Fellélegzés

Margaret Atwood
Európa (1984)

Címke: 1001 könyv listán szerepel, Filozófia, Pszichológia,

Regény
1001 könyv listán szerepelttt Filozófiattt Pszichológiattt
Regényttt
Margaret Atwood műve egy fiatal, huszon-egynéhány éves lány
„fejlődésregényét” rajzolja meg. A lány visszamegy gyermekkora
színterére, szülei házába, mely a kanadai őstermészet peremén, egy
szigeten található, és eltűnt apja keresésére indul. E szimbolikus és
nagyon is valóságos apakeresés során szembesül múltjával és
jelenével, kitör az üres városi létből, „amerikanizálódott”, gépiessé
vált kapcsolataiból, és egy különös, már-már az abnormitás határát
súroló élmény hatására megszabadul első házassága, abortusza
nyomasztó emlékétől, hogy ily módon megtisztulva térjen újból az
emberek közé. A kanadai írónő filozofikus példázata szerint a
normalitáshoz való görcsös ragaszkodás betegség, és meg kell
merítkezni az őrületben ahhoz, hogy épelméjűek maradhassunk.
MARGARET ATWOOD

FELLÉLEGZÉS
 ELSŐ RÉSZ
ELSŐ FEJEZET
Olyan hihetetlen, hogy újra ezen az úton megyek, mely itt kanyarog
a tó partján, ahol a délről terjedő fertőzés pusztítja a nyárfákat; és
látom, hogy már hidroplánokat is lehet kölcsönözni. A városhatáron
még mindig belül vagyunk, nem léptük át, a víz szintje úgy
megemelkedett, hogy kerülőutat kell tenni, ez is haladás.
Soha nem jutott eszembe, hogy ez már a város, inkább afféle elő–
vagy utóvédnek tartottam, attól függően, hogy melyik irányból
érkezünk; tanyák és bódék összevisszasága, és az egyetlen főutcán
a mozi, az itz, az oyal, mert persze a piros R-ek kiégtek; meg két
étterem, amely egyformán szürke hamburgereket kínál, sárszínű
szósszal leöntve, konzervborsó-körítéssel, vizesek és fénytelenek,
akár a halszemek; ezenkívül sült krumplit lehet kapni szalonnával.
Rendelj egy tükörtojást, mondta az anyám, és a fehérje színéről meg
tudod mondani, hogy friss-e.
Az egyik étteremben, még a születésem előtt, a bátyám bemászott
az asztal alá, és a pincérnő lábát simogatta, míg az feltálalta az ételt;
a háború idején történt, és a nő narancsszínű selyemharisnyát viselt,
a bátyám még sohasem látott effélét, mert anyánk nem hordott
ilyesmit. Egyszer meg ott szaladtunk a hóban a mellékutakon,
mezítlábasán, mert nem volt cipőnk, elkoptak a nyáron. A kocsiban
akkoriban pokrócba csavart lábbal ültünk, mintha megsebesültünk
volna. A bátyám azt találta ki, hogy a németek ellőtték a lábunkat.
Most egy másik kocsiban ülök, Davidében és Annáéban; egy
fecskefarkú és krómmal csíkozott, tíz évelődről itt felejtett zörgő
monstrumban, amelynek a műszerfala mögé kell nyúlni, ha az ember
fel akarja gyújtani a lámpákat. David azt állítja, nem telik nekik új
kocsira, de ez valószínűleg nem igaz. Jól vezet, ezt meg tudom
állapítani, ennek ellenére kezemet a kilincsen tartom. Kapaszkodom,
és gyorsan ki is tudok szállni, ha kell. Már utaztam velük ebben a
kocsiban, de ehhez az úthoz valahogy nem illik, vagy ők hárman
vannak rossz helyen, vagy én.
Hátul ülök, Joe mellett a táskákkal, rágógumit rág, és fogja a
kezem, csak hogy az időt töltse. Vizsgálgatom a kezét: széles a
tenyere, rövid ujjai megfeszülnek és elernyednek, játszanak,
reflexszerben forgatják a karikagyűrűmet. Neki parasztos keze van,
nekem parasztos lábam, ezt Anna mondta nekünk. Mindenki ért már
egy kicsit a mágiához; Anna a partykon tenyérből jósol, azt mondja,
ez helyettesíti a beszélgetést. Amikor nekem jósolt, azt kérdezte : –
Van ikertestvéred ? – Nincs – mondtam. – Biztos vagy benne? –
kérdezte. – Mert bizonyos vonalaid kettősek. – Mutatóujját
végighúzta a tenyeremen. – A gyerekkorod szép volt, de aztán itt ez
a furcsa törés. – Összeráncolta a homlokát, erre azt mondtam, csak
azt akarom tudni, meddig fogok élni, a többit elhagyhatja. Ekkor azt
mondta, hogy Joe keze megbízható, de nem érzékeny, ezen én
nevettem, és ez hiba volt.
Joe profilból olyan, mint a bölény az amerikai ötcentesen, bozontos
és tömpe orrú, dülledt szemű; az egykor uralkodó, de most a kihalás
veszélyétől fenyegetett faj elszánt, ám őrült nézésével. Ő is így látja
magát: lemondóan és igazságtalanul. Titokban azt szeretné, ha neki
is védett parkot létesítenének, mint a megmaradt példányoknak.
Szépséges Joe!
Érzi, hogy figyelem, és elengedi a kezem. Aztán kiveszi a szájából
a rágógumit, becsomagolja az ezüstpapírba, és belenyomja a
hamutartóba, majd összefonja a karját. Ez annyit jelent, hogy nem
szabad tovább figyelnem; elfordítom a fejem.
Néhány óra hosszat dombokkal megszakított lapos tehénlegelők,
lombos fák és elpusztult szilfák vázai között, majd fenyveserdőkön át
a rózsaszín és szürke gránitba robbantott vágaton, távoli
turistaházak és az ÉSZAK KAPUJA-táblák mentén haladt az út –
legalább négy város állítja ezt magáról. Az északé a jövő, egykor
politikai jelszó volt ez; amikor az apám meghallotta, azt mondta, az
észak csak múlt, de annak se sok. Bárhol is van most az apám, akár
él, akár halott – és senki sem tudja, hogy mi az igazság –, már nem
gyárt több epigrammát. Nincs joguk megöregedni. Irigylem azokat az
embereket, akiknek gyermekkorukban haltak meg a szüleik, így
könnyebb az emlékezés, hisz változatlanok maradnak. Biztos
vagyok benne, hogy legalábbis az enyémek nem változnának;
eltávolodhatnék, és később visszatérhetnék, és akkor minden olyan
lenne, mint azelőtt. Úgy gondolnék rájuk, mintha más korban
élnének, tennék a maguk dolgát, biztonságosan elzárva egy
kocsonyásan áttetsző fal mögé, akár a jégkristályba fagyott
mamutok. Mindössze annyit kellene tennem, hogy visszatérjek, ha
elkészültem, de ezt egyre csak halogattam, túl sokat kellene
magyarázkodni.
Most hajtunk el az elágazás mellett, a támaszponthoz vezet itt út,
az amerikaiak építették. Innen ártatlan dombnak tűnik, de az erdőbe
futó villamos vezetékek elárulják. Úgy hallottam, hogy már elmentek;
de talán csak álcázás volt, könnyen meglehet, hogy még mindig ott
élnek, a betonbunkerekben a kapitányok, a közkatonák pedig a föld
alatti lakóhelyeken, ahol mindig ég a villany. Ellenőrzésre nincs mód,
oda nem engednek be minket. A város kérte, hogy maradjanak,
fellendítették az üzletet, sokat ittak.
– Itt vannak a rakéták – mondom én. Voltak. Nem helyesbítek.
– Átkozott fasiszta disznó jenkik – mondja David, mintha csak az
időjárásra tenne megjegyzést.
Anna nem szól egy szót sem. Feje az ülés támláján nyugszik,
szőke haja lobog, a rosszul záródó ablakon bevág a huzat. Az imént
még énekelt. A „felkelő nap házá”-t és a „Lili Marlene”-t, mindkettőt
többször is; a hangját megpróbálta fátyolosra és mélyre hangolni, de
csak rekedt gyerekhangra sikerült. David bekapcsolta a rádiót, de
semmit sem tudott fogni, az adók között voltunk. Amikor Anna a „St.
Louis Blues” közepén tartott, David fütyülni kezdett, erre ő
abbahagyta. Ő a legjobb barátom, a legjobb barátnőm; két hónapja
ismerem.
Előrehajolok és odaszólok Davidnek: – Az üvegház a következő
kanyar után van balra –, mire ő bólint, majd lassít. Már korábban is
meséltem nekik róla, gondoltam, hogy ez őket is érdekelheti. Filmet
forgatnak, Joe az operatőr, bár még soha nem próbálta azelőtt, de
David azt állítja, hogy ők az újkori Reneszánsz Emberek,
megtanulják maguktól, amire szükségük van. David ötlete volt,
rendezőnek nevezi magát; már ki is dolgozták a munkamegosztást.
Olyan dolgokat akar lencsevégre kapni, amiket csak úgy meglát,
véletlen esetnek hívja őket, és ez lesz a film címe is; Véletlen eset.
Ha már elhasználták az összes filmet (csak erre volt pénzük; a
kamerát már bérelték), majd megnézik, ami összegyűlt, és
összevágják az anyagot.
– Hogy tudod megmondani, mit érdemes megtartani, ha még azt
sem tudod, miről fog szólni? – kérdeztem Davidet, amikor ezt
elmondta. Rám vetette azt az újdonsült kispap pillantását. – Ha már
előre így bezárod az agyadat, kiszikkad. Mozgásban kell tartanod.
Szemben a tűzhelynél Anna, miközben kávét töltött, azt mondta,
hogy minden ismerőse filmet csinál, mire David megjegyezte, hogy
mi a francért ne tenné.
– Igazad van, bocsáss meg – felelte Anna, de közben kineveti a
háta mögött, és Életlen esetnek hívja a művet.
Az üvegház összecementezett, fenékkel kifelé fordított barna és
zöld üdítőitalos-üvegekből épült, cikcakk alakban elhelyezve, ahogy
azt az iskolában tanították, ahogy az indián sátrakon rajzolják. Egy
fal is épült köré, szintén üvegből úgy, hogy a barnák betűkké
rendeződtek, és összeolvasva PALACK VILLA jön ki.
– Formás – mondja David, aztán kiszállnak az autóból a kamerával.
Anna és én is kiszállunk, kinyújtózunk, és Anna rágyújt egy
cigarettára. Vörös tunikát és fehér harangszoknyát visel, a kocsiban
olajfoltos lett. Mondtam neki, hogy jobban tenné, ha farmert vagy
valami ilyesmit venne fel, de azt válaszolta, hogy az kövéríti.
– Jézusom, ki csinálta ezt, mármint az épületet? – kérdezi, de én az
egészről csak annyit tudok, hogy mindig itt állt, a környező sötét
fenyőerdő is még valószerűtlenebbé teszi; egy számkivetett csaló
furcsa emlékműve, vagy valami apámhoz hasonló önkéntes
remetéé, aki azért választotta ezt az erdőt, mert egyedül itt tudta
megvalósítani élete nagy álmát, hogy egy palackházban éljen. Bent
a falnál van valami gyepféleség és egy sávban derékaljnyi gólyahír.
– Remek, igazán formás – szól David, és átöleli Annát, magához
szorítja, hogy megmutassa, milyen elégedett, mintha Anna is felelős
lenne valamiképpen a Palack Villáért. Visszaszállunk a kocsiba.
Nézem az ablakot, mintha tv-képernyő lenne. De semmi érdekeset
nem láttunk egészen a városhatárig, amit egy BIEN-VENUE-tábla
jelöl az egyik oldalon és egy WELCOME-tábla a másikon. Rozsdás
szélű, golyó ütötte lyukak vannak a táblán. Mindig is voltak, ősszel a
vadászok itt gyakorolják a céllövészetet, függetlenül attól, hogy
hányszor cserélik ki vagy festik le a táblákat, a lyukak újra meg újra
megjelennek, mintha nem is mások lyuggatnák oda őket, hanem
valami belső törvényszerűség vagy ragály miatt nőnének, mint a
penész vagy a kelés. Joe szeretné filmre venni a táblákat, de David
ellenzi: – Ugyan már, minek?
Most az én szülőföldemen vagyunk, mégis idegen terület.
Összeszorul a torkom, ahogy mindig, amióta rájöttem, az emberek
tudnak olyan szavakat mondani, amelyeket meghallok, habár semmi
értelmük. Könnyebb volna süketnémának lenni. A kézjelábécét
magyarázó kártyákkal, amiket akkor szegeznek neked, ha egy
negyeddollárra le akarnak vágni. De még így is meg kellene
tanulnod a helyesírást.
Először a malom szaga csap meg, és a fűrészporé, amiből egész
dombok vannak az udvaron, mellette a halomba rakott vastag
rönkök. A papírfa máshová kerül, a papírmalomba, de a nagyobb
szálfákat a folyón tutajjá kötik össze; a gyűrű alakban összeláncolt
szálfák között a szabadon úszó fadarabok lökdösik egymást, zörgő
csúszdaként haladnak a fűrészgéphez; ez semmit sem változott. Az
autó lefordul, és bekanyarodunk a kedves kis iparvárosba, amelynek
központjában köztéri virágágyak és egy tizennyolcadik századi
szökőkút van kődelfinekkel és egy kerubbal, akinek hiányzik a fél
arca. Olyan, mintha hamisítvány lenne, bár lehet, hogy valódi.
– Hú, mekkora szökőkút! – kiált fel Anna.
– A cég építette az egészet – mondom.
– Rohadt kapitalista gazemberek – teszi hozzá David, és újra
fütyülni kezd.
Szólok, hogy forduljon jobbra; befordul. Itt kéne lennie az útnak, de
helyette egy kopott táblát találunk, az út pedig lezárva.
– Na most mi lesz? – kérdezi David.
Nem hoztunk térképet, mert tudtam, hogy nem lesz szükségünk rá.
– Meg kell kérdeznem valakit – válaszolok, így aztán kifarol a
kocsival, és a főúton megyünk, mígnem egy saroknál az áruházhoz,
üzletekhez és egy édességbolthoz nem érünk.
– Biztos a régi útra gondol – mondja az asszony enyhe tájszólással.
– Már évek óta le van zárva, az új úton kell menniük. – Veszek négy
vaníliafagylaltot, mert az ember nem kérdezősködhet csak úgy
vásárlás nélkül. Egy fémkanállal belenyúl a hordóba. Azelőtt a
fagylaltot papírba csavarva árulták, amit az ember kéregként le is
hánthatott, és kibontva a fagylaltot belenyomták egy tölcsérbe. Ez
már elavult módszer.
Visszamegyek az autóhoz, és megmondom Davidnek az útirányt.
Joe közli, hogy ő a csokoládét jobban szereti.
Semmi sem olyan, mint régen, már nem ismerem az utat.
Körbenyalogatom a fagylaltot, megpróbálok erre összpontosítani,
mostanában algát raknak bele; de remegni kezdek, hogy miért más
az út, nem lett volna szabad hagyni, hogy ezt tegyék, vissza akarok
fordulni, vissza a városba, és sohasem akarom megtudni, hogy mi
történt vele. Sírni fogok, és az szörnyű lesz, mert nem tudják majd,
hogy mit csináljanak, de én sem. Beleharapok a fagylaltba, és egy
pillanatig nem érzek mást, csak az arcomon végigfutó pengeéles
fájdalmat. Ez is érzéstelenítés: ha fáj valami, okozz másfajta
fájdalmat. Jól vagyok.
David végez a fagylaltjával, papírízű végét kidobja az ablakon, és
elindítja az autót. Most olyan részen haladunk, amely utolsó ittlétem
óta épült, frissen épített négyszögletes bungalók, akár a városiak,
csak éppen rózsaszín és bébikék díszítéssel; egy kicsit arrébb
néhány hosszúkás kátránypapírból és csupasz deszkákból tákolt
kunyhó van. Pázsit híján a sáros földön játszik egy csapat gyerek,
legtöbben túl nagy ruhában vannak, és ettől satnyáknak látszanak.
– Sokat szeretkezhetnek errefelé – szól Anna –, talán a vallás
miatt. – Aztán megkérdezi: – Hát nem vagyok szörnyű?
– Igazi északi erő és szabadság – mondja David.
A házakon túl két nagyobb, piszkos arcú gyerek konzervdobozokat
nyújtogat a kocsi felé. Talán málna.
Odaérünk ahhoz a benzinkúthoz, ahol az asszony szerint balra kell
fordulnunk, és David örömmel kiált fel: – Istenem, ezt nézzétek meg!
–, mire ezek úgy ugranak, mintha a látvány eltűnne, ha nem elég
fürgék. Nem messze a szivattyúktól egy talapzaton három kitömött
jávorszarvas látható: emberi ruhákba öltöztették őket, és egy
merevítő pózna segítségével a hátulsó lábaikon állnak; viharkabátos
szarvaspapa pipával a szájában, kartonruhás szarvasmama virágos
kalapban és egy szarvasfiú, aki rövidnadrágban, csíkos ingben és
baseballsapkában egy amerikai zászlóval integet.
Anna és én is kiszállunk. Odamegyek David mögé, és
megkérdezem: – Nem kell benzint venned? – mert fizetség nélkül
mégse használhatja a jávorszarvasokat, hiszen akár a mosdók, ezek
is csak vásárlócsalogatók.
– Jaj, nézd! – szól Anna, és kezével a szájához kap még egy van a
háztetőn! – És valóban, egy fodros szoknyás szarvaskislány van ott
szőke copfos parókában, az egyik patájában piros napernyővel. Őt is
filmre veszik. A benzinkút tulajdonosa atlétatrikóban áll a kirakatüveg
mögött, és mogorván bámul ránk a porfelhőn keresztül.
Mikor újra az autóban ülünk, szinte védekezőn mondom: – Ezek
azelőtt nem voltak itt. – Anna hátrafordul, furcsán csenghet a
hangom.
– Mielőtt? – kérdezi.
Az új út betonozott és egyenes, kétsávos, középen egy csíkkal.
Feltűnnek a határkövek, néhány hirdetőtábla, egy útszéli kereszt
fakrisztussal; kiugró bordájú az idegen isten, számomra
kifürkészhetetlen, mint mindig. Alatta néhány befőttesüvegben virág,
margaréták és piros castilleják, meg fehérek, amiket meg lehet
szárítani, egy indián csokor és szalmavirág, bizonyára autóbaleset
történt itt.
Helyenként keresztezzük a régi utat; huppanókkal és gödrökkel van
teli, követi a föld domborulatát, hegynek föl és le, sziklák és
omladékok között. Azelőtt olyan gyorsan vezettek, ahogy csak
lehetett, apa szinte minden centijét ismerte, és talán csukott
szemmel is végig tudott volna menni rajta, sőt ami azt illeti, gyakran
úgy tűnt, hogy ezt is teszi, elhúzott a PETITE VITESSE-táblák
mellett, és lerohant a lejtőn, horzsolta a sziklákat, GARDEZ LE
DROIT, dudálás; a többiek a kocsi oldalához préselődtek, az
anyjuktól kapott életmentő-pirulák ellenére is egyre rosszabbul
érezték magukat, mígnem – ha időben meg tudott állni – az út
szélén hánytak a kék őszirózsák és rózsaszín tűzgyomok mellett, de
ha nem tudott megállni, akkor kihajoltak az ablakon, vagy
papírzacskóba hánytak; ha sietett, és egyáltalán nem akart megállni,
mindig mérlegelte, mennyire sürgős.
 Nem lesz ez így jó, nem hívhatom őket „ők”-nek, mintha csak valaki
másnak a családjáról esnék szó: nem szabad elmondanom ezt a
történetet. És mégis, ahogy magam előtt látom a régi utat, amint a
fák mögött továbbhullámzik (a fűvel és bokrokkal benőtt
keréknyomokat hamarosan elhagyjuk), és ez arra késztet, hogy a
magammal hozott tablettákért a táskámba nyúljak. De nincs rájuk
szükség többé, habár az új betonút kavicsútban folytatódik („Megint
alkalmatlan fickót választottunk, mint a legutóbb” – jegyzi meg David
tréfálkozva), miközben az út körülöttünk keringő porának ismerős
szaga összekeveredik a kocsi benzin– és ülésszagával.
– Úgy emlékeztem, azt mondtad, hogy rossz az út – szól hátra
David a válla fölött –, de ez egyáltalában nem rossz. – Már majdnem
a falunál vagyunk, a két út összetalálkozik és kiszélesedik –
lerombolt sziklák, kidöntött fák égnek meredő gyökerei, pirosló ágak
övezik; elmegyünk a lapos szikla mellett, ahol a választási
jelszavakat festik fel meg át; némelyik halvány és jellegtelen, a többi
sárga és fehér, SZAVAZZON GODETRA, SZAVAZZON OBRIENRE,
szívek és monogramok, szavak és hirdetések, SALADA TEA, KÉK
HOLD FOGADÓ 500 MÉTER, SZABAD QUEBECET, BASZD MEG,
IGYON JÉGHIDEG COCA-COLÁT, JÉZUS SEGÍTS; kívánságok és
nyelvek összevisszasága, röntgenfelvétel a környék történelméről.
De becsaptak, túl hamar ideértünk, és úgy érzem, mintha
megfosztottak volna valamitől, mintha nem érhetnék ide szenvedés
nélkül; mintha a most elénk táruló tó látványa – mely kék és hideg,
mint maga a megváltás – csak a könnyeken és a hányinger
émelygésén át létezne.
 MÁSODIK FEJEZET
Az utolsó dombról suhanunk lefelé, kavicsok pattannak az alvázon,
és ekkor valami váratlan dolog tűnik fel, MOTEL, SÖRBÁR BIÈRE –
hirdeti a neonfelirat, valaki itt nyitott üzletet, de hiába, egyetlen autó
sem áll előtte, kitették a KIADÓ SZOBÁK– táblát. Az épület olyan,
mint akármelyik olcsó motel, szürke vakolat, alumínium ajtók, előtte
a föld durva és göröngyös, még nem nőtte be az útszéli gyom.
– Ugorjunk be egy pár pohárra – mondja David Joe-nak, és már
kanyarodik is befelé.
A bejárat felé megyünk, de én megállok, most itt hagyom őket, így
odaszólok nekik: – Menjetek csak be egy sörre, vagy egyetek
valamit, fél órán belül itt leszek.
– Rendben – válaszol David. Tudja, hogy kár vitatkoznia.
– Elkísérjelek? – ajánlkozik Joe, de ahogy visszautasítom,
megkönnyebbülés sugárzik a szakállából. Mindhárman eltűnnek a
bár üvegajtaja mögött, én pedig lesétálok a dombról.
Szeretem őket, megbízom bennük, nem is tudnék másokat, akiket
jobban szeretnék, de most mégis azt kívánom, bárcsak ne lennének
velem. Habár szükségem van rájuk: ha David és Anna nem hoz el a
kocsijában, nem tudom megcsinálni az egészet, erre nem jár sem
vonat, sem busz, én pedig sohasem stopolok. Szívességet tesznek,
habár tagadják, mondván, remek mulatság ez nekik is, és
egyáltalában, szeretnek utazni. De nem értik, hogy miért vagyok én
itt, feszélyezem őket. Mindannyian régen megtagadták szüleiket;
úgy, ahogyan azt szokás: Joe sohasem beszél sem az apjáról, sem
az anyjáról, Anna szerint az övéi jelentéktelen emberek voltak, David
pedig egyszerűen a Disznóknak hívja őket.
Valaha fedett híd állt itt, de túlságosan északon volt ahhoz, hogy
ritka látványosság lehessen. Elutazásom előtt három évvel
lerombolták, hogy megerősítsék a gátat, és helyette ezt a most is itt
álló betonhidat építették, hatalmas, monumentális darab, teljesen
elnyomja a falut. Ez a gát szabályozza a tavat: hatvan évvel ezelőtt
emelték meg a tó vízszintjét, hogy legyen elég sodrása, ha bármikor
fatörzseket akarnának leúsztatni a szűk folyón a malomhoz. De erre
már nemigen úsztatnak fatörzseket. Néhányan a
vasútkarbantartásnál dolgoznak, naponta egyetlen tehervonat jár
erre; egy-két család a két áruházat tartja fenn: a kicsit, amelyikben
azelőtt angolul beszéltek, és a másikat, amelyikben soha. A többiek
a turistákkal foglalkoznak, az üzletemberekkel, akik
celofánzacskókból élére vasaltan elővett skót kockás inget
hordanak, és feleségeik, ha egyáltalában magukkal hozták őket, az
egyszobás kabinok előtt üldögélnek a garantáltan légymentes,
üveges verandán, és panaszkodnak egymásnak, míg a férfiak
horgászni mennek.
Megállok, nekitámaszkodom egy korlátnak a folyóparton. A
zsilipkapuk nyitva, tajtékos, barna hullámok csapnak át a sziklákhoz,
zubog a hangjuk. Ez a hang jut elsőként eszembe, ez figyelmeztette
őket is. Éjszaka volt, én a kenu fenekén feküdtem. A faluból indultak,
de sűrű köd ereszkedett le, olyan sűrű, hogy alig látták a vizet.
Megtalálták a partszegélyt, és annak mentén haladtak; halotti csend
volt, az erdőn és ködön átszűrődve farkasüvöltést véltek hallani,
tehát a jó irányba haladtak. Aztán meghallották a hullámok morajló
hangját, és ráébredtek, hogy merre járnak, épp, amint az ár elérte
őket. Visszafelé haladtak, tehát a falu kutyái ugattak. Ha felborul a
csónak, meghalunk, de ők mégis nyugodtak voltak, nem úgy
viselkedtek, mintha vészhelyzetben lennénk; emlékezetemben
csupán a ködös fehérség maradt meg, a rohanó folyó zúgása és a
himbálódzó mozgás, a teljes biztonság.
Annának igaza volt, remek gyerekkorom volt; a háború kellős
közepén sem láttam soha szürke híradófilmeket, bombákat és
koncentrációs táborokat, nem láttam parancsnokokat az egyenruha
biztonsága mögül üvöltözve, nem láttam fájdalmat és értelmetlen
halált, sem himnuszok ütemére lobogó zászlókat. Még csak nem is
tudtam ezekről, míg a bátyám rá nem jött, és el nem mesélte nekem.
Akkoriban békésnek látszott minden.
Most itt vagyok a faluban, átsétálok rajta, várom, hogy elfogjon a
nosztalgia a leírhatatlan épületcsoport láttán, amely, akár egy
áramkör, belülről fényt sugároz, mint emlékeimben mindig; de nem
történik semmi. Még csak nagyobb sem lett, mostanában a gyerekek
valószínűleg a városba költöznek. Ugyanazok a kétemeletes favázas
házak, az ablakpárkányokon és szögletes tetőkön sarkantyúvirág
nyílik, színes szárítókötelek lengenek rajtuk, mint egy papírsárkány
farka; habár egy-egy ház ma már csíkosabb, újra lefestették. A
babaházméretű fehér templom fenn a sziklás hegyoldalban
elhanyagolt, pereg a festék, és betörtek az ablakok, az öreg pap
biztosan eltávozott. Már úgy értem – meghalt.
Lenn a parton a községi mólóhoz sok csónakot kötöttek ki, de
kevés a parkoló autó: több a csónak, mint az autó, holtszezon van.
Megpróbálom kitalálni, melyik lehet az apámé, de ahogy kutatva
nézem őket, rájövök – fogalmam sincs már, hogy milyen autót
vezethet.
A Paulékhoz vezető elágazáshoz érek, a kerekektől felszántott,
durva homokösvényhez, amely a vasutat keresztezve mocsaras
ingoványos földön vezet tovább; fadarabokat fektettek egymás mellé
a pocsolyás részek fölött. Néhány fekete légy száll rám. Július van, a
szaporodási időszaknak már vége, de mint általában, maradt egy-két
példány.
Az út felfelé kanyarodik, azoknak a házaknak a háta mögött
megyek, amelyeket Paul a fiának, a sógorának, illetve a másik
fiának, egyszóval a klánnak épített. Paulé az eredeti, sárga, barna
szegélyű, zömök tanyaépület, habár ez jobbára sziklás, korántsem
földművelő vidék, s ahol mégis van egy kevés termőföld, az is
vékony és homokos. Paul akkor került közelebb a gazdálkodáshoz,
amikor volt egy tehene, de azt is megölte a tejesüveg. Az istálló,
ahol azelőtt a tehenek és a lovak éltek, ma már garázs.
A tisztáson, a ház mögött két 1950-es autó pihen, egy rózsaszín
meg egy piros, faállványra emelten, kerekek nélkül, körülöttük
szétszórva hevernek régebbi kocsik rozsdásodó alkatrészei, Paul is
megőriz minden hasznosíthatót, akárcsak az apám. A házon van
egy templomtoronyhoz hasonló, csúcsos toldás – kocsidarabokból
hegesztették össze, ennek a tetején egy tv-antenna áll, afölött pedig
a villámhárító.
Paul otthon van, a veteményeskertben, a ház mellett.
Felegyenesedik, figyel, az arca ráncos és zárkózott, mint mindig,
akár egy becsukott bőrönd; nem hinném, hogy tudja, ki vagyok.
– Bonjour, monsieur – mondom a kerítéshez érve. Tesz felém egy
lépést, még mindig csak néz. – Hát nem emlékszik rám? – kérdezem
mosolyogva. Újra az a furcsa érzés, az összeszoruló torok; de Paul
beszél angolul, ő kívülálló volt. – Nagyon kedves volt magától, hogy
írt.
– Á – mondja, bár nem ismert fel, de kitalálta, hogy ki lehetek. –
Bonjour – és most már ő is mosolyog. Összekulcsolja a kezét maga
előtt, mint egy pap vagy egy porcelán mandarin; és nem szól többet.
Állunk a kerítés két oldalán, arcunk jóindulatú vonásokba kövül,
szájunk zárójelekké görbül, mígnem megkérdezem: – Még nem jött
vissza?
Erre az álla leesik, a feje billeg a nyakán. – Nem. Még nem. –
Vádlón oldalra bámul, egy krumplipalántára a bal lába mellett. Aztán
újra felkapja a fejét, és vidáman megszólal: – Még nem! De talán
nemsokára. Az apád aztán ismeri az erdőt.
A Madame tűnik fel a konyhaajtóban, és Paul azzal az orrhangú,
ereszkedő franciasággal beszél vele, amit képtelen vagyok utánozni,
mert mindössze csak néhány alapszót tanultam az iskolában. A
népdalokat meg a karácsonyi énekeket, és a felsőbb osztályokban
betanult Racine és Baudelaire-idézetek sem segítenek.
– Jöjjön be, igyon egy teát – mondja, majd előrehajol, és kinyitja a
fakapu zárját. Előremegyek az ajtóhoz, ahol Madame vár rám
üdvözlésre tárt karokkal, mosolygósan, de közben szomorúan
csóválja a fejét, mintha saját hibámon kívül megítéltetnék.
Madame egy új elektromos tűzhelyen készít teát, kék kerámia
Madonna lóg felette rózsaszín gyermekkel; amikor átmentem a
konyhán, és rápillantottam a tűzhelyre, úgy éreztem, mint akit
elárultak, hűségesebb is maradhatott volna a fatűzhelyéhez. A tóra
néző üveges verandán ülünk, egyensúlyozunk a teás csészékkel, és
himbálódzunk egymás mellett a három hintaszéken; megkaptam a
régi párnát, azt, amin a hímzett Niagara-vízesés tájkép van. A
fekete-fehér skót juhászkutya, amelyiktől annak idején úgy féltem,
vagy a leszármazottja, ott fekszik a beszegett szőnyegen a
lábunknál.
Madame, aki meglehetősen kövér, földig érő ruhát visel, fekete
harisnyát és kartonkötényt előkével; Paul magas derekú,
nadrágtartós nadrágban és felgyűrt ujjú flanellingben van. Idegesít,
hogy annyira hasonlítanak azokra a faragványokra, amelyeket a
kézművesboltokban árulnak olcsó pénzért a turistáknak, holott
éppen fordítva van, hiszen a faragványok hasonlítanak rájuk.
Kíváncsi vagyok, vajon ők mit gondolnak rólam, talán furcsának
találják a farmeromat, a garbómat és a rojtos válltáskámat, talán
erkölcstelennek, habár lehet, hogy a faluban mindez már megszokott
dolog, hála a turistáknak és a televíziónak, és egyáltalán, az én
bűnöm bocsánatos, mert családom tekintélye mindig is
különcségéből és angol voltából eredt.
Felemelem a csészét, aggodalmaskodva figyelnek, kényszerítenek,
hogy szóba hozzam a teát. – Trés bon – sikerül kipréselni
magamból, Madame felé. – Délicieux.1 – Elönt a kétség, lehet, hogy
a Thé nőnemű.
Anyánk kötelező jellegű látogatásai jutnak eszembe, amelyekre
olyankor kényszerült, ha apánk Paulhoz jött el. Paul meg az apám
kinn beszélgettek hajókról, motorokról, erdőtüzekről, vagy a
kirándulásukról, míg az anyám és Madame benn ültek a
hintaszékekben (anyám a Niagarás párnán), és nagy jóakarattal
megpróbáltak társalogni. Egyik sem tudott öt szónál többet a másik
nyelvén, és a kezdeti bonjour-ok után mindketten önkéntelenül is
felemelték a hangjukat, mintha két süket beszélgetne.
„II fait beau’2 – kiabálta az anyám, függetlenül attól, hogy milyen idő
is volt éppen, mire Madame kínosan vigyorgott, és azt válaszolta:
„Hogyan? Ja, il fait beau, oui, il fait beau, beau, oui.” Mikor is végre
abbahagyta, mindketten elkeseredetten gondolkozni kezdtek,
himbálódzva a hintaszékben.
„Ogy van?” – rikoltotta fel Madame, mire anyám, megfejtvén a
szavakat, azt válaszolta, hogy „Remekül, igazán remekül.” Aztán
megismételte a kérdést: „És Ön hogy érzi magát?” – de erre
Madame már nem is felelt, mindketten még mindig mosolyogva
lopva kipillantottak az ablakon, vajon nem jönnek-e már a férfiak,
hogy megszabadítsák őket.
Eközben apám átadta Paulnak a kertjéből hozott káposztákat vagy
a zöldbabot, amit Paul saját termésű paradicsommal vagy salátával
viszonozott. Miután ugyanaz nőtt mindkettőjük kertjében, ez a
zöldségcsere rituális jellegű volt; miután megtörtént, tudtuk, hogy a
látogatás hivatalosan véget ért.
 Madame most kavargatja a teáját, és sóhajtozik. Valamit szól
Paulnak, mire Paul azt mondja: – Az anyja nagyszerű asszony volt,
Madame azt mondja, milyen szörnyű, hogy ilyen fiatalon.
– Hát igen – válaszolom. Madame és az anyám körülbelül
egyidősek, a Madame-ról pedig senki sem állítaná, hogy fiatal, de az
anyám soha nem hízott el ennyire.
Meglátogattam a kórházban, ahová csak akkor engedte bevitetni
magát, amikor már járni sem bírt, ezt az egyik orvostól tudtam meg.
Heteken át titkolhatta a fájdalmait, abban az álomban ringatta az
apámat, hogy csak a szokásos fejfájásról van szó, az efféle
hazugság rá vall. Gyűlölte a kórházat és az orvosokat, biztosan attól
félt, hogy rajta fognak kísérletezni, csövekkel és tűkkel tartják majd
életben ameddig csak lehet, noha ők maguk is azt mondják,
menthetetlen; és ami azt illeti, minden így is történt.
Morfiumot adtak neki, mondta, hogy valami háló lebeg a szeme
előtt a levegőben. Nagyon sovány volt, és sokkal öregebb, mint
amennyire lehetségesnek gondoltam, még görbe, horgas orrán is
ráncos volt a bőr, a keze pedig: mint amikor a madár a karmával
kapaszkodik a faágba, olyan görcsösen behajlítva feküdt a lepedőn.
Csillogó, tágra nyitott szemmel bámult rám. Talán nem is tudta, ki
vagyok, nem kérdezte, miért mentem el, vagy hogy merre jártam,
habár egyébként sem kérdezte volna, mert, mint mindig, most is úgy
gondolta, hogy a személyeskedő kérdések durvák.
– Nem megyek el a temetésedre – mondtam. Közel kellett hajolnom
hozzá, mert az egyik fülére megsüketült. Azt akartam, hogy már
előre megértse és egyezzen bele.
– Sohasem élveztem őket – felelte szavanként tagolva. – Kalapot
kell viselni. Nem szeretem a likőrt. – A templomról vagy
koktélpartikról beszélt. Felemelte a kezét lassan, mintha csak vízben
mozogna, és végigsimított a feje búbján; egy kis csomóban felállt a
fehér haj. – Nem szedtem ki a hagymákat. Havazik odakint?
Az éjjeliszekrényén a virágok, a krizantémok mellett észrevettem a
naplóját; minden évben vezetett egyet. Mindig csak az időjárásról,
illetve az éppen aznap elvégzett munkáról írt: megjegyzések nélkül,
érzelemmentesen. Csak olyankor utalt rá, ha különböző éveket akart
összevetni, eldönteni, hogy késett-e vagy korai volt a tavasz, illetve
mennyire volt esős a nyár. Feldühített a napló látványa ebben az
alaktalan szobában, ahol teljesen értelmetlen volt, megvártam, míg
anyám lehunyja a szemét, és becsúsztattam a táskámba. Miután
kimentem, belelapoztam, gondoltam, talán van benne valami rólam,
de a dátumok alatt üresen maradtak a lapok, már hónapokkal ezelőtt
abbahagyta az írást.
– Tégy, ahogy a legjobbnak látod – mondta csukott szeme mögül. –
Havazik?
Még mindig himbálózunk. Szeretném Pault megkérdezni az
apámról, de hát neki kellene kezdeni, biztosan van valami híre
számomra. Talán szándékosan hallgat, vagy talán csak taktikázik,
megvárja, míg felkészülök. Végül megszólalok: – Mi történt vele?
Paul vállat von, – Csak úgy elment – feleli. – Egy nap
meglátogattam, az ajtó nyitva, a csónak a helyén, gondoltam, csak a
közelbe ment valahová, így vártam egy darabig. Másnap újra
elmentem, minden ugyanúgy, aggódni kezdtem, hogy hol is lehet.
Ezért írtam önnek. Nálam hagyta a maga postacímét és a kulcsokat,
bezártam a házat. Az autó itt van nálam. – Mutat hátra, a garázs
felé. Apám megbízott Paulban, szerinte Paul mindent fel tudott
építeni, illetve megjavított bármit. Egyszer egy hatalmas esőzés
három hétre összezárta őket, apám azt mondta, hogy ha valaki egy
vizes sátorban képes eltölteni három hetet egy emberrel, anélkül,
hogy kölcsönösen megölnék egymást, akkor az igazán jó ember.
Paul megvalósította az egyszerű életről alkotott saját eszményét; de
Paul beleszületett ebbe az anakronizmusba, nem ő választotta.
– A szigeten kereste? – kérdezem. – Ha a csónakok ott vannak,
akkor nem mehetett el a szigetről.
– Persze hogy megnéztem – feleli Paul –, a rendőrségnek is
szóltam, mentek is megnézni az út mentén, senki nem talált semmit.
A férje is szintén itt? – kérdezi csak úgy mellékesen.
– Igen, itt van – mondom, magam is átugorva a saját
hazugságomon. Arra gondol, hogy az ilyesmit egy férfinek kell
intéznie; Joe is megteszi beugró férjnek. A családi állapotommal van
a baj, természetesen azt hiszik, hogy férjnél vagyok. De íme a
bizonyság, rajtam a gyűrű, sohasem dobtam el, jól jön ez, ha szobát
ad ki az ember. Küldtem egy lapot a szüleimnek az esküvő után,
biztosan Paulnak is említették; de a válást persze nem. Ezt a szót
nem ismerik errefelé, nincs értelme, hogy felizgassam őket.
Várom Madame kérdéseit a gyerekről, felkészültem rá, éber
vagyok, majd azt mondom, hogy a városban hagytam, s ez igaz is,
csak éppen egy másik városban, jobban elvan a férjemmel, a volt
férjemmel.
De Madame nem hozza szóba, felemel egy újabb kockacukrot a
mellette levő tálcáról, és erre emlékeimben megjelenik előttem egy
kávézó, nem városi, hanem út menti, útban valahonnan vagy
valahová, valamiféle cél vagy találkozás felé. Lehántja a papírt a
cukorról, és beleejti a kockát a csészébe, beszélek, és a szája
elnéző mosolyra húzódik, ez még biztosan a gyerek előtt történt.
Mindketten mosolygunk, arra a savanyúuborka-szeletre gondolok,
amit a szendvics tetejére biggyesztettek. Kerek, történelmi
emléktábla egy szupermarket falán, vagy egy autóparkolóban,
felhívja a figyelmet egy egykoron itt állt épületre, ahol egyszer egy
csekély jelentőséggel bíró esemény történt, nevetséges. Ráteszi a
kezét az enyémre, gyakran megpróbálja, de könnyen elhárítható,
egyre könnyebben. Most nincs rá időm, átkapcsolok.
Kortyolok a teából, és hintázom, a lábamnál mocorog a kutya,
alattunk a tó vize felbodrosodik a megélénkülő szélben. Tehát az
apám egyszer csak eltűnt, felszívódott a semmibe. Amikor
megkaptam Paul levelét – „Az apja eltűnt, nem találja senki” nem
tudtam elhinni, de ma már úgy látszik, igaz.
A bejárati falon azelőtt egy barométer volt, kétajtós faház, egy férfi
és egy nő lakott benne. Jó idő esetén az asszony jött ki hosszú
szoknyában és kötényben az ajtaján, ha pedig beborult az ég, az
asszony bement, és a férfi jött ki fejszével a kezében. Amikor ezt
először elmagyarázták nekem, azt hittem, ők befolyásolják, és nem
csupán jelzik az időjárást. A házat kutatom a szememmel,
szükségem van valami előjelre, de semmi sincs ott.
– Azt hiszem, lemegyek a tóhoz – mondom.
Paul felemeli a kezét, tenyérrel kifelé.
– Már kétszer-háromszor is megnéztük.
De biztosan nem vettek észre valamit, érzem, hogy más, ha én
magam nézem meg. Talán mire odaérek, apám már visszatért,
akárhol is volt eddig, ott fog ülni a kunyhóban, és ránk vár.
 HARMADIK FEJEZET
Visszafelé, útban a motelhez, kitérőt teszek az áruház felé,
amelyikben feltételezhetően beszélnek angolul: szükségünk lesz
némi élelemre. Felmegyek a falépcsőkön egy pamacsszőrű korcs
mellett, akit egy ruhaszárító kötéllel kötöttek a korláthoz. Az
üvegajtónak BLACK CAT CIGARETTES feliratú kilincse van,
kinyitom, és belépek az áruházszagba, abba a megfoghatatlan
édeskés illatba, amit a becsomagolt tészták és az üdítőitalos
hűtőpultok árasztanak magukból. Egy ideig itt működött a
3
postahivatal, a DEFENSE DE CRACHER SUR LE PLANCHER
táblát a kormány címerével pecsételték le.
A pult mögött egy korombéli nő áll, de melltartó formálta keblekkel
és világosbarna bajuszkával, rózsaszín hálóval bekötött fején
hajcsavarókkal, bő nadrágban és ujjatlan jersey blúzban. Az öreg
pap minden bizonnyal elment, ő aztán ellenezte a nadrágot, a
nőknek hosszú, mindent takaró szoknyát és sötét harisnyát kellett
viselniük, a kezüket pedig eltakarni, ha a templomba mentek. A
rövidnadrág törvényellenes volt, így sokan leélték az életüket a tó
mellett anélkül, hogy megtanultak volna úszni, csak azért, mert
szégyelltek fürdőruhát venni.
A nő kíváncsian, de mosoly nélkül néz rám, és két, még mindig
Elvis Presley frizurás férfi – hátul kacsasegg és lazán hullámos háré
a homlok fölött –, abbahagyják a beszélgetést, és rám néznek; de
azért továbbra is rákönyökölnek a pultra. Elbizonytalanodom: talán
megváltozott a szokás, talán itt sem beszélnek már angolul.
– Avez-vous du viande hâché?4 – kérdezem, és elpirulok az
akcentusom miatt.
A nő grimaszt vág, aztán a két férfi is elhúzza a száját, nem nekem,
hanem egymásnak. Látom, hogy hibáztam, úgy kellett volna tennem,
mintha amerikai lennék.
– Amburger, hát persze, van rengeteg. Hányat adhatok? – kérdezi
a nő, ezúttal hanyagul megnyomva a h-t – mutatván, ő is ki tudja
ejteni, ha akarja. Határvidéken vagyunk.
– Egy fontot, nem inkább két fontot – válaszolom és még jobban
elpirulok, hogy ilyen könnyedén lelepleződtem, bolondot csinálnak
belőlem, és nekem nem áll módomban tudtukra adni, hogy a
tréfában én is benne vagyok. Egyet is értek velük, az ember beszélje
annak a vidéknek a nyelvét, ahol él. De ér nem itt éltem.
A húsvágó bárddal egy fagyott hústömbbe csap, leméri. „Dú lívra
5
?” – mondja, iskolai akcentusomat utánozva. A két férfi vihog.
Megvigasztalom magam azzal, hogy újra eljátszom a
kormányképviselőt, aki egyszer egy galéria megnyitásán volt jelen,
kézműipari kiállítás volt, csomózott faliképek, szőtt párnák, kő
reggelizőkészletek; Joe akart odamenni, így meg is sértődhetett,
hogy őt nem állították ki. A férfi valamilyen kultúrattassénak látszott,
talán nagykövet volt, és én megkérdeztem, hogy ismeri-e az
országnak ezt a részét, az én vidékemet, mire ő megrázta a fejét, és
azt mondta: „Des barbares, nem civilizáltak.” Ez akkor
felbosszantott.
Veszek egy szúnyogirtó sprayt a többieknek, meg néhány tojást,
szalonnát és kenyeret, vajat és különféle konzerveket. Itt minden
drágább, mint a városban, az emberek már nem nevelnek tyúkot, és
nem tartanak tehenet vagy disznót sem, mindezt termékenyebb
területekről importálják. A kenyér zsírpapír-csomagolásban van,
tranché.
Szeretnék kihátrálni az ajtón, nem akarom, hogy hátulról
bámuljanak rám, de rákényszerítem magam, hogy lassan kisétáljak.
Azelőtt csak egyetlen bolt létezett, az egyik ház előterében, és egy
szintén Madame nevű öregasszony vezette: az asszonyoknak sem
volt nevük akkoriban. A Madame khakiszínű, filléres cukorkákat
árult, melyeket nekünk nem volt szabad ennünk; azzal szerzett
tekintélyt magának, hogy csak egy keze volt. A másik karja lágy
rózsaszín csonkban végződött, akár az elefánt ormánya, és úgy
bontotta fel a csomagokat, hogy a csonk köré csavarta, és úgy tépte
el a madzagot. Ez a kézfej nélküli kar nekem maga volt a csoda,
legalább annyira talányos, mint Jézus. Tudni akartam, hogyan jött le
a keze (talán ő maga vette le), és hogy most hol van, és
legfőképpen, hogy az enyém is lejöhet-e így valaha, de sohasem
kérdeztem meg, féltem a válaszoktól. A lépcsőn lemenet próbálom
felidézni, hogy egyébként milyen volt az arca, de csak a rengeteg
cukrot látom elérhetetlenül az üvegtartóban, és a kart, amely olyan
megfoghatatlanul csodás, mint a szentek lábujja, vagy a korai
mártírok levágott darabjai, a szemek a tálon, az átszúrt mellek, a
szív az írással, mely villanykörteként világít a mellkasra festett szűk
résen át művészettörténeti könyvekben.
A többieket a BÁR-nak nevezett hűvös kis szobában találom, ők az
egyedüli vendégek. Hat sörös üveg és négy pohár van a
narancsszínű műanyag asztalukon. Egy májfoltos fiú ül velük,
ugyanolyan a frizurája, mint a két férfinek a boltban, csak éppen
szőke.
David int, amikor belépek: nagyon örül valaminek. – Igyál egy sört –
mondja. – Ez itt Claude, az ő apjáé ez az üzlet.
Claude mogorván elcammog, hogy sört hozzon nekem. Közvetlenül
a bárpult alatt van egy nyersen faragott, pirossal és kékkel pontozott
hal, valószínűleg pettyes pisztrángnak szánták, aki hátával tartja a
műmárvány pultot. A pult fölött van egy televízió, de most
kikapcsolták, vagy elromlott, mellette a szokásos csigavonalakkal
díszített, aranyozott keretben egy fákkal szegélyezett patak és egy
horgászé ember felnagyított fényképe. Más tájak utánzata ez,
délebbre eső területeké, amelyek maguk is utánzatok, az eredeti
valakinek a meghamisított emlékképe egy tizenkilencedik századi
angol úriember vadásztanyájáról, az a fajta, amelynek falát trófeák
díszítik, és a bútorzata szarvasagancsokból készült; Viktória
királynőnek volt ilyen garnitúrája. De hát ha ez kell az embereknek,
miért ne csinálnák?
– Claude azt mondja, hogy idén rosszul megy az üzlet – szól David
–, kifogták a halakat a tóból. Más tavakhoz mennek, Claude apja
szállítja őket a vízi repülőjével, jó, mi? De azt mondja, hogy
tavasszal egypár ember kiment oda egy nagy fenékhálóval, és ott
lenn van mindenféle fajta, igazán nagyok is; ezt jól kitervelték.
David tájszólásban beszél, tréfából csinálja, önmagát figurázza ki,
most úgy beszél, ahogy az ötvenes években, amikor miniszter akart
lenni, és házról házra járva bibliákat adott el, hogy átmenjen a
teológiai szemináriumon: „Hé, asszonyom, nem akar egy disznó
könyvet venni?” Bár most úgy látszik nem tudatosan csinálja, talán
Claude kedvéért teszi hogy mutassa, ő is a nép fia. De lehet, hogy
kommunikációs kísérlet, ezt tanítja esténként ugyanott, ahol Joe is
dolgozik; a Felnőttek Esti Iskolájában. David Felnőttek Tespedt
Iskolájának hívja, csak azért kapta meg az állást, mert azelőtt
rádióbemondó volt.
– Mi újság? – kérdezi Joe közömbös morgással, jelezve, hogy
jobban tenném, ha tartózkodnék mindenfajta reagálástól, bármi
történt is.
– Semmi – válaszolok. – Semmi új. – A hangszín nyugodt. Talán
ezért szeretett engem, valami oka bizonyára volt, habár nem tudom
felidézni első találkozásunkat, de mégis: egy áruházban történt,
néhány új kefét és hajlakkot vettem. Megkérdezte, hogy a környéken
lakom-e, és megittunk egy kávét, nem, én 7-upot ittam inkább.
Később elmondta, a hidegség hatott rá – ahogy ő nevezte –, amivel
levetettem a ruhadarabjaimat, és később aztán nagyon lassan
felvettem őket, mintha nem éreznék semmit. De én igazán nem
éreztem.
Claude visszatér a sörrel, megköszönöm, ránézek, az arca
feloldódik, aztán ismét formát ölt, úgy nyolcéves lehetett, amikor
legutóbb erre jártam; rozsdás dobozokban kukacokat árult lenn a
dokknál a horgászoknak. Kényelmetlenül érzi magát, tudja, hogy
felismertem.
– Szeretnék lemenni a tóra néhány napra – mondom Davidnek,
elvégre övé az autó. – Szeretnék körülnézni, ha nem bánod.
– Nagyszerű – feleli David –, én meg majd fogok egy nagy halat. –
Hozott magával egy kölcsön horgászbotot, bár előre
figyelmeztettem: nem biztos, hogy lesz alkalma használni, mert ha
az apám végül is előkerült volna, elmentünk volna anélkül, hogy
megtudta volna, hogy egyáltalán itt jártunk. Ha biztonságban lenne,
nem akarnám látni. Semmi értelme, soha nem bocsátottak meg
nekem, soha nem értették meg, hogy miért váltam el, bár szerintem
már a házasságomat sem értették, ami persze nem is meglepő,
miután én magam sem értettem. Bosszantotta őket, hogy olyan
hirtelen csináltam, hogy később leléptem, otthagytam a férjemet a
gyerekkel, ezt a vonzó, színes reklámfotót, amit akár be is lehetett
volna keretezni. Elhagyni a gyermekemet, ez volt a
megbocsáthatatlan bűn, hiába is próbáltam volna elmagyarázni,
miért is nem volt igazán az enyém. De elismertem, hogy buta
voltam, az eredmény szempontjából a butaság és a gonoszság
azonos, és számomra nincs mentség, soha nem is volt. Bezzeg a
bátyám, ő már a bűnök elkövetése előtt talált mentséget, ez így
mindjárt más.
– Istenem – szólt Anna –, David a nagy fehér vadásznak hiszi
magát. – Ugratja Davidet, mint mindig, de ő meg se hallja, felkel,
mert Claude bökdösi, hogy menjen már el az engedélyért, úgy
látszik, Claude az engedélyfelelős. David visszatér, szeretném
megkérdezni, mennyit fizetett, de olyan boldog, hogy nem akarom
elrontani az örömét. Claude is boldog.
Claude-tól megtudjuk, hogy Evans, aki a Kék Hold-motel
tulajdonosa, pénzért átvisz bennünket a tavon. Paul ingyen is
megtenné, fel is ajánlotta, de nem tartanám helyesnek, és egyébként
is biztos, hogy félreértené Joe formátlan szakállát, David bajszát
meg a Három Muskétás haját. Bár ez most ugyanolyan divat, mint a
kefefrizura, de Paul még azt hinné, hogy veszélyesek, vagyis
banditák.
David lassít az autóval a lehajtónál, két keréknyom, aztán egy
szikla középen végigkarmolja a kocsi alvázát. Az IRODA-feliratú
bódé előtt fékezünk, Evans épp ott van, nagydarab, szűkszavú
amerikai, kockás ingben, ellenzős sapkában és vastag kötött
kabátban, aminek egy sas van a hátán. Tudja, hogy merre lakik az
apám, az öreg vezetők mind ismerik itt az összes házat a tavon. A
szája sarkába tolja a cigarettacsikket, és azt mondja, öt dollárért
átvisz minket, tíz mérföldnyire; és másik ötért értünk is jön két nap
múlva reggel. Így még nappal visszamehetnénk a városba.
Természetesen ő is hallott az eltűnésről, de nem hozza szóba.
– Jópofa öreg fickó, mi? – mondja David, miután már kinn vagyunk.
Nagyon élvezi, azt hiszi ez a valóság: a gazdasági élet peremén
idős, őszülő emberek, egyenesen a Válság fotóalbumából. Négy
évet töltött New Yorkban, és politikussá lett, tanult valamit, talán a
hatvanas években, de már nem emlékszem pontosan, mikor. Nem
érdekel a barátaim múltja, de őket sem, bármelyikünknek lehetne
évekre emlékezetkihagyása, a többiek észre sem vennék.
 Amint David lefarol a Kék Hold kikötő végéhez, lerámoljuk a
holmikat, a ruhákat, a filmfelszerelést, a táskát, benne a
pályafutásommal, a fél tucat Piros Kalappal, amit a motelban vettek,
és a papírzacskónyi élelmet. Bemászunk a csónakba, korhadt,
fatestű motorcsónak; Evans elindítja a motort, aztán lassan
kiúszunk. A nyári üdülők kezdenek elszaporodni errefelé, terjednek,
mint a himlő, biztosan a betonút teszi.
David elöl ül Evans mellett. – Sok hal van errefelé? – kérdezi
közvetlenül, bizalmaskodóan, alattomosan. – Hát akad itt-ott, akad –
feleli Evans határozatlanul, aztán felbőgeti a motort, és már nem
hallok semmit.
Várok, amíg beérünk a tó közepére. A kellő pillanatban
hátrafordulok, mint azelőtt mindig, és ott a falu, egyszerre távol és
élesen, a visszahúzódó és csoportokban álló házacskák, a fehér
templom, amely a sötétlő fák ellentéteként világít. Már vártam ezt az
érzést, és most megjött: a honvágy a hely iránt, ahol sohasem éltem;
elég messze vagyok, a falu összezsugorodik, optikai csalódás, aztán
megkerülünk egy földnyelvet, s már mögöttünk van.
Hárman ülünk hátul, Anna van mellettem. – Ez jó – mondja a
motorzajt is átüvöltve –, jó egy kicsit kiszabadulni a városból – de
amikor odafordulok, hogy válaszoljak, látom, csorog a könny az
arcán, én meg elcsodálkozom, hogy miért, hisz ő mindig olyan
vidám. Aztán rájövök, hogy nem könny az, hanem csak cseperegni
kezdett az eső. Az esőköpenyek a ruhacsomagokban vannak, észre
sem vettem, hogy beborult. Úgy sem ázunk meg annyira, ezzel a
csónakkal csak egy félóra az út; régebben azokkal a nehezebb
hajókkal és egyszerűbb motorokkal két-három óra hosszat is tartott,
a széltől függően. A városban az emberek így szólnának az
anyámhoz: – Nem fél? És mi van, ha történik valami? – Arra
gondoltak, hogy mennyi időbe tellene, amíg elviszik egy orvoshoz.
Fázom, felhúzom a vállam: csöppek hullanak a bőrömre. A part
darabokra hullik, majd újra összeáll, amint elhaladunk mellette;
negyven mérföldnyire ide van egy másik falu, közben csak
kukoricások és alacsony dombok, amelyek kiemelkednek a vízből,
strandok, amelyek belenyúlnak, félszigetek, amelyek szigetekké
alakulnak át, szigetek és földszorosok, amelyek más tavakhoz
vezetnek. A térképen vagy egy légi felvételen a víz rajzolata olyan,
akár egy pók, de a csónakból csupán egy kis darabja látszik, az a
rész, ahol éppen vagyunk.
Szeszélyes ez a tó, az időjárás hirtelen változik, a szél gyorsan
feltámad, minden évben belefullad a vízbe néhány ember, túlterhelt
csónakok utasai vagy a részeg halászok, akik teljes sebességgel
futnak zátonyra, régi farönkdarabokra, amelyek csak részben
látszanak ki a vízből, a felszín alatt lebegnek, rengeteg maradt itt
belőlük még a fakitermelés idejéből, és idővel a tó szintje
megemelkedett. Könnyen eltéved az ember a kanyarulatokban, ha
nem jegyzi meg a felszín jellegzetességeit, így aztán most azokat
figyelem, a dóm alakú hegyet, a tetején elszáradt fenyőt, a sekély
vízben megakadt gallyakat, nem bízom Evansben.
De eddig a helyes irányba haladt, lassan az én területemre érünk,
két rövid kanyar és két gránitpart közötti szoroson át egy szélesebb
öbölbe érünk. A félsziget, a kiszögellés ugyanúgy ott van, a fák közt
a ház azonban nem látszódik, habár tudom, hogy merre van, apám
egyik vezérelve az álcázás volt.
A sziget csücskénél Evans bekanyarodik a csónakkal, és a
mólóhoz közeledve lassít. A móló ferde, minden télen elvisz belőle
valamennyit a jég, a víz meg alámossa és rohasztja, már annyiszor
hoztuk rendbe, hogy szinte valamennyi része más anyagból van, ez
az a móló, ahonnan a bátyám beleesett a vízbe, amikor megfulladt.
Apám építette, dróthálóval elkerített helyen tartották, nagy ketrec
vagy kis játszótér volt, rajta fák, hinta, sziklák és homokdomb. Túl
magas volt neki a kerítés ahhoz, hogy átmásszon rajta, de volt egy
kapu, és egy nap megtanulta, hogyan kell kinyitni. Anyám egyedül
volt otthon, kibámult az ablakon, figyelte, de már nem volt a
ketrecében. Csendes nap volt, még a szél sem fújt, és anyám hallott
valamit a víz felől. Lefutott a mólóhoz, de ott sem volt, aztán kiment
egészen a széléig, és lenézett. A bátyám a víz alatt, arccal felfelé,
nyitott szemekkel, eszméletlenül, lassan süllyedt lefelé,
levegőbuborékok jöttek a szájából.
Mindez még a születésem előtt történt, de olyan tisztán emlékszem
rá, mintha magam is láttam volna, és talán láttam is: hiszem, hogy a
meg sem született csecsemő is nyitva tartja a szemét, és átnézhet
az anyja hasfalán, akár a béka az üvegen.
 NEGYEDIK FEJEZET
Kirámoljuk a csomagjainkat, Evans eközben a motort piszkálja.
David fizet, Evans unottan elteszi a pénzt, aztán kifarol a csónakkal,
megfordul, és hirtelen eltűnik a szigetcsúcs mögött, s a hang is
morgássá csöndesedik, majd elhal, ahogy a távolság egyre nő
közöttünk. A tó ringatózik, a part mentén elülnek a hullámok, s nem
marad más, mint egy halvány, szivárványszínű benzinfolt, vörös,
rózsaszín és zöld. A levegő csendes, a szél elült, a tó tükre is
kisimult, ezüstfehér színű, és ma (sőt már hosszú ideje, évek óta)
először, nem ér el hozzánk a motorzaj, úgy csöng a fülem, és
bizsereg a testem a rázkódástól, mint amikor az ember lelép a
görkorcsolyáról.
A többiek céltalanul álldogálnak: úgy látszik, tőlem várják, hogy
megmondjam, mi következik. – Most felvisszük a holmikat –
mondom. Figyelmeztetem őket, hogy a szitáló, noha már enyhébb,
majdhogynem füstszerű esőtől csúszós a móló, a deszkák egyike-
másika elkorhadt, és veszélyes lehet.
Kiáltani szeretnék, hogy „Halló!”, vagy „Megjöttünk”, de nem
teszem, nem akarom hallani az ürességet.
Felemelek egy csomagot, és a mólóról a partra megyek, aztán
elindulok az ösvényen a kunyhó felé, megmászom a domboldalba
vágott lépcsőket, amelyeket széthasított, két oldalt karóként bevert
cédrusrönkök támasztanak meg. A ház homokdombra épült, amelyet
a visszahúzódó gleccser vájt a szigeten, csupán néhány centi
termőföld és gyér növényzet köti meg. A tó felőli oldalon durva
szemcsés homokos a talaj és omlik; a tűzhely kövei és a faszén,
amit még az első ittlétükkor használtak, mikor sátorban laktak, már
régen eltűntek; a szélső fák fokozatosan kidőlnek, amelyekre még
úgy emlékeztem, hogy állnak, már meghajlottak. Vörösfenyők, hámló
kérgűek, a felső ágakon tűlevelek. Az egyikre jégmadár telepedett,
és szaggatott ébresztőóra-kiáltását hallatja; a sziklákon fészkelnek,
üreget ásnak a homokba, ezzel is siettetik az eróziót.
A drótkerítés még mindig itt van a ház előtt, habár az egyik vége
már majdnem a szakadék fölé nyúlik. Sohasem bontották le, még a
hinta is megvan időkoptatta, foszladozó, megereszkedett kötelekkel.
Megőrizni valamit, amire nincs többé szükség – ez igazán nem rájuk
vall, talán az idelátogató unokákat várták. Apám nagy családra
vágyott, olyanra, mint Paulé, házakra és körülötte sorakozó
utódokra. A kerítés élő szemrehányás, az én vétkemre mutat.
De hát nem hozhattam ide a gyereket, sohasem tartottam igazán a
sajátomnak, még csak nevet sem adtam neki a születése előtt,
ahogy azt egyébként elvárják az embertől. A férjemé volt, ő
kényszerítette rám, s mindvégig, amíg növekedett bennem, úgy
éreztem, mintha inkubátor lennék. Megszabta, hogy mit ehetek,
kimérte az adagokat, etetett; önmaga másodpéldányát akarta, és
miután megszületett, rám nem volt szükség többé. Habár bizonyítani
nem tudnám mindezt, mert okosan egyre csak azt hajtogatta, hogy
szeret.
A ház kisebb lett, mert (mint rájöttem) a környező fák megnőttek.
Kilenc év alatt meg is szürkült, akár a haj. A cédrusrönkök állnak,
ahelyett, hogy feküdnének, a függőleges rönkök rövidebbek, és így
könnyebb is egy embernek megfogni. A cédrus nem a legjobb
fafajta, gyorsan szétrohad. Egyszer azt mondta az apám: „Nem azért
építettem, hogy örökké tartson” – és akkor azon gondolkoztam,
vajon miért nem? Miért nem úgy építette?
Azt reméltem, hogy az ajtó nyitva lesz, de rajta van a lakat,
ahogyan Paul hagyta. A szatyromból kibányászom a kulcsot, amit
átadott, és óvatosan közelítek: bármit is találok odabenn, az
valamilyen nyom lesz. Mi van, ha azután jött vissza, hogy Paul
bezárta az ajtót, és nem tudott bemenni? De hát más módon is be
lehet jutni, betörhette volna az ablakot.
Joe és David megérkeznek a többi csomaggal meg a sörrel.
Mögöttük jön Anna az én táskámmal és a papírzacskóval, megint
énekel, a „Mockingbird Hill”-t.
Kinyitom a faajtót és mögötte az üvegajtót, alaposan körülnézek a
szobában, aztán belépek. Kék viaszosvászonnal letakart asztal, egy
pad, egy másik pad, ami voltaképpen egy fal mellé épített
fémkeretes faláda, vékony matracos ülőkével, széthajtva ágyként
használható. Ez volt azelőtt az anyánké: akár egész nap
mozdulatlanul feküdt egy barna pokróccal betakarva, az arca fakó és
összeaszott volt. Suttogva beszéltünk, olyan másnak látszott
ilyenkor, és azt sem hallotta, ha szóltunk hozzá, de másnap újra
olyan volt, mint mindig. Bíztunk az erejében, hogy felgyógyul
bármiből: a betegségeit nem vettük komolyan, hanem természetes
állapotának tartottuk, akár a selyemgubók létezését. Csalódtam
benne, amikor meghalt.
Minden a helyén van. Vízcseppek hullanak a fáról a tetőre.
Bejönnek utánam. – Itt éltél? – kérdi Joe. Szokatlan tőle, hogy
bármi velem kapcsolatos dologról érdeklődjön: nem tudnám
megmondani, hogy elégedett-e vagy kedvetlen. Odamegy a falon
lógó hócipőkhöz, és leemel egyet, csakhogy a kezével csináljon
valamit.
Anna lerakja a zöldséget az asztalra, és karba teszi a kezét. –
Furcsa lehetett – mondja. – Így elzárva mindentől.
– Nem – felelem. Számomra természetes volt. – Attól függ, hogy
mihez van szokva az ember – szól David. – Szerintem kellemes. –
De azért nem biztos benne.
Van még két szoba, gyorsan kinyitom az ajtókat. Mindkettőben ágy,
polcok, szögeken lógó ruhák: kabátok, esőköpenyek, mindig itt
felejtettük őket. Egy szürke kalap, több is volt neki. A jobb kéz felőli
szobában egy térkép van a falra szögezve a környékről. A másik
szobában néhány kép, vízfestmények, most ismerem fel, hogy én
festettem őket tizenkét vagy tizenhárom éves koromban; a tény,
hogy elfeledkeztem róluk, kellemetlenül érint.
Visszamegyek a nappaliba. David ledobta a csomagját a földre, és
elterült az ülőkén. – Krisztusom, én megszűntem – mondja. – Valaki
nyisson nekem egy sört! – Anna visz neki egyet, mire ő megpaskolja
a fenekét, és azt mondja: – Ezt szeretem, ezt a kiszolgálást. – Anna
magának is, nekünk is elővesz egy-egy sört, aztán leülünk a padra,
és megisszuk. Most, hogy már nem mozgunk, hideg a kunyhó.
Az igazi illat: cédrus– és fafűtéses kályha, meg kátrány, ami az
egerek ellen a rönkök közé gyömöszölt kócból árad. Felnézek a
plafonra, a polcokra: a lámpa mellett egy kupac papír, talán éppen
ezeken dolgozott, mielőtt történt valami, mielőtt elment. Talán van
számomra egy jegyzet, egy üzenet, egy végrendelet. Anyám halála
óta egyre csak ezt vártam, valamilyen értesítést, nem pénzt, hanem
egy tárgyat, egy emléket. Egy darabig napjában kétszer is
odamentem a postaládámhoz, egyedül azt a címemet adtam meg
nekik, de semmi sem érkezett, talán nem volt rá ideje.
Nincs piszkos edény, nincsenek elszórt ruhadarabok, nincs
bizonyíték. Nem olyan ez a ház, mint amelyben egész télen át lakott
valaki.
– Mennyi az idő? – kérdezem Davidtól. Felemeli az óráját:
majdnem öt óra van már. Az én dolgom hogy megszervezzem a
vacsorát, elvégre ez valamiképpen az én otthonom, ők az én
vendégeim.
A tűzhely mögötti dobozban van aprófa és néhány fehér
nyírfadarab: a fertőzés az országnak ebbe a részébe még nem jutott
el. Megtalálom a gyufát, és letérdelek a tűzhely elé, már majdnem
elfelejtettem, hogyan is kell csinálni, de a harmadik vagy a negyedik
gyufa után sikerül végre begyújtanom.
Leveszem a kerek zománcos tálat a szögről, meg a nagykést.
Figyelnek: egyikük sem kérdezi, hová megyek, habár Joe idegesnek
látszik. Talán arra számított, hogy hisztériázni fogok, és most azért
aggódik, mert egyáltalán nem tettem. – A kertbe megyek – szólok,
hogy megnyugtassam őket. Tudják, merre van, láthatták, amikor
bejöttek a tó felől.
Fű nő az ösvényen és a kapu előtt; egyhónapnyi magas a gaz.
Máskor néhány óra alatt kitépkedném őket, de most nem érdemes,
úgyis csak két napig maradunk.
Békák ugrálnak a lábam elől mindenfelé, szeretnek itt lenni, közel a
tóhoz, sár van, átázott a vászoncipőm. Szedek néhány salátalevelet
azokból, amelyek még nem virágzottak ki, és nem lettek keserűek,
aztán kihúzok egy hagymát, letépem a laza barna héját a fejről,
fehér és szemszerű.
Átrendezték a kertet, azelőtt törökbab futott fel a kerítés egyik
oldalán. Virágai mindennél pirosabbak voltak, mint ami a kertben
nőtt, kolibrik szálltak közé, lebegtek, s szárnyaik csak foltoknak
látszottak. A hüvelyek, amelyeket túl sokáig hagyott ott az ember,
megsárgultak, és felpattantak az első fagy után. Belül voltak a
szemek, bíborfeketék és ijesztőek. Tudtam, hogy ha szerezhetnék
és megtarthatnék magamnak egypárat, mindenható lehetnék, de
később, amikor elég magas voltam, hogy végre elérjem őket, már ez
sem segített. Nem volt elképzelésem, mihez is kezdenék a
megszerzett erővel: ha ugyanolyan lettem volna a
mindenhatóságommal, mint a többiek, gonosz lettem volna.
A répasorhoz érek, és kiszedek egy répát, de nem egyelték ki őket
rendesen, ágas-bogasak és vastagok. Levágom a hagyma és a répa
levelét, és a szeméthalomra dobom, aztán beteszem a zöldségeket
a tálba, és visszaindulok a kapu felé, összeadom az időt, az egyre
növekvő időt a fejemben. Június közepén biztosan itt volt, nem
mehetett el régebben.
Anna a kerítésen kívül áll, utánam jött, hogy megkeressen. – Hol a
budi? – kérdezi. – Bepisilek.
Az ösvény elejéhez viszem, és előreküldöm.
– Jól vagy? – kérdezi.
– Persze – felelem, a kérdés meglep.
– Sajnálom, hogy nem találtuk itt – mondja szomorúan, miközben
úgy bámul rám a zöld szemével, mintha ez az ő bánata lenne, az ő
katasztrófája.
– Nincs semmi baj – mondom megnyugtatóig –, csak menj előre
egyenesen az ösvényen, és megtalálod, bár elég messze van –
nevetek –, el ne tévedj.
Leviszem a tálat a mólóhoz, és megmosom a zöldségeket a tóban.
Alattam a vízben egy pióca úszik, a jófajta, amelyiknek piros pöttyök
vannak a hátán, úgy hullámzik, akár egy szalag, amit az egyik végén
lengetnek. A rosszfajta szürke és sárga foltos. A bátyám találta ki
ezeket az erkölcsi megkülönböztetéseket, bizonyos esetekben szinte
már a rögeszméjévé vált, biztos a háborúban szedte össze.
Mindenből kell hogy jóféle és rosszféle is legyen.
Megfőzöm a hamburgereket, eszünk, aztán elmosogatom az
edényeket a csorba mosogatóban, Anna törölget; már majdnem
teljesen besötétedett. Kiveszem az ágyneműt a falipadból, és
megágyazok magunknak, Anna megcsinálhatja a sajátjukat. Ő
biztosan a nagyszobában aludt a heverőn.
Nincsenek hozzászokva, hogy sötétedéskor lefeküdjenek, és ma
már én sem. Tartok tőle, hogy unatkozni fognak, mert nincs se
televízió, se más, valami szórakozás után kutatok. Egy doboz
dominó, egy pakli kártya, ezek az összehajtogatott takarók alatt
voltak. A hálószobákban a polcokon rengeteg olcsó kiadású könyv
van, főleg detektívregények, szórakoztató olvasmányok. Mellettük
szakmai könyvek vannak fákról és más kézikönyvek: Ehető
növények és gyökerek, A műlégy rögzítése, A közismert
gombafajták, Fakunyhó építése, Madarak kézikönyve, Lássuk a
fényképezőgépet, azt hitte, hogy a megfelelő kézikönyvekkel az
ember mindent meg tud csinálni egyedül; és a komoly könyveinek
rejtekhelyén: Jakab király bibliája, amelyről azt állította, hogy
irodalmi értékeiért élvezte, egy gyűjteményes Robert Burns kötet,
Boswell Élet-e, Thomson Évszakok-ja meg válogatások Goldsmithtől
és Cowpertől. Az általa tizennyolcadik századi realistáknak
nevezetteket csodálta: úgy gondolt rájuk, mint akik kitértek az ipari
forradalom rontása elől, és felfedezték az arany középutat, a
kiegyensúlyozott életet, biztos volt benne, hogy mindannyian
organikus gazdálkodást folytattak. Sokkal később egészen
meghökkentett a felfedezés, valójában a férjemtől tudtam meg, hogy
Burns alkoholista, Cowper őrült, doktor Johnson mániákus
depressziós, Goldsmith pedig koldus volt. Thomsonnal is volt valami
baj, „üldözött” volt a terminus, amit használt. Ezután jobban
szerettem Őket, mert nem voltak eszményképek többé.
– Meggyújtom a lámpát – szólok –, és akkor olvashatunk.
De David közbevág: – Ugyan, minek olvassunk, amikor azt a
városban is megtehetjük? – Tranzisztoros rádiójának keresőjével
babrál, de nem tud semmit befogni, csak zajokat meg egy
hangfoszlányt, valószínűleg ki– meg beúszó zene meg valami halk,
franciául suttogó hang. – A francba! – mondja. – Meg akarom tudni
az eredményeket! – Baseballra gondol, szenvedélyes szurkoló.
– Bridzselhetnénk – javaslom, de senkinek sincs kedve.
Egy kis idő múlva David szólal meg: – Nos, gyerekek, ideje, hogy
előszedjük a füvet. – Kinyitja a zsákját, és kutat benne, aztán Anna
azt mondja: – De süket egy helyre raktad, mindig ott keresik először.
– A fenekedbe – mondja David Annára mosolyogva –, ott néznék
meg először, jól belemarkolnak, ha meglátnak egyet. Ne aggódj
tudom, hogy mit csinálok !
– Néha kétlem – feleli Anna.
 Kimegyünk, aztán le a mólóra, és ülünk a nedves fán, figyeljük a
naplementét, füstölünk egy kicsit. Nyugat felé a felhők sárgák és
szürkék, halványulnak és a tiszta égbolton tőlünk délkeletre feljön a
hold.
– Ez nagyszerű – mondja David –, jobb, mint a városban. Bárcsak
kidobhatnánk innen a fasiszta disznó jenkiket, meg a kapitalistákat,
akkor remek kis ország lehetne ez. De akkor ki maradna?
– Te jó isten – szól Anna –, ne kezdd már megint!
– Hogyan? – kérdezem. – Hogyan rúgnád ki őket?
– Beszervezném a hódokat – feleli David –, darabokra kell rágni
őket, ez az egyedüli megoldás. Megy a jenki részvényügynök a Bay
Streeten, a hódok pedig meglesik, ráugranak egy telefonoszlopról,
ham-ham, és vége az egésznek. Láttad a legújabb nemzeti zászlót?
Kilenc hód lepisil egy békát.
Régi és rossz vicc, de azért nevetek. Egy kis sör, egy kis edény,
néhány vicc, egy kis politizálgatás, az arany középút; mi vagyunk az
új burzsoázia, akár egy szalonban is ülhetnénk. Mindazonáltal
örülök, hogy itt vannak velem, nem szeretnék egyedül lenni, ha
elragadna az elveszettség, az üresség érzete, ők elűznék.
– Észrevettétek – kérdezi David – hogy ezt az országot elhullott
állatok tetemén alapították? Elpusztult halak, kimúlt fókák és
történelmileg halott hódok; olyan a hód ebben az országban, mint a
feketék az Egyesült Államokban. Sőt, New Yorkban ezt most
káromkodásként használják, hód. Azt hiszem, ez nagyon jellemző. –
Felül, és rábámul az alkonyi sötéten keresztül.
– Nem vagyunk a diákjaid – mondja Anna –, feküdj vissza.
David feje Anna ölében nyugszik, simogatja a homlokát, látom
amint a keze mozog előre-hátra. Anna mondta, hogy kilenc éve
házasok, körülbelül ugyanakkor kötöttek házasságot, mint én, de ő
öregebb nálam. Valami különleges módszerük, receptjük lehet,
valami olyan tudás, amit én elvétettem, de lehet, hogy csak rosszul
választottam. Gondoltam, hogy anélkül, hogy én bármit is tennék az
ügyben, egy pár egyik része leszek; két összekapcsolt ember, akik
egyensúlyozzák egymást, akár fából faragott férfi és nő a
barométerházban, ott Paulnál. Eleinte jó is volt, de miután
hozzámentem, elvett, aláírtuk a papírtörvényt, megváltozott. Még
most sem értem, hogy egy aláírás miért változtatna meg bármit is,
de ő kezdett elvárni bizonyos dolgokat, elégedett akart lenni.
Továbbra is csak együtt kellett volna aludnunk és ennyiben maradni.
Joe átölel, megfogom az ujjait. Látom a fekete-fehér vontatóhajót,
ami azelőtt ott volt a tavon, szélesebb volt, mint egy ladik, lassan
vontatta a rönkrudakat lefelé a gáthoz, mindig integettem neki, ha
elmentünk mellette a csónakunkkal, a férfiak pedig visszaintegettek.
Volt rajta egy kis házikó ablakokkal és kéménnyel a tetején; itt laktak.
Úgy éreztem, hogy így lehet a legjobban élni, egy lebegő házban,
amiben minden szükségeset magaddal vihetsz, és még néhány
embert, akiket szeretsz, s ha máshová akarnál menni, mi sem
egyszerűbb ennél.
Joe előre-hátra billeg, hintázik, ez talán azt jelenti, hogy boldog.
Újra feltámad a szél, végigsimít rajtunk a levegő, egyszerre hideg és
meleg, változó hőmérsékletű, a hátunk mögött a fák mozgatják
leveleiket, hullámzik a hang, a vízen jeges fény tükröződik, cinkhold,
amely kis hullámokon törik meg. Dallamtalan hang, a borzongástól
egyenként feláll a hátamon a szőr, a visszhangok mindenfelől
visszaérnek, körbevesznek minket, minden visszhangzik.
 ÖTÖDIK FEJEZET
Madárdalra ébredek. Napkelte előtt van, a városban ilyenkor még
nem indul meg a forgalom, habár megtanultam ezt is átaludni.
Azelőtt tudtam a fajtákat; hallgatózom, cseng a fülem,
összemosódnak a hangok. Ők ugyanazért énekelnek, amiért a
teherautók dudálnak, kinyilvánítják területeiket – kezdetleges
nyelven. Nyelvészetet kellett volna tanulnom művészet helyett.
Joe is félig ébren van, és nyöszörög magában, a lepedő
csuklyaként borul a fejére. Felhúzta a takarót az ágy végéből,
sovány lábszárai kilógnak, lábujjai olyanok, mint a zsákban
kicsírázott krumplik. Kíváncsi vagyok, vajon emlékezni fog-e arra,
hogy még sötét volt, amikor felkeltett, felült, és azt kérdezte: „Hol
vagyunk?” Minden alkalommal így tesz, ha új helyen vagyunk. Nincs
semmi baj – felelem –, én vagyok itt – és habár azt kérdezte:
„Kicsoda? Kicsoda?” – ismételgetve, akár egy bagoly, mégis
megengedte, hogy visszafektessem az ágyba. Ilyenkor félek
hozzáérni, összetéveszthet rémálmainak ellenséges alakjaival, de
lassanként bízni kezd a hangomban.
Vizsgálom arcát, szemhéját, orrát, a bőre fakó, mintha csak
pincében élt volna, amiként éltünk is; a szakálla sötétbarna,
majdnem fekete, folytatódik a nyaka körül, és aztán a lepedő alatt
elvegyül a szőrrel a hátán. A háta szőrösebb, mint a legtöbb férfié,
meleg érzést kelt, olyan, mint a teddymackó bundája; amikor ezt
megmondtam neki, méltósága elleni sértésként fogta fel.
Megpróbálom eldönteni, vajon szeretem-e vagy sem. Ez amúgy
nem lenne érdekes, de mindig vannak olyan pillanatok, amikor a
kíváncsiság fontosabb nekik a békénél, és szükségük van rá, hogy
megkérdezzék, habár Joe eddig még nem tette. Jobb, ha az ember
előre felkészül a válasszal: mindegy, hogy aztán kitér-e a válasz elől,
vagy keményen belevág, és megmondja az igazat, de legalább nem
éri váratlanul. Összefoglalom, rendszerezem előnyeit és hátrányait:
jó az ágyban, jobb, mint az elődje, szeszélyes, de nem sok vizet
zavar, megfelezzük a lakbért, nem beszél sokat, és ez nagy előny.
Amikor felajánlotta, hogy költözzünk össze, egy percig sem
haboztam. Még csak nem is volt igazi döntés, inkább olyasmi, mint
amikor egy aranyhalat vagy cserepes kaktuszt vesz az ember, nem
azért, mert akar egyet, hanem mert véletlenül éppen a boltban jár, és
látja, hogy ki vannak téve a pultra. Kedvelem, jobb vele, mint
nélküle, habár jobb volna, ha többet is jelentene. Tény, hogy nem
szomorít el: a férjem óta ő az első. A válás olyan, mint az amputálás:
túléled, de kevesebb lettél.
Egy darabig nyitott szemmel fekszem. Ez volt az én szobám; Anna
és David a térképesben alszanak, ebben a képek vannak. Egzotikus
ruhájú hölgyek a homlokukba lógó virsliloknikkal, felfújt piros
szájúak, a szempillájuk akár a fogkefe sörtéje; tízévesen hittem a
varázslatokban, mint valamiféle vallásban, s ezek voltak az ikonjaim.
A kezük meg a lábuk természetellenes divatmodellpózokban, egyik
kesztyűs kezük a csípőjükön nyugszik, a lábukat előrenyújtják.
Hegyes orrú és tűsarkú cipőt viselnek, meg pánt nélküli felső ruhát,
mint amilyeneket Rita Hayworth hord, és balerinaszoknyát, amelyet
flitter helyett pacák díszítenek. Nem rajzoltam jól akkoriban, valami
hiba van az arányokkal, a nyak túl rövid, a vállak viszont hatalmasak.
Biztosan a városi papírbabákat utánoztam, karton filmcsillagokat,
mint Jane Powell és Esther Williams, akiknek kétszeres fürdőruhát
nyomtattak testükre, kivágható ruhatáruk volt, amely estélyi ruhákból
és áttetsző hálóingekből állt. Szürke pulóveres, fehér blúzos,
rózsaszín csatokkal megtűzött hajú kislányok játszottak velük:
iskolába vitték őket, és hencegtek velük a szünetben,
nekitámasztották őket az omladozó téglafalnak, lábukat a hóba
dugták, persze a papírruha nem véd meg a jeges széltől; táncos
összejöveteleket, ünnepségeket és megszámlálhatatlan mennyiségű
új ruhát találtak ki nekik – kimerítő robot volt a játék.
A képek alatt, az ágy lábánál, egy szürke bőrdzseki lóg egy szögön.
Piszkos, a bőr töredezett és foszladozik. Nézem egy darabig és
rájövök: valaha az anyámé volt, napraforgómagot tartott a
zsebeiben. Azt hittem, nincs már meg, nem kellene itt lennie, apám
kidobhatta volna a temetés után. A halottakkal el kellene temetni a
ruháikat is.
Átfordulok, és Joe-t odébb tolom a falhoz, úgy, hogy
összegömbölyödhessek.
Később újra felriadok, Joe már teljesen ébren van, kimászott a
takaró alól. – Már megint beszéltél álmodban – mondom neki. Az az
érzésem, hogy álmában néha többet beszél, mint ébren.
Mormog valamit: – Éhes vagyok. – Aztán: – És mit mondtam?
– Amit szoktál. Azt kérdezted, hol vagy és én ki vagyok. –
Szeretném tudni, mit álmodott, azelőtt én is álmodtam, de
mostanában már nem.
– Hát ez elég unalmas – mondja. – Ennyi volt az egész?
Hátradobom a takarókat, és lábam a padlóra eresztem, ez felér egy
kisebb próbatétellel, mert még nyár közepén is hidegek errefelé az
éjszakák. Amilyen gyorsan csak tudok, felöltözöm, és kimegyek
tüzet rakni. Anna még mindig ott van ujjatlan nylon hálóingben és
mezítláb, áll a homályosan sárgás tükör előtt. Egy cipzáras
piperetáska van előtte a polcon, festi magát. Eszembe ötlik, hogy
még sohasem láttam festék nélkül; rózsáitól megfosztott arccal és a
kihúzás nélküli szemmel furcsán kopottnak látszik, akár egy elnyűtt
baba; neki az álarca a természetes. A karján hátul megereszkedett a
bőr.
– Erre itt igazán nincs szükséged – szólok úgyse veszi észre senki.
– Az anyám szavai, ő mondta nekem egyszer tizennégy éves
koromban; nézett rám kétségbeesetten, amint Tango Tangerinnel
rúzsoztam a számat. Mondtam neki, csak gyakorlom, hogy kell.
Anna halkan azt feleli: – Nem szívesen lát engem festék nélkül. –
És aztán önmagának is ellentmondva: – Egyáltalán nem tudja, hogy
festem magam. – Értem én, miféle ravasz csel ez; vagy lehet, hogy
szinte vallásos buzgalom: minden reggel ki kell kúsznia az ágyból,
még mielőtt David felébredne, és este csak lámpaoltás után fekhet le
ő is. Talán David nagyvonalúan hazudik, de lehet, hogy Anna festi és
mázolja magát olyan ügyesen, hogy nem veszi észre.
Míg a kályha bemelegszik, kimegyek, először fel a budihoz, aztán
le a tóhoz, hogy leöblítsem az arcom meg a kezem, aztán a
hűtőgéphez, amely nem más, mint egy fém szemetesedény a földbe
ásva, rajta egy fehér mosómedvebőr tető és egy nehéz fafedő.
Amikor a vadőrök évente egyszer megérkeztek a rendőrségi autón,
sohasem hitték el, hogy nincs jégszekrényünk, mindenfelé eldugott,
engedély nélkül kifogott halak után kutattak.
Tojásokat veszek ki; a szalonna egy üvegtartályban van a ház alatt,
szellőzik, de mégis védve van a legyek és az egerek ellen. Egy
telepes házában ezek gabonaveremként és húsfüstölőházként
szolgálnak; az apám az ilyen hétköznapi dolgokban mindig kitalált
valamit.
Beviszem az ételt, és nekilátok reggelit készíteni, Joe és David már
felkeltek, Joe a fal melletti padon ül álmos arccal, David pedig a
képét vizsgálgatja a tükörben.
– Csinálhatok neked forró vizet, ha borotválkozni akarsz– ajánlom,
de válaszképpen csak fintorog, és megrázza a fejét.
– Á – mondja növesztek egy kis szakállat.
– Nehogy megnöveszd! – szól közbe Anna. – Nem szeretem, ha
szakállasan megcsókol, egy pinára emlékeztet. – Szája elé kapja a
kezét, mint aki megrémült. – Hát nem szörnyű?
– Badar beszéd, asszony – feleli David –, kultúrálatlan és
közönséges vagy.
– Tudom. Mindig is ilyen voltam.
Pergő kis komédia, Joe és én vagyunk a közönség, bár Joe még
mindig nincs jelen, elmerült önmagába, ahol is idejének legnagyobb
részét tölti, én meg a tűzhelynél állok, megforgatom a
szalonnadarabokat, nem tudok rájuk figyelni, úgyhogy abbahagyják.
Lehajolok a tűzhely elé, és kinyitom a sütő ajtaját, hogy a szén
fölött megpirítsam a kenyeret. Nincsenek többé durva szavak,
közömbössé váltak, egyszeri beszédelemek, de mégis felidéződik
bennem az a furcsa érzés, amely akkor lett úrrá rajtam, mikor
rájöttem, hogy a szavak egy része durva, és csak a maradék tiszta.
A franciában a vallással kapcsolatos szavak a durvák, minden
nyelvben azok a legrondábbak, amelyektől a legjobban féltek, így
például az angolban a testrészek, amelyek még Istennél is
rémisztőbbek voltak. Jézus Krisztust is szájára vehette az ember, de
ezzel a dühét vagy felháborodását fejezte ki. Én úgy ismerkedtem
meg a vallással, mint a gyerekek akkoriban a szexszel, nem a
csatornában, hanem a kavicsos-betonozott iskolaudvaron a rendes
iskolaév téli hónapjai alatt. Csoportokba gyűltek, tartották egymás
egyujjas kesztyűbe bújtatott kezét, és suttogtak. Azzal ijesztgettek,
hogy van egy halott ember az égben, aki minden tettemet figyeli,
mire én úgy álltam rajtuk bosszút, hogy megmondtam, hogyan
születik a gyerek. Néhányuknak a mamája panaszkodva felhívta az
enyémet, habár az az érzésem, hogy ez engem jobban felkavart,
mint őket, ők nem hittek nekem, de én hittem nekik.
A pirítós, a szalonna is elkészült, tányérokra szedem, aztán a zsírt
a tűzre öntöm, a kezemet pedig elkapom a fellobbanó láng elől.
Reggeli után David megkérdezi: – Mi a napirend? – Azt válaszolom,
hogy szeretném végigkutatni azt az ösvényt, amely fél mérföldnyire
fut a parttól, talán ezen indult el fáért az apám. Volt egy másik
ösvény is visszafelé, közel a mocsárhoz, de ez a bátyámé volt, és
persze titkos, ma már biztosan járhatatlan.
A szigetet nem hagyhatta el, mindkét csónak a fészerben van, az
alumínium motorcsónakot egy fához láncolták a stégnél, a
benzintartályok pedig üresek.
– Akárhogyis – szólok –, csak két helyen lehet, vagy a szigeten,
vagy a tóban. – Az eszem rögtön megcáfol: lehet, hogy valaki
felvette és átvitte a faluba, a tó túlsó oldalára, így teljesen el lehet
tűnni, lehet, hogy egyáltalán nem is volt itt a télen. De ez csak
mellébeszélés, nem egyedülálló eset, hogy egy férfi eltűnik a
sűrűben, tucatszor is megesik minden évben. Mindössze egy apró
hibán múlik, például túl messzire megy télen a háztól, hirtelen
hóvihar támad, vagy tavasszal kificamítja a lábát úgy, hogy nem tud
továbbmenni, és a feketelegyek végeznek vele, bemásznak a ruhája
alá, csupa vér lesz, és egy nap alatt megbomlik az elméje. Ezt
azonban nem tudom elhinni, túl sokat tudott, és túlságosan is óvatos
volt.
Davidnek átadom a hosszú kést, nem tudom, az ösvény milyen
állapotban lesz, talán csapást kell vágnunk. Joe viszi a fejszét.
Mielőtt elindulnánk, bekenem a csuklójukat és a bokájukat rovarölő
szerrel, aztán a magamét is. Azelőtt engem már nem csíptek a
szúnyogok, annyira összemartak, de az az idő elmúlt: a lábamon és
a testemen ott vannak az éjszakai viszkető, rózsaszín pöttyök. Az
északi szerelem hangjai: egy cuppanás, egy csattanás.
Borús az idő, alacsonyan vannak a felhők, gyenge szél fúj délkelet
felől, lehet, hogy később esni fog, de az is lehet, hogy elkerül minket.
Nyakig érő vadmálnavesszőkkel tarkított füves részen haladunk a
kert és a tó között, a tűzrakóhely és a trágyadomb mellett. Ki kellett
volna ásnom a szemetet, hogy meglássam, milyen régi, és van egy
verem is, ahol az eltüzelt konzervdobozokat zúzzuk össze és terítjük
el, aztán betemetjük, ezt is kiáshattam volna. Íme az apám, mint
archeológiai probléma.
Már az erdőben járunk; az első szakasz viszonylag nyitott, habár itt-
ott hatalmas, simára fűrészelt farönkök mellett haladunk el, ezek a
facsonkok még a fairtás előttről maradtak itt. A fákat már soha többé
nem hagyják olyan magasra nőni, kivágják őket, amint értékessé
válnak, a nagy fa olyan ritka, akár a bálna.
Sűrűsödik az erdő, és én a bevágásokat figyelem, amelyek még
tizennégy év után is látszódnak; a fák duzzadó peremet növesztettek
a seb köré, olyan, mint egy vékony heg.
Mászni kezdünk, a férjem ismét utolér, afféle rövid jelenés
következik, keretes emlék: csupasz falon kristálytiszta kép. Nevének
kezdőbetűit írja kerítésre elegáns csillagvonalakkal, csak hogy
mutassa nekem, szépírást is tanított. Vannak más monogramok is a
kerítésen, de ő a sajátját nagyobbra csinálja, otthagyja a jelét. Nem
tudom azonosítani sem a helyet, sem pedig az időt, egy városban
vagyunk még mielőtt összeházasodtunk, mellette fekszem, és
csodálom a téli naplementét az arccsontja és hegyes orra fölött,
amely nemes ívelésű, akár egy római érmén a profil metszete; ez
még akkoriban történt, amikor mindent tökéletesen csinált. A kezén
bőrkesztyű. Azt mondta: szeret, ez a bűvös szó arra volt hivatva,
hogy mindent kifényesítsen, és én soha többé nem tudok hinni
ebben a szóban.
Meglep, hogy milyen keserűen gondolok rá: engem tartanak
hibásnak, én hagytam el a férjem, ő nem tett semmi rosszat.
Gyereket akart, ez természetes, azt akarta, hogy házasodjunk
össze.
Reggel, amikor az ételeket készítettük, elhatároztam, hogy
megkérdezem Annát. Éppen egy tálcát törölt el, miközben a „Big
Rock Candy Mountain” dallamát dúdolta. – Hogy vagy rá képes? –
kérdeztem tőle.
Abbahagyta a zümmögést: – Képes mire?
– A házasságra. Hogyan tartjátok össze?
Gyorsan rám pillantott, mintha gyanakodna. – Rengeteg viccet
mesélünk.
 – Én komolyan kérdezem – mondtam. Meg akartam tudni, van-e
valami titkos fogás.
Aztán beszélni kezdett hozzám, illetve nem is egészen hozzám,
hanem inkább egy feje fölött lógó mikrofonba: az embereknek
rádiószerű lesz a hangja, amint tanácsot adnak valakinek. Azt
mondta, hogy csupán érzelmi kötelezettséget kell vállalni, olyan ez,
mint a síelés, az ember nem tudhatja előre, mi történik majd, csak
hagyja, hogy történjék. Hagyja, hogy megtörténjék, de micsoda,
akartam kérdezni tőle; vizsgálgattam magam, hogy állok én azzal,
amit mondott. Talán azért buktam meg, mert nem tudtam, mit kell
hagynom, hogy megtörténjék. Számomra nem olyan volt, mint a
síelés, inkább arra hasonlított, mint amikor szikláról ugrik le az
ember. Egész házasságomat végigkísérte ez az érzés: ugrás a
levegőbe, aztán zuhanás lefelé, és várom, hogy odalent
összezúzódjam.
– Neked miért nem jött össze? – kérdezte Anna.
– Nem tudom – feleltem –, azt hiszem, túl fiatal voltam.
Együttérzően bólintott. – Még szerencse, hogy szültél gyereket.
– Hát igen – válaszoltam. Neki nincs, ha lenne, akkor nem mondta
volna ezt nekem. Sohasem beszéltem neki a gyerekről, és Joe-nak
sem. Minek, úgysem fogja a szokásos módon megismerni, nincs róla
képem, amint kibámul egy gyermekágyból, egy ablakon vagy a
járóka rácsai mögül; sem az íróasztalom fiókjában, sem pedig a
tárcámban nem fog rájuk akadni, hogy aztán megdöbbenjen,
felháborodjon vagy elszomorodjon. Úgy kell viselkednem, mintha
nem is létezne, mert számomra nem is létezik, hisz elvették tőlem,
exportálták, deportálták. Az életem egy darabja, leválasztották
rólam, mint a sziámi ikerpárt szokás, a saját húsomat vonták.
Tévedtem, vétkeztem, felejtenem kell.
Az ösvény most felfelé kanyarodik, nagy szikladarabok állnak ki a
földből, a jég hozta magával és ejtette el itt, benőtte őket a moha
meg a páfrány, párás itt a levegő. A szememet a földre szegezem,
nevek tűnnek fel újra, körtike, vadmenta, indiai uborka: valaha az
összes itteni hasznos, illetve ehető növény nevét ismertem. Amikor a
városi gyerekek a Nagy kaland című képes újságokat olvasták, én a
túlélési tanácsadó kézikönyveket bújtam: Hogyan maradjunk életben
az őserdőben, Állatnyomok és jelek, A téli erdők, és ekkor jöttem rá,
hogy valóban eltévedhet az ember. Alapigazságok merülnek fel az
emlékezetemben: mindig legyen nálad gyufa, és sohasem fogsz
éhezni; hóviharban áss gödröt; kerüld az ismeretlen gombákat; a
kezed és a lábad a legfontosabb, ha ezek megfagynak, véged van.
A ponyvamagazinok óva intő meséi a magukat megadó
cselédlányokról, akik mongoloid utódokkal bűnhődnek – mindez
értéktelen tudás, a törött hátgerincekről, halott anyáról, illetve a
legjobb barátjuk által meglopott férfiakról szóló történetek
hasznosabbak lettek volna.
Az ösvény lejteni kezd a mocsár felé, egy öböl csücske látszik,
cédrusok, sás, nőszirom és iszap van itt. Lassan megyek,
lábnyomok után kutatok. Csak szarvasnyomot találok, semmi jel
nem utal emberre: Paul és akik keresték nyilván nem jöttek el idáig.
A szúnyogok kiszagolták, hogy hol vagyunk, és most a fejünk felett
köröznek: Joe halkan káromkodik, David hangosan, hallom, hogy
Anna a sor végén csapkod.
Elfordulunk a parttól, és íme az ösvényt keresztül-kasul benőtte az
ágak erdeje, a mogyoró és juharfa, különféle júdásfák. Kétlábnyira
rövidült a látótávolság, a rönkök és falevelek áthatolhatatlan,
összefonódó, zöld, zöldesszürke, szürkésbarna kerítést alkotnak.
Nincs egyetlen törött vagy sérült ág sem, ha járt is erre, akkor is
inkább csodás módon körülöttük vagy közöttük járt; s nem rajtuk
keresztül ment. Félreállok, David belevág késsel ebbe a falba, nem
túl sikeresen, mert inkább roncsol és hajlít, semmint vág.
Egy fához érünk, amely az ösvényen fekszik keresztben. Néhány
fiatal hajtást is lehúzott magával, Összegabalyodva fekszenek;
szálfatorlódás.
– Nem hinném, hogy bárki is járt volna errefelé – mondom, mire
Joe azt mondja: – Menjünk már tovább. Láthatóan ideges.
Belebámulok az erdőbe, figyelem, vajon nem vágtak-e egy másik
ösvényt a széltörte fák körül, de nincs semmi jel, vagy talán túl sok is
van, és zavar, hogy minden két fa közötti nyílás újabb ösvénynek
látszik.
David a késsel taszít egyet a kiszáradt rönkön, lyukakat döf a
kérgébe. Joe leül a földre: nehezen lélegzik, túlságosan
elvárosiasodott, a legyek is rászállnak, vakarja a nyakát meg a
kezét. – Hát azt hiszem, ennyi – szólalok meg, mert végül is én
vagyok az, akinek el kell ismernie a vereséget, és Anna csak annyit
felel: – Hála istennek, mert ezek élve felfalnak.
Visszaindulunk. Lehet, hogy még ott benn van valahol, de most már
belátom, hogy lehetetlen átkutatnunk az egész szigetet két
mérföldnyi hosszúságban. Legkevesebb húsz-harminc emberre
lenne szükség, akik szétszóródva átfésülnék az erdőt, és még akkor
is elmehetnek mellette, akár él, akár meghalt – baleset, öngyilkosság
vagy gyilkosság következtében. Vagy ha valamilyen
kifürkészhetetlen okból úgy döntött, hogy eltűnik, és most bujkál,
akkor sem találnak rá soha: mi sem lenne könnyebb ezen a vidéken,
mint maga elé engedni a kutatókat, és bizonyos távolságról követni
őket, megállni, amikor ők is megállnak; figyelni őket, úgy, hogy nem
számít merre fordulnak, ő mindig a hátuk mögött marad. Legalábbis
én ezt tenném.
Átsétálunk a zöld fényen, lábunk a lehullott, nedves levelekbe
süpped. Visszafelé megváltozott az ösvény, most a végénél vagyok.
Minden lépésnél két oldalra figyelek, meredt szemmel kutatok valami
nyom után a földön, keresek valami emberit: egy gombot, egy
töltényt, egy összegyűrt papírdarabot.
Olyan ez, mint amikor bújócskázott velünk a vacsora utáni
félhomályban, de más ez, mint a házban játszott bújócska, mert
megszámlálhatatlanul sok volt a búvóhely, s noha tudtuk, hogy
melyik fa mögött rejtőzik, féltünk, hogy mi lesz, ha a szólongatásra
valaki más jön elő.
 HATODIK FEJEZET
Senki sem várhat tőlem többet. Mindent ellenőriztem, én
megpróbáltam, most aztán feloldoztak a tudás alól. Valamilyen
hivatalos személynek kellene szólnom, űrlapokat kellene kitöltenem,
segítséget szerezhetnék, ahogy azt életveszély esetén várják az
embertől. De olyan ez, mintha homokban vagy hóban elvesztett
gyűrű után kutatnék: hiábavaló. Nem tehetek mást, csak
várakoznom lehet, holnap Evans visszaszállít bennünket a faluba,
azután pedig visszautazunk a városba, a jelen időbe. Elvégeztem
azt, amiért idejöttem, és nem akarok itt maradni, vissza akarok
menni oda, ahol van áram, és van szórakozás. Annyira
hozzászoktam már, hogy erőfeszítésembe kerülne másképp
eltöltenem az időt.
A többiek megpróbálják elütni az időt valamivel. Joe és David
kiment az egyik csónakkal, szólnom kellett volna, hogy vigyenek
magukkal mentőmellényt, egyikük sem tud kormányozni, egyik
oldalról a másikra emelgetik az evezőket. Látom őket az elülső
ablakból, az oldalsóból pedig Annát láthatom, habár a fák félig
eltakarják. Hason fekszik bikiniben és napszemüvegben, egy
bűnügyi regényt olvas, bizonyára fázik, noha az ég kiderült egy
kicsit, de amikor a felhők elúsznak a nap előtt, a meleget
egyszeriben mintha kikapcsolnák.
A bikinit és a haját kivéve akár én is lehetnék ott tizenhat évesen,
amint duzzogok a stégen, neheztelek a világra, mert távol vagyok a
várostól meg a barátomtól, akinek megszerzésével bizonyítottam,
hogy normális vagyok, viseltem a gyűrűjét, amely ugyan mindegyik
ujjamra nagy volt, így inkább egy láncon lógott a nyakamban, akár
egy kereszt vagy egy katonai kitüntetés. Joe és David, ahogy a
távolság elmossa az arcukat és esetlenségüket, akár a bátyám meg
az apám is lehetnének. Számomra egyetlen szerep maradt – az
anyámé, csak az a baj, hogy nem tudom, mit csinált délutánonként,
az ebéd és a vacsora szokásos műveletei között. Néha
kenyérmorzsát vagy magokat vitt ki a madáretetőtálcára, és várta a
szajkóit, csendesen álldogálva, akár egy fa. Olykor a kertben
gyomlált, de bizonyos napokon egyszerűen csak eltűnt, elsétált
egyedül az erdőbe. Lehetetlen utánozni az anyámat, valami időbeli
ugrás kellene hozzá, mert vagy tízezer évvel volt a többiek mögött,
vagy ötvennel járt előttük.
A tükör előtt megfésülködöm, amúgy komótosan, aztán visszatérek
a munkámhoz, a határidőmhöz, a pályafutásomhoz, amiről
váratlanul kiderült, hogy van, kellett találnom valami eladhatót. Még
mindig ügyetlen vagyok, nem tudom, milyen ruhákat illik viselni egy
interjúhoz, úgy érzem magam, mintha rám szíjazták volna őket, mint
valami búvárkészüléket, vagy egy felesleges művégtagot. De már
van címem, beosztásom, és ez segít: az vagyok, amit alkalmazott
grafikusnak, vagy ha becsesebb munkáról van szó, illusztrátornak
neveznek. Posztereket, borítóterveket, néha hirdetéseket csinálok,
dolgozom képes újságoknak és persze alkalmanként
könyvmegbízásokat is vállalok, mint például ezt. Egy darabig úgy
volt, hogy igazi művész leszek: a férjem szerint ez vonzó, de téves
elhatározás volt, és azt mondta, inkább valami olyat kellene
tanulnom, amit használni is tudok, mert az életben még sohasem
fordult elő, hogy nőből igazán nagy művész váljék. Ez még a
házasságunk előtt történt, és én még hallgattam arra, amit mondott,
így aztán általános és textiltervező lettem. Igaza volt, még sohasem
lett egyetlen nő sem nagy művész.
Ez már az ötödik könyv, amit csinálok: az első egy munkaerő-
gazdálkodási kézikönyv volt, fiatalemberek bárgyú vigyorral
elbűvölten a lehetőségeikről: Számítógép-programozó, Hegesztő,
Szervező titkár, Laborasszisztens. Vonalrajzok és néhány grafikon. A
többi mind gyerekkönyv volt, mint ez is: Quebecki népmesék –
fordításban. Nem az én területem, de szükségem van a pénzre. Már
három hete nálam van a gépelt anyag, de még egyetlen végleges
rajzzal sem álltam elő. Ennél azért gyorsabban dolgozom általában.
Nem olyanok a történetek, mint amilyeneket vártam, inkább német
népmesékre hasonlítanak, eltekintve attól, hogy az égővörös
vaspapucsok és a szögekkel kivert hordók hiányoznak belőlük.
Kíváncsi vagyok, hogy ez a visszafogottság az eredeti elbeszélőktől
származik-e, vagy a fordítótól, esetleg a kiadótól. Valószínűleg Mr.
Percivaltól, a kiadótól ered, aki rendkívül óvatos ember, és mindent
elkerül, ami szerinte „zavaró” lehet. Vitatkoztunk már erről: az egyik
rajzomat túlságosan ijesztőnek találta, mire én azt feleltem, hogy a
gyerekek szeretnek megijedni. „De nem a gyerekek veszik a
könyveket – válaszolta –, hanem a szülők.” Így aztán megalkudtam:
mostanában már azelőtt megalkuszom, hogy munkához kezdenék,
ezzel is csak időt takarítok meg. Megtanultam, hogy mit vár:
elegáns, stilizált, dekoratívan színes rajzokat, mint amilyenek a
cukrászsütemények. Ezt meg tudom csinálni, bármit utánozhatok:
meghamisíthatom Walt Disneyt, viktoriánus szépiakarcokat, bajor
fickókat, vagy akár műeszkimókat is gyárthatok – természetesen
hazai piacra. Habár azt értékelik legjobban, amely reményeik szerint
egyaránt érdekli majd az angol és az amerikai kiadókat.
Tiszta vizet az egyik pohárba, ecseteket a másikba, vízfestékek és
szintetikusak fémtubusban. A könyökömnél egy légy donog,
fémesen csillog a hasa, szívókája olyan a vásznon, mintha a hetedik
lába lenne. Itt üldögéltünk azelőtt, ha esett, és krétával meg színes
ceruzával rajzoltunk a vázlatkönyvünkbe, mindent, ami csak
eszünkbe jutott. Az iskolában mindig azt kellett csinálni, amit a
többiek.
A dombra, hogy mindenki rátekintsen,
egy szép juharfát ültetett az Isten -
harmincötszöri nyomtatásban, kifeszítve a tábla tetején, és minden
egyes lapra két réteg zsírpapír közé egy préselt juharfalevelet
ragasztottak.
Felvázolok egy hercegkisasszonyt, amolyan szokványosat: sovány,
gyermeteg arcú, manekentorzó, éppen amilyeneket a Kedvenc
Tündérmeséim-ben rajzoltam. Régebben idegesített, hogy a
történetek sohasem árulták el a hercegkisasszonyokról az alapvető
dolgokat, hogy például mit ettek, vagy hogy fürdőszobás volt-e a
tornyuk vagy a váruk; így mintha levegőből lettek volna. Peter Pan
nem azért volt hihetetlen számomra, mert repülni tudott, hanem mert
nem volt semmilyen épület a föld alatti ürege közelében.
A hercegkisasszony megbillenti a fejét, egy lángfészekből
felemelkedő madarat bámul, kiterjesztett szárnyaival egy címeres
tűzbiztonsági védjegy is lehetne: az arany főnix meséje. A madárnak
sárgának kell lennie, és a tűz is csak sárga lehet, mivel alacsonyan
kell tartani az árakat, nem használhatok pirosat, ezért aztán a
narancsnak és a rózsaszínnek is fuccs. Pirosat kértem a sárga
helyett, de Mr. Percival „hideg tónust” képzelt.
Megállok, hogy megnézzem, mit rajzoltam: a hercegnő inkább
dermedtnek látszik, nem olyan, mint aki csodálkozik. Félredobom, és
újat kezdek, de ezúttal bandzsára sikerül, no meg az egyik melle
nagyobb a másiknál. Az ujjaim bedagadtak, lehet, hogy ízületi
gyulladásom lesz?
Átlapozom a történetet, hogy egy másik epizódot keressek, de
semmilyen kép sem formálódik bennem. Nehéz elhinni, hogy itt
bárki, akárcsak a nagymamák is ismerték valaha ezeket a meséket,
ez nem olyan hercegkisasszonyos tájék, az Ifjúság Forrása meg a
Hét Csillag Kastélya nem tartoznak ide. Esténként a konyhai tűzhely
mellett inkább megbabonázott kutyákról és gonosz fákról meséltek
történeteket, meg azoknak a szemben álló politikai jelölteknek
mágikus erejéről, akiknek szalmabábuját a választások alatt égették
el.
De az igazság az, hogy nem tudom, a falusiak mit gondoltak, vagy
miről beszélgettek, annyira el voltam zárva tőlük. Az idősebbek néha
odajöttek, ha arra jártunk, de valószínűleg csak azért, mert anyám
nadrágban járt, bár még ezt sem magyarázták meg soha. Habár
látogatásaink alkalmával játszottunk Paul és Madame ünnepélyes és
kissé rosszindulatú gyermekeivel, a játékok röviden és szótlanul
zajlottak. Sohasem tudtunk rájönni, vajon mi játszódhatott le abban a
kis hegyi templomban, ahová vasárnaponkint özönlöttek: a szüleink
nem hagyták, hogy felmásszunk és belessünk az ablakon, amely így
a dolgot csak tiltottabbá és vonzóbbá tette. Miután a bátyám télen
iskolába kezdett járni, elmondta, hogy ami ott folyik, istentiszteletnek
hívják, és nem csinálnak egyebet, csak esznek. Úgy képzeltem, ez
valami születésnapi zsúrhoz hasonlít fagyival – a születésnapi zsúr
volt az egyetlen olyan élményem ekkoriban, ahol tömegesen láttam
embereket enni, de a bátyám szerint a templomban csupán kekszet
kaptak.
Amikor én is elkezdtem iskolába járni, könyörögtem, hogy
vasárnapi iskolába is járhassak, mint mindenki más, mert én is látni
akartam, és szerettem volna, ha nem ütök el a többiektől. Az apám
nem egyezett bele, úgy tiltakozott, mintha legalábbis egy
fogadóirodába akarnék járni: ő megmenekült a kereszténységtől, és
szeretett volna bennünket is megvédeni a torzulásaitól. De egypár
év múlva úgy döntött, elég idős vagyok ahhoz, hogy vigyázni tudjak
magamra, az eszem majd megóv.
Emlékszem, hogy viszketős fehér harisnyát, kalapot meg kesztyűt
viseltem, az egyik iskolatársnőmmel mentem, akinek a szülei
elhatározták, hogy megtérítenek. Az Egyesült Felekezet temploma
volt egy bérházakkal teli szürke utcában. A templomtorony tetején a
kereszt helyett valami hagymaféle dolog forgott körbe, amiről ők azt
állították, hogy ventillátor, belül pedig púder- és nedves
gyapjúnadrágszag terjengett. A vasárnapi iskola a pincében volt
olyan táblával, mint a rendes iskolákban, csak az egyikre
narancsszínű krétával felírták, hogy KICKAPOO JOY JUICE, alá
pedig zölddel a következő titokzatos kezdőbetűket: K. G. I. T.
Megfejthetetlennek látszott egészen addig, míg egyszer lefordították
nekem: Kanadai Gyereklányok Iskolai Tanítása. A tanárnő
gesztenyebarna körömlakkot használt és kék, palacsintaméretű
kalapot hordott, amelyet két tűvel erősített a fejére. Rengeteget
mesélt nekünk az udvarlóiról és az autóiról. Végül aztán Jézus-
képeket osztott ki közöttünk, ám ennek a Jézusnak nem volt
töviskoszorúja, a bordái sem látszottak, hanem egy lepedőbe
csavarva fáradtan nézett, és úgy látszott, bármiféle csodára
képtelen.
A család, amellyel mentem, istentisztelet után minden alkalommal
kihajtott a vasútállomás feletti dómra, hogy figyeljék az előre-hátra
tolató vonatokat, ez volt a vasárnapi szórakozásuk. Aztán elvittek
ebédelni, mindig ugyanazt ettük: sertéssültet és babot, desszertnek
ananászkonzervet. Előbb azonban az apa hálaimádságot mondott:
„Aki ételt, italt adott, annak neve legyen áldott, ámen”; a négy gyerek
ezalatt csípte-rúgta egymást az asztal alatt; az ebéd végeztével
pedig így szólt az apa:
Hús, bab, és zenélő gyümölcs -
egyél többet, s jobban fütyölsz.
Az anya, akinek szürke kontya és a szája körül bajuszhoz hasonló
kis sörtéi voltak, összevonta a szemöldökét, és kikérdezte tőlem,
hogy mit tanultam Jézusról aznap reggel, az apa pedig grimaszokat
vágott, habár senki sem vett róla tudomást; banktisztviselőként
dolgozott, a vasárnapi vonatnézés volt az egyetlen kikapcsolódása,
és a kis rigmus az egyetlen gyengéje. Egy ideig az a zavaros
érzésem volt, hogy a konzervananász valóban muzsikáló gyümölcs,
amitől valóban jobban fütyül az ember, mígnem a bátyám egyszer
eligazított.
– Lehet, hogy katolikus leszek – mondtam a bátyámnak, mert a
szüleimnek féltem elárulni.
– A katolikusok hülyék – válaszolta. A katolikusok a mi utcánkon túli
iskolába jártak, és a fiúk télen hógolyókkal, tavasszal meg ősszel
pedig kövekkel dobálták meg őket. – Hisznek a B. V. M.-ben.
Nem tudtam, hogy az micsoda, de ő sem, azért azt mondta: – Úgy
tartják, ha valaki nem jár istentiszteletre, az farkassá válik.
– Te is? – kérdeztem.
– Mi nem – felelte –, hisz eddig sem történt semmi.
Talán ezért is nem fáradoztak annyira, hogy felkutassák az apámat,
mert féltek, azt gondolták, hogy farkassá változott; remek jelölt
lenne, hisz sohasem járt istentiszteletre. Les maŭdits anglais, az
átkozott angolok, ők így gondolják: biztosak benne, hogy szó szerint
átkozottak vagyunk. A Quebecki népmesék-ben lehetne egy farkas-
bárány mese is, talán volt is, de Mr. Percival kihagyta, túl kegyetlen
volt neki. De vannak történetek, amelyekben épp fordítva van, az
állatok belülről emberek, és úgy vetik le a bundáikat, mintha csak
levetkőznének.
Eszembe jut Joe hátán a szőr, csökevényes, akár a vakbél vagy a
lábujjak: nemsokára teljesen csupaszok leszünk. Szeretem a szőrt
és az erős fogakat, a széles vállakat, a hihetetlenül keskeny
csípőket, az agyagtól kérges és repedezett kezeket, amelyek
tapintását még mindig itt érzem a bőrömön. Úgy látszik, csak a
fizikai tulajdonságait becsülöm benne, a többi vagy ismeretlen, vagy
elfogadhatatlan, vagy nevetséges. Nem nagyon érdekel a
temperamentuma, mely a bizonyosság és a homály között
ingadozik, sem a túlméretezett edényei, amiket olyan ügyesen dob
rá a korongra, hogy utána megformázza őket, lyukakat vájjon
beléjük, fojtogatja őket, aztán üreget hasít bennük. Ez nem rendes
dolog, nem használ kést, csak az ujjait, és jobbára csak behajlítja,
vagy egymásra fekteti őket, még így is elfogadhatatlanul változó a
minőség. Senkinek sem tetszenek, a nagyravágyó háziasszonyok,
akiket hetente két este tanít – Fazekasság és Kerámia 432-A –
inkább vidám margarétákkal pingált hamutálakat és tányérokat
akarnak csinálni, az ő dolgai egyáltalán nem kapósak abban a
néhány kézművesboltban, ahol még árulják őket. Így aztán a mi, már
rendetlen kis alagsori lakásunkban halmozódnak fel, mint töredékek,
emlékek vagy gyilkossági bizonyítékok. Még csak virágot sem
tarthatok bennük, mert a hasadékokon kifolyna a víz. Az egyetlen
feladatuk, hogy Joe kimondhatatlan elvárását tükrözzék a magasabb
rendű művészi elhivatottságot illetően; valahányszor eladok egy
plakáttervet, vagy kapok egy újabb megbízást, ő beállít egy újabb
edénnyel.
Szerettem volna, ha a harmadik hercegkisasszony egy mezőn
szalad át, de a papír túl nedves, az alak önállósítja magát, hatalmas
feneket növeszt, megpróbálom megmenteni, és turnűrnek álcázom,
de nem meggyőző. Feladom és firkálok, agyarakat és bajuszt festek
neki, körbeveszem holdakkal meg halakkal és egy felborzolt szőrű,
üvöltő farkassal, de ez sem az igazi, inkább egy elhízott skót
juhászkutyára hasonlít. Mi lenne jó a hercegkisasszony helyett, mi
az, amit még megvennének a szülők a gyerekeknek? Emberszabású
medvéket és beszélő malacokat, protestáns csucsu-vonatokat, amik
felérnek a csúcsra, és sikeresek lesznek.
Talán nem is csak a testét szeretem, talán az ő hibája: ebben is van
valamilyen tisztaság.
Összegyűröm a harmadik hercegkisasszonyt, kiöntöm a festékes
vizet a vödörbe, és megtisztítom az ecseteket. Kibámulok az
ablakon: David és Joe még mindig kint vannak a tavon, de úgy
látom, már hazafelé tartanak. Anna félúton jár a domboldali lépcsőn,
karján egy törülközővel. Egy pillanatra megpillantom az üvegajtóban,
aztán már benn is van.
– Szervusz – mondja –, jutottál valamire?
– Nem sokra – felelem.
Odajön az asztalhoz, és kisimítja összegyűrt
hercegkisasszonyaimat.
– Ez jó – mondja meggyőződés nélkül.
 – Nem jók – válaszolom.
– Vagy úgy. – Megfordítja a lapokat rajzzal lefelé. – Hittél ezekben a
dolgokban, amikor kicsi voltál? – kérdi. – Mert én igen, igazi
kastélyban élő hercegkisasszonynak képzeltem magam. Nem lenne
szabad a gyerekek kezébe ilyeneket adni.
Odamegy a tükörhöz, vizsgálgatja, kisimítja az arcát, aztán
lábujjhegyre áll, a hátát nézi, hogy lesült-e.
– Mit csinált ott fönn? – kérdezi hirtelen. Időbe kerül, míg
megértem, hogy mire céloz. Az apám, a munkája.
– Nem tudom – válaszolom. – Csak úgy volt.
Furcsa pillantást vet rám, mintha csak megszegtem volna az
illemszabályokat, zavarba jövök, egyszer azt mondta, hogy az ember
nem a foglalkozásán keresztül határozza meg magát, hanem azon
át, ami valójában. Ha tőle kérdezik, hogy mit csinál, akkor a
könnyedségről beszél, és inkább a Létről, mint a Tettről; habár, ha
nem kedveli a kérdezőt, akkor csak annyit mond: „David felesége
vagyok.”
– Élt – mondom én. Ez majdnem igaz, őt meg kielégíti, bemegy a
hálószobába, hogy átöltözzön.
Egyszerre csak elönt a düh, hogy így eltűnt, bizonytalanságban
hagyott, hogy válaszolni sem tudok, ha kérdeznek. Ha meg akart
halni, akkor legalább látványosan tette volna, kinn a szabadban, úgy,
hogy egy kővel megjelölhessék, és ezzel vége.
Furcsának találhatják, hogy egy férfi az ő korában itt marad egy
házban egész télre, tíz mérföldnyire mindenkitől; én soha nem
ütköztem meg ezen, számomra logikus volt. Mindig is ide akartak
költözni végleg, amilyen gyorsan csak tudtak; miután nyugdíjba
ment, elszigetelődésre vágyott. Nem azért, mintha nem szerette
volna az embereket, csak éppel irracionálisnak tartotta őket: az
állatok – hajtogatta – állhatatosabbak, az ő viselkedésük legalább
következetes. Neki Hitler is ezt testesítette meg: nem a rossz
diadalát, hanem az értelem bukását. A háborút is irracionálisnak
tartotta, és habár mindkét szülőm pacifista volt, mindenképpen
harcoltak volna a tudomány védelmében, ha hagyták volna őket; ez
az egyetlen ország, ahol egy botanikust a haza védelmében igazán
fontosnak tartanak.
 Ám ő visszavonult, egész évben az iparvárosba: laktunk volna, de
apám két szélsőség: a város és a vadon között osztott meg minket.
A városban egymást követő lakásokban éltünk, a vadonban
kiválasztotta a lehető legtávolabbi tavat, ahová a bátyám születése
idején még út sem vezetett. A falu is túlságosan népes volt neki, egy
szigetre volt szüksége, ahol újrateremtheti nem az apja
földhözragadt telepes módját, hanem azokét a korai bevándorlókét,
akik még akkor érkeztek ide, amikor csak erdő volt itt, ideológia
nélkül, eltekintve attól, amit ők maguk hoztak. Amikor a
szabadságról beszélnek, nem egészen erre gondolnak, inkább a
beavatkozástól mentes szabadságra.
A papírhalom még mindig ott van a polcon a lámpa mellett.
Mostanáig nem törődtem vele, hiszen ha még él, akkor
tapintatlanság lenne belenéznem. De most, hogy elismertem,
meghalt, akár meg is nézhetem, mit hagyott rám. Mint egy
végrehajtó.
Valamiféle jegyzeteket vártam a fák növekedéséről vagy
betegségéről, elintézetlen ügyletekről, de a legfelső lapon csak egy
kéz nyers vázlata, filctollal vagy ecsettel készült, és néhány
megjegyzés: számok és egy név. Beletúrok a következő lapokba.
További kezek, aztán egy pufók, gyerekes alak, arc, kezek és lábak
nélkül, a következő oldalon megint egy hasonló teremtmény, két, a
fejéből kiálló, ágra vagy agancsra emlékeztető dologgal. Minden
egyes lapon szám, és egyiken-másikon néhány odavetett szó is:
SÖMÖR PIROS RUHÁZAT BALRA. Számomra megfejthetetlen. Az
apám kézírása, de megváltozott, kapkodó, figyelmetlen.
Kintről reccsenést hallok, ahogy a fa fával találkozik, a csónak
nekiütközik a stégnek, túl gyorsan jöttek be; aztán nevetnek.
Visszateszem a papírokat a polcra, látni sem akarom őket.
Hát ezt csinálta egész télen, bezárva ebbe a házba, ezeket a
megfejthetetlen rajzokat készítette. Ülök az asztalnál, a szívem olyan
erősen dobog, mintha kinyitottam volna egy dobozt, amit üresnek
hittem, és hirtelen mégis egy olyan dologgal találom szemben
magam, aminek nem ott lenne a helye, egy kézzel vagy egy csonttal.
Eddig nem jutott eszembe az a lehetőség, hogy megbolondult.
Megőrült, megháborodott. Megbokrosodott, így hívják a
prémvadászok azt, aki túl sokáig marad egyedül az erdőben. És ha
bolond, akkor lehet, hogy még él: de akkor már semmilyen törvény
nem vonatkozik rá.
Anna kisétál a hálószobából, ismét farmerban és blúzban. A tükör
előtt fésülködik, a haja világos, a bőre sötét, a „You Are My
Sunshine”-t dúdolja magában; füstkarikák szállnak fel a
cigarettájából. Segíts, fohászkodom hozzá némán, szólalj meg. És
megszólal.
– Mi van vacsorára? – kérdezi, aztán integet. – Megjöttek.
 HETEDIK FEJEZET
A vacsorához megisszuk a söröket. David horgászni akar, ez az
utolsó éjszaka, így aztán a mosogatást Annára hagyom, és a lapáttal
meg az üres zöldborsókonzerves-dobozzal lemegyek a kertbe.
A leggazosabb részben kezdek el ásni, a szemétdomb mellett,
felemelem a földet, aztán hagyom, hogy leperegjen, a gilisztákat
szitálom ki az ujjammal. Gazdag a termőföld, a giliszták tekeregnek,
pirosak és rózsaszínűek.
Senki nem szeret,
mindenki csak gyűlöl,
a kertbe megyek, és gilisztát eszem.
A szünidőben énekelték ezt, sértésnek szánták, de talán mégis
ehetők. Az idényben úgy árulják őket, mint az almát, VERS 5 cent áll
az útszéli táblákon, néhol VERS 5 cent, máshol VERS 10 cent, ez az
infláció. Franciaórán a vers libre-t először szabad gilisztáknak
fordítottam, azt hitték, csak viccelek.
Beteszem a gilisztákat a dobozba, és szórok nekik egy kis földet.
Amíg visszasétálok a házhoz, a tenyeremmel befedem a doboz
tetejét, már lökdösnek a fejükkel, ki akarnak jönni. A
fűszereszacskóból letépek egy darabot, abból csinálok fedelet, és
aztán rágumizom a dobozra. Az anyám nagy gyűjtögető lévén,
eltette a gumikat, spárgákat, biztosítótűket, lekvárosüvegeket,
számára a válságnak sohasem lett vége.
David a kölcsönzött horgászbot darabjait rakja össze,
üveggyapotból készült, nemigen bízom benne. Leakasztom az
acélbotot a fogasról.
– Hagyd már – szólok Davidnek – ezt is használhatod, ha
fenékhoroggal akarsz horgászni.
– Mutasd meg, hogyan kell meggyújtani a lámpát – kéri Anna –, én
itt maradok, és olvasok.
Nem akarom itt hagyni egyedül. Az apámtól félek, aki elrejtőzködött
valahol a szigeten, de idevonzza a fény, felkúszik az ablakon, mint
egy hatalmas éjjeli lepke, vagy ha még tiszta az elméje, akkor
megkérdezi Annától, hogy kicsoda, aztán pedig kiparancsolja a
házból. Mindaddig, amíg négyen vagyunk, távol marad, sohasem
szerette a társaságot.
 – Nehéz sport – mondja David.
Azt mondom Annának, hogy ellensúlyként szükségem van rá a
csónakban, ez természetesen hazugság, már így is sokan vagyunk,
de ő elhiszi szakértő szavaimat.
Amíg beszállnak a csónakba, visszamegyek a kertbe, és
vészfegyverként egy kis leopárdbékát fogok. Beteszem egy
lekvárosüvegbe, aztán fúrok néhány levegőztető lyukat a fedőbe.
A kellékesdoboz bűzlik a romlott haltól, régi szerzemény;
gilisztásdoboz és békásüveg, kés és egy kupac páfránylevél, hogy a
halak arra vérezzenek. Joe a hajóorrban, mögötte Anna egy
mentőmellényen, szemben vele David egy másik mellényen, háttal
ül, lábai összegabalyodtak Annáéval. Mielőtt elindulnának egy
rubinszerű, ezüstös-arany villantókanalat tűzök David botjára, és
ráakasztok egy csábítóan rángatózó gilisztát. Mindkét végén
felkunkorodik.
– Fuj! – mondja Anna.
– Ez nekik nem fáj – mondta a bátyám –, nem is érzik. – Akkor
miért vonaglanak? – kérdeztem. – Az idegfeszültség miatt – mondta.
– Bármi is történjék – mondom nekik –, maradjatok középen. –
Nehézkesen kievezünk az öbölből. Túl sokat vállaltam, már évek óta
nem ültem csónakban, az izmaim lemerevedtek, Joe úgy evez,
mintha merőkanállal keverné a tavat, és a csónak orra túl mélyre
merül. De egyikük sem venné észre a különbséget. Azt hiszem,
szerencse, hogy nem az életünk függ attól, vajon fogunk-e halat.
Éheznek, megharapják a karjukat, és a saját vérüket szívják: így
csinálják a mentőcsónakban; az indiai módszer pedig: ha nincs
csalid, próbálkozz a saját húsod egy darabjával.
A part eltávolodik tőlünk, nem követhet bennünket ide. A fák fölött
bárányfelhőcsíkok terjednek az égen, mint festék a nedves vásznon,
a vízen nincs szél, lágy a levegő, mintha esni akarna. A halak
szeretik ezt az időt, a szúnyogok is, de nem használhatok
szúnyogirtó sprayt, mert rámenne a csalira, a halak pedig
megéreznék.
A part mentén kormányozok. Egy kék gém emelkedik fel az egyik
öbölből, ott halászott, most verdes, a nyakát meg a csőrét előre,
hosszú lábait meg hátra nyújtja, olyan, mint egy szárnyas kígyó.
Fülsértő károgással üdvözöl minket, aztán magasabbra emelkedik,
délkelet felé tart. Egy egész csapat volt itt azelőtt, még bizonyára
megvannak. De most inkább Davidre figyelek. A rézdrót ferdén
leereszkedik, megtöri a vizet, enyhén vibrál.
– Van valami mozgás? – kérdezem.
– Csak amolyan ugrándozás.
– Fordul a villantókanál – szólok neki. – Tartsd benn a végét, ha
érzed, hogy bekapta, várj egy pillanatot, és aztán hirtelen rántsd
meg, rendben?
– Rendben – feleli.
A karom elfáradt. A hátam mögül hallom, a béka ugrándozik, az
orra a tetőnek ütődik.
Amikor közel kerülünk a meredek sziklához, szólok, hogy eressze
le, fenékhoroggal horgászunk, így aztán használhatja a saját botját.
– Feküdj le, Anna – mondja – a saját botomat fogom használni.
– Istenem, hogy neked mindenről az jut az eszedbe! – feleli Anna.
David kajánul röhög, aztán tekerni kezd, a drót bejön, csurog róla a
víz, a kanál sápadt fénye feltör a tóból. Amikor a felszínre kerül,
látom, hogy a giliszta eltűnt. A horgon csak gilisztabőrfoszlányok
vannak, mindig is csodálkoztam, hogy a rikító, afrikai bálványszerű
műcsalik hogyan verhetik át a halakat, de talán tanultak valamit
azóta.
Szemben vagyunk a sziklával, szürke kőtömb, egyenes, mint egy
emlékmű, kicsit kinyúlik, sziklazátony, olyan, mint egy törött lépcső a
hasadékokban, ahol barna zuzmó nő. Ólomnehezéket, új kanalat és
friss gilisztát teszek David zsinórjára, és bedobom, a giliszta leesik,
rózsaszín, rózsaszínesbarna, eltűnik a szikla árnyékában. A sötét,
torpedó alakú halak észreveszik, szagolgatják, bökdösik az orrukkal.
Úgy hiszek bennük, mint mások Istenben: nem látom őket, de
tudom, hogy ott vannak.
– Maradjatok egész csendben – szólok Annára, aki már
kényelmetlenül feszengeni kezd. Meghallanak minket.
Halványul a fény, csend van, hátul az erdőben csicsergő rigófütty,
napnyugtakor szólnak. David karja le-fel mozog.
Miután semmi sem történik, szólok neki, hogy tekerjen vissza: a
giliszta újra eltűnt. Kiveszem a kis békát, ez a végső megoldás,
erősen a horogra tűzöm, vinnyog. Ezt mindig mások csinálták
helyettem.
– Te aztán hidegvérű vagy – mondja Anna. A béka eltűnik a vízben,
rugdos, mint amikor úszik az ember.
Mindenki figyel, még Anna is; érzik, hogy ez az utolsó dobásom.
Meredten figyelem a vizet, mindig olyan volt ez, mint a meditáció. A
bátyám technikásan pecázott, megérezte a kapást, de én imádkozva
horgásztam, hallgattam.
Miatyánk, ki vagy a mennyekben,
add, hogy kifogjam a halat.
Később, mikor már tudtam, hogy ez nem segít, az invokációból
vagy hipnózisból csak annyi maradt: „Add, hogy kifogjam.” A bátyám
fogott több halat, én viszont úgy tehettem, mint akinek a halai
akarták, a maguk jószántából választották a halált, és már előre
megbocsátottak.
Már azt kezdtem hinni, hogy a béka sem jött be. De ez mindig
csodákra képes, a bot meggörbül, mint egy varázslóé, Anna
meglepetten felsikolt.
Szólok, hogy „Tartsd feszesen a zsinórt”, de David figyelmetlen, úgy
csinál, mint egy nagymester, miközben „Hú, hú”-kiáltásokkal biztatja
magát, a felszínen van a hal, felugrik, és lóg a levegőben, mint egy
bekeretezett kép a pult fölött, csak ez éppen mozog. Aztán lemerül
és húz, a zsinór kiereszt, visszakanyarodik, hogy lazábbra kerüljön,
de amikor újra ugrik, David egész testével megrántja a botot, és a
hal keresztben átszáll, és a csónakba puffan, néma mozdulat, el is
téveszthette volna, Annára esett, aki megtántorodik, és sikítozni
kezd: „Vegyétek le rólam! Vegyétek le rólam!” – erre majdnem
felborulunk. Joe elkáromkodja magát: „Az istenit!” – megragadja az
egyik oldalt, én a másik irányba dőlök, ellensúlyozom a hajót, David
pedig megragadja a halat. Az meg csúszkál a fenékdeszkákon,
csapdos és hánykódik.
– Nesze – szólok –, csapd meg a szeme mögött. – Odaadom neki a
kést, jobb, ha nem én ölöm meg. David lesújt rá, de elvéti, Anna
eltakarja a szemét, és csak annyit mond: „Uhh, uhh.” Most felém
csapkod, rálépek, megragadom a kést, és gyorsan rávágok a kés
nyelével, összezúzom a koponyáját, hirtelen megrándul, aztán vége.
 – Mi ez? – kérdezi David, ámuldozik, hogy mit fogott, de büszke is.
Mindnyájan nevetnek a győzelem és a megnyugvás örömével, mint
a felvonulásról tudósító híradók a háború végén, és ez engem is
boldoggá tesz. A szikláról visszaverődik a hangjuk.
– Süllő – állapítom meg. – Majd megesszük reggelire.
Szép darab. Felemelem, a kopoltyúja alá görbítem az ujjaimat, és
óvatosan fogom, még a haláluk után is tudnak harapni vagy ugrani.
Ráteszem a páfránylevelekre, és leöblítem a kezemet meg a kést.
Az egyik szeme kidülled, és én kicsit kellemetlenül érzem magam,
mert megöltem valamit, halottá tettem; de tudom, hogy fölöslegesen
aggályoskodom, bizonyos dolgokat meg szabad gyilkolni: az
ellenséget, vagy ha élelemre van szükség, halakat és szúnyogokat;
a darazsaknak, ha már túl sok van belőlük, forró vizel öntesz az
alagútjaikba. „Ne törődj velük, és ők sem törődnek veled” – mondta
az anyám, ha a tányérunkra szálltak. Ez még azelőtt volt, hogy a ház
felépült, kinn laktunk, sátrakban. Az apám azt mondta, hogy
szakaszokban jönnek.
– Csinos, mi? – mondja David a többieknek, izgatott, dicséretre vár.
– Fuj – feleli Anna ez nyálkás, én egy falatot sem eszem belőle. –
Joe morog, kíváncsi vagyok, vajon féltékeny-e.
David szeretné újra megpróbálni, olyan ez, mint a szerencsejáték,
csak akkor hagyod abba, ha vesztesz. Nem juttatom az eszébe,
hogy nincs több bűvös békám, kiveszek egy gilisztát, és hagyom,
tegye ő maga a horogra.
Egy darabig horgászik, de nincs szerencséje. Épp mikor Anna újra
fészkelődni kezd, zúgást hallok, egy motorcsónak hangját.
Hallgatózom, talán másfelé megy, de megkerül egy pontot, bőgése
erősödik, felénk tart; nagy teljesítményű csónak lehet, az orra V
alakban hasítja a fehéren fodrozódó vizet. A motor kikapcsol,
befordulnak mellénk, a felvert hullámok erősen dobálnak bennünket.
Amerikai zászló van elöl és hátul, két idegesnek látszó, mopszliképű,
kikent-kifent üzletember ül a csónakban, egy sovány, rongyos falusi
kíséri őket. Látom, hogy Claude az a motelből. Morcosan néz ránk,
úgy érzi, hogy jogtalanul hatoltunk a felségvizeire.
– Fogtak valamit? – ordít át az egyik amerikai vicsorgó fogakkal,
amolyan cápakedvességgel.
 Azt felelem, hogy nem, és közben Davidbe rúgok. Elmesélné nekik,
csak hogy ingerelje őket.
A másik amerikai bedobja a szivarcsutkáját a vízbe. – Nem látszik
valami túl jó helynek – mondja Claude-nak.
– Azelőtt az volt – feleli Claude.
– Jövőre Floridába megyek – mondja az első amerikai.
– Tekerj fel! – szólok Davidre. Nincs értelme, hogy maradjunk. Ha
fognak valamit, akkor itt maradnak egész éjszakára, de ha tizenöt
percen belül nem lesz fogás, akkor elmennek, és felverik az egész
tavat a nagyhangú csónakjukkal, megsüketítik a halakat. Olyan
emberek, akik többet fognak, mint amennyit meg bírnak enni, és
akár dinamitot is használnának, amennyiben ezt büntetlenül
megengedhetnék maguknak.
Régebben azt tartottuk róluk, hogy ártalmatlanok, furcsák, ostobák
és némiképp szeretetre méltóak, mint például Eisenhower elnök is.
Egyszer találkoztunk két amerikaival útban a pisztrángos tó felé,
éppen a csónakjukat meg a motort cipelték egy hordúton, hogy ne
kelljen már evezniük, ha egyszer a belső tóhoz érnek. Amikor
először hallottuk őket a bokrok között, azt hittük, medvék. Egy másik
meg egész váratlanul tűnt fel pergő orsójával, belelépett a
tábortüzünkbe, és megperzselte az új bakancsát; amikor
megpróbálta elhajítani a csaliját – egy igazi átlátszó műanyagba zárt
fürge csellét –, átdobta a bozótosba, a tó partjára. A háta mögött
állva nevettünk, és megkérdeztük, hogy mókusra vadászik-e, de
nem haragudott, megmutatta az automata tűzgyújtóját, a
lecsavarható fogantyújú főzőkészletét és az összecsukható
karosszéket. Imádnak mindent, ami összecsukható.
Visszafelé a part mentén haladunk, elkerüljük a nyílt vizet arra az
esetre, ha az amerikaiaknak eszébe jutna, hogy elhúzzanak
mellettünk olyan közel, amennyire csak lehet, mert néha
szórakoznak ilyesmivel, tudván, hogy a felvert hullámok
felboríthatnak bennünket. De még mielőtt a fele távnál tartunk,
elsuhannak a semmibe, akár a Mars-lakók az egyik legutóbbi
filmben, így aztán megnyugszom.
Ha visszaérünk, felakasztom a halat, és szappannal lemosom a
pikkelyeket meg a sós hónaljszagot a kezemről. Ezután lámpát és
tüzet gyújtok majd, aztán főzök egy kis kakaót. Először érzem jól
magam, mióta itt vagyunk, és tudom, hogy csak azért, mert holnap
elmegyünk. Az apám megtarthatja a szigetet magának, az őrültség
magánügy, és én ezt tiszteletben tartom, elvégre akárhogyan is él,
jobb, mint egy intézetben. Mielőtt elmennénk, elégetem a rajzait,
bizonyítéknak úgysem jók.
Lement a nap, a leszálló alkonyatban siklunk hazafelé. A távolból
madárdal hallatszik, denevérek repülnek el mellettünk, lebegnek a
vízfelszín felett, amely most sima és nyugodt, a parti tárgyak, a
szürkésfehér sziklák, a kiszáradt fák visszaverődnek a sötét
tükörben. Körülöttünk a megfoghatatlan tér, illetve a térnélküliség
illúziója, mi és a sötét part, amelyet akár meg is érinthetnénk, és a
köztes hiányban víz. A csónak által vert hullámok velünk tartanak, az
evezők tükröződnek a tóban. Olyan, mintha a levegőben járnánk,
alattunk a semmi, amely megtart minket, felfüggesztve úszunk
hazafelé.
 NYOLCADIK FEJEZET
Kora reggel Joe ébreszt fel; a keze mindenesetre érzékeny,
finoman simogat, ahogy a vak ember olvassa a vakírást, ügyesen
formázgat, akár egy vázát, tanulmányoz, miközben olyan fogásokat
ismétel, amelyeket már kipróbált, és tudja, hogy beváltak, így aztán
a testem is hasonlóképpen felel, érzi őt, hiszen jól be van járatva, és
pontos, mint egy írógép. Akkor a legjobb, amikor még ismeretlen.
Egy szólás jut az eszembe, régen vicc volt, ma inkább szomorú
valóság, valaki egy parkoló autóban mondja egy egyetemi
táncmulatság után, hogy az emberek papírzacskóval a fejükön
teljesen egyformák. Akkor nem értettem, mire céloz, de azóta
eltűnődtem rajta. Majdnem olyan, mint egy címer: két szerelmeskedő
ember papírzacskóval a fején, ráadásul szemnyílás nélkül. Jó lenne
vagy rossz?
Miután végeztünk, és kipihentük magunkat, felkelek, felöltözöm, és
kimegyek elkészíteni a halat. Egész éjjel kinn lógott a kopoltyúján
átfűzött és egy ágon átvetett zsinóron, nehogy a dögevők,
mosómedvék, vidrák, menyétek és görények elérjék. Némi halürülék
(olyan, mint a madaraké, csak barnább) folyik ki a végbélnyílásán.
Kibogozom a zsinórt, és leviszem a halat a tóhoz, hogy
megpucoljam és kifilézzem.
A tó melletti lapos sziklán térdelek, mellettem a kés és a tálca a
filézett daraboknak. Ez sohasem tartozott az én teendőim közé,
mindig valaki más csinálta, vagy a bátyám, vagy az apám. Levágom
a fejét az uszonyát, felhasítom a hasát, és két darabba vágom a
halat. A gyomrában félig emésztett piócák és homárdarabok vannak.
A hátgerincénél osztom ketté, aztán a két oldalvonal mentén: négy
kékesfehér, áttetsző darabka. A belsőségeket majd a kertben
temetem el, jó lesz trágyának.
Amíg a halhúst leöblítem, David odasétál a stégre, kezében a
fogkeféje.
– Hűha – szól oda nekem –, ez az én halam? Érdeklődve nézi a
beleket a tálcán. – Várj csak – mondja –, ez egy véletlen eset.
Elmegy Joe-ért meg a kameráért, aztán ünnepélyesen filmre veszik
a halbelsőségeket, a kipukkadt hólyagokat és beleket, a puha
fonalakat, a jobb beállítás kedvéért a felvételek közben átrendezik a
tálcát. Davidnek soha nem jutna eszébe, hogy egy Brownie-
kamerával lefilmeztesse magát, amint az uszonyánál fogva tartja a
halat, és vigyorog, mégcsak ki sem tömné, hogy aztán kiállítsa, de
mégis, a maga módján halhatatlanná akarja tenni. Egy fotóalbum,
valahol én is benne vagyok, egymást követő megtestesüléseim,
amiket megőriztek és lepréseltek, mint a szótárak lapjai között a
virágokat; ez volt az a másik könyv, amit megtartott, ez a bőrkötéses
album, egy emlékkönyvszerű napló. Mindig is gyűlöltem nyugodtan
állni és várni a kattanásra.
Lisztben megforgatom és kisütöm a haldarabokat, aztán
szalonnacsíkokkal megspékelve megesszük őket.
– Jó a kaja, jó a hús, jó az isten, hát együnk – mondja David,
megnyalja a szája szélét –, a városban ilyesmit úgysem kap az
ember.
– Dehogyisnem, csak fagyasztva. Most már mindent lehet kapni –
feleli Anna.
Reggeli után bemegyek a szobámba, és csomagolni kezdek. A
deszkafal mögül hallom Anna lépteit, hogy tölt még egy kis kávét, és
hallom a nyikorgást, amint David nyújtózkodik a heverőn.
Talán össze kellene szednem az ágyneműt, a törülközőket meg a
szanaszét heverő ruhákat, és összekötni egy csomagba, hogy
elvigyem magammal. Mostanában senki sem fog itt lakni, az egerek
és a molyok végül úgyis bejutnak. Ha már egyszer eldöntötte, hogy
nem jön vissza, akkor feltételezem, hogy a holmik engem illetnek,
legalábbis felerészben, a másik fele a bátyámé, de ő úgysem törődik
vele, mert mióta elment, legalább annyira kerülte a szüleinket, mint
én. Habár ő ügyesebben intézte, olyan messzire ment, amennyire
csak bírt: ha egy kötőtűt szúrnék át a földön, akkor a hegye épp ott
jönne ki, ahol ő most van, az isten háta mögött,
megközelíthetetlenül, talán még a levelemet sem kapta meg.
Ásványlelőhelyek után kutat egy nagy nemzetközi vállalat
megbízásából mint talajkutató, de valahogy képtelen vagyok ezt
elhinni, elképzelhetetlen, mint vele kapcsolatban minden, amióta
felnőttünk.
– Jó itt lenni – mondja David. Mindannyian hallgatnak. – Maradjunk
még egy kicsit, mondjuk egy hetet, nagyszerű lenne.
 – Nem tartod meg azt a szemináriumot? – érdeklődik Anna
kétkedve. „Az ember és az elektromosság” – vagy mi is volt a címe?
– Villamosítás. Augusztusban indul.
– Nem hinném, hogy maradnunk kellene – mondja Anna.
– Hogy van az, hogy te mindig mást akarsz csinálni, mint én? –
kérdezi David. Csönd lesz. Aztán folytatja: – Te mit gondolsz?
– Részemről oké – feleli Joe.
– Nagyszerű – jelenti ki David –, akkor még horgászunk egy kicsit.
Leülök az ágyra. Talán engem kérdeztek volna meg előbb, elvégre
az én házam. De lehet, hogy csak megvárják, amíg kimegyek, és
majd aztán kérdeznek meg. Amennyiben én nemet mondok, ők nem
nagyon maradhatnak, de mivel tudnám megindokolni? Nem
beszélhetek az apámról, őt nem árulhatom el, és egyébként is azt
gondolnák, hogy csak kitaláltam. Ott a munkám, de arról meg tudják,
hogy magammal hoztam. Elmehetnék Evansszel, de csak a faluig
jutnék, hisz a kocsi Davidé, el kellene lopnom a kulcsot, és
egyáltalán, most jut eszembe, hogy sohasem tanultam vezetni.
Anna egy utolsó elkeseredett kísérletet tesz. – Elfogyott a
cigarettám.
– Nem baj – mondja David vidáman –, úgyis káros szenvedély.
Legalább visszanyered az eredeti formádat. – Idősebb nálunk, már
túl van a harmincon, és aggódik is emiatt. Hébe-hóba a hasára csap,
és azt mondja: „Pocak.”
– Nyűgös leszek – mondja erre Anna, de David csak nevet, és
annyit mond: – Csak próbáld meg.
Mondhatnám, hogy nincs elég élelmünk. De rájönnének a
hazugságra, hisz ott a kert, meg a konzervek is ott sorakoznak a
polcokon: sózott marhahús, konzervkolbász, szárazbabfőzelék,
csirke, tejpor, minden.
Odamegyek a szobaajtóhoz, kinyitom. – Az ötöst mindenképp ki
kell fizetnetek Evansnek – mondom.
Egy pillanatra megdöbbennek, rájönnek, hogy kihallgattam őket.
Aztán David szólal meg:
– Nem gond.
Gyorsan rám néz, diadalittasan és kutatva, mintha éppen most
nyert volna valamit: nem háborút, csak lottó főnyereményt.
 Amikor Evans feltűnik a megbeszélt időben, David és Joe
lemennek a stégre, hogy elintézzék vele a dolgokat.
Figyelmeztettem őket, a halról ne szóljanak egy szót sem, mert ha
szólnak, akkor a tónak ez a része hemzsegni fog az amerikaiaktól,
ugyanis valami rejtélyes módon terjesztik a híreket, akár a hangyák,
ha cukorra akadnak, vagy ahogy a languszták értesítik egymást.
Néhány perc múlva ismét hallom a motorzúgást, előbb felerősödik,
aztán elhal, elment.
Elkerültem Evanset, a magyarázkodást meg a tárgyalást, inkább
felmentem a budiba, és bezárkóztam. Mindig ide menekültem, ha
valami olyat kellett csinálnom, amihez nem volt kedvem, például
gyomlálni a kertben. Ez új épület, a régi már elhasználódott. Ez
hasábokból épült, a bátyám meg én csináltuk meg az alapját, ő a
lapáttal ásott, én meg elhordtam a földet egy vödörben. Egyszer
beleesett egy sündisznó, szegények szeretik a baltanyelet meg a W.
C.-deszkát rágcsálni.
A városban sohasem bujkáltam a fürdőszobákba, nem szerettem
őket, olyan ridegek és fehérek. Emlékeim egyetlen búvóhelye a
nyitott ajtók mögött volt, az összejövetelek idején. Megvetettem őket,
a parasztrózsaszín, karosszékvédő-csipkekézimunka- galléros
bársonyruháikat, az ajándékaikat, amelyek felbontásakor irigységgel
teli – óóó – hangot hallattak, az értelmetlen játékaikat, amikor egy
gyűrűt kellett megtalálni, vagy a tálcán levő zűrzavart megjegyezni.
Csak két dolgot tehetett az ember: vagy nyert, vagy veszített, de az
anyák még ezt is megpróbálták tisztességtelenül befolyásolni úgy,
hogy mindenkinek jusson ajándék, de velem nem tudtak mit kezdeni,
mert sohasem játszottam. Eleinte elfutottam, de később az anyám
azt mondta, hogy muszáj elmennem, meg kellett tanulnom
udvariasan viselkedni, „civilizáltan”, ahogy ő mondta. Így aztán az
ajtó mögül figyeltem. Mikor végre beálltam a zenélő székek nevű
játékba, diadalittasan üdvözöltek, mint a megtérteket vagy a politikai
menekülteket szokás.
Néhányan csalódtak bennem, szórakoztatónak tartották keserű
remeteszokásaimat, és általában, elszórakoztattam őket.
Októberben vagy novemberben, amikor leesett az első hó a tó körül,
mindig másik iskolába kezdtem járni, és én voltam az egyetlen, aki
nem ismerte a helyi szokásokat, mintha egy másik kultúrából
érkeztem volna: így aztán kipróbálhatták rajtam az egymáson
elkövetett tréfákat, kisebb kínzásokat. Amikor tanítás után a fiúk
üldözőbe vették a lányokat, és a saját ugrókötelükkel kötözték össze
őket, én maradtam az egyetlen, akit szándékosan elfelejtettek
kiszabadítani. Sok délutánt töltöttem kerítésekhez, kapukhoz,
kényelmes fákhoz kötözve, és vártam, hogy egy jóakaratú felnőtt
arra jöjjön és kiszabadítson; később pedig menekülőművésszé
képeztem magam, aki a csomók kibogozásának szakértője lett. Jobb
napokon összegyűltek körülöttem, és versengtek értem.
– Ádám, Éva, nyakoncsíptek – kiabálták –,
a folyóhoz fürdeni mentek,
Ádám és Éva beleestek,
mit gondolsz, ki menekült meg?
– Nem tudom – válaszoltam.
– De felelned kell – mondták –, ez a szabály.
Ádám és Éva – mondtam ravaszul. – Ők menekültek meg.
– Ha nem válaszolsz rendesen, akkor nem játszunk veled többet –
mondták. Társadalmilag alárendeltnek lenni olyan, mint a szellemi
visszamaradottság – undort és sajnálatot, ugyanakkor a szenvedés
és a változtatni akarás vágyát ébreszti másokban.
A bátyámnak nehezebb volt, mert az anyám azt tanította neki, hogy
a verekedés nem helyes dolog, így aztán nap mint nap laposra verve
jött haza. Végül anyámnak kellett meghátrálnia: a bátyám
verekedhetett, de csak akkor, ha őt ütötték előbb.
A vasárnapi iskolában nem tartott sokáig a pályafutásom. Az egyik
lány azt mesélte, hogy egy műkorcsolyás, hattyútollal díszített
kosztümös Barbara Ann Scott babáért imádkozott, és a
születésnapjára meg is kapta, így aztán elhatároztam, én is
imádkozni fogok valami igazi dologért, nem afféle Miatyánkot vagy a
horgászimát. Imádkoztam, hadd legyek láthatatlan, de amikor reggel
még mindig mindenki felismert, tudtam, hogy istenük nem az igaz
Isten.
Szúnyog száll a karomra, hagyom, hogy megcsípjen, megvárom,
amíg teleszívja a hasát vérrel, aztán szétnyomom a
hüvelykujjammal, akár egy szőlőszemet. Tojásrakás előtt szükségük
van vérre. Hűvös fuvallatot érzek, beszűrődik az ablakon; jobb itt,
mint a városban, ahol csak kipufogó gáz meg párás hőség van, az
aluljárókban égett gumiszag terjeng, a bőrödön pedig barna
zsírréteg rakódik le, ha sétálni mész. Hogy is tudtam ennyi ideig a
városban élni, amikor olyan veszélyes? Itt mindig biztonságban
éreztem magam, még éjszaka is.
Ez hazugság, szólal meg a saját hangom. Komolyan
elgondolkozom, latolgatom, és ez valóban hazugság: néha
rettegtem, az ösvényen egy zseblámpával világítottam magam előtt,
és ha reccsenést hallottam az erdőben, tudtam, hogy engem
üldöznek, egy medve, egy farkas, vagy valami névtelen,
meghatározhatatlan állat, ez volt a legrosszabb.
Nézem a falakat, az ablakot: minden a régi, semmi sem változott,
de a formák már pontatlanok, miután minden megvetemedett egy
kissé. Vigyáznom kell az emlékeimmel, mindig ellenőriznem kell,
hogy az emlékek a sajátjaim, és nem másoké, akik elmesélték
nekem, mit éreztem, hogyan viselkedtem, miket mondtam, mert ha
az események valótlanok, akkor a hozzájuk fűződő érzéseim is azok
lesznek, majd elkezdem kitalálni őket, és ezeket aztán ki sem lehet
javítani többé, mert azok, akik segíthetnének, már halottak. Gyorsan
átfutok a saját változatomon, az életemet úgy ellenőrzőm, mint
valami alibit, beleillik, minden ott van, amíg el nem mentem. Aztán
mozdulatlan, akár egy felborult teherautó; egy pillanatra
elvesztettem, tisztára törlődtem, még a pontos koromat illetően is,
becsukom a szemem, mi ez? A múltra emlékezni, de a jelenre nem,
ez kezdődő szenilitást jelent.
Nem hagyom, hogy elragadjon a pánik, kényszerítem magam, hogy
kinyissam a szemem, íme a kezem, az idő belevéste a nyomát, a
bizonyíték: szétnyitom a tenyeremet, benne töredékesek a vonalak,
hullámként áradnak szét. Az ablak melletti pókhálóra koncentrálok,
legyeket ejtett foglyul, akik cserébe a napot fogják meg, a számban
a nyelvem a nevemet formálja, zsolozsmaként ismételgeti…
Aztán hirtelen valaki kopog az ajtón.
– Aki bújt, aki nem, megyek – mondja egy hang, ez David,
felismerem, megnyugszom, visszaúszom a jelenbe.
– Egy pillanat – szólok, mire ő újból kopogtat, és azt mondja:
 – Mozgás, ne vacakolj már annyit odabenn – és amolyan Woody
Woodpecker-féle nevetést hallat.
Ebéd előtt szólok nekik, hogy lemegyek fürdeni. A többieknek nincs
hozzá kedvük, azt mondják túl hideg a víz, olyan, mint a jég. Nem
lenne szabad egyedül mennem, ezt belém nevelték, még görcsöt
kaphatok.
Azelőtt leszaladtam a stég végéig, és beugrottam, olyan érzés volt,
mint egy szívroham, vagy egy villámcsapás, de most, amint a tó felé
megyek, rájövök, már nem vagyok rá képes többé.
Itt fuldokolt, csak véletlenül menekült meg; ha fújt volna a szél,
anyám nem hallotta volna meg a hangját. Lehajolt, belenyúlt a vízbe,
megragadta a hajánál fogva, felhúzta, és kirázta belőle a vizet. A
bátyámat nem viselte meg ez az eset annyira, mint gondoltam,
később már nem is emlékezett rá. Ha velem történt volna meg, úgy
érezném, hogy van bennem valami különös, így visszajönni a
halálból, bizonyára titkokkal tértem volna vissza, olyan dolgokat
tudtam volna meg, amiket a legtöbb ember nem ismerhet.
Miután anyánk elmesélte a történteket, megkérdeztem, hogy hová
került volna a bátyám, ha ő nem menti meg. Azt válaszolta, hogy
nem tudja. Az apám mindig mindent elmagyarázott, az anyám soha
semmit, én azonban biztos voltam benne, hogy tudja a választ, csak
éppen nem árulja el. „A temetőben lenne?” – kérdeztem. Az
iskolában hallottam egy mondókát a temetőről:
Csapd medencecsonton,
aztán vágd kupán;
temetőbe van már,
ott van, bizony ám.
„Ki tudja?” – felelte anyám. Éppen gyümölcstortát csinált, és adott a
tésztából egy darabot, csak hogy elterelje a gondolataimat. Az apám
biztosan igennel felelt volna; azt állította, hogy az ember akkor hal
meg igazán, ha meghal az agya. Kíváncsi vagyok, még mindig ezt
hiszi-e.
Lelépek a stégről, és belegázolok a vízbe, lassan megyek, a
vállamat meg a nyakamat lefröcskölöm, hideg kúszik fel a
combomon: a talpammal érzem a homokot, az algákat és az
elsüllyedt leveleket. Akkoriban alábuktam, és nyitott szemmel
úsztam a mélyben, a saját testem is csak homályosan láttam; vagy
még távolabb a parttól, a csónakból vagy a tutajból vízbe
ereszkedve megfordultam a víz alatt, és néztem felfelé,
levegőbuborékok szálltak fel a számból Addig maradtunk a vízben,
mígnem a bőrünk érzéketlenné vált, és furcsa kékeslila színű lett.
Emberfeletti akaraterő kellett hozzá, most képtelen lennék rá.
Meglehet, öregszem.
Vacogva állok, látom a tükörképem és lenn a mélyben a lábam,
mint fehér halhús a homokon, aztán egyszer csak elviselhetetlenebb
kinn a levegő, mint benn a vízben, így lehajolok, és vonakodva bár,
de belevetem magam a tóba.
 MÁSODIK RÉSZ
KILENCEDIK FEJEZET
Minden baj a törzsünk tetején levő daganatban van. Sem a test,
sem a fej ellen nincs kifogásom: csak a nyak zavar, amely azt az
érzetet kelti, hogy két különálló dolgot köt össze. Rossz a nyelv, nem
kellene külön néven nevezni őket. Ha a fej a váll egyenes
meghosszabbítása lenne e nélkül az elkeskenyedés nélkül, mint a
gilisztáknál vagy a békáknál: képtelenek volnánk végignézni a saját
testünkön, és elfordítani a fejünket, mintha csak robotok vagy bábuk
lennénk, és rá kellene jönnünk, hogy ha a fej a törzstől elválik –
mindkettő elpusztul.
Nem emlékszem pontosan, mikor is kezdtem gyanítani az igazat
önmagamról és róluk, hogy én mi voltam, és hogy belőlük mi lesz.
Egy részük gyorsan érkezett, mint a zászlók, a gombák, ha
kibomlanak, kibújnak, és hirtelen növekedni kezdenek, de ő ott volt
bennem, a bizonyíték, amely megoldásra vár. Most úgy tűnik, mintha
mindig is mindent tudtam volna, az idő úgy összeszorult, mint az
öklöm itt a térdemen a sötétedő hálószobában, magamban tartom a
nyomokat és a megoldásokat, no meg az erőt ahhoz, amit tennem
kell.
Rosszul láttam, pocsékul fordítottam a dialektus miatt, talán a
sajátomat kellett volna használni. A gyermekeken végzett kísérletek
során, amikor süketnéma nővérekkel zárták össze egy szobába, és
ily módon megfosztották őket a szavaktól, rájöttek, hogy egy
bizonyos életkor után az agy képtelen a nyelv elsajátítására, de
vajon hogyan állapították meg, hogy a gyerek nem talált ki mégis
egy olyan nyelvet, amely önmagán kívül mindenki más számá ra
észrevehetetlen? Mindez abban a zöld főiskolai könyvben állt, az
Egészségünk-ben a kreténekről, pajzsmirigy-elégtelenségben
szenvedőkről, nyomorékokról és bénákról készített példafotók
mellett; szemüket, akár az elítélt bűnözőkét, fekete téglalap takarta,
ezek voltak az egyedül elfogadható képek, ahol meztelen testeket
nézhettünk. A többi csak grafikon, feliratokkal és nyilakkal ellátott
diapozitívek, amelyeken rózsaszín tengeri szörny a petefészek, a
méh pedig egy körte.
 A többiek hangja, no meg a kártyakeverés és -osztás neszei
eljutnak hozzám a csukott ajtón keresztül.; Távoli nevetés, magukkal
viszik az apró magnószalagtekercseket és a kapcsológombot,
valahol a mellkasukba rejtve, azonnal visszajátszható.
Miután Evans elment, egész nap nyugtalan voltam: a sziget nem
biztonságos, csapdába estünk. Őt nem vették észre, de én igen,
felelős vagyok értük. Érzem figyelő szemét, leselkedő jelenlétét ott a
zöld lombfüggöny mögött, amint kész hirtelen támadni vagy
menekülni kiszámíthatatlanul; már azon is gondolkoztam, hogyan
tarthatnám őket távol a veszélyektől: hiszen amíg egyedül nem
mennek sehová addig nem eshet bántódásuk. Lehet, hogy
ártalmatlan, de ez egyáltalán nem biztos.
Befejeztük az ebédet, kivittem a kenyérmorzsákat a madáretető-
tálcára. A szajkók felfedezték, hogy emberek laknak a házban, az
értelmes madarak tudják már, hogyha a tálca mellett egy alak tűnik
fel, az élelmet jelent, de az is lehet, hogy már elég öregek ahhoz,
hogy az anyám kitárt karú képére emlékezzenek. Most is ketten-
hárman őrt állnak körültekintően, érintőtávolságon kívül.
Joe utánam jön, és figyeli, amint szétszórom a morzsákat. Az ujjait
a karomra tette, és rosszallóan rám nézett, ez talán azt jelenti, hogy
beszélgetni akar velem: a beszéd számára feladat, küzdelem, a
szavakat összegyűjti a szakálla alatt, hogy aztán egyenként ejtse ki
őket, nehézkesen és darabosan jönnek, mintha tankok lennének.
Görcsösen belemarkol a karomba, de ekkor megjelenik David a
fejszével.
– Asszonyom – mondja –, látom, hogy egyre alacsonyabb a
farakása. Jól jönne magának egy készséges férfi.
Valami hasznosat akar csinálni; és igaza is van, ha egy hétig
maradunk, szükségünk lesz friss ellátmányra. Megkérem, hogy
keressen még álló fákat, olyanokat, amelyek kiszáradtak ugyan, de
nem túl öregek vagy korhadtak.
– Igenis, asszonyom – feleli, miközben tréfásan szalutál.
Joe fogja a kisbaltát, és elmegy. Városi emberek, félek, hogy az
egyikük még levághatja a lábát, habár ez lenne az igazi kiút,
gondolom, hiszen haza kellene mennünk. Apámmal kapcsolatban
nem akartam figyelmeztetni őket, volt náluk fegyver. Ha meglátja –
elszalad.
Amikor eltűntek az erdei ösvényen, szóltam, hogy lemegyek a
kertbe gyomlálni, valakinek meg kell csinálni. El akartam foglalni
magam, legalább a rend látszatát megőrizni, elrejteni, hogy félek
tőle, és félek a többiektől. A félelemnek is van szaga, akárcsak a
szerelemnek.
Anna rájött, hogy segítséget várok tőle; letette a könyvet, elnyomta
félig szívott cigarettáját; szigorúan adagolta őket. Kendőt kötöttünk a
fejünkre, aztán elmentem a sufniba a gereblyéért.
A kertben tűzött a nap, és gőzölgött a meleg, a levegő párás, akár
egy üvegházban. Letérdepeltünk, és gyomokat huzigáltunk ki a
földből, de ellenálltak: vagy rögökkel együtt szakadtak ki, vagy
eltéptük a szárukat, és így a földben maradt gyökerek életben
maradtak, én leástam értük a meleg porba, a kezem zöld lett a
növények nedvétől. Fokozatosan előtűntek a zöldségek, legtöbbjük
fakó és satnya volt, épp hogy el nem haltak. Kupacokba
gereblyéztük a gyomot a sorok között, ahol aztán elhervadnak,
elpusztulnak lassan; később majd elégetem őket, mint
boszorkányokat, nehogy újra megjelenjenek. Volt néhány szúnyog,
meg azok a szivárványos szemű böglyök, amelyeknek olyan a
csípése, mintha forró tűvel szúrnának meg.
Olykor megálltam, figyeltem a kerítést, de senki sem volt ott. Talán
felismerhetetlenné vált, külseje átalakult a kor, az őrület és az erdő
hatására, málladozó ruhadarabok rongykupaca lett, az arcbőre
szürke a száraz levelektől. A történelem, gondoltam, gyorsan
dolgozik.
Évekbe telt, míg megcsinálták a kertet, a talaj túl homokos és laza
volt. Mesterségesen alakították ki ezt a területet, termőföldet, a
mocsárból kikotort fekete trágyát és lótrágyát forgattak bele, a
lótrágyát csónakon szállítottuk ide a téli fűrésztelepről, amikor még
lovakat használtak, hogy a hasábokat a befagyott tóhoz húzzák.
Anyám meg apám vékáskosarakban, saroglyán hordták: két rúdra
keresztben deszkákat fektettek, egyikük fogta elöl, a másik meg
hátul.
 Emlékszem, eleinte sátrakban laktunk. Körülbelül itt találhattuk meg
a zsírosbödönt, amit beszakítottak, mint valami papírzacskót, a
külsején pedig karmolások és harapásnyomok horzsolták le a
festéket. Apánk hosszú útra ment, hogy fákat kutasson fel egy
papírgyár, illetve a kormány részére, sohasem tudtam pontosan,
kinek is dolgozott valójában. Anyánkat három hétre elegendő
élelmiszer-tartalékkal látta el. A medve az élelmiszeres sátor mögött
gyalogolt végig, hallottuk az éjjel. Széttaposta a tojásokat meg a
paradicsomokat, felfeszítette az összes tartalék konzervet,
szétszórta a zsírpapírba csomagolt kenyeret, összetörte a lekváros
üvegeket; reggel összeszedtük, ami megmaradt. Csak a krumpli
nem érdekelte, így aztán azt reggeliztünk a tábortűznél, amikor
feltűnt az ösvényen, szuszogva, súlyos léptekkel tört előre, hatalmas
metszőfogú bunda, a maradékért jött vissza. Anyám felállt, és
elindult a medve felé, mire az elbizonytalanodott, és dörmögni
kezdett. Anyám odaordított neki valami olyasfélét, hogy „Sicc!” – és
hadonászott a kezeivel, erre a medve megfordult, és becammogott
az erdőbe.
Ez a kép maradt meg bennem, az anyám hátulról látszik felemelt
karral, mintha repülne, és vele szemben a megrémült medve. Amikor
anyám később elmesélte a történetet, azt állította, hogy halálra
rémült, de ezt képtelen voltam elhinni, olyan határozottan,
magabiztosan viselkedett, mintha ismerte volna a holtbiztos
csodatevő ellenszert: egy kézmozdulat és egy szó. A bőrdzsekijét
viselte.
– Szedsz tablettát? – kérdezte Anna váratlanul. Csodálkozva
néztem rá. Egy percig nem tudtam, vajon miért érdekli. Erre
mondják, hogy bizalmas kérdés.
– Már nem – válaszoltam.
– Én sem – mondta erre mogorván. – Nem ismerek senkit, aki még
szedne, lett egy vérrög a lábamban. Neked mid lett tőle?
Volt egy sárfolt az arcán, rózsaszín arcának vonásai fellazultak a
hőségtől, akár a kátrány.
– A látásommal volt baj – feleltem. – Homályosan láttam. Azt
mondták, hogy egypár hónapon belül majd elmúlik, de nem múlt el. –
Olyan volt, mintha vazelin lett volna a szememen, de ezt nem
mondtam.
Anna bólintott; úgy rángatta a gyomokat, mintha valakinek a haját
tépné. – Gazemberek – mondta –, olyan nagyszerűek, hogy azt
hiszed, majd előállnak valami olyannal, ami használ anélkül is, hogy
megölne. David azt akarja, hogy kezdjem el újra szedni, szerinte ez
semmivel sem károsabb, mint az aszpirin, de legközelebb akár a
szívemre is mehet. Nem vállalom ezt a rizikót.
Szerelem félelem nélkül, szex kockázat nélkül – azt szeretnék, ha
ez megvalósulhatna: és majdnem meg is csinálták, majdnem sikerült
nekik, de a bűvésznek vagy a betörőnek is bukás a félsiker, és mi is
ott vagyunk, ahol voltunk. A szerelemhez óvintézkedések kellenek.
„Védekezett valahogy?” – kérdezik, de nem előtte, hanem utána.
Azelőtt a szexnek gumikesztyűszaga volt, és most megint az van,
vége az ügyes kis zöld műanyag csomagocskáknak, a hold
alakúaknak, amelyekkel a nők úgy tehettek, mintha még
természetesek volnának, ciklikusak, nem pedig vegyi automaták. De
hamarosan kitalálják majd a műméhet, kíváncsi vagyok, vajon
milyen érzés lesz; Az első gyerek után többé nem akartam másikat!
Túl sok mindenen kellett keresztülmenni a semmiért: becsuknak egy
kórházba, leborotválják a szőrödet, lekötik a kezedet, és nem
hagyják, hogy láss, nem akarják, hogy megértsd, azt akarják, hogy
az ő erejükben higgy, ne a magadéban. Tűket szúrnak beléd, így
aztán nem hallasz semmit, akár egy döglött malac is lehetnél, a
lábaid fenn egy fémkeretben, föléd hajolnak a műtősök,
asszisztensek, hentesek, orvostanhallgatók, akik ügyetlenül,
viszolyogva tanulmányozzák a testedet, úgy veszik ki belőled a
gyereket egy fogóval, mint savanyúuborkát az üvegből. Azután piros
műanyaggal feltöltik az ereidet, láttam, ahogy csordogált a csőben.
Soha többé nem hagyom, hogy ezt tegyék velem.
Nem volt ott velem, már nem is emlékszem, hogy miért; ott kellett
volna lennie, elvégre az ő ötlete volt, az ő hibája. Csak utána jött
értem a kocsival, hogy hazavigyen, így legalább nem kellett taxit
hívnom.
 A hátunk mögül az erdőből szórványosan fejszecsapás hangja
hallatszik: néhány csapás, a visszhangja, szünet, néhány újabb
csapás, valaki nevet, a nevetés visszhangzik. Egy évvel azelőtt,
hogy elment, a bátyám vágott itt ösvényt, baltával, késsel irtva az
aljnövényzetet, jól látszott, merre haladt a part felé.
– Még nem elég? – kérdezte Anna. – Napszúrást fogok kapni. –
Leguggolt, és elővett egy félig szívott cigarettát. Azt hiszem, szerette
volna, ha további bizalmas ügyeket is megtárgyalunk, beszélni akart
egyéb betegségeiről, de én egyre csak gyomláltam.
Krumplik, hagymák, az eperágyas reménytelen dzsungel, de ehhez
már nem nyúlunk, vége a szezonnak.
David és Joe tűnt fel a magas fűben, a kerítésen túl, egy vékony
hasáb fát hoztak. Büszkék voltak, fogtak valamit. A fán
fejszecsapások nyoma, mintha megtámadták volna.
– Hahó! – kiáltott David. – Hogy s mint vannak a kedves
ültetvényesek?
Anna felállt. – Kopjatok le – mondta, miközben hunyorgott a
szemébe tűző naptól.
– Szinte alig csináltatok valamit! – folytatta David megállíthatatlanul
–, ezt nevezitek ti kertnek?
Favágó munkájukat méregettem apám kutató tekintetével. A
városban kezet rázna velük, metszően végigmérné őket: tudnak
ezek bánni a baltával? Mit tudnak ezek a trágyáról? Ott állnának
zavarban, jól ápolt kertvárosi külsejükkel és egyetemi ruhájukban,
bizonytalanul, mint akik nem tudják, hogy mit várnak tőlük.
– Ez nagyszerű – mondtam én.
David azt akarta, hogy hozzuk ide a filmfelvevőt, és csináljunk
néhány felvételt kettőjükről, amint a hasábot cipelik a Véletlen eset
számára; azt mondta, ez lenne az ő kámeajelenése. Joe
megjegyezte, hogy úgysem tudnánk kezelni a kamerát. Erre David
elmagyarázta, hogy csupán egy gombot kell megnyomni, egy idióta
is képes megcsinálni, és egyáltalán, még jobb is, ha életlen vagy
túlexponált a kép, ez hozná be az esetlegességet a filmbe, mint
amikor a festő festéket szór a vászonra, ettől lenne organikus. De
erre Joe megkérdezte, hogy mi lesz, ha eltörjük a felvevőt, ki fizeti
meg. Végül aztán belevágták a baltát a hasábba, néhány kísérlet
után sikerült is, és felvételeket készítettek egymásról, amint a fa
mellett állnak karba tett kézzel, egyik lábukat a farönkön nyugtatva,
mintha legalábbis krokodil vagy rinocérosz lenne.
Este bridzseltünk az enyhén zsíros kártyával, ez mindig itt volt, az
egyik paklin kék, a másikon piros csikóhalak voltak. David és Anna
játszottak ellenünk. Könnyen nyertek: Joe nem tudta jól a
szabályokat, én meg évek óta nem játszottam. Sohasem voltam
igazán jó játékos, az egészben csak azt szerettem, ahogy felvesszük
és elrendezzük a lapokat.
Utána Annára vártam, hogy feljöjjön velem a budihoz; általában én
mentem először, egyedül. Magunkkal hoztuk mind a két zseblámpát;
biztonságot adó halványsárga fényköröket vetettek, amelyek együtt
mozogtak a lábunkkal, ahogy mentünk. Lombsusogás, varangyos
békák a száraz levelek között; hirtelen egy nyúl ugrik fel. A hangok
nem veszélyesek, tudom, honnan jönnek.
– Bárcsak lenne egy melegebb kardigánom – szólt Anna –, nem
gondoltam, hogy ennyire lehűl a levegő.
– Vannak itt esőkabátok – mondtam –, felpróbálhatod őket.
Mire visszaértünk a házba, a többiek már ágyban voltak; nem
fáradtak azzal, hogy sötétedés után elmenjenek a budihoz, egy
bokornál végezték a dolgukat. Fogat mostam, Anna egy gyertya és a
zseblámpa fényénél leszedte a festéket az arcáról, mert a férfiak
már eloltották a lámpát.
Bementem a szobámba, és levetkőztem. Joe mormogott, félig aludt
már; köréfontam a karom.
Kinn szél fújt, a fák susogtak, más nem hallatszott. Anna
zseblámpája sárga fényt vetett a plafonra, aztán elúszott; Anna
bement a szobájukba, hallottam őket, Anna lélegzését, zihálását,
mintha futna, aztán a saját hangját, nem az igazit, zaklatott volt, mint
amilyen az arca is lehetett, mint egy elkeseredett koldus jajgatása:
még, még. A fejemre tettem a párnát, nem akartam hallgatózni,
bárcsak túllépnének rajta, kívántam, de folytatták, kuss, suttogtam,
de Anna nem hagyta abba. Imádkozott, olyan volt, mintha David
egyáltalán ott se lenne. Jézus, Jézus, ó, kérlek, Jézus. Aztán hang
hallatszott, nem szó, hanem a puszta fájdalom, tiszta, mint a víz,
olyan, mint egy csapdába esett állat üvöltése.
 Olyan ez, mint a halál, gondoltam, nem maga a dolog a rossz,
hanem a tanújának lenni. Feltételezem, hogy előtte ők is hallottak
bennünket. De én olyankor sohasem beszélek.
 TIZEDIK FEJEZET
Vörösen, vöröslilásan ment le a nap; és másnap olyan volt az idő,
ahogy azt megjósoltam; rádió és barométer hiányában az ember
kénytelen maga időjárásjelentést készíteni. A hét második napja volt,
a fejemben úgy pipáltam ki a napokat, mint ahogy a rab vonalakat
rajzol a falra; feszült voltam, akár egy kihúzott szárítókötél; a tény,
hogy apám mindeddig nem jelent meg, csak annak a lehetőségét
erősítette, hogy előkerül. A hetedik nap nagyon távolinak tűnt.
El akartam őket távolítani a szigetről, megoltalmazni tőlük az
apámat, nehogy megismerjék egymást. Talán kutatni kezdenének,
további ösvényeket vágnának – máris türelmetlenek: tűzről és fáról,
a két alapvető szükségletről már gondoskodtunk, nincs több
tennivaló. A nap felkel, átragyog az égen, megállíthatatlanul
változnak az árnyak, a levegő mozdulatlan, nincsenek határozott
élek, az egyetlen törés egy távoli repülőgép csíkja; ezek a
párarétegek olyanok lehettek nekik, mintha függőágyban éltek volna.
Reggel David a stégen horgászott, nem fogott semmit; Anna
olvasott, már a negyedik vagy az ötödik ponyvaregénynél tartott.
Felsöpörtem a padlót a tükör előtt, ahol Anna meg én fésülködni
szoktunk, a seprű tele lett hosszú szőke és barna hajszálakkal:
később dolgozni próbáltam. Joe a padon térde körül kulcsolt karral,
amolyan kerti törpe pózban ült, és engem figyelt. Akárhányszor
felnéztem, a pillantás mindig ott volt kéken, mint a golyóstoll hegye
vagy a Superman szeme; még a hátamon is éreztem
röntgentekintetét, amint a bőröm alatt vizsgálódott, enyhén
bizsergető érzést keltve, mintha követne. Nehezemre esett
koncentrálni, két népmesét újraolvastam, egyet egy királyról, aki az
állatoktól tanult meg beszélni, egyet az életforrásról, de csak egy
elnagyolt vázlatig jutottam, és az is leginkább egy focistához
hasonlított. Eredetileg óriásnak készült.
– Mi a baj? – kérdeztem végül, miután feladtam a próbálkozást, és
letettem az ecsetet.
– Semmi – válaszolt. Levette a vajtartó tetejét, és a mutatóujjával
lyukakat kezdett fúrni a vajba.
Már hamarabb rá kellett volna jönnöm, hogy mi történik, és még ott
a városban ki kellett volna szállnom az egészből. Nem volt
tisztességes dolog tőlem, hogy vele maradtam, hozzászokott,
kapaszkodott ebbe a kapcsolatba, de sajnos ezt nem vettem észre
és ő sem. Ha valaki képtelen különbséget tenni az öröme és a
fájdalma között, fogoly lesz. Ez történt vele, elláttam korlátlan
mennyiségű semmivel, de ő nem volt felkészülve rá, ez túl sok volt
neki, fel kellett töltenie valamivel, mint amikor az üres falon is mintát
lát az ember.
Ebéd után mindnyájan várakozásteljesen körbeültek, mintha azt
várnák, hogy kiosszam a krétákat és a gyurmát, vagy vezényeljem
az éneklést, vagy megmondjam nekik, mit játsszanak. Emlékeimben
kutattam: mit csináltunk, ha sütött a nap, és nem volt semmi
dolgunk?
– Mit szólnátok – kérdeztem –, ha áfonyát szednénk?
Meglepetésnek szántam: szórakozásnak álcázott munka.
Megörültek az újdonságnak.
– Remek ötlet – mondta David. Annával mogyoróvajas
szendvicseket készítettünk uzsonnára, aztán az orrunkat és a
fülcimpáinkat bekentük Anna napolajával, és elindultunk.
David és Anna a zöld csónakkal mentek, mi a nehezebbet
választottuk. Még mindig nem eveztek igazán jól, de nem volt erős a
szél. Rengeteg energiámat felemésztette, hogy irányba tartsam a
csónakot, hiszen Joe nem tudott kormányozni, ráadásul ezt nem is
ismerte be, így aztán még nehezebb volt.
Megkerültük azt a szirtfokot, ahol az ösvény húzódik, aztán már
benn is voltunk a szigetvilágban, elsüllyedt hegyek csúcsai között,
amelyek valószínűleg egyetlen vonulatot alkottak egyszer, még
mielőtt a tó megáradt volna. Egyik sziget sem elég nagy ahhoz, hogy
neve lehessen: némelyik csak egy szikla, amelyen megragadt és
gyökeret eresztett néhány fa. Kissé távolabb az egyiken volt a
kócsagkolónia. Igencsak meresztenem kellett a szemem, hogy
észrevegyem őket: a fészkekben a kicsinyek mozdulatlanul tartották
kígyónyakukat és hegyes fejüket, elszáradt faágaknak álcázták
magukat. Valamennyi fészek egy fehér fenyőfán volt, úgy helyezték
őket el, mint a külvárosi kis házakat, hogy kölcsönösen
védelmezhessék egymást. Ha a kócsagok csipkedőtávolságon
belülre kerülnek – harcolnak.
 – Látod őket? – kérdeztem Joe-tól, miközben előremutattam.
– Mit kéne látnom? – kérdezte. Izzadt, kifáradt, szembeszéllel
haladtunk. Felbámult az égre, de nem vette észre őket, míg egyikük
fel nem emelkedett, hogy aztán fent lebegtesse a szárnyait.
A kócsagok szigete mögött volt egy másik, egy nagyobb, laposabb,
amelynek feketeáfonya-bokroktól elvadult talajából árbocként
meredtek elő a vörösfenyők. Partot értünk, kikötöttük a csónakokat,
majd mindenkinek adtam egy fémpoharat. Az áfonya épphogy csak
érni kezdett, a zöld levelek között a szemek olyanok voltak, mint a tó
víztükreit megtörő esőcseppek. Fogtam a poharam, és munkához
láttam a part mentén, itt hamarabb érik.
A háború alatt vagy talán már utána egy centet adtak egy pohárért,
de a pénzt nem volt hol elkölteni. Először nem is értettem, hogy ezek
a fémlemezkék mire valók; az egyik oldalán levelek, a másikon pedig
egy levágott férfifej.
Eszembe jutottak a többiek is, akik azelőtt ide jöttek. Már akkor se
voltak sokan itt a tavon, a kormány valahová áttelepítette őket, de
egy család itt maradt. Áfonyaérés idején minden évben feltűnnek a
tavon, meglátogatják a jó helyeket, ugyanúgy, ahogy mi tettük,
mintha sűrített levegőből lennének, öten vagy hatan zsúfolódnak egy
csónakba: az apa ül a hajó farában, a feje összezsugorodott és
ráncos, akár egy kiszáradt gyökér, mellette a dísztöktestű, tarkóig
felnyírt hajú mama, a többiek pedig a gyerekek meg az unokák.
Közömbös arckifejezéssel ellenőrzik, hogy mennyi áfonya nőtt, de
amikor észreveszik, hogy ott vagyunk, továbbmennek, komótosan
siklanak a part mentén, majd eltűnnek egy szirt mögött vagy egy
öbölben, mintha ott se lettek volna. Senki sem tudta, hogy a télen hol
laknak, de egyszer mégis elhajtottunk a két gyerek mellett, kezükben
áfonyával teli konzervdobozzal álltak az út mellett. Mostanáig fel
sem merült bennem, hogy mennyire gyűlölhettek minket.
Megzördült a parti bozótos: Joe jött le utánam. Letelepedett mellém
a kőre, a csészéje csak harmadáig volt levelekkel és zöldesfehér
bogyókkal vegyesen.
– Pihenjünk egy kicsit – mondta.
– Egy pillanat. – Én már majdnem befejeztem. Nagy volt a hőség, a
tó ragyogott a fénytől, az áfonya olyan kék volt a rátűző naptól,
mintha belülről sugározna. A pohárba esve úgy csobbantak, akár a
víz.
– Össze kellene házasodnunk – mondta Joe.
Óvatosan letettem a bögrét a sziklára, aztán megfordultam, és
elkerekedett szemmel ránéztem. Nevetni akartam, annyira oda nem
illő volt a javaslat, nem hiszem, hogy ilyennek képzeli a nászútját, s
a hivatalos szavak, a házassági bizonyítvány, az eskü s főleg a
véglegesség gondolata nem illik e helyhez; de még a sorrendet is
rosszul választotta meg, sohasem kérdezte, hogy vajon szeretem-e,
talán mégis ezzel kellett volna kezdenie, erre fel lettem volna
készülve.
– Miért? – kérdeztem. – Amúgy is együtt élünk. Ehhez pedig nincs
szükségünk papírra.
– Szerintem van – felelte vagy legalábbis nem ártana.
– De nem lenne semmi különbség – mondtam. – Minden maradna a
régiben.
– Hát akkor miért ne? – Közelebb jött, logikusan érvelt, fenyegetett
valamivel. Elfordultam, hogy segítséget keressek, de ők a sziget
távoli végében voltak, Anna rózsaszín blúza apró foltként világított,
mint egy benzinkutat jelző tábla.
– Nem – feleltem; ez volt az egyetlen lehetséges válasz az érveire.
Azért mert nem akartam, mert ez számára kielégítő lenne, mert az
önfeláldozás lenne minden akaratom, vonakodásom ellenére.
– Néha – szólalt meg, a szavakat egyenletesen és megfontoltan
helyezte el, ahogy a kampók állnak a fogason – az az érzésem,
hogy szarba se veszel engem.
– Dehogyisnem – vágtam rá. – Bizony, hogy szarba veszlek –
ismételtem meg, mint valami mondókát. Eltűnődtem, vajon ez
egyenértékű-e azzal, hogy azt mondom, szeretem. Kiszámoltam,
hogy mennyi spórolt pénzem van a bankban, mennyi időbe telne,
míg összecsomagolnék és elköltöznék, el az agyagporból és az
áporodott pinceszagból, el az utálatos ember formájú köcsögeitől, és
hogy mennyi idő alatt találnék új helyet. Bizonyítsd be a szerelmed,
mondják. Feleségül akarsz venni, de inkább hagyd, hogy
megkeféljelek. Meg akarsz kefélni, de inkább házasodjunk össze.
Amíg van győzelem, addig tudok zászlót lengetni, parádézni.
 – Nem, biztosan nem, ezt meg tudom állapítani – mondta, nem is
annyira dühösen, mint inkább szomorúan; s ez a rosszabb, mert a
dühével legalább tudtam mihez kezdeni. Egyre hatalmasabbra nőtt,
egyre idegenebbé vált, háromdimenzióssá; félni kezdtem.
– Nézd – kezdtem –, én már voltam férjnél, és nem jött be. Volt egy
gyerekem is. – Ez volt az ütőkártyám, a hangom nyugodt volt. – Nem
akarom az egészet elölről kezdeni. – Minden igaz volt, mégis, a
szavak úgy jöttek belőlem, mint egy beszélő babából, amelynek
felhúzható magnószalag van a hátában. A beszéd lefutott, minden a
legnagyobb rendben, egyetlen tekercs. Mindig képes volnék újra
elmondani ezt. Megpróbáltam, de nem sikerült, beoltottak,
felszabadítottak, besoroltak sebesültnek. Nem mintha nem
szenvedtem volna, ezzel kapcsolatban tiszta a lelkiismeretem,
elvégre engem ez minősített. De a házasság olyan volt, mint
„Monopoly”-t játszani vagy keresztrejtvényt fejteni, akár úgy
gondolkozik az ember, ahogy Anna, akár nem; és végül is
bebizonyosodott, hogy én nem úgy gondolkodom. Kis, semleges
ország.
– Velünk másként lesz minden – mondta Joe, mintha nem is hallotta
volna, amit a gyerekről mondtam.
Az esküvőmön nyomtatványokat töltöttünk ki, neve, kora, születési
helye, vércsoportja. Egy postán történt mindez egy békebíró
segítségével, a sárgás falakon lógó, egykori postamesterek
olajfestményportréinak felügyelete alatt. Felidéződtek azok a napok,
a ragasztó, a nyirkos zoknik és az ideges titkárnő izzadt blúzának,
kikristályosodott dezodorjának illata, egy másik ajtónyílásból
fertőtlenítőszer párája érződött. Nagy hőség volt aznap, és amikor
kiléptünk a napra, egy pillanatig nem is láttunk: egy csapat tépett
galamb csipkedte a postahivatal letaposott füvét a szökőkút mellett.
A szökőkúton delfinek voltak, meg egy kerub, akinek hiányzott a fél
arca.
– Már vége – szólt Joe – Jobban vagy?
Körém fonta a karját, megvédett valamitől, a jövőtől, és homlokon
csókolt. – Hideg vagy – mondta. Annyira remegett a lábam, hogy alig
bírtam felállni, aztán valami fájdalmat éreztem, akár egy sóhajtás.
 – Na gyere – mondta Joe –, jobb lesz, ha hazaviszünk. – Kezébe
fogta az arcom, aztán alaposan megnézte a fényben. – Talán a
kocsihoz kellene vinni téged.
Úgy beszélt hozzám, mint a betegekhez, és nem úgy, ahogy egy
menyasszonyhoz szokás. Az egyik kezemben egy pénztárcát vagy
táskát vittem, a másikat összeszorítottam. Galambok között mentünk
el, azok felröppentek, mintha konfettit szórna valaki. Az autóban nem
sírtam, nem akartam ránézni. – Tudom, hogy nehéz – mondta –, de
jobb ez így. – Idézőjel, idézőjel bezárva. Hajlékony kezei a
kormányon. Befordul, tökéletes ívben, sebességet vált, felpörgeti a
motort, amely kattog, mint egy óra, az értelem hangja.
– Miért csinálod ezt? – kérdeztem, elvesztve az önuralmamat. –
Tönkreteszel mindent. – Aztán elszomorodtam, mintha csak
véletlenül eltapostam volna egy kis állatkát, olyan szerencsétlen volt:
feladta, elárulta, amit én az elveinek hittem, azért, hogy
megmeneküljön általam, tőlem; de nem kapott érte semmit.
Megfogtam a kezét, hagyta, hogy tartsam, miközben rosszallóan
rám nézett, barátságtalanul, mint egy lábtörlő. – Nem vagyok én elég
jó hozzád – mondtam, falvédőkre szoktak ilyen feliratokat hímezni.
Megcsókoltam az arcát. Húztam az időt, meg féltem is: ahogy
elhúzódtam tőle, elfojtott düh tükröződött a pillantásában.
Kint ültünk a szögesdróttal körülkerített telken, Joe a
homokosládában ült, félig hátat fordítva nekünk, és éppen egy nagy
kupac homokot kotort össze. Ő már végzett a süteményével, a
többiek még ettek. Túl meleg volt ahhoz, hogy a házban együnk, két
órán keresztül használtuk a sütőt. Lila volt a szájuk, és beszélgetés
vagy nevetés közben kilátszódtak kék fogaik.
– Ez a legjobb sütemény, amit valaha is ettem – mondta David. –
Mintha az anyám sütötte volna. – Megnyalta a szája szélét, mintha
tv-reklámban szerepelne.
– Menj már – szólt közbe Anna –, te is csak ilyen semmitmondó
bókokat tudsz megereszteni.
David lila szája megrándult. – Az ám – mondta ez viszont igazi bók
volt.
– Ugyan – válaszolta Anna –, hisz találkoztam az anyáddal.
 David felsóhajtott, és nekidőlt egy fának, Joe-ra vándorolt a
pillantása, együttérzést keresett. De miután nem kapott, inkább
felbámult az égre. – Ilyen az élet – mondta egy idő múlva. – Egy
farmot kellene nyitnunk, úgy értem, egy kommunát kellene itt fent
alakítanunk, még bevennénk néhány embert, és kitörnénk az
urbánus atomcsaládból. Nem is rossz ország ez, csak azokat a
rohadt disznó amerikaiakat kellene kirúgni. Akkor aztán lehetne itt
egy kis békesség.
Senki sem válaszolt, mire levette az egyik cipőjét, és elmélyülten
vakarni kezdte a talpát.
– Csak szöveg – szólt Anna hirtelen.
– Micsoda? – kérdezte David, nagy önfegyelemmel, mintha Anna
épp egy mondat közepén szakította volna félbe. – Hogy kirúgnánk a
disznókat?
– Ugyan – felelte Anna te aztán nem fogod kirúgni őket.
– Mégis miről beszélsz? – kérdezte David színlelt sértődöttséggel.
De Anna csak ült, térdét átkulcsolva, és beszívta a füstöt. Felálltam,
és elkezdtem összeszedni a tányérokat.
– Teljesen felizgat, ha előrehajol – mondta David. – Olyan formás
feneke van. Engem mindig felizgatnak a formás fenekek. Joe,
szerinted nem formás a feneke?
– A tied lehet – felelte Joe. Dühösen szétrombolta a homokbuckát,
amit épített.
Besöpörtem a maradék morzsát a tűzhelybe, és elmostam a
tányérokat, a lecsorgó víznek kékespiros színe volt, mint az érnek. A
többiek beszállingóztak; nem volt kedvük bridzselni, így aztán
körbeülték az asztalt, és olvastak; krimiket, régi képes újságokat –
Macleant és National Geographic-et, némelyik már tízéves is
megvolt. Én már mindet olvastam, így aztán fogtam egy gyertyát, és
bementem David és Anna szobájába, hogy keressek még egypár
újságot.
Fel kellett másznom az ágyra, mert csak így értem el a polcot. Egy
halom könyv hevert rajta, levettem őket. Legfelül néhány
papírkötéses könyv volt, de alattuk néhány oda nem illő dolgot
találtam: a barna bőrkötéses fotóalbumot, aminek a városban, egy
bőröndben lenne a helye az anyám érintetlen nászajándékaival
együtt, a megfeketedett ezüsttálak, csipketerítők és vázlatkönyvek
mellett, amelyekbe annak idején akkor rajzoltunk, ha esett az eső.
Azt hittem, ezeket már rég kidobta, kíváncsi lennék, vajon melyikük
hozta ide.
Több vázlatkönyvet is találtam, leültem az ágyra, találomra
kinyitottam az egyiket, és úgy éreztem, mintha valakinek a titkos
naplójába olvasnék bele. A bátyámé volt: piros és narancsszínű
robbanások, a levegőben darabokra tépett katonák, repülőgépek és
tankok; ekkoriban kezdhetett el iskolába járni, és eleget tudott már
ahhoz, hogy horogkereszteket rajzoljon a lap szélére. Később repülő
emberek következtek vicckönyvekbe illő köpenyekben, meg
felfedezők egy másik bolygón; órákat töltött azzal, hogy
elmagyarázza ezeket a képeket. A lila őserdőket már el is
felejtettem, meg a zöld napot a hét piros holddal, a pikkelyes, tüskés
állatokat a csápjaikkal és az emberevő növényt, amint épp elnyeli
óvatlan áldozatát, aki egy SEGÍTSÉG-feliratú gömböt présel ki a
szájából, mint valami rágógumit. A többi űrhajós fegyverrel üldözi:
lángszórókkal, trombita alakú pisztolyokkal és sugárfegyverekkel. A
háttérben az űrhajójuk, amelyre különféle szerkezetek tömege van
felszerelve.
A következő az én vázlatkönyvem volt. Figyelmesen átvizsgáltam,
kerestem valamit, ami önmagamra emlékeztet, hogy honnan
indultam, vagy mit rontottam el, de egyáltalán nem voltak benne
rajzok, csak képeslapokból kivágott és beragasztott illusztrációk.
Mindenféle hölgyek: tisztítószereket tartanak a kezükben,
kötögetnek, mosolyognak, kivágott orrú, magas sarkú cipőket, hátul
varrott harisnyákat, tokkalapot és fátyolt reklámoztak. Az egyik nő
úgy volt felöltözve, ahogy Mindenszentek előestjén szokás, ha az
embernek nem jut jobb az eszébe, viszont nem akar úgy kinézni,
mint a kísértet; vagy ahhoz hasonlított, amit az iskolában képzeltünk
el, ha megkérdezték, mi leszel, ha nagy leszel, és azt válaszoltuk:
„asszony” vagy „anya”, hiszen mindkettő biztonságos válasz, s nem
is volt hazugság, mert tényleg ez akartam lenni. Néhány lapon
katalógusokból kivágott ruhák voltak.
Elővettem egy másik vázlatkönyvet, szintén az enyém, csak
korábbról. A rajzokon díszesen festett húsvéti tojások, egyenként és
csoportokban. Némelyiken ember formájú nyulak másztak fel
kötéllétrán; nyilvánvalóan a tojásokban éltek, amelyeknek tetején
ajtó volt, és a létrát is felhúzhatták maguk után. A nagyobb tojások
mellett hidakkal összekötve álltak a kisebbek, a mellékhelyiségek.
Lap lap után, tojások és nyulak, fű meg fa, fehér és zöld, nyiladozó
virágok, s valamennyi kép jobb felső sarkában a nap, és
szimmetrikusan a bal oldalon a hold. A nyuszik mind mosolyogtak,
némelyik egyenesen vigyorgott, mások pedig a tojástető
biztonságában fagylalttölcsért rágcsáltak. Nincsenek se szörnyek, se
háborúk, se robbanások, se hősiesség. Nem emlékeztem rá, hogy
valaha ilyen képeket rajzoltam. Csalódtam magamban: bizonyára
hedonista gyerek lehettem, gondoltam, és persze dundi is, akit a
társadalmi jóléten kívül semmi sem érdekelt. Vagy talán csak a
mennyország víziója az egész.
Bejött utánam valaki a szobába: David volt. – Hé, asszonyom –
kérdezte –, mit keres az ágyamban? Kuncsaft talán, vagy kicsoda?
– Elnézést! – válaszoltam. Az albumot visszatettem a polcra, de a
vázlatkönyveket elvittem magammal a szobámba, és eldugtam őket
a matrac alá, nem akartam, hogy nyomozzanak utánam.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET
Éjjel Joe továbbra is elhúzódott tőlem, nem kötött
kompromisszumokat. Ujjaimmal végigszaladtam szőrös hátán,
éreztetvén, hogy fegyverszünetet akarok, hogy állítsuk vissza a régi
határvonalakat, de miután ellökött magától, és idegesen mordult
egyet, visszavonultam. Összekucorodtam, és megpróbáltam kizárni
a gondolataimból: ő is csak egy tárgy az ágyban, olyan, mint egy
zsák, vagy egy hatalmas répa. Többféle módon is meg lehet nyúzni
egy macskát, mondogatta az apám, és ez nagyon zavart engem,
mert nem értettem, hogy valaki miért akar megnyúzni egy macskát
akár egyféleképpen is. Bámultam a falra, és aforizmák jutottak az
eszembe: a játszma mindig kettőn múlik, gyors házasság hamar
bánat, száz szónak is egy a vége; csupa hagyományos bölcsesség,
ami sohasem segített.
A reggelinél sem vett tudomást rólam, de a többiekről sem, csak a
tányérja fölé görnyedt, és mormogva válaszolt.
– Mi van vele? – kérdezte David. Borostás volt, barnás szakálla már
kezdett kisarjadni.
– Kuss! – szólt Anna, de közben kérdőn rám nézett, mint aki engem
tart felelősnek, bármi történt is.
Joe megtörölte a száját a pulóvere ujjával, aztán kiment a házból,
és hagyta, hogy az üvegajtó bevágódjon mögötte.
– Talán székrekedése van – mondta David –, attól mogorva szokott
lenni az ember. Biztos vagy benne, hogy eleget mozog? – Aztán
Popeye módjára „hej-hó”-zott, és mozgatta a fülét.
– Hülye – mondta Anna kedvesen, és összeborzolta David haját.
– Hé, te, ezt ne csináld – kiáltott David –, mert kihullik. – Felugrott,
odament a tükörhöz, és újra elrendezte a haját a homloka fölött;
korábban nem is vettem észre, hogy úgy fésüli, hogy eltakarja a
foltokat, ahol kihullott a haja.
Összeszedtem a szalonnabőröket, a pirítósmorzsákat, és kivittem a
madáretetőbe. A szajkók már ott voltak, látták, hogy van nálam
eleség, s ezt hangos kiáltozással adták egymás tudtára. Széttárt
karokkal, csendesen álltam, de nem szálltak le, csak lebegtek a
fejem fölött, és kémleltek. Talán mozogtam anélkül, hogy
észrevettem volna, pedig meg kell győzni őket arról, hogy csupán
tárgy vagyok, nem pedig ellenség. Azelőtt az anyánk csak a házból
engedte figyelni őket, azt mondta, hogy elijesztenénk a madarakat.
Valamikor az emberek úgy tartották, hogy a madarak repülése
csodás jelenség: jósolni lehet belőle.
Szúnyogzümmögésszerű motorzúgást hallottam közeledni;
otthagytam a morzsát, és kimentem a szirtfokra, hogy megnézzem.
Paul csónakja volt, fehérre festett és szögletes, házi készítésű; a
tatból integetett felém. Egy másik ember is jött vele, aki háttal nekem
az orrban ült.
Kieveztek a stéghez, én meg leszaladtam a lépcsőkön, hogy
üdvözöljem őket, elkaptam a kötelet és kikötöttem. – Óvatosan –
szóltam, miközben kiszálltak –, mert helyenként korhadt a fa. – Paul
hozott nekem egy nagy köteg zöldséget a kertjéből: átnyújtott egy
csokor svájci articsókát, egy teli kosár zöldbabot, egy csomó
sárgarépát, egy emberi nagyságú karfiolt; szégyenlősen, mintha
túlságosan csekély volna az ajándék. A megfelelő válasz erre egy
hasonló vagy talán még nagyobb mintagyűjtemény lett volna.
Kétségbeesetten gondoltam az aszott és a fölmagzott retekre.
– Itt van egy ember – mondta. – Azért küldték hozzám, mert
ismertem a maga apját. – Hátralépett, hogy félrehúzódjék, és
majdnem lecsúszott a stégről.
– Malmstrom – mondta a férfi, mintha valami titkos kódot közölne,
és kilőtte felém a kezét. Hátracsúsztattam az articsókát a
karhajlatomba, és megfogtam a kezét, mely bizalmasan
megszorította az enyémet. – Bill Malmstrom vagyok, de kérem,
szólítson egyszerűen Billnek. – Ápolt ősz haja és amolyan közéleti
bajsza volt, mint az ing- vagy a vodkahirdetéseken; kopott, de még
elfogadható ruhái alapján erdésznek gondoltam. A nyakában
antilopbőr tokban látcső lógott.
Kisétáltunk a szárazföldre, miközben a férfi pipát vett elő, és
rágyújtott. Kíváncsi voltam, a kormánytól jött-e. – Paul mesélte –
szólt Paul után kutatva –, hogy milyen szép telke van magának.
– Az apámé – feleltem. Az arca lekonyult, a helyzethez illő
görbületet vett fel, és ha viselt volna kalapot, azt is bizonyára leveszi.
– Hát igen – mondta – szörnyű tragédia. – Gyanakodni kezdtem,
habár nem tudtam meghatározni az akcentusát, de a neve
németesen hangzott.
– Hová valósi? – próbáltam udvariasan érdeklődni.
– Michiganbe – válaszolta, mintha erre büszkének kellene lennie. –
Az Amerikai Védelmi Társaság detroiti csoportjának vagyok a tagja;
ezen a vidéken is van egy csoport, kifejezetten virágzó kis csoport. –
Leereszkedően rám ragyogtatott egy mosolyt. – Ami azt illeti, erről
szerettem volna beszélni magával. Az Erie-tavi terület, hogy úgy
mondjam, kimerülőben van. Azt hiszem, a többi michigani tagunk
nevében is nyilatkozhatom, amikor azt mondom, hogy lenne egy
ajánlatunk az ön számára.
– Miről lenne szó? – kérdeztem. Úgy hangzott, mintha rá akarna
beszélni, hogy fizessek elő egy folyóiratra, vagy legyek valaminek a
tagja.
A pipájával kör bemutatott. – Erről a csodás birtokról – mondta. –
Afféle csendes pihenőhelynek használnánk, ahol a tagjaink
nézelődhetnének és elmélkedhetnének – pöfékelte – a természet
szépségeiről. Talán horgásznának és vadászhatnának is.
– Nem akarná esetleg megnézni? – kérdeztem. – Mármint a házat
meg mindent.
– Be kell vallanom, hogy már láttam; minthogy már elég régen
szemet vetettünk erre a helyre. Éveken keresztül jártam ide
horgászni, és amikor úgy látszott, hogy nincs itt senki, vettem
magamnak a bátorságot, és körülsétáltam. – Zavart mozdulatot tett,
mint egy tisztes társadalmi helyzetű kukkoló, akit rajtakaptak; aztán
egy akkora összeget mondott, hogy azzal elfeledkezhetnék a
Quebecki Népmesék-ről, a gyerekkönyvekről és minden másról,
legalábbis egy időre.
– És megváltoztatnák? – kérdeztem. Magam előtt láttam a
motelokat, a toronyházakat.
– Nos hát, be kellene építenünk egy erőgenerátort és
természetesen egy víztisztító aknát, de ezen kívül semmi mást, úgy
hiszem, mindent meghagynánk eredeti formájában, hiszen van
benne bizonyos – itt végigsimított a bajszán – vidéki báj.
– Sajnálom, de nem eladó – mondtam –, most nem, talán később. –
Ha az apám halott volna, bizonyára tetszene neki az ötlet, de ha
visszatérne, és megtudná, hogy eladtam a házát, dühöngene. És
egyáltalán nem biztos, hogy én leszek a tulajdonos. Biztosan vannak
rejtett okiratok, birtoklevelek, hivatalos papírok; soha nem volt
dolgom ügyvédekkel, de majd űrlapokat és nyilatkozatokat kellene
aláírnom, még talán örökösödési adót is kellene fizetnem.
– Hát – mondta a vesztes szívélyességével. – Biztos vagyok benne,
hogy az ajánlat később is fennáll. Később is, bármikor. – Elővette a
tárcáját, és átnyújtott egy névjegykártyát: Bill Malmstrom, Teenie
város és ez állt rajta: Ruhák kicsinyeknek és még kisebbeknek.
– Köszönöm – válaszoltam nem fogom elfelejteni.
Karon fogtam Pault, és a kertbe vezettem, mintegy viszonzandó a
zöldségeket: úgy éreztem, legalább neki el kell magyaráznom,
hiszen annyi kellemetlenségen ment keresztül miattam.
– A kertjük most nem terem valami jól – szólt vizsgálódva.
– Hát nem – mondtam –, épp most gyomláltuk ki, de szeretném, ha
elfogadná… – elkeseredetten körülnéztem, megfogtam egy aszott
salátát, és nekiajándékoztam gyökerestül és mindenestül olyan
méltóságteljesen, amennyire csak tudtam.
Bátortalanul pislogott, de elfogadta. – A Madame majd örül neki –
mondta.
– Paul – szóltam, a hangomat lehalkítva –, azért nem adhatom el a
földet, mert az apám még él.
– Igazán? – kérdezte felvidulva. – Visszajött, itt van?
– Hát nem egészen – feleltem. – Most épp úton van, valahová
elment, de talán hamarosan itt lesz. – Mindössze annyit mondhattam
volna, hogy e percben lehet, hogy éppen bennünket hallgat a
málnabokor vagy a tűzrakás mögül.
– Járja az erdőt? – kérdezte Paul megbántottan, hogy neki nem
szólt, hiszen azelőtt mindig együtt mentek. – Találkoztak mielőtt
elment?
– Nem – válaszoltam –, már nem volt itt, mikor megérkeztem, de
hagyott valami üzenetfélét.
– Vagy úgy – mondta erre Paul, és a vállam fölött idegesen az erdő
felé pillantott. Láttam rajta, hogy nem hisz nekem.
Ebédre Paul karfiolját és néhány konzervet ettünk, kukoricát és sült
sonkát. Amikor a körtebefőttnél tartottunk, David megjegyezte: – Ki
volt az a két öreg fickó? – Bizonyára az ablakból látta őket.
– Egy férfi meg akarta venni ezt a helyet – feleltem.
– Fogadni mernék, hogy jenki volt – mondta David –, még egy
zsúfolt szobában is kiszúrom őket.
– Hát igen – mondtam –, de ez egy vadvédelmi társaságtól jött, az ő
számukra akarta megvenni.
– Lószart – mondta David –, a CIA embere volt.
Elnevettem magam. – Ugyan már – mondtam, és megmutattam
neki a Teenie városi kártyát.
De David komoly maradt. – Te még nem láttad őket munka közben
úgy, ahogy én – szólt vészjóslóan, felidézve New York-i múltját.
– És mit keresnének itt? – kérdeztem.
– Felderítő támaszpontot – vágta rá –, a madárleső látcső, minden
összevág. Ők már tudják, hogy ez a vidék stratégiai szempontból
fontos lesz a háború alatt.
– Miféle háború alatt? – kérdeztem, Anna meg közbevetette: –
Témánál vagyunk.
– Ez nyilvánvaló. Kifogy a vizük, a tiszta vizük, mindent
beszennyeznek, igaz? És nekünk nagyon sok vizünk van, ez a
környék szinte csupa víz, ha megnézi a térképet az ember. Úgyhogy
rövidesen, szerintem tíz éven belül ostromolni kezdenek minket.
Megpróbálnak majd üzletet kötni a kormánnyal, és így
kényszerítenek minket a víz olcsó vagy ingyenes átengedésére,
cserébe még több szappanért vagy bármiért, a kormány pedig bele
fog menni, megint úgy fognak viselkedni, mint mindig – mintha
bábuk volnának . De addigra a Nemzeti Mozgalom elég erős lesz
ahhoz, hogy a kormányt meghátrálásra kényszerítse tüntetésekkel,
emberrablásokkal vagy akármivel. Erre a jenki disznók beküldik a
flottájukat, nem lesz más választásuk, New Yorkban meg
Chicagóban úgy hullanak majd az emberek, mint a legyek, az ipari
termelés akadozni fog, a vizet feketepiacon árulják, tankhajóban
fogják Alaszkából szállítani. Quebecken keresztül jönnek be, amit
addigra már körülzárnak, a Pepsik még segítségükre is lesznek, és
jóízűt fognak röhögni. Megtámadják a nagyvárosokat, és
megszüntetik a hírközlést, illetve átveszik az irányítást, esetleg
lelőnek néhány gyerkőcöt, mire a mozgalom gerillái bevonulnak az
erdőbe, és felrobbantják a vízvezetékeket, amiket a jenkik olyan
helyeken építenek, mint ez itt, hogy elvezethessék magukhoz a
vizet.
Olyan határozottan adta elő mindezt, mintha már meg is történt
volna. Azon gondolkodtam, hogyan lehet túlélni mindezt, hiszen ha a
mozgalom gerillái olyanok, mint David vagy Joe, akkor nem vészelik
át a telet. A városokból nem kapnak segítséget, azok túl messze
vannak, és az ottani emberek egyébként is fásultak, nem érdekli
őket az újabb zászlócsere. Ha a kívül eső farmokon próbálkoznának,
a farmerek puskagolyókat eresztenének utánuk. Az amerikaiaknak
még a fákat sem kellene lombtalanítani, mert a gerillák vagy az
éhezéstől, vagy a robbanásoktól, de mindenképp elpusztulnak.
– Hol szereztek élelmet? – kérdeztem.
– Mit értesz azon, hogy szereztek? – kérdezett vissza. – Én csak
elméletileg beszéltem.
Azon töprengtem, mindez, ha már vége lesz, a
történelemkönyvekben egy dátumokkal teletűzdelt bekezdés és az
események rövid összefoglalása marad csupán. Így volt ez az
egyetemen is, közömbösen tanítottak meg egy hosszú listát
háborúkról, szerződésekről, szövetségekről és emberekről, akik
hatalomra jutottak, és elrendezték a hatalmukat, de soha senki sem
foglalkozott mélyebben az indítékokkal, hogy miért akarták az
egészet, és hogy egyáltalán helyes volt-e vagy sem. Olyan szavakat
használtak, mint „demarkáció” és „szuverenitás”, de nem mondták
meg, hogy mit értenek rajtuk, mi pedig nem kérdezhettünk: az
egyetemen az volt a helyes magatartás, ha az ember meredten
bámult a tanárra, akár a mozivászonra ; és a lányoknak egyébként is
sokkal rosszabb volt, ha kérdeztek, mint a fiúknak. Ha egy fiú
kérdezett valamit, a többiek gúnyosan csettintettek a szájukkal, míg
ha egy lány kérdezett, akkor a többi lány a mosdóban nekitámadt,
hogy „Most nagynak hiszed magad, mi?” A versailles-i béke
környékén a margóra díszítéseket rajzoltam, kacskaringós ágú
növényeket, szíveket és csillagokat a virágok helyett. Odáig
fejlődtem, hogy észrevehetetlenül is tudtam rajzolni, az ujjaim alig
mozogtak.
 A tábornokok és a történelmi pillanatok szebben voltak
bekeretezve. Ha az ember a szemét egészen közel teszi a képhez,
az szürke pontokra bomlik.
Miközben David beszélt, Anna odabújt hozzá a padon, és a kezével
játszott. – Mondtam már neked, hogy gyilkos hüvelykujjad van? –
kérdezte Anna.
– Ne szakíts félbe – szólt David, de amikor Anna durcás arcot
vágott, azt mondta. – Igen, mindennap elmondod – és megpaskolta
a karját.
– A vége olyan lapos – szólt erre Anna, hogy megmagyarázza.
– Remélem, nem adtad el – fordult hozzám David. Megráztam a
fejem. – Jól van, kislány – mondta –, helyén van a szíved. Meg a
többi része is – tette hozzá Joe felé fordulva –, úgy szeretem, ha
gömbölyű, erős és telt. Anna, túl sokat eszel.
Elmosogattam, Anna törölgetett, mint általában. Aztán hirtelen
megszólalt: – David egy disznó. A legnagyobb disznó, akit ismerek.
Megfordultam és ránéztem, olyan volt a hangja, akár a körmei, még
sohasem hallottam így beszélni Davidról.
– Miért? – kérdeztem. – Mi a baj? – Semmi olyat nem mondott az
ebédnél, amivel Annát felizgathatta volna.
– Gondolom észrevetted, hogy lángol érted. – Összeszorított szája
lefelé görbült, akár egy varangyos békáé.
– Nem – válaszoltam rémülten –, miért kellett volna észrevennem?
– Hát azokból a dolgokból, amiket mond, tudod, a fenekedről meg a
teltségről – mondta türelmetlenül.
– Azt hittem, csak ugrat. – Tényleg azt hittem, hogy olyan ez, mint
az orrfricskázás, csak éppen szavakkal.
– Ugrat a fenét. Ez nekem szólt. Mindig ezt csinálta más nőkkel, ha
ott vagyok; akár meg is izélné őket a jelenlétemben, ha tehetné. Így
inkább máshol izéli meg őket, és aztán elmeséli nekem.
– Nahát – mondtam. Erre nem számítottam. – Miért? Miért meséli el
neked?
Anna eltűnődött, kezében lógott a konyharuha. – Azt mondja, ez így
őszinte. Micsoda szarházi alak. Ha kiborulok, azt mondja, csak
féltékenység és önzés az egész, nem kellene úgy felizgatnom
magam, és azt állítja, hogy a féltékenység polgári csökevény, a
tulajdonetika maradványa, és mindannyiunknak kommunákban
kellene élnünk és osztoznunk egymáson. De énszerintem vannak
alapvető érzelmek, és ha az ember érez valamit, akkor azt felszínre
is kell engedni, nem igaz?
Bizalmi indítvány volt ez, rám bámult, szinte felszólított, hogy
egyetértsek vagy ellenkezzem, de minthogy magam sem tudtam
eldönteni, inkább nem mondtam semmit.
– Úgy tesz, mintha nem érezné azokat a dolgokat, olyan hideg –
folytatta Anna –, de csak azért csinálja, hogy megmutassa nekem,
én pedig nem tudom megakadályozni, de ez az egész elmélet egy
nagy rakás szar. – Felemelte a fejét, és újra barátságosan
mosolygott. – Gondoltam, figyelmeztetlek, csak hogy tudd – ha
neked esik vagy ilyesmi, akkor ennek nem sok köze van hozzád,
hanem inkább nekem szól az egész.
– Köszönöm – mondtam. Sajnáltam, hogy elmesélte, mert még
hinni akartam, hogy létezik az, amit jó házasságnak hívnak. De
kedves volt tőle, mi több: figyelmes, mert tudom, hogy én az ő
helyében nem tettem volna meg, hanem hagytam volna, hogy
vigyázzon magára, ahogy tud; a bátyám járókája mindig az
állatkertet és a bolondokházát juttatta az eszembe.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET
A felmosóvödör tele volt, kivittem a kertbe, hogy a piszkos vizet az
árokba öntsem. Joe egyedül feküdt a stégen, hason, és amikor
odamentem kiöblíteni a vödröt, meg sem mozdult. A lépcsőn
narancsszínű bikiniben Anna ment el mellettem, beolajozva a
napozási szertartáshoz.
A házban a vödröt a polc alá tettem. David borostás arcát szemlélte
a tükörben; félig körém fonta a karját, és torokhangon megszólalt: –
Gyere velem, nézzük meg a fészert.
– Most nem – mondtam. – Dolgoznom kell. Megbántottságot
színlelt. – Hát jó – szólt –, majd máskor.
Elővettem a festőfelszerelésem, és leültem az asztalhoz. Áthajolt a
vállam fölött. – Hol van Joe?
– Lenn a stégen – feleltem.
– Kiborultnak látszik – folytatta David – talán gilisztái vannak. Ha
visszaértek a városba, feltétlenül vidd el orvoshoz. – Majd egy
pillanattal később hozzátette: – Hogyhogy te sohasem nevetsz a
vicceimen?
Ott téblábolt, amíg előszedtem az ecseteket meg a papírt. – Hát
szólít a természet – mondta végül, és puhán kiment az ajtón, mint
egy varietéfelvonás végén.
A festékes tubusokra visszacsavartam a kupakot, nem állt
szándékomban dolgozni: most, hogy mindannyian eltűntek az útból,
megkereshettem a végrendeletet, a szerződési okiratot, a
tulajdonjogi bizonylatot. Paul biztos volt benne, hogy halott, és ezzel
megingatta az elképzelésem. Talán a CIA végzett vele, hogy
megszerezze a földet. Mr. Malmstrom nem volt igazán
bizalomgerjesztő, de hát ez egyszerűen nevetséges, csak nem
fogok ok nélkül gyanakodni emberekre.
Beletúrtam a falipad alatti üregbe, átnéztem a polcokat, bemásztam
az ágyak alá, ahol a sátrakat tároltuk. Talán egy széfbe tette a
papírokat, benn a városi bankban, és ezért nem találom meg őket.
De az is lehet, hogy elégette. Akárhogy is, itt nem voltak.
Hacsak egy könyv lapjai között nem feküdtek: ellenőriztem
Goldsmitht és Burnst, a borítójuknál fogva megráztam őket, aztán az
eszelős rajzokra gondoltam, az egyetlen birtokomban levő
bizonyítékra, hogy nem halt meg. Még nem néztem végig mindent.
Pedig az lenne a logikus rejtekhely, ő mindig logikus volt, és az
őrület csak felerősíti az ember legjellemzőbb tulajdonságait.
Leemeltem a rajzkupacot, és lapozni kezdtem. A papír vékony volt
és lágy, mint a rizspapír. Előtt kezek és agancsos alakok, a sarokba
odafirkált számok, majd egy nagyobb lapon egy félhold tűnt elő
amelyből négy bot áll ki a végén egy-egy csomóval A számot nézve
megfordítottam a lapot, a félhold emberekkel teli csónakká, a
csomók pedig fejekké változtak. Biztató volt, hogy meg tudtam fejteni
hogy értelme volt.
De a következő lapon semmit sem tudtam kivenni. Egy hosszú
kígyót vagy halat ábrázolt, farka és négy végtagja volt, a fején pedig
két szarv. Hosszanti irányban valami állatra hasonlított, talán egy
alligátorra; függőlegesen viszont embernek látszott, de csak a karok
és az előretekintő szemek miatt.
Tökéletes zavarodottság. Kíváncsi voltam, vajon mikor kezdődött,
bizonyára a hó és a magányosság tette, mert túl messzire ment; a
szemeden keresztül beléd hatol, a vékony, fekete, télközepi hideg
éjszaka és a tömény fehér napfény, amikor a külvilág felolvad, majd
újra különféle formákká fagy meg; ilyenkor az ember agya is
hasonlóképp működik. Olyasmit rajzolt le, amit látott, a látomását,
vagy talán önmagát képzelte el, hogy milyenné válik.
Megnéztem a következő oldalt. De az nem rajz volt, hanem egy
gépelt levél; gyorsan átfutottam. Az apámnak címezték.
Tisztelt Uram!
Hálásan köszönöm a hozzám eljuttatott képeket, másolatokat és a
csatolt térképet. Az anyag rendkívül értékes, ezért egyes részeit
beveszem a következő, e témával kapcsolatos munkámba,
amennyiben az Ön beleegyezését, illetve hozzájárulását megkapom.
Ha bármilyen újabb felfedezésre jutott volna, nagy örömmel venném,
ha értesítene a részletekről.
Mellékelten küldöm egy nemrég megjelent tanulmányomat, amely
talán Önt is érdekli.
Üdvözlettel
A levél végén olvashatatlan aláírás és egy egyetemi címer volt. És
hozzátűzve mintegy fél tucat xeroxozott lap: A Tóvidék völgyeinek
sziklarajzai, írta Dr. Robin M. Grove. Az első néhány oldalon
térképek, grafikonok és számok voltak, épp csak átfutottam. A cikk
három rövid bekezdéssel fejeződött be, amely az Esztétikai értékük
és jelentőségük alcímet viselte.
A téma az alábbi részekre bontható fel: kezek, absztrakt
szimbólumok, emberi lények, állatok, valamint mitológiai
teremtmények. Elnyújtott végtagjaik, torz testük gyermekrajzokra
emlékeztetnek. A merev vonalkezelés élesen szembeállítja őket más
kultúrák sziklafestményeivel, elsősorban az európai barlang-
festményekkel.
Mindebből arra következtethetünk, hogy a festmények alkotóit
kizárólag a szimbolikus tartalom érdekelte a kifejezőerő, illetve a
forma rovására. Mindazonáltal csak találgatásokba bocsátkozhatunk
a tartalmak természetét illetően, miután történelmi adatok nem állnak
rendelkezésünkre. A megkérdezett tudósok egymással ellentmondó
hagyományokról számoltak be. Egyesek azt állítják, hogy a
festményeket hatalmas és oltalmazó szellemek tartózkodási helyére
festették, amely magyarázatul szolgálna arra a még távoli
területeken is fennmaradt szokásra, mely szerint áldozati
ajándékként ruhadarabokat és kisebb köteg „imapálcákat” helyeztek
el szent helyeken. Nagyobb hitelt adunk annak a feltevésnek, amely
kapcsolatot vél találni a festmények és a jövőbe látó álmok
elősegítésére szolgáló böjtölés között.
Az alkalmazott technikát illetően is kétségek merültek fel. Úgy tűnik,
a festményeket vagy ujjal, vagy valamiféle durva ecsettel kenték fel.
Főleg piros színt használtak, szórványosan előfordul fehér vagy
sárga, amelynek oka talán abban a tényben keresendő, miszerint az
indiánoknál a piros szent szín volt, illetve, hogy a vasoxidokat
lehetett viszonylag a legkönnyebben felhasználni. A kötőanyag
megállapítása még folyamatban van, lehet, hogy medvezsír,
madártojás, de az is lehet, hogy vér vagy nyál.
Az akadémikus próza értelmet sugárzott, így a feltélezésem úgy
omlott össze, akár egy homokvár. Hát ez a megoldás, a magyarázat:
persze ő sohasem mulasztott el magyarázatot adni.
Tehát a rajzai nem eredetiek, csak másolatok. Biztosan afféle
nyugdíjas szórakozásként készítette őket, mint valami javíthatatlan
amatőr és rajongó, ha egyszer ráharapott ezekre a
sziklafestményekre, akkor az egész környéket átfésüli értük, s ha
végre talál egyet, megörökíti őket a felvevőgépével, hogy aztán
levelekkel ostromolja a szakértőket, mindez nem más, mint egy öreg
ember önámítása, hogy hasznos.
Az ujjaimat belenyomtam a szemembe, jó erősen, hogy a feketeség
üregét rikító gyűrűk vegyék körül. Elengedtem, ismét visszatért a
vörösség, váratlanul, akár a fájdalom. A rejtély megoldódott, nem is
volt igazán rejtély, csak én gondoltam annak, mert így volt könnyebb.
Felnyílt a szemem, rendszerezni kezdtem az eseményeket.
Arra gondoltam, hogy ha már kezdettől fogva tudtam volna, akkor
nem próbáltam volna megfejteni, ez ölte meg. Most már nálam a
vitathatatlan bizonyíték, hogy épelméjű és halott. Megnyugvás?
Fájdalom? Vagy az egyiket vagy a másikat éreznem kellett.
Ürességet és csalódottságot éreztem, mert a bolondok
visszatérhetnek, hogy bosszút álljanak, akárhová is mentek, de a
halottak nem, ők nem tudnak. Megpróbáltam felidézni őt, elképzelni
az arcát, amilyen még életében volt, de rájöttem, hogy képtelen
vagyok rá, csak a kártyákat láttam magam előtt, amelyeket régen a
kezében tartott, hogy vizsgáztasson bennünket: 3x9= ? Úgy
hiányzott, mint egy szám, egy nulla, egy kérdőjel a hiányzó válasz
helyén. Ismeretlen mennyiség. Az ő stílusa. Mindent fel kellett mérni.
Meredten bámultam lefelé a rajzokra, melyeket az asztalon
körbefogtak a karjaim. Kezdtem újra észrevenni őket. Hiányérzetem
volt, valami még sincs rendben, valami még kimaradt.
Kiteregettem az első hat lapot az asztalon, és tanulmányoztam
őket, felhasználva mindazt, amit az intelligenciámnak neveznek. A
jegyzetek és a számok minden valószínűség szerint
helyzetmeghatározási rejtjelek, mintha rejtvényt hagyott volna hátra,
hogy megoldjam, egy matematikai feladványt. Matematikára ő
tanított minket, írni és olvasni pedig az anyánk. Geometriából
először azt tanultam meg, hogyan kell körzővel virágot rajzolni.
Egykor azt hitték, hogy az ember így láthatja meg az Istent, de én
mindössze tájakat és geometriai formákat láttam, ami végül is
ugyanoda vezetett volna, ha hiszek abban, hogy Isten egy hegy
vagy egy kör. Apám azt mondta, hogy Jézus történelmi személyiség,
Isten pedig babona, és a babona, mint tudjuk, nem valóság. Ha az
ember azt mondja a gyerekeinek, hogy Isten nem létezik, akkor
ezzel arra kényszeríti őket, hogy őt magát higgyék istennek, de mi
történik, ha a gyerekek rájönnek, hogy végül ő is emberi lény, akinek
meg kell öregednie, aztán pedig meg kell halnia?
A feltámadás a növényekre hasonlít, Jézus Krisztus ma feltámadt,
éneklik a vasárnapi iskolában, miközben a nárciszokat ünneplik, de
az emberek nem hagynák, mint ezt ő oly világosan kifejtette –
alacsonyabb szinten vannak.
A számok rendszert alkottak, olyan volt, mint egy társasjáték, amit
vele játszhatnék, ettől talán kevésbé érezném, hogy halott. Sorba
raktam az oldalakat, és összehasonlítottam a jegyzeteket egy
írásszakértő gondosságával.
Az egyik rajzon, amelyen egy másik agancsos alak volt, végre
megtaláltam a kulcsot: felfedeztem egy nevet – a White Birch-tóét,
ahová sügért horgászni jártunk, és amelyet egy csatorna kapcsol a
fő tóhoz. Bementem David és Anna szobájába, ahol a környék
térképe lógott a falon. Az egyik földdarabot piros X-szel és egy
számmal jelölték meg, ugyanazzal, ami a rajzon szerepelt. A
térképen azonban más név állt, Lac des Verges Blanches, miután a
kormány az összes angol nevet lefordította franciára, csak az indián
nevek maradtak változatlanul. Itt-ott elszórva volt még néhány X-jel,
akár egy kincses térképen.
Oda akartam menni, hogy ellenőrizzem mindezt hogy összevessem
a rajzot a valósággal, így biztos lehetnék, hogy az utasításokat
követve helyesen cselekedtem. Horgászútnak is álcázhatnám, hisz
David még nem fogott semmit az első kísérlete óta, habár egyre
próbálkozott. Lenne időnk odamenni és visszajönni úgy, hogy még
maradna két napunk.
Anna hangját hallottam a közelből, énekelt, és ahogy jött föl a
lépcsőn, a szavak szaggatottan törtek elő. Visszamentem a
nagyszobába.
– Szia – szólt oda lesültem?
Most rózsaszín volt, narancsszínű ruhája alól fehéren villant elő a
bőre, a testének más színe volt, mint az arcának.
– Egy kicsit – mondtam.
 – Te – mondta aggodalmas hangon –, mi baja van Joe-nak? Lenn
voltam vele a stégen, és nem szólt egy árva szót sem.
– Hát sosem szokott sokat beszélni – feleltem.
– Tudom, de ez most más volt. Csak feküdt ott. – Erőszakos volt,
választ követelt.
– Azt akarja, hogy házasodjunk össze – mondtam. Felvonta a
szemöldökét. – Igazán? Joe? Hát ez nem…
– Én nem akarom.
– Értem – mondta. – Hát ez kellemetlen. Borzasztóan érezheted
magad. – Végre megtudta, és most napozás utáni testápolóval
dörzsölte be a vállát. – Bekennél? – kérdezte, és átnyújtotta a
műanyag tubust.
Nem éreztem magam borzasztóan, sőt azt vettem észre, hogy egy
ideje szinte semmit sem éreztem. Talán egész életemben ilyen
voltam, ahogy vannak csecsemők, akik süketen vagy érzéketlenül
születnek, bár ha ez így lett volna, akkor nem vettem volna észre,
hogy hiányzik. Bizonyára elzáródott a nyakam, befagyott vagy
beforrt, és bezárt engem a fejembe, s azóta minden visszaverődik
rólam. Olyan ez, mintha egy vázában lenne az ember; vagy egy
faluban, ahol látja, de nem hallja a többi embert, nem érti, hogy mit
mondanak. Az üvegek a szemlélő számára is torzítanak: a békák a
lekvárosüvegben szélesen ellapulnak, de az ő szemükben én
látszhatok groteszk jelenségnek.
– Kösz – szólalt meg Anna –, remélem, nem fog lehámlani. Azt
hiszem, beszélned kellene vele, vagy valami.
– Már beszéltem – válaszoltam, de erre vádlóan rám nézett, még
nem tettem eleget a megbékítés, a kiengesztelés érdekében.
Engedelmesen az ajtó felé indultam.
– Talán sikerül elintézned – kiáltott utánam.
Joe még mindig a stégen volt, csak most épp a szélén ült, és
belelógatta a lábát a vízbe. Lekuporodtam mellé. A lábujjain sötét
szőr nőtt, ritkásan, akár a tüskék egy szúrós ágon.
– Mi bajod? – kérdeztem. – Rosszul vagy?
– Tudod te azt nagyon jól – válaszolt nagy sokára.
– Menjünk vissza a városba – mondtam –, és éljünk úgy, ahogy
azelőtt. – Megfogtam a kezét, a tenyere érdes volt a korongtól, mint
a beton.
– Csak a bolondját járatod velem – mondta, és még mindig nem
nézett rám. – Egyenes választ akarok.
– Mivel kapcsolatban? – kérdeztem. Nem messze a stégtől nőtt
néhány hínár, a felszíni feszültség fenntartotta őket, száruk vékony
árnyat vetett, mely a víz alatt mozgott, ahogy a hullám sodorta őket.
Joe sebezhetősége felkavart, óvatosabban kellett volna viselkednem
vele, ő még tudott érezni.
– Egyedül az számít, hogy ennyi az egész – mondta.
Már megint a nyelv, nem tudtam használni, mert nem a sajátom.
Bizonyára tudta, hogy mit akar mondani, de a szó nem megfelelő; az
eszkimóknak ötvenkét kifejezésük van a hóra, számukra ez a fontos,
a szerelemre is legalább ennyi szó kellene.
– Bizonyos szempontból szeretlek – feleltem. Valami olyan érzelem
után kutattam az agyamban, amely összevágna azzal, amit
mondtam. Igazán akartam, de olyan ez, mint azt gondolni, hogy
bárcsak létezne Isten, noha képtelen vagyok hinni benne.
– Az istenit! – kiáltott fel, és elrántotta a kezét. – , Igen vagy nem?
Ne beszélj mellé!
– Megpróbálom elmondani neked az igazat –mondtam. A hang nem
az enyém volt, valaki másé, aki az én ruhámba öltözött, aki utánozni
próbált.
– Az az igazság – szólt Joe keserűen –, hogy te ezt játéknak tartod,
azt hiszed, hogy én vagyok a vesztes, de én nem ezt érdemlem. –
Eltorzult az arca a fájdalomtól; irigyeltem.
– Dehogy – mondtam erre, de ez nem volt meggyőző, ennél sokkal
többre volt szüksége.
– Gyere fel a házba – hívtam. Ott volt Anna, talán ő segít. – Főzök
egy teát. – Felálltam, de nem jött.
Amíg a kályha bemelegedett, levettem a bőrkötéses albumot a
polcról, és kinyitottam az asztalon, ahol Anna is olvasott. Most már
nem az ő halála foglalkoztatott, hanem a magamé, talán a
fényképeim közötti különbségek alapján meg tudnám állapítani, hogy
hol következett be a változás, mennyit éltem, mielőtt megfagytam.
Egy hercegnő a francia udvarnál, a forradalom előtt, soha nem
nevetett és nem sírt, így a bőre nem ráncosodott meg; sikerült is
neki – halhatatlanul halt meg.
Az elején nagypapák és nagymamák, távoli ősök, idegenek,
előrebámulnak, mintha kivégző osztag előtt állnának, akkoriban még
szokatlan volt a fényképezőgép, talán azt hitték, mint az indiánok,
hogy a lelküket lopják el. A képek alatt fehér címkék anyám gondos
írásával. Anyám a házassága előtt furcsa rövid hajjal, kötött
kalapban. Esküvői képek, kipréselt mosolyok. Anyám a születésem
előtt, aztán következnek az én képeim. Paul, amint lovas szánján
levitt minket a tóhoz, mielőtt még a jég elolvadt. Anyám bőrkabátban,
esetlenül hosszú, 1940-es évekbeli frizurájával áll a madáretető-
tálca mellett, kitárt karokkal, ott vannak a szajkók is, éppen idomítja
őket, az egyik a vállán ül, bámul rá azokkal az okos
rajzszögszemeivel, egy másik a csuklójára telepszik, szárnyai csak
foltok a képen. Anyámat körülfonja a fenyők közül átszűrődő
napfény, rémült szeme egyenesen a fényképezőgépbe néz, a
fényhatások, az árnyék hatására a feje koponyaszerű.
Néztem nagyobb kori képeimet. Anya és apa az egymást követő
felvételeken, amint építik a házat, a falakat és aztán a tetőt, beültetik
a kertet. A képek körül fehér papírkeret, a fényképsarkok olyanok,
mint kis szürke és fehér ablakok, amelyek egy olyan világra nyílnak,
amit többé már nem érhetek el. A legtöbb képen én is rajta vagyok,
papírba zárva, vagyis hát nem én, hanem a hiányzó részem.
Iskolai fotók, az arcom egy sorban negyven másikkal, hatalmas
tanárok tornyosulnak fölénk. Mindig megtaláltam magam, én voltam
az, aki bemozdult, vagy épp az ellenkező irányba nézett. Később
fényes, színes képek, elfelejtett, pattanásos fiúk szegfűkkel, én meg
kitömött ruhákban, krinolinok és tüllök között, mint egy emeletes
születésnapi torta; ily módon civilizáltak. Anyám azt mondaná:
„Nagyon csinosan nézel ki drágám” – mintha el is hinné, de engem
nem győzött meg, addigra már tudatában voltam, hogy az ítéletére
nem lehet adni.
– Ez te vagy? – kérdezte Anna, letéve a Sturbridge-i rejtély című
könyvet. – Úristen, hogy tudtunk valaha ilyen göncökben járni?
Az album utolsó lapjai üresek voltak, mindössze néhány feliratot
ragasztottak a fekete lapokra, mintha anyám nem akarta volna
befejezni. Az ünnepélyes ruhák után eltűntem, nincsenek esküvői
képek, de hát nem is fényképeztünk. Becsuktam a fedelet,
kisimítottam az éleket.
Semmi utalás vagy tény, nem tudom, mikor történt. Akkoriban még
rendben voltam, de aztán hagytam, hogy kettévágjanak. Fakeretben
szétfűrészelt, fürdőruhás asszony mosolyog, ezt a trükköt tükrök
segítségével csinálják, olvastam egy könyvben, csakhogy énvelem
baleset történt, és darabokra estem. A másik felem, amit elzártak,
tudott élni; én a rossz fél vagyok, elkülönített és időleges. Csak fej
vagyok, sőt, még az se, inkább valami kisebb rész, egy levágott
hüvelykujj, ami néma. Az iskolában azt játszották, hogy kis, vattával
kitömött dobozokat hoztak be, amiknek az aljába lyukat vágtak,
aztán bedugták az ujjukat a lyukon, és úgy tettek, mintha az ujjuk
élettelen lenne.
 TIZENHARMADIK FEJEZET
David órája szerint tízkor indultunk el a stégtől. Az ég akvarellkék
volt, a felhőkoszorú háta fehér, a hasa meg szürke. A hajófar felől
fújt a szél, dobáltak a hullámok, a kezem könnyedén és önkéntelenül
himbálózott, mintha tudná, hogy mi a dolga. Elöl ültem, akár egy
orrdísz; mögöttem Joe belelapátolt a vízbe, s a hajó előrelódult.
A tereptárgyak elúsztak mellettünk, olyanok, mint egy egydimenziós
térképen, amely körülöttünk kővé és fává sűrűsödik: hegyfok, szikla,
lehajtó, kipusztult fa, kócsagsziget bonyolult madársziluettekkel,
fenyőárbocos áfonyasziget az előtérben. A következő szigeten
valaha egy prémvadász kunyhója állt, fűvel benőtt husángok és egy
szalmakupac az ágy helyén, már nem láttam belőle egyebet, csupán
egy halom korhadó gerendát.
Reggel beszéltünk, de már hiába; nyugodt, józan volt hangunk,
mintha csak a telefonszámláról esne szó, ami egyben azt is
jelentette, hogy a dolgot lezártuk. Még ágyban voltunk, Joe alul
kidugta a lábát. Alig várom, hogy megöregedjem, hogy többé ilyesmi
ne forduljon velem elő.
– Ha visszamegyünk a városba – jelentettem ki –, elköltözöm.
– Talán inkább én, ha gondolod – mondta nagylelkűen.
– Nem, hisz ott az összes csöbröd meg mindened.
– Ahogy akarod – felelte.
Ő ezt harcnak tartotta, mint a gyerekek az iskolában, akik
kicsavarják a karodat, és azt kérdezik: „Megadod magad? Megadod
magad?” – és ha megadod magad, elengednek. Nem engem
szeretett, hanem önmaga álomképét, és azt akarta, hogy valaki
csatlakozzon hozzá, bárki megtette volna, nem én voltam fontos,
ezért nem is érdekelt.
Dél volt. Egy fodros szélű szigeten megebédeltünk, egészen kint, a
tó elvadult részén. Miután kikötöttünk, észrevettük, hogy valaki már
épített egy tűzrakóhelyet a parton egy kopár kövön; körös-körül
szétszórt szemét: narancshéj, konzervdobozok és összegyűrt avas
zsírpapírdarabok; az emberek jelenlétének nyomai. Mint amikor egy
kutya lepisili a kerítést; mintha a végtelenség, az ismeretlen víz és a
gazdátlan sziget arra kényszerítette volna őket, hogy itt hagyják a
névjegyüket, megjelöljék a felségterületüket, és mindennek
véghezviteléhez csak a szemét állt rendelkezésükre. A szanaszét
heverő darabokat egy kupacba kotortam, hogy majd később
elégetem.
– Undorító – jegyezte meg Anna. – Mondd, hogy tudsz
hozzányúlni?
– Ez a szabad ország jelképe – szólt közbe David. – Hitler alatt
Németország nagyon tiszta volt.
Nem volt szükségünk fejszére, hiszen a szigetet beborították a
száraz gallyak, a fákról letört ágak. Vizet forraltam a teához, zacskós
csirkelevest ettünk, szardíniát és almaszószkonzervet.
Ültünk az árnyékban, és a fel-feltámadó szél fehér füsttel és a
perzselődő narancshéj illatával borított be minket. Levettem a
forralóedényt a tűzről, és teát töltöttem, pernye és gallydarabok
lebegtek a felszínén.
– Uraim – szólt David felemelve a bádogcsészét –, a Királynőre.
Egyszer ugyanezt tettem egy New York-i bárban, mire odajött három
angol, és verekedni akartak, mert azt hitték, hogy jenkik vagyunk, és
az ő királynőjüket gyalázzuk. De miután közöltem velük, hogy az ő
királynőjük a miénk is, így tehát jogunk van éltetni, meghívtak
bennünket egy italra.
– Szerintem tisztességesebb lenne – szólt közbe Anna –, ha azt
mondanád: „Hölgyeim és Uraim, a Királynőre és a Hercegre!”
– Nem kell ez a feminista szöveg – vágta rá David lehunyt szemmel
– vagy kiteszlek az utcára. Nem tűrök ilyet a házamban, a herélést
reklámozzák, elvadult csapatokban kóborolnak az utcán, kerti
nyesőollókkal felfegyverkezve.
– Csatlakozom hozzájuk, ha akarod – mondta Anna tréfásan, felém
fordulva.
Erre azt válaszoltam, hogy szerintem a férfinak kell magasabb
rendűnek lenni. De senki sem hallotta meg, csak Anna nézett úgy
rám, mintha elárultam volna, és azt mondta: – Te már átnevelődtél! –
David közbevágott: – Tudok egy melót. – Aztán Joe-hoz fordult: –
Hallod, te magasabb rendű vagy.
De amikor Joe megint csak morgott, azt mondta: – Drótot kéne
belevezetni, hogy megszólaljon. Vagy kapcsolót és ernyőt szerelni
rá, kiváló asztali lámpa válna belőle. Meghívom, hogy jövőre
vendégként előadást tartson a szabadegyetemen „Hogyan
kommunikálnak a csöbrök” címmel, ahová majd bemegy, és két órán
keresztül nem szól egy szót sem, imigyen megtréfálva őket. – Erre
Joe halványan bár, de elmosolyodott.
Az éjjel meg akartam menteni – amennyiben a testem még
érzékelésre, mozgásra bírható – néhány piros, villanykörte alakú
szinapszist, kék idegsejtet, izzó molekulát, hogy bezárult torkomon
keresztül, a nyak membránján át a fejembe szivárogjanak. Az öröm
és a fájdalom, mondják, közel esnek egymáshoz, de az agy
legnagyobb része közömbös, ideg nélküli zsírszövet. Érzelmekkel
próbálkoztam, néven nevezve őket: élvezet, békesség, bűn,
megváltás, szerelem és gyűlölet, ellenszenv, rokonszenv; az ember
úgy ölti ezeket magára, mint a ruhát, csak a többieket kell figyelni,
hogy megtanulja. De pusztán csak félelmet éreztem, hogy nem
vagyok, köztem és egy élőlény között ugyanaz a különbség, mint a
gombostű árnyéka és a között van, ha a karjába szúrja az ember,
ahogy azt annak idején az iskolában, a padokba zárva tettük.
Tollheggyel és körzővéggel, habár ezek az angol nyelv és a
geometria tudományának eszközei; rájöttek, hogy a patkányok
bármilyen érzékelést jobban szeretnek a semminél. A karom belső
fele tele volt apró kis sebekkel, mint egy kábítószerélvezőé.
Becsúsztatták a tűt az érbe, én pedig lezuhantam, mintha
elmerültem volna, a sötétség egyik rétegéből egy másik, mélyebb,
legmélyebb rétegbe, majd amikor az érzéstelenítés után magamhoz
tértem, és láttam a halványzöld fényt, majd később a napvilágot,
nem emlékeztem semmire.
– Ne törődjetek vele – mondta Anna.
– De lehet, hogy ezúttal csak egy gyorstalpaló tanfolyamot
szervezek – folytatta David. – Üzletemberek számára arról, hogyan
kell kinyitni a Playboyt a középső dupla lapnál, csak a bal kéz
segítségével, hogy a jobb kézzel közben lehessen cselekedni; a
háziasszonyok számára pedig arról, hogyan kell bekapcsolni a tv-t,
és kikapcsolni a fejüket, mert nekik mindössze ennyit kell tudni,
aztán akár haza is mehetünk.
De ő nem akart megmenteni semmit, őt kellett megmenteni, ám
egyikünk sem venné fel a köpenyt, a bakancsokat meg a viharvert
pulóvert, mindketten féltünk a tévedéstől, háttal feküdtünk
egymásnak, tettetve, hogy alszunk, miközben a fal túloldalán Anna
imádkozott a semmibe. Romantikus vidám könyvek, fedőlapjukon
mindig egy rózsaszín arc van, amelyről úgy folynak a könnyek,
mintha olvadó fagylalt lenne; a férfimagazinok az élvezetről szóltak,
autókról és nőkről, akiknek bőre olyan sima, mint a gumiteknő.
Tulajdonképpen megnyugtató volt, hogy felmentődtem az érzés
kötelezettsége alól.
– Az a bajod, hogy gyűlölöd a nőket – mondta Anna kegyetlenül, és
fémcsészéjéből kiöntötte a maradék teáját a tealevelekkel bele a
tóba, csobbant, amikor vizet ért.
David elvigyorodott. – Ezt nevezik késleltetett reakciónak –
állapította meg. – Ha Annának a fenekébe csípsz, csak három nap
múltán kezd visítani. Nem baj, olyan imádni való, ha dühös vagy.
Négykézláb odamászott Annához, és szúrós pofacsontját
odadörgölte az arcához, és megkérdezte, hogy mit szólna, ha egy
sündisznó megerőszakolná. – Ezt ismeritek? – kérdezte. – Hogy a
sündisznók hogy csinálják? Óvatosan! – Anna úgy mosolygott rá,
mintha értelmi fogyatékos gyerek lenne.
A következő pillanatban David már felpattant, és ugrálni kezdett,
öklét rázta, és torkaszakadtából üvöltött: „Disznók! Disznók!” Néhány
amerikai haladt el előttünk a falu felé, a hullámok le-fel dobálták a
csónakot, fröcskölt a víz, zászlók lobogtak a hajó egész hosszában.
A motorzúgástól és a széltől nem hallhatták Davidet, így azt hitték,
hogy csak üdvözli őket, így aztán integettek és mosolyogtak.
Elmosogattam az edényeket, és lelocsoltam a tűzhelyet, a forró
kövek sisteregtek, összecsomagoltunk, majd ismét elindultunk. Most
nehezebb volt, tajtékos hullámok himbálták a csónakot, vigyázni
kellett, nehogy felboruljunk, a sötét víz habzott a hullámzástól. Evező
szeli a vizet, a fülek bedugulnak a széltől, lehelet és izzadság, fájó
izmok, a testem él.
A szél túl erősen fújt, irányt kellett változtatnunk, ezért a
szélárnyékos part felé tartottunk, majd mellette haladtunk tovább,
olyan közel a szárazföldhöz, amennyire csak lehetett, átvergődve a
sziklák és zátonyok útvesztőjén.
 Végül elértük azt a szűk öblöt, ahol a hordút volt; négy óra lehetett,
a szél miatt nehezen haladtunk. Reménykedtem, hogy megtalálom a
helyet, az ösvény kezdetét, tudtam, hogy a másik oldalon van.
Ahogy megkerültük a földnyelvet, hangot hallottam, emberi hangot.
Először olyan volt, mintha csónakmotort indítottak volna, de később
morgássá változott. Láncfűrész volt, megláttam két férfit sárga
sisakban. Ösvényt vágtak, időnként egy-egy fa zuhant az öbölbe,
olyan könnyedén haladtak, mint vajban a kés.
Kutatók lehettek – vagy a papírgyártól, vagy a kormánytól, az
erőműtől. Ha az erőműtől jöttek, akkor tisztában voltam vele, hogy
ez mit jelent: újra megemelik a tó vízszintjét, akárcsak hatvan évvel
ezelőtt, amikor az új partvonalat alakították. Most újabb
húszlábnyival emelik, de ezúttal nem vágják ki a fákat, mint akkor,
mert hogy túl sokba kerülne, inkább hagyják elrohadni őket. A kert
elvész, de a kunyhó talán megmarad, a hegy pedig széthulló
homokszigetté válik, amelyet kipusztult fák vesznek körül.
Amint elhaladtunk mellettük, felpillantottak ránk, aztán közömbösen
visszafordultak a munkájukhoz. Hivatalos emberek, ügynökök.
Suhogás és recsegés, dőlt a fa, majd csobbanás és fröcskölés, vizet
ért. Nem messze tőlük egy földbe vert tábla állt, rajta frissen festett
piros számok. A folyó nekik mit sem számított, csak a rendszer,
márpedig itt egy víztárolónak kell lennie. Háború esetére. Nem
tehetek semmit, hiszen nem itt lakom.
Az ösvénynél a kikötőhelyet nedves, moszatokkal benőtt hordalék
torlaszolta el. Beúsztunk a csúszós hasábok közé, ameddig csak
lehetett, aztán kiszálltunk, belegázoltunk a vízbe, kivontattuk a
csónakokat, a cipőnk elázott. A csónakoknak nem tett jót, mert
összekarcoltuk a hajógerincet. Más karcolások is voltak, újkeletűek.
Kirámoltunk, a lapátokat keresztbe tettem az evezőülésen. David
és Joe azt mondta, majd viszik a sátrakat meg a csónakokat,
Annával mi a csomagokat és a maradék holmikat cipeljük, a
horgászbotokat, a többi felszerelést, az üveget a békákkal, amiket
reggel fogtam, és a filmfelvevőt. David ragaszkodott hozzá, habár
figyelmeztettem, hogy felborulhatunk.
– El kell használnunk a filmet – mondta –, mert már csak egy hétre
szól a bérlet.
 Anna közbeszólt: – De semmi olyan nem lesz ott, amit te akarsz.
David erre csak annyit felelt: – Honnan tudod, hogy én mit akarok?
– Van egy ősi indián festmény – mondtam –, azt felveheted. –
Nagyon látványos, jól illik a Palack Villa meg a kitömött
szarvascsalád mellé, újabb furcsaság a gyűjteményükben.
– Tényleg? – kiáltott fel David. – Igazán? Ez remek.
– Az isten szerelmére, legalább ne bátorítsd!– mondta Anna.
Egyikük sem cipekedett még így, ezért segítenünk kellett felemelni,
aztán kiegyensúlyozni a csónakokat. Javasoltam, hogy talán
egymásba kéne tenni őket, és így mindketten egy csónak alá
állhatnának, de David ragaszkodott a saját elképzeléséhez, ők így is
meg tudják csinálni. Kértem, hogy legyenek óvatosak, mert ha a
csónak oldalra billen, és az ember nem ugrik ki alóla időben, akkor
eltörheti a nyakát. – Mi van – kérdezte –, nem bízol bennünk?
Az ösvényen mostanában senki sem nyeste meg a bokrokat, de
mély lábnyomok látszódtak a sárban. Két pár; egy irányba mentek:
csak befelé, bárkihez tartoztak – ha amerikai kémek is –, még
mindig ott voltak.
A csomagok nehezek voltak a háromnapi élelemtől, amelyet arra az
eshetőségre hoztunk, ha elromlana az idő és itt rekednének; a
vállszíjak belevágtak a vállamba, meggörnyedtem a súly alatt, a
lábam cuppogott az átnedvesedett cipőben.
A hordút fenn, egy meredek sziklaszirt fölött vezetett, aztán lefelé
páfrányokon és facsemetéken keresztül egy hosszúkás tóhoz, egy
sekély pocsolyához, amin át kellett gázolnunk, hogy elérhessük a
második hordutat. Anna meg én értünk oda előbb, letettük a
csomagokat, Anna még egy cigarettát is elszívott félig, amíg David
és Joe lebotorkáltak az ösvényen, mindennek nekiütközve oldalt,
akár a szemellenzős lovak. Tartottuk a csónakokat, míg kimásztak
alóluk, vörösek voltak, és lihegtek.
– Itt is halászhatnánk – mondta David, megtörölve a homlokát..
– A következő út rövidebb – árultam el nekik.
A vizet tavililiomok borították, gömbölyű, sárga liliomok, közepük
vastagon dudorodott ki. Piócák tapadtak rájuk, láttam, amint lomhán
hullámoznak a barna felszín alatt. Ahol átkelés közben az evezők
megérintették a földet, a bomló növényzetből gázbuborékok szálltak
fel, majd záptojás, illetve szellentés szagát eregetve kipukkantak. A
levegő szúnyogfelhőkkel volt tele.
Elértünk a második hordúthoz, amelyet egy vadászjelzés mutatott,
a színe egészen beleolvadt a környezetbe. Kiszálltam, és a csónakot
szilárdan tartva álltam, míg Joe kilépett belőle.
Mögöttem volt, hamarabb éreztem a szagát, mintsem hogy
észrevettem, aztán meghallottam a legyeket. Először azt hittem,
döglött hal. Megfordultam, ott lógott fejjel lefelé egy ágon átvetett
vékony, kék nylonkötélen, összekötözött lábbal, széttárt szárnyakkal.
Üveges szemmel bámult rám.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET
– Büdös – mondta David. – Mi az?
– Egy döglött madár – válaszolt Anna két ujjal; befogva az orrát.
– Kócsag. Nem ehető – szóltam közbe. Nem tudtam megállapítani,
hogyan tették, golyóval-e, vagy összezúzták egy kővel, agyonverték
egy bottal. Jó helyük lenne itt a kócsagoknak, lándzsaszerű
csőrükkel foghatnának maguknak halat a sekély vízben, fél lábon
állva. Még mielőtt felemelkedett volna, akkor kaphatták el.
– Erre szükségünk van – mondta David –, közvetlenül a
halbelsőségek mellé tehetnénk.
– Ugyan – szólalt meg Joe –, ez nagyon büdös.
– De a filmen az nem látszik – győzködte David – csak kibírod öt
percig, hisz olyan szenzációsan néz ki!
Felállították a kamerát, mi Annával a csomagokon ülve vártunk.
A madáron láttam egy bogarat, kékesfekete és ovális volt, amikor a
kamera zümmögni kezdett, beásta magát a tollak alá. Dögbogár,
halálbogár. Miért kötötték fel, mintha a lincselés áldozata lenne,
miért nem dobták el inkább, mint valami szemetet? Hogy bizonyítsák
a hatalmukat, az erejüket, hogy meg tudják ölni? Különben nem
hasznos madár: távolról szép, de nem lehet megszelídíteni,
megenni, vagy megtanítani beszélni, így valószínűleg csak a
pusztítás érdekelte őket az egész dologban. Élelem, rabszolga vagy
tetem – korlátozott lehetőségek; a biliárdszoba faláról lelógó
agancsos és levágott agyaras állatfejek, kitömött halak, trófeák.
Biztosan amerikaiak tették, most ott vannak benn, találkozhatnánk
velük.
A második hordút rövidebb volt, de annál sűrűbben benőtt: dús
lombú ágak hajlottak az ösvény fölé, mintegy akadályt képezve.
Frissen letört törzsek, ágak közszemlére kitéve, mint szilánkokra
törött csontok, letaposott páfrányok – erre jártak, traktorszerű
lépteikkel annyira összenyomták előttem a sarat, hogy gödröket,
krátereket hagytak. A domb lejteni kezdett, a fák közül a tó vize ide
csillámlott. Elgondolkodtam, vajon mit mondanék nekik, s egyáltalán,
mit lehetne mondani, ha megkérdezném, hogy mi volt ennek az
értelme. De mire az ösvény végéhez értünk, már nem voltak sehol.
 A tó keskeny, félhold alakú volt, a másik vége nem látszott. Lac des
Verges Blanches, a fehér nyírfák csoportokban nőttek a part mentén.
Elkerülhetetlenül halálra ítélte őket a betegség, a farák, habár még
nem ért ide. A tó felől fújó szél meghajlította a koronájukat. A
vízfelszín fodrozódott, hullámok csapdosták a partot.
Újra beszálltunk a csónakokba, és a kanyar felé eveztünk,
emlékeztem rá, hogy van valahol egy tisztás, ahol tábort lehet verni.
Útközben láttunk néhány elhagyatott hódlakot, alakjuk
megrongálódott kaptárra, illetve szénakazalra emlékeztetett,
megjegyeztem magamnak, a sügér szereti a víz alatti hínárt.
Késésben voltunk, a nap piros volt, és egyre gyengébben sütött.
David azonnal horgászni akart, de azt mondtam, hogy előbb fel kell
vernünk a sátrakat, és rőzsét kell gyűjtenünk. Itt is volt szemét, de
sokkal régebbről való, a sörösüvegek címkéi már olvashatatlanok, a
dobozok rozsdásak. Összeszedtem őket, és magammal vittem,
amikor visszatértem az erdőbe, hogy gödröt ássak vécének.
Levelek és tüskék rétegei, gyökerek, alatta nedves homok. A
városokban leginkább ez zavart engem, a fehér, O szájú
vécékagylók a maguk tisztán csempézett kis fülkéiben. Az önöblítős
vécék és a porszívók zúgtak, és eltüntették a dolgokat, ezért
akkoriban rettegtem, hogy talán van egy olyan szerkezet, amely az
embereket is képes hasonló módon eltüntetni, a semmibe küldeni,
mint egy fényképezőgép, amely nem csak a lelket, hanem a testet is
ellopja. Fogantyúk és gombok, rugókioldó karok, amelyeket a
szerkezet úgy küld fel magából, mint a gyökerek a virágokat; kis kör
és téglalap alakú gombok, láthatóvá vált logika, de senki sem tudja
előre megmondani, mi történik, ha megnyomja őket az ember.
Megmutattam nekik, hogy hová ástam a gödröt.– És hová üljek? –
kérdezte Anna finnyáskodva.
– A földre – válaszolta David –, jót is fog tenni, legalább
megedződsz. Nem árt egy kis fenéktorna. – Erre Anna az
övcsatjánál rávert a hasára, és Davidet utánozva azt mondta:
„Pocak.”
További konzerveket bontottam fel, aztán megmelegítettem őket.
Sült bab és borsó, teát ittunk hozzá. A szikláról, ahol elmosogattam
az edényeket, egy sátor darabját láttam, a rejtekhelyüket ott a
cédrusok között, a tó túlsó végében. Távcsövek pásztáztak rajtam,
éreztem magamon a szemüket, a homlokomon a puska
irányzékának keresztjét: ha egy rossz mozdulatot tennék…
David türelmetlen volt, a pénze értékét akarta, amiért eljött. Anna
azt mondta, hogy inkább a táborhelyen marad, a horgászat nem
érdekelte. Otthagytuk neki a rovarirtó sprayt, aztán mindhárman
beszálltunk a zöld csónakba a horgászbotokkal. A békás üveget az
orrba tettem, hogy elérhető legyen. David ezúttal szemben ült velem,
Joe a farban foglalt helyet, ő is horgászni akart, habár nem volt
engedélye.
Alábbhagyott a szél, a tó rózsaszín és narancssárgás volt. A part
mentén haladtunk, nyírfák hűvösében, amelyek jeges oszlopokként
hajoltak fölénk. Szédültem, túl sok volt a víz meg a napfény, az
arcbőröm feszes volt, mintha leégett volna, sütött a forróságtól. Ha
behunytam a szemem, a kócsagot láttam magam előtt, fejjel lefelé.
El kellett volna temetnem.
A csónakkal beálltunk a legközelebbi hódvár fölé, és kikötöttük.
Kinyitottam a dobozt, és egy csalit akasztottam David horgára.
Boldog volt, fütyörészett.
– Lehet, hogy hódot fogok – mondta. – Nemzeti címerünk. Inkább
ezt kellene a zászlóra tenniök a juharlevél helyett, egy kettévágott
hódot. Annak tisztelegnék.
– Miért kell kettévágni? – kérdeztem. Olyan volt, mint a macskák
kínzása, nem értettem.
– Csak vicc – felelte ingerülten, és amikor még mindig nem
nevettem, megkérdezte: – Mondd, hol élsz te? Ez a pina népies
neve. Bedobta a zsinórt a vízbe, és hamisan énekelni kezdett:
Wolf, a nemes hős egykoron
Británniából jött ide;
a kanadai partokon
futótűzként terjedt híre.
Ezt éneklik az iskolában, ugye?
– Meghallják a halak – mondtam, mire abbahagyta.
Testrész, halott állat. Kíváncsi voltam, a kócsag vajon melyik részük
lehetett, hogy meg kellett ölniük.
 A vontatóhajó úszott a képzeletembe, az, amelyik régebben járt itt a
tavon, cölöpfákat vontatott, a kabinból emberek integettek, az ég
napfényes és kék volt, minden tökéletes. De nem tartott soká. Egyik
tavasszal, amikor bementünk a faluba, láttuk, hogy az állami
kikötőnél lehorgonyozták és otthagyták. Szerettem volna látni,
milyen az a kis ház, hogyan élnek benne, biztosan volt benne egy
kis asztal, székek, falról lehajtható ágyak, és persze virágos
ablakfüggönyök. Bemásztunk, az ajtó nyitva állt, de belül minden
puszta fa volt, még csak le sem festették, sehol semmi bútor, sőt
még a tűzhelyet is elvitték. Csupán két rozsdás borotvapengét
találtunk az ablak párkányon és néhány ceruzarajzot a falon.
Azt hittem, növények vagy halak, egyik-másik kagyló formájú volt,
de a bátyám kinevetett, ő tudott valamit, amit én nem, és addig
nyúztam, míg elmagyarázta. Elszörnyedtem, nem ama bizonyos
testrészek miatt, mert azokról már hallottam, hanem hogy miért
vannak levágva a testről, amikor szorosan hozzátartoznak; olyan volt
így, mintha leszerelhetők lennének, hogy aztán különváltan
csúszkáljanak, mint a csigák.
Minderről rég elfelejtkeztem, de természetesen ezek ugyanúgy
mágikus rajzok voltak, mint azok a barlangbeliek. Az ember azt
rajzolja a falra, ami fontos neki, amire vadászik. Minthogy volt
elegendő élelmük, szükségtelen lett volna borsókonzervet és
argentin marhakonzervet rajzolniok, és inkább erre vágytak
egyhangú, korántsem idilli utazásaik során a tavon, ahol csak
kártyázni lehetett, de azt nyilván megutálták, miközben életük a
rönkök között telt. Mindannyian öregek vagy halottak már,
valószínűleg gyűlölték egymást.
A sügérek egyszerre haraptak rá mind a két horogra. Keményen
küzdöttek, a botok is meggörbültek belé. David kirántotta az egyiket,
de Joe a magáét hagyta elszökni, a hal a sűrű vízi növényzetbe
menekült, és a zsineget elszakította.
– Öld már meg nekem – szólt David. – A sügér vad volt,
körbedobálta, csapkodta magát a csónak fenekén. Sistergő hanggal
vizet spriccelt ki előreálló állkapcsából, rémült volt-e vagy dühödt,
nem tudtam megállapítani.
 – Öld meg te – mondtam, és átnyújtottam a kést. – Már
megmutattam neked, hogyan kell, emlékszel?
A fém tompán puffant a halcsonton, a koponya és a nyaktalan törzs
egészet alkot, én meg már nem voltam képes megölni, nem volt
hozzá jogom. Nem volt szükségünk halra, hiszen úgyis konzervet
ettünk. Ezt a tettet, az erőszakot, sportból, szórakozásból vagy talán
élvezetből követtük el, kikapcsolódásképp, ahogy mondják, de ezek
nem megfelelő indokok. Magyarázatnak magyarázat, de nem
mentség, ahogy az apám egyik kedvenc alapigazsága tartotta.
Miközben David gyilkosságát és a hullát csodálták, én megfogtam a
békás üveget, kivettem a ládából, és lecsavartam a tetejét, a békák
beugráltak a vízbe; a zöld-fekete leopárdmintás, aranyszemű állatok
megmenekültek. A gimnáziumban minden egyes asztalon egy tálca
volt, azon meg egy béka, amely étert lehel magából, kiterítették,
laposan, akár egy zsúrterítőt, és felvágták a hasát, feltárták és
kivették a szerveit, a szíve még így is vert, mint egy ádámcsutka, ha
lassan is, semmi jele a vértanúságnak, csak a zsigerek voltak
láthatók. Műanyaggal kitömött macska formalinban, piros artériákkal,
kék vénákkal, mint a kórházban. Találd meg a giliszta agyát, ajánld
fel a tested a tudománynak. Mindazt, amit az állatokkal teszünk,
egymással is megtehetjük: csak előbb rajtuk gyakorolunk.
Joe visszadobta nekem az elszakadt zsinórt, mire a csalik között
kotorászva találtam egy másik nehezéket, egy új horgot: bűnjelek,
tettestársak.
Az amerikaiak megkerülték a kiszögellést, ketten voltak egy ezüst
csónakban, és felénk tartottak. Szemügyre vettem őket; nem azok a
puffadt, középkorú fajták voltak, azok motorcsónakkal, vezetővel
jönnének, ezek fiatalabbak, jól ápoltak voltak, tiszták és
napbarnítottak, mint az űrhajósok a magazinok képein. Amint
odaértek hozzánk, máris szélesen mosolyogtak, hogy kivillantsák
fehér és protézisszerűen hibátlan fogsorukat.
– Fogtak valamit? – kérdezte az elülső férfi középnyugati kiejtéssel,
ez a hagyományos horgászköszöntés.
– Sokat – felelte David, és visszamosolygott. Vártam, hogy
odamond nekik valamit, egy kicsit felpiszkálja őket, de nem tette.
Nagydarab emberek voltak.
 – Mi is – mondta az amerikai. – Már három-négy napja kinn
vagyunk, és egyfolytában harapnak, mindennap annyit fogunk,
amennyire az engedélyünk szól.
Nekik is, akár a többieknek, ott lobogott a csillagos zászló, a
minifelségjel a hajó orrában. Csakhogy megmutassák, foglalt
területen járunk.
– Hát, viszlát! – szólt oda a másik. Csónakjuk lassan továbbúszott a
következő hódvár felé.
Raygun horgászbotok, áthatolhatatlan arcok, akár az űrhajós
sisakok, orvlövész szemek, ezek tették; csillogott rajtuk a bűn, mint a
sztaniolpapír. Agyamban egyre csak a róluk hallott történetek
forogtak: hogy a hidroplánok tartályait engedély nélkül fogott
halakkal tömték ki; hogy az autóiknak dupla alváza volt, ahol száraz
jégen kétszáz tavi pisztrángot akartak kicsempészni, és az őr csak
véletlenül kapta el őket. „Rohadt ország ez” – mondták, amikor az őr
visszautasította a megvesztegetést, „ide se jövünk többet”. Berúgtak,
és azzal szórakoztak, hogy búvármadarakra vadásztak
motorcsónakkal, visszafaroltak a madárra, amikor az alámerült még
csak lehetőséget sem hagyva neki, hogy elrepüljön, és megfulladt,
vagy a propeller feldarabolta. Érzéketlen gyilkosság játékból, mert a
háború be fejezése óta unatkoztak.
Lassan alábukott a nap, az égbolt túlsó oldaláról közeledett a
sötétség. Kiszedtük a halakat, összesen négyet, vágtam egy Y alakú
fiatal vesszőt, átszúrtam a kopoltyúikon.
– Fuj – mondta Anna –, úgy bűzlötök, mint egy halaskofa.
– Bárcsak lenne egy kis sörünk. Talán a jenkiktől lehetne szerezni,
ezek olyanok – szólt David.
Fogtam a szappant, és lementem a tópartra, hogy lemossam a vért
a kezemről. Anna utánam jött.
– Istenem – szörnyülködött –, most mit csináljak? Elfelejtettem
kifesteni magam, meg fog ölni.
Megvizsgáltam: az arca szürke volt az alkonyatban. – Talán nem
veszi észre – mondtam.
– Észre fogja venni, ne aggódj. Lehet, hogy nem pont most, mert
még nem jött le mind, de majd reggel. Azt akarja, hogy mindig úgy
nézzek ki, mint egy fiatal pipi, és megőrül, ha nem vagyok olyan.
 – Talán hagyhatnád, hogy az arcod teljesen bepiszkolódjon –
mondtam.
Erre nem válaszolt. Leült a sziklára, és a térdére hajtotta a fejét. –
Megkapom a magamét – mondta vészjóslóan. – Szigorú szabályai
vannak. Ha egyet is megsértek közülük, megbüntet érte, hacsak
meg nem változtatja őket, de sohasem lehetek biztonságban. Nem
normális, valami hiányzik belőle. Érted, mire gondolok? Élvezi, ha
megríkathat, mert ő képtelen sírni.
– De hát ez nem lehet komoly – mondtam –, ez a festékdolog.
Valamilyen hang jött ki a torkán, köhögés vagy nevetés. – Nemcsak
erről van szó; ez csupán ürügy. Állandóan figyel engem, és
ürügyeket keres. És akkor egyáltalán nem szeretkezik, vagy úgy
vágja belém, hogy az már fáj. Azt hiszem, szörnyű, hogy ilyenekről
beszélek. – Tojásszínű szemeivel rám nézett a félhomályban. – De
ha ezt elmeséled neki, akkor megjegyzéseket tesz, hogy az eszem
egy folytatásos rádiójáték szintjén van, és csak kitalálom az egészet.
De nem, ezt te is tudod. – Igazságtételért könyörgött nálam, de nem
bízott meg bennem, félt, a háta mögött beszélni fogok róla Daviddel.
– Talán el kellene hagynod – mondtam a magam megoldását
javasolva –, vagy elválnod tőle.
– Néha az az érzésem, hogy ő is ezt akarja, de már nem tudom
megállapítani. Azelőtt jó volt, aztán elkezdtem igazán szeretni őt, és
ki nem állhatja, hogy szeretem. Nem furcsa? – Az anyám bőrkabátja
lógott a vállán, azért hozta magával, mert nem volt semmilyen meleg
holmija. Hogy Anna feje látszott ki belőle, kisebbnek tűnt.
Megpróbáltam az anyámra gondolni, de kitörlődött az
emlékezetemből, mindössze egy történet maradt meg, amit elmesélt,
hogy kiskorában a nővérével egy régi esernyőből szárnyakat
csináltak maguknak, és leugrottak az istálló tetejéről, repülni akartak,
és eltörte mind a két bokáját. Az anyám nevetve mesélte, de nekem
akkor fájdalmasnak és szomorúnak tűnt a történet, elviselhetetlen
bukásnak.
– Néha azt hiszem, szeretné, ha meghalnék – folytatta Anna –,
néha erről álmodom.
Visszamentünk, felélesztettem a tüzet, és tejporból csináltam egy
kis kakaót. A sötétben csak a lángok világítottak, füst gomolygott
felfelé, lenn pedig vörösen izzott a szén, ha megérintette az esti
fuvallat. Pokrócokon ültünk, David átkarolta Annát, Joe és én köztem
volt egy fél méter távolság.
– Olyan ez, mint a Lányok Évkönyvében – szólalt meg Anna
vidáman, valaha mindig ilyen vidámnak képzeltem. Énekelni kezdett
bizonytalan, reszkető hangon:
Dover szikláira már
újra száll a kékmadár,
holnap szabad lesz a világ…
A szavak homályba vesztek, füstté váltak, elillantak. A tó felől egy
bagoly huhogása hallatszott, szaporán és lágyan, mintha szárnyával
csapdosná a dobhártyánkat, elnyomta Anna hangját. Anna maga
mögé pillantott, megérezte.
– Most mindenki énekeljen – szólt, és tapsolni kezdett.
– Hát jó éjt, gyerekek! – szólt David, és bement Annával a sátrukba.
Egy pillanatra fény gyúlt odabenn, zseblámpafény, aztán kialudt.
– Jössz? – kérdezte Joe.
– Mindjárt – időt akartam hagyni neki, hogy elaludhasson.
Ültem a sötétben, és éjszakai tó simogató hangja vett körül. A
távolban az amerikaiak tábortüzének fénye pislákolt, ormótlan, piros
Küklopsz-szem: demarkációs vonal. Megátkoztam őket: „Hagyd,
hogy szenvedjenek”; imádkoztam; „borítsd fel a csónakjukat, égesd
el, tépd darabokra őket”. Csak egy bagoly felelt.
A szúnyogháló alatt bemásztam a sátorba, a zseblámpáért
nyúltam, de mégsem gyújtottam fel, nem akartam zavarni Joe-t.
Tapogatózva vetkőztem; sötétben feküdt mellettem, élettelenül,
megnyugtatóan, akár egy darab fa. Valószínűleg ez lehetett az
egyetlen alkalom, amikor valamiféle szerelmet éreztem: amikor
aludt, és semmit sem követelt. Könnyedén végigsimítottam a vállát,
mint ahogy egy fát vagy egy követ érintenék.
De nem aludt, megmozdult, kinyúlt értem.
– Sajnálom – mondtam –, azt hittem, alszol.
– Oké – felelte feladom, te győztél. Felejtsük el, amit mondtam, és
legyen úgy, ahogy te akarod, ahogy azelőtt volt, rendben?
Túl késő volt, már képtelen voltam rá. – Nem – válaszoltam. Már
kiköltöztem.
 A keze dühösen összeszorult a karomon, aztán elengedett. – Az
isten verje meg – mondta. Körvonalai felemelkedtek a sötétben,
lehajoltam; meg akart ütni, de elfordult tőlem, és beburkolódzott a
hálózsákjába.
A szívem erősen vert, mozdulatlanul feküdtem, és lefordítottam a
vászonfal túlsó oldaláról érkező hangokat. Neszezés, száraz levelek
zizegése, mozgás, éjjeli állatok, semmi veszély.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET
A sátortető átlátszó volt, mint a nedves celofán, kívül
harmatcseppek borították. Madárhangok kergetőztek a fülemben,
cifrák, mint a korcsolyázók figurái vagy a forrás vize, a levegő
folyékony szótagokkal volt tele.
Az éjszaka közepén kiáltást hallottam, Joe rosszat álmodott.
Megérintettem, biztonságban voltam, a hálózsák mint
kényszerzubbony fogta körül. Felült, habár még nem ébredt fel.
– Ez rossz hely! – mondta.
– Mi az? – kérdeztem. – Mit álmodtál? – Tudni akartam, talán
rájöttem volna az okára. De megfordult és visszafeküdt.
A kezem mellettem volt; izzadság, föld, halbelsőség és faszén
szaga keveredett össze, a múlt illata. A házban olykor beáztattuk a
szennyes ruhát, kisúroltuk belőlük az erdőt, hogy megint szappan-
és krémszagunk legyen. Felöltöztem, és lementem a tóhoz,
benedvesítettem az arcom. Ez a víz nem volt olyan tiszta, mint a
nagy tóban: barnásabb volt, az élőlények jobban összezsúfolódtak,
és hidegebb is volt. A sziklaszirt élesen lejtett. Felébresztettem a
többieket.
Megpucoltam a halakat, lisztben megforgattam és kisütöttem őket,
aztán kávét forraltam. A halhús fehér, kékesen erezett, hínár- és
nádízű volt. Megették, nem sokat beszéltek, rosszul aludtak.
Anna arca a napfényben száraznak és enyhén
összezsugorodottnak tűnt a rákent alapozókrém és pirosító nélkül;
az orra leégett, és a szeme alatt szilvaszínű ráncok húzódtak. Rá se
nézett Davidre, de ő mintha nem vette volna észre, nem szólt
semmit, kivéve, amikor Anna a lábával meglökte a kávés csészéjét,
és kiöntött némi kávét a földre. Akkor is mindössze ennyit mondott: –
Vigyázz már, Anna, olyan figyelmetlen vagy.
– Akarsz reggel horgászni? – kérdeztem Davidet, de megrázta a
fejét: – Vegyük filmre azt a sziklafestményt.
Elégettem a halcsontokat, a gerincek törékenyek, akár a szirmok; a
belsőségeket elültettem az erdőben. Miután nem magok, így
tavasszal nem fognak cserjék sarjadni. A szigeten
szarvascsontvázat találtunk, húscafatok voltak rajta; apám azt
mondaná, hogy a farkasok ölték meg, mert öreg volt, és ez a
természet rendje. Ha vízbe ugrottunk volna, és a fogunkkal próbáljuk
elkapni a halakat, a saját területükön küzdve, az igazságos lett
volna, de a horog csak segédeszköz, és a levegő nem az ő világuk.
A két fiú a kamerával bajlódott, vitatkoztak, beállították, aztán
elindultunk.
A térkép szerint a sziklafestmény egy öbölben volt, nem messze az
amerikaiak táborhelyétől. Úgy látszott, mintha még nem keltek volna
fel, tűzhelyükről nem szállt fel füst. Arra gondoltam, fogott az átkom,
meghaltak.
Egy beszögellést kerestem a parton, amely megfelelne a térképen
levőnek. Ott volt az X-szel jelölt terület eltéveszthetetlenül: a
meredek szikla, amely kifejezetten alkalmas arra, hogy fessenek rá,
nem is látszódott más sima szikla a közelben. Ő itt járt, és jóval
őelőtte az első felfedezők, akik jelet hagytak maguk után, írást, de a
jelentését nem tudni. Előrehajoltam, a szikla felszínét vizsgáltam, a
csónakok oldalvást odacsorogtak, mígnem a kőhöz ütődtek.
– Hol van? – kérdezte David, majd Joe-hoz fordult. – Neked kell
majd megtartani a csónakot, mert a partról nem tudják felvenni.
– Nem könnyű megtalálni – mondtam. – Alig látszik. Itt kell lennie
valahol. – De nem volt semmilyen agancsos ember, semmi piros
festék, mégcsak folt sem, megérintettem kezemmel a sziklát, durva
szemcsés kőzet, amelyet csak a keresztülfutó rózsaszín kvarcerek
törnek meg, átlósan, jelezve a föld lassú dőlését; emberi munkának
nyoma sincs.
Vagy én nem emlékeztem pontosan a térképre, vagy a térkép volt
rossz. Megfejtettem a feladványt, úgy, ahogy azt tanította nekünk, és
mégsem vezetett sehova. Úgy éreztem, mintha hazudott volna
nekem.
– Ki mesélt neked erről? -tette fel David a keresztkérdést.
– Csak úgy gondoltam, hogy itt van – feleltem. – Valaki említette.
Talán egy másik tó lehetett. – Ebben a pillanatban rájöttem: hát
persze, a tavat felduzzasztották, így mintegy húszlábnyira lehet a víz
alatt. De a másik tóban – ez itt külön vízrendszerhez tartozik – a
vízválasztó osztotta őket ketté. A térkép szerint is a nagy tavon
találta a képeket, a levélben pedig az áll, hogy fényképeket is
készített róluk. De amikor felkutattam a házat, nem találtam
fényképezőgépet. Se rajzokat, se fényképezőgépet, ezt
elszámítottam, újra meg kellene néznem.
Csalódottak voltak, valami festőit vagy különlegest vártak, amit fel
tudnak használni. Nem tartotta be a szabályokat, csalt; a szemébe
akartam nézni, magyarázatot követelni: azt mondtad, itt lesz.
Visszafordultunk. Az amerikaiak már felkeltek, még mindig éltek,
épp kifelé indultak a csónakukkal, az egyik horgászbot vége kilógott
az orrból. Joe és én ültünk elöl, jobb felől közelítettünk feléjük.
– Jó napot – vigyorgott az első. – Szerencsével jártak? – Ez volt a
páncéljuk, a nyájas tudatlanság, a fejük olyan üres volt, mint a
léggömb, és ez mindentől megóvta őket. A csupasz erő, ezt
hangsúlyozták; elképzeltem az elektromos hullámot, az
elektrosokkot, ahogy eltalálják, leterítik, lezuhan, mint egy kilőtt
repülőgép. Az ártatlanokat azért mészárolják le, mert léteznek, és az
önfeledt gyilkosok gátlástalanok, nincs bennük lelkiismeret, se
kegyelet; számukra kizárólag az emberi dolgok értékesek, a ruhák, a
viselkedés megannyi rétegként tapadt rájuk. Azokban az
országokban, ahol az állat az ősök lelke vagy isten gyermeke,
legalább bűntudatot éreztek volna.
– Most nem horgászunk – mondtam, elharapva a szavakat. A
lapáttal legszívesebben oldalra csaptam volna, bele a fejébe, hogy
kiforduljanak a szemei, és a koponyája tojásként törjön össze.
Legörbült a szája. – Értem – mondta. – Mondja csak, az
Államoknak melyik részébe való? Az akcentusából nehéz
megállapítani. Freddel Ohióra tippeltünk.
– Nem az Államokból jöttünk – válaszoltam felháborodva, hogy egy
olyannal tévesztett össze engem.
– Tényleg nem? – Felderült az arca, igazi bennszülöttet látott. –
Idevalósi?
Igen – válaszoltam. – Mindannyian.
– Csakúgy, mint mi – szólalt meg a hátsó váratlanul.
Az elölülő kinyújtotta a kezét, habár mintegy másfél méternyi víz
választotta el tőlünk. – Én sarniai vagyok, Fred pedig a sógorom,
torontói. Azt hittük, hogy maguk jenkik ezzel a hajjal meg mindennel.
Dühös voltam rájuk, mert álcázták magukat.
 – Hát akkor mit keres az a zászló a csónakjukon? – kérdeztem jó
hangosan, és ez meglepte őket. Az elölülő visszahúzta a kezét.
– Ja, hogy a zászló? – mondta, és megrándította a vállát. –
Metropolitan-drukker vagyok már évek óta, mindig a gyengébbnek
drukkolok. Ezt akkor vettem, amikor elutaztam a mérkőzésükre,
abban az évben, amikor megnyerték a kupát. – Közelebbről
megnézve láttam, hogy egyáltalán nem zászló, hanem egy kék-fehér
szövetdarab piros felirattal: „Hajrá MET!”
David és Anna utolértek bennünket. – Maga is Met-drukker? –
kérdezte David. Odaúsztatta a csónakot az övék mellé, és kezet
ráztak.
De ők ölték meg a kócsagot! Nem számít, hogy milyen országba
valók, diktálta az eszem, ők mégis amerikaiak, ez vár ránk is, mi is
ilyenné válunk majd. Úgy terjednek, mint a vírus, beveszik magukat
az ember agyába, elfoglalják, a sejtek belülről megváltoznak, de a
fertőzötteket nem lehet megkülönböztetni a többitől. Mint a legújabb
tudományos-fantasztikus filmekben, ahol földönkívüli élőlények
testeket rabolnak, beoltják magukat az emberekbe, kisajátítják az
agyukat, és a sötét szemüveg mögül üreges tojáshéjak néznek. Ha
olyan vagy, mint ők, ha úgy beszélsz, úgy gondolkozol, mint ők, ha
az ő nyelvükön szólsz: a nyelv tett is.
De hogyan fejlődtek idáig, honnan került elő az első, hisz ezek földi
lények, nem egy másik bolygóról jöttek. Hogyan romlottunk el?
Kiskorunkban az eredendő rossz nekünk Hitler volt, ő volt a nagy
gonosz rengeteg csáppal, ősi és elpusztíthatatlan, mint az ördög.
Nem számított, hogy már hamuvá és néhány foggá zsugorodott,
mire hallottam róla: biztos voltam benne, hogy él, ott volt a
vicckönyvekben, amiket a bátyám hozott haza telente, és benne volt
a bátyám vázlatkönyveiben is horogkereszt képében a tankokon; ó,
bárcsak el lehetett volna pusztítani, és mindenki megmenekült volna!
Amikor az apám elégette a gazt, botokat dobáltunk a tűzbe, és azt
énekeltük : „Hitler háza ég most, My Fair Lady” – azt hittük, ez segít.
Minden lehetséges bűnt neki tulajdonítottunk. Hitler a múlté, de a
jelenség megmaradt; ha más formában is, de itt volt, ahogy
eltávolodtunk tőlük, miközben bárgyún vigyorogtak és integettek; és
megkérdeztem magamtól, vajon az amerikaiak rosszabbak
Hitlernél? Olyan ez, mintha egy gilisztát darabol fel az ember, a
levágott részek tovább nőnek.
Kikötöttünk a táborhelynél, összecsavartuk a hálózsákokat,
lebontottuk a sátrakat, és összecsomagoltuk őket. Betakartam a
pöcegödröt, gallyakat és leveleket szórtam a tetejére. Nincsenek
nyomok.
David maradni akart, szeretett volna az amerikaiakkal ebédelni és
megvitatni a baseball-eredményeket, de megmondtam neki, hogy
ellenszélben több időre van szükségünk. Sürgettem őket, el akartam
indulni, mind a magam dühe, mind pedig a barátságos gyilkosok
elől.
Tizenegykor értünk az első úthoz. A lábam csúszott a sziklákon
meg a sárban, a saját egynapos lábnyomaimban lépkedtem
visszafelé, az agyamban a rostok, idegszálak összerendeződtek, és
újra csoportosultak, más embereket is megöltünk már Hitleren kívül,
mielőtt még a bátyám iskolába ment és tanult róla, és a játékok
pedig háborús játékká fajultak, Korábban azt játszottuk, hogy állatok
vagyunk, a szüleink emberek, ellenségek, akik lelőhetnek vagy rabul
ejthetnek minket, ezért elbújtunk előlük. De néha az állatok voltak
erősebbek, egyszer méhrajt játszottunk, rágtuk a legkevésbé kedvelt
babánk ujjait, lábát és orrát, feltéptük rongytestét, és kiszedtük
belőle a matracok belsejére hasonlító szürke, vattaszerű tömést,
majd a babát bedobtuk a tóba. Ott lebegett, a szüleink találták meg,
és megkérdezték tőlünk, hogyan veszhetett el, mire mi azt hazudtuk,
hogy fogalmunk sincs róla. A gyilkosság bűn, ezt tudtuk: csak
ellenséget és élelmet lehetett ölni.
Persze a babának nem fájt, hisz nem eleven lény; habár a
gyerekek úgy gondolják, hogy minden él.
A középső tónál még mindig ott volt a kócsag, úgy lógott ott a forró
napsütésben, mint egy hentes kirakatában, megszentségtelenítve,
jóvátehetetlenül. Még büdösebb volt. A feje körül dongtak a legyek,
tojást raktak. A király, aki megtanult az állatok nyelvén beszélni, a
mesében megevett egy csodás levelet, mire az állatok felfedték a
titkot, hogy összeesküvést szőttek ellene, és megmentették az
életét; de erre itt mit mondanának? Vádolnák, panaszkodnának,
dühösen felkiáltanának – de hát nincs, aki szólna értük.
 Cinkosnak éreztem magam, ragacsosnak, mint az enyv, véres
kezűnek, mintha én is ott lettem volna, végignéztem, és nem
tiltakoztam, nem avatkoztam közbe: egy közömbösen bámuló arc
voltam a tömegből. Sokan szégyellik, hogy németek – én azt
szégyellem, hogy ember vagyok. Ostobaság, hogy mindennél – az
újságban szereplő háborúknál, zavargásoknál és vérfürdőknél –
jobban felkavar egy halott madár. De a háborúkra és zavargásokra
mindig volt magyarázat, emberek könyveket írtak arról, hogy mi
miért történt, a kócsag halála azonban oktalan,
megmagyarázhatatlan.
Amikor laboratóriumot csinált, már idősebb volt. Soha nem fogott
madarat, mert azok túl gyorsak voltak neki, mi mindig lassúbb
dolgokat fogtunk. Üvegekben, konzervdobozokban tartottuk őket egy
széles polcon az erdőben, nem messze a mocsártól; egy titkos
ösvényt is csinált, hogy eljuthassunk oda, csupán kis karcolásokkal
jelezte az utat a fák között. Néha elfelejtette megetetni őket, vagy
éjszaka túl hideg volt, mert amikor aznap egyedül mentem oda, az
egyik kígyó és egypár béka már megdöglött, a bőrük száraz volt,
sárga gyomruk felpuffadt, a folyami rák pedig felfelé álló lábakkal
lebegett a zavaros vízben, mint egy pók. Kiöntöttem az üvegeket a
mocsárba.
Akik még éltek, kieresztettem. Az üvegeket és a dobozokat
kimostam, és szép sorban otthagytam őket a polcon.
Ebéd után elbújtam, de vacsorakor elő kellett jönnöm. Előttük nem
szólhatott semmit, de tudta, hogy én voltam, más nem lehetett.
Sápadt volt a dühtől, a szemei forogtak, mintha nem is látna engem.
„Az enyémek voltak” – mondta. Később újabb állatokat ejtett el, de
megváltoztatta a rejtekhelyét, és ezúttal nekem sem árulta el. Ennek
ellenére megtaláltam, de nem mertem elengedni őket. Féltem, hogy
már késő.
Nem akartam, hogy háború és halál legyen, azt akartam, hogy ne is
létezzenek, csak nyulak legyenek színes tojásházakban, nap meg
hold a föld felett, mindig legyen nyár, és legyen mindenki boldog. De
az ő képei pontosabbak voltak: fegyverek, széttépett katonák; ő
realista volt, és ez megvédelmezte. Egyszer majdnem megfulladt, de
többet ez nem fordulhatott elő vele, mire elment, már felnőtt ember
volt.
A piócák újra ott lebegtek a langyos tóvízben, a fiatalok úgy lógtak
fürtökben a liliomszárakon, mint az ujjak; a nagyobbak úsztak,
laposak és puhák voltak, mint a metélt tészta. Nem szerettem őket,
habár az utálat semmire sem mentség. A másik tóban, ha úsztunk,
nem zavartak, de a mintásokat megfogtuk, ezeket tartotta rossznak,
és aztán, ha az anyánk nem figyelt oda, mert ő tiltotta a
kegyetlenkedést, bedobta őket a tűzbe. Ez nem zavart volna engem
annyira, ha simán megdöglenek, de vonaglottak, és fájdalmasan
tekeregtek, hamuval és fenyőtűvel beborítva, másztak vissza a tó
felé, nyilván érezték a víz szagát. Ő azonban két pálcával felemelte
őket, és visszadobta a lángokba.
Nem a várossal van baj, az iskolaudvar inkvizítoraival, mi sem
voltunk jobbak náluk; csak mások voltak az áldozatok. Újra
kisgyereknek lenni, barbárnak, vandálnak – mindannyiunkban benne
van az ősi ösztön. Beépült a fejembe, kezembe, idegeimbe, nem
menekülhetek tőle: pedig ez a rossz út, a megváltást máshol kell
keresni, csak én nem vettem észre.
Elértünk a nagy tóhoz, berámoltunk a csónakokba, és vízre toltuk
őket a sodródó farönkök között. Az öbölben kidőlt fák és
megszámozott cövekek jelezték, hogy merre jártak a kutatók, az
elektromos társaság. Az országomat eladták vagy megfojtották;
rezervátum lett: az embereket eladták a földdel és az állatokkal
együtt, ez az üzlet, jó vásár, solde. Les soldes, kiárusítás, így
mondták, a vízszint attól függött, hogy kit szavaznak meg, nem itt,
hanem valahol máshol.
 TIZENHATODIK FEJEZET
Ez már a hatodik nap, meg kell találnom, ez az utolsó lehetőségem,
mert Evans holnap értünk jön, hogy visszavigyen. Az agyam lázasan
dolgozott, felelevenítve a rossz dolgokat, az űröket pedig
találgatások és számok szövevényével töltötte ki. A végére kell
járnom, soha semmit sem fejeztem be. Pontosabban: egy célra kell
összpontosítanom valamilyen tény, bizonyosság alapján.
Amint módomban áll, újra ellenőriztem a térképet. Ott volt az X,
ahol lennie kellett, ebben nem tévedtem. Már csak egyetlen feltevés
maradt, amelybe belekapaszkodhattam, hogy a keresztek némelyike
olyan helyeket jelöl, ahol apám szerint festmények lehetnek, de nem
ellenőrizte őket. Végighúztam az ujjam a partvonal mentén, a
legközelebbi megjelölt helyet kerestem; az a szikla, ahol első este
horgásztunk, most már biztosan víz alatt van, le kellene merülnöm.
Ha találnék valamit, őt igazolná, tudnám, hogy igaza volt, de ha
mégsem, akkor megpróbálkozhatnék a következő X-szel, nem
messze a kócsagos szigettől, aztán megint a következővel.
Már fel is vettem a fürdőruhámat, lenn a stégen kimostuk a
ruháinkat, az elnyűtt sárga szappannal megdörzsöltük őket a
bordázott mosófán, és a tóban állva öblögettünk. Most a ház mögött
lógtak a szárítókötélen, ingek, farmernadrágok, zoknik, Anna színes
fehérneműi; levedlett bőrünk. Anna nyugodtabbnak tűnt, frissen
kikészített arca mögül dúdolt. Lenn maradt a tónál, hogy a füstöt
kimossa a hajából. Pulóvert húztam, hátha idejönnek az amerikaiak.
Mielőtt elindultam volna, még egyszer megpróbáltam megkeresni a
fényképezőgépet, amelyikkel a felvételeket készíthette, de nem volt
sehol, biztosan elvitte magával. Akkor, utoljára.
Már lefelé mentem a lépcsőn, amikor észrevettem, hogy ott vannak.
Mindhárman ott álltak a stégen, a fakorlát részekre szabdalta őket.
Anna a narancssárga bikiniben térdelt, fejére csavart törülközővel
olyan volt, mint egy apáca; David mögötte állt csípőre tett kézzel.
Joe a kamerával hátrébb helyezkedett el, kalimpáló lábakkal ült a
stégen, és elfordította a fejét, mint aki udvariasan megvárja, míg
azok befejezik. Amikor meghallottam, hogy miről beszélnek,
csendben megálltam. A csónakok ott voltak, nekem kellett az egyik,
de az most túl veszélyes volt. Csendes nap volt, a hangok tisztán
hallatszottak.
– Na, gyerünk, vedd le – mondta David könnyed hangon.
– Nem szóltam hozzád – felelte Anna halkan, tartózkodóan.
– Nem bántalak, de szükségünk van egy meztelen nőre.
– Mi a fenének? – Anna most már ingerült volt, betakart fejét
felemelte, és minden bizonnyal hunyorgott.
– Véletlen esetnek – felelt David türelmesen; úgy látszott, már
mindent kimerítettek, nem maradt számukra más, mint hogy
felvételeket készítsenek egymásról, és a következő én leszek. – A
halott madár mellé kerülsz, itt az alkalom, hogy befuss, mindig
hírnévre vágytál. Szerepelni fogsz az iskolatévében – tette hozzá,
mintha ez valami különleges mézesmadzag lett volna.
– Jaj, az isten szerelmére – kiáltott Anna. Újra kézbe vette a
krimijét, és úgy csinált, mintha olvasna.
– Gyerünk már, szükségünk van egy nagy mellű, nagy fenekű,
meztelen nőre – szólt David még mindig ugyanazon a lágy hangon;
ismertem ezt a fenyegető udvariasságot, az iskolában is ez járta a
beugratások, az átverések előtt.
– Nézd, nem hagynál végre békén? – kérdezte Anna. – Én is a
magam dolgával törődöm, törődj te is a magadéval. – Felállt, a
törülköző lecsúszott, megpróbált elmenni David mellett a part felé,
de ő elállta az útját.
– Én nem veszem fel, ha ő nem akarja – szólt Joe.
– Ez csak jelképes ellenállás – nyugtatta meg David –,
tulajdonképpen akarja, hisz a szíve mélyén exhibicionista. Imádja a
buja testét, igaz? Még akkor is, ha kezd túl kövér lenni.
– Ne hidd, hogy nem tudom, mit akarsz – mondta Anna, mint aki
megfejtett egy rejtvényt. – Megpróbálsz megalázni.
– Mi a te testedben a megalázó, drágám? – kérdezte David
hízelkedve. – Mindnyájunknak tetszik, te meg szégyelled? Ez nagy
fukarság a részedről, meg kellene osztanod velünk a gazdagságod,
nem pedig elzárnod.
Anna most már dühös volt, felpiszkálták; megemelte a hangját: – Te
szemét, azt hiszed, hogy neked mindent lehet? Nálam nem mész
semmire.
 – Miért nem – mondta David nyugodtan –, hisz beválik. Na, most
már aztán legyél jó kislány, és vedd le, különben én veszem le.
– Hagyd békén – szólt közbe Joe, továbbra is lóbázta a lábát, nem
lehetett tudni, unalomból-e vagy izgalmában.
Le akartam szaladni a stégre, hogy hagyják abba, nem szabad
verekedni, nem engedték meg, és ha mégis verekedtünk,
mindkettőnket megbüntettek, mint az igazi háborúban. Így aztán
titokban csatároztunk, és egy idő után már nem ütöttem vissza, mert
én sohasem győztem. Csak a menekülés segített, a láthatatlanság.
Leültem a legfelső lépcsőfokra.
– Pofa be, a feleségem! – mondta David. Megragadta Anna
könyökét. Anna megrándult, majd láttam, amint David átöleli, mintha
csak meg akarná csókolni, és Anna már a levegőben is volt, fejjel
lefelé David vállán, a haja nedves csomókban lógott lefelé. – Nos,
kispofám – mondta –, leveszed, vagy beteszlek a tóba.
Anna belemarkolt David ingébe. – Ha én bemegyek, te is velem
jössz! – A szavak kibuggyantak a lelógó haja mögül, közben
rúgkapált, nem láttam, hogy sírt-e vagy nevetett.
– Indíts – szólt David Joe-nak. – Tízig számolok – mondta
Annának.
Joe feléjük fordult a kamerával, rájuk állt, mint egy páncéltörővel
vagy egy furcsa kínzóeszközzel, majd megnyomta a gombot, a gép
vészjóslóan zümmögött.
– Rendben van – mondta Anna, engedve az erőszaknak –, piszok
disznó vagy, az isten verjen meg! – David letette, és odébb lépett.
Karok, könyökök ki, a csattal kicsit küszködött, mintha egy bogár
lenne a hátán, aztán a felsőrész lehullott: félbevágva láttam, egy-egy
mell egy vékony fa két oldalán.
– A bugyit is – utasította David, mintha egy makacs gyerekkel
beszélne. Anna megvetően végigmérte, aztán lehajolt. – Most nézz
szexisen, mozgasd egy kicsit, táncoltasd meg.
Anna egy pillanatig megállt, szőkével kevert vörösesbarna szőrzete
volt, a fürdőruha helyén fehér volt a bőre, ezt bámulta. Aztán a
középső ujjával feléjük bökött a levegőbe, a stég végéhez futott, és
beugrott a tóba. Hasast ugrott, a víz szétfröccsent, mintha tojást
ejtettek volna bele. Feljött, a haja csíkokban a homlokához tapadt,
és úszni kezdett a homokszirt felé, esetlenül csapkodott a karjával,
mint egy cséphadaró.
– Megvan? – szólt hátra David könnyedén.
– Egy része – felelte Joe. – Szólhatnál neki, hogy csinálja még
egyszer. – Arra gondoltam, hogy gúnyolódik, de nem voltam biztos
benne. Lecsavarta a kamerát a háromlábú állványról.
Hallottam, hogy Anna csapkod a vízben, aztán a parti homokban
caplat; most már igazán sírt, zihálva szedte a levegőt. Recsegtek a
bokrok, átkozódott, aztán megjelent a hegy tetejénél, nyilván, a
fákba kapaszkodva mászott föl. Rózsaszín arca megsemmisült, a
bőrét homok és tűlevelek fedték, akár egy megégett piócáét. Szó
nélkül bement a házba, rám se nézett.
Felálltam, Joe már elment, de David még mindig ott volt a stégen,
keresztbe tett lábbal ült. Egyenként, külön biztonságosabbak voltak,
így hát lementem a csónakért.
– Mi újság? – szólt oda. Nem tudta, hogy figyeltem őket. Levette a
cipőjét, és az egyik lábkörmét piszkálta, mintha mi sem történt volna.
David olyan, mint én, gondoltam, mi nem tudjuk, hogyan kell
szeretni, valami alapvető hiányzik belőlünk, így születtünk, mint a fél
karú Madame az áruházban, szívsorvadással. Joe-nak és Annának
szerencséje van, ők nagyon tudnak szeretni, és ezért szenvednek
tőle, de jobb látni, mint vaknak lenni, még akkor is, ha így a bűnöket
és kegyetlenkedéseket kell magunkra vállalni. De lehet, hogy mi
vagyunk normálisak, és akik szeretni tudnak, torzszülöttek, mert van
egy külön szervük, mint a hüllők homloka közepén az a csökevényes
szem, amiről nem tudják, hogy mire használható.
Anna bikinije ott feküdt a stégen, összegyűrve, mint egy levedlett
lepkebáb. David felemelte a melltartót, és elkezdte ki-be kapcsolni a
csatot. Nem állt szándékomban szólni a dologról, nem az én ügyem,
de mégis azon vettem észre magam, hogy megkérdeztem: – Miért
tetted ezt? – A hangom közömbös volt, és rájöttem, hogy nem is
Anna miatt kérdeztem, nem akartam megvédeni, hanem magam
miatt, meg akartam érteni.
Egy pillanatig színészkedett: – Mit? – kérdezte ártatlanul
vigyorogva.
– Amit épp most csináltál vele.
 Keményen végigmért, hogy vádolom-e, de én a csónakot oldoztam
el, személytelen voltam, mint egy fal, egy gyóntatószék, és ez
visszaadta az önbizalmát. – Te nem tudod, hogy ő mit csinál velem –
mondta panaszkodva. – Egyenesen kéri, követeli, hogy ilyen legyek.
– A hangja alattomos volt. – Más férfiakkal kezd ki, azt hiszi,
megússza, de olyan ostoba, hogy mindig rájövök; megérzem rajta.
Nem érdekelne, ha nyíltan, ha őszintén csinálná, nem vagyok
féltékeny. – Felvilágosultan mosolygott. – De ő nem egyenes, és ezt
ki nem állhatom.
Anna erről nem beszélt, ezt kifelejtette, vagy David hazudott. – De
hát szerelmes beléd – mondtam.
– A fenét! – válaszolta. – Megpróbálja levágni a tökömet. – A
szeme inkább szomorú volt, nem gyűlölködő, mintha valaha jobbnak
gondolta volna.
– Szeret – ismételtem, mintha egy százszorszép szirmait
tépkedném, ez volt a bűvös szó, de nem segíthetett, mert nem
hittem. A férjem újra meg újra csak ezt mondogatta, akár a
telefonban az időjáráselőrejelzés, megpróbálta belém beszélni
ugyanazzal a zavarodottsággal, mintha én lettem volna, aki bántja
őt, és nem megfordítva. Baleset, így mondta.
– Ezt nekem sohasem mondja – folytatta David. – Az az érzésem,
hogy el akar menni, csak az alkalmat várja, hogy elhagyhasson. De
én nem kérdeztem, mostanában nemigen beszélgetünk, csak
társaságban.
– Talán meg kellene próbálnotok – mondtam meggyőződés nélkül.
Megvonta a vállát. – Miről beszélhetnénk? Túlságosan ostoba,
egyszerűen nem érti, hogy mit mondok neki, még tévénézés közben
is mozgatja a száját. Nem tud semmit, ha kinyitja a száját, csak
blamálja magát. Tudom, hogy mire gondolsz – szólt szinte
védekezően –, de én is a női egyenjogúság mellett vagyok, csak hát
ő egyszerűen nem egyenlő, és ez nem az én hibám. Egy feneket
vettem feleségül, ő csábított el még akkoriban, amikor a
minisztériumnak tanultam; ki látta előre? De hát ilyen az élet. –
Megrángatta a bajszát, és egy Woody Woodpecker nevetést
hallatott; zavarba jöttem.
 – Azt hiszem, rendbe tudnád hozni – biztattam. Beraktam az
evezőket a villákba, és beszálltam. Eszembe jutott, hogy Anna mit
mondott az érzelmi elkötelezettségről: ők elkötelezték magukat,
gondoltam, és most gyűlölik egymást, ez legalább olyan heves lehet,
mint a szerelem. A barométer-házaspár a faházikóban, Paul bejárati
ajtajának falmélyedésében, ők az én ideálom, persze, őket
odaragasztották, arra ítéltetve, hogy forogjanak előre-hátra, ha nap
süt, vagy eső esik, nem menekülhetnek. Ha most találkoznak, nem
lesz ünnepélyes bocsánatkérés, nem lesz bonyolult kibékülés, illetve
megbocsátás, ezen már túlvannak. Szóba se hozzák, az ő
egyensúlyi helyzetük szinte a békéhez hasonlatos. Apám és anyám
a ház mögött a fűrészbaknál, anya tartja a fát, fehér nyárfa, apa
fűrészel, az ágakon átszűrődik a fény, és megvilágítja a hajukat.
A csónak elfordult. – Hé – kiáltotta –, hová indulsz?
– Á… – a tó felé intettem.
– Akarsz egy erős evezőst? – kérdezte. – Remekül megy, mostanra
már nagyon belejöttem!
Sóvárgón csengett a hangja, mintha társaságra lett volna
szüksége, de nem akartam, hogy velem jöjjön, meg kellene
magyaráznom, hogy mit csinálok, és úgysem tudna segíteni. – Nem
– szóltam vissza –, de azért köszönöm. – Letérdeltem, a csónak
megdőlt.
– Rendben – mondta –, jó utat. Felállt, elindult a ház felé, csíkos
pólóinge kivillant a fák közül, egyre távolodva, ahogy kisiklottam az
öbölből a nyílt vízre.
 TIZENHETEDIK FEJEZET
A szikla felé tartottam. Reggel volt, a felkelő nap fénye nem sárgán,
hanem tiszta fehéren ragyogott. A fejem fölött egy repülőgép húzott
el, olyan magasan, hogy alig hallottam. Füstcsíkja összefűzi a
városokat, egy X az égen, szentségtelen kereszt. Olyan az alakja,
mint a kócsagé, amelyik első este horgászás közben repült el
fölöttünk, előrefeszített lábbal és nyakkal, széttárt szárnyakkal, mint
egy kékesszürke kereszt, míg a másik kócsag, vagy talán ugyanez,
szétroncsoltan lógott le a fáról. Mindegy, hogy önként, jószántából
halt-e meg, mindegy, hogy Krisztus önként halt-e meg, bármi, ami
szenved, és életét adja helyettünk: Krisztus; ha nem ölnének
madarakat és halakat, akkor bennünket pusztítottak volna el. Az
állatok elpusztulnak, hogy mi élhessünk, ők helyettesítik az
embereket; amikor ősszel a vadászok szarvasokat ölnek, akkor is
Krisztust ölik meg. És mi megesszük, konzervként vagy másképpen,
a halál fogyasztói vagyunk, a halott Krisztus húsa új életre kel
bennünk, életet ad nekünk. Húskonzerv, Jézus-konzerv, még a
növényekben is Krisztus lakik. És mi mégsem tiszteljük őt, a test
tiszteli vérét és húsát, de fejünkben az a valami semmit sem tisztel,
a fej mohó, csak fogyaszt, de nem mond köszönetet.
Odaértem a sziklához, az amerikaiak nem voltak ott.
Körbeeveztem, kerestem, hol a legjobb lemerülni, a szikla kelet felé
nézett, most épp rásütött a nap, ez a megfelelő időpont, bal oldalon
kezdem. Kockázatos vállalkozás egyedül alámerülni, kellene egy
másik ember is. De emlékszem, hogyan csináltuk: csónakkal jöttünk,
vagy fahasábokból, deszkákból tutajt építettünk, ezek a tavaszi
olvadáskor gyakran elszakították köteleiket és elúsztak, de néha
újból rájuk akadtunk, szétesve sodródtak, mint a jégtáblák.
Behúztam az evezőket, és levettem a pulóverem. A sziklától
néhány méternyire szállok vízbe, csak aztán merülök le és úszom
oda; különben esetleg beüthetem a fejem, bár úgy látszott,
egyenletesen lejt, de a víz alatt lehetnek kiálló szirtek is. Letérdeltem
háttal a farülésnek, majd először az egyik, aztán a másik lábammal a
hajó két szélére léptem, és lassan felálltam. Behajlítottam a térdem,
előredőltem, a hajó remegett, mint egy ugródeszka. Az alakom ott
volt a vízben, nem a tükörképem, hanem az árnyékom,
rövidülésben, elmosódott körvonalakkal, s a fejem körül sugarak
csillogtak.
Elrúgtam magam, vizet értem, és alábuktam, keresztülsiklottam a tó
rétegein, a szürkéből a még szürkébbe, a hidegből a még
hidegebbe. Oldalra kanyarodtam, mire felderengett a sziklafelszín
szürkén, rózsaszínűen, barnán; melléúsztam, végigtapogattam az
ujjaimmal, nyálkás volt felülete, a vízben nem láttam élesen. Szúrni
kezdett a tüdőm, megfordultam és feljöttem, a levegőt úgy engedtem
ki, akár a békák, a hajam az arcomra tapadt, a csónakhoz
közeledtem, a mentőcsónakhoz, amely a levegő és víz határán
lebegett. Felhúzódzkodtam az oldalán, és kifújtam magam; nem
láttam semmit. A kezem sajgott még a tegnapi és a mostani
megerőltetéstől, a testem remegett, csak részben emlékezett a
mozdulatokra, mint mikor betegség után járni tanul az ember.
Vártam egypár percet, aztán továbbeveztem, és újra lebuktam,
feszülten figyeltem, hisz nem tudtam, milyen alakot keresek,
írásjeleket vagy állatot, azt a gyíktestet szarvakkal, farokkal és
előreálló fejjel, vagy madarat, illetve csónakot botevezőkkel, vagy
egy apró, absztrakt ábrát, egy körívet, holdat vagy egy hosszú, torz
rajzot, amely szögletes és gyermeteg, de emberi. Elfogyott a
levegőm, felfelé igyekeztem. Itt sincs, távolabb vagy mélyebben van,
de biztos, hogy errefelé, hisz fölöslegesen nem jelölte és számozta
volna be a térképet olyan szakszerűen, ez nem lenne ésszerű, hisz
ő betartotta saját törvényeit, a maga axiómáit.
A következő kísérletnél azt hittem, hogy megleltem, egy foltot, egy
árnyat láttam, épp amikor megfordultam, hogy feljöjjek. Szédültem, a
látásom kezdett elhomályosulni, a tüdőm erősen zihált, szünetet kell
tartanom, legkevesebb egy félórányit, de megmámorosodtam, ott
van valahol lenn, most biztosan megtalálom. Semmivel sem törődve
felálltam, és beugrottam.
Halványzöld fény, majd sötétség, rétegek egymás után, mélyebbre
mentem, mint korábban, a tengerfenéken mintha megsűrűsödött
volna a víz, apró pontok villogtak és repkedtek, pirosak és kékek,
sárgák meg fehérek, mint a neonfény; aztán észrevettem, hogy a
halak foszforeszkáló, csillagmintás uszonyait látom. Csodálatos volt,
hogy ennyire lenn lehettem, figyeltem a halakat, olyanok voltak, mint
mikor becsukott szemmel mintákat látunk a sötétben, a karom és a
lábam súlytalanul, szabadon lebegett, szinte elfelejtettem, hogy a
sziklát és a rajzot keressem.
Ott volt, de nem a rajz, és nem a sziklán. Alattam lebegett már-már
a legmélyebb rétegben, ahol nincsen élet; sötét, gömbölyű test, a
végtagjai lógtak, Bár homályosan, de láttam, hogy nyitva van a
szeme, halott volt, hulla.
Megfordultam, ezüstgyöngyökben tört fel a félelem a számból,
pánik szorította a torkomat, a sikoltás belém szorult, és fojtogatott. A
zöld csónak messze fölöttem volt, körülötte ragyogott a napfény, a
biztonság fénye.
De nem egy csónak volt odafönt, hanem kettő; vagy ketten lettek,
vagy duplán láttam. A kezem kiemeltem a vízből, és megragadtam a
hajó oldalát, aztán a fejem bukott föl; víz folyt az orromból,
kapkodtam a levegőt, a gyomrom és a tüdőm összeszorult, a hajam
mint a hínár tapadt rám, szörnyű lett a tó, halállal terhes, és hozzám
ért.
Joe ült a másik csónakban. – David mondta, hogy erre jöttél –
szólalt meg. Már majdnem ideérhetett, amikor lemerültem, de nem
vett észre. Nem láttam semmit, zihált a tüdőm, alig tudtam felhúzni
magam a csónakba.
– Mit csinálsz te itt? – kérdezte.
Végigfeküdtem a csónak fenekén, és behunytam a szemem; azt
kívántam, bárcsak ne lenne itt. Újból felidéződött bennem a kép;
először azt hittem, hogy a vízbe fulladt bátyám, haj lebegett az arca
előtt, még születésem előttről őriztem a képét, de nem lehet ő, hisz
végül is nem fulladt meg, valahol máshol él. Aztán rájöttem: nem a
bátyámra gondoltam, csak önámítás volt.
Tudtam, mikor történt, egy üvegben volt összegömbölyödve, és
bámult rám, mint egy preparált macska, hatalmas, kocsonyás
szemei, kopoltyúja, és keze helyett uszonyai voltak; de nem
engedhettem ki, mert már meghalt, a levegőtől fulladt meg.
Megjelent, amikor felébredtem, a levegőben lebegett, mint egy
kehely, az ördögi Grál, és arra gondoltam: bármi légyen is, akár az
én részem – önálló teremtmény, én öltem meg. Nem volt még
gyermek, de lehetett volna, csak nem hagytam.
 Csöpögött rólam a víz, egy tócsában feküdtem. Dühös voltam rájuk,
lesöpörtem az asztalról az életemet a földre, üvegtojás és alvadt vér,
már nem lehetett jóvá tenni.
De ez nem igaz, sose láttam. Belekotorták egy vödörbe, és
kidobták, ahová az ilyet szokás, és mire felébredtem, már a
csatornákban utazott vissza a tengerbe, kinyújtottam felé a kezem,
erre eltűnt. Az üveg logikus volt, a csapdába ejtett és döglött állatok
maradványai, amelyet titokként őriztem a fejemben, mint egy
mellvédet, hogy legyen, ami távol tartja a halált. Mégcsak nem is
kórház volt, a törvényességnek, a hivatalos eljárásnak még ez a
látszata sem kellett. Egy ház, a kopott nappaliban újságok, lila
padlószőnyeg az előszobában, kúszónövények és virágok, a
citromszagú bútorfény illata, titokzatos ajtók és suttogások, gyorsan
meg akartak szabadulni tőled. Ahogy eljátszotta a nővér szerepét,
szúrós hónaljszag volt, nagy műgonddal púderezte az arcát.
Végigjön az előszobán, virágtól virágig, bűnös keze a könyökömön,
a másik keze a falon. Az én ujjamon gyűrű. Minden eléggé
valószerű, túlságosan is valóságos volt, mégsem tudtam elfogadni
ezt az öncsonkítást, a pusztítást, amit tettem, másik változatra volt
szükségem. A lehető legjobb módon raktam össze, kiszíneztem,
mint a vázlatfüzetemben egy kollázst, ahol a rossz részleteket
leragasztottam. Hamis album; mint hamis útlevelek, olyanok az
emlékek, de a semminél még egy papírház is jobb, és én majdnem
hogy élni is tudtam benne, egészen mostanáig ebben éltem.
Nem jött el velem oda, ahol ezt tették velem, a saját gyerekei, az
igaziak, születésnapi zsúrt tartottak. De utána értem jött. Meleg volt
aznap, amikor kiléptünk a fénybe, egy pillanatig nem láttunk semmit.
Ez nem az esküvőnk volt, nem voltak galambok sem, a posta és a
pázsit a város másik részében van, ahová bélyegekért mentem, a
delfines szökőkút és a fél pofájú kerub másik városrészben vannak,
bár szívesen idesorolnám, hogy legalább valami az enyém lehetne.
– Vége – mondta – jobban vagy?
Kiürítettek, megcsonkítottak, sótól és fertőtlenítőszertől bűzlöttem,
úgy ültették el bennem a halált, mint egy magot.
– De hideg vagy – szólt –, menjünk, jobb lesz, ha hazaviszlek. –
Kitartóan az arcomat fürkészte a fényben, keze a kormánykeréken,
jobb ez így. Leapadt ölemben pénztárca, bőrönd. Oda nem
mehettem haza, soha többé nem mentem oda, inkább küldtem nekik
egy levelezőlapot.
Sohasem tudták meg, sem ezt, sem azt, hogy miért mentem el. Az
ártatlanságuk miatt nem tudtam elmesélni nekik; veszélyes az ilyen
ártatlanság, üvegbe zárja őket, a maguk kertjébe, a melegházukba.
A rosszat nem tanították meg nekünk, nem értették, hát akkor
hogyan írhatnám le nekik? Más, történelem előtti korban éltek,
amikor mindenki összeházasodott, és családot alapított, a gyerekek
mint a napraforgók nőttek az udvaron; milyen távoliak, akár az
eszkimók vagy a masztodonok.
Kinyitottam a szemem, és felültem. Joe még mindig mellettem volt;
a csónakom oldalát fogta.
– Jól vagy? – kérdezte. Alig hallottam a hangját, mintha
hangszigetelő lett volna köztünk.
Ő tanácsolta, hogy ezt tegyem, ő kényszerített rá, úgy beszélt róla,
mintha ez törvényes lenne és olyan egyszerű, mint egy szemölcs
eltávolítása. Azt állította, hogy ez még nem ember, csak állat;
tudnom kellett volna, hogy az mindegy, úgy bújt meg bennem, mint
egy vakondlyukban, de én ahelyett, hogy menedéket adtam volna
neki, hagytam, hogy megfogják. Mondhattam volna, hogy nem, de
mégsem tettem, a társuk lettem, gyilkos. A mészárlás, a gyilkolás
után nem tudta elhinni, hogy látni sem akarom többé, zavarba jött,
megsértődött, elvárta volna, hogy hálás legyek, amiért mindent
elintézett nekem, rendbe hozatott, így újra olyan voltam, mint
újkoromban, sőt szerinte mások nem is törődtek volna a dologgal.
Azóta hurcoltam magamban a halált, belém nőtt, mint egy hólyag,
egy daganat, mint a hályog; nem éreztem hálát.
A partra kellett mennem és ott hagynom valamit: ezt várják el az
embertől, ott kell hagyni egy ruhadarabot áldozatképpen.
Megbántam a gyűjtőládába kötelességtudóan bedobott
ötcenteseket, olyan keveset kaptam értük cserébe: nem volt hatalma
a szelíd, olajszínű Jézus-képeknek, sem a többi szent rideg és
stilizált szobrának, nevük csak káromkodásban fordult elő. Ezek az
el nem ismert vagy elfelejtett istenek itt a parton vagy a vízben voltak
az egyetlenek, akik valami olyat is adtak nekem, amire szükségem
volt – és ingyen adták.
A térképen a keresztek és a rajzok most értelmet kaptak:
kezdetben csak a sziklarajzok helyét jelölték, kigondolta, hol
lehetnek, lerajzolta, lefényképezte őket hobbiból, de aztán rájött,
hogy mik is ezek valójában. Az indiánok nem ismerték az
üdvösséget, de valaha ismerték a lakóhelyét, és a jeleikkel ezeket a
szent helyeket jelölték meg, azokat a helyeket, ahol az ember
megtudhatta az igazságot. Nem volt festmény a White Birch-tónál,
de itt sem, mert a későbbi rajzait nem a sziklákon talált dolgokról
másolta. Új helyeket fedezett föl, új jóshelyeket, ezeket ugyanúgy
látta, mint én, víziók voltak, mikor a logika már csődöt mondott.
Amikor először történt, bizonyára megrettent, olyan lehetett, mintha
az ember belép egy megszokott ajtón, és egy másik világban találja
magát, piros holdak, zöld nap és lila fák között.
Meghúztam az evezőt, Joe keze elengedte a csónakot, elindultam
a part felé. Felvettem a vászonpapucsomat, összecsavartam a
pulóveremet, és kiléptem, a kötelet egy fára hurkoltam, aztán
felmásztam a sziklára, az egyik oldalon fák, a másikon szakadék,
fenyőillat, az aljnövényzet horzsolta a meztelen lábamat. Volt ott egy
szirt, már a tóról észrevettem, rádobhatnám a pulóverem. Nem
tudtam a nevüket, akiknek az áldozatot bemutattam, de ott voltak,
éreztem a hatalmukat. Szobrok előtt gyertyák, mankók a lépcsőkön,
az útszéli feszületek előtt befőttesüvegben virág, a hála jele az
áhított gyógyulásért. A ruha jobb, közvetlenebb, lényegretörőbb, és
az ajándék is nagyobb volt, mint egy ép kéz vagy szem: az érzés
kezdett visszaszivárogni belém, bizseregtem, akár egy elzsibbadt
láb.
A szirttel szemben voltam, sűrű moha borította, a teteje pirosan
ragyogott a napfényben. Karnyújtásnyira volt a kopár sziklán,
gondosan összehajtogattam a pulóvert, és odatettem.
Kopogást, lépéseket hallottam hátulról. Joe jött, egészen
elfeledkeztem róla. Amikor odaért, megfogta a vállam.
– Jól vagy? – kérdezte újra.
Nem szerettem, nagyon messze voltam tőle, mintha egy piszkos
ablakon vagy vékony papíron keresztül láttam volna, nem ide
tartozott. De létezett, megérdemelte, hogy éljen. Kívántam, hogy
bárcsak el tudnám neki magyarázni, hogyan változzon meg, hogy
eljusson ide, erre a helyre, ahol én vagyok.
– Igen – feleltem. Megérintettem a karját a kezemmel. A kezem
megérintette a karját. Egy kéz megérintett egy kart. A nyelv részekre
oszt minket, én egész akartam lenni.
Megcsókolt, én az ablak másik oldalán álltam. Amikor felemelte a
fejét, megszólaltam: – Nem szeretlek. – Meg akartam magyarázni,
de úgy látszott, nem is hallja, a szája a vállamon, az ujjai a hátam
mögött a csaton, aztán lesiklottak az oldalamon, úgy döntött fel, mint
aki egy nyugágyat akar felverni, azt akarta, hogy feküdjek le a földre.
Megfeszült a testem, alattam gallyak és fenyőlevelek. Ebben a
pillanatban arra gondoltam, talán számára én vagyok a bejárat, mint
ahogy számomra a tó volt az. Összesűrűsödött bennem az erdő, dél
volt, a nap a feje fölött, az arca láthatatlan, a napsugarak egy sötét
középpontból áradtak szét az árnyékomból.
A keze lejjebb ért, cipzárhang, fémfog a fémfogon, előjött a
burkából, tömör és nehéz volt, de a ruha elválasztott tőle, és láttam,
hogy emberi, és nem akartam őt magamba fogadni, szentségtörés
lenne, ő is gyilkos volt, mögötte elpusztított áldozatok porhüvelyei,
és ő nem látta, nem tudta, mennyi köze van a halálhoz.
– Ne – mondtam, mikor rám feküdt –, nem akarom.
– Mi bajod? – kérdezte dühösen, aztán leszorított, a keze
megbilincselt, fogai az ajkamon, rám nehezedett, a teste olyan
követelőző volt, mint érvek egy vitában.
Közénk csúsztattam a karom, nekifeszültem a torkának, a
légcsövének, és eltaszítottam a fejét. – Terhes leszek – mondtam –,
épp a megfelelő idő van most. – Ez igaz volt, és ez megállította: a
csoda, hogy a hús másik húst csinál, mindenkit megijeszt.
Ő ért hamarabb a stéghez, megelőzött, a haragja úgy hajtotta a
csónakot, mint egy motor. Mire odaértem, már eltűnt.
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET
Senki sem volt a házban. Nagyobbnak tűnt, másnak, mintha már
régóta nem jártam volna itt; a visszaköltöző énem még nem szokott
hozzá. Újra kimentem a szabadba, és kireteszeltem a bekerített
négyszög kapuját, aztán ráültem a hintára, óvatosan, a kötelek még
mindig elbírták a súlyomat, könnyedén lengettem magam előre-
hátra, a lábam a földön maradt. Sziklák, fák, homokozó, kőablakos
házakat építettem itt. Ott voltak a madarak, a cinkék meg a szajkók,
de bizalmatlanok voltak, még nem szoktak hozzám.
Megforgattam a gyűrűt a bal kezem ujján, ajándékba kaptam tőle,
színarany volt, azt mondta, hogy nem hivalkodásból, de így
könnyebben bejuthatunk a szállodákba, kitárják előttünk az ajtókat; a
közbenső időszakban láncon hordtam a nyakamon. A kiradírozható
szerelem az óvszerek korában – hideg, egyforma fürdőszobákba
lépek, idegen törülközőt magam köré tekerve érzem a csempéket a
talpamon. A karóráját mindig az éjjeliszekrényre tette, nehogy
elkéssen.
Számára én csak egy voltam a sok közül, de ő nekem egyszeri volt,
az első, akin tanultam. Csodáltam őt már nem
gyerekmenyasszonyként, mint bálványimádó őriztem keze írását,
akár a szentek ereklyéit; soha nem írt levelet, csupán azok a piros
ceruzával írt kritikák maradtak meg, amelyeket rajzaimhoz fűzött. A
tudományok doktora volt, idealista, azt mondta, nem akarja, hogy a
kapcsolatunk – ahogy ő nevezte – befolyásolja esztétikai ítéletét.
Nem akarta, hogy a kapcsolatunk bármit is befolyásoljon, mindig
elválasztotta az élettől. Bekeretezett igazolvány a falon,
bizonyítandó, hogy még fiatal.
Azt mondta, szeret, ez igaz volt, nem én találtam ki. Azon az éjjelen
bezárkóztam, és kinyitottam a kád csapját, ő az ajtó túlsó oldalán
kiabált. Amikor végül kijöttem, fényképeket mutatott a feleségéről
meg a gyerekekről, az indokait, a kitömött és felfújt családját, nevük
van, mondta, fel kéne végre nőnöm.
Motorcsónak közeledett, hangja, mint a fogfúróé, újabb amerikaiak;
leszálltam a hintáról, és félútig lementem a lépcsőn, ahol a fák már
eltakarták. Lelassították a motort, és befordultak az öbölbe.
Leguggoltam és figyeltem, először azt hittem, partra szállnak, de
csak nézelődtek, figyeltek, tervezték a támadást, a hatalomátvételt.
Felfelé mutogattak a házra, és beszélgettek, villogtak a távcsöveik.
Aztán elindultak a szikla felé, ahol az istenek laktak. De ott úgysem
fognak semmit, nem engedik őket. Veszélyes odamenni anélkül,
hogy tudnának a hatalmukról, megsebesülhetnek, egy rossz
mozdulat, a szenteltvízbe eresztett fémhorgok felrobbanhatnak, mint
egy gránát. Én is csak azért bírtam ki, mert volt nálam egy talizmán,
az apám útmutatása: az emberállatok és a kusza számjegyek.
Az anyám is hagyhatott volna rám valamit örökül. Az apámé
bonyolult, zavaros volt, az anyámé egyszerű és végleges lenne, akár
egy kéz. De még nincs vége, mindkettőjüktől kaphatok ajándékot.
Meg akartam keresni, mi lehet az, de David futott felém az
ösvényen. – Nem láttad Annát? – kiáltott oda.
– Nem – feleltem. Ha visszamennék a házba vagy a kertbe, utánam
jönne, és beszélne hozzám. Felálltam, és lementem a lépcsőn,
elnyelt az ösvényt szegélyező magas fű.
A fák között hideg, zöld fény terjengett, új fák, tönkök váltakoztak, a
tönkökön faszéndarabok, ragyásak, silányak, egy régebbi
katasztrófa túlélői. Elém tárul a föld, a szem kiszűri a formákat, a
dolgok neve elhalványul, de az alakjuk megmarad, az állatok
főnevek nélkül is megtanulták, hogy mit egyenek. Hat levél, három
levél, ennek friss, ropogós a gyökere. Fehér kérdőjelként meggörbült
szárak, halszínűek a halvány fényben, ehetetlen növénytetemek. Ujj
formájú, sárga tapló, meghatározhatatlan, sohasem jegyeztem meg
valamennyit; odébb kalapos, gyűrűs, fehér lemezes gomba,
fölrémlett a neve: gyilkos galóca, halálosan mérgező. Alatta a
láthatatlan, fonalszerű föld alatti hálózat, amelynek ez a tömör virága
múlandó, akár egy jégcsap, megfagyott növekedés; holnapra talán
elolvad, de a gyökerek megmaradnak. Ha a testünk a földben élne,
és az avaron keresztül csupán a hajunk sarjadna ki, akkor úgy
látszana, csupán ennyi vagyunk: rostos növények.
Ezért találták fel a koporsókat, ezért zárják be a halottakat, hogy
megőrizzék őket, nem akarják, hogy szétfoszlódjanak vagy mássá
változzanak. A kő a névvel és a dátummal ezért van rajtuk, hogy
lenyomja őket. Anyám biztos utálta ezt a dobozt, megpróbált
kimászni; el kellett volna lopnom őt abból a szobából és ide hozni,
hagyni, hogy bemenjen egyedül az erdőbe, hisz úgyis meghalt
volna, csak gyorsabban, tisztábban, nem pedig abban az
üvegkalitkában.
Kibújt a földből, csupa öröm, csupa halál, fehéren izzott, mint a hó.
A száraz levelek megzörrentek mögöttem: árnyékként követett az
ösvényen. – Hát te mit csinálsz? – kérdezte.
Nem fordultam meg, és nem is szóltam, de ő válaszra sem várva
leült mellém. – Mi ez? – kérdezte.
Össze kellett szednem magam, hogy beszélni tudjak vele, kölcsön
vettnek, idegennek tűntek az angol szavak, mintha két, egymástól
független beszélgetésre próbálnék odafigyelni, amelyek zavarják
egymást.
– Gomba – feleltem. Ez nem lesz elég, szakkifejezést akart hallani.
A szájam remegett, mint egy dadogóé, aztán latinul tört elő: –
Amanita.
– Szép – mondta, de nem érdekelte. Azt kívántam, menjen el, de
ehelyett a térdemre tette a kezét.
– Nos? – kérdezte.
Ránéztem. Úgy mosolygott, mint egy szívélyes nagybácsi, de
valamit forralt a fejében, összeráncolta a homlokát. Lelöktem a
kezét, de ő újra visszatette.
– Mit szólnál hozzá? – érdeklődött. – Te akartad, hogy kövesselek!
Szorítottak az ujjai, elvonták belőlem az erőt, ha elveszítem, ismét
darabokra esem, a hazugságok visszahódítanak. – Kérlek, ne! –
mondtam.
– Ugyan, ne ellenkezz – mondta. – Nem naposcsibe vagy, tudod,
mi az ábra, és nem is vagy férjnél. – Támadólag körém fonta a
karját, magához húzott, ráncos és szeplős volt a nyaka, hamarosan
tokája is lesz, skalpszaga volt. A bajsza hozzáért az arcomhoz.
Kibontakoztam szorításából, és felálltam.
– Miért csinálod ezt? – kérdeztem. – Nem veszed észre, hogy
zavarsz? – Megtöröltem a karom, ahol megérintett.
Nem értette, hogy mire célzok, és még elszántabban mosolygott. –
Ne izgasd fel magad – mondta –, Joe-nak nem mesélem el. Remek
lesz, és neked sem árt, jót tesz az egészségednek.
 Úgy beszélt róla, mint valami edzésprogramról, atlétikai
bemutatóról, vagy a műúszásról egy klóros vizű úszómedencében,
valahol Kaliforniában. – Nem tenne jót az egészségemnek –
mondtam –, teherbe esnék.
Kétkedve felvonta a szemöldökét. – Te hülyének nézel engem? A
huszadik században élünk!
– Nem – válaszoltam. – Itt nem.
Ő is felállt, és felém lépett. Hátráltam. Foltokban kipirult, mint a
pulykanyak, de a hangja még józan volt. – Ide hallgass – mondta –,
én megértem, hogy te a senki földjén kóborolsz, de azt ne mondd
nekem, hogy nem tudod, Joe hol van. Ő ugyanis nem ennyire nemes
lelkű, bemászott valamelyik bokorba azzal a négylábon járó pinával,
épp most vágódik bele. – A karórájára pillantott, mintha az idejüket
mérné, fellelkesült attól, amit mondott, a szeme fénylett, mint egy
kémcső.
– Ó – mondtam, és egy percig elgondolkoztam. – Talán szeretik
egymást. – Logikus volna, hisz ők képesek rá. – Te szeretsz engem
– kérdeztem, ha netalán félreértettem volna –, ezért akarod?
Azt hitte, hogy gúnyolódom, vagy ostoba vagyok: csak annyit
mondott: – Te jó Isten! – Aztán hatásszünetet tartott. – Persze nem
hagyod ennyiben a dolgot, ugye? – érdeklődött. – Szemet szemért,
ahogy mondják. – Karba tette a kezét, hagyta a maga ügyét, a
bosszú, a visszavágás volt végső érve: biztosan kötelességének
érezte, tartozik nekem ennyivel, így igazságos. Geometrikus szex,
az elv miatt volt rám szüksége; az is elegendő lett volna neki, ha a
nemi szerveinket leválaszthatnánk, mint például két konyhai eszközt
a falról, és a levegőben közösülhetnének, ez helyreállítaná a rendet.
Csillogott a karórája, ezüst és üveg, talán ez a számlap a kulcs, ez
húzza fel, ez a kapcsoló. Kell lennie egy kifejezésnek, egy szónak,
ami használ. – Sajnálom – szóltam –, de engem nem versz át.
– Te – mondta, keresgélte a szavakat, elvesztette a fejét –, te nagy
seggű kurva.
Erő költözött a szemembe, tisztán láttam, hamisítvány, utánzat,
6
politikai röplap, magazincikk, affiches; a rátapadt igék és főnevek
szétfoszlottak, és alattuk az eredeti felszín szennyes foszlányai
maradtak. Fekete öltönyben kopogtatott ajtókon, még fiatalon, az is
csak jelmez volt, egyenruha, de mostanra kihullott a haja, és nem
tudta, hogy milyen nyelvet használjon, mert a sajátját elfelejtette,
utánoznia kellett valamit. Foltokban ütött ki rajta a másodkézből
átvett amerikai, mint a rüh vagy a sömör. Fertőzött volt, rokkant, nem
tudtam segíteni rajta, oly sok időbe telne meggyógyítanom, leásnom
az igazi énjéhez.
– Akkor tartsd meg magadnak – mondta –, nem fogok itt térdelni és
könyörögni egy harmadosztályú frigid seggért.
Megfordultam és visszaindultam a házhoz. Most már igazán meg
kellett találnom, amit anyám elrejtett, az apám közbenjárása nem
volt elég, hogy megóvjon, csak tudást adott, de több isten létezett,
az ő istene a fej volt, s az agyból agancsok nőttek ki. De nem elég
látnunk, cselekednünk is kell.
Azt hittem, ottmarad, legalább amíg látótávolságon kívül kerülök, de
utánam jött. – Sajnálom, hogy kifakadtam – mondta. Ismét
megváltozott a hangja, most tiszteletteljes volt. – Maradjon köztünk.
Semmi szükség, hogy Annának elmond. – Ha sikerrel járt volna,
azonnal elmeséli, mihelyt alkalma nyílik rá. – Tisztellek érte, de
igazán.
– Rendben van – mondtam, tudtam, hogy hazudik.
Körülülték az asztalt, feltálaltam a vacsorát. Nem ebédeltünk, de
senki sem hozta szóba.
– Evans hánykor jön holnap? – kérdeztem.
– Tíz harminckor – felelte David. – Kellemesen telt a délutánod? –
kérdezte Annától. Joe egy újabb krumpliba szúrta a villáját, majd a
szájába tette.
– Pompásan – mondta Anna. – Napoztam, befejeztem a könyvem,
aztán hosszasan elbeszélgettem Joe-val, és elmentem vele sétálni.
– Joe rágott, csukott szája mozgott, néma cáfolatként. – És neked?
– Nagyszerűen éreztem magam – mondta David negédes hangon.
Karját az asztalra tette, és mintegy véletlenszerűen súrolta az
enyémet, hogy Anna is lássa. Elhúzódtam, hazugságba kevert, az
állatok nem hazudnak.
Anna gyászosan rámosolygott. Figyeltem, David nem nevetett,
csak bámult rá, elmélyedtek és összekuszálódtak a vonások az
arcán. Ezek mindent tudnak egymásról, gondoltam, ezért is ilyen
szomorúak; de Anna több volt, mint szomorú, inkább elkeseredett, a
teste volt az egyetlen fegyvere, David volt az élete, és az életéért
küzdött, azért küzdött érte, mert ha megadná magát, akkor
felbomlana az egyensúly, és David elhagyná. Hogy folytassa a
háborút.
Nem akartam hozzájuk csatlakozni. – Nem az történt, amire
gondolsz – mondtam Annának. – Kért, de én nem mentem bele. –
Tudtára akartam adni, hogy nem vétettem ellene.
A pillantása Davidról rám siklott. – Ez rendes volt tőled – mondta.
Hibát követtem el, megsértettem, amiért én nem adtam meg magam,
az arcára volt írva.
– Hát nagyon rendes – mondta David –, a kis szűzies.
– Joe azt mondta nekem, hogy nem gondolta komolyan – mondta
Anna még mindig rám nézve. Joe nem szólt semmit, egy másik
krumplit evett.
– Gyűlöli a férfiakat – szólt David könnyedén. – Vagy ő is az akar
lenni. Így van?
Tekintetek kereszttüzében ültem, mint a bíróságon; egy perc, és
kézen fogva táncolni kezdenek körülöttem, aztán jön a kötél és a
halotti máglya, véget vetnek az eretnekségemnek.
Lehet, hogy igazuk van, gondolatban sorra vettem a férfiakat, akiket
valaha is ismertem, hogy gyűlöltem-e őket. De rájöttem, hogy nem a
férfiakat gyűlöltem, hanem az amerikaiakat, az amerikai embereket,
férfiakat, nőket egyaránt. Megadatott nekik a lehetőség, de ők az
istenek ellen fordultak, és ideje volt, hogy állást foglaljak. Azt
kívántam, bárcsak lenne egy gép, amely eltüntetné őket, egy gomb,
amit megnyomok, és a gép megsemmisíti őket anélkül, hogy kárt
tenne másban; ily módon több hely jutna az állatoknak,
megmenekülhetnének.
– Nem válaszolsz? – kérdezte Anna gúnyosan.
– Nem – feleltem.
– Istenem, teljesen érzéketlen – mondta Anna, és mindketten
sajnálkozva nevettek.r
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET
Leszedtem az asztalt, a konzervsonka zsírdarabjait a tányérokról a
tűzbe söpörtem, áldozatok a holtaknak. Ha rendszeresen táplálod
őket, akkor visszatérnek, vagy talán fordítva, akkor maradnak távol,
ezt könyvben olvastam, de már nem emlékszem pontosan.
Anna azt mondta, majd elmosogat. Talán engesztelésnek szánta,
jóvá akarta tenni, hogy könnyebbnek találta David oldalán harcolni,
mint ellene. Most az egyszer. Csörömpölt az evőeszközökkel, és
énekelt, nehogy beszélgetni kelljen, túl voltunk már a
bizalmaskodások idején; a hangja betöltötte a szobát.
A házban kell lennie. Vacsora előtt, mikor a lapátért mentem,
átkutattam a fészert, és amikor kiástam a krumplikat, a kertben is
kerestem, de ott sem volt, megtaláltam volna. Valami olyannak kell
lennie, ami nincs a helyén, ami azóta került ide, hogy elmentem.
Alma a narancsok között, mint a régi számtani munkafüzetben.
Külön nekem hozhatta ide, és úgy rejtette el, hogy megtaláljam, ha
már megértem rá, mint az apám rejtvényére, ez is biztosan
kapcsolódik valamihez, nem lehet közvetlenül hozzájutni.
Eltörölgettem, és egyenként megvizsgáltam az edényeket, hogy
mindet ismerem-e. Nem volt köztük új, az ajándék tehát nem edény.
A nagyszobában sem volt. Miután végeztünk, bementem David és
Anna szobájába: ott lógott a bőrkabátja, még nem tettem a helyére a
kirándulás óta. Átkutattam a zsebeit, nem volt bennük semmi, csak
egy üres aszpirinesüveg, egy ősrégi papír zsebkendő, szotyolahéj és
egy elszenesedett csikk Anna cigarettájából, amit aztán a földre
dobtam, és eltapostam.
Már csak az én szobám maradt hátra. Ahogy beléptem, erő
költözött a kezeimbe, végigfutott a karjaimban, közeljártam hozzá.
Végignéztem a falakon és a polcokon, de nem ott volt, festett
nőalakjaim szúrós szemmel figyeltek. Most már biztos voltam, hogy
a vázlatkönyvekben lesz, amiket bevágtam a matrac alá anélkül,
hogy valamennyit végignéztem volna. Ez volt az utolsó lehetőség, és
ezeknek nem is itt kellett volna lenniük: a városi dolgoknak a
bőröndben a helye.
Motorzúgást hallottam a tó felől, mélyebb volt a hangja, mint a
motorcsónaknak.
 – Oda nézz! – kiáltott Anna a nagyszobából. – Egy nagy hajó! –
Kimentünk: rendőrségi hajó volt, amilyennel a halőrök is jártak;
ellenőriztek minket, ahogy szokták, megnézték, hogy van-e döglött
halunk és mellé horgászengedélyünk; amolyan rutinellenőrzés volt.
A hajó lelassított, és befordult az öbölbe. David úgyis lenn volt már,
hagytam, hadd menjen eléjük, neki voltak papírjai. Visszafordultam a
házba, és megálltam az ablaknál. Anna kíváncsian lebaktatott, hogy
csatlakozzon hozzájuk.
Két férfi rendőr vagy talán halőr lehetett civilben, egy harmadik,
szőke, valószínűleg Claude volt a faluból, és egy negyedik, idősebb
férfi is velük jött, Paulra hasonlított. Furcsa, hogy Pault ezen a hajón
látom: mindig a saját csónakján jön látogatóba. David kezet rázott
velük, a stégen álltak, és halkan beszélgettek, David benyúlt a
zsebébe az igazolványáért, aztán idegesen megvakarta a nyakát.
Joe feltűnt a budihoz vezető ösvényen, újra beszélgetni kezdtek:
Anna feje felém fordult.
Aztán láttam, hogy David felsiet, párosával vette a hegyi lépcsőket.
Az üvegajtó bevágódott mögötte.
– Megtalálták az apádat – mondta lihegve a megerőltetéstől.
Hunyorgott, mint aki részvétét akarja kimutatni.
Az ajtó ismét becsapódott, ezúttal Anna jött, David átkarolta, és
mindketten engem vizsgáltak azzal a ragadozó tekintettel, mint a
vacsoránál.
– Igazán? – szóltam. – Hol?
– Néhány amerikai fickó találta meg valahol a tóban. Pecáztak, és
véletlenül horogra akadt a teste, felismerhetetlen volt, de egy
idősebb alak, valami Paul, aki egyébként azt állítja, hogy ismer
téged, azonosította a ruhákat. Feltételezik, hogy lezuhant a szikláról,
koponyatörést szenvedett. – Ócska áruházi bűvész, úgy varázsolja
elő az apámat a semmiből, mint kitömött nyulat egy kalapból.
– Hol? – kérdeztem újra.
– Ez rettenetes – mondta Anna. – Szörnyű.
– Nem tudják, hol történt – folytatta David –, sodródott egy darabig,
a nyakában egy nagy fényképezőgép volt, annak a súlya húzta le,
különben korábban megtalálták volna. – Kárörvendően nézett.
 Okosan találta ki a hiányzó fényképezőgépet, hiszen nem árultam
el nekik semmit. Gyorsan kellett gondolkodnia, hogy mindezt ilyen
rövid időn belül kiagyalja, tudtam, hogy hazugság, azért csinálta,
hogy visszavágjon. – Elkérték a horgászengedélyedet? – kérdeztem.
– Nem – válaszolt színlelt meglepetéssel. – Akarsz velük beszélni?
Ez bizony hiba volt, jobban kellett volna vigyáznia,
összerombolhatja az egész hamis konstrukciót. Talán ezt is akarta,
talán viccnek szánta. Elhatároztam, hogy úgy fogok viselkedni,
mintha elhinném neki, majd meglátom hogyan mászik ki belőle.
– Nem – mondtam –, mondjátok meg nekik, hogy túlságosan
felzaklatott. Majd holnap a faluban beszélek Paullal a szükséges
elintéznivalókról. – Ezt így nevezték, az elintéznivalók. – Úgy
kívánná, hogy valahol itt temessük el.
Meggyőző részletek, ha ő ki tud találni dolgokat, akkor én is, elég
bűnügyi regényt olvastam. A detektíveknek, különc remetéknek,
orchideagyűjtőknek, kék hajú idős hölgyeknek, bicskás és
zseblámpás lányoknak mindig minden összevágott. De a valóság
nem ilyen, szólni akartam Davidnek, hogy túljátszotta a szerepet.
Egymásra néztek Annával, bántani akartak.
– Rendben – mondta David.
Anna közbeszólt: – Nem akarnál inkább… – de itt abbahagyta.
Visszamentek a lépcsőkön, csalódottak voltak, kikerültem a
csapdájukat.
Bementem a másik szobába, és kivettem a vázlatkönyveket a
matracok alól. Még jól lehetett látni a fénynél, de én becsuktam a
szemem, az ujjaimmal megérintettem a vázlatkönyvek borítóját. Az
egyik súlyosabb és melegebb volt, felemeltem, hagytam, hogy
kinyíljon. Íme, anyám ajándéka, megnézhettem.
A vázlatkönyvben korai rajzok, emberek, akiknek hajszálai
sugarakként, peckekként meredtek ki a fejükből, emberarcú napok;
de maga az ajándék egy beszakadt szélű, külön álló lapon levő
krétarajz volt. A bal oldalon kerek, holdhasú asszony: gyerek ült
benne, és kifelé bámult. Szemben vele egy férfi tüskés farokkal,
tehénszarvhoz hasonló szarvak voltak a fején.
A képet én csináltam. Én magam vagyok a gyerek, mielőtt
megszülettem, a férfi az Isten, akit azon a télen rajzoltam, mikor a
bátyám az ördögről és az Istenről tanult: ha az ördögnek lehet farka
és szarva, akkor az Istennek is kell, nyilván hasznos valamiért.
Ezt jelentették a képek akkor, de most az első jelentésük elveszett,
akár a sziklafestmények jelentése. Anyám őrizte meg őket, e
képírások vezetnek engem, az erejük segítségével kell elolvasnom
új jelentésüket. Istenek képmásai: valódi alakjukban látni őket
végzetes, ha ember vagy; de ha átváltoztál, elérhetővé válnak. Előbb
bele kell mélyednem abba a másik nyelvbe.
Berreg a motor, elmennek. Visszacsúsztatom a lapot a
vázlatkönyvbe, és visszateszem a matracok alá. Léptük közeledik a
hegyen, benn maradok a szobában.
Meggyújtották a lámpát. David kotorászása hallatszott, elővette a
kártyát, pasziánszot rakott ki, később aztán Anna hangja, fel akarta
állítani a másik asztalt. Most már ketten játszottak, szakszerűen
csapdosták a lapokat, fel-felkiáltottak, ha nyertek vagy veszítettek.
Joe a sarokban ült a padon, hallottam, amint nekidőlt a falnak.
Számára még megadathatik az igazság, a szarvak hiánya megvédi
őt, de a többiek már fémmé válnak, galvanizálódik a bőrük, a fejük
sárgaréz gombokká dermed, fejükben alkatrészek és dróttekercsek
érlelődnek. Kártyák koppannak az asztalon.
Kinyitom a tenyerem, ellazítom, újra kézzé válik, tenyér és vonalak
együttesévé; életvonal, múlt, jelen és jövő; ha behajlítom az ujjaimat,
a törés eltűnik. Ha az értelem és az érzelem vonala egybeesik, akkor
Anna szerint az ember bűnöző, idióta vagy szent. Ki hogyan.
Behallatszik mormogásuk, de nem rólam beszélnek, tudják, hogy
hallanám. Kerülnek engem, helytelennek találják a viselkedésem, azt
várnák, hogy töltsön el a halál érzete, gyászoljak. De semmi sem
halt meg, minden él, minden arra vár, hogy életre kelhessen.
 HARMADIK RÉSZ
HUSZADIK FEJEZET
A nap pirosan ment le, a tulipánszín lassan hártyás
hússzövetszínűvé halványult. Már csak csíkok látszanak, mályva és
bíborszínűek, ahogy az ablaktáblát az egymást keresztező, elfedő
ágak és levelek darabokra osztják. Ágyban vagyok, betakarództam,
a ruháim egy kupacban hevernek a földön, hamarosan itt lesz,
örökké nem halogathatják.
Mormogás, összeszedik a kártyákat, ruhasuhogás, a fogmosás
hangjai. Fújtatás, vízcsurgás, kialszik a lámpa, a zseblámpa fénye
végigúszik a plafonon. Kinyitja az ajtót, és habozva megáll, a
kezével letakarja a kezében tartott lámpát; a reggeli és a délutáni
események miatt nem is tudja, hogyan közelítsen hozzám. Úgy
teszek, mintha aludnék, tapogatózva bejön a szobába, megbújik,
akár a moha, és kinyitja emberbőrén a cipzárat.
Azt hiszi, fáj nekem, ki akar térni előle, ezért elhúzódik tőlem, de
megérintem, a kezemmel végigsimítok a testén, meglepődik, hogy
ébren vagyok. Egy perc múltán felém fordul, mereven átölel, érzem
rajta Anna szagát, a napolajat, a rózsaszín arckrémet, a füstöt, de ez
nem érdekel, zavarni a többi illat zavar: a lepedők, a gyapjú és
szappan, a vegykezelt bőr; itt nem tudok. Felülök, kilógatom a
lábaimat az ágyból.
– Most mi van ? – kérdezi Joe suttogva.
Megrántom a kezét. – Ne itt!
– Ugyan! – Megpróbál újra lehúzni magához, de lábamat az ágy alá
feszítem.
– Ne beszélj – mondom.
Kimászik az ágyból, és utánam jön, átmegyünk a másik szobába, át
a kinti teraszon. Kinyitom az üvegajtót, aztán a faajtót, majd kézen
fogom: kinn létezik valami, amivel szemben nekem van ellenszerem,
de neki nincs, közel kell tartanom magamhoz, hatótávolságon belül.
Mezítláb megyünk, jön fel a hold, a szürkészöld fényben világít a
teste, a fák törzse, a szeme fehérje. Úgy lép, mintha vak lenne,
belebotlik a tuskókba, beüti a lábujját, még nem tanult meg látni a
sötétben. A szabad kezemmel és lábammal tapogatva keresem az
utat, a cipő akadályozza, hogy érezzük a földet. Kettős dobbanások,
mint a szívverés: nyulak figyelmeztetnek bennünket és egymást. A
túlparton bagoly huhog, vérszomjas a hangja, fekete a feketén, vér a
szívben.
Lefekszem, a hold a bal kezemre esik, jobb kezem a hiányzó nap
felé mutat. Letérdel, reszket, alattunk és körülöttünk a levelek
nedvesek a harmattól, vagy a tó szívódik fel a sziklákon és homokon
keresztül, közel vagyunk a parthoz, kis hullámok csapdosnak. Több
szőrt kellene növesztenie.
– Mi az? – kérdezi. – Mi a baj? – Kezem a vállán nyugszik, kövér,
meghatározatlan, csak körvonalai vannak, nincsenek vonásai, a haja
meg a szakálla egyetlen sörény, mögötte a hold. Fölém hajol, ragyog
a szeme, remeg a félelemtől vagy a felizgatott izmoktól, de lehet,
hogy a hideg miatt. Lehúzom magamhoz, a szakálla és a haja
beborít, mint a páfrányok, a szája lágy, mint a víz. Nehéz, mint egy
meleg kő, amelyik majdnem él.
– Szeretlek – súgja a nyakamba, ez a katekizmusa. Csikorog a
foga, visszafogja magát, azt akarja, olyan legyen, mint a város, mint
egy barokk díszítés, bonyolult legyen, mint egy komputer; de én
türelmetlen vagyok, az élvezet fölösleges, az állatok nem az
élvezetért csinálják. Magamba vezetem, ez a megfelelő időszak,
sietek.
Megrázkódik, aztán érzem, amint felszínre kerül bennem elveszített
gyermekem, megbocsátott nekem, és most feljön a tóból, ahol oly
sokáig raboskodott, a szeme és a fogai foszforeszkálnak; a két fél
egymásba kapcsolódik, mint az ujjak, kisarjad, lombot növeszt.
Ezúttal egyedül fogom csinálni, egy sarokban guggolva, régi újságok
fölött; vagy leveleken, száraz levélkupacon, így tisztább. A gyerek
olyan könnyen fog kicsúszni, mint egy tojás, egy kis cica, és én majd
lenyalogatom, elharapom a köldökzsinórt, így a vér is visszatér a
földbe, ahová tartozik; telehold lesz. Reggel majd megláthatom;
fényes szőr fogja borítani, Isten lesz, sohasem fogok neki szavakat
tanítani.
Erősen átkarolom, simogatom a hátát, hálás vagyok neki, azt a
részt adta magából, amire szükségem volt. Mindjárt visszaviszem a
házhoz, keresztül az erőtéren, amely lenyom minket, mint mély
tenger a búvárt, aztán hagyom, elmehet.
– Jól vagy? – kérdezi. Rajtam fekszik, lélegzik, kimerült. – Jó volt?
Két különböző dologra gondol, de én igennel felelek egy harmadik,
el nem hangzott kérdésre. Senki sem jöhet rá, mert akkor újból azt
teszik velem, odaszíjaznak a halálgéphez, az ürességgéphez, lábam
a fémpántba fogják, titkos késekkel nyúlnak hozzám. Ezúttal nem
hagyom.
– Akkor jó – mondta Joe, felkönyököl, ujjaival, és az ajkával becézi
az arcom, a hajam. A délutáni ügy nem számít, lényegtelen, ő
akarta. – Legurul rólam, mellettem fekszik, hozzádörgölődzik a
vállamhoz egy kis melegségért; újra reszket.
– Rohadt hideg van! – szól. Aztán óvatosan hozzáteszi: – És most?
Szerelem, ez a varázsszó, megint tudni szeretni, de én nem
adhatok feloldozást, még hazugság árán sem. Mindketten a
válaszomra várunk. Feltámad a szél, megrázza a fák koronáját, víz
csapdos körülöttünk.
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET
Mire felébredek, már reggel van, újra ágyban vagyunk. Ő is ébren
van már, fölém hajol, figyelt, amíg aludtam. Mosolyog széles,
elégedett mosollyal, a szakálla felpuffadt, mint a brekegő varangyos
béka torka, aztán lehajtja az arcát, hogy megcsókoljon. Még mindig
nem érti, azt hiszi, ő nyert, s a húsával, a testével, mint nyakam köré
csavart hurokkal, pórázzal visszavezethet a városba, és
kerítésekhez, ajtókilincsekhez köthet.
– Jó mélyen aludtál – mondja. Kezd rám csúszni, de én kinézek a
napra, későre jár, majdnem fél kilenc van. A nagyszobában hallom a
fémet a fémen, felkeltek.
– Nem kell sietnünk – mondja, de eltolom magamtól, és felöltözöm.
Anna reggelit csinál, egy kanállal kotorászik a serpenyőben. Piros
tunikája és a fehér harangszoknyája van rajta, városi öltözet, a
festéket is úgy eresztette az arcára, mint egy sisakrostélyt.
– Gondoltam, elkészítem a reggelit – mondja –, hogy ti még
alhassatok. – Biztosan hallotta az ajtónyikorgást az éjjel; meleg,
cinkos mosolyt küld felém, rögtön tudom, hogy milyen áramkörök
záródnak a fejében: ő hozott össze minket Joe-val azáltal, hogy
lefeküdt vele. Megmenteni a világot, mindenki erre vágyik, a férfiak
azt hiszik, hogy puskákkal tehetik meg, a nők a testükben bíznak,
hisz a szerelem mindent legyőz, a győztesek mindenkit szeretnek:
szavak délibábja.
Tálal. Babkonzerv, a megszokott reggeliknek már vége. – Hús, bab
és zenélő gyümölcs. Egyél többet, s jobban fütyülsz – mondja David,
és Donald kacsásan hápog mellé könnyedén, elégedettséget
mímelve.
Anna átveszi a hangot, szövetkeznek a közös életre, rákoppint
David ujjaira a villájával, és csak ennyit mond: – Jaj, te! – Aztán
észbe kap, és újra magára ölti a tragikus maszkot. – Mennyi ideig
leszel ott, már úgy értem, a faluban?
– Nem tudom – felelem. – Nem túl sokáig.
Összecsomagolunk, segítek nekik levinni a holmikat, viszem a
magamét is, egy kötegnyi ismeretlen szó és elrontott kép, egy
vászonbatyunyi ruha, egyikre sincs szükségem. A stégen ülnek, és
beszélgetnek. Anna cigarettázik, ez az utolsó szál.
 – Istenem – mondja –, örülök, hogy újra a városban leszek. Most
megint feltöltődtem.
Még egyszer felmegyek a lépcsőn, hogy nem hagytak-e ott valamit.
A szajkók ott vannak, fáról fára repülnek, küldik törzsi jeleiket, a felső
ágakra húzódnak, még mindig nem tudták eldönteni, hogy
bízhatnak-e bennem. A ház úgy van, ahogy találtuk, ha Evans
megérkezik, bekattintom a lakatot.
Visszamegyek. – Fel kellene hoznotok a csónakokat, mielőtt
megjön. A fészerbe tegyétek – mondom nekik.
– Rendben – válaszolja David. Megnézi az óráját, de nem állnak
fel. Előveszik a felvevőgépet, a filmről vitatkoznak, ott van minden
felszerelés, a cipzáras bőrtáska, a háromlábú állvány és a
dobozokba rakott filmtekercsek.
– Azt hiszem, két-három héten belül elkezdhetjük vágni – mondja
David, megjátszva a profit. Először is beadjuk előhívatni.
– A tekercsből még maradt egy rész – szólal meg Anna. – Őt
kellene felvennetek, engem már lekaptatok, de őt még egyszer sem.
– Rám néz, orrából, szájából füst száll fel.
– Na, ez jó ötlet – vágja rá David. – Mindannyian szereplünk benne,
csak ő nem. – Végigmér.
– Mégis, hová állítsuk? Még nem vettünk fel senkit szeretkezés
közben, de ezt én akarom – mondja Joe-nak –, neked a
felvevőgépet kell kezelned.
– Én is kezelhetem a kamerát – mondja Anna –, és akkor
mindketten csinálhatjátok. – Erre mindenki nevet.
Egy idő múlva felkelnek, megemelik a piros csónakot, és elindulnak
vele a hegyre. Én Annával a stégen maradok.
– Nem hámlik az orrom? – kérdezi, miközben megvakarja. A
táskájából kerek, aranyozott púderesdobozt vesz ki, a tetejét ibolyák
díszítik. Kinyitja, és egyszerre ő is megváltozik, végighúzza ujját a
szája két sarkán, előbb a bal, aztán a jobb oldalon, majd kicsavar
egy rózsaszín rudat, bepöttyözi az arcát, az egészet szétkeni, új
külsőt ölt, ez az egyetlen varázseszköze maradt.
Ráül egy hátizsákra, mintha hárempárnára ülne, rózsás az arca, a
szeme körül enyhe feketeség, piros, mint a vér, fekete, mint az
ébenfa, mint egy gyűrött és összehajtogatott képeslaputánzat, amely
már maga is egy nő utánzata, aki szintén utánoz valakit, de az
eredeti nincs sehol, kopasz szárnyas angyal abban a mennyben,
ahol Isten egy karika; rabul ejtett hercegnő valakinek a fejében.
Bezárták, nem szabad se ennie, se szarnia, se sírnia, se szülnie,
semmi sem megy be, és semmi sem jön ki. Leveti a ruháját és
felveszi, papírbaba-ruhatár, vibráló fényben közösül egy férfi
torzójával, a férfi agya üvegkalitka ellenőrzőhelyiségből a szoba
másik felében figyeli, az arca a kéjmámor és a végső magány
állapota között vonaglik, ez minden. Nem unatkozik, semmi más
nem érdekli.
Anna ül, szemürege sötét: koponya gyertyával. Bekattintja a
púderesdobozt, elnyomja cigarettáját a stégen, még emlékszem
arra, hogyan sírt, miközben a homokdomb oldalán mászott felfelé,
tegnap történt, azóta ő is kikristályosodott. A gépezet fokozatosan
működik, egyszerre csak kis darabot vesz el az emberből, a héjat
meghagyja. Ez rendben is volt mindaddig, amíg csak halott dolgokat
akartak, a holtak meg tudják magukat védeni, félholtak már
nehezebben. Egymással is ezt tették anélkül, hogy tudták volna.
Kinyitom a táskát, amiben a filmfelvevő tartozékai vannak, és
kiveszem a filmes dobozokat.
– Mit csinálsz? – kérdezi Anna egykedvűen.
Kihúzom a filmet, állok a vakító napfényben, beletekeredik a vízbe.
– Ezt ne csináld – szól Anna –, meg fognak ölni. – De nem lép
közbe, nem hívja őket.
Lepereg a film, kinyitom a kamerát. A víz alatt a homokon a film
felcsavarodik, a doboz súlya lehúzza, s a láthatatlan, rabul ejtett
képek ebihalként úsznak tova a tóban: Joe és David a legyőzött
fatörzs mellett, mint favágók, karba tett kézzel; Anna, amint
meztelenül ugrik a stég végéről, figyelem, nincs többé száz meg
száz pici meztelen Anna konzerválva.
Nézem az arcát, változtatott-e valamit a kiszabadítás, de a
kifényezett arcából a zöld szemek éppoly rezzenéstelenül figyelnek.
– Elkapnak – mondja prófétai szomorúsággal. – Ezt nem kellett
volna tenned.
Most épp a hegy tetején vannak, jönnek vissza a másik csónakért.
Gyorsan arra futok, megbillentem az oldalát, bedobok egy evezőt, és
a stég mellett tolom.
– Hé! – kiabál Dávid. – Mit csinálsz? – Már majdnem itt vannak,
Anna engem figyel, harapdálja az ujját, nem tudja eldönteni, szóljon-
e vagy sem: ha csöndben marad, bűntársnak tartják.
Előbb a hajófart engedem a vízbe, leguggolok, belépek, ellököm
magam.
– Kihúzta a filmeket – szólal meg mögöttem Anna. Becsúsztatom a
lapátot a vízbe, nem fordulok hátra, de szinte hallom, amint
bámulnak lefelé a vízbe.
– Az istenit – dühöng David –, a rohadt életbe, miért hagytad? –
Mikor már a homokzátonynál járok, hátranézek. Anna csak áll, lóg a
karja, mint akit nem is érint ez az egész, David térdel, a kezével
halászik a vízben, megragadja a filmet, mint egy marék spagettit, bár
nyilván tudja, hogy hiába, minden elúszott.
Joe nincs ott. Aztán feltűnik a homokdomb tetején, fut, majd megáll.
Dühödten kiáltja a nevem – ha kő lenne a kezében, hozzám vágná.
A csónak siklik, visz mindkettőnket, visz a lehajtó fák mentén,
ahová nem érnek el. Túl késő van ahhoz, hogy a másik csónakkal
utánam jöjjenek, talán eszükbe se jutott, a meglepetésszerű
támadás mindig zavart kelt. Tiszta az út. Fölrémlik, hogy mindezt
előre kiterveltem, meg nem tudnám mondani, hogy mikor.
Egészen közel evezek a fákhoz, a csónak és a karom egyszerre
mozognak, kétéltű vagyok; a víz bezárul mögöttem, nincs visszaút. A
part kanyarodik, befordulunk, még egy szoros, aztán a nyílt víz, és
biztonságban vagyok, elrejt a part labirintusa.
Vándorkövek vannak errefelé, átderengenek a vízen, barna,
fenyegető, felhőszerű árnyékok, torlaszok. Az egyik oldalon lejt a
talaj, a sziklát kúszónövények nőtték be. A tó feneke, amely valaha
szárazföld volt, most emelkedik, olyan sekély, hogy egy motorcsónak
már nem bírna elmenni. Még egy kanyar, és odaérek az öbölbe, a
szárazfölddel elzárt ingoványhoz, ahol a hínáros, langyos, fekete
televényből nádbuzogányok emelkednek ki, körülnövik a valaha
toronymagas fák lefűrészelt csonkjait. Itt dobtam ki a halott állatokat,
és öblítettem ki a konzervdobozokat meg az üvegeket.
Sodor a víz, nincs szükség az evezőkre. Beljebb a fák, amelyeket
nem vágtak ki az áradás előtt, kidőltek, széthasadtak, és
szürkésfehér foltok borítják a törzsüket, a hatalmas kifordult
gyökerek fehérek és csupaszok; az átázott rönkökre rothadáson élő
növények települtek, babér, rovarevő harmatfű, amelynek köröm
nagyságú leveleit ragacsos piros szőr borítja. A levélfészkekből
fehér virágok nőnek ki, valaha muslincák, szúnyogok, most
virágszirmok – ez a metamorfózis.
Lefekszem a csónak fenekére, és várok. A mozdulatlan víz
összegyűjti a meleget; messze az erdőből harkály, rigó hangját
hallani. A fák között átragyog a napfény; a mocsár izzik körülöttem, a
pusztulás energiája növekedéssé alakul át, zöld tűzzé. Eszembe jut
a kócsag; mostanra már bizonyára rovarokká, békákká és más
kócsagokká vált. Az én testem is átalakul, a bennem levő lény, ez az
állatpalánta rostokat plántál belém; biztonságosan szállítom élet és
halál között, megsokszorozódom.
Közeledő motorzúgásra ébredek, kintről, a tó felől jön, Evans lesz
az. Partra húzom a csónakot, kikötöm egy fához. Errefelé nem
kereshetnek, meg kell bizonyosodnom, hogy elmennek vele, hiszen
ezt kell tenniük, habár lehet, hogy csak úgy tesznek, mintha
elmennének, de hátramaradnak, hogy elkaphassanak, ha
visszatérek.
Félrehajtom az ágakat, alig negyed mérföldnyire van a fák közt a
titkos ösvényen az a hely, ahol a laboratóriumi polcok voltak, ha nem
tudtam volna, hogy itt ösvény van, sohasem találtam volna meg.
Mire Evans csónakja a stéghez ért, én már mögöttük vagyok, nem
messze a farakástól, lefekszem a földre, a növények szárai között jól
látom őket.
Lehajolnak, berakják a csomagokat a hajóba. Kíváncsi vagyok,
vajon az enyémet is elviszik-e, a ruháimat, a rajzokat.
Állnak, halkan beszélgetnek Evansszel, nem hallatszik ide, de
valószínűleg magyarázkodnak, ki kell találniuk valamilyen okot,
indokot, hogy megmagyarázzák, miért nem vagyok velük. Elfogatási
hadműveletet terveznek, vagy mégis elmennek, elfelejtenek engem,
eltűnnek a város katakombáiban, végleg elveszettnek nyilvánítanak,
a fejükből is kivernek az összes elavult ruhával és mondattal együtt?
Számukra nemsokára éppoly ósdi leszek, mint a kefefrizura, a
háborús dalok, egy félig ismerős arc a főiskolai évkönyvből, egy
ellenségtől zsákmányolt kitüntetés: emlék vagy talán már annyi sem.
Joe feljön a lépcsőn, kiabál. Anna is kiabál, élesen, mint vonatfütty
indulás előtt, a nevemen szólítanak. Már késő, nincs többé nevem.
Hosszú éveken át próbáltam civilizálódni, de nem sikerült, most már
meg se kísérlem.
Joe a házhoz megy, ott nem látom. Egy perc múlva ismét feltűnik,
hátrapillant a dombról, a karjai vesztesként lógnak. Talán most
megértette.
Beszállnak a hajóba. Anna habozik egy pillanatra, egyenesen felém
fordul, a napfényben jól látszik tanácstalan, zavarodott arckifejezése;
vajon lát engem, s búcsúképp talán integetni fog? Aztán a többiek
kinyújtják a kezüket, besegítik, mozdulatuk messziről szinte
szeretetteljesnek tetszik.
A hajó kifarol az öbölből, aztán megfordul és felbőg. Evans a
kormánynál, kockás ingben és egykedvűen, nagy fejű amerikai,
valamennyien amerikaiak. Tényleg elmennek, tényleg elmentek,
cseng a fülem, aztán csönd lesz. Lassan felállok, a testem
elzsibbadt a mozdulatlanságtól, meztelen lábamon levelek és gallyak
lenyomata.
Felmegyek a dombra, és körülnézek a parton, megtalálom a helyet,
a nyílást, ahol eltűntek; ellenőrzöm, megbizonyosodom. Igen,
magam vagyok, ezt akartam, hogy itt maradjak egyedül. Minden
ésszerű meggondolás szerint képtelenség, amit tettem, de
nincsenek többé ésszerű meggondolások.
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET
Joe bezárta az ajtót a fészeren és a házon is, talán feltételezte,
hogy a csónakkal a faluba megyek. De nem, ezt rosszindulatból
tette. Nem kellett volna a kulcsokat a szögön lógva hagyni, zsebre
kellett volna tennem őket. De részükről is dőreség volt azt hinni,
hogy kizárhatnak engem. Hamarosan elérik a falut, a kocsit, a
várost; most mit mondanak rólam? Hogy elmenekültem; de velük
tartani is menekülés lett volna – az igazság itt van.
A legfelső lépcsőn állok, oldalra hajolok, megfogom az
ablakpárkányt, és benézek. A vászonzsákot a ruháimmal ide hozták,
most benn van, hátul, a táskámmal együtt az asztalon, mellette Anna
krimije, rideg vigasz, de mégis vigasz, a halál logikus, mindig van
kiváltóok. Talán ezért is olvassa őket; ez is vallás.
A nap lement, sötétedik, esőre áll. Felhők szállnak a hegyek fölé,
üllők és baljóslatú kalapácsfejek, vihar lesz, de lehet, hogy tévedek,
néha napokig örvénylenek, áramlanak, de nem ütköznek össze. Be
kellene jutnom. Betörjek a saját házamba? „Gyere be az ablakon”
énekelték hídként feltartott kezekkel; régen így csináltuk.
A talicska a ház tövében van, a farakás mellett, mindig is ott
tartottuk, a két vége deszkával összeszögezve, mint a létrának.
Kihúzom, és a zsalugáter nélküli ablak alá támasztom a falhoz. Az
ablakot belülről, kétoldalt kitámasztották, négy kis üvegrekeszt kell
kivernem. Egy kővel töröm be, elfordítom a fejem, a szilánkok elől
pedig becsukom a szemem. Óvatosan benyúlok a töredezett
lyukakon, kinyitom a peckeket, és beemelem az ablakot az ágyra.
Ha ki tudnám nyitni a fészert, akkor a csavarhúzóval levehetném a
lakatot az ajtóról, de a fészernek nincs ablaka. A balta, a fejsze, a
fűrész, az összes szerszerszám ott van.
Előbb a díványra, aztán a padlóra lépek, benn vagyok. Felseprem a
törött üveget, aztán visszaakasztom az ablakot a helyére. Szörnyen
kellemetlen lesz ki-be mászkálni, minden alkalommal kiszedni az
ablakot, de a többi ablak zsalugáteres, és nem tudom kifeszíteni
őket. Próbálkozhatnék késsel: hiszen, ha sürgősen kell elindulnom,
jobb lenne az egyik hátsó ablakot használni, közelebb vannak a
földhöz.
 Sikerült, most nem tudom, hogy mihez kezdjek. Megállok a szoba
közepén, hallgatózom: a szél elült, csend van, a tó, a fák
visszatartják lélegzetük.
Hogy elfoglaljam magam, újra kicsomagolom a ruháimat, és
felakasztom őket a szögekre a szobámban. Az anyám dzsekije is
visszakerült, utoljára Anna szobájában láttam, áthozták. Csak a saját
léptem csap zajt, a cipők kopogása a padlón.
Valaminek történnie kell, de az erő elfolyt, az ujjaim üresek, akár a
kesztyű, a szemem tompa, semmit sem irányít.
Leülök az asztalhoz, és átlapozok egy régi képes újságot, juhászok
kötik maguknak a zoknit, az idő megcserzette a bőrüket, a nők
csipkepruszlikban és kirúzsozottan mosókosarakat egyensúlyoznak
a fejükön, és mosolyognak, hogy fehér fogukat és boldogságukat
kimutassák; gumiültetvények és elhagyott templomok, dzsungel növi
be a derűs isten-domborműveket. Egy nedves csészealj; gyűrű alakú
nyom a fedőlapon, talán tegnap került oda, talán tíz évvel ezelőtt.
Kinyitok egy barackbefőttet, megeszem két sárga, rostos felet, édes
lé csepeg a kanálról. Aztán lefekszem a díványra, mire az arcomra
fekete téglalap terül, elalszom.
Mikor felébredek, kinn a szórt fény már nyugatabbra húzódott,
későre járhat, már majdnem hat óra lehet, vacsoraidő; egyedül
Davidnek volt órája. Az éhség ott van bennem, mint egy elfojtott
nyöszörgés. Kiakasztom az ablakot, és kimászom, egyik lábam az
ingadozó talicskán, megkarcolja a térdem, ahogy a földre esem.
Építenem kellene egy létrát, de nincs se szerszám, se léc.
Lemegyek a kertbe. Fennfelejtettem a kést meg az edényt, de nincs
is rájuk szükség, az ujjaim ugyanúgy megteszik. Kinyitom a kaput,
körülvesz a szögesdrót kerítés, a kerítésen túl lehajolnak a fák,
mintha elsorvadnának, bent a növények sápadtak a szürkés
fényben, nehéz a levegő, nyomasztó. Kihúzogatom a hagymákat és
a répákat.
Végül elsírom magam, először; figyelem, hogyan is megy:
lekuporodom a saláták mellé, a virágoknak már vége, magot hoztak;
elakad a lélegzetem, a testem ellenefeszül, a könny megtölti a
számat, halízű. De nem gyászolom – vádolom őket. Miért tettétek?
Ők választották, ők döntöttek a saját halálukról, elhatározták, hogy itt
az ideje elmenni, és el is mentek, ezt a határt szabták meg. Azzal
nem törődtek, hogy én mit érzek, hogy velem mi lesz. Mérges
vagyok, mert hagyták, hogy ez történjen.
– Itt vagyok! – kiáltom. – Itt vagyok! – A csalódottságtól egyre
magasabb a hangom, aztán a rémület, hogy nem hallok semmi
választ, mint amikor régen a vacsora után játszottunk, és én
túlságosan is jól elbújtam, túl messzire, és nem tudtak megtalálni. A
fatönkök olyan egyformák, ugyanakkorák, ugyanolyan színűek,
lehetetlen észrevenni az ösvényt, inkább a nap után tájékozódom,
bármerre megy az ember, előbb-utóbb vízhez érni. Az a veszélyes
dolog, ha pánikba esik az ember, és körbe-körbe jár.
– Itt vagyok! – De nem történik semmi. Letörlöm a sót az arcomról,
az ujjaim piszkosak a földtől.
Ha akarom, ha imádkozom, vissza tudom őket hívni. Most itt
vannak, érzem, hogy várnak. Csak nem látom őket, az ösvényen
vagy a kerítésen túl a magas fűben; habár ellenem feszülnek, elő
tudom hívni őket, bárhol is rejtőzködjenek.
Begyújtok a tűzhelyben, és megfőzöm az ételt a sötétedő
szobában. Nincs értelme megteríteni, a fazékból és a serpenyőből
eszem kanállal. Mindaddig nem mosogatok, amíg van tiszta edény,
ha a mosogatóvödör megtelik, kénytelen leszek leereszteni egy
madzaggal az ablakon át.
Újra kimászom, és a húsmaradékot odateszem a tálcára a
madaraknak. Sötétszürke felhők szállnak alá, feltorlódnak,
széllökések borzolják a tó vizét, dél felé már látszik az esőfüggöny.
Fényvillanások, dörgés nélkül, szélrohamok kíséretében.
Felmegyek a dombra, a budihoz, szándékosan lassan megyek, így
tartom távol magamtól a félelmet, igyekszem kívülről szemlélni.
Belülről bereteszelem az ajtót, az ajtóktól azért félek, mert nem lehet
keresztüllátni rajtuk, főleg a szélben magától kinyíló ajtótól félek.
Visszafelé lerohanok az ösvényen, elég öreg vagyok már, öreg
vagyok, mondom magamnak, állj meg, ne félj.
Az erő megvédett volna, de eltűnt, kimerült, most már nincs több
haszna, mint az ezüstgolyónak vagy a keresztnek. De a ház majd
megoltalmaz, annak megfelelő a formája. Ahogy beérek, újra
felteszem az ablakot, beakasztom a keretbe, elbarikádolom magam
facölöpök közé. De hogy zárjam be a négy törött táblát?
Megpróbálom újságokból – a National Geographic-ból, a Macleans-
ből – kitépett és összegyűrt lapokkal kitömni a réseket, de hiába, túl
nagyok a lyukak, a papírcsomók a földre esnek. Bárcsak lenne
szögem és kalapácsom.
Meggyújtom a lámpát, de a törött ablakon át bevágó levegőtől
lobog és elkékül a láng, és az égő lámpa mellett nem látom, hogy
kinn mi történik. Elfújom, és a sötétben ülök, hallgatom a szél
zúgását, még nem esik.
Később elhatározom, hogy lefekszem. Nem vagyok fáradt, hisz
délután aludtam, de nem tudok mást csinálni. A szobámban
hosszasan tűnődöm vajon miért félek levetni a ruhámat, talán félek,
hogy visszajönnek értem, és akkor gyorsan ki kell jutnom a házból,
de hát a viharban úgysem próbálják meg. Evans ennél jobban tudja,
hogy a nyílt víz a legrosszabb hely az elektromosság szempontjából,
mert a test és a víz is vezetik az áramot.
Széthúzom a függönyt, hogy több fény legyen. Az anyám kabátja
egy szögön lóg az ablak mellett, nincs benne senki, odaszorítom a
homlokom. Bőrszag, a veszteség illata, kiheverhetetlen. De erre
most nem tudok gondolni. Ruhástól lefekszem az ágyra, és ebben a
pillanatban az első esőcsepp koppan a tetőn. Előbb csepereg, aztán
folyamatos dübörgéssé válik a lavinának van ilyen hangja, körülvesz.
Érzem, hogy a tó emelkedik, fel a parton és a dombon, a fák úgy
dőlnek le, mint ahogy a homok omlik össze, kifordulnak a gyökerek,
a ház is eloldódik és úszik mint egy hajó, egyre csak ring-ring.
Az éjszaka közepén felébredek a csendre, elállt az eső. A sötétben
nem látok semmit, megpróbálom megmozdítani a kezemet, de nem
sikerült. Hullámokban tör rám a félelem, mint a léptek hangja, nincs
központja, páncélként zár körbe, a bőröm retteg, megmerevedett. Be
akarnak jönni, azt akarják, hogy nyissam ki az ablakot, az ajtót, ők
meg nem bírják. Csak én tudom, tőlem függnek, de én már nem
tudom, kik ők, ha visszajönnek, akkor sem lesznek ugyanazok,
megváltoznak. Hívtam őket, kértem, hogy jöjjenek, természetes
volna, ha megérkeznének, de a logika csak egy fal, amit én
építettem, a másik oldalán rémület van.
 Fenn a tetőn ujjdobolásszerűen csöpög a víz a fákról. Hallom a
visszafojtott, leskelődő lélegzetet, nem a házban, hanem körben
mindenütt.
 HUSZONHARMADIK FEJEZET
Reggel felismerem az ablak körvonalait, lassan dereng, talán
egészen hajnalig virraszthattam. Aztán arra gondolok, csak
álmodtam, azt álmodtam, hogy ébren vagyok.
Reggelire a lábosban megmelegített konzervragut eszem,
neszkávét iszom. Túl sok az ablak, úgy helyezkedem, hogy a fal
melletti padon ülve mindegyiket láthassam.
Belerakom az edényeket a nagy fazékba, a tegnapiakat is, és rájuk
öntöm a maradék forró vizet. Azután a tükörhöz megyek, kikefélem a
hajam.
De amint felemelem a hajkefét, a kezembe belenyilallik a félelem,
az erő ismét itt van, új alakot öltött, biztosan a villámlás közben
szívódott fel a padlón keresztül. Már tudom, hogy a hajkefe is tilos,
véget kell vetnem magamnak a tükörben. Utoljára nézek eltorzult
tükörképemre: sötéten pirosló bőr, világoskék szemek, a hajszálak
összegubancolva állnak ki a fejemből, a tükörképem a látásom és az
emlékképem közé tolakszik. Ne magamat lássam, csak lássak.
Befordítom a tükröt a fal felé, többé nem ejt csapdába; Anna lelke
bezáródott az aranyozott púderesdobozba; azt kellett volna
összetörnöm, nem a filmfelvevőt.
Kinyitom az ablakot, és kilépek: azonnal elhagy a félelem, mintha
egy kéz engedné el a torkomat. Tehát vannak törvények: helyek,
ahová szabad mennem, és más helyek, ahová nem. Figyelnem kell,
mert ha megbízom bennük, akkor megmondják, mit tegyek. Be
kellett volna eresztenem őket, talán ez volt az egyetlen lehetőség.
Az az elkerített hely a hintával és a homokbuckával tiltott terület, ezt
tudom, oda se kell lépnem. Lemegyek a tóhoz. A víz tükre sima,
virágportól csíkos, a partok mentén és a szigetek mögül köd száll fel,
de a nap szétoszlatja, ahogy emelkedik, a nap is forró, és úgy
csillog, mintha lencsén keresztül látnám. Valami fel-felvillan a vízen,
talán egy úszó állat vagy egy korhadt fatörzs, a szélcsendben
besodródik a partról. Földszagú a levegő, nyár közepe van.
A stégre lépek, a félelem azt parancsolja, nem: a partra lemehetek
de a stégre nem. A lapos kövön állva megmosom a kezem. Ha
mindent a megfelelő sorrendben csinálok, ha semmi másra nem
gondolok… Miféle önfeláldozást, mit akarnak?
 Amikor már biztos vagyok benne, hogy kitaláltam, mit akarnak,
visszamegyek a házba. A reggelihez rakott tűz még mindig
parázslik, ráteszek egy hasáb fát, és kinyitom a szelelőnyílást.
Felpattintom a zárakat a táskámon, és kiveszem a rajzokat meg a
kéziratot, a Quebecki Népmesék-et, könnyedén pótolják majd a
városban, elfuserált hercegnőim és a döglött, kitömött papagájhoz
hasonlító Arany Főnix úgyis esetlenek, rosszak. A lapok
összegyűrődnek a kezemben, egyenként dobom őket a tűzbe,
nehogy kialudjon, aztán jönnek a festéktubusok és az ecsetek,
ezekkel már nem lesz dolgom. Valamiképp biztosan
megsemmisíthető a paletta is, ha már elégetni nem tudom. Áthúzom
a nagy késsel, kiikszelem.
Lehúzom a gyűrűt a bal kezemről, már nincs férj, ő a következő,
akivel végleg le kell számolnom, tűzre kell vetnem, mint valami
áldozati oltárra, habár nem valószínű, hogy elolvad, de legalább
megtisztul, leég a vére. A történelemből mindent el kell távolítani, a
köröket és az öntelt négyzet alakú lapokat is. Benyúlok a matrac alá,
és kiszedem a vázlatkönyveket, széttépem őket, a hölgyeket, a
festett porcelán fejű ruhamodelleket, a napokat és a holdakat, a
nyulakat és ósdi tojásaikat, hamis békességemet, a bátyám háborúit,
a repülőgépeket, a tankokat és a sisakos felfedezőket; talán a világ
túlsó felén a bátyám megérzi, hogy enyhül rajta a szorítás,
szabadság teszi könnyűvé a karjait. Még az irányítókat is, a csodás
kettős asszonyt és az istent a szarvakkal; őket is át kell alakítani. A
falakon lógó görögdinnyemellű, lámpaernyőszoknyás asszonyokat
is, hisz valamennyi az én alkotásom.
S az ő dolgaikat is, a falról leszakított térképet, a sziklarajzokat,
amelyeket az apám végrendelete hagyott rám; és az albumot, amely
anyám életét örökíti meg bekeretezett képekben. Arcaim
felpöndörödnek és elfeketednek, az anya- és apautánzat hamuvá
válik. Az idő választ el minket, gyáva voltam, nem engedtem őket az
én koromba, az én helyemre. Most nekem kell belépnem az övékbe.
Amikor a papírholmik már elégtek, a poharakat, a tányérokat és a
lámpaburát töröm össze. Minden egyes könyvből kitépek egy lapot:
a Boswell-ből és a Sturbridge-i rejtély-ből, a Bibliából, a
Legismertebb gombafajták-ból és a Faházépítés-ből; elvégre az
összes szót végigégetni túl hosszadalmas lenne. Mindent nem
törhetek össze, így aztán a serpenyőt, a zománcos lábast, a
kanalakat meg a villákat a földre dobom. Azután késsel
végighasítom a takarókat, a lepedőket, az ágyakat és a sátrakat,
végül pedig a saját ruháimat, anyám szürke bőrkabátját, apám
szürke nemezkalapját és az esőköpenyeket: ezekre az értéktelen
külsőségekre már nincs szükség, megsemmisítem őket, kiürítem a
teret.
Mikor már semmi sem maradt érintetlenül, és a tűz is csak
parázslik, kimegyek a házból az egyik sebesült takaróval;
szükségem lesz rá, míg bundát nem növesztek. A ház egy
kattanással bezárul mögöttem.
Kifűzöm a lábamon a cipőt, és lemegyek a partra; a föld nedves és
hideg a ragyavert esőcseppektől. Ledobom a takarót a kőre, belépek
a vízbe, és lefekszem. Amikor már mindenem átázott, levetem a
ruhámat, letépem a testemről, mint valami tapétát. A felfúvódott
ruhaujjak mellettem lebegnek, mint a léghólyagok.
A hátam alatt homok, a fejemet egy kőnek támasztom, a hajam
szétterül, lebeg és eloszlik a vízben, mint a plankton. A föld forog, és
lehúzza magához a testem, mint ahogy a holdat is; a nap lassan
halad az égen, piros lángokat és sugarakat lövell ki magából,
elemészti énem rossz burkát, míg a rajtam átáramló száraz esővel
felmelegíti azt a vértojást, amit magamban hordok. Lenyomom a
fejem a víz alá, megmosom a szemem.
Egy búbosvöcsök van a parton, előbb leszegi a fejét, majd felemeli
és megszólal. Lát, de nem vesz tudomást rólam, elfogad, mint a
szárazföld egy darabját.
Megtisztulok, kijövök a tóból, otthagyom áltestemet, hadd lebegjen
a vízen; ruhacsali himbálózik az általam vert hullámokon, nekiütődik
a stégnek.
Régen a ruhák is áldozati tárgyak voltak, de az istenek ennél sokkal
többet követelnek, az istenek mindent akarnak.
A nap háromnegyed része letelt, megéheztem. A házbeli étel tiltott,
nem mehetek vissza abba a ketrecbe, a fanégyszögbe. A
konzervdobozokat és üvegeket is megtiltották, mert üvegből és
fémből vannak. Zsákmány után kutatva végigjárom a kertet, aztán a
pokrócba csavarva leguggolok. Kieszem a zöldborsószemeket és a
nyers sárga babokat a hüvelyükből, a sárgarépákat az ujjaimmal
kaparom ki, de ezeket előbb még megmosom a tóban. Egy kései
epret is találok a gaz és a gyom között. Piros ételek, szívszínűek,
ezek a legjobbak, mert megszenteltek, aztán a sárga, majd a kék; a
zöldségek kékből és sárgából keveredtek össze. Kihúzok egy céklát,
lerázom róla a földet, aztán beleharapok, de túl durva a héja, én
pedig még nem vagyok elég erős.
Napnyugtakor befalok egy darab káposztát és megeszem a
megmosott répákat, amelyeket eldugtam, és most a fű alól
előszedek. A budiba is tilos mennem, így a trágyát, az ürüléket a
földön hagyom, és betemetem. A barlanglakó állatok mind így
csinálják.
A farakás mellett üreget ások, alulra száraz levelek kerülnek, fölé
elszáradt gallyak összekeverve friss, tüskés ágakkal. Beülök,
összekucorodom, a takarót meg ráhúzom a fejemre. Jönnek a
szúnyogok, átcsípnek a takarón, de ilyenkor nem szabad
agyoncsapni őket, mert a vérszagra odagyűlik a többi. Éberen
alszom, akár egy macska, fáj a gyomrom. Körülöttem suttog a
levegő, egy bagoly huhog a túlparton vagy énbennem, lerövidülnek a
távolságok. Könnyű szél támad, apró hullámok locsognak a parttal, a
víz több nyelven ért.
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET
A felső ágakon átszűrődő fény ébreszt. Fájnak a csontjaim, éhes
vagyok, a hasam akár egy léggömb, felfúvódott cápagyomor. Meleg
van, a nap már majdnem delelőre jár, a délelőtt nagy részét
átaludtam. Kimászom, és odafutok a kerthez, ahol az élelem van.
A kapunál megtorpanok. Tegnap még be tudtam menni, de ma már
nem; fokozatosan csinálják. Nekidőlök a kerítésnek, a lábam
belesüpped az esőtől, harmattól felázott sárba, a tó a földön
keresztül párolog. Egyszerre begörcsöl a gyomrom, így aztán oldalra
lépve lefekszem a magas fűbe. Itt van egy béka, zöld pettyes,
arannyal szegélyezett szemű varangyos béka; ő is az ősünk. Engem
tanulmányoz, ragyog, csak ziháló torka mozog.
A földön pihenek, fejem a kezemen nyugszik, és megpróbálok
elfeledkezni az éhségemről; a dróthatszögeken át bebámulok a
kertbe: sorok, négyszögek, karók, jelek. A növények burjánzanak,
szinte szemmel láthatóan nőnek, a gyökereken és a húsos szárakon
keresztül szívják fel a nedvet, a levelek gyöngyöznek, a
napsugaraktól élénkzölddé válnak, a gyomok és haszonnövények
között nincs különbség ebben. A föld alatt giliszták tekeregnek, mint
afféle rózsaszín erek.
A kerítés legyőzhetetlen; mindent ki tud rekeszteni a gyomok, a
madarak, a rovarok és az időjárás kivételével. Alatta kétlábnyi mély
vizesárok húzódik, amelyet törött üvegcserepek szegélyeznek,
összezúzott palackok és flaskák, fölötte kavics és föld, a mormoták
és görények nem tudnak beletúrni. A békák és a kígyók átjutnak
rajta, de nekik szabad is.
A kert nagy teljesítmény, mutatvány. Nem létezhetne a kerítés
nélkül.
Most megértem a törvényt. Nem lehetnek akármilyen kijelölt helyen,
mert be vannak zárva, így aztán hiába is nyitnám ki a kapukat és a
kerítéseket, mert nem tudnának átmenni rajtuk a házakba és a
ketrecekbe; csak a köztük levő térben képesek mozogni, ellenzik a
határokat. Ahhoz, hogy beszélni tudjak velük, meg kell közelítenem
azt az állapotot, ahová ők már eljutottak: éhségérzetem ellenére
távol kell tartanom magam a kerítéstől, már túl közel jutottam,
semhogy visszafordulhatnék.
 De kell találnom valami ennivalót, valamit, ami nem tiltott. Eszembe
jut, hogy foghatnék valamit, folyami rákot, piócákat, nem, azt azért
még nem. Az ösvény mentén ehető növények nőnek, gombák,
ismerem a mérgező fajtákat és azokat, amelyeket azelőtt
gyűjtöttünk, némelyik közülük nyersen is fogyasztható.
Van még málna is a bokrokon, nem sok, de piros. Kiszopom őket,
az édes-fanyar íz átjárja a számat, a magok ropognak a fogam alatt.
Ahogy az ösvényen, az alagúton a fák hűvösébe megyek, ehető
dolgokat keresek a földön, bármit megennék. Ellátmány, majd
biztosan adnak valamit, hisz mindig is a túlélés pártján voltak.
Újra hatlevelű növényeket találok, kettőt, kikaparom, és elrágom az
omlós gyökereket, már vissza se megyek a tóhoz, hogy lemossam
őket. Töredezett körmeim alja csupa föld.
A gombák még mindig itt vannak, a mérgező fehérek, félreteszem
őket, amíg nem leszek kész és sérthetetlen, s itt vannak a sárga
ehetők is, a sárga ujjak. A többségük már túlérett, ráncos, de én a
puhábbakat töröm le. Sokáig a számban tartom, mielőtt lenyelném
őket, dohos, penészes vászonízük van, nem tudom biztosan, milyen
fajta.
Mi van még, mi van még? Egy darabig elég lesz. Leülök,
beburkolódzom a fűtől nyirkos takaróba, kihűlt a lábam. Föl kell
készülnöm egyebekre is, talán a puszta kezemmel kell madarat vagy
halat fognom, az tisztességes lenne. Növekszik bennem, elveszi,
amire szüksége van, s ha nem etetem, akkor felemészti a fogaimat,
a csontjaimat, és elvékonyodik a hajam, majd pedig csomókban
hullani kezd. De én tettem oda, magam hívtam életre, a szőrös istent
a farokkal meg a szarvakkal; már lassan kialakul, testet ölt. Az
istenek anyja hogy érezheti magát, amint a hasából hangok és
fények szűrődnek ki? Betegnek érzi magát? Szédül? Fájdalom
húzza össze a gyomromat, meggörnyedek, a fejemet a térdemhez
szorítom.
Lassan visszamegyek az ösvényen. Valami történhetett a
szememmel, a lábaim lazán mozognak, felváltva, néhány centivel a
föld fölött. Jégtiszta vagyok, áttetsző, a csontjaim és a bennem levő
gyermek átlátszanak a testem zöld szövetén, a bordák árnyékok, az
izmok zselészerűek, de a fák is ilyenek, amikor csillognak, és a
magvak keresztülragyognak a kérgen.
Az erdő felfelé terjeszkedik, hatalmas, akárcsak régen, mielőtt irtani
kezdték, a megfagyott napfényoszlopok, sodródó vándorkövek
elolvadnak, itt minden vízből van, még a sziklák is. Van olyan nyelv,
amelyben nincsenek főnevek, csak hosszabb ideig kitartott igék.
Az állatoknak nincs szükségük a beszédre, mi értelme a
beszédnek, ha magad is szó vagy.
Nekidőlök egy fának, ledőlő fa vagyok.
Megint csak kiérek a szikrázó napfénybe, összehúzom magam, a
fejem a földön.
Nem vagyok se állat, se fa, énbennem mozognak, növekednek a
fák és az állatok, tér vagyok.
Fel kell kelnem, felkelek. A földön keresztül a felszínre török, most
már állok, ismét különváltam. Vállamra húzom a takarót,
előreszegem a fejem.
Hallom a szajkókat, egyre csak kiabálnak, mintha ellenséget vagy
élelmet találtak volna. Közel vannak a házhoz, a dombon át feléjük
megyek. Látom, a fákon meg a fák között csapdosnak, a levegő is
madárformát ölt, egyre csak kiáltoznak.
Aztán megpillantom. Széttárt kezekkel áll a ház előtt, a szürke
bőrkabátját viseli, a haja hosszú, harminc évvel ezelőtti – még a
születésemet megelőző – divat szerint a válláig ér, félig felém fordul,
profilból látom. Nem mozdul, eteti őket, az egyik a csuklójára
telepszik, a másik a vállára.
Megállok. Először csak azt érzem: nem vagyok meglepve, ez az ő
helye, mindig is ott állt. De közben figyelem, és nem mozdul, erre
elfog a félelem, hideg leszek a rémülettől, félek, hogy nem valódi,
csak egy papírbaba, amit a szemem vágott ki, egy elégett kép,
amely, ha pislantok, eltűnik.
Éreznie kellett a félelmet. Csendesen felém fordítja a fejét, és rám
néz, elnéz mellettem, mintha tudná, hogy van ott valami, de nem
látja egész tisztán. A szajkók újra kiáltoznak, felreppennek róla,
szárnyaik árnyéka végigsöpör a földön, elment.
Felmegyek oda, ahol állt. A szajkók ott vannak a fákon, kárognak;
még mindig van néhány morzsa az etetőtálcán, habár a földre is
szórtak belőle. Rájuk sandítok, hátha ott van közöttük, megpróbálom
kitalálni, vajon melyik lehet; a madarak csak ugrálnak, rezegtetik a
szárnyukat, forgatják a fejüket, majd előbb az egyik, aztán a másik
szemükkel engem figyelnek.
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
Ismét nappal van, a testem felriad az álomból. Egy száguldó
motorcsónak hangja keltette fel. Már majdnem késő, befordultak az
öbölbe, és a stégnél lassítottak, amikor felébredtem. Négykézláb
mászom ki az odúmból, rajtam a takaró barna álcája; előrehajolva
befutok az erdőbe, leguggolok, bekúszom a sűrű bozótosba a
mogyoróbokrok közé, ahonnan kilátok.
Talán azért küldték őket, hogy rám vadásszanak, talán a többiek
felkérték őket, lehet, hogy a rendőrség emberei, de az is lehet, hogy
csak természetbarátok, amolyan kíváncsi turisták. Evans biztos
elmesélte az áruházban, és akkor az egész falu tudja. Vagy talán
kitört a háború, elkezdődött a megszállás, és ezek amerikaiak.
Nem bízhatom bennük. Még a végén összetévesztenek egy emberi
lénnyel, egy pokrócba csavart meztelen nővel; talán ezért is jöttek
ide, mert ha itt szaladgál gazdátlanul, miért ne vinnék magukkal.
Képtelenek lennének megállapítani, mi is vagyok valójában. De ha
rájönnek az igazi alakomra, a lényemre, akkor lelőnek vagy
bezúzzák a koponyámat, és fejjel lefelé lelógatnak egy fáról.
Most kászálódnak ki a csónakból, négyen vagy öten vannak. Nem
látom őket tisztán, az arcukat sem, mert a gyökerek és a levelek
zavarnak, de az orrommal érzem őket, ám a szaguk undorító,
poshadt levegő, buszpályaudvarok, nikotinfüst, mocskos plüssel
bevont szájak, rézdrót vagy pénz savanyú íze. Piros bőrükön zöld
négyszögek és kék vonalak vannak, egy perc is beletelik mire
rájövök, hogy ez nem az igazi bőrük, ezek csak zászlók. A valódi
bőrük fehér és gyűrött a gallér fölött, rajta hajcsomók, a szőrösség
és a szőrtelenség tarka elegye, amely penészes kolbászra, illetve a
páviánok fenekére hasonlít. Fejlődésben vannak, félúton a gépek
felé, miközben a maradék hús elsorvadt és kórossá vált, szivacsos
lett, mint a vakbél.
Ketten felmásznak a dombra a házhoz. Beszélgetnek, s bár
hangjuk határozott, csak foszlányokban jut el a fülemhez, idegen
nyelvű rádióadás. Nyilván angolul vagy franciául beszélnek, de
egyetlen általam már hallott vagy ismert nyelvre sem emlékeztet.
Zörejek és morgások, most mennek be vagy az ajtón, vagy az
ablakon keresztül, hallom, ahogy a cipők talpa csikorog a törött
üvegen. Egyikük nevet: mint vasszeg karcolása palán.
A másik három még mindig a stégen áll. Kiabálni kezdenek:
biztosan megtalálták a ruháimat, az egyikük letérdel. Lehet, hogy
Joe, megpróbálom elképzelni, milyen is Joe. De mindegy, hogy
milyen, ő sem segítene nekem, inkább az ő oldalukra állna,
valószínűleg ő adta oda nekik a kulcsokat is.
Azok ketten kijönnek a házból, letrappolnak a stéghez, verdes az
álbőrük. Csoportba verődnek, csipognak és sisteregnek, mint egy
felgyorsított magnószalag, a karjuk végén a kanalak és villák
izgatottan hadonásznak. Talán azt hiszik, hogy a vízbe öltem
magam; ezt a baklövést csak ők követnék el.
Maradj csendben, mondom, beleharapok a karomba, de nem
tudom visszatartani, feltör a nevetés. Megdöbbennek, azonnal abba
is hagyom, de már későn, meghallották. Gumilábak huppannak le a
stégről, és golyóálló fejek fordulnak felém, kik lehetnek? David és
Joe; Claude a faluból; Evans; Malmstrom, a kém; az amerikaiak; az
emberek jöttek vissza, mert nem akarom eladni a telket. De hisz
nem az enyém, mondom nekik, hogy ez itt senkié, ezért nem kell
megölniök engem. A nyulak választási lehetőségei: megdermedni,
hátha nem vesznek észre, aztán elfutni.
Előnyben vagyok velük szemben, és nincs cipőm. Csöndesen
futok, kikerülöm az ágakat, és a mocsárhoz vezető ösvény felé
tartok, ott a csónak, könnyedén elérhetem elsőként. A nyílt vízen
elém vághatnak a motorcsónakkal, de ha a mocsárba megyek, az
elpusztult fagyökerek közé, akkor biztonságban leszek, mert ott
utánam kellene gázolniok, de a sár puha, elmerülnének, akárcsak a
bulldózerek. Ropognak mögöttem, a csizmáik ropognak mögöttem, a
nyelv huhog, elektronikus jeleket sugároznak egymásnak oda-
vissza, huhu, számokkal beszélnek, az értelem hangján. Zörögnek,
nehezek a fegyverektől és a vasbetontól.
De meggörbülnek, majd összezáródnak, öt fémujj ököllé záródik.
Visszafordulok. Másik csel: fel egy fára, se időm, se elég nagy fa
nincs. Sziklák mögé bújni, éjjel igen, de nem most, ráadásul kövek
sincsenek, ezek is épp akkor húzódnak vissza a földbe, amikor
szükségem lenne rájuk. Repülni kell, nincs más megoldás, bár
imádkozom, az erő elhagyott, senki sem áll az én oldalamon, még a
nap sem.
Lekanyarodom a tó felé, ott magas a part, meredek, jobbára
homokos. Kiérek, térden és könyökön lecsúszok, barázdákat vájok,
de remélem, nem veszik észre a nyomomat. Magamon tartom a
takarót, így nem látszódik a fehérség, az arcomat pedig az omladozó
falból kiálló gyökerek felé fordítom. Kifordult cédrusok. Felsértem a
lábam meg a karom, érzem, amint a vér nedvesen kibuggyan.
A roppanások és kiáltások elhúznak mellettem, majd folytatódnak,
távolabb, aztán közelebb. Mozdulatlanul maradok, ne add fel magad.
Hátul az erdőben gyűlnek össze: beszéd, nevetés. Talán ennivalót is
hoztak kosarakban meg termoszokban, talán amolyan pikniknek
gondolják. A szívem összehúzódik, kienged, hallgatom a dobogást.
Megüt az induló motor zaja. Felhúzom magam a partra, és
leguggolok a rönkök sorfala mögé, ha a partnál maradok,
észrevehetnek. A zaj a szirt mögül jön, aztán elhúznak mellettem,
olyan közel, hogy megdobhatnám őket egy kővel. A biztonság
kedvéért megszámolom őket, öten vannak.
Hát ilyenek ezek, nem hagyják békén az embert, nem akarják, hogy
neked bármi olyan jusson, ami nekik maguknak nem adatott meg. A
parton maradok, pihenek, nyalogatom a sebeimet, még nincs szőr a
testemen, túl korai lenne.
Visszamegyek a házhoz, neheztelve gondolok az istenekre, habár
talán ők mentettek meg; bicegek, még mindig vérzik a lábam, de már
nem annyira. Kíváncsi vagyok, vajon állítottak-e csapdákat; el kell
kerülnöm a rejtekhelyemet. A csapdába esett állatok lerágják a
végtagjukat, hogy kiszabaduljanak, ezt én is meg tudnám tenni.
Nem volt időm, hogy éhes legyek, sőt még most is különválik tőlem
az éhség, nem erőszakos; kezdek hozzászokni, nemsokára már
képes leszek mindenfajta étel nélkül meglenni. Később majd elnézek
a másik ösvény felé, annak a végén van a kőszirt a szederbokrokkal.
Amint a fészerhez közeledem, megérzem a félelmet, az erőt, ott
van a talpaimban, ahogy kisugárzik a földből, hangtalanul zsongva.
Tilos az ösvényeken sétálnom. Tilos minden, amit fém érintett vagy
karcolt; tilos a fejszével és késsel vágott ösvény, a késsel csinált
rend. Rosszul választott, valójában térképész volt, ismerte a fákat,
nevet adott nekik, és megszámozta őket, hogy a többiek
felmérhessék és kivághassák. Most már ő is biztosan tudja. Oldalra
lépek, kikerülöm a letarolt területet, amelyet cipők érintettek, és
elindulok lefelé a tóhoz.
Háttal áll a kerítésnek, a kertet nézi. A késő délutáni napfény ferdén
esik a farönkök között a dombra, narancsos felhőhálóba burkolja őt,
remeg, mintha vízen keresztül látnám.
Már észrevette, hogy behatoló: a ház, a kerítés, a tűz, az ösvények
az erőszak nyomai, és most a saját kerítése zárja ki, mint ahogy a
logika kizárja a szerelmet. Véget akar vetni, el akarja törölni a
határokat, azt szeretné, ha az erdők azokra a helyekre
telepednének, amiket a fejében kiürített, kárpótlásul.
Apám, szólok.
Felém fordul, de nem az apám. Az, amit az apám látott, az, amit
akkor lát az ember, ha túl sokáig marad itt egyedül.
Nem félek, túl veszélyes lenne, ha megijednék, egy darabig bámul
rám sárga szemével, farkasszemek, nincs bennük mélység, de
csillognak, mint az állatok szeme éjjel az autók reflektorfényében.
Reflektorok. Nem dicsér, de nem is ró meg, azt mondja, hogy nincs
mit mondania, csak azt, hogy van.
Aztán a feje félrebillen, valami félszeg, szinte béna mozdulattal:
nem érdeklem, a táj része vagyok, bármi lehetnék, fa,
szarvascsontváz, szikla.
Most már látom, hogy nem az apám, hanem az, amivé az apám
lett. Tudtam, hogy nem halt meg.
A tóból egy hal ugrik fel
Egy hal képzete ugrik fel
Egy hal ugrik fel, faragott fahal, az oldalán pöttyökkel, mégsem,
agancsos halféle dolog pirossal egy sziklára festve, vigyázó szellem.
Ott lóg felfüggesztve a levegőben, a húsa szentképpé vált, újra
megváltozott, visszatért a vízbe. Hány alakot ölthet?
Egy óra hosszat figyelem; aztán leesik és szétfolyik, a körök
szétfutnak, ismét átlagos hallá válik.
Amikor odamegyek a kerítéshez, ott vannak a lábnyomok, egymás
mellett a sárban. Felgyorsul a légzésem, hát igaz volt, láttam. De túl
aprók a nyomok, ujjak is vannak rajta; beleillesztem a lábam, és
rájövök, hogy saját lábam nyoma.
 HUSZONHATODIK FEJEZET
Este másik búvóhelyet készítek, távolabb és jobban elrejtve. Nem
eszem semmit, csak lefekszem a sziklára, és iszom a tóból. Az éjjel
róluk álmodom, arról, hogy milyenek voltak, amikor éltek és
öregedtek; egy csónakban ülnek, a zöld kenuban, kifelé eveznek az
öbölből.
Amikor reggel felébredek, tudom, hogy végleg elmentek, vissza a
földbe, a levegőbe, a vízbe, akárhová, ahol megidéztetésük előtt
voltak. Nincs többé törvény. Most már bárhová mehetek, a házba, a
kertbe, sétálhatok az ösvényeken. Egyedül vagyok a szigeten.
Habár őszintén hiszem, hogy itt jártak. Láttam őket, beszéltek
hozzám azon a másik nyelven.
Már nem vagyok többé éhes, de mégis visszavánszorgok a házhoz,
és újra bemászom az ablakon keresztül, aztán kinyitok egy
vajbabkonzervet. Jobban kell szeretnem az életet, ennyivel tartozom
nekik. Keresztbe tett lábbal ülök a falipadon, és kézzel eszem a
babot a dobozból, mindössze egy-két szemet, nem szabad
egyszerre befalni az egészet. A földön szemét, törött cserepek, én
csináltam volna?
David és Anna voltak itt, a belső hálószobában aludtak,
homályosan és nosztalgiával emlékezem rájuk, mint ahogy azokra
az emberekre gondolok vissza, akiket valaha ismertem. Most a
városban élnek, más időben. Most tisztábban emlékszem rá, a
műférjre, de már csak sajnálatot érzek iránta. Nem az volt, aminek
hittem, csupán egy átlagos, középkorú, másodosztályú, önző és
hétköznapian kedves férfi; de nem készültem fel az átlagra, az
értelmetlen durvaságokra és hazugságokra. A bátyám korán
meglátta a veszélyt. Felszívódni, belépni a háborúba, vagy
elpusztulni. De más választásnak is lennie kell.
Nemsokára jön az ősz, aztán a tél, augusztus vége felé
elszáradnak a levelek, októberben havazni kezd már, és egyre csak
esik, mígnem a hó eléri az ablakok tetejét, a tetőt, a tó szilárddá
fagy. De lehet, hogy még azelőtt bezárják a kapukat a gátnál, és a
víz megemelkedik, napról napra figyelni fogom, talán azért is jöttek a
motorcsónakkal, nem azért, hogy vadásszanak rám, hanem, hogy
figyelmeztessenek. Akárhogy is, nem maradhatok itt örökké, nincs
elég ennivaló. A kert sem terem már, és a konzervek meg az üvegek
is kiürülnek, a kapcsolat köztem és a gyárak között megszakadt,
nincs pénzem.
Ha engem kerestek, majd visszamennek, és azt mondják, hogy
talán láttak engem, de lehet, hogy csak látni véltek. Ha nem engem
kerestek, nem mondanak semmit.
Mehetnék a csónakkal, amit a mocsárnál kötöttem ki, tíz mérföld a
faluig, most, holnap, amikor már ettem, és elég erőt gyűjtöttem, oda
tudnék evezni. Aztán meg vissza a városba, a terjedő fenyegetésbe,
az amerikaiak közé. Léteznek, előretörnek, foglalkozni kell velük, de
valószínűleg elég, ha figyeljük, előre látjuk és megállítjuk őket
anélkül, hogy utánoznánk őket.
Most már semmilyen isten segítsége nem kell, újra kérdésessé
váltak, elméletivé, akárcsak Jézus. Meghátráltak, vissza a múltba,
be a konyhába, a kettő ugyanaz. Nem jönnek elő nekem többet, nem
engedhetem meg magamnak, mostantól kezdve a megszokott
módon kell élnem, hiányuk fogja meghatározni őket; a szerelmet
pedig a kudarcok, az erőt az elvesztése. Sajnálom őket; de az
igazságnak csak egyik oldalát képviselik.
Nincs tökéletes üdvözülés, feltámadás, Miatyánk, Mianyánk,
imádkozom, emelj fel; de úgysem segít, fogynak, nőnek, azzá
lesznek, amik voltak: emberek. Sohasem bíztam bennük, de az ő
makulátlan ártatlanságuk az enyém is.
Most először próbálom elképzelni, milyen lehetett olyannak lenni,
mint ők: apánk elszigetelte az életét, megvédelmezve ezzel
bennünket és önmagát a háború közepén egy szegény országban;
micsoda erőfeszítésbe tellett, hogy fenntartsa értelme illúzióit és a
jótékony rendet. És lehet, hogy nem sikerült neki. Anyánk gyűjtötte
az évszakokat, az időjárást és a gyermekei arcát, az aprólékos
feljegyzéseket, és ez tette lehetővé, hogy elhanyagoljon minden
mást, fájdalmat és elszigeteltséget és bármit, ami ellen küzdött a
szertefoszlott történelemben, és amit én már sohasem fogok
megtudni, ők elérhetetlenek, önmagukhoz tartoznak, jobban, mint
valaha.
A félig üres dobozt leteszem az asztalra, és óvatosan elindulok,
meztelen talpammal kikerülöm a törött üvegcserepeket. Megfordítom
a tükröt: benne egy se nem állat, se nem emberi lény, csupasz,
összehúzott, előrehajló vállait csak egy piszkos takaró borítja, mély
üregéből jeges kéken mered elő a szeme, az ajkai maguktól
mozognak. Ez a csalhatatlan tünet: szalmaszálak a hajban,
félrebeszél, vagy semmit sem mond. Valakihez beszélni, értelmes
szavakat szólni: így határozzák meg ők, ki normális.
Most ez az igazi veszély, a kórház, vagy az állatkert, ahová minket
tesznek, fajokat és egyedeket, amikor már nem tudunk tovább
együttműködni. Soha nem hinnék el, hogy ez csak egy asszony,
természetes állapotában; számukra a tengerparton napolajjal bekent
test, a kendőként libbenő frissen mosott haj a természetes, és nem
ez a koszcsíkos arc, a mocskos és heges bőr, a kopott lábtörlőszerű
haj, amelyre levelek és ágak ragadtak. Új állatfaj.
Nevetek, de a hangom olyan, mintha megölnének egy egeret vagy
egy madarat.
 HUSZONHETEDIK FEJEZET
Elsősorban visszautasítom, hogy áldozat vagyok. Ha ezt nem
tudom megtenni, akkor semmit. Meg kell tagadnom a régi hitem,
hogy gyenge vagyok, és hogy bármit tegyek is, soha nem sérthet
senkit. Ez a hazugság végzetesebb, mint az igazság lett volna. A
szójátékoknak, a játékoknak, ahol nyernek és veszítenek: vége;
nincsenek mások, de ki kell majd találni őket, visszavonulnom már
lehetetlen, a másik választás a halál.
Leejtem a takarót a földre, és bemegyek lepusztított szobámba. Ott
vannak a ruháim, felhasogatva, de még hordhatók. Felöltözöm,
ügyetlenül, idegenkedem a gomboktól; visszatérek a jelenbe.
De a régmúltból, öt éjszakával ezelőttről magammal hozom az
időutazót, az ősit, akinek tanulnia kell, egy aranyhal formálódik a
hasamban, most esik át a vízi fejlődésen. Szóbarázdák vésődnek
előagyába, járatlan utak. Nem isten, és talán nem is valóság, még ez
is bizonytalan, még nem tudhatom, még túl korán van. De
elfogadom, hogy ha én meghalok, ő is velem hal, és ha én éhezem,
ő is velem éhezik. Lehet, hogy ő az első, az első igazi ember; hagyni
kell, hadd szülessen meg.
Kinn vagyok a kertben, amikor a csónak jön. Nem Evans csónakja,
Paulé, széles, lassú és fehérre festett, ő maga építette. Paul hátul,
az ósdi motor mellett ül, Joe pedig a csónak farában.
Kimegyek a kapun, és a fák közé húzódom, fehér nyírfák, sűrűn az
ösvény mellett; nem sietek, nem menekülök, csak óvatos vagyok.
A motor leáll, a csónak orra nekiütődik a stégnek. Paul feláll,
behúzza az evezőt; Joe kiszáll és kiköti a csónakot, elindul a parton.
A nevemet kiáltja: – Itt vagy? – aztán szünetet tart. – Itt, itt? –
kérdezi a visszhang.
Bizonyára a faluban várt, a többiek elmondták neki, hogy láttak,
talán velük is volt. Hátramaradt, amikor David és Anna elmentek a
kocsival, vagy elment velük a városba, és stoppal visszajött,
visszagyalogolt. A lényeg, hogy itt van mint közvetítő, mint
nagykövet, aki felajánl nekem valamit: a rabság valamilyen formáját
– újfajta szabadságot.
Figyelem, iránta érzett szerelmem éppoly hasznavehetetlen, mint
egy harmadik szem vagy a siker. Ha vele megyek, beszélnünk kell
egymással, faházakban nem élhetünk, nem lakhatunk tovább hamis
békességben úgy, hogy közben kerüljük egymást, ahogy azelőtt,
mindent újra kell kezdenünk. Számunkra a szavak közege
létszükséglet, és előbb-utóbb cserbenhagynak, több-kevesebb
fájdalommal. Ez a dolgok rendje, most is ez történik, de nem tudom,
hogy megéri-e még akkor is, ha támaszkodhatom rá; lehet, hogy
cselből küldték ide. De ő nem amerikai, most már látom; ő semmi,
csak félig van még megformálva, megbízhatom benne.
Megbízni annyi, mint hagyni, hogy menjen. Előrefeszülök, a
kérések és kérdések felé, habár a lábaim még nem mozdulnak.
Újra a nevem kiáltja, egyensúlyoz a stégen, amely se nem víz, se
nem szárazföld, csípőre tett kézzel, felvetett fejjel áll, figyel. A hangja
izgatott: nem vár már sokáig. De most még vár.
A tó nyugodt, körülvesznek a fák, nem kérdeznek, és nem adnak
semmit.
 UTÓSZÓ
Némi, bár nem feltétlenül pontatlan túlzással fogalmazva : Margaret
Atwood a mai kanadai irodalom büszkesége, a kanadai irodalom
Kanadán kívüli közönsége szemében pedig egyszemélyes foglalata
mindannak, amit a modern kanadai irodalom jelenthet a világ
számára. Részben sokoldalúsága avatja efféle kultúrjelképpé: az
1939-ben született szerző először költőként vált ismertté, 1961-es
első kötetétől, az irodalmi díjat nyert Double Persephone-tól
(Megkettőzött Perszephoné) kezdve rendszeresen publikál verseket
(ezekből válogatás olvasható magyarul is a Gótika a vadonban
címmel 1983-ban megjelent kanadai versantológiában); később
novellistaként, kritikusként és esszéíróként is feltűnést keltett (1972-
es irodalomkritikai munkája, a Survival: A thematic guide to
Canadian literature [Túlélés] – tematikus útmutató a kanadai
irodalomhoz – pedig egyenesen vihart kavart friss és merészen
kíméletlen szempontjaival, amelyek alapján a kanadai irodalmat,
egyáltalán a kanadai szellemiséget, azt a bizonyos – létező-
nemlétező – „kanadaiságot” vizsgálta); közben egyetemen tanított,
könyvkiadó szerkesztőjeként dolgozott, sőt egy ideig a This
Magazine című folyóirat karikaturistája is volt Bart Gerrard álnéven.
Mindennek eredményeképp Margaret Atwood a hetvenes évekre a
modern kanadai irodalom, sőt kultúra mindenesévé vált
küldetéstudatból, de nyilván a tehetség belső parancsának is
engedelmeskedve.
Ennek a mindenesi szerepkörnek logikus tartozéka, egyben fontos
– sőt talán a legfontosabb – eleme a regényíró Margaret Atwood: az
1969-ben megjelent The Edible Woman (Az ehető asszony) című
első regényét is beleértve eddig öt regényt tett közzé, közöttük az
1972-es Fellélegzés-t (Surfacing), melyet ma már világszerte a
hetvenes évek legfontosabb angol nyelven írott regényei között
tartanak számon a kritikusok, és az 1979-es Life Before Man-t (Élet
az ember előtt), melynek megjelenését egyenesen a nagy
példányszámú és igen népszerű sajtóhatalmasság, a Maclean’s
magazin harangozta be, címlapján az írónő fényképével.
Hatásának közege, nemzetközi hírének megalapozója is
elsősorban a regény lett. Pontosabban az általa művelt
regényváltozat: Margaret Atwood alighanem elsőként helyezte
vissza újvilági irodalmi jogaiba azt a köznapibb és átlagosabb
létélményt, a mindennapi valószínűségekhez igazodó, egyben
szociológiai összetevőit tekintve szerényen és pontosan rögzített
helyzetekre épülő regénytörténetet, illetve az olvasó köznapi
tapasztalata alapján is felismerhető regényszereplőket, amely
regénytípussal az előző évtized, a hatvanas évek regényirodalma, a
felszabadultan kísérletező „posztmodernek” – elsősorban amerikai –
nemzedéke, Barth, Coover, Pynchon és a többiek munkássága
olyan látványosan szakított. Margaret Atwood regényeiben a történet
és a jellem ismét önmagában lesz érdekessé, pontosabban csupán
mérsékeltebb és tapintatosabb módon válik a legkülönfélébb
filozófiai, logikai és elbeszéléstechnikai demonstrációk kellékévé,
illetve ürügyévé.
Atwood evvel – ismét némi nem feltétlenül pontatlan túlzással
fogalmazva – iskolát teremtett: a hatvanas évek végén, de még
inkább a hetvenes évek előrehaladtával egyre érzékelhetőbbé vált
egy új amerikai írónőnemzedék jelenléte. Mary Gordon, Lisa Alther,
Ann Beattie, Marge Piercy és mások részben Atwood ihletésére és
példájára, részben az ő munkásságával csupán véletlen, ám mégis
sokat mondó párhuzamban olyan regényeszményt képviselnek, és
olyan regényformát művelnek, mely felismerhetően Margaret Atwood
szabadalma. Azaz ismét hagyományosabb, hétköznapiasabb,
„kisrealista” és pszichologizáló regényt írnak, összhangban
élményvilágukkal, a hatvanas évek apokaliptikus mámora múltán
beállt fáradt kijózanodással, a jobbára frusztrációt s ezen belül
csupán apróbb és banálisabb reményeket (vagy reménytelenséget)
kínáló állapotokkal és közérzetváltozatokkal.
Hogy Margaret Atwood ennek az irodalmi fordulatnak példája és
ihletője lehetett, s hogy – egyik-másik amerikai pályatársnőjével
jótékony ellentétben – mentes maradt a hétköznapibb és
hagyományosabb regényformát kísértő igen hétköznapi és
hagyományos veszélyektől, az érzelgős bestsellerhangulatoktól (Ann
Beattie) vagy a radikális és feminista politikai sematizmustól (Marge
Piercy), abban – tehetségén és eszén kívül – alighanem fontos
szerepe van kanadaiságának is. Annak a sajátosan kanadai
élménykörnek és szemszögnek, amely biztos hátország és szilárd
kiindulópont ahhoz, hogy a déli szomszéd irodalmával, mely
egyszerre ihlető példa és kézenfekvő mérce, viszont gyakran bénító
tehertétel, tisztes esélyekkel vehesse fel a versenyt.
Margaret Atwood ezt az irodalmilag is hasznosítható kanadaiságot
kereste és fogalmazta meg a maga számára könyvhossznyi
töprengésében, a Túlélésben: ha az amerikai álom a siker és a
győztesek álma, akkor a kanadai álom (rémálom? lidércnyomás?) a
siker helyett csupán az életbenmaradásról, győztesek helyett inkább
áldozatokról tud. A kanadai afféle fehér indián: látszatra országa ura,
valójában kiszolgáltatott, identitásától megfosztott, lelki-szellemi
rezervátumokba szorított áldozat, vesztes, aki valamiképp életben
maradt; ez kölcsönöz sorsának némi kesernyés szépséget. (Leonard
Cohennek, a kanadai popénekesköltőnek indián és fehér ember
viszonyát taglaló regénye, a Beautiful Losers már címében is jelképe
ennek a közérzetnek és önképnek: „szép vesztesekről” beszél.)
Győztesek helyett áldozatok, siker helyett puszta életbenmaradás:
ennek a létélménynek a foglalatát Atwood a nőben találja meg,
regényei rendre asszonysorsok krónikái, elbeszélő énné kinevezett
szereplői is többnyire fiatal, nagyjából Atwooddal mindenkor éppen
azonos korú nők. Ezt az irodalmi tényt kétféleképpen szokás
széljegyzetelni. Részben triviális szellemben: miről is írjon az írónő,
ha egyszer nőnek született, ha nem nőkről, azaz arról, amit
vélhetőleg legjobban ismer: önmagáról? De gyakori az ideológiai
történeti kommentár is: ezen utóbbi szerint Margaret Atwood
fellépése és munkássága voltaképp annak az elsősorban szociális
és politikai, viszont önmaga köré messzire ható szellemi erőteret is
gerjesztett áramlatnak a része, amelyet a hatvanas és hetvenes
évek fordulója óta „nőmozgalomként”, „újfeminizmusként”, „Women’s
Lib”-ként (nőfelszabadításként) emlegetünk.
Mindkét magyarázatban van persze némi igazság: Atwood regényei
személyes művek, szerzőjük bőven merít önmagából, amikor hőseit
(áldozatait) megteremti; gondolati tartalmuk, a formálás módját is
gyakran megszabó eszmeiségük viszont bizonyítja, hogy Atwood
mindenesetre számot vetett azokkal a tanulságokkal, amelyek az
amerikai újfeminizmus kiáltványértékű alapművei, Betty Friedan The
Feminine Mystique-je (A nőiség mint álrejtelem), Germaine Greer
The Female Eunuch-je (A női eunuch), Kate Millett Sexual Politics-je
(Szexuális politika) nyomán kerültek közforgalomba, sőt korábbi
regényeiben mintha meg is előzte volna az újfeminizmus egyik-
másik elméletíróját ezen a téren. Mégis, fontosabbnak látszik az, ami
ebben a tényben egyszeri és sajátosan irodalmi: a nő élete, sorsa és
helyzete Margaret Atwood számára elsősorban regényírói metafora,
a kanadaiság; elioti értelemben vett „tárgyi megfelelője” a kanadai
létélménynek és identitástudatnak (pontosabban: identitástudat-
hiánynak vagy -zavarnak).
Ez a jelképisége révén tartalmassá váló asszonysors Atwood
regényeiben mindig egy eszmei tekintetben is fontos pszichológiai
példázat hordozója, így volt már ez első regényében is: Az ehető
asszony hősnője életében is. Pontos, kisrealista regény, egy jól
meghatározható embercsoport és réteg világának ironikus-komikus
erkölcsrajza; a szereplők fiatal szakértelmiségiek, jellegzetesen
modern, a fogyasztói társadalom ügymenetét szolgáló, bürokratikus
és személytelen munkakörökben: a főszereplő egy
közvéleménykutató cégnél különböző reklámkampányok
hatékonyságát méri, barátnője és lakótársa egy villanyfogkefe-
cégnél a vevők által visszaküldött hibás példányokat ellenőrzi,
barátaik tévések, egyetemi emberek; a hősnő udvarlója, később
vőlegénye ügyvéd. Élete a közhelyes otthonosság világa:
munkájával mérsékelten elégedetlen, életét társadalmi és
korosztályának szokványértékei szabják meg, egyébként rendes,
igyekvő és rokonszenves teremtés. Azaz – a szó köznapi
értelmében – normális.
Életét viszont riasztó elemek kezdik megzavarni. Különös és
megmagyarázhatatlan viszolygás ébred benne először az állati
eredetű élelmiszerektől, később egyre több növényi élelemtől is.
Története innen kezdve a normalitás világába betörő dermesztő
„másság” példázata: a hősnő egyre képtelenebbé válik a világgal
való bármiféle anyagcserére, szó szerinti és átvitt értelemben
egyaránt; beteg lesz, a pszichózis foglya.
A betegség viszont paradox módon gyógyulás is.
 A hősnőben tudatosul, hogy pszichózisának oka van: azért nem
képes enni, mert eddig hagyta, hogy a világ „megegye”, azaz
mindenestül asszimilálja őt; konvencionális szerepeknek
engedelmeskedett, mások által rárótt identitásokba törődött bele
készséggel, és most ez ellen a helyzet ellen lázad. Végül – a regény
jelképes tetőpontjelenetében – abszurd varázslatba fog: asszony
formájú tortát készít, önmaga fétisét-antifétisét, amelyből képes enni,
maradékából pedig vőlegényét és szeretőjét kínálja meg.
Hasonszervi mágia: önmaga helyetteseként csinált egy ehető
asszonyt, ezt felfalatta a világgal, s evvel megváltotta önmaga
szabadságát. Azaz a jogot ahhoz, hogy önmaga lehessen.
Egyben – magasabb értelemben – normális lesz megint: Atwood
regényei a gyógyulás példázatai.
A rossz értelemben vett, mert öncsonkító, az én és a külvilág közé
a készen kapott magatartás- és érzésmódokból falat emelő
normalitás világából nála a pszichózis, az elmezavar, de legalábbis a
jól ismert világ katartikus rombadőlése vezet el, szükséges és
végeredményét tekintve jótékony hatású kitérőként, valamiféle
gyógyult, nyitott, sebezhetőbb, de mégis emberhez méltóbb
állapothoz: hősnői megtanulják, hogy többé ne törődjenek bele
áldozat-voltukba, ne érjék be azzal, hogy a külvilág, a körülmények
puszta függvényei legyenek.
Atwood első három regénye – Az ehető asszony; mellett a
Fellélegzés, majd az 1976-os Lady Oracle (Lady Orákulum) – erre a
példázatra ad három variációt különböző hangsúlyokkal, de
pszichológiai elemüket tekintve közös módon. Két újabb keletű
regényében, az Élet az ember előtt-ben és a Bodily Harm-ban (Testi
sértés, 1982) is újra találkozhatunk evvel a képlettel, amely, úgy
tűnik, Margaret Atwood alapvető regényírói közlendője; itt is a
normalitásból, azaz a köznapi céltalanságérzésből és depresszióból,
egyben a világgal való közlésképtelenségből való kitörés a téma, bár
ebben a két regényben ez már nem ölti a közvetlenül pszichiátriai
példázat formáját.
Helyette viszont megfigyelhető a regénybe foglalt életanyag
tágulása és a feldolgozás módjának árnyaltabbá válása. A Life
Before Man Atwood leghosszabb, egyben – mennyiségi értelemben
– legtartalmasabb regénye: három, egymással összefüggő életű
szereplő „párhuzamos életsorsát” rajzolja, életük másfél-kétéves
szakaszáról szól, mégpedig úgy, hogy ebből az időszakból kiválaszt
néhány „napot”, s ezeket az egyes szereplők tudatába helyezkedve
írja meg. Ez az időszak a három szereplő életében a lassú és
alattomos életválság korszaka: zátonyra futott házasság, szeretők
öngyilkossága, összeköltözések, fásult újrakezdés-kísérletei
jellemzik. A regény végén minden függőben marad; de mintha
minden el is rendeződnék valamiképp, a hosszú bizonytalanság után
a szereplők visszanyerik, illetve megtalálják egyensúlyukat. A Testi
sértés pedig választott helyszínét tekintve hoz újat: voltaképpen
annak az Észak-Amerikában íródó „Latin-Amerika-regénynek”
Margaret Atwood-i változata, amelyre az utóbbi években Joan Didion
Imádságoskönyv-ében vagy Robert Stone A Flag for Sunrise-ában
(Zászló napfelkeltéért) láthattunk érdekes példákat. Hősnője
kikapcsolódni megy egy Grenadaszerű középamerikai
törpeországba, mely nemrég nyerte el függetlenségét; itt viszont
politikai felfordulás és véres erőszak várja, amelynek akaratlanul is
részesévé, pontosabban áldozatává válik. Gyógyulása éppen ekkor,
a pusztulás peremén következik be: kegyetlen élményei kibillentik
fásult és öncsonkító lelkiállapotából, takaréklángon pislákoló
életéből, és képessé teszik a törődésre, a világgal való tartalmas
közösségvállalásra.
Két utolsó regénye is bizonyítja: témájában és mondanivalójában
következetes, ezen belül sokszínű és biztatóan gazdagodó
regényírói pálya Margaret Atwoodé. Szerzőjük hírét mégis
elsősorban a Fellélegzés vitte el a világnak; második regénye, a
szuverén hang megtalálásának szerencsés pillanata.
Az 1972-ben megjelent regény elbeszélői kerete modern, bár mára
már közkinccsé vált fogás: belső monológ, egyes szám első
személyes formában, úgynevezett „konfesszionális”, vallomásos
előadásmódban. Egy fiatal, húsz-egynéhány éves lány tudatának
vagyunk vendégei, s így tanúi mindannak, amit ezt tudat érzékel,
illetve ami evvel a tudattal történik. Kezdetben meglehetősen ártatlan
és átlagos dolgok ezek: a hősnő – aki egyébként mindvégig
megnevezetlen marad – hazamegy gyermekkora színterére, szülei
házába, amely valahol a kanadai őstermészet peremén áll. Köznapi,
bár aggasztó oka van erre: értesítették, hogy botanikus apja eltűnt,
hetek ót nem látták; ezért szeretőjével, Joe-val és egy házaspárral,
Daviddel és Annával mintegy kirándulásra indul gyermekkorába;
társai is így fogják fel ezt, David és Joe pedig filmforgatásra
használják fel az alkalmat, miközben ő majd utánanéz, mi is történt
apjával.
De hamarosan észleljük, hogy a hősnő tudatával valami nincs
rendben: lelkiállapota a fásult hidegség, szenvtelen
reakcióképtelenség a külvilágból érkező ingerekre; később egyre
több zavaró paranoid kép jelenik meg tudatában, a hősnő egyre
inkább kényszerképzetekben érzékeli a külvilágot, környezetét,
önmaga és barátai helyzetét és viselkedését; végül teljesen erőt
vesz rajta a pszichózis, megszökik barátaitól, s néhány napot
meztelenül, bogyókon élve, odvakban alva tölt az erdőben.
Kényszerképzetei tartalma, paranoiája üzenete az, amit a
regényszöveg utalásai nyomán „amerikanizmusnak” nevezhetünk.
Közelebbről: a hősnő sejtelme, hogy az őt körülvevő világ valamiféle
szenvtelen romboló gépezetté vált, az emberek maguk is gépek,
gólemek és homunculusok, akik az emberi és természeti élet fölötti
abszolút és éppen ezért pusztító, az életet halálba dermesztő
uralomra törnek. „Amerikanizmus” ez részben közvetlen értelemben
is, a természet és az emberek feletti technológiai uralom és a
fejlődés” nevében romboló beavatkozás formájában; a regény
színhelye ilyesféle beavatkozás színtere, erdőirtás és árasztás
változtatta meg a táj képét a hősnő gyermekkora óta; s itt vannak az
„amerikanizmus” jegyében szórakozók, vadonatúj és hatékony
technikával motorcsónakozók, halászók, a vidéket felvásárolni
kívánók is.
Testet öltött „amerikanizmus” az egyik szereplő, David is részben
azért, mert környezetével való kapcsolatát csupán az uralom, a
teljes dominancia jegyében képes elképzelni, részben pedig azért,
mert üres, belső maggal nem rendelkező gépember, akinek
„személyisége” a hatvanas évek amerikai diákradikalizmusának a
gesztusaiból, viselkedéssémáiból és nyelvezetéből áll össze, merő
levetett, kéz alatt beszerzett amerikanizmusból. Portréjában még a
látszatra radikális, valójában képtelenül paranoid anti-amerikanizmus
is helyet kap, például akkor, amikor arról fantáziál, miképp fogja az
USA lerohanni Kanadát, hogy az ország vízkészletére rátegye a
kezét.
De az amerikanizált világ balsejtelme finomabb és áttételesebb
módon is megjelenik a hősnő belső monológjában. Érzéketlen
uralom és szenvtelen birtoklás: a világhoz való ilyetén viszonynak a
regény szövegében a látás érzéke, illetve a látás érzékéhez
kapcsolható elemek együttese válik gazdag jelképévé.
Legfontosabb egyben legszenvtelenebb érzékünk: látásban
érzékeljük a legtöbbet a világból, s a látásban érezzük a legkevésbé
a világot. Különösen áll e technikai látáspótlékainkra, a
fényképezőgépre és filmkamerára; mindkettő fontos és jelképes
szerepet kap a regényben. A házban régi fényképek kerülnek elő,
rajtuk nagymamák, akik úgy bámulnak bele a fényképezőgépbe,
mint a kivégzőosztag puskacsöveibe, s közben mintha attól
félnének, akár az indiánok, hogy a fényképezőgép látványukkal
együtt lelküket is ellopja; David filmet forgat, mindaz, ami lát, a
filmkamera révén válik számára értelmezhetővé, birtokolhatóvá és
kezelhetővé, azaz halottá; a hősnő alámerülése a pszichózisba is a
technikai látás, szenvtelensége elleni lázadó gesztussal veszi
kezdetét: exponálja, tönkreteszi a felvett filmanyagot; de hogy apját
nem találták eddig – az érkező hír szerint vízbe fúlt –, annak is a
nyakában lógó fényképezőgép volt az oka, mely lehúzta, nem
engedte, hogy holtteste felszínre érhessen.
Láthatóság, élőhalott állapot és érzéketlenség képzetei további
képrendszerekké ötvöződnek a hősnő tudatában: a szöveget gazdag
motívumhálóként fogják össze az érzéketlen érzékelés metaforái, a
látni engedő, de az érzést lehetetlenné tevő szigetelés képei.
Konzervek és befőttesüvegek a tárgyi szinten; a víz alá merült,
látható, de halott és érzéketlenné vált táj; a hősnő értelmező
hasonlatai, jégbe fagyott mamutról, befőttesüvegben tartott békáról,
üvegkalitkákról, víz alatt lebegő emberekről, a koporsóról mint
konzervdobozról, benne az eltett és nem romló, mert környezetével
kölcsönhatni képtelen halottal – mindez egy lelkiállapot
jelzésrendszere, az én és a világ között átjárót találni képtelen
érzésé, a világ számára látható és a világ által birtokba vett, de
viszonzás- és érzésképtelen én kiszolgáltatottságáé.
Jelzések rendszere, de tünetcsoport is: a hősnőt pszichózisa
képesíti rá, hogy a világot a rátámadó, őt élőhalottá dermesztő és
tárggyá lefokozó „amerikanizmus” jegyében lássa; de projekció is, a
világra vetített kényszerképzet, mely egyben az önkínzás-önsajnálat
biztonságát jelenti számára, önmaga áldozattudatának
mazochisztikus önigazolását; kegyetlen és kellemetlen állapot, ám
mégis gondosan megőrzendő és ápolandó ürügy önmaga
eltagadására.
Értéke tehát viszonylagos, és ezt Atwood is jelzi finoman ironikus,
sőt komikus eszközökkel, például ott, amikor kiderül: a tavon halászó
kanadaiakat ők amerikaiaknak nézték, akik viszont őket gondolták
amerikaiaknak. S viszonylagosnak minősül utólag, a hősnő
gyógyulása nyomán is: az erdőben, magányosan és meztelenül
töltött néhány nap delíriumában, amelynek során a főszereplő szinte
animisztikusan eggyé válik a természettel, és lefoszlik óla mindaz,
ami kívülről rákényszerített, belsőleg pedig gyáván elfogadott forma
és szerep volt, végül szembe tud nézni állapota okával. Avval
tudniillik, hogy korábban hagyta magát rábeszélni egy abortuszra, és
evvel önkéntes áldozatává, készséges cinkosává vált az életpusztító
„amerikanizmus” világának. E felismerés segítségével most viszont
képes, hogy szakítson a maga áldozatszerepével, kitörjön fullasztó
elszigeteltségéből, felszínre érjen, és levegőhöz jusson; visszatérjen
az érzéshez és az élethez. Ahhoz az élethez, amelyből nem tűnt el
ugyan az amerikanizmus, de amelyben a pusztítás és a halál
dermesztő erőivel már jobb esélyekkel képes, egyáltalán képes
felvenni a harcot.
Ez az óvatos bizakodás Margaret Atwood és a modern kanadai
regény üzenete a Fellélegzés-ben; a szenvedés árán kiküzdött
gyógyulás, a lehetséges remény híradása.
Takács Ferenc
 TARTALOM

ELSŐ RÉSZ
ELSŐ FEJEZET
MÁSODIK FEJEZET
HARMADIK FEJEZET
NEGYEDIK FEJEZET
ÖTÖDIK FEJEZET
HATODIK FEJEZET
HETEDIK FEJEZET
NYOLCADIK FEJEZET
MÁSODIK RÉSZ
KILENCEDIK FEJEZET
TIZEDIK FEJEZET
TIZENEGYEDIK FEJEZET
TIZENKETTEDIK FEJEZET
TIZENHARMADIK FEJEZET
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
TIZENHATODIK FEJEZET
TIZENHETEDIK FEJEZET
TIZENNYOLCADIK FEJEZET
TIZENKILENCEDIK FEJEZET
HARMADIK RÉSZ
HUSZADIK FEJEZET
HUSZONEGYEDIK FEJEZET
HUSZONKETTEDIK FEJEZET
HUSZONHARMADIK FEJEZET
HUSZONNEGYEDIK FEJEZET
HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
HUSZONHATODIK FEJEZET
HUSZONHETEDIK FEJEZET
UTÓSZÓ
Megjegyzések
[←1]
Pompás, nagyszerű, (francia)
[←2]
Szép időnk van. (francia)
[←3]
Padlóra köpni tilos, (francia)
[←4]
Vagdalthús van? (francia)
[←5]
Helyesen Deux livres: két font. (francia)
[←6]
Plakátok (francia)