Juliette Benzoni

Jeruzsálem lovagjai
I. kötet

AZ ELVESZETT KERESZT
 Honnan származnak a jeruzsálemi
királyok?

Kezdetben volt a mindenki által ismert Bouillon Gottfried 1, aki 1099-ben, az első
keresztes hadjáratban2 elfoglalta a Szent Várost. Fölajánlották neki a királyi címet, de
arra hivatkozva, hogy nem fog aranykoronát viselni ott, ahol Krisztus töviskoronát
viselt, visszautasította. Beérte a Szent Sír őrzőjének homályos címével. Halálakor az
öccse, Boulogne-i Balduin3 elfogadta a koronát, és I. Balduin néven trónra lépett.
Három, egymást követő feleségétől sem született gyermeke. Amikor 1118-ban
meghalt, a Szentföld bárói az unokatestvérének, a Rethel-házból származó Bourg-i
Balduinnak, Edessza4 grófjának ajánlották fel a koronát. Bourg-i Balduin lett II.
Balduin5.
Az örmény hercegnővel, Morfiával kötött házasságából négy lánya született. A
legidősebbre, Melisendisra szállt a királyi örökség, de nem uralkodhatott egyedül a
nagyon bizonytalan földön. Nagyon előkelő férfinak, a Plantagenet Anjou Fulcónak
ajánlották fel a kezét és a trónt, aki 1131-től 1143-ig uralkodott.
Melisendis két fiúval ajándékozta meg a férjét. Az elsőszülött lett III. Balduin, aki
1144-től 1162-ig uralkodott, amikor is nagyon fiatalon elragadta a halál. Amaury öccse
követte I. Amalrich6 néven, ám mielőtt fejére tehette volna a koronát, el kellett válnia
feleségétől, Agnès de Courtenay-től, akit gyalázatos hírnév övezett.
Volt azonban két gyermekük: a kis Balduin (a leendő IV. Balduin) és Sybilla, akiknek
jogosultsága a trónra megkérdőjelezhetetlen maradt. I. Amalrich újra házasodott, a
bizánci hercegnő Komnenosz Máriától egy lánya született: Isabelle.
1
IV. Bouillon Gottfried Alsó-Lotharingia hercege 1089 és 1100 között és a Szentföld kormányzója 1099 és
1100 között. (A szerk.)
2
Az eretnekek, illetve a muszlimok elleni keresztes hadjáratok -szám szerint kilenc – 1095 és 1291 között
zajlottak. (A szerk.)
3
I. Balduin, Boulogne-i, Edessza grófja, a Jeruzsálemi Királyság első királya 1100 és 1118 között. (A szerk.)
4
Ókori város, ma Törökországban található Urfa néven. (A szerk.)
5
II. Balduin, Bourg-i 1118 és 1131 között volt Jeruzsálem királya. (A szerk.)
6
I. Amalrich 1162 és 1174 között állt a Jeruzsálemi Királyság élén. (A szerk.)
 IV. Balduint, bár kilencéves kora óta leprával volt fertőzve, 1173-ban mégis
megkoronázták, és csodálatos, hős király vált belőle, akinek itt olvashatjuk a történetét…
ahogyan az utódaiét is.
IV. Balduin, a fiatal leprás király emlékének,
aki a Jeruzsálemi Frank Királyság
legtisztább hőse volt.
 HISZEL ABBAN, AMIT AZ EGYHÁZ TANÍT, ÉS KÖVETED PARANCSOLATAIT.

TISZTELED ÉS VÉDELMEZED A GYENGÉKET.

SZERETED AZ ORSZÁGOT, AHOL SZÜLETTÉL.

NEM HÁTRÁLSZ MEG AZ ELLENSÉG ELŐTT.

KÖNYÖRTELEN ÉS SZÜNTELEN HÁBORÚT FOLYTATSZ A HITETLENEK ELLEN.

TELJESÍTED FEUDÁLIS KÖTELESSÉGEIDET, HA NEM ELLENKEZNEK ISTEN

TÖRVÉNYÉVEL.

SOSEM HAZUDSZ, ÉS HŰ MARADSZ AZ ADOTT SZÓHOZ.

NAGYLELKŰ ÉS BŐKEZŰ LESZEL.

VÉDELMEZED AZ EGYHÁZAT.

MINDIG ÉS MINDENHOL AZ IGAZSÁG ÉS A JÓ BAJNOKA LESZEL AZ

IGAZSÁGTALANSÁGGAL ÉS A ROSSZAL SZEMBEN.

LOVAGI KÓDEX

XI-XII. SZÁZAD
 Prológus

AZ ELFELEDETT TORONY
1244
 A fagyott földet megreccsentő vasléptek zaja távolodott, halkult, majd a távolba
veszett… Lassan, mintha attól félne, hogy összeroppan a gerince, a szökevény fölemelte
a fejét. A földhöz simulva olyan hevesen vert a szíve, akárha a föld alatti világok
legmélyebb lüktetését érezné. Hatalmas zajt csapott, betöltötte a fülét, és elnyomta a téli
szél süvítését.
Vérzett az arca a tüskéktől, melyekbe belevetette magát, amikor a holdfény egy
pillanatra megcsillantotta előtte a fegyveresek sisakját, ám nem érzett mást, csak ezt az
embertelen dobogást, melytől fulladozott, s mely nem akart elülni…
Hidegtől elmerevedett ujjai egymás után eleresztették a környező gyökereket,
melyekbe csimpaszkodtak, hogy fölállni segítsék. Nyugodtan fölegyenesedhetett, nem
láthatták meg, hiszen egy erdő szélén járt, a vadlevendula-földet felváltó nagy erdő
peremén, ahol csak hanga nő a kövek között. Hosszú lába gyorsaságának és a nyomokat
meg nem őrző kemény talajnak köszönhette, hogy nem találtak rá. Előtte a fák, bokrok,
bozótok tömege húzódott, melybe könnyű volt beleveszni. Farkasok is vártak rá,
amelyeknek ez volt az otthona, a háta mögött azonban az emberek világa fenyegette,
ahol minden arc, minden ház veszélyt rejtett. Nem volt nehéz a választás…
Mélyet lélegzett, hogy lecsöndesítse őrülten dobogó szívét. A hideg levegő jót tett,
bár beleremegett á harapásába, és hirtelen tudatára ébredt, hogy csak ing és nadrág van
rajta. Mostanáig csak futott, észre sem vette. Ha a halál jár az ember nyomában, ki
törődik a ruhájával vagy az időjárással? Igaz, a helyzete nem volt irigylésre méltó, de
élt… Élt! Pedig mos– j tanra csak tehetetlen, tekintet és hang, fájdalom és igények
nélküli test kellene legyen. Egy darab halott hús egy kötélre akasztva, elföldelésre várva.
Ehelyett még mindig élet áramlott az ereiben, és nem zárja le örökre a szemét a föld
súlya… Csakhogy sajnos talán csupán haladékot kapott. Szép dolog, hogy életben van!
No de életben is kellene maradnia.
A legparancsolóbb szükség az éhség volt, nem kis 1 gondot okozva a fiúnak, aki csak
a két kezére számíthatott a tél által lecsupaszított vidéken. Előző este ette meg az utolsó
falat kenyerét. Ma reggel az elöljáróság emberei már fölöslegesnek tartották, hogy
megetessenek egy halálraítéltet. Éppen csak egy pohár bort kapott, mielőtt fölmegy a
vesztőhelyre, és mivel ezt is csak azért, hogy megfeleljenek a szokásoknak és az
udvariassági elvárásoknak, vinkónál alig jobb, vacak lőre volt. Még most is érezte a
hatását üres gyomrában.
Nem zavarta, amíg csak a halált várta, és bele is törődött, de egy apró kis közjátékra
– két csirkeárus veszekedésére a Martroi téren, melynek díszéül a holttestét szánták –
hatalmas mozgolódás támadt a tömegben, és rést nyitott az őrök között. Kihasználta.
Megragadta a kínálkozó lehetőséget, belevetette magát a résbe, és elkeveredett az
emberáradatban.
 Egy láthatatlan kés elvágta a köteleit, mielőtt kifelé taszították volna. A sűrű tömeg
természetes, nehezen áthatolható kerítést vont közé és a fegyveresek közé, kerítést,
mely végül csak engedett a katonák előtt, de •lég ideig kitartott ahhoz, hogy
elmenekülhessen.
Bozótokon és rögös ösvényeken, cserjéseken és csalánosokon át ért ki az ugarra,
összegörnyedve, hogy belevesszen a természetbe, feje gyakrabban a térde
magasságában, mint természetes helyén, közönyösen a hideg, a tüskék, a jeges tócsák
iránt. Csakis az élni akarása és a szabadságvágya hajtotta. A legapróbb zajra is a földre
lapult, zakatolt a füle, szinte megállt a szívverése. Ezerszer lelapulva és ezerszer fölállva
mégis nagy utat tett meg, és telt az idő. A nyirkos hajnal hamarosan föloldja az ég sűrű
homályát. Valahol a vidéken egy kakas rekedt kukorékolása máris jelezte, hogy bezárt
házaikban és kunyhóikban hamarosan fölébrednek az emberek. Rejtekhelyet kellett
találnia. Az erdő jelentette a legjobb menedéket, és belevetette magát, remélve, hogy
talál egy helyet, ahol elalhat, és néhány ehető gyökeret, melyek felismerését
gyermekkorában megtanulta. Azt ellenben nem tudta, hol van.
Châteaurenard-t elhagyva csak arra tudott gondolni – ha egyáltalán gondolt bármire
is –, hogy a lehető legnagyobb távolságra kerüljön a bitófától. Egyenesen előre
menekült, mint az üldözött nyúl, de ahogy elgondolkozott, és körülnézett a felkelő
napban, rájött: a nagy ugarok után az egyetlen erdő, melyet ebben az irányban ismert,
nem lehetett más, mint a courtenay-i, melynek urai egy francia király leszármazottai
voltak, és állítólag császári korona került a fejükre egy távoli, keleti országban. Talán
ezért nem látni őket sosem, és ezért van az, hogy Châteaurenard-ban, mely pedig az ő
birtokuk, a helyi elöljáró úgy viselkedik, mintha ő maga lenne az úr.
Mindenesetre akár Courtenay felé megy, akár másfelé, nem sokat számít. Körülötte
a világ mindenképpen ellenséges lesz, és az egyetlen esélye, ha útja során talál egy
templomot vagy kápolnát, mely sérthetetlen menedéke lehet. Biztosan áll néhány a
hűbérbirtok fővárosa közelében.
Az erdő még a tél csupaszságában is szép volt, és számos patak szelte keresztül.
Nagy tölgy–, bükk– és nyírfák nőttek benne, sőt, a vízpartokon füzek is, és egy bozótos
alatt vadcseresznye, vadszilva, krisztustövis és vadalma nőtt – sajnos gyümölcs nélkül! A
menekülő pedig éhes volt, nagyon éhes! Ugyanakkor nagyon fáradtnak is érezte magát,
és úgy gondolta, ha talál egy sziklát vagy egy bokrot, ahol elrejtőzhet, talán az lenne a
legjobb, ha aludna egy keveset, hiszen álmában nem érzi az éhséget.
Szinte azonnal megtalálta, amit keresett: három szikla hajolt össze, fölül bozótos,
de nem tüskés réssel, melyen mégis bőrét fölsértve siklott be. Szűk volt a hely, de a
bozóton átjutva le tudott feküdni. Ráadásul száraz volt, és valamivel kevésbé hideg. A
fiatalember tehát meggyőződve róla, hogy többé-kevésbé láthatatlan, lefeküdt,
összegömbölyödött és elaludt.
Amikor fölébredt, még mindig ugyanolyan éhes volt, de kipihentnek érezte magát,
és késznek arra, hogy folytassa az útját. A rövid téli nappal a végéhez közeledett. Ideje
volt továbbindulnia. Így is tett, miután ivott egy keveset a legközelebbi patakból, és
elrágcsált egy sietve megmosott gyökeret, mely a táplálék illúzióját adta.
Ha nem talál sürgősen ennivalót, az eredmény majdnem ugyanolyan katasztrofális
lesz, mintha fölakasztották volna, csak éppen sokkal lassabban éri majd el… Azonnal
szemrehányással illette magát sötét gondolataiért. Ha Isten megengedte, hogy
megszökjön a vesztőhelyről, nem fogja magára hagyni élni akarásában. Ezzel
megindult, lépteit a földön talált, szinte sima bottal megtámogatva. Hirtelen úgy érezte,
valami hajtja előre. Talán az őrangyala… Vagy szegény édesanyja lelke, akit az elöljáró
katonái a házuk küszöbén ütöttek agyon, amikor érte mentek, hogy gyilkosság vádjával
letartóztassák, melyet nem követett el. Erre a gondolatra könnyek szöktek a szemébe, s
ezen maga is meglepődött: annyit siratta édesanyját a börtönben, hogy azt hitte,
mostanra egyetlen könnycseppje sem maradt…
Egyre metszőbb lett a hideg, így a ruhaujjával megtörölte az arcát, nehogy
ráfagyjanak a könnyek. Különben is elhomályosították a látását, és nem volt már világos!
Egy patak mentén haladt, úgy gondolva, biztosan vezet valahova…
A fák ágain át a szökevény előtt hirtelen megcsillant valami: egy gyönge fénypont,
mely gyertya lángja lehetett. Teljes természetességgel indult meg az élet jele felé,
ahogyan a három királyok követték a csillagot a betlehemi éjszakában. A fény azonban
eltűnt az erdő sűrűjében, ráadásul a patak is kanyarodott. A víz szeszélyéből a
fiatalember mégis megtudta, mihez közelít. Eszébe jutott az az őszi nap… ó, több mint
tíz évvel azelőtt, amikor az apja elhozta ide, hallgatásra és titoktartásra intve, amitől a
kisfiú beleborzongott az örömbe. Korábban, amikor az apja magával vitte, sosem
mentek ennyire messze a házuktól, hiszen előző este indultak útnak. Ez elragadtatással
töltötte el a kisfiút, annál is inkább, mert nem tartottak pihenőt egyetlen fogadóban
sem: lovon vittek magukkal mindent, amire szükségük volt.
Egyetlen kérdést sem tett föl, hiszen tudta, hogy úgysem kapna választ. Beérte a
várakozással, a titkos örömmel és a büszkeséggel, hogy méltónak ítélik egy titokra.
Megérkeztekor nem kellett csalódnia, és remélte, így lesz ez a mai napon is.
Amikor végre szétrebbent előtte a fák és bokrok függönye, fölfedve egy tisztást, a
félig romos torony ott állt előtte, és a fiatalemberen boldog remegés futott végig, hiszen
az iménti fény az egyik keskeny kis ablakában világított. Ez biztosan azt jelentette, hogy
az öregember még él, és segíteni fog neki. Olyan nagy szüksége volt erre a segítségre,
hogy elnyomta benne az üldözött vad bizalmatlanságát. Különben is, még ha valaki más
lakik is ma már az elfeledett toronyban, még ha ellenséggel találja is szembe magát,
nem sok vesztenivalója van…
Néhány egyenetlen lépcsőfok vezetett az alacsony ajtóhoz. Nekidőlt a durva fának,
előre érezve átfagyott testében a másik oldalán bizonyára uralkodó kellemes meleget,
majd egy utolsó habozás után bekopogott, de olyan elgémberedett ujjal, hogy semmi
zajt nem csapott. Ekkor ismét kopogott, minden maradék erejét az öklébe
összpontosítva. Mély hang válaszolt:
– Ki van ott?
 – Egy szerencsétlen… aki segítségért könyörög!
Az ajtó azonnal kinyílt, fölfedve a fényben egy magas, fekete csuhás alakot, tar,
sárgán tükröződő fejjel, hosszú, fehér szakállal. Az alak meggörnyedt, és mankóra
támaszkodott, de a szökevény tudta, hogy ugyanaz a férfi, mint egykor.
– Thibaut lovag – kérte –, könyörüljön rajtam!
– Ismersz engem? Ki vagy?
– Renaud des Courtils. Néhai apám egykor elhozott ide…
– Gyere be! Gyere be gyorsan!
A fiatalember ellökte magát az ajtófélfától, amelynek eddig támaszkodott, és térdre
rogyott a kandalló előtt, melyben néhány fahasáb égett. Olyan heves volt a mozdulata,
hogy az öregember azt hitte, mindjárt magához öleli a tüzet. Mindössze ázott rongyokat
viselt, és annyira remegett, hogy a foga is vacogott belé.
– Honnan jössz ilyen állapotban? – aggodalmaskodott a Thibaut-nak szólított öreg.
– Hol van az apád?
– Meghalt… Szent Hilariuskor7, egy hónappal ezelőtt. Diaré vitte el. Ez volt az első a
sorscsapásaink sorában.
Aztán a király elöljárója rá akarta tenni a kezét az örökségünkre, azzal az ürüggyel, hogy
az apám kölcsönt vett fel tőle. Ami nem igaz!
– Nem kell bizonygatnod. Az apád soha életében nem tartozott senkinek. De vesd le
az ázott rongyaidat, és burkolózz be ebbe! – tette hozzá, és egy takarót nyújtott felé,
melyet egy durván faragott faládából vett elő. – Megszárítalak, miközben elmondod a
történeted folytatását.
– Ó, az nem lesz hosszú: az elöljáró eljött hozzánk Courtils-ba, hogy elűzzön
minket. Az egyik embere megölte az édesanyámat, aki merészelt ellentmondani neki, és
átkot szórt a fejére, engem pedig börtönbe vetettek, miután lefegyvereztek…
– Azért, mert meg akartad védeni, ami a tiéd?
– Nem – nevetett föl keserűen Renaud. – Azért, mert megöltem az anyámat, és
elloptam egy csatot, melyet megtaláltak a matracomban, ahová fogalmam sincs, hogyan
került.
– Nem nehéz kitalálni: az egyik nyomorult, talán maga az elöljáró, rejtette oda.
Azután?
– A börtön következett… majd tegnap reggel a bitófa… ahonnan hatalmas
szerencsével megszöktem.
– A bitófa? No de az apád nemes volt, és becsületes ember. Voltak barátai. Senki
sem állt ki, hogy meghiúsítsa az elöljáró terveit? Mégiscsak elképzelhetetlen, hogy
felkössenek egy nemest!
Renaud megvonta a vállát, mely még mindig reszketett a melengető posztótakaró
alatt.

7
Szent Hilarius (315-367) pogány származású, keresztény hitre tért, latinul alkotó egyházatya, szülővárosa,
Poitiers püspöke. Napja január 13-ára esik, mert ezen a napon temették el Rómában. (A szerk.)
 – Châteaurenard-ban a félelem az úr, mióta sokan elmentek a keresztes háborúba…
hogy csatlakozzanak az uralkodóhoz.
Az öregember az egyik sarokból előhozott egy félig telt üstöt, és a tűz fölé akasztotta
melegedni, majd elővett egy fekete kenyeret, vastag szeletet vágott belőle, és a fiúnak
nyújtotta: – Edd meg ezt, amíg megmelegszik a leves. Biztosan farkaséhes vagy…
De még mennyire! Renaud megragadta a kenyeret, és hatalmasat harapott belőle.
Egy hosszú kanállal fölszerelkezve, mellyel a levest kavarta, az öreg Thibaut leült mellé a
tűz köré állított kövek egyikére, és felsóhajtott:
– A keresztes háború! Szép dolog volt a nemes Gottfried és a Tarente hercegek
idejében! Szép volt még akkor is, amikor a frank királyság Balduin vagy az Amalrichok
kezében volt, mint az a korán elhunyt király, aki a keresztvíz alá tartott… De mennyi
katasztrófa érte a francia földet! Az urak végtelen időkre elutaznak, hűbérbirtokaikat
pedig a feleségükre hagyják, és ez a jobbik eset, ha az asszony képes az irányításra, és
mellette marad egy fia, hogy segítsen neki. Ha nem, a birtokot egy rokonra, egy
becsületesnek vélt szomszédra vagy éppen a királyra bízzák, akitől cserébe támogatást
kapnak a hadjárathoz. És mit tesznek azok az emberek, akikre rábízzák a földet?
Másokat küldenek oda, egy elöljárót, aki sanyargatja a népet, annál is inkább, mert az
ura nagy bevételeket vár, miközben a pillantásától távol ő maga is jól meggazdagodhat.
A kis emberek számára rossz idők kezdődnek, a birtok számára pedig a teljes széthullás
ideje jön el…
– Nem járt maga is a keresztes háborúban, nagyuram? Az apám pedig ezt mondta…
sőt azt is, hogy maga…
A fiatalember zavarba jött önkéntelenül feltoluló szavaitól, és a levesbe temetkezett.
Az öreg fejezte be helyette a mondatot:
– Templomos lovag8 voltam, akit a rend kitaszított magából, mert súlyosan vétettem
a szabályzat ellen. A környék egyszerű lelkeinek szemében elátkozott templomos
lettem. Ennek köszönhetem a mélységes magányt és békét, hiszen rettegnek az ártástól,
melyet magammal hozhattam onnan! Onnan, ahol a hazám volt. Mert tudd meg,
ahogyan az apád is tudta, én sosem utaztam el a keresztes hadjáratra. Ott születtem.
– Ott született? Úgy érti… a Szentföldön?
A csodálattal teli felkiáltás nevetésre fakasztotta az öregembert, mely köhögésben
végződött, bíborvörösre festve az arcát, s csak azután ült el, hogy ivott néhány korty
vizet egy kancsóból. Olyan volt az arca, akár a barna és ráncos mogyoróhéj, szürke
szeme azonban, melyben könnyek csillogtak, éber és tiszta maradt.
– Beteg, nagyuram? – rémült meg Renaud a heves roham láttám. – Talán orvos
kellene?
– Egy sem vállalná, hogy a tornyom közelébe jöjjön, és többet tudok náluk az
emberek gyógyításának művészetéről. Ezért azt is tudom, hogy egy napon, azt hiszem,

8
A keresztes háborúk idején Hugues de Payns által a Szentföld, illetve a zarándokok védelmére 1119-ben
alapított katonai lovagrend tagja. A templomosokat II. Balduin király Salamon egykori temploma helyére
telepítette – innen a nevük. (A szerk.)
nemsokára, ez a köhögés elvisz majd. De mivel Istennek hála, ez a nap még nem jött el,
térjünk vissza a beszélgetésünkhöz… hol is tartottam?…
– Ott, hogy azon a földön született, ahol maga Krisztus urunk is.
– Nem egészen. Antiochiában9 születtem, az erős északi városban, az Oronte
folyónál, százötven mérföldre Jeruzsálemtől és még messzebb Betlehemtől, ahol a
Megváltó világra jött… De majd később beszélgetünk. Kimerültél, a leves pedig meleg.
Egyél, aztán aludj!
Miközben a fiatalember befalta a sűrű bab– és répalevest, az öreg egy kis tárolóból
egy köteg szalmát vett elő, és eligazgatta a földön – a saját ágya mindössze egy csupasz
deszka volt egy takaróval és egy marék szalmával kispárnaként. Azután a ládából elővett
egy durva szövésű vászoninget és egy vastag gyapjúnadrágot:
– Ha végeztél, vedd föl ezt, hadd száradjon meg a takaró. Aztán feküdj le! Nagy
szükséged van a pihenésre…
Renaud nem kérette magát. Mielőtt azonban lefeküdt volna, térdet hajtott a szerény
fekete fakereszt előtt, mely két csokor száraz növény között függött a falon, és
köszönetet mondott az Úrnak, amiért sötét útján elésodorta a menedék fényét. Mögötte
állva Thibaut is imádkozott, és még jóval azután is folytatódott az imája, hogy a fiú
elégedett sóhajjal bevackolódott a szalmába. Végül még néhány hasábot dobott a tűzre,
leült mellé, és mélyen gondolataiba merült.
Tudta, hogy egy napon a fiú eljön hozzá, és azt is, hogy ez a nap nincs messze,
hiszen betöltötte tizennyolcadik évét, de azt nem gondolta, hogy így: mint egy űzött,
kimerült vad, menekülve a vadász, az éhség, a tél elől. Arra pedig, ami Olin des Courtils-
lal és Alais asszonnyal, gyöngéd és türelmes feleségével történt, egyetlen keresztény
nyelvben sincsenek szavak. Igaz, az öreg régóta nem táplált illúziókat arról, miféle
pusztítást okozhat az emberi lélekben a mohóság és a korrupció: saját szemével látta,
amint lerombolnak egy királyságot, a föld legszentebb királyságát, Jeruzsálemét. Az
azonban, hogy ez a két démon annyira eluralkodott egy olyan emberen, az elöljárón, akit
a fiatal kora ellenére máris szentnek mondott Lajos király állított a posztjára, hogy a
legalapvetőbb isteni törvényeket is elfeledtetik vele, sőt, még az elemi óvatosságot is a
királyi igazságszolgáltatással szemben, túlment minden elképzelhetőn. Annak az
elöljárónak gondolkoznia kellett volna, de talán túlságosan nagy volt a kísértés, hogy azt
képzelje, ő az igazi úr az erős és gazdag grófságban, melynek jogos hűbérura távol volt,
olyannyira távol, hogy a napvilágot is Konstantinápoly császári bíborában látta meg,
nem pedig itt!
Valójában nagyon különös volt a Courtenay család – melynek maga is egyik szerény
hajtása volt! –, hisz a tagjaira határtalan erővel hatott a kaland és a távoli földek varázsa.
Athon, az ős, a Sens grófokkal rokonságban álló kapitány fia, nem sokat törődött a
vallásos fenntartásokkal, és első Courtenay-birtokát a ferriéres-i apátság földjeiből
hasította ki. Erődöt épített rajta, és egy „előkelő hölgy” meghódításával, akinek nevét a

9
A Földközi-tenger keleti partján fekvő Antiochia 1099-től önálló fejedelemség, 1201-től perszonálunióban
Tripolisszal. 1268-ban foglalják el a mohamedánok. (A szerk.)
történelem – talán mert maga a férj is – elfelejtette, megalapította a dinasztiát: először
egy fia, majd néhány lánya született, azután négy fiú unokája, akik közül ketten
elhagyták a családi fészket, és sosem tértek vissza.
Miközben Milon, az elsőszülött kapta az örökséget, és a gyarapításának szentelte
magát, a második fiú, Jocelin 1101-ben felöltötte a keresztet, és követte a barátját, Etienne
de Blois-t Palesztinába, ahol az unokatestvére, Balduin de Bourg szolgálatába szegődött,
aki korábban, Bouillon Gottfrieddel érkezett oda, és Edessza grófja lett a hitetlenek
földjének és Örményországnak határán. Jocelin, aki szép volt, mint egy istenség,
ahogyan utódai is mind azok lesznek, csodálatos megtestesítője volt a legnemesebb és
legtisztább lovagságnak, és megkapta Turbessel gazdag földjét az Eufrátesz nyugati
partján. Amikor Balduin de Bourg Jeruzsálem trónjára lépett, Joceliné lett az egész
Edessza grófság. Egy örmény hercegnő segítségével megalapozta a Courtenay nevet,
mely bejárja majd az egész országot a két folyó és a Földközi-tenger között. Sajnos nem
jó hírével, hiszen a második Jocelin de Courtenay nem ér fel az apjához, s még kevésbé a
harmadik Jocelin a nagyapjához.
Akkorra azonban már Franciaországban a Gâtinais uradalom, melyhez
hozzácsatolták Montargist és Châteaurenard-t, régen más kézbe került.
Athon harmadik unokája, Geoffroy is a Szentföldre ment, de sokkal később, mint
Jocelin: 1139-ben. Ott lelte halálát, Montferrand, egy tripoliszi grófsági erődítmény falai
alatt, mely akkoriban Zandzsi10 emír kezén volt. Az erődöt elfoglalták, de az egész sereg
megsiratta a bátor Geoffroy halálát.
A négy fivér közül a legfiatalabbnak, Renaud-nak csak egy lánya született, és mivel
Milonnak, az elsőszülöttnek nem voltak leszármazottai, az egész családi örökség erre a
lányra, Elisabethre szállt, amely hatalmas vagyont jelentett. Akkorát, hogy
megkísértette még VI. Lajos királyt is, aki a hetedik fia, Pierre de Francé 11 számára
megkérte Elisabeth kezét.
Megkötötték a házasságot, és Pierre herceg az akkoriban erősen elterjedt szokásnak
engedelmeskedve – mely szerint, ha egy – akár királyi – család nem elsőszülött fia
feleségül vesz egy örökösnőt, teljes egészében azonosul az így megszerzett javakkal –,
fölvette a Pierre de Courtenay nevet, és elhagyta a liliomvirágos címert az arany
bizantinusért, melyet sokkal messzebbre elvisz majd, mint képzelte volna. Egészen
Palesztináig, ahová 1180-ban utazik Champagne gróf társaságában, hogy segítsen
feloldani a harapófogót, melyben Szaladin12 fojtogatta a Jeruzsálemi Frank Királyságot13.
10
A Zandzsidák (vagy Zengidák) török eredetű dinasztia, mely 1127 és 1233 között uralkodott
Mezopotámiában és Szíriában. Imád ad-Din Zandzsi (1127-1146), Moszul kormányzója 1144-ben megszerezte
Edesszát a keresztesektől. (A szerk.)
11
Pierre de Francé (1125-1182)
12
Szaladin, avagy Salah ad-Din (1138-1193) kurd származású egyiptomi uralkodó, az Ajjúbidák
dinasztiájának alapítója. 1164-től Nureddin szíriai szultán vezéreként harcolt Egyiptom ellen. 1169-ben
ragadta magához a hatalmat Egyiptomban, és 1171-ben vette föl a szultán címet. Harcban állt a Jeruzsálemi
Királysággal. 1187-ben győzelmet aratott a keresztesek fölött a palesztinai Hittinnél, majd elfoglalta
Jeruzsálemet. (A szerk.)
13
A Jeruzsálemi Frank Királyság (Jeruzsálemi Latin Királyságnak is nevezik) 1100-ban, az első keresztes
hadjárat után jött létre (fővárosát, Jeruzsálemet 1099-ben foglalták el a keresztes lovagok), s egészen 1291-
 Miután rendet tett minden ügyében, és hivatalosan meghatalmazta Elisabethet
mint minden vagyonuk úrnőjét, elindult sorsára, csodálatos családot hagyva maga
mögött: hét fiút és hat lányt, akiket sosem látott viszont. Néhány hónappal később
utolérte a halál, amikor a Jákob gázló vadonatúj várát védte, melynek fehér kövei
sértették a szultán szemét…
Eközben a Courtenay-birtok egyre növekedett. Pierre de Francé fia, II. Pierre de
Courtenay14, akit születésekor Auxerre grófjává neveztek ki, első, Agnès de Nevers-rel
kötött házassága révén Nevers és Tonnerre grófja lett. Kilenc évvel később már Namur
márkija – hála második házasságának Flandriai Jolantával. Eközben Renaud öccse, aki
hamarosan átkeresztelkedett Reginald-ra, Angliába követte Aliénor királynét, akit VII.
Lajos eltaszított, és aki magával vitte II. Plantagenet Henrik számára szinte fél
Franciaországot. Reginald Angliában feleségül vett egy nemes hölgyet, akinek hála az
utódai Devon grófjai, Anglia pairjei és Írország bárói lettek 15. De térjünk vissza II. Pierre-
hez.
Számára a történelem játéka szokatlan sorsot tartogatott, mely azonban tökéletesen
méltó volt egy francia királyi vérből való herceghez, hiszen (;gy keresztes hadjárat
nyomán, melyet a velenceiek eltereltek eredeti céljától, Konstantinápoly császára lett.
Azóta a becses korona a család birtokában maradt, több-kevesebb szerencsével, és
amennyire Thibaut emlékezett, még mindig ott volt, azzal az apró kis részlettel, hogy az
utolsó Courtenay császár hónapok óta nyugaton tartózkodott, hogy szövetségeseket
szerezzen, akikre hatalmas szüksége volt, hogy megszilárdítsa szokatlanul ingatag
trónját.

***
A tűzből mindössze vöröslő parázs maradt, és ahogy a hideg odakúszott hozzá, a
remete reszketni kezdett, és fölocsúdott mély gondolataiból. Köhögve keresett rőzsét és
fahasábokat, de megvárta, míg elül a roham, s csak azután fújt bele a vascsőbe, amellyel
a tüzet szította. Erős fájdalmai voltak, úgy érezte, valami széthasad a mellkasában, és
szétrobban a szíve. Végül azonban megnyugodott, a parázsról vidám láng csapott föl,
majd még egy, és az öregember néhány percig mellettük melegedett, mielőtt a kereszt
elé térdelt, és forró imádságba merült. Tudta, hogy nagy léptekkel közeledik a halál, de
nem akarta, hogy azelőtt elragadja, hogy a hozzá menekült fiú megtudna mindent, amit
tudnia kell az életéről és az általa őrzött titkokról. Az, hogy Renaud-t elűzték a Courtils-
ok földjéről, sokkal inkább isteni elrendelésnek, mint bűnös igazságtalanságnak tűnt föl
előtte. Renaud-nak mindenképpen el kell mennie, és talán kevésbé lesz boldogtalan, ha
megtudja, hogy Olin és Alais nem az igazi szülei voltak, megtudja, hogy ő maga is a
ig, utolsó városának, Akkonnaka mohamedánok által történt elfoglalásáig állt fenn. (A szerk.)
14
II. Pierre (1167-1217)
15
A Courtenay név, mely Franciaországban a különféle sorscsapások során kihalt, Angliában a mai napig
fennmaradt.
tengeren túl született, a távoli földön, melynek szentségét darabokra szaggatta a
nagyravágyás, az aljas számítás és a vér… és hogy az édesanyja egy szép és kedves
hercegnő volt, aki tiltott szerelem áldozata lett. Igen, eljött az idő, és jól kellett
hasznosítani azt a keveset, amit az isteni kegyelem még engedélyez alázatos
szolgájának, Thibaut-nak.
Az ima végeztével kiment vízért a bozótban rejtőző kúthoz. Megenyhült az idő. Az
éjszaka végén havazott, és a szökevény nyomai, ha voltak egyáltalán, már nem
látszottak. Thibaut hálát adott az Úrnak. Azután kis kamrájából elővett egy kevés
zöldséget és egy darab szalonnát, egy favágó ajándékát, akit előző ősszel meggyógyított
csúf lábtöréséből. Az erdei emberek nem féltek tőle. Tudták, hogy ismeri a
gyógynövényeket, és szívesen kereslek föl. Nem így a parasztok, akiket megfélemlített az
erdő és titkai.
Mindezzel fölszerelkezve Thibaut megmosta a répát, a vadkáposztát, és föltette a
levest. A gyermek – különös, de gondolataiban képtelen volt másképpen nevezni, hiába
érett már férfivá! – éhes lesz, uraikor fölébred…
Egy hosszú percig elnézte, amint alszik, és meghatottan fedezte föl a serkenő
szakáll és a kócos haj alatt az anya görög vérére utaló jeleket: különösen az orrot, mely
egyenesen folytatta a magas, értelmes homlok vonalát, melyet alig rövidítettek le az
előrehulló, piszkos és kócos szőke tincsek. Többi vonását az apjától örökölte: mélyfekete
szemét, mely az egyenes szemöldök alatt enyhén ferde vágású a halánték leié, szépen
ívelt, éppen megfelelő vastagságú száját, melyen látszott, hogy szívesen húzódik
mosolyra.
Végül az állkapcsa, mely határozottan rajzolódott akaratos állában, energiáról
árulkodott. Ugyanakkor még nem tűntek el egészen a gyermekkor nyomai: az
elefántcsont bőr lágysága és az ajkak még a gyermeket idézték, ahogyan a szem
sarkában csillogó könnycsepp is.
Az öregember óvatosan megfogta a takarón pihenő kezet, és gyöngéden szétnyitotta
az ujjakat, hogy tanulmányozhassa a tenyeret. Néhány horzsolást látott, valamint
bőrkeményedéseket, melyeket a kard, a lándzsa és a csatabárd mindennapos használata
okoz. Olin des Courtils-ban meg lehetett bízni, keményen megtanította a
fegyverforgatásra és a lovaglásra. Ha nem fosztják meg mindenétől, Renaud készen állt
volna a lovaggá ütésre, mivel azonban sikerült elszöknie az ellenségei elől és eljutnia
idáig, semmi sincs veszve. Már csak a szívét és a lelkét kell kivallatni, hogy kiderüljön,
megkaphatja-e az örökséget, melyet Thibaut régóta neki tartogatott…
A fiú keze hirtelen megszorította az övét, és Renaud kinyitotta a szemét. Első
pillanatban meglepődött, hogy szokatlan arc hajol fölé, majd elmosolyodott,
fölemelkedett és kinyújtózott:
– Milyen jól aludtam! – sóhajtotta. – Nem fordult elő, mióta…
– Ki tudna aludni a te korodban, amikor fájdalommal és felháborodással teli
lélekkel a hóhérra vár? Most menj mosakodni! Húztam neked vizet, és már nincs olyan
hideg. Adok neked ruhát, amelyben észrevétlen maradhatsz, amikor elmész innen…
 – Elűz, nagyuram? – nyögte a fiú egy rémült gyerek hangján, akit a külső sötétség
árnyaival riogatnak.
– Honnan veszed? Elmész majd, természetesen, de nem mondtam, hogy most
rögtön. Sok mindent el kell mondanom neked, mielőtt kiküldelek a nagyvilágba – tette
hozzá Thibaut, előhúzva a ládából egy, a sajátjához hasonló szerzetescsuhát, melyet a
fiú meglepetten méregetett: ritka volt, hogy egy szerzetesnek s még inkább egy
remetének ilyen jól fölszerelt ruhatára legyen. Annál is inkább, mert az elővett
ruhadarab újabb volt, mint amit az öreg viselt.
A remete kitalálta a gondolatát, és elmosolyodott:
– Egy barátomtól kaptam, hogy lecseréljem a csuhám, ha a használat végleg
elkoptatja rajtam. Egy barát ajándékát az ember nem utasítja vissza. Most a tiéd,
nyugodtan fölveheted. Aztán eszünk… és beszélgetünk…
– Szívesen, de azzal, hogy itt maradok, nem sodrom veszélybe?
– Nem. Nem jobban, mint saját magadat. Igaz, hogy a királytól kapta a hatalmát, de
Châteaurenard elöljárója nem merné kiterjeszteni a kutatást a Courtenay-birtokra, mely
még mindig az ifjú császár tulajdona, s melyet alaposan őriznek. Különösen mivel a
császár talán éppen Franciaországban van, és bármikor fölbukkanhat.
Renaud ismét elcsodálkozott:
– Sűrű és nagy ez az erdő. Ön mindentől távol él ebben a toronyban, melynek a
létezéséről apám szerint mindenki vagy majdnem mindenki megfeledkezett. Honnan
tud mégis ennyi mindent?
– Előfordul, hogy néhányaknak mégis eszébe jut ez a torony, ahogyan annak idején
neked is megmutatta a bölcs Olin. Kétségtelenül nem sokan vannak, de elegen ahhoz,
hogy a fontos hírek eljussanak hozzám. Igen, sok mindent tudok… csak nem mindent
jegyzek meg. Csupán azokat a dolgokat, melyeket a földnek ebben a szegletében
fontosnak érzek a királyságra… vagy a te jövődre nézve, mely régóta érdekel. De most
menj mosakodni. Azután segítek tökéletesíteni a megjelenésed, és mire végzünk,
elkészül a leves is.
Nem sokkal később, miután elmondták a hálaimát, mindketten tállal a térdükön
telepedtek le, hogy elfogyasszák az üst tartalmának egy részét, melynek már finom illata
is erőt adó volt. Csöndben ettek, ahogy illik, megadva a tiszteletet az ételnek, Isten
adományának. Renaud szó szerint befalta a levesbe mártott vastag kenyérszeleteket és a
szalonnát, melyhez Thibaut hozzá sem nyúlt, részben hogy többet hagyjon neki,
részben pedig a vezeklés elvét követve, mely életének egyik alapszabálya volt. Az adagját
ízlelgetve mégis elégedettséggel szemlélte művét. Renaud máris megváltozott.
Megmosakodott, megborotválkozott, mindössze egy-két karcolást ejtve az arcán, és
eltűntek hosszú szőke fürtjei. Mindössze kerek kis sapkányi maradt belőlük, szabadon
hagyva a fülét és a nyakát: egészen új emberré varázsolták. Igen, jó munkát végeztek, és
ebben az álöltözetben a fiatalember viszonylag veszélytelenül indulhat egy egészen más
sors felé, mint amilyet Châteaurenard elöljárója szánt neki…
 Az étkezés befejeztével Renaud elment elmosni a tálakat. Az öregember, akit újabb
kegyetlen köhögőroham rázott akkora erővel, hogy vércseppek jelentek meg az anyagon,
melyet sietve a szája elé kapott, hirtelen olyan gyöngének látszott, hogy Renaud
megijedt, és igyekezett a lehető legjobban kiszolgálni. Ideje volt megfordítani a
szerepeket:
– Ön megmenti az életemet, nagyuram. Mondja meg, hogyan segíthetek…
– Hozd ide a vadmézes csuprot, a polcon van a kamrában. Jót tenne egy kanállal…
– Az édesanyám szerint a mi gâtinais-i méheink készítik a királyság legjobb mézét.
Mindig volt belőle otthon. Magának is a keze ügyében kellene tartania a kamra helyett –
jelentette ki a fiú, miközben előhozta a csuprot.
– Csakhogy kevés van belőle, és még messze az aratás ideje. Csak akkor eszem
belőle, amikor nagyon rosszul vagyok. De látod, máris jobb – mosolygott Thibaut a fölé
hajoló aggódó arcra.
– Muszáj egyedül maradnia itt? Tegnap azt mondta, hogy a templomosok kizárták,
de kötelező a jótékonyság a szenvedőkkel szemben, és úgy tudom, Joignyban van egy
parancsnokság. Ott segíthetnének. Különösen, ha mélyen megbánta… a vétkét? – tette
hozzá fülig pirulva, tudva, hogy ingoványos talajra tévedt.
Az öreg lovag azonban ismét elmosolyodott, és lehajtotta a fejét:
– Nem. A vétkemet, ahogy te mondod, vagy inkább a vétkeimet a legkevésbé sem
bántam meg, hiszen szerelemből fakadtak… és egy titokból, melyet nem voltam
hajlandó kiadni. Kétszeresen megszegem a szabályzatot, és jogosan zártak ki. Nem
fogadnának be. És nem is kérném tőlük.
– De vannak kolostorok… és az a ház, melyet, ha jól tudom, a jeruzsálemi ispotályos
lovagok tartanak fenn Courtenayben…
– Jeruzsálemi Szent János, vagyis johannita lovagok 16 – pontosított Thibaut. –
Szerintem egy egykori templomosnak ott sincs semmi keresnivalója, ahogyan egyetlen
más kolostorban sem. Drága nekem a magány, és így akarok meghalni.
– Akkor magával maradok. Ápolni fogom, ha segít eligazodni a füvek, üvegcsék és
kis tégelyek között, melyeket a kamrában láttam. Tanítson meg rájuk!
– Nem lesz rá időm. Az Úr keze éppen akkor vezérelt ide téged, amikor azon
gondolkodtam, hogyan küldhetek üzenetet… az apádnak. Azt akartam, hogy jöjjön el
veled, mert tudom, hogy a napjaim meg vannak számlálva, és ideje rábíznom magam.
Meg akartam adni neki az engedélyt, hogy föllebbentse a fátylat. Azután pedig
elmondtam volna neked, amit ő maga sem tudott sosem.
A lángok táncoló fényében fölcsillant a fiatalember elkerekedett szeme:
– Föllebbenteni a fátylat? Nagyuram… olyan homályosak a szavai!

16
A johannita rend a legrégibb és legjelentékenyebb egyházi lovagrend. Eredetét homály borítja. Tagjai
kezdetben jeruzsálemi vendégházukban zarándokok ellátásával foglalkoztak. Első elöljárójuk, Gerard,
Jeruzsálem 1099-es bevétele után nagy földterületeket kapott Bouillon Gottfriedtól intézménye számára,
melynek jövedelméből további házakat alapított a Keresztelő Szent Jánosról elnevezett ispotályos testvérek
számára. Második elöljárójuk, Du Puy Raymond (1120-1160) már a muzulmánok elleni küzdelmet is
kötelességgé tette, ők lettek a keresztény hit legelszántabb védői. (A szerk.)
 – Mindjárt megvilágítom őket. Őrzöl valamicske halvány emléket az egészen kis
gyermekkorodról, vagy bizonyos vagy benne, hogy Courtils-ban születtél?
– Csak az udvarházunkra emlékszem. Másra is kellene?
– Talán igen, talán nem. Néhány hónapos voltál, amikor Olin a társam lett, és együtt
elhoztunk Alais asszonyhoz, aki szegény meddő volt, és azt tervezte, hogy kolostorba
vonul az apácák közé, ha a férje nem tér vissza a Szentföldről, ahová már öt éve távozott.
Az érkezésed az ég legszebb ajándéka volt számára, és egy percig sem gondolta, hogy a
férje hazudna, amikor azt mondja, hogy nem az ő fia vagy. Ezért nevelt téged olyan
gyöngéden, ezért szeretted annyira, és ezért sirathatod továbbra is anyádként.
– Ó, ehhez nem kell bátorítás – szólalt meg Renaud, akinek szeméből hirtelen
kicsordultak a könnyek. – Egyfolytában gyötör a szörnyű halála, és ennél jobban már
nem is szerethetném. Ön pedig azt mondja, hogy nem az anyám? Akkor ki volt az az
asszony, aki oly messzire taszított magától?
– Egy nagyon előkelő hölgy, és ha eltaszított, ahogyan te mondod, nem jószántából
tette, hanem a legkegyetlenebb kényszer alatt, amely anyát érhet: vagy megválik a
gyermekétől, vagy meghalni látja… és bizonyára vele együtt hal, ami mindent tekintetbe
véve vigasz lett volna számára…
– És… hogy hívták?
– Jeruzsálemi Mélisende de Lusignan17, és a frank királyok vére folyik az ereidben
általa. Nagyon fiatalon férjhez adták az antiochiai herceghez, IV., Félszemű
Bohemundhoz18… de nem ő az apád.
Az utolsó szavak szörnyűsége szertefoszlatta a gyönyörű anyai név keltette csodás
meglepetést:
– Fattyú! Fattyú vagyok?
– Én magam is az vagyok! És soha nem szégyelltem. A hercegi családokban, tudod,
ez szinte természetes dolog, és a gyerekeket együtt nevelik.
– Talán, de szívesebben vagyok egy tisztességes házasság tisztességes fia, nem pedig
egy rossz nőé, legyen akár királynő, akár egy sza…
Thibaut az ajkára tapasztotta a kezét, és határozottan belefojtotta a sértő szót:
– Hallgass! Ahhoz, hogy ítélkezz, tudnod is kell, te pedig még semmit sem tudsz.
Nem engedem, hogy bemocskold az anyád. Szép és kedves hercegnő, akinek az apád
szerelme volt a boldogság egyetlen sugara abban az életben, amelyre az kényszerül, akit
államérdekből egy vadállathoz adnak hozzá. Félszemű Bohemund fukar, gyáva és
gyalázatos férj volt. Talán a felesége legnagyobb szerencsétlenségére még mindig él!
– Az asszony még él?
– Könnyen lehet, hiszen harmincnyolc éves lehet, de nem tudom, hogy kívánjam-e
ezt.
– És… aki nemzett?
17
A Lusignan család a francia Poitouból származik, s a latin Keleten is megtelepedett. Lusignan Guido 1186-
ban Jeruzsálem királya lett, és ő alapította Ciprus szigetén a Lusignan-dinasztiát. (A szerk.)
18
IV. Bohemund (1189-1233), az antiochiai fejedelmi ház sarja, a Tripoliszi Grófság (a Levantei Latin Államok
– Edessza, Antiochia, Jeruzsálem, Tripolisz, Ciprus – egyike) feje. (A szerk.)
 A fogalmazás és a kemény hang mosolyt csalt Thibaut arcára:
– Elfogadom, hogy képtelen vagy apaként gondolni rá, de ma nem tudsz meg többet
róla.
– Miért?
– Mert úgy gondolom, még nem jött el az ideje, és…
Újabb köhögés szakította félbe az öreget, aki kétrét görnyedt. Az egyik, a többinél
valamivel nedvesebb fahasábból felszálló füst szemmel láthatólag ártott neki. Renaud az
ajtóhoz ugrott, szélesre tárta, majd a sarokban talált lapáttal és egy fadarabbal kivette a
bűnös hasábot, és kidobta. Azután becsukta az ajtót, és megkereste a mézet, de az öreg
visszautasította: először egy kis vizet kért, majd ahogy a roham enyhült,
fölegyenesedett, és a botjára támaszkodva odalépett a falba vájt mélyedéshez, melyet
kamrájának nevezett.
– Segíts! – mondta.
Nagy csokrokban füvek száradtak, két tégla közt átfektetett rúdra akasztva. Egy
deszkán latin feliratos fiolák és tégelyek sorakoztak.
– Keleten sok baj orvoslását megtanultam. A templomos házaknak mind megvan a
gyógyszerészük, és el kell ismerni, sokat tanultunk az arab… és zsidó orvosoktól is…
– A hitetlenektől? – kiáltott fel iszonyodva Renaud.
– Miért ne? Nemcsak katonák, de nagy tudósok is, és a csaták között hosszú
békeidőszakok voltak, amikor közelebb kerülhettünk egymáshoz. Gyakran azért, mert
mindkét fél elismerte a másik értékeit. Azután azért is, mert, meg kell hagyni, az ottani
életmód végtelenül kellemesebb, mint az északi országoké.
Ne nézz rám ilyen elszörnyedve! Sosem cimboráltam az ördöggel, de a magam
szintjén sok mindent megtanultam. Bár nem nevezhetem magam orvosnak. Tudod,
mindig is szerettem a növényeket, a virágokat, melyek Isten mosolyából születtek, és
ennek köszönhetően enyhíthettem a bajokat. Látod, ez itt bojtorján, a bőrbetegségekre
jó, a kígyógyökér a hasmenést gyógyítja, ez meg bodza, amelynek a kérge, a virága és a
bogyója sok bajra használ. A valeriána az idegeket nyugtatja. Ez pedig „szamárláb”, a
főzete csillapítja a köhögést…
– Akkor miért nem használja?
– Mert vén bolond vagyok, aki elfelejtett készíteni belőle. Talán mert egy kicsivel
jobban éreztem magam. De mindjárt megcsinálom…
Egy kis edénybe vizet töltött, beledobott egy maréknyi szürkés füvet, és föltette a
tűzre.
– Jobb, mint a méz? – kérdezte Renaud, összeráncolva az orrát, mint egy szaglászó
kutya.
– Igen, bizonyos értelemben, de nem szabad túl sokat fogyasztani belőle. Ráadásul a
növény és a méz egyaránt csak tünetcsillapítók. Mélyebb bennem a betegség, és tudom,
hogy nincs rá orvosság. Ártó szörnyeteg rágja a tüdőmet, és tudom, hogy az övé lesz az
utolsó szó…
– Nem lehet megölni ezt a szörnyeteget?
 – Nem. Mostanra a részem lett, és a megölése megölne engem is. Természetesen
gyors véget jelentene, de kár lenne, mert a fájdalom üdvös annak, aki sokat vétkezett.
Isten könnyebben megbocsát, ha sokat szenvedek…
– És most is szenved – jelentette ki Renaud a tévedés esélye nélkül, hiszen az öreg
ráncos homlokán és furcsán viaszszínűre váltó szája körül izzadság gyöngyözött. – Le
kellene feküdnie. Igaz, ez a fekhely nem sok megnyugvást adhat – tette hozzá szigorúan
méregetve a csupasz deszkát, ahol az öreg aludt. – Engedje, hogy kicsit elrendezzem!
Máris szalmát keresett, hogy matracféleséget készítsen, de Thibaut megállította:
– Ne! Olyan régóta alszom így, hogy a legpuhább párna is zavarna. Azért lefekszem
és imádkozom. Előfordul, hogy az ima nyomán megkapom az alvás ajándékát. Előbb
azonban…
Megindult a torony legsötétebb sarka felé, és odaérve visszafordult:
– Gyere, segíts! – kérte egy sikertelen próbálkozás után. – Úgy tűnik, nincs több
erőm…
Az utasításait követve Renaud elmozdított két nagy követ, melyek mögött mélyedés
nyílt, elővett egy durva szövetbe bugyolált csomagot, és az asztalra tette.
– Nyisd ki! – mondta Thibaut.
Renaud kioldotta a csomagot összetartó zsineget, széthajtotta a vásznat, mely régi,
meghatározhatatlan illatot őrzött, és egy halom, szinte pergamenvékonyságú lapot
fedezett föl. Többoldalas füzeteket alkotlak, melyeket összefont, lyukakon átfűzött és
megcsomózott kenderszálak tartottak össze. A lapokat szép, könnyen olvasható írás
töltötte meg. Amolyan borító nélküli könyv volt, melyen cím helyett csak annyi állt:
1176-1230.
Az öregember a műre fektette még mindig szép kezét, melynek ízületeit nem
torzította el a kor:
– Mindezt neked írtam. Benne van… az életem és mindaz a titok, melyet az élet
sodort belé, s melyek, remélem, jótékonyak lesznek számodra. Benne van a születésed
titka is. Most kell elolvasnod, hogy a bűnös lélek, aki vagyok, elindulhasson az isteni
béke felé. Azután kezedbe adom az eszközt, hogy kikovácsold a láncszemet, amely
összekapcsolja a te életedet az enyémmel, az igazival, azon a helyen és időben, ahol
valójában véget ért… Olvass, gyermekem, olvass!
Az emelkedettség különös fényt kölcsönzött szavainak. Az elkápráztatott Renaud
segített az öregembernek lefeküdni a kemény fekhelyre, megitatta egy kupa
gyógyteával, melybe egy kevés mézet kevert, fát tett a tűzre, majd letelepedett egy
kezdetleges, három ágból és egy farönkből készült székre a lábakra állított deszka előtt.
A fény, mely áldásként hullott rá az aprócska ablakon át, amely alatt ült, hirtelen,
váratlanul meglágyult. Téli hidegségét könnyed arany árnyalta, mintha a nap sietne
hozzá.
Renaud hálásan tekintett föl rá, keresztet vetett, majd ugyanakkora tisztelettel,
mintha az evangéliumról lenne szó, de sokkal nagyobb kíváncsisággal, olvasni kezdett…
 ***
„Miután őseim földjére jöttem, ahol végtelenül idegennek érzem magam, hogy
bevégezzem életem, és nem kérek mást az isteni könyörülettől, mint elég időt, hogy
befejezzem e művet szívem gyermeke épülésére, megpróbálom leírni az életem. Nem
azért, mert híres ember vagy fontos személyiség lettem volna – soha nem voltam ilyen –,
hanem mert az életem során annyi nagysággal és gyávasággal, annyi dicsőséggel és
nyomorral, annyi fénnyel és sötétséggel, annyi szakadékkal és csúccsal, annyi titokkal és
tudással találkoztam, hogy életem végén le kell tennem ezt a terhet.
A Szentlélek segítsen, és Isten, mielőtt megbocsát, fordítsa ragyogó arcát azok felé a
férfiak és nők felé, akiknek nagy szeretetből vagy nagy szükségből megosztottam vagy
kiváltottam a bűnét!
A nevem Thibaut de Courtenay, egy ősi gâtinais-i család címerét viselem, mely
család a Bouillon Gottfried vezette keresztes háborúban kirajzott a Szentföldre. És bár a
címer bal kanyarja mindenkivel tudatja, hogy fattyú vagyok, ez sosem akadályozott meg
abban, hogy büszkén viseljem a harcban, bár az apám… De erre majd később térek ki.
A születésem idején, melyre a szép Oronte-parti városban, Antiochiában került sor
az Úr 1160. évében, az apám, III. Jocelin de Courtenay már csak Edessza és Turbessel
grófságának címét viselte, a hozzá tartozó javak nélkül. Edessza elvesztése nem az ő
hibája volt, hanem az apjáé, II. Joceliné, aki tehetetlen és gyönge férfi volt, mert
túlságosan szerette a gyönyöröket. A Szíria északi részén fekvő szép grófságot 1144-ben
vette el tőle Moszul19 emírje, a félelmetes Zandzsi. Ugyanakkor megmaradt még néhány
erődje, köztük a vidám Turbessel, ahol különösen jól érezte magát, de kérkedő és ostoba
ember lévén szórakoztatónak találta, ha packázik
Nureddinel20, Aleppo21 nagy hatalmú atabégjével. 1150 májusának egyik éjszakáján,
amikor Turbessel-ből Antiochiába tartott, hogy megbeszélést folytasson a pátriárkával,
egy útonálló banda, mely előszeretettel lesett a kései utazókra, fölülkerekedett a
kíséretén, anélkül, hogy eleinte tudta volna, ki az uruk. Egy zsidó azonban, aki
fölismerte, fölfedte kilétét, és Nureddin elé vezették, aki vasra verette, és börtönbe
vettette. Egészen kilenc évvel később bekövetkezett haláláig ott is tartotta. Hirtelen
föltámadt becsülete szavára hallgatva inkább a szenvedést választotta, mint hogy
megtagadja keresztény hitét, mellyel pedig korábban nem sokat törődött, no de Isten
útjai kifürkészhetetlenek. Távolléte alatt, mely sosem ért véget, a felesége – Beatrice
nagyanyám, Saône úrnője – igyekezett megtartani Turbesselt és a többi birtokot az
Eufrátesz partján, közben pedig nevelte fiát, az ifjabb Jocelint.
Túl nehéz volt számára a feladat, hiszen a birtok a Jeruzsálemi Frank Királyság előretolt
bástyáinál feküdt, a királyság urai pedig nem járhatták folyamatosan a birodalom négy
19
Város Irakban, a Tigris folyó partján (A szerk.)
20
Nureddin, avagy Nur ed-Din (1118-1174) Szíriai atabégje (A szerk.)
21
A Közel-Kelet egyik legrégebbi városa, a XII. században került a Zandzsidák kezére. Ma Szíriához tartozik,
az ország második legnagyobb városa. (A szerk.)
sarkát, hogy megbüntessék ezt vagy azt a bárót, aki nem tartotta be a
megállapodásokat.
Ekkoriban viszonylagos egyensúlyi helyzet alakult ki a jeruzsálemi király és a
damaszkuszi atamán kötötte hosszú fegyverszünet nyomán. Ennek értelmében
elismerték, hogy a damaszkuszi csordák legelhetnek a Jordán forrásainál, a Panéas
városát övező szép legelőkön. A csordákat őrző lovasok azonban olyan pompás lovakon
ültek, hogy felszították a környékbeli frankok irigységét, akik váratlanul rájuk törtek, és
lemészárolták az őröket. Hatalmas zsákmánnyal tértek meg Jeruzsálembe, de a
vendéglátás törvényét, melyet Keleten szentnek tartanak, megsértették, és ismét kitört a
háború, mely harminc évig tart majd…
Visszatérve Béatrice-ra, egyetlen megoldást találtak, melyet kielégítőnek véltek:
kárpótlás ellenében visszaadják a fenyegetett hűbérbirtokot a bizánciaknak.
A jeruzsálemi király, III. Balduin 22 jóváhagyásával szilárd megállapodást kötöttek.
Azután átadták a földeket és a várakat, ám a lakosság egy része nem volt hajlandó
meghajolni a görög fennhatóság előtt, és mentén Antiochiába és a partra. Beatrice is
elutazott a gyermekeivel: III. Jocelinnel és két lányával: Agnèsszel és Elisabethtel.
Antiochiába mentek, ahol meleg fogadtatásban részesültek.
Itt lépek a történetbe. Mint minden Courtenay, Jocelin gróf is nagyon szép ember
volt, és nem sok nő tudott ellenállni neki. Szeszélyesen belehabarodott egy árva örmény
lányba, aki nemesi családból származott és az antiochiai udvarban élt Constance
hercegnő23, az úrnő védelme alatt. Dorylának hívták. Mindössze ennyit tudok róla, mert
meghalt, amikor a világra hozott engem. Apámnak, mivel soha nem állt szándékában
feleségül venni, ez nagy megkönnyebbülésére szolgált, és hagyta magát meggyőzni,
hogy ismerjen el engem, de kikötötte, hogy sosem léphetek a helyére, mert az utódlás
törvényes gyermekeit illeti, ha egyszer majd úgy tartja a kedve, hogy megnősül.
Elisabeth, a fiatalabb húga vett a gondjaiba, és anyai gyöngédséggel bánt velem.
Isten menyasszonyának készült, de elhalasztotta a kolostorba vonulást, hogy az égből
pottyant gyermeknek szentelhesse magát. Szép volt, kedves és okos, és kisgyermek
koromról a gyöngéd tekintete, mosolya által beragyogott boldogság emlékét őrzöm…
Egészen más volt Agnès, az idősebb lány. Sosem láttam még nála káprázatosabb,
sem perverzebb szépséget. Amikor megszülettem, tizennyolc éves volt, és másodszor
ment férjhez. Az első férje, Renaud de Marash egy év után megölette magát,
kétségbeesve felesége hűtlenségétől. A szép Agnès ugyanis beleszeretett Amaury
dAnjouba, Jaffa és Askalon grófjába, III.
Jeruzsálemi Balduin öccsébe, akit, bár bölcs ember volt, bátor, intelligens és megfontolt
lovag, elszédített a szerelem. Agnès már állapotos volt tőle, amikor Marash meghalt. A
gyászfátylak sem titkolhatták sokáig: néhány héttel a megözvegyülése után hozzáment
Amauryhoz. Később a korona választja majd el őket egymástól.

22
III. Balduin 1143-tól haláláig, 1162-ig áll a Jeruzsálemi Királyság élén. (A szerk.)
23
Constance 1130 és 1163 között volt Antiochia úrnője. (A szerk.)
 1162. január 10-én III. Balduin meghalt Bejrútban. Barac, a tulajdon orvosa mérgezte
meg, de nem lehetett tudni, vajon saját szakállára cselekedett-e. A király harminchárom
éves volt, mint Krisztus a keresztre feszítéskor, és mialatt a Kálváriára vitték a holttestét,
ahol a jeruzsálemi királyok sírkamrája állt, a népből kitört a fájdalom. Kutatták, kire
támadhatnak a jó király halála miatt, akinek politikai zsenialitása egyensúlyt tudott
teremteni a keresztény és a muzulmán erők között. Még Nureddin szultán is tisztelgett a
lovagias ellenfél előtt.
Mindez megváltoztatta a helyzetet Agnès férje számára. Mivel a király
gyermektelenül halt meg, az öccse, Jaffa hercege követte a trónon I. Amalrich néven, és a
nagynéném királyné lett volna, ha a jelenléte a férje oldalán nem kavart volna botrányt.
Hírhedt volt rossz magaviseletéről, és a bárók föladták a leckét Amaurynak: ha
király akar lenni, el kell taszítania magától az asszonyt. A férfi először megtagadta ezt:
két gyermekük volt, ráadásul még mindig szerette Ágnest, de a biztosíték, hogy az akkor
egyéves kis Balduin követheti majd a trónon, eldöntötte a kérdést az okos és hideg
politikusban, akinek nagyon fontos volt, hogy uralkodjon Jeruzsálemben. Agnès de
Courtenay tehát visszatért Antiochiába kétéves Sybilla lányával, míg a kis Balduin, aki
trónörökössé lépett elő, a jeruzsálemi palotában maradt… és vele együtt én is. Többé
nem váltunk el.
Majdnem egy időben születtem Sybillával, és mostanáig nevelőanyámmal,
Elisabethtel Jaffában éltünk Agnès mellett, de amikor az asszony elindult új sorsa felé –
mely egyébként a legkevésbé sem volt tragikus: néhány hónappal később hozzáment
Hugues d'Ibelinhez, Ramla24 urához, a Chartres vikomtok leszármazottjához –, mi
Jeruzsálemben maradtunk, ahol Elisabeth egyszerre gondoskodott rólam és az
unokaöccséről.
Az apámról, Jocelin de Courtenay-ről sokáig semmit sem tudtam. Annál is kevésbé,
mert 1164-ben – körülbelül négyéves voltam – egy Harenc (a szembenállók Harimnak
nevezik) erődítményénél zajló összecsapásban foglyul ejtették a fiatal III. Antiochiai
Bohemunddal25 (annak a Konstancának a fiával, aki befogadott minket Turbessel
elvesztése után), III. Tripoliszi Rajmond26 gróffal, Hugues de Lusignannal és Kilikia 27
bizánci hercegével, Konstantinnal. A féktelen fiatalok nem vették elég komolyan a
dolgot, és minden nagyobb nehézség nélkül hagyták magukat foglyul ejteni. A kilikiai
herceget és Bohemundot leszámítva hosszú évekig sínylődnek majd Aleppo
börtönében.
Olyan édesek voltak gyermekkoromnak ezek a napjai, hogy most, amint tollam
fölidézi őket, újra érzem a boldogságot. Még kisgyerek voltam, amikor átvittek az új,
sárga köves palotába, melyet a város nyugati falánál építettek, a Dávid-torony és a Jaffa-
kapu között. Rögtön megszerettem nagy, hűs termeit, árnyas udvarait, ahol az akácia és

24
A Tel-Avivtól délkeletre fekvő, 716-ban épült Ramla Palesztina arab fővárosa volt. (A szerk.)
25
III. Bohemund 1162 és 1201 között volt Antiochia ura. (A szerk.)
26
III. Rajmond 1152 és 1187 között irányította Tripoliszt. (A szerk.)
27
Kilikia az ókori Kis-Azsia déli vidéke a Földközi-tenger partján.Ciprussal szemben. Ma Ciliciaként
Törökország része. (A szerk.)
a jázmin ágai egy szökőkút tiszta vize fölé hajoltak, mely csillogott a napfényben, és
visszahullott egy medencébe, ahol a forró órákban pancsoltunk, miközben a türkizkék
égen galambok röpködtek fölöttünk, mielőtt leszálltak volna egy ablakpárkányra vagy
egy galéria oszlopsora fölé. A kis Balduin hercegnél egy évvel idősebb voltam, és
testvéremként szerettem őt, sőt, azt hiszem, még jobban, amikor megjelentek rajta a
betegség első jelei. Később tönkretette a kór, kezdetben azonban sokan hitetlenkedve
fogadták.
Sosem láttak még ilyen szép, ilyen egyenes, ilyen büszke és ilyen ragyogóan
intelligens fiút. Édesanyjától, Ágnestől örökölte aranyhaját, az ég mélykékjét tükröző
nagy szemét, vonásai tisztaságát és mosolya báját. Apjától máris nyúlánknak ígérkező
alkatát, éles eszét, kultúravágyát, bátorságát és meglepő készségét minden
testmozgásra, ügyességét a fegyver-forgatásban és a lovaglásban. Hétévesen mindenki
másnál jobban lovagolt, kis kentaur volt, akit én és a többi társa alig bírtunk követni
Júdea dombjai között. Az apjától örökölte egyetlen testi hibáját is: a beszédét. Enyhén
dadogott, ami nagyon zavarta, és igyekezett leküzdeni azzal, hogy lassan beszélt. A
nevelője – aki egyben az enyém is volt! –, a fődiakónus Guillaume de Tyr, a nagy tudású,
bölcs tanácsokat adó és alig negyven éve ellenére széles tapasztalatokkal rendelkező
férfi olyan büszke volt rá, mintha saját fia lenne, és máris azt jósolta, hogy nagy király
lesz belőle…
Addig is gondtalanul telt számunkra az idő a csodálatos városban, Jeruzsálemben,
melynek kövei az órák változásával változtatták színüket. Az egész város a miénk volt,
ha Guillaume mester kísért bennünket. A fenséges, jól őrzött városi palotán kívül ott
volt az Úr városa, melyet mártíromsága pecsétje jelölt meg, mégis hihetetlenül élénk és
vidám volt. Szerettük lépcsős utcáit, sötét árkádok alatt futó sikátorait, szűk átjáróit,
melyek árkádos udvarokhoz, templomokkal szegélyezett terekhez futottak. Mindennek
történetét ugyanúgy tudta a tanítónk, mint sok mást is, hiszen sokat utazott – jogot
tanult nyugaton, valamint szabad művészeteket, történelmet és a szép szövegeket és
nyelveket: franciát, latint, görögöt, arabot, sőt még hébert is. Mintha mindenkit ismert
volna Jeruzsálemben. Elvitt a főtéren a piac mozgóárusaihoz, de a márványmozaikokkal
díszített erős falakon túlra is, vágtázni a völgybe vagy imádkozni az Olajfák hegyén és a
számos ponton, ahol Krisztus urunk járt. Kiéhezve tértünk vissza ezekről a
kirándulásokról, de úgy csillapítottuk szomjunkat a tudás szökőkútjából, mint a terek
kupolás, oszlopsoros szökőkútjaiból, boldogan, előre megélve az eljövendő napokat,
melyek ugyanilyen gazdagok, ugyanilyen izgalmasak lesznek. Hiszen tudtuk, hogy eljön
majd az a nap is, amikor a mi feladatunk lesz, hogy megvédjük a szent várost Nureddin
hitetlenjeitől, aki háromnegyed évszázaddal Gottfried hódítása után már kiszakított
néhány darabot a frank királyság fölé terített királyi palástból. Ez azonban nem
szomorított el bennünket, éppen ellenkezőleg: Balduin mindig arról álmodozott, hogy
visszafoglalja Damaszkusz urától ősei földjét, legfőképpen a szép Edessza grófságot,
mely felszította a képzeletét. Azután…
 Azután eljött a hatalmas szerencsétlenség napja, amikor hihetetlen katasztrófa
sújtott le ránk egy villámcsapás sebességével. Balduin akkor kilencéves volt, én tíz.
Ahogy az gyakran előfordult, háborúsdit játszottunk a palota udvarán, a falon őrt álló
katonák gyöngéd tekintetétől kísérve. Több előkelő nemes fia, megszokott
játszótársaink is lendülettel vettek részt a játékban. Ha jól emlékszem, ott volt Hugues
de Tibériade és Guillaume öccse, a fiatal Balian d’Ibelin, Pierre de Niané, Guy de Gibelet
és még mások is, akiknek elfelejtettem a nevét. Annyira belemelegedtünk a játékba,
hogy karcolásokat, sebeket ejtettünk, kiabálásra és sírásra indítva azokat, akik
elszenvedték őket. A herceg volt az egyetlen, aki szemmel láthatólag oda sem figyelt a
sérülésekre. Viselkedése meglepte Guillaume mestert. A térdéhez állította tanítványát,
hogy megvizsgálja a csúnya sebet a nyakán:
– Nem fáj? – kérdezte.
– Nem – felelte Balduin kedves mosolyával. – Nem bátorságból mondom. Nem
érzek semmit. Már egy ideje észrevettem. Még a láng sem éget meg! Nem csodálatos?
– Csodálatos, valóban…
Guillaume de Tyr semmi mást nem mondott, de elsápadt. Miután bekötözte a sebet,
fölkereste Amalrich királyt. Az orvosa még aznap este megvizsgálta a gyermeket, de
nem mert diagnózist adni. A király határozott parancsa kellett ahhoz, hogy végre
bevallja, mitől tart: a trón örököse, a fénygyermek a legszörnyűbb betegséget kapta el,
amely előtt még a legbátrabbak is visszahőkölnek: a leprát.
Elég tudós ember volt ahhoz, hogy higgyenek neki. Az apa lesújtottan, de
önmagához hűen úgy döntött, harcolni fog. A titok pecsétje alatt az ország minden
sarkából összehívta a tudósokat, orvosokat, papokat és empirikusukat. Balduint elvitték
a Jordán folyóhoz abban a reményben, hogy megismétlődik a csoda, melyben Elizeus
próféta28 részesítette Naamant, a leprát kapott tábornokot. Hétszer merítették bele,
eredmény nélkül. Azt is tervezték, hogy Tours-ba viszik Balduint, Szent Márton
sírjához, ahol már gyógyultak meg leprások. Természetesen apa és fia sokat imádkoztak
a Szent Sírnál. Semmi nem használt. A gyerek továbbra is ugyanolyan érzéketlen
maradt, sőt, egy barna folt jelent meg a testén. Amaury mégsem volt hajlandó megadni
magát, és még akkor is kereste a gyógyulást, amikor Egyiptomba utazott, melyet meg
akart hódítani, elkerülendő, hogy a királysága harapófogóba kerüljön a kairói emír és a
damaszkuszi atabég között. Ott hallott egy rendkívüli orvos tehetségéről. Spanyol
Mózesnek hívták, mert Córdobából jött, a legtudósabb városból, ahonnan Juszuf fekete
harcosainak győzelme űzte el, ám inkább Maimonidész 29 néven ismerték. Amaury
magához hívatta, majd erős kísérettel Jeruzsálembe vitette, ahol a tudós orvos
megvizsgálta Balduint. Amikor visszatért Amauryhoz, a megállapítása nem mondott
újat: valóban leprás a gyermek, de – bár radikális gyógyszert nem ismert a bajra – tudott
egy növényt, mely késleltetheti a kórt. Egy olajról volt szó, melyet egy „koba” vagy

28
I. e. IX. századi zsidó próféta. Illés próféta tanítványa. (A szerk.)
29
Maimonidész (1135-1204) zsidó orvos, teológus és filozófus, Egyiptomban az Ajjúbidák udvari orvosa. (A
szerk.)
„anko-ba” nevű növény gyümölcséből sajtolnak, amely Afrika szívében, a nagy tavak
vidékén terem. Lerajzolta a növényt a királynak.
– Ha ki tudsz küldeni egy karavánt abba az országba, amit mondok majd,
elkészítem a fiadnak az olajat, de hosszú az út, és olyan mennyiségű kenőcsöt kell
készítenem, amely végül megromlik majd…
– Titkos a recept, vagy megtaníthatod az orvosomnak a gyógyszer elkészítését?
– Ha jó orvos, sikerülni fog. Akkor a karaván útnak indult.
Vissza is tért, és elkészült a kenőcs. A lepra éveken át nem fejlődött tovább, és
sikerült megőrizni a titkot. Annál is könnyebben, mert Balduin teljesen normálisan
fejlődött. A társaságát azonban leszűkítették, és azzal az ürüggyel, hogy a kormányzás
tudományát tanulja, Amalrich király kivonta mindabból, amit a legjobban szeretett.
Elválasztotta Isabelle húgától is. Amaury, megerősítendő a politikai szálakat a bizánci
császárral, másodszorra feleségül vette az egyik unokahúgát, Komnenosz Máriát, aki
még tizenöt éves sem volt, amikor a görög hajók 1167 áprilisában partra tették Tyr
kikötőjében. Isabelle egy évvel később született, és elragadó kisbaba volt. Az édesanyja
gyönyörű volt, akár egy virág, és világszépen ragyogott fekete szeme. Kedves volt, félénk
és szeretetteljes, éppen az ellentéte az eltaszított Ágnesnek, és királyi férje gyöngéden
szerette. Balduin pedig, aki most már nem találkozhatott Sybylla nővérével, aki a
bethániai30 Szent Lázár kolostorban nevelkedett nagynénje, Yvette apátnő felügyelete
alatt, mélységes szeretetet érzett Isabelle iránt, akit naponta tízszer is meglátogatott,
amíg a kór ki nem ütközött rajta. Én is osztoztam ebben a gyöngédségben, hiszen
képtelenség volt nem szeretni az elbűvölő kislányt.
A lepra fölbukkanása azonban – melyet nem sokáig titkoltak előle – arra
kényszerítette Balduint, hogy távol maradjon. Mária királyné, aki őszintén szerette
Balduint, de rettenetesen félt a betegségétől, szintén így akarta, és ettől kezdve én
hoztam-vittem a híreket. Leveleket vittem, melyeket a királyné elolvasott, majd
elégetett, s melyekre válaszolt: gyöngéden, de eltitkolva a szánakozást, melyet a herceg
nem fogadott volna el. Én ugyanis olyan őszinte, erős rajongással viseltettem iránta,
hogy természetesnek éreztem, hogy semmit se változtassak az életünkön, mellette
maradjak, és megosszam vele élete minden óráját, melyek az évek múlásával egyre
fájdalmasabbak lesznek. Csontjátékot, táblajátékokat játszottunk, sakkoztunk,
amelyben nagyon erős volt, golyóztunk is, és amikor Jaffában tartózkodtunk, együtt
fürödtünk a tengerben, mely iránt nagyon vonzódott, mert úgy érezte, megtisztul
benne.
– Ha akarsz, elhúzódhatsz tőle – mondta nekem a király. – Megértem, ha a
nagynénédhez akarsz menni Ramlába…
– Nem szeret engem, és én sem vagyok biztos benne, hogy nem gyűlölöm. A
hercegemet ellenben szeretem, szolgálni kívánom és segíteni neki mindaddig, amíg ő el
nem küld…

30
Az Újtestamentumban is szereplő Bethania (ma Beit-Aira) helység három km-re Jeruzsálemtől: itt
támasztotta fel Jézus Lázárt, akinek a sírja is itt található. (A szerk.)
 – Nem félsz a leprától? Szörnyű betegség, tudod?
– A tanítónk, Guillaume fődiakónus nem fél tőle, és nem tudom, miért kellene
ijedősebbnek lennem nála. Maradni akarok.
I. Amalrich hideg intelligenciájú, tudatosan távolságtartó ember volt, ez alkalommal
mégis megölelt:
– Saját kezemmel ütlek lovaggá, ugyanakkor, amikor Balduint, és a fegyvernöke
leszel. Csak gondold meg, hogy nagyon fiatal vagy, és ez komoly kötelezettség!
– Semmi oka nincs, hogy idővel megváltozzak…
Nem sokkal a borzalmas felfedezés után újabb tragédia sújtotta a királyságot, és
okozott még több fájdalmat a királynak: a földrengés, mely megrázta a teljes szír
partvidéket, számos várost lerombolt, és erősen megrongált olyan városokat is, mint
Antiochia, Tripolisz, ahol egyetlen túlélőt találtak, Aleppót, Hamaht 31, Baalbeket32, ahol
összedőltek a hatalmas Jupiter Heliopolitosz templom magas márványoszlopai, s csak
hat maradt állva közülük…
I. Amalrich nem tudta, hogyan értelmezze a kettős katasztrófát, és komoly imákat
parancsolt, hogy elfordítsák Isten haragját a szépséges országról. Balduin talán
mindenkinél többet imádkozott, de nem önmagáért. Csak azokra a szerencsétlenekre
gondolt, akiket tönkretett vagy elsodort a földrengés és a szökőár. Ezt leszámítva semmit
sem változtattunk a szokásainkon, és mindennap elmentünk valahova gyalog vagy
lóháton. Tekintetbe véve, mekkora félelmet ébreszt a lepra, hihetetlen, de Jeruzsálem
népe, a fegyveresek, a parasztok soha még csak el sem húzódtak a barátomtól.
Személyisége ragyogása elűzte a legjogosabb félelmeket is. Ahogy elvonult, sírtak az
asszonyok és különösen a lányok, akiket kétségbe ejtett szépsége fenyegetettsége…
Ekkoriban az iszlám világ két ellenséges táborra oszlott, melyek eltérő
gondolatrendszert és rituálékat követtek: a szunnita 33 bagdadi kalifával
szembehelyezkedett a kairói fátimida34 kalifa, aki a síita35 rendet hirdette. Az utóbbi
annál is jobban gyűlölte Bagdad urát, mert az az Ezeregyéjszaka megtestesült
álomvilágát élte, nőkkel, költőkkel, emírekkel és kertekkel körülvéve. A hatalom
kemény kötelességeinek teljesítésére török zsoldosokat fogadott fel, akik kiéhezett
farkas-csordaként rontottak rájuk kis-ázsiai fennsíkjukról, májukhoz ragadták a
parancsnoki pozíciókat, és a kalifának csak a vallási hatalmat hagyták meg. Két úr volt
tehát, a Korán száznegyven szúrájának két eltérő értelmezése, melyekből szekták
sokasága született. Igaz, a próféta azt mondta: „A változatosság Allah könyörületes”, de
most egy kicsit sok lett a változatosságból, és a agy kavarodás közepén Bouillon

31
Város ókori műemlékekkel Szíria északi részén, az Oronte partján. (A szerk.)
32
Baalbek libanoni város, ahol számos római rom maradt fenn a 11-111. századból, köztük Jupiter
Heliopolitosz temploma. (A szerk.)
33
A szunnita olyan mohamedán, aki a Koránon kívül a szájhagyományt is elfogadja, és a három első kalifát
is elismeri. (A szerk.)
34
A Fátimidák (Mohamed lányának és Ali hitvesének, Fatimának a nevéből) muszlim uralkodói dinasztia,
mely 973-tól 1171-ig Egyiptomban uralkodott. (A szerk.)
35
A síiták Alinak, a 661-ben meggyilkolt kalifának a hívei, akik szerint Abu Bakr törvénytelenül lett kalifa,
mert a kalifátusnak Mi valamelyik leszármazottjára kellett volna szállnia. (A szerk.)
Gottfriednak nem olt nehéz fölállítania a frank királyságot. Ugyanakkor Zandzsi, majd a
fia, Nureddin török szablyái kezdték lefaragni a szép keresztény királyságot.
Így III. Balduin és I. Amalrich királyok Egyiptomra vetették szemüket, mely a
bagdadihoz hasonlóan korrupt és túlfinomult udvar gyönyöreinek dekadenciáját élte.
Ugyanezt tette Nureddin Damaszkuszban.
A fivére halála után Amaury megindította első hadjáratát a kairói fátimidák ellen.
Csak razzia volt, de bebizonyította a jeruzsálemi királynak, hogy Egyiptom könnyű
préda lehet. Két újabb hadjárat következett, változó sikerrel. A királynak kétszer vissza
kellett térnie, hogy megküzdjön Nureddinnel, aki a távollétét kihasználva növelni
próbálta területeit. Ráadásul Damaszkusz ura egy Sirku nevű, nagy tehetségű harcost
küldött Kairóba Shaver vezír felváltására, akivel Amaury szinte azt tehetett, amit akart.
Sirku azonban öreg volt, és Shaver remélte, kijátszhatja. Nem számolt azonban az öreg
katona unokaöccsével. Ő fiatal volt, éles eszű és nagyra törő, és szélsőségesen szigorú a
vallás terén. Sétára hívta Shavert, hogy fölkeressék egy muzulmán szent sírját. Békésen
lovagolt a nyomában, ám hirtelen előrehajolt, letaszította a vezírt a nyeregből, láncra
verette, majd lefejeztette, azután elfoglalta a posztját. Salah ad-Dinnek hívták, mi,
frankok pedig Szaladinként emlegettük. Később a keze alatt egyesül majd az iszlám
elszakadt két fele.
Komoly csapást jelentett ez I. Amalrich Egyiptommal kapcsolatos reményeire, a
bölcs politikus azonban kihasználta a helyzetet, és megerősítette kapcsolatait
Komnenosz Manuellel36, a bizánci császárral, akinek hatalmas flottája és hadserege
figyelemre méltó segítséget jelenthetett.
Eközben Kairóban a fiatal Szaladin folytatta megtisztító politikáját, és egészen
egyszerűen félreállította a régi fátimida kalifát, majd kijelentette, hogy ő az ország ura.
Ez nem tetszett Nureddinnek. Az öreg damaszkuszi atabég egyszerű lázadó alattvalót
látott benne, és büntető hadjárat szervezésébe fogott. Szaladin ekkor I. Amalrichhoz
közeledett, akinek országát kitűnő ütközőnek tekintette Damaszkusz és az „ő
Egyiptoma” között. Jeruzsálem királya azonban jó politikus volt, és átlátott a szitán.
Annál is inkább, mert Nureddin 1174. május 15-én Damaszkuszban meghalt, és egy
tizenegy éves fiú, Malik al-Szalih maradt utána. Jeruzsálem királya pedig azt tervezte,
hogy a gyermek védelmezőjévé lép elő, hacsak nem sikerül megállapodnia Szaladinnal
Szíria megosztásáról, amikor két hónappal Nureddin halála után, 1174. július 11-én őt is
elragadta a tífusz. Még negyvenéves sem volt.
Három nappal később, július 14-én a fiút, akit öcsémnek tekintettem, fölszentelték a
Szent Sír-bazilikában, és IV. Balduin 37 néven király lett. Tizennégy éves volt. Nem volt
sokkal idősebb Malik al-Szalihnál, de volt közöttük egy nagy különbség: a betegség,
melyben Balduin szenvedett, megedzette a lelkét, és a fejére helyezett koronát
könnyekkel a szemében, de mindenkit meglepő méltósággal fogadta.

36
A Komnenoszok híres bizánci arisztokrata család, mely hat császárt adott Bizáncnak. I. Manuel (1143-
1180) hűbéresévé tette a Jeruzsálemi Királyságot. (A szerk.)
37
IV. (Leprás) Balduin 1174 és 1185 között volt a Jeruzsálemi Királyság feje. (A szerk.)
 Hangja, mely a mutálás nyomán megváltozott, energikus és elszánt férfi hangja volt,
ahogy kijelentette:
„… fogadom, hogy megőrzöm a régi kiváltságokat és igazságokat, a régi szokásokat
és hagyományokat, ahogyan igazságot szolgáltatok az özvegyeknek és az árváknak.
Megőrzöm a királyok, az elődeim szokásait és a törvényt és az igazságot a királyság
minden keresztény népének. Mindent hűen megőrzők, ahogyan az egy keresztény,
Istenhez hű király kötelessége!”
Isten a tanúm, sosem szegte meg esküjét, csodálatra méltó bátorsággal viselte a
koronáját, és élete utolsó pillanatáig az emberi korlátokat felülmúlóan jó volt,
gyöngéden szerette a szép királyságot, ahol született, és a népet, melynek szeretetét
megismerhette.
Alighogy Amaury szeme lecsukódott, Jeruzsálembe sietett a legrosszabb
keselyűpáros, mely valaha is holttestre lecsapott: a fiatal király anyja, Agnès nagynéném
és a „gyóntatója”, Heraclius szerzetes. Az örökkévalóságig égjenek a pokol tüzében!
Ami téged illet, aki e sorokat olvasod, egyet még tudnod kell: ebben az
elbeszélésben azt találod, amit a szemem látott, de olyan képeket is, melyeket néhány,
hozzám közel álló élt meg és mondott el nekem. Mivel nem adhattam tollat a kezükbe,
inkább belefoglaltam szavaikat a történet folyásába, mintha magam is átéltem volna,
amit meséltek. Ne lepődj meg hát, és tudd meg végre, amit tudnod kell…”
 Első rész

EGY NAGY SZERELEM

1176
 I. fejezet

A visszatérők

Jeruzsálem összes harangja zúgott, hogy tudassa az egész világgal: az ifjú király
győztesen tér haza. A Szent Annától a Szent Sírig, a Szent Jakab-katedrálistól a
Templomig, a Szent Istvántól a Szent Egyedig, a Szent Lázártól a Kórházig, a Sion-hegyi
Szűz Máriától és Szent Megváltótól a getsemánei Szűz Máriáig és Szent Megváltóig
minden kápolnából, minden kolostorból a falakon belül vagy a vidéken elszórtan
egymásnak feleltek a harangok mély vagy éppen törékeny hangon az este tiszta
levegőjében, melybe felhőként szállt föl a lovasok fölverte por.
A hűbéri sereg már nem volt teljes. 1176 augusztusában szólították fegyverbe őket
azzal a paranccsal, hogy a Szaladin fivére nevében Damaszkuszt kormányzó Turan sah
éléskamráját, a hallatlanul termékeny Bekaa 38 vidéki földeket földúlva kényszerítsék rá a
kormányzót, hagyja el városát. Most a főváros felé visszatérve birtokról birtokra
lemorzsolódtak. Ain Anzsarnál győzelmet arattak, Turan sah pedig sebeit nyalogatva
visszatért fehér városába. IV. Balduin Tyrbe vonult, ahol az unokabátyja, III. Tripoliszi
Rajmond embereivel és a hatalmas zsákmányból neki járó résszel tengerre szállt
kastélya felé. Nemrég a gróf még a királyság régense volt, de Balduin tizenöt évesen
elérte a királyi nagykorúságot, és most már egyedül uralkodott. Rajmond elegánsan
visszavonult. Akrában, Caesareában, Jaffában további csapatokat, további zsákmányt
hagytak, de a királyi sereg kíséretében még mindig sok volt a búzával megrakott szekér,
a katona és a fogoly.
A tömeg tudta, hogy a király a Szent István-kapun át érkezik, hogy először is hálát
adva és fegyvereit letéve térdet hajtson a Szent Sír előtt, mielőtt a palotába vonul. Ezen
az útvonalon tolongott az emberek hada, annyira ellepték a teraszos tetőket, hogy úgy
festett, akár egy hullám, mely a parton túlcsapva szétterjed a környező kis utcákba,
melyeket a lenyugvó nap már nem világít meg. Amikor a városfalon megszólalt a király
érkezését jelző harsonaszó, hatalmas éljenzés szállt az ég felé.
Végre fölbukkant Balduin, szálfaegyenesen, lován – egy szép, fehér takaros, tüzes
szemű arab telivéren! –, melyet egy kézzel irányított, miközben másik keze könnyedén a
kardja mellett pihent, melynek hüvelye a bal lábát verdeste. A jeruzsálemi királyok
címerével – arany mankós kereszt összekapcsolódva négy, ugyanilyen kis kereszttel –
díszített köpeny alatt az acélsodrony páncél a térdétől a válláig beborította, és
38
Bekaa vagy Bikaa – hosszan elnyúló medence Libanonban a Libanoni-hegység és az Antilibanon között.
(A szerk.)
sodronysisakban folytatódott a fején, rajta a királyi koronával. A csillogó fémszövet csak
a napbarnított, határozott arcot hagyta szabadon, a büszke orrot, a szép rajzolatú állat
és a nagy szempárt, melynek mély kékje olyan ragyogó volt, hogy a tekintetével
találkozva az egyszerű emberek – néha mások is! – úgy érezték, mintha maga Krisztus
pillantása esne rájuk. Amikor pedig Balduin mosolygott, mint most, a győzelem
örömétől, nem voltak hajlandók elhinni, amit mostanra mindannyian tudtak: hogy
ebben az oly szép kamaszban, ebben a tizenöt éves parancsnokban, akinek hősiességét
és nagylelkűségét zengték a katonák, a lepra undorító vadállata szunnyad. Félelem
nélkül közeledtek hozzá, meggyőződésük volt, hogy Isten majd helyrehozza ezt a
hatalmas igazságtalanságot, és csoda történik. A nép minden erejéből kérte ezt a csodát,
miközben örömkiáltásokkal zengte körül ifjú királyát útja mentén.
Még valaki áhította, akarta hinni a csodát. IV. Balduin oldalán, szintén páncélban,
királyi címerrel, elgondolkodva lovagolt a Courtenay fattyú, aki soha nem hagyta el, se
éjjel, se nappal. Pedig tudta, hogy a betegség jelei, a barna foltok elterjedtek a testen, és
bár a kór lassan fejlődik – talán a zsidó orvos olajának köszönhetően? –, jelen van.
Ugyanakkor királyához hasonlóan benne is mély, tüzes és reményekkel teli hit élt.
Ráadásul egy vitathatatlan tény is táplálta a hatalmas reményt, hogy Isten, amikor úgy
látja jónak, megadja a csodálatos gyógyulást: sem ő, sem senki, aki Balduin közelében
élt és szolgálta, nem kapta el a betegséget. Ez jel kell legyen! Erősebbnek érezte magát,
mint valaha.
Thibaut tizenhat évesen erős, barna bőrű és hajú fiú volt, átható szürke szemmel.
Korához képest magas volt, ahogyan Balduin is, fegyverforgatásban edzett, máris
félelmetes izomzattal. Keskeny, finom rajzolatú arcával könnyen szaracénnak nézhették
volna, csak a tekintete volt más, és a vidámsága, mely örökké ironikus ráncot rajzolt a
szája sarkába. Semmit sem örökölt a Courtenay-k szőke szépségéből, melyből Balduin
bőségesen részesült. Külseje a nemes örmény lányt idézte, aki oly rövid ideig lehetett
édesanyja. Természetét tekintve nagylelkű és alkalmazkodó volt, de képes a legsötétebb,
erőszakra hajló dühkitörésekre is, ha azt bántották, amit vagy akit a legjobban tisztelt.
Ez pedig a következő volt fontossági sorrendben: a királya, az istene, Elisabeth
nagynénje, a tanítója, Guillaume de Tyr, a lovagság szabályai és a szép palesztin föld,
ahol első kiáltását hallatta. Volt még valaki, de egyelőre nem igazán tudta, neki milyen
helyet adjon rajongásában. Ráadásul inkább bizalmatlan volt, Balduin nevetve „hitetlen
Thibaut”-nak is nevezte, nem könnyen adta ki magát, és ösztönösen tudta, hogy egy
uralkodó környezetében nem szabad mindenkiben megbízni.
A lépcsősen emelkedő, gyakran kőárkádokkal vagy a házakat összekötő
passzázsokkal fedett utca szűk volt, és Balduin elszakadt kísérete legnagyobb részétől.
Csak az öreg Onfroi de Toron tudta követni, aki huszonöt éve hősiesen viselte a
főparancsnoka kardot, valamint a zászlóvivője, Hugues de Gibelet, a fegyvernöke,
Thibaut de Courtenay és öt vagy hat báró. Ennyi elég is volt: a tömeg a szűk utcán
tolongott, így is óvatosnak kellett lenniük, hogy lovaikkal kárt ne tegyenek bennük.
Végül kiértek egy tágas térre a háromszorosan szent bazilika elé, mely fenségesen
emelkedett azúrkék kupolája alatt, s melynek közepe pünkösdkor kinyílt, hogy
beengedje Isten tüzét. A kitárt dupla kapun át látni lehetett a benti aranyozásokat,
zománcdíszeket és mozaikokat az ezernyi gyertya fényében. Előtte ott állt a pátriárka,
Amaury de Nesle, a tiszteletet parancsoló vénember, akinek fehér szakálla, arannyal
szőtt mitrája és bíbor palástja, melyet egy rubincsat kapcsolt össze, az Atyaisten képét
idézte. Annak ellenére, hogy mögötte ott állt a templomos nagymester, Odon de Saint-
Omer, az ispotályosok mestere, Joubert atya, távolabb pedig vagy harminc díszruhás
pap és egyházi személy, mindenki csakis őt látta. Magas alakja elhomályosította a
többieket, és mivel tudták róla, hogy mélységesen jámbor, szigorú erkölcsű és
emelkedett szellemű ember, szinte azt várták, hogy villám csap elő pásztorbotjából.
A tömeg a pillanat fennköltségében hirtelen elcsöndesedett – a harangok továbbra
is zúgtak –, Balduin a földre ugrott, mintha a páncél súlytalan lenne, levette koronás
sisakját, melyet átadott Thibaut-nak, hátravetette a sodrony fejvédőt fölfedve sűrű,
szinte fehér tincsekkel tarkított mézszínű haját, majd nagy, könnyed léptekkel a
pártiárkához lépett, és meghajolt előtte, hogy megcsókolja a gyűrűjét.
Ekkor Amaury de Nesle szeretetteljes mosollyal megfogta a vállát, és könnyes
szemmel megölelte…
Nem volt nehéz kitalálni, mire gondol: „Milyen fiatal, milyen szép, milyen bátor,
milyen nemes, és máris lassú, borzalmas… és elkerülhetetlen halálra ítéltetett.” Mégis
elfojtotta felindulását:
– Isten megáldotta a fegyvereidet, fiam! – szólalt meg erős hangon, mely
végigzengett a téren. – Mondjunk érte együtt köszönetet!
Ahogy az apa vezeti gyermekét, együtt indultak meg a templom felé, s a pátriárka
egy percre sem vette el kezét a fiatal király válláról. A papok követték őket, a Balduint
kísérő nemes urak pedig leszálltak a nyeregből, és térdre ereszkedtek, hogy imájuk
csatlakozzon Jeruzsálem uráéhoz.
Thibaut is így tett, és elégedetten elmosolyodott. Tetszett neki, hogy aznap este
felrúgták a megszokott, dagályos ceremóniát ezért az egyszerű találkozásért a lelkek
pásztora és a testek pásztora között.
A király hosszan imádkozott térden állva a márványlap előtt, amely alatt a Sír volt.
Teljes szívéből hálát adott a győzelemért és a békének ezért a pillanatáért, négyszemközt
Istennel.
Balduin imái a legkevésbé sem emlékeztettek a hasonló korú, különféle örömökkel,
szép kardvágásokkal, hódításokkal és szerelemmel elfoglalt fiúk imáihoz. Neki nem
kellett a jövő felől aggódnia, hiszen az övé legfeljebb néhány évre korlátozódott, nem
kellett feleséget választania, akit sosem ölelhet. Teljes egészében a népének adta
szerelmét. A népnek, melynek volt jövője, mely a világ legnemesebb földjének
letéteményese. Balduinnak máris gondolnia kellett arra, ki lesz elég méltó és bölcs
ahhoz, hogy az ő halála után elkormányozza Jeruzsálemet a gazdagító béke nyugodt
vizén. A kamasz király azért imádkozott, hogy legyen elég ereje és bátorsága
fölülemelkedni a fájdalmon, mely hamarosan utoléri, és folytassa a feladatát, bármi
történjen is, a királyság javára és Isten dicsőségére.
Tudta, hogy a politikai viszonyok neki kedveznek. Szaladin, aki akkoriban
Egyiptomban tartózkodott, ahonnan elűzte a Fátimida-dinasztiát39, és a sajátját ültette a
helyébe – az Ajjúbbidákat –, végleg el akarta távolítani Szíriából Nureddin fiát, Al-
Szalihot. Igaz, elfoglalta Damaszkuszt, a „nagy, csöndes, fehér” várost, az ifjú hercegnek
azonban maradtak elkötelezett hívei, akik erős városokra, Aleppóra és Moszulra
támaszkodhattak. Tripoliszi Rajmond, aki Balduin tizenötödik születésnapjáig régens
volt, bölcsen felmérte, hogy Al-Szalih támogatásával hatékonyabban küzdhet Szaladin
ellen, mint ha szemtől szembe rátámad. Fegyverszüneteket, sőt még egy kölcsönös
segítségnyújtási szerződést is kötött a herceggel. Például a megelőző évben, amikor
Szaladin Aleppót ostromolta, Rajmond gyors támadást intézve Homs ellen feladatta vele
az ostromot, miközben Balduin, aki tizennégy évesen már hadvezér volt, feldúlta
Damaszkusz környékét, hogy megfossza a várost élelem-utánpótlásától.
Szaladin egy ideig nyugton maradt, de mivel továbbra is égett a vágytól, hogy a saját
kezében egyesítse az egész muzulmán Szíriát, visszatért Aleppo ostromára, melynek
csodálatos erődítménye nem hagyta nyugodni álmait. Balduin ekkor hadba szólította
hűbéreseit, és ismét Damaszkuszra irányította csapásait. Miután Turan sahot Ain-
Anjarrnál legyőzték, a bátyja beletörődőn feladta Aleppót, és visszatért Kairóba, ahol
lázongások kezdődtek. Az egységes birodalomról szőtt álmait későbbre halasztva a
„szultán” hosszú fegyverszünet mellett döntött, melyet Guillaume de Tyr kancellár
tökéletesen kielégítőnek talált. Balduin Jeruzsálembe visszatérve teljes egészében a
királysága jövőjének szentelhette magát. Szaladin megtanulta, hogy tisztelnie kell…
A pátriárka, amikor ugyanazzal a szeretetteljes mozdulattal, ahogyan betessékelte,
visszakísérte Balduint a Szent Sír előtti térre, megáldotta a bárókat és a város körülöttük
tolongó lakóit. Bejelentette, hogy másnap hálaadást tartanak, ahová mindenkit elvár,
majd elbúcsúztak egymástól. Balduin remek lovas mivoltához illő könnyedséggel
nyeregbe szökkent, és rámosolygott Thibaut-ra:
– Menjünk haza. Alig várom, hogy viszontlássam a házat…
– Csak maga nevezi így!
– Talán, de a palota szó, bármennyire szereti is az anyám, annyira nem illik hozzá!
Valóban, egyik elnevezés sem illett igazán az előkelő és szigorú épülethez, amelyet I.
Balduin emeltetett a régi Dávid-erőd szívében, melyet újjáépítettek, és masszív,
szögletes tornyokkal vettek körül. A tornyok közül karcsú nyúlánkságával kiemelkedett
a bibliai király nevét viselő donjon40, mint egy mecset minaretje vagy mint egy virág,
melyen a magas, csipkés galéria alkotja a még összezárt szirmokat. Az erődítménynek
azonban megvolt a maga szépsége, a sárgás kövek illatos kerteket, virágokkal díszített
belső udvarokat, karcsú, fehér jázminnal vagy kék repkénnyel futtatott oszlopos fedett
galériákat és teraszokat fogtak közre, ahol az éjszaka beálltával olyan jó volt leheveredni

39
A Fátimidák 969-től uralkodtak Egyiptomban egészen Szaladin 1171-es győzelméig.
40
A donjon (ejtsd: donzson) öregtorony, lakótorony, a kora középkori várakban a várúr lakhelye. (A szerk.)
és nézni a csillagokat. Erről álmodozott Malduin, ahogy a forró utcákon vezette lovát.
Kezdte legyűrni az elmúlt napok fáradsága, ahogyan ez egy ideje gyakrabban előfordult
vele. Felbőszítette ez a tény: fáradtnak lenni tizenöt évesen, ki hallott ennél
nevetségesebbet?! Mégis igyekezett eltitkolni érzéseit, továbbra is mosolygott, integetett
szabad kezével, kedves szavakat intézett egy-egy ismerős archoz.
Jó volt ez a mindenkitől felé áradó szeretet, a büszkeség, melyet a békét hozó
dicsőséges fegyverek keltettek. Remélte, hogy gyümölcsöző lesz ez a béke, hiszen
lehetővé teszi a gazdag karavánok közlekedését, a termés beérhet a földeken, és
mindenki szabadon végezheti munkáját anélkül, hogy egy porlepte, lélekharang kísérte
lovas rossz hírt hozna, például hogy ellenség tört be a királyság valamely pontjára.
Szultán, Balduin lova ráfordult a lankás lejtőre, mely a citadella felvonóhídjához
vezetett, amikor egy fiatal lány ugrott elő a tömegből, és szinte a ló lábai elé vetette
magát. Fehér rózsacsokor volt a kezében, melyet estében sikerült a király kezébe dobnia,
és azt kiáltotta:
– A tiéd, királyom! Ahogyan a szerelmem is!
Balduin óvó kiáltása felelt rá: a lányt mindjárt eltapossa Szultán patája, anélkül,
hogy bármit is tehetne. Thibaut azonban máris a földön termett: az ő lova kevésbé volt
tüzes, mint az uráé, és hajlandó volt azonnal megállni. Karjaiba kapta, és megmentette a
lányt. A király néhány lépéssel előrébb megfegyelmezte a váratlan eseménytől
megrémült lovát, a földre szökkent, és a most már mozdulatlan telivér hátára dobta a
kantárt. Odalépett a kissé elkábult lányhoz, aki a földön fekve kezdett magához térni,
miközben Thibaut a fejét támasztotta. Letérdelt mellé, és egy pillanatig elnézte a
keskeny, finom elefántcsont arcot. Csillogó fekete, dús hajfonat szabadult elő a fehér
muszlin csipkekendő alól, mely a kis piros szatén fejfedőről hullott alá, kiemelve ajka
rózsás színét, szeme mély sötétjét, mely felragyogott, ahogy felismerte a királyt.
– Megsérült? – kérdezte Balduin.
– Nem, felség. Csak elájult, de szerencséje volt: Szultán gyűlöli, ha a lába elé
ugranak.
– Csak hogy virágot adjanak nekem! – hatódott meg Balduin. – Köszönöm, ifjú
hölgy, de nagy kockázatot vállalt.
– Nem, hiszen itt van mellettem. Ó, nagyuram, az ön szolgálatában a halálba is
dalolva mennék…
Fölemelkedett, fölállt, és megrázta csillogó piros szatén ruháját, melyet cizellált
aranylánc díszített. Balduin rámosolygott:
– Micsoda őrültség! De milyen édes ezt hallani! Hogy hívják?
– Ariane, felség. Az örmény ékszerész, Toros lánya a…
Nem volt ideje befejezni. Mintha a neve kiejtésére öltene hirtelen testet, a tömegből
előlépett egy kövér, borvörös ruhás, magas fekete posztókalapot viselő férfi, és félrelökte
Thibaut-t, majd megragadta a lány karját:
– Szemérmetlen leányzó! Megesküdtél, hogy sírba kergetsz? Bocsásson meg neki,
felség! Az édesanyja halála óta megzavarodott szegény feje, és ráadásul ő az egyetlen,
akit utódul hagyott nekem a szerencsétlen. Értse meg a bánatomat, és adja vissza
nekem! Te meg gyere!
A szóáradatot ütlegelés kísérte, melyet Thibaut képtelen volt elviselni: kiszakította
Arianét az apai haragból, melyet igazságtalannak érzett.
– Elég legyen! Nem tiszteled a királyodat, hogy úgy viselkedsz előtte, mintha otthon
lennél? Senkinek nem áll szándékában elvenni a lányodat: csak kedvesen rózsát
ajándékozott a királynak. Nincs okod megverni.
A kövér férfi fújtatott dühében, de közben fölmérte a hatlábnyi páncélt, mely
elorozta tőle a zsákmányát. Komoly erőfeszítések árán lecsillapodott.
– Meg kell értened, nemes báró! Ez a szerencsétlen lány öt csodálatos partit
utasított vissza azzal az ostoba ürüggyel, hogy a királyt szereti, és neki tartogatja magát.
A palotába akar menni, hogy szolgálja…
Ez alkalommal Balduin lépett közbe:
– Nyugalom, emberek. Úgy látom, ez már rám tartozik!
Komoly hangja olyan parancsoló volt, hogy nyomban csönd támadt. A fiatal király
folytatta:
– A lánya követni fogja, ahogyan az kötelessége, Toros ékszerész, hisz egyetlen
nőnek sem szabad szolgálnia engem, kivéve Mariettát, akit mindannyi-
an ismertek, és aki a tejével táplált. Ellenben arra kérem, bánjon jól vele, ne pedig
úgy, ahogyan most tette. Ami önt illeti, ifjú hölgy, hálás vagyok a rózsákért, de semmi
mást nem adhatok.
– Azt hiszed?
Olyan gyors volt a lendület, hogy senki sem állíthatta meg. Ariane Balduin nyakába
ugrott, ajkára szorította a sajátját, és megcsókolta. A döbbent királynak tiltakozni sem
maradt ideje. A lány azután elhúzódott tőle, és ragyogó arccal rámosolygott:
– Íme! – kiáltotta. – Akár akarod, akár nem, a tiéd vagyok, nagyuram, hisz leprásnak
mondanak, és ha te leprás vagy, leprás leszek én is… Most pedig gyere, apám! Mehetünk
haza.
A csók megdermesztette a tömeget. Szétnyílt a lány előtt, aki fölszegett fejjel,
boldog mosollyal tért vissza az örmény negyedbe, nyomában összezavarodott apjával.
Mindenki nézte, ahogy távolodik. Balduin gépies mozdulattal az ajkához emelte a kezét,
de nem törölte meg, majd a kezét nézegette, mintha azt várná, hogy meglátja rajta a
hihetetlen pillanat nyomát… Végül sarkon fordult, nyeregbe ugrott, és megindult a
citadella felé, miközben ábrándosan beszívta a csokor illatát. Egy pillanatra Thibaut-hoz
fordult:
– Alma és friss menta íze volt az ajkának – suttogta. – Sosem fogom elfelejteni… De
vajon miért csinálta?
– Egyszerűen, mert szereti önt.
– Annyira, hogy meg akarja osztani velem a betegséget? Sosem bocsátanám meg
magamnak, ha megbetegszik ettől a csóktól…
 – Nem hinném. Évek óta élek ön mellett, és nem én vagyok az egyetlen. Soha senki
nem kapott el semmit. Tehát ne próbálja tönkretenni ezt a szép emléket!
Balduin egy pillantással köszönetet mondott, majd a vastag falak felé fordult, ahol a
hosszú trombiták már az érkezését jelezve szóltak. A felvonóhidat leeresztették, a
kapurácsot fölvonták, fölfedve az első udvart, ahol a citadella népe tolongott a nemrég
meggyújtott tüzek körül. Mindannyian a fiatal királyt éltették, szép és izgalmas
zeneként a füleinek, mely gyöngéd keretet adott az imént átélt hallatlan pillanatnak.
Miközben Szultán a lakhelyéhez vitte, Balduin elfeledkezett a kórról, mely egyszerre
emésztette testét és lelkét.
A királyi épület bejárata előtt az udvar várta, az udvar, mely elsősorban
asszonyokból, kisgyerekekből és vénemberekből állt, akik vagy az egyházhoz tartoztak,
vagy túl öregek voltak a fegyverfogáshoz. A fáklyák táncoló fényében hullámzó, színes
festményként hatottak, melynek középpontjában egy ragyogó, magas és szép, nemes
hölgy állt, akinek csillogását alig tompította, hogy közeledett a negyvenhez: a király
anyja, a szép Agnès, akit néhányan – bár csak illemből és foghegyről –
„anyakirálynénak” szólítottak, annak ellenére, hogy sosem viselte a koronát. Sajnálatos
módon, hiszen egyetlen nő sem volt káprázatosabb nála. Sem erkölcstelenebb: az
ágyában egymást követték a férfiak, és nem mindig férji minőségben. Elég volt számára,
hogy szépek, életerősek és tüzesek legyenek a szerelmi játékokban, melyekre szüksége
volt, akár a kábítószerre. Nem sokszor érte visszautasítás. Teste, melyet vállától
combjáig az évszaktól függően szaténba vagy bársonyba burkolt, érzékiséget árasztott,
és még legádázabb ellenségei is titokban arról álmodták, hogy elkapják a galéria egyik
sötét sarkában vagy a kert árnyékos szegletében, de leginkább egy ostrommal bevett,
végigfosztogatott város zajában és tombolásában, hiszen az asszony a leg-alantasabb
ösztönöket ébresztette föl. Néhányan sikerrel jártak, de ettől csak még inkább gyűlölték,
mert nem tudtak kellően kedvére tenni, és ezt a tudtukra is adta. Így a háta mögött
sértegették, azt suttogták, hogy átadta a fiának lelke rothadását, és Balduin az anyja
bűneiért fizet.
Valóban elsöprő, felkavaró szépség volt. Hosszú, tüzes, szőke hajával, melyet
szabadon hagyott, mint egy fiatal lány, és alig fogta össze a homlokán egy zafírkarikával,
melyre az esti szellőben lebegő muszlinkendőt erősített, diadalmas oroszlánra
emlékeztetett. Azúrkék szemében gőg csillogott, szép, ívelt ajkainak mosolya pedig
csókra hívott. Hisz a fia győztesként tér vissza, és vele az ifjú Renaud de Sidon is,
negyedik férje, akihez, bár tizenöt évvel fiatalabb volt nála, nem sokkal harmadik férje
halála után ment hozzá. A harmadik – Hugues d’Ibelin – azt a férjet váltotta fel, aki I.
Amalrich néven király lett, de már az asszony szeretője volt akkor is, amikor még
Marash urának felesége volt. A négyszeres házastársi kötelék azonban sosem tartotta
vissza Ágnest attól, hogy bárkinek odaadja magát, aki fölébresztette kíváncsiságát és
vágyát.
A legfrissebb választottja ott állt mellette, alig valamivel hátrébb: egy püspök volt.
Furcsa prelátus, aki azért választotta az egyházat, hogy vagyont szerezzen, ahogy mások
a kereskedelmet választják vagy a fosztogatást egy zsoldos csapatban. Kezdetben
egyszerű gévaudani szerzetes volt, akinek menekülnie kellett a kolostorából az abbé
haragja elől, amiért teherbe ejtette a szomszédos városka egyik előkelőségének a lányát,
így futott egészen Marseille-ig, ahol egy Palesztinából visszatérő csoport beszámolója
fölébresztette az éhségét, és zarándokokhoz csatlakozva hajóra szállt. Caesareában szállt
partra, ahol Renaud de Sidon volt az úr, aki éppen akkor vette feleségül Ágnest – 1174
végét írták –, és úgy intézte, hogy találkozzon az úrnővel, akinek híre az ő fülébe is
eljutott. Gond nélkül elcsábította. Csodálatos, szőke, acélos izomzatú, tüzes tekintetű,
szép, fehér fogú, ragadozó-mosolyú férfi volt, és szexuális étvágya fölért Agnès
igényeihez. A gyóntatója lett – ami igazán kényelmes volt a meghitt együttlétekhez,
hiszen ismervén a bűneit, a gyónás nem igényelt hosszas magyarázatokat –, majd
amikor a találkozásuk után néhány hónappal meghalt a caesareai püspök, fejére tehette
a mitrát, és kezébe vehette a pásztorbotot, hála szép hölgye közbenjárásának. A valódi
nevét azonban soha nem tudták meg. A Szentföldre érkezve a Heracliust választotta
magának, mert a császár, aki egykor visszafoglalta Jeruzsálemet a perzsáktól 41,
szerencsehozó keresztapának tűnt számára. Balduin visszatérésének estéjén pedig ott
volt az első sorokban. A püspök imái csak akkor szóltak Jézus Krisztushoz, ha más
lehetősége nem volt, és akkor is csak foghegyről, hisz korrupt, mohó és teljességgel
gátlástalan lelke csak két istennő, Fortuna és Vénusz előtt hódolt.

Balduin nem szerette, és ezt nem is nagyon titkolta: éppen csak annyira, hogy ne
okozzon bánatot az anyjának, akit szeretett, és akiről semmi rosszat nem akart tudni.
Heraclius nem sokat törődött vele. Tudta, hogy a fiú előbb vagy utóbb halálra van ítélve,
miközben ő maga életerős és egészséges. Így a felszínen könnyedén mutatott tiszteletet
iránta: csak annyit kívánt, hogy elég ideig éljen ahhoz, hogy Agnès megszerezhesse
számára a pátriárka címet. Amaury de Nesle öreg volt és beteg, már bizonyára nem él
sokáig. Az előkelő cím hatalmat biztosít a király fölött is, hiszen a Szent Város valódi ura
Krisztus, akinek a pátriárka a képviselője. Hogy méltó-e erre vagy sem, nem sokat
számít… Legalábbis Heraclius így gondolta, miközben mindig rendkívüli módon
csillogó zöld szeme a fiatal királyt figyelte, amint leszáll a nyeregből, hogy köszöntse az
anyját. Egyetlen aggodalma Balduinnal szemben az volt, hogy a kór, mely hat éve ütötte
föl a fejét, mintha semmiféle pusztítást nem végzett volna. Mert bár azt kívánta, hogy a
leprás elég ideig éljen ahhoz, hogy megadja neki, amit akar, ugyanakkor iszonyatosan
félt a fertőzéstől, mely Ágnest látszólag nem nyugtalanította. Legalábbis hivatalosan
nem.
Igaz, nem csókolta meg, de maga a fiatalember már régen száműzte a
gyöngédségnek ezt a megnyilvánulását. Agnès mégis megölelte néha, amikor páncélban
volt, és a bőrük nem ért egymáshoz, vagy az ajkához nyújtotta a kezét, amikor térdet
hajtott a királyi felség előtt, ahogyan most is tette a viszontlátás pillanatában. A

41
A névadó Hérakleiosz bizánci császár 610-től 641-ig uralkodott.(A szerk.)
legkisebb érintésre is remegés futott végig a szép püspökön, akinek a bátorság nem
tartozott legfőbb erényei közé. Ha egyáltalán voltak erényei!
– Felséges fiam! – kiáltott fel ebben a pillanatban az „anyakirályné” tiszta és
könnyed hangon. – Nagy öröm a visszatérése. Mindannyiunkat boldogsággal tölt el a
győzelem, mely hosszú időre meghozta a békét!
– Isten hallgassa meg a szavait, anyám. Isten hallgassa meg…
– Nem hisz az ellensége szavának?
– Turan sah félti Damaszkuszt, melyet hamarosan éhínség sújt, és kivédte a
legsürgetőbb bajt, de Szaladin az igazán fontos, Szaladin pedig Kairóban van. Lehet,
hogy az öccse csak kibúvót keresett, hogy kivárja a visszatértét.
– Ebben az esetben miért nem foglalta el Damaszkuszt? Na és Aleppo?
– Aleppo hallgatólagosan a szövetségesünk, anyám, hiszen tőlünk várja, hogy
elálljuk Szaladin útját, elismertessük az ifjú Al-szalih jogait, és ezzel fenntartsuk az
iszlám megosztottságát. Ami Damaszkuszt illeti, ahhoz erősebb hadsereg kellene, mint
amekkorát én ki tudok állítani. Talán tavasszal, ha Európából komolyabb keresztes
csapatokat küldenek. Szaladin idővel bizonyára visszatér, Damaszkusz azonban addigra
kimerül a nélkülözésben. Istennek hála mi még nem tartunk itt.
– Mit fog csinálni?
– Hagyom, hogy a dolgok menjenek a maguk útján… és hagyom cselekedni Tripolisz
grófját is.
Rajmond unokabátyám az utolsó csata után visszatért a birtokára, és nem marad
tétlen. Kifinomult politikus, és…
Agnès arcát és szemét hirtelen eltorzította a harag:
– Az az áruló! És maga még mindig rábízza magát? Nem értem, miért! Ha jól
tudom, maga a király, és ő már nem régens!
Balduin jól ismerte a régi gyűlöletet, melyet anyja táplált Rajmond iránt: ugyanaz a
gyűlölet volt, mint a többi nagyúrral szemben, akik rákényszerítették I. Amalrichot,
hogy taszítsa el őt a trónra lépés érdekében. Ám vele szemben talán valamivel még
eresebb volt ez a gyűlölet: amikor a férfi régens volt, Agnès megpróbálta elcsábítani,
Rajmond azonban hajlíthatatlanul hűséges maradt feleségéhez, a szép Eviche de
Tiberiade-hoz. A király természetesen figyelmen kívül hagyta anyja haragját:
– Ő a legnagyobb hatalmú bárónk, és szakértelme nagyon értékessé teszi. Majd
később beszélünk erről. Most engedje, hogy köszöntsem a nővérem!
Agnès mellett, valamivel hátrébb húzódva ott állt Sybilla, az elsőszülött lány.
Tizenhét éves, szőke, másfajta szépséget képviselő fiatal lány: haja világosabb,
természete nyitottabb volt. Ágnestől örökölte kék szemét és telt ajkát, arca metszése,
kis, kerek és makacs álla, szája elszánt vonala az apját idézte, egyértelműen
megmutatva, hogy tényleg I. Amalrich lánya. Pedig kétségek merülhettek föl efelől egy
olyan asszony esetében, mint Agnès. Sybilla nagyon kecses és ruganyos teremtés volt,
karcsú teste részben még a kamaszkort idézte, de már előre jelezte a kiteljesedést,
mozgásában pedig a férfiak tekintetét lángra gyújtó művészet tükröződött, melyet anyja
mesterfokon gyakorolt. Összességében elbűvölő fiatal lány volt, leszámítva, hogy ritkán
nézett az emberek szemébe, és gúnyos mosolya kellemetlen lehetett.
Thibaut de Courtenay némi aggodalommal figyelte a jelenetet. Nem szerette
Ágnest, hiába volt a nagynénje, sem Sybilla unokatestvérét, és sajnálta, hogy Balduin
kötődik hozzájuk. A két nő nem érdemelte meg a gyöngédségét.
Annyira mások voltak, mint Elisabeth! Agnès húga és Thibaut nevelőanyja mára
visszavonult a bethániai nővérekhez egy megerősített kolostorba, az Olajfák hegyének
oldalában, melyet Szent Lázár oltalma alá helyezett a néhai Melisendis királyné 42, I.
Anjou Fulco felesége, annak az Anjou Fulcónak 43, aki azzal, hogy nőül vette II. Balduin
lányát, Bouillon Gortfried vérét a Plantagenetékével 44 váltotta fel. Melisendis húga,
Yvette volt a rendházfőnök anya. Természetes volt, hogy ide vonulnak vissza a család
nőtagjai. Sybilla is itt nevelkedett, de nem tett szert túl nagy műveltségre. Túlságosan
lusta volt ahhoz, hogy a görög nyelvvel, bármiféle tudománnyal vagy egyéb fölösleges
dologgal terhelje az agyát, mely kizárólag az öltözködés és a gyönyörök iránt mutatott
érdeklődést.
Nemrég egy újabb hercegnő váltotta fel: Isabelle-nek hívták, nyolcéves volt, és
Balduin féltestvére, a bizánci hercegnő Komnenosz Mária lánya, aki j I. Amalrich
felesége lett Agnès elűzése után. A világ legelragadóbb kislánya volt, és Thibaut-n
remegés futott végig, ahányszor fölidézte magában a bájos alakot, ahogy oly büszkén
kihúzza magát a vastag, aranyló barna hajfonatok súlya alatt, az édes, tiszta vonású
arcot, melyet ugyanolyan szempár ragyogott be, mint az apjáé: világos azúr, melyben
mintha az ég tükröződne. Sybilla koraérett bágyadtságával ellentétben egy igazi kislány
vidámsága, mozgékonysága és huncutsága lakozott benne, szaladgálása, vidám nevetése
betöltötte a szent házat. Balduin imádta, Thibaut pedig még nála is jobban attól a
naptól fogva, amikor a kislánynak ötéves korában sikerült fölkapaszkodnia az apja
telivérjére, és a lovászok kiáltásaitól megrémült ló szélsebesen elvágtatott vele.
Thibaut az első útjába eső lóra fölpattanva a nyomába vetette magát, és sikerült
kiszabadítania a veszélyes száguldásból, hagyva, hogy a királyi mén magától
lecsillapodjon. A fiú akkor még csak tizenhárom éves volt: mindenki gratulált
hőstettéhez, neki azonban csak az a mélységes boldogság számított, melyet Isabelle-t a
karjába szorítva érzett, amikor a kislány hozzásimult, remegve, mint egy rémült
kismadár. Nem sírt, de hófehér volt, és hevesen vert a kis szíve. Thibaut csókokkal és
simogatásokkal borította, hogy megnyugtassa, Isabelle pedig lassan összeszedte magát,
mialatt lassú léptekkel visszafelé tartottak a Dávid-kapuhoz. Amikor a fiú átadta a
rémült nevelőnőnek, úgy érezte, mintha lénye egy részétől kellene megválnia.
Az eltelt három év csak tovább szította ezt az érzést, mely annál is erősebb lett, mert
a király halálakor Mária királyné a lányával nabluszi birtokára menekült Agnès haragja
elől, aki gyűlölte, és aki, amint a fia lett a király, erővel visszatért, hogy a palotában
rendezkedjen be. Balduin örült, hogy viszontlátja az édesanyját, és kedvesen fogadta.
42
Melisendis királynő – férje halála után – 1143-tól 1161-ig uralkodott. (A szerk.)
43
Anjou Fulco kb. 1090-ben született, és 1131 és 1143 között volta Jeruzsálemi Királyság királya. (A szerk.)
44
Királyi dinasztia, amely II. Henriktől II. Richárdig Anglia uralkodóit adta 1154 és 1399 között. (A szerk.)
Mária királyi pompával költözött át szép birtokára Isabelle lánya kíséretében. Bár
mindkettőjüket nagyon szerette, a fiatal király hallgatott Guillaume de Tyr, egykori
nevelője tanácsára, aki tudva, mire képes Agnès, elővigyázatosabbnak látta, ha az
özvegy királynét és a lányát biztonságba helyezik a kínos meglepetések ellen.
Az elutazásuk természetesen nagyon elszomorította Thibaut-t, és őszinte örömmel
fogadta a hírt, hogy a kislány a bethániai kolostorba került: így kétszeres lelkesedéssel
látogatja majd Elisabethet.
Balduin figyelmét nem kerülte el, milyen érzelmeket ébresztett a húga a barátjában.
Amikor egy napon célzást tett rá, Thibaut fülig pirult és bezárult, akár egy kagyló. A
fiatal király elnevette magát:
– Talán bűnösnek érzed magad? Ahogy tudom, szeretni nem bűn…
– Magasan felettünk állót szeretni az! Én csak egy fattyú vagyok.
– Kit érdekel ez? Az első kimagasló tettedért hercegi rangra emellek. Én vagyok a
király. És mindkettőtöket szeretlek.
Soha többé nem beszéltek erről, de Thibaut a szívében őrizte az ígéretet, hisz tudta,
hogy Balduin állja a szavát.
Erre gondolt aznap este, ahogy a magánlakosztálya félé követte, mely egy nagy,
hűvös szoba volt egy árkádos galéria védelmében, a fügefás udvarra nyílt, ahol egy
szökőkút csobogott. Így akarta Amalrich király amikor a betegség megmutatkozott,
hogy a fia nyugodtan pihenhessen, védve a citadella-palota mindennapos hangzavarától.
A lakosztályhoz néhány lépcsőfokkal fürdők kapcsolódtak. Balduin egyedül Thibaut-val
osztotta meg otthonát, mely felett Marietta, Balduin egykori dajkája uralkodott. Az
asszony senkinek, még az udvari orvosnak sem engedte át – aki még véletlenül sem
tiltakozott volna – a feladatot, melyet kiváltságának tekintett: hogy megmosdassa és a
betegsége miatt szükséges kezelésben részesítse a királyt.
Askaloni parasztasszony volt, a férje termesztette és hozta a palotába a különös
illatú hagymát, melyről elhíresült a vidék 45. Agnès, aki akkoriban Jaffa és Askalon
grófnője volt, éppen akkor szülte meg a fiát, amikor Marietta egyszerre elvesztette a
férjét, akit agyonnyomott egy beomlott fal, és a kisbabáját, akit gyógyíthatatlan láz vitt
el. Ő maga tökéletes egészségnek örvendett, és bőségesen volt teje. A gróf fiának
szoptatására először felfogadott dajka nem tetszett az anyának, ezért Mariettához
fordultak, aki teljes lényét a gyönyörű kisfiúnak szentelte, aki új értelmet adott életének.
Azóta nem hagyta el, és a lepra kiütközése távolról sem sarkallta menekülésre, sőt,
megerősítette szeretetét, hiszen tudta, hogy Balduinnak egyre nagyobb szüksége lesz rá.
Külsejét tekintve se széle, se hossza asszonyság volt, erőteljes testalkattal, kerek, szinte
kifejezéstelen arccal, melyben azonban szép sötét szem ragyogott, melyet nem
egykönnyen sütött le. Kivétel nélkül mindig kék vászonruhát viselt fehér köténnyel, ősz
haját fehér pamut főkötő alá szorította, és varázspálcájával irányította a szolgálattal
megbízott inasokat.

45
A keresztes hadjáratok vitték el nyugatra a salottahagymát.
 Természetesen ott volt, amikor kinyílt az ajtó Balduin és a fegyvernöke előtt.
Thibaut mélységesen megkönnyebbült, mert a király visszautasította a meghívást az
anyja által rendezett lakomára azzal a kifogással, hogy nem éhes, és inkább szeretne
megmosakodni és pihenni.
– Te maradhattál volna, Thibaut – jegyezte meg, miközben a társa kioldotta a
kardját rögzítő bőrövet, és egy ládára tette a fegyverét. – Nagyobb az étvágyad, mint az
enyém, és anyám külön téged is meghívott.
– Tudja, hogy nem kedvelem az édesanyja lakomáit. Túlságosan szereti a fűszerek és
az aromák keveredését, és mindig túl erősek a borok. Elnehezítik a tejet, és furcsa
gondolatokat ébresztenek…
Nem tette hozzá, hogy néhány hónapja kerüli a királyné társaságát, ha a király nincs
jelen. Elhatározása tizenhatodik születésnapján született, amikor a Szent Sír-
templomban Balduin lovaggá ütötte. Aznap este kissé különös gratulációt kapott
Ágnestől. Az asszony értésére adta, hogy kedvére valónak találja, és csak rajta múlik,
hogy a kapcsolatuk túllépjen I rokoni szálak keretein. Az újdonsült lovag nem volt
ostoba, pontosan értette, miről van szó. Hallatlanul megdöbbent és felháborodott, de az
értetlent adva vonult vissza: igazán nagyon örül, hogy drága nagynénje végre viszonozza
a szeretetet, mellyel ő mindig is viseltetett iránta, s ez csak megerősíti azokat a szálakat,
melyek eddig is kötötték királyi fiához…
Agnès nem erőltette a dolgot. Szemmel láthatólag azon tűnődött, vajon a fiú tényleg
annyira ostoba-e, mint mutatja, és későbbre halasztotta ennek a tulajdonképpen
másodlagos kérdésnek a tisztázását, hisz csak egy szeszélyt tükrözött, amilyen gyakran
elfogta jóképű és jó felépítésű fiatal fiúk láttán. Thibaut elraktározta magában a
történteket, és megfogadta, hogy kerülni fogja a négyszemközti találkozásokat a
forróvérű Agnèsszel. A háború neki kedvezett. Remélte, hogy a béke is megnyugtatóan
alakul majd…
Balduin ejtette a témát, miközben Thibaut segítségével levette a rugalmas, de
ellenálló páncélt – Tripoliszi Rajmond Damaszkuszból hozatott ajándékát –, mely alatt
vastag vászoninget viselt. Ujja hegyével elgondolkozva megsimogatta a duzzanatot,
mely nemrég jelent meg a két szemöldöke között, s mely mintha növekedett volna.
Gyakran emelte hozzá a kezét, mert csak az érintés útján érezte a létezését, belülről
nem.
– Azt hiszem – szólalt meg hirtelen –, a betegség már nem sokáig kíméli az arcom…
Marietta, aki éppen a fürdőbe indult a törölközővel, melybe Balduint burkolja majd,
ha kilép a dézsából, hirtelen megállt a küszöbön. Érezte, hogy elsápad, és várt egy
pillanatot, mielőtt visszafordult volna:
– Biztosan megcsípte valami rovar – mondta végül tompán. – Teszek rá kenőcsöt…
– Nem sokat érne. Azt hiszed, nem tudom, milyen a lepra lefolyása? Lassanként
eldeformálódik és felpuffad az arcom. „Oroszlánmaszk” lesz, ahogy mondják. Ez azt
jelzi, hogy sietnem kell…
 Nem fejezte be a mondatot. Egy szolga keze alatt nyílt az ajtó, és bejelentették a
kancellár érkezését.
Balduin újra bekötötte inge madzagját, hogy egykori nevelője köszöntésére
induljon. Egy csapásra nyugodt és mosolygós lett az arca, mert úgy szerette a férfit,
ahogyan egykor az apját.
Negyvenhat évesen Guillaume, Balduin lovaggá ütése óta Tyr érseke, a királyság
kancellárja s egyben krónikása sokkal inkább szerzetesre, mint prelátusra hasonlított.
Közepes termetű, közepes testalkatú férfi volt, őszülő haja kerek sapkaként övezte nagy
tonzúráját, melyhez a kopaszodásban hamarosan csatlakozik a homloka. Szigorúan
borotvált arca szabálytalan volt, de élénk és vidám, mozgékony vonásokkal, gyakran
mosolygó, nagy szájjal és barna szemmel, melyben a derűs ragyogás időnként átadta
helyét a komolyságnak, melyből a nehéz államügyeket és az emberi lélek mélységeit
egyaránt megérteni képes szellem táplálkozik. Hatalmas volt a tudása, melyet
Európában szerzett a legnagyobb gondolkodók, Clairvaux-i Bernát, Gilbert de la Porrée,
Maurice de Sully, Hilaire de Poitier vagy Róbert de Melun mellett a húsz év alatt, amíg a
legrangosabb egyetemeket látogatta. Ugyanakkor nem volt aszkétaalkat, ahogyan azt
pocakja is mutatta, mely enyhén kirajzolódott a fehér csuklyás ruha alól, mely felett
fekete dalmatikát viselt egyetlen dísszel: egy ametiszt keresztes mellékkel, mely
tökéletesen illett gyűrűjéhez.
– Hol járt, nagyuram? – feddte gyengéden a király. – Reméltem, hogy láthatom a
Szent Sírnál, hogy együtt mondjunk hálát az Úrnak.
– A pátriárka talán nem örült volna, és joggal. A győzelem az öné, felség, és Isten
egyedül önt kívánta hallani. Ami engem illet, végig kellett gondolnom egy üzenetet,
mely Aleppóból érkezett. Al-szalih annyira hálás önnek azért, hogy megszabadította
Szaladin szorongatásától, hogy úgy határozott, visszaad néhány foglyot, akik régóta
raboskodnak nála. Először is a nagybátyját, Jocelin de Courtenay-t, akit Haranban
fogtak el tizenkét évvel ezelőtt. Az apádat, Thibaut – tette hozzá a fiatalember felé
fordulva.
– Az apám? – vonta meg a vállát a fiú. – Azt hiszem, egészen el is felejtettem már.
Alig négyéves voltam, amikor fogságba esett, és amikor meglátogatta azt az asszonyt,
akit anyámnak tartok, soha nem érdekeltem különösebben. Úgy nézett rám, mint egy
szórakoztató jószágra, és soha meg sem ölelt. Csak arra emlékszem, hogy nagyon szép
volt, és mindig pompásan öltözött. Azt hiszem, csodáltam… de ez minden!
– Mostanra biztosan kevésbé szép! Tizenkét év egy török erődítményben
megváltoztatja az embert. De nem csak róla van szó: visszakapjuk Renaud de Châtillont
is. Őt pedig soha nem láthatta egyikük sem, hiszen még meg sem születtek, amikor Nur
ed-Din szultán fogságba ejtette.
– Még él? – lepődött meg Balduin. – Azt hittem, már csak legenda. Azt beszélik, ő
volt a legfanatikusabb katona a világon. Példátlan tehetséggel…
– Ugyanilyen példátlan volt az őrültsége, a kegyetlensége, a gőgje és az önzése is! A
legrosszabb bajkeverő, akit csak a hátán hordott a föld…
 – És visszaadják? Pedig mintha úgy hallottam volna, a néhai szultán megesküdött,
hogy csak olyan elképesztő nagyságú váltságdíj ellenében adja ki, melynek
összegyűjtéséhez évszázadok kellenének neki, bármennyire is Antiochia hercege. Al-
szalih figyelmen kívül hagyná az apja esküjét?
– A legkevésbé sem. A váltságdíjat kifizették. Százezer arany dinárt!
– Százezret? De kicsoda, istenem? A felesége, Constance hercegnő meghalt, a veje, a
mostani antiochiai herceg pedig nem sokat törődhet vele…
– Valóban így van. Megválaszolatlan marad a kérdés. Ki fizetett azért, hogy a béke
visszatértével visszakapjuk ezt a bajkeverőt? Neked tulajdonképpen rokonod, Thibaut.
Châtillon, ahonnan származik, nincs messze Courtenay-től.
– Nos – sóhajtott fel Thibaut –, úgy tűnik, gyarapszik a családom. Örülnöm kellene
ennek?
– A jövő majd elárulja…
Ismét belépett Marietta, arcán elégedetlen kifejezéssel. Mélyen meghajolt az érsek
előtt, de morogni kezdett:
– Nem várhatják meg az államügyek, hogy a király megfürödjön és pihenjen egy
keveset? Nagy szüksége van rá! Ezt önnek is tudnia kellene, nagyuram!
– Igaza van. Bocsássa meg, felség, hogy önre törtem, nem is gondoltam, hogy
zavarom. Megyek…
– Ne – tiltakozott Balduin. – Szeretnék önnel megbeszélni egy fontosabb ügyet,
mint a foglyok visszatérése. Hajlandó lenne várni néhány percet? Talál itt galileai bort és
gyümölcsöt, hogy kellemesebb legyen a várakozás.
Guillaume de Tyr mosolyogva bólintott, és a galérián leült az egyik faragott
cédrusszékre, melyet kék párnák tettek kényelmesebbé – a kék és a fehér volt Balduin
kedvenc színe. Talpas réztál állt mellette fügével és kupákkal, meg egy sötét, illatos
borral teli szidoni üvegkancsóval megrakva. Thibaut követte, töltött neki, majd leült
mellé:
– Nem mesélné el ennek a Renaud de Châtillon-nak a történetét, nagyuram? –
kérdezte, és töltött magának is.
– Az apádé nem is érdekel?
– Van mit mondani róla?
– Nem igazán. Igazad van: a másik lebilincselőbb. És veszedelmesebb is a királyság
békéjére nézve. Valójában a története egy nagy család másodszülöttjéé, akit az öröklés
törvényei arra kényszerítenek, hogy magának szerezzen vagyont. A második keresztes
hadjárattal hagyta el Franciaországot, azzal, amelyet VII. Lajos indított, s amelyet a
felesége, Aliénor királyné is elkísért. Zárójelben megjegyzem, miatta zárult rövidre a
vállalkozás. Mindössze azért, mert Antiochiában a nagybátyja, Raymond de Poitiers
uralkodott, aki kora legvonzóbb férfija volt. Aliénor szenvedélyes kalandba bonyolódott
vele, mely természetesen nem volt a férje ínyére. Ezért sietve visszatértek
Franciaországba. Renaud de Châtillon azonban nem tartott velük. Tetszett neki a
vidékünk a napsütésével, a gazdagságával és az európainál sokkalta szabadabb életével.
Itt maradt, és az első Rajmond herceg szolgálatába állította a kardját. Így gyakran került
a herceg felesége, Constance látómezejébe.
Amikor 1149 júniusában Rajmond meghalt egy Nur ed-Din elleni ütközetben,
Constance megözvegyült, és nem maradt más védelmezője, mint egy kisgyermek.
Rajmond pedig a felesége révén volt Antiochia hercege. Constance özvegy volt, négy
gyermek édesanyja, de mindössze huszonkét éves. Erős karra volt szükség a nagy
jelentőségű hercegség élén: újból férjhez kellett mennie. A legelőkelőbb nagyurak, sőt
hercegek, Manuel császár rokonai pályáztak a kezére. Mindannyiukat visszautasította,
és egy szép napon kijelentette, hogy egy vagyontalan lovagot szeret, egy Renaud de
Châtillon nevű kalandor katonát, és hozzá akar menni. Szép kis botrány kerekedett:
mindenki tiltakozott, a királyság bárói, az antiochiai elöljárók, de… Constance
megmakacsolta magát.
A püspök elvett egy fügét, szemmel látható örömmel megízlelte, ivott egy korty
bort, majd folytatta:
– Nem tudom, hogyan hatott rá a tizenhat évnyi börtön, annál is inkább, mert
mostanra ötven felé jár, de igazán csodálatos férfi volt, egy óriás, akinek barbár szépsége
nem sok nőt hagyott hidegen. Constance, aki őszintén szerette Raymond de Poitiers-t,
csakis nagyon vonzó férfit választhatott utódául. Nem érdekelte a botrány, hozzáment,
de hamarosan rádöbbent, hogy őrültséget követett el, mert Renaud, ahogy az
ismeretlenség homályából hirtelen az antiochiai herceg rangjára emelkedett, teljesen
elvesztette az arányérzékét. Megrészegült újdonsült hatalmától, és egy percet sem
vesztegetve megmutatta, milyen fából faragták: számadásra hívta mindazokat, akik nem
kértek belőle. Elsőként Aimery de Limoge szenvedte meg a haragját, aki igaz, gúnyos, de
bölcs és köztiszteletben álló öregember volt. Renaud a kora és testi gyengesége ellenére
lefogatta, és az erődbe vitette. Ott, miután véresre korbácsolták, mézzel kenték be a
sebeit, és meztelenül kiláncolták a legmagasabb toronyra, kitéve az égető napnak és a
rovarok támadásainak.
– Micsoda aljasság! – kiáltott fel Thibaut undortól elszoruló szívvel. – És
természetesen a szerencsétlen belehalt… •
– Nem. Az volt a szerencséje, hogy az akkori jeruzsálemi királyt, III. Balduint, a mi
hercegünk nagybátyját elég gyorsan értesítették arról, mi folyik Antiochiában. Elküldte
Renaud-hoz a kancellárját és Akra püspökét, azzal a határozott paranccsal, hogy adja át
nekik az áldozatát. Az új herceg felmérve, hogy komoly bajba keveredhet, szabadon
engedte az öreget, akit a megmentői Jeruzsálembe vittek. Nyomorúságos állapotban
volt, igaz, de megélt még néhány évet, és megőrizte az antiochiai pátriárka címet.
Eközben a sziliciai örmény herceg – Szilicia Antiochiától északra fekvő tartomány –
megpróbált megszabadulni a bizánci uralomtól. Komnenosz Manuel odaküldte az
unokatestvérét, Andronicot, aki hős katona volt, nekem elhiheted, hogy jobb belátásra
bírja az örményeket. Andronicot azonban legyőzték. Ekkor a császár Antiochiához
fordult a hűbérúri jog alapján, melyre a bizánciak az első nagy keresztes hadjárat óta
igényt formáltak. Renaud-nak hízelgett a megkeresés, és vidáman útnak indult, hogy
feldúlja szomszédja földjét. Annyira kegyetlen volt, hogy az örmények békét kötöttek a
császárral, és Renaud-nak haza kellett térnie, ám ő kártérítést követelt Bizánctól lojális
és jó szolgálatáért. Mivel semmit sem kapott, úgy határozott, kiszolgálja magát. Ehhez a
leggazdagabb görög tartományt választotta, Ciprus szigetét, mely Saint-Simeon
kikötőjétől mintegy negyven mérföldre feküdt, és lerohanta. Nem kímélte a ciprusiakat,
mindenkit lemészárolt: nem feledkezett meg a legkisebb gyermekekről sem. Emberei
feldúlták, tönkretették a termőföldeket és a gyümölcsösöket, kifosztották és felégették a
templomokat, betörtek a kolostorokba, megerőszakolták és megfojtották az apácákat, a
szerzeteseknek levágták a lábát, a karját, az orrát és a fülét. Ezután Renaud hatalmas
zsákmánnyal, de általános nemtetszéstől övezve tért haza: Ciprus keresztény föld volt,
Renaud pedig azt állította magáról, hogy keresztény herceg. A császár elhagyta
Bizáncot, hogy először is megbüntesse a sziliciai herceget, aki furcsa módon segített
Renaud-nak a vállalkozásában, azután Antiochia felé vette az irányt, melynek most már
senki sem kívánt segíteni. Renaud kénytelen volt a császár táborába menni, és
hajadonfőtt, meztelen karral, hegyénél fogott karddal térden állva bocsánatot kérni.
Mindez Mamistrában történt. Komnenosz Manuel hosszú percekig térdeltette, mire
elvette a kardot és felállította a bűnöst, akinek kegyeskedett megbocsátani. Végül
ünnepséget rendeztek: a császár feleségül adta az unokahúgát, a szép Theodorát a
jeruzsálemi királyhoz – akinek diplomáciai közbenjárása csodákat tett a válság során –,
maga pedig feleségül vette Antiochiai Mariát, Constance lányát, Renaud mostohalányát.
Lassan húsz éve lesz ennek.
– Gondolom, ezután már nyugton maradt ez a Renaud? Hogy lehet, hogy tizenhat
éve Aleppóban raboskodik?
– Mert kiolthatatlanul ég benne a fosztogatás, a mészárlás, a megveszekedett
hadakozás vágya. Az 1160-as év végén, amikor megtudta, hogy egy Aleppóhoz tartozó
nagy sereg halad el az egykori Edessza grófság határa mentén, oda sietett, de nemhogy a
hadat nem tudta legyőzni, még fogságba is esett. Meztelenül, egy teve hátára kötözve
vitték Aleppóba… Nos, ennyi, fiam! Természetesen csak összefoglalót adtam, de a
lényeget most már tudod. Ilyen ez a Renaud, akit most visszaadnak nekünk!
– Mit fog csinálni vele?
– Szavamra, nem tudom, hisz ő most már egy senki. Constance fia, III. Bohemund
uralkodik Antiochiában, és még véletlenül sem akarja befogadni. Az emberünknek csak
a kardja maradt… ha egyáltalán még tudja forgatni – sóhajtotta Guillaume de Tyr. –
Ezért szeretném annyira tudni, ki fizette ki a hatalmas váltságdíjat, hogy
kiszabadulhasson. Nyugodtan hagyhatták volna a börtönben meghalni, hisz sejtelmem
sincs, miféle jót hozhatna a királyságnak.
– Ki tudja – szólalt meg Balduin meleg hangja, aki úgy burkolózott
fürdőlepedőjébe, mintha római tógát használna, visszajött, anélkül, hogy a két
beszélgető észrevette volna, és meghallgatta az elbeszélés végét. – Az unokatestvérem,
Tripoliszi Rajmond sokat változott, és főleg sokat tanult a rabsága alatt, kezdve az arab
nyelvvel és néhány tudománnyal, melyet az iszlám fiai hirdetnek, valamint a
költészettel. Ki tudja, nem így történt-e Châtillonnal is?
– Abban sem vagyok biztos, hogy Renaud tud olvasni – nevette el magát Guillaume.
– Számolni, azt tud, de nagyjából ez minden. Leginkább a háborúhoz ért. Mi pedig
békében élünk… Miről óhajt beszélni velem, felség?
– Ugyanarról, amiről már néhány hónappal ezelőtt is beszélgettünk: az
utódlásomról.
– Jaj, ne! – tiltakozott Thibaut. – Még nagyon korai…
– Hallgass! Nem tudod, mit beszélsz – sóhajtotta Balduin, és ismét végigsimított a
kis dudoron a szemöldöke között. – Éppen ellenkezőleg, minden eddiginél jobban kell
gondolnom rá. Kapott híreket Itáliából, nagyuram?
– Igen, felség, és azt hiszem, erről az oldalról elégedett lehet. Az ifjú Montferrat
márki örömmel fogadta az ön tapogatózását a húgával, Sybillával kötendő házasság
ügyében… Október elejére várhatjuk az érkezését.
Balduin megkönnyebbült sóhajjal lerogyott a székre, melyről Thibaut felállt:
– Istennek legyen hála a kegyért, melyben részesíti földünket! Guillaume de
Montferratban megvan egy jó és igazságos király minden erénye. Fiatal, de máris
mindenki elismeri a bátorságát, ahogyan a bölcsességét és a magasságát is: Hosszú Kard
Guillaume-nak nevezik…
– A rokonsága sem érdektelen – fokozta tovább a kancellár. – A nagyapja VI. Kövér
Lajos francia király nagybátyja volt, az édesanyja pedig a német császár testvére. Tehát
unokatestvére a két nagy ország jelenlegi uralkodóinak: VII. Lajos francia királynak és
Rőtszakállú Frigyes császárnak. Őszintén úgy hiszem, nála jobbat nem találhatunk –
állapította meg elégedetten.
– Egy idegent? – jegyezte meg meglepetten Thibaut. – Mit szólnak majd a bárók?
Nem egyet ismerek közülük, aki szívesen feleségül venné a hercegnőt!
– Ezt én is tudom – szakította félbe Balduin –, de semmit sem szólhatnak.
Montferrat királyi és császári vérből való, ahogy épp most mondtuk. Egy hercegnőnek
herceg kell!
– Bizonyára, de vajon a nővére elfogadja?
– Ha hihetünk a beszámolóknak – vette át a szót az érsek –, a kérőben megvan
minden, hogy elnyerje a tetszését. Az újdonság varázsán túl, mely kétségkívül az ő javára
szól, vonzó és kedves fiatalember, kellemes társaság, aki szereti a nagy lakomákat…
A király vidáman felnevetett:
– Tehát ez az igazi oka, hogy annyira tetszik önnek, nagyuram! Ebben meg fogják
érteni egymást…
– Ó, nem szabad lebecsülnie! Az asztal, feltéve, ha az ember nem csak tömi magát,
remek találkozóhely – felelte kedélyesen Guillaume. – A herceg könnyen szerez majd
barátokat…
– Leginkább azt remélem, hogy az engedelmességet sikerül megszereznie. A
királyságnak erős kézre lesz szüksége, amikor…
 Bár nem fejezte be a mondatot, a két férfinek, akik hallgatták, nem esett nehezére
követni a gondolatmenetét. Guillaume de Tyr odalépett hozzá, és csitítóan a vállára tette
a kezét:
– Felség… gyermekem – suttogta, meg sem próbálva elfojtani gyengédségét és
együttérzését. – Talán még messze vagyunk attól, és semmi sem sürget. A szinte
csodatévő kenőcs, melynek receptjét Maimonidesz Mózes írta, és melyet most Joad ben
Ezra készít, máris megmutatta az erejét. Évek óta kordában tartja a betegséget…
– De már nem sok maradt belőle – szólalt meg Marietta, aki a fürdőhelyiség
ajtajában állva hallgatta a szavaikat.
Guillaume de Tyr felé fordult:
– Nyugodj meg! A karavánnak, melyet hónapokkal ezelőtt elindítottam a nagy tavak
vidékére, hamarosan meg kell érkeznie. Ha minden úgy történik, ahogy remélem,
Guillaume de Montferrat nem a közeljövőben uralkodik majd Jeruzsálemen, és bőven
lesz időnk nagy tettekre…
– Felejtsük is el a sötét gondolatokat, és egyszerűen csak örüljünk az érkezésének! –
kiáltott fel Balduin ismét mosolyogva. – Châtillon és Jocelin nagybátyám mikor érkezik?
– Ő… talán egy hét múlva…
Három nappal később már ott is voltak.

***
Kék sólymával az öklén a király vadászatról tért vissza, melyen egyedül Thibaut és
egy solymászinas társaságában vett részt. Kedvelte ezeket a vadászatokat a reggel
hűvösében, amikor a nap nem sújtotta még a földet égető sugaraival. Ez volt a nap
egyetlen időszaka, amikor sikerült megfeledkeznie az uralkodás gondjairól és a testében
hordozott halálos ítéletről. Csak a kristálytiszta ég, az olajfák szürkés felhői alatt sárguló
táj körvonalai, egy pálmafa kibomló koronája vagy a fekete ciprusok szigorú egyenessége
létezett. Csak a szél illata létezett, mely mindig más volt, attól függően, hogy a tenger
vagy a sivatag homokja felől fújt. Csak a vágta részegsége létezett, Szultán erőteljes
testének melege a combján, a vadászsólyom röpte, mely sötét ékkőként csapott le az
áldozatára, mielőtt visszatért volna, hogy karmaival megtelepedjen a vastag bőrkesztyűs
öklön. Értékes pillanatok voltak ezek, a béke pillanatai, melyeket Balduin nem szeretett
megosztani az udvartartásával, akik untatták, és akiknek ismerte intrikáit. A visszafelé
vezető út vetett véget ezeknek a pillanatoknak, melyet a fiatal király gyakran
megszakított: megállt néhány percre imádkozni ebben vagy abban a kolostorban, és
nagylelkű alamizsnát osztott a koldusoknak, akik ellepték Jeruzsálem kapuit. Egy így
elkezdett nap – beleszámítva a hajnali misehallgatást is! – mindig jobbnak tűnt fel
előtte, mint a többi. Ezután újult erővel szentelte magát a kormányzás feladatainak,
melyeket mindig teljesített, annak ellenére, hogy néha váratlan fáradtságrohamok
törtek rá.
 Aznap reggel, ahogy elérték a citadella díszudvarát, a vadászok azonnal felmérték,
hogy valami rendkívüli történik: előkelő urak, hölgyek, katonák, inasok, cselédlányok,
sőt közemberek sokasága vett körül tisztelettudó távolból két férfit, akik a kút mellett
álltak, melyből az egyikük éppen ivott. Meglehetősen ijesztő volt a külsejük illendő
ruházatuk és a lovaik ellenére, melyeket a lovászok már elvezettek az istállók felé.
Különösen az egyiküké: óriás volt, akinek monumentális vállán, bikanyakán oroszlánfej
ült, kócos, őszülő hajjal, súlyos szemhéjjal, mely félig eltakarta a ragadozó, kemény
szempárt, mely úgy csillogott, akár a réz a napsütésben. Kissé görnyedten állt, amitől
valamivel kisebbnek látszott, mint valójában volt. Ennek ellenére is eltörpült mellette a
társa, pedig maga is magas termetű volt. A sovány, széles vállú, szőke férfi bizonyosan
sokkal fiatalabb volt a társánál, amennyire dús szőrzetük alatt megítélhették. Nagyon
szép kék szeme volt, mely azonnal felébresztett egy emléket Thibaut-ban: pontosan
ugyanilyen szeme volt a nagynénjének, azzal a különbséggel, hogy Agnès tekintetének
szinte szemérmetlen magabiztosságából semmi sem volt fivére ferde pillantásában –
hiszen a férfi csakis a testvére lehetett. Ő ivott éppen. A másik a tömeghez szólt
mennydörgő, kemény és fenyegető hangján, megszokott módján, hiszen az óriás sosem
beszélt másképp: – Mit bámulnak, csikófattyú 46 banda!? Nem kísértetek vagyunk,
hanem jó és bátor lovagok, és bármikor kiütünk titeket a nyeregből akár lándzsával, akár
karddal, akár bárddal – én legalábbis! –, annak ellenére, hogy tizenhat évet töltöttem
egy utálatos börtönben anélkül, hogy bármelyikőtök megpróbált volna kiszabadítani!
Engem! Engem, Renaud de Châtillont, Antiochia hercegét!
– Maga most már egy senki, Renaud úr! – szólalt meg egy békés hang az udvar fölött
körbefutó oszlopos galériáról. – Constance hercegnő, akinek révén herceg lett,
tizenhárom hosszú éve megtért a Teremtőjéhez, III. Bohemund pedig, a mostani
uralkodó nem az ön véréből való. Ráadásul nem is kedveli magát!
Châtillon lángba borult tekintettel meredt a szemtelenre:
– Ki vagy te, hogy sértegetni mersz, és nem félsz, hogy megöllek? Igaz, elég távol
maradtál. Gyere le, és mondd a szemembe!
– Szívesen lejövök. De tudja meg, hogy a nevem – Guillaume, Tyr érseke vagyok
Isten kegyelméből, és ennek a királyságnak a kancellárja IV. Balduin királyunk
kegyelméből.
– Szép kis párost alkottok ti ketten! – nevetett fel keményen a lovag, miközben
Guillaume nyugodtan megindult a külső lépcső felé. – Úgy nézel ki, mint egy hájas
szerzetes, és azt hallottam… hogy a király meg leprás! – fejezte be a földre köpve.
Ebben a pillanatban a tömeg szétnyílt a vadászok előtt, akiket a rotunda trombitásai
az udvari eseményekbe belemerülve nem vettek észre, így nem is jelenthettek be.
Figyelmetlenségüket orvosolandó most teli tüdőből fújni kezdték, de Balduin mindent
hallott.
Szultán táncos léptét emelkedettebbre fogva közelebb ment a dühöngőhöz, és
felülről végigmérte, kihasználva a ló magassága biztosította előnyt. Tehát ez az a Renaud

46
Csikónak nevezték a keresztes lovagok Palesztinában született fiait.
de Châtillon, a félelem és könyörület nélküli lovag, a szinte elfeledett aleppói fogoly?
Sokkal inkább megveszekedett vadállatra hasonlított, mint legendás lovagra, de mi
másra számíthattak azután, hogy hosszú éveket töltött rabságban olyan emberek között,
akiknek semmi okuk nem volt rá, hogy megkönnyítsék a sorsát. Már az is csodaszámba
ment, hogy ennyi fizikai erőt és vitalitást megőrzött!
A király nem szólt: csak nézte Renaud-t, és a csend kezdett nyomasztóvá válni.
Parancsoló szeme átható tisztasága alatt a vadember hirtelen kényelmetlenül érezte
magát. Mindenki számára egyértelmű volt, hogy harcol önnön erőszakossága és gőgje
ellen. Úgy pislogott, akár egy hirtelen napfényre hívott bagoly, tekergett, mint a horgász
horgára tűzött giliszta. És a király még mindig nem szólt. A tömeg visszafojtotta a
lélegzetét…
Végül egy tompa, színtelen morgással Renaud engedett. Bizonyára megértette, hogy
mást nem tehet, hiszen az érseknek igaza volt, ő már egy senki. Hirtelen térdre
ereszkedett és lehajtotta a fejét, jobban legyőzte ez a kék szempár, mint a törökök ereje.
Balduin előrehajolt a nyergében és felé nyújtotta kesztyűs kezét.
– Isten hozta, Renaud de Châtillon! – mondta egyszerűen, és szokatlanul kemény
hangja bársonyos egységben csengett.
A visszatérő felemelte a fejét, meglátta a felé nyújtott kezet, megfogta, és alig
észrevehető habozás után megcsókolta a hímzett bőrkesztyűt. Balduin ekkor némi
gúnnyal elmosolyodott:
– Emelkedjen fel! Ki állítja, hogy ön senki? Nem maradt meg talán a lovagsága?
Ennél szebb címet nem találhat.
– Felséges király, herceg voltam! – mondta Renaud, és egy világra elég keserűség
csengett a két szóban.
– Ismét az lehet talán. Nem maradt meg a kardja? A leghősiesebb kard, ha hihetek
az önről szóló beszámolóknak. Nincs hiány feladatban. Sem visszafoglalandó szép
földekben…
Ezzel a király leszállt a nyergéből, miközben az anyja lépett elő a palotájából a
hölgyei kíséretében, akiknek sokszínű selyemruhái, muszlinfátylai és ékszerei virágba
borították az udvart. Agnès – legalábbis látszatra – mélyen meghatódva odasietett a
másik visszatérőhöz, aki szinte a semmibe olvadt hatalmas társa mellett, olyannyira,
hogy senki oda sem figyelt rá.
Az asszony magához ölelte és többször szájon csókolta47:
– Szépséges fivérem! Isten megadta hát, hogy viszontlássam, pedig hinni sem
mertem többé! Felséges fiam – tette hozzá izgatottan megfogva testvére kezét, hogy a
királyhoz vezesse –, íme Jocelin nagybátyja, aki visszatért a hitetlenek fogságából!
Fogadja kegyesen, mert nagy öröm a visszatérése!
– Felesleges mondania, édesanyám. Szép nagybátyám – felelte Balduin
ellenállhatatlan mosolyával –, isten hozta a palotában. Mostantól ez az otthona. Nagyon
kicsi voltam, amikor elhagyott minket, de nem felejtettem el…

47
Akkoriban ez teljesen természetesnek számított
 Ezzel felé nyújtotta két kezét, Courtenay pedig meghajolva megfogta. Szeretetteljes
udvariasság volt ez a gesztus, de egyben lehetőség is, hogy elkerüljék az ölelést és
megtartsák a fizikai távolságot.
– Szeretném megcsókolni, de soha senkit nem csókolok meg – tette hozzá a király. –
Majd az édesanyám megteszi helyettem.
– Igen, igen! – kiáltotta Agnès. – És megünnepeljük ezt a nagy napot, ahogy illik,
amint a két utazónk megszabadult az út porától és rangjához méltó ruhát öltött.
– Tegye, anyám, tegye!
Miközben a hölgyek, akik úgy csiviteltek, akár egy felbolydult madárház, elvezették
a két férfit a palota fürdője felé, ahol a hagyomány szerint megmossák, megfésülik és
beillatosítják, majd felékesítik őket, Guillaume de Tyr odalépett a királyhoz, aki
elgondolkozva figyelte a távozásukat.
– Gondolt már rá, felség, mit csinál a mérgezett ajándékkal, melyet Aleppó
atabégjétől kapott? Ezek a férfiak nem sokat érnek. Châtillon egyetlen értéke az őrült
bravúrossága és a hatás, melyet a katonáira tud gyakorolni, de szép nagybátyjáról még
ez sem mondható el. Gyáva, és a javak tekintetében sem előnyösebb a helyzete, mint a
társáé. Megőrizte Edessza és Turbessel grófi címét, de az apja és ő már régen elvesztették
magukat a grófságokat. Egy üres cím nem sokat ér.
– Talán kap egy posztot az udvarban? Ami Renaud-t illeti, mivel hozzá kizárólag a
fegyverek illenek, miért ne bíznánk rá Jeruzsálem védelmét?
– Lehet, hogy kissé soványnak találnák a javaslatát, felség. Mindketten mindig is
nagyon mohók voltak, és a fogság biztosan csak rontott ezen.
– Kénytelenek lesznek beérni ennyivel! – kiáltott fel a király egy legyintéssel.
– Nem áll hatalmamban földeket adni nekik. Honnan vennék? Fosszak meg a
javaitól két bárót, csak hogy kielégítsem őket, és teremtsek háborút a királyságban,
amikor Szaladin végre nyugton van? Nem őrültem meg!
– Szent igaz! – zárta le a püspök egy mosollyal. – Örömmel tapasztalom ismét a
bölcsességét. Egyébként a pompás élet, a nagy lakomák, a borok, a selymek, bársonyok
és a nők néhány nap haladékot adnak nekünk. Nyugodtan belemerülhetnek a
tivornyázásba…
Miközben a király az ünnep előkészületei keltette lármában Thibaut-val végre
visszavonult a lakosztályába, hirtelen fegyvernökéhez fordult:
– Az apád érkezett meg. Miért nem léptél előre az imént, hogy üdvözöld? Igaz, én is
egyesíthettelek volna titeket.
– Nagyon köszönöm, hogy nem tette, felség… Az érkezésének híre nem ébresztett
örömöt bennem, és bármikor találkozunk, az túl korai lesz számomra.
– Pedig az apád.
– Ki vágyott valaha is arra, hogy egy gyáva fia legyen? Hisz annak mondják…
 II. fejezet

Amit egy asszony akar…

Apja, az ékszerész Toros házában Ariane-t pestises-ként kezelték.

Ahogy visszatértek a citadellához közeli örmény kerületbe – mely a város délnyugati
részén terült el a fal mentén –, Toros lerázta magáról a döbbent bambaságot, mely akkor
uralkodott el rajta, amikor a lánya megcsókolta a királyt. Hirtelen kitört belőle a düh, és
a hozzá hasonló kövér és higgadt emberektől meglepő erővel és gyorsasággal a lányára
vetette magát. Megragadta vaskos hajfonatát, és szabályosan vonszolta hazáig, nem
törődve sem Ariane fájdalmas kiáltásaival, sem a járókelők különféle megjegyzéseivel,
akik különben sem avatkoztak volna közbe, hiszen Toros gazdag és köztiszteletben álló
férfi volt. A háza talán nem volt sokkal nagyobb a szomszédaiéhoz képest, de erősebb
volt a védelme. Szilárd vasoszlopokból épült rács nyílt egy sötét folyosóra, melynek végét
díszes vasveretekkel megerősített cédrusajtó zárta le. Mögötte nyílt az alacsony árkádos
belső udvar. Közepén tengerkék fajanszmedencében vékony ezüst vízsugár csobogott.
Virágba borult babérrózsák vették körül, oldalt pedig L alakban húzódott az épület,
melynek egyik szárnyában a műhely, másikban a lakrészek kaptak helyet. Hűvös,
kellemes látványt nyújtó volt a környezet, a bűnösnek azonban nem sok ideje maradt a
szemlélődésre. Toros kíméletlenül félrelökött egy öreg, csúnya arcú, lapos főkötős
cselédet, aki ahogy megbillent, elejtette sült hagymás tálját. Átvonszolta a lányát a
konyhán és egy kamrán át a pince lejáratáig, ahová letaszigálta:
– Kapsz szalmát és ennivalót – üvöltötte magánkívül –, de addig itt maradsz, amíg ki
nem derül, hogy elkaptad-e az átkozott kórságot. Ha megfertőzött, elmegyek a Szent
Lázár-szerzetesekhez, hogy vigyenek el a lepratelepre, ahová bezárnak, míg csak élsz!
– És… ha nem kaptam el? – nyögte a meggyötört, félig elkábult lány.
– Azt… azt nem tudom! Végig kell gondolnom… Lehet, hogy akkor is elmegyek
hozzájuk… elővigyázatosságból! Melyik férfi kérne belőled ekkora botrány után? Sarkis
fia, akinek szántalak, biztosan nem! Hacsak nincs távol éppen? Tudom, hogy Akrába
készült…
Torosnak nem volt fia, és fájdalommal látta volna, ha eltűnik a horizontról a
házasság, mely közelebb hozhatja családját az ékszerész Sarkishoz. Gyorsan kergették
egymást a gondolatok a fejében, és azt mondogatta magában, talán nincs veszve
minden, ha Ariane nem kapja meg a leprát.
– Akár most rögtön el is vihet a lepratelepre – suttogta a lány elhaló hangon. – Ha
nem lehetek a királyé, inkább választom a halált, mint Sarkis fiát.
 – A királyé? Szerencsétlen őrült! Akármennyire beteg is, sosem kezdene veled! Most
már szajhának sem vagy jó, és ha nem türtőztetném magam…
Ütésre készen felemelte az öklét, Ariane pedig összegörnyedt és a nyaka közé húzta
a fejét, hogy tompítsa a csapás erejét, mely azonban nem érkezett meg. Torosban
felülkerekedett az üzleti érzék: úgy gondolta, ha a lánya nem kapta el a leprát, ostobaság
lenne elcsúfítani alig kibontakozott szépségét, melyet az idő egyre hangsúlyosabbá tesz
majd. Sarkis fián kívül más férfiak is értésére adták már, hogy szívesen az ágyukba
fogadnának egy ilyen bájos feleséget. Az örmény ékszerész megvonta a vállát, és felment
a pince néhány lépcsőjén, bezárta az ajtót és jól eltette a kulcsot. Gondolkoznia kellett!
Az ajtó előtt ott találta a cselédet, akinek eszébe sem jutott, hogy összeszedje a
hagymát. Túlságosan öreg volt már ahhoz, hogy féljen a gazdájától, akit már pelenkás
kora óta ismert, és a lányával szembeni bánásmódja felháborította. Azonnal
nekitámadt:
– Mit csinált, hogy bántalmazod, és bezárod, mintha megveszett volna?
– Meg is veszett, és azt javaslom, hagyd ott, ahol van, ha nem akarod megérezni a
haragom súlyát, mert Ariane durván megsértett és nyilvánosan megalázott.
– Az lehetetlen… vagy akkor elvesztette az eszét. Hacsak nem te vesztetted el? Egy
ilyen kedves, ilyen szerény, okos lány! Az erény virága!
– A te erényvirágod a háborúból visszatérő' király lova elé vetette magát. Virágot
adott neki… majd az ajkát, egy végeérhetetlen csókban. Egész Jeruzsálem előtt! –
recsegte Toros, miközben az öregasszony szomorúan lehajtotta a fejét.
– Régóta szereti! – sóhajtotta a könnyeit visszafojtva. – Attól a naptól fogva, amikor
itt járt az apja, a király kíséretében, aki rubint akart vásárolni fiatal feleségének.
Mindketten hat– vagy hétévesek lehettek, és a lányodat örökre elkápráztatta. Olyan szép
volt az a fiú!
– Sokkal kevésbé lesz szép, és nem is sokára! Bármennyire ápolják is, a lepra járja a
maga útját. Még nem rejti el az arcát, de a kesztyűjét már nem veszi le. És a lányom, ez a
szerencsétlen azt kiáltotta, hogy ha a király leprás, ő is az akar lenni, és neki akarja adni
magát! Mindenki hallotta, és látta, ahogy hozzátapad, hogy megcsókolja. Ó,
magasságos Isten, embert nem érhet ennél nagyobb szégyen! Nem is beszélve arról, aki
eddig el akarta venni, de most már biztosan nem kér belőle!
– Ha Sarkis fiáról beszélsz – csattant fel az öregasszony –, megnyugtathatlak.
Tetvesen, rühesen, vért pisálva, előrehaladott leprával is elvenné, annyira vágyik rá!
– Egy éjszakára talán, hogy kielégítse a vágyát, de nem feleségnek. Sarkis be sem
engedné többé a házába. És én még az ő fiukat akartam megtenni örökösömnek!
– De Ariane-nak nem kellett! Irtózik Leontól, Sarkis fiától, és lehet, hogy így akarta
lehetetlenné tenni a házasságot, mely csak neked kedvezne. Most mit fogsz tenni?
– Gondolkozom! – mordult fel Toros, aki szemmel láthatólag ebbe az egyetlen
ötletbe kapaszkodott.
– Ariane ott marad, ahol van, amíg meg nem bizonyosodom róla, hogy még mindig
egészséges. Azután talán egy időre kolostorba megy, amíg elfeledkeznek a tettéről…
 – És azután?
– Azután, azután! Mit tudom én? – dörögte az ékszerész. – Mondtam, hogy
gondolkozni akarok.
– Jól van, értem. No de mi lesz a kis galambommal, amíg te gondolkozol? Ha a
pincében senyved, nem jön rendbe, akár leprás, akár nem. Nem gondolod, hogy jobb
helye lenne a szobájában?
– Hogy megfertőzze az egész házat? Levitetek neki egy szalmazsákot, te meg adsz
neki enni. És megadsz neki mindent a mosakodáshoz, meg tiszta ruhát. Azokat,
melyeket megérintett a leprás, szedd össze egy vasvillával, és dobd a tűzbe. Megértetted?
– Remek lesz! – morogta Tekla. – Igen, megértettem! Szegény kislány!
– Nem őt kell sajnálni. Hanem engem… az egész házat… vagy az egész kerületet! Ő,
ő szerelmes! – zárta le az ügyet Toros mértéktelen indulattal a hangjában.
Gúnyolódni akart, de az igazságra tapintott: Ariane ebben a pillanatban boldog volt
a föld alatti lépcső fokán ülve. Karját összefonta a térde körül, lehunyta a szemét, és
ajkán mosollyal újraélte magában dicsősége pillanatát: odament a királyhoz, mindenki
előtt odakiáltotta neki a szerelmét, és megcsókolta az ajkát, melyet oly édesnek talált.
Olyan volt, mintha neki adta volna magát az egész város előtt, és dalolt a szíve, mert oly
hatalmas, oly erős volt a szerelme, és oly régóta készen állt arra, hogy a legrosszabbat is
elfogadja, hogy a szolgálója lehessen, hogy ápolhassa, hogy vigyázhasson rá, és, miért is
ne, vele együtt halhasson meg. Nem volt bolond, sem tudatlan. Tudta, mit jelent a lepra:
a saját fülével hallotta, amikor híre jött a borzalmas csapásnak, melynek súlyát Balduin
egy életen át viseli majd, de hitt a szerelem erejében. Mert egy napon az övébe fúródott
egy kék szempár, és ellenállhatatlan erővel vonzotta magához. Úgy költözött bele ebbe a
tekintetbe, mintha kolostorba vonulna, és soha nem hagyta el többé…
Zajosan belépett Tekla, kezében a matraccal – kijelentette a gazdájának, hogy
inkább ő gondoskodik a lány berendezkedéséről –, takaróval és párnákkal
felszerelkezve, melyek kicsúsztak ujjai közül, és legurultak a lépcsőn, elűzve onnan
Ariane-t. A lány felállt, hogy utat engedjen a lavinának, melyet az öreg cseléd sirámai
kísértek:
– Az a szívtelen apád úgy határozott, hogy újabb parancsig a pincében fogsz lakni,
szemem fénye! – kiáltott fel litániája végén. – De én ragaszkodom hozzá, hogy
kényelmes legyen! Lesz világításod, és minden, ami kell! Vetkőzz le!
– Vetkőzzek le? Miért? A legszebb ruhámat vettem fel, és nem piszkoltam össze.
– Az apád nem így gondolja. Azt akarja, hogy egy vasvillával elvigyem és elégessem a
ruháidat! Tehát vesd le őket, amíg hozok másikat!
– Ennyire fél? – sóhajtotta Ariane szomorúan. – Leprás lennék egyetlen csóktól?
– Szerintem inkább meg akar büntetni, amiért komoly akadályt gördítettél a
házassági tervei útjába.
– Büntessen csak, amennyit akar! Nekem csak az a fontos, hogy Sarkis fia örökre
elfordul tőlem! Irtózom a puszta gondolattól is, hogy a bőrömhöz érjen a bőre!
Kecskebakszaga van, és ocsmány kiütései az arcán!
 – Mi ez amellett, amit választottál? A lepra, virágom, olyan, mint egy átok:
elrohasztja a testet, és a fiatal király, akit oly szépnek látsz, iszonyat tárgya lesz!
– Számomra mindig olyan marad, mint az első napon.
– Borzalmas lesz az arca.
– De a szeme megmarad, és én bele akarok merülni a kék ragyogásba…
– Meg is vakulhat…
– Én nem vakulok meg, és a tekintete mélysége elfeledtet velem minden mást. Ne is
próbálj tovább győzködni, Tekla! Szeretem, érted? És az egyetlen vágyam, hogy vele
lehessek…
– Az apád nem fogja megengedni! Bezárva akar tartani, amíg be nem bizonyosodik,
hogy egészséges vagy. Ha így van, egy időre kolostorba küld, hogy megtisztítsd a
lelkedet… azután hozzáad Sarkis fiához!
Ariane, aki most a matracra telepedve ismét álmaiba merült, egy csapásra
felpattant:
– Soha! Azt hiszed, azért viselem el az apám rám mérte büntetést, hogy azután egy
olyan ágyba taszíthasson, melytől irtózom? Ha ez vár rám, a lehető leghamarabb ki
akarok menni innen. Segítened kell!
– Miben? Hogy meggyorsítsam a vesztedet? – sóhajtotta az öregasszony szomorúan.
– Ha kijutsz innen, a palotába szaladsz, ahol sosem engednének a fiatal király közelébe.
A városban bolyonghatnál, kenyeret koldulva, te, akinek megbecsült és gazdag apja van?
Néhány rézgarasért elárulnának, és Toros akkor egészen biztosan a lepratelepre küldene.
Ne számíts rám, hogy segítek abban, hogy a vesztedbe rohanj!
– Megleszek a segítséged nélkül is! Teljesítsd csak a gazdád parancsait! – vetette oda
keményen Ariane, és hátat fordított.
Tekla felmérte, hogy felesleges tovább próbálkoznia. Sóhajtva elhagyta a pincét, de
nem sokkal később visszatért a ruhákkal és egy hármas csőrű olajlámpással, melynek
apró lángjai szertefoszlatták az árnyakat, felfedve a szívszorító látványt: a parancsnak
engedelmeskedve Ariane levetette a ruháját és az ingét, és meztelenül végigfeküdt a
matracon, hogy fejét a kezére fektetve tovább folytassa álmodozását. A lámpás fényében
aranyszínben csillogó kamasztest szépsége felkavarta a szolgálót. Különös módon egy
pillanatig sem a lepra barna foltjaival képzelte el, hanem kiszolgáltatva Sarkis fia
támadásainak a nászéj-szakán. Szinte látta az izgalomtól izzadó, húsos kezet – a fiú
mindig erősen izzadt, amikor Ariane-nal találkozott –, amint végigtapogatja a tökéletes
formákat, egy kövér meztelen csiga nyúlós vonalát hagyva maga mögött, és egy
pillanatra lehunyta a szemét. Amikor kinyitotta, Ariane még mindig mozdulatlanul
feküdt, sőt, úgy tűnt, észre sem veszi a jelenlétét. Odadobta neki a ruhákat:
– Vedd fel, te szemérmetlen! Úgy festesz, mint egy… ügyfélre váró örömlány!
– Te mondtad, hogy vetkőzzek le, én csak engedelmeskedtem!
– Megvárhattad volna, míg visszajövök. Mi lett volna, ha az apád jön le?
– Mit számít az!? A lánya vagyok. Különben is itt van ez a takaró.
 Tekla nem felelt. Ariane még túl fiatal, túl ártatlan volt ahhoz, hogy elképzelhette
volna, hogy néha egy apa is képes vademberként viselkedni a saját lányával, ha az a lány
ilyen izgató képet nyújt. Annál is inkább, mert Tekla jól tudta, mennyire szereti Toros a
kislányokat, és különben sem buzgott túl benne az apai érzelem. A lánya kereskedelmi
értéket képviselt a szemében, melynek kiteljesedésére ügyelt, míg eladhatja a legtöbbet
ígérőnek… Igaz, a borzalmas betegség fenyegetése megvédi Ariane-t, de vajon mennyi
ideig?
– Hozok ennivalót – mondta –, holnap pedig megmosdatlak. Ma este az a
legfontosabb, hogy jól aludj. Majd… majd később beszélgetünk!
– Minek, ha nem akarsz segíteni?
– Olyan vagyok, mint az apád: gondolkoznom kell, de ne add fel a reményt! Tudod,
hogy soha semmit nem tagadtam meg tőled!
Tekla ismét felment a pince lépcsőjén, és elszántan megfogadta, hogy mindent
megtesz, hogy megmentse szeme fényét!
Az elkövetkező napokban ráébredt, hogy a vállalkozás veszedelmesebb, mint
gondolta, és Ariane megmentése szorult helyzetéből nehezen megoldható probléma. A
természettől fogva gyanakvó Toros tudta, mennyire rajong a cseléd a lányáért, bár a
gyengédség szó teljességgel ismeretlen volt számára. Tekla csak felügyelet mellett
vihette le Ariane-nak, amire annak szüksége volt. Elvették tőle a kulcsot, és megadott
időpontokban maga Toros nyitotta ki előtte az ajtót, majd a lépcső tetejéről figyelte
minden mozdulatát, bottal a kezében, készen arra, hogy megüsse, ha megszegi a
parancsait: annyi volt a feladata, hogy kicserélje a tálcát az ennivalóval, kiöntse a piszkos
vizet, és kétnaponta frisset töltsön helyette – az ékszerész ragaszkodott hozzá, hogy a
lánya mosakodjon! –, s eközben nem szólhatott hozzá egyetlen szót sem. A munka
végeztével Toros visszazárta a pince ajtaját, és a kulcsot az övébe rejtette.
A szerencsétlen asszony, aki azelőtt mindig szembe mert szállni gazdája
helytelennek vélt utasításaival, most elkeseredetten engedelmeskedett. Ez alkalommal
nem volt más választása, a gazda érvényt szerzett akaratának: vagy vita nélkül
engedelmeskedik, vagy bottal kergeti el, és még örülhet, hogy az élete megmarad. Tekla
tehát meghajolt, fölébe kerekedett a gonosz csillogás ereje, melyet azelőtt sosem látott
az ékszerész szemében, s mely tökéletesen tükrözte neheztelését, haragját és
megalázottságát! Valakinek egy nap meg kell majd fizetnie ezért, és az öreg cseléd attól
tartott, Ariane lesz az. Ha megjelennek a lepra első jelei, Toros arra sem veszi a
fáradságot, hogy elküldje a hozzá hasonlók közé: egyszerűen megöli és elégeti a testét.
Ha azonban sértetlenül hagyja el a pincét, ráerőszakolja az akaratát. Erre jutott a híres
gondolkodásban, melybe, ahogy ő nevezte, „nagy balszerencséje” napján fogott.
Egyetlen dolog vigasztalta valamelyest Teklát: úgy tűnt, a galambocskája nem
szenved a fogságtól, sőt mintha észre sem venné. Nem panaszkodott, nem siránkozott,
mosolyogva fogadta öreg szolgálóját, majd becsukta a szemét, mintha álmodna.
Valójában folyamatosan a csók pillanatát élte újra, és akkora örömöt és békét merített
belőle, hogy mellette nem sokat számított a bezártság.
 Amikor nem álmodott – ébren vagy alvás közben –, imádkozott. Maga sem tudta,
miért könyörög igazán. Talán azért, hogy megbocsáttassék nyilvános vallomása és az
általa keltett botrány, de leginkább mégis azért, hogy megadassák neki, hogy
viszontlássa szerelmét, ha pedig ez lehetetlen, engedjék meg neki, hogy apácafátyol
alatt fejezze be életét, melynek egyedül a szerelem ad értelmet. Teklát leszámítva
Balduin volt az egyetlen a világon, akit szeretett.
A cseléd is sokat imádkozott, de lényegesen kevésbé derűsen. Imái valamiféle
őrületet tükröztek, össze-vissza könyörgéseit lázas kapkodás hatotta át. A szerencsétlen
azt sem tudta, hova kapjon, kihez imádkozzon, melyik szent segítségét kérje a
megoldhatatlannak tűnő helyzetben. Ha Ariane egészségesen hagyja el a pincét,
kiszolgáltatják a szörnyű Leonnak, és egészen bizonyosan rövid idő alatt belehal a
bánatba, az undorba és talán a rossz bánásmódba, hisz a férfit durvának mondták. Ha
pedig kiütközik rajta a lepra, Toros nem hagyja életben. Kegyetlen dilemma, melyben
mindenképpen összetörik a szíve. Hacsak…? Az öregasszony mindennap futott a hajnali
misére a szomszédos katedrálisba, és térden állva követte végig a szertartást, de többé
nem ment az oltár közelébe a benne formálódó szörnyű gondolatok miatt, melyeket
nem gyónhatott meg. Hogyan vallhatta volna be, hogy álmatlan éjszakáin azt tervezi,
hogy megöli Torost, mielőtt az még tönkretehetné a lányát: és ki oldozná fel, ha
beismerné, hogy már hozzá is fogott a terve megvalósításához?! Késő éjszaka elment a
zsidó kerületbe, a város északi részére, hogy felkeressen egy bizonyos Rachelt, aki
gyógyító és szépítő parfümjeiről és kenőcseiről volt híres, de különös, kevésbé ártatlan
folyadékokat is készített. Tekla vagyona felét otthagyta nála: a két arany karkötő egyikét,
melyeket Ariane édesanyja hagyott rá, cserébe egy sötét üveges, szalmába tekert fioláért,
melynek tartalmát bármilyen fűszeres vagy fokhagymás ételhez hozzá lehetett keverni,
az ékszerész pedig éppen az ilyeneket szerette. Mióta a birtokába került a folyadék, az
öregasszony valamivel nyugodtabbnak érezte magát, még ha nem is mehetett gyónni,
hiába fájt a szíve…
A megoldás azonban máshonnan érkezett.
Ariane körülbelül három hete álmodozott a pincében, amikor egy este, amikor
Toros a műhelyében éppen azokat az igazgyöngyöket és türkizeket tanulmányozta,
melyeket aznap vett egy Akabából érkezett karaván kereskedőjétől, kemény döngetés
hangzott fel a vasveretes kapun. Majd miközben a férfi ösztönös ijedséggel
megmerevedett, újabb dörömbölés hallatszott, ez alkalommal parancsoló szavakkal
kísérve:
– Nyisd ki, Toros ékszerész! A király nevében!
A férfi összerezzent, sietve egy bőrtokba csúsztatta, majd egy ládába zárta a
köveket, és futott a kapuhoz. Először a keresztrudakat vette le, majd elfordított a
kulcsot, és meghajolt a küszöbön megjelenő marcona alak előtt. Ő azonban azonnal
félrehúzódott, és utat engedett egy hasonlóan magas alaknak, egy hölgynek, akinek
összetett, kifinomult és enyhén részegítő parfümje betöltötte az alacsony termet. A
hölgy megjelenése utánozhatatlan volt, és a fátyol ellenére, mely egészen a térdéig
eltakarta, Toros máris felismerte, és még mélyebben meghajolt előtte. Az asszony
elhaladt mellette és leült egy faragott, piros párnás székre, melyet a látogatóknak
tartottak fenn. A tiszt odakint maradt.
Toros elmondta az ilyen magas rangú hölgy társaságában illendő szavakat:
– Ki vagyok én, hogy királyom fenséges édesanyja eljön nyomorúságos házamba,
amikor elég lenne üzennie értem, és máris bemutatnék neki mindent, amit csak kíván?
Agnès felemelte a fátylát felfedve szőke haját, melyen arany és zafír karika fogta
össze az azúrkék muszlinkendőt:
– Nem hétköznapi ügyről akarok beszélni veled, kereskedő – sóhajtotta a csípőjét
körülfogó széles, zománccal, igazgyöngyökkel és zafírokkal díszített öv csatjával
játszadozva. – Nem drágakövet vásárolok tőled, amiért jöttem, talán még értékesebb
neked, bár nemrégiben sokat veszített az értékből…
Amint üzletről volt szó, Toros visszanyerte magabiztosságát, bár homályosnak
találta a bevezetőt. Nyíltan meg is mondta:
– Nem értem… Bocsásson meg. Az „anyakirályné” elmosolyodott:
– Pedig nagyon egyszerű: a lányodat akarom!
– A… lányomat?
Torosnak vastag bőre volt, és szinte minden érzelem hiányzott belőle, ha pénzről
volt szó. Ez a nő azonban meg akarta „venni” Ariane-t, és a minden igazi örményben ott
szunnyadó büszkeség felébredése elsöpörte az üzleti érzéket:
– A király alattvalói vagyunk, felség, de nem jószágok vagy rabszolgák, és a lányom
nem eladó!
Agnès lassan elmosolyodott, de a szeme kemény maradt:
– Nem akadályozlak meg, hogy nekem ajándékozd.
– Ajándékozzam? De miért?
– Ugyan, ne játszd az értetlent! Gondolom, nem felejtetted el a hadsereg
visszatérését. A lányod a király nyakába ugrott, és hosszan szájon csókolta, miután
kijelentette, hogy az övé akar lenni. Tehát érte jöttem. Pontosan azért, hogy neki adjam!
Hideg veríték csurgott végig Toros hátán, miközben a halvány remény, hogy egy nap
Leon feleségül veszi Ariane-t, kezdett végleg szertefoszlani. Elgyengült a lába, és térdre
rogyott, bár nem igazán remélte, hogy sikerül megindítania ezt a kérlelhetetlen
asszonyt. A teste magától cselekedett, miközben az esze kétségbeesetten kutatott kitérő
után. Csak szerencsétlen dadogásra futotta:
– Az… az lehetetlen.
– Miért?
– Felséges királyunk… ööö…
– Leprás? A lányod tudta ezt, amikor megcsókolta, és azt kiáltotta, hogy ő is az akar
lenni iránta való szerelmében. Úgy gondoltam, ő az egyetlen esélye a fiamnak, hogy
megismerje a test örömeit. Ezért akarom a lányod, hogy neki adjam. Legalább ezt kapja
meg az életben! – tette hozzá hangjában olyan bánattal, melyre képtelennek gondolták
volna… Nem az az asszony volt azonban, aki kiadja magát egy kereskedő előtt, úgyhogy
sietve háromszor köhintett, hogy visszanyerje keménységét. – Az imént nem azért
beszéltem pénzről, hogy megvásároljam, hanem hogy te megszerezhesd magadnak a
legszebb szegény fiatal lányt, akit csak találsz. Azután csak teherbe kell ejtened, és
megajándékoz egy lánnyal… vagy ami még jobb, egy fiúval! Az örökössel, akire annyira
vágysz! Most pedig hozd ide a szerelmes lányt, akit nem riaszt vissza a lepra! Látni
akarom!
Ez parancs volt, s Toros annak is értelmezte. Nehézkesen felállt, lehajtott fejjel
sandított Agnèsra, majd meghajolt:
– Ha felséged kegyeskedik várni egy keveset, máris…
– Ne vesztegesd arra az időt, hogy kicsinosítod! – utasította Agnès. – Olyannak
akarom látni, amilyen, frissen ébredve!
Egy perccel később a mezítlábas, mindössze egy inget viselő Ariane-t, aki még alig
nyitotta ki a szemét, annyira sietve hozták elő a fogságából, bekísérte az apja, akibe az
imént felvázolt perspektíva lassan új erőt öntött. Hirtelen fiatalnak és nemzésre késznek
érezte magát. Egy bizonyos fiatal lány, egy Sion-kapui szegény takács lányának a képe
rajzolódott ki hirtelen emlékeiből.
– Íme Ariane, a lányom, felség!
– Látom. Most menj ki! Egyedül akarok lenni vele! Toros tiltakozásra nyitotta a
száját, de azonnal be is csukta. Az asszonnyal szemben minden vita időpocsékolás volt…
Lábujjhegyen kiment, miközben a most már éber Ariane csodálattal teli meglepetéssel
nézte a szép és pompásan öltözött hölgyet, akiről pontosan tudta, kicsoda. Félénken
térdet hajtott, mosolyra fakasztva Ágnest:
– Tudod, ki vagyok?
A lány felindultságában szólni sem tudott, mindössze bólintott és lesütötte a
szemét.
– Jól van. Miattad vagyok itt, mert meg akartalak ismerni. Emelkedj fel és nézz rám.
Te vagy az, aki szerelmes a fiamba, a királyba? Ne pirulj! Nem szégyen, hisz a
szerelemnél nincs szebb a világon.
Ariane élénken felvetette a fejét, és merészen Agnès szemébe nézett:
– Nem szégyenkezem, és nem tagadom meg egyetlen szavamat sem, melyet hozzá
intéztem, mert képtelen voltam tovább hallgatni. Oly nagy bennem a szerelem, felség,
hogy ki kellett kiáltanom, különben megfojt. Ó, tudatában vagyok merészségemnek és
méltatlanságomnak, hisz ő nagy király, én pedig senki sem vagyok. De arról álmodom,
hogy szolgálhatom.
– Olyannyira, hogy a tested is neki adnád?
– Övé a lelkem. A test semmi…
– Semmi? Minden gyönyör forrása, a legintenzívebb örömé és a legrosszabb
fájdalmaké? Nem félsz a leprától?
– Az övétől nem. Ő megkapta a felszentelés olaját. Aznap Isten a vállára tette a
kezét…
 – És csodát remélsz? Erről van szó? El sem tudod képzelni, hogy ez a szép
fiatalember undorítóvá válhat?
– Számomra sosem lesz az.
Balduin anyja ruganyos mozdulattal felállt a székéről, és odalépett a lányhoz.
Felemelte az állát, hogy a szeméből olvashassa ki az igazságot. Hitetlenkedve, bár
homályos csodálattal fogadta az iménti szavakat. Megzavarta, hogy ez a lány pusztán a
szerelem varázslatának bűvöletében elfogadja az elfogadhatatlant, miközben ő mindig
testük ereje és szépsége alapján választotta szeretőit…
Kétség járta át. Az örmény lány arca tagadhatatlanul szép és finom volt, mint egy
virág, de talán a teste többi része kevésbé tökéletes. Élénk mozdulattal kioldotta a
masnit, mely az inget tartotta a karcsú nyak körül, és mikor a vászon a lány lábaihoz
hullott, hátrébb lépett, hogy jobban szemügyre vehesse, így lemeztelenítve Ariane fülig
pirult, és azonnal összefonta a karját a melle előtt, miközben lesütötte a szemét, Agnès
azonban kényszerítette, hogy tárja szét. Azután elvette a lámpást az asztalról és
felemelte, hogy semmi ne maradjon árnyékban, majd lassan körbejárta a törékeny
szobrot, melynek elefántcsont bőre megremegett.
– Gyönyörre születtél, kicsikém! – jelentette ki végül, hangjában enyhe nosztalgikus
irigységgel.
Tizennégy évesen neki is ilyen tökéletes, hibátlan volt a teste, amikor először adta
oda magát. Az állandó ápolás ellenére az idő és a túlzott élvezetek elnehezítették, bár
így is kevés férfi tudott ellenállni érzéki vonzásának. A régi időknek mégis megvolt a
maguk bája… Vizsgálódásával elégedetten újra megállt Ariane előtt.
– Szűz vagy, remélem? –
– Ó!
A szinte fájdalmas kiáltás egész szóáradattal felért. Agnès ismét gyűrűkkel teli ujjai
közé fogta a lány arcát, és könnyű csókot lehelt a remegő ajkakra.
– Ha a fiam csak egyetlen virágot szakíthat le, azt akarom, te légy az! Vedd fel az
inged, és menj, öltözz fel. Magammal viszlek.
– Magával visz? – suttogta Ariane felragyogó arccal.
– Természetesen. Mostantól a palotában fogsz élni. Siess, és szólj az apádnak, hogy
várom…
Negyedórával később Ariane szemében ezernyi csillag fényével elhagyta Toros
házát, hogy szerelméhez költözzön. Egyedül az öreg Teklát sajnálta, aki a ház küszöbén
térdelve imádkozott, ingadozva az öröm, hogy boldognak látja szeme fényét, és az
iszonyat között, melyet az elkerülhetetlenül tragikus sors jelentett. Toros
megvigasztalódott az arannyal teli erszénnyel, melyet az „anyakirályné” megvetően
otthagyott az asztalon…
Ha azonban Ariane azt hitte, már másnap reggel Balduinhoz vezetik, csalódnia
kellett. A fellegvári palotába érve Agnès, aki az út alatt arról beszélgetett vele, mennyit
tanult és mihez ért, rábízta arra az asszonyra, aki a „háza” felett őrködött, és aki azóta
állt mellette, hogy a Courtenay-k Antiochiába menekültek. Josefa Damianos, a X.
században Oronte felett uralkodó bizánci herceg távoli leszármazottja mostanra
túlérett, arrogáns és aszott asszony lett, aki mindenkivel éreztette előkelő származását,
és teljes, ám tisztánlátó odaadással szolgálta Ágnest, akinek rossz szelleme volt. Ő
uralkodott a kevés udvarhölgyön, akiket szüleik pénztelensége vagy gyakorlati érzéke
arra kényszerített, hogy egy olyan rossz hírű, de nagy hatalmú hercegnő körét alkossák,
mint Agnès. Egy gazdag kereskedő lánya is bebocsátást nyerhetett, hisz a származás
nem volt elsődleges.
– Újabb utasításig a lakosztályaimban fog élni – jelentette ki az „anyakirályné”. –
Először is keress neki egy sarkot, ahol alhat…
– Mihez ért?
– Tud hímezni, és tudod, milyen ügyesek ebben az örmények. Tud olvasni és lanton
játszani is. Látod, el tudjuk foglalni addig is…
Agnès Josefa füléhez hajolt és súgott néhány szót. Az asszony összerezzent:
– És… hajlandó rá?
– Még jobb: ez a leghőbb vágya. De inkább várok egy keveset, mielőtt odaküldeném.
– Azt várja, hogy a fia meggyógyul? – mosolyodott el megvetően Josefa.
– Ne légy ostoba! Mindössze úgy gondolom, Sybilla esküvője lesz a megfelelő
alkalom.
Így történt, hogy Ariane, akár akarta, akár nem, beilleszkedett a fiatal lányok
csapatába, akiknek többsége meglehetősen csúnya volt, hiszen leginkább arra
szolgáltak, hogy kiemeljék a király anyjának ragyogását. Bizalmatlanul, szinte ijedten
fogadták, annak ellenére, hogy a jól öltözött, zenélni tudó, mosolygós örmény lány
érkezése nem megvetendő szórakozást hozott a kisasszonyoknak, akiket úrnőjük
előszeretettel hanyagolt: csak a hivatalos alkalmakkor jelenhettek meg mellette, alig
osztoztak nappali életében – Agnès néha egész nap ágyban maradt –, s még kevésbé az
éjszakái életében, melyeket számukra túlságosan pikáns élvezeteknek szentelt.
Csakhogy merész tettének híre megelőzte Ariane-t: ő volt az, aki megcsókolta a leprás
királyt. Bár néhányan titokban szerelmesek voltak Balduinba, a betegségtől való félelem
felülkerekedett bennük. Így a palotába költözése és az ifjú Montferrat márki érkezése
között eltelt napokat Ariane elszigeteltségben töltötte, de nem bánta. Amikor éppen
nem arannyal és apró gyöngyökkel hímzett egy türkizkék szatén felsőrészt Sybillának,
szabadon szaladtak ujjai a lant húrjain, miközben félhangosan az örmény költő, Davis
Szaszun verseit énekelte, aki a rózsák szépségét és a jázmin illatát ünnepelte. Enyhe
kárörömmel figyelte, hogy a szoba másik végében a kisasszonyok csendben maradnak és
hegyezik a fülüket, hogy hallják, sőt, néhányan közelebb is merészkednek.
Alapvető önzése ellenére Agnès közben akart járni az érdekében, de Ariane
alázatosan megkérte, hogy ne tegye. Ha valóban arra szánják, hogy a király közvetlen
közelében éljen, az udvar többi része előbb vagy utóbb úgyis elhúzódik tőle. Agnès
megértette, és nem makacskodott. Felkavarta a nyugodt elszántság, és a benne lakozó
anya – hisz szerette a fiát! – örült a boldogság esélyének, melyet a sors útjukba sodort.
 Ezekben a napokban Ariane gyakran látta Balduint, amikor kora reggel, miután
misét hallgatott a fellegvár kápolnájában, vágtára indult a dombok közé, öklén a
sólymával, egyedül Thibaut kíséretében. Közelebbről azonban csak egyszer találkoztak.
Uralkodói kötelezettségein kívül Balduin amennyire csak lehet, saját akaratából
elszigeteltségben élt. Amikor éppen nem a tanácson elnökölt vagy audienciát tartott,
egyáltalán nem kapcsolódott be a palota mindennapi életébe, mindössze távolságtartón
és röviden felbukkant néha, még kevésbé vett részt a szórakozásban, kivéve, ha lovagi
tornára került sor. Legtöbb étkezését egyedül fogyasztotta el, Thibaut és Marietta
felszolgálásában, aki gondos figyelemmel vette körül, és előre megkóstolt minden
felszolgált ételt és italt. Három ember azonban bármikor bemehetett hozzá, amikor csak
akart: Guillaume de Tyr kancellár – naponta kétszer-háromszor is megjelent! –, a
pátriárka, Amaury de Nesle, és a főparancsnok Onfroi de Toron. Mind idős, tapasztalt és
bölcs emberek voltak. A fiatal király rájuk támaszkodott, tudva, hogy tőlük sosem kap
kétséges tanácsot, őszintén szeretik, és nem törődnek a fertőzés veszélyével, melytől ősz
fejjel felesleges tartaniuk. Tökéletes elkötelezettséggel viseltettek a fiatalember iránt,
akit a balszerencse és a születés joga egyaránt megkoronázott. Csodálták a bátorságát, a
beletörődését Isten akaratába, és körülvették, mint egy védő fal, melyen megtörtek a
bárók intrikái, akik többet törődtek saját hatalmukkal, mint a királyság javával.
Eközben Jeruzsálem Sybilla hercegnő esküvőjére készülődött. Tudták, hogy
Guillaume de Montferrat, a vőlegény Cipruson tart pihenőt, és a tetőfokára hágott az
izgalom a város műhelyeiben és üzleteiben, a raktárakban, ahová a karavánok érkeztek,
a gazdag és a szegény házakban, sőt még az ispotályosok irányítása alatt álló
közfürdőkben is, ahol igyekeztek a legfinomabb olajokat és szappanokat beszerezni,
melyekről megesküdtek, hogy Marseille-ből, Savone-ból vagy Velencéből származnak.
Mindenki megpróbált előtérbe kerülni, és a palotában, különösen a hölgyek
lakosztályaiban, hatalmas volt az izgalom: egy ilyen szép menyasszonyhoz a díszítésnek
és a környezetnek is a lehető” legcsodálatosabbnak kell lennie. Selyem, muszlin, szatén,
bársony és brokát suhogásában éltek. Új díszekkel, gazdagabb hímzésekkel
próbálkoztak. A drágakőcsiszolók és az ékszerészek – a kettő gyakran egybeesett,
ahogyan Torosnál is – arany és drágakő koronákat, öveket, láncokat, kapcsokat,
karkötőket, gyűrűket és fülbevalókat készítettek. A csodák virágzása mesés tavaszt
hozott a Szent Városra az ősz közepén, hisz az ifjú hölgy, akit most férjhez adnak,
Jeruzsálem királynője lesz, ha az Úr magához szólítja szerencsétlen öccsét – ezt
mindenki tudta.
Egyik este, amikor a gyors vacsora után a kisasszonyok összegyűltek Sybilla körül,
hogy rápróbáljanak egy ezüstszálaktól csillogó kék selyemruhát, az ajtónálló hangja a
termen végigzengve jelentette:
– A király!
Csend lett. Ariane, aki a lenyugvó nap utolsó sugarait kihasználva egy ablakban
hímzett, leejtette munkáját, és hirtelen remegő térdekkel felállt. Nem messze volt az
ajtótól, és a király mellette halad majd el!
 Amikor azonban Balduin belépett, nyomában Thibaut-val, aki egy ládikát hozott,
csak a körvonalait látta a ragyogó ég háttere előtt; egy térdet hajtó árnyat. Ariane
azonban nem hajtotta le a fejét: látni akarta a büszke arcélt a szinte szerzetesi ruha
felett, melyet Balduin a leggyakrabban viselt, amikor nem a páncélt vagy a királyi
palástot öltötte fel: egyszerű fehér csuhát, melyet a csípőjénél a kardot tartó öv fogott
össze. Ariane észrevette, hogy az orra tövében kis dudor képződött, és tudta, mit jelent
ez, de csak még erősebb lett a szerelme, mert a szívében megérezte, mennyit szenvedhet
a király.
Thibaut felismerte a lányt, meglepetten felvonta a szemöldökét, de nem szólt.
Balduin Sybillához lépett.
– Ön oly gyönyörű, nővérem! Jól fog állni önnek a boldogság, mert remélem,
megtalálja a boldogságot ebben a házasságban. Azt is remélem, ez tetszeni fog.
Intésére Thibaut fél térdre ereszkedett Sybilla előtt, és felé nyújtotta a ládikát. A lány
kinyitotta, és egy elragadó koronát talált benne, mely Toros munkája volt: széles karika
finom aranyból, smaragd és igazgyöngy levelekkel és virágokkal díszítve.
– Ó, milyen gyönyörű! – kiáltott fel elragadtatva. – Felség, ön mindig oly nagylelkű!
– Ön a testvérem, és férjhez megy: mikor legyek nagylelkű, ha nem most!?
Örömében Sybilla előrelépett, hogy megölelje, de a király kesztyűs kezével
gyengéden megállította:
– Ne… Az öröme a legszebb jutalmam. Most visszaadom a szépítkezésnek!
Sarkon fordult, és Thibaut a füléhez hajolt, hogy odasúgja:
– A rózsacsokros lány! Itt van, az első ablak előtt. Balduin összerezzent, de nem
felelt, és folytatta az útját, a szeme azonban Ariane-ra szegeződött. A lány észrevette és
fülig pirult, mialatt szinte maguktól meghajoltak térdei. Amikor Balduin eléje lépett,
képtelen volt állni tekintete tüzét, és lehajtotta a fejét.
– Hogy kerül ide? – kérdezte a király gyengéden.
– Felséges édesanyja hozott el az apámtól, hogy szolgáló hölgyei körébe emeljen.
– Igazán? Akkor miért van egyedül ebben a sarokban? A többiek mellett lenne a
helye.
Ez alkalommal Ariane végre felmerte emelni a tekintetét:
– Itt jobb a fény, és gyorsan be kell fejeznem ezt a ruhaujjhímzést – felelte a kis
azúrkék brokátkupacra mutatva a lábánál.
– Már nem sokáig lesz jó a fény, hisz esteledik! Én… örülök, hogy itt van…
Ezzel a király gyors, nagy léptekkel távozott, talán attól tartva, hogy Ariane
megismétli őrült gesztusát, de tévedett. Utolsó szavai akkora örömmel töltötték el– az
örmény lányt, hogy kis híján elájult. Beletelt egy kis időbe, míg annyira összeszedte
magát, hogy felálljon, majd visszaüljön a zsámolyára. Az angyalok Balduin hangján
énekeltek neki, mely fiatal korához szokatlanul mély volt… Ez a hang pedig minden
másnál jobban felkavarta.
 Még boldogabb lett volna, ha tudja, hogy Balduin is osztozik felindulásában. Ezt
Thibaut is tapasztalhatta, amikor a lakosztályukba visszamenet a király hangosan
gondolkodott:
– Itt van a palotában! Milyen meglepő! Azt hittem, sosem látom többé, és itt van az
udvarhölgyek között! Hihetetlen, nem?
A király magában beszélt, a szélnek szánva szavait, Thibaut mégis habozás nélkül
bekapcsolódott a monológba:
– Megmondta: az édesanyja hozatta ide…
– Nem, nem ezt mondta. Most is hallom a szavait: „Az édesanyja eljött értem!” Az
anyám személyesen ment volna el az örmény kerületbe, hogy ide hozza? Őt ismerve
ennek semmi értelme.
– A lány nagyon ügyes hímzőnek tűnik, amennyire láttam…
– Sok ügyes hímző volt eddig is a környezetében. Akkor miért pont ő? Próbáld
megtudni, Thibaut!
A fegyvernök elhúzta a száját. Nem volt ínyére, hogy az „anyakirálynő” közelébe kell
merészkednie. Annál is kevésbé, mert Renaud de Sidon, a hölgy aktuális férje elutazott a
birtokára, hogy csatlakozzon Tripoliszi Rajmondhoz, és közösen fogadják Montferrat
márkit. A vőlegénynek Sidon kikötőjében kellett partot érnie, és Balduin ragaszkodott
hozzá, hogy szép és nemes kíséret várja a hajónál, hogy illőn vezesse Jeruzsálembe.
Jocelin de Courtenay is vele tartott számos báró társaságában.
Thibaut nem volt ostoba, hogy azt képzelje, azért, mert a férje távol van, Agnès
rögtön megkörnyékezi, annál is kevésbé, mert a szép caesareai püspök mindig a
közelében maradt – állandó kegyelmi állapotban élhetett, hisz Heraclius éjjel-nappal
gyóntatta! –, de tudta, az asszony hajlamos a hirtelen lépésekre, hogy megragadja a
pillanatot, és a legkisebb kockázatot sem akarta vállalni. Bölcsebb lenne, ha először
Mariettához fordulna: a király dajkájának szabad bejárása volt Agnès lakosztályaiba.
Mégis válaszolnia kellett Balduinnak:
– Megteszem, amit kér, felség, de engedjen meg egy kérdést.
– Mintha szükséged lenne az engedélyemre!
– Ez a lány… Ariane, úgy látom, érdekli önt.
A király elgondolkodó arcát széles mosoly ragyogta be.
– Ariane-nak hívják? Milyen szép név, és milyen remekül illik hozzá. No de ha
tudtad, miért nem mondtad?
– Mert nem kérdezte, felség. Azt hittem… elfelejtette őt.
– Hogyan felejthettem volna el? Almaízű és mentafrissességű volt az ajka… de mit
akartál tudni? Kérdezni akartál valamit.
– Kérdezni? Bocsásson meg, felség… azt hiszem, elfelejtettem.
– Majd eszedbe jut.
A fiatalember napbarnított arcán a legnaivabb ártatlanság tükröződött. Balduin
tudta nélkül már megadta a választ, és Thibaut megtudta, hogy sokat gondol a
„rózsacsokros lányra”. Bizonyára annyira sokat, hogy beleszeretett. Már csak az a kérdés,
jó-e ez neki vagy sem. De Ariane szemének néhány perccel ezelőtti csillogására
visszagondolva Thibaut inkább az első feltételezést választotta: még egy olyan kevés
tapasztalattal bíró fiú is, mint ő, egyértelműen látta, hogy a lány tiszta szívéből
szerelmes…

***
Guillaume de Montferrat, Hosszú Kard érkezése nagy örömöt okozott. Hátsó
gondolatok nélküli örömöt, hiszen tisztán látszott, hogy ezt a házasságot megáldja a
szerelem: a jegyesek első találkozásukkor egymásba szerettek. Sybilla boldog hálával
mondott köszönetet az öccsének, amiért ilyen szép férjet választott számára. Guillaume
huszonhét év körüli, magas és arányos testalkatú férfi volt. Arca modellül szolgálhatott
volna egy római császár maszkjához, és fekete szeme vidám kontrasztot alkotott szőke
hajával. Köztudott volt, hogy bátor lovag, és ügyesen bánik az övében függő hosszú
karddal. Bölcs volt és megfontolt, keveset, de találóan beszélt, és úgy tűnt, megvan
benne minden jó tulajdonság, hogy remek király legyen. Sybilla csodálatosnak találta, és
mivel a férfit is azonnal meghódította jegyese szépsége, minden ok megvolt rá, hogy
igazi ünnep legyen a házasságkötésük.
Az esküvő napján Jeruzsálem sülő húsok, fűszerek illatát árasztotta, elkeveredve a
menet útvonalán százával elhelyezett virágokéval, a szökőkutakból folyó boréval, a
meleg viaszéval és a füstölőkével. Fellobogózták a várost, s a Dávid-torony csúcsán ott
lengett egymás mellett a király és Montferrat márki zászlaja. Az utcákon énekeltek,
táncoltak, ünnepeltek, és a palotában a fényárban úszó, kárpitokkal, zászlókkal és
csillogó selymekkel díszített nagy lovagteremben a fiatal pár elfoglalta helyét a kettős
széken, Jeruzsálem címere alatt, mely felé a királyság legelőkelőbbjeit egybegyűjtő
tömeg tekintete szegeződött. Sybilla, aki a hagyomány szerint világos piros, arannyal
szőtt és hímzett ruhát viselt, s ugyanilyen színű fátylát a fivérétől kapott korona
rögzítette szőke hajához, különös módon riadtnak látszott, de lesütött szemhéja alól
tekintete egy pillanatra sem hagyta el a férjét, aki ugyanolyan meghatott volt, mint ő.
Alig ettek a felszolgált tálakból, de kezeik mindig egymáshoz értek, és arcuk belepirult
az érintésbe. Szemmel láthatólag égtek a türelmetlenségtől, hogy egyedül maradjanak
végre a nagy, mirtusszal illatosított és rózsaszirmokkal meghintett ágyban. Guillaume
sokat ivott, bizonyára, hogy legyőzze felindulását.
Nem messze tőlük Agnès félmosollyal figyelte őket. Nem volt nehéz kitalálni, hogy
sikeres lesz kettőjük nászéjszakája, és talán gyümölcsöt is hoz. Az időpontot a
holdciklus és a menyasszony havi ciklusa szerint választották meg. Ráadásul előző este
az „anyakirályné” maga merítette bele Sybillát egy dézsa esővízbe, melyet az előző
felhőszakadás óta őriztek, hogy termékennyé tegye. Hisz mindenképpen biztosítani kell
a dinasztiát. Igen, jó volt ez a házasság, és az ölelés vágyában égő fiatal pár látványa
megvigasztalta Ágnest, amiért sok ellenségével kényszerült egy asztalhoz ülni. Hiszen
mind eljöttek – kivéve természetesen azokat, akik már nem éltek! Ott volt Antiochia
hercege, III. Bohemund, egy elég szerencsétlen nagyúr, akit az orránál fogva vezetett a
felesége, Orgueilleuse48 de Harenc, akire tökéletesen illett a neve. Eljött a két Ibelin fivér,
halott harmadik férje, Hugues testvérei: a mirabeli és ramlai Balduin és az öccse, II.
Balian, Ibelin ura, akik mindketten gyűlölték őt.
Az előbbi azért, mert őrülten szerelmes volt Sybillába, és ez a házasság kétségbe ejtette,
az utóbbi pedig azért, mert szenvedélyesen szerette és feleségül kívánta venni riválisát,
Komnenosz Mária királynét, Amaury özvegyét. Amit természetesen nem engedtek meg
neki. És végül ott volt mind közül a legrosszabb: Tripoliszi Rajmond, a korábbi régens,
egy jóképű, magas, napbarnított férfi, fekete, egyenes hajjal, széles vállal, erőteljes orral
és sötét, elgondolkodó szemmel. Agnès az ágyába akarta vinni, hogy eszközévé tegye, de
Rajmond óvakodott tőle – okkal! –, és úgy tűnt, ragaszkodik a feleségéhez, Echive-hez,
aki Gautier de Saint-Omer, Tiberiás és Galilea hercegének özvegye volt. Azzal, hogy
feleségül vette, a férfi Tripolisz grófságához csatolhatta a csodálatos hercegséget, s így a
királyság legnagyobb ura lett. Rajmond intelligens volt és művelt, ügyes politikus, de
talán ugyanúgy nem tetszett istennek, ahogyan Ágnesnek sem, hisz mostanáig nem
sikerült gyermeket nemzenie a hercegnőnek, és kénytelen volt elfogadni, hogy adoptálja
Saint-Omer négy fiát, akik egy nap visszaveszik majd tőle Galileát. Végül ott volt
Renaud de Sidon, mostani férje, akit alig látott, mert a férfi bujdosott szégyenében,
hogy Heraclius szeretőjének a férje. Ő is sokat ivott, és sosem nézett Ágnesre. Amint
kijózanodik, megint elmegy Caesareába vagy Sidonba, a hűbérbirtokaira, melyeket
figyelmesen irányít. Istennek hála Sybilla házassága megvédi ezektől az emberektől! És
most már mellette van a fivére, Jocelin is, aki teljes szívével az ügynek és a családi
vagyonnak szentelte magát, melynek helyreállításán aktívan tevékenykedett.
Az utolsó arc, ami magára vonta az „anyakirályné” tekintetét: Renaud de Châtilloné,
akit nem igazán tudott kategóriába sorolni, hiszen ugyanolyan ravasz volt, mint ő.
Sajátos módszerét követve, mellyel felmérte a férfiakat, s részben azért, hogy megtudja,
milyen íze lehet a vadnak, lefeküdt vele, de a férfi túlságosan durva, érzéketlen szerető
volt, aki ugyanúgy zabált az ágyban, mint az asztalnál, és képtelen volt megadni egy
nőnek a gyönyört, melyet remélt. Ennek ellenére jó viszonyban váltak el:
– Találjon nekem egy gazdag és jó külsejű özvegyet, és hűséges szövetségese leszek –
jelentette ki Renaud kertelés nélkül.
Ezt azonban könnyebb volt kérni, mint megvalósítani: olyan hercegség, mint
Antiochia, nem termett minden bokorban, és egyelőre Renaud-nak be kellett érnie
azzal, hogy Jeruzsálem védelme felett uralkodik, melyet a király rá bízott, s mely feladat
remekül illett hozzá. Kissé különös kormányzó volt. Igaz, nagyon pontosan teljesítette
katonai feladatait, tudta, hogyan kell parancsolni és ügyelni az erődítmények állapotára,
és tisztelték a katonák, akiket elkápráztatott a legendája és szélsőséges természete. De
ugyanilyen híres volt a város bordélyházaiban és a kereskedőknél, akiket többé-kevésbé
rendszeresen megsarcolt, hogy feltöltse siralmasan ellaposodott bukszáját.

48
Az orgueilleuse jelentése gőgös. (A ford.)
 Thibaut is Châtillont nézte, de neki nem voltak kétségei afelől, mit gondoljon róla:
ez az ember veszélyes volt, annál is inkább, mert ördögi vonzerő áradt belőle, mely előtt
könnyen meghajoltak azok, akiket elvakított őrült bátorságának legendája. Voltak, akik
csodálták, és sajnálatos módon közéjük tartozott Balduin is, a természet azon törvényét
követve, mely szerint az ellentétek vonzzák egymást. A beteg, hamarosan széthullásra
ítélt testű fiatal királyt elkápráztatta Renaud hihetetlen életereje, jó kedélye és
kielégíthetetlen élni akarása. Hőst látott benne, aki sztentori hangon irányítja az
embereket, és nem vett tudomást arról, hogy a durva katona – hisz valójában nem volt
más! –, amint távolabb kerül tőle, nem titkolja, milyen undort vált ki belőle a betegsége,
és milyen reményeket táplál a gyors halála iránt, melynek bekövetkezését
törvényszerűnek tartotta. Thibaut bizalmatlansága azonban gyűlöletbe csapott át azóta,
hogy megértette, milyen tervet szövöget oroszlánsörényes fejében Châtillon: megszerzi
a kis Isabelle kezét, akit ő, Thibaut annyira szeretett, és a révén Jeruzsálem hercege lesz.
Nem volt nehéz kitalálni a folytatást: vassal vagy méreggel, megrendezett balesettel
vagy nyílt gyilkossággal Renaud félresöpör minden akadályt a korona felé vezető útjából.
Az, hogy ő ötvenéves, a kis hercegnő pedig nyolc, a legkevésbé sem érdekelte: nem
titkolta, hogy szereti az éretlen gyümölcsöt.
Thibaut az esküvő előtti este szerzett tudomást a hihetetlen tervről, amikor a
bethániai kolostorba ment, hogy – ahogy ezt máskor is gyakran tette – elvigyen a
kislánynak egy ajándékot a királytól, és hogy tudassa, Balduin nem felejtette el, és
változatlanul szereti. Tegnap az ajándék – egy igazgyöngy és türkiz kapocs – nagyobb
volt a megszokottnál: Balduin meg akarta vigasztalni a húgát, amiért neki és
édesanyjának távol kell maradnia az esküvői ünnepségektől. Meglepetésére – és
csalódására – azonban Thibaut nem találkozhatott Isabelle-lel: Yvette anya, a
rendfőnöknő erős kíséret mellett hazaküldte a kislányt édesanyjához, Nablusz várába.
Az okot Elisabeth nővértől, a nevelőanyjától tudta meg: két nappal azelőtt Renaud de
Châtillon megjelent a kolostorban azzal az ürüggyel, hogy ellenőrizni kívánja a falakon
kívül fekvő megerősített ház védelmét. Lovon jött és kíséret nélkül, hogy ne ijessze meg
az apácákat. Be kellett engedni. Annál is inkább, mert azt állította, üzenetet hozott a
királytól Isabelle-nek. Így aztán kénytelenek voltak bemutatni neki a kislányt,
természetesen a rendfőnök anya felügyelete mellett, aki a silány – mindössze néhány
kedves szót tartalmazó – üzenetből hamar megértette, hogy a férfi hazudik, és csak meg
akarta nézni magának a kis hercegnőt.
– A rendfőnök anya azonnal úgy döntött, hazaküldi Nabluszba – tette hozzá
Elisabeth. – Az a férfi úgy méregette, mintha eladó ló lenne. Épp csak arra nem kérte,
hogy mutassa meg a fogait…
– Miért nem küldtek azonnal üzenetet a palotába, hogy értesítsék a királyt?
Hallatlan ez a viselkedés…
– Ezt mindannyian tudjuk, de a rendfőnök anya úgy gondolta, az a legsürgetőbb,
hogy Isabelle távol kerüljön innen. Úgy tervezi, hogy majd a várost felkavaró
ünnepségek után ír a királynak. Nyugodj meg, Thibaut: drága hercegnőnk biztonságba
került ettől a vadállattól.
– Isabelle mit szólt hozzá?
– Kijelentette, nem hiszi, hogy a lovag királyi fivére nevében jött volna, csúfnak
bélyegezte, majd végül kiöltötte rá a nyelvét, és kiszaladt a szobából.
Thibaut máris sokkal jobban érezte magát, és a fellegvárba visszatérve Balduint
mosolyra fakasztó, tüzes hévvel számolt be a tapasztaltakról.
– Ugyan, nyugodj meg! Kedvelem Renaud-t, de egyáltalán nem áll szándékomban
neki adni a kis Isabelle-t!
– Nem ad hangot irányában haragjának? – kiáltott fel Thibaut felmérve, hogy csak ő
dühös, a király nem.
– Majd később meglátjuk. Yvette anya jól tette, hogy elküldte Isabelle-t Nabluszba,
és egyelőre inkább úgy teszek, mintha nem tudnék a dologról. Châtillon képes lenne
azonnal kérőként jelentkezni. Mindenképpen visszautasítanám, de szükségem van a
hozzá hasonló értékű katonákra a királyság védelmében…
Ehhez nem volt mit hozzátenni. Thibaut kénytelen volt beérni az előre sejthető
válasszal, hiszen nem tudta elképzelni, hogy Balduin ennek a szörnyetegnek adja
elragadó Isabelle húgocskáját, de megfogadta, hogy alaposan odafigyel az egykori
antiochiai hercegre.
A lakoma a végéhez közeledett. Eljött az idő, hogy az ifjú párt a nászi szobába
vezessék. Agnès kézen fogta a lányát.
– Éljen az ifjú pár! – harsantak a vidám kiáltások.
Sybilla és Guillaume ittak egy kortyot a vendégeik egészségére, majd az
udvarhölgyek közrefogták a menyasszonyt, hogy kikísérjék a teremből. Eközben a király
és a bárók lantok, furulyák és háromhúros hegedűk hangjára elvezették Guillaume-ot,
magukra hagyva a részegeket, akik már az asztal alá itták magukat… Ahogy kiment,
Thibaut látta, hogy Renaud de Châtillon is odabent marad. A székébe roskadva,
tányérjában könyökölve nagy, mohó kortyokkal ivott, vérben úszó szeme azonban a
trónusra szegeződött, mely Balduin után üresen maradt… Nem messze tőle az
elsőszülött Ibelin, egy erőteljes, negyven körüli férfi karjára fektetett arccal sírdogált egy
nagy bortócsa közepén. Thibaut de Courtenay szánakozó pillantást küldött feléje,
akinek azt kellett látnia, hogy a szeretett hölgy egy másik férfi szerelméhez siet.
A nászi szobát élénk színű selymekkel burkolták körbe, az ablakokat és az ajtókat
pedig részegítő illatú jázmin, rózsa és liliom füzérekkel díszítették föl, a hatalmas fehér
ágy levendulával és illatos fűszerekkel megszórt, hímzett selyemlepedőivel pogány
oltárra emlékeztetett a hosszú, piros gyertyák táncoló fényében. A fiatal lányok, akik
Sybilla körül sürgölődtek, hogy megfésüljék és levetkőztessék, elpirultak, ahogy
ránéztek.
Miután hosszú fehér ingbe öltöztették, melyen át-sejlett rózsás bőre és teste bájos
vonala, Sybillát az ágyhoz vezették, melyet korábban megáldott a pátriárka, majd a
párnáknak támasztott háttal ülve, szerényen lesütött szemmel várakozott. Guillaume
nem sokkal később megérkezett a király nyomában, hogy elfoglalja helyét mellette az
ágyban. A vőlegény is ingben volt, és leült ifjú felesége mellé, hogy feleljen az udvar
kissé botladozó üdvözléseire és gratulációira. Azután Agnès mentával és más
vágyfokozó füvekkel forralt borral kínálta őket, az udvarhölgyek pedig tapsoltak és
énekeltek. Végül lassan mindenki visszavonult. Balduin távozott utolsóként, becsukta az
ajtót, és átadta a kulcsot egy kamarásnak, aki egész éjjel ott őrködik majd, nehogy valaki
megzavarja az ifjú házasokat.
Amikor utolérte Thibaut-t, a fegyvernököt meglepte sápadtsága és remegő keze.
– Felséges királyom, rosszul van? – aggódott.
– Azt hiszem, egy kicsit – suttogta Balduin a könnyeknél is szomorúbb mosollyal. –
Ez a házasság megnyugtat és megvigasztal a királyság jövőjét illetően, de a boldogság
láttán, melyet magam akartam, képtelen vagyok elfojtani a gondolatot, hogy én is
szerettem volna megházasodni, karjaimba zárni egy gyengéd fiatal lányt, és kényeztetni
a testét, míg gyümölcsöt nem érlel. Nekem a sors a halált adta menyasszonyul!
A szerencsétlen fiú most először engedte feltörni a szenvedést, melyet máskor oly jól
leplezett. Szavai mélyen felkavarták Thibaut-t. Mondhatta volna, hogy Sybilla cseppet
sem gyengéd fiatal lány, és Guillaume talán nem lesz olyan boldog, mint kívánják neki,
de a tréfa, melybe Balduin néha menekült, nem volt helyénvaló ebben a fájdalmas
pillanatban. Nem tudta, mit felelhetne. Fivérként fogta meg barátja vállát, majd végül
megszólalt:
– Talán csak próbatétel. Isten királlyá tette önt, és azt akarja, hogy nagy király
legyen. Talán azért küldte a betegséget, hogy megacélozza a lelkét, és amikor jónak látja,
elküldi a gyógyulást is. A csodák földjén élünk. Sosem szabad feladni a reményt!
Ahogy beszélt, Thibaut látta, hogy szavai nyomán felengednek a megfeszült
vonások. Balduin végül elmosolyodott:
– Sosem adom fel a reményt az isteni kegyelemben, de köszönöm, hogy
emlékeztettél rá. Menjünk imádkozni!
A sötét kápolnában, ahol mindössze a tabernákulum mécsese világított, a leprás
király egy órán át feküdt a kövezeten, keresztbe tett karral, ahogyan a királlyá szentelése
előtti éjszakán is, és imájában átadta magát Isten akaratának. Thibaut mögötte térdelt,
és könnyben úszó szemmel, némán kiáltott az ég felé, hogy vegyék le királyáról a
mártíromság fájdalmas terhét. A boldogságban úszó város és a testi örömök ünnepét ülő
palota zajai megtörtek a vastag falakon, és a védett teremben eltöltött percek legalább a
megnyugvást meghozták. A két fiatalember könnyedebb, bizakodóbb lélekkel tért vissza
a királyi lakosztályba.
Az ajtó előtt ott találták Mariettát, aki megállította Thibaut-t. A királynak egyedül
kell bemennie, mert valaki várja. Balduin összevonta a szemöldökét:
– Az éjszaka közepén? Ki az?
– Semmi olyasmi, ami érdekelhetné a királyságot – vonta meg a vállát az asszony. –
Sem a kíváncsiskodó fegyvernököket.
 – Se éjjel, se nappal nem hagyom magára a királyt! – tiltakozott Thibaut, és
megpróbálta félretolni a termetes asszonyságot, aki azonban kitartott.
Balduin eközben bement. Marietta megenyhült:
– Ugyan! Biztosíthatom, hogy nincs mitől tartani. Éppen ellenkezőleg!
Eközben odabent hihetetlen látvány várta Balduint, aki egy pillanatra azt hitte, a
nászszobába tért vissza. Ahogy az imént, itt is egy inget viselő fiatal lány ült a
levendulával és rózsaszirmokkal megszórt ágyban a piros gyertyák fényében. Lesütött
szemmel, izgalomtól kipirult arccal összefonta karját a keble előtt, mely kirajzolódott a
finom anyag alatt. Csak a hajszíne volt más: a jelenés haja sötétebb volt, mint az éjszaka,
és ahelyett, hogy gyöngyökkel fogták volna össze, szabadon omlott alá a lágy ívű vállra.
Balduin sosem látott ennél bájosabbat…
Egy pillanatra a lélegzete is elakadt, de hamar összeszedte magát. Vonzotta a szép
látomás, és leült az ágy szélére.
– Kisasszony – suttogta –, miért van itt? Ariane anélkül, hogy fel mert volna
pillantani rá, fülig pirulva, bizonytalan hangon felelt:
– Hogy örömet szerezzek önnek, felséges királyom. Felséges édesanyja mindent
maga készített elő, hogy ön is megkapja ma éjjel a szerelmet, ahogyan a hercegnő is.
– Az… anyám? Hogy merte ezt parancsolni magának?
Ariane hirtelen felvetette a szemét, és a király látta, hogy fekete gyémántként
csillog:
– Parancsolni? Ó, felséges királyom, magam is eljöttem volna, ha ő nem hoz el!
Tudja, hogy szeretem önt! De… talán elfelejtette?
– Nem… nem, dehogy! Hogyan… felejthettem volna el? A csók, melyet magától
kaptam, megédesíti napjaimat… és felkavarja éjszakáimat.
– Akkor adja vissza… vagy engedje, hogy még többet adjak! Sokkal többet!
Ariane elhagyta a párnák védelmét, és a selyemlepedőkön egészen közel siklott a
királyhoz. Balduin alig egy ujjnyira az ajkától érezte az örömtől ragyogó arcot, miközben
nyakát friss karok illatos gyengédsége fogta körül. Ariane még közelebb jött, ajkuk
egymáshoz ért, s egymásba olvadt a mindent elsöprő szenvedélyben. Balduin a keze
alatt érezte a felkínálkozó fiatal test melegét, a mellkasán a kis, kemény kebleket,
csípőjében pedig a vágy égető emelkedését, mely elsöpörte mind józan eszét, mind
akaratát. Mégis, amikor érezte, hogy Ariane ujjai kibontják ruháját, hogy a bőrét
érintsék, összerezzent, és el akart húzódni:
– Ne… nem akarom…
– Én pedig akarom! Szeretlek! Nem is tudod, mennyire szeretlek. Mindig is a tiéd
voltam, és csak ezért a pillanatért éltem. Ne tedd tönkre. Olyan boldog vagyok!
Boldog volt a király is. El sem tudta volna mondani, mennyire. Ariane, azzal a vele
született tudással, melyet a szerelem kelt életre Keleten, gyengéd csókokkal és
ölelésekkel burkolta be. Gyengéd és ellenállhatatlan kényeztetéssel, melynek Balduin
engedett. Átvette az irányítást, és végül boldog zokogással, szinte őrült izgalommal
hatolt belé, fájdalmas kiáltást szakítva fel a szűz lányból. A sikoly kijózanította Balduint,
és visszaadta akaratát. Nyögve elszakadt Ariane-tól, az ágytól, és botladozva megindult
a galéria oszlopai felé, melyeknek nekitámaszkodott, várva, hogy lecsillapuljon a szíve.
Zúgott a feje, ahogy hallotta, hogy a lány panaszosan hívja:
– Gyere vissza, szerelmetes uram!
– Nem! Nem lett volna szabad! Hogyan felejthettem el, hogy mi vagyok… és mi vagy
te?
Ariane utána jött és a karjába siklott. A királynak nem volt ereje elküldeni.
– Hogy mi vagyok? A tulajdonod, a szolgálód, a rabszolgád, de leginkább az, aki
szeretni fog, míg csak él…
– Éppen az életedre gondolok! En a halált hordozom magamban… borzalmas halált,
te pedig olyan szép vagy, olyan tiszta, olyan fiatal!
– Mit számít! Egy nap úgyis meghalok! Tégy engem, mint egy pecsétet, a te szívedre,
mint egy pecsétet a karodra, mert erős a szerelem, akár a koporsó…
Az utolsó szavakra Balduin összerezzent:
– Ismered az Énekek énekét? Szinte hihetetlen.
– Miért? A világ legszebb szerelmes verse, és a fajtámbéli lányok műveltebbek, mint
gondolod…
Nevetett, és nevetése lefegyverezte a királyt, ám amikor vissza akarta húzni az
ágyba, ellenállt:
– Nem szabad! Furdalna utána a lelkiismeret!
– Szóval nem szeretsz – nyögte a lány a sírás küszöbén.
– Éppen azért akarlak kímélni, mert szeretlek. Keze közé fogta az arcát, és olyan
közel hajolt, hogy szinte összeért az ajkuk.
– Ó, igen, szeretlek! A rózsacsokor óta úgy élsz bennem, mint egy gyengéd
fényesség… és egy szívet tépő bánat! Ha olyan férfi lennék, mint a többi, királynővé
tennélek…
– Nem, nem tehetned meg, mert túlságosan alacsony a származásom, de ezt nem
kell sajnálnod, mert végül mégis együtt vagyunk. Fogadd el, amit a sors… és felséges
édesanyád ad! Nem vágyom másra, mint hogy melletted legyek, az árnyékodban, de
egészen közel hozzád. A többi kérdésben Istenre bízom magam és a szerelemre!
Előfordul, hogy csodákat tesz…
Újra hatott a báj. Olyan édes volt hallani ezt a hangot, s még inkább, amit mondott,
hogy igazi gyógyírként hatott a fiatal király sajgó szívére. Miért utasítaná vissza, miért
utasítson el mindig mindent? Hirtelen túl fáradtnak érezte magát, hogy harcoljon
önmaga ellen.
– Hogyan taszítsam el, amire a világon a legjobban vágyom? – suttogta arcát a lány
hajába fúrva, boldogan érezve, hogy Ariane hozzásimul.
Talán visszatértek volna a vérfoltos lepedőjű ágyba, de kint a nehéz bronzvereteken
forduló ajtók zaja hallatszott, katonai parancsszavakkal és lódobogással kísérve. Azután
valaki elkiáltotta magát:
– Üzenet Bizáncból! A királynak!
 Balduin sietve felkapta a földről Ariane ingét, majd a széken hagyott köpenyét,
segített beleburkolóznia, gyorsan megcsókolta, majd Mariettát szólította, hogy kísérje
vissza a lányt az anyja lakosztályaiba. A dajka azonban nem volt ott.
– Lement valamiért a konyhába – magyarázta Thibaut, aki odakint egy padon
őrködött. – Akarja, hogy megkeressem?
– Nem – vágott közbe Ariane. – Egyedül is visszatalálok. Nincs olyan messze!
Ezzel, mint egy könnyű árnyék, eliramodott a kő csigalépcső felé, miközben Balduin
visszament a szobájába, hogy a császári követ fogadásához méltóbb ruhát öltsön.
Thibaut nem követte azonnal, rossz előérzete támadt: amikor az örmény lány
szélvészként elsuhant előtte, homályos fenyegetést érzett. Egy pillanatig habozott, majd
bekiabált az urának:
– Utánamegyek. Túl sok a részeg ma éjjel a palotában.
Ezzel lefutott a lépcsőn, átszelte a kihalt fügés udvart, befordult egy alacsony boltív
alatt, és egy keskenyebb lépcsőhöz érkezett. Kiáltásokat hallott. Négyesével szedve a
fokokat felrohant a lépcsőn, és kiért a két, falra rögzített fáklyával megvilágított
passzázsra. Látta, hogy amitől tartott, megvalósulni látszik. Ariane kiáltott, de
mostanra csak nyögni tudott a férfi durva keze alatt, aki megerőszakolta. Leszakította
róla köpenyét, és Thibaut csak a lány meztelen, szétfeszített lábát látta a férfi alatt, aki
nagy csípőmozgásokkal rángatózott rajta. Hirtelen dühében rárontott a nyomorultra,
megragadta a ruhája gallérját, melynek arany szálai megcsillantak a sötétben,
elszakította a szerencsétlen lány testétől, és akkora erővel taszította hátra, hogy a
támadó nekicsapódott a falnak, ahol összerogyott, és eszméletét vesztette a csapás súlya
alatt. Éppen az egyik fáklya alá esett, és Thibaut gond nélkül felismerte: Jocelin de
Courtenay volt, az apja…
Alig lepődött meg. Attól a perctől kezdve, hogy megpillantotta, amikor megérkezett
Renaud de Châtillonnal, Thibaut semmit sem érzett iránta, hacsak a bizonyosságot
nem, hogy ezzel az emberrel szemben mindig óvatosnak kell lennie, és soha, semmiféle
kötelék nem szövődik közöttük. Courtenay akkori nyomorúságos külseje sem tudta
meghatni, hisz fiatal kora ellenére tudott olvasni a látszat mögött. A túlságosan
rugalmas, túl simulékony, túl kitérő, egyszerre kecses és arrogáns megjelenésű Jocelin
de Courtenay Tripoliszi Rajmonddal ellentétben semmit sem tanult fogolyéveiből: csak
még kéjsóvárabb lett, és még mohóbban ki akarta élvezni a kiváltságokat, melyeket
Edessza és Turbessel névleges grófi címe ugyanúgy nem indokolt, ahogyan rabtársának
antiochiai hercegi címe sem. Az volt a szerencséje, hogy a húgát egy olyan király
anyjának szerepében találta, akinél a tévedés veszélye nélkül tudni lehetett, hogy nem
lesz hosszú életű. Az első' pillanattól kezdve megvetette ezt a királyt, és félt tőle, de a
lehető legártatlanabb maszk mögé rejtette az érzéseit. Mostanra udvarnagyi rangra
emelték, megajándékoztatta magát egy városi palotával és elég pénzzel ahhoz, hogy azt
a pompás életet élje, mely eddig annyira hiányzott neki: hosszú órákat töltött az
asztalnál vagy az ágyban csinos lányok vagy fiatal fiúk társaságában, fennmaradó
idejében pedig értékes, arannyal vagy ezüsttel szőtt anyagokból készült, pompás
ruháiban sétálgatott fel-alá a palotában, melyek alatt tekintélyes pocak kezdett
kerekedni.
Jocelin az elfeledett fiú viszontlátását nem fogadta túlzott örömmel, és bár
megölelte, csak a látszat kedvéért tette, hisz minden szem rá szegeződött. Az ő sápadt
kék, a húgához hasonlóan a halántéka felé kissé metszett szeme jéghideg maradt. Azóta
háromszor sem szólt hozzá. Akkor is csak kellemetlen megjegyzéseket tett.
Aznap éjjel Thibaut-nak, akit elöntött az undor és a gyűlölet, minden józan eszére
szüksége volt, és fel kellett idéznie magában lovagi esküjét, hogy ne fojtsa meg a kövér
disznót, aki szégyent hozott a névre, melyet mindketten viselnek. Egy percig sem
érdekelte, nem sérült-e meg súlyosabban a falnak csapódva, csak Ariane-nal törődött,
aki mozdulatlanul, meztelenül feküdt a földön, széttárt karral és lábbal, ahogyan a
támadója a kövezethez szegezte. Fölé hajolva azonban Thibaut látta, hogy szeme a
szörnyű kétségbeesésben tágra nyílik, és patakzanak a könnyei.
Sietve betakarta szétszakított inge maradványaival, és a köpenyét kereste, hogy
beburkolja. A lány hagyta magát, mint egy kisgyermek, de amikor Thibaut fel akarta
emelni, fájdalmasan felnyögött és ájultan hanyatlott hátra. Thibaut félt, hogy nem tudja
felemelni a tehetetlen testet. Pedig Ariane-nak ápolásra volt szüksége, melyet csak az
asszonyok vagy egy orvos adhat meg neki. Izmait megfeszítve ismét fölé hajolt, amikor
léptek zajára emelte fel a fejét. Megkönnyebbülésére Mariettára ismert, és odafutott
hozzá. Balduin dajkájának nem kellett hosszasan magyaráznia. Azonnal kitört:
– Agnès asszonyhoz akarja vinni, hogy rajta nevessen az összes kisasszony?
– Akkor hová?
– Hozzám! Fogja a vállát, én emelem a lábát…
Marietta Balduin betegségének és dajkái posztjának köszönhetően egy kis szobában
lakott a királyi hálószoba és a városfal között, mely egyben gyógyszerraktárul is szolgált.
Volt egy ládája, néhány matraca és párnája, egy kancsója és egy mosdótálja. Egyenesen a
lépcső vezetett oda. Ariane-t itt fektették le, majd Marietta kitessékelte a fegyvernököt.
– Most menjen a dolgára! Tudom, hogyan kell ápolni. Nem ő az első megerőszakolt
lány, aki a kezem alá kerül.
– De eszméletlen! Biztos benne, hogy nincs veszélyben? Pedig hamar odaértem, és
annak a kutya fattyának nem sok ideje volt…
– Nem telik sok időbe megerőszakolni egy lányt, ha előtte egy ökölcsapással
elkábítják. Nyugodj meg. A teste hamar meggyógyul, de a lelke nehezebben fog.
Szegény kislány! Az a gálád megkapta, amit akart!
– Hogyhogy amit akart?
– Megmondom: mióta csak a kislány megjött, körülötte sündörög. Agnès asszony jól
tudja, és már többször megfeddte ezért. Azt akarta, hogy a lányka szűzen érkezzen a
király ágyába. Biztosan követte és kileste.
– Azt hittem, fél a leprától.
– Részeg: bűzlik a bortól! Most pedig menjen! Dolgom van!
 Mielőtt visszatért volna Balduinhoz, aki a bizánci követet fogadta, Thibaut
visszament a bűntett színhelyére, azzal a szándékkal, hogy örökre elvegye Courtenay
kedvét az erőszakoskodástól. Bár már a legkevésbé sem voltak illúziói a férfi értékét
illetően, gyűlöletes volt számára a gondolat, hogy ilyen nyomorult apa nemzette. Ha ott
találta volna, az udvarnagyra rendkívül kellemetlen percek vártak volna, hisz Thibaut-
ban olyan éktelen harag lángolt, hogy akár meg is ölte volna. Azonban már nem találta
ott. Mindössze a falon csillogó vérfolt tanúsította, hogy itt volt.
 III. fejezet

A nabluszi hölgyek

Másnap, miután elbúcsúzott az ifjú házasoktól, akik askaloni birtokukra indultak

nászútra, a király nagytanácsot tartott, kihasználva, hogy minden báró Jeruzsálemben
van. Az éjjel érkezett hírek is szükségessé tették az összejövetelt, melyre a trónteremben
került sor, ahol egy magas, bronz, elefántcsont és arany karszék állt az Anjou-Ardennes
ház címerével díszített, kék-arany baldachin alatt. Körben a királyság nagyjainak
lobogói és címerei alkottak susogó, színes sorfalat, és minden báró – többen hölgyek
voltak közülük – rendelkezett egy székkel a saját címeres pajzsa alatt. Semmi sem
emlékeztetett itt a puha, keleti díszletekre, melyeket szőnyegek és értékes kárpitok
lágyítottak: a tágas terem szigorú volt kőfalaival, de nemes és impozáns hatást keltett.
Bizánci követséget vártak, melynek három hadigályája Akra kikötőjében vetett
horgonyt. Ezt a hírt hozta az éjszakai hírnök, egyelőre azonban a kék és arany ruhát
viselő, koronás király Guillaume de Tyr segítségével különféle kérdésekről tárgyalt.
– Felség, szeretett királyunk!
Egy asszony erős és tiszta hangja csendült fül, miközben előrelépett. Kétségkívül a
frank királyság egyik legbefolyásosabb személyisége volt: egyedül uralkodott a hatalmas
Jordánon túli területen, mely Jerikótól a Vörös-tengerig magába foglalta a gazdag Moab
földet, ahol szőlő, olíva, gabona és cukornád termett, ahol a nagy karavánutak futottak,
melyek összekötötték Arábiával vagy a Perzsa-öböl gazdag völgyeivel 49. Bevehetetlen
erődítményei – Montreál és a moabi Krak – éberen őrködtek, olyan lenyűgözően, hogy
az asszonyt a „Krak hölgyének” nevezték.
Valójában Étiennette de Millynek hívták, Philippe de Milly, a Jordánon túli terület
urának lánya volt, aki 1167-ben, felesége halála után visszavonult a templomosokhoz. Az
alig harmincéves asszony máris kétszeresen özvegy volt. Először III. Onfroi de Toron
után, aki az öreg hadvezér fia volt, és akitől volt egy tizenkét év körüli fia – akit szintén
Onfroi-nak hívtak, mint az apját és a nagyapját –, és egy lánya, Isabelle, aki egy éve
Örményország királynéja volt.
Második házasságát – a hatalmas területnek mégiscsak szüksége volt vitéz katonára az
élén – Milon de Plancyval kötötte, egy makacs, ótvaros, rosszkedvű és hiú champagne-
ival, aki mindössze két évig alkalmatlankodott: meg akarta kaparintani magának a
régensséget Balduin kiskorúsága idejére, és 1174 decemberének egyik éjszakáján
megfojtották Akra egyik sikátorában. Azóta Étiennette határozottan és bölcsen
igazgatta világát: ezt bizonyította lánya házassága is III. Rupen örmény királlyal.

49
Körülbelül a mai Jordánia területe
 Előző este Sybilla esküvőjének egyik gyöngyszeme volt, hisz megőrizte döbbenetes
szépségét. Nem volt túl magas, de annak látszott büszke és előkelő viselkedése miatt.
Tökéletes csontozat adta meg enyhén sasorrú arcának tartós szépségét. Egyenes
tekintetű, nagy barna szeme ritkán pislogott, érzéki rajzolatú szája azonban elárulta,
hogy a hideg és fenséges asszony csókolni is tud. Volt még egy különlegessége: talán
Agnès egyetlen barátnője volt, akivel mindig is remek kapcsolatot ápolt.
Most is az „anyakirályné” teljes egyetértésével hagyta el a helyét, és lépett előre a
trón felé kecsesen és fenségesen. Mögötte lebegett ibolyaszín fátyla, mely a fejét és a
mellkasát fedte a homlokát keretező ametiszt és igazgyöngy karika rögzítésében.
Balduin egy mosollyal és egy kedves mozdulattal fogadta:
– Mit kíván a Jordánon túli vidék nemes hölgye, hű barátnénk?
– Hogy a király fűzze erősebbre a szálakat, melyek a koronához kötnek minket,
engem és az enyéimet. Ez a palota még a tegnapi ünnepség hangjait visszhangozza. Szép
és emelkedett ünnep volt, mely megpecsételte két ház egyezségét a két fiatal szerelme
által. Ezért gondoltam egy másik ünnepre, egy jövőbenire, mely azonban ugyanilyen
hasznos lenne a királyság számára.
– Milyen ünnepre gondol, nemes hölgy?
– Egy másik házasságra. Felséges királyunk, azért jöttem, hogy megkérjem fiam, IV.
Onfroi de Toron, minden birtokom örököse számára Isabelle húga kezét, hogy amikor
eljön az ideje, együtt adják meg a királyságnak az erős védelmezőket, melyekre nagy
szüksége lesz.
A trón mögött valamivel hátrébb állva Thibaut-nak ökölbe szorult a keze. Úgy
érezte, kissé sokat foglalkoznak mostanában a hercegnő jövőjével. A durva Châtillon
után most ez a hárpia akarja rátenni a kezét?! Nem nehéz kitalálni, miért! Remek húzás
lenne részéről, ha összeházasítaná a fiát azzal, aki Sybilla után igényt formálhat az
uralkodásra, hisz így a fia király lehetne. Nem maradt azonban ideje, hogy tovább szője
gondolatai fonalát. Guillaume de Tyr mosolyogva közbelépett:
– Szép és nemes ötlet, és méltó is lehet figyelmünkre… néhány év múlva. Isabelle
hercegnő még csak kilencéves, a kérője pedig tizenkettő, ha nem tévedek.
Étiennette de Milly végigmérte az akadékoskodót:
– A hercegi családokban a házasságok korán eldőlnek, és a menyasszony amellett
nevelkedik, akihez, ha eljön az ideje, hozzámegy.
Thibaut megremegett. Tudta, hogy a Krak hölgye gyűlöli Komnenosz Máriát, mivel
azután, hogy I. Amalrich elűzte Agnès de Courtenay-t, abban reménykedett, hogy
hozzámehet a királyhoz, és fejére teheti Jeruzsálem koronáját. Miféle szeretetet
remélhetne tőle „a görög nő” lánya, ahogyan megvetéssel nevezte? Thibaut-nak
felkavarodott a gyomra a gondolatra, hogy talán Balduin elfogadja az ajánlatot, és
törékeny kishúgát a moabi Krak erős falai mögé küldi nevelkedni. A király egyelőre nem
felelt. A kancellárnak azonban még volt mondanivalója. Mosolyt küldött az asszony felé,
aki támadásra kész kobraként emelkedett előtte:
 – A király egyelőre nem felelhet, nemes Étiennette. A Bazileusz 50 követét várjuk. Az
özvegy Mária királyné az unokahúga, és lehet, hogy a császárnak szándékai vannak a
lányával kapcsolatban. A beleegyezése nélkül nem kötelezhetjük el a kis Isabelle-t…
Erre nem volt mit felelni: Étiennette-et legyőzték, és Balduin futó mosollyal
mondott köszönetet egykori nevelőjének. Hirtelen azonban egy váratlan lovag állt ki a
Krak hölgye mellett, aki éppen visszaindult a helyére: Renaud de Châtillon ugrott oda
hozzá, hogy a karját nyújtsa, de ahelyett, hogy visszakísérte volna, határozottan
visszafordította a trón felé.
– Felség – harsogta olyan hangosan, hogy erőteljes hangját bizonyára még a
díszudvarban is hallották –, a Jeruzsálemi Frank Királyság urának nincs szüksége egy
görög véleményére, hogy férjhez adja a húgát. Az is épp elég, hogy részben az átkozott
görög vért hordozza magában. Adjon neki férjül egy közülünk való herceget: így
elkerülheti, hogy jövendő utódai az elferdült bizánci gondolkodást örököljék. A
Jordánon túli uradalom felér egy királysággal. Maguk, többiek, mit gondolnak? – tette
hozzá a többi báró felé fordulva.
Mindenfelől érkeztek a helyeslő szavak, és a lovag arcára diadalmas mosoly ült ki.
Szinte egyedül Tripoliszi Rajmund tiltakozott:
– Mit képzel, hol van, Renaud lovag? Senki előtt nem titok, hogy gyűlöli a császárt,
mióta megalázta önt, amikor a véres ciprusi tettei után arra kényszerítette, hogy térden
állva, meztelen karral, a kardját a hegyénél fogva bocsánatot kérjen tőle. Akkor
Antiochia hercege volt, de ma már csak az, aminek a király akarja…
– Mindannyian ismerjük bölcsességét és a királyság iránti elkötelezettségét, kedves
kuzinom – szólt közbe a király –, s én vagyok a leghálásabb ezért. Ugyanakkor nem
szabad, hogy ezek a tulajdonságai arra indítsák, hogy vétsen a felebaráti
könyörületesség ellen. Ami pedig magát illeti, Renaud lovag, senki sem felejtette el,
milyen kiváló harcos, és velem együtt mind azt kívánjuk, hogy a kardja, mely oly sokáig
tétlenségre kényszerült, újra megcsillanjon a harcokban. Ami azonban a politikát illeti,
legyen oly jó, és hagyja rám! Meghallgatjuk a bizánci követeket. Önt pedig, nemes hölgy,
mindig örömmel látom majd!
Ehhez nem volt mit hozzátenni. Mindenki megértette, és Guillaume de Tyr titkos
elégedettséggel állapította meg, hogy tanítványa fiatal kora ellenére ugyanolyan
határozott, mint amilyen jó diplomata. A Krak hölgye végre visszatért a helyére a büszke
Renaud karján, aki tüzes pillantásokkal borította. Hirtelen fogságába esett ezeknek a
pillantásoknak. Mióta a lovag feltűnt mellette, Étiennette-en különös felindulás vett
erőt. Keze alatt érezte a férfi hatalmas, sziklaszilárd öklének csontjait és kemény izmait.
Egy perc múlva el kell válnia tőle, hogy visszainduljon Eldorádója túl nagy, túl üres
kastélyai felé, és máris fájdalomhoz hasonló érzés hasított belé.
Renaud alakja mindent elhomályosított, még a kérése emlékét is, még a Komnenosz
Mária iránti gyűlöletét is, és igencsak vonzó gondolatnak adta át a helyét.

50
A bizánci császár
 Mit törődik a fia megházasításával, amikor még magát is olyan fiatalnak érzi, amikor
képes még a szerelem gyümölcsét hajtani? Tudta nélkül ugyanazt az érzelmi utat járta
be, mint Antiochiai Constance, aki, bár a legrangosabb urak udvaroltak neki, egy
szerencsekatonát, egy kóbor lovagot választott férjének, aki azonban felébresztette
benne a szenvedély minden édességét és kínját…
Renaud túl jól ismerte ahhoz a nőket, hogy ne vegye észre, milyen hatást keltett. Az
imént esztelen felindulásból cselekedett, egyszerűen csak arra vágyott, hogy egy
közvetítőn keresztül sérthesse meg ellenségét. Rájött azonban, hogy az, hogy a hölgy
lovagjául szegődött, élete legbölcsebb cselekedete volt antiochiai hőstette óta. Az
asszony szép volt és kívánatos… és még milyen kívánatosak voltak hatalmas földjei és
bevehetetlen erődítményei! Renaud minden erejéből tetszeni akart neki, el akarta
csábítani, és ha lehetséges, feleségül venni. A hölgyet a helyére visszakísérve
ellenállhatatlan, gyengéd udvariassággal fordult hozzá, ajkához emelte és lágyan
megcsókolta a kezét, majd térdet hajtott:
– Részesítsen a kegyben, nemes hölgy, hogy viselhessem a színeit, és soha,
esküszöm, soha nem lesz figyelmesebb lovagja. Mindenhol, minden támadóval
szemben megvédelmezem, míg csak élek!
Félig helyeslő, félig gúnyos moraj fogadta a merész kijelentést, Étiennette de Milly
arca azonban, melyet borússá tett a királyi visszautasítás, most olyan örömmel ragyogott
fel, hogy Guillaume de Tyr letett róla, hogy figyelmeztesse a lovagot királya iránti
kötelességeire. Úgy gondolta, a vártnál jobban végződtek az események, és későbbre
halasztotta a két ember megfigyelését. A palota falain a trombiták a bizánci követek
érkezését jelezték, és felkészültek a fogadásukra.
Bár az első megbeszélés során felmerült a kis Isabelle sorsa, nem fogalmaztak meg
semmiféle konkrét kérést vagy megállapodást. Andronic l'Ange mindössze azért jött,
hogy lássa, hogyan viszonyul IV. Balduin az egyezségekhez, melyeket az apja, I.
Amalrich és Konstantinápolyi Manuel kötöttek egy közös támadásra vonatkozóan
Egyiptom ellen, hogy megkíséreljék saját földjén aláaknázni Szaladin hatalmát, mielőtt
még nem késő.
A fiatal király pompásan fogadta a nagyurat. Tisztában volt a személyes és családi
kapcsolatokkal, melyek apját a Bazileuszhoz fűzték, és sértetlenül meg kívánta őrizni
azokat: Bizánc a frank királyság legjobb és legerősebb szövetségese volt. Ezért nem
hagyott kétséget szándékai felől. Ugyanakkor a Turan sahhal megkötött fegyverszünet
érvényben volt, és Jeruzsálemnek nagy szüksége volt rá, hogy ez még kitartson egy
ideig, hogy kellően felkészülhessenek az egészen bizonyosan nehéz hadjáratra, mely
erős hadtesteket igényel majd. Az lenne a legjobb, ha megvárnák az új keresztes
hadsereget, mely húsvétra biztosan megérkezik. A követ egyetértett: ő maga is csak
kevés hajóval jött. Csak az volt a fontos, hogy megbizonyosodjon róla, hogy az egyezség
továbbra is fennáll. Vidám lakomát rendeztek, ittak, és magasba emelték a kupát azok
dicsőségére, akik majd legyőzik Kairó rókáját.
 A király azonban csak látszólag osztozott az örömben. Egyedül Isten lehetett
tudója, azok között lesz-e, akik felszabadítják a királyságot a hallatlan fenyegetés alól,
hiszen nem táplált illúziókat az ellenség erejét illetően, melyről csak azt remélte, hogy
nem kezdeményezi a fegyverszünet feloldását, ha rájön, mennyire törékeny. Amíg
Aleppó erősen kitart, Szaladinnak sok idejébe beletelik, míg megszerzi Szíria teljes
területét, és addig Jeruzsálem békében élhet. Más részről Balduinnak nem volt kedvére a
gondolat, hogy ő törje meg az értékes fegyverszünetet, és a császár sürgetése rosszul
érintette, még ha ebből nem is mutatott ki semmit. Guillaume de Tyrt azonban nem
tudta becsapni: nyitott könyvként olvasott tanítványa szívében és gondolataiban.
– Nagyon helyesen tette, felség, hogy semmit sem sietett el. A Bazileusz, akinek
csapatai súlyos vereséget szenvedtek Anatóliában, csak a bosszúra tud gondolni. Ahhoz
azonban, hogy a hajói Egyiptom támadására induljanak, szüksége van a kikötőinkre és a
támogatásunkra, annak ellenére, hogy sokkal több embere és pénze van, mint nekünk.
Egyelőre miénk a győzelem, a bárói és a fegyveresei pedig szeretnék nyugodtan
kiélvezni. Katasztrofális eredményre vezetne, ha ismét hadba szólítaná őket.
– Tudom! Csak attól félek, hogy a követ itt akarja bevárni a tavaszt, az új európai
csapatokat és a nagy bizánci flottát… Ha pedig így van, kénytelenek leszünk Kairóba
indulni.
– Nem biztos. Csak három gályája van, és biztosan szívesebben tölti otthon a telet.
Ha szükséges, ebbe az irányba terelhetjük mi is… persze diszkréten. Egyelőre az
unokatestvérénél, az özvegy királynénál kívánja tiszteletét tenni.
– Ez természetes. Elküldöm Thibaut-t, hogy értesítse a mostohaanyámat.
– Miért Thibaut-t, amikor egy egyszerű futár egy levéllel elegendő lenne? – lepődött
meg Guillaume, aki mindenkinél jobban tudta, mennyire gyűlöli a fegyvernök, ha el kell
távolodnia urától.
– Komoly okom van rá, barátom. Bizonyára észrevette a fogadáson, hogy az
udvarnagy nincs jelen.
– Valóban. Azt mondták, beteg. Erősen meglepett: annyira szeret parádézni, hogy
inkább abba betegedhet bele, hogy kimaradt a fogadásból.
– Tegnap éjjel csúnyán nekiesett egy falnak. Hatalmas púp nőtt a fején, és egy rög
felhasította az arcát. Nincs veszélyben az élete, de nem nyújt szép látványt…
– Ennyire részeg volt? – nevetett a kancellár.
– Nem. Thibaut-nak köszönheti, aki lerántotta egy lányról, akit ez a bűzlő kecske
éppen megerőszakolt.
Guillaume-nak a király dühtől elfehéredő arcát látva homlokára szaladt a
szemöldöke, és egy percig hallgatott.
– Egy lány! – nyögte végül. – Remélem, nem a kis örmény? Akivel az édesanyja
megajándékozta?
Balduin halottsápadtról hirtelen lángvörösre váltott:
– Tud róla? – jegyezte meg szárazon.
 – Ahhoz, hogy jól szolgálhassam, felség, mindenről tudnom kell, ami a palotában
történik. Tudom, hogy az éjjel önhöz vezették, és tudom, hogy boldog volt, mert mélyen
és őszintén szereti önt. Azt reméltem, felséged is boldog lesz.
Végtelen gyengédség csengett a hangjában. Balduin mégis elfordult, hogy elrejtse
szemébe szökő könnyeit.
– Az voltam – suttogta. – Határtalan boldogságban volt részem, mert egy percre
elfelejtettem, ki vagyok, és elfelejtettem a betegséget, melyet magamban hordozok. A
kiáltása, abban a pillanatban, amikor megfosztottam szüzességétől, kijózanított… és
visszatérített a borzalmas valóságba. Átkozott magom nem áradt belé, és hálát adok
ezért az Úrnak. Az Úrnak, aki nem mentett meg a kísértéstől!
– Ne vádolja! Isten nem ítéli el az őszintén felkínált szerelmet! Mindenki szabadon
rendelkezik a testével, és ez a lány önként lett az öné. Mi történt azután?
– Megérkezett a bizánciak hírnöke, és visszaküldtem az anyámhoz. Nem akarta,
hogy visszakísérjék, de Thibaut nyugtalan volt. Utána futott, a többit pedig már tudja…
– Az udvarnagy felismerte a támadóját?
– Thibaut szerint nem. Minden nagyon gyorsan történt, és sötét volt.
– És visszavitette a lányt az édesanyja lakosztályaiba? Abban az állapotban talán
nem…
– Marietta vette magához, és most is ott van. Értesítettem az anyámat – egyben
köszönetet is mondtam –, hogy most még magamnál tartom, de a későbbiekre
vonatkozóan nem ez a szándékom. El kell utaznia, és ezért küldöm még ma este
Nabluszba Thibaut-t: elkíséri Ariane-t a mostohaanyámhoz. Mária egy kicsit bolondos,
de maga a megtestesült jóság, és varázslatos az otthona. Ariane jól fogja érezni magát…
nekem pedig megnyugodhat a lelkem. Itt, az asszonyok gonoszsága és az aljas
Courtenay között, aki bizonyára újra akarná kezdeni a gazságát, vagy másképp próbálna
bosszút állni, nem lenne biztonságban. Krisztus sebeire! Micsoda sárból faragták az
embereket!
Miközben beszélt, Balduin odalépett egy cédrusfa ládához, melyen a kardja és a tőre
feküdt. Felvette a tőrt, kivonta hüvelyéből és az értékes láda fedelébe döfte, majd
kihúzta és a csillogó pengét bámulta, mintha új ellenséget keresne számára. Guillaume
de Tyr, akit aggodalommal töltött el az arcára kiülő kétségbeesés, odalépett hozzá, és
gyengéden kivette a kezéből a fegyvert:
– Nem. Ez semmit sem oldana meg, és elveszítené a lelki üdvét! Fiam, ennyire
szereti azt a lányt?
– Jobban ismer, mint a gyóntatom, nem igaz? – vetette oda a fiú keserűen. – Igen,
szeretem! És bár csakis magamnak akarnám, kénytelen vagyok eltávolítani, messzire
küldeni!
– Ez az igazi szerelem: a másik javát akarni akár a saját kárunkra is. Nablusz nincs
olyan messze! Mindössze tizenöt mérföld!
– Számomra annyi, mintha az egész óceán lenne. Ha nem látom, talán sikerül
elfelejtenem…
 Guillaume lehajtotta a fejét: túlságosan jól ismerte ahhoz a király állhatatos szívét,
hogy ebben reménykedjen, a bölcsesség mégis azt kívánta, hogy bátorítsa. Thibaut, aki
Mariettánál járt a friss hírekért, éppen ekkor érkezett meg. Mosollyal felelt Balduin
kérdő pillantására:
– Jobban van, mint remélni mertük. Marietta jól gondoskodott róla. Hozzáteszem,
hogy nagyon szeretné látni önt, de nem meri kérni. Gyötri a szégyen, hogy az a vadállat
bemocskolta.
– Elég erős az állapota egy utazáshoz?
– Utazáshoz? Hova?
– Nabluszba, ahová te viszed el ma este. Nem akarom, hogy itt maradjon…
mindenféle aljasságnak kitéve!
– Sosem egyezne bele – nyögte Thibaut megelőlegezve a lány válaszát. – Ráadásul
nem ült még lovon.
– Nincs más választása. Ez parancs! Ami a lovat illeti, azok után, amiken
keresztülment, igencsak nehéz lenne. Ültesd öszvérre… szamárra… hintóba, bármibe!
De holnap reggelre messze kell járjon innen. Mondd meg Mariettának, hogy készítsen
elő mindent! Én írok Máriának…
Thibaut enyhe grimaszt küldött a mosolygó Guillaume de Tyr felé, és
engedelmeskedett. Tapasztalatból tudta, amikor Balduin egy bizonyos hangnemet
használ, minden vita elvesztegetett idő csupán. Néhány perccel később azonban
meghatottan tért vissza:
– Felség, legalább egy percre találkoznia kell vele! – jelentette ki. – Zokog, és
meggyőződése, hogy ön azért taszítja el magától, mert undorodik tőle.
– Undorodom tőle? A mennyek minden szentjére, felborult a világ! Jól van: hozd
ide!
Ariane egy perc múlva ott volt. Annyira maga volt a megtestesült kétségbeesés, hogy
Balduin akaratlanul is elnevette magát, amivel megsebezte a lányt.
– Felség, mély bánatba taszít és elűz magától, és nevet ezen?
– Igen, mert semmi oka nincs rá, hogy így gondolkozzon. Nem űzöm el:
megvédelmezem az aljas férfitól, aki kihasználta… és aki újra megtenné, ha a közelében
maradna. Nabluszban jó dolga lesz. Mária királyné jó lélek, a húgom pedig imádnivaló…
Ráadásul az udvarnagy soha nem teszi be oda a lábát.
– Azt hittem, hogy…
– Tudom, mit hitt, de súlyosan tévedett. Végtelenül értékes… és drága nekem.
Ariane összekulcsolta a kezét, és kivörösödött szemében remény csillant:
– Ha kedves vagyok önnek, tartson itt! Csak önért és ön által akarok élni. Felség,
megtudja-e valaha, mennyire szeretem?
Térdre ereszkedett, és a király felé emelte a karját. Balduin felsegítette, és egy
pillanatra magához ölelte.
– Talán jobban tudom, mint gondolja – felelte végtelen gyengédséggel. – A
legcsodálatosabb ajándékot kaptam öntől, és szerelmének gondolata beragyogja
szomorú utamat. Most pedig engedelmeskedjen, és utazzon el! Ne tegye még
kegyetlenebbé ezt a pillanatot! Isten a tanúm, hogy boldogan örökre magam mellett
tartanám!
Ajkával megérintette a lány kezét, majd elengedte:
– Kísérd el, Thibaut! És nagyon vigyázz rá! Itt egy levél Mária királynénak. Tedd el,
és végy magad mellé kíséretet!
– Felesleges. Jobb, ha észrevétlenek maradunk, és különben is nyugodt a vidék.
Indulni készült a most már engedelmes, de némán zokogó lánnyal.
– Várj! – állította meg Balduin.
Elővett egy kis, kék zománccal díszített dobozt, kinyitotta, és kivett belőle egy
gyűrűt, melyben a világ legkékebb türkize ragyogott. Felhúzta Ariane ujjára:
– Mindig drága volt nekem ez a gyűrű. Az apámtól kaptam tízéves koromban. Azt
mondta, derűt és égi védelmet ad. Már nem tudom felvenni, ahogyan semmi mást sem –
tette hozzá az ujjait nézegetve, melyek kezdtek megvastagodni. – Őrizd meg, drága
Ariane, és emlékezz rám.
A lány megcsókolta.
– Ugye találkozunk még? – kérdezte könyörgőn.
– Ha Isten úgy akarja. Ha azonban nem úgy akarja, tudd, hogy örökké téged foglak
szeretni!
Egy órával később Thibaut és Ariane elhagyták Jeruzsálemet a Dávid-kapun át,
melynél a citadella őrködött, s melyen át úgy indulhattak útnak, hogy nem kellett
átszelniük a várost. Azután észak felé fordultak, a Ramlába és Nabluszba vezető útra.

***
A szamariai hegyek lábánál Nablusz – az egykori Sichem – zöld völgye áldott vidék
volt, melyben a táj tiszta szépsége a természet vad burjánzásával párosul, s a kék ég és
szőke föld között lágy és békés oázist alkot, ahol az utazó megállni, a lélek megpihenni
vágyik. Fügefák, olajfák, citrom– és narancsfák nőttek a fehér, teraszos vagy kupolás
házak között, melyek fölé hatalmas pálmák borítottak árnyékot.
A jeruzsálemi király özvegyének otthona a város fölött emelkedett a Garizim hegy
első lejtőin, mely egykor a szamaritánusok gnosztikus és aszkétikus vallásának szent
helye volt. Jeruzsálem elfoglalása után, az előző évszázadban Hauteville-i Tankréd, aki
később Antiochia hercege lett, szicíliai stílusú, félig erődítmény, félig palota kastélyt
építtetett, melyben az utóbbi jelleg kerekedett felül, amikor Amalrich király ifjú
feleségének ajándékozta Nabluszt. Oda szállíttatta a kincsek egy részét, melyek a
bizánci hercegnő mesés hozományát alkották. Elővigyázatos lépés volt, hisz amikor a
halála után Agnès diadalmasan visszaköltözött Jeruzsálembe, első lépésként elzavarta az
asszonyt, akinek képtelen volt megbocsátani, hogy viselte a koronát, melyet tőle
megtagadtak, azt azonban mégsem merte kérni, hogy fosszák ki az otthonát, tudva,
hogy Balduin és Tripoliszi Rajmund, az akkori régens határozottan megtagadná.
Amikor kétnapi utazás után, melynek során Thibaut mindent megtett, hogy kímélje
a lányt, megérkeztek az egykori királyné palotájához, Ariane úgy érezte, a paradicsomba
lépett. Agnès lakosztályai a fellegvári palotában nem nélkülözték a pompát, hála a keleti
módra bőségesen alkalmazott szőnyegeknek, kárpitoknak és párnáknak. Itt azonban a
bizánci fényűzés minden eleme felvonult a márványkövezetben, mely virágokkal
teleszórt rétet mintázott, a falak mozaikjaiban, melyek hosszú szárnyú angyalokat
ábrázoltak a távolba révedő, kék és arany ruhás Szűz Mária felé fordulva, aki imádásra
emelte feléjük az áldást osztó, hieratikus gyermek Jézust, a porfíroszlopokban, melyek
csillaggal teleszórt boltíveket tartottak, és egy babérbokrokkal és narancsfákkal teli
kertbe vezettek, ahol szökőkút csobogott.
Mária királyné is olyan volt, mintha valamelyik mozaikról lépett volna le. Bizánci
divat szerint hosszú és pompás, aranyhímzéses szalagokkal díszített sötétvörös ruhát
viselt, mely elfedte a nyakát. Ám bő, arany szövettel bélelt ujjai, melyek a földig értek,
egészen a válláig felcsúszhattak, ha felemelte súlyos karkötőkkel díszített karját.
Homlokát ametiszt és igazgyöngy fejdísz keretezte, s ugyanilyen medál csillogott a
vállán. Két hosszú, lágyan leomló barna hajtincs keretezte tiszta arcát, melynek vonásait
csak azután lehetett észrevenni, hogy a megfigyelő megszabadult a hatalmas, ikonhoz
illő, ám sokkal ragyogóbb sötét szempár varázsából.
Istennői jellege azonban itt véget is ért. Huszonhat évesen a Bazileusz unokahúga
élettel teli fiatal nő volt. Amikor Thibaut-t és társnőjét hozzá vezette egy kerekded
főkomorna, akire egy idős, vastag szemöldökű kamarás bízta őket, egy kis, vörös foltos
fehér kutyával játszott a boltív alatt, aki kitörő lelkesedéssel szaladt az eldobott botok
után. A vendégek fogadására magára öltötte a királynéhoz méltó viselkedést, de látszott,
hogy őszinte örömmel tölti el az érkezésük, ahogyan minden Jeruzsálemből érkező hír
is, hisz a szép tájban, a gyönyörű otthonban Komnenosz Mária mélységesen unatkozott.
Igazi görögként imádta a zenét, a táncot, az ünnepségeket, a költészetet és a fiatalságot,
csupa olyasmit, amitől özvegy királynéi státusa megfosztotta. Helyüket félelmetes
szertartásosság vette át, melyben az imák és a vallási gyakorlatok játszották a
legnagyobb szerepet.
Magas, faragott elefántcsont székén ülve annál is nagyobb örömmel fogadta a
vendégeket, mert jól ismerte Thibaut-t:
– Messire de Courtenay! – kiáltott fel. – Minek köszönhetem az örömöt, hogy
Balduin urunk, Isten tartsa meg kegyelmében, leghűségesebb és legelválaszthatatlanabb
társát köszönthetem?
– Levelet hoztam tőle, felség.
A fiatalember térdre ereszkedett – Ariane azonnal követte a példáját –, és felé
nyújtotta a kis pecséttel lezárt üzenetet, melyet a sárkány főkomorna, aki a szék mellett
állt, igaz, habozó kézzel, de el akart venni. Mária megállította:
 – Személyesen a királytól jött az üzenet, Euphémia! Nekem kell átvennem. És ne
vágjon ilyen arcot! Tudja, hogy a mostohafiam sosem veszi le a kesztyűjét.
Feltörte a viaszpecsétet, kioldotta a tekercset, átfutotta az írást, majd a térdére
fektette:
– Álljanak fel mindketten! A király ránk bízta ezt az ifjú hölgyet, Euphémia, hogy
biztonságba helyezze egy udvari előkelőség zaklatásától. Azt írja, rövid ideig az anyja
szolgálatában állt, szépen játszik lanton, és nagyon ügyesen hímez…
– Úgy gondolja, hogy az, hogy annak a nőnek a szolgálatában állt, méltóvá teszi rá,
hogy egy olyan magas rangú hercegnőt szolgáljon, mint ön? – háborgott a főkomorna. –
A királynak elment az esze. Nincs mit kezdenünk az ilyen lányokkal!
– Nyugalom, Euphémia! Nyugalom és csend! A király azt is elmondja, hogy
végtelenül kedves neki, és sehol sem tudhatja nagyobb biztonságban, mint nálam. Azt
írja, az örmény kerületből jössz, és Toros, a gazdag ékszerész egyetlen lánya vagy. Hány
éves vagy?
– Tizenöt voltam Szent Jakabkor, felség. Thibaut bátorító mosolya ellenére Ariane,
érezve, hogy ismét vizsgának vetik alá, kínosan érezte magát. A király levele, ezt tudta,
elhallgatta szégyenét, és csak annyit árult el, hogy az udvarnagy zavaróan tüzes hévvel
ostromolja. Mégis az volt a benyomása, hogy a királyné nagy, ibolyaszín szeme a lelke
mélyére lát…
Mária azonban felé nyújtotta a kezét, és kedves szavakkal üdvözölte, hozzátéve,
hogy a lánya, Isabelle mellé osztja be. Ebben a pillanatban futva megérkezett a kislány a
kertből, kék ruháját, mely anyjáénak kicsinyített mása volt, két kézzel összefogva és
egészen a térdéig felhúzva, hogy könnyebben szaladhasson, amitől a merev anyag
különös formát öltött. A kövér Euphémia elborzadt kiáltással köszöntötte:
– Azonnal engedje le a ruháját! Egy férfi is van itt! Nevezett férfi szíve hevesen
megdobbant annak a látványától, aki örökre beköltözött lelkébe. Néhány hónappal
azelőtt találkoztak utoljára, és bár Isabelle még csak közeledett a kamaszkorhoz –
Keleten gyorsabban érnek a lányok –, máris olyan elragadó volt, hogy azok, akik látták,
akaratlanul is arra gondoltak, milyen lesz néhány év múlva, amikor egyelőre kissé
törékeny alakja és bolondos csikó természete lágyabbra, hajlékonyabbra vált. Egyszerre
hasonlított édesanyjára vonásai finomságában, kis, egyenes orrában és máris telt
ajkában, és Balduin bátyjára, akinek büszke tartását, a Plantagenetekre jellemző magas
alakját – máris majdnem ugyanolyan magas volt, mint Mária királyné – és különösen
nagy, csodálatosan ragyogó kék szemét idézte valószínűtlenül hosszú sötét szempillái
alatt. Arany tincsekkel átszőtt gesztenyebarna haját, melyet senki nem hagyhatott
észrevétlenül, hisz szabadon hullott a hátára, senkitől sem örökölte, hacsak nem apai
nagyanyjától, Mélisande királynétól, aki kora egyik kirobbanó szépsége volt. Már most
látszott, hogy Isabelle az ő nyomdokaiba lép.
Euphémia kiáltása megtette a hatását: a kislány elengedte a ruháját, hirtelen
elpirult, és édesanyja kezét megcsókolva suttogva azzal védekezett, hogy látta a
vendégek érkezését, és futott, hogy meghallja a híreket. Közben azonban felismerte a
bátyja fegyvernökét, és képtelen volt tovább uralkodni magán: odafutott hozzá, és szinte
ugyanazokkal a szavakkal köszöntötte, mint az édesanyja:
– Messire Thibaut! Micsoda öröm! Már kezdtem azt hinni, hogy elfelejtett!
– Az lehetetlen lenne, madame, és nem az én hibám, hogy ide kellett költöznie a
kolostorból.
– Úgy tűnik, bölcs döntés volt – sóhajtott fel Isabelle –, de a magam részéről nagyon
sajnálom. Az itteni életünk – tette hozzá lehalkítva a hangját – még vallásosabb, mint
Yvette anyánál… és még unalmasabb! Nocsak, ő kicsoda? – tette hozzá Ariane felé
pördülve súlyos ruhájában.
Az édesanyja felvilágosította, mire közvetlen közelről szemügyre vette a lányt, és
összevont szemöldökkel körbejárta.
– Ha a fivérem szereti, mi más védelemre lehet szüksége? Ő a király, nem igaz?
– Ön még túl fiatal ahhoz, hogy tudja, mennyi veszélyt rejt az udvari élet – szólt rá
határozottan az édesanyja. – A királynak pedig más dolga is van, mint hogy az
udvarhölgyekre vigyázzon…
– Biztos benne, anyám, hogy a kisasszony nem előle menekül? Ha szereti, biztosan
fél a betegségétől, mert mint a többiek, ő sem érti, milyen csodálatos ember…
– Ó, még hogy szeretem! Isten a tanúm, hogy a világon mindennél jobban szeretem!
Ariane kétségbeesett kiáltása megdöbbentette, szinte megrémítette Isabelle-t.
Megállt, miközben az örmény lány az idegösszeomlás határán sírva térdre rogyott, és
zokogásában azt dadogta, hogy vissza akar menni hozzá. A jelenlevőknek azonban nem
maradt idejük közbelépni. Dermedtségét hirtelen levetkőzve Isabelle letérdelt mellé, de
nem merte megérinteni. Hangja hangosan, tisztán csengett:
– Bocsásson meg! – mondta. – Tudja, nagyon szeretem a bátyámat, és vele
szenvedem minden fájdalmát. Azt hiszem, egy kicsit… féltékeny vagyok. Nyújtaná a
kezét?
Ariane a mellette térdelő kis hercegnőre emelte a szemét. Félénken kinyújtotta a
kezét, Isabelle pedig megfogta és felsegítette.
– Úgy gondoltam, ön mellé adom, lányom – mondta Mária. – Ha hihetek annak,
amit látok, nincs ellenvetése?
– Nincs! Sőt, magam kérem erre! Elkísérem a lakosztályomba. Velünk jön, messire
Thibaut?
– Teljes szívemből remélem, hogy találkozunk még, mielőtt visszaindulok, de
engedelmével beszélnem kell a királynéval – felelte a fiú magába fojtva a sóhaját, ahogy
tekintetével követte a kecses sziluetteket, melyek egymásba karolva távolodtak, mintha
régóta ismernék egymást.
Ahogy eltűntek, Komnenosz Mária felállt, és a fő-komornájához fordult:
– Menjen utánuk, Euphémia, és ügyeljen a kisasszony kényelmes elhelyezésére! Ami
minket illet, Thibaut barátom, sétáljunk egyet a pálmafák alatt. Ott derűsebben
fogadom majd a többi hírét. Különösen, ha kellemetlenekről van szó…
 – Nem mind az, felség! A Bazileusz követe érkezett Jeruzsálembe nem sokkal az
indulásom előtt. Andronic l'Ange, az ön unokatestvére, azt hiszem, hangot adott
szándékának, hogy hamarosan tiszteletét teszi önnél.
– Nem igazán kedvelem. Ha ez a jó hír…
– Azt reméltem, az lesz, és elszomorít, mert erősen tartok tőle, hogy a
mondanivalóm további része még kevésbé lesz kedvére való.
– Legyen Isten akarata szerint…
Szélesen keresztet vetett, összefonta a két kezét, és imádkozni kezdett, miközben
tovább lépkedett a kert kövezett ösvényein egy kék mozaikos szökőkútig, mely magas
datolyapálmák árnyat adó gyűrűjében csobogott. Egy pad állt a kis tér szélén, és Mária
leült. Mirtusz– és jázminbokrok illata töltötte be a levegőt.
– Nos, halljuk a hírt! – sóhajtotta, miután ismét keresztet vetett.
Thibaut néhány rövid mondatban felvázolta a Krak hölgyének szinte fennkölt
felszólalását a bárók ülésén, és határozott igényét Isabelle kezére a fia, Onfroi számára,
de nem maradt ideje a részletekre. Alighogy kiejtette a házasság szót, Mária a haragtól
elvörösödve, felháborodástól mereven felpattant:
– Soha! Szolgáltassam ki a lányomat annak a nőnek? Soha, érti? Csak gonoszságot
és megaláztatást kapna tőle.
– A király sem pártolja jobban a tervet, mint felséged, Étiennette asszony azonban
makacs, vissza fog térni az ügyre, hacsak a bizánci követ nem tesz ajánlatot a császári
család egyik hercege nevében. Meglehet, hogy ez a szándéka…
– Ebbe sem egyeznék bele. Magam mellett akarom tartani a lányomat, és a király, a
mostohafiam kénytelen lesz figyelembe venni az akaratomat. Ráadásul nem felejthetem
el, hogy a betegség, melytől szenved, néhány éven belül a sírba viszi, és akkor a lányom
Jeruzsálem királynője lesz.
– Senki sem lenne boldogabb, mint én, hisz ez balzsam lenne a sebre, melyet
szeretett uram halála üt a szívemen, de… ott van Sybilla hercegnő is, aki épp most ment
férjhez, és aki idősebb.
– A szajha lánya? A bárók sosem fogadnák el! Isabelle vére tiszta királyi vér. A kellő
időben ez majd megteszi a hatását. Mondja meg a királynak, hogy hercegi húga nem
megy férjhez Bizáncban a császár valamelyik unokaöccséhez, hogy belevesszen a
tömegbe, és nem adom ki a Krak hölgyének sem, hogy túszként kezelje. Most menjünk
imádkozni. Esti misére szólítanak.
Thibaut kénytelen volt követni, és elfojtotta sóhaját. Ugyanolyan jó keresztény volt,
mint bárki más, tele szeretettel és alázattal a megfeszített Megváltó iránt, de bár mint jó
lovag, mindennap imádkozott, feleslegesnek tartotta, hogy az ideje felét a földön vagy a
kövezeten térdelve töltse, mint a szerzetesek. Ahogy az imént Isabelle mondta, a palota
szélsőségesen vallásosnak tűnt, és Thibaut sokkal szívesebben evett volna valamit,
mielőtt lefekszik egy nyugodt sarokba, hogy kipihenje magát: az utazás lassúsága,
melyet a testében sérült lány állapota tett szükségessé, jobban kifárasztotta, mint egy
gyors vágta. Mégis beletörődött, hogy az elkövetkező órát füstölők és gyertyák
illatfelhőjében tölti, s megvigasztalta, hogy Isabelle közelében lehet, aki egyfolytában
mosolyokat és kacsintásokat küldött felé, miközben sajtkukacként ficánkolt
selyempárnáján.
A szertartás végeztével Thibaut az erődítmény bejáratánál álló épület felé indult,
melyben az őrök és az esetleges férfilátogatók laktak, mivel az özvegy királyné
palotájában nem alhatott férfi, a papokat és szerzeteseket leszámítva. Isabelle
utánaszaladt:
– Mikor indul, Thibaut? – lihegte a futásban kifulladva. – Remélem, nem ma este?
– Nem, madame. Holnap reggel, amint kinyitják a kapukat. Tehát nem látom
viszont – tette hozzá, s hangja szomorúsága nem kerülte el a lány figyelmét.
– Mikor jön vissza?
– Attól tartok, nem egyhamar. Nincs itt semmi dolgom…
– És az, hogy engem meglátogat? Az nem fontos? Thibaut túl fiatal volt még ahhoz,
hogy elrejtse szíve dobbanásait, és felszakadt belőle:
– Dehogynem! Ha csak rajtam múlna, hercegnő, mindig maga mellett szeretnék
lenni!
A lány egész arcát beragyogó mosollyal válaszolt, mely még inkább megdobogtatta a
fiatal lovag szívét:
– Akkor tegye meg, ami ehhez kell: mondja meg a királynak, hogy szeretem… és
halálosan unatkozom itt! Annyira szeretnék visszamenni Jeruzsálembe!
Könyörögve a fiú karjába kapaszkodott, és Thibaut boldogan a tenyerébe vette a két
kis kezet: puha volt és langyos, mint egy kismadár tolla.
– Még jobban unatkozna, ha kiszolgáltatnák azok valamelyikének, akik máris a
kezére pályáznak, hisz nem kapna tőlük sem örömet, sem boldogságot.
– Pályáznak a kezemre? Kik?
– Nagyon is jól tudja. Az a durva katona Renaud de Châtillon, aki miatt Yvette anya
hazaküldte a kolostorból. És Étiennette de Milly, aki a fiához szeretné hozzáadni… Vele
sem lenne boldog, mert kénytelen lenne a királyság szélén, a sivatagban élni, a
félelmetes moabi Krakban. Onnan még távolibbnak érezné Jeruzsálemet.
– Tudom, hogy a Krak hölgye gyűlöli az anyámat, az anyám is gyűlöli őt, és
semmiképpen sem szeretnék a menye lenni. Ha mindenáron férjhez kell mennem,
miért nem ad a király valamelyik lovaghoz, akit nagyra becsül és szeret?
– Például kihez?
– Miért ne magához? Azt hiszem… nagyon szívesen lennék a felesége… Thibaut.
– Thibaut-nak néhány pillanatra le kellett hunynia a szemét, annyira káprázatos
volt, amit a lány kék szeméből kiolvasott. Végül erőt vett magán:
– Ön rangos hercegnő… én pedig csak egy fattyú vagyok…
– Igen, de előkelő családból, és a házasságunk révén még előkelőbb lenne.
Ráadásul… úgy emlékszem, hogy egyszer, amikor éppen a bátyámmal távozott a
kolostorból, azt hallottam, hogy a király azt mondja magának: „Ugyan, ne legyél olyan
szerény! Herceggé teszlek, és megkapod a húgomat. Tudom, hogy szereted…” Thibaut!
Igaz, hogy szeret?
Thibaut nem mert Isabelle-re nézni. Túl szép, túl édes, és főleg túl hirtelen volt az,
ami történt, és szinte hinni sem merte.
– Nagyon könnyű szeretni önt, madame! Számomra nem ez a legfontosabb,
hanem…
– Talán hogy megtudja, hogy én szeretem-e?
Ez alkalommal a lovag belemélyesztette tekintetét á kísértő azúrkék tóba:
– Talán – szólalt meg olyan fojtottan, hogy a lány elnevette magát, azonnal
felbőszítve a lovagot. – Kegyetlenség tréfát űznie velem, madame…
– Tréfát? Sosem voltam még ilyen komoly, és válaszolok is. De hajoljon le egy kicsit.
Túl magas!
Thibaut engedelmeskedett. A lány a nyaka köré fonta a karját, s a ruha kemény
hímzései felsértették a bőrét, de semmit sem érzett belőle, hisz Isabelle az ajkához
érintette az ajkát, miután azt suttogta:
– Ne szólítson madame-nak, amikor kettesben vagyunk!
A lány csókja felkavarta a tapasztalatlan, s talán kissé ügyetlen Thibaut-t, de élete
első csókja volt ez, s akkor sem részegítette volna meg jobban, ha Mohamed
paradicsomának tudós hunjaitól kapja. Örült, hogy tisztán megőrizte magát ennek az
isteni pillanatnak. Már kamaszkora előtt felébredt benne az Isabelle iránti szerelem, így
sosem akart felelni az udvarhölgyek és udvari kisasszonyok finom próbálkozásaira,
akiket vonzott a magatartása, az ellentét acélhideg tekintete és kedves mosolya között –
Agnèstól kezdve! –, és a Szent Város utcáin járkáló könnyű lányok erőteljesebb
közeledéseire. Érintetlen volt, amikor Balduin kardja lovaggá ütötte, és érintetlen volt
ebben a percben is, amikor Isabelle felajánlotta neki a lelkét…
A csók mégis egy csapásra lángra gyújtotta. Összefonta karját a szerelme körül,
hogy érezze a teste közelségét… és rájött, hogy lehetetlen: a ruhát borító hímzések és
ékszerek sokasága minden erényövnél hatékonyabban védte. Isabelle elnevette magát:
– Szépen vagyunk, messire! Az eljegyzés még nem házasság, és tapasztalhatja, hogy
a bizánci divat tesz róla, hogy szűzen köttessék!
– Tehát jegyesek vagyunk?
– Azt hittem, értésére adtam. De hogy jobban meggyőzzem, fogja ezt a gyűrűt, és
őrizze meg addig a napig, míg jegygyűrűt nem ad cserébe.
Levette az egyik gyűrűjét – egy türkiz és apró igazgyöngy díszes karikát –, és fel
akarta húzni Thibaut ujjára, de reménytelen vállalkozásnak bizonyult: még a kisujja sem
volt elég vékony, hogy felmenjen rá. A fiú mégis elvette, és áhítattal megcsókolta:
– A szívem felett fogom viselni egy láncon. Köszönöm… drága Isabelle!
A lány ismét szájon csókolta, majd amilyen gyorsan érkezett, el is futott. Thibaut
még hallotta hátravetett szavait:
– Azért ne felejtse el megmondani a bátyámnak, hogy unatkozom itt!
 A hercegnőt szólító feddő hang hallatszott, és Thibaut erősen a tenyerébe szorítva a
gyűrűt visszaindult a vár védelmi rendszere felé, melyre oly ragyogó, oly dicsőséges
napnyugta borult, hogy az ifjú szerelmes csodálatos égi jelet látott benne. Vőlegény!
Isabelle vőlegénye lett, és bár egyetlen pap sem áldotta meg a tőle kapott gyűrűt, és a
király sem erősített meg semmit, számára örökre a legszentebb kötelezettség, a
legmegszeghetetlenebb eskü lesz.
Elérte az őrházat, és a nagyterembe vezető lépcső felé indult, amikor egy lovag,
nyomában fegyvernökével és négy lovassal, léptetett be a kapu felhúzott kettős rácsán.
Még az út pora alatt is gyönyörű volt a fegyverzete, de Thibaut-nak nem kellett a
sodronyingre hímzett vagy a pajzsra festett szimbólumokat fürkésznie, hogy felismerje
az érkezőt: az acélsisak szabadon hagyta sólyomszerű profil ismerős volt számára: a
korona egyik leghűségesebb támogatója, s egyben a királyság egyik legbefolyásosabb
bárója volt, Balian d’Ibelin, az „anyakirályné” egykori sógora és esküdt ellensége. Mit
kereshet itt?
Az érkező szemmel láthatólag ugyanezt kérdezte magától vele kapcsolatban,
ahogyan felismerte a Courtenay fattyút, de túlságosan udvarias volt ahhoz, hogy
kérdéseket tegyen fel. Thibaut mégis magyarázattal szolgált:
– A király küldött ide, gróf úr – mondta mosolyogva. – Bizonyos értelemben
különleges követ vagyok, de diszkrét küldetéssel.
– Így kell legyen, ha kíséret nélkül találom itt – felelte barátian Ibelin. – Becsülöm a
bátorságát, hisz még igen fiatal, de köztudott, milyen nagy becsben tartja – jogosan – a
királyunk. Ami engem illet – tette hozzá komolyabban –, én önmagam küldötte vagyok.
Néha eljövök Nabluszba, hogy Mária királyné mindig tudja, mi zajlik az udvarban.
Tudja, hogy nem látják ott szívesen a barátait…
– Ön biztosítja számára a kapcsolatot? – mosolygott Thibaut.
– Bizonyos értelemben. A szeme és a füle vagyok, hogy kifürkésszek minden
aljasságot, melyet Agnès tervezhet ellene.
Thibaut arra gondolt, hogy a Krak hölgyének kéréséről akar beszámolni, és
hallgatott róla, hogy ő már elmesélte. Balian d’Ibelin zárkózott, komoly férfi volt. Most
mégis ismeretlen örömtől ragyogott, és a fattyú nem akarta elrontani a boldogságát.
Udvariasan köszöntötte a grófot, és útjára engedte a királyné lakóhelye felé.
Nem látta viszont a vacsoraasztalnál, és ez meglepte, de arra gondolt, hogy rengeteg
mondanivalója lehet a királyné számára, aki maga mellett tartotta, vagy egyszerűen csak
nem éhes. Róla ez nem volt elmondható. Thibaut étvágya lassan legendákat szült, annál
is inkább, mert bármennyit evett, sosem hízott. Igaz, még nem ért véget a növekedése!
A várparancsnok kapitány asztalánál vidáman falt, szokása szerint módjával ivott,
majd a vacsora végeztével levegőzni indult lefekvés előtt.
Szép, tiszta, szinte áttetsző volt az őszi éjszaka, és a kertek mirtusz és narancs illatát
árasztották. Miután megérdeklődte, hogy nem tilos ott sétálni, azzal a kikötéssel, hogy
nem mehet a kastély közelébe, megindult egy nagy, babérbokrok szegélyezte ösvényen,
mely felfelé futott a Garizim lejtőjén egy kis kápolna felé, melyet fekete ciprusok öveztek
néma őrszemként.
Lassú léptekkel közeledett felé, halkan, nehogy megzavarja a szép éjszaka derűjét.
Belélegezte a langyos levegőt, ámult a lábai alatt alvó völgy szépségén, mely
csodálatosan tükrözte Isten alkotásának pompáját. Ujjai között forgatta az Isabelle-től
kapott gyűrűt, és időről időre az ajkához emelte, hogy hosszan megcsókolja.
Ahogy a nagy ciprusok mellé ért, hirtelen eszébe jutott, hogy hálát ad hatalmas
boldogságért. A kápolna ajtaja nyitva volt, és éppen belépni készült, amikor női hangot
hallott:
– Nem vártunk már eleget, drága barátom? Három éve özvegy vagyok, és múlik az
idő, akár a virágok szépsége. Miért nem engedjük, hogy a szerelmünk kiteljesedjék a
napvilágon? A király kedveli önt, és tudom, hogy nem érzéketlen a boldogságom iránt.
– Királyném, nálam jobban senki sem vágyik arra, hogy mindenkinek megmutassa a
boldogságot, melyet öntől kapok. Valóban, a király örömmel nekem adná a kezét, de van
mellette egy nő, akit a boldogságunk éktelen haragra gerjesztene, és sajnos nagy a
hatalma. Az ördög áll mellette. A király pedig szereti az anyját, ami természetes.
Jeruzsálemben nem lenne biztonságban. S talán még kevésbé a lánya, Isabelle, akivel
kissé túl sokat foglalkoznak mostanában. Ó, szerelmem, ha tudná, milyen kegyetlen
számomra, hogy a bölcsességet hirdetem, amikor csakis öné a szívem…
Hirtelen csend lett, melyet csak egy sóhaj tört meg. Thibaut megmerevedett és
mozdulni sem mert, bármennyire szeretett volna, hisz tudta, hogy indiszkréciót követ
el. Végül elszánta magát, és végtelenül óvatosan sikerült hangtalanul eltávolodnia. Nem
örült a hallottaknak. Az, hogy Mária királyné és Balian d'Ibelin szeretik egymást, nem
érintette volna különösebben – sőt, örült volna, hogy a királynénak ilyen kiváló
védelmezője akadt! –, ha nem lettek volna az Isabelle-t övező igények. Ki tudja, hogy
annak érdekében, hogy nyíltan megélhesse boldogságát, Mária nem lesz-e hajlandó
hozzáadni a lányát egy olyan kérőhöz, akit jól fogadnak az udvarnál?
Második rész

AGÓNIA
 IV. fejezet

Egy fehér muszlinfátyol

A király és Guillaume de Tyr reményei ellenére a bizánci követ Nabluszból

visszatérve kijelentette, hogy meg kívánja hosszabbítani szentföldi tartózkodását.
Ahogy kedves mosollyal magyarázta a két férfinak, a mediterrán vidéken romlik az idő –
ez igaz volt! –, és különben sem tartaná hasznosnak, hogy visszavigye a gályáit
Bizáncba, amikor kora tavasszal újra el kell jönniük. Mivel egyetértenek az egyiptomi
hadjáratban, sokkal egyszerűbb, ha nyugodtan bevárja a hadiflotta érkezését. Így
legalább lesz ideje tökéletesíteni a hajói holtterét és fegyverzetét. Ezenfelül szeretné
szorosabbra szőni a szálakat az özvegy királyné és a szülőhazája között, és ezért
többször meglátogatja majd. Először is karácsonykor, hisz a királyné meghívta magához
az ünnepre.
– Az a legérdekesebb a bizánciaknál, hogy velük soha semmi nem egyszerű, nem
biztos! – sóhajtotta
Guillaume de Tyr egy este, amikor a királlyal sakkozott. – Egyik nap azt mondják,
fehér, másnap fekete, és még módot is találnak rá, hogy megmagyarázzák, a legtisztább
logikának engedelmeskednek.
– Ennyire nyugtalanítja az a három gálya Akrában? – kérdezte Balduin előretolva
egy parasztot, hogy a futója szabadon támadhassa az ellenfele királynőjét.
– Nem igazán, bár a tétlen és szabadon engedett görög tengerészek ritkán hoznak
nyugalmat egy kikötőbe. Jobban nyugtalanít a követ nagy érdeklődése az özvegy
királyné iránt… Nála tölti ideje háromnegyed részét.
– Mitől tart? Hogy elrabolja, ahogy Andronic „kuzin” Theodora nagynénit, III.
Balduin király özvegyét, hogy tönkretegye a jó hírét?
– Nem. Mária királyné ehhez túl okos. Ráadásul mást szeret. Sokkal inkább attól
tartok, hogy veszedelmes vitába keveredik a követ és Ibelin úr. Ő ugyanis reménytelenül
szerelmes a királynéba…
Thibaut meglepetésében elejtette a kardot, melynek markolatát tisztogatta, s mely
harangként csengve hullott a kövezetre. A játékosok felé fordultak.
– Honnan tudja, nagyuram? – kérdezte a fegyvernök elkerekedett szemmel.
– Úgy látom, te is tudod? – kérdezett vissza ugyanilyen meglepetten Balduin. – És
egy szót sem szóltál róla?
– Felség – felelte a fattyú nyugodtan –, ha úgy alakul, hogy egy lovag véletlenül
megtudja egy másik lovag titkát, a becsület azt követeli, hogy tartsa meg azt… még a
királya előtt is. Azon az éjszakán, melyet Nabluszban töltöttem, véletlenül
meghallottam egy… beszélgetést. Meglepett, hogy Guillaume nagyúr, aki sosem mozdul
ki innen, szintén megtudta…
– Barátom – magyarázta a férfi –, mint mindenkinek, nekem is van szemem és
fülem, de ráadásul – posztom elengedhetetlen részeként – van másutt is néhány
szemem és fülem. És éppen Theodora királyné botrányos történetéből okulva bevallom,
hogy figyeltetem az özvegy királynét…
– És nekem egy szót sem szólt? – morogta a király.
– Mert ez a szerelem semmiféle veszélyt nem jelent a királyságra. Éppen
ellenkezőleg: önnek nem kell magyaráznom, felség, hogy az Ibelinek előkelő nemesi
családhoz taroznak, és Balian nagyúr, bár másodszülött, nagy vagyonnal rendelkezik, és
tökéletesen méltó egy özvegy királynéhoz. Ráadásul az ön hűbérese. Egyáltalán nem
szeretném, ha egy csendes görög kés vagy nyíl elvenné tőlünk.
– Akkor házasítsuk össze őket? Legalább Isabelle visszajönne az édesanyjával
Jeruzsálembe – mosolygott Thibaut-ra a király.
– Felség, felség! Azt hittem, megtanítottam olvasni a felszín mögött! Milyen
szemmel nézné az édesanyja, ha örök riválisa egyszer csak a sógornője lenne?
– Mióta anyám hozzáment Sidonhoz, nem sógorok.
– Ó, Sidon nem sok vizet zavar. Alig hagyja el a városát, és…
– A többitől kíméljen meg, nagyuram! – szakította félbe hirtelen feszülten Balduin.
– Ha azt akarja mondani, hogy a helytelen viselkedése ezt a férjet is eltávolította mellőle,
mint az összes többit, nem szükséges emlékeztetnie rá. Akkor is az anyám. És szeretem!
Guillaume felállt a székéről, és a fiatal király mögé lépve megérintette a vállát.
Érezte, hogy remeg.
– Az édesanyja is szereti önt! Nyugodjon meg, drága gyermekem! Isten a tanúm,
nem akartam megbántani. Amikor két asszony annyira gyűlöli egymást, mint ők ketten,
a királyság békéjére nézve jobb, ha távol élnek egymástól.
Balduin minden erejét összeszedve mélyeket sóhajtott, és sikerült úrrá lennie
felindulásán, sőt, még el is mosolyodott:
– Igaza van. Én is tudom… de mit tanácsol?
– Beszéljen Baliannal! Őszintén! Mondja meg neki, hogy megtudtam a titkát, és ön
nem ellenzi, hogy a mostohaanyja hozzámenjen, de csak később, és mint egy
szívességre, kérje meg, hogy kerülje a követet, aki nem jelent veszélyt rá nézve… és aki
tavasszal úgy eltűnik, mint a téli esők.
– Így fogok tenni! – sóhajtotta Balduin némi gondolkodás után. – Folytathatjuk a
partit? – tette hozzá udvariasan az üresen maradt székre mutatva az ében és
elefántcsont tábla túloldalán…
Egy szerelmest nehéz meggyőzni. Balian azonban szerette a királyát, és az
ígéretében megnyugodva beleegyezett, hogy kerülje a bizáncit, amennyire csak lehet.
Thibaut-hoz eközben egyre közelebb került, és a hetek, hónapok múlásával igaz
barátságot kötöttek a több mint tízéves korkülönbség ellenére. Balduin örült. Először is,
mert az Ibelin család mindig közel állt hozzá, másrészt pedig, mert szenvedett attól az
elszigeteltségfélétől, ahogyan az udvar a fegyvernökét kezelte, amiért az túl szoros és
folyamatos kapcsolatban állt vele. Mindig azt lestek, vajon nem mutatkoznak-e a lepra
jelei a sodronying alatt, melyet gyakran viselt. Thibaut azonban mindig készen akart
állni, hogy felfogja egy esetleges gyilkos kéz csapását, mely a királya ellen irányulhatna.
Keserűen, fázósan és nyugtalanítóan telt a tél. Karácsony éjszakáján valóságos
hóvihar zúdult a Szentföldre, Jeruzsálem kupoláit és harangtornyait havas dombokká
változtatva, a városi gyerekek legnagyobb örömére, akik számára a hógolyózás remek és
szerintük túlságosan ritka szórakozás volt. Legalább ők örültek, miközben a palotában
egyre nőtt a nyugtalanság: a karaván, melynek meg kellett volna hoznia Afrikából az
enkobamagvakat, a gyógyító kenőcs alapanyagát, amelyre a leprásnak szüksége volt,
nem érkezett meg. Bár Guillaume de Tyr ősszel útnak indított egy másodikat is, hogy
megtudják, mi történt az elsővel, és ha kell, helyettesítsék, lassan fogytán volt az utolsó
adag is. Az „anyakirálynét” mélyen felzaklatta a helyzet, amit mindenki megértett. Sötét
hangulatát azonban nem kizárólag az anyai aggodalom szította: fiatal férje most már
sosem hagyta el Sidon városát, ő pedig makacsul megtagadta, hogy oda költözzön,
ahogy azt férje kérte. Ráadásul rájött, hogy a szép Heraclius – aki sosem kereste fel
caesareai birtokát – megcsalja, diszkréten és csak időszakosan ugyan, de mégiscsak
megcsalja egy nabluszi – Agnès szerint földig kellett volna rombolni azt a várost! – rőfös
csodálatos feleségével, aki Bethániába költözött a nővéréhez, amikor a férje Akrába
indult, hogy a nagy kikötő lerakataiban bevásároljon. Paque de Riverinek hívták az
asszonyt, kirobbanó, érzéki szépség volt, és húsz éve felelőtlenségében szívesen
díszítette magát messze alacsony rangján felül: olyan öltözetekben parádézott
Jeruzsálemben, melyektől Agnès magánkívül volt, Heraclius pedig kínosan érezte
magát… Hangos jelenetek születtek a helyzetből, melyeket kéjes élvezettel hallgattak a
kíváncsiskodók és a pletykafészkek, s melyek felháborították a király környezetét.
Balduin, hogy véget vessen a kínos lármának, utasította a kereskedőt, hogy tartsa a
feleségét nabluszi házukban, és vigye magával, amikor Akrába megy üzleti útra.
Eközben Amaury de Nesle, a pátriárka Heraclius értésére adta, hogy a kaland folytatása
nagyon súlyos kihatással lehet egyházi karrierjére. Az egykori szerzetes túl ravasz volt
ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyja a rendreutasítást, elfogadta az új helyzetet: tovább
mélyült gyűlölete a pátriárka iránt, de visszatért Agnès ágyába, és a fellegvár
visszanyerte nyugalmát.
Nem sok időre. A szokatlanul nyirkos tavasz eljövetelével Sybilla hercegnő futára
rogyott térdre a király előtt, borzalmas hírt hozva: Guillaume de Montferratot különös
betegség támadta meg, melyet az orvosok nem igazán tudnak mire vélni, és haldoklik.
Kétségbeesett felesége levele a mérgezés lehetőségét említette…
Balduin egy pillanatig sem habozott: azonnal parancsot adott, hogy készítsék elő az
utazást Askalonba, és utasította az orvosát, Joad ben Ezrát, hogy kísérje el.
Természetesen nagy tiltakozást váltott ki, melynek Guillaume de Tyr lett a szószólója:
 – Felesleges veszélybe sodorja magát, felség! Az askaloni orvosok ugyanolyan jók,
mint az ön orvosa, és biztos vagyok benne, hogy jól ápolják a grófot. Gondoljon a saját
egészségére!
– Az egészségemre? Mi rosszabb érhet, mint a lepra? Guillaume lélekben és szívben
a testvérem. Őt választottam ki, hogy tovább vigye a királyságot. El akarok menni hozzá
– jelentette ki nyomatékosan –, hogy amennyire csak tudok, segítsek. Neki és a
nővéremnek, akit nagy bánat ér. Ha méregről van szó, nyomozást rendelek el, hogy
megbüntessem a tettest, ha pedig betegség, a lehető legjobban legyőzzük és
imádkozunk. Különösen én! Isten tartsa meg a királyság számára a reményt, melyet
Guillaume képvisel! A lovamat és kisszámú kíséretet! A nagy csapat csak lelassítana. Egy
óra múlva indulni akarok!
Balduin szerette Askalont, a szülővárosát, és bár kisgyermek kora emlékei
elhalványodtak, ahányszor visszatért az apja életében és azután is, ugyanazt a
boldogságot érezte a hatalmas, fehér falak koronázta város láttán, mely egészen a kék
tengerig ereszkedett, és ahol a lágy éghajlatban egész évben egyforma volt a
hőmérséklet. Cédrusok és pálmafák borítottak hűs árnyat a városra, azt az érzetet
keltve, mintha a falak ugyanannyi kertet, mint házat fognának közre. A felfordított tál
formájú dombokon, amiket az egymást követő városok romjai alkottak, itt-ott
előbukkant néhány maradvány, melyeket Balduin meghatónak talált, hiszen a halott
civilizációk titkainak nyomát látta bennük. Ideális helyszín volt a hercegi nászúthoz, és
a király egy percig sem gondolta volna, hogy Sybillára, aki Askalon és Jaffa grófnője volt,
rémálom várhat itt. A grófi palota, melyet egykor az egyiptomi fatimidák építettek,
akiktől 1153-ban foglalták vissza a várost, rendelkezett a nagy keleti otthonok
világosságával, életszeretetével és bájával. Amikor azonban a király és kísérete beléptek,
mintha minden fény eltávozott volna, s még a virágok illata is eltűnt a kellemetlen
ürülékszag alatt, melyet a füstölőknek sem sikerült elnyomniuk.
Guillaume szobájában elviselhetetlen volt a bűz. Fekete ruhás orvosok serénykedtek
a fekhely körül, melyen a beteg pihent. A cselédek éppen piszkos lepedőit cserélték.
Mind egyszerre beszéltek, és a mediterrán világ szokása szerint erősen gesztikuláltak.
Középen a szerencsétlen Guillaume erőtlenül haldoklott, bőre megsárgult,
lesoványodott teste szinte lebegett a bőrében, mintha egykori szép izmai szétolvadtak
volna.
– A király!
A Thibaut öblös torkából felszálló kiáltás úgy hatott, mint a békákkal teli mocsárba
dobott kő. A fekete ruhák szétrebbentek, miközben Balduin pillantásra sem méltatva
őket odalépett az ágyhoz, és fölé hajolt:
– Fivérem – fogta gyengéden kesztyűs kezébe a beteg kezét. – Igen rossz állapotban
találom. Mi a baj?
Állapota ellenére Guillaume mosolyogni próbált:
– A beleim… úgy érzem, mintha szétrohadnának. Megállás nélkül ürítek…
 Az egyik orvos összeszedte a bátorságát és közelebb lépett, alulról fürkészve a király
arcát, akit leprásnak mondanak… és bizonyára az is, a szemöldöke találkozásánál lévő
dudor alapján, melyen felpikkelyesedett a bőr.
– Rosszindulatú hasmenés, felség, de mások is szenvednek tőle a városban. A gróf úr
bizonyára fertőzött vizet ivott…
– És a grófné? Ő is elkapta a betegséget?
– Istennek hála nem! Nem lép be ide, mióta… mióta…
Emlékezetében az időpont után kutatott, Balduin azonban, aki együttérzéssel
figyelte sógora arcát, hirtelen azt látta, hogy csorognak a könnyei, és azonnal
megértette:
– Régóta, nem igaz? A betegség kezdete óta?
– Mi… mi határozottan ezt tanácsoltuk neki! A grófnénak vigyáznia kell a
gyermekre, akit a szíve alatt hord – magyarázta az orvos hirtelen bőbeszédűen,
megijedve a király metsző hangjától.
Balduin azonban egy mozdulattal csendre intette, és megvonta a vállát:
– Ilyen betegséget senki nem kap el úgy, hogy megtörölget egy izzadó homlokot,
vagy vigasztaló, szerelmes szavakat mond.
Nem lepte meg Sybilla viselkedése. Bár szerette a nővérét, ahogy az anyjáról, róla
sem voltak illúziói. Tudta, hogy frivol, kéjsóvár és szélsőségesen önző. Az, hogy
gyermeket vár, ideális kifogás volt számára: enélkül is távol maradt volna Guillaume-tól
már az első tünetek után. Túlságosan ragaszkodott a szépségéhez!
Balduin személyi orvosa, Joad ben Ezra a beteg fölé hajolt, és megvizsgálta. A király
megbízott benne, hisz bölcs és nagy tudású ember volt, egy zsidó, akit Juszuf katonái
üldöztek el Spanyolországból, ahogyan Maimonidészt is, akivel együtt tanult. Az őszülő,
rövid lábú, lágyan kerekedő pocakú, szögletes szakállú, dús szemöldökű orvos keveset
és lassan beszélt. Ahogy befejezte vizsgálatát, melybe a többiek nem mertek
beleavatkozni, felemelkedett és kijelentette:
– Másról van szó…
– Hogy érted?
– A vérhas nem jár ilyen magas lázzal, véres folyásokkal és vörös foltokkal, melyeket
a testén találtam.
A király iszonyodó tekintetét látva Joad ben Ezra kitalálta, milyen borzalmas
gondolat fut át rajta, és azonnal megnyugtatóan megérintette a karját:
– Nem. Nem erről van szó. Ha rossz a víz, és mások is betegek, talán azzal állunk
szemben, amit görögül rypftosnak neveznek. Ebben az esetben a hercegnő jól tette,
hogy távol maradt. És neked is így kellene tenned, felség! De talán inkább… méreg! –
tette hozzá olyan halkan, hogy csak Balduin hallotta.
A király szeme felizzott:
– Ki merészelné? És miért?
 – Az örökösöddé akarod tenni. Ez elgondolkodtató, de előbb látni akarom a többi
beteget. Ne menj közel hozzá! Addig is tamarinteát írok elő neki – jelentette ki az orvos,
és felszerelést kért, hogy megmoshassa a kezét.
Balduin egy magas teraszon találta a nővérét, melyet egy oszlopcsarnok kötött össze
a szobával, ahová visszahúzódott. Keleti módra párnahalmon feküdt, és a tengert nézve
édességet rágcsált, melyet mellé készítettek egy tálcára. Terhessége inkább karikás
szemű, fáradt vonású, szép arcán látszott, mint a testén, melyet kék selyem
dalmatikaféleség fedett, mely megvédte a hűvöstől. Öccse érkezése szemmel láthatólag
nem okozott örömet számára, és ezt éreztette is:
– Az isten szerelmére, felséges öcsém, mit keres itt? Úgy gondolja, nincs elég bajunk
anélkül, hogy idehozná a magáét is? Kérem, ne jöjjön közelebb!
– Nem is állt szándékomban, nyugodjon meg! Csak azt szeretném megtudni, hogy
van.
Sybilla egy mozdulattal elküldte a két cselédet, akik tőle nem messze álltak, ugrásra
készen a legapróbb kívánságára is.
– Hogy lennék, amikor a férjemből egy bűzlő és undorító folyam maradt, és
hányingerem van a tehertől, melyet magamban hordozok? Rosszul vagyok! Sőt, nagyon
rosszul!
Balduin összevonta a szemöldökét:
– Ideje lenne eszébe idéznie, kicsoda ön, nővérem. Nem olyan régen még
köszönetet mondott, hogy hozzáadtam ehhez a bűzlő folyamhoz, akiről azt mondta,
hogy imádja! Ami pedig a terhet illeti, melytől émelyeg a gyomra, az a fiú vagy leány, aki
egy nap Jeruzsálem koronáját viseli majd!
– Micsoda szavak! Amikor oly nagy szükségem lenne vigasztalásra…
– Ha egy kicsivel kevesebbet gondolna saját magára, és kicsivel többet másokra,
nem lenne akkora szüksége vigasztalásra! Mindenesetre többé ne menjen ki ebből a
szobából. Lehet, hogy nem egyszerű hasmenésről van szó.
Ezzel a leprás király visszatért a haldokló lovag mellé, akit fivéréül fogadott, s akitől
az örököst várta, aki tőle sosem születhet meg. Négy nappal később Guillaume de
Montferrat kilehelte a lelkét, és miközben holttestét sietve koporsóba fektették és
leeresztették a Szűz Mária-templom kriptájába, míg Jeruzsálembe nem szállítják, a kór,
melyet egyetlen orvosnak sem sikerült egyértelműen azonosítania, Balduint is elérte.
Lázban égve, cseppfolyós belekkel ágynak esett, ez alkalommal azonban nem
serénykedett körülötte a fekete ruhák hada, és Joad ben Ezrának nem kellett féltenie
királyi orvosi tisztét: abban a meggyőződésben, hogy a lepra és a titokzatos betegség
együttesen hamar elviszi a királyt, a helyi gyógyítók nem vágytak a félelmetes beteg
közelébe, és szétszéledtek, kijelentve, hogy a város többi betegének kell szenteljék
magukat. Thibaut és Joad maradtak a fedélzeten, és a győzelem megveszekedett
vágyával vetették magukat a csatába, miközben a várost haldoklók imái töltötték be. A
két férfinak nem sok ideje maradt imádkozni, hacsak nem éjjel, amikor a betegnek az
ópiumos elixír hatása alatt sikerült elaludnia. Egymást váltva, folyamatosan cserélték
izzadsággal és ürülékkel teli lepedőit, növényi készítményekkel, tamarinnal és
szarvasnyelvvel, mézzel és fahéjjal itatták, vagy fűszeres bort adtak neki. A tömjén
illatához, melyet a betegség szagának és szellemének elűzésére égettek, mirha
keveredett, melyet a három királyok ajándékoztak a Gyermeknek a betlehemi éjszakán.
Soha beteg nem vetette alá magát ennél engedelmesebben a kezeléseknek. Soha
egyetlen panasz sem hagyta el az ajkát, csak gyengéd szavak, melyekből érezték, hogy
lélekben ő is harcol. Egyetlen mondat összefoglalta legbelsőbb gondolatait:
– Meg kell gyógyulnom, mert még nem teljesítettem a feladatomat. Legyen Isten
akarata szerint!
Három végeérhetetlen hétig tartott a harc, egy nap azonban végül visszavonult a
betegség az elgyötört testből, ahogyan a hullám a partról. A láz elmúlt, és minden
elcsendesedett… Sajnos a két hűséges társ néma bánatára a lepra azonban teret nyert.
Puffadások jelentek meg az orrcimpán, a halántékon és a végtagokon, vastagon, rezes
barna színben, miközben a testen látható lapos foltok egyre terjedtek. Egészséges,
frissítő és erősítő ételekkel igyekeztek erőt önteni a betegbe.
Végre eljött a nap, amikor Balduin felkelhetett: tett néhány lépést a szobájában, és
kijelentette, hogy többé ne imádkozzanak érte, hanem adjanak hálát a Mindenhatónak,
aki megengedte, hogy még egy ideig teljesítse a feladatát. Az eltelt hetek alatt Sybilla
egyetlenegyszer sem ment a betegszoba közelébe. A híreket az egyik cselédlánya vitte
neki, akit Thibaut-hoz küldött, kikötve, hogy csakis az ajtón keresztül beszélhetnek,
hiszen a fegyvernök sem mehetett a közelébe. Előrehaladt a terhessége, és természetes
volt, hogy védeni akarja a gyermekét, a palota hangjai azonban eljutottak Balduin
betegszobájába is a takarítással megbízott cselédek révén: a fiatal özvegy, miután elmúlt
a hányinger, visszanyerte kicsattanó egészségét, és türelmetlenkedve fogadta, hogy
Askalonban kell maradnia. Azt kívánta, hogy Guillaume holttestét vigyék Jeruzsálembe,
hogy ott kapja meg végső nyughelyét, és még a nagy nyári hőségek előtt el akarta
foglalni a kis jaffai palotát, mely szintén a tengerparton állt: ott legalább semmi nem
emlékeztetné a szomorú askaloni napokra. Önző személyiségéhez tökéletesen illett ez a
válasz mások szenvedésére és a gyászra, és Thibaut, aki jól ismerte, biztos volt benne,
hogy alighogy megszületik a gyermek, követelni fogja, hogy új férjet adjanak neki,
ugyanolyan szépet és bátrat, mint a szerencsétlen Guillaume, akit addigra el is felejt.
Mint a Természetanya és Agnès, Sybilla is iszonyodott az űrtől…
Balduin lábadozása lassan zajlott a már addig is erősen meggyötört testben, amikor
két hír lépte át Askalon kapuit, melyeket a király parancsára lezártak, nehogy a járvány –
Guillaume de Montferrat után többen is meghaltak – tovább terjedjen. Először is a
bizánci hadiflotta Akra kikötőjében csatlakozott a követ hajóihoz, és nagy erőt képviselt:
több tucat evezős hadihajó érkezett, hatalmas páncélozott gályák, melyek a csapatokat
szállították, valamint súlyos ostromgépek, katapultok és görögtüzet okádó vascsövek, a
félelmetes fegyverek, melyek lángjai bármilyen célpontot képesek voltak felgyújtani, és
a víz sem tudta kioltani őket, hisz a tengeren is égtek. Jöttek gyors gályák és szállító
hajók is, melyek hátsó része lehajtható volt a partra, hogy kionthassa emberi
rakományát. A császárság több vezető személyisége parancsnokolt felettük, akik nem
titkolták türelmetlenségüket, hogy egyesítsék erőiket az egykor Amalrich király
megígérte csapatokkal, és meginduljanak Szaladin támadására Egyiptom földjén. Addig
azonban a sok ember a király hosszas távollétét kihasználva hatalmas kavarodást és
rendetlenséget keltett a kikötőben.
A második hír kisebb jelentőségű volt, bár szintén volt köze a király távollétéhez:
Étiennette de Milly, a Krak hölgye hozzáment Renaud de Châtillonhoz.
– A jóváhagyásom nélkül! – mordult fel Balduin. – Máris halottnak hisznek, hogy
úgy viselkednek, mintha nem is léteznék? Vissza kell mennem Jeruzsálembe! Méghozzá
gyorsan!
– Még nagyon gyenge, felség! – tiltakozott Joad ben Ezra. – Legalább engedje, hogy
hintón vigyük!
– Mint egy nő? Mint a nővérem például, aki a férje koporsóját követi? Soha! Főleg
nem ilyen körülmények között! Lovon megyek!
Kiadták tehát a parancsot az úti előkészületekre. A király személyesen kíséri majd
sógora földi maradványait az ispotályos lovagok kápolnájáig, mely nem messze áll a
Szent Sírtól, ahol Guillaume de Tyr celebrálja a gyászmisét, és ahol az elhunyt végső
nyugalomra lel feleslegessé vált hosszú kardja társaságában.
Az elindulás reggelén Balduin betegsége óta most először tükröt kért. Már felöltötte
a címerével díszített hosszú köpenyt a páncélja fölé, az egyik ablaknál állt a tiszta reggeli
fényben, és vissza sem fordulva nyújtotta a kezét a kért tárgyért. Végül megnézte magát,
s nem látszott, hogy megremegne a keze, vagy megborzongana magas alakja. Még csak
nem is sóhajtott, mialatt egy végtelennek tűnő percig az arcát vizsgálgatta. Végül
visszaadta Thibaut-nak a tükröt, és utasította:
– Hozz egy fátylat!
– Fátylat?
– Igen. Olyan nehéz felfogni? Egy muszlinkendő elég lesz… egyelőre. De fehér
legyen!
Egy pillanattal később Thibaut szomorúan meghozta, amire kérték: egy áttetsző
kendőt, amilyenbe a hölgyek burkolják fejüket és vállukat. Balduin elvette a fátylat, mely
túl hosszú volt ahhoz, amire használni akarta, kardja pengéjével kettévágta, eltakarta
vele az arcát, és megparancsolta, hogy adják rá a rostély nélküli sisakot, melyet olyankor
viselt, amikor nem harcba indult.
– Hamarosan – szólalt meg nyugodtan – már nem lesz elfogadható arcom. Jobb, ha
mostantól egyáltalán nincs arcom senki előtt. Kivéve Mariettát! Nem vagyok biztos
benne, hogy az anyám el tudná viselni: ő, aki számára a szépség az élet egyetlen értelme.
– Én azonban nem ő vagyok! Én tisztelem és szeretem önt – kiáltotta Thibaut
hirtelen magánkívül. – Nem rémiszt meg az arca!
– Még nem, mert megszoktad, de eljön az is.
– Soha! Képzelje el, hogy egy csata során tönkremegy az arcom: eltaszítana ezért?
– Tudod jól, hogy nem.
 – Akkor miért akar most eltaszítani? Hiszen eltaszít, ha mostantól nem akarja
megmutatni többé az arcát. Hogyan ápoljam? Hogyan szolgáljam akkor? Méltatlanná
váltam?
– Ne kérdezz ostobaságokat! Napokon át harcoltál, hogy megmentsd a
nyomorúságos életemet. Köszönöm a királyságom nevében… ahogyan neked is
köszönöm, Joad ben Ezra – tette hozzá az orvos felé fordulva, aki mellkasán összefont
karral, szakálla végét morzsolgatva figyelte. – Megkapod a fizetséged az
erőfeszítéseidért.
– Ha továbbra is elfogadja az ápolásomat, százszorosan is megkapom a jutalmam.
Ó, nem vagyok érzéketlen a földi javak iránt, felség, de elsősorban orvos vagyok, és ön
egész pályafutásom legkáprázatosabb esete – jelentette ki a férfi a szemében huncut
csillogással. – És előlem sem rejtheti el az arcát, mert szemtől szembe akarok
megküzdeni a betegséggel, és ha a Mindenható úgy akarja…
Balduin egy percig hallgatott, igazi értékén kiélvezve ragaszkodásukat, melyben
bizonyára sosem kételkedett volna az érzelmi sokk nélkül, melyet az okozott, hogy a
tükörben megállapíthatta, hogy arca megindult a bomlás útján. Talán a lelke mélyén
sosem hitte el, hogy ez bekövetkezik, és inkább a kétségbeesését, mint a lepra jeleit
kívánta elrejteni a fátyol alatt.
– Köszönöm! – mondta végül, és megindult a lépcső felé.
Ahogy megjelent az udvaron a napsütésben, remegés futott végig fegyveresein, akik
az elhunyt koporsóját szállító, fekete drapériával bevont kocsi körül gyülekeztek. A
könnyű, makulátlan és hullámzó fátyol, melyet keretbe font az aranykoronás sisak, és
mely havas köddé változtatta az arcot, ostorcsapásként hatott. Néhányan keresztet
vetettek, megértve, mit jelent. Nem törődve a hirtelen csípőjébe hasító fájdalommal
Balduin felült Szultánra, körbefordult vele, sőt felágaskodtatta, majd selymes szőrét
simogatva megnyugtatta. Komolyan, csengőn szállt fel a hangja, ahogy magasba emelte
kivont kardját:
– Most is a királyotok vagyok! Ha nem is látjátok a vonásaimat, tudnotok kell, hogy
amíg jártányi erőm marad, továbbra is én vezetlek titeket a harcban, hogy
megvédelmezzem a koronát, melyet apáimtól örököltem, és főként szent földünket,
ahol Krisztus vére ontatott. A segítségetekkel diadalt aratunk még a hitetlenek felett!
Hatalmas éljenzés volt a válasz, s táncra keltek a lobogók. Lovát nekiindítva Balduin
a menet élére állt, hogy átszeljék a várost és ráforduljanak a jeruzsálemi útra. Kezében
tartotta a kardját, és a napsugarak, melyek egyszerre verődtek vissza a pengéről és a
korona aranyleveleiről, akkora fénybe vonták, hogy az egyszerű emberek azt hitték,
Szent Györgyöt látják, és térdre ereszkedtek előtte a porban. Észre sem vette őket.
Tekintete a Szűz Mária-templom csillogó aranykeresztjére szegeződött, melyet szinte
glóriával övezett a reggeli fény. Vakító bizonyossággal érezte ebben a pillanatban, hogy
mindig is ő volt a láncszem a félénk tömeg és a ragyogó ég között, és ennek a
kapcsolatnak a végső határokig ki kell tartania. Talán ő volt az engesztelő áldozat,
melyre szüksége volt a népnek, mely, mint ő maga is, törékeny volt az évszázad
kísértéseivel szemben, és ebben a pillanatban elfogadta a sorsát…
Ahogy a városkapuhoz ért, egy női hangot hallott:
– Tényleg ő az, vagy már csak a szelleme? Megijeszt…
Egy férfi válaszolt rá:
– Ha ugyanennyire meg tudja ijeszteni a szaracénokat, nagyon jó lesz…
Szultán nyomában lovagolva Thibaut is hallotta a szavakat, és megkönnyebbüléssel,
szinte örömmel töltötték el. Talán ez volt a válasz az aggodalomra, mely elszorította a
szívét, mióta királya eltűnt a fehér muszlin alatt. Az opálos fátyol élő legendává teheti,
mely a titkokból születik. Ahelyett, hogy undor tárgya lenne, a fehér fátylas királyi lovas
magához vonzza vagy félelemmel tölti el a csodáért rajongó népet. Bárhogy is lesz,
Balduin új erőt meríthet ebből… Az Askalont Jeruzsálemtől elválasztó tizennyolc
mérföldön, melyet a halottas kocsi és az özvegyet szállító hintó megkövetelte
lassúsággal tettek meg, ugyanez történt: mindenki térdre ereszkedett a halott előtt, akit
egy arc nélküli, ragyogó fegyverzetű lovag kísért, akinek láttán azt hihették, nem is a
leprás király, hanem az égből alászállt arkangyal.
A Szent Város kapuinál feltűnt az Igazi Kereszt 51, a királyság legjelentősebb
szimbóluma, melynek a korral törékennyé vált fáját aranyba és drágakövekbe
öltöztették. Templomos lovagok állták körbe, mint a csaták napjain, előtte pedig
kirajzolódott a nagymester, Odon de Saint-Amand súlyos alakja, akiről Guillaume de
Tyr, aki gyűlölte, azt mondta, hogy haragot lélegez ki az orrán, és nem ismer sem istent,
sem embert. Eljött Joubert testvér is a jeruzsálemi Szent János Ispotály lovagjaival,
akiknek fehér kereszttel jelölt fekete ruhája éles kontrasztot alkotott a rivális
templomosok vörös keresztes fehérjével. Az ispotályosok vették át a halottat, hiszen
Guillaume de Montferrat, mivel nem volt király, nem kaphatott helyet a királyi sírkamra
kálváriáján. Az ispotályosok kápolnájában nyeri el végső nyughelyét. Ott volt a pátriárka
és a kancellár is, de ők a király, nem pedig a halott fogadására jöttek.
A nyergében szálfaegyenesen, mozdulatlanul ülő IV. Balduin láttára meglepetés ült
ki az arcokra, de Guillaume de Tyré fájdalmat tükrözött: megértette, micsoda szenvedés
rejtőzik a fehér fátyol maszkja mögött.
Az édesanyja is megértette, ahogy kilépett a palota lépcsőire, hogy fogadja a fiát és a
születendő gyermektől eltorzult alakú lányát. Sybilla maga is fátylat viselt, de
égszínkéket, melybe beleburkolózott, s mely reményt rejtett. Balduin láttán Agnès arcán
súlyos, néma könnyek csorogtak végig: sokáig ő is hitte, hogy csoda történik majd…
Őszintén hitte! Teljes hitével, mely ott szunnyadt lelke mélyén, melyet régen
megmételyezett saját szépségének és az abból nyerhető gyönyöröknek a felismerése.
Hiszen azon a földön éltek, ahol a lehetetlen is valóra válik. A Jordán habjai, melyek oly
sok leprást meggyógyítottak, tehetetlenek lennének, hogy megszabadítsák a fiát a
várható borzalomtól? Tudta, miről suttognak a palotában és a városban: a gyermek az
anyja rosszaságáért fizet, de büszkeségében nem volt hajlandó elfogadni, hogy az

51
A legnagyobb darabja
egyszerű emberek megítéljék, ahogyan nem volt hajlandó kitárni egy pap – egy igazi
pap – fülének a szépséges testi bűnöket, melyeket egyetlen pillanatra sem bánt meg.
Képtelen volt bocsánatot kérni, akár Istentől is!
Pedig szerette a fiát, és az elrejtett arccal szembeni fájdalmában ösztönösen olyan
mozdulatot tett, melyre senki sem hitte volna képesnek. Amikor Balduin leszállt a
nyeregből, lassabban és nehézkesebben, mint azelőtt, odafutott hozzá, a karjába vette,
magához szorította és a fátylát felemelve megcsókolta az arcát:
– Szeretett fiam! Él, Istennek legyen hála! Balduin a tiszta szeretet pillanatától
felkavarva a fejét hátravetve viszonozta az ölelést.
– Anyám – szólalt meg végtelen gyengédséggel –, a születendő gyermekért kell
imádkoznunk! Szüksége lesz az ön erejére, sokkal inkább, mint az édesanyjáéra, aki
teljesen elgyengült. Vigyázzon rá!
Ezzel Thibaut vállára támaszkodva továbbindult. A fegyvernök ekkor látta meg az
Agnès mögött álló két férfit, akiket Balduin meghatottságában nem vett észre. Jocelin de
Courtenay és Heraclius tekintetével követte a királyt. Furcsán egyforma tekintettel, mely
Thibaut-nak sehogyan sem tetszett: ugyanaz a gyűlölet ragyogott összeszűkült
szemükben, érthetetlen gyűlölet, mely csakis a csalódásból születhetett, amiért a király
élve tért vissza a halál kapujából. A fegyvernök megfogadta, hogy minden eddiginél
jobban figyel majd…
Viszontlátva a fiatalembert, akit „kicsikémnek” hívott, Marietta egy szót sem szólt,
de amikor a király levette a sisakját és a fátylat, Thibaut látta, hogy elsápad, és ahogy
egymásra pillantottak, mély fájdalom tükröződött a szemében. Balduin semmit nem
vett észre: túlságosan fáradt volt. A lassú lovaglás jobban kifárasztotta, mint egy csata.
Talán, mert felmérhette benne, mennyire legyengült, és ismét gyötörte a nyugtalanság a
királyság jövője felett. Nyíltan meg is vallotta:
– Nem élem meg, hogy a születendő gyermek uralkodókorba érjen. Montferrat
halálával minden összeomlott. Ki kormányoz majd utánam az örökös nagykorúságáig?
Ha egyáltalán fiú lesz! Ráadásul egy kisgyermek nagyon törékeny. Sybillának talán újra
férjhez kellene mennie? De melyik herceghez?
– Miért herceghez? – tiltakozott Guillaume de Tyr, aki szokása szerint bejelentés
nélkül lépett be. – Hamarosan eljön a szülés ideje, és ha a gyermek életképes, nem kell
idehozni valami királyfit vagy királyi unokaöcsöt, hogy felébresszük benne a kísértést,
hogy a saját javára tevékenykedjen. Egy helyi előkelőség, egy bátor, eszes és hűséges
nemes elegendő lenne.
– Kire gondol?
– Ramlai Balduinra, az elsőszülött Ibelinre. Elemészti a szerelem a hercegnő iránt,
akinek a házassága kétségbe ejtette, de értékes ember, és elkötelezett híve felségednek.
– Miért ne? Ha a nővérem beleegyezik…
– Egyáltalán nem találta kedve ellen valónak Montferrat érkezése előtt.
– Talán ez a megoldás… bár nem tudjuk, rendelkezik-e a megfelelő eréllyel. Ha
azonban hirtelen meghalok, kinevezhetnek régenst, mint a kiskorúságom idején.
Rajmund unokabátyám remekül végezte a feladatát, és még fiatal… Mivel pedig úgy
tűnik, képtelen utódot nemzeni, nem remélheti, hogy a saját családját ülteti a miénk
helyébe…
– Ez azért nem zárja ki az ambíciót. Különben pedig ön is tudja, hogy a bárók sosem
fogadnák el! Egyébként – tette hozzá gyengéden a kancellár – bőven van még időnk
mérlegelni a különféle érveket. Hogy érzi magát, felség?
– Nagyon fáradtnak, de végül is még lábadozom. Egy kis pihenés, és teljesen
felépülök. Most pedig beszéljünk arról, ami itt történt. A bizánciak?
– Amint ön megengedi, eljönnek köszönteni.
– Holnap! Vagy inkább holnapután. Várhatnak még huszonnégy órát. Egy másik
ügyet kell elintéznem: a királyi engedély nélkül kötött esküvőt. Thibaut – tette hozzá a
fegyvernökhöz fordulva –, hívd ide messire Renaud-t!
– Ne mozduljon, Thibaut – lépett közbe Guillaume. – Már nincs itt!
– Nincs itt? – kiáltotta Balduin, akinek a harag visszaadta az erejét. – Olyan ez,
mintha dezertálna! Sosem hittem volna képesnek ekkora aljasságra. És ki parancsol
helyette?
– Balian d’Ibelin. Zárójelben megjegyzem, remekül boldogul, mert bár hűvösebb
természetű, ugyanolyan vitéz, mint Renaud. Ami őt illeti, felkeresett, mielőtt elindult
volna Moab földjére a feleségével. Úgy egy héttel ezelőtt…
– Ezt merészelte! És maga nem vetette azonnal börtönbe?
– Nem, felség, és azt hiszem, meg fog érteni. A bizánci flotta érkezése
elgondolkodtatta. Ha a tervezett expedíció tengerre száll Egyiptom felé, Szaladin arra a
következtetésre juthat, hogy a hatalmas Jordánon túli területek védtelenek maradnak,
és miközben az ön csapatait visszaszorítja, sereget küld a Vörös-tengeren, hogy
megszerezze a nagy déli hűbérbirtokot, a királyság kulcsát. Renaud büntetést érdemel
ugyan, de…
– Nem olyan ostoba az érvelése! És különben is, senki sem gondolta itt, hogy élve
viszontlát?! Felejtsük el! Más hírek?
– Vannak, felség, nem is elhanyagolhatóak: Elzászi Fülöp, Flandria grófja jelentős
hadtesttel megérkezett Caesareába. Bevallom, nagyon örülök neki: folyamatosan írom a
leveleket egész Európának, hogy a királyok és a hercegek törődjenek a Szentfölddel,
küldjenek csapatokat, és…
– A Mindenható Istenre, miért nem mondta előbb? Ez a legjobb hír! Égi üdvösség
ez, a válasz az imáimra! Flandria grófja nem király, de a keresztény világ egyik
legrangosabb ura, közeli rokonunk vér szerint, de a Szentföld szeretete szerint is, hiszen
az apja, Thierry gróf négyszer is eljött ide imádkozni és hadakozni. Ráadásul Sybilla
d'Anjout vette feleségül, Fulco nagyapám és az első felesége, Aremburge de Maine
lányát. Ha Philippe olyan vitéz, mint az apja, megtaláltuk a parancsnokot, aki
Egyiptomba vezeti majd a frankokat a bizánci hajókon! Én közben olyan erős védelmet
készítek elő, hogy amikor Szaladin Egyiptom zsíros földjéről kiszorítva Szíriában
próbálja összeszedni az erőit abban a reményben, hogy hátba támadhat, minden készen
áll majd a fogadására! Az apámnak igaza volt: amíg a szultáné Egyiptom, nem
lehetséges tartós béke a királyság számára!
A mostanra kegyetlenül tönkrement arcot beragyogó öröm összeszorította a királyt
hallgató két férfi szívét, de a kancellár érsek magában hálát adott Istennek: Balduinban
még mindig élt a királysága nagyságába vetett hit. A hirtelen oly nehézre változott
kálváriája ellenére király maradt, nagy tervekkel és nagy reményekkel. Megértette, hogy
Szaladin nem marad örökké a kairói palotájában, akár fegyverszünet van, akár nem, és
egyedül úgy kerülhetik el, hogy ne nyújtsa ki karmait ismét a Jeruzsálemi Királyság felé,
ha védekezésre kényszerítik. Nem hagyhatta el azonban a királyság éber őrzőjének
posztját. Elzászi Fülöp érkezése felszabadította, bár a lelke mélyén sajnálta, hogy valaki
más aratja le a győzelem babérjait.
Guillaume de Tyr, aki olvasott egykori tanítványa gondolataiban, akaratlanul is
elmosolyodott:
– Ne álmodozzon túl sokat, felség! A hősünk tizennyolc éve nős, Isabelle de
Vermandois a felesége.
– Nem erre gondoltam. Egyébként is egy özvegy nem mehet újra férjhez, míg le nem
telik a gyászév, és a rokonunk zarándoklata talán nem tart ennyi ideig. Ennek ellenére
adjunk hálát az Úrnak, hogy elküldte hozzánk!
Balduinnak hamarosan látnia kellett, hogy kissé elsiette a hálaadást. Nem mintha
Flandria grófja első ránézésre nem lett volna kellemes ember. Az erős negyvenes nagyúr,
az irodalom és a költők barátja kitűnő szervező hírében állt. Úttörő hajlamai is voltak,
hatalmas munkálatokat végeztetett otthon: kiszáríttatta a hatalmas mocsarakat Wattén
és Bourbourg között, és több város, köztük Cambrai és Lille megszépítését felügyelte.
Felmerült a kérdés, vajon miért hagyta el gazdag földjeit, jelentős hadsereget magával
hozva a hosszú és kényelmetlen zarándokútra. Talán az apja, Thierry gróf példáját
akarta követni, aki négyszer járt itt, olyan ájtatosan, hogy az akkori pátriárka
megajándékozta egy fiolával, mely Krisztus vérének néhány cseppjét tartalmazta, melyet
Arimatiai József fogott fel a Kálvárián, és mely Bruges-be szállítva a szentségimádások
középpontja lett52. Vagy így akarta kérni az Úrtól, hogy ajándékozza meg az örökössel,
akit Isabelle de Vermandois, a felesége tizennyolc éve nem tudott megadni neki? Bölcs
emberismerőként Guillaume nem igazán hitt ebben. A gróf csinos arca, előkelő
viselkedése és kedélyes, pirospozsgás arcszíne ellenére jéghideg, szürkéskék szeme,
ragadozó állkapcsa bizalmatlanságra adott okot… Balduin azonban túl fiatal volt, hogy
felfigyeljen ezekre a részletekre. Pompásan, s egyben szeretetteljesen fogadta rokonát a
bárók és a bizánci követek jelenlétében. Fiatal kora lelkesedésével nem titkolta előle,
hogy a gondviselés emberét látja benne, akinek hála a császárral összefogva megtörhetik
Szaladin terjeszkedési törekvéseit, és a frank királyság visszafoglalhatja elveszett földjeit,
mint Edessza és Turbessel. Ezenkívül abban az esetben, ha a halál a vártnál előbb
elragadná, Elzászi Fülöp kiváló tulajdonságainak köszönhetően remek régens lenne.

52
Ekkortól tartanak Bruges-ben minden évben Szent Vér körmenetet.
 Sajnos az ajánlat, mely a királyság sorsáért való aggódásból született, nem a remélt
visszhangra talált a grófnál. Az elfátyolozott, aranykoronás arccal szemben, mely
bizonyára kellemetlen emléket ébresztett fel benne – sógora, II. Raoul de Vermandois
tizenkét évvel azelőtt leprában halt meg –, határozott elutasítás volt a válasza, nem csak
kevéssé keresztényi, de majdhogynem sértő formában: nem azért jött, hogy bármi
mellett is elkötelezze magát, és nem marad tovább, mint tervezte. Ami a régensséget
illeti, a király bízzon meg vele, akit akar.
Balduin végtelen türelmében nem vágott vissza úgy, ahogyan azt az arcátlan gróf
megérdemelte volna, hanem megbízta a bárókat – akiknek nem tetszett a jövevény –,
hogy győzzék meg, legalább a kardját állítsa a kereszt szolgálatába, és harcoljon a
legnagyobb ellensége, Szaladin ellen. A régensséget hirtelen halál esetén a távollétében
rábízhatja egy olyan kipróbált katonára, mint Renaud de Châtillon.
Az eredmény még katasztrofálisabb volt. Fülöp először is kijelentette, hogy hallani
sem akar a Krak uráról – aki, miután a körülményekre tekintettel sietve megérkezett,
majdnem megfojtotta sértő szavaiért! Ami Egyiptomot illeti, csak azért menne oda,
hogy ő maga legyen a király. Ráadásul a beszélgetés során Flandria grófja arcátlanul
felvetette, hogy a királyság jövője érdekében miért nem adják hozzá a király valamelyik
lánytestvérét egyik hűbérese, Róbert de Béthune, egy artois-i kisnemes fiához, akit
magával hozott az utazásra.
– Ezeket a szavakat hallva – írta később Guillaume de Tyr – rádöbbentünk, mennyire
aljas ez az ember, és milyen áruló terveket szövöget. O, akit a király végtelen jóindulattal
fogadott, megfeledkezett vendég mivoltáról, megvetette az öröklés jogát, és intrikákat
szőtt, hogy megfossza Balduint a trónjától.
A király ekkor igen száraz levelet írt neki, emlékeztetve az illemre: az egyik
hercegnő csak egy év múlva mehet férjhez, hisz Guillaume de Montferrat csak három
hónapja halt meg. Egy király és a császár unokahúgának lánya pedig – Isabelle – nem
adhatja magát akárkinek. Fülöp megértette, hogy túl messzire ment, és kérte,
engedélyezzék, hogy kiválassza az igazán méltó férjet, de senkit nem nevezett meg. A
király és a bárók egyhangúlag elutasították.
Eközben a bizánciak kezdték türelmüket veszteni. A flandriai kontingens érdekelte
őket, mivel a császár parancsa az volt, ne kényszerítsék a királyt, hogy teljes saját
haderejével elkísérje őket. Andronic l'Ange és Jean Doukas megmutatta a grófnak a
császári aranybullát, mely igazolta a hatalmukat. A kiszámíthatatlan Fülöp ekkor újabb
kibúvót talált: nem akarta, hogy ő és az emberei „éhhalálnak” legyenek kitéve. Személy
szerint csak olyan helyekre szokta vinni a katonáit, ahol bőségesen van élelem:
„képtelenek elviselni a nélkülözést”. Ugyanakkor szívesen segít megvédelmezni Krisztus
ügyét kevésbé veszélyes vidékeken…
A folytatás több mint kiszámítható volt: egyhangúan gyávasággal vádolták, ami
igencsak felbőszítette – némi joggal, hiszen a Szentföldről szétterjedő hírek hatására
könnyen kizárhatta magából a keresztény világ. Úgy döntött, elvégzi a zarándoklat
szertartásait, majd meggondolja, hol bizonyíthatná be bátorságát.
 Csak két hétig tartott a komédia, de Balduint annyira megviselte, hogy ismét
ágynak esett. A bizánci követek, akik együttérzéssel és csodálattal adóztak
bátorságának, azt javasolták, hogy halasszák el néhány hónappal a hadjáratot. Ezzel
egyidejűleg a király tudomására hozták, hogy Flandria grófja elhagyta Jeruzsálemet, és
Nabluszba ment, ami igencsak nyugtalanította őket. Balduin azonnal magához hívatta
Guillaume de Tyrt:
– Mit akar ott? Ha már nem tudta rátenni a kezét Sybilla nővéremre, Isabelle
húgomat akarja túszul ejteni? Hogy a kedve szerint adja férjhez, és így közelebb kerüljön
a császárhoz?
– Könnyen meglehet. Ahogy megismertük, mindenre számítanunk kell nála.
– Mit tanácsol, barátom?
A kancellár barna szemében huncut fény villant:
– Rövid a tanácsom, felség. Egyetlen szó: Ibelin!
– Engedélyezzem Mária királynénak, hogy hozzámenjen Balianhoz? Erre gondol?
– Pontosan, és úgy látom, gyorsan kell cselekednünk: máris el kellene küldenie a
házassági engedélyt. Hívjam a titkárát? Ha egyetért, természetesen!
– Micsoda kérdés! Ez a legjobb ötlet… Az özvegyi juss hozománnyá alakul, és Balian
mindenkitől meg tudja majd védeni. Máris elküldöm…
– Engedelmével, felség, küldje magát Baliant az embereivel. Ő lesz a leggyorsabb,
hisz a szerelem ereje mindennél jobban űzi.
– Vele mész, Thibaut! – fordult a király fegyvernöke felé. – A lobogóm alatt és a
címeremmel, hogy mindenki tudja, hogy a házasság az én akaratom. Menj, készülődj!
Majd küldök veled egy ajándékot a menyasszonynak. Azonnal tartsák meg az esküvőt!
A fiatalember nem kérette magát, és egy órával később ott lovagolt a büszkeségtől és
boldogságtól ragyogó Balian d’Ibelin oldalán. Őt is boldogsággal töltötte el a gondolat,
hogy viszontláthatja Isabelle-t, akiről egy éve nem kapott híreket. Eszébe jutott Ariane
is, és eltűnődött, vajon a királyné szolgálatában áll-e még. Sokáig attól tartott, hogy a
lány meggondolatlanságot követ el a Balduin iránti nagy szerelemben. Annyira remélte,
hogy az árnyékában élhet, és soha nem kell elválnia tőle, hogy a nabluszi élet kegyetlen
száműzetésnek tűnhetett számára… Mindenesetre arra nem utalt semmi nyom, hogy
visszatért volna Jeruzsálembe, ahol Thibaut figyelemmel kísérte az apját. Toros
mostanra egy egészen fiatal lány boldog férje volt, akit elhalmozott ékszerekkel, s úgy
tűnt, még a lánya létezéséről is megfeledkezett.
A király fegyvernöke hamar megnyugodhatott: amikor Balian nyomában belépett a
díszterembe, ahol az özvegy királyné ült teljes háznépe gyűrűjében, meglátta Ariane-t a
hölgyek első sorában, akik a kis ezüst és zománc trónus körül csoportosultak, melyen
Komnenosz Mária helyet foglalt. Isabelle egy bársonypárnán ült az anyja lábánál, de
mosolyuk egybefonódott, és Thibaut kénytelen volt elfojtani kitörő örömét, nehogy
megzavarja az emelkedett pillanatot… Mély csend uralkodott, miközben Mária a
mostohafia levelét olvasta.
 Amikor a végére ért, felállt, kihúzta magát igazgyöngyökkel hintett ibolyaszín
ruhájában, odament Balianhoz, aki térdre ereszkedett, és ragyogó mosollyal nyújtotta a
kezét:
– Itt a kezem, Balian nagyúr, a hitem és a szívem! Szeretett királyunk nemcsak
engedélyezte, de megparancsolta a házasságunkat. Mostantól ön itt az úr!
A férfi felállt, megcsókolta, és megindultak a kápolna felé, hogy hálát adjanak
istennek a kapott boldogságért, és imádkozzanak azért, aki annak királyi megvalósítója
volt. Azután nyomban megkezdődtek az esküvői előkészületek, a városban és a
palotában egyaránt, hiszen a tereken kihirdették a nagy eseményt, hogy mindenki részt
vehessen benne. Egész Nablusz tiszta szívvel csatlakozott, mivel őszinte örömükre
szolgált, hogy a görög hercegnő, a környék úrnője megerősíti a királysághoz fűződő
kapcsolatát azáltal, hogy az egyik legrangosabb és legvitézebb bárójához megy férjhez.
Egyedül Elzászi Fülöp nem örült. Azt remélte, hogy ráveheti Máriát, hogy
hozzámenjen az ő egyik emberéhez, hogy új szálakat szőjön Bizánccal azok mellé,
melyeket egykor a frank királysággal szőttek. Ami a kis Isabelle-t illette, egy
meglehetősen merev találkozón az édesanyja kijelentette, hogy nemrég a Bazileusz
fiának, az ifjú Alexisnek ígérték. Szemenszedett hazugság volt, de még csak feloldozást
sem kért érte, hisz ez volt az egyetlen kiút, mely hirtelenjében eszébe jutott.
Amikor az utolsó jeruzsálemi flandriai hírnök, Róbert de Béthune azt jelentette
urának, hogy Doukas és l'Ange készek megváltoztatni a terveiket, és megvárni őt, ha
felesküszik rá, hogy elkíséri őket Egyiptomba, vagy ha őt vissza is tartja valamiféle
betegség, elengedi velük az embereit, dühében amilyen makacs, olyan végleges
visszautasítással válaszolt. Majd akkor és azzal háborúzik az iszlám ellen, amikor és
akivel kedve tartja!

***
Eközben a palota kertjében Thibaut ugyanazon ciprusok alatt találkozott Isabelle-
lel, melyek fogadalmuk tanúi voltak. A lány megnőtt, és még elragadóbb volt, mint a
csók estéjén. Úgy tűnt, a természet elhatározta, hogy megkíméli a kamaszkor
szögletességétől és ügyetlenségétől: aminek darabosnak kellett volna lennie, nála
törékeny finomsággá alakult. A szavaiban azonban nem volt semmi törékeny:
– Nos, messire Thibaut, mi lett az ígéretével, hogy visszavitet minket Jeruzsálembe?
Belekeverte magát az anyám házasságába Ibelin úrral, aki szemmel láthatólag azért jött,
hogy itt maradjon.
– Úgy emlékszem, semmi ilyet nem ígértem – tiltakozott a fiatalember a
rosszindulatú megjegyzés hallatán. – Csak annyit mondtam, hogy végtelenül boldog
lennék, ha újra a bátyja mellett láthatnám. Ami a királyné házasságát illeti, abban az
ügyben csak a király tanúja vagyok! Egyébként pedig, lehet, hogy nem maradnak itt.
Lehet, hogy Ibelinbe költöznek.
 – Azt sem tudom, hol van. Biztosan egy isten háta mögötti luk. Ott talán még
Nabluszt is visszasírom majd?
A lány hirtelen megnyugodott, és hangot váltott:
– Hogy van?
– Ki, madame?
– Ne adja az ostobát! A drága Balduin, természetesen.
Hangja megremegett az aggodalomtól. Szép szeme megnyugtató válaszért
könyörgött, Thibaut azonban elfordította a tekintetét:
– Nem jól! A kór, melyet Askalonban kapott el a néhai Montferrat márkitól,
majdnem megölte őt, de nem ölte meg a leprát, melytől jobban szenved, mint valaha.
Megtámadta az arcát is, ugyanúgy, ahogy a kezét és a lábát, és most már fehér fátyol
mögé rejtőzik.
– Ó, istenem!
Isabelle fájdalmas kiáltására egy másik felelt, melyet szívet tépő zokogás követett…
Egy bokor mögül jött, melyen Thibaut a hercegnővel a nyomában átlépett. Ariane volt
ott, térdre rogyva, magába roskadva a sétány homokján, s arcát remegő kezébe temette.
A kétségbeesés élő, szánalomra méltó szobra volt. Isabelle azonnal mellé kuporodott, és
a karjaiba vette, hogy elringassa, de az arcát Thibaut felé emelte:
– Itt volt, édes Istenem! Nem is sejti, Thibaut, mennyire szereti őt!
– Tudom, madame… talán még jobban, mint ön, de nem bánom, hogy máris tudja,
mire számíthat. Bárhogy is van, el kellett volna mondanom neki, és így legalább ön itt
van, hogy enyhítse a csapást. Nem, nem bánom, hogy meghallotta.
Egy hosszú percig mindketten hallgattak. Isabelle gyengéden Ariane haját
simogatta, melyről lecsúszott a piros kalapka és a fátyol. Mindkét lány sírt, és Thibaut
sajgó szívvel nézte őket.
– Nagyon szeretem, tudja? – szólalt meg végül Isabelle. – Eleinte nem kedveltem,
mert azt hittem, a maga kis barátnője, annak ellenére…
– Annak ellenére, amit megvallottam önnek, és a gyűrű ellenére, melyet most is a
nyakamban viselek? Ó, Isabelle!
– Azt hittem, azelőtt a kedvese volt, és lovagiasságból meg akarja védeni, de egy éjjel
hallottam, hogy Ariane sír, és mindent elmesélt. Azóta nagyon kedves nekem, mint egy
nővér, hisz teljes szívéből a bátyámé.
Ekkor Ariane könyörgő, elkeseredett hangja hallatszott:
– Vigyen vissza hozzá, nagyuram! Ha ennyire szenved, minden eddiginél nagyobb
szüksége van rá, hogy érezze, hogy szeretik…
– Marietta egy anyánál is jobban ápolja, és én is mellette vagyok. Mindketten
szeretjük. Elismerem, szüksége is van rá, mert elfogyott az olaj és a magvak, melyek
késleltették a betegségét. A karaván sosem érkezett meg, amelyiket pedig Guillaume de
Tyr küldött utána, még nem tért vissza. Nos, mindent elmondtam.
– Ha így akarja eltántorítani – jegyezte meg Isabelle keserűen –, rossz úton jár!
Valóban, Ariane felegyenesedett, és harcra készen kihúzta magát:
 – Akkor oda kell mennem! Nekünk örményeknek sok orvosságunk van, melyeket a
hegyekben tanultunk. Van, amit meg lehetne próbálni…
– Nem – szakította félbe Thibaut, úgy érezve, elég volt, ideje véget vetni a vitának. –
Nem, maga nem fogja ápolni, mert nem fogadná el. Különösen nem magától!
Mondtam, hogy fátyol mögé rejti az arcát: gondolja, hogy megengedné magának, hogy
felemelje? Csak Krisztus szent keze törölhetne el mindent, maga pedig nem Krisztus!
Nem tehet semmit, csak növelné a szenvedését!
– Muszáj ennyire kegyetlennek lennie? – csattant fel a hercegnő. – Legalább
szánalmat érezzen!
– Érzek szánalmat, de nem iránta! A bátyja, madame, túlságosan emelkedett
szellem ahhoz, hogy elfogadja az együttérzést vagy az elérzékenyülést, amikor minden
erejét összeszedve folytatja királyi küldetését. És tudja, miért nem fogadná el ettől a
lánytól még annyira sem, mint bárki mástól?
– Miért?
– Mert szereti! Ezért, Ariane, ott marad, ahová küldte önt – tette hozzá a lány felé,
aki némán figyelt. – Engedelmeskedik neki, mert ez az akarata! És én, Thibaut de
Courtenay, sosem segítenék magának, hogy megszegje a király akaratát!
– Akkor sem, ha én kérem rá? – suttogta Isabelle. A lovag meghajolt és távozni
készült. Nyílként érte a kérdés. Megállt, majd visszajött és térdre ereszkedett a hercegnő
előtt. Előrehajolt, megfogta zöld bársonyruhája szegélyét, melyet merevvé tettek a
virágot formázó arany hímzések, közepükön drágakődíszítéssel, és az ajkához emelte:
– Örökre a lovagja vagyok, nemes hölgy, és szentek számomra a kívánságai, akár az
isteni törvény… kivéve, ha ellenkeznek uram, a király parancsaival. Mostani állapotában
már csak Isten dicsősége és a királyság megvédelmezése érdekli. Ehhez a feladathoz
szüksége van minden megmaradt erejére: ne fossza meg tőle!
A kis hercegnő egy pillanatig elnézte a lovagot, aki hódolattal térdepelt előtte. Ha
Thibaut felnéz, látta volna, hogy könnyek csorognak végig az arcán. Végül kinyújtotta a
kezét, és megérintette a vállát:
– Isten ne adja, barátom, hogy növelni akarjam bajait. Mondja meg neki, hogy
engedelmeskedünk, de ne felejtse el, hogy gyengéden szerető és hűséges húga vagyok…
és magam mellett tartom a szívet, mely csak érte dobog!
– És a saját szívét, madame, meg tudja őrizni számomra? Lehet, hogy sok idő
eltelik, míg viszontláthatom.
– Sosem veszem vissza azt, amit odaadtam, Thibaut. Várni fogok… remélem, maga
is?
Meg sem várva a választ előrehajolt, megcsókolta az ajkát, majd megragadva az
álmaiba zárkózott Ariane kezét elfutott a palota oszlopcsarnoka felé.
– Örökké, Isabelle – kiáltotta utána Thibaut a szélben. – Örökre a magáé vagyok!
Néhány nappal később, miután Komnenosz Mária és Balian d'Ibelin házasságát
rendben megáldották
 és elhálták, Thibaut de Courtenay nem sokkal a kapuk megnyitása után elhagyta
Nabluszt, abban a pillanatban, amikor a nap első sugara beragyogta a Garizim hegy
csúcsát. A szamaritánus város visszanyerte nyugalmát: Elzászi Fülöp és az emberei nem
sokkal a „vőlegény” megérkezése után távoztak észak felé…
 V. fejezet

A lovag király és a dicsőség

Mivel kíséretének egyik lova elvesztette a patkóját, Thibaut megállt Belinben, hogy
rendbe hozzák a jószágot. Miközben az emberei ezen szorgoskodtak, a fattyú egy szép
tér közepén álló szökőkúthoz sétált, melyet két szikomorfa árnyékolt be. Egy férfi ült ott
egy kövön, darabka kenyeret majszolt fokhagymával, melyet egy római tőr méretű
késsel vékony szeletekre vágott. Nagy kézügyességgel végezte a feladatot, majd lassan
rágott, olyan ember tempójával, aki meg tudja becsülni az ennivalót. Thibaut odalépett
hozzá, nagy hatást tett rá mind a férfi megjelenése, mind a mód, ahogyan evett. Meg
kell hagyni, különös ember volt. Sűrű, rőtvörös haja és szakálla, a napsütéstől hámló
orra, s főként hatalmas, vaskos keze láttán parasztnak nézhették volna. Paraszthoz illő
türelemmel mozgott, és ha nem viselt volna páncélinget és sodrony fejvédőt, s ha nem
állt volna mellette a fának támasztva, melyhez egy erős lovat kötöttek ki, egy mandula
alakú pajzs, melyen három hatalmas zöld lóhere díszlett azúrkék mezőben, Thibaut is
annak vélte volna. Kíváncsi lett, honnan jöhetett és merre tarthatott a magányos lovag,
hisz nem emlékezett rá, hogy valaha is látta volna.
Udvariasan köszöntötte, elnézést kért, hogy megzavarja az étkezését, de szeretné
megkérdezni, mit tehet érte. A férfi szeme kérdőn meredt rá, ezért bemutatkozott:
– Thibaut de Courtenay a nevem, és van szerencsém felséges IV. Balduin királyunk –
isten kegyelméből Jeruzsálem királyának – fegyvernöke lenni.
– A leprás?
– Igen, a leprás, de nemesebb és vitézebb a szíve, mint sok egészséges embernek! –
vetette oda Thibaut felbőszültén.
A másik mintha észre sem vette volna haragját.
– Nem lebecsülően mondtam, amit mondtam, csak hogy ne legyen félreértés –
veregette le a morzsákat a szakálláról, majd felállt. Thibaut úgy érezte magas alakja
láttán, mintha ő maga összezsugorodna. – A nevem Adam Pellicorne, a vermandois-i
Dury ura vagyok.
– Vermandois? Tehát a flandriai gróf embere?
– Az voltam.
– Volt? Hogy érti?
– Úgy értem, már nem vagyok az, mert nem akarok többé az lenni.
– Valóban? És a hűbéri esküje?
– Nem neki esküdtem föl, hanem Rodolph nagyúrnak, Vermandois grófjának, az
apósának… aki már nem él.” és leginkább Istennek! Krisztus királyunk szolgálatába
állítani jöttem a lándzsám és a kardom, nem pedig valamiféle tripoliszi gróféba vagy
antiochiai hercegébe, aki vissza akarja szerezni a földjeit, melyeket a szaracénok elvettek
tőle!
Ezzel elmagyarázta, hogy két nappal azelőtt Elzászi Fülöp Tibériás kastélyába ment,
a tripoliszi grófné birtokára, ahol már várták. Magával vitte az embereit, s a királyság
számos bárója és fegyverese csatlakozott hozzájuk, valamint vagy száz templomos és
még több ispotályos – az ispotályos lovagok közel álltak a tripoliszi grófhoz, aki
előszeretettel használta expedíciói kiindulópontjául Kalaat-el-Hosn-i erődítményüket.
Az antiochiai herceg, III. Bohemund szintén velük tartani készült, hogy az egybegyűltek
visszafoglalják számára Harencot, felesége birtokát. Tripoliszi Rajmund pedig a teljes
Oronte-völgy felett kívánta visszaszerezni az ellenőrzést.
– Én pedig – zárta le Pellicorne lovag – azért jöttem ide, hogy imádkozzak a Szent
Sírnál, bocsánatot nyerjek a bűneimért, isteni kegyelemben részesüljek, és
védelmezzem a Szent Várost és a frank királyságot. Tehát visszamegyek Jeruzsálembe!
Thibaut már nem is hallotta szavait, a hihetetlen hírt mérlegelte magában, melyet
az óriás ártatlanul közölt vele. Lehetetlen, hogy ezek az emberek – azoknak az erőknek
a java része, mellyel a király rendelkezett béke–, s még inkább háborús időkben – szíriai
kalandra kerekedtek fel a nagyurak személyes haszna érdekében, melyek egyike mintha
elfelejtette volna, hogy nem is olyan régen még a királyság régense volt. Balduin nem
adhatta ki ezt az öngyilkos engedélyt… vagy talán haldoklik!
Szinte fojtogatta ez a gondolat, de hamar összeszedte magát:
– A királyságot kívánja szolgálni? Akkor jöjjön velem, de gyorsan! Nincs vesztegetni
való időnk!
– Hova megyünk?
– A királyhoz. Valami azt súgja, nagy szüksége van a segítségre.
Már futott is a kíséretéhez, és torkaszakadtából elkiáltotta magát:
– Lóra!
Pokoli iramban tették meg a Belint Jeruzsálemtől elválasztó mintegy másfél
mérföldet. Adam Pellicorne nem kért több magyarázatot, szó nélkül velük tartott:
meglehetősen lassú ember volt, de szerette azokat, akik képesek voltak gyors
döntésekre, és ez a fiú tetszett neki.
A városfal látótávolságába érve Thibaut fellélegzett: Jeruzsálem békésnek látszott.
Gyásznak nem volt jele, és az őszi szélben lágyan lengedezett á királyi zászló a Dávid-
tornyon. Tehát Balduin még él. Ugyanezt a nyugalmat tapasztalták az utcákon is, ahol
egyetlen templom vagy kolostor nyitott kapuján sem hallatszottak ki a szertartásos
nyilvános imák hangjai, melyeket akkor tartottak, amikor egy király haldoklott.
Mindenki végezte a maga dolgát.
A fügés udvarból hallatszó kiáltások akkor értek a fülébe, amikor új társával a
nyomában, aki megfogadta, hogy egy lépésnyire sem tágít mellőle, felfelé indult a
királyhoz. Vaskos, mégis sipító hang volt, melyet gond nélkül azonosított: Jocelin de
Courtenay! Nagyon dühösnek tűnt. Annál is inkább, mert nem volt egészen tiszta a feje:
az udvarnagy mindig az alkoholból merítette kevéske bátorságát.
– Elárult minket! – csuklotta. – Elárulta… az egész… családot! Olyan nehéz lett
volna… kedvére tenni… Flandria grófjának… aki… hukk… nagyon is élő… míg maga…
félhalott? Nem tudta volna megkérni… hogy az én birtokaimat foglalja vissza…
ahelyett… hogy lepaktál Tripo… Tripolisszal…? Hm, szépséges… rothadó öcsém? De
még… rendbe lehet hozni… nem igaz?
Thibaut négyesével szedte a lépcsőfokokat, és szélvészként robbant Balduin
szobájába. A haja is égnek állt az elé táruló látványtól: a királyból csak fehér ruhája alól
kilógó lába látszott. A többi eltűnt az udvarnagy vörös és arany tömege alatt, aki kést
szorított a torkának. A fegyvernökbe visszatért az erőszak éjszakáján érzett harag, és
rávetette magát. Meg akarta ragadni a támadó gallérját, de az csúszott a zsírtól, ráadásul
Jocelin fél kezével erősen az ébenfa székbe kapaszkodott. Thibaut keze nem talált fogást
a csúszós selyemruhán. Ezt látva Adam Pellicorne minden kérdés nélkül a segítségére
sietett: egyik súlyos tenyere Courtenay-ra csapott a nyakánál, a másik belekapaszkodott
az övébe, és olyan könnyedén emelte föl a férfit, mintha csak egy összetekert szőnyeg
lenne. Három lépést hátrált, és szinte a király lábához dobta a terhét, ahol az elterült,
akár egy szétnyomódott eper.
– Nem illik így beszélni egy uralkodóval – jelentette ki békésen. – Ki ez a gyilkos?
– A királyság udvarnagya – felelte ugyanilyen nyugodtan Balduin, aki a kisujját sem
mozdította védekezésül. – És önben, aki megmentett, kit tisztelhetek?
Thibaut vállalta magára a választ. Adam mindössze térdet hajtott, elnémította a
döbbenetes hatás, melyet a fehér ruhás, fehér kesztyűs, fehér fátylas magas alak keltett,
aki egy nagy fekete széken ült. Megdöbbent, de nem rémült meg: szinte vallásos
tisztelet csillogott a picardiai lovag tiszta szemében. Eközben Courtenay, akit egy
pillanatra elkábított találkozása a földdel, megpróbált fölállni, de belegabalyodott
tógaszerű, a vállán egy ékszerrel összefogott ruhájába, majd a mértéktelenül nyakalt bor
hirtelen felkavarodott benne, és hányni kezdett. Thibaut, miközben az okokat
magyarázta, melyek a flandriai hadsereg egyik tagját visszahozták Jeruzsálembe,
segített neki talpra állni, de a férfi, amint biztosan állt a lábán, ellökte magától. Vérben
forgó szemeiben gyűlölet lángolt.
– Nem először támadsz rám, nem igaz, mocskos fattyú? Felismertem a módszered,
de elég volt! Megtagadlak! Nem vagyok többé az apád…
– Soha nem is volt az! Én pedig sosem lennék egy királygyilkos fia, aki felnégyelést
érdemelne.
– Még neked áll följebb? Amíg ez a selejt élt, erősnek érzed magad? Nem mindig
lesz minden a kedved szerint, féreg, és egy nap…
– Elég legyen! – kiáltotta Balduin, majd még jobban felemelve a hangját hozzátette:
– Őrség, a királyhoz!
A két katona belépett, és pikájára támaszkodva, egyik kezét a mellkasán tartva
megállt. Azonnal megkapták a parancsot:
 – Vigyék haza az udvarnagyot a városi házába, és ott őrizzék, míg jónak látjuk.
Jocelin de Courtenay túlságosan rosszul érezte magát ahhoz, hogy ellenálljon:
hagyta, hogy elvezessék, de mielőtt távozott, még nagyot köpött. Thibaut tiltakozni
kezdett:
– A városi házába? Amikor meg akarta önt ölni? A legmélyebb börtöncellát érdemli!
– Részeg – sóhajtotta Balduin megvonva a vállát.
– Anyám különben sem egyezne bele: addig gyötörne, míg szabadon nem engedjük.
De te vigyázz magadra! Meg vannak számlálva a napjaim, te is tudod, és nemsokára az
leszek, amit az arcomba vágott: egy emberi roncs… Ami önt illeti, Sir Adam, köszönöm,
hogy Jeruzsálemért kíván harcolni! Önnek köszönhetem, hogy életben vagyok. Mondja
meg, hogyan hálálhatom meg.
– Azzal, hogy maga mellett tart, felség – felelte a lovag kedves mosollyal. – Nagy
kegy lenne számomra, ha a szolgálatába állíthatnám az erőmet. És amikor… amikor
eljön az, amit az imént mondott!
– Isten ne adja! –, segíthetek neki vigyázni magára – tette hozzá szakállával Thibaut
felé bökve. – Az udvarnagy úr igazán kellemetlen alak!
– Kegy, hogy mellettem maradhat? Biztos benne? Balduin gyors mozdulattal
lekapta a fehér fátylat, felfedve puffadásokkal teli arcát, melyben azonban kék szeme
változatlanul ragyogott. Adam Pellicorne meg sem rezdült, csak felsóhajtott, megvonta
a vállát, és ismét térdre ereszkedett:
– Fiatalabb koromban Raoul de Vermandois grófot szolgáltam. Sokkal rosszabbul
nézett ki, de szerettem. Tartson meg, kérem!
Így történt, hogy Adam Pellicorne, a vermandois-i Duryből a leprás király
szolgálatába állt.
Guillaume de Tyr személyes elbeszéléséből kitűnt, hogy igen egyszerű és
meglehetősen aljas volt mindaz, ami történt. A vérhas rohamokkal küszködő Balduin
átmeneti gyengeségét kihasználva a flandriai gróf, elégedetten azzal, hogy két hétig
semmiségekkel tartotta fel a királyt és a császár követeit, akik végül elbizonytalanodtak,
teljes lelki nyugalommal maga mellé állította a királyság haderejének javát, hogy együtt
támadjanak Harenc falai és az Oronte vidéke ellen, hogy elismertessék Antiochiai
Bohemund és Tripoliszi Rajmund fennhatóságát, majd miután magához láncolta az
urakat, elsöpörje a beteg királyt, és magának szerezze meg a koronát. A kancellár
felháborodása leginkább Rajmundot érintette, hisz a flandriai gróf értékeiről sosem
táplált illúziókat. Tripoliszi Rajmundnak, akit mostanáig bölcs embernek és komoly
államférfinek tartott, nem lett volna szabad ennyire megfeledkeznie arról, mivel tartozik
a királyságnak, melynek Balduin kiskorúsága idején régense volt. Talán, mint a flamand,
ő is azt hitte, hogy a király haldoklik, és a halála után könnyű lesz megszerezni a
koronát?
A legöregebb bárókon kívül egyedül Renaud de Châtillon zavarta el őket, hisz
egyformán gyűlölte Elzászi Fülöpöt és Rajmundot: az ő hercegsége semmit sem nyert
volna a kalanddal, ráadásul az a néhány emír, akinek a legyőzésére indultak, nem
érdekelte. Egyedül Szaladin lett volna méltó ellenfele, és mivel a flamand
rosszindulatának köszönhetően az egyiptomi hadjárat terve szertefoszlott, hazatért,
hogy tovább felügyelje a sivatagi karavánutakat és a Vörös tenger vidékét.
– Ha a királyságnak szüksége van rám – jelentette ki Balduinnak –, gyújtsanak egy
nagy tüzet a Dávid torony tetején. Kerakból meglátom!
Balduin értékelte a gesztusát, mely azonban nem lepte meg: tökéletesen illett Moab
új urához, hogy egyedül szembehelyezkedik mindenkivel.
Eközben, míg Harenc falai körül lelkesen lengtek a lobogók, a napfény pedig a
kivont kardok pengéjén csillant, a szultán kémei és postagalambjai 53 lázasan dolgoztak.
Szaladin kairói palotája mélyén hamarosan megtudta, hogy a fegyverszünetet semmibe
véve a flandriai gróf egy frank hadsereggel támadást indított Észak-Szíria termékeny
földjei ellen. Nem kellett összehívnia a hadseregét: már akkor megtette, amikor az első
bizánci gályák megérkeztek Akrába. 1177 novemberének közepén villámcsapásként
érkezett a hír Jeruzsálembe: Szaladin behatolt Palesztinába, és a tengerpart mentén
felfelé halad, hogy elfoglalja a gazdag parti városokat, majd Jeruzsálemet. Mindent
felégetett és lerombolt útja mentén.
Szerencsére Balduin jobban volt. Mintha a lepra is pihenőt fújt volna. A helyzet
azonban drámai maradt. A templomosok nagymestere, Odon de Saint-Amand, aki a
palotával egy időben tudta meg a hírt, és aki, mióta csak a rend élén állt, a pápa
alattvalójának tekintette magát és megvetette a királyt, összeszedte néhány megmaradt
lovagját és elvágtatott Gáza felé. Ez az erődítmény hagyományosan a templomosoké
volt, ők tartották fenn a garnizont. Nem ok nélkül úgy gondolta, Gáza lesz Szaladin első
célpontja, és meg akarta védelmezni, de indulás előtt legalább értesíthette volna
Balduint.
Komoly problémát okozott a főparancsnok egészségi állapota is. A hadsereg vezére,
az öreg és nagybecsű Onfroi de Toron súlyos óvatlanságot követett el egy évvel azelőtt:
újra megházasodott, feleségül vette Philippát, Antiochiai Bohemund legfiatalabb húgát,
aki szerelmi kalandba bonyolódott Komnenosz Andronikkal, és elemésztette az
epekedés. A túl fiatal feleséggel kötött házasság szélsőségei és a fájdalom, hogy az
asszony más után áhítozik, lassan a sír felé kormányozták a hadvezért. Balduin azonban
tizennégy éves kora óta tudta, hogyan kell seregeit csatába vinni. Nem habozott,
összegyűjtötte az összes fellelhető lovagot – két– vagy háromszázan voltak! –, elment a
Szent Sír-templomba, elhozta az Igazi Keresztet, melyet Aubert, Betlehem püspöke visz
majd, Isten segítségét kérte, máglyát gyújtatott a Dávid-torony tetején, az asszonyok
jajveszékelésétől kísérve lóra pattant, és kis csapatával megindult a tengerpart felé, mert
a legfrissebb hírek szerint Szaladin arról közelített.
A királyt mániákusan sarkallta az akarat, hogy megelőzze ellenségét, és pihenő
nélkül vágtatott Askalonig, melynek kapui megkönnyebbüléssel nyíltak meg előtte.
Askalon, ezt jól tudta a király, keresztút. Isten megadta, hogy Szaladin előtt érjen oda. A

53
Elsőként Nur ed-Din használt galambokat a posta továbbítására.
város már felkészült a védekezésre, és a király úgy gondolta, van egy kis ideje, míg a
szultán Gázával van elfoglalva.
A templomosok kezén, akiknek harctudásához nem férhetett kétség, a város ki fog
tartani, és megadja a kellő időt, hogy megérkezzen a remélt erősítés. Mielőtt elhagyta
Jeruzsálemet, a király mozgósítást hirdetett: minden fegyverforgatáshoz valamennyit is
értő férfi köteles volt csatlakozni hozzá. Nem kételkedett benne, hogy
engedelmeskednek, és valóban, a királyság minden sarkából városi milicisták, lovagok,
önkéntesek, sőt polgárok is útnak indultak…
Csakhogy Szaladin kiszámíthatatlan volt, annál is inkább, mert senkivel nem
közölte előre döntéseit, s ezzel nagyon megnehezítette a frank kémek dolgát.
Jeruzsálemet akarta, és elhatározta, hogy csak annyiszor áll meg útközben, ahányszor
nagyon muszáj. Nem törődött Daronnal és Gázával: a város vezértornyáról Odon de
Saint-Amand elképedten látta, amint Gázára egy pillantást sem vetve elvonul az orra
előtt Allah lovasainak lavinája.
Gáza és Askalon között mindössze két mérföld volt a távolság…
Reggel Balduin, aki az éjszaka egy részét a védelmi rendszerek és a város készletei
ellenőrzésével töltötte, még egyszer végigjárta a falakat Thibaut, Adam és Renaud de
Sidon, Agnès ritkán látott, vitéz férje társaságában. Hűvös volt, és az égen hatalmas
felhők közeledtek a tenger felől. A párkánynak támaszkodva a király levette acélsodrony
fejvédőjét, és a táj felé fordulva egy pillanatra félrevonta a fátylát, hogy érezze, ahogy a
szél az arcát simogatja. Hátat fordított három társának, és egyedül Isten láthatta arca
torzulását. Nemsokára pihen egy keveset, eszik valamit… Renaud de Sidon kiáltása
azonban szertefoszlatta ezt a reményt:
– Felség! Nézze, jönnek!
Délen villámok átjárta vastag porfelhő torlaszolta el a horizontot, mely gyorsan
közeledett. A lovak vágtázó patája mennydörgésként visszhangzott a földön, és zajosan
csörömpöltek a fegyverek a Próféta zöld zászlaja és a fekete lobogók alatt, melyeket
hagyományosan a távoli Bagdad kalifája, a Hívők Parancsnoka küldött az illusztris
hadvezéreknek, akik a legfényesebben emelték a magasba az iszlám kardját.
Menekültek előttük a parasztok, akik még nem húzódtak be Askalon falai mögé. Látták
őket elesni, hallották kiáltásaikat, amikor lecsaptak a görbe kardok, és a hatalmas
hullám hamarosan a falakat támadta, miközben a környék, ahol egymás után gyúltak a
tüzek, eltűnt a füstben.
Balduin visszavette fehér fátylát, fejvédőjét és koronás sisakját, melyet az imént a
párkányra tett. Egyedül volt, mivel már kiadta parancsait a kísérőinek. Magas és büszke
alakja kirajzolódott a kék ég hátteréből. Ekkor látta meg Szaladint a fal tövében.
A sodronying felett sáfránysárga tunikát viselő mameluk testőrsége 54, valamint az
egyikük kezében lengő sárga lobogó jelezte a jelenlétét, de Balduin enélkül is felismerte
volna. Tudta, hogyan fest a harminckilenc éves – több mint kétszerese az ő tizenhét

54
A testőrség iszlám hitre tért egykori hadifoglyokból vagy rabszolgákból állt, akiket kemény kiképzésnek
vetettek alá, mint később a török szultánok janicsárjait.
évének! –, napbarnított arcú, enyhén mélyen ülő, barna szemű, két csúcsba sodort
hosszú szakállú és kunkorodó bajszú férfi. Kerek sisakját egy csúcs díszítette, és turbán
övezte, mely olyan fehér volt, mint arab telivérje. Ruhái és sodronyinge felett viselte a
kazagandát, a vastag, steppelt és bélelt szövetből készült páncélféleséget, melyet éjjel-
nappal magán tartott.
Egy pillanatra a két férfi farkasszemet nézett, a szultán próbálta megfejteni a leprás
király arcát fedő fehér muszlin titkát. Ebben a pillanatban Thibaut, aki visszatért a
várfalra, látta, hogy a király egyedül van az emberáradattal szemben. Egy fegyverestől
elvette az íját, és mellé akart állni, de Balduin határozott mozdulattal megállította.
Azután anélkül, hogy egy percre is levette volna a szemét Szaladinról, felemelte a karját,
mutatóujjával az ég felé, mintha Isten igazságszolgáltatását hívná. A szultán ekkor
széles mozdulattal körbemutatott a seregén, elmosolyodott, majd megfordította a lovát,
és elvágtatott a kis magaslat felé, ahol a sátrát felállítják majd.
Borzalmas volt, ami ezután következett. A mozgósítottak, miután nem tudták, hogy
az ellenség a vártnál előbb megérkezett, kis csapatokban közeledtek. Hamar felszámolta
őket a hatalmas sereg. A várfal magasából Balduin látta, amint megkötözve, nyájként
terelik őket. Képtelen volt elviselni a látványt, és abban a reményben, hogy
kiszabadíthatja őket, száz lovas élén megpróbált kitörni, de vitézségük ellenére nagyon
egyenlőtlen volt a küzdelem. Ha nem akarták, hogy ott helyben megöljék őket, anélkül,
hogy a foglyoknak ez bármiféle hasznára lenne, kénytelenek voltak visszavonulni a
városba, ahogy sötétedni kezdett.
Azon az éjszakán Balduin csak azért tudott aludni, mert letaglózta a fáradtság. Így is
csak három órát könyörült rajta az álom. Érezte, hogy nagy sárga sátrában Szaladin sem
alszik. A szultánnál azon-
ban a közeli diadal izgalma táplálta a virrasztást. Hamarosan, talán már holnap
bevonul Jeruzsálembe, miközben a kis király Askalon foglya marad, ahol épp annyi
embert hagynak hátra, hogy ne szökhessen el. Még meg sem támadta a kisvárost, máris
leválasztotta az előőrse nagyobb részét, és egy Iveién nevű örmény renegát
parancsnoksága alatt előreküldte, hogy mindenkit megölve, mindent felégetve tisztítsa
meg előtte az utat.
Szaladinnak már csak ki kellett nyújtania a kezét, és leszüretelni a Jeruzsálemi
Királyságot, mint egy érett gyümölcsöt… Mire hajnalban kilépett a sátrából, hogy
selyemszőnyegén térdelve, Mekka felé fordulva elmondja imáját, már meghozta a
döntését. Még aznap elindul, és folytatja az utat. Allah – háromszor legyen áldott a
neve! – máris megadta neki a győzelmet. Már csak a babérokat kell learatnia Krisztus
sírjánál.
Ugyanakkor, ahogy végignézett az előtte felsorakozott tömegen, be kellett látnia,
hogy az előző nap ejtett rengeteg – több száz – fogoly csak zavarni fogja
diadalmenetében.
– Öljétek meg mind – adta ki a parancsot.
 A szerencsétleneket egymás után a város elé vonszolták – természetesen a nyilak
lőtávolán kívül! –, és fejük porba hullott a hóhérok görbe kardja alatt, vérük átáztatta a
meggyötört földet. A toronyban Balduin tehetetlen katonái körében sírt fájdalmában és
felháborodásában a bűntett láttán, mely megsérti a lovagság, sőt, a háború minden
törvényét, s melyet mégis egy önmagát mindenben nagynak és fenségesnek tartó
uralkodó rendelt el, aki azonban ebben a pillanatban felszínre engedte kegyetlenségét és
az emberélettel szembeni közönyét. Mindössze egy jeruzsálemi polgárokból álló kis
csoportot kíméltek meg, akikért busás váltságdíjat reméltek. Őket Szaladin akarata
szerint tevehátra kötözve magukkal vitték. A szultán végül ironikusan búcsút intett a
városnak, és nyeregbe szállt, hogy folytassa diadalútját észak felé. Tökéletesen
megbízott Iveién tehetségében. Mostanra a parancsnok bizonyára felégette Ramlát,
Liddát és Arszufot, hogy megnyissa ura előtt az utat a főváros felé. Sosem szabad
azonban alábecsülni az ellenséget: talán kissé idő előtt szállt a fejébe a dicsőség, mert
miközben a foglyok feje a porba hullott, Balduin nem tétlenkedett. Üzenetet küldött
Gázába a Nagymesternek, azzal a paranccsal, hogy csatlakozzanak hozzá, majd a
szultán távozását figyelve összegyűjtötte lovagjait:
– Szaladin annyira lebecsül minket, hogy nem vigyáz magára, hisz elaprózta az
erőit. Csak a mamelukjai és néhány könnyű egység van körülötte. Ha sikerül
kirontanunk és meglepnünk, Isten segedelmével legyőzhetjük. Azután könnyű lesz
felmorzsolni a földjeinket dúló csapatokat. Ami engem illet, szívesebben halok meg
hősiesen, karddal a kezemben, mint hogy hagyjam, hogy ez a démon hamuvá
változtassa a királyságomat, akárhány katonája van is! Aubert nagyúr – tette hozzá
Betlehem püspökéhez fordulva –, vegye elő a Szent Keresztet!
Amint a püspök odahozta, mind térdre ereszkedtek az ereklye előtt, Isten
segítségéért könyörögve a királyság szorult helyzetében: adjon erőt a védelmezőinek.
Azután a püspök megáldotta őket, a király pedig megcsókolta a kereszt alját.
Mindannyiukat eltöltötte az erő és a remény. A hallatlan veszélyben érintetlenül lelték
fel magukban apáik hitét s a tüzes vágyat, hogy isten dicsőségének és a Szentföld
védelmének szenteljék magukat. Balduin megint azt kiáltotta:
– Lóra!
Ezzel megindultak a Jaffa-kapuhoz, mely a tengerparti útra nyílt. Olyan hevesen
rontottak ki, hogy elsodorták a zsákmánytól és a lakomázástól elnehezült néhány
csapatot, melyet Szaladin őrként hátrahagyott. Megindultak észak felé egy, a szultánéval
párhuzamos úton. Útjukon nem találkoztak mással, csak az Iveién emberei okozta
pusztítással. Balduin elhaladt Ibelinnél, ahová éppen megérkezett Nabluszból Balian, a
felégetett Ramlánál, ahol a földesúrnak, Balduinnak, Sybilla reménytelen szerelmesének
hála a Mirabel kastélyba és a katedrális tetőire menekült lakosságnak nem esett baja.
Azután a kis sereg Jeruzsálem felé vette az irányt, hogy a Júda hegységben keresztezze
Szaladin menetét. Ott csatlakoztak hozzájuk Odon de Saint-Amand templomosai, akik
most az egyszer engedelmeskedtek. Csak maroknyian voltak, de ez is számított.
Felbukkant még egy kis csapat Renaud de Châtillon vezetése alatt. Lova magasából
odakiáltotta Balduinnak:
– Itt vagyok, királyom! Istennek hála épségben van! Ketten megfizettetünk
Szaladinnal azért, amit a királyság ellen elkövetett!
Ezzel leszállt a nyergéből, odament Balduinhoz, aki követte a példáját, és miután
Renaud térdet hajtott, a két férfi összeölelkezett.
– Mindig is tudtam, Renaud lovag – mondta a király –, hogy vitézsége és hűsége
sosem hagy cserben a veszély óráiban.
Péntek volt – a muzulmánok szent napja –, november 25., Szent Katalin ünnepe a
keresztényeknek. Délután egy óra volt, amikor Ramlától mintegy két mérföldre a király
és emberei meglátták, hogy a szétszóródott seregeit egybegyűjtött szultán lobogói
feltűnnek a vékony ködben. Amikor Balduin és az emberei rárontottak, éppen
megindult az aszó meredek partú ágyában. Tökéletes volt a meglepetés, hiszen a szultán
álmában sem képzelte volna, hogy a szerencsétlen jeruzsálemi király, akiről azt hitte,
Askalon falainak foglya az alattvalói levágott fejei között, itt lehet, karddal a kezében,
egy megveszekedett kis sereg élén. A dühödt támadás alatt hűséges mamelukjai
vereséget szenvedtek, és legtöbbjüket lemészárolta Balduin és Renaud, akik utat vágtak
közöttük. „Soha Roland és Olivier nem győztek le több ellenséget Roncevaux-nál, mint
Balduin Ramlánál Isten és Szent György segítségével, akik mellette álltak a csatában”,
írta később Guillaume de Tyr. Igaz, a király mintha egyszerre mindenütt jelen lett volna:
por– és vérlepte páncéljában felszította emberei bátorságát. Ha egyáltalán szükségük
volt erre. Annyira fáradhatatlannak tetszett a kardja, hogy néhányan azt állították, maga
Szent György harcolt a leprás fehér fátyla alatt. Körülötte a hátvédet biztosítva Thibaut
és Adam hadakoztak azzal az örömmel, melyet az orrukat megcsapó diadalillat szül.
Renaud de Châtillon démonként, csodálatos hősiességgel küzdött, így állt bosszút az
aleppói börtönben elsenyvedett tizenöt évért, és kardja csapásai nyomán vidáman
repkedtek körülötte a fejek.
Patakokban omlott a vér a mezőn. A kis, ötszáz fős sereg, melyet az Igazi Kereszt
ragyogása sarkallt, faltörő kosként ékelődött a muzulmán seregbe, amikor a szél is a
csatába vetette magát, és a keresztények mögül hatalmas homokfelhőket fújt, fejvesztett
menekülésre késztetve a muzulmánokat. Balduin vitéz kis csapata előtt Szaladin jól
felépített hadigépezete szétmorzsolódott, szétszóródott. A szultán hirtelen egyedül
találta magát…
Látta, hogy egy ellenséges lovag előreszegezett lándzsával ráront, nyomában két
másik harcossal. Az élen álló koronát viselt sisakján. Ebből megtudta, hogy ő, a király
fogja megölni, hiszen fegyvertelen volt. Várt. Ezt látva Balduin eldobta a lándzsáját, és
kardot rántott, majd lecsendesítette a lovát, és megállt szemközt a férfival, aki oly
kemény kihívást intézett ellene. Egy percig, mint két nappal azelőtt Askalonnál, szinte
kézzel fogható erővel farkasszemet néztek, és Szaladin szemügyre vehette a leprás király
fedetlen, tönkrement arcát, de csillogó szemét is a fém orrvédő felett…
 – Adjanak neki egy kardot! – parancsolta Balduin. – Nem ölök meg fegyvertelen
embert!
– Felség – tiltakozott Adam –, ez őrültség!
– Így akarom!
Nem volt hiány fegyverekben a holtak mezején. Thibaut éppen lehajolt egy kardért,
amikor a mamelukok az első pánik elmúltával észrevették uruk hiányát, és
visszavágtattak. A három kereszténynek épp annyi ideje volt, hogy védekező állásba
helyezkedjen a támadás ellen, mely végül mégsem érte el őket. A sárga tunikás lovasok
mindössze körbevették urukat, és magukkal vitték a szélbe, mely a hazájuk felé sodorta
őket. Balduin nem mozdult.
– Felség! – tiltakozott Adam Pellicorne. – Miért nem ölte meg?
– Megmondta – mordult rá Thibaut. – Egy lovag nem öl fegyvertelen embert, a
király pedig a legdicsőbb lovag mind között!
Később híre jött, hogy Szaladin serege maradványaival, mintegy száz emberével a
Sínai-fennsíkra menekült. Eleiem, vezető, takarmány nélkül bolyongott a homokban,
melyet a szakadó eső mocsárrá változtatott. Balszerencséje netovábbjaként fosztogató
beduinok támadták meg őket, és a kínzással is felérő út végén a szultánnak szinte
egyedül, gyalog sikerült visszajutnia Kairóba december 8-án. Éppen ideje volt, mert a
fatimidák hívei, akiket kisemmizett, már a hagyatékán osztozkodtak.

***
Miközben Balduin dicsőséget aratott, a flandriai és a tripoliszi gróf, valamint az
antiochiai herceg szép serege Harencot ostromolta, és gyakorlatilag nevetségessé vált.
Az Aleppótól és Antiochiától egyenlő távolságra fekvő erődítmény, miután az antiochiai
hercegnő hozománya volt, Al-Adil, Nur ed-Din szerencsétlen fia birtokába került, akit a
frank királyság igyekezett megvédelmezni Szaladintól. Örmény vezírjét állította a
helység élére, de rossz választásnak bizonyult: a férfi magának akarta a várost. Így
amikor a keresztények a régi megállapodásokra hivatkozva megérkeztek a falai alá,
egyszerűen a képükbe nevetett, megtagadta a kapuk megnyitását, és hagyta, hogy
megostromolják: nem hadakozott különösebben. Furcsa egy ostrom kerekedett,
melyben az ostromlók vígan éldegéltek a táborukban, mely leginkább nyaralótáborra
emlékeztetett: kockáztak vagy kártyáztak, dőzsöltek a gazdag vidéken, vagy éppen
elmentek Antiochiába, hogy a fürdőkben pihenjenek vagy lakomákat rendezzenek,
várva, hogy a vezír végre előzékenyebbnek mutatkozzék. Az ostrom hallatán Al-Adil az
ostromlottak segítségére sietett Aleppóból, de zárt kapuk fogadták. A két ostromló
csapat meglehetősen nevetséges helyzetben találta magát: udvariasan parádézgattak,
tisztes távolból köszöntve egymást a fogyatkozó élelemtartalékú, éhező harenciak
pillantásaitól kísérve, akik csak kapkodták a fejüket, és azt sem tudták már, ki kinek az
ellensége.
 Végül az ostromlók úgy határoztak, szóba elegyednek egymással. Bevezetésként
Nur ed-Din fia titokban küldöttséget menesztett a tripoliszi grófhoz, olyan gazdag
ajándékokkal megrakodva, hogy Rajmund, miután arra a megfontolásra jutott, hogy
Harenc végül is inkább Bohemundnak fontos, mint neki, elhatározta, hogy visszavonul.
Sátrat bontatott, és nyugodtan visszatért Tripoliszba. Nem érdekelte tovább az Oronte
völgye.
Ilyen feltételek mellett Elzászi Fülöp a történteket megsejtve tudtára adta Al-
Adilnak, hogy ő is szívesen elfogadna egy kis kárpótlást. Amint megkapta,
összecsomagolt, és visszatért Akrába, ahol hamarosan hajóra szállt Európa felé. III.
Bohemund teljesen egyedül maradt, és természetesen nem makacskodott tovább:
hazament Antiochiába, ahol más veszély nem fenyegette, mint a felesége haragja, akivel
már nem sokat törődött, hiszen egy ideje felfedezte
Burzey asszony, a kívánatos és veszedelmes, kacér hölgy bájait, aki még sok bajt hoz
a fejére… de ez már egy másik történet.
A csata nélküli harcmezőn mindössze Al-Adil maradt. Most már gond nélkül
kinyittatta a kiéhezett város kapuit, mely semmi okot nem látott arra, miért halna éhen
a vezír kedvéért. Ez utóbbi feje a porba hullott, néhány további társaságában, és
visszatért a rend. A templomosok csalódottan és dühösen visszatértek a helyes útra…
Jeruzsálemben eközben eluralkodott a rettegés. Katasztrofális hírek szele söpört
végig a városon pánikot keltve. Azt beszélték, Szaladin a vihar sebességével közeledik, és
mindent feléget útja során. Az égő falvak füstje, mely jól látszott a városfalakról,
megerősítette a hírt, s miközben a város egyik része a templomokat töltötte meg, a
másik – sokkal nagyobb – része a fellegvárba sietett, mely a magas és erőteljes Dávid-
torony körül remek védelmet nyújtott faragott kövekből épített hatalmas falaival,
melyek körbezárták az ostrom esetére szükséges ivóvíz– és élelemtartalékokat. A királyi
lakosztályok körül, ahol Agnès igyekezett helytállni és eljátszani az anyakirályné
szerepét, melyet megtagadtak tőle, seregnyi nő, gyermek és öreg gyűlt össze
csomagokkal megrakodva, melyekben legértékesebb javaikat hozták magukkal. A király
anyja bátran próbált rendet teremteni közöttük, magával vonszolva Heracliust, aki
semmit sem értett, és sokkal szívesebben visszatért volna caesareai püspökségébe, hisz
az kikötőváros volt, és egy kikötőből hajón mindig el lehet menekülni. Agnès megfeddte
és jobb – a lelkek, nem pedig a testek pásztorához illendő – belátásra bírta. Mind a test,
mind a lélek csak akkor érdekelte a férfit, ha csinos fiatal lányhoz tartozott, de amikor
egy bizonyos kegyetlen fény villant a szeretője szemében, Heraclius inkább nem
makacskodott.
A riadó idején Balian, a felesége, Isabelle és Ariane Ibelinben tartózkodtak. Az
újdonsült férjnek éppen annyi ideje maradt, hogy Jeruzsálembe küldje a hölgyeket egy
kis kísérettel, melyet Ernoul de Gibelet, egy személyben fegyvernöke és titkára vezetett.
Nagyon intelligens fiatalember volt, ügyes megfigyelője mind az embereknek, mind az
eseményeknek, aki Guillaume de Tyr iskoláján nevelkedett, és arról álmodott, hogy
folytatója lesz az Amalrich király idejében elkezdett krónikák nagy munkájának. A kis
csapat néhány perccel azelőtt érkezett Jeruzsálembe, hogy bezárták és az ostromra
készülve elbarikádozták a hét kaput.
Mint több nagyúri családnak, az Ibelineknek is volt egy palotája a városban. Szilárd
építmény volt a Labdakereskedők utcájában, melyre mindössze néhány, súlyos
rácsokkal védelmezett ablak és egy kő-boltíves, vasveretes ajtó nyílt, mely mögött
farkasalmával és klemátisszal teli kert terült el. Közeli szomszédja volt a Szent János-
kórház, melyet az ispotályos lovagok tartottak fenn a Pátriárka utca sarkán. Ibelin új
úrnője Ernoullal egyetértésben itt rendezkedett be annak ellenére, hogy a város többi
lakója a fellegvárba futott, mely nem állt ugyan messze, de az egykori királyné számára
olyan elérhetetlen volt, mintha több száz mérföld választaná el, és olyan veszélyes, akár
egy skorpiófészek, hiszen Agnès, halálos ellensége uralkodott benne.
– Ha a szultán elfoglalja a várost – jelentette ki filozofikusan az asszony –, mi előbb
halunk meg, ez minden, hisz Szaladintól nem várhatunk könyörületet.
– Nem a haláltól kell félnie, felség – felelte Ernoul a külső rácsok állapotát
ellenőrizve –, hanem attól, hogy elviszik rabszolgának. Ön nagyon előkelő hölgy, és
nagyon szép is, ahogyan a hercegnőnk és az udvarhölgye is. A muzulmán hercegek nem
ölik meg a szép hölgyeket: a palotájukba viszik őket, hogy a gyönyörük szolgálói
legyenek, vagy odaajándékozzák egy vitéz harcosuknak.
– Ebben az esetben, Sir Ernoul, inkább öljön meg, mint hogy ilyen szégyenteljes
sorsra jussunk! Ha véletlenül később kiszabadulnánk, hogyan nézhetnék a férjem
szemébe?
– Így fogok tenni, felség, de csak ha végképp nincs más lehetőség, és akkor is
végtelen sajnálattal…
Ariane és Isabelle képtelenek voltak elképzelni, hogy meghalni tértek vissza
Jeruzsálembe. Annyira vágytak erre a visszatérésre, hogy lehetetlennek tűnt ez az
eshetőség, hisz a halál gondolata hihetetlen, amikor szerelem tölti be a szívet. A Szent
Város falai közé menekülni majdnem olyan volt Ariane számára, mintha a királya karjai
közé menekült volna, és az örmény lány csakis rá gondolt, és azért imádkozott, hogy élve
viszontláthassa. Ez a makacs remény még közelebb hozta Isabelle-hez, aki zsenge kora
ellenére érett gondolkodásával és szerelmével szintén elutasította álmai
szertefoszlásának lehetőségét. Naponta kétszer elment édesanyjával és Ariane-nal a
közeli Szent Sír-templomba, hogy a többi asszony mellett a kövezeten térdelve
könyörögjön az Úrhoz, védelmezze meg szeretett bátyját és azt, aki éjjel-nappal vigyáz
rá: egy kék szemű, Thibaut nevű fiút!
A nyugtalan várost szélvészként járták be az ellentmondásos hírek, és az emberekre
szorongó várakozás telepedett. Ekkor talált rá Ariane az öreg Teklára. Egy reggel a
bazilika előtt, amikor a pátriárka imádásra mutatta fel a szentségtartót a téren
összegyűlt kis tömegnek, hirtelen ráismert, bár nem minden habozás nélkül: ez a
lesoványodott, nyomorúságos ruhát viselő öregasszony, aki lyukas, szürke köpenybe
burkolózott, mely alig védte a reggel hidegétől – közeledett a tél, és Júdea hegyei között
nem volt ritka a hó! –, vajon tényleg Tekla? Ő volt az. Az ő vonásait fedezte fel az
elszürkült ráncok barázdálta arcon, a sírástól kivörösödött szempárban. Letérdelt mellé.
– Mi történt veled, Tekla, hogy ide jutottál? – suttogta, miközben kezét az
asszonyéba csúsztatta. – Az apám…
A fáradt, öreg arc felragyogott:
– Ó, istenem! Kicsikém! Hol voltál ennyi ideig?
– Először a palotában, aztán Nabluszban az özvegy királynénál. Most az ő
szolgálatában állok… pontosabban Isabelle hercegnőében.
– Hogy lehetséges? Nem… nem az anyakirályné jött el érted? Ok ketten gyűlölik
egymást!
– Majd később elmagyarázom. Először felelj. Mi történt az apámmal, hogy itt vagy,
olyan ruházatban, akár egy koldus?
– Ó, az apáddal semmi nem történt, hacsak nem a fiatal feleség, akivel
megajándékozta magát, és aki magával hozott egy rokon nőt, aki gyermekkora óta
mellette volt. A feleség ostoba, akit elkápráztat, hogy gazdag férje van, aki elhalmozza
ruhákkal és ékszerekkel, de a rokona tudja, mit akar. Rá akarja tenni a kezét az apád
vagyonára. Én zavartam a terveiben, ezért úgy intézte, hogy lopással vádoljon, és… az
apád kidobott – mesélte Tekla könnyek között. – Azóta a kolostorok jótékonyságából
élek, és ott alszom, ahol tudok. Nehéz ez az én koromban…
– No de mindenki ismer téged az örmény kerületben! Senki nem segített?
– Nem. Tudod, milyenek az emberek: mindig készek elhinni a rosszat, amit
másokról mondanak. Fényes nappal zavartak el, és hangosan kikiabálták, mivel
vádolnak… sőt! Mivel senki nem látott téged távozni azon a híres éjszakán, az a
nőszemély azt állította, hogy elvittelek a palotába és eladtalak a királyunknak, hogy
töltse ki rajtad a vágyát. Kövekkel dobáltak, ahogy elhagytam a házat, és oda
menekültem, ahova tudtam. Kerestelek téged, de senki nem tudta megmondani, mi lett
veled.
– Jól vagyok, látod! Ami az eladásomat illeti, valóban eladtak, de az apám. Agnès
királyné tudomásomra hozta, milyen feltételekkel hozott magával – vetette oda
megvetően a lány. – Most pedig velem jössz. Mária királyné nagylelkű asszony, a kis
hercegnő pedig egy angyal. Többé nem hagyjuk el egymást.
Ezzel Ariane magával vitte az örömkönnyeket hullató Teklát a Labdakereskedők
utcájába, ahol gond nélkül helyet talált számára a ház népes személyzetében, a kövér
Euphémia jóváhagyásával, aki megszerette Ariane-t, és örült, hogy értékes segítséget
kap a kiszámíthatatlan Isabelle felügyeletében. Annál is inkább, mert aznap este
érkezett a csodálatos hír: Isten ismét megáldotta a fiatal király fegyvereit. Montgisardnál
ezernél jóval kevesebb emberrel szétzúzta Szaladin nagy seregét, és a legyőzött szultán
menekült. Máris szövődni kezdett a legenda, s szerteszállt a nép lelkesedése szárnyán.
Azt beszélték, Balduin maga száz és száz és még száz szaracént ölt meg, Szent György
testesült meg benne pompás páncélzatban, hogy segédkezet nyújtson neki. A félelem
alól felszabadult város minden házában örömkönnyek hulltak.
 Amikor Jeruzsálem falain az őrszemek trombitái a király visszatértét jelentették,
leírhatatlan, még a szíriai diadalt követőnél is részegítőbb lelkesedés tört ki. Hatalmas
éljenzés szállt az ég felé. Egymást lökdöstek az emberek, hogy megérinthessék a lábát, a
kengyelét vagy Szultán oldalát. Senkit nem érdekelt, hogy leprás, akár pestises is
lehetett volna: a kardja a Mindenhatóé volt, és a fehér fátyol, melyet a sisak acélja fogott
keretbe, csak titokzatossá tette a nép képzeletében. Néhányaknak meggyőződése lett,
hogy Balduint felszólították a mennybe, és maga Szent György rejtőzik a vastag muszlin
alatt, mint az ostya a tabernákulumban. Miközben a Szent Sír felé léptetett az Igazi
Kereszt mögött, melyet visszavitt helyére, lova pálmaágak és babérlevelek szőnyegén
lépkedett. A harangozok frenetikus munkája nyomán diadalmas halleluja zengett a
tornyok között…
Csuklyás köpenybe burkolózva – hideg volt a november vége – Ariane első
találkozásuk helyén várt rá. A felvonóhidat leeresztették, a rácsokat felvonták, s a
fellegvár szabadjára engedte a menekültek áradatát, melyet eddig keblében őrzött.
Sokan tolongtak ott, és az őrök igyekeztek visszafogni a tömeget, de nem lehet
visszafogni a hurrikánt… Amikor feltűnt a király, mindenki a közelébe akart jutni.
Ariane-t elsodorták, majdnem eltaposták, de maga sem tudta, hogyan, sikerült
visszajutnia az első sorba. Előrenyújtotta kezét a köpeny alól: három szál kissé hervadó,
de még szép rózsát hozott – csak ezt találta a kertben! –, és letette a király elé.
Balduin összerezzent, odafordult, az arcát kereste, majd vaskesztyűs kezébe fogta a
virágot, láthatatlan ajkához emelte, majd a földre ejtette és ment tovább… Ariane
könnyben úszó szemmel követte. Elszorult szívvel látta, hogy Balduin homlokáról
szinte teljesen egyenesen hullik alá a fátyol: az orr büszke vonala bizonyára már csak
emlékeiben él…
Zokogva csatlakozott Isabelle-hez és Euphémiá-hoz, akiket nem tudott rávenni,
hogy egyedül elengedjék, és a hercegnő karjába omlott. Isabelle is sírt, de örömében és
büszkeségében. Élvezte imádott fivére győzelmét:
– Milyen büszke és pompás! – kiáltotta. – A legtisztább lelkű hős! És az éljenző
tömegnek igaza van! Vitézsége a legcsodálatosabb győzelmet hozta! Isten megáldotta…
– De nem gyógyította meg! Ó, asszonyom, látta?
– Mit?
– Az… az arcát! Olyan boldogtalan lehet!
– Boldogtalan? Most, amikor az egész népe térdet hajt előtte? Ami a fátylat illeti –
Isabelle hangja hirtelen ércesre váltott –, csak azért viseli, hogy megóvja királyi
megjelenését… és nem szabad arra gondolnia, mi van alatta! – tette hozzá kitörő
haraggal. – Ha így tesz, azzal… megsérti!
– Megsértem, én? Nem tudja, mennyire szeretem? A fájdalmára gondolok, attól
szenvedek! Annyira szeretném, ha engedné, hogy megosszam vele! És látta… eldobta a
rózsáimat…
 – Miután megcsókolta őket! Ez azt jelenti, hogy ő is szereti magát, de nem engedi,
hogy messzebbre menjen. A gyűrűjét viseli, próbálja beérni ennyivel! Ne gyötörje azzal,
hogy közeledik hozzá nyomorúságában.
Ehhez nem volt mit hozzátenni, és Ariane is megértette. Voltak olyan napok, mint
ez a mai, amikor a kislány zavarba ejtő érettséggel beszélt, és Ariane tudta, hogy a józan
ész szólt belőle. No de mit ér a józan ész, amikor a szív túlcsordul a szerelemtől…
Nem sejtette, hogy fiatal társnője nyitott könyvként olvas a gondolataiban, ám rá
kellett döbbennie, amikor rövid hallgatás után Isabelle hozzátette:
– Gondolja, hogy én, szerető húga nem szeretnék odamenni hozzá? Még a palotája
küszöbét sem szabad átlépnem, mert az anyja uralkodik ott, és olyan éber a gyűlölete,
hogy habozás nélkül kidobatna.
– Nem kérhet… meghallgatást a királytól?
– Hogy szertartásosan elé járuljak a kíséretem gyűrűjében, melynek maga is tagja
lenne? – mosolyodott el Isabelle. – Végül is miért ne… de nem most: hagyjunk időt
Ágnesnek, hogy kiélvezze a fia dicsőségét. Egy darabig biztosan nem tágít mellőle.
Legyen türelemmel: majd később meglátjuk…
Karon fogta udvarhölgyét, és visszaindultak a Labdakereskedők utcája felé. Balduin
bevonult a palotába. A tömeg szétoszlott, hogy igyon a győztes egészségére… és a
Szaladin összegyűjtötte hatalmas hadizsákmányra, melyet megszereztek.

***
Kirobbanó győzelme feltételezni engedte, hogy a király végre megpihenhet kissé a
szélsőséges fáradalmak után, melyeket beteg testére kényszerített, de a hozzá közel
állók tudták, hogy nem így lesz. Amint visszatért a fővárosba, elfogadta és megkötötte a
Szaladin felajánlotta fegyverszünetet. A királyság békés időszakba lépett, mely talán
elég hosszú lesz néhány terv megvalósításához, hisz a csúfos vereség után, Egyiptom
visszaszerzésének gondja alatt Szaladin várhatóan sokáig nem vállalkozik újabb
kalandra. Balduin, akit továbbra is gyötört a halála gondolata, és a vágy, hogy a lehető
legjobb helyzetben hagyja királyságát a kis hercegre, akit Sybilla világra hozott, kézbe
vette a védelmét.
Először is meg kell erősíteni Jeruzsálem falait. Nagy szükségük volt erre, mert bár a
Dávid-torony és az erős fellegvár szinte bevehetetlen volt, a régi falak, melyeket egy
évszázaddal korábban Bouillon Gottfried építtetett újjá, figyelmes gondoskodást
igényeltek.
Ezenkívül királyi elődeihez hasonlóan Balduin is meg kívánta őrizni az
erődítmények impozáns láncolatát, melyet a hódítás óta építettek fel, s mely a királyság
határait és a fő útvonalak kereszteződéseit védte Egyiptommal szemben. Tehát délen ott
volt Daron, Gáza, Askalon, Blanche-Garde, Hebron és Kumul. Délkeleten és a Vörös-
tenger mentén Akaba,
 Mózes-völgy, Montreál, Tafila és a moabi Krak Kerak városa mellett, melyekre most
már Renaud de Châtillon vigyázott féltékenyen, ahogyan máshol a többi hűbéri joggal
bíró báró. Néhány erődítmény a templomosok és az ispotályosok felügyelete alatt állt. A
fantasztikus építmények némelyikét azonban, melyek meghonosították Palesztinában a
frank építőmesterek művészetét és tudását, elfoglalta az ellenség: Paneast és Beit-Jint
például. Meg kellett védelmezni az utakat is, melyek a Jordán völgyétől a tengerhez
vezettek. Igaz, északon ott volt Toron, az öreg hadseregparancsnok erődítménye, délen
pedig Saphed, melyet a templomosok védelmeztek: két csodálatos erőd. Balduin mégis
úgy döntött, megerősíti pozícióit, és újabb erődítményt építtet a Hunin dombon,
Paneasszal szemben. A súlyos betegségéből felépült hadvezérre bízta a munkálatokat.
Ez lett az Új Erőd. Délen a Jordán védelmére elrendelte még egy erőd felépítését a
Jákob-gázlónál. Nagy gondot fordított az építkezésre, bár a templomosoknak szánta az
épületet, akik így teljes hosszában ellenőrizhetik majd a Damaszkuszból Akrába vezető
utat. Oda is utazott, hogy személyesen felügyelje a munkálatokat.
Eközben Guillaume de Tyr Rómába utazott. Élete alkonyán III. Sándor pápa
összehívta a zsinatot, és magához szólította a keresztény világ minden püspökét. Tyr
érsekeként és a királyság kancellárjaként Guillaume vezette a küldöttséget. 1178 őszén
hajóra szállt Betlehemi Aubert-rel, Sebaste-i Raullal, Akrai Joce-szal, Tripoliszi
Romainnel, Sión hegyi Renaud-val és a Szent Sír-templom perjeljével, aki a kemény
utazáshoz túlságosan öreg Amaury pátriárkát képviselte. Titkos ujjongással magával
vitte Agnès rossz szellemét is: éppen ideje volt, hogy Heraclius komolyan vegye
caesareai püspöki címét. A szép prelátus zúgolódva indult útnak, de nem volt módja
kibújni a kötelesség alól. Guillaume de Tyr azt remélte, sikerül alapvető előnyöket
nyernie szeretett királysága számára, és elérheti, hogy a nagyurak elkötelezzék magukat,
és eljöjjenek harcolni Krisztus sírjáért. Ezenfelül a király egészen rendkívüli küldetéssel
bízta meg Akra püspökét, Joce-t: el kellett mennie Burgundiába, hogy felajánlja III.
Hugó hercegnek Sybilla hercegnő, Montferrat márki özvegye kezét. Az édesanyjára
hasonlító fiatal özvegynek feltétlenül szüksége volt egy férfira az ágyában. Szívesen
elkacérkodott Ramlai Balduinnal, de szenvedélye ellenére kissé unalmasnak és korosnak
találta a férfit, akit nagyon régóta ismert. Ezért döntött úgy az öccse, hogy külföldit
keres számára.
A királyság békében élt, és Ariane kénytelen volt visszatérni Nabluszba Mária
királyné és a lánya kíséretében.
Hosszú hónapok teltek el így.
 VI. fejezet

Damaszkuszban

Joad ben Ezra tehetetlenül széttárta a karját: – Elfogyott! Kimerült a készlet, és

mivel a két karaván nem tért vissza a magokkal, tehetetlen vagyok.
Összeráncolt szemöldökkel, kezével idegesen turkálva fekete szakállában kétszer-
háromszor körbejárta a hűvös termet, ahol a látogatóját fogadta. Odakint a július
forrósága telepedett Jeruzsálemre, vakító napsugarai súlya alatt fojtogatva a teraszokat.
A zsidó városrészben, melyet gyékények védtek, a sűrű árnyékok szinte mind
összegömbölyödött, alvó embereket takartak. A zeniten álló nap lehetetlenné tett
minden tevékenységet az iparosbódékban, melyek egy időre csendbe burkolóztak. Ben
Ezra házában azonban nem nyílt ablak az utcára, és a belső udvarban, ahol egy öreg
fügefa és babérbokrok dacoltak vitézül a hőséggel, kellemes volt a hőmérséklet. Még
kellemesebb volt a tágas teremben, ahol a vastag falak egy része, mint sok óvárosi
házban, még Heródes idejéből származott. Thibaut, aki előző este érkezett vissza a
királyi városba, ezt az órát választotta a zsidó orvos meglátogatására, amikor szinte
senkivel sem találkozott az utcákon. A palotát elkerülve – mely egyébként üres volt, hisz
Agnès úgy döntött, hogy a lányával és az unokájával Jaffában, a tengerparton tölti a
nyarat –, a Dávid királyban, a város legöregebb és legjobban ellátott fogadójában szállt
meg. Este, ha lehűl kissé a levegő, újra útnak indul.
Az orvos a fiatalember mellé lépve felhagyott sétájával, és töltött egy kupa hűvös
libanoni bort, a fegyvernök kedvencét.
– Hogy áll a betegség?
– Rémisztő bizonyossággal és sebességgel halad előre. Felismerhetetlen az arca,
barna és puffadt az orr körül, mely már nem is létezik. Már nem nő a szakálla, és
kihullott a szempillája. Csak a haja nő döbbenetesen dúsan, nem győzöm vágni.
Természetesen a szeme megmaradt, olyan, akár a ragyogó ég, és tántoríthatatlan
intelligencia és akarat tükröződik benne.
– Sajnos lehet, hogy megvakul. A végtagok?
– Már elvesztette két ujját és négy lábujját. Egyetlen barna folt az egész teste. Vastag,
pikkelyes a bőre. Azt mondja, lehet, hogy… elveszíti a látását?
– Lehetséges, sőt, valószínű, ha nem jutunk sürgősen enkobamaghoz. Még lovagol?
– Ismeri annyira, hogy tudja, azon az átkozott napon, amikor már nem tud nyeregbe
szállni, a halál már egészen közel lesz. Ő vezette a sereget az egész hosszú hadjáraton,
mely a templomosok nagymestere hibájából oly rosszul végződött, pedig a király újabb
győzelemre számított.
 Másfél évnyi béke után kiújult a háború. Szaladin visszatért Damaszkuszba, és
nagyon rossz szemmel nézte az építkezéseket, különösen a Jákob-gázlónál épülő példás
erődítményt. Egész télen éhínség uralkodott szíriai földjein. Úgy szaglászta körül
Galilea gazdag dombjait, akár egy kiéhezett farkas, de ürügyre volt szüksége, mert
túlságosan vallásos volt ahhoz, hogy csak úgy megtörje a fegyverszünetet. Elhagyta hát
Damaszkuszt, hogy közelebb menjen Paneashoz, melyet akkoriban az unokaöccse,
Faruk sah tartott a kezében, és várta az események alakulását. A várva várt ürügyet egy
beduin pásztor csapat adta meg, melyet a hunini új erőd közelébe küldött legelni, a
főparancsnok Onfroi de Toron érzékeny orra alá… aki képtelen volt ellenállni a
kísértésnek, hogy növelje a készleteit. Balduin éppen nála tartózkodott néhány
lovagjával. Bár a király ellenezte, az emberei követni akarták az öreg katonát, és amikor
a kis csapat éppen két völgy között vonult, Faruk sah az összes rendelkezésére álló
katonával rájuk zúdult. Ritka kegyetlen harc következett. A minden oldalról támadott,
nyílzáporba fogott frankok dühödten küzdöttek, de néhányuk elkerülhetetlenül ott
maradt a fűben. Maga Balduin is megsebesült. Ezt látva a főparancsnok eléje ugrott,
hogy megvédelmezze. A muzulmánok ekkor mind ellene veselkedtek, akinek Krisztus
szimbólumával díszített kardja legendás volt: egy nyíl leszakította az orra hegyét,
behatolt a száján és átdöfte az állát, egy másik a lábába fúródott, egy következő a
térdébe, miközben az oldalán is sebesülés érte, és betörtek a bordái. Balduin kitépte a
vállából a nyílvesszőt, maga mellé szólította a lovagokat, és sikerült visszavinnie a hőst a
várba, ahol több napig haldoklott, mielőtt elvitték volna Toronba, a városába, ahol a
Szűz Mária-templomban temették el Balduin jelenlétében, aki nem titkolta fájdalmát.
Őszintén szerette az öreg katonát, aki három király alatt is becsülettel viselte
főparancsnoki kardját.
Szaladin azonban még nem vett elégtételt montgisard-i szégyenéért. Keresztények
vérével kellett lemosnia a foltot. Májusban ostrom alá vette az Új Erődöt, de miután
egyik kedvenc emírjét megölte egy szemébe fúródó nyílvessző, az ostromlók gyászba
borultak és visszavonultak. Szaladin haragja nem ismert határt. Felverette sátrát Teli al-
Qadinál, nem messze Paneastól, és onnan küldte ki számos csapatát, hogy arassanak a
sidoni síkságon, majd útjuk során mindent a földdel tegyenek egyenlővé. Heteken át
tartott a fosztogatás. A királyság északi része ugyanazt szenvedte el, mint a déli
Montgisard előtt. Toron várából, ahol továbbra is tartózkodott, a király fegyverbe
szólította hűbéreseit. Tripoliszi Rajmund és Odon de Saint-Amand, a templomosok
nagymestere felelt hívására, és megindultak Paneas felé. Egy dombról megpillantották a
síkságot, ahol Faruk sah végezte szörnyű munkáját: lendületesen gyújtogatott, rombolt
és fosztogatott. Megpillantották a másik oldalon a szultán táborát is, mely békésnek és
nyugodtnak látszott. Balduin megindult a feldúlt mezők védelmére. Villámként rontott
Faruk sahra, és mindössze hatszáz emberrel lemészárolta a sereget, melyet elnehezített
a fosztogatás nyereségével megrakott karaván. Teljes volt a győzelem. Eközben azonban
ahelyett, hogy támogatták, és a hátvédet biztosították volna, Odon de Saint-Amand és
Tripoliszi Rajmund megostromolták Szaladin táborát, melyről azt hitték, gond nélkül
legyőzhetik. Szaladint a Marj Ayun síkságon találták, ahol sietve csatlakoztak hozzá
azok, akik megmenekültek Balduin támadásától. A szép reggeli győzelem pedig
katasztrófába csapott át. Balduin, aki a segítségükre sietett, és Renaud de Sidon, aki
most csatlakozott embereivel a királyi sereghez, csak menteni tudta a kevéske még
menthetőt. Mindenfelé holttestek hevertek, és Szaladin rengeteg hadifoglyot ejtett,
köztük Odon de Saint-Amand-t és Ramlai Balduint, Sybilla szerelmesét. A király
megmaradt embereivel Tibériásba ment, a tripoliszi gróf és az övéi pedig a tengerparton
Tyr felé menekültek.
– Tehát így állunk – sóhajtott fel Thibaut. – A király még inkább szenved lelkében,
mint testében. Azt hiszem, nála nagyobb hittel, nagyobb odaadással soha nem mondta
még ember: „Legyen meg a te akaratod!” Mostanáig csak a győzelmet ismerte, és azt
gondolta – talán, hisz erről sosem beszél –, alattvalói boldogságának az ára, hogy
elviselje iszonyatos sorsát. Másnap azonban a királyságának egy részét feldúlták, és
Szaladin diadalmaskodik, pedig a fizikai ereje csökken. Higgye el, Joad, a király kész
lenne még több szenvedésre is a népe megmentésére. Ezért imádkozik! A kereszt előtt
térdepelve imádkozik, az éghez kiált, és ez a néma kiáltás szívszorítóbb minden
zokogásnál…
– És én semmit sem tehetek! – kezdte újra ideges sétáját az orvos. – Vagy legalábbis
nagyon keveset, most, hogy elfogyott a fő gyógyszer. Hogyan ápolják?
– Marietta, aki mindenhová követi, levendulakivonatokkal mossa, azt itat vele, és
olívaolajat, mellyel kenegeti is a testét. Kakukkfűteát is alkalmaz. Amíg Balduin harcol,
ő illatos füveket keres, és mirhával elégeti őket… Mert sajnos a betegségnek most már
szaga is van… Bocsásson meg, Joad mester, nem a tudását akarom kétségbe vonni, de
arra gondoltam, megkeresem hittestvérét, azt a Maimonidészt, hátha időközben
felfedezett valami új gyógyszert. Ha még életben van. Ha jól tudom, Kairóban lakott.
Készen állok…
– Felesleges olyan messzire mennie! Maimonidész most Szaladin nélkülözhetetlen
orvosa. Ahol a szultán van, ott van ő is… De hacsak nincs nála enkobamag, nem sok oka
lenne, hogy magával hurcolja a lepra gyógyítására szolgáló készítményeket…
– Talán az lenne a legegyszerűbb, ha megkérdeznénk tőle! – jelentette ki Thibaut, és
felállt.
A szemében tükröződő elszántság megrémítette Joadot:
– Ha azt tervezi, hogy elmegy Szaladin táborába, felesleges őrültséget követ el, mert
nem az orvossal fog találkozni, hanem a hóhérral. Könnyebb lett volna Kairóban
megkeresnie, hiszen népes város, ahol észrevétlen maradhat. Egy táborban azonban ez
lehetetlen. Kudarcot vallana, és egy katapulttal küldenék vissza a fejét a királyának.
– Szaladin még nem ostromolja Tibériást! – csattant fel dühösen Thibaut. – A pokol
kapuját is felfeszíteném, hogy rávegyem Istent, segítsen rajtunk!
– Ez őrültség! Megfosztaná az urunkat leghűségesebb barátjától, attól, aki
megesküdött, hogy sosem hagyja el? Már az is meglepett, hogy itt látom magát, tőle
távol. Ki szolgálja most?
 – A másik fegyvernöke, Pellicorne lovag. Félelmetes az ereje, és minden próbát kiáll
a hűsége… ahogyan a barátsága is! Köszönöm, hogy meghallgatott, Joad mester!
Miután elhagyta a zsidó városrészt, a fiatalember megvárta, míg az alkonyattal
enyhül a hőség, s csak azután indult vissza Tibériásba. Nehéz, de elszánt volt a szíve.
Tibériáshoz közeledve ki hitte volna, hogy alig hét mérföldre onnan a halál és a
háború járt tüzet és dühöt okádva, feldúlva mindent útja mentén? Az azúrkék és
smaragdzöld tó, melyet szinte trópusi növényzet vett körül, a derű és a béke képét
sugározta. Az áttetsző víz, melyet Krisztus lába érintett, mintha örökké az ő tekintetét
tükrözte volna, a cölöpökhöz kikötött kis halászbárkák pedig mintha mindig Péter
apostol halaktól duzzadó hálóját várták volna, és annak a jelenlétét, akinek hangja
elcsendesítette a vihart, és felkavarta a lelkeket… Az a Galilea volt ez, ahol az idők
végezetéig a Hét boldogság csodálatos szavai visszhangzanak.
A hercegi kastély ókori alapjai a tó vizéből és az idők hajnalából emelkedtek.
Megélték Heródes Antipast, a római légiósokat, a bizánci katonákat, Mohamed
szaracénjait, majd az Európa négy sarkából érkezett frank lovagokat.
A máskor békés és csendes Tibériás most. zúgott, akár egy felbolydult méhkas,
amikor Thibaut visszaérkezett, és az arcokon a tehetetlenség vad fájdalma tükröződött.
A kastély közelében egy félszemű katona, akinek ép szeme könnyben úszott,
felvilágosította:
– Chastelet! Ég! Odafentről látni a lángokat és a füstöt – mutatott fel a falak tetejére.
– Tudod, hol van a király?
– Azt hiszem, ott fenn! Nézi, és úgy tesz, mint én: sír.
Valóban ott volt. A párkányra vezető lépcső tetejére érve Thibaut először csak Adam
Pellicorne hatalmas sziluettjét látta. Tetőtől talpig fegyverben volt, szétvetett lábbal állt,
vaskesztyűjét a kétkezes nagy kardon nyugtatva, mellyel mindenki másnál ügyesebben
bánt. Eltakarta Balduin fehér szerzetescsuhás alakját. A király nyugat felé fordulva,
hátát a fal csipkéjének vetve ült, és teste minden porcikája fájdalmat tükrözött. Ahogy
fegyvernöke mellé ért, nem fordította felé az arcát, de kinyújtotta a karját:
– Nézd! Szaladin legyőzte a váramat. A Jákob-gázló ég!
A horizonton hatalmas, vörös villámok átjárta füstoszlop emelkedett a beköszöntő
éjszakában. A távolság55 ellenére olyan volt, mintha a völgy mélyén hirtelen kapu nyílt
volna a pokolra. Olyan hatalmas volt a tűz, hogy a három férfi a várfalon szinte érezte a
melegét és az elszenesedett holttestek bűzét. A helyszínen valóságos kemence lehetett,
melynek pusztítása messzire nyúlt.
– Hogy lehet? – nyögte Thibaut. – Hatalmas kövekből épült, melyeket olyan szépen
faragtak, hogy szorosan illeszkedtek. Négy aranydinárt fizetett darabjáért. Mégis lángra
kaphat?
– Borzalmas robbanás volt – lépett közelebb Adam. – Szaladin utászai bizonyára
bejutottak a falak mögé, és hatalmas bombát helyeztek el. Vagy talán többet is.
Valószínűleg semmi sem maradt a védőkből. Az az ember maga az ördög!

55
Körülbelül tíz mérföld
 – Én pedig csak egy szerencsétlen király vagyok, akit elhagyott az ég! Most már
nyitva áll előtte az út Akrába. És semmit sem tehetek, hogy megakadályozzam. Pedig
meg kell mentenem, amit még lehet!
– Semmi sem sürget, felség – nyugtatta Adam.
– A szultán nem indul meg a tengerparti úton, a háta mögött a tripoliszi gróf és az
antiochiai herceg birtokaival. Ráadásul úgy hallottam, a táborában pestis ütötte fel a
fejét. Most, hogy felégette Chastelet-t, talán egy időre megelégszik ennyivel. Ahogyan
nekünk, neki is szüksége van a fegyverszünetre…
– Ő a győztes, és sosem fogja kérni! – felelte keserűen Balduin. – Tehát nekem kell
megtennem, és meg is teszem Isten és a népem miatt: az emberek már így is túl sokat
szenvedtek!
– Ebben az esetben, ha követeket küld hozzá, felség, kérem, küldjön el engem is –
szólalt meg Thibaut.
– Téged? El akarsz távolodni tőlem? Pedig tudod, milyen nagy szükségem van rád.
– Igen, de még nagyobb szüksége van arra, hogy a lehető legjobb ápolást kapja, és
találkozni akarok Maimonidésszel. Tudom, hogy Szaladin mellett van.
– Ó! Tehát Joad már semmit sem tehet értem?
– jegyezte meg Balduin furcsa nyugalommal a hangjában.
– Nem rendelkezik a szükséges alapanyaggal, míg a másik orvosnak talán még van
belőle…
– Elmehetek én is – ajánlkozott Adam.
Ebben a pillanatban Balduin fel akart állni, de cserbenhagyta az ereje, és fájdalmas,
dühödt nyögéssel térdre rogyott. Ezt látva Adam eldobta a kardját, mely zengve dőlt a
földre, odaugrott hozzá, és a karjába kapta, olyan könnyedén, mintha csak egy
szénacsomó lenne.
– Ágyba kell feküdnie, felség – jelentette ki. – Tűzforró a láztól.
Az óriás megindult a királlyal a lépcsőn, Thibaut pedig aggódó szívvel követte őket:
– Te hasznosabb vagy itt, mint én – szólalt meg. – Azt hiszem, nem is várom meg a
követeket. Még ma este elmegyek Szaladin táborába…
Balduin megpróbálta visszatartani:
– Nem fogod megtalálni az orvost. Úgy hallottam, Damaszkuszba indult.
– Akkor elmegyek Damaszkuszba.
– De nem addig, míg meg nem hallgattál, hisz segíthetek… Isten a tanúm, hogy
soha nem tennélek ki ekkora veszélynek, ha nem lennék ennyire rosszul, de még élnem
kell, méghozzá lábon! Tehát ha az a Maimonidész visszaadhat valamennyit az erőmből…
Másnap Thibaut még mindig könnyes szemmel hagyta el Tibériást, de a vágta szele
felszárította a könnyeket, és hajtotta a vasakarat, hogy elhozza a gyógyszert, mely
lehetővé teheti, hogy a hős király még éljen egy keveset.
A harmadik napon a völgyek közt kanyargó ösvény hirtelen széles úttá
terebélyesedett, és felfelé futott a sziklák között. A magaslatról a lovas egy virágzó,
kertekkel és ligetekkel teli síkságot pillantott meg, melyben szögletesen rajzolódtak ki a
termőföldek és egy nagyváros a libanoni hegység vad lejtőjén. Damaszkusz, a „nagy,
hallgatag fehér város” terült el előtte.
Egy pillanatra megállt, és elnézte a kétszázötven mecsetes szent várost, az oázist,
melyről az arab költők azt írták, a föld négy legszebb helyének egyike, melyet a Barada,
az „arany folyó” öntöz, mindenütt jelen lévő vizével táplálva a fürdőket, a szökőkutakat,
az imahelyeket és a kereteket. Itt futottak össze a karavánutak a sivatag kapujában, s ez
volt a tudás városa, ahol Szaladin legszívesebben időzött, hogy egy szikomorfa
árnyékában tanuljon.
A sápadt téli napsütésben az Omejádok nagymecsetjének kupoláját borító meleg
színű mozaik szaténként csillogott, és a csúcsos, kőcsipkés városfalakat leszámítva a
szépséges látvány akár a paradicsom is lehetett volna. A fák alatt, a suttogó vizek mentén
azonban mennyi csapda, mennyi kúszó vadállat rejtőzött!
Vizsgálódása végén Thibaut arra gondolt, ő is a föld alatti lények közé tartozik,
melyeket a hajnalban nyíló, alkonyatkor záródó kapuk ki-be ontanak Damaszkuszban.
Újdonság volt ez számára. Mostanáig ha küldetést teljesített a király nevében, fedetlen
arccal, a saját neve alatt, fegyvereit és címerét büszkén viselve tette. Most azonban már
nemigen tudta, kicsoda. Thibaut de Courtenay egy kis templomos „csűrben”
Qunetrában eltűnt, és Bekir Hamas lépett elő, egy bejrúti kereskedő fia, aki
Damaszkuszba tartott, hogy vásároljon a város különleges termékéből, a szép
tárgyakból, melyeken az arany– és ezüstszálak harmonikus mintákat rajzoltak a fémben.
A kereskedelem még a háborús időkben sem veszített jogaiból ezen a levantei vidéken,
ahol a tárgyak értéke gyakran felülkerekedett a vallási vagy faji hovatartozáson.
Thibaut most már azt sem tudta igazán, kicsoda az az Adam Pellicorne, aki
legkedvesebb barátja lett, és aki felfedte magát az ájult Balduin ágya mellett, miközben
Marietta elsősegélyben részesítette a királyt. A világ legtermészetesebb hangján Adam
pontos instrukciókkal látta el arról, hogyan teljesítse küldetését anélkül, hogy az életébe
kerülne.
– Szívesebben mentem volna én helyetted, de te könnyebben kiadhatod magad
muzulmánnak. Alkalmasabb hozzá a külsőd. Ráadásul beszéled a nyelvüket. Megállsz
tehát Qunetrában…
– Honnan tudsz ennyi mindent, amikor csak nemrég érkeztél a flandriai gróf
embereivel?
– Majd később elmagyarázom! Most csak annyit, hogy nem ez volt az első
zarándoklatom. Jártam már itt tíz évvel ezelőtt… és majdnem olyan jól ismerem az
országot, mint te – jelentette ki széles mosolyával.
Thibaut azonban nem érte be ennyivel. Úgy érezte, becsapták, és hangot is adott
elégedetlenségének.
– Lovag vagy, és mégis hazudtál? Hagytad, hogy bemutassalak a királynak…
– Mindenképpen bemutatkoztam volna neki, és emlékeztetlek, hogy nem
ismertelek, bár rögtön rokonszenvesnek találtalak.
Ebben a pillanatban Balduin hangja hallatszott:
 – Mindent tudok róla, Thibaut, és megbízhatsz benne, ahogyan én is megbízom.
Azért hagytalak tudatlanságban, mert egy igazi király nem mondhat el mindig mindent.
Még azoknak sem, akiket szeret…
A fiatalember kénytelen volt beérni ennyivel, de gondolataiban csupa kérdőjellel,
kíváncsiságban égve, mégis megnyugodva indult útnak: királya szava ugyanolyan szent
volt számára, mint az evangélium igéje. A qunetrai házban semmit sem kérdeztek tőle,
miután átadta az Adam írta kis üzenetet, és gördülékenyen zajlott minden: megkapta a
pontos utasításokat arra vonatkozóan, hogyan viselkedjen Damaszkuszba érve. Most
megérkezett.
Áthaladt a hatalmas kapu alatt, melyet vad tekintetű, kerek, csúcsos végű sisakot
viselő férfiak őriztek, unott tekintettel figyelve a piacnapokon megszokott tömeget,
megbízva a falakra kitűzött, frissen levágott két fej elrettentő erejében. Az álkereskedő a
kapott utasításokat követve, öszvérét kantáron vezetve megkereste a Barada egyik ágát,
a Torát, melyre csendes házak sűrű farostélyos ablakai és kertjei nyíltak, tett még
néhány lépést, majd megállt egy alacsony, zöldre festett kapu előtt. A kezében tartott
bottal hármat kopogott az ajtón és várt. Nem sokáig. A kövezeten lépések koppantak, és
a kis kémlelőnyílás kinyílt: egy fehér szőr borította öreg arc jelent meg benne.
– Csak a csend erős… – suttogta az utazó.
A túloldalon az öreg köhintett, majd az ajtót kinyitva kijelentette: a többi csak
gyengeség! Gyere be, és légy üdvözölve!
Thibaut egy kis, alacsony mennyezetű, döngölt föld padlójú helyiségben találta
magát, melynek fehér falait keskeny szőnyegek borították. A kupolát élénk színű
oszlopok tartották, a közepén pedig kis nyílás látszott, melyen át távozhatott a pontosan
alatta elhelyezett parázstartó füstje. Körülötte lapos párnákat rendeztek el, hogy
kényelmesebb legyen a melegedés. Az egyik sarokban egy nagy, kovácsoltvas veretes
ládában sárga gerincű könyvek látszottak.
A benti megvilágításban Thibaut jobban láthatta vendéglátóját: a turbán alatt
szikár, görnyedt hátú öregember volt. Mielőtt hellyel kínálta volna, bizalmatlanul
végigmérte látogatóját.
– Régen nem hallottam már ezt a mondatot – sóhajtotta. – Te pedig fiatal vagy. Ki
vagy?
– Előbb mondd meg, az vagy-e, akit keresek: Rahim, a másoló?
– … a nagy szultán, Nur ed-Din titkára, Allah áldja meg százszorosan! A fia, a
szerencsétlen Malik al-Adil nevében jössz, aki felől régen nem hallottam?
– Én sem sok hírt tudok róla, hacsak azt nem, hogy a bevehetetlen Aleppóba
zárkózva nem adja át az öröksége maradványát Szaladinnak.
– Az a kurd sakál végül le fogja győzni. Nemrég tért vissza Damaszkuszba, miután
nagy csapást mért a keresztény királyra, aki szegény uram utolsó szövetségese. Ha
Szaladin elsöpri a leprást, övé lesz a frank birodalom, és Al-Adil megfullad…
– Éppen azért jöttem, hogy Balduin tudjon még harcolni.
– Frank vagy?
 – Igen. A fegyvernöke vagyok, Thibaut de Courtenay, és az orvossal,
Maimonidésszel akarok találkozni. Tudsz ebben segíteni?
– Segíthetek bejutni a palotába, hisz a gyanú engem még nem érintett meg fekete
szárnyával, de azután…
Thibaut megértette: azután egyedül kell boldogulnia az ellenséges területen. Hogy
segítsen Balduinnak nehéz keresztje cipelésében, mindenre késznek érezte magát, még
a kínhalálra is, pedig tudta, hogy a törökök nagyon ügyesek ezen a téren. Az öregember
tapsolt egyet, mire egy fiatal szolga lépett be egy nagy tálcával, rajta lepényekkel,
mandulás süteményekkel, szőlővel és cukrozott sárgadinnyeszeletekkel. Azután
ugyanaz a fiatal szolga réztálat és kancsót hozott, majd vizet öntött a tál fölé tartott
kezükre. Végül egy finom szalvétával leültek, és csendben ettek, ahogy illik. Amikor
végeztek, az öregember pihenni küldte Thibaut-t.
Este, jóval azután, hogy a minaretek tetejéről a müezzinek imára szólították a
híveket, Rahim köpenybe burkolózott, és felébresztette vendégét. Hideg volt az éjszaka,
és valamivel kevesebben voltak a sötét utcákon, melyeken haladtak. Csak a szűk,
boltíves járatok átszőtte bazárban maradt némi élet, de a két férfi elkerülte útban Nur
ed-Din egykori palotája felé, melyen most Szaladin sárga lobogója lengett. A palota,
mely egyaránt épült védelmi rendszernek és egy kifinomult úr örömeinek szolgálatára,
bástyák, kupolák és kertek különös egyvelege volt, amolyan kis világ, melyben
tisztviselők, szolgák és rabszolgák tették a dolgukat. A rabszolgákat a lábukon cipelt vas
különböztette meg a többi cselédtől… Mivel nem volt muzulmán, a szultán orvosa a
palotán belül egy távol eső pavilonban lakott, melyet az utcától csak a kert fala választott
el. Alacsony ajtó nyílt a falban, mely előtt gyakran betegek sokasága tolongott, akik
mind a csodatévőnek tartott orvos kezelésére vágytak. Szaladin nem ellenezte, hogy
orvosa gyógykezeléssel és tanácsokkal lássa el legalacsonyabb rangú alattvalóit is. Ez
mindig nagy mozgolódással járt, és általában őrök terelték mederbe a tömeget, de a
kései órán már senki sem volt ott, az esti ima mindenkit vallásos kötelességére szólított.
– Bent is van őrség – magyarázta az öreg másoló –, de elvezetnek a zsidó orvoshoz,
ha azt mondod, hogy Bar Jakubtól, egy bejrúti kollégájától hozol üzenetet.
– Levelet? És ha megkérnek, hogy mutassam meg? Nincs nálam levél.
– Dehogy nincs. Magam írtam meg héber betűkkel, és tettem a kabátodba, míg
aludtál.
– Mi áll benne?
– Hogy Bar Jakub szeretettel üdvözli, és neked nagy szükséged van a gyógyítására.
Légy nyugodt: odavezetnek a zsidó orvoshoz. Most magadra hagylak, mert
figyelmeztettelek: a szerepem itt véget ér! Védenem kell magam, hogy hasznára lehessek
Al-Adil gazdámnak, Allah száz áldása hulljon fejére…
– Nem vársz meg? Sosem találom meg a házad… sem az öszvérem. Gyalog menjek
el?
– Ha elmész egyáltalán! Ha így lesz, menj a karavánszerájba, melyet a kapunál
láttál, ahol beléptél Damaszkuszba. Az egyik unokatestvéremé, Abu-Jajáé. Mutatkozz
be mint kereskedő, és megkapod az öszvéred. Ha nem térsz vissza, az enyém lesz a
jószágod!
Ezekkel a megnyugtató szavakkal a magas, görnyedt alak sietve beleveszett a
tömegbe. Látszott, hogy türelmetlenül várja, hogy leléphessen a színről. Kellemetlen
érzést hagyott hátra Thibaut-ban. Nem attól félt, hogy elárulják, hisz elég lett volna
beszélnie, hogy az öregember ugyanolyan súlyos helyzetbe kerüljön, mint ő maga, de ha
ilyenek voltak a cinkosok, akikkel a keresztények rendelkeztek az iszlám világban, nem
sok jót remélhettek. Mégis kénytelen volt beérni ennyivel, és bátorságát összeszedve
tüzes imával fordult védőszentjéhez, majd megindult az alacsony ajtó felé, és
bekopogtatott.
Meglepetésére könnyebb dolga volt, mint gondolta, és rövid kérdezz-felelek után a
kis őrhely egyik embere nyomában találta magát egy kis árkádsor alatt, mely egy udvart
fogott körül, ahol egy cédrus-fa tárta szét széles ágait. Thibaut vezetője ököllel
bezörgetett egy faragott ajtón, mely kinyílt, és egy szürke ruhás férfit fedett fel, aki egy
mellette álló ezüstlámpás fényénél pergamenre írt. Thibaut – bár tíz éve volt már, hogy a
zsidó orvos megvizsgálta Balduint – habozás nélkül felismerte a magas homlokot a kis
sapkával, a durva szálú hajat, a nagy és érzékeny orrot a dús szemöldök alatt, mely sötét
szempár fölé borult. Ő volt az, Maimonidész Mózes, és a fiatalember magába fojtotta
megkönnyebbült sóhaját.
Eközben az orvos elvette a levelet, melyet az őr nyújtott felé, akit egy
kézmozdulattal elküldött. Elolvasta és letette, majd felállt, és komótosan szemügyre
vette a látogatóját:
– Azt írják, beteg vagy. Nem látszol annak.
– Nem vagyok az, és valaki más szenved, talán lelkében még inkább, mint testében.
– Beszélj világosabban! Először is ki vagy? Mindenesetre zsidó nem… és a ruhád
ellenére arab sem…
– Frank vagyok. A nevem Thibaut de Courtenay, és a jeruzsálemi király fegyvernöke
vagyok.
Hirtelen fény villant a cordóbai tekintetében:
– A leprás! Nagyon rosszul lehet, hogy ide merészkedtél a halálos ellensége házába.
Már nem hat az orvosság?
– Egyetlen uncia sem maradt belőle, és a magvakért Afrikába küldött karavánok
nem tértek vissza. Most már gyorsan terjed a betegség.
– Nem úgy fest!
A gúnyos hang a küszöbről érkezett, de Thibaut-nak nem kellett visszafordulnia,
hogy kitalálja, ki áll ott: elég volt a látvány, hogy Maimonidész mélyen meghajol.
Megfordult, és Szaladint látta maga előtt.
A meglepetés elszorította a torkát, és képtelen volt megszólalni. Csendben hajolt
meg előtte. A szultán közelebb lépett, valós, nem túl magas, de a fehér turbán
megnyújtotta méretéhez képest hatalmas árnyékot rajzolva a falra. Leült a könyves
ládákkal teli helyiség sarkában álló, párnákkal bélelt díványra… Arannyal átszőtt, elöl
felhasított barna ruhát viselt, mely látni engedte finom csizmás lábát. Kemény tekintete
a fiatalembert méregette:
– Kivel akarod elhitetni, hitetlen kutya, hogy a gazdád olyan beteg, hogy az én
orvosomtól koldul segítséget? Velem nem fogod: nem olyan rég láttam harcolni. Tehát
mit keresel itt?
– Semmi mást, mint amit mondtam! – jelentette ki Thibaut, akinek a harag
visszaadta magabiztosságát. – Egy lovag nem hazudhat: sosem hazudok! Ahogyan nem
is koldulok. Ami a királyomat illeti, a vitézsége és Istenbe vetett hite felülkerekedik a
testi szenvedésén, amikor eljön a csata ideje, de már a páncél súlya is fájdalmat okoz
számára… Te, akinek egészséges a teste, nem értheted meg.
– Azt mindenesetre értem, hogy nekem nem érdekem segíteni neki, hogy jobban
legyen, és ha az Istene lehetővé teszi, hogy így felülmúlja önmagát – elismerem, jól
harcol! –, semmi szüksége más segítségre! Be kellene érned azzal, hogy imádkozol érte…
De akaratlanul is eszembe jut, hogy most én győztem, és leromboltam a szép várat,
melyet a „beteg” merészelt építtetni a fegyverszünet ellenére…
– Egyetlen fegyverszünet egyetlen záradéka sem tiltja az építkezést és a felkészülést
a jövőre.
– Én nem így látom a dolgokat. Ami téged illet, valami azt súgja, hogy bár azt
állítod, hogy sosem hazudsz, biztosan van még sok minden, amit elárulhatnál nekem.
Például azt, hogyan jutottál el ide.
– Álöltözetben, mint láthatod…
– Ez egyértelmű, de kellett legyen segítséged. Én pedig pontosan erre a segítségre
vagyok kíváncsi. Ezért…
Tapsolt, mire két őr lépett be, és megragadta a felháborodott és dühös Thibaut-t.
Maimonidész megpróbált közbelépni:
– Felséges uram, mindig bölcsen cselekszel, de most zavarba hozol. Egy orvos, aki
kiszolgáltatja azt, aki életét kockáztatva felkeresi őt, hogy gyógyszert vigyen beteg
testvérének, becstelen és rossz ember! Csendesítsd el haragodat, kérlek, és engedd, hogy
visszatérjen az urához, aki egészen bizonyosan nagyon, nagyon beteg…
– Annál jobb! A legjobb ellenség a halott ellenség. Te pedig nem szolgáltattál ki
senkit. Én kerestelek fel bejelentés nélkül. Tehát megnyugodhatsz!
– Nem tudok! Ez a fiatalember úgy jött el hozzám, hogy nem titkolta a nevét, sem a
posztját. Nem próbált becsapni…
A párbeszéd folytatása Thibaut számára elveszett, mert a fekete őrök minden
szelídség nélkül elvonszolták a kerteken, majd egyre kevésbé szép udvarokon át,
egészen egy magas és sötét toronyig, mely a palota és a város határánál állhatott. Két
emelet mélységbe taszigálták egy meredek és csúszós lépcsőn, majd egy cella
sötétségébe lökték. Nem kötözték meg, hisz ahogy napfelkeltekor megállapíthatta, az
alacsony és erős ajtón kívül nem volt más nyílás, mint egy szűk kis négyzet a hatalmas
kövek közé ékelve, melyen egy gyermek sem fért volna át, s ezt is két vasrúd zárta le. Ott
felejtették…
 Legalábbis így érezte, ahogy napok és éjszakák, majd újabb napok és éjszakák teltek
el anélkül, hogy bárkit is látott volna a szudáni fogláron kívül, aki fekete volt, akár az
éjszaka, és hatalmas izmoktól duzzadt. Naponta egyszer ő hozott egy tál csicseriborsós
gyökérlevest, egy darab kemény kenyeret és egy kis kancsó vizet. Talán néma volt, mert
sosem felelt egyetlen kérdésre sem, melyet a fogoly az általa ismert összes nyelven
feltett. Mintha meg sem hallotta volna.
Kezdetben néha éjszaka zajosan kinyílt az ajtó, felébresztve a foglyot, aki a falba
faragott kőpadon aludt. Ilyenkor hevesen dobogott a szíve, mert azt hitte, érte jönnek,
hogy a kínzókamrába vigyék, mellyel a szultán megfenyegette, de semmi nem történt:
egy fegyveres férfi lépett be egy fáklyával, melyet szinte az orra alá tartott, egy percig
gúnyosan nevetve elnézte, majd távozott, és Thibaut bár szégyellte, megkönnyebbülten
rogyott le kemény és hideg fekhelyére. Azután csak a foglárt látta, és lassanként
eluralkodott rajta az elkeseredés, majd hamarosan a reménytelenség, amikor gondolatai
Balduin felé szálltak. Nemhogy a lepra nem hátrál meg, de annak az eltűnése, akit
testvérének tekintett, tovább növeli szenvedését. Ráadásul a gyakran borzalmas étel és a
bezártság következményeként Thibaut érezte, hogy elhagyja az ereje, hiába igyekezett
mindent megenni és annyit mozogni a szűk térben, amennyit csak tudott. Előfordult,
hogy teljes testében rázta a tehetetlen düh. Megszakadt szívvel gyűlölte Szaladint, akiről
tömjénezői azt állították, lovaghoz illő lélek lakozik benne, miközben damaszkuszi
palotájában kéjesen nevet az ellenfele agóniáján, akit pedig állítólag becsül. Ó, bárcsak
inkább a kard megszokott súlyával a kezében, a nap dicsőséges sugarai alatt, harcban
halhatna meg, ahelyett, hogy lassan elemészti a börtön mélye, ahol talán hamarosan
táplálni is elfelejtik, és soha többé nem nyílik ki az ajtó… Talán le is pecsételik az
ürülékétől bűzlő sírkamrája ajtaját.
A szerencsétlen teljesen elvesztette időérzékét.
Mégis egy este, amikor éppen végigfektette sajgó testét a kövön, hogy az egyre
kevésbé gyógyító álmot várja, belépett a fekete foglár, súlyos kezét a vállára tette, és
olyan könnyedén talpra állította, mintha kisgyermek lenne. Azután az ajtóra mutatott,
mely mögött Thibaut két őr görbe kardjának csillogását látta. Megindultak, ismét
megtéve az ide vezető út egy részét… mikor is volt?
A kihallgatásokhoz szolgáló nagy galériára vezették, ahol úgy érezte, tömeg van,
mert mindenfelé színes turbánokat látott. A helyiség mélyén egy szőnyeggel borított
emelvényen Szaladin ült egy rövid lábú, arany tálcaféleségen, melyet kis balusztrád vett
körül. Keresztbe tett lábai látni engedték a trónszéken fekvő sötét bársonypárnát.
Gyönyörű, bíborszínű brokátruhát viselt nagy, sötétebb árnyalatú csigamotívumokkal,
melynek ujját a felkaron két széles aranyhímzés szorította össze. A fekete, csillogó
ékkővel díszített turbán még sötétebbnek mutatta telt, piros arcát, melyen a csüngő
bajusz kihangsúlyozta a szája sarkában húzódó megvető ráncot. A hatalmas csillárok és
arannyal díszített üveglámpások fényében, melyek az emelvényt vették körül, úgy
ragyogott, akár egy isten.
 Az őrök a lába elé lökték Thibaut-t: térdelve, arccal a márványkövezetnek, melyet a
trón előtt egy darabon nem borított szőnyeg. Gyengesége ellenére nem tűrte a méltatlan
bánásmódot, és felállt, ruha-ujjába törölve az orrából szivárgó vért. Ekkor meglátta,
hogy még egy fogoly van mellette, egy magas, ősz hajú és szakállú, arrogáns tekintetű
férfi, akit azonnal felismert, bár most nem piros keresztes nagy fehér köpenyét viselte:
Odon de Saint-Amand volt, a templomosok nagymestere. Thibaut elszégyellte magát,
mert Saint-Amand, bár régebb óta volt fogságban, mint ő, jobb állapotban volt láncai
ellenére. Talán egészségesebb volt a börtöne? Nem maradt ideje végiggondolni a
kérdést, mert megkezdődött a párbeszéd a szultán és a templomos között:
– Gondolkoztál a vezírem javaslatán?
– Nem emlékszem, hogy bármit is javasolt volna. De felelj! Mit tettél a
testvéreimmel?
– A testvéreid a próféta – százszor legyen áldott a neve! – legádázabb ellenségei, és
nem terhelem velük a börtöneimet, ezt te is tudod: meghaltak. De te, aki mindannyiuk
ura vagy, te nagy kereskedelmi értéket képviselsz…
– Nem többet, mint ők. Mindannyian Krisztus szegény lovagjai vagyunk.
– Ugyan! A rended mind között a leggazdagabb. Gazdagabb, mint sok király. Ezért
felajánlom, hogy váltságdíj fejében kiadlak. Mondjuk…
– Ne fáradj a számolással! Egy templomos nem adhat más váltságdíjat, mint kését és
övét, akár a nagymester, akár egyszerű lovag. Ez a szabály. Hiába kérsz, semmit sem
kapsz, és nem látod viszont a követeidet.
Szaladin barna szemében harag villant, de tökéletesen ura volt önmagának, és csak
akkor engedett szabad utat indulatainak, amikor úgy látta jónak.
– Nézd meg ezt a lovagot! Ismered? A templomos megvonta a vállát:
– Természetesen. A király árnyéka, a Courtenay fattyú. Csak azt nem értem, mit
keres itt. Nem foghattad el harcban, mert sosem távolodik el a királyától.
– Maga fogatta el magát. Gyógyszerért jött az orvosomhoz, melyre az urának
szüksége van.
– A soha meg nem érkező karavánok? – nevetett fel kegyetlenül az öregember. –
Tudom, hisz én magam gondoskodtam róla, hogy ne érkezzenek meg… Nyugalom, te
taknyos! – tette hozzá a felbőszült Thibaut felé, akit az őrök alig tudtak lefogni, annyira
magánkívül volt. – Semmi rosszat nem akarok annak a szerencsétlennek, hisz tiszteletet
parancsol a vitézsége. Igazi hős, de a templomosoknak, akik nem ismerik el a királyokat,
nincs mit kezdeniük egy hőssel, aki Jeruzsálem trónján haldoklik. Egyedül a rendre
kellene bízni a Szent Sírt és a várost, melyet megszentel jelenlétével!
– Balduinnak halála után lesz örököse!
– Egy néhány hónapos csecsemő, aki talán nem él sokáig? Ami pedig a nőket illeti,
csontjuk velejéig romlottak, és nagy szégyen lenne, ha ők viselnék a koronát. Isten nem
engedné meg! Csak a templomosok uralkodhatnak!
Szaladin hirtelen felemelte a hangját:
 – Lépjen közelebb, Plivani úr, akit a tripoliszi gróf küldött hozzám! Úgy tűnik,
Rajmund herceg, aki bölcs és kormányzáshoz értő ember, osztja a nagymester
véleményét, de nem ugyanazok az indokai.
Egy gazdagon öltözött férfi lépett szemmel látható habozással a trónhoz. Jóképű,
negyven körüli ember volt a dúsgazdag kereskedő, akinek az apja hosszú évek óta élt
Tripoliszban, és akinek tanácsait III. Rajmund nagy becsben tartotta… Láttára Saint-
Amand vadul felnevetett:
– Senki előtt nem titok, hogy Rajmund a trónt akarja, és azt hitte, a régenssége
koronázással ér majd véget. A régenssége, melyért megölette Milon de Plancyt, aki
előtte töltötte be a posztot. Mindenki tudja azt is, mennyire ajnározza ezt a kereskedőt:
annyira, hogy feleségül adott hozzá egy nemes kisasszonyt, akit a templomos rend
udvarnagya, Gérard de Ridefort testvér kívánt nőül venni, amikor a Szentföldre jött,
hogy vagyont szerezzen. A szépség szerette őt, de ez a… kereskedő – köpött ki Saint-
Amand – nagyon vonzó érveket vonultatott fel: felajánlotta, hogy a kisasszony
testsúlyával azonos mennyiségű aranyat fizet érte… és Lucie de Botron signora Plivani
lett! Felesleges megkérdezni, mit keres a férje Damaszkuszban! Rajmund az ördöggel is
szövetkezne, hogy király legyen!
Most Szaladinon volt a nevetés sora:
– A Próféta szakállára, mindez igazán szórakoztató. Most távozzon, messire Plivani,
majd később tárgyalunk. Előbb a nagymesterrel végzek. Tehát, Odon de Saint-Amand,
megmondod, mennyi váltságdíjat érsz?
– Már megmondtam: a kést, melyet már elvettek tőlem, és az övemet, melyet itt
látsz.
– Ha visszautasítod az ajánlatom, kínhalált halsz. Az öregember teljes
magasságában kihúzta magát, és megvető mosoly ült ki arcára:
– Így is, úgy is meghalok. Tégy kedved szerint. Isten embere vagyok, és Istenhez
térek meg, bármilyen legyen is az út!
Gyors volt, iszonyatosan gyors. A szultán intésére két férfi ragadta meg a
templomost, aki nem ellenkezett. Lemeztelenítették sebhelyek tarkította felsőtestét, és
térdre kényszerítették. Saint-Amand imába merült. Mögé lépett egy hóhér széles
pengéjű, görbe karddal. Az első csapás mély sebet ejtett a nyakán.
Fel sem nyögött, csak előreesett, miközben vére a fehér márványkövezetre folyt. A
második csapás lemetszette a fejét, mely Thibaut lábához gurult, aki belesápadt a
látványba. Szemét a szultánra szegezve szélesen keresztet vetett. Azt hitte, ugyanez a
sors vár rá is, ám Szaladin intett, és elvezették.
Ezután az idő visszatért nyomasztó és monoton múlásához, olyannyira, hogy a
fogoly már nem is érzékelte. Teltek a napok, az éjszakák, mind egyformán, a börtön
zajainak és a keskeny kis ablakon beszűrődő fény változásának ritmusára. A cella még
mindig ugyanolyan mocskos volt, de az étel valamivel jobbnak tűnt. Ő, nem sokkal, de a
bedobott kenyér kevésbé volt penészes, a leves kevésbé híg. Még az is előfordult, hogy
húsdarabok, igazi húsdarabok, nem csak nyesedékek úsztak benne. Thibaut olyan
nyomorúságos állapotban volt, hogy már ezt a kevéske változást is érzékelte, és
valamivel kevésbé gyengének érezte magát. Időről időre, mindig éjszaka, nagy zajjal
nyílt az ajtó, és feltűnt a foglár, mögötte a kint maradt fegyveresekkel. A fogoly szíve
heveset dobbant ilyenkor a gondolatra, hogy ha nem is kínzásra – ha Szaladinnak
kérdései lettek volna, mostanra elvesztették sürgősségüket! –, legalábbis a kivégzésére
viszik. Nem félt a haláltól, néha kívánta is, csak azért imádkozott, hogy ne nagyon
lassan érje el, és egy frank lovaghoz illő méltósággal fogadhassa. Az ajtó azonban mindig
visszazárult, Thibaut pedig a kőágyra rogyott homályos, sajnálatra emlékeztető érzéssel.
Minden jobb lett volna, mint itt maradni ebben az odúban!
Végül egy éjjel nem zárult vissza az ajtó. Kivezették, és fölkísérték a csúszós lépcsőn.
Az őrei között
Thibaut kihúzta magát, némán imádkozott, s felkészült rá, hogy szembenézzen a rá
váró eseményekkel. Különös helyre vitték: egy apró, ablaktalan helyiségbe, melyet a
mennyezetről lelógó rézlámpás világított meg, s melynek falait és padlóját sötétvörös
szőnyeg borította. Nagy, még sötétebb foltokat látott rajta. Felszólították, hogy
készüljön a halálra, és magára hagyták…
Baljóslatú hely volt, s még baljóslatúbbak voltak a foltok, melyek csakis vértől
származhattak, de Thibaut mindazok után, amiken keresztülment, ereje végére ért.
Annyi képzelőereje még maradt, hogy kitalálja, a helyiség nem a pihenést szolgálja –
hacsak nem az örök nyugodalmat –, de annyira fáradt volt, annyira átjárta az iszonyat és
az elkeseredés, hogy csak egyetlen dolgot érzett: hogy a szőnyeg, akár foltos, akár nem,
puha a talpa alatt. Megpaskolta, és süppedősnek találta. Annyival puhább volt, mint a
kőpad, melyen eddig aludt, hogy először térdre rogyott, majd teljes testében elnyúlt, és
régóta nem tapasztalt mély álomba merült. Nem érdekelte, mi történhet vele: csak
aludni akart és felejteni, és arra vágyott, hogy fel se ébredjen arra, amikor a másvilágra
küldik.
Amikor azonban órákkal később kinyitotta a szemét, azt hitte, máris a
paradicsomba érkezett… Kárpitokkal és selyempárnákkal teli díványon feküdt egy
galérián, melynek nagy, íves ablakai egy kertre néztek, ahol almafák nőttek, akár egy
gyümölcsösben. Ezzel egy időben csodálatos, nagyon is földi illat simogatta meg az
orrát: zöldfűszerekkel sült bárány illata, mely eszébe idézte, mennyire éhes.
Felkönyökölt: mellette egy alacsony asztalon nagy réztál állt különféle ételekkel, köztük
báránysülttel. Csakhogy a tálca túlsó oldalán ott volt Szaladin is, egy hasonló díványon
ült, és őt nézte. Thibaut-nak szinte elment az étvágya.
– Nem haltam meg? – kérdezte csalódottan.
– Dehogy. Előbb egyél! Majd később beszélünk. Egy rabszolga lépett oda a
kézmosáshoz szükséges felszereléssel. Thibaut végrehajtotta a szertartást, majd
hatalmasakat harapva nekifogott az illatos sültnek. Olyan lázasan, hogy a szultán
csitítani próbálta:
– Ne túl gyorsan és ne túl sokat. Az éhezés után nem szabad sietni.
 Thibaut igyekezett megfogadni a tanácsát, de túl sok finomság volt előtte, és szinte
mindent megevett, majd felhajtotta a kancsó bort, mely a lakomát kísérte. Azután
eszébe idézve Guillaume de Tyr leckéit a keleti udvariasságról, hatalmasat böfögött.
Vendéglátója elégedetten figyelte.
– Régóta vagyok éhes? – kérdezte Thibaut.
– A ti számításotok szerint majdnem tizenkét hónapja. Mint láthatod, közeleg a
tavasz.
A templomos véres halálára visszagondolva Thibaut elfojtotta remegését:
– Miért hagytál életben?
– Mert csodálom a bátorságod. Haboztam, hogy próbára tegyem-e, de az, aki a
szőnyeges szobában olyan nyugodtan alszik, hogy a kedvenc párducom szuszogása és
közeledése sem zavarja meg, csak bátor lehet.
– Sovány az érdemem – jegyezte meg megvetően a fiatalember. – Hónapok óta alig
alszom, és olyan fáradt voltam! A pokol tornácán is elaludtam volna.
– Nem. Amikor az emberben ott a félelem, az uralkodik felette, undorító szaggal tör
elő belőle, melyet mindig felismerek. Holnap elmehetsz.
Thibaut-t szorongás töltötte el.
– Ez azt jelenti… hogy a királyom meghalt… vagy haldoklik?
– Nem. Még él. És elviheted neki, amiért ide jöttél. Maimonidész parancsot kapott,
hogy készítse el a balzsamot, és csomagoljon magvakat.
– Rendelkezik mindazzal, ami kell?
Szaladin élénk tekintete elfátyolosodott egy fájdalmas gondolatra:
– Igen. Egyiptomban könnyebb beszerezni, és akár hercegi, akár nem, egyetlen
család sem védett az átkozott betegségtől – sóhajtotta anélkül, hogy részletekbe
bocsátkozott volna. Thibaut meg sem próbálta faggatni, hisz a szultán máris folytatta. –
Holnap tehát elutazol. Fegyverszünetet kötöttünk. A magam részéről tiszteletben
kívánom tartani: Egyiptomnak szüksége van rám, és visszamegyek oda. De addig is
szeretném, ha megtennél nekem egy… szívességet!
– Szívességet? Én neked? Csak két urat szolgálok: Istent és a királyomat!
– A kettő nem zárja ki egymást. Ha el tudod hozni nekem, amit hosszú évek óta
keresek, és természetesen, ha a tieid nyugton maradnak, és tiszteletben tartják a
fegyverszünetet, hagyni fogom, hogy a királyod békében uralkodjon és haljon meg. És
talán azt is, hogy békében nőjön fel a nővére gyermeke.
– Mit kívánsz?
– Hogy találd meg nekem a Próféta pecsétjét. Ne nézz rám ilyen rémülten! Engedd,
hogy elmagyarázzam: a hedzsra negyvenedik évében, mely az ötvenhatodik a ti
Krisztusotok születése után, meghalt Otmán ibn Affan, a harmadik kalifa Mohamed –
áldott legyen a neve! – és Omar után. Mekkában született, melynek az első olyan fontos
személyisége volt, aki az iszlám hitre tért. Az Omejádok családjához tartozott. A Próféta
– áldott legyen szent neve! – két lányát vette feleségül egymás után.
 A szultán ezután elmagyarázta, hogyan választották ki Otmánt Ali, a Próféta másik
veje ellenében, hogy a nagy Omar kalifa utóda legyen, aki azzal, hogy Mezopotámiát,
Szíriát, Palesztinát és Egyiptomot elhódította a perzsáktól és Bizánctól, megteremtette
az iszlám birodalmat, mielőtt egy perzsa rabszolga, Firuz meggyilkolta volna a medinai
mecsetben. Az utóda, Otmán Ali Aisa vádjainak célkeresztjében találta magát. Aisa Ali
felesége volt, és a Próféta kedvenc társának, Abu-Bakrnak a lánya. Az asszony azt
állította, hogy előnyben részesítette a rokonait, és megtartotta magának a hatalmas
zsákmány egy részét, melyet Perzsiában, Afrikában és Kis-Ázsiában szereztek. Végül az
egyik pribékjével megölette. Otmán nagy balszerencséje azonban, amiért nem tudta
legyőzni vádlóit, az volt, hogy már nem volt birtokában a gyűrű, Mohamed Pecsétje,
melyet Gábriel angyaltól kapott az egyik éjszakai látogatásán.
– Ellopták tőle? – kérdezte Thibaut.
– Nem. Mielőtt kilehelte lelkét, épp annyi ereje maradt, hogy elárulja az egyik
emberének, elvesztette egy kútban…
– Egy kútban? No de miért nem kerestette meg?
A szultán fenséges arca ritka mosollyal ragyogott fel, melytől egy csapásra
megváltozott, és meglepően nyájasnak látszott.
– Talán nehéz kiadni egy ilyen parancsot, és még nehezebb teljesíteni egy csata
közepén. Nem sokkal később elkövetkezett a gyilkosság, így nem maradt ideje
visszatérni a helyszínre, hogy rabszolgákat eresztessen le a mélybe.
– Legalább arra maradt ideje, hogy elárulja, hol van az a kút? Ezrével lehetnek kutak
az egykori birodalmában. Talán…
– Jeruzsálemben van. Csak ennyire maradt ideje, ennyit árult el annak, akinek
kiöntötte a szívét abban a reményben, hogy az majd továbbadja a hallottakat a fiának.
Az az ember sietve menekült el Medinából a Tigris partjára, Takritba, ahol születtem. Az
őseim közé tartozik, és a legendássá vált titok apáról fiúra öröklődik. Az apám azonban a
hit embere volt, és nem törekedett hatalomra. Bagdadba emigrált, és az akkori kalifa
szolgálatába állt, majd Baalbek kormányzója lett, ahol szufi kolostort alapított. A szufik
mélyen hívő muzulmánok, akik az iszlám aszketikus kezdeteihez térnek vissza. Ezen az
iskolán nevelkedtem, és ezért akarom követni az ideálját, az emberi lélek
tökéletesítését…
– Akkor a szultánság helyett miért nem vagy imám? – gúnyolódott Thibaut.
– Sokkal jobban elérhetném a célom a Hívek vezetőjének legfőbb posztján. De ezt a
posztot egy olyan ember foglalja el, akit sokkal jobban érdekelnek a kertjei és a költői,
mint az iszlám dicsősége. Ezért akarok kalifa lenni a kalifa helyett! Ehhez kell a gyűrű.
Hozd el nekem, és a frank királyságra hosszú békés időszak vár, amilyen azelőtt volt,
hogy a szeldzsukok 1071-ben elsöpörték az ország felett uralkodó bizánciakat és
megszerezték Jeruzsálemet.
– És megesküdnél, hogy ha megkapod a gyűrűt, soha többé nem próbálod
visszaszerezni Krisztus királyunk városát?
 – Amíg élek? Bizonyosan nem, de tudnod kell, hogy előbb vagy utóbb Jeruzsálem
újra a miénk lesz, mert a Próféta – százszorosan legyen áldott a neve! – azt írta:
„Dicsőség annak, aki szolgáját éjjel a szent Mecsettől a nagyon távoli mecsetbe küldi,
melynek szentélyét megáldottuk.” A nagyon távoli mecset – Al Aksza – az, melyet
egykor Omar kalifa építtetett fel, s melyet az első keresztes király a palotájául választott,
mielőtt a templomosok lakhelye lett volna, ahol a lovaikat tartják! – tört ki Szaladinból
hirtelen a megvetés átitatta harag.
– Ha nem hozod el a gyűrűt, melyen a szent Mohamed kézjegye látható,
visszafoglalom Jeruzsálemet!
Thibaut szomorúan felnevetett, töltött egy kevés bort, és megitta:
– Miért nem indítod útnak máris a csapataidat? Tudod, hány kút van
Jeruzsálemben? És azt beszélik, vannak köztük felmérhetetlenül mélyek is. Talán ha
százával veted beléjük a rabszolgáidat, megtalálod a gyűrűdet, de én egyedül vagyok…
– Hamar feladod! Pedig fiatal vagy, és az ajánlatomnak fel kellene szítania a
bátorságodat…
– Nem mondtam, hogy nem próbálom meg, sőt, mindent meg fogok tenni, hogy
megtaláljam a pecsétet. Isten segedelmével talán sikerül is. Milyen az a gyűrű?
Gondolom, arany?
– Rosszul gondolod – vetette oda megvetően Szaladin. – Ami Allahtól – a Nagytól, a
Megbocsátótól, a Mindenhatótól, százszor áldott legyen a neve – ered, nem lehet
hasonló a földi királyok kincseihez: a gyűrűt egyetlen smaragdból faragták, és az ég tüze
égette bele a Nevet. Az iszlám hívei, legyenek bár szunniták, síiták vagy bármi mások,
mind térdet hajtanak a viselője előtt. Én pedig az akarok lenni, hogy Perzsiától
Maghrebig senki se vitassa többé a hatalmam!
Beszéd közben felállt, fölébe emelkedett az őt hallgató frank lovagnak, a palotája
kereteinek, Damaszkusz falainak és a tengereknek, a hegyeknek, a sivatagoknak.
Tekintete diadalmas fényesség felé révedt, melynek előjeleit máris megízlelhette.
Thibaut hallgatott, tiszteletben tartotta álmodozását. A szultán hamar visszatért a
földre, és természetes hangon folytatta:
– Holnap elmész – jelentette ki. – Megkapod az orvosságot, és mást is… arra az
esetre, ha túlságosan előrehaladott lenne a betegség. A lepra okozta halál borzalmas
dolog, melyet saját szememmel láthattam. Maimonidész ad neked egy elixírt, mely
megédesíti a véget.
– Köszönöm a nagylelkűséged, de ismerem a királyomat: sosem egyezne bele, hogy
megédesítsék a szenvedését, éppen ott, ahol Krisztus megváltó kínhalált halt…
– Azért csak vidd el neki… és tolmácsold a tiszteletemet! Igaz is, majdnem
elfelejtettem: Jeruzsálemben aggódnak Ramla uráért, Balduin d’Ibelinért, aki a foglyom.
Váltságdíj fejében kiadom. Kétszázezer dinár.
Thibaut beleremegett a hatalmas számba:
– Az Ibelinek gazdagok, de ennyit sosem tudnának kifizetni. Ez királyi váltságdíj!
 – Királyként is bántam vele – gúnyolódott Szaladin. – Sürgetett, hogy tűzzek ki
váltságdíjat, hogy hazamehessen, és feleségül vehesse Sybilla hercegnőt, aki állítólag
várja. Tehát kitűztem – sóhajtott fel Szaladin, nem nézve a beszélgetőtársára, aki
nehezen értette, hogy lehet az, hogy Szaladin az álmok fellegei után úgy alkudozhat,
akár egy bazári kereskedő.
– Még mindig itt van?
– Nincs. A szavát adta, hogy kudarc esetén visszajön, ezért elengedtem Bizáncba,
ahol az állítása szerint a Bazileusz kifizeti a váltságdíjat… De bevallom, szívesen
megismerkednék egy nap azzal a hölggyel, akinek a szépsége ekkora őrültségre ragadtat
egy férfit! Az unokatestvéred, ha jól tudom?
– Igen, és valóban nagyon szép. Csakhogy nincs szíve, és félek, ezt Ramla is
tapasztalni fogja…
– Az az ember, aki hagyja, hogy egy nő irányítsa, aki akkora hatalmat ad egy nőnek,
hogy az leláncolja minden gondolatát és cselekedetét, nem méltó arra, hogy férfinak
nevezzék… még kevésbé királynak! Pihenj még egy keveset, mert holnap hosszú lesz az
út – tette hozzá Szaladin kezét a fogoly vállára téve.
– Szinte barátként bánsz velem, felség – lepődött meg Thibaut.
– Mert felmérhettem, milyen értékes ember vagy.
– És mert reméled, hogy elhozom neked a gyűrűt. Bolond kell legyek, hogy
beleegyeztem!
– Nem. Jobban kell szeretned az uradat, mint saját magadat. Ha a király tiszteletben
tartja a fegyverszünetet, érvényben marad, ameddig csak él!
 VII. fejezet

Tűz a torony tetején

Az út utolsó kanyarulata után Jeruzsálemet megpillantva Thibaut tudta, hogy utolsó

leheletéig, utolsó csepp véréig szeretni fogja a várost. Egy magas fennsíkon emelkedett
az ég és a Hinnom vízmosásai között, újjáépített ciklopszfalaival hatalmas aranygömbre
hasonlított a csak rá jellemző áttetsző, tiszta fényben. A Júdea sivár hegyeiben megtett
nehéz út után csodálatos látványként tárult elé a harangok, tornyok, teraszok és
szépséges kupolák sokasága: baloldalt a Templom kék kupolája, melyet a török
megszállók idejében Omar-mecsetnek hívtak. Jobboldalt a Szent Sír-bazilika
aranykupolája, mögötte a Dávid-torony erőteljes körvonalával, a királyi toronyéval,
melyen szabadon lengett a lobogó, mosolyra fakasztva az érkezőt: istennek hála Balduin
még itt van, még él! Minden csillogott, ragyogott a meleg napsugarakban, akár egy
Krisztus dicsőségére felajánlott korona, és Thibaut elragadtatott szívvel szállt le a
nyergéből, majd térdre ereszkedett az út kövén, hogy hálát adjon mindenek
teremtőjének. Lágy, fényes, reményekkel teli idő volt a feltámadás városában. Miért ne
támadhatna fel Balduin is?
Olyan boldoggá tette, hogy elhozta a fellelhetetlen orvosságot, hogy azt hitte,
minden lehetséges, miközben lova utat tört magának a város élettel teli utcáin.
Olyannak látta Jeruzsálemet, mint mindig is, sokszínű forgatagával, mely a napszaktól
vagy az éppen ünnepelt szent fontosságától függően hol szószátyár volt, hol zsoltárokba
mélyülő. Voltak szentek, akiket csak bizonyos kerületek ünnepeltek, másokat az egész
város. A hazatérő azonban nem maradt észrevétlen: régóta ismerték a király
fegyvernökét, gyermekkori társát, és neve megelőzte az utcákon és a tereken:
– A Courtenay fattyú! Visszatért! A törökök nem ölték meg!
Megszólították, gyümölccsel, süteménnyel kínálták – egy lány virágot dobott felé.
Mosollyal mondott köszönetet, de csak ment tovább. A hír elérte a fellegvárat is, és a
vasrács felemelkedett anélkül, hogy szólnia kellett volna. Az udvarokba érve
körülvették, mindenfelől kérdésekkel ostromolták: mindenki híreket akart, hogy ő
mesélhessen a legtöbbet a városi tavernákban. Eszükbe sem jutott, hogy itallal kínálják,
vagy megkérdezzék, hogy van. Thibaut senkinek sem válaszolt: az első beszámolóval a
királynak tartozott.
– A király – jegyezte meg valaki – szinte el sem hagyja már a szobáját, csak a
tanácsba vagy a kápolnába megy.
– Annyira beteg? Akkor honnan hallatszik az énekszó, a hegedű hangja, ünnepség
zaja?
 – Az anyakirálynétól! Bált ad Henri de Champagne gróf és Courtenay herceg
tiszteletére, akik nemrég érkeztek…
– Velem! – kiáltotta Guillaume de Tyr, aki a gyorsabb haladás érdekében papi
ruháját két kézzel felemelve futott elé. – Ne tartsátok fel a kíváncsiskodásotokkal,
ostobák! Menjetek a dolgotokra!
Ahogy Thibaut elé ért, az őrök és szolgák máris szétrebbentek. A férfi egy pillanatig
elnézte tanítványát, örömkönnyek gyűltek a szemébe, és meghatottan ölelte magához a
csodálatos visszatérőt.
– Istennek legyen hála, Thibaut! Végre te vagy az! Hol voltál? Mi történt veled?
– Szaladin foglya voltam. Damaszkuszban. Nem tudták? Igaz, nem kértek értem
váltságdíjat, hisz nem harcban fogtak el.
– Sőt, titokban tartották, hogy fogoly vagy. Damaszkusz egyetlen érdeklődésünkre
sem felelt. De gyere a királyhoz! Ó, istenem, milyen boldog lesz!
– Annál is inkább, mert végre meghoztam az enkobát. Hogy van?
– Nem tudom, milyen volt, amikor elutaztál, de amikor nyugatról visszatérve
viszontláttam, sokként ért a látvány. Marietta szerint a betegség látható jelei nem sokat
terjedtek. Mindig is bízott a visszatérésedben, és azt állítja, hogy a lepra visszafojtja a
lélegzetét, és megvárja, hogy meghozd azt, amivel harcolhatunk ellene. A láz azonban
gyakran gyötri a királyt.
– Mit keres itt Champagne gróf és Courtenay herceg, akiknek a zenészek játszanak?
– Keresztesek, akik a helyüket akarják megtalálni a nap alatt azzal, hogy
negyvennapos zarándoklatot tartanak, remélve, hogy közben kardélre hányhatnak
néhány hitetlent. Csalódottak, hogy fegyverszünet van. Champagne gróf, I. „Liberális”
Henrik a francia király, VIII. Lajos sógora. A másik, Courtenay nem rokonod: VI., Kövér
Lajos legfiatalabb fia, és azért viseli a te nevedet, mert a hűbérbirtok utolsó és nagyon
gazdag örökösnőjét vette feleségül, és hercegnői rangra emelte. Cserébe felvette a nevét
és címerét. Sötét, kegyetlen és arrogáns ember, de az apád, az udvarnagy nagyra becsüli:
remekül megértik egymást…
Ahogy megindultak a Balduinhoz felvezető lépcsőn, Thibaut meglepetten
tapasztalta, hogy lantzenét hall, melyet végtelenül lágy női hang kísér. A kancellár
mosollyal felelt a szemében tükröződő kérdésre:
– Nagy változásokat fogsz tapasztalni. Vannak közöttük egészen sajnálatosak, sőt
gyűlöletesek is, de… amit hallasz, talán az Úr vigasztalása Szűz Mária közvetítésével.
Valóban, a látvány, mely a szolga keze nyomán kinyíló ajtó mögött elé tárult,
meglepően bájos, szinte irreális volt, s ezt a hangulatot erősítette a földön álló füstölőből
áradó mirha illata. Balduin fehér árnya, aki elfátyolozott arccal, magas támlás karszékén
hátradőlve, kesztyűs kezét a térdén nyugtatva ült, szép kontrasztot alkotott a zenész
lány kecses alakjával, aki vidám, világos piros ruhájában egy párnán foglalt helyet a
leprás bekötözött lába mellett. Furcsa, de szép volt a kép, és beragyogta az őszinte
szerelem, mely Ariane hangjában és tekintetében tükröződött… Úgy ült a pusztuló férfi
mellett, ahogyan Magdolna a kereszt lábánál: a test nyomorúsága eltűnt egy emlék
káprázatos fényében, mely vakká tette.
A kancellár és kísérője beléptére a lány boldogan felkiáltott:
– Messire Thibaut! Ó, látja, édes uram, visszatért önhöz!
Balduin a mankóját keresve megpróbált felállni. Thibaut máris a térdénél termett,
és megpróbálta kivenni az arcot a fátyol alatt, mely most már vastagabb volt. Balduin
eközben előrehajolt és spontán mozdulattal átölelte a visszatérőt. Hangjában könnyek
érződtek, ahogy megszólalt:
– Áldott legyen az Úr, hogy megengedte, viszontlássalak! Azt hittem, meghaltál.
– Pedig itt vagyok, felséges királyom, és készen állok a szolgálatára! Sőt, hoztam
enkobát is…
– Tényleg? Attól tartok, késő, barátom, túlságosan fáradt vagyok…
– Soha nem késő. Ön olyan remekül tud küzdeni! Együtt indulunk újra csatába.
Nem javaslat volt ez, még kevésbé kérdés, sokkal inkább az akarat kinyilvánítása.
Thibaut újra a báty volt, mint annak idején a kilencéves fiú mellett, akit lesújtott a
betegsége. Támogatást keresve körbepillantott, és tekintete Ariane-on állapodott meg,
aki félrehúzódott.
– Hogy kerül ide? – tolult ajkára szinte akaratlanul is a kérdés, majd azonnal
folytatta is: – És hol van Isabelle, úgy értem, a hercegnő, akinek szolgálója volt?
– Ne illesd szemrehányással – avatkozott közbe Balduin. – Ha valaki azt érdemel,
hát én vagyok az, mert nem volt erőm elküldeni, amikor visszatért a palotába. Te nem
voltál itt, és senki nem tudta megmondani, visszatérsz-e valaha. Ariane könyörgött,
kérlelt… nekem pedig olyan nagy szükségem volt egy kis gyengédségre! Ezért
beleegyeztem, hogy itt maradjon, azzal a feltétellel, hogy sosem láthat fedetlen arccal.
Mariettával lakik, és elmegy, amikor megkérem rá. Ahogyan most is megkérem.
A lány felé fordult, aki mosolyogva megcsókolta kesztyűs kezét, majd a beteg
pillantásától követve távozott.
– Gyávának találhatsz – sóhajtotta a király –, de tudod, ha valaki oda jut, ahová én,
csodálatos azt hallania egy ilyen szép lánytól, hogy szereti. Az anyám is ezt mondja, de
őt nem úgy szeretem, ahogy Ariane-t… Énekel, beszél, és a betegség elszunnyad.
– És – bocsássa meg a kérdést – nem szenved ettől a közelségtől… a teste? Egykor
ettől tartott!
– Tudom, de Isten megkönyörült rajtam, és kioltotta bennem a vágyat. Felfedeztem,
hogy létezik olyan szerelem, melyben egy életen át csak nézzük, hallgatjuk azt, akit
szeretünk, és nem kérünk tőle mást, csak azt, hogy jelen legyen. Azt hiszem, Ariane is
ugyanezt érzi. Amit egy bizonyos éjszakán elszenvedett ebben a palotában, undorral
töltötte el.
– Istennek legyen hála! – felelte gyengéden Thibaut. – Ha már felidézte azt az
éjszakát, mely hatalmas veszélyt fedett fel számára… megszűnt volna? Már nincs ok
félelemre?
– Igen. Az anyám biztosított róla. Ismét a védelmébe vette Ariane-t.
 – Az… édesanyja?
Thibaut-nak a meglepetéstől a szava is elakadt. Guillaume de Tyr ezt kihasználva
közbeszólt:
– Hagyd egy kicsit pihenni a királyt! – tanácsolta. – Majd én elmagyarázom. Sok
minden megváltozott ebben a palotában és a Jeruzsálemi Királyságban… ahogyan a
világban is, ahol gyors egymásutánban meghalt a francia király, VII. Lajos, Manuel
Bazileusz, a barátunk, és III. Sándor pápa.
Enyhe kifejezés volt, hogy sok minden megváltozott, és Thibaut hamarosan lesújtva
tapasztalta, egyéves távolléte alatt mekkora pusztítást hoztak a változások megszokott
környezetébe. Jeruzsálem most is ugyanolyan szép volt, de úgy, mint egy gyönyörű
gyümölcs, melyet belülről kukacok rágnak: felfalják a tápanyagait és megrohasztják a
húsát. A legszembetűnőbb példát Heraclius szolgáltatta. Fontosságától eltelve tért
vissza a zsinatról, és sikerült megszereznie, amire régóta vágyott: a pátriárka székét,
mely Amaury de Nesle halála után üresen maradt. Guillaume de Tyr erőteljes tiltakozása
ellenére, melyet az érintett sosem bocsátott meg neki, gond nélkül kinevezték, hiszen a
háttérből az anyakirályné irányította a csatát. Agnès, bár öregedett, új szeretőt talált
magának, ám továbbra is szenvedélyes gyengédséggel viseltetett Heraclius iránt:
ostromolta Balduint, aki éppen betegsége egyik legsúlyosabb rohamával küszködött.
Agnès igazi anyai gondoskodással vette körül, és a király egy pillanatra újra szomorú
kisgyermek lett, akit a gyengéd anya elringat. Beleegyezését adta a botrányos
választásba, melyre a Szent Sír kanonokjai kényszerültek, részben a király parancsára,
részben a Jocelin de Courtenay vezette fegyveres nyomás hatására a választás
pillanatában. Voltak olyanok is, akiket megvásároltak…
Azóta Heraclius betöltötte a várost pompájával és túlzásaival. A szeretője, Paque de
Rivery, a nabluszi kereskedő felesége aktív segítségére volt ebben, és egyre hosszabban
időzött a pátriárka palotájában.
Agnès nem látott ebben semmi kivetnivalót, lekötötte legújabb szerelme, melynek
később katasztrofális következményei lesznek a királyságra nézve. Nem közvetlenül
azonban: a szerencsés kiválasztott – természetesen – nagyon szép férfi volt, vitéz a
harcban és a szerelmi csatározásokban, s nem volt ostoba sem. Amaury de Lusignannak
hívták, ősi poitier-i családból származott, melyről úgy tartották, Meluzin tündértől
ered. Évekkel azelőtt érkezett a Szentföldre, hogy teljesítse fegyveres zarándoklatát, és
feleségül vette Ramlai Balduin, Sybilla örök kérője első házasságából származó lányát.
Nem jellemezték olyan mesterkedések, mint Heracliust vagy Jocelin de Courtenayt.
Mint a királyt, őt is az utódlás kérdése foglalkoztatta, mellyel valószínűleg hamarosan
szembe kell nézni: az örökös egy kisbaba. Védelmezőre van szüksége, hogy fel tudjon
nőni, tehát Sybillának férj kell, aki tetszik neki, és aki egyben természetesen vitéz lovag
is… ha nem is túl intelligens, ez pótolja a hiányosságokat.
Guillaume de Montferrat özvegye is férjet akart. A „vőlegénye” távolléte szerinte
túlságosan hosszúra nyúlt, és örömmel fogadta Amaury öccsének felbukkanását: Guy de
Lusignanét, aki kétségkívül kora legszebb férfija volt, és bátyja hívására érkezett
Jeruzsálembe. Elszédítette a tüzes fiatalasszonyt, aki a karjaiba omlott, és késedelem
nélkül a szeretője lett. Ezután nyíltan kijelentette, hogy hozzá szándékozik menni, hogy
ő legyen a király, ha valamiféle szerencsétlen véletlen folytán a fia meghalna, és az ő
fejére szállna a korona, ahogyan azt az öröklés törvényei előírják.
Amauryt magát is meglepte a siker, hiszen el sem tudta képzelni, hogy a gyermek
király nagybátyjánál magasabb rangra juthat, és csak nevetett:
– Ha Guion király lesz, akkor én Isten leszek! – jegyezte meg a kancellárnak, akivel
jó viszonyban volt. – Az Úr segedelmével azonban a gyermek élni fog, remélem, és nem
jutunk el idáig!
Mindenesetre a házasságot megkötötték, és nem volt visszaút. Azon a napon Guy de
Lusignan megkapta Jaffa és Askalon grófságát, és az ifjú pár szenvedélyes nászútra
indult a jaffai palota pálmafái alá.
Ahogyan Heraclius megválasztásakor, Guillaume de Tyrnek most sem volt szíve
kimondani a véleményét Balduinnak. Egy másik esemény sokkal jobban
nyugtalanította: megint csak Agnès hatására, aki heteken át ügyesen adagolta a mérget,
Balduin megneheztelt Tripoliszi Rajmundra, akit Agnès azzal vádolt, hogy
türelmetlenül várja a halálát, hogy Jeruzsálemre rontson, és megszerezze magának a
koronát.
– Rajmund gróf ideutazott az esküvőre, de parancsot kapott, hogy távozzon. Nem
alaptalanul dühösen bezárkózott tibériási kastélyába – fejezte be Guillaume de Tyr
sóhajtva –, és bevallom, ez nagyon nyugtalanít. Főként azért, mert azt mutatja, mekkora
befolyásra tett szert Agnès szegény királyunk felett. Folyamatosan azt duruzsolja, hogy
Rajmund tárgyalásokat folytat Szaladinnal, és mondjuk ki nyíltan, elárulja a királyt. A
visszatérésed új reményekkel tölt el…
– Ágnest talán tisztánlátóvá teszi a gyűlölete: tudja, Damaszkuszban, a szultánnál
láttam az egyik emberét, signor Plivanit, akit nagy megbecsüléssel fogadtak…
– Ó! – jegyezte meg szemmel láthatólag meglepetten az érsek. – És ebből arra
következtettél, hogy Rajmund a saját ügyei előmozdítására használja fel a
fegyverszünetet, és bizonyos értelemben kibékül Szaladinnal?
– Mi mást gondolt volna a helyemben? Ugyanazon a napon történt, amikor a
templomosok nagymesterének feje a porba hullott. Igaz is, ki lépett a helyére?
– Arnaud de Torroge, egy idős és bölcs ember, akinél nem kell Odon de Saint-
Amand – Isten fogadja be a lelkét! – szélsőségeitől tartanunk. Még az ispotályosokkal
való szinte mindennapos összezörrenések is megszűntek. Végre! Látod, ha nagyon
keresünk, csak sikerül jó hírt is találnunk – jelentette ki, és indulni készült a kápolna
felé. Thibaut-nak azonban még voltak kérdései.
– Még egy pillanatra, kérem, nagyuram! Megígérte, hogy elmondja, hogy került
Ariane a királyhoz, ráadásul Agnès áldásával.
– Ó, nincs sok mesélnivaló. Annyit tudok, hogy egy este, az esküvői ünnepségek
után eljött a palotába, egyenesen a király anyjához. Azt nem tudom, mit mondtak
egymásnak, de Agnès személyesen vezette Ariane-t az urunkhoz, és a saját szemeddel
láthattad, hogy állunk…
– Igaz, igaz! No de miért hagyta el Isabelle hercegnőt? És miért éppen az esküdt
ellenségéhez ment? Ennek semmi értelme…
– Ezt, fiam, tőle kellene megkérdezned. Nekem fogalmam sincs!
Guillaume de Tyrnek hirtelen furcsán sietős lett, és Thibaut arra gondolt, hogy a
szent férfiú talán éppen a diplomatáknak oly fontos művészetet gyakorolta, melyet az
erkölcs csúnyán elítél: a hazugságot. Szívesen tovább faggatta volna, de tudta, hogy ha a
kancellár-érsek hallgatni akar, a legkegyetlenebb kínzás sem tudná szóra bírni. Kérdés,
hogy miért hazudott. Thibaut úgy döntött, megfogadja a tanácsát, és megkérdezi a
lányt, akit a hátsó udvarban talált: Mariettának segített kiteregetni a mosott ruhát.
Megszokott kedvességével és a boldog mosollyal fogadta, mely úgy tűnt, állandó
arckifejezése lett, ám amikor a fiatalember – igaz, nagyon óvatosan – a visszatéréséről
kérdezte, elfordította a tekintetét, és beletemetkezett a ruháskosárba:
– Egyszerű volt – vonta meg a vállát. – Képtelen voltam tovább távol élni tőle. Tehát
elhagytam Nabluszt…
– Senki nem tartotta vissza?
– Senki. Miért tették volna?
Az ő viselkedése sem volt természetesebb, mint a kancelláré, és Thibaut elvesztette a
türelmét:
– Azt hittem, barátok vagyunk! – vetette oda haraggal, vegyes keserűséggel –, és úgy
bánik velem, mint egy távoli ismerőssel, mint egy kellemetlenkedővel. Egy éve senkiről
nem tudok semmit, és talán jogom van ennél valamivel több hírre. Történt valami maga
és Mária királyné között?
– Az égvilágon semmi. Mi történt volna? Mondtam, azért jöttem vissza, hogy a
király mellett legyek.
Tudtam, hogy rosszabbra fordult a betegsége, és képtelen voltam elviselni a
gondolatot.
– És helyesnek tartotta, hogy egyenesen Agnès asszonyhoz menjen az ellenségétől,
aki befogadta magát? Szerintem ez elég méltatlan dolog, nem?
Ariane fülig pirult, és könnyben úszó szemmel nézett fel a fiatalemberre:
– Ha vissza akartam jönni a palotába, muszáj volt hozzá fordulnom. Végül is ő jött el
értem az apámhoz! Ráadásul az emberek és a dolgok megváltoznak egy év alatt, és a
királyné és a hercegnő sajnálat nélkül fogadták az elutazásom! Most pedig hagyjon, és
ne zaklassa a királyt se a kérdéseivel! Így is elég boldogtalan! Érje be annyival, hogy újra
elfoglalja mellette a helyét. És vésse eszébe, hogy nagyon beteg, és bizonyára soha többé
nem harcolhat!
– Csak ő parancsolhat nekem! – csattant fel dühösen Thibaut. – És ha már a helynél
tartunk, maradjon meg a magáén! Ha jól tudom, nem vette feleségül!
Felesleges kegyetlenség volt a kirohanása, és rögtön meg is bánta, de túlságosan
büszke volt ahhoz, hogy bocsánatot kérjen. Hisz mindannak ellenére, amit Ariane
mondott, az a kényelmetlen érzése támadt, hogy nincs meg a helye, melyet egykor
elfoglalt, amikor csak Mariettával ketten osztoztak Balduin közelségében. Igaz, senki – a
legkevésbé a király – nem vonta meg tőle a kiváltságát, hogy a királyi hálószobában
aludjon, de hamar ráébredt, hogy az most már a nők birodalma. Már visszatérte
másnapján ezt kellett tapasztalnia. Joad ben Ezrán kívül, aki azonnal odasietett, hogy
ismét megkezdje a beteg kezelését a meghozott orvossággal, négy nő váltotta egymást
Balduin mellett: Marietta és természetesen Ariane, valamint Tekla, az örmény szolgáló,
akit Thibaut nem ismert, és főként Agnès, aki naponta többször is eljött, és eddig soha
nem tanúsított gyengédséggel vette körül a fiát. Balduin vigaszt merített belőle, és észre
sem vette, hogy az anyja gátlástalanul kihasználja meggyengült ellenállását, és előretolja
bábuit a politika sakktábláján, előnyöket és javakat szerez hűséges embereinek,
miközben diszkréten megpróbál félreállítani mindenkit, aki támadást jelenthet a
hatalmára, ha a halál elvégezte munkáját. Így történt, hogy éppen akkor, amikor a
válságos időszakban Balduin alig volt eszméleténél, és jóváhagyta Heraclius botrányos
kinevezését, az anyakirályné és fivére, az udvarnagy felkérték Adam Pellicorne-t, hogy
költözzön máshová, azzal az ürüggyel, hogy éjszakára csak teljesen megbízható
emberek maradhatnak a király mellett. Ő pedig nem volt az, hiszen a gyűlöletes emlékű
flandriai gróf hadseregével érkezett. Amikor pedig a roham elmúltával a király
érdeklődött felőle, azt felelték, hogy elment, és nem tudják, mi lett vele… Habozás
nélkül elhitte.
– Sajnáltam – sóhajtott fel Balduin –, mert te hoztad el hozzám, és a bizalmába
avatott, de nem lepődtem meg igazán. Magasrendű küldetéssel érkezett a Szentföldre,
és bizonyára a miatt a küldetés miatt távozott.
– Beszélhet nekem erről a küldetésről?
– Nincs hozzá jogom, Thibaut. Meg kell értened. Csak ő…
– Pedig amikor elmentem, azt mondta, majd elmeséli. Talán egy nap visszatér?
Thibaut nem igazán hitt benne. Barátsága a nála tíz évvel idősebb férfi iránt
hirtelen, egyszerűen és spontán módon született, és sosem képzelte volna, hogy egy
ilyen vidám társ olyan titkot őrizhet, melyet vele nem oszthat meg, a királynak azonban
elárulja. Bizonyos értelemben jó volt így, hisz urának vallotta meg a titkot, de a
fiatalember akaratlanul is arra gondolt, hogy az igazi barátság, a testvériség, mely a
csatákban és a halál közelségében szövődik, olyan szálakkal köti össze az embereket,
melyek között a bizalom a legerősebb. Adam azonban talán még túl fiatalnak találta,
hogy mindent megosszon vele. Thibaut ugyanakkor pontosan tudta, hogy ő habozás
nélkül, sőt örömmel megosztaná vele a terhet, melyet Szaladintól való szabadulása óta
cipel: Mohamed pecsétjének felkutatását, mely egy jeruzsálemi kútban pihen.
Balduinnak természetesen nem szólt róla. Úgy érezte, a picardiai lovag kikezdhetetlen
józan eszével az ügylet vagy méltó lenne a megfontolásra, vagy – és ez volt a valószínűbb
– besorolódna a lehetetlen küldetések közé, melyek nagyrészt nevetségesek, s melyeket
a hercegek szoktak kitűzni előre is tudva, hogy soha senki nem fogja a teljesítésükkel
keresztezni a terveiket. Szaladin végül is értésére adta, hogy előbb vagy utóbb megszerzi
Jeruzsálemet, és ez ellen senki nem tehet semmit.
Adam eltűnésétől még terhesebb lett az új, zavaró és fojtó hangulat, melyben
Thibaut vakon tapogatózott. Igaz, Balduin szíve nem változott meg. Éppen ellenkezőleg:
megható hálát tanúsított a fegyvernöke iránt a gyógyszerért, melybe kapaszkodott, és
mely minden reménységgel ellentétben kezdett eredményt hozni: csökkent a láz, és
lassan visszatért a király ereje. Ennek köszönhetően a hősies fiatalember ismét
megjelenhetett a tanácsban, hangot adhatott akaratának, és végre uralkodhatott, de
közben hosszas pihenésekre volt szüksége. Már nem vadászott, nem járta lóháton a
környező dombokat, és Szultán csak azért nem unatkozott az istállóban, mert Balduin
parancsára Thibaut visszatérése előtt Roger Le Dru, a királyi istálló főlovásza különös
odafigyeléssel foglalkozott vele, és ügyelt rá, hogy kielégíthesse mozgásigényét. Balduin
kérésére azután Thibaut váltotta fel, aki a szép telivér napi gyakorlatoztatásában némi
megnyugvást talált háborgó lelkének. Egészen addig a reggelig, amikor abban a
pillanatban, amikor Roger felnyergelte a számára, Jocelin de Courtenay lépett a nagy
istállóba, és megindult feléjük azzal a nehézkes járással, mely néhány hónapja
jellemezte. Egy pillantást sem vetett a fiára, és lekicsinylő hangján a főlovászhoz fordult:
– Látom, Szultánt nyergeled! Remek, éppen érte jöttem.
Thibaut azonnal közbelépett, és örömmel állapíthatta meg, hogy egyéves fogsága
alatt megnőtt, és most már az udvarnagy fölé magasodik:
– Senki nem használhatja a király lovát… hacsak nem ő maga adott rá engedélyt. Az
pedig meglepne!
– Miért? Nem vagyok a nagybátyja, s egyben a királyság udvarnagya? Állj félre!
– Szó sem lehet róla. Felséges királyunk rám bízta Szultánt, hogy tehermentesítse
kissé Le Dru mestert. Egyébként sem ülhetne fel rá: túlságosan nehéz, nem bírná el
magát! Levetné a hátáról.
Nem tette hozzá, hogy úgy látja, Jocelin túl rossz fizikai állapotban van ahhoz –
sárga, megvastagodott
volt a bőre, szeme pedig vérben úszott –, hogy uralja a csodálatos jószág tüzes
természetét.
– Még mindig jobb lovas vagyok, mint te valaha is leszel, te tejfelesszájú! – vetette
oda a férfi gúnyos mosollyal. – Egyébként pedig nem én ülök föl rá, hanem az új
lovászom, Géraud de Hulé: úgy lovagol, akár egy isten!
– A lányos arcával és az antilopszemével? – nevetett fel Thibaut, aki már látta a bájos
fiút az udvarnagy mellett. – Lovagolhat akár úgy is, mint maga Szent György
személyesen, akkor sem érintheti a király lovát sem maga, sem ő!
– Ostoba! Jobban tennéd, ha igyekeznél megbékélni velem. A királyodnak már
nincs sok hátra, és szükséged lesz a védelmemre, ha meghal.
– Nincs szükségem a védelmére sem most, sem a jövőben! A kardom mindig elég
lesz. Ami pedig Balduin urunk állapotát illeti, fogadjunk, hogy hamarosan újra ő üli
meg Szultánt!
 – Hogy lovagolna? Kéz és láb nélkül, hisz azt beszélik, már nincs neki! Te mindig is
álmodozó voltál!
– Én, álmodozó?
– Igen, te. Hát nem arról álmodtál, hogy herceg leszel, feleségül veszed az urad
húgát? Úgy hallottam, neked is ígérte.
Thibaut megvonta a vállát:
– Nem tudom, kitől szerzi a híreit, nagyuram, de ha fizet értük, tudja meg, hogy
meglopják. A király soha nem ígért nekem ilyesmit!
– Akkor annál jobb. Legalább nem okoz bánatot neked a közelgő házassága. Sok víz
lefolyt a folyón a távolléted alatt, és a szépséges Isabelle-nek megszólalt a szíve… éppen
abban az irányban, amelyikben Agnès és én kívántuk.
– Rébuszokban beszél. Kihez megy hozzá és mikor?
– Mikor? Nem most rögtön: még meg kell győzni az exkirálynét, Máriát és a királyt
is, de ő nem sokat tehet…
– Megmondja végre, hogy ki az illető? – kérdezte a fiatalember, és minden
igyekezetével azon volt, hogy elrejtse a benne dúló vihart.
-Az ifjú Onfroi de Toron, Étiennette de Châtillon asszony fia. Sybilla és Lusignan
esküvőjén találkoztak!
– Csak nem azt akarja elhitetni velem, hogy Mária királyné elhozta az esküvőre?
– Nem ő, hanem a férje, Balian d'Ibelin, aki parancsot kapott rá… a királytól! Agnès
igazságtalannak tartotta, hogy a szerencsétlen gyermeket mindig távol tartják az
udvartól, és örömet kívánt szerezni Étiennette asszonynak, a barátnőjének. Meg kell
hagyni, nem volt könnyű kierőszakolni a királyi parancsot, de Balduin olyan beteg volt,
hogy siettettük a szertartást, nehogy a gyász meghiúsítsa. A gyönyörűséges Isabelle
tehát eljött. Találkoztak Onfroival, és a szerelem gondoskodott a többiről. Az a két fiatal
bolondul egymásért. Igaz, szebb párt képzelni sem lehetne, és nehéz volt szétválasztani
őket. Isabelle-nek a bethániai kolostorban kell kivárnia, míg az édesanyja beleegyezését
adja, ami már nem késhet sokáig, a fiú pedig visszatért Kerakba, hogy folytassa lovagi
feladatait a mostohaapja mellett. Egyébként nem hiszem, hogy nagy hasznára lenne
Renaud-nak, mert bár szép, mint egy görög isten… igaz is, hasonlít rád egy kicsit… sőt,
nagyon is, hisz idióta!
– Én nem vagyok idióta! – vetette oda dühödten Thibaut. – Isabelle pedig sosem
szeretne egy idiótát.
– Pedig ezt teszi! Onfroi épp arra képes, hogy egy lant húrjait pengesse, és szerelmes
dalokat dúdoljon, de egy karddal már nem tudna bánni. Bájos kis nyámnyila!
– Nyámnyila? A vitéz főparancsnok unokája? – jegyezte meg megvetően Thibaut. –
Alig hiszem! És Renaud de Châtillon nem szól semmit?
– Kímélni akarja a feleségét, hiszen rajta keresztül az övé a birtok, és Onfroi
szerelme végül is az ő politikáját szolgálja… és a miénket. Most már a szerencsétlen
leprás minden örököse a kezünkben van. Nos, ideadod azt a lovat?
 Thibaut éppen válaszolni készült, hogy szó sem lehet róla, de Roger Le Dru magára
vállalta a feladatot.
– Minden tiszteletem ellenére, udvarnagy úr, míg király urunk él, senkinek sem
engedem, hogy elvigye egy lovát. Különösen nem Szultánt! Ez a kötelességem!
– Ugyan! Egy kicsit előbb vagy egy kicsit később! Én tudok várni. Mindig is tudtam.
Rosszindulatú nevetése végigzengett az istálló gerendái alatt.
Három perccel később Thibaut felpattant Szultánra, és elvágtatott a bethániai úton.
Ha Isabelle már nem őt, hanem valaki mást szeret, a szemébe kell mondania. Ismerte
apja álnokságát, és nem hitt fenntartások nélkül a szavának. A férfi, akitől egykor az
életet kapta, úgy tűnt, most azt tűzte célul maga elé, hogy megmérgezze ezt az életet.
Nagy sikerrel járt, hisz megveszekedett harag lüktetett Thibaut mellkasában, ahogy a
kolostor kapujában leugrott a nyeregből, és megrángatta a csengőt. Elhagyta azonban a
harag, ahogy bevezették az illatos fűszerekkel beültetett csendes kertbe, ahol magas
ciprusok szegélyezték a kolostor hűs galériáját. Olyan béke honolt itt, hogy minden
durvaság, még a lélekben dúló is, szentségtörés lett volna, és Thibaut érezte, hogy
elcsitul a fájdalma.
Nem Isabelle sietett azonban hozzá. Személyesen az apátnő volt az, akinek fehér
ruhája és fekete fátyla közeledett felé a kakukkfüvet, levendulát, majorannát söpörve. A
nyakában lógó nagy aranykereszt jelezte a rangját, és Thibaut szinte meglepetés nélkül
ismerte fel a szigorú fehér gallér felett nem Yvette anya, hanem Elisabeth de Courtenay,
nevelőanyja vonásait. Feltörő szeretetében a nyakába ugrott volna, de az asszony olyan
méltóságteljes volt új posztján, hogy inkább térdre ereszkedett és fejet hajtott előtte:
– Nagytiszteletű anyám…
Elisabeth élénk mozdulattal felsegítette, és magához ölelte:
– Fiam! Isten megadta, hogy viszontláthatlak, és örökké hálás leszek, ahogyan
örökké a bocsánatát kérem, hogy túl hamar elsirattalak. Hogy vagy? Megnőttél… és
érettebb lettél. Ilyen kegyetlen volt a fogság?
– Semmiség volt ahhoz képest, ami itt várt: a királyom olyan emberek kezében van,
akik máris az örökségén osztozkodnak… ráadásul, amit Isabelle-ről hallottam…!
Bocsásson meg, anyám, először önt kellett volna kéretnem, de…
– De őt akartad látni. Nem fogod, mert ő nem akar látni téged.
– Miért?
– Azt hiszem, szégyelli magát.
– Miért? Az új szerelemért, mely, azt beszélik, a szívébe költözött, s engem távol
taszít tőle? Tehát igaz?
– Kitől tudod?
– Az… udvarnagytól. És micsoda kárörömmel mesélte el!
– Képtelen vagy az apádnak nevezni? Bevallom, nekem is nehezemre esik
fivéremként gondolni rá, ahogyan nővéremként a király anyjára. A Courtenay-k olyan
fenségesek, olyan nemesek voltak egykor, és most… Miért van, hogy éppen a
legnagyobb, de egészen bizonyosan a legtisztább Courtenay szenved a legborzalmasabb
kórtól? Isten útjai kifürkészhetetlenek…
– Anyám, könyörgök, egy pillanatra felejtsük el a királyt, és beszéljen Isabelle-ről!
– Mit mondhatnék? Hogy sajnálja, hogy hagyta, hogy a szíve a fiatalemberhez
szálljon? Téged ez nem vigasztalna. Ahogyan az sem, hogy a bocsánatodért esedezzen.
Olyan fiatal! És még fiatalabb volt, amikor neked ígérte magát. Gyerekszerelem volt,
melyet az idő gyakran elsöpör…
– Nem mindig, anyám, nem mindig! Tudom, hogy az én szerelmem sosem huny ki,
és szeretni fogom, amíg csak élek… De nincs többé jogom megőrizni ezt.
Hirtelen mozdulattal leszakította nyakából a vékony láncot, melyen az Isabelle-től
kapott gyűrű függött, és Elisabeth kezébe adta:
– Ezzel a gyűrűvel visszaadom a szabadságát. Csak arra kérem, hogy ne adja oda a
másiknak!
Ismét térdre ereszkedett, megfogta anyja fehér ruhájának szegélyét, megcsókolta,
majd az apátnő szomorú tekintetétől kísérve futva elmenekült. Elisabeth azt hitte,
csupán múló gyermekszerelemről van szó, s most azt kellett látnia, hogy mélységes
fájdalmat okoz egy érett férfinak.
A kolostort elhagyva Thibaut leereszkedett a Cedronhoz, és miután kikötötte
Szultánt, leült egy fűzfa alá. Szerette ezt a helyet, és gyakran eljött a puszta örömért,
hogy nézze a víz csobogását, és belemerüljön azzal az érzéssel, hogy mind a test porát,
mind a lélek mocskát lemossa magáról. A fájdalom napján azonban a víz semmit sem
tehetett, képtelen volt eloltani a haragból, szenvedésből és féltékenységből született
mérgezett tüzet, mely belülről emésztette. Eletében először sírt…

***
Villámként érkezett a hír: a fegyverszünet ellenére Renaud de Châtillon nekilátott
régóta dédelgetett tervének, hogy bosszút álljon az aleppói börtönben elsenyvedett
tizenhat évért: összeszedte a csapatait, és behatolt Arábiába. Hedzsasz felé indult, hogy
elfoglalja Mekkát. Meg akarta semmisíteni az iszlám szent helyeit, össze akarta törni a
Kábát, a fekete követ, mely felé minden évben zarándokok sokasága tart, a Haramban, a
medinai mecsetben akarta megitatni a lovát, ahol a Próféta élt, imádkozott és tanított. A
zarándokútvonalat követte, mely Petrán, Hizsmán és a Nefud sivatagon át a Teima
oázishoz, „Mekka előszobájához” vezet.
Már majdnem célhoz ért, amikor elértek hozzá a rossz hírek. Kairóban, ahová
visszatért, Szaladin iszonyattal szerzett tudomást Renaud tervéről, és munkához láttak
postagalambjai: utasítást vittek Faruk sahnak, az unokaöccsének, Damaszkusz
kormányzójának, hogy indítson azonnal hadjáratot a Holt-tenger keleti partjának
javíthatatlan ura ellen. Faruk feldúlta Châtillon földjét. Ezt megtudva Renaud dühödt
szívvel letett a tervéről, és visszafordult, hogy megvédelmezze a birtokát. Nem találta
meg Faruk sahot, aki már visszavonult muzulmán földre, de Keraktól nem messze
összetalálkozott a nagy karavánok egyikével, melyek több száz méter hosszan fűzik
sorba a kincseket, embereket és teherhordó állatokat, szőnyegeket, parfümöket,
szöveteket és fűszereket szállítva. Minden törvényt, minden megállapodást félresöpörve
Renaud rájuk rontott, lemészárolta a férfiakat, elhurcolta a nőket és a gyerekeket
rabszolgának, és zsákmányul ejtette a teljes rakományt, mely mintegy kétszázezer
bizánci arany értéket képviselt.
Szaladin most az egyszer türelmes volt, és Balduinhoz fordult igazságtételért, aki a
„királyi hivatásában” mindig tanúsított erővel utasította Renaud-t, hogy az adott szó
nevében adja vissza a zsákmányolt javakat és a foglyokat.
Renaud a túlságosan magabiztos emberek szemtelenségével azt felelte, szó sem
lehet róla, és ha a király azt akarja, hogy visszaadja, amit elvett, jöjjön el, és vegye el
maga.
A választ Szaladin vállalta magára: seregével elhagyta Kairót, és megszállta
Transzjordániát. Amikor a sárga lobogók megjelentek a horizonton, Renaud megértette,
hogy túl messzire ment, és elveszett. Ekkor felment a Krak kerek tornyának tetejére, és
parancsot adott, hogy gyújtsanak hatalmas tüzet, és éjjel-nappal táplálják…
Jeruzsálem falainak magasáról az őrszemek észrevették a máglyát, és értesítették a
királyt. Balduin nem habozott: segélykérés volt ez, a testvére annak a tűznek, melyet ő
gyújtatott a Dávid-tornyon Montgisard előtt. Magához hívatta Amaury de Lusignant, és
megparancsolta, hogy szedjen össze akkora sereget, amekkorát csak tud:
– Maga mellett leszek az élén!
– Felség – tiltakozott a főparancsnok –, ez lehetetlen. Vagy nem bízik bennem?
– Tökéletesen megbízom önben, de Renaud lovag egy nap segített megmenteni a
királyságot, és nem hagyhatom magára akkor sem, ha ő a hibás. Nyugodjon meg, jobban
vagyok. Oda kell mennem. De hogy ne aggódjon, kocsin megyek, és csak az ellenség
közelébe érve szállok nyeregbe!
Semmi nem tántoríthatta el. Átadta a kormányzást sógorának, Guy de Lusignannak,
hogy őrizze a várost távollétében, és helyet foglalt egy erős lovak vontatta kocsiban.
Thibaut Szultán nyergében lovagolt mögötte: egyszerre töltötte el öröm, hogy a király
Maimonidész orvosságának köszönhetően jobban van, és aggodalom, hogy mi lesz, ha
az iszlám harcosainak közelébe érve Balduin megkéri, hogy segítse nyeregbe. Bár meg
sem merte fogalmazni a kérdést, Balduin válaszolt rá:
– Nagyon egyszerű: majd felkötözöl. Készíttettem egy elöl és hátul megmagasított
nyerget, melyhez erős bőrszíjak tartoznak. Azok majd megtartanak.
– No de hogyan fog harcolni?
– Igaz, a bal kezemen nincs már ujj, de a karom még megtartja a pajzsot. És
istennek hála a jobb kezemben még tudom forgatni a kardot.
– Felség, ez őrültség!
– Azt hiszed? Az erővel, melyet neked köszönhetően visszakaptam, Istent és a
királyságot kell szolgálnom. A katonáim élén a helyem, és az utolsó leheletemig
megpróbálom vezetni őket. Talán a Mindenható kegyesen megadja, hogy lóháton haljak
meg, egy nyílvesszőtől vagy egy lándzsától eltalálva. Ez az utolsó álmom. Irtózom a
gondolattól, hogy ágyban szétrohadva haljak meg.
Balduin azonban ez alkalommal nem találkozott az ellenséggel. Szaladin elkerülte a
csatát, átmenetileg sorsára hagyta Renaud-t, és Damaszkusz felé sietett, hogy a frank
hadsereg mozgását kihasználva megtámadja Galileát. Átkelt a Jordánon, elfoglalta
Beizant, és megostromolta Belvoir erődítményét, mely a názáreti utat védte. Balduin
azonban visszafordult és utána indult.
A hadsereg éljenzésétől kísérve Belvoir előtt újra megjelent csapatai élén a fehér
fátyolmaszkos lovag király. Ismét a páncélingét és sisakját viselte, melyet a muzulmán
seregektől kölcsönzött fehér kendő védett a nap melegétől. És ismét megtörtént a csoda:
az embereit megacélozta a bátorsága, és meggyőződésükké lett, hogy maga Szent
György küzd a hősies leprás alakjában. Szaladin vereséget szenvedett, és visszavonult a
Jordánon.
Ugyanakkor még nem dőlt el minden, és a szultán merész huszárvágásra szánta el
magát: megszerzi Bejrútot, és ezzel elvágja a Jeruzsálemi Királyságot a tripoliszi
grófságtól. Ennek érdekében átszelte Libanont, miközben egy egyiptomi flotta
közeledett sebes gályákkal.
Balduin megsejtett valamit, és nem tért vissza Jeruzsálembe. Nagy, vörös és arany
sátrában, mely pompás virágként ragyogott a galileai dombon a tábora közepén, várt…
Amikor kétsége sem maradt afelől, milyen célt követ az ellensége, útnak indult és
Bejrút alá vágtatott, miközben parancsot adott minden keresztény hajónak, hogy
siessen a fenyegetett városhoz. Olyan gyors volt a közbelépése, hogy Szaladin ismét
meghátrált, ám sajnos mindent feldúlt útja mentén. Balduin diadalmasan vonult be
Bejrútba, melynek lakói hősiesen ellenálltak. Még ahhoz is volt ereje, hogy üldözőbe
vegye Szaladint, aki erőit ismét Aleppó és Moszul, a két utolsó város ellen fordította,
mely makacsul hűséges maradt Nur ed-Din utódaihoz. Mivel a köztük és a frank
királyság között megkötött szerződéseket sosem bontották fel, Balduin tiszteletben
tartotta őket, és ismét meghátrálásra kényszerítette a szultánt, aki ezután bezárkózott
Damaszkuszba. A leprás király szinte boldogan, hogy Isten ismét megáldotta a
fegyvereit, Tyrbe vonult, hogy ott ünnepelje a karácsonyt egykori nevelőjével, aki
ilyenkor minden évben félretette a kancelláriát, hogy újra csak a régi föníciai város
érseke legyen. Azonban a vitéz lovagjai körében eltöltött szeretetteljes ünneplés helyett,
melyben azt remélte, megmártózhat a lelke, és új erőt meríthet harcához, olyan
kegyetlen, olyan váratlan csapás érte, hogy kis híján újabb lázroham tört rá.
Miután áthaladt a félszigeten elterülő nagy bíborgyapjú és cédrusfa kikötő kapuján,
és fogadta a tömeg tisztelgését, mely a megszokottnál hűvösebbnek tűnt, megindult a
tiszteletet parancsoló székesegyház felé, ahol egykor az apja feleségül vette Komnenosz
Máriát. Arra számított, hogy a küszöbén a papság élén szeretett Guillaume-ját találja
ragyogó mosollyal és kitárt karral. Mindössze egy maréknyi feszengő pap várta, akik
nem mertek a szemébe nézni, és nagy bánatba merültek arany és ezüst ruhájuk alatt.
Mégis behívták a templomba misét hallgatni. Balduin visszautasította:
– Hol van Guillaume nagyúr? Hol az érseketek? – kérdezte olyan kemény hangon,
hogy a többiek még inkább zavarba jöttek. – Beteg talán?
A fődiakónus előrelépett:
– Nem beteg, de… nagyon rossz az állapota. Tegnap óta nem hagyta el az érseki
palotát. Legalábbis egyelőre nem…
– El kellene hagynia?
– Kénytelen lesz, felség. Kénytelen lesz…
– No de miért, ha szabad kérdeznem?
A fődiakónus szinte a pánik határán, idegesen pillantott a koronás fantomra, akit
gyaloghintó-féleségen szállítottak, és alig bírt megszólalni:
– A… kiközösítési bulla tegnap este érkezett. Azóta… nem láttuk a…
Nem találta a megfelelő szót, de nem is számított, hisz a hangja beleveszett a királyt
kísérő lovagok felháborodott kórusába. Balduin lecsendesítette őket:
– Kiközösítési bulla? Ki bocsátotta ki? Még nem választották meg az új pápát, és ha
igen, más dolga is lehet, mint hogy ekkora igazságtalanságot kövessen el! Nem is
beszélve arról, hogy időbe telne, míg megérkezik a bullája.
– A nagytiszteletű pátriárka bocsátotta ki a nevében!
– Heraclius? Milyen jogon? Kinek képzeli magát? Beszélni akarok Guillaume érsek
úrral – tette hozzá Balduin erősen hangsúlyozva a címet.
A palota üres volt, hideg és baljóslatú… mindenki elhagyta, ahogyan az egy
kiközösítéssel sújtott házhoz illik. Guillaume-ot a kápolnában találták. Szerzetesi
csuhát viselt, arccal a földnek feküdt a kövezeten, keresztbe font karral az üres
tabernákulum oltára előtt, felborult, kialudt gyertyák között. Annyira lesújtotta az aljas
ítélet, hogy szinte eggyé vált a fekete márvánnyal. Mintha nem is élt volna a félelmetes
magányban.
– Mindenható isten! – zokogott fel Balduin. – Mindenki maradjon kint! Egyedül
megyek! Egyedül! Segíts, Thibaut! A karodat! A mankómat…
A fegyvernök máris kiemelte székéből. Akár karban is vihette volna, hisz az egykori
izmok semmivé olvadtak, Balduin azonban még ép kezével megragadta a mankót, és
odabicegett a mozdulatlan testhez. Lerogyott mellé, miközben Thibaut felemelte
Guillaume-ot, aki elaludt a balsors súlya alatt, miután egész éjjel imádkozott Istenéhez,
akitől eltiltották. Egy pillanattal később együtt sírtak a királlyal egy ölelésben, melyben
ott érződött a hosszú évek alatt szövődött szálak minden ereje.
– Bocsásson meg – könyörgött Balduin –, bocsásson meg, drága mesterem, öreg
barátom, bocsásson meg, hogy bűnös gyengeségemben megengedtem, hogy az a
szörnyeteg, az a méltatlan pap, az a csaló megszerezze a hatalmat, mellyel megtörhette
önt!
 – Nem az ön hibája, gyermekem… hanem azoké, akik ki merészelték használni a
betegségét. Heraclius gyűlöl engem, mert szembe mertem helyezkedni a
megválasztásával. Most bosszút áll.
– Isten embere nem áll bosszút – szólt közbe Thibaut –, ő azonban sose volt az.
Mivel vádolja önt, nagyuram, hisz indok nélkül senkit sem lehet kiközösíteni?
– Megsértettem a becsületét azzal, hogy elé álltam, és nyilvánosan megvádoltam,
hogy elősegítette Isabelle hercegnő elrablását a bethániai kolostorból.
– Isabelle-t elrabolták Jeruzsálem kapujából? – kiáltott fel Balduin. – Kicsoda?
– Egy maréknyi fegyveres, akiket személyesen Renaud de Châtillon vezetett.
Nyugodjon meg, az apácákat nem molesztálták, és a házat nem érte baj. Valójában,
felség, a húga örömmel hagyta, hogy elrabolják – tette hozzá Guillaume keserűen –, és
nagy hibát követtem el, amikor beleavatkoztam valamibe, amit az egyház elleni
támadásnak véltem, valójában azonban csak szerelmi ügy volt.
– Egy kolostor kapujának a betörése mindig szentségtörés, és ha Heraclius
védelmébe vette, azzal megbocsátotta ezt a botrányt. Őt kellene kiközösíteni, nem
magát! Számot kell adnia! Ön továbbra is a királyság kancellárja marad.
Guillaume de Tyr felállt, és Thibaut segítségével felsegítette a királyt is: két oldalról
támasztották a vállát:
– Ön is tudja, hogy ez lehetetlen, felség! A Jeruzsálemi Királyság nem olyan, mint a
többi, és a pátriárkának nagyobb hatalma van, mint a királynak, hisz Istent, szent
földünk igazi uralkodóját képviseli. Számomra nem marad más, mint a sivatagban
vezekelni, amíg csak a Mindenhatónak úgy tetszik.
– Nem! Ezt nem engedhetem! Igazságtalanság lenne!
– Muszáj lesz – felelte szomorú mosollyal Guillaume. – A pátriárka képes lenne önt
is kiközösíteni!
Ebben a pillanatban a kápolna bejáratánál maradt néhány báró közül egy magas,
délceg templomos vált ki, és odalépett a szinte összeölelkezett három férfihoz. Jacques
de Mailly, a templomosok marsallja volt, aki a lovagok, őrmesterek és vadászok
impozáns csapatát irányította, mely a király minden hadjáratában részt vett. Hite
tisztaságához és elkötelezettségéhez harminc éve ellenére máris legendás vitézsége ért
fel. Térdre ereszkedett Balduin előtt:
– Engedelmével, felség, az egész templomos rend és főképpen a nagymester
véleményét szeretném tolmácsolni, mert szemernyi kétségem sincs afelől, mit
mondana.
– Tegye, marsall, és legyen áldott, ha segíteni tud ebben az ügyben, mely oly
fájdalmasan érint.
– A templomos lovagok, akik nem vettek részt a pátriárka megválasztásában, és
egyedül szentatyánk, a pápa irányítása alá tartoznak, Krisztus köpenyének
bemocskolásaként értékelték egy bűnöktől rothadó rossz pap kinevezését, akit minden
jó ember elítél. Ugyanakkor nem áll hatalmunkban feloldani a felavatott pátriárka
kibocsátotta kiközösítést. Egyedül a pápa teheti meg.
 – Ezzel egyetértek – mondta Balduin. – Ezért is indítok követet azonnal
őszentségéhez…
– Követet, akit megölnek, még mielőtt hajóra szállhatna? Bocsásson meg, felség, de
jobbat is tehet. Az új pápa, II. Luciusz, akitől a római közösség továbbra is megtagadja a
belépést az államába, bejelentette, hogy a zsinathoz fordul, melyet Veronában tartanak,
a városban, melynek érseke volt. A nagymesterünk, Arnaud de Torroge néhány napon
belül indul. A nevében azt javaslom, hogy Guillaume érsek úr kísérje el, és maga vigye el
az üzenetet. A templomosok hajóján, a templomosok védelmében biztosan célba ér. És
szerintem ezzel sokkal inkább szolgálná Isten dicsőségét, mint azzal, hogy éhen hal a
sivatagban.
A széken, melyre visszaültették, a leprás nyomorék keze megremegett a felindulás
alatt, mely tükröződött hangjában is:
– Áldott legyen, marsall úr, és önnel együtt a templomosok is, hisz kihúzzák a
tüskét a szívemből, és reményt adnak annak, akit mindig is apámként tiszteltem. Az
elválás kevésbé lesz kegyetlen. Jeruzsálembe érve magam kísérem majd a hajóhoz…
Két héttel később Akra kikötőjében Balduin és a bárói a partról figyelték, ahogy a
templomosok hajója a hosszú evezők csapásai alatt távolodik, akár egy nagy százlábú a
kék vízen. Azután a mólót elhagyva a templomos kereszttel díszített nagy vitorla
felsiklott az árbocra. Már nem lehetett kivenni Guillaume de Tyr alakját, aki mellett
védelmezőn ott emelkedett az öreg nagymester magas, szikár alakja hosszú fehér
köpenyében. A fátyol alatt, melytől most már sosem vált meg, s mely egész testében
takarta, a leprás király felzokogott, de körülötte sem a fiatal, sem az idősebb bárók –
Belin, Arszuf, Ashod, Engaddi és egyéb grófságok urai – nem titkolták felindulásukat.
Thibaut nyíltan siratta az elutazó férfit, és talán a lányt is, aki hagyta magát elrabolni.
Még a főparancsnok, Amaury de Lusignan is dühödten rágcsálta a bajsza végét.
Lelkében a kormányzat embere volt, és gyűlölte Heracliust. Nem annyira azért, mert
továbbra is lassan megunt, idősödő szeretője kedvence maradt, sokkal inkább azért,
mert botrányos életével besározta a Szent Sírt.
– Felség – szólalt meg –, megakadályozhatjuk, hogy az az ember még többet ártson?
A pátriárkái palotában nyíltan együtt él a szeretőjével, azzal a Paque de Riveryvel, akit a
nép csak pátriárkanének gúnyol!
– Megválasztották – sóhajtott fel Balduin –, és én is hibás vagyok ebben. Királyabb
nálam a városban, és ha el akarnám mozdítani, engem is kiközösíthet… Menjünk! A hajó
messze jár…
Valóban, a csillogó horizonton már csak egy kis fehér pont látszott, mely hamarosan
eltűnik. A királyság elveszítette legbölcsebb tanácsadóját, és Balduin érezte, hogy sose
látja viszont, hisz nyomorúságos teste már nem bírja sokáig, és közeledik a halál…
Sajnos egy olyan vérmérsékletű ellenféllel, mint Szaladin, Balduinnak szinte lovon
kellett volna élnie. A következő tavaszon végül Moszul és a bevehetetlennek tartott
Aleppó elesett a kormányzóik ügyetlensége miatt, akik talán túlságosan is számítottak a
frank királyra, aki annyiszor a megmentésükre sietett már. Most már az egész
muzulmán Szíria Szaladiné volt, aki Damaszkuszba ment, hogy kiélvezze diadalát. A
nagy, csendes fehér város kitörő örömmel fogadta.
Balduin becsülete ezt nem tűrhette. Ismét hadba szólította báróit, és megindult
Szephoria szökőkútjai felé. Hagyományosan itt gyülekeztek a keresztény urak
Galileában, Názárettől északra, a tibériási úton. Sok évszázaddal korábban itt állt Jákob
és Erzsébet háza, ahol Keresztelő János meglátta a napvilágot, és ahol Szűz Mária
csodálatos várandósságának három hónapját töltötte. Minden megkeresztelt ember
számára szent volt ez a hely. A lepra mégis itt taglózta le a fiatalembert…
Pedig diadalmas reggel volt, melyen Galilea dombjai, a Hermon hegy lankái új fűvel
és mezei virágokkal teltek meg. Balduin azonban lázban égett. Nem akart engedni a
betegségnek, összeszedte minden erejét, és azt akarta, hogy a fehér fátylas lovag még
egyszer megjelenjen fegyveresei és harcostársai előtt. Abban a pillanatban azonban,
amikor a nyeregbe emelték, hörgésszerű kiáltást hallatott… és Szultán lábához esett.
Amikor levetkőztették, iszonyattal látták, hogy az egyik lába térdnél magától levált…
Azt hihették, közel a vég. A szerencsétlen betegre élete legsúlyosabb rohama tört.
Názáret kastélyában, ahová vitték, annyira végzetesnek tűnt az állapota, hogy oda sietett
Agnès, Sybilla és a férje. Amíg még a király valamennyire eszméleténél volt, el kellett
érni, hogy megnevezzen egy régenst a kis Balduin kiskorúsága idejére. Sybilla, aki máris
anyakirálynőként látta magát, szokatlanul ékesszóló volt. Kihasználva sógora távollétét,
aki a szephoriai kutaknál maradt a hadsereggel, sikerült meggyőznie a beteget imádott
férje kiváló tulajdonságairól. Balduin alig ismerte Guy de Lusignant, a roham pedig
elhomályosította a gondolatait, és hagyta, hogy rávegyék, hogy arra az ostoba alakra
bízza a régensséget, akit a természet szokatlan szépséggel áldott meg. Első ránézésre így
volt természetes, hisz a haldokló egyidejűleg kijelentette, hogy a szokást követve maga
mellé emeli a trónra a kis Balduint, aki utódja lesz majd. Miután ezt elérték, és a király
valamivel jobban lett, Agnès megparancsolta, hogy vigyék jeruzsálemi palotájába,
miközben az új régens csatlakozik a főparancsnokhoz a sereg élén. Ahogy a férfi gőgösen
és arrogánsan megérkezett, a főparancsnok nem titkolta, mit gondol:
– Ha beleavatkozik az irányításba, a katasztrófába menetelünk – sóhajtotta. – Isten
oltalmazza a királyságot!
A jövő hamarosan őt igazolta.
Eközben Jeruzsálemben, míg a város a nagy közös imádságoktól zúgott, és a Szent
Sír-templomban a pátriárka, aki elragadtatva fogadta az események alakulását, hisz így
elkerülhette az összecsapást a királlyal, miséket mondatott, melyek álszentsége csak
sérthette az Urat, a fügés udvar feletti lakosztályban Balduin emberfeletti akaratával
ismét felülkerekedett az emésztő kóron. Lement a láza, és visszanyerte tiszta tudatát és
ítélőképességét. Az ágya mellett egymást váltó Thibaut, Marietta, Ariane, Joad ben Ezra
és Agnès, akinek önzése mögül őszinte fájdalom sütött át, érték el a csodát. No de
milyen áron! A király többé nem tudott felkelni, lába és karja felpuhult, szinte
megvakult, és hullaszagot árasztott, melyet balzsamokkal, illatos vizekkel és arábiai
füstölőkkel próbáltak elnyomni.
 – Az eredményt látva eltűnődöm, igazunk volt-e, hogy mindenáron ki akartuk
szakítani a halál karmaiból – mondta egy este Ariane-nak Thibaut, aki sokat gondolt a
végső „gyógyszerre”, melyet Maimonidész-től kapott, amikor elhagyta Damaszkuszt. –
Megváltás lenne a gyengéd halál…
– Talán, de Balduin még nem kívánja, hiszen tudja, hogy a királyságnak még
szüksége van rá. És nekem is, azt hiszem…
– Magának is? – mordult fel Thibaut. – Azt merészelné állítani, hogy még így, élő
halottként is szereti?
– Mindig is szeretni fogom, mert a lelkem megismerte a lelkét, és egymásnak
születtünk. Az örökkévalóságban, ahol egyszer csatlakozom hozzá, örökre együtt
maradunk. Ez a szerelem! A szerelem, melyet Isten elvár tőlünk.
Thibaut keserű irigységgel vegyes csodálattal nézte a lányt. Bárcsak Isabelle is így
szerette volna őt! Mialatt teljes egészében ura szolgálatának szentelte idejét, sikerült
távol tartania magától a hercegnő képét, de most megerősödve tört rá ismét, és
megmérgezte álmait. Mi többet tudhatott nála az az ismeretlen fiú, hogy Isabelle
mindent megtört, mindent feladott, mindent elárult, olyannyira, hogy még azt is
hagyta, fegyveres férfiak szállják meg szeretett kolostorát, hogy elvigyék a Moab
sivatagba, ahol megélheti új szerelmét? Erre nem talált választ. Nem sokkal később
mégis magyarázatot kapott.
Eközben a javíthatatlan Renaud de Châtillon nem maradt tétlen. Mivel a királyság
határvonalainak védelmével bízták meg, nem vett részt a legutóbbi északi hadjáratban.
Ez azonban nem jelentette azt, hogy semmit sem csinált. Éppen ellenkezőleg: egész
egyszerűen újra szövögetni kezdte terveit az iszlám szent városaival, Mekkával és
Medinával kapcsolatban, ez alkalommal azonban mind a szárazföldön, mind a tengeren
el akarta vágni a zarándokútvonalakat. Ennek érdekében hagymázas tervet dolgozott ki:
megszerzi a Próféta holttestét, egy ládába teszi, és elviszi Kerakba, ahol a muzulmánok
csengő aranyak fejében nézhették volna meg, busás jövedelmet biztosítva a Jordánon
túli területek urának.
A tengeri ellenőrzés biztosítására Renaud nem habozott hajókat ácsoltatni,
melyeket darabokban, teveháton szállítottak Akabába. Ott összeállították és vízre
bocsátották őket a Vörös-tengeren az egyiptomi és hedzsaszi partok felé: megtámadták
a muzulmán hajókat, feldúlták a kikötőket, megakadályozták a karavánok útnak
indulását, és leállítottak minden kereskedelmet, ami nem Renaud hasznát szolgálta, aki
soha nem látott pompával kívánta megülni mostohafia, Onfroi de Toron és Jeruzsálemi
Isabelle hercegnő esküvőjét…
Az őrült vállalkozás természetesen elbukott, és a pompa nem éppen olyan lett,
amilyennek Renaud szánta.

***
 A moabi Krak, melyet negyven évvel korábban építettek kemény, vörös és fekete
vulkáni kövekből, hatalmasan és nyugtalanítóan emelkedett a fennsíkon, melynek
koronája és kikezdhetetlen védelmi bástyája volt, s mióta Renaud volt az úr, állandó
fenyegetést jelentett a Szentföld és a Vörös-tengert a mediterrán vidékkel összekötő
karavánutak számára. Egy gigantikus, mindössze néhány lőréssel ellátott, lobogókkal
teli négyszögletes torony alkotta fő elemét, mely fenyegető ujjként meredt a völgy felett
a kék égre. Innen indultak ki az erős falak, melyeket további tornyok szabdaltak. Ezek
fogták közre a vár életét: a víztárolót, mely az ég kékjét tükrözte, az istállókat, a hátsó és
első udvarokat, a dísztermeket, ahol azon a napon a mesés lakomára készültek, melyen
nemsokára a gyakran messziről, akár Jeruzsálemből érkezett nemes vendégek foglalnak
majd helyet. Pompás ünnepséget terveztek, mely teljesen felforgatta a kastély életét.
Mindenfelé szolgák szaladtak, zenészek hangolták hangszereiket, és a hatalmas konyha
úgy zúgott, akár egy felbolydult méhkas.
A hölgyek lakosztályában Isabelle az udvarhölgyek segítségével felöltötte a pazar,
arannyal átszőtt korallszín brokátruhát, melyet este a férje ágyába lépve vet majd le. Ez
volt a jele az átmenetnek a gyermekkor gondtalan napjaiból az asszonyi élet
felelősségébe, de legfőképpen a szerelemről szőtt magányos álmokból a testi valóságba.
A valóságba, melyet alig tizenöt éves teste vágyott, hiszen a férfi, aki oda vezeti, szíve
választottja volt, s egyben a világ legszebb lovagja. Isabelle tudta magáról is, hogy
nagyon szép, mindenben méltó a vőlegényéhez, és az öltöztető lányok egymással
versengve áradoztak a párosukról és a nászúkból születendő gyermekekről.
Első pillantásra beleszeretett Onfroi-ba. Kissé meglepett volt ez az első pillantás,
mert nagy hasonlóságot fedezett fel Thibaut de Courtenay-val, akit addig szintén
szeretni vélt. Mint a fegyvernök, Onfroi is barna hajú és szürke szemű volt, Onfroi
tekintete azonban, igaz, még csak tizenhét éves volt, csak életörömtől, simogató
gyengédségtől csillogott, míg a fattyúéban néha az acél hideg villanása látszott. Azután
Onfroi beszélt hozzá, elragadó dolgokat mondott, szép szerelmes dalokat énekelt, és
amikor Isabelle engedélyezte az első csókot, selymesen lágy volt az ajka, akár egy
rózsaszirom. A hercegnő nem értette, hogyan történt, hogy egy csapásra megszűnt
szeretni Thibaut-t, hogy testestül-lelkestül Onfroi-nak ígérje magát, elviselje anyja
haragját, a mostohaapja, Balian szomorúságát, aki nemes és vitéz lovag volt, és akiben
igazi apára talált, Ariane bánatát, aki nem értette, hogyan változhat meg ilyen hirtelen a
szerelem, és elhagyta őt, hisz ez a szerelem eltávolította királyi fivérétől, és természetes
ellenfelei táborába állította.
Néha azonban még gondolt Thibaut-ra, de olyan régen nem látta már, hogy végül
elhalványodott a képe. Valójában kényelmes volt ez a feledés: ezért nem volt hajlandó
viszontlátni a kolostorban, ezért nem is próbálta megpillantani. Gondolataiban furcsa
módon Onfroi ellen vétett volna ezzel. Nem véletlenül volt félig bizánci…
A kisasszonyok csodálatos ékszerekkel díszítették, aranyos árnyalatokban csillogó,
hosszú barna haját mellére hulló vörös fátyollal borították, melyet széles,
igazgyöngyökkel, gyémánttal és rubinttal kirakott aranypánttal rögzítettek. Hirtelen
azonban félbeszakadt vidám csacsogásuk. A toronyból teli torokból elharsogott kiáltás
visszhangzott végig a kastélyon:
– Riadó! Riadó! Jönnek a törökök!
Ez volt az igazság. A sárga és fekete lobogók alatt muzulmán harcosok özönlöttek a
kastély és Kerak városa felé, melyet egy zúgó felett átívelő kétlyukú híd kötött össze
egymással. Szaladinnak elege lett Renaud próbálkozásaiból, és hadsereggel,
ostromgépekkel vonult ellene.
A Krakban hatalmas riadalom támadt, kivéve a várúrnál, aki miután megvizsgálta a
helyzetet, kiadta a parancsait: először is rombolják le a kastély és a város közötti
összeköttetést, mivel az első csapás a várost éri majd. Azután torlaszolják el a Krak
kapuit, és ne nyissanak utat a védelmet kereső városiaknak.
– Így időt nyerünk, hogy jobban felkészülhessünk – jelentette ki –, és először is
megüljük az esküvőt, mintha mi sem történt volna. Istennek hála elég raktárkészletünk
van, hogy hosszú ideig kitartsunk.
– Normál időszakban talán – vetette ellene a felesége –, de sok vendégünk van…
– Akik mind védők lesznek, hiszen nem tesszük ki őket. Ami a fia házasságát illeti,
minden készen áll, és nem látom okát, miért halasztanánk el. Álljon fel a menet, és
induljunk a kápolnába!
– Drága uram, tudja, milyen hatalmas sereg közeledik? Nem titkolom, hogy
aggódom…
– Rosszul teszi. A kastély minden másnál erősebb. Sokáig kitarthat egy hadsereg
ellen. Különben is segítséget hívunk.
– Kit? A király szinte már halott!
– Ha ő nem is tud eljönni, majd ideküld valakit! A szavát adta. Különben is vannak
barátaink Jeruzsálemben. Máglyát rakatok a nagy tornyon.
Ezután megtartották az esküvőt, az eltervezett pompával, ám igencsak nyugtalan
jelenlévőkkel. Isabelle öröme megfakult, ahogy a pap összefont kezük felett elmondta az
áldást, az Isten dicsőségét hirdető énekesek hangját elnyomta a borzalmas lárma, mely a
külvárosokból szállt fel, ahol a mamelukok lemészároltak mindenkit, akinek nem
sikerült elmenekülnie vagy menedéket találnia a városban. Onfroi ügyet sem vetett rá.
Akár maga az ördög kopogtathatott volna az ajtaján, akkor is egyszerűen csak boldog
lett volna, és szélesen mosolygott újdonsült feleségére.
A lakomáról azonban hiányzott a vidámság. Mindenki azon tűnődött, elég erős-e a
kastély, hogy megvédje őket a muzulmánoktól. Különösen az asszonyok, hiszen a férfiak
közül sokan inkább a csatát választották volna, de a ház ura mindenkit megnyugtatott: a
vár készleteivel hónapokig kitarthatnak.
Étiennette asszonynak támadt egy ötlete, melyet a férje megkérdezése nélkül
azonnal meg is valósított: megparancsolta néhány szolgának, hogy egy kosárba
készítsenek össze ételeket és italokat, a lakoma egy részét, és elküldte őket Szaladinhoz
üdvözletével és egy levéllel együtt, melyben emlékeztette a szultánt arra az időre,
amikor egyszerű kapitányként a moabi Krak foglya volt. Fogoly, akivel meglehetősen jól
bántak, hiszen akkoriban igencsak udvarias volt a viszony keresztények és muzulmánok
között, és aki a karjára ültetve sétáltatta a kislányt, aki Étiennette volt akkor. Ezeknek a
pillanatoknak az emlékére kérte, hogy ne rontsa el a fia esküvőjét a király húgával. A
szultán kikérdezte a szolgák vezetőjét:
– Tudod, hogy a kastélynak melyik részében található a nászszoba, vagyis melyik
lesz az ifjú házasok lakrésze?
A férfi a kápolnához legközelebb álló épületre mutatott.
– Mondd meg a nemes hölgynek, hogy a múlt emlékére, mely kedves nekem, a fia
nyugalomban élheti meg a nászéjszakáját: ma éjjel nem fordítom arra a toronyra a
katapultjaimat és az ostromgépeimet!
Az éjszaka ezután valóban olyan békés lett, mintha egyetlen hadsereg sem
ólálkodna a vár körül, amikor azonban kivilágosodott, Szaladin, miután nagy sárga sátra
előtt a felkelő nap felé fordulva elmondta imáját, kiadta a parancsot a támadásra. Nyolc
erős ostromgép kezdett hatalmas köveket lőni a várra, miközben az íjászok olyan sűrű
nyílzápor alá vették a falakat, hogy szinte képtelenség volt kiemelkedni mögüle és
viszonozni a lövéseket.
Eltelt néhány nap, és bizonytalanságot hozott a díszruhás vendégeknek, akik már az
esküvő másnapjától kimért fejadagokat kaptak, hogy spóroljanak a készletekkel. Akik
tiltakoztak, azt a választ kapták, hogy örüljenek, hogy nem zavarták ki őket a falakon
túlra, mint felesleges éhes szájakat. Isabelle felfedezte, hogy szépséges férje gyengéd
szerető, és elvarázsolt percekben részesíti, de a legkevésbé sem ég a vágytól, hogy a vár
védelmére siessen.
– Elsősorban önt kell megvédenem, drága királynőm, és ehhez maga mellett kell
maradnom.
Isabelle gondolatait hamar elterelték az újabb simogatások. Mégis előfordult, hogy a
hősies leprás húga azon tűnődött, vajon a bátyja… vagy valaki más képes lett volna-e
ennyire elfeledkezni arról, hogy egy ostromlott várban a lovag helye nem a felesége
hálószobájában van, bármennyire friss házasok is… Onfroi azonban olyan szép volt, és
olyan gyönyörűen beszélt a szerelemről!
Jeruzsálemben eközben az őrszemek észlelték a Krak segélykérését. Összeült a
tanács, hogy eldöntsék, mit tegyenek, de fizikai gyengesége ellenére a király senkinek
nem engedte, hogy helyette uralkodjon, legkevésbé a sógorának, akinek hamar
megítélhette bizonytalanságát és teljes alkalmatlanságát a kormányzásra. A tanács ezt
akkor értette meg, amikor a lovagteremben hirtelen megjelent a hordszékféleség,
melyben Balduin a palotában és a városban közlekedett. Figyelemre méltó volt a jármű:
két óriás néger vitte, és fekete volt a fátyol is, melybe a leprás burkolózott, halotti szobor
benyomását keltve. Nem sokáig tartott a vita:
– Kiadtam a parancsot, hogy gyújtsanak tüzet a Dávid-torony tetején. Így a
krakbéliek tudhatják, hogy a segítségükre sietünk.
– No de felség – próbált közbelépni Heraclius –, éppen azt vizsgáltuk…
A fekete szobor felé fordult:
 – Ki merészel vizsgálatról beszélni, amikor azt mondom: „akarom”? Összehívjuk az
embereket, és indulunk.
A pátriárka gúnyos mosolyt engedett meg magának: azt hitte, semmit sem
kockáztat, mert azt beszélték, a király gyakorlatilag megvakult.
– Ön nem mehet, felség! Nincs abban az állapotban…
A következő pillanatban hátrahőkölt, mintha találat érte volna. A király hangjában
csengő megvetés felért egy ökölcsapással:
– Bármilyen legyen is az állapotom, Isten segedelmével még harcba tudom vezetni
az embereimet. Ami magát illeti, Heraclius, törődjön egyszer az életben azzal, ami
magára tartozik! Imádkozzon, ha még képes rá!
– De felség…
– Megmondtam! Uraim – tette hozzá a tanács többi tagjához fordulva –, Renaud de
Châtillon megsegítette a királyságot Mongisard előtt a Dávid-torony tetején égő tűz
hívására. Megesküdtem, hogy bármit is tegyen, viszonzom a tettét, ha bajba kerül. Ez
becsület kérdése, bár a pátriárka nem ismeri e szó jelentését!

***
Másnap a hadsereg, melynek élén a beteget szállító kocsi haladt, elérte először
Segort a Holt-tenger déli csücskénél, megállt egy kis időre, míg megitatták a lovakat, és
megpihentek a talpasok, majd folytatta az utat Moab földje felé, mely egykor nagyon
gazdag volt cukornád–, gabona– és gyümölcsültetvényeivel, s ahol azonban ma a
pusztítás széles barázdái látszottak. Balduin a lázzal küzdött, és két oldalról mindig
támogatta Thibaut és Balian d'Ibelin, aki szinte fanatikus rajongással vette körül
királyát, akiben vértanúságot szenvedő szentet látott. Végre látótávolba kerültek a Krak
fekete falai, de Szaladin sárga sátra nem volt sehol, és az északi horizontot ellepő sűrű
porfelhő jelezte, hogy az ostromlók összecsomagoltak és elmenekültek. Megtudva, hogy
a leprás király ellene indult, Szaladinra sötét gondolatok törtek: a fiatal király, akit
régóta haldoklónak mondanak, és aki mégis mintha természetfeletti erővel bírna,
lenyűgözte és megfélemlítette. Úgy döntött, inkább későbbre halasztja a bosszúját a
Krak bajkeverője ellen… Ennek ellenére Damaszkuszba visszaérve elfogadta a díszruhát,
melyet az új kalifa küldött neki.
Krak városában, ahol a lakosok a kocsija nyomát csókolták, Balduint
diadalünneppel fogadták. A fátyol ismét fehér lett, nehogy túlságosan megindítsa a nép
képzeletét. Renaud de Châtillon és Étiennette asszony térdre ereszkedve várták, a hölgy
hálakönnyekkel szemében, melyeket a király a tőle megszokott jósággal fogadott, és
melyeknek köszönhetően a javíthatatlan férj elkerülhette az egyébként jogos haragot.
Azután Isabelle lépett évek óta nem látott fivére elé férje karján. Ő is térdet hajtott a
furcsa fehér fátyolalak előtt, akiből tömjén és mirha füstje szállt fel, mintha csak az
újszövetséget kívánná megpecsételni. Végtelenül gyengéd és szeretetteljes volt a hang is:
 – Ha boldog, Isabelle, nincs mit megbocsátanom. Mindig is drága kis húgocskám
volt, és szeretném, ha megölelhetném. Bár ez lehetetlen, tudnia kell, hogy a boldogsága
mindig is sokkal többet számított nekem, mint a politika követelményei. Egyszerűen
csak azt reméltem, máshol találja meg…
A fiatal feleség lehajtott fejjel, könnyes szemmel hallgatta. Most felemelte az arcát,
és tekintete összetalálkozott Thibaut-éval. A fegyvernök annyira megváltozott, hogy
Isabelle alig tudta elfojtani kiáltását. Az emlékeiben élő fiatal lovag még a kamaszkor
jegyeit mutatta, most azonban egy férfi állt előtte, egy férfi, aki szenvedett. Még
magasabbnak tűnt, mint a múltban, a büszke arc vonásai elmélyültek,
megkeményedtek, lebarnultak a csatamezők napsütésében. A mélységes kétségbeesés,
mellyel őt nézte, rettenetes szépséget kölcsönzött neki, és Isabelle képtelen volt
elfordítani a tekintetét a szürke szempártól, melyet oly gyengédnek ismert, most
azonban kemény volt, akár a kő…
Gondolatban azzal mentegette szerelme elfordulását, hogy Onfroi hasonlít kissé
Thibaut-ra, de ha létezett is ez a hasonlóság, csakis a képzeletében, és amikor újra a
férjére tekintett, szinte megdöbbentette, mennyire mesterkélt, ahogy hálás köszönetet
mond királyi sógorának. Igaz, még nagyon fiatal volt, hisz éppen annyi idős, mint
Thibaut volt a szerelme idején, de a hercegnő érezte, hogy az évek múlása nem fogja
közelebb hozni a csodálatos és hallgatag lovaghoz, akit azt hitte, már régen elfelejtett.
Képtelen volt tovább elviselni a jelenlétét, mely kegyetlen megbánást ébresztett fel
benne, felzokogott, és visszafutott a kastélyba. Onfroi gyengéd szavakkal, és mivel
félreértette, és Balduin rossz állapotának tudta be az elkeseredését, elkerülhetetlenül
ügyetlen vigasztalással sietett utána, de a hálószobájuk előtt zárt ajtóba ütközött.
– Hagyjon, kérem! – felelt szólítására sírós hangon a hercegnő. – Bocsásson meg, de
muszáj egyedül maradnom.
A fiatalember megvonta a vállát, és duzzogó beletörődéssel csatlakozott azokhoz,
akik vendégségbe érkeztek az esküvőre, de egy ostrom fogságában találták magukat,
melyben az életük is veszélybe kerülhetett. Ittak, koccintottak, énekeltek örömükben,
de mindenkinek csak egy vágya volt: hazamenni!
Harmadik rész

TEMPLOMOS!
 VIII. fejezet

A lovagok háza

A jeruzsálemi királyok temetkezési kápolnájában, a Szent Sír oldalában a

márványlap lezárta IV. Balduin meggyötört testét a papok komoly éneke, az asszonyok
zokogása és a tömjén füstje mellett, mely a földre állított négy nagy füstölőből szállt fel
sűrű oszlopokban. Azután minden elcsendesedett, és lassan távoztak a résztvevők:
elsőként a pátriárka a Szent Kereszttel, azután fehér gyászfátylában az elhunyt anyja és
nővére, az előbbi bottal támogatva testét, melyet meggörnyesztett a hasába nyilalló
fájdalom, az utóbbi egyenes háttal és büszkén, kézen fogva vezetve a kis Balduint, ötéves
fiát, aki V. Balduinként trónra lép, és másnap megkoronázzák. Mögöttük haladt a
régens, III. Tripoliszi Rajmund a királyság nagyjainak és a katonai rendek, a
templomosok és az ispotályosok nagymestereinek élén. Őket követték a többiek.
Egyetlen ember maradt…
Sárga viaszú gyertyák égtek a sír körül néma, mégis élő őrséget állva, hisz lángjaik
életre keltették a mozaikokat és a boltívek aranydíszeit, és megtáncoltatták a hosszúra
nyúlt árnyékokat. Thibaut letérdelt az új márványlap mellé, és ráfektette a kezét,
ahogyan sokszor fektette a mártír király ágyára is a tágas, hűvös szobában, a fügés udvar
fölött. Így próbált még egy kicsit vele maradni. Olyan üresnek tűnt hirtelen a világ!
Tegnap még itt volt a palota nagytermében, ahová vitette magát, hogy a bárók előtt
haljon meg, akiknek jelenlétéhez ragaszkodott utolsó óráiban. Megcsonkított teste egy
kemény hordágyon feküdt, fekete fátyollal takarták le, fejére töviskoronát tettek, ahogy
kívánta. A vak, de emberfeletti akarattal bíró haldokló elmondta végakaratát a férfiak és
nők tömegének, akik csak a halálát várták, hogy vérszomjas farkasokként vessék
magukat a királyságra. Mégis csendben hallgatták, szent rémület vett erőt rajtuk a még
mindig szép hang hallatán, mely mintha a túlvilágról érkezett volna: holnap
megkoronázzák a gyermeket, és nagykorúságáig mindenki engedelmességgel és
hűséggel tartozik Rajmund grófnak, akit Balduin visszahívott, amikor látványossá vált
Guy de Lusignan tehetetlensége, jelentéktelensége és alkalmatlansága. Megparancsolta
a báróknak, hogy esküdjenek fel rá. Mindenki engedelmeskedett, bár csak foghegyről és
gyűlölettel a szemében. De megtették. Azután eljött a halál, olyan lágyan, hogy csak
abból vették észre, hogy nem hallják többé a hangját…
Thibaut-val is közölte végakaratát, de a szobája meghittségében.
– Vedd feleségül Ariane-t – mondta –, mert veszélyben lesz, ha meghalok. Tudom,
kit szeretsz, de tőle már semmit sem remélhetsz, és tudod, mennyire fontos nekem
Ariane. A feleségedként védelmet élvez majd.
 A fájdalomtól feldúlt lánynak azt mondta:
– Íme, a férjed! Mostantól őt kell követned. Majd ő vigyáz rád…
Ariane azonban szokatlan határozottsággal visszautasította. Most először mondott
ellent szerelmének.
– Egy asszonynak szolgálnia kell a férjét, én pedig nem akarok más urat, mint Isten
urunk. Bocsáss meg, hogy nem teljesítem az akaratod, drága felség! Szeretnék belépni
az ispotályos apácák közé, hogy a betegeknek szenteljem az életem. Így örökre hű
maradhatok hozzád!
– Nem érdemlek meg ekkora szerelmet, de vigasz számomra, hogy Istenre
bízhatlak…
Ahogy a lány eltávolodott kissé, hogy friss vizet hozzon, Balduin magához intette
Thibaut-t:
– Te magad kíséred majd oda, fivérem, de a feladatod nem ér véget ennyivel…
Féltem őt… Esküdj meg, hogy vigyázol rá… a távolból. És… Isabelle-re is!
– Esküszöm!
A király halálát követő éjszaka Ariane eltűnt a palotából hűséges Teklájával.
Marietta nem tudott magyarázattal szolgálni. Ő is készülődött, hogy visszatérjen
Askalonba, ahol volt egy kis háza és egy unokahúga. Thibaut úgy gondolta, a lány
biztosan szívesebben ment el egyedül a kolostorba, és nem nyugtalankodott. Éppen elég
volt számára a saját bánata, és végig kellett gondolnia a jövőjét, hiszen nem volt mása,
csak a lova és a fegyverei. Kóbor lovag lesz, mint oly sokan? Igaz, a királyság régense
szívélyesen felajánlotta, hogy a szolgálatába veszi, de Thibaut, bár elismerte államférfiúi
tehetségét, nem szerette annyira Tripolisz grófját, hogy hűséget és lojalitást esküdjön
neki. Nem tudta elfelejteni a Szaladinnal és emírjeivel fenntartott ügyes titkos
kapcsolatokat, és óvakodott a férfitól…
Sokáig ott maradt, térdepelve a hideg márvány mellett, mely a keze alatt
átmelegedett, és fájdalmasan arra gondolt, hogy közeledik a húsvét, a feltámadás ideje,
de Balduin nem támad fel többé. Homályosan választ remélt a még meg sem
fogalmazott kérdésére, amikor egy erős kéz megszorította a vállát. Hátrafordult, és egy
templomos lovagot látott maga mögött. Beletelt néhány pillanatba, míg felismerte
benne a több éve eltűnt Adam Pellicorne-t.
– Nem maradhat itt – szólította meg a picardiai. – Aki itt nyugszik, és akinek hősi
lelke mostanra az örök dicsőség ruháját öltötte fel, nem akarná. Az életre kell gondolnia.
Önmagáért, természetesen, de leginkább Isten szolgálatára.
– Senkit sincs kedvem szolgálni többé. Istent sem, azt hiszem! Igaz is, hol volt ennyi
évig? Én fogságban voltam, de magának nem kellett volna a királyunk mellett
maradnia?
– Ahhoz az kellett volna, hogy megengedjék. Menekülnöm kellett, hogy életben
maradjak… vagy legalábbis hasznos lehessek még. El kellett hagynom Jeruzsálemet, és
menedéket kerestem…
– A templomosoknál, ahogy a ruhájából látom? Belépett közéjük…
 – Már korábban is templomos voltam… régóta. De ne maradjunk itt! Ez a hely
túlságosan szent az emberek dolgaihoz, és sok mindent kell elmondanom.
Thibaut örült, hogy viszontlátja a barátját, akiről azt hitte, örökre eltűnt a szeme
elől, és elindult vele. Felébredt a kíváncsisága is, egyértelműen bizonyítva, hogy nem áll
készen a teljes lemondásra. Végül is csak huszonhat éves volt, és fiatal ahhoz, hogy a
halál felé forduljon, kivéve, ha karddal a kezében, a csatamezőn várta.
A két férfi elhagyta a Szent Sír-templomot, melyet a papok másnapig bezártak, hogy
senki ne zavarja meg őket az elhunyt lelki üdvéért folytatott imáikban, és megindultak a
Füvek utcája felé, mely a naptól védő boltíveivel olyan volt, akár egy alagút. Itt
sorakoztak a gyümölcs– és fűszerárusok boltjai, de a gyász napján minden üzlet zárva
tartott, nem valamiféle parancsot, hanem az egyhangú népakaratot követve. A város
négy kerületének lakói, akár frankok, örmények, görögök vagy zsidók voltak, siratták a
fiatal, rendkívüli királyt, akinek hősiessége mindenkiben csodálatot ébresztett – még
Szaladinban is, akiről azt beszélték, máris sajnálta a lovagias, emelkedett szellemű
ellenséget, akiben néhányan Krisztus megtestesülését látták. A bezárt boltok ellenére a
levegőben ott lebegett a fahéj, a bors, a kakukkfű, az alma, a datolya, a sárgadinnye és
minden más megszokott árucikk illata. Ugyanilyen elhagyatott volt a Templom utca is,
melynek végén a nagy sétatér nyílt, ahol a rend háza állt, valamint a frissen felépített
temploma és a kápolnája, mely egykor a Harám esz-Serif, egy régi mecset volt, ahogyan
maga a kolostor is.
A kolostort Al-Akszának – a távolinak – hívták, és az első keresztesek királyi
palotának használták, mielőtt II. Balduin újjáépítette volna a nagy erődítményt,
melynek a Dávid-torony alkotta a központját. A másik, kerek és kupolával fedett tornyot
Omar kalifa építtette az Angyal szikla köré: a templomosok Szűz Máriának szentelték,
mint minden templomukat. Pellicorne errefelé irányította lépteiket. Széles lépcsők
vezettek ide, ahol leülhettek az árnyékban anélkül, hogy bárki megzavarta volna őket.
Útközben egyetlen szót sem szóltak, talán, mert illetlenség lett volna a beszéd a
bánatába burkolózó, néma városban. A teraszon könnyű szél fújt, magával hozva a
palesztin mezők és dombok tavaszi virágainak illatát: a krókuszét, a vadliliomét, a
kardvirágét és a kökörcsinét, az árvácskáét és az aszfodéloszét. Itt nyugodtan
beszélgethettek: senki nem hallhatta őket. A napsugár megcsillant a Szűz Mária-
templom csúcsának nagy arany keresztjén… Thibaut-t kérdések gyötörték:
– Miért hozott ide? Máshol nem beszélhettünk volna? Csak egyszer jártam itt, a
király megkoronázásakor.
– Azért jöttünk ide, hogy itt is maradjon! Ez az egyetlen hely Jeruzsálemben, ahol
biztonságban van. Ha a palotában maradt volna, mostanra a legsötétebb cella mélyén
ülhetne, ahonnan reménye sem lehet, hogy valaha kikerül. Ezért mentem el magáért.
Nincs többé ura, ne felejtse el, és az udvarnagy még a leprás király emlékét is el akarja
törölni, akitől annyira félt. Mindennek el kell tűnnie, és az asszonyoknak, akik
szolgálták, igazuk volt, hogy elmenekültek.
 – No de hogyan? Nem az udvarnagy a régens, hanem a tripoliszi gróf, aki nem akar
rosszat nekem, éppen ellenkezőleg.
– Tudom. Felajánlotta, hogy lépjen a szolgálatába, és Courtenay éppen ezért akarja
eltüntetni. Egyetlen esélye van, hogy megmeneküljön előle, barátom: hogy templomos
lesz!
– Szerzetes-katona? Ahhoz elhivatottság kellene, bennem pedig nincs.
Adam letépett egy fűszálat, mely két kő közül nőtt ki, és rágcsálni kezdte:
– Barátom – mondta –, meglepné, hányan lépnek be a rendbe mindenféle
elhivatottság nélkül, különféle okokból, melyek között a leggyakoribb az, hogy az
életüket akarják menteni. Még a bitófától menekülő elítéltek is vannak közöttünk,
hiszen a rend templom, tehát menedék. Elég, ha elfogadja a szabályzatot azzal a feltett
szándékkal, hogy betartja. Meg tudjuk tartani a titkokat. Minden titkot!
Túlságosan új, túlságosan váratlan volt mindez Thibaut számára ahhoz, hogy
vonakodás nélkül igent mondjon. Igaz, ragaszkodott az életéhez, de a szabadság még
vonzóbbnak tűnt.
– Ha már a titkoknál tartunk – morogta –, talán beavathatna a magáéba. Aznap,
amikor elmondta, hogyan juthatok be Damaszkuszba, azt ígérte, később majd
„elmagyarázza”, és a király mindent tud.
– Nem az én hibám, hogy el kellett halasztani a magyarázatot… néhány évvel –
felelte Adam a mosollyal, melyet Thibaut egykor oly megnyugtatónak talált. – Most már
bőven van rá időnk: a Templom kebelében senki sem fogja keresni. És remélem,
elfogadja, hogy itt marad.
– Halljuk előbb a történetét.
– Körülbelül tizenöt évvel ezelőtt kezdődött. Az apám megesküdött, hogy
elzarándokol a Szentföldre, s éppen indulni készült, amikor egy baleset véglegesen
ágyhoz szögezte: leesett a lóról, és olyan szerencsétlenül sérült meg a háta, hogy
lebénult a lába. Komoly hátrány a jeruzsálemi úthoz. Az utazásnak azonban nem az lett
volna az egyetlen célja, hogy tisztelegjen a szent helyek előtt. A laoni püspök, akinek
rokona és bizalmasa volt, rá bízott egy titkos, de nagyon fontos üzenetet az
unokatestvérének, Philippe de Millynek, akit nemrég neveztek ki a jeruzsálemi
templomosok nagymesterének az illusztris Bertrand de Blancfort helyén…
– Philippe de Milly? A Krak hölgyének rokona?
– Az apja. Picardiai nemesi családhoz tartozott, mely Szíriában – akkoriban
Nabluszban – élt, és feleségül vette a Jordánon túli vidék örökösnőjét, ám gyengéden
szeretett Isabelle felesége halála után templomosnak állt. De térjünk vissza az apámhoz
és a püspök üzenetéhez! Mivel a balesete miatt nem tudta elvinni, a püspök kieszközölte
számomra – akkoriban léptem be a Laon melletti Puiseux parancsnokságához – a
rendkívüli engedélyt, hogy helyettesítsem. A rendet érintő kérdésről volt szó, de én
természetesen semmit sem ismertem belőle, és közölték velem, hogy rejtjelezve van.
Tehát elindultam a Szentföldre. Ott Philippe de Milly nehezen viselte a nagymesterség
súlyos terhét, és az alkalmat megragadva elkísérni készült I. Amalrich királyt Bizáncba,
 a hatalmát pedig átruházta későbbi utódjára, Odon de Saint-Amand-ra. Tehát
nagyon rosszkor érkezett az üzenetem, és mivel Philippe de Milly semmit sem tudott a
Templom titkairól és kódjairól, közölte velem, hogy nem érti a püspök levelét.
Mivel azonban illett válaszolnia, rábízott minket, engem és az üzenetet, a
legöregebb tisztjére, egy élemedett korú testvérre – akire egyébként utaltak is a levélben
–, aki az utolsó élő volt a nyolc lovag közül, akik egykor elkísérték jeruzsálemi
küldetésére Hugues de Payns-t, aki azután az első Nagymester lett. Gondemare testvér
kora egyik legbölcsebb embere volt, és ismerte a Templom minden titkát. Bár nagyon
öreg volt már, amikor megismertem, a szelleme semmit sem veszített élénkségéből és
elmélyültségéből. Gond nélkül megfejtette a püspök levelét. Azután mélyen
gondolataiba merült, és megkért, hogy hagyjam magára. Később visszahívott, és
magamról kérdezett. Eleinte bizalmatlan volt, de azután megkedvelt, és igyekezett
betömködni a lukakat a tanulmányaimban, melyek az íráson és az olvasáson nem igazán
terjedtek túl. Amikor pedig már teljesen biztos lehetett felőlem, elmesélt egy különös
történetet.
Mint minden templomos, akár növendék is, tudtam – vagy tudni véltem –, mik
voltak a rend kezdetei: Clairvaux-i Bernát, aki százada legegyetemesebb szelleme és
talán legnagyszerűbb embere volt, összegyűjtött kilenc lovagot, és a Szentföldre küldte
őket, hogy megvédelmezzék a szegény zarándokokat, akiket mindig megtámadtak és
kifosztottak a szent helyeken. Akkoriban II. Balduin uralkodott itt, aki azelőtt Bourg-i
Balduin volt, majd Edesszai Balduin, és Bouillon Gottfried unokatestvére. Energikus,
nagy uralkodó volt. Szívélyesen fogadta a kilenc lovagot, és a saját palotájában
szállásolta el őket, az egykori Al-Aksza mecsetben, melyből nemrég költözött át a
citadellába, a Dávid torony-köré épített palotába.
– Ha az volt a feladatuk, hogy megvédelmezzék a zarándokokat Jeruzsálem és
mondjuk Jaffa vagy Caesarea között, furcsa gondolat, hogy a végcélhoz költöztették
őket, nem pedig a kiindulási ponthoz, a két kikötőhöz. Mindössze kilenc ember ilyen
nagy távolságokra, tizenhét mérföldre az egyik irányban, több mint húszra a másikban?
Nem sok.
– Valóban, de a küldetés mögött egy másik, hallatlanul fontos rejtőzött. A
rendházunk, az egykori mecset, melyet itt lát, a Nagy Templom alapjain emelkedik,
melyet egykor Tyrusi Hiram épített Salamon királynak. A templomot 70-ben felégettette
a római Titusz, majd 134-ben, a zsidók lázadása után földig rombolták. Titusz elragadta
a templom kincseit, de nem találta meg a legjelentősebbet, a frigyládát, melyben a
törvénytáblák voltak, melyeket Isten adott Mózesnek a Sínai-hegyen, egy még távolabbi
múltban. Clairvaux-i Bernátot egyetemes tudása arról győzte meg, hogy a Titusz
korabeli zsidók elásták a frigyládát a Templomuk alapjaiba, azután így vagy úgy
lepecsételték a helyét. Az „alázatos és rettenetes” szerzetesnek, aki előtt a királyok is
meghajoltak, a tudása még nagyobb lehetett, mint a hírneve, hisz Hugues de Payns és az
emberei megtalálták a frigyládát, és sikerült Franciaországba vinniük, természetesen II.
Balduin király cinkos segítségével…
 – Franciaországba? Franciaországban lenne? No de hol?
– Azt nem tudom, ahogyan sokan mások sem. Csak a harminc éve elhunyt
Clairvaux-i Bernát és egy maroknyi hűséges embere tudta, de annyi biztos, hogy a
küldetést sikerrel teljesítették. Clairvaux-i Bernát maga jelentette be bizonyos
értelemben a troyes-i zsinaton, melyet – ilyesmire azelőtt sosem volt példa – 1128-ban a
Templomos Rend hivatalos megalapítására hívtak össze. Azt írta a Regula előszavában:
„Jót cselekedett velünk Isten Asszonyunk 56 és Megváltó Krisztusunk, aki barátait
szólította Franciaország és Burgundia határvidékén…” Más szóval a küldetés sikerült.
Normál körülmények között a dolognak ennyiben kellett volna maradnia, amikor
azonban megfejtették a láda héber szövegét, felfedezték, hogy a főpap és a segédei még
ügyesebbek voltak, mint képzelték, hisz nem Isten szavai álltak ott, hanem egyszerűen
egy részlet a Zsoltárok könyvéből. Igaz, Isten dicsőségére, de semmi több!
– Hogy lehet? Kivették a táblákat a frigyládából?
– Pontosan. Úgy gondolták, és nem ok nélkül, hogy ha a rómaiak megtalálják a
ládát, benne faragott írásos kövekkel, nem kutatnak tovább. Az igazi táblákat pedig
elvitték máshová.
– Természetesen nem tudjuk, hova?
– Nos, nem! A püspök rejtjelezett levelében éppen azt kérdezte, Jeruzsálemben
nincs-e valami elképzelésük arról, hol lehetnek a táblák. Sajnos még Gondemare testvér
sem tudta, és néhány hónap itt-tartózkodás után visszaküldött Európába egy újabb,
saját kezűleg írt levéllel. Visszatértem tehát Puiseux-be, de a történet befészkelte magát
a gondolataimba, és nem hagyott nyugodni. Annyira nem, hogy miután néhány évig
gondolkodtam mindazon, amit az öreg templomostól megtudtam, vissza akartam jönni
a Szentföldre, hogy folytassam a kutatást. Könnyű volt visszatérni: elég volt kérnem,
hogy átküldjenek, de szabad is akartam lenni. A templomos testvérek azonban mindig
kettesével járnak. Visszamentem tehát Laon püspökéhez – Gérard de Mortagne-nak
hívták –, és ő mindent eltervezett számomra. Ekkor fedeztem fel, hogy sokkal nagyobb a
hatalma, mint képzeltem: a rendnek van egy titkos hierarchiája, melynek egyik feje
volt… és még mindig nagyon szerette volna megszerezni az igazi táblákat. Elhagytam
tehát a parancsnokságot az engedéllyel, hogy ide utazzak, és mivel a flandriai gróf éppen
indulni készült, más vermandois-i lovagokkal együtt csatlakoztam hozzá. Felruháztak
azonban egy titkos méltósággal is, mely lehetővé tette, hogy kedvemre járjam a
szentföldi templomos házakat: látogató voltam, aki bárhová bemehet, bárhol kutathat.
A többit már tudja, hisz Belinben találkoztunk…
– Nem egészen! Miért lépett Balduin király szolgálatába? így el kellett távolodnia a
kutatási területétől.
– Kevésbé, mint gondolná, hisz a palotában ott van a Dávid-torony, melynek nem
tudni, hol van a sírkamrája. Gondemare testvér véleménye szerint pedig lehetséges,
hogy kapcsolat van a táblák és az ismeretlen kripta között. Nagyon érdekes volt tehát
számomra a palota, és azt hiszem, végigkutattam minden pincéjét, árkát és föld alatti
56
Talán a Mi Asszonyunk kifejezést helyettesíti Szent Bernátnál.
járatát. Azután – Adam Pellicorne mostanáig békés és kiegyensúlyozott hangja hirtelen
érzelemmel telt meg, és elfojtott zokogás tükröződött benne –, bevallom, hogy őszintén
csodáltam és megszerettem ezt a hősies fiút, ezt a koronás vértanút, aki lóháton élte
meg agóniáját. Éles fogú vadállatok között kellett járnia a kálváriáját. Így a táblák
kevésbé tűntek fontosnak számomra, mint az, hogy őt védelmezzem, és szerény
lehetőségeimhez mérten segítsem akaratában, hogy mindenkiért és mindenki ellenében
uralkodjon. Mindent elmondtam neki arról, ki vagyok, és a végsőkig mellette maradtam
volna, ha nem üldöznek el. Így azonban visszamentem a Templomba. Annál is
szívesebben, mert Odon de Saint-Amand nem volt ott többé. Egy olyan természetű
ember, mint ő, bármennyire látogató voltam is, az első pillanattól kezdve pórázon
tartott volna. Nos, barátom, most már mindent tud. Döntenie kell a jövőjéről. Az a jövő,
melyet én ajánlok egy mindenható rend védelmében, vagyis az Úr törvényeinek
felkutatása méltó rá, hogy elkötelezze magát mellette? Thibaut felállt:
– Követem önt! – jelentette ki egyszerűen. – De felvesznek?
– Már fel is vették!
Ezzel Adam testvér megindult a tágas teraszon a fiatalemberrel, aki mostantól
„Thibaut testvér” lett.

***
Az új nagymester Arnaud de Torroge után a Templom udvarnagya, vagyis az eddigi
második legfontosabb személyisége lett. Gérard de Ridefort volt, akinek nevét Thibaut
először Szaladinnál hallotta Odon de Saint-Amand-tól. Az egykori kóbor lovag, a
bosszúvágyó flamand csak mérgében állt be a rendbe, egy összecsapásban elszenvedett
sebesülés véletlene folytán. A rend egyik gyengélkedőjén ápolták, ott maradt, és sokkal
inkább ravaszsággal, mint bizonyított vitézséggel gyorsan haladt felfelé. Lelke mélyén
egyetlen cél vezérelte: elég hatalmat szerezni ahhoz, hogy bosszút állhasson a tripoliszi
grófon, egykori mesterén, aki, bár korábban neki ígérte, végül megtagadta tőle egy
hercegnő kezét, akit azután egy pisai kereskedőhöz adott. Csak erre tudott gondolni.
Miután megválasztották, sokkal kevésbé törődött a kolostor belső életével, mint a királyi
palota eseményeivel és az udvari intrikákkal. A bár fattyú, de előkelő nevet viselő új
testvér érkezése, akiről mindenki tudta, hogy az egész Jeruzsálem által siratott király
hűséges fegyvernöke volt, beleillett terveibe. Ráadásul a fiatalember sosem került túl
közel Tripoliszi Rajmundhoz, akit IV. Balduin sokáig bizalmatlanul kezelt. Ridefort elég
intelligens volt, hogy megértse, ha el ne is fogadja, a régensség csak Sybilla férjének
hihetetlen tehetetlensége miatt jutott az ellenségének. Meg kellett fosztania tőle, akár a
királyság árán is. Thibaut-t annál is gyorsabban felavatták, mert az elmúlt csaták
megritkították a lovagok sorait.
Adam irányításával Thibaut belépett a szigorú szabályok szerint szerveződő, zárt
világba, melyet azonban nem érzett félelmetesnek. Beteg királya mellett hosszú éveken
át szinte szerzetesként élt. Minden más kolostorral ellentétben a templomosok, akik
teljes valójukban csakis Isten szolgálatának szentelték magukat, mindenekelőtt katonák
voltak, és bár szegénységi fogadalmat tettek, és egyénileg semmit sem birtokoltak, jobb
felszerelésük volt, mint a leggazdagabb lovagoknak. Minőségi fegyvereket viseltek, és
Thibaut gyakran megcsodálta lovas egységeik eleganciáját, a nagy, vörös kereszttel
díszített köpenyeket, ahogy egy emberként harcoltak páros takaros lovaikon a híres
fekete-fehér lobogó alatt. Fegyvereik ragyogtak, lószerszámaik bőrét mindig fényesre
viaszolták. Csak szakálluk színe különböztette meg őket egymástól (a templomosok
mind szakállt viseltek, és nagyon rövidre, szinte kopaszra nyírták a hajukat), amikor
azonban a csatákban az orrvédős sisak fedte a fejüket, lehetetlen volt megkülönböztetni
őket, hiszen nem voltak ismertetőjeleik.
Igaz, szerzetesi életüket az imák időpontjai szervezték szigorú rendben, de az
élelmük – melynek egy részét mindig meg kellett hagyniuk a szegényeknek – bőséges és
változatos volt, ahogyan az a fegyverforgatás nehéz mesterségéhez szükséges. A házuk,
az egykori mecset, majd palota, csodálatos volt. Az istállók, talán a világ legszebb
istállói, akár kétezer lovat is befogadhattak. És a Miasszonyunk-templomuk, melyet
nemrég építettek fel a Szikladóm helyén, melyet kinőttek, a román tisztaság és a bizánci
pompa modellje volt.
Adam egy héten át tanította Thibaut-t. A fiatalember azonnal kapott egy cellát a
palota és a Templom között álló épületben, ahol a testvérek aludtak. Szűk volt, a
bútorzatát egy zsámoly, egy láda és egy faágy alkotta szalmazsákkal, párnával és
takaróval.
Miután felveszik lovagnak, kap egy szőnyeget vagy ágytakarót is 57, ám számára, aki
éveken át egy matracon aludt Balduin ágya lábánál, ez a kis szoba már szinte luxusnak
tűnt.
Az őrmesterek – hat– vagy hétszázan voltak a háromszáz lovag mellett – együtt
laktak hosszú termekben, ahol egymás mellett sorakoztak az ágyak.
A lovagi ház város volt a városban, volt saját csendőrsége, fegyverkovácsműhelye,
vaskereskedése és lószerszámos műhelye, szíjgyártóval, posztóssal és díszítőkkel,
valamint konyhája, borkészlete, péksége és baromfiudvara, sertéstenyészete és
zöldségeskertje. Nem beszélve természetesen a gyengélkedőről és a rendkívül gazdag
gyógynövényes kertről.
Végül eljött a nap, amikor a friss színekben ragyogó, több száz gyertya által
megvilágított Templomban Thibaut térden állva, a két nyitott tenyerére fektetett
Bibliával a kezében, a nagymester és a gyülekezet jelenlétében elmondta az esküjét,
mely mostantól a Templomhoz fűzi, s mely csak az elmúlt napokban feltett, számos
kérdés ismétlése.
– Szép testvérünk – kezdte a káplán –, az összes kérdésünkre, melyeket felteszünk,
gondosan csak az igazat felelje, mert ha bármiben is hazudik, elveszítheti a házat, ahol
Isten vigyáz önre. Tehát, szép testvér, hallja szavunkat. Fogadja-e Istennek és a

57
Fekete-fehér vagy csíkos takaró
Miasszonyunknak, hogy mostantól élete végéig engedelmeskedik a nagymesternek vagy
bármely felettesének?
– Igen, uram, ha Isten úgy akarja.
– Fogadja-e Istennek és Szűz Máriának, hogy mostantól élete végezetéig szűzi életet
él?
– Igen, uram, ha Isten úgy akarja.
– Fogadja-e Istennek és Szűz Máriának, hogy mostantól élete végéig semmiféle
tulajdona nem lesz?
– Igen, uram, ha Isten úgy akarja.
Hosszú lista kötelezte Thibaut-t, hogy mindenben, mindenhol a rendet szolgálja,
nem árt senkinek sem tanácsaival, sem tetteivel, és sosem hagyja el a rendet egy másik
kedvéért, hacsak ki nem zárják.
Végül Gérard testvér, vagyis a nagymester, miután némán rövid imát mondott,
bejelentette, hogy Thibaut-t felvették a Jeruzsálemi Templomos Lovagrendbe:
– Isten és Szűz Mária, Szent Péter, a római pápa és minden templomos testvérünk
nevében befogadunk a ház minden jótéteményébe, mely azt érte a kezdetektől, és érni
fogja a továbbiakban… és fogadjon be minket minden jótéteményébe, melyet
cselekedett és cselekedni fog. Kenyeret és vizet ígérünk önnek és a ház szegény ruháját,
és sok nehézséget és munkát.
A nagymester ezután az új testvér vállára borította a vörös keresztes fehér köpenyt,
és a nyakánál megkötötte a zsinórját. Ezután a káplán testvér belefogott az „Ecce quam
bonum et quam jucundum habitare fratres…” kezdetű zsoltárba, majd elmondta a
szentlélek imáját, és az egész gyülekezet hangosan elimádkozta a Páter Nostert. Végül a
Nagymester és a káplán a hűbéri tisztelgés csókjával pecsételték meg az ajkát…
Minden elvégeztetett, és Thibaut de Courtenay mostantól az erős és félelmetes
testvériség tagja lett, mely csak Istent, a pápát és Szűz Máriát ismerte el urának, akinek
védelme alá templomait helyezte, és elutasította minden földi uralkodó hatalmát,
legyen az király vagy császár. Ami nem volt megvetendő.
A Templomból kilépve Thibaut-nak zúgott a feje. A szentély melletti
káptalanteremben fogadta a gyülekezet gratulációit, miután közölték vele rengeteg – és
kissé riasztó – feladatát és kötelességét. Adam testvér, aki – különleges kegyként, saját
kérésére – lovaglétének társa lett, mivel a templomosok mindig kettesével jártak,
csitítani próbálta riadalmát:
– Ne féljen! A regulát Clairveaux-i Bernát szabta meg, akit most már Szent
Bernátnak neveznek: nagyon szigorú és rendkívül tiszta életű ember műve, de
biztosíthatom, hogy azért vannak könnyítések…
– Biztos benne? Már kezdtem azon tűnődni, jól tettem-e, hogy hallgattam magára,
és a rám leselkedő veszélyek nem lennének-e még mindig jobbak, mint ez a fojtogató
regula. Legalább szabad levegőn lennék! És nem lennék köteles több száz imát
mondani!
Adam olyan jó szívvel nevette el magát, hogy Thibaut is felderült:
 – Szabad levegőben, ezt megígérhetem, nem lesz hiány! Ami pedig a szabályzat
szigorát illeti, higgye el, hogy – legalábbis ebben a házban – ha tiszteletben tartja a
lényeget, nincs mitől tartania. Nézze meg inkább a nagymestert. Tudja, ki a legjobb
barátja?
– Honnan tudhatnám?
– Igaz. Olyan sokáig távol élt ettől a világtól! Nos, a kedves Heraclius.
– Tréfál?
– Nem, dehogy! Különben sem tréfás a dolog. Sőt, inkább szomorú, de a hasonló a
hasonlót vonzza. Na, üljünk asztalhoz! Megszólalt a harang. Majd meglátja, ugyanolyan
jó az étel, mint a palotában. Néha talán még jobb is…
Mielőtt felvették volna a rendbe, Thibaut a szobájában költötte el az étkezéseit,
mintegy noviciátusa jeleként. A refektóriumba lépve azonban, melyet a templomosok
továbbra is palotának hívtak, felkiáltott csodálatában: az erőteljes oszlopok által tartott
boltívek alatt a tágas termet mindenütt az ellenségtől zsákmányolt és remekül
karbantartott trófeák díszítették. Aranyozott sisakok, csillogó kardok és lándzsák, festett
és cizellált, színes kerek pajzsok, aranyszín sodronyingek, zöld, sárga és fekete lobogók
harmonikus egységekbe rendezve sorakoztak a falakon. A nádlevelekkel megszórt
kövezeten fehér abroszos asztalok álltak, mint bármely palotában, és bőségesen
szolgáltak fel a lovagok fegyvernökei. Egyedül a nagymester széke fölött elhelyezett
nagy kereszt jelezte, hogy a pompás terem egy kolostor része. Valamint a benne
uralkodó csend, mivel a regula megtiltotta, hogy az étkezések alatt beszéljenek, kivéve a
nagymestert, ha vendégei voltak, ami gyakran előfordult.
Azután leborotválták Thibaut haját, ami, mivel a szakállának még nem volt ideje
megnőni, egészen új, keményebb külsőt kölcsönzött neki. Majd megkapta a Templom
kebelében neki járó javakat, azzal a kiegészítéssel, hogy nem ajándékról, hanem
kölcsönről van szó, hiszen minden a rendé. Jogosult volt három lóra, mint minden
lovag, egy fegyvernökre, akit nem tudtak adni mellé, a többiekéhez hasonló, vagyis
nagyon jó minőségű fegyverre és egy teljes felszerelésre, melyben két ingtől és két
nadrágtól kezdve minden megvolt, egészen egy üstig, melyben hadjárat idején
főzhetett, és egy tálig, mellyel a lovai élelmét mérhette ki, páncélon, vas lábvérten és két
kereszt alakban összeszegecselt lamellás arcvédővel ellátott sisakon át58.
Miután így mindent elrendeztek, az élet visszatért mindennapi kerékvágásába, kissé
monotonon Thibaut számára, aki csatákról álmodott, hogy azokba fojtsa bánatát és
szomorú gondolatait, melyek éjszakánként gyötörték a kis cellában, ahol nehezen talált
nyugalomra. Azonban Tripoliszi Rajmundnak köszönhetően, aki újabb, négyéves
fegyverszünetet írt alá Szaladinnal, a királyság békében élt, és igyekezett bekötözni a
Balduin életének utolsó éveiben szerzett sebeket.
Amellett, hogy a jaffai utat biztosították a zarándokok számára, akik egész évben
érkeztek a genovai, pisai vagy bizánci hajókon – a templomosok felfegyverzett vitorlásai
biztonságosabb és olcsóbb utazást nyújtottak, mivel

58
Georges Bordonove: La vie quotidienne des Templiers
 Akrában volt a fő kikötőjük, ahol a legfelsőbb vezető, az Akrai Egység parancsnoka
védelmezte a Szent Városba vezető utat –, a szerzeteskatonák szolgáltatták Jeruzsálem
rendőrségét. Ispotályos testvéreik inkább a városlakók és az utazók egészségére
ügyeltek, és a közfürdőket tartották ellenőrzés alatt. Így egy reggelen Thibaut és Adam
két őrmester kíséretében békésen sétálgatott a fűszerpiacon: mindketten szerették a
szegfűszeg, a szerecsendió, a fekete és fehér bors, a gyömbér, a kardamon, a kömény és a
fahéj illatát. A Füvek utcájának sarkán kolduló öregasszony egyszer csak követni kezdte
őket. Pontosabban befurakodott mellettük a tömegbe, megelőzte, és alaposan
szemügyre vette őket. Lassan mentek, fogadták a kereskedők köszöntéseit, akiknek
többségét Thibaut személyesen ismerte. Amikor a náddal fedett utca végére értek, az
öregasszony elszántan a lábaik elé vetette magát:
– A mindenható Isten és Szűz Mária nevében, hallgassanak meg, nagyurak…
– Elég idős vagy, asszony, hogy tudd, nem osztunk alamizsnát az utcán – szakította
félbe Adam. – Menj el a kolostorba, ahol nap mint nap megetetünk mindenkit, aki
szükséget szenved.
– Nem kenyérre van szükségem, hanem segítségre. Arra van szükségem, hogy
segítsenek megmenteni az úrnőmet. Hiszen ön Thibaut nagyúr, ugye? Először alig
ismertem meg, de…
– Az vagyok, pontosabban most már Thibaut testvér. És maga… mintha már láttam
volna…
– Az örmény Tekla vagyok, Ariane kisasszony szolgálója… – mondta, és hirtelen
kitört belőle a zokogás. – Ó, lovag úr, ha barátságot érez még iránta, siessen a
segítségére! Hosszú napok óta kutatom, hogyan segíthetnék, és most végre megtaláltam
magát!
– Ariane? Mi történt vele? Nem az Ispotályos Nővéreknél van, ahogy tervezte?
– Nem. Éppen indulni készült, én pedig vele tartottam volna, amikor megérkezett az
udvarnagy úr az őrökkel. Megragadták a szegény galambomat, és elvitték…
– Hova? Börtönbe?
– Nem. Nem a börtönbe, hanem a lepratelepre! Az udvarnagy azt mondta, hogy a
néhai király lotyó-ja, vele hált és elkapta a betegségét… Ó, mindenható Istenem!
Esküszöm, hogy egészséges volt és tiszta, sosem osztotta meg a szerencsétlen királlyal
az ágyát!
– Mit beszél? Oda küldte? No de milyen jogon? A rá törő felháborodásban Thibaut
nem törődött az emberekkel, akik kezdtek kíváncsian köréjük gyűlni, Adam azonban
nem hagyta figyelmen kívül őket. Megérezte, hogy a társa kész követni az asszonyt a
lepratelepre, ezért megragadta a karját:
– Nyugalom! Uralkodjon magán! Maga templomos lovag, ne felejtse el, és nincs joga
magánügyekbe avatkozni…
– Magánügy? Amikor arról van szó, akit a királyom szeretett? Aki neki szentelte az
életét, és akit most egy nyomorult csúful és aljasul megaláz? Én…
 – Semmit sem fog tenni! Befejezzük az őrjáratot, és nyugodtan megbeszéljük ezt az
ügyet. Hol lakik, jóasszony?
Tekla keserűen felnevetett:
– Hol lakik egy koldus? Az ispotályosok kolostorának egyik árkádja alatt, más
hozzám hasonló nyomorultakkal. Ott legalább kenyeret kapunk és némi védelmet…
– Jól van, most már tudjuk, hol találjuk meg. Most menjen! Épp eléggé magunkra
vontuk a figyelmet!
Adam hangja nem tükrözött durvaságot, de határozott és meggyőző volt. Hirtelen
felszáradtak az öregasszony könnyei. Megértette, hogy meghallgatásra talált, és
megnyugodott arccal köszönt el tőlük, majd beleveszett az egyik utca hűvös árnyékába.
Thibaut is megnyugodott. Ádámnak igaza volt: egy hirtelen kitörés semmit sem
használna a lánynak, akit Balduin özvegyének tekintett, és aki iránt testvéri
gyengédséget érzett, mely a hatalmas szerelem iránti csodálatából született.
Miután azonban kőrútjuk végére értek, és visszafelé tartottak a rendházba, képtelen
volt tovább hallgatni:
– Ugye nem képzeli, hogy ölbe tett kézzel fogom tűrni, hogy Ariane-t ilyen szörnyű
sorsra vetik? Hatalmas a szakadék aközött, hogy a palotában élt, a mélységes
szerelemtől elvakultan egy csodálatos leprás mellett, és a között a nyomorúságos,
lidérces világ között, melyet lárvák népesítenek be és embernek alig nevezhető roncsok,
akik lassan szétrohadnak, és nem kapnak más ápolást, mint a Szent Lázár-szerzetesek
nevetséges kezeléseit. Kihozom onnan! Tartozom ennyivel a néhai királynak: mielőtt
megkért, hogy vigyázzak Ariane-ra, azt akarta, hogy vegyem feleségül, hogy tisztes
helyzetbe kerüljön. A lány nem akarta.
– Igaza volt, mert még rosszabb lenne a helyzet: önt bizonyára elérte volna egy
semmiből érkező nyíl vagy kés… és Ariane mindenképpen a lepratelepre került volna –
jelentette ki Adam a tőle megszokott békés hangon.
– Lehet. Más megoldást kell keresnem. Először is… Minden további magyarázat
nélkül sarkon fordult.
Adam megragadta bő, fehér köpenye szélét és visszatartotta:
– Nono! Lassan a testtel! Hova megy, kérném szépen?
– Maga szerint? – mordult fel Thibaut kihívóan.
– Éppen hogy oda nem mehet! Először is, mert nincs joga hozzá. Másodszor, mert
ideje visszamenni. A Templom kolostor, nem pedig fogadó!
– A pokolba a Templommal! – vetette oda Thibaut lehalkítva a hangját, nehogy az
őket kísérő őrmesterek meghallják. – Ha Ariane-nak szüksége van rám, nem
habozhatok!
Adam akkorát sóhajtott, hogy a posztóárus napellenzőjéről, mely előtt éppen
elhaladtak, felrebbentek a galambok.
– Szép kis templomost verbuváltam! De én mondom, visszajön a kolostorba,
mégpedig most rögtön. Az esti étkezés után majd meglátjuk, mit tehetünk…
 – Külön-külön a cellánkba zárkózva, mialatt azt várjuk, hogy hajnali kettőkor imára
szólítsanak a kápolnába?
– Pontosan. Épp elég időnk marad, hogy az alváson kívül mást is tegyünk.
– Például elhagyjuk a kolostort? Hogyan? Szerintem elég jól őrzik…
– Igaz, igaz! És tilos éjszaka elmenni, kivéve a nagymester vagy Jeruzsálem
parancsnokának határozott utasítására. Ha megszegi a szabályt, kizárják. Hozzáteszem,
ugyanilyen tilos éjszaka máshol elhagyni a kolostort, mint a kapun át. Azért is kizárják!
– Nos, zárjanak ki! Kit érdekel!
– Ó, ne higgye, hogy ezzel jót tenne a szeretteinek. Ha kizárják, fiam, először jól
elagyabugyálják az egész gyülekezet előtt. Azután elküldik egy még szigorúbb, bencés
vagy Ágoston-rendi kolostorba, ahová élete végéig bezárják. Ha megpróbál megszökni,
visszaviszik, méghozzá in pace… örökre. Ugyan, nyugodjon meg! – tette hozzá Adam
csitító mosollyal. – Talán van rá mód, hogy ne a kapun távozzunk, és ne vegyenek észre.
– Honnan tudja?
– Azt hiszi, minden éjszakámat a fekhelyemen töltöm? Emlékeztetem, hogy
küldetést kell teljesítenem. Tehát éjszaka kutatok, dolgozom…
– Meséljen! – lelkesedett Thibaut. – Felfedezett talán… egy ismeretlen kijáratot?
– Valami olyasmit, de most hallgasson. Megérkeztünk!
Ott állt előttük a Templom szigorúan őrzött bejárata a „Templomhegy” felé, a
megerősített kapu, melyet Ravasz Kapunak hívtak.
Az esti étkezéskor Thibaut-nak a legkevésbé sem esett nehezére, hogy szinte teljes
adagját meghagyja a szegényeknek. Nem volt éhes, és gondolatai Jeruzsálem falain
kívülre szálltak a csendben, melyet alig zavart meg a testvér rekedtes hangja, aki ájtatos
szöveget olvasott fel az erre a célra felállított szószéken.
A szépséges, törékeny Ariane-ra gondolt, és szemrehányást tett magának, amiért
elfogadta az Adam Pellicorne által felajánlott védelmet, anélkül, hogy meggyőződött
volna arról, a lány is biztonságban van… A Jocelin de Courtenay ellen érzett gyűlölettől
remegett a keze, elszorult a torka, és nem engedett át élelmet, csak egy kevéske bort.
Képtelen volt megérteni, hogy lehet, hogy az udvarnagy – mennyire szerette volna
elfelejteni a vérségi köteléküket! – még ennyi év után is üldözi a szerencsétlen lányt
makacs megtorlásával.
Egy órával később szűk fekhelyén feküdt, és lassan beletörődött, hogy álmatlanul
tölti az éjszakát, amikor hang nélkül nyílt a cellája ajtaja. Olajlámpása fényében – a
templomosok mindig égve hagytak egy lámpást éjszakára, arra az esetre, ha riasztanák
őket, hogy ne kelljen a sötétben tapogatózniuk a ruháik és a fegyvereik után – Adam
rajzolódott ki előtte, akár egy fantom, és szája elé emelt ujjával jelezte, hogy hallgasson.
Fekete őrmesterruhát nyújtott felé, ugyanolyat, amilyet maga is viselt. A fiatalember
nem várt magyarázatra, felöltötte inge és zsinórral rögzített nadrágja fölé, melyet a
regula szerint a templomos éjszakára is magán tart. Thibaut egy szempillantás alatt
felöltözött, és cipőjét a kezében tartva megindult a barátja nyomában. A kései órán
kihalt volt az egykori palota. A nagymester egyébként is távol volt, és a felügyeletet az
elöljáró, Ernaut de Saint-Prix látta el, akiről mindenki tudta, milyen mély az álma.
A két férfi csendben, akár az árnyak, elérte a káptalantermet, mely valaha egyike
volt a hét hajónak, mely a mecset hét kapujához kapcsolódott. Ebben a teremben egy
kőfallal takarták el a mirhábot59. A terem végébe mentek, és jobb oldalon haladtak az
egykori kápolna felé, melyet nemrég váltott fel az új templom. A román boltívet négy
vastag oszlop tartotta, melyek főit, olajfaleveleket idéző durva faragások díszítették.
Adam kinyitotta lámpása ablakát, kiszabadítva a lángot, felemelte, majd kiválasztotta az
egyik levelet és elfordította. Thibaut meglepetésére ajtó nyílt az oszlopban, egy lefelé
induló lépcsőt fedve fel. Adam megindult rajta, és utasította társát, hogy csukja be
mögöttük az ajtószárnyat.
A lépcső mélyen levezetett a föld gyomrába magas, alig faragott fokokkal, melyek
nedvesen nagyon veszélyesek lettek volna, a szikla azonban, melybe vájták őket,
tökéletesen száraz volt. Mivel nagyon kicsi volt a valószínűsége, hogy bárki meghallja
őket, Thibaut megkockáztatott egy kérdést: –Hogyan fedezte fel ezt a lépcsőt? És hova
vezet?
– Gondemare testvér mutatta meg, amikor először itt jártam. Egy galériához vezet,
melyet a rómaiak vájtak a nyugati fal mentén. Egykor ezen át lehetett eljutni a
Templomból az Antónia erődbe. Krisztus idejében így az itt lakóknak szemük és fülük
lehetett a Szentély szolgálóira. A galéria több föld alatti járatot összekapcsolt, melyek
nagy részét a zsidók eltorlaszolták a római korszak kezdetén. Valójában azonban a
rómaiak építménye csak továbbvitte a Templom levitáinak rendszerét, melyet Heródes
épített újjá, és mely csak a rendkívüli építmény bejáratára nyíló nagy lépcső ívéig
vezetett. Ezt a kijáratot mutatom meg… sürgős szükség esetére, és hogy tudja, hogy el
lehet hagyni a kolostort, és vissza is lehet térni anélkül, hogy észrevennék.
– Ezt fogjuk tenni?
– A legkevésbé sem! Ma éjjel csak megmutatom az utat arra az esetre, ha el kellene
hagynia a házat… ha véletlenül nem vagyok itt… vagy már nem vagyok itt.
– Hogy érti? Nem szabadítjuk ki Ariane-t?
– Nem! Azért vezettem el ide, mert éreztem, hogy minden őrültségre képes – és a
Templomban az őrültségek helyrehozhatatlanok, sőt halálosak lehetnek. Holnap, fényes
nappal megyünk el a lepratelepre. Az a helyzet, hogy ismerem a Szent Lázár-szerzetesek
rendfőnökét. Jó ember, aki bizonyára nem nézte jó szívvel, hogy egy egészséges lányt
visznek el hozzá, méghozzá erőszakkal.
– Miért nem mondta előbb?
– Mert nem voltunk egyedül… és mert vissza kellett jönnünk. Jobb, ha a lehető
legkevésbé vonjuk magunkra a figyelmet, különösen, ha a szabályzat megszegésére
készülünk.
Egy falba vájt lyuk előtt haladtak el, és Thibaut megkérdezte:
– Egy másik föld alatti járat bejárata?
59
Fülkeféleség, mely Mekka irányát jelzi, s mely előtt a muzulmánok imádkoznak.
 – Igen. És nem is jelentéktelené. Legalábbis a múltban fontos volt: ennek a mélyén
találták meg Hugues de Payns lovagjai a frigyládát egy befalazott pincében, mely
pontosan a Szentek Szentje alatt terük el.
– És a törvénytáblák nem voltak benne?
– Nem. Azért vagyok itt, hogy megtaláljam őket.
– No de miért? Minden keresztény ismeri a szöveget, melyet a Mindenható
láthatatlan keze vésett rá tűzbetűkkel.
– Nem tudunk mindent. Isten törvényt adott az embereknek, ez biztos, de van más
is. A Genezisben az Örökkévaló azt mondja: „Mérettel, számmal és súllyal teremtettem
a világot”, ami azt jelenti, hogy van egy olyan törvény is, mely az univerzum mozgását és
összetételét irányítja, és ez a törvény rejtve van, az erkölcsi törvény szövegébe kódolva.
Gondemare testvérnek ez volt a meggyőződése, és ő a föld egyik legnagyobb tudású
embere volt. Aki el tudja olvasni a törvényt, óriási tudásra, s így beláthatatlan hatalomra
tesz szert. Ezért van, hogy miután nagy nehézségek árán elrejtették a frigyládát, az
akkori főpap és a levitái még mindig nem ítélték elégségesnek a védelmet, és kicserélték
a táblákat egy zsoltárra, az eredetit pedig elrejtették… Isten tudja, hol!
– Talán Jeruzsálemen kívül? Egy másik szent helyen, mely beleveszett a sivatagba?
– Meglepne, ha lett volna rá idejük. Gondemare testvér is úgy gondolta, hogy itt kell
lenniük valahol a Mória hegy gyomrában, ahol Bölcs Salamon temploma emelkedett.
Csak azt kellene tudni, hol. Ezt kutatom, mióta el kellett hagynom az udvart. Sok
éjszakát eltöltöttem a föld alatt. És bizonyára még sokkal többet el fogok… Most
megmutatom, hogyan mehet ki innen, aztán visszamegyünk, nehogy meglepjen a
hajnali harangszó.
Thibaut kénytelen volt beérni ennyivel. Nem volt más választása, és Adam különben
is azt mondta, hogy reggel elmennek a leprásokhoz. Már csak néhány órát kell várnia.
Olyan csendben, ahogyan jöttek, a két barát visszasietett a cellájába…
Másnap Adam és Thibaut valóban elhagyták a kolostort, lóháton, és ez alkalommal
őrmesteri kíséret nélkül. Éppen Szent Lázár, a feltámadott ünnepe volt, és gond nélkül
engedélyt kaptak az elöljárótól, hogy elmenjenek a leprás király lelki üdvéért imádkozni
a Szent Lázár várfolyosó mellett álló kolostor kis templomába. A falakon túl, a várost
körülölelő nagy, kiszáradt vizesárkok mögött, egy kis dombon emelkedtek egy egykori
perjelség szinte romos épületei, fekete tüskés sövénnyel körülvéve. Itt éltek azok, akiket
a borzalmas betegség kitaszított a városból, hogy itt rohadjanak szét lassan. Joguk volt
elhagyni a helyet, és koldulni menni, azzal a feltétellel, hogy sosem lépnek be az
erődítménybe. Felbukkantak a várfolyosó mellett vagy feljebb, a Szent István-kapunál,
vagy lejjebb, a Dávid-kapunál, melyek körülbelül azonos távolságra feküdtek
nyomorúságos lakhelyüktől: alamizsnáért könyörögtek az arra járóknál, gondosan
ügyelve rá, nehogy szélirányba kerüljenek. Egyik eltorzult kezüket előrenyújtották, míg
a másikban kereplőt forgattak, vagy ha már nem volt ujjuk, azt kiabálták vagy nyögték:
„tisztátalan!”… Vetettek nekik néhány pénzdarabot a melléjük letett fatálkába, és ez az
alamizsna segített javítani kissé az élelmüket. Thibaut-nak mindig elszorult a szíve,
amikor ezen az átkozott helyen járt, mert a királyát képzelte a szerencsétlenek rongyai
alá. Most Ariane gondolata hajtotta. A Szent Lázár-szerzetesek – akiknek kis kolostora a
közelben állt – amennyire csak tőlük tellett, kettesével vagy hármasával gondozták a
betegeket: egymást váltva húzták a vizet a kútból, és az élelem mellett, amennyire
lehetett, ápolásban is részesítették őket. Szinte elviselhetetlen szag terjengett a
környéken…
Adam ismerte a perjelt: idős ember volt, akinek arcán a világ minden szomorúsága
ott tükröződött. Mint a társai, Justin testvér is tudta, hogy egy napon őt is eléri a
betegség, vagy talán már el is érte, csak még nem mutatkozott meg. Hálásan fogadta a
két férfit és a megrakott kosaraikat. Nem volt jó a termés, és az elkövetkező tél ínséggel
fenyegetett. A kápolnába vezette őket, ahol mindketten hosszan, őszintén imádkoztak,
mielőtt feltették volna a kérdést, mely ide hozta őket. Nem olyan választ kaptak, amilyet
reméltek:
– Egy fiatal lány, akit az udvarnagy hozott ide a király temetésének napján?
Biztosíthatom önöket, hogy nincs ilyen. Senki nem jött ide sem aznap, sem a következő
napokon. Különösen nem az udvarnagy úr kíséretében. Ő sosem marad észrevétlen –
tette hozzá kis mosollyal. – Milyen az az ifjú leány?
Leírták neki, de a szerzetes lehajtotta a fejét:
– Csak harminc leprás van itt, akik némelyikének van gyermeke, akiken hamarosan
megmutatkoznak majd a betegség előjelei. A testvéreim és én mindegyiküket ismerjük,
és ha úgy gondolják, titokban, éjszaka érkezett ide a lány, tudniuk kell, hogy bár
omladozik az épület, a kapu erős, és napnyugtakor mindig bezárjuk. Megnézik?
Felmérve, hogy ha igent mondanak, azzal kétségbe vonják az öreg szerzetes szavait,
akiről tudták, mennyire jó ember, a két látogató nemet intett. Köszönetet mondtak
Justin testvérnek, és az üres kosarakkal visszaindultak a Templom felé.
– Hova vihette? – szólalt meg végül Thibaut inkább magában, mint társához szólva.
– És miért alkalmazott ekkora erőt, hogy a lepratelepre vigyen egy védtelen lányt, aki
soha nem érkezett meg oda?
– Pontosan ezeken a kérdéseken tűnődöm én is – felelte Adam. – Sajnos – az őröket
leszámítva, akiket az udvarnagy igénybe vett –, csak ő tudja választ…
– Akkor csak egyetlen megoldás van – mordult fel Thibaut, aki képtelen volt tovább
féken tartani a haragját és az aggodalmát. – Meg kell kérdezni tőle!
Megfordította a lovát, és elvágtatott az udvarnagy palotája felé. Adam követte, és
sikerült utolérnie:
– Elfelejti a regulát, melyet elfogadott? – kiáltotta a vágta szelében. – Csatán kívül
egy templomosnak sosem szabad megtámadnia senkit, sem személyében, sem
szavakban. Az ütés és a sértegetés tilos. Udvariasan kell szólnia hozzá!
Vad nevetés volt a válasz:
– Tudom! Udvariasan fogom intézni!
A haragja azonban nem talált célpontot. Jocelin de Courtenay nem volt a
palotájában, Jaffába ment beteg húgához, unokahúgához és a kis királyhoz. Így Adam
Pellicome, ahogy visszakísérte a nagyon borús, de lecsillapult Thibaut-t, titokban
megkönnyebbülten felsóhajtott. A leghalálosabb ostobaság lett volna, ha szemtől
szemben megtámadják a mindenható udvarnagyot, és őszintén hálát adott– az Úrnak és
Szűz Máriának, hogy megkímélték a barátját. Egyelőre legalábbis, és ez a lényeg. Ami a
későbbieket illeti, nagyon odafigyel majd…
 IX. fejezet

Sötét fellegek

Isabelle visszatért Nabluszba. Maga sem tudta, örüljön-e ennek. Minden olyan
békés, olyan nyugodt volt itt, hogy még egy fecske röpte is eseményszámba ment! Éppen
az ellenkezője volt a moabi Kraknak, ahol mindennapos volt az izgalom és a durvaság.
Ott, a sötét várban, mely a Jordán áztatta gazdag földek és a sivatag határán emelkedett,
Renaud de Châtillon gondoskodott róla, hogy az övéi néha elcsigázó, de sosem unalmas
életet éljenek. A vén briganti a Vörös tenger felől érkező karavánok lesésével töltötte az
idejét, és nem törődve sem kiindulási helyükkel, sem úti céljukkal, a jó falatot szimatoló
éhező farkas jókedvével vetette rájuk magát. Szétkergették a fegyveres kíséretet,
levágtak néhány fejet, és kincsek újabb folyama áradt a kastélyba. Ilyenkor napokon át
ünnepeltek. Sokat ittak, néhányan az asztal alá részegedtek, és szeretkeztek, nem
törődve a partner személyével. Így történt, hogy egy éjjelen Isabelle az apósa ágyában
találta magát, miközben a férje a mértéktelenül nyakalt nehéz görög bort aludta ki.
Különös tapasztalat volt, nem olyan kellemetlen, mint amilyenre a lány számított.
Először is, mert ő maga is ivott, másodszor pedig mert Renaud, a durva, Renaud, a
démon, Renaud, a fosztogató valóságos örvénybe rántotta tudós simogatásai és
durvasága egyvelegében, mely szélsőséges, szinte ájulásszerű gyönyörben részesítette.
Amikor kijózanodtak, a lovag nem is próbált mentséget találni, egyszerűen kijelentette,
hogy szereti, és őrülten kívánja, mióta csak Isabelle belépett a házba. Mit felelhetett
volna a lány? Hogy szereti a férjét? Ez volt az igazság, de a majdnem hatvanéves
vadember karjaiban töltött órák után Onfroi-val fakónak tetszett a szerelem.
Nehézzé vált az élet a kastélyban. Étiennette asszony, aki odafigyelt a férjére, már
régen észrevette, mit érez a lovag az alig tizenhét éves, imádnivaló kislány iránt. Azon a
híres éjszakán Renaud-nak csak azért sikerült kielégítenie vágyát, mert elintézte, hogy a
feleségét reggelig bezárják. „Félreértés” volt, melyet egy cselédnek tulajdonítottak. A
szerencsétlent megkorbácsolták, a baj azonban megtörtént. Étiennette a szólást
követve, mely szerint aki egyszer csalt, csal máskor is, megértette, hogy Renaud
mindenre kész, hogy újra megízlelhesse a csodálatos testet, melynek lassan őrült rabjává
vált. Képes megölni Onfroi-t, talán még őt magát is, hogy azután feleségül vehesse
Isabelle-t.
Étiennette napokon át nem tudta, mit tegyen. Végül már azt kívánta, bárcsak
elindulna a férje szokásos távoli hadjárataira, melyek kiváltották Szaladin haragját, és
kétszer is veszélybe sodorták a kastélyt és a várost. Csakhogy ha útnak indulna, magával
vinné Onfroi-t is, aki túlságosan félénk ahhoz, hogy ellenkezzen, és csak isten a tudója,
mi minden történhetne a sivatag homokjában, ahol könnyű összetalálkozni egy
kígyóval vagy skorpióval!
Így áldásként, a buzgó imáira adott válaszként fogadta a Jeruzsálemből érkező hírt: a
kis Balduin, a hatéves király megbetegedett a jaffai palotában: ismeretlen kór támadta
meg. Étiennette azonnal tüzet fogott:
– Lefogadom, hogy megmérgezték! A Courtenay-k meg akarják szerezni a koronát
Sybillának!
– Ne álmodozzon! Agnès a nagyanyja, Sybilla pedig az anyja: nem tennének
ilyesmit! – mordult rá Renaud.
– Maga nem tenné meg? – nevetett keserűen a felesége.
– De igen… de nem a saját véremmel!
– Mit tud maga erről?! Sosem volt képes utódot nemzeni. Sem Antiochiai
Konstancának, sem nekem nem született magától gyermekünk, pedig mindketten
anyák voltunk. Bárhogy is van, a koronának Isabelle-re… és a fiamra kell szállnia. Nincs
vesztegetni való időnk: el kell küldeni őket Nabluszba Balian d'Ibelinhez. Biztos vagyok
benne, hogy máris maga köré gyűjti a híveit, hogy Jeruzsálembe vonuljanak!
– Nabluszba? Amikor megtiltotta Isabelle-nek, hogy viszontlássa az anyját?
– Ennek semmi jelentősége sem lesz attól a pillanattól, hogy a trónra kerül. Onfroi
majd emlékezteti rá, kinek köszönheti a koronáját.
– Akkor én is megyek! – jelentette ki Renaud.
– Maga? Az esküdt ellenségéhez? Épp elég lesz, ha a koronázás napján találkoznak.
Most inkább adjon erős kíséretet a fiatalok mellé, hadd induljanak útnak!
Így történt, hogy Isabelle viszontlátta az édesanyját és a Garizim-hegyet, ahol
gyermekkora legszebb részét töltötte. Valamelyest örült, hogy újra rátalál a szép
palotára, Nablusz tiszta vizére és kertjeire. Lelkesen fogadták őt is, a férjét is. Ahogyan
Étiennette gondolta, Balian d'Ibelin egyetlen percet sem vesztegetett, hogy összehívja
azokat, akiket megrémített a lehetőség, hogy a szeszélyes és hiú Sybilla követi a fiát a
trónon. Sokan voltak így, köztük a régens is. Tripoliszi Rajmund kimentette magát a kis
Balduin temetéséről, és a saját pártjabeliekhez csatlakozott. Súlyos hibát követett el,
hisz ellenségei így kihasználhatták távollétét.
A romló egészségi állapotú Ágnesen kívül ellensége volt Heraclius pátriárka, Jocelin
de Courtenay és a templomosok nagymestere, Gérard de Ridefort is. Különösen ez
utóbbi. Végleg el akarta távolítani örök ellenségét a hatalomból. Egyetlen módot látott
erre: a lehető leghamarabb megkoronázni Sybillát Jeruzsálem királynőjévé. Ez azonban
nem volt magától értetődő. Először is, mert a bárók gyülekezete távolról sem volt teljes,
hiszen sokan Nablusz felé vették az irányt. Másodszor, sokan kétségbe vonták Sybilla
jogosultságát, mert bár ő volt az elsőszülött, egy eltaszított, köztudottan erkölcstelen
asszonytól született, miközben Isabelle édesanyja királyné volt, amikor a világra hozta
őt. Végül valakinek a megkoronázásához szükség van egy koronára is, a jeruzsálemit
pedig a Szent Sír kanonokjai őrizték a királyi kincstárban. A kinyitásához három kulcs
kellett: az első a pátriárkánál volt, a második a nagymesternél – idáig minden rendben
volt –, a harmadikat azonban az ispotályosok nagymestere, Roger des Moulins őrizte, és
a feddhetetlen, karakán normann nemes, a templomosok és Heraclius esküdt ellensége,
megtagadta az átadását. Tripoliszi Rajmund tudta, hogy rá számíthat, és igyekezett
összegyűjteni erőit Nabluszban, mely szokatlanul mozgalmas hely lett…
A nyugalom, mely Isabelle-t megérintette érkezésekor, nem tartott sokáig. Egymás
után érkeztek a nagyurak zászlóikkal és embereikkel, akik betöltötték a várost és a
palotát. Mindannyian tisztelettel és alázattal köszöntötték, a királynőjüket látták benne,
és maga sem tudta, örüljön-e ennek vagy sem. Igaz, büszke lett volna rá, ha a fejére
teszik apja és bátyja koronáját, de ahogy visszaemlékezett a nehézségekre, melyekkel
Balduinnak meg kellett küzdenie, nem volt biztos benne, hogy alkalmas a feladatra.
Még ha egy erős férfi lenne mellette, aki képes vállalni a problémákat, és hatékonyan
ellenállna a szultán támadásainak! Szép Onfroi-ja erre képtelen lett volna. Gyűlölte a
tábori életet, nem szeretett nehéz páncélt viselni, és nem is titkolta kifinomult
irodalmárhoz illő békés természetét.
– Nem édes és kellemes az életünk, szívem? Boldogok vagyunk együtt, mert minden
pillanatomat önnek szentelem. Nincs elég erődünk és vitéz kapitányunk, aki meg tud
védeni minket anélkül, hogy uralkodnánk egy nép lármája és haragja közepette, mely
sosem tudja igazán, mit is akar? Mondja meg ezeknek az embereknek, hogy nem akar
királynő len– ] ni, és menjünk vissza a Krakba!
– Gondolja, hogy jól fogadnának? Az édesanyja és Renaud nagyúr mindennél
forróbban akarja, hogy mi j viseljük a koronát. Képesek lennének elzavarni, és 1 akkor
hova mehetnénk?
– Toronba, a várkastélyba, melyet főparancsnok ősömtől örököltem a libanoni
hegyekben. Emlék– j szem, gyerekkoromban jártam ott, gyönyörű hely, nem messze a
tengertől…
Ezek a szavak elszédíthettek egy fiatal lányt, akinek mostanáig csupa mosoly volt az
élete, bár a lelke mélyén egy kis hang azt súgta, Onfroi távolról sem hős, és talán nem
tudná megvédeni, ha arra kerül a sor. Azonban Balian d'Ibelin, a megtestesült lovagi
eszmény számára elfogadhatatlan volt.
– Dicsőséges őse mindig is szilárdan emelte magasba a főparancsnoki kardot –
jelentette ki nem válogatva meg a szavait. – Mélységesen szégyellné önt, Onfroi úr.
Megtagadná, ahogyan minden más becsületes ember is, hisz maga gyáva!
A fiatalember a sértésre mégiscsak válaszolt:
– Ugyanolyan vitéz vagyok, mint ön, nagyuram, de csak jogom van visszautasítani a
trónt, ahol nem érezném jól magam, és a legkevésbé sem érdekel! Szépséges feleségem
sem vágyik rá jobban.
– Mert maga nem engedi – avatkozott közbe Tripoliszi Rajmund. – De vésse az
eszébe, hogy nem magát választjuk királynak, hanem őt királynőnek. Ha nem hajlandó
nemes szívvel elfogadni az önre váró szerepet, egész egyszerűen elválasztjuk magukat,
és olyan valakinek adjuk a királynő kezét, aki méltó rá! Maga nem az!
 – Még gyermeket sem képes nemzeni neki, pedig már több mint két éve házasok! –
vetette oda Balian megvetően.
– Majd akkor lesz gyerekem, ha én akarom – üvöltötte a fiatalember magán kívül. –
Ami a koronát illeti, ha azt hiszik, a pátriárka majd a feleségem fejére teszi, csak
vesztegetik az idejüket. Sosem lenne hajlandó rá!
– A betlehemi püspök leválthatja a méltatlan pátriárkát. Amint megérkezik,
megválasztjuk Isabelle-t, hiszen sokan akarják őt királynőnek. A püspök ma estére itt
lesz!
Valóban, az öreg prelátus és a kísérete néhány órával később a nép éljenzésétől
kísérve megérkezett Nabluszba. Másnap, miután kipihente magát, összegyűltek a palota
nagytermében, mindenki a maga helyén, a maga lobogója alatt, ahogyan egykor
Jeruzsálemben. A bárók között ott volt mindenki, aki egykor Amauryt és Balduint
becsülettel szolgálta: ők alkották a frank nemesség színe-javát. A terem végén egy üres
trónus várta a lányt. A trón előtt pedig, mely mellett a püspök ült, ott állt Tripoliszi
Rajmund.
Amikor mindenki megérkezett, kiadta az utasítást, hogy vezessék be a hercegnőt és
a férjét.
Isabelle az exkirályné, Mária kíséretében lépett be, aki mintha támogatta volna.
Nagyon sápadt volt sötét ibolyaszín, merev, de ékszerektől csillogó bizánci ruhájában,
melyet az alkalomra választott.
Vibráló éljenzés fogadta, de el sem mosolyodott. Anyjával előreléptek a püspökhöz,
és meghajoltak, hogy áldását fogadják, azután Mária elengedte a lánya kezét, előbb
azonban egy pillanatra megszorította:
– Bátorság! Meg kell mondani nekik!
Isabelle azonban felzokogott, és a kezébe temette az arcát. Képtelen volt
megszólalni.
– Mit kell megmondani? – kérdezte felhős tekintettel Tripolisz grófja.
Mária átölelte Isabelle-t, hogy a vállán sírhasson, és tiszta, de felháborodástól
csengő hangon megszólalt:
– Hogy az éjjel Onfroi úr titokban elhagyta a palotát, és Jeruzsálembe utazott.
Elment Sybilla hercegnőhöz, és közölte vele, hogy erőszakkal királyt akarnak csinálni
belőle, de ő sosem egyezik bele… a védelmét kéri… és azt, hogy tekintse legjobb
barátjának!
Az egybegyűlteken dühödt moraj futott végig, és mindenfelől kiáltások hangzottak.
Mintha vihar szele söpörne végig a termen, megremegtetve a lobogók sokszínű selymét.
A zűrzavar közepén Tripoliszi Rajmund egy pillanatra lehunyta a szemét a katasztrófa
súlya alatt. Amikor újra kinyitotta, Mária királyné gyengéden kivezette a lányát. Isabelle
szíve szinte kiugrott a helyéről a ruha gyöngydíszei alatt. Belebetegedett a szégyenbe és
a fájdalomba. Pedig az éjszaka keményen harcolt, hogy megakadályozza Onfroi
gaztettét, mellyel kizárja magát az övéi közül, de hiába. A férje túlságosan félt! Isabelle
nem tehetett többet, mint hogy megtagadja, hogy vele tartson. Így is meg kellett
esküdnie a keresztre, hogy nem fedi fel a szökést a másnapi gyűlés előtt, amikorra már
lehetetlen lesz utolérni a férjét.
Amikor a terem valamelyest elcsendesedett, Tripoliszi Rajmund vette át a szót:
– Uraim, Sybillát megkoronázzák, ha nem tették meg máris, és mostantól
mindannyian veszélyben vagyunk. Különösen én, akit mindig makacs gyűlölettel
üldöztek a Courtenay-k és a nagymester. Elmegyek tibériási erődítményembe, ahol a
feleségem és a négy fia tartózkodik, és nem mozdulok onnan. Isten óvja a királyságot,
mely szintén halálos veszélyben van!
Később megtudták, hogy hazatérve a gróf titkos tárgyalásokat kezdett Szaladinnal
arra az esetre, ha az új királynő megtámadná. Mégiscsak furcsa értelmezése volt ez a
frank királyság javának. Rajmund azonban mindig is kiegyezéses politikát folytatott az
iszlámmal – ahogyan a királyok is, amikor Aleppo vagy Moszul uralkodójának
megvédéséről volt szó a hódítóval szemben! –, és volt néhány barátja az emírek körében,
ám magatartása mégis árulásra emlékeztetett.
Jeruzsálemben nagy megkönnyebbülést keltett a jóindulattól csepegő és nyugodt
életben reménykedő Onfroi de Toron megérkezése. Azonnal elvezették Roger des
Moulins-hez, aki kitartott amellett, hogy nem adja ki a harmadik kulcsot.
– Nos, nagymester?! – vetette oda Jocelin de Courtenay. – Csak egy lehetséges
királynő maradt, és önnek nincs többé oka ellenezni a megkoronázását.
Roger des Moulins nem válaszolt. Sarkon fordult, fehér kereszttel díszített nagy
fekete köpenye ujjába rejtette a kezét, de egy perccel később visszatért. Arcán undorral
az udvarnagy lábához dobta a kulcsot, majd ismét távozott. A kolostort elhagyva
Courtenay hallotta, hogy az ispotályosok komoly hangja szomorú Misererét énekel…
Akarata ellenére is beleremegett.
A koronázásra szóló meghívók bejárták Palesztinát annak ellenére, hogy a leprás
király végrendeletére alapozva a nabluszi bárók megtiltották a pátriárkának, hogy
elvégezze a szertartást. Mégis megtette…
A több ezer gyertya fényében ragyogó Szent Sírtemplomban Heraclius a boldog és
büszke Sybilla szőke fejére tette a koronát, melyre annyira vágyott. Amint megkapta, le
is vette, és magához hívta a férjét:
– Uram, jöjjön, és fogadja el ezt a koronát, hiszen önnél jobb személyre nem is
bízhatnám!
Guy de Lusignan letérdelt előtte, és az asszony csinos, gyengéd mozdulattal a fejére
tette a súlyos aranykarikát. Az egybegyűltek éljenezni kezdtek.
Az első sorban Renaud de Châtillon haragja ellenére jó képet vágott a dologhoz.
Végül is ez a király, akit joggal tartott alkalmatlannak a feladatára, nem fogja zavarni.
Ott volt természetesen Gérard de Ridefort is. Buzgott benne a káröröm, máris a bosszút
ízlelgette, mely hamarosan utoléri ellenségét, Tripoliszi Rajmundot.
– Ez a korona megér annyit, mint Lucie de Botron öröksége! – morogta a foga
között.
 Az udvarnagy sötét örömmel figyelt. A jövőben semmi sem áll mohósága útjába, és
máris tervezgette a földeket és kincseket, melyekkel megajándékoztatja magát. Hisz
Sybilla neki köszönhette a szép koronát, melyre oly büszke volt. Ő mérgezte meg a kis
Balduint, hogy megfossza a régensségtől Tripoliszi Rajmundot.
Az érzéki, epekedő és szélsőségesen kacér Sybilla túlságosan lusta volt anyának:
nem is siratta meg a fiát, ellentétben Agnès-szel, akinek szívén a gyermek halála igazi
sebet ejtett, ő azonban már nem számított. Titokzatos betegség kínozta, melyet talán
valamelyik alkalmi szeretőjétől kapott el, és helyzetébe beletörődve csak arra vágyott,
hogy kövesse az unokáját. Sybilla nem törődött vele, ujjongott, és szemmel látható
örömmel viselte a koronaékszereket és a királynőséget, melynek csakis külsőségei
érdekelték. A komoly ügyek untatták, és „Guion”-t megkoronázva nemcsak szerelmét
bizonyította, de egyben át is hárított a vállára minden gondot. Jocelin de Courtenay
tudta, hogy bár az új király vitéz a csatában, majdnem ugyanolyan ostoba, mint Onfroi
de Toron. Szép napok várnak tehát egy éles eszű és vállalkozó szellemű férfira.
Miután Sybillát megkoronázták, a bárók kénytelenek voltak meghajolni és
tiszteletüket tenni előtte. Egyedül Tripoliszi Rajmund maradt távol, aki továbbra is
bezárkózott Tibériásba, és Balian d'Ibelin, aki képtelen volt elfogadni, hogy ilyen durván
megsértik IV. Balduin végakaratát. Renaud de Châtillon nem maradt sokáig: sok dolga
volt moabi sasfészkében most, hogy nem kellett többé a leprás szemrehányásaitól
tartania… Hazaindult Étiennette-tel, nem is törődve Onfroi-val, akinek viselkedése, s ezt
felesége elől sem titkolta, undorral töltötte el:
– Nyámnyila, gyáva alak, egy birka, aki csak annyit akar, hogy hagyják legelészni és
sírdogálni a nők szoknyája mellett! Nos, akkor maradjon is ott!
Ugyanakkor haza akarta vinni Isabelle-t, Étiennette azonban könnyű revansot vett:
kimérten közölte, hogy a feleségnek a férje mellett a helye, és követnie kell az urát
mindenhová. Isabelle vagy Onfroi-val együtt tér vissza a Krakba, vagy sehogy. Renaud,
bármennyire is szeretett volna, nem mert tiltakozni. Tapasztalatból tudta, milyen fából
faragták a feleségét, és nem szerette, ahogy az asszony félig leeresztette a szemhéját,
hogy elrejtse szeme nyugtalanító villámait. Különben is, azt beszélték, hogy Isabelle
beteg. Jobb, ha hagyják nyugodtan felépülni.
Nem csak szóbeszéd volt. A borzalmas gyűlés óta, melyen a felháborodott
jelenlévők előtt be kellett vallania, hogyan viselkedett a férje, I. Amalrich lánya, a hős
Balduin húga a szobájába zárkózva élt, és csak ritkán lépett ki onnan az anyja
unszolására, hogy rövid sétákat tegyen a kertben a most is sziklaszilárd Euphémia
karján… Leginkább a szégyenbe betegedett bele; alig evett, még kevesebbet aludt, és
amikor végre sikerült elszenderednie, borzalmas rémképekre riadt, s izzadságban úszva,
üvöltve ugrott ki az ágyból. A szobalányai ilyenkor kicserélték a lepedőket, gyengéden
lemosdatták narancsvízzel, és visszafektették, miközben altatódalt énekeltek neki, akár
egy kisgyermeknek, hogy nyugodt álma legyen. A palota orvosa kedélybetegséget
állapított meg, melyet bonyolult orvosságokkal, imákkal és bőséges tömjénfüsttel
próbált gyógyítani, melyek természetesen nem hoztak eredményt. Végül az egyik
éjszakán, amikor egy könnyű ópium elaltatta a lányát, Mária leült az ágya végébe és várt.
Az altató gyenge volt, így az álom nem tarthatott sokáig. Nem sokkal éjfél után a
lány mocorogni kezdett, és érthetetlen, indulatos szavakat motyogott. Olyan volt,
mintha szenvedne, és egy láthatatlan ellenséget próbálna ellökni. Azután hirtelen
megnyugodott. A nyögések olyan kéjes sóhajoknak adták át
a helyüket, hogy az anya zavarba jött: a lánya azt álmodta, hogy szeretkezik, és
amikor egy keresztnevet suttogott, Mária rájött, hogy nem a férjével. Őszintén
meglepődött, mert azt hitte, a testiség terén sikeres Isabelle házassága. Nem volt ideje
azonban eltűnődni ezen: ismét változott a szín. Isabelle megint szenvedett, könyörgő
szavakat nyögött, majd végül egy szívet tépő üvöltésben felült:
– Ne! Ne öld meg!
A következő pillanatban felébredt, és rázta a zokogás. Mária behívta a
cselédlányokat, utasította őket, hogy gondoskodjanak az úrnőjükről, de ne árulják el,
hogy ott volt, majd visszatért szobája hűvösébe. Nappal nagyon meleg volt, a helyiség
azonban, melyben a muszlinbaldachinos ágy szinte minden helyet elfoglalt, kertre nyíló
galériájának köszönhetően kellemesen hűs volt.
Mint nyáron mindig, Balian meztelenül aludt. Mária levetette tunikáját, melybe
burkolózott, és odabújt hozzá. Vágyott a melegére, hisz úgy érezte, lelke is megfagyott.
A férfi megfordult és átölelte, az ajkát kereste egy csókra, de megérezte az arcán csorgó
könnyeket:
– Mit tudtál meg? Megint rosszat álmodott?
– Igen. Ó, szerelmetes uram, nem is gondoltam, hogy ennyire boldogtalan!
– Hogyan ne lenne az, amikor felfedezte, hogy egy gyáva senkihez ment feleségül?
Az ilyen viselkedésért az öreg főparancsnok egyetlen kardcsapással kettéhasította volna
az unokáját!
– Nem erről van szó. Legalábbis nem csak erről. Úgy látom, még nagyobb a baj: már
nem szereti a férjét.
– Honnan tudja? Ő mondta?
– Az álmai árulták el. Egykor vonzódott Thibaut de Courtenay-hez. Nem törődtem
vele, azt gondoltam, rá vetíti át a nagy szeretet egy részét, melyet beteg bátyja iránt érez.
Azután jött Onfroi, és bár nemigen tetszett ez a házasság, kénytelenek voltunk
meghajolni az akarata előtt, hogy hozzámegy a fiúhoz, akiért rajong.
– Annál is inkább, mert előkelő család sarja, és nem volt igazi okunk rá, hacsak nem
politikai, hogy visszautasítsuk. És most azt mondja, kihunyt a lángolás? El kell ismerni,
volt mi kioltsa…
– Bizonyára – folytatta makacsul Mária –, de Thibaut-ról álmodik…
– A cselédei rémálmokról beszéltek. Miért aggódik?
– Mert azok a cselédek semmit sem értettek meg. Isabelle álmai rémképekben
végződnek. Olyankor kiabál, és a kiáltásai felébresztik a szolgálólányokat, akik mellette
alszanak. De biztosíthatom, hogy az álma elejében nincs semmi fájdalmas, és a név nem
hagy kétséget.
– Hogy érti?
– Hogy szeretkezik, egészen egyszerűen. Azután bekövetkezik a tragédia, és Isabelle
könyörög valakinek, hogy ne ölje meg „őt”. Nem értem, hogy most, amikor Onfroi-ban
csalódnia kellett, újra a fattyúról kezd álmodni. Úgy tudom, soha nem látta viszont.
– De igen, méghozzá a diadal közepén, melyben egész Kerak Balduint ünnepelte,
aki ismét megfutamította Szaladint. Isabelle felmérhette a különbséget, bár eleinte azt
hitte, a két fiú homályosan hasonlít egymásra. Thibaut nem anyámasszony katonája,
mint Onfroi. A damaszkuszi börtön és a csaták megedzették: most már igazi férfi…
méghozzá csodálatos férfi! Láttam, hogy nézett rá Isabelle.
– Édes Istenem! Mit tegyünk? Akár gyáva, akár nem, Onfroi a férje, és ha hívja,
Isabelle kénytelen lesz követni. Legalább addig ne engedjük el, amíg meg nem gyógyul.
Képzelje csak el, milyen hatást tenne a férjére, a gonosz Étiennette-re és a durva párjára,
ha meglepik ugyanazt az álmot, mint én az imént!
Baliant meghatotta felesége aggodalma, és gyengéden simogatni kezdte szép fekete
haját, melybe ezüst szálak vegyültek:
– Ezt megtehetjük, és meg is fogjuk tenni, de vajon meggyógyul-e valaha is? Onfroi
csak bolond zárójel volt egy szerelemben, mely most visszaszerezte jogait. Ha biztosan
tudnám, hogy jót tesz neki, ha találkozik Thibaut-val, megkeresném… De nem tudom,
mi lett vele: mióta Balduin eltávozott közülünk, a fegyvernöke eltűnt… ahogyan
egyébként a leprás király többi közeli szolgája is.
– A kis Ariane is?
– Ő is. Senki nem tudja megmondani, mi lett vele. Talán a legrosszabbtól kell
tartanunk – tette hozzá Balian elkomorulva. – Tudja, királyném, attól tartok, nagy
balszerencse felé haladunk…
– Miért mondja ezt?
– Valójában nem tudom. Egy kis hang kegyetlen időket jósol bennem. Pedig sosem
voltak prófétahajlamaim…

***
Balian d'Ibelin nem tévedett, annak ellenére, hogy Tripoliszi Rajmundnak sikerült
újabb négyéves fegyverszünetet kötnie Szaladinnal, melyet leginkább arra szánt, hogy
megvédelmezze birtokait a jeruzsálemi klán bosszúvágyától, melynek továbbra sem volt
hajlandó behódolni. A zavarkeltő ismét Renaud de Châtillon volt, aki minden eddiginél
elszántabban akarta saját törvényeit érvényesíteni a földjén, és nem törődött Guy
királlyal, akinek már felmérte tehetetlenségét és jellemgyengeségét.
Néhány hónappal a koronázás után csábító hír jutott a fülébe: egy rendkívül gazdag,
Kairóból Damaszkuszba tartó karaván fog elvonulni a birtokai határán. Jól felfegyverzett
karaván volt, hiszen Szaladin egyik húgát kellett kísérnie, akit egy nagy hatalmú
emírnek ígértek. Egy hercegnő pedig nem utazhat népes kíséret s egyben felmérhetetlen
kincsek nélkül. Mindez arany délibábként lebegett a vén bandita szeme előtt, aki
képtelen volt ellenállni.
Régóta megszerezte magának a nomád beduinok cinkosságát, akikkel végrehajtott
néhány gyümölcsöző fosztogatást. A segítségükkel szélvészként rontott embereivel
vágyai tárgyára, megtizedelte a fegyveres kíséretet, és hatalmas zsákmánnyal tért vissza
a Krakba, valamint foglyok sokaságával, akiket a börtönébe vetett. A hercegnő eltűnt, és
senki sem tudta, mi lett vele, sikerült-e megszöknie, vagy öngyilkos lett, hogy ne
kerüljön élve a vén gazember kezei közé.
A szultán mélységes felháborodásában követet küldött Jeruzsálem királyához, és
követelte, hogy adják vissza a húgát és a karavánt. Az összecsapás során elesett
fegyveresektől hajlandó volt eltekinteni, azzal a feltétellel, hogy szabadon engedik a
foglyokat, kereskedőket és másokat, és visszaadják az elrabolt javakat. Guy felmérte az
ügy súlyosságát, és azt parancsolta, majd arra kérte Renaud-t, végül pedig egyenesen
könyörgött neki, hogy engedelmeskedjen. A lovag azt válaszolta, hogy „ő az úr a
földjein, ahogy a király is a magáén”. Elhatározta, hogy a kereskedőket csak akkor engedi
szabadon, amikor „kisajtolta már minden aranyukat”.
Ilyen körülmények között egyetlen fegyverszünet sem maradt volna életben.
Szaladin elhatározta, hogy egyszer és mindenkorra leszámol a frank királysággal, és nem
a szokásos választ adta, nem Châtillont vette ostrom alá, és nem csapatokat küldött ki,
hogy dúlják fel a birtokai egy részét: meghirdette a „szent háborút”.
Damaszkuszban, Aleppóban, Kairóban és egész Észak-Szíriában mindenütt
mozgósította a csapatait. A mecsetekben az ulémák harcra szólították a népet a próféta
zöld és a kalifa fekete zászlaja alatt… hatalmas hadsereg készülődött…
Eközben Guy király, aki azt hitte, Szaladin beéri a bocsánatkérésével, Tripoliszi
Rajmund birtokai ellen készülődött, hogy megbüntesse, amiért nem volt hajlandó
felesküdni rá. Ezt megtudva a gróf, akinek nem volt tudomása Châtillon hőstetteiről, és
továbbra is bízott a szultánnal kötött megállapodásában, hagyta, hogy Szaladin
csapdába ejtse. A szultán felajánlotta, hogy galileai portyára küld hétezer mamelukot,
hogy megfélemlítsék Guyt. A portyára úgy került volna sor, hogy a lakosságot ne érje
veszteség sem vérben, sem fosztogatásban. Rajmund természetesen elhíresztelte a
földjein, hogy csak „felderítő hadjáratról” van szó, melyet nem szabad megtámadni.
Akár naivitásról tett tanúságot a herceg, akár az járt a fejében, annyira ráijeszt Guy-re,
hogy elvehesse tőle a koronát, finoman szólva is vitatható módszert választott. Szaladin
tudta jól, hogy itt-ott ellenállásra számíthat. Végül a templomosok gondoskodtak erről.

***
 Aznap a nagymester összehívott a rendház előtt egy tucatnyi lovagot, akiknek el
kellett kísérniük a küldöttséget, melyet Guy király indított útnak Tripolisz grófjához,
hogy jobb belátásra bírják. Az okosabb báróknak sikerült megértetniük az uralkodóval,
hogy öngyilkos a vita, és ha fegyverrel a kézben indulnak Rajmund ellen, azzal az
ellenség malmára hajtják a vizet. Ez alkalommal Gérard de Ridefort és Roger des
Moulins, az ispotályosok nagymestere csatlakozott Balian d'Ibelinhez, aki mint Renaud
de Sidon és még néhányan, békét kötöttek. Ez a közeledés a férfihoz, akit a világon a
legjobban gyűlölt, éktelen haragra gerjesztette a gőgös templomost, de kénytelen volt
meghajolni. Kiválasztott tehát néhány „testvért”, köztük Thibaut-t is. Először azóta,
hogy belépett a rendbe, a fiatalembernek el kellett válnia Ádámtól, aki éppen a
gyengélkedőn volt: egyik éjszakai kirándulásukon az egykori templom mélyében a
picardiai lovag szerencsétlenül elesett, és súlyosan megsebezte a lábát. Társának
minden erejére és ügyességére szüksége volt, hogy úgy vigye vissza a cellájába, hogy
senki ne vegyen észre semmit. Másnapra Ádámnak magasra szökött a láza, és
kijelentette, hogy legurult a rendház számos lépcsőjének egyikén, és kinyílt egy régebbi
sebesülése.
Ridefort rossz hangulata mindenki számára egyértelmű volt, ahogy a küldöttség
gyülekezett a Szent Sírtemplom előtt a pátriárka áldására várva, aki ugyanolyan
kelletlen volt, mint ő maga. Mindketten gyűlölték Tripoliszi Rajmundot, és képtelenek
voltak elfogadni, hogy csinos küldöttséget menesztenek hozzá ahelyett, hogy
hadsereggel rontanának rá, hogy megszorongassák a nyakát. Szép volt ugyanis a látvány
az utolsó áprilisi nap tiszta sugaraiban. A tér két oldalán felsorakozva a vörös keresztes
fehér lovagok és a fehér keresztes vörös lovagok úgy álltak egymással szemben, akár egy
hatalmas sakktábla bábui. Közöttük állt Guy király három követe fegyvernökével és
őrmestereivel kibontott zászlóik selyemsuhogása alatt.
Amikor Heraclius bíborban és aranyban csillogva, akár egy római császár, a Vem
Creator énekére széles keresztet rajzolt a térdelő férfiak fölé, mindenki egyazon
mozdulattal felállt, nyeregbe szállt, és rendezett sorban elhagyta a teret. A három követ
indult az élen, és elhaladt a templomosok és ispotályosok sorfala előtt. Balian d’Ibelin
gondterhelt tekintete ekkor megállapodott egy arcon, melyet túl sokszor látott
sodronysisakja keretében ahhoz, hogy ne ismerje fel azonnal: Thibaut! Thibaut de
Courtenay a templomosoknál! Thibaut szerzetes-lovag lett, vagyis örökre eltávolodott a
földi szerelemtől, és örökre elveszett Isabelle számára!
Tapasztalatból tudta, milyen makacs erővel bír az igaz szerelem, és az utóbbi
időben komolyan fontolgatta, megkeresi Balduin fegyvernökét, s elviszi a beteg lányhoz,
hátha visszaadja legalább a bátorságát és az erejét, hogy harcoljon egy jobb jövőért –
hiszen Onfroi de Toron jövőjével kapcsolatban nem táplált illúziókat: a gyávák nem
bírják sokáig egy folyamatos háborúkban élő országban. Mária és ő mindent megtettek
volna, hogy közel hozzák egymáshoz a két fiatalt. Most azonban…
Balian d'Ibelin beletörődő mosollyal, melynek értelmét Thibaut nem érthette, vállát
rándítva ment tovább… Éjszakára meg kellett szállniuk Al Fula várában, az ispotályosok
birtokán. Itt tudták meg, hogy muzulmán sereg járja a környéket, és ami a
legkülönösebb, a tripoliszi gróf teljes helyeslésével, aki a hírek szerint megparancsolta a
helyieknek, hogy ne csapjanak össze velük, hiszen csak felderítésről van szó.
Természetesen nehéz volt ezt megemészteni, és Gérard de Ridefort képtelen volt rá.
Rajmund iránti gyűlöletétől vezérelve szabályosan kirobbant:
– Az az ember áruló, mindig is mondtam, de senki nem akart hinni nekem. Egyszer
néhány aranyért megszegte a nekem adott szavát, most pedig elárulja a királyságnak tett
hűbéri esküjét. Nem voltunk hajlandók királlyá emelni, ezért szövetkezik Szaladinnal,
hogy az ő segítségével szerezze meg a koronát.
– Nem tudok elképzelni róla ilyen álnokságot – tiltakozott Balian d'Ibelin. – Jól
ismerem Rajmund grófot: régóta jó kapcsolatokat ápol az aleppói és moszuli
uralkodókkal, akiket mi is védelmeztünk, amíg elálltak Szaladin útját. No de attól még
nem árasztunk hitetlen hadsereget a királyságra.
– Higgye el, ő megtette. Az orrunk előtt a bizonyíték. Tegyen a belátása szerint, gróf
úr, de én hű maradok a Templom szent küldetéséhez, és megvédelmezem a jeruzsálemi
utakat minden behatolás ellen: harcolni fogok. Különben is bebizonyosodott, hogy
ennek a nevetséges követségnek már nincs létjogosultsága. Uraim, ha akarják,
hazatérhetnek. Lehet, hogy meg kell majd védeniük a feleségüket, a gyermekeiket és a
javaikat, amikor a mamelukok rájuk rontanak, hogy rabszolgaként elhurcolják őket!
Azonnal elküldte Thibaut testvért a Templom marsalljához, aki úgy hatvan lovaggal
a Kakun melletti kis erődben tartózkodott: kiadta a parancsot, hogy még hajnal előtt
csatlakozzanak hozzá. Az utasítást tökéletesen végrehajtották: még nem is hajnalodott,
amikor a kért erősítés megérkezett a marsall parancsnoklása alatt.
A marsallt, Jacques de Maillyt határtalanul csodálták minden templomos erődben,
különösen a fő rendházban, tántoríthatatlan vitézségéért és kikezdhetetlen lojalitásáért.
Hírneve még a hitetlen földekre is eljutott. A hősiesség azonban nem párosult
vaksággal. Kakunban ő is összegyűjtötte a híreket: az iszlám harcosok több ezren voltak.
A küldöttség tagjait, az embereiket és Roger des Moulins ispotályosait is számítva ők
úgy százötvenen lehettek. Kertelés nélkül meg is mondta: több embert kell összeszedni,
különben az öngyilkosságba rohannak. Ridefort őrült dühvel támadt rá:
– Túlságosan szereti a szőke fejét, ha ennyire meg akarja tartani! – recsegte, mit sem
törődve a lovagok felháborodott morajával.
Jacques de Mailly megvetően végigmérte:
– Én megöletem magam, állva az ellenség rohamát, ahogy kell, maga fog
menekülni, mint egy áruló!
Balian d'Ibelinnek alig maradt ideje közéjük ugrani. Ridefort volt azonban a
nagymester: a lovagok abszolút engedelmességgel tartoztak neki. Gyors misét hallgattak
és meggyóntak, majd felkészültek a harcra. Balian foglalta össze a helyzetet azok
számára, akik nem tartoztak a templomosokhoz, de a becsület ide kötötte őket:
– Uraim – mondta, miután felemelkedett a káplán áldása után –, most… megöletjük
magunkat… szépen, ha Isten is úgy akarja!
 Ehhez nem volt mit hozzátenni. Csendben nyeregbe szálltak, és megindultak az
ellenség felé. Egy arab krónikás azt írja majd a maroknyi férfiról: „Olyan
megveszekedetten támadtak, hogy a legfeketébb haj is beleőszült a rémületbe.” Hófehér
lován, fényesen csillogó páncéljában Jacques de Mailly olyan bátran harcolt, kalászként
aratva maga körül az ellenséget, hogy azok azt hihették, maga Szent György küzd
ellenük. Legyőzhetetlennek tűnt, és gyorsan járó kardja magába szívta a vércseppeken
megcsillanó napsugarakat. Mégis ember volt azonban, hús-vér ember: egy nyílvessző a
mellkasa közepén találta. Megbillent, de összeszedte magát. A mamelukok
félrehúzódtak, és meglepő tisztelettel felkérték, hogy adja meg magát:
– A szultán unokaöccse vagyok – kiáltotta egy pompás fegyverzetű harcos. – Add át
nekem dicsőséges kardodat! Nem akarunk megölni egy ilyen értékes embert!
– Ha a kardomat akarod, vedd el!
Ezzel rárontott a férfira. Egy pillanattal később Jacques de Mailly nyilak záporában
elesett60, miközben Gérard de Ridefort lóhalálában menekült. Roger des Moulins-t
minden emberével együtt megölték. Csak három templomos, köztük Ridefort,
menekült meg a csatából, és Balian d’Ibelin.
Thibaut neki köszönhette az életét: a csatamező szélén küzdött, és megsebesült az
arcán, amikor Balian szélvészként rohant hozzá, megragadta a lova kantárát, és magával
vitte a názáreti útra.
Amikor megbizonyosodott róla, hogy elmúlt a veszély, Ibelin ura megállt. Meglátott
egy kutat, és meg kellett mosnia Thibaut vérben úszó arcát: a nyíl hegyét szerencsére
eltérítette a sisak orrvédője, és a sebesülés, mely kissé elkábította a lovagot, nem volt túl
mély.
– Egy forradással megússza! – állapította meg Balian, miután felitatta a vért a fehér-
piros kendővel, mely a sisakot védte a nap melegétől.
– Miért mentett meg? Nagyon hálás vagyok érte, de…
– De nem igazán örül neki? Nem baj! Nos, ami az okot illeti, megmondom: puszta
kíváncsiságból!
– Kíváncsiságból?
– Igen! Szeretném megtudni, mi lelte, hogy templomosnak állt? A király halála
okozta bánat? Tudom, mennyire szerette őt, de barátom, számára megváltás volt a
halál…
– Tudom, és nem is ez vezérelt. Nem azért léptem be a Templomhoz, mert Isten
szólított, sem pedig kétségbeesésből. Csakis azért, hogy mentsem az életem, melyet
pedig, mint láthatta, nem sokra tartok. Adam Pellicorne lovag értem jött, amikor
szeretett királyomat sirattam!
Thibaut elmesélte, hogyan történt mindez, hogyan került Balduin közvetlen
környezete hirtelen fenyegetettségbe, és természetesen nem felejtette ki a lepratelep
ügyét sem.

60
A Mailly hercegek hagyománya szerint a törökök kivágták a szívét és a nemi szerveit abban a reményben,
hogy beléjük költözhet rendkívüli vitézsége.
 – Tehát ez történt! Isabelle, aki most nálunk tartózkodik Nabluszban, sokat
aggódott Ariane-ért, amikor a király meghalt. A feleségem is, hiszen megszerették azt a
lányt.
Balian mintegy mellékesen ejtette el Isabelle nevét, hogy lássa, kivált-e valamiféle
hatást, és valóban, a szürke szempár elfelhősödött, Thibaut azonban semmit sem szólt.
A báró tovább folytatta:
– Ha már Isabelle-t említettem, hallott a betegségéről? Ezért nem tért vissza a
Krakba. Aggódunk érte.
– Olyan súlyos?
A fiatalember hangjában csengő riadalom mindent elárult. Balian most már tudta,
mihez tartsa magát:
– Igen is meg nem is. A lelke szenved, a teste pedig természetesen követi. Meg kell
érteni, hogy különös találkozása a sorsnak, hogy valaki egy király lánya és egy gyáva alak
felesége.
– Megnyugtat: a büszkesége szenved, az pedig idővel megnyugszik. Isabelle annyira
szereti a férjét, hogy végül majd megbocsát neki. Különben is, Moab földje messze van,
a Krak pedig bevehetetlen, hacsak nem árulással. Elélhet ott úgy, hogy mit sem hall a
világ zajaiból.
Balian óhatatlanul elnevette magát:
– Maga a béke szigeteként írja le azt a helyet, barátom, de szerintem az a vár, ahol
Renaud de Châtillon uralkodik, sosem lehet az. Ami pedig a nagy szerelmet illeti, nem
vagyok biztos benne, hogy még létezik. Legalábbis szépséges feleségem szerint nem.
Thibaut felemelte a fejét, és mélyen társa szemébe nézett:
– Mit akar ezzel mondani, Balian úr?
– Hogy nagy hiba volt templomosnak állnia, de Isten útjai kifürkészhetetlenek.
Mindegy, a lovak eleget ittak. A lehető leggyorsabban el kell jutnunk Tibériásba:
Rajmund grófnak meg kell tudnia, mi történt.
Már tudta. Amikor a két férfi megérkezett hozzá, a legmagasabb toronyban találták,
pontosan ott, ahonnan egykor Balduin nézte fájdalmasan a Jákob-gázló égését. Egy
pillanatra Thibaut úgy érezte, a történelem ismétli önmagát, hiszen Tripoliszi
Rajmundnak is könnyes volt a szeme. Ugyanakkor nem egy erőd égését nézte, hanem a
mameluk lovasokat, akik lándzsájukat magasba emelve tértek vissza a táborukba, s
némelyik végére templomosok fejét tűzték…
– És mindezt az én hibámból! – suttogta elkeseredve. – No de honnan tudhattam
volna, hogy egy lovagcsapat közbelép?
– Nem egy templomos csapat volt, hanem a küldöttség, melyet Guy király küldött
önhöz, hogy békét kössenek. Én is tagja voltam Renaud de Sidon, az ispotályosok
nagymestere és a templomos nagymester mellett, akik tíz-tíz lovaggal érkeztek. Hogyan
képzelhettük volna, hogy ön adott engedélyt Szaladin embereinek, hogy „békés” portyát
tegyenek Galileában?
 Hozzáteszem, hogy mivel túl kevesen voltunk ahhoz, hogy rájuk támadjunk,
haboztunk, hogy mit tegyünk, de Gérard de Ridefort tüzet okádott, és a kakuni erődből
idehívott ötven lovagot a Templom marsalljával. Bizonyos értelemben rákényszerített
minket a támadásra. Százötvenen ezrekkel szemben!
Tripoliszi Rajmundnak elfehéredett a szája széle:
– És mennyien maradtak? – kérdezte.
– Amennyire tudom, Ridefort-t leszámítva, aki elmenekült, ahogyan azt Jacques de
Mailly megjósolta, csak Thibaut testvér és én maradtunk. A többiek meghaltak…
hősiesen! De mégis, barátom, mit jelentett ez a hirtelen invázió, melyről azt állítja,
békésnek kellett volna maradnia? Rákényszerítették, vagy…
Balian d'Ibelin nem fejezte be a mondatát, hisz tudta, hogy Rajmund megérti.
Bizonyára ő volt az egyetlen ember, aki megengedhette magának ezt a kihívással felérő
kérdést a büszke gróf felé. Ez a családi kötelékeknek volt köszönhető, melyek
összefűzték őket, mióta a tripoliszi grófnő, Tibériás hercegnője egyik fia feleségül vette
Balian egyetlen húgát, Ermengarde-ot.
– … vagy elárultam a királyságot? – fejezte be Rajmund. – Nem. Nem is olyan régen
– éppen azelőtt, hogy Szaladin felbukkant! – békében éltünk muzulmán
szomszédainkkal… Meg akartam mutatni, hogy ez még mindig lehetséges.
– Békében? Akkor minden relatív. Nur ed-Din nem volt igazán a barátunk, és még
kevésbé az apja, a vad Zandzsi! Bárhogy is van, itt az ideje, gróf úr, hogy eldöntse, hová
tartozik… véglegesen. Visszajön velünk
Jeruzsálembe? Bár a küldöttség két főre fogyatkozott, még létezik, és még mindig
én vagyok a vezetője!
– Magukkal tartok. De előtte, Balian testvérem, elfogadja még a vendéglátásom?
– Miért ne? Mindkettőnknek nagy szüksége van pihenésre… és egy fürdőre!
– Megkapják… sőt, többet is!

***
Mialatt Balian d'Ibelin és társai fegyverrel a kezükben védték az életüket a
mamelukok ellen, Nabluszban Mária a lányát igyekezett megvédeni a férje
mindennapos könyörgéseitől. Onfroi de Toron nemrég érkezett a városba, és könnyeivel,
valamint könyörgéseivel, néha dührohamaival ostromolta a palotát. A királyné
mindenre azt mondta, hogy Isabelle még túl gyenge ahhoz, hogy elviselje a Jordánon
túli területek májusi hőségét. Amikor pedig a férfi azért könyörgött, hogy legalább látni
engedje, megkérdezte a kétségbeesett nyafogót, valóban ennyire sietős lenne-e, hogy
szeretett hölgye szájából hallja, hogy az mit gondol róla. Onfroi azonban nem értett a
szóból, és másnap újra próbálkozott…
Mária pontosan tudta, hogy a jog Onfroi pártján áll, és a férfi minden valószínűség
szerint addig táborozik majd a kapu előtt, míg vissza nem kapja a feleségét. De
túlságosan aggasztotta a gondolat, hogy visszaengedje a lányát a keselyűk közé, kitéve az
anyósa gonoszságának és Châtillon kéjvágyának. Isabelle nem titkolta előle, hogy az
apósa üldözi vágyával, és Onfroi nem képes megvédelmezni. Mária tehát húzta az időt,
és nagyon várta Balian visszatérését: ő volt az úr Nabluszban, és senki nem mehetett se
ki, se be az engedélye nélkül… Legalábbis ezt mondta a könyörgő férjnek.
Balian éppen Onfroival találkozott elsőként, amikor visszatért Jeruzsálemből,
miután elvégezte nehéz követségét. Nagyon rosszul fogadta a férfit. Komnenosz Mária
férje fáradt volt a sok küszködéstől, és sötét volt a hangulata, akár az eljövendő napok.
– Visszakapja a feleségét, amint meggyógyult, de jobban teszi, ha itt hagyja, hiszen
arról szó sem lehet, hogy visszavigye a moabi Krakba.
– Miért nem? Az az én váram, és végül is az apáim otthona, ahol gyengéd, varázsos
napokat éltünk…
– Ébredjen fel, fiam! – morogta Balian. – Mit beszél itt gyengédségről, amikor máris
háború van? Harcolnia kell, nem érti? Harcolni! Lecserélni az imádott bársonyait és
selymeit sodronyingre, sisakra és páncélra, a szép verseit pedig kardra és lándzsára.
Lovaggá ütötték, gondolom?
– Természetesen! Személyesen Renaud uraság!
– Bizonyára azt hitte, azzá teheti, ami sosem volt, és nem is lesz soha… hacsak csoda
nem történik! Mindegy… van háza Jeruzsálemben?
– Méghozzá gyönyörű… igaz, kicsit szűk és… Balian azonban nem hagyta befejezni a
mondatot:
– Nos, akkor oda kell vinnie a feleségét, ha hajlandó magával tartani, hogy
biztonságban legyen. Mert tudja meg, hogy a most kezdődő háború rosszabb lesz, mint
eddig bármelyik…
Ezzel Balian elsietett a feleségéhez. A pálmakertben találta Isabelle-lel. Egy padon
ültek egy fa tövében, körülöttük a lombokon áttörő napsugarak nyalábjaival: még
bajosabbnak, még törékenyebbnek látta őket, mint eddig, és elszorult a szíve a
gondolatra, hogy hamarosan el kell hagynia őket, hogy a sorsát kövesse, mely egyben a
királyságé is. Ernoul de Gibelet állt mellettük, aki egykor a fegyvernöke volt, de egy
súlyos sebesülése után krónikásává nevezte ki, felismerve írói tehetségét. Éppen
felolvasott valamit.
A fiatalember vidám kiáltással sietett ura üdvözlésére, Mária azonban már futott is a
férjéhez, és tüzesen megcsókolta. Csak Isabelle nem mozdult, bár nagyon szerette
mostohaapját. Még mindig sápadt volt, és még szomorúbb, mint a férfi elutazásakor.
Balian odalépett hozzá, miután megkérte Máriát, hogy egy percre hagyja magukra őket.
Leült mellé a kőpadra, és megfogta a kezét.
– Úgy látom, jobban van, lányom. Örülök, hogy fenn látom…
– Valóban erősebbnek érzem magam, de nem eléggé ahhoz, hogy visszatérjek oda!
Nem volt nehéz kitalálni, mit értett „oda” alatt.
 – Nem hinném, hogy a közeljövőben visszamenne. Éppen ezt adtam Onfroi úr
értésére, aki harsányan kiabálva követeli önt, mint bizonyára tudja… és akinek
hamarosan el kell válnia öntől.
– Elválnia? Nem úgy tűnik, mintha erre készülne!
– Kénytelen lesz, ha nem akarja, hogy örökre kitaszítsák maguk közül a
rangjabeliek, mert nemsokára háború lesz. Tudja, hogy Jeruzsálembe kell kísérnie
magát, ha nem hajlandó itt hagyni.
A főváros említésére a lány mintha új erőre kapott volna:
– Jeruzsálembe? Ó, azt hiszem, szívesen odamennék! Ott talán kaphatnék híreket
azokról, akiket szerettem. A kedves szolgálómról, Ariane-ról például, aki azért hagyott
el, mert nem tudta elfogadni, hogy fájdalmat okozok apámnak, és hozzámegyek Onfroi-
hoz…
– És valaki másról is, ugye? Valakiről, akiről legalább annyit szeretne tudni, él-e,
hal-e.
Az elefántcsont-fehér arc kipirult felindulásában, de Isabelle nem kerülte Balian
tekintetét. Éppen ellenkezőleg, egyenesen a szemébe nézett, és határozottan
kijelentette:
– Egy királylány nem keres kacskaringós kibúvókat, és nem szégyellem bevallani,
hogy nyugtalanít Thibaut de Courtenay sorsa, akiről senki nem tudta megmondani, mi
lett vele…
– Én meg tudom mondani, mivel az elmúlt napokban vállt vállnak vetve harcoltunk,
egy a száz ellen!
– Istenem! Csak nem…
– Nem. Életben van, és a múlt héten visszakísértem a rendházba.
– A rendházba? – suttogta Isabelle ismét elsápadva.
– Igen, lányom! A templomos lovagok fehér köpenyében láttam viszont. Az egyik
barátja vitte oda, hogy megvédelmezze, mert ez volt az egyetlen módja, hogy elszökjön
az ellenségei, a pátriárka és az udvarnagy elől!
– Az apja elől? A saját apja akarta a halálát?
– Az apaság soha nem jelentett semmit Jocelin de Courtenay-nak. Számára az
egyetlen fia csak a „fattyú”, és bár minden oka meglenne rá, hogy büszke legyen rá,
sokkal jobban szeretné hat láb mélyen a föld alatt tudni, mint a napvilágon. Ami
Thibaut-t illeti, nem hiszem, hogy szerzetesi elhivatottságot érezne…
– Ez nem tartozik ránk – szakította félbe Isabelle könnyekkel a hangjában, melyeket
igyekezett visszatartani. – Templomos, ez mindent elmond!
Másnap a lány megengedte az örömben úszó Onfroi de Toronnak, hogy elvigye
Jeruzsálembe. Ott legalább a Sion-hegyi utca fölé emelkedő teraszról láthatja a nagy
aranykeresztet a Templom tetején. Bár Isten és a Szűzanya állt Thibaut és ő közé, már az
is jó volt, hogy a férfi életben van…
 X. fejezet

A szakadék felé

– „Requiem aeternam dona eis Doraina…

– … et lux perpetuat luceat eis…”
A Templomban a holtak imájának sorai hangzottak a lovagok komoly hangján,
akiket őszinte bánat sújtott le. Ezt a misét azok lelki üdvéért mondták, akik becsülettel
elestek Cressonnál, azokért a bajtársakért, akiket nem látnak többé, és leginkább azért,
akit mindannyian a legvitézebbként és a legtisztább lelkűként szerettek: Jacques de
Mailly testvérért. A megvilágított sorokban azonban minden tekintet kerülte a
nagymestert, akiről azt beszélték, hogy elfutott a csatából, amint felmérte, hogy őrült
kalandba rántotta bele a saját embereit, az ispotályosokat és a többieket. A
templomosoknál természetes volt, hogy egyedül két vagy akár három ellenféllel
szemben is harcoltak; ez volt a törvényük, hisz mindenben a legjobbnak kellett lenniük.
Egy a száz ellen azonban… őrültség volt belevágni ebbe az egyenlőtlen csatába, a
nagymesternek pedig kötelessége lett volna felülemelkedni önmagán és kímélni az
emberei életét. Mégsem ez történt. Sokan sajnálták már, hogy ezt az őrült és durva,
harcias lovagot választották a legfelsőbb posztra a nemes lelkű és bölcs Gilbert Erail
helyett, akit azonnal visszaküldték Nyugatra. A legvérmesebb lovagok azonban, akik
egykor a legközelebb álltak a hajlíthatatlan Odon de Saint-Amand-hoz, türelmetlenek
lettek az öreg Arnaud de Torroge uralma alatt. Olyan aktívak voltak a választáskor, hogy
Ridefort, aki jó szónok volt, győzött. Most szinte egyhangú volt a sajnálkozás, és ez
érződött a rendház hangulatán is: néhányaknak erősen uralkodniuk kellett magukon,
hogy tiszteletet tanúsítsanak a méltatlanná vált nagymester iránt. Különös módon
egyetlen ember képezett kivételt az általános levertségben: Adam Pellicorne testvér, aki
kék szemét az oltár nagy keresztjére szegezve olyan erővel és lendülettel énekelte a De
profundist, mintha csak De Deumxól lenne szó. Ez azonban senkit nem lepett meg,
hiszen Adam testvért mindenki kikezdhetetlen jókedvéről és kimeríthetetlen
szolgálatkészségéről ismerte.
A mise végeztével, amikor a lovagok elváltak egymástól, és ki-ki dolgára indult,
legtöbbjük az istállóba, a lovak gondozására, Thibaut odament a barátjához, akivel
visszatérése óta nem volt alkalma beszélgetni.
– Mintha esküvőn venne részt, nem temetésen. Mitől ilyen vidám? Nem szerette
Jacques testvért?
– Dehogynem, de remek okom van a boldogságra: azt hiszem, megtaláltam!
– A… táblákat?
 – Pszt! Még nem vagyok biztos benne, de felfedeztem egy átjárót, melynek eddig a
létezéséről sem tudott senki, és úgy érzem, ez lesz az igazi.
Miközben minden oldalról alaposan megvizsgálta a lovát, hogy megbizonyosodjon
jó egészségéről – a templomosok jó állatorvos hírében álltak –, Adam elmesélte, mit
fedezett fel, és mivel töltötte az éjszakáit.
– Hogy csinálta? – szakította félbe Thibaut. – Beteg volt. Még a láza is felment…
– Ó, tudja, bizonyos növények segítségével nem nehéz lázat produkálni. Én pedig
nagyon értek a gyógynövényekhez.
– Nagyon ért a tettetéshez is, igaz? Nem éppen jó emléket őrzök az utolsó
expedíciónkról…
– Tudom, és bocsánatát is kérem, de egy kissé… akarattal csúsztam meg, amikor
megtudtam, hogy néhány lovagnak részt kell vennie a tripoliszi grófhoz induló
küldöttségben. Ki kellett használnom, hogy kevesebb lovag lesz itt, és különösen azt,
hogy a nagymester távol van. Egy ideje az volt az érzésem, hogy figyel engem.
– És kihasznált engem? Köszönöm a bizalmát!
– Nem erről van szó. Maga még fiatal. Muszáj volt igazinak látszania. Meghallgatja a
történetem, vagy hátat fordít nekem?
– Maga is tudja, hogy égek a kíváncsiságtól…
Valójában a szerencse játszott Adam kezére. Emlékezett rá, hogy a cella, melyben
egykor Gondemare testvér lakott, a gyengélkedő mellett van, ami élemedett korát
tekintve természetes volt. Most Jacques de Mailly foglalta el, tehát a követség útnak
indulása előtt néhány nappal már üres volt, hiszen a marsall ellenőrzésre ment
Kakunba. Miután a nagymester és hat lovagja távoztak, Adam a következő éjszakán
besurrant a cellába. Biztos lehetett benne, hogy nem zavarják meg: mindkét helyiség
üres volt, és az ápoló testvér, aki a másik oldalon lakott, mélyen aludt, ráadásul nagyot is
hallott.
– No de – vágott közbe Thibaut – miért akart bemenni abba a szobába?
– Valójában fogalmam sincs, de egy ideje úgy éreztem, mintha valami megérzés
hívna… hacsak nem Gondemare testvér szelleme súgott. Később szentül hinni kezdtem,
hogy ez az igazság.
– Hallotta a hangját? – kérdezte Thibaut, akire akarata ellenére is nagy hatást tett
barátja emelkedett hangja.
– Hadd meséljem el, utána megítélheti maga is. Bármennyire nagyok voltak is, akik
ebben a kis szobában laktak, nem különbözik a többitől: egyetlen tárgy, egyetlen jelzés
sem árulkodik a benne lakó személyiségéről, hiszen a regula szerint mind hasonlóak
vagyunk, és semmink sincs. Ebben a cellában azonban rögtön csodálatosan jól éreztem
magam, amint lefeküdtem az ágyra. A boldogságban lehunytam a szemem, és
Gondemare testvér szellemét hívtam. Ekkor hallottam meg…
– Inkább hallani vélte. Bizonyára álmodott.
 – Akkor vannak álmok, melyek valóságosabbak a valóságnál. Egy pillanatra sem
éreztem úgy, hogy elveszíteném a tudatomat. Úgy éreztem magam, mint a tanítvány, aki
mohón várja a mestere utasítását: éber és befogadó volt a szellemem.
A barátját elnézve Thibaut arra gondolt, valóban nincs benne semmi a nélkülözéstől
és önsanyargatástól elgyötört aszkétából, akinek leromlott teste nem tudja megfékezni
lelkét. Erős volt, szilárd, akár egy fa, és a lehető legkevésbé vonzódott a
természetfelettihez.
– Folytassa – mondta egyszerűen.
– Nos, azt mondta nekem… – ó, a szavai tüzes betűkkel íródtak az emlékezetembe! –
azt mondta: „Az áldozat sziklája alatt van a lelkek kútja, ahol Mohamed szerint az igaz
hívők lelkei gyülekeznek az ítéletre várva. A bejáratát régen lezárták. Nem annyira régen
azonban, mint az útét, mely a törvényhez vezet. Azt Isten keze zárta le, amikor a Főpap
felhívására a föld megremegett, hogy a szent kövek ne mocskolódjanak be az
aranytokban, mely magába foglalja őket. Keresd a lelkek kútját! Délen, a sziklák mögött
van az út, melyet gyenge kezem nem remélhetett megnyitni…”
Adam hangja olyan színezetet öltött, hogy a kissé megrémült Thibaut a néhai
templomos hangját vélte hallani, és kényelmetlenül feszengett. Bár hívő katolikus volt,
és tisztelte az egyház törvényeit, megszokta, hogy szembenézzen a realitásokkal, és
ösztönösen óvakodott mindentől, ami az idegen, az érthetetlen és természetesen a
túlvilág területéhez tartozott. Igaz, hitt az örök életben. Igaz, hitt a csodákban, a
szentek vagy más fénylények esetleges megjelenésében, de a kísérteteket a legkevésbé
sem szerette. Az pedig, amit most hallott, furcsán fojtott hangon közvetítve,
nyugtalanítónak tetszett.
– Egészen biztos benne, hogy jól hallotta – kérdezte végül –, és főleg, hogy nem
álmodott?
– Olyannyira nem álmodtam, hogy tegnap elmentem az egykori mecsetbe, amit
kápolnává alakítottunk, és felfedeztem egy egyenetlenséget a kövezeten, mely könnyen
lépcsőlejárót rejthet. Éjjel visszamentem egy ásóval, amit a kertész testvértől vettem
kölcsön, és megtaláltam a lépcsőt. Látja, ami maga szerint „álom”, nem hazudott.
– És lement a lépcsőn?
– Nem. Közeledett a hajnali ima ideje, és nem akartam kockáztatni, hogy
észrevesznek. De ma éjjel visszamegyek.
– Akkor magával tartok – döntött Thibaut, akiben a felfedezés lelkesedése elsöpörte
a szorongást.
Néhány órával később, miután a kolostor álomba merült, Adam és Thibaut a falak
mentén osonva – nem látszott a hold, de a nyár közeledtével csillagos és világos volt az
éjszaka – felsietett a teraszra vezető négy lépcső egyikén, ahol a nyolcszögletű szentély
állt csinos kupolájával, melyet a második kalifa építtetett, és melyet a keresztények az
angyaloknak szentelt kápolnává alakítottak. Mostanra azonban már nem használták, és
Thibaut sosem járt benne. Nagy hatást tett rá a hely nemessége és szépsége, amikor
Adam kinyitotta a négy értékes márványoszlop által tartott íves ajtók egyikét, melyek a
négy égtájnak feleltek meg. Igazi jeruzsálemiként ismerte az arab művészet
gyöngyszemét – de csak messziről, hiszen mivel a Templom területén állt, sosem ment a
közelébe, s még kevésbé a belsejébe. Sosem tűnt igazán hihetőnek számára, hogy az
egykori mecsetet a keresztény rítusokhoz alakították, hiszen az épület változatlanul az
iszlámhoz tartozónak festett. A belsejében volt valami varázslatos elegancia oszlopos
kettős kerengőjével, mely egy egyszerű követ vett körül, ami azonban két vallás jelentős
pontja is volt: a zsidók hite szerint Isten itt állította meg Ábrahám kezét, aki kész lett
volna megölni a fiát. A muzulmánok szerint Mohamed innen indult el az égbe szárnyas
lován, Al Borakon. A keresztényeknek be kellett érniük egy részlettel: abban a
pillanatban, amikor a Próféta felszállt, a kő követni akarta, de Gábriel, az Üdvözlet
angyala megakadályozta azzal, hogy ráhelyezte a kezét, melynek nyomát a kő azóta is
őrzi. Az egyensúly megteremtésére a keresztesek oltárt helyeztek a háromszorosan szent
kőre. Valójában a kő kézzel fogható tanúja volt a Palesztinában élő különböző vallásos
hagyományok egybefonódásának.
Thibaut szeme hamar megszokta a félhomályt, és gyönyörködve nézte a kék és arany
mozaikokat. Nem úgy Adam, aki máris nekilátott az egyik márványlap felemelésének.
– Nem segítene? – morogta. – Bármikor visszajöhet napvilágnál nézelődni. Sosem
zárják be az ajtót. Jaj, milyen nehéz!
Az ásó és egy vasrúd segítségével a két férfinak sikerült elmozdítania a követ, mely
alatt lefelé vezető lépcső nyílt. Adam felszerelkezett egy fáklyával és egy olajlámpással.
Mindkettőt meggyújtotta, és megindult Heródes egykori nagytemplomának mélye felé.
Hamarosan egy mély és szűk üregféleségben találták magukat, melynek ívében különös
módon kéményszerű lyuk tátongott. Thibaut-nak nem maradt ideje kérdezni, a
picardiai máris magyarázni kezdett:
– A zsidók idejében az oltár alatt volt a halottégető: ezen a lyukon át szállt el a
hamu. Mint láthatja, megfelel annak a másik lyuknak a földben. Mindenesetre úgy
tűnik, ez itt a lelkek kútja, és egy föld alatti rejtekútnak kell ide vezetnie.
– Az álmában a hang nem azt mondta, hogy Isten földrengést keltett, hogy lezárja a
bejáratát?
– Nem álmodtam! – tiltakozott szárazon Adam. – De igaza van: azt mondta, hogy a
föld megremegett. Ha így van, errefelé kell lennie – mutatott a déli falra, ahol a
barázdált sziklát mintha egy hatalmas kéz rázta volna össze. – Nem tudom, hogyan
tudnánk ketten felnyitni – tette hozzá hirtelen elkedvetlenedve.
Lerogyott a földre, és szemügyre vette a falat, mely úgy tűnt, véget vet kutatásának.
– Miért nem kérünk segítséget a testvérektől? – javasolta Thibaut. – Végül is az ön
küldetése az egész Templomot érinti, és gondolom, azt sosem mondták, hogy a
legnagyobb titokban kell hegyeket mozgatnia.
A fáklya fényében harag villáma ragyogott fel a picardiai kék szemében:
– Forduljak Ridefort-hoz? Maga megőrült! A szent táblák nem kerülhetnek
méltatlan kézbe! Nála rosszabb nagymestere még sosem volt a rendnek.
 – Ez igaz. Talán van más megoldás: ez a föld alatti járat – ha létezik – bizonyára
egyenesen dél felé vezet, vagyis a rendház felé. Ha megmérjük a lépcső fokait,
megtudhatjuk, milyen mélyen fut…
– Csak egyet felejt el. Biztosan nem vagyunk mélyen a terasz alatt.
– De talán van még egy lépcső a sziklák mögött? Meglepne, ha az igazi táblákat nem
temetnék legalább olyan mélyre, mint a frigyládát.
– Bizonyára. De ezzel nem jutottunk előrébb. Ha lenne másik út, szerintem
Gondemare testvér megmondta volna. Csak annyit mondott azonban: „ott van az út,
melyet gyenge kezeim nem remélhettek megnyitni.” Mi sem vagyunk sokkal erősebbek
– morogta a lovag. – Emberekre, szerszámokra lenne szükségünk…
– Miért ne lehetne újabb földrengés? – jegyezte meg Thibaut, akit meghatott barátja
elkeseredése. – Kishitű ember! Nekem, a hitetlenkedőnek kell felhívnom a figyelmét egy
részletre, melynek pedig fontosnak kellene lennie a maga szemében?
– Melyikre?
– Ha az öregember szelleme idefáradt az ön kedvéért, az azt jelenti, hogy van
megoldás. Különben azt is mondhatta volna: a táblák örökre a föld alá temetődtek, és
lehetetlenség kiszabadítani őket. Felesleges tehát tovább keresnie. Ehelyett…
– Szavamra, igaza van! Gondolkoznunk kell…
Adam leült a lépcső alsó fokára, hogy megpróbálja rendbe szedni elkeseredés által
átjárt gondolatait. Eközben Thibaut fáklyával a kezében lassan körbejárta a barlangot.
Odaért az égető hamunyílásához. A hamvak befogadására gödröt alakítottak ki, mely
megtelt, majd a legutoljára ráhullott mennyiség szürkés halmot alkotott, melyben nem
teljesen elszenesedett csontdarabok látszottak. Gépiesen előrehajolt és ujja hegyével
felkavarta a port, melyben a láng megcsillantott valamit… Hirtelen rádöbbent, hogy
amit lehetetlennek gondolt, valóra válhat. Tudta, hogy ez az a kút, melynek
megkeresésére a félig szkeptikus, félig komoly Szaladin utasította, hiszen a több
évszázados hamuból előhúzta azt a poros valamit, melyet ruhájában igyekezett
megtörölni: egy smaragdból farágott gyűrűt, melyen arab felirat állt. A megdöbbenéstől
megrogyott a térdre, és leült, kis híján megégetve sarjadó szakállát a fáklya lángjában.
– Adam – szólalt meg elfulladó hangon. – Azt hiszem, megtaláltam Mohamed
Pecsétjét!
– Mit mond?
Pellicorne mellé térdelt, és döbbenten nézte az ékszert, mely Thibaut kezében
lassanként visszanyerte szép, egyszerre mély és áttetsző zöld színét.
– Sosem gondoltam volna, hogy lehetséges – suttogta a fiatalember. – Amikor
Szaladin azt mondta, hogy keressem meg, biztos voltam benne, hogy gúnyolódik velem.
Olyannyira, hogy meg is feledkeztem róla. Olyan sok minden történt azóta. Most mégis
itt van a kezemben! A Próféta Pecsétje, melyet a bagdadi kalifának, minden hívő
egyetlen urának kellene viselnie!
Adam elvette a gyűrűt, és szenvedélyes kíváncsisággal nézegette.
– Szaladin beszélt róla? Miért nem mesélt erről?
 – Amikor visszatértem Jeruzsálembe, maga eltűnt, és sok idő eltelt, mire újra
találkoztunk. Bevallom, meg is feledkeztem erről a történetről… melyben nem is hittem
igazán.
– Nos, ennél megfelelőbb pillanat nem is lehetne, hogy elmesélje. Ilyen
nyugalomban nem leszünk máskor.
Thibaut a gondolataiba merült, hogy a lehető legjobban felidézze emlékezetében a
szultán szavait, majd mesélni kezdett.
Amikor a végére ért, Adam a furcsa ékszert ujjai között forgatva megjegyezte:
– Fel tudja fogni, hogy arra az esetre, ha azt venné a fejébe, hogy áttér az iszlám
hitre, a kezében van az eszköz, hogy kalifa legyen? Hiszen akié a pecsét, az Allah
kiválasztottja. Minden muzulmán kénytelen meghajolni előtte.
– Nos, maga mindenről tud! De én, aki nem vagyok olyan bölcs, csak annyit
mondok, hogy a kezünkben van az eszköz, hogy megmentsük a királyságot, mert most
már hiszek Szaladin szavának. A gyűrű ellenében megad mindent, amit csak kérünk!
Meg kell…
Egy egyszerre távoli és közeli harang hangja szakította félbe:
– Hajnali ima? Máris? Ennyire elszaladt volna az idő?
– Lehet. Mindenesetre vissza kell mennünk. Nagy a kockázat, hogy észrevesznek!
– Talán nem! Az a legjobb, ha egyenesen a templomba megyünk. Egy kis
szerencsével megelőzzük a többieket.
– A fehér köpeny nélkül? Megbüntetnek… Adam elgondolkozott, s közben
visszatette a kőlapot a helyére, és egy sötét sarokba rejtette a szerszámokat.
– Akkor visszamegyünk a lakóépületbe a köpenyekért. Majd az utolsók leszünk… Ó,
valami történt! Ez nem a reggeli ima!
Valóban, nem a hajnali misére szólító békés, szinte diszkrét kongatás hallatszott,
hanem erőteljes ha-rangzúgás, mely egyre erősödött, és hazahívott minden templomost,
aki ezért vagy azért a városban tartózkodott. Nem egészen vészharang volt, de majdnem
olyan. A szerzetes-lovagok pedig nem a kápolnában gyülekeztek, hanem a
káptalanteremben, ahol Gérard de Ridefort várta őket. Amikor mind egybegyűltek, a
nagymester felemelkedett, egyik kezében parancsnoki botjával. A rá szegeződő kérdő
tekintetekre keserű mosollyal felelt:
– Jó testvéreim! – kiáltotta. – Harcolni fogunk Isten dicsőségéért és a Templom
becsületéért. A kutya Szaladin, barátja, Tripoliszi Rajmund segítségével most szállja
meg Galileát, de becsülettel elálljuk az útját. Az előőrsben harcolni és megvédelmezni a
Szent Keresztet, ez a rend kiváltsága, és számítok önökre, hogy ezt nem felejtik el. Most
misét hallgatunk, hogy vitézséget és erős szívet kérjünk a csatához. Azután felkészülnek
az indulásra. Két óra múlva indulunk. Csak a nagyon idős és a beteg testvérek maradnak
itt. A szokáshoz híven Szephoria kútjánál lesz a mozgósítás találkozási pontja. Jó
testvéreim, a jelmondatunk:
 „Non nobis, Domine, non nobis sed nomini tuo da glóriam 61” Mindig ez lebegjen a
szemük előtt! Most menjünk imádkozni!
– Leginkább az ő szeme előtt kellene ennek lebegnie! – suttogta Adam, miközben a
templomosok kettesével megindultak a kápolnába egy utolsó imára.
Nem sokkal később a lovagok teljes fegyverzetben, fegyelmezett rendben elhagyták
a rendházat a fegyvernökökkel, az őrmesterekkel és a turkopolokkal 62, valamint tábori
felszerelésükkel, szinte üresen hagyva hátra a kolostort. Az élen az új marsall, Jean de
Courtrait tíz lovaggal alkotta a zászlóvivő Baucent testőrségét, akihez a csatában
minden bajban lévő lovagnak csatlakoznia kellett. Ő lesz a hadjáratban a templomosok
parancsnoka. A nagymester másik tíz lovaggal a Szent Sírba ment, hogy biztosítsák az
Igazi Kereszt védelmét, mely Guy király, a bárók és a csapataik élén halad majd.
Kora hajnal volt, a környéken egymásnak feleltek a kakasok, azonban egész
Jeruzsálem odakint volt a teraszokon és az utcákon. Furcsán csendes volt a város a perc
súlyának tudatában. Mindenki tudta, hogy Szaladin a Szent Város elfoglalását tűzte ki
célul, és a dühe előtt nem volt más akadály, csak ez a mozgó acélfal a zászlók suhogása
alatt a reggeli hűvösben, mely hamar hőségbe fordul majd, hiszen júliusban jártak.
Egyetlen kiáltás sem hallatszott. Egyetlen hívás sem. Egyetlen szó sem. Néha egy-egy
zokogás. A kifulladt Jeruzsálem mintha nehezen lélegzett volna. Csak imádkozott,
térdre ereszkedve a magas, arany és drágakő kereszt útja mentén, mely Krisztus
kínhalálának fáját tartalmazta. Az akrai püspök vitte a legfőbb relikviát. Ilyen drámai
körülmények között a pátriárka feladata lett volna, és a király meg is kérte erre, de
Heraclius – mintegy véletlenül – éppen beteget jelentett. Igaz, annyi erőfeszítést azért
tett, hogy megáldja a harcba indulókat, de két pap támogatta a karját két oldalról.
Valóban rossz színben volt: a májával lehetett baj, tekintve a naponta elfogyasztott
hatalmas mennyiségű bort. Az akrai püspök törvénytelen fia volt, ahogyan azt mindenki
tudta. Még Guy király is, akinek pedig nem az intelligencia volt fő erénye. Ellenben
milyen szép király volt!
Hajadonfőtt, aranyhajában játszó napsugarakkal kecsesen viselte páncélját karcsú,
izmos testén, s szélesen mosolygott szép fehér fogaival az asszonyokra, akik csodálattal
nézték, és néha csókot vagy virágot dobtak neki, arra gondolva, hogy Sybilla királynőnek
igaza volt, hogy ilyen szép férjet választott.
Az egyikük azt suttogta:
– Olyan, mint egykor Balduin volt…
– Csakhogy az ő szeme kékje túlságosan lágy, és nem olyan vitéz, mint ő! Távolról
sem!
Pedig a király nem volt gyáva, ügyesen bánt a karddal, a lándzsával vagy a
csatabárddal. A hozzá hasonlókkal vívott csata nem rémítette – még harci bravúrokra is
képes volt –, ellenben iszonyatosan rettegett Szaladintól és a mamelukjaitól. Amint
kiléptek a város kapuján, mosolya szertefoszlott, és a rá törő szorongás elfojtására a

61
Ne miattunk. Urunk, ne miattunk, hanem a nevedért adj dicsőséget!”
62
Muzulmán apától és keresztény anyától született helybéliek, akik önként szegődtek a rend szolgálatába.
Keresztre szegezte a tekintetét, belé fektetve minden reményét, hogy élve kikerülhet a
borzalmas kalandból, melyre indult. Valamivel hátrébb kifürkészhetetlen, komoly
arccal ott lovagolt az öccse, Amaury, a főparancsnok.
A Szent István-kapu felé haladva a templomosok hadoszlopa elhaladt a Toron-
palota előtt, melyet nyitva tartottak a fiatal Onfroi távozása után is, aki kénytelen volt
csatlakozni a király kíséretéhez. Thibaut ösztönösen felpillantott a teraszra, és hevesen
megdobbant a szíve: Isabelle ott volt. Talpig fehérbe öltözve állt a hölgyei gyűrűjében,
fátyollal befont haja védelmében, és őt nézte, miközben súlyos könnycseppek gördültek
alá az arcán. A tekintete ereje vonzotta Thibaut-t. Hogy szeretett volna megállni,
odamenni hozzá! Mert már azelőtt, hogy a lány ujjai az ajkát érintették volna, hogy
néma csókot küldjenek felé, tudta, hogy az egykori szerelem visszatért, a házasság
Onfroival csak szeszély volt, és ismét övé a szív, melynek elhagyása oly fájdalmas volt
annak ellenére is, amit Balian d'Ibelintől megtudott. Tilos volt azonban megállnia. A
lovak szép egységben ügettek, és a fegyelmet követve Thibaut hátra sem nézhetett.
Hamarosan elhagyták a szép palotát…
A szephoriai kútnál gyülekezett a keresztény sereg. Húszezer ember! A legszebb
sereg, melyet a frank királyság kezdetei óta összehívtak! Ott volt Tripoliszi Rajmund és
négy mostohafia: Hugues, Guillaume, Odon és Raoul; Balian d'Ibelin, Renaud de Sidon,
az ispotályosok az udvarnagyuk vezetésével, mivel még nem választottak új
nagymestert, és Renaud de Châtillon, még arrogánsabban, mint valaha: egy percet sem
vesztegetett, és azonnal Isabelle férjének értésére adta, hogy legfőbb érdeke, hogy
vitézül viselkedjen az elkövetkező napokban, különben ő maga, a mostohaapja tépi ki a
beleit.
Alig állt fel a tábor, amikor nyugtalanító hír érkezett egy sebesült lovassal:
személyesen Szaladin vette ostrom alá Tibériás várát, melyet egyedül Eschive hercegnő
védelmezett, akit magára hagyott mind a férje, mind a négy fia.
Azonnal összeült a tanács a király nagy vörös sátrában. Hugues de Tibériade, az
elsőszülött fiú Guy lábához vetette magát, és kérte, engedjék, hogy az édesanyja
segítségére siessen. Rajmund gróf azonban csendre intette, és a királyhoz fordult:
– Felség – kezdte –, Tibériás az enyém. Az úrnője a feleségem. Az embereimmel és a
kincstárammal van ott, és senki sem veszítene annyit, mint én, ha elesne. Ha azonban a
muzulmánok elfoglalják, nem tarthatják meg. Ha lerombolják a falakat, újjáépítem
őket. Ha foglyul ejtik a feleségem és az övéit, kifizetem a váltságdíjukat, mert inkább
Tibériás szenvedjen vereséget, mint hogy a Szentföld vesszen el. Jól ismerem az
országot. Az egész úton nincs egyetlen vízlelőhely sem, és ha most megindulunk a
birtokom felé a száraz dombokon át, az emberek és a lovak szomjan halnak, mielőtt
elérnék Szaladin seregeit. Július 4-e van. Holnap Szent Márton napja. A ma éjszaka
melegében gondoljanak arra, micsoda hőség lesz holnap napközben!
A tanácsot meghatották áldozatkész szavai. Egyedül Gérard de Ridefort ellenkezett,
nyíltan újabb árulás előkészítésével vádolva Rajmundot:
– Érzem rajta az árulás szagát! – recsegte.
 A tripoliszi gróf mindössze megvető vállrándítással felelt. Különben is, a bárók
mind csatlakoztak a bölcs gondolathoz, és természetesen a király is jóváhagyta:
Szephoria friss vizénél várják meg a szultán támadását. Ezzel a tanács szétvált.
Éjfélkor azonban a templomosok nagymestere visszament Guy sátrába, akit egyedül
talált, és szabad folyást engedett gyűlöletének:
– Felség, hisz ennek az árulónak, és elfogadja a véleményét? Önt akarta
megbecsteleníteni vele, hisz szégyen és lelkiismeret-furdalás gyötri majd, hogy hagyott
elesni egy öntől alig hat mérföldre fekvő várost. És tudja meg, hogy a templomosok
leteszik fehér köpenyüket és eladják mindenüket, hogy megbosszulhassák a szégyent,
melyben a szaracénok részesítenek! Menjen, és kiáltassa ki, hogy mindenki készüljön,
és induljon a Szent Kereszt után!
Guy de Lusignan természetesen ezt a javaslatot is elfogadta…
Alighogy kiadták a riadóparancsot, a bárók futottak oda hozzá, hogy jobb belátásra
bírják, de a méltatlan nagymester túlságosan meggyőző volt: a király kitartott döntése
mellett, és nem volt hajlandó magyarázatot adni. A táborban eluralkodott a zűrzavar.
Sokakat megdöbbentett az őrült parancs, de mindenki tehetetlen volt, hiszen arról szó
sem lehetett, hogy ne engedelmeskedjenek a királynak. A megszokott merészsége
ellenére még a most aggodalmaskodó Renaud de Châtillon is süket fülekre talált…
– Uraim, ha Isten segít, kemény napunk lesz. Ami engem illet, ha jó kardom le tudja
győzni a kutya Szaladint, a világ királyának érzem majd magam, és boldogan halok meg!
A hajnal első sugarai előtt tábort bontottak, és a sereg készen állt az indulásra. Egy
utolsó ima az Igazi Kereszt lábánál, egy utolsó áldás a püspöktől és a káplánoktól, és a
szép hadigépezet megindult. Ez alkalommal Thibaut nem a templomosok oszlopában
vonult. A Kereszt védelmére kirendelt lovagok egyike az éjjel egy skorpiócsípés nyomán
meghalt, és a marsall Thibaut-t választotta a helyére:
– Úgy gondolom, önnek jár ez a megtiszteltetés, testvérem – mondta –, hiszen
évekig harcolt a legnagyobb relikvia tövében Balduin király oldalán, Isten fogadja be hős
lelkét. Ráadásul úgy látom helyesnek, ha egy Courtenay van az első sorokban, mivel az
udvarnagy kineveztette magát Akra elöljárójának, és ki sem mozdul onnan.
Ehhez nem volt mit hozzátenni. Csak meghajolni és köszönetet mondani lehetett.
Thibaut beállt a tíz lovag körébe, ahol egy hely üresen maradt… Büszke és boldog volt a
megtiszteltetéstől, mely őt és Balduin emlékét érte, mégis zavarba jött. Valóban méltó
rá, hogy ott legyen, amikor megszegi a regulát, és talán megsérti Istent azzal, hogy a
Hitetlen gyűrűjét viseli? Talán valahol el kellett volna rejtenie a cellájában. Azonban
attól tartott, valamilyen esemény esetleg megakadályozhatja abban, hogy visszatértekor
magához vegye. Másrészt úgy gondolta, talán hasznos lehet a királyság számára, és
hátrálásra késztetheti Szaladint abban az esetben, ha az ő fegyverei kerekednének felül.
Feltéve természetesen, hogy a szultán hajlandó állni a szavát, melyet egy szabadon
bocsátott fogolynak adott, s mely talán csak tréfa volt. Minden eshetőségre egy
bőrszíjon a nyakába akasztotta a gyűrűt. Természetesen, ha előre tudta volna, micsoda
megtiszteltetésben részesül, átadja a pecsétet Adam Pellicorne-nak, most azonban már
késő volt.

***
Tripoliszi Rajmund, mint a környék ura, a sereg élére állt hercegnője négy fiával. A
Kereszt előtt haladt, melyet erősen tartott az akrai püspök. Azután következett a király
és a sereg nagy része. Végül az ispotályosok és a templomosok biztosították a hátvédet.
Egy hosszú, száraz völgyben tartottak kelet felé, mely felfelé emelkedett a még
szárazabb dombok között a „Hattin szarvig”, egy kopár kettős magaslatig, ahonnan
kiindult a tibériási kék tóhoz levezető út. Ott tartózkodott Szaladin serege. Az
ostromlott hercegnő kastélya nem volt messze, körülbelül öt mérföldre, ám ahogy
emelkedtek, úgy emelkedett a nap is, hamarosan elviselhetetlen hőséget ontva az árnyék
nélküli tájon vasba öltözött katonákra… A len kendő ellenére, melynek használatát a
keresztesek átvették a szaracénoktól, hosszú patakokban csorgott az izzadság a
sodronyingeken és páncélokon. Visszavonulásról azonban szó sem lehetett. A szultán
előőrsét alkotó könnyűlovasok hamar felfigyeltek a hosszú fémkígyóra, mely Hattin felé
kúszott, s melynek páncélja villámokat szórt. Támadni kezdték a hátvédet a gyors,
íjakkal felfegyverzett lovasok, akár a kirajzott darazsak. Ahogyan azt Tripoliszi Rajmund
jelezte, egyetlen forrás, egyetlen kút sem volt a szomorú tájon, ahol az utolsó zöld
levelek is régen megégtek már. Az egyetlen esélyük az volt, ha elhaladnak Hattinnál, és
lezúdulnak a tó felé, súlyukkal maguk előtt sodorva a muzulmánokat, de esteledett, és
mind a lovak, mind az emberek kimerültek. Gérard de Ridefort, aki az ellenséges
nyilaktól már elveszítette néhány emberét, azt javasolta, hogy álljanak meg a kis
Marescalia erődnél, ahol van víz. Odaérve azonban azt látták, hogy a kutak szárazak…
Mégis megpihentek. Lehetetlen volt lefelé vágtatni a tóhoz a sötétben, veszélyes
utakon. Az este hozott némi enyhülést. Nem eleget azonban ahhoz, hogy
megfeledkezzenek az embereket és állatokat egyaránt gyötrő szomjúságról. Muszáj volt
pihenniük, így aztán táborverés nélkül elhelyezkedtek, ahogy tudtak. Az Igazi Keresztet
a földbe állították, és az azt kísérő templomosok két ötfős csoportban váltották egymást,
hogy körülállják, ahogyan kell: egyenesen, két kezüket a földbe szúrt kardjuk
markolatán nyugtatva. Mindenki másnak is készen kellett állnia, hogy amint
világosodni kezd, meginduljanak a tó felé, mielőtt a borzalmas hőség visszatér.
Néhány óra telt el így, és az őrszemek türelmetlenül várták a hajnalt. Már nem volt
messze, amikor hirtelen kivilágosodott az éjszaka, de baljóslatúan: a keresztény
hadsereg körül Szaladin felgyújtatta a bokrokat és a száraz füvet, éppen abban a
pillanatban, amikor kelet felől szél támadt, és szenvedéseiket tovább fokozva
füstörvényeket fújt a frankok szemébe és torkába. A tó felé vezető utat hamarosan tűz
fala zárta el, hatalmas pánikot keltve a gyalogosok között. Azt hitték, a pokol nyílik meg
előttük, és a sok szerencsétlen menekülni kezdett, ki a hegyek, ki Szephoria felé. A
parancsnokok tehetetlenül nézték őket.
– Kövessük a példájukat? – kiáltotta Balian d'Ibelin. – Beleestünk a csapdába,
melyet Rajmund gróf jelzett. Könnyen meglehet, hogy nem kerülünk ki belőle élve. Mi a
parancsa, felség? – tette hozzá Guy felé fordulva, aki szorongva pillantott rá, és szemmel
láthatólag képtelen volt döntést hozni.
Tripoliszi Rajmund felelt:
– Meg kell próbálnunk átjutni, uraim! Erővel, Isten kegyelméből! Előbb azonban el
kell rejteni a Szent Keresztet: nem kerülhet a hitetlenek kezére, ha alulmaradunk!
Kiadták a megfelelő parancsokat. A templomosok marsallja szétoszlatta az őröket,
két lovag, köztük Thibaut kivételével, majd miután utoljára meghajolt az emberei
szívében a hit esszenciáját jelképező ereklye előtt, megparancsolta:
– Ássák el. Előbb pedig esküdjenek meg a lelki üdvükre, hogy sosem árulják el, hol
nyugszik! Még kínvallatás alatt sem!
– Lovagi becsületemre esküszöm! – jelentette ki kórusban Thibaut és a társa, akit
Gérand testvér néven ismert.
Majd mialatt Jean de Courtrait visszatért hadi posztjára, megfelelő hely keresésére
indultak, melyet az erőd romjaitól nem messze meg is találtak. Egy öreg, göcsörtös
akácia emelkedett ott a homokból, egyetlen növényzetként a szomorú tájban. A makacs
akáciák a sivatagban is megélnek, mert gyökereik akár harminc méter mélyen is a földbe
nyúlhatnak víz után. Megkeresték a legkedvezőbb, keleti oldalát, majd Thibaut és társa
ásni kezdtek az ásókkal, melyek részét képezték a templomosok tábori felszerelésének.
Mély gödröt ástak, melybe belefektették a keresztet, ami Thibaut számára
elválaszthatatlan volt Balduin emlékétől, aki belőle merített erőt a harchoz. Beburkolták
a lepelbe, melybe bizonyos alkalmakkor csomagolták. Óvatosan visszaterítették rá a
homokkal kevert földet, melyen egy pillanatra térdre ereszkedtek egy utolsó imára, s
olyan fájdalmas könnyeket hullattak, mintha anyjukat temették volna el. Azután
felálltak, és megölelték egymást.
– Most menjünk, és haljunk meg becsülettel! – mondta Gérand testvér.
Thibaut szükségre hivatkozva hátramaradt, és odalépett az akáciához…
A szerencsétlen napon a kérlelhetetlen napsütésben a frank lovagok másodszor is
felfegyverkeztek. Táplálék híján a tűz kialudt a Hattin szarv elfeketedett lejtőin. Először
azt hitték, sikerrel járhatnak, hiszen régi taktikájukhoz híven a török csapatok
szétnyíltak, hogy utat engedjenek… mely azonban különös módon bezárult, amint a
tripoliszi gróf és fiai megindultak rajta. Nem látták többé őket: miután felfrissültek az
első kútnál, egészen a partig futottak…
Ekkor csoda történt: rettegését elfeledve Guy de Lusignan hagyta, hogy elragadja
kirobbanó vitézsége, mely néha igazi királlyá tehette ezt a jelentéktelen embert.
Hatalmas kiáltásokkal a zászlaja köré szólította a lovagjait, az élükre állt, és
kétségbeesett támadásba lendült, mely azonban olyan viharos volt, olyannyira átjárta az
őrült vitézség, hogy majdnem elérte magát Szaladint is, aki egy kis magaslatról
szemlélte a csatát fia, Afdal társaságában. A mamelukok gyors beavatkozása eloszlatta a
veszélyt, és visszaszorította a támadókat a gyilkos hegyek közé… Ellenálltak, amennyire
csak tudtak, vállt vállnak vetve küzdöttek, de végül legyőzte őket a túlerő. Néhányan a
tóban lelték halálukat, melyben megtörtek reményeik, s mely utolsó enyhülést nyújtott
szomjuknak. Azok, akikből a halál éppen nem kért, fogságba estek. Thibaut, aki látta,
amint Gérand testvér lándzsával átdöfött nyakkal holtan rogy össze, közéjük tartozott.
A lova kidőlt alóla, és nem tudta legyőzni az öt mamelukot, akik rárontottak.
Sisakjától és kardjától megfosztva inkább vonszolták, mint vezették a többi, szintén
fogságba esett templomoshoz és ispotályoshoz, akiket a nagy sárga sátorhoz vittek,
melyet a szultán emberei állítottak fel a csatamezőn, ahol egyre szaporodtak a holtak. A
véletlen úgy hozta, hogy éppen Adam mellé került, aki kötelékeiben úgy harcolt még
mindig, mint egy sebzett medve.
– Tartalékolja az erejét a szép halálra – tanácsolta neki. – Már nem várathat sokáig
magára! Szaladin gyűlöli a templomosokat, és a vesztükre esküdött.
Valóban, a vörös keresztes fehér köpeny még piszkosan és porosan is jelzésül
szolgált a mamelukoknak, akik elkülönítették a templomosokat a többi fogolytól, majd
Szaladin elé vezették őket. A szultán a sátra ajtajában állt, és keresztbe font karral nézte
őket. Térdre kényszerítették a lovagokat, ám abban a pillanatban, amikor a görbe
karddal felszerelkezett katonák odaálltak melléjük, hogy kivégezzék őket, „önkéntesek”
egy csoportja lépett elő, szigorú és ájtatos erkölcsű emberek, hívek, a törvény emberei,
bölcsek, az aszkézis és a misztikus érzések beavatottai. Mindegyikük azt a kegyet kérte,
hogy kivégezhessen egy foglyot: kivonták a kardjukat és feltűrték a ruhaujjukat 63…
Szaladin pedig megadta nekik, amit kértek. Iszonyatos volt, ami ezután következett,
hiszen még Allah nevében sem lesz valakiből egy csapásra gyakorlott hóhér. Voltak, akik
rendesen elvégezték a feladatukat, mások azonban ügyetlenek vagy erőtlenek voltak, és
mészárolták áldozatukat, olyannyira, hogy be kellett segíteni nekik. A szerencsétlenek
kitartó bátorsággal imádkoztak. Néhányan zsoltárt énekeltek, míg a vas el nem
metszette hangjukat.
Ekkor Thibaut hirtelen felegyenesedett, és arabul azt kiáltotta:
– A Próféta Pecsétjére, elfelejtettél, szultán? Thibaut de Courtenay vagyok.
Szaladin karja azonnal felemelkedett, és a kardok megálltak a levegőben. Mondott
valamit, és két katona odafutott a zavarkeltőhöz, hogy megragadják és a szultán lábához
lökjék. Thibaut azonban azt mondta:
– Parancsold meg, hogy hozzák ide azt is, aki a jobbomon volt, mert a testvérem.
Különben nem mondok semmit!
Szaladin a szemöldökét ráncolta, de két katona Ádámért indult, aki hamarosan a
barátja mellett térdelt. Azután belökték őket a nagy sárga sátorba, míg odakint
folytatódtak az imák… és a kivégzések.
– Vess véget a mészárlásnak! – nyögte Thibaut. – Azok az emberek mind a
testvéreim, és becsülettel harcoltak ellened!

63
Al-lmad, a muzulmán krónikás nyomán
 – Ne kérj túl sokat, ha azt akarod, hogy megkíméljem az életed és ezét a testvéredét!
Felesküdtem a te istened katonáinak halálára, akik Allahot sértegetik – örökké áldott
legyen a neve! Helyes, hogy hívő emberek végezzenek azokkal, akik nem tesznek mást,
csak elárulják a saját hitüket.
Ezzel kiment, hogy tovább elnököljön a mészárlás felett. Thibaut megértette, hogy
ennél többet nem érhet el a diadaltól megittasult hódítónál.
– Hagynia kellett volna, hogy megöljenek! Szomjan halok – dadogta Adam, akinek
kiszáradt szája nehezen formálta a szavakat.
– Legyen még egy kis türelemmel! Majd ad inni, ha meg is öl azután…
Hamarosan így is lett. Egy fekete rabszolga tűnt fel kupákkal és egy kancsó vízzel, a
két férfi pedig végre enyhíthette szomját azzal a csodálatos érzéssel, mintha az élet
forrásából innának. Odakint csendesedett az ének és az ima, felváltotta a
szerencsétlenek nyögése, akikre az ügyetlenek miatt gyors halál helyett borzalmas
agónia várt. Nemsokára súlyos csend nehezedett rájuk, melyet hamarosan a
muzulmánok eksztatikus éljenzése tört meg. Adam és Thibaut imába merültek a nemes
harcosok lelki üdvéért, akiket ily csúfosan végeztek ki. Szaladin ebben a helyzetben
találta őket.
– Az én sátramban merészeltek imádkozni a háromfejű istenükhöz? – morogta.
– Nevezd, ahogy akarod, csak egy isten van – felelte Adam és azok, akiket most rútul
lemészároltattál, a szolgái voltak. Mit gondolsz, milyen szemmel néz arra, amit tettél?
– Elégedett szemmel, remélem. Meg akarom tisztítani a földet a két alávaló rendtől,
akiknek praktikái semmire sem jók, akik sosem mondanak le az ellenségességről, és
akik nem hasznosíthatók rabszolgaként.
– Adhatnál nekik méltóbb halált is!
– Mi jobbat kívánhattak volna? Allah – áldott legyen a neve! – legfőbb szolgáinak
kezétől haltak. A hadseregnek szüksége volt erre az áldozatra, melyet annak mutattunk
be, aki győzelemre segített. Most pedig…
Ebben a pillanatban három foglyot vezettek Szaladin elé: Renaud de Châtillont,
Gérard de Ridefort-t és Guy de Lusignant. Az utóbbi a szomjúságtól, a félelemtől és a
kimerültségtől elgyötörten az ájulás határán állt. Szaladin maga mellé ültette, miután
rövid parancsot adott ki:
– Szedd össze magad! Elfogyott az erőd! Csendesítsd el félelmedet is…
Majd amikor egy rabszolga egy hegyi hóval hűsített rózsavízzel teli kupát hozott,
megkínálta:
– Igyál! Mindjárt jobban érzed magad… Jeruzsálem szerencsétlen királya először
mohón ivott, de a hűsítő itallal visszatért belé a testvériesség, és Renaud de
Châtillonnak nyújtotta a poharat, aki kiitta. Szaladin haragra gerjedt:
– Nemes arab szokás – mondta –, hogy egy fogoly életét megkíméljék, ha együtt
evett és ivott a legyőzőjével. De ezt a nyomorultat te itattad meg, és a szokás rá nem
vonatkozik.
Azután Châtillonhoz fordult:
 – A bosszúálló ég a kezemre adott – vetette oda. – Emlékezz az árulásaidra!
Emlékezz az útonállásaidra, az erőszaktételeidre, a megszegett esküidre, az
istenkáromlásaidra és a szentségtöréseidre a szent városok, Mekka és Medina ellen.
Megfizetsz bűneidért.
A fékezhetetlen Renaud azonban még legyőzötten, sebesülten, páncéljától és
fegyvereitől megfosztva is hű maradt önmagához. Még magasabbra emelte
oroszlánfejét, és megvető mosollyal sértette legyőzőjét.
– Így cselekednek a királyok! – mondta. – Én pedig a Jordánon túli földemen király
vagyok!
– Nyomorult! Megesküdtem, hogy saját kezemmel vetek véget az életednek…
hacsak nem tagadod meg a hited, és nem hirdeted a Próféta törvényét, a nevét…
– A hitetlen törvényedet hirdessem, amikor azzal jobban sérteném Istent, mintha
ezer évig garázdálkodnék? Soha!
Szaladin magánkívül felragadta a kardját és lesújtott Châtillonra, haragjában
azonban rosszul számította ki a csapást. A penge lemetszette a lovag karját, mely
vértócsában a földre hullott. Két mameluk katona végzett a sebesülttel, aki egyetlen
nyögést sem hallatott, és levágták a fejét, melyről még akkor sem tűnt el a mosoly,
amikor az iszonyattal eltelt Guy lába elé gurult. Szaladin azonban, miután kiadta az
utasítást, hogy a fejet tűzzék lándzsára, a test többi részét pedig dobják ki, visszaült
mellé:
– Nyugodj meg! – mondta gyengéden. – Egy király nem öl királyt. Ha kipihented
magad, elviszlek Damaszkuszba, ahol beszélhetünk…
Egyetlen szót sem szólt Ridefort-hoz, aki szintén arra számított, hogy kivégzik,
mégis tartotta magát. Hamarosan érte jöttek és elvezették a férfival, aki már csak névleg
volt Jeruzsálem királya… Azután Szaladin kiküldte a tiszteket és a szolgákat, hogy ők is
kivegyék részüket a hatalmas ünneplésből, mely egész éjszaka tart majd, hogy
megörökítse a győzelmet, mely megkondítja a lélekharangot a frank királyság felett.
Miután elvitték a Renaud de Châtillon vérével átitatott kék és arany szőnyeget, hellyel
kínálta két utolsó foglyát a puszta földön:
– Üljenek le, és mondjanak egy jó okot, amiért még két templomost megkíméljek!
– Előbb válaszolj egy kérdésre, kérlek! Miért kímélted meg a nagymesterünket?
Kifinomultabb kínhalált tartogatsz számára?
– Nem hiszem.
– Megkíméled, amikor ő a balsorsunk oka? Amikor ő az egyetlen, aki méltatlanul
viselte a fehér köpenyt azok között, akik tiszta és vitéz lovagként hűek maradtak
esküjükhöz és a Mindenható Úrhoz, és akiknek vére vörös sárrá változtatta ezt a földet?
A szultán fehér fogai egy pillanatra meghatározhatatlan mosolyban csillantak meg.
– Pontosan ezért kímélem meg. Hasznosabb lesz számomra élve, mint holtan. Érett
gyümölcsként ejti a kezembe azt, ami megmaradt az átkozott rendből!
– Tehát erről van szó! Sejthettem volna, hisz jól ismered az embereket.
 – Valóban azzal hízelgek magamnak, hogy jó emberismerő vagyok. Téged is
ismerlek! Úgy látom, sokat fejlődtél a zavaró kérdések kikerülésének művészetében, de
tudnod kellene, hogy nem végtelen a türelmem. Tehát térjünk a lényegre: megtaláltad,
amit Damaszkuszban kértem?
– Igen, ennek a lovagnak a segítségével, akit mellettem látsz.
– Nehezen hiszek neked, mert őszintén szólva egy percre sem gondoltam, hogy
lehetséges lenne.
– Én sem hittem, de az én istenem hatalmasabb, mint a tiéd, hiszen téged hallgatva
nem egy isten van. A kezemben tartottam a Próféta Pecsétjét.
– Áldott legyen a neve! – kiáltott fel a szultán. – Hol volt?
– A társam elmondja. Beszéljen, Adam lovag, mondja el, hol volt a nagy smaragd.
– Ábrahám áldozati köve alatt, ott, amit maguk a lelkek kútjának hívnak. Ott volt a
pecsét. A társam találta meg a hamu között, a Salamon idejében égetésre használt oltár
alatt…
– Ott? Tehát nem vizes kútról volt szó? Ebben az esetben Otmán gond nélkül
megkerestethette volna…
– Talán nem is vesztette el igazán? – jegyezte meg lágyan Thibaut. – Talán azt
akarta, hogy csak… az utódai számára vesszen el?
– Hogy utána ne legyen több kalifa? Ez nevetséges… sőt, értelmetlen. Bár végül is
annak alapján, amit tudok róla, nem lehetetlen. Mindenesetre kiérdemelted a hálámat.
Most add ide a gyűrűt!
– Annyira ostobának tartasz, hogy magamnál tartom, kockáztatva, hogy ellopják
azok, akik kifosztottak? Én is elrejtettem – magyarázta Thibaut nyugodtan.
A fekete szakáll keretében Szaladin arca bíborvörösre váltott:
– Ha játszol velem, rettenetes lesz a haragom.
– Tudom. Ezért nem is teszem. Az igazat mondtam.
– Valóban a birtokodban van a gyűrű?
– Keresztény lovagi becsületemre és a sírra, ahol a tiszta hős, szeretett királyom
nyugszik, esküszöm!
– Akkor mondd meg, hol van!
– Nem. És ne próbáld a barátomtól megtudni: nem tudja.
Ez egyértelműen látszott. Adam nem tudta, mit csinált Thibaut az ékszerrel, mióta
elhagyták a rendházat, és meggyőződése volt, hogy magán viseli, így most arcára kiült a
meglepetés. Szaladin azonnal megértette, de nem mutatta.
– Tudom, hogy kínzás alatt nem beszélnél, de talán ha a hóhérok a barátodat veszik
kezelésbe?
– Hogyan árulhatnám el, amit nem tudok? – vonta meg a vállát a picardiai.
– Igaz, de a szenvedésed talán szóra bírja a társadat.
– Egy lovag nem fél a haláltól, még a legrosszabb haláltól sem. Ráadásul a Templom
megesketett, hogy soha, még kínzás hatására sem adjuk ki a titkokat. Erőszakon kívül
mást nem tudsz ajánlani? – folytatta Thibaut.
 – Alkudozni akarsz velem?
– Azzal megsértenélek. Ezt pedig nem akarom. Egyszerűen csak azt akarom, hogy
álld a damaszkuszi ígéreted. Emlékezz vissza. Azt mondtad: találd meg a Próféta
Pecsétjét, és amíg élek, a frank királyságra hosszú béke vár, mint azelőtt, hogy a
szeldzsukok Palesztinára rontottak és elűzték a bizánciakat.
– Megváltoztak az idők, és elsősorban a leprás királyra gondoltam, aki oly nemes
lelkű volt! Most én vagyok a győztes, és csak ki kell nyújtanom a kezem, hogy
megkaparintsam az egész királyságot. Az alkud elvesztette a tartalmát. A nagy Balduin
utóda csak egy rémüldöző, alkalmatlan alak, aki az életéért cserébe átadja nekem a
városait. A rended nagymestere ugyanezt teszi majd a templomosokkal…
– Akkor megölhetsz mind a kettőnket, mert nem adom oda a gyűrűt!
Csend telepedett a selyempárnákon ülő hódító és a végkimerülés határán álló, a
kétnapos harctól és az egynapos agóniától elgyötört férfi közé. Thibaut-t mélyen
lesújtotta az is, hogy országa, igaz, nemes, de mégiscsak ellenséges kézbe került. A
foglyok azt hitték, mindjárt megjelennek a hóhérok véres görbe kardjaikkal, és kihúzták
magukat, hogy méltón haljanak meg, amikor Szaladin tapsolt egyet. Fekete szolgák
léptek be. A szultán magához intette őket és a fülükbe súgott, majd visszafordult a
foglyai felé:
– Ezek a rabszolgák elkísérnek titeket a tóhoz, ahol megmosakodhattok, aztán
kaptok egy sátrat, ahol gondoskodnak rólatok. Pihenjetek! Később találkozunk…
Megkönnyebbülésük csak az első léptekig tartott. A földön, a könyörtelen
napsütésben ott hevertek a lefejezett testek – kevesen voltak, akikkel gyorsan végeztek
–, majdnem háromszáz lovag, templomosok és ispotályosok, most az egyszer
testvériesen elkeveredve. Elviselhetetlen volt a legyek belepte vérfürdő látványa, de talán
még inkább a szag, melyet a kánikula megsokszorozott.
– Hogy parancsolhat ilyen szörnyűséget ember? – vetette oda Adam. – Az istene
nem kapott elég vért a rengeteg holttesttel, akik elborítják a Hattin lejtőit? És még
nemes lelkűnek mondják Szaladint!
– Az, amikor az az érdeke. Mi is ennek a példái vagyunk – sóhajtotta Thibaut vállat
vonva. – De emlékezzen vissza Askalonra… és arra, amit ott láttunk!
A pokoli látvány ellenére a tó friss vize, melyről annyit álmodoztak, a paradicsom
megtestesülésének tűnt, és amikor belemerültek, a magas nádszálak eltakarták előlük a
valóságot, mely elől legszívesebben elmenekültek volna. Jólesően megmosakodtak,
majd egy percig hagyták, hogy lebegtesse őket a víz, mozdulatlanul, akár a holttestek.
– Ha nem volnék éhes – vallotta meg Adam –, szívesen megpróbálkoznék a
szökéssel, de félek, hogy nincs elég erőm. Tud úszni?
– Régóta. Még kisgyermekként tanultam meg Balduinnal Jaffában, Askalonban és
Caesareában. Sokáig bírom, de bevallom, pillanatnyilag nem biztos, hogy képes lennék
rá. Talán valamivel később? Szeretnék visszatérni Jeruzsálembe, hogy segítsek Isabelle-
nek és az édesanyjának. Balian fogságba esett. Láttam, hogy megkötözve belökik egy
sátorba. A hölgyek veszélyben vannak…
 – Addig nem, amíg Jeruzsálem el nem esik! De mondja, mit csinált a smaragddal?
Azt hittem, magánál tartotta.
– Így volt… egészen a múlt éjszakai pihenőnkig. Miután Gérand testvérrel elástam a
keresztet, elrejtettem.
– Krisztus keresztjével? – szisszent fel Adam, aki szentségtörésnek érezte a
párosítást.
– Nem. Csak a közelben.
– És a társa nem látott semmit?
– Tudja, milyen példás udvariasság kötelező a rendben. Gérand testvér semmi
rosszat nem látott abban, hogy magamra hagy egy percre, hogy elvégezzem a
szükségem…
A fürdés végeztével, ahogyan azt Szaladin jelezte, egy sátorba vitték őket, ahol tiszta
ruhát és ennivalót kaptak. Azután nyugovóra tértek. Nagy szükségük volt a pihenésre, s
a táborban megtartott ünnep lármája sem zavarta őket, melyet csak az esti imára hívó
szó szakított félbe, melynek nyomán a muzulmánok ott, ahol voltak, arccal Mekka felé
fordulva letérdeltek.
Thibaut felébredt éjszaka, és egy percig nyitva tartotta a szemét. Ismét erősnek
érezte magát, de szíve megtelt szorongással a jövő iránt. A szép hadsereg, mely a nap
tüzében és a vérben szétolvadt, az egyetlen fal volt a királyság és Szaladin között. A
néhány, még álló kastély és helyőrség nem dacolhat sokáig Allah seregével. És ott volt
Jeruzsálem, a szent, a szépséges. Ott volt az istene, Krisztus sírja, és ott volt Isabelle, a
szerelme is. Mi lesz velük? Különösen a lánnyal? A szultán, ezt tudta, nem háborúzik
hölgyekkel. Gyakran elnézőnek mutatkozik irányukban, sőt, a nemes hölgyekkel még
udvarias is. Eschive hercegnőt is, aki a tornya magasából végignézte a tragédiát,
bizonyára szabadon engedik, sőt még kíséretet is kap, hogy csatlakozzon a férjéhez. A
férjéhez? Ahhoz az árulóhoz! Azért, mert Guillaume de Tyr kedvelte, és dicsérte
kormányzói képességeit, Thibaut megajándékozta a bizalmával. Azután ott volt a
damaszkuszi találkozás a követével, Plivanival, és a furcsa őrjárat Galileában, melyet
Rajmund oly szokatlan körülmények között „engedélyezett”. Végül az átjáró, mely a
török sereg soraiban nyílt, hogy befogadja… és lehetővé tegye számára, hogy a part felé
elmeneküljön, miközben a többieket megölték. Igaz, megszokott harci technika volt,
hogy megnyílnak az ellenség előtt, de azért, hogy utána szorosan köré záródjanak, nem
pedig azért, hogy menekülési útvonalat nyújtsanak. Rajmund annyira akarta a
jeruzsálemi koronát, hogy az ellenségtől kérte volna?
– Ébren van? – suttogta Adam a mocorgását hallva. – Hogy érzi magát?
– Jól… de elkeserít, hogy itt kell lennem tehetetlenül, amikor minden, amihez
ragaszkodom a világon, veszélyben forog. Talán jobbat is tehetnénk.
– Mit? Megkeressük a pecsétet, és átadjuk Szaladinnak, hogy mentsük az életünket?
– Nem. Mit szólna, ha megszöknénk, és Jeruzsálemig futnánk, hogy megvédjük a
várost?
– Mivel? Csak Heraclius maradt ott és a polgárok.
 – És a kisemberek, akik néha hősként viselkednek. Balduinnak hála a falakat
újjáépítették, és mélyek a környező árkok. Ráadásul… szeretnék visszamenni a
Templomba is!
– Van valami ötlete?
– Igen. Még messze van az éjszaka vége. Beleereszkedhetünk a vízbe, és elúszunk
addig, hogy kikerüljünk a muzulmán előőrs látómezejéből, aztán elmegyünk Belvoirig,
az ispotályos erődig, mely a Jordán völgyét felügyeli hat vagy hét mérföldre innen. Kis
szerencsével találunk lovat, mely túlélte a vérontást.
– Gondolja, hogy van még valaki Belvoirban?
– Biztosan. A templomos és ispotályos erődöket nem ürítették ki. Csak a két
rendházat, és Belvoir a sziklájáról még gondot okoz majd Szaladinnak. Ez az egyetlen
esélyünk, hogy hasznosak legyünk még valamire…
– Ha maga mondja!
Thibaut máris talpon volt. Túlságosan vágyott a cselekvésre, hogy ellenkezzen Adam
tervével. Különben sem tudott volna mást tenni. A lehető legnagyobb csendben
elhagyták a sátrat: nem őrizték őket. Odébb, a nagy sárga sátornál, mely körül az emírek
sátrai sorakoztak, akár a kiscsirkék a tyúk körül, tovább folyt az ünnep a fáklyák
fényénél, a katonák énekével és a sülő hús illatával kísérve. Egészen közel volt a tó.
A magas fűben, majd a nád között kúszva a két férfi elérte a vizet. Csendben
belesiklottak, ügyelve rá, nehogy felkavarják a felszínt… Egy megzavart béka brekegve
ugrott odébb. Hűvös, szinte hideg volt a víz a kései órán.
A csillagokkal teleszórt égre felpillantva Thibaut néma imát mondott, majd lassan
úszni kezdett Adam után. Szinte a lélegzetüket is visszafojtva dél felé haladtak a part
mentén, a legapróbb gyanús jelre is megállva. Nem vették észre az árnyékot, mely
elindult a sátruktól, amikor kiszöktek, és követte az útjukat, mielőtt visszament volna a
szultánhoz…
A két szökevény sokáig úszott, hogy biztosan maga mögött tudja a sereg elfoglalta
területet. Azután kikapaszkodtak a partra, és elnyúltak egy pillanatra, hogy
megpihentessék izmaikat, és lélegzethez jussanak. Végül megindultak a Jordán völgye
felé.
 XI. fejezet

Zokogj, ó Jeruzsálem.

Ahogyan azt Thibaut előre látta, Szaladin másnap elfoglalta Tibériás kastélyát, ott
találta Eschive hercegnőt, akit előkelő hölgyhöz illően köszöntött, majd közölte vele,
hogy csatlakozhat a férjéhez Tripoliszban. Még erős kíséretet is adott mellé, hogy a
hölgyeivel együtt biztonságban tehesse meg az utat. Azután leromboltatta a város egy
részét, garnizont állíttatott fel a várban, és parancsot adott, hogy dicsősége emlékére
emeljenek kápolnát a Hattin szarvon. Aztán visszaindult Akrába, a nagy tengerparti
városba, mely a frank királyság kereskedelmi központja volt. Kellemes meglepetés érte:
a legenyhébb ellenállásba sem ütközött. Jocelin de Courtenay volt a város elöljárója,
vagyis kormányzója. Eljutott hozzá a tibériási események szörnyű visszhangja, és
Szaladinnak elég volt felbukkannia, hogy csinos kereskedőküldöttség élén átadja neki
Akra kulcsait. A követeknek a szultán felajánlotta, hogy maradhatnak a városban, de
szabadon távozhatnak is, s mindkét esetben garantálja biztonságukat. Sokan elmentek,
elsőként Courtenay, tudva, hogy bármit is ígér a győztes, minden rendben lesz, amíg itt
marad, de amint hátat fordít, az emírjei sietve lemészárolják őket. A bazárok kincsek
alatt roskadoztak, és a török katonák elragadták az aranyat, egész Ázsia termékeit, a
gyönyörű damaszkuszi selyemkelméket és a velencei bársonyokat. Nagy mennyiségben
találtak cukrot, fegyvereket és sok minden mást is. Szaladin hátrahagyta a fiát, Afdalt, és
folytatta diadalmenetét.
Ezrével tartottak foglyok Damaszkusz felé, ahol nem isteni fényesség, hanem a
legkeményebb rabszolgaság várt rájuk – hamarosan annyian lettek a piacon, hogy
leesett az áruk, és egy életerős rabszolga alig került többe, mint egy pár saru. Szaladin
két legfontosabb foglyát maga mellett tartotta: Guy de Lusignant és Gérard de Ridefort-
t. Szabadságot ígért nekik több erődítmény átadása fejében, és a két hitvány alak
szégyenteljesen megtett mindent, hogy meggyőzze alattvalóit és lovagjait, egyetlen
kardcsapás nélkül adják át váraikat az ellenségnek. Ez történt Bejrúttal, Jaffával és más
tengerparti városokkal, például Haifával és Caesareával. Eközben az emírek feldúlták és
kifosztották Galilea városait, melyekben gyakran tárt kapuk fogadták őket, a lakosok
pedig elmenekültek a tripoliszi grófság és az antiochiai hercegség felé, melyekre nem
várt támadás. Hiszen Tripolisz a szultán barátja. Antiochiában pedig a tehetetlen
Bohemund, Orgueilleuse de Harenc özvegye nem tudott jobbat kitalálni, mint hogy
feleségül vette a szeretőjét, Sybilla de Burzey-t, aki régóta tájékoztatta Szaladint
mindarról, ami a környéken történt. Ennek köszönhetően még békében élhettek, a
távolból hallgatva a lánccsörgés, a mészárlás és a tűzvészek zaját.
 A szultán hadnagyainak kezére került Naim, Arszuf, Dzsenim, Szamária, Nablusz,
Jerikó, Fuleh, Maalsa, Sandelio, Tibnin és más városok is, miközben Lusignan és
Ridefort tevékenykedésének ellenére a nagy templomos és ispotályos erődök, Château-
neuf, Szafed és Belvoir ellenálltak, méghozzá több mint egy évig, míg csak az éhség ki
nem kezdte őket.
Gázában és Askalonban szintén nem Szaladin önkéntes segítőinek szája íze szerint
történtek a dolgok. Guy de Lusignan névleg még mindig a város ura volt, ahová egykor
bezárkózott Sybillával, hogy packázzon a leprás királlyal, aki még haldoklásában is
összeszedte az erejét, hogy harcra keljen velük. A helyiek sosem bocsátottak meg neki,
és amikor Guy eléjük merészkedett, hogy arra kérje őket, nyissák meg a kapukat a
muzulmánok előtt, kövekkel és sértésekkel fogadták: csak egy szerencsétlen alak, aki
méltatlan arra, hogy viselje a koronát, melyet egy perverz és félbolond nő ágyában
szerzett, és soha többé nem ismerik el királynak.
Megkezdődött az ostrom, és Szaladinnak több mint egy hónapnyi kemény
erőfeszítésébe került a győzelem. Már csak Jeruzsálem maradt!

***
Amikor Thibaut és Adam rövid belvoiri pihenő után, ahol az ispotályosok
elszántsága visszaadta bátorságukat, Jeruzsálembe érkezett, zárt kapukat talált, és alig
tudott bejutni. Férfiak és nők őrködtek a falakon, és Thibaut hiába kiáltotta oda a nevét,
mintha sosem hallottak volna róla. Közeledett az este, de a napközbeni hőség nem
enyhült a tenger felől érkező vastag felhők miatt. Az elektromossággal teli levegő
mintha csak tovább szította volna az őrszemek bizalmatlanságát.
Végül, miközben Adam egy öreg göröggel tárgyalt, aki makacsul azt hitte, hogy
Szaladin előőrse áll előtte, egy erős férfialak jelent meg mellette, kihajolt a falon, majd
azonnal elkiáltotta magát:
– Nyissanak kaput, a mindenségit! A fattyú az! Lemegyek.
Néhány pillanattal később Thibaut Balian d'Ibelin karjaiba omlott. A férfi olyan
boldogan ölelte magához, hogy könnyek szöktek a szemébe. Azután magához húzta
Adamot is.
– Megmenekültek a pokolból, barátaim? Ó, istennek legyen hála! Nagy szükségünk
van jó kardokra és bátor szívekre! De hogyan csinálták? Az az ördög Szaladin aljasul
lemészároltatott minden templomost és ispotályost, mintha csak vágómarhák
lennének, nem pedig nemes lovagok!
– A tóba vetettük magunkat, és megszöktünk – magyarázta Thibaut, aki nem akart
több részlettel szolgálni. – És maga, Balian úr?
– Szaladin szabadon engedett, amikor elmondtam, mennyire aggódom a
feleségemért és a lányáért. Elismerem, lovagias a hölgyekkel szemben.
 – És elengedte magát anélkül, hogy bármit is követelt volna cserébe? – jegyezte meg
Adam ironikus mosollyal. – Nem eskette meg például, hogy sosem emel többé fegyvert
ellene?
A gróf szép arcán fájdalmas remegés futott át, de tekintete határozott maradt:
– Megesküdtem rá, bevallom, és viselem a szégyent, de amikor ide érkeztem, rémült
népet találtam, csupa öregembert, nőt és gyereket. Szinte minden védő meghalt vagy
fogságba esett, és sok menekült érkezett a vidékekről, melyeket az emírek fosztogatnak.
Olyan emberek, akik nem akarnak meghalni vagy rabszolgasorba kerülni. Sírva
könyörögtek, hogy adjak nekik fegyvert, és tanítsam meg őket a használatukra.
Ráadásul… parancsot is kaptam erre.
– Kitől?
A három férfi felfelé haladt a Szent Sír utcán. Balian nem felelt, mindössze fejével
Heraclius felé mutatott, aki szokásos pompájával, fején mitrával, kezében pásztorbottal
közeledett feléjük.
– Joga van hozzá, hisz még mindig ő a pátriárka, és különös módon mintha a város
kritikus helyzete felébresztette volna benne a vágyat, hogy hasznossá tegye magát, és a
paraszti ösztönt, hogy megtartsa a földjét. Szerintem ő maga sem volt tisztában ezzel a
tulajdonságával. Mióta megtudta, mi lett a hadsereggel, megsokszorozta magát.
így történt, hogy életében először Thibaut szinte baráti fogadtatást kapott a férfitól,
aki gyűlölte őt. Kölcsönös volt ez a gyűlölet, hiszen a lovag képtelen volt elfelejteni a
rosszat, melyet a pátriárka Guillaume de Tyrnek tett. Heraclius megöregedett. Erőteljes
alakja lesoványodott, és a kegyetlen irónia, mely megszokott arckifejezését jellemezte,
már nem tükröződött zöld szemében, melynek színe is megfakult. Őszintének tűnő
örömmel fogadta az érkezőket és szinte szó szerint ugyanazt mondta, mint Balian:
– Nagy szükségünk van vitéz kardokra, hogy meg nyugtassuk a szegény népet…
Ezzel ment tovább, s hamarosan öreg emberek fogták közre, akikre azelőtt soha egy
pillantást sem vetett, most azonban beszélgetni kezdett velük, és megáldotta őket.
– Hihetetlen! – jegyezte meg Thibaut. – Ezek az emberek úgy mennek hozzá,
mintha egy szent megtestesülése lenne. Mi történt vele?
– Talán a kor teszi, vagy a lelkiismeret-furdalás? És… a bánat!
– A bánat?
– A palotában Agnès haldoklik. Nagyon egyedül van! Azt hiszem, Heraclius
mégiscsak szerette. Annyit tett érte!
– És Sybilla? Akarom mondani a királynő?
– Nincs többé királynő. A helyiek majdnem megnyúzták, mert őt teszik felelőssé a
balsorsukért. Azt mondják, elrabolta a koronát Balduintól, hogy egy gyáva senkiházinak
adja. Ami még rosszabb: azzal vádolják, hogy megölte a tulajdon fiát, a kis Balduint. Az
egyik éjjel elutazott a hölgyeivel és a szolgáival. A palota szomszédos a Dávid-kapuval.
Könnyű volt kinyittatnia. Jaffa felé szökött, ahol hajóra szállt Akra vagy Tyr irányába.
Ennél többet nem tudok.
 Beszélgetés közben a három férfi elérte a Szent Sírt, ahol az újonnan érkezettek
imádkozni akartak, mint bármely célhoz ért zarándok, mint bármely jeruzsálemi, aki
hosszú utazásról tér meg. Ők a halál torkából tértek vissza, és biztosan tudták, hogy
hamarosan újra oda mennek. Ahogyan azonban a templomosok jelmondata hirdette,
semmit sem kértek maguknak. Csakis Isten dicsőségére kérték, hogy visszatérjen a béke
a legszentebb sír köré épült királyságba… Azután a királyi kriptába mentek, hogy
imádkozzanak a márványlapnál, mely alatt a szenvedéstől végre megszabadult leprás
nyugodott. Ebben a pillanatban Thibaut hallani vélte Balduin kimerült hangját, amikor
a halála előtti estén azt suttogta neki: „Ariane… Isabelle… vigyázz rájuk!”
Amikor újra kiléptek a térre, mely az imént még elhagyatott volt, térdeplő tömeg
fogadta őket, mely, mint minden este, imában kérte az Urat, hogy fordítsa el tőlük az
iszlám dühét. A bazilika előtt állva, pásztorbotját magasba emelve Heraclius vezette a
közös könyörgést, szemmel látható meggyőződéssel.
– Tényleg megváltozott! – suttogta Thibaut.
– Nem biztos – felelte Balian. – A világ legnagyobb komédiása, de az is meglehet,
hogy nem veszítette el egészen a hitét… sem a félelmét Istentől. Most jöjjenek,
pihenjenek egy keveset, biztosan nagy szükségük van rá, és holnap sok dolguk lesz…
Balian d'Ibelin visszatérte óta fegyverforgatásra tanított minden férfit, aki csak
alkalmas volt rá, valamint a nemesi vagy polgári családok fiait, akiket tizenhárom éves
kor felett lovaggá ütött, örömmel tapasztalva a közös akaratot a város és a szerencsétlen
menekültek megvédelmezésére. Istennek hála a citadella készleteit feltöltötték.
Egyelőre nem kellett éhínségtől tartani. Ugyanígy nem fenyegetett a szomjúság sem,
hála a Gihon-forrásnak, mely az évszázadokkal korábban vájt Ezékiel-alagúton át a
Siloé-medencében tört fel. Az ostromlott Jeruzsálemet sosem a vízhiány késztette
megadásra…
– Rendezkedjenek be a citadellában! – tanácsolta Balian. – Én is ott lakom, hogy
mindig a védvonalak közelében legyek… Nem – tette hozzá válaszul a kérdésre, melyet
Thibaut fel sem mert tenni –, a feleségem és a lánya nem csatlakoztak hozzám. Most is
az Ibelin-palotában vannak. Így akarta Isabelle. Napról napra ébred benne Amaury
király lánya: ragaszkodik hozzá, hogy a nép körében maradjon, mely az ő népe kellene
legyen. Onfroi Szaladin foglya, de úgy tűnik, ez nem aggasztja különösebben. Majd
később találkozunk!
A gróf egy intéssel távozni készült, de Adam visszatartotta:
– Csak egy percre, nagyuram! Templomosok vagyunk. Tehát a Templomba kell
mennünk – mondta komolyan.
– A Templomba – nevetett keserűen Ibelin. – Tudja, ki maradt a Templomban?
Senki, hacsak nem az öreg Thierry testvér, aki a ház őrzését tűzte ki feladatául…
bizonyára a szellemek számára. A Templom nem létezik többé: Ridefort szégyent hozott
rá, és Szaladin lemészárolta!
– Ne mondjon ilyet! – háborgott a picardiai. – Safednél, Tortosában és még más
helyeken is élnek lovagok a rendből, ahogyan maradtak ispotályosok is Belvoirban és a
Lovag lírákban, a tripoliszi grófságban! Jönnek majd Európából is, ahogyan bizonyára
jön új keresztes hadjárat is, ha megtudják a királyság szomorú állapotát.
– Újabb keresztes hadjárat? Guillaume de Tyr és a többiek évek óta kérték a nyugati
királyok segítségét. Lehet, hogy egyszer megérkezik, de attól tartok, addigra késő lesz…
még ha megtesszük a lehetetlent is, hogy kivárjuk.
Ezzel nagy léptekkel távozott, és csak egy pillanatra állt meg, hogy Thibaut-ra
mosolyogjon, aki odakiáltotta:
– Engem a citadellában talál, készen rá, hogy segédkezzek.
Thibaut azután a dermedt Ádámhoz fordult:
– Bocsásson meg… de én is úgy gondolom, ahogyan ő. A Templom nem létezik
többé!
– Úgy beszél, mint egy tudatlan gyermek. Bár itt üres a hajléka, a rendnek sok
lovagja van Európában, akik készek testestül-lelkestül a dicsőségnek szentelni magukat.
– Miért nincsenek itt? Nem azért alapították a rendet, hogy védelmezze és óvja a
zarándokokat a szent helyekre vezető úton? Ahelyett, hogy halmozza a gazdagságot és a
hatalmat… Ráadásul nem az a nyomorult Ridefort a legfőbb ura ennek a szép kis
társaságnak?
– Egy méltatlan nagymester méltatlan nagymester, ennyi az egész! Ha meghal,
választunk másikat!
– Addig azonban nem tartozik neki teljes engedelmességgel?
– Teljes engedelmességgel tartozunk neki. Maga ugyanúgy, mint a többiek, hiszen
megesküdött Istenre!
– Tudom… de nem teljes szívemből. Maga meggyőzött, ez az egyetlen módja, hogy
megmeneküljek a haláltól, mely nem a csatamezőn érne. A küldetése elkápráztatott, és
segíteni akartam.
– Már nem akar?
– Nem akarok többé tisztelettel és engedelmességgel tartozni egy nyomorultnak,
akinek bizonyára nem Isten szolgálata a legfőbb gondja. Ami pedig a táblák felkutatását
illeti, nem hinném, hogy ez lenne a megfelelő pillanat. Hacsak nem akarja Szaladinnak
ajándékozni őket? Jobb dolgunk is van, Adam! Utolsó leheletünkig védelmezzük a Szent
Várost, és együtt halunk vele.
– Én is védelmezni akarom. Csakhogy ugyanúgy fogok harcolni, mint mindig: vörös
keresztes fehér köpenyben…
– Nem mindig viselte. Akkor sem volt magán, amikor Belinben találkoztunk, és
elhoztam a királyomhoz, akit sokáig szolgált anélkül, hogy bárki is tudta volna, kicsoda.
Még én sem tudtam!
– Volt, és még most is van felmentésem a rám bízott küldetésre tekintettel.
– Ki adta a felmentést, amikor a nagymester itt a legfőbb parancsnok?
Adam habozott, végül azonban elszánta magát:
– Van egy másik nagymester. Titokban, rejtve, és csak néhány beavatott ismeri. Érje
be ennyivel: már így is túl sokat mondtam…
 Ebben a pillanatban egy villám hasította át a sötét eget, majd nyomban hatalmas
mennydörgés követte, és a két férfi egyazon mozdulattal keresztet vetett. Mintha az ég
tiltakozna az ellen, amit a barátság felszakított Adam Pellicorne-ból, és
megakadályozná, hogy többet mondjon, ha esetleg erre készülne. Thibaut nyugtalanul
megrázta a fejét:
– Nekem ez túl bonyolult, és vissza akarom kapni a szabadságomat. Az imént
Balduin sírjánál úgy éreztem, mintha hallanám a hangját, mely megparancsolta, hogy
vigyázzak a kedvesére és a húgára.
– A húgának van egy férje, egy mostohaapja, hercegnő, és talán holnap királynő
lesz. Nincs szüksége magára.
– Szegény Ariane-nak azonban ebből semmije sincs. Tudni akarom, mi lett vele.
Tehát ami a Templomot illeti, adjon nekem felmentést, ha már olyan nagy hatalmú,
vagy még jobb: mondja azt, hogy meghaltam azokkal együtt, akik elestek Hattinnál.
Ugyanakkor tudnia kell, hogy az ön iránti barátságom mit sem változik! Ha nem kér
belőle, tudassa velem.
Thibaut ezzel sarkon fordult, és megindult a citadella felé, pontosan abban a
pillanatban, amikor felszakadt a hatalmas fekete felhő. Valóságos vízözön zúdult a
kiszáradt földre, bekergetve az embereket házaikba. Hamarosan folyékony függöny állt a
két barát közé. Adam, aki nem mozdult, elfordította a tekintetét az utcáról, melyen a
barátja eltűnt, és megvonta a vállát:
– Végül is miért ne? – morogta, és megindult az elhagyatott rendház felé.

***
Amikor Balian visszament a citadellába, már elállt az eső, és az utcákon hosszú
folyamokban hömpölygött a víz. Thibaut-t a díszudvar küszöbén találta, ahol egy öreg
őrmesterrel beszélgetett, akit, mivel már alig bírta el a fegyvert, hátrahagytak a város
védelmére. Tiborc volt a neve, és gyermekkora óta ismerte Thibaut-t. Örömmel fogadta
az érkezését, és az arcán még ott csillogtak a könnyek, kontrasztot alkotva szavai keserű
szomorúságával, amint a királyi lakosztály egyik kivilágított ablakára mutatott.
Elmondta, hogy az oszlopok mögött Agnès haldoklik, határtalan magányban, hiszen
egyetlen családtagja sincs mellette, hogy imádkozzon érte és megédesítse utolsó óráit.
Sem elmenekült lánya, sem a fivére, aki Akrában volt, sem a férje, Renaud de Sidon, akit
hónapok óta nem látott. A hattini pokolból megmenekülve Renaud bezárkózott
tengerparti várába, Sidonba, és amennyire csak tudott, ellenállt Szaladin emírjeinek.
Nem is törődött a feleségével, akit régen nem szeretett már. Az utolsó – bevallható
szerető, a főparancsnok Amaury de Lusignan Szaladin foglya volt.
– Szánalmas ez a magány egy valaha oly gyönyörű nemes hölgynek, hisz az
udvarhölgyei is elmentek Sybilla királynővel. Nem maradt mellette csak a görög
öregasszony, Josefa Damianos… és Marietta, akit jól ismer, Thibaut úr.
 – Marietta? Visszajött?
– Mint Askalonból mindenki, akit a törökök nem öltek meg vagy nem dobtak a
vízbe. Igen szomorú állapotban érkeztek ide, mert ahogy beszélik, a szultánnal
előfordul, hogy könyörületes, de az emírjeivel sosem. Allah nevében ölnek,
gyújtogatnak, fosztogatnak, erőszakoskodnak és kínoznak. Marietta megsebesült.
Egyenesen a palotába jött, remélve, hogy szorítanak neki egy kis helyet…
– Szeretném látni.
– Ennél mi sem egyszerűbb – szólt közbe Balian, aki eddig a háttérből figyelte az
öreg katona szavait. – Csak fel kell mennie… hacsak nincs ellenére, hogy találkozzék
Agnès asszonnyal. Ha így van, megértem, hisz emlékszem, milyen mohón használta ki
Balduin betegségét, hogy elérje, amit akar.
– Csak arra akarok emlékezni, hogy szerette a fiát, még ha rosszul is szerette.
– Akkor menjen. Nem kísérem el. Ismeri a járást, és én sosem tartoztam a barátai
közé… Látni fogja, hogy megváltozott…
Mostanra teljesen besötétedett, Jeruzsálemben azonban ritkán volt néma az éjszaka.
Azelőtt Agnès és társai ünnepségeinek zaja töltötte be, a harangok csengésével
elvegyülve. A harangok most is ott voltak, most azonban a háttér moraját a citadella
hátsó udvaraiban, a templomokban, a kolostorok kertjeiben, az Ispotályban és a
Templom külső gyűrűjében táborozó sok száz menekült alkotta.
Thibaut az egyik vaskarikából elvett egy fáklyát, és megindult a királyi
lakosztályokhoz vezető lépcsőn, melyet egykor fényesen kivilágítottak, és ahol valaha
fuvolák, lantok és dobok zenéje, énekszó hallatszott. Most minden sötét és néma volt.
Agnès ajtajában már nem is álltak őrök: minden fegyverforgatásra alkalmas emberre
szükség volt máshol, és amikor Thibaut kinyitotta a súlyos, faragott cédrus ajtószárnyat,
suttogó ima ütötte meg a fülét. A szoba sötét volt, alig világította meg a két olajlámpás,
mely a hatalmas, azúrkék damaszkuszi szatén borítású ágy két oldalán égett, mely fölé
az éjszakai rovarokat távol tartó nagy fátyol borult. Kékes árnyalata remekül illett az
úrnő szőke szépségéhez. A környező sötétségben olyan volt az ágy, akár egy hatalmas
buborék, akár egy felhő, melyet enyhe arany csillogásba vontak a kis sárga lángok.
Mindössze ennyi maradt azonban az ágy egykori kéjes pompájából, ahol Agnès vígan
áldozott a test bűneinek a legszebb férfiakkal, akiket a véletlen az útjába sodort. A
selyemlepedőkből, a puha matracokból, a lágy, hímzett párnákból nem maradt semmi.
A lesoványodott test vékony szalmazsákon feküdt lepedő és takaró nélkül, mindössze
fehér apácaruhába öltözve, mely arra emlékeztetett, amilyet Balduin viselt
előszeretettel, amikor levetette páncélját. A pompás hajzuhatagot, mely Agnès egyetlen
ruhája volt, amikor szeretőit fogadta, rövidre vágták, könnyű kis fürtökben, sisakként
keretezte arcát, melyet annyira eltorzított a fájdalom, hogy Thibaut alig ismerte fel. A
szerelemre teremtett test széthullott a vadállat harapásai alatt, mely nemi szerveit
támadta meg. Hiába füstöltek illatos füveket, a halált előre jelző betegségszag töltötte
be a szobát.
 Thibaut-t Balian figyelmeztetése ellenére is váratlanul érte a látvány, és először észre
sem vette a két ősz hajú asszonyt, akik a fekhely két oldalán ültek: egyikük még
szikárabb, még aszottabb volt, mint valaha, a másik pedig tömzsi, de életerősebb. Ő
vette észre elsőként a belépőt, és meghatottan ismert rá:
– Thibaut úr! – suttogta, és lendületesen felállt, hogy hozzá siessen. – Valóban maga
az?
Marietta halkan beszélt, a haldokló mégis meghallotta, és megpróbálta kinyújtani a
kezét, mire a görög cseléd azonnal türelmetlenül tiltakozott:
– Csönd legyen! Megzavarja szegény betegünket!
– Nem – suttogta Agnès. – Egy nevet mondott… A Fattyú lenne?
– Ő az, úrnőm – szipogta örömkönnyekkel Marietta.
– Hozd ide! Ó… isten küldte hozzám! Talán… a könyörület jele! Lépj közelebb,
Thibaut, gyere…
A fiatalember odament az ágyhoz, és meglátta a nagyra nyílt kék szempárt, mely
ugyanolyan volt, mint Balduiné, melyet megfakított a betegség, mielőtt megvakult
volna.
– Itt vagyok, úrnőm és néném. Elszomorít, hogy ilyen fájdalmas állapotban látom…
– Nem fájdalmas… Csak haldoklóm… de örülök, hogy látlak. Istenem, milyen szép
vagy! – suttogta javíthatatlanul. – Igaz, az unokaöcsém vagy… az egyetlen Courtenay, aki
megmutathatja, milyen szép család voltunk!
– Maga még most is gyönyörű! – felelte rá Thibaut, és majdnem őszinte is volt,
annyira felragyogott a kihunyni készülő tekintet, miközben az asszony kiszáradt ajka
könnyed mosolyra húzódott.
– Köszönöm… a hazugságot. Te leszel az utolsó, aki dicsér. Nagyon fáradt vagyok, és
meg vannak számlálva a napjaim – tette hozzá elhaló hangon. – Pedig szeretném…
meghallgatni a történeted… hogy mit csináltál…
Egy pillanatra elhallgatott és levegő után kapkodott:
– Csak annyit mondj: hány éves vagy?
– Szent Simonkor lettem huszonhét.
– Máris? És hány nő volt az életedben?
– Asszonyom!
Josefa felháborodott csuklása mosolyt csalt az arcára:
– Ugyan! Ismersz, Josefa! Mindig is vonzott a szerelem… még az életem végén is…
Tehát, szép lovagom?
– Egy sem.
Agnès rebbenő tekintete megdermedt:
– Hogyan? Egy sem? Sosem szerettél?
– De igen, méghozzá olyan nagy szerelemmel, hogy senki más nem kaphat meg
sosem!
– Egyetlen szerető…? Nem sok.
– Nem a szeretőm. A szenvedélyem és az életem, de nem az enyém.
 – Úgy érted, soha nem… A te alkatoddal?
Thibaut megvető mosollyal felelt a döbbent tekintetre:
– Emlékezzen vissza, Agnès! Azt az évet kivéve, amikor fogoly voltam, sosem
hagytam el Balduin uramat. Számára a betegség lehetetlenné tette a szerelmet.
Bujálkodtam volna, és tértem volna vissza hozzá piszkos szerelmekben bemocskolt
lélekkel? Nem volt nehéz az önmegtartóztatás: a szívemben élő szerelem megvédett a
kísértésektől.
Agnès feléje nyújtotta a kezét, a fiatalember pedig megfogta a láztól tüzelő ujjakat.
– És azóta? – folytatta a királyné.
– Még mindig szeretek.
– A lovagi tisztaság! Létezik még ilyen a királyságban?
– Jobban, mint hinné. A templomosok és az ispotályosok mind erre esküsznek fel…
Elhallgatott, mert az asszonyban újra felébredt a fájdalom, melyet az ópium
átmenetileg elcsendesített. Josefa orvosságot töltött egy aranykupába. Marietta
mozdulatát megelőzve Thibaut lehajolt, és feltámasztotta Ágnest, hogy inni tudjon. Az
egész teste megmerevedett, megbénította a fájdalom, és izzadságcseppek gyöngyöztek a
homlokán, melyet Josefa egy kendővel megtörölt. Agnès felsóhajtott, amikor Thibaut
gyengéden visszafektette az ágyra.
– Egy férfi karja! Milyen csodálatos! Álmodoztam rólad… egykor!
– Asszonyom! Gondoljon Istenre! – lépett közbe ismét a görög asszony.
– Arra bőven lesz időm… és a megbánásra is… melyet, attól tartok, sosem fogok
igazán érezni… a testi bűneim miatt… De, szép öcsém… eljöttél, és szeretném…
megédesíteni az ittléted… és adni neked valamit… egy emléket. Mit kívánsz?
Thibaut letérdelt az ágy mellé, és megfogta a haldokló kezét.
– Semmit… hacsak nem választ egy kérdésre: tudja, mi lett Ariane-nal, az örmény
lánnyal, aki az udvarhölgyei közé tartozott?
– Őt… szereted?
– Nem. A királyom szerette, és a halála előtt nem sokkal megparancsolta, hogy
vigyázzak rá. Amikor kerestem, azt mondták, hogy az ön fivére, az udvarnagy
katonákkal ment érte, és a lepratelepre vitte… ahová sosem érkezett meg. Tudja, mit tett
vele? Megölte? Önnek tudnia kell! Önnek mindent elmondott.
Agnès nem válaszolt, csak lehunyta a szemét, és Josefa megkérte Thibaut-t, hogy
hagyja magára, hogy békében készülhessen az utolsó kenet felvételére. A betlehemi
püspököt várták. Thibaut kénytelen volt felállni. Agnès azonban kinyitotta a szemét:
– Azt a lányt… egyszerre kívánta… és gyűlölte. Azt hiszem… a házába… vitte…
A rebbenő tekintet a fiatalemberét kereste, aki könyörgést vélt kiolvasni belőle:
– Ne menj a közelébe! Jocelin rossz ember! Régóta tudom. Sokkal rosszabb, mint én,
és ráadásul gyűlöl téged! Téged, a tulajdon fiát!
– Én sem szeretem őt. És vigyázni fogok. De… köszönöm, hogy elmondta…
Lehajolt, hogy búcsúzóul megcsókolja a felé nyújtott kezet, Agnès azonban
visszatartotta:
 – Várj még! Adni akarok valamit… egy emléket… Josefa! A zománcos ládikámat…
– Asszonyom! Mindjárt itt lesz a püspök! Nincs ideje, hogy…
– Azt mondtam, a ládikámat! Vagy menj innen!
Az asszony kénytelen volt engedelmeskedni: odavitte a kis kék és arany dobozt,
úrnője parancsára kinyitotta, és elővett belőle egy csodálatos, súlyos aranyláncot,
melybe igazgyöngyöket és karbunkulusokat foglaltak. Az ékszer egyaránt illett
férfiakhoz és nőkhöz.
– Vedd el, Thibaut! Nincs vagyonod, és már nem él a királyod, hogy
megjutalmazzon!
Mivel a lovag elutasító mozdulatot tett, Agnès tovább kérlelte:
– Mondom, vedd el! így akarom… És imádkozz értem! Azt hiszem… nagy
szükségem… lesz rá.
Thibaut engedelmeskedett.
Odakint harang csengése hallatszott, és még mielőtt őszinte meghatottsággal
köszönetet mondhatott volna, kinyílt az ajtó a prelátus előtt, akit két gyertyavivő és egy
tömjénező kísért. Aranyszövettel letakart kelyhet hozott a kezében. Térdre ereszkedtek
előtte, majd Thibaut távozott. Marietta szeretetteljes pillantással kísérte, melyből a
viszontlátás ígéretét olvashatta ki.

***
Agnès az éjjel meghalt, még több feladatot róva Balianra, aki igyekezett méltó
temetést szervezni az asszonynak, aki királyt hordott a szíve alatt. Gyorsan kellett
cselekednie, mivel a nyári hőség nem tett lehetővé hosszas várakozást.
A holttest még aznap este megkapta az utolsó áldást az ispotályosok templomában.
Személyesen a pátriárka tartotta meg a szertartást. Mindenki tudta, milyen kapcsolat
fűzte az elhunythoz, de mindig is jó szónok volt, és megtalálta az egyszerű, mégis
megkapó szavakat, hogy leírja a szép hölgy kegyetlen utolsó napjait, aki egész életében a
kéjt hirdette, mégis bűnbánatban és szegénységben tudott meghalni. Mindenki
megértette, hogy azzal, hogy neki megbocsátott, magának is feloldozást adott, de senki
sem mosolyogta meg. Azután a fáklyák fényében Agnès de Courtenay-t, Sidon grófnéját
a kriptába fektették végső nyugalomra első veje, a régen halott Guillaume de Montferrat
mellé… Amint elindultak a palotából, megszólaltak a lélekharangok.
Thibaut őszinte szívvel imádkozott Ágnesért, akinek rossz életmódja és mohósága
oly sok bajt okozott a királyságnak, de aki Thibaut szemében megváltotta bűneit a
szeretettel, melyet leprás fia iránt tanúsított.
Azután követte Baliant a falakra, ahol egymásra halmozták a köveket, a szurkot, a
rőzsét és az olajos fazekakat, melyet az ostromlókra öntenek majd, h felbukkannak. Már
nem lehettek messze: Szaladin seregei egymás után szerezték meg a Jeruzsálem körül
településeket, s végül vas és tűz harapófogójába zárták a várost, melyet – ezzel mindenki
tisztában volt – külső segítség nélkül nem képesek sokáig megvédelmezni. Segítséget
pedig nem várhattak. A nyugati királyok süketek maradtak a folyamatos segélykérésre.
A tripoliszi grófot és az antiochiai herceget túlságosan lefoglalta a saját – már
megcsonkított – birtokaik védelme, nem törődtek Jeruzsálem megsegítésével.
Ugyanakkor a menekültekkel, akik folyamatosan érkeztek, és akiket lassan már nem
tudtak befogadni, fegyverforgatásra alkalmas férfiak is jöttek, és a templomos és
ispotályos rendházba visszatértek a lovagok, akik a különböző parancsnokságokról
menekültek: hátrahagyták állásaikat, hogy a Szent Sírt védelmezzék. Újra benépesült a
Templom, és nagymester híján, aki változatlanul fogságban volt, udvarnagyot
választottak. Thierry testvér hatalmas megkönnyebbüléssel adta át kezébe a birtok és a
vagyon feletti felelősséget. Az elkövetkező napokban Thibaut nem is látta Adamot.
Biztosan sok dolga volt. A regulájukhoz híven a templomosok mindennap bőségesen
jótékonykodtak, befogadva és megvigasztalva mindenkit, aki szükséget szenvedett. A
betegek és a sebesültek az Ispotályban tolongtak, ahol a vörös köpenyes lovagok
mindent megtettek értük, ahogyan mindig is 1048 óta, amikor még csak egyszerű
gyógyító rend voltak a Szent Sír árnyékában.
A város éjjel-nappal tevékenykedett. A fáradhatatlan Balian d'Ibelin egyszerre volt
jelen mindenütt, döntött, szervezett, irányított, csodálatos és lelkesedést ébresztő
magabiztossággal. Szó sem lehetett róla, hogy engedelmes birkákként megadják
magukat, hogy önként a hitetlenek kardja alá hajtsák a nyakukat! Halálig harcolni
fognak! Egyedül a görögök nem tanúsítottak lázas lelkesedést, de ez nem volt újdonság:
mindig is türelmetlenül viselték latin hittársaik uralmát, és nem lett volna ellenükre, ha
szélesre tárják a kapukat a szultán előtt. Balian azonban szemmel tartotta őket, és
kedvesen elmagyarázta a vezetőiknek, hogy a legapróbb gyanús mozdulatot is halállal
bünteti.
Eközben Thibaut nem felejtette el Agnès utolsó szavait. Az asszony azt mondta,
hogy Jocelin egyszerre imádja és gyűlöli Ariane-t, és „a házába” vitte. De melyikbe? Az
udvarnagyi palotába a Szent István utcában, vagy a montfort-i kastélyba, hét vagy nyolc
mérföldre Akrától, melyet Agnès közbenjárására Balduintól kapott, netalán az akrai
kormányzói palotába, melynek kulcsait engedelmesen átadta Szaladinnak szinte a
hattini dráma másnapján?
Thibaut, ahogy jobban belegondolt, apja természetét ismerve Montfort-ra
szavazott. Már látta a sötét erődöt, mely Galilea szívében emelkedett, vad, nehezen
megközelíthető vidéken. Ideális hely volt egy „imádott és gyűlölt” lány elrejtésére,
hiszen távol feküdt minden lehetséges segítségtől. Lehet, sőt valószínű, hogy mostanra
a vár valamelyik emír kezén volt, hiszen Szaladin egész Galileát meghódította. Ebben az
esetben a szép örmény lány – ha egyáltalán még életben volt! – egy török hatalmába
került a háremébe vetették, vagy isten tudja, hová. Lelkiismerete megnyugtatására
Thibaut mégis úgy döntött körülnéz a jeruzsálemi palotában is. Jól ismerte, hisz
többször járt ott Balduinnal Amalrich király uralma idején, amikor Milon de Plancy volt
az udvarnagy Étiennette de Milly második férje, akit 1174 karácsonyán gyilkolt meg egy
akrai utcán a tripoliszi gró: embere. Milonnak akkoriban volt egy öccse, aki azóta
meghalt, gyerekkorukban azonban a barátjuk volt, és gyakran meglátogatták a
betegsége alatt, mely végül elragadta.
Odaérve Thibaut szélesre tárva találta az ablaktalan falba vágott ajtót, mely a belső
kertre nyílt. Silány kis csomagokat cipelő tömeg tolongott Khoda, az etióp rabszolga
erőfeszítései ellenére, aki izmos volt és fekete, akár az éjszaka, és akit Jocelin nagyon
drágán vásárolt, amikor fogságából visszatért, s azóta bizalmas embere lett. Bizonyára rá
bízta a ház őrzését, amikor akrai kormányzóságába utazott. Mivel nagyon magas volt,
Khoda tiszteletet parancsolónak tűnt, a jelenlegi helyzetben azonban nem sokat
tehetett a szerencsétlenek sokasága ellen, akik mohón kutattak egy hely után, ahol
pihenhetnek, élelmet találhatnak, és megszabadulhatnak félelmüktől. Az itteniek
Jerikóból érkeztek, de az egész város tele volt menekültekkel, akiket többé-kevésbé
befogadtak, és akik előtt a kétségbeesett pillanatokat jellemző jótékonysági hullámban
általában megnyíltak a nemesi otthonok. Miért zárták volna be keresztények előtt
azokat a házakat, melyek holnap talán a török kezére kerülnek?
Khoda szemmel láthatóan nem így gondolkozott. Rá bízták a ház őrzését, hát
őrizte, ez minden. Éppen egy asszonnyal tárgyalt, akiből megérkeztekor Thibaut csak
cizellált ezüstgyűrűvel összefogott kék fátylas fejét látta. Hallotta az asszony erős,
parancsoló hangját:
– Ezek a szerencsétlenek kimerültek, fogytán az erejük, és segítségre van szükségük.
Be kell engedned őket, mert ez az elöljáró, Sir Balian d'Ibelin parancsa!
– Engedelmeskedni fognak önnek, nemes hölgy, különben ez a férfi megtanulja, mi
az ára, ha ellenszegül a kormányzó parancsainak.
Ó, a gyönyörű, a csodálatos fény, mely a felismerésben felragyogott a fiatal hölgy kék
szemében! Majdnem kinyújtotta felé a kezét, de visszafogta magát: nem tartozik erre a
veszett őrkutyára a felindulása. A rabszolga különben is tiltakozni kezdett:
– Khodának egyetlen ura van, aki azt mondta, vigyázzak a házra. Más urat nem
ismer!
– Nos, akkor most megismersz – vágott vissza Thibaut, és kivonta a kardját,
melynek hegyét a rabszolga nyaka felé irányította. – Beengeded őket, vagy…
Khoda bizonyára a halálát olvasta ki a szürke, hideg és kérlelhetetlen szempárból,
mely rá szegeződött, mégis megpróbált alkudozni:
– Mit fog szólni a gazdám, amikor visszajön? Tudod, nagyuram, kegyetlen tud lenni!
– Nem annyira, mint én, erről biztosíthatlak! Ráadásul nem hiszem, hogy a gazdád
valaha is visszajön ide. Én pedig az örököse, a fia vagyok. Tehát add ide a kulcsokat, és
engedj be!
Az etióp legyőzötten engedelmeskedett, leakasztotta az övéről a kulcscsomót, és
felé nyújtotta, majd mélyen meghajolt, és félrehúzódott. Thibaut visszatette kardját a
hüvelyébe, és örömteli remegését elnyomva a karját nyújtotta Isabelle-nek, hogy
bevezesse az udvarba. A menekültek a nyomukban haladtak. Férfiak, nők, gyerekek és
öregek lepték el a földszinti termeket, örömkiáltásokkal és hálatelt szavakkal. Az
asszonyok még Thibaut kezét is megcsókolták, aki mielőtt megízlelte volna a sors
nyújtotta néhány boldog pillanatot, elkiáltotta magát:
– Miután kipihenték magukat, az egészséges férfiaknak a citadellába kell menniük,
hogy megkapják utasításaikat Balian nagyúrtól! A veszedelem, mely elől ide
menekültek, közeledik, és minden erős karra szükségünk van.
– A miénkre miért nincs? – kiáltott vissza egy szép lány, akinek merész tekintete
nem titkolta, hogy kedvére valónak találja a lovagot. – Mi is hasznosak lehetünk: követ
hordunk, olajat forralunk, összegyűjtjük a nyilakat, segítünk a sebesülteknek…
– Köszönet érte! Minden segítséget elfogadunk – felelte Thibaut egy mosollyal,
melyet azután Isabelle felé fordított.
A hercegnő azonban máris egy terhes asszony fölé hajolt, aki éppen elvesztette az
eszméletét. Thibaut ekkor látta, hogy nincs egyedül, ahogyan először gondolta, hanem
három cseléd kíséri tépésekkel, kötésekkel, balzsamokkal, olajokkal és minden
elsősegélyhez szükséges eszközzel megrakott kosarakkal. Az egyikük a kövér Euphémia
volt: ő kenyeret és bort hozott, melyet máris osztani kezdett.
Miközben Isabelle Thibaut számára meglepő szakértelemmel ellátta az asszonyt,
utasításokat adott, hogy húzzanak vizet és keressenek szénát, hogy fekhelyet
készítsenek a legkimerültebbeknek. Hirtelen felemelte a fejét, és Thibaut-ra nézett:
– Tegye hasznossá magát, barátom! Enni kell adni az embereknek: kell lennie
raktárkészletnek a palotában!
A lovag magához intette Khodát, és kikérdezte. A rabszolga beletörődő mozdulattal
egy ajtóra mutatott, mely mögött lépcső nyílt. Természetesen kulcsra volt zárva. Isabelle
elkérte a kulcsot, és felállt:
– Magával megyek. Látni akarom, mi van ott!
A lépcső ugyanolyan volt, mint minden pincelépcső: meredek és csúszós, különösen
egy hercegnő finom cipellője számára. Isabelle-nek Thibaut-ba kellett kapaszkodnia.
Annyira meredekek voltak azonban a fokok, hogy a támasz ellenére mégis majdnem
elesett, de a lovag elkapta, és egymás karjában találták magukat odalent. A lány testének
érintésére a fiatalemberen úrrá lett a káprázat. Vászonruhája, mely ugyanolyan kék volt,
mint a szeme, bizonyára poros és piszkos lett, Isabelle-ből azonban csodálatos illat
áradt, melyben rózsa és jázmin keveredett. Ráadásul a test, melyet a ruha vékony szövete
takart, már nem egy kislányé volt, hanem egy tizennyolc éves nőé, édes hajlatokkal,
melyeken Thibaut türelmetlen keze felfedező útra indult. Isabelle ösztönösen válaszolt a
csókjára, melyben ott égett a sokáig elfojtott szenvedély, közben mégis azt suttogta,
„ne… ne…”, ám egyre gyengébben, egyre kevesebb meggyőződéssel.
Thibaut tekintete máris a pincét fürkészte valami után kutatva, mely akár egészen
távolról is emlékeztethetett nászágyra, amikor nyögést hallott… és azonnal megállt.
Isabelle is hallotta, és a pár természetesen szétvált.
– Arról jön! – mutatott Thibaut egy folyosóra, mely olajoshordók, boroshordók és
különböző élelmiszeres zsákok között nyílt előttük.
 Felragadta a fáklyát, mely a pincelejáróban égett, és oda sietett. Egy elég rossz
állapotú, de vadonatúj lakattal lezárt ajtót látott. Mögüle érkezett a nyögés.
– Vigyázzon! – suttogta Isabelle.
– Adja ide a kulcsokat, és tartsa a fáklyát!
Lázasan végignézte a kulcscsomót, kereste a megfelelőt, kipróbált kettőt, melyek
nem illettek a lakathoz, majd végül megtalálta az igazit, mely a legújabb volt mind
között. A jól megolajozott zár nem kérette magát, és az alacsony, vastag ajtó kinyílt.
Kellemetlen szag áradt ki mögüle.
– Maradjon itt! – adta ki az utasítást Thibaut. – Talán egy beteg és veszélyes állat van
odabent…
– Nem zárnak így be egy állatot, bármilyen értékes legyen is! – felelte logikusan
gondolkodva a lány, miközben visszaadta a fáklyát.
A lovag lehajolt, hogy beléphessen, és tekintetét a homályba fúrta a levegőtlen,
ablaktalan kis lukban, ahol képtelenség volt felegyenesedni. A fáklya lángjában elé
táruló látványra iszonyattal felkiáltott:
– Istenem!
Egy nő feküdt rongyokban a rothadó szalmán, melyből a bűz áradt. Az egyik
bokájára hegesztett vaskarika kötötte a falhoz, ami azonban nyomorúságos állapotát
tekintve felesleges óvintézkedés volt. Piszkos, meggyötört, tragikusan sovány és férgek
lepte testén kívül Thibaut csak hosszú, kócos fekete haját látta, mely eltakarta az arcát.
Úgy tűnt, nem veszi észre a fiatalembert, és továbbra is halkan nyögdécselt.
Thibaut előérzettől vezérelve félre akarta húzni a haját, Isabelle azonban, aki a
nyomában belépett, megelőzte:
– Édes Jézusom! Ariane az! – kiáltott fel, ahogy meglátta a sovány, sápadt arcot,
melyen alvadt vér borította sebhelyek látszottak.
A lány szeme csukva volt, vonásait elmélyítette a szenvedés.
– Eszméletlen – nyögte Isabelle. – Ápolnunk kell, de legelőször is kivinni innen. Kell
lennie egy kulcsnak ehhez a karikához!
Nem volt: a vasat meghegesztették, jelezve, hogy a szerencsétlent arra ítélték, hogy
haláláig itt senyvedjen. Azután elég lett volna befalazni az ajtót.
– Az a szörnyeteg az életével fog fizetni! – mordult fel Thibaut. – A kardomra
esküszöm!
– Az a szörnyeteg… az apja, barátom – jegyezte meg szomorúan Isabelle.
– Talán tőle kaptam az életet, de attól még nem apám. Megesküdtem haldokló
bátyjának, hogy vigyázok Ariane-ra. Ne mozduljon! Elküldöm Khodát egy kovácsért.
Először is el kell vágni a láncot. Aztán majd meglátjuk…
Az etióp azonban, jól tudva, hogy elsőként őt érné a lovag haragja, eltűnt. Thibaut
megállt a menekültekkel teli udvar közepén:
– Van maguk között kovács?
Egy szakállas férfi jelentkezett, aki egy nagy bőrzsákban magával hozta az üllőjét,
egy kisebben pedig a szerszámait.
 – Hishami Simon vagyok Jerikóból.
– Jól van. Várj meg itt!
Thibaut felsietett az emeletre, az egyik ágyról levett egy bíborszín selyemtakarót, és
visszament a kovácshoz. Együtt mentek le a pincébe, ahol Simon gond nélkül elvágta a
láncot.
– A karika nehezebb lesz, de azt hiszem, le tudom venni anélkül, hogy
megsebezném a szerencsétlent. Micsoda állapotban van, istenem! Micsoda állapotban!
Thibaut leterítette a takarót a folyosó kövére, és fel akarta emelni Ariane-t, hogy oda
fektesse. Simon félénken tiltakozott:
– Engedje, hogy én csináljam, lovag úr! A páncélinge fájdalmat okozhat neki.
Thibaut csak a gyors mosakodások idejére vált meg sodronyingétől, s mint a város
minden védője, abban élt és aludt. A nagyon erős embereket néha jellemző végtelen
gyengédséggel Simon felemelte Ariane-t a fekhelyéről, és átfektette a pompás takaróra,
ahol Isabelle gyengéden, csorgó könnyekkel betakarta.
– Felvigyem egy szobába? – kérdezte Simon.
– Nem. Elvisszük az anyámhoz, az Ibelin-palotába. Orvos kell! Kerítsen egyet,
Thibaut! Én mutatom az utat… Kapsz aranyat, kovács, a segítségedért. Főleg ha sikerül
levenned a karikát úgy, hogy nem töröd el a bokáját.
A további intézkedést Isabelle-re hagyva Thibaut futva indult a zsidó kerület felé,
némán imádkozva, hogy ott találja Joad ben Ezrát, akiről semmit sem tudott.
Az ügyes zsidó orvos még mindig a Füge utcai házában lakott, de nem volt otthon.
A menekültáradat a végtelenségig sokszorozta a munkáját. Thibaut mégis rátalált a
Jozefát utcában, nem messze az ugyanezt a nevet viselő vesztőhelytől: éppen egy
asszony égési sérüléseit kezelte egy balzsammal, aki megégette magát az üstjével.
Kénytelen volt fékezni türelmetlenségét, míg az asszony megfelelő kötést nem kapott.
Joad nem volt hajlandó azonnal vele tartani, hiszen súlyos betegek vártak rá.
– Majd várnak még egy keveset! – jelentette ki Thibaut. – Ariane, az örmény lány
nagy bajban van, és szüksége van magára. Emlékszik rá, remélem?
– Akit Balduin király az angyalának nevezett? Igen, emlékszem rá, de nem tudtam,
hogy beteg: a leprás halála óta nem hívnak a palotába!
– Már nincs a palotában.
Menet közben Thibaut amennyire tudta, elmesélte, hogyan találtak rá, és milyen
állapotban van a lány. Isabelle szobájában találták, ahol Simon még mindig mellette
volt: apró kis ütésekkel óvatosan levette a karikát, miután amennyire csak tudták,
beburkolták a sebesült lábat.
– Úgy gondoltam, jobb, ha addig végezzük el, míg eszméletlen – magyarázta
Isabelle. – Úgy tűnik, semmit sem érzett… vagy nagyon keveset.
Simon jól megtömött és jól megérdemelt erszénnyel távozott. Az orvos mindenkit
kiküldött, még Thibaut-t is, és csak Isabelle-t tartotta maga mellett, akiről tudta, hogy
hatékony segítsége lehet. Thibaut lement a kertbe, hogy köszöntse az asszonyt, akit
továbbra is mindenki Mária királynénak hívott, és aki éppen imára tanította legkisebb
lányát, Marguerite-et, a kétéves babát, a Baliannal kötött házasságából született
negyedik gyermekét. A kis Helvis, a harmadik ott téblábolt körülöttük, igyekezett
megzavarni a tanulást, és egy jázminvirággal a húga orrocskáját csiklandozta. A két
idősebb fiút, Jean-t és Philippe-et már férfiak kezébe adták, hogy megkezdődjék lovagi
nevelésük.
Bájos volt a látvány a kis, viráglepte kert díszletében. A kicsik nevetése ragadós volt,
és Komnenosz Mária különben sem volt szigorú anya. Velük nevetett, tudta nélkül is
megnyugtató képet küldve az érkező felé, akinek szemét még eltöltötte az iménti
borzalmas látvány a könyörtelen ostromra készülődő város mindennapos nehézségei
után.
Mária mindig is kedvelte Thibaut-t. Úgy fogadta, mint egy régen szem elől
tévesztett barátot. Bemutatta neki a lányait – akik hozzá hasonlóan most már frank
divat szerint öltöztek –, majd miután a dajka gondjaira bízta őket, egy percet sem várt
tovább, és feltette a kérdést, melyet a férje jobbnak látott elhallgatni:
– Hogy lehet, Thibaut, hogy nem tért vissza a Templomba, és nem vette vissza a
köpenyét? A férjemtől pedig úgy hallottam, felesküdött.
– Megtettem, felség, de csak foghegyről és szükségből, egy jó barát tanácsára és
támogatásával. Most, azok után, amit megismertem a nagymester tetteiből, képtelen
vagyok elviselni a gondolatot, hogy vakon engedelmeskedjem neki, ahogyan azt a
szabályzat megköveteli. Ha a Templom nagy is volt valaha, ma nem az, és úgy
határoztam, mostantól a magam módján imádkozom Istenhez. Ráadásul megesküdtem
Balduin királynak, hogy vigyázok az egyetlen nőre, akit valaha is szerelemmel szeretett.
Ma Isabelle kisasszony és én megtaláltuk. Ha életben marad, gondoskodnom kell róla…
– Miért ne gondoskodnánk róla mi? Ariane éveken át élt a lányom mellett. Őszinte
szeretet fűzte össze őket, és megtartotta helyét a családunkban…
Ebben a pillanatban Isabelle tűnt fel a kert bejáratánál, és intett Thibaut-nak, hogy
menjen oda. Az alacsony teremben, ahová a lépcső vezetett, Joad ben Ezra nagyon
komor arccal várta.
– Nos? – kérdezte Thibaut.
– Nagyon gyenge, és a halál nem sokat váratott volna magára, ha nem sietnek a
segítségére… De nem tudom, nem lett volna-e jobb.
– Miért? – tört ki Thibaut.
– Harag nélkül hallgasson végig, kérem, mert csakis rá gondolok. Iszonyatos, amit el
kellett szenvednie. A szerencsétlent verték, megsebezték, megégették, bizonyára
többször megerőszakolták, ritka kegyetlenséggel, hisz szétszaggatták a bensőjét. Azt
hiszem, éheztették is: félelmetesen sovány, és az utolsó napokban az őrzője, aki
bizonyára pontos utasításokat kapott, elfelejtett inni adni neki.
– No de mindez helyrehozható?
– Igen… de nem ilyen körülmények között. Megfertőzte a lepra…
– Nem!
 Isabelle kiáltott fel, és arcát a kezébe temetve térdre rogyott a kövezeten. Thibaut
úgy érzete, kifut a föld a lába alól.
– Ben Ezra mester! Tudja, mit beszél?
– Sajnos nagyon is tudom! Thibaut úr, és ön, nemes hölgy, nem tarthatják itt. Ez a
ház tele van emberekkel, akik mind élni akarnak.
– Talán hamarosan Szaladintól kell kérniük az életüket… Leprás! – suttogta maga
elé Thibaut, és a borzalmas pillanatban meg is feledkezett a többiekről, akik azonban
hallották a szavait. – Az lehetetlen!… Balduin sosem érintette… kivéve egyszer, de az
nagyon régen volt!
– Az elég lehet – felelte halkan az orvos, kitalálva, mire utal a lovag. – Valójában
nem sokat tudunk a betegség terjedéséről. Bizonyos, hogy érintéssel fertőz, de talán
nem csak úgy. Így például egy gyermek, aki egészséges szülőktől születik, mint
Amalrich király és Agnès volt, megbetegedhet. Azt sem tudjuk, mennyi időbe telik, míg
megmutatkozik a kór…
Beszélt, most már lélegzetvételnyi szünet nélkül, mintha a szavak áradatába
próbálná fojtani a pillanat borzalmát. Thibaut már nem is hallotta, süketté tette fülét a
szívét feszítő harag. Tehát Ariane, akit megkínoztak, tönkretettek, csak azért talált
menedéket, hogy onnan is elűzzék? Isten megengedné, hogy ez az élet, melyet teljes
egészében a legtisztább szerelemnek szenteltek, a falakon kívül, egy lepratelep
rémségében végződjön, melyet a törökök, ha ideérnek, biztosan sietve felégetnek majd?
Körülnézett, és rémült arcokat látott a lépcsőn és az ajtókban. Látta, hogy Isabelle
még mindig térden állva, meggörnyedt vállal imádkozik, lehunyt szemmel és akkora
tűzzel, hogy összekulcsolt keze ízületei kifehérednek bele. Hallotta a csendet. A
félelemből született csendet, mely máris a kinti árnyak közé taszította a fent pihenőt…
Ekkor hatalmas harag, szent düh vett erőt rajta. Félrelökte a cselédeket és a
szolgákat, felrobogott a lépcsőn és berontott a szobába, majd az ágy végénél állva a
beteget figyelte. Megitatták, megmosdatták, fehér inget adtak rá, és így kevésbé
nyomorultul festett, nyugodtabb is volt, de Thibaut tudta, micsoda kegyetlenséget
szülhet a félelem és az ostobaság, hisz a homlokon, melyet megszabadítottak az alvadt
vértől és a mocsoktól, a fekete haj tövében két barna folt látszott, mely más foltokat
idézett emlékezetébe.
Mit tegyen, hogy megkímélje Balduin szerelmét a legnagyobb borzalomtól? Ölje
meg, itt, ebben az ágyban? Keze gépiesen a tőre markolatát kereste. Abban a pillanatban
azonban, amikor kivonta volna, valami, egy ismeretlen erő, mely ellen semmit sem
tehetett, lefogta a kezét. Hirtelen, mint a beáramló fénysugár, őrült, emelkedett ötlet
hasított belé, mely igazán méltó volt a szép szerelmi történethez, melyből mindössze ez
a beteg test maradt!
Az ágy fölé hajolt, felnyalábolta Ariane-t és a lepedőjét, melybe beburkolta. Nagyon
könnyű volt a lány, és Thibaut ereje megkétszereződött. A lépcsőhöz vitte.
– Hátra mindenki! – kiáltotta, és megindult lefelé.
 – Thibaut! – sikoltotta Isabelle. – Mit akar tenni? A férfi már az udvart szelte át, és
nem felelt.
Isabelle a nyomába vetette magát, összefogva szoknyáját, hogy ne zavarja a
futásban. Egymás nyomában siettek a Szent Sírhoz, s egyetlenegyszer sem botlottak
meg az este félhomályában. A megveszekedett elszántság előtt mindenki félrehúzódott,
keresztet vetett, majd az első meglepetés elmúltával a nyomukba szegődött, kíváncsian
várva, mi fog történni A bazilika előtt emberek térdeltek, és Heracliu vezette az imát.
Látva, hogy a szokatlan csoport bejárat felé siet, a pátriárka útjukat akarta állni.
– Hátra! – üvöltötte ismét Thibaut. – Engedj át, h: tétlen pap, és egy időre elfelejtem,
hogy megöletted Guillaume de Tyrt!
Futás közben a lepedő félrecsúszott, felfedve Ariane arcát, melyet az utolsó
napsugár ragyogott be.
– No de ez a nő… leprás! – dadogta rémülten a pátriárka. – Hova akarod vinni?
– Oda, ahová mennie kell. Utat, pátriárka! Vagy rettegj Isten haragjától, de legalább
az enyémtől!
Meghajlott háttal, kidülledt szemmel, akár a vadállat az idomárral szemben,
Heraclius hátrált, és mögötte engedelmesen megnyílt a kanonokok és diakónusok sora,
akik elálltak a bejáratot. Thibaut hirtelen emelkedett léptekkel bevonult a templomba,
térdet hajtott anélkül, hogy karja megremegett volna, majd a kriptába vezető lépcsőhöz
ment, ahol Jeruzsálem királyai nyugodtak. Mint Krisztus sírját, ezt is éjjel-nappal
megvilágították, de szerényebben: két nagy viaszgyertya égett IV. Balduin sírhelye két
oldalán, mely mellett oly kicsinek hatott Sybilla gyermekének koporsója. Thibaut
habozás nélkül letette terhét a márványkő lapra, melyen a két sárga láng különös
mélységeket keltett életre, majd térdre ereszkedett, és addig hajolt lefelé, míg homloka a
jéghideg kövezetet nem érintette.
– Itt vagyok, királyom! – suttogta olyan halkan, hogy senki nem hallotta, még
Isabelle sem, aki most már a sír másik oldalán térdelt. – És itt van, aki annyira szeretett
téged, hogy azt kívánta, veled együtt haljon a legborzalmasabb betegségben. És itt
vagyok én, a szolgád, akire bíztad, és aki nem tudott vigyázni rá. Ezért elhoztam hozzád,
hogy te gondoskodj róla, és ha Isten úgy akarja, mondd meg, mi legyen a sorsa.
Imádkozni fogok, imádkozni, és még mindig imádkozni, míg csak meg nem hallom a
hangodat! In nomine Patris et Filii et Spiritus Sanctus…
Thibaut imádkozott. Hosszan. Észre sem vette az idő múlását, olyan lázasan
könyörgött a megfeszített és feltámadt Megváltóhoz és minden élő Atyjához. Semmi
válasz nem érkezett. Az itt nyugvó király bizonyára nem hallotta őt, hiszen a remélt
hang nem szólalt meg a lovag fejében. Még elszántabb, még sürgetőbb lett az imája. Ha
kell, utolsó leheletéig imádkozik… Hirtelen egészen közelről egy hangot hallott,
Isabelle-ét:
– Nézze!
 A sír kövén a gyertyák lángja életre keltette a mozdulatlan arcot, melyről minden
seb eltűnt, a barna foltokkal együtt. A lány homlokán a bőr újra tiszta elefántcsont volt,
és mellkasán összefont kezei tisztán ragyogtak.
Thibaut nem hitt a szemének, és felemelte a fejét. Tekintete Isabelle elragadtatott
pillantásával találkozott. Az örömkönnyekben a lány szeme úgy ragyogott, akár egy
csillag.
– Istennek legyen hála! – suttogta. – Eltűnt a betegség! Isten megengedte, hogy
Balduin szolgája sírján a lány, akit szeretett, megszabaduljon a leprától. Meggyógyult!
Meggyógyult!
A diadalmas kiáltás végigzengett a boltívek alatt, felfutott a lépcsőn, melynek
tetején a bazilika emberei tolongtak. Egyikük továbbkiáltotta, aztán még egy, még egy
és még egy hang visszhangozta. A csodát és Isten dicsőségét hirdető kiáltás lett belőle,
hatalmas halleluja, mely betöltötte a templomot, kitódult a térre, és tűzbe hozta az ott
imádkozó tömeget. Olyannyira, hogy a pátriárka sietve bezáratta a Szent Sír
bronzkapuit, hogy megakadályozza, hogy betóduljanak a sírokhoz, majd maga is
lement á kriptába. Az álla is leesett a látványtól: Isabelle hercegnő és a Courtenay fattyú
örömtől ragyogva az iménti leprás fölé hajoltak, akin egyértelműen látszott, hogy
hihetetlen isteni kegyben részesült. Lesegítették a sírról, de hamar kiderült, hogy még
túlságosan gyenge ahhoz, hogy megálljon a lábán, és Thibaut a karjába emelte, hogy
kivigye a friss levegőre. Heraclius előrelépett:
– Bezárattam a kapukat, hogy a tömeg ne zúduljon be. Menjenek ki…
– A főbejáraton megyünk ki – szakította félbe Thibaut, akit elszánttá tett az öröm. –
Isten erejének ekkora megmutatkozását nem szabad elrejteni. A népnek joga van látni.
Különösen most, hogy baj közeledik felé.
Heraclius összezavarodott, nem tudta, mit felelhetne. Inkább kiadta a kért utasítást,
és Thibaut karjában Ariane-nal, nyomában Isabelle-lel megjelent a kapuban, melyet
most már több tucat fáklya világított meg. Ismét feltámadt a kiáltás, majd hirtelen elült,
akár egy elfújt láng, és a fiatalok térdeplő, néma tömeg között szelték át a teret, melynek
végén ott találták Balian d’Ibelint, akinek fáradt arca szintén boldogan ragyogott.
– Csodálatos gyógyulás! – kiáltotta. – Nem remélt öröm, mely mindannyiunkat
megerősít bátorságunkban. Szükségünk is lesz rá…
– Az Úr talán tesz még egy csodát! – szólalt meg Isabelle.
– Talán. Ha igen, hamarosan meg kell tennie. Az őrszemek tüzet jeleznek a város
környékéről.
Jeruzsálem népe egész éjjel a Szent Sír körül gyülekezett, reményteli dalokat
énekelve és lázas imákat mondva. Amikor azonban felkelt a nap, megvilágította
Szaladin seregét, erős egységeivel és ostromgépeivel, melyek felsorakoztak a falak előtt…
Közeledett a harc ideje, ám most már mindannyian megújult bátorsággal készültek
rá…
 ***
Ariane, akit a pátriárka tiltakozása ellenére, aki az ispotályos apácáknál kívánta
elhelyezni, visszavittek az Ibelin-palotába, csak másnap tudta felvázolni Isabelle-nek és
Máriának, milyen kálvárián ment keresztül Courtenay karmaiban. Elmondta, hogyan
kötözte ki a férfi az első napokban az ágyhoz, hogy újra és újra kitöltse rajta szörnyű
vágyát, mely azonnal újjáéledt, amint beteljesült. Durva, pusztító düh hajtotta, melynek
semmi köze sem volt a szerelemhez. Amikor pedig az udvarnagy megszerezte Akra
kormányzóságát, megláncoltatta a pincében, és pontos utasításokkal látta el Khodát. A
foglyot éppen csak annyira táplálhatja, hogy éhen ne haljon, és a legkevésbé sem
ápolhatja: Courtenay azt akarta, hogy Ariane még képes legyen a szenvedésre, amikor
visszatér. Ha azonban a várost veszély fenyegeti, Khoda nem nyitja ki többé a
pincerekeszt, és hagyja, hogy a lány éhen és szomjan haljon. Amikor megmentették,
Ariane már nem is tudta, mióta nem látta az etiópot…
– No de valamit nem értek. Azt mondják, az udvarnagy nagyon fél a betegségektől:
annyira, hogy összegyűjt minden orvosságot, amiről csak hall, sőt, saját gyógyszerészt
foglalkoztat. Hogy lehet, hogy leprás létedre mégis többször megerőszakolt?
– Még nem voltam leprás, amikor a magáévá tett. Ő fertőzött meg. Régóta benne
lakozik a kór… bár több évig nem voltak jelei.
– Ezek szerint az átok, melytől a mostohafiam annyit szenvedett, a Courtenay-któl
ered?
– Az udvarnagy nem így gondolta. Szerinte én, egyedül én voltam a kiváltó ok,
amikor Sybilla királynő esküvőjének éjszakáján megtámadott a palota udvarán.
Emlékezzen csak, asszonyom, épp akkor éltem meg a testi szerelem egyetlen pillanatát,
melyben a királyom részesített, és véreztem…
– És továbbadtad volna a bátyám betegségét, anélkül, hogy te magad megkaptad?
Ugyan! Szerintem az udvarnagy inkább a rengeteg nő valamelyikétől kapta, akiket az
ágyába vitt. Amíg nem válik láthatóvá a betegség, ki tudja? Biztosan nem minden leprás
van a lepratelepen…
Lehetséges azonban, hogy Courtenay-nak volt igaza. Amikor Isabelle elmondta
Thibaut-nak Ariane szavait, a fiúnak eszébe jutottak Marietta panaszai, aki azt
tapasztalta, hogy megmagyarázhatatlan módon fogy a
Damaszkuszból elhozott enkobaolaj készlete. Sosem sikerült elkapni a tolvajt, a
gondolatra azonban, hogy Jocelin de Courtenay ezzel megrövidítette a király életét, a
fattyúban tovább növekedett a gyűlölet:
– Ezért, és azért, amit Ariane-nal tett, tulajdon kezemmel ölöm meg, ha Isten az
utamba sodorja!
– Apagyilkos lenne, Thibaut! Halálos bűn… a földön pedig máglyával büntetik.
– Mit számít? Isten ismeri a lelkem, és megért.
 – Nekem sokat számít, barátom – suttogta Isabelle. – Mi lenne velem, ha örökre
eltűnik?
– Ez azt jelenti, még mindig szeret? Ó, szívem hölgye, könyörgöm, mondja!
– Nincs rá jogom. A férjem fogságban van, talán halálos veszedelemben forog, és bár
nem vitéz jellem, gyengéd, kedves és minden gonoszságtól mentes férfi, aki nagyon
szeret engem.
– Tehát megbocsátotta a… szökését?
– Mi mást tehettem volna? Annyit sírt, hogy megsajnáltam. Tehát… nem, lovagom,
nem mondom, hogy szeretem… még ha ez is az igazság! – tette hozzá felé nyújtva a
kezét, melyet Thibaut tüzesen megcsókolt, majd futva távozott.
Balianhoz csatlakozva a falakon a lovag úgy érezte, szárnyai nőttek…

***
Jeruzsálemmel szemközt Szaladin hosszasan elnézte a város – az iszlám harmadik
városa – szépségét, melyet a kora ősz megenyhítette napsütés aranyszínbe vont. Nem
akarta lerombolni, egyszerűen meg akarta szabadítani a tisztátalan keresztényektől,
akiknek szemében az égi királyság képe volt. Üzenetet küldött a védőknek: ha megadják
magukat, ő, Szaladin megkíméli a lakók életét és javait. Mióta győzelmet aratott a
Hattin szarvnál, nagylelkű győztesként viselkedett. Ha személyesen jelen volt, az emírjei
is egészen más magatartást tanúsítottak. Jóságosan bánt a meghódított területek
lakóival, különösen a görög vagy szíriai eredetűekkel, hogy megértesse velük, hogy
felszabadítóként érkezik hozzájuk. Nincs miért félteniük tőle az életüket vagy a javaikat.
Természetesen a görögök azonnal a megadásra szavaztak. Ezt látva Balian, aki nem
akarta, hogy esetleg hátba támadják, összegyűjtötte és javaikkal együtt a falakon kívülre
küldte őket. Komnenosz Mária görög eredetű volt, Szaladin pedig írásban felajánlotta
neki, hogy helyezze magát és gyermekeit az ő védelme alá, de az asszony nem volt
hajlandó elhagyni gyengéden szeretett férjét.
Ezután megkezdődött az ostrom, és hamar egyértelművé vált, hogy nehéz idők
következnek. Szaladin vissza akarta szerezni a szent helyeket: a Harám esz-Serifet (a
Sziklatemplomot), és a Távolit. A frankok meg akarták védeni a várost, mely számukra
nem a harmadik, hanem az első, az egyetlen volt, a hely, mely Krisztus koporsójának
háromszor szent helyét magába foglalta. Nem adták meg magukat ellenállás nélkül,
hiába voltak alig hatezernél többen a harcosok – egy olyan városban, mely Hattin előtt
körülbelül százezer lakost számlált! – a hatalmas sereggel szemben. Szívüket
megacélozta a hit, és ezt hamarosan a törököknek is látniuk kellett.
Már azelőtt, hogy a Próféta lobogói megjelentek a hegyekben, Balian d'Ibelin és
emberei tevékenykedni kezdtek. Elmélyítették az árkokat, megerősítették a kapukat,
kő– és nyílhajítókat állítottak fel a falakon, ahol halomba rakták a köveket, a
fahasábokat és az üstöket a forró olajnak, valamint jelentősen leszűkítették a
legszélesebb járatokat. A nők és a gyerekek is segédkeztek. Az egyházi énekek hangjára
mindenki tette, amit tudott, hogy megvédje a várost.
Elég rövid – kéthetes –, de ritka kegyetlen ostrom volt. Szaladin két nagy
ostromgépet vetett be, melyre a falakon felállítottak válaszoltak. A frankok kitartottak,
és több ponton is ellentámadásba kezdtek. A szultán egy pillanatra megingott a
vállalkozása sikerében: az ellenségeiben valóban hegyeket mozgatni képes hit lakozott.
Ráadásul azt beszélték, csoda történt, ami mindig a legjobb bátorítás. A falakon papokat
láttak, akik a veszélyt semmibe véve szegezték előre a keresztet, hogy felszítsák a
bátorságot.
Sajnos csak egy pillanatig tartott. Szaladin egyiptomi utászainak, akik az
ostromgépek védelmében dolgoztak, sikerült rést ütniük a falban. Ekkor a védők vezérei
amilyen merész, olyan kétségbeesett tervet eszeltek ki: megpróbálnak tömegesen
kitörni a sötétedés árnyai közt, hogy utat törjenek vagy karddal a kezükben haljanak
meg.
Heraclius ellenszegült. A sokk ellenére, melyet Agnès halála és a csoda gyakorolt a
szinte teljesen hitetlen papra, annyira azért nem változott meg, hogy a mártírhalál
glóriájára vágyakozzon. Mint minden gyáva, ő is remek érveket talált: a kirohanás
védelem nélkül hagyná a nem harcolókat, különösen a gyerekeket, akiket Szaladin
bizonyára áttérítene az iszlámra, és ezzel elveszejtené a lelküket.
Balian beletörődött, hogy tárgyalást kérjen a szultántól, és a táborába ment, egyedül
Thibaut és a krónikása, Ernoul kíséretében. A megadást jött felajánlani.
A követeket meglepetés várta, ahogy bevezették őket a nagy sárga sátorba: a szultán
tolmácsot alkalmazott, és ez a tolmács nem volt más, mint Onfroi de Toron, Isabelle
nem különösebben vitéz, de nagyon művelt férje. Lágy hangján továbbítva Szaladin
válasza olyan különös csengést nyert, hogy a szultán nyugtalanul maga fejezte be
válaszát, mely visszautasítás volt: feltétel nélküli megadást akart, és hozzátette:
– Nem fogok másként viselkedni önökkel, mint ahogyan az önök apái viselkedtek az
enyéimmel, akiket mind lemészároltak vagy rabszolgaságba taszítottak.
Balian d’Ibelin dühét elfojtva válaszolt:
– Ebben az esetben magunk fojtjuk meg a fiainkat és az asszonyainkat, és
felgyújtjuk a várost. Leromboljuk a Templomot és minden szentélyt, mely egykor az
önök szentélye is volt. Lemészároljuk az ötezer muzulmán foglyunkat és a
haszonállatokat, azután mind kitörünk, és higgye el, egyikünk sem hal meg anélkül,
hogy ne ölt volna meg legalább egyet az ön emberei közül. Akkor bevonulhat
Jeruzsálembe, szultán, de a városból csak egy vérben fürdő romhalmaz marad.
A beállt csendben több ezer ember élete került mérlegre. Mindkét oldalon
visszafojtották lélegzetüket. Végül Szaladin bársonyosságát visszanyert hangon
felsóhajtott:
– Talán módomban áll, hogy meggondolásra bírjalak, ha úgy szereted istenedet,
ahogy mondod…
 Tapsolt egyet, és azonnal felemelkedett a függöny, utat engedve egy nagydarab
mameluknak, aki két kezével a cizellált arany mesterművet tartotta előre, melyben
Krisztus kínhalálának fáját őrizték: az Igazi Kereszt állt a frank vezérek előtt.
Thibaut elfojtotta döbbent kiáltását, miközben ő és két társa egyazon mozdulattal,
szinte gépiesen, hisz annyira megszokott és természetes volt, térdre ereszkedtek.
Fájdalmas könnyek tolultak a szemükbe, melyeket minden erejükből igyekeztek
visszafojtani', hisz rettenetes csapás volt ez számukra: biztosra vették, hogy isteni
jelképüket biztonságosan elrejtették. Thibaut szíve őrülten dobogott, miközben
napbarnított arca hamuszínre váltott.
– Visszaadom a városért cserébe! – jelentette ki Szaladin halálos nyugalommal. –
Elveheted és elmehetsz, ahová csak akarsz, azokkal, akik elkísérnek. Ne félj,
gondoskodom a feleségedről és a gyermekeidről, akiket biztonságban az övéikhez
kísérünk.
Balian azonban máris felemelkedett, és a kegyetlen helyzetben minden ízében
remegett. Sötét, könnytől csillogó tekintete azonban határozott volt és elszánt, ahogyan
a hangja is:
– Hívő embernek mondanak, szultán, aki féled istened és őt követed minden
lépésedben, minden gondolatodban. Az alkud elfogadhatatlan számomra. Nagy
fájdalom, hogy a kezedben látom a szent keresztet. Ha valóban olyan nemes a lelked,
mint néhányan állítják, nem teszed olyan alku tárgyává, melyben megszakad a szívem…
Szaladin válaszolni készült, amikor Thibaut közbeszólt:
– Egy percet, kérem, Balian nagyúr!
Közelebb lépett a drágakövekkel díszített nagy aranykereszthez. Először térdet
hajtott, majd egy pillanatig elnézte, és felemelkedett:
– Nyugodjon meg, Balian d'Ibelin. Nem kell a mérleg serpenyőjébe tennie a hitét és
a becsületét. Ez nem az Igazi Kereszt!
Szaladin azonnal felcsattant:
– Szemtelen hitetlen kutya! Hazugsággal mersz vádolni?
– Nem. Lehetséges, hogy téged is becsaptak… valamelyik emíred, aki tetszeni kívánt
neked.
– Egyik sem merészelne… De honnan veszed a bátorságot ekkora ostobasághoz?
– Abból az egyszerű tényből, hogy jól ismerem az Igazi Keresztet. Éveken át, mióta
csak fegyverforgató korba léptem, alatta harcoltam Balduin király mellett: ha veszély
fenyegette a királyságot, a magasba emeltük, és a királyt csak azon a napon tudták
legyőzni, amikor a kereszt nem volt velünk! A halála után még közelebbről láthattam,
mert a sors úgy hozta, hogy a közvetlen védelmére rendeltek ki…
– És akkor?
– A damaszkuszi ékszerészek messze földön híresek, uram, és csodálatos munkát
végeztek itt is. A legtisztább aranyat használták fel. Minőségiek az igazgyöngyök és a
drágakövek is. Csakhogy túlságosan új, túlságosan tiszta ez az arany: az Igazi Kereszt
aranyán horpadások és apró karcolások vannak. Ráadásul a kidudorodó oszloptörzset,
melynél fogva vinni lehet, három rubin és három topáz díszíti: itt csak rubinokat látok.
Mi következik ebből, uram?
– Hogy ügyes vagy, lovag. Nem most tapasztalom először, de becsületesnek tartalak:
kész vagy megesküdni a becsületedre, a lelki üdvödre, hogy az igazat mondtad?
Thibaut mélyen a szultán szemébe nézett, vaskesztyűs kezét a szívére szorította, és
megesküdött:
– A lelkem üdvére, a becsületemre és a hitemre esküszöm, hogy ez a kereszt nem az,
mely alatt oly sokáig harcoltam!
Balian elszorult mellkasa hatalmas, megkönnyebbült sóhajjal szabadult fel,
miközben Szaladin egy intéssel kivitette a keresztet. Az imént hallottak, valamint Balian
vad elszántsága mély hallgatásra indították, melyet senki nem mert megtörni. Végül
meghozta a döntést: a jeruzsálemi keresztények megvásárolhatják az életüket: tíz arany
egy férfi, öt egy nő, egy egy gyerek.
– Igaz, sokan meg tudják fizetni – vetette ellen Balian –, de nem mind. Sok szegény
ember van, aki képtelen ennyi pénzt előteremteni. Vannak nők és gyerekek, akiknek
már semmijük sincs, mert megöltétek vagy elhurcoltátok a védelmezőiket.
– Legyen. A városnak kell megfizetnie százezer aranyat húszezer ilyen
szerencsétlenért… ez alá nem megyek.
Kénytelenek voltak beérni ennyivel. Balian összességében elégedett volt mindazzal,
amit meg tudott menteni, és távozni készült, amikor a szultán türelemre kérte: szeretne
néhány percet beszélgetni a kísérőjével. A lovag vállát rándítva beleegyezett, de
visszautasította a felkínált frissítőt, és kijelentette, hogy inkább odakint várakozik.
– Állítod, hogy még mindig át tudod adni nekem a Pecsétet? – kérdezte Szaladin. –
Nem mentél el érte, amikor elhagytad Tibériást.
– Honnan tudod, uram?
– Követtek téged és a barátodat. Parancsot adtam, hogy hagyjanak nektek annyi
szabadságot, hogy megkísértsen a szökés gondolata.
– Miért tettem volna? Számomra az a tárgy nem jelent semmit attól a perctől
kezdve, hogy nem tudom megszerezni vele Jeruzsálem szabadságát.
– Honnan tudod?
– Ne próbálj félrevezetni, felséges szultán! Túlságosan régóta akarod már a Szent
Várost, hogy most elengedd. Igazam van?
– Igazad van. Mégis fájdalmas a tudat, hogy pusztán a te makacsságod miatt nem
húzhatom az ujjamra a Próféta – az idők végezetéig áldott legyen a neve! – gyűrűjét.
– Számomra pedig még fájdalmasabb, hogy látnom kell, amint a csapásaid alatt
összeomlik a világ legszebb királysága, melynek az életemet szenteltem, és mely a
hazám. Amit te nem mondhatsz el magadról, hiszen kurd vagy. Gondolj erre, uram, és
ez vigasztaljon meg a hatalomnak azért az elenyésző szeletéért, melyről még álmodtál.
Uralkodó vagy: nem kell pápának is lenned!
Ezzel anélkül, hogy Szaladin akár tiltakozni próbált volna, csatlakozott Balianhoz. A
falak közé visszatérve a parancsnok összehívta a kerületek vezetőit, a templomosokat és
az ispotályosokat, a két rend vagyonára számítva a szegény emberek százezer aranyának
kifizetésében, de be kellett látnia, hogy nem lesz könnyű dolga: biztos gazdagságuk
ellenére azt állították, képtelenek ekkora összeget kifizetni. Mindössze annyit adtak
össze, amennyivel hétezer ember szabadságát vásárolhatták meg. Nem használt sem a
parancs, sem a kérlelés. Amikor Balianból, aki mindenét odaadta, kitört a harag,
Thibaut megjegyezte, hogy a templomosok vagyonának nagy része valószínűleg már
elhagyta Jeruzsálemet.
– Ki lehet jutni a Templomból a kapuk használata nélkül is, úgy, hogy senki sem
vesz észre… A kincs már messze jár, le merném fogadni!
Meggyőződése szilárd alapra épült: az ostrom alatt egyetlenegyszer sem látta
Adamot a falon harcoló testvérek között. Amikor pedig Szaladin feltételeinek
megismerése után elment a rendházba, és kereste, a kapus őrmesterek azt mondták,
hogy Adam és két további testvér a törökök érkezése. előtt elhagyta a Templomot:
elkísértek egy csapat jeruzsálemit, akik távozni kívántak a szíriai part még szabad
kikötői felé, talán hogy Bizáncba induljanak.
– Miért ne Nyugatra? – gondolta magában Thibaut. Nem értette, mit keresne Adam
Bizáncban, mely Manuel császár halála óta bizonytalan hely lett. Azt ellenben remekül
el tudta képzelni, hogy a menekülők kísérete mellett titokban magával vitte a rend
kincseit is. És miért ne lehetnének közöttük a kőtáblák?
A küldetése teljesítése után Adam mostanra bizonyára Provence felé hajózik,
ahonnan visszatér szülőföldjére, Picardiába. Thibaut, bár belátta, hogy a barátja
mindent megtett, hogy magával vigye őt, mégis mélységes bánatot érzett a gondolatra,
hogy bizonyára sosem látja viszont. Olyan fájdalmas volt a gondolat, mintha a fivérét
veszítette volna el! Vagy talán még többet!
Eközben a lehető legtöbb aranyat gyűjtötték össze, hogy a lehető legtöbb keresztény
életét mentsék meg. Szaladin állta a szavát. Kíséretet küldött Komnenosz Máriáért,
Isabelle-ért és a többi gyermekéért, hogy először a szultánhoz kísérjék, ahol nagy
megbecsüléssel fogadták, majd Tyrbe, mely a mediterrán partvidéken az egyetlen
lehetséges menedék volt Tripolisszal és a Szent Simon kikötővel, mely Antiochiához
tartozott. Ezenfelül a szultán szigorú parancsokat adott, hogy a fő közlekedési
útvonalakat a csapatai őrizzék, határozottan megtiltva, hogy bárkit is zaklassanak vagy
fosztogassanak. Végül engedélyt adott az ispotályosoknak, hogy még egy évig a
városban maradjanak a betegek ápolására. A Szent Sírt a görögökre és a szíriaiakra bízta.
Végül eljött a nap, amikor Szaladin bevonult Jeruzsálembe. Mély csend övezte az
útját, mely fájdalmas kiáltásokkal és a muzulmánok örömteli éljenzésével telt meg,
amikor ledöntette a nagy aranykeresztet a Templom csúcsáról, majd rózsavízzel
lemosatta a sziklatemplomot, mely újra Hiram esz-Serif lett. Beköltözött a citadellába,
és akik el akartak menni, engedélyt kaptak a távozásra.
Jeruzsálem összes kapuját bezárták. Csak a Dávid-kapu maradt nyitva…
Heraclius haladt a menet élén, ahogyan az a pátriárkához illik. A papság követte… és
a csomagjaik, melyek annál is tömöttebbek voltak, mert vitték magukkal a szent
edényeket, az ékszereket, a szőnyegeket és a Szent Sír minden kincsét. Szaladin, aki a
falak magasáról nézte a jelenetet, közbeléphetett volna. Nem tette.
Azután jött Balian d'Ibelin a frank nemesség és az előkelőségek élén.
Megmerevedett az akarattól, hogy büszke és határozott maradjon, egy kézzel vezette
lovát, a másikban pedig a jeruzsálemi királyok zászlaját vitte, mely nem lobog többé a
Dávid-tornyon. Thibaut de Courtenay és Ernoul de Gibelet léptettek a nyomában, majd
a többiek követték őket. Mindenki igyekezett tartani magát, de túlságosan nagy volt a
fájdalom, és nem egy asszony siratta mindazt, amit hátrahagyott, és mindazokat, akik
itt maradtak, és akikre bizonyára a rabszolgaság várt, hisz nem vásárolták ki őket.
Leginkább rájuk gondolt Thibaut, miközben megindult a már sokszor megtett úton.
Rájuk és Ariane-ra, akit kénytelenek voltak az ispotályos apácákhoz vinni, akik közé
továbbra is vágyott. Semmi mást nem akart, csak Balduin sírjának közelében maradni.
Thibaut nem tudta, vajon viszontlátja-e még, de tudta, hogy csodával övezett
személyének jelenléte vigaszt jelent mind a közösségének, mind a gondjaira bízott
betegeknek… Hiába tudta, hogy Szaladin védelmének hála Isabelle sincs veszélyben, és
Marietta sem, akit a gondjaira bízott, mégis nehéz és haraggal telt volt a szíve, és
elszorult a torka. Szaladin ott volt fenn, Balduin palotájában, talán éppen Balduin
lakosztályában vagy a teraszon, és nézte a hatalmas és szánalmas menetet, azokat,
akiket elűzött, bár engedte, hogy néhány morzsájukat magukkal vigyék! Néhányan
Jeruzsálemben maradtak, például a zsidó kerületbéliek, köztük Joad ben Ezra, aki
beleőszült a bánatba, és sírva ölelte meg búcsúzóul. És ott maradtak a halottak, akiket
szeretett, és akiknek holtteste a kereszttől megfosztva a muzulmánok kezében marad: a
királyok, a királynék, a rokonok – Elisabeth nagynénje, aki Bethániában nem sokkal
azelőtt halt meg, hogy ő visszatért Hattinból, és a többi apátnő mellett nyugodott az
üres kápolnában, melyet holnap talán megszentségtelenítenek. A városba menekült
néhány apáca bizonyára beleveszett a hatalmas tömegbe… Thibaut könnyek felhőzte
tekintete még egyszer végigsimogatta a zuhatagokat, a hegygerinceket, a dombokat,
ahol oly sokszor vadászott, futkározott, vágtatott Szultán fekete, lobogó farka
nyomában… a rendkívüli csődör életének a lovász saját kezűleg vetett véget, hogy ne
kerüljön az udvarnagy karmai közé, majd maga is öngyilkos lett.
Mégis ragyogott a nap a Szent Városra, mely talán örökre elveszett, ugyanúgy
ragyogott ezen a gyötrelmes órán, mint a boldogság pillanataiban, nem törődve az
emlékekkel, melyeket felébresztett, a sebekkel, melyeket felszakított.
1187. október 2. volt, az Angyalok ünnepének napja, a hedzsra 583. éve, és
Jeruzsálemnek nem volt többé királya! Akik most útnak indultak, nem hitték már, hogy
létezik még király valahol a világban, hisz senki nem sietett a segítségükre.
Pedig ekkor uralkodott Isaac l'Ange, a bizánci császár, Rőtszakállú Frigyes, a nyugati
császár, Fülöp Ágost, a francia király és II. Henrik, az angol király…
 Negyedik rész

EGY KIRÁLYNŐ, HÁROM KIRÁLY

 XII. fejezet

Tyr ura
Szaladin talán csak azért engedte Jeruzsálem kevéske megmaradt védőjének, hogy a
frank királyság maradványaihoz csatlakozzon a mediterrán vidéken – a Jordánon túli
terület még sokáig ellenáll neki, és csak az éhség kényszeríti térdre –, hogy hátrébb
húzódjon, és még nagyobb ugrással vethesse rájuk magát. Hiszen az volt a célja, hogy
örökre megtisztítja tőlük Palesztinát: eltökélt szándéka volt, hogy egy napon megszerzi
az utolsó bástyákat is, Tyrt, Tortosát, Margatot, nem számítva a Tripoliszi grófságot és az
Antiochiai hercegséget, melyeket már így is jelentősen megnyirbált. Tortosa, a
templomosok városa – ahol összegyűltek, ahogyan az ispotályosok Margatban –, és
különösen Qalat el-Hoszn, a templomosok híres erődítménye hosszas erőfeszítéseket
igényel majd, komolyabb eredmények nélkül. Tyr pedig szinte bevehetetlen.
Először is földrajzi fekvése miatt: erős város, melyet a Földközi-tenger kék hullámai
vesznek körül, s mely csak egy keskeny földsávval kapcsolódik a szárazföldhöz, amit
egykor Nagy Sándor hozott létre mesterségesen, s ami körül a vastag falak értékes
kikötőt óvtak. Végül a hattini katasztrófa másnapján szinte égből pottyant védelmezőre
talált a város, aki ugyanolyan szívós volt, mint váratlan: Conrad, Montferrat márkija,
Hosszúkardú Guillaume-nak, a szép Sybilla rövid életű férjének öccse. Az ő széles vállán
nyugodott az egész kivéreztetett királyság életben maradásának reménye.
Nem volt akárki. A francia király és a német császár rokona volt, s joggal tartották
kora egyik legjobb kapitányának. Kemény volt, határozott és nagyra törő, s eszébe
jutott, hogy a kis Balduin az unokaöccse volt, és bár a gyermek már nincs az élők
sorában, őt is érinti az öröksége helyzete. Ezt mérlegelve Konstantinápolyban hajóra
szállt egy jelentős lovagcsapattal, és nem tudva, mi történt Tibériásnál, egyenesen
Akrába sietett. Ott az a kellemetlen meglepetés érte, hogy a müezzinek szólítanak
imára, és Szaladin zászlaja leng a város tornyain. Ekkor úgy döntött, továbbmegy, és Tyr
felé vette az irányt, ahol a harangok zúgása és az elvárásainak jobban megfelelő zászlók
fogadták. Partra szállt csapatával a lakosok és a helyi garnizon ujjongása közepette.
Azonnal megválasztották parancsnoknak. Berendezkedett, és megkezdte a város
védelmének megszervezését. Azután várta az eseményeket, melyek közül az első a
jeruzsálemi menekültek érkezése volt…
Thibaut régóta ismerte Tyrt. Gyakran járt ott Balduinnal a szeretett Guillaume
püspök idejében.
Annyi emléke kötődött a városhoz! Nem mind volt szép: például az a nap, amikor a
szerencsétlen Guillaume-ot, akit Heraclius kiközösített, a kápolna kövezetén fekve
találták. A legtöbb emlék mégis inkább kellemes volt, és megérkezve Thibaut úgy
érezte, kiváltságos helyre tér vissza, ahol szeretett fantomok várják, s ez a gondolat
elcsitította a fájdalmat, hogy talán örökre elveszett Krisztus és Balduin sírja…
A Ras el-Ain forrásai előtt, melyek hatalmas tartályait Salamon király építtette,
köszönetképpen Hiramnak, az építész királynak, amiért felépítette neki a jeruzsálemi
templomot, a muzulmán kíséret magára hagyta a Tyrbe tartókat, hogy azokat kísérje
tovább, akik Tripoliszban vagy Antiochiában akartak menedéket keresni. Ezektől a
forrásoktól függött a környék rendkívüli termékenysége és a város ellátása. Szaladin
azonban volt annyira bölcs, hogy nem akarta sivataggá tenni a szép tájat pusztán azért,
hogy a szomjúsággal kényszerítse térdre a várost. Ahhoz pedig, hogy elérje a tápláló
forrást, mindent le kellett volna rombolnia.
A menekültek fejében különféle gondolatok kavarogtak, de sokan úgy érezték
magukat, mint az ígéret földje felé igyekvő zsidók, s hosszú sorokban vonultak az
árnyas, régi római úton, melyet ókori sírok szegélyeztek. Nehézkes volt a menetelés a
hevenyészett éjszakai táborozásokkal. Mindannyian pihenésre vágytak a városban, mely
az üdvösség utolsó kapujaként tűnt fel a szemükben. Bár néhányan úgy gondolták, ez
talán csak az utolsó állomás az apokalipszis előtt, a legtöbben reménykedtek, hogy Isten
megkönyörül rajtuk, és csodát tesz, hogy bekötözze a sebeket. Egy csoda valóban
történt, de abban, aki megtestesítette, nem volt semmi angyali.
Amikor a tengeri földsáv végén a vándorlók elérték a Nagykaput, Tyr egyetlen
bejáratát, amit most sós vízzel teli árok vágott el a földsávtól, mellyel egy vadonatúj
felvonóhíd kötötte össze, rendkívüli jelenség bukkant fel a falon: csillogó fegyveres
nagyúr, arannyal szőtt rókaköpenyben, mely aligha illett a kora őszi időjáráshoz.
Bizonyára fázós volt az úr!
A köpeny felett arrogáns, fekete, egyenes hajú, kemény szájú, sastekintetű fej ült.
– Conrad vagyok – zengte erőteljes hangon –, Montferrat márkija, ennek a városnak
az ura. Kik vagytok?
– Olyan messziről jön, hogy nem ismeri fel ezt a keresztet és a szent jelvényeket,
melyeket viselek? – vetette oda Heraclius, akinek a türelem nem tartozott legfőbb
erényei közé – pontosabban végtelenül türelmetlen volt! – Heraclius a nevem, a Szent
Sír és a Szent Jeruzsálemi Templom pátriárkája vagyok. Ha istenfélő keresztény,
megnyitja előttünk ezt a várost, mely nem lehet az öné, hiszen még mindig Guy
királyunk tulajdona!
– A királyuk? Hol az a király? Ha Tyr még keresztény, csak annak köszönheti, hogy
ide jöttem, és átvettem a parancsnokságot az előkelőségek és az egész lakosság
felkérésére. Kik ezek az emberek?
Balian Heraclius mellé léptetett a lovával.
– Jeruzsálem nemessége, akiknek én, II. Balian d'Ibelin vagyok az elöljárója, és azt
reméltem, átvehetem itt a parancsnokságot. Ha azonban az ön kezében van a lakosok
akaratából, nem vitatom el öntől. Hacsak nem tagadja meg a kapu megnyitását azok
előtt, akiket Isten önre bíz?
 A várfalon Montferrat nemtörődöm köszöntést intett, de nem maradt ideje, hogy
kinyissa a száját. Felbukkant mellette egy fiatal hölgy olyan lágy azúrkékbe öltözve,
hogy úgy tűnt, mintha hasadékot vágott volna az ég felé az este szürke felhői között:
Isabelle! Dühös volt, és haragjában majdnem nekiugrott a márkinak:
– A mieink, nagyuram! A családom, a barátaim és az ismerőseim. Mit tárgyal itt
velük, ahelyett, hogy szélesre tárná a város kapuit, mely az én örökségem?
Montferrat gyengéd erőszakkal megfogta a fúria kezét, és az ajkához emelte:
– Kaput nyitunk, felséges hölgyem. Csak megbizonyosodtam róla, hogy ezek az
emberek valóban azok, akiknek mondják magukat, és nem álcázott szaracénok!
Manapság nem lehet elég óvatos az ember!
A következő pillanatban hatalmas robajjal leereszkedett a felvonóhíd, és az utazók
végre beléphettek a városba.
– Szaracénok, mi?! – morogta Heraclius, amikor Montferrat elé ért. – Úgy nézünk
ki? Úgy festek talán, mint valamiféle szultán, aki a feleségeivel és a gyerekeivel utazik?
Mindenesetre emlékeztetem, hogy én vagyok a pátriárka, vagyis a királyság legnagyobb
méltósága, aki még a királynak is felette áll, hiszen Krisztus felkentje. Várom a
tisztelgését! – tette hozzá finoman felemelve kesztyűs kezét, melyen ott csillogott a
pásztorgyűrű.
Ebben a pillanatban olyan erő sugárzott belőle, hogy a márki kénytelen volt
meghajolni. Térdet hajtott, és megfogta a kezet, melyet kegyeskedtek felé nyújtani, hogy
megcsókolja a gyűrűt.
– Isten hozta önöket! – kiáltotta végül a márki. – Mindenkinek jut hely. Holnap, ha
kipihenték magukat, minden fegyverforgató jöjjön a fellegvárba, ahol lakom! Elégedett,
hölgyem? – tette hozzá Isabelle-t keresve.
A lány azonban azután, hogy megölelte Baliant, Thibaut-nak nyújtotta a kezét, aki
térdre ereszkedett előtte, és ajkával érintette. A két fiatal mosolyára a márki fekete
szemöldökét ráncolta, és Thibaut, ahogy felegyenesedett, ellenséges tekintetbe
ütközött. Azonnal tudta, hogy Montferrat és ő sosem lesznek barátok. Azonban nem
zavartatta magát: ahogy meglátta a falon, rögtön ellenszenvesnek találta a márkit. Most
már érezte, hogy gyűlölni fogja. Különösen, amikor azt látta, hogy a férfi megfogja
Isabelle kezét, hogy „visszakísérje a lakosztályába”…
– Nem tetszik ez nekem – jegyezte meg Balian Thibaut-nak. – Bár igen dicstelen
posztot tölt be Szaladin mellett, Onfroi de Toron még mindig a mostohalányom férje, és
úgy látom, ez a Montferrat túlságosan közelről érdeklődik iránta.
– Amíg Mária királyné vigyáz a lányára, és most már ön is, Balian úr, Isabelle
biztonságban lesz – felelte a fiatalember tettetett nyugalommal. Az egykori jeruzsálemi
kormányzó közvetlen környezetéhez tartozott, kipróbált barátság fűzte össze őket, és
igyekezett azzal nyugtatni magát, hogy mindig a lány közelében lesz, és nagyon vigyáz
majd rá. Most azonban Baliannak és neki a menekültek elszállásolását kellett
megszerveznie, különösen a nőkét és gyerekekét, akiknek eredeti védelmezői meghaltak
vagy fogságba estek. Istennek hála, volt elég hely.
 Tyr két szigetre épült, melyet egykor Hiram egyesített küklopszi munkálatok árán,
és a frank királyság egyik gyöngyszeme volt. Jelentős volt kikötője a rendkívül termékeny
vidék szélén, mely nem kevésbé termékeny kereskedelmet bonyolított. Genova, Pisa és
Velence hajói használták már régóta Tyr mólóit, ahol gazdag lerakatokat hoztak létre.
Ez volt az egyik, ha nem a legjelentősebb oka, hogy Conrad de Montferratot, aki szintén
az olasz csizmán született, kedvezően fogadták, és hamarosan megválasztották a város
első emberének. Tyr ezenfelül tiszteletet parancsoló védelmi rendszerrel bírt:
bevehetetlen volt a szárazföld és a tenger felől egyaránt. Hatalmas flotta kellett volna
vagy egy aprócska árulás, hogy legyőzzék.
Nagyon szép, történelem átitatta város volt. Úgy tartották, hogy abban az
időszakban alapították, amikor a zsidók visszatértek Egyiptomból időszámításunk előtt
2750-ben. Aztán a föníciaiak lakták, akiknek gazdag tengerparti fővárosa lett, és akiknek
hajói egymás után hozták létre a lerakatokat Szicíliában s az észak-afrikai partvidéken.
Akkoriban Baal és Astarté voltak az uralkodó istenek, és a nők gyakran nagyon fontos
szerepet töltöttek be: többen fáraóhoz mentek feleségül. Jezabel, Ithobal főpap lánya
Júdea királynője lett, Dido pedig egy napon elment, hogy megalapítsa Karthágót.
Tyrben a mediterrán világ minden népe megfordult, és csak a IV. században lett
katolikus. Ekkor emelték az első bazilikát, melyre azonban arab megszállás várt egészen
1124-ig, amikor egy nagy erejű velencei flotta a Jeruzsálemi
Királysághoz csatolta, melyen akkoriban I. Balduin uralkodott.
A katedrálison kívül, melyet a bazilika romjain és romjaiból építettek fel, a városban
tizennyolc templom volt – plusz a kastély kápolnája –, köztük a pisaiak Szent Péter-
temploma, a genovaiak Szent Lőrince és a velenceiek Szent Márkja. A színpompás és
mozgalmas Tyr bíborba vonta az ókor minden uralkodóját a festékkel, melyet egy
kagylófajtából nyert, feltalálta az ábécét, és több száz tehetséges hajóépítőt és építészt
adott a világnak: kikötője gazdag volt, házai szilárdan építettek. Mivel a lakói bár
forrófejűek, de természetüktől fogva nagylelkűek voltak, a szerencsétlenek, akik
elveszítették otthonukat, kedves fogadtatásban részesültek, a betegek pedig a Szent
Péter-kórházban megkaphatták a szükséges ápolást.
Heracliust, a kincseit és a papságát természetesen az érseki palotában szállásolták
el, ahonnan nem is oly régen elűzte Guillaume-ot. A veronai zsinat óta ismerte a cím
jelenlegi birtokosát, azt a Josse-t, akit a leprás király Sybilla és a burgundi herceg
házasságának tárgyalásával megbízott. Szigorú erkölcsű férfi volt, akivel talán nehéz lett
volna az együtt lakás, ám Josse távol volt: amikor a királyság alapjai repedezni kezdtek,
az érsek Nyugatra ment, hogy keresztes hadjáratot hirdessen és rávegye a királyokat,
hogy többet törődjenek a veszélyben forgó Szentfölddel.
Ez a hír gondolkodóba ejtette a patriarchátusát vesztett pátriárkát. Mindenekelőtt
realista lévén, akit csakis a saját jövője érdekel, hamar felmérte, hogy ez a jövő igencsak
bizonytalan. Annál is inkább, mert a menekültek között ott volt a szeretője, Paque de
Rivery is, és a legkisebb fiuk, akit a Szent Sírral szomszédos palotában szült meg. A tyri
érsekségen, Montferrat vizslató tekintete alatt elképzelhetetlen volt az együttélésük.
Heraclius tehát az egyetlen lehetséges kiutat választotta: maga is útnak indult, hogy a
világ nagyságainak, s elsősorban a pápának beszámoljon a frank királyság sanyarú
sorsáról. Rómában voltak barátai, sőt egy háza is, ahová beköltöztethette kedves
barátnéját, akinek férje, a nabluszi kereskedő már régen elhalálozott. Sötét lelkében az
élet örömeinek vágya a lábainál elterülő csodálatos kékség láttán elsöpörte benne a
bűnbánat magvait és az Agnès halála, valamint a Jeruzsálemet ért tragédia felébresztette
indíttatást, hogy visszatérjen kötelességéhez. Heraclius jócskán elmúlt ötven, de ereje
teljében volt, és változatlan erővel vágyott a hatalomra és a kéjre. Ó, elhatározta ő, hogy
ékesszólását – melyet joggal ismertek el – a jó ügy szolgálatába állítja, de nem
feledkezett el arról sem, hogy pátriárkái címe, bár elvesztette a székhelyét, továbbra is az
egyház egyik legrangosabb tagjává teszi. Ehhez mérten bánnak majd vele Rómában is.
Közeledett a tél, ezért úgy döntött, nem késlekedik tovább Tyrben. Beszámolt
tervéről a márkinak – aki igencsak elégedetten fogadta, hogy megszabadul a
kellemetlen személyiségtől és az éhes szájak egy részétől –, majd egy pisai tengerésszel
hajóra szállt, és egy szép novemberi reggelen elhagyta a Szentföldet. Még utoljára misét
celebrált a mólón egybegyűlt tömegnek, és bőségesen osztotta áldását. Szokásaival
ellentétben fekete szerzetesi csuhát viselt, hogy nagyobb hatást tegyen a lelkekre. A
szeretője és a gyermeke azonban már előző este elfoglalta helyét a nagy hajó hátsó
kabinjában…
Aznap érkezett Tyrbe Onfroi de Toron és az anyja.
Miután a férje Szaladin tulajdon kezétől halálát lelte, egyetlen fia pedig fogságba
esett, a Krak javíthatatlan hölgye habozás nélkül elhagyta még érintetlen városát és
kastélyát, és kisszámú kísérettel Jeruzsálembe ment, hogy kihallgatást kérjen a
szultántól. Mivel közös gyermekkori emlékeken osztoztak, Étiennette tudta, hogy nem
kell tartania tőle. Szaladin megszokott udvariasságával, sőt, barátsággal fogadta.
Nemcsak hogy visszaadta a fiát, anélkül, hogy könyörögnie kellett volna érte, de számos
ajándékkal is ellátta, és természetesen kíséretet adott mellé, hogy átszelje a meghódított
területeket Tyr felé. Mint a többi szabadon bocsátott fogolytól, a fiatalembertől is
megkövetelte az esküt, hogy soha többé nem emel fegyvert ellene, és tudta, hogy – talán
egyetlenként – Onfroi nem fogja megszegni esküjét. Szaladin nagyra értékelte átmeneti
„tolmácsa” műveltségét és csinos megjelenését, ugyanakkor megismerte tökéletes
gyávaságát is. Visszaadta tehát az édesanyjának, aki cserébe megígérte, hogy nem tér
vissza a Jordánon túlra. Mivel most már csak egyszerű menekült volt, mint bárki más,
Tyrbe utazott, ahol különféle érzelmekkel fogadták.
Balian és a felesége a legkevésbé sem örültek neki. Mária és Étiennette túlságosan
régóta gyűlölték egymást ahhoz, hogy a nehéz idők változást hozhattak volna ebben.
Másrészről Montferrat nagylelkű vendéglátását élvezték, aki azonban ezt a vendéglátást
nem terjesztette ki a Krak hölgyére, akit első pillantásra ellenszenvesnek talált. Így
Isabelle, aki eddig velük élt, kénytelen volt átköltözni a katedrálishoz közeli házba,
melyet a férjének és az anyósának kijelöltek.
 Isabelle ugyanolyan szomorúan hagyta el most a szüleit, amilyen boldogan szökött
meg egykor, hogy csatlakozzon Krak szép hercegéhez. Sok idő eltelt azóta! Igaz, a
hatalmas moabi kastélyban bőven volt hely: nem ütközött minden lépésnél Étiennette-
be. Tyrben más volt a helyzet. A lapos tetős ház, melyet nekik juttattak, kicsi volt:
néhány szoba egy belső udvar körül, ahol a Krak egykori úrnőjének nehéz természete
annál is elviselhetetlenebb légkört teremtett, mert Jeruzsálemben magához vette Josefa
Damianost, aki mindig osztotta egykori úrnője, Agnès de Courtenay érzéseit, és
mélységesen gyűlölte Komnenosz Máriát és az övéit. Isabelle hálát adott az égnek, hogy
Onfroit megkímélte.
Túlságosan szerette ahhoz, hogy ne aggódjon érte, az iránta érzett szeretete azonban
– s ez nem új felfedezés volt számára – sokkal inkább egy anya gyermeke iránti érzéseire
hasonlított, mint egy hitvesére. Most már volt összehasonlítási alapja, s ez nem
Onfroinak kedvezett. Olyannak látta végre, amilyen: túlságosan szép, túlságosan lágy,
puhány, félénk, sőt gyáva fiú, akit mértéktelenül lesújt javainak elvesztése, és aki
állandóan megnyugtatásra szorul a fenyegető, viharos időkben, a fegyverekkel teli
világban, melyből semmit sem ért, s melytől retteg. A test örömeibe menekült, az
egyetlen területre, ahol némi erőről tett tanúságot. Csakhogy Isabelle kiábrándulásában
már nem találta meg ugyanazt az örömet a szerelmi játékokban, mint házasságuk
elején, sőt, terhére volt a közeledés. Semmit sem mutatott ki ebből, hiszen sajnálta a
fiút, és nem az ő hibája volt, hogy nem hasonlított a képre, melyet magában festett róla.
Csak önmagát okolhatta a kisiklott házasságért, hisz ő akart olyan makacsul
hozzámenni.
Bizonyára minden könnyebb lett volna, ha Thibaut nincs annyira a közelében ebben
a túlnépesedett városban, ahol egymás hegyén-hátán éltek az emberek. Olyan közel és
mégis milyen távol! Amint Étiennette ismét a keze közé kaparinthatta, Isabelle
gyakorlatilag fogoly lett a házban, ahonnan csakis az anyósa vagy Josefa kíséretében
léphetett ki, aki gonoszságban felért úrnőjével. Onfroi sosem ment el otthonról, félt a
bárók kendőzetlen tekintetétől. Tisztán kiolvashatta belőle a megvetést, mellyel
övezték, így amikor nem éppen elragadó feleségét simogatta sokkal szívesebben maradt
a szobájában vagy az udvarban, ahol egy pálmafa árnyékában olvasgatta a szomszédos
érsekség könyvtárából elhozott könyveket, melyek valaha a tudós Guillaume de Tyr
gyűjteményébe tartoztak. Isabelle a leggyakrabban imába menekült, és boldog volt, ha a
tetőteraszról egy pillanatra megpillanthatta Thibaut-t, amint Balian és a márki mellett
lovagolt, hogy ellenőrizze a város védelmi pontjait. A vasárnapi nagymise maradt az
egyetlen alkalom, amikor Châtillon félelmetes özvegye megengedte, hogy köszöntse az
édesanyját. A két nőnek éppen annyi ideje volt, hogy könnyes szemmel megölelje
egymást, Étiennette máris visszaparancsolta Isabelle-t a helyére. A lány nem
ellenkezhetett, hisz kezdődött a mise.
Thibaut is szenvedett. Szíve mélyén kincsként őrizte a néhány nap emlékét, melyet
Isabelle közelségében tölthetett el, mielőtt Onfroi és az anyja felbukkantak. Most
azonban megtiltotta magának, hogy szerelme közelébe menjen. Onfroi élt, és Isabelle-t
a házasság szentsége fűzte hozzá. Ha Isabelle szabad lett volna, ő maga akkor is csak
titkolt szerelmet remélhetett, hiszen bár nem volt hajlandó Gérard de Ridefort igájában
élni, mégiscsak esküvel kötődött a Templomhoz, mely alól csak a pápa vagy egy igazi
nagymester szabadíthatta fel.
Eközben még valaki figyelte egyre növekvő nemtetszéssel a fiatal hölgy bezártságát:
Conrad de Montferrat első találkozásuk óta szerelemre lobbant iránta, mely pontosan
olyan volt, mint ő maga: vad, durva, önző és szenvedélyes. Isabelle túlságosan előkelő
volt ahhoz, hogy erőszakkal magáévá tegye, de alig bírta türtőztetni magát, és
megfogadta, hogy egymás után eltünteti az akadályokat, melyek a vágya előtt állnak.
Isabelle az övé lesz, ellenezze bár az egész világ!
Egyelőre azonban későbbre kellett halasztania szerelmi tervei megvalósítását.
Megtörtént, amire Jeruzsálem bevétele óta számítani lehetett: Szaladin serege tábort
vert a földnyelv végén, elállva a szárazföldre vezető utat. Montferrat azonnal megértette,
hogy minden erejére szüksége lesz, amikor közölték vele, hogy egy sárga lobogó, magáé
a szultáné, leng a Nagykaput védelmező tornyon: tehát áruló volt a városban, melyről
azt hitte, szigorúan a kezében tartja. Mivel pedig a rossz hírek nem járnak egyedül,
egyiptomi flotta vitorlái rajzolódtak ki a horizonton.
Miután kiadta a megfelelő parancsokat, melyekkel megelőzhették a falak és a kikötő
védelmének hanyatlását, a márki összehívta a város fontos személyiségeit a kastély
nagytermébe.
– Szembe kell néznünk Szaladin támadásával, és jó esélyünk van rá, hogy
visszaverjük, ha mindenki teszi a kötelességét. Véssék mindannyian az eszükbe, hogy ez
a földdarab a királyság utolsó bástyája, és innen indulhat majd meg a visszahódítás is.
Semmi sem veszett el, ha él a hitük, hiszen segítség érkezik majd. Tudom, hogy
nyugaton szervezik a keresztes hadjáratot, és nemsokára megérkeznek a csapatok, mert
egyetlen korona viselésére méltó király sem nézheti tétlenül, hogy a Szent Sírt ismét
bemocskolják a hitetlenek. Emlékezzünk azokra, akiktől kaptuk ezt a földet! Átkozottak
lesznek generációkon át, ha maguk miatt Bouillon Gottfried és a nagy jeruzsálemi
királyok műve örökre elvész. Tehát ki fogunk tartani, hallják?! Kitartunk, míg
megérkezik a segítség! Ehhez először is ki kell szűrnünk a gyengéket, akiknek gyávasága
ki akar szolgáltatni minket a szultánnak! Valaki kitűzte azt a zászlót a falra: követelem,
hogy adják ki nekem! Ha nem, elfogatok valakit maguk közül, csak úgy találomra, és
felkötöm helyette!
Egy órával később megtalálták a bűnöst, és egyszerűen és gyorsan felkötötték a
zavarkeltő lobogó helyére. Conrad de Montferrat ökölbe szorult kézzel nézte. Amikor a
férfi kiszenvedett, a tenger által elárasztott árokba hajította a zászlót.
– Csak nem gondolta, hogy ilyen könnyen meghódítja a várost? – kiáltotta Szaladin
felé, aki mamelukjai gyűrűjében közeledett a földnyelven. – Akiknek árulás járna a
fejében, rosszabb sorsra számíthatnak, mint ez itt: forró olajba dobatom őket, mielőtt
kidobnám neked felpuffadt testüket! Amit egy Montferrat megszerzett, nem ereszti,
tudd meg!
 – És mit tesz egy Montferrat azzal, aki megszerzett egy Montferratot?

***
A lovak lábai között két mameluk egy fehér hajú és szakállú öregembert vonszolt,
majd arccal a falak felé fordítva megállították a szultán előtt. Finom sodronynadrágján –
az egyetlen ruhadarabon, melyet inge mellett meghagytak neki – látszott, hogy lovag,
bár aranysarkantyúit elvették, és a mód, ahogyan végtelen fáradtsága ellenére felvetette a
fejét, előkelő úrra utalt. Montferrat hátrahőkölt:
– Az apám! – suttogta. – Mit keres itt? Azt hittem, Rómában van, vagy legalábbis
hazafelé tart a zarándoklat után, melyre múlt tavasszal indult, hogy mielőtt még
túlságosan öreg lenne, utoljára láthassa Krisztus és Guillaume fia sírját.
Thibaut megértette, hogy Montferrat önmagához beszél, nem azokhoz, akik
körülötte állnak: leghűségesebb barátja, Raimondo d'Acqui, Balian d'Ibelin és két
piemonti báró.
Szaladin hangja metszőn, ironikusan harsant fel újra:
– Hallgass meg, Montferrat! Íme, a feltételeim: ha átadod nekem a városod,
megkímélem a lakosokat, sőt, jól bánok velük. Ha nem, itt az apád, aki Hattin óta a
foglyom. Először rá kell lőnöd, mielőtt minket elérnél.
Iszonyatos volt az alku. Mindenki átérezte. Montferrat halottsápadt lett, ahogy a
rabszolgák az ároktól nem messze felállítottak egy póznát, melyhez kikötözték az
öregembert, aki szinte eszméletét vesztette kimerültségében, ám ajka mozgásán
látszott, hogy imádkozik. Mindenki visszafojtotta a lélegzetét, átérezve a fiában dúló
harcot. A márki tárgyalni próbált:
– Válassz másik váltságdíjat! Ha az utolsó filléremig kifosztasz is, mindent
megfizetek!
– Nem. Tyrt akarom, és az apád életben marad. Ha nem…
Tehetetlenségében megveszekedett düh tört a márkira:
– Inkább magam lövök az apámra, mint hogy átadjam neked a városom egyetlen
kövét is!
Épp annyi ideje maradt, hogy védelmet keressen a várfal kőcsipkéi mögött:
nyílzápor zúdult a falra, de mindössze kisebb sérüléseket okozott: az utolsó szavakra az
összes falakon tartózkodó reflexszerűen a földre hasalt. Thibaut kikukucskált a gyilkos
záporban.
– Elmennek! – kiáltotta, és felemelkedett, Montferrat azonban máris talpon volt, két
kézzel a párkányra támaszkodva.
Mindannyian követték a példáját, és látták, hogy a szultán valóban visszavonul a
földnyelv végére. A pózna még mindig ott állt, a hozzá kötözött öregemberrel, akivel ha
nem a városból érkező nyilak, az éhség és a szomjúság végez majd. Borzalmas agónia
várt rá, melyet természetesen lerövidíthetett egy könyörületes nyílvessző. Hirtelen
zuhogni kezdett az eső, ahogyan az gyakran előfordult a tél közeledtével a nagyon forró
vidékeken, tovább növelve a szerencsétlen öreg márki magányát. A fia sötét tekintettel,
némán, mellkasán összefont karral nézte.
– Nem hagyhatjuk ott! – tiltakozott Balian. – Sértés mindannyiunk számára!
– Gondolja, hogy én nem érzem át? – mordult fel Conrad. – Ha azonban kimegyünk
érte, ki kell nyitnunk a kaput és a rácsot, le kell eresztenünk a fel-vonóhidat. Azok a
kutyák másra sem várnak!
– Kérem, nagyuram – lépett előre Thibaut –, talán van más megoldás.
– Mi?
– Hamarosan beesteledik. Kimehetek a kikötőbe, keresek egy csónakot két
emberrel, és beevezünk az árokba. Ezen az oldalon nem lehet túl meredek a partja.
Istennek hála az apját nem láncolták meg. Csak kötelek tartják, melyekkel hamar elbír
egy éles tőr.
A jéghideg, kőszerű szempárban, mely mintha képtelen lett volna emberi érzések
tükrözésére, hirtelen tűz villant.
– Próbáld meg! – mondta Montferrat. – De csak egy embert kapsz! Nem
kockáztathatom, hogy hármat elveszítek!

***
Még mindig kitartóan és sűrűn esett, eláztatva az éjszakai tájat, amikor tizenegy óra
körül Thibaut útnak indult társával, Jean d'Arsuffal, aki Balian távoli unokatestvére és
fegyvernöke volt. A tizenkilenc éves fiú erős volt, akár a bivaly, és kedélyes természete
Adam Pellicorne-ra emlékeztetett. Csodálattal átitatott, nem fitogtatott barátsággal
viseltetett Thibaut iránt, és maga kérte a kegyet, hogy elkísérhesse. Nem volt annyira
sötét az éjszaka, hogy elrejtette volna az egyiptomi gályákat, melyek körívben
horgonyoztak a város körül, óvatos távolságban. Holnap bizonyára megpróbálnak
bejutni a kikötőbe, melynek bejáratát a két torony között kifeszített hatalmas lánc zárta
el. A kijutás nem okozott gondot a kis csónaknak, melyet a két, tetőtől talpig feketébe
öltözött barát talált útra készen az egyik torony mellett. Ezen a részen könnyű volt
átsiklani a lánc alatt.
Meg is tették. Jean szakértő magabiztossággal ragadta meg az evezőket: Sidonban
töltötte a gyermekkorát egy rokonánál, és úgy hajózott, akár a vikingek, akiknek véréből
csörgedezett néhány csepp az ereiben. Thibaut hálát adott az égnek: a kikötőn kívül
erősen hullámzott a tenger, és a part felé sodorta a csónakot, de Jean d'Arsuf szilárdan
tartotta, és némi erőfeszítés után megérkeztek a nemrég megnyitott árokba. Az átvágott
földnyelv ott húzódott felettük, akár egy kis fal. Itt csendesebb volt a hullámzás. Thibaut
csáklyával a kezében felállt. Meglengette, eldobta, majd meghúzta. Elsőre sikerrel járt: a
vashorog szilárdan megakadt.
 Azután csuklója erejével felkapaszkodott, és elérte a földet. A földnyelv elhagyatott
volt, a végén azonban ott ragyogtak a muzulmán tábor tüzei. Ott állt a pózna, két
lépésre tőle, s kikötözött, átázott áldozatát csak a kötelek tartották. Thibaut három
tőrmetszéssel elvágta őket. Az öregember lerogyott a sárba. Mellé térdelve a lovag
meggyőződött róla, hogy bár nagyon gyengén, de lélegzik. Sietnie kellett!
Odavitte az árok széléhez, fogta a derekára tekert kötelet, és ráerősítette az öregre.
Halk füttyentéssel értesítette Jeant, majd nagyon óvatosan, de a kötelet erősen tartva
leeresztette a testet a fegyvernök kitárt karjaiba. Ebben a pillanatban hirtelen széllökés
rendítette meg, de szilárdan állt a lábán, és nem engedte el terhét. Jean elfojtott hangját
hallotta:
– Fogom! Jöjjön! Zajt hallok!
Thibaut is hallotta. Fáklyákkal felszerelkezett férfiak közeledtek. Bizonyára meg
akarták nézni, hogy van a fogoly. Thibaut nem várta be őket. Egy szempillantás alatt
leereszkedett a csónakba, és megpróbálta kiszabadítani a csáklyát, de az erősen tartott.
Hátra kellett hagynia. Közeledtek a fáklyák, miközben Jean őrült tempóban evezni
kezdett, egyszerre harcolva a széllökésekkel és a hullámok tajtékával.
– Segítek – ajánlkozott Thibaut.
A fiatalember mellé ült, és megragadta az egyik evezőt. Együttes erőfeszítéssel
megkerülték a lánc tornyát, éppen abban a pillanatban, amikor a katonák elérték a
póznát. Még hallották dühödt kiáltásaikat, valamint a harcosok erre felelő gúnyos
nevetését, akik a várfalról íjjal a kezükben figyelték a mentőakciót, anélkül, hogy
észrevették volna őket.
A kikötőben, melyet most tűz világított meg, Conrad de Montferrat és Balian
d'Ibelin várta őket egy vízbe merülő kőlépcső tetején, melyet síkossá tett az eső. Jean
ügyesen kikötötte a csónakot egy rozsdás karikához, Thibaut pedig máris felemelte a
mozdulatlan öregembert.
– Add ide! – parancsolta keményen Montferrat.
Sovány, alacsony termetét meghazudtoló erővel karjába emelte az apját, és felvitte a
veszedelmes lépcsőfokokon, anélkül, hogy bárki segítségét is elfogadta volna, majd
lefektette az előkészített hordágyra.
– A kastélyba! – kiáltotta. Nem mondott köszönetet a két megmentőnek, és vörös
köpenye beleveszett az éjszakába.
Az eső, mintha csak a visszatérésüket várta volna, pihenőt tartott. Balian fahéjas
forralt borral kínálta őket, majd egy mosoly árnyékával megjegyezte:
– A márki túlságosan értékes ember ahhoz, hogy elidőzzünk ilyen részleteknél, nem
igaz?
III. Guillaume de Montferrat hajnalban halt meg, a felkelő nap fakó, szürkés
fényében, éppen akkor, amikor az ellenséges táborban egy kis domb tetejéről imára
szólították Allah katonáit.
– Ma éjjel átadjuk Istennek – jelentette ki Conrad. Azután hirtelen Thibaut felé
fordult, aki újra elfoglalta helyét Balian mellett, és rászegezte sasszemét:
 – Nem fogom elfelejteni!

***
Tyr ostroma nem tartott sokáig. Az egyiptomi flottára számítva, hogy eltorlaszolja a
kikötőt, és nem engedi, hogy a frank hajók kifussanak, Szaladin ugyan felállíttatott
három-négy ostromgépet, kőhajítót és katapultot a földnyelven, de a keskeny területen
nehézkes volt a használatuk. Annál is inkább, mert a falakon belül a lövedékek csak a
város kis részét érhették el, és nem okoztak nagyobb károkat. A blokád hatékonyabbnak
látszott, bár a gazdag és jól ellátott Tyr
.sokáig ellenállhatott. Beköszöntött azonban a rossz évszak, és nem volt a szultán
ínyére a gondolat, hogy ezen a szűk kis területen töltse. Még kevésbé az emírjeinek, akik
alig várták, hogy végre kiélvezhessék hódításaik gyümölcseit. A muzulmánok a
keresztényekhez hasonlóan nem tartoztak folyamatos szolgálattal a hűbéruruknak.
Mint a nyugatról érkezett seregeknél, melyek meghatározott időre álltak csatarendbe,
Allah katonáira is csak időszakos kötelezettség vonatkozott. Conrad de Montierrat
elhatározta, hogy döntésre viszi a helyzetet.
Tíz gálya fogta körül Tyrt, és ahogyan az gyakran előfordul, amikor a támadó azt
hiszi, nincs más dolga, mint megvárni, míg az ostromlott megadja magát, éjszakánként
rosszul őrizték őket. December 30-ának éjszakáján Montferrat a lehető legnagyobb
titokban kifuttatta a kikötőből hajóit két provence-i gálya kíséretében. Teljes volt a
meglepetés: öt muzulmán hajót megtámadtak és elfoglaltak. Ezt látva az öt másik
elmenekült Bejrút felé, de a frank hajósok üldözőbe vették őket. Éppen mielőtt utolérték
volna a menekülőket, a hajók a parthoz úsztak, és a legénység a szárazföldön futott
tovább.
Reggelre Szaladin felmérte, hogy vesztett. Annál is veszedelmesebb lett volna
tovább makacskodnia, mert a kémeitől megtudta, hogy Rőtszakállú Frigyes vezetésével
keresztes hadsereg készül útnak indulni. Feloldotta tehát az ostromot, és visszatért
Damaszkuszba, mélységes felháborodással Montferrat márki iránt, akit nem lesz
könnyű megtörnie. Politikai géniusza ekkor ragyogó ötletet súgott, mely arra a furcsa
sorsszerűségre alapozott, mely szerint a frank hercegek egymás ellen fordulnak.
Elhatározta, hogy szabadon engedi a Lusignanokat: Guy királyt és Amaury
főparancsnokot, ahogyan arra Sybilla királynő kérte, aki eljött hozzá Tortosából, ahol a
templomosok védelme alatt élt. Már akkor meg kellett volna tennie, amikor Hattin után
Guy segített neki megszerezni Askalont és a többi Jeruzsálem környéki várost. Azért
nem tette, mert a mindig bizonytalan, mindig habozó Guy nem tudta, hová menjen, és
mivel jól bántak vele, nem bánta a fogságát. Most azonban a bizonytalan kis király
fontos bábunak bizonyult a sakktáblán. Szabadon engedte az öccsével és még néhány
fogolytársával, miután illendően felszerelte őket és esküjüket vette, hogy „tengerre
szállnak”, nehogy kísértésbe essenek, hogy ismét fegyvert fogjanak ellene.
 – Megmaradt magának Tyr kikötője, mely Montferrat márki kezén van – mondta
Guynek. – Ott gond nélkül hajóra szállhat szépséges feleségével, a királynővel…
A „király” mindent megígért, amit csak Szaladin kért, és talán még a szavát is állta
volna, ha nincs a felesége és az öccse. Mindketten tudták, mit jelent az egykori föníciai
város: legyőzhetetlen erődítményt a végtelen tengeri horizontokkal szemben. Miért ne
használnák kiindulópontul a területek visszahódításához? A szent helyek elvesztése
talán végre felrázza az európai uralkodók önző tétlenségét.
Reményteljes álmokkal indultak tehát útnak a tengerpart felé.
Tyrben Conrad de Montferrat nem álmodozott. Nem volt szokása. Mélységesen
kiélvezte ugyanakkor a jelen ígéretekkel teli pillanatait. Visszaszorította Szaladint, és
remek hírt kapott: a férfi, akitől a legjobban tartott, aki közé és a frank királyság feletti
hatalom közé állhatott volna, nem volt többé: az év utolsó napjaiban III. Tripoliszi
Rajmund mellhártyagyulladást kapott, melyet tovább súlyosbított a bánat és a levertség,
melybe azután zuhant, hogy megmenekült a hattini pokolból. Örököse a tehetetlen III.
Antiochiai Balduin fia volt, aki nem képvisel majd komoly erőt Szaladinnal szemben, ha
egyáltalán szándékában áll szembenézni vele.
Minden a lehető legjobban alakult tehát, amikor egy este, melyen éppen Acqui
barátjával sakkozott, odakint megszólaltak a harsonák, és bejelentették, hogy a
jeruzsálemi király és királynő kívánnak bevonulni „jó városukba, Tyrbe”.
A márki felvonta a szemöldökét, és szemében gúnyos láng villant:
– Merthogy van még jeruzsálemi király és királynő? Honnan szalasztották őket,
hogy nem tudják, hogy ma már senkik?
Ennek ellenére nem tehette meg, hogy válasz nélkül hagyja, hogy zörgetnek a
kapuján. Ha csak Guy érkezett volna meg, Conrad bizonyára nem hajlandó kimenni
hozzá, ott volt azonban Sybilla is, aki akár tetszett a márkinak, akár nem, egykor a
sógornője volt. Félbehagyta a sakkpartit, és kiment a várfalra. Ahogy kihajolt a
párkányon, a könnyű esti ködben megpillantotta a kis lovas csoportot, melynek
középpontját a világ legszebb párja alkotta: valóságos kék-arany szimfónia volt. Sybilla
szépségét, aki elragadó volt fehér kancáján, bélelt bársonyköpenybe burkolózva,
szakértőként csodálta, a férje képe azonban hidegen hagyta. Guy szép arca és magas
alakja talán királyi megjelenést kölcsönzött neki, de mindössze a megjelenése volt
királyi.
– Üdvözlet, nemes hölgy, és magának is, nagyuram! Megtudhatom, mit kívánnak?
– Guy vagyok, Jeruzsálem királya, ő pedig a királynő, a feleségem. Be akarunk menni
a városba, mely a miénk. Engedje le a felvonóhidat!
– A városba, mely a maguké? Minek? Hogy a kíséretében beengedje Szaladint,
ahogyan beengedte Askalonba és más városokba? Soha! Tyr az enyém, mert elfoglaltam
és megmentettem Jeruzsálem sanyarú sorsától. Nem engedem be magukat.
Még egy lovas léptetett Guy mellé.
– Amaury de Lusignan vagyok, a királyság főparancsnoka. Megparancsolom,
Montferrat márki, hogy fogadja Jeruzsálem királyát és királynőjét! Ez a kötelessége!
 – A Jeruzsálemi Királyság nincs többé, így nem lehet sem királya, sem
főparancsnoka. Menjenek vissza oda, ahonnan jöttek! Isten óvja magukat, ha van még
kedve hozzá!
Ezzel Conrad ironikus intéssel eltűnt a várfalról. Esti látogatói dühösen és
elképedten kénytelenek voltak visszafordulni északra, Tripolisz felé, ahol menedéket
reméltek. Most, hogy az örök ellenség, Rajmund gróf eltávozott az élők sorából,
könnyebb lesz kiegyezni az utódával, aki minden erősítést szívesen fogadott. Szaladin
kezdett egyre jobban rátelepedni.
Talán értékes tény lesz, hogy nála van a felszentelt király, amikor megérkezik
Rőtszakállú Frigyes keresztes hadserege. A nem túl intelligens Guy csak egy dolgot
felejtett el: Montferrat a császár unokaöccse volt.
Tyrben eközben az élet visszatért a mindennapi kerékvágásba, de növekvő
türelmetlenséggel várták Rőtszakállú Frigyest. Montferrat azzal ütötte el az időt, hogy
tovább erősítette a város védelmét, melyben egyre nőtt a népesség: egymás után
érkeztek a lovagok és bárók, akik megszöktek a muzulmán börtönökből, vagy
egyszerűen csak szabadon bocsátotta őket a szultán, ha alkalmasnak találta a
személyiségüket arra, hogy zavart keltsenek, és tovább növeljék a feszültséget Conrad és
Guy között. Így történt, hogy egy napon a királyság egykori udvarnagya és Akra utolsó
kormányzója, Jocelin de Courtenay is áthaladt a felvonóhídon.
Thibaut nem tudta meg azonnal, mert az apja érkeztekor nem volt a kastélyban.
Montferrat megbízta, hogy a kikötőben felügyelje az egyik lánctartó torony
megerősítésének munkálatait. Jean d'Arsuf, Balian küldötte figyelmeztette.
– Balian nagyúr tudja, hogy ön komoly ellenérzésekkel viseltetik iránta, de arra kéri,
legalább egy kis ideig tegye félre a gyűlöletét. Úgy tűnik, az apja sokat szenvedett a
fogsága alatt: sebesülések vannak az arcán, és selyemcsuklyát hord, hogy eltakarja a fejét
ért égési sérüléseket
– Hol szerzett ilyeneket? Nem tartott olyan sokáig a fogsága, hisz egyetlen
kardcsapás nélkül átadta Akra kulcsait! Ráadásul Szaladin nem bántalmazza az előkelő
foglyait, hisz szép váltságdíjat remél értük. Bár nem tudom, ki fizetett volna érte bármit
is. A szultán igen nagy jóindulatról tett tanúságot, hogy szabadon engedett valakit, akit
bizonyára megvet…
Thibaut nem tette hozzá, hogy nem nehéz kitalálni, mi volt Szaladin hátsó
szándéka. Határozott okkal engedte el Courtenayt, különben miért küldte volna Tyrbe,
olyan emberekhez, akiknek mind jó okuk volt rá, hogy gyűlöljék – mint Balian és az övéi
–, ahelyett, hogy Tripoliszba indította volna az unokahúga, Sybilla után? Ráadásul
Jocelin sebei és égései bizonyára a lepra látható jeleit leplezték, ezt a véleményét
azonban megtartotta magának.
– Ha olyan rossz állapotban van – folytatta –, miért nem viszik a Szent Péter-
kórházba? Nagyon jók a pisai orvosok!
 – Egy ilyen előkelő úr a kórházban, a pórnéppel együtt? No de barátom! – kiáltott fel
megbotránkozva Jean. – Azt sem engedi, hogy egy felcser megnézze: azt mondja,
pihenéssel és jó táplálkozással magától meggyógyul a baja…
– Meglepne! Valami azt súgja, hogy az ő bajai sosem gyógyulnak meg. És jól is van
így – vetette oda dühösen Thibaut.
– Ó! Hogyan beszélhet így? Nem az édesapja?
– Az apám? Miért? Mert teherbe ejtette az anyámat, azután pedig elhagyta? Csak
rosszat kaptam tőle.
– Azért elismerte magát.
– Mert kierőszakolták tőle. De hagyjuk. Menjen vissza a kastélyba! Mondja meg
Balian nagyúrnak, hogy felkeresem Fabrégues urat, a provenge-i kereskedőt.
Ezzel magára hagyva az elképedt fiatalembert nagy léptekkel távozott, és felfelé
vette az irányt a főutcán a Zöld palota felé, ahol a provence-iak üzletei álltak. Nemrég
barátságot kötött a kövér, joviális férfival, akivel a kikötőben ismerkedett meg, és akinél
szívesen elidőzött a vászontetővel védett üzletben, friss bort kortyolgatva és a kereskedő
szülővárosának, Marseille-nek a történeteit hallgatva. Aznap azonban Simon Fabrégues
nem volt otthon, és Thibaut megnyugvást keresve a katedrálisba indult, hogy imában
kérje az urat, oldja fel haragját, miközben remélte, hogy megpillanthatja Isabelle-t, akit
az anyósa hosszas térdeplésekre kényszerített a főoltár előtt, mely felett egy fenséges
Krisztus uralkodott ijesztően merev és tágra nyílt tekintettel. A templomot I. Balduin
alatt építették újjá bizánci stílusban, szép porfíroszlopokkal, melyek egykor az eredeti
bazilikához tartoztak.
Odabent a számos olajlámpás apró lángjának fényében asszonyok tolongtak.
Mindig sokan voltak a vészterhes időkben, de egyikük sem hasonlított Isabelle-re. Úgy
tűnt, bármennyire nagy szüksége is lenne rá ebben a percben, Thibaut nem talál sem a
barátság, sem a szerelem támaszára. Csak Isten felé fordíthatta haraggal és erőszakkal
eltelt lelkét. Tehát imádkozott. Legalábbis megpróbált, ám sosem érezte még ennyire
sivárnak és nehezen járhatónak az ég útjait. Akár tetszett, akár nem, annak a férfinak a
vére csörgedezett az ereiben, bosszúszomjas vér, mely nem ismer megbocsátást annak
számára, aki megkínozta Ariane-t, azután, hogy lopni merészelt az enkobaolajból,
melyre oly nagy szükség volt a leprás király bátorságának támogatásában. Hogyan
nézhet gyűlölet nélkül arra a nyomorultra, ha Isten és a Szűzanya nem siet segítségére?
Sokáig térdepelt a márványkövezeten, segítséget, tanácsot, megnyugvást remélve.
És megérkezett a megnyugvás. Mintha Balduin hangját hallotta volna, mely eszébe
idézte a sírján megtörtént csodát. „Isten megkönyörült az áldozaton, míg a hóhér már
megkapta büntetését. Hagyd, hogy a betegségbe haljon bele, melyet saját hibájából
kapott el! Hagyd beteljesülni Isten igazságát! Még sok dolgod van a földön. Ne terheld
meg a lelked halálos bűnnel!”
Kissé megnyugodva hagyta el a templomot. Félénk napsütés ragyogta be a várost és
a tengert, ahol a szélben két éppen kifutó hajó sárga és piros vitorlái billegtek. Thibaut
mélyen beszívta a finom sós illatot, és megindult a kastély felé. Felesleges tovább
késleltetnie az elkerülhetetlen találkozást. Ha túlságosan kemény és elviselhetetlen lesz
a közelség, elhatározta, hogy megkéri Baliant, küldje el, ahová csak hasznosnak
gondolja…
A sors azonban másképp határozott.
Isabelle lakóhelyének utcájából kifordulva Thibaut megpillantotta Jocelint. Hosszú
botra támaszkodva, bélelt köpenybe burkolózva, fején vörös selyemcsuklyával az
egykori udvarnagy egyenesen felé tartott. Thibaut éppen erről a fejfedőről ismerte fel,
melyről Arsuf beszélt, mert a szakáll keretezte arcot még be nem gyógyult sebek
borították. Courtenay kék szemében – melyet fia nem örökölt – mégis ugyanaz a
gonoszság csillogott.
– Tehát itt vagy! – kiáltotta teli tüdőből. – Hálát adni indulok az Úrnak, hogy
megkímélt, és éppen az utamba küld téged. Micsoda öröm!
Botját előreszegezve Courtenay megindult felé, olyan gyorsan, amennyire csak új
keletű sántasága engedte, és kitárta a karját, hogy megölelje a fiát, akit mindig is gyűlölt.
Thibaut kinyújtotta a karját, és a köpeny brokátját érintve kikerülte a kínos ölelést.
– Öröm? Ez újdonság közöttünk! Sosem vettem észre, hogy kedvelne.
– Nos, mondjuk úgy, megkedveltelek. Hajdan elviselhetetlen voltál. Most azonban
szorosabbra kell fűznünk a családi szálakat. Hisz az egyetlen gyermekem vagy…
– Kissé későn döbben rá erre. Én inkább el is felejteném!
– Makacs alak vagy! Régóta tudom. Végül is rám hasonlítasz. Úgyhogy felejtsük el a
múltat, és öleljük meg egymást!
Újra megpróbált közelebb lépni, de Thibaut hátrált.
– Nem!
– Nem? No de miért?
– Mert ma már tisztán látok. Bevallom, egy pillanatra meglepett a magára sehogyan
sem jellemző jóindulata, de nem a gyengédségét akarja átadni nekem ezzel a Júdás-
csókkal. A betegségét, nem igaz, apám? A leprát, mely legalább annyira emészti a testét,
mint a lelkét.
– Hallgass! Megőrültél? Én leprás lennék? Honnan veszed?
– A jeruzsálemi palotája pincéjéből, ahová kiláncoltatta Ariane-t, borzalmas halálra
szánva!
– Borzalmas és megérdemelt halálra! Az a rothadó ribanc hozzám mert dörgölőzni…
Barna haja keretében Thibaut arca kőkeményre dermedt.
– Ezért az aljas sértésért, mindazért, amit vele tett, és az enkobáért, melyet nem
átallott ellopni, meg kellene ölnöm! – morogta összeszorított fogakkal. – De menjen az
útjára, és a jövőben felejtsen el!
– Felejtsem el, milyen szép fiút szült nekem a lotyó anyád? Soha! Csodálatos vagy, és
egészséges. Elhatároztam, hogy mindent megosztok veled…
Mielőtt Thibaut, akit undorral töltöttek el a hallottak, harmadszor is eltaszíthatta
volna, Jocelin a nyakába ugrott, és nem is sejtett erővel szájon csókolta. A fiú irtózva el
akart húzódni, ám az ölelő karok rövid kiáltással elengedték a nyakát, és Jocelin a földre
rogyott előtte. Ki tudja, honnan eldobott tőr állt ki a hátából…
Thibaut döbbenten nézte a mozdulatlan testet, és letérdelt, hogy megnézze a
halálos fegyvert, melyet hatalmas erővel dobhattak el. Felpillantott a gyilkost keresve,
ám máris tömeg gyűlt köréjük Az élükön egy nő kiabált dühösen. Szavai az utolsó ítélet
harsonáiként visszhangoztak a fülébe:
– Gyilkos! Apagyilkos! Nézzétek: ez a nyomorult megölte öreg édesapját! Láttam!
Mindent láttam!
Ki tudja, ő is honnan érkezett, de Josefa Damianos vádolta a bűnnel, és izzította
ellene a máris felbőszült tömeget…
 XIII. fejezet

Isabelle és a szenvedés

A katedrálisba tartó két pap érkezése mentette meg Thibaut-t. A Josefa feltüzelte
tömeg kész lett volna felkoncolni. A két pap nem sokat törődve a keresztényi
gyengédséggel erős ütéseket osztogatva kiszabadította, és hátralökte azokat, akik éppen
fojtogatták:
– Krisztus nevében, vissza! – kiáltották. – Hagyják ezt az embert! Szégyen, hogy
kezet emelnek rá Isten háza előtt!
– Megölte az apját! – üvöltötte Josefa. – Apagyilkos!
– Ha így is van – mondta az egyik pap –, az igazságszolgáltatásra tartozik! El kell
vinni a kastélyba!
Könnyebb volt mondani, mint megvalósítani: Thibaut eszméletlen volt. Ruhája
elszakadt, félig meztelen volt, s testét sebek borították. Vérzett mindenhol, ahol a fúriák
karmai belemartak.
– Az ég összes szentjére, ez egy lovag – állapította meg a pap. – Ezért felelniük kell.
Hol van az áldozat?
– Itt – felelt egy halász, aki Jocelin mellett térdelve éppen kihúzta a gyilkos fegyvert.
– Látja, milyen szép tőr? Úri fegyver…
Azután térden hátrébb húzódott, majd felállt, és hogy lássa a halott arcát, levette
róla a vörös csuklyát, mely nagy barna foltokat fedett fel. Lázasan keresztet vetett:
– Mindenható Isten… leprás! – zihálta.
– Senki ne érjen hozzá! A skandelioni lepratelepről majd eljönnek érte, hogy a
hozzá hasonlók mellé temessék. Addig is le kell takarni, és körbe kell rakni kövekkel.
Ennek meg hozzanak egy hordágyat!
Miközben Thibaut-t elvitték, Josefa az érseki palota sarkán egy alacsony, rövid lábú
férfihoz sietett, akinek hatalmas izmai szinte szétfeszítették ruháját. Az asszony egy
erszényt csúsztatott a kezébe:
– Szép munka volt! Látod, igazam volt, hogy a nyomába szegődtünk. Valami azt
súgta, hogy hamar találkozik a fiával és a halálával! Most tűnj el! Az úrnő elégedett lesz!
Szoknyáit felnyalábolva futni kezdett, hogy utolérje a kis csapatot, mely a továbbra
is eszméletlen Thibaut-t kísérte a kastély börtöne felé. Döntő fontosságú lesz a
vallomása, hogy hóhérkézre juttassa a fattyút. Már csak azt kellett megtudnia, hol őrzi
Agnès igazgyöngy és rubin láncát. Mindegy, Étiennette asszony méltón megjutalmazza
majd szolgálóját, aki megszabadította a szép lovagtól, akiről a menye álmodozik.
 ***
Amikor Thibaut iszonyatos fejfájással végre magához tért, egy kis helyiségben
feküdt, mely csak börtön lehetett, és valaki égette az arcát: ecettel mosta a sebeit:
– Magához tér, nagyuram! – hallotta Jean d'Arsuf hangját.
A sebesültnek sikerült résnyire nyitnia feldagadt szemhéját, és látta, hogy Balian áll
ott összefont karral a fegyvernöke mellett, aki éppen őt ápolta. A falra rögzített fáklya
fényében nagyon felhős volt az arca.
– Hall engem, Thibaut? – kérdezte.
– Igen…
– Nagyon rossz helyzetbe került! Hát nem küldtem el magához a fegyvernökömet,
hogy figyelmeztesse, hogy őrizze meg a nyugalmát? És erre mit tesz? Az első
találkozásra megöli!
– Nem én öltem meg! Nem én voltam…
– Nem magától került a tőr a hátába, gondolom?
– Nem, biztosan nem! De nem én döftem bele. Az az ember…
– Az apja!
– Könyörüljön, Sir Balian! Régóta tudja, kölcsönösen hogyan érzünk egymás iránt.
Az az ember mégis rám vetette magát, hogy szájon csókoljon… hogy elkapjam a
betegségét…
– Milyen valószínű! Leprás lesz egyetlen csóktól, maga, aki éveken át élt Balduin
mellett, anélkül, hogy elkapta volna a kórt? Nem természetes, hogy egy kétségtelenül
nagyon beteg öregember ki akar békülni az egyetlen fiával és meg akarja ölelni?
– Hagyjon magamra, nagyuram, ha kész az ítélete! Lovagi becsületemre és a
királyom szent emlékére esküszöm, hogy nem öltem meg az udvarnagyot… Most pedig
hagyjon sorsomra, ha csak ennyit tud mondani.
Balian leguggolt, hogy közelebb kerüljön hozzá:
– Nem. A végletekig próbára akartam tenni, hogy bizonyosságot szerezzek, de soha
egy percig sem kételkedtem a szavában. Sajnos nem tőlem, hanem Tyr urától függ a
sorsa. És arra, aki megöli az apját, máglyahalál vár!
Thibaut bátorsága ellenére megremegett. Tűzhalál! Vajon képes lesz méltósággal
viselni, miközben tudja, hogy ártatlan?
– Isten kegyelmére, Balian úr! – sóhajtotta. – Nem tudom, miért vádol az a nő!
Semmi oka rá, hogy gyűlöljön!
– Azt is állítja, hogy maga rossz ember, és Jeruzsálemben meglopta Ágnest a halálos
ágyán.
Thibaut-ban kigyúlt a fény. A lánc! Ez a Josefa biztosan meg akarja szerezni
magának. Szívből felnevetett:
 – Mielőtt meghalt, Agnès, aki tudta, hogy mennyire nem érdekelnek a kincsek,
megajándékozott egy nagy rubinlánccal. A lakosztályomban van. A halálom után adja
oda annak, akinek csak akarja!
– Még nem halt meg! És mindent megteszek, hogy megmentsem. De attól tartok, az
eljárástól nem tudom megkímélni. A városiak, akiket feltüzelt az a némber, úgy
üvöltenek, akár a sakálok…
– Miért nem hallgattatják el? – kiáltott fel felháborodottan Arsuf. – Hiszen csak a
Krak hölgyének a cselédje! Az úrnője megrendszabályozhatná.
– Az úrnőjének semmi oka rá, hogy szeressen, és még kevesebb, hogy megvédjen –
sóhajtotta Thibaut. – Éppen ellenkezőleg…
– Megpróbáljuk tisztázni a helyzetet – ígérte Balian. – Addig is pihenjen és
bizakodjon! Hoznak ennivalót!
Thibaut azonban nem tudott sem enni, sem aludni. Fájt a teste, s még inkább a
lelke. A villámcsapásként rászakadt katasztrófa olyan borzalmas távlatokat nyitott
előtte, hogy szinte megsemmisült bele, és bánta, hogy nem koncolták fel ott a katedrális
előtt. Legalább a legrosszabbat elkerülhette volna: megfosztják lovagi rangjától, elveszíti
a becsületét, és tűzre vetik, akár egy pestises hulláját. Jobban belegondolva ez az utolsó
részlet nem is a legrosszabb volt, hiszen a halál véget vet majd neki. Inkább az bántotta,
hogy a név, melyet Jocelin oly méltatlanul viselt, örökre megvetés tárgya lesz. Isabelle-re
is gondolt: vajon viszontlátja még szép hölgyét, akinek képe mindig segítette, hogy
megőrizze tisztaságát? És vajon hullat majd könnyeket az emlékére?
Ha azt gondolta, már másnap Tyr ura elé viszik, tévednie kellett. Napokon át csak a
foglárt látta, aki az ennivalót hozta. Most már evett, hisz felmérte, hogy minden erejére
szüksége lesz, ha eljön az idő, és nem akarta egy félig tönkrement alak csúf képét hagyni
maga után. Bő hét telt el, mire Balian ismét felkereste.
– Holnap lesz – közölte, miután örömmel megállapította, hogy a fogoly jobb
színben van. – Montferrat nem akart korábban bíráskodni, remélte, hogy elcsitulnak a
kedélyek.
– Hálás vagyok a jóindulatáért, de Josefa Damianost kellene lecsillapítani, és
gondolom, ő most is ugyanolyan agresszív.
– Nem tudom. Étiennette asszony bezárta a házát… És nemes feleségem hiába
próbálta meglátogatni a lányát, akiről azt mondják, beteg. Már nem jár a katedrálisba.
– Beteg? – tört rá Thibaut-ra az aggodalom. – Remélem, nem súlyos?
– Ha kíváncsi a véleményemre, és a királyném véleményére, egyáltalán nem beteg.
Étiennette asszony egyszerűen visszaél a hatalmával, és bezárja. Ugyan, barátom, szedje
össze magát, és csak magára gondoljon! Montferrat, ebben biztos vagyok, tisztázni
akarja magát. De maga is tudja, mit jelent számára és a királyság jövője számára ez a
város, és…
– … és nem kockáztathatja, hogy zendülés tör ki, mely meggyengíti a pozícióját.
Megértem. De annyira szeretném elkerülni a szégyent, hogy megfosztanak a
lovagságomtól, összetörik a fegyvereimet, és sárba tiporják a nevemet…
 – Azt az udvarnagy már sárba tiporta, és mindazon bárók között, akik ide
menekültek, egyetlenegy sincs, aki sajnálná őt. Inkább magát szánják!
– Inkább megkereshetnék az igazi gyilkost… Mindenesetre ez mégis vigasztaló.
Valójában azonban soványnak bizonyult ez a vigasz, amikor másnap megláncolva,
őrök kíséretében a főúri bíróság elé vezették a kastély nagytermébe. Conrad de
Montferrat szokása szerint pompázatos öltözékben, a legmagasabb széken elnökölt a
lovagjai, a menekült bárók és a város előkelőségei között. Látszott az arcán, hogy rossz
napja van. A terem jobb oldalán álló székben foglalt helyet Josse érsek képviseletében az
érseki diakónus és a papság egy része.
Keresztbe tett lándzsás őrök tartották vissza a tömeget, mely fedetlen fejjel
tolongott a terem végében.
Amikor behozták a foglyot, rosszat sejtető moraj futott végig, melynek a márki
zengő hangja vetett véget. Thibaut nem értette, miért kel fel ellene ez a város, ahol
szinte senkit nem ismer, és miért találkozott ilyen egyhangú egyetértéssel Josefa
Damianos vádja. Azt sem értette, ami ezután következett. Döbbenetesen rövid volt.
A márki egyik írnoka felolvasta a vádiratot, melyben az apagyilkos és a tolvaj szavak
szerepeltek, kiváltva Thibaut felháborodását:
– Egy lovag nem lop. Az ékszert néhai Agnès de Courtenay adta nekem jutalmul a
szolgálatokért, melyekkel a fiát, IV. Balduin királyt öveztem. Azért is adta, mert nincs
másom, csak a kardom. Kész vagyok a becsületemre megesküdni!
Szavait vita követte, melyet zavarossá tett a közönség zúgása, melyet nehéz volt
túlkiabálni. Egyedül Simon Fabrégues próbálkozott hősiesen. Megpróbált hangot adni a
barátságnak, mely a Courtenay fattyúhoz fűzte, és szilárd meggyőződésének, hogy
ártatlan a gaztettekben, melyekkel vádolják.
Montferrat egy darabig figyelmesen hallgatta a hangzavart, mérlegelte az érveket és
ellenérveket. A vádlott hallgatott, képtelen volt elviselni a gyűlölködő kiáltásokat,
melyeket nem érdemelt ki, Josefa azonban teli tüdőből harsogott. A márki pillantásával
a környezetében lévő lombardokat faggatta, akik szemmel láthatólag nem kívántak
beleavatkozni a számukra közömbös helyi ügybe. A menekültek is hallgattak, nem
akarták magukra haragítani a helyieket, akik befogadták őket. Egyedül Balian d'Ibelin
támadt keményen Josefának, de nem sikerült meghátrálásra bírnia: az asszony továbbra
is állította, hogy látta, amint Thibaut beledöfte a tőrt az apjába, amikor az megölelte, és
azt is, hogy Jeruzsálemben rajtakapta, amikor lopott az ékszeres dobozból. Balian azt
hitte, ezzel megfoghatja:
– Akkor hogy lehet, hogy érintetlenül megtalálták a dobozt? Szemmel láthatólag
nem hiányzott belőle semmi, csak talán a lánc, mely egyébként nem volt a
lakosztályában, ott, ahol jelezték!
– Miért szolgáltatott volna bizonyítékot a gaztettére? Biztosan elrejtette valahová! –
rikácsolta az asszony. – Vessék alá kínvallatásnak, és megtudják tőle az igazat!
– Legszívesebben magát vetném alá kínvallatásnak, mert rossz ember, és hazudik! –
kiáltotta dühösen Ibelin. – Reszkessen Isten haragjától!
 – Olyannyira nem reszketek, hogy Istenre esküszöm, hogy a színtiszta igazat
mondtam: azt, amit a szememmel láttam!
Thibaut már nem is figyelt oda. Mindez semmire sem volt jó, és már nem is
érdekelte attól a pillanattól kezdve, hogy megértette, most valóban ellopták a láncot.
Túlságosan erősen akarják a halálát…
A halálát, melyet az elöljárók és az egész város zajos kiáltásokkal követelt.
Montferrat mozdulatlanul ült a székén, és könyökét az oroszlánmancs karfán nyugtatva,
állát kezébe támasztva hallgatott. Tekintete azonban oda-vissza járt a megszólalók
között. Akkor sem mozdult, amikor az elöljárók vezetője elé állt, és követelte, hogy a
foglyot azonnal vessék máglyára. Ragadozótekintete mereven a férfi szemébe fúródott,
és hátrálásra késztette. Végül felállt, és szétvetett lábakkal, kezét a combján nyugtatva
szinte tapintható megvetéssel végigmérte az egybegyűlteket.
– Ez az ember – dörögte –, akinek számomra érthetetlen okból a halálát akarjátok,
az életét kockáztatta, hogy nemes atyámat, III. Guillaume de Montferrat-t megmentse a
méltatlan sorstól, melyre Szaladin szánta. Ezért, és mert a szememben egy lovag szava
többet ér, mint egy némberé, nem adom ki nektek!
Újra felzúdult a tömeg. Montferrat még hangosabban kiáltotta:
– Elég! Hallgassatok, vagy megparancsolom az őreimnek, hogy botozzanak meg
titeket! Még nem végeztem!
Miután ismét csend lett, melyet alig zavart meg itt-ott homályos suttogás, a márki
folytatta:
– Bizonyíték hiányában nem áll módomban elsöpörni a vádakat, és tiszteletben kell
tartanom a helyi szokásokat, de érvényre juttatom a magam igazságát, én, Conrad de
Montferrat, aki nélkül mostanra a szultán rabszolgái lennétek. Tehát úgy határozok,
hogy kiátkozom ezt az embert, és átadom Isten igazságszolgáltatásának.
Sztentori hangjának ismét túl kellett kiabálnia a tiltakozást és a morajt, mely
azonban gyengébb volt, mint az imént.
– Csendet! Kivezetik a városból, fegyvertelenül, mezítláb, és nem lesz rajta más,
mint a nadrágja és az inge. Menjen, ahová a Mindenható veti. Ilyen felszereléssel nem
jut messzire ezen a veszélyekkel teli vidéken…
Ez alkalommal helyeslő moraj hallatszott, de túlságosan halkan ahhoz, hogy a
márki elégedett lehessen vele.
– Hozzáteszem, hogy a Nagykapunál és a városfalon ott állnak majd az íjászaim,
készen lőni mindenkire, aki segítséget akarna vinni neki, de azokra is, akik bántani
merészelik, kövekkel vagy mással hajigálják. És az íjászaim pontosan céloznak! Most
vigyék el! Utat, vagy megbánják!
Thibaut megmenekült a máglyától, és ezzel Montferrat megfizette a tartozását. A
maga módján azonban, és ez a mód nem tetszett Baliannak.
– Ezzel másfajta halálra ítéli, márki. Vagy ami még rosszabb, rabszolgaságra. A
törökök a közelben vannak. Ami pedig a helyieket illeti, nem fognak segíteni neki…
 – Csak meghosszabbítom az életét, tudom. De azért csak életben marad. Ki tudja,
mit kezd vele? Mindketten tudjuk, milyen kiváló ember. Most azonban elég!
Az őrök, miután levették a láncait, a csizmáját és a vászoninget, melyet a börtönben
kapott szétszaggatott ruhái helyett, körbevették. Indulni készült a menet, mely előtt
fegyveresek szorították vissza a tömeget. Mielőtt azonban Thibaut hátat fordított volna
bíráinak, olyan tekintettel nézett rájuk, hogy Balian nem bírta tovább. Odafutott hozzá,
keményen félrelökte a katonákat, akik nem mertek ellenkezni a főúrral, és könnyes
szemmel magához ölelte:
– Akik szeretik önt, imádkozni fognak Istenhez, hogy vigyázzon magára, esküszöm!
És ez ellen a segítség ellen egyetlen íj sem feszülhet.
– Ha egy nap megengedik, hogy viszontlássa Isabelle-t, mondja meg neki, hogy az
utolsó percemben az ő neve lesz az ajkamon, ahogyan ő van a szívemben öröktől fogva…
Azután gyengéden eltolta magától a barátját, és útnak indult a fegyverek
csörgésében, melyeket többé nem viselhetett.
Átszelte az udvart és a kastély védelmi rendszerét a Nagykapu mellett, melyen
elfoglalták helyüket a lövésre kész íjászok, nyilaik hegyét a város felé fordítva. Szürke és
hideg nap volt, záporozó esővel, mely egy pillanat alatt eláztatta a kitaszított ingét, aki
megremegett. Meztelen lába a mocsokkal teli hideg sárba süppedt. Összeszorította a
fogát, hogy elrejtse remegését, miközben végighaladt a fegyverek vasa, az épületek kövei
és a félelembe beledermedt emberek sorfala között, akik nem mertek sem mozdulni,
sem megszólalni.
Egyre erősebben zuhogott, és a szél hatalmas pofonként csapta meg, amikor
mezítelen lába a felvonóhíd deszkáira ért. Mögötte üresen, a közelgő estében
elhagyatottan húzódott a földnyelv. Thibaut elhaladt a pózna mellett, melyről
megszabadította az öreg márkit, s melyet senkinek nem jutott eszébe elmozdítani.
Hátán érezte a tekintetek súlyát, ahogy megindult kálváriáján, s az esőnél is jobban
átáztatta a tengerről felcsapódó víz. Imádkozni kezdett, hogy elűzze a kísértést, hogy
véget vessen mindennek, és belerohanjon a csúnya szürke, tajtékos hullámokba. Az
öngyilkosság azonban halálos bűn, mely örökre bezárja előtte az isteni kegyelem kapuit.
Egy lovag nem lehetett öngyilkos, akkor sem, ha kínzástól vagy kegyetlen gyötrelemtől
szabadulna meg általa. Egy pillanatra mégis kis híján elhagyta magát, és Szűz Máriához
kezdett imádkozni, akit mindig is nagy tisztelettel és az édesanyját nem ismerő gyermek
szeretetével övezett. Lassanként jobban érezte magát, annak ellenére, hogy gyötörte a
szél, az út kövei pedig sértették a lábát.
A falon Balian d'Ibelin és Jean dArsuf sokáig állt a viharos szélben. Nézték, ahogy az
egykor oly büszke, most szánalmas alak belevész az esti sötétedésbe és a ködbe.
Akkor is ott álltak még, amikor már nem volt mit nézni, ám a fájdalmas látvány
szemükbe égett, melyben az esőcseppek könnyekkel keveredtek, és nem akarták
elhinni, hogy nem látják többé…
 ***
Házuk szűk keretei között Isabelle úgy érezte, lassanként megfullad anyósa
szorításában. Étiennette valójában nem változott, hű maradt önmagához. Az azonban,
amit a hatalmas moabi várban viszonylag könnyű volt elviselni, elviselhetetlenné vált
egy városi palota négy fala között. Ráadásul míg Renaud de Châtillon élt, az ő törvényei
uralkodtak, és a felesége, aki félt durva megnyilvánulásaitól, nagyon ügyelt rá, hogy ne
tegyen ellenére. Tyrben fia puhánysága korlátlan hatalommal ruházta fel, mely alól az
egyetlen kivételt az jelentette, hogy nem választhatta el imádott feleségétől. Étiennette
visszaélt helyzetével: Isabelle-nek úgy kellett élnie, akár az előkelő muzulmán
feleségeknek, akik sosem hagyják el otthonukat. Egyetlen kivétel volt: a reggeli mise a
szomszédos katedrálisban, ahová „családilag” vonultak ki. Isabelle-nek ilyenkor is
fátylat kellett viselnie, mely derekáig eltakarta.
Panaszkodott a férjének: ha annyira szereti őt, miért engedi az édesanyjának, hogy
boldogtalanná tegye azzal, hogy megtilt neki mindent, ami kellemes lehet az életben?
Onfroi, aki a lelke mélyén jó ember volt, szólt az anyjának. Az asszony mosolyogva felelt:
– Vegye figyelembe, fiam, hogy csak a boldogságát akarom. A felesége fiatal,
elragadó és szeleburdi. Olyan örömökről álmodozik, melyek nem helyénvalóak háborús
időkben, és azért ragaszkodom hozzá, hogy csak elfátyolozva hagyja el a házat, hogy
elkerüljem, hogy ficsúrok hada döngje körül az ajtónkat, akiket idevonz a szépsége. Ez a
szépség csak magának virágozhat, csakis magának, és így óvom meg a többi férfi
kíváncsi pillantásától. Sajnos már nem vagyunk a Krakban, és a maga boldogságát már
nem védelmezi az elszigeteltség és a vastag várfal. Tehát engedje, hogy én döntsek. És
szeresse, amennyire csak tudja!
– Senki sem szeretheti nálam jobban, anyám! – tiltakozott a fiatalember.
– Akkor mondja meg, hogy lehet, hogy nem sikerül teherbe ejtenie? Mennyi ideje
már!
– Nem tudom! Higgye el, minden tőlem telhetőt megteszek!
– Az nem elég! Ha terhes lesz, nem vágyik el majd annyira, és kevésbé vonzza
magára a tekinteteket.
Étiennette valójában gyűlölte a menyét. Nem tudta megbocsátani neki görög vérét,
a szenvedélyt, melyet a fiában ébresztett, s még kevésbé azt a durva vágyat, melyet friss
szépsége keltett Renaud-ban, amikor az ő bájai már elhervadtak. Nem fukarkodott hát a
rosszindulattal, a gonoszsággal. Tudva, milyen szálak fűzték egykor össze Isabelle-t és
Thibaut de Courtenayt, úgyhogy egy rendkívüli lepkét figyelő etimológus
kíváncsiságával, kéjesen számolt be a tragédiáról, melynek az egykori barát áldozata
lett. A lány reakcióit lesve kijelentette:
– Az apja meggyilkolásáért az a szörnyeteg máglyát érdemelt volna, de úgyis a pokol
tüzén fog elégni! Szerencséje volt, hogy Montferrat-val volt dolga, aki perverz és
istentelen ember! Egyetért, leányom?
 Isabelle képtelen volt felelni. Elsápadt, megdermesztette az iszonyat, úgy érezte, az
élete is elszáll a tagjaiból kifutó vérrel. Mozgott az ajka, de egyetlen hang sem jött ki
rajta. Szeme hatalmasra tágult, felállt, hogy elmeneküljön az elé tárt borzalom elől, de a
lábai nem engedelmeskedtek, és ájultan rogyott a földre.
– Anyám! – kiáltotta hozzá ugorva Onfroi. – Mi történt vele? Mit jelentsen ez?
Étiennette nyugodtan kiitta a borát, csak azután válaszolt:
– Azt, hogy jól tettem, hogy vigyáztam rá, és továbbra is így kell tennem! Ezt az
alakot eltávolítottuk, de vannak mások is… kezdve Montferrat-val!
– Jöjjön, segítsen! Olyan sápadt, és nincs eszméleténél!
– Semmiség! Locsoljon hideg vizet az arcába, attól magához tér!
Ezzel Étiennette megvonta a vállát, és kivonult a teremből, ahol a vacsorát
fogyasztották.
Az elkövetkező napok rettenetesek voltak Isabelle számára, akinek idegei
felmondták a szolgálatot a bánat súlya alatt. Zokogásrohamok törtek rá. Mint
Nabluszban, visszamerült a szorongások ördögi körébe, rémálmok gyötörték, Thibaut
kitaszításának képeit látta, melyeket Étiennette kegyetlen pontossággal festett le neki.
Az édesanyját kérette, Étiennette azonban mintha meg sem hallaná. Onfroi azt sem
tudta, mihez kapjon, és úgy érezte, megbolondul a zokogás rázta feleség mellett, akiben
képtelen rátalálni édes éjszakáinak társára. Ebből erőt merítve szembeszegült félelmetes
anyjával. Könnyekkel kérlelte, és fia fájdalmát látva Étiennette végül engedett. Szolgát
küldtek a kastélyba Mária királynéhoz, hogy látogassa meg a lányát. Étiennette azonban
úgy intézte, hogy ne találkozzon vele:
– Egyedül fogja fogadni – utasította Onfroit. – Én imádkozni megyek a katedrálisba.
Ne hagyja, hogy sokáig maradjon!
Komnenosz Mária helyett azonban Conrad de Montferrat jelentkezett be orvosa
kíséretében.
– Megtudtam, hogy Isabelle hercegnő beteg – magyarázta Étiennette-nek, miután
illendően köszöntötte. – Ez itt Antoni mester, bölcs milánói orvos, aki a személyes
szolgálatomban áll.
– A menyem az édesanyját várja, nem egy férfi gondoskodását, akire semmi
szüksége! Női baja van, amiből a férfiak semmit sem értenek – vetette oda Étiennette,
akinek nem volt ínyére a látogatás.
– Mária királyné is gyengélkedik. Eljön, amint tud, de addig is engedje, hogy Antoni
mester megvizsgálja a beteget!
– Minek? Inkább a lelke beteg, mint a teste, és a szerelem, mellyel a fiam körülveszi,
minden orvosságnál jobban gyógyítja. Mindenesetre köszönöm, Conrad nagyúr, hogy
idefáradt.
Ha azt remélte, Montferrat ezzel sarkon fordul, súlyosan tévedett. A márki nyájas
arckifejezése fenyegető felhőbe tűnt.
– Nemes hölgy – jegyezte meg ragadozómosollyal –, úgy látom, elfelejt egy nagyon
fontos tényt: az értéket, melyet a királyság – legalábbis ami megmaradt belőle –
Amalrich király legkisebb lányában lát. Ha valami történne Sybilla királynővel – azt
mondják, nem a legjobb az egészsége, miután halott kislányt hozott a világra –, a bárók,
ezúttal egyhangúlag, Isabelle-nek adnák a koronát. Tehát nemcsak a maga menye, de
mindenekelőtt politikai tényező.
– Hogy érti?
– Úgy, hogy a legjobb gyógykezelésben kívánom részesíteni. Ideküldetek egy hintót,
hogy a kastélyba vigyék… a férjével együtt, természetesen!
– Azzal megsértené a jogaimat: a maga hercegnője Onfroi de Toron felesége, Kerak,
Moab, Toron uráé.
– Igaz, majdnem elfelejtettem – susogta a márki, arcán az egeret éppen elkapni
készülő macska kéjes kifejezésével. – Ebben az esetben mit keres a fia az asszonyok
szoknyája mellett? Ha igaz, amit beszélnek, Krak nem esett el, nem úgy, mint Toron,
mely nincs messze innen, s melynek megőrzésért semmit sem tett. Mi is a helyzet?
– Szaladin szabadon bocsátotta, de ígéretét vette, hogy nem fog többé fegyvert
ellene. Úgy gondolom, ez sokat számít!
– Leginkább a gyáváknak számít! – vágott vissza Montferrat nem vesztegetve az időt
felesleges udvariaskodásra. – A kényszer alatt tett ígéret alól a pátriárka vagy akármelyik
érsek azonnal feloldaná, de ő inkább ragaszkodik hozzá. Ezért kijelentem, hogy
képtelen biztosítani egy ilyen előkelő és értékes hölgy védelmét. Egy perc múlva itt a
hintó. Magam kísérem el!
– Fegyvert merészelne használni a házamban?
– Habozás nélkül! Annál is inkább, mert ez nem a maga háza, csak kölcsön kapta…
A Krak hölgye úrrá lett haragján, és megadta magát:
– Ha így állunk, megengedem az orvosának, hogy megvizsgálja a menyemet –
szólalt meg leereszkedő-en, ironikus mosolyra fakasztva a márkit.
– Hálás köszönet! Csakhogy én már nem így kívánom. Az ön ellenállása
meggyőzött, hogy a hercegnő nincs biztonságban ebben a házban. Néhány perc múlva a
kastélyban lesz!
Étiennette dühödten rádöbbent, hogy ezzel a férfival szemben alulmarad. Egy
órával később egy elfüggönyözött hintó, melyet férfiak vittek a hátukon, hogy
megkíméljék a beteget az utcák egyenetlenségeitől, visszavitte Isabelle-t a kastélyba,
ahol az édesanyja – aki a legkevésbé sem volt beteg! – és Euphemia fogadták tárt
karokkal. Lefektették a hölgyek lakosztályában. A szerencsétlen Onfroinak nem
hagytak más választást, mint hogy beköltözzön a katonái szálláshelyére, melyet
mélységesen gyűlölt. Csak a teljes gyógyulás után keresheti fel a feleségét az ágy
elhúzott függönyei mögött. Bár lázadozott, előrelátóan magával vitt két könyvet.
Étiennette megpróbálta követni a menyét, de nagyon udvariasan felkérték, hogy
maradjon ott, ahol van: a kastélyban kevés a hely, és nem élvezhetné a neki kijáró
kényelmet. Ráadásul, ha számára kevés hely állt volna rendelkezésre, egyáltalán nem
volt hely a cselédje, Josefa számára, akit Balian d'Ibelin hamis tanúskodással vádolt, és
aki csak az úrnője iránti tiszteletnek köszönhette, hogy nem űzték ki őt is a városból.
 ***
Eközben hamarosan újra fellángolt a háború. Az utolsó ember lobbantotta lángra,
akitől számítottak volna rá: Guy de Lusignan, a becsületét vesztett, letaszított, hadsereg
és királyság nélküli király, talán fivére, Amaury főparancsnok, és a felesége, Sybilla
unszolására. Dühében, amiért csak menekült lehet Tripoliszban, összegyűjtötte az
összes fellelhető frank lovagot és a frissen érkezett zarándokokat, akikhez csatlakoztak
Gérard de Ridefort Tortosába menekült templomosai és a margati ispotályosok. Ezzel a
kis hadsereggel Guy megostromolta az egykori királyság második városát, fő kikötőjét,
Akrát. A jeruzsálemi királyok nagy vörös sátra hamarosan a Teli el-Fukar dombon
virított, a város keleti oldalán, „és vele volt Sybilla is”…
Őrült vállalkozás volt: Akra erős és nagy város volt, melyet nyugaton a tenger,
keleten pedig magas és hosszú64 falak védelmeztek egy hatalmas őrtoronnyal, az
Elátkozott toronnyal. Ezenfelül egy harcedzett, az ostromlóknál nagyobb garnizon védte
a szultán egyik unokaöccsének parancsnoksága alatt. A támadóknak mégis sikerült a
föld felől elszigetelniük a várost, és megvetették lábukat a parton, ahonnan segítséget
kaphattak.

Amikor Szaladin megértette, mi történik, a város segítségére sietett, és vas félkörbe

zárta az ostromlókat, Lusignan emberei azonban már beásták magukat egy megerősített
táborba, ahol sem a városiak, sem Szaladin katonái nem érhették el őket. Ráadásul
erősítést vártak Nyugatról, elsősorban Franciaországból. Eljöttek lovagjaikkal Róbert de
Dreux gróf, VI., Kövér Lajos unokája, és fivére, a beauvais-i püspök, De Bar gróf, Guy de
Dampierre, Raymond de Turenne, Geoffroy de Joinville és Narjot de Toucy, mind vitéz
lovagok, akiket őszinte hit és az a mélységes vágy vezérelt, hogy visszahódítsák
Jeruzsálemet és Krisztus sírját. Várták Rőtszakállú Frigyes nagy német seregét is, mely a
szárazföldi utat választotta Bizáncon és Anatólián át. Közelgő érkezése nagy reményeket
szült: azt beszélték, százezer jól képzett fegyverforgatót hoz magával. Lesz mivel
elsöpörni Szaladint és a mamelukjait, amikor az öreg császár ráront, és harapófogóba
kerül a frankok és a németek között. Sőt, azt hitték, Szaladin a meghátrálás határán áll,
amikor híre jött, hogy Frigyes Konyánál legyőzte a kulcsfontosságú város urát, és
szövetségre lépett vele a szultán ellen. Ám egy forró nyári napon, hosszas lovaglás után
Frigyes megérkezett a Selef folyó partjára, és vonzotta a hűs víz. Nagyon kimelegedett,
de hetvenéves volt: megütötte a guta, és holtan rogyott össze.
A vezetőjük parancsainak egy emberként engedelmeskedő német seregek sajátos
vonása, hogy elveszítik szervezettségüket, ha a nevezett vezető eltűnik. Frigyes
csapataival is ez történt. Annál is inkább, mert Sváb Frigyesnek, a császár fiának nem
volt nagy tekintélye. A hadsereg széthullott. Egy része hazatért, mások Antiochia felé

64
Több mint egy kilométer
vették az irányt, a harmadik rész – a legjelentősebb – hagyta, hogy meglepje Szaladin
egyik emírjének csapata, és a túlélőket eladták rabszolgának.
Az Antiochiába indulókat megtizedelte egy járvány, és a sváb hercegnek mindössze
ezer embere maradt, hogy Jeruzsálembe vigye a császár bebalzsamozott holttestét. Csak
a feje ért oda, három évvel később. A többi részét sietősen el kellett temetni. Frigyesnek
mégis sikerült Akrába érnie ezer demoralizált emberével.
Különös háború állt be ezzel, melyben a frankok igyekeztek kiéheztetni Akra védőit,
miközben amennyire tudtak, védekeztek Szaladin támadásai ellen. Az újonnan
érkezettek tábora, mely a városfal mentén hosszan elnyúlt, valóságos sátorváros lett,
melynek negyedeiben annyi különböző nemzet gyűlt össze, hogy húsz nyelvet
beszéltek. Nagyrészt katonák voltak természetesen, de nem hiányoztak a zenészek, a
szabadtéri mulattatók és a könnyűvérű nők sem, akiknek szépsége néha dezertálásra
csábított egy-egy unatkozó mamelukot is. Az idő múlásával ugyanis furcsa együttélés
alakult ki a két tábor között: két csata közt együtt beszélgettek, énekeltek, táncoltak
Azután minden lelkiismeret-furdalás nélkül visszatért ki-ki a maga oldalára, hogy
Krisztus vagy Mohamed nevében gyilkolja a másikat. Egy biztos volt: nem történt
előrelépés egyik oldalon sem, azt leszámítva, hogy a frankokban új remény váltotta fel a
Rőtszakállú hadseregébe vetett hitet: a Nyugat két legnagyobb uralkodója, Francia Fülöp
és Angliai Richárd felöltötte a keresztet. Nem tudták, mikor érkeznek, de szentül hitték,
hogy eljönnek. Mégis egyre csak húzódott, húzódott a harc a jelentős és értékes
csapatok érkezése ellenére.
Megérkezett Pisából egy csapat a város érseke, III. Kelemen pápa legátusa, Ubaldo
vezetésével, majd egy másik egység Velencéből Giovanni Morosini és Domenico
Contarini parancsnokságával, dánok, bretonok, flamandok és mások. Később eljött II.
Champagne-i Henrik Thibaut de Blois-val, Etienne de Sancerre-rel és szép lovassággal.
Végre a hattini mészárlás és a Szent Város eleste szülte irtózat meghozta a gyümölcseit,
és mindenfelől siettek az Akra körüli kis földterületre, melybe a királyság
újjászületésének reményét fektették…
Eközben a tyri kastélyban Isabelle lassanként felépült az iszonyatos fájdalomból,
amelyet Thibaut ítéletének híre szült benne. Étiennette mindent átható jelenlététől
megszabadulva, édesanyja, a kövér Euphémia és féltestvérei, Helvis és Marguerite
gyengédségével körülvéve végre hagyta, hogy fájdalma, ha el nem is csitul, elfogadja a
gyógyírt, melyet a sajgó sebekre adnak, a kötést, mely megvéd az újabb sérülésektől. A
hölgyek lakosztályában újra megtanulta élvezni a napnyugta szépségét, a tenger illatát, a
boldogságot, hogy beleharap egy gyümölcsbe, vagy megcsodálja az éjszakai ég
hatalmas, azúrkő-kék boltozatát. Újra felébredt benne a vágy is, hogy törődjön
másokkal, ápolja testi vagy lelki bajaikat.
Végül megsajnálta szegény Onfroiját is, sejtve, mit állhat ki katonái szállásán. Olyan
gyakran hívta maga mellé, ahányszor csak tehette, bár még nem érezte elég erősnek
magát ahhoz, hogy az ágyába fogadja. A helyszűke – Balian felesége, lányai,
udvarhölgyei és az idős Gibelet és d'Arsuf hölgyek, akik nemrég érkeztek, mindössze két
szobán osztoztak! – természetes kibúvót kínált, hogy távol tartsa, ahogyan a többi férfit
is. Mint Ibelin, Onfroi sem mert tiltakozni, és beérte azzal, amit kapott, tudva, hogy a
felesége mellett töltött gyengéd percek nélkül képtelen lenne elviselni a márki által
rákényszerített szigort és a kemény edzést, melyet minden fegyverforgatásra alkalmas
férfitól elvárt. Az, hogy Tyr gyakorlatilag bevehetetlen, nem volt elégséges, hisz Szaladin
nem járt messze, és a túlzsúfolt város védelme állandó, éber odafigyelést követelt.
Onfroi nem örvendett ragyogó hírnévnek, és a fekete sas címeres márki kíméletlenül a
tudtára adta, hogy a név kötelez, és a nagy főparancsnok unokájától mást is elvárnak,
mint azt, hogy ügyesen verseljen, vagy szépen énekeljen, miközben lanton kíséri magát.
Ez a kérlelhetetlenség a férjével szemben, akiről tudta, hogy sosem faragnak belőle
hőst, felháborította Isabelle-t, ahogyan felháborította a márki egész személyisége is.
Mióta visszavitte a kastélyba, Montferrat mindennap felkereste, hogy érdeklődjön
az egészsége felől. Mindig tökéletesen tisztelettudóan, udvariasan és kedvesen
viselkedett, Onfroi felesége azonban finom érzékeivel kitalálta, mi rejlik a szép szavak,
az egészsége feletti aggodalom és a számos ajándék, parfümök és selymek mögött,
melyekkel elhalmozta őt és Mária királynét. Elég volt egyetlenegyszer mélyen Conrad
mohó és tüzes szemébe néznie: a férfi gyötrő vágyat érzett iránta, önző szenvedélyt,
melynek nem sok köze van a szerelemhez. Egyszerűen csak akarta őt, Isabelle pedig
tartott tőle, hisz nem ismerte eléggé ahhoz, hogy felmérje, meddig képes elmenni, hogy
a magáévá tegye. Ilyen körülmények között természetes volt, hogy nem kedvelte a
márkit, annál is inkább, mert képtelen volt megbocsátani neki Thibaut elűzését.
Bár maga sem szerette jobban Montferrat-ot, Mária megpróbálta jobb belátásra
bírni a lányát:
– Legyen igazságosabb, Isabelle! Mint mindazoknak, akik nagyra becsülik
Courtenay lovagot, és hisznek az ártatlanságában, az elítélése csakis borzalmas
igazságtalanságnak tűnhet, de őszintén hiszem, azzal, hogy megmentette az életét, a
márki mindent megtett, amit az adott körülmények között lehetett. Gondoljon bele,
hogy az a szörnyeteg Josefa fellázította a tömeget, az egész város ellene támadt, és az
apagyilkosoknak kijáró büntetést követelte Thibaut fejére.
– Mindent, amit tehetett, anyám? Szerintem jobb lett volna, ha börtönben őrizteti,
míg meg nem találják az igazi gyilkost.
– És hogyan találnák meg?
– Fogják le a vádlót, és faggassák ki, míg el nem árulja az igazat!
– Lányom! – kiáltott fel az egykori királyné elszörnyedve az Isabelle szavain átsütő
kérlelhetetlen erőszaktól. – Úgy érti, kínvallatásnak kellett volna alávetni?
– Miért ne? Az ilyen nők – kiismertem már – tele vannak gyűlölettel, irigységgel és
gonoszsággal. Ő volt az ellenségünk, a néhai Agnès rossz szelleme, aki most Étiennette
de Milly mellett kamatoztatja a tehetségét, akinek semmi szüksége sem lett volna a
ráadás kegyetlenségre, hisz épp elég gonosz magától is. Honnan tudja, hogy nem ő és
Josefa rendezték meg a bűntényt?
– Nem látom be, miért tették volna.
 – Mert szeretem Thibaut-t. A szerelemért, mely azt hiszem, velem született, és
melyről túl későn értettem meg, hogy egész életem lényege. A szerelemért, melyet
egyszer megtagadtam valamiért, ami csak illúzió volt, s mely most minden varázslatnál
erősebben fogva tart, és sosem huny ki, mert magammal viszem a halálba, sőt, azon túl
is, a felhők közé, ahol Mindenható Istenünk uralkodik!
Isabelle még sosem fedte fel titkát, s főleg nem árulta el érzelmei mélységét és
erejét. Őt hallgatva, arca és egész lénye hirtelen ragyogását elnézve Márián hirtelen
alázat és csodálat különös érzése uralkodott el, mintha a tökéletes szerelem vakító fénye
ragyogná be a szűk ablakrést, ahol álltak, sápadt lámpássá silányítva a nap sugarait.
Most értette meg, miért szenved annyira a lánya a szeretett férfi sorsa felett.
– Isabelle – suttogta –, imádkoznunk kell!
– Kiért? Érte, akit fegyver nélkül, üres kézzel löktek ki minden veszély közé, kitéve
az emberek és a háború pusztította vidék minden kegyetlenségének? Mást sem teszek!
– Nem! Önmagáért, Isabelle! Hogy az Úr óvja meg magát, aki olyan szép, a többi
férfi szenvedélyétől, és a néha elviselhetetlen kényszerektől, melyekre a sors szinte
mindig ráviszi azokat, akik egy trónus lépcsőjén születnek. És mert mindenki másnál
boldogtalanabb lenne.
– Mire gondol, anyám?
– Sybilla nővérére, aki hónapok óta ott van Akrában, a férje bíbor sátrában. Az a hír
járja, hogy beteg, és a közelgő télben romolhat az állapota. Ha véletlenül meghal, magáé
lesz a korona, hisz őt választották királynőnek az elsőszülöttség jogán, és Guy de
Lusignan csak az ő nevében király. Ha a nővére meghal, a férje senki sem lesz. Maga lesz
minden!
– Lehet, de nem értem, miért lennék attól még boldogtalanabb. Hisz férjnél vagyok.
Ha királynő leszek, a férjem lesz a király, ahogyan most Guy de Lusignan.
– Hogy ő király lesz? Gondolja, hogy a bárók és a lovagság, akik megvetik őt,
hajlandóak lesznek térdet hajtani előtte?
– Kénytelenek lesznek, hisz így parancsolom majd.
– Ne legyen ebben olyan biztos. Elfelejtette az édesapját? Ahhoz, hogy megkapja a
királyságot, melyhez születése révén minden joga megvolt, el kellett taszítania Ágnest.
Szerette őt, két gyermekük volt, mégis feleségül vett engem.
– A boldogsága érdekében, anyám! Tudom, hogy szerette magát!
– Ebben egy percig sem kételkedtem, de egy férfi mindig férfi marad. Az ágyban
éppúgy, mint a kormányzásban, érvényt szerez az akaratának, és ha a feleség nem
tetszik neki, elhagyhatja, és mást kereshet. Egy asszony nem teheti meg, még ha
királynő is: el kell viselnie a kiválasztott férjet, hogy leszármazottai legyenek. Ha úgy
szeret, ahogy maga szereti a fattyút, van ennél nehezebb próbatétel?
– Annyira kegyetlen ez, hogy gondolni sem akarok rá! Ha Sybilla helyére kell
lépnem, vagy a bárókra kényszerítem Onfroit, ahogy ő tette Guyvel, vagy visszautasítom
a koronát!
– Nem hiszem, hogy joga lenne rá. Hisz kötelessége lesz az uralkodás!
 ***
Sybilla 1190 októberében halt meg a járványok egyikében, melyek rendszeresen
végigsöpörtek az Akra előtti zsúfolt táboron. Túl sokan gyűltek össze, és nem mindenki
bírta az éghajlatot. Túl sok volt az örömlány is, mindenfelől érkeztek, hogy kihasználják
a gazdagságot, melyet a nyugatról jött keresztesek hoztak magukkal. Gyakran a
legszebbek voltak közöttük a legveszélyesebbek, hisz betegségeket hordoztak, itt vagy
ott összeszedett vírusokat, melyeket bőségesen terjesztettek tovább. Ráadásul kezdtek
fogyatkozni a készletek, és a Szaladin által felállított harapófogó megtörésére tett
kísérletek sorra eredménytelennek bizonyultak. Végül a máskor oly áldásos őszi esők
most katasztrofális hatást tettek.
A fiatal, harmincéves királynőt este érte a halál, éppen akkor, amikor az ostromlott
város falain belül a müezzinek esti imára szólítottak. Az akrai püspök, aki imát
mondott, hogy Isten kegyes legyen az önző és felelőtlen lélekhez, felemelte a hangját,
hogy elfojtsa a hitetlenekét. A törékeny bíbor selyem palotát betöltők inkább haraggal,
mint szánalommal csatlakoztak hozzá. Az azúrkék ágynál, melyen felesleges
érzékiséggel terült szét a halott kibontott szőke haja, Guy de Lusignan arcát a felesége
lábához szorítva szívet tépően zokogott, közömbösen mindarra, ami körülötte történik.
Akkor is ott maradt, amikor mindenki távozott, hogy a királynő szolgálói elvégezhessék
a ravatalozást. Meg sem hallotta a suttogást, mely egyre erősödött a bárók és a
hadvezérek között.
Valaki – Simon de Tiberiade, Ermengarde d'Ibelin férje – azt mondta:
– Sybilla királynő meghalt. Éljen Isabelle királynő!
Dreux gróf meglepetten megjegyezte, hogy Guy király még életben van, mire
elmagyarázták neki, hogy Sybilla nem a király felesége volt, hanem a megkoronázott
királynő, és Lusignan nélküle senki. Amaury főparancsnok sötét tekintettel, karján
összefont karral hallgatott, majd felvetette, hogy Guy, és nem Isabelle jött el
megostromolni Akrát, és megérdemli, hogy megtartsa a koronát.
– Megértem, hogy nem szeretik Guyt – mondta –, hiszen nagy hibákat követett el,
melyekért megbűnhődött, de gondoljanak bele, ki Jeruzsálemi Isabelle férje.
Megfosztanák a tróntól Guyt, hogy Onfroi de Toront ültessék a helyébe, aki a saját
árnyékától is fél, és segítségért kiabálva elrejtőzne inkább, semhogy királlyá
koronázzák? Igazi vezetőre van szükségünk.
– A maga bátyja nem az – vágott vissza Tiberiade. – Maga nélkül nem lenne itt. Ami
Isabelle-t illeti, könnyen elválhat Onfroitól. Tyrben ott az az ember, aki nekünk kell.
Vele új és elszánt dinasztiánk születhet.
Reggel, miközben gyászba borult a tábor, és Szaladin is tiszteletteljes csendet
parancsolt a muzulmánokra, Akra püspöke és a megsemmisült királyság legrangosabb
bárói vitorlát bontottak az egykori föníciai főváros felé.
 A hír megelőzte őket. Montferrat szeme csillogását szemhéja alá rejtve várta a
delegációt a kikötőben, Balian d'Ibelin társaságában, miközben Isabelle bezárkózott a
kápolnába az édesanyjával, és kérte az eget, hogy vegye el tőle a koronát, melytől úgy
félt, mint a méregpohártól, és visszautasította Mária gyengéd vigasztalását, aki nem is
tudta, örüljön-e vagy bánja, hogy ilyen hamar igaza lett.
Mégsem kerülhette el, hogy megnyissa a kis szentély kapuját az érsek előtt, és térdet
hajtson, hogy megcsókolja a gyűrűt a kézen, mely az áldás keresztjét rajzolta rá. Azután
látszólagos nyugalommal végighallgatta Sybilla halálának elbeszélését, majd a hírt, hogy
őt emelik a trónra, mely egykor az apjáé, majd bátyjáé volt. Amikor azonban közölték
vele, hogy el kell válnia Onfroi de Torontói, kirobbant:
– Ennyire könnyen veszi a házasságot, érsek úr? Isten és az emberek színe előtt
egyesítettek a férjemmel, és a moabi Krak kápolnájában megáldották a frigyünket. Szent
kötelék ez, melyet ember, legyen akár király is, nem szakíthat el.
– Kivéve bizonyos eseteket. Egy királynőnek biztosítani kell az öröklését. Ez
elsődleges fontosságú az egyház szemében. Ön pedig, bár már hét éve házas, nem szült
gyermeket.
– Talán nem Onfroi hibájából. Talán az én hibám.
Kész volt magára vállalni minden hibát, minden bűnt, hogy elkerülje a válást, mely
kiszolgáltatja Conrad de Montferrat-nak. Félt tőle, és az a gondolat, hogy mi vár rá a
nászéjszakán, iszonyattal töltötte el. Kapaszkodott Onfroiba, aki az utolsó fal volt közte
és a márki tetten érhető kéjvágya között. A férje kegyetlenségre képtelen szerelme olyan
lett, mint egy csendes folyású patak, az idő múlásával már nem tartogatott
meglepetéseket, és a védelmében Isabelle igazi nagy szerelme, mely a szívét égette,
nyugodtan élhetett titokban, akár a tűz a hamu alatt. Étienne érsek azonban mosolyogva
folytatta:
– Felség! Az ön nemes családjában termékenyek a hölgyek! Semmi ok sincs arra,
hogy ön ne legyen az. A hiba, ha beszélhetünk hibáról ezen a területen, ahol Isten és a
természet parancsol, csakis Onfroi úré lehet!
– Mégis magam mellett tartom! Nem vagyok hajlandó elválni tőle, és mivel egyedül
a korona kényszerítene erre, visszautasítom a koronát! Ha ön és a királyság bárói
Montferrat márkit akarják királynak, hát koronázzák meg!
– Dinasztiát váltsunk, úgy, hogy az újnak semmi köze ahhoz, amelyik a kezdetektől
uralkodik? Senki sem fogadná el.
– Igazán? Sosem volt ilyenre példa? Amikor a nagyapám, Anjou Fulco király lett,
egyenesen Nyugatról érkezett, és Plantagenet volt…
– De feleségül vette Jeruzsálemi Melisande-ot, és nem szakadt meg a lánc. Ön is jól
tudja, felség, és kérem, gondolkozzon el a népe és a Mindenható nevében. Jó, ha szereti
a férjét, de egy királynőnél a trónnak és az attól függőknek kell a legfontosabbnak
lenniük.
– Nem változtatom meg a döntésem. Egyébként önnek nem áll hatalmában
semmissé nyilvánítani a házasságomat. Egyedül a szentatya bír ezzel a joggal.
 – És a bíboros legátus Ubaldo, aki őt képviseli. Gondolkozzon, felség, és
imádkozzon a hadseregre gondolva, mely azért jött, hogy visszahódítsa apái királyságát
a Szent Sír körül. Halál és nyomorúság a sorsuk a táborban, ahol a betegség öli meg
azokat, akiket nem Szaladin katonái vagy az Akrából kilőtt lángoló lövedékek. Az ön
nővére is nagy szenvedések között lehelte ki lelkét. Semmiért tette volna? Most magára
hagyom…
Az érsek visszavonult, otthagyva a megtört Isabelle-t az oltár előtt, ahol a gyertyák
lángjai apró hullámokként életre keltették a tabernákulum malachit és arany felületének
erezetét. A rá szakadt rémálomban a lány teljes természetességgel fordult Isten felé.
Beszorítva érezte magát, ostrom alatt, mint az akraiak, a különféle akaratok, a józan
érvek, az állam– és egyéb érdekek, s különösen Montferrat vad vágya ostroma alatt, aki
mindenáron a fejére kívánta tenni a koronát. Csak Isten szabadíthatta meg.
Ha meg nem is szabadította, legalább erőt adott, hogy küzdjön, és segítséget adott
mellé édesanyja és Balian személyében.
– Miért nem követeli magának a koronát, felséges apám? – vetette oda ez utóbbinak
dühösen. – A felesége királynő volt, sokkal inkább, mint én valaha is leszek! Miért ne
választhatnák Amalrich király özvegyét?
– Mert az lehetetlen, Isabelle! Nem engedik a királyság törvényei és szokásai. Az
elsőszülöttség joga diktál.
– Tudom! Meg is hajolnék előtte, amint nem kényszerítenek arra, hogy felbontsam a
házasságomat.
– És miért, ha szabad kérdeznem!?
– Mert a férjem nem harcos alkat, jobban szereti a békét, és…
– Ne kényszerítsen, hogy megismételjem, hogy a férje egy nyámnyila alak, aki
mindentől fél. Abban sem vagyok biztos, hogy igazi férfi. Nem érezne szégyent, ha őt
látná Balduin helyén?
– A nővérem is pipogya frátert ültetett oda!
– Aki azonban mégiscsak tud harcolni. Isabelle, azt hiszi, nem tudom, hogy régen
kihunyt már a férje iránti szerelme… ha létezett egyáltalán valaha. Mégis miért
makacsolja meg magát?
– Mert iszonyodom a márkitól! Ezzel zokogva rogyott a földre.

***
Néhány nappal később fekete kárpittal bevont hajó hozta Tyrbe Sybilla jól-rosszul
bebalzsamozott holttestét, hogy a katedrálisban találjon nyughelyére, a királyság utolsó
szentélyében, mely még befogadhatta. Ha eljön a visszahódítás ideje, elviszik majd a
Kálvária sírkamrájába.
Tyr feketébe öltözött a kedvéért, és követte a lovagok vitte koporsót a keskeny,
gyakran lépcsőkkel szaggatott utcákon át, melyeket reménytelen, kétségbeejtő eső
áztatott. A kisszámú rokonság, melyet az elhunyt maga mögött hagyott, gyászi díszben
követte. Első helyen a férj, akinek könnyben úszó szeme egy pillanatra sem szakadt el az
aranykoronától, mely az illatos cédruskoporsót borító királyi lobogón pihent.
Isabelle is a díszes, drágakövekkel kirakott karikát figyelte, melyet mindenáron a
fejére akartak tenni. Ő azonban irtózott tőle, mintha előre megérezné a szenvedések
hihetetlen sorát, mely miatta vár majd rá. Ebben a pillanatban csak harca folytatására
gondolt, hogy maga mellett tartsa a csodálatos, mandulavágású szemű fiút, aki akár egy
görög szobor – bár biztosan nem Achilles vagy Ulysses – modellje lehetett volna. Mégis
számított rá, a válaszára, melyet bizonyosan ad majd, ha nemsokára a bárók a kastély
nagytermében felszólítják, hogy mondjon le róla és vonuljon vissza. Ha ugyanolyan
elszántnak mutatkozik, mint a felesége, senki és semmi nem választhatja el őket…
Nagyon hamar elérkezett a végzetes pillanat, hiszen a harcosok, akik körülvették
Isabelle-t, türelmetlenül várták, hogy visszatérhessenek Akra előtti poklukba: Szaladin
udvarias visszafogottsága biztosan nem tart sokáig. A régi vagy új sebesülésekkel
tarkított, fáradt férfiakkal, az érsekkel, valamint mindazokkal szemben, akiket szeretett,
Isabelle kézen fogta Onfroit, és kijelentette, hogy csak akkor lesz királynő, ha ő lesz
társkirálya. Onfroi, akinek keze jéghidegen szorította az övét, ugyanígy nyilatkozott, és
az egybegyűlteken harag moraja futott végig, mint viharos fuvallat. Senkinek, még a
prelátusnak sem maradt azonban ideje válaszra: egy atletikus termetű lovag, akinek
köpenyén egyszerű, arany és azúrkék címer ragyogott, előrelépett. Guy de Senlis volt,
egy ősi, Nagy Károlytól eredő család sarja. Vitéz harcos volt és előkelő nagyúr, akit
származása feljogosított arra, amire vállalkozott.
Három lépéssel Onfroi elé ugrott, mélyen a szemébe nézett, és komoly hangon
kijelentette:
– Minden becsületes embernek joga van a javait és a jogait fegyverrel a kézben
megvédeni. Ezt ajánlom fel önnek azzal, hogy viadalra hívom. Isten segítségével
bebizonyíthatja önmagának és a nemes gyülekezetnek, hogy méltó rá, hogy egy királynő
férje legyen!
Guy de Senlis minden durvaság nélkül levette a kesztyűjét, és Onfroi lábához
dobta…
Hirtelen mélységes csend lett. Hatalmas csend. Fülsüketítő csend, hisz elnyomta
még a visszafogott lélegzetek hangját, Isabelle szívének heves dobogását is. Elhúzta
kezét a férjétől, hogy az szabadon cselekedhessen. Könnyben úszó szeme könyörgéssel
telt meg. Onfroi le fog hajolni, felveszi a kesztyűt, aztán holnap a díszudvarban
megküzd az ismeretlen lovaggal! így kell tennie! Nem hagyhatja el őt, a feleségét, akit
állítólag annyira szeret, csak azért, mert fél. Mindenható Isten, nem lehet, hogy csak áll
ott mozdulatlanul, és csak nézi az acélkesztyűt. Mindjárt…
Nem, nem hajolt le. Éppen ellenkezőleg, felvetette a fejét, tagadhatatlan rémülettel
a tekintetében végignézett az egybegyűlteken, akik mintha készen álltak volna, hogy
keselyűként rávessék magukat.
 – Nem! – kiáltott fel hirtelen. – Nem, nem harcolok! Válasszanak el minket, ha
akarnak… és tartsák meg a koronájukat!
Rá sem nézve a feleségére, aki halottsápadt lett, és akihez Mária máris odaugrott,
hogy megtámogassa, a nagy főparancsnok unokája elmenekült a teremből, és futott a
katedrális melletti házba, miközben Isabelle könyörületes ájulásban a földre rogyott.
Étiennette de Milly is ott volt, készen rá, hogy támogassa a fiát a bárók ellen,
akiknek tervét az igazság megcsúfolásának és kirablásnak tartotta. Ő is elsápadt, ahogy
egy csapásra szertefoszlottak reményei, de más fából faragták, mint a menyét.
Semmiképpen sem engedte volna, hogy ezek az emberek, a szégyene tanúi, hozzá
szóljanak. Nem volt mit kezdenie szánalmukkal. Kihúzta magát fekete fátylai alatt,
melyektől sosem vált meg Renaud halála óta, kivonult a nagyteremből, és hazament.
Ott egy szó nélkül a szobájába sietett, utasította Josefát, hogy hívja oda a
gyóntatóját, és kinyitotta a ládáit, hogy rendet tegyen ügyeiben. Egykor hatalmas,
elveszett vagyonából maradtak még ékszerei és aranya. Három, nem egyenlő részre
osztotta őket: az egyik kupacot a maroknyi szolgálójának szánta, akik a Kraktól idáig
követték, a másodikat a fiának, akit soha többé nem akart látni, a harmadikat pedig a
kolostornak, ahová vissza kívánt vonulni. Josefa semmit sem kap: be kell érnie a lánccal,
melyet bűntett árán sikerült megszereznie. Étiennette nem akart a cinkosa lenni. Nem is
beszélt az ügyről az öreg papnak, aki Tyrbe érkezése óta gyóntatója volt. Hiszen nem
igazán az Isten iránti szeretet indította a kolostor felé, hanem a vágy, hogy örökre
elrejtőzzön az emberek tekintete elől. Mindenki intézze most már a saját sorsát…
Étiennette nem érzett megbánást a máris hosszú élete során elkövetett gazságok felett.
Egyedül Isten tűnt megfelelő beszélgetőtársnak a Krak egykori hölgye számára.
Másnap hajnalban egyedül, gyalog sietett a Szent Kalixta kolostorba.
 XIV. fejezet

Királyok és egy fantom…

Tíz nappal a nővére halála után Isabelle-t a még mindig Rómában tartózkodó
pátriárkát helyettesítő akrai érsek megkoronázta Jeruzsálem királynőjének. Két nappal
később pedig ugyanabban a katedrálisban, ahol egykor az édesanyját összeadták I.
Amalrichhal, feleségül ment Conrad de Montferrat-hoz. A menyegző vidám piros és
arany ruhája alatt bizonyára sosem láttak még sápadtabb menyasszonyt, akinek keze
jéghidegen fonódott a márkiéba.
Az utolsó pillanatig remélte, hogy a pápai legátus Ubaldo nem lesz hajlandó
felbontani a házasságát, mely látszólag hibátlan volt. Mária királyné és a bárók azonban
több ürügyet is felhoztak: először is Isabelle korát a házasságkötés idején, a szülők
beleegyezésének hiányát (bár a beteg IV. Balduintól kicsikarták az engedélyt), és
legfőképpen a kényszert, melyet a lányra gyakoroltak azzal, hogy betörtek a bethániai
kolostorba és a Krakba vitték. Ilyen körülmények között a legátus nem tehetett mást,
mint semmissé nyilvánította Jeruzsálemi Isabelle és Onfroi de Toron frigyét. A
szerencsétlen lányt tehát hozzáadták valakihez, akit nemcsak nem szeretett, de akitől
félt is.
Az esküvőt követő nászéj szaka egy kevésbé elszánt férfit eltántorított volna: az
elragadó test, melyet a bíbor lepedők között felfedezett, tökéletes mozdulatlanságban
tűrte támadásait, és amikor Conrad végre kimerülten elaludt, Isabelle botladozva,
könnyben úszó arccal felébresztette Euphémiát, és elvonultak a kastély fürdőjébe, mely
az éjszakai órán kihalt volt. Hosszan mosakodott, mintha el akarta volna tüntetni
testéről az undor nyomait. Hideg volt a víz, reszketett benne, de azután, hogy a görög
asszony beburkolta egy sietve megmelegített törölközőbe, és szinte a bőrét lehorzsoló
erővel megszárogatta, jobban érezte magát. A nászágyba visszatérve a férjétől a lehető
legmesszebb húzódott, és végre sikerült elaludnia.
Sajnos nem minden este után tudott így eljárni, és három hónappal szomorú
esküvője után megismerkedett a terhesség jeleivel.
Végre fellélegezhetett, mert a férje, aki nagy gondot fordított arra, hogy
megvédelmezze a koronához való jogát, elindult, hogy kivegye részét Akra ostromából.
A helyi bárók és még néhányan megkérdője-lezhetetlenül Isabelle-t tekintették
királynőjüknek, nem ez volt azonban a helyzet a nyugatról érkezettekkel, akiknek a
Lusignan család sietve megszerezte rokonszenvét. Számukra Guy-nek, akit a Szent Sír-
templomban koronáztak meg – igaz, csak a felesége, de mégiscsak megkoronázták –,
minden jogosultsága megvolt rá, hogy Sybilla örökébe lépjen. Conrad semmiféle
koronát nem kapott, és azt akarta, hogy a keresztesek összessége ajándékozza meg vele.
A nehéz télben éhínség pusztított az Akra alatti táborban. A márki megrakta hajóit
élelemmel – arra azért vigyázott, nehogy kiéheztesse jó városát, Tyrt –, és észak felé
vette az irányt.
Érkezését nagy éljenzés fogadta. A borzalmas idő, a hideg és a sár ellenére a vízbe
futottak az emberek, hogy segítsenek minél gyorsabban kirakodni a hajók értékes
rakományát.
A nagy mozgás természetesen nem kerülte el a szultán kémeinek figyelmét, és
Szaladin a kínálkozó alkalmat kihasználva gyors haditanácsot tartott, majd kiadta a
támadási parancsot. A felkészületlenül ért frankok visszarohantak a védelmi
rendszerükbe: megveszekedett harc vette kezdetét, melyből az akraiak is kivették
részüket, tűzgolyókat és köveket hajigálva a falakról. Olyan vad volt a küzdelem, hogy
Szaladin már azt hitte, nyert ügye van, amikor egy különös jelenés megváltoztatta az
események menetét. Abban a pillanatban, amikor egy félénk napsugár áttörte a
felhőpamlagot, egy senki sem tudta, honnan érkezett lovag rontott a muzulmánok
hátának gyönyörű fehér ló hátán. Útja mentén szétnyílt a tömeg, és az elképedt
harcosok abbahagyták a küzdelmet, hogy rémült tekintettel nézzék a tüzes lovagot, aki
csakis a túlvilágról érkezhetett.
A sápadt fehér napsütésben tiszta ezüstként csillogott sisakja, páncélja és
fegyverzete. Virágdíszes aranykorona övezte csillogó sisakját, sodronyingén pedig
hímzett kereszt díszlett. Magához vonzotta a fényt, és úgy ragyogott, hogy azt hihették,
maga Szent György sietett a keresztények segítségére. Egy percre meg nem álló kardja
szikrákat szórt, a legfélelmetesebb mégis a fehér muszlinkendő volt, mely az arcát
takarta…
Könyörgésbe átcsapó rémült moraj futott végig a katonákon, akiknek többsége
egyszerű, babonás ember volt:
– A leprás király! Visszatért! Allah! Allah!
A fantasztikus jelenés ugyanakkor nem sebzett, nem érintett meg senkit.
Villámként átcikázott a dermedt csapatok között, körbeforgott, majd eltűnt az akrai
síkság fölé magasodó erdős dombok felé. Néhány lovas utánaeredt, de nem találták
meg. Hirtelen fekete felhő nyelte el a napot, és újra eleredt az eső.
Csak egy pillanatig tartott a jelenés, de elég volt hozzá, hogy a frankok összeszedjék
magukat. A mamelukok Henri de Champagne szép lovasságával néztek szembe, mely
visszaverte a támadást. Conrad de Montferrat-t és az élelmet könnyen képzelhető
örömmel fogadták. Talán csak Lusignanék nem osztoztak benne. Sybilla özvegye
egyetlen percet sem vesztegetett, hogy értésére adja Isabelle férjének, a poszton kíván
maradni, ahová felesége szerelme állította. Kis híja volt, hogy nem fajult tettlegességig a
vita. Beauvais püspöke vetett véget neki:
– Majd az érkező királyok döntenek! Már nincsenek messze…
Talán a bölcsesség szólt belőle, de a palesztin bárók európai gyökerükről
megfeledkezve bizalmatlanul fogadták a gondolatot, hogy a francia vagy az angol király
döntsön helyettük dinasztia-beli kérdésekben. Mivel azonban nagy szükségük volt
rájuk, ennyiben maradtak. Conrad de Montferrat nem hagyta el többé az Akra alatti
tábort, hogy a helyszínen védelmezhesse a felesége és különösen saját jogait, tudva,
hogy csak akkor kaphatja meg a koronát, ha Isabelle-t végre mindenki elismeri
királynőnek.
Döntésének megvolt az az előnye, hogy a felesége, aki az első hányingerekkel
küszködött, megszabadult a férjétől, akit állapotából fakadóan egyre nehezebben tudott
elviselni. Egészen egyszerű okból: Montferrat nagyon kényes volt a higiéniára –
gyakrabban fürdött, mint az akkori férfiak általában –, imádta és bőségesen használta a
parfümöket. Isabelle pedig, aki eddig maga is kedvelte, bár visszafogottabban
alkalmazta az illatszereket, undorodni kezdett a férjéből áradó illattól, és máris
felkavarodott a gyomra, amint a márki energikus lépte felhangzott a hálószobájuk
előterének kövezetén. A legkevésbé sem bánta férje elutazását.
Kegyetlen volt a tél esőivel, hideg időjárásával és betegségeivel: mindenkit
megviselt. A legkevésbé talán az akraiakat, akik a házaikban védelmet találtak, a két
sátorvárosban azonban sokat szenvedtek. Ráadásul folytatódtak a harcok, és egyre
szaporodtak a halottak, a sebesültek. Különösen a kereszteseknek volt sok tennivalójuk.
A fantomlovag még kétszer felbukkant, mindig a kritikus pillanatokban, újra rémületet
keltve a muzulmánok soraiban. Utolsó megjelenésekor Szaladin lovasokat menesztett a
nyomába, de nem jártak sikerrel: mint egy kísértet, beleveszett a dombokra
felkapaszkodó ködös erdőbe…
Azután nem látták többé. Egyébként is nagy erejű segítség érkezett…

***
A tavasz első napjaiban a tenger megtelt Franciaország színeit hirdető hajókkal. II.
Fülöp Ágost magával hozta a burgundi herceget, III. Hugót, egy szép hadsereget és
Elzászi Fülöpöt, a flandriai grófot, akivel annak idején IV. Balduinnak már meggyűlt a
baja, ám aki időközben idősebb és bölcsebb lett, és bűnbánóan végre a Szentföld
szolgálatába állította erőit.
Hajói mélyéről Fülöp király erőteljes ostromgépeket varázsolt elő, és felállíttatta
liliomvirágos kék sátrát az Átkozott Toronnyal szemközt, mely a város legjobban védett
pontja volt, és tökéletesen illett hozzá a neve. A mérnökei összeállítottak előtte egy
hatalmas kőhajító gépet, mely óriási kövek zápora alá vette a városfalat. Védekezésül az
ostromlottak is felállítottak egy katapultot a falon, mely okozott némi kárt a francia
táborban, ám nem csorbította az ott uralkodó jókedvet. Kedélyesen folytatták az
ostromot, mintha mi sem történt volna.
A király és Montferrat között hamar egyetértés alakult ki. Fülöp hideg
intelligenciájú, bölcs politikus volt, aki már huszonhat évesen értésére adta legnagyobb
hűbéreseinek, mennyit nyom a latban az akarata. Társára talált a hatalomra vágyó és azt
megszerezni kész intelligenciával rendelkező márkiban.
Ráadásul, mint a jeruzsálemi örökösnő férjét, őt tekintette legmegfelelőbb
beszélgetőtársának.
Ráadásul vetélytársa átmenetileg eltűnt.
Fülöp azért érkezett jóval korábban, mert Angliai Richárdnak, aki néhány nappal
utána indult útnak Messinából, ahol a telet töltötték mindketten, azt kellett látnia, hogy
a hajót, mely a húgát és fiatal feleségét, Navarrai Berengere-t szállította, a vihar Ciprus
partjaihoz sodorja. A sziget akkoriban egy bizánci herceg, Komnenosz Izsák kezében
volt, aki ellenséges érzelmekkel viseltetett a frankokkal szemben, és jó kapcsolatot ápolt
Szaladinnal.
Mivel partra sodort hajóit rosszul fogadták, Richárd partra szállította a seregét, és
rárontott Izsákra, akit Tremitussiánál legyőzött és fogságba ejtett, majd diadalmasan
bevonult a fővárosba, Nicosiába, amivel az egész sziget az ő kezére került… Ezt
megtudva Guy de Lusignan azonnal hajóra szállt Ciprus felé, hogy előadja ügyét
Richárdnak, és óvatosságra intse Conrad de Montferrat-val és támogatóival szemben.
Teljes sikerrel járt. Richárd, akit elkápráztatott a férfi méltóságteljes megjelenése és
szépsége, lelkesedni kezdett érte, és megígérte, hogy minden erejével támogatni fogja.
Együtt maradtak tehát. Richárd a legsötétebb dührohamból kamaszos lelkesedésbe
csaphatott át, s ez volt szinte nem létező politikai érzéke mellett a hősies, vitéz férfi, a
mesés harcos, kora kétségtelenül legnagyobb katonája Achilles-sarka.
Amikor Anglia oroszlánja csatlakozott a francia liliomhoz Akra alatt, Fülöp
Ágostnak minden diplomáciai érzékére szüksége volt, hogy a közös ostrom ne csapjon
át dinasztiaveszekedésbe. Richárd arrogánsan hangoztatta, hogy Guy érdekeit
védelmezi mindenki ellenében. Annál is értékesebb volt a francia király diplomáciai
érzéke, mert a két férfi nem ápolt éppen jó kapcsolatokat. Egykor – abban az
időszakban, amikor Richárd az apja, II. Henrik haragja elől a francia udvarban keresett
menedéket – baráti, sőt szívélyes viszonyban álltak, ám ez a kapcsolat azonnal
megromlott, amint Richárd elfoglalta a trónt. Normandia hercege lett, aki tisztelettel
tartozott a francia királynak, aki határozottan ragaszkodott királysága egységének
megvédelmezéséhez, miközben a lehető legtöbb határral igyekezett körülvenni azt.
Ráadásul Richárd, aki hosszú évek óta Francia Alix vőlegénye volt (a lány az angliai
udvarban nevelkedett), megtagadta, hogy feleségül vegye, abból az érthető okból, hogy
a lány – bizonyára erőszak hatására – az apja, Henrik király szeretője volt, aki tüzes
szenvedélyre lobbant iránta. Fülöp azt megértette, hogy visszaadják neki a húgát,
messinai telükön azonban kijelentette, hogy szívesen feleségül venné Richárd húgát, a
szicíliai király özvegyét. Az angol király anélkül, hogy mérlegelte volna, milyen áldásos
lenne ez a frigy a két királyság számára, határozottan visszautasította az ajánlatot. Fülöp
elhagyta Messinát, szívében az elhatározással, hogy egy nap megfizettet még egykori
barátja sértéséért. Richárd alkalmatlan kijelentései Guy oldalán végleg megerősítették a
döntésében, hogy Isabelle, Conrad és a helyi bárók bajnokának áll. Richárdot talán
rokoni szálak fűzték Lusignanhoz, ő azonban Montferrat rokona volt. Bölcsen csak
egyetlen egyszerű mondattal válaszolt a provokációra: – Előbb vegyük be Akrát, azután
meglátjuk!
Ezzel visszatért a falak hajigálásához, mely kezdte meghozni gyümölcsét, míg
Richárd a túloldalon, a tengerhez nyúló Legyek Tornyával szemközt foglalta el pozícióit.
Érkezésük vitathatatlanul felvillanyozta a szétesőben lévő sereget, melyben az egyik
oldalról Szaladin támadásai, a másik oldalról az ostromlottak által lőtt nyilak és
tűzgolyók vágtak tisztásokat, melyeket tovább növeltek a járványok. Fülöp érkezése adta
az első lökést, és az Oroszlánszívű jelenléte végképp felszította a bátorságukat.
Július másodikán a francia ostromgép végre rést ütött az Átkozott Torony mellett, és
Fülöp, aki a katapultja mellett állva ugyanúgy lőtt számszeríjával, mint bármelyik
katonája, parancsot adott a támadásra. Maga is előrelendült, de nem tudott behatolni a
városba. Szaladin személyesen indított támadást ellene, és vissza kellett fordulnia, hogy
visszaverje. Akrára kétségbeesés telepedett: az ostromlottak egy postagalamb
segítségével tudatták a szultánnal, hogy kimerültek az erőik, és képtelenek sokáig
ellenállni. Szaladin azonnal újabb támadást indított, de nem járt sikerrel. Közben Fülöp
Ágost folytatta az Átkozott Torony ostromát, melyet ezúttal Aubri Clément,
Franciaország marsallja irányított, aki megesküdött, hogy vagy beveszi Akrát, vagy
meghal. A résnek támasztott létrák azonban összetörtek a katonák súlya alatt, és Aubri
Clément fiatal királya könnyben úszó szeme láttára lelte halálát.
Akrára azonban halálos csapást mértek. Július 11-én, egy erős angol roham után a
város kegyelmet kért, és másnap megadta magát. A magaslatról, ahol sárga sátra állt,
Szaladin végignézhette, ahogy lehullik az iszlám lobogója, melynek a helyére egy katona
azonnal a keresztény királyokét vonja fel. Conrad de Montferrat volt az a katona…
A szultán mégsem bontott tábort. Meg kellett váltania életben maradt alig
háromezer embere életét, akik több mint két éven át megőrizték neki Akrát, és akik
most a győztesek fogságában várták, hogy döntsenek a sorsukról azután, hogy igazi
hősökként köszöntötték őket.
Richárd határozta meg a váltságdíj feltételeit. A nyár hősége, melyben bűzlöttek a
holttestek, melyeket már nem tudtak hova temetni, a betegség jelei, melyek a halál
nyomában járnak, legyűrték Fülöpöt. Láz tört rá, melyben izzadt és vacogott a foga, és
napokig nem tudta elhagyni a sátrát. Richárd, aki szintén beteg volt, bár nem ennyire
súlyosan, kihasználta a helyzetet, és a keresztes hadjárat egyszemélyes vezetőjének
tüntette fel magát. Szemtelen, sőt arrogáns volt a fegyvertársaival szemben, és gőgje
sajnálatos tettekre ragadta: azután, hogy Montferrat felvonta Akrában a keresztény
királyok lobogóit, Ausztriai Lipót herceg, akit uralkodó hercegi rangja feljogosított erre,
kitűzette a sajátját is… melyet Richárd látványosan levetetett, és a latrinába dobott65.

65
A keresztes hadjáratról visszatérve Lipót elfogatta Richárdot, és sokáig Ausztriában tartotta fogságban,
szabad utat engedve a „borzalmas János hercegnek”… és Robin Hoodnak!
 Az angol király hatalmas váltságdíjat követelt: kétszázezer aranydinárt,
kétszázötvenezer frank fogoly szabadon bocsátását és az Igazi Kereszt
visszaszolgáltatását.
Fülöp bármennyire beteg volt, nem tévesztette szem elől jelöltje és az általa igazi
jeruzsálemi uralkodónak tekintett királynő érdekeit, akit pedig sosem látott. Isabelle
terhessége a végéhez közeledett, és nem hagyhatta el Tyrt, miközben Fülöp nem
hagyhatta el Akrát. A helyi bárók támogatásával, amennyire tőle tellett, harcolt Richárd
ellen. Két tábor alakult ki, készen rá, hogy akár tettlegességgel szerezzen érvényt az
akaratának. Megoldást kellett találni. Az angol tábor messze a legkevesebbet szenvedett
az ostromban és az azt követő eseményekben.
Szemérmetlenül kihasználták Richárd népszerűségét a csapatoknál, és rájuk
kényszerítették a nézőpontjukat: Guy de Lusignan maradt Jeruzsálem királya. Fülöp
Ágostnak csak annyi ereje maradt, hogy kikényszerítsen egy kompromisszumot: Conrad
de Montferrat követi Guy de Lusignant, ha ez utóbbi meghal. Nem nagy ajándék volt ez,
hiszen Guy csak harmincöt éves volt, míg Conrad negyven, de a nehéz időkben nem
mindig az idősebb halt meg hamarabb.
Az ügyet így lerendezve Fülöp Ágost bejelentette a távozását. Nagy felzúdulást
keltett ezzel az angolok körében, akik dezertálással vádolták. Montferrat és a hívei, bár
sajnálták az elutazását, megértették. Franciaország királya nem gyógyult fel a lázból.
Nem akarta ilyen fiatalon, amikor szép királyságának oly nagy szüksége volt rá, ezen a
földön hagyni a csontjait, melyben a szemében már nem sok szent maradt. Isten
dicsőségére mégis igazi nagyúrként viselkedett, és hátrahagyta elhozott seregét, hogy a
burgundi herceg parancsnoksága alatt tovább folytassa a királyság visszahódítását.
Augusztus 3-án a királyi hajó elhagyta a várost, melyet ismét Akra-Szent Jánosnak
neveztek, és vitorlát bontott nyugat felé. Ugyanazon a napon a tyri kastélyban Isabelle
kislánynak adott életet, akit Marie-nak keresztelt…
Fülöp Ágost meg sem várta Szaladin válaszát a foglyok kivásárlásával kapcsolatban.
Igaz, váratott magára ez a válasz, ám a helyiek nem láttak ebben semmi különöset,
születésüktől fogva megszokták, hogy keleti módra intéződnek az ügyek. A nagylelkű
Szaladin kész volt sokat fizetni a bátor hősökért, akik Akrát védelmezték, de szeretett
alkudozni. Ezt azonban az arrogáns Richárd képtelen volt elviselni. Ebben rejlett Fülöp
legnagyobb tévedése: nem lett volna szabad hagynia, hogy ő legyen a terület ura. Ha a
helyszínen marad, minden erejével megakadályozta volna a bűnt, melyet az
Oroszlánszívű elkövetett. Gőgje képtelen volt alkalmazkodni a keleti szokásokhoz: azt
hitte, ki akarják játszani, és Szaladin legalábbis gúnyolódik vele. Augusztus 20-án
egybegyűjtette a háromezer harcost a városfal előtt, és megparancsolta, hogy fojtsák
meg „az egész falkát”!
A frank foglyokra hullott vissza mészárlása, akik életükkel fizettek az angol király
meggondolatlan kegyetlenségéért. Szaladin kihirdette, hogy mostantól nem ejt
foglyokat. Az Igazi Keresztet pedig visszaküldték Damaszkuszba, és behajították egy
raktár mélyére. Meglepő magatartás volt ez a muzulmánok részéről, akik prófétájuknak
tartották Krisztust. Thibaut de Courtenay megadhatta volna a magyarázatot.
Ugyanakkor az Oroszlánszívűben, bár híján volt a komoly politikai érzéknek,
katonai zseni lakozott. Nem akart mindössze olyan győzelemmel hazatérni, mely nem
kizárólag az ő dicsősége, és elhatározta, hogy visszahódítja a királyságot. Szinte
erőszakkal elszakította a csapatokat Akra örömeitől (a város, mely majdnem szomjan
halt, hamar magára talált), és megindította a sereget dél felé. Példás rendben
meneteltek a csapatok, hisz a burgundi herceg és a többi vezető átadta az irányítást a
legalkalmasabbnak ítélt királynak.
Az ispotályosok és a templomosok is velük tartottak. Ez utóbbiak, akik Gérard de
Ridefort viselkedése miatt annak ellenére, hogy a nagymester Akra falai alatt lelte
halálát, sokat veszítettek presztízsükből, és számban is erőteljesen megfogyatkoztak,
hálásak voltak Richárdnak, amiért az új nagymestert adott nekik a barátja, Róbert de
Sablé személyében, akit nagyon szeretett, mert hozzá hasonlóan „trubadúr” volt,
szeretett énekelni és dalokat szerezni. Kétszer volt házas, egy fiút és két lányt hagyott
maga mögött Európában, és csak Akrába érkeztekor tette le a szerzetes lovagi esküt.
Bölcs, vitéz és művelt hírneve azonban hatott, és a templomosok, akik nem sokan
maradtak, hatalmas örömmel fogadták. Ráadásul a kezdődő hadjáratban fegyelmet és
visszafogottságot tudott parancsolni, hogy hamar elfeledtesse a templomosok múltbeli
bűneit. Mint egykor, most is az előőrsbe osztották be őket. Az ispotályosok, akik
továbbra is nagyon erősek maradtak Nabluszi Garnier irányítása alatt, és megőrizték
Margat erődjét és a bevehetetlen Lovagvárat a libanoni hegységben, szolgáltatták az
utóvédet.
23-án indultak a part mentén dél felé. Nehézkes út volt a rekkenő hőségben. A
bokrok és a gaz olyan magasra nőttek, hogy a gyalogosok arcát csapkodták, és zavarták a
lovak orrát. El kellett szenvedniük a mamelukok villámgyors támadásait is, akik rájuk
rontottak, anélkül, hogy rendezett csatába bocsátkoztak volna, és kellemetlen zavart
keltettek.
A frankok megtörték Szaladin ellenállását, és utat nyitottak Jaffa felé, ahol
romokban találták a várost, a fák azonban bőséges gyümölcstermés alatt roskadoztak:
gránátalma, szőlő, füge és olajbogyó kínálta magát, miközben a kikötőben lehorgonyzó
flotta további élelemmel látta el a katonákat. Szaladin visszahúzódott Jeruzsálembe,
miután lerombolta a környező erődöket, és felégetett mindent. Richárd megállt a
kellemes Sáron síkságon, és négy hónapot eltöltött ott: habozott elindítani seregét a
száraz hegyek és a szűk ösvények között, melyek mögött Jeruzsálem feküdt. Hattin
rémképe, melynek történetét többször is elmondatta magának, kísértette éjszakáit.
Ráadásul nem sikerült kibékülnie a franciákkal, akik felett a burgundi herceg
parancsnokolt, és a saját csapatai is kezdték hosszúnak találni az időt. Igaz, Guy de
Lusignan egy lépést sem tágított mellőle, de Richárdnak nem sok időre volt szüksége
ahhoz, hogy felmérje, menynyit is ér valójában ez a túlságosan szép férfi. Megérkezett
hozzá Onfroi de Toron is, akit az a remény hajtott, hogy talán viszontláthatja a feleségét.
Conrad de Montferrat elégedetlenül, hogy egyszerű örökösként találta magát, duzzogva
bezárkózott Tyrbe… Isabelle-lel!

***
A férj – ráadásul elégedetlen férj – visszatérte nem okozott örömet a fiatal anyának.
Akra eleste és a tüzes elszántság, mellyel Montferrat védelmezni kívánta felesége jogait a
koronára, nyugalmas ősz és tél reményét keltette. Az erősen őrzött Tyrnek, mely
ráadásul Balian bölcs irányítását élvezhette, aki sebesülését gyógyítani tért vissza, nem
volt szüksége urára. Isabelle-nek még kevésbé!
Amint a karjába fektették, imádni kezdte a kislányt. A jó tündérek megkímélték a
kisbabát a születéskor gyakori csúnyaságtól. Marié szép, sima bőrű, gömbölyded
csecsemő volt, bájos arcocskája felett puha, könnyű, madárpihére emlékeztető hajjal.
Első gyermekével egyik elragadtatás a másikat érte a fiatal anyában. Ugyanez jellemezte
a környezetét is. Mária királyné, Euphémia, az udvarhölgyek és a húgai, különösen
Helvis, aki nemrég ment hozzá Renaud de Sidonhoz, mind rajongtak a kis Marie-ért.
Helvis talán mindenki másnál jobban. Házassága Ágnes de Courtenay egykori férjével
szerelem gyümölcse volt, mely a lánynál már gyermekkorában megszületett, s mely
Renaud-nak megadta a negyvenéves férfi számára oly értékes újjászületést, tavaszi
fuvallatot. Egykor szerette Ágnest, de az asszony magaviselete hamar kiábrándította.
Egy tizenhat éves lány csodálattal teli pillantása visszaadta hitét önmagában és a
szerelemben. Balian d'Ibelin szívesen adta legkisebb lánya kezét a fegyvertársának, aki
egyben barátja volt. Marié születése óta az ifjú feleség alig távolodott el a bölcsőtől.
– Látják, milyen szép gyermeket nemzhet egy férjem korabeli ember! – jelentette ki.
– Ha én is ilyet akarok, a lehető legtöbbet kell néznem!
Mindenki nevetett körülötte. A vidámságnak azonban vége szakadt, amint Conrad
hazaérkezett. Alig pillantott a kisbabára, aki egyébként nem sokat törődött illusztris
személyével, és édesdeden, szája sarkában kis mosollyal aludt az ágyacskájában.
– Lány! – vetette oda megvetően az apa. – Lány, amikor olyan nagy szükségem lenne
egy fiúra, hogy alátámaszthassam a jogaimat, ha Lusignan feldobja a talpát!
– Nálunk a lányok ugyanakkora joggal bírnak, mint a fiúk – tiltakozott felháborodva
Isabelle. – Nem az a legékesebb bizonyíték rá, hogy a bárók elismertek királynőjüknek?
Magával nem ez a helyzet. Ha elégedetlen, váljunk el, és keressen másik feleséget!
Haragja lecsillapította a márkit. Semmiképpen sem akarta ellenségévé tenni a
feleségét a bizonytalan helyzetben. Annál is kevésbé, mert még mindig ugyanúgy
kívánta. Sőt, talán még erősebben, hisz az anyaság elragadóan kiteljesítette Isabelle-t.
– Bocsánatát kérem, kedvesem – visszakozott. – Igaza van: az a lényeg, hogy a
házasságunk gyümölcsöt hozott, és mindenki tanúja ennek. Lusignannak már nincs
felesége…
 – De megnősülhet újra – vetette oda Helvis, aki nem is titkoltan gyűlölte
Montferrat-t. – Nagyon szép férfi, és bőségesen lesznek jelentkezők Sybilla helyére!
– Az ágyában biztosan, de az oltár már más kérdés. Annak az operettkirálynak
legalábbis hercegnőt illik elvennie. A hercegnők pedig sosem mennének hozzá, hisz
tudják, hogy hiába szülnének neki gyermeket, én vagyok a trón örököse. Melyik koronás
kisasszony akarna engem fiának?
Nagyot nevetett saját tréfáján, de egyedül maradt. Isabelle neheztelt a kislányát ért
lenézés miatt. Pedig Conrad látva, mekkora hibát követett el, bűnbánóan mindent
megtett, hogy elfeledtesse a szavait. Volt benne annyi jó ízlés, hogy nem zaklatta a
feleségét közeledésével, melyet a gyermekágyas állapot és az orvosok véleménye
megtiltott: a gyermek csodálatos volt, a fiatal anya azonban sokat szenvedett, és időt
kellett hagyni a teljes felépülésre, mielőtt útnak indíthatnák az olyannyira áhított
fiúgyermeket. Conrad egy szép pisai lánynál, Margaritánál vigasztalódott, aki a tyri
kurtizánok királynője volt.
Az enyhe tél különösen kellemes volt Isabelle számára, akit selyemgubóként
védelmezett a szeretet és a gondoskodás, mellyel kislányát körülvette. Visszatértek az
egykori álmok is. Ernoul de Gibelet, aki Baliannal együtt jött vissza a kastélyba, hosszú
perceket töltött mellette, verseket olvasott fel, vagy énekelt Marie-nak. Isabelle nagyra
értékelte a társaságát. A férfi mellékesen megemlítette a fehér fátylas lovagot, akinek
forgószélre emlékeztető felbukkanásai pánikot keltettek a törökökben, akiknek
meggyőződése volt, hogy a leprás király tért vissza. Isabelle-t elragadtatta, de nem lepte
meg a történet. Azóta, hogy Ariane-nal csoda történt, és meggyógyult Balduin sírján,
meggyőződése volt, hogy hosszas földi szenvedése után Isten a szentjei közé fogadta a
bátyját. Félig ájtatos, félig testvéri imákban fordult hozzá, hogy a pártfogását kérje azok
számára, akiket szeret: először is a gyermekének, azután az édesanyjának, a húgainak, a
mostohaapjának… és annak, aki elveszett, akit kitaszítottak a téli este árnyai közé, és
akinek makacs képe éjszakáin kísérte, könnyeket csalva a szemébe.
Egyedül a bizalmasává lett Helvisnek mert beszélni Thibaut-ról, hisz tudta, hogy a
húga is kedveli és tiszteli őt, és törhetetlen optimizmusával nem hajlandó kitörölni az
élők sorából.
– Olyan erős, vitéz és ügyes a fegyverforgatásban és minden másban is, hogy nem
tudom elhinni, hogy az emberek gonoszsága olyan borzalmas nyomorúságba taszította
volna, melyből csak a halál szabadíthatta meg.
– Semmi esélyt sem hagytak neki, Helvis. Még azért is köszönettel tartozott, hogy
megkímélték a máglyától! Egy olyan bűntett miatt, melyben ártatlan volt!
Helvis nem hallgatott rá, és megrázta szőke fejét, makacs ránccal finom vonalú
szemöldökei között:
– Szerintem képes kiverekedni magát a legrosszabb helyzetekből is, és ahelyett,
hogy siratja, nővérem, inkább imádkoznia kellene, hogy egy napon viszontláthassa, hisz
ha életben van, semmi sem tarthatja vissza, hogy visszatérjen önhöz. Boldog lehet,
Isabelle, hogy ilyen mély szerelemmel szeretik! Azt hiszem, ha nem férjuramat
szeretném annyira, Thibaut lovagba lennék szerelmes.
– Milyen jó magát hallgatni, kedvesem! A legre-ményvesztettebbe is bátorságot
öntene. Úgy szeretnék hinni magának!
– Hisz is nekem, még ha nem hajlandó is elismerni, és mindjárt megmondom,
miért: a lelke mélyén, ebben egészen biztos vagyok, van egy kis hangocska, egy érzés,
egy benyomás, mely azt súgja, hogy életben van.
– Akkor nagyon halk az a hang, mert nem igazán hallom.
– Talán, de ha nem létezne, maga már elveszett volna kétségbeesésében. Amikor két
szív úgy egybefonódik, mint a magáé Thibaut-éval, ha az egyik megszűnik dobogni, a
másik olyan kegyetlenül megérzi, hogy belebetegszik, és a halálra vágyik. Önnel nem ez
a helyzet, remélem?
– Nem. Marié miatt. A márki azonban akar egy fiút is, és ha arra gondolok, hogy újra
és újra el kell viselnem a közeledését, azt kívánom, inkább érne véget az életem.
– Miért nem az övé? Húsz évvel idősebb magánál, sok az ellensége, és talán eszébe
jut az is, hogy ideje lenne visszamennie, hogy kivegye a részét a harcokból. Ha a fejére
akarja tenni a koronát, szerintem ez lenne a legkevesebb. Különben a győzelem
pillanatában Guy de Lusignan aratja le a babérokat.

***
A győzelem azonban még messze volt. A keresztes hadsereg szép arszufi diadala
ellenére Jaffa környékén, ahol hosszasan időztek, elbizonytalanodott. Valójában Akra
alatt felélték lelkesedésük egy részét. A sereg kétszer is megindult, öt mérföldre
megközelítette és megpillantotta Jeruzsálemet. Ilyenkor tetőfokára hágott a felindulás,
mint az első keresztes hadjárat idején, amikor Bouillon Gottfried és az emberei a Szent
Város látótávolságába érkeztek. Megváltoztak azonban az idők. Szaladin személyesen
irányította a várost, melynek védelmi rendszereit megerősítették, és megakadályozandó,
hogy a frankok a város körül tábort verjenek, sivataggá változtatták a vidéket. Bár
néhány elszórt összecsapásban ragyogó sikereket ért el, Oroszlánszívű Richárd végül
megfogadta a templomosok, az ispotályosok és a bárók tanácsát: tárgyalásokba
bocsátkozott Szaladinnal. Szokása szerint ebben sem tudott mértéket tartani, és
felajánlotta Jeanne húgát – akit megtagadott Francia Fülöptől – Malik al-Adilnak, a
szultán öccsének, azzal a javaslattal, hogy a pár uralkodhatna Jeruzsálemben. Így a
muzulmánok megőriznék dominanciájukat, miközben nemcsak a szent helyekhez való
eljutást biztosítják a keresztényeknek, de számos kiváltságban is részesítik őket.
A szentföldi bárók számára hatalmas sértés volt az ajánlat: ez a király, aki
megesküdött, hogy visszahódítja a Szent Sírt, most össze akarja keverni a vérét az
ellenségével, azzal a férfiéval, aki megkaparintotta Jeruzsálemet, és levetette a keresztet?
Richárd szerencséjére hamar elhalt a terv: Jeanne kerek perec megtagadta, hogy egy
muzulmánnak adja a kezét.
– Egy király özvegye vagyok, egy király lánya, és maga egy hitetlen feleségévé akar
tenni, akinek bizonyára népes háreme van, miközben a francia királytól megtagadott?
Bátyám, magának elment az esze! Soha, érti, soha!
Eljött 1192 áprilisa, melynek következményei oly különös hatással lesznek majd
Isabelle életére.
A bárók egyre növekvő elégedetlenségével szemben – melyet a furcsa házassági terv
keltett, s melyhez a keresztes vezérek is csatlakoztak, köztük Burgundi Hugó – Richárd
gyülekezőt rendelt el Askalonba, melyet visszahódítottak, és helyreállították a
városfalakat. Felkérte az egybegyűlteket, hogy egyszer és mindenkorra döntsenek Guy
de Lusignan és Conrad de Montferrat között. Melyiküket akarják vezérüknek?
Nem igazán lepte meg a válaszuk: régen elvesztette már illúzióit – ha egyáltalán
voltak valaha – a jelöltje értékét illetően. A gyülekezet szinte egyhangú felkiáltással
Conrad de Montferrat-t választotta: I. Conrad néven Jeruzsálem királya lett. Követséget
küldtek hozzá Tyrbe, hogy megvigyék a hírt és felkérjék, hogy tegye meg az
előkészületeket a megkoronázáshoz, melyre Akrában kerül majd sor…

***
A fényárban úszó Tyrben, ahol még a városfalakat és a kikötőben ringatózó,
fellobogózott hajókat is kivilágították, és táncot jártak a tereken, az új király ízlelgette
diadalát, akár az istenek nektárját. Végre győzött az ügye, végre elismerték érdemeit, és
mit számított az, hogy az angol, aki azt hitte, ő az úr, kényszerből cselekedett. Csak az
eredmény volt fontos: az előkelőségek végre egyhangúlag az ő kezébe tették le a
királyság jövőjét, melyet a sír széléről hozott vissza, ahogy egy fuldoklót tartanak vissza
az utolsó pillanatban. Tisztában volt képességeivel – „a legalkalmasabb személy
óvatosságával és vitézségével” –, és úgy érezte, kész felnőni a feladathoz, hogy valóra
váltsa a neki felkínálkozó keresztény királyság hatalmas reményeit.
– Újra felépítem az apái királyságát, kedvesem – mondta komolyan Isabelle-nek, aki
bíbor függönyös ágyán elnyúlva figyelte. – Ennek szentelem minden erőmet, minden
gondoskodásomat, mert megtanultam szeretni ezt a földet, mely a születés jogán az
öné. Erre esküszöm fel önnek, ahogyan Istennek is, amikor az érsek a fejemre teszi a
koronát. Együtt, ha ön is akarja, nagy tetteket vihetünk véghez Isten dicsőségére és
alattvalóink javára!
Miközben beszélt, elhagyta az ablakmélyedést, ahonnan városa örömét figyelte,
odament az ágyhoz, letérdelt előtte, és sastekintetét felesége kék szemébe fúrta.
– A házasságunk – sóhajtotta – nem hozott boldogságot önnek. Tudom, hogy nem
szeret, és bizonyára soha nem is fog, amit nagyon sajnálok, hiszen én szeretem magát.
Kétségkívül a magam módján, ami nem azonos az önével. De… szeretném kivívni
legalább a megbecsülését, hogy boldogság híján legalább büszke lehessen arra, hogy a
királynőm. Nagy jövőt kínálok önnek. Elfogadja, bizalommal és hűséggel?
Isabelle egy pillanatig hallgatott, méregette a férfit, akit ösztönösen gyűlölt, nem is
sejtve, hogy kérlelhetetlen keménysége és gyűlöletes gőgje mögött őszinte, mélységes
vágy él a nagyságra. Felfedezte, hogy létezhet jövő, attól a pillanattól kezdve, ha
megpróbálja elhallgattatni a szívét: most értette meg, hogy többé nem lesz joga az
érzéseire hallgatni, kivéve a gyerekeivel szemben: a kis Marie-val… és azzal a gyermekkel
szemben, akit a szíve alatt hord. Szomorkás mosollyal Conradnak nyújtotta a kezét.
– Nyugodt lehet, felséges férjem, lojális leszek, és kész vagyok engedelmesen együtt
munkálkodni önnel a népünk és a jövőnk érdekében. Valamint a gyermekeink
érdekében. Talán őszre megérkezik a fiú is, akire annyira vágyik! .
– Gyermeket vár? Ez igaz?
– Azt hiszem, most már kétségtelen. Ma reggel óta tudom.
Montferrat a felesége finom kezébe fúrta az arcát:
– Köszönöm! – suttogta. – Köszönöm, drága királynőm, köszönöm az örömöt,
mellyel megajándékoz!
Isabelle a tenyerében érezte, hogy a kőkemény férfi könnyeivel áztatja.

***
Folytak a koronázás előkészületei: állandó volt a jövésmenés Tyr és Akra között.
Conrad már kétszer megtette az utat, hogy felügyelje a katedrális és a szállások
díszítését, melyben az új udvar nagyjait és az előkelő vendégeket helyezik el. Maga
Oroszlánszívű Richárd is jelen lesz a keresztes hadjárat többi vezetőjével.
Aznap este – április 28. volt, két nap volt hátra az indulásig – Isabelle kissé fáradtan,
hisz az egész napot talpon töltötte, hogy királynői ruházatát próbálja, a fürdőbe vonult,
és úgy elhúzódott a tisztálkodása, hogy még a vacsoraidőt is elfelejtette. Olyannyira,
hogy a türelmetlen, de elnéző férj Helvisszel megüzente neki, hogy fürödjön csak annyi
ideig, amíg kedve tartja. Ő maga ellátogat a beauvais-i püspök palotájába, akivel Akra
ostrománál barátkozott össze, és ott vacsorázik.
Az egykori Montferrat márkit nem különösebben vonzották az egyház emberei, ez a
püspök azonban különleges volt. Philippe de Dreux, II. Róbert gróf fia, VI., Kövér Lajos
francia király unokája rendkívüli prelátus volt. A jóképű, harminckilenc éves, harcos
kedvű és rendkívüli életkedvvel megáldott férfi csak másodszülöttsége miatt vette fel a
papi hivatást, és ritkán viselte a posztjához illő öltözéket. Sokkal jobban kedvelte a
sodronyinget és a sisakot. Franciaország pair-je volt, akit Reimsben szenteltek fel, és a
katona püspökök sorába tartozott, ahogyan nem egy kortársa, akik anélkül, hogy
elhanyagolták volna egyházi kötelességeiket, mély hittől vezérelve a maguk módján
értelmezték Krisztus tanítását, és semmi kivetnivalót nem láttak abban, hogy
gyilkolásszák a hitetleneket, ha alkalom kínálkozik rá. Philippe de Dreux számára nem
volt ismeretlen a Szentföld.
Huszonöt évesen, 1178-ban lelkesedésből elindult a keresztes hadjáratra, miután
tudomást szerzett a leprás király montgisardi kirobbanó győzelméről. Jeruzsálemnek
azonban nem volt ideje megcsodálni őt, hiszen alighogy megérkezett, fogságba esett a
paneasi csatában, és Isten tudja, miért, Babilonba vitte raboskodni egy remek fogásával
igen elégedett emír. Nem maradt sokáig, hisz ki tudta fizetni a kért váltságdíjat, és
hazatért Franciaországba.
A Jeruzsálemi Királyság szomorú sorsa és az akrai ostrom híre visszahozta a
háborúba, Fülöp Ágost távozása után azonban nem volt hajlandó elismerni urának az
angol királyt, akit mélységesen gyűlölt. Ezért aztán beköltözött Montferrat barátjához,
várva az események alakulását.
– Nem megy el Jeruzsálemig – jósolta. – Csak azt akarja megmutatni mindenkinek,
különösen Szaladinnak, hogy ő az egyetlen igazi ellenfele.
Montferrat trónra emelésének azért is nagyon örült, mert Richárd akarata ellenében
történt. Aznap este a két barát kedélyesen koccintott a készülődő eseményre, de nem
nyújtották túl hosszúra az estét. Másnap indultak Akrába.
Philippe nem kísérte haza Conradot: közel volt egymáshoz a háza és a palota.
Conrad gyalog jött át a szomszédba. Különben is szeretett egyedül sétálgatni Tyr utcáin,
és a tavaszi éjszaka lágy és világos volt, akár egy nyári éj. Hirtelen két látszólag
ártalmatlan férfi lépett oda hozzá, és egy kérvényt nyújtott át neki, melyet bizalommal
átvett. Jó hangulatában kész volt megadni minden engedélyt, minden kegyet. Miközben
azonban olvasott, az egyik férfi kést döfött a mellkasába. Egyetlen kiáltás, és Montferrat
holtan rogyott a földre, míg támadói elmenekültek.
Valaki látta a bűntettet. Riadót fújt, és a gyilkosokat elfogták, még mielőtt
menedéket találhattak volna. Ellenállás nélkül megadták magukat, közönyösen
tekintettek a rájuk váró sors elé, melyet Balian d’Ibelin, aki elé vezették őket, komolyabb
elmélkedés nélkül azonnal ki is hirdetett. A férfiak az aszaszinok közé tartoztak,
akiknek vezetője egy fanatikus, furcsa és félelmetes férfi volt, akit a Hegy Öregjének
neveztek, és akinek legendák övezte hírneve egyöntetű félelmet szült Keleten.
Körülbelül egy évszázaddal azelőtt a zoroasztriánus Perzsiában feltűnt egy izmaelita
rend, mely azt hirdette, hogy Isten, aki a gondolat számára hozzáférhetetlen, csak az
egyetemes ész által nyilvánulhat meg. Alamutban született, egy bevehetetlen erődben,
ahová csak a sasok érhettek fel a Rudbar hegyek között. Az akkori mestere egy látnók
próféta, Hasszán Szabat volt, aki könyörtelen harcot indított az ortodox iszlám ellen.'
Uralkodása kezdetén Szaladin is hajszál híján menekült meg embereinek késétől
Aleppo alatt. A rend Iránból Szíriába költözött a gyermek vezetése alatt, akit Hassan
tanítványává tett. Új rejtekhelyeiről az Ansarieh hegységben Rasid ed-din-Sinan, a Hegy
Öregje kedve szerint zúdította a királyságokra a hasis segítségével fanatizált híveit.
„Az Öreg királyi udvarában maga mellett tartott a szülőföldjéről származó, tizenkét
és húsz év közötti fiúkat, akik fegyveresek kívántak lenni. Megitatott velük egy italt,
melytől azonnal elaludtak, azután a kertjébe vitette őket. Ott olyan szép helyen találták
magukat, hogy azt hitték, a paradicsomba érkeztek. A hölgyek és a kisasszonyok
mindennap kielégítik vágyaikat, és mivel mindent megkapnak, amit csak akarnak, saját
akaratukból nem is mennének el soha… Amikor pedig az Öreg meg akar öletni egy
nagyurat, azt mondja nekik: Menjetek és öljétek meg ezt az embert, és amikor
visszatértek, az angyalaim visznek vissza titeket a paradicsomba… így aztán teljesítették
minden parancsát, és semmitől sem féltek vágyukban, hogy visszamehessenek a
paradicsomba. Az Öreg tehát kivégeztetett mindenkit, akit csak kívánt…66”
Ez a férfi gyilkoltatta meg Conrad de Montferrat-t…
Philippe de Dreux személyesen jelentette be Isabelle-nek az eseményt, mely az
éppen újjáépülő királyság számára valóságos katasztrófa volt. Azt is elmondta, honnan
jött a csapás, de a királynő hitetlenkedett, hiszen első hallásra értelmetlennek tűnt a
gyilkosság:
– A Hegy Öregje Szaladin ellensége, és mint ilyen nem lehet a férjem ellensége is.
Tudom, hogy egykor nagytiszteletű apám, I. Amalrich király szinte baráti kapcsolatokat
ápolt vele, és Guillaume de Tyr nagyúr is tisztelettel beszélt róla. Miért ölték volna meg?
– Attól tartok – sóhajtotta Beauvais püspöke –, elég rút oka van. Nemrég Montferrat
elfogatott és kifosztatott egy nagy kereskedőhajót, mely az Öregé volt. Kétszer is
követelte a hajót, a rakományt és a legénységét – vagy legalábbis kártérítést –, de az ön
férje nem hitte el, hogy az az ember, akiben leginkább csak legendát látott, igazán
veszélyes lehet. Egy vállrándítással fogadta a kérést.
Önnek nem kell ecsetelnem, milyen határozott jellem volt.
– Tudom. A harag néha elhomályosította az ítélőképességét, mely máskor tiszta és
bölcs volt. Azért fogadtam el férjemnek, mert rámutattak, milyen nagy király lehet
belőle. Most pedig – tette hozzá keserű mosollyal – egyedül kell uralkodnom, nekem,
aki nem értek a politikához? Vagy visszaszáll a korona Guy de Lusignanra, aki bizonyára
nagyon örül a bűnténynek?
– Ez a feltételezés kizárt, felség. A bárók gyülekezete hallani sem akar róla többé.
– Akkor?

66
Marco Polo: A csodák könyve
Philippe de Dreux nem tudta a választ. Balian d'Ibelin sem, sőt senki más a fiatal özvegy
környezetében. Öt napig kellett rá várni, míg megtartják Conrad temetését, aki oly rövid
ideig volt király. Az elkeseredett és jövőjéért aggódó tömeg előtt Isabelle

gyászfátyolban követte a gyászmenetet a feketébe öltözött városon át a Szent

Kereszt-katedrálisba, ahol a férje nyugszik majd. Nem érzett bánatot: túlságosan
gyűlölte ahhoz Conradot, hogy most álszentül elsirassa. Fekete kalapjáról lehulló sűrű
fátyla száraz arcot takart, mely azonban sápadt volt az aggodalomtól. Milyen jövő vár a
gyermekre, akit a szíve alatt hord? Vajon meghagyják az életét, ha fiú lesz? Vagy néhány
hónap után ő is eltűnik, mint a kis Balduin, aki útban volt valakinek? Ez a gyerek kinek
lesz útjában Lusignanon kívül, akitől, mint állították, nem kell tartania többé? Az öreg
Montferrat márkinak Conradon és Guillaume-on, a kis Balduin apján kívül még két fia
volt. Boniface, az elsőszülött, és Renier. Vajon valamelyikük megpróbálja megszerezni a
törékeny örökséget? A találgatások sehová sem vezettek, de félelemmel töltötték el.
Montferrat egy napja pihent sírjában, amikor hadihajók jelentek meg a kikötő
tornyainál. Az élen haladó árbocán Anglia arany oroszlánja lobogott vörös mezőben a
reggeli szélben…
Nem sokkal később a kastély nagytermében, ahol Montferrat sasát feketébe vonták,
Richárd nagy léptekkel sietett Isabelle elé, aki a királyi karszékben várta, mely mellett
még mindig szép, és a korral egyre fenségesebbé váló édesanyja és két húga, Helvis de
Sidon és Marguerite álltak, akit Hugues de Tiberiade-nak ígértek. A férfiak, Beauvais
püspökét leszámítva, valamivel lejjebb foglalták el helyüket, így akarta Isabelle, aki
megfogadta, hogy a család hölgytagjait helyezi előtérbe, hogy éreztesse az angol
királlyal, hogy a koronája, bár az édesapjának köszönheti, saját női tulajdona, és nem
fogja hagyni, hogy megmondják, mit tegyen… szó sem lehetett arról, hogy gyenge
pozícióban mutatkozzon egy olyan ember előtt, aki Montferrat ellensége volt.
Nézte, ahogy közeledett a szőke, atletikus és arrogáns Plantagenet, aki rokona volt.
Csak akkor állt fel, amikor a király a trónushoz vezető három lépcsőfok aljához ért.
Megállt a legfelső fokon, és szó nélkül nyújtotta felé gyűrűk nélküli kezét, melyre hosszú
fekete ruhaujj hullott.
A nyilvánvaló szándék láttán az angolnak napbarnított arcába tolult a vére, mégis
ráhajolt a kézre, a mélykék és kifürkészhetetlen szempár egyszerre szigorú és varázslatos
komolyságának hatása alá került. Azután erőteljesen, határozottan megszólalt:
– Felséges rokonom, azért jöttem, hogy tolmácsoljam önnek a keleti és nyugati
nagyurak szomorúságát, akiket felháborít és mélységesen elkeserít férje kegyetlen halála
éppen legnagyobb dicsősége előestéjén…
– Higgye el, hálás vagyok ezért, felséges rokon, önnek és mindazoknak, akiknek
most kegyes szószólója… Vigasz mindannyiunknak, hogy körünkben üdvözölhetjük.
Remélhetem, hogy vendégem lesz Tyrben, ahogyan az volt Akrában?
– Bocsásson meg, de minden percemet szigorú beosztás határozza meg, így nem
fogadhatom el szíves meghívását. Nemcsak azért jöttem, hogy tolmácsoljam az ország
bánatát, de azért is, hogy közöljem határozott óhajomat, hogy újra megházasodjon. És…
 Isabelle erre nem számított. Villámokat szóró szemmel közbevágott:
– Újra házasodjak? Amikor szegény Conrad férjem még csak egy napja pihen a
sírban? Felséges rokon, tudatában van annak, mit beszél?
– Pontosan, rokon! Tudatában vagyok, mit érezhet ilyenkor egy közönséges asszony.
Ön azonban királynő, és ez mindent megváltoztat. A bűntény nélkül, mely özveggyé
tette önt, most király lenne Akrában. Királynak lennie kell, érti?
– Talán van egy… a szívem alatt!
– A hadseregnek, mely azért harcol, hogy visszahódítsa önnek Jeruzsálemet, nincs
ideje kivárni, míg felnő. Én sem maradok itt egész életemben. Azért jöttem, hogy
elmondjam, tegnap Akra katedrálisában közfelkiáltással Szíria, Anglia és Franciaország
előkelőségei…
– Engem nem kérdeztek meg! – szakította félbe Philippe de Dreux, akit
nyugtalanított az angol hangneme. – Pedig úgy hiszem, én is az előkelőségek közé
tartozom!
– A fivére, Róbert de Dreux szavazott az ön nevében, nagyuram. Megtagadná?
– Nem, természetesen! Felháborít azonban az a könnyedség, mellyel Akrában
döntenek egy királynőről, a kezéről, a szívéről, az életéről, mintha csak egy politikai
játszma lenne.
– Valóban az… legalábbis a koronája az! Nem viselheti egyedül, és ezt ön is tudja!
Isabelle kezét a felháborodott püspök karjára téve közbelépett:
– Köszönöm, hogy aggódik értem, nagyuram, de Richárd király tudja, mit csinál,
amikor Amalrich király lányának, a nagy Balduin király húgának államérdekről beszél –
ha jól értettem a szavait, felség?
– Pontosan. Megismétlem: a jelöltet közfelkiáltással választottuk ki, hisz senki sem
felelne meg nála jobban ennek az országnak, Franciaországnak és Angliának. Ahogyan
önnek sem, rokon. Azon felül, hogy főnemes és vitéz lovag, kedves és bölcs, s keveredik
benne a Capet család és a Plantagenetek vére, hisz egyszerre Franciaországi Fülöp és az
én unokaöcsém is. II. Champagne-i Henrik grófot választottuk… és van szerencsém
bemutatni őt – tette hozzá Richárd a pompás gyülekezethez fordulva, mely egy intésére
szétvált, és a bejárat felé fordult.
Lovagjai gyűrűjében egy harminc körüli, nem túl magas, de jó kiállású, barna hajú
és bajuszú férfi jelent meg a küszöbön, akinek szeme olyan mélyen ült szemöldöke alatt,
hogy meg sem lehetett határozni a színét. Összevonta a szemöldökét, amitől szigorú
benyomást keltett: rosszkedvű volt, mert nem fogadta még el megválasztását. Nem
kívánta a trónt, s még kevésbé a kényszert, hogy feleségül vegyen egy idegent, akiről
csak annyit tudott, hogy távolról sem szűz, már két férfi karjában megfordult, és
ráadásul terhes.
Henrik keményen vitatkozott Richárddal és a bárókkal. Hallani sem akart semmiről.
Először is nem tetszett neki a gondolat, hogy élete hátralévő részét ezen a napégette
földön töltse. Túlságosan szerette zöld, termékeny, rendezett champagne-i birtokait,
hogy egy olyan néphez kösse a sorsát, mely csakis sebekről és púpokról álmodozik, és
mindig éppen két csata közt van. Ezenkívül nem találta elég „frissnek” a menyasszonyt.
Végül és leginkább; képtelen volt elfogadni a gondolatot, hogy olyan nőt vegyen
feleségül, aki más férfitól várandós.
– Ha fiút szül, ő lesz a király, nekem meg a nyakamon marad a feleség! Keresztes
hadjáratra esküdtem fel, nem arra, hogy tönkreteszem az életem, akár Isten dicsőségéért
is!
– Ne keverje Istent a siránkozásába, fiam – mondta erre gyengéden az akrai érsek. –
Ami a hölgyet illeti, nézze meg előbb! Egészen fiatal, és a világ legszebb és legkecsesebb
hölgye!
Henrik végül beleegyezett, hogy elmegy Tyrbe, de felkészült, hogy megvédelmezze
álláspontját. Jobban belegondolva remélte, hogy szövetségesre talál ebben a Jeruzsálemi
Isabelle-ben, akit nem egészen egy héttel a férje meggyilkolása után máris az ő ágyába
akarnak lökni.
A terembe lépve azonnal észrevette a trón lépcsőjén álló királynőt. Karcsú, elegáns
és finom alak fekete díszruhában, mely kiemelte arca fehérségét. Közelebb lépve már
jobban látta, és megenyhült összevont szemöldöke. Az érseknek igaza volt! Soha még
nem látott nála ragyogóbb és kifogástalanabb szépséget. Isabelle olyan volt, akár egy
igazgyöngy. Finom rózsaszín, kerek szája bársonyos volt, akár egy virágszirom. Szeme
úgy csillogott hosszú szempillái alatt, akár a fűzfák árnyékolta kék tó.
Ahogy elé lépett, Henrik észrevette szemének szorongó, szinte irtózattal teli
kifejezését, ahogy Isabelle tekintete rá szegeződött, és hirtelen mélységes vágy tört rá,
hogy tetsszen neki, hogy megszerettesse magát, s először is mosolyra fakassza…
Miután mélyen meghajolt, térdre ereszkedett, felemelte a fejét, és nagyra nyitotta
kék szemét, melyből boldog meglepetés ragyogott.
– Felséges királynő – mondta –, ha kegyeskedik elfogadni férjéül, tudnia kell, hogy
hűséges, kitartó, tisztelettudó… és amennyire ön engedi, szerető férje leszek! Együtt
érzek a bánatával. Több mint nehéz az, amit elvárnak öntől… természet ellen való! De
megpróbálok segíteni, minden erőmmel azon leszek, hogy felülemelkedjen a
próbatételen, melynek, bocsánatáért esedezem, eszköze vagyok…
Ahogy beszélt, Isabelle vonásai megenyhültek, és engedett szorításán a szívét
fojtogató fájdalom. Megértette, hogy ez a férfi azon felül, hogy lehetőség a királyság
számára, talán neki is szerencsét hoz, és ha elszalasztja, ha elutasítja Henriket, a
következő jelölt sokkal rosszabb is lehet. Egy másik Montferrat?
A remélt mosoly egyenesen fakadt Isabelle gondolatmenetéből, és ösztönösen a férfi
felé nyújtotta a kezét:
– Legyen a bárók és a népem akarata szerint! Ami engem illet, gróf úr, tudnia kell,
hogy nagyobb örömmel adom önnek a kezem, mint reméltem…
Tüzes éljenzés követte a szavait, és Richárd talán az illendőnél nagyobb
lelkesedéssel ölelte magához újdonsült unokahúgát.
 Másnap Tyr katedrálisában Isabelle-t és Henriket egyesítették a házasság
szentségében… éppen egy héttel azután, hogy Conrad de Montferrat-t eltemették.
Henriket megkoronázták Jeruzsálem királyának.
A nászéjszakát későbbre halasztották. Henrik finom lélek volt, és nagyon vágyott rá,
hogy megszerettesse magát, így nem követelte már az első este férji jogait, melyek
egyelőre elfogadhatatlanok lettek volna Isabelle számára. Ráadásul néhány nappal
később, ahogy az indulásra készülődtek Akrába, a királyi pár leendő lakhelyére, az ifjú
feleség elesett és elvesztette magzatát. Nem érzett igazi fájdalmat: alig több mint két
hónapos terhes volt. Az isteni akarat megnyilvánulásaként fogadta balesetét: Henrik
most már biztos lehet benne, hogy az első marad a trónon, melyre nem törekedett, ám
napról napra kedvesebb lett számára, ahogyan növekedett Isabelle iránti szerelme.
 XV. fejezet

Az akrai éjszaka

1192. október 10-én Oroszlánszívű Richárd elhagyta a Szentföldet. Kevésbé

örömtelién, mint ahogyan érkezett. Igaz, a királyságot részben helyreállították, de csak
részben: a gázai szír partvidéket és egy keveset a belsőbb vidékekből. Jeruzsálemet, a
szimbolikus várost nem sikerült visszaszerezniük. Pedig nem a próbálkozás hiányzott!
Nem sokkal Isabelle harmadik házassága után a keresztény sereg újabb kísérletet tett,
győzelmeket aratott, de a Szent Várostól öt mérföldre megállt. Kitűnően védték
Jeruzsálemet az árkok, a hegyek, az erőteljes falak és a környező kutak, melyeket
Szaladin betemettetett. Több ember, több harci gép, több idő… és kevesebb letaglózó
hőség kellett volna! Még a templomosok és az ispotályosok nagymestere is
visszavonulót javasolt. Ráadásul a maláriától szenvedő Richárd hosszú napokat volt
kénytelen a sátrában tölteni, ahol a barack, a körte és a sörbetek frissítették, melyeket
mindennap a szultán küldött ajándékba. Azután békeszerződést írtak alá, mely
megerősítette a visszahódított területeket, és szabad bejárást engedélyezett a
zarándokoknak a Szent Sírhoz.
Nem volt mit tenni, el kellett fogadni… a nagyra törő álmok, a szépséges hőstettek
után: Richárd ugyanis többször is megmutatta, milyen kiváló vitéz. Most mégis
hazament. Hamarabb, mint szeretett volna, de a gyűlöletes János herceg kezén lévő
Angliának szüksége volt rá Fülöp Ágost terveivel szemben, aki arra vágyott, hogy
Normandia megszerzésével természetes tengeri határral ajándékozza meg
Franciaországot. Hazatértében nem volt semmi kellemes. Ahogy távolodott a
tiszteletére fellobogózott akrai kikötőtől és a Carmel-hegység kék lankáitól, a
Plantagenetnek elszorult a szíve. Mintha átok ülne rajta. Talán attól tartott, hogy
ugyanaz a nyomorúságos sors vár rá, mint az apjára, II. Henrikre, aki az őt legyőző,
eláruló fiát átkozva halt meg?
Félelemmel töltötte el a jövő67…

67
Nem ok nélkül. Richárd hajóját a vihar a velencei öböl felé sodorta, és Aquilától nem messze hajótörést
szenvedett. Kénytelen volt átszelni Európa egy részét, hogy kikerülje Franciaországot és talán Fülöp Ágost
börtöneit, akinek jó oka volt haraggal gondolni rá. Észak felé haladva inkognitóban belépett Ausztriai Lipót
földjére, aki az álöltözete ellenére tudomást szerzett a jelenlétéről. Richárdot üldözőbe vették, felismerték és
letartóztatták. Ausztriai Lipót börtönbe vetette három évre Durnstein várába. Ötvenezer ezüst váltságdíj
fejében nyerhette vissza az Oroszlánszívű szabadságát és trónját. Amikor egy pontosan kilőtt nyílvessző
kioltotta az életét, amikor megostromolta a limousini Chálus kastélyt, hogy megszerezze annak kincsét,
Richárdnak nem volt gyermeke. János hercegre szállt a korona…
 Öt nappal Richárd elutazása után, október 15-én Szaladin elhagyta Jeruzsálemet,
hogy Damaszkuszban töltse a telet. 30-án Bejrútban volt, ahol fogadta Antiochiai
Bohemundot, a Félszeműt. Bár a férfi örökölte a tripoliszi grófságot, nem vett részt a
visszahódításért folyó harcban. Azért jött el, hogy tiszteletéről biztosítsa a szultánt, és a
védelmét kérje. Számos ajándék és egy húszezer dináros járadék kíséretében meg is
kapta. Az antiochiaiak oly régóta csakis a saját érdekeikkel törődtek!
November 4-én a szultán négyévi távollét után végre visszatért Damaszkuszba.
Elragadtatott fogadtatásban részesítették, mely méltó volt dicsőségéhez, a
legkirobbanóbb dicsőséghez, melyet csak az iszlám a Próféta halála óta látott. Szaladin
napjai azonban meg voltak számlálva. Február 21-én tífuszos lázban meghalt, nem
hagyva más örökséget, mint negyvenhét dinárt, egy tyri aranyat… és természetesen egy
birodalmat, mely nem bírta el a hiányát. A pénz semmit sem jelentett számára, és
mindig bőségesen költötte hadseregei, népei… sőt még a legyőzöttei javára is, akiknek
néha kifizette váltságdíjukat, vagy akiket segített, ha asszonyokról vagy szegényekről
volt szó. Utolsó óráján Ahu Jaffer imám szavalta a Korán sorait Mohamed haláláról:
„Árnyak váltották fel a nap ragyogását, amikor a lehanyatló csillag eltűnt szafer 27.
éjszakáján. A fény forrásai elsötétültek, vele haltak az emberek reményei. Eltűnt a
nagylelkűség, és elterjedt a gyűlölködés…”

***
Amint Akrába érkezett, Isabelle megkedvelte a fehér erődítményt, a hit és a
kereskedelem városát, mely úgy lebegett a tengeren, akár egy odadobott liliom, s mely
hihetetlen gyorsasággal vetette le magáról a borzalmas ostrom nyomait. Sosem fogja
elfelejteni a szép napot, amikor Henrikkel megérkezett.
A kikötőig minden utcát élénk színű selymekbe öltöztettek: virággal és
cédruságakkal teleszórt selyemszőnyegek ragyogták be az utat, a házak elé pedig
illatosítókat állítottak, melyek finom füstje könnyű, kékes ködbe vonta az utcákat.
Az egész város – akkoriban úgy hatvanezer lakosa volt – elébe sietett, legszebb
ruháját, legszebb fegyverzetét öltve fel. Fiatal, fehér ruhás lányok mentek előttük,
virágokat hintve a lovak fejére, melyeket a fegyvernökök vezettek. Papok menete
mutatta feléjük a zászlókat és az ereklyéket, melyeket megcsókoltak, mielőtt beléptek a
Szent Kereszt-katedrálisba, ahol misét hallgattak. Bőséges alamizsnát osztottak a
szegényeknek. Isabelle most először ízlelte meg az örömöt, hogy királynő, látva a
királyság fővárosává tett város rajongását.
Azután Henrik elment és csatlakozott Richárd nagybátyjához, hogy egy utolsó
kísérletben megpróbálják visszahódítani Jeruzsálemet, de nem maradt sokáig távol.
Fiatal felesége arra használta fel az időt, hogy berendezkedjen és megszokja az új
palotát, mely a nabluszira emlékeztette. Szép épület volt a kikötő közelében, melyet
egykor egy gazdag velencei kereskedő építtetett. Tágas termeiben nagy ablakok nyíltak a
tengerre és a belső kertekre. Minden csodálatos és békés volt, kellemes változást hozva
Isabelle számára a szigorú tyri kastély, s még inkább a moabi Krak fekete falai után,
melyek emléke egyre mélyebbre temetődött gondolataiban. Minden erejéből igyekezett
kitörölni a kegyetlen emlékeket, hogy ne zavarják királynői feladataiban, melyeket a
lehető legjobban kívánt ellátni a nép javára, melyet elkápráztatott kecsessége és
mosolya.
Kicsi, de életteli és vidám volt az udvara, fiatal lányokból állt, akik élvezték az életet,
és érettebb hölgyekből, akik közé nem igazán lehetett besorolni Helvist, aki a férje
távollétében mellette maradt. Komnenosz Mária most Haifában élt, a Carmel-hegy
lábánál, az öböl túlpartján, melyet Balian d'Ibelin kapott hűbérbirtokul. Kellemes volt
időről időre oda látogatni, különösen hajóval, hisz nyugodt volt a tenger. Amikor
azonban nem vallásos kötelezettségeinek tett eleget vagy nem a várost járta, hogy
enyhítse a nyomort, Isabelle szívesen visszahúzódott a tengerre nyíló szobájába. Órákon
át hímzett, font vagy paszományozott a hölgyei körében, akik tettek-vettek, énekeltek
vagy hallgattak, szívük titkainak szentelve a csend pillanatait.
Isabelle élvezte ezeket a perceket, és a hölgyei, látva, hogy leengedi a tűt vagy az
orsót, és tekintete a horizont kékjébe réved, tudták, hogy ideje csendben maradniuk, és
nem kutatni, miért vetül a ragyogó napsütés ellenére téli ködként melankolikus fátyol a
szépséges arcra. Mindannyian azt hitték, a királynő távollévő férjéről álmodik. Csak
ketten tudták, hogy nem Henrik foglalja le a felesége gondolatait, hanem egy másik kép,
egy végtelenül fájdalmas emlék felhőzi a tekintetét: Helvis húga és az öreg Marietta, aki
a kis Marie-ra felügyelt.
Amikor a király visszatért lovagjaival – miközben Richárd távozott –, hivatalosabb
ritmusra szerveződött az élet, hisz Henrik tökéletesen akarta eljátszani a rá osztott
szerepet. Hamar megmutatta tehetségét, és határozottságot, sőt szigort sem nélkülöző
óvatossággal irányította királyságát. Hamar tapasztalták ezt a pisaiak is, akiknek a
velenceiekhez és a genovaiakhoz hasonlóan fiókjaik voltak a hatalmas akrai fűszer– és
selyempiacon.
Cipruson, melynek most ura volt, Guy de Lusignan alig bírt magával. Nehezen
fogadta el, hogy a bárók kivetették maguk közül. Még nem veszítette el a reményt, hogy
visszaszerzi azt, amit jogos tulajdonának vélt, és szervezkedni kezdett a pisaiakkal,
akiknek Cipruson is volt fiókjuk. Elhatározták, hogy elsőként megszerzik Tyrt, majd
Akrát, és elűzik Henriket és a feleségét. Elég ostoba terv volt, ismerve az egykori velencei
főváros véderejét, de voltak belső cinkosaik. Ráadásul Guy a testvére, Amaury
támogatására is számított, aki továbbra is a királyság főparancsnoka volt, így Henrik
közvetlen közelében mozgott.
A király azonban tudomást szerzett az összeesküvésről. Elzavarta a pisaiakat Tyrből.
A ciprusiak dühükben hajókat küldtek, hogy feldúlják a partot Tyr és Akra között, s
ezzel ismét felbőszítették a királyt: elűzött minden pisait Akrából, sőt az egész
királyságból, és figyelmeztette őket:
– Ha vissza mernek jönni, a pofájuknál köttetem fel őket!
 Amaury de Lusignan természetesen szót emelt az elűzöttek érdekében. Rosszul járt:
Henrik rá zúdította a haragját, és árulás vádjával letartóztatta. A vesztőhelyet
kockáztatta.
Isabelle elégedetten fogadta a hírt. Soha nem szerette a főparancsnokot, tudva, hogy
ő szervezte Sybilla és semmirekellő bátyja házasságát. Ráadásul többször is megpróbálta
rávenni Heracliust, hogy bontsa fel a házasságát Onfroi de Toronnal, hogy maga vehesse
feleségül Isabelle-t, és így szerezzen jogot a koronára. Ráadásul a férfi sosem titkolta,
hogy nagyon tetszik neki, és tüzes udvarlással vette volna körül, ha a Krak hölgye nem
ügyel oly szigorúan a fia házasságára. A Champagne gróffal kötött új házasság
felbőszítette és zavarta: anélkül, hogy elveszítené a becsületét, hogyan fordulhatna el
Guy ügyétől, hogy a riválisaként tűnjön fel? Kénytelen volt tehát elfogadni a helyzetet.
Isabelle mégis tudta, hogy nagyon bánja, hogy így alakult, bár soha nem vétett
főparancsnoki kötelességei ellen. Annyira mégsem gyűlölte azonban, hogy a halálát
akarja. A férje értésére adta, hogy a kivégzés talán túl nagy büntetés egy egyszerű
közbenjárásért, s véleményéhez csatlakozott a templomos és az ispotályos nagymester
is.
Amauryt szabadon engedték, de tudva, hogy Henrik haragtartó tud lenni, a férfi
lemondott a főparancsnoki kardról, és a fivére után utazott Ciprusra. Senki nem
bánkódott utána: az új királynak mar inas dolga volt, méghozzá sokkal komolyabb
dolga, hiszen a Szent Sír kanonokjairól volt szó, akik természetesen átköltöztek az új
fővárosba.
A Heracliust felváltó Raul pátriárka idős ember volt, s most meghalt. A kanonokok
nem kérték ki a király véleményét, ahogyan az kötelességük lett volna, és azonnal új
pátriárkát választottak Caesarea érseke, Aymar le Moine személyében, aki a Lusignan-
klán egyik legelkötelezettebb híve volt. Henrik hangot adott elégedetlenségének. A
káptalan szemtelenül azt felelte, hogy nem veszi figyelembe a király véleményét, hisz
nem a Szent Sír-templomban kapta meg a koronát, ahogyan azt a hagyomány előírja.
Hatalmas volt a sértés!
Henrik teljes fegyverzetben azonnal a Szent Kereszt-templom nagytermébe sietett,
őröket állíttatott az ajtókhoz, és egyedül lépett előre a fekete ruhák körében, melyek
felett gazdag keresztek ragyogtak, és sziklakemény tekintetét végighordozta a borotvált
vagy kopasz fejeken, hisz a kerek tonzúrát már nem alkalmazták.
– Nos, jó urak – kiáltott fel gúnyosan –, úgy látom, nem sokra becsülik a
megválasztott és megkoronázott királyt! Hogy lehet, hogy elfelejtettek meghívni a
tanácsba az új pátriárka megválasztásához?
– Úgy találtuk – felelte a legidősebb pap asztmás hangon –, hogy mivel a
Jeruzsálemi Templom feje csak a pápától függ, felesleges belekeverni a világi hatalmat.
Mi, a Szent Sír kanonokjai, őszentsége képviselői, választottunk, és követet küldtünk a
pápához…
 – Én meg börtönbe küldelek titeket! Legszívesebben megfojtanálak
mindannyiótokat, akiknek nincs többé létjogosultságotok, hogy megtanítsalak tisztelni
a királyi hatalmat…
– Hatalmat, melyet egy gyilkosságnak köszönhet… egy gyilkosságnak, melyben bár
nem bűnös, talán nem is ártatlan!
Henrik egyenesen odalépett a szemtelenhez, és acélsisakjának orrvédője
veszedelmes közelségbe került a kanonok orrához.
– Megismételné, tisztelendő atyám? Mi közöm nekem a Hegy Öregjének ügyeihez?
– Magának semmi! De dicsőséges nagybátyjának, Richárdnak van. Azt beszélik,
amint megérkezett, követeket küldött az El Khaf várba, hogy elérje, megszabadítsák
Francia Fülöptől. Csakhogy Rasid ed-din-Sinan nem értett egyet vele. Azt azonban
elvállalta, hogy elintézi Conrad de Montferrat-t, aki meg merte sérteni őt.
– A gyilkosok bevallották az indokaikat.
– Azok az emberek a halálban is engedelmeskednek uruknak. Csak azt vallják be,
amit mondanak nekik!
– Hazudnak! Tehetetlen alakok és összeesküvők gyülekezete! Már nincs is
létjogosultságuk. A Szent Sír messze van, és maguk az én városomban vannak!
A tiltakozó kórus elhallgatott, majd még erősebben csapott fel újra, amikor őrök
léptek a terembe, hogy megragadják és a fellegvár börtönébe vessék a kanonokokat.
Hatalmas botrány kerekedett.
Ekkoriban Henrik tanácsadója és a királyság kancellárja Josse de Tyr volt, az érsek,
akinek szava keresztes hadjáratra indította a királyokat. Mint egykor Guillaume, ő is
őszinte szavú volt, és nem titkolta a király elől, hogy túl messzire ment. Miután
lecsillapodott, Henrik is elismerte:
– El fogom engedni őket. Ismerje el, barátom: azok az ostobák megérdemelték a
leckét! Soha egyházi emberek nem árasztottak még ennyi mérget. Azzal merészelték
vádolni az Oroszlánszívűt, hogy megrendelte egy nemesember meggyilkolását! Honnan
a pokolból vették?
– Ez a hír járta, felség, be kell vallanom. Ki tudja, mi az igazság! Az Öreg szívét és
gondolatait kellene kifaggatni…
A király elgondolkodott, majd megkérdezte:
– Kapott híreket Antiochiáról? Hogy áll a vita III. Bohemund herceg és az örmény II.
Leó között?
– Súlyosbodik. Éppen mondani akartam. Leó herceg lefogatta Bohemundot, és
fogolyként viszi Sisbe…
Henrik öklével az asztalra csapott.
– Lehetetlen alak az az örmény! Tudom, hogy Bohemund nem sokat ér, és az új
felesége, de Burzey asszony sokáig kémkedett Szaladinnak, de Antiochiának a frank
birodalom szövetségesének kell maradnia. Odamegyek. Először is tárgyalok a város
vezetőivel, azután pedig elmegyek Sisbe a hercegért. Készíttesse elő a királyi hajót, és
fegyverezzen fel két másikat is!
 – Kiadom a parancsokat. Egyenesen Szent Simeonba68 megy?
– Nem. Megállok Tripoliszban, és felveszem az ifjú Félszemű Bohemund grófot.
Természetes, hogy tegyen valamit az apjáért, visszafelé azonban a szárazföldön jövök…
hogy felkeressem a Hegy Öregjét. Ideje feleleveníteni az egykor Amalrich király szőtte
szálakat. Sinan és az izmaelitái olyan erőt képviselnek az ortodox iszlámmal szemben,
mellyel érdemes számolni…
Josse pontosan ugyanúgy húzta kis mosolyra szája sarkát, mint egykor Guillaume de
Tyr.
– Egyben pedig reméli, hogy megtudhatja, mi az; igazság a szívét nyomó ügyben,
felség?
Henrik elnevette magát:
– Tudhatnám, hogy félszavakból is kitalálja az igazságot! Most megyek a
királynőhöz.
Isabelle harmadszor is terhes volt, és ideje végéhez közeledett. A ruhája csillogó
sárga selymén kidudorodó has nélkül azonban senki nem mondta volna meg, hogy
gyermeket vár. Minden hihetetlenül könnyen zajlott. Nem volt rosszul, nem torzult el az
arca, még a fáradtság jelei sem mutatkoztak rajta, pedig nem volt hajlandó lemondani
mindennapi tevékenységeiről. Boldog volt, hogy megajándékozhatja a férjét a
gyermekkel – talán a fiúval –, melyre a férfi vágyott, hiszen szeretet, bizalom és
megértés alakult ki közöttük, mely semmiben sem emlékeztetett arra, amit egykor
Montferrat iránt érzett. Nem emlékeztetett a fájdalommal átszőtt, szenvedélyes
szerelemre sem, melyet továbbra is táplált Thibaut iránt, s melyet igyekezett szíve
legmélyére temetni. Kétségbeesett imába merült, amikor egy-egy látszólag jelentéktelen
részlet hatására az égető láva áttörte a hamuréteget, mely alá fojtotta. Hűséges, gyengéd
és megértő feleség akart lenni, hogy így feleljen az őszinte szerelemre, mely Henrikben
élt iránta az első naptól kezdve.
Nem örült, hogy a férfi hosszú útra indul:
– Azt reméltem, édes uram, hogy mellettem lesz, amikor eljön a szülés napja. Már
nem lehet messze. Nem tudná későbbre halasztani az utazást?
– Nem. Az antiochiai események túlságosan súlyosak ahhoz, hogy tovább várjunk.
Ki kell szabadultatnom a herceget… de megígérem, hogy visszatérek önhöz, amint lehet,
mert már a gondolatra is hiányzik, hogy elmegyek!
Kedves mondat volt, és Isabelle tudta, hogy őszinte is. Igen, Henrik jó férj volt, és
szerette őt, de nem annyira, hogy megsirassa, amikor egy héttel később a szobájából
látta, hogy a szél belekap a királyi hajó vitorláiba, és észak felé repíti. Beletörődött, hogy
egyenes, egyszerű… kissé unalmas életút áll előtte. Hamarosan újabb gyermeke születik,
aztán bizonyára még egy… és talán egy negyedik is, hogy jól megalapozzák az új
dinasztiát. Királynői élet vár rá, ugyanolyan, mint a többi királynőre. Alig különbözik
egy egyszerű várúrnőétől…

68
Antiochia kikötője
 ***
A nyugodt, bölcs, pontos és éppen kellően zsarnoki Champagne-i Henrik néhány
hét alatt rendet tett Antiochia ügyében, és hazavitte a hercegét, ahol az számadásra
hívhatta áruló feleségét, aki bőségesen hozzájárult a fogságba eséséhez. Ezután a király
tengerre szállt, de horgonyt vettetett Maraklea kis öblében, nem messze Margat várától,
mely az ispotályosok felügyelete és védelme alatt állt. Azután Balian d'Ibelin
társaságában, akit barátsággal és csodálattal övezett, Akra és Jeruzsálem királya
megindult a hegyek közé.
Az izmaeliták földje, mely felett a Hegy Öregje uralkodott, megkapó látványt
nyújtott: kerek dombok, vad gerincek és hegyes csúcsok, melyek tetején gyakran
erődítmény állt, szédületes falakkal magasodva a mély völgyek fölé, és termékeny
földekkel vagy sűrű tölgyerdőkkel körülvett városok váltották egymást. Sárga kövekből
épült sasfészekként az Öreg három vára, Quadmusz, Masyaf és El-Khaf (A pince) zárta
magába a hasisfogyasztók titokzatos világát. Teljes súlyukkal terítették be a környéket
legendákkal, vallásos félelmekkel, babonákkal és az időtlen hatalom érzésével, mely
még letaglózóbb volt, mint a csipkés tornyok, melyeken a napsugár néha egy-egy
fegyver acélján csillant meg.
Henrik követeket küldött előre, nem akarta bejelentés nélkül megzavarni a környék
urát. Jutalmul nagy tisztelettel fogadták a furcsa völgy lakói, különösen a Hammam
Wasiul város béliek egy kis fennsíkon: a kétoldalt felsorakozott férfiak mélyen
meghajoltak előtte. Innen indult lefelé az út a völgybe, ahol feltűnt El-Khaf büszke és
impozáns erődje.
A vár egy sziklás hegyfokon állt, három keskeny és az erős napsütés ellenére is
árnyas völgy találkozásánál. Ide látszottak erős védelmi rendszerei, a szédítő szirt
oldalába épített falak, valamint az ókori vízvezeték, mely a vízellátását biztosította. Jól
felfegyverzett férfiak őrizték az egységet. Az erődítménybe egyetlen út vezetett, egy
sziklába vájt lépcső, mely egy barlang fekete torkához futott, egy alagútféleséghez,
melynek mélyén a kastély bejárata nyílt.
Nehéz volt az út, a hófehérbe öltözött, néma szolgák kantáron vezették a lovakat a
széles lépcsőfokos ösvényen, hogy biztos maradjon a léptük, és lovasaiknak ne kelljen
aggódniuk. Így érkeztek meg az alagúthoz, melynek belsejét a falra rögzített fáklyák
világították meg. A mélyén egy napfényben fürdő első udvar látszott egy hatalmas,
nyitott kapun át. Újabb fehér ruhás férfiak várták őket, egyenesen és hallgatagon,
mintha csak szobrok lennének. Semmi zaj nem hallatszott. Egyetlen harsona sem.
– Milyen különös hangulat! – jegyezte meg Henrik, akire akarata ellenére is nagy
hatást tett a látvány. – Főleg ez a csend!
– Sok szóbeszéd járja az Öreg várairól. Azt mondják, amikor ideérkezett Perzsiából,
ugyanúgy, ahogy egykor Hasszán Szabbah Alamutban, elűzött minden gyenge férfit a
családjával együtt, kivéve azokat, akiknek volt valamiféle tudománya. Elzavarta a
zenészeket és a mesemondókat is. Úgy tartják, hogy az erődben mintegy száz embere él,
titokzatos hierarchiába rendezve, és mind vakon ragaszkodnak urukhoz, aki a csúcson
él, tucatnyi tanítványtól körülvéve… A számok sosem csökkennek, mert azokat, akik
küldetésükben meghalnak, nagyon hamar felváltják a völgyből érkező újabb izmaeliták
vagy a tudásra szomjazó férfiak…
– Honnan tudja mindezt? Nem olyan ember, aki ad a szóbeszédekre…
– Távolról sem én tudom ezeket egyedül. Maga is ugyanennyit tudna, felség, ha itt
születik, ezen a földön. Gondolom, nagyon más itt, mint Champagne-ban – tette hozzá
Balian mosolyogva.
– Nagyon, de nincs híján a szépségnek. Így kell lennie, ha beleegyeztem, hogy itt
töltöm a hátralévő életemet. Ami pedig ezt a várat illeti, nem is tudom, mit gondoljak
róla… talán csak annyit, hogy láttam már vidámabb kolostorokat! A szerzetesek legalább
ránéznék az emberre: az itteniek mintha nem is látnának…
A fehér szobrok, melyek némelyike piros jelet viselt, hirtelen megelevenedtek, és
arccal a földre vetették magukat, amikor a Hegy Öregje előrelépett a király és a lovagjai
üdvözlésére, akik leszálltak nyergükből. Rasid ed-din-Sinan idős, figyelemre méltó férfi
volt. Magas és sovány, sőt, csontos hófehér turbánja alatt, arcvonásai mélyen
metszettek, orra erőteljes, keskeny szája könyörtelenséget sugallt, szeme
meghatározhatatlanul ragyogott hófehér szemöldöke íve alatt. Fehér volt hosszú
szakálla is, hangja azonban rendkívülien csengett, egyszerre volt lágy és érdes, akár egy
katedrális zúgása.
Nemes méltósággal fogadta királyi vendégét, és embereivel együtt beinvitálta
hajlékába.
Nyomában minden díszítéstől mentes galériasorra léptek, melyeket néhány könnyű
rekeszfal tört meg, ahol csak gyékények és ládák látszottak. Itt élnek a hívei, magyarázta
az Öreg, beavatási fokuk szerint csoportosítva. Azután az emeleten tágas,
fegyvertárolásra, imára vagy tanulásra kialakított termek következtek, ahol az idegen
nyelveket beszélők oktatták a többieket. Szokatlan volt a hasonló látogatás, Henrik
azonban megértette, hogy az a célja, hogy képet kapjon a kastélyról, mely, ahogyan
ideérkezve maga is megjegyezte, leginkább kolostorra emlékeztetett… vagy inkább
templomos rendházra. Az utolsó terem egy hatalmas refektórium volt. Lakomát
készítettek elő számukra.
– Kíséreted nemes urait ebben a teremben szolgálják ki – mondta az Öreg –, és a
szolgáim parancsot kaptak, hogy semmiben ne szenvedjenek hiányt… csak bor nem
lesz! Nálunk halálbüntetés terhe mellett tiltott. Ami téged illet, felség, valamint a
barátodat, remélem, megtiszteltek azzal, hogy osztoztok saját ebédemen…
Választ sem várva visszakísérte őket az udvarba, majd megindultak a hatalmas
torony felé, mely a másik oldalon, a csúcson emelkedett, és ez az egyetlen bejárata volt.
Nem lehetett körüljárni sem kívülről, sem belülről, így képtelenség volt felmérni
valóságos méreteit.
 – Csak kevesen élnek itt mellettem és az egyetemes tudás forrása mellett, mellyel
rendelkezünk.
Kinyitott előttük egy hatalmas termet, melyet mindössze egyetlen ablak világított
meg, melynek keretében csodálatosan terült el a kinti táj. Falfülkékben, ládákban és
alacsony asztalokon hihetetlen mennyiségű könyv és tekercs sorakozott, melyek közül
néhányat, bizonyára a legértékesebbeket, vasrácsok mögött, nagy zárak alatt őriztek.
Alacsony pulpitusok is álltak a teremben, valamint gyékények a lekuporodáshoz, s
egyetlen luxusként a szigorú környezetben csodálatos metszett üveg és aranyberakásos
mecsetlámpák ontották a fényt…
Végül a két vendég egy kis fehér és csupasz terembe lépett, melyben egyetlen
alacsony asztal állt, körülötte gyékényekkel és párnákkal, melyek az étkezőket várták. Az
Öreg egy gyékényen foglalt helyet. Miközben bőséges és változatos ebédet szolgáltak fel
– bor nélkül! –, ő beérte kenyérrel, tejjel és datolyával. Csendben ettek, ahogy a
hagyomány megkívánta. Aranytálakban megmosták a kezüket, s csak ezután készültek a
beszélgetéshez, melyet Allah dicsőségének szentelt csend és keleti típusú udvariassági
formulák előztek meg.
– Nagy megtiszteltetés a látogatásod – mondta Sinan a királynak –, de bölcs
hírneved, mely megelőzött, azt sugallja, hogy nem egyszerű kíváncsiság vezérel. Egy
király ideje túlságosan értékes ahhoz, hogy egy öregember társaságában töltse, akinek
minden nappal fogy az élete.
– Mint minden emberé! Rólad azonban azt tartják, nem ember vagy, hanem
halhatatlan szellem. Ez a szóbeszéd önmagában is elég lenne, hogy felélessze a
kíváncsiságom, de igazad van, határozott céllal jöttem: egy kérdést szeretnék feltenni,
remélve, hogy megadod rá a választ.
– Miért ne? A beszéd kapcsolat az emberek között. Csak akkor válik ártóvá, ha
visszaélnek vele. Beszélj!
– Szóbeszéd járja a királyságomban. Számomra sértő szóbeszéd, hisz egyik közeli
rokonomat érinti, Angliai Richárd királyt.
– És mit mond a szóbeszéd? – vetette oda Sinan érezhető megvetéssel.
– Hogy azután, hogy hiába kért téged követei útján, hogy ölesd meg másik
rokonomat, a francia királyt, elérte nálad Conrad de Montferrat halálát.
A kemény arc, ha lehetséges, még szigorúbbra váltott:
– Igaz, előfordul, hogy megteszek hasonló szívességet egy barátnak, de Anglia
királya nem a barátom. A vitézségéhez nem párosul elég bölcsesség. Ha zavart volna, ő
lenne halott. Szaladin visszaszorításával szolgálatot tett nekem. Ami Montferrat-t illeti,
egyszerűen azért ölettem meg, mert megsértett. Az embereim, akiket kivégeztetek,
igazat mondtak.
– Azt is beszélik, hogy jóindulattal vagy a frankok iránt… néhány kivétellel. Nem
tudtad, hogy azzal, hogy így cselekszel, nehéz helyzetbe hozod a királyságot?
 – Nem, mert tudtam, hogy te lépsz a helyére. Montferrat-nak kétségkívül voltak jó
tulajdonságai, vitéz volt és jó szervező, de túlságosan furfangos volt, kegyetlen és
tisztátalan a szíve. Te sokkal jobb király vagy nála.
– Tudtad? Hogy lehetséges?
– Erre a kérdésre nem felelek… Tudtam, és kész! Ugyanakkor igazad van, hogy azt
hiszed, jóindulattal vagyok irántad és a tieid iránt. Az akrai ostrom alatt háromszor
lehetővé tettem egy kis kalandot, mely zavart keltett Szaladin soraiban, és így időt
kaptatok, hogy összeszedjétek magatokat.
Balian d'Ibelin, aki mostanáig bölcsen hallgatott, közbeszólt:
– Háromszor? A vakító páncélzatú lovagról beszélsz… akinek fehér fátyol fedte az
arcát? – kérdezte felindultan.
– A Leprás Balduin szelleme! Én élesztettem fel.
– Felélesztetted? – lepődött meg Henrik. – Az egyik embered volt?
– Nem. Egy közületek való.
– A mindenit! – kiáltott fel Balian talpra ugorva. – Mondd meg a nevét, kérlek, mert
döbbenetes felbukkanásai hatalmas szolgálatot tettek, és köszönettel tartozunk neki!
Nem igaz, felség?
– Így van. Én…
– Nem hinném, hogy ő így kívánná – szakította félbe Sinan. – Itt békére talált a
meditációban, a szövegek tanulmányozásában és az emberi sebek gyógyításának
művészetében. Az ő sebei csak nemrég hegedtek be. Ti újra felszakítanátok őket. Csak
azért beszéltem róla, hogy bizonyítsam irántatok való jó szándékomat. Ne kérjetek
többet!
Maga is felállt, jelezve, hogy a beszélgetés véget ért, de Balian nem akarta ennyivel
beérni.
– Csak még egy kérdést, kérlek! – előzte meg a király. – Az a lovag elárulta istenét, és
felvette az iszlámot?
– Az iszlámot? Itt? Tudnod illene, hogy mi nem Mohamed követői vagyunk, hanem
Izmael fiai, akiknek három vezérgondolat jellemzi a tanait: a Kör, a Tökéletes Imám
visszatérése, akit a szunniták űztek el, és a Kezdeti Tökéletesség. Nem egyenes
vonalúként értelmezzük az időt, melyben folyamatosan halmozódna a múlt. Az idő a
ciklusokon keresztül visszavezet az Eredethez, hiszen el kell érnünk a kezdetet és a
kezdeti Tisztaságot. Ez a visszatérés csak a Tökéletes Imám megjelenésével érkezhet el!
Allah az istenünk, igaz, de nem tiszteljük Mohamedet!
– A Tökéletes Imám? – gondolkodott el Henrik. – Mi azt várjuk, hogy Krisztus
visszatérjen, az egyetlen igazi messiás, Isten fia. Senki sem tökéletesebb nála!
– A miénk nem lehet ugyanaz, mint a tiétek, mert más az, amit hirdet, és még
inkább mások azok, akik befogadják. Egyetlen lovagod sem lenne képes úgy
engedelmeskedni neked, mint az enyémek nekem, akkor sem, ha Isten nevében adod a
parancsod.
– Hogy érted?
 – Gyere velem.
Sinan egy teraszra vezette a vendégeit, mely a kis teremből nyílt, és a nagy belső
udvarra nézett. Izmaeliták őrködtek kettesével a falakon, s fehér sziluettjük
kirajzolódott az ég kékjében. Sinan azok felé fordult, akik a legmagasabb toronyban
tartózkodtak, elővett a ruhaujjából egy fehér zsebkendőt, és meglengette. A két férfi
azonnal a semmibe vetette magát, és a király és főparancsnoka iszonyodó tekintete alatt
kiterültek a kövezeten.
– El tudna érni ilyesmit a katonáinál? – kérdezte az Öreg.
– Nem – szólalt meg fojtottan Henrik. – Nem, és nem is szeretnék! A halál csak
akkor jó, ha haszna van. Az ilyennek nincs!
– De van, ez a halál hasznos. Akik elfogadják, tudják, hogy egyenesen a
paradicsomba mennek. Ebből fakad a lelkesedésük. Akarsz másokat is látni? – tette
hozzá Sinan negyed fordulatot téve jobbra…
– Nem! Ne! Elismerem a hatalmad, és meghajlok előtte, de eleget láttam. Ellenben
engedj meg még egy kérdést: az az ismeretlen frank, akit itt őrzöl, ő is hűséges embered,
aki… kész erre?
– Nem. Azt hiszem, ő a környék egyetlen kereszténye. Ó, bevallom, megpróbáltam a
hasis, a boldogok füve rabjává tenni, de egyetlen próba után ellenállt, és értékes
szelleme miatt nem próbálkoztam többé. Bátorságával, tisztaságával, tanulás– és
tudásszomjával kivívta a barátságomat…
– No de – makacskodott Balian, akit nem hagyott nyugodni a titok – miért marad itt
melletted? Ha frank lovag, a frankokkal kell élnie, harcolnia… és tanulnia, ha annyira
ragaszkodik hozzá! Ami, bevallom, meglep…
– Miért? Lehet valaki egyszerre katona és tudós. Néhány templomosotok sokkal
inkább az, mint hinnétek. Ráadásul a könyvtáram kétségkívül a legnagyobb az egész
mediterrán vidéken azóta, hogy az alexandriai eltűnt, és az az ostoba Almohade
felégette a córdobait.
– Engedd meg legalább, hogy találkozzunk vele!
– Nem. Tud az érkezésetekről, de nem kíván találkozni veletek. Mit csinálnátok?
Újabb igazságszolgáltatási paródiának vetnétek alá, és aljasul elítélnétek?
Ahogy beszélt, lassan egy gondolat kezdett körvonalazódni Balianban, egy
gondolat, mely végül is talán nem volt annyira őrült, hisz ki személyesíthette volna meg
jobban a leprás királyt? Istenem, lehetséges lenne? Ha…
Nem is gondolkodott tovább, visszafoghatatlan belső erő ragadta magával, és
berohant a kastélyba, vakon megindult, és teli torokból kiabálni kezdett:
– Thibaut! Thibaut de Courtenay! Ha itt van, jöjjön ide hozzám! Balian d'Ibelin
vagyok… a barátja! Thibaut! Jöjjön elő!
Nem jutott messzire. Hirtelen két katona bukkant fel, és megragadták. Dühödten
küzdött, és tovább kiabált:
– Thiabut! Thibaut! Látni akarom!
Kinyílt a könyvtár ajtaja:
 – Itt vagyok!
A rá tört őrületfélében Balian döbbenten pillantotta meg a magas alakot, akinek
hosszú fehér ruhája arra emlékeztetett, amilyet egykor IV. Balduin viselt, ha nem volt
páncélban. Ugyanaz a napbarnította, finom vonalú arc nézett rá azonban a barna haj és
a rövid szakáll között, ugyanaz volt a szürke, átható tekintet. A meglepetés könnyeket
csalt a szemébe, és fojtogató örömében csak suttogásra futotta:
– Istennek legyen hála, hogy élve viszontláthatom! Thibaut nyakába vetette magát,
és forrón megölelte.
– Üdvözlet, Balian d'Ibelin – viszonozta a lovag. – Én is nagyon örülök a
találkozásnak.
– Pedig nem akarta. Szinte erőszakot tettem magán, de egy pillanatig sem bánom!
Ó, nem, nem bánom…
Csatlakozott hozzájuk a király és az Öreg, s az imént oly szívélyes hangulat kihűlt.
Henrik összevont szemöldökkel, szigorúan figyelte a már érett férfi lelkesedését a
fiatalabb iránt, akiről pontosan tudta, hogy apagyilkosságért ítélték el, és akit a
hitetlenek legfélelmetesebb emberénél találnak most, remek bánásmódban. Amikor
Balian kijelentette, hogy magával akarja vinni a barátját Akrába, lefékezte lendületét:
– Bár köszönettel tartozunk Courtenay úrnak háromszoros közbenjárásáért, mely
nagy segítségünkre volt, nem hiszem, hogy kívánatos lenne a visszatérése!
– Hogyan? – tiltakozott Balian. – Ne mondja, felség, hogy hitelt adott egy bolond
nőszemély vádjainak, akit egyébként megfojtva találtak Tyr egyik utcáján, kezében a
lánccal, melynek ellopásával megvádolta Thibaut-t.
– Éppen erről van szó. Ez nem bizonyítja az ártatlanságát. Mindössze csak bosszú,
melynek bizonyára itt kell keresnünk a forrását. Minden eszköz megvan itt hozzá.
– Pedig – szólt közbe békésen Sinan – nem én rendeltem el az asszony megölését.
Megérdemelte a halált, mert hazudott és haragból, mohóságból hamisan vádaskodott.
– Honnan tudja? – kérdezte Henrik, mit sem engedve szigorából. – Talán ott volt
Tyrben az eseményekkor?
– Nem, de mindenhol, ahol szükségesnek érzem, van szemem és fülem. Hallgass
ide, király! Hinnél nekem, ha azt mondom, hogy ezt az embert hamisságból, aljas
intrikából vádolták meg? Ölök, de nem hazudok!
Ez alkalommal Thibaut lépett közbe:
– A király már döntött, nagy Mester, és engem sértene vele, ha tovább próbálja
bizonygatni az ártatlanságom. Ráadásul… nem kívánok visszatérni azokhoz, akik egykor
az enyéim voltak.
– Thibaut! – tiltakozott fájdalmasan Balian. – Hihet a szavamnak, ha azt mondom,
egyetlen régi harcostársa sem hitte el, hogy megölte Courtenayt!
– Elítéltek! Tudnia kell, hogy ön iránt megmaradt a barátságom, de itt békére
leltem. Látja, jobb lett volna, ha nem találkozunk. Isten áldja! Mindig imádkoztam
magáért, a királyságért… és a királynőért! – tette hozzá egy pillantást sem vetve
Henrikre.
 Pontosan tudta, hogy Isabelle kénytelen volt hozzámenni, és ezért ösztönös
ellenszenvvel viseltetett iránta. Lassan, kezét hosszú fehér ruhája ujjába rejtve
meghajolt, és visszatért a könyvtárba, hogy tovább tanulmányozza Avicenna orvosi
könyvét. Képtelen volt azonban odafigyelni rá. Amitől tartott, bekövetkezett: Baliant
látva feléledtek az emlékek, melyeket El-
Khafba érkezése óta igyekezett szíve legmélyére, egyre több tudás alá temetni.
Balian Isabelle-t jelentette számára. Most pedig az imádott arc felülírta a szigorú
értekezés pompásan kalligrafált lapjait, és nem volt ereje elűzni. Félretette a tanulást, és
fehér falú cellájába sietett a nagy könyvtár végében. Ott lerogyott keskeny fekhelyére,
arcát a kezébe temette, és sokáig sírt még azután is, hogy elhalt a lovak patájának zaja,
melyek Isabelle férjét és a főparancsnokot messze vitték…

***
Balian csalódása sem enyhült. Hatalmas volt az öröm, hogy viszontlátta azt, akit
halottnak hitt, és makacs hallgatásával Henrik értésére adta neheztelését. A király –
legalábbis látszólag – nem vett tudomást róla. Hagyta, hogy Balian duzzogjon, egészen
addig, míg le nem szálltak a nyeregből, hogy a hajóra vigyék a lovakat.
– Haragszik rám? – kérdezte ekkor. Ibelin mereven válaszolt:
– Nem merészelnék, felség!
– Hősiessége és a tisztelet, melyet tanúsítok ön iránt, feljogosítja rá. Attól tartottam
azonban, hogy a váratlan visszatérés, ráadásul éppen innen, azt mondatná a rossz
nyelvekkel, hogy a barátja gyilkoltatta meg Montferrat-t, bosszúból.
Balian haragból azonnal felháborodásba csapott át:
– Courtenay gyilkosokat alkalmazna? Senki sem hinne ekkora ostobaságot! Látszik,
hogy nem ismeri őt!
– Nem, de ismerem az embereket, és ismerem az aljas ösztönöket, melyekben
könnyen elhisznek mindent, ami befeketíthet egy képet! Különösen, ha szép az a kép!
Fiatalabb vagyok magánál, barátom, de eleget éltem ahhoz, hogy sok mindent
megtanuljak. Az ön tiszta lelke oly vigasztaló!
– Remélem, sikerül megőriznem, bár képtelen vagyok elviselni a gondolatot, hogy
egy ilyen értékes embert halottnak tartanak, és besározták egy bűntettel, melyet sosem
követett el! Kérdezze csak meg a királynőt, mit gondol a férfiról, aki oly sokáig a bátyja
hűséges társa volt…! Vagy inkább ne is! Ne mondjon neki semmit! Talán nem tetszene
önnek, mennyire örülne, hogy életben tudja? – tette hozzá az imént említett tiszta lélek
galádságával.
Henrik békés válaszát hallva azonban lelkiismeret-furdalása támadt:
– Feltételezem, csupa jót gondol róla. És bizonyára okkal. Ha gyermekkorunk óta
ismerünk valakit, ritkán tévedünk…
 A champagne-i higgadt arcát elnézve Balian akaratlanul is arra gondolt, vajon mit
szólna, ha tudná, milyen hatalmas szenvedély fűzi össze szépséges feleségét és Thibaut-
t.
Isabelle távollétükben kissé zavartan, de elragadtatottan ismét kislánynak adott
életet, a kis Marié nagy örömére. Bár más volt, mint a féltestvére, a kis jövevény is szép
volt, akár egy virág, és az édesanya büszkén mutatta be Henriknek. A férj, ha csalódott
volt is, tapintatosan nem mutatta, és az Alix nevet adta a kislánynak: így hívták a
nagynénjét, Fülöp Ágost édesanyját is. Helvis de Sidon tartotta a keresztvíz alá, oldalán
Baliannal mint keresztapával. Maga Henrik választotta a szerepre a főparancsnokát,
hogy jelezze, nem neheztel rá. Valójában azonban csak nyugtalanságot keltett a
férfiban. Balian úgy érezte, a király kissé túlzásba esik. Izgatottan, egyedül Balian
jelenlétében mesélte el Isabelle-nek a különös El-Khaf-i találkozást. Bizonyára látni
akarta, hogyan fogadja Isabelle, és azt akarta, hogy ő is tanúja legyen. Egy pillanatra
Balian nagyon megijedt, hisz az asszony halottsápadt lett, majd bíborvörös, és
könnyekkel – szerencsére visszafojtott könnyekkel – megtelő szeme úgy ragyogott, akár
a gyémánt. Hangja mégis lágy, határozott és nyugodt maradt, mint mindig.
Rámosolygott a férjére:
– Milyen jó hír, felséges férjem! Bizonyítja, hogy Isten azzal, hogy megmentette
Thibaut lovagot a veszedelemből, elismerte ártatlanságát. A magam részéről sosem
kételkedtem benne…
– Nem veti a szememre, hogy nem hoztam vissza? – kérdezte Henrik, nem nézve
Balianra.
– Miért vetném az ön szemére, ha ő maga nem akart visszajönni? Bizonyára nem
akarja többé látni azokat, akik inkább az aljas Josefa Damianos szavának hittek, mint az
övének. Senki sem lehet büszke magára, aki akkor Tyrben tartózkodott.
Azután másról kezdett beszélni, és a nyugtalanság fellege eloszlott Henrik arcáról.
Nem is sejtette, micsoda öröm árad szét Isabelle szívében. A szeretett férfi él! Él! Oly
nagy öröm volt ez a bizonyosság, hogy nem hagyott helyet a sajnálatnak, hogy nem
tudhatja maga mellett. Isten, aki megmentette Thibaut-t, egy nap talán arra is ráveszi
majd, hogy visszatérjen?
Úgy volt megírva, hogy a királyság ne élvezze sokáig a szép időket, melyeket
Champagne-i Henrik felélesztett és fenntartott. Ez alkalommal a németek keltettek
zavart.
VI. Henrik császár, Rőtszakállú Frigyes utóda megszerezte a Két-Szicília normann
királyságát, és elhatározta, hogy folytatja a keresztes hadjáratot, melyet az apja Szelef
vizében félbehagyott. A behajózásra várva előreküldött egy jelentős előőrsöt, mely egy
szép napon megérkezett Akrába, és hódítóként lépett fel: irodákat állított fel a
házakban, miután elűzte a lakóikat, zaklatta a nőket, és igazi durva katonaként
viselkedett.
 A király ekkor Tyrben tartózkodott a kancellárjánál, de vágtatott vissza Hugues de
Tiberiade hívására, aki a kormányzói tisztet töltötte be, de nem merte a király
beleegyezése nélkül elzavarni a „kereszteseket”. Energikus szavakkal fogadta:
– Jól ismerem ezeket az embereket. Erős kézzel kell bánni velük, csak abból értenek!
Ezzel fegyverbe szólították a lakosságot, a nőket és a gyerekeket a fellegvárba
menekítették, melyet mindig is az ispotályosok irányítottak, de nem kellett elmenniük a
tettlegességig: a nemkívánatos „keresztesek” vezetői felmérték, hogy el fogják zavarni
őket, és sietve elhagyták a várost. Vidéken ütöttek tábort, a Montfort kastély körül, mely
egy ideig Jocelin de Courtenay tulajdona volt69.
Sajnos a keresztes hadjárat meghirdetése túlságosan hangosan zengett az új szultán,
Malik al-Adil, Szaladin öccse fülébe. Úgy érezte, kihívták, ezért kiküldött egy csapatot
Jaffa kifosztására. Újra hadba kellett lépni!
Henrik nem habozott, egybegyűjtötte seregét a városa megsegítésére.
Nem állt szándékában maga vezetni őket, de szemlét kívánt tartani felettük az
indulásuk előtt, és megparancsolta, hogy vonuljanak fel a palotája előtt. Az egyik magas
ablakban állt, melyet semmiféle balkon nem védelmezett, és vidáman felelt a katonák és
a nép éljenzésére.
Miért kellett éppen ebben a pillanatban jelenteni egy pisai küldöttség érkezését,
miért kellett visszafordulnia, hogy várakozásra kérje őket?
A kiinduló helyzetébe visszafordulva Henrik elvesztette az egyensúlyát, megbillent,
és a döbbent őrök szeme láttára holtan csapódott a kövezetre…
Isabelle fájdalma hatalmas volt, sokkal nagyobb, mint képzelte volna. Zokogva
rogyott férje holttestére, könyörögve kérte, hogy térjen vissza hozzá, ne hagyja magára.
Négyévnyi derűt és nyugodt boldogságfélét kapott tőle, melyben soha többé nem lesz
része. Megint szenvednie, megint tűrnie kell…
Henrik holtteste mindössze huszonnégy órája pihent a Szent Kereszt-katedrális
kriptájában, a királynőnek máris szembe kellett néznie sorsával. Ezt a sorsot ez
alkalommal a templomosok és az ispotályosok nagymestere testesítette meg: Gilbert
Erail és Geoffroy du Donjon, valamint Aimery Le Moine pátriárka, Josse de Tyr kancellár
és a királyság vezető bárói. Amilyen világos, olyan lehangoló volt a beszédük: a
királynőnek azonnal férjhez kell mennie! A királyság nem lehet meg energikus király
nélkül éppen most, amikor ismét háború fenyeget. Isabelle királynő, és a korona
mindennél fontosabb, még a fájdalmas gyásznál is!
Borzalmas pillanat volt. Isabelle sosem érezte még ennyire az uralkodás súlyát. Nem
volt joga többé nőnek lenni. Csupán furcsa hibrid volt, mely eggyé olvad a trónnal, és
melytől még az érzelmek árnyékát is megtagadják. Könnyektől megfakult tekintete
végigsiklott a zárkózott, elszánt arcokon, melyek csak az arany és drágakő karikát látták
benne, mely gyászfátyla fölött díszlett. Csak kettőjükön látszott együttérzés:
természetesen a drága Balianon és Hugues de Tiberiade-on.

69
Egy évvel később ezek az emberek a régi jeruzsálemi zarándokház németéivel együtt megalapították a
teuton lovagok rendjét.
 – Feltételezem – szólalt meg nyugalmat erőltetve a hangjára –, hogy már
választottak is, nagyurak?
A pátriárka felelni készült, de Tiberiade megelőzte:
– Engedje meg, felség, hogy a fivéremet, Guillaume-ot ajánljam, aki bölcs,
megfontolt, bátor és vitéz lovag. Ráadásul erősen ragaszkodik a földünkhöz, melyet
mindannyian szeretünk… ahogyan ragaszkodik önhöz is, felség!
– Elfelejti, barátom – felelte Isabelle –, hogy Marguerite húgom vőlegénye, és
Marguerite szereti őt. Sosem lennék hajlandó összetörni egy szerelmet, és három
embert boldogtalanná tenni, amikor egyetlen ember boldogtalansága is elég az önök
elvárásainak. Tehát ki más lehetne? – tette hozzá fásultan.
– Az új ciprusi király, aki egyben egykori főparancsnokunk – javasolta a pátriárka. –
Ha hozzámegy, egyesül a két királyság, és benne megvan minden, ami az uralkodáshoz
kell.
Valóban, Guy de Lusignan három évvel korábban bekövetkezett halála után az
öccse, Amaury vette át a helyét.
– Azt akarják – kiáltott fel felháborodottan Isabelle –, hogy hozzámenjek Agnès de
Courtenay egykori szeretőjéhez? Ahhoz a férfihoz, aki fel mert lázadni a férjem ellen?
Egyszerű tárgy vagyok a maguk szemében, akit bármelyik ágyba odalökhetnek? Elegem
van a házasságokból, értik? Elegem van… és undorodom! Elválasztottak a kedves Onfroi
de Torontói, hogy hozzáadjanak Conrad de Montferrat-hoz, akit meggyilkoltak, aztán
mindkettőnk akarata ellenére összeadtak Champagne grófjával, gyászolt férjemmel,
most pedig…
A templomos nagymester kivált a sorból, és elé lépett. A már idős, de méltósággal,
vitézséggel és bölcsességgel teli Gilbert Erail erényeivel visszaadta némileg a Templom
elveszett ragyogását. Szép, energikus arcáról Isabelle együttérzést olvasott le, és
végtelenül gyengéden csengtek szavai, ahogy hozzá fordult, hogy enyhítse az
államérdek rideg valóságát.
– Amaury király követeket küldött. Kéri, hogy Jeruzsálem királynője adja kezét a
ciprusi királynak, egyesítve ezzel a két közeli államot, melyek ettől kezdve
elválaszthatatlanok lesznek. Hagyni kell, hogy a múlt kitörlődjön az emberek
emlékezetéből, és hűséges alattvalói túlságosan szeretik önt ahhoz, hogy ne támogatnák
ebben a próbatételben… mely sajnos elkerülhetetlen. Gondolkozzon, felség!
Isabelle hallgatott, majd mintha csak magában beszélne, azt suttogta:
– I. Amalrich király! Mint szeretett apám! Mintha csak visszafelé forogna az idő!
Őrület!
– I. Amalrich Cipruson, felség! Jeruzsálem királyaként csak II. Amalrich lehet –
helyesbített gyengéden Josse de Tyr. – A történelem sosem fordul vissza!
– Gondolja, nagyuram? Pedig szeretném, ha így lenne… legalább egyszer!
Miután a tanács szétoszlott, Isabelle megkérte a mostohaapját, hogy maradjon
mellette. Néhány percig hallgatott, majd mivel a férfi nem merte megtörni
elmélkedését, s csak szemével faggatta, kiadta az utasítást:
 – Menjen el Thibaut-ért… könyörgök! Szükségem van rá!
– Isabelle! Mire gondol? Gondoljon arra, ki ő, a szeretetünk ellenére: egy
templomos, aki megtagadta az esküjét, elhagyta Krisztust. Nem mehet hozzá!
– Ki beszél házasságról? – suttogta végtelen fáradtsággal Isabelle. – Csak azt kérem,
hogy hozza ide. Látni akarom, értse meg! Akarom! Még azelőtt, hogy Lusignan
idejönne! Különben… nem vagyok hajlandó hozzámenni!
Baliannak nem maradt ideje válaszra: Isabelle zokogva kirohant a teremből.
Felmérve, hogy nincs más választása, a lovag engedelmeskedett.

***
Lusignan érkezésének előestéje volt. Késő volt, a palota már aludt, kifáradva a
másnapi ünnepség előkészületeiben, amikor Balian d'Ibelin megérkezett, nyomában egy
nagy fekete köpenybe burkolózott lovaggal. Semmi rendkívüli nem volt az érkezésében,
és az őrök oda sem figyeltek, ahogy a királynőhöz sietett. Henrik halála óta Isabelle-t
kereste fel minden küldönc, követ, tanácsos vagy kérelmező, a nap vagy az éjszaka
bármely pillanatában… A királyi hálószoba előtti teremben, ahol napközben az
udvarhölgyek tartózkodtak, Balian ott találta Helvis lányát. Meglepetésére a lány
mosolyogva magyarázta, hogy mióta útnak indult, minden éjszakáját Isabelle mellett
tölti… hogy ne érezze magát annyira egyedül. A férjének sok a dolga Sidonban, nem
ellenzi… Thibaut-nak, akit azonnal felismert, odasúgta:
– Még egy kis idő, és késő lett volna, lovag uram.
– Egy percet sem vesztegettünk – sóhajtotta Balian –, de visszafelé ellenszél támadt,
és kis híja volt, hogy nem csak holnapra érünk ide…
– Jöjjön! Eleget várt már!
A lány kézen fogta Thibaut-t, és bevezette a szobába, ahol éppen csak addig maradt,
míg kimondta:
– Itt van végre, Isabelle!
Azután visszavonult, magukra hagyva őket a szőnyegekkel kényelmessé tett
szobában, ahol nagy piros gyertyák égtek magas ezüsttartókban, de árnyékban hagyták
a széles, finom oszlopokkal díszített, fehér és vörös brokátba vont ágyat. Isabelle
kibontott hajjal, bő fehér köpenyben, mely vöröses árnyalatot kapott a lángok fényétől,
félig feküdt egy pad párnáin, mely a cizellált boltíves ablak előtt állt. Mellette
agyagedényben vörös rózsa díszlett. Meglátva a férfit, akit várt, felállt, de ott maradt,
csak állt hófehér ruhájában, és nézte őt, mintha utoljára látná.
A férfi is megállt, elragadtatva látta, hogy Isabelle még szebb, mint az álmaiban,
melyekben annyiszor karjaiban tartotta. Soha asszony még nem ragyogott ilyen lágy
fényben, bár a szeme alatt húzódó kék árkok szenvedésről árulkodtak, emberibbé, még
kívánatosabbá téve a képet. Thibaut lassan ledobta a köpenyét, térdre ereszkedett, és
kitárt karral várta. Egyetlen szó sem törte meg a varázslatot…
 Elválásuk óta mindketten ezerszer is végigélték gondolatban ezt a mágikus
pillanatot. Nem volt szükség szavakra, hogy elmondják, mit várnak tőle. Thibaut tudta,
miért hívja Isabelle, és míg a hajó vitte feléje, a szélre bízta szerelmes imája minden
szavát, tudva, hogy a lány meghallja azokat…
Tekintetük egymásba fonódott, a lány megindult felé, lábával félretolva a leesett
párnákat. Egyetlen lépés, és csinos ujjai kioldották ruhája arany és igazgyöngy csatját.
Hátravetette a köpenyt, s széles mozdulatában kitárulkozott keble kettős gyümölcse.
Lábujjhegyen, meztelenül, gyönyörűen futott a felé tárt karokba…
Thibaut kiéhezett tűzzel szorította magához a finom bőr élő szaténját. Dübörgött
halántékában a vér, míg keze lassú felfedezőútra indult. Isabelle két kezébe zárta az
arcát, és ő zárta le ajkukat az első csók szédületével.
Ő vetkőztette le a férfit kapkodó, ügyetlen mozdulatokkal, melyek elragadtatták
Thibaut-t, hisz azt mutatták, hogy három házassága ellenére Isabelle még mindig
tapasztalatlan. A selymes ujjak remegtek kissé napbarnított bőrén, ahogy
végigsimították az izmok rajzolatát, és elidőztek a mellkas barna, lágy szőrzetében…
azután Thibaut felemelte és az ágyra fektette. Belemerültek a csókok és simogatások
végtelenjébe, mely kiteljesedésbe csapott, de szinte azonnal folytatták is. Túl régóta élt
bennük a vágy ahhoz, hogy ilyen hamar kielégíthessék…
Thibaut tudta, milyen erős lehet a testi gyönyör. El-Khafba érkezve az Öreg
kipróbálta rajta a hasis hatalmát. Furcsa eufóriát ismert meg akkor, az érzést, hogy
határtalan lehetőségek nyílnak előtte. Mint mindazok, akiket Sinan sasfészkeiben
tanított, ő is megismerte a fél-ébredést egy paradicsomi világban, egy pompás
kioszkféleségben, amilyenbe keleten húzódnak a forróság elől… illatokkal teli kertre
nyílt, és mintha minden részlete aranyból készült volna… ahogyan a huri teste is, aki
megismertette vele a gyönyört, melytől mindig megtartóztatta magát. Először Balduin
miatt, de szabad akaratából, mert tiszta akart maradni a szívében lakozó szerelem
számára, és mert eleget látta Agnès kicsapongásait. A Jeruzsálem forró utcáin dolgozó és
a hadseregeket követő szajháktól undorodott. Határozottan elzárkózott előlük, és akár
bottal is elkergette őket.
Kétszer került a kábítószer hatása alá, de harmadik alkalom nem volt. Óvakodott
mindentől, amit enni vagy inni adtak neki, csak vizet és gyümölcsöt fogadott el, míg
Sinan szemrehányással nem illette. Ekkor határozottan kijelentette, hogy nem hagyja,
hogy elködösítsék az agyát, és halálos játékszerré váljon az Öreg kezében.
– Keresztény lovag vagyok, és ehhez a címhez méltón kívánok élni és meghalni.
Megölhetsz vagy elűzhetsz, ha kedved tartja.
– Egy keresztény katonám… csábító kilátás volt. Nem tudtam megállni, hogy ne
próbálkozzak. Egyébként nem ezt ígértem, de szeretem kiismerni az emberek szíve
mélyét. Maradj itt, amíg csak kívánsz, és élj kedved szerint. Többé nem küldelek a
paradicsomba!
 Thibaut köszönetképpen ekkor beszélt neki a Próféta Pecsétjéről, melyet az Öreg
könnyedén megkerestetett, s mely a kezébe kerülve hatékony fegyverré válhatott az
iszlámmal szemben…
Thibaut most már ismerte a paradicsomot. Annyival szebb, annyival
megrészegítőbb volt most, mint az Öregnél, hisz a szeretett asszonnyal megosztott
szerelmi gyönyörnél semmi sem lehet tökéletesebb. Órákon át lubickoltak benne
vidáman Isabelle-lel. Vidáman, igen, annak ellenére, hogy tudták, hogy a szerelmes
éjszakának nem lesz folytatása. Úgy élték meg, mintha az örökkévalóság állna előttük,
és amikor beszéltek, csak a legszebb szerelmes szavakat, szerelmes verseket suttogták…
Úgy gondolták, túl sokat elveszítenének az értékes időből, ha részletesen
elmesélnék, mi történt a külön töltött hosszú idő alatt. Isabelle Baliantól tudta már a
lényeget. Talán csak azt nem tudta, hogyan keresett menedéket a szerelme a Hegy
Öregjénél.
– Amikor elűztek Tyrből – magyarázta Thibaut –, nem sokáig mentem egyedül. Egy
ember várt az út mentén. Egy izmaelita volt, aki elvezetett egy romos és elhagyatott
várba, ahol megetetett és értésemre adta, hogy az egyetlen menedék számomra a
mestere. Tehát követtem!
– Várt rád? Hogy lehet?
– Számukra minden lehetséges. Mindenhol vannak kémeik, ahol történik valami, és
Rasid ed-din-Sinan, az Öreg nem szalaszt el egyetlen alkalmat sem, hogy kiérdemelje a
szerencsétlen elítéltek háláját, akár joggal, akár igaztalanul ítélték el őket. Ezt tette
velem is…
Thibaut nem mondott többet, és Isabelle beérte a szavaival, hisz egyedül csak az
számított, hogy a szeretett férfi épségben van. A lovag különben sem mondhatta volna
el neki a hihetetlen igazságot, az igazságot, mely El-Khafban várta Adam Pellicorne
levele formájában. A levélben a barátja tudatta vele, hogy mielőtt hajóra szállt volna
nyugat felé azzal, amit keresett (nem nevezte meg ennél pontosabban), a picardiai
megállt Maraklea kis kikötőjében, hogy felkeresse az Öreget, akivel a titkos nagymester
és a templomosok néhány vezetője levelezésben vagy egyéb kapcsolatban áll. Adam már
találkozott Sinannal, és most azért ment el hozzá, hogy megkérje, hogy vigyázzon a
barátjára, akit hátrahagy. Így történt, hogy anélkül, hogy sejtette volna, Thibaut-t
mindenhová követték, ahová csak ment… és megmentették a haláltól vagy a
rabszolgaságtól. Mindebből azonban semmit sem árulhatott el, még Isabelle-nek sem,
hisz nem a saját titkáról volt szó…
Nagyon rövid volt az éjszaka, és amikor a kakas kukorékolása jelezte a végét, Isabelle
hirtelen kétségbeesve kapaszkodott szerelme nyakába, hogy visszatartsa:
– Ne! Még ne! Nem veszíthetlek el újra…
– Muszáj, szerelmem! Néhány óra múlva megérkezik a ciprusi király, és elvisz a
szigetére…
 – Miért ne maradhatna itt? Azzal, hogy hozzámegyek, Jeruzsálem s egyben Akra
királyává teszem… ebben a palotában akarok élni… ebben a szobában, ahol magam elé
varázsolhatom a képed… De te hova mész? Vissza El-Khafba?
– Nem, annak a fejezetnek vége. Balian elkísér a templomos rendházba…
– A templomosokhoz? El fognak űzni, vagy kiadnak Amaurynak!
– Miért tennék? Már elítéltek és elzavartak. Ráadásul Sinan küldött velem egy
üzenetet a nagymesternek. Elmagyarázza benne, hogyan halt meg az udvarnagy… és
felfedi, hogy ő fojtatta meg Josefa Damianost. Tudom, hogy Gilbert Erail befogad.
Bizonyára megbüntetnek a hosszú távollétemért, de Akrában maradok… így nem leszek
olyan messze tőled.
– Így is túl messze leszel! Látlak még valaha? Ebben a pillanatban Helvis lépett be:
– Felkel a nap! Gyorsan, lovag! Sietnie kell. Az apám várja!
– Jövök!
Thibaut utoljára karjába zárta Isabelle-t, magához szorította és megcsókolta remegő
ajkát…
– Örökre egyek vagyunk, Isabelle. Egy nap újra találkozunk, tudom…
– Mikor?
– Talán nem ebben az életben, de a lelkeink úgy összefonódtak, hogy az évszázadok
sem szakíthatnak el. Örökre a tiéd vagyok, és ha létezik másik élet a földön az ember
számára, megtalállak… fel foglak ismerni!
Kiszakította magát a lány karjából, Helvisre bízta, sietve felöltözött, és hátra sem
pillantva kifutott a szobából.
Egy perccel később Balian d'Ibelin kíséretében Thibaut átszelte az érkező
tiszteletére fellobogózott udvart, és elindult a templomos erődbe, a világítótorony
szomszédságába, mely mögött nem volt más, csak a Földközi-tenger csillogó
horizontja…
Hölgyei körében Isabelle mozdulatlanul, akár egy szobor, könnyben ázó arccal
készülődött, hogy negyedszer is férjhez menjen a koronáért, a lelke azonban messze
járt…
 Epilógus

AMIKOR A VÉG ÚJ KEZDET

 „… Soha többé nem láttam Isabelle-t, csak távolból: ő az elegáns udvar pompájában,
én a templomos lovagok soraiban, ahol mind egyformák vagyunk vörös keresztes fehér
köpenyünkben, sodronyingünkben és sisakunkban. Mégis öröm volt látnom. Az
esküvője után, amikor csak tehette, Akrában tartózkodott. Mintegy nyolc hónappal a
házasságkötés után ott adott életet egy újabb kislánynak, akit Mélisande-nak nevezett.
Egy kislánynak, akiről később megtudtam, hogy az én gyermekem, s ez gyengéd vigasz
volt, míg fájdalommá nem változott…
Az Amauryval kötött házasság az volt, aminek lennie kellett: érdekházasság,
melyben a szerelemnek nem volt helye. A férj inkább Montferrat-ra, mint Champagne-i
Henrikre hasonlított. Óvatos és kemény politikus volt, nem érdekelte, hogy
népszerűtlen, ha úgy hozta a szükség, és könyörtelenül le tudott törni minden
cselszövést. A szervezettség modelljévé tette a szigetét. Hozzáfogott, hogy saját képére
formálja a Jeruzsálemi Királyságot is: néhány héttel az esküvő után visszafoglalta
Bejrútot a muzulmánoktól, helyreállítva a szárazföldi összeköttetést Tripolisszal és
Antiochiával. Hálás voltam neki, amiért Jean d'Ibelinnek adta a várost hűbérbirtokul,
szeretett Balian barátom fiának, aki nagyon hasonlított apjára, és nem sokkal korábban
feleségül vette
Melisande d'Arsufot. Az Isabelle-hez fűződő kapcsolatáról terjedő kevéske hír
szerint, mely eljutott hozzám, Amaury büszke volt a szépségére, szívesen látta el szép
holmikkal, és tisztelettel bánt vele. Azt, hogy szerette-e akár egy cseppet is, senki sem
tudta volna megmondani, hisz zárkózott ember volt. Még Ágneshez fűződő őrült
szenvedélye idején is megfejthetetlen volt az arca, hideg és feddhetetlen a viselkedése.
Szép ünnepséget rendezett a lánya születésére, akinek illedelmesen örült, hisz régóta
nem volt már gondja a fiú örökösre. Már volt fia ugyanis egy régen megkötött és szinte
észrevétlen maradt házasságából, mely Balian egyik unokahúgához, Eschive de
Ramlához fűzte, annak a Balduinhak a lányához, aki oly őrülten szerette Sybillát, és aki
csalódásában, hogy a hercegnő Guy-hez ment hozzá, hátat fordított Jeruzsálemnek,
Antiochiába vonult, és többé semmivel sem törődött. Amaury időközben
békeszerződést kötött Malik el-Adil szultánnal. Minden remény újjáéledt a sokáig
végveszélyben forgó királyság számára…
Az új évszázad sok változást hozott, és nem éppen jókat. Lothaire de Segni, aki III.
Ince néven lépett Szent Péter trónjára, keresztes hadjáratra szólított, hogy végre elérjék
a szent helyek felszabadítását. 1204-ben komoly sereget gyűjtött egybe előkelő urakból
és kisemberekből. Sajnos a velencei dózse, Henri Dandolo eltérítésére, akinek rendezni
való számlái voltak, a szép gyülekezet Konstantinápolyban kötött ki, és teljesen
váratlanul latin államot alapított, annyira meglepő módon, hogy éppen hogy csak
sikerült elkerülnie a pápai kiátkozást. Flandriai
Balduin volt az első uralkodója. Azután következtek a Courtenay hercegek!
Az a néhány keresztes, aki makacsul ragaszkodott az eredeti célhoz, a lehető
legharciasabb lendülettől vezérelve folytatta az utat Akra felé. Amaury, aki kitartott a
békeszerződés mellett, nem minden erőszak nélkül lecsillapította őket, újabb békét
kötött Malik el-Adillal, és megszerezte azt, ami még hiányzott a tengerparti síkságból.
Sajnos – és ezen a ponton a Szentföld szülötte beszél belőlem, hisz mint férfinak,
semmi okom nem volt szeretni Isabelle férjét – hirtelen, ereje teljében, 1205. április l-jén
meghalt II. Amalrich. Az erős egység, melyet Ciprus és Akra alkotott, széthullott.
Hugues de Lusignan, Amaury fia Ciprus királya lett, és a nicosiai palotába költözött.
Ami Jeruzsálemet illeti… nos, megismétlődött az, ami szeretett leprás királyom
halálakor történt: Isabelle elsőszülött lánya, Jeruzsálemi Montferrat Mária kapta a
koronát az elsőszülöttség jogán. Szerencsére a bárók Jean d'Ibelint választották
régensnek, hisz Marié még csak tizenhárom éves volt, és Jean a békét tiszteletben tartva,
bölcsen kormányzott.
Számomra eljött a gyász ideje. A nagy Balian d'Ibelin meghalt haifai kastélyában,
amikor az évszázad mindössze egyéves volt, és Komnenosz Mária, szeretett felesége a
bánattól lesújtva nem élte túl. Azután Isabelle következett, és a keleti ég szépséges kékje
kihunyt, amikor lehunyta a szemét.
Őszi este volt, napnyugta, amikor a vörös vitorlás halászbárkák visszatérnek
fészkükbe és összecsukják szárnyaikat, amikor a palota mosónői énekelve megjönnek,
fejükön tiszta ruhával teli kosarukkal. Isabelle megfázott a fürdőben, és nagyon hamar
szétterjedt benne a betegség. A finom és törékeny özvegy anyakirályné – bár még
negyvenéves sem volt! – nem tudott ellenállni. Talán nem volt kedve tovább harcolni,
hogy kapaszkodjon az életbe, mely érdektelenné lett számára. Én pedig fájdalmam
mélyéről köszönetet mondtam isten urunknak, hogy megkímélte a hosszú agónia
borzalmától… A Szent Kereszt-katedrálisban temették el, és Helvis de Sidon csak három
nappal később küldte el nekem egy szerzetessel, a címerével lezárt borítékot, melyet
Isabelle nekem szánt: „Most, hogy messze megyek tőled – írta azt akarom, hogy tudd,
csak te vagy a szívemben, és a gyermek, akivel megajándékoztál. Tudja, hogy baj esetén
segítségül hívhat téged. Ezért kérlek, ne ölesd meg magad, bármennyire türelmetlenül
várom is a találkozásunkat. Sosem szerettelek még ennyire! Soha nem voltam még
bizonyosabb benne, hogy a tiéd vagyok az évszázadok végéig, sőt azon túl is. Ezért ez
nem búcsú, hanem egy utolsó csók, mintha csak egyszerű utazásra indulnék…”
Isabelle halála után a kolostor szigorú kötelezettségei mellett, melyek a legkevésbé
sem voltak terhesek számomra, rám maradt a rend újraszervezésének hatalmas
munkája, mely iránt élénken érdeklődtem, és a háború izgalma, melytől, isten a tanúm,
nem fosztottam meg magam. 1208-ban, miközben Isabelle második lánya, Jeruzsálemi
Alix de Champagne Ciprus királynője lett, miután hozzáment I. Hugues-höz,
mostohaapja fiához, a királyság tanácsa hozzálátott, hogy férjhez adja az örökösnőt,
Marie-t is, és a férj kiválasztásához a francia király segítségét kérte. A kis, tizenhét éves
királynőt Fülöp Ágost – aki változatlanul nagy politikus volt – egy hatvanéves
champagne-i báróhoz adta. Jean de Brienne volt az, a lovagi eszmény megtestesítője, az
ezer dicsőséget kivívott férfi, aki előtt meghajoltak az emberek, és akiért rajongtak a
nők, hisz a kor nem csorbította sem életerejét, sem vonzerejét. A kis Marié is első
találkozásra belehabarodott, de később sokat szenvedett ettől a szerelemtől… és attól,
hogy szinte közvetlenül Brienne sarkában megérkezett a szép Blanche de Champagne
grófnő, akit olyan őrült szenvedély fűzött a férfihoz, hogy Fülöp Ágost is meg akarta
törni azzal, hogy a szeretőt Akrába küldte. Az asszony azonban követte, és nem olyan nő
volt, aki elrejti ragyogását, így Marié a poklok kínjait élte át a férje erőfeszítései ellenére.
Miután újabb kislányt hozott a világra, akit Isabelle-nek neveztek, elhagyta a földi
világot, azoknak a megkönnyebbülésével, akik úgy érzik, rosszul bánt velük az élet.
Maradt a királynőm harmadik lánya, a legkedvesebb a szívemnek, akinek
házasságától rettegtem, hisz tudtam, hogy bármire kényszeríthetik. Helvis
nagynénjétől, Renaud de Sidon közvetítésével – hisz nők nem léphettek a
kolostorunkba – megtudtam, hogy nem feleslegesen aggódtam. Az államérdek a lehető
legrosszabb választást hozta számára. IV. Bohemund talán Antiochia hercege és
Tripolisz grófja volt, de rettenetes személyiség. Félszeműsége csak a legkisebb rossz volt
benne. Ő is negyven évvel idősebb volt menyasszonyánál. Ráadásul gonosz természetű,
hamis és torz jellemű férfi volt, aki szükség esetén kész minden árulásra (jogtalan
manőverrel jutott Antiochiához, mely kis híján vérbe és lángba borította Szíria északi
részét). Első házasságából Plaisance de Gibelet-vel négy fia volt, így elégedett lehetett
volna, de szerette a friss húst, és Mélisande, aki harmatos volt, akár a rózsa, nagyon
hasonlított az édesanyjára. Bohemund akarta őt, hogy biztosítsa magának a jogot a
trónra – kissé távoli volt ez a jogosultság, hisz Marie-nak volt egy lánya –, de ha sikerül
fiút nemzenie Mélisande-nak, mindenkit félresöpörne, hogy utat nyisson számára a
koronához…
Megköttetett a házasság… és Mélisande-nak lánya született. Az öreg férj azonnal
elküldte feleségét egy kis várba az Oronte partján, szinte cselédség nélkül, egyedül a
dajkája, Amena társaságában, aki az édesanyja halála óta vigyázott rá, antiochiai
palotájába pedig beköltöztetett magához egy fiatal görög lányt, akit Mélisande
ékszereivel díszített fel. Mindezt csak akkor tudtam meg, amikor visszatértem
Egyiptomból.
Jean de Brienne erőteljes hadjáratot vezetett ott, hisz akkoriban Jeruzsálem kulcsa
Kairóban rejlett. Három évig tartott a harc, megszerezte nekünk Damiettát, és
visszakaptuk Jeruzsálemet, melyet a szultán csereként ajánlott fel ezért a Damiettáért,
de a pápai követ hibájából minden kudarcba fulladt. Pelage bíboros, egy az ostobaságig
gőgös spanyol, aki csizmájától a kalapjáig mindig vörösben járt, nagy stratégának
képzelte magát, és kényszerítette János királyt, hogy meghajoljon az egyház villámai
előtt. Végül mindenünket elveszejtette, kivéve a becsületet, majd visszatért Rómába,
hogy szembenézzen a pápa haragjával. A baj azonban megtörtént.
Egyiptomnak mégis köszönhetek egy barátot. Damietta alatt találkoztam Olin de
Courtils-lal, aki kissé döbbenten fogadta, hogy a Nílus partján találja magát, amikor
azért indult útnak Hervé de Donzyval, hogy imádkozzon Krisztus sírjánál és kérje az
urat, hogy ajándékozza meg őt és feleségét egy fiú boldogságával. Évek óta házasok
voltak, és nem akart gyermekáldás mutatkozni.
 Ügyesen megszabadított egy nyílvesszőtől, mely a vállamba fúródott, és
összebarátkoztunk. Még azt is elértem, hogy a fegyvernököm helyére lépjen, akit
elveszítettem a csatában. Amikor visszatértünk Palesztinába, segítettem a zarándoklata
teljesítésében, és a megengedett távolságból elkísértem Jeruzsálem határáig. Egy
újonnan érkezett zarándokcsoporttal felkereshette a Szent Sírt.
Azt hittem, hazatér, de inkább velem maradt. Elkápráztatta a Szentföld, ahogyan a
templomos élet is. Jelentkezett tehát az akrai rendházban, és mivel a nagymester
Tortosába küldött a legújabb munkálatok felügyeletére, elhatározta, hogy majd onnan
száll hajóra hazafelé: talán teljesül a kívánsága, mielőtt a felesége túlságosan
megöregedne. Alkalma nyílt imádkozni a tortosai Miasszonyunk-bazilikában Szűz
Mária portréja előtt, melyet Szent Lukács festett, s mely kultikus erővel bírt a
templomos szentélyben. Ebben a percben ért utol a sorsom.
Két napja tartózkodtunk ott, amikor jelezték, hogy a zarándokok házában egy
asszony kíván beszélni velem. Beteg volt, s ráadásul egy néhány napos gyermek volt
vele. Találkoztam hát vele, Olinnal az oldalamon, aki a lehető legkevesebbszer vált el
tőlem a végső búcsúzásig. Az asszony kimerültnek tűnt. Ismerős volt az arca. Elmondta,
hogy előző este felismert, amikor a házban jártam, és maga Isten szervezte meg ezt a
találkozást, hiszen éppen hozzám tartott Akrába, amikor a betegség ledöntötte a
lábáról.
– Amena vagyok, Mélisande hercegnő dajkája és hűséges szolgálója. Ő küldött
magához, hogy segítsen a gyermekén. A kisbaba nagy veszélyben van, ha Félszemű
Bohemund kezére kerül…
Megmutatta a csecsemőt, aki békésen aludt takaróiba bugyolálva, és úgy tűnt,
remek egészségnek örvend. Az asszony hozzátette, hogy Renaud-nak hívják, és
megkeresztelték…
– Ebben az esetben miért akarná megölni a férje? Egy fiú áldást jelent…
– Kivéve, ha mástól született… Az anya is belehalhat…
– Mástól? No de kitől?
Magához húzott, hogy biztosan senki se hallja meg, még Olin sem, aki elragadtatva
nézegette a kisfiút a takarók között. Amena elsuttogta, hogy egyszerű szerelmi
történetről van szó két fiatal között, akiknek sosem lett volna szabad találkozniuk: egy
sólymát kereső, eltévedt vadász útján összetalálkozik egy magányos hercegnővel, aki a
folyóparton ül a cselédlányával, nem messze egy toronytól és néhány omladozó
épülettől. Elmondta, hogyan jött vissza újra és újra a szép vadász, és hogyan történt
meg, aminek meg kellett történnie. Azt is elmondta, hogy a háború messzire sodorta a
szeretőt, aki nem is tudta, hogy a szerelem gyümölcsöt fakasztott.
Mindenáron tudni akartam a nevét, és amit elsuttogott, mélységesen felkavart.
Megértette velem, mennyire sürgősen el kell tüntetni a gyermeket az antiochiai herceg
elől. Végül Amena kijelentette, hogy azt a feladatot kapta, bízza a gondjaimra a kisfiút,
hogy juttassam ki az országból, hisz egyedül én gondoskodhatok róla, mivel az unokám.
 – Hogyan tehetném? Egy templomosnak nincs vagyona, a rendház pedig nem fogad
be gyerekeket, különösen nem csecsemőket.
– Van számára egy kevés aranyam, kecsketejet pedig mindenhol találni… még a
nyugatra induló hajókon is…
– Miért nyugatra? Van elég hely itt is, hogy elrejtsük.
– Nem. Nagyon messzire kell küldeni, ha meg akarjuk menteni. Készen álltam rá,
hogy elkísérem, de lám, beteg lettem. Az édesanyja azt akarja, hogy keresztényként
nevelkedjen, és itt a származása miatt senkire sem bízhatjuk rá. Ne utasítsa vissza! Maga
az egyetlen, akiben bízik, mert az édesanyja, Isabelle királynő mindig azt mondta, hogy
baj esetén magához forduljon…
Isabelle! Amena kiejtette az egyetlen nevet, mely legyőzhette az ellenállásomat! Ez a
gyermek az unokája… és az enyém. Bár beleszédültem a felismerésbe, igyekeztem
gondolkodni, és hogy időt nyerjek, megkérdeztem:
– Hogyan jött idáig, és hogyan akart eljutni Akrába? Gyalog, egyedül?
– Mélisande-ért megtettem volna, de voltak öszvéreim, és elkísért az öreg szerzetes
is, aki a hercegnő elkötelezett híve, és aki megkeresztelte a kicsit. Most éppen a
templomban van. Ó, Thibaut úr, elhagyna minket, és hagyná, hogy visszatérjek
dolgomvégezetlenül, ha meggyógyulok?
– No de miért nem gondolt Mélisande inkább a nagynénjére, Sidon grófnéra vagy
Tiberiade hercegnőre?
– Helvis asszony a férjét siratja, és senkit sem akar látni. Marguerite asszonynak
pedig túlságosan kemény a szíve… Csak maga maradt…
Szó nélkül előrehajoltam és elvettem Olin karjából a gyermeket. Ahogy ránéztem,
megtelt a szívem szeretettel. Mennyire szerettem volna a szárnyaim alá venni, magam
mellett tartani! De hogyan? A fejemre vonnám a Templom haragját, és örökre
elválasztanának tőle?! In pace nekem. És neki? Valamelyik kolostor… vagy isten tudja,
mi?
– Nyugat! – ismételtem. – De hol? Kinél?
– Az úrnőm azt mondja, maga Courtenay, és a Courtenay-k hercegek a hazájában.
– Az én hazám itt van… azt sem tudom, hol van Courtenay.
– Én tudom – szólt közbe békésen Olin. – Nincs messze az otthonomtól. Ha akarja,
szívesen magammal viszem a kisfiút, hisz úgyis indulni készülök. A feleségem boldogan
fogadja majd, ebben biztos vagyok. Ráadásul van egy kis vagyonom, ha nem is vagyok
Courtenay. És azt hiszem… ez Isten válasza az imáimra. Már nem vagyunk fiatalok…
A jó barátnak könnyek szöktek a szemébe, és hálásan megöleltem, de máris fájt,
hogy örökre el kell válnom Renaud-tól. Egy pillanat alatt meghoztam a döntést, hogy
vele tartok, mindent feladok, az eddigi életemet, a hazámat, azok sírját, akiket
szerettem, sőt, ha kell, a lelkem üdvét is, hogy kövessem ezt a pici fiút, aki visszaadja
kissé Isabelle-t. Mit számítanak a következmények… Igen, én is elutazom!
Ha még mindig Gilbert Erail lett volna a nagymester, azonnal Akrába sietek, hogy
megkérjem, küldjön Franciaországba. Most azonban Pierre de Montaigu, egy kemény,
durva és együttérzés nélküli férfi töltötte be a posztot. Nem értene meg, és
visszautasítana, sőt, talán meg is büntetne! Ezért úgy határoztam, miután biztonságban
elhelyeztem Renaud-t Courtils-ban, elmegyek és meggyónom a bűnöm a legközelebbi
parancsnokságon, hogy hű maradjak az eskümhöz, mely az idő múlásával egyre
fontosabb lett számomra. Legalább azon a földön kapom majd meg a büntetésem, ahol
Renaud él… így léptem ki a Templomból.
Néhány nappal később a szerzetes és a felépült Amena visszatértek Mélisande-hoz,
míg mi Tripoliszban zarándoknak öltözve felszálltunk egy provence-i hajóra,
magunkkal hozva egy kecskét a gyermek táplálására. Egy becsületes marseille-i
özvegyasszony, aki zarándoklatáról tért haza, a szárnyai alá vette a kisbabát az úton,
mely számomra az ismeretlen felé vezetett. Isten, Szűz Mária és a tenger kegyes volt
hozzánk, és minden baj nélkül elértük a provence-i partokat…”

***
Régen lement már a nap, sőt, végéhez közeledett az éjszaka is, mire Renaud az
utolsó oldalhoz ért. A gyertya, melynek fényénél olvasott, még mindig égett. Elfújta, és
egy pillanatig csak ült a téli hajnal bizonytalan, derengő fényében, kezét a lapokon
nyugtatva, melyekből úgy emelkedett ki, akár egy furcsa, kissé félelmetes álomból.
Beleszédült a mély gyökerek felfedezésébe, melyek a Szentföldhöz és az előkelő
személyiségekhez kötik…
Továbbra is a könyvre támaszkodva, mintha félne, hogy elveszíti az egyensúlyát, ha
elszakad tőle, felállt, megnézte az elhamvadó tüzet, és a segítségére sietett. Azután a
fekhely felé fordult. Az öreg Thibaut mellkasán összefont kézzel aludt, s annyira
katedrálisbeli sírkőre emlékeztetett, hogy Renaud megijedt, hogy meghalt álmában.
Igazán megijedt, hiszen ez a nemes öregember titokzatos módon nagyon kedves lett a
szívének… és a beszámoló annyi kérdést hagyott megválaszolatlanul! Lehajolt, és a
lélegzetét fürkészte. Megnyugodva felvette a kancsót, és kiment vizet húzni…
Enyhült a hideg. Olvadni kezdett a hó, kibukkant alóla a zöld moha, sőt néhány
fűcsomó is. Renaud egy percre leült az öreg torony küszöbén, hogy elnézze az
újjászületés jeleit. Bár nem tudta, mit hoz számára a jövő, jó előjelként értelmezte a
látottakat. Bement, nagyot kortyolt a hideg vízből, hogy elűzze a hosszú virrasztás
ködét, feltette melegedni a leves maradékát, és imára térdelt a kereszt elé…
Amint kimondta az utolsó áment, visszafordult, és látta, hogy Thibaut az ágyán ülve
őt nézi. Felragyogott az arca:
– Jobban van… atyám?
A gyengéd és tiszteletteljes megszólításra felragyogott az öreg lovag szeme,
mosolyra húzódott a szája:
– Azt hiszem… Isten újabb pihenőt engedélyez. Örülök, mert így még egy kicsit
veled maradhatok…
 – Meleg a leves. Egyen, jót fog tenni.
– Köszönöm. Előbb imádkozni szeretnék. Megpróbált felállni, de nem tartotta meg
a lába.
Ugyanakkor éles fájdalom görnyesztette kétrét, és arca mély barázdái eltorzultak a
szenvedésben. Keserűen, halkan felnevetett:
– A pihenő, attól tartok, nem lesz hosszú, de… legyen Isten akarata szerint – tette
hozzá, s Renaud segítségével visszafeküdt.
Magas, sovány teste reszketett, és a fiú saját takaróját is odavitte, hogy azzal is
melegítse. Azután itatott vele egy kevés orvosságot.
– Mindent elolvastál? – kérdezte Thibaut megkönnyebbült sóhajjal.
– Igen, mindent… és vannak…
– Dolgok, amiket még tudni szeretnél? Fogadjunk, hogy kitalálom az első kérdésed:
ki az apád?
– Azt hiszem, ez természetes.
– Nagyon is. Bár nem biztos, hogy örülni fogsz neki, mert amellett, hogy az én
szeretett unokám vagy, leszármazottja vagy… Szaladinnak is!
– Hogyan? Az nem lehet! – kiáltott fel iszonyodva Renaud.
– Miért ne? Palesztinában minden lehetséges, még a hihetetlen is. Az eltévedt
vadász Al-Aziz volt Aleppóból, aki az apját, Al-Zahirt váltotta fel két évvel az édesanyád
Bohemunddal kötött házassága előtt. Ahogy megtudtam, akkor találkozott Mélisande-
dal, amikor Kellában tartózkodott, nem messze az Orontétől. Szerette édesanyádat, és
édesanyád is szerette őt…
– Egy hitetlen szaracént? Hogy tehette?
– A szerelem, talán egyszer megtapasztalod – bár nem biztos, hogy ezt kívánom
neked! – nem törődik a határokkal, a vallással, bőrszínnel… még a legszörnyűbb
betegségekkel sem. Ha nem így lenne, mondd, miféle varázslat tehette volna, hogy
Ariane, az örmény lány az irtózat legvégéig szeretett egy leprást?
– Gondolom, a lelkét látta a tönkrement testben.
– Szép megfogalmazás! Pedig a teste szétrohadt.
– Igen, de olyan rendkívüli férfi lehetett! Kár, hogy nem ismerhettem. Igaz is, a
könyv semmit sem mond Ariane-ról. Mi lett vele?
– Egy évvel Jeruzsálem eleste után az ispotályosoknak – a szerzeteseknek és az
apácáknak egyaránt – el kellett hagyniuk a Szent Várost, és Akrába költöztek, ahogy azt
Szaladin és az angol király megállapodása kikötötte. Induláskor a nővérek sehol sem
találták, és keresni kezdték. A csodával meggyógyult lány kincs volt számukra, és már
kezdtek aggódni, amikor a Szent Sír gondozásával megbízott egyik görög szerzetes
jelentkezett a rendfőnök anyánál, hogy megmutassa, mit talált: Ariane Balduin sírján
feküdt. Holtan!
– Holtan? Miben halt meg?
– Senki nem tudta megmondani! Nem látszott rajta sem sebesülés, sem méreg
nyoma, mely az árnyak világába taszíthatta volna. Semmi! Egész egyszerűen csak
meghalt, és olyan öröm ragyogott az arcán, hogy a kő alá temették, a férfi mellé, akihez
végre csatlakozott. Látod, a szerelem, az igazi szerelem, mely nem is olyan ritka, mint
gondolnánk, csak tudni kell kivárni és felismerni, mindent elérhet a férfinál és a nőnél,
mindent megadhat…
– Egy hitetlen?
– Aki egyetlen istenben hisz… mint mi. Másképp nevezik, más törvényeik vannak és
más erkölcsük, mely azonban nem zárja ki a szeretetet. Számukra a paradicsomot a
görbe kard csapásával lehet elérni. Elismerik prófétának Krisztust. Az ő prófétájuk pedig
azt mondta: „Az üdvösség a forgó szablyákban van, a paradicsom a kardok árnyékában.
Aki azért harcol, hogy az igém uralkodjon mindenek felett, a nyomomban jár…” Ebben
tévednek, és félek, azért ragaszkodnak ennyire a tévedésükhöz, mert ez a törvény jobban
megfelel az emberi természetnek. Te mihez vonzódsz? A háború csörömpöléséhez vagy
a kolostor csendjéhez?
– Úgy szerettem volna lovag lenni! – sóhajtotta Renaud.
– Miért is ne? Nem, ne mondj semmit! Nem szabad félbeszakítanod, amíg a
betegség még érintetlenül hagyja a szellemem, hisz a jövődről van szó…
Kegyetlen köhögés rázta meg az öreget. Ivott egy kevés olvasztott mézet, de így is
időbe telt, míg visszanyerte a lélegzetét. Látszott, hogy nehezére esik a beszéd, mégis
sikerült folytatnia:
– Figyelj ide! El kell mondanom… most rögtön… mert fontos… Amikor elmész…
hamarosan, menj a joigny-i Szent Tamás parancsnokságra! Ebben az öltözékben gond
nélkül eljutsz odáig. A parancsnok… már régen… kapott tőlem… egy fontos levelet
számodra…
– Ha olyan régen volt, talán már nem is ugyanaz a parancsnok? – vetette fel Renaud.
– De igen… Adam testvér nagyon öreg… de még él. Különben értesítettek volna…
– Adam testvér?
Bármennyire szenvedett is, Thibaut elnevette magát:
– Igen, ugyanaz az ember! Adam Pellicorne testvér! A Templom egyik rangos tagja,
aki nem fogadott el más tisztséget, mint egy egyszerű parancsnokság. Ő majd eligazít
téged… akár templomos akarsz lenni, akár világi lovag. De szeretném, ha elmennél oda…
a Szentföldre, hogy megkeresd, amiért én sosem mentem vissza. A Keresztet! Az Igazi
Keresztet!
– Miért? A királyságnak nagy szüksége lett volna rá!
– A királyságnak igen… nagyravágyásukban azonban a királyok csak magukra
gondoltak. Egyedül Champagne-i Henrik érdemelte volna meg, és meg akartam
mondani neki, hogy hol van, de meghalt. Azután inkább hagytam, hadd pihenjen a
földben, melyet Krisztus lépte, később pedig a Hattinnál elesettek vére szentelt meg.
Menj el érte… Lajos királyunk számára, aki már megmentette a töviskoszorút, és
mindenkinél méltóbb rá!
– Isten segedelmével engedelmeskedem… atyám! Boldog mosoly ragyogta be a
szenvedéstől eltorzult arcot:
 – Nagyon édes ezt hallanom, tudod? De még mondanom kell valamit: intézd úgy,
hogy a Kereszt soha ne kerüljön a templomosok kezébe! Soha, érted?
– Miért? Maga is templomos… és tiszteli a rendet.
– Igen, igen! Mégis… nincs sem időm… sem jogom… felfedni előtted a titkait! Tedd…
amit mondtam… és Isten… legyen veled!
A szép, kiszáradt kéznek éppen annyi ereje maradt, hogy az áldás jelét rajzolja a
fiatalember homlokára. Visszatért a köhögés, és szívet tépően, vége-érhetetlenül rázta
az öreget. Renaud órákon át igyekezett enyhíteni a fájdalmas agóniát. Ő is szenvedett,
hisz csak azért talált rá a nagyapjára, hogy azonnal el is veszítse, s ebbe belesajdult a
szíve…

***
Thibaut de Courtenay a következő éjjelen meghalt. Az öreg ládában, melyből a neki
adott fekete ruhát elővette, Renaud megtalálta a nagy fehér köpenyt a kifakult vörös
kereszttel. Beleburkolta a halottat, mintha csak lóra szállni készülne. Amikor
tiszteletteljesen kihajtogatta a nemes ruházatot, egy kis tekercs gurult ki belőle.
Tollal rajzolva – bizonyára ugyanaz a kéz rajzolta, mely a lapokat teleírta –,
végtelenül finom, tökéletes vonalakkal egy fiatal női arc tűnt elő: szebb volt, mint a
legszebb álom, olyan káprázatos, hogy a fiatalember hosszasan nézte, míg eldöntötte,
mit tegyen vele. Biztosan Isabelle arca volt, és egy pillanatig arra gondolt, a halott
kezébe csúsztatja a rajzot, de elviselhetetlen volt a gondolat, hogy megváljon tőle. Végül
is a nagyanyja volt, és a rá váró bizonytalan életben ez lesz az egyetlen kincse, mely a
múlthoz köti. Útravaló, s egyben homályos remény… Megtartotta a tekercset.
Azután a köpenybe burkolta az öreg lovag megpihent testét, leakasztotta a falról a
kis keresztet, a halott kezébe adta, és letérdelt. Hosszasan imádkozott.
Végül kiment a tiszta reggelben, hogy megássa a sírt…

Saint-Mandé, 2002. április