Copyright © O. W. Toad Ltd.

, 2015

Fordította
Csonka Ágnes

Hungarian translation © Csonka Ágnes, 2021

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

The Heart Goes Last, Bloomsbury, 2015

Borítókép © © João Figueiredo

Waiting for a name – original artwork acrylic on aluminium
www.joaofigueiredo.com

A könyv fordítását a Canada Council for the Arts támogatta.

We acknowledge the support of the Canada Council for the Arts for this
translation.

Kiadja a Jelenkor Kiadó

Megjelent Budapesten 2021-ben
Felelős kiadó Sárközy Bence
Szerkesztette Nádor Zsófia
Olvasószerkesztő Török Tünde
Borítóterv Féder Márta
Műszaki szerkesztő Széplaki Gyöngyi
Nyomdai előkészítés Kaposvári Franciska
Elektronikus verzió eKönyv Magyarország Kft.
www.ekonyv.hu

ISBN 978-963-518-069-1
 Tartalom
Címoldal
Copyright
Tartalom
I. Merre?
Szűkösen
Merre?
II. Ajánlat
Sör
Kutyaszorítóban
Ajánlat
III. Váltás
Bejárat
Kimenő
Ikerváros
Egy értelmes élet
Éhezem rád
Váltás
Takarítás
IV. Legvégül a szív
Hajvágás
Műszak
Legvégül a szív
Robogó
Balek
V. Rajtaütés
Városgyűlés
Rajtaütés
Elbeszélgető
Fojtónyakörv
Emberi erőforrás
Háziszolga
VI. Valentin-nap
Kétségek közt
Turbán
Csoszogás
Fenyegetés
Valentin-nap
Homokzsák
VII. Fehér plafon
Fehér plafon
Csuklya
Cseresznyés pite
Fejjáték
Döntés
VIII. Törölj el
Konténerben
Tea
Kávé
Résnyire
Törölj el
IX. Posszibilibot
Ebéd
Tojástartó
Bejárás
Fekete kosztüm
Tipegj át a tulipánokon
X. Gyászterápia
Tapogatás
Minőség-ellenőrzés
Áldozat
Tökéletes
Gyászterápia
Jelmezben
XI. Rubint Cipellő
Flört
Leszállítva
Fétis
Üzemzavar
Kicsomagolva
Rubint Cipellő
XII. Eszkort
Elvisorium
Minek szenvedni?
Eszkort
Beszerzés
XIII. Zöld ember
Zöld ember
Bérgongos
Levegőben
XIV. Emberrablás
 Emberrablás
Botrány
Karikacsapás
Virágminta
XV. Révben
Révben
Ajándék
Köszönetnyilvánítás
A szerző művei a Jelenkor Kiadónál
 Marian Engel (1933–1985)
Angela Carter (1940–1992)
és Judy Merril (1923–1997) emlékének.

És Graeme-nek, mint mindig.

…nagy művészettel készített szobrot eközben

hó elefántcsontból… Élő szép szűznek vélhetnéd könnyen
e szobrot;
tán a szemérem tiltja csupán mozdulnia, vélnéd;
művészet fedi el, hogy csak művészet…
Pygmalion Csókokat ad, s hiszi: kap; szól hozzá, tartja
ölében…
OVIDIUS: Pygmalion és Galatea
10. könyv, Metamorfózisok
(Devecseri Gábor fordítása)

„De amikor konkrét akcióra kerül sor, az ilyesmi egyszerűen nem

stimmel. Gumis anyagból készült, és egyáltalán nem emlékeztet egy
emberi testrészre. Ezt azzal próbálják kompenzálni, hogy a
használati utasítás szerint előbb meleg vízbe kell áztatni, és rohadt
sok síkosítót kell használni…”
ADAM FRUCCI: Bútorral szexeltem
Gizmodo, 2009. 10. 17.

Az őrült, a szerelmes, a poéta

Mind csupa képzelet: az egyike
Több ördögöt lát, mint pokolba férne.
WILLIAM SHAKESPEARE: Szentivánéji álom (Arany János fordítása)
 I.
Merre?
 Szűkösen
Szűkösen alszunk a kocsiban. Mivel ez egy harmadkézből való Honda,
már eleve nem egy palota. Egy furgonban több hely lenne, de azt már
akkor sem engedhették meg maguknak, amikor még azt hitték, van
pénzük. Stan szerint mázli, hogy egyáltalán van kocsijuk, ami igaz is, bár
attól, hogy mázlisták, még nem lesz nagyobb a kocsi.
Charmaine szerint Stannek kéne a hátsó ülésen aludnia, mivel neki
nagyobb hely kell – így lenne fair, ő a nagyobb –, de neki muszáj elöl
maradni, hogy vészhelyzetben gyorsan elhajthassanak. Stan nem bízik
benne, hogy Charmaine képes lenne cselekedni egy ilyen helyzetben:
szerinte a sikítozással lenne elfoglalva a gyors indulás helyett. Így
Charmaine-é a tágasabb hátsó ülés, bár kénytelen csiga módjára
összetekeredni, mert nem igazán tud kinyújtózni.
Az ablakokat általában felhúzva tartják, a szúnyogok, az utcai bandák
és a magányos vandálok miatt. A magányosoknál általában nincs pisztoly
vagy kés – ha mégis, akkor tripla olyan gyorsan kell elhúzni –, viszont
nagyobb valószínűséggel komplett őrültek, márpedig egy fémdarabbal,
kővel vagy akár magas sarkú cipővel felfegyverzett őrült is sok kárt tud
okozni. Démonnak, zombinak vagy vámpírprostinak képzelik az embert,
és nincs olyan racionális érv, ami megnyugtatná vagy meggyőzné őket az
ellenkezőjéről. Egy őrült esetében a legjobb, amit az ember tehet, igazából
az egyetlen, ha faképnél hagyjuk, mondogatta mindig Win nagyi.
Az épp csak résnyire nyitva hagyott ablakok mögött a levegő hamar
áporodottá válik, telítődik a saját szagukkal. Nem sok hely van, ahol
gyorsan lezuhanyozhatnak vagy ruhát moshatnak, és Stan ettől
ingerlékeny. Charmaine is ingerlékeny, de ő minden tőle telhetőt megtesz,
hogy ezt elnyomja magában, és a dolgok jó oldalát nézze, hisz ugyan mi
értelme a panaszkodásnak?
Mi értelme bárminek?, morfondírozik sokszor. De mi értelme
egyáltalán azon gondolkodni, hogy mi értelme van valaminek? Így inkább
azt mondja:
– Szívem, fő a vidámság!
– A vidámság? – kérdez vissza ilyenkor Stan. – Egy jó okot mondj,
hogy vidám legyek, bazmeg! – Vagy esetleg ezt: – Szívem, fő, hogy
befogd! – Charmaine könnyed, optimista hangját utánozva, ami undokság
tőle. Undok tud lenni, ha felbosszantják, de alapvetően jó ember. A
legtöbb ember alapvetően jó, ha alkalma nyílik kimutatni a jóságát:
Charmaine eltökélten hisz ebben továbbra is. A zuhany segít felszínre
hozni az emberben a jóságot, mert ahogy Win nagyi mondogatta mindig, a
tisztaság fél egészség, az egészség pedig egész-ség.
 Ez is a mondásai közé tartozott, ahogy az is, hogy anyád nem lett
öngyilkos, az csak pletyka volt. Apád minden tőle telhetőt megtett, de sokat
kellett nyelnie, és besokallt. Próbáld meg elfelejteni a többit, mert ha egy
férfi túl sokat ivott, akkor nem felelős a tetteiért. Aztán mindig hozzátette:
Gyere, pattogassunk kukoricát!
Ilyenkor elkészítették a pattogatott kukoricát, és Win nagyi mindig
hozzátette: ne nézz ki az ablakon, cukorfalat, nem kell látnod, mit
művelnek odakint. Semmi jót. Azért ordibálnak, mert így tartja kedvük.
Önkifejezés. Gyere, ülj ide mellém! Minden a lehető legjobban alakult,
mert nézd, most itt vagy, és boldogok vagyunk, biztonságban vagyunk.
De nem tartott sokáig. A boldogság, A biztonság. A most.

Merre?
Stan forgolódik az első ülésen, próbál kényelmesen elhelyezkedni.
Esélye nincs rá, bassza meg. Na de akkor mit tehet? Hová fordulhatnának?
Nincs biztonságos hely, nincsenek instrukciók. Olyan, mintha valami vad
és szeszélyes szél sodorná őket céltalanul, körbe-körbe. Nincs kiút.
Olyan magányos, és néha Charmaine mellett még magányosabbnak
érzi magát. Csalódást okozott a feleségének.
Van egy öccse, ez igaz, de hozzá csak végszükség esetén fordulna.
Conorral külön utakon járnak, ez erre az udvarias megfogalmazás. Az
udvariatlan megfogalmazás pedig a részeg éjféli verekedés volna, ahol
szabadon röpköd a sok faszfej, görény és agyatlan, és Conor tényleg ezt az
utat választotta a legutóbbi találkozásukkor. A pontosság kedvéért, Stan is
ezt az utat választotta, csak neki sosem volt olyan mocskos szája, mint
Connak.
Stan véleménye – akkori véleménye – szerint Conor nem sokban
különbözik egy bűnözőtől. Conor véleménye szerint viszont Stant átverte a
rendszer, seggnyaló, gyáva. Töketlen.
Vajon hol lehet most a simlis Conor, mit művel éppen? Ő legalább nem
veszítette el az állását a nagy pénzügyi krach, az egész üzleti életet romba
döntő összeomlás idején, ami az országnak ebből a feléből rozsdaövezetet
csinált: ha valakinek nincs munkája, elveszíteni se tudja. Stannel
ellentétben Cont nem zavarták el, nem dobták ki, nem ítélték életfogytig
tartó zaklatott, csipás szemű, büdös hónaljú vándorlásra. Con világéletében
abból élt, amit másoktól kunyerált vagy nyúlt le, gyerekkora óta. Stan nem
felejtette el a svájci bicskáját, amire annyit gyűjtött; a Transformers-
figurát; a Nerf-pisztolyt a habszivacs töltényekkel: mindnek mágikus
módon lába kelt, az öccse pedig egyre csak rázta a fejét: dehogy, kicsoda,
mi, hogy én?
 Stan éjjelente ébredéskor egy pillanatra azt hiszi, otthon fekszik, az
ágyában, vagy legalábbis valamiféle ágyban. Charmaine után nyúl, de ő
nincs ott mellette, és a büdös kocsiban találja magát, pisilnie kell, de fél
kinyitni az ajtót a közeledő óbégatás és a kavicson csikorgó vagy aszfalton
dübörgő léptek és talán a tetőn dörömbölő ököl vagy egy sebhelyes,
fogatlanul vigyorgó arc miatt az ablak előtt: Nézzétek, mi van itt! Faszra
velük! Nyissuk csak ki! Add a feszítővasat!
Aztán Charmaine rémült, halk suttogása:
– Stan! Stan! Indulnunk kell! Most azonnal! – Mintha ő erre magától
nem jött volna rá. Mindig a gyújtásban hagyja a slusszkulcsot. Felbőg a
motor, csikorog a gumi, rángatás, kiabálás, kalapáló szívverés, és aztán mi
jön? Ugyanez egy másik parkolóban, egy másik mellékutcában, valahol
másutt. Jól jönne egy gépfegyver: kisebbet nem lenne érdemes bevetni. De
jelenleg a menekülés az egyetlen fegyvere.
Úgy érzi, üldözi a balszerencse, mintha a balszerencse egy elvadult
kóbor kutya volna, ami folyton ott ólálkodik a háta mögött, szagot fogott,
lesben áll a sarkon túl. A bokrok alól leselkedik, és meredten nézi őt
gonosz, sárga szemével. Lehet, hogy egy boszorkányra van szüksége,
valami komoly vudu varázslatra. Meg pár száz dollárra, hogy egy
motelben tölthessék az éjszakát, és Charmaine ott feküdjön mellette, ne a
hátsó ülésen, elérhetetlenül. Ez lenne a minimum: de ennél többet kívánni
túlzás lenne.
Charmaine együttérzése csak ront a helyzeten. Annyira igyekszik.
– Dehogy vallottál kudarcot! – mondogatja. – Csak mert elveszítettük a
házat, a kocsiban alszunk, téged meg… – Nem akarja kimondani azt, hogy
kirúgtak. – És te nem adtad fel, te legalább munkát keresel. Az ilyen
dolgok, mint a ház elvesztése meg a… sok emberrel megtörténtek.
Rengeteggel.
– De nem mindenkivel – jegyzi meg ilyenkor Stan. – Kurvára nem
mindenkivel.
A gazdagokkal nem.
Pedig olyan jól indult. Akkoriban mindkettejüknek volt állása.
Charmaine a Rubint Cipellő Nyugdíjasotthonok és Klinikák-láncnál
dolgozott, a szórakoztatási és rendezvényszervezési részlegen – a
feljebbvalói szerint különleges érzéke volt az idősekhez –, és elindult
felfelé a ranglétrán. Stannek is jól ment: junior minőségellenőr volt a
Dimple Roboticsnál, az empátiamodult és az automatizált
vásárlóelégedettség-modelleket tesztelte. Az emberek nemcsak annyit
várnak el, hogy szatyorba tegyék a vásárolt árucikkeiket, magyarázta Stan
sokszor Charmaine-nek: a teljes vásárlási élményt várják el, és ennek része
a mosoly is. A mosoly nehéz ügy – könnyen grimasz vagy gúnyos vigyor
lesz belőle, de ha megfelelő a mosoly, a vevők felárat is hajlandók fizetni
érte. Elképesztő belegondolni most, hogy mi mindenért voltak hajlandók
egykor felárat fizetni az emberek.
Az esküvőjük szűk körben zajlott – csak barátok előtt, mivel egyik
oldalon sem maradt sok rokon, a szüleik meghaltak, vagy így, vagy úgy.
Charmaine kijelentette, hogy ő egyébként sem hívta volna meg a saját
szüleit, bár ezt bővebben nem fejtette ki, mert nem szeretett beszélni róluk,
de azt kívánta, bárcsak Win nagyi ott lehetett volna. Ki tudja, Conor akkor
épp merre járt? Stan nem kereste, mert ha az öccse felbukkan, valószínűleg
megpróbálta volna letapizni Charmaine-t, vagy valami hasonló
figyelemfelkeltő mutatvánnyal rukkolt volna elő.
Georgiába, a tengerpartra mentek nászútra. Az jó volt. Ott
mosolyognak napbarnítottan kettesben a fotókon, a napfény páraként lengi
körül őket, és emelik poharukat – ami valami lime-ízű likőrből készült
trópusi koktéllal volt tele – az új életükre. Charmaine retró virágmintás
ujjatlan felsőben, hosszú szárongban, a füle mögé tűzött
hibiszkuszvirággal, szőke haja csillog, lebben a szellőben; Stan
pingvinmintás zöld ingben, amit Charmaine választott neki, és
panamakalapban – illetve nem igazi panamakalapban, de olyasmiben.
Olyan fiatalnak, érintetlennek látszanak. Olyan lelkesnek a jövő iránt.
Stan az egyik fotót elküldte Conornak, hogy megmutassa neki, végre
van egy csaja, akit Con nem tud becserkészni; valamint jól példázza a
sikert, ami Conra is várna, ha megállapodna, kijózanodna, nem csuknák le
folyton apróságokért, abbahagyná a zavarosban halászást. Nem arról volt
szó, hogy Con ostoba: túlságosan is okos. Folyton a kiskapukat kereste.
Con ezt üzente vissza: Jó a segge meg a csöcse, bátyó. Főzni is tud?
De a pingvinek bénák. Jellemző: Connak muszáj gúnyolódnia, leszólnia
mindent. Ez még azelőtt történt, hogy elvágott minden köteléket, nem
válaszolt Stan e-mailjeire, nem írta meg a lakcímét.
Északra visszatérve letették a foglalót egy házra, két hálószobás első
ingatlan, ráfér egy kis felújítás, de lesz hely a gyarapodó családnak,
kacsintott az ingatlanügynök. Úgy tűnt, megengedhetik maguknak, de
visszatekintve hiba volt megvenni – jött a felújítás, a javítások, és ez plusz
adósságot jelentett a jelzáloghitelen felül. Azzal nyugtatták magukat, hogy
majd kigazdálkodják: nem költekeznek, keményen dolgoznak. Ez a
legrosszabb az egészben: a kemény munka. Stan szarrá gürcölte magát.
Kár volt, tekintve, hogy kibasztak vele. Belebandzsít, ha arra gondol,
mennyit melózott.
Aztán minden szarrá ment. Egyik napról a másikra, ez volt az érzésük.
Nem csak a magánéletében: az egész kártyavár, az egész rendszer
darabokra hullott, a sok trilliónyi dollár úgy illant el a főkönyvekből, mint
a pára az ablaküvegről. A tévében kétbites szakértők hordái tettek úgy,
mintha meg tudnák magyarázni, miért történt – demográfiai okok,
bizalomvesztés, gigantikus piramisjátékok –, de a sok találgatás mind
baromság volt. Valaki hazudott, valaki csalt, valaki shortolta a piacot,
valaki inflálta a valutát. Túl kevés volt a az álláslehetőség, túl sok az
ember. Legalábbis az olyan átlagemberek számára, mint Stan és
Charmaine. A válság az északkeleti régiót sújtotta leginkább, ahol ők
éltek.
A Rubint Cipellő Nyugdíjasotthon helyi részlege, ahol Charmaine
dolgozott, bajba került: elit hely volt, így sok család már nem engedhette
meg magának, hogy ott parkoltassa az idős rokonokat. Szobák ürültek
meg, költségeket faragtak le. Charmaine kérvényezte az áthelyezését – a
lánc a nyugati parton még prosperált –, de nem kapta meg az állást, és
elbocsátották. Ezután a Dimple Robotics összecsomagolt, és nyugatra
költözött, Stan pedig mentőöv nélkül maradt.
Ültek az újonnan vásárolt házukban az újonnan vásárolt kanapén, a
virágos díszpárnák között, amelyeket Charmaine olyan gondosan
válogatott össze, összeölelkeztek, azt mondták, szeretik egymást,
Charmaine sírt, Stan meglapogatta a hátát, és tehetetlennek érezte magát.
Charmaine ideiglenes állást vállalt pincérnőként – amikor a hely
csődbe ment, szerzett újat. Azután megint egy újat, egy bárban. Nem
elegáns helyeken – azok egyre fogyatkoztak, mert akinek volt pénze
puccos ételre, az nyugatabbra tömte magába, vagy egzotikus országokban,
ahol a minimálbér fogalma sosem létezett.
Stannek nem volt ilyen szerencséje az alkalmi munkákkal: túlképzett,
ezt mondták neki a munkaügyi központban. Azt felelte erre, hogy ő nem
válogatós – felmossa a padlót, lenyírja a füvet –, de erre csak gúnyosan
mosolyogtak (milyen padlót, milyen füvet?), és azt ígérték, nyilvántartásba
veszik. De aztán maga a munkaügyi központ is bezárt, hisz minek
fenntartani, ha nincs munka?
Görcsösen kapaszkodtak a kis házukba, gyorskaján éltek, a bútorok
eladogatásából szerzett pénzből, spóroltak az árammal, ültek a sötétben, és
reménykedtek, hogy jóra fordulnak a dolgok. Végül árulni kezdték a házat,
de addigra már nem voltak vásárlók – a szomszédos házak már kiürültek, a
fosztogatók mindent elvittek, ami mozdítható és pénzzé tehető volt. Egy
nap nem maradt pénz a jelzálogra, a hitelkártyáikat letiltották. Leléptek,
mielőtt kidobták volna őket, elhajtottak, mielőtt a hitelezők rátették volna a
kezüket a kocsira.
Szerencsére Charmaine korábban félretett egy kis pénzt. Ez, a sovány
kis fizetése a bárban, plusz a borravaló – ebből futotta benzinre, egy
postafiókra, hogy színlelhessék, van lakcímük, ha Stannek esetleg állást
ajánlanak, és időnként egy mosodai kiruccanásra, ha már nem tudták
elviselni a mocskos ruháikat.
Stan kétszer adott vért pénzért, bár nem sokat kapott.
– Nem fogja elhinni – jegyezte meg a nő, miközben egy papírpohárban
műgyümölcslét nyújtott oda neki a második véradás után –, de volt olyan,
aki megkérdezte, nem fizetnénk-e a csecsemőjük véréért, el tudja ezt
képzelni?
– Ne már – feleli erre Stan. – De hát miért? A csecsemőknek nincs is
sok vérük.
De annál értékesebb, hangzott a válasz. A nő azt mesélte, egy híradás
szerint a teljes vércsere, az öreg vér lecserélése fiatalra késlelteti a
demenciát és húsz-harminc évvel visszaforgatja a test biológiai óráját.
– Eddig csak egereken próbálták ki – tette hozzá a nő. – Az egerek
nem emberek! De van, aki mindennel bepróbálkozik. Legalább tucatnyi
csecsemővér-felajánlást utasítottunk már el. Azt feleljük nekik, hogy nem
fogadhatjuk el.
Pedig valaki elfogadja, gondolta magában Stan. Az egyszer biztos. Ha
pénz van benne.
Bárcsak sikerülne olyan helyet találniuk, ahol jobbak a kilátások.
Oregonban állítólag fellendülés van – ritka földfémet fedeztek fel ott, Kína
sokat vásárol belőle –, de hogy juthatnának el oda? Ott már nem
csordogálna Charmaine pénze, nem lenne benzin. Megszabadulhatnának a
kocsitól, megpróbálhatnának stoppolni, de Charmaine retteg a gondolattól.
A kocsi az egyetlen, ami a csoportos nemi erőszak útjában áll, és nem csak
őt erőszakolnák meg, teszi hozzá ilyenkor, tekintve, mi minden kószál
odakint az éjszakában letolt nadrággal. Ebben igaza van.
Mit tegyen Stan, hogy kikerüljenek ebből a gödörből? Bármit, amit
kell. Korábban sok seggnyaló állás létezett a céges világban, de azok a
seggek immár elérhetetlenek. A bankszektor kivonult a régióból, a gyárak
is, a digitális zsenilerakatok elvándoroltak dúsabb legelőkre, más,
prosperálóbb régiókba és országokba. A szolgáltatóipart korábban a
megváltás ígéreteként emlegették, de ott kevés állást kínálnak, legalábbis
errefelé. Stan egyik nagybátyja, aki azóta meghalt, séf volt, akkoriban,
amikor egy séf még szép pénzt keresett, mert a felső tízezer még a
szárazföldön lakott, és voltak elegáns elit éttermek. De manapság az ilyen
kuncsaftok már adómentes platformokon lebegnek a partok mentén, épp
kívül az offshore határon. Aki ilyen gazdag, az viszi magával a saját séfjét.
Újabb éjfél, újabb parkoló. Ez ma éjjel már a harmadik – az előző
kettőből menekülniük kellett. Most már olyan feszültek, hogy képtelenek
elaludni.
 – Talán tehetnénk egy próbát a nyerőgépekkel – jegyzi meg
Charmaine. Egyszer már megtették, akkor tíz dolláros plusszal végezték.
Nem sok, de legalább nem veszítették el minden pénzüket.
– Kizárt – feleli Stan. – Nem kockáztathatunk, kell a pénz a benzinre.
– Kapj be egy rágót, szívem – válaszolja Charmaine. – Lazíts egy
kicsit. Aludj! Túlságosan pörög az agyad.
– Miféle agy, baszki? – kérdez vissza Stan. Sértett csend támad: nem
Charmaine-en kellene levezetnie a feszültséget. Pöcsfej, szidja magát.
Erről nem Charmaine tehet.
Holnap lenyeli a büszkeségét. Felkutatja Conort, beszáll mellé az épp
aktuális szélhámosságba, csatlakozik az alvilághoz. Van egy ötlete, hol
keresse. Az is lehet, hogy csak kölcsönkér Contól, feltéve, hogy van pénze.
Régen ez fordítva volt – fiatalabb korukban az öccse kért tőle folyton
kölcsön, még mielőtt rájött, hogyan lehet megfejni a rendszert –, de most
nem szabad emlékeztetnie Conort a korábbi felállásra.
Vagy talán mégis. Con tartozik neki. Mondhatna valami olyasmit neki,
hogy ideje visszafizetni a tartozást, vagy ilyesmi. Nem mintha bármivel
rákényszeríthetné. De Conor akkor is az öccse. Ő pedig Con bátyja. Ez
csak számít valamit.
 II.
Ajánlat
 Sör
Nem telt jól az éjszaka. Pedig Charmaine megpróbálkozott a vigasztaló
hanggal.
– Koncentráljunk arra, amink van! – szólalt meg a kocsi párás, büdös
sötétségében. – Itt vagyunk egymásnak. – Már emelte a karját, hogy a
hátsó ülésről előrenyúlva megnyugtatóan megérintse Stant, de aztán
meggondolta magát. Stan még félreértené, hátra akarna mászni mellé a
hátsó ülésre, szeretkezni akarna, az pedig szörnyen kényelmetlen lenne,
összepréselődnének, Charmaine feje nekinyomódna a kocsi ajtajának, és
oldalt lecsúszna az ülésről, Stan úgy szorgoskodna rajta, mintha egy
munkadarab lenne, amivel gyorsan végeznie kell, az ő feje pedig nagyokat
koppanna. Nem túl inspiráló gondolat.
És Charmaine sosem képes koncentrálni, mert mi van akkor, ha valaki
odalopózik hozzájuk odakint? Stan majd csupasz seggel próbál
visszamászni az első ülésre, hogy beindítsa a kocsit, miközben egy
erőszakos banda az ablakokat igyekszik beverni, hogy hozzáférjenek
Charmaine-hez. Bár elsősorban nem ő a cél. Az igazán értékes dolgot
akarnák, a kocsit. Charmaine csak ráadás lenne, ha már végeztek Stannel.
Sok egykori kocsitulajdonost hajítottak már ki itt a sóderre ezen a
környéken – megkéselték őket, szétzúzták a koponyájukat, elvéreztek.
Ezekkel az ügyekkel már senki nem törődik, senki nem deríti fel az
elkövetőket, mert az időbe telne, és csak a gazdagok engedhetik meg
maguknak, hogy rendőrt hívjanak. Mennyi mindent nem értékeltünk addig,
amíg el nem veszítettük, mondaná Win nagyi, gondolja magában
Charmaine lemondóan.
Amikor már nagyon beteg volt, Win nagyi nem volt hajlandó kórházba
menni. Azt mondta, túl sokba kerülne, és így is volt. Így ott halt meg a
házban, Charmaine a haláláig gondozta. Add el a házat, cukorfalat,
jelentette ki Win nagyi, amikor még tiszta volt a tudata. Menj főiskolára,
hozd ki magadból, amit lehet. Képes vagy rá.
És Charmaine így is tett. Gerontológiát és játékterápiát tanult, mert
Win nagyi szerint így a dolog mindkét végét meg tudja majd fogni, van
benne empátia, és különleges tehetsége van mások segítéséhez. Charmaine
lediplomázott.
Nem mintha ez most bármit számítana.

Akármi történik, csakis magunkra számíthatunk, Stan ezt túl sokszor

ismétli el. Nem egy vigasztaló gondolat. Nem csoda, hogy ilyen gyorsan
végez, ha néha sikerül rámásznia Charmaine-re. Folyton résen kell lennie.
Így tegnap éjjel ahelyett, hogy megérintette volna Stant, azt suttogta
neki:
 – Aludj jól! Szeretlek.
Stan válaszolt valamit. Talán azt, hogy „én is szeretlek”, de inkább
horkantással vegyes motyogásnak hangzott. Szegény valószínűleg már
félálomban volt. Tényleg szereti Charmaine-t, azt mondta, örökké szeretni
fogja. Charmaine olyan hálás volt, amikor rátalált Stanre, illetve amikor
Stan rátalált. Amikor egymásra találtak. Ő is ilyen szeretne lenni,
állhatatos és megbízható, bár kétségei vannak afelől, valaha is sikerülhet-e
neki, mert nagyon könnyen megriad. De muszáj lesz bekeményítenie.
Vagányságot mutatni. Nem akar Stan terhére lenni.
Mindketten korán ébrednek – már nyár van, a fény betűz a kocsi
ablakán, túl világos van. Lehet, hogy függönyt kéne felrakni, gondolja
magában Charmaine. Akkor tovább alhatnának, és nem lennének ilyen
zsémbesek.
Tegnapi fánkot vesznek a legközelebbi plázában, duplacsokis mázzal,
és porkávét kotyvasztanak a kocsiban a szivargyújtóra csatlakoztatható
pohármelegítőjükkel, ami sokkal olcsóbb, mint a fánkozóban megvenni a
kávét.
– Tisztára, mint egy piknik! – jegyzi meg Charmaine lelkes hangon,
bár állott fánkot enni egy kocsiban, szemerkélő esőben nem igazán
emlékeztet piknikre.
Stan végignézi az álláskereső oldalakat a feltöltőkártyás telefonjukon,
de ettől lehangolódik – egyfolytában azt mondogatja, „semmi, bazmeg,
semmi, bazmeg” –, úgyhogy Charmaine bedobja, menjenek kocogni.
Régebben, amikor még megvolt a házuk, mindig ezt csinálták: korán kelés,
kocogás reggeli előtt, aztán zuhany. Az ember olyan energikusnak, olyan
tisztának érezte magát tőle. De Stan úgy néz rá, mint egy őrültre, és
Charmaine is belátja, hogy butaság volna őrizetlenül hagyni a kocsit,
benne az összes holmijukkal, ráadásul még kockázatos is lenne, hisz ki
tudja, mi rejtőzik a bokrok között? Egyébként is, hol kocognának? Az
utcákon, a bedeszkázott házak előtt? A parkok túl veszélyesek, tele vannak
drogosokkal, ezt mindenki tudja.
– Kocogni, baszki. – Stan csak ennyit felel. Morcos és zsémbes, és
ráférne egy hajvágás. Charmaine talán később majd be tudja csempészni a
bárba, ahol dolgozik, egy törölközővel meg egy borotvával, hogy a
férfivécében megmosakodhasson és megborotválkozhasson. Nem
luxuskörülmények, de legalább még folyik a víz a csapból. Rozsdavörös,
de még folyik.
A bár neve PixelPor. Tíz éve nyílt meg, amikor digitális
minikonjunktúra zajlott errefelé – egy rakás interaktív startup és
applikációfejlesztő indult el –, és az ott dolgozó kocka srácokat akarta
becsalogatni olyan játékokkal, mint a csocsó, a biliárd és az online
autóverseny. A falakon nagy lapostévék sorakoznak, egykor némafilmek
peregtek rajtuk, menő háttér gyanánt, bár az egyik azóta elromlott, a többin
pedig közönséges tévésorozatok mennek, mindegyik képernyőn más.
Vannak okos beszélgetéseknek szánt kis sarkok és beugrók – Agytröszt,
ennek a résznek ez volt a neve. A feliratok még most is kint vannak, bár
valaki egy vonással Ágyat csinált az Agyból, mert két félig-meddig
bentlakó prosti ott fogadja a kuncsaftokat. Miután a minikonjunktúrának
vége lett, valami nagyokos letörte a LED-felirat első felét, a Pixelt, így
most csak az áll ott: Por.
Ez a neve és ez a lényege, gondolja magában Charmaine:
levakarhatatlan koszréteg borít mindent. A levegőben a szomszédos
csirkesütöde avas olajszaga terjeng – a vendégek papírzacskóban hozzák át
az ételt, és körbeadják. A csirkeszárny kicsit gusztustalan, de Charmaine
sosem utasítja vissza, ha megkínálják vele.
Ez a hely sem maradhatna talpon, ha nem itt lenne a központja a helyi
dílereknek – Charmaine ezt gyanítja, illetve tudja. Itt találkoznak az
elosztóikkal és a vásárlóikkal – nem kell félniük a lebukástól, itt nem, már
nem. Van pár lézengő alak, plusz a két prosti, vidám lányok, nem többek
tizenkilencnél. Mindketten nagyon csinosak – az egyik szőke, a másiknak
hosszú, sötét haja van. Sandi és Veronica, flitteres pólót viselnek, és
forrónadrágot. Egyetemre jártak, mielőtt a környéken mindenki
elveszítette a pénzét, ezt mondják.
Nem sokáig fogják húzni, Charmaine-nek ez a véleménye. Vagy
megveri őket valaki, és lelépnek, vagy feladják, és drogozni kezdenek, ami
a lelépés másik módja. Vagy rájuk mozdul egy strici, vagy egy nap
egyszerűen csak belezuhannak egy lyukba a térben, és senki nem akar
többé említést tenni róluk, mivel halottak lesznek. Csoda, hogy eddig nem
következett be valamelyik. Charmaine legszívesebben elküldené őket, de
ugyan hová mehetnének, és egyébként sincs semmi köze hozzá.
Amikor a két lány épp nem az Ágytrösztben tevékenykedik, a pultnál
ücsörögnek, diétás üdítőt isznak, és Charmaine-nel fecsegnek. Sandi azt
mesélte, csak addig dolgoznak prostiként, amíg rendes állást nem kapnak,
Veronica pedig hozzátette: „szívok, mint a torkos borz”, és ezen
mindketten nevettek. Sandi személyi edző szeretne lenni, Veronica pedig
ápolónő. Úgy beszélnek ezekről a dolgokról, mintha egy nap valóban
megvalósulnának. Charmaine nem tesz ellenvetést, mert Win nagyi mindig
azt mondogatta, csodák márpedig vannak, például, amikor Charmaine
odaköltözött hozzá – az egy igazi csoda volt!
Szóval, ki tudja? Sandi és Veronica párszor ott volt, amikor Stan érte
jött a bárba, és kénytelen volt bemutatni őket egymásnak. Kint a kocsiban
Stan meg is jegyezte, hogy „nem kéne ilyen jóban lenned azokkal a
prostikkal”, mire Charmaine azt felelte, hogy ő nincs olyan jóban velük, de
igazából aranyosak, mire Stan azt válaszolta, hogy aranyosak, a nagy
szart, ami Charmaine véleménye szerint nem volt túl kedves
megnyilvánulás. De ezt nem mondta ki hangosan.
Időnként kívülállók is betévednek, általában fiatal pasasok,
katasztrófaturisták más, tehetősebb városokból, akik az olcsó örömöket
keresve jönnek ide – ilyenkor Charmaine-nek figyelnie kell. Sok
törzsvendéget ismer már, azok békén hagyják – tudják, hogy ő nem olyan,
mint Sandi és Veronica, ő férjnél van –, és csakis egy új vendégnek jutna
eszébe bepróbálkozni nála. A délutáni műszak az övé, ami elég
eseménytelenül telik. Az esti jobb lenne a borravaló miatt, de Stan nem
akarja, hogy olyankor dolgozzon, túl sok a kéjsóvár részeg, bár lehet, hogy
be kell majd adnia a derekát, ha felkínálják neki a műszakot, mert már alig
maradt készpénzük. Délutánonként csak ketten vannak Deirdre-vel, aki a
PixelPor szebb napjaiból maradt itt – régen programozó volt, a karjára
Moebius-szalag van tetoválva, a haját pedig még most is két kislányos
copfban hordja, kémkölyök-kockalány stílusban. És ott van Brad is, aki
rámordul a lármásabb vendégekre, ha szükséges.
Nézheti a tévéket, régi Elvis Presley-filmeket a hatvanas évekből, azok
olyan megnyugtatóak; vagy délutáni szitkomokat, bár azok nem túl
viccesek, a vígjátékok egyébként is olyan hidegek és szívtelenek, az
emberi szomorúságból űznek gúnyt. Jobban kedveli a drámaibb
műsorokat, ahol mindenkit elrabolnak, megerőszakolnak vagy sötét lyukba
zárnak, és nem várják, hogy nevessen rajta a néző. Azt várják, hogy
felzaklassa, mintha vele történne. A zaklatottság melegebb, otthonosabb
érzés, nem olyan hűvös és távoli, mint kinevetni másokat.
Régebben nézett egy olyan műsort is, ami nem szitkom volt. Hanem
valóságshow, A hazai front Lucinda Quanttal volt a címe. Lucinda egykor
híres műsorvezető volt, de aztán megöregedett, így A hazai frontot már
csak a helyi kábelcsatornán adták. Lucinda körbejárt, és meginterjúvolta az
otthonukból kilakoltatottakat, mutatták, ahogy kipakolják a holmijukat a
gyepre a ház elé, a kanapét, az ágyat, a tévét, ami nagyon szomorú volt, de
egyben érdekes is, hogy mi mindent összevásároltak korábban, Lucinda
kifaggatta őket, mi történt velük, ők pedig elmondták, milyen
szorgalmasan dolgoztak világéletükben, de bezárt a gyár, a kirendeltség,
vagy valami hasonló. A nézőktől azt várták, hogy pénzt küldenek,
megsegítik ezeket az embereket, és néha küldtek is, ez mutatta, hogy van
még emberi jóság.
Charmaine biztatónak találta A hazai frontot, hisz ami vele és Stannel
történt, bárkivel megeshet. De aztán Lucinda Quant rákos lett, kihullott a
haja, és a betegsége lefolyását kezdte el videón közvetíteni a kórházi
szobájából, amit Charmaine viszont lehangolónak talált, úgyhogy már nem
nézte Lucindát. Ennek ellenére a legjobbakat kívánta neki, és remélte,
hogy javul az állapota.
Néha Deirdre-vel fecserészik. Elmesélik egymásnak az életüket,
Deirdre-é rosszabb, mint Charmaine-é, kevesebb benne a Win nagyihoz
hasonlatos jóságos felnőtt, több benne a molesztálás, van benne abortusz
is, amire Charmaine soha nem lenne képes rávenni magát. Egyelőre szedi
a fogamzásgátlót, olcsón veszi Deirdre-től, de mindig is szeretett volna
kisbabát – igaz, ha véletlenül teherbe esik, fogalma sincs, hogyan fog
megbirkózni a helyzettel, ha Stannel a kocsiban laknak. Más nők –
múltbéli nők, nála erősebb nők – szűkös helyeken, óceánjárókon és ekhós
szekereken is ellátták a csecsemőjüket. De autóban talán nem. A kocsi
kárpitjából nehéz kiszedni a szagokat, ezért különösen vigyázni kell a
büfizéssel meg a hasonlókkal.
Tizenegy körül Stannel megesznek még egy fánkot. Reménykedve
állnak meg egy levesező mögötti kukánál, de nincs szerencséjük, már
átvizsgálta valaki előttük. Dél felé Stan elviszi Charmaine-t egy plázai
mosodába – már jártak itt, két gép még működik –, és szemmel tartja a
kocsit, amíg Charmaine berak egy adag szennyest, és a telefonjukról fizet
a mosásért. A fehér cuccoktól már egy ideje megszabadult – még a pamut
hálóingektől is –, és sötétebb színeket hordanak helyette. A fehéret nehéz
tisztán tartani, Charmaine pedig gyűlöli a kopottas külsőt. Ebédre pár
szelet sajtot és maradék bagelt esznek, egy kis instant kávéval. A vacsora
jobb lesz, mert Charmaine fizetést kap.
Ezután Stan elviszi a Porhoz, és azt mondja, hétkor jön majd érte.
Brad közli, hogy Deirdre nem jött be, beteget jelentett, de nincs gond,
mert úgysem történik sok minden. Néhány pasas üldögél a bárpultnál,
legurítanak pár sört. A táblára krétával mindenféle flancos koktél neve van
felírva, de olyat soha senki nem rendel.
Charmaine belesüpped a délután ismerős unalmába. Még csak pár hete
dolgozik itt, de sokkal régebbnek érződik. Várni, várni, várni másokra,
hogy döntsenek, hogy történjen valami. Erősen emlékezteti a Vörös
Cipellő Idősotthon és Klinikára – az ő jelmondatuk az volt, „Mindenhol jó,
de a legjobb otthon” – ami elég beteg dolog, ha az ember belegondol,
hiszen az idősek azért kerültek oda, mert a saját otthonukban nem tudták
ellátni magukat. Általában ételt és italt szolgált fel az öregeknek bizonyos
időközönként, akárcsak a Porban; kedves volt hozzájuk, akárcsak a
Porban; és sokat mosolygott, akárcsak a Porban. Időnként szerzett nekik
valami szórakozást, terápiás bohócot vagy terápiás kutyát, bűvészt vagy
jótékony céllal fellépő zenekart. De általában nem sok történt, akárcsak a
sasfiókákat mutató vadkamerák felvételein, egészen addig, amíg hirtelen
be nem következett a zűrzavaros, hangos, halálos vergődés. Akárcsak a
Porban. De ha tehetik, bent, a bárban senkit sem vernek össze.
– Söröcskét – szólal meg egy férfi a bárpultnál. – Ugyanazt, amit
eddig. – Charmaine személytelenül elmosolyodik és lehajol, hogy kivegye
a sört a hűtőből. Miközben felegyenesedik, megpillantja magát a tükörben
– még mindig formában van, az álmatlan éjszaka ellenére nem néz ki túl
törődöttnek –, és észreveszi, hogy a férfi őt bámulja. Elfordítja a tekintetét.
Talán kokettált vele, kellette magát, amikor így lehajolt? Nem, csak a
munkáját végezte. Hadd bámuljon.
A múlt héten Sandi és Veronica megkérdezte tőle, nem lenne-e kedve
átvenni tőlük pár kuncsaftot. Többet kereshetne, mint a pult mögött, és ha
nem itt csinálná, akkor sokkal többet. Van pár szoba a közelben, amit
használhatnának, elegánsabb, mint az Ágytröszt, ott tényleg vannak ágyak
is. Charmaine friss húsnak néz ki: a kuncsaftoknak bejönnek az ilyen édes,
nagy szemű, babaarcú szőkék, mint ő.
Jaj, dehogy, felelte Charmaine. Jaj, dehogy, én képtelen lennék rá!
Igaz, hogy egy pillanatra fellángolt benne az izgalom, mintha belesne egy
ablakon, és ott önmaga egy másik verzióját látná, ahogy egy másik életet
él – egy belevalóbb és kifizetődőbb másik életet. Anyagilag legalábbis, és
hát Stanért tenné, nem igaz? Ami felmentést adna neki minden alól. Amit
idegen férfiakkal csinál, ami más, mint eddig. Vajon milyen lenne?
De nem, ezt nem teheti meg, mert túlságosan veszélyes. Sosem lehet
tudni, mire képesek az ilyen férfiak, lehet, hogy nem tudnak uralkodni
magukon. Lehet, hogy átcsapnak önkifejezésbe. És mi van, ha Stan
megtudja? Sosem egyezne bele, bármennyire is szükségük van a pénzre.
Tönkremenne bele. Egyébként is helytelen.

Kutyaszorítóban
Stan Conor utolsó ismert lakcímén próbálkozik, ami egy bedeszkázott
bungaló egy félig lakatlan utcában. Talán kinéznek néhány ablakon, talán
nem. Talán csak a fény csapja be a szemét. Ez itt egykor közösségi kert
lehetett, azok ott valószínűleg elszáradt borsóindák. A szúrós, térdmagas
gyomok között néhány fakaró meredezik. A tornáchoz vezető töredezett
járdára egy vörös koponya van felfestve, olyan, mint amivel a
szerszámoskamrából átalakított klubházukat dekorálták ki a tízéves
Connal. Vajon mit akartak ezzel? Nyilván a kalózokra tett utalás volt. Fura,
hogy élnek tovább a szimbólumok.
Con ebben a házban csövezett, amikor Stan utoljára látta, két-három
évvel ezelőtt. Üzenetet kapott Contól, sürgősnek hangzott, de amikor
ideért, csak a szokásos fogadta: Connak pénz kellett.
 Cont atlétatrikóban és úszónadrágban találta, a karját tetovált pókok
sora díszítette, és épp kést dobált a falra – egész pontosan egy lila filctollal
megrajzolt meztelen nő körvonalára –, miközben pár ostoba haverja füves
cigiket adogatott körbe, és lármásan biztatta. Stannek akkor még volt
állása, és felsőbbrendűnek érezte magát, ezért eljátszotta az idősebb
testvért, beszólt Connak a lustasága miatt, mire Con azt felelte, dugja fel
magának. Az egyik haver felajánlotta, hogy letépi Stan fejét, de Con csak
nevetett, és azt mondta, ha fejletépésről van szó, ő maga is el tudja intézni,
aztán még hozzátette:
– Ő a bátyám, mindig ezt a karót nyelt dumát nyomja, mielőtt ad egy
rakás pénzt. – Egy darabig dühösen méregették egymást, aztán
meglapogatták egymás hátát, és Stan kölcsönadott pár százast Connak,
amit azóta se kapott vissza, de most nagyon jól jönne. Ezután Stan
elkövette azt a hibát, hogy kérdezősködni kezdett egy réges-régi svájci
bicska felől, Con pedig kiröhögte, hogy ennyire kikészül egy hülye kés
miatt, végül dühös sértéseket vágtak egymás fejéhez, mintha kilencévesek
lennének.
Stan bekopog a felhólyagzott festésű zöld ajtón. Nincs válasz, így
belöki, nincs bezárva. Valaki gyújtogathatott odabent, mert a ház belseje
félig elszenesedett, forró napfény csillan a padlón szétszóródott
üvegszilánkokon. Émelyítő gondolat fut át az agyán, hogy Conor talán
még valahol itt van a házban, megfeketedett csontváz alakjában, de nem
találja egyik kiégett, tető nélküli szobában sem. A megperzselt, egérrágta
bútorokból füstszag árad.
Amikor kilép a házból, épp egy férfi les be a kocsijába, nyilván el
akarja lopni. Meglehetősen soványnak néz ki, és úgy tűnik, fegyvere sincs,
Stan földre küldhetné, ha kell. De azért nem ajánlatos a közelébe menni.
– Hé! – szól oda a kopott szürke inges, kopaszodó alaknak. A fickó
riadtan fordul hátra.
– Csak belenéztem – szólal meg. – Szép kocsi! – Behízelgő mosoly, de
Stant nem csapja be: a beesett szem ravaszul villan. Talán kés van nála?
– Conor bátyja vagyok – szólal meg. – Régebben itt lakott. – Valami
megváltozik: bármit is tervezett a fickó, már nem fog bepróbálkozni vele.
Ez azt jelenti, Con még életben van, és még rosszabb a híre, mint két évvel
ezelőtt volt.
– Nincs itt – feleli a fickó.
– Igen, azt én is látom – mondja Stan. Csend támad. A fickó vagy
tudja, hol van Conor, vagy nem. Próbálja felmérni, mennyit ér ez meg
Stannek. Azután vagy hazudni fog, és megpróbálja félrevezeti, vagy nem.
Pár évvel ezelőtt Stan ezt a helyzetet ijesztőbbnek látta volna, mint most.
A férfi végül megszólal:
– De én tudom, hol van.
 – Akkor vigyél oda.
– Három dollár – közli a fickó, és a markát tartja.
– Kettő. Már ha találkozom is vele – feleli Stan, és a bal kezét a
zsebében tartja. Nem fog fizetni Conor hűlt helyéért. Egyébként sem fog
fizetni, mivel nincs nála két dollár. De Connak lesz két dollárja. Con majd
fizet. Vagy kiveri a fickó maradék fogait.
– Honnét tudjam, hogy ő is találkozni akar veled? Lehet, hogy nem is
vagy a bátyja.
– Ezt a kockázatot vállalnod kell – mosolyog Stan. – Kocsival
megyünk? – Ez veszélyes lehet, a fickó beül mellé, és még mindig nem
biztos, hogy fegyvertelen. De muszáj megkockáztatnia.
Beszállnak a kocsiba, mindketten óvatosak. Végighajtanak az utcán, a
sarkon befordulnak. Végig egy újabb utcán, itt pár girhes gyerek rugdos
egy leeresztett focilabdát. Végül egy lakókocsiparkhoz érnek, vagy
legalábbis néhány leparkolt lakókocsihoz. A bejáratnál pár vágott szemű
fickó áll, az egyikük barna bőrű, a másik nem, elállják az útjukat. Szóval
ez valamiféle erődítmény.
Stan megállítja a kocsit, letekeri az ablakot.
– Conorhoz jöttem – szól ki. – Stan vagyok. A bátyja.
– Nekem legalábbis ezt mondta – szólal meg a fickó mellette, próbálja
menteni a bőrét.
Az egyik őr unottan belerúg a kocsi bal első gumijába. A másik a
mobilján beszél valamit. Benéz az ablakokon, tovább karattyol – nyilván
személyleírást ad Stanről. Azután int neki, szálljon ki.
– Ne aggódj, majd mi vigyázunk rá – szólal meg a telefonos olvasva
Stan gondolataiban, aki e pillanatban épp egy gumiktól és minden egyéb
alkatrésztől megfosztott kocsit lát maga előtt. – Csak menj be! Herb majd
bekísér.
– Imádkozz, hogy tényleg a bátyja legyen! – veti oda a másik Herbnek.
– Vagy két gödröt fogsz megásni.
Conor a legtávolabbi lakókocsi mögött áll, egy gyommal felvert,
nyitott térség közepén, ami egykor egy házhely lehetett. Magasabbnak
tűnik. Lefogyott – régebben egy ideig puhány volt, de most izmos. Egy
facsonkon, nem is, egy kupac téglán álló sörösdobozra lövöldöz. Egy régi
légpuskával, Stan emlékszik rá gyerekkorából. Régen az övé volt, de
Conor egy szkanderbajnokság során elnyerte tőle. Con elég egyszerűen
képzelte el a bajnokságot: a játék addig tartott, amíg ő állt nyerésre, és ott
véget is ért. Nem volt erősebb Stannél, de jóval fondorlatosabb. És jóval
erőszakosabb. Gyerekkorában nem igazán tudott uralkodni magán.
– Ping! – csattan a sörét a konzervdobozon. Stan kísérője nem szakítja
félbe, de oldalra lép, hogy Conor kénytelen legyen észrevenni.
 Pár újabb csattanás: Con megváratja őket. Végül megáll, a légpuskát
egy betontömbnek támasztja, és megfordul. Baszki, még borotválkozott is.
Mi ütött belé?
– Stan, a span! – szólal meg vigyorogva. – Mi a helyzet? – Kitárt karral
előrébb lép, és sután meglapogatják egymás hátát.
– Én hoztam ide! – veti közbe a vézna fickó. – Mondtad, hogy
figyeljem a házat.
– Szép volt, Herb – feleli Conor. – Beszélj Rikkivel, majd tőle kapsz
valamit. – A fickó elcsoszog. – Agyhalott fasz. Igyunk egy sört! –
javasolja Conor, és felkapaszkodnak az egyik lakókocsiba. Egy Airstream:
a legdrágább modell.
A fő helyiség meglepően hűvös és tiszta. Conor nem koszolta össze: itt
nincs pofátlan szeméthalom, sem pimasz, ágyékmarkolászó rocksztárok
poszterei, mint Conor kamaszkori szobájában. Stan mindig megvédte,
mindig kiállt mellette a szüleikkel szemben, azt állította, majd benő a feje
lágya. Talán nem is olyan nagy baj, hogy nem így lett. Úgy fest, neki
legalább van jövedelme, méghozzá úgy tűnik, nem is rossz.
Halványszürke színek, itt-ott diszkréten elhelyezett, apró, high-tech
alumíniumkockák, függöny az ablakokon, jó ízlés: Connak van egy nője,
erről van szó? Egy rendes nő, nem egy ribanc. Vagy csak sokat keres?
– Szép – jegyzi meg Stan bánatosan, és a saját szűk, büdös kocsijára
gondol.
Con a hűtőhöz lép, és elővesz pár sört.
– Megvagyok – feleli. – Na és te?
– Én nem annyira – válaszolja Stan. A beépített asztal mellé ülnek le,
kibontják a söröket.
– Elveszítetted az állásodat – szólal meg Con a megfelelő hosszúságú
csend után. Nem kérdezi, mondja.
– Honnan tudod?
– Máskülönben miért kerestél volna meg? – feleli Con közömbös
hangon. Nincs értelme tagadni, így Stan nem is teszi.
– Gondoltam, talán – válaszolja.
– Ja, tartozom neked – Con feláll, hátat fordít, az ajtón lógó
dzsekijében kotorászik. – Pár százas elég lesz egyelőre? – kérdi. Stan
rekedt köszönömöt motyog, és zsebre vágja a bankjegyeket. – Kéne másik
meló?
– Milyen? – kérdez vissza Stan.
– Á, tudod. Ez meg az. Nyomon követhetnéd a zsét. Érted, a pénzt.
Offshore vinnéd helyettünk. Tisztára mosnád. Hogy tisztességesnek
tűnjünk.
– Mit műveltek?
– Nem gáz. Semmi veszélyes. Vámügyek. Megrendelésre.
 Stan azon töpreng, az öccse esetleg műkincstolvaj-e. De vajon akad
még olyan errefelé?
– Kösz – feleli. – Talán majd később. – Nem igazán szeretne az
öccsének dolgozni, még akkor se, ha biztonságos. Az olyan lenne, mint
egy családi segély. Most, hogy van egy kis pénze, és némi levegőhöz jut,
körülnézhet. Találhat valami rendes munkát.
– Bármikor – válaszolja Con. – Kell telefon, vagy bármi? A kártya
teljesen fel van töltve. Egy hónapig is kitart, ha vigyázol.
Miért is ne lehetne egy második telefonja? Akkor Charmaine-nel
felhívhatnák egymást. Amíg tart a feltöltőkártya.
– Hol szerezted? – érdeklődik Stan.
– Ne aggódj, le van törölve. Nem lehet lenyomozni.
Stan a zsebébe csúsztatja a mobilt.
– Na és a nejed? – kérdi Con. – Charmaine?
– Jó, jó – vágja rá Stan.
– Lefogadom, hogy jó. Bízom az ízlésedben. Na de hogy van?
– Jól van – Stant világéletében elfogta az idegesség, ha Con
érdeklődést mutatott az épp aktuális csaja iránt. Con úgy gondolta, Stannek
osztoznia kéne rajtuk, akarva vagy akaratlanul. Stan csajai közül páran
egyet is értettek vele. Még mindig fáj.
Kérni akar Contól valamiféle lőfegyvert, hogy távol tartsa az éjszakai
betolakodókat, de kiszolgáltatott helyzetben van, és tudja, mit felelne erre
az öccse: „A Nerf-pisztollyal sem tudtál bánni, ezzel csak lábon lőnéd
magad.” Vagy rosszabbat: „És mit adsz érte cserébe? Egy órácskát az
ágyban a nejeddel? Élvezné. Hé! Csak vicc volt!” Vagy pedig: „Persze, ha
beállsz hozzám melózni.” Így inkább meg se próbálkozik vele.
A két őr visszakíséri Stant a kocsijához. Most sokkal barátságosabbak,
még kezet is nyújtanak neki.
– Rikki.
– Jerold.
– Stan – feleli Stan. Mintha nem tudnák.
Miközben beszáll a kocsijába, egy másik autó érkezik a lakókocsipark
bejáratához – egy drága hibrid, fekete és elegáns, színezett ablakokkal.
Úgy tűnik, Connak elit játszópajtásai vannak.
– Itt jön a biznisz – jegyzi meg Jerold. Stan kíváncsi, ki száll ki a
kocsiból, de senki. Arra várnak, hogy ő elinduljon.
Ajánlat
Charmaine szereti, ha van tennivalója, de délutánonként a Porban néha
nem sok akad. Már kétszer letörölgette a bárpultot, elrendezte a poharakat.
Nézhetné a legközelebbi tévét, ahol épp egy baseballmeccs ismétlése
megy, de nem igazán érdekli a sport – nem érti, mi ez a nagy lelkesedés
egy csapat pasas iránt, akik egy pályán kergetőznek, egy labdát próbálnak
eltalálni, egymás fenekét paskolják, fel-alá ugrálnak, és ordítoznak.
A tévé le van halkítva, de a reklámok alatt felhangosodik, és a szöveget
ki is írják a képernyő aljára, hogy biztosan eljusson a nézőhöz az üzenet. A
sportműsorok közben általában autókat és sört reklámoznak, de most
hirtelen valami más jelenik meg.
Egy öltönyös férfi, csak a feje és a válla látszik, kinéz a képernyőről,
egyenesen az ő szemébe. Van benne valami meggyőző, még mielőtt
megszólalna – egészen komoly, mintha az, amit mondani készülne, nagyon
fontos volna. És amikor megszólal, Charmaine megesküdne, hogy a férfi
olvas a gondolataiban.
– Unja, hogy a kocsijában lakik? – szegezi neki a férfi. De tényleg,
egyenesen neki mondja! Ez lehetetlen, hisz honnan tudhatna Charmaine
létezéséről, mégis így érződik. A férfi elmosolyodik, micsoda megértő
mosoly! – Hát persze! Maga nem így tervezte. Álmai voltak. Jobbat
érdemel. – De még mennyire, leheli Charmaine. Jobbat! Pontosan ezt érzi.
Ezután egy snitt következik egy kapuról, mintha egy fényes fekete
üvegfalban nyílna, és emberek mennek be rajta – fiatal párok, energikusak,
mosolyognak. Pasztell öltözékben, tavasziasan. Ezután egy ház
következik, takaros, frissen festett ház, sövénnyel és pázsittal, sehol egy
autóroncs vagy egy széttört kanapé, azután a kamera bezoomol az emeleti
ablakon, el a függöny – a függöny! – mellett, és elindul át a szobán. Tágas!
Csinos! Az ingatlanhirdetésekben használnak ilyen szavakat a vidéki és a
tengerparti otthonokra, távol, más országokban. A nyitott fürdőszobaajtón
át egy szép, mély kád látszik, egy csomó bolyhos fehér törölköző lóg
mellette. A franciaágy hatalmas, gyönyörű, tiszta, vidám kék és rózsaszín
virágmintás ágyneművel, négy párnával. Charmaine testének minden
porcikája az ágy, a párnák után sóvárog. Ó, kinyújtózni! Kényelmes
álomba merülni, azzal a biztonságos, kényelmes érzéssel, ami Win
nagyinál fogta el mindig.
Nem mintha Win nagyi háza ilyen lett volna. Sokkal kisebb volt. De
tiszta. Charmaine többé-kevésbé emlékszik egy másik házra, kiskorából –
az lehetett ilyen, mint a ház a képernyőn. Nem: az lehetett volna ilyen, ha
nem lett volna akkorra rendetlenség. Gyűrött ruhák a padlón, piszkos
edények a konyhában. Volt ott egy macska is? Talán, rövid ideig. A
macskával valami rossz történt. A hallban találta meg, a padlón, de nem
stimmelt az alakja, és valami szivárgott belőle. Takarítsd fel! Ne feleselj!
Nem beszélt vissza – a sírás nem feleselés –, de ez nem sokat számított,
így is bajt csinált.
A szobája falán ökölnyi lyuk tátongott. Nem csoda, mivel egy ököl
ütötte. Abban a lyukban rejtette el a holmijait. Egy babát. Egy csipkés
sarkú textil zsebkendőt, kié is volt? Egy egydollárost, amit talált. Mindig
úgy gondolta, hogy ha elég mélyre dugja a kezét, átér a túloldalra, és ott
víz van, tele vak halakkal és egyéb, sötétlő fogú dolgokkal, és ezek
kiszabadulhatnak. Ezért óvatos volt.
– Emlékszik még, milyen volt az élete? – folytatja a férfihang a
lepedők és párnák között tett körút alatt. – Mielőtt a megbízható világ,
amit egykor ismertünk, összeomlott? A Pozitron Projektnél, Consilience
városában újra ilyen lehet. Nem csupán teljes foglakoztatást kínálunk, de
védelmet is a veszélyes elemektől, amelyek oly sok embernek okoznak
jelenleg gondot. Dolgozzon együtt hasonló gondolkodású társakkal!
Segítsen megoldani a munkanélküliség és a bűnözés országos problémáját,
miközben a sajátját is megoldja! Hangsúlyozza a pozitívumot!
Újra a férfi arcát mutatják. Nem különösebben jóképű, de
bizalomgerjesztő. Mint egy matektanár vagy egy lelkész. Látni rajta, hogy
őszinte, és az őszinte jobb, mint a jóképű. A túlságosan jóképű férfi
mindig bajt hoz, mondta Win nagyi, mert túl sok közül válogathat. Túl sok
mi közül?, kérdezte Charmaine, mire Win nagyi azt felelte: hagyjuk.
– A Pozitron Projekt tagfelvételt hirdet – közli a férfi. – Ha ön
megfelel a feltételeinknek, mi is megfelelünk az önének. Számos szakmai
területen kínálunk képzést. Legyen az, aki mindig is lenni akart!
Jelentkezzen most! – Megint az a mosoly, mintha mélyen belelátna az
ember fejébe. De nem ijesztő, hanem jóságos módon. Csak a javát akarja
Charmaine-nek. Az lehet belőle, aki mindig is lenni akart, azután, hogy
már akarhatott dolgokat saját magának.
Gyere ide! Ne hidd, hogy elbújhatsz! Nézz rám! Rossz kislány vagy,
igaz? A nem rossz válasz volt erre a kérdésre, de az igen is.
Elég ebből a zajongásból! Fogd be, mondom, fogd be! Te még nem is
tudod, mi az a fájdalom.
Felejtsd el azokat a szomorú dolgokat, mondogatta Win nagyi.
Csináljunk pattogatott kukoricát! Nézd, szedtem virágot! Win nagyinak
volt egy kis ágyása a ház előtt. Sarkantyúvirág, rézvirág. Inkább gondolj
azokra a virágokra, és villámgyorsan elalszol majd.
A reklám felénél belép Sandi és Veronica. Most a bárpultnál ülnek,
diétás kólát isznak, és ők is a reklámot nézik.
– Szupernek tűnik – jegyzi meg Veronica.
– Semmit se adnak ingyen – feleli Sandi. – Túl szép ahhoz, hogy igaz
legyen. Sóhernek látszik a pasas.
– Meg lehetne próbálni – folytatja Veronica. – Nem lehet rosszabb az
Ágytrösztnél. Bírnám azokat a törölközőket!
– Vajon miben utaznak? – kérdi Sandi.
– Limuzinban! – vágja rá Veronica, és mindketten nevetnek.
Charmaine azon tűnődik, ez miért vicces. Nem biztos benne, hogy a
pasas olyan embereket keres, mint ezek ketten, de sznob és lelombozó
dolog lenne ezt mondani, és ők a szívük mélyén rendes lányok, így inkább
így szól:
– Sandi! Fogadok, hogy lehetne belőled ápolónő! – A képernyő alján
egy webcím és egy telefonszám fut végig – Charmaine lefirkantja. Milyen
izgatott! Amikor Stan érte jön, a telefonjukon megnézhetik a részleteket.
Érzi, milyen mocskos a teste, érzi a ruháiból, a hajából áradó áporodott
bűzt, a szomszéd csirkeszárnysütöde avas zsírszagát. Mindezt le lehet
vedleni, úgy hámozza le magáról, mint a hagymahéjat, ki tud bújni a
bőréből, más ember lehet.
Vajon lesz mosógép és szárítógép az új otthonában? Persze hogy lesz.
És ebédlőasztal. Receptek: újra recept szerint főzhet, ahogy az esküvőjük
után Stannel. Ebédek, bensőséges vacsorák, csak kettesben. Széken fognak
ülni evés közben, igazi porcelántányérról esznek műanyag helyett. Talán
még gyertya is lesz.
Stan is boldog lesz: hogy ne lenne boldog? Nem lesz ilyen zsémbes.
Igaz, hogy lesz egy zsémbes időszak, amin át kell segítenie őt, amikor
kijelenti, hogy ez biztosan átverés, ahogy az összes többi, valami csalás, és
minek fárasszák magukat a jelentkezéssel, úgyse veszik fel őket. De
kockázat nélkül nincs nyereség, feleli majd erre, és miért nem próbálják
meg legalább? Rá fogja beszélni, vagy így, vagy úgy.
Végső esetben a szex ígéretét is beveti. A szexét egy fényűző, hatalmas
franciaágyon, tiszta ágyneművel – az tetszene Stannek? És közben egy
őrült sem akarja bezúzni az ablakot. Ha kell, még a megpróbáltatást is
elviseli a kényelmetlen hátsó ülésen ma este, jutalmul, ha Stan igent mond.
Neki nem lesz túl nagy élvezet, de az élvezet várhat. Míg beköltöznek az
új házukba.
 III.
Váltás
 Bejárat
Nem lesz ám egyszerű bekerülni a Pozitron Projektbe. Nem vesznek
fel akárkit, súgja Charmaine Stan fülébe a buszon, ami a megbeszélt
helyen vette fel őket a parkolóban. A buszon ülők némelyike egészen
biztosan nem jut be a Projektbe, túlságosan elnyűttek és cserzettek,
megfeketedett vagy hiányos fogsorral. Stan azon tűnődik, a cég vajon
állja-e a fogorvosi kezelést. A saját fogsorának egyelőre semmi baja –
mázli, tekintve, mennyi olcsó, cukros szart ettek mostanában.
Sandi és Veronica is a buszon utazik, hátul ülnek, és hideg
csirkeszárnyat eszegetnek egy zacskóból. Időnként felnevetnek, kissé túl
hangosan. A buszon mindenki ideges, de legfőképp Charmaine.
– Mi lesz, ha elutasítanak minket? – kérdi Stantől. – Mi lesz, ha
felvesznek minket? – Azt mondja, olyan ez, mint a válogatás az iskolai
sportcsapatba: így is, úgy is izgulsz.
Az út órákig tart a folyamatosan szemerkélő esőben – sík vidéken át,
bedeszkázott ablakú plázák, elhagyatott burgerezők mellett. Úgy tűnik,
csak a benzinkutak működnek. Egy idő után Charmaine elalszik, a feje
Stan vállára billen. Stan átkarolja, magához húzza. Ő is elbóbiskol.
Ébren van, mire a busz megáll egy magas, fekete üvegfalba ágyazott
bejárat előtt. Napelem, gondolja magában Stan. Okos dolog így beépíteni.
A busz utasai felébrednek, nyújtózkodnak, leszállnak. Késő délután van –
mintha csak végszóra érkezne, sárga napfény tör át a felhőkön, arany
fénybe vonva őket. Sokan mosolyognak. Sorban eltűnnek szem elől,
áthaladnak a bejárati fülkén, ahol beszkennelik az íriszüket, ujjlenyomatot
vesznek tőlük, és mindegyikük kap egy számmal és egy vonalkóddal
ellátott műanyag belépőkártyát.
Visszaszállnak a buszra, és áthajtanak Consilience városán, a Projekt
helyszínén. Charmaine kijelenti, hogy nem hisz a szemének: minden olyan
takaros, akár egy képen. Mint egy sok évvel ezelőtt készült filmben. Mint
az ősidőkben, még mielőtt bárki megszületett volna. Charmaine várakozón
megszorítja Stan kezét, a férje viszonozza.
– Helyesen tesszük – szólal meg Charmaine.
A Harmónia Hotel előtt szállnak le a buszról, ami nem csupán a város
legjobb szállodája, jegyzi meg a csinosan öltözött fiatalember, akire
rábízták őket, de az egyetlen szálloda is, mivel Consilience nem kimondott
turistacélpont. Betereli őket a bálterembe, egy üdvözlő fogadásra,
koccintásra és szendvicsekre.
– Persze bármikor távozhatnak – fordul oda hozzájuk –, ha nem tetszik
a hangulat. – Elvigyorodik, hogy mutassa, csak vicc volt.
 Mert ugyan mi kivetnivaló lenne a hangulatban? Stan megforgatja az
olívabogyót a szájában, mielőtt megrágja: régen nem evett ilyet. Az íz
elvonja a figyelmét. Éberebbnek kellene lennie, mert természetesen
folyamatosan megfigyelik őket, bár nehéz rájönni, ki van ezzel megbízva.
Mindenki olyan kurva kedves! A kedvesség épp olyan, mint az
olívabogyó: Stan rég találkozott utoljára a mosolygás és bólogatás tompító
rétegével. Ki hitte volna, hogy ő ilyen lenyűgöző pasas? Ő maga nem, de
van itt három nő, nyilvánvalóan hoszteszek, még a nevük is ott áll a
kitűzőn, az a feladatuk, hogy meggyőzzék őt saját vonzerejéről. A
tekintete végigsiklik a termen: ott van Charmaine, hasonlóan foglalkozik
vele két pasas és egy nő. A prosti barátnői a PixelPorból is abban a
csoportban álldogálnak. Kicsípték magukat, csinos ruhát vettek fel. Nem is
látszik rajtuk, hogy hivatásosak.
Az este telik, a tömeg ritkul – diszkrét gyomlálás zajlik, gondolja
magában Stan. A helytelen hozzáállásúakat kitessékelik az Elutasítva
feliratú ajtón. De Stan és Charmaine átmehettek a rostán, mert a parti
végén még mindig itt vannak. A maradóknak szobát foglalnak a
továbbiakra. Étkezési kupont is kapnak, amihez egy kancsó bor is jár, és
egy másik fiatalember az Együtt nevű közeli étterem felé tereli őket.
A háttérben régimódi dallam duruzsol, fehér abroszok, süppedős
padlószőnyeg.
– Ó, Stan! – leheli Charmaine az elektromos gyertyák felett a
kétszemélyes asztaluknál. – Ez olyan, mint egy valóra vált álom! –
Kiemeli a rózsát a vázából, és megszagolja.
Nem igazi, akarja figyelmeztetni Stan. De miért rontsa el az örömét?
Olyan boldog.
Az éjszakát a Harmónia Hotelben töltik. Charmaine kétszer fürdik,
annyira beindul a törölközőktől. Tőlem már nem annyira, gondolja
magában Stan – de a felesége azért teljesíti a vágyait, akkor meg miért
panaszkodna?
– Na tessék – jegyzi meg Charmaine utána. – Hát nem jobb, mint a
kocsi hátsó ülésén? – Ha elkötelezik magukat a Pozitron Projekt mellett,
teszi hozzá, akkor búcsút mondhatnak annak a rémes kocsinak, viszlát,
nincs tovább, a vandálok és a tolvajok darabokra szedhetik, mert nekik
már nem lesz szükségük rá.

Kimenő
Másnap megkezdődnek a workshopok. Az első után még szabadon
távozhatnak, közlik velük. Illetve el is kell menniük, mivel a Pozitron azt
akarja, alaposan mérlegeljék az alternatívákat, mielőtt döntenek. Ahogy ők
is tisztában vannak vele, Consilience kapuin túl egy rothadó szemétdomb a
világ. Az emberek éheznek. Guberálnak, fosztogatnak, kukákból élnek.
Élet ez egy emberi lény számára? Ezért hát kimenőt kapnak, mindegyikük
eltölt ott még egy éjszakát, amiről a Pozitron Projekt azt reméli – őszintén
reméli! – az utolsó lesz odakint. Hogy időt adjon nekik átgondolni,
komolyan. A Projektet nem érdeklik a potyázók, a turisták, akik csak
belekóstolnának. A Projekt komoly elkötelezettséget vár el.
Mert azt az éjszakát követően az ember vagy bent maradt, vagy kint. A
bent tartós állapot. De nincs kényszer. Ha valaki elkötelezi magát, azt
szabad akaratából teszi.
Az első napon a workshop főleg PowerPoint-előadásokból áll.
Consilience városáról készült felvételekkel indul, ahol boldog emberek
dolgoznak, hétköznapi munkát végeznek: hentes, pék, vízvezeték-szerelő,
robogószerelő és a többi. Ezután következnek a videók a Pozitron
Börtönről, itt is boldog emberek dolgoznak, mindegyik narancssárga
kezeslábast visel. Stan csak félig figyel oda: már tudja, hogy holnap
aláírják a papírokat, mert Charmaine eldöntötte. Annak ellenére, hogy
Stanben motoszkált némi halvány nyugtalanság – illetve mindkettejükben,
mert Charmaine ki is mondta reggelinél, a tejeskávé és a valódi grapefruit
felett: „szívem, biztos vagy benne?” –, a törölközők megtették hatásukat.
A falakon kívüli éjszakát egy koszos motelben töltik, Stan lefogadná,
hogy direkt erre a célra alakították ki, a bútorokat megrendelésre törték
össze, az áporodott cigarettabűzt úgy permetezték szét, a csótányokat
betelepítették, a vad buli hangja a szomszéd szobából valószínűleg csak
felvételről szól. De épp eléggé emlékeztetett a valóságra ahhoz, hogy a
Consilience falain belüli világ minden eddiginél kívánatosabbnak tűnjön.
Valószínűleg valódi minden, hisz miért színlelnének, amikor bőven áll
rendelkezésre valódi zűrzavar is?
A ricsaj és a göröngyös matrac miatt nem tudnak elaludni, így Stan
azonnal meghallja a kocogtatást az ablakon.
– Hé! Stan!
Baszki, most mi lesz? Félrehúzza a rongyos függönyt, óvatosan kiles.
Conor az, mögötte két embere tornyosul, ők vigyáznak rá.
– Conor! – suttogja Stan. – Mi a fasz van? – Legalább Con az, és nem
valami őrült egy feszítővassal.
– Üdv, tesó! – köszön be Con. – Gyere ki! Beszélnem kell veled.
– Ilyenkor, baszki?
– Miért mondanám, hogy kell, ha nem kéne?
– Mi az, drágám? – tudakolja Charmaine az állig felhúzott takaró alól.
 – Csak az öcsém – feleli Stan. Öltözködik.
– Conor? Ő meg mit keres itt? – Charmaine nem bírja Cont, sosem
bírta – úgy gondolja, rossz hatással van Stanre, tévútra viszi, mintha olyan
könnyű lenne Stant megvezetni. Con olyan viselkedésre buzdíthatja, amit
Charmaine helytelenít, például hogy túl sokat igyon, és sötétebb dolgokra
is, amit sosem fejt ki, de valószínűleg a kurvákra gondol. – Ne menj ki,
Stan, Conor még a végén…
– Megoldom – feleli Stan. – Az öcsém, baszki, az isten szerelmére!
– Ne hagyj itt egyedül! – tiltakozik riadtan Charmaine. – Túl ijesztő!
Várj, veled megyek! – Vajon ez csak műsor, hogy pórázon tartsa őt,
nehogy Con el tudja csalni valami bűnbarlangba?
– Maradj az ágyban, kicsim! Itt leszek kint – válaszolja neki Stan
reményei szerint gyengéden és megnyugtatón. Az ágy felől fojtott szipogás
hallatszik. Conra mindig lehet számítani: ha megjelenik, mindenki
beparázik.
Stan kisurran az ajtón.
– Mi van? – kérdi, igyekszik minél bosszúsabb hangot megütni.
– Ne jelentkezz arra az izére! – feleli Conor. Szinte suttog. – Bízz
bennem. Jobb, ha nem teszed.
– Honnét tudtad, hol vagyok? – tudakolja Stan.
– Mire való a mobil? Én adtam neked! Lenyomoztam, hol van, süsü!
Végig követtem a buszt idáig. Egyes számú tanulság: ne fogadj el mobilt
idegentől.
– Te nem vagy idegen, bassza meg! – csattan fel Stan.
– Igaz. Szóval mondom a frankót. Ne bízz az ajánlatukban, bármit is
ígérnek.
– Miért ne? – kérdi Stan. – Mi a baj vele?
– Az a baj vele, hogy kivéve, ha a vezetőség tagja vagy, többé nem
jutsz ki onnan. Csak koporsóban, lábbal előre – feleli Conor. – Én csak
meg akarlak védeni, ennyi az egész.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Te nem tudod, mi folyik odabent.
– Ez mit jelent? Azt, hogy te tudod?
– Hallottam ezt-azt. Nem neked való hely. Mindig a rendes csávók
végeznek az utolsó helyen. Vagy velük végeznek. Te túl puhány vagy
ehhez.
Stan felszegi az állát. Ez egykor azt jelezte, verekedni fognak.
– Paranoiás vagy, baszki – feleli végül.
– Ja, persze. Ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek. Tégy magadnak
egy szívességet, maradj kint! Figyu, egy család vagyunk. Segítek neked,
ahogy te is segítettél nekem. Ha munka kell, kápé, szívesség, tudod, hol

É
találsz. Mindig szívesen látlak. És a kis hölgyet is hozd magaddal. – Con
elvigyorodik. – Az ő számára is mindig van hely.
Szóval erről van szó. Con be akarja cserkészni Charmaine-t. Kizárt,
hogy bedőljön ennek, bassza meg.
– Kösz, haver. Értékelem. Majd átgondolom.
– A nagy szart – vágja rá Conor, de vidáman mosolyog, és a szokásos
hátlapogatás következik.
– Stan! – érkezik a szobájuk felől Charmaine aggodalmas hangja.
– Menj, vigasztald meg a kis feleséged – jegyzi meg Conor, és Stan
tudja, mire gondol: az asszony elkapta a tökét.
Nézi, ahogy Con elsétál két testőre társaságában – beszállnak egy
hosszú, fekete autóba, ami elsiklik az éjszakában, némán, mint egy
tengeralattjáró. Valószínűleg ugyanaz a kocsi, amit a lakókocsiparknál
látott. A Conhoz hasonlók mindig ilyen kocsikat akarnak, amint pénzhez
jutnak.
Persze Stan se bánná, ha ilyen kocsija lenne.

Ikerváros
Másnap reggel megteszik az utolsó lépést. Stan épp csak átfutotta a
szerződést, mivel Charmaine mindenáron be akar kerülni. Végül is őket
kiválasztották, érvel, sok másik embert pedig elutasítottak. Párás
tekintettel mosolyog Stanre, amikor aláírja a nyomtatványt.
– Jaj, köszönöm! – hálálkodik. – Így már olyan biztonságban érzem
magam!
Ezután kezdődnek a workshopok – ahogy az egyik vezető tréfásan
megjegyzi, eddig tartott a shoppingolás, most következik a „work”, az
igazi munka. Rengeteg döbbenetes újdonságot fognak megtanulni, és
ehhez összepontosítaniuk kell majd. A férfi workshopok arra vannak, a
hölgyeké amarra, mert más-más kihívások és elvárások elé állítják majd
őket, és egyébként is, egy hónapig el lesznek választva egymástól, amikor
a projekt börtönrészében tartózkodnak – ezt a jellegzetességet hamarosan
alaposabban is elmagyarázzák –, úgyhogy nem árt, ha elkezdenek
hozzászokni, jegyzi meg az első workshop vezetője kuncogva. De az
önmegtartóztatás egyébként is jót tesz a szerelemnek, ezt ő tapasztalatból
tudja. Újabb kuncogás.
Ha magad vagy, a farkad nagy, gondolja magában Stan. A tinédzser
Conor rigmusa, egész gyűjteménye volt az ilyenekből. Nézi, ahogy
Charmaine és a többi nő távozik a szobából. Sandi és Veronica nem néz
hátra, de Charmaine igen. Ragyogó mosolyt villant Stanre, hogy mutassa,
biztos a döntésükben, bár kicsit mintha aggódna. De hát Stan maga is
aggódik kissé. Mi lehet ez a sok döbbenetes újdonság, amiről hamarosan
értesülnek?
A férfiak workshopját fél tucat fiatal, komoly, sötét öltönyös,
pattanásait babráló fiatalember vezeti, akik valami globális agytröszt
motivációs kurzusán diplomáztak. A korábbi életének Dimple Roboticsnál
töltött részben Stan találkozott már ezzel a típussal. Sose bírta őket – de
ahogy korábban, most sem tudja elkerülni őket, mivel a workshopokon
kötelező a részvétel.
Az egymás után következő fejtágítókkal telezsúfolt nap során mindent
előadnak nekik. Consilience alapgondolatát, történetét, a potenciális
akadályokat, a nehézségeket, és hogy miért olyan fontos ezeket legyőzni.
A Consilience/Pozitron ikerváros egy kísérlet. Egy maximális
fontosságú kísérlet – az agytrösztösök legalább tízszer használják a
maximális fontosságú szót. Amennyiben sikerrel jár – márpedig sikerrel
kell járnia, képes sikeres lenni, ha mindannyian vállvetve dolgoznak –
akkor ez a modell lehet a megmentője nemcsak az utóbbi időben súlyos
csapásokat elszenvedett régióknak, de később, amennyiben a legmagasabb
szinten is adaptálható lesz, az egész országnak. A munkanélküliség és a
bűnözés kérdése egy csapásra megoldva, új élet minden érintett számára –
gondoljunk csak bele!
Ők maguk, a jövendő Pozitron-tervezők – igazi hősök! Úgy döntöttek,
vállalják a kockázatot, az emberi természet jobbik felére apellálnak, a
psziché ismeretlen területeit tárják fel. Olyanok ők, mint a régi pionírok,
utat törnek, helyet csinálnak a jövőnek: a jövőnek, amely biztosabb,
gazdagabb és általában véve jobb miattuk. Az utókor áhítatos tisztelettel
emlékezik majd rájuk. Ez a duma. Stan még életében nem hallott ennyi
marhaságot. Másfelől viszont valahogy hinni akar benne.

Az utolsó felszólaló idősebb a pattanásos fiatalembereknél, bár nem

sokkal. Az öltönye ugyanolyan sötét, de finomabb anyagúnak tűnik. A
válla keskeny, a felsőteste hosszú, a lába rövid – a haja is rövid, a nyakán
felnyírva, hátrafésülve. A külseje azt sugallja: követem a konvenciókat.
Egy nő kíséri, ő is sötét kosztümöt visel, a haja egyenes és fekete,
frufruja van, az álla szögletes, de fülbevalót visel. Jó a lába, bár túl izmos.
Oldalt ül, és a mobilját babrálja. Talán egy asszisztens? Nem egyértelmű.
Stan leszbikusnak könyveli el. Elméletileg nem kéne itt lennie, a férfiak
kurzusain. Stan azon töpreng, mit keres itt ez a nő. Mégis, jobb őt nézni,
mint a pasast.
A pasas azzal indít, hogy szólítsák Ednek. Ed reméli, hogy kellemesen
érzik magukat, mert tudják – és ő is tudja! –, hogy helyesen döntöttek.
 Most szeretne betekintést nyújtani a kulisszák mögé, megosztani velük
az információkat. A Pozitron Projekthez szükséges számos engedélyt nagy
nehézségek árán tudták megszerezni. Az illetékes szervek nem könnyen
hozták meg a döntést – nem egy jogszabálygurut seggbe rúghattak volna
miatta (itt kicsit somolyog, milyen merészen használja a segg szót), amit
tanúsít a harsány tiltakozás is, ami az első bejelentést követte a sajtóban. A
szóvivőknek, akik között nők is vannak – Ed itt a nőre pillant, aki
elmosolyodik –, sok felháborodott handabandázást kellett elhárítaniuk az
online radikálisoktól és elégedetlenkedőktől, akik az állítják, hogy a
Consilience/Pozitron Projekt korlátozza az személyi szabadságjogokat,
nem más, mint a totális társadalmi kontrollra tett kísérlet, sérti az emberi
lelket. Ednél nincs elkötelezettebb a személyi szabadságjogok iránt, de
ugye mind tisztában vannak azzal – Ed itt cinkos mosolyt villant rájuk –,
hogy az emberi lélekből nem lehet megélni, és valamit muszáj volt tenni,
hogy kieresszék a gőzt a társadalom fortyogó kuktájából. Ugye,
egyetértenek ezzel?
A kosztümös nő felpillant. Vajon mit néz? Nyugodt, hűvös tekintete
végigsiklik rajtuk. Azután újra a mobiljába mélyed. Stan csupasznak érzi
magát a saját mobilja nélkül: a kurzus elején le kellett adniuk a
telefonjukat. Újat ígértek nekik, de az csak a falon belül fog működni.
Azon töpreng, vajon mikor osztják ki az újakat.
Ed hangja most halkabbra vált: komoly dologról lesz szó. És már indul
is a PowerPoint egy sor grafikonnal. A pénzügyi nagyágyúk eltitkolták a
valós statisztikákat, hogy megelőzzék a pánikot, folytatja, de ebben a
régióban döbbenetes módon a népesség 40 százaléka munkanélküli, ezek
50 százaléka pedig huszonöt év alatti. Ez a tökéletes receptje a rendszer
összeomlásának: az anarchiának, a káosznak, a magántulajdon értelmetlen
elpusztításának, az úgynevezett forradalomnak, ami egyenlő a
fosztogatással, a bandák és a hadurak rémuralmával, a tömeges nemi
erőszakkal, a gyengék és a gyámoltalanok terrorizálásával. Ez a sötét jövő
vár mindenkire a térségben. Ők maguk már megtapasztalták ezeket a
tüneteket – ebben egészen biztos –, ezért értették meg, hogy fontos
jelentkezni.
Mit lehet tenni? – teszi fel a kérdést Ed a homlokát ráncolva. Hogyan
lehet a fedőt a fazékon tartani? Ami a társadalom egészének érdeke, ebben
bizonyosan egyetértenek. A hivatalos vezetés szintjén hamar kifogytak az
ötletekből. Egy adott mennyiségnél több emberi erőforrás és adóbevétel
nem fordítható a zavargások letörésére, a társadalmi megfigyelésre, a
garázda fiatalok üldözésére a sötét sikátorokban, a gyanúsnak tűnő
csoportosulások vízágyúval vagy könnygázzal történő szétverésére. Túl
sok egykor nyüzsgő város stagnál elhagyatottan manapság, főként
északkeleten, de más államok is megszenvedik ezt az időszakot, főleg ott,
ahol hosszú aszályok pusztítottak. Rengeteg elszegényedett ember lakik
elhagyatott kocsikban, metróalagutakban, de még átereszekben is. A drog-
és italfogyasztás járványszerűen terjed: öngyilkosságra is alkalmas
töménységű alkohol, a bőrt felhólyagosító drogok, amelyek egy éven belül
végeznek az emberrel. A felejtés egyre népszerűbb a fiatalság, de még a
középkorúak körében is, hisz minek tartaná karban az agyát az ember, ha
hiába gondolkodik, úgysem tudja megoldani a problémát? Hamarosan
bekövetkezik az összeomlás. Vajon ennek az egykor csodaszép régiónak,
ennek az egykor csodaszép országnak az a sorsa, hogy a szegénység, a
romok sivár pusztaságává váljon?
Ezt először úgy próbálták orvosolni, hogy még több börtönt építettek,
és még több embert zsúfoltak beléjük, de ez hamarosan tarthatatlanul
költséges lett. (Ed itt újabb diákat pörget át.) De nem csak erről van szó, az
eredmény professzionálisan képzett, börtönviselt bűnözők valóságos
hadserege lett, akik szabadulás után lelkesen alkalmazzák a gyakorlatban
is a tudományukat. A költséghatékonyság még a börtönök privatizálása és
az elítéltek nemzetközi üzleti érdekeltségeknek végzett ingyenmunkára
történő bérbeadása után sem javult, mert az amerikai rabszolgamunkások
nem tudtak jobban teljesíteni más országok rabszolgamunkásainál. A
versenyképesség a rabszolgapiacon az élelmiszerárak függvénye volt, és
az amerikaiak, akik mindezek ellenére továbbra is jószívűek, egytől egyig
kóborkiskutya-mentő típusok – Ed itt elnézően, megvetően elmosolyodik
–, nem voltak felkészülve arra, hogy halálra éheztessék a rabokat,
miközben halálra is dolgoztatják őket. Bármennyit is becsmérelte a
fegyenceket a sok politikus és a média, mocskos selejtnek és mérgező
söpredéknek titulálva őket, a csontsovány hullák kupacait mégsem lehet a
végtelenségig eltitkolni. Egy-egy megmagyarázhatatlan halálesetet még
csak-csak – mindig volt ilyen, vonogatja a vállát Ed –, de kupacokat azért
már nem. Valami spicli felveszi mobillal, az ilyesmi könnyen
kiszivároghat, hiába tesznek meg minden tőlük telhetőt, hogy bent tartsák,
és aztán ki tudja, miféle felzúdulás, vagy akár lázongás lehet az
eredménye?
Stan enyhe bizsergést érez a tarkóján. Lehet, hogy Ed épp az ő öccséről
beszél! Vagy talán nem konkrétan Conorról, de Stan nagyjából biztos
benne, ha Ed alaposabban szemügyre venné Cont, a mérgező söpredék
kategóriába sorolná. Stannek nincs baja az ilyen elnevezések
használatával, családban marad, és nincs szó arról, hogy ő egyetért azzal,
amit Con minden valószínűség szerint művel, nade. Vajon ez a pletyka az,
amit Con hallott? Hogy a Pozitron keményen lép fel az enyves kezekkel
szemben? Egyetlen hiba, és nincs tovább?
Szeretné felhívni Conort, hosszasabban beszélni vele. Kideríteni, mit
tud valójában erről a helyről. De mobil nélkül ez nem megy. Várjunk, és
meglátjuk, gondolja magában. Adjunk egy esélyt a helynek.
Ed úgy tárja szét a két karját, mint egy tévés prédikátor, a hangja egyre
erősödik. Ezután ötlött fel a Pozitron megálmodóiban, és ez zseniális
gondolat volt – teszi hozzá –, hogy ha a börtönöket kiszerveznék és
racionálisan működtetnék, azon mindenki nyerne, életképes gazdasági
egységekké válnának. Rengeteg munkahelyet teremtenének: az építőipari,
a karbantartói, a takarítási, a fegyőri szektorban. Munkahelyeket
teremtenének a kórházakban, az egyenruhavarró üzemekben, a
cipőgyárakban, mezőgazdasági munkahelyeket, amennyiben az
intézményhez egy gazdaság is kapcsolódik: munkahelyek soha ki nem
apadó bőségszaruját. A közepes méretű városok, ahol nagy fegyintézet
működik, képesek lennének eltartani magukat, és az ilyen városok lakói
középosztálybeli kényelemben élhetnének. És ha minden állampolgár vagy
fegyőr, vagy fegyenc, a végeredmény a teljes foglalkoztatás: a fele
fegyenc, a másik fele pedig a fegyencek őrzésével van valamiképp
elfoglalva. Vagy azokat őrzik, akik őket őrizték.
De mivel nem reális elvárás bizonyítottan bűnöző életvitelt elvárni a
lakosság ötven százalékától, úgy lenne fair, ha mindenki kivenné belőle a
részét: egy hónap kint, egy hónap bent. Gondoljunk bele, mekkora
megtakarítás, ha minden egyes lakóépület két szett lakót szolgálna ki! Ez
nem más, mint az időben osztott használati jog gondolatának logikus
végkövetkeztetése.
Ezért épült fel hát a Consilience/Pozitron-ikerváros. Amelynek most
már ők is igen fontos részei! Ed mosolyog, a született kereskedő szívélyes,
nyílt, barátságos mosolya ez. Így végre minden értelmet nyer!
Stan a profitrátáról akar kérdezni, és arról, hogy ez az egész
magánvállalkozás-e. Csak az lehet. Valaki megszerezte a jövedelmező
infrastruktúrát és a beszállítói szerződéseket, a falak nem maguktól
épülnek, a biztonsági rendszerek elsőrangúak, abból, amit a kapuban volt
alkalma megfigyelni. De visszafogja magát: úgy érzi, ez nem a megfelelő
pillanat a kérdezősködésre, mivel épp egy hatalmas CONSILIENCE felirat
villan fel a képernyőn:

CONSILIENCE = CONS + RESILIENCE.

LELKIISMERET ÉS KITARTÁS. ÜLD LE AZ IDŐDET, HOGY IDŐT NYERJ KÖZÖS
JÖVŐNKNEK!

Egy értelmes élet

 Stan kénytelen elismerni, hogy a PR-csapat és a márkaépítők jó
munkát végeztek – Ed is nyilvánvalóan így gondolja. A Pozitron Projekt új
nevet adott a már létező börtönnek, folytatja, mivel az „Állami
Fegyintézet” szürke volt, és unalmas. Ők találták ki a „Pozitron”-t, ami
elméletileg az elektron antianyag-megfelelőjét jelenti, de ezt kevesen
tudják, nem igaz? A szó egyszerűen csak nagyon, hát igen, pozitívan
hangzik. És pozitivitásra van szükség ahhoz, hogy megoldjuk a jelenlegi
problémáinkat. Még a legcinikusabbaknak is – jegyzi meg Ed –, még a
legirigyebbeknek is be kell ezt ismerniük. Ezután bevontak néhányat a
legnevesebb dizájnerek közül, akik javaslatokat tettek az általános
megjelenésre és hangulatra. A hangzást és a látványt illetően az ötvenes
évekre esett a választás, mivel ez volt az évtized, amelynek során a legtöbb
ember vallotta boldognak magát. Ami az egyik itteni cél: a lehető
legnagyobb boldogság. Ki ne akarná ezt a rubrikát kipipálni?
Amikor a Pozitron elindult az új névvel és az új imázzsal, hamar utat
talált a köztudatba. Hihető stratégia, írták a hírbloggerek. Végre, egy vízió!
Még a károgók is elismerték, egy próbát megér, hiszen eddig semmi más
nem vált be. Az emberek ki voltak éhezve a reményre, készen álltak
lenyelni bármit, ami felemelő.
Miután lementek az első tévéreklámok, elárasztották őket az online
jelentkezések. Nem is csoda: a modell rengeteg előnyt kínál. Ki ne akarna
napi háromszor kiadósan étkezni, egy pohár víznél többen lezuhanyozni,
tiszta ruhában járni, és poloskamentes, kényelmes ágyban aludni? Nem is
beszélve a közös cél inspiráló érzéséről. Ahelyett, hogy valami elhagyatott,
penészes lakásban rohadna, vagy egy bűzös lakókocsiban kuporogna, ahol
az éjszakákat halott tekintetű, törött palackokkal felfegyverzett tinédzserek
visszaverésével tölti, akik képesek egy marék cigarettacsikkért ölni, jól
fizető állása lenne, napi három kiadós étkezéssel, nyírható pázsittal,
metszhető sövénnyel, a megnyugtató érzéssel, hogy a közjó érdekében
cselekszik, valamint lehúzható vécével. Egy szóval, illetve inkább
hárommal: EGY ÉRTELMES ÉLET.
Ez a szlogen állt a PowerPoint utolsó diáján. Útravaló, amit
hazavihetnek, jelenti ki Ed. Az új otthonukba, ami itt van, Consilience-
ben. És persze a Pozitronban. Gondoljanak egy tojásra, amelynek van
fehérje és sárgája is. (Itt a képernyőn egy tojás jelent meg, majd egy kés
hosszában kettévágta.) Consilience a fehérje, Pozitron a sárgája, és a kettő
együtt a tojás. És jöhet a fészekrakás, teszi hozzá Ed mosolyogva. Az
utolsó kép következik: egy fészek, benne fénylő aranytojás.
Ed kikapcsolja a PowerPointot, felveszi az olvasószemüvegét, és egy
listát húz elő. Praktikus információk: az új mobiljukat a központi
csarnokban vehetik át. Ezzel együtt a szállásbeosztásukat is megkapják. A
 gy g pj
részleteket alaposabban is elmagyarázzák a mappájukban található zöld
papírlapokon, de röviden annyit, hogy Consilience-ben mindenki két életet
fog élni: egyik hónapban fegyencek, a következőben fegyőrök vagy városi
funkcionáriusok lesznek. Mindenkihez hozzárendeltek egy váltótársat. Így
minden különálló lakhely minimum négy embert szolgál ki: az első
hónapban a házakat a civilek lakják, a második hónapban az első hónap
fegyencei, akik átveszik a civil szerepet, és beköltöznek a házakba. És így
folytatódik ez hónapról hónapra, egymást váltva. Gondoljanak csak bele,
mennyit spórolnak ezzel a megélhetési költségeken, teszi hozzá Ed egy
tikk vagy kacsintás kíséretében.
Ami a vásárlóerőt illeti, ez mindig központi téma: mindenki kap egy
adag pozidollárt, amiért cserébe árucikkeket vásárolhatnak Consilience
üzleteiben vagy a belső hálózat digitális katalógusából. Az összeget
automatikusan feltöltik minden fizetésnapon. A lakóterek egyéni
berendezése céljából vásárolt holmikat vagy raktárba teszik a börtönben
töltött időre, vagy megosztják a váltótársakkal – az esetleges rongálás
esetén a váltótársak pótolják ezeket a holmikat, a saját pozidollárjaik
terhére. A karbantartó személyzet gondoskodik a csatornázásról és az
elektromos hálózatról. És a szivárgásokról, folytatja Ed. Mármint a
csövekre gondol, nem az információra, teszi hozzá mosolyogva. Ezt
viccnek szánta, gondolja magában Stan.
Gyorsan átfutja a zöld lapot. Az egyedülállók két hálószobás
lakásokban laknak, amelyeken egy másik szinglivel és a két váltótárssal
osztoznak. A családi házakat a párok és a családok számára tartják fenn: ez
jó, ők Charmaine-nel ilyet kapnak. A tinédzserek két iskolába járnak – a
börtönben és kint. A kisgyermekek az anyjukkal együtt a női szárnyban
tartózkodnak, ahol őrzött játszóház, óvoda és gyermek-táncóra biztosított.
Ez ideális helyzet a kisgyermekek számára, a szülői elégedettségi index
eddig igen magas.
Minden lakóegységben van négy zárható öltözőszekrény, minden
felnőtt számára egy. A civil ruhákat, amelyeket a katalógusból lehet
kiválasztani, ezekben a szekrényekben lehet tárolni azokban a
hónapokban, amikor a tulajdonosok a börtönműszakot töltik. A
narancssárga fegyencruhát a Pozitron Börtönben tárolják, ott viselik, és ott
is hagyják, mosás céljából.
A börtöncellákat felújították, és annak ellenére, hogy gondosan
igyekeztek megőrizni a hangulatot, jelentős mennyiségű kényelmi funkciót
építtetek be. Nem egy régimódi börtönben kell lakniuk! A börtönkoszt
például háromcsillagos minőség. Ő maga ezt roppantul élvezi, mivel
lenyűgöző, hogy a gondosság és az odafigyelés mit hozhat ki az egyszerű
és egészséges alapanyagokból.
 Ed belenéz a jegyzeteibe. Stan izeg-mozog a széken: meddig pofázik
még ez a hólyag? A lényeget érti, és eddig nincs semmi olyan, amitől ki
kellene borulni. Ráférne egy kávé. Vagy inkább egy sör. Azon tűnődik,
vajon Charmaine-nek mit mondtak odaát, a női fejtágítón.
Igen, még valami, szólal meg Ed. Időről időre felbukkanhat egy
forgatócsoport, hogy felvételeket készítsen az ideális életről, amit ők itt
élnek, ezeket Consilience falain kívül vetítik le, hogy támogassák az itt
végzett hasznos munkát. Ők maguk is megnézhetik majd mindezt
Consilience zártláncú hálózatán. Zene és filmek is rendelkezésre állnak
ezen a hálózaton, bár a túlstimulálás elkerülése végett nincs pornográf
vagy szükségtelenül erőszakos tartalom, ahogy rock és hiphop sem. De
korlátlan mennyiségű vonósnégyes-muzsika, valamint Bing Crosby, Doris
Day, Mills Brothers hallgatható, valamint a régi hollywoodi musicalek
slágerei.
Picsába, gondolja magában Stan. Nagyiknak való fos. És mi van a
sporttal, meccseket nézhetnek majd? Azon töpreng, vajon fogható-e
valamiféle adás kintről. Mi a baj a focival? De talán nem érdemes túl
hamar bepróbálkozni az ilyesmivel.
Még pár dolog, folytatja Ed. Van egy jelentkezési lista a preferált
állásokra, mind a börtönben, mind a városban: számozzák meg a három fő
választásukat, a tízes legyen a legkívánatosabb. Akik még nem vezettek
robogót, a sárga papírlapon iratkozzanak fel, a robogótanfolyam kedden
indul. A robogók színe megegyezik az öltözőszekrényekével, mindenki
személyes felelősséget vállal a robogójáért, amíg az használatában van.
Ő maga biztos benne, hogy közös erővel sikerre viszik ezt a
forradalmian új vállalkozást. Sok szerencsét! Ed úgy integet, ahogy a
Mikulás szokott, és távozik a helyiségből. A sötét kosztümös nő követi.
Talán a testőre, gondolja magában Stan. Fejlett farizom.
Amikor az álláslistához ér, Stan első helyen a robotikát jelöli be.
Másodiknak az informatikát, harmadiknak a robogójavítást. Úgy véli,
bármelyik jó lesz. Ha nem a konyhai takarításon köt ki, nem lesz gond.
Aznap este Charmaine-nel először vásárolnak be a pozidollárjaikból,
és először esznek közösen az új házukban. Charmaine képtelen betelni
vele – olyan boldog, hogy szinte énekel. Az összes gardróbajtót kinyitja,
az összes háztartási gépet bekapcsolja. Alig várja, milyen munkákat
osztanak majd rájuk. És már feliratkozott a robogótanfolyamra. Milyen
remek lesz minden!
– Menjünk lefeküdni! – javasolja Stan. Charmaine túlpörgött. Stan úgy
érzi, egy lepkehálóra lesz szüksége, hogy befogja, úgy csapong.
– Túlságosan fel vagyok dobva! – vágja rá Charmaine. Stan szeretné,
ha miatta lenne így feldobva a felesége, és nem a mosogatógép miatt, amit
most épp úgy babusgat, mint egy kiscicát. Nem tud szabadulni az érzéstől,
hogy ez a hely egy piramisjáték része, és azoknak, akik ezt nem látják át,
nem jut semmi. De ennek az érzésnek semmi nyilvánvaló oka nincs. Talán
ő természettől fogva hálátlan.
Éhezem rád
Stan már nem képes pontosan számon tartani, mennyi ideje élnek az
ikervárosban. Vajon eltelt már egy év? Több mint egy év. Egy hónapig
robogókat javított, a következőben egy tojásszámláló szoftverrel
foglalkozott a börtönben, majd újra a robogók következtek. Semmi olyan,
amit ne tudott volna megoldani.
A „Paper Doll” című számot hallgatja a telefonjáról fülhallgatón,
miközben kiöblíti a kávéspoharát. Azok a flörtölő fiúk, dúdolja magában a
szöveget. Először gyűlölte a zenét itt Consilience-ben, de egy ideje furcsán
vigasztalónak találja. Doris Day-től még tulajdonképp be is indul.
Ma van a váltónap, amikor ő és Charmaine börtönbe vonulnak. Vajon
mivel tölti az időt a női szárnyban, amikor nincsenek együtt?
– Sokat kötünk – mesélte korábban Charmaine. – Munkaidő után. Van
konyhakert, főzünk, a napi teendőket felosztjuk egymás között. Na meg ott
a mosás. A kórházban pedig ott a munkám, vezető gyógyszeradagoló, ami
komoly felelősség! Én aztán sosem unatkozom! Csak úgy repül az idő!
– Hiányzom neked? – kérdezte Stan egy hete. – Amikor odabent vagy?
– Persze hogy hiányzol! Ne butáskodj! – felelte Charmaine, és orron
puszilta. De Stan nem orrpuszira vágyott. Éhezel rám, lángolsz értem? Ezt
szeretné kérdezni tőle. De nem meri, mert Charmaine szinte biztosan
kinevetné.
Nem arról van szó, hogy nincs szex. Biztos, hogy többet szexelnek,
mint a kocsiban, de ez olyan szex, amit Charmaine csak végrehajt, mint a
jógagyakorlatokat, gondosan kontrollált légzéssel. Stan elsöprő szexre
vágyik. Tehetetlenségre. Nem, nem, nem, igen, igen, igen! Ezt akarja. Az
utóbbi hónapokban jött rá erre.
Lent a pincében kinyitja a méretes zöld öltözőszekrényt, és
berakosgatja a nyár folyamán viselt ruhákat: a sortokat, a pólókat, a
farmert. Egy ideig nem hordja majd ezeket: mire jövő hónapban visszatér
ide, a meleg időnek talán már vége lesz, és jönnek a termopulóverek, bár
szeptemberben sose lehet tudni. Akkor már nem kell ennyit foglalkoznia a
pázsittal, ami jó dolog. Bár a pázsit addigra tönkremegy. Egyeseknek nincs
érzékük a pázsit iránt, azt hiszik, magától zöld, hagyják lelapulni vagy
kiszáradni, aztán jönnek a sárga hangyák, és sok munkába telik újra rendbe
hozni. Ha egyfolytában itt lenne, a pázsit tipp-topp maradna.
 Odafent tiszta törölközők kerülnek a fürdőszobába, tiszta ágynemű az
ágyra. Charmaine mindent elrendezett, mielőtt elindult a robogóján a
Pozitronba. Az utóbbi pár hónapban Stan mindig később hagyta el a házat,
mint a felesége, úgyhogy most még utoljára ellenőriz mindent: nincs
koszcsík a kádban, nincs elárvult fél pár zokni, sem szappanvég vagy
összegyűlt hajszálak a padlón. Amikor Stan és Charmaine minden második
hónap első napján visszatér, a házat elvileg rendezetten, makulátlanul,
citrusillatú tisztítószertől csillogón kellene találniuk, ahogy Charmaine
szokta hagyni. Mindig azt mondja, jó példával kell elöl járniuk.
Az egyszer biztos, hogy a ház nem mindig makulátlan a visszatérésük
idején. Charmaine felhívta rá a figyelmét, hogy mindig akadnak hajszálak,
pirítósmorzsák, foltok. Sőt: három héttel ezelőtt Stan egy összehajtogatott
üzenetet talált – a sarka kikandikált a hűtő alól. Talán eredetileg a kacsa
alakú ezüst hűtőmágnessel volt felerősítve, azzal, amelyikkel Charmaine a
bevásárlólistákat tűzi ki.
A Consilience-ben érvényes szigorú szabály ellenére, ami tilt minden
kontaktust a váltótársakkal, Stan azon nyomban elolvasta a cetlit.
Nyomtatott szöveg volt ugyan, mégis döbbenetesen intim:
Drága Max! Alig várom a következő alkalmat. Ki vagyok éhezve
rád! Annyira kellesz nekem! Csókok, ölelés, és tudod, még mi:
Jasmine
Egy rúzsos csóknyom volt alatta: élénk rózsaszín. Nem, sötétebb: a lila
valamelyik árnyalata. Nem ibolya, nem mályva, nem bordó. Törte a fejét,
próbálta felidézni a színek nevét a festék- és textilmintákon, amelyek felett
Charmaine annyi időt tölt. Az orrához emelte a papírt, és mélyet
szippantott: még érződik halványan a cseresznyés rágógumira emlékeztető
illat.
Charmaine sosem hordott ilyen színű rúzst. És még sosem írt neki
ilyen üzenetet. Stan úgy hajította a szemetesbe, mintha égne, de azután
kihalászta, és visszadugta a hűtő alá: Jasmine-nek nem szabad megtudnia,
hogy a Maxnek szánt üzenetét más is látta. És az is lehet, hogy Max a hűtő
alatt keresi az ilyen üzeneteket – talán egy perverz kis játékuk –, és Max
feldúlt lenne, ha nem találná. „Megkaptad az üzenetemet?” – kérdezné tőle
Jasmine, amikor egymásba gabalyodva fekszenek. „Milyen üzenetet?” –
kérdezne vissza Max. „Te jó isten, egyikük megtalálta!” – kiáltana fel
Jasmine. Azután felnevetne. Még az is lehet, hogy beindulna tőle, a
tudattól, hogy egy harmadik szempár is látta az ő mohó szája lenyomatát.
Nem mintha szüksége lenne bármire, hogy beinduljon. Stan képtelen
kiverni a fejéből Jasmine-t, a száját. Elég sanyarú a helyzet itt a házban,
még úgy is, hogy Charmaine ott lélegzik mellette, halkan vagy hangosan,
attól függően, épp mit csinálnak, vagy inkább Stan mit csinál – Charmaine
sosem volt az a belevaló típus, inkább a partvonalról, a távolból drukkol
neki. De a Pozitron férfi szárnyában, a keskeny ágyon fekve az a csók úgy
lebeg a sötétségben Stan nyitott szeme előtt, mint négy plüsspárna,
hívogatón szétnyílik, mintha épp sóhajtani vagy szólni készülne. Már
tudja, milyen színű az a száj, kinyomozta.
Fukszia. Nedves, buja érzés kimondani. Jaj, siess, mondja az a száj.
Szükségem van rád, most rögtön! Ki vagyok éhezve rád! De Stanhez
beszél, nem a pasashoz, akinek a ruhái a szomszédos öltözőszekrényben
pihennek. Nem Maxhez.

Max és Jasmine, ez a nevük – a váltótársak neve, a másik két emberé,

akik a házban laknak, rutinosan mozognak benne, végzik a teendőket,
eljátsszák, hogy normális életet élnek itt, amikor ő és Charmaine nincsenek
jelen. Nem lenne szabad ismernie a nevüket, vagy tudni bármit a
viselőjükről: ez a szabály Consilience-ben. De az üzenet miatt tudja a
nevüket. És mostanra már tud – illetve kikövetkeztet, pontosabban
elképzel – sok mást is.
Maxé a piros öltözőszekrény. Charmaine-é rózsaszínű, Jasmine-é lila.
Úgy egy óra múlva – amikor Stan elhagyta a házat, kijelentkezett – Max
belép majd a bejárati ajtón, kinyitja a piros szekrényt, előveszi az ott tárolt
ruháit, felviszi őket az emeletre, elrendezi őket a hálószoba polcain, a
gardróbban: épp elég egy hónapnyi tartózkodásra.
Azután megérkezik Jasmine. Ő nem törődik a szekrényével, számára
nem az az első. Egymás karjába omlanak. Nem: Jasmine omlik Max
karjába, hozzásimul, kinyitja fuksziaszínű száját, letépi Maxről és magáról
is a ruhát, és lerántja őt a – hová is? A nappali szőnyegére? Vagy
felbotorkálnak az emeletre, szédelegve a vágytól, és összegabalyodva az
ágyra zuhannak, amit Charmaine figyelmesen és takarosan bevetett a
frissen vasalt ágyneművel a távozása előtt? Az ágynemű szélén
születésnapi kék madárkák rózsaszín masnikat kötnek. Gyerekszobába
való ágynemű: Charmaine szerint ez aranyos. Az ágynemű nem illik
Maxhez és Jasmine-hez, ők sosem választanának ilyen unalmas, pasztell
kiegészítőket. Az ő stílusuk inkább a fekete szatén. Igaz, minden
alapholmihoz hasonlóan az ágynemű is a ház tartozéka.
Jasmine nem az ágyneművasaló típus, és nem szokott megágyazni
Stannek és Charmaine-nek, mielőtt elmegy: a matracot mindig csupaszon
találják, törölköző sincs kikészítve a fürdőszobában. Persze Jasmine
elhanyagolja az ilyen háztartási nüanszokat, gondolja magában Stan, mivel
semmi más nem érdekli, csak a szex.
Stan gondolatban átrendezi Jasmine-t és Maxet, így és úgy, széthúzott
csipke melltartóban, égnek meredő lábakkal, vadul összekócolt hajjal, bár
fogalma sincs róla, hogy néznek ki. Max háta csupa karmolás, mint egy
macskatulajdonos bőrkanapéja.
Micsoda ribanc ez a Jasmine. Egy perc alatt beindul, mint egy
indukciós főzőlap. Kibírhatatlan.
Lehet, hogy csúnya. Csúnya, csúnya, csúnya, ismételgeti Stan, mint
egy ráolvasást, próbálja kiűzni őt magából – őt és az őrjítő, rágógumiillatú
rúzsát, rekedt hangját, a hangot, amit sosem hallott. De nem megy, mert
Jasmine nem csúnya, hanem gyönyörű. Olyan gyönyörű, hogy ragyog a
sötétben.
Charmaine esetében szó sincs ilyen huncutságokról. Nincsenek
perzselő fuksziaszínű csókok, sem hempergés a szőnyegen. Egy hónap
múlva azt hallja majd: „Stanley! Stan! Szívem! Megjöttem!” – Egy
könnyed, tiszta hang, amiből hiányzik minden kétértelműség: Charmaine a
vasalt, kék-fehér csíkos blúzában, amelyen halvány hipószag és
babahintőpor-illatú öblítő szaga érződik.
Stan nem akarja, hogy Charmaine más legyen. Ezért vette feleségül:
menekülés volt a bonyolult, körmönfont, gúnyos, hol hideg, hol meleg nők
elől, akikbe előtte belehabarodott, akik túlságosan nyitottak voltak arra,
hogy Conor és mások is becserkésszék őket. Átláthatóság, állhatatosság,
hűség: Stant különféle megaláztatásai megtanították arra, hogy értékelje
ezeket az erényeket. Tetszett neki, hogy Charmaine retró típus, mint egy
kekszreklám, a finomkodása, hogy szinte sosem káromkodik. Amikor
összeházasodtak, úgy tervezték, lesznek gyerekeik, ha majd
megengedhetik maguknak. Még most is így tervezik. Talán hamarosan
bekövetkezik, most, hogy már nem a kocsijukban laknak.
Beüti a kódot a szekrényén, várja, hogy felvillanjon a ZÁRVA felirat,
elindul felfelé a pincelépcsőn, kilép a házból. Amikor kiér, egy újabb
kódot üt be az ajtó melletti billentyűzeten, kijelentkezik.
Odaát, a Pozitronban Jasmine és Max már bizonyára átöltöztek a múlt
hónapban félretett civil ruhájukba. Most nyilván épp kijelentkeznek a
börtönszárnyukból, és a központi recepciónál leadják a narancssárga
egyenruhát. Hamarosan robogóra pattannak, és elindulnak ebbe a házba.
Stanben kukkoló késztetés támad, hogy elrejtőzzön a cédrussövény
mögött, amit a múlt héten nyírt meg, kiigazította a hányaveti munkát, amit
Max végzett a legutóbbi ittléte során. Megvárja, amíg mindketten bent
lesznek, és aztán beles az ablakon. Átgondolta, honnét nyílik belátás, és a
földszinti redőnyöket résnyire nyitva hagyta. De ha felmennek az emeletre,
akkor nincs más választása, mint felállítani a kihúzható létrát, bár tudja,
milyen nyikorgó, fémes hangja van.
És mi van, ha leesik? Vagy ami még rosszabb: Max anyaszült
meztelenül kihajol az ablakon, és lelöki róla? Semmit nem tud Maxről,
csak azt, amit az üzenet sugall – ezenkívül Max választhatott elsőként
öltözőszekrényt, és a pirosat választotta. Nyilván agresszív. Stan nem
szeretné, ha egy feldühödött, pucér férfi lelökné egy kihúzható létráról,
egy pucér férfi, akinek izmos testét a képzelete most terjengős
tetoválásokkal népesíti be. Maxnek valószínűleg borotvált feje van, tele
sebhelyekkel és hegekkel, golyó alakú koponyájának puszta erejével
szokta eltörni mások fogát vagy állkapcsát.
Stan koponyáját még mindig homokszínű hajkorona fedi, bár már kezd
ritkulni, pedig még csak harminckét éves. Még sosem használta arra a
koponyáját, hogy lefejeljen valakit, de lefogadná, hogy Max már megtette.
Nyilván testőrként dolgozott valami fekete dzsekis, aranyláncos, kokódíler,
lányfuttató kiskirálynak a Pozitron előtti életében. Valaki olyannak, mint
Conor, csak épp nagyobbnak, keményebbnek, gonoszabbnak, erősebbnek.
A földön Stan talán képes lenne kiállni egy ilyen pasas ellen, de a létrán
elveszítené az egyensúlyát. És a sövényben landolna, formátlan lyukat
ütne rajta a sok gondos nyírás után.
Ez a seggfej Max a sövényhez még kevésbé ért, mint a pázsithoz. Stan
a garázsban megtalálta a sövényvágót, a pengéje tele volt rászárad
levelekkel. De kizárt, hogy Max a sövényre tudna koncentrálni, mivel
amint Jasmine meglátja, nyomban ráveti magát a szerencsétlenre, és
rögtön az övcsatjáért nyúl.
Mindent összevéve jobb, ha nem leskelődik az ablakon át.

Váltás
Csodaszép, felhőtlen nap a mai, nincs túl meleg, ahhoz képest, hogy
augusztus elseje van. Charmaine a váltónapokat már-már ünnepnapnak
látja: ha nem esik, az utcák tele vannak emberekkel, mosolyognak,
üdvözlik egymást, van, aki gyalog, van, aki színkódos robogóján halad,
néhányan golfkocsin. A tömegen időnként átsiklik a Megfigyelés egy-egy
sötét kocsija: a váltónapokon többet látni belőlük.
Mindenki meglehetősen boldognak tűnik: ha az embernek két élete
van, az azt jelenti, hogy mindig van mire várnia. Olyan, mintha minden
hónapban vakáció lenne. De melyik a vakáció, és melyik a munka?
Charmaine ezt nem igazán tudja.
Miközben lila-rózsaszín robogóján Consilience gyógyszertára felé tart,
az órájára pillant: nincs sok ideje. Legkésőbb öt harminckor be kell
jelentkeznie a Pozitronba, és mindjárt három óra. Stannek azt mondta, le
kell adnia a rendelést a börtönkórház számára: ezért sietett annyira az
indulással. Két hónappal ezelőtt a bútorvédő huzat volt az ürügy – hisz
Stan is egyetértett vele a bútorvédőt illetően, hát nem ronda a színe, nem
kéne együtt elmenniük, megnézni a választékot és leadni egy igénylést
valami vidámabbra? A digitális képről nem igazán lehet megállapítani,
milyen, ezt személyesen kell megnézni. Tessék, itt van pár textilminta!
Virágos legyen, vagy esetleg absztrakt mintás?
Ha bármi ilyet mond, Stan agya azonnal kikapcsol, és Charmaine
számíthat arra, hogy egy szót sem hall abból, amit mond neki. Az persze
feltűnne neki, ha Charmaine hirtelen eltűnne, de egyébként szinte
tudomást sem vesz róla. Mostanában úgy kezeli, mint a fehér zajt, mint azt
a csobogó hangot az elalvást segítő felvételen. Charmaine ezen régebben
megsértődött volna – meg is sértődött –, de most jól jön.
A robogóval a patika mögött áll meg, majd gyalog megkerüli az
épületet. A szíve máris gyorsabban dobog. Nagy levegőt vesz, elfoglalt,
hatékony pózt vesz fel, belepillant kis noteszébe, mintha lenne benne
feljegyzés. Ezután egy nagy doboz géz kötszert rendel, a kórház
számlájára. A kötszerre semmi szükség, de ez nem tűnik fel: senki sem
fogja ellenőrizni a kötszer mennyiségét, főként mert az ellenőrzés
véletlenül épp az ő feladata minden második hónapban.
A lehető legvidámabb mosolyt villantja Bill Nairnre, aki az utolsó
óráját tölti gyógyszerészként, mielőtt leveszi a fehér köpenyt, és felölti a
Pozitron Börtön falain belül betöltött szerepének megfelelő öltözéket. Bill
visszamosolyog rá, pár szót váltanak a szép időről, azután elköszönnek
egymástól. Charmaine újra elmosolyodik. Olyan ártatlan fogai vannak:
aszexuális, állatiatlan fogak. Régebben aggasztotta, hogy ennyire
szimmetrikus, ennyire szőke, de most már előnynek tartja. Az ő kis fogaira
senki sem figyel fel: a nyájas külső remek álca.

Visszasiet a parkolóba, és valóban, ott várja egy kis boríték a robogó

ülése alatt. A markába rejti, kifordul a parkolóból, befordul az egyik
lakóházakkal teli utcába, leparkol.
Ezeket a találkákat nem a Consilience-ben használatos mobiljukon
szervezik meg: túlságosan kockázatos, mert sosem lehet tudni, mit
hallgatnak épp le a központ informatikusai. Az egész város üvegbúra alatt
létezik: a belsejében megengedett a kommunikáció, de egy szó sem juthat
ki vagy be a jóváhagyott csatornákon kívül. Nincs nyafogás, nincs panasz,
nincs árulkodás, nincs figyelemfelhívás. Az általános üzenetet szigorú
ellenőrzés alatt kell tartani: a külvilágot biztosítani kell arról, hogy a
Consilience/Pozitron ikerváros-projekt működik.
És valóban működik, mert lám: az utcák biztonságosak, nincs
hajléktalanság, mindenkinek van munkája!
Igaz, menet közben akadt néhány döccenő, ezeket a döccenőket el
kellett simítani. De Charmaine most nem időzik el az elbátortalanító
döccenők, sem az elsimításuk mikéntje felett.
 Széthajtogatja a papírt, elolvassa a címet. Az üzenetet elégeti majd, de
nem itt, a nyílt színen: egy robogós nő, aki épp felgyújt valamit, magára
vonhatja a figyelmet. Nincsenek fekete autók látótávolságon belül, de a
pletykák szerint a Megfigyelés a sarkokon is túl is lát mindenkit.

A mai cím egy lakótelep, valamelyik évtized maradványa a huszadik

század közepéről: egyike a sok emléknek a város múltjából. Ahogy a
fejtágítókon informálták őket, a várost, amelyből mára Consilience lett, a
tizenkilencedik század végén alapította egy kvéker csoport. A testvéri
szeretet volt a céljuk – a város neve Harmony, azaz Harmónia volt, a
címere egy méhkaptár, ami az együttműködő munkavégzést jelképezte. Az
első ipari létesítmény egy cukorrépa-feldolgozó volt, ezt egy bútorgyár
követte, majd egy fűzőket gyártó cég. Azután érkezett egy automobilgyár
– a Ford előtti kocsik egyikét készítették benne –, majd egy
fényképezőgépben használatos filmet gyártó cég, és végül egy állami
fegyintézet.
A második világháború után a fő iparágak lassan csődbe mentek, míg
Harmonyból nem maradt más, mint a kiürült belváros, néhány fehér
oszlopos, omladozó középület és rengeteg banki hitel miatt lefoglalt ház,
amit a bankok sem tudtak elárverezni. És persze a fegyintézet, ahol a
bentlakók egykor dolgoztak, már amikor dolgoztak.
De most, gondolja magában Charmaine, minden más lett. Micsoda
fejlődés! Például már az edzőtermet is felújították. És egy csomó házat
kipofoznak – bármelyik hónapban megérkezhetnek az újabb jelentkezők,
akik megtöltik majd őket. Vagy azokat a házakat, amelyek még nincsenek
annyira kipofozva, mint például amelyikben Stannel laktak az elején. Ott
akadtak problémák a csatornázással – illetve inkább zűrök voltak, mivel
mindegyik több volt egy szimpla problémánál. Egyszer nagy eső volt, és a
szennyvíz felbugyogott a mosogatóban: az több volt szimpla problémánál.
Szerencsére engedélyezték az áthelyezésüket – Charmaine feltételezi,
hogy a váltótársaik is átköltöztek az új házba, de lehet, hogy mégsem. Még
nem jutott eszébe, hogy megkérdezze ezt Maxtől – hogy ő és a felesége ott
laktak-e korábban abban a másik házban. Maxszel nem ilyesmiről szokott
beszélgetni.

Minden hónapban új a cím: jobb így. Szerencsére sok az üres ház, a

becsődölt iparágak, az árverezések után maradtak itt, meg abból az időből,
amikor sok ház állt üresen, mert senki sem akarta megvenni őket. Max a
Consilience-i Lakóépület-felújító Csoport tagja, amikor nem a pozitroni
cellájában tartózkodik. A lakóépület-felújító csoport szemrevételezi a
házakat, és eldönti, bontás-e a sorsuk, és a helyükön park és közösségi kert
létesül, vagy pedig felújítják őket – ezért tudja, melyek a megfelelő házak.
 Max igyekszik Charmaine-nek tetsző lakásbelsőket választani: szereti
a szép tapétákat, rózsabimbókkal, százszorszépekkel. Max mindig talál
olyan házat, ahol ilyen a tapéta. De minden házban, amit eddig használtak,
jártak a vandálok, még azokban az időkben, amikor városról városra,
házról házra jártak, ablakokat és palackokat törtek, ittak, drogoztak, a
padlón aludtak, a fürdőkádat használták vécének, még a Pozitron-projekt
indulása előtt.
A bandák és az őrültek ott hagyták a nyomukat a virágos tapétán:
odafirkantott monogramokat és más egyebet is. Gusztustalan rajzokat.
Rövid, kemény szavakat, festékszóróval, filctollal vagy rúzzsal, és néhány
helyen valami barna, vastag dologgal, ami akár szar is lehetett.
– Olvasd fel nekem! – súgta Max Charmaine fülébe az első házban, az
első alkalommal.
– Nem bírom! – felelte ő. – Nem akarom.
– Dehogynem bírod– válaszolta Max. – És akarod is. – És Charmaine
nyilván akarta, mert valósággal dőltek belőle azok a szavak. Max nevetett,
felemelte őt, és két kézzel benyúlt a szoknyája alá. Charmaine sosem visel
farmert ezeken a találkákon, pont ezért. A következő percben már a
csupasz padlódeszkákon feküdtek.
– Várj! – szólt rá Charmaine levegő után kapkodva az élvezettől. –
Gombold ki!
– Nem bírom kivárni – felelte Max, és ez igaz is volt, mert nem bírt
várni, és Charmaine sem. Olyan volt, mint az ajánló a legvadabb erotikus
regény hátulján a Pozitron korlátozottan kölcsönözhető szekciójában.
Elsöprő. Kábult a vágytól. Mint egy szélvihar. Tehetetlen sóhajok. Ez mind
együtt. Charmaine nem tudta, hogy ilyen erő, ilyen energia bújik meg a
bensőjében. Azt hitte, ilyen csak a könyvekben és a tévében van, vagy más
érezhet így.
Utána összegyűjtötte a gombokat, és zsebre vágta őket. Csak kettő
szakadt le. Később, a Pozitronban letöltött idő végeztével felvarrta őket,
még mielőtt visszatért a házba, ahol Stannel él.
Szerette Stant, de az más volt. Másfajta szeretet. Bizakodó, nyugodt.
Az érzés az akváriumban úszkáló hobbihalakhoz passzolt – nem mintha
tartottak volna ilyet –, és talán a macskákhoz. És talán még a reggeli
tojáshoz, a tojástartókban egyesével megbújó buggyantott tojásokhoz. Meg
a kisbabákhoz.
Win nagyi halála után Charmaine kénytelen volt a saját útját járni –
vékony jégen haladt, ahol jól látszottak a repedések, és a katasztrófa
bármikor bekövetkezhetett; a trükk az volt, hogy egyre csak siklott tovább.
Azért szerette Stant, mert élvezte a szilárd talajt a lába alatt, a matt
felületeket, a happy enddel végződő filmeket. Lezárás, így nevezik ezt. A
Pozitron Börtönben azért fogadta el a felajánlott vezető gyógyszeradagolói
állást, mert minden a polcok és a leltár körül forog, és mindennek a helyén
kell lennie.
Illetve ő azt hitte, hogy csak ennyi az egész – de mint kiderült, vannak
mélységei is. Egyéb kötelességei is vannak, amelyekről kezdetben nem
esett szó, bizonyos fokú rendetlenség, fel kell mérni a helyzetet. Kezd
beletanulni. És kiderült, hogy nem is olyan elkötelezett a rend iránt, mint
régebben hitte.
Hanyagság volt a hűtő alatt hagyni azt a cetlit. És az a rúzsos csók
olyan közönséges volt. A rúzst az öltözőszekrényében tartja – csak ahhoz
az üzenethez használta. Stan sosem tűrné el, hogy ilyen rikító árnyalatot
viseljen – Bíbor Szenvedély a neve, nagyon ízléstelen.
Épp ezért vásárolta meg: ilyennek látja azt, amit Max iránt érez. Bíbor.
Szenvedélyes. Rikító. És igen, ízléstelen. Egy olyan férfinak, aki iránt
ilyen érzéseket táplál, mindenfélét lehet mondani, a ki vagyok éhezve rád
még a legenyhébb közülük. Szavakat, amelyeket korábban sosem használt
volna. Vandál szavakat. Néha el se hiszi, mi minden jön ki a száján – arról
nem is beszélve, mi megy bele. Mindent megtesz, amit Max akar.
Persze nem Maxnek hívják, ahogy Charmaine sem Jasmine. Nem a
valódi nevüket használják, ezt már az első alkalommal eldöntötték, anélkül
hogy megbeszélték volna. Mintha olvasnának egymás gondolataiban.
Nem, nem is a gondolataiban: egymás gondolattalanságában. Amikor
Maxszel van, nem gondolkodik.
Takarítás
Az első alkalom véletlen volt. Charmaine még ott maradt a házban
Stan távozása után, befejezte az utolsó takarítást, ahogy eleinte, még Max
előtt szokása volt.
– Menj csak! – biztatta Stant, hogy ne lábatlankodjon ott, miközben ő
szoros lófarokba fogott hajjal takarít. Szerette a takarítás rutinját, szerette
felkötni a melles kötényét, felhúzni a gumikesztyűt, és kipipálni a
teendőket a listán a fejében, anélkül hogy folyton félbeszakítanák.
Szőnyegek, kádak, mosogató. Törölközők, vécék, ágynemű. Stan
egyébként is utálja a porszívó hangját. – Csak áthúzom még az ágyat –
mondta ilyenkor. – Menj csak, szívem! Egy hónap múlva találkozunk.
Érezd jól magad!
És épp ezzel foglalatoskodott – ágyat húzott, dúdolgatott magában –,
amikor Max besétált a szobába. Megriasztotta Charmaine-t. Sarokba
szorította: csak egy ajtó van. Sovány, inas férfi. Nem különösebben magas.
Sűrű, fekete haj. Még jóképű is. Egy férfi, aki válogathat.
– Semmi gond – szólalt meg. – Elnézést! Korán jöttem. Itt lakom. –
Azzal egy lépést tett előre.
– Én is – felelte Charmaine. Egymásra néztek.
Ú
 – A rózsaszín szekrény? – Újabb lépés.
– Igen. Maga pedig a piros. – Hátrált. – Már majdnem végeztem itt, és
akkor nyugodtan…
– Ne siessen! – felelte a férfi. Újabb lépést tett felé. – Mit tart abban a
rózsaszín szekrényben? Sokszor eltűnődtem már rajta.
Vajon most viccelt? Charmaine nem igazán tudta eldönteni, mikor
viccel valaki.
– Ha esetleg kér kávét – szólalt meg. – Van a konyhában. Kitisztítottam
a kávéfőzőt, de azért még tudok… De nem túl jó kávé. – Összevissza
beszélsz, Charmaine, szidta magát.
– Kösz, nem kérek – felelte a férfi. – Inkább itt maradok, és nézem
magát. Tetszik, hogy mindig áthúzza az ágyat, mielőtt elmegy. És tiszta
törölközőket is kirak. Mint egy hotelben.
– Semmi gond, tulajdonképpen szívesen csinálom, szerintem jól néz
ki… – Charmaine addigra már egészen az éjjeliszekrényig hátrált. Ki kell
jutnom ebből a szobából, mondta magában. Talán meg tudná kerülni a
férfit. Oldalt lépett, azután előre. – Elnézést, most már mennem kell –
szólalt meg, reményei szerint közömbös hangon. De a férfi a vállára tette a
kezét. Újabb lépést tett előre.
– Tetszik a köténye – jegyezte meg. – Vagy mi ez. Hátul van
megkötve? – A következő percben – hogy történt? – a melles kötény a
padlón hevert, Charmaine haja kibomlott – ez vajon a férfi műve? –, és
csókolóztak, a férfi keze pedig Charmaine frissen vasalt blúza alatt
matatott. – Van még pár óránk – szólalt meg, miközben elhúzódott. – De itt
nem maradhatunk. A feleségem… Nézd, ezt a helyet ismerem… – Azzal
lefirkantott egy címet. – Menj oda most.
– Csak még betűröm a lepedőt – felelte Charmaine. – Különben nem
nézne ki jól. – A férfi mosolygott ezen. Charmaine valóban betűrte a
lepedőt, bár nem olyan szorosan, mint máskor szokta, mivel remegett a
keze. Azután tette, amit a férfi mondott.

Az volt az első üres házuk. Odabent félhomály volt, döglött legyek, a

villany nem működött, a víz sem, a falakon repedések és foltok, de akkor,
az első alkalommal ez mit sem számított, mert Charmaine észre sem vette
az ilyen részleteket. A férfi távozott elsőként az oldalajtón. Majd miután
elszámolt ötszázig, ahogy a férfi javasolta, kilépett a bejárati ajtón,
igyekezett sietősen és hivatalosan mozogni, és egyenesen a Pozitron
Börtönbe robogott, ahol bejelentkezett, leadta a polgári ruháját, majd a
kötelező zuhanyzás után felvette a tiszta narancssárga rabruhát, ami már
ott várt rá. A közös vacsora után a női ebédlőben – sertéssült volt
kelbimbóval –, szokás szerint a többiekkel együtt csatlakozott a
kötőszakkörhöz, és elcsevegett velük erről-arról, szintén szokásos módon.
De alvajáró módjára.
Szörnyülködnie kellett volna önmagán, azon, amit tett. Helyette ámult
és ujjongott. Tényleg megtörtént? Vajon újra megtörténik majd? Hogyan
léphetne kapcsolatba a férfival, egyáltalán hogyan hihetne a létezésében?
Sehogy. Olyan érzés volt, mintha egy szikla peremén állna. Beleszédült.
Tíz órakor bement a kétszemélyes cellájába, ahol a cellatársa már
aludt, majd felhangzott az ajtó megnyugtató, fémes csukódása és a zár
kattanása. Biztonságos érzés volt bezárva lenni, most, hogy tudta, ott van
benne az a másik személy, aki korábban teljességgel ismeretlen kalandokra
és mozdulatokra képes. Erről nem Stan tehet, hanem a kémia. Az emberek
folyton a kémiát emlegetik, pedig valami másra gondolnak, például a
személyiségre, de ő most tényleg a kémiára gondol. Szagokra, textúrákra,
ízekre, titkos összetevőkre. Sok kémiával találkozik a munkája során, látja,
mire képes. A kémia olyan is tud lenni, mint a varázslat. Könyörtelen tud
lenni.
Aznap éjjel úgy aludt, mintha részeg lett volna. Másnap a szokásos
hatékonysággal tette a dolgát, a mosoly álcája mögé rejtőzve. Azóta
egyfolytában csak vár: odabent a Pozitronban, miközben Max az üres
lakóházakat ellenőrzi Consilience-ben; azután a házban Stannel,
napközben pedig a munkahelyén a pékségben, ahol pitét és fahéjas csigát
süt. Azután egy-két órára Jasmine lehet Maxszel, a váltónapokon, mielőtt a
férfi bevonul a Pozitron Börtönbe, ő pedig visszatér a civil életbe, vagy
fordítva. Egy üres ház. A szorongás. A sietség. A tombolás.
Azután az újabb várakozás. Olyan, mintha a végletekig feszítené
magát, annyira, hogy úgy érzi, bármelyik percben elpattanhat – de
egyelőre nem tört össze. Bár lehet, hogy a házban hagyott üzenet
valamiféle törés volt. Vagy egy repedés. Jobban kellene uralkodnia magán.
Stan nyilván olvasta az üzenetet. Csak így történhetett. Nyilván
elolvasta, és visszacsúsztatta a hűtő alá, mert Max leírta, hol találta meg, és
jóval arrébb volt, jobbra onnan, mint ahová ő bedugta. Azóta Stan annyira
szórakozott, hogy ezzel az erővel akár süketnéma is lehetne. Amikor
szeretkezik vele – Charmaine így gondol a dologra, más, mint az, amit
Maxszel csinálnak –, amikor Stan szeretkezik vele, nem vele van együtt.
Vagy legalábbis nem a megszokott Charmaine-nel. Már-már dühös.
– Engedd el magad! – mordult rá egyszer Stan. – Csak engedd már el
magad, baszki!
– Hogy értetted azt, hogy „engedjem el magam”? – kérdezte tőle utána
Charmaine azon az értetlen, tanácstalan hangján, ami korábban az egyetlen
hangja volt. – Mit engedjek el? Miről beszélsz? – Stan erre azt felelte,
„hagyjuk” és „ne haragudj”, és úgy tűnt, szégyelli magát. Charmaine
ráhagyta. Akarja, hogy Stan szégyellje magát, mert ezek az érzések részei
Charmaine álcájának.
Egyszer véletlenül Jasmine-nek szólította Charmaine-t. Mi lett volna,
ha reagál rá? Elárulta volna magát. De észbe kapott, és úgy tett, mintha
nem hallotta volna. Lehet, hogy Stan beleszeretett az üzenetébe, a
meggondolatlan, fuksziaszínű csókjába. Ez vicces vagy veszélyes?
Mi van, ha Stan rájön? Hogy ő és Max. Vajon mit tenne akkor?
Lobbanékony természet – amikor a kocsiban laktak, rosszabb volt, de
azóta is csapott földhöz poharakat, hogy idejöttek, és káromkodott, ha
valami nem a kedve szerint működött: a sövényvágó, a fűnyíró. Nem
örülne, ha felfedezné, hogy Jasmine valójában nem létezik, csak
Charmaine-ben. Akkor elveszítené Stant. Stan azt nem bírná elviselni.
Szakítania kell Maxszel. Mindkettejük – Stan és Max – biztonsága
érdekében, és a saját érdekében is. De egyelőre még nem. Csak
megengedhet magának még pár órácskát, pár pillanatot ebből, bármi is ez!
Nem boldogság – ez nem az.
Jobb lett volna, ha Max felesége, Jocelyn találja meg az üzenetet.
Vajon ő mit gondolt volna? Semmi veszélyeset. Nem jött volna rá, ki az a
„Max”, mert a férfi sosem használja ezt a nevet a felesége előtt, legalábbis
ezt állítja, és nem is szexel vele sokat, vagy legalábbis nem úgy, ahogy
Charmaine-nel, úgyhogy szükségtelen féltékenykednie. Ez két külön világ,
Max és Jasmine az egyikben létezik, a feleség a másikban.
Jocelyn szemében „Max” és „Jasmine” csak a váltótársak lennének,
akik a házban laknak, amíg ő és a férje a Pozitronban vannak. Azt hitte
volna, hogy „Max” és „Jasmine” Stan és Charmaine, ha egyáltalán
érdekelte volna az üzenet. Mi egyebet gondolhatott volna?
Pfű! – gondolja magában Charmaine. Úgy tűnik, eddig megúsztad.
Mit mondtál? Max hangját hallja a fejében, gyakran van ez így, amikor
a férfi nincs vele. Charmaine kitalálja Maxet, ezt ő is tudja jól – kitalált
mondatokat ad a szájába. Igaz, nem kitalációnak érződik, olyan, mintha
Max tényleg beszélne hozzá. Pfű? Tisztára, mint egy régi vicclapban!
Kibaszott retró vagy, bébi, imádom! Most valami még jobbat fogsz
mondani azzal a kurvás, bíborvörös száddal. Kérjed! Hajolj előre!
Akármit, feleli ő. Akármit ebben a nem-házban, ebben a semmitérben,
a térben, ami nem létezik, két ember között, akiknek nincs valódi nevük.
Ó, akármit! Máris engedelmeskedik.
Íme, itt a mai cím. Max robogója már ott parkol diszkréten, négy
elhagyatott bejárattal arrébb. Charmaine alig bír felkapaszkodni a bejárati
lépcsőkön, a lába remeg. Ha bárki figyelné most, azt hinné, nyomorék.
 IV.
Legvégül a szív
 Hajvágás
Stan bejelentkezik a Pozitronban, zuhanyt vesz, belebújik a
narancssárga kezeslábasba, és beáll a sorba a szokásos hajvágáshoz.
Szeretik fenntartani egy autentikus börtön képét, bár a kopaszra nyírt
fegyenckülső ősrégi – még a régi idők fejtetvességéhez köthető –, és már a
tüskehaj sem divat: épp csak olyan rövidre nyírják, hogy szabadulás
idejére megint normális civil hosszúságúra nőjön.
– Kellemes volt a kinti hónap? – érdeklődik a borbély, akit Clintnek
hívnak. Clint kezeslábasának elején egy nagy M virít, ami annyit tesz,
Megbízható. Ő nem az eredeti bűnözők közül való, akik itt voltak elzárva a
Projekt indulásakor: egy veszélyes bűnözőt nem engednének az ollók és
borotvák közelébe. Odakint, a civil életében Clint fákat metsz. Mielőtt
leszerződött a Projekthez, statisztikus volt, de elveszítette az állását,
amikor a cég nyugatra költözött.
Ismerős történet ez, bár senki sem beszél sokat arról, korábban mi volt:
itt nem bátorítják a múltba révedést. Stan nem sokat töpreng a Dimple
Roboticsnál töltött időszakon, amikor még azt hitte, a jövő olyan, mint egy
széles járda, és neki nincs más dolga, mint elsétálni a következő sarokig;
és azon sem, ami utána következett, amikor nem volt állása. Utál arra
gondolni, milyen volt akkoriban: mocskos, morózus, a levegőt valósággal
kiszippantotta a mellkasából a feleslegesség ködként mindent betöltő
érzése. Jó, hogy újra vannak céljai, például Jasmine felkutatása és
elcsábítása. Szinte érzi a nőt az ujjbegyei alatt – a megadást, a
ruganyosságot, a nedves, őserdei hőséget.
Nyugalom, inti magát, miközben elhelyezkedik a székben. Kezeket ki
a zsebekből! Még sérvet kapsz.
Clint nyilván itt tanulta ki a borbélymesterséget: mindenkinek be
kellett állnia tanoncnak, hogy elsajátítson vagy továbbfejlesszen egy
gyakorlati készséget a Pozitronban.
– Igen, jó hónap volt, nem panaszkodom – feleli Stan. – A magáé hogy
telt?
– Remekül – mondja Clint. – Dolgoztam a házamon egy keveset.
Elmentem a bizottsághoz, megkaptam az engedélyt, kifestettem a konyhát.
Kankalinsárgára, feldobta a helyet. Északi tájolású. A nejem örült.
– Ő mit dolgozik idebent? – tudakolja Stan.
– A kórházban van. Sebész – feleli Clint. – Főleg szívet operál. A
magáé?
– Ő is a kórházban dolgozik, vezető gyógyszeradminisztrátor –
válaszolja Stan. Büszkeség tölti el Charmaine miatt: hiába a rózsaszínű
szekrény, ő nem egy üresfejű szőke. Ez komoly beosztás, hatalmat jelent.
Megbízhatónak kell lennie, és jókedvűnek, Charmaine ezt mesélte.
Valamint kiegyensúlyozottnak, diszkrétnek, és komor gondolatoktól
mentesnek.
– Néha nehéz meló lehet – jegyzi meg Clint. – Betegekkel foglalkozni.
– Először az volt – feleli Stan. – Kicsit meg is zakkant tőle. De most
már megszokta. – Charmaine nem sokat mesélt neki a munkájáról, de hát ő
maga sem mesélt neki sokat a sajátjáról.
– Hideg fej kell hozzá – folytatja Clint. – Nem szentimentális.
Erre nem kell többet válaszolni egy „ahá”-nál. Clint tapintatos
csendben csattogtatja tovább az ollót, ami Stannek megfelel. Jasmine-re
kell összpontosítania, Jasmine-re, a fuksziaszínű csókjára. Nem hagyja
nyugodni.
Lehunyja a szemét, gyerekkora egyik ostoba videojáték-hősének látja
magát, aki végighadakozza az utat a hosszú csápú, emberevő növényekkel
teli mocsarakon át, óriás piócákat semmisít meg, átverekszi magát a
mérgező tüskebokrokon a várig, ahol Jasmine alszik, és egy sárkány őrzi,
Max sárkánya, és hamarosan egy csók ébreszti majd, Stan csókja. A gond
az, hogy már ébren van, nagyon is ébren, épp a sárkánnyal szexel. Nagy,
pikkelyes farka van.
Kellemetlen ábrándképek. Kinyitja a szemét.
Ki ez a Max? Lehet valaki, akit Stan gyakran lát, anélkül hogy tudna
róla. Lehet a pasas, aki Stannél hagyta a robogóját javításra, míg ő a sitten
tölti a hónapot, lehet, hogy most épp egy őrt alakít, ő zárja be esténként
Stant, ő utasítja: ne lógjon ki a sorból! Akár Clint is lehet: lehetséges
volna? Lehet, hogy a „Clint” álnév? Biztosan nem. Clint idősebb pasas, a
haja őszül, és pocakos.
– Tessék – szólal meg Clint. Feltart egy tükröt, hogy Stan láthassa a
fejét hátulról. A tarkóján borostás zsírredő van kialakulóban, de csak
akkor, ha hátrahajtja a fejét. Ha majd rátalált Jasmine-re, nem szabad
megfeledkeznie róla, hogy egyenesen kell tartania a fejét. Vagy kicsit
előrehajolni. Lehet, hogy a nő odanyúl a kezével, a hosszú, erős, artériás,
vérszínű körmökben végződő ujjaival. Stan már a gondolatba is
belevörösödik. Clint lesöpri róla a szúrós hajszálakat.
– Kösz – búcsúzik Stan. – Viszlát két hónap múlva.
Két hónap – egy bent, egy kint –, a következő Clint-féle hajvágásig.
Addig megtalálja Jasmine-t, kerüljön bármibe.
Beáll az ebédre várakozó sorba, mindig ez az első a nyiratkozás után.
A Pozitronban kitűnő az étel, mert ha a szakácscsapat szart főz nekik, a
következő hónapban ők is szart tálalnak fel nekik, hogy törlesszenek.
Remekül működik a dolog: lenyűgöző, hány gondos séf termett hirtelen. A
mai ebéd csirke zsemlegombóccal, az egyik kedvence. További
elégedettséggel tölti el, hogy a csirketenyésztésben neki is van szerepe,
mivel a Pozitronban baromfiellenőr.
Az idekerülése utáni hónapokban stresszes volt az ebédidő. Akkoriban
még valódi bűnözők is voltak a börtönben. Drogdílerek, bandatagok,
csalók és szélhámosok, mindenféle tolvajok. Kopaszra borotvált fejek,
mélyen bevésett tetoválások, amelyek szövetségeket hirdettek, és
viszályokat szítottak. Lökdösődés támadt a menzán a sorban, dühösen
méregették egymást, összementek. Stan elmés szókapcsolatokat tanult,
amilyeneket magától sosem rakott volna össze, még veszekedés közben
sem Conorral, bámulatos volt a leleményesség, már-már költői. (Genny,
fasz, májas hurka, anya, kutya, eperdzsem: hogy is volt pontosan?)
Dulakodás tört ki a muffinok felett, egész tál tojásrántottákat nyomtak
egymás képébe.
A dolgok könnyen elfajultak: taposás, roppanó csontok hangja.
Ilyenkor az őröknek kellett volna közbelépni, de közülük csak néhányan
voltak korábban valódi börtönőrök, így a beavatkozásuknak nem volt
valódi tekintélye. Volt taposás, rugdosás, ütések, fojtogatás, kávéval
leforrázás, amit a színfalak mögötti bosszú követett: rejtélyes késelések a
zuhanyzóban, a konyhából elemelt kétágú grillvillával szúrt sebek,
agyrázkódás a paradicsompalánták takarásában a konyhakerti kövekbe
beütött fejek miatt.
Stan az ilyen napokon meghúzta magát, befogta a száját, és igyekezett
láthatatlan maradni, mivel tudta, hogy ő nem Conor – nincs adottsága az
ilyen kemény játszmákhoz. De ez az időszak nem tartott sokáig, mert a
bűnöző elemek zavargása túl nagy fenyegetést jelentett a Projektre.
Kezdetben úgy gondolták, hogy a bűnözőket szétszórják az immár a
fegyencek többségét alkotó önkéntesek között, és ennek elvileg jó hatással
kellett volna lennie a bűnözőkre. Ráadásul őket is kiengedték volna
minden második hónapban, hogy csatlakozzanak Consilience civil
lakosságához, városi feladatokat lássanak el, vagy fegyőrként dolgozzanak
a Pozitronban.
Ez olyan tapasztalatot biztosítana nekik, amiben korábban nem volt
részük – vagyis lenne állásuk –, valamint kivívnák a többiek tiszteletét, és
helyük lenne a közösségben, ami jó hatással volna az önbecsülésükre. A
fegyencek fegyőrként való alkalmazása, illetve ennek fordítottja szintén
pozitív hatással bírna, szólt a mantra. A fegyőrök kevésbé élnének vissza a
hatalmukkal, hiszen nemsokára rajtuk a sor a rács mögött. A rabokat pedig
jó magaviseletre ösztönözné, hiszen az erőszakos tettekre megtorlás lenne
a válasz. Ráadásul már nem lenne értelme a bűnözésnek. A bandák
dominanciája nem biztosít anyagi jólétet, és orgazdákra sincs szükség: ki
akarna olyan holmikat vásárolni kéz alatt, amiből Consilience összes
berendezett házában van egy példány? Nincs tiltott szer, amit csempészni
vagy terjeszteni lehet, nincs befolyás, amivel üzérkedhetnek. Ez volt a
hivatalos elmélet.
De úgy tűnt, akadnak bűnözők, akik csak úgy, a hecc kedvéért
fitogtatni akarják a hatalmukat: az erősebb kutya akkor is az marad, ha
nem származik anyagi haszna belőle. Bandák alakultak, a nem-bűnözőket
megfélemlítették a bűnözők, vagy beszippantották az újra vonzónak tűnő
sötét hatalmi körök. A városban betörések történtek, törtek-zúztak, sőt a
pletykák szerint talán még csoportos nemi erőszak is előfordult. Egy
ponton az a veszély fenyegetett, hogy lázadás tör ki a Vezetőség ellen,
túszokat ejtettek, és füleket vágtak volna le, de a terv egy besúgó
segítségével még időben lelepleződött.
A kinti hatalom bármikor lekapcsolhatta volna az áramellátást és a
vizet – erre Stan véleménye szerint egy féleszű is rájött volna –, de akkor a
rossz hír kiszivárog, a Projekt pedig a nagy nyilvánosság előtt omlik össze.
A modellt kudarcnak tartották volna. Amire rohadt sok befektetői pénzt
pazaroltak el.
Miután szigorították a megfigyelést, a legnagyobb bajkeverőknek
nyoma veszett. Consilience zárt rendszer – aki egyszer bekerült, nem jut ki
többé –, de akkor hová tűntek? „Áthelyezték egy másik szárnyba”, ez volt
a hivatalos verzió. Vagy pedig „egészségügyi problémák”. Pletykák
kezdtek keringeni a valódi sorsukról, elejtett célzások, bólintások
formájában. A magatartás drámai javulásnak indult.
Műszak
Az ebéd végeztével Stan rövid pihenőt tart a cellájában – majd, miután
a zsemlegombócos csirke leülepedett, súlyzós edzésbe kezd az
edzőteremben, a hasizmaira koncentrál. Ezután kezdődik a műszak a
baromfitelepen.
A Pozitronban négyféle állat van – tehén, disznó, nyúl és baromfi.
Ezen kívül hatalmas melegházak állnak a lebontott épületek helyén, és
többhektárnyi almás húzódik a kültéri konyhakertek mellett. Ezek,
valamint a szójababbal és öröktermő búzával bevetett földek látják el
elméletileg friss élelmiszerrel mind a Pozitron Börtönt, mind pedig
Consilience városát. Nemcsak friss élelmiszerrel, hanem mirelittel is, és
nem csupán étellel, de itallal is: hamarosan sörfőzde is létesül. Néhány
árucikket kintről hoznak be – igazából elég sokat –, de ez átmenetinek
tekintett állapot. Nem sok idő kell hozzá, és a Projekt önellátó lesz.
Kivéve a papírárut, a műanyagot, az üzemanyagot, a cukrot, a banánt
és a…
De mégis, gondoljunk bele, micsoda megtakarítás ez más területeken,
például a tyúkok esetében! A tyúkok nem várt sikert hoztak. Kövérek és
ízletesek, szaporák, akár az nyulak, a tojások óramű pontossággal gurulnak
ki belőlük. Zöldséglevélen tartják őket, valamint a börtön ételmaradékain
és a levágott állatok felaprított nyesedékein. A disznók ugyanezt eszik,
csak többet. A tehenek és a nyulak egyelőre vegetáriánusok.
De azt leszámítva, hogy megeszi őket, Stannek a tehenekhez, a
disznókhoz és a nyulakhoz semmi köze, kizárólag a baromfikhoz van.
Ezek drótketrecekben laknak, de naponta kétszer kiengedi őket
szaladgálni, ami elvileg javít a kedélyállapotukon. A fűtésüket és a
világításukat egy kis fészerben elhelyezett számítógép működteti, amit
Stan időről időre ellenőriz: volt egy meghibásodás, ami kis híján sült
csirkéket eredményezett, de Stan értett annyit a dologhoz, hogy
átprogramozza, és megmentse a helyzetet. A tojásokat leleményes
csapóajtók és tölcsérek segítségével gyűjtik be, és egy digitális program
számolja össze őket. Stan maga is eszközölt fejlesztéseket, amelyek
csökkentették a tojástörés arányát, és a rendszer most már simán működik.
A négyórás műszak nagy részét a délutáni tyúkkiruccanás felügyeletével
tölti, feloszlatja a dominanciaalapú csetepatékat, és figyeli a taréjokat,
amelyek jelzik a rossz egészségi állapotot és a kedvetlenséget.
Ez egy kamu állás, ő is tudja. Gyanítja, hogy minden tyúkban van egy
beültetett chip, valójában így felügyelik őket, egy szobányi automatizált
tyúkmegfigyelő rögzíti a számokat folyamatábrákon és grafikonokon. De
megnyugtatónak találja a napi rutint.
Korábban – még az ámokfutó valódi bűnözők uralma idején, és még
mielőtt a hatóságok kémszoftverrel futó térfigyelő kamerákat szereltek fel
a baromfitelepen – Stant a műszak idején naponta látogatták a Pozitron
lakói, akik fegyenctársai egy hónapon át.
Nem akartak mást, csak egy kis időt kettesben egy tyúkkal. Stannek
cserébe védelmet kínáltak a fenyegető erőszakkal szemben, ami a felszín
alatt mindenütt jelen volt, a Pozitron Börtön látszólag olajozott működése
ellenére.
– Hogy mit akarsz vele? – kérdezett vissza első alkalommal. A pasas
elmagyarázta: szexelni egy tyúkkal. A tyúknak nem fáj, az illető korábban
is csinált már ilyet, ez teljesen normális, sokan csinálják, a tyúkok nem
beszélnek. A férfiak kanosak idebent, és nincs hol levezetni az energiát,
nem igaz? Nem fair, hogy Stan az összes tyúkot megtartja magának, és ha
nem nyitja ki most rögtön azt a drótketrecet, lehet, hogy az élete ezentúl
nem lesz kellemes, már ha életben marad, mert a végén még ő maga végzi
tyúkpótlékként, úgyis nyilván buzi.
Stan vette az adást. Hagyta, hogy tyúkot válasszanak maguknak. Akkor
most ő mi is? Csirkestrici. Jobb, mint ha halott lenne.
Conor tudta volna, mit kell tennie. Conor tökön rúgta volna a fickót,
csirkeeledelt csinált volna belőle. Conor feljebb srófolta volna az árat.
Conor saját kézbe vette volna a bizniszt. De az is lehet, hogy Conor nem
élte volna túl azt, amikor a Vezetőség halálos komolysággal nekilátott a
Pozitron döccenőinek elsimításához.
Most, a ketrecek sorai között sétálva, az elégedett tyúkok megnyugtató
kotkodácsolását hallgatva, a csirkeszar ismerős ammóniaszagát
beszippantva azon tűnődik, szégyelli-e magát a csirkestriciség miatt, és
rájön, hogy nem. Sőt, eltöpreng azon, hogy esetleg ő maga is kipróbálja a
tyúkos opciót, ami talán könnyít gyötrő vágyán, és élő tollseprű gyanánt
kisöpri Jasmine képét az agyából. De ott vannak a térfigyelő kamerák: egy
férfi igencsak méltatlan látványt nyújthat, miközben épp nyársra húz egy
tyúkot. Valószínűleg ördögűzésként sem válna be: csak annyit érne el,
hogy ezentúl a tollas Jasmine-ről ábrándozna.
Állj le, Stan, szidja magát. Köss rá csomót! Nyeld le! Túlságosan a
rögeszméjévé vált a dolog. Csak van valami gyógyszer, ami megszabadítja
ettől az éber álomtól! Nem, ettől az éber rémálomtól: végtelen kín, semmi
kielégülés. Lehet, hogy Charmaine-től kér majd valami nyugtató, ellazító
tablettát: a felesége a Gyógyszerrészlegen dolgozik, biztos tud szerezni
valamit. De hogyan magyarázza el neki ezt a problémát – vágyom egy nő
után, akit még sose láttam –, mi több, a szükségleteit? Charmaine olyan
tiszta, olyan ropogós, olyan kék-fehér, olyan babahintőpor-illatú. Ő nem
értene meg egy ilyen perverz késztetést. Ami ráadásul ilyen csonthülye
késztetés.
Lehet, hogy nem ártana felkeresnie az asztalosműhelyt a baromfi-
műszak végeztével. Kettéfűrészelni valamit. Beverni pár szöget.
Legvégül a szív
Charmaine felveszi a zöld köpenyt a narancssárga kezeslábasra.
Délutánra újabb Különleges Eljárás van beütemezve. Mindig délután
végzik ezeket – kerülendő az éjszakai sötétséget. Így mindenki számára
vidámabb a dolog, ő magát is beleértve.
Ellenőrzi, megvan-e a maszkja, a műtőskesztyűje: igen, ott vannak a
zsebében. Először is fel kell vennie a kulcsot a három folyosó
találkozásánál álló megfigyelőpultról. A pultnál nem hús-vér recepciós ül,
csak egy fej látható egy dobozban, de legalább az ott van. Illetve egy fej,
felvételről. Hogy élő-e, vagy sem, azt csak találgatni lehet: manapság már
egészen élethű az ilyesmi. Lehet, hogy hamarosan robotok végzik majd a
Különleges Eljárásokat, és neki már nem lesz itt dolga. Az jó lenne? Nem.
Az eljárásban mindenképp szükség van az emberi tényezőre.
Tiszteletteljesebb így.
– Megkaphatnám a kulcsot, kérem? – szólítja meg a fejet. Jobb úgy
viselkedni velük, mintha valódiak lennének, biztos, ami biztos.
 – Jelentkezzen be, kérem! – szólal meg a fej mosolyogva. A nő, akár
valódi, akár nem, vonzó, bár az álla szögletes, barna hajú, frufrut és kis
karika fülbevalót visel. A fejek néhány naponta cserélődnek, talán azért,
hogy azt az illúziót keltsék, valós időben léteznek.
Charmaine akaratlanul is folyton azon töpreng, vajon a fej látja-e őt.
Beüti a kódot, a hüvelykujjával igazolja magát, majd a fej melletti
íriszleolvasóra mered, amíg az villan egyet.
– Köszönöm – szólal meg a fej. Egy műanyag kulcs csusszan elő egy
résből a doboz alján. Charmaine zsebre vágja. – Íme, a mai szigorúan
bizalmas Különleges Eljárás részletei. – A második résből egy papírlap
bukkan elő: szobaszám, Pozitron börtönbeli név, életkor, a nyugtató utolsó
dózisa és beadásának időpontja. A pasas rendesen be lehet állva. Jobb így.
A kulccsal benyit a gyógyszerraktárba, megkeresi a szekrényt, a
kóddal kinyitja. Már ott a fiola, előkészítve, és a tű is. Felhúzza a
gumikesztyűt.
A kijelölt helyiségben egy férfi fekszik öt ponton kikötve az ágyhoz,
ahogy mostanában szokás, hogy elejét vegyék a vergődésnek, rugdosásnak
és harapásnak. Kábult, de ébren van, ami jó. Charmaine az ébrenlétet
pártolja: helytelen lenne egy alvó emberen végrehajtani az Eljárást, hiszen
úgy lemaradna róla az illető. Hogy pontosan miről maradna le, abban
Charmaine nem biztos, de olyasmiről, ami kellemesebb, mint amilyen
egyébként lenne.
A férfi felnéz rá: hiába a nyugtató, láthatóan retteg. Próbál
megszólalni: vontatott hang tör elő belőle. Uhuhuhuh… Mindig ugyanezt a
hangot adják ki – Charmaine-nek kicsit fájdalmasnak tűnik.
– Jó napot! – szólal meg. – Milyen szép időnk van! Nézze csak, hogy
süt a nap! Ugyan, ki lenne szomorú egy ilyen napon, mint a mai? Semmi
rossz nem történik magával. – Ez így igaz: megfigyelése szerint az átélt
élmény leginkább az eksztázishoz hasonló. A dolog kellemetlen része neki
jut, hiszen neki kell azon aggódnia, vajon jól csinálja-e. Komoly felelősség
ez, és ami még rosszabb, senkinek sem szabad beszélnie arról, mi
valójában a munkája, még Stannek sem.
Persze csakis a legsúlyosabb bűnözőket, a javíthatatlanokat, az
átnevelhetetleneket vetik alá az Eljárásnak. A bajkeverőket, akik
tönkretennék Consilience-t, ha lehetőségük adódna rá. Csak ha valóban
nincs más megoldás. Sokszor megnyugtatták már Charmaine-t ezzel
kapcsolatban.
Az eljárásnak legtöbbször férfiak az alanyai, de nem mindig. Bár neki
nővel eddig még nem volt dolga. A nők nem olyan javíthatatlanok: nyilván
ez az oka.
Lehajol, és homlokon csókolja a férfit. Fiatal, a bőre sima és aranyló a
tetoválások alatt. A maszkot a zsebében hagyja. Elméletileg viselnie
kellene az Eljárás során, a baktériumok miatt, de ő sosem veszi fel: a
maszk ijesztő lenne. Nyilván figyelik valami rejtett kamera segítségével,
de eddig senki sem tett neki szemrehányást ezért az apró szabályszegésért.
Nem könnyű olyan embert találni, aki hatékony, mégis gondoskodó módon
hajtja végre az Eljárást, így mondták neki: egy elkötelezett, őszinte embert.
De valakinek ezt is el kell végeznie, a közjó érdekében.
Amikor először próbálkozott a homlokon csókolással, a fej
megrándult, és megpróbálta lefejelni. Még vérzett is. Charmaine kérte,
hogy ezentúl nyakrögzítőt is használjanak. És így is lett. Itt, a Pozitronban
odafigyelnek a visszajelzésekre.
Megcirógatja a férfi fejét, mosolyt villant rá megtévesztő fogsorával.
Reméli, hogy a férfi angyalnak látja őt: a könyörület angyalának. Talán
nem az? Az ilyen férfiak olyanok, mint Stan öccse, Conor: képtelenek
beilleszkedni. Sosem lesznek boldogok ott, ahol vannak – sem a
Pozitronban, sem Consilience-ben, talán az egész Földön sem. Így ő az
alternatívát kínálja nekik. A menekülést. Ez a férfi vagy jobb helyre kerül,
vagy sehová. De bármelyik fog bekövetkezni, remekül fogja érezni magát
útközben.
– Szép utat! – fordul a férfihoz. Megpaskolja a karját, azután hátat
fordít neki, hogy a férfi ne lássa, amikor felszívja az injekciós tűbe a fiola
tartalmát.
– Indulunk is – teszi hozzá jókedvűen. Megtalálja a vénát, beleszúrja a
tűt. Uhuhuhuh, hörög a férfi. A teste megfeszül, felemelkedik. A
tekintetében rettegés látszik, de nem sokáig. Az arca elernyed – a tekintetét
Charmaine-ről a plafonra emeli, az üres, fehér plafonra, ami számára többé
már nem üres és nem fehér. Mosolyog. Charmaine méri az eljárás
időtartamát: öt perc eksztázis. Ez több, mint amennyi sok embernek egész
életében kijut.
A férfi ezután elveszíti az eszméletét. Majd leáll a légzése. Legvégül a
szív.
Mintaszerű. Talán még annál is jobb. Jó dolog, ha az ember érti a
dolgát.
Charmaine beírja a kódot, ami a sikeres befejezést jelzi, a tűt az
újrahasznosító szemetesbe dobja – nincs sok értelme steril tűt használni az
Eljáráshoz, így újra felhasználják őket. A Pozitronban ügyelnek a
környezettudatosságra. Lehúzza a kesztyűt, ezt a „Mentsük meg a
műanyagot” feliratú dobozba dobja, és kilép a helyiségből. Most mások
érkeznek majd, és teszik, amit ilyenkor szokás. A halál okaként
„szívleállás” lesz feltüntetve, ami tulajdonképpen igaz is.
Vajon mi történik a testtel? Nem hamvasztják – az energiapazarlás
lenne. És Consilience kapuján át egyetlen fegyenc sem távozik, se élve, se
holtan. Eszébe jutott már, hogy talán felhasználják a szerveiket, de ahhoz
inkább mesterségesen életben tartott agyhalottnak kellene lenniük, mint
simán csak halottnak, nem? Egy szerv minél frissebb, annál jobb.
Fehérjedús állateledel? Charmaine nem tudja elképzelni, hogy megtennék,
az tiszteletlenség lenne. De bármi történik is, nyilván hasznos, és neki
csupán ennyit kell tudnia. Vannak dolgok, amelyekbe jobb nem
belegondolni.
Ma este szokás szerint csatlakozik majd a kötőszakkörhöz. Van, aki
csecsemőknek köt apró pamutsapkát, mások egy új feladatba kezdenek –
kék játékmackókat kötnek, olyan aranyosak. „Jól telt a napod?” –
érdeklődnek majd a nők a kötőszakkörben. „Jaj, tökéletesen!” – válaszolja
majd ő.

Robogó
Szeptember közepe van. Stan esténként sétálni indul a háztömb körül,
termopulcsit vesz fel. Pár levél már lehullott a pázsitra – reggelente, még
reggeli előtt összegereblyézi őket. Olyankor nem sok embert látni. Csak
néha siklik végig az utcán a Megfigyelés egy-egy fekete kocsija némán,
akár egy cápa. Vajon elvárás barátságosan odainteni nekik? Stan korábban
eldöntötte, inkább nem teszi: jobb láthatatlanságot színlelni. Egyébként is,
ki ül a kocsiban? Lehet, hogy távirányítású, mint a drón.
A reggeli végeztével – buggyantott tojás, ha szerencséje van, az a
kedvence – és egy Charmaine-től kapott puszi után elindul a civil
munkahelyére, az elektromos robogójavítóba. Jó választás volt: azok, akik
itt az állásokat osztogatják, figyelembe vették egykori munkáját a Dimple
Roboticsnál, és egyébként is, mindig szeretett barkácsolni, gépekkel és a
digitális programozásukkal szórakozni. Egyszer szétszedte az olcsó zenélő
kenyérpirítót, amit a Dimple-től kaptak nászajándékba, és átépítette úgy,
hogy attól fogva a „Steam Heat”-et játszotta. Charmaine először
aranyosnak találta. Igaz, az ismétlődő dallamok az ember idegeire tudnak
menni.
Minden robogó meg van számozva, de név nem tartozik hozzájuk,
mert a sofőr nem tudhatja meg a váltótársa kilétét, ha esetleg
összefutnának a váltónapon. Neheztelnének egymásra,
összevitatkoznának: ki horpasztotta be? Ki karcolta fel a dukkót? Miféle
pöcsfej az, aki hagyja lemerülni az akkumulátort, vagy kint hagyja a
robogót az esőben? Ponyvát éppen lehet találni! A robogóknak
Consilience városa a tulajdonosa, nem egy személy. Vagy kettő. De
elképesztő, milyen birtokosi tudat tud kialakulni ilyen marhaságok miatt.
A robogó, amin épp dolgozik a műhelyben, az, amelyikkel Charmaine
jár: rózsaszín, lila csíkokkal. A robogók mind kétszínűek, a sofőrök
öltözőszekrényeinek megfelelően. A sajátja – a sajátja és Maxé – zöld-
piros. Dühítő belegondolni, hogy az a rohadék Max ugyanazzal a
robogóval furikázik, a segge ugyanazon a robogóülésen nyugszik, amit
Stan a sajátjának tekint. De jobb nem belegondolni. Muszáj megőriznie a
hidegvérét.
Charmaine-nek pár napja valami nem stimmel a robogójával. Az
átkozott masina – ahogy ő fogalmaz –, nehezen indul, aztán pár sarokkal
később leáll. Talán a napelemmel lehet valami?
– Majd én beviszem helyetted – ajánlotta fel Stan. – A depóba. És ott
javítom meg.
– Ó, köszi, megtennéd? – felelte Charmaine könnyed hangon. – Édes
vagy – tette hozzá kissé szórakozottan. Épp a tűzhelyet tisztogatta: kedvére
valók az ilyen házimunkák, élvezetét leli a piszok eltávolításában. Mivel
ez azt jelenti, hogy Stan alsóneműje mindig patyolattiszta, nem
panaszkodik.
Már beazonosította a problémát – megszakadt a huzalozás –, pár estét
azzal töltött a garázsukban, hogy elhárítsa a rövidzárlatokat, így már el
tudott gurulni a robogóval a depóba, hogy ott dolgozzon tovább rajta,
legalábbis Charmaine-nek ezt mondta.
Valójában azt akarta, hogy nála legyen a robogó. Két hét múlva –
október első napján – átkerül Jasmine-hez, ő pedig át akarja még előtte
alakítani.
Vajon miért telt ennyi időbe, míg erre rájött? Hogy így majd nyomon
követheti Jasmine-t? Pedig egész idő alatt itt volt, az orra előtt! Nincs
szüksége egyébre, mint egy második consilience-i okostelefonra – egy kis
hekkelés és manipulálás után szinkronizálni tudja majd a sajátjával, a
megbuherált telefont pedig beépíti a robogóba. Így nyomon követheti
Jasmine mozgását, amíg börtönben van, és amikor szabadul,
visszakeresheti az információt a saját telefonjáról. A Projekt lakói közül
senki sem csatlakozhat rá külső wifihálózatra, de a consilience-i hálózaton
kommunikálhat vele a rendszeren belül, lehívhatja a város térképét
Consilience interaktív GPS-éből, másra nincs is szüksége.
Elég könnyű volt megszerezni Charmaine telefonját. Mostanában
olyan szórakozott, hogy azt hitte, ott felejtette valahol, talán a
munkahelyén, és ki tudja, mi lett vele? Bejelentette az elvesztését, és
kapott helyette egy újat. Eddig minden rendben. Stan egész októberben
bent lesz a sitten a tyúkokkal, de amikor november elsején szabadul,
rekonstruálhatja majd, merre járt Jasmine az ő távollétében.
És ezek az utak végül valahogyan keresztezik majd az övét – egy olyan
helyen, ahol megpillanthatja, vagy talán meg is lepheti. Az egyik
váltónapon belebotlik a polcsorok között a szupermarketben, illetve ott,
amit Consilience-ben szupermarketnek neveznek. Egy utcasarkon
várakozik majd. Egy bokor mögé rejtőzik egy üres telken. Azután, mielőtt
még a nő feleszmélne, a száját nekipréselné annak a cseresznyeízű
ajaknak, és a nő elernyed – nem lesz képes ellenállni, ahogy a papír sem
képes ellenállni az égő gyufának. Huss! Azonnal lángra kap! Tűzgyűrű!
Micsoda kép. Alig bírja elviselni.
Elment az eszed, mondogatja magában. Szatír vagy. Egy elmebeteg,
baszki. A végén még lebuksz. És akkor mi lesz, nagyokos? Mész a
kórházba az úgynevezett egészségügyi problémáiddal? Mit csinálnak a
Pozitronban az ilyen őrültekkel, mint te?
Ennek ellenére folytatja. A robogó ülése a legalkalmasabb hely a
telefon elrejtésére. Oldalt, egészen alul, ahol nem lehet észrevenni, nyílást
vág a műbőrbe. Tessék. Meg is van. Pillanatragasztóval zárja le a vágást –
aki nem keresi, soha nem venné észre.
– Olyan, mint új korában – közli Charmaine-nel, amikor visszaviszi
neki a robogót. A felesége sikkant egyet örömében, ezt a hangot Stan
régebben még provokatívnak találta, most viszont émelyítően édesnek.
Felületesen megöleli Stant.
– Olyan hálás vagyok! – bizonygatja Charmaine. De messze nem elég
hálás. Amikor Stan aznap este rámászik, és megpróbálkozik pár új pózzal,
többet remélve az apró, lihegő lélegzetvételekből és egy sóhajból álló
repertoárnál, a felesége nevetgélni kezd, és azt mondja, Stan csiklandozza.
Ami kurvára nem biztató. Akár tyúkot is dughatna ezzel az erővel.
De mindegy. Most, hogy követni tudja Jasmine-t, megjósolhatja
minden mozdulatát, olvashat a gondolataiban, már szinte karnyújtásnyira
van tőle. Addig pedig még pár héten át gyakorolhat, Charmaine mozgását
követve a robogón. Unalmas lesz, hiszen ugyan hová menne? A pékségbe,
ahol dolgozik, a boltokba, a házba, a pékségbe, a boltokba. Annyira
kiszámítható. Nincs ebben semmi új. Viszont megtudja, hogy működik-e a
kéttelefonos rendszer, vagy sem.

Balek
Máris itt van október elseje. Újabb váltónap. Hogy telik az idő!
Charmaine ruhái gyűrött kupacán fekszik egy üres ház padlóján –
ezúttal egy viszonylag ép, felújításra, nem bontásra ítélt házban vannak. A
tapéta visszafogott, tojáshéj- és szarvasgombaszínű, domború mintával. A
firkák jól látszanak rajta: sötétvörös festék, fekete filctoll. Rövid, erős
szavak, váratlanok és kemények. Charmaine úgy ismételgeti őket, mintha
varázsigék volnának.
– Mindig meglepsz – jegyzi meg Max. A fülébe duruzsolja, amit épp
harapdál. Vajon ma egymás után kétszer is? – tűnődik Charmaine.
Korábban érkezett az üres házba, ennek reményében. – Téged semmi sem
zökkent ki – folytatja Max –, de hát… A férjed szerencsés pasas.
– Vele nem ilyen vagyok – feleli Charmaine. Nem akar Stanről
beszélni. Ez nem fair.
– Mesélj, vele milyen vagy! – kéri Max. – Nem is. Mondd el, milyen
lennél egy vadidegennel! – Azt akarja elérni, hogy Charmaine szolid
atrocitások leírásával gerjessze be. Kötelek, egy kis sikítozás. Néha ők
maguk is játszanak ilyet, most, hogy ősz van, és már jobban ismerik
egymást.
Most muszáj Stanre gondolnia. Stanre, a való életben.
– Max – szólal meg. – Most legyünk komolyak.
– Én komoly vagyok – feleli Max, és az ajka elindul lefelé Charmaine
nyakán.
– Nem, figyelj ide! Szerintem gyanakszik. – Hogy jut eszébe
egyáltalán ilyesmi? Stan úgy néz rá, vagy inkább úgy néz át rajta, mintha
üvegből lenne. Ez ijesztőbb, mintha zsémbes lenne vagy dühös, vagy
egyenesen megvádolná.
– Már hogy gyanakodhatna? – kérdi Max. Felkapja a fejét: megriadt.
Ha Stan belépne az ajtón, Max villámsebesen távozna az ablakon át. Így
tenne, Charmaine mostanra már kiismerte: megugrana, elsprintelne,
elfutna, mint a nyúl, ez a színtiszta igazság. Nem szabad túlságosan
ráijesztenie, mert nem akarja, hogy menekülőre fogja, ha nem muszáj.
Legszívesebben magához szorítaná Maxet, úgy, ahogy a gyerekek a
plüssállatukat: mélységesen elszomorítja a gondolat, hogy el kell őt
engednie.
– Nem hiszem, hogy tudja – folytatja Charmaine. – Nem tudja.
Konkrétan nem. De furcsán néz rám.
– Ez minden? – kérdi Max. – Hé! Én is furcsán nézek rád! Ki ne
nézne? – Elkapja Charmaine haját, maga felé fordítja a fejét, és futó csókot
nyom az ajkára. – Aggódsz?
– Nem tudom. Talán mégsem. Stan könnyen dühbe gurul – teszi hozzá.
– Lehet, hogy durván fog viselkedni. – Ez hat Maxre.
– Én is azt tenném! – vágja rá. – Hé! Én is imádnék durván viselkedni
veled. – Felemeli a kezét, Charmaine hátrahőköl, úgy, ahogy a férfi akarja.
Most újra egymásba kapaszkodnak, összegabalyodnak a szétszórt
ruhadarabokon, belezuhannak a névtelenségbe.

Charmaine lehunyt szemmel, még mindig zihálva rájön, mennyire

aggódik valójában: egy egytől tízig terjedő skálán minimum nyolcas, amit
érez. Mi van, ha Stan tényleg tudja? És mi van, ha törődik is vele?
Bedurvulhat, de mennyire? Lehet, hogy megfenyegeti. Az öccse, Conor
ilyen, legalábbis Stan elmondása alapján: simán eszméletlenre verne egy
lányt, ha az megcsalná. Mi van, ha Stanben is ott rejtőzik ez a sötét oldal?
Lehet, hogy most kellene védekeznie, amíg lehet. Ha minden egyes
Eljárás fiolájából félretenne egy kicsit – ha újrahasznosítás helyett zsebre
vágná az egyik tűt –, az vajon feltűnne valakinek? De akkor álmában
kellene Stanbe döfnie a tűt, és ezzel megtagadná tőle az eksztatikus halált.
Ami nem lenne fair. De hát mindennek van árnyoldala.
Mihez kezdene a holttesttel? Az gondot jelentene. Ásson gödröt kint, a
pázsiton? Valaki meglátná. Vad gondolata támad: begyömöszölné a
rózsaszínű szekrényébe, már ha egyáltalán képes lenne levonszolni odáig:
Stan elég nagydarab. És lehet, hogy valamelyik végtagját le kellene
vágnia, hogy beférjen, bár a szekrények elég nagyok. De ha otthagyná,
szörnyű bűzt árasztana, és amikor Max felesége, Jocelyn lemenne a
pincébe, hogy kinyissa a lila szekrényét, biztosan megérezné.
Max nem sokat beszélt eddig Jocelynről, hiába noszogatta szelíden
Charmaine. Az elején megfogadta, hogy sosem lesz féltékeny, hisz ő az,
akit Max igazán akar, nem? És nem is féltékeny: a kíváncsiság nem
egyenlő a féltékenységgel. De valahányszor kérdez róla, Max elzárkózik.
– Nem kell tudnod – feleli.
Jocelynt magas, sovány, arisztokratikus nőnek képzeli el, hátrafogott
hajjal, mint egy balerina vagy egy tanítónő a régi filmekben.
Távolságtartó, sznob, rosszalló nőnek. Néha az az érzése, hogy Jocelyn tud
róla, és lenézi őt. Vagy rosszabb: hogy Max beszámolt róla Jocelynnek, és
mindketten hiszékeny baleknak, tucatribancnak tartják, és együtt nevetnek
rajta. De ez már paranoia.
Charmaine nem gondolja, hogy Max túl nagy segítséget jelentene Stan
esetében, már amennyiben Stan halott lenne. Igen, Max lehengerlően
szexi, de nincs gerince, hiányzik belőle a bátorság, nem úgy, mint
Charmaine-ből. Faképnél hagyná a zsákkal, egy zsáknyi veszélyes
teherrel. Egy zsáknyi Stannel, mert kénytelen lenne valamiféle zsákba
gyömöszölni Stant, nem tudna hidegvérrel ránézni ilyen állapotában.
Amikor mozdulatlanul, védtelenül hever. Túl sok minden eszébe jutna,
milyen volt, amikor még szerelmesek voltak egymásba, amikor
összeházasodtak, és az óceánban szexeltek, és Stan azt a pingvines zöld
inget viselte… Arra az ingre gondolni ugyanakkor, amikor Stan halálát
képzeli el – legszívesebben elsírná magát.
Akkor talán mégiscsak szereti őt. Igen, hát persze, hogy szereti!
Belegondol, micsoda szerencse volt, hogy találkozott vele Win nagyi
halála után, amikor teljesen magára maradt, az anyja elment, és az apja is,
csak másként, de azt az embert soha többé nem akarta viszontlátni.
Belegondol, mi mindenen mentek keresztül együtt Stannel, mi mindenük
volt, mit veszítettek el, és mi mindenük maradt a veszteségek ellenére.
Belegondol, milyen hűséges volt hozzá mindig Stan.
Légy az, aki mindig is lenni akartál, ez a Pozitron jelmondata. Ez lenne
az, aki ő mindig is lenni akart? Egy ilyen vigyázatlan, önmagát ilyen
könnyen odadobó, ilyen könnyen tehetetlenné váló ember, akiből ennyire
hiányzik a – mi is? De bármi is hiányzik belőle, sosem akarna ártani
Stannek.
– Fordulj csak meg, te mocskos kislány! – szólal meg Max. – Nyisd ki
a szemed! – A férfi bizonyos pillanatokban szereti, ha Charmaine nézi őt.
– Mondd meg, mit akarsz!
– Ne hagyd abba – feleli Charmaine.
Max hallgat.
– Mit ne hagyjak abba? – Az ilyen csendek miatt hajlandó Charmaine
bármit kimondani.
Bolond volt? Nem kérdés, igen. Megérte? Nem. Talán. Igen.
Illetve most épp igen.
 V.
Rajtaütés
 Városgyűlés
A december elseji váltónap előestéjén újabb Városgyűlést tartanak.
Persze valójában nem gyűlnek össze: mindenki zártláncú televízión nézi,
akár a Pozitron Börtönben van, akár szabadlábon. A Városgyűlés célja az,
hogy tudassa mindenkivel, milyen remekül halad a Consilience/Pozitron-
kísérlet. A kollektív egészséges interakció-pontszámuk, az
élelmiszertermelés-célkitűzésük, a lakóépület-karbantartási ráta: ilyenek.
Buzdító beszédek, lelkesítő felsorolások, hasznos visszajelzések.
Minimális dorgálás, a végén pár új szabály ismertetése.
Ezek a Városgyűlések a pozitívumokat hangsúlyozzák. Az erőszakos
incidensek száma nagyot csökkent, közlik velük ma – itt egy grafikon
jelenik meg a képernyőn –, a tojástermelés viszont felfutóban van.
Hamarosan új eljárást vezetnek be a Baromfirészlegen: fej nélküli
csirkéket fognak csövön át táplálni, ez kimutathatóan csökkenti a
szorongást és javítja a hústermelés hatékonyságát – ráadásul véget vet az
állatkínzásnak, ez az a típusú sokrétű haszon, amely az idők során a
Pozitron védjegyévé vált! Gratuláció a Kelbimbótermesztő Csapatnak,
akik zsinórban két hónapja túlteljesítik a kvótájukat! Tegyük magasabbra a
mércét november második felében a nyúltenyésztés terén is, hamarosan
remek új nyúlreceptek érkeznek. Kérjük, fordítsanak nagyobb figyelmet a
Hulladék-újrahasznosítási Programra – csak akkor működik, ha mindenki
kiveszi belőle a részét. És így tovább, és így tovább.
Fej nélküli csirke, nincs az az isten, hogy én azt megegyem, baszki,
gondolja magában Stan. Három sört ivott meg a gyűlés előtt: Consilience
sörfőzdéje megkezdte a működését, és a sör jobb a semminél, bár el tudja
képzelni, Conor mit mondana róla. Te most viccelsz velem! Ez nem sör, ez
lóhúgy. Miből van ez egyáltalán?
Igen, miből?, töpreng Stan, és újra meghúzza az üveget. Hagyja
elkalandozni a figyelmét – Charmaine, aki ott ül mellette a kanapén,
lelkesen csacsog:
– Ó, a tojások jól mennek! Ez csak miattad lehet, szívem!
Stan néha mesél neki a baromfitelepen végzett munkájáról, Charmaine
viszont nem ilyen beszédes a saját munkájával kapcsolatban, ami
kíváncsivá tette Stant. Pontosan mit is csinál odaát, a
Gyógyszeradagolásnál? Annál többet, mint hogy simán kiosztja a
tablettákat, de amint kérdezgetni kezdi, Charmaine arca kifejezéstelenné
válik, és rövidre zárja a beszélgetést. Vagy azt feleli, minden rendben van
odabent, mintha Stan esetleg azt hihetné, hogy nem.
Még valami zavarja egy ideje Charmaine-nel kapcsolatban. A városi
hónapjaikban időnként követte a robogó mozgását, hogy ellenőrizze,
valóban működik-e a kéttelefonos rendszer. Minden úgy zajlott, ahogy
várta: Charmaine az idejét szorgoskodással tölti, a pékségbe megy, a
boltokba, vissza a házba. De a megfigyelt váltónapokon kitérőket tett.
Vajon mit csinált a város kopottabb felében, ahol a még fel nem újított
házak vannak? Mit keresett ott? Jövendőbeli ingatlanokat nézett? Nyilván
ezért töltött olyan hosszú időt a házakban: bizonyára a szobákat
méricskélte. Talán beindult benne a fészekrakó ösztön? Elkezd majd
nyomulni, hogy megint helyezzék át őket, költözzenek nagyobb házba?
Talán gyereket akar? A legvalószínűbb, hogy ez a terve, bár mostanában
még nem hozta szóba a témát. Ő maga bizonytalan ezzel kapcsolatban: egy
gyerek belezavarhat a Jasmine-nel kapcsolatos terveibe, nem mintha
kristálytisztán látná, mik is azok. Nem igazán gondolt másra az első,
pokoli forróságú találkozáson túl.
Azt tudja, hogy Jasmine merre jár a consilience-i polgárként töltött
idejében: felszáll ugyanarra a rózsaszín-lila robogóra, és az edzőterembe
megy. Rengeteget sportolhat. Milyen karcsú, feszes és erős lehet a teste!
Ez megriasztja: lehet, hogy ellenáll majd, amikor Stan óriáspolip
módjára kiemelkedik a medence vizéből, és köréfonja nedves, csupasz
karjait. De nem sokáig fog ellenállni.
Ő maga is elkezdett az edzőterembe járni. Nem mintha Jasmine-t ott
találná, hiszen ő a Pozitronban van. De ott vannak az erőgépek, a
futópadok: vonzó feneke bizonyára ott nyugodott az előbbiek egyikén,
gyors lába pedig taposta az utóbbiak egyikét. Bár tudja, hogy lehetetlen,
félig-meddig arra számít, hogy a nyomaira bukkan: egy elejtett zsebkendő,
egy üvegcipellő, egy fuksziaszínű bikinialsó. Jelenlétének mágikus jelei.
Néha, amikor itt téblábol, úgy érzi, valaki figyeli – talán az elmosódott
arc egy emelettel feljebb, az edzőterem úszómedencéjére néző ablakban. A
felsővezetés tagjai állítólag ott edzenek, így nyilván jelen van a
Megfigyelés. Ez a gondolat idegessé teszi: nem akarja, hogy felfigyeljenek
rá, hogy különleges érdeklődés tárgya legyen. Kivéve Jasmine szemében.
A mai Városgyűlésen elmaradnak a szokásos képek a boldog
dolgozókról, és a kördiagramok is, és rögtön Ed tűnik fel, aki buzdító
beszédet tart. Milyen jól halad mindenki a Projekt feladataival – Ed
minden várakozását túlszárnyalták! Milyen büszkék lehetnek az
erőfeszítéseikre és az eredményeikre, történelmi tettek ezek, ez itt a jövő
hasonló településeinek mintája – mi több, már kilenc másik város van
épülőben a Consilience/Pozitron-modell alapján. Ha minden jól megy,
hamarosan ezt a modellt alkalmazzák mindenütt, ahol nagy szükség van rá
– ahol a gazdaság visszaesett, és a keményen dolgozó emberek szorult
helyzetbe kerültek!
Ami még jobb, hála ennek a modellnek és a polgári élet
újjászervezésnek, valamint az építkezésből befolyó pénznek és a
megtakarított hulladéknak, a gazdaság ezekben a régiókban kezd feléledni.
Mennyi új kezdeményezés! Mennyi megoldott probléma! Az emberek
olyan kreatívan képesek gondolkodni, ha esélyt kapnak rá!
Várjunk, gondolja magában Stan. Mi lehet valójában a dicshimnusz
mögött? Valakik nyilván mocskos sok pénzt keresnek ezen. De kik, és hol?
Mert Consilience falain belülre ebből nem sok csorog vissza. Mindenkinek
van hol laknia, ez igaz, de senki sem gazdagabb a másiknál.
Akkor mindannyiuknak hazudnak, megszívatják őket? Ráveszik őket,
hogy végezzék el a piszkos munkát, miközben ők dúskálnak a pénzben?
Conor mindig azt mondogatta, hogy Stan túlságosan naiv, hogy sosem
képes kiszimatolni az esetleges hátsó szándékot, hogy ha úgy adódna, egy
valag pénzt kifizetne egy zacskó sütőporért, és simán fel is szívná a csíkot.
Baszki, valószínűleg még be is tépne tőle, tette hozzá Conor.
Szóval akkor mennyire is voltam balfék? – töpreng Stan. Pontosan
miről is mondtam le az aláírásommal? És innen tényleg nem lehet
máshogy kijutni, csak koporsóban, ahogy Conor figyelmeztette? Ez nem
lehet igaz: a fejesek nyilván kedvükre jönnek-mennek. De Edet leszámítva
azt sem tudja, kik a fejesek.
Nagyon meginna még egy sört. De megvárja, míg vége ennek a
műsornak, mert mi van, ha a tévé látja őt?
Stan, Stan, nyugtatja magát. Ne parázz. Miért akarnák nézni, ahogy
nézed őket?
Ed most atyáskodón összevonja a szemöldökét.
– Néhányan közületek – folytatja –, és ők pontosan tudják, hogy róluk
beszélek, néhányan közületek digitális kísérletezésbe kezdtek.
Mindannyian ismeritek a szabályokat: a telefonok kizárólag személyes
kommunikációra használhatók a barátaitokkal és a szeretteitekkel, de
semmi többre. Mi nagyon komolyan vesszük a határokat itt a Pozitronban!
Azt hihetitek, hogy ez csupán öncélú szórakozás, és a mások
magánszférájába történő behatolásra tett kísérletek ártalmatlanok. És eddig
nem is ártottak senkinek. De a rendszereink igen érzékenyek, a
leghalványabb engedély nélküli jelet is veszik. Ha most kikapcsoljátok –
ismétlem, pontosan tudjuk, kik vagytok –, nem teszünk lépéseket ez
ügyben.
Ezután következik Consilience indulója – a Hét fivér, hét menyasszony
című ötvenes évekbeli film mulatós zenéje –, és megjelenik a jelmondat:
CONS + RESILIENCE = CONSILIENCE. LELKIISMERET ÉS KITARTÁS. ÜLD LE AZ
IDŐDET, HOGY IDŐT NYERJ KÖZÖS JÖVŐNKNEK.
Stan hátán végigfut a hideg. Józanodj ki, nyugtatja magát. Ed több
embernek címezte az üzenetét, tehát lehet, hogy nem személyesen őt
kapták rajta. De akkor is, most rögtön kiszereli azt a telefont a robogóból.
Nem számít, Jasmine már úgyis a célkeresztjében van. Váltónapokon az
első állomás a ház, a második az edzőterem.

Rajtaütés
Úgy dönt, a dolog nem az edzőteremben fog megtörténni: az
túlságosan nyilvános hely. Hanem itt, a házban. A váltónapon Charmaine
elindul a robogójával, talán újabb ingatlanokat néz meg, utána pedig
leparkolja a robogót a Pozitron Börtönben, Jasmine pedig felszáll rá, és
idejön. Eközben ő maga beteszi a tiszta, összehajtogatott ruháit a zöld
szekrénybe, a kóddal kilép a házból, de ahelyett, hogy elindulna a
börtönbe, a garázsban fog várni. Amikor Jasmine megérkezik, ő végignézi,
ahogy bemegy a házba. Azután követi, és megtörténik az elkerülhetetlen,
forró találkozás. Lehet, hogy nem is jutnak fel az emeletre, annyira úrrá
lesz rajtuk a buja kéjvágy. A nappali kanapéja – nem, még az is túl
megszokott. A szőnyeg. De azért nem a konyhapadló: az túl kemény az
ember térdének.
Max nem fogja megzavarni őket, hisz hogy juthatna el ide a Stannel
közös piros-zöld robogója nélkül? Amelynek nagyjából most kellene
megérkeznie a Pozitronba, de még mindig a garázsban parkol. Stant
megelégedéssel tölti el a gondolat, hogy Max épp vár, és az óráját nézi,
miközben a makrancos, kéjsóvár Jasmine épp Stan köré fonja a karját és a
lábát.
Most a garázsban van. December elsejéhez képest meleg van, de ő
kissé borzong: nyilván a feszültség miatt. A sövényvágó a falon lóg,
frissen tisztítva, feltöltött akkuval, akcióra készen, nem mintha az a
mocsok Max értékelné az ő gondosságát. A sövényvágó jó fegyver lenne
arra az esetre, ha Max valami más módszerrel eljut a házhoz, és
konfrontációra kerül sor. Az eszköz pöccre indul – ha teljes
fordulatszámon megy, a gyorsan mozgó, éles fűrész egy ember fejét is le
tudja vágni. Önvédelemre hivatkozna.
Ha ez nem történik meg, és helyette összegabalyodik Jasmine-nel, el
fog késni a bejelentkezésről. Ezt nem nézik jó szemmel, de muszáj lesz
bevállalnia, mert képtelenség úgy folytatni, ahogy eddig. Elemészti a
dolog. Beledöglik.
A garázs bejárata résnyire nyitva. Stan kiles rajta, várja, hogy Jasmine
megérkezzen a rózsaszínű robogóján, így nem hallja, amikor nyílik az
oldalsó ajtó.
– Stan, ugye? – szólal meg egy hang. Stan felegyenesedik és
hátrafordul. Ösztönösen a sövényvágó felé indul. De egy nő az.
 – Maga meg ki a túró? – tudakolja Stan. A nő alacsony, egyenes, fekete
haja vállig ér. Sötét szemöldök. Vastag száj, rúzs nélkül. Fekete farmer és
póló. Úgy fest, mint egy leszbikus harcművész.
Van benne valami ismerős. Talán az edzőteremben látta? Nem, nem ott.
A workshopon, miután aláírták a szerződést. Azzal a hülye Eddel volt.
– Én itt lakom – feleli a nő. Mosolyog. A fogai szögletesek, mint a
zongorabillentyűk.
– Jasmine? – kérdi bizonytalanul. Ez nem lehet. Jasmine nem így néz
ki.
– Itt nincs semmiféle Jasmine – jelenti ki a nő. Stan most már
összezavarodik. Ha nincs semmiféle Jasmine, ez a nő honnan tudja, hogy
lennie kellene?
– Hol a robogója? – szegezi neki a kérdést Stan. – Hogy jött ide?
– Kocsival – feleli a nő. – A szomszédban parkoltam le. Egyébként
Jocelyn vagyok. A kezét nyújtja, de Stan nem fogadja el. Baszki, gondolja
magában. A nő a Megfigyelőknél van, másképp nem lehet kocsija. Jeges
hidegséget érez.
– Jobban tenné, ha elmondaná, miért rejtette azt a telefont a
robogómba – folytatja a nő, és leengedi a kinyújtott kezét. – Illetve a
robogóba, amit az enyémnek hitt. Egy ideje követem a maga elmés kis
nyomkövetőjét. Jól látszik a megfigyelőberendezéseinken.
Valamiképp a konyhába kerülnek – Stan konyhájába, a nő konyhájába,
a közös konyhájukba. Stan leül. Itt minden ismerős – ott a kávéfőző, az
összehajtogatott konyharuhák, amelyeket Charmaine még indulás előtt
kirakott –, de minden idegennek tűnik.
– Iszik egy sört? – kérdi a nő. Hang jön ki a száján. Kitölti a sört, majd
magának is egyet, azután leül Stannel szemben, előrehajol, és túlzott
részletességgel leírja Charmaine mozgását a váltónapokon. Üres házakba
be és ki, már hónapok óta, Jocelyn férjével, Maxszel egyetértésben. Az
egyetértésben szót használja. Más, rövidebb szavak mellett.
Igaz, hogy a férje valódi neve nem Max. Hanem Phil, és a nőnek már
korábban is akadt vele hasonló problémája. Jocelyn mindig tud róla, a férj
pedig tudja, hogy a felesége tudja, de úgy tesz, mintha nem tudná. Tud a
rejtett kamerákról az üres házakban, tudja, hogy a felesége hozzáfér a
felvételekhez. Számára ez is része a vonzerőnek: a biztos tudat, hogy a
felesége előtt alakít. Folyton félrelép – függőség ez, akárcsak a
szerencsejáték, egy betegség, ugye, ezzel Stan is egyetért, az ember szinte
megsajnálja –, és ő el is nézte neki egy ideig. Phil így adja ki magából a
feszültséget: egy zárt városban, ahová csak befelé vezet út, nem sok helyen
teheti ezt meg egy ilyen férfi. Próbált már segítséget kérni a szexfüggősége
miatt, járt tanácsadásra, megpróbálkozott az averziós terápiával, de eddig
semmi sem használt. Nem segít az sem, hogy kimondottan jóképű. A
túlzottan aktív romantikus fantáziával megáldott nők gyakorlatilag rávetik
magukat. Nincs belőlük hiány.
Amikor Jocelyn úgy gondolja, már elég abból, amibe a férje épp
belebonyolódott, kérdőre vonja. Ez véget is vet a dolognak: Phil szakít az
épp aktuális nővel, nincsenek elvarratlan szálak. Majd némi szünet után,
amikor ígérete szerint nem jár görbe utakon, újabb viszonyba kezd.
Jocelyn számára ez megalázó, hiába bizonygatja a férje, hogy a szíve
mélyén hű hozzá, csak képtelen uralkodni az ösztönein.
– De még sosem bukkant fel kiszámíthatatlan elem a történetben –
folytatja a nő. – A saját váltótársaink egyike. Az enyém és Philé.
Stan olyan mocskosul össze van zavarodva, hogy képtelen
gondolkodni. Charmaine! Az orra előtt, az alattomos ribanc – tőle
megtagadta a szexet, vagy fagyos szeletekben adagolta a takaró alatt.
Nyilván ő írta azt az üzenetet, és fuksziaszínű csókkal pecsételte le. Hogy
képzeli, hogy annak mutatja magát, amit Stan bosszantóan hiányol belőle?
Ráadásul valami Phil nevű pöcsfejjel, aki egy női pankrátor férje!
Másrészt, hogy merészeli valaki puszta levezetésnek nevezni az ő
feleségét?
– Kiszámíthatatlan elem? – szólal meg erőtlenül. – Nyilván
Charmaine-re érti.
– Nem, magára értem – feleli a nő. Felsandít Stanre. – Maga a
kiszámíthatatlan elem. – Elmosolyodik: nem szemérmes ez a mosoly.
Sminktelen arca ellenére a szája sötéten csillog, mint az olaj.
– Mennem kell – szólal meg Stan. – Még a kijárási tilalom előtt be kell
jelentkeznem a Pozitronba. Muszáj…
– El van intézve – vág közbe a nő. – Én ellenőrzöm az azonosító
kódokat. Úgy manipuláltam az adatokat, hogy Phil vegye át a maga helyét.
– Mi? – kérdez vissza Stan. – De mi lesz a munkámmal? Ahhoz érteni
kell, nem lehet csak úgy…
– Á, Phil elboldogul majd! – vágja rá Jocelyn. – Kézügyessége ugyan
nincs, magával ellentétben, de a digitális dolgokhoz ért. Majd ő gondozza
maga helyett a tyúkokat, így is, úgy is. Nem fogja hagyni, hogy más
beleszóljon.
Baszki, gondolja magában Stan. Így is, úgy is. A nő tud a tyúkos
ügyletekről. Vajon mióta tartja szemmel őt?
– Addig is – folytatja a nő, és félrebillenti a fejét, mintha mérlegelne
valamit. – Addig is, maga itt marad velem. Mesélhet majd a Jasmine iránti
érdeklődéséről. Ha van kedve, bele is hallgathatunk Max és Jasmine kis
légyottjaiba az üres házakban. Megvannak a hangfelvételek, a videók.
Kitűnő a hangminőség, meglepődne. Egész izgalmas. Mi is csinálhatjuk itt
a kanapén. Szerintem most rajtam a sor, hogy Phil játékát játsszam, nem
gondolja?
 – De hát ez… – Stan valójában ezt akarja mondani: – De hát ez az
egész kibaszottul beteg dolog! – De erőt vesz magán. Ez a nő a
felsővezetés tagja, a Megfigyelésnél van: nagyon megkeserítheti az életét.
– Ez nem fair – nyögi ki végül. A hangja megremeg.
A nő megint mosolyra húzza síkosnak tűnő száját. Kidolgozott
bicepsze van, a válla, a combja riasztó – arról nem is beszélve, hogy
perverz kukkoló. Mit művelt Stan önmagával, az életével? Miért tette ezt?
Hol a kellemes, eleven Charmaine? Őt akarja, nem ezt a fenyegető,
valószínűleg szőrös lábú, erőszakos némbert.
Lopott pillantást vet a kijáratok felé: hátsó ajtó, előszobába vezető ajtó,
pincelépcsőhöz vezető ajtó. Mi lenne, ha belökné a nőt a zöld szekrénybe a
pincében, aztán futásnak eredne? De hová fusson? Eltorlaszolta maga előtt
az összes kiutat.
– De komolyan. Ez nem fog működni, ez nem… Én nem… Nekem
mennem kell – dadogja. Nem bírja rávenni magát, hogy kérlelje a nőt.
– Ne aggódjon – feleli Jocelyn. – Nem fog hiányozni. Kap egy plusz
hónapot itt a házban. Aztán a jövő hónapban, amikor Charmaine kijön a
Pozitronból, maga bemehet.
– Nem – válaszolja Stan. – Én nem akarok…
A nő felsóhajt.
– Tekintse ezt beavatkozásnak, amellyel elkerülhető az esetleges
erőszak. Ismerje be, legszívesebben megfojtaná a feleségét, mindenki így
érezne. Később majd még megköszöni nekem. Kivéve persze, ha azt
akarja, hogy jelentést tegyek a szabályszegéseiről. Még egy sört?
– Igen – préseli ki magából Stan. Egyre mélyebbre kerül a veremben,
amit magának ásott. – Legyen kettő. – Csapdába esett. – Mit kell még
tennem? – Ahhoz, hogy megússza a következményeket, így érti, de nem
kell elmagyaráznia. A nő pontosan tudja, mire kényszeríti.
Nem sieti el a választ, iszik, megnyalja az ajkát.
– Majd kiderül, nem igaz? – szólal meg. – Rengeteg időnk van. Maga
biztos nagyon tehetséges. Egyébként megcseréltem a szekrényeket. Most a
piros a magáé.

Elbeszélgető
A január elsejei váltónapon Charmaine-t az egyik pult mögött ülő
adminisztrátor utasítja, maradjon még a börtönben, mert a Humán
Erőforrás Osztálynak beszélnivalója van vele. Charmaine-nek rögtön rossz
előérzete támad. Vajon tudnak Maxről? Ha igen, akkor bajban van, hisz
hányszor mondták el nekik, hogy semmilyen körülmények között nem
szabad bratyizniuk a váltótársakkal, akikkel osztoznak a házon. Még azt
sem szabad tudniuk, hogy néznek ki. Ez volt az egyik, ami olyan
izgalmassá tette a találkáit Maxszel. Micsoda tiltott dolog, micsoda
kihágás!
A találkáit Maxszel. Micsoda régimódi megfogalmazás ez? De hát ő
régimódi lány – Stan ezt hiszi. Bár a Maxszel töltött találkák alatt nem
sokat nézték egymást. Közelképek, félhomályban. Egy fül, egy kéz, egy
comb.
Jaj, csak ne tudjanak róla, fohászkodik némán, keresztbe tett ujjal
Charmaine. Azt sosem részletezték, mi történik akkor, ha valaki szabályt
szeg, bár Max megnyugtatta. Azt mondta, semmi különös: csak kicsit
rácsapnak a kezére az illetőnek, és talán új váltótársat kap. De Maxszel
egyébként is elővigyázatosak voltak, és egyik házban sem volt
lehallgatóberendezés – Max már csak tudja, elvégre az a munkája, hogy
felméri azokat a házakat. De mi van, ha Max tévedett? Ami rosszabb: ha
Max hazudott?
Mély levegőt vesz, és elmosolyodik, kivillantja apró, őszinte fogsorát.
– Mi a gond? – kérdi a hivatalnoktól, a hangja vékonyabb és
kislányosabb, mint máskor. Talán a vezető gyógyszeradagolói
munkakörével kapcsolatos a dolog? Ha igen, akkor tanulni fog, hogy
fejlődhessen, mert ő mindig a lehető legtöbbet akarja nyújtani, a legjobbat
akarja kihozni magából.
Reménykedik, hogy erről van szó. Talán felfigyeltek arra, hogy nem
tartja be az orvosi maszk viseléséről szóló protokollt, talán úgy látják,
túlságosan kedves az alanyokkal a Különleges Eljárás során. A
fejcirógatás, a homlokcsók, a jóság és a személyes figyelem jelei, mielőtt
beléjük szúrja a bőr alá adott injekciót: ezek nem tiltottak, de nincs rájuk
felhatalmazása sem. Ezek díszítések, extrák – apróságok, amelyeket azért
ad hozzá, hogy az egész minőségibb élmény legyen, nem csupán az eljárás
alanya, de saját maga számára is. Határozott véleménye, hogy jelen kell
lennie az emberi tényezőnek: mindig is készen állt arra, hogy ezt kifejtse
egy ítélőszék előtt is, ha sor kerül rá. Bár mindig remélte, hogy nem kerül.
Lehet, hogy most jött el az ideje.
– Ó, dehogy, biztosan valami semmiség! – feleli az adminisztrátor.
Csupán hivatalos formaság, teszi még hozzá. Valaki nyilván rossz kódot
ütött be – megesik az ilyesmi, és időbe telik kibogozni. Még a modern
technológia esetén is fennáll az emberi tévedés lehetősége, Charmaine-nek
csupán türelemmel kell lennie, amíg a nyomára bukkannak a feltételezett
hibának a rendszerben.
Charmaine bólint és mosolyog. De furcsán néznek rá (most már ketten
vannak, most már hárman a kijelentkező pult mögött, az egyikük üzenetet
pötyög egy mobilon), és van valami furcsa a hangjukban: nem mondanak
igazat. Nem hiszi, hogy ezt csak beképzeli magának.
 – Ha megtenné, hogy az Elbeszélgetőben várakozik – szólal meg a
mobilos, és egy ajtóra bök a pult mellett. – Hogy ne tartsa fel a
kijelentkezési folyamatot. Köszönöm. Ott bent van szék is, üljön csak le!
A Humán Erőforrás Osztály illetékese hamarosan érkezik.
Charmaine a távozó fegyencek csoportja felé pillant. Az ott Sandi, az
meg Veronica? Az elmúlt hónapok során néha megpillantotta őket – vele
egy időben vannak börtönben –, de nem tagjai a kötőszakkörének, és nem
a kórházban dolgoznak, így semmi oka arra, hogy a közelükbe kerüljön.
Most viszont egy barátságos arc után sóvárog. De nem veszik észre, már
hátat fordítottak. Levetették a börtönben viselt narancssárga kezeslábast, és
átöltöztek utcai ruhába, már nyilván várják, hogy odakint élvezhessék az
életet.
Ahogy pillanatokkal ezelőtt még ő is. Csipkés fehér melltartót vett fel
az új, cseresznyepiros pulóver alá. Ezeket a holmikat egy hónapja
választotta ki, hogy a mai napon különleges legyen Max számára.
– Mi a baj? – kiált oda az egyik nő. Valaki a kötőszakkörből.
Charmaine-en bizonyára látszik a nyugtalanság, nyilván szomorú képet
vág. Mosolyt erőltet az ajkára.
– Semmi. Valami adatbeviteli ügy. Kicsit később szabadulok – feleli a
lehető legvidámabb hangon. De kételkedik benne. Érzi, ahogy a verejték
átitatja a pulóvert a hóna alatt. Muszáj lesz azonnal kimosni azt a
melltartót. A cseresznyeszín valószínűleg megfogja, és a fehérekből
nagyon nehéz kiszedni az ilyen festékfoltokat.
Leül a székre az Elbeszélgetőben, próbálja nem számolni a
másodperceket, ellenáll a késztetésnek, hogy visszamenjen a recepcióra, és
jelenetet rendezzen, aminek semmi értelme nem lenne. És ha ki is jut még
a mai napon, mi lesz Maxszel? Az egy hónapja eltervezett találkájukkal?
Ebben a pillanatban épp az aktuális üres ház felé tart a robogóján –
legutóbb elmondta a címet, Charmaine pedig memorizálta, néma mantra
gyanánt ismételgette, miközben a keskeny priccsen feküdt a cellájában a
Pozitron Börtönben, a kincstári polipamut hálóingében.
Max szereti, ha Charmaine leírja neki, milyen az a hálóing. Szereti, ha
azt meséli, kész kínszenvedés ott feküdni egyedül, amikor abban a szúrós
hálóingben hánykolódik, nem képes elaludni, Maxre gondol, újra meg újra
átél minden szót és érintést, a saját kezével követi az utat, amit Max keze
tett meg a testén, a testében. És azután, és azután? – suttogja ilyenkor
Max, miközben egymás mellett fekszenek a mocskos padlódeszkákon.
Meséld el! Mutasd meg!
Amit Max még jobban élvez – mert Charmaine alig képes rábírni
magát, szavanként kell kierőltetnie belőle –, amit még jobban élvez, az az,
ha elmesélteti Charmaine-nel, mit érez, miközben Stannel szeretkezik. És
utána mit csinál? Meséld el, mutasd meg! És olyankor mit érzel?
 Téged képzellek a helyébe – feleli ilyenkor Charmaine. Muszáj, muszáj
megtennem. Különben beleőrülnék, nem bírnám elviselni. Ami valójában
nem igaz, de Max ezt szereti hallani.
Legutóbb még messzebbre ment. És ha mindketten egyszerre lennénk
veled? – kérdezte. Elölről-hátulról. Mesélj…
Jaj, ne, arra sose lennék képes! Ketten egyszerre semmiképp! Az…
Szerintem képes lennél rá. Szerintem akarod. Látod, elpirultál!
Mocskos kis kurva vagy, igaz? A komplett törpe focicsapattal is kúrnál, ha
elférnének. Akarod. Kettőnkkel egyszerre. Mondd ki!
Ezekben a pillanatokban bármit kimondana. Max nem sejti, hogy
bizonyos értelemben mindig egyszerre van együtt kettőjükkel:
bármelyikükkel csinálja, a másik is ott van vele, láthatatlanul részt vesz a
dologban, bár tudat alatti szinten. Max esetében tudat alatt, de Charmaine
esetében tudatosan, hisz az ő tudatában mindkettőjüket ott egyensúlyozza,
óvatosan, akár törékeny habcsókokat, egy nyers tojást vagy egy
madárfiókát. De Charmaine nem gondolja úgy, hogy mocskos dolog
kettejüket egyszerre élvezni: más a lényegük, és benne megvan a képesség,
hogy kincsként őrizze egy ember egyedi lényegét. Nem mindenki ért
ehhez.
És most, a mai napon le fog maradni a találkozóról Maxszel, és nem is
tudja figyelmeztetni, hogy nem lesz ott. Vajon mit gondol majd? Korán
érkezik majd a házba, mert Charmaine-hez hasonlóan alig bír magával.
Ezekért az együttlétekért él, vágyik rá, hogy a karjába zárja, letépje a
ruháját, szétszaggassa a cipzárakat, letépje a gombokat, de még akár a
varrást is, mert hajtja a tüzes, ellenállhatatlan vágy. Egyre csak vár és vár
az üres házban, türelmetlenül, fel-alá járkál a foltos, sáros parkettán,
kibámul a légypiszokkal pettyezett ablakon. De Charmaine nem jön. Vajon
Max azt hiszi majd, hogy átverte őt? Dobta? Lerázta? Elhagyta őt hirtelen
támadt gyávaságból vagy a Stan iránti lojalitásból?
Aztán ott van Stan. Egy hónapot töltött rabként a Pozitronban, már
nyilván levetette a kezeslábasát, felvette a farmert és a termodzsekit. Már
elhagyta a Pozitron börtönkomplexum férfiszárnyát; már végigrobogott
Consilience utcáin, amelyek ilyenkor ünneplő tömeggel vannak tele,
vannak, akik épp a börtönbe tartanak, hogy átvegyék a fegyencek szerepét,
mások pedig kifelé, vissza, a civil életükbe.
Stan is ott fogja várni őt, nem egy elhagyatott épületben, ahol egykori
drogbulik és motorosbandák szexpartijainak bűze terjeng, hanem a saját
házukban, a házban, amit Charmaine a sajátjuknak tekint. Legalábbis félig
sajátjuknak. Stan odabent lesz, az ő ismerős, otthonos fészkükben, és
várja, hogy Charmaine bármelyik percben megérkezzen, felvegye a
kötényét, és vacsorát főzzön, miközben ő a szerszámaival babrál a
garázsban. Talán arra készül, hogy elmondja, mennyire hiányzott neki –
általában el szokta, bár mostanában ritkábban –, és szórakozottan megöleli.
Charmaine élvezi ezeket a szórakozott öleléseket: ez azt jelenti,
Stannek fogalma sincs róla, mit művelt ő az imént. Nem tudja, hogy épp
egy lopott órát töltött el Maxszel. Imádja ezt a szófordulatot – egy lopott
óra. Annyira ötvenes évekbeli! Mint a Consilience TV-n időről időre
leadott romantikus filmekben, ahol a végén minden jóra fordul.
Bár a lopott órának semmi értelme, ha az ember belegondol. Olyan,
mint a lopott csók: a lopott óra az időről szól, a lopott csók a helyről, arról,
kinek az ajka téved hová. De hogy lehet az ilyesmi lopott? Ki lopja?
Annak az órának Stan a tulajdonosa, ahogy a csókoknak is? Nyilván nem.
De ha mégis, ha nem tud a hiányzó időről és a hiányzó csókokról, ugyan,
hogy fájhatna neki? Történt már olyan, hogy műkincstolvajok pontos
másolatot készítettek drága műtárgyakról, a valódiakat kicserélték a
hamisítványokra, a tulajdonosoknak pedig hónapokig, évekig fel sem tűnt.
Ez is ilyen dolog.
De Stannek fel fog tűnni, hogy nem ért haza. Bosszús lesz, aztán
ideges. Bejelentést tesz a consilience-i hatóságoknál, kéri, hogy kutassák át
az utcákat, ellenőrizzék a robogóbaleseteket. Azután felhívja a Pozitront.
Valószínűleg közlik vele, hogy Charmaine még odabent van, a női
szárnyban. Bár azt nem fogják elmondani neki, miért.
Charmaine ül a kemény kis széken az Elbeszélgetőben, és igyekszik
lecsendesíteni a gondolatait. Nem csoda, hogy az emberek régen
becsavarodtak a magánzárkában, jut eszébe. Nincs kihez szólni, nincs
semmi tennivaló. De a Pozitronban már nincsenek magánzárkák. Stannel
látták ezeket a cellákat az orientációs bejáráson, mielőtt meghozták a nagy
döntést, hogy leszerződnek. A korábbi magánzárkákat íróasztalokkal és
számítógépekkel szerelték fel – az informatikusok és a leendő Robotikai
részleg számára. Roppant izgalmas lehetőségeket rejt magában ez,
jegyezte meg az idegenvezetőjük. Most pedig nézzük meg a közös ebédlőt,
azután pedig a háziállatokat és a kertészetet – az összes csirkénket itt
nevelik! Utána pedig benézhetünk a kézimunkaműhelybe, ahol majd
megkapják a kötőfelszerelésüket.
Kötés. Ha még egy teljes hónapot el kell töltenie a Pozitron Börtönben,
nagyon elege lesz a kötögetésből. Először élvezte, amolyan régimódi,
fecsegős elfoglaltság volt, de most kvótákat kaptak. A felügyelők azt
éreztetik az emberrel, hogy lusta, ha nem köt elég gyorsan.
Ó, Max! Merre vagy? Félek! De ha Max hallaná is, vajon érte jönne?
Stan megtenné. Ő nem szokta bagatellizálni Charmaine ijedelmét.
Például a pókoktól: Charmaine azokat nem bírja. Stan nagyon hatékony a
pókokkal szemben. Charmaine ezt értékeli benne.
Fojtónyakörv
Késő délután van. A nap alacsonyan jár az égen, az utca üres. Vagy
inkább üresnek látszik: semmi kétség, mindenhol beépített szemek
figyelnek – a lámpaoszlopokból, a tűzcsapokból. Az ember nem látja, hol
vannak, de ez nem jelenti azt, hogy nem látják. Stan a sövényt nyírja,
nemcsak hasznosnak, de derűsnek is próbálja mutatni magát. A sövénynek
semmi szüksége nyírásra – január elseje van, tél, hiába nincs hó –, de Stan
megnyugtatónak találja ezt az elfoglaltságot, ugyanazon okból, amiért a
körömrágás is az: repetitív, értelmes tevékenységet imitál, és erőszakos. A
sövényvágó fenyegetően zúg, akár egy darázsfészek. A hang a hatalom
illúzióját kelti benne, ami tompítja benne a pánikot. A pánikot, amit egy
ketrecbe zárt patkány érez, akinek bőven jut étel és ital, még szex is, de
nincs kiút, és gyanítja, olyan kísérlet része, ami biztosan fájdalmasnak
ígérkezik.
A pánik oka Jocelyn, a két lábon járó harapófogó. Stan a bokájához
van láncolva. A nő láthatatlan pórázon tartja – Stan láthatatlan
fojtónyakörvet visel. Nem szabadulhat.
Mély levegő, mondja magában Stan. Legalább még életben vagy,
baszod. Vagy baszod, és életben vagy. Ezen nevet egyet magában. Ez jó,
Stan.
A fülében a mobiljához kapcsolt fülhallgató van. A sövényvágó zúgása
adja a hátteret Doris Day hangjához, a legnagyobb slágereiből összeállított
lejátszási lista szolgál Stan nappali altatójaként. Eleinte arról fantáziált,
hogy lelöki Dorist egy háztetőről, de a nagy zenei választék nem túl széles
– mindent cenzúráznak, ami túlságosan érzéki vagy lázító –, és Stan
jobban kedveli őt, mint az egyveleget az Oklahoma! musicalből vagy a
„White Christmas”-t Bing Crosby előadásában.
A „Love Me or Leave Me” ritmikus szvingjére lenyisszant egy pár
ritkás cédruságat. Most, hogy már megszokta Dorist, megnyugtató rá
gondolni, az örökké szűzies nőre, akinek elismerésre méltóan kemény a
melle a melltartóban, régi, napszítta mosolyával mosolyog, miközben tejes
turmixot készít a konyhájában, ahogy a róla készült életrajzi filmben, amit
gyakran lead a Consilience TV. Ő volt a „rendes” lány akkoriban, amikor
az ellentéte a „huncut” volt. Rémlik egy gyerekkori emlék egy alkoholista
nagybácsiról, aki azzal bosszantotta a fiatal lányokat, hogy huncutnak
nevezte őket, ha rövid szoknyát viseltek. Ő tizenegy volt akkoriban, neki is
kezdett feltűnni.
Doris sosem viselt volna ilyen szoknyát, kivéve valami sportos,
aszexuális tevékenységhez, mint a tenisz. Talán titkon olyan lány után
vágyott, mint Doris, amikor elvette Charmaine-t. Biztonságos, egyszerű,
tiszta. Hófehér alsónemű-páncélt visel. Vicc, hogy mi lett belőle.
Magány, dúdolja magában. De neki nem jár ki a magány, amint
Jocelyn hazaér riasztó munkájából.
– Vedd fel a bőrszerkódat – szólította fel tegnapelőtt este, csábítónak
szánt hangon. – Amin az a kis csavarhúzós izé van. Eljátsszuk, hogy te
vagy a vízvezeték-szerelő. – Arra gondolt, amit Stan most visel: a bőr
munkáskesztyűt, a munkáskötényt zsebekkel és szerszámokkal. Pajkos
férfijelmez, Jocelyn szerint. De a bőrszerkót nem vette fel: azért van benne
büszkeség. Bár egyre kevesebb.
Létrára áll, hogy elérje a sövény legtetejét. Ha elmozdul, lehet, hogy
lezuhan, ami halálos is lehet, mert a sövényvágó rettentően éles. Szépen át
tudna vágni egy nyakat egyetlen villámgyors mozdulattal, ahogy a japán
szamurájfilmekben, amiket Conorral néztek gyerekkorukban. A középkori
hóhérok egyetlen palloscsapással le tudnak nyisszantani egy fejet,
legalábbis a történelmi filmekben. Vajon ő maga képes lenne ilyen extrém
dologra? Lehet, ha van mellé dobpergés, ordító tömeg és zöldségdobáló
suhancok, akik hergelik. Bőrkesztyű kellene hozzá, csak hosszabb szárú,
és bőr arcmaszk, mint a horrorfilmekben. A felsőteste csupasz lenne?
Jobb, ha nem: előbb ki kell gyúrnia magát, kipattintani az izmokat. Túl
sokat vedel abból a sörhasat tápláló löttyből: olyan íze van, mint a
húgynak, de mindent elkövet, hogy berúgjon.
Tegnap Jocelyn beledöfte a mutatóujját a Stan bordája alatt fodrozódó
hájba.
– Tüntesd el ezt a zsírt! – szólalt meg. Elvileg csak ugratta, de ott volt
az a kimondatlan különben. De különben mi lesz? Stan tudja, hogy
próbaidőn van – de ha megbukik a vizsgán, bármi legyen is az, akkor mi
lesz?
Már többször elképzelte, ahogy Jocelyn feje egy éles szerszám
segítségével elválik a testétől.
Titkos szerelem, dalolja Doris. Dam di dam, vágyom a szabadság után.
Stan annyiszor hallotta már a szavakat, hogy szinte fel sem fogja őket.
Rózsabimbó-mintás tapéta. Vajon Doris Day élete más lett volna, ha a
Doris Night nevet veszi fel? Akkor fekete csipkét hord, vörösre festi a
haját, és provokatív dalokat énekel? És mi a helyzet Stan saját életével?
Vajon vékonyabb és fittebb lenne, ha Philnek hívják, mint Jocelyn hűtlen,
aljas férjét?
Vagy mint Conor. Mi lett volna, ha őt nevezik el Conornak?
Soha már, dalolja Doris. Ezután Patti Page tíz legnagyobb slágere
következik. „Mennyibe kerül a kutyus a kirakatban?” Vau, vau, ugat egy
igazi kutya. Charmaine szerint ez a szám cuki. A cuki elsődleges kategória
a számára, mint a jó és a rossz. A krókusz cuki – a zivatar nem cuki. A
kiscsibe alakú tojástartó cuki – Stan, ha dühös, nem cuki. Mostanában
sokszor nem cuki.
Melyik lenne jobb, a balta vagy a sövényvágó? – töpreng. A balta, ha
az ember képes egy csapással végezni. Egyébként viszont, amatőrök
számára, a sövényvágó a megoldás. Az inak úgy pattannának el, mint a
nedves madzag – azután a meleg vér úgy fröccsenne fel az arcába, mint a
vízágyú. A gondolattól kicsit émelyegni kezd. Ez a gond a képzelgéseivel:
túlságosan életszerűek, azután jönnek a balszerencse és a bénázás képei, és
teljesen belebonyolódik abba, mi minden üthet ki balul. Már eleve annyi
mindennel ez történt.
Az ember a saját nyakát szépen elintézheti a sövényvágóval – baltával
viszont nem. Ha a sövényvágó be van kapcsolva, magától megy, akár
magánál van az ember, akár nem. Conor egyszer mesélt neki egy pasasról,
aki a saját ágyában lett öngyilkos egy elektromos húsvágó késsel. A
felesége, aki megcsalta, ott feküdt mellette – a férfi matracba szivárgó
vérének melegére ébredt. Erről is fantáziált már, mert vannak napok,
amikor úgy érzi, csapdába esett, annyira reménytelen a helyzete, olyan
zsákutcába jutott, olyan tehetetlen, hogy szinte bármit megtenne, hogy
kijusson innen.
De hát miért ilyen negatív? Édesem, miért vagy ilyen negatív? – hallja
a fejében Charmaine csicsergő, gyerekesen vékony Barbie-hangját. Csak
nem olyan rossz a te életed! Ami kimondatlanul azt jelenti: hiszen ő is a
részese. Pofa be, förmed rá a hangra. A hang döbbent kis ó!-t hallat,
azután szétpattan, mint a buborék.

Emberi erőforrás
Charmaine ül és vár. Miért nincsenek itt magazinok, amiket
lapozgathatna, miért nincs itt egy tévé? Még egy baseballmeccset is
végignézne. Ráadásul vécére kellene mennie, de az itt nincs. Ez igazán
figyelmetlenség, és ha nem nyeri vissza az önuralmát, ingerlékeny lesz. De
az ingerlékenységnek mindig rossz a vége, ha az embernek nincs
hatalmában megindokolni. A többiek csak legyintenek rá, vagy még nála is
ingerlékenyebbek lesznek. Ha mosolyogsz, a világ is veled mosolyog,
mondogatta Win nagyi. Ha sírsz, egyedül fogsz sírni. Nem szabad sírnia:
úgy kell tennie, mintha ez egy normális és unalmas dolog lenne. Csak egy
bürokratikus fennakadás.
Végül belép egy nő a kezében egy PoziPaddel, fegyőr-egyenruhában, de
a mellén kitűzőt visel: AURORA, EMBERI ERŐFORRÁS OSZTÁLY. Charmaine
elcsügged.
 Aurora az Emberi Erőforrás Osztályról minden vidámság nélkül
mosolyog, a tekintete fagyos. Üzenetet kell átadnia, és gördülékenyen
teszi: nagyon sajnálja, de Charmaine kénytelen lesz még egy hónapot a
Pozitronban tölteni; ezen kívül pedig felmentik a gyógyszeradagolói
munkaköréből.
– De hát miért? – teszi fel a kérdést Charmaine elcsukló hangon. – Ha
esetleg valaki panaszt tett volna… – Ami ostobaság, hisz a
gyógyszeradagolás alanyai a Különleges Eljárás után öt perccel többé nem
mutatnak életjelet, ahogy az emberek általában, ha a szívük megszűnt
dobogni, akkor hát ki lenne képes panaszt tenni? Talán páran visszatértek a
túlvilágról, és kritizálták az általa nyújtott szolgáltatás minőségét,
viccelődik magában Charmaine. De ha így lett volna, az hazugság, teszi
hozzá magában méltatlankodva. Joggal büszke az erőfeszítéseire és a
tehetségére, érzéke van hozzá, látni a szemükben. Ügyesen hajt végre, jó
halált biztosít: a gondjaira bízott alanyok boldogan, hálával telten
távoznak, amennyiben a testbeszéd jelent valamit. És ez így is van:
Charmaine Max keze alatt tökélyre fejlesztette a testbeszédet.
– Ó, dehogy, nem érkezett panasz – feleli Aurora az Emberi Erőforrás
Osztályról, egy hangyányi nemtörődömséggel a hangjában. Az arca szinte
alig mozog: plasztikáztatott, és túlzásba vitték. A szeme kigúvad, a bőre
feszül, mintha egy óriás kéz markolná a haját a tarkóján. Valószínűleg a
Pozitron átképző programjának kozmetikusiskolájában műtötték. A
plasztikai sebészek tanulók, természetes, ha időnként tévednek. Igaz, hogy
Charmaine előbb ugrana le egy hídról, mint hogy ilyen félresikerült arca
legyen. A Rubint Cipellő Nyugdíjasotthonok és Klinikák jobb szolgáltatást
kínált. Ott egy hetven-, nyolcvan- vagy akár nyolcvanöt éves alany is alig
hatvanas külsővel hagyta el a műtőt.
Valószínűleg azért képeznek plasztikai sebészeket, mert hamarosan
nagy lesz rájuk itt az igény. Az átlagéletkor Consilience-ben
harminchárom év, így egyelőre nem nagy kihívás számukra szépnek érezni
magukat, de mi lesz a Projekttel, ahogy telnek az évek? – töpreng
Charmaine. Főleg tolókocsis idősekből álló lakosság? Vagy ezeket az
embereket kiengedik, vagy inkább száműzik – utcára teszik, kényszerítik
őket, hogy a kőkemény kinti világban éljenek tovább? Nem, mivel a
szerződés egy életre szól. Mindenkinek ezt mondták, mielőtt leszerződött.
Viszont – ez a gondolat most először ötlik fel Charmaine-ben, és nem
túl kellemes – arra nem volt garancia, meddig tart ez az élet. Lehet, hogy
egy bizonyos életkor után az embereket a Gyógyszeradagolásra küldik,
hogy elvégezzék rajtuk az Eljárást. Lehet, hogy én is ott végzem, ötlik fel
Charmaine-ben, és majd egy hozzám hasonló nő mondja azt, hogy minden
rendben lesz, megcirógatja a hajamat, megcsókolja a homlokomat, és
elaltat egy tűvel, én pedig se mozdulni, se megszólalni nem tudok majd,
mert le leszek kötözve és be leszek gyógyszerezve.
– Ha nem érkezett panasz, akkor miért? – tudakolja Charmaine
Aurorától, és közben igyekszik leplezni a kétségbeesését. – Szükség van
rám a Gyógyszeradagoláson, ez egy speciális technika, nekem
tapasztalatom van benne, még soha egyetlen…
– Nos, bizonyára egyetért velem abban, hogy ez szükséges – vág közbe
Aurora –, tekintve, hogy a személyazonossága jelenleg bizonytalan, a
kódjait és a kártyáit deaktiválták. Pillanatnyilag két világ között rekedt,
fogalmazzunk így. Az adatbázisok összevetése nagyon aprólékos munka,
annak kell lennie, mert elmondhatom, hogy volt már dolgunk pár
szélhámossal. Újságírókkal. – Amennyire feszülő arca engedi, összevonja
a szemöldökét. – És egyéb bajkeverőkkel. Mindenféle negatív történetet
próbáltak előásni – kitalálni a mi csodás modellközösségünkről.
– Ó, ez rémes! – leheli Charmaine. – Ahogy ezek mindenfélét
kitalálnak… – Azon töpreng, vajon miféle negatív történetek lehetnek
azok, de inkább nem kérdezi meg.
– Hát, igen – folytatja Aurora. – Nagyon kell vigyáznunk, mit
mondunk, mert sosem lehet tudni, igaz? Hogy az illető valós személy,
vagy sem.
– Ó, ez még eszembe sem jutott! – jegyzi meg Charmaine az
igazságnak megfelelően.
Aurora arca egy milliméternyit ellazul.
– Majd kap új kódokat és kártyákat, ha… – itt észbe kap –, amikor újra
verifikálják. Addig ez egy bizalmi probléma.
– Bizalmi probléma! – méltatlankodik Charmaine. – Soha nem volt
semmiféle…
– Ez személyes ügy – vág közbe Aurora. – Az adatairól van szó. Biztos
vagyok benne, hogy maga teljességgel megbízható minden tekintetben.
Abszolút hűséges. – Az egy kis gúnyos mosoly? Nehéz eldönteni egy
ennyire feszes arcon. Charmaine önkéntelenül is belepirul: hűséges. Vajon
Max kiszivárogtatott valamit, meglátták őket? Legalább a munkájához
hűséges volt.
– Most pedig – folytatja Aurora hatékony üzemmódba váltva –,
átmenetileg a Mosodában fogom elhelyezni magát. Törölközőhajtogató –
ezen részlegen munkaerőhiány van. Én magam is dolgoztam már
törölközőhajtogatóként, kimondottan megnyugtató. Néha bölcs dolog
hátralépni a túlzott stressztől és felelősségtől, valamint a munka utáni
elfoglaltságoktól, amelyekkel esetleg… – itt tétovázik, keresi a szót –,
elfoglaltságoktól, amelyekkel esetleg elfoglaljuk magunkat, hogy
megbirkózzunk a stresszel. Tekintse ezt szakmai feltöltődésre fordított
időnek. Mint egy vakáció.
 A fene egye meg, gondolja magában Charmaine. Törölközőhajtogató.
A státusza a Pozitronban épp most zuhant a béka feneke alá.
Charmaine kibújik az utcai ruhából, amit órákkal ezelőtt felvett. (Ó, a
csudába, na, tessék, a melltartón ott éktelenkedik egy élénk rózsaszínű folt
a pulóver miatt, soha nem fog kijönni.) És még valami. Aurora nem képes
úgy mosolyogni, mint egy normális ember, de nemcsak a mosolya volt
fura, hanem a hangszíne is. Túlságosan behízelgő. Az ember egy
gyerekhez beszél így egy fájdalmas oltás előtt, vagy egy tehénhez, úton a
vágóhíd felé. A teheneknek különleges rámpákat építettek, hogy rávegyék
őket, békésen sétáljanak a végzetükbe.
Este, négyórányi törölközőhajtogatás és a közös vacsora után –
marhahúsos pite, spenótsaláta, málnahab –, Charmaine csatlakozik a
kötőszakkörhöz a női szárny központi helyiségében. Ez nem a szokásos
kötőszakkör, nem az ismerőseiből álló csoport: azok ma távoztak, és a
váltótársaik vették át a helyüket. Ezek a nők nem csupán Charmaine
számára idegenek, ők is idegennek tekintik Charmaine-t. Egyértelművé
teszik, hogy nem értik, miért maradt itt velük: felszínesen udvariasak vele.
A csevegésre tett kísérleteire ügyet sem vetettek – szinte az az érzése,
hogy előzőleg rossz hírét keltették a nők előtt.
A csoport elméletileg óvodások számára köt kék játékmackókat –
néhányat a Pozitron és Consilience csoportjai számára, a többit pedig
exportra, kézimunkaboltokba, távoli, jobb módú városokba, talán
külföldre, mert a Pozitronnak meg kell keresnie a betevőjét. De Charmaine
képtelen a mackójára koncentrálni. Ideges, percről percre erősödik benne a
szorongás. A digitális kavarodás miatt: hogy történhetett ilyen? A rendszer
elvileg mentes a vírusoktól. Jelenleg is dolgoznak rajta az informatikusok,
Aurora ezt mondta, de addig is, Charmaine-nek csatlakoznia kellene az
egyik jógacsoporthoz az edzőteremben, és tartani a napirendet, kellemetlen
ügy, de a számok makacs dolgok, és őt a számai másnak mutatják, mint
akinek mondja magát. Aurora biztos benne, hogy hamarosan megoldódik a
dolog.
De Charmaine egy másodpercre sem hiszi el ezt a mesét. Valaki ártani
akar neki. De kicsoda? A Különleges Eljárás egyik alanyának barátja vagy
szeretője? De honnan tudhatnák, hogyan jutnának hozzá az
információhoz? Ez elvileg szigorúan titkos! Tudnak róla és Maxről. Csak
erről lehet szó. Most döntik el, mi legyen vele. Mit tegyenek vele.
Ha legalább Stannel beszélhetne. Nem Maxszel: Max a veszély első
jelére kereket oldana. A szíve mélyén házaló ügynök. Örökké kincsként
őrzöm az együtt töltött pillanatainkat, és a szívemben hordozlak, aztán
spuri ki a fürdőszobaablakon, át a kerítésen, faképnél hagyja őt, vigye el ő
a balhét, a padlón heverő testet, amiről könnyen kiderülhet, hogy a sajátja.
 Max olyan, mint a futóhomok. Mint a higany. Gyors. Ezt mindig is
tudta róla. Stan viszont – Stan szilárd. Ha itt lenne, felgyűrné az ingujját,
és szembenézne a valósággal. Ő megmondaná, mit tegyen Charmaine.
A fenébe. Tessék, elrontotta a kék mackó nyakát, fordítottat kötött a
sima helyett. Bontsa fel a sort, kösse újra? Nem. A mackó kénytelen lesz
ezt a kis pántot viselni a nyaka körül. Az is lehet, hogy szalagot köt a
nyakába, masnival. Egyéni jellegzetességgel fedi el a hibát. Ha az élet
citrommal kínál, mondja magában, facsarj belőle rózsaszínű limonádét.

Amikor aznap este visszatér a cellájába, üresen találja. A cellatársa

nincs ott – Consilience-ben tölti a hónapot. De a másik ágy nincs bevetve,
csupasz. Mintha meghalt volna valaki.
Akkor tehát nem kap új cellatársat. Elszigetelik. Vajon ez az új
büntetésének kezdete? Miért is keveredett bele ebbe az ügybe Maxszel? Ki
kellett volna rohannia a szobából, abban a percben, amikor meglátta.
Micsoda balek volt! És most itt van egyedül.
Aznap először elsírja magát.

Háziszolga
– Szívem, fel a fejjel, csak nem olyan rossz az életed! – Charmaine
mindig ezt mondogatta, amikor a kocsijukban laktak, és Stan ezt nehezen
viselte: hogy lehet a felesége ilyen kibaszottul vidám, amikor minden
oldalról ömlik rájuk a szar? De most próbálja felidézni könnyed hangját,
vigasztaló szavait, megnyugtató idézeteit a halott Win nagyitól. Midig
hajnal előtt a legsötétebb. Össze kéne szednie magát, mert Charmaine-nek
igaza van: nem olyan rossz az ő élete. Sok férfi boldogan cserélne vele.
Minden hétköznap bejár az úgynevezett munkahelyére a consilience-i
elektromos robogójavító depóba, ahol a többiek kérdéseit kellett
elhárítania – „Te meg mit keresel itt? Azt hittem, ebben a hónapban a
Pozitronban vagy.” Mire ő így felel: „Az idióták az adminisztrációnál
elcseszték, összekeverték az adataimat egy másik pasaséval.
Összekevertek minket, na de én aztán nem panaszkodom!”
Azt szükségtelen hozzátenni, hogy a másik pasas egy szemétláda, aki
az ő csicsergő, álnok feleségét dugta, az idióta az Adminisztrációtól pedig
a Megfigyelés egyik magas rangú tagja, aki szemcsés, bár meglepően
erotikus felvételeken rögzítette a férje légyottjait Charmaine-nel. Stan
azért tudja, hogy meglepően erotikusak, mert végignézte őket Jocelynnel,
ugyanazon a kanapén, ahol Charmaine-nel tévéztek mindig.
A törtfehér liliomokkal díszített királykék kanapé korábban az unalmat
és a vigasztaló rutint jelentette – Charmaine-nel maximum egymás kezét
fogták, egymás vállát karolták át, mert Charmaine azt állította, ő nem akar
ágyba való dolgokat másutt csinálni, csak a helyükön, egy ágyban.
Velejéig hamis állítás, a videókból ítélve, ahol Charmaine-nek nem kellett
egyéb, csak egy csukott ajtó meg egy csupasz padló, hogy szabadjára
engedje magából a sarki kurvát, és olyan dolgokat követeljen Philtől,
amiket Stannek sosem engedett meg, és olyanokat mondjon, amiket
Stannek sosem mondott.
Jocelyn feszes, de kéjsóvár mosollyal szereti nézni, ahogy Stan nézi.
Azután azt akarja, hogy játsszák el ezeket a videókat, Stan alakítja Philt, ő
pedig Charmaine-t. A szörnyű az, hogy Stan néha képes is rá – bár az
ugyanolyan szörnyű, amikor nem. Ha keményen bánik a nővel, és jól
megkúrja, az azért van, mert Jocelyn ráparancsolt – ha nem képes rá, akkor
egy csődtömeg, tehát mindkét esetben vesztes. Jocelyn a semleges kanapét
az unalmas liliommintáival gyötrelmes és megalázó bűnök fészkévé tette.
Stan már alig képes leülni rá: ki hitte volna, hogy egy ártalmatlan,
kárpitból és szivacsból készült fogyasztási cikk ilyen pusztító mentális
fegyverré válhat?
Reméli, hogy Jocelyn ezeket a jeleneteket is felvette, és Phillel is
megnézeti majd őket. Elég rosszindulatú ahhoz, hogy megtegye. Phil
nyilván nem érti, miért van még börtönben, és próbálja kidumálni magát –
Tévedés történt, nekem most kellene szabadulnom, csak hadd hívjam fel a
feleségemet, a Megfigyelésnél dolgozik, elintézzük! Stan maró élvezetét leli
abban, hogy elképzeli ezt a jelenetet, a fegyőrök unott tekintetét és titkon
gúnyos vigyorát, hisz ők parancsot kaptak magasabb helyről, nem igaz?
Csak nyugi, haver, a Pozitron azonosítási számai nem hazudnak, a
rendszert nem lehet meghekkelni. Az a beteg köcsög Phil megérdemelte.
Ez a gondolat segíti át Stant a parancsra végzett szexuális aktusokon,
amelyek sokkal jobban emlékeztetnek a húspuhításra, mint bármire, amit ő
tiszta élvezetnek tart.
Jaj, Stan! – hangzik fel Charmaine hetyke, nevetgélő pszeudohangja.
Te is nyilván élvezed. Ismerd be, hogy legalábbis legtöbbször élvezed, és
minden férfinak vannak gyengébb pillanatai, de ne hidd, hogy máskor nem
hallom azokat a nyögéseket, nyilván élvezed, ne is tagadd!
Verd be! – mondja neki. De Charmaine az ő angyalarcával és álnok
szívével – az igazi Charmaine – nem hallja őt. Nem tudhatja, hogy Jocelyn
beleavatkozott az életükbe, revansot vesz rajta Phil elcsábítása miatt – de a
hónap elsején megtudja majd. Amikor besétál majd ebbe a házba, azt
várja, hogy Stant találja ott, de Phil fog várni rá. Stan úgy véli, ő sem fog
kimondottan örülni a dolognak, mert egy gyors, intenzív, lopott numera
nem ugyanaz, mint egész nap, minden áldott nap.
Charmaine ekkor jön majd rá, hogy ágyékának tüze nem az, akinek ő
hiszi – nem a vágyálmai Maxe, akinek álnevét újra és újra kimondja
azokban a videókban –, sokkal kevésbé alfa-hím, aki egész másként néz
majd ki szürke hétköznapokban. Löttyedtebb, öregebb, kiéltebb, sanda
tekintetű, számító: látni a felvételeken. Charmaine és Phil össze lesznek
zárva, akár tetszik nekik, akár nem. Charmaine kénytelen lesz együtt élni a
férfi piszkos zoknijaival, a mosdóban felejtett szőrszálaival; hallgatnia kell
a horkolását, fecsegnie kell vele a reggelinél – ami mind lelohasztja majd a
vad szajhát, akit eddig alakított.
Vajon meddig tart majd, amíg megunják, majd megelégelik egymást?
Mielőtt Phil kapcsolaton belüli erőszakhoz folyamodik, csak úgy
unalomból? Nem sokáig, reméli Stan. Nem bánná, ha tudná, hogy Phil veri
Charmaine-t, és nemcsak körítés gyanánt a szex mellé, ahogy a
felvételeken, hanem igaziból: valakinek meg kell tennie.
De Phil jobban teszi, ha nem feszíti túl a húrt, vagy Charmaine
grapefruitkést döf a nyaki ütőerébe, mert a színlelt cuki szőkeség mögött
valami nincs rendben. Hiányzik egy chip, kilazult egy drót. Stan nem jött
erre rá az együttélésük alatt – alábecsülte Charmaine sötét oldalát, ez volt
az egyes számú hiba, mert mindenkinek van sötét oldala, még az ilyen
cukorfalatoknak is, mint ő.
Van még egy nem túl kellemes gondolat: amikor Phil és Charmaine
megkezdi együttélését ebben a házban, mi lesz vele, Stannel? Nem
maradhat itt velük a házban, ez egyértelmű. Vajon Jocelyn elragadja egy
titkos szerelmi fészekbe, és az ágyhoz láncolja? Vagy belefárad abba, hogy
szerződtetett csődörként bánik vele, hogy rövidre zárja az agyát, és figyeli,
ahogy galvanizált békaként rángatózik, és hagyja, hogy visszatérjen a
Pozitronba, letölteni jól megérdemelt pihenését?
Az is lehet, hogy megint megbabrálja a beosztást: lehet, hogy
egyszerűen csak ott tartja Stant maga mellett, tovább játssza vele a perverz
családi életet, míg a másik kettő a sitten hűsöl. Elérkezik majd a váltónap,
Charmaine és Phil felkészül, hogy felöltse a civil ruhát, és egyenesen a
mocskos randevújukra induljon, de valami egyenruhás barom közli majd
velük, hogy csúszás van, és egyelőre nem szabadulnak a Pozitronból. Ami
egyhuzamban három hónapot jelent majd Charmaine-nek. Nyilván kezd
becsavarodni.
Phil addigra már kitalálta, hogy Jocelyn megint rájött, mit tett – azon
töpreng majd, vajon a felesége végleg lemondott-e róla. Ha van némi esze,
akkor rettentően szorong. Nyilván tudja, hogy a neje egy bosszúszomjas
hárpia a kosztümös-közönyös felszín és a régóta tűrő tolerancia póza
mögött.
De Charmaine össze lesz zavarodva. Az összes kislányos manipulációs
technikáját beveti majd a Pozitron vezetőségénél: gödröcskés arcú, szőke
döbbenet, ajakremegés, felháborodás, könnyes könyörgés – de egyik sem
használ majd. Ezután lehet, hogy valóban összeomlik majd. Kiborul,
jajveszékelni fog, a padlóra roskad. A hivatalos szervek ezt nem tűrik
majd: felrángatják, slaggal locsolják. Stan ezt szívesen végignézné – némi
elégtétel lenne a felesége lenéző viselkedéséért. Jocelyn talán majd
megengedi, hogy nézze a rejtett kamerán át.
Nem valószínű. A rejtett kamerás felvételekhez való hozzáférése
Charmaine és Phil padlón hempergésére korlátozódik. Jocelynre tényleg
nagy hatással vannak ezek. Szánalmas követelése, hogy Stan másolja le a
történteket: tudnia kell, hogy nem érez valódi szenvedélyt. Azokban a
pillanatokban szívesebben inna hígítót, vagy tömne chilipaprikát az orrába
– bármit, ami eltompítja az agyát ezekben a kölcsönösen megalázó
jelenetekben. De muszáj meggyőznie magát arról, hogy gyakorlatilag
olyan, mint egy robot, muszáj folytatnia a cselekvést. Lehet, hogy az élete
múlik rajta.

Tegnap este Jocelyn valami újjal próbálkozott. Amennyire Stan meg

tudja állapítani, a nőnek mindenhez van nyitókódja, így kinyitotta
Charmaine rózsaszín szekrényét, Charmaine holmijai között kotorászott,
és talált egy hálóinget, amibe belefért. Százszorszépek és kis masnik
díszítették – nagyon távol állt Jocelyn praktikus stílusától, talán épp ez volt
a lényeg.
Jocelynnek az a szokása, hogy a vendégszobában alszik, ahol a
„munkája” is zajlik, bármi legyen is az – de tegnap este illatgyertyát
gyújtott, felvette azt a hálóinget, és lábujjhegyen beosont Stan
hálószobájába.
– Meglepetés! – suttogta. A szája rúzstól sötétlett, és amikor Stan
ajkához préselte, Stan felismerte az üzeneten talált rúzsos csók aromáját.
Ki vagyok éhezve rád! Annyira kellesz nekem! Csókok, ölelés, és még
tudod, mi minden: Jasmine. Idióta módra beleszeretett ebbe az érzéki
Jasmine-be, a szőlőszínű szájába. Micsoda délibáb! Azután micsoda
csalódás.
És most ki akar lenni Jocelyn? Az álmából felébresztett Stan
zavarodott volt – egy pillanatig nem tudta, hol van, és ki simul hozzá.
– Csak képzed azt, hogy én vagyok Jasmine! – mormogta a nő. – Csak
engedd el magad! – De hát hogy tehetné, miközben az ujjai Charmaine
pamut hálóingének ismerős anyagát tapogatják? A százszorszépek. A
masnik. Zavaros helyzet volt.
Vajon még meddig lehet ennek a hálószobai bohózatnak a főszereplője,
anélkül hogy elvesztené a fejét, és erőszakhoz folyamodna? A
robogódepóban, munka közben kiegyensúlyozott: a mechanikai problémák
megoldása jó hatással van rá. De a műszak vége felé érzi, ahogy növekszik
benne a rémület. Azután fel kell szállnia a robogójára, és vissza kell
pöfögnie a házba. A célja az, hogy legurítson pár sört, és a ház körüli
munkákra koncentráljon, mielőtt Jocelyn megérkezik.
Kockázatos dolog a sörgőzt a komoly szerszámgépekkel kombinálni,
de ő vállalja. Ha nem szedálja le magát, még a végén valami ostobaságot
művel.
De Jocelyn magasan áll a ranglétrán – nyilván még a szőrszálait is
egyenként figyelik, és veszély esetén egy kommandós csapat áll
készenlétben a halálos beavatkozásra. Nyilván megszólalna egy riasztó, ha
Stan bármilyen ártatlan akcióba lendülne ellene, például megkötözné, és
Charmaine rózsaszínű szekrényébe zárná – nem, nem a rózsaszínbe, annak
nem tudja a kódját, hanem a saját piros szekrényébe, és aztán menekülőre
fogná. De hová menekülhetne? Consilience-ből nincs kiút, azok számára
nincs, akik voltak olyan faszfejek, hogy aláírták a szerződést. Eladták
magukat. ÜLD LE AZ IDŐDET, HOGY IDŐT NYERJ KÖZÖS JÖVŐNKNEK!
Megszopattak, szólal meg Conor hangja a fejében.

Itt jön Jocelyn az elsötétített, halkan duruzsoló kémautójával. Nyilván

sofőre van, mert mindig a hátsó ülésről száll ki. Állítólag többféle új
robottechnikai fejlesztésen dolgoznak a Pozitronban, ami anyagilag
hozzájárul majd a hely fenntartásához; úgyhogy az is lehet, hogy egy robot
vezeti a kocsit.
Stant vad vágy fogja el, hogy odarohanjon a bekapcsolt
sövényvágóval, és megfenyegesse, Jocelynt és a robotsofőrt is, darabokra
aprítja őket, ha most azonnal nem viszik Consilience főkapujához. De mi
van, ha Jocelyn átlát a blöffön, és visszautasítja? Vajon akkor Stan
megteszi, és a végén csak a kocsi marad, tele elektronikával és
megcsonkított testrészekkel?
De ha bejön, akkor rákényszeríti Jocelynt, hajtson ki vele a kapun, a
falon kívüli omladozó, sivár pusztaságba. Kiugrik a kocsiból, és elrohan.
Nem lenne valami fényes élete odakint, szemétdombokon kotorászna, és
guberálókkal hadakozna, de legalább újra ő irányítaná a sorsát. Megkeresi
Conort, vagy Conor keresi meg őt. Ha valaki ért hozzá, hogyan maradjon
talpon odakint, az Con. De Stannek le kell majd nyelnie a büszkeségét.
Mentegetőznie kell majd. Tévedtem, hallgatnom kellett volna rád, és a
többi, baszki.
Bár lehet, hogy jobb nem próbálkozni a sövényvágós akcióval Jocelyn
esetében. Valószínűleg elég a kisujját mozdítania, és máris aktiválja a
riasztórendszert. A gyorsaságáról nem is beszélve: a Megfigyelésnél
nyilván önvédelmi képzést is kapnak. Megtanulják, hogyan kell
hüvelykujjal eltörni a légcsövet.
Most száll ki a kocsiból, először a lába bukkan fel. Cipő, boka, szürke
nejlonharisnya. Minden férfi begerjedne egy ilyen láb láttán. Nem igaz?
 j y g j gy y g
Ebbe a gondolatba kapaszkodj, inti magát Stan. Nem csak rossz oldala
van a dolognak.
 VI.
Valentin-nap
Kétségek közt
Február tizedike van, és Stant még mindig kétségek gyötrik.
Charmaine nem bukkant fel a váltónapon, pedig ezt remélte, és ettől
tartott. Remélte, mert be kell ismernie, hiányzik neki Charmaine, és
szeretné viszontlátni, főleg, ha ő kerülne Jocelyn helyére. Tartott tőle, mert
nem tudja, elveszítené-e a fejét? Elmondaná neki, hogy látta a videókat az
együttléteiről Maxszel, szembesítené az összes hazugságával, lekeverne
neki egyet, ahogy Con tenné? Vajon Charmaine dacolna vele, kinevetné?
Vagy elsírná magát, és azt bizonygatná, mekkorát hibázott, mennyire
sajnálja, és mennyire szereti Stant? És ha ezt mondja, honnét tudhatja Stan,
hogy komolyan gondolja?
Ő maga is ingoványos talajon állna. Mi van, ha Jocelyn Charmaine
pártját fogja, ha elmondja neki, hogyan üldözte Stan a nem létező Jasmine-
t, aztán megemlít pár részletet abból, amit Stannel a kék kanapén
csináltak? És máshol. Sok más helyen. Stan gondolatai összegabalyodnak,
valahányszor megpróbálja elképzelni, milyen lesz a találkozásuk
Charmaine-nel.
– Szerintem nem árt, ha még külön vagytok egy ideig. – Jocelynnek
ennyi volt a hozzáfűznivalója, mintha Stan és Charmaine civakodó
gyerekek lennének, akiket különválasztott szigorú, de szerető anyjuk.
Nem, nem is az anyjuk: egy dekadens bébiszitter, akit hamarosan
kiskorúak megrontásával fognak megvádolni, mert Stan rögtön e pedáns
kis példabeszéd után a kék kanapén találta magát a szűz, de immár
bemocskolt liliomokkal, amint Jocelyn egyik kedvenc jelenetét játssza újra
az energikus hitveseik főszereplésével készült, gyakran megtekintett
videópornó-folyamból.
– És ha mindketten egyszerre lennénk veled? – Azon kapta magát,
hogy ezt morogja, de mintha a távolból hallatszana. A hang az övé volt, a
szöveg Maxé. A forgatókönyv itt némi igazításra szorult volna. Nehéz volt
visszaemlékezni minden szóra, és szinkronizálni őket a mozdulatokkal.
Hogy képesek erre a filmekben? De a színészek sokszor megismételhetik a
jelenetet: ha elrontják, újrakezdhetik. – Elölről-hátulról?
– Jaj, ne, arra sose lennék képes! – felelte Jocelyn olyan kifulladtnak és
szégyenkezőnek szánt hangon, mint Charmaine-é a videón. És hasonlított
is rá: nem színjáték volt, legalábbis nem egészen. – Ketten egyszerre
semmiképp!
Mi is jött utána? Stan agya kikapcsolt. Hogy időt nyerjen, letépett pár
gombot.
 – Szerintem képes lennél rá – súgott neki Jocelyn.
– Szerintem képes lennél rá – folytatta Stan. – Szerintem te is akarod.
Látod, elpirultál. Mocskos kis kurva vagy, igaz?
Mikor lesz ennek vége? Miért nem ugorhatja át ezt a szerepjátszó
baromságot, hogy a lényegre térjen, ahhoz a részhez, amikor a nő szeme
kifordul, és úgy sikít, mintha fémet hasogatnának? De Jocelynnek nem a
rövidebb verzió kellett. Ő párbeszédet és rituálét akart, udvarlást. Azt
akarta, amit Charmaine megkapott, ott, a képernyőn, egy szótaggal se
kevesebbet. Ha Stan jobban belegondolt, szánalmas az egész: mintha
Jocelynt kihagyták volna valamiből, ő lenne az egyetlen gyerek, akit nem
hívtak meg a születésnapi buliba, így hát rendez magának egy sajátot
egymagában.
És valóban egymagában bulizott, hiszen Stan nem volt jelen a szó
valódi értelmében. Miért nem rendel magának ez a nő egy robotot? –
gondolta Stan. A robogódepóban azt beszélik a többiek, hogy elindult az
új, fejlettebb szexrobotok szériagyártása, amelyek már kísérleti fázisban
vannak valahol a Pozitron mélyén. Lehet, hogy ez csak városi legenda
vagy vágyálom, de a srácok esküdöznek: belsős infójuk van róla. Állítólag
holland tervezésű prostibotokból áll a széria, egy részét a hazai piacra
szánják, de többséget exportra. A botok állítólag nagyon élethűek, fűtött
testtel, érintésre érzékeny műanyagrost bőrrel, ami konkrétan megremeg,
többféle hangmodullal, és mosható belsővel, mert hát ki akarna elkapni
valami faroklerohasztó kórságot?
Ezek a robotok visszaszorítják majd a szexkereskedelmet, ezt állítják a
pártolók: többé nem csempésznek gyereklányokat a határokon át, nem
verik beléjük az engedelmeséget, nem láncolják őket ágyhoz, nem verik
péppé és dobják emésztőgödrökbe őket. Ennek mind vége: ráadásul ezek a
masinák gyakorlatilag ontják a pénzt.
De meg sem közelítik majd a valóságot, érvelnek az ellenzők: az
ember nem nézhet a szemükbe, nem látja azt, hogy egy valós személy néz
vissza rá. Á, azért tudnak pár trükköt, állítják a pártolók: fejlettebb
arcizmok, jobb szoftver. De nem éreznek fájdalmat, mondják erre az
ellenzők. Ezen a tulajdonságon most dolgoznak, felelik erre a pártolók. De
nemet úgysem fognak mondani soha. Illetve csak akkor, ha az ember azt
akarja.
Stan kételkedik ebben az egészben: a Dimple Robotics
empátiamoduljai egy egyéves gyereket sem győztek volna meg. De lehet,
hogy azóta óriási előrehaladást értek el.
A srácok azon viccelődnek, hogy jelentkeznek prostibot-tesztelőnek a
Pozitronba. Állítólag elementáris élmény, bár elég para. Ki lehet választani
a hang- és a beszédopciót, a robot csábítóan hízelgő vagy mocskos
szavakat suttog; ha megérintik, összerándul, megijed. Aztán amikor
elindul az öblítési fázis – na, az a rész elég bizarr, túlságosan hasonlít a
hang egy lefolyóra vagy egy mosogatógépre –, az embernek ki kell töltenie
egy kérdőívet, beikszelni a rubrikákat, mennyire tetszett vagy nem tetszett
egy adott tulajdonság, és javaslatokat tehet a fejlesztésre. Választható
szexuális élményként állítólag jobb, mint a korábban a Pozitronban
szervezett tyúkos bűnszövetkezet volt, teszik hozzá. Nincs kotkodácsolás,
sem szúrós karmok. És a meleg dinnyénél is jobb, mivel az nem sokat
reagál.
Nyilván készülnek férfi prostibotok is a világ Jocelynjei számára,
gondolja magában Stan. Randi Andy, a Kezes Android. De Jocelynnek
nem felelne meg egy ilyen holmi, mert neki az kell, hogy az illetőnek
ellenérzései legyenek, sőt dühbe tudjon gurulni. Amit aztán kénytelen
elfojtani. Stan már elég jól kiismerte a nő ízlését.
Szilveszter este popcornt pattogatott, és ragaszkodott hozzá, hogy azt
egyék, miközben a videón végignézik a jelenetet: Phil megérkezik az
elhagyatott házba, nyugtalanul járkál, a szájába csúsztat egy mentolos
cukorkát, gyorsan szemügyre veszi magát egy törött tükör szilánkjában. A
popcorn tocsogott az olvasztott vajtól, de amikor Stan felállt volna, hogy
hozzon egy papírtörlőt, Jocelyn a combjára tette a kezét – könnyed
mozdulattal, de Stan rögtön felismerte, hogy ez parancs.
– Ne – szólalt meg a nő azzal a mosollyal, amit Stan egyre kevésbé
tudott értelmezni. Vajon ez fájdalom, vagy épp fájdalmat akar okozni? –
Maradj csak itt! Azt akarom, hogy vajazz össze.
Az a vaj legalább valami extra volt. Valami, amit Phil és Charmaine
nem csinált. Vagy legalábbis nincs róla videó.

És ez így folytatódott. De január végére Jocelyn korábbi lelkesedése,

ha egyáltalán az volt, lelohadt. Szórakozottnak látszott – a szobájában
dolgozott a számítógépén, és a kanapén szex helyett regényeket olvasott,
lerúgott cipővel, feltett lábbal. Stan most már többet tud róla, illetve a
fedősztorijáról. Hogy kerültél a Megfigyeléshez? – tette fel neki a kérdést
jobb híján egyik reggeli közben.
– Angol szakos voltam – felelte a nő. – Nagy segítség.
– Hülyéskedsz, igaz?
– A legkevésbé sem – válaszolta Jocelyn. – Az irodalomban ott az
összes cselekmény. Ott lehet megtanulni a fordulatokat. Az elveszett
paradicsomból írtam a disszertációmat.
Miféle paradicsom? Stannek erről csak egy ausztrál éjjeli klub
weboldala ugrott be, egyszer a neten botlott bele, amikor szoftpornót
keresett, de az a hely már évekkel ezelőtt bezárt. Meg akarta kérdezni
Jocelyntől, készült-e a könyvből HBO-minisorozat vagy hasonló, mert
akkor lehet, hogy látta, de végül hallgatott, mert minél kevesebb
tudatlanságot árul el, annál jobb. A nő már így is úgy bánik vele, mint egy
agyhalott spániellel, mulat rajta, és lenézi. Kivéve, ha Stan épp nyomja,
ahogy a csövön kifér. De ez egyre kevesebbszer fordul elő.
Akadt olyan este, amikor azon kapta magát, hogy egyedül sörözik,
mert Jocelyn nem volt odahaza. Ilyenkor elfogta a megkönnyebbülés –
kicsit enyhült a teljesítménykényszer –, de a félelem is, mert mi van, ha a
nő meg akar szabadulni tőle? És mi van, ha nem a Pozitron Börtönbe fogja
küldeni, hanem abba az ismeretlen űrbe, ahol a Pozitronban eredetileg
fogva tartott valódi bűnözőknek is nyoma veszett?
Jocelyn el tudná törölni őt a föld színéről. Csak int egyet, és Stan
semmivé lesz. A nő sosem mondott ilyet, de Stan tisztában van vele, hogy
hatalmában áll.
De február elseje eljött és elmúlt, és nem történt váltás. Végül
összeszedte a bátorságát, és felhozta a témát: pontosan mikor is indul
vissza ő a Pozitronba?
– Hiányoznak a csirkéid? – kérdezett vissza Jocelyn. – Nem baj,
hamarosan velük leszel. – Stan hátán ettől felállt a szőr: a csirketáp
összetétele a Pozitronban durva pletykák tárgya volt. – De előbb még
veled akarom tölteni a Valentin-napot. – A hangja szinte szentimentális
volt, bár érződött benne némi érdesség. – Azt akarom, hogy különleges
legyen. – Vajon a különlegest fenyegetésnek szánta? A nő figyelte Stant, és
halványan elmosolyodott. – Nem akarom, hogy… megzavarjanak minket.
– Ki zavarna meg? – kérdezte Stan. A régi filmekben, mint amiket a
consilience-i adó sugárzott, gyakran megzavarták a párokat. Valaki mindig
berontott egy ajtón – egy féltékeny hitves, egy megcsalt szerető. Kivéve,
ha kémfilmről volt szó, ez esetben egy kettős ügynök; illetve, ha krimi,
akkor egy besúgó árulta el a bandát. Ilyenkor dulakodás kezdődött, lövések
dördültek. Menekülés az erkélyen át. Golyó a fejbe. Száguldó
motorcsónakok. Ilyesmihez vezetett, ha megzavartak valakiket, bár azután
happy end következett. De itt nyilván nincs esély hasonló beavatkozásra.
– Senki, gondolom – felelte Jocelyn. Stant figyelte. – Charmaine teljes
biztonságban van – tette hozzá. – Él és virul. Nem vagyok szörnyeteg! –
És megint ott az a kéz Stan térdén. Pókselyem, erősebb a vasnál is. –
Aggódsz?
Persze hogy aggódom, bassza meg, akarta ordítani Stan. Mit gondolsz,
te perverz állat? Szerinted én élvezem, hogy egy kibaszott kutyaidomár házi
rabszolgája vagyok, aki bármelyik percben végezhet velem? De csak
annyit felelt:
– Nem, nem igazán. – Majd szégyenszemre még hozzátette: – Már
várom. – Undorodik önmagától. Vajon Conor mit tenne a helyében? Conor
valahogyan átvenné az irányítást. Conor megfordítaná a helyzetet. De
hogyan?
 – Mire vársz, Stan? – kérdezte a nő üres tekintettel. Micsoda játékos. –
Hogy mit csinálj, Stan? – folytatta, amikor Stan tétovázott.
– A Valentin-napot – motyogta. Micsoda lúzer. Kússz, Stan! Nyald a
cipőt! Nyald a segget! Lehet, hogy egy hajszálon függ az életed.
Jocelyn most leplezetlenül elmosolyodott. A száj, amit hamarosan
kénytelen lesz a sajátjával csókolni, a fogak, amelyek hamarosan a fülét
harapják majd.
– Jól van – felelte kedvesen, és megpaskolta Stan lábát. – Örülök, hogy
várod. Szeretem a meglepetéseket, hát te? A Valentin-napról a fahéjas
szívecskék jutnak eszembe. Azok a kis pirosak, amiket szopogattál. Red
Hots, azt hiszem, ez a neve. Izzó vörös, emlékszel? – Azzal megnyalta az
ajkát.
Hagyjuk a rizsát, akart visszavágni Stan. Elég az utalgatásból, bazmeg.
Tudom, hogy az én izzó vörös kis szívemet akarod szopogatni.
– Muszáj innom egy sört – szólalt meg.
– Akkor dolgozz meg érte – vágta rá a nő váratlanul újra nyers hangon.
A keze feljebb csúszott Stan combján, és megszorította.

Turbán
Charmaine-t adategyeztetés miatt hívatják: retinaszkennelés, új
ujjlenyomatvétel, felolvasás a Micimackóból a hangelemző szoftver
számára. Vajon ezek a lépések újra hitelesítik majd a profilját az
adatbázisban? Nehéz megmondani: még mindig egyedül van a cellájában,
még mindig kerüli a kötőszakkört, még mindig a Törölközőhajtogató
részlegen dolgozik.
De másnap a mosodában felbukkan Aurora az Emberi Erőforrás
Osztályról, és kéri Charmaine-t, tartson vele az emeletre egy
elbeszélgetésre. A többi törölközőhajtogató felpillant: Charmaine talán
bajban van? Valószínűleg ebben reménykednek. Charmaine úgy érzi,
hátrányban van, csupa szösz, ami lealacsonyító – de lesöpri magáról, és
követi Aurorát a lifthez.
A beszélgetés az Elbeszélgetőben zajlik, a recepció mellett. Aurora
örömmel közli Charmaine-nel, hogy reaktiválják a kártyáit és a kódjait –
illetve nem is reaktiválják, hanem megerősítik. Ahogy Aurora korábban is
megnyugtatta, az adatbázisban keletkezett hibát kijavították, és Charmaine
most újra az, akinek mondja magát. Aurora feszes mosolyt villant rá. Hát
nem remek hír?
Charmaine egyetért vele, valóban az. Legalább újra van azonosító
kódja, ez némi vigaszt jelent.
 – Akkor most elmehetek? – tudakolja. – Hazamehetek? Sok kinti
időből kimaradtam.
Sajnos, feleli Aurora, Charmaine egyelőre még nem távozhat a
Pozitronból: nincs szinkronban a többiekkel. Bár elméletben beköltözhetne
a saját háza vendégszobájába – Aurora itt nevetéshez hasonló hangot hallat
–, a váltótársa természetesen most a közös házukban lakik, mivel most
rajta a sor. Aurora megérti, mennyire felzaklathatja ez Charmaine-t, de
meg kell őrizni a megszokott rotációt, és kerülni kell az interakciót a
váltótársak között. A bizalmas viszony elkerülhetetlenül territoriális
vitákhoz vezetne, főleg az olyan kényelmi cikkek miatt, mint az ágynemű
és a testápoló. Ahogy mindannyiuknak megtanították, a kényelmes
kuckókkal és kedvenc játékszereinkkel kapcsolatos birtokosi szemlélet
nem csupán a kutyákra és macskákra korlátozódik. Pedig milyen jó is
volna! Hát nem lenne úgy egyszerűbb az élet?
Így Charmaine kénytelen lesz továbbra is türelemmel lenni, mondja
Aurora. És egyébként is, olyan szépen megy neki a kötés – a kék mackók.
Hányat is kötött eddig? Legalább egy tucatot! Még lesz ideje pár újabbra,
mielőtt távozik, remélhetőleg a következő váltónapon, ami mikor is van?
Március elsején, nem igaz? És már majdnem itt a Valentin-nap – úgyhogy
nincs sok hátra!
Aurora maga sosem tanult meg kötni. Ezt bánja is. Bizonyára
megnyugtató elfoglaltság.
Charmaine keze ökölbe szorul. Még egy átkozott mackó a fényes, vak
szemeivel, és ledobja a láncot! Teljes dobozokat töltöttek már meg velük.
Rémálmai vannak azokról a mackókról – azt álmodja, hogy ott vannak
mellette az ágyban, nem mozdulnak, de élnek.
– Igen, megnyugtató – feleli.
Aurora a PoziPadjébe mélyed. Még egy jó híre van Charmaine
számára: holnaputántól vége a törölközőhajtogatásnak, folytathatja korábbi
munkáját vezető gyógyszeradagolóként. A Pozitronban értékelik a
tehetséget és a tapasztalatot, és Charmaine tehetsége és tapasztalata nem
maradt észrevétlen. Aurora bátorító grimaszt vág.
– Nem mindenki képes a gyengéd érintésre – jelenti ki. – Ami ilyen
elkötelezettséggel párosul. Voltak incidensek, amikor más… más
dolgozókra bízták a feladatot. A fontos kötelességet.
– Mikor kezdek? – érdeklődik Charmaine. – Köszönöm! – teszi hozzá.
Boldog, hogy végre otthagyhatja a törölközőhajtogatást. Várja, hogy újra
beléphessen a Gyógyszeradagoló szárnyba, és kövesse az ismert utat a
folyosókon át. Maga elé képzeli, ahogy közeledik a pulthoz, odaért a talán
valódi fejhez a képernyőn, belép az ismerős ajtókon, felveszi a
gumikesztyűt, előveszi a gyógyszert és a fecskendőt. Azután indul tovább
a helyiségbe, ahol az Eljárás alanya várja, mozdulatlanul, félelemmel
telve. Majd ő eloszlatja azt a félelmet. Azután eksztázist biztosít neki,
majd pedig szabadulást. Kellemes érzés lesz, hogy újra respektálják.
Aurora újra a PoziPadre pillant.
– Itt az áll, hogy holnap délutántól kell újra munkába állnia. Ebéd után.
Ha hibát követünk el, igyekszünk jóvá tenni. Gratulálok, hogy ilyen jól
végződött. Mindannyian szurkoltunk magának.
Charmaine azon tűnődik, vajon ki szurkolt, mert ő senkin sem vette
észre. De mint annyi más itt, talán a szurkolás is a színfalak mögött zajlott.
– Egek, késésben vagyok egy megbeszélésről! – rezzen össze Aurora.
– Egy új csoport fegyenc érkezik, mindenki egyszerre! Van még kérdése,
szüksége van még más információra?
Igen, feleli Charmaine. Míg őt fogva tartották a Pozitronban, mit
mondtak Stannek a történtekről? Nyilván aggódott a felesége miatt! Tudja
Stan, miért nem tért vissza Charmaine? Az otthonukba. Elmondták neki,
mi történt? Vagy talán azt hitte, a feleségét egyszerűen kivonták a
forgalomból? A Gyógyszerrészlegre küldték? Kitörölték? Charmaine
korábban nem mert erről kérdezősködni – még panaszkodásnak hat,
gyanút kelt, ronthat a feloldozása esélyein –, de most már tisztázódott a
helyzet.
– Stan? – kérdez vissza Aurora üres tekintettel.
– Stan. A férjem, Stan – folytatja Charmaine.
– Ehhez az információhoz nekem nincs hozzáférésem – válaszolja
Aurora. – De biztos vagyok benne, hogy már intézkedtek.
– Köszönöm – ismétli Charmaine. Lehet, hogy túlzás válaszokat
követelni ebben a kényes, átmeneti időszakban, a rehabilitáció idején.
Azután ott van Max is, aki szintén nem tud semmit Charmaine-ről.
Hogy vágyakozik utána! Hogy sóvárog! Nyilván megőrjíti. De Aurorát
nem kérdezheti Maxről.
– Esetleg küldhetnék neki egy üzenetet? – érdeklődik Charmaine. –
Stannek. Valentin-napra. Hogy tudassam vele, jól vagyok, és… – Reszkető
szünetet tart, a sírás határán van, úgy érzi, valóban kicsordulhat a könnye.
– Hogy szeretem?
Aurora arcáról lehervad a mosoly.
– Nem. A Pozitronból tilos üzenetet küldeni. Ezt maga is jól tudja. Ha
a börtön nem börtön, a külvilág értelmét veszti! Most pedig élvezze ki a
maradék itt töltött időt. – Biccent, feláll, és energikus léptekkel elindul
kifelé az Elbeszélgetőből.
Legalább ezekből a nyomorult törölközőkből nincs már sok hátra,
gondolja magában Charmaine, miközben egyre csak hajtogat és pakol.
Lehet, hogy ez a sok szösz tüdőbajt okoz. Miközben az elkészült adagot
tolja a Kimenet feliratú ablak felé, sugdolózást hall a háta mögött, a többi
nő hajol össze a részlegről. Hátrafordul: Ed közeledik, a Pozitron-projekt
vezérigazgatója, egy idősebb nőt kísér, aki nem visel narancssárga
kezeslábast. A fején valami turbánszerű van, piros filcvirágok díszítik.
Charmaine felé tartanak.
– Atyaég! – kiált fel Charmaine. Egyszerűen csak kiszalad belőle. –
Lucinda Quant! Imádtam a műsorát, a Hazai frontot, annyira… Úgy
örülök, hogy meggyógyult! – Összevissza beszél, hülyét csinál magából. –
Elnézést, nem lenne szabad…
– Kösz – feleli Lucinda Quant rekedt hangon. Úgy tűnik, örül.
Cserzettnek látszik, legalábbis a bőre. A tévében nem így nézett ki, talán a
betegség az oka.
– Biztos vagyok benne, hogy Ms. Quant értékeli a maga támogató
szavait – szólal meg Ed azon a behízelgő hangján. – Rövid bemutatót
tartunk neki a mi csodás projektünkről. Egy új műsort tervez indítani A
hazai front után címmel, hogy beszámolhasson a világnak a mi nagyszerű
válaszunkról a hajléktalanság és a munkanélküliség problémájára. –
Charmaine-re mosolyog. A közelében áll meg. – Maga boldog itt, ugye? –
folytatja. – Amióta csatlakozott a Projekthez?
– Á, igen – feleli Charmaine. – Itt annyira, annyira… – Hogy is
fogalmazhatná meg, milyen itt, mindent, Stant és Maxet is tekintetbe
véve? El fogja sírni magát?
– Kitűnő – nyugtázza Ed. Megpaskolja Charmaine karját, és hátat
fordít neki: leléphet. Lucinda Quant apró, csillogó, kivörösödött szemével
éles pillantást vet Charmaine-re.
– Elvitte a cica a nyelvét? – érdeklődik.
– Ó, dehogy! – feleli Charmaine. Vajon Ed felelősségre vonja majd,
mert nem a helyes választ adta? – Csak… Bárcsak benne lehettem volna a
műsorában! – És valóban ezt kívánja, mert akkor talán az emberek küldtek
volna neki pénzt, és Stannel nem éreztek volna kényszert, hogy
jelentkezzenek ide.

Csoszogás
Stan visszaszámol: még két nap van hátra a Valentin-napig. A téma
nem került elő újra, de időnként észreveszi, hogy Jocelyn tűnődve figyeli
őt, mintha csak felmérné.
A mai estét szokás szerint a kanapén töltik, de a kárpiton ezúttal nem
esik folt. Egymás mellett ülnek, előrenéznek, mint a házasok – és azok is,
bár mindketten mások házastársai. De ma este nem Charmaine és Phil
digitalizált vonaglását nézik. Hanem a valódi adást – igaz, a Consilience
TV-t, de azért mégiscsak tévéműsor. Ha az ember elég sört megivott,
hunyorít, és eltekint a kontextustól, szinte azt hiheti, hogy a külvilágban
van. Illetve a múltbéli külvilágban.
Egy motivációs önsegítő show végébe kapcsolódtak be. Amennyit Stan
eddig le tudott szűrni belőle, az univerzum pozitív energiasugarainak
becsatornázásáról van szó a test láthatatlan erőpontjaiba. Az orrlyukakon
keresztül történik: a mutatóujjal bezárjuk a jobb orrlyukat, belélegzünk,
bezárjuk a bal orrlyukat, kilélegzünk. Egészen új dimenzióba emeli az
orrtúrást.
A show sztárja egy fiatal, szőke nő, testhezálló rózsaszínű dresszben.
Ismerősnek tűnik, de az ilyen tucatnők mindig azok. Jó a melle – főleg
amikor a jobb orrlyukát fogja be –, annak ellenére, hogy dől belőle az üres
fecsegés. Tehát mindenkinek jut valami: önsegítés és orrlyuk a nőknek,
mell a férfiaknak. Szórakoztatás. Nem erőlködnek itt, hogy boldogtalanná
tegyék az embert.
A rózsaszín dresszes nő azt javasolja, gyakoroljanak naponta, mert ha
az ember koncentrál, koncentráljon a pozitív gondolatokra, így bevonzza a
szerencséjét, és kizárja a befurakodni igyekvő negatív gondolatokat. Azok
mérgező hatással lehetnek az immunrendszerre, ami rákot okozhat,
valamint pattanásokat, mivel a bőr a test legnagyobb szerve, és különösen
érzékeny a negativitásra. Ezután elmondja, hogy a jövő heti téma a csípő
kilazítása lesz, ezért mindenki foglaljon magának jógaszőnyeget az
edzőteremben. Végül egy kimerevített mosollyal elköszön.
Lehetséges lenne, hogy ez Sandi, Charmaine egykori lestrapált
barátnője a PixelPorból? – tűnődik Stan. Nem, ahhoz túl csinos.
Új zene szólal meg – a „Somewhere Over the Rainbow”, Judy Garland
tolmácsolásában –, és megjelenik Consilience mottója: CONSILIENCE =
CONS + RESILIENCE. LELKIISMERET ÉS KITARTÁS. ÜLD LE AZ IDŐDET, HOGY
IDŐT NYERJ KÖZÖS JÖVŐNKNEK!
Igen, egy újabb Városgyűlés. Stan ásít egyet, és próbálja elfojtani a
következőt. Kimereszti a szemét. Jönnek a szokásos agyzsibbasztó képek:
a grafikonok, a statisztikák, a buzdításnak álcázott megfélemlítés. Az
erőszakos incidensek száma harmadik hónapja csökken, közli egy szűk
öltönyös, alacsony pasas, ez maradjon is így: egy grafikont vágnak be. A
tojástermelés mennyisége tovább emelkedik. Újabb grafikon, majd egy
snitt, amin tojások gurulnak le egy nyíláson át, és egy automata számláló
minden egyes tojást digitalizált számmal lát el. Stanbe belehasít a
nosztalgia – ezek a csirkék és tojások egykor az ő csirkéi és tojásai voltak.
Ő volt felelős értük, és igen, ők jelentették számára a nyugalmat. De
megfosztották ettől, és Jocelyn, a főkém első számú talpnyalójává
fokozták le.
Viseld el, gondolja magában. Jobb orrlyuk be, belégzés.
 Most újabb arc tűnik fel. Ed az, az önbizalom-felelős, aki azért van
képernyőn, hogy mindannyiuk önbizalmát fokozza, de ez az Ed most
tekintélyesebb és magabiztosabb, a modora komolyabb, önteltebb. Talán
valami nagy szerződést hozott tető alá. Mindenesetre el van telve a
közelgő bejelentés fontosságától.
A Projekt jól halad, kezd bele Ed. Ez az egység itt, Consilience-ben
volt az első, az úttörő város, és a lánc többi tagja is hasonlóképpen
prosperál. A vezetőséghez napi szinten érkeznek megkeresések újabb
nyomorgó településektől, akik a Projektben látják a megoldást gazdasági
és társadalmi problémáikra. Léteznek más, régimódibb megoldások is
ezekre a gondokra – Louisiana például megtartotta profitorientált
modelljét, melynek keretében pénzért cserébe fogadja más államok
elítéltjeit, Texas pedig még mindig kivégzésekkel tartja kordában a
bűnügyi statisztikákat. De sok körzetben keresnek ennél jövedelmezőbb…
azaz humánusabb, vagy legalábbis jobban… olyan megoldást keresnek,
ami Consilience-hez hasonló. Okkal hiszik, hogy az ő ikervárosukat a
legmagasabb szinten lehetséges jövőbeli modellnek tekintik. A teljes
foglalkoztatottságot nehéz überelni. Ed itt elmosolyodik.
Most viszont a homlokát ráncolja. Ami azt illeti, folytatja Ed, a modell
olyan hatékonynak bizonyult – olyan jótékony hatással van a társadalmi
rendre, és emiatt olyan pozitív a gazdasági hatása, mi több, olyan pozitív a
befekt… – a támogatók és a vizionáriusok számára, akikben volt bátorság
és erkölcsi tartás a kiút felfedezéséhez egy sokrétű kihívásokkal teli
időszakban… Egyszóval, a Consilience-modell olyan sikeressé vált, hogy
ellenségei támadtak. Mint minden sikeres vállalkozásnak. Ahol fény van,
ott úgy tűnik, törvényszerűen gyűlni kezd a sötétség is. És sajnálattal kell
közölnie, hogy jelen esetben is ez történt.
Még gondterheltebb homlokráncolás, leszegett fej, megfeszült áll,
felhúzott váll: a dühös bika póza. Hogy kik ezek az ellenségek? Először is,
az újságírók. Akik a szennyesben turkálnak, próbálnak beférkőzni,
bizonyítékot… képeket és egyéb anyagokat próbálnak szerezni, amelyeket
aztán kiforgathatnak, hogy felhasználják az úgynevezett leleplezéseikhez,
hogy a külvilágot a Pozitron-projekt által képviselt elvek ellen hangolják.
Ezeknek az aljas állítólagos újságírók célja az, hogy aláássák a visszatérő
prosperitás alapjait, és megingassák a bizalmat, azt a bizalmat, amely
nélkül egyetlen társadalom sem képes stabil működésre. Több újságírónak
sikerült már a falon belülre jutnia, jelentkezőknek adták ki magukat, de
szerencsére még időben azonosították őket. Példának okáért a minap egy
kitűnő hírnévnek örvendő tévés újságírónőnek rövid bemutatót tartottak,
szigorúan bizalmas alapon, de leleplezték, amikor titokban fotókat
készített, azzal a szándékkal, hogy elferdített képet mutasson a projektről.
 Vajon mivel magyarázható az ilyen emberek késztetése, hogy
szabotáljanak egy ilyen kitűnő vállalkozást? Csakis azzal, hogy
összeférhetetlen bajkeverők, akik állításuk szerint az úgynevezett
sajtószabadság, valamint az úgynevezett emberi jogok visszaállítása
érdekében cselekednek, úgy tesznek, mintha az átláthatóság érdem lenne,
és az embereknek mindenről tudniuk kellene. A munkához való jog talán
nem alapvető emberi jog? Ed hisz abban, hogy bizony az! Ahogy az
elegendő élelemhez, a tisztességes lakhatáshoz való jog is, amit
Consilience biztosít – bizonyára ezek is emberi jogok!
Ezek az ellenségek, ne is szépítsük – folytatja Ed –, máris tiltakozó
megmozdulások szervezésébe kezdtek, bár szerencsére ezek meglehetősen
kis létszámúak, valamint ellenséges hangú blogposztokat írnak, bár
szerencsére ezek hiteltelenek. Egyelőre nem jutottak messzire, hiszen
miféle bizonyítékkal tudnák alátámasztani durván sértő állításaikat? Olyan
durván sértő állításokat, amelyeket Ed nem méltat ismétlésre. Ezeket az
embereket és a mögöttük álló tévétársaságokat azonosítani kell, azután
pedig semlegesíteni. Mert különben mi történik? Veszélybe kerül a
Consilience-modell! Minden oldalról támadni kezdik, eleinte úgy tűnik
majd, hogy csak kisebb erők, de egy csőcselékben egyesülve ezek az erők
már katasztrofális méretet öltenek, ahogy egy patkány önmagában nem sok
vizet zavar, de egymillió már parazitafertőzést, elemi csapást jelent. Ezért
a legszigorúbb intézkedéseket kell meghozni, mielőtt elveszítjük a
kontrollt. Megoldásra van szükség.
Egy ilyen megoldást már találtak is, persze gondos mérlegelés, és a
kevésbé életképes alternatívák elvetése után. A jelen helyzetben és időben
ez a rendelkezésre álló legjobb megoldás: ezt elhihetik Ednek.
És ezen a ponton van szüksége az együttműködésükre. Mivel
Consilience ékköve – a Pozitron Börtön, amelynek mindannyian annyi
idejüket és figyelmüket szentelték –, a Pozitron Börtön fog kulcsszerepet
játszani ebben a megoldásban. Consilience minden lakosának szerepet kell
vállalnia, ha másként nem is, hát azzal, hogy vigyáznak magukra, és
éberséget tanúsítanak a belső felforgatókkal szemben. De egyelőre azzal
segíthetnek a legtöbbet, ha egyszerűen csak folytatják megszokott napi
tevékenységüket, mintha semmi szokatlan nem történt volna, az
elkerülhetetlen zavarok ellenére, amelyek időnként megszakíthatják ezt a
megszokott napi tevékenységet. Bár őszintén remélik, hogy az ilyen
zavarokat minimálisra tudják csökkenteni.
Ne feledjék, folytatja Ed, az ellenség győzelme tönkretenné a
munkahelyeket, az életmódjukat! Ezt mindannyiuknak észben kell tartani.
Ő őszintén hisz Consilience polgárainak józan eszében, és a
képességükben, hogy a közjó érdekében a kisebbik rosszat választják.
 Itt megenged magának egy apró mosolyt. Azután Consilience logója
tűnik fel, és az ismerős záró szlogen: EGY ÉRTELMES ÉLET.

Stan ezt a hírt, már amennyiben ez hír, érdekesnek találta. Vajon

tényleg vannak felforgatók? Tényleg alá akarják ásni a Projektet? Mi
értelme lenne? Ő elbaszta az életét, de a többiek, legalábbis az általa ismert
lakók számára ez a hely kenterbe veri a korábbi életet.
Jocelynre sandít. A nő elgondolkodva mered a képernyőre, ahol most
épp egy kisgyerek, a Pozitron egyik óvodása játszik egy szalaggal átkötött
nyakú, kék kötött mackóval. A Városgyűlés után újabban kisgyerekeket
mutogatnak, mintha emlékeztetni akarnának mindenkit, ne térjen le a
Consilience által kijelölt útról, mert azzal a kicsik biztonságát és
boldogságát veszélyeztetné, nem igaz? Ilyet csak egy gyermekbántalmazó
tenne.
Jocelyn kikapcsolja a tévét, és sóhajt egyet. Fáradtnak látszik. Tudta,
mit fog mondani Ed, gondolja magában Stan. Ismeri Ed megoldását, bármi
is az. Lehet, hogy ő maga írta a beszédet.
– Te hiszel a szabad akaratban? – szólal meg Jocelyn. A hangja most
máshogy cseng, nem a szokásos magabiztos hang. Talán valami csapda?
– Ezt hogy érted? – kérdez vissza Stan.
Az első teherautó másnap reggel érkezik. A főkapunál teszi le a
rakományát. Stan ezt a robogóról látja, munkába menet. A teherautóról
leterelt emberek a szokásos narancssárga kezeslábast viselik, de a fejüket
csuklya takarja, a kezüket műanyag bilinccsel összekötötték a hátuk
mögött. Ahelyett, hogy a teherautók egyenesen a Pozitronba vinnék őket,
fegyőrök csapata kíséri végig őket az utcákon. A rabok valamiképp
nyilván kilátnak a csuklya alól – nem botladoznak annyit, mint az ember
várná. Vannak köztük nők is, a bő overall alatt rejtőző formákból ítélve.
Semmi szükség erre a parádéra, kivéve, ha ez egy demonstráció,
gondolja magában Stan. Erődemonstráció. Vajon mi zajlik a forrongó
külvilágban Consilience zárt akváriumán kívül? De nem, ez nem
akvárium, mivel nem lehet belátni.
A többiek a robogójavító depóban felpillantanak, amikor elcsoszog
mellettük a néma menet, azután folytatják a munkát.
– Az embernek néha hiányzik az újság – jegyzi meg az egyik. Senki
sem felel.

Fenyegetés
 Charmaine a tévében látta a Városgyűlést a többiekkel együtt, a női
szárnyban. Senki nem tett megjegyzést, mert bármi is történik, az rájuk
úgysem lesz hatással, főleg, amíg börtönben vannak, akkor meg minek
aggódnának miatta? Egyébként is, jegyezte meg valaki a kötőszakkörben,
mi van akkor, ha bejut ide egy újságíró, mert hát ugyan miről írhatna?
Consilience-ben semmi rossz nem történik. A rossz dolgok odakint voltak
– ezért jöttek be mindannyian, hogy maguk mögött hagyják. Egyetértő
bólogatás.
Charmaine ebben nem olyan biztos. Mi van, ha egy újságíró rájön az
Eljárás létezésére? Ezt nem mindenki értené – nem értenék, milyen
okokból vezették be, a nyomós okokat. Elég kellemetlen szalagcímet
lehetne adni egy ilyen cikknek. Charmaine-nek bevillan egy fotó a
címoldalon, ő látható rajta zöld köpenyében, ijesztő mosollyal, a kezében
tűvel: A HALÁL ANGYALA ÁLLÍTJA, A MENNYBE KÜLDTE A FÉRFIAKAT.
Szörnyű lenne. Ő lenne a gyűlölet céltáblája. De Ed nem engedi be ide az
újságírókat, hála az égnek.
Másnap este, a női ebédlőben elköltött vacsora után – csirkeragu,
kelbimbó, tápiókapuding –, mind sorban átmennek a közös helyiségbe,
ahol a kötőszakkör zajlik. A mackótároló láda félig még üres, az ő dolguk
megtölteni a hónap vége előtt.
Charmaine kézbe veszi a rá osztott mackót, és munkához lát. De még
csak két sorral végzett, egy simával és egy fordítottal, amikor mozgolódás
támad. A fejek egy irányba fordulnak: egy férfi lépett be a helyiségbe. Az
ilyesmi gyakorlatilag hallatlan itt, a női szárnyban. Ed az, személyesen,
ugyanúgy néz ki, mint amikor Charmaine a Törölközőhajtogató részlegen
látta, bár most kevésbé laza. Jobban kihúzza magát, az állát felszegi.
Vonuló testtartás.
Mögötte ott jön Aurora a PoziPadjével, és egy másik nő: fekete haj,
szögletes arc, erős test, látszik rajta, hogy sokat sportol – bokszol, nem
jógázik. Szürke harisnyába bújtatott lába csinos. Charmaine felismeri: ő az
egyik beszélő fej a beléptető monitorról a Gyógyszeradagolási részlegen.
Szóval azok a fejek mégis valódiak! Mindig ezen töprengett.
Csak képzelődött, vagy ez a nő kipécézte őt magának, tényleg
odabiccentett neki, és rámosolygott? Talán egy titkos szövetséges – az
egyik támogató a színfalak mögött, aki visszahelyezte Charmaine-t az őt
megillető munkakörbe. Charmaine aprót biccent felé, biztos, ami biztos.
Aurora szólal meg elsőként. Íme, itt van Ed, az ő elnök-
vezérigazgatójuk, nyilván felismerik a Városgyűléseken tartott nagyszerű
beszédei miatt, és most néhány igen egyszerű, de alapvető fontosságú
utasítással fogja ellátni őket.
Ed egy mosollyal indít, és körbepillant a helyiségen. A tévében mindig
barátságos, szemkontaktust teremt, valahogy mindenkit bevon. Most is ezt
 g , , gy
teszi, megnyugtatja őket.
Beszélni kezd. Tudja, hogy látták a Városgyűlést, és szeretne
hozzátenni még valamit a krízishelyzettel kapcsolatban, amellyel épp
szembenéznek – illetve egyelőre még nincs krízishelyzet, de Ed feladata,
valamint az ő feladatuk is, hogy ne is váljon azzá. Ed szívesen fogadja a
külvilág kérdéseit – szívesen jár ki, és szólal fel minden itteni lakos
nevében, valamint gyűjt támogatókat –, de nem fogja eltűrni, hogy
zaklassák és rágalmazzák az itt lakókat, mert az ellenfeleik célja ez: a
zaklatás és a rágalmazás. Miért tenné ki őket ilyesfajta bánásmódnak?
Igazságtalan volna, azok után, hogy ilyen keményen dolgoznak.
A nők bólogatnak. Ed felkeltette a szimpátiájukat. Milyen figyelmes
tőle, hogy így védelmezi őket!
A Vezetőség ura a helyzetnek, folytatja Ed, de azért felhívja a
figyelmüket arra, hogy még a szokásosnál is jobban erőltessék meg
magukat, hogy már a kapuknál visszaverjék a barbár hordát, akik hadat
üzentek az újfajta társadalmi rendnek, amit ők itt létrehoztak. Az új rend a
remény fáklyája, de fennáll a veszély, hogy szándékosan szabotálni fogják.
De a szükséges lépések megtétele már folyamatban van. A szabotőrök
egy részét már azonosították, és ide, a Pozitronba szállítják őket, hogy
elbánjanak velük. A szőrszálhasogatók talán nem tekintik ezt a lépést a szó
szoros értelmében törvényesnek, de a kétségbeejtő helyzetekben muszáj
lazítani a szabályokon, Ed bizonyos benne, hogy ezzel ők is egyetértenek.
A segítségüket kéri, mégpedig a következőkben. Ne barátkozzanak
ezekkel az újfajta fegyencekkel, még akkor sem, ha alkalom nyílik rá. A
szokatlan hangokra ügyet se vessenek. Azt nem tudja megmondani, miféle
hangok ezek, csak annyit, hogy szokatlanok, de ha hallják, fel fogják
ismerni. Egyébként pedig csak végezzék a teendőiket a megszokott
módon, és törődjenek – itt most köznyelvi fordulattal fog élni –,
törődjenek a saját dolgukkal.
Mintha csak végszóra érkezne, egy sikoly hangzik fel. Távolról, nem
lehet eldönteni, férfi vagy nő, de egyértelműen sikoltott valaki. Charmaine
rezzentéstelen marad – erőt vesz magán, hogy ne fordítsa arra a fejét.
Vajon a hangosbeszélőn keresztül hallatszott? Vagy kintről, az udvarról? A
nők között alig észrevehető mocorgás támad, ahogy erőt vesznek
magukon, hogy ne is hallják.
Ed közben kisebb szünetet tartott, hogy kihozza a sikolyból a
maximumot. Most folytatja. És végezetül, közli, még azt is megosztja
velük, és ezért elnézésüket kéri: a krízishelyzet idején, amelynek
várakozásai szerint hamarosan vége lesz, a Pozitron Börtön nem az a
kényelmes és ismerős menedék lesz barátok és szomszédok számára, mint
eddig. Sajnálatos módon kevésbé lesz bizalomra épülő és nyitott hely,
ahogy az egy krízishelyzetben megszokott – éberségre van szükség,
odafigyelésre, keménységre. De ha vége ennek a közjátéknak, ha a
közjóért munkálkodó erők győzedelmeskednek, akkor visszatér a
megszokott kellemes és barátságos hangulat.
Most reméli, hogy mindannyian megnyugszanak, és visszatérnek az
elfoglaltságukhoz. Ő majd körbesétál, és nézi, ahogy dolgoznak, mert ő
komoly erőt merít a látványból, milyen békésen és hasznosan
munkálkodnak.
– Gondolom, ez azt jelenti, folytassuk a kötést – jegyzi meg
Charmaine-nek a szomszédja. A kötőszakkör barátságosabb vele most,
hogy megtudták, visszakapta a régi állását.
– Miről beszélt? – morfondírozik valaki. – Miféle hangok? Én nem
hallottam semmit.
– Tudnunk se kell róla – szólal meg egy harmadik. – Amikor valaki
ilyeneket mond, az azt jelenti, meg se halld, épp ez a lényeg.
– Én ezt a krízishelyzetet nem értettem – teszi hozzá egy negyedik. –
Felrobbant valami?
A csuda vigye el, gondolja magában Charmaine. Elejtettem egy
szemet.
Egyszerre ott áll mellette Ed. Nyilván odalopózott mögéje.
– Milyen jóképű mackót köt! – jegyzi meg. – Valakit nagyon boldoggá
fog majd tenni. – Charmaine felpillant rá. Ed kitakarja a fényt: Charmaine
alig látja.
– Nem vagyok igazán jó ebben – feleli.
– Ó, biztos vagyok benne, hogy ügyes! – válaszolja Ed, azzal elfordul.
Charmaine-be hirtelen belehasít a gondolat: Ez tud Maxről. Érzi, ahogy
fülig pirul szégyenében. Vajon miért jutott ez eszébe? Miért kéne Ednek
tudni róla? Túlságosan fontos ember ahhoz, hogy olyanok iránt
érdeklődjön, mint ő. Csak azért ötlött fel benne ez a gondolat, mert ilyen,
mert képtelen kiverni Maxet a fejéből. A testéből. Mert nem tud
szabadulni tőle.

Valentin-nap
Valentin napja van. Stan az ágyban fekszik. Nem akar felkelni, mert
retteg az előtte álló óráktól, várja, hogy bármelyik percben rátámadjon az a
mocskos és szégyenteljes meglepetés, amit Jocelyn fundált ki a számára.
Vajon egy vörös torta lesz, plusz olcsó, szívecskés, ágyéknál kivágott
alsónemű Jocelynnek – vagy ami még rosszabb, neki kell felvennie? Vagy
egy érzelgős és kínos szerelmi vallomás a nőtől, aki egy hasonlóan
érzelgős és kínos szerelmi vallomást vár majd tőle cserébe? Az olyan
kemény nők, mint Jocelyn, valójában sokszor puhányok legbelül.
 Vagy a B verzió következik be – végeztünk, neked véged. Ütés egy
homokzsákkal a tarkóra a takarítószeres szekrényben elbújtatott
verőembertől – Stan Jocelyn sofőrjére osztja ezt a szerepet, már ha van
ilyen, és nem csak robot –, majd tűszúrás a karba, hogy ne legyen
magánál; kivonszolják abba az ijesztő, elsötétített ablakú lopakodóautóba,
és irány a Pozitron, ahol aztán feldolgozzák, úgy, ahogy az embereket ott
fel szokták dolgozni. Aztán megy a csirketápdarálóba vagy oda, ahová a
testrészek kerülnek. A torta és az olvadó, gyengéd, bársonyos tekintetű
vallomás vagy vasököl és homokzsák? Ez a nő bármelyikre képes.
Miután végül feltápászkodott, felveszi a robogódepóban viselt
munkaruhát, végigoson az emeleti folyosón, és a lépcső tetején hallgatózni
kezd. Jocelyn nyilván a konyhában van – ételszag terjeng, és csörömpölés
hallatszik. Stan óvatosan elindul lefelé, beles a konyhaajtón. A nő a
konyhaasztalnál ül, és épp a telefonjába pötyög, előtte egy tányéron a
reggeli összetúrt maradéka. A hivatali öltözéke van rajta: jól szabott
kosztüm, arany fülbevaló, szürke harisnya. Az orra hegyén
olvasószemüveg.
Nincs torta. Nincs verőember. Semmi szokatlan.
– Kialudtad magad? – érdeklődik Jocelyn kedvesen. Vajon most azt
kellene felelnie, hogy „Boldog Valentin-napot”, azután odalépni hozzá és
megcsókolni, hogy elejét vegye az undokságnak? Talán mégsem. Lehet,
hogy Jocelyn megfeledkezett a Valentin-napról.
– Aha – válaszolja Stan.
– Rosszat álmodtál?
– Nem szoktam álmodni – hazudja.
– Mindenki szokott álmodni – feleli a nő. – Egyél egy tojást! Vagy
kettőt. Csináltam neked, buggyantott. Lehet, hogy kicsit kemény lett. A
kávé ott van a termoszban. – A két tojást pirítósra csúsztatja: szív alakú
formában készültek. Hát ez a Valentin-napi meglepetés? Ez minden? Stant
óriási megkönnyebbülés fogja el. Ne csináld ezt, Stan, mondja magában.
Nem olyan gáz ez a nő. Csak szórakozni akart kicsit, meg visszavágni a
csaló férjének.
Jocelyn figyeli, hogyan reagál.
– Kösz – feleli Stan. – Ez kedves. Ez egy kedves… kedves gesztus. –
A nő mosolyog, kivillantja a komplett fogsorát. Stan egy pillanatra sem
tudja becsapni, a nő tisztában van vele, mennyire gyűlöli ezt.
– Szívesen – válaszolja. – Elismerésem jeléül.
Borravaló a háziszolgának. Lealacsonyító. Gyorsan be kell habzsolnia
az ételt, és eltakarodni a házból. Elhúzni a robogódepóba, fecsegni a
többiekkel, újradrótozni pár áramkört, ütni valamit egy kalapáccsal.
Kifújni magát.
 – Már késésben vagyok – jegyzi meg, hogy előkészítse a gyors
távozást. Az egyik tojást a szájába tömi és legyűri.
– Ma nem mész be dolgozni – feleli Jocelyn a közönyös hangján. –
Velem jössz, a kocsival.
A konyhában egyszerre sötétebb lesz.
– Miért? – kérdi Stan. – Mi történt?
– Javaslom, egyél még egy tojást – válaszolja a nő mosolyogva. – Kell
majd az energia. Hosszú napod lesz.
– Miért is? – kérdi Stan, igyekezve nyugalmat erőltetni magára.
Lekukucskál a következő fél óra peremén. Köd és szédítő mélység.
Émelyeg.

Jocelyn közben kávét töltött magának, és az asztalra könyököl.

– A kamerák ki vannak kapcsolva, de nem sokáig – jelenti ki. –
Úgyhogy ezt most gyorsan mondom el. – A modora most egészen más.
Vége a kínos flörtölésnek, a dominapóznak. A hangja sürgető és közvetlen.
– Mindent felejts el, amit eddig tudtál rólam, egyébként remekül
megőrizted a hidegvéred az együtt töltött időnk alatt. Tudom, hogy nem
vagyok a kedvenced, de a legtöbb embert átvernéd. Ezért kérem tőled,
hogy tedd meg ezt: mert szerintem képes vagy rá.
Jocelyn elhallgat, Stant figyeli. Stan nyel egyet.
– Mit tegyek meg? – teszi fel a kérdést. Hazudni kell, lopni, ártani
másoknak? Olyasmit, amit Conor szokott? Úgy hangzik, valami illegális
dologról van szó.
– Ki kell csempésznünk valakit a külvilágba, Consilience falain kívülre
– feleli a nő. – Már kicseréltem az adataidat az adatbázisban. Az utóbbi
hónapokban Phil voltál, de most újra Stan leszel pár órára. Utána pedig ki
tudunk juttatni.
Stan szédül.
– Ki? – nyögi. – Hogyan? – Innen senki sem jut ki, kivéve a
felsővezetés tagjait.
– Azzal ne törődj. Tekintsd magad hírvivőnek. Információt kell
kivinned.
– Egy pillanat – szól közbe Stan. – Mi folyik itt? Ki az a mi?
– Ednek bizonyos dolgokban igaza van – feleli Jocelyn. – Hallottad a
Városgyűlésen. Tényleg vannak olyanok, akik le akarják leplezni a
Projektet. De nem csak odakint. Itt bent is vannak ilyenek. Ami azt illeti,
itt, ebben a konyhában is. – Mosolyog, kicsit úgy, mint egy kobold.
Akármilyen veszélyes is ez a beszélgetés, a nő élvezi.
– Hé, álljunk meg egy percre! – vág közbe Stan. Ez túl sok így
egyszerre. – Hogyhogy? Azt hittem, te a felsővezetés tagja vagy! A
Megfigyelésnél dolgozol, magas beosztásban, nem?
Í
 – Így van. Ami azt illeti, én vagyok a másik társalapító Ed mellett. A
korai időszakban a Projekt támogatója voltam. Hittem benne, hittem
Edben. Keményen dolgoztam ezen. Azt hittem, mindenkinek jó lesz –
feleli Jocelyn. – Elhittem az örömhír-sztorit. És eleinte igaz is volt,
tekintve az alternatívákat, ami sok ember számára a szörnyű élet volt. De
aztán Ed egy másik befektetői csoportot is bevont, akik egyre mohóbbak
lettek.
– Hogyhogy mohóbbak? – csattan fel Stan. – Ez a hely nem termel
profitot! Miből termelne, a kelbimbóból, bazmeg? Meg a csirkékből? Azt
hittem, itt a spórolás a lényeg, ez egy jótékonysági intézmény, nem?
Jocelyn felsóhajt.
– Ugye, nem gondolod komolyan, hogy ez az egész azért van, hogy
megújítsa a rozsdaövezetet, és munkahelyeket teremtsen? Ez volt az
eredeti szándék, de amint fallal kerítesz be egy kontrollált populációt, és
nincs felügyelet, azt teszel, amit akarsz. Meglátod a lehetőségeket. És ezek
közül pár nagyon rövid idő alatt igen jövedelmezővé vált.
Stan alig tudja követni.
– Gondolom, az építési vállalkozók sokat…
– Felejtsd el a vállalkozásokat! – vág közbe Jocelyn. – Az mind
mellékes. A börtön a lényeg. A börtönök lényege egykor a büntetés volt,
később az átnevelés és a bűnbánat, azután pedig az, hogy a veszélyes
bűnelkövetőket rács mögött tartsák. Majd sok évtizeden át a tömeg feletti
kontroll eszközei voltak – ketrecbe zárták a fiatal, agresszív, marginalizált
férfiakat, hogy távol tartsák őket az utcáktól. Amikor pedig magáncégek
vették át a börtönök működtetését, a lényeg az előre csomagolt börtönkaja-
beszállítók, a szerződtetett fegyőrök profitmutatója lett, satöbbi. – Stan
bólint, ezt mind érti.
– De amikor mi jelentkeztünk – szólal meg –, nem ez volt. Nem
hazudtak arról, mi mindent kapunk majd idebent. Megkaptuk a házat,
megkaptuk a… Korábban nem volt pénzünk, nyomorogtunk. Itt bent
sokkal boldogabbak voltunk.
– Hát persze – feleli Jocelyn. – Eleinte. Az elején én is így voltam vele.
De ez már nem az eleje.
– Akkor mi a rossz hír? – kérdi Stan.
– Meséljek mondjuk a szervkereskedelemből származó bevételről?
Szervek, csontok, DNS, amire épp kereslet van. Ez az egyik komoly
bevételi forrása ennek a helynek. Eleinte más országokban zajlott,
rengeteget kaszáltak vele, és ez túlságosan csábító volt Ed számára. A
korosodó milliomosok körében komoly piaca van a transzplantációs
alapanyagnak, nem igaz? Ed részesedést szerzett egy
nyugdíjasotthonláncban, és az összes helyen transzplantációs klinikát
nyitott. Rubint Cipellő Nyugdíjasotthonok és Klinikák: óriási cég. A
legnagyobb létesítmény Las Vegasban van, az a csúcs. Ed úgy gondolta,
ott kevesebb az ellenőrzés, mivel ott bármit lehet. Mindenből kihozza a
maximumot.
– Egy pillanat – szól közbe Stan. – Kinek a szerveiről van szó? A
Pozitronban most is ugyanannyian vannak. Ismerem őket, nem szabdalták
szét őket a szerveik miatt, nem veszett nyoma senkinek. Amióta
megszabadultunk az igazi bűnözőktől, már nem.
– Igen, Ed nagyon bánja, hogy kifogytunk belőlük – feleli Jocelyn. –
Azt tervezi, hogy újakat hoz be, átveszi őket, hogy a társadalomnak,
úgymond, ne legyen velük gondja. De a te ismerőseid Consilience derék
polgárai, ők működtetik a várost, ők a dolgozó hangyák. Ők itt maradnak.
A nyersanyagot kintről szállítják.
A teherautó. A csuklyás, csoszogó rabok. Á, remek, gondolja magában
Stan. Egy szemcsés, fekete-fehér, retró thrillerben ragadtunk.
– Úgy érted, összeterelik és ideszállítják az embereket? Aztán megölik
őket, és kiveszik a szerveiket?
– Csak a nemkívánatos elemeket – mosolyog Jocelyn, kivillantva
jókora fogait. A vagány szarkazmusából azért maradt valami. – De a
nemkívánatos elem most már az, akit Ed annak mond. Ed szerint
egyébként a következő nagy durranás a csecsemővér lesz. Állítólag
komoly fiatalító hatással van az idősekre, azon csillagászati összegeket
fognak keresni.
– Ez… – Stan azt akarja mondani, hogy „kibaszott ijesztő”, ami
messze nem a megfelelő kifejezés erre. Azt is mondhatná, hogy „ne
bassz”. De aztán eszébe jut, amit az egérkísérletekről hallott – ráadásul
úgy tűnik, a nő halálkomolyan beszél. – Honnan veszik majd a
csecsemőket?
– Nincs belőlük hiány – feleli Jocelyn azzal a másik, ironikus
mosolyával. – Az emberek mindenfelé őrizetlenül hagyják őket. Olyan
felelőtlenek.
– Hallott már erről valaki odakint? – kérdi Stan. – Összerakták már a
sztorit, nem kéne…
– Ed épp emiatt aggódik – vág közbe Jocelyn. – Ezért a szigorú
biztonsági intézkedések. Keringett pár pletyka, de ezeket sikerült
csírájában elfojtania. Most senki nem juthat be, akinek bármilyen
hírcsatornával van kapcsolata, és mint tudod, innen sem juthat ki
információ. Ezért kell kijuttatnunk egy embert, például téged. Rengeteg
digitalizált dokumentumot és néhány videót fogsz kivinni egy pendrive-on.
Próbálunk összehozni egy fontos médiaszemélyiséggel. Valakivel, aki nem
Ed politikai szövetségeseinek a haverja, és aki hajlandó kockáztatni, hogy
nyilvánosságra hozza a sztorit.
 – Szóval akkor én ki is leszek? – tudakolja Stan. – A kifutófiú? – Akit
lelőnek, gondolja magában.
– Többé-kevésbé – feleli Jocelyn.
– Miért nem te magad viszed ki a dokumentumokat?
Jocelyn szánakozó pillantást vet rá.
– Lehetetlen – válaszolja. – Igaz, hogy nekem van kilépőm, én
kimehetek. Én szerveztem meg a kinti szervezetet, én fizettem le azokat,
akik a kevésbé legális dolgokat intézik, amibe Ed belekevert minket. De
engem egyfolytában megfigyelnek. A biztonságom érdekében, Ed ezt az
ürügyet hozta fel. Épp annyira bízik meg bennem, mint bárki másban, azaz
egyre kevésbé. Egyre idegesebb.
– Miért nem szöktél meg? Miért nem léptél le? – kérdi Stan. Ő
valószínűleg ezt tette volna.
– Én segítettem ezt létrehozni – feleli Jocelyn. – Segítenem kell
helyrehozni is. Lejárt az idő. Indulnunk kell.

Homokzsák
Most már a kocsiban ülnek – Stan szinte nem is emlékszik rá, hogy
beszálltak. Előttük ott ül egy sofőr – egy valódi ember, nem robot.
Egyenes tartással vezet, szürke vállát kihúzva, a tarkója közömbös. Az
utcák elsuhannak mellettük.
– Hová megyünk? – kérdi Stan.
– A Pozitronba – feleli Jocelyn. – Ott indul a kilépési terv, amit
elterveztünk számodra. Fel kell készítenünk téged, azután segítenünk kell
végigcsinálni ezt a napot. Ez az akció nem kockázatmentes. Nagy pech
lenne, ha lebuknál.
A sofőr, gondolja magában Stan. A filmekben mindig a sofőr a hunyó.
Aki hallgatózik. Aki kémkedik mindenki után.
– És vele mi a helyzet? – érdeklődik. – Mindent hallott.
– Á, ő csak Phil – legyint Jocelyn. – Avagy Max. Ráismersz a
videókról.
Phil hátrafordul, és Stanre mosolyog. Bizony, ő az – Charmaine Maxe,
az a jóképű, keskeny, megbízhatatlan arc, az a túlságosan csillogó szempár.
– Ő nagyon sokat segített az indíték megalapozásában – folytatja
Jocelyn. – Azért választottuk Charmaine-t, mert úgy gondoltuk, ő talán…
– Fogékony lehet – fejezi be Phil.
– Aki talán ellenáll, de el is bukhat – teszi hozzá Jocelyn.
– Micsoda? – fortyan fel Stan. Ez valami sértés Charmaine-re nézve. A
keze ökölbe szorul. Nyugalom, inti magát.
– Kétesélyes volt – folytatja Jocelyn.
 – De végül működött – teszi hozzá Phil.
A mocskos hazudozó, még csak nem is volt őszinte, gondolja magában
Stan. Végig szívatta szegény Charmaine-t. Átverte. Tévútra vezette, de
más okból, mint szokás. Mintha Charmaine nem lett volna elég jó neki –
nem méltó egy igazi tiltott szenvedélyre. Ami, ha az ember belegondol,
Stan kritikája is. Viszket a tenyere: legszívesebben megfojtaná a pasast.
Vagy legalábbis jól pofán vágná.
– Miféle indítékhoz? – kérdezi végül Stan.
– Ne duzzogj – szól rá Jocelyn. – Az indítékhoz, miért akarom, hogy
kiiktassanak téged. Nekem is vannak feletteseim. Meg kell indokolnom
feléjük a döntésemet.
– Hogy kiiktassanak? Hogy mi? – Stan szinte kiabál. Ez a helyzet
percről perce őrültebb. Hiába a hősies duma, a nő mégiscsak pszichopata?
És az ő májára pályázik, bónusz gyanánt?
– Mindegy, nevezhetjük, aminek akarod – feleli Jocelyn. – Mi a
menedzsmentben „új célú hasznosításnak” hívjuk. Nekem
felhatalmazásom van rá, korábban is meghoztam ilyen döntéseket, amikor
a dolgok komolyan… amikor kellett. Ebben a konkrét forgatókönyvben,
amelynek az a célja, hogy téged egy darabban átjuttassunk a falon, bárki,
aki esetleg engem ellenőrizne, például Ed, tudni fogja, hogy a hatalom
korrumpál, ezt első kézből tapasztalták meg. Látni fogják, kísértésbe
estem, hogy személyes célra használjam fel a hatalmamat. Lehet, hogy
nem értenek egyet vele, de el fogják hinni. A bizonyíték megvan, ha
esetleg rákényszerülnék, hogy felhasználjam, de remélem, nem kerül rá
sor.
– Ezt hogy érted? – kérdi Stan. – Bizonyíték?
– Rögzítve van minden egyes perc, minden, amire szükség van az
indíték megállapításához. Phil és Charmaine bűnös viszonya, amelybe
Phil, meg kell mondjam, valósággal belevetette magát – de neki nagyon
megy az ilyesmi. Azután az én saját szánalmas, féltékeny próbálkozásaim,
hogy eljátsszam a viszonyukat, és általad büntessem meg Charmaine-t.
Szerinted miért pont a tévé előtt kellett végigcsinálni azt a sok teátrális
szexet? A vonakodásod rögzítve van, hidd el nekem, jó volt a világítás,
láttam a videókat. – Itt nagyot sóhajt. – Kicsit meglepett, hogy nem ütöttél
meg. Sok férfi megtette volna, és tudom, hogy párszor te is elveszítetted a
fejedet, aggódtam a vérnyomásod miatt. De bámulatos önuralmat
tanúsítottál.
– Kösz – feleli Stan. Pillanatnyi örömöt okoz, hogy „bámulatosnak”
titulálták. A fenébe is, szidja magát. Te ezt beveszed? Elhiszed csak egy
nanoszekundumig is, hogy ez a jéghideg picsa nem élvezte azt, hogy úgy
bánik veled, mint egy kibaszott gályarabbal? Bízol te kettejükben? Nem,
gondolja magában. De van más választásod? Ha kihátrálsz, ha azt mondod,
nem teszed meg, valószínűleg kinyírnak.
– Pozitívum, hogy erőt kellett venned magadon – folytatja Jocelyn. – A
vonakodásod jól jött ki, bár nem volt túl hízelgő. Bárki, aki látja, úgy
gondolja majd, hogy gyakorlatilag fegyverrel kényszerítettelek a szexre.
– Ő igazából nem ilyen. Nagyon is vonzó tud lenni – szól közbe Phil
lovagiasan. Vagy akár őszintén, gondolja magában Stan. Ízlések és
pofonok.
– Egyetértek – feleli Stan, mert ez az elvárás. – De azért nem fogtál
rám fegyvert, ez…
Jocelyn keresztbe teszi a lábát. Megpaskolja Stan combját, mintha meg
akarná nyugtatni.
– Mindenesetre azok, akiknek esetleg megmutatják a videókat, látni
fogják, miért állhat érdekemben megszabadulni tőled. És persze
Charmaine-től, végül is ő nyúlta le a férjemet, nem igaz? Dupla büntetés.
Ennek az akciónak kikezdhetetlennek kell lennie. Olyannak, amivel
becsaphatjuk Edet, amennyiben utánanéz. Elhinné, hogy ilyen
rosszindulatú vagyok. Már így is keménynek gondol. De hát ezért vagyok
a jobbkeze.
Ez most arra fog kilyukadni, amire Stan gondol? A tenyere nyirkos.
– Miféle akció?
– Úgy indul, hogy Charmaine bemegy dolgozni a
Gyógyszeradagolásra, ahol egy átlagos munkanapon halálos dózist ad be
egy új célú hasznosításra kijelölt személynek, és ekkor rájön, hogy a
következő Különleges Eljárás alanya te vagy. És végrehajtja. De ne
aggódj, a többiekkel ellentétben te fel fogsz ébredni utána. És akkor már
félúton leszünk, mert az adatbázisban immár múlt időben fogsz szerepelni.
Stannek kezd megfájdulni a feje. Alig képes lépést tartani. Tehát ez
Charmaine dolga a szigorúan bizalmas munkakörében. Ő egy… Ez
egyszerűen felfoghatatlan. A puha, vidám Charmaine? Baszki! Egy
gyilkos.
– Várjunk! Neki nem szóltatok erről? – kérdi. – Charmaine-nek? Azt
foga hinni, hogy megölt?
– Az ő számára mindennek valóságosnak kell lennie – feleli Jocelyn.
Nem akarjuk, hogy megjátssza, azon átlátnának: mindenhol működik az
arckifejezés-elemző szoftver. De Charmaine valódinak fogja hinni a
helyzetet. Nagyon hiszékeny.
– Kész belépni a fantáziavilágba – teszi hozzá Phil. Ez egy vigyor
volt?
– Charmaine nem fog megölni engem – jelenti ki Stan határozottan. –
Nem számít, milyen… Nem számít, milyen mélyen kutakodtál benne, te
hazug faszfej, legszívesebben ezt mondaná, de nem teszi. – Ha azt hiszi,
hogy megöl, akkor nem fogja végrehajtani.
– Majd meglátjuk, nem igaz? – mosolyog Jocelyn.
Stannek a nyelve hegyén van, hogy Charmaine szeret engem, de ebben
most már nem olyan biztos. És mi van, ha tévedés történik? Mi van, ha
tényleg meghalok? – szeretné kérdezni. De túlságosan beszari ahhoz, hogy
beismerje, mennyire beszari, így hát csendben marad.
Phil beindítja a kocsit, és hangtalanul elindulnak a Pozitron Börtön
felé. Bekapcsolja a rádiót: a Doris Day-lista szól. „You Made Me Love
You”, elérted, hogy szeresselek. Stan ellazul. Ez a búgó hang a biztonságot
jelenti most neki. Lehunyja a szemét.
– Boldog Valentin-napot! – szól oda neki Jocelyn halkan. Újra
megpaskolja Stan combját.
Stan alig érzi, amikor a tű beléhatol – csak egy apró szúrás. Aztán
átbukik a ködös kőszirt peremén. Aztán zuhanni kezd.
 VII.
Fehér plafon
 Fehér plafon
Stan mintha egy sötét, melasszal teli kútból merülne fel, amikor újra
magához tér. Nem, inkább egy üres kútból, mivel semmit sem álmodott.
Az utolsó, amire emlékszik, az, hogy a kocsiban ül, a Megfigyelés egyik
fekete kocsijában, Jocelyn ott ül mellette a hátsó ülésen, és az önelégült,
mocsok férje a sofőr.
Előtte van egy kép Phil tarkójáról – amibe szívesen beledöfne egy
törött sörösüveget –, azután Jocelyn erős, manikűrözött kezéről, ahogy
odanyúl és megveregeti a térdét, a szokásos leereszkedő modorában,
mintha Stan a kutyája volna. A kosztümkabát fekete ujja. Ez volt az utolsó
kép.
Azután egy tűszúrás. Még észbe sem kapott, máris eszméletét
veszítette.
De tessék, Jocelyn mégsem ölte meg! Most is itt van, a testében, hallja
a saját szívverését. Ami az elméjét illeti: tiszta, mint a jeges víz. Nem érzi
bedrogozva magát – inkább frissnek és fokozottan ébernek, mintha most
hajtott volna fel pár dupla presszókávét.
Kinyitja a szemét. Bassza meg. Semmi. Lehet, hogy mégis felküldték a
sztratoszférába. Nem, várjunk, ez egy plafon. Egy fehér plafon, amiről
visszaverődik a fény.
Elfordítja a fejét, hogy lássa, honnét jön a fény. Nem, nem fordítja el,
mert nem képes addig elfordítani. Valamivel lekötözték, ahogy a karját, a
lábát is. Háromszoros basszameg. Leszíjazták.
– Bassza meg – ismétli fennhangon. De nem, nem ezt mondja. A
szájából csak valami gurgulázó zombihang tör elő. De gyors, mint amikor
egy kocsi kereke kipörög egy hóbuckán. Uhuhuh. Uhuhuh.
Ez rémes. Gondolkodni tud, de mozogni vagy beszélni nem. Baszki.
Charmaine alig aludt az éjjel. Talán a sikítozás vagy nevetés miatt – az
utóbbi jobb lenne, bár, ha ez nevetés volt, akkor viszont hangos, éles és
hisztérikus. Szívesen megkérdezné a többi nőtől, ők is hallottak-e valamit,
de ez valószínűleg nem túl jó ötlet.
Az is lehet, hogy a túlzott izgalom volt az álmatlanság kiváltó oka,
mert Charmaine rettentően izgatott. Annyira izgatott, hogy épp csak
csipegetni képes az ebédből, mivel ma délután visszatérhet az igazi
munkájához. Miután délelőtt letudta a törölközőhajtogató műszakot, végre
levehette a szégyenteljes Mosoda feliratú kitűzőt, és kitűzhette az őt
megillető titulust: vezető gyógyszeradagoló. Boldogító érzés, mintha a
kitűző elveszett és most megkerült volna, mint amikor elveszik a robogó
slusszkulcsa vagy a telefon, azután előkerül, és az ember egyszerre
szerencsésnek érzi magát, mintha a csillagok vagy a sors kiszemeltje
volna, hogy nyerjen. Ilyen boldoggá teszi őt az őt megillető kitűző.
A többi nőnek a részlegében szintén feltűnt a kitűző: egyszerre
tisztelettel bánnak vele. Egyenesen ránéznek, ahelyett hogy átsiklana rajta
a tekintetük, mintha csak egy bútordarab volna; barátságos kérdéseket
tesznek fel neki, például, hogy aludt, és ugye, remek ez az ebéd? Apró,
fecsegő bókokkal kedveskednek neki, például, hogy milyen remekül
sikerülnek a kötött kék játékmackói, annak ellenére, hogy szarul köt. És
rámosolyognak, még csak nem is félmosollyal, hanem széles, az egész
arcot megmozgató mosollyal, ami csak félig hamis.
Egyáltalán nem esik nehezére visszamosolyogni rájuk. Nem úgy, mint
az elmúlt hetekben, amikor száműzetését töltötte a Törölközőhajtogatáson,
amikor olyan magányosnak és elszigeteltnek érezte magát, és úgy érezte, a
mosolya megrepedt, mintha a fogsora mögött egy töredezett betonjárda
húzódna, mintha a szája összezsugorodott és eltömődött volna, a többi nő
pedig kétszavas mondatokban kommunikált vele, mert nem tudták, miféle
szégyenben maradt.
Charmaine nem hibáztatta őket emiatt, mert ezt ő maga sem tudta.
Minden tőle telhetőt megtett, hogy triviális tévedésnek higgye: az ember
mindent megtesz, hogy optimista legyen, mert mi egyéb eredménye lehet a
pesszimizmusnak, mint hogy depressziós lesz? Az optimizmusból viszont
erőt merít a kitartáshoz.
Ő pedig kitartott.
Bár nehéz volt, mert nagyon meg volt ijedve. Vajon mit terveztek el a
számára? Biztos benne, hogy többen vannak. Az egyetlen, akit folyton
mutogatnak, Ed, de a színfalak mögött nyilván többen vannak, akik
mindent megbeszélnek, és meghozzák a fontos döntéseket.
Vajon a tanácstermükben vitatták meg őt? Vajon tudják, hogy csalta
Stant? Vannak erről fotók, hangfelvételek, vagy ami még rosszabb,
videók? Egyszer megjegyezte ezt Maxnek: „Mi van, ha videó készült
rólunk?” – de ő csak nevetett, és azt kérdezte, miért lenne videokamera
egy üres házban, meg hogy bárcsak volna, mert akkor ő újraélhetne
minden pillanatot. De mi van, ha újra is élte, és azok a férfiak is újraélték?
Belepirul a gondolatba, hogy ezek őt és Maxet nézik az elhagyatott
házakban. Nem önmaga volt Maxszel, hanem valaki más – egy szőke
kurva, akivel szóba se állna, ha együtt állnának sorba a pénztárnál. Ha az a
másik Charmaine beszélgetésbe próbálna elegyedni vele, ő elfordulna,
mintha nem is hallotta volna, mert embert barátjáról, és az a másik
Charmaine rossz társaság. De azt a Charmaine-t száműzték, ő maga – az
igazi Charmaine – visszakapta a jó hírnevét, és ezt muszáj bármi áron
megőriznie.
 Végigpillant az asztal mellett ülő, narancssárga kezeslábast viselő nők
hosszú során. Nem igazán ismeri őket, mivel eddig gyakorlatilag szóba se
álltak vele, de az arcuk ismerős. A vonásaikat figyeli, ahogy az ételt
rágják: hát nem melegséges, puha hála az, ami most eltölti őt, hisz ezek itt
egytől egyig egyedi és megismételhetetlen emberi lények?
Nem, ez nem melegséges, puha hála. Őszintén szólva, nem igazán
kedveli ezeket a nőket. Win nagyi azt mondaná rájuk, megbízhatatlan
népség, legszívesebben szétkergetné őket, de nem jutnának messzire, mert
a többségük túlsúlyos. Több kalóriát kellene elégetniük, táncos
aerobikórákat venni, vagy eljárni a Pozitron edzőtermébe, mert folyton
csak a hájas seggükön ücsörögnek, kötik azokat a hülye kék mackókat,
desszertet zabálnak, szedik fel a kilókat, feldagadnak, akár egy léghajó. És
Charmaine valahol mélyen szarik rá, hogy egytől egyig egyedi és
megismételhetetlen emberi lények, mivel ők sem bántak vele úgy. Hanem
úgy, mintha a cipőtalpukra ragadt piszok volna.
De ez már a múlt, és nem szabad haraggal visszanézni, sem
felhánytorgatni a sérelmeket, mert az ilyen viselkedés mérgező, ahogy a
rózsaszín ruhás lány mondja a tévés jógaműsorban, úgyhogy Charmaine a
pozitív dolgokra koncentrál. Micsoda áldás, hogy mindannyian idebent
lehetnek, miközben annyi ember szenved a falon túl, ahol – Ed szerint –
szar a helyzet. Még szarabb, mint amikor Charmaine még odakint élt.
Ebédre csirkesaláta van. Olyan csirkékből készült, amelyeket itt,
helyben, a Pozitron Börtönben neveltek, egészséges, gondoskodó
környezetben, odaát, a férfiszárnyban, és a salátát, a rukkolát, a vörös
cikóriát és a zellert is itt termesztik. Bár a zellert nem, most, hogy
belegondol – az kintről jön. De a petrezselymet igen. Meg a zöldhagymát
is. És a koktélparadicsomot. Hiába nincs étvágya, csipeget a salátából,
mert nem akar hálátlannak tűnni. Vagy ami még rosszabb, labilisnak.
Érkezik a desszert. A helyiség túlsó végében álló asztalon
szervírozzák, a nők pedig soronként felállnak, és sorban állnak érte.
Szilvás morzsa, mormogják oda egymásnak, vörös szilvából, a Pozitron
saját gyümölcsöséből. Igaz, Charmaine sosem dolgozott a gyümölcsösben,
és nem is beszélt olyannal, aki igen, akkor pedig honnan tudhatná, hogy
valóban létezik ez a hely? Lehet, hogy konzervben hozzák be szilvát, és
csak az tud róla, aki felbontja a dobozokat.
Ezek a Pozitronnal kapcsolatos kételyek mostanában egyre gyakrabban
feltámadnak benne. Ne légy ostoba, Charmaine, inti magát. Válts témát,
hisz miért érdekelne téged az, hogy honnét való a szilva? És ha füllentenek
a szilvával kapcsolatban, hogy jobban érezzük magunkat, azzal ugyan
kinek ártanak?
Elvesz egy adag vaskos, préselt üvegtányéron szervírozott szilvás
morzsát. Tejszín is jár mellé, a Pozitron saját tehenei adják – nem mintha
ezeket a teheneket látta volna valaha. Biccent, és rámosolyog a többi nőre,
amikor elmegy mellettük, aztán visszaül a helyére, és a süteményre mered.
Akaratlanul is az jut eszébe, hogy olyan, mint az alvadt vér, de fekete
filctollal áthúzza, kisatírozza ezt a gondolatot. Nem ártana, ha
megpróbálna enni, csak egy keveset: talán megnyugtatja az idegeit.
Olyan sokáig volt távol a munkájától a Gyógyszeradagoláson. Lehet,
hogy már nincs érzéke hozzá. Mi van, ha legközelebb elszúrja a
Különleges Eljárást? Ha megijed? Ha elvéti a megfelelő helyet a vénán?
Amikor az ember már konkrétan az Eljárást végzi, nem aggódik a
mellékkörülmények miatt, a pillanatban létezik, nem akar mást, csak
helyesen végrehajtani, és teljesíteni a kötelességét. De az utóbbi két
hónapot távol töltötte, és ebből a távolságból az, amit a
Gyógyszeradagoláson tesz, nem mindig tűnik átlagos munkaköri
kötelességnek.
– Furdal a lelkiismeret, Charmaine? – kérdi a vékony hang a fejében.
Dehogyis, te buta, feleli ő. A kíváncsiság furdal, finom-e a desszert.
Szilvás morzsa.
Az asztalánál ülő nők elismerően mormognak. Vörös morzsa ragad az
ajkukra.
Csuklya
Stan újabb próbát tesz. Minden erejét összeszedve nekifeszíti a karját
és a lábát a szíjaknak – nyilván szíjak, bár nem látja őket. Semmi esélye.
Mi ez, Jocelyn beteg ötlete egy újabb perverz szexjátékra?
– Charmaine! – próbál kiabálni. A torkából gurgulázás tör fel, a
nyelve: akár a hideg marhanyelv. Egyébként is, miért Charmaine-ért
kiabál, mintha a zokniját nem találná, vagy be kellene gombolni a legfelső
inggombját? Miféle anyucit vagy feleséget szólongató, segélykérő
siránkozás ez? Lehet, hogy az agyának egy része elhalt. Idióta, mondja
magában, Charmaine nem hall téged, nincs a szobában. Vagy legalábbis ő
nem látja, ami nem fair.
Ó, Charmaine, szeretlek, kicsim! Szabadíts ki innen!
Egy pillanat: most eszébe jut. Jocelyn szerint Charmaine-nek az a
feladata, hogy megölje őt.
Két óra van. Az első délutáni Eljárás háromra van beütemezve. Az
ebédlőből kilépve Charmaine a cellájába indul, hogy egy kicsit egymaga
legyen. Fel kell készülnie, fizikálisan és mentálisan – és persze lelkileg is.
Légzőgyakorlatokat végezni, ahogy a tévében mutatták. Megigazítani a
sminkjét, ami frissítően hat rá. Nyugalom, pozitív energia: erre van
szüksége.
 De amikor benyit a cellájába, valaki már van odabent. Egy nő az, a
standard narancssárga kezeslábasban, de a fején csuklyát visel. Az ágyon
ül. A két kezét elöl műanyag bilinccsel kötözték össze.
– Elnézést! – szólal meg Charmaine. Ha az illetőn nem lenne csuklya
és bilincs, felhívná a figyelmét arra, hogy ez az ő cellája, és legjobb
tudomása szerint nem osztottak be mellé új cellatársat. Utána pedig
hozzátenné: „Legyen kedves, távozzon!”
– Ne… – hallatszik a nő hangja tompán a csuklya alól. Még valamit
mond, amit Charmaine nem ért. Odalép az ágyhoz – ez kockázatos, mert
mi van, ha az illető őrült, és odakap, vagy ilyesmi –, és felemeli,
hátrahajtja a csuklyát.
A látvány sokkoló. Abszolút sokkoló. Sandi az. Nem lehet Sandi!
Miért lenne épp Sandi? Vizenyős, pislogó szemmel mered Charmaine-re.
– Jesszus, Charmaine! – szólal meg. – Tedd vissza a csuklyát! Ne szólj
hozzám!
Charmaine összezavarodott. Sandi soha nem tett semmi rosszat, a
kurválkodást leszámítva, de azt munka helyett csinálta, akkor miért
kényszerülne rá Consilience-ben is? A haja rémes. Az arccsontja jobban
kiáll, mint korábban: talán plasztikáztatott. Talán dílerkedett? Szóba állt
egy újságíróval? De hogyan?
– Sandi! Mit keresel te az én cellámban? – szegezi neki a kérdést. Ez
nem hangzik túl kedvesen, de nem sértésnek szánta. Sandi lábát az
ágykerethez láncolták, a bokáján bilincs. Ez komoly ügy.
– Ne beszélj hangosan! – suttogja Sandi. – Biztos elcseszték, rossz
helyre dugtak be. Csinálj úgy, mintha nem ismernél! Különben még bajba
kerülsz.
– Te egy, izé… Bűnöző elem vagy? – kérdi Charmaine, muszáj
megkérdeznie, bár talán mégsem kellene. Sandi a szíve mélyén rendes
lány, nem lehet bűnöző elem, ráadásul a bűnöző elemek, akikkel a
Gyógyszeradagoláson volt dolga, mind férfiak voltak. Nem tudja
elképzelni, hogy Sandi megöl valakit, vagy bármi olyat tesz, ami miatt öt
ponton egy hordágyhoz szíjazzák. – Mit követtél el? Úgy értem, elkövettél
valamit?
– Megpróbáltam kijutni – suttogja Sandi. – Egy szemeteszsákban
próbáltam kicsempésztetni magam a falon túlra, ott, ahol a csúszdán át
ledobják a szemetet egy teherautóra. Lefeküdtem az egyik zöld mellényes
kukással, tudod, melyikek azok. Beköpött a rohadék, de csak miután
megvolt a szex.
– De szívem, miért akarnál te kijutni innen? – suttogja Charmaine.
Képtelen felfogni. – Itt annyival jobb…
– Persze, eleinte szuperül alakult, besegítettem az edzőteremben, aztán
kiválasztottak, csináljam én azokat a jógás videókat, plasztikáztattam,
főleg az arccsontomat, kisminkeltek, csak annyi volt a dolgom, hogy
felvegyem az a rózsaszín dresszt, felolvassam a szöveget, és csináljak pár
jógapózt.
– Gondoltam, hogy te vagy – hazudja Charmaine. – Szuper voltál, úgy
néztél ki, mint egy szakértő! – Kicsit irigykedik. Milyen könnyű munka, és
sztársággal jár. Nem úgy, mint az övé. De az fontosabb.
– Aztán egy nap hazajött Veronica – suttogja Sandi. – Egy lakásban
laktunk, ő a börtönkórházban dolgozott, és nagyon izgatott volt, mert
előléptetést ajánlottak neki, egy ottani különleges részlegbe.
– Melyikbe? – kérdi Charmaine. Talán valami egyszerű dolog, mint a
Gyerekgyógyászat.
– A Gyógyszeradagoláson volt az állás – folytatja Sandi. – Másnap
felment, hogy betanítsák. De nagyon ki volt borulva, amikor hazajött.
Veronica sose szokott kiborulni. – Sandi itt elhallgat. – Megvakarnád a
hátamat?
Charmaine megvakarja.
– Kicsit balra – kéri Sandi. – Köszi. Szóval azt mondta: „Lényegében
azt akarják, hogy embereket öljek. A sok duma mögött igazából erről van
szó.”
– Te jó ég! – hüledezik Charmaine. – Nem mondod komolyan!
– Nem kamuzok – feleli Sandi. – Veronica nemet mondott nekik, nem
volt rá képes. És másnap nyoma veszett. Egyszerűen eltűnt. Senki se tudta,
hová, vagy nem mondták meg. Kérdezősködtem a munkahelyén, de furán
néztek rám, és azt mondták, nincs róla információ. Nagyon para volt!
Úgyhogy le akartam lépni.
– Nem engednek ki! – suttogja Charmaine. – Emlékezz, mit írtunk alá!
Nem tudnád elmagyarázni nekik… – Tisztában van vele, hogy ez
hiábavaló, mert a szabály az szabály, de reményt akar adni.
– Felejtsd el – válaszolja Sandi. – Baszhatom. – A foga vacog. –
Nekem nem jár ingyen ebéd, tudhattam volna. Most húzd vissza rám a
csuklyát, és hívj egy őrt, kérdezd meg, mit keres ez a fogoly a celládban,
és el fognak takarítani az utadból.
– De nem lehet csak úgy… – kezd bele Charmaine. – Mi lesz veled? –
Menten elsírja magát. Ez tévedés, tévedésnek kell lennie! A láncok, a
bilincs… Lehet, hogy Sandit a Törölközőhajtogatásra helyezik át, vagy
ilyesmi. De ezt képtelen elhitetni magával. Sandi körül sötét fény
fodrozódik, olyan, mint a piszkos víz. Charmaine átkarolja. Milyen hideg!
– Jaj, Sandi – folytatja. – Nem lesz semmi baj!
– Csak csináld – feleli Sandi. – Nincs más választásod.

Cseresznyés pite
 A fehér plafon még a Consilience TV-nél is unalmasabb. Szinte semmi
nem történik odafent, bár egy légy arra tévedt, ami segített elütni az időt.
Húzz innen, légy – Stan erősen koncentrált, hogy kiderítse, képes-e
irányítani a legyet az agyhullámaival. Nem sikerült.
A másik, ami a fehér plafonon látható, egy kicsi, ezüst kör. Vagy
tűzoltócsap, vagy videokamera. Lehunyja a szemét, majd újra kinyitja:
ébren kellene maradnia, ha lehet. Az okok és okozatok láncolatára, a
hazugságok és színlelések hatására összpontosít – közülük néhányért ő a
felelős –, amelyek ebbe a kínos és talán ijesztő zsákutcába juttatták.
Ami azzal végződik majd, hogy Charmaine úgy öt perc múlva belép
ide a laborköpenyében, legalábbis Stan reméli, hogy hamar érkezik, mert
nagyon kell pisilnie. Szegény kis egérke azt fogja hinni, hogy egy
sorozatgyilkost, gyerekgyilkost vagy öregbántalmazót fog a másvilágra
küldeni. De amikor odalép a hordágyhoz, ahová Stant leszíjazták, nem egy
ismeretlen bűnöző elem vár majd rá, hanem ő maga.
Vajon mit lép erre Charmaine? Sikít és kirohan? Ráveti magát Stanre?
Jelenti a Pozitronnak, hogy szörnyű tévedés történt?
Talán a rejtett kapcsoló után nyúl, és kikapcsolja a videokamerát,
azután eloldozza őt, megölelik egymást, és Charmaine azt súgja a fülébe:
„Ne haragudj rám, meg tudod valaha bocsátani nekem, hogy megcsaltalak,
téged szeretlek igazán”, és így tovább, bár nem lesz idő a hosszadalmas
bocsánatkérésre és önostorozásra, amit Stan joggal elvár. De majd
megnyugtatóan megszorítja Charmaine-t, ő pedig megmutatja neki, hol
van a – mi is? Rejtekajtó? Titkos alagút? Álruha?
Túl sokat tévézett az évek során. A tévében van utolsó percben
végrehajtott szökés, alagút és rejtekajtó. Ez itt a való élet, idióta, mondja
magában. Legalábbis annak kellene lennie.
De muszáj, hogy bekövetkezzen egy ilyen csavar az utolsó percben,
hisz Charmaine nyilván nem fog beledöfni egy halálos injekciót, vagy mit,
ami itt a dolga. Nem csinálná végig. Ahhoz túlságosan jószívű.
Uhuhuhuh, hörgi a plafonnak. Mert most már nincs annyira
meggyőződve Charmaine jószívűségéről. Már semmiben sem biztos. És ha
valami gebasz van, és a Pozitron kémfőnökei leleplezték a kettős játékot
játszó Jocelynt, letartóztatták vagy akár le is lőtték?
És ha nyílik az ajtó, de nem Charmaine lép be rajta?
Valószínűleg most is megfigyelik azon az ezüst körön át. Jocelynt
nyilván kínvallatásnak vetették alá, és az egész diverzáns tervet beköpte.
Nyilván azt hiszik, hogy ő is benne van.
Én nem tudtam! Nem én voltam! Semmit sem csináltam! – üvölti
magában.
Uhuhuhuh.
 Baszki. Összepisilte magát. De nem szivárog, nem csordogál. Talán
pelenkát adtak rá? Francba. Nem jó jel.
Akkor hát nem ő az első, aki itt összepisilte magát. Nem lehet azt
mondani, hogy itt nem gondolnak mindenre.
Charmaine-nek időbe telik visszanyerni a nyugalmát, miután a két őr
elvonszolta Sandit. A hónaljánál fogva húzták, mert járni nem igazán
tudott a lábbilincs miatt.
– Ezt nem kell ám említeni senkinek – szólt oda neki az egyik fegyőr.
A másik ugatva nevetett. Charmaine még egyiküket sem látta korábban.
Jógalégzést végez, megtisztítja az elméjét a negatív rezgésektől.
Azután kezet mos, azután fogat: olyan ez, mint egy tisztító szertartás, mert
szeret megtisztult szívvel belépni az Eljárásra. A tükörbe pillant: hát itt
van, ugyanaz az édes, kerek babaarc, amire világéletében hagyatkozott
otthon és az iskolában is – nem sokat változott tinédzserkora óta, bár a
szeme kissé karikás. Néhány szőke tincset előrehúz, hogy keretezzék az
arcát. De vékonyabb. Fogyott az utóbbi időben, túl sokat is, és sápadtnak
látszik. Annyit aggódott, és aggódik még most is, mert hiába tisztázták, és
kapta vissza az állását, vajon mit hoz a jövő? Ha már visszatért a házba.
A legrosszabb – jó, majdnem a legrosszabb – az lenne, ha Stannek
beszámoltak volta Maxről. Akkor mi lesz, ha találkozik Stannel? Nagyon
dühös lesz. Még akkor is, ha Charmaine sír, és bocsánatot kér tőle, hogy
bocsáthatna meg neki valaha is Stan? Pedig Charmaine őt szereti igazán,
mégis lehet, hogy Stan válni akar majd. A puszta lehetőségtől is elfutja a
szemét a könny. Stan nélkül olyan gyámoltalanul érezné magát,
pletykálnának róla, és teljesen magára maradna Consilience-ben, örökre,
mert nem mehet ki. De Stan mellett sem érezné igazán biztonságban
magát.
Ami Maxet illeti, emlékszik, azt remélte, elhagyja érte a feleségét, és
akkor együtt lehetnek, és a férfi minden nap minden percében olyan erővel
szorítja majd magához, hogy összepréselődik, mint egy széttaposott
áfonyás muffin. Azt mondja majd: „nincs még egy ilyen, mint te, hajolj
előre”, miközben a fülét harapdálja, ő pedig elolvad majd, mint a napon
felejtett karamella.
De valahol mindig is tudta, hogy ez lehetetlen. Szórakozást jelent Max
számára, ám nem létfontosságú. Inkább olyan, mint egy erős mentolos
cukorka: amíg tart, intenzív, de hamar elszopogatják. És igazság szerint
Max ugyanilyen volt az ő számára, és ha tálcán kínálnák fel neki Stan
helyett, köszönettel elhárítaná, mert Maxre soha nem számíthatna: túl
gyorsan pereg a nyelve, olyan, mint egy tévéreklám, ami valami sötét és
finom, de egészségtelen dolgot próbál rátukmálni az emberre. Azt felelné:
„Stant választom.” Szinte biztos benne, hogy így döntene.
 De mi van akkor, ha Stan eltaszítja magától az új, erényes hozzáállása
ellenére? Mi van, ha kidobja, kihajítja a ruháit a gyepre, mindenki szeme
láttára, azután magára zárja az ajtót? Lehet, hogy ez este következik be,
Charmaine pedig kint áll majd az esőben, az ablakon kaparászik, mint egy
macska, és könyörög, vegyék vissza. Ó, mindent elrontottam, jajveszékel
majd. Már a gondolattól is könnybe lábad a szeme.
De nem hajlandó ezen gondolkodni, mert az ember hozzáállása alakítja
a valóságot, és ha arra gondol, hogy ez bekövetkezik, akkor be is fog.
Helyette elképzeli, ahogy Stan átkarolja, és azt mondja, nyomorultul érezte
magát nélküle, és boldog, hogy végre újra együtt vannak. Akkor
Charmaine majd megcirógatja, átöleli, és minden olyan lesz, mint rég.
Mert a napok gyorsan elrepülnek, és pár hét múlva itt a váltónap, ő
pedig végre újra szabadul a Pozitronból, és egy hónapig civil lehet. A
pékségben fog dolgozni, a consilience-i munkakörében, és nem kell majd a
sikolyokon morfondíroznia, vagy az ágyához láncolt csuklyás nőkön, és
fahéjillata lesz a fahéjas tekercstől – milyen vidám illat is az, nem olyan,
mint a virágillatú textilöblítő a Pozitron Törölközőhajtogató részlegében,
ami, ha egy egész napon át kénytelen belélegezni, igazából
vegyszerszagúnak és émelyítőnek érződik. Újra otthon lesz a saját
házában, ahol szép az ágynemű, a világos konyhában, ahol olyan finom
reggeliket készít, és együtt lesz Stannel.
Mert ugyan miért is számolnának be Stannek Maxről, feltéve, hogy ők
tudnak a dologról? Hiszen Consilience lényege a zavartalan élet boldog
polgárokkal, vagy inkább börtönlakókkal? Őszintén szólva, mindkettővel.
Mert a polgárok kicsit mindig is börtönlakók voltak, a börtönlakók pedig
polgárok, így Consilience és Pozitron csak hivatalossá tették ezt. Mindegy,
a lényeg a maximális boldogság biztosítása mindenki számára, és azzal,
hogy elmondják Stannek, csökken a boldogság. Az csak a nyomorúságot
növelné. Úgyhogy nem fogják megtenni.
Charmaine már maga előtt látja, nem is, érzi Stan ölelő karját; azután
azt, ahogy belepuszil a nyakába, és olyanokat mond: fincsi. Fahéj. Hogy
van az én kis péksüteményem? Legalábbis régebben ilyeneket mondott,
finom nassolnivalók nevét, bár az utóbbi időben ellustult. Nagyjából azóta,
hogy ő összegabalyodott Maxszel, ha jobban belegondol. De újra ilyeneket
mond majd, mert hiányzott neki Charmaine, és aggódott miatta. Hogy van
az én cseresznyés pitém? Nem olyasmiket, amiket Max mondogat, azok
inkább ehhez hasonlók: úgy szétszedlek, hogy járni se tudsz majd, még
négykézláb sem. Könyörögj érte!
Lehet, hogy Stan nem a leg… hát, nem a leg. Nem a leg abban, amiben
Maxet legnek lehet nevezni. De Stan szereti őt, ő pedig Stant.
Tényleg szereti. Ez az ügy Maxszel csak egy fellángolás volt, egy állati
ösztönöktől fűtött közjáték. Tartózkodnia kell Maxtől a jövőben. Bár lehet,
hogy nehéz lesz, mert Maxet szenvedély fűti iránta. Megpróbálja majd
visszahódítani őt, ez nem kérdés. De muszáj lesz befogni a fülét,
összeszorítani a fogát, felgyűrni az ingujját és ellenállni a csábításnak.
De miért is ne lehetne valakié egyszerre mindkettő? – szólal meg egy
hang a fejében.
Én most épp igyekszem, feleli Charmaine. Úgyhogy fogd be.
Az órájára pillant: kettő harminc. Még fél óra van hátra. A várakozás a
legrosszabb. Még sosem volt ennyire ideges az Eljárás előtt.
Megvillantja a legjóindulatúbb mosolyát, a szórakozott, gyerekesen
selypítő angyal mosolyát. Ez a mosoly sok nehéz helyzeten átsegítette már,
legalábbis azóta, hogy felnőtt. Ez az ő szabadulókártyája a börtönből, a
belépő a rockkoncertre, az univerzális biztonsági jelszó, olyan, mintha
kerekesszékes lenne. Ki vonná kétségbe?
Hogy magabiztosabb legyen, pirosítót ken sápadt arcára, azután egy
vékony réteg szempillaspirált: semmi túlzót. A börtönben engedélyezett a
smink – mi több, támogatott, mivel a morálnak jót tesz, ha az ember a
lehető legjobban néz ki. Neki kötelessége a lehető legjobban kinézni: ő
lesz az utolsó, akit egy szerencsétlen fiatal férfi utoljára lát majd ezen a
világon. Ez komoly felelősség. Charmaine nem veszi félvállról.
Charmaine, Charmaine, suttogja a vékony hang a fejében. Mekkora
szélhámos vagy te.
Te is, feleli neki.

Fejjáték
Stan nyilván elbóbiskolt, de most ijedten riad fel. Az a kibaszott légy
ott mászkál az arcán, és nem tudja elhessenteni.
– Kibaszott légy – próbálja kimondani. Fúúúúú. Flúúú. Nem, egyelőre
nem tud beszélni. Elvitte a drog a nyelvét. Reménykedik, hogy ez nem lesz
maradandó: nem tud majd bevásárolni, csak kis cetlik segítségével. Üdv,
Stan vagyok, és nem tudok beszélni! Tíz üveg piát kérek. Nem érdekli
majd, mifélét, az elefánthúgyot is meginná. Azok után, amit átélt,
pocsolyarészeg akar lenni. Semmiről sem tudni.
De jó sztori lesz. Ha már kijutott. Ha már megtalálta Conor testvért és
az ő vidám kompániáját, és eltűnik a radarról minden és mindenki
számára, akinek köze van a Pozitronhoz, mert miért is kéne Jocelyn
csatlósának és futárának maradnia, ha már kijutott? Intézze ő a saját bizarr
baromságait! Persze Charmaine-t is ki kell juttatnia. Talán. Ha lehetséges.
A légy most a szemébe próbál bemászni. Stan pislog, elfordítja a fejét:
a légy nem ijed meg különösebben a szempilláktól, de azért odébbáll.
Most az orrába mászik be. Stannek legalább az orrlyuka felett van némi
kontrollja: nagyot fúj. A háta rettentően viszket, a lába begörcsölt, a
pelenkája átázott. Mindennél jobban vágyik arra, hogy vége legyen ennek.
Ennek az állomásnak, ennek a fázisnak, bármi is ez. Induljon végre a
műsor, kiabálná, ha képes lenne rá. Nem képes. De azt reméli, hamarosan
az lesz. Sok kiabálást kell bepótolnia.
Charmaine elindul végig az ismerős folyosókon a Gyógyszeradagolás
recepciója felé, ahol három folyosó találkozik. Zöld műtősruháját viseli a
narancssárga kezeslábas felett; gumikesztyűje a zsebében lapul, mellette az
arcmaszk, az esetleges baktériumok ellen. Felveszi majd, mielőtt belép a
helyiségbe, ez a szabály, de utána újra leveszi, hisz miért legyen valakinek
az utolsó képe egy emberi arcról ennyire személytelen? Akárki is az illető,
Charmaine azt akarja, hogy lássa az ő biztató mosolyát.
Kicsit ideges – ezt valószínűleg észlelik. És igen valószínű, hogy a
javára írják, mert a felkészítő kurzuson, amin részt vett, elektródákat
helyeztek fel rá, azután képeket mutattak neki a Különleges Eljárásban
részesülő emberekről, és mérték a reakcióját. Bizonyos szintű idegességet
vártak, de nem olyan mértékűt, amitől elveszíti az önuralmát. Kizárták
azokat, akik teljesen nyugodtak és hidegek maradtak, és azokat is, akik
túlzott lelkesedést mutattak. Nem olyan ember kellett nekik, aki élvezetét
leli az ilyesmiben – nem szadistákat vagy pszichopatákat akartak. Igazából
pont a szadistákat és a pszichopatákat szükséges – nem eutanáziában
részesíteni, nem kiiktatni, ezek a szavak túlságosan nyersek. Áthelyezni
egy másik szférába, mert nem alkalmasak a consilience-i életre.
Talán Sandivel is ez történik majd, csak kellemesebb módon. Talán
csak áthelyezik valahová máshová, mondjuk egy szigetre, ahol a többi
hozzá hasonló él. Azok, akik nem illenek ide, de nem bűnöző elemek.
Nyilván ezt fogják tenni.
Most odaér a Recepcióhoz, ott a doboz, az elején a képernyővel. A fej
már megjelent rajta: nyilván várnak rá. Ma a sötét hajú, frufrus nő van
soron. Ugyanaz a nő, aki Edet kísérte előző este, amikor látogatást tett a
kötőszakkörben, a karika fülbevalós, szürke harisnyás. Fontos személy.
Charmaine enyhén megborzong. Jógalégzés, mondja magában. Orron be,
szájon ki.
A fej rámosolyog. Vajon ez felvétel, vagy egy valós időben reagáló
személy?
– Megkaphatnám a kulcsot, kérem? – kérdi Charmaine az utasításnak
megfelelően.
– Lépjen be, kérem! – szólítja fel a fej. Még mindig mosolyog, bár
mintha a szokásosnál feszültebben figyelné őt. Charmaine rányomja a
hüvelykujját az ujjlenyomat-olvasóra, azután addig mered az
íriszszkennerre, amíg az villogni nem kezd.
– Köszönöm – szólal meg a fej. Egy műanyag kulcs csusszan ki a
nyílásból a doboz alján. Charmaine a köpenye zsebébe süllyeszti, és várja
a papírt az Eljárás részleteivel: szobaszám, név, életkor, az utolsó beadott
nyugtató dózisa és időpontja. Szükséges tudni, mennyire lesz éber az
alany.
Nem történik semmi. A fej továbbra is sokatmondó félmosollyal mered
rá. Ilyenkor mi van? – töpreng Charmaine. Ne mondd, hogy a nyomorult
adatbázis megint elkeverte az azonosítómat!
– Szükségem lenne az Eljárás leírására – fordul a fejhez. Még ha
felvétel is, a kérését nyilván észlelik majd.
– Charmaine – válaszolja a fej. – Beszélnünk kell.
Charmaine érzi, hogy a hátán feláll a szőr. A fej tudja a nevét.
Egyenesen hozzá beszél. Olyan ez, mintha a kanapé szólalt volna meg.
– Hogy mi? – kérdi. – Mi rosszat tettem?
– Nem tett semmi rosszat – feleli a fej –, egyelőre. De próbaidőn van.
Át kell mennie egy teszten.
– Hogy érti azt, hogy próbaidőn? – fortyan fel Charmaine. – Mindig jól
végeztem a munkámat, sosem volt rám panasz, az értékelő pontszámom
eddig… – A gumikesztyűt csavargatja a jobb zsebében, erőt vesz magán,
abbahagyja. Nem szabad felindultságot mutatni, az arra utal, hogy
valamiképp bűnös. Készen áll az átkozott tesztjükre, bármi legyen is az:
van olyan jó az ő technikája és elégedettségi mutatója is, mint bárki másé.
Nem találhatnak hibát benne, kivéve, hogy nem viseli a maszkot, de ki az
az épeszű ember, aki ezt szóvá tenné?
– A hozzáértéséhez nem fér kétség – folytatja a fej. – De a
Vezetőségnek a szakmai elhivatottságával kapcsolatban vannak
fenntartásai.
– Mindig is abszolút elhivatott voltam! – vágja rá Charmaine. Valaki
nyilván pletykálkodott róla, hazugságokat terjesztett. – Muszáj
elhivatottnak lenni ebben a munkakörben! Ki mondja azt, hogy én nem
vagyok elég elhivatott? – Biztos az az alattomos Aurora az Emberi
Erőforrásokról. Vagy valaki a kötőszakköréből, mert nem mutatott elég
lelkesedést az átkozott kék mackók miatt. – Én szeretem a munkám, úgy
értem, nem szeretem, amit meg kell tennem, de tudom, hogy ez a
kötelességem, mert valakinek meg kell tennie, és mindig is a lehető
legnagyobb gondossággal és alapossággal hajtottam végre a feladatomat,
és…
– Nevezzük hűségnek – szól közbe a fej.
Mit beszél ez a fej a hűségről? A hűség vajon rá és Maxre vonatkozik?
– Én mindig is hűséges voltam – feleli. A hangja elhaló.
 – A mértéke az, ami számít – válaszolja a fej. – Kérem, figyeljen oda!
Ma a szokásos módon kell végrehajtania az Eljárást. Nagyon fontos, hogy
elvégezze a kiadott feladatot.
– Én mindig elvégzem a feladatot! – méltatlankodik Charmaine.
– A mai napon lehetséges, hogy egy olyan helyzettel szembesül, amely
próbára teszi. Ennek ellenére végre kell hajtania a feladatot. Az itteni
jövője múlik rajta. Készen áll?
– Miféle helyzetről van szó? – érdeklődik Charmaine.
– Választási lehetőséget kínálok – folytatja a fej. – Most azonnal
felmondhat a Gyógyszeradagolás részlegen, és visszatér a
Törölközőhajtogatásra, vagy valami más, kevéssé megterhelő
munkakörbe, ha úgy érzi, nem szeretné vállalni a tesztet. – A fej
mosolyog, kivillannak erős, szögletes fogai.
Charmaine szeretné megkérdezni, kaphat-e gondolkodási időt. De
lehetséges, hogy az nem venné jól ki magát: a fej még kétségbe vonná a
hűségét.
– Most kell eldöntenie – jelenti ki a fej. – Készen áll?
– Igen – válaszolja Charmaine. – Készen állok.
– Akkor jó – feleli a fej. – Tehát döntött. A Gyógyszeradagolási
szárnyba csupán kétféle ember léphet be: azok, akik végrehajtják, és azok,
akiken végrehajtják. Maga a végrehajtó szerepét választotta. Ha kudarcot
vall, a következmények súlyosak lesznek magára nézve. Könnyen lehet,
hogy a másik szerepben találja magát. Érti?
– Igen – feleli Charmaine elhaló hangon. Ez fenyegetés volt: ha nem
iktatja ki az illetőt, őt iktatják ki. Világos. Hideg a keze.
– Rendben van – folytatja a fej. – Íme, a mai Eljárás részletei. – A
papír kicsusszan a nyílásból. Charmaine a kezébe veszi. A szobaszám és a
nyugtatóról szóló információ rajta van, de a név hiányzik.
– Nincs rajta név – szólal meg Charmaine. De a fej már eltűnt.
Döntés
Stan hagyja, hogy az elméje szabadon kalandozzon. Az idő telik –
bármi is fog történni vele, hamarosan megtörténik. Nem tud semmit tenni
ellene.
Vajon ezek az utolsó perceim? – kérdi magától. Nyilván nem. Az
iménti pánik ellenére most furcsán nyugodt. De nem rezignált, nem
zsibbadt. Helyette intenzíven, fájdalmasan tele van élettel. Érzi a saját
mennydörgő szívverését, hallja, ahogy a vér lüktet az ereiben, minden
izmát, minden inát érzékeli. A teste hatalmas, mint egy szikla, mint a
gránit – bár középtájt kissé puha.
Többet kellett volna edzenem, gondolja magában. Mindenből többet
kellett volna. Meg kellett volna szabadulnom… mitől is? Az életére
visszatekintve olyannak látja magát, mint egy földön fekvő óriás, akit apró
cérnaszálak sokasága köt le. A pitiáner vágyak, aggodalmak és félelmek
apró szálai, amelyeket akkoriban komolyan vett. Adósságok, időpontok,
pénzszűke, vágyakozás a kényelem után, a szex fülbemászó dallama
ismétlődött újra meg újra, idegi visszacsatolásként. A saját korlátozott
vágyainak bábja volt.
Nem lett volna szabad hagynia, hogy ketrecbe zárják itt, hogy fallal
válasszák el a szabadságtól. De mit jelent még egyáltalán a szabadság? És
ki zárta ketrecbe, ki falazta be? Ő maga tette. Mennyi apró döntés! Az énje
számsorrá redukálása, amit mások tárolnak, mások kontrollálnak. Ott
kellett volna hagynia a széthulló városokat, elmenekülni az ottani szűkös,
zsúfolt élet elől. Kitörni az elektronikus hálóból, eldobni a jelszavakat, és
éjfélkor üvöltő sovány farkasként bekóborolni a vidéket.
De már nincs vidék, amit bekóborolhatna. Nincs hely, ahol ne lenne
kerítés, út, hálózat. Vagy mégis? És ki tartana vele, ki lenne a társa?
Mondjuk, ha nem találja meg Conort. Mondjuk, bár ez lehetetlen, ha
Conor halott. Charmaine hajlandó lenne egy ilyen utazásra. Egyáltalán, ki
akarná csempészni őt innen Charmaine? Mentőakciónak tekintené? Sosem
bírta a kempingezést, ragaszkodna a tiszta, virágos ágyneműjéhez. Mégis,
beléhasít a vágyakozás: ők ketten, amint kéz a kézben gyalogolnak a
napfelkeltében, minden árulás elfeledve, készen egy új életre valahol,
valahogyan. Talán csak bármin meggyújtható gyufa kellene hozzá, meg…
mi másra lenne szükségük?
Próbálja maga elé képzelni a Consilience falain túli világot. De már
nincs róla valós képe. Csak ködöt lát.
Charmaine a kulccsal bejut a gyógyszertárba, megtalálja a gyógyszeres
szekrényt, a kóddal kinyitja az ajtaját. Megtalálja a fiolát és a tűt. Zsebre
teszi, felcsattintja a gumikesztyűt, azután elindul a bal oldali folyosón.
Ezek a folyosók mindig kihaltak, amikor az Eljárásra tart. Vajon ezt
szándékosan intézik így, hogy senki ne tudja, ki iktatott ki kit? Senki, úgy
értve, a fejet kivéve. És azt, aki a fej mögött van. És aki most talán figyeli
őt egy lámpabúrán, esetleg egy csavar méretű, apró lencsén keresztül.
Kihúzza magát, az arcára reményei szerint derűs, de elszánt kifejezést
erőltet.
Itt a helyiség. Benyit, és halkan belép. Leveszi a maszkot.
A férfi háton fekszik, öt ponton a hordágyhoz van szíjazva, ahogy azt
kell. A fejét kissé elfordítja Charmaine-től. Valószínűleg a plafonra mered,
már amit lát belőle. A plafon pedig minden valószínűség szerint
visszamered rá.
– Üdv! – szólal meg Charmaine, miközben a hordágy felé közelít. –
Milyen szép nap a mai! Hogy ragyog a napsütés! Engem mindig felvidít a
napsütés, magát nem?
A férfi feje felé fordul, amennyire ez lehetséges. A tekintetük
találkozik. Stan az.
– Atyaég! – szakad ki Charmaine-ből. Kis híján elejti a tűt. Pislog,
reméli, hogy az arc átváltozik valaki más arcává, egy vadidegenévé. De
nem történik ilyen.
– Stan – suttogja. – Mit művelnek veled? Jaj, szívem! Mit tettél? –
Talán bűnt követett el? Miféle bűnt? Nyilván nagyon súlyosat. De az is
lehet, hogy nem volt bűntett, vagy csak valami apróság, hisz miféle bűnt
követne el Stan? Néha zsémbes, és kijön a sodrából, de nem rosszindulatú.
Nem bűnöző típus.
– Kutattál utánam? – kérdi Charmaine. – Szívem! Biztos beleőrültél az
aggodalomba. Te… – Vajon Stan iránta érzett szerelmében végzetes dolgot
tett? Tudomást szerzett Maxről, és megölte? Az rémes lenne. Egy fatális
édeshármas, mint amit a hírekben látott, még a Porban. A bulvárosabb
hírekben.
– Uhuhuhuh – gurgulázza Stan. A szája sarkából nyál csorog.
Charmaine gyengéden letörli. Stan ölt érte! Így kellett lennie! Stan tágra
mereszti a szemét: némán könyörög Charmaine-nek.
Ez mindennél borzasztóbb. Charmaine legszívesebben kirohanna a
helyiségből, vissza a cellájába, magára csukná az ajtót, a fejére húzná a
takarót, és úgy tenne, mintha mindez meg sem történt volna. De a lába
nem moccan. Minden vér kifut az agyából. Gondolkodj, Charmaine,
mondogatja magában. De gondolkodni sem tud.
– Semmi rossz nem fog történni veled – szólal meg szokás szerint, de a
szája mintha magától mozogna, és halott hang tör elő belőle. Igaz, a hang
remeg.
Stan nem hisz neki.
– Uhuhuhuh – gurgulázza. Nekifeszül a szíjaknak, amelyek nem
engedik mozdulni.
– Remekül fogod érezni magad – folytatja Charmaine. – Egy
szempillantás alatt megvagyunk vele. – Könnyek peregnek a szeméből, a
köpenye ujjával felitatja őket, mert semmi helye itt a könnyeknek, és
reméli, senki nem vette észre őket. Még Stan sem. Főleg Stan nem. –
Hamarosan otthon leszel – teszi hozzá. – Aztán együtt vacsorázunk valami
finomat, és tévét nézünk. – Stan mögé lép, kikerül a látóteréből. – Azután
együtt ágyba bújunk, ahogy régen. Ugye, milyen jó lesz?
A könnyek egyre hevesebben törnek fel. Charmaine-nek akaratlanul is
bevillan, milyen volt, amikor összeházasodtak, és közösen tervezgettek –
jaj, mennyi mindent terveztek el a közös életükhöz! Házat, gyerekeket,
mindent. Milyen édesek voltak akkor, milyen reménytelik – milyen
fiatalok, nem olyanok, mint amilyen állapotban most Charmaine van.
Azután az egész dugába dőlt, a körülmények miatt. Megterhelő volt az a
sok feszültség, a kocsi, meg minden, de együtt maradtak, mert ott voltak
egymásnak, és szerették egymást. Azután idejöttek, és eleinte olyan szép
volt, olyan tiszta, minden a helyén, vidám zene és popcorn a tévé előtt, de
aztán…
Aztán ott volt az a rúzs. A csók, amit a cetlire nyomott vele. Az ő
hibája.
Szedd össze magad, Charmaine, mondogatja magában. Ne légy
szentimentális! Ne feledd, ez egy teszt.
Figyelik. Ezt nem gondolhatják komolyan. Nem várhatják el tőle,
hogy… megölje, nem, nem fogja a megölni szót használni. Nem várhatják
el tőle, hogy áthelyezze a saját férjét.
Megcirógatja Stan fejét.
– Sss – csitítja. – Semmi baj. – Mindig megcirógatja a fejüket, de most
ez nem akármilyen fej, hanem Stané, a szúrós frizurájával. Olyan jól
ismeri a feje minden egyes jellegzetességét, a szemeket, a füleket, az
állkapcsa szegletét, a szájat, benne a fogakat, a nyakat és a hozzá
kapcsolódó testet. Szinte világít az a test: olyan tisztán lát maga előtt
minden egyes szeplőt és szőrszálat, mintha nagyítón keresztül nézné. Át
akarja karolni azt a testet, hogy ne mozduljon, hogy itt marasztalja, a jelen
pillanatban, mert ha nem képes megállítani az időt, ennek a testnek nincs
jövője.
Nem képes végrehajtani az Eljárást. Nem hajlandó rá. Kimegy innen,
vissza, a Recepcióra, és követeli, hogy beszélhessen a női fejjel a
dobozban.
– Én ezt nem veszem be – közli majd vele. – Nem hajtom végre ezt a
hülye tesztet, úgyhogy elmehetnek a fenébe!
De várjunk! Akkor mi lesz? Bejön valaki más, és ő helyezi át Stant. A
rossz mindenképp megtörténik vele, és bárki is veszi át Charmaine helyét,
nem fogja olyan figyelmes és tiszteletteljes módon végrehajtani, ahogy ő.
És mi lesz vele, Charmaine-nel, ha megbukik a teszten? Nem egyszerűen
csak a Törölközőhajtogató vár rá, hanem a műanyag bilincs és a csuklya,
mint Sandire – azután pedig a hordágy az öt szíjjal. Nyilván ezért küldték
be Sandit az ő cellájába: figyelmeztetés volt. Most már reszket. Alig kap
levegőt.
– Jaj, Stan – suttogja a férje bal fülébe. – Nem tudom, hogyan
alakulhattak így a dolgok. Annyira sajnálom! Kérlek, bocsáss meg nekem!
– Uhuhuhuh – gurgulázza Stan. Olyan, mint egy kutya nyüszítése. De
hallotta Charmaine-t, érti, amit mond. Csak nem bólintott?
Homlokon csókolja. Azután komoly kockázatot vállalva szájon,
szívből jövő, hosszú csókkal. Stan nem viszonozza – a szája nyilván le van
bénulva –, de legalább nem próbálja megharapni.
 Charmaine ezután a fiolába dugja a tűt. A kezét nézi a
gumikesztyűben, úgy mozdul, akár a hínár, a karja nehéz, mintha
folyékony ragasztóban úszna. Mindent lassítva lát.
Stan mögé áll, gyengéden kitapintja a vénát a nyakán, megtalálja. Stan
szívverése dobpergésnek érződik az ujjai alatt. Beledöfi a tűt.
Azután egy rándulás, majd egy görcsös vonaglás. Mint egy halálos
áramütés.
Azután Charmaine földre zuhan.
Minden elsötétül.
 VIII.
Törölj el
 Konténerben
Amikor Stan felébred, már nincs lekötözve. Az oldalán fekszik,
magzatpózban, valami puhán. Szédül, hasogató fejfájása van, olyan, mint
egy tripla erejű másnaposság.
Nagy nehezen kinyitja a szemét: nagy, fehér, kerek fekete pupillájú
szempárok merednek rá. Mi a szar ez? Küszködve felül, elveszíti az
egyensúlyát, felbillen az apró, ernyedt, szőrös testek kupacán. Óriási
pókok? Hernyók? Önkéntelenül is felnyög.
Szedd össze magad, Stan, mondja magában. Nem olyan nehéz, még
neked is menni fog.
Á! Egy jókora konténer, tele kék, kötött játékmackókkal. Azok az őt
figyelő fehér, kerek pupillájú szemek.
– Picsába – szólal meg. Azután még a hozzáteszi azt is: – Kurva élet. –
Legalább hangja már van.
Egy raktárban van, a feje felett fémgerendákat lát, és a derengő
neonvilágítás csíkját. Kiles a konténer pereme felett, a padlót látja: beton.
Nyilván ezért tették a mackók tetejére: más puha dolog nincs a
helyiségben. Valaki erre is gondolt.
Végigtapogatja a testét: minden végtagja megvan. Mázli, leszedték róla
a pelenkát, vagy mi volt az, bár megalázó elképzelni a leszedés folyamatát.
Új ruhát is adtak rá: egy Pozitronban rendszeresített narancssárga
kezeslábast meg egy termodzsekit. Meg vastag zoknit, mert rohadt hideg
van idebent. Mondjuk érthető: február van. És minek fűteni egy raktárt,
amiben csak játékmackók vannak?
Most mi jön? Hol vannak a többiek? Kiabálni nem jó ötlet. Esetleg
felállni, kijáratot keresni? De várjunk: az egyik lábát egy műanyag
bilinccsel a fémkonténer oldalához kötötték. Nyilván, hogy ne mászkáljon
el, menjen ki a raktárból, találkozzon össze azzal, aki az ajtón túl van.
Nincs mit tenni, mint várni, míg Jocelyn megérkezik, és megmondja, mi a
faszt kéne csinálnia.
Még egyszer szemügyre veszi a raktár belsejét. Még több olyan
konténer sorakozik benne, mint amiben ő fekszik. Az rohadt sok
játékmackó. Plusz – arrafelé, ahol az ajtókat látta, a kicsi a
személyforgalomnak, egy nagy tolóajtó a teherautóknak – hosszúkás,
erősen koporsóra emlékeztető, egyik végükön keskenyebb ládákat
pakoltak egymás tetejére. Azt azért reméli, hogy nem egy rakás hamarosan
oszlásnak induló hullával zárták össze itt.
Charmaine nyilván azt hiszi, hogy már Stan is közéjük tartozik, a
szomorú, becsapott nyuszika. A feldúltsága nem színjáték volt: igazi
könnyekkel sírt. Remegett, amikor kitapintotta Stan nyakát, és aztán
beleszúrta a tűt: nyilván komolyan elhitte, hogy megöli Stant. Rögtön
utána el is ájult: az ezredmásodpercben, mielőtt a drog hatni kezdett és a
színes fények boldog kavargásában eszméletét vesztette, még hallotta,
ahogy Charmaine arccal előre a padlóra zuhan.
Ha arra fogadott volna, hogy Charmaine sosem tenné meg, veszített
volna. Charmaine a maga módján lenyűgöző – a habos-babos külső
ellenére kemény csaj, ezt el kell ismerni. Stan azt hitte, Charmaine hagyja
majd, hogy a szeretet az útjába álljon, hogy az idegei felmondják a
szolgálatot, hogy siránkozni kezd, és kimegy. Vagy esetleg ráveti magát
Stanre, és tönkreteszi a tervet. Ennyit az ő emberismeretéről: Jocelyn
jobban mérte fel Charmaine-t, mint ő.
Szegény Charmaine, gondolja magában. Pokoli állapotban lehet most.
Megbánás, bűntudat és a többi. Na és mit érez ő, Stan, mindezzel
kapcsolatban? Az egyik énje, a bosszúszomjas, azt mondja, úgy kell neki.
A csalfa Charmaine: reméli, hogy vonaglik gyötrelmében, és kisírja azt az
angyali szemét. A másik fele pedig azt: az igazat megvallva, Stan, te is
megcsaltad őt, gondolatban és cselekedetben egyaránt. Igaz, hogy egy
másik bíbor szenvedélyt hajszoltál, mint amit utolértél. Akivel sokszor
szexeltél, és ha a szívedet nem is adtad bele, a testedet igen. Vagy nem
eléggé. Úgyhogy spongyát rá, induljunk tiszta lappal.
Jó, feleli erre a bosszúálló énje, de az ostoba Charmaine nem tud
Jocelynről, így, ha valaha is újra összejössz vele, örökké az orra alá
dörgölheted a viszonyát Maxszel/Phillel. Mondd el neki, hogy láttad a
videókat. Ismételd el neki azt, amit ő mondott a felvételeken. Facsard ki,
mint egy ázott mosogatórongyot. Töröld bele a cipődet: abban lenne
valami megelégedés. Arról nem is beszélve, hogy a csaj megölt. A
rabszolgád lesz, az életben nem mer többet nemet mondani neked, minden
kívánságodat lesi majd.
Vagy így lesz, vagy patkányirtót tesz a kávédba. Van benne valami
keménység. Ne becsüld alá. Lehet, hogy neked kéne először lépned, ha
alkalom nyílik rá. Dobd ki. Szórd ki a ruháit a ház elé. Zárd be az ajtót.
Vagy üsd fejbe egy téglával. Conor vajon ezt tenné?
Valamit elfelejtesz, mondja magában. Valószínűleg soha többé nem
mész vissza abba a házba. Hacsak el nem szúrom a falon kívül, soha többé
nem térek vissza Consilience-be. Annak az életnek vége. Elvileg halott
vagyok.
Dühöt kellene éreznie emiatt? Talán nem: az ő érdeke, hogy halott
legyen. Másfelől viszont ő nem kérte, ő nem akarta, hogy meghaljon.
Egyszerűen csak ráosztották a feladatot, mintha egy olyan hadsereg tagja
volna, ahová nem önszántából jelentkezett. Besorozták, bassza meg,
akarata ellenére, és most itt van, egy kötött mackókkal teli konténerhez
láncolva, úgy tűnik, Jocelyn, az a szadista ribanc megfeledkezett róla, és a

É
fejfájása ellenére kezd megéhezni. És mindjárt befagy a segge. Olyan
hideg van itt, hogy látszik a lehelete.
Visszafekszik, magára húzza a kék játékmackókat. Szigetelésnek
megteszik. Most nem tehet mást, mint hogy alszik.
Tea
Charmaine egyedül ébred. A házában van. A házukban, ami az övé és
Stané, vagyis inkább csak volt, de most már csak az övé, mert Stan soha
többé nem tér vissza ide. Soha, soha, soha, soha, soha. Sírva fakad.
A kanapén fekszik, a királykék, csinos törtfehér liliommintás kanapén,
bár így közelről, fektében látja, hogy ki kell tisztítani a huzatot, mert
valaki leöntötte kávéval, meg valami mással is. Emlékszik, azt színlelte,
nem tetszik neki ez a minta, eljátszotta, hogy kárpitmintákat megy nézni,
ezzel az ürüggyel hagyta el a házat korábban a váltónapokon, hogy együtt
lehessen Maxszel. Abban biztos lehetett, hogy Stant egyáltalán nem
érdeklik a bútorhuzatok, a tapéták vagy bármi ilyesmi. Az érdektelensége
régebben bosszantotta Charmaine-t – hát nem együtt kellene felépíteni a
családi fészküket? –, de később már örült neki, mert emiatt együtt
tölthetett egy kis időt Maxszel. Most pedig elsírja magát miatta, mert Stan
halott.
Tessék. Hát kimondta. Halott. Még hangosabban sír. Zokog,
szaggatottan nyeli a levegőt. Mit tettem veled, Stan? – ostorozza magát.
Hová lettél?
Bár teljes erőbedobással sír, azért feltűnik neki egy különös dolog: már
nem a narancssárga kezeslábasa van rajta. Hanem egy barackrózsaszín-
szürke kockás, könnyű, gyapjúkeverék kosztüm, A-vonalú szoknyával és
karcsúsított felsőrésszel. Ehhez elvileg van egy színben passzoló blúza,
barackszínű műselyemből, az elején flamenco-fodrokkal, de nem ez a blúz
van rajta, hanem egy kék virágmintás, ami egyáltalán nem illik a szetthez.
A barackszín-szürke kosztümöt gondosan választotta ki a digitális
katalógus „Stílusos mosoly”-szekciójából, rögtön azután, hogy Stannel
leszerződtek Consilience-be. Választania kellett a barackszín-szürke és a
többi színkombináció között, a sötétkék-fehér neki kicsit túl chaneles volt,
a limezöld-narancs pedig – nos, az fel sem merült, nem hordhat lime-
zöldet, mert sápasztja.
Ráadásul ezt a szettet összehajtogatta és a többi civil ruhájával együtt
eltette a rózsaszín szekrénybe, mielőtt utoljára elindult a Pozitronba. Tehát
valaki tudja a szekrény kódját, valaki matatott a holmijai között. Nyilván
ugyanez a valaki vette le róla a kezeslábast, és öltöztette fel a kockás
kosztümbe, a rossz blúzzal.
– Már jobban érzi magát? – szólal meg egy hang. Charmaine felpillant
a kanapéról. Mi a fene, Aurora az az Emberi Erőforrás Osztályról, a
szétplasztikázott arcával, amitől úgy fest, mint egy gekkó: mozdulatlan
arcizmok, kigúvadó szemek. Aurora az, akit legkevésbé akar látni,
nemcsak itt és most, hanem egész életében.
Egy tálca van a kezében – Charmaine tálcája, ő maga választotta ki a
katalógus tálcakínálatából –, rajta pedig egy teáskanna. Charmaine
teáskannája, bár ez a ház tartozéka volt. Charmaine úgy érzi, rátörtek.
Hogy merészel Aurora berontani az ő házába, miközben ő a kanapén
fekszik, és egyszerűen átvenni az irányítást a konyha felett, mintha az övé
lenne?
– Főztem egy finom, forró teát – folytatja Aurora szánakozó, őrjítő
félmosollyal. – Megértem, hogy sokkot kapott. Beütötte a fejét, amikor
elájult, de úgy vélik, nincs agyrázkódása. De azért szükség lesz egy CT-re,
biztos, ami biztos. Már el is intéztem, még ma megcsinálják.
Charmaine egy szót sem képes kinyögni. Próbálja visszatartani a
könnyeit. Zihál, levegő után kapkod, takony csorog az orrából.
– Csak rajta, sírja ki magát! – biztatja Aurora olyan hangon, mintha
királyi kegyet gyakorolna. – A sírástól megtisztul az ember. És persze az
orr is – teszi hozzá: ő így viccel.
– Maga nyitotta ki a szekrényemet? – préseli ki magából végül
Charmaine.
– Miért tettem volna ilyet? – kérdi Aurora.
– Valaki kinyitotta – folytatja Charmaine. – Mert más ruha van rajtam.
– A gondolat, hogy Aurora öltöztette át, mint egy Barbie babát, miközben
eszméletlenül feküdt, borzongással tölti el.
– Bizonyára maga volt az, csak nem emlékszik rá. Nyilván időleges
emlékezetkiesése van – feleli Aurora tudálékosan. – Egy ilyen sokktól,
mint amit átélt, öntudatlan állapotba kerülhet az ember. Itt feküdt a
kanapén, amikor tíz perccel ezelőtt megérkeztem. Átmeneti
emlékezetkiesése van. – A tálcát leteszi a dohányzóasztalra. – Az agyunk
igyekszik védelmezni minket, eldönti, mi az, amire emlékezni akarunk.
Charmaine érzi, hogy elönti a düh, és átveszi a gyász helyét. Ha lent
járt volna a pincében, hogy kivegye a holmikat a szekrényéből, emlékezne
rá, ráadásul kizárt, hogy ő ezt a blúzt választotta volna. Lúzernek nézik
ezek, aki semmit sem tud a divatról? Egyáltalán, ki hozta vissza ide a
Gyógyszeradagolásról?
Felül, a lábát leemeli a kanapéról. A legkevésbé sem akarja, hogy
Aurora ilyen elesett állapotban lássa. Az orrát és a szemét a ruhaujjába
törli, mivel nincs kéznél zsebkendő, a nedves fürtöket hátrasimítja a
homlokából, a vonásait igyekszik elrendezni.
– Köszönöm – szólal meg a lehető legenergikusabb hangján. –
Igazából jól vagyok.
 Vajon Aurora tudja, mit tett ő Stannel? Talán blöffölhet, palástolhatja a
gyengeségét. Mondjuk azért ájult el, mert megjött a menzesze, vagy leesett
a vércukra, vagy valami ilyesmi.
– Hát, maga nagyon erős nő – jegyzi meg Aurora. – Úgy értem, nem
sok emberben ilyen erős a kötelességtudat és a lojalitás. – Leül a kanapéra
Charmaine mellé. – Csodálom magát, de komolyan. – Teát tölt a csészébe
– Charmaine csészéjébe, a rózsabimbósba, amit Stan sosem bírt. De a teát
sem szerette, kávét ivott, tejszínnel és két cukorral. Charmaine elfojtja a
feltörő zokogást.
– Elnézést illene kérnem a Vezetőség nevében – folytatja Aurora,
miközben leteszi a csészét Charmaine elé a dohányzóasztalra. – Roppant
tapintatlan dolog volt ez a Logisztika részéről. – Magának is hozott egy
csészét a tálcán, most azt tölti tele. Charmaine belekortyol a teába. Tényleg
segít.
– Ezt hogy érti? – teszi fel a kérdést, bár pontosan tudja, miről beszél
Aurora. A nő élvezi ezt, valósággal lubickol benne.
– Egy másik alany Eljárására kellett volna beosztaniuk magát – feleli
Aurora. – Nem lett volna szabad ilyen rémes helyzetbe hozniuk. – Cukrot
tesz a csészéjébe, és megkeveri.
– Hogyhogy rémes helyzetbe? – kérdez vissza Charmaine. – Csak a
munkámat végeztem. – De hiába: ezt tükrözi Aurora mosolytalan,
szétplasztikázott arca.
– A férje volt az, igaz? – folytatja Aurora. – A legutóbbi Eljárásának az
alanya. Az iratok szerint. Bármilyen viszonyban is voltak a magánéletben,
és ehhez nekünk semmi közünk, nem is akarok vájkálni benne, szóval
bármilyen is volt a kapcsolatuk, az Eljárás végrehajtása bizonyára…
igazán nehéz döntés lehetett a maga számára. – Mosolyt villant, édeskés,
megértő mosolyt. Charmaine legszívesebben pofán vágná. Mit tudsz te, te
összeaszott, tudálékos idióta? – kiabálná a képébe.
– Én csak a munkámat végzem – feleli védekezőn. – Követem az
előírásokat. Minden esetben.
– Értékelem a törekvését, hogy, fogalmazzunk így, tompítsa a dolog
élét – válaszolja Aurora. – De történetesen videóra rögzítettük a teljes
folyamatot, ezt véletlenszerűen meg szoktuk tenni, minőségbiztosítási
okokból. Nagyon… megindító volt. Nézni, ahogy maga küzd az
érzéseivel. Engem őszintén megindított, de komolyan, mint
mindannyiunkat! Láttuk, hogy meginog, ez csak természetes, úgy értem, ki
ne inogna meg? Ahhoz embertelennek kellene lenni. De maga legyőzte
ezeket az érzelmeket! Ne higgye, hogy nem vettük észre. A győzelmet. Az
érzelmek felett. Ami azt illeti, a főnökünk, Ed, személyesen szeretne
köszönetet mondani magának, és egy madárka azt csiripelte, nem
hivatalosan, hogy talán egy előléptetés is kinéz, mert ha valaki megérdemli
a hősies…
– Azt hiszem, most jó lenne, ha távozna – szakítja félbe Charmaine, és
leteszi a csészéjét. Még egy perc, és Aurorához vágja, a teljes tartalmával
együtt. Egyenesen Aurora előregyártott képébe.
– Természetesen – feleli Aurora egy tökéletesen szimmetrikus
citromszeletre emlékeztető félmosollyal. – Átérzem a fájdalmát. Annyira,
nos… fájdalmas lehet! A fájdalom, amit érez. Időpontot foglaltunk
magának egy traumaspecialistánál, mert természetesen most a túlélő
bűntudatával küszködik. Illetve több ez a túlélő bűntudatánál, mert egy
túlélő csupán túlél, míg maga, úgy értem…
Charmaine hirtelen feláll, felborítja a csészéjét.
– Kérem, menjen innen! – közli, megpróbál uralkodni a hangján. –
Most azonnal.
Folytasd, súgja az a vékony kis belső hang. Törd össze a fején azt a
teáskannát. Vágd át a torkát a kenyérvágó késsel. Aztán vonszold le az
alagsorba, és rejtsd el a hulláját a rózsaszín szekrényedben.
De Charmaine ellenáll a kísértésnek. Árulkodó vérfoltok maradnának
utána a szőnyegen. Ráadásul, ha Stannel és a tűvel videóra vették, akkor
lehetséges, hogy a házban is megtalálják a módját.
– Holnap már másként érez majd – folytatja Aurora, aki szintén feláll,
és rávillantja azt a lapos, feszes mosolyát. – Idővel mindannyian
alkalmazkodunk. A temetés csütörtökön lesz, két nap múlva. Elektromos
baleset a baromfitelepen, ez a hivatalos magyarázat: ma este benne lesz a
híradóban. A temetésen mindenki részvétet nyilvánít majd, erre legyen
felkészülve. Hat harmincra küldök egy kocsit, ami elviszi a CT-vizsgálatra
– ez már munkaidő után van, de várni fogják. Ilyen állapotban nem szabad
robogóra ülnie.
– Gyűlöllek! – ordítja Charmaine. – Gonosz boszorkány! – De vár
vele, amíg az ajtó becsukódik.
Kávé
– Stan! – szólal meg egy hang. – Ideje indulni. – Stan kinyitja a
szemét: Jocelyn az. A karját rázogatja. Stan kábán mered rá.
– Na végre, bassza meg – szólal meg. – És kösz, hogy egy hűtőházban
hagytatok. Megtennéd, hogy eloldozol? Pisálnom kell. – Maga elé képzeli,
hogy zajlanának az események, ha ez egy kémfilm lenne. Leüti Jocelynt,
aki eszméletét veszti, megkeresi a kulcsát, odabilincseli a konténerhez,
elveszi tőle a mobilt, hogy ne tudjon segítséget hívni, ha magához tér –
nyilván van nála mobil –, azután elindul, hogy egymagában megmentse a
világot.

É
 – Ne improvizálj! – szól rá Jocelyn. – Én vagyok az egyetlen, ami
elválaszt a hullamerevségtől. Úgyhogy nagyon figyelj, mert ezt csak
egyszer tudom elmondani. Egy felsővezetői értekezletre megyek, alig van
időnk. – A munkaruháját viseli – a jól szabott kosztümöt, a kis karika
fülbevalót, a szürke harisnyát. Fura arra gondolni, hogy nemrég meztelenül
feküdt Stan alatt, vagy épp meglovagolta, amit gyakran megtett –
szétvetett lábakkal, nyitott szájjal, kócos, szélfúttának látszó hajjal. Mintha
egy másik bolygón történt volna.
Jocelyn eloldozza a bilincset, segít Stannek kikecmeregni a
játékmackós konténerből. Stan még mindig kábult. A konténer mögé
botorkál, pisál egyet – más helyet nem lát, ahol elvégezhetné a dolgát –,
azután újra visszabotorkál.
A nőnél egy kis termoszban kávé van, kurva jó. Stan mohón felhajtja a
két fájdalomcsillapító után, amit Jocelyn a kezébe nyom.
– A fejfájásra – teszi hozzá. – Bocs, de ez volt az egyetlen szer, amit
használhattunk. Egy az egyben hozza az eredeti hatásait, a legvégsőt
leszámítva.
– Milyen közel voltam hozzá? – érdeklődik Stan.
– Nem rosszabb, mint egy erős altatás – feleli a nő. – Tekintsd úgy,
hogy az agyad vakációra ment.
– Szóval – kezd bele Stan –, tévedtem Charmaine-nel kapcsolatban.
Nem szarakodott.
– Ennél jobban nem is csinálhatta volna – feleli Jocelyn irritáló
mosollyal. – A színjáték ennek a nyomába sem ért volna.
Te szívtelen seggfej, gondolja magában Stan.
– Ugye tudod, mekkora szemétség volt ez tőled? – jegyzi meg. – Hogy
kitetted ennek Charmaine-t. Egy életre tönkretetted.
– Kicsit feldúlt most, igen – válaszolja Jocelyn szenvtelen hangon. –
Egyelőre. De majd gondoskodunk róla. – Stan ezt nem találja túlságosan
megnyugtatónak: a gondoskodunk róla jelenthet valami nem túl biztatót is.
– Jó – feleli ennek ellenére.
– De gondolom, éhes vagy – folytatja Jocelyn.
– Az nem kifejezés – vágja rá Stan. Most, hogy belegondol,
farkaséhes. Jocelyn a táskájából sajtos szendvicset vesz elő, amit Stan
egyetlen harapással tüntet el. Jól jönne még pár ilyen, meg egy kis
csokitorta meg sör. – Egész pontosan hol a faszban vagyok most? – kérdi,
miután mindent lenyelt.
– Egy raktárban – feleli Jocelyn.
– Ja, azt vágom. De még mindig a Pozitron Börtönön belül?
– Igen – válaszolja a nő. – Ez is a komplexum része.
– És azok ott koporsók? – biccent Stan a hosszúkás dobozok felé.
Jocelyn felnevet.
 – Nem. Azok szállítóládák.
Stan úgy dönt, nem firtatja, mit szállítanak bennük.
– Oké, szóval – folytatja –, hová megyek innen? Vagy itt akarsz tartani
ezekkel a kurva medvékkel?
– Megértem, hogy bosszús vagy – feleli Jocelyn. – Itt feküdtél köztük
megdermedve, már bocs! – Stanre villantja méretes fogait. – Két dolgot
nem szabad elfelejtened a saját biztonságod érdekében, amíg itt vagy.
Először is, a neved Waldo.
– Waldo? – ismétli Stan. – Nem lehetek… Baszki! – Semmilyen
módon nem tudja Waldóként elképzelni magát. Az nem valami nyuszi egy
rajzfilmben az egyik gyerekcsatornán? Vagy hal? Nem, az Nemo. De
valami rajzfilmes izé. Hová tűnt Waldo?
– Módosítottuk az adatbázist – folytatja Jocelyn. – Te veszed át egy
előző Waldo helyét. Baleset érte. Ne nézz így rám, az igazi baleset volt,
egy forrasztópákával. Te öröklöd a kódjait, a személyazonosságát.
Beléptem a rendszerbe, és beillesztettem a te biometrikus adataidat.
– Oké – nyugtázza Stan. – Szóval Waldo vagyok, baszki. Mi a másik?
– A Posszibilibot-csapat tagja leszel – válaszolja Jocelyn. – Csak
figyeld a többieket, és kövesd az utasításokat.
– Posszibilibotok? – kérdi Stan. Ez olyasmi, amiről neki tudnia
kellene? Nem tudja hová tenni a nevet, újra szédülni kezd. – Kérsz még
kávét?
– A Posszibilibot cég holland tervezésű, tökéletesen élethű női
szexkellékeket gyárt – feleli a nő. – A hazai piacra és exportra. Biztos
érdekesnek találod majd a munkát.
– Úgy érted, prostibotok? Szexrobotok? A robogódepóban beszéltek
róluk a srácok.
– Ez a nem hivatalos elnevezésük, igen. Miután összeszerelik őket, és
letesztelik a teljesítményüket, ezekbe a ládákba csomagolják őket – int
Jocelyn a koporsó alakú ládák felé –, azután pedig elszállítják Consilience-
en kívülre, szórakoztató-központokban és egyéb franchise-
létesítményekben telepítik őket. A belgák meg vannak őrülve egyes
modellekért. Más modellek pedig Délkelet-Ázsiában nagyon népszerűek.
Stan egy pillanatra elgondolkodik.
– És mit fognak hinni, ki ez a Waldo? Aki elvileg én vagyok? Nem
fognak csodálkozni, hová tűnt a másik Waldo?
– Azt a Waldót nem ismerték. Azt se tudják, hogy volt ott olyan.
Máshol dolgozott. De ha ellenőrzik az adatbankot, ott te leszel feltüntetve
Waldóként. Ne aggódj, csak mondogasd, hogy a neved Waldo. És ne
feledd, az itteni munka a kulcsa a biztonságos kijuttatásodnak.
– És az mikor lesz? – tudakolja Stan. Valami Star Trekes
bűvészmutatvánnyal? Föld alatti alagúton át? Vagy hogyan?
 – Valaki meg fog keresni idebent. A jelszó „Tipegj át a tulipánokon”.
Ennél többet nem mondhatok, arra az esetre, ha gyanúba keverednél és
kihallgatnának. Egy tökéletes világban én felügyelném a kihallgatást, de ez
nem egy tökéletes világ.
– Miért hallgatnának ki? – kérdi Stan. Nem tetszik neki ez az egész.
Most, hogy egyre közelebb jut hozzá, már nem akarja, hogy kivigyék a
külvilágba, mert ki tudja, miféle szélsőséges szarság zajlik most odakint.
Lehet, hogy mostanra már totális anarchia uralkodik. Ha lehetősége lenne,
Consilience-ben maradna, Charmaine-nel. Bárcsak vissza tudná forgatni az
idő kerekét az első napig, kitörölni azt a Jasmine-es baromságot, úgy bánni
Charmaine-nel, ahogy ő szerette volna, bármit is jelentsen ez, hogy a
felesége ne járjon külön utakon. Elég csak Charmaine-re gondolnia, és a
házra, amit egykor olyan unalmasnak talált, és sírhatnékja támad.
De nem tud visszaforgatni semmit. A jelenben ragadt. Mik a
lehetőségei? Azon töpreng, mi lenne, ha beköpné Jocelynt. Őt meg azt a
rohadék, csélcsap férjét. De kinek tudná beköpni őket? Valakinek a
Megfigyeléstől, de bárki is az, nyilván egyenesen Jocelynnek jelent,
Stanből pedig kutyakaja lesz.
Muszáj vállalni a kockázatot, végigcsinálni a Waldo-műsort Jocelyn
futáraként, a szabadság és a demokrácia nevében, semmi kétség. Stant
persze kurvára nem érdekli a szabadság és a demokrácia, mivel neki
személy szerint nem igazán vált be.
– Nem valószínű, hogy kihallgatnának, ha ragaszkodsz a Waldo-
álcádhoz – jelenti ki Jocelyn. – De tökéletes álca nem létezik. Késésben
vagyok a megbeszélésről. Tessék, a Waldo-névtáblád. Minden érthető?
– Persze – feleli Stan, bár ez messze áll a valóságtól. – Most hová
menjek?
– Ki azon az ajtón – feleli Jocelyn. – Sok szerencsét, Stan! Eddig jól
csináltad. Számítok rád. – Azzal egy puszit nyom az arcára.
Stan legszívesebben átkarolná, és belecsimpaszkodna, mint egy
mentőkötélbe, de legyűri a késztetést.

Résnyire
Charmaine-nek kevés ideje marad a kocsi érkezése előtt, ami a
vizsgálatra viszi – nem mintha egyetértene azzal, hogy kivizsgálásra van
szüksége, de jobb a kedvükre tenni. Fel-alá járkál a házban – a saját
házában –, és a helyükre rakosgatja a holmikat. A konyharuhákat, az
edényalátéteket. Utálja, ha a konyhai eszközöket szanaszét hagyják,
például a dugóhúzót. Azt a dugóhúzót láthatólag használta Max és a
felesége. Mindig is hanyagok voltak a rendrakással kapcsolatban.
 A nappaliban egy asztali lámpa nincs a helyén. Azt majd később
elintézi: nincs kedve a padlón csúszni-mászni, a konnektort keresgélni. És
van valami a lapostévé DVD-lejátszójában: villog rajta a kis fény. Vajon
mit nézett Max? Nem mintha Charmaine még most is a férfi megszállottja
lenne, egy ilyen sokk után már nem. Stan megölése kitörölte az agyából
Maxet.
Megnyomja a lejátszás gombot.
Ó. Ó, ne!
A vér az arcába tódul, a képernyő elhomályosul előtte. Sötét, életlen,
de ő az. Ő és Max, az egyik üres házban. Egymás felé rohannak,
összeütköznek, a padlóra zuhannak. És azok a hangok, amik a saját
torkából törnek elő, mint egy csapádba esett állat… Ez szörnyű!
Megnyomja a gombot, kikapja a lejátszóból az ezüstszínű korongot. Ki
nézte ezt? Ha csak Max, aki újraélte a közös pillanataikat, akkor többé-
kevésbé biztonságban van.
Mit csináljon ezzel? A szemétbe dobni végzetes lenne: valaki
megtalálhatja. Ha apró darabokra töri, azzal csak okot ad nekik arra, hogy
összerakják. Kiviszi a konyhába, becsúsztatja a hűtő és a fal közé. Nem a
legjobb rejtekhely, de korábban is rögtönzött már hasonlókat, és azok
beváltak, úgyhogy jobb, mint a semmi.
Viselkedj normálisan, Charmaine, inti magát. Már ha még emlékszel,
milyen az a normális.
Charmaine bizonytalanul lépked, de eljut a hall melletti mosdóig, ahol
vizet locsol az arcába, majd letörölgeti, és közelebb hajol a tükörhöz. A
haja kusza, a szeme bedagadt. Talán a hideg teafilter használna. A hajára
pedig lakkot fújhatna, ami egy darabig a helyén tartaná.
Stan nem bírta a hajlakk szagát: azt mondta, olyan, mint a hígító. Még
a bosszantó beszólásai is hogy hiányoznak.
Fejezd be a sírást, mondja magában. Egyszerre egy dolgot csinálj.
Óráról órára, napról napra haladj, mint a vízililiom levelein ugráló béka.
Nem mintha a tévén kívül máshol is látott volna ilyen békát.
A sminkje és a holmija a hálószobában van. Megáll a lépcső alján, és
felnéz. Hosszú lesz oda felkapaszkodni. Lehet, hogy előbb a pincébe kéne
lemennie, belenézni a szekrényébe. Levenni ezt a hülye virágos blúzt,
megkeresni a színben passzoló barackszínűt, a fodrosat. Lefelé könnyebb,
mint felfelé. Csak arra vigyázz, le ne gurulj, Charmaine, mondja magában.
A térde remeg. Kapaszkodj a korlátba! Ügyes kislány, mondaná Win
nagyi. Egyik láb az első lépcsőfokra, azután mellé a másik, mint
háromévesen. Vigyáznod kell magadra, mert ugyan ki más tenné
helyetted?
 Tessék. Ott áll a pince szilárd padlóján, és úgy imbolyog, mint egy…
Imbolyog.
Most ott áll az egymás mellett sorakozó négy szekrény előtt.
Vízszintesek, felhajtható tetővel, akár a hűtőládák. Az ő szekrénye
rózsaszínű. Stané zöld. És a váltótársak szekrényei, lila és piros színben. A
piros Maxé, a lila pedig a feleségéé, akit Charmaine elvből gyűlöl. Ha
suhinthatna egyet egy varázspálcával, és eltüntethetné ezt a két szekrényt,
megtenné, mert azzal a múlt jókora darabja is eltűnne. Semmi nem történt
volna meg belőle, és Stan még most is élne.
Odahajol, hogy beüsse a szekrénye nyitókódját. A teteje résnyire
nyitva, valaki, aki kotorászott benne, úgy hagyta. Ott a barackszínű blúz.
Leveszi a blézerét, kibújik a kék virágosból, és nagy nehezen felrángatja
magára a barackszínűt. Nagy nehezen, mivel az egyik válla fáj: nyilván
beütötte, amikor elájult. Remegő ujjaival nehezen tudja begombolni, de
végül sikerül neki. Visszahúzza a blézert. Most már nem érzi magát
annyira disszonánsnak.
És itt az összes civil ruhája, köztük az is, amit legutóbb viselt, amikor
bejelentkezett a Pozitronban. A cseresznyepiros pulóver, a fehér melltartó.
Valaki visszahozta őket ide, és elpakolta – nyilván tudják a kódját. Persze
hogy tudják, hisz mindenkiét tudják.
Ebbe a szekrénybe rejtett el régebben mindenfélét. Azt hitte, itt
valóban rejtve lesznek. Milyen ostoba is volt! Megvette azt az olcsó,
fuksziaszínű, rágógumiszagú rúzst, hogy csókot tudjon nyomni a Maxnek
írt üzeneteire. Ki vagyok éhezve rád, meg hasonló butaságokat. Meg kéne
szabadulnia tőle. Elásni a hátsó kertben.
Azt a rúzst annak idején egy papírzsebkendőbe csavarta és az egyik
magassarkúja orrába rejtette, ide.
De eltűnt. Nincs ott.
Tapogatózik. Le kell hoznia egy elemlámpát: a rúzs nyilván kigurult a
cipőből, amikor az a valaki a holmijai között matatott. Majd megtalálja, és
ha megtalálja, jó messzire elhajítja. Az egy mementó, a memento olyan
dolgot jelent, ami segít az embernek emlékezni. Neki inkább egy felejtó
kellene.
Ez egy vicc. Kitalált egy viccet.
Sekélyes, frivol ember vagy, szólal meg a vékony kis hang. Nem bírod
végre beleverni a hülye fejedbe, hogy Stan…
Egy szót se többet, mordul Charmaine a hangra. Lecsukja a szekrénye
tetejét, és beüti a ZÁRVA kódot. Ahogy megfordul, hogy távozzon, látja,
hogy Stan zöld szekrénye résnyire nyitva. Valaki abban is kutatott. Tudja,
hogy nem kellene belenéznie. Rossz lesz látni Stan takarosan
összehajtogatott, ismerős ruháit – a nyári pólókat, a termofelsőt, amit a
sövénynyíráshoz vett fel. Arra gondol majd, hogy Stan soha többé nem
bújik bele ezekbe a ruhákba, aztán megint elsírja magát, aztán bedagad a
szeme, most már duplán.
Jobb mindent kitörölni. Holnap felhívja a consilience-i költöztetőket,
és elviteti velük Stan ruháit. Újrakezdheti, egy másik helyen – beteszik
majd egy egyedülállóknak fenntartott lakásba. Lehet, hogy van külön
épület az özvegyeknek. Bár ő sokkal fiatalabb lesz az átlag özvegyeknél,
de azért együtt csinálhat velük mindenféle özvegyes dolgot. Kártyáznak.
Kinéznek az ablakon. Nézik, ahogy a levelek színe változik. Mindenesetre
békés dolog lesz özvegynek lenni.
Úgyhogy nem kellene felzaklatnia magát azzal, hogy itt kotorászik
Stan koporsójában. Szekrényében. De azért odalép hozzá, és felemeli a
fedelét.
A szekrény üres.

Törölj el
A pince padlóján ül. Vajon mióta van itt? És miért sokkolta ennyire,
hogy üresen találta Stan szekrényét? Előre láthatta volna. Természetes,
hogy idejönnek, és eltakarítják a cuccait. Számíthatott volna rá. Hogy
megkíméljék őt. A consilience-i csapat nagyon figyelmes.
Talán az a kárörvendő, gonosz Aurora volt az, gondolja magában.
Muszáj beleütnie az orrát. Úgy hempereg a bánatban, mint kutya a
kakában.
Megszólal a csengő.
Ülhetne itt, amíg elmennek. Nincs kedve a CT-vizsgálathoz, most
nincs.
De a csengő újra megszólal, azután hallja, hogy nyílik az ajtó. Van
kódjuk azt ajtóhoz, hát persze. Feltápászodik, elvánszorog a pincelépcsőig,
felkapaszkodik rajta.
Egy nő van a nappaliban. Lehajol, a tévével csinál valamit, pedig ki
van kapcsolva. Sötét haj, kosztüm.
– Üdv! – köszönti Charmaine. – Elnézést, hogy nem nyitottam ajtót.
Lent voltam a pincében, és…
A nő felegyenesedik és megfordul. Elmosolyodik.
– Azért jöttem, hogy elvigyem a CT-vizsgálatra – szólal meg.
A kis karika fülbevalók, a frufru, a szögletes fogak. A fej az a
Gyógyszeradagolás recepciós dobozából.
Charmaine-nek a lélegzete is eláll.
– Atyaég! – nyögi. Úgy roskad le a kanapéra, mint egy zuhanó kő. –
Maga a fej!
– Parancsol? – kérdez vissza a nő.
 – Maga a beszélő fej! A recepcióról. Maga mondta, hogy öljem meg
Stant! – fortyan fel Charmaine. – És most halott! – Nem lenne szabad
ilyeneket mondania, de képtelen visszafogni magát.
– Sokkos állapotban van – válaszolja a nő együttérző hangon, ami egy
pillanatra sem téveszti meg Charmaine-t. Együttérzést színlelnek,
segítséget. De más a szándékuk.
– Azt mondta, hogy ez csak egy teszt! – folytatja Charmaine. – Hogy
el kell végeznem az Eljárást, bizonyítandó a lojalitásomat. Én pedig
követtem az átkozott utasításokat, mert átkozottul lojális vagyok, és Stan
most halott! Maga miatt! – Nem tud megálljt parancsolni a könnyeknek.
Megint kicsordulnak bedagadt szeméből, de nem törődik vele.
– Össze van zavarodva – feleli a nő nyugodt hangon. – Normális, hogy
másokat okol. A sokkos állapotú elme a gyermeki mintákhoz nyúl vissza,
az segít, nehezen tudjuk felfogni az univerzum esetlegességét.
– Ez marhaság, és maga is tudja – feleli Charmaine. – Maga volt az!
Maga volt ott a dobozban a recepción. Azt akarom tudni, miért? Miért
akarta megölni Stant? Jó ember volt! Mit ártott ő magának?
– Fontos, hogy orvoshoz kerüljön – válaszolja a nő. – Megnézik, nincs-
e agyrázkódása, és nyugtatót is kap, hogy aludni tudjon. Részvétem a férje
szörnyű balesete miatt a Pozitron Börtön baromfitelepén. A tüzet egy
meghibásodott vezeték okozta. De a férje gyorsan akcióba lépett, így a
csirkék többsége megmenekült, és számos kollégája is. Hősiesen
viselkedett. Legyen büszke rá!
Még életemben nem hallottam ennyi sületlenséget, gondolja magában
Charmaine. De mit tegyek? Játsszam el, hogy hiszek neki? Ha nem
teszem, ha továbbra is az igazat ismételgetem, és kényszerítem őt is, hogy
mondja el, azt fogja mondani, hogy labilis vagyok. Zavarkeltő, hallucináló,
valóságtól elrugaszkodott. Idehívja a Megfigyelők smasszereit, elvisznek,
bedugnak egy cellába, és az ágyhoz láncolnak, mint Sandit, aztán
bedrogoznak, és ha nem mutatok úgynevezett javulást, lehet, hogy
végeznek velem.
Nagy levegőt vesz. Kilégzés, belégzés.
Ezek együttműködést akarnak. Ami a zavarkeltés ellentéte.
– Ó, én büszke vagyok Stanre! – feleli. Atyaég, még sose csengett
ilyen hamisan a hangja. – Olyan büszke vagyok rá, tényleg! Nem lep meg,
hogy feláldozta önmagát mások, na meg a csirkék megmentéséért. Mindig
is önzetlen ember volt. És igazi állatbarát – teszi még hozzá a biztonság
kedvéért.
A nő megvillantja hamis mosolyát. A kosztüm alatt izmos a teste,
gondolja magában Charmaine. Simán lenyomna, a földre vinne egy
szempillantás alatt. Honnét tudhatom, hogy az, akinek mondja magát?
 – Örülök, hogy egyetért – jegyzi meg a nő. – Ezt a történetet tartsa
észben! Consilience Vezetősége mindent megtesz majd, hogy átsegítse a
gyász folyamatán. Van bármi, amire most szüksége lenne? Például
küldhetünk valakit, aki itt marad magával ma este. Társaságnak, aki főz
egy csésze teát. Aurora az Emberi Erőforrásoktól volt olyan kedves, és
felajánlotta.
– Köszönöm – feleli Charmaine szemérmesen. – Ez igazán kedves tőle,
de biztos vagyok benne, hogy megleszek.
– Majd meglátjuk – válaszolja a nő. – Most ideje elindulnunk a CT-
vizsgálatra. Már várják. A kocsi odakint áll. Van kabátja?
– Azt hiszem, a szekrényemben van – feleli Charmaine, de amikor a nő
kinyitja a gardróbot a hallban, ott látja a kabátját: egy vállfán lóg, rá vár.
Olyan, mint egy színpadi kellék.
Nyugaton még látszik egy halványrózsaszín csík a lemenő nap után –
szállingózik a hó. A nő belekarol Charmaine-be, amikor elindulnak lefelé a
kocsifelhajtón. Az biztos, hogy királyi bánásmódban részesítik az embert,
ha egyszer úgy döntöttek, gondoskodnak róla, gondolja magában
Charmaine.
A kocsiban ég a lámpa. Miközben beszáll, Charmaine profilból látja a
sofőrt. Halk sikoly tör elő belőle.
– Max! – szakad ki belőle. A szíve forró rózsaként bomlik ki. Ó, ments
meg!
A sofőr odafordítja a fejét, és ránéz. Tényleg Max az. Hogy is
feledhetné el valaha Charmaine? A szemét, a sötét haját. Azt a szájat.
Puha, mégis kemény, sürgető, követelőző…
– Pardon? – kérdez vissza a férfi. Az arca rezzenéstelen.
– Tudom, hogy te vagy az, Max! – fakad ki Charmaine. Hogy
merészeli azt színlelni, hogy nem ismeri őt?
– Téved – válaszolja a sofőr. – Phil vagyok. A Megfigyelés sofőrje.
– Max, mi a fene folyik itt? Miért hazudsz? – Charmaine szinte kiabál.
A férfi lecsatolta a névtábláját.
– Nézze – nyújtja oda Charmaine-nek. – Phil. Ez áll rajta. Ez a
névtáblám. Ez vagyok én.
– Valami gond van? – kérdi a nő, aki most becsusszan a hátsó ülésre
Charmaine mellé.
– Szerinte Max a nevem – feleli a sofőr. Úgy hangzik, mint aki
őszintén zavarban van.
– De hát az is! – csattan fel Charmaine. – Max! Én vagyok az! A
következő találkozásunkért éltél! Te magad mondtad százszor! – A férfi
után nyúl az első ülésre, a sofőr elhúzódik.
– Sajnálom – jelenti ki. – Összetéveszt valakivel.
 – Azt hiszed, elbújhatsz a hülye névtáblád mögé? – kérdi Charmaine
emelt hangon.
– Biztosan helyre tudjuk tenni ezt a dolgot – szólal meg a nő, de
Charmaine ügyet se vet rá.
– Megpróbálsz kitörölni! – kiabálja Charmaine. – De egyetlen percét
sem tudod megváltoztatni annak, ami csináltunk! Imádtad, azért éltél, te
magad mondtad! – Muszáj leállnia, muszáj elhallgatnia. Ezt a vitát nem ő
fogja megnyerni, hisz miféle bizonyítéka van rá? A videót leszámítva: a
videó megvan. De bent, a konyhában.
– Még életemben nem láttam – jegyzi meg a férfi. Sértettnek hangzik,
mintha Charmaine megbántotta volna.
Ez fáj. Miért műveli ezt? Kivéve – Charmaine, ne légy ilyen ostoba! –
kivéve, ha ez a nő a felesége vagy ilyesmi. Úgy már logikus lenne.
Bárcsak kettesben maradhatna Maxszel!
– Elnézést – szólal meg a nő. – Szólnom kellett volna. Sokkos
állapotban van, téveszmékkel. – Halkabban folytatja. – Az ő férje volt az
ma, a tűzben, a baromfitelepen. Kár érte, nagyon bátor volt. Most
induljunk a kórházba, kérlek!
– Semmi gond – feleli a férfi. Sebességbe teszi a kocsit. Charmaine
hallja, ahogy kattan az ajtó zárja. Basszuskulcs, gondolja magában. Biztos,
hogy nincsenek téveszméim. Az ember nem téveszt össze mással egy
férfit, aki ilyeneket művelt vele. Vele együtt. De mi van, ha a nő tud
rólunk? Mi van, ha ők ketten közösen tervelték ki ezt? Talán Max meg
akar tőlem szabadulni? Lekoptatni, mint egy rosszul sikerült vakrandi
után? Micsoda gyáva alak!
Ne sírj, mondja magában. Nem most van itt az ideje. Senki sem áll
melletted.
Muszáj lesz észnél lennie, ha valamennyire normális életet akar élni
mostantól Consilience-ben. Egy köztiszteletben álló özvegy életét, aki
befogja a száját, és készségesen mosolyog. Inkább, mint egy
gumiszobában végezni – vagy ami rosszabb, üres rubrikaként egy
adatbankban.
Magába kell temetnie az igazságot Stanről és Maxről is, amilyen
mélyre csak lehet. Ügyelni arra, hogy ne szólja el magát, ne tegyen fel
helytelen kérdéseket, ahogy Sandi. Vagy adjon rossz választ, mint
Veronica. Ha el is mondhatná valakinek, és ha hinnének is neki, azt
színlelnék, nem hisznek, mert az igazságra úgy tekintenének, mint a
botulizmusra. Rettegnének a fertőzéstől.
Magára maradt.
 IX.
Posszibilibot
 Ebéd
Stan a Posszibilibot vállalati menzáján üldögél a kollégáival a
csapatból – az új csapatából, a csapatból, amelybe most építették be. Sört
iszik, azt a gyenge, húgyízű sört, amit mostanában főznek – mellé
hagymakarikákat és rántott ezt-azt rendeltek közösen, meg egy tál csípős
csirkeszárnyat. Miközben a zsírt szopogatja le egy szárnyról, azon
mélázik, meglehet, hogy ő maga gondozta a szárny tulajdonosát, amikor
azt még tollak borították, és egy csirke testrésze volt.
A kollégák a csapatban normálisnak tűnnek, hétköznapi fickók, akik a
vállalati menzán üldögélnek és ebédelnek, ahogy ő. Se nem fiatalok, se
nem öregek, elég fittek, bár néhányan kezdenek középtájon kikerekedni.
Mindenkin ott a névtábla. Az övén ez áll: WALDO, és muszáj észben
tartania, hogy most Waldo a neve, nem pedig Stan. Annyi a dolga, hogy
Waldo marad, amíg valaki a kezébe nem nyom egy flashdrive-ot, rajta
azzal a veszélyes szarsággal, amit ki kell csempésznie, és amiből kiderül,
mit kell tennie, hogy kijusson a falon túlra. Vagy amíg rá nem jön, hogyan
tud magától megszökni.
Tipegj át a tulipánokon, elvileg ez a jel, a titkos kézfogás. Vajon az
ismeretlen kontakt kimondja vagy eldalolja majd? Abban reménykedik,
hogy nem dalolás lesz. Ki választotta ezt az idegesítő dalt? Természetesen
Jocelyn: egyéb komplex személyiségjegyei mellett bizarr humorérzéke is
van. Élvezné a gondolatot, arra kényszerít valami szerencsétlent, hogy
elvartyogja ezt az agybeteg dalocskát. Az ebédlőben egyik pasas sem néz
ki tulipános típusnak – ahogy potenciális fedett kontaktszemélynek sem.
De ez nyilvánvaló.
Waldo, Waldo, mondogatja magában. Most Waldo vagy. Erőtlen név,
kismacskákról szóló gyerekkönyvekben szerepel ilyen. A többiek neve az
asztal körül karakánabb: Derek, Kevin, Gary, Tyler, Budge. Csak most
ismerkedett meg velük, semmit sem tud róluk, úgyhogy be kell fognia a
száját, és hegyeznie kell a fülét. Ők sem tudnak róla semmit, csak annyit,
hogy ideküldték, töltsön be egy üresedést a csapatban.
Sokat viccelődtek az asztalnál, sok belsős poént eresztettek meg, amit
Stan nem értett. Az arckifejezésükből próbál olvasni: a barátságos
vigyorok mögött ott egy sorompó, ami mögött számára ismeretlen nyelven
zajlik a társalgás, a homályos utalások nyelvén. A helyiségben, a többi
asztalnál több másik csoport üldögél. Nyilván más Posszibilibot-dolgozók,
találgatja. Sokat találgat mostanában.
Az ebédlő egy hosszú helyiség, világoszöld falakkal. Az egyik oldalon
tejüveg ablakok sorakoznak: nem lehet kilátni rajtuk. A szemközti,
ablaktalan falon pár retró plakát sorakozik. Az egyiken egy hat-hét éves
kislány áll fodros fehér hálóingben, álmosan dörzsöli a fél szemét, a
karjában egy kék játékmackót tart. Az előtérben egy pohár gőzölgő valami
látszik. SZÉP ÁLMOKAT, így szól a felirat. Olyan, mint egy malátaalapú
lefekvés előtti italt reklámozó százéves plakát.
A másik plakáton egy csinos szőke lány látszik, piros-fehér pöttyös
bikiniben, csábító pózban, két kezével átkulcsolja felhúzott térdét, a lábán
piros, pántos magassarkú – a másik lábát kinyújtja, a cipőt a lábujján
egyensúlyozva. Csókos piros ajkak, kacsintás. Valami felirat, hollandul
lehet.
– Tisztára olyan, mint egy igazi lány, mi? – jegyzi meg Derek, és a
csábos lány felé int a fejével. – Pedig nem az.
– Engem is átvert – feleli Tyler. – Ötvenes évekbeli stílusban csinálták
meg azt a plakátot. A hollandok jóval előttünk járnak!
– Igen, elfogadták a jogszabályt, meg minden – veszi át a szót Gary. –
Előre látták a jövőt.
– Mi van odaírva? – érdeklődik Stan. Tudja, mit gyárt a Posszibilibot
cég. Nők másolatait – gépribancokat, ahogy egyesek hívják. A
robogójavító depóban komoly beszélgetés folyt ezekről: hogy miféle
valódi fájdalmat előzhetnek meg, menyi pénzt hozhatnak. Lehet, hogy a
nőknek mind robotoknak kellene lenniük, támad fel benne a keserű
gondolat: a hús-vér nők irányíthatatlanok.
– Hollandul van, úgyhogy ki tudja, mi van odaírva pontosan – feleli
Kevin. – De valami olyasmi: Jobb, mint az igazi.
– És tényleg? – tudakolja Stan. – Jobb, mint az igazi? – Most
nyugodtabb: itt senki sem gyanítja, hogy ő nem Waldo, így
megreszkírozhat pár rögtönzött kérdést.
– Nem igazán. De a hangopciók szuperek – válaszolja Derek. – Van
néma üzemmód, vagy nyögések és sikítások, és pár szót is tud: még,
keményebben, ilyesmi.
– Szerintem nem lehet egy lapon említeni őket – jegyzi meg Gary
félrebillentett fejjel, mint aki egy új fogást választ az étlapról. – Nekem
nem túlzottan jött be. Túlságosan gépies volt, értitek. De van, akinek
bejön. Nem kell aggódni, ha lekókad a farok.
– Így is lehet fogalmazni – szólal meg Tyler, és mind nevetnek.
– Állítgatni kell rajta – veszi át a szót Kevin, és az utolsó
hagymakarikáért nyúl. – Olyan, mint a bicikliülés, be kell állítani. Kértek
még egy kör sört? Hozom.
– Igennel szavazok – vágja rá Tyler. – És jöhet még a csípős
csirkeszárnyból is.
– Talán csak rossz modellt választottál – jegyzi meg Budge Garynek.
– Nem hinném, hogy valaha is átveszik az élő és lélegző nők helyét –
jelenti ki Gary.
 – Az e-könyvről is ezt mondták – veti közbe Kevin. – A fejlődést nem
lehet megállítani.
– A platina fokozatú modell lélegzik is – teszi hozzá Derek. –
Kilégzés, belégzés. Nekem az jobban bejön. A nem lélegzőknél az az
érzésed, hogy valami hiányzik.
– Van, amelyiknek szívverése is van – feleli Kevin. – Ha nagyon
cifrázni akarja az ember. Az a platina plusz.
– Egyébként meg térdvédőt is adhatnának a szettel – mondja Gary. –
Az enyém gyors fokozatban ragadt, lehorzsoltam a térdemet, majdnem
megnyomorítottam magam, basszus, és nem tudtam kikapcsolni a rohadt
masinát.
– Lehet, hogy az igazin is bejönne ez a funkció – szólal meg Kevin, aki
közben visszatért a sörökkel és a csirkeszárnnyal. – Nem megy el a kedve
a dologtól, nincs rajta kikapcsológomb.
– Némelyik igazival az a baj, hogy nincs rajta bekapcsológomb –
mondja Tyler, és mindenki nevet. Stan is bekapcsolódik: ezt ő is átérzi.
– De sosem szabad elfelejteni, hogy nem élők, annyira profik,
legalábbis a prémium minőségűek – fordul Derek Stanhez. Ő tűnik
közülük a nagyszájúnak.
– Waldónak is ki kéne próbálnia – jegyzi meg Tyler. – Mindannyian
kipróbáltuk az első adandó alkalommal! Hadd tesztelje le. Mit szólsz,
Waldo?
– Hivatalosan nincs engedélyezve – feleli Gary. – Csak ha rád
osztották a feladatot.
– De szemet hunynak felette – teszi hozzá Tyler.
Stan erre egy reményei szerint kéjsóvár vigyorral felel.
– Én benne vagyok – válaszolja.
– Rossz fiú! – vágja rá Tyler könnyed hangon.
– Szóval hajlandó vagy megkerülni a szabályokat – nyugtázza Budge.
– Kitolni a határokat. – Barátságos mosolyt villant Stanre, mint egy
engedékeny nagybácsi.
– Attól függ – feleli Stan. Vajon hibát követett el, kockázatos helyzetbe
hozta magát? – Van ilyen határ is, meg olyan is. – Ez a válasz egy időre
megteszi.
– Hát jó – válaszolja Budge. – Előbb a bejárás, azután a próbamenet.
Mehetünk.

Tojástartó
Charmaine alig aludt az éjjel, pedig a saját ágyában feküdt. Persze nem
igazán a sajátja, Consilience tulajdona, de mégis, egy ágy, amihez hozzá
van szokva. Illetve hozzá volt szokva, amikor még Stan is ott feküdt
mellette. De most idegennek érzi, mint a horrorfilmekben, ahol a főhős
felébred, és egy űrhajóban találja magát, elrabolták, az eddig barátainak
hitt emberek agya felett pedig átvették az irányítást, és most perverz
kísérleteket akarnak végrehajtani rajta – mert Stan nincs ott mellette ebben
az ágyban, és soha többé nem is lesz. Nézz szembe vele, mondja magában:
adtál neki egy búcsúcsókot, aztán beledöfted a tűt, és meghalt. Ez a
valóság, és nem számít, most mennyit sírsz miatta, akkor is halott, és nem
tudod visszahozni.
Gondolj virágokra, mondja magában. Win nagyi ezt tanácsolná. De
képtelen rá. A virágok temetésre valók, csak ennyit lát maga előtt. Fehér
virágok – fehérek, mint a fehér szoba, a fehér plafon.
Nem állt szándékában megölni őt. Nem őt állt szándékában megölni.
De mi mást tehetett volna? Azt várták tőle, hogy a fejét használja, ne a
szívét – de ez nem ilyen egyszerű, mert a szív enged legvégül, és az ő
szíve végig ott kapaszkodott a bensőjében, miközben előkészítette a
fecskendőt, ezért sírt egész idő alatt. Aztán a következő, amire emlékszik,
hogy otthon fekszik a kanapéján, és fáj a feje.
Legalább agyrázkódása nem lett. Ezt mondták neki a klinikán
Consilience-ben, a CT után. Háromféle tablettával küldték haza – egy
rózsaszínnel, egy zölddel és egy sárgával –, azt mondták, ezek segítenek
majd neki ellazulni. De nem vette be őket: nem tudja, mi van bennük. A
földönkívüliek szoktak eszméletvesztést okozó szert beadni az embernek,
mielőtt felviszik az űrhajójukra, aztán amikor felébred, csövek lógnak ki
belőle, kiderül, hogy épp kísérleteznek rajta. Földönkívüliek valójában
nem léteznek – de Charmaine akkor sem bízik benne, nem tesznek-e vele
valamit, miközben alszik, mint a tej.
– Úgy fog aludni, mint a tej! – Ezt mondta Aurora a tablettákról. Ott
volt a klinikán, ő várta Charmaine-t. Mindannyian benne vannak, bármi
legyen is ez az egész: Aurora, Max meg a nő, aki elvitte a klinikára, a sötét
hajú, karika fülbevalós.
Miután végiggondolta a történteket, Charmaine úgy érzi, talán nem
kellett volna ráförmednie: „maga a fej a dobozból!” Túlságosan
udvariatlan azzal támadni valakire, hogy az illető egy fej egy dobozból.
Maxszel is elszúrta. Egyáltalán nem lett volna szabad elárulnia, hogy
ismeri őt, hát még ilyen szánalmas követelőzéssel előállnia. De hogy tudott
ilyen ostobaságot állítani, hogy a neve Phil? Phil! Charmaine sosem
vetette volna magát egy Phil nevű férfi karjai közé. Akit Philnek hívnak,
az gyógyszerész, sosem szerepel a délelőtti tévéműsorokban, nincs sötét
oldala, nem lobog benne az elfojtott vágy tüze. Maxben viszont igen, még
abban a ronda sofőregyenruhában is, amit viselt. Charmaine érezte, hogy a
férfi vágyik utána – érzékeny nő, ösztönösen tudja az ilyesmit.
 Aztán megértette: muszáj lesz ostobának tettetnie magát, mert ezek
megpróbálják összezavarni. Látott már ilyen filmeket: a szereplők másnak
mondják magukat, úgy tesznek, mintha nem ismernék a főhőst, aztán
amikor a főhős szembesíti őket ezzel, őrültnek nevezik. Úgyhogy
biztonságosabb együttműködni a kitalált énjükkel.
Bár, ha sarokba tudná szorítani Maxet, amikor egyedül van, és rábírná,
csókolja meg, és a keze közé kapná a nadrágszíja csatját – azt az ismerős
csatot, amit álmában is ki tudna oldani –, akkor a férfi meséje spontán
lángra kapna, elégne és hamuvá válna, hisz gyúlékony anyagból van.
Azóta, hogy hazavitték a klinikáról, és bezuhant az ágyba, Charmaine
néma csendben feküdt. Még járkálni sem tudott, vagy jajveszékelni, mivel
Aurora ragaszkodott hozzá, hogy a vendégszobában aludjon. Valakinek
muszáj Charmaine mellett maradnia, jelentette ki. Tekintve, micsoda sokk
Charmaine számára a baromfitelepen történt tragédia, a végén még valami
elhamarkodott dolgot tenne, Aurora ezt láthatólag imádta volna részletesen
kifejteni.
– Nem szeretnénk elveszíteni magát is – tette hozzá azon a hamisan
együttérző hangon, amivel másokat szokott megalázni. A sötét hajú nő, aki
azt mondta, a Megfigyeléstől van, helyeselt. Erősen ajánlott, ezt a
fordulatot használta Aurora ottalvásával kapcsolatban. Bár, tette hozzá,
Charmaine szabadon dönthet.
Na persze, gondolta magában Charmaine. „Hagyjatok már békén, a
fenébe is!” – akarta ordítani. De az ember nem száll vitába a
Megfigyeléssel. Válogasd meg az ellenségeidet, ezt mondogatta mindig az
ő Win nagyija, és értelmetlen lett volna huzavonába kezdeni amiatt, hogy a
tolakodó Aurora az elbaltázott, szétplasztikázott képével összepiszkolja-e
Charmaine gondosan vasalt virágos ágyneműjét, vagy sem.
És a tiszta törölközőit. És elpazarol egy rózsaillatú miniatűr
vendégszappant – igaz, Stannel sosem fogadtak vendégeket, mert a
korábbi ismerőseik közül senki sem jöhetett látogatóba Consilience-be,
még telefonálni, e-mailt írni sem lehet nekik. De már a gondolat is, hogy
egy nap talán lesz egy igazi vendégük, mondjuk egy régi barát a
középiskolából, valaki, aki remélhetőleg nem marad sokáig, és aki
valószínűleg szintén ezt reméli, de azért kellemes viszontlátni – már maga
a gondolat is vigasztaló volt. Charmaine megpróbált nem házőrzőként,
hanem ilyen vendégként gondolni Aurorára – és végül ekkor tudott
elaludni.
– Szép jó reggelt! – szólal meg Aurora hangja. A csuda vigye el, hát
nem befelé jön az ajtón, a kezében az ő saját tálcájával, rajta az ő saját
teáscsészéjével?
 – Főztem magának egy ébresztő teát. Atyaég, tényleg jót tett az alvás!
– Miért, mennyi az idő? – kérdi Charmaine kábult hangon.
Kábultabbnak tetteti magát, mint amilyen valójában, hogy Aurora azt
higgye, bevette a tablettákat. Párat lehúzott belőlük a vécén, mert ettől a
nőtől kitelik, hogy megszámolja őket.
– Dél van – feleli Aurora, és leteszi a csészét az éjjeliszekrényre. A
szekrényen nyoma sincs a szokásos rendetlenségnek, eltűnt a
körömreszelő, a kézkrém, a levendulával töltött aromaterápiás tűpárna,
csak az ébresztőórát és egy doboz papír zsebkendőt lát ott. Stan
éjjeliszekrényét is letakarították. Vajon hová rakták azt a sok holmit? Talán
jobb, ha nem teszi szóvá. – Csak nyugodtan, nem kell sietni. Készítettem
magunknak tízórait. – Azzal feszes, ránctalan mosolyt villant Charmaine-
re.
Mi van, ha ez nem is az igazi arca? – gondolja magában Charmaine.
Mi van, ha csak ráragasztották, és alatta egy óriási svábbogár van, vagy
valami hasonló? Mi lenne, ha elkapnám a két fülét, és nagyot rántanék
rajta, vajon lejönne az arca?
– Ó, nagyon szépen köszönöm! – hálálkodik.
Aurora a konyha napfényben fürdő sarkában tálalta a tízórait: a tojások
a csirkés kis tojástartókban, amit Charmaine Stan baromfitelepi munkája
előtti tisztelgés gyanánt rendelt a katalógusból; a törpés kávésbögrék, a
morgós Stannek, a vidor Charmaine-nek, bár néha viccből felcserélte őket.
Stannek több vidámságra, élvezetre van szüksége, Charmaine mindig ezt
mondogatta neki. Bár ezzel azt akarta mondani, hogy neki, Charmaine-nek
van szüksége több vidámságra és élvezetre a saját életében. Hát szerzett
magának. Ott volt neki Max. Maximális élvezet, egy darabig.
– Pirítóst? Még egy tojást? – kérdi Aurora, aki átvette az irányítást a
tűzhely, az edények és a kenyérpirító felett. Honnan tudja, mit hol talál
Charmaine konyhájában? Úgy tűnik, rengetegen jártak a házában.
Valóságos átjáróház.
– Még egy kis kávét? – kérdezi. Charmaine lepillant a bögrére: Aurora
a vidor törpét adta neki. Érzi, hogy könnycseppek peregnek végig az arcán.
Jaj, ne, elég a sírásból – nincs hozzá ereje. Miért akarták megölni Stant?
Nem volt felforgató elem – kivéve, ha valamit titkolt előle. De az
lehetetlen, olyan könnyű volt őt kiismerni! Bár Stan is ezt hitte őróla, és
lám, ő mennyi mindent rejtegetett előle.
Talán megtudott valamit a Pozitronról, valami súlyos dolgot. A
csirkehús veszélyes vegyszereket tartalmazott, és mindenki azt ette?
Nyilván nem, ezek biocsirkék. De talán valami szörnyű kísérlet alanyai
voltak, Stan pedig rájött, és figyelmeztetni akart mindenkit. Talán ez lehet
az oka annak, hogy a halálát akarták? Ha igen, valóban hős volt,
Charmaine pedig büszke rá.
És mi történik a holttestekkel valójában? Az Eljárás után? Sosem
kérdezte – nyilván tudta, hogy azzal átlépne egy határt. Van egyáltalán
temető Consilience-ben? Vagy a Pozitron Börtönben? Még sosem látta.
Beletörli az orrát a szalvétába. Textilszalvéta, egy vörösbegy van
ráhímezve apró öltésekkel. Aurora átnyúl a napfényben fürdő asztal felett,
és megpaskolja Charmaine kezét.
– Semmi baj – szólal meg. – Minden rendben lesz. Higgye el! Most
fejezze be a reggelit, aztán elmegyünk vásárolni.
– Vásárolni? – Charmaine szinte kiabál. – Mi a csudának?
– A temetésre – feleli Aurora olyan hangon, mint amikor egy felnőtt
egy rakoncátlan gyereket csitít. – Holnap lesz. Magának egyetlen fekete
ruhája sincs. – Kitárja a gardrób ajtaját: ott lóg Charmaine összes
kosztümje és ruhája, takarosan vállfákra aggatva. Ki vette elő őket a
szekrényből a pincében?
– Maga belenézett a gardróbomba! – szólal meg Charmaine vádló
hangon. – Ehhez nincs joga, a gardróbom az én privát…
– Nekem ez a dolgom – feleli Aurora szigorúbb hangon. – Hogy
átsegítsem ezen az időszakon. Maga lesz ott a fő attrakció, mindenki
magát nézi majd. Tiszteletlenség lenne, ha… nos, ha pasztellszínű,
virágmintás ruhában jelenne meg.
Ebben igaza van, gondolja magában Charmaine.
– Rendben – válaszolja. – Elnézést. Ki vagyok borulva.
– Ez érthető – feleli Aurora. – Mindenki ki lenne a helyében.
Még soha senki nem volt a helyemben, gondolja magában Charmaine.
Túlságosan bizarr. Ami pedig téged illet, te némber, ne mondj nekem
olyat, hogy érthető, mert nem értesz semmit! De ezt a megjegyzést
megtartja magának.

Bejárás
Az ebéd végeztével Stan bejárásra indul, körbevezetik a
létesítményben. Illetve Waldót vezetik körbe. Waldo, Waldo, ezt verd a
fejedbe, mondogatja magában. Kurvára reméli, hogy ebben a részlegben
nincs másik Stan, mert biztos elszólná magát. Valaki a nevét mondaná, ő
pedig odakapná a fejét, nem tudná megállni.
Budge egy semleges színű, semleges burkolatú, hosszú folyosón vezeti
végig Stant és a csapat többi tagját. A falakon gyümölcsöket ábrázoló,
csillogó fotók: citrom, körte, alma. Gömbölyű, fehér üveg világítótestek.
Befordulnak egy sarkon, majd egy másikon. Ha valakit ide
teleportálnának, annak fogalma sem volna arról, hová került – melyik
városban, sőt melyik országban jár. Csak annyit tudna, hogy valahol, a
huszonegyedik században. Csupa szokványos anyag.
– Szóval, alapvetően hat részlegünk van – mondja épp Budge –, a
standard gazdaságos modellekhez: Érkeztetés, Összeállítás, Testreszabás,
Minőség-ellenőrzés, Ruházat és Kiegészítők, valamint Szállítás. Ott, az
ajtó mögött van az Érkeztetési részleg, de oda nem érdemes bemenni,
nincs semmi látnivaló, csak ládákat rakodnak le a teherautókról.
– Hogy jutnak be a teherautók? – tudakolja Stan semleges hangon. –
Még sosem láttam nagy teherautókat áthajtani Consilience utcáin. – Ez a
robogók városa, még a kocsi is ritkaságszámba megy, csak a Megfigyelés
és a fejesek járnak azon.
– Nem a városon át jönnek – jegyzi meg Budge. – Ez a szárny itt egy
új toldaléképület, amit a Pozitron Börtön hátuljához építettek. Az
Érkeztetés hátsó bejárata a külvilágra nyílik. Persze a sofőröket nem
engedjük be ide. Nincs információcsere, ez a szabály, nincs bámészkodás,
nincs szivárogtatás. Ők úgy tudják, csővezetékekhez szállítanak
alkatrészeket.
Érdekes, gondolja magában Stan. Egy külső bejárat. Hogy szerezhetne
az Érkeztetésen munkát anélkül, hogy túlbuzgónak tűnne?
– Csővezeték-alkatrészek – horkan fel. – Ez jó! – Budge boldogan
vigyorog.
– A ládákban csak az alkatrészek érkeznek – veszi át a szót Kevin. –
Az összeset Kínában gyártják, mint minden mást, de nem éri meg ott
összeszerelni, aztán ideszállítani a botokat. Ott nem megfelelő a minőség-
ellenőrzés.
– És össze is törnének – szólal meg Gary. – Túl sok lenne a töréskár.
– Ezért egységenként érkeznek – teszi hozzá Budge. – Karok, lábak,
törzsek, gyakorlatilag a külső váz. Standard fejekkel, a testreszabást itt
végezzük, és a bőrt is itt készítjük. Sok különleges megrendelés van.
Akadnak végfelhasználók, akiknek nagyon részletes elvárásaik vannak.
– Fetisiszták – jegyzi meg Kevin.
– Kukkolók – folytatja Tyler. – Olyan arcot csináltatnak a robothoz,
mint akire gerjednek, csak épp nem kaphatják meg, például rocksztárok,
pomponlányok vagy mondjuk a középiskolai angoltanáruk arcát.
– Gusztustalan tud lenni – veszi át a szót Budge. – Igény van a
nőrokonokra is. Még idős nagynénin is dolgoztunk már.
– Az undorító volt – jegyzi meg Kevin.
– Ne már! Nem vagyunk egyformák – kontrázik Derek.
– De egyesek kevésbé egyformák a többieknél – feleli Budge, és ezen
mind nevetnek.
 – Az infótároló chipeket már beszerelték, meg a hangmodulokat is, de
az idegi kapcsolatok egy részét nekünk kell legyártanunk 3D-s
nyomtatóval – magyarázza Gary. – A személyre szabott megrendeléseknél.
– A bőr a legvégén kerül fel – folytatja Tyler. – Az egy precíziós
művelet. A bőrben szenzorok vannak, ezek konkrétan érzik az embert. A
drágább modellek képesek libabőrösek lenni. Kontakt esetén, közvetlen
közelről nagyon nehéz különbséget tenni.
– De miután láttál egyet összeszerelés közben, már tudni fogod – teszi
hozzá Budge. – Egyszerűen tudod róla, hogy egy tárgy.
– De dupla vakteszteket is csináltak – jegyzi meg Gary. – Valódiakkal
és robotokkal. Ezeknél hetvenhét százalékos arányban volt sikeres a teszt.
– A cél a száz százalék – mondja Kevin –, de kizárt, hogy valaha is
eljutnak oda.
– Kizárt – visszhangozza Budge. – Az apróságokat nem lehet
beprogramozni. A váratlan dolgokat.
– Bár vannak rajtuk ilyen beállítások – teszi hozzá Kevin. – Van
„random” és „meglepetés” gomb is rajtuk.
– Ja – szólal meg Tyler. – Ma este inkább ne, fáj a fejem!
– Ebben mi a meglepetés? – vágja rá Kevin, és ezen megint nevetnek.
Elő kell rukkolnom majd pár saját poénnal, gondolja magában Stan. De
egyelőre még nem: még nem fogadtak be igazán. Még nem döntöttek
velem kapcsolatban.
– Mindjárt odaérünk az Összeszerelő részleghez – mondja Budge. –
Nézz be, de nem kell bemenned. Emlékszel az autógyárakra?
– Ki emlékszik már azokra? – kérdi Tyler.
– Oké, a filmekből. Az egyik fickó csak ezt csinálja, a másik csak azt.
Specializált munkafolyamat. Rohadt unalmas. Nem szabad hibázni.
– Ha elszúrod, a bot görcsöt kaphat – jegyzi meg Kevin. – Rángatózni
kezd. Nem túl szép látvány.
– Leszakadhat ez-az – teszi hozzá Gary. – Mármint a felhasználóról.
– Az egyik fickó beszorult. Tizenöt percen át nem tudott kiszabadulni,
olyan volt, mint egy csapdába esett patkány, csak épp egy giroszkópban.
Egy villanyszerelő és három digitális technikus kellett hozzá, hogy kihúzza
belőle, és a farka élete hátralevő részére dugóhúzó alakú lett – meséli
Derek.
Megint nevetnek, Stanre sandítanak, elhiszi-e.
– Te beteg vagy – veti oda Tyler Dereknek barátságos hangon.
– Gondolj a pozitívumokra! – szól közben Kevin. – Nem kell gumi.
Nem kell félni a teherbeeséstől.
– A termék tesztelése közben egyetlen állatnak sem esett baja –
tromfol Derek.
– Garyt kivéve – vágja rá Kevin. Újabb röhögcsélés.
 – Ez az, itt bent – mutatja Budge. – Az Összeállítási részleg. –
Belépőkártyával nyitja ki a dupla ajtót, amin felirat figyelmeztet, vigyázni
kell a porral és a digitális eszközökkel, ez utóbbiakat gondosan ki kell
kapcsolni, mert mint a felirat jelzi, itt mikroelektronikai áramköröket
aktiválnak.
Stan azt várta, hogy futószalagokat lát majd itt, és ez így is van. A
munka nagy részét robotok végzik – alkatrészeket erősítenek egymáshoz,
robotok gyártanak robotokat, ahogy a Dimple Robotics gyártósorán is –,
bár itt felügyeli őket néhány ember is. Futószalagok szállítanak combokat,
csípőízületeket, törzseket – jobb és bal kézfejekkel teli tálcák érkeznek.
Ember alkotta testrészek, nem hullák darabjai, de a hatás ennek ellenére
kísérteties. Ha az ember hunyorít, tisztára olyan, mint egy hullaház,
gondolja magában Stan – vagy mint egy vágóhíd. Csak a vér hiányzik.
– Mennyire gyúlékonyak ezek? – tudakolja Budge-tól. – Mármint a
testek. – Úgy tűnik, Budge itt a rangidős. És nála van a belépőkártya, ami
az ajtókat nyitja: meg kell jegyeznie, Budge melyik zsebében tartja. Azon
töpreng, még milyen más ajtókat nyithat az a kártya.
– Gyúlékonyak? – kérdez vissza Budge.
– Mondjuk, ha a pasas dohányzik – magyarázza Stan. – A megrendelő.
– Á, nem hinném, hogy dohányoznának közben – mondja Tyler.
– A gyaloglás és a rágózás nem megy egyszerre – jegyzi meg Derek.
– De vannak olyanok, akiknek kell a cigi – veti ellen Stan. – Utána.
Meg egy kis duma, csak pár szó, mondjuk, hogy „állati volt”.
– A platina fokozatnál van ilyen opció – feleli Tyler. – Az alsó
kategóriás modellek nem tudnak csevegni.
– A cifra duma feláras – jegyzi meg Gary.
– De van jó oldala is, nem izélget, hogy bezártad-e az ajtót, kivitted-e a
szemetet – teszi hozzá Budge.
Szóval nős, gondolja magában Stan. Átcsap rajta a narancslé-,
kandalló- és bőrpapucs-szagú nosztalgia hulláma. Charmaine kérdezett
tőle egykor ilyesmiket az ágyban. Bezártad az ajtót, szívem? Megenyhül
Budge iránt: egykor ő is normális életet élhetett.

Fekete kosztüm
Jól áll nekem a fekete, gondolja magában Charmaine, amikor a tükörbe
pillant a mosdóban. Aurora tudta, hová vigye vásárolni, és hiába nem volt
soha az ő színe a fekete, Charmaine kicsit sem elégedetlen az
eredménnyel. A fekete kosztüm, a fekete kalap, a szőke haj – olyan, mint
egy étcsokis trüffelekkel körülrakosgatott fehér csokis trüffel; vagy mint…
ki is volt az? Marilyn Monroe a Niagarában, mielőtt megfojtják a fehér
sállal, amit nem lett volna szabad felvennie, mert azoknak a nőknek, akiket
a fulladás veszélye fenyeget, különösen kerülniük kellene a nyakba
köthető divatkiegészítőket. Azt a filmet többször is leadta a Pozitron TV,
és Charmaine minden alkalommal megnézte. A szex ezekben a filmekben
sokkal szexibb volt, mint amilyen azután lett, hogy már igaziból lehetett
szexelni a filmekben. Bágyadt és olvadó, csupa sóhaj, megadás és félig
lehunyt pilla. Nem csak ruganyos sportteljesítmény.
Persze, gondolja magában Charmaine, Marilyn ajka teltebb volt az
övénél, és akkoriban még használhattak vastag vörös rúzst. Vajon benne is
megvan az az ártatlanság, az a meglepett tekintet? Ó! Egek! Nagy,
elkerekedett játékbaba-szempár. Persze Marilyn ártatlansága még nem volt
olyan nyilvánvaló a Niagarában. De később viszont már az lett.
Elkerekíti a szemét a tükörben, a szájával ó-t formáz. A szemei a hideg
teafilterek ellenére kicsit még duzzadtak, halványak, sötét félkör húzódik
alattuk. Vonzó vagy sem? Az a férfi ízlésén múlik: hogy feltüzeli-e a
törékenység, ami mögött talán némi izzás rejlik, vagy talán egy jól
irányzott pofon. Stannek nem tetszett volna a bedagadt szem. Stan azt
kérdezte volna: neked meg mi bajod? Kiestél az ágyból? Vagy pedig: jaj,
kicsim, neked egy nagy ölelésre van szükséged! Attól függően, Stan
melyik hangulata jut épp Charmaine eszébe. Ó, Stan…
Hagyd már abba, szidja magát. Stan nincs többé.
Vajon sekélyes vagyok? – kérdi a tükörtől. Igen, sekélyes vagyok. A
napfény a sekély víz fodrain tükröződik. A mélység túl sötét.
Szemügyre veszi a fekete kalapot, apró, kerek fejfedő, kis karimával,
kicsit olyan, mint egy iskoláslányé, Aurora azt mondta, pont jó lesz egy
temetésre. De muszáj neki kalapot viselnie? Régen mindenki hordta, aztán
a kalapoknak nyoma veszett. De Consilience falain belül most újra
felbukkantak. Ebben a városban minden retró, ez magyarázza, miért van
ilyen széles kínálat a vintage fekete holmikból a Kiegészítők részlegen. A
múlt sokkal biztonságosabb, mert ami a múltban van, az már megtörtént.
Nem lehet változtatni rajta – így bizonyos értelemben nincs mitől rettegni.
Egykor olyan biztonságban érezte magát ebben a házban. A közös
házukban Stannel, az ő meleg kuckójukban, a menedékükben a
veszedelmes külvilág elől, ami egy nagyobb kuckó mélyén bújik meg.
Először is, ott a városfal, ami olyan, mint egy külső héj, azután
Consilience, ami a lágy tojásfehérjére emlékeztet. Consilience-en belül
pedig ott a Pozitron Börtön: a sejtmag, a szív, az egész lényege.
És valahol a Pozitron mélyén most ott van Stan. Illetve ami egykor
Stan volt. Bárcsak ne tette volna meg… és ha helyette… Lehet, hogy ő,
Charmaine is valamiféle végzet asszonya, mint Marilyn a Niagarában,
láthatatlan pókhálókat sző, csapdába ejti a férfiakat, akik tehetetlenek vele
szemben, a póknő sem tehet róla, hisz ilyen a természete. Lehet, hogy neki
ez a végzete, talán ragadós, mint a rágó vagy a hajzselé, vagy…
Mert lám, mit művelt, pedig nem akarta. Stant miatta temetik ma, és
neki részt kell vennie a temetésén. De nem mutathatja ki a bűntudatát, csak
sírhat vég nélkül, és nem hajtogathatja: minden az én hibám.
Méltóságteljesen kell viselkednie, mert ez egy igen ünnepélyes, áhítatos és
méltóságteljes esemény lesz, egy hős temetése. Az egész város ezt hiszi,
mert ezt mutatták a tévében: elektromos tűz ütött ki a baromfitelepen, és
Stan az életét adta, hogy megmentse a kollégáit.
És a persze a csirkéket. És meg is mentette őket: egy csirke sem veszett
oda. Ezt a tényt hangsúlyozta a híradás, és ettől Stan még hősiesebb figura
lett, mintha csak szimplán embereket mentett volna meg. Vagy talán nem
hősiesebb, csak meghatóbb. Kicsit olyan, mintha csecsemőket mentett
volna ki a tűzből: a csirkék is kicsik és tehetetlenek, bár nem olyan
aranyosak. Aminek csőre van, az nem lehet aranyos, ez Charmaine
véleménye. De miért jár a fejében egyáltalán a csirkementő Stan? A tűz
csak kitaláció, soha nem történt meg.
Elég a reszketésből, Charmaine, gondolja magában. Térj vissza a
valóságba, bármi is az.
Az ajtócsengő. Végigtipeg a hallon fekete magassarkújában: Aurora
az, aki korábban elment, hogy átöltözzön a temetésre. A háta mögött, a
járdaszegély mellett egy hosszú, sötét kocsi várakozik.
Aurora Chanel stílusú kosztümöt visel, feketét, fehér paszpollal:
túlságosan szögletes szabású a már eleve szögletes alakjához. Ki a
válltöméssel, gondolja magában önkéntelenül is Charmaine. A kalap
valami ásóra emlékeztető dizájn, ami egyáltalán nem áll jól neki, de nincs
olyan kalap, ami jól állna. Az arca úgy feszül, mint gumi fürdősapka egy
méretes, kopasz fejen. A két szeme túlságosan oldalt ül.
Amikor Charmaine kicsi volt, és a recesszió még csúnya szónak
számított, és nem ténynek, Win nagyi azt mondta neki, hogy senkit sem
szabad csúnyának nevezni. Inkább szerencsétlennek. Ez egyszerűen jó
modor kérdése. De évekkel később, amikor Charmaine már nagyobb lett,
Win nagyi azt is mondta neki, hogy a jó modor azoknak való, akik
megengedhetik maguknak, és ha oldalba kell könyökölni azt, aki
megpróbál betolakodni eléd, akkor könyököld csak oldalba.
Aurora rávillantja nyugtalanító mosolyát.
– Hogy érzi magát? – érdeklődik. Nem várja meg a választ. –
Remélem, összeszedetten. Ez a kosztüm tökéletes! – Most sem vár választ.
Előrébb lép, Charmaine pedig hátrál. Miért akar bejönni Aurora? Nem a
temetésre mennek?
 – Nem a temetésre megyünk? – kérdi Charmaine olyan hangon, amit ő
maga is panaszosnak és csalódottnak hall; mint egy gyerek, akinek azt
mondták, mégsem mehet el a cirkuszba.
– Persze hogy oda megyünk! – feleli Aurora. – De előbb még meg kell
várnunk egy igen különleges vendéget. Személyesen akart eljönni, hogy
támogassa magát a gyászában. – Egy mobilt tart a kezében, Charmaine
most már látja, nyilván az imént telefonált. – Ó, nézze csak, már itt is van!
Pontos, mint mindig!
Egy második fekete kocsi siklik végig az utcán, és megáll az első
mögött. Tehát Aurora korábban érkezett, hogy ellenőrizze, Charmaine ura-
e önmagának, nem tántorog és motyog magában; aztán leadta a drótot,
hogy minden rendben, és már itt is a titokzatos férfi.
Max az. Charmaine biztosan tudja. Megszökött attól a hideg nőtől, aki
folyton utasítgat mindenkit; aki a fej a dobozban. Max meglépett, úgy,
ahogy régen, és hamarosan ismerős karjaiba zárja őt. Semmi nem áll
kettejük között, csupán Aurora – vajon tőle hogy lehetne megszabadulni?
– meg a temetés, ahová muszáj elmennie. Már hallja a fekete szövet
hasadó hangját, ahogy Max leszaggatja róla a rétegeket, tönkreteszi a
csipkét, a földre löki őt… De hogy is juthat ilyen az eszébe? Muszáj ott
lennie a temetésen.
Illetve várjunk csak: Aurora mehetne a saját kocsijával a temetésre,
Charmaine és Max pedig a másikkal, belesüppednek a luxuskárpitba,
azután Max fél keze befogja Charmaine száját, gombok záporoznak
szanaszét, fogak karcolják a torkát… Mert ez a temetés nem valódi, Stan
nincs ott abban a koporsóban, viszont halott, úgyhogy ez nem számít
megcsalásnak.
Ne, Charmaine, mondja magában. Max nem megbízható, ezt már
megmutatta. Nem hagyhatod, hogy magával sodorjon az álnok
hormoncunami. Ó, ne már! Engedd el magad! – szólal meg a másik hang.
De a férfi, aki kiszáll a második kocsiból, nem Max. Beletelik egy
másodpercbe, míg Charmaine felismeri: Ed az. Maga Ed, aki egyedül
érkezett, eljött, csak azért, hogy őt meglátogassa. Ez aztán a meglepetés!
Aurora úgy vigyorog rá, mintha Charmaine megütötte volna a
lottófőnyereményt.
– Vette a fáradságot – jegyzi meg Aurora. – Így tiszteleg előtted. És
persze a férjed emléke előtt.
Hogy Charmaine számára ez hízelgő-e? Az bizony. Ez az érzés morális
szempontból helytelen, ezt ő is tudja. Túlságosan lesújtottnak kell lennie
Stan halála miatt ahhoz, hogy bármit is hízelgőnek találjon. De akkor is.
Bizonytalanul elmosolyodik. A bizonytalanság nagyon vonzó tud lenni
– az a szégyenlős, tétova, de bűntudattal teli tekintet, főleg, ha nem

É
megjátszott. És az övé nem az, mert most, mosolygás közben is arra
gondol: Mit akar ez?

Tipegj át a tulipánokon
Az Érkeztetés és az Összeállítás meglehetősen egyértelmű részleg:
semmi olyan, amit a Dimple Roboticsnál ne tudtak volna megcsinálni.
– Ez itt a hely, ahol a Kék Tündér varázsol – jegyzi meg Budge. – És
Pinocchio életre kel.
A Testreszabás részlegen vannak. Itt egyik dolgozó sem robot: túl sok
az egyéni részlet, magyarázza Tyler, főleg a fejek véglegesítésénél. Stan
látni akarja, hogyan dolgoznak az arcvonásokon, főleg a mosolyokon.
Szakmai érdeklődés ez, a Dimple-nél betöltött állása miatt. Az
empátiamodell, amin dolgozott, képes volt mosolyogni, de mindig
ugyanolyan mosollyal. De mi más kell a kasszában a bevásárlásnál? Elég
két szemet rakni bármire, és máris olyan, mint egy arc.
– A fodrászat ott van – szólal meg Tyler. – Minden hajjal és szőrrel
kapcsolatos dolog ott készül, például a szakállak, a bajuszok. A favágók
szexik, ez a legújabb trend.
– Hogy mi? – kérdez vissza Stan talán kissé túl hangosan. – Férfi
prostibotok is léteznek? Mióta?
Kevin odakapja a tekintetét.
– A Posszibilibot mindenkit kiszolgál – feleli.
Hát persze, gondolja magában Stan. Ez itt a tolerancia kora. Mekkora
hülye vagyok én, bassza meg! Odakint az úgynevezett való világban
mindent lehet – igaz, Consilience falain belül, ahol a felszín egészségesen
és kitartóan heteró, nem. Vajon a melegeket közben kiiktatták, vagy csak
nem engedték be őket?
– A legtöbb megrendelés persze nőneműekre érkezik – folytatja Tyler.
– Bár ez változhat. De egyelőre nem sok képességgel rendelkeznek, kivéve
a platina szintűeket.
– Mert a gazdaságos robotok nem tudnak járni, vagy ilyesmi – veszi át
a szót Kevin. – Limitált mobilitás. Képtelenek a helyváltoztatásra.
Úgyhogy leginkább a misszionárius póz megy nekik. Teljesítik az
elvárásokat, és ennyi, míg, ha pasi pasival…
– Értem – szól közbe Stan. A részletekről nem kell tudnia.
– Szóval a hímnemű termékek egy része az idősebb női
megrendelőknek megy – magyarázza Derek. – Ők azt mondják,
kényelmesebb egy robottal. Nem kell lekapcsolni a lámpát. – Ezen
mindenki nevetgél.
 – Mindenféle korcsoport, különféle testalkat kapható – veszi át a szót
Budge. – Van kövér, sovány, mindenféle. Ősz hajú, ilyet is kértek már
párszor.
– Ez itt pedig az arckifejezés-osztály – mutatja Gary. – Van egy
alapmenü. Aztán azon még pluszban lehet kicsit finomítani. A lényeg,
hogy ha az ember beállított egy arckifejezést, azon többé nem lehet
változtatni. A működő emberi arcot harminchat izom mozgatja, de a teljes
szettet túl drága lenne megépíteni, talán lehetetlen is.
Stan érdeklődve nézi, ahogy a technikus végigpörgeti az egyik arcon a
teljes mosolyrepertoárt.
– Ez nagyon fejlett technika! – lelkendezik Stan. – De komolyan!
Egészen fantasztikus.
– Pedig ez az olcsóbb termékskála – feleli Budge szerényen. – Ezeket a
legtöbb ügyfél sűrűn látogatott helyszíneken használja. Limitált
hozzáférésű vidámparkokban, kaszinókban, nagy showműsorok
helyszínén, a prémium plázákban; vagy pedig az olyan szokásos
olcsórobot-felhasználó helyeken, mint Hollandia, és persze egyre többször
idehaza is. Néhány rozsdaövezetben fekvő várost már fellendített az
olcsórobot-biznisz, legalábbis ezt hallani.
– A profi prostik dühösek miattuk – teszi hozzá Derek. – Letöri az
áraikat. Tüntetéseket szerveztek, próbáltak összetörni pár kiállított
terméket, letépték néhány robot fejét; le is tartóztatták őket rongálásért.
Nem kis befektetés egy ilyen hely beindítása.
– De rengeteg pénzt termelnek – jegyzi meg Gary. – Vegasban állítólag
már több a nyereség ezekből, mint a játékgépekből. De logikus, mert a
kezdeti befektetés után szinte minden profitnak számít. Nem kell etetni
őket, nem halnak meg, és hatványozott a kihasználtságuk. Igaz, hogy
síkosítóból jó sok kell. De ezek a csajok nagyon teherbírók! Egy igazi
mondjuk maximum napi ötven menetet tudna lezavarni anélkül, hogy
tönkremenne bele, ezek viszont végtelen számút.
– Kivéve, ha az öblítő- és tisztítómechanizmusuk elromlik – veti közbe
Derek.
Stan egy megrendelőlapot emel fel az egyik munkaasztalról. Kódolt
ellenőrzőlista van rajta, betűk és rubrikák.
– Ez a standard arckifejezésekhez van – magyarázza Budge.
– Mit jelent az Ü? – kérdi Stan.
– Az „üdvözlés” rövidítése – feleli Budge. – De ez elég semleges,
olyan, mint egy légikísérő. Az F+T a „félénk és tétova”, a B+K pedig
„buja és kéjsóvár”. A D+H „dühös és harcias”, az ember azt hinné, ezt
nem sokan kérik, de nem így van. Az SZ azt jelenti, „szűz”, ami
lényegében F+T, plusz még pár beállítás.
 – Ez pedig a testreszabás plusz csoport – veszi át a szót Tyler. – A
megrendelő beküldheti a fotót és a kiválasztott testalkatot, és az arcot a
fotónak megfelelően alakítják ki. Amennyire lehetséges. Ezek mind privát
megrendelések. Persze halott celebeket is gyártunk a szórakoztatóipari
profilú létesítményeknek. Sok ilyen megy Vegasba.
– Olyan ez, mintha az ember bevadulhatna a Madame Tussaudsban –
magyarázza Kevin. – Óriási a kereslet.
Stan érdeklődve nézi az előkészített speciálisan testreszabott
munkadarabokat. Barnák az egyik asztalon, vörösek a másikon. És ott
vannak a szőkék.
És itt van Charmaine, kék szemekkel mered fel rá egy test nélküli
fejből. Az asztalon ott egy fotó róla. Stan felismeri: az a kép, amin
mindketten rajta vannak, a nászútjukon készült, a tengerparton, jóval a
történtek előtt. A saját szekrényében tartotta elzárva.
De őt eltüntették a fotóról. Nincs ott senki, ahol egykor ő pózolt
vigyorogva, kidüllesztett mellkassal, a bicepszét mutogatva.
Végigfut a hátán a hideg. Ki turkált a holmijai között? Lehetséges
volna, hogy Charmaine rendelt másolatot a saját fejéről, őt pedig kitörölte
az életéből?
Kit kérdezzen erről? Körbepillant. A Charmaine fején dolgozó
technikus épp kávészünetet tart. De egyébként is, ugyan mit tudhat egy
alkalmazott? Ők csak az utasításokat követik. A megrendelőlap oda van
ragasztva a munkaasztalra, a bejelölt arckifejezés az F+T, mellette egy SZ.
De a megrendelő neve ki van satírozva.
Nyugi, mondja magában.
– Ezt a fejet ki rendelte meg? – érdeklődik túlságosan is közönyös
hangon.
Budge egyenesen a szemébe néz. Talán figyelmeztetés?
– Ez itt engedelmeskedik az utasításoknak – feleli. – Extra különleges
megrendelés. Szóltak, hogy nagyon figyeljünk oda.
– Egyenesen a góréknak megy – jegyzi meg Kevin. – Személy szerint
nekem nem a zsánerem, túlságosan átlagos, de valakinek odafent bejöhet
ez a stílus.
– Az utasítás az, hogy extra élethű legyen – teszi hozzá Gary.
– Nem szabad elcsesznünk – magyarázza Tyler.
– Igen, ennél tényleg olyan óvatosnak kell lennünk, mintha tulipánok
között tipegnénk – szólal meg Budge.
Tulipán. Tipegés. A jóságos, pocakos Budge lenne a belső ellenálló, az
ő összekötője? Budge, aki úgy néz ki, mint Charmaine vidor törpés
bögréje? Lehetetlen!
– Hogy hol kell tipegnetek? – kérdez vissza.
 – Tulipánok között – feleli Budge. – Ez egy régi szám szövege. Te még
meg se születtél akkor.
Kurva élet. Ez itt bizony Budge, a kémfőnök. Muszáj innom valamit,
gondolja magában Stan. De most azonnal, baszki!
 X.
Gyászterápia
 Tapogatás
Charmaine a hosszú, csillogó, néma kocsi hátsó ülésén ül. Mellette
pedig ott ül Ed, aki az imént segített neki beszállni, fél kézzel Charmaine
fekete blézerének könyökét fogva.
– Olyan kedves magától, hogy eljött értem! – fordul hozzá Charmaine
remegő hangon. – Személyesen. – Az alsó ajka tényleg remeg, a szeméből
tényleg egy könnycsepp gördül alá. Fekete pamutkesztyűs ujja hegyével
itatja fel. Az a kesztyűs ujjbegy olyan, mint egy puha, száraz nyúlláb,
gyengéden cirógat.
Stannel egyszer volt egy ilyen nyúllábuk. A kocsiban volt, amikor
megvették, egy csomó egyéb szeméttel együtt. Stan ki akarta dobni, de
Charmaine azt mondta, tartsák meg, mert egy nyúl az életét adta azért,
hogy nekik szerencséjük legyen. Milyen szomorú. A szempillafesték, jut
most eszébe: vajon elkenődött? De közönséges dolog lenne most előkapni
a púderesdobozát a fekete kistáskából, hogy megnézze.
– Ez a legkevesebb, amit tehetek – feleli Ed. Szinte szégyenlősnek
hangzik. Megpaskolja Charmaine karját, óvatos mozdulattal, még épp nem
érződik túlságosan bizalmaskodónak. A hangja tompább és vékonyabb,
mint a tévében, ő maga pedig alacsonyabb. Charmaine legutóbb ült,
amikor Ed a Pozitronba látogatott, és előadta azt az ijesztő beszédet, és
azután megdicsérte a kék mackót, amit épp kötött – akkor magasabbnak
tűnt, de Charmaine felfelé nézett. Nyilván egy emelvényen áll, amikor
azokat a fontos beszédeket tartja a tévében a hatalmas fejlődésről és a
felforgató elemek legyőzésének fontosságáról. De ha valaki most
véletlenül bepillantana az ablakon, nem mintha ez lehetséges volna, hisz az
ablakok sötétek, nem gondolná, hogy Ed a nagykutya Consilience-ben. A
legnagyobb kutya mind közül.
Miért hívják a fontos embereket nagykutyának? – töpreng Charmaine;
el akarja terelni a figyelmét, nem akar szembesülni a ténnyel, hogy Ed
megint megpaskolta a karját, és ezúttal a keze megállt, azután
leereszkedett, és ott is maradt, nem sokkal a könyöke alatt. Egy nőt sosem
hívnának nagykutyának, még egy fontos beosztásút sem. Ed kicsit tényleg
hasonlít is egy kutyára, de a simulékonysága miatt – mint egy ártalmatlan
kölyökkutya, amit a gyerekek szeretnek.
Talán Ed ilyen lenne az ágyban, gondolja Charmaine. Összességében
ártalmatlan. Valami, amit az ember nem akar, és el kell fogadni, cserébe
azért, amit viszont akar. Gyors pihegés, hamis crescendók. Persze a férfi
hálás lenne, azt is el kellene viselnie. Inkább ő szeretne hálás lenni. Már
abba is belefárad, hogy ezen gondolkodik.
Vajon Charmaine meddig lenne hajlandó elmenni, ha esetleg odáig
fajul a dolog? Mert odáig fog, ha hagyja. Pontosan tudja, Ed tekintetéből,
nedves, émelyítő, álszent pillantásaiból, ahogy most néz rá. Tiszteletnek
álcázott, titkolt kéjvággyal, ami mögött ott az elszántság, hogy
megszerezze, amit akar. Veszedelmes tekintet ez, részvétnek álcázva.
Először siránkozik, de ha nem teszi meg az ember, amit akar, ellenséges
lesz.
Ne törődj vele, mondja magában. Gondolj virágokra, hisz most
biztonságban vagy. Csakhogy nincs biztonságban. Talán soha senki nem
lehet biztonságban. Berohansz a szobádba, és becsapod magad mögött az
ajtót, csak épp nincs rajta zár.
– Ez tényleg a legkevesebb, amit tehettünk – folytatja Ed. Szeretnénk
támaszt nyújtani egy ilyen hatalmas veszteség után.
– Köszönöm – mormogja Charmaine. Mit tegyen a kézzel? Nem
lökheti el – az otrombaság lenne, és elveszítené a helyzeti előnyét. Nem
mintha helyzeti előnyben lenne, de valamennyire azért mégis, egészen
addig, amíg nem sérti meg és nem is bátorítja Edet. Mi lenne, ha két kézzel
megmarkolná a kezet, és elsírná magát? Nem, attól még jobban begerjedne
a pasas. Talán még suta mozdulattal rá is vetné magát Charmaine-re.
Charmaine ezt nem engedheti meg magának a temetés előtt.
– Nagyon bátran viselkedett – folytatja Ed. – Maga… lojális maradt.
Most nyilván nagyon egyedül érzi magát. Mintha nem lenne senki, akiben
megbízhat.
– Ó, ez így van! – leheli Charmaine. – Tényleg egyedül érzem magam.
– Ez nem hazugság. – Stan annyira…
De Ed most nem Stanről akar hallani.
– Szeretnénk biztosítani arról, hogy nyugodtan támaszkodhat ránk, a
Vezetőség minden tagjára itt, Consilience-ben. Ha bármi gondja,
problémája, félelme, aggodalma van, amit megosztana…
– Ó, igen! Köszönöm. Ettől annyira… biztonságban érzem magam –
feleli Charmaine apró, sóhajszerű lélegzetvétellel. Még csak az kéne, hogy
megossza vele a félelmeit, főleg azt, amit most érez. Vékony jégen jár. A
nagyhatalmú férfiak rosszul viselik a visszautasítást. Könnyen
bedühödnek.
Csend támad.
– Nyugodtan támaszkodhat… rám – folytatja Ed. A kéz megszorítja.
Micsoda szemtelenség, gondolja magában Charmaine méltatlankodva.
Így nyomulni egy özvegyre – egy asszonyra, akinek a férje most halt hősi
halált egy tragikus csirkebalesetben! Még akkor is, ha nem ott halt meg, és
ezt Ed is pontosan tudja. Tudja, és a tudást fegyverként fogja felhasználni.
Charmaine fülébe suttogja majd, hogy bűnös férjgyilkosságban, azután
mancsaival átfonja őt, és nyálas száját az övéhez préseli, mert Charmaine
szörnyű bűnt követett el, és elvárják majd tőle, hogy így fizessen érte.
 Ha megpróbálkozik vele, sikítok, gondolja magában Charmaine. Nem,
nem fog, mert úgysem hallaná senki, csak a sofőr, akinek nyilván
munkaköri kötelessége, hogy ne figyeljen oda a hátsó ülésről érkező
zajokra. És a sikítással nyomban szertefoszlana a helyzeti előnye.
Mit tegyen, hogyan viselkedjen? Nem hagyhatja, hogy Ed azt higgye,
könnyen kapható. Ha el kell viselnie ezt a pasast, legalább egy kicsit
legyen kénytelen könyörögni. Ha csak a forma kedvéért is. Tárgyalásnak
kell lennie, mintha fizetésemelést kérne, nem mintha valaha is tett volna
ilyet, amikor még valódi állása volt a Rubint Cipellőnél. De tegyük fel,
hogy Ed nyitott a tárgyalásra, vajon mit tudna kicsikarni tőle cserébe?
Szerencsére a kocsi lassít a járdaszegély mellett, mert odaértek a
ravatalozóhoz. Ed elvette a kezét, és az ő oldalán most kívülről kinyitják a
kocsiajtót, nem a sofőr, hanem egy fekete öltönyös férfi. Azután
Charmaine ajtaja is kinyílik, és Ed kisegíti a kocsiból. Az összegyűlt
tömeg külseje visszafogott, mintha vatta volna – így néztek ki az emberek
akkoriban, amikor még rendes temetéseket tartottak errefelé. Amikor az
embereknek még volt rá pénzük. Mielőtt a halottakat egyszerűen kidobták.
Ed felkínálja a karját, és átvezeti az ingatag fekete magassarkújában és
karcsúsított fekete kosztümjében lépkedő Charmaine-t az egybegyűltek
csoportjai között. Hátrébb húzódnak, hogy utat engedjenek neki, mert
megszentelte a gyász. Charmaine lesüti a szemét, nem néz körül, nem
mosolyog, mintha mély gyászban lenne.
Tényleg mély gyászban van. Komolyan.

Minőség-ellenőrzés
– A folyosó végén – int Budge. – A következő állomás a Minőség-
ellenőrzés. Tarts ki, mindjárt végzünk! – Azzal megveregeti Stan vállát.
Ez csakis egy jel lehet. Stan visszafojtja a kitörni készülő nevetést. Ez
az egész ügy őrület. Charmaine feje? Budge, a kém? Ilyet kitalálni se
lehetne. Nehezen tudja komolyan venni. Pedig komoly.
A Minőség-ellenőrzés, magyarázza Kevin, az a részleg, ahol letesztelik
a testeket, mielőtt felerősítik a fejeket. A mechanikai és a digitális
működést is ellenőrzik, veszi át a szót Gary, főleg a vonaglást és a
csípőmozdulatokat. A termet combok és hasak mozgása tölti be, valami
groteszk művészi installációra emlékeztet – halk, pulzáló hang hallatszik,
és műanyagszag terjeng.
– Na, Waldo, van kedved menni egy próbakört valamelyikkel? –
érdeklődik Derek. Ha Stan jobban belegondol, semmi nem lohasztja le
jobban, mint egy tucatnyi fejetlen, csupasz, közösülést imitáló műanyag
test látványa. Van benne valami rovarszerű.
 – Majd inkább az esőnapon – feleli. Mindenki nevet.
– Igazad van, mi se akartuk – mondja Tyler.
– A szagot majd később korrigálják – teszi hozzá Gary. – Szintetikus
feromonokat kapnak, utána pedig választani lehet az illatok közül:
narancsvirág, ylang-ylang, csokoládépuding vagy Old Spice.
– Én azt mondom, minimum a fejre szükség van – jegyzi meg Budge.
– Azt azután biggyesztik a helyére, hogy a test átment a teszten. Trükkös
művelet, sok az idegi kapcsolódás, és az a sok meló mind kárba menne, ha
a test defektes.
Stan végignéz a szerelőszalagon, egészen a helyiség túlsó végéig:
olyan, mint egy műtő. Erős fények a mennyezeten, légtisztító mindenütt.
Még sapka és sebészmaszk is van rajtuk.
– Nem kerülhet hajszál vagy por a fejek belsejébe – jelenti ki Derek. –
Elcseszheti a reakcióidőt.
Továbbindulnak a Ruházat és Kiegészítők részleg felé. Kész ruhák
sorakoznak fogasokon – közönséges utcai viselet, öltönyök, bőrszerkók,
tollas, flitteres, csiricsáré jelmezek, és forgatható polcok is, tele különféle
parókákkal.
Egy filmforgatás nézhetett ki így, még a színes, szélesvásznú
musicalek idejében.
– A Rihannák meg az Oprah-k ott vannak – magyarázza Kevin. – Meg
a Diana hercegnők. Azok ott a James Deanek, a Marlon Brandók, a Denzel
Washingtonok meg a Bill Clintonok, az ott pedig az Elvis-sor. Főleg a
fehér overallos szegecsekkel és csillagokkal díszített modell népszerű, de
vannak más verziók is. A fekete aranyhímzéses is keresett. De nem az
öregasszonyok körében, ők a fehéret akarják.
– Ez itt pedig a Marilyn-szekció – mutat körbe Budge. – Öt különböző
frizurából lehet választani, és a ruhákból is, filmtől függően. Az a
rózsaszín ruha ott a Szőkék előnyben-ből van, a fekete kosztüm a
Niagarából, az pedig a lány-dzsesszzenekar jelmeze a Van, aki forrón
szereti-ből…
– Ezeket hová szállítják? – tudakolja Stan. – Az Oprah-kat. Ennyire
odavannak Hollandiában Oprah-ért?
– Mondj egy nevet, az valakinek biztos a fétise – feleli Derek.
– A legnagyobb ügyfeleink a kaszinók – magyarázza Gary. – Az
oklahomaiak, de ott sokszor puritánok. Hiába nem igazi nők ezek, és a
többi. Viszont ott van Vegas. Ott minden mindegy, és térdig gázolnak a
kápéban. Ott soha nem ütött be a recesszió.
– Legalábbis a prémium kategóriás helyeken nem – jegyzi meg Budge.
– Rengeteg külföldi turista, akik sokat költenek. Az oroszok, az indiai
milliomosok, a kínaiak, a brazilok.
– Nincs szabályozás – teszi hozzá Tyler. – A határ a csillagos ég.
 – Amit csak el tudsz képzelni, minden vagy máris működik, vagy
hamarosan működni fog – közli Derek.
– Ott eleve sok az Elvis meg a Marilyn – magyarázza Kevin. – Élőben.
Úgyhogy a másolatok nem tájidegenek.
– Az ott mi? – tudakolja Stan. Egy kék, kötött játékmackókkal teli
tárolót vett észre.
– Azok a gyerekbotokhoz készültek – válaszolja Kevin. – Mind fehér
hálóinget vagy flanelpizsamát kapnak. Pamut ágyneművel együtt
csomagolják őket, és mindegyik mellé jár egy mackó, hogy extrán
valósághű legyen.
– Ez kibaszottul beteg dolog – jegyzi meg Stan.
– Tudom – feleli Derek. – Igen, az. Mind egyetértünk ezzel, ugyanígy
éreztünk, amikor kiderült, hogy létezik egy ilyen termékskála is. De nem
valódiak.
– Ki tudja? Lehet, hogy ezek a botok sok fájdalomtól és szenvedéstől
kímélik meg a valódi gyerekeket – jegyzi meg Kevin. – Így a pedofilok
nem az utcákon vadásznak rájuk.
– Én ezt kurvára nem veszem be! – fortyan fel Stan. – Gyakorlásra
használják ezeket, aztán majd… – Fogd már be, gondolja magában. Ne
avatkozz bele.
– Sok vásárló viszont beveszi, ha érted, mire gondolok – veti ellen
Gary. – Viszik, mint a cukrot. Ez a vertikum komoly bevételt hoz a
Posszibilibotnak. Ezzel pedig nehéz vitába szállni.
– Munkahelyek múlnak ezen, Waldo – érvel Derek. – Rohadt sok
munkahely. Az embereknek muszáj befizetni a számlákat.
– Ez nem elegendő indok – csattan fel Stan. Most már mindenki őt
nézi, de nem hallgat el. – Hogy vagytok képesek asszisztálni ehhez? Ez
nem helyes!
– Itt az ideje a próbakörnek – szól közbe Budge. Kicsit megböki Stan
vállát, és a kijárat felé tereli. – Bocs, fiúk! Az egyik privát
tesztelőhelyiséget készítettem elő neki. Van, amit egy férfinak egyedül kell
csinálnia.
Kitör a nevetés.
– Jó utat! – köszön el Derek. Gary még hozzáteszi: – Aztán ne sajnáld
a síkosítót!
– Most lemegyünk, erre – int Budge. – Már nem sok van vissza a
bejárásból, csak a Szállítási részleg maradt. Ez az én részlegem, a
Szállítás. Van kedved meginni egy sört?
– Persze – feleli Stan. Majdnem elszúrta az imént, odafent, a
gyerekbotoknál. Azok a kurva kék játékmackók. Miféle perverz barom
talál ki ilyet? – És mi lesz a próbakörrel? – tudakolja.
 – Azt felejtsd el! Más dolgunk van – legyint Budge. – Tulipános
ügyek.
– Értem – nyugtázza Stan. Vajon tudnia kéne, ez mit jelent?
– Menjünk be ide, ez itt az irodám. – Belépnek: a szokások szűk kubus,
íróasztal, pár szék. Minibár: Budge két sört vesz elő, és felpattintja a
tetejüket.
– Foglalj helyet! – Budge áthajol az asztal felett. – Az én dolgom az,
hogy kivigyelek innen. Téged, meg azt, amit magaddal viszel. Nem tudom,
miért, és nem tudom, mit, úgyhogy felesleges kérdezősködnöd.
– Kösz – feleli Stan –, de… – Charmaine-ről akar kérdezni, a fejről.
Talán veszély fenyegeti valami perverz rajongó miatt? Ha így van, akkor ő
nem hagyhatja el a Pozitront. Nem hagyhatja cserben Charmaine-t.
– Nem kell hálálkodni – folytatja Budge. – Engem csak felbéreltek erre
a melóra, teszem, amit mondanak. Ez az egyik szakterületünk, a személyek
mozgatása. – Már nem úgy néz ki, mint egy barátságos nagybácsi:
dörzsöltnek látszik. – Például itt vagyok én. Ahhoz, hogy bejuttassanak,
egy törzsekkel teli ládába rejtettek a szükséges személyi azonosítóval
együtt. Minden simán ment. De ez az első próbálkozásunk, hogy
kijuttassunk valakit.
– Ki az a mi? – kérdi Stan. Jocelynra érti.
– Először is, az öcséd, Conor – feleli Budge. – Marha régóta ismerjük
egymást. Még sráckorunkban együtt ültünk.
– Conor! – szisszen fel Stan. – Ő meg hogy keveredett bele ebbe? –
Conorban megbízni, baszki. Nem mintha ő megbízna benne. Eszébe jut a
csillogó, sötét kocsi a lakókocsipark előtt, amikor elment Conorhoz. Ki
lehet a pénzes haver?
– Ugyanúgy, ahogy minden másba – feleli Budge. – Jött egy hívás,
megegyeztünk. Minket arról ismernek, hogy tartjuk a szavunkat.
Véghezvisszük azt, amiért fizetnek minket.
– Szabad kérdezni, ki fizetett nektek? – tudakolja Stan.
– Szigorúan titkos – mosolyog Budge. – Elmondom, mi a terv. Elvis-
ruhába bújtatunk téged, aztán beteszünk az egyik robot szállítóládájába.
Elvis passzol hozzád leginkább méretben.
– Várjunk! – szól közbe Stan. – Ti szexbotnak akartok álcázni engem?
Abban a csicsás jelmezben? Olyan nincs, bazmeg, az nem…
– Csak a szállítás idejére – nyugtatja Budge. – Nincs sok választásunk.
Nem sétálhatsz csak úgy ki innen. A Vezetőség minden járművét
ellenőrzik, és összevetik a biometriai adatokat. Ne feledd, hiába hisznek
halottnak, az adataid benne vannak a rendszerben. De egy szállítóládában,
a felületes szemlélőnek…
– Nem hasonlítok Elvisre – jegyzi meg Stan.
 – De fogsz, ha rád adjuk a ruhát és elvégezzük az utolsó simításokat –
válaszolja Budge. – És nem az igazi Elvisre kell hasonlítanod, hanem a
másolatokra. Rájuk nem nehéz hasonlítani.
– És mit kell tennem, ha kijutok? – kérdi Stan.
– Kiküldünk veled valakit, aki kalauzol – feleli. Budge. – A nő majd
segít.
– Nő? – kérdez vissza Stan. – Itt eddig csak műanyag nőket láttam.
– A prostibot csak az egyik megoldás a Posszibilibot kínálatából –
válaszolja Budge. – Létezik ennél még fejlettebb technológia is. – Az
órájára pillant. – Showtime!
Kilépnek a folyosóra, befordulnak egy sarkon, majd egy másikon.
Újabb bekeretezett képek gyümölcsökről: egy mangó, egy kumquat. Egyre
egzotikusabb gyümölcsök, gondolja magában Stan.
– A botok nem képesek igazi társalgásra – magyarázza Budge. – Még a
legfejlettebbek sem. A technika még nem tart ott. De a magasabb
jövedelmű megrendelőknek olyasmi kell, amivel fel tudnak vágni a
barátaik előtt, olyan, ami nem hasonlít egy, egy…
– Egy agyhalott tramplira – fejezi be a mondatot Stan.
– Hadd kérdezzek valamit! – feleli Budge. – Tegyük fel, hogy egy
emberi lényt is lehetséges egyéni igények szerint alakítani egy agyi
beavatkozással.
– Ezt hogy érted? – kérdez vissza Stan.
– Lézerrel csinálják – folytatja Budge. – Minden korábbi kötődést ki
tudnak törölni az emberből. Amikor az alany magához tér, ahhoz fog
kötődni, aki épp ott van. Mint a kiskacsák.
– Beszarás! – hüledezik Stan.
– Szóval röviden: válassz egy bomba csajt, operáld meg, állj elé,
amikor magához tér, és örökre a tiéd, mindig engedelmes, mindig készen
áll, bármit is csinálsz. Így senki sem érzi magát kizsákmányoltnak.
– Várjunk – szól közbe Stan. – Még hogy senki nincs kizsákmányolva?
– Én azt mondtam, senki sem érzi magát kizsákmányoltnak – feleli
Budge. – Az egész más.
– És a nők maguktól jelentkeznek erre? – kérdi Stan. – Mármint az
agyműtétre?
– Nem mondanám, hogy jelentkeznek – válaszolja Budge. – Inkább
erre ébrednek. Így több a választási lehetőség. Nem valószínű, hogy a
megrendelőknek olyan nő kellene, aki kétségbeesésében önszántából
jelentkezik.
– Szóval embert rabolnak? – fortyan fel Stan.
– Én nem mondtam, hogy egyetértek vele – feleli Budge.
– Ez… – Stan nem tudja, mit feleljen erre: azt, hogy aljas vagy azt,
hogy zseniális. – De nekik… ezeknek a nőknek nem fontos a korábbi
életük? Nem gyűlölik a…
– Ha a lézeres műtét profi módon zajlik, akkor nem – válaszolja
Budge. – De a projekt még kísérleti fázisban tart. Még nem tökéletes.
Egyes megrendelők így is hajlandók voltak vállalni a kockázatot, de
akadtak problémák.
– Például? – érdeklődik Stan.
– Majd meglátod, ha találkozol a kalauzoddal – feleli Budge. – Ő
például nem úgy sikerült, mint várták. A megrendelő rendesen bepipult!
De hát aláírta a szerződést, tisztában volt a kockázatokkal.
– Mi nem stimmelt? – faggatja Stan. Máris meglódul a képzelete.
Halottakkal akar dugni a csaj, vagy kutyákkal, mi lehet a gond?
– Az időzítés – feleli Budge. – De épp ettől lesz ő ideális ügynök,
mivel egyetlen férfi sem tudja elvonni a figyelmét.
– Akkor mi az, ami el tudja vonni? – kérdi Stan.
Budge megáll egy ajtó előtt, bekopog, a kártyájával kinyitja.
– Csak utánad – int Stannek.

Áldozat
A temetőkápolna semleges. Se kereszt, se más, csak egy óriási, imára
kulcsolt kéz és egy napfelkelte képe díszíti. A színvilág kék-fehér, mint
Win nagyi Wedgwood-stílusú teáscsészéin. Hatalmas fehér virágcsokrok
mindenütt: igazán kitettek magukért.
A kápolna zsúfolásig tele. Itt vannak a nők, akikkel Charmaine együtt
dolgozik a pékségben, amikor épp nincs börtönben, és a kötőszakkör tagjai
is – az eredeti csoportja és az a másik is, akiket szinte alig ismer. Ők
nyilván kilépőt kaptak a Pozitronból, hogy részt vegyenek a temetésen.
Elég sokan viselnek fekete fejfedőt – svájcisapkák, lapos és harangszabású
kalapok –, akkor tehát helyesen döntött a kalapot illetően.
Stan munkatársai közül is többen eljöttek a robogójavító depóból.
Tisztelettel biccentenek oda neki, hiszen ő az özvegy, de van ebben némi
plusz tisztelet is. Nyilván Ed jelenléte miatt, aki szorosan belékarolt, és
óvatosan, tiszteletteljesen vezeti végig a padsorok között. A legelső
padsorban ülteti le, azután mellételepszik, a combja nem ér Charmaine-
éhez, hála az égnek, de így is túl közel van.
A másik oldalán Aurora ül, Ed mellett pedig a nő a Megfigyeléstől,
dobozkalapban. Kicsit Jackie Kennedyre emlékeztet.
A nő túloldalán pedig ott ül Max. Charmaine érzi, hogy a túlhevült
levegő vékony ívet húz kettejük között, mint egy régi villanykörte belseje:
bármikor lángra lobbanhat. Max is érzi. Éreznie kell.
Ne foglalkozz ezzel, mondja magában. Illúzió. Te most gyászolsz.
 A kápolnában lehajtható padok sorakoznak, arra az esetre, ha
valamelyik elhunytnak letérdelne a rokonsága. Charmaine-t nem így
nevelték, de most szívesen letérdelne – a két kezét az előtte levő padsor
háttámlájára tenné, és ráhajtaná a homlokát, mintha kétségbe lenne esve.
Ebben a pózban elkalandozhatnának a gondolatai, ami segítene átvészelni
ezt az áltemetést. Vagy elgondolkodhatna azon, mi a csudát csináljon, ha
Ed rámozdul, például a combjára teszi a kezét. De nem tud letérdelni, mert
az első sorban ül. Egyenesen kell ülnie, és méltóságteljesen kell
viselkednie. Kihúzza magát.
Most orgonaszó hangzik fel, valami egyházi ének. Ha lejátsszák a
„Sosem jársz majd egyedül”-t, ahogy a Consilience TV által közvetített
temetéseken szokták, nem biztos, hogy bírni fogja cérnával. Ő egyedül jár,
mindig is egyedül fog. Már itt is az első könnycsepp.
Szedd össze magad! Csak tégy úgy, mintha fodrásznál lennél, szólal
meg a vékony hangocska.
A koporsó zárt, a szörnyű égési sérülések miatt, amelyeket Stan
állítólag elszenvedett, amikor rávetette magát a hibás főkapcsolóra, és
megperzselődött, ahogy az áram áthatolt a testén. A híradóban ezt
mondták, de a koporsó valójában azért van csukva, mert Stan nincs benne.
Charmaine azon töpreng, vajon mit tettek a testével, és mit tettek helyette a
koporsóba. Valószínűleg rothadt káposztát vagy lenyírt füvet: valami olyat,
aminek a súlya és az állaga stimmel. De miért tettek volna bele bármit is?
Senki sem fog belenézni.
És ha leleplezné a blöffjüket? Ha megszólalna: hadd lássam az én
drága Stanemet még egyszer utoljára! Jelenetet rendezne, rávetné magát a
koporsóra, követelné, hogy emeljék le a tetejét. És ha nem hajlandók rá, a
gyülekezethez fordulna, és elmondhatná nekik, valójában mi folyik itt:
ezek ártatlan embereket ölnek! Mint Sandi! Mint Stan! És még több
tucatnyian lehetnek… De egy percen belül körbevennék és elvonszolnák,
hogy lecsillapítsák, hisz végül is eszét vette a gyász. Azután nyomtalanul
eltüntetnék, ahogy Stant. Ó, Stan…
A csudába, megint könnyek. Aurora megszorítja a kezét, hogy mutassa
együttérzését. Ed meg fogja paskolni, még egy perc, és a karja kígyóként
fonja körül Charmaine-t. Fehér zsebkendőjén feketeséget lát: a
szempillaspirál. – Jól vagyok – sikerül kipréselnie magából félig suttogva.
Most egy szólóénekes következik, egy nő Charmaine kötőszakköréből,
a másodikból. Ünnepélyes szoprán arckifejezéssel áll ott, teleszívja a
tüdejét, kidülleszti fekete fodros mellét, kitátja a száját, ez szörnyűséges
lesz, mert Charmaine felismeri az orgona dallamát: „Cry Me a River”, sírj
nekem egy folyót. A nő rettentően hamis. Charmaine kesztyűs kezébe
temeti az arcát, mert lehet, hogy nevetni fog. Nem fogsz összeomlani,
parancsol rá magára.
 A szoprán befejezte, hála az égnek. Miután a mozgolódás és a köhögés
elhalkul, Stan egyik kollégája szól pár szót a Stan csapatának nevezettek
nevében. Lehajtott fejjel áll ott. Stan remek fickó volt, a helyén volt a szíve,
mindannyiunkért áldozta fel magát, hiányzik. Charmaine megsajnálja a
felszólalót, hisz becsapták. Ahogy mindenki mást is.
Ezután Ed lefejti a kezét Charmaine-ről, megigazítja a nyakkendőjét,
és a pódium felé indul. A torkát köszörüli, és a meleg és megnyugtató, erős
és hihető tévés hangján szólal meg. A beszéd foszlányokban jut el
Charmaine-hez, mint egy karcos CD hangja. Összehozott meghibásodás
sajnálatos szent szégyenteljes csodálatra méltó bátor kitartó örökké hős.
Azután csatlakozzunk veszteség hitves segítség remény közösség.
Ha Charmaine nem ismerné az igazságot, meggyőzőnek találná. Nem
is meggyőzőnek, megnyerőnek. Fejezd már be, te felfújt hólyag,
szuggerálja Edet.
Most Stan csapatának hat tagja lép előre. Most kigurítják a koporsót a
padsorok között. Most elindul a zene: „Side by Side”, egymás oldalán.
Én ezt nem bírom elviselni, gondolja magában Charmaine. Nekünk
kellett volna így élnünk, mint ebben a dalban, nekem és Stannek,
utazgatnánk, ahogy rég, ha esik, ha fúj, még abban a büdös, öreg kocsiban
is, a lényeg, hogy együtt vagyunk. Megint potyognak a könnyek.
– Álljon fel! – szól rá Aurora. – Kísérnie kell a koporsót.
– Nem megy, nem látok semmit! – suttogja Charmaine.
– Majd én segítek. Ez az, álljunk szépen fel! Az emberek részvétet
akarnak majd nyilvánítani a toron.
Tor. Tojássalátás szendvicsek levágott héjú kenyéren. Spárgakoktél.
Citromos szelet.
– Részvétet? Nekem? – Charmaine elfojtja a feltörő zokogást. Már
csak ez hiányzik, egy hisztérikus jelenet. – Nekem ez nem megy, egy
falatot sem tudnék lenyelni! – Miért éheznek meg az emberek mindig a
haláltól?
– Mély levegő! – szól rá Aurora. – Így már jobb. Kezet ráz velük, és
mosolyog, csak ennyit várnak el magától. Azután visszaviszem a házba, és
megbeszéljük a gyászterápiájának a menetét. Consilience mindig biztosítja
ezt.
– Nincs szükségem gyászterápiára! – Charmaine szinte kiabál.
– Dehogy nincs – feleli Aurora színlelt együttérzéssel. – Ó, azt hiszem,
nagyon nagy szüksége van rá!
Majd meglátjuk, gondolja magában Charmaine. Elindul a padsorok
között, Aurora keze a könyökét fogja. Ed újra felbukkan a másik oldalán, a
karja úgy tapad Charmaine hátára, mint egy polip.
Tökéletes
 Budge kinyitja az ajtót, és félreáll, előreengedi Stant. A helyiség,
ahová belépnek, egy régimódi szobára emlékeztet, Stan már jó ideje nem
látott hasonlót. A Dimple Robotics golfpályáján volt egy ilyen bár.
Faborítás, földig érő függönyök, keleti szőnyegek. A kandallóban tűz
lobog, vagy valami hasonló: talán gázláng. Egy bőrborításúnak ható
kanapé áll előtte.
A kanapén a leggyönyörűbb nő ül, akit Stan életében látott, hosszú
lábait kinyújtja. Csillogó, vállig érő sötét haj; tökéletes cicik, a dekoltázs
épp csak látszik. Egyszerű, egyenes szabású fekete ruhát visel, egyszerű
gyöngysorral. Micsoda elegáns muff, gondolja magában Stan.
A nő rámosolyog, úgy, ahogy egy kölyökkutyára vagy egy idős
nagynénire szokás. Hiányzik a szikra, nincs köztük semmiféle kémia.
– Stan, bemutatom Veronicát – szólal meg Budge. – Veronica, ő itt
Stan.
– Veronica – ismétli Stan. Ez ugyanaz a Veronica? Az a prosti a
PixelPorból, akiről Charmaine mindig azt állította, hogy igazából nem is a
barátnője? Ha igen, akkor elég rendesen kikupálták. Korábban is csinos
volt, de most észveszejtően dögös. – Ismerjük egymást? – érdeklődik, de
ostobának érzi magát, mert nyilván az összes pasas ezt kérdezi tőle, akivel
találkozik.
– Lehetséges – feleli Veronica –, de a múlt már nem számít. – A kezét
nyújtja. Manikűrözött, burgundivörös körmök. Drága óra, Rolex. Hűvös
tenyér. LED-mosolyt villant Stanre: fénye van, de hője nincs. – Úgy
tudom, én viszlek át a túloldalra.
Stan kezet ráz vele. Vigyél el bárhová, baszki. Ilyennek képzelte el
egykor Jasmine-t – Jasmine-t, a végzetes ábrándképet. Most vigyáznia
kell, nehogy elkapják a tökét. Ide hallgass, szól rá némán a farkára. Maradj
nyugton!
– Ülj le, igyál valamit! – kínálja Veronica.
– Te itt laksz? – érdeklődik Stan.
– Hogy itt lakom-e? – vonja fel tökéletes ívű szemöldökét Veronica.
– Ez itt a nászutaslakosztály – szól közbe Budge. – Mármint az egyik.
Ahol a tesreszabott egyének először találkoznak a…
– Tulajdonosukkal – vágja rá Veronica nemesfém csengésű nevetéssel.
– Elvileg a hozzám hasonlók esetében ilyenkor első látásra feltámad a
kéjvágy, de nálam elszúrták a dolgot. A pasas jött, hogy begyűjtse a
befektetése eredményét, de hoppon maradt.
– Hogyhogy? – kérdi Stan. Miért nem dühös a nő? Igaz, Budge azt
mondta, az ilyenek nem dühösek, vagy legalábbis nem látni rajtuk.
Látszatra nem hiányzik nekik az, amit elveszítettek.
– Hiányzott a szikra. Semmi sem történt. A pasas őrjöngött, de nem
tudtam mit tenni. Consilience felajánlotta, hogy visszafizeti a pénzt, vagy
választhat egy új modellt. Az illető még nem döntött.
– Veronicát nem tudják újra megműteni – jegyzi meg Budge. – Túl
kockázatos. Lehet, hogy nyáladzó roncs lesz belőle.
– A pasas csak engem akart – von vállat Veronica. – De hát nekem
nem megy. Nem az én hibám.
– Valami ostoba, jóindulatú ápolónő az oka – teszi hozzá Budge. – A
pasas fotója kéznél volt, arra az esetre, ha esetleg egy fontos tárgyalás
miatt nem ér oda. De az ápolónő egy puha állatfigurát adott helyette
Veronicának, ahogy egy kisgyereknek szokás.
– Arra fordítottam a fejemet, így azt láttam meg először – veszi át a
szót Veronica. – A két gyönyörű szemét, ahogy a szemembe néz. – Úgy
tűnik, a malőr nem zavarja különösebben. – Szerencsére mindenhová
magammal tudom vinni a szerelmemet. Ebben a táskában tartom, itt,
magam mellett. Megmutatnám, de akkor nem tudnék uralkodni magamon.
Már attól is hihetetlenül beindulok, ha csak beszélek róla.
– De hát olyan gyönyörű vagy! – szakad ki Stanből. Ez valami vicc,
ezek ketten szórakoznak vele? Ha nem, akkor ez óriási pazarlás, baszki. –
Próbáltad már…
– Más férfival? Attól tartok, hiába – feleli Veronica. – Egyszerűen
frigid vagyok, ha valódi, élő férfival van dolgom. Már a gondolattól is
rosszul vagyok kicsit. Ezt programozták belém a műtét alatt.
– Viszont vág az esze – jegyzi meg Budge. – Jól kezeli a
vészhelyzeteket, és erőset tud rúgni. És engedelmeskedik az utasításoknak,
kivéve, ha szexről van szó. Szóval jó kezekben leszel.
– És nem foglak megerőszakolni – teszi hozzá Veronica édes
mosollyal.
Bárcsak megtennéd, gondolja magában Stan.
– Nem baj, ha én belekukkantok? – int a fekete táska felé. Késztetést
érez, hogy lássa azt, amire máris a riválisaként gondol.
– Nyugodtan – feleli Veronica. – Csak tessék! Nevetni fogsz. Tudom,
hogy nem hiszed el ezt az egészet, pedig igaz. Szóval előre szólok: ne
reménykedj velem kapcsolatban. Nem szívesen rúgnám szét a töködet.
Azért nem sikerült tökéletesen az átszabás, gondolja magában Stan. A
csaj dumája most is olyan, mint egy utcalányé.
A táskán cipzár van. Stan kihúzza. A mélyéről egy kötött kék
játékmackó mered rá kerek, üres szemekkel.

Gyászterápia
Charmaine valahogy átvészeli a fogadást. Fogadja a
részvétnyilvánításokat, a kézszorongatást, a sokatmondó pillantásokat, a
karsimogatást, még az öleléseket is mindkét mackókötő csoport tagjaitól.
A második csoport régen alig állt szóba vele, mintha valami rosszat tett
volna – de most, hogy valóban rosszat tett, érzelgősen ölelgetik,
tojássalátás szendvicstől bűzlő lehelettel. Na tessék, ez is azt mutatja,
ahogy Win nagyi mondta volna. De mit is? Hogy az embereknek bármit be
lehet mesélni?
Őszinte részvétünk, osztozunk gyászodban. Menjetek a fenébe! –
förmedne rájuk Charmaine legszívesebben. Ó, köszönöm! Nagyon
köszönöm, hogy most is mellettem álltok! Mint akkor, amikor tényleg
szükségem lett volna rá, és úgy bántatok velem, mint a kutyapiszokkal.
Most Aurora kocsijában ülnek, Aurora az első ülésen utazik,
Charmaine pedig a spárgás kosárkát eszi, amit egy papírszalvétába
csomagolt és a táskájába rejtett, amikor senki nem figyelt oda, mert dacára
mindennek, muszáj megőriznie az erejét. És most már Charmaine házában
vannak, Aurora épp leveszi azt a cseppet sem hízelgő fekete kalapot a
fejéről az előszobai tükör előtt. És most azt mondja:
– Rúgjuk le a cipőt, és helyezzük magunkat kényelembe! Főzök teát,
utána pedig belekezdhetünk a gyászterápiába. – Feszes arca mosolyra
húzódik. Egy pillanatra ijedtnek látszik – de hát neki mitől kellene félnie?
Semmitől. Charmaine-nel ellentétben.
– Nekem nincs szükségem gyászterápiára – motyogja Charmaine
sértetten. Testetlennek érzi magát, egyensúlyát vesztettnek, mintha a padló
megbillent volna. Még csak az kéne, hogy ezek a gonosz, simlis alakok
gyászterápiát tartsanak neki. Vajon miről akarnának társalogni? Arról,
ahogy Stan állítólag meghalt, vagy arról, ahogy igazából meghalt?
Bármelyik is, biztosan kikészülne tőle.
– Higgye el, jót fog tenni! – folytatja Aurora, azzal eltűnik a
konyhában. Tablettát pottyant a teámba, gondolja magában Charmaine.
Kitörli az emlékeimet, valószínűleg náluk ezt jelenti a gyászterápia. A
konyhában megszólal a rádió: „Happy Days Are Here Again”. Újra itt
vannak a vidám napok. Charmaine libabőrös lesz: vajon szándékosan
játsszák ezt? Tudnak róla, hogy az a szokása, az Eljárásra készülődve
mindig a kedvenc vidám dallamait dúdolgatja magában?
Aurora harisnyás lábbal lép be, a kezében egy tálcán egy tányér
zabkeksz és három csésze. Nem kettő, három. Charmaine-en végigfut a
hideg: ki van kint a konyhában?
– Itt is van – közli Aurora. – Indul a csajos teadélután!
A konyhából a nő bukkan elő a Megfigyeléstől. A kezében egy kék
kötött mackót tart. Az arckifejezése – milyen is? Gúnyos, mondta volna
egykor Charmaine. Inkább kíváncsi. De jól leplezi.
 – Mit keres maga a konyhámban? – csattan fel Charmaine. A hangja
elvékonyodik a felháborodástól. Ez már tényleg túl sok! Betolakodás a
magánszférába! Nyugalom, mondja magában, ez a nő egyetlen szavával el
tud törölni téged a föld színéről.
– Ami azt illeti, ez minden második hónapban az én konyhám – jegyzi
meg a nő. – A nevem Jocelyn. Itt lakom, ha épp nem a Pozitronból
dolgozom.
– Jocelyn? Maga az én váltótársam? – hüledezik Charmaine. – Akkor
maga… – Ó, ne! – Max felesége! Illetve Philé, vagy mi is a…
– Talán teázzunk – szól közbe Aurora –, mielőtt belemerülünk a…
– Hagyjuk, ki kinek a felesége – feleli Jocelyn. – Nincs idő a szexuális
zűrzavarra. Szeretném, ha jól figyelne arra, amit mondok. Sok ember élete
múlik rajta. – Szigorúan mered Charmaine-re, mint egy tornatanár.
Jóságos ég, gondolja magában Charmaine. Most meg mit műveltem?
– Először is – kezd bele Jocelyn –, Stan nem halt meg.
– Dehogynem! – csattan fel Charmaine. – Ez hazugság! Tudom, hogy
halott! Halottnak kell lennie!
– Azt hiszi, maga ölte meg – folytatja Jocelyn.
– Maga utasított rá! – tiltakozik Charmaine.
– Én arra utasítottam, hogy hajtsa végre a Különleges Eljárást – feleli
Jocelyn –, és maga meg is tette. Ezt köszönöm, és azt is, hogy túlreagálta,
nagy segítség volt. De a szer, amit beadott, csupán átmeneti
eszméletvesztést okozott. Stan most biztonságban van egy létesítményben
közvetlenül a börtön mellett, és ott várja a további utasításokat.
– Megint hazudik! – csattan fel Charmaine. – Ha Stan életben volna,
miért kellett végigcsinálnom ezt a temetést?
– A gyászának őszintének kellett lennie – magyarázza Jocelyn. – Az
arckifejezés-elemző technológia nagyon fejlett manapság. Fontos volt,
hogy mindenki, aki figyeli, alátámassza azt a valóságot, amelyben Stan
halott. Csak úgy lehet hatékony, ha halott.
Hatékony, ugyan miben? – töpreng Charmaine.
– Nem hiszek magának! – jelenti ki. Csak nem a remény moccant meg
valahol mélyen a bensőjében?
– Ezt hallgassa meg. Küldött magának egy üzenetet – feleli Jocelyn.
Babrál valamit a kék mackón, és hirtelen megszólal Stan hangja: Szia,
kicsim, Stan vagyok! Minden rendben, élek. Ki fognak juttatni téged,
megint együtt lehetünk, de bíznod kell bennük, azt kell tenned, amit
mondanak. Szeretlek! Azután egy kattanás hallatszik.
Charmaine döbbenten ül. Ez csak hamisítvány lehet! De ha ez tényleg
Stan, miért hinné el nekik, hogy a férje valóban szabadon beszélhetett?
Látja maga előtt, ahogy pisztolyt szegeznek a fejének, kényszerítik, hogy
felmondja az üzenetet.
 – Játssza le újra! – szólal meg.
– Letörlődött – feleli Jocelyn. Közben egy kis négyszögletes tárgyat
húzott elő a medvéből, most rátapos a cipője sarkával. – Biztonsági
okokból. Nem szeretném, ha lebukna egy kompromittáló mackó miatt.
Szóval, segít Stannek?
– Miben segítsek én Stannek? – kérdi Charmaine.
– Azt egyelőre nem szükséges tudnia – válaszolja Jocelyn. – Majd Stan
elmondja, miután kijuttattuk innen magát. Vagy legalábbis elég messzire
innen.
– De Stan tudja, hogy megöltem őt! – szipog Charmaine. Még ha ők
ketten találkoznak is a Pozitronon kívül, hogyan bocsáthatna meg neki
valaha is?
– Majd azt mondom neki, maga tudta, hogy csak színjáték az egész –
feleli Jocelyn. – A halálos szer. De persze bármikor elmondhatom neki az
igazat, és akkor Stan meggyűlöli magát, és örökre idebent ragad. Nagy Ed
be van gerjedve magára, és a nevetgélés nem lesz elegendő válasz neki.
Épp szexbotot csináltat magáról.
– Hogy mit csináltat? – kérdi Charmaine.
– Szexbotot. Egy szexrobotot. Az arca már elkészült, azután jön a test.
– Ezt nem tehetik! – tiltakozik Charmaine. – Engem meg se kérdeztek
erről!
– Igazából megtehetik – válaszolja Jocelyn. – De ha Ed már eleget
gyakorolt rajta, az igazit akarja majd. Végül ráun magára, ha a történelem
nagy őrültjeit vesszük alapul, ott van például VIII. Henrik, és akkor mi
lesz magával? Az Eljárásban találja magát, csak épp a másik oldalon.
– Ez aljasság! – jajveszékel Charmaine. – Most hová menjek?
– Vagy itt marad, kiszolgáltatva Ednek, vagy kockáztat, és velünk tart,
aztán Stannel. Vagy ez, vagy az. – Jocelyn beleharap a kekszbe, és
Charmaine arcát figyeli.
Ez rémes, gondolja magában Charmaine. Egy róla mintázott szexrobot,
ez egészen hátborzongató. Ed nyilván őrült – Stan pedig az üzenete
ellenére nyilván irtó dühös Charmaine-re. Miért pont két ijesztő lehetőség
között kell választania?
– Mit akarnak, mit tegyek? – kérdi végül.
Ezt könnyű elmondani. Azt akarják, hogy bújjon oda Edhez, kerüljön
közel hozzá, de azért ne túl közel, ne feledje, ő egy gyászoló özvegy –
azután jelentsen nekik mindent, amit talál, például az íróasztala fiókjában
vagy az aktatáskájában, esetleg a mobilján, ha Ed óvatlan lesz; de ezt a
részt, az óvatlanság megítélését Charmaine-re bízzák. Bátorítsa arra a
pasast, hogy a farkával gondolkodjon, márpedig annak a függeléknek nem
sok esze van. Ez a rövid távú cél, egyelőre csak ennyit kérnek tőle.
Legalábbis Jocelyn ezt mondja.
É
 – És muszáj lesz, tudja – tétovázik Charmaine –, a végsőkig
elmennem? – Émelyíti a gondolat, hogy Ed a meztelen teste köré fonódik.
– Dehogy! Igazából ez a legfontosabb. Halogatnia kell – feleli Jocelyn.
– Ha Ed nyomulni kezd, mondja azt neki, hogy még nem áll készen. Egy
ideig ráfoghatja a gyászra. Ed abban a valóságban él, ahol Stan halott,
úgyhogy meg fogja érteni. Még örül is majd neki. Ő nem látta a videókat
magáról és Philről, erre ügyeltem, úgyhogy szemérmesnek hiszi magát. Ez
is része a megszállottságnak, amit maga iránt érez: nehéz manapság
szemérmes lányt találni. – Ez most grimasz vagy félmosoly? – De ha nem
akar segíteni nekünk, megmutathatjuk Ednek a videókat. Nem örülne.
Minimum úgy érezné, elárulták.
Charmaine elpirul. Ő tényleg szemérmes, csak hát… A Maxszel
történtek során nem az igazi énje volt jelen, nem lehetett az. Talán a férfi
valamiképp hipnotizálta. Olyan dolgokat mondatott ki vele… És ezt mind
rögzítették. Ez zsarolás!
– Rendben – feleli végül vonakodva. – Megpróbálom.
– Helyes döntés – jegyzi meg Aurora. – Idővel maga is rájön majd,
ebben biztos vagyok. Sokkal többet segít nekem, nekünk ezzel, mint hinné.
Tessék, egyen egy kekszet!

Jelmezben
Stan nyugtalanul alszik a Posszibilibot helyiségében, ahol Budge
elszállásolta. Kék mackókról álmodik: odakint leselkednek, az ablak előtt.
Felmásznak a párkányra, szuggesztíven vonaglanak, rámerednek kerek,
kifejezéstelen szemükkel. Most kinevetik, több sornyi hegyes cápafogat
villantanak. Most pedig bepréselik magukat a szobába a félig nyitott
ablakon át, az ágyára pottyannak…
Ijedten, tompa horkantással riad fel, de csak Veronica rázza a karját.
– Siess! – keltegeti. Rossz hírt hozott: Ed irodájában az informatikusok
felfedezték, hogy bizonyos kulcsfontosságú fájlokról másolatot készítettek.
Ezek a fájlok vannak a flashdrive-on, amit Stannek kell kivinnie. Reggel
biztosan alaposan átkutatnak mindent. Szerencsére a Posszibilibothoz
befutott egy sürgős megrendelés: öt Elvis indul Vegasba hajnali háromkor,
és az egyik ő lesz. Veronica és Budge mindent előkészítettek a Szállítási
részlegben, de most azonnal indulnia kell.
Stan felöltözik, és követi Veronicát. A nő farmert és pólót visel,
hétköznapi ruhadarabok, de rajta selyemnek tűnnek. Az élet igazságtalan,
gondolja magában Stan, miközben nézi, ahogy Veronica végigsiklik előtte
a folyosókon.
 Mindenhová van kártyája, ajtók során át vezeti, egészen a Szállítási
részlegig.
– A férfimosdóban mindent megtalálsz, ami kell – magyarázza
Veronica. – Én a nőiben leszek, én is átöltözöm.
– Te is jössz Vegasba? – kérdi Stan ostobán.
– Persze hogy jövök! – feleli a nő. – Én vagyok a segítőd. Emlékszel?
Nincs sok vesztegetni való idő. Az Elvis-jelmez az egyik vécéfülkében
lóg. Stan belepréseli magát: fél számmal kisebb a kelleténél. Ennyit hízott
volna a pozitronos sörtől, vagy egy fetisiszta választotta ki neki ezt a kurva
szettet? A kezeslábas trapézszabású nadrágrésze túl szűk, a platformcipő
orra nyomja a lábujját, a nagy ezüst-türkiz csatos öv épphogy átéri a
derekát. Elvis talán fűzőt hordott, vagy mi van? Nyilván folyamatos
görcsben volt az ágyéktája. A dzseki szegecsekkel és strasszkövekkel van
kiverve, és egy kis köpeny van ráerősítve, álló gallérral, mint Drakula
köpönyege, a válltömés groteszk látványt nyújt.
A fekete paróka csúszós, valami szintetikus anyagból készült, de
sikerül ráerőltetni a saját hajára. Meg fog főni a feje ebben! A szemöldököt
könnyen fel lehet ragasztani, a pajeszt már kevésbé – csak másodszorra
sikerül. A mellékelt ecsettel felviszi a bronzpúdert: instant napbarnítottság.
Tisztára, mint gyerekkorában, Halloweenkor. Valószínűleg szarul sikerült,
de ugyan ki fogja látni? Ha mázlija van, senki.
Már csak a vaskos gyűrűk vannak hátra, azokat utoljára hagyja, és a
műajkak, alsó és felső, mellékelt pillanatragasztóval. Nem sikerül
tökéletesen, úgy érzi, bármikor leeshet, de legalább odaragad.
Megáll a tükör előtt, ferde vigyort villant, bár alig kell vigyorognia, a
műajak teszi a dolgát. Alatta a saját szája zsibbadt. Felvonja fekete
szemöldökét, hátraveti a fejét, lesimítja a haját.
– Te jóképű ördög! – szólal meg. – Feltámadtál halottaidból. – A
műszájat nehéz mozgatni, de majd beletanul. Furcsa, de tényleg hasonlít
Elvisre. Hát ennyik vagyunk? – gondolja magában. Jellegzetes öltözék,
frizura, pár karikírozott vonás, egy gesztus?
Diszkrét kopogás hallatszik: Veronica az, Marilyn-szerelésben, a haját
rövid, szőke paróka takarja. A fekete kosztümöt választotta a Niagarából,
testhezálló szoknyával és a fehér sállal. A szája piros műanyagként csillog.
El kell ismerni, fantasztikusan néz ki – pont úgy, ahogy az igazi Marilyn.
Egy nagy fekete táska van nála, nyilván a kötött kék fétise lapul benne.
– Készen állsz az indulásra? – kérdi Stant. – Beteszlek a ládába, aztán
Budge engem is. A küldeményed az övcsatban van elrejtve, nehogy
elveszítsd! Sietnünk kell. Várj, kicsit eldolgozom a bőrödet! – Megkeresi
az ecsetet, újabb púderréteget visz fel Stan arcára. Túlságosan közel áll
hozzá – ez maga a gyötrelem, de úgy tűnik, a nő észre sem veszi. Stan
vágyik rá, hogy magához szorítsa, az orrát a Marilyn-frizurába fúrja,
gumiszáját az élénkpiros ajakhoz préselje, bár értelmetlen lenne. – Tessék!
– szólal meg végül Veronica. – Most már tökéletes vagy. Pont úgy nézel ki,
mint egy Elvis-bot. Gyere, feküdj be a ládába!
A ládán, ami a rakodóhelyen szállításra várakozó ötből az egyik,
stencilezett nagybetűkkel ez áll: ELVIS/UR-ELF. Mellette öt kisebb láda,
MARILYN/UR-MLF felirattal, az egyik nyitva. Rózsaszín szaténnal van
bélelve, polisztirol csomagolással, ami a törékeny árut védi. A saját
ládájának kék a bélése.
– Ez biztonságos? – kérdi, miközben bemászik a ládába. – Hogy kapok
majd levegőt?
– Vannak rajta szellőzőlyukak – feleli Veronica. – Alig látszanak,
mivel egy igazi robotnak nem lenne rájuk szüksége. Ideteszem ezt a
forróvizes palackot, üres. Látod, itt van, a könyököd mellett. A karodat
tudod majd mozgatni annyira, hogy belepisilj, ha muszáj. Itt van pár
tabletta, arra az esetre, ha bepánikolsz, azonnal hat, kettőnél többet ne
vegyél be egyszerre. Á, és itt vannak a palackozott vizek, hármat adok,
nehogy kiszáradj, meg pár zacskó kézmelegítő port, ha esetleg fáznál a
repülőn. Meg egy energiaszelet, ha megéheznél. Intézkedem, hogy
kiengedjenek, amint megérkezünk!
És ha nem fognak? – ordítaná legszívesebben Stan.
– Oké – feleli, igyekszik közömbösnek hangzani.
– Ha valami gebasz van, és nem az talál rád, akinek kellene, mondd
azt, hogy bedrogoztak, és fogalmad sincs, hogy kerültél a ládába! –
folytatja Veronica. – Vegasban ez hihetőnek fog tűnni. Most pedig szép
álmokat! Itt jön Budge, rajtam a sor.
Veronica leereszti a láda tetejét, Stan hallja, ahogy csattannak a pántok.
Most sötétben fekszik. Baszki, gondolja magában. Remélem, beválik. A
legjobb forgatókönyv, ha eljut Vegasba, azután meglép Veronica elől,
leveti ezt a jelmezt, és útra kel – hogyan is? –, hogy csatlakozzon
Conorhoz, mert a törvényen kívüli élet sokkal vonzóbbnak tűnik számára,
mint minden más, ami most zajlik. Bár ez úgysem sikerülhetne, mivel
Conor Budge közreműködésével arra szerződött, hogy leszállítsa őt
valakinek, úgyhogy ő nem fog eltérni a megállapodástól.
A legrosszabb forgatókönyv pedig… Maga előtt látja, ahogy a ládában
fekszik egy elhagyatott éjszakai reptéren, mondjuk a vadregényes
Kansasben, és belevinnyog az ürességbe: Segítség! Engedjenek ki!
Vagy, ami még rosszabb, valami kótyagos rendőrkutya terrorista
fenyegetést szimatol a ládában, a belbiztonsági szolgálat pedig
felrobbantja. Szanaszét repül a sok pajesz meg ezüst. Mi a fene? Úgy
látom, Elvis elhagyta az épületet!
 Izeg-mozog a csúszós szaténburokban, próbál kényelmesen
elhelyezkedni. Nem akar tablettát bevenni, túl sok volt a drog mostanában.
Teljes sötétségben fekszik – pár óra, és látomásai lesznek. A levegő máris
áporodott, ragasztóbűz terjeng, a műszáj miatt. Talán betép tőle, és akkor
kevésbé szorong majd. Mikor indult el az úton, ami ebbe a sötét
zsákutcába vezetett, hogy is egyezhetett bele ebbe az őrült mutatványba,
mi lett az úgynevezett életéből? Vajon viszontlátja még valaha Charmaine-
t? El kellett volna lopnia az élethű fejet: akkor legalább maradt volna neki
belőle valami kézzelfogható.
Charmaine szép, sápadt, könnyekkel csíkozott arca lebeg előtte. Nem
sok valódi választás adatott meg neki – épp olyan felkészületlenül érte ez a
sok szarság, mint őt. A szaténnal bélelt ürességben fekve, az Elvis-
gallértól viszkető nyakkal, az Elvis-parókában izzadó fejjel Stan mindent
megbocsát Charmaine-nek: az undorító közjátékot Phillel/Maxszel; a
pillanatot, amikor Charmaine azt hitte, megöli őt; még a bútorvédő
huzatokkal és törpés bögrékkel kapcsolatos rögeszméit is. Jobban kellett
volna vigyáznia rá, jobban kellett volna bánnia vele.

A füle mellett megszólal Veronica hangja. Suttog. Üdv, Stan! Van egy
mikrofon a válltömésedben, egy másik pedig a mackómban. Ez a mi
adóvevőnk, abszolút biztonságos, csak te meg én. Csak szólok, hogy
minden oké, én a saját ládámban fekszem, elindulunk kifelé. Most
kikapcsolok. Csak nyugi!
Na persze, gondolja magában Stan, miközben érzi, hogy a láda láb
felőli vége a levegőbe emelkedik. A kurva életbe.
 XI.
Rubint Cipellő
 Flört
Charmaine és Ed együtt vacsorázik a Together étteremben, ugyanott,
ahol Charmaine Stannel volt az első Consilience-ben töltött estén, mielőtt
aláírták a szerződést. Milyen varázslatos volt akkor minden! A fehér
abroszok, a gyertyák, a virágok. Mint egy álom. És most újra itt van, és
meg kell próbálnia nem felidézni azt az első alkalmat, amikor még minden
egyszerű volt Stannel, amikor még ő maga is egyszerű volt. Amikor
kimondhatta azt, amit valójában érzett.
Most semmi sem egyszerű. Most özvegy. Most kém.
Kicsit nehezére esik ez a randevú Eddel. Nem is kicsit: nem tudja,
hogyan viselkedjen, mert nem egyértelmű, mit akar tőle a férfi, illetve nem
is az, hogy mit, hanem az: mikor. Miért nem tudja végre kibökni?
– Jól érzed magad? – kérdi Ed aggódva, Charmaine pedig így felel:
– Mindjárt rendbe jövök, csak… – Majd elnézést kér, és kimegy a
mosdóba. Elvárható, hogy a bánat időről időre elhatalmasodjon rajta, és ez
így is van, csak épp nem most. De a női mosdó megbízható hely, ahová az
ember visszavonulhat az ilyen pillanatokban. A vacsora még el sem
kezdődött, és lám, neki máris időt kell kérnie.
Megnyugtató idebent, fényűző, akár egy wellnesshotel. A pultok
márványból vannak, a hosszúkás mosdók rozsdamentes acélból készültek,
az apró csapok sorából ezüstös vízsugár tör elő. A törölközők nem
papírból vannak, hanem puha, fehér, bolyhos pamutból, és szerencsére
nincs kézszárító, ami az ember csuklójáig gyűri fel a bőrt – Charmaine
gyűlöli ezeket a masinákat, mert ráébresztik, hogy le lehetne nyúzni a
bőrét, akár a narancshéjat. Ha nincs törölköző, ő bizony inkább a
mikrobákat választja, és a szoknyájába törli a kezét.
Kézkrém is van, állítólag valódi mandulából készült: Charmaine a
karjára keni, beszippantja az illatát. Bárcsak örökre itt maradhatna! Egy
nőnek való hely. Kicsit olyan, mint egy zárda. Nem is, egy lánynak való
hely, érintetlen, mint a hófehér pamut hálóingek, amiket Win nagyinál
hordott, ahol tiszta lehetett, nem bántották, nem rettegett. Egy hely, ahol
biztonságban érezheti magát.
A vécék dallamot játszanak, ha az ember int egyet a vécépapírtartó
előtt. A dallam a Together dala – egy régi szám, ami arról szól, hogy az
embernek nincs sok pénze, rongyos a ruhája, és együtt utazik valakivel, és
ez nagyjából olyan, mint amikor Stannel a kocsiban laktak – de a dalban
mindez mit sem számít, mert ők ketten együtt vannak, és egy dalt
énekelnek. Arról, hogy együtt vannak, a Together, azaz Együtt nevű
étterem számára.
Ez a dal hazugság. Igenis számít, ha az embernek nincs pénze, és
viseltes ruhákat kénytelen hordani. Azért szerződtek le a Projekthez, mert
ezek a dolgok igenis számítanak.
Charmaine belenéz a tükörbe, felfrissíti a rúzsát. Miért esik ennyire
nehezére együtt lenni Eddel? Azért, mert olyan, mint az a fura, pszichopata
kocka, aki úgy rajongott érte a középiskolában, mi is volt a neve…
Valld be, Charmaine, szól rá a tükörképe. Nem egyszerűen csak
rajongott érted. Beteges szexuális vágyat érzett irántad, névtelen
üzeneteket dugdosott az öltözőszekrényedbe, úgy tűnt, ismeri a
számkombinációját, hiába cserélt kétszer is lakatot Charmaine. Azok az
üzenetek – géppel írva, de nem e-mailben vagy SMS-ben elküldve, ennél
több esze volt az illetőnek –, amelyekben felsorolta a testrészeidet, és hogy
ő melyiket akarja leginkább végigtapogatni, hová akar benyúlni. Aztán
eljött a nap, amikor egy ondótól bűzlő, nedves papírzsebkendőt talált a
zsebében, na, az tényleg gusztustalan volt. Vajon miért gondolta a srác,
hogy Charmaine ezt valamiképp vonzónak találja majd?
Bár a cél talán nem is az volt, hogy vonzza őt. A cél talán az volt, hogy
taszítsa, azután legyűrje Charmaine-t, minden averziója ellenére. Egy fiú
fantáziaképe, aki királynak hitte magát, pedig csak egy undorító lúzer volt.
Visszatér az étterembe. Ed feláll, udvariasan kihúzza Charmaine
székét, hellyel kínálja. Az előétel, a garnélás avokádó már megérkezett,
egy ezüstvödörben egy palack fehérbor várakozik. Ed felemeli a poharát,
és így szól:
– Egy szebb jövőre! – Ami valójában annyit tesz: „kettőnkre”, és mi
mást tehet Charmaine, mint hogy ő is emeli poharát? De azért szerény
mozdulattal. Félénken. Azután sóhajt egyet. Nem kell színlelnie a sóhajt.
Így érez.
Óvatosan megtörli a szeme sarkát, a fekete szempillaspirálnyomot
belehajtogatja a szalvétába. A férfiak nem szívesen gondolnak a sminkre,
szeretik azt hinni, hogy a nőn minden természetes. Kivéve persze, ha
kurvának tartják, akin semmi sem valódi.
– Tudom, hogy nehezen tudsz most hinni egy szebb jövőben, ilyen
hamar azután, hogy… – kezd bele Ed.
– Ó, igen – feleli Charmaine. – Nehéz. Nagyon nehéz. Úgy hiányzik
Stan! – Ami igaz, de közben a kurva szón gondolkodik. Csak egy betű
választja el a durvától. Erre Max hívta fel a figyelmét, miközben lenyomta
a padlóra, mondd ki, mondd ki… Összeszorítja a lábait. És ha még most
is…? De nem, Jocelyn közéjük állt, gúnyos tekintetével és a zsaroló
videókkal. Sosem hagyná, hogy Charmaine újra együtt legyen Maxszel,
soha többé.
Annak vége, mondja magában Charmaine. Elmúlt.
– Hősként halt meg – jegyzi meg Ed kenetteljesen. – Ahogy azt mind
tudjuk.
 Charmaine lepillant a félig megevett avokádóra.
– Igen – szólal meg. – Ez olyan vigasztaló.
– Bár az igazat megvallva – folytatja Ed –, meg kell mondjam, hogy
azért felmerültek bizonyos kétségek.
– Ó! – feleli Charmaine. – Tényleg? Miféle kétségek? – Hidegség
kúszik felfelé a gyomrából. Megrebbenti a szempilláit. Elpirult volna?
– Semmi olyan, amivel téged kellene most nyomasztanom – válaszolja
Ed. – Egy felelőtlen pletyka. Hogy Stan nem abban a tűzben halt meg,
hanem máshogy. Az emberek annyi rosszindulatú dolgot kitalálnak! Na de
balesetek tényleg történnek, az adatok pedig összekeverednek. De én elejét
tudom venni a pletykának a kedvedért. Csírájában fojtom el mindet.
Te barom, gondolja magában Charmaine. Megvesztegetsz! Tudod,
hogy megöltem Stant, tudod, hogy úgy kell tennem, mintha
csirkementőként halt volna meg, és most kényszeríteni fogsz. De képzeld,
én tudok valamit, amit te nem tudsz! Stan nem halt meg, és én hamarosan
újra együtt leszek vele.
Kivéve, ha Jocelyn hazudik.
– Végzett? – érdeklődik a felszolgáló, egy fehér szmokingos, barna
bőrű fiatalember. A Togetherben azt akarják elérni, hogy minden olyan
legyen, mint egy régi filmben. De egy régi filmben soha senki nem
kérdezett volna olyat, hogy végzett?, mintha az evés valamiféle munka
lenne. Azt is elfelejtette hozzátenni, hogy hölgyem.
– Köszönöm, igen – feleli remegő kis mosollyal. Túl szomorú, túl
kifinomult, túlságosan megtaposta a sors ahhoz, hogy részt vegyen egy
olyan egészséges, mohó, gusztustalan dologban, mint a rágás: ez az ő
meséje. Majd jól bezabál, ha hazaér. Van egy zacskó chips a
konyhaszekrényben, hacsak Jocelyn és Aurora nem tették magukévá úgy,
ahogy minden egyebet az életében.
A felszolgáló elsiet a tányérral. Ed előrehajol. Charmaine hátradől, de
azért nem túlságosan. Talán mégsem a fekete v-nyakút kellett volna
felvennie. Ő nem ezt választotta volna, Jocelyn javasolta. Ezt, és alá egy
push-up melltartót.
– Azt kell sugallnod, hogy talán egészen mélyen beláthat – tette hozzá.
– De ne engedd neki, hogy megtegye. Ne feledd, gyászolsz! Sebezhető
vagy, de elérhetetlen. Ez játék, amit játszol.
Titokban összedolgozni Jocelynnel bizonyos értelemben izgalmas. Ezt
el kell ismernie. Jocelyn gondosan sminkelte ki, egy kis plusz púdert is
feltett, hogy Charmaine kellően sápadt legyen.
– Tiszteletben tartom az érzéseidet – jelenti ki Ed. – De fiatal vagy,
előtted az élet. Ki kell élvezned. – És itt jön a kéz, lassan siklik át a fehér
abroszon, mint egy rája egy mélytengeri természetfilmben. Mindjárt landol
Charmaine óvatlanul az asztalon hagyott kézfején.
 – Nem érzem úgy, hogy képes lennék rá – feleli Charmaine. – Hogy ki
tudnám élvezni. Úgy érzem, az én életemnek vége. – Sokkolóan otromba
dolog lenne elhúzni a kezét. Mint egy pofon. Ed keze beborítja az övét:
nyirkos. Paskol, paskol, szorít. Azután szerencsére elhúzódik.
– Újra rózsásnak kell látnunk az arcodat – folytatja Ed. Most atyáskodó
hangot üt meg. – Ezért rendeltem steaket. Felturbózzuk a vasszintedet.
És itt is van előtte a steak, barnára perzselve, cikcakkos fekete
grillrácsnyomokkal, forró vér szivárog belőle. A köret mellette három apró
brokkoli és két újkrumpli. Isteni az illata. Charmaine farkaséhes, de
őrültség lenne kimutatni. Pár apró, nőies falat, talán még annyi sem. Talán
hagynia kéne, hogy Ed felvagdossa neki.
– Ó, ez túl sok! – leheli. – Kizárt, hogy én ezt…
– Meg kell erőltetned magad – feleli Ed. Vajon képes lesz odáig
elmenni, hogy a szájába adjon egy falatot? Azt mondja majd: „tátsd
nagyra”? Hogy ezt megelőzze, Charmaine egy brokkolit kezd el rágcsálni.
– Olyan jó voltál hozzám! – szólal meg. – Annyit támogattál. – Ed
elmosolyodik, az ajka zsírtól csillog.
– Szeretnék segíteni neked – feleli. – Nem kellene visszatérned a régi
munkádhoz a kórházban, túl nagy lenne a nyomás. Túl sok az emlék. Azt
hiszem, én tudok olyan állást, ami tetszene neked. Nem túl megterhelő.
Apránként beletanulsz majd.
– Ó! – válaszol Charmaine. Nem szabad túl lelkesnek hangzania. –
Miféle állás ez?
– Velem dolgoznál – feleli Ed. – A személyi asszisztensemként. Úgy
szemmel tarthatnálak. Ügyelnék rá, hogy ne hajtsd túl magad.
Nem versz át, gondolja magában Charmaine.
– Hát, nem tudom biztosan… Úgy hangzik… – válaszolja, mintha
tétovázna.
– Nem kell most megbeszélnünk – folytatja Ed. – Rengeteg időnk lesz
rá később. Most egyél, légy jó kislány!
Ezt a szerepet osztotta rá Ed: a jó kislányét. Hirtelen elönti a
vágyakozás Max után. Az ő számára rossz kislány volt. Rossz, aki
büntetést érdemel. Előrehajol, hogy felvágjon egy krumplit, és Ed is követi
a példáját. Charmaine pontosan tudja, milyen a belátás ebből a
nézőpontból: a tükör előtt begyakorolta a szöget. A mell íve, fekete
csipkeszegéllyel.
Ed csak nem verejtékezik? De, ez kijelenthető. Ez itt a térde, ami
egészen finoman megböki az övét az asztal alatt? Az bizony: Charmaine
jól tudja, mikor bökdösi térd az asztal alatt. Elhúzza a sajátját.
– Tessék – szólal meg. – Eszem. Jó vagyok. – Edre pillant a
borospohár pereme felett: a kék szemű, a gyermeki pillantásával. Azután
ajakbiggyesztve belekortyol a borba. Esetleg hagy egy rúzsfoltot a poháron
Ed számára, mintha csak véletlen volna. Egy sápadt csók, egy csók
árnyéka, olyan, mint egy suttogás. Semmi túlságosan nyilvánvaló.

Leszállítva
Stan felébred, elalszik, felébred, elalszik, felébred. Bevette az egyik
Veronicától kapott tablettát, ami kiütötte, de nem elég időre, és most
rettentően éber. Nem akar több bogyót bevenni, mert mi van, ha a gép
hamarosan landol? Akkor nem alhat: lehet, hogy azonnal akcióba kell
lépnie, bár arról elképzelése sincs, miféle akcióba. A világ megmentése
kék köpenyben, Elvis-frizurával még a fantáziakép szintjén sem
meggyőző. Bár, ha az ellenség robotnak hiszi, a meglepetés erejével hatna.
Miféle ellenség? Bent, a Pozitronban az ellenség Ed, a kontrollmániás
szervkereskedő és potenciális csecsemővér-vámpír – de ki lesz az ellenség,
ha Las Vegasba ér? A szuroksötétben potenciális ellenségek sora pereg
végig a szemhéja mögött. Charmaine megrontói, Veronica elrablói,
nyálcsorgató férfiak hada, akik nála jóval kéjsóvárabbak, pikkelyes bőrrel,
karomszerű körmökkel és keskeny pupillájú gyíkszemekkel. Ezen felül
emberfeletti erejük van, és úgy közlekednek a felhőkarcolók oldalán, mint
az ezüstös ősrovarok.
Az egyik most épp tetőről tetőre ugrik, az egyik karjával Charmaine-t
fogja, a másikkal Veronicát. De Stan érkezik a megmentésükre.
Szerencsére a kék köpenyének és az ezüst övcsatjának varázsereje van.
– Dobja el azt a két nőt, vagy eléneklem a Heartbreak Hotelt! Az
csúnya lesz!
Erre a szörnyeteg megborzong, és hegyes füléhez kapja két kezét –
miután így elterelte a figyelmét, Stan megnyomja az ezüst övcsatot, amiből
halálos sugár lövell ki. A szörnyeteg felüvölt, és darabjaira hullik. Mindkét
lengén öltözött szépség zuhanni kezd, áttetsző ruhájuk lobog a szélben.
Stan előreugrik, átsuhan a légen, és kitárt karjaival elkapja a két alélt
szépséget. Túl nehezek, veszít a magasságból, mindjárt becsapódik!
Melyiket mentse meg? És melyik fog ennek következtében szétloccsanni?
Mindkettőt nem tudja megmenteni. Tekintve, hogy Veronica soha senkivel
nem fog dugni egy játékmackón kívül, talán Charmaine-nél kéne
maradnia.
Ennyi volt az ábrándozás, mert most a reggelizőasztal mellett találja
magát, ahol azon veszekednek Charmaine-nel, melyikük csalta meg jobban
a másikat, és hogy Charmaine vajon tényleg meg akarta-e ölni Stant, aztán
jönnek a könnyek. „Hogy hihetted ezt el rólam? Hát nem szeretjük
egymást?” Igen vagy nem? Lehet nincs. Bárhogy is játssza meg,
mindenképp seggfejnek tűnik. Vagy puhánynak. Csak ez a két választása
van?
Elmajszol egy energiaszeletet, az íze kókuszízű fűrészporra
emlékezteti. Nagyon hideg van idebent. Meddig tart még ez a kurva
repülőút? Miért nincs világító órája? Vaksötét van, a zajról nem is
beszélve. Tisztában van vele, az agya racionális része tudja, hogy egy
szaténnel bélelt szállítóládában fekszik, amit négy másik Elvisszel
egyetemben leszíjaztak egy alumíniumkonténer belsejében, ami pedig egy
transzkontinentális repülőjárat teherszállító rekeszében áll; de a másik
része, ami jelenleg jóval hangsúlyosabb, úgy véli, elevenen eltemették.
Engedjenek ki! Engedjenek ki! – üvölti némán. Fojtott kutyaugatás
hallatszik, mintha csak erre válaszolna. Valami szerencsétlen házi kedvenc,
egy felékszerezett ágyas rabszolgája és játékszere, aki nyilván maga is egy
elegáns és szadista plutokrata szerencsétlen házi kedvence. Együttérez
vele.
Ostoba módon megitta a két üveg vizet, amit Veronica tett be neki, és
most naná, naná!, hogy pisálnia kell. Veronica azt mondta, pisiljen az üres
forróvizes palackba, de hol a faszban van? Tapogatózik, megtalálja a
köpenyébe tekeredve, lecsavarja a tetejét. Miért nem adtak neki egy
elemlámpát? Mert esetleg elfelejti kikapcsolni, és a légzőnyílásokon
kiszűrődő fény elárulná, és pisztollyal a kézben emelnék le a láda fedelét.
Hé! Ember! Ez az Elvis nem robot, ez az Elvis él! Egy élőhalott Elvis!
Hozzátok a fokhagymát meg a karót!
Nyugalom, Stan, parancsol rá magára. A következő kihívás: lehúzni
Elvis cipzárát. Ügyetlenül matat a nadrágon. A cipzár beakad. Naná!
Naná!
– Picsába, baszki! – fakad ki hangosan.
– Te vagy az, Stan? – szólal meg egy suttogó hang a fülében. Veronica
az, a privát hálózatukon keresztül, és ez a hang Stant még így suttogva is
szexuális borzongással tölti el. – Halkabban, lehet, hogy be van
mikrofonozva idelent. Minden rendben?
– Igen, jól vagyok – suttogja vissza. Nem fogja elmesélni neki, hogy
nem tudta előkapni a farkát időben a fehér trapézgatyából, és ennek
következtében épp most pisálta össze magát.
– Miért vagy ébren? Aggódsz?
– Nem igazán, de…
– Minden el van intézve. Nem fognak kérdezni tőled semmit. Csak
kövesd a tervet!
Miféle tervet, bassza meg? – kérdezné legszívesebben Stan, de nem
teszi.
– Oké, jól van – feleli.
 – Vettél be tablettát?
– Igen, már korábban. De nem akarok többet, észnél kell lennem.
– Semmi gond, nyugodtan vegyél be még egyet, ha akarsz. Kettőt is
bekaphatsz, nem lesz gond. Nem hideg a kezed? Ne feledd, ott van az a
Little Hotties márkájú kézmelegítő. Csak feltéped a zacsit, felrázod, és
felmelegszik.
– Kösz – suttogja Stan. Még most, amikor a dolgok tényleg nem
alakulnak jól, rémesen alakulnak idebent, mivel meleg, nedves, szagos
szaténben cuppog, amiből hamarosan hideg, nedves, büdös szatén lesz,
akaratlanul is Veronicát képzeli maga elé, ahogy ott fekszik a konténerben
mellette. Szoborszerű tökéletesség, olyan sima, olyan formás, olyan
hívogató. Little Hottie, forró kis csaj. Milyen jó lenne feltépni a zacsit,
milyen jó lenne megrázni, és érezni, ahogy felforrósodik.
Stan, Stan, mondogatja magában. Komoly bevetésen vagy. Lehetne,
hogy csak egy percig ne úgy gondolkodj, mint egy előember, egy
szexmániás pávián? A hormonok miatt van, csakis a hormonok miatt lehet.
Hát felelős ő a hormonjaiért?
– Még mennyi idő? – suttogja.
– Á, talán egy óra. Aludj addig, oké?
– Oké – suttogja vissza Stan. Félálomban van, amikor újra meghallja a
suttogó hangot.
– Ó, bébi! Igen! Olyan puha vagy! Olyan erős!
Egy pillanatig azt hiszi, Veronica hozzá beszél. Nincs ilyen
szerencséje: a kék kötött játékmackóval hetyeg. Biztos elfelejtette
kikapcsolni a mikrofonját, vagy szándékosan gyötri Stant valami homályos
okból. Mert ez gyötrelem! Mi a rosszabb, hallgatózni vagy nem hallani?
Várj, várj!, kiabálná legszívesebben. Én ehhez jobban értek!
– Igen, igen… ó, keményebben…
De hát ez obszcén! Stan kétségbeesésében bekap három keze ügyébe
eső tablettát, és belezuhan a feledés homályába.

Fétis
A vacsorát követő reggel Jocelyn érkezik a házhoz egy csillogó fekete
kocsin. Ezúttal sofőr nélkül jön, Phil/Max nincs itt: nyilván ő maga
vezetett. Aurora is vele van.
Charmaine az ablakból nézi, ahogy közelednek a feljárón, mindketten
csinos hivatali kosztümöt viselnek. Charmaine hátrányban van:
pongyolában, smink nélkül, kócos hajjal. Másnaposnak érzi magát, pedig
szinte semmit nem ivott – ez Ed mérgező hatása.
 Jocelyn udvariasan becsenget, bár kulcsa van, Charmaine pedig kiszól,
hogy „szabad”, annak ellenére, hogy úgyis bejönnek.
– Főzök kávét – szólal meg Aurora a tevékeny hangján.
– Kösz, tudja, mit hol talál – feleli Charmaine. Ezt elvileg pikírt
megjegyzésnek szánja, miután Aurora betolakodott az életébe, de Aurora
vagy nem érti a célzást, vagy nem törődik vele. Jocelyn követi Charmaine-
t a nappaliba.
– Nos? – kérdi. – Ed bekapta a horgot? Persze már eleve be van
indulva.
Charmaine beszámol arról, hogy telt az este, beleértve a menüt,
mindent, amit Ed mondott neki, és amit ő felelt erre. Megemlíti az
állásajánlatot, de Jocelyn már tud róla, mivel Ed kikérte a tanácsát. Őt
inkább a testbeszéd érdekli. Ed belekarolt, amikor kiléptek az étteremből?
Igen. Átfogta a derekát? Nem. Megpróbálta búcsúzóul megcsókolni?
– Volt egy pillanat – feleli Charmaine. – Előrehajolt, úgy, ahogy
ilyenkor szoktak. De én hátraléptem, megköszöntem a szép estét és a
megértést, és gyorsan beslisszoltam az ajtón.
– Kitűnő – válaszolja Jocelyn. – A „megértés” jó választás. Olyan,
mint a „barátomnak tekintelek”. Próbálja meg tartani tőle a távolságot,
anélkül hogy eltaszítaná. Képes rá?
– Igyekszem – feleli Charmaine. De aztán kénytelen megkérdezni,
mert mi másért csinálja ezt az egészet? – Hol van Stan? Mikor láthatom?
– Egyelőre nem láthatja – feleli Jocelyn. – Előbb ki kell játszania
néhány kártyát a kedvünkért. De biztonságban van, ne aggódjon.
Aurora lép be a tálcán három bögre kávéval.
– Ami az új állását illeti – szólal meg –, itt van, mit kellene felvennie. –
Megint kutakodtak a ruhái között, hoztak még pár szettet, mindent
elterveztek.
Aurora nyugtalanítja. Miért játszik össze Jocelynnel? Miért teszi
kockára az állását? Talán elkövetett valamiféle bűnt, amiről Jocelyn tud?
Charmaine el sem tudja képzelni, mi lehet az.

Charmaine az első munkanapján Ed személyi asszisztenseként fekete

kosztümöt visel fehér paszpollal, magas gallérral. Alatta fehér blúzt, a
nyakán fodros fehér masnival, ami félig fátyolra, félig alsóneműre
emlékeztet. Egy íróasztalnál ül Ed irodája előtt, és nem sok mindent csinál.
Előtte ott egy bekapcsolt számítógép, ezen elvileg Ed hivatalos teendőit
tartja számon, de úgy tűnik, a képernyőn Ed naptára önműködően fut, és
Ed anélkül frissíti, hogy vele konzultálna. Mégis, Charmaine így általában
nagyjából tudja, Ed épp merre van, ha számít ez bármit is. Ed arra kéri,
küldjön e-maileket pár embernek, írja meg, hogy más irányú elfoglaltságai
miatt nem tud találkozni velük; megkéri, keressen ki néhány Las Vegas-i
kontaktot a címlistájából. Az egyik egy kaszinó, a másik egy orvosi
rendelőnek tűnik, de a harmadik a Rubint Cipellő új központja, amit a lánc
megvásárlása után nyitottak, és ettől Charmaine nosztalgikus hangulatba
kerül. Bárcsak meglenne még az állása a Rubint Cipellő helyi klinikáján,
ahol régen olyan elégedett volt az élettel.
Legalábbis meglehetősen elégedett. Kedvesen viselkedni a
bentlakókkal és szórakoztató programokat kitalálni számukra – nem az,
amit a legtöbben stimuláló munkának neveznének, de jó érzés volt egy kis
boldogságot csempészni mások életébe, és ő jó volt ebben, és úgy érezte,
értékelik.
Ed elsétál Charmaine íróasztala mellett, megkérdi, hogy van, aztán
belép az irodájába, és magára csukja az ajtót. Egy idomított kutya is
elvégezné ezt a munkát, gondolja magában Charmaine. Ez nem egy igazi
állás, csak ürügy. Azt akarja, hogy Charmaine a keze ügyében legyen.
De Ed nem mozdul rá. Nem viszi ebédelni, egyáltalán nem
kezdeményez, leszámítva néhány jóindulatú mosolyt és megnyugtató szót,
hogy hamarosan mindenbe beletanul. Még az irodájába se hívja be, csak
ha kávét kér. Charmaine-nek korábban már volt egy látomása, vagy inkább
rémképe arról, hogy Ed sarokba szorítja odabent, bezárja az ajtót, és
kéjsóvár képpel megindul feléje. De semmi ilyen nem történik.
Mi van a saját íróasztala fiókjában? Csak tollak, gemkapcsok, ilyesmi.
Semmi jelentenivaló.
Egy érdekes dolog van, meséli Jocelynnek, aki este érkezik, hogy
kikérdezze. Ed íróasztala mögött, a falon van egy gombostűkkel
teleszurkált térkép. A narancssárgák az épülő Pozitron Börtönöket jelzik.
Ed azt mesélte, hogy ez most már franchise-ként működik: van egy adott
alapterv, instrukciókkal – olyan, mint a gyorsétteremláncok, csak ez
börtönökből áll. A piros gombostűk a Rubint Cipellő-egységek. Ebből
több van, de ez a cégcsoport régebben üzemel.
Úgy tűnik, Ed nagyon büszke erre a térképre. Úgy intézte, hogy
Charmaine lássa, amikor új gombostűt szúr fel, Orlando közelében.
Charmaine ötödik munkanapján három állam kormányzója is
telefonált, és Ed ettől komoly izgalomba jött.
– Akarnak egyet az államukban! – Charmaine hallotta, amikor Ed erről
lelkendezett telefonon valakinek. – A modell bizonyított! Jól haladunk!
A hét végén Washingtonba utazott, szenátorokkal találkozni –
Charmaine intézte a jegyeket és foglalta le a hotelt –, de annak ellenére,
hogy Ed visszatérve elégedettnek látszott, nem mesélt a történtekről
Charmaine-nek.
– Bement Ed irodájába, amíg távol volt? – kérdi Aurora.
– Be van poloskázva – feleli Charmaine. – Ő maga említette.
 – A poloskákért én magam felelek, nem emlékszik? – bosszankodik
Jocelyn. – Innen tudom, hogy a maga háza tiszta. Legközelebb menjen be!
Nézzen körül. De a számítógépéhez ne nyúljon. Azt észrevenné.
A második hét közepén Charmaine így szól:
– Én ezt nem értem. Maguk szerint Ed megőrül értem…
– Úgy bizony! – feleli Aurora. – Most épp a búskomor fázisban van.
– De szinte rám se néz, és azóta sem hívott randevúra. Az állás pedig
egy nagy semmi. Miért akarja, hogy ott legyek?
– Hogy senki más ne szerezhesse meg magát – válaszolja Jocelyn. –
Megkért, hogy kövessem magát munkába menet és jövet, és jelentsem, ha
bárki, bármilyen férfi felkeresi idehaza. Természetesen a saját
látogatásaimat nem jelentem. Auroráét igen. Ő elméletileg gyászterápiás
foglalkozásokat tart magának.
– De mi… Nem értem, merre tart ez az egész – feleli Charmaine.
– Pontosan én sem – jegyzi meg Jocelyn. – De már majdnem kész van
a maga másolata, amit Ed rendelt. Nézze csak!
Kinyit egy ablakot a PoziPadjén: szemcsés felvétel egy folyosóról, Ed
látszik rajta. Belép egy ajtón.
– A biztonsági kamerák felvételei – folytatja Jocelyn. – Elnézést a
minőségért. Ez odaát van, a Posszibilibotnál, ahol a szexrobotokat
gyártják. – Charmaine emlékszik, Stan mesélt valamit erről, de ő nem
figyelt oda, annyira betöltötte a gondolatait Max. Az igazi szex vele
annyira, annyira… Az isteni nem a jó szó erre. De ha az embernek része
lehet ebben, akkor ugyan miért vesződne egy robottal?
A helyiségben éles fény világít. Néhány férfi van odabent, egy
szemüveges, egy nem szemüveges. Zöld köpeny van rajtuk. Sok a drót és a
kütyü.
– Hogy halad a dolog? – kérdi Ed a két férfitól.
– Már majdnem készen áll a próbamenetre – feleli a szemüveges. –
Egyelőre még a standard prostitesttel, a szokásos funkciókkal. Az egyedi
testet nem tudjuk legyártani a pontos méretek és a részletes fotók nélkül.
– Az ráér később is – válaszolja Ed. – Lássuk!
Most egy asztalra vált a kép, vagy ágy az? Egy virágos lepedő borít
egy testet. Százszorszépek és szegfűk. Ed felhajtja a lepedő egyik sarkát.
Charmaine feje bukkan elő, a saját feje, a saját hajával, ami kissé
kócos. Alszik. Olyan élethű, olyan élőnek tűnik, hogy Charmaine
megesküdne rá, látja, ahogy emelkedik és süllyed a mellkasa.
– Atyaég! – szakad ki belőle. – Ez én vagyok! Ez annyira… –
Beleborzong a rémületbe. Egyfelől furcsán izgalmas a dolog. Még egy van
belőle! Akkor mi lesz vele?
 Ed odahajol, és gyengéden megcirógatja az arcot. A szem kinyílik, és
elkerekedik a riadalomtól.
– Tökéletes – jegyzi meg Ed. – A hangot már beprogramozták?
– Csak fogja meg a nyakát két kézzel – feleli a szemüveges. – És
finoman szorítsa meg.
Ed így tesz.
– Ne! Ne érj hozzám! – kiált fel Charmaine feje. A szemek
lecsukódnak, a fej megadóan hátrahanyatlik.
– Most csókolja meg a nyakát! – javasolja a szemüveg nélküli férfi. –
Egy apró harapás még belefér, de ne harapjon túl nagyot!
– Nem szabad felsérteni a bőrt – teszi hozzá a másik. – Rövidzárlat
lehet belőle.
– Az csúnya tud lenni – jegyzi meg a szemüveg nélküli.
– Oké, most jön! – szólal meg Ed olyan hangon, mintha fejest készülne
ugrani egy medencébe. A feje elindul lefelé. A kamerán két fehér kar
látszik, amelyek felnyúlnak és átkarolják. Ed alól sóhaj hallatszik.
– Nagyon jól sikerült – szólal meg a szemüveges.
– A sóhaj azt jelzi, hogy elérte a célt – veszi át a szót a másik. –
Várjon, amíg kipróbálja a fő funkciót.
– Zseniális! – feleli Ed. – Pontosan megfelel a leírásnak. Maguk
kitüntetést érdemelnek. Mikor szállítják?
– Holnap – válaszol a szemüveges. – Ha megfelel ez a verzió. Már
csak pár igazítás kell.
– Nem akarja megvárni a személyre szabott testet? – tudakolja a másik.
– Egyelőre ez is megteszi. Amikor megvannak a számok és a képek,
visszaküldöm majd, hogy kicseréljék. – Ed a fej fölé hajol, ami újra alszik.
– Jó éjt, édes – mormogja. – Hamarosan találkozunk.
A felvételnek itt vége. Charmaine szédeleg.
– Ed szexelni fog vele? – Furcsamód védelmezni próbálja legyártott
hasonmását.
– Ez a lényeg – jegyzi meg Jocelyn.
– Miért nem… Úgy értem, engem is megkérhetne rá. Akár
kényszeríthetne is.
– Fél a visszautasítástól – feleli Aurora. – Sokan vannak ezzel így.
Ebben a formában maga sosem fogja visszautasítani.
– Egyébként előre figyelmeztetem – szólal meg Jocelyn –, hogy Ed
arra kért, szereljek fel rejtett kamerákat a maga fürdőszobájában, hogy
képeket készítsen a személyre szabott testhez.
– De maga nem fogja megtenni – vágja rá Charmaine. – Vagy igen? –
Megmutatni magát egy láthatatlan kamera előtt, eljátszani, hogy nem tud a
jelenlétéről… Max kérte volna ilyesmire. Kérte is. Erre fordulj! Emeld fel
a karod! Hajolj előre! A vicc az volt, hogy ott tényleg rejtett kamerák
vették.
– Ez a munkám – válaszolja Jocelyn. – Ha nem teszem meg, Ed rájön,
hogy valami nem stimmel.
– Jó. Akkor nem fogok fürödni – feleli Charmaine. – Sem zuhanyozni
– teszi hozzá.
– Én nem viselkednék így a maga helyében – jegyzi meg Aurora. –
Nem segít. Tekintse úgy, mintha színészkedne. Azt karjuk, hogy Ed
véghez vigye a tervét.
– Ez részben üzlet – veszi át a szó Jocelyn. – Maga olyan, mint egy
bemutatódarab. El tudja képzelni, micsoda piaci kereslet lenne az ehhez
hasonló személyre szabott robotokra, ha a folyamat összes buktatójára
megoldást találnak?
– Ezen kívül úgy gondoljuk, hogy valamiféle hibriden dolgozik. Persze
nem tudjuk biztosan – folytatja Jocelyn.
– Miféle hibriden? – kérdi Charmaine.
– Egek, ennyi idő van? – kiált fel Aurora. – Ilyenkor muszáj
lepihennem!
– Azt hiszem, ellátogatok a Posszibilibothoz – jegyzi meg Jocelyn. –
Hogy ellenőrizzem, biztonságban van-e Ed különleges projektje. Nem
lenne jó, ha szabotázs történne, amikor először viszi ki egy próbakörre.
– Egy mire? – kérdi Charmaine. – Hogy jön most ide egy kocsi?
Jocelyn konkrétan elneveti magát. Általában nem szokott nevetni.
– Maga lenyűgöző – fordul Charmaine-hez. – Nem egy kocsiról van
szó.
– Ó! – szólal meg Charmaine egy perc múlva. – Most már értem.

Üzemzavar
Másnap Ed nem jön be az irodába. A napirendjében nincs semmi, ami
utalna arra, hol lehet. Charmaine veszi a bátorságot – vagy inkább vállalja
a kockázatot, és bekopog az ajtón. Nem jön válasz, így belép. Ednek
nyoma sincs. Az íróasztalán takaros rend. Gyorsan bekukkant néhány
asztalfiókba: néhány irattartó mappa, de csak a Rubint Cipellő-lánc
bővítéséről van szó bennük. Nincs repülőjegyszámla, sehol semmi. Vajon
hová tűnhetett?
Napközben nem szabad felvennie a kapcsolatot Jocelynnel, sem
üzenetben, sem telefonon vagy e-mailben: nem maradhat nyom, ez Jocelyn
mottója. Mivel nincs utasítás, amit követhetne, a körme lakkozásával
fogalja el magát, ami kimondottan megnyugtató tevékenység, ha az ember
szorong, vagy ideges. Egyesek tárgyakat hajigálnak, például
vizespoharakat vagy köveket, de a körömlakkozás pozitívabb elfoglaltság.
Ha több vezető foglalkozna vele világszerte, Charmaine véleménye szerint
globálisan kevesebb lenne a szenvedés.
Az úgynevezett munkaidő után egyenesen hazamegy. Jocelyn már a
nappaliban várja, a kanapén ül, a cipőjét lerúgta, a lábát feltette.
Charmaine-nek fájdalmas látni a lábfejét. Amíg Jocelyn teljesen fel van
öltözve, valószerűtlennek tűnik, hogy Max/Phil valaha is szeretkezett
volna vele, de így, cipő nélkül, valódi lábujjakkal… És remek lába van,
Charmaine ezt kénytelen elismerni. Láb, amelyen Max/Phil keze nyilván
sokszor végigsimított, amikor elindult felfelé.
Charmaine nem tudja elképzelni, hogy Jocelynt hatalmába keríti a
szenvedély, hogy kimondja a szavakat, amiket Max hallani szeret. Mindig
uralkodik önmagán. Semmi sem hozza ki a sodrából.
– Whiskyt iszom – szólal meg Jocelyn. – Kér maga is?
– Miért, mi történt? – érdeklődik Charmaine. Valami sokkoló
következik? – Stannel történt valami?
– Stan jól van – feleli Jocelyn. – Épp pihen.
– Akkor jó – válaszolja Charmaine. Lehuppan a fotelbe, a
megkönnyebbüléstől remeg a térde. Jocelyn lába a padlóra lendül, feláll,
hogy töltsön.
– Azt hiszem, vizet kér – jelenti ki. – De jeget nem.
Ez még csak nem is kérdés. A csudába, gondolja magában Charmaine,
meddig fog még parancsolgatni nekem?
– Köszönöm – feleli. Ő is lerúgja a cipőjét. – Ma fura dolog történt –
folytatja. – Ed nem jött be az irodába. És nem szerepel semmi a
naptárában, egyetlen találkozó sem. Egyszerűen eltűnt.
– Tudom – válaszol Jocelyn. – De nem tűnt el. A Pozitron Börtön
kórházában van. Baleset érte.
– Miféle baleset? – érdeklődik Charmaine. – Súlyos? – Talán
autóbaleset. Talán belehal, és akkor neki nem kell többé aggódnia a
továbbiak miatt. De ha Ed meghal, akkor ő is elveszíti minden hatalmát.
Jocelyn számára nem lesz semmiféle haszna. Eldobható lesz.
Hirtelen felötlik benne egy gondolat: miért is ne tenné meg azt, amit
Ed akar? Ő lesz az akármije. A szeretője. Akkor biztoságban lenne. Vagy
nem?
– Azt hiszem, egy fájdalmas baleset – feleli Jocelyn. – A biztonsági
kamerák felvételeiből ítélve. De felgyógyul. Hamarosan újra a régi lesz.
– Jaj, ne! – sopánkodik Charmaine. – Eltört valamije?
– Nem tört el. De kicsit kijött a vinkliből – mosolyog Jocelyn, ezúttal
tényleg barátságosan. – Ami azt illeti, magával gabalyodott össze.
– Velem? – értetlenkedik Charmaine. – Az lehetetlen. Én soha…
 – Oké, a maga gonosz ikertestvérével – mondja Jocelyn. – A
prostibottal, amin a maga feje van. Ed elvesztette a fejét. Túl erősen
szorította meg a maga nyakát, utána pedig megharapta.
– Nem engem! – tiltakozik Charmaine. Jocelyn ugratja. – Az nem én
vagyok!
– Ed azt hitte, maga az – válaszolja Jocelyn. – Ezek a dolgok egy
személyes fantáziaképpel kombinálva nagyon meggyőzők tudnak lenni, ez
benne a titkos összetevő, nem igaz?
Charmaine önkéntelenül is elpirul. Tehát Jocelyn nem bocsátott meg
neki: még mindig az orra alá dörgöli azt, ami Maxszel történt. Phillel.
– Mit csinált… az az izé? – kérdi. – Mit tett Eddel?
– Valamiféle elektromos rövidzárlat – feleli Jocelyn. – Nagyon
érzékeny áramkörök ezek, egy apróság is megzavarhatja őket, például egy
idegen tárgy, mondjuk egy gombostű. Talán szándékosan tették oda. Egy
elégedetlen alkalmazott. Ki tudja, hogy történt?
– Ez rémes – jegyzi meg Charmaine.
– Igen, szörnyű – helyesel Jocelyn. Ez talán egy vigyor? Nem egy
ártatlan mosoly, az biztos. De az Jocelynnek nem is szokása. –
Mindenesetre a robot görcsösen összerándult, Ed beszorult, azután a
szerkezet vergődni kezdett.
– Jóságos ég! Meg is halhatott volna!
– Ami üzleti katasztrófa lett volna a Posszibilibot számára, ha
kiszivárog a hír – jegyzi meg Jocelyn. – Szerencsére én tudtam, merre jár,
és odaküldtem a mentőket, mielőtt nagyobb kárt tett volna benne a masina.
Most jegelik, és gyulladásgátlókat kap. Nem lesz komolyabb baja. De ne
lepődjön meg, ha azt látja, hogy Ed kacsázva közlekedik.
– Jóságos ég! – ismétli Charmaine. A kezét a szája elé kapta. Bármi is
a véleménye Edről, nem lenne szép dolog kinevetni. Ő is csak egy ember,
bármilyen fura alak is. Akit fájdalmas sérülés ért. Elég csak gondolnia a
fájdalomra, máris végigfut a hideg a hátán.
– De elég dühös volt magára – folytatja Jocelyn a maga közönyös
hangján. – Visszaküldte magát a műhelybe. Azt az utasítást adta, hogy
semmisítsék meg.
– Nem engem! – tiltakozik Charmaine. – Az valójában nem én vagyok!
– Nem, persze hogy nem. Értem, mire gondol. A fiúk a műhelyben
szabadkoztak, előtte letesztelték a berendezést, de ahogy korábban Edet is
informálták, ez egy bétaverzió volt, és megesik az ilyesmi. Felajánlották
neki, hogy elhárítják a hibát, de azt felelte, nem kell, mert egyszer s
mindenkorra végzett a pótlékokkal.
– Ó! – feleli Charmaine. Elkomorodik. – Ez azt jelenti, amire én
gondolok? Azt mondta, ne engedjem meg neki…
 – Ez továbbra is érvényes – válaszolja Jocelyn. – Hamarosan lábra áll,
és akkor magának szem előtt kell lennie, de elérhetetlennek maradnia. Ez
kulcsfontosságú, muszáj kihangsúlyoznom, mennyire fontos ez, mennyire
fontos most maga. Magán áll vagy bukik minden. Maga a sajtdarab Ed, a
patkány előtt. Maga okos, képes lesz végigcsinálni.
Nem kellemes, ha az embert egy sajtdarabhoz hasonlítják, de
Charmaine örül, hogy Jocelyn fontosnak nevezte. Valamint okosnak is.
Egész eddig az volt a benyomása, hogy idiótának nézi.
Kicsomagolva
Stan egy rándulással felriad. Még sötét van, de lábbal előre, gyorsan
halad a levegőben. Azután nagyot zökken. Tompa hangok. Csatt, csatt,
csatt, csatt: a ládája pántjai. A fedél felemelkedik, fény szűrődik be. Stan
káprázó szemmel pislog. Fehér ruhás karok nyúlnak feléje, és ülő
helyzetbe rántják.
– Üljünk csak fel!
– Azta, mi ez a bűz?
– Hozzatok neki másik gatyát! Vagy inkább egy komplett szettet.
– Ne szemétkedj, nem szándékosan tette.
– Most mind egyszerre. Hó-rukk!
Stant kiemelik a szaténkoporsóból, és lábra állítják. Vajon mennyi
ideig alhatott? Napoknak érződik. A fejét rázza, próbálja kinyitni a szemét.
A helyiséget a plafonra szerelt ledlámpák sora világítja meg – vakítóan
fényesek, de csak mert olyan sokáig feküdt a sötétben. Úgy tűnik, egy
irodában van: iratszekrényeket, íróasztalokat lát. Egy számítógépet.
Két fehér és ezüst köpenyes Elvis tartja a karjánál fogva, három másik
pedig szemügyre veszi. Mindegyiknek van frizurája, övcsatja, váll-lapja,
műszája. Önbarnítóval vannak bekenve. A falnak támasztva még hét-nyolc
másik áll, de azok nem tűnnek valódinak.
– Ne engedd el, elesik!
– Ajjaj, leesett a szája!
– Úgy néz ki, mint egy zombi.
– Most az egyszer tedd magad hasznossá, hozz neki kávét!
– Inkább valami sportitalt.
– Ne mind a kettőt?
Újabb Elvis érkezik, újabb Elvis-öltözékkel a kezében. Stan pislog.
Bakker, hány Elvis van még itt?
– Tessék – fordul hozzá a legmagasabb, úgy tűnik, ő a vezetőjük. –
Mindjárt adunk valami kényelmesebb ruhát. Ne légy zavarban, mindenki
összepisilte már magát életében legalább egyszer.
– Pedig a legtöbb embert nem zárják szállítóládába – jegyzi meg a
másik. – Ott egy mosdó.
 – Nem fogunk leselkedni!
– Vagy mégis? – Nevetés.
Baszki. Ezek itt egytől egyig melegek, gondolja magában Stan. Egy
szobányi meleg Elvis. Ez valami tévedés, rossz helyen jár? Reméli, nem
azt várják, hogy… Hogy mondhatja meg nekik, hogy nála heteróbb pasas
nincs, anélkül hogy megsértené őket?
– Kösz – motyogja. A szája zsibbadt. A mosdó felé indul. A térde
megbicsaklik, megáll, egy íróasztalnak támaszkodik. – Hol van Veron…
hol van a Marilyn, akivel érkeztem? – Jobb, ha nem említi Veronica nevét
addig, amíg rá nem jön, mi folyik itt. Hogy illik bele ez a rakás meleg
Elvis Jocelyn tervébe? Vagy ez csak egy állomás? Talán Veronicának
kellett volna érte jönnie, de ő nem ért célba, Stant pedig tévedésből ide
szállították le.
Mi van, ha Jocelyn nem is tudja, hogy ő itt van? Egy ideig
meghúzódhat itt az Elvisek között, elvegyül a helyi populációban. Azt
hazudja, hogy tech-startupot indít. Állást vállal pincérként. Utána pedig
kitalálja, hogyan jöjjön össze újra Charmaine-nel, már ha ez lehetséges
még egyáltalán. De hogyan? Először is, nincs semmi pénze.
– Az a Marilyn? Ő a többi Marilynnel van – feleli a főnök-Elvis. – Ők
nem itt szállnak meg.
– Az egy egész más ügyfélkör. A Marilynek kuncsaftjai kizárólag
férfiak. Tessék, ott a barnító púder, igazítsd meg a sminked! És ragaszd
vissza a szádat. Ja, és ott egy doboz pajesz is.
Stan az Elvisek ügyfélköréről szeretne kérdezősködni, de ez várhat.
Becsoszog a mosdóba, becsukja az ajtót. Lefejti magáról a nedves, büdös
fehér nadrágot, bedobja egy szennyestartónak látszó kosárba, egy
szivaccsal letörli magát. A zakót és a köpenyt is leveszi, de a nadrágszíját
megtartja, a csattal egyetemben. Végigsimít rajta az ujjával elöl és hátul is
– ha egy dokumentumokkal teli flashdrive van benne elrejtve, akkor
valami módon ki lehet nyitni, de nem talál rajta semmiféle gombot vagy
rést.
Becsatolja az övet – az utazás közben legalább fogyott egy keveset –,
azután szemügyre veszi az arcát a tükörben. Kész katasztrófa. Lógó pajesz,
elkent önbarnító, félrecsúszott szemöldök. A száját igyekszik helyrehozni,
a tartalék pajesz mellé ragasztót is adtak, és felteszi a barnítót. A felső
ajkát felhúzza, megpróbálkozik egy jellegzetes vicsorítással. Groteszk
látvány.
Az ajtó előtt róla beszélgetnek.
– Mit szóltok? UR-ELF-alapanyag?
– Énekelni tud?
– Kiderítjük. A csípőmozgást is hoznia kell, anélkül nem megy.
– Nekem mondod?
 – Jaj, hagyd már abba, próbálj segítőkész lenni!
Stan kilép a mosdóból. Az Elvisek bátorítóan reagálnak.
– Sokkal jobb!
– Egy új pasi!
– Imádom az új pasikat!
– Tessék, egy kávé. Cukrot?
Az Elvisek egy irodaszékbe ültetik Stant, és nézik, ahogy belekortyol a
kávéba. Leönti magát: műszájjal nehéz inni.
– Így kell csinálni – jegyzi meg az egyik Elvis, és csücsörít a szájával.
– Egy idő után megszokod.
– Kösz – feleli Stan.
– Próbáld mélyebb regiszterben. Khö-szönöm. Gyomorszájból indítsd.
Mint egy morgás… Elvisnek fantasztikus hangterjedelme volt.
– Na, mármost – veszi át a szót a főnök-Elvis –, milyen pozícióra
gondoltál? Itt nálunk, a UR-ELF-nél sok dolog közül választhatsz. Van
Daloló Elvis, aki táncol, bulizik, mindent csinál, ami a show része, ez a
legdrágább szolgáltatás. Az Esküvői Elvishez papír kell, hogy legális
legyen, de azt nem nehéz szerezni errefelé. Az Eszkort Elvis
rendezvényekre kíséri az ügyfeleket, vacsorázni viszi őket, esetleg valami
előadásra.
– És ott a Sofőr Elvis, ha az kell nekik – szólal meg egy másik. –
Városnézés, miegymás, vagy lehet, hogy vásárolni kell vinni őket. Én azt
szeretem legjobban. És van Testőr Elvis is, a komoly
szerencsejátékosoknak, hogy senki ne próbálja elrabolni a táskájukat. Á, és
a Nyugdíjasotthoni Elvis, a kórházakban is aktívak vagyunk, a palliatív
ellátás terén is. De figyelmeztetlek, az deprimáló tud lenni.
– A Daloló Elvis a legviccesebb – szólal meg egy harmadik Elvis. –
Ott aztán önmagad lehetsz!
– Nem tudok énekelni – feleli erre Stan. – Úgyhogy ez ugrott. Az
önkifejezés érdekli most a legkevésbé. Csak üvöltene. – Melyik a
legkevésbé megterhelő? Kezdésnek?
– Szerintem talán a nyugdíjasotthon – válaszolja az Elvisek főnöke.
Odabent nem igazán tűnik fel a különbség.
– Drágám, le fogod őket hengerelni!
Ezek melegnek néznek engem? – morfondírozik Stan. Baszki! Hol a
faszban van Veronica, és erre miért nem készítette fel Budge? Soha senki
nem mondta, hogy Elvisként kell majd fellépnie. Ezek itt kiröhögik? Úgy
fest, egyáltalán nem kíváncsiak, miért volt a ládában, ez legalább egy
pozitívum.

Rubint Cipellő
 Az Elvisek előkészítették neki a helyet az Elvisoriumban, így nevezik
az ötvenes évekbeli szinteltolásos bungalót, amin többen osztoznak. Stan
egy kinyitható kempingágyon alszik a mosókonyhában, ami hallgatólagos
beismerése annak, hogy nem marad itt örökre.
– Csak amíg felbukkan az embered – jelenti ki a főnök-Elvis. – Az a te
Marilyned nemsokára megérkezik.
– Addig mi gondoskodunk rólad – szól közbe egy másik. – Micsoda
mázli!
– Budge kedvéért tesszük – folytatja a főnök-Elvis. – Persze jól is fizet.
Szállás és teljes ellátás.
Stan afelől érdeklődik, mennyi ideig kell várnia, de úgy tűnik, az
Elvisek nem tudják.
– Mi csak a fedősztorid vagyunk, Waldo – közli a főnök-Elvis. –
Etetünk, leszervezünk neked pár melót, valóságosnak látszol tőle. Mi
vagyunk a hét törpe, te meg Hófehérke! – Szerintük ez vicces.
Adnak neki pár szabadnapot, amíg eldöntik, mihez kezdjenek vele. Azt
javasolják, vegyüljön el az utcákon, nézze meg a Stripet, nagyon megéri!
Igaz, ragaszkodnak hozzá, hogy ha kimegy, csakis Elvis-jelmezben tegye.
Úgy kevésbé lesz feltűnő: Elvisből rengeteg van a városban. Ha valaki
odamegy hozzá, és fotózkodni akar vele, akkor pózoljon és mosolyogjon,
fogadja el a gyűrött bankjegyet, ha felkínálják. Nem szabad
engedelmeskedni, ha felszólítják, hogy énekeljen. Ha más Elvisekkel
találkozik, csak biccentsen nekik, udvariasságból, de kerülje a társalgást:
nem minden Elvis tartozik az ő ügynökségükhöz, a UR-
ElvisLiveForeverhez, és nem lenne jó, ha ezek az idegen, alsóbbrendű
Elvisek kérdezősködni kezdenének.
Ezek az Elvisek, a saját fajtája, tudják, hogy bujkál valami elől, vagy
hogy esetleg keresheti valaki – legalábbis valami kétes ügylet részese. De
diszkrétek, nem firtatják. Még azt sem, honnét jött. Még a vezetéknevét
sem kérdik.
Stan egy-egy órára kimegy az utcára, sorra járja a látványosságokat,
néha megáll egy fotóra. Tovább képtelen odakint maradni: minden túl
meleg, túl fényes, túl csicsás, túl színes. Sok joviális turista sétálgat erre,
igyekeznek kihasználni, hogy elszabadultak a valóságtól, vásárolgatnak,
bárról bárra járnak, szelfiznek a jelmezes figurákkal. A főutcán minden
sarkon legalább egy ilyen van: fehér kesztyűs egerek, Miki és Minnie,
Donald kacsák, Godzillák, kalózok, Darth Vaderek, görög harcosok. Van
mű-Forum Romanum, miniatűr Eiffel-torony, gondolákkal teli velencei
kanális. Vannak egyéb másolatok is, de Stan nem jön rá, mit másolnak.
Mindenütt árusok nyüzsögnek: lufiállatok, street food, karneváli maszkok,
mindenféle szuvenír. Cigányasszonynak öltözött idős nők képeslapokat
tolnak elé lengén öltözött lányok fotóival és telefonszámokkal.
 Az Elvisoriumban gyakran zuhanyzik, és sokat szunyókál. Először
nehezére esett nappal aludni, mert a Daloló Elvisek sokat gyakorolnak,
túlságosan felhangosított zenei alapra. De hamarosan akklimatizálódott.
Senki sem jön az övcsatjáért és a belerejtett értékes, botrányos
adatokért. Alvás idejére a párnája alá dugja.
Egy hotdogot majszol egy utcai kávézóban, igyekszik árnyékba
húzódni, amikor egy Marilyn csusszan be az üres helyre mellette.
– Veronica vagyok – suttogja. – Minden rendben? A srácok rendesen
viselkednek veled? Megvan még a csat?
– Igen, de tudnom kell…
– Beszarás, ketten együtt! Ez csodás! Szabad egy fotót? – Egy
vörösképű fickó I ♥ Vegas feliratú pólóban, a vigyorgó felesége és két
unottnak látszó tini.
– Oké, de csak egyet – feleli Veronica. Hátraveti a fejét, Marilyn-
mosolyt villant, belekarol Stanbe, pózolnak. De több fényképezőgéppel
hadonászó pár is közeledik. Perceken belül valóságos tömeg fogja
ostromolni őket.
– Majd találkozunk! – mosolyog Veronica. – Szaladok! – Homlokon
csókolja Stant, a nyomában nyilván egy nagy, vörös szájnyom maradt. A
szinte sántikálásnak is beillő Marilyn-féle fenékriszálásról sem feledkezik
meg távozás közben. Új piros táska van nála – Stan úgy véli, a dzsigoló
játék mackót tartja benne.
Az első hivatalos megrendelései a Rubint Cipellő palliatív ellátást
biztosító szárnyába szólnak – ez ugyanaz a lánc, ahol Charmaine
dolgozott, mielőtt mindketten elveszítették az állásukat, így a belső
kialakítás ismerős. Nem engedi meg magának, hogy túl sokat agyaljon
azon, mi is volt a baj kettejük között, vagy hol van most Charmaine. Nem
engedheti meg magának a búskomorságot. Mindig csak az adott napra
szabad koncentrálnia.
A munka nem megterhelő. Ha egy barát vagy egy rokon megrendeli őt,
nincs más dolga, mint felvenni a jelmezt, és belehelyezkedni a szerepbe.
Ezután leszállítja a virágcsokrokat az idős betegeknek – az idős
nőbetegeknek, mivel a férfiakhoz a Marilynek mennek. A palliatív
osztályon az ápolónők örömmel fogadják: azt mondják, vidámságot hoz,
fenntartja a betegek életkedvét.
– Mi itt az ügyfelekre nem haldoklókként tekintünk – jegyezte meg az
egyik Stan első látogatásakor. – Végül is mindenki haldoklik, csak van, aki
lassabban. – Vannak napok, amikor Stan elhiszi ezt, máskor pedig úgy érzi
magát, mint a Kaszás. A Halál Angyala Elvis képében. Egész jól illik rá.
 Minden egyes szállításnál megmutatja a UR-ELF-es logóval ellátott
személyazonosítóját a recepciónál, áthalad a biztonságiakon, és egészen a
beteg ajtajáig kísérik. Itt következik az ő drámai, de azért nem túl drámai
belépője: egy zajos meglepetés halálos lehet. Ezután egy meghajlás és
köpenylendítés kíséretében átadja a csokrot, épp csak jelzésszerű
csípőmozdulattal.
Ezután leül a kórházi ágy mellé, megfogja a törékeny, reszkető
kezeket, és azt mondja a betegeknek, hogy szereti őket. Örülnek, ha ezt az
üzenetet Elvis slágereinek címével közvetíti – „I Want You, I Need You, I
Love You”, vagy „I’m All Shook Up”, esetleg „Let Me Be Your Teddy
Bear” –, de nem kell elénekelnie ezeket a számokat, elég csak elsuttognia a
címüket. A betegek egy részének szinte fel sem tűnik, hogy ott van, de
mások, akik nem olyan gyengék, élvezik a jelenlétét, és jó viccnek tartják
a látogatást.
Olyanok is akadnak, akik valódinak hiszik.
– Ó, Elvis, hát végre itt vagy! Tudtam, hogy eljössz! – kiált fel az
egyik idős asszony, és gyufaszálvékony karjait Stan nyaka köré fonja. –
Szeretlek! Mindig is szerettelek! Csókolj meg!
– Én is szeretlek, szívem – búgja Stan, és gumis ajkát a ráncos nyakhoz
préseli. – Gyengéden szeretlek.
– Ó, Elvis!
Eleinte agyalágyult baromnak érezte magát, hogy ebben a kamu
jelmezben mászkál, és másnak mutatja magát, mint aki valójában, de
minél tovább csinálja, annál könnyebben megy. Az ötödik-hatodik alkalom
után már tényleg szereti ezeket az öreglányokat, legalább egy pillanatra.
Annyi örömet okoz nekik. Mikor örült ilyen őszintén utoljára valaki, hogy
látja?
 XII.
Eszkort
 Elvisorium
Stan az Elvisoriumban ül, sört iszik, és három másik Elvisszel
pókerezik. Nem pénzben játszanak, annál több eszük van, túl sok
kétségbeesett vendéget láttak az utolsó dollárt is elveszíteni a kaszinókban.
Palacsinta a tét – az a fajta, amit a Baby Stack Caféban sütnek, bár a
tartozás beváltható baconös vagy mogyoróvajas szendvicsre is –, és nem
elvárás megenni sem: ha túl sok a palacsinta, az ezüstcsatos övek nem érik
át a dagadó derekakat. Az alapkoncepció a karcsú Elvis a fénykorában,
nem pedig a dagadt, rokkant Elvis. A tragikus hanyatlásra senki sem akar
emlékezni.
Stan mostanra már tudja a UR-ELF Elvis-csapat tagjainak civil nevét
is. Rob, a legmagasabb az alapító és az elnök-vezérigazgató, ő intézi a
foglalásokat és a PR-t, a weboldalt is beleértve, és felügyeli az általános
teljesítményt. Pete, az alvezér a pénzügyi felelős. Ted, aki kicsit testes egy
Elvishez képest, felel az Elvisorium napi működéséért: az Elvis-jelmezek
száraztisztításáért, az ágyneműért és a törölközőkért, az alapvető
élelmiszerekért. A UR-ELF nyereséges, állítja Pete, de csak azért, mert
alacsonyan tartják a költségeket. Takarékos vállalkozás ez: nem folyik a
pezsgő, nem dúskálnak kaviárban. Egyfolytában keresik a plusz bevételi
forrásokat, bár ezek nem mindig válnak be. A Zsonglőr Elvis nem aratott
sikert. Ugyanez volt a helyzet a Kötéltáncos Elvisszel. A rajongók nem
szeretik, ha az Elvisek olyasmivel foglalkoznak, amit az igazi Elvis sosem
tett volna meg: az túlságosan közel jár a Király emlékének
meggyalázásához, márpedig az nekik nem jön be.
Kevés az előjegyzés a mai napra, így a pókerezők nincsenek figurában,
ahogy Rob nevezi a jelmezbe öltözést. Sort van rajtuk, póló és
strandpapucs: a légkondi nem szuperál túl jól, és odakint negyven fok van.
Szerencse, hogy Vegas sivatagi város, legalább nem párás a hőség.
Stan most már azt is tudja, hogy nem az összes Elvis meleg. Van, aki
az, és akad köztük pár biszexuális és egy aszexuális is, bár ki tudja
megmondani, hol húzódik a határ?

– Fogalmazzunk úgy, hogy ez egy spektrum – jegyezte meg Rob,

amikor erről magyarázott Stannek a második napon. – Alapvetően senki
sem vagy-vagy. Én épp két feleség között vagyok. Egy unalmas vénség.
Stan nem hisz a spektrum létezésében. De minek aggódjon amiatt,
mások mivel töltik a szabadidejüket?
– Engem simán átvertetek volna azzal, ahogy beszéltetek, amikor
megérkeztem – felelte erre.
– Át is vertünk – szólt közbe Pete. – De ez színészi alakítás. A UR-
ELF-et színészek alapították a szabad kapacitásaik lekötésére.
 – A legtöbben azért vagyunk itt, mert a nagy showműsorokban
akarunk szerepet kapni – tette hozzá Rob.
– Egyébként tanítjuk is, hogyan kell meleg módra viselkedni –
jegyezte meg Ted. – Az új Elviseinknek. Tíz tipp, ilyesmi. Stan, lehet,
hogy rád férne a segítség.
– Egy heteró pasas, aki egy heterót játszó meleg pasast alakít, de úgy,
hogy mindenki melegnek nézze, na, ehhez ügyesség kell. Gondolj csak
bele, milyen komplex dolog. Pengeélen táncol.
Stannek bevillantak a Jocelynnel töltött napok, aki elvárta tőle, hogy
beteljesítse az aznap este épp aktuális fantáziáját.
– Oké – felelte. – A színjátszást értem, de miért kell melegnek lenniük?
Lehet, hogy én tudom rosszul, de Elvis biztos nem volt meleg, szóval…
– A kuncsaftok miatt van – válaszolta Rob. – Meg a rokonok miatt,
akik megrendelnek minket. Ők jobban szeretik, ha az Elvisek melegek.
– Nem értem.
– Nem szeretnének semmiféle kéretlen hancúrt – magyarázta Rob. –
Főleg a kórházakban nem. A nőbetegekkel, akik privát szobában
fekszenek. A múltban akadtak incidensek.
Stan elnevette magát.
– Ne már! Baszki! Ki akarna… – Arra gondolt, ugyan ki akarna
megkúrni egy százéves nőt, akiből csövek lógnak ki, és szivárog a belseje?
– Ez itt Vegas – felelte erre Rob. – Meglepődnél.

– Sört? – tudakolja Pete, leteszi a lapjait, és feláll.

Stan bólint, a kártyáiba mélyed. Újabb palacsinták vannak kilátásban.
Nyerő szériában van.
– Hallom, hogy indul pár új produkció – jegyzi meg Ted. – Durván
pörög itt a show-biznisz, sokkal jobban, mint a Broadwayn.
– Dannek nagy dobása lesz – szólal meg Rob. – Egy csupa pasi
szereposztású Szentivánkéji álomhoz megy a szereplőválogatás, és ő kapta
Klit Ánia szerepét. Ezért nincs itt mostanában.
– Reméljük, bírja majd hanggal. Nem nevezném éneklésnek – jegyzi
meg Pete némi rosszindulattal. – Én nem szeretnék belekerülni abba a
szarba.
Stannek fogalma sincs, miről van szó – mi ez a Klit Ánia? –, de ha
egyszer belekezdenek a színészdumába, jobb nem közbeszólni.
– Legalább nem Pókháló lesz, baszki – szólal meg Ted. – A
tündérszárnyacskáival.
– Vagy a kibaszott Puck. Képzeld csak el a szóvicceket. Azt hallottam,
hogy jövőre egy csupa-pasi Annie-t visznek színre – feleli Pete. – Én a
hogyishívják szerepére fogok jelentkezni, a szemét picsáéra, aki az
árvaházat igazgatja. Egyszer már eljátszottam, Phillyben. Séróból menne.
 – Öt palacsinta – szólal meg Rob, és kiteríti a kártyáit. – Vasárnap is
fizethetsz.
– Hogy mi? – kérdez vissza Ted. – Úgyis visszanyerem. Egyébként is
hattal tartozol a múltkorról.
– Osszon valaki más! – mondja Rob.
– Sorsoljunk.
– Most, hogy Dan nincs itt, eggyel kevesebb az Eszkortunk – jegyzi
meg Rob. – Lesz egy hatalmas konferencia, idejön a NAB. Nagy lesz a
kereslet.
– A NAB? – kérdez vissza Stan. Folyton rövidítésekkel, általa
ismeretlen szervezetek neveivel dobálóznak.
– National Association of Broadcasters, műsorszolgáltatók országos
egyesülete. Tévék, rádiók, ilyesmi. Napközben bemutatókat tartanak,
előadásokat hallgatnak, rémes kávét isznak, satöbbi, aztán este végigjárják
az előadásokat. Sok a szingli nő, és nem mind fiatal. Na, Stan, benne
vagy?
– Miben? – érdeklődik Stan óvatosan.
– Eszkort Elvis. A kórházakban remekül teljesítettél, csak csillagokat
és dicséretet kaptál a kommentekben a weboldalon, úgyhogy menne
neked. Megnéztek egy show-t, esztek, isztok valamit. Lehet, hogy
bepróbálkozik az illető, plusz pénzért fel akar vinni szobára. Itt jöhet jól,
ha meleg vagy.
– Most már értem – feleli Stan. Lehet, hogy kéne pár meleglecke.
– De azt akarjuk, hogy az ügyfélnek összességében pozitív élménye
legyen. Támogatjuk a nemek egyenlőségét. Ha a hölgyek pénzért akarnak
szexet, mi biztosítjuk.
– Várjunk csak – szól közbe Stan.
– Nem te – feleli Rob. – Te csak hívod a UR-ELF éjszakai vonalát, és
odaküldjük az egyik Elvis-botot. Komoly pénzt hoznak! Egy szuperdildó,
csak épp test is van hozzá. Választható beépített vibrátorral is.
– Bárcsak én is ilyen érzést okoznék – jegyzi meg Pete.
Elcsevegsz velük, töltesz egy italt, sajnálkozol, bárcsak heteró lennél.
Amikor megérkezik az Elvis, bekapcsolod, elduruzsol egy kis dalt,
miközben te átveszed a használati utasítást az ügyféllel: a robot olyan
egyszerű hangutasításokra reagál, mint a love me tonight, a wooden heart
és a jingle bell rock. Az utóbbinak kicsit necces a sebessége, de van,
akinek bejön. Azután lent vársz az előcsarnokban. Lesz egy fülesed,
úgyhogy hallod majd, a terv szerint alakul-e a dolog.
Á, remek, gondolja magában Stan. Egy hotel előcsarnokában
hallgatózom, hogy elélvezett-e már valami penészes vén pina. Elege van a
kielégíthetetlen nőkből. Eszébe jut Charmaine, hogy milyen volt friss
házasként: a szinte szűzi visszafogottsága. Stan nem értékelte őt eléggé.
 – Miért kell az előcsarnokban várni? – kérdi.
– Hogy felügyeld a visszaszállítást. Valamint üzemzavar esetére –
feleli Rob.
– Értem – bólogat Stan. – Honnan fogok tudni róla?
– Ha túl sok sikítozást hallasz, ideje közbelépni. Gyorsan fel kell
menned, és kikapcsolni a gépet.
– Másképp hangzik – válaszolja Rob. – A sikítozás. Rémültebb.
– Senki sem akarja, hogy halálra basszák – teszi hozzá Pete.

Minek szenvedni?
Ed még mindig nem tért vissza az irodába. Csupán annyi történt, hogy
érkezett három férfi Pozitron-logós a dzsekiben, egy jókora ládát hoztak.
Egy álló íróasztal van benne, mondják, és utasítást kaptak, hogy állítsák fel
itt, a nagyfőnök irodájában. Amint a helyére került, távoznak, és
Charmaine magára marad, az idejét azzal tölti, hogy leveszi a cipőjét és a
harisnyáját, és a lábkörmét lakkozza az íróasztal mögött, arra az esetre, ha
belépne valaki.
A Piruló Rózsaszín az árnyalat, amit engedélyeztek neki. Semmi
lángoló, semmi rikító, semmi fukszia. A Piruló Rózsaszínt Aurora
vásárolta neki, és a szokásos pikírt módján adta át.
– Tessék, ez az árnyalat állítólag nagyon népszerű a tizenkét évesek
körében, szóval biztos a megfelelő üzenetet közvetíti majd. – Aurora
nagyon odafigyel ezekre a részletekre, ami hatalmas segítség, de
Charmaine érzi, hogy hamarosan eljut arra a pontra, amikor kiabálni kezd
vele. A csudába, hagyjon már engem békén! Ne utasítgasson! Valami
ilyesmit.
A lábkörömlakkozás jókedvre deríti. A legtöbb férfi soha nem fogja
megérteni ezt, mennyire jó érzés, ha az ember megváltoztathatja a
lábkörme színét. Stan egyszer dühös lett rá, amikor a kocsijukban laktak,
mert a PixelPorban kapott borravalójának egy részét egy kis üveg szép,
ezüstös korallszínű körömlakkra költötte – Stan nem így mondta, hogy
költötted, hanem úgy, hogy elszórtad, bazmeg. Ezen összevesztek, mert
Charmaine azt mondta, hogy az ő pénze volt, ő kereste, és a lakk nem is
került sokba, Stan pedig ezután azzal vádolta meg, hogy folyton az orra alá
dörgöli azt, hogy neki nincs munkája. Charmaine erre azt mondta, hogy ő
nem dörgöl semmit sehová, csak azt akarta, hogy Stannek tetsszen az ő
lábkörme, mire Stan felcsattant, hogy őt kurvára nem érdekli, milyen színe
van Charmaine kibaszott lábkörmének, Charmaine pedig elsírta magát.
Most is elpityeredik kicsit, amikor felidézi. Mennyire rossz a helyzet,
amikor az ember nosztalgiával gondol az időre, amikor a kocsijában
É
lakott? De nem a kocsi miatt szomorú, hanem Stan hiánya miatt. És mert
nem tudja, dühös-e rá a férje. Hogy igazán dühös-e, és nem csak annyira,
mint egy kibaszott lábköröm színe miatt.
Próbál nem gondolni arra, hogy Stan már nincs itt, mert az van, ami
van, ahogy Win nagyi mondogatta mindig, és amin nem lehet változtatni,
azt el kell viselni, és ha nevetsz, a világ veled nevet, de ha sírsz, egyedül
sírsz. Talán megérdemelte, amiért akkor visszabeszélt Stannek a kocsiban.
(Majd én megtanítalak, hogy ne beszélj vissza! Ezt ki is mondta? És
mit beszélt ő vissza? A sírás visszabeszélésnek számított? Igen, annak,
mert azután valami rossz történt. Ebből majd tanulsz. De vajon mit tanult
belőle?)
Hagyja, hogy az agya teljesen kiürüljön. Majd miután egy ideig a
térképre mered, amit himlőként pettyeznek a piros és narancssárga
gombostűk, eszébe jut, hogy Ednek kell majd egy lámpa az álló íróasztala
mellé, ami jó ürügy arra, hogy fellapozza Consilience digitális katalógusát.
Keresgéli a megfelelő részleget, talán kicsit túl hosszan időz a Női Divat
és a Kozmetikummágia oldalain, azután megrendeli a megfelelő
világítótestet.
Azután itt az ideje hazamenni. Úgyhogy hazamegy. Nem mintha ez
valódi otthon lenne. Inkább csak egy ház, mert ahogy Win nagyi mondta
mindig, a ház a szeretettől válik otthonná.
Charmaine néha azt kívánja, Win nagyi kotródjon már el a
gondolatiból.
Aurora a nappali kanapéján ül. Egy csésze teát fogyaszt éppen, egy
szelet datolyás süteménnyel. A csudába, mintha ő lenne itt a háziasszony,
gondolja magában Charmaine, én meg csak egy látogató! De elengedi a
dolgot, mert muszáj jóban lennie ezzel a nővel, a mindenit neki, úgyhogy
lenyeli a békát.
– Nem kérek teát, köszönöm – feleli. – De egy ital jól jönne. Fogadok,
hogy van olívabogyó a hűtőben, vagy valami ilyesmi. – Amikor legutóbb
benézett a hűtőbe, volt benne olajbogyó, de az ételek úgy bukkannak fel és
tűnnek el mostanában, mintha koboldok szállták volna meg a lakást.
– Természetesen – feleli Aurora, miközben Charmaine leroskad a
fotelbe, és lerúgja a cipőjét. Csend támad, mindketten várnak, a másik
hozza-e az italt. A csudába, gondolja magában Charmaine, miért én legyek
a cselédje? Ha ő akar lenni itt a házigazda, akkor csinálja ő!
Egy pillanat múlva Aurora leteszi a csészéjét, feltápászkodik a
kanapéról, előveszi az olívabogyót a hűtőből, és egy tálkába teszi, azután
az italok között matat. Több van belőlük, mint korábban: Jocelynnek
különleges engedélye van, nincs korlátozva a fogyasztása, mint mindenki
másnak, tehát ő hozza be a piát. Consilience nem pártolja az iszákosokat,
mivel improduktívak, és idővel egészségügyi problémáik keletkeznek, és
miért kellene mindenkinek fizetnie az árát annak, ha egyvalakinek nincs
önuralma? Ez sokszor szerepelt mostanában a tévében. Charmaine azon
tűnődik, talán beindult a szeszcsempészet, vagy idebent egyesek szeszt
főznek krumplihéjból vagy hasonlóból. Vagy többet isznak, mert kezdenek
unatkozni.
– Campari szódával? – érdeklődik Aurora.
Az meg mi, gondolja magában Charmaine, valami sznob ital, amit mi,
vidéki tahók nem ismerünk?
– Mindegy – feleli –, a lényeg, hogy üssön.
Az ital pirosas színű és kicsit keserű, de pár korty után jobban érzi
magát tőle.
Aurora megvárja, amíg Charmaine a pohár felét felhajtotta. Ezután
megszólal:
– Itt maradok a hétvégére. Jocelyn úgy gondolja, így lesz a legjobb.
Szemmel tudom tartani magát, arra az esetre, ha valami váratlan történne.
A fenébe, gondolja magában Charmaine. Már várta, hogy végre lesz
egy kis ideje magára. Hosszan ázik majd a kádban, a zuhanyfüggöny
mögött, ahol nem látja a kamera, és nem kell aggódnia amiatt, hogy valaki
más is be akar jönni fogat mosni.
– Nem akarom kidobni – feleli. – De nem hinném, hogy bármi
váratlan… Jól vagyok, tényleg. Nincs szükség…
– Bizonyára így van – válaszolja Aurora olyan hangon, ami épp az
ellenkezőjét sugallja. – De gondoljon csak bele! Mi van, ha ő úgy dönt,
hogy meglátogatja magát?
Az egy jó nagy Mi-Van-Ha, gondolja magában Charmaine. Nem kell
megkérdeznie, ki az az ő, de kétli, hogy látogatóba jönne, mivel Jocelyn
elmondása szerint még gipszben van a farka.
– Nem hinném, hogy idejönne – feleli. – Ezen a hétvégén nem.
– Sosem lehet tudni – jegyzi meg Aurora. – Úgy hallom, elég hirtelen
természet. Mindenesetre örülni fog, ha meghallja, hogy magának
gardedámja van. Azt is hallottam, hogy meglehetősen féltékeny tud lenni.
És nem szeretnénk, ha alaptalan gyanú ébredne benne, igaz?
Az Aurorával töltött hétvége jobban alakul, mint hitte. Sosem szabad
lemondani a lehetőségről, hogy az ember új dolgokat tudjon meg, és
Charmaine több dolgot is megtud. Először is megtudja, hogy Aurora
remek tojásrántottát készít. Másodszor megtudja, hogy Ed valamiféle
utazást tervez, és Charmaine-t is meg fogja invitálni, tartson vele, de
Aurora nem tudja, hová és mikor, úgyhogy ez egyelőre csak egy
figyelmeztetés.
É
 És harmadszor megtudja, hogy Aurora arca nem az eredeti arca.
Mindig is egyértelmű volt, hogy plasztikáztatott, Charmaine ezt kezdettől
fogva tudta, de amit Aurora elmesél neki, az több egy szimpla plasztikai
műtétnél.
– Biztos rácsodálkoztál már az arcomra – kezd bele Aurora az arcával
kapcsolatos beszélgetésbe. Ez vasárnap történik, miután megnézték a Van,
aki forrón szereti-t, miközben popcornt ettek és sört ittak, nem mintha
Charmaine túlzottan kedvelné a sört, de ez tűnt helyesnek. Utána a
koktélok következtek, ezek mostanra már szokatlan arányú keverékek,
mivel fogytán vannak a hozzávalók.
Most úgy érzik, mintha régi barátnők lennének már iskoláskoruk óta,
legalábbis Charmaine így érzi. Nem mintha lettek volna legjobb barátnői
az iskolában, igazán közeliek nem. Kiskorában nem tiltották neki, később
pedig már ő nem akart ilyet, mert túl sokat kérdezősködtek volna az élete
felől. Úgyhogy lehet, hogy ez itt most egy megkésett régi legjobb barátnő.
De az is lehet, hogy csak a negyedik Campari-szóda hatása, vagy ez
gintonic, vagy talán valami, amiben vodka van?
– Az arcodra? Ezt hogy érted? – kérdez vissza Charmaine, és igyekszik
olyan hangot megütni, mint akinek még sosem tűnt fel, hogy bármi baj
lenne vele.
– Nem kell színlelned – feleli Aurora. – Tudom, hogy nézek ki.
Tudom, hogy túlságosan… feszes. De régen egész máshogy néztem ki.
Aztán egy ideig… Egyáltalán nem volt arcom.
– Nem volt arcod? – értetlenkedik Charmaine. – Mindenkinek van
arca!
– Az enyém teljesen lehorzsolódott – feleli Aurora.
– Viccelsz! – vágja rá Charmaine, és aztán akaratlanul is elneveti
magát, mert túlságosan röhejes, egy teljesen lehorzsolódott arc, mint
amikor egy tortán elkenik a díszítést, és Aurora is elneveti magát, már
amennyire képes, a körülményeket tekintve.
– Görkorcsolya-balesetem volt – szólal meg végül, miután
abbahagyták a nevetést. – Jótékonysági verseny volt, az imázstanácsadó
cégnél, ahol akkoriban dolgoztam. A tüdőrák ellen gyűjtöttünk pénzt. Nem
kellett volna önként jelentkeznem, de segíteni akartam. Tudod.
– Ó, igen, tudom. De a görkorcsolya nagyon veszélyes – válaszolja
Charmaine. Nem tűnt fel neki, hogy Aurora különösebben sportos alkat
lenne. Lehorzsolódott az arca! Még rágondolni is fáj. Aurora
elmosódottnak látszik, és Charmaine szinte belát a bőre alá. Fájdalom van
alatta. Mennyi fájdalom!
– Igen. Fiatal voltam, keménynek hittem magam. Nem is kellene
balesetnek neveznem, szándékosan gáncsolt ki Maria a könyvelésről.
Dühös volt rám egy Chet nevű férfi miatt, nem mintha bármi is lett volna
É Ú
köztünk. És egyenesen az arcomon landoltam, teljes sebességgel. Úgy
néztem ki, mint a darált hús.
– Ó! – szörnyülködik Charmaine kissé kijózanodva. – Ó, ez rémes!
– Még csak nem is perelhettem – folytatja Aurora. – Nem volt ilyen
kategória.
– Nyilván – helyesel Charmaine együttérzőn. – A mindenit a
biztosítóknak!
– Úgyhogy felajánlottak egy teljes arcátültetést – teszi hozzá Aurora. –
Ha leszerződöm a Pozitronhoz.
– Ez komoly? – álmélkodik Charmaine. – Ilyet tudnak már arccal is? –
Az ember levedli az arcát, és felvesz egy újat – külsőleg is teljesen más
ember lehet, nem csak belül.
– Igen. Kísérleti fázisban tartottak, és ott voltam én. Kapóra jöttem
nekik. Tudni akarták, képesek-e a teljes arcátültetésre. Minek szenvedni?
Ők így fogalmaztak.
– Kinek az arcát kaptad? – kérdi Charmaine. Tapintatlan kérdés, nem
lett volna szabad feltennie. Egy Eljárás alanyáét, ez a válasz: egy olyan
ember arcát, akinek többé nincs rá szüksége. De az illető gyógyszeres
eksztázisban volt, vagy már eltávozott a dicsőségbe, amikor lenyúzták
róla, úgyhogy nem tudott róla. És ez így volt a legjobb. Jobb. Jó.
– Azok még a kezdeti idők voltak – feleli Aurora. – Most már másképp
csinálják a dolgokat.
– Másképp – visszhangozza Charmaine. – A dolgokat. Úgy érted, már
nem ölik meg őket? A fegyenceket? Nem végzik el az Eljárást? – Ezt nem
kellett volna kimondania, tudja, hogy nem szabad az „ö” betűs szót
használnia. Túl sokat ivott. De legalább nem azt mondta, hogy
meggyilkolni.
– Megölik őket, ez keményen hangzik – jegyzi meg Aurora. – A kínzó
fájdalom könnyítésének módszereként pozicionálták a dolgot. És
szerencsére most már nem csak egy módja létezik ennek! Könnyíteni a
kínzó fájdalmon. Kevésbé kemény módszerek.
– Úgy érted, nem ölik meg őket? – Charmaine még saját maga számára
is gyermetegnek hangzik. Túlzásba viszi az ostobaságot.
– Már szinte egyáltalán nem – feleli Aurora. – Az emberek
elmagányosodnak, azt akarják, hogy valaki szeresse őket. Ez most már
megoldható bárki esetében, még akkor is, ha ronda, mint az ördög. Miért
kellene bárkinek együtt élnie egy ilyen érzelmi sérüléssel? A jó ég tudja,
én aztán azonosulni tudok a megoldással! Ami az arcomat illeti… amióta
ez megtörtént, képzelheted, hogy nem sok szerelemben volt részem.
– Szegénykém – feleli Charmaine. – Persze, annak is van hátulütője.
– Minek? – kérdez vissza Aurora kissé hűvös hangon.
 – Hát, tudod. A szerelmi életnek. Meg minden – Charmaine
mesélhetne Aurorának a saját szerelmi élete hátulütőiről, de minek
felhánytorgatni a rossz dolgokat?
– Ha az illető rajong érted, akkor nincs. Ha a megszállottad. Csak te
létezel számára. Ez megvalósítható, az agyat kell módosítani, olyan, mint
egy varázslatos szerelmi bájital.
– Ó! – feleli Charmaine. – Az… – Mi is erre a jó szó? Csodás?
Lehetetlen? Sosem érezte azt, hogy sok választása lett volna a szerelem,
főleg a reménytelen szerelem terén. Ami elsősorban szexet jelent. Az
ember beleszeret valakibe, és bumm! Nem tehet ellene semmit. Olyan,
mint leszáguldani egy vízicsúszdán: nincs megállás. Legalábbis Maxszel
így volt. Lehet, hogy soha többé nem lesz képes így érezni.
– Jocelyn megígérte nekem – teszi hozzá Aurora. – Ha segítek neki.
Azt mondja, megcsináltathatom, hamarosan, amint azonosította a
megfelelő párt. Olyan régóta várok! De most majd teljesen új életet
kezdhetek. – A szemét elfutja a könny.
Charmaine szinte irigy. Egy teljesen új élet. Ő vajon hogyan tehetne
szert erre?
Eszkort
– Megvan az első Eszkort Elvis-megbízásod – közli Rob Stannel
reggeli közben. Rob számára ez már inkább ebéd, de Stan sokáig aludt.
Ennek ellenére mindketten nagyjából ugyanazt eszik: jellegtelen
élelmiszereket. Előre felszeletelt, fóliába csomagolt, üvegbe töltött
dolgokat. Az Elvisorium nem egy ínyenc intézmény.
Stan félbehagyja a ropogtatást. Abba kell hagynia a Pringles-zabálást,
el fog hízni tőle.
– Hol? – kérdi.
– A nő a műsorszolgáltató-konferenciára jött – feleli Rob. – A NAB-ra.
Tévésnek, vagy inkább extévésnek tűnik. Úgy látszott, tudnom illene,
hogy kicsoda. Kell neki valaki, aki elkíséri az egyik esti show-ra.
Ártalmatlannak hangzik.
Stan konkrétan izgul. A teljesítménykényszer az oka, nyugtatja magát.
Miért aggódna? Ez nem egy igazi munka, és nem élete végéig kell ezt
csinálnia, baszki.
– Szóval, pontosan mi is a dolgom? – kérdi.
– Amit a nő előre megrendelt – válaszolja Rob. – A vacsorát nem is
kell végigcsinálnod, egyenesen az előadásra viszed. Csak később derül ki
az este folyamán, hogy lesz-e szex – impulzusvásárlás. De ne feledd el
megdicsérni a ruháját! Nézz mélyen a szemébe, satöbbi. A UR-ELF arról
ismert, hogy minden részletre diszkréten odafigyel.
– Oké, értem – feleli Stan.
 Elindul a szokásos sétájára a Stripen, hogy megnyugtassa az idegeit,
megáll pár fotóra, kap érte pár egydollárost meg egy ötöst egy bőkezű
illinois-i fickótól. Amikor visszaér az Elvisoriumba, Rob még mindig a
konyhában ül.
– Pár tag keresett – jegyzi meg Rob. – Náluk volt a fotód.
– Kik voltak? – kérdi Stan.
– Négy pasas. Kopaszok. Napszemüvegben.
– Mit mondtál nekik? – érdeklődik Stan. Négy kopasz férfi
napszemüvegben, ez baljósan hangzik. Jocelyn sosem említett hasonlót,
sem Budge vagy Veronica. Az összekötője elvileg egyetlen személy. Vajon
Ed visszakövette az adatszivárogtatást a forrásig, és letépette Jocelyn
körmeit, hogy elárulja az ő hollétét? Ezek Ed smasszerei voltak? Látja
maga előtt, ahogy odarángatják egy kocsihoz egy üres parkolóházban, és
addig verik, amíg el nem ordítja magát:
– Az övcsatban van!
Máris verejtékezik az Elvis-páncél alatt. Vagy legalábbis jobban, mint
eddig.
– Azt mondtam nekik, itt nincs ilyen, rossz címre jöttek – folytatja
Rob. – Nem tetszett a képük.
– Miféle fotó volt náluk? – kérdi Stan. Kibont magának egy sört, és
egy húzásra felhajtja a felét. – Rólam. Itt készült? – Ha igen, akkor nagy
bajban van.
– Nem, régi volt – feleli Rob. – A tengerparton álltál egy szexi
szőkével, pingvines ingben.
Stan gyomra görcsbe rándul. A nászutas fotójuk, csak az lehet.
Legutóbb a Posszibilibotnál látta ezt a képet, Charmaine feje mellett, és őt
eltüntették róla. Ed és a Projekt áll a dolog mögött, ez már biztos. A
nyomában vannak.
A kurva életbe, gondolja magában. Baszhatom.
Arra jut, hogy jobb lesz, ha elvegyül a tömegben, a kopasz
verőemberek nem fogják felhívni magukra a figyelmet azzal, hogy
elrabolják, úgyhogy jó is, hogy estére van egy ügyfele. A neve Lucinda
Quant, ami ismerősen hangzik. Nem Charmaine nézte mindig Lucinda
műsorát még régen, amikor a kocsiban aludtak?
A hotelben találkozik vele, a velenceiben. Az előcsarnok zsúfolásig
tele a NAB résztvevőivel, még mindenkin ott a névtábla. Egyesek úgy
néznek ki, mint akik biztosan híresek, vagy egykor azok voltak – a
többiek, az elhanyagoltabb külsejűek nyilván a rádiósok.
Lucinda Quant szúrja ki őt hamarabb.
 – Maga az én kölcsön-Elvisem? – kérdi. Stan lepillant a nő kitűzőjére,
és azt duruzsolja:
– Hát persze, kis hölgyem!
– Nem is rossz – feleli Lucinda Quant. Ötven lehet, vagy talán hatvan,
Stan nem tudja megállapítani, olyan napbarnított és ráncos. Karon ragadja
Stant, búcsút int a többi fecserésző újságírónak, és sürgető hangon
folytatja: – Húzzunk erről a rémes helyről!
Stan besegíti a taxiba, megkerüli a kocsit, és becsusszan a nő mellé. A
legszebb gumiajkú mosolyát villantja rá, amit Lucinda Quant nem
viszonoz. A karja sovány, a foga fehérített, tele van ezüst és türkiz
ékszerekkel. A haja feketére van festve, a szemöldöke ceruzával rajzolt, a
fején két kis szarvat visel, kecskegidáéhoz hasonlót, narancssárga színben.
– Jó estét, hölgyem! – szólal meg Stan az Elvis-hangján. – Nagyon
tetszik ám a szarva! – Akár így is lehet társalgást kezdeményezni.
A nő felnevet, a régi dohányosok rekedt nevetésével.
– Itt vettem egy utcai árustól – feleli. – Állítólag ez egy Nymp-szarv.
– Nymp? – kérdez vissza Stan.
– Nimfomániás kisördög – feleli Lucinda Quant. – Valami
képregényes-mangás izé. Az unokáim mindent tudnak róla, azt mondják,
most ez a menő.
– Mennyi idősek? – érdeklődik Stan udvariasan.
– Nyolc és tíz – válaszolja Lucinda. – Már azt is tudják, mit jelent a
„nimfomániás”. Én az ő korukban azt se tudtam, a nyalóka melyik végét
kell a számba dugni.
Ez valami pikáns utalás? Stan reménykedik, hogy nem. Szedd össze
magad, Stan, biztatja magát. Légy férfi! Sőt, légy egy másik férfi. Lucinda
Blue Suede parfümtől bűzlik, egy Elvis-emlékillat, amit Stan mostanában
sokat szagol. Sok öreglány hordja, olyasmi lehet ez, mint amikor a
macskák meghemperegnek halott gazdájuk pulóverében. Fura, hogy valaki
egy cipőről elnevezett parfümöt visel, de hát mit tud ő? Az aroma, ami
enyhén fahéjra emlékeztet, némi bőrcipőápoló-illattal, Lucinda mellei
közül terjeng felfelé, amelyek teteje kilátszik skarlát hibiszkuszmintás
ruhája mély dekoltázsából.
– Először úgy gondoltam, a szarv gyerekeknek való – folytatja Lucinda
–, de aztán arra gondoltam, miért is ne? Gyerünk, kislány! Én azt mondom,
élj, amíg megteheted. Már most szólok, hogy ez nem az igazi hajam.
Paróka. Túléltem a rákot, legalábbis eddig, lekopogom, és most csak
élvezni akarom az életet.
– Semmi gond, nekem sem ez az igazi szájam – szólal meg Stan, és
Lucinda újra elneveti magát.
– Szenzációs vagy – feleli. – Közelebb csusszan, és csontos kis fenekét
Stan combjához nyomja. Most kellene azt mondani mély Elvis-hangon,
hogy „hoppá, édes, még előttünk az egész éjszaka”? Nem, azzal
igaztalanul előrevetítené az esetleg elkövetkező élvezeteket. Helyette
inkább így szól:
– Mivel maga megosztotta velem ezt, úgy érzem, nekem is illik
elmondanom, hogy meleg vagyok.
A nő füstös nevetéssel felel.
– Dehogy vagy – vágja rá. Megpaskolja Stan fehérbe bújtatott térdét. –
De szép próbálkozás volt. Majd később megbeszéljük.
Egy szempillantás alatt ott vannak a show helyszínén. Ez az új kaszinó,
az orosz birodalmi tematikájú, Kreml a neve. Kint arany hagymakupolák,
piros csizmás lakájok, kozákoknak öltözött tűznyelők sora fogadja őket.
Egyikük kisegíti Lucindát a kocsiból, másik kezével pedig a magasba
emeli lángoló fáklyáját.
A bárban White Russian-koktélt kevernek, a műszőrme bimbótapaszt
viselő táncosnők szláv rockzenére vonaglanak több szerencsejáték-
asztalon is. Négy színházterem van odabent: a show-k már több bevételt
hoznak, mint a szerencsejáték, Rob szerint, igaz, hogy azért a vendégnek
végig kell sétálnia a szerencsejáték-szekción is, hátha elcsábulnak a
kockázattól.
– Erre – szólal meg Lucinda. – Már jártam itt. – A színházterem felé
tereli Stant, ahol hamarosan kezdődik az előadás.
Stan azt lesi, nem bukkannak-e fel kopasz, napszemüveges alakok, de
eddig minden rendben. Gond nélkül átjutnak a nyerőgépeken, a blackjack-
asztalokon és az asztalon táncolókon, és belépnek a nézőtérre. Stan leülteti
Lucindát, a nő felveszi strasszköves olvasószemüvegét, és beleolvas a
programfüzetbe.
Stan körbepillant, merre vannak a kijáratok, arra az esetre, ha
menekülnie kell. Legalább tucatnyi másik Elvis van jelen a nézőtéren,
mindegyik egy vénasszonnyal az oldalán. Itt-ott Marilynek is feltűnnek,
piros ruhában, platinaszőke parókában, idős pasasok társaságában. Akad
olyan, aki átkarolja a Marilynje vállát, a Marilynek hátraszegik a fejüket,
és bevetik az ikonikus, teli szájú nevetést, megvillantják Marilyn-
fogsorukat. Stan kénytelen elismerni, szexi ez a nevetés, hiába tudja, hogy
megjátszott.
– Most beszélgetni fogunk – jelenti ki Lucinda Quant. – Hogy kerültél
ebbe a bizniszbe? – A hangja semleges, illik a profi interjúkészítőhöz,
aminek mondja magát.
Vigyázz, Stan, inti magát. Ne feledd a négy kopasz fickót! A túlzott
kérdezősködés veszélyt jelent.
– Hosszú történet – feleli. – Csak a két felkérés között csinálom.
Valójában színész vagyok. Zenés vígjátékokban. – Garantált az unalom: itt
mindenki az.
 Szerencséjére elkezdődik a műsor.

Beszerzés
Hétfőn kora reggel Jocelyn jelenik meg a házban. Charmaine már
lezuhanyozott és felöltözött, hogy munkába induljon, fehér, fodros blúzt
vett fel, de nem érzi magát valami acélosan – nyilván másnapos, igaz,
hogy ez olyan kevésszer fordult eddig elő életében, hogy nem tudja
biztosan. Aurora rántottát készít, és kávét, annak ellenére, hogy Charmaine
azt mondta, nem hinné, hogy szembe tud nézni egy tojással. Homályos
emlékei vannak arról, amiről este beszélgettek. Bárcsak többet tudna
felidézni belőle!
– Híreim vannak– közli Jocelyn.
– Kávét? – kérdi Aurora.
– Kösz – feleli Jocelyn. Végigméri Charmaine-t. – Mi történt?
Pokolian néz ki, már meg ne haragudjon érte.
– A gyász az oka – szólal meg Aurora, és Charmaine-nel együtt
kuncogni kezd.
Jocelyn nézi őket.
– Oké, jó fedősztori. Ragaszkodjon hozzá, ha Ed kérdezi – szólal meg.
– Látom, hogy a bárszekrényben garázdálkodtak. Majd én eltakarítom a
bizonyítékot, az üres üveg az én dolgom. Most figyeljenek!
A konyhaasztalnál ülnek. Charmaine megpróbálkozik egy korty
kávéval. A tojást egyelőre nem vállalja.
– Ed terve a következő – folytatja Jocelyn. – Azt fogja mondani
magának, Charmaine, hogy üzleti útra megy Las Vegasba. Megkéri,
foglaljon neki jegyet, és magának is. Azt fogja mondani, hogy ott helyben
is szükség lesz a maga szolgálataira.
– Miféle szolgálataimra? – kérdi Charmaine idegesen. – Bezár egy
hotelszobába, és aztán…
– Nem ilyen egyszerű – feleli Jocelyn. – Mint tudja, a szexbotokból
elege lett, már ami a személyes használatot illeti. Arra készül, hogy szintet
lépjen.
– Erről meséltem neked – szól közbe Aurora. – Tegnap este.
Charmaine emlékei kicsit homályosak a tegnap estéről. Nem, nagyon
homályosak. Mit is ittak Aurorával? Talán valami drog volt belekeverve.
Mintha szó lett volna arról, hogy Aurora arca lejött, de az nem lehet.
– Szintet lépjen? – kérdi. Csak a videojátékok jutnak erről eszébe.
Jocelyn előveszi a PoziPadjét, bekapcsolja, és megnyit egy videót.
– Elnézést a minőségért – jegyzi meg. – De jól lehet hallani.
 A pixeles Ed áll egy hatalmas tárgyalótermi érintőképernyő előtt, amin
az áll keresztben odafirkantva, hogy Posszibilibot, a betűk tűzijátékként
robbannak szét, majd elölről kezdődik az egész. Egy kisebb, öltönyös
férfiakból álló társasághoz beszél, csak a tarkójuk látszik.
– Biztos forrásból tudom – jelenti ki legmeggyőzőbb modorában –,
hogy az interfészes élmény még a legfejlettebb modelljeink esetében is
csak nem igazán meggyőző pótléka képes lenni a valóságnak. A
kétségbeesettek mentsvára, esetleg – itt elszórt nevetés hallatszik –, de mi
ennél csak többre vagyunk képesek!
Mormogás, a felnyírt tarkók bólogatnak.
Ed így folytatja:
– Az emberi test bonyolult, barátaim, sokkal bonyolultabb annál, hogy
abban reménykedhessünk, lemásolhatjuk egy kizárólag mechanikai
találmánnyal, mivel mással nem lehet. És az emberi testet az emberi agy
irányítja, ami a legkifinomultabb, legbonyolultabb konstrukció az általunk
ismert univerzumban. Mi mindent megtettünk, hogy megpróbáljuk
megközelíteni ezt a test-agy kombinációt! De lehet, hogy rossz irányból
közelítettünk a dologhoz!
– Ezt hogy érti? – érdeklődik az egyik fej.
– Úgy értem, minek megépíteni egy önálló eszközt, amikor az önálló
eszköz már létezik? Minek újra feltalálni a kereket? Miért nem inkább oda
gördítjük azt a kereket, ahová mi akarjuk? Oly módon, ami mindenkinek
kedvez. A lehető legtöbb ember lehető legnagyobb boldogsága – ez a
Posszibilibot cég lényege, igazam van?
– Térjen a lényegre! – szólal meg az egyik felnyírt tarkó. – Ez itt nem a
tévé, semmi szükség a prédikációra.
– Mi a baj a jelenlegi állással? Azt hittem, dől a pénz – jegyzi meg egy
másik.
– Így van, így van – feleli Ed. – De még több is dőlhet. Oké, röviden:
miért ne fogjuk a meglevő testet és agyat, és egy fájdalommentes
beavatkozással elérjük, hogy a szóban forgó entitás, személy, ne
kerteljünk, a dögös maca, aki nem hajlandó szóba állni velünk, tehát hogy
elérjük, hogy ez a nő ránk, és csakis ránk fókuszáljon, mintha minket
tartana a legszexibb pasinak a világon?
– Ez valami parfüm? – tudakolja egy újabb hang. – Feromonokkal,
mint a molylepkéknél? Próbáltam, egy rakás szar. Egy mosómedvét
vonzottam tőle.
– Ne már! Egy mosómedvét? Vagy csak egy nőt, akinek…
– Ha az új oxitocin-Viagra tabletta, az nem tartós. A nő másnap reggel
újra undorodik tőled.
– Mi volt a mosómedvével? Azért az újdonság lenne!
Nevetés.
 – Nem, nem – feleli Ed. – Nyugalmat kérek. Nem tabletta, és akár
hiszik, akár nem, nem is tudományos fantasztikum. A technika, amit a Las
Vegas-i klinikánkon tökéletesítenek, azon a kutatáson alapul, ami a
fájdalmas emlékek kitörlésére összpontosít veteránok, gyerekkorukban
molesztáltak, satöbbi esetében. Felfedezték, hogy nem csak egyes
félelmeket vagy negatív asszociációkat tudnak azonosítani az agyban,
majd kimetszeni, hanem képesek kitörölni a szerelem korábbi tárgyát, és
egy új bevésődést létrehozni.
A kamera egy nagyon csinos nőt mutat egy kórházi ágyon. Alszik.
Azután a szempár kinyílik, és oldalra néz.
– Ó! – szólal meg a nő boldog mosollyal. – Hát itt vagy! Végre!
Szeretlek!
– Hűha, ennyire egyszerű – jegyzi meg az egyik felnyírt tarkó. – Nem
csak eljátssza?
– Nem – feleli Ed. – Ez a beavatkozás nem sikerült, itt, a helyszínen
próbálkoztunk vele, de túl korai volt, a technika még nem volt tökéletes. A
vegasi csapatunk azóta már megoldotta a dolgot. De jól illusztrálja a
működési elvet. – Svenk balra: a nő szenvedélyes csókban forr össze egy
kék játékmackóval.
– Ez Veronica! – Charmaine szinte sikítja. – Beleszeretett egy
kötöttáruba!
– Várjon – szól rá Jocelyn. – Még nincs vége.
– Nem tudom, miféle szabotőr adta oda neki azt a mackót – folytatja
Ed. – Annyi a gond, hogy az eljárás minden esetben működik, ha a
megpillantottnak két szeme van. A fickó, aki megrendelte a rablást… aki
megrendelte a beavatkozást… az operációt, nagyon ideges volt, amikor
megérkezett, de elkésett. A bevésődés már megtörtént. Itt az időzítés
minden.
– Ez állati! – jegyzi meg az egyik fej. – Az embernek lehet egy
komplett háreme, lehet…
– Tehát az ember megadja a célszemélyt…
– Beszerzi…
– Be a furgonba, fel a repülőre – veszi át a szót Ed –, irány a vegasi
klinika, egy gyors tűszúrás, és azután kezdődik egy teljesen új élet!
– Kurva jó!
Jocelyn kikapcsolja a PoziPadet.
– Ennyi, dióhéjban – szólal meg.
– Úgy érti, elrabolják őket? – kérdi Charmaine. – Az addigi életükből?
Ezeket a nőket?
– Ez nyers megfogalmazása a dolognak – feleli Jocelyn. – Bár nem
csak nőkről van szó, ez egy uniszex projekt. Igen, ez a lényeg. De az alany
nem bánja, mert az előző szerelmi kötődéseket annullálják.
 – Szóval ezért akarja Ed, hogy Charmaine vele menjen Vegasba az
üzleti útra? – kérdi Aurora.
– Nekem nem fejtette ki – feleli Jocelyn –, de elég valószínű.
– Úgy érti, el akarja érni, hogy ne szeressem többé Stant – szólal meg
Charmaine. Hallja a saját hangját: szomorúan cseng. Ha ez bekövetkezne,
Stan idegenné válna számára. Az egész múltjuk, az esküvőjük, amikor a
kocsiban laktak, minden, amit együtt átéltek… Talán emlékezne rá, de már
semmit sem jelentene neki. Mintha valaki másról lenne szó, akit nem is
ismer, aki unalmas.
– Igen. Többé nem szeretné Stant. Edet szeretné helyette – válaszolja
Jocelyn. – Imádná.
Ez olyan, mint a szerelmi bájitalok Win nagyi régi mesekönyveiben,
gondolja magában Charmaine. Azokban, ahol egy varanggyá változott
herceg tartja rabságban az embert. Azokban a mesékben a végén mindig
győz az igaz szerelem, ha az embernek van egy varázserejű ezüstruhája,
vagy valami ilyesmi, de a való életben – ebben a való életben, amit Ed
tervez a számára – örök életére a varangyherceg szörnyű varázslata alatt
lesz.
– Ez szörnyű! – kiált fel Charmaine. – Előbb leszek öngyilkos!
– Lehet – feleli Jocelyn –, de utána már nem akar majd öngyilkos
lenni. A műtét végeztével magához tér, és ott lesz Ed, aki a kezét fogja, és
a szemébe néz, maga pedig egy pillantást vet rá, a nyakába borul, és
kijelenti, hogy örökké szeretni fogja. Azután könyörög majd neki, hogy
használja szexuálisan úgy, ahogy kedve tartja. És komolyan is gondol majd
minden szót. Nem tud majd betelni Eddel. Elvileg így működik ez a dolog.
– Atyaég – hüledezik Charmaine. – De nem hagyhatja, hogy ez
megtörténjen velem! Még akkor sem, ha én… nem hagyhatja, hogy
megtörténjen Stannel!
– Még mindig fontos magának Stan? – kérdi Jocelyn érdeklődve. –
Mindezek után, ami történt?
Charmaine-nek most bevillan Stan, milyen édes volt általában, milyen
ártatlannak néz ki, amikor alszik, mint egy kisfiú, mennyire összetörne, ha
ő úgy hátat fordítana neki, mintha nem is létezne, és Ed karján faképnél
hagyná őt. Soha, soha nem heverné ki.
Akaratlanul is elsírja magát. Hatalmas könnyek potyognak a szeméből,
zihálva kapkodja a levegőt. Aurora hoz neki egy zsebkendőt, de a vállát
azért már nem paskolja meg.
– Neki legalább te kellesz – jegyzi meg. – Nem csak a rólad másolt
robot.
– Semmi baj – szólal meg Jocelyn. – Nyugodjon meg! Ed azt akarja,
hogy én is magukkal tartsak. Én leszek a maga testőre, elvileg nekem kell
vigyáznom magára. – Itt elhallgat, hogy Charmaine felfogja a szavai
értelmét. – És vigyázni is fogok. Számíthat rám.
 XIII.
Zöld ember
 Zöld ember
A show, amire Lucinda jegyet vett, a Green Man Group fellépése. A
csapat a Vegasban évtizedek óta fellépő Blue Man Group társulat egyik
mutációja. Stan látott tőlük egy paródiát a YouTube-on, amikor még a
Dimple-nél dolgozott. Létezik Red Man Group, Orange Man Group és
Pink Man Group is, mindegyiknek más a specialitása. A Green Man Group
műsorának a programfüzet szerint ökológiai a tematikája.
Ahogy az várható, a kigyulladó spotlámpák és reflektorok fényében
műnövények jelennek meg, műmadarakkal, a színpadra lépő kopasz,
zöldre pingált Green Man-tagok levéljelmezt viselnek. A leveleket
leszámítva ugyanaz a feszes tempójú, komikus, technikás és zenés show,
amit Stan korábban a neten látott: léggömbök változnak virággá, a zöld
emberek fodros kelt rágnak és zöld trutyit köpnek, hagymákkal
zsonglőrködnek, és rengeteget dobolnak, a poénokat pedig gongszó jelzi.
Egy szó sem hangzik el – a szereplők sosem beszélnek, mivel némának
tettetik magukat. Időnként következik némi üzenet – madárdal, napkelte a
hatalmas színpadi képernyőkön, héliumos léggömbök szállnak fel
facsemetékkel –, de aztán újra megszólalnak a dobok.
Most hirtelen egy tulipános műsorszám következik, az aláfestő zene a
„Tiptoe Through the Tulips”. Tipegj át a tulipánokon. Stan először felül a
székén: ez volt a jelszó a Posszibilibotnál, ez nem lehet véletlen, baszki!
De ahogy folytatódik a szám, lassan lecsillapodik: nyugi, Stan. Igenis lehet
szimpla véletlen, sok dolog csak az, és a színpadon zajló ostobaságot
elnézve csak az lehet. Ha jel lenne, akkor mégis mi a faszt várnak tőle, mit
kéne erre reagálnia? Pattanjon fel, és ordítsa el magát: tessék, itt az
övcsatom! Itt a flashdrive? Szóval nyilván csak véletlen egybeesés.

Hátradől, és a számot figyeli. Tulipános tematikájú pirotechnika,

tulipánokkal bűvészkednek, tulipánok alakulnak át: tulipánok lobbannak
lángra, tulipánok robbannak fel, tulipánok nőnek ki az egyik zöld ember
füléből. Stan kénytelen elismerni, hogy profi előadás, és vicces is.
Megnyugtató látni, amikor mások csinálnak hülyét magukból. Igaz, ha
szándékosan teszik, akkor lehet, hogy nem számít.
Egy gongos műsorszám jön. A gongon játszó pasas amolyan
bohócféle. De csak egy gongos van? A Green Man-tagok olyanok, mint az
Elvisek: az egyforma jelmez miatt nehéz megkülönböztetni őket
egymástól. Stan igyekszik követni a váltásokat, de olyan, mintha egy
bűvészt figyelne: a trükk megtörténik, tudja, hogy csak trükk, de képtelen
tetten érni, hogy csinálják.
Az utolsó előtti szám a közönséget is bevonja. Három ártatlant
vonszolnak a színpadra vízálló öltözékben, mindenfélét etetnek velük, és
zöld trutyival bombázzák őket. Ezután következik a finálé, még több dob,
gong és lángoló holmi. Majd jön a meghajlás. A kopasz zöld emberekről
folyik a víz.
– Na, Bérelvis, mi a véleményed? – kérdi Lucinda, amikor
kigyulladnak a fények.
– Jó az időzítés – felel Stan.
– Ennyi? Jó az időzítés? – kérdi Lucinda. – Ezek az emberek az
életüket teszik fel arra, hogy kifejlesszék ezeket a képességeket, és ennyit
tudsz mondani? Fogadok, hogy lenyűgöző vagy az ágyban!
Baszd meg, gondolja magában Stan. De inkább ne.
– Hölgyem – libbenti meg kék köpenyét. – Csak ön után!
Lucinda narancssárga szarvai ferdén, kackiásan állnak, egy nyaraló
démonra emlékeztet.
Lucinda azt mondja, elmegy a mosdóba, utána pedig azt várja Stantől,
hogy elvigye az egyik itteni bárba, megigyon vele egy-két White Russiant,
és elmesélje az élete történetét. Fiatal még az éjszaka, úgyhogy ezután még
valami mást is csinálhatnak. Elvárja, hogy szolgáltatást kapjon cserébe a
pénzéért, jelenti ki vigyorogva, ám egy középiskolai tanár szigorú, kissé
vádló hangján.
Lépésről lépésre, gondolja magában Stan. A mosdóhoz kíséri a nőt.
Miközben odakint vár rá, és épp a ritkuló tömeget pásztázza, lát-e
verőembert, aki érdeklődéssel néz rá, az egyik Marilyn odasurran mellé.
– Stan! – suttogja. – Én vagyok, Veronica!
– Mi tartott ennyi ideig, bassza meg? – mordul rá Stan. – Pár
napszemüveges csávó a Pozitronból kérdezősködött utánam a
szálláshelyemen. Új helyet kell szereznetek! Hol van Budge? Hol van
Conor? Ennyire nem számítok? Ha ez a szar, ami nálam van, ilyen fontos,
miért nem jön végre valaki érte?
– Halkabban! – szól rá Veronica. – A NAB-on mindenütt hallgatóznak.
Ezek a tévések szívesen nyúlják le egymás infóit, és mószerolják egymást
bárkinek, aki meghallgatja őket. Ebből könnyen bajod lehet.
– Azt hittem, Jocelyn ki akarja juttatni a hírt! – mordul fel Stan.
– Az időzítés a fontos – feleli Veronica. – Ki kell várnia a megfelelő
pillanatot. Gyere velem, siessünk! Hátramegyünk, a színfalak mögé.
– És mi lesz a randimmal? – kérdi Stan. Lucinda jelenetet rendez, ha ő
felszívódik, az a típus.
– Amiatt ne aggódj. Van egy másik Elvisünk, majd beáll a helyedre,
nem fog feltűnni neki a különbség.
Stan ezt kétli – Lucinda nem hülye –, de követi Veronicát a széksorok
között a színházterem első sora mellett nyíló, „kijárat” feliratú ajtón át.
Egy folyosó következik, egy sarok, lépcsők. Majd a színpad ajtaja.
Veronica bekopog rajta. Egy zöldre festet, kopasz fickó nyitja ki, sötétzöld
öltönyben, fülhallgatóval.
– Arra – mutatja. Itt mindenre gondolnak: még a kidobóemberek is
követik a tematikát.
Veronica végigsiet egy keskeny folyosón, Stan a nyomában.
Tökéletesen utánozza a Marilyn-féle fenékriszálást: talán tanítják nekik?
Ficamítsd ki a bokád, utána préseld a lábadat magas sarkú cipőbe?
Veronica, gondolja bánatosan, nagy kár, hogy elpazaroltak arra a medvére,
baszki.
Egy csukott öltözőajtó előtt állnak meg, egy zöld csillag díszíti. THE
GREEN MAN GROUP.
– Itt várj! – utasítja Veronica. – Ha bárki jön, mondd azt, hogy a
meghallgatásra jöttél.
– Kire várok? – kérdi Stan.
– Az összekötődre – feleli Veronica. – Az átadásra. Aki majd eljuttatja
az infókat a sajtónak. Már ha szerencsénk van. Megvan még az övcsat?
– Szerinted ez micsoda? – bök Stan a derekát díszítő méretes
kiegészítőre. – Elég nehéz nem észrevenni.
– Senki sem cserélte ki az övcsatot?
– Miért cserélték volna ki? – fortyan fel Stan. – Nem is igazi ezüst! De
éjjelre a párnám alá szoktam tenni.
Veronica megvonja formás Marilyn-vállát.
– Remélem, igazad van – feleli. – Kellemetlen lenne, ha kinyitnák, és a
flashdrive sehol. Az hiszik majd, hogy eladtad.
– Ki a fasznak tudnám én eladni? – csattan fel Stan. Megfordult a
fejében, de nincs biztosítéka. Bárkinek is kell, ha az illető tudja, hol van,
egyszerűen elveszi, őt pedig az árokparton hagyja.
– Á, van, aki fizetne érte – válaszolja Veronica. – Vagy így, vagy úgy.
Most menj be! Rohannom kell. Sok sikert! – Lebiggyeszi Marilyn-ajkát,
Marilyn-csókot dob Stannek, és halkan becsukja maga mögött az ajtót.
Az öltözőben nincs senki. Egy hosszú, kivilágított tükröt lát, alatta egy
pult fut végig, zöld festékkel teli sminkes tégelyek sorakoznak rajta.
Ecsetek. Egy szék, amin ülve befesthetik magukat. Pár Green Man-öltöny
lóg vállfákon az ajtóra felszerelt fogasról. Utcai ruhák: farmer, dzseki,
fekete póló. Egy pár Nike, jó nagy. Bárkié is ez az öltöző, nagyobb a lába,
mint Stannek.
A helyiségből csak egy ajtó vezet kifelé: ez nem tetszik neki. A széket
megkerülve a pultra ül, háttal a tükörnek. Ügyel rá, hogy ne fordítson hátat
az ajtónak.
Bérgongos
Kopognak. Most mit csináljon? Nincs hová elbújni, úgyhogy nincs
veszítenivalója.
– Tessék! – szól ki Elvis-hangon.
Az ajtó kinyílik. Lucinda Quant az. Baszki, hogyan jutott a nyomára?
De a nő nem esik neki azzal, hogy „hová tűntél?”, semmi hasonló.
Besurran, becsukja az ajtót, odalép Stanhez, és azt sziszegi:
– Kapcsold ki az övedet! – Vörös körmű ujjaival rögtön neki is lát.
– Hohó! – szól rá Stan. – Lassan a testtel, hölgyem! Ha ezt akarja,
vissza kell mennünk a hotelbe, onnan telefonálok, megrendeljük a
szolgáltatást, imádni fogja a… – Beleborzong a gondolatba, hogy Lucinda
Quant ágyba bújik egy Elvis-bottal. A nő már nincs csúcsformában, de
még így is esélye lenne megnyerni azt a meccset.
– Ne pánikolj, nem a tested kell – nevet fel gúnyosan Lucinda. –
Hanem az övcsatod. Most azonnal!
– Várjunk! – tiltakozik Stan. Lehetetlen, hogy ez a nő az! Egyáltalán
nem az, akire számított, nem egy fekete ruhás, elegáns ügynök vagy egy
Jocelynnek dolgozó kemény csávó a Megfigyeléstől, vagy – legrosszabb
esetben! – egy Pozitronból ideküldött bérgyilkos. Honnan tudhatná, hogy
ez a furcsa öreglány valóban az, akinek át kell adnia a küldeményt? – Egy
pillanat! – tiltakozik. – Ki küldte magát?
– Ne butáskodj! Tudod, ki! – feleli Lucinda, és a mozdulat, ahogy
hátraveti fekete parókás fejét a narancssárga szarvakkal, halványan utal
arra, milyen veszedelmesen kacér nő lehetett úgy negyven évvel ezelőtt. –
Ez lesz a nagy visszatérésem, baszki, úgyhogy ne szórakozz velem!
Várjunk, várjunk, mondja magában Stan. Nem adhatod csak így meg
magad!
– Van egy jelszó – válaszolja a tőle telhető legszigorúbb hangon.
– Tipegj át a kibaszott tulipánokon! – vágja rá Lucinda. – Akkor most
nekem kell lehúznom a nadrágodat, vagy mi legyen?
Stan kicsatolja az övet. Lucinda odaviszi a sminkes pulthoz, az orrára
biggyeszti az olvasószemüvegét, és a fény alá tartja a csatot. Egy apró
eszköz van nála, csavarhúzóhoz hasonlít. A csat tetejébe illeszti,
megcsavarja, mire a fém kettényílik. A belsejében egy miniatűr fekete
flashdrive lapul.
Lucinda ezt egy apró borítékba teszi, amit lenyal, majd lekapja a
parókát szarvastól, és a borítékot ragasztószalaggal a pihés fejbőrére
erősíti, ami nem teljesen kopasz, de majdnem. Ezután visszahúzza a
parókát, és megigazítja a szarvait.
 – Kösz – szólal meg. – Megyek is. Remélem, tényleg valami nagy
botrány van rajta. Nem bánom vásárra vinni a bőrömet, már ami még
megmaradt belőle, ha megéri. Nézd a híradót!
Azzal hibiszkuszmintás, Blue Suede-illatú forgatagként távozik. Most
mi lesz? – tűnődik Stan. Megvárom, míg megérkezik a négy
napszemüveges pasas, és kitépi a fogaimat? Nincs nálam! – ordítja majd.
Az az összeaszott, szarvat viselő gyógyult rákos vitte el! A fejére
ragasztotta! Miért nem oszt neki az élet valami hihetőt, a változatosság
kedvéért?
Az ajtó újra kinyílik: négy kopasz fickó lép be libasorban, csak épp
nincs rajtuk napszemüveg, és zöldek. Megtelik velük az öltöző.
– Stan – szólal meg az első, és hátlapogató pózban közelít. – Isten
hozott Vegasban, tesó!
– Conor! – hüledezik Stan. – Mi a fasz? – Tényleg meglapogatják
egymás hátát, és Stan arcán valami nedves csorog végig.
– Bizony – mosolyog zölden Conor. – Emlékszel Rikkire és Jeroldra.
Jerold engedett be ide hátra.
Kézfogások, vigyorok, hátbaveregetések. A negyedik fickó is
megszólal:
– Szép volt, Stan!
Lehetséges volna, hogy ez Budge? Igen, lehetséges.
– Rohadtul rám ijesztettetek – méltatlankodik Stan. – Megjelentetek az
Elvis-szálláson a fotómmal, meg minden. – A nászutas fotó a tengerparton,
amit elküldött Conornak. Hát ezért volt náluk.
– Bocs – feleli Conor. – Gondoltam, felpörgetjük a dolgot, hamarabb
felvesszük veled a kapcsolatot, időt nyerünk. De elszalasztottunk.
– Végül jól alakult – jegyzi meg Budge.
– Te hogy jutottál ki a Posszibilibottól? – kérdi tőle Stan.
– Ládában, ahogy te – feleli Budge. – Nehéz volt a méretemnek
megfelelő Elvis-jelmezt találni, de hátul szétvágtuk, ahogy a temetkezési
vállalkozók szokták, meg a láda is szűk volt, de ezt leszámítva fennakadás
nélkül ment minden. Közös barátnőnk zárta le a fedelet.
– Vedd már le ezt az idióta Elvis-göncöt! Úgy nézel ki, mint egy fasz –
szól rá Conor. – Kinél van a borotva?
Stan lötyögő Green Man-öltönyben, frissen borotvált fejjel épp
kókuszvizet iszik Conor öltözőjében. Conor szerint a kókuszvíz gyorsan
pótolja az elveszett energiát, bár Stannek most nincs szüksége több
energiára, így is pörög, mint a villanyóra.
Az öltöző apró, elmosódott képernyőjén az este második Green Man-
showja zajlik. Mindig több csapat váltja egymást, meséli Conor, mert a
műsor sokat kivesz az emberből. Az ő embereiből persze nem, mert ők
valójában nincsenek benne, csak szereplőnek álcázzák magukat.
Nyugodtan jöhetnek-mehetnek a színfalak mögött, mert az egyik csapat azt
hiszi, ők a másik tagjai, és fordítva. De Conor világéletében vágyott a
reflektorfényre, úgyhogy ő vállalta a gongos szerepét.
– Tudom, idióta dolog – folytatja Conor. – De el kell ismerned, nincs
ennél jobb álca, amíg várjuk, hogy induljon a meló.
– Milyen meló? – kérdi Stan.
– Á, ezt nem mondta neked? Pedig mindent kibaszott pontosan
elmagyarázott veled kapcsolatban. Azt mondta, neked mindenképp velünk
kell lenned, különben vége. Te vagy a kulcsfigura.
– Ki mondta ezt? Úgy érted… – Nem mondja ki Jocelyn nevét.
Körbepillant, aztán fel, a plafonra: vajon itt biztonságban vannak?
– Hát ő! A góré! Azt mondta, ti ketten elválaszthatatlanok vagytok,
baszki!
Stannek elsőre nem a góré jutna eszébe Jocelynről, de tulajdonképp
illik rá. Fejes.
– Szóval én vagyok a kulcsfigura – ismétli. – Nem baj, ha
megkérdezem, hogy miért?
– Gőzöm sincs, baszki! – feleli Conor vidáman. – Már ősidők óta
dolgozom neki alkalmanként. Tudta, hogy a bátyám vagy, amióta látott a
lakókocsiparkban, mielőtt leszerződtél abba a nagybani szervkereskedésbe.
De nem szoktam kérdezősködni, mit miért akar, az az ő dolga. Úgy
állapodtunk meg, hogy elvégzem a melót, nincsenek elvarratlan szálak,
azután kaszálok, és ennyi, viszlát. De gondolom, holnap kiderül, miért
vagy te ilyen kibaszott fontos. Holnap lesz a nap.
Stan igyekszik bölcs képet vágni. Lehetséges ez akkor, ha az ember
arca zöldre van festve? Kétli.
– Mi a dolgom? – kérdi. Reménykedik, hogy nem bankot rabolnak
vagy ember ölnek. – Ebben a melóban. Mikor indul a dolog?
– Szerintem téged a gong mellé rakunk – feleli Conor. – Nem nehéz
követni, csak a végszóra kell figyelned, jó nagyot sózni a kalapáccsal a
gongra, és hülye képet vágni hozzá. Neked menni fog.
– Szóval a színpadon vagyok? – érdeklődik Stan. Ez nem biztonságos,
mindenki őt fogja nézni. És akkor mi van? Már nincs nála az övcsat, sőt az
öv sem, Rikki a komplett Elvis-jelmezét elvitte és kidobta egy kukába.
– Nem itt – válaszolja Conor. – Egy Rubint Cipellő nevű helyen. Ez
valami idősotthon-klinika, ahol a gazdag vén fószerokat parkoltatják, vagy
éppen felvarratják a képüket. Mi szórakoztatjuk őket.
– Ennyi az egész? – kérdi Stan. – Csak annyi a dolgom, hogy ráüssek a
gongra? – Igaz, hogy sokszor járt már Elvisként a Rubint Cipellő helyi
részlegében, és udvarolt az idős hölgyeknek, de senki sem fogja felismerni
a jelenlegi jelmezében, óriási borsónak álcázva.
 – Ne légy már ekkora hülye, baszki – vágja rá Conor. – Ez a
fedősztori! Az igazi meló egy emberrablás.
– Kurva sok biztonsági ember őrzi azt a helyet – jegyzi meg Stan.
– Hé! Az öcséddel beszélsz! – fortyan fel Conor. Összedörzsöli két
ujját. – Azokat lefizettük! Mi csak odamegyünk, belekezdünk a zöld
műsorba, leverjük a biztonságiakat, csak a látszat kedvéért, begyűjtjük az
illetőt…
Bakker, gondolja magában Stan. Elrabolnak valakit. Simán lelőhetik
őket, róla nem is beszélve.
– Szóval ráütök a gongra…
– Jól van, vágod – feleli Conor. – És már nyúljuk is.
– Nyúljuk?
– A nagy lenyúlás – nyugtázza Conor. – Zseniális.

Levegőben
Ed elöl ül, az első osztályon. Furcsa lenne, ha Charmaine is ott ülne
vele – hiszen ő hivatalosan csak az asszisztense. Ez Ed érvelése, Jocelyn
szerint: nem akarja feleslegesen magára vonni a figyelmet. Hála az égnek,
gondolja magában Charmaine, mert nagyon-nagyon nehezen lenne képes
kedvesen vagy akár csak udvariasan viselkedni Eddel, most, hogy tudja,
mire készül. Ha mellette ülne az első osztályon, a pasas valószínűleg
Vegasig az ő karját markolászná, gintoniccal itatná, a térdét próbálná
fogdosni, vagy benézni a dekoltázsába, bár arra semmi remény, mert egy
állig gombolt blúzt visel, amit Aurora választott neki.
És végig azt kérdezgetné tőle, alábbhagyott-e már a Stan felett érzett
gyásza. Nem mintha valóban érdekelné Stan vagy bármi, amit Charmaine
kedvel vagy szeret, vagy nem kedvel és nem szeret, és az sem érdekli, ki is
ő valójában. Ed szemében ő elsősorban egy test, és most kizárólag testet
akar csinálni belőle. A fejére gyakorlatilag nincs is szüksége.
Azok után, hogy heteken át olyan szomorú volt, most a felszín alatt
fortyog benne a düh. Ha Ed mellett kellene ülnie, biztosan ráförmedne, és
ebből Ed estleg rájönne, hogy tud a nagy tervéről. És esetleg pánikba esik,
és a végén még valami furcsát művel ott helyben, a gép fedélzetén.
Mondjuk a földre löki, és letépi a gombjait, ahogy régen Max, de
Charmaine akarta, hogy Max ezt tegye, míg Ed esetében egész más a
helyzet, kínos lenne, és őszintén szólva ijesztő. Vegye le a ronda kezét a
gombjaimról, a csuda vigye el! Ezt mondaná neki.
De igazából Ed nem tudná ezt véghez vinni – mármint a padlós ügyet a
gombokkal –, mert a légikísérők közbelépnének. De mi van, ha szemet
hunynának felette, ha mind Ed alkalmazottai, ha a gépen mindenki az ő
oldalára áll?
Nyugalom, Charmaine, mondogatja magában. Ez ostobaság. Ilyesmi
nem történik a való életben. Semmi baj, minden rendben lesz, mert Jocelyn
itt ül mellette, Aurora pedig mögötte, és van még egy ember a gépen a
Megfigyeléstől, Jocelyn biztosította erről – egy férfi, hátul, a kijárat
mellett. És az a férfi, plusz Jocelyn és Aurora túlerőt jelent Eddel szemben.
Nem tudja, mit tennének, de lehet, hogy dzsúdófogással ártalmatlanítanák
Edet, vagy valami hasonló. És előnyben vannak, mert ők tudnak Ed
tervéről, ő viszont semmit sem tud az övékről.
Illetve Jocelyn van előnyben, mert tud Ed tervéről. Eddig nem sokat
osztott meg ezzel kapcsolatban Charmaine-nel. A PoziPadjén olvas és
jegyzetel. Charmaine megpróbálkozott egy filmmel – milyen csodás lenne
végre olyan filmet nézni, ami nem az ötvenes években készült, milyen
régóta nem látott ilyet, és legalább elvonná a figyelmét –, de a képernyő
nem működik. Ahogy az ülést hátradöntő gomb sem, a repülős magazinból
pedig valaki majdnem az összes oldalt kitépte. Charmaine véleménye
szerint ez a repülőtársaság embereinek szándékos szabotázsa, hogy az
ember orra alá dörgöljék, nem első osztályon utazik. Nyilván van erre egy
külön csapat, amelyik éjjel végigmegy a gépeken, oldalakat tép ki, és
megbuherálja a képernyőket.
Kibámul az ablakon: felhők, sehol semmi, csak felhők. Laposak, még
csak nem is bárányfelhők. Először olyan izgalmas volt repülőn ülni –
eddig csak egyszer utazott így, Stannel, a nászútjukon. Elolvassa a
maradék cikkeket a magazinban. Micsoda véletlen: „Nászút a
tengerparton”. Stan nagyon leégett első nap, de legalább megvolt, amire
annyira vágyott, a víz alatti szex, legalábbis az alsótestük víz alatt volt.
Pedig mások is voltak a parton. Vajon látták, mit művelnek? Charmaine
azt remélte, hogy igen, emlékszik rá. Utána újra belebújtak a
fürdőruhájukba, de Charmaine nem találta a bikinialsóját, mert a
zűrzavarban elvesztette, Stannek le kellett merülnie, hogy megtalálja, és
csak nevettek, nevettek. Milyen boldogok voltak akkor! Mint egy
reklámban.
Az ablakon kinézve még mindig csak felhőket lát. Feláll, a mosdóba
indul, hogy elfoglalja magát valamivel. Micsoda figyelmetlenség, a
legutolsó arra járó nem húzta le a vécét. Az emberek nem értékelik a
kiváltságos helyzetüket.
Jobb lehajtani a fedelet, amikor az ember lehúzza: ezt Win nagyi
tanította neki. Különben a baktériumok a levegőbe kerülnek, és bejutnak
az ember orrába.
Visszafelé a széksorok között azon töpreng, vajon melyik lehet a
biztonsági ember. Rögtön a kijárat mellett, így mondta Jocelyn.
Körbepillant, de nem látja a hátul ülők fejét. Odaér a helyéhez, átpréseli
magát Jocelynen, aki rámosolyog, de nem szól egy szót sem. Charmaine
még fészkelődik egy ideig, de aztán nem bírja ki, hogy ne kérdezze meg.
– De mi a csudát tervezett?
Jocelyn ránéz.
– Kicsoda? – kérdi, mintha nem tudná.
– Hát ő! Ed – suttogja Charmaine. – Hogyan akart…
– Nem éhes? – szakítja félbe Jocelyn. – Mert én igen. Kérjünk egy kis
mogyorót! Üdítőt? Kávét? – Az órájára pillant. – Még van időnk.
– Csak vizet kérnék – feleli Charmaine.
Jocelyn leinti a légikísérőt, mogyorót és pár sajtos szendvicset rendel,
egy üveg vizet Charmaine-nek és egy pohár jeget, magának pedig egy
kávét. Charmaine meglepődik, milyen éhes – egy szempillantás alatt
felfalja a szendvicset, és mohón felhajt egy pohár vizet.
– Mindent alaposan eltervezett – feleli Jocelyn. – Az én dolgom kiütni
magát még itt a gépen, közvetlenül leszállás előtt. Egy kis apróság az
italába: Zolpidem, GBH vagy valami hasonló.
– Ó! – feleli Charmaine. – Vagyis randidrogok.
– Igen. Szóval ki lesz ütve. Aztán azt mondom majd, hogy elájult,
hívunk egy mentőt a géphez, és hordágyon fogják levinni magát. Azután a
Rubint Cipellő vegasi részlegébe szállítják, az agyműtéte után felébred, Ed
ott ül majd maga mellett, és a kezét fogja. Megtörténik a bevésődés, maga
úgy mosolyog rá, mintha ő lenne az isten, a nyakába ugrik, kijelenti, hogy
az övé testestől-lelkestől, és megkérdi, mit tehet érte, például leszopja-e
rögtön ott helyben, a klinikán.
– Ez nagyon gáz – fintorog Charmaine.
– És utána boldogan fog élni, amíg meg nem hal – folytatja Jocelyn a
szokásos szenvtelen hangján. – Mint egy tündérmesében. És Ed is. Ő
nyilván így gondolja.
– Hogy érti azt, hogy fog? – kérdi Charmaine. – Az első része meg sem
történik! Nem fog megtörténni! Maga nem hagyja! Ezt mondta.
– Így van – feleli Jocelyn. – Ezt mondtam. Úgyhogy most már lazíthat.
És Charmaine tényleg lazának érzi magát, a szemhéja kezd lecsukódni.
Elbóbiskol, de aztán megint éber. Többé-kevésbé.
– Talán mégis kérek egy kávét – szólal meg. – Muszáj kicsit
felélénkülnöm.
– Már késő – válaszolja Jocelyn. – Leszálláshoz készülődünk. Nézze
csak, szerintem az ott a mentő, pont időben érkezett. Már felszállás előtt
küldtem nekik egy e-mailt. Kicsit elálmosodott? Csak dőljön hátra!
– A mentő? Milyen mentő? – kérdi Charmaine. Ez nem szimpla
álmosság, valami nincs rendben. Jocelynre néz, és kettő van belőle,
mindketten mosolyognak. Megpaskolják a karját.
 – A mentő, ami elviszi Ed klinikájára, a Rubint Cipellőbe – feleli.
De megígérte, megígérte, kiáltaná Charmaine. Nyilván a vízbe tett
valamit. Fenébe! Hazug boszorkány! De képtelen kimondani a szavakat. A
nyelve nem forog, a szeme lecsukódik. Érzi, hogy a teste oldalra dől.
Döccenések, nyilván a kifutópályán haladnak. Annyira szédül. Hangok
hallatszanak a távolból: Elájult. Nem tudom, mitől… egy perce még semmi
baja nem volt. Jó, majd én… Ez Aurora. Próbál szólni neki, de nincsenek
szavak, csak valami nyögdécselés tör fel a torkából. Uhuhuhuh…
Vigyázz, nehogy beüsse a fejét a falba. Ez Jocelyn.
Valaki a karjában tartja, egy férfi, a levegőbe emelik. Jó érzés, mintha
lebegne. Óvatosan. Jól van. Leteszik, betakargatják. Ez Max? Ez Max
hangja itt, a füle mellett? Így, szépen betakargatjuk.
Zuhan, zuhan. Filmszakadás.
 XIV.
Emberrablás
 Emberrablás
Conor szerint jobb, ha Stan nem tér vissza az Elvisoriumba, mert
annak ellenére, hogy Conor és a haverjai voltak a napszemüveges fickók,
akik ott keresték, sosem lehet tudni. Legközelebb talán már veszélyesebb
alakok érkeznek, és jobb, ha nincsen nyom, mert a nagy lenyúlás után
kurva rossz ötlet lenne nyomot hagyni maguk után. Ha minden a terv
szerint alakul, akkor ezzel nem lesz gond, mert senki sem fog szaglászni,
kérdezősködni utánuk, de ha valami gebasz van, akkor fennáll a veszély,
hogy mind az öten megszívják, hacsak nem tűnnek el kurva gyorsan.
Kibaszottul kockázatos dolog, amire most készülnek.
Úgy tűnik, Conor nem aggódik különösebben a kibaszottul kockázatos
dolog miatt, gondolja magában Stan. Inkább izgatott. Törjük be a
lakókocsi ablakát, beszéljük rá Stant, hogy másszon be rajta velünk együtt,
aztán amikor jön valaki, gyorsan fussunk el, és hagyjuk ott Stant,
magyarázza meg ő, mit csinál a kezében a hűtőből kivett két steakkel meg
egy női bugyival. Ilyennek képzeli Conor a vicces esti kiruccanást.
Conor és a fiúk egy két hálószobás Császári Lakosztályt vettek ki a
Caesar’s Palace-ben: aki felbérelte Cont, jól el van eresztve. Con szerint
nem mehetnek sehová, sem előadást nézni, sem sztriptízbárba vagy
kaszinóba, mert nem kockáztathatják meg a lebukást ilyen közel a tutihoz.
Budge azt feleli, neki nincs ezzel gondja, esetleg meccset nézhetnének, de
Rikki és Jerold morgolódik. Con ezt azzal zárja rövidre, ő itt a főnök, és ha
kérdés merül fel, ő szívesen lerendezi. Végül mind az öten leülnek
pókerezni, szőlőben és sajtban játszanak a válogatott sajttálról, amit Con
rendelt, és Singapore Sling-koktélokat isznak, mert Con még sosem
próbálta, de meg akarja kóstolni, viszont fejenként csak hármat szabad,
mert másnap muszáj frissnek lenniük.
Stan szerény mennyiségű sajtot nyer, amit megeszik, de három
Singapore Sling után kiüti magát, és elbóbiskol a kanapén. Nem is baj,
mert csak három ágy van, és senkivel nem szeretne osztozkodni.
Reggel sokáig alszanak, lezuhanyoznak, és másnaposságról
panaszkodnak – kivéve Budge, aki némi önmegtartóztatást tanúsított előző
este. Aztán reggelit rendelnek. Rikki az ajtó mögé áll, amikor megérkezik
a zsúrkocsi, a kezében egy felhúzott Glockkal, mint egy krimiben, hátha
csapda. De nem, csak rántotta, sonka, pirítós és kávé, amit egy kellemes
külsejű felszolgálónő tol be: egyelőre biztonságban vannak.
Ezután felveszik az öltönyt, és zöldre festik a fejüket. Con furgont
bérelt, a parkolóban áll, a Green Man-felszerelés már bepakolva. Indulás
előtt Con átveszi Stannel a végszókat a gonghoz. Valahányszor a fülére
mutat, arra, amelyikben a fülhallgató van, Stannek rá kell ütnie a gongra.
Azt kurvára nem kell tudnia, minek, csak sózzon rá egyet. Csak nem olyan
nehéz.
Ha Con esetleg hirtelen elrohanna például egy mentőautó felé, ami épp
megérkezik a kórház elé, és ha a többi ál-Green Man is vele rohanna,
akkor Stannek még háromszor rá kell ütnie a gongra, hogy a nézők azt
higgyék, ez is a show része. Aztán várjon a további jelzésekre. Aztán
pedig alkalmazkodjon az eseményekhez.
A furgonban ülve Stan gyomra összeszorul az idegességtől. Mi az,
hogy alkalmazkodjon? Ez megint egy olyan helyzet lesz, amikor Con
eltűnik a kerítés mögött, Stan pedig fennakad rajta?
– Hátul egy helyen kimaradt a zöld – szólal meg Jerold. – Majd én
befestem.
– Kösz – feleli Stan. Görcs állt a nyakába: kihúzza magát, egyenesen
ül, hogy a zöld festék ne kenje össze a kocsi kárpitját.

Connak belépőkártyája van, amivel beengedik a Rubint Cipellő

kapuján, amin ott áll a lánc mottója: Mindenhol jó, de legjobb otthon.
A kapun túl az út elágazik: főbejárat és recepció balra, klinika jobbra, a
sarkon túl. A látogatók számára fenntartott rokkant parkolóhelyen állnak
meg, elöl, és libasorban elindulnak befelé, Con felmutatja a
belépőkártyáját a recepciósnak.
– Ó, a különleges program! – feleli a nő. – Az átriumban lesznek. –
Láthatólag hozzá van szokva, hogy zöld emberek és hasonlók jönnek-
mennek a pultja előtt. Bohócok, zsonglőrök, gitáros énekesek,
zombitáncosok, kalózok, Batmanek satöbbi. Színészek.
Az átriumban már teljes hangerővel dübörög egy másik különleges
program, egy fehér-arany jelmezes Elvis lép fel. Épp a „Love Me Tender”-
t fejezi be öblögetésre emlékeztető hangon, és gyilkos pillantást lövell a
bemasírozó Green Man-csapat felé. A közönségben ülő idősek között
elszórt taps hangzik fel, az Elvis pedig hálálkodik:
– Köszönöm, nagyon köszönöm! Meghallgatnak még egy dalt?
De Con belefúj a zöld szilveszteri trombitába, amit magával hozott, és
ezzel véget vet a próbálkozásnak.
– Még csak az kéne, hogy ez a lúzer bepofátlankodjon a műsoridőnkbe
– jelenti ki. – Indulhat a zene!
A zene egy telefonról szól, egy kis bluetooth-os hangszóróról. Con
ütemre lépked, zöld csörgőket ráz, és vigyorog, mint egy őrült. Jerold zöld
léggömböket fúj fel egy hidrogénnel teli palackból, Rikki Budge kezébe
nyomja őket, ő pedig szétosztja a nézők között. Azok megfogják a
zsinórokat, egyesek zavartan, mások bizalmatlanul, ismét mások pedig
talán örömmel, bár nehéz megállapítani. Több Rubint Cipellő-
programasszisztens is besegít, a védjegyüknek számító piros cipőben, és a
Green Man-csapat tiszteletére zöld sapkában.
– Hát nem csodás? – gügyögik, arra az esetre, ha kétség merülne fel,
márpedig felmerül. De még senki sem tiltakozott, úgyhogy a műsor
nyilván jó, vagy legalábbis elég jó ahhoz, hogy meggyőzze őket. Conor a
fülére bök, Stan pedig nagyot üt a gongra.
Con az órájára pillant.
– Picsába – hallja Stan a motyogását. – Hol maradnak már? Köpj egy
kis vizet! – szól oda Rikkinek. – Az mindig bejön.
Most sziréna vijjogása hallatszik, egyre közelebbről. Egy mentőautó
hajt át a főkapun, a klinika oldalbejárata felé tart. Con egy óriási
gumitulipánt húz elő a zakójából, és integet vele. Felrobban, persze csak
diszkréten. Ez a jel: Jerold, Rikki és Budge egy nagy adag héliumos
léggömböt ereszt a levegőbe, kirohannak az átrium ajtaján, befordulnak a
sarkon, és nyomuk veszik.
– Visszajönnek? – kérdi egy panaszos hang a közönségből. Stan vadul
bólogat, és újra nagyot csap a gongra. Lehet, hogy mégis sikeres a műsor.
Con most megrángatja a zakója ujját: meghajol, Stan követi a példáját.
Con belekarol, és ütemes léptekkel kivezeti az ajtón.
– Elkaptuk – súgja oda. Vajon kit? – töpreng Stan.
Sasszézva befordulnak a sarkon.
– Tökéletes – szólal meg Con. Egy mentőautó áll ott, a hátsó ajtaja
nyitva. Ott áll Jocelyn egy másik nővel. Jocelyn seggfej férje Budge-nak
segít megtartani egy harmadik férfit, aki a földre roskadt. Ed az, a Pozitron
fejese, semmi kétség: összetéveszthetetlen az öltöny-frizura-kombó. A
Rubint Cipellő két biztonsági embere és három másik fekete öltönyös
fickó hever a járdán. Gyors munka, gondolja magában Stan.
– Mozgás, kulcsember! – szól rá Con. – Nézz csak be oda! – Azzal a
mentőautó felé tereli Stant.
Odabent egy hordágyon fekszik valaki, állig betakarva egy piros-fehér
pléddel.
Egy nő. Charmaine. Ez a robotfej? Igazinak látszik. Stan megérinti az
arcát.
– Ó, bassza meg! – kiált fel. – Meghalt?
– Nem – feleli Jocelyn, aki közben szintén beszállt. – Minden rendben,
de nincs sok időnk. Az idegsebész csapat már vár.
– Vigyük be őket a klinikára – sürgeti őket Con. – Gyorsan!

Botrány
 Lucinda Quant a hatórás híradóban robbantja a sztorit a nagy
szivárogtatásról. Érthetően és hihetően beszél, és ami a legjobb, rengeteg
dokumentummal és videofelvétellel támasztja alá a mondandóját.
Beszámol róla, hogyan jutott hozzá a terhelő adatokkal teli kincsesládához,
bár neveket nem említ – úgy fogalmaz, „egy bátor alkalmazott” révén –, és
arról is, hogy úgy csempészte ki az információt rejtő flashdrive-ot a NAB-
konferencián részt vevő kíváncsi újságírók és álruhás biztonsági emberek
orra előtt, hogy a pihés fejbőrére ragasztotta, a rákellenes kezelés miatt
viselt parókája alá – itt le is kapja a parókát, hogy megmutassa.
Tudósítását azzal zárja, örül, hogy a sors megadta neki ezt a
lehetőséget most, talán az élete végén, mert neki mindig is az volt a
jelmondata, élj meg minden percet a maga teljességében, és alázattal
fogadja a kis szerepet, ami a nagy egészben megadatott neki, mert
könnyen lehetett volna egy cserbenhagyásos gázolás áldozata, vagy
titokzatos módon holtan is találhatták volna egy blackjack-asztal alatt,
vagy valami hasonló, mivel a nagytőke sok pénzt fektetett a Pozitronba, de
ő vállalta a kockázatot, mert a nyilvánosságnak joga van tudni erről.
A műsorvezető nagyon köszöni neki, és hozzáteszi, Amerika jobb
ország lenne, ha több Lucindához hasonló ember élne benne. Széles
mosoly mindkét részről.
A közösségi médiában azonnal fellángol a felháborodás.
Börtöntúlkapások! Szervkereskedelem! Idegsebészeti úton előállított
szexrabszolgák! Csecsemővér-leszívási tervek! Korrupció és kapzsiság,
bár ez önmagában még nem meglepetés. De a testi önrendelkezés jogának
megsértése, a közbizalom lerombolása, az emberi jogok porba tiprása –
hogy engedhettek ilyesmiket megtörténni? Hol siklott félre a dolog? Kik
azok a politikusok, akik támogatták ezt a perverz tervet, ezt a félresiklott
kísérletet arra, hogy munkahelyeket teremtsenek, és pénzt spóroljanak az
adófizetőknek? A talkshow-k látható élvezettel pörgetik késő éjjelig a
témát, évek óta nem volt ilyen, a bloggerek pedig tüzet okádnak.
Mert két oldala van a dolognak, minimum kettő. Egyesek szerint azok,
akiknek kivették a szerveit, és akiket később talán csirketápként
hasznosítottak, egyébként is bűnözők voltak, eleve ki kellett volna végezni
őket, és ez jó módja annak, hogy leróják a tartozásukat a társadalom felé,
jóvá tegyék az okozott kárt, és így egyébként sem akkora pazarlás, mintha
simán csak kidobnák őket a haláluk után. Mások szerint ez teljesen
rendben volt a Pozitron korai időszakában, de egyértelmű, hogy miután a
Vezetőség elhasználta a bűnözőket, és rájött, milyen ára van a májnak és a
vesének, a bolti tolvajokon és a marihuánafogyasztókon is alkalmazni
kezdték, utána pedig már az utcákról raboltak el embereket, mert a pénz
beszél, és miután a pénz szót kapott a Pozitronban, többé nem volt
hajlandó befogni a száját.
 Megint mások szerint az ikerváros eleinte jó ötlet volt – ugyan ki
prüszkölt volna a teljes foglalkoztatás és lakhatás biztosítása ellen? Akadt
pár férges alma, de nélkülük nem valósulhatott volna meg. Ezzel
ellentétben egyesek úgy érveltek, hogy az ilyesfajta utópisztikus
elképzelések mindig is balul sültek el, és diktatúrát eredményeztek, mert
ilyen az emberi természet. Ami az operációt illeti, amely bevési az
emberbe a szerelme tárgyát – ha nem az illető saját akaratából, hát valaki
máséból –, mi ezzel a baj, ha végül mindkét fél elégedett lehet?
Egyes bloggerek tiltakoztak, mások egyetértettek, és rövid időn belül
olyan kifejezések röpködtek, mint a „kommunista”, „fasiszta”,
„pszichopata”, „gyenge kezű a bűnözőkkel szemben”, valamint egy új is
született: „neurostrici”.
Stan az egyik talkshow-t nézi egy lapostévén a lábadozóban, ahol
Charmaine fekszik, még mindig altatásban. A fején kis fehér kötés, vér
nem látszik. Szerencsére a haját nem borotválták le, az csúnya lett volna.
Lehet, hogy megijed, amikor meglátja az új, kopasz Stant, de csak
átmenetileg, mondja Jocelyn, és utána Charmaine csak az övé lesz.
– De ne hívd ki magad ellen a sorsot! – teszi hozzá. – Bánj vele
rendesen! Ne neheztelj rá. Ne feledd, nem szexelt többet Maxszel, akarom
mondani, Phillel, mint te velem, sőt igazából kevesebbet, és mindent el
szándékozom mondani neki a mi kis közjátékunkról. Ez az új esély, amit
most kapsz, a fizetség a segítségedért, úgyhogy ne cseszd el. Egyébként le
kéne mosni a zöld festéket, különben minden alkalommal cukkininek kell
álcáznod magad, ha szexet akarsz.
Stan engedelmeskedett, tönkre is tett pár kórházi törölközőt közben,
mert tudta, hogy fontos. Utána leült, hogy kivárja a varázslatos pillanatot,
amikor Csipkerózsika felébred, ő pedig búcsút mondhat a béka
státuszának, és végre királyfi lesz. Fülhallgatón hallgatja a tévét, hogy ne
zavarja fel idő előtt Charmaine-t. Jocelyn határozott volt: Stannek nem
szabad felállnia az ágy mellől, még pisilni sem, mert Charmaine-nél
esetleg rossz bevésődés alakul ki, például egy arra járó ápolónő, úgyhogy
kéznél van egy ágytál is.
Mennyi idő még? Ráférne egy hamburger.
Mintha csak végszóra érkezne, Aurora lép be egy tálcával.
– Gondoltam, jólesne pár falat.
– Kösz – feleli Stan. Csak tea és keksz, de ezzel kibírja egy
húsevőbarátabb fogás érkezéséig.
Aurora Charmaine ágyának végébe telepszik.
– El fog ámulni az eredmény láttán – jegyzi meg. – Az biztos, hogy
engem lenyűgözött. Amint Max felébredt, és belenézett a szemembe,
megesküdött, hogy örökké szeretni fog, és öt perccel később már meg is
kérte a kezemet! Hát nem igazi csoda?
Stan azt feleli, hogy mindenképp az.
– Olyan jóképű! – mondja Aurora álmodozó hangon. Stan udvariasan
helyesel. – Persze már nős – teszi hozzá Aurora –, de a válás már zajlik,
Jocelyn előre megrendelte, és a UR-ELF intézi. Lonely Street Special a
szolgáltatás neve, felgyorsítják a folyamatot.
– Gratulálok – feleli Stan. Komolyan gondolja. A gondolat, hogy a
csapodár Phil, avagy a kikapós Max Aurorához van láncolva – vagy egy
pitbullhoz, vagy akár egy lámpaoszlophoz –, a legkevésbé sincs ellenére, a
lényeg, hogy a köcsög ki legyen vonva a forgalomból.
– Jocelynt nem érdekli? – kérdi.
– Az ő ötlete volt. Azt mondja, még csak nem is nagylelkű. Ő valami
mást tervez, és így szegény Phil kigyógyul a szexfüggőségéből. Kér még
egy kekszet? Vegyen kettőt!
– Kösz – feleli Stan. Aurora olyan boldognak látszik, hogy már-már
megszépül tőle. Max szemében pedig elbűvölő lesz. Sok szerencsét nekik,
gondolja magában Stan.
A képernyőn most Veronica jelenik meg, tündöklőbb, mint valaha.
Arról beszél, hogy ő egy elbaltázott Pozitron-kísérlet eredménye, aki arra
kárhoztatott, hogy örökre egy kék játékmackóhoz kösse a romantikus
vágy. Közelről mutatják a mackót, ami kicsit megviseltnek látszik. A
műsorvezetőnő, aki az interjút készíti, felteszi a kérdést, van-e arra esély,
hogy egy második műtét visszafordítja ezt a fixációt, de Veronica így felel:
– Nem, az túlságosan veszélyes lenne, de egyébként pedig miért
akarnám? Szeretem őt!
A műsorvezető a nézőkhöz fordulva kijelenti:
– És ez csupán egy a hajmeresztő fejlemények közül, amelyek percről
percre frissülő sztorinkhoz kapcsolódnak! A bűnrészes középvezetők
közül többet is letartóztattak, mások ellen pedig körözést adtak ki. Azt
reméltük, interjút készíthetünk a Pozitron Projekt elnök-
vezérigazgatójával, akit egyelőre nem helyeztek vád alá, bár értesüléseink
szerint hamarosan várható a letartóztatása. Friss hír, hogy az üzletember
stroke-ot kapott, és jelenleg életmentő agyműtéten esik át. Hamarosan
jelentkezünk újabb híreinkkel!
– Szóval, Eddel mi lett? – kérdi Stan. – Pokolra került?
– Itt van, ezen a folyosón – feleli Aurora. – Végrehajtották rajta az
operációt, de még nincs eszméleténél. Most mennem kell. Max azt
mondja, nem bírja ki nélkülem! Viszlát!
Ed is átesett a műtéten? Stan elvigyorodik. Vajon mivel párosítják
össze? Remek lehetőségek ötlenek fel benne: vízvezetékszerelő-tanonc,
kocsiporszívó, botmixer? Nem, a botmixer túlzás lenne, még Ed esetében
is. Talán egy Elvis-szexbot: az kurva jó lenne. Nyilván Jocelyn rendezte
így – neki ilyen morbid a humora, és Stan most az egyszer értékeli is.
Charmaine megmoccan, nyújtózkodik, és kinyitja kéklő szemét. Stan
behajol a látóterébe, és mélyen a szemébe néz.
– Hogy vagy, kicsim? – kérdi.
Charmaine szemét elfutja a könny.
– Ó, Stan! – kiált fel. – Hát te vagy az? Hol a hajad?
– Én vagyok, persze – mormogja Stan. – Majd visszanő. – Vajon
működik a dolog?
Charmaine átkarolja.
– Soha ne hagyj el! Olyan rosszat álmodtam! – Szorosan magához
öleli, és úgy tapad Stan ajkára, mint egy polip. Most letépi róla az inget, a
keze elindul lefelé…
– Hohó, lassíts, kicsim! – szól rá Stan. – Most operáltak!
– Nem bírok várni – suttogja a fülébe Charmaine. – Akarlak, most
azonnal!
Hát ez kurva jó, gondolja magában Stan. Végre.

Karikacsapás
Amint Charmaine újra elszunyókált, Stan reményei szerint kielégült
mosollyal az ajkán, ő felöltözik, és kilép a folyosóra. Kimerült, de vidám.
Olyan éhes, hogy egy tehenet fel tudna falni. Csak van valahol egy büfé
ebben az épületben, és ha szerencséje van, sört is árulnak.
Befordul egy sarkon, Con, Jerold és Rikki ácsorog egy ajtó előtt. Már
nem zöldek, és fekete öltönybe bújtak. A fülükben fülhallgató, a bal
hónaljuknál diszkréten dudorodik a zakó. Mindhárman foncsorozott
napszemüveget viselnek, annak ellenére, hogy idebent vannak.
– Üdv, bátyó! – köszönti Conor. – Minden jól alakult? – Széles, kaján
vigyort villant rá.
– Nem panaszkodom – feleli Stan. Megenged magának egy önelégült
kis mosolyt. – Ment, mint a karikacsapás. – Valójában a fellegekben jár.
Charmaine szereti! Újra szerelmes belé! Jobban, mint régen. Ez több a
puszta szexnél, amit a mocskos fantáziájú Con sosem fog megérteni.
– Így kell ezt – jegyzi meg Jerold.
– Állati – teszi hozzá Rikki. Öklözés és pacsik következnek.
Stan úgy fogadja a gratulációkat, mint egy focimeccs után. Minek
magyarázkodni?
– Ti most kik vagytok? – érdeklődik. – Mármint ebben a ruhában.
 – Biztonságiak – feleli Con. – Távol tartjuk az újságírókat, amennyiben
rájönnének, hol van a haverunk.
– Az igazi biztonságiak a férfivécében vannak – folytatja Jerold. – A
fülkékben. Jocelyn altató injekciót adott be nekik, egy napig ki lesznek
ütve.
– Hihető lesz, hogy tagadnak – teszi hozzá Con. – Őket nem lehet
hibáztatni.
– Hadd találjam ki – mondja Stan. – Ed van a szobában?
– Bizony – feleli Con. – Idesiettek vele a klinikára. Azt mondták,
muszáj megoperálni. Élet-halál kérdése. – Az órájára pillant. – Hol vannak
már? Jobb lesz, ha sietnek, különben magához tér, és akkor majd az
éjjeliszekrénytől áll fel a farka.
– Dehogy – vágja rá Jerold. – Megkérdeztem Jostól. Mindegy, mi az,
de a lényeg, hogy legyen szeme. Méghozzá kettő.
– Tudom, te idióta – válaszolja Con. – Vicc volt.
– Itt jönnek – szólal meg Rikki.
Néhány ápolónő siet végig a folyosón a Rubint Cipellő
egyenruhájában: fehér ruha, piros kötény, fehér sapka piros
virágszegéllyel, és gumitalpú piros cipő, kényelmes sarokkal.
– Időben vagyunk? – kérdi az egyik. Jocelyn az – nagyon meggyőző
ebben az öltözékben, gondolja magában Stan. Mint egy ápolónős
szerepjátékot játszó domina. Két másodperc alatt feldugná az ember
seggébe a hőmérőt vagy az uborkát, nincs apelláta.
– Stan – biccent oda neki. – Remélem, kielégítő a dolog?
Stan bólint.
– Gondolom, neked kell megköszönnöm – szólal meg. Furcsamód
zavarban van.
– Milyen kedves – feleli Jocelyn pikírt hangon, de közben mosolyog. –
Szívesen.
A másik ápolónő nem más, mint Lucinda Quant.
– Csak tessék – szól oda nekik Conor, és kinyitja az ajtót. Lucinda
Quant belép.
– Ez jobb, mint egy freakshow – jegyzi meg Rikki. – Ne csukd be
teljesen!
– Csukd csak be! Hadd legyenek magukban. Kettes csatorna a
fülhallgatón – feleli Conor.
– Nekem nincs – szólal meg Stan.
– Oké, hagyd nyitva az ajtót! – válaszolja Con.
Csend van. Lucinda nyilván leült az ágy mellé.
– Mihez kezd vele Lucinda? – fordul Stan Jocelynhez. – Már ha
működik a dolog. Edet le fogják tartóztatni, nem?
 – Lucinda Dubajban gondolkodik – feleli Jocelyn. – Drága, de
kifizetjük neki. Ott nem kérdezősködnek, sok lehetőség nyílik kétfős
orgiákra, a luxuslakosztályokban jakuzzi van, bármi megengedett a négy
fal között. Lucinda látványos finálét akar az életéhez, arra az esetre, ha
kiújul a rák. És Dubajjal nincs kiadatási egyezmény, úgyhogy Ed szabadon
teljesítheti Lucinda minden bakancslistás szeszélyét. Elég sok van belőlük,
nekem elmesélte. Például azt akarja, kenjék be csokoládéhabbal, és nyalják
le róla.
– Baszki, hol marad már Budge a csípős csirkeszárnyakkal? – kérdi
Jerold. – Éhen halok!
– Egy vízilovat is meg tudnék enni! – jegyzi meg Rikki.
– Én le tudnám enni a csokihabot a hogyishívjákról.
– Én meg tudnék enni…
– Pofa be! – förmed rájuk Con. – Különben én foglak keresztben
lenyelni.
– Miért hagyjátok, hogy ilyen olcsón megússza? – fordul Stan
Jocelynhez. – Azok után, amit művelt? – És amit csak tervezett, teszi
hozzá magában. Le akarta nyúlni a feleségemet. Átprogramozni az agyát.
Szexrabszolgát csinálni belőle. Csak épp nem a megfelelő férfi számára.
Jocelyn kitért a részletekre is.
– Komolyan azt hiszed, hogy szeretném, ha vallomást tenne a
kongresszusi vizsgálóbizottság előtt? – kérdi Jocelyn. – Ha mindent
kitálalna? Én is részese voltam a dolognak, ha esetleg elfelejtetted.
– Á, jogos – feleli Stan.
– És sok köztiszteletben álló politikusunknak sem állna érdekében, ők
voltak a legnagyobb támogatói, úgyhogy nem lesz nehéz feltenni Edet egy
gépre az új, hamis irataival. Itt senkinek sem tiszta a keze.
– Akkor miért nem ölitek meg? – Stant meglepi a saját
könyörtelensége. Nem mintha ő képes lenne rá, de Jocelyn abszolút.
Legalábbis Stan így gondolja.
– Az nem lenne fair – válaszolja Jocelyn. – Akkor az összes
igazgatótanácsi tagot és részvényest is meg kellene öletnem, ha már a
felelősség kérdését firtatjuk. Ez jobb módszer. Tisztább. És másoknak is
hasznára válik, például Lucindának.
– Mi lesz Ed nélkül Consilience-szel és a Projekttel?
– Talán egy módosított modellben működik tovább. A legitim
divíziókat, mint a Posszibilibot, eladják. Talán lakások lesznek a
börtönrészlegből, de turistalátványosság is lehet. Jailhouse Rock,
elnevezhetnék így is. Ausztráliában voltak hasonló börtönátalakítások.
Szerintem az emberek fizetnének a lehetőségért a benti szerepjátékra, nem
gondolod? De ez már nem az én gondom, én új életet kezdek. Történt már
valami odabent? – fordul Jocelyn Conhoz.
 – Valami motyogást hallok – feleli Con. – De lehet, hogy csak
horkolás.
– Lehet, hogy a csávó így szexel – jegyzi meg Jerold. – Az orrával. –
Ezen Rikkivel elröhögcsélnek.
– Nőjetek már fel, bazmeg! – szól rájuk Con. – Igen, igen, kezd
magához térni!
Stan az ajtónyílásban hallgatózik.
– Imádlak! – hallja. Ed hangja, vagy az altatótól, vagy a vágytól ilyen
mély. – Csodaszép vagy! Vedd le azt a kötényt!
– Lassan a testtel! – nyugtatja Lucinda. – Várd már meg, míg
kikapcsolom a melltartómat!
– Nem bírok várni! – feleli Ed. – Most akarlak! – Nevetés és sikítás
keveréke hallatszik. Azután sóhajok, vagy nyögések?
– Csukjátok be az ajtót! – szólal meg Jocelyn. – Kapcsoljátok ki a
fülhallgatókat is. Vannak dolgok, amihez semmi közünk.
– Sosem hagyod, hogy szórakozzunk – zsörtölődik Con, de
engedelmeskedik.
– Lucinda az ügyfelem – válaszolja Jocelyn pedánsan. – Nem
engedünk a színvonalból.

Virágminta
Az esküvő maga megtestesült álom! Illetve az esküvők, kettő is zajlik,
mert igaz, hogy Max és Aurora először házasodik össze, Charmaine és
Stan viszont megújítja a fogadalmát, így ez az ő esküvőjük is.
A szertartásokat egy Esküvői Elvis vezeti – Rob a UR-ELF-től, fehér-
arany jelmezben, ezüst övvel és ezüst csillagos, bíborszínű köpenyben –,
és egy Daloló Elvis-trió adja elő a zenés betéteket, az egyik virágkosárban
elrejtett hangszóróból szóló zenei alapra. Charmaine választotta ki a
kápolnát díszítő virágokat – a nefelejcsválogatást rendelte meg,
halványkék vegyes vágott virág, miniatűr halványrózsaszín rózsákkal,
csodásan fest. A nap süt, persze Vegasban mindig süt, bármi is történik a
világ többi részében.
Különleges meglepetésként öt Marilyn is jelen van, rózsaszínű, nyitott
vállú tafota ruhában, hasonló a Szőkék előnyben nagyszabású,
gyémántokról szóló betétdalához viselt jelmezhez, csak épp nincs hozzá
hosszú uszály. A Marilynek úgy mosolyognak, mint akik eszelősen
örülnek, ami egy esküvőn jól jön, igazi rokonok pedig, akiknek ez
szokásuk, nincsenek jelen, ezért rendelte meg Charmaine ezt az ötöt.
Megérik a pénzüket, ujjonganak, nevetnek, és rizst szórnak a szertartás
végén mind a négyükre, és az egyik Marilyn elkapja Aurora csokrát.
 Charmaine-nek nincs saját csokra, mert ő igazából nem megy férjhez,
bár mégis úgy érzi, de van nála pár szál rózsa, és az már majdnem
ugyanaz. Rózsaszín-kék virágmintás ruhát visel, Stan pedig pingvines
inget, Charmaine a neten találta. Szentimentális dolog, de hát ő egy
szentimentális ember.
Pezsgőt szervíroznak a szabad ég alatt, egy tágas, napos és árnyas
résszel is rendelkező verandán zajlik a fogadás, ahol van egy szökőkút is,
három mikrofont tartó, vokálosnak látszó sellővel, három gitározó
szörfössel és három Ámorral, mindegyikük vizet önt egy-egy halból, a
szökőkút tetején pedig egy kőből készült Elvis-fej látható, Elvis-mosollyal.
Valaki egy virágkoszorút akasztott a nyakába. Micsoda tematika! Isten a
részletekben rejlik, mondogatta mindig Win nagyi.
Charmaine olyan boldog! Úgy tűnik, az énje sötét oldala, ami olyan
régóta vele volt, teljesen eltűnt. Mintha valaki fogott volna egy radírt, és
kiradírozta volna a fájdalmat azokból az emlékekből. Nem arról van szó,
hogy nem emlékszik a történtekre – arra, amit Win nagyi szerint el kellene
felejtenie. Emlékszik rájuk, de csak úgy, mint a képekre vagy egy rossz
álomra. Már nincs hatalmuk felette. Nyilván az orvosok csináltak valamit,
amikor a fejét műtötték, hogy Stant szeresse, csakis Stant, és senki mást.
Az a másik Charmaine volt, a sötét Charmaine, aki elkóborolt Stan mellől,
és az a Charmaine örökre eltűnt. Fantasztikus, mi mindenre képes egy
lézer!
Még azt is végignézte, ahogy Max, avagy Phil feleségül veszi Aurorát,
minden vágyakozás és féltékenység nélkül. A fogadáson pedig, amikor a
vendégek végigpuszilták a menyasszonyokat, Max szelíden arcon csókolta
őt, és hiába olvadt volna el egykor a férfi legkisebb érintésére is mikrózott
nyalóka módjára, most egyáltalán nem érdekelte – nagyjából olyan érzés
volt, mintha egy légy szállt volna rá, amit elhessenthet, és utána nem
gondol többé rá. Minden, amit együtt műveltek, amikor Charmaine még
megőrült érte – a megőrült a jó szó erre –, elhalványult. Mintha valamiféle
bűbáj kötötte volna, ami egyszer csak szertefoszlott. Tisztán emlékszik
ezekre a távolinak tűnő közjátékokra, és ugyanakkor szeretettel is, mintha
csak gyermeki csínytevés lett volna, igaz, hogy ő már nem volt gyerek.
Gyerekkorában nem voltak csínytevései. Túlságosan rettegett.
Ott van Max, illetve Phil, most már Aurorával – ott áll az egyik
napernyő alatt, Aurorát az egyik asztalhoz szorítja, átkarolja, a felsőtestét
hozzápréseli, a nyakát csókolgatja. Látni rajta, alig várja, hogy ágyba
vigye Aurorát és ügyes kezeivel végigsimítson plasztikázott arcán.
Charmaine mélyen a szívébe néz, és a Maxszel kapcsolatos rekeszben nem
talál egyebet, csak jókívánságokat Aurora számára, mert egyértelmű, hogy
Max rajong érte, folyton követi a tekintetével, annak ellenére, hogy néz ki
a nő. De jobban néz ki, mint korábban, mert ragyog a boldogságtól, és a
belső szépség az, ami számít. Legtöbbször. Néha. És Max is nyilván
boldog. Annak kell lennie!
Ott van Stan az Ámor-szökőkút mellett két Marilynnel, akik az esküvői
tortával etetik. A torta fehér, kék-rózsaszín díszítéssel, kék madarak
tartanak a csőrükben és a karmukban szalagokat és rózsagirlandokat,
Charmaine rendelte meg ezt a dekorációhoz passzoló mintát. Kimondottan
bonyolult, de 3D-ben, lézerprinterrel nyomtattatta rá.
A Marilynek abszolút túljátsszák a szerepüket, és a rózsaszínű tafota
ruhák dekoltázsa mély belátást enged, Stan épp ezt használja ki, de nem ő
a hibás, hiszen mire való egy kirakat, ha nem arra, hogy nézzék?
Ideje közbelépni. Charmaine odasétál, meglehetősen gyors léptekkel.
– Köszönöm, hogy így gondoskodtok az én csodálatos férjemről! –
hálálkodik nekik, miközben belekarol Stanbe. Azután észreveszi, hogy az
egyik Marilyn nem más, mint Veronica, bár platinaszőke parókát visel, és
mindenki tudja, hogy Veronica csakis az ő kék mackóját képes szeretni,
ugyanúgy, ahogy Charmaine csakis Stant. A mackós sztorival tele volt a
média, Veronica valóságos celeb lett, úgyhogy semmi gond.
– Veronica! – üdvözli. – Nem is tudtam, hogy jössz!
– Hogy hagyhattam volna ki? – feleli Veronica. – Látni akartam a
happy endet. Emlékszel Sandire?
– Sandi! – kiált fel Charmaine, és megöleli a másik Marilynt. Amikor
legutóbb találkoztak, Sandi csuklóját műanyag gyorsszorító fogta össze, a
bokáját pedig az ágyhoz bilincselték. – Atyaég! Úgy örülök, hogy jól
vagy! Láttalak a tévében! Ez kész csoda!
– Meleg helyzet volt – jegyzi meg Sandi. – Már rám húzták a csuklyát,
és vonszolni kezdtek a cella padlóján, most már tudom, hogy
újrahasznosították volna az alkatrészeimet, bár ezzel akkor még nem
voltam tisztában. Aztán megszólalt egy mobil, Jocelyn hívta őket, hogy
álljanak le mindennel, amíg nem érkezik új utasítás, mert kikerült egy
leleplező anyag, Ed pedig lelépett a nyereséggel. A fegyőrök ledobtak a
földre, és elrohantak, és mire összeszedtem magam, és kijutottam, az
összes kapu nyitva volt, úgyhogy én is azt mondtam: húzzunk innen! Nagy
volt a tülekedés! Még a könyökömet is lehorzsoltam. De nem
panaszkodom. Egy darabban vagyok, és nem lett belőlem nyársonsült.
– Egyfolytában arról győzködöm, hogy úgysem vagdosták volna szét a
szervei miatt – szól közbe Veronica. – Túl helyes a pofija. Idehozták volna,
a vegasi klinikára, és megcsinálták volna rajta is az agyműtétet. Aztán
valami ráncos öreg faszi mellett kötött volna ki, akinek minden kívánságát
lesi.
– Tisztára, mint az Ágytrösztben– jegyzi meg Sandi. – Csak épp most
érzéssel.
É
 – És sokkal több pénzzel – vágja rá Veronica, és ezen mindketten
nevetnek.
Sandi felemeli a pezsgőspoharát.
– Igyunk a régi időkre! – javasolja. – Rohadjanak meg!
A Marilynek a pezsgős asztalhoz indulnak, hogy újratöltsék a
poharukat, Charmaine pedig átkarolja Stant, és megszorítja.
– Ó, Stan! – szólal meg. – Ez olyan csodás! Milyen szerencsések
vagyunk, nem? – Stan is megszorítja, bár kissé szórakozottan. Kábultnak
tűnik, bár lehet, hogy csak a pezsgő az oka. Úgy itta, mintha üdítő lenne,
és többet a kelleténél. De holnapra már rendben lesz, gondolja magában
Charmaine. Minden a lehető legjobban alakult, mert a múlt csak a nyitány,
és minden jó, ha a vége jó, ahogy Win nagyi mondogatta mindig. Nem
mintha ez itt a vég lenne. Nem, ez itt a kezdet, egy új kezdet. Egy olyan
kezdet, amilyennek lennie kellett volna. Nem mindenki kap erre esélyt.
Azért ott motoszkál benne a kétely. Vajon az, hogy szereti Stant,
tényleg számít, akkor is, ha nem tehet róla? Jogos-e ez az érzés, ha a
boldog házassága nem a saját erőfeszítéseinek eredménye, hanem egy
agyműtété, amibe ő még csak bele sem egyezett? Nem, nem tűnik
jogosnak. De jogosnak érződik. Ez az, amin nem képes túltenni magát –
hogy mennyire jogosnak érződik.
Jocelyn volt az, aki ezt az egészet állta, vagy legalábbis ő szervezte
meg, hogy kifizessék. De annak ellenére, hogy Charmaine hívta, jöjjön el,
Jocelyn nem vett részt magán a ceremónián.
– Nem akarok én lenni a gonosz boszorkány a lakomán – így
fogalmazott. Igazság szerint Charmaine megkönnyebbült ettől, mert annak
ellenére, amit Jocelyn érte és Stanért tett, el kell ismerni, hogy ezt nem
mindenki tekinti pozitívumnak. Például, hogy Jocelyn gyakorlatilag
lekefélte a nadrágot Stanről. De Charmaine nem neheztel rá, mert nincs
hozzá joga. És a dolgok kiegyenlítik egymást, így olyan, mintha nem lenne
semmi a bankban, sem adósság, sem követelés.
De most itt van Jocelyn, épp belép az udvarra. A fogadásra azért eljött,
utalt rá, hogy esetleg megjelenik. Mályvaszínű ruhát visel, ami nem
egyezik a rózsaszín-kék színpalettával, de nem is üti. Charmaine örül,
hogy Jocelyn átgondolta a dolgot, és végül ízléses megoldást talált.
Stan nyugtalanító öccse, Conor is ott van vele, tükrös
napszemüvegben, azt hiszi, szupermenőnek néz ki benne, meg a három
bűnöző haverja. Nem, nem bűnözők, Charmaine nem használja ezt a szót.
Különleges. Ez jobb szó rájuk, mivel Conor és azok a férfiak mentették
meg őt Edtől, és emiatt hogy is tudna bűnözőként tekinteni rájuk, még
akkor is, ha az idejük fennmaradó részében bűnözők? Bár Conor mindig is
rossz hatással volt Stanre, ez Charmaine véleménye. Vagy legalábbis
fiatalabb korukban. Conor érettebbnek néz ki, gondolja magában. Talán
egyszer megismerkedik egy bölcs, idősebb nővel, aki segít neki a
társadalom hasznos tagjává válni. Ő ezt kívánja Conornak ezen a csodás
napon, amikor mindenkinek kijárna valami jó.
Charmaine elengedi Stant, hogy Conorral és a különleges barátaival
belekezdhessenek a szokásos hátlapogató, ökölpacsizó, névismételgető
üdvözlésbe.
– Con!
– Stan!
– Rikki!
– Jerold!
– Budge!
Mintha még nem tudnák egymás nevét. De ez egy férfiakra jellemző,
kötődést erősítő dolog, látott erről egy tévéműsort, olyasmi, mintha azt
mondanák egymásnak, hogy „gratulálok”, vagy valami ilyesmi. Most
elindulnak a pezsgőspult felé, pedig Stannek tényleg nem kéne többet
innia, mert akkor túl részeg lesz ahhoz, amit Charmaine reményei szerint
csinálni fognak, amint felérnek a hotelszobába, ő pedig már lezuhanyozott,
megszárítkozott egy puha fehér törölközővel, és bekente magát
mandulaolajos testápolóval.
És persze amint Conor meg a haverjai elég alkoholt döntöttek
magukba, Conornak eszébe jut majd, hogy meg kéne csókolnia a
menyasszonyt, és Charmaine-t is – agresszívan puszilgatja majd, csak
hogy bosszantsa Stant. Figyelmeztetnie kellene Aurorát Conorral
kapcsolatban, mert Max most, hogy fülig szerelmes, esetleg szóvá teszi, ha
egy másik férfi hozzányúl Aurorához, és aztán verekedés lesz belőle, amit
Max elveszít, hisz négyen vannak egy ellen, vagy akár öten, Stant is
beleszámítva, és akkor Maxnek minimum elered majd az orra vére,
tönkreteszi a tortát meg a virágdíszítést, meg ezt a gyönyörű, tökéletes
napot – de amikor körülnéz, látja, hogy Max és Aurora már eltűnt. Nem
bírtak tovább magukkal, egymásnak estek, gondolja magában, és ebből a
gondolatból hiányzik a megbánás árnyéka is. Vagy az ott mégis egy icipici
árnyék? Lehetetlen, mivel a megbánás minden árnyékát, minden létező
árnyékot lézerrel távolítottak el belőle. Az összes árnyat, ami csak volt.
Úgy dönt, a lehető legmesszebb húzódik, a szökőkút mögé, ahol Conor
nem látja, mert akit nem látnak, arra nem is gondolnak. Jocelyn vele tart.
– Szóval, boldogság, fiatal szerelem – szólal meg.
– Azt hiszem – feleli Charmaine. Jocelyn néha fura dolgokat mond. –
Rám és Stanre ez tényleg igaz.
– Jól van – nyugtázza Jocelyn. – Van a számotokra egy
nászajándékom. De csak egy év múlva adom át. Még nincs készen.
Ó
 – Ó, imádom a meglepetéseket! – lelkendezik Charmaine. Ez vajon
igaz? Nem mindig. Néha gyűlöli. Azt a fajtát, ami a sötétből támad az
emberre. De Jocelyn meglepetése biztos nem ilyen lesz. – Nem tudom
eléggé megköszönni neked – folytatja. – Amit értünk tettél. Értem és
Stanért.
Jocelyn elmosolyodik. Ez egy valódi, meleg és barátságos mosoly
vagy egy kicsit ijesztő vigyor? Charmaine-nek nehezére esik megfejteni
Jocelyn különböző mosolyait.
– Majd később köszönd meg – feleli Jocelyn. – Ha már megtudtad, mi
az.
Majd a kézrázásokat és a búcsúzkodást követően, és miután Conor
mégis megcsókolta Charmaine-t, de csak arcon, Jocelyn, Conor és a többi
férfi beszáll a csillogó, sötétített üvegű fekete kocsiba, és elhajtanak.
Charmaine Stan mellett áll, belekarol, és addig integet utánuk, amíg a
kocsi el nem tűnik.
– Conor és Jocelyn? – Tulajdonképp tetszene neki, ha így lenne, mert
akkor Jocelyn nem portyázna pár nélkül, és kevesebb esély lenne arra,
hogy rámozdul Stanre. Bár Charmaine hálás Jocelynnek, még most sem
bízik benne, a sok hazugság és átverés után.
– Fogadni mernék – feleli Stan. – Connak mindig is a kemény csajok
jöttek be. Azt mondja, nagyobb a kihívás, ráadásul tudják, mit akarnak, és
nagyobb fordulatszámon pörögnek.
A fordulatszám egy autós szakkifejezés, ezt Charmaine is tudja. De
nem túl udvarias dolog ilyet mondani.
– Ez nem túl udvarias – mondja. – Egy nő nem kocsi.
– Con beszél így – feleli Stan. – Ő kicsit sem udvarias. Mindenesetre
Jocelynnel közös vállalkozásuk van.
– Vajon mi lehet az a közös vállalkozás? – tudakolja Charmaine.
Nyilván valami olyasmi, amiben mindketten jók, például a blöffölés.
Lehet, hogy a kaszinóknak dolgoznak. Ha ők ketten egy pár, vajon mióta
tart? – tűnődik.
– Hogy miben közösködnek, ahhoz szerintem nekünk semmi közünk –
jegyzi meg Stan.
 XV.
Révben
 Révben
Stannek új állása van. Empátiamodul-finomhangoló a nemrég nyílt
vegasi Posszibilibot-gyárban. Ő a felelőse az Elvis-vigyor
tökéletesítésének, ami sosem volt igazán pontos. Ha túl feszes,
vicsorgásnak hat, ha túl laza, nyálasnak – mindkettőre érkeztek panaszok.
De Stan haladást ért el: ebből áttörés lesz! És amint ezzel végzett, a
Marilynek következnek, ahol a csücsörítésen kell igazítani.
Hétvége van, így otthon van, a saját házában, és a kaktuszsövényt
nyírja, a saját kaktuszsövényét. A saját sövényvágójával, amit
borotvaélesen tart. A pázsiton – a saját pázsitján, illetve a sajátjukon, ami
műfű, a vegasi locsolási korlátozások miatt – ott gügyög a máris három
hónapos kis Winnie egy aranyos, kiskacsás takaró alatt. Stan nem volt
kibékülve azzal, hogy Winifrednek nevezik el, mondván, hogy csúfolni
fogják az óvodában, de Charmaine azt felelte erre, hogy ez tisztelgés az ő
nagymamája, Win nagyi előtt, mert mi lett volna, ha ő nincs, és egyébként
is, csak a kisfiúknak vannak ilyen ostoba ötleteik. Majd akkor
foglalkoznak ezzel, ha tényleg probléma lesz, és egyébként is, akkor majd
Winnie második nevét használják, a Stanlitát. Ehhez Charmaine
ragaszkodott, azt mondta, ez olyan, mintha emlékművet állítanának az ő
halhatatlan szerelmüknek. Stan erre azt felelte, olyan név, hogy Stanlita,
nem létezik, de Charmaine erősködött, hogy van, Stan erre rákeresett, és
Charmaine-nek kurvára igaza volt.
Charmaine a napernyő alatt üldögél egy kerti széken, és egy apró
sapkát kötöget a reményei szerint hamarosan érkező újabb kisbabának, és
közben szemmel tartja Winnie-t. Folyton a gyereket figyeli: az utóbbi
időben a híradások szerint megmagyarázhatatlan módon eltűnt több
csecsemő is, és Charmaine amiatt aggódik, hogy az értékes, öregedést
visszafordító vérük miatt rabolták el őket. Stan azzal nyugtatja, hogy az ő
környékükön nem történik ilyesmi, de Charmaine erre azt feleli, hogy
sosem lehet tudni, és jobb félni, mint megijedni.
Stant is szemmel tartja, mert attól tart, hogy elkószál, és kalandokba
keveredik, veszélyes nők társaságában vagy anélkül. Régebben nem volt
benne ez a birtoklási vágy, azóta ilyen, amióta belepiszkáltak a fejébe. Stan
minden mozdulatát ellenőrzi. Először hízelgő volt, de Stan mostanában
néha úgy érzi, hogy Charmaine kicsit túlelemzi.
Azt a tényt sem tudja elfelejteni, hogy Charmaine hajlandó volt
megölni őt, bármennyit is siránkozott előtte. A mese, amit Jocelyn próbált
beadni neki később, úgy szól, hogy Charmaine eleve tudta, hogy csak
megrendezik Stan halálát, és azóta mindketten azt színlelik, hogy ezt
elhiszik. De Stan nem veszi be – Charmaine komolyan gondolta.

É
 Persze ezt nem tudja az orra alá dörgölni. És a viszonyát sem Maxszel,
mert Jocelynnek hála, Charmaine bármikor ellentámadásba lendülhetne,
felhánytorgathatná Stan viszonyát Jocelynnel. Erre persze mondhatná azt,
hogy őt kényszerítették, de hiába: Charmaine ugyanezt állíthatná magáról.
Nem tehettem róla, satöbbi. Ráadásul Charmaine arról is tud, hogyan
üldözte Stan a képzeletbeli Jasmine-t, ami több mint megalázó: szemétnek
lenni egy dolog, szinte tiszteletet parancsoló, idiótának lenni viszont
szánalmas. Egyensúlyban vannak a megcsalás libikókáján, így közös
megegyezéssel sosem hozzák szóba.
Másrészt viszont a szexuális élete még sosem volt ilyen jó. Ez részben
annak köszönhető, hogy igazítottak Charmaine agyán, de Stan verbális
előjátékainak is szerepe van benne. Ezeket Charmaine és Max videóiból
kölcsönözte, amiket Jocelyn megnézetett vele, és igaz, hogy annak idején
ez maga volt a pokol, Stan most már hálás neki ezért, mert csak annyit kell
tennie, hogy bedobja valamelyik szófordulatot – fordulj meg, térdelj le,
hadd halljam, milyen szégyentelen vagy –, és Charmaine elolvad a keze
között. Mindent megtesz, mindent kimond – a megtestesülése mindennek,
amire egykor a képzeletbeli Jasmine-ben vágyott, és még annál is több.
Igaz, hogy a rutin az idők során kissé kiszámíthatóvá vált, de nem lenne
szép dolog panaszkodni. Mintha amiatt panaszkodna, hogy túl jó ízű az
étel. Miféle panasz az ilyen?

Ajándék
Charmaine úgy sütkérezik, mint egy fóka. Vagy mint egy bálna. Vagy
mint egy víziló. Ahogy sütkérezni szokás. Még a kötés is jobban megy,
mint korábban, most, hogy már tudja, mi a célja. Már kötött egy mackót
Winnie-nek, igaz, hogy zöldet, nem kéket, a szemet pedig ráhímezte, hogy
elkerülje a fulladásveszélyt. Ez a sapka is édes lesz, ha elkészül vele.
Milyen csodás ez a nap! De minden nap csodás. Hála az égnek, hogy
belenyúltak az agyába, mert nem is kérhetne ennél többet az élettől,
annyival jobban értékel mindent, mint régen, még akkor is, ha valami baj
történik, például a lefolyóból visszabugyog a víz a szárítógépbe, ráadásul
akkor, amikor épp tele van. Régen ettől elromlott volna a kedve. De
miután a vízvezeték-szerelő eljött, és megjavította, újra betette azt az
adagot, dupla adag levendulaillatú öblítő kíséretében, és olyan lett minden,
mint új korában.
És ez jó dolog, mert a fodros fehér pamutfelsője is abban az adagban
volt, és azt akarja felvenni a Pozitron Túlélőinek Találkozójára. Ott lesz
Sandi és Veronica, elmesélik majd, mi van velük. A közösségi oldalaik azt
mutatják, hogy mindketten jól vannak: Sandi fodrászkodik, van hozzá
tehetsége, Veronicát pedig egy ügynökség alkalmazza, előadásokat tart
arról, hogyan kezelje az ember a társadalmi normáknak nem megfelelő
szexuális orientációját. A múlt héten például egy cipőfetisiszta-gyűlésen
szólalt fel, ahol virágcsokor és emléklap helyett egy szép kék cipőt kapott,
extra magas sarkokkal. Charmaine már nem tud ilyeneket hordani,
megfájdul tőle az Achilles-ina. Lehet, hogy öregszik.
Talán Max és Aurora is ott lesz. Velük nem tartja a kapcsolatot. Még
mindig ott lappang a megbántottság apró tűje a jókívánságok puha
párnájában, amit gondolatban feléjük küld, valahányszor eszébe jutnak.
Mármint, ha eszébe jut Max. Időnként még most is gondol rá. Úgy. Ami
furcsa, mert a Maxszel kapcsolatos érzéseket elvileg törölték belőle.
Amire igyekszik nem gondolni, az a régi munkája a Pozitronban,
abban a régi életében, még mielőtt eltávolították belőle az árnyakat. Ha az
ember rossz dolgokat tesz, azért, mert azt mondták neki, hogy az jó, akkor
rossz embernek számít? Ha túl sokat gondolkodna ezen, azzal mindent
elrontana, és az önző dolog lenne. Ezért igyekszik azonnal kizárni ezeket a
gondolatokat.

Stan kikapcsolja a sövényvágót. Felemeli a szemellenzőt, amit a

szanaszét repkedő kaktusztüskék miatt kénytelen felvenni, lehúzza a
kesztyűt, és megtörli a homlokát.
– Stan, szívem, kérsz egy sört? – kiált neki oda Charmaine. Ő nem
iszik, nem tenne jót Winnie-nek.
– Nemsokára – szól vissza Stan. – Már csak egy fél méter van hátra!
Charmaine úgy gondolja, nyugodtan kivághatnák a kaktuszsövényt, és
fonott gallyakból készült kerítést állíthatnának a helyére, de Stannek nem
tetszett az ötlet. Azt mondta, minek megjavítani azt, aminek semmi baja?
Igazából azt mondta, aminek kurvára nincsen semmi baja, és azt is, hogy
Charmaine ne nyaggassa már őt folyton ezzel. Charmaine eddig sem
nyaggatta, de ráhagyja. Hadd higgye Stan, amit hinni akar, mert amikor
morcos, nem hajlandó a szexre, márpedig a szex fantasztikus, sokkal jobb,
mint régen – hogy is ne lenne az, ha egyszer újraprogramozták az agyát?
Stan most is türelmetlen vele néha a hétköznapokban. Annak ellenére,
hogy minden olyan csodás. A munkahelyi nyomás miatt van. Charmaine is
visszamegy majd dolgozni, talán félállásban, mert jó, ha a való világtól is
kap némi visszajelzést.
Egy sötét hibrid kocsi áll meg a ház előtt. Jocelyn száll ki belőle. Úgy
tűnik, egyedül jött.
Stan leereszti a szemellenzőt, bekapcsolja a sövényvágót, és hátat
fordít neki. Akkor ez rendben is van, gondolja magában Charmaine: ez azt
jelenti, hogy Stant nem érdekli Jocelyn, hiába mutogatja itt a lábait.
 – Jocelyn! – üdvözli Charmaine a műfüvön közeledő alakot. – Micsoda
meglepetés! De örülök, hogy látlak! – Leteszi a kötést, és sután odaint neki
a kerti székből.
Jocelyn divatos, sötétszürke, egyenes szabású ruhát visel, fehér, magas
sarkú szandállal és puha karimájú szalmakalappal.
– Ne kelj fel – szólal meg. – Helyes baba. – Látni rajta, hogy nem
igazán érdekli a gyerek, ha érdekelné, már felkapta volna Winnie-t, és
gügyögne neki, ahogy az normális. De lehet, hogy Winnie tejet bukna
Jocelyn drága ruhájára, és ez nem tenne jót a kapcsolatuknak. Nem mintha
tartanák a kapcsolatot: Charmaine az esküvő óta nem látta Jocelynt.
Conorral együtt Washingtonban vannak, és valami szigorúan titkos
projekten dolgoznak. Legalábbis Conor ezt mesélte Stannek.
– Hozhatok neked egy italt? – érdeklődik Charmaine kötelességtudón.
– Egy percig sem maradhatok – hárítja el Jocelyn. – Csak azért jöttem,
hogy átadjam a nászajándékodat.
– Ó! – feleli Charmaine reményteli hangon. – Nahát, ez remek! – De
mi lehet az? Jocelyn kezében nincs csomag. Talán egy csekk lesz, az is jól
jönne, bár nem túl ízléses. Jobb egy személyesen kiválasztott tárgy,
Charmaine véleménye szerint. Bár nem mindig.
– Ez nem egy tárgy – folytatja Jocelyn. Charmaine-nek hirtelen
bevillan Jocelyn feje a dobozban. Régen azt hitte, az a fej olvas a
gondolataiban, és most itt áll Jocelyn, és ugyanazt teszi, csak épp a doboz
hiányzik. – Hanem egy veled kapcsolatos információ.
– Velem kapcsolatos? – kérdi bosszúsan Charmaine. Egy újabb trükk,
valami zsarolás, mint azok a videók róla és Maxről? De hát azokat
állítólag megsemmisítették.
– Te döntöd el – jelenti ki Jocelyn. – Hogy akarod-e hallani, vagy sem.
Ha meghallgatod, szabadabb leszel, de csökken a biztonságérzeted. Ha
nem akarod hallani, nagyobb biztonságban élsz majd, de kevésbé leszel
szabad. – Karba font kézzel vár.
Charmaine-nek ezt muszáj átgondolnia. Hogy lehetne szabadabb? Már
így is elég szabad. És biztonságban is van, amíg Stannek megvan az állása,
neki pedig ott van Stan. De ismeri magát annyira, hogy tudja, ha Jocelyn
anélkül távozik, hogy elmondta volna neki, egész életében furdalja majd a
kíváncsiság, mi lehetett az.
– Jó, mondd el! – feleli.
– Csak annyi – válaszolja Jocelyn –, hogy nem estél át az operáción.
Az agyműtéten.
– Ez nem lehet igaz! Ez lehetetlen! De hát óriási a különbség!
– Az emberi elme végtelenül befolyásolható.
– De… De hát most annyira szeretem Stant! – dadogja Charmaine. –
Muszáj szeretnem, a beavatkozás miatt! Olyan, mint a hangyáknál, vagy
ilyesmi. Mint a kiskacsáknál! Ezt mondták!
– Talán egyébként is szeretted Stant. Talán csak egy kis segítség kellett
hozzá.
– Ez nem fair! Minden rendben volt, minden végleges volt!
– Soha semmi nem végleges. Minden nap más. Hát nem jobb azért
megtenni valamit, mert úgy döntöttél? És nem azért, mert kénytelen vagy?
– Nem, nem jobb! A szerelem nem ilyen! A szerelemmel szemben nem
tehetsz semmit. – Neki a tehetetlenség kell, neki a…
– A kényszert jobban szereted? Ha pisztolyt szegeznek a fejedhez,
hogy így fogalmazzak? – mosolyog Jocelyn. – Azt akarod, hogy elvegyék
tőled a döntés lehetőségét, hogy ne legyél felelős a tetteidért? Az is csábító
lehet, mint te is tudod.
– Nem, nem egészen, de… – Időbe telik majd, amíg Charmaine ezt
végiggondolja. Kinyílt egy ajtó, és ott áll előtte Max. Illetve nem maga
Max, hiszen az ő agyát tényleg átprogramozták, most már Aurorához van
kötve, és örök életében őt fogja imádni, nem mintha Charmaine neheztelne
emiatt Aurorára, hisz annyit szenvedett az előző életében, hát nem érdemel
meg egy kis őrült eksztázist ő is, mint…
Hagyjuk. Jobb, ha nem merül el a részletekben. A múlt elmúlt.
Szóval nem Max, hanem Max árnya. Egy Max-szerű alak. Valaki, aki
nem Stan, és aki ott vár rá a jövőben. Az mindent tönkretenne! Miért jut
eszébe egyáltalán ilyesmi? Talán el kéne mennie egy pszichiáterhez, vagy
valami.
– Dehogy! – szólal meg végül. – De nekem szükségem van…
– Azt kezdesz vele, amit akarsz – feleli Jocelyn. – Én csak a hírhozó
vagyok. Ahogy a bíróságon mondják, szabadon távozhatsz. Az egész világ
ott van előtted, választhatsz.
– Ezt hogy érted? – kérdez vissza Charmaine.
 Köszönetnyilvánítás
A legelső köszönet Amy Grace Loydot illeti, az online Byliner
magazin szerkesztőjét, ahol először publikáltam a történet első részét.
Ebből aztán később három újabb rész lett, „Positron” címmel jelentek meg
a Bylineren 2012–2013 során. Amy volt olyan kedves, és elolvasta a
Legvégül a szív kéziratát is, és javaslataival segítette a végleges változatot.
Ki lett volna erre alkalmasabb, mint ő, aki kezdettől fogva ismerte a
történetet?
Hálával tartozom a szerkesztőimnek: Ellen Seligmannek a McClelland
& Stewarttól, Penguin Random House (Kanada); Nan Talese-nek a Nan A.
Talese/Doubleday től, Penguin Random House (USA); és Alexandra
Pringle-nek a Bloomsburytől (Egyesült Királyság). Valamint Heather
Sangster olvasószerkesztőnek a strongfinish.ca-tól.
Szintén köszönöm első olvasóimnak: Jess Atwood Gibsonnak, aki
mindig alapos munkát végez; észak-amerikai ügynökömnek, Phoebe
Larmore-nak; és angliai ügynökeimnek, Vivienne Schusternek és Karolina
Suttonnak a Curtis Browntól.
Ezen kívül Betsy Robbinsnak és Sophie Bakernek a Curtis Browntól,
akik a külföldi jogokat kezelik. Köszönet Ron Bernsteinnek az ICM-től.
Hálás vagyok LuAnn Walthernek az Anchortől; Lennie Goodingsnak a
Viragótól; és számos ügynökömnek és kiadómnak világszerte.
Ezen kívül Alison Richnek, Ashley Dunn-nak, Madeleine Feenynek,
Zoe Hoodnak és Judy Jacobsnak.
Köszönet illeti az asszisztensemet, Suzanna Portert; Penny Kavanaugh-
t; és V. J. Bauert, aki a weboldalam, a margaretatwood.ca tervezője.
Köszönöm Sheldon Shoibnak és Mike Stoyannek. Valamint Michael
Bradley-nek és Sarah Coopernek, Coleen Quinn-nek és Xiaolan Zhaónak,
Evelyn Heskinnek; Terry Carmannek és a Shock Doctorsnak, akik a
fényért felelnek. Ezen kívül hálás vagyok a Book Hive könyvesboltnak az
angliai Norwichban, ők tudják az okát.
És végül különleges köszönet illeti Graeme Gibsont, aki, bár
folyamatosan inspirál, ebben a könyvben egyetlen szereplőnek sem volt az
ihletője.
És ez jó dolog.
 A szerző művei a Jelenkor Kiadónál
A vak bérgyilkos (2003, 2018)
A Szolgálólány meséje (2017, 2019)
Alias Grace (2017, 2020)
Guvat és Gazella (2019)
Az Özönvíz éve (2019)
MaddAddam (2019)
Testamentumok (2019)
Az ehető nő (2020)
Macskaszem (2020)