Babeş-Bolyai Tudományegyetem

Bölcsészettudományi Kar

Máthé Zsolt

JÓZSEF ATTILA: A KOZMOSZ ÉNEKE

Kognitív szemantikai elemzés

Szakirányító:
Szilágyi N. Sándor

Kolozsvár
2001

1
 1. BEVEZETÉS

József Attila művének címe, A Kozmosz éneke1 meglehetősen csábító: a

világmindenség teljességének hangulatát ígéri. Ezt a csábítást két tényező fokozza:
a mű első sora („Külön világot alkotok magam”), amely egy költői világ
születésének (vagy rejtett mechanizmusába való bepillantásának) kalandjával
kecsegtet, valamint a mű formája, a szonettkoszorú sajátos felépítése, amely egy
kerek, organikus, élményszerű költői konstrukció ígéretét hordozza. Itt tehát egy
hangsúlyozott költői világteremtő gesztussal állunk szemben (ennek főbb műbeli
nyomait a következő fejezetben tárgyalom). A Kozmosz énekében a költő által
létrehozott világ szerveződésének jelentéstani vonatkozásai különösen alkalmasnak
mutatkoznak a kognitív szemantika nézőpontjából történő vizsgálatra, hiszen ennek
a szemléletmódnak már eleve lényegi meghatározója a nyelvi világteremtés
gondolata.
Kognitív szemantikai elemzést végzek tehát, ám fő célom nem a szöveg
minden részletére kiterjedő értelmezés, hanem sokkal inkább az említett
nyelvészeti szemléletmód által kialakított apparátus kipróbálása egy erre
szembetűnően alkalmas költői szövegen. Ebből egyrészt az következik, hogy csak
egyes – bizonyos fokig szubjektív módon kiválogatott – jelenségekre koncentrálok,
a helyenkénti „próbafúrások” módszerét alkalmazva. (Itt főleg a metaforák körében
végzett „próbafúrásra” gondolok, lévén, hogy az összes releváns metafora
mélyreható vizsgálata már pusztán terjedelmi okoknál fogva sem lenne lehetséges.)
A kognitív szemantikai eszköztár költői szövegen történő kipróbálásából mint fő
célból másrészt az következik, hogy ez a dolgozat nagyon is kísérleti jellegű. Az
az eszköztár ugyanis, amelyet elsősorban a köznyelv struktúráinak leírására
alakított ki az említett nyelvészeti iskola, a költői nyelv sajátosságainak
megragadásakor sok esetben olyan nyelvi aspektusok értelmezését is megköveteli,
amelyek többé-kevésbé összeférhetetlenek a mindennapi beszéddel. Ilyen
értelemben a kísérleti jelleg segít abban, hogy a köznyelv és a költői nyelv közötti
különbségek2 iránti fokozott érzékenység az elemzés folyamán mindvégig
megmaradjon.
1 A mű szövege a Függelékben olvasható.
2
 A vizsgálat során elsőként az említett költői világteremtő gesztus fontosabb
műbeli nyomait fogom szemügyre venni, mivel ez a gesztus úgyszólván keretbe
foglalja, magyarázza mindazokat a nyelvi jelenségeket, amelyek ebben az
elemzésben lényegesek. Ezután a műbeli jelentések szerveződéseivel,
sajátosságaival foglalkozom két szinten: az értékjelentések és a denotatív jelentések
szintjén. Végül néhány következtetés erejéig igyekszem valamelyest egységbe
foglalni a szerzett tapasztalatokat.

2 Ami ezt a különbséget illeti, elmondható, hogy bár a költői szövegek kognitív nyelvészeti
interpretációjának létezik már elméleti megalapozása (l. Lakoff–Turner 1989), ez egyelőre
eléggé vitathatónak tűnik (l. pl. Fónagy 1998:205–210, illetve Borcilă 1997:97–104).
3
 2. A KÖLTŐI VILÁGTEREMTŐ GESZTUS
FŐBB NYOMAI A MŰBEN

A címben jelzett gesztus legszembetűnőbb jele – mint már láttuk – a

szonettkoszorú első sorában található: „Külön világot alkotok magam.” Ebben a
sorban minden szónak különös fontossága van.
Elsőként az alkotok igével foglalkozom, mivel ez az ige a fenti sor
értelmezésének két jól elkülöníthető lehetőségét jelöli ki. Az alkot ugyanis
jelentheti azt, hogy ’munkával, tevékenységgel létrehoz valamit’ (pl. szobrot,
törvényt alkot), valamint azt, hogy ’valamit kitesz, valamivé összeáll’ (pl.
valaminek az alapját alkotja – l. ÉKsz.). E két jelentés alapján az említett sorok két
egyformán érvényes értelmezése lehetséges: ’külön világot hozok létre’, és ’én
magam egy különálló világ vagyok’. Ami a továbbiakban fontos, az mindkét
jelentésben benne van: a különálló szubjektív világ hangsúlyozása. A két jelentés
közötti főbb különbség (az, hogy az egyik cselekvés, tevékenység, a másik pedig
passzív „állapot”) a továbbiakban nem játszik túlságosan fontos szerepet, bár a
világ teremtettségére (azaz a világteremtő gesztusra) való reflektálás az aktivitást
hordozó jelentést részesíti majd előnyben.
A külön szó kiemelt helyen (a mű első szavaként) való szerepeltetése a
létrehozott világ öntörvényűségét jelzi, egy sajátos jelentésszerveződés kialakítását.
Ez a sajátos jelentésszerveződés – mint később látható lesz – mind az
értékjelentések szintjén, mind pedig a denotatív jelentések szintjén érzékelhető.
A magam szorosan összefügg az említett öntörvényűséggel, a szubjektumra
tereli a figyelmet, s ezáltal úgyszólván megelőlegezi azt a költői intuíciót, amely
egyik fő tartóoszlopa a mű poétikumának. (Erről különösen a metaforák vizsgálata
során győződhetünk meg.)
Ami a világ szót illeti, kétségtelen, hogy ez a vizsgált sor kulcsszava. Sok
mindent jelenthet (a jelentésszerkezetét lásd a VILÁG : BOGÁRKA metafora
tárgyalásánál), s ezen a poliszémián túl sokat a szövegbe ágyazottság sem enyhít. A
címbeli „Kozmosz” hatására valószínűsíthető, hogy az említett sorban a ’kozmosz’
lesz a világ elsőként aktivizált jelentése. Ebben a jelentésben aztán megjelenik
egyfajta ’makrokozmosz – mikrokozmosz’ differenciálódás az alkotok szóban
jelentkező értelmezési kettősség, illetve a magam szó révén felvillanó ember mint
mikrokozmosz képe nyomán. Noha a szövegkörnyezet egyelőre a világ fenti
jelentését világítja meg, e szó más jelentései is szerepet kapnak a mű fokozatos
kiteljesítésében.

A továbbiakban a világteremtői gesztus fontosabb nyomait először az

értékjelentések, majd pedig a denotatív jelentések körében fogom szemügyre
venni.
Az értékjelentések körében az említett gesztus egy olyan tendenciában
nyilvánul meg, amely lehetőleg az összes tartalmi mozzanatot egyszerre a maga
pozitív és negatív vonatkozásainak kettősségében igyekszik bemutatni. Ilyen
módon az ellentétes értékjelentések folytonos szembenállása jön létre, egy állandó
oszcillálás a pozitív és a negatív pólus között. (Ezzel az oszcillálással részletesen a
3.1.1. részben foglalkozom.) Az értékjelentések hangsúlyozott oppozíciói által a
műben létrehozott világ egészlegességére (a jó és a rossz együttes jelenlétére)
irányul a figyelem. A pozitívumoknak és a negatívumoknak mondhatni nagyjából
egyenlő arányban helyet adó költői konstrukció ugyanakkor az ellentétes
„értékserpenyők” kiegyensúlyozójaként is működik. (Ez a kiegyensúlyozás
különösen látványos a 12. szonettben, ahol az értékjelentések ellentétét némely
esetben a denotatív jelentések oppozíciója is fokozza. Erről bővebben ugyancsak a
3.1.1. részben lesz szó.)
A denotatív jelentések körében a költői világteremtő gesztust egy látványos
„mindent átfogni akarás” jellemzi. Hogy a világ a maga teljességében
megjelenhessen a műben, a költőnek olyan fogalmakra, képzetekre van szüksége,
amelyek ennek a világnak a lehető legnagyobb szféráit képesek átfogni. Ha a
szonettkoszorú szövegében felleltározzuk ezeket a fogalmakat, képzeteket, valóban
sikerül a denotatív jelentéseknek a világot a maga egészében tükrözni próbáló
rendszerét felvázolni:

I. a közvetlenül tapasztalható világra utaló fogalmak, képzetek

1. a természeti környezet
a növényzet, az állatvilág
a négy évszak, a napszakok
a négy egyenrangú ősanyag 3

3 A görög természetfilozófiában „Empedoklész elsőként sorol egymás mellé négy egyenrangú

ősanyagot, s ezzel megalapozza azt az elképzelést, miszerint »négy elem« létezik: a tűz, a víz,
 a négy halmazállapot
a meteorológiai jelenségek
a domborzati, vízrajzi elemek

2. az ember
a test világa: az öt érzékterület,
a különböző szervek stb.
a lélek világa
a társadalom, a nemek világa stb.

II. a közvetlenül nem tapasztalható világra utaló fogalmak, képzetek

1. a transzcendencia világa
az Isten, a bibliai képek stb.
2. az érzékelési körünkön kívül eső dolgok világa
a világűr, a (szabad szemmel nem látható) égitestek stb.

(A fenti kategorizálás természetesen esetleges, egyetlen célja a műben szereplő

alapvető denotatív jelentések szinte mindenre kiterjedő rendszerének
érzékeltetése.)

Végül egy olyan dolgot fontos megemlíteni, amely mind az értékjelentések,

mind pedig a denotatív jelentések szintjén lényeges, mégpedig azt, hogy a
szonettkoszorúban kibontakozó világteremtés a mitopoétikus világmodellre
jellemző ún. „bricolage-logiká”-t követi. „A mitopoétikus tudat a mélyben
kimunkálja a bináris (kettős) megkülönböztető jegyek rendszerét, ezeknek
összessége adja a leguniverzálisabb eszközt a világmodell szemantikájának
leírására, s rendszerint 10–20 pár egymással ellentétes ismérvet tartalmaz,
páronként pozitív és negatív jelentéssel. Olyan oppozíciók ezek, amelyeknek
tárgya a tér struktúrájának jellemzése (fent–lent, ég–föld […]), az idő vonatkozási
pontjai (nappal–éjszaka, tavasz[nyár]–ősz[tél]), a színek (fehér–fekete vagy vörös–
fekete), vagy olyan oppozíciók, amelyek a természeti, ill. a kulturális és társadalmi
lét érintkezési pontján helyezkednek el (nedves–száraz, nyers–főtt, víz–tűz), vagy
jellegzetesen társadalmi jellegűek (férfi–nő, öreg–fiatal […]) […]. A bináris
ismérvek e készlete alapján univerzális jelkomplexumok szerveződnek, amelyek jó
hatásfokkal használható eszközt adnak a primitív tudatnak a világ
birtokbavételéhez” (Tokarev 1988:273).

a levegő és a föld” (Störig 1997:107).

 3. A JELENTÉSEK VIZSGÁLATA

3.1. AZ ÉRTÉKJELENTÉSEK SZINTJE

Hogy egy kezdeti képet alkothassunk a műbeli értékjelentések világáról, a

szonettkoszorú szövegében (l. a Függeléket) megpróbáltam bejelölni azokat a
pozitív vagy negatív értékjelentéseket, amelyeket az adott szavak esetében szinte
biztosra vehetően meg lehetett állapítani. (Ahol tehát nem jelöltem az
értékjelentést, ott vagy nem lehetett az illető szó pozitív vagy negatív voltát
egyértelműen, tárgyilagosan4 megállapítani, vagy pedig közömbös – esetleg
elenyészően releváns – volt az adott értékjelentés.)

3.1.1. Oszcillálás
a pozitív és a negatív értékjelentések között

Ha végigolvassuk a szonettkoszorút, bizonyára feltűnik, hogy a szövegben

folyamatosan jelen van a címben jelzett oszcillálás.
Erre számos példa idézhető. Íme közülük néhány:
„virít, bár marja Űr szele” (1. szonett)
(+) (+)
„Sötét hitem szent, hömpölygő folyam” (7., 8. és 15. szonett)
(–) (+)
„Szeretetemtül csak hevülne meg: (+)

Amint kihűl, lehull az éjbe esve.” (–) (9. szonett)

A pozitív és negatív pólusok között folytonos cikázás különösen erős

akkor, ha egyazon szószerkezeten belül történik. Ez a jelenség fokozottan

4 A tárgyilagos értékjelentés-megállapítás azért fontos, mert „az értékjelentés vizsgálata (…)

nyelvi vizsgálat, és a szójelentésre irányul, nem pedig a megnevezett dologhoz való (szubjektív)
viszonyulásra” (Szilágyi 1996:12).
látványos a 12. szonettben, ahol az értékjelenségek ütköztetése mintegy
párhuzamos a denotatív jelentések oppozíciójával:
„Fakír és kéjenc” – ellentétes denotatív jelentések5

„Tömeggyilkos meg Krisztus” – ellentét mind az értékjelentések,

(–) (+) mind pedig a denotatív jelentések
szintjén.

„illat s dögbűz” – ellentét mind az értékjelentések,

(+) (–) mind pedig a denotatív jelentések szintjén.
„nyögés s röhej” – ellentétes denotatív jelentések6.
(–) (+)

A koncentráltabb ellentétezésre íme néhány további példa:

„vágy, álma, gondja” (1. szonett)
(+) (+) ––– (–)

„szörnyű álmodó” (10.szonett)

(–) (+)
„hüs fény” (12.szonett)
(–) (+)
„halni él” (13.szonett)
(–) (+)

3.1.2. Az ellentétes értékjelentések

sajátos eloszlása

Az egymással szembenálló értékjelentések eloszlásának vizsgálata adott

esetben olyan összefüggésekre világíthat rá, amelyek egyéb műértelmezői
megközelítés számára talán rejtve maradtak volna. Jó példa erre a 8. szonett,
amelyben a sajátos értékjelentés-megoszlás elég jól mutatja, hogy a költői intuíció
(amely az értékjelentések eloszlását vezérelte), valamint a tartalom és forma

5 Ebben az esetben az értékjelentések szintjén nem értelmezhető az ellentét, hiszen a

szószerkezet mindkét tagja negatív értékjelentésű.
6 Itt bizonyos fokú ellentét talán az értékjelentések közt is elképzelhető volna, ha netán úgy
éreznénk, hogy a röhej szóban túlsúlyban van a pozitív értékjelentés. Ám a Magyar Értelmező
Kéziszótár (a továbbiakban ÉKsz.) stílusminősítései és példái ennek ellenkezőjét bizonyítják (l.
ÉKsz. 1183).
összhangjának követelménye hogyan találkoznak a műalkotásban. Ezt szemlélteti
az alábbi rajz is.
 Sötét(–) hitem szent(+), hömpölygő folyam. (–)
Mélyében földet, iszapot(–) keverget,

De szűzre(+) mos(+) minden fekélyes(–) lelket

Hideg(–) hulláma s mormol komolyan(+) (+)

(KIEGYENSÚLYOZOTT)

(KIEGYENSÚLYOZOTT)

És hangja mint bús(–) apaszó, olyan:

Gyertek fürödni(+), hozzám(+), gyertek, (+) (–)

Ó gyertek hát fürödni(+), lelkek!

S kirúgott(–), éhes(–) kutyaként rohan(–).

De nyáron(+) új(+) erőt(+) dajkál(+) a földnek, (+)

(KIEGYENSÚLYOZOTT)
Komor(–) télen(–) rajt jégtáblák(–) törődnek(–)
S kiönt(–), ha zúdul(–) bánat(–) görgetegje. (–)
(KIEGYENSÚLYOZOTT)

Mely fényét(+) róla híven(+) visszakapja(+),

(+)

Mely
Fölötte
fényét(+)
a magyarság
róla híven(+)
bolygó(–)
visszakapja(+),
napja. (–)
S kereng a bolygó, mint fáradt(–) agy este
 Látható, hogy a szonett mindkét kvartettjében és mindkét tercettjében a
pozitív és negatív értékjelentésű tömbök többnyire kiegyensúlyozzák egymást. Így
a két nagyobb rész, az oktáva és a szextett, sőt végső soron a teljes szonett is
nagyjából kiegyensúlyozottá válik. Ennél fontosabb azonban megfigyelni azt, hogy
a szonett számára „előírt” kötelező tartalmi fordulat (az oktáva után) 7 két
egymással ellentétes értékjelenetű tömbrész határán történik. Tehát a tartami és az
értékjelentésbeli fordulat egybeesik.

3.1.3. A térdimenziók alapján szerveződő értékjelentések

A) A vertikális térdimenzió szerinti struktúraszerveződés

Az értékjelentéseknek a vertikális térdimenzió szerinti szerveződése a

nyelvi világmodellben a „fent : pozitív – lent : negatív” megfelelést követi. Az
alábbi példák tanúsága szerint ez a megfelelés nagyrészt a szonettkoszorúban is
érvényesül:
– fent: szépség – lent: gyilkos ösztön
„A szépség fái …”

„Alattuk Ámor … gyilkos késeket fen” (2. szonett)

– fent: szépség, dísz
„Karácsonyra így diszítne fel…” (3. szonett)
– fent: tavasz
„…virító lombok/Alól örök tavaszba száll…” (5. szonett)
– fent: ünnep, öröm
„víg ünnepre kel” (6. szonett)
– lent: föld, iszap
„Mélyében földet, iszapot keverget” (8. szonett)

7 A szonett leglényegesebb belső törvénye számos teoretikus szerint a két részre való tagolódás.
Az oktáva és a tercett e felfogás szerint olyan kapcsolatban lennének, mint az Aufgesang és az
Abgesang: az előbbi tartalmazza az előkészítést, állítást, tézist és antitézist, utóbbi pedig a
megoldást, feleletet, szintézist. […] A két részre tagoltság nem áll ellentétben a szonett
egységével: a klasszikus szonettekre általában jellemző, hogy a részek önmagukban is
értelmesek, kerekek, de egységükben tökéletes kompozíciót alkotnak.” (Világirodalmi lexikon
11. kötet 651.)
12
 A fent : pozitív – lent : negatív összefüggés azonban sokszor egyedi módon
nyilvánul meg a mű szövegében. Néhány erre vonatkozó példát vizsgálok meg az
alábbiakban.
A fölsírni szóban (1. szonett) például a jó–rossz értékdimenzió szerint
negatív értékjelentésű sírni válik pozitívvá a föl igekötő révén, mégpedig úgy,
hogy ez az egyebek mellett kezdést jelentő igekötő8 az aktív–paszív
értékdimenzióra irányítja figyelmünket, ahol pedig a fölsírni a pozitív (aktív) pólus
vonzáskörébe esik. A fölsírni kontextusa még jobban megerősíti e szó aktív
jellegét:

„…dübörg, de nem mer / Fölsírni sírva”

AKTÍV AKTÍV AKTÍV

elvárástörlő
AKTÍV NEM AKTÍV
A föl igekötő ugyanakkor egy „FENT-hely”-re (a pozitív értékjelentés egy másik
aspektusára) való irányultságot is társít a sírni főnévi igenévhez.
A nyelvi világmodell struktúráival (jelen esetben a „fent” köré csoportosuló
jelentésekkel) rendkívül találó költői képet eredményezhet a különböző FENT-

helyek komplex összekapcsolása:

„Fölébredő baba kacag s a boldog
FENT
élet FENT (vö.: feléled)
öröm FENT felvilágosodik
boldogság FENT fel van dobva

Ifjú anya ölébe szárnya – oldott

ifjúság élet FENT

élet FENT
szárny9 FENT
kötetlenség FENT

8 Erre vonatkozólag lásd pl. Bencédy – Fábián – Rácz – Velcsov 1969:66.

9 A szárny az erkölcsi értékek dimenziójában a felemelkedés mediátoraként használatos (vö.
szárnya nő ’képességeit/dicséretes adottságait szabadon kezdi bontogatni’, szárnyát bontogatja
(vki), megnyirbálja vki szárnyait, (vki) szárnyait próbálgatja, szárnyaira emeli (a hír, a
dicsőség stb.), szárnyaló képzelet/beszéd, szárnyaszegett ember stb. – l. Szilágyi 1996:23).
(felszabadul)

Öröm csattog.” (5. szonett)

öröm FENT
repdesés10 FENT
( felrepül)

A költői beavatkozás a „fent: pozitív – lent: negatív” megfelelés által

meghatározott térdimenzió : értékskála összefüggésben is változást okozhat. Ez
történik a 12. szonettben, ahol az értékskála oly módon mozdul el, hogy a „fent”
kissé távolabb kerül ennek a skálának a pozitív terminális pontjától, valamelyest
közeledve a közömbös értékjelentésű pozícióhoz. Az alábbi versszak utolsó
sorában ez a pozitívumtól való enyhe eltérés teszi lehetővé az ellentétek
kiegyensúlyozását:
„Tömeggyilkos meg Krisztus testvérülnek,
Mint illat s dögbűz a magasba, túl,
Nyögés s röhej, mely tébolyog vadúl,
Fönn halk illatszimfóniába gyűlnek.”

Noha a fönn határozószó jelenléte miatt az utolsó sorbeli FENT-hely egyértelműen

látszik, érdemes megfigyelni, hogy ebben a sorban egy bizonyos fokú lefelé
mozdulás is tapasztalható a halk mint implicit LENT-hely11 hatására. Az
értékjelentések szintjén történő változás a térviszonyokban is tükröződik.

(A vertikális térdimenzió szerinti értékjelentés-szerveződés szervesen

összefügg a szolidáris értékek vonzásának elvével. A fent–lent oppozíció néhány
további példájáról tehát ezen elv vizsgálata során lesz szó.)

B) A közel–távol térdimenzió szerinti struktúraszerveződés

10 Itt a repdesés képzetét felidéző csattog valójában elválaszthatatlanul összetartozik az örömmel

(vö.: repes a szív az örömtől, örömrepesve stb. – l. ÉrtSz. V: 505).
11 Ismert tény, hogy a hangerővel kapcsolatos kifejezések a „hangos: fent – halk:lent” megfelelés
szerint szerveződnek. Olyanok tartoznak ide, mint: felhangosít , lehalkul/halkít, emelt hangon
’erősebb hangon’, fennhangon stb. (l. Szilágyi 1996:19).
 Ennek a struktúraszerveződésnek alapjában véve két típusa különböztethető
meg József Attila művében: az egyik a nyelvi világmodell „közel : pozitív – távol :
negatív” megfelelésére épül, a másik típusban viszont felcserélődnek (esetleg
azonosíthatatlanná válnak) az értékjelentések.
Példák az első típusra:
–2 a vonzás mint pozitívum:
„Gyertek fürödni, hozzám, gyertek” (8.szonett)
–2 a TÁVOL-hely mint negatívum:
„Elűzve a zsarnok királyt, a Gondot” (5.szonett)
–2 a közeledés mint pozitívum:
„ A Békesség-Noé szivembe jöjjön” (14.szonett)
A második típusra ilyen példákat találunk:
–2 közel : negatív – távol : pozitív (a távolság mint
pozitívum)
„Ó mért nem lendülhet a végtelenbe,
Külömb, szebb nap felé (…)” (9. szonett)
„Szebb útra innen semmi el nem indít” (9. szonett)
„Szétkujtorognak12 részeg-boldogon13” (4., 5. és 15. szonett)

3.1.4. A szolidáris értékek vonzása a mű szövegében

A szolidáris értékek vonzásának elve – mint tudjuk – azt jelenti, hogy a

„pozitív értékjelentésű szavak asszociációszerűen más pozitív jelentésűekkel
kapcsolódnak össze, és ugyanígy a negatív jelentésűek más negatív jelentésűekkel”
(Szilágyi 1996:12).
A szolidáris értékek vonzása a nyelvi világmodellben spontán, természetes
tendencia. A költői szövegben viszont – a többi nyelvi tendenciához hasonlóan – ez
is a poétikai funkciónak14 rendelődik alá. Tehát e tendencia műbeli

12 Ebben az igében valójában egyfajta nyüzsgő mozgás kerül előtérbe. A SZÉT relációra
jellemző azon észlelési feltétel viszont, miszerint „a mozgó testek ellentétes irányban
távolodnak egymástól” (Szabó 2000:10 – Kiemelés tőlem – M. Zs.), bizonyos mértékben itt is
jelen van.
13 Noha a részeg-boldogan pozitív volta nem egyértelmű, az idézett sorban mégis pozitívnak
tekintettem, olyan kifejezésekre gondolva, mint amilyen például a megrészegedett a
boldogságtól (ÉKsz. 924).
14 „A poétikai funkció fogalmának megértéséhez fontos felismerni azt, hogy nem egyszerűen a
költői díszítés összefoglaló neve, nem pusztán egy olyan többlet, amely a mindennapi nyelvi
kijelentésre rátelepedve ezt irodalmivá teszi. »A költőiség nem a szövegnek retorikus
építményekkel való kiegészítése, hanem a szövegnek és mindennemű alkotórészének teljes
megnyilvánulásának vizsgálata kivetítheti adott szövegrészek költőiségének
bizonyos aspektusait. A szolidáris értékek vonzását a költő alapjában véve két
különböző módon állíthatja a poétikum szolgálatába:
1. egyrészt ennek a tendenciának a hangsúlyos, célzatos érvényesítésével,
mintegy reflektorfénybe állítva azokat az összekapcsolódó
értékjelentéseket, amelyeknek összetartozása egyébként nem tudatosul
első hallásra a mindennapi beszéd során;
2. másrészt ezt a tendenciát megkérdőjelező, átértelmező szókapcsolat,
kifejezések alkotásával, egyfajta költői ősszeférhetetlenséget teremtve a
nyelvi világmodell struktúráival.

Az összekapcsolódó értékjelentések látványos felszínre hozásával elért

költőiségre a szonettkoszorúban jó néhány példát találunk. Már a vertikális
térdimenzió szerinti struktúraszerveződésnél láthattuk, hogy az 5. szonett bizonyos
részében („Fölébredő baba kacag s a boldog / Ifjú anya ölébe szárnya-oldott /
Öröm csattog”.) szinte minden szó egyben „FENT-hely” is (azaz pozitív töltetű),
tehát a pozitív értékjelentésekből egy viszonylag hosszú lánc áll össze:
(+) - - - fölébredő - - - baba - - - kacag - - - boldog - - - ifjú - - - anya - - - ölébe - - -
- - - szárnya-oldott - - - öröm

A negatívumok vonzása szintén jelen van ebben a szonettben, de jóval

visszafogottabban. Íme egy példa:
„Csak halk éjfélutáni éjszakán …”
(–) - - - halk - - - éjfélutáni - - - éjszakán

Nem valószínű, hogy a fenti esetekben az értékvonzási tendencia tudatos

költői alkalmazásával állnának szemben. A 9. szonett következő részében viszont
szinte biztosra vehető a költői szándékosság az azonos „töltésű” értékjelentések
összefűzésében:
„S napunk hideg, mint rideg őszi este.”
(–) - - - hideg - - - rideg - - - őszi - - - este

átértékelése« – írja Jakobson. […] A poétikai funkció jelenléte a szöveget más nyelvi
működésre kapcsolja, más nyelvi létformába teszi át, a referenciális szerep helyett az egész
szöveget önmagára utalóvá, szubjektív hangsúlyúvá változtatja. […] Ilyen súlyt, fontosságot
Jakobson egyetlen más nyelvi funkciónak sem ad” (Bókay 1997:215).
A költőnek különleges célja van azzal, hogy felhívja a figyelmet a negatív értékek
láncolatára. Számára ugyanis az, hogy az olvasóban tudatosul az értékvonzási
tendencia, jó lehetőség arra, hogy ezt a tendenciát úgyszólván látványosan
kétségbevonhassa a szonett folytatásában, egy mondat erejéig kiszakítva a szöveget
a nyelvi világmodell otthonosságából:
„Tán fénye nemis volt soha meleg!”
A szonett végén ismét a megfelelő helyre kerülnek az értékjelentések:
„Szeretetemtül csak hevülne meg:
Amint kihűl, lehull az éjbe esve.”
(+) - - szeretetemtül - - - hevülne ----------------------------(fent)

(–) --------------------- kihűl - - - lehull - - - éjbe - - - esve (lent)

Érdemes megfigyelni, hogy a balog szó itteni jelentése az értékvonzási tendencia

figyelmen kívül hagyásával egyáltalán nem értelmezhető. Ezzel a szóval a költő az
értékjelentések ütköztetését mintegy a térdimenziók bevonása révén erősíti meg (a
„jobbra : pozitív – balra : negatív” megfelelést használva fel – l. Szilágyi 1996:19).
A költői találékonyság lehetővé teszi azt is, hogy egy szó mondjuk a pozitív
és negatív értékjelentés-tömbök közötti, „légüres” térbe kerüljön. Ilyesmi történik
az alábbi példában a havasok szóval:
„S szépségük vissza is csak úgy ragyog,
Mint déli tájra messzi havasok.” (11. szonett)
szépségük -------------- ragyog ------------(déli tájra) ----------------(+) (fent)
havasok
--------- vissza ----------------------------------------- messzi ------(–) (lent)

A havas szóban ugyanis egyszerre vannak meg a hegy és a hó nyelvi észlelési

feltételei (még ha a ’hegy’ jelentés dominál is). A ’hegy’ dominanciáját a messzi
csökkenti egy kissé, mivel mint szolidáris értéket, a negatív jelentésű havat (mint a
hideg jelét) vonzza (azaz a havasok csúcsának hóval való borítottságára irányítja a
figyelmet). A havas tehát nem közeledik egyértelműen a pozitív pólushoz (mint
FENT-hely), hanem a negatív pólus felé is elmozdul, a hideg irányába (mint LENT-

hely).
 A poétikum alakításának hatásos módja lehet a szolidáris értékek vonzásán
alapuló jelentésszerveződés expanzív15 jellegének felhasználása. Míg a nyelvi
világmodellben az értékjelentések szembenállásának kiterjesztése csak a
komplementárisan összetartozó szavakat érinti, a költői szöveg a hasonlat által
mintegy továbbterjesztheti ezt a szembenállást olyan szavakra is, amelyek
semmiféle szemantikai oppozícióban nincsenek egymással. Ezért van az, hogy az
alábbi hasonlatban a negatív értékjelentésű szavak csoportjához az ilyen
értelemben közömbös verssorok kapcsolódik, kényszerítve az olvasót, hogy a
pozitív–negatív megosztottság alapján mintegy polarizálja az értékjelentés
szempontjából nem releváns szavakat is:
„Kiolvad szívünkből a téli hó,
Mint feledésbe hulló verssorok.”
----------------------------------------------------------(+)

téli hó ----------- feledésbe -------- hulló ------------(–) verssorok

3.2. A DENOTATÍV JELENTÉSEK SZINTJE

3.2.1. Néhány fontosabb metafora vizsgálata

A) Az EMBER : BOLYGÓ metafora

Az EMBER : BOLYGÓ metafora a vers (egyik) legszembetűnőbb

metaforája. Először az 1. szonett harmadik sorában találkozunk vele: „Idegen,
messzi bolygó minden ember.” Ez a sor tehát közel esik az első sorhoz, amely a
világteremtő gesztust nevezi meg, így jól látható, hogy e metafora értelmezésekor a
világ és a kozmosz bizonyos jelentéseinek kapcsolatából kell kiindulnunk. Ebben az
értelmezésben segít az ember mint mikrokozmosz és a világ mint makrokozmosz
strukturális egyformaságának gondolata, illetve azé az azonosságé, amely ennek a

15 „… a szolidáris értékek vonzása alapján létrejövő rendszer expanzív jellegű, vagyis határozott
tendencia mutatkozik benne arra, hogy a két tömb értékjelentés-oppozícióját minden olyan
esetre kiterjessze, ahol két szó komplementárisan tartozik össze […]” (Szilágyi 1996:13).
strukturális egyformaságnak alapján az ember és a természet között fennáll a
mitopoétikus világmodellben16.

Ezt az azonosságot erősíti fel az EMBER : BOLYGÓ metafora, amelyben

az emberiség–(makro)kozmosz analógia kerül előtérbe a következőképpen: a
kozmosz észlelésében a jellegzetes (talán prototipikus) alkotóelemek a bolygók,
míg az emberiség (mint a világ egyik jelentése – l. ÉrtSz. VII:416) emberekből
tevődik össze, így e két fogalom – az emberiség és a kozmosz – halmazszerűsége,
„tömegszerűsége” folytán strukturálisan szintén hasonló egymáshoz, tehát
alkotóelemeik is megfeleltethetők egymásnak.
A fenti analógián túlmenően, kognitív szemantikai szempontból sokkal
inkább a mélyére láthatunk ennek a metaforának, ha megpróbáljunk mint
köznyelvi metaforát metaforikus kiterjesztés eredményeként értelmezni. Ehhez
először a bolygó jelentésstruktúráját kell vázolni, amely az ÉrtSz. (I:669) alapján –
egyszerűsítve – így néz ki:

bolygó ’…égitest’
a) a világűr jellegzetes eleme +
b) gömb alakú +
c) általában forog és/vagy kering +
d) élet(forma) hordozója (lehet) +
e1) a mozgáspályája +
e) egyedi
e2) az anyagi összetétele +

Ebből a jelentésstruktúrából látható, hogy a bolygónak és az embernek nemigen

vannak közös nyelvi észlelési feltételei (a fentebb említett analógiától eltekintve).
Az a néhány észlelési feltétel, ami esetleg szóba jöhet (d, e1), túlságosan általános
ahhoz, hogy metaforikus kiterjesztés alapja lehessen. Ezek után talán úgy tűnhet,
hogy az ember és a bolygó közötti kapcsolatot pusztán az emberiség–kozmosz
16 „A mitopoétikus világmodell gyakran abból indul ki, hogy a makro- és mikrokozmosz, a
természet és az ember azonos (vagy legalábbis egymással és egymástól sajátos módon függ)
[…]. Ez az azonosság ad magyarázatot sok-sok példára, amelyben nemcsak a kozmikus térségek
és az egész föld modellálása antropomorf, hanem az olyan köznapi jelenségeké is, mint a
lakóház, gazdasági és háztartási eszközök, ruházat, amelyeknek darabjai nyelvi és nyelv feletti
szinten viszonyíthatók az ember testrészeihez: a hegy lába, az asztal lába, a pohár, talp (vö. még
az élettelen tárgyak antropomorfizálásának sok-sok esetével a nyelvben s a képi – verbális és
képzőművészeti – rendszerében)” (Tokarev 1988:272).
analógia tartja fenn. Ha így volna, akkor ez a kapcsolat túlságosan laza volna egy
jól működő, találó metafora létrehozásához. Márpedig az EMBER : BOLYGÓ
metafora ilyen, hiszen a műben megalkotott világ egyik alapmetaforája. Ezek után
felmerül a kérdés: milyen tényezők hatására válhatott mégis szorossá a kapcsolat e
között a két szó között?
Egyik ilyen lehetséges tényező az az asszociációs valószínűség, amelynek
alapján az „Idegen, messzi bolygó minden ember” mondat hatására az idegen és a
messzi szavak kapcsolatba hozhatók a bolygóval:
 ember

bolygó
bolygó
idegen bolyong melléknévi
vándor (főnév)
igenév
igenév

meszi(ről
jött)

Ez a rajz rendkívül leegyszerűsítve 17 vázolja az említett képzettársítás

létrejöttét.
Egy másik tényező, amely (öntudatlanul) közrejátszhatott az EMBER :
BOLYGÓ metafora kialakításában, valószínűleg az asztrális mítoszokban, a
csillagjóslásban rejlik, és mindazokban a széles körben elterjedt elgondolásokban,
amelyek szerint az ember sorsa összefügg a csillagokkal.
A köznyelvi metaforák között is találunk olyat, amely valamiképpen közel
áll az EMBER : BOLYGÓ metaforához. Ilyen lehet például az EMBEREK :
GÉPEK (l. Lakoff –Turner 1989:132). (Mind a gép, mind pedig a bolygó mozgó
tárgy, sőt a gép alkatrészeinek mozgásában tipikus a bolygóra jellemző forgó
mozgás. A bolygókerék szavunk további támpont lehet a gép- és a bolygóképzet
összefüggésének értelmezésében.)
Az EMBER: BOLYGÓ metaforának számos kihatása van a műben. Ilyen
például az, hogy az ember átveszi a bolygó attribútumainak egyikét, a forgó
mozgást: „S az erős is forog (…)” (1. szonett). Itt azonban érdemes felfigyelni arra
is, hogy az idézett sor folytatásában a költő mintegy „megkérdőjelezi” 18 az
EMBER : BOLYGÓ metaforát, az ember forgását a henger (és nem a bolygó)
forgásához hasonlítva: „de mint a henger …” (Kiemelés tőlem – M .Zs.).

17 Ez a nagyfokú leegyszerűsítettség többek közt azt jelenti, hogy nincs jelölve a különböző
képzetek/fogalmak közötti kapcsolatok milyensége, a fogalmi szintek különbözősége stb. A rajz
bizonyos fokig a konnekcionista szemléletmódot (a hálózatjelleget, az egységek meglétét stb.)
is tükrözi. A konnekcionista megértésfelfogásról l. Pléh 1998:35–37.
18 A köznyelvi metafora „megkérdőjelezéséről” mint a költői metafora létrehozásának egyik
lehetséges módjáról l. Lakoff–Turner 1989:70.
 Ugyancsak az EMBER : BOLYGÓ metafora játszhatott közre a bolygót az
aggyal társító hasonlat kialakításában: „S kereng a bolygó, mint fáradt agy este”
(8., 9. és 15. szonett). (Az agy pedig – mint tudjuk – metonímikusan használható
az ember „helyett”19, ahogyan ezt a következő példamondat is mutatja: az ilyen
elképzelés korlátolt agyra vall – l. ÉrtSz. I:48.)
Az EMBER : BOLYGÓ a műben folyamatosan jelen van, hiszen
összetettebb vagy módosított formában a szöveg más részein is megjelenik:
„emberbolygó-lélek” (6. szonett), „férfibolygó” (6. szonett), „S kereng a bolygó,
mint fáradt agy este / … / És mint a rab, ki börtönén belül / Falat tapint őrülten,
hátha gyenge.” (9.szonett) stb. Az EMBER : BOLYGÓ azért képes alapjaiban
áthatni a művet, mert mindkét „pólusa” a denotatív jelentések meglehetősen nagy
hányadát vonzza magához. Az ember szó estében ez nem kétséges. (Szükségtelen
bizonyítani, hogy az antropomorfizmus, illetve zoomorfizmus mennyire áthatja a
nyelvet.) Az EMBER : BOLYGÓ metaforához – az ember felől – történő
kapcsolódások közül leglátványosabb talán a LÉLEK : TERMŐFÖLD metaforáé
(„Kerengő bolygó friss humussza lelkem” – 1., 2. és 15 szonett):
EMBER : BOLYGÓ

LÉLEK : TERMŐFÖLD

A bolygó szó önmagában távolról sem képes olyan sok jelentést aktivizálni,
mint az ember. Mégis jelentősen megnő a szerepe, mert a szövegben a csillag, a
nap és az üstökös (tehát általában az égitestek) megnevezésére is szolgál, s így mint
égitest szoros kapcsolatba kerül a fény, a világítás forgalmaira támaszkodó
köznyelvi metaforikus kifejezések sokaságával20. Sőt ezen túlmenően a tűz és a

19 Itt fontos jeleznem, hogy a metonímiát az ellipszis egy sajátos fajtájának tekintem és – amint
azt az idézőjel is muatja – nem fogadom el azokat az elméleteket, amelyek a metonímiát
helyettesítésként értelmezik.
20 Néhány köznyelvi fénymetafora:
ÉLET : FÉNY – kioltja valakinek az életét (ÉrtSz. II:38)
Lásd még Lakoff-Turner 1989:29, 58, 70, 87–89, 98.
GONDOLAT : FÉNY – világosság gyullad ki valakinek az agyában (ÉrtSz. I:48)
Lásd még Lakoff–Johnson 1980:48.
ELME : FÉNYLŐ TÁRGY – ragyogó elme, fényes elme, megvilágosodik az elméje
(ÉrtSz.II:230)
Ez utóbbi metafora mintegy megkönnyíti AZ AGY OLYAN MINT A BOLYGÓ képi
befogadását, hiszen ezt a hasonlatot így lehet levezetni:
ELME : FÉNYLŐ TÁRGY
BOLYGÓ : FÉNYLŐ TÁRGY ELME/AGY mint BOLYGÓ.
forróság képzetét – s közvetett módon ezek metaforáit – is magához kapcsolja. Jó
példa erre a szonettkoszorú egyik leghangsúlyosabb helye, az utolsó sor:
„Komor bolygóm a legszebben lobog.”
Itt a lobog ige hatására a bolygó úgyszólván üstökössé lényegül át.

B) A LÉLEK : TERMŐFÖLD metafora

Mint láttuk, ez a metafora az EMBER : BOLYGÓ metaforához

kapcsolódva jelenik meg a következő sorban:
„Kerengő bolygó friss humusza lelkem” (1., 2. és 5. szonett)
Noha a LÉLEK : TERMŐFÖLD korántsem játszik olyan fontos szerepet a
műbeli világteremtésben, mint az EMBER : BOLYGÓ, mégis részletesen
foglalkozom vele, mert – mint látni fogjuk – a kognitív szemantikai
metaforaértelmezés szempontjából fontos felismeréshez vezet el.
Ha a lélek szótározott jelentései (l. ÉrtSz. IV:702–703) alapján meg akarjuk
állapítani e szó nyelvi észlelési feltételeit, nagy nehézségekbe ütközünk. A lélek
jelentéseiből leszűrhető jellemzők ugyanis annyira elvontak, hogy aligha lehet őket
észlelési feltételeknek nevezni. A szóba jöhető „észlelési feltételek” (éltető jelleg,
anyagtalanság stb.) valójában nagyon keveset árulnak el arról, hogy
tulajdonképpen mire vagy milyen valamire gondolunk a lélek szó hallatán. E szó
esetleges jelentésszerkezeténél jóval többet és (e vizsgálat szempontjából)
lényegesebb dolgokat képesek feltárni azok a strukturális metaforák 21, amelyek az
ÉrtSz.-nak a különböző jelentések szemléltetésére felhozott példáiból lehet
leszűrni:

21 A strukturális metafora értelmezésében – a Lakoff-Johnson féle értelmezéssel ellentétben (l.

Lakoff–Johnson 1980:14) – Szilágyi N. Sándor szemléletét követtem, aki szerint „strukturális
metaforának az olyan metaforát nevezzük, amely maga mint olyan a nyelvben rendszerint nem
jelenik ugyan meg, és mégis számolni kell vele, mert egy sor kifejezést csakis e (lappangó)
metafora alapján tudunk megmagyarázni […]. A strukturális metaforára […] az jellemző, hogy
egy kezdeti strukturális hasonlóság alapján a kevésbé kidolgozott jelentésű és kevesebb
attribútummal jellemzett szó átveszi a kidolgozottabb, strukturáltabb jelentésű szó sajátos
attribútumait” (Szilágyi 1996:54–56).
 PÉLDÁK STRUKTURÁLIS METAFORÁK

valakinek a lelke költözik valamibe

jár-kel, mint az Orbán lelke LÉLEK : EMBER
sír a lelke

rep(d)es a lelke
megsebzi, marja valakinek a lelkét LÉLEK : TEST(RÉSZ)

kiadja a lelkét
eladja a lelkét
valakinek fekszik valami LÉLEK : TÁRGY
lelkére köt valamit

a lelke legmélyén
ürességet érez a lelkében LÉLEK : TARTÁLY
valakinek a lelke megtelik valamivel

a lelke túlárad
lelket önt valakibe LÉLEK : VÍZ
felkavarja valakinek a lelkét

valakinek a lelkébe plántál valamit LÉLEK : TERMŐFÖLD

a lelke húrjai LÉLEK : HÚROS HANGSZER

A strukturális lélekmetaforák eme skálájának bemutatására nemcsak azért

volt szükség, hogy ráakadjunk a LÉLEK : TERMŐFÖLD metaforára, hanem azért
is, hogy a lélek egyéb műbeli előfordulásait hozzácsatolhassuk némelyik
strukturális metaforához.
Így például a LÉLEK : EMBER metafora jelenik meg a következő
sorokban:
„Ó gyertek, hát fürödni, lelkek!” (18. szonett)
„Minden lélek az Úrba szabadul”(12. szonett)
 „Az Isten is a lelkek Egy-Egésze” (12. szonett)
A LÉLEK : TEST(RÉSZ) metaforára szintén vannak példák a műben:
„De szűzre mos minden fekélyes lelket” (8. szonett)
LÉLEK : ÉLŐLÉNY
„… örök tavaszba száll, rohan // Lelkük…:” (5. szonett)
A LÉLEK : TERMŐFÖLD, valamint a fenti versbeli lélekmetaforák tehát
köznyelvi metaforák(ra épülnek). Nagyon fontos hangsúlyozni, hogy ezek
strukturális metaforák: a lélek esetében ugyanis nem támaszkodhatunk konkrét
észlelési feltételekre, ugyanakkor viszont minden olyan konkrétan érzékelhető
dologra rá vagyunk utalva, amellyel képileg megközelíthetjük. (Tehát a lélekhez
való viszonyulásunkban elengedhetetlenül szükségünk van strukturális
metaforákra. A strukturális lélekmetaforák nagy száma ennek a szükségletnek az
eredménye.)
A LÉLEK : TERMŐFÖLD kapcsán végül fontos felhívni a figyelmet e
metafora nagyfokú vallás- és kultúrtörténeti megalapozottságra. A termőföld képe
mint a megművelésre kínálkozó22 föld képe az emberi tudatban (feltehetőleg
nemcsak az európai hagyományokban) olyannyira szervesen kapcsolódik a lelki,
szellemi folyamatokhoz, tevékenységekhez, hogy ma már például a művelődés23
szót hallva mindenkinek először az új ismeretek szerzésének folyamata, a lelki,
szellemi csiszolódás jut eszébe, teljesen homályban hagyva a szó valamikori
konkrét jelentését. Ezért van az, hogy az ÉrtSz. is e szó átvitt értelmű használatát
tünteti fel első helyen, úgyszólván ezt jelölve ki e szó alapjelentéséül (V:88). A
vizsgált metafora vallástörténeti hátterét illetően elmondható, hogy a földet mint
anyát megjelenítő bizonyos vallási (jel)képrendszerek is elvezetnek a termőföldnek
az élet ősforrásával való azonosításához24, ami már csak egy lépésnyire van a
22 A megművelésre való kínálkozást, a (konkrét és átvitt értelemben vett) fogékonyságot
különösen a friss jelző mutatja („Kerengő bolygó friss humussza lelkem” – Kiemelés tőlem –
M. Zs.).
23 A magyar művelődéshez hasonlóan a kultúra jövevényszó is egy ’gondoz, művel’ jelentésű
szó, a latin colere származéka. Ugyanebből a latin szóból származik még például a magyarba
bekerült kultusz is (amelyben az elvontság talán a kultúráénál is hangsúlyozottabb). (Ezekről l.
TESz.II:666–667.)
24 „az a gondolat, hogy a föld anya, ősrégi és világszerte elterjedt. Már Vegilius omniparensnek,
Aiszkhülosz pedig »mindenek anyjá«-nak nevezte a földet. Ilyen értelemben nemcsak
növényeket sarjaszt, hanem az állatnak, sőt az embernek is létet ad: a magzat a földben
keletkezik és titokzatos módon kerül az anyaméhbe.
Ennek az elképzelésnek a Bibliában is fellelhetők a nyomai, művelődéstörténetileg
régebbi kozmikus formájában éppúgy, mint a földműveléshez kapcsolódó későbbi változatában.
Az első formában, amely még a 2. változat kialakulása után is tovább élt, a föld tagolatlan […]
egész, és mint ilyen az élet ősforrása: rejtett mélyén keletkezik az emberi szervezet (Zsolt 139,
15, vö. Ter 1, 25). A második formában, amely a földművelésre való áttéréssel párhuzamosan
bontakozott ki, a föld ’humusz, termőföld’ értelemben (vö. homo ~ humus) minden élet
LÉLEK : TERMŐFÖLD metaforától. Szinte egy az egyben ez a metafora jelenik
meg az újszövetségi magvetőről szóló példabeszédekben is: Mt 13, 4–24; Mk 4, 3–
20; Lk 8, 5–15.

C ) A HIT : FOLYAM metafora

A HIT : FOLYAM metafora a 7., a 8. és a 15. szonettben található: „Sötét

hitem szent, hömpölygő folyam.”
Minthogy a lélekhez hasonlóan a hit esetében sem beszélhetünk konkrét
észlelési feltételekről, nyilvánvaló, hogy ismét strukturális metaforával van
dolgunk. Az alábbiakban az ÉrtSz. (III: 273) példáiból kiszűrt fontosabb
strukturális metaforákat próbálom bemutatni:
PÉLDÁK STRUKTURÁLIS METAFORÁK
szilárd hit HIT : ÉPÜLET
megrendült, meginog a hite valamiben (TARTÓSZERKEZETE)

felvesz valamely hitet HIT : RUHA HIT :

TÁRGY
hitét helyezi valakibe
hitét megtartja
buzgó hit
hitbuzgalom HIT : VÍZ?

valakinek a hitét táplálja

vakhit HIT : ÉLŐLÉNY
élő hit

áttér valamely hitre

vmely hitre térít valakit HIT : ÚT

Az ÉrtSz. példaanyagában tehát mindössze két olyan kifejezést találunk,

amelynek némi köze lehet a HIT : FOLYAM metaforához: buzgó hit és
hitbuzgalom. Ebben a két kifejezésben viszont meglehetősen elhomályosult a
buzogás alapjelentése. A buzgó és a buzgalom feltehetőleg csak azután társult a
hithez, miután – bizonyos emberekre vonatkoztatott – metaforikus használata
nyomán a köznapi beszédben elsősorban egyfajta emberi jellemző megnevezőjévé
vált.

kezdete, kútfeje” (Haag 1989:448–449).

 A HIT : FOLYAM tehát költői metaforának tekinthető, amely azonban nem
idegen a köznyelvtől, mivel a köznyelvben több hozzá hasonló szerkezetű
metafora25 létezik, mint például ÉLET : (FOLYÓ)VÍZ (az életből merít, az élet
folyik tovább, az élet árja – ÉrtSz II.: 137–139), LÉLEK : VÍZ (lélekbúvár, lelket
önt valakibe – ÉrtSz. IV: 703–704) stb. Ide sorolhatjuk a (túl)árad szóval
kapcsolatos, érzelemre, hangulatra, szellemi jelenségre utaló metaforák is. Ezek
köznyelvi meggyökeresedését az is mutatja, hogy az ÉrtSz. (I:238) az említett
emocionális tartalmat az árad ige külön jelentéseként tartja számon. Olyan példák
tartoznak ide, mint: szeretet árad valaki felé, valaminek a szelleme árad valamiből
(ÉrtSz. I:238), túlárad a lelke vagy a szíve, túláradó szeretettel fogad valakit
(ÉrtSz. VI:831) stb. Ezek mintegy ismerőssé, „ráismerhetővé”26 teszik a HIT :
FOLYAM metaforát. Az elhomályosult HIT : VÍZ , valamint a máig élő ÉLET :
VÍZ, LÉLEK : VÍZ köznyelvi strukturális metaforában látható, hogy van egy jól
meghatározott forrástartomány (a víz szóhoz kapcsolódó képzetek, fogalmak),
amely rávetíthető a megfelelő céltartományra 27. A forrástartománynak vannak
bizonyos részei, amelyek gyakran vetítődnek rá a céltartományra, míg más részek
rendszerint háttérben, „kihasználatlanul”28 maradnak. Az ilyen „kihasználatlan
részek” aktivizálása viszont kiemelheti a metaforát a mindennapi beszédbe való
ágyazottságból. Ilyesmi történik a HIT : FOLYAM metaforával is. A köznyelvi
vízmetaforák esetében a víz szó implicit jelenléte valószínűleg a halmazállapotbeli
sajátosságot, a folyékonyságot villantja fel legelőbb a hallgató tudatában, a víz
azon tulajdonsága viszont, hogy folyamként méltóságteljesen (sőt szentként!)
hömpölyöghet, háttérben marad. Ezt használja ki a „Sötét hitem szent, hömpölygő
folyam” verssor metaforája.
Megjegyzendő, hogy George Lakoff és Mark Turner (1989) a költői
metaforát a köznyelviből vezeti le különböző utakon. Szerintük a költői
metaforaalkotás egyik módja – kissé egyszerűsítve – a köznyelvben érvényesülő

25 Hasonló szerkezetű metaforákon azt értem, hogy ezek a metaforák egyrészt mind víz- vagy
folyadékmetaforák, másrészt ezeknek a metaforáknak a másik elvont fogalmat jelölő tagja nem
rendelkezik konkrét észlelési feltételekkel – tehát ezek strukturális metaforák.
26 A nyelvi világmodell szerveződéseivel találó metaforákban „mindig ráismerünk valamire, de
hogy mire, azt igazából nem tudjuk. A ráismerés élménye azonban az ilyen metaforát nagyon
hitelessé teszi […]” (Szilágyi 1996:32).
27 A forrástartomány (source-domain), a céltartomány (target-domain) és a rávetítés vagy
leképezés (mapping, projection) az amerikai kognitív metaforaelméletek kidolgozóinak
szakkifejezései.
28 A forrástartomány kihasználatlan részéről („unused portion”), illetve ennek a résznek a
céltartományra való rávetítéséről l. Lakoff–Johoson 1980: 52–55, ill. Johoson 1987:106.
sémák szerkezeti vázának a szokásostól eltérő kiegészítése29. Ilyen értelemben, ha a
fentebb említett vízmetaforákból kiindulva feltételezzük a köznyelvben egy víz-
séma meglétét, amely ezeket a metaforákat bizonyos szempontból strukturálja,
akkor részben talán e séma szokatlan kiegészítéseként is tekinthetjük a HIT :
FOLYAM metafora létrejöttét.

D) A SZÉPSÉG : FA metafora

Ez a metafora a szonettkoszorú szövegében viszonylag sok helyen

megjelenik:
„A szépség fái súgnak át a berken” (2. szonett)
„Szépség-fák állnak illatokkal telten” (2., 3. és 15. szonett)
„S szépségfáimra miért-varjak ülnek” (12. szonett)
A SZÉPSÉG : FA metafora alapjában véve egy sorba állítható a LÉLEK :
TERMŐFÖLD és a HIT : FOLYAM metaforákkal, lévén hogy mindhárom esetben
egy elvont és egy konkrét fogalom kapcsolódik össze. Ami viszont ezt a metaforát
megkülönbözteti a másik kettőtől, az az, hogy a szépség fogalmáról való
beszédben, a lélek és a hit fogalmától eltérően – az ÉrtSz. idevágó példaanyagát
tekintve – a beszélő nemigen szorul strukturális metaforákra30.
Ugyanakkor, a másik két metaforával ellentétben, itt az elvont és a konkrét
összeférhetetlensége31 sokkal szembeszökőbb, s ennek következtében a köznyelvtől
való eltávolodás is erőteljesebb. Úgy tűnik tehát, hogy a költőiség forrását ebben a
feltűnő összeférhetetlenségben kell keresnünk. Viszont a szemantikai
összeférhetetlenség önmagában aligha elég a költőiséghez, hiszen a mindennapi
beszéd metonímiáiban is jelen van32. A SZÉPSÉG : FA metaforában lennie kell

29 „… the nonconventional elaborating of schemas, by filling in slots in unusual ways” (Lakoff–

Turner 1989:67).
30 Vannak ugyan olyan strukturális metaforán alapuló kifejezéseink, amelyek a szépség
fogalmához kötődnek, ám ezek inkább költőinek, mintsem köznapinak minősülnek. Az üres
vagy hűvös szépség kifejezéseket is a költői nyelvből idézi az ÉrtSz. (VI:214): „Szépsége üres,
mint a halottaké, bitorolt szépség, álarc” (Karinthy Frigyes), „Gonosz, hűvös szépségek
felé/száguld az Illés szekere” (Ady).
31 Petőfi S. János szerint pontosan az ilyenszerű összeférhetetlenség a lényege a költői képnek.
Költői képnek tekinti ugyanis „mindazon szövegrészletet, melyet legalább két szintaktikai
kapcsolatban álló, de szemantikai szempontból összeférhetetlen szó alkot” (idézi Fónagy
1998:139). Ilyen összeférhetetlenség jelentkezik szerinte egy elvont és egy konkrét dolgot
megnevező szó találkozásakor is.
32 A metonímia az ellipszis „egy sajátos típusa, egy szemantikai-grammatikai szabály, amelynek
lényege az, hogy ezt a fajta rövidítést akkor lehet alkalmazni, ha ennek eredményeképpen a
mondatban szemantikailag összeférhetetlen szavak kapcsolata jön létre” (Szilágyi 1996:51).
tehát egy bizonyos többletnek, amely ezt az összeférhetetlenséget a köznyelvtől
eltávolítja. Ha tekintetbe vesszük, hogy a metonímiák esetében elengedhetetlen az
egyértelműség követelménye33, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy az említett
többletet létrehozó tényezőt egyike a többértelműség (amely itt – mint látni fogjuk
– azt jelenti az olvasó számára, hogy a szépség és a fa közötti kapcsolatteremtésnek
egyszerre több – nagyjából egyformán elfogadható – útja létezik). A költői többlet
mibenlétének megragadása persze sohasem lehet teljes, hiszen a vizsgált
metaforának mint nyelvi képnek pontosan az a lényege, hogy olyan érzelmi,
gondolati tartalom jelölője (megnevezője) legyen, amely nyelvileg más módon
megragadhatatlan volna34.
Az eddig vizsgált metaforákhoz hasonlóan azonban a SZÉPSÉG : FA sem
szakad el teljesen a mindennapi beszédtől, részben talán azért, mert a költői
intuíció által bejárt út itt az archaikus tudatnak, a mítoszok világának több ismert
(és a köznyelvben máig meglévő) fogalmát érinti. Ha feltételezzük, hogy a szépség
(egyik lehetőségként) a nőt asszociálja, és figyelembe vesszük, hogy a nő és az
életfa fogalma gyakran összekapcsolódik a mítoszokban35, máris adott egy út a
szépségtől az életfáig, illetve a fáig való eljutáshoz. Ezt az asszociációs lehetőséget
– néhány más hasonló lehetőséggel kiegészítve – vázoltam az alábbi rajzban:

33 Az egyértelműség követelményén azt értem, hogy a metonimikus törlés után megmaradó

tagban az összeférhetetlenné tevő attribútum mellett meg kell jelennie a kiegészítést lehetővé
tevő attribútumnak is, ez utóbbi attribútum pedig biztosítja a metonimikus kihagyás egyértelmű
kiegészítését (l. Szilágyi 1996:52).
34 Erre a megragadhatatlanságra vonatkozik a nyelvi képekben jelentkező szemantikai
inhomogenitás Kemény Gábor definíciójában is: „A nyelvi kép olyan kijelentés (vagy arra
visszavezethető szókapcsolat), amely különböző valóságsíkokhoz (izotópiákhoz) tartozó és
emiatt egymáshoz képest szemantikailag inhomogén nyelvi elemeket […] hoz egymással
többbé-kevésbé szoros szintaktikai összeköttetésbe azzal a céllal, hogy e diszparát
jelentéssíkok, ill. nyelvi elemek összekapcsolásával, egymásra vonatkoztatásával kényszerítsen
formába egy olyan érzelmi és/vagy gondolati tartalmat, amely más úton-módon (közvetlenül)
megfoghatatlannak bizonyulna” (Kemény 1993:23).
35 „Az életfát gyakran mint nőt (anyát) ábrázolják, vagy legalábbis mint az ő lakhelyét. Egyes
archaikus hagyományokban az életfát mint női princípiumot jelenítik meg.” (Tokarev 1988:59).
 nő életfa

szépség karácsonyfa fa

születés

rózsafa

virág
tulipánfa

A fenti rajzon központi helyen próbáltam megjeleníteni a karácsonyfát.

Létezik ugyanis két fontos támpont is arra vonatkozólag, hogy ebben a szóban
miként kerül kapcsolatba a szépség és a fa fogalma. Az egyik támpont az, hogy a
mindennapi beszédben a díszítettség a karácsonyfa elmaradhatatlanul fontos
észlelési feltételének számít36. A másik támpont magába a mű szövegében a 3.
szonettben található, ahol a „szépség-fák”-ról mint örökzöld fákról (vagyis mint
fenyőfákról) esik szó („Szépség-fák állnak illatokkal telten, / Lombjuk örök, tél
sem vehette el”), továbbá pedig karácsonyi fenyődíszítésről („… dús istenkéz ősi
fenyvesekben / Karácsonykor így diszítne fel / Minden kis ágat …”).
A létrejött SZÉPSÉG : FA a vers egy másik feltűnően költői metaforájával
kerül kapcsolatba, a „miért-varjak”-kal: „S szépségfáimra miért-varjak ülnek” (12.
szonett).
A „miért-varjak”-nak az elvont és a konkrét találkozásából adódó
szemantikai összeférhetetlensége hasonló ugyan ahhoz, amit a SZÉPSÉG : FA

36 A díszítésnek mint észlelési feltételnek a fontossága onnan is látszik, hogy a karácsonyfa

köznyelvi pejoratív használatát is meghatározza (vö.: „olyan mint egy karácsonyfa: ékszerekkel,
csillogó csecsebecsékkel telerakott, ill. ált. ízléstelenül rikítóan kiöltözött, felékesített <személy
főleg nő>” – ÉrtSz. III:751–752).
esetében tapasztaltunk, mégis a „miért-varjak”-at aligha lehet önmagában úgy
értelmezni, mint a SZÉPSÉG : FA metaforát. Ha azonban az idézett sort
egészében, egyetlen komplex metaforaként fogjuk fel, akkor – a kognitív
metaforaelemét amerikai kidolgozóinak terminológiájával élve – pontosan meg
tudjuk jelölni az illető metafora forrástartományát és céltartományát. A fára
telepedő varjak tehát a forrástartomány, amely megfelelően szemléletes ahhoz,
hogy általa/benne képszerűen megjelenhessen az a többszörösen elvont viszony,
amely a szépség és az azt mintegy megkérdőjelező miértek között áll fenn. A
szépség és a miért-kérdések a céltartomány elemei, amelyek a forrástartomány
elemeire (a fára és a ráülő varjakra) rávetítve, leképezve válnak képszerűvé.

E) A VILÁG : BOGÁRKA metafora

A VILÁG : BOGÁRKA metafora A Kozmosz énekének a következő

sorában olvasható: „Világbogárkák szárnya csókra rebben” (6., 7. és 15. szonett).
Már első pillantásra feltűnik ennek a metaforának a köznapi beszédtől való
rendkívüli eltávolodása.
E metafora értelmezésének első lépésében viszont el kell tekintenünk ettől
az eltávolodástól és egy feltételezett tertium comparationis nyomában kell
elindulnunk. Ehhez először a bogár és a virág jelentésszerkezetét fogom
szemügyre venni.
A bogár jelentésszerkezete (az ÉrtSz. I:653 alapján, egyszerűsítve):

Bogár kicsi repülni védtelen világíthat

fekete
tud kiszolgáltatott
1. Repülni tudó kicsi
ízelt lábú állat + + + + (+)
2. Főleg kis gyermek vagy
fiatal nő kedveskedő meg-
szólítása (Édes bogaram stb.) (+) +
3. Szembogár, pupilla +
4. Személy, furcsa szokás
5. (Jelzői használatban) fekete +
A világ jelentésszerkezete (az ÉrtSz. VII:416 alapján, egyszerűsítve) a következő:

világ teljességszerű rendszer- halmaz- a maga egészében

átfogó jellegű szerű szerű konkrétan nem
érzékelhető

1. minden létezőnek összessége

a maga összefüggésében és + + + +
rendjében; a mindenség
2. Az egész Föld a rajta levő
természeti és társadalmi + (+) + +
alakulatokkal együtt
3. A valóságnak érzékelési
körébe eső jelenségei (+) +
4. Az emberiség vagy
jelentős része + + +
5. Az emberi társadalom és
élete + (+) +
6. Ugyanazon felfogású
személyek, hasonló jellegű
élőlények, élettelen tárgyak, + + + +
szellemi jelenségek csoportja
7. valakinek a világa: azok a külső
körülmények, amelyek között + +
valaki otthon érzi magát.
8. (Vallási szempontból): az anyagi
dolgok összessége szembeállítva + + +
azzal, ami örökkévaló.
9. (Népiesen, régiesen): világosság,
fény.

Bár a két jelentésszerkezetben nem találunk közös észlelési feltételeket,

ezek a jelentésszerkezetek mégis rámutatnak egyfajta lehetséges összefüggésre a
világ és a bogár szó között: a bogár világíthat (létezik világító bogár), a világ
népies, régies jelentés pedig ’világosság, fény’. Tehát feltételezhető a következő
kapcsolat:
bogár világító bogár világ(ító) bogár.

Noha az említett kapcsolat tűnik a legközvetlenebbnek a világ és a bogár

között, a többi lehetséges összefüggésre is vetnünk kell egy pillantást, mivel a
világbogárka szó megalkotásával a világ és a bogár egyéb jelentései is
aktivizálódtak mintegy kényszerítve az olvasót, hogy a két szó többi jelentését is
megpróbálja összeegyeztetni. Nézzünk tehát más asszociációs lehetőséget is:

bolygó
EMBER : BOLYGÓ
Fiatal nő
bolygó
Édes bogaram bolygó
Kis bogaram

EMBER : BOLYGÓ bolygó

kisgyerek

a világ mint egy halmazszerű

valami megnevezője

(A bogár és a fiatal nő/kisgyerek közös

észlelési feltétele: a kiszolgáltatottság,
védtelenség.)

A vázolt asszociációs lehetőségek valójában alig enyhítik azt a szemantikai

feszültséget, ami ebben a metaforában van. Ez a feszültség leginkább talán a
makrokozmosz és a mikrokozmosz szembeállításából37 adódik (amelyet a bogár-
hoz járuló kicsinyítő képző még jobban kihangsúlyoz).
A világ és a bogárka közötti nagy szemantikai távolság azonban nemcsak a
nagyságrendi skálán mutatkozik meg, hanem például abban is, hogy a diskurzív
gondolkodás számára (a vizsgált asszociációs lehetőségeken túlmenően) rendkívül
körülményes, hosszadalmas lenne e metafora egyik „pólusától” eljutni a másikig.
Viszont azt az utat, amelyet ez a típusú gondolkodás tudatosan és hosszú idő alatt

37 Hasonló szembeállításra a szövegben másutt is van példa: „baktériumnak csepp is tenger” (1.
szonett), „Az apró bolygó éppen annyit ér / Kicsiny körében, mint a Végtelen Fény, / Az
Őslélek mérhetlen végtelenjén” (13. szonett). – A mikro- és makrokozmosz mint két egymással
ellentétes denotatív jelenség párba állítása feltehető szervesen összefügg az értékjelentések
folytonos ütköztetésével.
tesz meg, az intuitív gondolkodás egy pillanat alatt átugorja, s egyből a
„végeredménynél” terem. Az intuíció által tulajdonképpen ráismerünk valamire,
hogy mire azt nem tudjuk, csak azt, hogy valami lényeges és, hogy lényege egyre
jobban legitimizálódik (l. Szilágyi 1996:32). A VILÁG : BOGÁRKA is részben
ilyen intuitív ráismerés eredménye lehet. Fokozatosan legitimizálódó lényegét a
vers lényeges pontjaihoz, mozzanataihoz való kapcsolódásából láthatjuk. A
VILÁG : BOGÁRKA ugyanis összefügg a világteremtő gesztussal, a szövegen
végigvonuló ellentétezésekkel, a műben kiemelt helyet kapó férfi–nő viszonnyal38,
a szerteindázó fénymetaforikával stb.

F) Az AGY : GÉPVÁROS metafora

A fenti metafora a szonettkoszorú 3., 4. és 15. szonettjében jelenik meg:

„Dübörgő gépváros zúgó agyam.”
Ebben a láthatóan összetett metaforában vizsgáljuk meg először a gépváros-
ban rejlő metaforikus feszültséget. Az ÉrtSz. a város-nak négy jelentését sorolja
fel, amelyek között az első – a legfontosabb – a következő: „a falunál ált. nagyobb,
zártabb település, amely többnyire nagy (emeletes) épületekből áll […], lakói
elsősorban iparral és kereskedelemmel foglalkoznak” (ÉrtSz. VII:247). Ennek
alapján úgy tűnik, hogy a város legfontosabb észlelési feltételei a következők:
4. sok ember lakik benne
5. sok a nagyobb (emeletes) lakóépület
6. sajátos térbeli rendezettség (utcák, terek stb.) jellemzi.
Ha némileg módosítunk a fenti észlelési feltételeken, kiderül, hogy ezek a gyár
esetében is érvényesek:
1. sok ember dolgozik benne
2. sok a bonyolult gép
3. sajátos (a városhoz hasonló) térbeli rendezettség jellemzi.
(További közös észlelési feltétel lehet például a funkcionális meghatározottság a
közlekedésre, a munkavégzésre stb. vonatkozólag; a saját zaj stb.)

38 Már abban a sorban, hogy „világbogárkák szárnya csókra rebben” kétszeresen jelen van ez a
viszony: egyrészt azáltal, hogy a bogárkám – mint láttuk – fiatal nő kedveskedő megszólítása
lehet, másrészt pedig a csók szó kapcsán. (A férfi–nő jellegű komplementáris összetartozás
motívuma a műben sok helyen megjelenik.)
 A vázolt észlelési feltételek közül a 3. gyakorlatilag mindkét szó esetében
ugyanaz, tehát a két szó itt kötődik a legjobban egymáshoz. A gépváros
(integrálva mind a gyár, mind pedig a város jelentését) a két 1. és a 2. észlelési
feltételt is mintegy „összeforrasztja”, alapvetően a következő két metaforát hozva
létre: GÉPEK : EMBEREK és GÉPEK : LAPÓÉPÜLETEK. (Nyilvánvaló, hogy e
két metafora is szorosan összefügg egymással, hiszen a lakóépületek csakis
emberek által lehetnek azok, amik.) A GÉPEK : EMBEREK köznyelvi strukturális
metafora, mivel olyan szóösszetételeink, kifejezéseink vannak, mint: a gép ágya,
ápolja a gépet, gépmunka, gépsérülés, géptest, gépember stb. (ÉrtSz II: 1012–
1014). Ami a GÉPEK : LAKÓÉPÜLETEK metaforát illeti, vannak ugyan
kifejezéseink, amelyek bizonyos fokig összeegyeztethetők vele (mint például a
géptelep, gépsor, géppark stb. –ÉrtSz. II:1012), mégis ez a metafora valamennyire
elszakad a mindennapi beszédtől, hiszen a gépnek mint lakható valaminek az
észlelése meglehetősen idegen a köznyelv számára.
Az AGY : GÉPVÁROS metafora vizsgálatának első lépéseként figyeljük
meg az agy jelentésszerkezetét (az ÉrtSz. I:48 alapján, egyszerűsítve):

agy gömbölyű sok-sok barázdát, vezérlő szellemi

tevékenységet
nyúlványt szerepű (szellemi munkát)
tartalmaz végez

1. a koponya üregét
betöltő (…) velőszerű + + + +
anyag
2.1 valamilyen
szellemi képesség (+) +
2.2 valamilyen szellemi
képességű személy (+) +
3. a kerék része (kerékagy)
4. a puska, pisztoly része
(a puska stb. agya)

Az agy jelentésszerkezetében feltüntetett észlelési feltételek közül

elsősorban a tevékenység (munkavégzés) és a sok-sok barázda, nyúlvány
(„alkatrész”) jelenléte az, amely megtalálható a gép észlelési feltételei között is
(hiszen a gép is mondhatni munkát – egy adott cél függvényében szabályozott
mozgást – végez, és általában sok alkatrészből tevődik össze). Feltehetően ezek a
közös (vagy egymáshoz nagyon közel álló) észlelési feltételek játszottak közre
abban, hogy a köznapi beszédben kialakult az AGY : GÉP metafora.
Ez a köznyelvi metafora tükröződik a zúg az agya, berozsdásodik az agya,
világosság gyullad ki valakinek az agyában stb. kifejezésekben (ÉrtSz. I:48). Erre
a köznyelvi metaforára Lakoff–Johnson is hoz példákat az amerikai angol
nyelvterületről (l. Lakoff–Jahnson 1980:27).
Az AGY : GÉP köznyelvi metaforába viszont – mint láttuk – a gépváros
sajátos feszültséget, költőiséget visz be.
Noha az eddigiekben vizsgált AGY : GÉP, GÉPEK : EMBEREK, GÉPEK :
LAKÓÉPÜLETEK metaforák mintegy az AGY : GÉPVÁROS alkotóelemeinek
tekinthetők, ez utóbbi metafora mégsem vizsgálható az előbbiek puszta
összeadódásaként. Az AGY : GÉPVÁROSban ugyanis egymással kölcsönhatás-
ban, szétválaszthatatlanul vannak jelen az említett „kisebb” metaforák. Ezért van
az például, hogy ha a nagyrészt köznyelvi metaforákból épülő AGY :
GÉPVÁROSban a költőiséget akarjuk „lokalizálni”, akkor nem szorítkozhatunk
csupán a gépváros szóra (mint a költőiség forrására), mivel a gépváros metaforikus
feszültsége hat az agy szóra, az agy pedig a maga során a gépváros-ban lappangó
GÉPEK : EMBEREK metaforát mintegy fordított irányból (EMBEREK:
GÉPEK)39 világítja meg, és egy különleges (költői) tertium comparationst teremt a
gép és a város együttészleléséhez. A költőiség tehát túlterjed a gépváros keretein,
és e szó két alkotóelemének bizonyos észlelési feltételeit 40 sajátos módon
összhangba hozza az agy szóban. Ennek az összhangba hozásnak a sajátossága, a
hangsúlyosabban érvényesülő észlelési feltételeken kívül, az észlelési feltételek
egyesítését célzó kép (jelen esetben az agy képének) kiválasztása is, amely a képi
jellemzőkből adódóan egy bizonyos vonatkozásban átértelmezi ezeket az észlelési
feltételeket.

39 Úgy tűnik, az EMBER : GÉPEK a köznyelvben kevésbé lehorgonyzott metafora, mint fordított
irányú társa. A köznyelvben olyan kifejezések utalnak rá, mint például: megáll az ember esze.
G. Lakoff és Mark Turner is számon tartja, de költői szövegből hoz rá példát (Lakoff–Turner
1989:132).
40 Ilyen észlelési feltétel lehet például az, hogy a gép jellemző módon sok alkatrészből áll, a
város pedig sok lakosból. Közös – bár eléggé elvont – észlelési feltétel lehet továbbá a
célirányos strukturáltság is, hiszen mind a gépgyártás, mind pedig a városalakítás céltudatos
tervezés eredménye.
 G) Néhány más fontosabb metafora vizsgálata

Ha végigolvassuk a szonettkoszorút, az eddigiekben tárgyaltakon kívül

számos más figyelemre méltó költői metaforával is találkozunk. Ezeknek a
metaforáknak jelentős része az elvont : konkrét kapcsolaton alapul 41. A LÉLEK :
TERMŐFÖLD, HIT : FOLYAM és SZÉPSÉG : FA mellett ilyen például: a
GOND : KIRÁLY („Elűzve a zsarnok királyt, a Gondot” – 5. szonett) az ÖRÖM :
MADÁR („szárnya-oldott / Öröm csattog” – 5. szonett), a BÚBÁNAT : PEHELY
(„Úgy pompáz rajtuk búbánat-pehely” – 3. szonett), az ERŐ/MÁMOR :
VETŐMAG („Erőt, vagy vak mámort úgy hintnek el …” – 6. szonett), a TITOK :
HEGYCSÚCS („Az éhendöglődő szellem repülhet // Új-izmú sasként titok-csúcs
fele” – 11. szonett), a KESERŰSÉG : VULKÁN („Bár keserűségvulkán
dübörögjön …” – 14. szonett) stb. Az elvont–konkrét problématikájának egy újabb
aspektusát megvilágítandó, a most felsorolt metaforákat ezúttal egy másik
nézőpontból igyekszem szemügyre venni: e metaforák alkotóelemeinek a nyelvi
világbeli régiók42 szerinti eloszlása alapján.
Ebben a vonatkozásban azt mondhatjuk, hogy a fenti metaforákban a nyelvi
világ 3. régiójából való neveket a költő mintegy az 1. vagy 2. régió neveiként
kezeli. Tekintve, hogy „kissé leegyszerűsítve, de nem sokat torzítva úgy is
mondhatjuk, hogy az 1. és 2. régióban a szavakat igazítjuk a világhoz, a 3.
régióban viszont a világot igazítjuk a szavakhoz” (Szilágyi 1996:90), meglehetősen
érdekessé válik a költői metaforaalkotásnak az a módja, ami az előbbi példákban
tapasztalható. Ezekben a példákban ugyanis a költő a szavakhoz igazított világot
mondhatni sajátos módon „visszaigazítja” más 1. vagy 2. régióbeli szavakhoz.
Megfigyelhetjük azonban, hogy ezek a „visszaigazítások” jelentősen különböznek

41 Az eddigi vizsgálatok alapján megállapítható, hogy az elvont : konkrét kapcsolattal jellemzett

metaforák köre nagyon tág. Az említett kapcsolatot diszkréten (a nyelvi világmodell
szerveződéséhez igazodóan) érvényesítő strukturális metaforák (LÉLEK : TERMŐFÖLD, HIT :
FOLYAM stb.) éppúgy beletartoznak, mint azok, amelyek az absztrakt–konkrét szemantikai
összeférhetetlenségét feltűnően kiélezik (mint amilyen például a SZÉPSÉG : FA metafora).
42 Szilágyi N. Sándor (1996:80–98) a nyelvi világnak három régióját különíti el. Ezek a régiók –
némileg egyszerűsítve – a következők:
1. régió: a nem viselkedők régiója
2. régió: a viselkedők régiója
3. régió: a nyelvi világ azon elemeinek régiója, amelyeknek a reális világban semmi sem
felel meg mint olyan.
A nyelvi világ 3. régiójának fontos sajátossága az, hogy „itt a név és a megnevezett dolog
viszonya megfordul: az 1. és a 2. régióbeli nevek esetében ugyanis rendszerint az történik, hogy
előbb van egy dolog (a reális világban), aztán adunk neki egy nevet (ezáltal tesszük a nyelvi
elemévé is), a 3. régióbeliek esetében viszont az, hogy – logikailag elsődlegesen – létrehozunk
egy nevet, de nem egy reális világbeli dolgot mint olyat nevezünk meg vele, hanem éppen e név
által teremtjük meg hozzá magát a megnevezett dolgot a nyelvi világban” (Szilágyi 1996:90).
egymástól a költőiség mértékét illetően, ami azt jelenti, hogy egyes metaforák
jobban, mások pedig kevésbé vannak lehorgonyozva a köznyelvben.
A KESERŰSÉG : VULKÁN metaforában például jól kivehető egyes
mindennapi kifejezések jelenléte, mint amilyen például: kiönti a mérgét, keserűen
kitört, kitört belőle a düh stb. –ÉKsz.:736.
Ugyanígy érezhető az ÖRÖM : MADÁR-ban a repes a szív az örömtől,
örömrepesve, madarat lehetne fogni vele örömében stb. kifejezések hatása (ÉrtSz.
V:504–505). Hasonlóképpen a GOND : KIRÁLY metafora sem idegen a
köznyelvtől, gondoljunk csak az eluralkodott rajta a félelem (ÉrtSz. II:330)
kifejezésre.
Alig másabb a helyzet az ERŐ/MÁMOR : VETŐMAG metafora esetében.
Noha ez nem illeszkedik olyan könnyedén a köznapi beszédbe, mint az előbbiek,
mégsem szakad el tőle – az elhinti valakinek a magvát / magvait kifejezés átvitt
értelmű használatának tanúsága szerint. Nyilvánvaló, hogy ebben a köznyelvi
kifejezésben a mag egy ugyanolyan 3. régióbeli elemre utal (például a viszály-ra –
vö.: elhinti a viszály magvát – ÉrtSz. II:117), mint amilyen az erő vagy a mámor.
Lényegesen különbözik viszont a BÚBÁNAT : PEHELY esete, ahol nem
érezzük semmilyen köznapi kifejezés jelenlétét. A búbánat és a pehely közötti
egyik lehetséges út megtalálásához esetleg a bánatfelhő szavunk (l. ÉrtSz. I:405)
segíthet hozzá:

bánatfa

bánat bánatfelhő csapadék hó pehely

(költői közhely)

ború(s)
felhő

tél

A szonettkoszorú metaforáinak tetemes részét a megszemlyesítések teszik

ki. Ezek elég jól illeszkednek a nyelvi világmodell struktúráiba, hiszen – mint
tudjuk – ebben a világmodellben erős zoomorfizáló (nem viselkedőket
viselkedőkként láttató) tendencia működik. (A zoomorfizmus mibenlétéről l.
Szilágyi 1996:86.) Bár a megszemélyesítéseken belül is különbséget tehetünk
köznyelvi és költői megszemélyesítések között, ez utóbbiak mégsem távolodnak el
túlságosan az előbbiektől – pontosan amiatt, hogy az imént említett tendencia az
úgymond költői megszemélyesítéseket is többé-kevésbé bekapcsolja a köznyelv
áramkörébe. A „kalászok bólogatnak” (2. szonett), „Nehéz ekével szántja milliárd /
Vad, barna fájdalom” (2. szonett), „szomorúan tél borong a berken” (3. szonett),
„vak mámor” (6. Szonett), „hullám mormol” (8. szonett), „büszke kardvasok” (11.
szonett), „komor felleg” (13. szonett) stb. kifejezések meglehetősen könnyen,
problémamentesen simulnak bele a köznyelvbe. Noha az „érzés (…) bandukol” (2.
szonett), „őrület fogan” (4. szonett), „eső ölel” (6. szonett), „megvacogó múlt” (11.
szonett), „szétkujtorognak a holdas fények” (4., 5. és 15. szonett) stb.
megszemélyesítések valóban költőibbek a fentebb felsoroltaknál, mégis lényeges
rokonságot mutatnak a mitopoétikus tudatra jellemző 43 (s így végső soron a
köznyelvet is meghatározó) szemléletmóddal.

3.2.2. A KÉPI KOHERENCIA

Ha a szonettkoszorú tartalmi mozzanatait rendező logikát értelmezni,

magyarázni akarjuk, rá kell jönnünk, hogy bár a mű látszólag felkínál egy
következetes „cselekménysort” (a költői világteremtő gesztust, a teremtett világ
berendezésének, működésének leírását stb.), az „események” a puszta narráció
szintjén mégis adott esetben követhetetlennek bizonyulnak. A művet összetartó
alapvető szervezőelvet sokkal inkább a képiségben kell keresnünk.
Egy ilyen szervezőelv megléte különösen a metaforák kapcsolódásában
kérhető számon, hiszen ezek hordozzák a legkoncentráltabban a képiséget. (Ha a
metaforát pusztán stíluseszköznek tekintenénk, akkor is azt lehetne mondani, hogy
egyetlen más stíluseszköz sem veszi fel vele a versenyt a képi hatásosság
tekintetében. Ideszámítva azonban a kognitív szemantika által vallott nyelvi
metaforaközpontúságot, a metaforák képi jellege még fontosabbá válik.) A
43 „… a mitopoétikus tudatra jellemző tulajdonság, amikor élőlények vonásaival ruházzák fel az
élettelen tárgyakat és jelenségeket: emberiekkel […] vagy állatiakkal […], ill. az állatokat
emberi tulajdonságokkal. […] A megszemélyesítés eredeti forrása »a legősibb költészet
szinkretizmusa« (A Ny. Veszelovszkij meghatározása), amely egyesítette magában az archaikus
rítusokat, a legegyszerűbb mítoszokat, a költői tevékenység kezdeti formáit […]. A
megszemélyesítés szerves elemévé vált a mese és a mítosz szüzséjének, mivel a primitív ember
egész világlátására rányomta bélyegét, hogy benne élt a természetben s nem különült el – sem
természeti, sem társadalmi környezetétől” (Tokarev 1988:183).
Kozmosz énekében érvényesülő képi koherenciát ezért a metaforák
kapcsolódásának felvázolásával próbálom szemléltetni a mű képi világának egyik
részletét bemutató rajzban (a metaforák közötti keresztül-kasul indázó kapcsolatok
közül mindössze néhány fontosabbat tüntetve fel):
 AGY : GÉPVÁROS (3, 4, 15)

EMBER : GONDOLAT (4) FÉRFI : BOLYGÓ (6)

EMBER : BOLYGÓ (1)

EMBER : VÍZHULLÁM (8)

HIT : FOLYAM (7, 8, 15) FA : EMBER (2)

LÉLEK : TERMŐFÖLD (1, 2, 15) SZÉPSÉG : FA (2, 3,

15)

FÁJDALOM : SZÁNTÓ EMBER (2) ERŐ : VETŐMAG (6)

MÁMOR : VETŐMAG (6)

GOND : KIRÁLY (5)

ÖRÖM : MADÁR (5)

KESERŰSÉG : VULKÁN (14)

„MIÉRT-VARJAK” (12)
BÚBÁNAT : PEHELY (3)

(A zárójelbe tett számok azt jelzik, hogy az illető metaforák a szonettkoszorú

hányadik szonettjében találhatók. Ugyanakkor meg kell jegyeznem azt is, hogy a
síkbeli grafikus ábrázolás túlzott kuszaságát elkerülendő, nemcsak az összes
lehetséges kapcsolat bejelölésétől tekintettem el, hanem néhol a metafora irányától
is, azaz némely esetben felcseréltem a metafora két tagjának helyét.)
Már az előbbi rajz is sejteti, hogy A Kozmosz énekének képei rendkívül
bonyolult hálózatot alkotnak. Ez a komplexitás egyrészt a vizuális elemek
feltűnően nagy számából fakad. A szöveg bizonyos részein a képek igen sűrűn
követik egymást, talán túlságosan is megterhelve a mondatszerkesztést. Íme egy
példa:
„Szétkujtorognak részeg-boldogan,
Elűzve a zsarnok királyt, a Gondot,
A gondolatok és virító lombok
Alól örök tavaszba száll, rohan

Lelkük, mintha a nap sugáriban

Fölébredő baba kacag s a boldog
Ifjú anya fülébe szárnya-oldott
Öröm csattog. De addig munka van.” (5. szonett)

A vizuális elemek nagy száma mellett a szonettkoszorúban az is

szembetűnő, hogy ezek az elemek a lehető legtöbb szállal kötődnek egymáshoz.
Bizonyos fokig egy mindent mindennel összekapcsolni akaró tendencia mutatkozik
itt, s minthogy a metaforák szoros képi kapcsolásának következetessége nem
mindig engedi ezt meg, a lazább kötésű hasonlatok is segítenek e tendencia
érvényesítésében. Az egymástól nagy szemantikai távolságra eső képek
összecsatolását lehetővé tevő hasonlatok használata a műben már-már a végletekig
elmegy. Sőt olyan hasonlat is akad, amely túllépi a képi koherenciát biztosító
határt, furcsa szemantikai inkongruenciát hozva létre (az értelmesség rovására):

„Szétkujtorognak részeg-boldogan
A holdas fények rajta, mint ha kertben
Világbogárkák szárnya csókra rebben.” (15. szonett)

Ez a példa a képkapcsolásnak természetesen csak egy szélsőséges esete, mintegy

kivételként erősítve a műbeli képi koherenciát.
 4. KÖVETKEZTETÉSEK

A Bevezetésben említettem, hogy A Kozmosz éneke különösen alkalmasnak

mutatkozik egy kognitív szemantikai elemzésre. Az alábbiakban (visszatekintve az
elemzés főbb állomásaira) azt fogom szemügyre venni, hogy ilyen értelemben
milyen releváns következtetések körvonalazódtak (nemcsak a vizsgált művet
illetően, hanem általában a költői szövegek kognitív szemantikai megközelítésére
vonatkozóan).
A költői világteremtő gesztus műbeli nyomait szemlélve felfigyelhettünk a
szöveg „világszerű berendezettségére”: az értékjelentések és a denotatív jelentések
olyanfajta kezelésére, amely képes érzékeltetni a létrehozott világ mindent átfogó
voltát.
Az értékjelentések vizsgálatakor hamar feltűnt a mű egyik erőteljesen
érvényesülő tendenciája: az oszcillálás a pozitív és a negatív értékjelentések között.
Nyilvánvalóvá vált, továbbá, hogy nemcsak a szavak vagy a kisebb nyelvi
egységek értékjelentése lehet releváns, hanem a nagyobb szövegrészeké is. (Ezt
bizonyítják a 8. szonett értékjelentés-tömbjei, amelyek által fény derült e szonett
tartalmi és értékjelentésbeli fordulatának egybeesésére.) Ugyanakkor az említett
jelentések térdimenziók szerinti szerveződésének, valamint a szolidáris értékek
vonzásának vizsgálata több esetben egyedi struktúrák meglétére mutatott rá,
feltárva a költőiségnek az értékjelentések szintjén jelentkező sajátosságait.
A kognitív szemantikai apparátus költői szövegen történő kipróbálása a
denotatív jelentések szintjén szolgált a legtöbb tanulsággal. Ezen a szinten
rajzolódott ki ugyanis a legélesebben a költői nyelv és a köznyelv közötti
különbség, itt adódtak olyan konkrét helyzetek, amelyekben adott költői metaforák
mibenlétét kellett értelmezni.
Ebben az értelmezésben viszonylag gyakran segített az illető metaforát
alkotó szavak közötti asszociációs lehetőségek felrajzolása, amely bizonyos fokig a
konnekcionista szemléletmódot (a hálózatjelleget, a „kognitív” egységek meglétét)
is tükrözi. (E mindent mindennel összefüggésbe hozó irányzat szemléletmódjának
részleges átvétele itt már A Kozmosz énekének felépítése, világszerűsége folytán is
létjogosult.) A kirívóan költői metaforák (főleg a VILÁG : BOGÁRKA metafora)
az intuíció metaforaalkotó szerepére irányították a figyelmet, rávilágítva arra, hogy
az intuíció által a költő képes hozzáférkőzni egy úgyszólván „nyelvi kategorizáció
előtti” valósághoz.44
A metaforák körében végzett „próbafúrásoknak” a köznyelvi metaforák
értelmezését illetően is volt figyelemre méltó hozadéka: a LÉLEK : TERMŐFÖLD
metafora vizsgálata kapcsán derült fény arra, hogy azok a szavak, amelyek
esetében nem támaszkodhatunk konkrét észlelési feltételekre (gondoljunk például a
lélek szóra) a nyelvben strukturális metaforákba szerveződnek és képileg csakis
ezekben a metaforákban ragadhatók meg.
A metaforák kapcsolódását tekintve szembeötlő a szonettkoszorú intenzív
képisége. A vizuális elemek (főleg a metaforák) egy rendkívül sokszálú, kiterjedt
képi hálót teremtenek a műben. A vizualitásban azonban nemcsak a metaforák képi
lényege rajzolódik ki, hanem a hasonlatoknak az a „képessége” is, hogy
szemantikailag távol eső képeket tudnak összekapcsolni. (Persze – mint láttuk –
ennek is vannak korlátai.)

A fentiekből látható, hogy a kognitív szemantikai elemzés a költői

szövegeknek számos, mindeddig homályban maradt sajátosságára irányíthatja rá a
figyelmet. A költői szövegek mechanizmusába való mélyebb betekintés pedig (az
irodalomtudományi hasznosíthatóságon túlmenően) a köznyelv kutatását
kiegészítve közelebb vihet annak megértéséhez, ami a beszéd során az agyban
történik.

44 A költői metafora a köznyelv használatában nélkülözhetetlen „fogalmi hálózatot tolja

merészen félre, hogy közvetlen kapcsolatba kerülhessen a még beskatulyázatlan valósággal”
(Fónagy 1998:192).
 FÜGGELÉK

A Kozmosz éneke45
– Szonettkoszorú –

1.

Külön világot alkotok magam.

Mert mint baktériumnak csepp is tenger,

Idegen, messzi bolygó minden ember,

(–) (–)
Kinek csak vágya, álma, gondja van.
(+) (+) (–)

S bizony nem élhet senki gondtalan.

(–) –––––––––––– (+)
S az erős is forog, de mint a henger,
(+)
Mely úttestet simít s dübörg, de nem mer
(–) (–)––(+)
Fölsírni sírva: Fáj az oldalam.
(–) (–)

S mert ez örök-Rendünknek tábla-bronzza,

Eggyét száz más kimért körökbe vonzza

S csak néhány bús lakója sír e merszen.

(–) (–) (+)

Csak néhány gondolat őrül bele,

(–)
Hogy mért virít, bár marja Űr szele,
(–)
Kerengő bolygó friss humussza, lelkem.
(+)

45 Az alábbi szöveg a József Attila Összes verseinek kritikai kiadásában (l. a Szakirodalomban)
megjelent szövegváltozatot tükrözi.
 2.

Kerengő bolygó friss humussza lelkem,

(+)
Nehéz ekével szántja milliárd
(–)
Vad, barna fájdalom s hegyes vasát
(–) (–)
Mélyen lenyomva gázol át a telken.

Gőzös, meleg barázdákon vetetten

(+)
Kincses kalászok bólogatnak át
(+)
Az út felé, hol kényes, büszke fák,
(–)
A szépség fái súgnak át a berken.
(+)

Alattuk Ámor űl, ki mindig éhes,

(–)
Sötét szeme s paraszti szája véres.
(–)
És éles sziklán gyilkos késeket fen.
(–) (–)

Egy tiszta érzés arra bandukol

(+)
S forró vér gőze száll ködökbe, hol

Szépség-fák állnak illatokkal telten.

(+) (+)

3.

Szépség-fák állnak illatokkal telten,

(+) (+)
Lombjuk örök, tél sem vehette el,
(–) (+)––––––(–)
Úgy pompáz rajtuk búbánat-pehely,
(–)
Ha szomorúan tél borong a berken,
 (–) (–) (–)

Hogy dús istenkéz ősi fenyvesekben

(+)
Karácsonyokra így diszítne fel
(+) (+)
Minden kis ágat, hajnalon ha kel
(+)
Komoly nap is, ragyogva fényesebben.
(+) (+) (+)

Ilyenkor két gonosz titángyerek,

(–)
Kedvvel piroslik tátva-nyitva szájuk,
(+)
Csinál a hóbul élő, furcsa bábut

És hógolyóz, míg messzi munka van,

Hol tört Robot izzadtan ténfereg,

(–) (–) (–) (–)
Dübörgő gépváros zugó agyam.
(–)

4.

Dübörgő gépváros zugó agyam,

(–)
Hangja, mit roppant barlang-viszhang adhat

Mély orgonára és a gondolathad

Rokkant derékkal görbed untalan,

(–) (–)

Mint korhadt fűz görnyed szomoruan

(–) (–)
Deres partján zajló, jeges pataknak.

Az építők téglát téglára raknak,

Molnárok szijja suhogón suhan.

S mind robotol, minek? Maguk se tudják,

 (–)
De egyszer tán megunják ezt a munkát,
(–)
Izzadt ölükben őrület fogan
(–) (–)

S – egyszerre mind! – kizúdulván a kába

(–) (–)
Mühelybörtönbül bősz anarkiába
(–)
Szélkujtorognak részeg-boldogan.
(–) (–) (+)

5.

Szétkujtorognak részeg-boldogan,
(–) (–) (+)
Elűzve a zsarnok királyt, a Gondot,
(–) (–) (–)
A gondolatok és virító lombok

Alól örök tavaszba száll, rohan

(+) (–)

Lelkük, mintha a nap sugáriban

Fölébredő baba kacag s a boldog

(+) (+)
Ifjú anya fülébe szárnya-oldott
(+) (+)
Öröm csattog. De addig munka van.
(+)

Csak halk éjfélutáni éjszakán,

(–)
Mint szunnyadó kedvest meleg leány,
(+) (+)
Cirógatja gyötört szivük az álom.
(+) (–) (+)

S mint éjjel-nyíló áloé virágon,

(–) (+)
A kertben, úgy csókolnak elheverten
(+)
A holdas fények rajta, mint ha kertben.
(+)
 6.

A holdas fények rajta, mint ha kertben

(+)
Nyugodt rögökre bő eső ölel
(+) (+)
Jó áldást és a föld lomhán lehel
(+) (+) (–)
Súlyos, meleg szagot, mely égbe terjeng;
(+) (+)

Vagy napsugár, ha bódult szembe lebben,

(+) (–)
Hogy száz mámorszin víg ünnepre kel:
(+) (+) (+)
Erő, vagy vak mámort ugy hintnek el
(+) (–) (+)
A holdas fények emberbolygó-lelken.
(+)

Igy-ugy, örök a férfibolygó társa,

Örök az Asszony, örök a varázsa

(+)
S szerelme sokszor lidércként lobog
(+) (–)

S szépsége, fénye, hideg és balog.

(+) (+) (–) (–)
Pedig kigyúl a vére, ha estenden

Világbogárkák szárnya csókra rebben.

(+)

7.

Világbogárkák szárnya csókra rebben,

 (+)
Az elefánt nagy vére menydörög,
(–)
A vadgalamb turbékol és sürög;

Az ember szebben csókol s véresebben.

(+) (+) (–)

Mert az ölelő asszonytest esetten

(+) (–)
Vonagló vággyá őrjit, mint örök
(–) (–)
Földéhes, izzadt gazdát a rögök
(–) (–)
Fekete zsírja, kapzsi révületben.
(–) (–)

Az ordítás a torkom elrepessze,

(–) (–)
Én jaj, tudom, ez lesz az ember veszte.
(–) (–)
Egyszer hiába búg illatozó est,
(–) (+)

A Gyermek ködbe pusztul kóboran.

(–) (–)
Kit úgy ringat, mint Nilus egykor Mózest,
(+)
Sötét hitem, szent, hömpölygő folyam.
(–) (+)

8.

Sötét hitem szent, hömpölygő folyam.

(–) (+)
Mélyében földet, iszapot keverget,
(–)
De szűzre mos minden fekélyes lelket
(+) (+) (+)
Hideg hulláma s mormol komolyan
(–) (+)

És hangja mint bús apaszó, olyan:

 (–)
Gyertek fürödni, hozzám, gyertek,
(+)
Ó gyertek hát fürödni, lelkek!

S kirúgott, éhes kutyaként rohan.

(–) (–) (–)

De nyáron új erőt dajkál a földnek,

(+) (+) (+)
Komor télen rajt jégtáblák törődnek
(–) (–)
S kiönt, ha zúdul bánat görgetegje.
(–) (–) (–)

Mely fényét róla híven visszakapja,

(+) (+)
Fölötte a magyarság bolygó napja.
(–)
S kereng a bolygó, mint fáradt agy este.
(–)

9.

S kereng a bolygó, mint fáradt agy este

(–)
Örökké kinzó, nagy kérdés körül
(–)
És mint a rab, ki börtönén belül
(–) (–)
Falat tapint őrülten, hátha gyenge.
(–) (–)

Ó, mint nem lendülhet a végtelenbe,

Külömb, szebb nap felé, amely hevül

(+) (+)
S ölelő sugárt szálló-mederül
(+)
Melegen ont, megértően izenve.
(+) (+)
Ó jaj nekünk, hogy így van immár mindíg,
(+)
Szebb útra innen semmi el nem indít
(+)
S napunk hideg, mint rideg őszi este.
(–) (–) (–)

Tán fénye nemis volt soha meleg!

(+) (–) ––––––––––– (+)
Szeretetemtül csak hevülne meg:
(+) (+)
Amint kihűl, lehull az éjbe esve.
(–) (–) (–) (–)

10.

Amint kihűl, lehull az éjbe esve.

(–) (–) (–) (–)
Ó, szűkösen, de addig birja ki
(–)
Napom, amig még Isten is – aki,

Mint vőlegény menyasszonyára lesve,

Kiváncsian kandít kitárt szivembe,

(Mert nem tudok gyöngyszót hullajtani

(–)––––––––––––(+)
S bús nyájnyögést aklán tulhajtani) –
(–) (–)
Hajnalt kacag, mint nagy-nagy szeretetre
(+) (+) (+)

Minden napok Egy-Nappá égnek össze,

(–)
Hogy minden bolygót melegen fürössze
(+)
Betelt életben lángjuk, mely lobog

Ujulva. Isten, szörnyű álmodó,

(+) (–) (+)
Kiolvad szívünkből a téli hó,
(–)
Mint feledésbe hulló verssorok.
(–) (–)
 11.

Mint feledésbe hulló verssorok.

(–) (–)
Nagy bánatok is feledésbe hullnak,
(–) (–) (–)
Hideg csucsára megvacogó multnak
(–) (–)
S szépségük vissza is csak úgy ragyog,
(+) (+)

Mint déli tájra messzi havasok.

Koldus-fekély nem bűzlik testvér-úrnak,

(–) (–) (–)
Rothadt sebek szelíd búvá lágyulnak
(–) (–) (+) (–)
S meleg, szép szóvá büszke kardvasok.
(+) (+)

Puha kenyérhez bő, meleg tejecskét,

(+) (+)
Szerető szívhez lesz világbékesség.
(+) (+)
Az éhendöglődő szellem repülhet
(–)

Új-izmú sasként titok-csúcs fele:

(+)
Miért az Én és végtelen fele,

Ha bolygók és világok mind kihűlnek.

(–)

12.

Ha bolygók és világok mind kihűlnek,

(–)
Minden atóm az Ősbe visszahull,
(–)
Minden lélek az Úrba szabadúl,
Fakír és kéjenc ott eggyé békülnek,
(–) (–)

Tömeggyilkos meg Krisztus testvérülnek,

(–) (+) (+)
Mint illat s dögbűz a magasba, túl,
(+) (–)
Nyögés s röhej, mely tébolyog vadúl,
(–) (–) (–) (–)
Fönn halk illatszimfóniába gyűlnek.
(+)

Minden világ a Mérhetetlen része,

Az Isten is a Lelkek Egy-Egésze.

S szépségfáimra miért-varjak ülnek,

(+) (–)

Minek? károgják és én nem tudom.

(–)
S tovább kereng bolygóm a bús uton,
(–)
Igazságnak gyujtván hüs fényt, az Ürnek.
(–) (+)

13.

Igazságnak gyujtván hüs fényt, az Ürnek.

(–) (+)
(Mert az igazság: Élet és az Út,
(+)
Az Űr, a Mérhetetlen s fáj ha zúg
(–)
Hűs szele, mintha komor felleg ül meg
(–) (–)

Kezdő sárkányos jégvihart s kidülnek

(–) (–) (–)
Táltossa torkából nekivadult
(–)
Jeges lihegések s a meglapult
(–) (–)
Vándor bőrén maróra keserülnek)
(–) (–)

Az apró bolygó éppen annyit ér

Kicsiny körében, mint a Végtelen Fény,

Az Őslélek mérhetlen végtelenjén.

Velem az is, ki csakis halni él,

(–) (+)
Egyenlő; ám, hogy választott vagyok,
(+)
Komor bolygóm a legszebben lobog.
(–) (+)

14.

Komor bolygóm a legszebben lobog.

(–) (+)
Mert nem zugat fényt senki szabadabban
(+) (+)
A süketség éjébe s éhes rabban
(–) (–) (–) (–)
Sültek szaga meg illatos borok
(+)

Se mankózzák úgy vágyát, mint robot

(+) (–)
Után ha lángom rácsán át beharsan

Fásult szivébe, mint hol északsark van

(–)
Felbukkan bús, de tiszta napkorong…
(–) (+)

A Békesség-Noé szivembe jöjjön,

(+)
Nagy tisztulás-özön zúg bennem és
(+)
Bár keserűségvulkán dübörögjön,
(–) (–)

Lávás szitokkal födve a vetést,

 (–)
Nekem van szörnyű s lesz szép igazam.
(–) (+)
Külön világot alkotok magam.

Mesterszonett

Külön világot alkotok magam.

Kerengő bolygó friss humussza lelkem,

(+)
Szépségfák állnak illatokkal telten.
(+) (+)
Dübörgő gépváros zugó agyam.
(–)

Szétkujtorognak részeg-boldogan
(–) (–) (+)
A holdas fények rajta, mint ha kertben
(+)
Világbogárkák szárnya csókra rebben.
(+)
Sötét hitem szent, hömpőlygő folyam.
(–) (+)

S kereng a bolygó, mint fáradt agy este.

(–)
Amint kihűl, lehull az éjbe esve,
(–) (–) (–) (–)
Mint feledésbe hulló verssorok.
(–) (–)

Ha bolygók és világok mind kihűlnek,

(–)
Igazságnak gyujtván hűs fényt, az Űrnek,
(+) (–) (+)
Komor bolygóm a legszebben lobog.
(–) (+)
 SZAKIRODALOM

*** A magyar nyelv értelmező szótára. I–VII. kötet.

Akadémiai Kiadó., Bp., 1965.
BENCÉDY József – FÁBIÁN Pál – RÁCZ Endre – VELCSOV Mártonné
1968 A mai magyar nyelv. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp.
BENKŐ Loránd (főszerk.)
1970 A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára. Második kötet.
Akadémiai Kiadó, Bp.
BÓKAY Antal
1997 Irodalomtudomány a modern és posztmodern korban. Osiris Kiadó,
Bp.
BORCILĂ, Mircea
1997 The Metaphoric Model in Poetic Texts.
In: Péntek János (szerk.): Szöveg és stílus. Szabó Zoltán köszöntése.
Kolozsvár, pp.97–104.
FÓNAGY Iván
1998 A költői nyelvről. Corvina.
HAAG, Herbert
1989 Bibliai lexikon. Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp.
JOHNSON, Mark
1987 The Body in the Mind. The Bodily Basis of Meaning,
Imagination and Reason. The University of Chicago
Press, Chicago and London.
JÓZSEF Attila
1984 Összes versei. Kritikai kiadás. Közzéteszi Stoll Béla. Akadémiai
Kiadó, Bp.
KEMÉNY Gábor
1993 A nyelvi kép mibenléte és befogadásának mechanizmusa az
újabb stilisztikai elméletek tükrében. In: Uő.:
Képekbe menekülő élet. Krúdy Gyula képalkotásáról
és a nyelvi kép stilisztikájáról. Balassi Kiadó, Bp., pp.
7–50.
LAKOFF, George – JOHNSON, Mark
1980 Metaphors We Live By. The University of Chicago Press,
Chicago and London.
*** Magyar értelmező kéziszótár. Akadémiai Kiadó, Bp., 20009.

PLÉH Csaba (szerk.)

1998 A mondatmegértés a magyar nyelvben. Pszicholingvisztikai
kísérletek és modellek. Osiris Kiadó, Bp.
STÖRIG, Hans Joachim.
1997 A filozófia világtörténete. Helikon Kiadó.
SZABÓ Csilla
2000 Az össze és a szét igekötő kognitív struktúrája magyar-német
összehasonlításban. Egyetemi szakdolgozat. Témavezető: Szilágyi
N. Sándor. Kézirat. Kolozsvár.
SZERDAHELYI István (főszerk.)
1992 Világirodalmi lexikon. Tizennegyedik kötet. Akadémiai Kiadó,
Bp.
SZILÁGYI N. Sándor
1996 Hogyan teremtsünk világot? Rávezetés a nyelvi világ
vizsgálatára. Erdélyi Tankönyvtanács. Kolozsvár.
TOKAREV Sz. A. (főszerk.)
1988 Mitológiai enciklopédia. Első kötet. Gondolat, Bp.
 TARTALOM

1. BEVEZETÉS...................................................................................................................................2

2. A KÖLTŐI VILÁGTEREMTŐ GESZTUS...............................................................................4

FŐBB NYOMAI A MŰBEN.............................................................................................................4

3. A JELENTÉSEK VIZSGÁLATA............................................................................................7
3.1. AZ ÉRTÉKJELENTÉSEK SZINTJE.................................................................................7
3.1.1. Oszcillálás a pozitív és a negatív értékjelentések között..................................................7
3.1.2. Az ellentétes értékjelentések sajátos eloszlása..................................................................8
3.1.3. A térdimenziók alapján szerveződő értékjelentések........................................................12
A) A vertikális térdimenzió szerinti struktúraszerveződés.................................................................12
B) A közel–távol térdimenzió szerinti struktúraszerveződés..............................................................15
3.1.4. A szolidáris értékek vonzása a mű szövegében...............................................................15
3.2. A DENOTATÍV JELENTÉSEK SZINTJE...............................................................18
3.2.1. Néhány fontosabb metafora vizsgálata............................................................................18
A) Az EMBER : BOLYGÓ metafora..................................................................................................18
B) A LÉLEK : TERMŐFÖLD metafora.............................................................................................23
C ) A HIT : FOLYAM metafora........................................................................................................26
D) A SZÉPSÉG: FA metafora.............................................................................................................28
E) A VILÁG : BOGÁRKA metafora...................................................................................................32
F) Az AGY : GÉPVÁROS metafora...................................................................................................35
G) Néhány más fontosabb metafora vizsgálata...................................................................................38
3.2.2. A KÉPI KOHERENCIA..................................................................................................41
4. KÖVETKEZTETÉSEK..............................................................................................................44

FÜGGELÉK.....................................................................................................................................46

A KOZMOSZ ÉNEKE....................................................................................................................46

SZAKIRODALOM..........................................................................................................................59