A 139.

zsoltár
2003.09.28. 20:16

Önismeret és örökkévalóság

A delphoi jósdán szereplő felirat az egyik legtöbbet idézett mondássá vált az emberiség történetében: Gnóti
szeautón! Nosce te ipsum! Ismerd meg magadat!
Az önismeret az emberi létezésnek és gondolkodásnak mindig is középpontjában állt. Régtől fogva tudták,
hogy igazi önismeret nélkül nincsen igaz élet. A bajok forrása rendszerint az önismeret vagy a kellő önismeret
hiánya. A legnagyobb irodalmi alkotások szinte kivétel nélkül mind erről szólnak: Szophoklész, Shakespeare és
Moliere drámái, Gogol, Tolsztoj és Dosztojevszkij regényei és elbeszélései, Arany János balladái és elbeszélő
költeményei, élükön a Buda halálával.
Mindazonáltal a delphoi felhívást gyakran túlságosan is magától értetődőnek, könnyen megvalósíthatónak
állították be. Mintha olyan egyszerű lenne az önismeret. Mintha el lehetne intézni azzal, hogy "tarts
lelkiismeret-vizsgálatot", "szállj magadba", "csendesedj el egy kicsit", és ezáltal már meg is ismered magadat.
Másfelől azt sem hallgathatjuk el, hogy - mintegy másik végletként - túlságosan is bonyolultnak, hogy ne
mondjuk, szinte megvalósíthatatlannak tekintették a helyes önismeretet. Kicsoda igazodik el a barokk
"lelkigyakorlatok" és "fejedelmi tükrök" túlzsúfolt világában? Vagy a mindent kétellyel szemlélő Montaigne
"esszéiben"? Az önismeret ezekben labirintusba tévedt.
Pedig el lehet és el is kell jutni megbízható önismeretre. Az emberi bajok legtetemesebb része valóban ennek
hiányából fakad. Ha nem látjuk állapotunkat és helyzetünket, aligha kívánunk szabadulást belőle, aligha
vágyódunk olyan küzdelemre, amely a megoldáshoz vezet. Önismeret nélkül lehet éppen másfajta, akár
kiterjedt és mély ismeretünk a világról, a természetről és a történelemről, de bizonyosan kudarcot vallunk a
legnagyobb mű létrehozásában, önmagunk emberré építésében és a hatásban, amit kortársainkra és
utódainkra bocsátunk. Önismeret nélkül mindenki elmondhatná, hogy a XIV. századi költőnek, François
Villonnak balladai refrénje a végső szó. (Ballade des menu-propos)

Tudom, mitől döglik a légy,

Tudom, ki hord rongyot, ki selymet.
Tudom, mi csúnya és mi szép.
Tudom, melyik fa mit teremhet;
Tudom, melyik mily nedvet enged.
Tudom, minden mögött van ok.
Tudom, ki dolgozik, ki tesped.
Csak azt nem tudom: ki vagyok?

Tudom, ki ölt csipkés zekét.

Tudom, barátok mit viselnek.
Tudom, hogy úr, kit strázsa véd.
Tudom, mi illik szent szüzeknek.
Tudom a tolvajbanda-nyelvet
Tudom, sok tökfej jóllakott.
Tudom, tüzes bort hogy' vizeznek.
Csak azt nem tudom: ki vagyok?
Tudom, ki tart öszvért, gebét;
Tudom, hogyan bírják a terhet.
Tudom, ki dáma, ki cseléd.
Tudom, hogy jó pénzt merre vernek.
Tudom, az álom mit jelenthet.
Tudom, mik a cseh tévtanok,
Tudom, hogy Róma sosem enged.
Csak azt nem tudom: ki vagyok?

AJÁNLÁS

Tudom, amit kell tudni, Herceg!

Tudom, mi rozsdás, mi ragyog.
Tudom, hogy egyszer eltemetnek.
Csak azt nem tudom: ki vagyok?

(Mészöly Dezső fordítása)

Igen, ha a kérdés mélyére gondolunk, az önismeret nagyon nehéz, sőt szinte megvalósíthatatlan cselekedet.
Hiszen ki lelné tetszését lénye előnytelenebb tulajdonságainak szemlélésében? Ki szembesül könnyen
múltjával vagy jelenének éppen még forrongó döntéseivel? Ki ne szeretné előnyösebb színben látni önmagát?
Vajon nincs-e igaza maradéktalanul Blaise Pascalnak, aki azt vallja a Gondolatokban, hogy az ember a
feneketlen magabízás és a teljes kétségbeesés végpontjai közötti skálán mozog, ahol az iránytű a józan
középen legfeljebb áthalad, de rajta alig-alig állapodik meg?
Egyszerűen és röviden: lehetségese egyáltalában jól ismernünk magunkat?
Vagy mindannyian odaírhatnánk szerzőként nevünket József Attilának egy 1937-ben, halála előtt néhány héttel
írott töredéke alá, mely így hangzik: "Nem találok szavakat magamra"?

A Biblia az önismeretről: a 139. zsoltár

Delphoi föliratát az Apollón-szentélyről, a görög bölcsek emberismeretre vonatkozó megnyilatkozását, a

moralista irodalmat, valamint a késő középkori lelki tükrök és lelkigyakorlatos könyvek irodalmát (főképpen
Loyoláét) jobban ismeri az irodalmi köztudat, mint azt, hogy vajon mit is mond a Biblia az önismeretről, milyen
részletek vannak benne, melyek kiváltképpen ezzel foglalkoznak.
Mert az egyik ilyen részlet költői formában, egy zsoltárban található, mely nemcsak a teológusnak nem lehet
közömbös, de a lírára fogékony irodalomtörténésznek sem.
A 139. zsoltár, Dávid imádsága ez a részlet.
A zsoltár rövid, határozott hangú, szinte kinyilatkoztatásszerű bevezető mondata nagy tartalmat vetít előre:

"Uram, megvizsgáltál engem, és ismersz."

A delphoi felszólításra ez a sor lehet méltó felelet. Mert ebben a megállapításban benne van, amit később Pál
apostol ki is mond: nincs igaz önismeret se magunktól, se mások rólunk alkotott véleményétől. Bizonytalan az
ember önmaga iránt, mint ahogy felszínesek vagy egyenesen tévedők még a barátok minősítései is rólunk.
Ezért nem szabad sokat foglalkoznunk magunkkal, sokat adni magunk véleményére - önigazolás vagy
öngyötrés -, de hasonlóképpen, ha meghallgatunk is másokat, értékelésük, ez az "emberi ítéletnap" (I. Kor.
4:3-5) sem nyomhatja a legsúlyosabbat a latban.
Az önismeret egyedüli forrása: Isten ismerete rólunk.
Az önismeret egyedüli biztos módja: ha fölemelkedünk ahhoz az ismerethez, ahogyan Isten ismer bennünket.
A sokat - alaptalanul -félreértett és idézett sorok az önismeretre vonatkoznak a Szeretet himnuszában, s mint
ilyenek, rendkívül becsesek nekünk most tárgyunk szempontjából. Azt erősítik meg, hogy a valódi szeretet
már itt a Földön is megnyugtató önismerethez vezet, noha a teljes, a tökéletes önismeret csak az örök életben
valósul meg:

"... most tükör által, homályosan látunk,

akkor majd színről színre;
most rész szerint van bennem az ismeret,
akkor pedig úgy ismerek majd,
amint én is megismertettem."
(I. Kor. 13:12)

Mindazonáltal létezik valódi önismeret ezen a földön is, a 139. zsoltár ennek útját járja be.
A rendkívüli költői erővel megszólaló zsoltár felütése tehát Isten szintjére emelkedik, Isten felől láttatja az
embert - már amennyire ez lehetséges. Nyilvánvalóan annak lehetséges, akinek az életében, mint Dávidéban
is, tapasztalatok sokasága tette bensőségessé, meghitté, bensőségessé, meghitté a Teremtőjével való
kapcsolatot.
A Biblia ebben az egyszerű tényben jelöli meg "az Isten nevében való szólás" titkát: emberek, akik
könyörögtek Istenhez, hálát mondtak, kértek, küszködtek, vívódtak Vele- egyszóval életüket nem "magukban
okoskodva" élték, "bolond gazdagként" (Lk. 12:16-21), hanem önmaguk szegénységében Istenhez fordultak
és tőle kértek naponként tanácsot - az az Isten, aki egy pogány királynak, Nabukodonozornak is választ adott
álmában, és kinyilatkoztatta a jövendőt (Dn. 2. fejezet), még inkább válaszolt a prófétáknak, akik közé Dávid
is tartozott. Mindazoknak, akik "tudakozódtak és nyomozódtak az üdvösség felől" (I. Pt. 1:10-11) nemcsak
választ adott, hanem újra és újra bátorította is őket: "Kiálts hozzám és megfelelek, nagy dolgokat mondok
néked, és megfoghatatlanokat, amelyeket nem tudsz." (Jer. 33:3)
Ilyen "nagy dolog" a helyes önismeret.
A bevezető mondat után Dávid gondolatai Isten magasságában időznek, mintegy részletezik, magyarázzák,
hogy Istennek milyen messzemenő ismeretei vannak rólunk, akár "ülésünkben", akár "felkelésünkben" -
életünk voltaképpen szakadatlan mozgás, változás, megpihenéseinkkel, alvásunkkal együtt is (vö. Ap. Csel.
17:28). Ennek pars pro toto retorikai kifejezései ezek -, de "messziről érti gondolatainkat" is, még az
olyanokat is, melyeket mi nem egészen értünk, legfeljebb sejtünk, vagy gyanítunk, Ő azt jól ismeri, vajon
hová vezethetnek ezek a gondolatok. Egyszóval Istennek mindent felölelő ismeretei vannak rólunk, ezekből
hiteles képet is alkothat, s egyáltalán nem a nagyobb segítéséért a kicsin, hanem azért, hogy
együttműködhessék velünk, és mi is együttműködhessünk Vele. Ez a Biblia lényege, ebben kíván segítséget
nyújtani, vagyis abban, hogy megmutassa: életünk jó céljainak eléréséért, "boldogulásunkért", és hogyan
igényli, hogy ne csak egyedül küzdjön javunkért, hanem hogy ebben méltó társai legyünk.
Ő annyira szeretné, hogy előrejussunk, vágyott igaz céljainkhoz elérjünk, hogy elöl és hátul "elöl és hátul
körülzár minket, és fölöttünk tartja kezét" (5. vers), vagyis úgy foglalkozik, törődik velünk, mintha egyedül mi
élnénk ezen a Földön. Előre ismerte akaratunkat, legszemélyesebb lényünket, és ennek az ismeretnek a
birtokában terveket is készített. Az emberi élet védelmének ezt a végtelen bebiztosítását és az akaratunkkal
való együttmunkálkodást nevezi "predesztináció"-nak, "eleve ismerésnek" a Biblia (Rm. 8:28-11. fejezet),
amelynek félreértése rögvest megszűnik, ha akár ezt az egyetlen zsoltárt becsületesen végiggondoljuk.
A 139. zsoltár első része (1-6. vers) után azonban következik megdöbbentő ellenpontként a második rész (7-
12. vers).
Az Isten szeretetteljes, óvó ismerete elől mi magunk gyakran elfutunk vagy futni próbálnánk. Költőileg is
tökéletes, ahogyan a legegyszerűbb igék segítségével - ide jóformán csak a romantika, sőt, pontosabban a
romantika utáni XX. századi európai költészet jutott el, Gottfried Benn, vagy nálunk Kosztolányi, József Attila,
Pilinszky János lírájában - az "ül", "felkel", "jár", "fekszik" után a "fut" említésével mutat rá, hogy Isten elől
menekülünk, Isten ismeretét és az Ő rólunk való ismeretét nem kívánjuk. A bűneset óta így van, idézhetnénk
most ide más bibliai magyarázatokat. Ádám és Éva "futása" a "megfélemlés" és "elrejtezés" volt (I. Móz.
3:10). Azóta ösztöneinkben van az Isten elől való futás, nem véletlenül legközéppontibb jézusi példázat a
tékozló fiú "elveszéséről", "elfutásáról" szóló történet, de még próféták élettörténetében sem leplezi a Biblia
egy Illés vagy Jónás futását, hogy Péter futását ne is említsük, előbb lelki értelemben, a Getsemáne-kertben,
azután testileg is, Kajafás házából, annak következményeképp, hogy nem fogadta el Jézus igaz önismeretre
való kérlelését, hanem a saját önértékelésében hitt, bízta el magát, hogy a próbában elbukva és valódi
állapotával szembesülve csaknem összeomoljék.
Nos, a dávidi zsoltárnak ez a második része - amely Weöres Sándor Grádicsok éneke versciklusának
mottójaként nekünk, magyaroknak már ismerős - ragyogó ellentétes parallelizmusával és azokat záró
summázatával azt a tapasztalatot hirdeti, hogy Isten elől elrejtőzni nem lehet, bonyolultságainkra hivatkozni
fölösleges (nagyobb esetek is tiszták Őelőtte), a sötétség is világosság lesz az Ő jelenlétében. Victor Hugo A
lelkiismeret (La conscience) és Babits Mihály Az elbocsátott vad és a Psychoanalysis christiana című versei
adhatnak halovány visszfényt arról, amit ez e háromezer évvel ezelőtti zsoltárrészlet ebben a hat sorában
kifejez, vagy Augustinus - akinek egyébként egyik legkedvesebb olvasmánya volt a Zsoltárok könyve és
könyvnyi magyarázatot is hagyott róla hátra Enarrationes in Psalmos címmel - híres paradoxona adhatná
foglalatát a soron következő igéknek: "Milyen szomorú távol lenni attól, Aki mindenütt jelen van..."
Hová menjek a Te lelked elől,
és a Te orcád elől hová fussak?
Ha a mennybe hágok fel, ott vagy;
ha a Seolba vetek ágyat, ott is jelen vagy.
Ha a hajnal szárnyaira kelnék,
és a tenger túlsó szélére szállanék:
ott is a Te kezed vezérelne engem,
és a Te jobbkezed fogna engem.
Ha azt mondom: A sötétség bizonyosan
elborít engem és a világosság
körülöttem éjszaka lesz,
a sötétség sem borít el előled,
és fénylik az éjszaka, mint a nappal;
a sötétség olyan, mint a világosság."
(Zsolt. 139:7-12)

Mindennek véggondolása után következik a harmadik rész, ismételten az ellenpontozás jegyében. Hiszen egy-
egy rész annyira telített gondolatilag és költőileg is, hogy újabb szempont megnyitását, újabb hangvétel
kezdetét kívánja. Többszólamú ének ez a zsoltár, melyben az egyes szólamok egymás után kapcsolódnak be,
de egyedül azért, hogy majd a rövid fináléban egyesüljenek összhangzattá.
Az Isten ismeretén való szemlélődés nyugalma és az ember elfutni akarását megjelenítő rész feszültsége után
az emlékezés elérzékenyítő, egyszersmind megrendítő vallomása következik. Az emlékezésé, mely a Biblia
szerint gondolkodásunk belépője. A hálás emlékezés. A gondviselés felidézésében való megkapaszkodás.
Isten is emlékeztet a teremtés hatalmas munkájára, kérve, hogy annak emlékünnepe, a szombat szent nap
legyen (II. Móz. 20:8-11). Jézus is azt mondja az utolsó vacsora alkalmával: "Ezt cselekedjétek az én
emlékezetemre" (I. Kor. 11:24), az apostolok levélírásukat is azzal magyarázzák keresztény testvéreiknek,
hogy "A ti tiszta gondolkodásotokat emlékeztetés által serkentgetem" (II. Pét. 3:1). A pusztán emberi
emlékezésbe gyakran keveredik bele az önsajnálat, az öndicséret, vagy intézményesített járványként is a
"nosztalgiázás". Itt egyikről sincsen szó. A hívő ember emlékezése "szent emlékezet": Isten dolgai, gondviselő
szeretetének felidézése teszik azzá:

"Bizony Te alkottad veséimet,

Te takargattál engem anyám méhében.
Magasztallak, hogy csodálatosan
megkülönböztettél.
Csodálatosak a Te cselekedeteid!
És jól tudja ezt az én lelkem.
Nem volt elrejtve előtted az én csontom,
mikor titokban formáltattam és
idomíttattam, mintegy a föld mélyben.
Látták szemeid az én alaktalan testemet,
és könyvedben ezek mind be voltak írva:
a napok is, melyeken formáltatni fognak;
holott egy sem volt még meg közülök."
(13-16. vers)

Fölvethető a kérdés, milyen feladat hárul erre a részre?

Az, hogy elmélyítse az Isten-kapcsolatot, végérvényessé tegye, hogy a zsoltáros immár nem menekülni,
"futni" szeretne, hanem inkább ragaszkodni, hűnek lenni az ilyen szerető és igazságos lényhez, aki Isten.
Elhagyhatatlan rész, mert ez készíti elő az imádság legfelső ívelését, ami egyben választ is ad a kezdet
kezdetén fölvetett kérdésünkre: Lehetséges-e, és miben áll az igazi önismeret?

A gondolatok megegyezése

A zsoltárnak "perdöntő" és csúcsponthoz illően nyelvileg is rövid két verse ezután így hangzik.
"És nekem mily kedvesek a Te gondolataid,
oh Isten! Mily nagy azoknak summája!
Számlálgatom őket: többek a fövénynél;
Fölserkenek, s mégis Veled vagyok."
(17-18. vers)

E két vers közli maradéktalan pontossággal - a költészet legvégső hitele a nyelvi megformáltság gazdaságos
és kifejező voltán túl az igazság, igen, az igazság -, hogy mit nevezhetünk valódi önismeretnek.
Azt, amikor nem a magunk vagy mások gondolatai minősítenek bennünket, hanem Isten megismert gondolatai
mintegy tükröt tartanak elénk. Amikor nemcsak megismerjük Isten gondolatait a Bibliából, hanem azok
"kedvesek" is lesznek számunkra (17. vers), amikor - más dávidi imádságok képét kölcsönözve - "mint a
szarvas kívánkozik a folyóvizekre, úgy kívánkozik az én lelkem hozzád, ó, Isten. Szomjúhozik lelkem Istenhez;
mikor mehetek el és jelenhetek meg az Isten előtt?" (Zsolt 42:2-3), "mert jobb egy nap a te tornácaidban,
hogysem ezer másutt" (Zsolt 84:11), "Hiszen a Te kegyelmed jobb az életnél" (Zsolt. 63:4).
Nem valami misztikus elragadtatásról vagy egyesülésről szólnak ismételten ezek a zsoltárok, hanem az Isten
kinyilatkoztatott beszédéhez: igazságához és parancsolataihoz való emberi fölemelkedést szemléltetik. A
"Hozzád emelem, Uram, lelkemet" (Zsolt. 25:1) a bibliai szóhasználatban annyit jelent, hogy az Isten által
kimondott tanítások felfogását, elsajátítását és életté válását kísérlem meg. Azoknak a gondolatoknak a
belátáson alapuló cselekvését és hirdetését, mely gondolatok "magasabbak az égnél és az emberi
gondolatoknál" (Ésa. 55:9). Ez a páratlan, magasrendű, soha nem személyválogató tudás az igazi önismeret.
Ebben láthatjuk meg valódi ábrázatunkat úgy, hogy elborzadásunk ne vezessen kétségbeeséshez, örömünk
vagy reménységünk ne vezessen fellengzősséghez, hiszen minden rossz, amit magunkban fölfedezünk,
legyőzhető Isten segítségével, s minden jó, amit szintén észre kell vennünk, nem a magunk teljesítménye és
érdeme, hanem Isten munkálkodása bennünk. "Mid van ugyanis, amit nem kaptál volna? Ha pedig úgy kaptad,
mit dicsekedel, mintha nem kaptad volna?" (I. Kor. 4:7). Innen érthető a hiányos mondat: "Sem nem azé, aki
akarja, sem nem azé, aki fut, hanem [a dicsőség] a könyörülő Istené." (Rm. 9:16) Ennek az ismeretnek - a
kedvessé vált isteni gondolatok kiváltotta önismeretnek - valóban "mily nagy a summája!" (uo.).
Ismét Pascal "Gondolatok"-ját kell felidéznünk, aki bámulatos mélységgel rajzolja meg, mit is jelent ez az
Istenből, a Bibliából, annak igaz olvasásából - "tudakozódásából" (Jn. 5:39; Ap. Csel. 17:11) - származó
önismeret.
"Az isteni eredetű tudás nélkül mit is tehettek egyebet az emberek, mint hogy vagy felmagasztalták magukat,
az elmúlt nagyságukról lelkükben még élő sejtésekre hallgatva, vagy pedig jelen gyarlóságukat látva
elveszítették önbecsülésüket. Mert nem látják a teljes igazságot, s így nem voltak képesek eljutni a tökéletes
erényhez. Egyesek romlatlannak, mások jóvátehetetlenül romlottnak vélték a természetet, s ezért óhatatlanul
vagy a kevélységet, vagy a tunya beletörődést választották, minden bűnök e két forrását; mert csak két út
van számukra: vagy a bűn karjaiba vetik magukat, vagy a gőg segítségével szabadulnak meg tőle.
Akik ismerték az ember kiválóságát, azoknak nem volt fogalmuk romlottságáról; ezért elkerülték ugyan a
tunyaságot, de közben a kevélység bűnébe esetek; ha pedig felismerték természetük gyarlóságát,
méltóságáról nem vettek tudomást; így ezek el tudták ugyan kerülni a hiúság bűnét, de csak úgy, hogy a
kétségbeesés karjaiba vetették magukat. Ebből származnak a különböző sztoikus és epikureus szekták, a
dogmatikusok meg az akadémikusok szektái... stb.
Csupán a keresztény vallás volt képes gyógyírt hozni e két bűnre, de nem úgy, hogy a földi bölcsesség módján
az egyiket a másikkal űzte el, hanem úgy, hogy az evangélium egyszerű igazságával mind a kettőt elűzte.
Mert ez a vallás azt tanítja az igazaknak, akiket egészen az istenségben való részesülésig magasztosít, hogy
még e nagyszerű állapotukban is magukban hordják minden romlás kútfejét... a legistentelenebbeknek padig
hangos szóval adja tudtukra, hogy még ők is elnyerhetik Megváltójuk kegyelmét. Ily módon rettegést keltve
azokban, akiket igazol, és vigasztalva azokat, akiket elítél, oly pontosan adagolva keveri a félelmet a
reménységgel a kegyelemre és a bűnre való, mindenkiben egyaránt meglevő képesség segítségével, hogy
egyrészt mérhetetlenül jobban megaláz, mint ahogyan azt az ész a maga erejéből tenni tudná, anélkül
azonban, hogy egyúttal kétségbeesésbe taszítana; másrészt végtelenül magasabbra emel, mint a
természetünkben rejlő kevélység, de anélkül, hogy felfuvalkodottá tenne." (435, töredék - Pődör László
fordítása)
És a következő versben egy költői, nyelvi telitalálat által újra egy mély gondolat emelkedik ki tüneményes
gyorsasággal. Midőn elismétli, hogy "számlálgatja" Isten gondolatait - nyilván megdöbbenve-örülve a rá
vonatkozó kijelentések pontosságának, erejének és segítségének -, aközben "felserkenek, és mégis veled
vagyok" (18. vers), azaz, ha ezután tesz is valamit, nem felejti el, mire kell ügyelnie, vigyáznia, hogyan ne
veszítse el Isten jelenlétét, hogyan működjék együtt "Vele".
A "felserkenés" héber igéje a bevezető 2-3. versek "ülés", "felkelés", "járás" és "fekvés" szavaira utal vissza. A
költészetnek a metaforánál egyszerűbbnek vélt szinechdochés alakzatai itt mutatják meg, hogy mire képesek.
Mindenre, amire a nyelv vállalkozhat. Az egészélet kifejezésére, pár szóban. A költészet csodájában mellékelve
az istentapasztalat csodáját.
Ne nagyon állítsuk tehát, hogy valami "kimondhatatlan, kifejezhetetlen", amikor éppen a kimondás és a
kifejezés "rakja igazán helyre a dolgokat." Az Istentől adott szavaknak teremtő erejük van. Világosságot
teremtenek az emberi lélekben, ami a világ teremtésénél is nagyobb világosságot kíván Pál apostol szerint (II.
Kor. 4:6). "Könnyű a semmiből teremteni Istennek, ha van, ha létezik" - mondta a kapernaumi százados is
(Mt. 8:8); de hogyan lehet az elrontottat, az elüszkösödőt újjáteremteni?
Az önismeret által - amelynek folyamata van, s egyik végpontja a gondolkodás határozott döntése, a
metanoia, a gondolkodás megváltozása. Az ember ezzel a megtéréssel kezdhet új életet.
Ha igazán hagynánk az önismeret kiteljesedését, Isten mindannyiunkban előidézhetné a megtérést. Míg nem
jut el valaki Isten szavához, addig a Lélek "szerez ellenségeskedést a bűnnel" a lelkében (I. Móz. 3:15). Midőn
ez az "ellenségeskedés" a jóra való "szomjúhozássá" fejlődik és az ember is "akarja": "Veheti az élet vizét
ingyen" (Jel. 22:17). Az ebből az italból - máshol a "kenyér" az Ige jelképe - táplálkozó ember soha nem kíván
többé magának és magától élni. Ragaszkodik Istenéhez.
Nem "serken fel", nem fog hozzá semmihez Isten nélkül, ezért teszi hozzá: "s mégis Veled vagyok."
Eddig is tudta, hogy Isten létezik, de igen gyakran csak a maga egyéniségét vitte bele a munkába,
küzdelembe, az élet különféle harcaiba. Most már vége ennek a keserves időszaknak, melyet Pál a látom a jót,
de a rosszat cselekszem (Rm. 7:14-25) idejének nevez. "Ami embereknél lehetetlen, Istennel együtt
lehetséges." (Mt. 19:26) Akkor, ha "felserkenve is Veled vagyok".
A helyes önismeret tehát a Biblia tükrében való megláttatás kérdése. Kierkegaard írta a múlt század közepén,
hogy a kereszténység furcsán viszonyul eme szent iratához. (Mivel a helyzet csak rosszabbodott, ma is
felidézhetjük hasonlatait.) A kereszténység egyik fele - ne mondjunk nevet, gondolkozzék róla és azonosítsa az
olvasó - hivatkozik ugyan a Bibliára mint pótolhatatlan kincsre és hitének egyik alapjára, de a gyönyörű tükröt
a szoba felső sarkába helyezi, ahol nem állhatnak elébe, nem nézhetnek bele. Van Biblia, de csak elvileg. A
gyakorlatban nem nagyon használják, vagy ha igen, nem megfelelően.
A kereszténység másik fele a szobaajtó mellé függeszti a tükröt. Bele lehet tehát nézni könnyűszerrel.
Csakhogy a tükröt olyan dísze, cirádás kerettel vették körül, hogy aki a szobába lép, a kereten felejti
tekintetét. Azt vizsgálja buzgón (ki faragta? milyen fából? mikor? hogyan?), és nem azzal törődik, hogy a
tükörben megnézze ábrázatát. Elmarad az önszembesülés, hiányzik az önismeret, marad a tudomány.
A Biblia-olvasás kora keresztény gyakorlata helyébe a középkortól fogva bevezették a tudományt, a teológiát,
mely a leggyakrabban nem más, mint a Biblia-felejtés legfőbb és legravaszabb módja.

Kierkegaard így folytatja:

"Ha az Isten igéjét tudományosan olvasod - távol legyen tőlünk, hogy a tudományt kicsinyelljük -, figyelj arra,
ha az Isten igéjét tudományosan olvasod, szótárral, stb., akkor nem olvasod az Isten igéjét. (...) Ha tudós
vagy, vigyázz, hogy e tudós olvasás ellenére el ne felejtsd Isten igéjét olvasni. Ha pedig nem vagy tudós, ne
irigyeld a tudóst, örülj, hogy azonnal olvashatod Isten igéjét! Ha pedig abban parancs, óhaj, kívánság van -
úgy siess teljesíteni azt. De azt mondod: 'Oly sok homályos hely van a Szentírásban, egész könyvek titokként
állnak előttünk.' Erre én azt felelem: 'Mielőtt valaki ezt az ellenvetést megteheti, annak előbb életével
tanúsítani kell a világos és megérthető helyeket - ez az eset áll fenn nálad is?' (...) Ha az Isten igéjét olvasod,
úgy nem a homályos, hanem a világos helyek kötelezők reád nézve, és a világos helyeket azonnal teljesítened
kell. Ha csak egyetlenegy hely van a Szentírásban, amelyet értesz: úgy azt az egyet teljesítsed; nem
szükséges leülnöd, és a sötét helyek felett tépelődnöd. Isten igéje ara való, hogy te aszerint cselekedjél, nem
pedig arra, hogy magadat gyakorold a homályos helyek magyarázásában. Ha nem olvasod úgy az Isten igéjét,
hogy a legkisebb morzsát is, melyet megértettél, magadra nézve kötelezőnek tartod, hogy aszerint
cselekedjél: úgy nem olvasod az Isten igéjét. (...) Így áll a dolog Isten igéjével: aki nincs egyedül Isten
igéjével, az nem olvassa Isten igéjét."
Dávid idejében minden addiginál magasabb fokon állt a Tóra és a hozzá társult többi ószövetségi irat ismerete.
A leghosszabb és költőileg - bocsánat a profán kifejezésért - bravúros 119. zsoltár egymaga is tanúskodhat az
igeismeret rendkívüli jellegéről. Az ószövetségi kánon még nem zárult le - erre több mint fél évezredet kell
még várni -, az addigi iratok azonban oly világosak és oly kiterjedt szellemiségűek, hogy a 139. zsoltárban
Dávid magától értetődően írja: "És nékem mily kedvesek a Te gondolataid, ó, Isten! Mily nagy azoknak
summája!"
Pilinszky János mondja egy helyütt, hogy nagyon szeretett volna Tolsztojjal találkozni. De mire ő megszületett,
Tolsztoj több mint tíz éve halott volt már. Lehetetlen lett volna Jásznaja Poljánába elmenni, hogy kezet
foghasson vele. Megértette azonban, hogy a Tolsztoj legnagyobb műveit olvasó ember mélyebben pillanthat
bele az orosz író gondolataiba, mint az esetben, ha találkoznék vele személyesen az életben is.
Így van ez Istennel is. Maga a Biblia tanítja, hogy a bűn világában nem bírnánk elviselni Isten végtelen
tisztaságát, szeretetét, bölcsességét: porrá omlanánk előtte (I. Tim. 6:16). Látni nem láthatjuk Őt, halhatjuk
viszont szavát. A gondolatok azonban a szó útján jobban élnek lés terjednek, mint a látással. Noha nem
láthatjuk Őt, mint embertársainkat, mélyebben pillanthatunk bele gondolataiba, mint bárkiébe is.
S ahogyan elmondhatjuk, hogy egy mai Tolsztoj-kutató mélyebben és jobban ismeri az írót, mert időt szentelt
művei megismerésére, noha őt magát soha nem látta, ugyanúgy elmondhatjuk, hogy bárki, aki a Bibliát
elfogultságtól mentesen kezébe veszi, egyes részeit más részeivel összevet, többet tudhat Istenről, Jézus
Krisztusról, mint az, aki egykor Betlehemben, Názáretben, Jeruzsálemben élt a Megváltó földi küldetése idején.
"Beszélj, hogy lássalak!" - mondotta Szókratész. Nagy kijelentés ez, nagy igazsággal. A beszéd érteti meg
velünk, ki is a másik. S ha a másik, jelen esetben az Isten - beszéde valóban tökéletes beszéd és azt láthatja,
azzal egyezségre juthat a földi ember, úgy ezzel a valóban helyes önismeret nem lehet kétséges. Nincsen
ellentmondás abban sem, hogy ez a beszéd ezredévekkel ezelőtt rögzített beszéd. Isten is ezredévekkel
ezelőtt látta már jellegzetes beállítódásunkat, az előre ismerés egyedül benne meglevő tulajdonságainak
megfelelően. Azt ismerte előre mindenkiről, hogy "inkább a világosságot, vagy inkább a sötétséget szereti-e"
(Jn. 3:19).
Az valóban csodálatra méltó, hogy létezik ilyen előre ismerés, továbbá hogy az embert kellő mélységben
ismerni annyi, mint a legmélyebben táplálkozó gyökerében, törzsön át egy egész emberi életet ismerni. Igaz,
hogy ahány arc, annyiféle ember. Mindenki egyedi, pótolhatatlan személyiség - itt megragadóan igaz
Kosztolányi Dezső Halotti beszédje. De a milliárd és milliárd emberi lény végső soron mégiscsak két csoportba
rendeződik: az igazságot szeretők és az igazságot megvetők csoportjába. Kár, hogy az imént idézett versből
ez az előbbit kiegészítő igazság hiányzik.
Isten megismerni és gondolatait rólunk: ez az igazi önismeret. Az emberhez - önmagunkhoz is - Teremtőjén
keresztül vezet az út. Ez az ismeret nem lélekelemzés, élveboncolás vagy vallási rajongás. Az együttműködés
nélkülözhetetlen eszköze, nehogy a teremtő és a teremtmény a találka idejét és helyszínét is elvétse (Simone
Weil). Erről kapunk bizonyítékokat Jeremiás könyvében:
"Tudom az én gondolataimat, melyeket felőletek gondolok, azt mondja az Úr: békességnek és nem
háborúságnak gondolata, hogy kívánatos véget adjak néktek." (Jer. 29:11)
Egyetlen önismeret sem kecsegtet azzal, hogy ma "kívánatos" jelzéseket ad rólunk. De egyetlen könyv sem
állíthatja a világon, hogy - bár a jelen nem kívánatos - valaki "kívánatos véget ad", készít az ember számára.
Persze, az örök életet is csak az ígérheti, aki magát az életet is teremtette.
Azt pedig nem kell említenünk Biblia-olvasóknak vagy Biblia-ismerőknek, hogy hit híján a lelkiismeret pótolja
valamilyen fokon a felülről jövő ismeret hiányát.

Bűn és örökkévalóság

Dávid zsoltára a 17-18. versek csúcspontja után még mindig a csúcson marad. Itt a csúcsból gerinc lesz.
Igaz, a zsoltárnak ezt a részét nem minden fordítás és kommentár tekinti együttérző szemmel. Vannak
kiadások, melyek a 19-22. verseket apróbb betűszedéssel hozzák, jelezve, hogy a z úgynevezett átokzsoltárok
közé sorozzák, s mint nemkívánatos testet különböztetik meg. Itt különösen magunk előtt kell tehát látnunk a
szöveget:

"Vajha elvesztené Isten a gonoszt!

Vérszopó emberek, fussatok el tőlem!
Akik gonoszul szólnak felőled,
és nevedet hiába veszik fel, a Te ellenségeid.
Ne gyűlöljem-é, Uram, a téged gyűlölőket?
Az ellened lázadókat ne utáljam-é?
Teljes gyűlölettel gyűlölöm őket,
ellenségeimmé lettek!"
(19-22. vers)

A zsoltár e folytatásának gondos vizsgálatából ki kell, hogy derüljön: semmiféle ellentmondás nem húzódik itt
a Hegyi beszéd ellenségszeretetről szóló tanításával szemben. Dávid a gonoszsággal azonosuló emberekre
mond ítéletet, ahogyan Isten is ítéletet mond mindarra, "aki szereti és szólja a hazugságot" (Jel. 22:15).
"Vérszopók"-ról, Istenről gonoszul és hiábavalóan beszélőkről hallunk itt, vagyis olyan emberekről, akik
arcátlanságaik leplezésére a vallást használják fel. A megkeményedésről, a megátalkodottságról szóló tanítás
nem általában a gonoszt cselekvőket, még csak nem is az időlegesen gonoszokat helyezi a kárhoztatás ítélete
alá, hanem csupán azokat, akik a gonoszságot cselekedve másokkal, akik ugyanazt teszik, egyet is értenek
(Rm. 1:32).
Szükségszerűen került a zsoltárba ez a rész.
Mert ha Isten gondolatai valakinek kedvesek és az életben elvszerűen a jóra törekszik, ebből a magatartásból
természetszerűen ered mindenfajta rossz, bűn, csúfság gyűlölete. Ez a gyűlölet nem a szeretet ellentéte,
hanem tartozéka. Aki lenézi a rosszat, az az ember nem szeret, hanem gyűlöl. Aki alkalmasint kinyilvánítja a
rosszal szembeni állásfoglalását, teljes, tökéletes szeretetre törekszik.
Jézus földi életében többször is példát adott erre a nemes haragra, szeretetteljes gyűlöletre. A megszáradt
kezű embernek a zsinagógában való meggyógyításakor "elnézvén őket [a farizeusokat] haraggal, bánkódván
szívük keménysége miatt" (Mk. 3:5) - szól róla a tudósítás. A Jelenések könyve is "a Bárány haragjáról" beszél
(Jel. 6:16-17). Egyáltalán nem egyedülálló tehát az utolsó jeruzsálemi templomtisztítás jelenete, ahol Jézus
haragjáról értesülünk (Mt. 21:12-14). Jézus üzenete ez is: "De az megvan benned - írja a hét levél
bevezetőjében az efézusiaknak és a velük jelölt korszaknak -, hogy a nikolaiták cselekedeteit gyűlölöd,
melyeket én is gyűlölök." (Jel. 2:6, 15)
A Biblia Jézus istenfélelméről (Zsid. 5:7) és a hívő emberek istenfélelméről egyaránt beszél. Márpedig a hit
legmagasabb rendű alakjának, az istenfélelemnek a meghatározása rendre így szól:

"Szereted az igazságot, gyűlölöd a gonoszságot" (Zsolt. 45:8)

"Akik szeretitek az urat, gyűlöljétek a gonoszt." (Zsolt. 97:10)
"Az Úrnak félelme a gonosznak gyűlölése." (Péld. 8: 13)
"Az Úrnak félelme: ez a bölcsesség, és az értelem: a gonosztól való eltávozás." (Jób 28:28)

Talán még egyértelműbben érthető ez a tanítás, ha mintegy másik oldaláról közelítjük meg. Onnan, hogy
lehet-e az élet alapjáról, a szeretetről beszélni akkor, ha vele egyidejűleg az élet pusztítását is igeneljük? Az
élet megtűr-e rombolást közben? Megmaradhat-e örökre a mostani állapot, melyben az építés és a rombolás
szinte együtt jár, és "a népek a tűznek építenek, és a nemzetek a hiábavalóságnak fáradoznak." (Hab. 2:13).
A vagy-vagy-okban való gondolkodást is egyre jobban elveszítjük, és az is-is-ekkel próbáljuk felváltani. Létezik
a földön is-is: az egyformán jó és az egyformán rossz kezelésében. A jó és a rossz között azonban csak a
vagy-vagy-nak van, lehet helye.
Ezzel azonban egy újabb gondolathoz, s vele a zsoltár befejezéséhez érkezünk.

Az önismeret végső feszítőpróbája

Az önismeretről szóló zsoltár végső kérdése az, hogy vajon mit tegyen az ember az olyan hibáival,
fogyatékosságaival, melyeket egyáltalán nem, vagy nem igazán ismer? Nem betegséggócok, rákos fekélyek-e
ezek lelki szervezetünkben, amelyekről nem tudunk, de amelyekbe belehalunk?
Tanulmányunk elején, a szeretet himnuszát idézve tettünk említést róla, hogy ebben az életben senki sem
ismeri önmagát maradéktalanul. De hátha feltáratlan lélekrészünkben lappanganak a legnagyobb rejtélyek!

Mint a bókos szentek állnak a fülkében

kívülről a szemnek kifaragva szépen,
de befelé, hol a falnak fordul hátok,
csak darabos szikla s durva törés tátog:

ilyen szentek vagyunk mi!

Micsoda ős szirtből vágták ki lelkünket,

hogy bús darabjai még érdesen csüngnek,
érdesen, szennyesen s félig születlen,
hova nem süt a nap és nem lát a szem?

Krisztus urunk, segíts meg!

Hallottunk ájtatos, régi faragókat,

kik mindent egyforma türelemmel róttak,
nem törődve, ki mit lát belőle, s mit nem.
tudván, hogy mindent lát gazdájuk, az Isten.

Bár ilyenek lennénk mi!

(Babits Mihály: Psychoanalysis christiana, részlet)

A 139. zsoltár azonban valóban az igazi önismeret legnagyobb világirodalmi példája. Fokról fokra, lépésről
lépésre jut el ahhoz. Mert nemcsak mások megnyilatkozásaiban gyűlöli Dávid a rosszat, az igazságtalanságot,
hanem fáj az neki a sajátjaiéban is. Nem magamentség az önismeret. Nincs köze az önigazoláshoz, annál
inkább ahhoz, hogy igazzá legyünk.
Ezenkívül két további zsoltárban olvashatunk a "titkos bűnök"-ről, vagyis azokról, melyek a magunk tudata elől
rejtve vannak, jóllehet életünkben mások talán már ujjal mutogatnak rá. Mózes imája úgy említi ezeket, mint
amelyekért Isten számadásra szólít (Zsolt. 90:8):

"Elédbe vetetted a mi álnokságainkat,

titkos bűneinket a te orcádnak világa elé."

A másik dávidi zsoltárban pedig az nyer kifejezést, hogy Isten törvényének kutatásában előbb-utóbb ezekre is
fény derül (Zsolt. 19:13):

"Ki veheti észre a tévedéseket?

Titkos bűnöktől tisztíts meg engemet!"

Ugyane szellemben végződik a 139. zsoltár is, a 23-24. verseiben:

"Vizsgálj meg engem, ó, Isten,

és ismerd meg szívemet!
Próbálj meg engem,
és ismerd meg gondolataimat!
És lásd meg, ha van-e nálam
a gonoszságnak valamilyen útja?
És vezérelj engem az örökkévalóság útján!

Aki Istent követi és becsesek számára az élet alapjait jelentő törvényei, az a titkos bűneit is felfedezi, és
elhagyni szeretné. Az igazi önismeret alfája - "Uram, megvizsgáltál engem, és ismersz" (1. vers) - után annak
ómegája következik: "Vizsgálj meg engem... Próbálj meg engem... Vezérelj engem..." -, mai egyértelműen
jelzi: Dávid nem bűneivel együtt szeretne az örökkévalóságba eljutni. "Nem megy be abba semmi tisztátalan."
(Jel. 21:17) Az igazi önismeretben tehát mindig jelen van annak a bizonytalansági tényezőnek a beszámítása,
amit már többször is hangsúlyoztunk az előzőekben: hogy tanácsos óvatosnak lenni, azaz magunk iránt mindig
szigorúnak, mások iránt viszont mindig irgalmasnak mutatkozni, hiszen a tévedés veszélye abban az esetben
is fennáll, amidőn nagyon bizonyosnak látunk és érzünk valamit.
Ami másfelől megindító bizonyítéka annak is, hogy egy igazán hívő ember nem azonosítja magát azzal, amit
magából már ismer, hanem ott él benne az egészséges bizalmatlanság önmagával szemben is, ami
megakadályozza, hogy beképzeltségbe, magabízásba, önhittségbe tévedjen. Amit másként így fogalmaz a
Biblia: "Boldog ember, aki szüntelenül retteg." (Péld. 28:14)

Reisinger János

Copyright © BIBLIAISKOLÁK KÖZÖSSÉGE

1121 Budapest, Remete u. 16/A