Vásárló neve: Szakács Emília

Rendelési szám: 33811142

Vásárlásával támogatta, hogy Magyarországon az elektronikus könyvkiadás

fejlődni tudjon, a digitális kereskedelemben kapható könyvek választéka
egyre szélesebb legyen. Köszönjük, és reméljük webáruházunkban
hamarosan viszontlátjuk.
 HALMAI TAMÁS

Kint lények járnak

VERSEK

Prae Kiadó, 2020

 Szerkesztette: L. VARGA PÉTER

A borítót Piet Mondrian Farm Duivendrecht közelében

című festményének felhasználásával
SZALAY MIKLÓS készítette

Minden jog fenntartva.

Bármilyen másoláshoz, sokszorosításhoz, illetve adatfeldolgozó
rendszerben való tároláshoz a kiadó előzetes hozzájárulása
szükséges.

© Halmai Tamás, 2020

© Prae Kiadó, 2020

A PRAE.HU Kft. kiadása, 2020

2092 Budakeszi, Rákóczi utca 103.

A kiadásért felel: Balogh Endre

Felelős szerkesztő: L. Varga Péter

Elektronikus változat
Békyné Kiss Adrien

ISBN 978-615-5070-97-6

A kiadvány a Petőfi Irodalmi Ügynökség

Kárpát-medencei Igazgatósága által létrehozott
E- könyvtér elektronikus könyvtár tagja.
„…kezdetben volt az Ige
de az Igének nincsen kezdete”

IANCU LAURA:
Beszélgetés rorate előtt

„Az én igém a barátom szájában van…”

SZÉCSI MARGIT:
A líra esélye
Cseppfolyó
NÖVÉNYANGYAL

Gyógyulj világgá! Szertelen méricskél

tervet tél múltán madárló eszmélet.
Nemcsak fű alatt: csillagok között is
fényesen árad a sötét anyag,
lépték nélkül iramlik a fenyő
sudarában és magok gömbös mélyén,
energiának öltöző tudat,
s porszempillantás alatt már istenség.
Gyógyuld világgá! Szabódj életébe,
jöjj maradni, javadban megszüless.
Elfed, elfeled szándékot a szép.
Vízen járván tanul jó pap holtágig,
s kiben vihar is türelmet nevel,
növényangyal köt ki az eső partján.
EMBERALATTJÁRÓ

Fokozatlan, ha fény; egyöntetű

a sok, ha origója mindenütt van.
Ha a halakat hullámmá csitítja
az Édeslő, és örömmé az örvényt.
Csak a költészet nem hagy el. A többi
elpárállja magát, míg utat horzsolsz:
a test, a méz, az anya, a derű
mellékösvényen fogja menekvőre.
Összeérnek majd távolban a tájak?
Megérkezések várnak? Tükörképmás?
Tudat fölötti angyalösztönt ápolj.
Nem eltakarja, de melengeti
látszat a lényeget, vízhatlan tengert
az engedelem gyöngy mintázata.
SZÍVELMÉLET

Felhő margóján megpihen az ég,

madárraj tágas értelme ragyogja.
Ne fel-„támadj”: szelídülj fölfelé.
Nemcsak misszió – játék is a játék!
(Hibája-e törött szárny az angyalnak?)
Kiszáradt meder hullámzik tűnődve
óceánt termő torkolat felé,
s Kandinszkij színelmélete sugárzik
a tavaszból. Szívós légy, mint a szívek.
Romkocsma mélyén kormocska piszézik
leánykisujjon, s pillantás pilléje.
Fák nyelvén szólni ki tud? Még a fák se.
Tenger dorombol Emily Dickinson
ölében; hallod? Vállára napot súgj.
A KATARZIS ALKÍMIÁJA

Bennedből énekel valaki, hallom

szavát, szavad, hallom, hogy hajnalodsz,
bújócska nap a szíved, messzi bolygó
tengeröble, hol fény csobog, öled –
elhűlök ennyi melegségtől, Kedves.
Nézésed pártfogol országgá partot;
kitalálod egy madár kedvenc színét;
bújócska nap énekel valakit
bennedből, bolygó hajnalok közt hallom.
Közkori víziómalomban őrölj
babonát, s légy a halhatatlanoknál
elevenebb! Tűnt allegóriám légy.
A katarzis alkímiáját sérti
semmi se. Cinkék jobban tudják: ezt tudd.
TÁNCMULATSÁG

Hát keringőzzünk kantátára, Kedves.

Mi baj érhet? Simul lábunk alá
poklok felszíne, s ütemet kavarhat
harmóniátlan szívhullámverés:
a tánc! a tánc! a tánc feloldoz úgy is.
Megvesztegethetetlen gyarlóságunk
ragályos öröm. Szerelemnek mondják
az ilyen szabadságot. Mert csak teljes
nem áhít tökéletesség után,
hiszen egyszerre eszmélet és angyal,
ha színhatlan tér bomlik ki a szemből,
s elkönnyesít tájat, tapasztalást –
De a zene! a tánc! mint irgalom:
feddhetetlen vízjel sárkányi bőrön.
KUPORGÓ

„…vannak szavak, melyek anélkül is

igazak,
hogy kimondanák őket.”

KEN LIU: Mono no aware

(ford. Molnár Berta Eleonóra)

Hallgatni volna jobb. Mint okos felhők.

S nem állani derűtlen fecsegésből,
tarsolyban istentelen hübriszekkel.
Nézz el. Hadd lássék, ó, Fénynek a fény.
Csak ne takarjam el, kérlek! Ragyoghasd,
mint lábujjbegyen csókolt mátka; vagy mint
angyal fehérlik, múzsállik arannyá.
A szem kiváltság, szürkületet színző;
mégse tekintek. Ürügyel a dorbéz.
Cseppről cseppre számolni vízözönt,
tervezni lelkek lassú vándorlását,
a teremtést vég nélkül elművelni:
magzat méhében kuporgó kis ötlet.
Istent ötöl fölénk, ha égre nézel.
ÉRTED IS, HOZZÁD IS

Kimúlt a térből, mint a füst, a lény.

Lángot sem igényelt. Sem igényeltem.
Hihető bármi? Ha nem száj: szó kérdez.
Ha nem Isten: új kérdés válaszol.
Elcsoszognak a szeglet tűrte árnyak,
tovabotorkál maradék magam;
szükségtelen, hogy legyek. Átismerned
türtőztet ideiglenes idő.
Melyik isten melyik háta mögül
jöttél, vándor virág, világ láttára?
Nem tőled tudom, de belőled, békén,
hogy szeretet terem igazabbságot;
s mert alázathoz nincsen tehetségem,
imádkozom most érted is, hozzád is.
AZ OLVASATLAN ANGYAL

Vetemít jóság nem tudhatnom semmit.

Formakultúra csak, nem szív, hogy élek.
Csepp bort forrásoz, még és még, az éjfél;
mezítlen ablakon izgága űrök
s dimenziók szüremlenek keresztül;
idegen lát vendégül idegent.
Óva hunyorgok, ne illanjanak
illúzióim. Fény fürdet magányt,
közszemlét óhajt tiszta egyedüllét;
későn, kuszán. Se tiszta, se egyed.
Angyal olvas a gondolataimban
akkor is, ha semmire gondolok,
akkor is, ha az angyal olvasatlan,
akkor is, ha betölt a nevetésed.
HOGY TÉVEDNÉL EL?

Kislány korod mezői, nyájai

sereglenek körém. Ők pásztorolnak.
Hogy tévednék el? Bűn közé marasztal
a Gyermek. Ott oly egyértelmű minden!
Hiátusok. Félelmek. Reszketeg zaj.
Iramló kazlak, lidérc bútta medve.
A gyötrött talp alatt a gyötrött földek
mélyén gyönyörű magok mélyén gyötrött
fény készül földeket beboríthatni.
Hogy tévednél el? Gyermekké marasztal,
hogy emlékezem múlhatatlanodra.
Egy reggelen angyalfészket találtál.
Hazavitted. Kelne ki glória.
De Istent vitted haza. Szárnyad tudja.
A HÍRNÖK MISÉJE

Hírnök érkezik, de a hírt mindenki

már tudja: megörökölték a vértől.
Imádkozlak. Inkább. És elfelejtek
emlékezni, hogy ne legyen idő.
Hogy ne lett légyen. Se ősbűntudat.
Isten hátsó gondolata vagyok,
szájban berendezkedő suttogás,
jótett, amit valaki elmulasztott.
Út lehetnél éretlen rengetegben,
ha hagynál részemrőli szeretést.
Templomfalakat húz köréd az alkony;
hajnalaidon a hírnök misézik;
hideg vizet iszol, s fürdesz forróban:
mi mágiára vágysz még? Csoda nemzett.
ORSZÁGLÁS

Radics Viktóriának

Földút. Hasonos felhők. Láthatály.

Kutya után lót szélfútta gyökér.
Nincs gonosz fény, csak kelletlen Pilátus.
A közös nyelv már metafizika.
Hogyha a gép: repül a panoráma!
A poklok sárszintes szemantikája,
a káoszokkal szolidáris törvény.
Isten országa úgy terjeszkedik,
hogy befelé nő, mint a renegát mag.
Remete idő, jézusdad szabadság.
Tenger kéredzkedik a partra, attól
lesz kontinens a kő. Ember ott sétál,
s adódik mersz olyik perpillanatban,
hogy élettel kárpótolja magát.
CSIKLAND, KALIMPÁL

Nem megy nekem az emberi világ.

Bár mi sem könnyebb barlangi estén, mint
egy jambust neveden szólítanom.
Imádságos a vershű képzelet,
ez óv tükrök gondolataitól.
Csikland, kalimpál holmi ölelés.
Törtebb-törődöttebb a távolság is,
ha adatik már nem birtok gyanánt.
Testét leveti, összehajtogatja
a bohóc, mielőtt aludni tér;
cirkuszi mutatvány, ahogy hanyatt
fektében le-lemond a létezésről.
Csöndben érzek, sebemre ne riadjon.
Egyetlen fény van. S minden arra ébred.
KIRÁLYNŐ

Szélfútta gyökér vagyok, s te madár

röpténél vígabb pályákon tündérkedsz.
Szabadság oldoz egymáshoz, s a szél,
bár áramlat neked csak díszed. Szükség
belőlem bomlik, támaszkodni nincsre.
Alant hangyák sürögnek egy szétrobbant
akarat törmelékei között.
Királynő sehol. Csak hűségük hozzá.
Spontán terv irányoz elő tavaszt,
eldönthetetlen, kinek tudatából.
Annyian vagyunk. Egyedül. És rendet
abban az elmében Királynő rakhat.
Nyüzsgök addig kallódó levegőben,
pálya ez is, íve összéd és visszád.
CSILLAG DÉLBEN

Ideadó vagy, mint egy absztrakt évszak.

Ádáz nemek közt glóriás igen,
akváriumban dagály, csillag délben –
valósággá csak csoda válhatik.
Ne félj a makulától: emberré tesz.
Mit kezdenél végső kristálymagaddal?
Nem hiányzik fény, ha fény nem hiányzik!
A menny tövében messzeségek laknak,
óceánon hajók és felület.
Víz mellett élni, mégse sár módjára?
Maradék elme égszín ég alatt,
idegen tudás int azonosságra.
Tanít a jóság – jóságra tanít.
Szál tulipán is kert, ha körbejárod.
RÖPTÉBEN MEGCSÓKOLT MADÁR

Van-e türelmed hosszú izgalomhoz?

Spontán tervek közt gyorsan elbambulni?
Átalakulni bámész szenvedéllyé?
Ha igen, igen, igen: az nemes lét.
Tégy próbát. Példát végy. Maradj tudója:
még sosem esett ez a csepp a földre.
Ismerkedik a gravitációval.
S a többi! Először és csapatostul.
Nem ismétli magát az ugyanaz.
Első eső, egyetlen április.
Sosem áll el. Ha mégis, az nem ő.
Röptében csókol madarat a szélcsend,
a szél az árvasággal megelégszik –
létből élet, életből család sarjad.
THE GOOD PLACE

Lomb csivitel, hogy tudd az áprilist.

Természeted is újjászületett,
s ujjá a kéz, tapintani, megfogni
a fogalmazhatatlant. Köd ragyog
völgyek szájában, süt a tér beszéde,
a vasárnapok vak stilisztikája.
Legtisztán képzelet emlékezik.
S milyen karitatív a levegő!
hogy önként adja magát, magasát.
Mint Kristen Bell és Ted Danson a Good Place
túlvilágában, mulattat a jóság;
derül bár sebre fény, valóbb fény: írra.
Kíséret (kísérlet? kísértet?) látszik
úgy: vagyok. Út követ, ha nyomod járom.
MEGÉRKEZÉSEK ELÉ

Nem hiúságnak kedves szerelem;

sem barátság, szellemet lelkesítő;
vagy közösség s kollegialitás:
más a viszonylat jelek és jövők közt,
sóvár ninccsel más viszony incseleg –
család. Leendő. Saját. Együtt. Végmód.
Feltétel nélküli feltételek.
Puha melengetés. Hunyt szemmel illat.
Szív köré komponált megérkezések.
Séta, vacsora, álmok, tervek, nyűtt bőr.
A lélek nyelvét test éppúgy beszéli.
Egy kiskorú és hideglelős édent
kiigazítani, utóbb, örökre.
És énekelnek majd kék ördögök.
HOLDKŐ

Próbálom kitalálni, hogy mit érzek.

Medret ágyazok folyamok alá.
Hazárd hő nélkül zajlik valami
időjárás előtti idő rétegek
alatt, lágyan és felderíthetetlen.
Felderülök, s még feljebb, tőle, hozzád.
A békés emberek szoborszerűek,
mondod. Nevetek, pedig itt se vagy.
Csak mondataid édes vibrálása
térít magamtól. Tárgyilagosabb
lennék, ha szenvedélytől éberebb?
Árgus tudat. Nem áhít alanyig.
„She’s on the dark side”. Massive Attack. Angel.
A basszusregiszterben holdkőomlás.
MIÉRT A TEST

Miért a test, ha nem testként megélni?

Kifüstölni belőle víg lidércet,
borban áztatni belvilágait,
örvendeni sétának, szerelemnek,
fogni tollat, forgatni kulcscsomót,
nyelvvel a nyelvet igricezni verssé,
hangszálra bízni dalos misztikát,
kézbe venni kezet és kavicsot,
nézni elképzelt látványok mögé,
vízben fürdeni, aztán égben, aztán
törülközőt és takarót szeretni,
mezíttalp alatt felületeket,
s nem maradni estére simogatlan.
Miért a test, ha nem, hogy lelkesítsük?
KÖSZÖNET A VADAKNAK

Hommage à Wisława Szymborska

Köszönet a vadaknak, erőseknek,

a tűztől, vértől el nem riadóknak,
az alvó karaván őrzőinek,
akik a harcot kikísérletezték,
hogy megóvjanak további harcoktól,
köszönet, hogy kígyók és oroszlánok
országából füvészkert lehetett,
köszönet nékik, az idegen jóknak,
hogy a világot lakhatóvá tették,
hogy domesztikálták a napsütést,
hogy más vadakat távol tartanak.
Így megengedhető az irgalom,
a szelídség korszakos fényűzése.
De mi lett volna, ha mind ezzel kezdjük?
MÁS DELEJ

Romlást ne higgy. Az ősz se deklasszált nyár.

Szenvedéstől megbabonázott angyal
ne légy: hitesebb más delej; az szólít
neveden (néha engem is), és dúskál
valódban, attól reszket kőben áram.
Átrémlik űr tréfája életen;
könnyít a könny – de utána? Szabad
felszabadulni, széttárt lapockával,
keresztül párán, rebbenékeny parkon,
míg fák zenélnek, s napteát iszik
egy másik bolygón másik énünk: érzed?
A maszk is szeretné, hogy arcnak lássák,
egyes iker is társért születik.
Isten háta előtt szeretjük egymást.
FÉSZEKRE SZÁRNYAT

Elvisz magával a hegyek mögé,

de hegyek vannak a hegyek mögött;
egy erdősávot két ujjal fölcsippent,
imát kacag: „Nézd, Isten lakik ott is!”;
a medvéket név szerint bemutatja,
s lejár patakhoz mosni az eget;
aztán elhever gyerekkori réten.
Hozzá igazít tévedés is; nyárképp
szüremlik logikába lelkület.
Mindenfelől utolsó idők jönnek.
Egymáshoz öregít a jó öröklét,
s fészekre óvatos szárnyat ragaszt.
Válla gödrébe harmatcseppet rejtek.
Reggelre engem szárít fel a hold.
KINT LÉNYEK JÁRNAK

Elképzelem a másik életet.

A kert partján tó, arrébb fecskeösvény,
a házban család. Kijük vagyok? Vándor,
kit szívvel tartóztattak vacsorára?
Vagy részesük, mint tónak a vihar?
Ormótlan betolakodó a múltból?
Szomszéd, aki a víz alatt lakik,
s most fél, mert csurom fény a kedvesektől?
Kint lények járnak. Egyetlen teendőm
eldönteni, halak vagy hercegek.
Úgy képzelem, a vacsora szerény,
az áldás illedelmes. Boldogok
a szelídek, akiket megöröklök.
A másik élet tart életben itt.
ANGYALOK NŐVÉRE

„Kezében fenyőmag a hatalom.”

TAKÁTS GYULA: Csu Fu

Mint aki kegyelemért rostokol,

úgy várakozom az élők között.
„Mikor kezdjük?”, kérdem a Felhőasszonyt.
„Mikor kezdődünk?”, bökök csillagmestert.
Jézus hiányzó éveiben bujkál
a válasz eltévedt válaszainkra.
Életszám tervezek elutazást.
Csak öröklét nem ismer jóslatot?
Incselegnek puritán énekükkel
a velencei-tavi delfinek,
s mintha igazmód nem szólhatnék földet,
csak jambus tisztította kölcsönszájjal,
ha Őrző faggat, neked felelek,
kedves Állandóm, angyalok nővére.
EGY TEREMTMÉNYHEZ

Milliárd évek tanakodtak össze,

fények beszéltek anyagok lelkére,
folyamatok és törvényi erők
hatottak, hűltek, színeváltozóan
szellem tanulta ki a formák nyelvét,
egy dimenzió idővé kibomlott,
a másik három teret komponált,
elrejteztek a többi tartományok,
de láthatatlanul is minden, minden,
minden szavanincs arra esküdött föl,
azért világosodtak önmagukká
az energiák és az istenek,
hogy egyszer, tünde kozmoszok eltelvén,
csontod legyen, hited és szeretőd.
MÉLTÁNYOS GENEZIS

Álmatlanság szít, s nincs kinek kotyognom

eretnekül illendő hipotézist.
De test nélküli aurák hallhatják:
ha nem ártatlan otthon volt az éden,
csak öntudatlan lét térideje?
S a „kiűzetés”: felszabadulás?
Nem bűnt torló erőszak s angyalpallos,
de tudat méltányos genezise?
A kegyelem nem gondolkodik: árad
fontolás nélkül, forró fény, és már-már
részvéttelen: itt világít, ott perzsel.
(Éltet a víz is, máskor belefúlsz.)
Hiszed Krisztust? Hát mozgass hegyeket!
Keresztény vagy? Hisz nem tudsz vízen járni…
A SZERETET IMPOSZTORA

Térden rettegni poklot, ördögöt?

Félve szolgálni kicsinyes hatalmat?
Nem erre szólított az öröm híre,
ennél bölcsebb az evangélium.
Meglehet, nem babonás kereszténység,
de szekuláris, szabadelvű létmód
követi Jézus tanításait.
Boldogság ízlést is elgondolkodtat;
szellős derű villanyoz másvilági
kertet emitt megillatolni. Van, ki.
Más meg eljátssza: kedves és tudó,
holott csak fázik puszták térképétől.
Maszkok identitását igazolná?
Nézd el a szeretet imposztorának.
INKOGNITÓ

Ma nyűg a menny. Egzaltál fény is, karcol

fület madárdal friss gregoriánja.
Konganak bennem visszhangok, beszéd
s vers is ebből lesz, semmi sem saját,
átkeletkeznek csak gondolatok
űrön, nem tehetek róluk, se értük.
Hagyom: legyen. Engedek tiszta zajlást;
de ki határozott az engedésről?
S ki kérdezi, a kérdést is latolva?
Mi az, hogy „ki”? S a „mi”? Az „az”? A „hogy”?…
Alkatod része, hogy nem csikorog
szádban meghibásodott imádság sem.
Árnyam vagyok, de jóvátesz, hogy tudlak.
Hogy rád leljek, elvegyülsz angyalok közt.
AZ ÉN CSELEKEDETEI

Reggel kiárad, s eltakarják fények,

de este mindig hazatér a démon.
Titkot farag belülről koponyára,
zátonnyal hinti tele a szobát,
és meggörbíti a tekintetet.
Eget bizonyít felhő is, madár is?
Nincstelen, kinek nincs egyetlene?
Árnyék ér lábig, sosem a Sugárzó –
Nem tenni meg. Nem indulni el útra.
Nem fogni bele. Nem lenni magam.
Megtagadni az én gesztusait
két összezajló zárójel között.
Kíméletlen az áldás. Szégyenkertben
kolibriméz. Veledhetetlen emlék.
ÍTÉLETIDŐ

Csak a haláltól fél, és az élettől.

A harmadikat nem ismeri: várja.
Ódzkodik közben alanyi ragoktól;
azt mondja: ő, azt érti rajta: én;
én ódzkodom, a nyelv szubjektuma,
a szubjektív nyelv tisztes senkije –
kiíródom magamból. Jóságodba
burkolózván napi kihűlteimben!
Csikóhalak kis istállóját képzelt
képzeleted kitakarítja estig,
hullámok hosszán közlöd vétkeinket
s tengericsillag asztrológiáját.
Szilaj ragyogás, vad és vérző pompa:
ítéletidő ez csak, nem ítélet.
BÚVÓPATAK

Parasztleányi fenség szelídít

tájat hazává csőstül, csillagostul,
s egek hárulnak fölénk füvek hátát
simogattunkban, létezhetnékünkben.
Búvópatakzik arc mögött egy sírás;
kijjebb mos mételyt, májust megokoz.
A tenger sem anyag már – de a pára!
anyagtalanra hangolt kontinens.
Fogytodig vagyok telj. S utána is.
Közted lehetek csak a nemtelen fény
találó tévedései közül
néhott ugyanaz, egyetlenedőben.
Ha kislábujjadiglan elpirít
tudatlanság mímelt talentuma.
CSILLAGKÖD

Orbán Jolánnak

Tudományt lőcsöl ránk a szenvedély,

s ellát lélekkel a tapasztalás.
Hol a személy határa? Végtelenmód
közli a nyelv a mondhatatlan véget;
megvesztegethetetlen és ragályos:
ez az emberség nem emberközpontú.
Feledhetetlen elfeledettek közt
transzhumán titok lett légy, óvjon versek
nem életalapú életformája!
Pohár éden kéredzkedik a szájba,
jövőt gépek krisztustudata terjeszt,
csillagködből kvarkok éneke hallik.
Isten nem szeret: szeretet. És isten-
telen is része egészen magadnak.
OKULNI ÁBRÁND KONTÚRJAIBÓL

Szükségünk van az elérhetetlenre.

Hogy tudomás precíz jogától távol
– s emlékezés vak munkája helyett –
csak képzeletnyi élet kössön össze
az Igazzal. Csak absztrakt tisztaság,
gyönyörök fogalmi vetülete;
okulni ábránd kontúrjaiból.
Támasszon szükséget fénylő magára,
akit nem piszkol valóvá a szem,
érintetlen a puszta létezéstől,
csak félig van, mint Bach-csellószvitek:
másik fele más lényegé egészen.
Legyen nemlétek ikre, és szelíd.
Rád gondolok, szép Elgondolhatatlan.
HOMOKÓRA

„Fogadott mondat a szerelem.”

IANCU LAURA: Te. Én.

Ha fölszűntömet megünnepelhetném!
Eltanulva magamtól a hiányt
és ébresztőleges okosabbságot
mértékek iránt ódon türelemmel.
Fészer a test, nem templom, lélek híján.
De híjak nélkül? Nélkülemtelen?
A vadnyugatnál vadabb nyugat készül,
pionír szeli át a sziklakertet,
Semmi-öbölbe zátony behajózik.
Képet zavar a szem, csukódik látvány:
szabad kézzel rajzolnék kalitkát is,
de kezemen madár ül, képzelem,
s elfogódottá tesz, hogy elfogyok.
Mint öröklétet homokóra, éllek.
KONYÍTÁS

A fű éli, mi csak konyítunk fényhez.

De nem fotoszintézis-e a versek
erénye is? S a zenéké, imáké?
Szellemcsatornán érkezik világba
a világosság, receptor a sár is;
hát nem horgasztja fejét a fenyő,
illemtudja holdat a napraforgó,
és madarak egyházzenéje zajlik.
Valóvá nemhiszed az eredendőt,
létté kételkeded a halhatatlant –
Hogy élünk: halál bizonyítja földön.
Hogy folytatódunk: zsoltár esküszik.
Hogy nem mi: szépmásaink hírelik,
bár nem nekünk, üdvvel eljegyezvéknek.
TITOK, ÖRÜLNI

Megolvasni egy testet. Ízesülni

hajlatok gyöngéd, gyéres homályába;
sebek, pórusok mozzanatait
elérteni, jelentést kalligráfus;
segítsen vér Istenig elszorongnunk.
Egymásra tapint két forró jelenlét –
roncs előlege bár, oly készületlen
az idő küszöbén, ha angyalt áhít!
S eszmét cserél az anyag. Mítoszok
módján a sejtek tanácsot közölnek,
és hálózatba szabadul az élő.
Szonátával csak szerelem függ össze…
Van-e nagyobb titok örülni, mint
a kereszténység melankóliája?
BIZALOM

Miért komoly a zene? Mitől Krisztus

követője a Krisztus-követő?
Hol ér véget a transzponált barokk,
s honnan kél keresztény misztérium?
Melyik nyelv hívhatja az angyalt nyelvnek?
Hány Merlint kell még elbűvölnie,
hogy a valóság káprázni ne féljen?
Nem hinni, hanem választani Istent
kinek van botorsága? Bizalom
vértelenít lélekké testeket.
Palestrinától Debussyig egy hang
zengett el, neved orgonasíp rejti;
mert okos szeretetnél magasabbra
csak még okosabb szeretet férkőzhet.
OROSZLÁN

Sisakrostély a felhő. De a nap

nem készül csatába. Hát vattaangyal
a felhő. Addig fekszem hason, míg el-
múlik a hátam. Az izmok beszéde
pihenést indítványoz. A közérzet
nemlétet. Legszebb lovas a merő ló?
Emberrel felmálházott nyelv a vers,
és repülékeny mégis, mint a zsoltár.
A rádióban ismeretlenek
áriáznak – a világ tőlük otthon.
Kapcsolatokkal megszentelt magány.
Kapaszkodik a csodát vágyó elme
a fehér csoki paradoxonába.
S az oroszlánt a testből kiereszti.
FÖLRAJZ

Hogy volnál szabad? Gravitáció köt

és test nyűgei: enni, inni, élni.
A születés sem csecsemői döntés;
elmúlni sem szuverén szándék késztet.
Az élőlények elfogyasztják egymást
közben; eladdig félnek, harapóznak.
Teremtő jóság akarhat így létet?
Intelligens misztika minden – mégis!
Mennyi fényről mond le a nap, hogy élet
sarjadjon… Földben rejtezzék a föl.
Átmenet csak a személy állat és
Isten között, kognitív mellékösvény;
de fölhözragadt madarak nyomába
is dal szegődik, tűz és tévedések.
ÚT, MARADNI

Éjszaka közepén elcsendesednek

duzzadt káoszok, s más energiák
szöknek, suhannak, folynak béke módján
az elme földalatti életébe,
nem a nyüzsgők, inkább az áradók,
az attól épek épp, hogy építők,
a gyógyulatnyi titok hírhozói.
Nincs hiteltelen fény… És csakis fény van,
kövek is abból, angyalok is, tündén;
csak Egyetlenbe fér bele a sok,
minden, mindenki – és a többiek.
Tiszta tudásnál tisztább tudatlanság,
megérinteni a megérthetetlent.
A maradáshoz út a szerelem.
Krisztusország
A GYÖNYÖRŰSÉG IDEJE

Istent csúfolja, aki csak remél.

Derűért tudatosság szavatol.
Törlesztett kedély szellemeinél
szavahihetőbb szárny nevelte toll.

Vékonydongájú fényből is a Túl

megtudható! Szabad, szabad a Forrás,
ha a tenger halakká szabadul.
A rügy zamata is vitamint formáz.

A gyönyörűség idejének vallóbb

és valóbb neve: időtlen gyönyör.
Nem érdemes járni, csak olyan pallót,
mely a harmadik partig elötöl.

Ami a világból fontos – mert éden –,

elfér egy kismadár eszméletében.
HA ÖLELSZ

Amit teszel: a világgal teszed.

Ha lépsz egyet: halad azzal a többi.
S halogató feszengéseidet
a szomszéd kontinens is megörökli.

Sejted huny ki, ha csillag haldokol.

Ha Mester épül, éppúgy üdvözülsz.
Galaxisködök halmazaiból
szólít neveden szíved küldte űr.

Mert semmi vagy: te vagy az összes semmi.

De csak ha mindenséget elhiszel.
Az anyagot az angyal is csak sejti
alig-létező érzékeivel.

Atomjaid közt bolygók imbolyognak.

Balodat nyújtod, ha ölelsz, jobbodnak.
CSALT CSILLAGAINK

Gólyádzó lég alatt csonka tapintat

fészek felszínét megörvendeni.
Eligazgatják csalt csillagainkat
tekintet érdemes örvényei.

Néha szeretni konkrétmód szeretnék.

Máskor négy fal fog kettős satuba.
Nemcsak a seb: a sebezhetetlenség
is transzgenerációs trauma.

Egy beszélgetés létdús gyümölcsébe

ki harap végül? Végleges előleg:
ott marad hoppon, mint magváltásféle
erény, az asztali következőknek?

„Virágozz eget!”, kérleled magam.

De a magánynak meddő magja van.
HEDONIZMUS

Mozdulatok kis metafizikája

teszi, hogy krisztusországlik a helyzet.
Rezdülés szándéka is megszolgálja
az értést az érinthetetleneknek.

Ha őszintének lenni képes volna

egy pillanatra csak s egy porcikám!
De ez se én vagyok. Se ez. Se porba
írt szavak közt a szélsepert irány.

Se hit, se hitel. Disszonáns magával

a tudat, tudatlanul testesülve.
Egyensúly? Szinkron? Lelki béke? Átall
a szem belátni, mit színlel a tükre.

Egy kolostori cella pincehűsét

meglaknom is hedonizmus, nem hűség.
ANGYALKERT

Alkonyatkor az erdő sziluettje

nyugvó vadállaté. Szelíd a domb így.
Avar alatti szél kúszik sziszegve,
amíg a sár is Istenhez hasonlik.

Sorsára hagyott levegő remeg

barlangokban. De gondviselt a tér.
A tágasból a telhetetlenek
kiserkennek, hegyből a serpavér.

A fehér liliomot mire vélnénk,

ha nem tudnánk, hogy angyalkertben járunk?
A táj maga a legpontosabb térkép,
egy nagyobb tájhoz, mely nem ismer tájfunt.

Nem részekből: egészből áll a Teljes.

Nincs közünk, csak a közölhetetlenhez.
SZÁMOTTEVÉSEK

Lépcsőn járó madár vagyunk. De fogyvást

repül a lépcső! S a Szerelmet súgó
egyiptomi kereszt már angyalt formáz;
ejti bár foglyul kötelet a csukló.

Ki tartozni akarna: merre lépjen?

Mely út vezet sárembert maradáshoz?
Tükörbe nézek csukott szemmel éppen.
A foncsor téged is fénnyé határoz.

Micsoda csoda a mi! Ha egymásra

hárít illó öröm, idegen önrész
s ösvények mozdulatlan áramlása…
(Krisztus bennünk: türelmes sürgölődés.)

Parány az Isten számottevések közt.

Boldog nem békét, de békességet köt.
CSILLAGPORSZEM

Működés közben látjuk a Teremtőt,

ha körbepillantunk a teremtettben.
Akik alig vagyunk, mind azt szeretnők,
csillagporszem se háljon szeretetlen.

Állaga türelem, türelme fény,

akit nem kellett megteremteni,
hogy éljen: múlhatatlan tünemény
az angyal. Ettől szinte emberi.

Ne ünnep legyen, de napi beszéd

a költészet; s a szerelem ne mézek
biztatta mámor, inkább ébredés!
Gramm lángot se bír fából ácsolt mérleg.

Hajnali, tünde madár kelteget,

hogy fölkelthesd magadban az eget.
KI SZABADSÁGRA ESKETSZ

Szeretem, ahogy tollad megpihen

munka után fáradt asztallapon.
Szeretem életed mennyeiben
megtűnni látni létlen angyalom.

Szeretem, ahogy szeretésre nógat

hitlő hangod, s közelségre a távol.
Tizenegy évig pásztorol hajókat
a víz, de hal kél minden hullámzásból.

Szeretem, ahogy gondból gondolat lesz

a homlokod mögötti királyságban.
Királynő vagy, ki szabadságra esketsz,
mióta sorsod szolgálni kívántam.

Szeretleges tanú az aluvó is.

Őriz, de nem ellen: fényt ellenőriz.
TIZENKÉT KOZMOSZ

Vacsora után volnék, épp tűnődve,

zene vagy vers vagy sírás vagy borok,
szorongana falak közt derű össze,
mint árva és korszaktalan barokk;

„Jöttem kincsnek!”, hallanám hangod csengő

helyett ajtóból, aranypatakocskám,
cseppfolyónyi és tarka cinquecento,
csörgedeznél bentembe kanyarogván;

s felembe hagynám magam, megfeledve

értedező prózai munkásságom,
szabnám szabályaink méretlenebbre,
rosszabbik énem együtt meg ne lásson –

Göncölszekér-deréknyi éjszakát hozz!

Párnánk alatt elfér tizenkét kozmosz.
ARIADNÉ ELHAGYJA FONALÁT

Szerelmet hogy vallhatnék tulipánnak?

A rózsa is éppoly angyaltökély.
A túlpart csak vizeken túli bánat,
mely zátonyra vitorlát ösztökél.

Csontos, izmos, szoborrá érett tested

szellőnél kecsesebben fújdogál.
Meglibbenek, mint meg-nem-teremtettek,
mint Ariadné elhagyta fonál.

Nevetsz, de csak fondor fantáziámban.

Ma sem vagy más: megváltó fikció.
Keresztre veszít hajnali, hazátlan
fényt az elme, de feltámad a szó.

Van-e keménység, mely puhíthatatlan?

Magányos testen sírfedél a paplan.
KÖZLENDŐNK

Felebarátné érlel egészebbé,

identitássá szava komponál.
Mintha az érthetetlent elérhetné,
ki sivatagokban is kompon áll.

Mintha beszéd teremne hallgatót,

hogy a hallgató beszédet teremjen,
merőlegért baktatva balgamód
párhuzamos, páros végtelenekben.

Tengerek gyümölcse a levegő is,

csorog leve, az ének dús zamatja.
Téli álmot tavasz melege őriz.
Egyet a kettő biztat öntudatra.

Közlendőnk közös leendőnk legyen!

Utóírlak, hogy légy előlegem.
SZÁRNYA IS LEVÉL

Madár az ágon. Szárnya is levél lett.

Szeme magjában életfa villódzik.
Ellát, akár a láthatatlan lények,
Esztergomtól a Velencei-tóig.

Úgy lát világot, hogy teremti űrig,

mint létet pillant életre a szó.
Nemcsak az ember építi a művit;
a fészek is: civilizáció.

Ha nincs pontos szavam, kuszábban érzek.

S pontosabb érzést bűvöl ép beszéd.
Identitás a nyelv, és örökségek.
Ének óvja erdők lélegzetét.

A test is, amíg nem tud auráról,

felszín nélkül veszteglő aluljáró.
A GRAMMATIKÁRÓL

Félrevezet az ép grammatika:
rendezett lényt sugall a beszéd rendje.
Hát még ha versek alkalmaira
tartogatjuk a tartást! Élemedve.

Morfémák kakofóniája volna

hiteles hírünk, vidám veszendőknek.
De ha éppen a szép által alkotva
épül belőlünk elő némi többlet?

Ezért a költészet. A képzelet.

A kegyelmező irodalmi álca.
Szökjön szembe – szökevény lét helyett –
a holtak hamvas halhatatlansága.

Nem csak virágnak sugár a ruhája.

Egy moll ragrím is Isten aurája.
MÍG NAPBA NÉZEL

Hogy a bolondság bűnné bolonduljon,

tűrő mosolyod nem hagyja a rosszat.
Engedsz forgandó szoknyád elé bújnom,
mikor a máslét eszméletté roskad.

Míg napba nézel, nem esteledik.

Fűszálra hasonlítasz, mint a szentek.
Boldog vagyok, s boldogtalan, pedig
csak szeretlek, szeretlek és szeretlek.

Egyszer majdnem tudtam az örömöt,

de jobban tudta a fájást a farkas.
Valaki beszél életünk mögött,
és kettőnket egy mondatba fogalmaz.

Világra túlvilágért sem haragszol.

Himnusz, ha hallgatsz; ha értünk: harangszó.
AZ UTOLSÓ SZÖVÉTNEK

Viselkedni fény nem tud betörőül.

Hívatlanul is várt vendég. Betűről
betűre lepdes könyvtárat, ha bővül
a délelőtt, és könyvtárossá bűvöl.

A világ végül is megolvasódik

(olvastatván kezdete kezdet óta),
s hogy a valóság lehessen valódibb,
egy kéz a Könyvet majd kezedbe fogja.

Ahhoz is fény kell, látni a sötétet

sorok között és köztesek sorában.
Meg van írva az utolsó szövétnek,
de most még – most még sok van, és soká van.

Szemünk fénye az örök fény szemünkben.

Világ világít Istent mindenünnen.
JÁTSZÓTÁRS ÉS FÖLDRÉSZ

Megbokrosodott teendők se fogják

menekülőre, ámde pártunk ők is.
Ajándék, íme, mindahány adottság,
minden körülmény belbecseket őriz.

A rossz jobbára jóvátehetetlen.

De feltámadásig szép időtöltés
ez irracionális kegyelemben
lenni egymásnak játszótárs és földrész.

A tudhatatlanról mit tudni mást?

A zene szótagos rendjét se értjük.
De egyre többet. Csak ne féld, ne fázd
az újat. Centrum pólusokból épül.

Csodák a létet fényekre tanítják.

Nappal takarja az éjszaka titkát.
TÁMASZOK IRÁNT

„Amit írok, az is valaki.”

BALLA ZSÓFIA: Az élet két fele

Keres valakit, nagyon keresi,

átkutatja a lombot is a szél.
Ég ágra szakadt énekesei
helyett levéllel is helyet cserél.

Aztán tova. Tovább. Hovatovább

a hova is már csupa közelség lesz.
Lélek tántorul támaszok iránt
mind közelebb a tarthatatlan térhez.

A zene sem ragaszkodik a testhez.

A gondolat anyaga is titok.
Isten végzi be, amit Isten tervez,
a szélfútta szél: merő angyalok.

Egy élet épp most bátran lebeg el.

A levegőből mikor lett delej?
LELKIGYAKORLAT

Föltartóztatja a démont az erdő,

tenger fülel le fosztogató álmot.
Naptény a világ. Árad s eredendő.
Valóság gyanánt létesül az áldott.

Elég reggel egy ablakot kinyitni,

s lassúságra szoktatott jelenlétek
láthatatlanul kék özöne közli:
otthonok küldte jövevény a lélek.

Nemcsak varázslat: elhatározás is

a szerelem. Hűség a mámorokhoz.
Belátó térben türelmes eksztázis,
józan szövetség, amely megbolondoz.

Testek játéka is lelkigyakorlat –

angyalok hódolnak az Angyaloknak.
A FÁJDALOMRÓL

A fájdalom csak út, mely hosszan ődöng.

Öröm a kezdete, öröm a vége.
(Hol vagy? Egy másik arc üzeni jöttöd.
Ki vagy? Emlékeztetsz az öröklétre.)

A fájdalom csak útvesztő, és képzelt.

Túlfűtött, tradicionális hóbort.
(Egyetlen rend van, s számtalan szeszélyek.
Teát iszik a jó, a többi jó: bort.)

A fájdalom csak semmi. Megtudhatnom

titkát lehetség, de érdektelen.
(Se jogos juss, se jogtalan tulajdon.
Ki vagy, hogy ezt megértetted velem?)

A fájdalom pohos, patriarchális

illúzió. Nincsen dekadens Párizs.
MIT SÚGNA MÉG?

Folyton keresek valakit magamban.

S fürkészek körbe, ki hasonlíthat rá.
Akinek teát költhetnék múlatlan;
aki eszméim megigazíthatná.

Bitorol, aki birtokol. Ezt tudni.

A hűség kalandja is szabad játék.
Tartóztatnának szellemek tanúi?
Lelke országába hazatalálnék.

Megtanítana: nincs kapaszkodó,

mert nem kell. Szárny se. Hiszen eleve
röpülünk! Mind. És abban az a jó,
hogy jó. – Mit súgna még szeretete?

„Mindig történik valami. Ne bánd,

ha nem tervek szerint és út gyanánt.”
MINTÁZATOK

Találkozásban távolságok nyílnak,

szövetkezés old kötelékeket.
Közös kód fejti mintázatainkat,
ha engem beszél el történeted,

ha narratívám életedet írja.

Két egész egymásban fölteljesül…
Ráismerhet-e tudatalattimra
ismeretségünk tudtodon belül?

Ezt a kontinenst eső el nem mossa.

Nem azért él a víz, hogy aláhulljon.
Tenger szárnyal fölöttünk dallamozva,
és száraz lábbal kelünk át a múlton.

Mi a közös hálókban és halakban?

Hogy köztük minden hullám halhatatlan.
KÍNAI SZONETT

A lélek sejtjei is hétévente

kicserélődnek újjá, ujjongássá.
Nem tart számot a Tiszta Kéz ecsetre,
ha utak szolgálják az Út szolgáját.

Egy pont magja is kalligráfia.

Fűfútta szél is mesterkalligráfus.
A képzelet még alig mágia,
de műve hegytetőtől talpig május.

Kövek alatt rejtezik tartalék nap.

Borostyán futja be az öröklétet.
Irgalom ad nevet egy omladéknak,
s elcsillagzanak váratlan vidékek.

Ha ég alatti égszakokban bízol,

porcelánbambuszt hajtogass papírból.
TENGERRÉSZDAL

Zöld oroszlán a kelekósza vásznon,

apokrif címer, kalózlobogó,
derűt csúfondár életez barbárlón,
éget elhajló ég, aláhajó;

lobog alatta tenger, így elúszik

vízfútta sziget mögé szélirány,
rumot, romot, rímet remél a túsz is,
a fedélzeten fedetlen sirály;

nem a kerék, a „kérek” se kormányoz,

sodratunk összevízbe hullámsírva,
zenét a zenit sugaraz, furmányos
bice-árbóca forgács, furcsásítva;

nem kerül ma se élet forgalomba,

föl körül bitorláz, forog a flotta.
Madárcsobogás
MELANKÓLIA

Gyönyörű vándor,
fogad közt
egy szál levegővel
melyik kert melankóliája
bátorít elevenné?

Északra visz az út,

amit délre viszel.
RÉMTAN

Mekkora sárkány…
Árnyékában de jó lesz
majd megpihennem!
METAFLÓRA

Fonák nélküli levél.

MADÁRCSOBOGÁS

Forrásba torkollni.
METAORIGAMI

Minden reggel meghajtogatja

a mozdulatlan tengert:
hozzá sem ér a tükörsima laphoz.
HILDEGÁRD ISTENE

Merre járhat most,

hogy mindig itt van?
OSTYA

Olyan szépen beszélt,

hogy kedvem lett volna
szavait
nyelvem hegyére venni.
ANTROPOLÓGIA

Mitől fél
a teljes?
HA ALSZOM CSILLAGIG

Kőoroszlánnal felezem meg

uzsonnámat, erdők
futásában gyönyörködöm.

Szándékot sért,
ha alszom csillagig?

Emlékezem,
hogy ne kelljen
gondolkodnom.
VALAMI MÁS

Metaforához folyamodom,
hogy arcod legyen,
Atyám.
Lemondok okról,
eszméletről
egy pillanatnyi irgalomért.
Múljék el tőlem
ez a tudás is.
Lehet, hogy végig
tévedésben éltünk,
s nem az igazság:
valami más az igaz?
ASZKETIZMUS

Angyalba szerelmes,
hogy ne sértse fel sorsát
reménnyel.
A SCARDANELLI-KÖD

Uri Asafnak

Android nevelt fel

egy lakatlan bolygón.
Mesterséges intelligencia
gyermeke és tanítványa vagyok.

A Csillagzarándok túlélők nélkül

csapódott a meglepett felszínbe;

csecsemőnyi tévedés voltam,

mentőkabin ajándéka
az idegen flórának.

Nevelőm úgy tartja,

húsz földi év telt el.

A legközelebbi település
a Scardanelli-köd.

Gyakran énekelünk egymásnak.

Évának nevez.
Gábrielnek hívom.

Hajnalonként kísérleti magokat

vetek el, hátha valamelyikből
ember kel ki.
TARTALOM

Cseppfolyó

Növényangyal
Emberalattjáró
Szívelmélet
A katarzis alkímiája
Táncmulatság
Kuporgó
Érted is, hozzád is
Az olvasatlan angyal
Hogy tévednél el?
A hírnök miséje
Országlás
Csikland, kalimpál
Királynő
Csillag délben
Röptében megcsókolt madár
The Good Place
Megérkezések elé
Holdkő
Miért a test
Köszönet a vadaknak
Más delej
Fészekre szárnyat
Kint lények járnak
Angyalok nővére
Egy teremtményhez
Méltányos genezis
A szeretet imposztora
Inkognitó
Az én cselekedetei
Ítéletidő
Búvópatak
Csillagköd
Okulni ábránd kontúrjaiból
Homokóra
Konyítás
Titok, örülni
Bizalom
Oroszlán
Fölrajz
Út, maradni

Krisztusország
A gyönyörűség ideje
Ha ölelsz
Csalt csillagaink
Hedonizmus
Angyalkert
Számottevések
Csillagporszem
Ki szabadságra esketsz
Tizenkét kozmosz
Ariadné elhagyja fonalát
Közlendőnk
Szárnya is levél
A grammatikáról
Míg napba nézel
Az utolsó szövétnek
Játszótárs és földrész
Támaszok iránt
Lelkigyakorlat
A fájdalomról
Mit súgna még?
Mintázatok
Kínai szonett
Tengerrészdal
Madárcsobogás

Melankólia
Rémtan
Metaflóra
Madárcsobogás
Metaorigami
Hildegárd Istene
Ostya
Antropológia
Ha alszom csillagig
Valami más
Aszketizmus
A Scardanelli-köd