1.
– Ne rám nézz, hanem előre, és ugorj!
Csapkodj a karoddal! Gyorsabban! Áhh…
Hany Istók a háza tornácán ült, és a békákat taní-
totta repülni. Régi vágya volt, hogy békák repkedjenek
az alkonyatban a nádas felett, de eddig még nem sike-
rült összehoznia a dolgot.
– Következő! Gyere, állj ki a palló szélére! Rogyasztás!
Zsupsz! Ez se jobb…
Persze egyik békának sem sikerült a levegőben marad-
nia, egymás után potyogtak a vízbe.
– Brek – bukkant fel az utolsó röptanonc a felszínre,
és vádló tekintetét Hany Istókra szegezte.
– Hogy volna már lehetetlen? – Istók a fejét rázta.
– Egyáltalán nem lehetetlen. Sőt nagyon is könnyű,
ha igyekszik az ember. Vagyis a béka.
– Brekeke! – ellenkezett a lázadó brekkencs.
Az oktatásban részt vevő többi béka némán figyelte a szóváltást.
– Mert lusták vagytok – biggyesztette le az ajkát Istók, mire vitapart-
nere egyszerűen fogta magát, és lemerült a víz alá, láthatóan ma már
nem akart többet repüléssel foglalkozni. – Pedig ha szorgosan gyako-
rolnátok, és erősítenétek a karotokat, biztosan menne – fordult a többi
béka felé Istók, majd az égre mutatott. – Nézzétek például azt a kacsát,
neki milyen jól megy.
 Valóban jól ment a kacsának, mintha csibe kora óta ezt gyakorolta – Háp!
volna. Le is szállt szépen, pontosan Hany Istók lába elé. – Igazad van, indulok azonnal.
– Háp! – Brek?
– Szervusz! – Megyek, de nemsokára jövök vissza. Nyugodjatok meg!
– Háp. – Háp?
– Nekem? – Igen, miután megoldottam.
– Háp. Hápháp háp, hápháp. – Brek.
– Ez megtisztelő. De miért pont engem? És mi a gond? – Háp.
– Hápháp, háp hápháp. – Ha nem dumálnátok folyton, már rég összepakoltam volna. Eriggy,
– Atyavilág! mondd meg Siónak, hogy tüstént útra kelek, csak elbúcsúzom ezektől
– Háp. Hápháp háp. a lustáktól.
– Hogy az a… Persze, már pakolok is… A nemjóját! – Brek. Brek. Brek! Brek!
– Brek? – Igenis lusták vagytok egytől egyig!
– Mindjárt elmondom… – Háp?
– Brekeke? – Igen, bízhatsz bennem.
– Azt mondta, hogy Sió nagyon legyengült, és… A kacsa rögtön szárnyra kapott, Hany Istók pedig visszafordult a
– Brek? békákhoz.
– Sió a Balaton tündére. Ezt mindenki tudja… – Viselkedjetek jól, gyakoroljátok a karcsapkodást, egyetek meg
– Brek? minden szúnyogot, és meglátjátok, pár nap múlva
– Az egy óriási tó. Pár napi járóföldre. itthon leszek.
– Brekeke? – Brekekekekekeke!
– Kórházban fekszik, mert teljesen elfogyott az ereje, és nagyon nagy – Igen, szeretlek mindannyiótokat. Nem me-
a baj az egész tóval, és szerinte csak én tudom megoldani a helyzetet… gyek el örökre. Ígérem, hamar megjövök.
– Brek? A békák lenyugodtak, és Istók gyorsan berá-
– Igen, én. molta a legfontosabb útravalókat egy tarisznyába.
– Brek? – Viszlát, brekuszok, vigyázzatok magatokra!
– Mert már megoldottam egy-két ügyet, de te akkor még ebihal se
voltál.
– Brek, brekekeke.
– Az orvhalászosat már többször is meséltem például…

8
 – Szólni kéne a lányoknak – vélekedett Vodník. jukat a hínárból meg a szúnyoglárvákból csemegéztek, a víz hullámozni
– Hívjuk ide mind a hármat? kezdett, majd fodrozódni, végül néhány méternyire a parttól, ahol egy
– Ühüm. jobb napokat látott horgászstég árválkodott, három óriási hal vetette ki
– A kicsit is? magát a vízből. Azaz nem is halak, hanem gyönyörű lányok. Vagyis nem
– Főleg őt. lányok, hanem halak. Illetve dehogy halak, hanem három igen kecses
– Háp? ifjú hölgy. Hal. Hölgyhal. Halhölgy.
– Dániából. A kacsák riadtan hápogtak, és heves szárnycsapkodással menekültek
– Háp? ki a partra. Lármájuk előcsalogatta Vodníkot a nádasból.
– Dánia, az ott van fönn, északra a… Eh, úgysem tudod! – Sziasztok, sellőim! – rikkantotta, mikor meglátta, mi a riadalom oka.
– Háp! – Jó reggelt, szépfiú! – felelt rá az egyik, miközben zöld haját fésülgette.
– Majd meglátod. A három halhölgy ugyanis, amint kiemelkedett a vízből, azonnal szenve-
Istók és Vodník a nádas szélén ismét a víz fölé hajolt, hogy a délyes fésülködésbe fogott. – Hol hagytad a savanyú képű barátodat?
vízitávirda segítségével üzenetet küldjön. Kicsit hosszabban paskoltak, – Még bent hortyog a nádasban, drága Lorelei.
mint korábban Istók, de hamarosan ki is derült, miért volt szükség – Csalogassuk ki szirénénekünkkel? – mézesmázaskodott a másik, aki
több magyarázatra. Másnap hajnalban ugyanis, barna haját igazgatta.
amikor a kacsák a reggelijüket fogyasztották, – Ugyan már, Ruszalka, neked mindig a munkán jár az eszed! Pihenj
vagyis a part menti sekélyesben le-lebuktak egy kicsit, hosszú út áll mögöttetek. És kü-
a víz alá, és az égnek mutatva püspökfalat- lönben sincs arra szükség, hogy azt a
mamlaszt a tó fenekéről kelljen miattad
előkaparni kora reggel.
– Akkor lehet, hogy elég, ha alapos
csiklandozásnak vetjük alá, hátha at-
tól felébred – csipogta cérnavékony
hangján a harmadik, akinek aranyszín
haján vidáman csillogott a friss reg-
geli napsugár.
– Ébren vagyok én! – Hany Istók
egy nagy csokor sárga virággal a ke-
zében mászott elő a nádas sűrűjéből.
– Nem aludtam, hanem ezt hoztam
nektek.

23
 – Ezek a lányok aztán értik a dolgukat – pöffentett elismerően Vodník.
– És nem is lacafacáznak – bólintott Istók.
– Háp – tette hozzá a főkacsa egyetértően.
Csakhogy ezúttal nem diadalmasan tértek vissza a sellők, hanem
kétségbeesetten menekülve, mint a vert sereg.
– Ezeket nem hatotta meg az őziketekintet – zihált Lorelei. – Gép-
fegyverrel lőttek az állatokra.
– Alig bírtam elugrani az otromba masinájuk elől – fújtatott Ruszalka.
– Mentek, mintha ott se lettem volna.
– Ezek majdnem belém vágták a halpucoló kést, éppenhogy csak
sikerült kisiklanom a kezük közül – kapkodta a levegőt a legkisebb
hableány, akit nem Karennek hívtak, és nem is Arielnek.
– Ezeknek nincs szívük! – sóhajtották szinte egyszerre.
– A kutyafáját! – csapott a térdére Vodník. – Most mihez kezdünk?
– Ha nem hatott a furfang, sem az érzelem, akkor jöjjön az erő! –
pattant fel elszántan Istók, és elkezdte paskolni a vízfelszínt.
– Kinek üzensz?
– Egy távoli ismerősömnek, ősidőkből itt maradt cimborámnak.
– Háp?
– A messzi Skóciából.
38
12.
– Hááááááp!!! – sikította a főkacsa, amikor meglátta a vízből kisétáló
behemót figurát.
– Dehogy sárkány! – nevetett Istók. – Ő itt öreg pajtásom, Nesszi,
Loch Ness békés tavacskájából. – És vidáman meglapogatta megtermett
barátja oldalát.
– Üdv a társaságnak – mosolygott az óriás, aki
tényleg úgy nézett ki, mint egy sárkány, bár nem
volt szárnya, tüzet sem okádott, és egyáltalán nem
tűnt vérszomjas fenevadnak. – Valami azt súgja,
nem egy szülinapi partira vagyok hivatalos.
– Hadd mutassam be a kompániát. A három
sellőlány: Lorelei, Ruszalka és a harmadik, aki
nem árulja el a nevét. Ő itt jó barátom, Vodník.
És végül Sió mama minden kacsáinak bölcs veze-
tője, a főkacsa.
– Háp!
– Hogy van Sió? Még mindig olyan virgonc
öreglány?
– Hát ez az, épp emiatt hívtunk – sóhaj-
totta Istók, aztán töviről hegyire elmesélte
Nesszinek, mi történt az
elmúlt napokban.
 A parton szemlélődők még alig mulatták ki magukat az orvhalászok
kapálózásán, amikor az erdő felől éktelen óbégatás hallatszott, és kisvár-
tatva hanyatt-homlok menekülő kocavadászok rajzottak ki a bozótból,
puskáikat elhajigálták, még a napszemüvegüket is elhagyták rohanás
közben. Utánuk ügetett rettentő üvöltéssel Nesszi, és amikor észrevette,
hogy a két nádi legény, a három sellő meg a huszonnégy kacsa őt figyeli,
futtában feléjük kacsintott. De alig integettek vissza neki, már azt látták,
hogy négy lábbal ugrál a hatalmas fekete masinákon, amelyekkel a ná-
dast és az erdőt irtották a Szörnyeteg emberei. Az ugrálás következmé-
nye pedig az lett, hogy a korábban félelmetesen zúgó és berregő gépe-
zetek szépen kilapultak, és többet már nem zúgtak, és nem is berregtek.
– Valami ilyesmire gondoltatok? – tért vissza a vigyorgó
társasághoz Nesszi enyhén lihegve.
– Mi lett volna itt, ha nem fáradsz el a hosszú úton?! – lapogatta meg
a hátát Istók.
Igazán vidáman telt az estéjük, nevetve elevenítették fel a nap ese-
ményeit, a csöpögő ruhában partra kecmergő orvhalászok bosszanko-
dását, a menekülő orvvadászok fejhangú visítását és a gépeiket féltő
munkások sápítozását. Aztán mivel már meglehetősen régen találkoztak
Istók barátjukkal, a messziről jött vendégek magukról is meséltek egy
keveset. Vodník a cseh dombok kis tavairól, Lorelei a hatalmas
Rajna folyó hömpölygő vizéről, Ruszalka a lengyel vizek
örvényeiről, amelyeknek jelentős részét ő maga kavarta,
a legkisebb hableány a dán partok tengereiről,
Nesszi pedig a gyönyörű Skót-felföld leg-
szebb taváról, Loch Nessről.
Istók tétován botorkált, nem is volt biztos benne, hogy jó irányban ha-
lad-e. Aztán amikor a terem túlsó végéhez ért, megkocogtatta a kőfalat.
– Hahó, van itt valaki?
A csarnok üresen kongott.
– Teknőc bácsi! Itt van még?
Ekkor a kőfal megremegett, egy méretes darab le is vált belőle, majd-
nem agyoncsapta Istókot. A faldarab mögött egy nagyobbacska üreg
nyílott, ahonnan reszelős hang hallatszott:
– Ki merészel engem teknőc bácsinak nevezni?
– Én vagyok, Hany Istók. Sió mama küldött. Tanácsot szeretnék kérni.
Hol tetszik lenni?
– Itt vagyok bent, de ide ne gyere, majd én kijövök.
A nyílásból egy óriási fej tűnt fel, akkora, mint Istók maga. A ka-
vicsfogú álteknősnek – az egyszerűség kedvéért hívjuk a továbbiakban
teknősnek – hosszú, hegyes orrban végződő feje volt, ráncos bőre
kemény, mint a kő. Szemét fáradtan a nádi legényre fordította.
– Mit akarsz?
Istók valamivel kisebb beszélgetőtársra számított. El se tudta kép-
zelni, hogy ha csak a feje akkora, mint egy tehén, akkor milyen óriási
lehet a többi része.
– Hinnye! – csúszott ki a száján akaratlanul.
– Mi a baj? Talán nem ilyen teknős bácsit kerestél?
– De, de, bocsánat, csak egy leheletnyivel kisebbet. Elnézésed kérem
a faragatlanságomért, a mi kis mocsári teknőseinkhez vagyok szokva,
azok meg… hát elférnek az ölemben.
– Én se voltam sokkal nagyobb fénykoromban, de hát kétszázhúsz-
millió év alatt van ideje a teknősnek növekedni.
– Az már szent igaz – bólintott Istók, bár el sem tudta képzelni,
milyen lehet ennyi időt itt tölteni a föld alatt.
 20.
Pár nappal később a kivágott nádasok helyén elkezdtek zölden sarjadni
az új hajtások. A veszprémi kórház főbejáratának lépcsőjén pedig Hany
Istók karján Sió mama lépegetett lefelé óvatosan. Az épület előtt Vodník
várta a három sellővel, Nesszivel és huszonnégy vidám kacsával.
– De jó látni titeket! – mosolygott Sió. – Köszönök nektek mindent.
A társaság vidáman beszélgetve lebuszozott a tópartra, ahol már elő
volt készítve egy kis uzsonna, és letelepedtek, hogy megünnepeljék az
öreg tündér gyógyulását. Az ünneplésbe bekapcsolódott néhány arra
úszó hattyú is, meg még pár száz kacsa, meg előcammogott egy-két
teknős, és odaröppent pár tucat nádirigó, gémek szálltak le a sekélyesbe,
kuruttyoltak a békák, fölöttük fecskék cikáztak.
És akkor hatalmas robaj hallatszott, majd előbukkant a víz mélyéről
egy hatalmas csáp, amit hét másik követett, és egy óriási, busa fej.
– Te jó ég, róla teljesen megfeledkeztünk! – kiáltott fel Vodník.
– A Kraken! – sápadt el Lorelei.
– Háááááp! – sikította a főkacsa.
Az óriáspolip, miután megtudta, mi minden történt a vízi üzenet-
váltásuk óta, kicsit csalódott volt. Sajnálta, hogy nélküle intéződött el a
dolog, de végső soron örült, hogy Sió meggyógyult, és a Balaton ismét
nyugodt hely lett. A kacsák pedig, mikor végignéztek hosszú csápjain,
amelyek egyenként akkorák voltak, mint egy vonatszerelvény, hálát
adtak az égnek, hogy a gigászi lény nem kezdett nagyobb tombolásba
itt, a tó vidékén. Azért invitálták őt is, hogy csatlakozzon az uzsonná-
hoz, ha már olyan hosszú utat tett meg, de ő jobban szerette a hajókat
egészben, és vetett egy vágyakozó pillantást a tihanyi komp felé. Mikor
aztán látta, hogy a társaság egy emberként (illetve kacsaként) sápad el,
inkább nyelt egy nagyot, búcsút intett az ünneplőknek, és elindult a
Déltenger irányába.

62