasba, majd toccsant szét alig pár méter távolságra az
igaz harcostól.
Az ork kalandozók felhördültek. Mindannyian élesen látták, hová pottyantak a gyalázatos mágiaűző
ajándékai, mert ők egy ilyen éjszaka is élesen látó fajta. Neki is kezdtek a pánikolásnak, annak rendje-módja
szerint.
- A szemem!! A sze...
- Folyni fog a könnyem, és az megint csak víííz!
- Nem kapok leve... nem kapok leve...
- Hagyjátok abba, a büditojásokat egyes-egyedül az igaz harcos szimmantja! - kussoltatta el őket idejében
Raghamor.
 Az ifjú ork nem pusztán a levegőbe beszélt. A csípős illatú tojásféleségek egytől egyig kifakadtak ugyan, de
az ormányaikat és a könnyzacskóikat mégsem fenyegette közvetlen veszély. Az ember varázsló ezúttal a
magányos alakra zúdította förtelmes mágiáját.
- Dacol a büditojásokkal!!
- Még mindig állva van! Szokva van a szagukhoz!
- A pofád meg befogva van, mert annak a szagához meg én nem vagyok szokva!
Ha lehet ilyesmiről beszélni, az igaz harcost még az eddigieknél is jobban felbőszítették a pálinkatolvaj
G'hurrs'han zsoldjába szegődött mágus praktikái. A büditojásokból kiáramló légnemű undokságok kétségkívül
megviselték a légzőszerveit és a hangszálait, hiszen a káromlatok minden átmenet nélkül szipákolásba és
prüszkölésbe fulladtak, az állóképességén mégsem esett csorba. Az igaz harcos lekapta a hátáról fekete
köntösét, összehajtogatta, majd a pofázmánya elé nyomta, hogy inkább az átható verejtékszagból szippantson,
mintsem a büditojások pokoli zamatából, aztán futásnak eredt.
Mire az álmélkodó sereglet kettőt vagy hármat pislanthatott volna, már meg is rohamozta és egy
személyben be is vette G'hurrs'han faluját.
- Ee'k-huu'r-taddh! Ee'k-huu'r-taddh! Ee'k-huu'r-taddh!
Az igaz harcos megerősödő bömbölésébe kisvártatva éktelen sivalkodás vegyült. Mint amikor ártatlan
mókusokat kötöznek össze a farkuknál fogva, és lógatnak bele előpácolás címén egy forró, fűszerezett zsírral
teli bödönbe, vagy mikor egy foglyul ejtett mocsári manónak nyiszálgatják békésen a pinduri ivarszervét...
Ostoba Froaggh csapatának tagjai egy orkként hűltek el ennek a panaszos hangnak a hallatán. Sietősen
megállapították magukban, hogy az emberhím bizony hírből sem ismeri a kegyelmet, sem pedig a legyőzött
félnek kijáró tiszteletet.
Mindemellett egyikük sem ágált különösebben amiatt, hogy így esett.
- Legyakta a mágust, szabad az út a pálinkáshordókig! - rikkantotta Ragyarattan, akinek egy csapásra
visszatért legendás bátorsága, és a leittasodás ígérete is felettébb vakmerővé tette. Ellenben Girhes Tutyor,
Ostoba Froaggh, valamint egy kifejezetten pókhasú, idősebb ork, akit valamiért csak Fostos Gajvuluknak
szoktak szólítani, óvatosságra intette az igaz harcos sikerén felbuzdulni látszó, hevesebb vérmérsékletű
bajtársakat.
- Ennek az ember harcosnak a nyomában egészen a Löttyedtfarúak dágványáig is elloholok! - horkantott
Raghamor dühösen. - Letépett állkapcsok, meglékelt koponyák, pucsító némberek, feneketlen pálinkáshordók,
ez kell nekem!! Orkok vagytok, vagy sipákoló pöcekoboldok?
- Ifjonti vér színe élénkpiros, és ezt onnan tudom, hogy gyakran láttam kifolyni meggondolatlanság
következtében - bölcselkedett Froaggh.
- Az öregeké meg meggybordó, és mindjárt megnézzük, hogy jól tudom-e! - vágott vissza Raghamor, újfent
csak mellőzve az idősekkel szembeni kötelező tiszteletadást. Az orkok körében ez nem számított ritkaságnak,
ezért Froaggh nem is vette annyira a szívére a dolgot.
- A letépett tökeid meg barackos-hamvasán világítanak a szétrúgott valagad sötétlő lyukába gyömöszölve! -
szögezte le ennek dacára a tradíciók ápolása végett.
Raghamornak már a nyelve hegyén volt a soron következő sértés, amikor többen rájuk pisszegtek, Durugh
Ongg pedig egyenesen a hőzöngő ifjú ajkára tapasztotta a tenyerét.
- Kussoljatok! Nem halljátok?
- Mit kellene hallanunk? - zsémbelt Ostoba Froaggh, amiért alantasai egyöntetűen véget vetettek az ígéretes
kis verbális csetepaténak. Csak annyit ért el a zsémbeléssel, hogy hárman fogták be a száját háromfelől.
Az igaz harcos lélegzetvételnyi szünetet sem tartva skandálta harci rigmusait, de nem ez keltette fel a falu
szélén tébláboló orkok figyelmét.
- Valami jajongás... - suttogta Ragyarattan megilletődötten.
- Káromkodás... távolodó káromkodás...
- Ezek elinaltak. Igen!
- Miénk a pálinka, juhéj!
 Immár az óvatosabbja is sutba hajította az elővigyázatosságot. Valósággal megrészegítette őket az a tény,
hogy perceken belül le fognak részegedni, minekutána G'hurrs'han orkjai hanyatt-homlok elmenekültek a
faluból. A büditojások kártékony miazmája már rég elpárolgott, így hát ténylegesen szabaddá vált előttük az út
a hőn áhított pálinkáshordókig.
Az igaz harcos ordítozása fokozatosan elhalkult. Ellenfél híján ő sem látta szükségét hangszálai felesleges
koptatásának.
- Utánam, győztes sereg!
Ostoba Froaggh kurjantására futólépésben megindultak a roskatag viskók felé, eltelve önnön hősiességüktől
és a mérhetetlen büszkeségtől, hogy az orkok bámulatra méltó népéhez tartoznak. Ezer dolog lebegett lelki
szemeik előtt: kilencszázkilencvenkilenc teli pálinkáshordó, valamint egy félig kiürített. G'hurrs'han orkjainak
sorsa azokban a mámoros pillanatokban mit sem foglalkoztatta őket.
Megvadult ménes módjára özönlötték el a falut, miközben izgatottan fújtattak a boldogságtól és az elsöprő
leittasodási vágytól. Miután villámsebesen felmérték a helyzetet és megállapították, hogy ellenfeleik valóban
az utolsó orkig felhúzták a nyúlcipőt, összegyűltek a főtéren, hogy némi szervezettség kíséretében megejtsék a
zsákmányolást. A főtér mindössze annyiból vívta ki ezt a fennkölten hangzó titulust, hogy ezen a helyen
taposták le a legjobban a füvet, mivelhogy itt szokták megtartani rendszeres éjszakai tivornyáikat G'hurrs'han
duhaj legényei. Az igaz harcos eddigre varázslatos módon leszelídült, sőt mi több, viselkedése kivétel nélkül
mindegyik orknak szemet szúrt. A csuromvizes leplébe burkolódzó, tar fejű emberhím ugyanis békésen
sétálgatott az igénytelen putrik között, és tanácstalanul rugdosta lábfejével a göröngyöket meg az apró
gallyakat a földön. Mint aki egyáltalán nem tud mihez kezdeni magával, mert sejtése sincs róla, mi a következő
lépés. Bejutott az ostromlott faluba, no igen, de most hogyan tovább?
- G'hurrs'han, t'hak-ka-arbdh... - jegyezte meg halkan, inkább csak megszokásból, mint meggyőződésből.
Az ember mágus megnyomorgatott, vagy éppenséggel apró darabokra hasogatott testét semerre sem lelték.
A falujukat elhagyni kényszerülő ellenlábasok alighanem magukkal vitték... de Raghamor és cimborái azt sem
tartották kizártnak, hogy az igaz harcos egy körömpiszoknyit sem hagyott belőle elhantolás céljából. Vagy
talán ő maga végezte el az elhantolását... páros lábbal.
Durugh Ongg, a Cudar ekkor izgalmas felfedezést tett.
- Cefre... ott, ni!
Az egyik kunyhó ajtajában tucatnyi tölgyfa hordócska sorakozott. A falubelieknek nyilván nem volt idejük
biztonságba helyezni őket a nagy sietségben. Csak elenyésző részét képezték annak az irdatlan készletnek,
amely a perpatvar kirobbanásának alapjául szolgált, kezdetnek azonban ennyi is megtette a kiszáradt
orktorkoknak.
Kisvártatva elégedett böfögések, csettintések, gurgulázások verték fel a nemrégiben beállt éjszakai csendet.
Raghamor agyán átfutott párszor oda-vissza, hogy ezekért a pillanatokért érdemes élni, ám ezzel a legtöbben
ugyanígy voltak. Mi tagadás, keservesen megszenvedtek ezért a mostani trófeáért. Ha nem lett volna
Purhabuur és a rettenthetetlen emberhím...
- Az igaz harcosnak is dukál egy szakajtó pálinka! - toldotta meg egy hangosra sikeredett felismeréssel a
gondolatmenetét Froaggh, és tekintetével keresni kezdte a tar koponyájú bajnokot, hogy belediktáljon néhány
kortyot a méregerős párlatból.
A szándékával egy csipetnyit elkésett. Az igaz harcos ugyanis már jó ideje versenyt ivott az orkokkal, és
amint fogyott a manópálinka a hordócskákból, úgy vált egyre harsányabbá és agresszívabbá. Szemlátomást
ráébredt, hol a helye a világban, és miféle teendők várnak még rá ezen a győzelmi vigasságon.
- Ee'k-huu'r-taddh! - üvöltötte éledő dühvel a hangjában, majd felkapott egy öles szálfát, és nekilátott
módszeresen csépelni vele a roskatag kalyibák oldalát. A nádból, vályogból, esetleg korhadt gerendákból
összetákolt ork lakóépületek sorra megadták magukat az erőszaknak. Por szállongott, göröngyök záporoztak,
megriasztott csirkék csapkodtak a szárnyaikkal, amint a feldühödött igaz harcos apránként a földdel tette
egyenlővé G'hurrs'han kicsinyke faluját. Nem kegyelmezett lókoponya-füstölőnek, sárral teli purdéúsztatónak,
pervátának, de még a törzsi kondér oldalát is beverte, és a főtéren találomra elhelyezett ereklyetartókat is
felborogatta.
 Froaggh és orkjai jó darabig pisszenni sem mertek. Csak tántorogtak némán és tehetetlenül, kikerekedett
pilácsokkal szemlélve az értelmetlen dúlást. Hiába jogosította volna fel őket a közbelépésre a létszámbeli
fölény, szó sem lehetett olyasmiről, hogy esetleg leállnának kekeckedni a hőssel, aki oly sok tapasztalatot
mondhat magáénak a tusakodás és a mágikus ellenállás terén.
- Ezt azért... mégsem kéne! - csuklott végül az egyikük, aki percek leforgása alatt annyira lerészegedett,
hogy már a nevét sem tudta.
- Miért nem kéne? - hörrent fel Raghamor, de a vészjósló pillantások hatására sietősen elhallgatott. A
hebehurgya ifjú ork volt az egyetlen, aki nem rökönyödött meg különösképpen az igaz harcos viselkedésén,
lévén az maximálisan egybevágott az ő elképzeléseivel a kontinens törzseinek meghódítására vonatkozóan.
- De hát... de hát... de hát kiöntötte mind a szárított egérszart! - sopánkodtak többen az ínyencebbek közül.
- Lerombolta a hancúrkuckót!
- Azokat a csodaszép péniszfaragványokat is tönkrezúzta!
- Lehet, hogy náluk ez a szokás...
- Micsoda? Hogy elfoglalnak valamit, aztán porig gyakják? Hülye egy háborús mentalitás, már megbocsáss!
A viskók végzetét jelentő recsegés-ropogásba és az igaz harcos csapásainak tompa puffanásába hamarosan
panaszosan jajveszékelő hangok vegyültek. G'hurrs'han és megfutamított orkjai a biztos távolból óbégattak
lakhelyük ily mérvű feldúlása és földbe döngölése miatt, ám közelebb jönni és honvédő ütközetbe bocsátkozni
ők sem mertek.
Az igaz harcos viszont felfigyelt ezekre a méltatlankodó kommentárokra, és lélegzetvételnyi időre
szüneteltette áldásosnak nem mondható tevékenységét. Fellélegezni azonban így sem volt alkalmuk Grooms
gyermekeinek, ugyanis a bedühödött emberhím fürgén egymás mellé tolt két viszonylag épnek tekinthető, ám
afféle orkosan megviselt szekeret - egy lerombolt pajta mögött lelte őket -, majd hosszasan kotorászott gúnyája
koreaiban. Még abban a percben parányi lángnyelvecske villant, kevéssel rá pedig igazi, vöröslő lángok
nyújtózkodtak az égnek, sebes ütemben elhamvasztva a száraz fadarabokból összekalapált szekereket.
- Még a tűzmágiához is ért! - hüledezett Félelmetes Ragyarattan. - A kisujjában van minden csínja-bínja...
hukk!
A messzeségben a falubeliek siránkozó kórusa felerősödött. Az igaz harcos eszelősen felkacagott, ezt
követően mindenfélét kezdett hajigálni az égő szekereken túlra. A magával hurcolt, kocka formájú kövektől
hamar megszabadult, de alkalmas tereptárgyak akadtak még bőven, különösen most, hogy az imént több
nagyobb holmit aprított sokkal több kisebb holmira. Csak arra az egyre ügyelt, hogy az elhajított tárgyak
könnyen megmarkolhatóak és kemények legyenek.
- G'hurrs'han, t'hak-ka-ar'odh! Ee'k-huu'r-taddh! - bömbölte lelkesen, miközben a lángoló szekerek
fedezékéből szórta a lövedékeit az éjszakába, mint egy tébolyult, két lábon járó katapulta.
Úgy tűnt, ezzel a tevékenységgel el is lesz egy darabig.
Ostoba Froaggh és a portya hősei ezalatt rögtönzött haditanácsot tartottak. Meglehetősen pálinkagőzöset.
- Én aszón... aszondom, hogy ez mán mostan... neeem mostan...
- Ez nem is i... igaz harr... cos...
- Nekem ez a hozzáállás kicsit nagyon gyom... gyom... felkava... felkava... róóóóáááh!!
- Nem okádjál mán... rám ne se!
- A durva dolgok mindig... mindig elszomri... szommiri... el-el szom...
- Megcibálnám a sámán fülit, ha mostan itt lenne... mer' az a roha... hukk... dék Purrahubbur tehet az
egészről... hukk! Valaki verjen hátba, mer'... ááááuuuááá! Nem mondom, hogy kösz...
- Hol van ilyenkor Purhabuur?!! - süvöltötte Raghamor, aki az egyöntetű ellentétes állásfoglalásnak
köszönhetően felhagyott az igaz harcos ténykedésének buzgó helyeslésével, de aki ennek okán egyre nagyobb
szükségét érezte felgyülemlett indulatai mielőbbi levezetésének. Erre alkalmasabb személyt pedig a
közutálatnak örvendő sámánnál keresve sem találhatott volna. - Előkotrom a föld alól is, ha muszáj, hogy
haladéktalanul a föld alá kotorjam a sarlatánját! - szaladt bele egy logikai bukfencbe, de a benyakalt
manópálinka azt sugallta neki, hogy ennél ékesszólóbban nem énekelhette volna meg a döglöttcsirke-szagú vén
ork fátumát.
 - Itt... itt vagyok... mi kéne? - hangzott fel mindegyikük legnagyobb meglepetésére egy reszelős nyekergés,
valahonnan balról.
Purhabuur egy földbe döngölt cölöpnek támaszkodva ücsörgött egy kisebbfajta pocsolyában, és vedelt. A
pocsolyát ugyanúgy alkothatta kiömlött pálinka, lóganéj, vagy bármi más.
- Ez meg mikor... került elő? - ráncolta össze a szemöldökét Froaggh.
- Amint elvonul az égzengés, mindig előkerül... de most kitekerem neki a nyakát!
- Ad... ad... isz... még a Púra... a pis... ne most...
- Jól mondod, Tutyor! Az igaz harcos megfékezéséhez egyedül Purhabuur rendelkezik a szükséges
eszközökkel! - józanodott ki varázsütésre Ragyarattan. - Úgyhogy egyelőre még senki nem tekerheti ki a
nyakát, sem pedig egyéb csavargatható portékáját!
- Mégis hogyan képzeled ezt?
- Én aszón... odarrep... pimpi... be., be... boooorrrááá... ááá... - lett úrrá újfent varázsütésre a részegség
Ragyarattanon.
Purhabuur melankolikusan hallgatta bajtársai eszmecseréjét az igen közeli jövőjére vonatkozóan. Egy
szóval sem adta jelét annak, hogy érzékenyen érintenék a kilátásba helyezett alternatívák, hiszen nap mint nap
efféle locsogást hallhatott tőlük. Hozzászokott már a tettlegességig fajuló szidalmazásokhoz, egyfajta szakmai
ártalomnak fogta fel őket. Most sem látta szükségét messzire hajítani a dédelgetett hordócskát és sietősen
feltápászkodni, hogy mentse a bőrét - mellesleg nem is igen bírt volna.
- Tüntesd el az igaz harcost! - süvöltötte Ragyarattan, aki kellemes, felemás állapotban leledzett: egyik
másodpercben fennakadt szemekkel motyogott, a másikban meg iszonyú bölcs gondolatokkal gazdagította a
világot. - Te hoztad ide, te... rghmr... azzi... mirggha... kell visszaküldened a gusztustalan létsíkjára!
- Úgy van! - helyeseltek egyöntetűen.
- Purhabuur küldje vissza őt oda, ahonnan jött!
Raghamor megítélése szerint az igaz harcos bátran maradhatott volna még vagy néhány hónapig, de
fogcsikorgatva fejet hajtott a többség akarata előtt.
- Jól van, na... - köpött ő is egy manópálinka- és szuvasfog-ízűt. - Vegye kézbe a dolgokat a vén csirkefogó,
de ha valamit is elcseszerint, én úgy, de úgy... - Lázongó lelke átmenetileg lecsillapodott, mert villámsebesen
átgondolta, mi mindent művelhet a sámánnal abban az esetben, ha az tényleg mellétrafál. Erre pedig az
előzmények ismeretében minden esélyük megvolt. Meg ha véletlenségből mégsem trafálna mellé, akkor sem
rója meg érte senki, ha elnáspángolja egy cseppet. Legfeljebb beszállnak ők is a mulatságba.
Purhabuur izgatottan fészkelődni kezdett a bűzölgő katyvaszban, és böfögéssel elegyített harákolással
igyekezett palástolni zavarát.
- Ehhez előbb... ehhez előbb bele kell pillantanom megint az elméjébe! - rikácsolta végül
- Hát akkor pillants bele!
- Mégpedig minél sürgősebben, mert mindjárt én pillantok be a te elmédbe ezzel a... ezzel a... - Raghamor
hiába kereste a göcsörtös bunkóját, nem lelte sehol. Aztán beugrott neki, hogy a nagy megfutamodás közepette
ismét szanaszét szórták fegyvereiket a mezőn, és ez alkalommal ott is hagyták őket. - Ezzel a csődör
combcsonttal, ni! - kapta fel végül a földről a legelsőnek kezébe akadó holmit.
A sámán fancsali ábrázattal vette tudomásul, hogy dülöngélő harcostársai nem a levegőbe beszélnek.
Komolyan arra akarják rávenni, hogy ismét varázsoljon, mert végső soron ez a kötelessége, ami alól még a
részegség sem mentesíti.
- Álljatok hátrébb... - mondta halkan, és vérszegény kísérletet tett a feltápászkodásra. Miután hárman
kihúzták a pocsolyából, ahová arccal előrebukott, köpködni kezdett, majd különös, sosem hallott tónusban
eldarálta az alábbiakat:
- Rohadtkurvaélet... francgecifos... picsafaszhúgy...
- Ismét a csillagképek? - kérdezte Durugh Ongg megilletődötten.
- Hülye anyád! Csak lenyeltem egy csomó ebihalat - világosította fel őt egy megsemmisítő pillantás
kíséretében Purhabuur.
 Az igaz harcos továbbra is kitartóan futkosott fel és alá a lángoló szekerek mögött. Időnként felkapott
valamit a romok közül, és vagy a tűzre vetette, vagy messzire hajította az,éjszakába. Ittas baritonján
fáradhatatlanul zengte a harci strófáit. Látszólag mit sem sejtett arról, hogy lázas szervezkedés folyik ellene,
alig néhány méterre tőle.
- Bujgu orcsma csép brooo-áááántjhü - visította el magát váratlanul a vén sámán. Többen összerezzentek,
Félelmetes Ragyarattan pedig egyenesen seggre huppant ijedtében.
Purhabuur orkfeletti erőfeszítésekkel igyekezett összefüggő mondatokban és egy icipicit józannak tűnő
hangon előadni mondókáját.
- Odaát nem nagyon változott a helyzet odaát... azon a létsíkon, ahonnan az igaz harcost szalajtották
idevarázsoltam őt... folyik az elkeseredett küzdelem, egy egész seregnyi emberhím harcol az igazáért... no nem
egymással, hanem...
- Ebből elég! - fakadt ki Ostoba Froaggh. - Feltérképezted, hová kell visszaküldeni őt, hát küldd is vissza, de
most azonnal!
A zavaros tekintetű sámán pár pillanatig az egyensúlya visszanyerésén munkálkodott, aztán úgyszintén
minden átmenet nélkül belefogott bajtársai óhajának teljesítésébe.
- Életem varázslata kettő... - motyogta maga elé bevezetés gyanánt.
Az elkövetkezőkben felcsendült néhány pálinkaittas formula, akadozó nyelvvel elhadart varázsige-
kezdemény, valamint egy sor rímes káromkodás, amikor a gravitáció ereje időnként győzedelmeskedett a
pörgő-forgó-hadonászó Purhabuur felett. A nyelvét ennek ellenére csak egy ízben harapta el, és a kobakjára is
csak egyetlen púp nőtt, amikor lefelejt egy ereklyetartót. Hókuszpókuszait az ork armada néma döbbenettel
figyelte. Vajmi keveset konyítottak a mágiához, azzal az eggyel viszont tisztában voltak, hogy a varázsigék
érzékeny jószágok. Egy-egy betű megcserélése, vagy akár a hangsúly rossz szótagra helyezése beláthatatlan
következményekkel járhat.
Amit Purhabuur azokban a percekben varázslás címén művelt, egyenértékűnek számított azzal, mintha az
összes hangzót belehelyezte volna egy képzeletbeli üstbe, megkavargatta volna őket egy repedezett fakanállal,
majd találomra kihuzigálta volna mindet, némelyiket többször is egymás után. Froaggh és orkjai gyanították,
hogy a kézmozdulatok sem feleltek meg kellőképpen az előírásoknak. Sorozatosan eltanyázni és Grooms nevét
összefüggésbe hozni egy regiment kisrágcsálóval, úgyszintén rendhagyó mágiaművelésnek volt tekinthető.
Ráadásképpen az igaz harcos is bepöccent az észveszejtő sivalkodástól, és a lángnyelvek táplálását rövid
időre felfüggesztve a kótyagos sámánhoz gyalogolt, hogy egy vagy több jól irányzott ökölcsapással
elhallgattassa.
- Tarts ki, agyalágyult!! - szurkolt neki egy szétvert deszkafal fedezékéből Froaggh, az Ostoba.
Purhabuur, tudván tudva, hogy már csak két-három varázsige elrikkantására van szükség a lenyűgöző
eredményhez, úgy hajladozott az ökölcsapások elől, mint vézna jegenye a szélviharban, de legfőképpen mint
egy agyvelejét sziklaszilárdra italozott kőépület-felhúzó mester. Raghamor és néhány társa megneszelték, hogy
a varázslat aktivizálása már nem várathat sokáig magára, ezért életükben először a sámán oldalán szálltak
síkra. Az igaz harcos köré gyűltek, és vérfagyasztónak hitt grimaszokkal próbálták eltántorítani őt
Purhabuurtól. Egyikük egyenesen odáig merészkedett, hogy majdnem belebokszolt az ember-berserker
könyökébe.
- Csubbi nyammvac trr...hukk...ekta hörr... pröföm... jaúúúúú!! - vágta ki végül Purhabuur hősiesen,
közvetlenül utána hasra esett. Nem látta értelmét feltápászkodni, elvégre már megtette, amit megtehetett, és
úgy vélte, ezen az alapon egy kis pihenés neki is jár.
Az eredmény még abban a minutumban megmutatkozott.
Raghamor, Froaggh, Ragyarattan és G'hurrs'han falujának többi elfoglalója mind arra számítottak, hogy az
igaz harcos szemhunyásnyi idő alatt köddé válik, s holnapra azt is elfelejtik, hogy valaha itt járt és
hozzásegítette őket egy kiadós tivornyázáshoz. Ehelyett arra eszméltek, hogy a ziháló, rekedtes hangok egyik
pillanatról a másikra megszaporodtak, ezzel párhuzamosan az a nyugtalanító érzésük támadt, hogy mintha
százszor annyian lennének a falu főterén, mint kevéssel ezelőtt voltak.
Százszor annyian, ámde emberhímek... megannyi vérszomjas, elborult elméjű igaz harcos...
 - O-ó... - nyelt egy nagyot Raghamor, és ennél értelmesebbre már nem futotta tőle. Soha többé.
A kopasz hős odakiáltott valamit az újonnan megjelent ármádiának, aztán a sárban fekvő Purhabuurra és a
körülötte szerencsétlenkedő orkokra mutatott.
Elszabadult a pokol.
- G'hurrs'han, t'hak-ka-ar'odh! - zendített rá egy érces hangú emberhím. Társai élénken helyeseltek,
esetenként cifrábbnál cifrább csatakiáltásokat harsogtak.
- Kuu'vha ann'h'aad! Kuu'vha ann'h'aad!
- Ee'k-huu'r-taddh! Ee'k-huu'r-taddh!
- B'aazh-meh! B'aazh-meh! B'aazh-meh!
- Roh'a-adh meh!
- H'ri-a, H'ri-a, Uung'ah-H'ri-a!
Az áradat néhány pillanat leforgása alatt elsodorta a rémült orkokat. A fordítottjára sikeredett varázslatnak
valamennyien megitták a levét... de nem csupán ők voltak a kárvallottak. Az éjszaka folyamán veszteséglistára
kerültek még G'hurrs'han orkjai, másnapra virradóra pedig megremegett az egész kontinens. Egy új korszak
kezdődött...
A mágiamentes, emberlakta létsík egyik városában viszont hosszabb időre megszűntek az éjszakai utcai
harcok.
A CHERUBION FANTASY EXKLUZÍV
sorozatban eddig megjelent:

1. John Caldwell: Káosz

2. KARD ÉS BOSZORKÁNYSÁG
3. J. Stone: A Hajnal Trilógiája
4. FÉNYHOZÓ
5. J. Caldwell: A Káosz Papja
6. KALANDOROK
7. BOSZORKÁNYOK
8. DÉMONOK
9. LIDÉRCEK
10. HALÁLOSZTÓK
11. W. Glendown: Lendhorni küldetés
12. HOLTAK SEREGE
13. SÁRKÁNYOK
14. J. Stone: Az Éj Trilógiája
15. DÉMONHERCEGNŐ
16. ELF MÁGIA
17. C. J. Fayard: Nyugatvég krónikái
18. John Caldwell: A Káosz kincse
19. VADAK ÉS BARBÁROK
20. J. Stone: Az élőhalott balladája
21. TROLLVADÁSZOK
22. Jack Vance: Lyonesse
23. AZ ALKONY KIRÁLYAI
24. Caldwell & Stone: Az Éj Káosza
25. J. Caldwell: A Káosz Sárkányai
26. Jack Vance: A zöld gyöngy
27. JÉGMÁGIA
28. W. Glendown: Boszorkányszombat
29. Jack Vance: Madouc
30. John Caldwell: Káosz
31. KÁOSZ ÉS REND
32. John Caldwell: A Káosz Papja
33. John Caldwell: A Káosz Fényei
34. VÁMPÍROK
35. John Caldwell: A Káosz Kincse
36. BARBÁR POKOL
37. CHERUBION LEGENDÁI
38. Stone: A Hajnal trilógiája
39. REKVIEM
40. John Caldwell: Káosz Dréniában
41. A ROMOK ÚRNŐJE
42. John Caldwell: A Síró Madzsun
43. A SÁRKÁNY KÖNNYEI
44. NORDES
45. John Caldwell: Vérkáosz
46. Jeffrey Stone: Az Éj trilógiája (4. k.)
47. A HALÁL SZÍNHÁZA
48. IZZÓ PARÁZS
49. John Caldwell: A Káosz Démonai
50. KONDOR - 1, Legenda
51. KONDOR - 2. Az ostrom
52. A BÖLCSESSÉG KAPUJA
53. MOKHARA - A Mágustorony
54. John Caldwell: Mokhara démona
55. A KÁOSZ HŐSEI
56. DÉMONÉNEK
57. ELF TESTVÉREK
58. A SZELLEMLÁTÓ
59. LÉLEKTÁNC
60. Rascal & Caldwell: Orkháború 1.
61. Rascal & Caldwell: Orkháború 2.
62. SÁRKÁNYVÉR
63. Rowland: Az Alkony trilógiája 1.
64. Rowland: Az Alkony trilógiája 2.
65. Allén Newman: Vasemberek
66. KÖDERDŐ
67. ROTHADÁS
68. ORKTÁNC

Előkészületben:
Douglas Rowland: Cherubion gyermekei
John Caldwell: A Káosz Erdeje